Jasmine-nak

De mondd meg, édes, a férgeknek, hogy e börtön

vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!
Charles Baudelaire

(Szabó Lőrinc fordítása)

Sose feledd: ha
virágokat bámulsz is,
a pokolban jársz.
Kobajasi Issza (1763–1828)

(Török Attila fordítása)

 Ausztria, 1978
Legenda kísértett ezen a helyen, amely úgy tapadt hozzá, mint valami makacs
szag. Az a hír járta, hogy minden évben késő ősszel, mielőtt az eső hóvá
változik, a hegyi tóból baljós morajlás árad.
A vízből gőzként tört elő, és a reggeli köddel szállt a partok fölé, amikor a
tó színén megjelent az ég, a pokolban tükröződő mennyország. Ekkor
kezdődött el a sziszegés, az elnyújtott, vonyításhoz hasonló hang, amely
körülölelte a tó keleti partján álló, késő 19. századi épületet.
Az iskola. Így hívták lent a faluban, bár az épület rendeltetése és
megnevezése többször változott az évek során: a császári vadászkastélyból
náci parancsnoki központ, majd tébécés gyermekek szanatóriuma lett.
Folyosóit ma már csak a csend, az omló vakolat, a megfakult stukkók és a
magányos lépések visszhangja töltötte be, novemberben pedig az a bőgés,
amely a ködből kibontakozva a legfelső ablakokig és a fagytól csillogó
nyeregtetőig áradt felfelé.
A legendák azonban csak a gyerekeknek és a mélabús öregembereknek, no
meg a nyúlszívűeknek valók. Ezt Agnes Braun is tudta. Az iskola elég régóta
volt az otthona ahhoz, hogy holmi éjszakai bugyborékoló hangok már ne
izgassák fel. Jól ismerte minden padlódeszka és a falak belsejében futó összes
rozsdás cső nyikorgását annak ellenére, hogy az épület legtöbb emelete már
le volt zárva, a szobák ajtajai pedig bedeszkázva.
Amióta az iskolát árvaházzá alakították át, az állami finanszírozás elapadt,
és egyetlen jótékony magánember sem jelentkezett adománnyal.
Agnes áthaladt a konyhán, amely az alagsorban, a kamra és a mosókonyha
között helyezkedett el. Kocsiját tolva kanyargott a fazekak között,
amelyekből hamarosan zsíros gőzök fognak felszállni. Egyedül volt ezen az
éj és nappal közötti átmeneti órán. Nem látszódott semmi más, csupán egy
lopakodó patkány árnyéka és a hűlni akasztott, levágott állatok körvonalai.
Az első emeletre teherlifttel ment fel. Az épületnek ez a része tartozott az ő
felügyelete alá, de az utóbbi időben ez a feladat valami megnevezhetetlen
nyugtalansággal töltötte el, mint amikor valami benne bujkáló betegség
mégsem akarja ledönteni a lábáról.
A lift felnyögött a teste és a kocsi együttes súlya alatt, a láncok és kábelek
nyikorogni kezdtek, és a fülke zörögve felemelkedett, majd pár méterrel
feljebb hirtelen rántással megállt. Agnes elhúzta a fémrácsot. A nyirkos első
emeleti folyosó piszkoskék színű, hosszú és keskeny volt, oldalán kazettás
ablaksorral.
Az egyik ablaktábla egyenletes ritmusban csapkodott. Agnes elengedte a
szervizkocsit, és odament, hogy becsukja. Az üveg hideg volt és párás. Fél
kézzel törölt rajta egy kukucskálót. Lent a völgyben a hajnal fénye kezdte
bevilágítani a falut. A háztetők apró, ólomszínű lapocskáknak látszottak.
Feljebb, 1700 méteres magasságban, a település és az iskola között a tó
mozdulatlan tömege rózsaszínűvé vált a köd alatt. Az ég viszont tiszta volt.
Agnes azonban tudta, hogy aznap a napsütés nem fog meleget hozni a köves,
fátlan lejtőre. Erre abból következtetett, hogy amint kikelt az ágyból, feje
lüktetni kezdett a migréntől.
Ahogy a köd felfelé szállt, elnyelt mindent, ami az útjába került: a fényt, a
hangokat, még a szagokat is átitatta poshadt, csontszagú párájával. És mintha
életre kelt volna, a fagyos fűben felfelé kúszó nyúlványaiból nyögések törtek
elő.
A halottak sóhajai, gondolta Agnes.
Északkelet felől vadul fújt a buran, ez a távoli sztyeppéken született szél.
Több ezer kilométeres utazás után tört be ebbe a völgybe, végigdübörgött az
erdőhatár alatt a folyóparton, keresztülörvénylett az ártereken, majd üvöltve
bukkant fel a túloldalon, végül pedig a hegy sziklafalának ütközött.
Ez csak a szél, bizonygatta magának.
Az előcsarnokban hatot ütött az ingaóra. Későre járt, de Agnes nem
mozdult. Tisztában volt vele, hogy késlekedik, de azt is pontosan tudta, miért.
Az egész csak feltételezés. Csak egy sejtelem.
Megragadta a kocsi fémfogantyúját. Összekoccantak rajta a konténerek,
amikor végre rávette magát, hogy elinduljon a folyosó végén lévő ajtó felé.
A kaptár.
Gyomra hirtelen összerándult, amikor ráébredt, hogy ez most már tényleg
kaptár. Az elmúlt hetek alatt azzá vált. Finom, titokzatos zsongás lengte körül
a helyet, mint amikor egy szorgalmas rovar vedleni készül. Agnes biztos volt
benne, bár nem tudta volna megmagyarázni, mi történik odabent. Senkinek
nem szólt róla, még az igazgatónak sem, mert bolondnak nézte volna.
 Egyenruhája zsebében ujjai ráleltek a durva anyagból készült csuklyára.
Kivette, és a fejére húzta. A szemét is vékony fátyol takarta el, ami
elsötétítette a külvilágot. Ez volt a szabály.
Belépett.
A teremben teljes csend volt. Az ajtó melletti nagy öntöttvas kályhában
maradt még parázs, ami kellemes meleget árasztott. A negyven kiságy négy
tízes sorban volt elrendezve. Név nem jelezte őket, csak számok.
Nem hallatszott sem sírás, sem kiáltás. Agnes tudta, hogy mit látna, ha
odanézne: kifejezéstelen, üres tekinteteket.
Egy kivétellel.
Most, hogy már hozzászokott a csendhez, Agnes hallotta, ahogy a szoba
túlsó végében rugdalózik, gyűjti az erőt. Valamire készült, bár Agnes nem
tudta megmondani, mire. Talán tényleg kezd megőrülni.
Lassan közelebb lépett a 39-es számú kiságyhoz. A többivel ellentétben ez
az alany virult. Különleges szemével éberen követte az ő mozdulatait. Agnes
tudta, hogy az alany a tekintetét keresi a csuklya mögött, de ő zavartan
elfordította a fejét. A 39-es alany tudatában volt az ő jelenlétének, pedig nem
kellett volna.
Körülnézett, hogy nem figyeli-e az ajtóból a személyzet valamelyik tagja,
majd kinyújtotta az egyik ujját. Az alany beleharapott, ínyével erősen
megszorítva a húsát. Tekintetében most más kifejezés ült: szilajjá vált. Agnes
káromkodva visszarántotta az ujját, mire az alany röviden, idegesen
felnyögött.
Ez a valódi természete, gondolta Agnes. Húsevő.
Ami ezután történt, meggyőzte arról, hogy nem tarthatja tovább titokban a
gyanúját. A 39-es melletti ágyak már nem voltak némák. A többi alany
légzése izgatottá vált, mintha valamire reagáltak volna.
A kaptár zsongott.
 1.

Napjainkban
A varjú az ösvény mellett feküdt. Csőre tátva, borzas tollazatában vörös
csíkok. Püffedt hasa alatt vér áztatta a földet, ami a nyirkos délután ellenére is
megszáradt már. Ki tudja, mióta hevert ott szegény pára; egyik üveges
szemgolyója a havat ígérő ég felé nézett, a másik pedig teljesen hiányzott.
Mathias régóta guggolt fölötte. Azon tűnődött, vajon a bolhák rögtön
elhagyták-e a testét, amint a szíve megállt. Egyszer egy vadász mesélt neki
erről, és azóta sokszor eszébe jutott. Lenyűgözőnek, ugyanakkor
félelmetesnek találta.
Ujja hegyével megérintette a varjút. Idősebb példány volt. Ezt a csőréről
tudta megállapítani, amely csupasz volt és fakó. Lábai megmerevedtek,
masszív karmai a semmibe markoltak.
A kesztyűjét gyorsan beletörölte a nadrágjába. Apja felpofozná, ha
megtudná. Többször rajtakapta a fiát, amint a kertben vagy a házuk mögötti
fenyőerdőben kisebb állatok tetemét vizsgálja, ilyenkor megszidta, és olyan
szóval illette, amit Mathias nem ismert, de valami rosszra utalt. Akkor ki is
kereste a szótárban. Már nem emlékezett, mit jelent, de valami
elmebetegséggel volt kapcsolatos.
Mathias állatorvos szeretett volna lenni, és minden lehetőséget
megragadott, hogy tanuljon valamit. Nagyapja egyszer azt mondta neki, hogy
a megfigyelés – fél tanulás. Utána már csak próbálkozni kell újra meg újra. A
fiú felállt, tekintete még mindig a madárra szegeződött. Először el akarta
temetni, de aztán arra gondolt, hogy jobb lesz így hagyni: a természet húsevő,
és értékelni fogja a maradványokat. Nem mennek kárba.
Hallotta, hogy a faluban kettőt kongatnak a harangokkal, majd még egy
felet. Későre járt, a többiek már vártak rá a titkos helyen.
Elindult a fagyos ösvényen. Aznap reggel Travenì falva vékony hólepelre
ébredt. Csak könnyű szitálás volt, hamar el is olvadt, de jót ígért a közelgő
síszezonra.
Elérte a falu közelében emelkedő sziklaszirtet. Az alacsony fenyőerdőből
kimagaslott a napóleoni háborúk elesett katonáinak emlékműve. Egy hosszú
pödrött bajszú, bronz gránátos szigorú tekintettel méregette a horizontot.
Szuronya hegyén kék sál lobogott, ami arra utalt, hogy a csoportjukból valaki
már felmászott a szoborig, hogy kitűzze a jelüket.
Mathias felgyorsította a lépteit. Aznap a tanárnő megtanította nekik az
angol „leader” szó jelentését. Ez nagy hatással volt rá. Tetszett neki a
hangzása – volt benne valami határozott –, de mindenekelőtt elégedettséggel
töltötte el, hogy ő mutathatja az utat mások számára.
A tanár elmagyarázta, hogy a líder védelmezi a csapatát, és Mathias
pontosan ezt igyekezett tenni a barátaival: tudta, hogy őt tekintik a csoportjuk
vezérének, és nemcsak azért, mert ő a legidősebb – egészen pontosan tízéves,
két hónapos és kéthetes –, hanem mert tudták, hogy számíthatnak rá.
Ezért kellett volna neki kötnie a sálját a szoborra, nem Diegónak. Neki
kellett volna először odaérnie, és mutatnia az utat, bár ezt az ösvényt már
mindannyian elég jól ismerték. Ehelyett az út szélén lévő döglött madár
bámulásával vesztegette az idejét. Talán az apjának mégiscsak igaza volt.
A gránátos szirtjét meredek sziklafalak vették körül, amelyek egyenesen
egy patak medrébe futottak bele. Néhány tízméterrel lejjebb víz csörgedezett
a sötét lombok között.
Mathias elkezdett leereszkedni az élesen ide-oda kanyargó ösvényen.
Gyorsan ugrált, hogy időt nyerjen, közben az ösvényt szegélyező kerítésbe
kapaszkodva, mert a kövek időnként megindultak az edzőcipője alatt. Mire
elérte a kavicsos folyómedret, teljesen kifulladt, a térde remegett, az arca
égett a fáradtságtól.
Innentől kezdve a vízmosás évezredek során kivájt, kanyargós útvonalát
követte. A vízben volt néhány lépőkő, a sziklafalhoz erősítve pedig fa- és
fémlépcsők. A fémrácsok alatt smaragdzölden csillogott a jégszagú patak. A
nap fénye és melege ritkán jutott le a szurdok aljáig.
Mathias csak a saját lélegzetét és szívdobogását hallotta, és ráébredt,
mennyire egyedül van. A turisták az évnek ebben az szakában inkább a
sípályákat választották: itt lent túl hideg volt, és bármikor fennállt az elesés
veszélye.
Ismét felgyorsított, anélkül hogy tudta volna, miért. A fenyőfák hegyes
csúcsai között, mintegy hatvan méterrel a feje fölött, kilátszott az égbolt egy
darabkája, amelyen egy már nem működő vonal régi vasúti hídja ívelt át.
Másfél évszázaddal ezelőtt a nagyapjának a nagyapja részt vett ennek az
építésében.
Mathias gyaloglás közben éppen felfelé nézett, amikor megcsúszott egy
jeges kövön, és megütötte a térdét. Jajkiáltására válasz jött az erdő felől. Halk
rikoltás. Zihálva hátrafordult.
Anyja szavai jutottak eszébe: „Az erdő nem gyerekeknek való hely.”
Feltápászkodott, meg se nézte a farmerjén és a tenyerén keletkezett
sérüléseket, pedig érezte, hogy a gyapjúkesztyűjében ég a bőre. Végigment
egy kiálló szikla körül futó peremen. Az egyik oldalon nedves moha, a
másikon zuhatag. Az ösvény egy kis barlangon keresztül vezetett tovább.
Mathias ezt a néhány métert végigfutotta a sötétben, s közben győzködte
magát, hogy nem a félelem hajtja, hanem a sietség.
Amikor kiért a túloldalon, megállt. Egy napsugár áthatolt a fák zöld
lombkoronáján, bearanyozva az aljnövényzetet. A patakot tápláló vízesés
félelmetes magasságból zuhant alá apró vízcseppeket permetezve, amelyek
nyáron, amikor több fény ért el idáig, a szivárvány színeiben pompáztak.
A köves parton körben ülve vártak rá a barátai. Lucia, Diego és Oliver.
Amint meglátta őket, félelme elillant. Szája mosolyra húzódott. Nem volt
mögötte senki. Senki sem követte. Kihívóan nézett vissza a barlang
sötétségébe. Ő győzött, igazi vezér volt hát.
Ám hamarosan hervadni kezdett a mosolya, majd teljesen eltűnt az arcáról.
Most már biztos volt benne.
Valaki rejtőzik a sötétben, és figyeli őt.
 2.

A holttest a fűben feküdt, zúzmarával borítva. Bőre fehérsége éles

kontrasztban állt haja és nemi szőrzete feketeségével. Alatta a hegyvidéki
növényzet sötétzöldje. Néhány hófolt megmaradt az erdőhöz közeli
árnyékosabb helyeken. Esett egy kis hó az éjszaka folyamán, amelyből
néhány kristály megült a hulla szempilláján.
A halott férfi hanyatt feküdt, két karja maga mellett, kézfeje mohapárnán
pihent. Nem voltak rajta karcolások. Ujjai között néhány sápadt, áttetsző
szirmú téli virág ütötte fel a fejét.
Az egész olyan volt, mint egy festmény. Palettáján a kihűlt vér, a kiürült
vénák és a merev végtagok színei. A hideg mindent megőrzött. Nem volt más
szag, csak az erdőé: a nedves föld és a rothadó levelek illata.
Valaki gondoskodott a holttestről. Körülötte a földön madzagból és
hurokból készített kezdetleges csapdák voltak felállítva.
– Hogy távol tartsa az állatokat a halottól... Hogy biztosan sértetlen
maradjon, amíg rá nem találunk – szólt egy érdes hang a mobiltelefon
mikrofonjába, mozgó ajkai közül szavakat és párafelhőt eregetve.
Körülötte csöndes nyüzsgés, fehér kezeslábasok, villanó kamerák és
fények.
– Nem végzett fizikai munkát: keze sima, jegygyűrűjén nincsenek
karcolások. A körme ápolt. Nem látszik alatta piszok.
A holttest bal kezén lévő jegygyűrű a bágyadt decemberi fényben is
csillogott. A világnak ezt a szegletét lapos felhőréteg árnyékolta.
A férfi arca kegyetlen bántalmazás nyomait viselte, de a test többi része
sértetlennek tűnt. A nyak két oldalát sötétkék vérerek csíkozták. A férfi a
halála napján borotválkozott. A fátyolszerű szakállat az arcbőr halál utáni
megfeszülése okozta.
– Vérzésnek alig van jele, nem arányos a sebek súlyosságával.
Valószínűleg bőven van vér a ruháján, amelyet utána távolítottak el.
Szünet.
– A gyilkos levetkőztette és elrendezte az áldozatot.
A helyszín az aprólékos előkészítés ellenére tele volt nyomokkal, a testen
és a földön is – amely most sár és jég keveréke volt –, mintha az elkövető
valahogy elfelejtett volna törődni ezzel az alapvető részlettel. Az áldozat
lábnyomain kívül csak egyetlen másik személyé volt ott, amely 45-ös
méretéből ítélve egy férfitól származott.
Megkötözésnek nem látszott nyoma sem a halott férfi karján, sem a
csuklóján, sem a bokáján. Az áldozat jól megtermett, magas és izmos volt, a
gyilkos mégis könnyedén legyőzte. Állatias dühvel támadt rá.
Ismerted a gyilkost; ezért nem próbáltál azonnal védekezni. Vajon mi járt a
fejedben abban a pillanatban, amikor rájöttél, hogy meg fogsz halni?
Nehéz volt megmondani a halott arckifejezéséből.
A szája csukva, a szeme pedig . . .
A holttestet egy természetes vizesárok és egy sétaút közötti részen hagyták,
ahol az év nagy részében turisták jártak. Egy kiránduló talált rá néhány órával
korábban. Ez nem volt sem véletlen, sem tévedés: a gyilkos szándékosan
döntött úgy, hogy nem rejti el.
– Nem látok szexuális tevékenységre utaló jelet, pedig a gyilkos
levetkőztette az áldozatot.
A helyi rendőrőrs kapitánya tájékoztatta őket, hogy a holttest egy
családapáé, aki két napja tűnt el, miután elvitte a fiát az iskolába. A kocsiját a
holttesttől mintegy száz méterre találták meg, a fák takarásában. Egy szikláról
lökték le. Fölötte cipő- és keréknyomok voltak a földön.
– A gyilkos gyalogosan közlekedett, a nyomok az erdőben folytatódnak.
Battaglia felügyelő leállította a hangfelvételt, és felnézett az égre. Varjak
károgtak a feje fölött. A sötét felhők közelgő havazást jeleztek.
Kezdtek kifutni az időből. Gyorsabban, hatékonyabban kellett dolgozniuk.
Ahogy Battaglia felállt, érezte, hogy csikorognak az ízületei. Túl sok időt
töltött az életéből a földön térdelve. Talán túl sok évet töltött ezzel a
munkával. Van egy kis súlyfelesleg is, amit már régen le kellett volna adnia.
– Siessenek azzal a nyombiztosítással! – parancsolta.
A helyszínelők, ezek a néma, fehér árnyak, olyan részletek fölött
guggoltak, amelyeket csak az ő gyakorlott szemük volt képes észrevenni.
Fényképeztek, bizonyítékokat gyűjtöttek, rendszereztek. Ez volt a DNS-
vizsgálat kezdete, ami majd néhány órával később, a törvényszéki orvostani
intézet laboratóriumában fejeződik be az innen száz kilométerre lévő
városban.
A rendőrség érkezése bámészkodókat vonzott oda. A turistákból és
helybeliekből álló csoport fából készült tábla alatt álldogált, amely a
szomszédos Travenì faluba vezető utat mutatta. Mindössze négy kilométerre
volt onnan. A helyieket könnyű volt a turistáktól megkülönböztetni: vad,
vöröses arcukon nyoma sem volt az egyenletes sípályabarnaságnak. Bőrüket
a szélsőséges hőmérséklet elszínezte, a szél durvára cserzette.
– Megtaláltuk a ruhákat! – kiáltotta valaki az erdőből.

Battaglia felügyelő első gondolata az volt, hogy madárijesztőre leltek.

A bozótosból kikandikáló alak oda nem illőnek tűnt a növényzetben.
Botokból és kötélből, néhány leveles ágból és véráztatta ruhákból készült.
Fejnek az áldozat alsóingét tömték ki levelekkel és szalmával, a két szem
helyére egy-egy lila bogyót helyeztek. A kabát és a nadrág petyhüdten lógott
a fa csontvázon, az órát pedig a csuklóként szolgáló ágra erősítették. Az ing
merev volt a megszáradt vértől. Lehetetlen megmondani, milyen színű volt
eredetileg.
Egy rendőr közeledett feléjük.
– A nyomok innen úgy száz méterre északra, a sziklák között véget érnek –
jelentette.
A gyilkos tudta a járást. Vagy helybeli volt, vagy jól ismerte a környéket.
Battaglia ismét a szájához emelte a mikrofont, miközben tekintetét a
tisztáson tartotta, ahol az áttetsző test feküdt, és kezdtek gyűlni rajta a nemrég
megeredt hópelyhek. Valaki ponyvával letakarta a testet.
– A bábu a gyilkost jelképezi. Itt állt, merengett a művén, és azt akarta,
hogy tudjuk...
Hirtelen zaj szakította félbe az elemzést. A felügyelő odafordult, és
hitetlenkedve fogadta be a látványt. A rendőrautók mellett elhaladva egy férfi
közeledett a tisztáson át az erdő felé, a lába pár lépésenként belesüllyedt a
mocsárba, de nem adta fel. Jól szabott zakója csapkodott a szélben, ingét sár-
és hófoltok tarkították, és semmi sem védte a csípős hidegtől. Arcán dacos
kifejezés ült, ugyanakkor ki volt pirulva a fáradtságtól. Az is lehet, hogy a
kínos helyzettől és a szégyentől.
Amikor a felügyelő rájött, hogy ki lehet az, egy jól megválasztott kifejezés
elég volt ahhoz, hogy leírja a lelkiállapotát:
– A francba!
 3.

Massimo bokáig gázolt a mocsárban.

Érzelmek egész sora váltakozott az arcán: düh, csüggedés, hitetlenkedés és
mindenekelőtt szégyen. Ahogy botorkált, a csalóka fűcsomók megadták
magukat a lába alatt, és elsüllyedt a nyálkás pocsolyában.
A rengeteg idegen ember tekintete mind rá szegeződött. Nemrég helyezték
át ebbe a körzetbe, és ez volt az új csapata. Bizonyára az az új főnöke, aki az
erdő széléről figyeli őt.
Az eddig bizonytalanul szállingózó hó most sűrű esésbe kezdett.
Végigsöpört égő arcán, de a pelyhek súlya egy szempillantás alatt eltűnt a
bőréről.
Massimo nagy nehezen felnézett. Battaglia felügyelő negyvenes éveiben
járó, kreol bőrű, nála valamivel alacsonyabb fickó volt, aki összehúzott
szemmel, cigarettával az ajkai között figyelte. Egy rendőrtársa rámutatott, és
karjával intett Massimónak, mire ő további kérdés nélkül elindult abba az
irányba, figyelmen kívül hagyva a rendőr riadt kiáltását. Látványos
magabiztossággal menetelt tovább, és csak akkor döbbent rá, hogy miért
nézett a rendőrkolléga olyan aggódva, amikor néhány méter után belesüllyedt
a mocsárba.
Ezt a napot nem felejtette el, amíg élt. Aznap reggel néhány perc késéssel
érkezett a rendőrőrsre, és fél órát várakozott a folyosón ülve, mire valaki
közölte vele, hogy a csapata nincs ott: gyilkosság gyanúja miatt helyszínre
riasztották őket. Senki sem vette a fáradságot, hogy megvárja, vagy üzenetet
hagyjon neki. Egyszerűen megfeledkeztek róla.
Csak öt percet késtem.
Massimo először azt hitte, hogy ez valami vicc, de a kolléga halálosan
komoly volt: biztosította róla, hogy Battagliának nincs humorérzéke.
Magának sincs, gondolta Massimo, ahogy a férfi arcát elnézte.
Massimo csak két dolgot tehetett: vagy üldögél tovább, és megvárja, amíg
az osztag visszatér, vagy elindul, és csatlakozik hozzájuk, bárhol is legyenek.
Sajnálatos módon a második lehetőséget választotta.
Nem számított arra, hogy majdnem két órán át kell vezetnie a szakadó
esőben, az arcát a szélvédőre tapasztva, miközben vízfalak zúdulnak az
aszfaltra, a navigációs rendszer pedig bekrepál. És amikor végre elérte a
völgyet, a jéggel kellett megküzdenie. Az autó folyton kifarolt a csúszós éles
kanyarokban, amitől egy pillanatra elállt a szívverése. Egyszer-kétszer az
autó elakadt egy emelkedőn, mert nem a téli útviszonyoknak megfelelő
gumik voltak rajta. Egyszercsak egy arra járó traktor megállt előtte. A sofőr,
egy idős, borgőzös leheletű, bizonytalan beszédű öregember, mindenáron
segíteni akart neki. Elmondta, hogy az évnek ebben a szakában az ilyesmi
gyakran megtörténik a turistákkal, és nem okoz neki gondot, hogy elvontassa
a fennsíkig.
Fa, trágya, autó: neki egyre megy.
Massimo vonakodva fogadta el az ajánlatot. Vetett egy utolsó aggodalmas
pillantást a kocsira, majd a lökhárítóra akasztotta a vontatókötelet, beült, és
üresbe kapcsolt.
Így érkezett meg Travenìbe: egy traktor vontatta.
Az izgalomtól megmerevedtek a hátizmai, lüktető fejfájása volt, de
legalább élvezhette a kilátást. A táj primitív szépségétől az ember
elveszettnek érezte magát. Hófödte hegycsúcsok tornyosultak az évezredes
erdő fölé, gigantikus élekkel szabdalva a dús erdőszőnyeget. Úgy álltak ott,
mint mitológiai óriások, szinte kényszerítve az embert, hogy felfelé nézzen,
amitől szédülés fogta el a lelket. A fenyők és áfonyabokrok sűrűjében tiszta
vizű patakok csobogtak, fürgén kanyarogva a sziklák, jégcsapok és illatos
mohák között. Massimo számos állatnyomot vett észre az út menti hóban.
Ez a világ nagyon távol állt attól, amihez hozzászokott. Olyan világ volt
ez, amely az ember jelentéktelenségéről és a földi gondok értelmetlenségéről
suttogott. A természeti paradicsom azonban közel sem volt érintetlen. Az
egyik hegyoldal szinte teljesen kopár volt, a fennsíkon pedig buldózerek és
más földmunkagépek várakoztak egy felvonulási területként szolgáló bódésor
mellett. A lejtőn éppen erdőirtást végeztek.
Massimo elfordította a fejét, mintha bosszantó foltot látott volna egy
gyönyörű festményen.
Az utolsó néhány hajtűkanyar után, a völgy alja fölé nyúló fennsíkon
feltűnt Travenì települése. A község a környező csúcsok gyűrűje alkotta
mélyedésbe ékelődött. Az alpesi stílusú házak kőből és fából épültek. Minden
ajtó előtt takaros farakások álltak, amelyekből gyantaillat áradt. Az aprócska
központhoz közeledve az épületek stílusa megváltozott: többszintesek lettek,
pasztellszínű falakkal, északi stílusú tetőtérrel, karácsonyi magyaldíszítéssel,
az erkélyeken piros masnival. A főutca mentén volt néhány bisztró és
vendéglő, valamint egy élelmiszerbolt és két kávézó. Az egyik kocsma előtt
csoportokban álldogáltak a fiatalok a hónuk alatt snowboarddal, kezükben
egy pohár forralt borral: a sípályák nem voltak messze. Helyet kapott még
egy gyógyszertár és pár turistáknak szánt, elegáns ruhabolt is.
A traktor tulajdonosa a város főterén hagyta Massimót a kocsijával, és nem
fogadta el a pénzt, amit az idegen rá akart tukmálni. Búcsúzás gyanánt intett a
karjával, dudált egyet, majd elhajtott. Massimo körülnézett. A hely olyan
volt, mint egy képeslap, kivéve, hogy a községháza előtti hirdetőtáblán
rajzszögekkel kitűzött szórólapok hívták az embereket az iskola
tornatermében aznap este tartandó gyűlésre: a völgy lakóit egy új síközpont
építése elleni tiltakozásra szólították fel. Massimónak eszébe jutott az egyik
hegyen korábban látott építkezés és fakivágás. Úgy tűnt, hogy még itt, a
várostól távol sincs igazi béke.
Nem volt nehéz megtalálnia a csapatát: a holttestet a falu mellett fedezték
fel, nem messze az osztrák határtól. Egy földúton lehetett odajutni, ami
kőomlásokon és alacsony fenyőligeteken át vezetett. A helyi rendőrség már
az út mindkét oldalán ellenörzö pontot alakított ki, hogy korlátozza a
behajtást a területre. Egy rendőr gondosan feljegyezte minden arra haladó
autó rendszámát, valamint a bámészkodók személyes adatait, akik a nyakukat
nyújtogatva próbálták elcsípni az események valamilyen részletét.
Ennek a rendőrnek mutatta meg Massimo a jelvényét, és Battaglia
felügyelőről érdeklődött. Nem sokkal ezután már a mocsárban gyalogolt, ahol
még most is nehezen vonszolta magát.
A főnöke legalább már nem figyelt rá. Egy idős nővel beszélgetett, aki
majdnem földig érő vastag kabátot viselt. Lehetetlen volt nem észrevenni:
festett bubifrizurája volt a szemébe lógó frufruval; művörös hajszíne kirítt a
környezet szelíd, harmonikus árnyalataiból. Éppen az erdőbe vezető árokban
mutatott valamire, Battaglia pedig bólintott.
Bizonyára egy szemtanú. Talán ő volt az, aki megtalálta a holttestet.
Még néhány lépés, és Massimo végre odaért hozzájuk. Valaki nyújtotta
neki a kezét, hogy kisegítse a mocsárból, amit zavart köszönetfélével fogadott
el, de csak motyogás lett belőle.
Az akadémia elvégzése óta először érezte úgy, hogy próbára teszik. Ki volt
fulladva, a tenyere a dermesztő hideg ellenére is nyirkos volt. Ha akarta
volna, sem tudott volna ennél rosszabbul indítani.
– Massimo Marini nyomozó – mutatkozott be, és kezet nyújtott
Battagliának. – Az ön csoportjához osztottak be. Senki sem szólt nekem a
holttestről, különben már korábban itt lettem volna.
Fogalma sem volt, miért mondta ezt. A hangja még saját maga számára is
kicsinyesen hangzott, mint egy duzzogó gyereké.
Senki sem fogott vele kezet. Karját megadóan leeresztette: a mai nap már
csak ilyen volt.
A férfi szó nélkül nézett rá. Úgy tűnt, mintha egy icipicit megrázta volna a
fejét, mintha titokban figyelmeztetné. Végül az idős asszony szólalt meg.
– Az áldozat minket sem figyelmeztetett, nyomozó.
Hangja rekedt volt, és viselkedése arra utalt, hogy teljesen jelentéktelennek
tartja a férfit.
Massimo tanulmányozni kezdte a nőt. A flitteres gyapjúsapka széle alól
kilógó huncut frufruja nem illett az előrehaladott kor és a keménység jeleit
mutató arcához, amely nehéz személyiséget sejtetett. Átható tekintetével
szinte keresztülfúrta őt, és az arcát fürkészte, mintha valamiféle bizonyítékot
keresne rajta. Közben a szemüvege szárát rágcsálta. Massimo megfigyelte,
milyen keskeny az ajka. Időnként összeszorította a száját, mintha mérlegelne
valamit. Vagy ítéletet formálna.
Nehéz kabátja szorosan rásimult erős csípőjére, ami zömök testalkatról
árulkodott.
Egy rendőr közeledett feléjük, kezében mobiltelefonnal.
Átnyújtotta a nőnek.
– A kerületi ügyész keresi önt, felügyelő. A nő bólintott, és félreállt, hogy
beleszóljon, mogorva pillantást vetve Massimóra.
Massimo megdermedt. Alig jutott el a tudatáig, hogy az a férfi, akiről azt
hitte, hogy Battaglia, most kezet rázott vele, és Parisi rendőrtisztként
mutatkozott be. Szája kiszáradt, és érezni kezdte a kihűlés jeleit. Próbálta
kitalálni, mit is mondhatna, hogy ne nézzen ki komplett idiótának, de amikor
a nő befejezte a hívást, nagy nehezen kinyögött szavai messze nem
bizonyultak megfelelőnek.
– Senki sem mondta, hogy nőt kell keresnem, felügyelő.
A nő úgy bámult rá, mint egy darab ürülékre, ami valakinek a cipőtalpára
ragadt.
– Ez a lehetőség meg sem fordult a fejében, ugye, nyomozó?
Nyomozó. Szinte kölyök volt még, és úgy nézett ki, mintha most lépett volna
ki egy divatlapból. Teresa már méterekről érezte a kölnije illatát. Oda nem
illő hangot ütött meg ezen a kis hegyi tisztáson, amely mostanra megtelt
hóval és a moháról a talajba mosódó vérrel. Egy ember vérével, akit olyan
módon öltek meg, amilyet még egy rendőr is ritkán lát pályafutása során.
Massimo Marini jóképű arcát fátyol árnyékolta. Nem borotválkozott.
Valami rosszul sült el aznap reggel. A külsejéből ítélve talán több dolog is.
Nem sikerült a legjobban az indulása: a fiatalembernek az a próbálkozása,
hogy határozottnak tűnjön, meglehetősen látványosan kudarcot vallott.
Teresa azonban úgy vélte, mindenki megérdemel még egy esélyt, még akkor
is, ha reménytelen esetnek látszik.
Azon tűnődött, vajon miért kérte a férfi az áthelyezését egy nagyvárosból
ebbe a kis vidéki körzetbe. Miért akart több mint ötszáz kilométerrel arrébb
kerülni?
Az ember olyan dolgok elől menekül, amitől fél vagy ami bántja – vagy ami
fogva tartja, gondolta. Talán egy meghiúsult kapcsolat az oka, amin még nem
tudott túllépni. Az arcán viszont nem látszott nyoma gyötrelemnek és
átvirrasztott éjszakáknak, csak a feszültségnek, amelynek Teresa volt az oka,
nem pedig valami piruló leány. Valami másnak kellett lennie, ami elűzte a
városból.
A fiatalember mozdulatlanul állt, hópelyhek kezdtek gyűlni a vállán, de
most görnyedtebb volt, mint amikor megérkezett.
Teresa elfojtott egy elégedett vigyort. Örömét lelte abban, hogy az újoncok
idegeit a végsőkig feszítse, és most sem akart kivételt tenni. A férfi szinte
meghatóan, kölyökkutyás tekintettel nézett rá. Teresa tudta, hogy egy
pillanatra megijedt: attól félt, hogy megdorgálják, mert udvariatlan volt, és
mert baleknak tűnt, miközben annyira szeretett volna mindenkit lenyűgözni a
magabiztosságával.
Teresa nem törődött vele, és visszafordult Parisi felé, hogy folytassák a
beszélgetést, amelyet a nyomozó érkezése szakított félbe.
– Az árok fenekén is át kellene kutatnunk a növényzetet – mondta.
A rendőr bólintott.
Teresa Marinire pillantott. Kíváncsi volt, vajon hol hagyta a kabátját vagy
akármit, amit a hideg ellen szokott viselni. Inkább nem kérdezte meg.
– Megnézné maga, nyomozó? – kérdezte ehelyett.
 Látta, hogy a férfi egy pillanatra megdöbben, mintha nem értené, mi a
fenéről beszél. De nem kért segítséget. Úgy, ahogy volt, leereszkedett az
árokba, és közben a kinyúló ágakba kapaszkodott, hogy bele ne essen az alján
összegyűlt vízbe.
Teresa megcsóválta a fejét. Mire jó egy ekkora ego, azon kívül, hogy
megnehezíti az életet?
Azért mégis szó nélkül lemászott. Nem kellett kétszer kérni.
Ez legalább jó jel volt: hajlandó volt bármire, hogy jóvátegye a dolgokat.
Parisi le akarta venni a kereséshez viselt speciális cipőjét, hogy odaadja
bajban lévő kollégájának, de Teresa leintette.
Együtt nézték, ahogy a nyomozó cipője újfent belesüllyed a sárba a
rothadó levelek és még isten tudja, mi minden más bűzös maradványaiba.
Teresa szinte megsajnálta, bár mulatságos látvány volt.
– Mit kell keresnem? – kérdezte a férfi, miután percekig vakon bökdösött.
Végre eljutott odáig, hogy segítséget kérjen. Haladás.
– A szemét! – válaszolta Teresa. Még nem találtuk meg.
 4.

Ausztria, 1978
A városban az emberek gyakran emlegették az iskolát, bár kevesen ismerték
igazán, és még kevesebben jártak benne személyesen. A róla keringő
anekdoták inkább a fantázia szüleményei voltak, amit az intézményt
körüllengő titokzatosság táplált.
Bizonyos napokon hajnalban a közép-európai stílusú épület reszkető,
fényes délibábként bukkant elő az alacsony felhők közül. Téglalap alaprajzú
tömbje a közelben bányászott terméskövekből készült alapzaton nyugodott,
melyet egy vésett mintás betonnal készült emelet követett. Ezt a szintet egy
egymásba fonódó szőlőindákból formált keret választotta el a többi emelettől.
A főhomlokzatot, amelyből a keleti és a nyugati szárny ágazott ki, négy jón
oszlop tette impozánssá, közöttük nyeregtetővel ellátott ablakokkal. A
harmadik és egyben utolsó emeletet félkupola koronázta. Középső boltíve
alatt egy toronyóra állt, amely emberemlékezet óta nem járt: a legenda szerint
a rajta látható idő – pontosan három óra – azt a pillanatot mutatta, amikor az
épület tervezőjét, egy fiatal lienzi építészt halálos villámcsapás érte,
miközben a tó mellett állva alkotásában gyönyörködött. Csaknem két
évszázad elteltével az öregek még mindig Isten haragjának
megnyilvánulásaként emlegették ezt a pillanatot: megbüntette az embert a
gőgjéért, hogy meg merte sérteni ezt a tájat, amelyet kizárólag a csend, a szél
és a hegyi virágok otthonául szánt.
Most, hogy életében először közelről láthatta az iskolát, Magdalena
megértette, mire is utal ez a szóbeszéd: az épületen minden elhibázott volt,
teljesen oda nem illő. Az arisztokrácia hóbortja, amely nem ismer határokat.
A faluból a fennsíkig az úton gyalogolt fel, majd onnan rövidebb utat
választott, és a hegy túloldalán átvezető ösvényen mászott tovább. A tó felől
zuzmó és az iszapos tófenék keserű szaga áradt. Úgy nézett ki, mintha a föld
szeme volna.
Mire kifulladva megérkezett a bejárathoz, göndör hajának egy tincse
kiszabadult a kontyából. Sietve visszaigazította egy hajtűvel, és megvizsgálta
a cipője állapotát. Mielőtt még hozzáért volna a farkasfejet formázó
kopogtatóhoz, a nehéz ajtó kinyílt. Széles, kortalan arc nézett rá apró, szigorú
szemekkel.
– Bizonyára Magdalena vagy. Gyere be, és kövess!

Agnes Braun nővér olyan volt, mint az épület, amelyben lakott: szigorú és
elhanyagolt. Sűrű ősz haja és sokkal fiatalabb arca volt, mint amire
Magdalena számított. Néhány finom kiigazítás elég lett volna ahhoz, hogy
szinte szépnek legyen mondható, de talán az ilyen jellegű figyelmességeket
nem látták szívesen az iskolában. Magdalenának is azt tanácsolták, hogy az
állásinterjúra ne használjon pirosítót, öltözzön egyszerűen, és a haját tűzze
fel.
Braun nővér hűvös szívélyességgel vezette körbe Magdalenát abban a
helyiségben, amelyet láthatóan a saját birodalmának tekintett, abból ítélve,
amilyen királyi viselkedéssel járkált a márványok, az aranyozott frízek és a
megmaradt kevés értékes bútordarab között. Az épület máskülönben
kihaltnak tűnt, olyan csendesnek, hogy Magdalena nem tudta elképzelni, hol
lehetnek a lakói.
A tökéletesen tiszta előcsarnokot az Osztrák–Magyar Monarchia címere
díszítette mozaikból kirakva: arany alapon kétfejű fekete sas. A falakat
vadászjeleneteket ábrázoló trompe-l’oeil festmények díszítették. A
pasztellszínek finom harmóniáját csak egy ingaóra rontotta el, amelynek a
számlapján kétoldalt egy-egy mórt ábrázoló berakás volt. Ébenfából faragott
arcuk rémisztő volt, tátott szájukból különösen éles elefántcsont fogsor
villant elő.
Agnes Braun észrevette az újonnan érkezett döbbenetét.
– Afrikából származó alkotásokból készült – magyarázta önelégülten. – Az
igazgató családjáé volt. Azt akarta, hogy az iskola kapja meg.
Magdalena ijesztőnek találta a történetet, de sikerült udvarias mosolyt
erőltetnie magára.
Braun nővér összekulcsolt kezét a hasán pihentetve tanulmányozta
Magdalenát.
Szerinted ízléses? – kérdezte.
A lány nem nézett a szemébe.
– Igen – felelte, de azonnal tudta, mennyire hamisan hangzik.
Amikor újra felnézett, látta, hogy mosoly terül el a nő arcán. Agnes Braun
elégedettnek tűnt.
– Nem kell szégyenkezned – hallotta a hangját. – Ez a kis hazugságod azt
súgja nekem, hogy talán mégiscsak alkalmas vagy erre a helyre. Az iskola
odaadást vár el, és az odaadás megköveteli, hogy lemondjunk bizonyos
személyes szabadságjogokról – például a gondolataink szabadságáról.
Egyetértesz?
Magdalena bólintott, anélkül hogy észrevette volna. Volt valami ebben a
nőben, ami zavarta. Nem stimmelt vele valami, akárcsak magával az
iskolával.
 5.

A felnőtteket felzaklatta valami. Mathias ezt abból állapította meg, ahogy az

anyja, miközben a tanárnőjével és néhány másik gyerek anyukájával
beszélgetett, folyton ideges pillantásokat vetett felé: minden pillantás olyan
volt, mintha rántana egyet a figyelmének pórázán, hogy ezzel a távolból is a
közelében tartsa őt. A karjában tartotta a kisöccsét, a mindössze néhány
hónapos Markust. Bár már egy ideje aludt, anyja mégsem tette le a
babakocsiba.
Az iskola auláját nyugtalan suttogás töltötte be. A kivetítők fényében egy
halom tarka jelmez hevert elhagyatottan a színpadon. Az iskola betlehemes
előadásának próbáit nem sokkal azelőtt két férfi szakította félbe, akiket
Mathias még sosem látott. Először a tanárnővel beszéltek, majd Diego
anyjához fordultak. Rövid beszélgetés után a nő zombiként követte őket
kifelé, sápadtan és tántorogva. Csak akkor jutott eszébe a fia, amikor Mathias
anyja szólt neki. Visszafordult, és azt mondta Diegónak, hogy maradjon
nyugton, viselkedjen jól, és a tanárnő majd vigyáz rá, amíg a nagymama meg
nem érkezik. Remegett a hangja.
Mathias tekintete Diegót kereste. A nézőtéren ült az egyik felhajtható
székbe süppedve, és a fekete eget bámulta a magasan lévő ablaksoron
keresztül. Minden nap egy kicsit korábban szállt le az éjszaka, és úgy tűnt,
mintha a sötétség elkezdte volna az embereket is megfertőzni. Travenì már
nem az a hely, amelyet Mathias mindig is szeretett. Az elmúlt órákban a
városra rátelepedett a gyanú, amely hó módjára hullott a lakosokra. Amióta
Diego apja eltűnt, félelem mérgezte a levegőt.
Mathias odalépett a barátjához, akinek az arcát éppen csak megvilágította
egy színpadról érkező fénysugár, amitől olyan volt, mint egy kis szomorú
hold, talán egy kicsit dühös is. Mathias szeretett volna mondani valamit, de
tudta, hogy itt a szavaknak nincs értelme.
Diego apja meghalt. Még senki sem mondta ki, de mindketten tudták,
ahogyan az ember tudja, ha pofon közeleg, vagy érzi, hogy megy fel a láza,
bár a homloka még hűvös.
Mathias gombócba gyűrte a sapkáját, és hozzávágta Diegóhoz.
 Diego karja fellendült, és elkapta anélkül, hogy a szemét közben levette
volna az ablak mögötti sötétségről.
Mathias arcán átsuhant egy mosoly: Diego még mindig ott volt vele, annak
ellenére, hogy fogva tartotta a zűrzavar mocsara. Ő volt Mathias legjobb
barátja és legnagyobb riválisa. Ebben a pillanatban azonban legszívesebben
azt mondta volna neki, hogy nem érdekli, hogy ő legyen a csoportjuk vezére,
Diego átveheti a helyét, ha akarja, amúgy is megvan benne minden vezetői
tulajdonság. Mégsem szólt semmit, mert tudta, hogy a vezetést ki kell
érdemelni, nem pedig ajándékba kapni. Továbbra is versengenek majd
egymással, de az őket összefűző testvéri kötelék soha nem kérdőjeleződik
meg.
Mathias már éppen azon volt, hogy mindezt elmondja Diegónak, de
hirtelen eszébe jutott valami, ami miatt másra terelődött a figyelme.
– Hol van Oliver? – kérdezte.
A név hallatán Diego mintha visszazuhant volna a földre. Oliver csak egy
évvel volt fiatalabb náluk, de mindenki számára ő volt a csoport kisbabája.
Egymásra néztek, s mindketten ugyanarra gondoltak. Meg kell keresniük.
Meg kell őt védeniük, különösen itt, ezek között a falak között.

A tanulók mosdójához vezető folyosó sötét átjáró volt, aminek nem látszott a
vége. A világítást már lekapcsolták, és a folyosó két oldalán nyíló tantermek
csak fekete lyukak voltak, amelyekből kréta- és papírszag áradt.
Oliver nyelt egyet, és hallotta, ahogy a nyál végigcsorog a torkán. A
villanykapcsolót kereste, de nem emlékezett, hol van: még soha nem volt
szüksége rá. Hátrapillantott a mögötte lévő halvány, megnyugtató fényre. Az
előadóterem ajtajai a sarok mögött, egy másik folyosó közepére nyíltak.
Nem vagyok egyedül, ismételgette magában.
Visszafordult az előtte lévő folyosó irányába, a félelmetes nyílás felé,
amelyen makacsul egyedül akart átkelni, anélkül hogy segítséget kérne.
Oliver tudta, hogy ő valahol ott van a sötétben, vagy talán a tornateremben
a felszerelést takarítja, vagy az ebédlőben ellenőrzi, hogy minden ablak be
van-e zárva. Járás közben soha nem csapott zajt, és mindenkire szigorúan
nézett, aki mellett elhaladt. Igazi természete azonban csak Oliverrel szemben
mutatkozott meg: kegyetlen volt, mint a mesebeli gonosz, ok nélkül és
mértéktelenül. Már a gondolattól görcsbe rándult a gyomra.
Oliver pislogni kezdett. Mintha a sötétségnek súlya lett volna, amely
rátapadt a szempillájára, a bőrére, a ruhájára, és mindjárt elsüllyesztené. Tett
egy lépést, majd még egyet. Képzeletében most belépett a sötétség
buborékába, mélyen a belsejébe, túl messze a fénytől.
Ha most egy kéz előbukkanna a sötétből, és magával rántaná...
Elhessegette ezt a gondolatot, de a gyomrában lévő görcsök továbbra is
emlékeztettek rá. A mosdó ajtaja már nem lehet nagyon messze. Még néhány
méter, és a kilincset a kinyújtott kezében fogja érezni, és minden félelmét
eloszlatja a fény. Mathias és Diego büszke lesz rá, és végre egyenrangú
félként tekintenek rá.
Nagyobb meggyőződéssel haladt előre, amíg a kezével meg nem érezte a
fal sima felületét. Ujjait végigfuttatta rajta, rátalált az ajtóra, majd kitapogatta
a kilincset, és lenyomta. Az ismerős hipó- és szappanszag megerősítette,
hogy jó helyen jár.
Tétovázott, próbálta összeszedni a bátorságát, hogy becsúsztassa a kezét a
sötétségbe.
Idióta, gondolta, és szégyellte magát, noha senki sem volt ott, aki tanúja
lehetett volna a félelmének.
Összepréselte az ajkát, és kinyújtotta a kezét, közben egyszerre fázott és
melege volt. Végül sikerült kitapintania a kapcsolót, és a mennyezeti
fénycsövek életre keltek.
A kék csempék csillogtak a hideg fényben. Egy laza csaptelepből ütemesen
csöpögött a víz a mosdókagylóba.
Oliver mellkasa leeresztett, ahogy kiengedte a visszatartott levegőt: senki
sem várt rá odabent.
A fülkék felé vette az irányt. Három szélesre tárt ajtó sorakozott előtte.
Kiválasztotta a középsőt, és elkezdte kicsatolni a nadrágját. Az első gombnál
megtorpant.
Érezte. Már nem volt egyedül. Valaki állt mögötte. Egy másik lélegzetvétel
is csatlakozott az övéhez a csendben. Nehéz, fokhagyma- és dohányszagú
lehelet.
– Helló, te kis szaros!
Oliver lassan megfordult, mintha ezek a reszelős hangon kiejtett szavak
valamiféle parancsot jelentenének. Reszketett.
Ott állt előtte mindennapos rémálmainak monumentális alakja, akitől még
a szokásosnál is kisebbnek érezte magát.
Abramo Viesel az iskola gondnoka volt. Idősebb, mint Oliver szülei, de
fiatalabb, mint a nagyszülei. Olyan terebélyes volt, hogy nehezen mozgott, és
járás közben úgy billegett ide-oda, mint egy hajó a hullámokon. Oliver
mégsem nevezte volna kövérnek. Valahányszor meglátta, az a szó jutott róla
eszébe, hogy „hatalmas”. Mint a gonosz szereplő a szuperhős
képregényekben. Elég hatalmas ahhoz, hogy összetörje őt.
Oliver rápillantott a gondnok kezére: akkora volt, mint az ő feje.
Elképzelte, ahogy a koponyáját foglyul ejtik azok a durva, szőrös ujjak.
– Látom, összeszedted a bátorságodat, hogy egyedül jöjj ide – mondta. –
Nem volt jó ötlet.
Oliver nem válaszolt. Mostanra megtanulta, hogy akármit mond, az
biztosan rosszul sül el. Viesel úr azóta gyötörte őt élvezettel, amióta először
betette a lábát az iskolába. A kínzás eddig csak szóbeli volt, és Viesel úr még
nem nyúlt hozzá, de Oliver érezte, hogy hamarosan ez is be fog következni.
Ismét rápillantott a férfi kezére, és látta, hogy görcsök futnak át rajta, izmok
fodrozódnak a bőre alatt. Azokra a halakra emlékeztette, amelyek a folyóban
hirtelen lendülettel a felszínt súrolják, hogy elkapják a rovarokat.
Tudta, hogy Viesel úr is élelmet keres, azt a táplálékot, amely a
legtitkosabb éhségét csillapítja: Oliver félelmét. Tekintete a férfi dagadt
hasára vándorolt. A kijárathoz vezető utat teljesen elállta.
– Várnak rám – sikerült kinyögnie.
Viesel úr hasa megremegett, de hangtalan nevetése szinte azonnal elhalt.
– Pisilni jöttél. Hát akkor kezdj neki! – parancsolta anélkül, hogy
megmozdult volna. A válla eltakarta az ajtót.
Oliver összeszorította a szemét. A növekvő nyomástól fájni kezdett a
hólyagja.
– Vissza szeretnék menni – mondta. – Kérem!
– Nem, itt maradsz! Vigyázzállásban állsz, mint egy kis katona, amíg össze
nem pisiled magad!
Olivér érezte, hogy nedves lesz az arca.
– Ó, csak nem sírunk, mint egy kislány? – gúnyolódott Viesel úr.
Olivernek eszébe jutott Lucia, aki lány volt, mégis bátor és erős. Kinyitotta
a szemét. Támadója sziluettjét remegni látta a könnyein keresztül.
A férfi lehajolt hozzá.
– Ugye tudod, mit teszek, ha erről bárkinek is beszélni mersz?
Olivér nem válaszolt.
– Eljövök érted éjszaka, amikor alszol, és akkor…
 Úgy tett, mintha meg akarná ragadni. Oliver fojtottan felsikoltott, Viesel
pedig felkacagott. De aztán fejbe vágta valami, ami utána a padlóra pattant.
Viesel nézte, mi lehet az a tárgy, Oliver pedig követte a tekintetét. Egy
táblatörlő szivacs volt. A kréta nyomot hagyott a férfi arcán.
Viesel úr hátrafordult, Oliver pedig megragadta az alkalmat, hogy
átpréselje magát a Viesel combja és a fülke ajtaja közötti résen, minden erejét
latba vetve, hogy kiszabaduljon.
– Mit gondolsz, hová mész?! – kiáltott Viesel, de Oliver már biztonságban
volt.
Közte és kínzója között ott állt Mathias és Diego.
– Szóval utánad jöttek a kis barátaid, hogy megvédjenek – morogta Viesel.
– Mikor hagyod már abba ezt a puhánykodást?
– Hagyja őt békén! – kiáltotta Mathias.
– Mi a bajod, Klavora? Az apád ezen a héten elfelejtett jól elfenekelni?
Abramo Viesel letörölte a krétát az arcáról.
– Látom, a kis Valent is itt van – pillantott Diegóra, és felvette a szivacsot.
– A te öreged aztán csúnya véget ért!
– Hallgasson!
De Mathias parancsára nem figyelt senki. Oliver látta, ahogy megragadja
Diego karját, és megpróbálja elrángatni, de Diego mintha szoborrá
merevedett volna.
– Menjünk! – könyörgött Mathias.
– Hallottam, mit mondtak egymásnak a rendőrök a parkolóban, mielőtt
bementek az anyádat keresni – suttogta Viesel, mintha bizalmasan
beszélgetnének. – Akarod tudni?
Diego továbbra is a gondnokra szegezte a tekintetét, de nem válaszolt.
Oliver azt gondolta, hogy úgy néz ki, mintha hipnotizálták volna.
– Tudni akarod, hogyan halt meg?
Most már mindhárom fiú megbabonázva figyelte.
Abramo Viesel felemelte a kezét, karomként begörbítette az ujjait, és
lassan Diego arca felé közelített.
– Bevitték az erdőbe, és kikaparták mindkét szemét. Így!
A történetet egy tanár hangja szakította félbe, aki a folyosóról szólította
őket. Oliver érezte, hogy Mathias húzza magával, és látta, hogy Diegót is
kivonszolja.
Mögöttük Abramo Viesel most nyafogó hangon arról panaszkodott, hogy
mennyire fáradt, mindene fáj, ráadásul az ilyen elkényeztetett kölykök
csínytevéseit kell elviselnie, miközben próbálja takarítani a vécét. Oliver nem
fordult hátra, de el tudta képzelni, ahogy a gondnok ott áll, egyik kezében a
szivacsot lengeti, a másikkal pedig a derekát támasztja.

Diegóra viszont ránézett, de alig ismerte meg. Diego arca olyan sápadt volt,
mintha meghalt volna. Akárcsak az apja.
 6.

Az elsötétített szobában a tetthelyen készült fényképeket vetítették.

Voltak közelképek szétnyílt, szederjes ajkakról, és folyódeltaként
terjeszkedő véraláfutások részleteiről. Egy sápadt szegycsont. Fekete kráterek
a szemek helyén.
Ezek a képek alkották a munkájuk nyersanyagát, olyan agyagdarabokat,
amelyekből arcot formáznak, a gyilkos arcát, amihez majd nevet is társítanak.
Mindig a gyilkos profilja – a személyiségrajza – vezette el a nyomozókat a
kilétéhez, soha nem fordítva.
Teresa a fotelbe süppedve szemlélte a diákat, két oldalán Ambrosinivel, a
területi rendőrfőnökkel, és Gardinivel, az ügyészhelyettessel. Mindketten a
barátai voltak, bár a munkájukban elkülönültek a szerepeik. Mögöttük ült a
csapatának többi tagja.
Nemrég tértek vissza a rendőrőrsre, miután órákon át vizsgálódtak a
helyszínen és gyűjtötték a bizonyítékokat, amíg a hideg már a csontjukig
hatolt. De a munka még csak most kezdődött, és bizonyos volt, hogy a nappal
észrevétlenül fog átmenni az éjszakába.
Teresa tökéletesen éber volt, bár a szeme égett a fáradtságtól.
Újabb képek következtek, ezúttal egy érintetlen tájról. A növényzetet a
helyszínelők táblácskái tarkították, amelyek a talált bizonyítékokat jelezték:
vérnyomokat, lábnyomokat és egy emberi vonásokkal rendelkező dühöngő
vadállat által letört ágakat.
És végül a morbid képek tárházának csúcspontja: az áldozat véres
ruhájából készült bábu.
Teresa hallotta, hogy Gardini lélegzete egy pillanatra elakad az undortól.
Most döbbent rá, hogy ez nem „közönséges” gyilkossági ügy. Volt benne egy
adag pszichózis, és talán valami más, veszélyesebb komponens is, amit
Teresa még nem tudott megnevezni. A szokásos indítékok itt nem jöttek
szóba. Az emberi elme képtelen lenne ilyen borzalmakat produkálni egyszerű
féltékenységből, bosszúból vagy kapzsiságból. Az a bábu sokkal összetettebb
jelentéssel bírt. Figyelmet követelt, mert sok mondanivalója volt.
– Szerintem ez itt a legzavaróbb elem – morogta az ügyészhelyettes.
 Teresának ugyanez volt a benyomása, bár most, ahogy elnézte, mintha
valami más is az eszébe jutott volna róla. Még nem tudta megragadni, csak
egy tünékeny tükörkép volt a felszín alatt, amely időnként felbukkant, de
mindig elillant, amint próbálta volna megnevezni.
– Valami baj van? – kérdezte az ügyészhelyettes.
Teresa nem válaszolt azonnal, várta, hogy a megérzése konkrétabb formát
öltsön. Végül megrázta a fejét, és nem szólt semmit. Nem akarta összezavarni
a többiek gondolatait a homályos sejtésével, amelyről – ha nem olyanok
lettek volna a helyszín körülményei, amilyenek voltak, meg az a sok vér rajta
–, azt mondta volna, hogy van ebben a bábuban valami gyerekes, sőt, játékos.
Most a bogyóból kirakott szemet tanulmányozta.
– Ki kellene derítenünk, honnan szerezte a gyilkos – mondta. – Sehol nem
láttam ilyet a környéken: elképzelhető, hogy jelentősége van.
Az ügyészhelyettes egyetértően bólintott.
– Milyen jelentése lehet? – kérdezte.
Teresa még nem tudta biztosan, de volt egy elmélete.
– Fontos volt neki, hogy legyen szeme – fejtegette. – Ha a bábu a gyilkost
jelképezi, akkor azt mutatja, hogy néz valamit.
De mit? A haldokló áldozatot? A közeli falut?
A helyszínelés során Teresa észrevett valamit, ami nyugtalanította: a bábu
abból a szögből, ahogy állt, mintha egyenesen a travenì dóm tornyát nézné.
– A hiányzó száj miatt kifejezéstelen az arca – jegyezte meg Gardini.
– A gyilkos így leplezi az érzelmeit – magyarázta Teresa. – Lehetetlen
megmondani, hogy mit érezhetett abban a pillanatban: dühöt vagy félelmet,
gyötrelmet vagy elragadtatást.
Az ügyészhelyettes aggódva sóhajtott fel.
– Nem hagyott nyomot az indítékára vonatkozóan – dünnyögte.
– Nem akart hagyni – helyesbített Teresa. – Kétlem, hogy ez véletlen
lenne. Aprólékosan elrendezte a helyszínt. Előtte bizonyára hosszasan
fantáziált róla. Pontosan így kellett rátalálnunk. Gondoljunk csak a felállított
csapdákra! Egy maximalistával van dolgunk.
– Tehát elvezetett minket egy bizonyos pontig, de aztán úgy döntött, hogy
elrejti előlünk a gondolatait.
Teresa bólintott.
– Vajon az orr hiánya nem lehet-e valaminek a tudatalatti leplezése? – tette
fel magának a kérdést. – Sokkal érzékibb szerv, mint a szem, és szorosan
összefügg a libidóval...
– És ha ez így van, szerinted mit jelent?
Teresa megdörzsölte a szemét. Nem csak a véleményére voltak kíváncsiak,
hanem sokszor merész jóslatokat, intuícióinak a felfedését várták el tőle,
amelyek végül az elítéléshez vezetnek. Legrosszabb esetben – mint most is –
tőle várták a döntést, hogy a válaszúton melyik irányba menjenek tovább.
– Elhamarkodott lenne bármilyen következtetést levonni – mondta.
Gardini nem hagyta annyiban.
– Csak mondd el, mire gondolsz! – erősködött.
Az udvariasság nem tűnt el a hangjából, amely sürgetővé vált.
– Ebben a szakaszban nem szeretnék kizárni semmilyen lehetőséget –
válaszolt újra változatlan hangon, anélkül hogy Gardinire nézett volna.
Az ügyészhelyettes a füléhez hajolt.
– Nem fog megtörténni – ígérte. – Minden nyomnak utánajárunk, amíg úgy
nem ítéled meg, hogy szűkíteni kell a kört.
– Nem vagyok látnok – sziszegte Teresa, vigyázva, hogy a teremben ne
hallják mások.
– Ezt senki sem állítja – szólt közbe a rendőrfőnök. – De végül mindig
igazad lesz. Majdnem. Ezért erőltetjük.
Teresa felsóhajtott. Soha nem értenék meg, milyen terhet raknak rá a
kérdéseikkel.
– Egyelőre csak nagyjából látom a profilját – adta meg magát. – Ha
valóban igaz, hogy az érzékszervek háttérbe szorítása nem véletlen, akkor ez
erősen elfojtott személyiségre és beteges szexualitásra utal. De még túl korai
biztosat mondani.
A következő pár dián az áldozat karórájának részletei voltak láthatók: a
bábu csuklójaként szolgáló ágra volt szíjazva, de fordítva, így a számlap a fa
felé nézett. Teresának fogalma sem volt arról, hogy van-e valami jelentősége.
– És az áldozat szeme? – suttogta a rendőrfőnök.
Kezét, amelyet eddig idegesen tördelt, most egymásba kulcsolta őszülő
bajusza előtt.
– Nem találtuk meg. Talán a madarak vitték el. Vagy a gyilkos tartotta meg
trófeának. Erős szimbolikus jelentőséggel bír. A szemünk fedezi fel, figyeli
meg és méri fel a világot – magyarázta gesztikulálva Teresa. – Néz és
vágyakozik: talán tiltott dolgok után? Azt mondják, a szem a lélek tükre.
Ebben bizonyára van némi igazság, tekintve, hogy a gyilkosok gyakran
letakarják áldozatuk szemét, hogy ne érezzék magukon az ítéletét, ami esetleg
eltántorítaná őket a gyilkolási szándékuktól.
Gardini rábámult. Teresa érezte a férfi hitetlenkedését.
– Trófea? Szimbólum? Nem sorozatgyilkossal van dolgunk – jegyezte meg
tárgyilagosan.
Teresa vállat vont, tekintete a diákra szegeződött.
– Van valami patológiás ebben a gyilkosságban – jegyezte meg. – Ez arra
enged következtetni, hogy itt nem a szokásos indítékok játszanak.
– Abban mindannyian egyetértünk, hogy fontos szerepe van a
pszichózisnak, de...
– Nem csak erről van szó.
– Hát miről?
Teresa nem akart még semmilyen következtetést levonni, de ha a
pszichotikus komponens olyan erős, mint amilyenre a támadás jellege utalt,
akkor még mindig nehéz volt megmagyarázni azt a precíz módszerességet,
amely a talált bizonyítékból kiolvasható.
Vagy teljesen elmebeteg, vagy hidegfejű, aprólékos számító.
– Okosabbak leszünk, ha megkaptuk a törvényszéki orvos jelentését – szólt
hangosan. – Magammal viszem az új fickót, a nyomozót.
A rendőrfőnök bólintott.
– Meg fogod kínozni? – kérdezte halkan, gyorsan elnyomva egy mosolyt.
Teresa az újonc felé sandított. Marini még mindig a falnak támaszkodva
állt. Megpróbálta letisztítani a ruháját, de szappannál és víznél sokkal többre
volt szüksége ahhoz, hogy újra szalonképes külsőt kapjon.
– Nem nagyon – fordította vissza a tekintetét. – Csak épp, amennyire kell.
 7.

A Törvényszéki Orvostani Intézet mély nyomot hagyott az emberben,

különösen, ha éjszaka kereste fel, amikor gyér volt bent a világítás, és a
személyzet egy orvosra és két asszisztensre korlátozódott. Nappal úgy nézett
ki, mint egy átlagos kórházi osztály, folyosón csevegő emberekkel, a
tantermekben nyüzsgő orvostanhallgatókkal, de éjszaka megmutatta
komorabb oldalát. A csend leoldotta a normalitás mázát, és felfedte a hely
valódi természetét: a végső, magányos célállomást. Melankólia áradt belőle,
mintha a családtagok gyásza a hideg szobákban őrzött testekhez tapadt volna,
és a falak magukba szívták volna a könnyeiket.
A halálnak földre van szüksége, nem betonra, gondolta Teresa, ahogy a
sötétbe borult szobák mellett elhaladt, ahol hátborzongató mozdulatlanság
fertőzte meg mindazt, ami a külvilágban inkább mozgott volna. Nem voltak
ablakok, hogy beengedjék a fényt és a levegőt, és az éjszakára kikapcsolt
berendezések nem követtek nyomon életfunkciókat, amelyeket ellenőrizni
lehetett volna. Ezek a helyiségek nem az élők számára készültek.
Ennek az elhagyatott királyságnak Antonio Parri volt az uralkodója. Teresa
és Marini az egyik tanteremben találtak rá, ahol a másnapi órájára készült.
A felügyelő kopogott a nyitott ajtón, és mint mindig, most is meglepődött
azon, mennyire kisfiús ez az ősz, zilált hajú, nyakigláb és esetlen ember, aki a
szemüvege mögül tágra nyílt kék szemmel figyeli a világot. Kíváncsisága
határtalan volt, elméje pedig borotvaéles. Sokszor ő volt az első, aki hallhatta
Teresa elméletét egy új esettel kapcsolatban.
– Miattad kell túlóráznom, felügyelő – korholta Teresát hamiskás
bosszankodással, ám rögtön mosolyra váltott.
Félretolta a papírokat, amelyek fölé eddig hajolt, és intett neki, hogy jöjjön
be. Amikor észrevette Marinit, biccentéssel üdvözölte. Néhány másodpercnyi
tanulmányozás elég volt neki ahhoz, hogy könnyedén le tudja írni a férfi
összes jellemzőjét – elvégre ez volt a munkája, és ezt ugyanúgy megtette az
élőkkel, mint a holtakkal.
– Téged akartalak – mindössze ennyit mondott Teresa, és ez a néhány szó
sok mindent elárult: az ügy bonyolultságát, a zavaró furcsaságokat, és azt,
hogy egy olyan elemző elmével szerette volna megtanácskozni, aki képes
látni azt, amit ő lát.
– Menjünk! – mondta az orvos. – Vár ránk.

A holttest acélból készült „tepsiben” feküdt, szappanillatú fehér lepedővel

letakarva. Parri mindig tisztelettel és figyelmesen bánt a vendégeivel. Teresa
egyszer látta, amikor tiszta lepedőt kért, mert a régi foltos volt, pedig a
holttestet nem zavarta volna, de Antonio tudta, hogy a hozzátartozókat igen.
Nemcsak tudta, hanem megértette, ami még fontosabb. Jelenlétével kevésbé
nyomasztóvá, emberségével méltóságteljessé tette ezt a helyet.
Az áldozat özvegye néhány órával korábban azonosította a holttestet,
amikor az még egy rendőrségi hullazsákban volt az erdő mélyén.
A nevét most már tudták, de a történetét nem, és azt sem, az élete hogyan
ért idő előtt véget.
– Levettük az összes szokásos mintát – számolt be az eddigiekről Parri. –
Vért, kenetet, kaparékot a körmök alól... Már csak a boncolás van hátra, és
várhatjuk az eredményeket.
Levette a lepedőt.
Teresa bólintott, és a holttestet bámulta. A szemgödröket gézzel takarták
le. A kegyelet újabb megnyilvánulása.
– A halál előtt nem volt szexuális aktivitás. Az arcon ejtett sebek mélyek,
ami erőszakos, brutális behatásra utal. Véleményem szerint az illető nem
használt eszközt. Puszta kézzel tette, és még ujjnyomokat is hagyott.
Teresa észrevette, hogy Marini megborzong. Egészen eddig hátul állt, és a
nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson.
– Nem harap – mondta Teresa. – Gyere közelebb, és nézd meg alaposan!
Marini nyomozó engedelmeskedett, de mereven mozdult, és látszott rajta,
hogy nem tudja, hogyan kell viselkednie. Teresa ezt abból állapította meg,
hogy a fiatal rendőr mintha hirtelen kényelmetlenül érezte volna magát a
bőrében. Nem tudta, hová tegye a kezét, hogyan lépjen, mit kezdjen a
testével.
– Nem vagyok járatos az ilyesmiben – vallotta be. – Nem leszek valami
nagy segítség.
– Nem vagy járatos a gyilkosságokban? Akkor vagy nézz új állás után,
vagy képezd magad! – Teresa figyelme ismét Parrira irányult. – Azt akarod
mondani, hogy az ujjaival vájta ki a szemét?
 – Azt hiszem, igen. Abból ítélve, hogy a hajszálerek egy részének volt
ideje begyógyulni, az áldozat nem halt meg azonnal, hanem csak néhány óra
múlva. A halál pontos okát azonban csak a teljes boncolás után tudjuk
megállapítani. Mindenesetre az eltűnése napján következett be. A megfojtást
kizárnám: a légcső sértetlennek tűnik, és a nyakán nincsenek zúzódások.
– Az ilyen sebekbe nem lehet belehalni egyébként is?
A kérdés Marinitől érkezett.
– Új ember? – kérdezte Parri Teresától.
– Új.
– Nem, egy ilyen sérülésbe nem halunk bele, fiatalember.
– Ha több óráig tartott, akkor a gyilkos ott maradt, és végignézte az áldozat
haldoklását – motyogta Teresa a gondolataiba merülve. – Vagy talán később
jött vissza, hogy elrendezze a holttestet, és beállítsa a képzeletében
megtervezett jelenetet.
– Az egyik szemgödörben találtunk egy körömdarabot – folytatta a
törvényszéki orvos. – Elküldtem a laborba DNS-vizsgálatra.
Teresát zavarta valami, és Parri észrevette.
– Mi nem stimmel? – kérdezte.
– Minden. Semmi. Nem tudom... – Teresa levette a szemüvegét, és
ruhaujjal hevesen törölgetni kezdte a lencsét. – Olyan, mintha a gyilkosságot
két különböző ember követte volna el. Az egyikük tisztafejű, módszeres, aki
a holttest gondos elhelyezésével üzenni akar valamit. Vajon mit? Csapdákat
helyez ki, hogy épségben találjunk rá, ugyanakkor elrejti a kocsit, hogy ne
fedezzük fel túl hamar. A másik teljesen zilált, szinte állatias, ahogyan
gyilkolt, ráadásul közel a turistaúthoz, nem törődve azzal, hogy észrevehetik,
kötél és fegyver használata nélkül... mintha a gyilkosság egy pillanatnyi
féktelen felindulás következménye lenne. Mindenhol lábnyomokat hagyott, a
legalapvetőbb óvintézkedéseket sem tette meg.
Visszatértek a holttest vizsgálatához.
– Harapásnyomok sehol – jegyezte meg Teresa.
– Én is megállapítottam.
– Ha a támadást szadista szándék vezeti, nem ritka, hogy harapásnyomokat
találunk a testen – magyarázta Battaglia felügyelő Marini kedvéért. – A
gyilkos elveszíti az önuralmát, és átadja magát a legalantasabb ösztöneinek.
De itt nincsenek ilyen jellegű nyomok. Még egy karcolás sem. A test többi
részét érintetlenül hagyta, mintha csak az arca érdekelte volna.
 – Ez a másik dolog, ami zavar téged – tippelt Parri.
Teresa bólintott.
– Képtelen vagyok kiigazodni rajta, és ilyen még soha nem fordult elő.
Nem tudok rájönni, hogy kivel van dolgom.
– Talán ez nem is olyan rossz dolog – szólt közbe Marini. – Úgy értem,
hogy nincs előre meghatározott elképzelés. Egy kicsit korai lenne még tudni,
hogy milyen fickó a gyilkos.
Teresa ránézett. Ugyanaz a kifejezés ült a nyomozó arcán, mint amikor
aznap reggel a helyszínre érkezett: egyszerre harcias és dacos. Nem tudta
elhinni, hogy valaki ennyire naiv lehet.
– Neked fogalmad sincs, miről beszélek – mondta.
– Azt hiszem, van.
Teresa megrázta a fejét.
– Ez nem kérdés volt, nyomozó.
– Profil? – szakította félbe Parri pengeváltást.
Teresa habozott.
– Mondd csak! – biztatta az orvos. – Látom rajtad, hogy gondolsz
valamire.
– Csak egyetlen gyilkosságról van szó, Antonio. A profil másra való.
– De erre gondolsz, nem? Van benne egy rituális elem, ezt mindjárt az
elején láttad, és a ritualizmus ismétléshez vezet. Ez így működik, így
születnek a sorozatgyilkosok.
Teresa ráharapott a szemüvege szárára. Fáradt volt, éhes és ideges. Parri
annyira jól ismerte őt, hogy teljesen átlátszónak érezte magát előtte.
– Huszonöt-harminc éves – adta meg magát végül. – Egyedül él. Ektomorf
alkat, de jóval erősebb, mint azt a külseje alapján gondolnánk. Az áldozat
nem volt nyápic. Zavaros gondolkodású, de időnként bevillan nála a tiszta
logika. Energikussága hátterében módszeresség rejlik. Intelligens, de kétlem,
hogy a pszichózisa miatt sokat elért volna az életben: valószínűleg nehezen
végezte el az iskolát, és ha van is munkája, azt nem találja kielégítőnek.
Introvertált. Nincs társa. Gyanítom, sosem tudta, hogyan közeledjen a
nőkhöz. Lehet, hogy valamilyen szexuális zavarban szenved.
Marini felsóhajtott, és ez az öntudatlan gesztus Teresa számára elárulta
róla, hogy ingerült.
– Talán szeretnél valamit hozzátenni? – kérdezte.
Marini széttárta a karját, majd csüggedten leengedte.
 – Miért, maga szerint...? Vagy azt hitte, csak azért vagyok itt, hogy
elüssem az időt? Nyilvánvalóan szeretném megbeszélni a dolgokat,
elmondani a véleményemet, sőt, ha kell, vitatkozni is – de csak a tényekről...
a valódi, kézzelfogható tényekről.
Teresa elmosolyodott. Hozzászokott az ilyen reakciókhoz.
– Igazad van – ismerte el. – Itt a halál valóságos. Érzed a szagát, ugye?
Marini szeme felvillant. Talán túl fáradt volt ahhoz, hogy érzékelje a
kérdés élét.
– Én igen. És maga? – válaszolta kihívóan.
Parri már nyitotta a száját, hogy közbeszóljon, de Teresa egy pillantással
elhallgattatta. Nem zavarta az engedetlenség. Végre mutatott valamit
magából a fiú a drága öltönyön és a duzzogó arcon túl: talán mindezek alatt
mégiscsak volt gerince.
– Akarod tudni, honnan vagyok ilyen biztos abban, amit mondtam? – lépett
hozzá közelebb. – A tapasztalatomnak köszönhetően. De a statisztikák is ezt
mutatják. Több száz hozzá hasonló ember profilja alapján, akik bizonyos
típusú gyilkosságot követtek el. Ilyet. Ez nem varázslat. Nem találgatás. Ez
tanulás. Neked is javaslom!

Az éjszakai levegő csípős volt és frissítő. Teresa mélyet sóhajtott, mintha

meg akarna szabadulni az odabent beszippantott, mételyező szomorúságtól.
Valahányszor kilépett az igazságügyi intézetből, minden alkalommal
ugyanezt érezte, akárhány boncolásnak is volt szemtanúja pályafutása során.
Olyan volt, mintha mélytengeri merülésből bukkant volna fel a felszínre.
Fürgén gyalogolt a kocsija felé, és hallotta maga mögött Marini cipőjének
döngését az ő lépteinek ritmusára. Tudta, hogy a fiatalember dühös; ő is
dühös lett volna a helyében. Jelenleg pontosan erre volt szüksége tőle: egy
egészséges adag dühre és fiatalos buzgalomra. Bármire, csak legyen benne
energia és lendület.
A férfi utolérte.
– Mi rosszat tettem magának? – kérdezte.
Teresa úgy tett, mintha nem értené.
– Miért gyűlöl engem ennyire? Mert elkéstem? Elnézést kérek érte, de nem
hiszem, hogy ezért ilyen megalázást érdemelnék.
Teresából kitört a nevetés.
– Hogy gyűlölnélek téged? Eszem ágában sincs! Ami a megalázást illeti...
azt mind magadnak csináltad. Befoghattad volna a szádat.
– Látja? Már megint ezt csinálja! Nyilvánvaló, hogy valami baja van velem
– erősködött.
Teresa lelassított, és végül megállt. Felemelte a fejét, hogy tanulmányozza
a nyomozó arcát. Kimerültnek tűnt.
– Az egyetlen dolog, ami biztos, az a hozzá nem értésed – jelentette ki. –
Nem értesz egyet? Akkor bizonyítsd be, hogy tévedek! Várom a jelentésedet
mindarról, amit ma délelőtt láttál. És siess, máris késésben vagy!
 8.

Eljött az éjszakai ragadozók órája. Előbújtak odújukból, szárnyra kaptak a

legmagasabb, legrejtettebb ágakon lévő fészkükből. A hó elfedte az erdő
illatát, amivel megnehezítette a ragadozók szaglását, de tompította a
háttérzajt is, így az apró rágcsálók nesze tisztán eljutott érzékeny fülükhöz. A
húsevők türelmesen megvárták, amíg zsákmányuk kimerészkedik a tisztásra,
majd lecsaptak rá, és éles karmaikkal széttépték.
Az erdő néma halál volt, egyenlőtlen küzdelem.
Az állatok territoriális lények, akárcsak ő. Ritkán tértek le a megszokott
útvonalukról, így sikerült megismernie a szokásaikat. Követte a nyomaikat,
hallgatta a hívásukat. Ha kellett, vadászott. Szükség szerint sólyommá vagy
rókává változott, és ölt, bár inkább csapdákat használt, hogy csökkentse az
okozott szenvedést, amikor elvett egy életet. Nem tudta, miért, de a
fájdalomtól nyöszörgő teremtmények hangja olyan kellemetlen érzést váltott
ki a bensője mélyén, hogy ez mindig felkavarta. Megtanulta, hogyan kell
halált hozni: gyors kézmozdulata nyomán a nyakuk megadta magát, és a
légzésük leállt.
Derült, vadászatra alkalmas éjszaka volt. A felhők feloszlottak, a jég
csillogott a holdfényben. Reggel állította fel a csapdákat, amikor az állatok
még aludtak az odújukban, és most már csak össze kellett szednie foglyul
esett reszkető testüket, munkája gyümölcsét. Széllel szemben gyalogolt a
csapdák felé, izmos combjaival utat taposva a hóban. Nem messze tőle már ki
tudta venni egy csapdába esett nagy testű állat vergődő alakját. Az állat a
hátán feküdt, hosszú, karcsú, de erős lábai a levegőben rúgkapáltak
kapaszkodót keresve, de ezzel csak annyit ért el, hogy a hurok még jobban
rászorult. A teremtmény zihált az erőlködéstől, ahogy azért küzdött, hogy
megmeneküljön a sorsától.
Óvatosan közeledett, nem akarta megijeszteni a csapdába esett szarvast.
Kezét nyugtatólag a nyakára tette, nehogy kapálódzásával megfojtsa magát.
Csalódottan állapította meg, hogy nőstény.
Letérdelt mellé, és egy pillanatig nem tudta, mit tegyen.
Tudta, hogy hosszú és kemény lesz a tél, mert a mókusok nagyon sok
makkot halmoztak fel az odújukban. Az első fagyoknál mindig ellenőrizte a
mókusokat és a sünöket, hogy lássa, mire számítanak az állatok az
elkövetkező hideg hónapokban. Soha nem tévedtek, és tisztában volt vele,
hogy néhány holdtölte múlva húsra lesz szüksége, hogy túlélje a hideget.
Végigsimított a kezével a szarvastehén merev, szürkésbarna bundáján. A
jószág szíve hevesen dobogott széles mellkasában. A hasa meleg volt, vastag
szőr borította, tőgye pedig duzzadt a tejtől.
Felnézett, és megpillantotta a fák között: a kis borjú hatalmas, nedves
szemekkel bámult rá. Orrlyukai vadul tágultak és szűkültek, ahogy próbálta
megfejteni a szagát, hogy vajon ragadozó-e, aki elől menekülnie kell. Ha ez a
borjú még mindig az anyja mellett volt, akkor ez lehetett az első tele.
Bársonnyal borított agancsa éppen csak előbújt a homlokán lévő dudorból.
Teljes méretét nyárra éri el, aztán a következő télen lehullik, majd életének
hátralevő részében újra és újra visszanő, minden alkalommal egyre
hosszabbra, míg végül fenséges koronát alkot.
Győzködte magát, hogy a borjú elég idős ahhoz, hogy az anyja nélkül is
életben maradjon.
Úgy tűnt, az anya megértette, mire gondol, és szemével a tekintetét kereste.
Már nem küzdött, csak a légzése volt még nehéz. A nyaka ernyedten feküdt a
karjaiban. Határozott csavarásra lett volna szükség ahhoz, hogy eltörjön.
Brutális erő kellett volna hozzá, de ő képes volt rá.
A keze azonban ahelyett, hogy megfeszítette volna, meglazította a csomót.
A szarvastehén megzavarodott a hirtelen jött szabadságtól; böködnie kellett,
hogy lábra álljon. Megsimogatta egyenes, izmos hátát, és érezte, hogy az ősi
energia a saját végtagjaiba áramlik.
Rákiáltott, mire a szarvastehén fürge, elegáns szökelléssel a fák felé
iramodott, ahol újra egyesült a borjával.
Ő ott maradt a hóban térdepelve, és a szíve zakatolt, mint minden
alkalommal, amikor az élet felülkerekedett a ragadozó ösztönein.
Keresett egy száraz helyet, leült a lehullott fenyőtűvel borított földdarabra,
és a hátát egy fatörzsnek támasztotta. Üres gyomra tiltakozva korgott.
Birkabőr kabátjának zsebéből elővett két foltos papírzacskót. Az egyikből
kivett néhány csík szárított húst, és erőteljesen rágni kezdte.
A másik zacskó egészen mást tartalmazott.
Valami értékeset.
 9.

Az áldozatot Roberto Valentnek hívták. Építőmérnök volt, a völgyben

született és nőtt fel. Egyetemista korában és a diploma megszerzése után
néhány évig máshol élt, de nemrég visszatért ide a feleségével és fiával,
miután a kirándulók és a hegymászók elkezdték felfedezni a világ eme
szegletének szépségeit, fellendítve a helyi turizmust. Valent egy új sípálya
építési munkálatait irányította.
A Valent család Travenìben lakott, keményfából és mészkőből épült
házban. A villa nagyságú épület lejtős, déli fekvésű réten állt, amely a nyári
hónapokban jóval naposabb volt, mint másutt. Nem volt bekerítve, a telek
határát csak virágágyások jelezték, amelyek tél lévén jelenleg csupaszok
voltak.
Egy vigasztalan külsejű idős asszony éppen a karácsonyi díszeket szedte le
az ablakokról, mintha magának a háznak is gyászba kellene öltöznie. Sovány
volt, fekete ruhát viselt. Amikor meglátta, hogy a rendőrautó behajt a
kocsifeljárón, visszahúzódott a redőnyök mögé.
Teresa sejtette, hogy ő lehet Valent édesanyja, de meg is bizonyosodott
róla, amikor néhány pillanattal később becsengetett, és ugyanaz a hölgy
nyitott ajtót. Szeme vörös volt, szemhéja duzzadt. Elmondta, hogy menye a
szalonban fogadja őket, és mutatta nekik az utat, filcpapucsában vonszolva a
lábát a méhviaszszagú parkettán. Teresa részvétét fejezte ki, mire az asszony
elcsukló hangon pár szótaggal felelt, ősz fejét csontos vállai közé húzva.
Maga volt a két lábon járó törékenység, bár kellett hogy legyen benne valami
rejtett erőtartalék, ha fia elvesztése nem törte meg teljesen.
– Kérem, foglaljanak helyet! Marta hamarosan itt lesz – mondta, majd
eltűnt a konyhában kávét főzni.
Teresa a kanapét választotta, Marini a fotelt. Aznap reggel korán jelent
meg a munkahelyén, ezúttal végre farmerben és kényelmes cipőben. A
zakójáról és az elegáns kabátjáról azonban nem mondott le. Teresa magában
szórakozva megállapította, hogy az átalakulás már folyamatban van. A kora
reggeli órákat a tetthelyen töltötték, amelyet mostanra megtisztítottak a
törvényszéki helyszínelők kellékeitől, de még mindig el volt kerítve. Ahhoz,
hogy kiderítsék, ki ölte meg Roberto Valentet, először is meg kellett
állapítaniuk, hogyan gyilkolták meg – lépésről lépésre, egészen a végső
felvonásig –, és választ kellett találniuk egyetlen kérdésre: miért?
Talán a család megadja a választ, bár Teresa kételkedett ebben. A szokásos
formaságok miatt volt itt, amelynek célja az volt, hogy kapjon egy benyomást
a családról, és hogy megnyugtassa az áldozat hozzátartozóit, hogy mindent
megtesznek az igazság kiderítéséért.
A szoba alpesi stílusban volt berendezve, és valószínűleg a ház többi része
is: mézszínű fa nyikorgott a lábuk alatt, és a falakat meg a kazettás
mennyezetet is teljes egészében beborította. A faburkolatot helyenként
selyembrokát és más értékes szövetek törték meg gyapjúval és nemezzel
váltakozva. A berendezést kedves és ízléses tárgyak egészítették ki, például
szív alakú, intarziás dobozok, amelyekben mézeskalácsot és kandírozott
gyümölcsöt tartottak, vagy vázaként használt antik réz- és ónedények,
amelyekben aromás fűszernövényeket és csillagánizst helyeztek el, hogy
illatuk belengje a szobát. A puha párnákat kézzel horgolt csipke díszítette. A
bejárat melletti kisasztalon egy betlehemi jászol volt felállítva, amely
megformálása és színvilága alapján antik alkotás lehetett.
A szalon fő látványossága a stube volt, a hagyományos beépített kályha,
amely a szoba egyik falának nagy részét elfoglalta, és kellemes, barátságos
meleget árasztott. Mindkét oldalán kárpitozott padok álltak. Régen itt gyűltek
össze esténként a családok az erdőben vagy az istállóban végzett munka után.
Az a család azonban, amely ebben a házban élt, éppen most veszítette el
egyik tagját. Az estéik többé nem lesznek ugyanazok; az elkövetkező
éjszakák végtelenek és gyötrelmesek lesznek. Teresa biztos volt benne, hogy
az éjszakák Travenìben már eleve elég csendesek voltak – az ilyen helyeken
az utcák az alkonyat beköszöntekor kihalnak. Most pedig a város arra ébredt,
hogy egy gyilkos járja az utcákat a sötétben.
Belépett az özvegy. Marta Valent vonzó nő volt, és megjelenése csendes
szorongással töltötte el a szobát. Lanyha szorítással rázott velük kezet, mintha
el akart volna slisszanni, és lesütött szemmel fogadta a szokásos mondatokat.
Ugyanazon a kanapén foglalt helyet, amelyen Teresa ült, de a szemközti
végében, a szélén egyensúlyozva. Teresa megfigyelte, hogy a szépsége kissé
jellegtelen, szabályos vonások és fakó színek kombinációja; egy szépséghiba
vagy egy apró rendellenesség érdekesebbé tette volna, de így semmitmondó
volt. Hosszú, vékony csontozatú, hétköznapi alakjának vonalait követő
ruháját egyfajta fáradtsággal viselte, mintha nehéz súllyal nehezedett volna
rá. A könyvespolcon lévő fénykép azonban egy olyan nőt mutatott, akinek
hús volt a csontjain, fény volt a szemében. És ez a fénykép nem volt régi.
Teresa azon tűnődött, vajon nem beteg-e.
Valent édesanyja csilingelő tálcával érkezett, megtörve az udvarias
társalgást követő csendet. A kávé illata betöltötte a szobát. Az idős asszony
egy-egy gőzölgő csészét nyújtott át Teresának és Marininek, a menyéé
viszont a tálcán maradt.
– Robertóval senkinek nem volt baja. Nem voltak ellenségei – szólalt meg
hirtelen a fiatal háziasszony.
Teresa kiitta a kávéját, mielőtt válaszolt volna.
– Hát, legalább egy biztosan volt neki – mondta.
– Akárki is tette... akárki tette ezt vele, az nem ellenség, hanem elmebeteg.
– Miért nem mindkettő?
Marta Valent úgy hőkölt vissza, mint ahogyan az ujjal megérintett csiga
bújik vissza a házába. Ezt a reakciót látva Teresa megértette, hogy a
közvetlenség nem szívesen látott tulajdonság ennek a nőnek a világában, és
már bánta, hogy nem volt egy kicsit együttérzőbb. Belevitte egy kötekedő
szóváltásba, mintha valami bűn bevallására akarta volna rábírni. Marta
Valent, legalábbis egyelőre, áldozat volt, aki épp most veszítette el erőszakos
körülmények között az élete párját és gyermeke apját.
– Milyen volt a férje azon a reggelen, és az azt megelőző napokban? – tért
vissza Teresa a rutinkérdésekhez, most már lágyabb hangon.
– Mint mindig: közönyös.
Teresa meglepődött. Észrevette, hogy a nő bal gyűrűsujja kivörösödött,
mintha jegygyűrűje állandó forgatásával gyötörte volna.
– Közönyös? – ismételte meg.
– Bocsánat, úgy értettem, hogy közömbös, vagyis olyan, mint máskor. Túl
sokat dolgozott, és ez meglátszott rajta.
– Általában ő vitte el a fiát az iskolába?
A nő lesütötte a szemét, és a szoknyáját nézte, amelyet remegő ujjakkal
simítgatott, amióta csak leült.
– Nem, általában én szoktam – felelte. – De aznap nem voltam jól.
Szörnyű migrénben szenvedek. Roberto itthon felejtette a telefonját, de
tudtam, hogy visszajön érte, mert nem tud meglenni nélküle.
– A munkája miatt?
 A nő Teresára emelte a tekintetét. Valami kigyulladt benne.
– Igen, a munkája miatt, természetesen – válaszolta. – De nem jött vissza.
Néhány óra elteltével aggódni kezdtem, és elhatároztam, hogy megkeresem
az építkezésen. De oda már nem jutott el.
Teresa most Valent édesanyjához fordult:
– Észrevett valami furcsát a fia viselkedésében? – kérdezte.
Az idős hölgy szeme most száraz volt és homályos, mint a kopott
üveggolyó.
– Nem, nem volt benne semmi szokatlan. Túl sokat dolgozott, az igaz, de
már nem sokáig. A projektnek hamarosan be kellett volna fejeződnie, néhány
hónapon, legfeljebb egy éven belül. Mindig ezt mondta nekem, amikor
aggodalmaskodtam.
Fogta az üres kávéscsészéket, és sietve a konyhába menekült. A nappaliba
beszűrődött a mosogatóban lévő edények csörömpölése, mellette halk
beszélgetés hangja.
Teresa sejtette, ki lehet az.
– Van még valaki odakint? – kérdezte az özvegyet.
– A fiú.
A fiú, gondolta Teresa. Mintha valaki másnak a fia volna. Egy kis idegen,
aki az ő házában lakik. Marta Valent épp most tett akaratlan vallomást: az a
meghitt, makulátlan otthon, amelynek fenntartásáért oly keményen
fáradozott, csak kirakat, azt jeleníti meg, amit mások elvárnak tőle. A valóság
talán egészen más, egy olyan anya valósága, aki érzelmileg távol áll a saját
gyermekétől.
– Szeretnék vele találkozni – mondta Teresa olyan hangon, amely
világossá tette, ez nem kérés volt.
A nő a homlokát ráncolta.
– Tényleg szükség van rá?
Teresa megnyugtatólag rámosolygott, és bólintott.
Diego Valent engedelmes gyermek volt: az anyja csak egyszer szólította,
minden különösebb hanglejtés nélkül, és máris megjelent. Kis arca piros volt
a sírástól, ahogy kilépett a konyhából, szemében ott volt a világ minden
zavarodottsága.
Szelíd és sebzett teremtés, gondolta Teresa.
A fiú odalépett az anyjához, aki a vállára tette a kezét. Más testi kontaktus
nem volt közöttük.
 – Szervusz, Diego! – üdvözölte Teresa kedvesen. – Battaglia felügyelő
vagyok, de hívj nyugodtan Teresának.
A fiú szótlanul nézte. A zokogás remegése elmúlt, helyét kíváncsiság vette
át.
– Hány éves vagy?
– Tíz – válaszolt helyette az anyja, nem hagyva neki időt, hogy eldöntse,
bízzon-e az idegenben vagy sem. – Diego dadog.
Ez a mondat úgy sújtott le a gyerekre, mint valami ítélet, és Teresa látta,
hogy megvonaglik a megaláztatástól. Haragot érzett a fiú miatt, és sajnálta
ezt a nőt, aki láthatólag valamiféle érzelmi vákuumban élt. Ez az üresség nem
mostanában keletkezett; a gyásznak semmi köze nem volt hozzá.
Vedd a fiadat a karjaidba!, gondolta bosszúsan és szomorúan. Öleld át és
csókold meg! Hajtsd a fejét a mellkasodra, hiszen erre való!
Fokozatosan kirajzolódott a Valent család belső működése. Most már
értette, miért néz ki Diego úgy, mint egy miniatűr felnőtt: klasszikus szabású
tengerészkék nadrágot, bézsszínű, V nyakú pulóvert és keményített kék inget
viselt. Nyakában kis csokornyakkendő. Teresa biztos volt benne, hogy
fojtogató huroknak érzi.
Legszívesebben szerette volna kiszabadítani, a haját felborzolni, a
kanapéra dobni, és összevissza csiklandozni. Ehelyett a zsebében kotorászott,
és előhalászott egy medvecukrot.
Diego az anyjára nézett.
– Nem eszik cukrot – mondta az asszony.
– De ez különleges – erősködött Teresa. – Édes, de mégsem édes.
– Az édesítőszerek sem kevésbé károsak, felügyelő asszony – jelentette ki
az anya.
– Felügyelő, igen, de te hívj nyugodtan Teresának – ismételte meg a fiúhoz
fordulva.
Úgy tűnt, a nő észrevette, hogy mondata kissé gorombán hangzott.
– Bocsásson meg. A férjem nagyon szigorú volt az ilyesmivel
kapcsolatban. – Az édességekkel megrakott tálkák felé mutatott. – Diego
tudja, hogy nem szabad hozzájuk nyúlnia.
Teresa eltűnődött azon, hogy micsoda fegyelmet kényszeríthettek rá. Így
kell lázadó tinédzsert és férfiatlan felnőttet nevelni egy fiúból, gondolta.
Visszatette a zsebébe a medvecukrot, mire a gyerek szája összezárult.
Őrülten vágyott erre az édességre, amely csekély volt a házban kirakott
finomságokhoz képest, mégis sokkal többet jelentett számára.
Az anyjáéhoz hasonló mozdulattal tördelni kezdte a kezét, és Teresa
észrevette, hogy piszkos a körme. Elégedetten elmosolyodott ennek az apró
vétségnek a láttán a sok tökéletesség közepette: volt benne még élet, egy kis
egészséges lázadás. A gyerek is észrevette, és a háta mögé rejtette a kezét.
Teresa rákacsintott, cinkosságáról biztosítva őt.
Ekkor felállt, és Marini is így tett. Bár a nyomozó mindvégig hallgatott –
Lehet, hogy kezd tanulni? – nem mulasztott el semmit az imént kibontakozott
drámából. Az arcára minden rá volt írva: ugyanúgy drukkolt Diegónak, mint
Teresa.
Kifelé menet a két rendőr még váltott pár rutinmondatot Valent
özvegyével.
– Hamarosan jelentkezünk – mondta Teresa. – Ha bármi kérdése vagy
aggálya van, rendelkezésére állunk. És ha eszébe jut valami, amiről úgy
gondolja, hogy hasznos lehet, még ha apróságnak tűnik is, azonnal hívjon
minket!
– Köszönöm – mondta az özvegy. – Tudom, hogy mindent megtesznek,
hogy megtalálják az elkövetőt.
A felbátorodott Diego Teresa mellé állt, és a fejét felfelé fordította, hogy
ne maradjon le semmiről ezzel a rendőrnővel kapcsolatban, aki meglehetősen
különösnek tűnhetett a szemében.
Mielőtt elmentek, megsimogatta a fejét – talán a kelleténél egy icipicit
hosszabban. Észrevette, hogy Marini a kezét nézi, és gyorsan visszahúzta.
Hagyd az emlékeket, mondta magának.

Az autóba beszállva Teresa nehezen vette le a szemét a Valent-házról. Addig

követte a ház körvonalait, amíg el nem tűnt a látóteréből. A napfényben
fakóvá váló hegyes tető, a sötét ablakok, az üveg mögé odaképzelt mozgó
árnyak: a várakozás érzése lengte körül, mintha a ház várna valamire, hogy
rendbe hozza a lakói életét.
Gondolatai a legfiatalabbon jártak, a kis piszkos körmű katonán. Biztos
volt benne, hogy ő is soká figyelte őt, ahogy távozik. Diego kíváncsi,
talpraesett fiú volt, tele tűzzel, amelyet a szülei értelmetlen tiltásokkal
igyekeztek elfojtani, és olyan oktalan próbatételek elé állítani, mint a
szemnek kínált, de a kéznek tiltott édességek.
Diego hozzászokott, hogy nap mint nap körülveszik vágyai tárgyai,
amikhez soha nem nyúlhat hozzá. Lehet-e ennél károsabb dolog egy gyermek
lelkivilágára nézve?
Igen. Egy anya, aki hideg, mint a márvány.
Teresa azon tűnődött, vajon érzelmileg az apa is ennyire tartózkodó volt-e
a fiával szemben. Hajlott arra, hogy igen, annak alapján, hogy Marta Valent
„szigorúnak” nevezte a férjét, sőt, még egy „közönyös” is kicsúszott a száján.
Vajon annyira közönyös, hogy gyakorlatilag érzelemmentes?
Először elhessegette ezt a gondolatot, mondván, hogy semmi köze hozzá,
de aztán hamar elvetette a saját fenntartásait: szerinte a gyerekekkel törődés
mindenki közös felelőssége.
Valami édességet keresett a zsebében, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a
medvecukor eltűnt.
Egy pillanatra megrökönyödött, majd kitört belőle a nevetés. Alábecsülte a
fiút: a kis Valentnek megvolt a magához való esze.
 10.

A nappalok egyre rövidültek. Lucia ezt könnyen észrevette, mert sok délutánt
töltött a szobájába zárva. Miután elénekelte az összes általa ismert
gyermekdalt, más érdekeset nem tudott csinálni, mint hogy kinéz az ablakon,
és a füvön túl az erdőt figyeli.
Ismert minden ágat, ismerte a földre vetülő árnyékukat. Látta, ahogy óráról
órára hosszabbodnak, és napról napra közelebb kerülnek a házhoz.
Tudta, hogy ennek a föld nap körüli keringéséhez van köze. Az iskolában
odafigyelt arra, amit a tanító néni mondott, bár nem mindig értett meg
mindent, és a képzeletével töltötte ki a hiányosságokat. Lucia tisztában volt
vele, hogy nem olyan okos, mint a többi gyerek, de ismerte az árnyékok
mozgását, és hogy hamarosan megint rövidülni fognak. Rabul ejtette a fény
és a sötétség örökös küzdelme, de mostanában a rajongása mellé az a sokkal
sürgetőbb vágy is társult, hogy láthassa a végét a még el sem kezdődött
télnek és vele együtt a túl korán beköszöntő estéknek.
Nézte az erdőt. A szél feltámadt, a fenyők teteje ingadozni kezdett. A
tölgyfákról lehullott néhány száraz levél vad örvényekben kavargott. Még
délután volt, de a fény máris megváltozott. Csak pár óra, és a világ
elkomorul, majd végül teljes sötétségbe borul.
Ez volt az az időszak, amitől Lucia a legjobban rettegett, mert ekkor
bukkantak elő a szellemek a bozótból. Próbálta elmondani az anyjának, hogy
mi történik az erdő szélén, de ő nem hitt neki. „Nem szép dolog hazudni”,
dorgálta meg, majd bezárta a szobájába.
De a szellemek létezése nem volt hazugság. Lucia látott egyet. Az arca
olyan fehér volt, mint a zúzmara, amely az előző napokban belepte a falut,
vagy mint az a kutyakoponya, amelyet tavaly nyáron Mathiasszal és Diegóval
halásztak ki a folyóból, miközben Oliver a partról figyelte őket.
Igen, így nézett ki a kísértet, amikor az erdőből őt bámulta: egy világító
fehér koponya.
Lucia biztos volt benne, hogy Mathias is látott egyet az előző napon. Ő
volt a csoportjuk vezére, a legbátrabb mindannyiuk közül, de a legutóbbi
találkozásukkor ijedtnek tűnt: ugyanúgy fürkészte a fákat, mint most Lucia,
mintha élnének, és viszonoznák a pillantását.
Lucia korábban egy tál tejet hagyott az ablak alatt. Most még tele volt, de
tudta, hogy reggelre üresen fogja találni, ahogyan az elmúlt napokban is,
annak ellenére, hogy a macska napok óta nem jött haza.
Valaki más lopódzott ki az erdőből, egészen a házukig. Egy koponyaarcú
valaki.
Lucia elmesélte az anyjának, de az nem hitt neki.
 11.

Ausztria, 1978
„Észleld, rögzítsd, felejtsd el!”
Ez volt az iskola jelmondata, íratlan parancsolat, amelyet a régi
alkalmazottak hagyományoztak az újakra. Braun nővér szinte suttogva
magyarázta el Magdalénának, mintha félt volna a titok szentségének
megsértésétől. Márpedig úgy tűnt, hogy ennek a meredek hegycsúcsok és a tó
között lebegő helynek sok titka van.
Magdalena követte felettesét az iskola folyosóinak labirintusában. Braun
nővér megismertette vele az elhanyagolt épület minden zegét-zugát és az
állása elfoglalásával rá váró összes feladatot. A kiképzése meglehetősen
furcsán indult. Egész nap ugyanabban a szobában kellett ülnie és olyan
jegyzeteket gépelnie, amelyekből nem sokat értett, így Magdalena semmit
sem látott a hely belső életéből, kivéve az ebédlőt és a hálótermet, ahová
esténként visszavonult.
Mostanra felfedezte, hogy az iskolában csak egy maroknyi ember
dolgozik: az igazgató (akit egyszer látott; aznap, amikor felvették), Braun
nővér, két mindenes, a szakács és Marie, a konyhalány, akivel Magdalena
egy szobában lakott. Marie azonban néma volt, és a szobájukban olvasással
töltött hosszú estéken csupán néhány félénk, szinte ijedt pillantást vetett
Magdalenára. Ő egy idő után felhagyott azzal, hogy beszélgetni próbáljon
vele, csak reggelente köszöntötte, és jó éjszakát kívánt, amikor lekapcsolták a
villanyt.
Sokak számára már az is megnehezítette volna az alkalmazkodást, hogy
egy ilyen elszigetelt helyen kell élni, de ahhoz, hogy valaki az iskola
alkalmazottja legyen, mindenekelőtt egy olyan tulajdonságra volt szükség,
amellyel kevesen rendelkeztek: diszkréció. Ezt a diszkréciót az illetőnek
egész hátralévő életében fenn kellett tartania.
Magdalena családja különösen nehéz időszakot élt át, míg végül a
nagynénjének sikerült ezt az állást megtalálnia neki.
– Az iskola sokat vár tőled. Ne okozz csalódást! – figyelmeztette Braun
nővér, miközben a főlépcső kopott fokain lépdelt felfelé.
Merev testtartással és olyan kihúzott vállal haladt Magdalena előtt, mint
annak a keresztre feszített Krisztusnak a karja, aki a félemeletről figyelte
őket. A naplemente bíbor fénye egy rózsaablakon átszűrődve kirajzolta a
megváltó szomorú arcát, és felizzította az átszúrt mellkasából kicsorduló vért.
A fején lévő töviskorona árnyéka felnagyítva és eltorzulva vetült a meszelt
falra.
Mintha valami szörnyeteg csápjai lennének, gondolta Magdalena, és
szorosabbra húzta gyapjúkardigánját.
Braun nővér mindig úgy beszélt az iskoláról, mint egy élő, érző lényről,
mintha a falaknak szeme és füle lenne. Az iskola figyel és ítélkezik.
Magdalenát sokáig megrémisztette, amikor így beszélt róla.
Felértek az első emeletre, ahol a Kaptár volt.
Olyan csend honolt fenn, hogy akár üres is lehetett volna. Testük úgy
kavarta fel a levegőt, mintha az évszázadok óta mozdulatlan lett volna, és
ezalatt magába szívta volna mindazok életét és történetét, akik áthaladtak
rajta. Magdalena érezte a súlyát a mellkasán, a torkán. Körülvette őt és addig
szorította, amíg szinte már nem kapott levegőt.
„Észleld, rögzítsd, felejtsd el!”
Ez azt jelentette, hogy az iskolán belül történtekből soha semmi nem
juthatott a falakon kívülre. Braun nővér elmagyarázta neki, hogy időnként
bizarr eljárásoknak lehet tanúja. Meg kell majd figyelnie a hatásaikat, és
részletesen feljegyeznie abba a füzetbe, amelyet az egyenruhájával együtt
kapott.
Utána pedig el kell felejtenie. Mindent. Magdalena nézte, ahogy a
főnöknője elővesz egy kulcscsomót az egyenruhája zsebéből, bedugja az
egyiket a kulcslyukba, és megáll.
– Te leszel a felelős a tisztán tartásukért és a táplálásukért, de soha, soha
nem ölelheted meg őket, és még csak egy szót sem szólhatsz hozzájuk –
foglalta össze a feladatokat. – A fizikai érintkezést a minimumra kell
korlátozni.
Magdalena bólintott, és arra gondolt, hogy a lakók talán valamilyen
különleges betegségben szenvednek. Nem volt bátorsága megkérdezni.
– És légy óvatos a harminckilences ágyban lévő alannyal! – tette hozzá a
főnöknője.
Magdalena nyugtalansága aggodalomra váltott.
 – Miért? – kérdezte végül.
Braun nővér elfordította a tekintetét, és az ablakon át a tavat bámulta.
– Majd meglátod – felelte szűkszavúan.
Intett Magdalénának, hogy húzza a fejére a kezében szorongatott
ruhadarabot.
Egyszerre engedték le a fehér csuklya fátylát az arcukra.
– És jól jegyezd meg – szűrte a foga között, mielőtt lenyomta a kilincset. –
Észleld, rögzítsd, felejtsd el!
 12.

Volt valami banális abban, hogy a halottszemle után milyen hamar vissza
tudott zökkenni a mindennapokba: egyfajta gyalázatos életerő munkálkodott,
a megkönnyebbülés érzése, hogy nem ő van a helyében.
Abnormálisnak tűnt, hogy belevetette magát a napi rutinba, miközben egy
embertársa megcsonkított holtteste egy acéldobozba zárva fekszik a
hullaházban.
Naponta halnak meg emberek, emlékeztette magát Teresa. Ez is az élet
része. És mégis, kellemetlen volt ezt átélni. Arra késztette az embert, hogy
élvezzen ki minden lélegzetvételt, mialatt valaki gyászol egy embert, aki soha
többé nem vesz levegőt. Kegyetlen és könyörtelen. Emberi.
Behúzta maga mögött a bejárati ajtót, ledobta a válltáskáját, és lerúgta a
cipőjét. Ahogy a lába megérezte a fapadló melegét, arra gondolt, hogy milyen
egyszerű dolgok képesek megnyugtatni a lelket, és eszébe jutottak azok a
nyarak, amikor kislányként mezítláb futott a szőlőben, kacagva kavarva a
port. Még mindig érezte a napégette föld és a sós kövek ásványszagát, a zöld
szőlőhajtások savanykás, az akácvirág édes illatát. Az izzadságot, a
pitypangvirág kesernyés ízét, a nagyapja poharából csent borcseppeket az
ajkán. Maga volt a boldogság.
A fejében lejátszódó emléket felerősítette a ház csendje, a csend, amelyet
azóta nem tört meg semmi, hogy pár órával korábban elment hazulról. A
magány tapintatos lakótárs volt: nem foglalt helyet, és soha nem nyúlt
semmihez. Nem volt se szaga, se színe. Hiány volt, olyan entitás, amelyet az
ellentéte definiált. Mégis létezett: ez volt az az erő, amely megremegtette
Teresa kamillateás csészéjét azokon az éjszakákon, amikor nem jött a
szemére enyhülést hozó álom. Ez a csörömpölés szétterjedt a házban, anélkül
hogy egy másik élőlény melegébe ütközött volna. A magány úgy burkolta be
Teresát, mint valami túl szoros ruha, mint a régimódi fűző, amely a
nyilvánosság előtt kiegyenesíti a hátat, de belül elveszi a levegőt.
Megtanulta kezelni a magányt, ugyanazt az elvet alkalmazva, mint a méreg
ellenszere: kis adagonként, naponta szívta magába. Nem próbált kitérni előle,
nem akarta elterelni róla a figyelmét, hanem állta a sarat, és hagyta, hogy
marjon.
A lakás falain lógó nagyított fényképek fekete-fehér mosolyokkal
fogadták; vidámak voltak, néha szemtelenek, gyakran egy csipetnyi
melankóliával átitatva, ami csak fokozta a hatásukat. Ezek voltak a barátai,
akik társaságot nyújtottak neki esténként, amikor könyvvel a kezében
elhelyezkedett a kanapén. Louis Armstrong, Ella Fitzgerald, Duke Ellington,
Jeff Buckley... A mindennapok letargiájából az öröm hulláma billentette ki a
hangjuk hallatán. A színek hiánya miatt a nyomatok szembetűnőek voltak a
nappali élénk, kaotikus tónusai között, és hangsúlyt adtak nekik. Egy
bolhapiacon vásárolta őket, amikor még volt kedve hétvégente autóba ülni és
kilométereket kocsikázni, hogy a fészkébe illő tárgyakat keressen. Otthona
azonban soha nem vált igazi fészekké, mert élete nagy részét egyedül töltötte
benne. Sokáig tartott, amíg le tudta rázni magáról a szomorúságot.
Csak rakta egyik lábát a másik után, ment tovább, lélegzett, és a történtek
ellenére állva maradt. Nem tévedt el, és megbocsátott magának. Az élet
félelmetes tudott lenni, ha az ember igazán belegondolt, hogy mivé fajulhat,
mégis egy szent, sérthetetlen, rendkívüli kaland maradt, amit dobogó szívvel
és olyan csodálattal kellett fogadni, melyet még a legkínzóbb fájdalom sem
tudott kioltani.
Ebben hinnie kellett, különben már régen belebolondult volna.
– Az ember sosincs igazán egyedül – motyogta bele a csendbe.
Nem volt biztos benne, hogy ezt tényleg elhiszi-e, vagy csak bebeszéli
magának, hogy életben tudjon maradni.
Ujjai végigsimítottak a zenélődobozon, amely egy ládán állt a nappaliban.
A doboz volt az egyetlen tárgy a házban, amely az évek során változatlan
maradt. Égszínkék kerámiából készült, apró sárga csillagok díszítették, és egy
alvó angyal alakját formázta, aminek tűzön kiégetett agyagszárnyai átölelték
Teresát és minden bánatát.
Hintőporszag és az összetört álmok illata lengte körül. Felhúzta.
A dallam finoman megérintett csengettyűk hangján áradt ki belőle. Teresa
mindig gyötrelmesen szépnek találta. Az altatódal indigókék tengerbe merülő
csillagok képzetét keltette benne, túl az elenyésző felhők ezüstös
tükröződésén: maga volt a világegyetem misztériuma, egy évmilliárdokon
átívelő rejtély. Úgy tűnt, mintha a dallam valami távoli, spirituális világból
érkezett volna, mint az újszülött gyermekek lelke.
Teresa nem volt vallásos, nem igazán tudta, miben hisz, de ha valaha is
megkérték volna, hogy nevezzen meg egy jelet – egyetlen jelet –, ami isteni
jelenlétre utalhat az életében, akkor az alvó angyalra mutatott volna, ami
fájdalmas emlékeket ébresztett benne, ugyanakkor olyan gyengédséggel
töltötte el, hogy mégis vigaszt nyújtott számára.
Arra gondolt, hogy majd egyszer, amikor meghal, ez a sok fájdalom
értelmet nyer: apró ujjakat szorongathat, puha bőrt puszilgathat, egy meleg
angyalt, akinek végre a szemébe nézhet, és a szívéhez szoríthatja.
Nem, soha nem volt igazán egyedül.
Hagyta, hogy a melankólia vezesse a lépteit, ahogy szobáról szobára haladt
a fájdalmas altatódal kíséretében. A fürdőszobában levetkőzött, s közben
igyekezett elkerülni, hogy megpillantsa formátlan testét a tükörben. Egy
gyors zuhanyozás után előkészült a szokásos esti szertartásához: elővette a
fürdőszobaszekrényből a vércukormérőt és a vérvételi lándzsát. Behelyezte a
tűt, rázárta a kupakot. Beállította a bőr átszúrásához szükséges mélységet, és
megdöfte az egyik ujjbegye szélét. Pár csepp sötét vér a glükóztesztcsíkra.
Néhány másodperc, és egy megnyugtató szám a kijelzőn. Fogta az
inzulintollat. Újabb tű. Az évek óta tartó mindennapos kínzás során ezekből
lett az ő töviskoronája. Kitapogatta a combján a legkevésbé fájdalmas pontot,
és szúrt.
Egy darabig üldögélt a kád szélén, és a csempét bámulta, aztán felállt, és
betegségének nyomait a szekrényajtó mögé rejtve rendet rakott a
fürdőszobában. Nehézkesen öltözött fel, mintha az elmúlt órák súlya hirtelen
testesebbé tette volna, mint amilyen valójában volt.
Kiment a konyhába, hogy készítsen valami gyors vacsorát, amit könyvet
lapozgatva megeszegethet a kanapén. Talán megiszik hozzá egy pohár bort,
hogy oldja a feszültséget, és könnyebben tudjon elaludni.
Kinyitotta a hűtőt, és hirtelen úgy érezte, mintha ismeretlen tárgyak
tengerében lebegne. Az ajtó nyitásakor megjelenő fénnyel együtt valami más
is a hatalmába kerítette: az üresség. Már nem emlékezett, minek mi a neve.
Zavarában ide-oda forgatta a fejét, de az agya csak értelmetlen képeket és
formákat regisztrált, amelyek célját és funkcióját nem tudta megállapítani.
Megpróbált beszélni, de a nyelve mintha összeszáradt volna, az állkapcsát
pedig merevvé tette a pánik.
Ez az ő világa volt, de nem ismerte fel.
Észrevette, hogy az altatódal véget ért. Az angyala éppen akkor aludt el,
amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Újra egyedül volt. Egyedül és
rémülten.
 13.

Massimo semmit nem aludt. Azt a néhány pihenőórát, amit Battaglia

felügyelő a csapatának engedélyezett, a jelentés elkészítésével töltötte,
amelyet főnöknője kért tőle. Egész bekezdéseket írt át többször is, mire
elégedett lett a fogalmazással, és végül meg volt győződve arról, hogy
tisztességes munkát végzett. Az éjszaka éppen kezdett elhalványulni, mire
elküldte neki e-mailben, ezért nagyon meglepődött, amikor pár pillanattal
később visszaigazolás érkezett arról, hogy az e-mailt elolvasták.
Teresa Battaglia is ébren volt még, akárcsak ő, és valószínűleg szintén
azon a gyilkosságon gondolkozott, amely a tőlük több mint száz kilométerre
lévő erdőben, a járhatatlan hegyekben történt. Massimo saját tapasztalatból
tudta, milyen nehéz megszabadulni attól a lelki tehertől, amit az ilyen fajta
kegyetlenség rak az emberre. Eleinte azt hitte, hogy az idő múlása és a
holttestek rendszeres látványa majd enyhíteni fog rajta, de már tudta, hogy ez
nincs így. Látott aprópénzért meggyilkolt férfiakat, a szerelem nevében
bántalmazott nőket, elképzelhetetlen nyomorban nevelt gyermekeket, és a
lelke mégis élő hús maradt, nem alakult ki rajta a közöny kérge, és még
mindig meggyászolt minden elesett teremtményt.
Reggel nagyon korán érkezett a rendőrségre, és nem áltatta magát azzal,
hogy miért: a felügyelő kedvéért. Talán jóvá akarta tenni a katasztrofális első
találkozásukat, vagy, ami még valószínűbb, le akarta nyűgözni ezt az erős
akaratú nőt, aki láthatólag mindennek tartja őt, csak hozzáértő rendőrtisztnek
nem.
Ajándékkal és egy hírrel felfegyverkezve várta a felügyelőt az irodában.
Abban biztos volt, hogy az elsőt értékelni fogja, az utóbbival kapcsolatban
viszont kétségei voltak.
Battaglia felügyelő Parisivel és De Carlival érkezett, aki szintén a
csapatához tartozott, és mindenhová árnyékként kísérte. A felügyelő éppen
beszélt valamiről, közben egy papírlapon mutogatott, az arca pedig feszültnek
tűnt. A két férfi figyelmesen bólogatott, időnként megjegyzést fűzve hozzá.
Ők hárman láthatóan csapatot alkottak, egyetlen háromelemű egységet.
Massimo ezt a gesztusaik dinamikájából is érezte. A felügyelő volt a tengely,
a két rendőrtiszt pedig a jól olajozott mechanizmus karjai. Teresa szikár
mondatokban beszélt, amelyeket gyakran befejezetlenül hagyott, de ez nem
számított, mert a társai tudták, mire gondol. Befejezték helyette, és azonnal
biztosították róla, hogy a kérését teljesítettnek tekintheti. Ez nem hízelgés
volt részükről, hanem mélyen gyökerező tisztelet.
Massimo hirtelen ostobán érezte magát a kezében tartott ajándékkal.
Letette a felügyelő asztalára, és az ujjával arrébb tolta, mintha ezzel próbálna
elhatárolódni tőle. Még azt is elhamarkodott döntésnek érezte, hogy leült.
Az apró mozdulatra és a papír zizegésére mindhárman felfigyeltek.
Massimo látta, hogy a felügyelő először meglepődik, majd megdöbben, végül
arckifejezése ingerültté változik, mint amikor egy nagymacska a területét
bitorló silány zsákmányra bukkan.
– Te meg mit keresel az irodámban? – kérdezte, marón hangsúlyozva
minden szótagot.
Ez nem volt jó jel.
Massimo nem tudta, hogyan közölje vele a hírt. Szívesebben kezdte volna
az ajándékkal.
– Ez most már az én irodám is – szólalt meg végül.
A felügyelő nem adta meg magát könnyen.
– Tessék? Nem hallottam.
Massimónak az volt az érzése, hogy igenis hallotta.
– Az enyémben csőtörés van – magyarázta. és a hangja közel sem volt
olyan magabiztos, mint amilyennek szánta. – Egy ideig itt kell dolgoznom.
Magával. Ambrosini rendőrfőnök mondta.
Massimo látta, hogy Parisi és De Carli összenéznek. Az arckifejezésükből
ítélve a felügyelő nem fog örülni ennek a fejleménynek.
– Az meg mi? – kérdezte inkább, mert észrevette a csomagot.
– A magáé – mondta Massimo felbátorodva.
Talán mégiscsak volt esély arra, hogy a dolgok megjavuljanak közöttük.
A felügyelő leült az íróasztalához. Tanulmányozta a csomagot. Kibontotta.
– A francba!
– Felügyelő… – kezdte Parisi, végigsimítva tökéletesen szimmetrikus
kecskeszakállán, de a nő elhallgattatta.
Megragadta az egyik krapfent, belemélyesztette a fogait, és behunyta a
szemét. A fánkból kibuggyant a tejszínhab.
– Van közte csokoládétöltelékes is – biztatta Massimo lágyan, és intett a
kollégáknak, hogy vegyenek ők is.
Ők azonban aggódva figyelték a felügyelőt.
Teresa lassan bólintott, még mindig csukott szemmel. Eksztázisban volt.
– Egy örökkévalóság óta nem ettem ilyet – dörmögte.
Massimo elmosolyodott. Végre megpillantott benne valami emberi vonást
az ingerültségen kívül. Tulajdonképpen nem is volt nehéz.
– Jobb lett volna, ha így is marad – szólalt meg De Carli láthatóan
idegesen.
Battaglia felügyelő résnyire nyitott szemét Massimóra szegezte.
– Cukorbeteg vagyok.
Massimónak beletelt egy másodpercbe, mire felfogta a szavak értelmét,
majd káromkodott egyet magában, és megpróbálta visszavenni a dobozt. De a
nő kihívóan rátette a kezét.
– Meg akarsz ölni? – kérdezte.
Massimo érezte, hogy ég az arca.
– Meg kell tanulnod, hogy ne pirulj el, nyomozó! És amikor késztetést
érzel arra, hogy káromkodj, az isten szerelmére, csak tedd! – szólt a
felügyelő, és elengedte a csomagot.
Intett Parisinek és De Carlinak, hogy menjenek el, és vigyék magukkal.
Kifelé menet becsukták az ajtót, mintha ezzel akarták volna megfékezni a
tűzvészt, amelyet a felügyelő dühe valószínűleg fellobbant. Massimo már
látta is maga előtt: a lángra kapó düh szavai puskagolyókként dörögtek a
fülében.
Úgy érezte magát, mint egy túlfeszített húr.
– Mit kell tennem ahhoz, hogy kijöjjek magával? – kérdezte minden
provokáló szándék nélkül. Egyszerűen csak meg akarta érteni.
A felügyelő már nem is figyelt rá, helyette a helyszínről készült
fényképeket kezdte lapozgatni a számítógép képernyőjén.
– Végezned kell a munkádat, már ha egyáltalán képes vagy rá – felelte
végül. – Tegnap éjjel olvastam a jelentésedet.
– És?
A felügyelő most újra rápillantott.
– Lehúztam a vécén. Elölről kell kezdened.
Ekkor hirtelen rátört Massimóra az elmúlt huszonnégy óra fáradtsága,
mintha egy tömör, alaktalan massza kapaszkodott volna a hátára, és
megpróbálta volna lehúzni a földre, sőt, azon túl.
 Rájött azonban, hogy nem ő az egyetlen, aki pokolian érzi magát. Eddig
azt hitte, hogy a felügyelő csak ideges, de most már az álarc mögé látott: a
felszín alatt valami fájdalomra emlékeztető dolog kavargott, sőt – állapította
meg meglepődve –, talán félelem is.
– Egész éjjel fenn maradtam, hogy megírjam – mondta.
Tesztelni akarta a felügyelőt, ugyanakkor szerette volna másfelé terelni a
beszélgetést. Valamiért elbizonytalanította az, amit az imént megpillantott
benne.
– Akkor rosszul tetted. Inkább pihenned kellett volna, és akkor dolgozni
rajta, amikor tisztább a fejed.
Egyelőre letette a fegyvert. A hangja már közömbös volt, mintha az
időjárásról beszélgetnének.
– Azt hittem, jó munkát végeztem – mondta Massimo.
Teresa Battaglia letette a tollat, amit eddig rágcsált.
– A jó nem elég – válaszolta. – Nem mehetek oda az áldozat családjához
azzal, hogy jó munkát végzünk. Azt akarják, hogy vért izzadjunk, érted? Erre
van szükségük.
Marini bólintott. Úgy gondolta, most már tényleg érti.
– Mit kell hát tennem? – kérdezte.
– Tanulnod kell. Olyat, amit nem tanítanak az egyetemen: a gyilkolás
művészetét.
A felügyelő nem várta meg a válaszát. Felállt, és az íróasztala előtt
felszerelt mágnestáblához lépett.
– Kezdetben azt gondoltam, hogy fiatal, de talán felül kell vizsgálnunk ezt
a feltevést – dünnyögte. – Azt hiszem, néhány évvel idősebb.
Massimót ez kíváncsivá tette. Odalépett hozzá.
– Miért?
– Mert jelentős a szadista összetevő – magyarázta, és rendetlen kézírással
jegyzetelt a táblára. – Rengeteg ideje, évei voltak arra, hogy finomítsa az
elképzeléseit. Azt hiszem, úgy negyven-negyvenöt éves lehet. Komoly fizikai
erővel rendelkezik. Vagy helybéli, vagy a hegyek szerelmese. Jól kiismeri ott
magát. A nyomai véget értek a szikláknál, és ez nem véletlen. Valószínűleg
vadász. A gyilkolásának módjából ítélve olyan fokú a pszichózisa, hogy
nemigen vezet autót.
Massimo arca egy pillanatra önkéntelenül is hitetlenkedő grimaszba
torzult, amit a felügyelő azonnal észrevett. Abbahagyta az írást, és
szembefordult vele.
– Valami nem győzött meg? – kérdezte.
– Nem, semmi gond.
– Nyugodtan elmondhatod.
– Igen, természetesen.
A felügyelő levette a szemüvegét, és tanulmányozni kezdte a férfit.
– Ne vesztegesd az időmet, Marini! Ha van valami mondanivalód, csak
mondd, és ne kelljen kérnem! Ha nincs, akkor kímélj meg a szarkazmusodtól!
Massimo a táblára mutatott.
– Nem gondolja, hogy talán egy kissé... túlzásba viszi?
A felügyelő követte a táblára a tekintetét, és összeráncolta a homlokát.
– Túlzásba?!
A nyomozó az ujjával megkocogtatta az imént felírt pontokat.
– Mindezeket a részleteket itt úgy adja elő, mintha a kétség árnyéka sem
férne hozzájuk. Nem túl elbizakodott ez egy kicsit? Honnan tudhatja, hogy
vezet-e autót vagy sem?
Teresa Battaglia sandán nézett rá, de ajkán félmosoly játszott.
– Elbizakodott? Egyáltalán nem. És ami a kételyeket illeti… nos, azokból
nekem is van bőven, de ezek részei a játéknak, a dolgok természetéhez
tartoznak. Ha már nem lesznek kétségeim, akkor elkezdek aggódni. Ezzel
egyetértesz?
Massimo keresztbe fonta a karját a mellkasán, és nem felelt.
– Ó, de hiszen te kemény fiú vagy! – ugratta a felügyelő.
Aztán ismét komolyra váltott, és olyan közel lépett hozzá, hogy fel kellett
emelnie fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen.
– Ennél is tovább megyek. Még jogosítványa sincs. Nem vezet, és azért
nincs jogosítványa, mert nem tud vezetni. Valószínűleg megpróbálta, de ez is
csak egy volt a sok kudarca közül. A zavart elméje miatt képtelen rá. Hogy
miből következtetek erre? Abból, amit az áldozattal tett, és abból, ahogyan
tette. Aki képes egy másik ember szemét a körmével kivájni, annak komoly
pszichés zavarai vannak, amit lehetetlen eltitkolni. Semmilyen képzést nem
képes sikeresen elvégezni – még az autósiskolát sem. Nem tud megmaradni
egy munkahelyen. Képtelen elkötelezni magát, képtelen fókuszálni.
Massimo észrevette, hogy eddig visszatartotta a lélegzetét. A felügyelő
most átadta neki a filctollat.
– Gyerünk, írjad! – parancsolta, és a férfi reakcióját meg sem várva
folytatta a diktálást. – Egyedül él, néhány kilométerre a tetthelytől. Le kell
szűkítenünk a területet.
Massimo engedelmeskedett, bár továbbra is kételkedett.
– Honnan tudja ilyen biztosan, hogy egyedül él? – kérdezte.
– Senki sem bírná elviselni, hogy egy ilyen emberrel éljen együtt, hiszen
riasztóan elhanyagolja a személyes higiéniát, és nem ismeri a rend fogalmát.
A kulcsszó itt a „pszichózis”, és ennek mértéke sokat elárul róla. Mire
következtethetünk abból a tényből, hogy puszta kézzel és megkötözés nélkül
gyilkolt?
– Hogy a gyilkosság nem volt előre kitervelve.
– Tévedés. A gyilkosság nem volt előre megszervezve. A kettő nem
ugyanaz. Pedig számos jel utal az ellenkezőjére. Van néhány
megmagyarázhatatlan furcsaság. Ellentmondás. Valami nem stimmel.
– Például?
– Például ez a színpadra állítás. Úgy értem, ahogy a holttestet elrendezte.
Nem csak úgy otthagyta, hanem kiállította. No meg a csapdák... Nos, Marini
nyomozó, akinek diplomája van… miből is?
– Jog.
– Krisztusom... szóval jogi diplomával és a nagyvárosi életben szerzett
tapasztalataiddal felvértezve, oldd meg nekünk ezt a rejtélyt: módszeres vagy
slendrián a gyilkosunk?
Csend.
A felügyelő arcvonásai szánalmat tükröztek.
– Ahogy gondoltam. A nulláról kell kezdened – ami pontosan ott van, ahol
éppen most tartasz.
 14.

Lucia szűnni nem akaró kaparászás hangjára ébredt, amely a feje fölül jött.
Karmok karcolták és kapirgálták a tetőcserepeket, amelyek elmozdultak és
egymáshoz koccantak.
A varjak voltak: szerettek oda felrepülni, hogy felfalják legújabb
zsákmányukat, vagy erős csőrükkel a cserepekhez csapkodva feltörjék a
makkot. Ezt Mathias és Diego magyarázta el, amikor a lány arról a rejtélyes
zajról mesélt nekik, amelyet a kora reggeli órákban szokott hallani, amikor a
levegő és a fény még nyáron is mindig hideg.
Az elmúlt hónapokban Mathias, Diego és Oliver váltak a világának
középpontjává. Lucia tudta, hogy megbízhat bennük. A közelmúlt eseményei
emiatt nagyon felzaklatták és elszomorították. Diego apja meghalt. Az
erdőben találtak rá, miután két napja eltűnt otthonról.
Az apja vacsora közben közölte vele a hírt, mire Luciának a torkán akadt a
falat, és moccanni sem bírt. Azóta még nem volt alkalma beszélni a
barátjával, de írt neki üzenetet, amit a szokásos titkos módszerükkel készült
átadni: a fiú szobájának redőnylécei közé dugva, a galagonyás váza mögé. Az
egyik iskolai füzetéből kitépett lapra mindössze egyetlen szót írt: véreskü.
Diego érteni fogja: a családja – az, amelyet ő választott – mellette áll, és
kész osztozni vele a gyász terhében, ahogy Jézus is hordozta a keresztet.
Lucia szerette ezeket a történeteket, amelyeket Leandro atya mesélt a
vasárnapi iskolában, mert a megbocsátásról és a mennyországról szóltak, és
elviselhetőbbé tették a mindennapi életet és a vele járó áldozatokat. Még az
övét is.
Ajkával megérintette a csuklója belső oldalának bőrét: a heg halványodott,
de az esküjük emléke még élénken élt benne.
Megdörzsölte a szemét, még mindig álomittasan. A szobája világosabbnak
tűnt ezen a reggelen. A fejére húzta a takarót, hogy a hideg orrhegye
találkozzon a lehelete melegével. Az iskola a gyásznap miatt zárva volt, így
addig lustálkodhatott az ágyban, ameddig csak akart. Egész éjjel szörnyű
rémálmok gyötörték. Diego szem nélküli apjáról álmodott. Valaki kitépte
belőle, ahogyan Szent Luciával, az ő névadójával is tették. Ezt az apjától
hallotta, aki vacsora közben említette, miközben bekapott egy falat véres
marhahúst. Lucia nézte, ahogy a vöröses lé a tányérra csöpög, és rosszul lett
tőle.
A kaparászás felerősödött, mintha a madarakat valami vad eufória kerítette
volna hatalmába. Lucia megfordult az ágyban, és rájött, honnan jön a fény: a
spaletták sarkig nyitva álltak, pedig biztos volt benne, hogy lefekvés előtt
becsukta. Kitakarózott, és lelépett a hideg padlóra. Gyorsan felvette a
gyapjúzokniját, és amennyire csak lehetett, lehúzgálta a flanel hálóingét,
amely alvás közben mindig a dereka köré tekeredett.
A varjak izgatott táncot jártak a levegőben a hóval borított pázsit felett.
Harsányan, rekedten rikácsolva köröztek, majd lecsaptak. Lucia az ablakhoz
lépett. Tucatjával voltak, még sosem látott ennyit, és úgy tűnt, mintha a ház
vonzaná őket. Az egyik madár egyenesen felé tartott, és nekicsapódott az
ablaküvegnek. Lucia hátrahőkölt. Látta, ahogy a madár a földre zuhan,
felborzolt szárnyakkal vergődik, majd összeszedi magát, és újra felszáll. Az
ablakon ottmaradt egy vérfolt és egy kis tollpihe, amely libegett a szélben.
Lucia egészen közel tolta az arcát az üveghez, és a vörös folton keresztül
nézte a világot. A hó olyan volt, mint egy cukormasszából készült rózsaszín
tortabevonó. Egy sötét, szabálytalan folt éktelenkedett rajta. Egy hosszú
vércsík. Végigkövette a tekintetével. Egészen az ablaka aljáig ért, ahol üresen
állt a tejestál. Valami himbálózott az egyik spaletta sarkán.
Amikor Lucia rájött, hogy mi az, felsikoltott.
 15.

A rendőrkapitányság irattára a vasbeton falú, neonnal megvilágított

alagsorban volt elhelyezve, amelyet porlepte acélpolcok végtelen párhuzamos
sorai népesítettek be.
Még a lift sem ment le egészen odáig, mintha az alagsor nem is az épület
része, hanem külön világ lenne. Lépcsőn kellett lemenni egy szintet, ahol a
világítás soha nem működött rendesen – néha vibrált, mint egy stroboszkóp,
de a lámpák legtöbbször csak teljesen használhatatlan sötét szemek voltak. A
karbantartó szerint a nagy páratartalom teszi tönkre az izzókat. Mások
azonban nem átallották azt állítani, hogy az egész valamiféle természetfeletti
erő jelenlétének köszönhető, amely nyilvánvalóan ellenségesen viseltetik az
irattári tevékenységgel szemben.
A helyet Purgatóriumnak is nevezték, mert általában oda küldték az
embert, ha valami olyasmit tett, amiért vezekelnie kellett.
És Teresa oda küldte Massimo Marinit. Azzal bízta meg, hogy keressen
hasonló gyilkossági ügyeket az aktákban és a digitális archívumban.
A fiatal nyomozót Teresa fegyelemre akarta szoktatni, de leginkább arra
vágyott, hogy néhány órára eltűnjön a szeme elől. Látott valami riasztót
felvillanni a férfi arcán, aki egy ponton úgy nézett rá, mintha észrevette volna
a benne lappangó félelmet.
Ez csak egy véletlen incidens volt, mondogatta magának. Nem volt
jelentősége.
Az előző este egy pillanatra nem volt képes felidézni a hétköznapi tárgyak
nevét, és bár hamarosan magához tért, még órákig elveszettnek érezte magát,
mintha csak egy tornádó belsejéből lépett volna elő. Ilyen még soha nem
történt vele, és attól tartott, hogy nem ez lesz az első és utolsó.
Nem szólt róla senkinek. A bizalmas beszélgetés nem az ő stílusa, mégis
aggodalommal gondolt arra, hogy vajon meddig lesz még képes gondoskodni
magáról. A legrosszabb rémálma volt, hogy valaki mástól kelljen függenie.
Elűzte a fejéből ezeket a baljós gondolatokat, leereszkedett a sötétben az
utolsó lépcsőfokokon, és a Purgatóriumban találta magát. Az egyetlen ott
tartózkodó ember a terem túlsó végében ült, egy kopott íróasztalnál. Arcát
csak a monitor kékes fénye világította meg.
– Tönkre fogod tenni a szemedet – szólt oda neki.
Marini nem nézett fel a munkájából. Teresa letette elé a férfi hajnal előtt
neki küldött jelentését, amelyet kinyomtatott és telefirkált javításokkal.
A nyomozó gyors pillantást vetett rá.
– Azt hittem, lehúzta a vécén.
Teresa letelepedett a vele szemben lévő székre.
– Nem végeztél túl jó munkát. Hazugság lett volna mást állítani.
Marini elfintorodott.
– Nem vágyom üres dicséretekre.
– Akkor mi a csodáért jöttél el egészen idáig?
Marini nem felelt.
Teresa tovább faggatta.
– Először azt hittem, hogy valami balul sikerült románc elől menekülsz. De
tévedtem, igaz? A maximalizmusod, és az, hogy milyen makacsul vágysz az
elismerésemre, arra enged következtetni, hogy itt inkább egy szülőről lehet
szó, aki túlságosan uralkodó, és sokat vár el tőled, még most is, hogy már
felnőtt férfi vagy. Nyomasztó árnyék. Talán az apád?
– Nem tudtam, hogy pszichológiát is tanult.
– Ilyesmire nincs szükségem ahhoz, hogy kiismerjelek.
Massimo végre ránézett a felügyelőre. Az arcán a harag pírja látszott, de
egyben a megadás nyoma is, ami meglágyította a nőt.
– Ugyan már, ez nem a világ vége! – biztatta.
– Csak azt ne mondja, hogy lehetne rosszabb is. Az olyan banális lenne.
Újra kellene gondolnom a magáról alkotott véleményemet.
– Persze, hogy lehetne rosszabb is, de kit érdekel? Jól tetted, hogy máshol
próbáltál szerencsét.
– Azt várja, hogy megköszönjem?
– Szívesen! – vágott vissza a felügyelő.
– Nem akarja megkérdezni, hogy mit találtam? – mutatott Massimo egy
aktahalomra.
– Gondolom, semmit.
– Szóval maga már tudta.
Teresa megvonta a vállát.
– Ha lett volna ehhez hasonló eset, emlékeznék rá.
Előre tudta, hogy a nyomozó nem fog találni semmit. Ugyanolyan jól
ismerte az archívum tartalmát, mint ahogy a nagyapja ismerte annak a kis
füzetnek a tartalmát, amelybe a morra nevű kártyajáték játszmáinak
eredményeit jegyezte fel. Több száz dátum és pontszám. Kislány korában az
ölében ülve azzal szórakozott, hogy tesztelte őt, de Pietro nagyapa sohasem
hibázott. Teresa már közel negyven éve alapozta mindennapi munkáját az
archívumra. Szinte hitvallásként tekintett rá. Nem volt olyan oldal a több ezer
között, amelyből ne tanult volna valamit.
Marini egyik szemöldöke felszaladt.
– Nem számítottam arra, hogy profilkészítővel kell együtt dolgoznom –
mondta.
Teresa felkacagott.
– Iróniát érzek a hangodban – válaszolta a férfira kacsintva –, de ha
pontosak akarunk lenni, itt csak én vagyok az, aki dolgozik. Te csak ülsz itt
és zavartan nézel.
Marini visszafordult a monitor felé, és folytatta az egér görgetését.
Erőszakos halálesetekről szóló fájlok peregtek a szeme előtt. Teresa látta a
sötét szivárványhártyájában tükröződni.
– Továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy egy gyilkosság
megoldásának legjobb módja, hogy nyomokat és bizonyítékokat keresünk,
nem pedig az, hogy megpróbáljuk kitalálni, hogyan nézhet ki a gyilkos –
szólalt meg egy idő után.
Teresa kezdte őt szórakoztatónak találni.
– Abból ítélve, amit a jelentésedben olvastam, kettőnk közül te vagy az,
aki találgat – válaszolta, és közelebb hajolt hozzá. – A kriminológia nem
egzakt tudomány, ez igaz. Semmi sem biztos benne, és minden eset más és
más. A kriminológia művészet. Az benne a művészet, hogy megtanuljunk
olyan dolgokat is alaposan megfigyelni, amiket egy magadfajta még csak
észre sem vesz. Ez nem varázslat, hanem interpretáció. Valószínűség,
statisztika. Soha nem bizonyosság.
Marini hosszan bámult rá.
– Maga tényleg hisz ebben – mormogta végül.
Teresa felsóhajtott.
– Azt hiszed, hogy itt csak játsszuk a zsarut?
– Úgy gondolom, hogy...
– Nem, te nem gondolsz semmit. Ez már eddig is világos volt. Hadd
meséljek el egy történetet!
 – Muszáj?
– Igen, muszáj.
Marini széttárta a karját, majd lemondóan leeresztette.

Teresát nem riasztotta el a férfi lelkesedésének hiánya. Hozzászokott az

újoncok ilyen hozzáállásához, akik életükben először szembesültek a nehezen
emészthető valósággal.
– Hősünk egy kis eldugott faluban él – fogott bele. – Nem több, mint pár
száz lélek. Sírrablóként kezdi bűnözői karrierjét. Megszállottja a holttestek
lábának, gyűjti őket. Vannak, akik cipővel teli gardróbról álmodnak; az övé
tele van lábbal. Tudom, hogy ez viccesen hangzik, de akik látták, nem
találták annak.
– Felügyelő...
– Gyermekkorában lenyűgözték a női cipők, de amikor az anyja rajtakapta,
hogy felpróbálja az övét, azzal büntette, hogy forró vízbe mártotta a lábát.
Felnőttként nemet akart váltani, de beérte azzal, hogy tucatnyi női cipőt
vásárolt. Abbahagyta a sírgyalázást, és fiatal nőket kezdett gyilkolni. Nyáron
választotta ki az áldozatait, amikor láthatta a lábukat. Levágta őket, és
beleillesztette az otthon tartott cipőibe. A rendőrség többször is közel járt
ahhoz, hogy elkapja, de ő, hogy úgy mondjam, mindig egy lépéssel előttük
járt. Érdekesen hangzik ez a történet?
– Remek film lenne belőle.
– Igen, kivéve, hogy ez valóban megtörtént, és nem is olyan messze innen.
A kilencvenes években játszódott, a főszereplőt Igor Rosmannak hívták, és az
áldozatai valódiak voltak.
Marini szarkasztikus mosolya lehervadt.
– És hogyan végződött a történet? – kérdezte.
– Letartóztattam.
A férfi nem válaszolt. Teresa állta a zavart tekintetét.
– A Rosman és még több száz hozzá hasonló bűnöző észjárásának
tanulmányozása eredményeképpen ma már tudunk egy s mást arról, hogyan
működik egy gyilkos pszichéje – magyarázta Teresa. – És ha tudjuk, hogyan
és miről gondolkodik, akkor azt is tudjuk, hol keressük. Ezért fontos, hogy
kiderítsük, milyen gyilkosról van szó: ha slendrián, akkor egy zavaros
elméjű, a társadalom peremén élő szerencsétlent kell keresnünk.
– És ha nem?
 – Akkor van egy kis gondunk, mert az ilyen emberek általában
tökéletesnek látszó élet mögé bújnak. Érted, mire gondolok? Lehet az akár
egy kedves és kicsit félénk tanár, vagy egy unalmas és együttérző szomszéd,
mint például te. – Teresa felállt. – Gyerünk! Kétórás út áll előttünk.
– Hová megyünk?
– Vissza a tetthelyre. Hallatott magáról.
– Kicsoda? – nézett rá Marini összezavarodva.
Teresa odadobta neki a kocsikulcsot.
– A gyilkos.
 16.

– Gondolja, hogy meg akarta jelölni a házat?

Marini halkan suttogott, mintha a közszemlére tett hús visszás látványa
előtt illetlen lenne hangosan beszélni. Egy nyúltetem himbálózott a ház egyik
ablakában. Megnyúzták, és kitörték a nyakát. A prémjétől megfosztott állat
pofája félelmetes látványt nyújtott: a koponyáját borító sovány, feszes
izomzat tágra nyitotta az állkapcsát.
Teresa nem felelt. Ugyanez járt a fejében, de még túl korai lett volna ezt
kijelenteni.
A helyi rendőrség kapitánya félrevonta Teresát. Hugo Knauss alacsony,
zömök, fehér bőrű, rézvörös hajú férfi volt, aki mindig úgy nézett ki, mintha
mosolyogna, még akkor is, ha halálosan komolyan beszélt. Ez részben a
cserepes ajkának ívéből adódott, részben abból, hogy a szemét a hideg által
okozott barázdák oldalra húzták, mintha folyton hunyorogna.
– A kislány, Lucia Kravina hívott minket. Egyedül volt itthon – mondta
Teresának.
Teresa bólintott, miközben tekintete a kis vadállat tetemére szegeződött.
– Történt már ilyen korábban is? – kérdezte.
– Nem, még sosem láttam ilyet, pedig egész életemben itt dolgoztam.
Alkalmanként előfordul, hogy egy-egy tréfacsináló ellopja a kötélről a
száradó ruhákat, de ez minden. A héten már volt egy gyilkosság, és most itt
van ez... – A földre köpött. – Gondolja, hogy valami profi bűnöző tette?
Talán valami figyelmeztetés?
Teresa úgy vélte, ennél sokkal veszélyesebb dologról van szó.
– Nem – felelte. – Nem hiszem, hogy ehhez bármi köze volna az
alvilágnak. Miféle család ez a Kravina?
A kapitány felsóhajtott.
– Az apa semmirekellő, aki nem képes megmaradni egyetlen munkahelyen
sem. Az anya pincérnő a falu központjában található vendéglőben,
éjszakánként pedig a kocsmában dolgozik, hogy meg tudjanak élni. Láttam
már jobbat is, de szerintem ártalmatlanok.
Teresa nem akarta megjegyezni, hogy a legjelentéktelenebbnek tűnő életek
mélyén gyakran baljós erjedés zajlik, a frusztráció és a düh rothadó humusza.
– Ártalmatlan – ismételte meg, úgy forgatva a szótagokat a szájában,
mintha kellemetlen ízűek lennének. – A természet egyik gyermekét sem
ruházta fel ártalmatlansággal, Knauss kapitány, különben kudarcot vallott
volna.
A férfi abbahagyta a rágógumi rágását, amelyet érkezésük óta tologatott
ide-oda a szájában. Úgy tűnt, személyes sértésnek vette, mintha őt
vizsgálnák, és nem a kislány szüleit.
– Nem vagyunk vademberek – jegyezte meg. – Itt Travenìben senki sem
tenne ilyesmit.
Teresa most már értette. A rendőrkapitány valamiféle tévesen értelmezett
lojalitás miatt előzetesen felmentette a község lakóit minden lehetséges gyanú
alól.
– Tehát nem lehetett idevalósi, mert akkor helybeli lenne. Érdekes
megfigyelés, kapitány – reflektált, bár nem volt biztos benne, hogy a férfi
értette az iróniát.
Knauss néma biccentéssel búcsúzott, Teresa pedig tovább vizsgálgatta a
ház falát. Csorgott rajta a vér. Könnycseppekként folytak végig a sötétvörös
nyomok a vakolaton egészen a havas földig. Mostanra a vér már megfagyott,
de nyilvánvaló volt, hogy a jószágot nem sokkal a megölése után akasztották
fel a spalettára.
Teresa érezte, hogy a háta mögött ott áll csendben Marini.
– Mindenütt ott vannak – jegyezte meg.
A házfal tele volt a tettes kézlenyomatával, legalább egy tucattal.
– Mire emlékeztetnek ezek a nyomok?
Látszott a férfin, hogy habozik.
– Ugyan már, nyomozó! Tudom, hogy valami jár a fejedben. Ki vele!
– Barlangfestmények – bökte ki végül, és az összeszorított ajka mutatta,
hogy zavarban van.
Teresa bólintott.
– Pontosan.
Neki is ugyanez volt a benyomása, és eszébe jutott, hogy látott valahol egy
barlangot, talán a tévében, amely hasonló mintával volt borítva. Több mint
tízezer évnyi emberi történelem és ugyanennyi kilométer választotta el ezt a
képet az előtte lévő látványtól, mégis volt valami megfoghatatlan közös
bennük, amit Teresa magának is nehezen mert beismerni: egy pillanatra úgy
tűnt neki, mintha egy gyerekes személyiség műve lenne, aki nyomot akar
hagyni a világban, hogy ezzel rituálisan belépjen a felnőttkorba.
Abban a kézben azonban, amely ezeket a nyomokat hagyta, nem volt
semmi gyermeki. Teresa az egyik primitív jel fölé tartotta a saját kezét,
vigyázva, nehogy hozzáérjen: a kéznyom jóval nagyobb volt, mint az övé, a
tenyér széles és az ujjak vaskosak. Végigfutott rajta a borzongás. Majdnem
olyan érzés volt, mintha megérintette volna e jelek készítőjét.
– Rengeteg lábnyom is van. Az erdő felől jönnek – törte meg Marini a
pillanat varázsát.
A tekintetükkel végigkövették a fegyelmezett lépésnyomokat. Teresa
elképzelte a magányos alakot, amint éjszaka átkel a havas gyepen, a tekintetét
a házra függesztve, kezében a tetemmel.
Miért?
– Csak egy sor lábnyom van, és az ablaknál véget ér – állapította meg.
Látta, hogy Marini arca megváltozik, rémület és egyúttal elszántság ül ki
rá. A nyomozó Kravináék házára pillantott.
– Még mindig itt van – vonta le a következtetést, és a kabátja alá rejtett
pisztolyért nyúlt.
– Nyugalom, nyomozó! Nézd csak meg közelebbről! – utasította Teresa, és
ő maga is lehajolt. – Egyes lábnyomok sokkal mélyebbek, mint a többi. A
saját nyomában ment vissza.
Teresa kiegyenesedett.
– Ügyes. Fogadok, hogy még ezek a nyomok is eltűnnek valahol az
erdőben.
Marini számára láthatóan nem álltak össze a részletek. Teresa át tudta
érezni.
– Nem tudsz kiigazodni rajta, igaz? – kérdezte. – Hát én sem.
– Biztos benne, hogy Valent gyilkosa rendezte ezt a műsort? Bármelyik
szadista megtehette.
– Bármelyik szadista? Kizárt. De abban igazad van, hogy ez egy előadás.
Bemutató, mint Valent holttestéé. Van mélyebb jelentése, amire előbb-utóbb
rájövünk.
– És mi a véleménye a döglött állatról? Fenyegetés?
Teresa megrázta a fejét.
– Ez nem így működik. Az állatok bántalmazása gyakori jelenség a
megrögzött gyilkosoknál, de ezt általában titokban teszik. Ez számukra az
első lépés a gyötrő fantáziák megvalósítása felé.
Marini körülnézett.
– És most mit tegyünk? – kérdezte.
– Beszélni akarok a kislánnyal.

Lucia Kravina úgy viselkedett, mint egy felnőtt. Még csak nyolcéves volt, de
ő kínálta kávéval a rendőröket, és sokkal kevésbé volt zavarban, mint az
anyja, aki épp most jött haza. Még csak meg sem ölelte a lányát, hogy
megvigasztalja. A külsejéből ítélve Teresa megállapította, hogy nagyon fiatal
lehetett Lucia születésekor, amikor talán még maga sem állt készen arra,
hogy feladja a kislány szerepét. Úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt bakfis a
feketére lakkozott, lerágott körmével, a lenőtt festésű hajában lévő rózsaszín
csíkkal, és a szűk leggingjében, amelyhez épp csak a melle alá érő bőrdzsekit
viselt. Parisi már elkezdte felvenni a vallomását, de egy intéssel jelezte
Teresának, hogy nem sokat fognak kihúzni belőle.
Az igazi gyerek tehát ez a tétova tekintetű nő volt, Lucia pedig bizonyára
megszokta, hogy gondoskodjon magáról. Teresa biztos volt benne, hogy
anyja helyett ő viszi a háztartást. Szerény otthon volt, de tiszta és rendes.
Teresa egyelőre nem fordult oda a kislányhoz, csak távolról figyelte. Úgy
tett, mintha a parancsok osztogatásával lenne elfoglalva. Közben azon
töprengett, hogyan kerülje el, hogy megijessze a kislányt, és hogyan nyerje el
a bizalmát anélkül, hogy kellemetlenséget okozna neki. A gyerek épp elég
erőszakot élt már át aznap: nem csak az ablakából lógó nyomorult kis állatot
kellett elviselnie, hanem azt is, hogy ezek az idegenek betolakodnak az
otthonába. És az egyik közülük Teresa volt.
– Lucia erős lány. Gyorsan kellett felnőnie, de ugyanolyan aranyos, mint
bármelyik saját korabeli gyerek.
Teresa hátrafordult.
A megszólaló férfi mosolyogva nézte a kislányt. Zöld gyapjúkabátot viselt,
arcát félig eltakarta egy kockás gyapjúsál, fején pedig nemezkalap volt, amit
keskeny zsinór és egy apró, selymes tollakból álló kompozíció díszített. Alig
volt magasabb Teresánál.
– Elnézést – szabadkozott. – Láttam, hogy nézi, és kitaláltam a gondolatait.
– Maga jó megfigyelő – mondta Teresa.
A férfi elmosolyodott, és kezet nyújtott. Szivárványhártyája egészen
világos, szinte vakítóan kék volt.
 – Carlo Ian – mutatkozott be. – Én vagyok a község orvosa. Jól ismerem
Kravináékat, és aggódtam, amikor megláttam a rendőrautókat.
A férfi már rég túl lehetett a nyugdíjkorhatáron, talán egy évtizeddel is.
Teresa kezet fogott vele.
– Battaglia felügyelő – mondta. – Én dolgozom a Valent-ügyön.
Ian arca elsötétült. Tekintete az ablakra siklott, a még mindig odakint lógó
alak irányába. Éppen egy törvényszéki fotós fényképezte különböző
szögekből. Az orvos nem láthatta a tetemet, de jelenléte mindenki számára
érezhető volt.
– Gondolja, hogy ugyanaz az ember tette ezt, aki megölte Robertót? –
kérdezte.
Teresának nem volt ideje válaszolni.
– Doktor bácsi!
Lucia Kravina az orvos karjaiba vetette magát, aki lehajolt hozzá, és a
gyermek a vállgödrébe temette az arcát. Halkan beszélgettek, arcuk majdnem
összeért. Úgy néztek ki, mint két barát, akik titkokat osztanak meg
egymással. Teresa megkönnyebbült. Örült, hogy van valaki ennek a
kislánynak az életében, akivel még mindig úgy viselkedhet, mint egy
gyermek. Hallotta, hogy felzokog, és látta, ahogy a férfi letörli a könnyeit, és
mosolyra fakasztja azzal, hogy a semmiből előhúz egy színes nyalókát.
Teresa szinte úgy érezte, zavarja őket. De az orvos a segítségére sietett.
– Lucia, ez a hölgy azért van itt, hogy kiderítse, ki tette ezt a szörnyűséget
– mondta a kislánynak.
A kislány tanulmányozni kezdte Teresát, de karja továbbra is az orvos
nyaka köré fonódott.
Teresa rámosolygott.
– Szervusz, Lucia! Engem Teresának hívnak – mondta.
A kislány az ajkába harapott. Láthatóan nem tudta eldönteni, válaszoljon-e
vagy meneküljön.
– Azért jött, hogy segítsen neked – szólt Ian. – Bízol bennem?
A kislány bólintott.
– Akkor benne is megbízhatsz. Kezeskedem érte – mondta, és kacsintott
egyet.
Luciának mosolyra húzódott a szája. Gyönyörű kislány volt, talán egy
kicsit túl sovány, de két fényes, fekete szemében mintha a csillagok
tükröződtek volna.
 A gyerek elmesélte nekik, hogy minden reggel üresen találta a kikészített
tejestálat, és mesélt az erdőben lakó szellemekről is. Ian doktor arca
aggodalmassá vált. Mariniét viszont inkább ironikusnak találta Teresa,
mintha a férfi azt gondolná, hogy csak az idejüket pazarolják egy gyermek
fantáziálgatásaira.
Ami viszont őt illeti, már tudta, mi lesz a következő kérdése.
– Hol szoktad látni ezeket a szellemeket, Lucia?
A kislány habozás nélkül rámutatott egy pontra az erdő szélén.
– Arrafelé. A fák között bujkál, és engem figyel.
 17.

Ausztria, 1978
Új nap virradt az iskolára. A nap elég betegesen sütött, nem adott sem
meleget, sem bátorítást. A fény lassan kúszott előre a kis kápolna kövezetén,
kiszorítva az árnyékot, ám maga is árnyék volt, csak álruhában.
Magdalena a padban ült a dísztelen oltárral szemben, figyelte a közeledő
fényt, és egyre növekvő undort érzett. Valami nem volt rendben az iskolával,
és ez a valami mindenkit megfertőzött, aki betette ide a lábát, még a környező
természetet is. Minden élőlényt, minden kavicsot, minden fagyos fuvallatot
áthatott valami éles keménység. Még ebből a refektórium előtti kis
templomból is hiányzott az a melegség, amit elvárnánk az imádságnak és a
bűnbánatnak a helyszínétől. Egyedül az apszisban függő megfeszített
Krisztus alakja fejezett ki emberi vágyakozást. Minden más szürke és szigorú
vonalakból állt.
Magdalena a feszületet nézte, de nem tudta rávenni magát, hogy
imádkozzon. Soha életében nem érezte még magát ilyen elkeseredettnek.
Minden éjjel sírva ébredt, mert az iskolában látottak rémálmok formájában
kísértették.
Valami nem stimmelt az egészben. Ez a valami oly finom, oly formátlan és
meghatározhatatlan volt, hogy nem fogta fel azonnal, így bűnrészessé vált
benne, ebben az élet elleni merényletben.
A szeméhez emelte a kezét, hogy jól megnézze. Piszkosnak látszott.
Az iskolában senki sem értette meg a kínjait. Gyanakodva méregették, és
minden mozdulatát figyelték, úgyhogy Magdalena már kezdett elgondolkodni
azon, vajon nem ő-e a hamis hang a tisztán játszó szimfonikus zenekarban.
Pontosan abban a pillanatban nézett fel újra, amikor betört egy fénysugár a
színes ólomüveg ablakon. A fény vörösre váltott, és a bordák magasságában
rávetült a feszületre. A megelevenedett vér mintha kicsordult volna a sebből.
Ez volt a második alkalom, hogy látta ezt a jelet. Az első akkor történt,
amikor Agnes Braun elmagyarázta neki az intézet szabályzatát: „Észleld,
rögzítsd, felejtsd el!”
 Magdalena beleborzongott az áhítatba.
Ebben a Krisztus-ábrázolásban nem volt sem remény, sem megváltás. A
kínzás megjelenítése volt. Jézus olyan megtört arccal nézett vissza rá, mint
aki tudja, úgysem fognak segíteni rajta. Ez a kétségbeesett tekintet minden
vádnál hevesebb volt.
Magdalena felállt, és már tudta, mit kell tennie. Változást kell hoznia.
Mintha egy percet sem várhatna tovább, hogy megkezdje a jóvátételt,
végigsietett a földszint kihalt folyosóin, amíg el nem érte az előcsarnokot.
Néhány lépést tett felfelé a főlépcsőn, majd megtorpant.
Agnes Braun a félemeletről figyelte őt, kezét összekulcsolva beesett hasán.
Volt valami a mosolyában, ami zavarta Magdalenát. Mintha olvasni tudott
volna a gondolataiban, és addig szondázta és tágította volna a lelkében lévő
repedéseket, amíg lényének legmélye bele nem remegett.
– Fel kell mennem hozzájuk – mondta, mintegy győzködve magát, hogy
vissza ne forduljon.
Agnes csendesen megrázta a fejét.
– Az első emeleti betegekért már nem te felelsz – mondta barátságosan. –
Mostantól más feladatokat osztok rád, amelyek jobban illenek a te
vérmérsékletedhez.
Magdalena megmarkolta a márványkorlátot. Érezte, hogy az ujjai még az
élettelen kőnél is hidegebbek.
– Betegek?! – fakadt ki. – Oda kell mennem hozzájuk! – ismételte meg,
ezúttal erőteljesebben.
Agnes mosolya lelohadt.
– Ez az iskola családtagként fogadott be téged, Magdalena. Nem ajánlatos
megharapni azt a kezet, amelyik etet.
– Nem akarok megharapni semmit, csak segíteni akarok rajtuk.
Agnes az ég felé emelte a szemét, és az állával egy félholdat rajzolt a
levegőbe.
– Nem ezért vagyunk itt mindannyian? – kérdezte.
Magdalena mély levegőt vett.
– Amit mi teszünk, az nem segít rajtuk. Ők olyan... furcsák – mondta. –
Nem erre van szükségük. Mást kellene...
Agnes Braun szenvtelenül hallgatta Magdalena aggályait.
– Mi itt csak az orvostudomány elveit alkalmazunk – válaszolta nyugodtan.
– Ki vagy te, hogy megkérdőjelezz egy tudományos eljárást?
 Magdalena hallgatott. Észrevette, hogy már nincsenek egyedül. Az iskola
többi alkalmazottja is összegyűlt az előcsarnokban, és szigorú arccal mind őt
nézték, amint szembeszegül a szabályokkal.
– Látható bármelyik alanyon fizikai bántalmazás nyoma? – tette fel a
kérdést Agnes.
Magdalena rávetette a tekintetét.
– Nem, Braun asszony.
– Nem biztosítunk számukra bőséges étkezést és kifogástalan higiénés
körülményeket?
Magdalena keserűen nyelt egyet.
– De igen, Braun asszony.
– Akkor, az Isten szerelmére, miről beszélünk?
Úgy hangzott, mintha már korábban is elmondta volna ezt a beszédet.
Világossá vált Magdalena számára, hogy Braun nővér megszokta, hogy
manipulálja az emberek gondolatait.
– Egyetlen dolog hiányzik, Braun nővér. A szeretet – bökte ki.
Erre a szóra, ismeretségük óta először, őszinte döbbenet jelent meg Agnes
arcán.
– Az elszigeteltség váratlan hatással lehet azokra, akik nincsenek
hozzászokva – jegyezte meg. – Aggódom az idegeid miatt. Menj a szobádba,
és pihenj! Ma már nem lesz rád szükségünk.
Magdalena a szakács és az egyik mindenes tekintetét kereste, de a
szemükben az együttérzés leghalványabb jele sem volt látható. Marie
mosogatóvíztől átázott kötényében a konyhaajtó mögül figyelt.
– Magdalena! – szólt rá ismét Agnes, dermesztő nyugalommal. – Menj!
Az iskola falai mintha összezárultak volna körülötte, hirtelen még
hidegebb lett, és Magdalena érezte, hogy elszántsága úgy párolog el, mint a
víz Marie nedves kezéről. Meghátrált. Nem félelemből, hanem attól a
tudattól, hogy egyedül és védtelenül áll egy olyan erőddel szemben, amely
minden támadásnak képes ellenállni.
Ismét eszébe jutott, hogy az iskola egy élő szervezet, amely most kilöki őt
magából, mint egy veszélyes idegen testet.
Elindult kifelé, kerülve az ellenséges tekinteteket. A szobájában levette a
bőröndjét a szekrény tetejéről, és beledobálta kevés holmiját. A magas
fizetés, amely először áldásnak tűnt, nagyon hiányozni fog, de most már
tudta, hogy valójában arra való, hogy megvegyék vele a hallgatását.
 Amikor éppen fel akarta venni a kabátját, megtorpant.
A hallgatás mindig a tettesnek segít, az áldozatnak soha. Mi más lenne az
elmenekülése, mint újabb hozzájárulás a falakon belül uralkodó bűnös
hallgatáshoz?
Letette a kabátját, és leült az ágyra. A rugók nyikorogtak a súlya alatt.
Nem hagyja őket magukra. Nem mond le róluk. Nem szökik el tőlük,
hanem csak akkor megy el, ha magával viheti őket. Időre volt szüksége. Időre
és bizonyítékra.
 18.

Travenì évezredes erdeje az állandó vízcsobogástól és a fenyők túlterhelt

ágairól lecsúszó hó tompa puffanásától visszhangzott. Egyébként csend volt.
A dermesztő hideg mintha megakasztotta volna az életet, és néhány hónapra
elhallgattatta az erdő énekét.
Teresa óvatosan lépkedett a helyszínelők által kijelölt ösvényen, nehogy
tönkretegyen valamilyen bizonyítékot. Marini ugyanígy tett a háta mögött.
Egyszer-kétszer megpróbált segíteni a felügyelőnek, amikor az majdnem
megcsúszott egy-egy alattomos jégdarabon, de Teresa ellökte a kezét.
– Talán nem ugyanaz az ember. Lehet, hogy csak valami perverz, nem
pedig a gyilkos – hallatszott Marini hangja.
Teresa nem vette a fáradtságot, hogy reagáljon. Biztos volt benne, hogy
nem így van, és az ujjlenyomat-vizsgálatok hamarosan kimutatják majd az
egyezést a Valent testén talált ujjlenyomatokkal. Az a tény, hogy az illető
megfigyelte a potenciális zsákmányt – sőt, kémkedett utána –, nem feltétlenül
utalt szexuális indítékra. Egyszerűen azt jelentette, hogy gyilkos ösztönei
ismét feléledtek. Az ilyen esetekben mindig van egy voyeurisztikus elem: a
gyilkos a vadászterületén járőrözve be-bemegy az emberek házába, amikor
nincs otthon senki, esetleg ellop pár holmit... Aztán ezekkel a fétisekkel tüzeli
a fantáziáját. Hugo Knauss mondta, hogy valaki rendszeresen lopja a faluban
a száradó ruhákat. Teresa ezt érdekes momentumnak találta. A legaggasztóbb
azonban az volt, hogy Travenìben a turistákat leszámítva alig ezer fő lakott,
így nagyon valószínű, hogy az áldozat, sőt, talán még Kravináék is ismerték a
gyilkost. Nyugtalanította az a gondolat, hogy a kis Lucia egyedül van otthon.
Elhatározta, hogy rendőri védelem alá helyezteti a házat, és Roberto Valentét
ugyancsak.
Már alkonyodott az erdő felett, pedig még csak délután volt. Közeledtek az
év legrövidebb napjai, ami a lehető legrosszabb időszak ahhoz, hogy egy
hegyi ösvényeken ólálkodó gyilkosra vadásszanak.
– Riasztani kell a település vezetőségét, de anélkül, hogy pánikot keltenénk
– utasította Marinit. – És legyünk óvatosak a sajtóval: ha a gyilkos egóját
simogatjuk, azzal csak felbátorítjuk.
 – Attól fél, hogy címlapsztorit csinálnak belőle?
Nem félt tőle, hanem biztos volt benne. Történt már ilyen, és a
szakirodalom tele volt olyan gyilkosok példáival, akik perverz játékba
kezdtek a sajtóval, olyan bohózatba, amelyből mindkét fél hasznot húzott.
– Mindenképpen az lesz. Elkerülhetetlen – mondta. – Az emberek
aggodalommal követik az ilyen híreket, de titokban valami izgatja őket
bennük. Ez a gonosz csábítása. Ugyanemiatt van az, hogy a szíved most
kalapál. Mert így van, nem? Arra gondolsz, milyen lenne, ha most itt teremne
előtted az, aki ott rejtőzik a fa mögött. Kíváncsi vagy arra, vajon hogy néz ki
egy ilyen ember, és hogyan mérne végig téged.
– Nem félek.
Teresa megállt, és ránézett.
– Csakhogy az előbb láttam, hogy remeg a kezed, nyomozó – kötekedett
tovább Teresa.
A férfi eleresztette a füle mellett, és a borostyán között csörgedező patakra
mutatott.
– A helyszínelők szerint ott tűnik el a nyoma.
A gyilkos ismét biztonságba helyezte magát. Teresa még soha nem látott
ilyet. A tettes nem félt attól, hogy felfedi magát, mindenfelé szétszórta a
DNS-ét, nyugodtan sétált a havon, mindenütt otthagyva a lábnyomát, és
tucatnyi lenyomatban mutatta meg nekik annak a kéznek a formáját, amely
kitépte az áldozat szemét. Ám amikor eljött az idő, képes volt úgy eltűnni,
mint egy állat az erdőben.
– Egyszerre racionális és őrült. Racionális és őrült – ismételte magában,
miközben a kristálytiszta patak zubogó vizét nézte.
– Ha ez így van, akkor egy szörny mászkál a falu házai között – jegyezte
meg Marini.
Teresa forró levegőt lehelt megmerevedett ujjaira. A kesztyűje gyapjába
jégkristályok kapaszkodtak.
– Valakinek egyszer el kell magyaráznia nekem, hogy mi az a szörnyeteg –
mondta. – Így szeretjük őket nevezni, de közben csak bámuljuk, nem váltunk
csatornát, és ez azért van, mert tudjuk, hogy ők is olyanok, mint mi: emberek.
Ez az, ami rabul ejt bennünket, az a felismerés, hogy egy kis rész belőlük ott
van mindannyiunkban.
Marini mozdulatlanul állt, és az erdőre meredt. Talán azt próbálta kitalálni,
milyen titkokat rejt, milyen újabb borzalmaknak lesz hamarosan tanúja.
 – Azt hiszi, hogy mindannyiunkban él egy szörnyeteg? – kérdezte
kétkedően.
– Biztos vagyok benne. Ha az ember elég szerencsés, ha a sors nagylelkű
hozzá, és többé-kevésbé tisztességes életet nyújt neki, akkor a szörny az
utolsó leheletéig szunnyad. Ezekben az emberekben azonban a bennük
lakozó szörnyeteget felélesztették a traumák és a bántalmazások.
Marini kutatóan nézte a felügyelő arcát.
– Maga áldozatoknak tartja őket? – kérdezte nemtetszéssel vegyes
csodálkozással.
Teresa hozzászokott, hogy a véleménye gyakran vált ki heves reakciókat.
Nem könnyű beismerni, hogy van valami emberi az efféle borzalomban;
megnyugtatóbb azt tőlünk idegennek tekinteni.
– Mindig azok – válaszolta határozottan. – Arra vannak kárhoztatva, hogy
azzal az egyetlen dologgal táplálkozzanak, ami csillapítja marcangoló
éhségüket.
– Mi ez a táplálék?
– A hatalom. Abszolút hatalom egy másik emberi lény felett.
Marini tett egy lépést, és egy gally megreccsent a lába alatt. Egy pillanattal
később ugyanez a hang visszhangzott a fák között, feljebb a hegyoldalon. A
zaj felé fordították a fejüket. A csúcsról köd gomolygott lefelé.
– Valami állat – szólalt meg Marini.
Teresa intett neki, hogy maradjon csendben. Megesküdött volna rá, hogy
valaki figyeli őket, attól a pillanattól kezdve, hogy beléptek az erdőbe.
Először arra gondolt, hogy csak bebeszéli magának, de azt már nem hitte,
hogy akusztikus hallucinációt is okozhat. Felkapott egy ágat, és kettétörte.
Feljebb, tőle úgy húsz méterre keletre megismétlődött ugyanez a hang.
– Ez nem állat – állapította meg elakadó lélegzettel –, ez utánzás.
Valaki volt ott fent, elrejtőzve a ködben és az egyre hosszabbodó
árnyékban. Valaki, aki játszani kezdett velük, és tudta, hogy ő maga tökéletes
biztonságban van. Most, hogy éppen leszállt az este, lehetetlen lett volna
elkezdeni vadászni rá a hegy szurdokai és hasadékai között.
Így hát tovább figyelte őket a hegy és a sötétség védelmében.
 19.

A hó átformálta a Sliva patak völgyének arculatát. A szurdok a jég

birodalmává vált. A lombok zöldje átadta helyét a kristályok szikrázó
fehérségének, a lándzsa alakú fenyők puha párnává változtak. A víz hangja is
megváltozott: a mederből már nem dübörgő morajlás, hanem halk duruzsolás
hallatszott. A hideg lefékezte a zuhatagokat, a sekélyebb vízfolyások és az
állóvizek pedig befagytak.
Még az a vízesés is lecsendesedett, ahol a barlangon túl a Sliva egy mély
medencébe zuhant az idő által kivájt sziklák között: csak vékony patakokban
csordogált a csillogó, átlátszó jégcsapokon.
Diego a megfagyott vízesést a mennyországba vezető lépcsőnek látta.
Azon tűnődött, vajon az apja is ilyen szép lépcsőn ment-e fel, amikor
meghalt. A nagyanyja azt mondta neki, hogy az apja mostantól a mennyből
figyeli őt, de Diego számára ez aligha volt megnyugtató kilátás. Amikor az
apja valaha is ráemelte a tekintetét, az mindig szigorúsággal volt tele. Soha
nem ütötte meg Diegót, nem emlékezett arra, hogy egyszer is felemelte volna
a hangját. De erre nem is volt szükség: az apjának elég volt egy pillantást
vetnie rá, és Diego máris tudta, mekkora csalódást okozott neki. Tisztában
volt vele, hogy az apja holtteste jelenleg egy hullaházban fekszik, és nincs
szeme. Amikor előző éjjel álmodott róla, az apja épségben volt: mindössze
egy fehér lepedőbe volt öltözve, és mérgesen bámult rá. Még a halálában is
elégedetlen volt vele. És most, hogy fent volt az égben, rá fog jönni Diego
összes kis titkára és hazugságára, amiket életében elkövetett.
Egy utolsó ugrással, egy kidőlt fatörzsön átszökkenve ért oda a barátaihoz.
Mathias és Oliver köveket dobáltak a folyó jegére. Amikor meglátták,
megmerevedtek. Diego ugyanezt a reakciót tapasztalta mindenkinél, akivel az
elmúlt órákban találkozott, kivéve a vörös hajú rendőrnőt. Olyan volt, mintha
a gyásza inkább taszította volna az embereket, ahelyett hogy közeledtek
volna hozzá. Megérezték a halál szagát, ami elriasztotta őket, mint vadászé az
állatokat.
Könyörögve nézett a barátaira, miközben próbálta visszanyerni a levegőt.
– M-még mi-mindig én vagyok – mondta botladozó nyelvvel.
 A szavak mindig nehezen jöttek ki belőle, miközben a gondolatai
folyékonyan gördültek. Néha gyűlölte a szavakat. Mathias keze átfogta Diego
tarkóját, és magához húzta.
– Már attól féltem, nem jössz el – mondta, és szorosan átölelte.
Egy pillanat múlva csatlakozott az öleléshez Oliver, aki egy évvel fiatalabb
volt náluk, és termetre is kisebb.
– E-elszöktem – mondta. Az anyja nem akarta, hogy odamenjen.
A karjaik gyűrűjében Diego úgy érezte, mintha egy fészekben lenne, amit
ismerős illatok és közös lélegzetvételek töltenek ki. Valaki azonban
hiányzott.
– L-Lucia? – kérdezte.
– Lehet, hogy ma nem jön el – vonta meg Mathias a vállát.
Diego észrevett egy foltot Mathias nyakán. Kinyújtotta a kezét, hogy
lejjebb nyomja barátja kabátjának a gallérját, de Mathias elkapta, mielőtt
Diego hozzáért volna. Látszott a szemén, hogy tudja, mi lesz a következő
kérdés.
– A mama nem tehet ellene semmit – mondta tárgyilagosan. – Különben ő
is nagy bajba kerülne.
Diego és Oliver szomorúan összenéztek.
– Fáj? – kérdezte a kisebbik.
Mathias körözött egyet a vállával, mintha le akarná rázni magáról a
fájdalmat, amit nem volt hajlandó beismerni.
– Nem magam miatt aggódom, hanem a kisöcsém, Markus miatt – mondta,
kibontakozva az ölelésből.
Felkapott egy követ, és nagy erővel a patakba hajította. A kő betörte a
jeget, és fagyos szilánkok fröccsentek kipirult arcára. Felemelt egy másik,
nagyobb követ, de a keze megállt a levegőben.
Diego látta, hogy a patak túlpartján álló fákat nézi összeszűkült szemmel,
mintha valami távoli tárgyra próbálna fókuszálni.
– M-mit-mit nézel?
– Valaki figyel minket az erdőből – válaszolta Mathias.
Diego követte a tekintetét, de nem látott semmit.
– Biztos egy szarvas – jegyezte meg Oliver. – Apám azt mondja, a hideg
lefelé hajtja őket a völgybe, közelebb a faluhoz.
– Ha állat – mondta Mathias –, akkor ez majd elijeszti.
Hátrafeszítette a karját, és eldobta a követ. Lapos ívben süvített el a
levegőben, majd eltűnt a növényzetben, elnyelte a hó.
Hosszan néztek a kő után.
– Sze-szerintem nem volt ott semmi – mondta Diego.
Nem tudta, miért, de most már egy kicsit könnyebben lélegzett.
Mathias elnevette magát.
– Látnotok kellett volna az arcotokat! – kiáltotta. – Elhittétek!
– Hülye! – tiltakozott Oliver. – Idióta!
A tárgy nem messze a lábuktól landolt, tompa csörgését elfedte a
nevetésük, ami azonnal elült. Aztán az a valami arra a lapos sziklára gurult,
amit nyáron ugródeszkának használtak, majd megállt, és őket bámulta.
Egyszerre fordultak felé. Aki dobta, jól célzott.
Fehér volt, és alig nagyobb, mint egy ököl.
Egy mókuskoponya.
 20.

A travenì rendőrőrs úgy nézett ki, mint egy hegyi szálloda. Húsz évvel
azelőttig a közeli határátkelőn nagy volt a forgalom, és majdnem ötven
határőr állomásozott ott. A vámellenőrzés megszüntetésével megkezdődött a
hanyatlás, és most a legtöbb helyiség üresen állt, az étkezdét pedig bezárták.
Hugo Knauss és emberei úgy boldogultak, hogy vagy saját maguk főztek,
vagy otthonról hoztak valamit, amit a feleségük készített. Néhányan még
mindig ott aludtak, és a hét végére, ha nem voltak szolgálatban, visszatértek a
völgybe.
Teresa úgy döntött, hogy ez lesz a nyomozási munka bázisa. Berendezett
egy tágas szobát a megbeszélésekhez, amelyek közül az első éppen most
kezdődött a csapata és a helyi rendőrség között. A tárgyalás nem indult
valami jól.
Teresa az olvasószemüvege kerete fölött Knaussra pillantott.
– Azt akarja mondani, hogy már van egy listája a potenciális
gyanúsítottakról, nevekkel együtt? – kérdezte, minden szót külön
hangsúlyozva.
Akik ismerték őt, tudták, hogy nála ez nem jó jel.
Knauss állta a tekintetét, arcán a szokásos féloldalas mosolyával, amit
Teresa kezdett idegesítőnek találni.
– Kézben tartottuk a helyzetet, felügyelő – nyugtatta meg.
Teresa a szemüvege mögött megdörzsölte a szemét.
– Ezt örömmel hallom, Knauss kapitány. Micsoda megkönnyebbülés! –
felelte.
– Kezd személyeskedésbe átmenni a dolog.
– Részemről nem, de lehet, hogy át fog, ha ezt folytatja.
Knauss nem válaszolt.
– Szóval – erősködött Teresa –, van lista vagy nincs lista a tökéletes
gyanúsítottakról?
A férfi megadta magát – legalábbis egyelőre.
– Van – erősítette meg.
Teresa levette a szemüvegét, becsukta a szárát, és letette az asztalra.
 – Akkor mi a fenéért nem mondta ezt korábban?
Knauss elmosolyodott, ezúttal valóban.
– Ezek jó fiúk. Kezeskedem értük – mondta.
Teresa a mellette álló Parisire, majd De Carlira, végül Marinire nézett.
Olyan volt, mintha beszélgetne velük: ez a pillantássorozat egy hosszú
káromkodással volt egyenértékű. Kedve lett volna sikítani, de ehelyett a fejét
fogva sóhajtott egyet. Fáradtnak érezte magát, de nem a szokásos módon. A
teste éber volt, az elméje viszont lemaradt. Nehezére esett követni a
beszélgetéseket, nehezen tudta megformálni és a megfelelő sorrendbe állítani
a fejében lévő szavakat.
Győzködte magát, hogy csak túl keményen dolgozik, és nem akart
tudomást venni a belső bizonytalanságáról. Megpróbálta összeszedni a
gondolatait, megnedvesítette az ajkát, hogy könnyebben jöjjenek ki a szavak.
Vett egy nagy levegőt, és ismét az ügyre koncentrált.
– Van indítékuk, és az áldozat tulajdonát már korábban is megrongálták –
foglalta össze.
Knauss fészkelődött a székében, és a mérete hirtelen lecsökkent, mintha a
számonkérés elől visszahúzódott volna a bőrébe.
Teresa nem várta meg, hogy reagáljon.
– Mindegyikükről kérem az összes szokásos adatot! – parancsolta.
Knauss újra megpróbálta előadni az álláspontját.
– Hiszen ők mind idevalósiak... egész életükben ismertük őket.
– Az sem érdekel, ha mindennap együtt kávézik velük! – csattant fel
Teresa.
Azonnal megbánta, hogy ilyen hangnemben beszélt. Már reggel óta
furcsán érezte magát. Hangulata egész nap ingadozott, és ez a
kiszámíthatatlanság destabilizálta az érzelmeit.
– Fiatalok és idealisták, felügyelő. Nem akarják, hogy a völgyet újabb
sípálya csúfítsa el.
– Az idealisták álmodozni szoktak meg békemeneteket szervezni, Knauss
kapitány, nem pedig benzineskannákkal és Molotov-koktélokkal
felfegyverkezve mászkálni – mondta. – Mik a vádak ellenük?
Knauss a fejével intett az egyik emberének, és az aktákat Teresa elé tolták.
Perceken belül kibogozta, mi történt: az épülő síközpont egy hatalmas
területen erdőirtást tett szükségessé a hegyoldalon. Könnyen el tudta
képzelni, hogy a völgy lakóinak egy részénél elégedetlenséget váltott ki ez a
projekt. A kiszemelt területet részekre osztották. Északon, a gerincen lévő
telkekről talajmintákat vettek, és a hidrogeológiai vizsgálatok eredményei
pozitívak lettek, úgyhogy tavasszal, a hóolvadás után megkezdődhetnek a
munkálatok. Ami a délebbre, a község közelében lévő telkeket illeti, azokat
már el is kerítették, és megkezdődött az építkezés. Ezek voltak a
környezetvédelmi aktivisták célpontjai: közülük a legsúlyosabb egy
gyújtogatás volt két héttel Valent eltűnése előtt, amelyért a tiltakozó
mozgalom három helyi lakosát már letartóztatták és vádat emeltek ellenük.
– Parisi, ezeknek nézz utána holnap reggel! – mondta Teresa kurtán, ujját a
gyanúsítottak listáján tartva. – Kezdetnek csak egy kötetlen beszélgetés.
– Miért nem említette ezt a felesége? – kérdezte Marini.
Teresa felemelte a fejét, ránézett, de nem tudott válaszolni. Olyan volt,
mintha összeragadt volna a szája. Érezte, hogy minden tekintet rá szegeződik.
– Felügyelő?
Arcok. Névtelen arcok mindenütt.
Zavarodottsága szégyenkezéssel vegyült. Valaki adott neki egy pohár
vizet. Az illető folyamatosan szólongatta, és látszott, hogy aggódik érte.
Teresa érezte, hogy ismeri a férfit, de a neve nem akart eszébe jutni.
A szájába vette szemüvegének a szárát, és rágcsálni kezdte. Ez egyébként
is gyakori szokása volt, de most új funkciót kapott: időt nyert vele, palástolta
a szorongását, és remélte, hogy hamarosan újra elkezdenek áramlani a
szavak.
Hogy a fenébe is hívják?
Nem működött.
– Elnézést – mondta, és felállt.
A szó csak egy érthetetlen motyogás volt.
A mosdóba menekült, és magára zárta az ajtót. Úgy talált rá, hogy nem
kellett útbaigazítást kérnie: ez azt jelentette, hogy ismeri a helyet.
Lelassította a légzését, és belenézett a tükörbe. Csak egy rémült
öregasszonyt látott.
Csupán múló zavar, mondta magának.
De ez hazugság volt. Pontosan tudta, mi történik vele.
 21.

Az évnek ebben az időszakában a völgy szakadó eső által vert termeszvárhoz

hasonlított: az alján eszeveszett nyüzsgés, a lejtőkön pedig rendezett oda-
vissza mozgás zajlott. De a rovarokkal ellentétben, amelyek télen
visszahúzódnak a vár mélyére, ezeket az élőlényeket nem lassította le a
hideg. Az ő megfigyelőhelyéről olyannak látszott, mintha színes pöttyök
szaladgálnának a havon.
Úgy néztek ki, mint ő, de mégis mások voltak. Gyakran elgondolkodott
azon, vajon mire jók. A termeszeknek erős állkapcsuk van, amelyekkel
feldolgozzák a szerves hulladékot, és ezzel helyet csinálnak az új
hajtásoknak: szorgalmas munkájuk nélkül az erdő megfulladna.
Ezek a lények viszont saját fajtársaikat falták fel, gyengébb társaik
életerejéből táplálkoztak. Parazitaként viselkedtek csordájuk más tagjaival,
ami nem felelt meg a természet törvényeinek, és olyan kellemetlen szájízt
hagyott maga után, mint a napsütötte fennsík füve, amelyik kénytelen volt
árnyékban nőni.
Tanulmányozta őket. Figyelte, hogyan társítanak bizonyos hangokat
bizonyos tárgyakhoz, és utánozta őket. Tapasztalati úton tanult. Behatolt az
otthonaikba.
Az asszony szobáról szobára járt, végezte a házimunkát. Nem vette észre.
Ő pedig követte, és ha a nő megfordult, bebújt egy sarokba, onnan szívta be
az illatát, figyelte a testét.
Amikor megunta nézni a nőt, felment a lépcsőn az emeletre. A kiságyban
egy gyermek játszott. A tekintetük találkozott, és a baba elmosolyodott.
Egészségesnek és jól tápláltnak tűnt, és tejszaga volt.
Odébb lépett, mert vonzotta az ágyra terített takaró. Vastag, puha és meleg
volt, mint a birkák gyapja. Magához húzta, amitől felébredt az ágyon
összegömbölyödve alvó macska, fújt egyet, és kivágtatott a szobából.
A gyerek sikított örömében. Az anya a nevét kiáltotta a lépcsőn felfelé
jövet. Amikor belépett a szobába, felkapta a kisfiát, leült vele az ágyra, és
lágy, gyengéd hangon duruzsolni kezdett hozzá. Ruha zizegése hallatszott,
majd buzgó szopás cuppogása. Az anya mézédes hangja olyan volt, mint a
tavaszi madárdal.
Hallotta, ahogy a nő mocorog fölötte. Az ágy nyikorgott az anya és a baba
súlya alatt.
Valami leesett a földre, és a nő kimondta a nevét.
– Já-ték – utánozta suttogva, amikor a nő újra énekelni kezdett, és a hangja
elnyomta.
Új szót tanult meg.
Amíg várt, azt a kis meztelen bőrfelületet bámulta, ami a nő bokájánál
kilátszott a lábát és lábfejét borító ruhaszövetből. Rózsaszín volt és sima.
Érezte a melegét, és erős késztetést érzett, hogy megérintse.
Kinyújtotta a kezét, de megtorpant.
Az ajtóban ott állt a küszöbön a macska, és sárga szemével rémülten
bámult rá.
 22.

Az öklét a foga közé szorította.

Teresa sok éve harapdálta már az öklét, hogy megpróbálja elfojtani a
zokogást.
Megtanulta, hogy ez a technika alkalmas arra, hogy elrejtse a
kétségbeesést, amikor nem ajánlatos hangot adni neki. Régebben gyakran
volt rá szüksége, egy korábbi életében, amelyet sosem tudott igazán maga
mögött hagyni. Azt az énjét elégette a régi fényképek máglyáján, de nem
áltatta magát azzal, hogy valaha is teljesen megszabadulhat tőle. Csak abban
reménykedett, hogy soha többé nem kell olyan intenzíven szenvednie, és úgy
tűnt, az élet teljesítette a kívánságát: a fájdalom a részévé vált, nem volt többé
az ellensége. Szinte olyan volt, mint egy régi barát. Teher, amit viselnie
kellett, cserébe azokért az emlékekért, amelyeket meg akart őrizni.
Most erősen ráharapott az öklére. Megnyitotta a csapot, hogy a kagylóba
ömlő víz zubogása elnyomja a feltartóztathatatlan zokogás hangját. Közben
nézte magát a tükörben, nem akart semmit sem kihagyni ebből az
eseményből, mintha azzal, hogy szembesül vele, rákényszeríthetné, hogy
hamarabb véget érjen. Remélte, hogy a félelem és a nyomorúság hulláma
hamarosan elmúlik, és kimerült lesz, de szabad, egy újabb sebbel a szívén.
Ehelyett úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége.
Belenézett a saját szemébe, hogy kevésbé érezze magát magányosnak,
hogy tanúja legyen saját zavarodottságának, és mélységesen együttérezhessen
önmagával. Ezt senki nem tehette meg helyette. A tükörben lévő személynek
kicsúszott a lába alól a talaj, és bár a kor és a tapasztalat adta gyengédséggel
szerette magát, ezúttal nem tudta megmenteni. Már nem rajta múlott.
Nem volt hajlandó nevén nevezni azt, ami vele történik, de szerette volna
tudni, vajon mit tartogat számára a jövő, mennyi erő kell az elviseléséhez, és
mennyi időt kap még.
A zokogás végül egy sóhajban merült ki. Teresa elvette a kezét a szájától.
Az arca rémesen nézett ki. Hideg vízzel többször leöblítette, és sokáig
törölgette papírtörlővel. Semmiképp sem akarta, hogy bárki is tudomást
szerezzen az őt ért rettenetről, mert nem bírta elviselni a szánakozást. El
kellett titkolnia a zavarodottságát, és imádkozni egy irgalmas istenhez, hogy a
közeljövőben ne forduljon elő újra.
Nyomozást kellett folytatnia, és egy csapatot kellett vezetnie. Az áldozatok
igazságért kiáltottak, a gyilkost el kellett fogni. A gyengeség megengedett
pillanata véget ért.
 23.

– A helyedben nem tenném!

Simone De Carli karba font kézzel nézett rá. Harmincéves volt, de ritkás
szakállával és szabályos vonásaival sokkal fiatalabbnak tűnt. Alacsony
termete, a szűk farmer által kiemelt vékony alkata, és az alkarján lévő
tetoválások alapján szinte tinédzsernek gondolhatta az ember.
– De mi van, ha rosszul van? Nagyon régóta bent van – erősködött
Massimo.
Ez nem győzte meg De Carlit.
– Annál inkább el kell kerülni a beleavatkozást – felelte csaknem suttogva.
– Ha segítséget akart volna, már szólt volna. Ne csiná...
Massimo bekopogott. A többiek hallották a vízcsobogást és a papírtörlők
hangját, ahogy kihúzzák az adagolóból. Ezek szerint Teresa Battaglia
mégsem halt meg.
– Minden rendben, felügyelő? – kérdezte Massimo.
Az ajtó kitárult, és egy dühös szempárral találta szemben magát.
– Törődne inkább a saját kibaszott dolgával, Marini?
Teresa Battaglia nagyon is életben volt, és nem tagadta meg önmagát.
Massimo De Carlit kereste a tekintetével, de észrevette, hogy a kollégája
sietősen visszavonult.
– Aggódtam – mondta ismét Teresa felé fordulva –, de már bánom.
A felügyelő rémesen nézett ki, mintha csillapíthatatlan zokogás gyötörte
volna meg az arcát. A hajában néhány átlátszó csepp ült a füle közelében.
Massimónak eszébe jutott, hogy a víz mintha sokáig folyt volna, amikor a
mosdó ajtajánál hallgatózott: bizonyára úgy próbálta elrejteni a sírás nyomait,
hogy nedves törlővel tapogatta az arcát. Nem sikerült. Azon tűnődött, vajon
mi történhetett vele, ami minden figyelmeztetés nélkül ilyen állapotba hozta.
– Szóltam Knauss kapitánynak és az embereinek, hogy a megbeszélésnek
vége – jelentette.
A felügyelő rámeredt.
– Miből gondolta, hogy elkezdhet itt parancsolgatni?!
Félrelökte a férfit, és elindult a folyosón. Massimo nem tehetett mást, mint
hogy követi. Erős késztetést érzett, hogy elküldje a pokolba, ugyanakkor
aggódott érte, bár nem tudta pontosan, miért.
– Most mit rontottam el? – kérdezte.
– Miért? Kitüntetést vártál?
– Már az is előrelépés lenne, ha konkrét megalázás helyett figyelemre sem
méltatna.
– Jézusom, Marini! Tudod, mit? Írok neked egy kis bocsánatkérő cetlit,
amit otthon megmutathatsz a mamádnak.
– Tudja, mit? Menjen a picsába, felügyelő!
Mindketten megdermedtek. Massimo azonnal elszégyellte magát, hogy
ilyen tiszteletlen volt.
– Bocsánatot kérek! – tette hozzá sietve.
Teresa csalódottan görbítette le a száját.
– Milyen kár, pedig olyan jól csináltad, amíg elő nem jöttél ezzel a
szánalmas bocsánatkéréssel. Jegyezd meg, hogy senkinek nem árt, ha néha
elküldik a picsába!
Massimo nem igazán tudta, mit mondjon. Úgy tűnt, Teresa Battaglia ismét
a régi önmaga lett: elviselhetetlen és rendíthetetlen. El kellett azonban
ismerni, hogy legalább egy jó tulajdonsága volt: nem használta fel a
pozícióját arra, hogy tilos legyen kritizálni vagy ezek szerint akár sértegetni
is.
– Emlékeztesd Knauss kapitányt, hogy Valenték és Kravináék házát is
őriztesse! – parancsolta. – Holnap megint beszélünk az özveggyel.
– Most hová megy?
– A városba.
– Elviszem.
– Nem. Még mindig tudom, hogy kell autót vezetni, ha esetleg elfelejtetted
volna.
Massimo elhallgatott. Teresa kivágta a parkolóra nyíló ajtót. A hó ismét
eleredt, és a kövér pelyhek megcsillantak a lámpafényben.
– Szóval az igaz, hogy a gyilkos mindig visszatér a tetthelyre? – kérdezte a
nyomozó ironikusan, mielőtt a felügyelő végleg távozott volna.
Még csak öt óra volt, de máris úgy tűnt, mintha éjszaka lenne. Teresa
Battaglia a sötétségbe meredt, mielőtt válaszolt volna.
– Ha nincs önuralma, akkor igen. Visszatér a bűncselekmény helyszínére.
Részt vesz az áldozat temetésén, meglátogatja a sírját. Felhívja a
hozzátartozókat. Még meséket is kitalál, hogy találkozzon velük. Legtöbbször
nem is azért, hogy puhatolódzzon, hanem inkább, hogy megmozgassa a
fantáziáját. Hogy minél tovább ízlelgesse az általa okozott halált, hogy
tocsogjon az ebből eredő élvezetben.
 24.

Ausztria, 1978
A szirénák hangját elnyomta a vihar tombolása, amely az épületet mintha az
alapjától a padlásig megrázta volna. Agnes nem emlékezett ahhoz hasonló
viharra az iskola szolgálatában eltöltött évei alatt, mint ami aznap söpört
végig az éjszakában.
Hosszú szoknyája szegélyében meg-megbotolva futott a kihalt konyhán át
az előcsarnokba, hogy ellenőrizze, be van-e reteszelve a bejárati ajtó,
ahogyan azt parancsolták neki. Egy villám megvilágította a főlépcsőt, és
egyszerre kialudtak a fények. Felment az első emeletre. A szél kiszakította az
egyik ablaktáblát, és az eső oldalról bevert a folyosóra. Egy újabb heves
széllökés becsapta az ablakkeretet, amitől az szétrobbant Agnes szeme előtt.
Felsikoltott. Úgy érezte, elveszítette az uralmat önmaga, az élete, az iskola
felett. Az addig szilárdnak hitt talaj összeomlott a lába alatt, és a szakadék
egyre nagyobbá vált, amelyet már nem lehetett betölteni. Az iskola süllyedt,
és magával ragadta Agnest is.
Végigkúszott a fal mentén, közben a nyakát nyújtogatva lenézett az
udvarra. A rendőrautók villogó lámpái kékes fényt vetettek a háta mögött
lévő falra. Valaki megafonon keresztül kiabálta, hogy nyissák ki az ajtót. Az
esővíztől csöpögő ismeretlen arcok között Agnes felismerte Magdalenát.
Ott az áruló, gondolta keserűen. A lány utóbbi időben mutatott
alázatossága gyanússá kellett volna váljon számára. Csak a legalkalmasabb
pillanatra várt, hogy hátba támadja azokat, akik bíztak benne. Agnes szeretett
volna üvöltve hangot adni a lány hálátlansága feletti dühének, de a vihar
úgyis elnyomta volna a sikítását.
Hosszan, gyűlölettel néztek egymásra, de Agnesnek sikerült összeszednie
magát.
Még egy utolsó parancsot kellett teljesítenie.
Most már alaposan átázva, kinyitotta a Kaptár ajtaját, és ekkor rájött, hogy
megelőzték. Lesimította magáról a látását elhomályosító vízcseppeket. A
rémisztő villanásokkal szaggatott sötétben egy ismerős alak guggolt az egyik
alany fölött. Ahogy a férfi magasan a feje fölé emelte a gyermeket, volt
valami a mozdulatában, amely Agnest valami pogány rituáléra emlékeztette.
Egy újabb, az addigiaknál is félelmetesebb villám hirtelen bevilágította
szobát, és a másodperc tört részéig felfedte a férfi elragadtatott arcát. Az ezt
követő mennydörgés megremegtette az ablakokat.
Agnes megborzongott, és keresztet vetett. Amióta rábízták az iskola titkait,
most először érzett félelmet.
A lelke mélyéig megrendülve becsukta maga mögött az ajtót. A bejáratnál
egyre hevesebben dörömböltek, és megpróbálták betörni. Most már érezte,
hogy minden elveszett, de számára talán van még remény. Megmarkolta a
zsebében lévő kulcscsomót, és lesietett a lépcsőn. Megpróbál lejutni az
alagsorba, és onnan tovább a régi istállókhoz vezető alagúthoz. Tisztában volt
vele, hogy ezzel sorsára hagyja, de azt is tudta, hogy ez nem átlagos gyerek.
Az a kiságy, amely fölé a férfi hajolt, nem csak egy volt a sok közül. Az
volt a 39-es számú bölcső.
 25.

– Sajnos erre még nincs specifikus teszt. A diagnózist kizárásos alapon kell
felállítanunk, és ehhez gondosan meg kell vizsgálni a fizikális és a mentális
állapotot.
Teresa egy székben ülve hallgatta, amely olyan szűk volt, hogy
összenyomta a két combját. A rendelőben fülledt volt a levegő, és bántóan
erős a fény. A torkát szorította a menekülés ösztöne, de félelmet nem érzett.
Nem érzett fájdalmat és szomorúságot sem. Egyszerűen kimerült volt. Csak
haza akart menni.
– Természetesen van néhány vizsgálat, amit elvégezhetünk. Mindenesetre
tudnod kell, hogy a progresszió üteme egyénenként változó: lehet csak pár
év, de eltarthat harmincig is.
Carmen Mura már húsz éve volt hűséges orvosa, de Teresa még mindig
nem jött rá, hogy miért használ többes számot, amikor rossz híreket közöl.
A doktornő egy papírlapot tolt Teresa elé, miközben röviden megszorította
betege kezét.
– Megkérlek, hogy írd alá ezt a beleegyező nyilatkozatot, hogy más
egészségügyi intézmények is hozzáférhessenek a klinikai adataidhoz. Ez
fontos, különösen akkor, ha a diagnózis bebizonyosodik. Lehetséges, hogy
vészhelyzetben a mentális állapotod nem teszi lehetővé, hogy elmagyarázd a
helyzetet. És nem szabad megfeledkeznünk a cukorbetegségedről sem.
Teresa bólintott. Carmen odanyújtott neki egy tollat, és észrevette, hogy
remeg a keze, amikor átveszi. Talán mégsem volt olyan nyugodt, mint
amilyennek gondolni szerette volna. Olyan aláírást firkantott, amely csak
futólag hasonlított a szokásosra: úgy nézett ki, mintha megkínzott lelkének
EKG-görbéje volna. Lelkét most öregasszonyarcú kislánynak képzelte, aki
csak most ébredt fel, kócosan és taknyosan. Jó lett volna jobban szeretni,
mint azelőtt, vigasztalni, de csak bámulni tudott rá, mintha nem is az övé
lenne.
– Azt mondanám, kezdjük vér- és vizeletvizsgálattal, utána pedig
csináltassunk egy MRI-t – folytatta Carmen. – Ez rendkívül részletes képet
ad majd az agy szerkezetéről. Pár hónap múlva megismételjük, hogy lássuk,
történt-e változás. Egy CT-vizsgálat is hasznos lehet annak megállapítására,
hogy van-e esetleg agysorvadás. Egyetértesz ezzel?
Teresa bólintott. Tudta, hogy hosszú távon egyiknek sincs semmi haszna,
de nem volt ereje ellenkezni.
– Egy dolgot azonban szeretnék tisztázni, és remélem, nem bánod, hogy
ilyen őszinte vagyok: jelenleg nincs gyógymód erre a betegségre.
Teresa az ölében lévő táskába mélyesztette a körmét. Az orvos végre
kimondta. Bizonyára sok bátorság és majdnem egyórányi üres fecsegés
kellett hozzá.
– Köszönöm, hogy ilyen későn fogadtál – mondta Teresa, miközben felállt.
– Van még valami kérdésed?
Az egyetlen kérdésre, ami érdekelte, nem volt válasz. Az életről és a
halálról, és mindarról, ami közte van, és amit egy héten, néhány hónapon
vagy egy éven belül el fog veszíteni. Örökre.
 26.

Amikor a csengő hangja belehasított az éjszakába, Lucia már ébren volt. Az

előszobában várakozott, tekintete az ajtóra szegeződött. Korábban egy
rémálom ébresztette fel, és nem tudott visszaaludni. Így hát odament az
ablakhoz, és nézte a hóesést. Ekkor látta meg a férfit.
Hallotta egy tárgy puffanását, utána az apja káromkodását, miközben
kivágta a szobája ajtaját. A férfi zavaros arccal Lucia felé tántorgott. Olyan
szagot árasztott, amit a kislány már felismert: ez volt annak a füstnek az
illata, amitől jól érezte magát, és minden ok nélkül nevetett, amíg végül
eszméletlenül össze nem esett.
– Mit keresel itt? – mordult rá. – Menj vissza a szobádba!
– Odakint áll egy férfi, apa... – kezdte volna mondani, de az apja nem
hallgatta meg, hanem belódította a szobájába.
– Anyád itthon felejtette a kulcsát, mint mindig.
Lucia a szobája ajtaja mögül leste, ahogy az apja a falnak támaszkodva az
ajtó felé araszol, miközben kapaszkodót keresve kalimpál a karjával. Tudta,
hogy az apja furcsának tartja, hogy hisz a szellemekben, és hogy az utóbbi
időben egyre inkább igyekszik elkerülni őt. Csakhogy az a kísértet, amely be
akart jönni a házukba, valóságos volt.
A csengő ismét megszólalt, röviden, parancsolón. Apja éppen akkor
nyomta le a kilincset, amikor a szomszéd kakasa kukorékolt. Ez a jószág
olyan volt, mint egy élő óra: minden áldott nap, az év minden szakában,
pontosan hajnali négykor szólalt meg. Ha négy óra van, gondolta Lucia,
akkor anyjának már rég haza kellett volna érnie.
Kinyílt az ajtó, és az idegen alakja betöltötte az egész ajtónyílást. Földig
érő kabátjában olyan volt, mint egy óriás. Csak hosszú szakálla látszott ki a
szemébe húzott csuklya alól.
– Mi van? Segítségre van szüksége? – kérdezte Lucia apja.
A szellem felemelte a fejét. Arca halottfehér volt.
Lucia becsukta a szobája ajtaját, és sietve bebújt a takarója alá, de aztán
meggondolta magát, visszalopakodott az ajtóhoz, újra kinyitotta, és kidugta
az orrát.
 Félt, ugyanakkor kíváncsi is volt az idegenre. Összeszedte a bátorságát, és
néhány óvatos lépést tett a folyosón. A szellem felemelte a kezét, és Lucia
látta, hogy valami lóg az ujjain, és közben érthetetlen szavakat formál.
– Nem értem. Segítsek valamit? – ismételte meg az apja.
Alig tudott megállni a lábán.
Az idegen félrebillent fejjel bámulta.
– Se-gít-sek vala-mit? – utánozta, mintha játékot űzne vele.
Lucia apja káromkodott egyet, és megpróbálta becsukni az ajtót, de a
szellem megakadályozta. Lucia összerezzent a fának ütköző ököl hangjától.
Egy pillanatra megállt az idő, ahogy apja a szellem kezében lévő tárgyra
meredt. Lucia hunyorított, hogy jobban lássa. Mintha nyaklánc lett volna.
Egy pillanattal később a kísértet távozott, visszatért a ködbe, amelyből
előbukkant. Lucia apja végre becsukhatta az ajtót. Amikor megfordult, Lucia
észrevette, hogy remeg.
 27.

Teresa a szobájában lévő fényt tanulmányozta. Nem tárgyat vagy

tükröződést, hanem magát a fényt. Az elmúlt néhány órában megértette, hogy
a fény nem más, mint lüktető erő, amely betölti a levegőt, változtatja a színét,
szétterül a falakon és a tárgyakon, körbetapogatja őket, aztán visszahúzódik.
A sötétség fekete fény. Hullámverés, áradat.
Most már őbenne is ott volt a sötétség.
Egész éjjel nem aludt. Az órákat gondolkodással töltötte, és olyan mohón
kapaszkodott az emlékeibe, hogy ez magát is meglepte.
– Ezerkilencszázötvennyolc május húsz – motyogta.
Minden akkor kezdődött. Az első napja a földön. Ha akkor tudta volna,
hogy mi lesz a vége, vajon akkor is mosolyogva jött volna a világra?
Édesanyja sokszor elmesélte neki ezt a történetet. Teresa nem sírt a bába
karjában, egyszerűen csak kinyitotta a szemét, és elmosolyodott fogatlan
ínyével. Ez bizonyára csak reflex volt, ráncos kis arca arra reagált, hogy a
bőrét először érte levegő.
Teresa anyja azonban szerette azt gondolni, hogy lánya veleszületett
életörömmel van megáldva. Azért nevezte el Teresának, mert azt hitte, hogy a
név jelentése: „kincs”. Teresa soha nem mondta el neki, hogy valójában
vadászt jelent. És Teresa végül bizonyos értelemben tényleg vadász lett.
Ó, anyu, ha most láthatnál engem!, gondolta.
Letette a fegyvert, és a barlangjában keresett menedéket. Ott ápolta soha be
nem gyógyuló sebeit, amelyek elképzelhetetlenül mélyek voltak.
Hozzászokott ahhoz, hogy a teste elárulta őt, és hogy ő maga is elárulta a
testét. Megbékélt a változó alakjával, a növekvő súlyával, a bőre
megereszkedésével. A ráncos arcával, amely már nem vonzotta a férfiak
tekintetét. A cukorbetegséggel és a vérnyomás-ingadozással, az éhséggel és a
fáradtsággal, amely néha már ébredéskor rátört. Azzal, hogy már a munkanap
közepén fájni kezdett a lába, és hogy a látása évről évre homályosabb lett.
Még a hasán lévő heggel is, amely mindennap emlékeztette arra, amit
elvettek tőle.
Mindezt el tudta viselni, de ezt a végső árulást nem. Nem volt elég ereje
ahhoz, hogy egy ilyen terhet egyedül cipeljen.
Az éjszakát magzatpózba gömbölyödve töltötte az ágyon, és azt kívánta,
hogy bárcsak újra valakinek a lánya lehetne, és hívhatná az anyját, aki
megvigasztalná. Vágyott egy kézre, amely megsimogatja sírástól duzzadt
arcát és könnyáztatta haját. Azon tűnődött, hogy mennyi ideje lehet annak,
hogy utoljára megpuszilta valaki. Már nem is emlékezett rá.
Kezdett hajnalodni.
A fény megváltozott. A sötétség búcsút vett, és Teresának ismét erőt kellett
vennie magán, hogy magából is kiűzze. Könnyebb lett volna, ha valaki
mellette állt volna. Soha nem volt romantikus alkat, de néhány évtizednyi
magára utaltsággal a háta mögött kezdte vonzónak találni egy mentőangyal
gondolatát.
Mobiltelefonja rezegni kezdett az éjjeliszekrényen. Többször is rá kellett
néznie a kijelzőn megjelenő névre, mire a szeme fókuszálni tudott. Ülő
helyzetbe tápászkodott, és megköszörülte a torkát, hogy beszélni tudjon.
– Nem éppen te jártál az eszemben – szólt bele a telefonba.
– A nők mindig ezt mondják, de aztán óhatatlanul meggondolják magukat.
Marini legalább gyorsan kapcsolt.
– Mi van? – kérdezte.
– Fejlemények a Valent-ügyben. Elmegyek magáért.
 28.

A travenì rendőrőrsön nagy volt a nyüzsgés: őrizetbe vettek egy

gyanúsítottat, és folyamatban volt a kihallgatása. Rajtakapták, amint
megpróbálja kinyitni a Valent-özvegy házának bejárati ajtaját. Nem tudta,
hogy követik. Cristian Lusarnak hívták, és egyike volt annak a három
vádlottnak, akik korábban felgyújtották a Valent által vezetett építkezést.
Teresa úgy vélte, hogy a három gyanúsított közül őrá illik leginkább a
gyilkos profilja. A másik kettő: egy filigrán nő, aki nem lett volna képes
Valentet leteperni, és egy középkorú férfi volt, aki szklerózis multiplexben
szenvedett.
Hugo Knauss ismét olyan információkat hallgatott el, amelyek döntő
fontosságúak lettek volna a nyomozás szempontjából. Amikor Teresa először
érdeklődött a három gyanúsítottról, egy szót sem szólt arról, hogy a három
közül kettő fizikailag nem lehet a gyilkos. Nem tudta eldönteni, hogy a férfi
viselkedése puszta figyelmetlenségből fakad-e, vagy pedig a kis hegyi
közösségben tapasztalható obstrukcionizmus aggasztó megnyilvánulása.
Akárhogy is volt, Teresa nem volt hajlandó tovább tűrni.
A harmincöt éves Lusar alakját sokévnyi sziklamászás és terepsíelés
formálta. Testét az erőkifejtés, az izzadás és a hegyi levegő faragta szikárra.
Világosbarna göndör haja és szögletes arca volt, kék szemével gyanakvóan
pislogott. Nem tűnt ijedtnek.
Teresa már egy ideje figyelte őt a kis várószoba résnyire nyitott ajtaján
keresztül. Még senki sem mondta el neki, miért tartják fogva, de Teresa
biztos volt benne, hogy sejti.
Ismert gyújtogató volt, aki az áldozat háza körül ólálkodott.
Hegymászáshoz szokott kezének szélessége és erezettsége rendkívüli erőt
sejtetett. Tökéletes gyanúsítottnak tűnt, Teresa ennek ellenére biztos volt
benne, hogy az ujjlenyomatai nem egyeznek azokkal, amelyeket Valent
holttestén találtak – és amelyekről azóta kiderült, hogy valóban azonosak a
Kravináék házának falán lévőkkel. Ez nem jelentette azt, hogy ártatlan, csak
azt, hogy fizikailag nem ő ölte meg az áldozatot.
– Engedd ki! – mondta Marininek.
 A férfi döbbenten nézett rá.
– Miért? – kérdezte.
– Engedd ki, és küldd be abba a szobába, ahol Marta Valent várakozik. A
nőt pedig hozd ide hozzám, és gondoskodj róla, hogy út közben
találkozzanak!
– Jól gondolom, hogy egy magyarázat túl nagy kérés lenne?
– Ha még mindig nem érted, harmadszor is elmondom: engedd ki!
Marini végül engedelmeskedett, miközben Teresa De Carlival és Parisivel
együtt bement Hugo Knauss irodájába. Az ott lévő monitor egy kamera
képeit közvetítette, amely Valent özvegyét filmezte, amint körmét rágva fel-
alá járkál. Biztosan amiatt aggódott, hogy az a valaki, aki korábban a férje
életére tört, most megpróbált behatolni a házába. Vagy talán mégsem amiatt.
A monitoron látszott, amint kinyílik az ajtó. Marini lépett be, őt szorosan
követte Cristian Lusar. A nő arca azonnal megfeszült, szinte rémültté vált.
Elkapta a tekintetét, majd lesütötte a szemét, amikor Marini felszólította,
hogy hagyja el a szobát. Elment Lusar mellett, anélkül hogy ránézett volna,
karját a mellén keresztbe fonva, mintha védekezne valami ellen. Lusar zsebre
dugta a kezét, és meglehetősen idegesnek tűnt.
Nem tudja, hová tegye, hogy ne árulja el magát.
Lusar egy pillantást vetett Marta Valentre, majd a fal felé fordult.
Parisi rátámaszkodott Teresa székére.
– Látta ezt, felügyelő? – suttogta.
Teresa felemelt kézzel csendre intette. Ő is észrevette ezt a jelenetet, de
arra, amit tudni akart, másban rejlett a válasz.
– Proxemika – magyarázta a két rendőrnek, a képernyőre mutatva. – Az a
tudomány, amely segít nekünk értelmezni az emberek közti távolság
jelentőségét. Ezeknek a centimétereknek mindig van pszichológiai üzenete,
és a mostani sem kivétel.
Tovább figyelte őket.
– Marta Valent és Cristian Lusar nem idegenek egymás számára, ahogy
állítják.
Erről árulkodott az a szűk tíz centiméter, amely kettejüket elválasztotta
egymástól, és ami egy pillanatra nullára csökkent, amikor látszólag véletlenül
könnyeden egymáshoz súrlódtak. Ezt a közelséget nem a tér szűke
kényszerítette ki, hanem a két fél öntudatlanul választotta ezt az útvonalat,
amikor a szobában helyet cseréltek. Olyan távolság volt ez, amely intimnek
minősül, amelyet olyan embereknek tartunk fenn, akiket ismerünk és akikben
megbízunk – nem pedig egy éjszakai betörőnek vagy egy potenciális
gyilkosnak. Ez az ölelések és a leheletek összeérésének távolsága.
Teresának eszébe jutott, hogy amikor először találkozott Valent
özvegyével az otthonában, a nő kényszeresen ide-oda forgatta az ujján a
jegygyűrűjét. Teresa most már látta, hogy az a jegygyűrű olyan szövetség
pecsétje volt, amely csak névleg létezett.
Marini bekísérte Marta Valentet Teresához. Parisi és De Carli társaságában
elhagyta a szobát, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Maguk ketten szeretők, ugye? – tért rá Teresa egyenesen a lényegre.
A nő kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, majd ismét becsukta.
– Ne rontsa tovább a helyzetét! – figyelmeztette Teresa. – Úgyis tudom.
Teresa végre megértette, hogy a náluk látott fényképen Marta Valent miért
volt ragyogó, vidám és fiatal, és hogy ugyanez a nő most miért nézett ki úgy,
mint egykori önmaga árnyéka. Teresa először betegségnek tulajdonította a
változást. Most már tudta a betegség nevét is: bűntudat.
A nő szemében könny csillogott.
– Nem Cristian ölte meg – mondta sírva. – És nem is én.
– Miért hinnék magának? Már korábban is hazudott nekem.
– Ott volt a fiam és az anyósom a házban. Hogyan mondhattam volna el?
– Lett volna más lehetősége is beszélni velem, csak elhatározás kérdése
volt. Bármikor felhívhatott volna.
A nő egy foszladozó papír zsebkendőt csavargatott az ujjai között. Teresa
átnyújtott neki egy újat, és megvárta, amíg kisírja magát. Amikor végre
megnyugodott, beletörődve nézett Teresára.
– Mindenki meg fogja tudni? – kérdezte. – Aggódom a gyerek miatt.
Teresa remélte, hogy erre nem kerül sor.
– Egyelőre csak én tudom – mondta, bár nem igazán tudta, miért vesződik
azzal, hogy megnyugtassa ezt a nőt.
– Itt fog tartani engem?
– Teljes körű vallomásra lesz szükségem, és meg kell kérnem, hogy
mesélje el az affér minden részletét. Mármint természetesen minden olyasmit,
ami az ügy szempontjából lényeges lehet.
– Nem mi öltük meg!
– Nem állítom, hogy maguk tették, Marta, de azt a lehetőséget is ki kell
zárnom, hogy valaki mást bíztak meg vele.
 – Ó, istenem!
– Az egyik kollégám hamarosan itt lesz, és feltesz magának néhány
kérdést.
– Mi lesz Diegóval? Nemsoká el kell hozni a fiamat az iskolából.
– Azt hittem, pár napig zárva lesz.
– A tanárok és a diákok gyászszertartást szerveztek Diego apjának. Keresni
fog engem, amikor kijön.
Teresa visszagondolt a kis medvecukortolvajra.
– Elmegyek én érte – mondta. – És diszkrét leszek.
 29.

A travenì általános iskola előtt olyan dugó volt, mint a nagyvárosi

csúcsforgalomban. Az autók a bejárathoz legközelebbi parkolóhelyekért
versengtek, és piszkos latyakot fröcsköltek a legaggodalmasabb szülőkre,
akik az autóból kiszállva várták a gyereküket esernyővel a fejük fölött.
Teresa azon tűnődött, hogy ezt a fokozott odafigyelést vajon a félelem
váltja-e ki, vagy a pocsék időjárás. A hőmérséklet néhány fokot emelkedett,
és a szürke égből eső és hó bizonytalan keveréke kezdett hullani.
Teresa is ott állt Marinivel a kapu mellett tolongók között. A férfi kezében
tartott esernyő olyan fekete volt, mint a hangulata. Teresa zsebre dugta a
kezét, és csak azért húzta elő időnként, hogy kibontson egy karamellát, amit
komótosan a szájába dugott, miközben jól tudta, hogy Marini rosszallja. A
fiatal nyomozón látszott, hogy egészségmániás, valamint borzasztóan
unalmas. Ezen a napon a szokásosnál is csendesebb volt, ami miatt Teresa
nem lelte örömét a kínzásában.
– Elvesztetted az alapvető funkciódat – mondta neki.
– Tessék?
– Semmi, felejtsd el!
A gyerekek úgy bukkantak elő az épületből, mint afféle vadcsorda, tele
kitörő energiával. Ugrálva és sikoltozva kergették egymást, mit sem törődve
az esővel és az utat borító szürke latyakkal. Már el is felejtették, miért mentek
iskolába aznap reggel: iskolatársuk elhunyt édesapjáért tartott mise már csak
távoli emlék volt.
A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni, ami a mindent elsöprő élni
akarásukból adódik. Paradoxonnak tűnhet, de Teresa számára tökéletesen
érthető volt: úgy élveztek ki minden pillanatot, mintha csupa izgalmas kaland
lenne, és nem engedhették meg maguknak, hogy unalmas formaságokkal
vesztegessék az időt, amiket nem is értettek. Életben voltak. Mi mást tehettek
volna? Éltek.
Diego Valent az utolsók között lépett ki a kapun. Volt vele egy kisebb,
soványka fiú is. Útközben bizalmasan beszélgettek, és amikor elköszöntek
egymástól, Teresa látta, hogy Diego megsimogatja a fiú arcát. Szokatlan volt
ebben a korban ilyen gesztust látni barátok között. Úgy tűnt, hogy a kis
Valent erős védőösztönnel viseltetik barátja iránt. Amikor meglátta a
felügyelőt, tétovázni kezdett, majd megállt.
Teresa elindult felé, Marini pedig követte, miközben próbálta fölé tartani
az esernyőt.
– Szervusz, Diego! – üdvözölte. – Emlékszel rám?
A gyerek aggódó tekintettel pislogott rájuk, és nem válaszolt. Látszott
rajta, hogy fél, olyannyira, hogy elkezdett reszketni. Teresa leguggolt hozzá,
amitől egymagasságba kerültek.
– Ne aggódj, nem történt semmi rossz – nyugtatta meg. – Érted jöttünk,
hogy hazavigyünk. Anyukádnak elintéznivalója akadt, és megkért minket,
hogy segítsünk neki. Nem baj?
Diego csodálkozva nézett rá.
– N-nem a cu-cukor miatt j-jöttél? – kérdezte.
Izgatottsága fokozta a dadogását. Teresa legszívesebben megölelte volna.
– Az a medvecukor a tiéd volt, ajándék – mondta. – Örülök, hogy elvetted!
Diego elmosolyodott. Futó mosoly volt, de az is több, mint amit Teresa
remélt.
Nyújtotta a kezét, és a fiú megfogta.
– Mi baja volt a barátodnak? – kérdezte, miközben a kocsi felé tartottak. –
Szomorúnak látszott.
– O-Oliver gy-gyakran s-s-sír az iskolában.
– Nem szeret oda járni?
– A g-g-gondnok go-gonosz vele.
Teresa megtorpant. Marinire pillantva látta, hogy őt is meglepte ez a
váratlan bizalom. Úgy tűnt, Diego megszokta, hogy a barátját ilyen
állapotban látja, ami viszont arra utalt, hogy ez gyakran megtörténik.
– Milyen értelemben? – kérdezte, de azonnal megbánta.
Ez olyan rideg, cinikus kérdés volt, amilyet csak egy felnőtt tud feltenni.
Mit számított ez, ha egyszer a fiú rosszul érezte tőle magát?
Diego lassan meglazította kezének a szorítását, ahogy a Teresába vetett
bizalma elillant. Nem válaszolt a kérdésre, és Teresa tudta, hogy nem fog
többet elárulni neki, legalábbis aznap nem.
Hirtelen egy fekete terepjáró száguldott feléjük, és majdnem elütött egy
kislányt meg az édesanyját a zebrán, mielőtt fékezett. A járműből hangos
zene és harsány röhögés hallatszott ki. Egy fiúbanda volt, akik az arcuk
alapján alig lehettek idősebbek tizennyolc évesnél. A motorháztetőt és az
autó minden ajtaját fehér halálfejjel dekorálták. Ekkor váratlanul előbukkant
a semmiből egy ember, és artikulálatlan üvöltéssel a terepjáróra vetette
magát.
A férfi úgy nézett ki, mint egy öreg hegylakó az ősidőkből. Az arcából
semmi sem látszott, csak a csuklyája alól kilógó hosszú szakáll. Magas,
tagbaszakadt ember volt, de mintha meggörnyedt volna a ruhája súlya alatt.
Ujjatlan kesztyűs kezével megállás nélkül dobolt a karosszérián. Két fiatal
kidugta a fejét a terepjáróból, és hangosan szidalmazni kezdték.
– Mi a fenét művel ez a fickó? – kérdezte Marini.
A férfi még egy utolsó erőteljes ütést mért az autóra, aztán megfordult és
távozott, utat törve magának a bámészkodók között, akik végignézték a
jelenetet.
Teresa megpróbálta követni a szemével.
– Meg akarom nézni közelebbről – jelentette ki. – Te itt maradsz a
gyerekkel.
Gyors tempóban elindult, és megpróbált lépést tartani a férfival. A
hóesésben az idegen fekete sziluettje még távolról is monumentális volt.
Termete ellenére fürgén mozgott, és az utat borító jég sem lassította le.
Teresa viszont úgy érezte, mintha korcsolyázna.
Maguk mögött hagyták Travenì központját, és a régi vasútállomáshoz
vezető úton haladtak tovább. Azon túl már az erdő volt.
A férfi továbbra sem lassított, és Teresa el nem tudta képzelni, hova a
csudába mehet. Felgyorsította a lépteit. Egyre sűrűbben esett a havas eső,
majd a vizes útra szilárd pelyhek kezdtek hullani. Amikor a vasúti síneket is
elhagyták, Teresa elhatározta, hogy megszólítja.
– Állj! – kiáltott utána a fütyülő szélben.
Meglepődött, amikor az idegen azonnal engedelmeskedett. Addig azt hitte,
hogy a férfi nem vette észre, hogy ott jön a háta mögött, de most rájött, hogy
már az elejétől fogva tudta.
Ő is megállt, tekintete a férfi hátába fúródott, szíve pedig
megmagyarázhatatlan okból gyorsabban kezdett verni.
A férfi nem fordult hátra, hanem néhány méterrel előtte teljesen
mozdulatlanul állt, a karját oldalt lelógatva. Várt. Az egész jelenetben, és
magában a férfiban is, volt valami nyugtalanító, valami állatias vadság.
Teresa kigombolta a kabátját.
 – Forduljon meg, kérem! – szólt rá. – Hallotta, amit mondtam?
A férfi félreugrott, és futásnak eredt.
– Hé!
Egy pillanatnyi meglepetés után Teresa üldözőbe vette, és ösztönösen
nyúlt volna a fegyveréért, de visszafogta magát. Látta, hogy a férfi, nem
messze tőle, átugrik egy kerítésen, és gyors tempóban halad tovább. Ismét az
volt a benyomása, hogy a férfi játszik vele: könnyen lerázhatta volna, ha
akarja, mégis úgy tűnt, hogy szinte be akarja várni. Teresa átmászott a kerítés
alatt, és tovább üldözte.
A régi vasútvonal mentén haladtak tovább. A sínek párhuzamosan futottak
a talpfákkal, amelyeket az idő és a zord időjárás göröngyösre koptatott. A
sínek két oldalán Monarchia korabeli, elhagyatott, borostyánnal benőtt
épületek sorakoztak. A természet behatolt ebbe az emberi térbe, méterről
méterre visszahódítva azt a gyökerek és a bozót előretörésével. Az erdő sem
volt messze; már csak néhány év, és visszaveszi azt, amit évszázadokkal
ezelőtt elvettek tőle.
Az idegen letért a kavicsos útról, és egy árok fölött átugorva a faluba
vezető ösvényen folytatta útját.
Teresa káromkodott egyet. Teljesen ki volt merülve. Meg kellett állnia, és
a kezét a térdére téve lihegett. Látta, hogy a férfi távolodik, és minden ízülete
könyörgött, hogy hagyja elmenni.
Túl öreg vagy, mondta a teste.
– Menj a picsába! – felelte neki.
Felegyenesedett, és futni kezdett az árok felé.
– Hé, hozzád beszélek! Állj meg! – kiáltotta újra.
Ám ebben a pillanatban a páfrányszőnyeg szétnyílt a lába alatt, és feltárult
alatta a mélység.
Még sikítani sem volt ideje. Elnémította a semmibe zuhanás, és bár
karjával hadonászva próbált megkapaszkodni a növényzetben, minden
csúszott vele együtt lefelé. Fájdalmas szúrást érzett a jobb kezében, és
elképzelte, ahogy felszakad a húsa.
Ekkor azonban egy hirtelen rántással megakadt a zuhanás lendülete, amitől
elakadt a lélegzete. Valaki elkezdte cibálni felfelé, míg végül újra a síneken
találta magát, hanyatt fekve a durva kőzúzalékon.
Amikor kinyitotta a szemét, az idegen ott tornyosult fölötte. Arcát eltakarta
a csuklya, hosszú, elkeskenyedő szakálla a mellkasán is túlért. Ősz vagy
szőke lehetett, fenyőtűk voltak belegabalyodva.
Teresa megpróbált feltápászkodni, de fájdalom hasított a hátába, ami miatt
az oldalára görnyedt. Mire végre sikerült felülnie, már egyedül volt. Az
idegen eltűnt. Nem volt világos, hogy vajon visszament a faluba, vagy az
erdőben keresett menedéket. Kisimította a haját az arcából, és kábultan
körülnézett. Lehet, hogy beverte a fejét. Gyorsan számba vette a csontjait, és
megállapította, hogy minden a helyén van. Csak ekkor jutott eszébe a kezét
ért sérülés, és amikor ránézett, látta, a tenyere erősen vérzik. Káromkodott,
öregnek és ostobának érezte magát. Levette a sálját, és körültekerte vele a
sebet.
– Játszani akarod a hőst, a végén meg a seggeden landolsz – motyogta.
Könyökét a térdére támasztotta. Még mindig nem volt kedve felkelni.
Miért is nem tudta Marinit küldeni maga helyett? Fiatalabb, gyorsabb,
erősebb.
Netán alkalmasabb nála erre a munkára?
Nem tudta elképzelni magát a frontvonaltól távol, íróasztal mellett ülve,
ahogy parancsokat osztogat, elméleteket dolgoz ki és profilokat készít,
anélkül hogy a terepen kipróbálhatná őket. Képtelen volt elhinni, hogy többé
nem használhatja úgy a testét, ahogy szeretné.
És pontosan ezért nem Marinit küldte a férfi után. Ez volt az utolsó
elkeseredett próbálkozása arra, hogy elűzze a félelmét, miszerint már nem
alkalmas rendőrnek.
– Felügyelő!
Marini úgy termett mellette, hogy nem is hallotta közeledni.
A nyomozó letérdelt és átkarolta a vállát.
– Minden rendben? – kérdezte.
Teresa egy grimasz kíséretében lerázta magáról a férfit.
– Micsoda kibaszott kérdés! – sziszegte. – Szerinted?
Látta, hogy a férfi tétovázik.
– Akar még ülni egy kicsit, vagy segítsek felállni?
– Azzal segítenél, ha csendben maradnál.
Teresa, amennyire tudta, lesöprögette a piszkot a ruhájáról, és kiszedegette
a leveleket a hajából.
– Hol van Diego? – Egy pillanatra megborzongott, hogy majdnem
megfeledkezett a fiúról. – Mondtam, hogy maradj vele!
– Ott hagytam egy tanárral.
 Teresa káromkodott.
– Tehát megtagadtál egy parancsot. Ha még egyszer megteszed,
visszaküldelek az irattárba!
Marini nem vágott vissza.
– Az a férfi volt? Ő lökte el? Messziről láttam, hogy mindketten futnak.
Teresa nem válaszolt azonnal, valamin gondolkodott.
– Nem, nem az ő hibája volt. Azt hiszem, inkább ő segített nekem – bökte
ki végül.
– Azt hiszi?
Teresa szúrós pillantást vetett a férfira.
– Kicsit nehéz volt az eseményekre koncentrálnom, miközben a fejem a
földön pattogott.
Marini felállt, és tekintetével az erdőt pásztázta.
– Miért szökött el? Lehet, hogy ő a gyilkos, akit keresünk? – kérdezte.
Teresa is felkelt, bár jóval lassabban, és sokkal kevésbé kecsesen.
Legalább a hátfájása elmúlt.
– Akkor miért mentett volna meg engem a lezuhanástól? – tette fel a
kérdést, és előrehajolt, hogy megnézze a szakadékot. – A gyilkosban, akit
keresünk, nincs empátia. Csak állt volna és élvezettel nézte volna, ahogy
beleesem.
– Akkor, gondolom, ez csak egy hegyi ember volt, aki határozottan nem
szeretett volna válaszolni a kérdéseire.
– Nos, az ember lelkét a környezete formálja, és ahogy a farokcsontom
tanúsítja, ezekben a hegyekben nem könnyű az élet.
Marini földre szegezett tekintettel tett néhány lépést.
– Semmi lábnyom – jegyezte meg. – Biztosan a kavicságyon gyalogolt.
Csináltatok pár vizsgálatot, de…
Teresa rámeredt.
– Te csináltatsz pár vizsgálatot???
A férfi észrevette a botlást, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Nem úgy értettem…
– Felejtsük el, Marini!
– Nyilvánvalóan maga az, aki kiadja parancsokat.
– Igen, nyilvánvalóan.
– És most mit fogunk tenni?
Teresa lesimította a nadrágját.
 – Hát azt, hogy csináltatsz pár vizsgálatot – felelte, és elindult az út
irányába. – Mindent a szádba kell rágnom?!
Amikor visszaértek az iskolához, Diego elbúcsúzott a tanárától, és elindult
feléjük.
– Mehetünk? – kérdezte Teresa mosolyogva, és odanyújtotta ép kezét.
A fiú kíváncsian nézte a néni ruháján a piszkot, de nem kérdezett semmit.
A kezét viszont megfogta.
Teresa észrevett a ruhaujján egy fehér foltot. Végighúzta rajta az ujját.
– Mi ez? – kérdezte Marinitől.
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát férfi.
– K-kaki.
Egyszerre néztek a fiúra.
– Igaza van – mondta Marini a foltot szaglászva. – Úgy néz ki, hogy
madárürülék.
Teresa Diegóra pillantott, és rákacsintott.
– Egy tökéletes üldözés tökéletes befejezése – nevetett.
 30.

Lucia megszokta, hogy egyedül van, és nem félt a csendtől. Aznap reggel
sem emiatt volt szomorú, hanem azért, mert nem találkozhatott a barátaival.
Mielőtt az apja hajnalban elment, megparancsolta, hogy takarítson ki és
tegyen rendet, és semmilyen körülmények között ne hagyja el a házat. Sokáig
távol lesz, lehet, hogy két napig.
– Hol van anyu? – kérdezte.
Az apja azt válaszolta, hogy elment. Lucia elfogadta ezt az egyszerű
magyarázatot, mivel már korábban is előfordult, hogy az anyja elhagyta őket,
de aztán mindig visszatért.
Tudta, hogy az apja csak dühös lesz, ha tovább kérdezősködik, úgyhogy
hallgatott. Általában abból tudta, hogy mikor kell csendben maradnia, ahogy
az apja ránézett. Így vált belőle egy kis felnőtt, aki tudott magáról
gondoskodni, és a háznak ő lett az úrnője.
Ez most furcsa éjszaka volt. Először az az idegen csengetett be hozzájuk,
aztán Lucia hallotta, ahogy az apja a ház minden fiókját és szekrényét
átkutatja. Reggel az összeset nyitva találta, tartalmuk kiborulva a földre.
Órákba telt, mire sikerült mindent visszaraknia a helyére.
Így találta meg az ajándékot is az előszobában egy párna alatt, amelyet az
apja hajított oda.
Sokáig nézegette, mire összeszedte a bátorságát, hogy felvegye a földről.
Tudta, hogy neki szánták. Tudta, hogy az idegen szándékosan hagyta a
szobája ajtaja előtt. Akkor surranhatott be, amikor az apja éppen a ház
távolabbi részében folytatta az őrült kotorászást.
A rongybaba most a verandán ült és őt bámulta, miközben Lucia
söprögetett. Fura jószág volt, de pont ez tetszett benne Luciának. Nem
hasonlított egyetlen más babára sem a világon. Zsineggel varrták, a durva
öltések jól látszottak a jutavásznon. A haja lószőrből készült, és ugyanolyan
illata volt, mint az idegennek, ami a látogatása óta még mindig belengte a
házat: szúrós, de nem kellemetlen állatszag, a természet szaga, az élet és a
halál körforgásáé. Vad, meleg. Lucia mélyen beszívta, és azon tűnődött,
vajon miért kapta tőle ezt az ajándékot. Megsimogatta a rongydarabokból és
szárított búzavirágból készült ruhát. Elképzelte, ahogy a papírvékony,
sötétkék szirmokat egy nagy, jóságos kéz az ő kedvéért varrogatja a
szoknyára. Ugyanezt a kék árnyalatot látta az idegen szemében, amikor előző
este kikukucskált a résnyire nyitott ajtaján.
A baba arcán nem volt más, csak két lila bogyó, amelyek szemként
szolgáltak. Készítőjének nem jutott eszébe, hogy szájat is adjon neki. Így a
baba arca is kifejezéstelen volt, mint magáé a férfié. Lucia úgy gondolta,
hogy ennek talán a férfi beszédmódja az oka, amit leskelődés közben hallott.
Lucia fogott egy filctollat, és rajzolt egy szájat a baba szív alakú arcára.
Ahogy nézte, azt kívánta, hogy a készítője is úgy mosolyogjon, mint most a
baba.
A szél hirtelen irányt változtatott, és ahogy fellibbentette a baba ruháját,
Lucia orrába fújta az illatát. Olyan volt, mint egy hívás.
– Gyorsan végzek – mondta neki a kislány. – Utána játszhatunk.
Még erősebben súrolta a veranda padlódeszkáit. A vér beszivárgott a fába,
és még az eső meg a viharos szél sem tudta lemosni.
 31.

Massimo kezdte furcsán idegennek találni a várost, ahová minden este

visszatért, miután a napjait Travenì vad, ünnepélyes tájain töltötte. Zavarta az
esti forgalom, és az autók fényszórói között úgy érezte magát, mint egy
reflektorfénytől megbénult állat az út közepén.
Először a fáradtságra fogta, az egymásba olvadó végtelen munkanapokra,
amelyek között csak néhány óra maradt a pihenésre.
Ez az indoklás mégsem volt meggyőző. Inkább olyan volt, mintha a
szervezete új egyensúlyt talált volna a hegyekben, és már nehezen
alkalmazkodott volna az alacsonyabban zajló mindennapi élethez.
Hozzászokott a szédítő magasságokhoz és a nyílt térhez, az arcát kicserző
szelekhez és a pattogó tüzek váratlan melegéhez. Volt valami vad szépség
abban a világban, amitől a civilizált élet érzékei felébredtek téli álmukból.
Massimo belépett az otthonának aligha nevezhető bérelt lakásba, hogy
gyorsan lezuhanyozzon, és készítsen egy szendvicset abból a kevés
hozzávalóból, amit a hűtőben talált. Kényelmesebb ruhába öltözött, edzőcipőt
húzott, és elindult otthonról. A városi könyvtár csak késő este zárt, így még
volt ideje sétálni egyet, hogy felfedezze a városközpontot. Ebben a kis vidéki
városban megvolt minden, ami egy nagyvároshoz kell, még a negatívumok is,
csak lekicsinyítve. Kis adagokban nem volt toxikus.
Massimo magányosnak, de szabadnak érezte magát. Azon a téli estén a
természet, a fák csontvázszerű sziluettjeivel az égbolton, hasonlított az ő
mostani életére. Megfosztva mindentől, ami már nem szükséges, olyan volt,
mint egy csupasz fatörzs, amely őrzi az életnedvet, és készen áll arra, hogy
friss hajtásokat növesszen, amikor eljön az ideje. Massimo korábbi
önmagának csontvázává változott. Mindent maga mögött hagyott, és kilépett
a rutin, az irányítás és a bizonyosság komfortzónájából.
Teresa Battaglia észrevette mindezt. Úgy átlátott rajta, ahogy még soha
senki. Kellemetlen, sőt, kissé lehangoló volt rájönnie, hogy a lelke mégsem
olyan bonyolult.
Nem tudta, miért gondol folyton rá, de mostanában ő volt minden
gondolatának és tettének zsinórmértéke. Kínszenvedés, de egyben félelmetes
ösztönző is. Látta, hogyan vonzódik hozzá az egész osztag, és most már
értette, miért. Az életenergiája miatt. Az emberek megérezték benne, és ez
csábította őket. Teresa Battagliának megvolt az a ritka adottsága, hogy a
közelében lévők erősebbnek érezték magukat. Csakhogy az ő esetében azt is
elérte, hogy szörnyen alkalmatlannak érezze magát.
Ez a benne kialakult elégtelenségérzés, végső soron Teresa Battaglia volt
az oka annak, hogy most a fagyos hidegben sétálni indult. Elhatározta, hogy
bezárja a kettőjük között tátongó rést, és ezt pontosan úgy fogja tenni, ahogy
a felügyelő javasolta.
A városi könyvtár egy 17. századi, hófehér márvánnyal és stukkókkal
díszített palotában kapott helyet. Odabent meleg volt és faillat, amely az
olvasóterem közepén sorjázó íróasztalokból és a falburkolatból áradt. A
papírszag, a lapozgatás halk zizegése és a lágy fény szinte érzéstelenítették a
háborgó lelket.
Szekcióról szekcióra sétált a polcok között egy cédulával a kezében,
amelyre időnként rápillantott.
– Segíthetek?
Massimo megfordult, és egy csinos fiatal nővel találta szemben magát. A
blúzára volt tűzve a könyvtári alkalmazotti azonosítója.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz itt eligazodni – mondta
neki.
– Ezért vagyok itt – válaszolta a lány. – Ebben a könyvtárban több mint
egymillió dokumentum található, beleértve a könyveket, a folyóiratokat és a
multimédiás anyagokat.
Úgy mondta el, mint egy statiszta a reklámot, de Massimo így is
aranyosnak találta. Észrevette, hogy nem visel jegygyűrűt.
Rámosolygott a lányra.
– Akkor meg vagyok mentve – válaszolta, és igyekezett egy csipetnyi
huncutságot vinni a tekintetébe.
A lány reakcióját nem volt nehéz megfejtenie: határozottan érdeklődött
iránta. Talán őt is érdekelte a lány. Nem ismert senkit a városban. Kiszúrt egy
hangulatos bárt a sarkon, talán egyik este munka után meghívja majd egy
italra.
– Nem idevalósi vagy, ugye? – kérdezte a lány, majd elmosolyodott a férfi
meglepett tekintetén. – A kiejtésed miatt – magyarázta.
Massimo elfintorodott, és úgy döntött, hogy belemegy a játékba.
 – Ennyire hallatszik?
Ahogy a lány megrázta a fejét, szőke fürtjei táncot lejtettek halántékának
finom vonalain.
– Nem, nem nagyon – válaszolta.
Massimo remélte, hogy nem kérdez rá a régi életére, mert nem állt készen
arra, hogy egy idegennel beszéljen róla, különösen nem arra, hogy érezze
rajta az ítélkezést.
– Hosszúnak tűnik – biccentett a lány a Massimo kezében tartott lista felé.
– Mondd, hogy nem az a fajta diák vagy, aki soha nem végzi el az egyetemet
– cukkolta a lány.
– Nem vagyok az – nevetett Massimo.
– Szóval ez a munkádhoz kell?
Massimo habozott. Tényleg gyilkosságokról és elveszett szemekről akart
beszélgetni ezzel a lánnyal?
– Mondjuk úgy, hogy kutatást végzek – válaszolta.
A lány hosszú, aranyszínű szempillája sűrűn verdesett.
– Á, szóval biztos valami szenvedély – dünnyögte. – Hadd nézzem!
Mielőtt Massimo meg tudott volna szólalni, a lány kivette a kezéből a
papírlapot, és olvasni kezdte.
A mosolya lelohadt. Massimónak eszébe jutott, hogy még be sem
mutatkoztak egymásnak.
– Gondolod, hogy megvannak ezek a címek? – kérdezte. – A többségét a
neten találtam, és…
A lány nem hagyta, hogy befejezze. Hirtelen sietős lett neki.
– Ülj le oda, én pedig megkeresem és idehozom őket – mondta.
– Veled megyek, sok lesz az – ajánlotta fel Massimo.
A lány még komolyabban nézett rá.
– Az összeset úgysem tudod elvinni. Egyszerre csak meghatározott
mennyiséget szabad kölcsönözni. Most pedig, megkérlek, foglalj helyet…
Egyedül gyorsabb leszek.
Massimo kitalálta, mi volt az oka a hirtelen megváltozott viselkedésének.
Az általa keresett könyvek listáján többek között olyan címek szerepeltek,
mint: Puszta kézzel ölök, A hús mint fétis, A vér íze…
– Nem áll szándékomban megölni senkit – biztosította a lányt, de az már el
is tűnt egy könyvespolc mögött.
Massimót furcsa érzés fogta el, amitől kínosan érezte magát. Ez a lány nem
jelentett neki semmit, mégis rosszul érintette a leplezetlen elutasítása. Elég
volt neki egy pillantás néhány kriminálpszichológiai és igazságügyi
pszichiátriai kötet címére ahhoz, hogy őt megbízhatatlannak minősítse. Talán
még veszélyesnek is gondolta.
Ismét Battaglia felügyelő jutott az eszébe. Tudta, hogy őt sem várja otthon
senki. Azon tűnődött, vajon zavarja-e a magány, és vajon hozzá hasonlóan ő
is naponta pásztázza-e az emberek arcát, hátha kap egy bátorító pillantást a
tömegből.
Massimo benézett a sorok közé. A könyvtároslánynak nyoma sem volt.
Elképzelte, amint bosszús arccal keresi a kért köteteket.
Arra gondolt, hogy talán rossz helyen keresi a társaságot. Volt már egy nő
a városban, aki felkeltette a figyelmét, és akit biztosan nem fog elriasztani az
érdeklődési köre. De nem mehetett hozzá üres kézzel. Egy kis áldozatot
kellett bemutatnia neki, a pusztítás istennőjének, hogy csillapítsa a haragját és
elnyerje a jóindulatát.
Ettől a gondolattól elmosolyodott. Az órájára nézett: talán a botanikus kert
még nyitva van.
 32.

A fényes, erős zsinór olyan anyagból készült, amilyennel még nem

találkozott az erdőben. A faluban élők arra használták, hogy a tóból és a
folyóból állatokat fogjanak ki vele. Amikor először látott ilyet, valamiféle
varázslatra gondolt, mert a halak kiugrottak a vízből, és a levegőben függve
küszködtek. De aztán észrevette, hogy fonál csillog a napfényben, és
megértette, pusztán arról van szó, hogy színtelen, mint a levegő egy tiszta
napon.
Megnedvesítette a zsinórt az ajkával, hogy könnyebben becsússzon az apró
lyukon, és áthúzta. Az összefűzött csontok egymáshoz koccantak. Úgy néztek
ki, mint az idők során megfeketedett, kiszáradt fadarabok. Letisztogatta őket,
és fényesre csiszolta a patkányharapások nyomát. Túl sokáig elhanyagolta
őket, de a tél csendje felélesztette régi vágyát, hogy ne legyen többé egyedül.
Néha rókának érezte magát, és úgy vélte, hogy falkára van szüksége. Sok
közös vonása volt azzal a vörös szőrű, fürge lábú állattal, amely hozzá
hasonlóan alkalmazkodott a szélsőséges körülményekhez, és télről télre
sikerült életben maradnia. Nem félénk volt, csak óvatos. Az emberek
közelébe merészkedett, és élelem után kutatva gyakran a nyomukba eredt,
amikor az erdőben már nem volt elég.
Máskor meg hiúznak képzelte magát, magányosnak és szabadnak. Ez a
macskaféle olyan éles karmokkal volt felruházva, hogy sebeket vájt a fák
törzsébe, amelyekre játszi könnyedséggel mászott fel. Lenézett a kezére. A
bőre vastag volt, mint a kéreg, a körme hosszú és kemény. Mindennap élezte
egy csiszolókővel, ahogy a parasztok fenik a kaszájuk pengéjét a nyári naptól
perzselt mezőn.
Ez a kéz, az ő keze, időtlen idők óta nem fogta másnak a kezét.
Megsimogatta a damillal helyükre illesztett csontokat. Bársonyos
tapintásuk volt, és a száraz föld illatát árasztották. Ahogy a tenyerében
tartotta, úgy érezte, mintha újra megsimogatná azt, ami valaha egy kéz volt.
 33.

– Már megint meg akarsz vesztegetni?

Teresa Battaglia szemügyre vette a kávét, amelyet Massimo most tett le az
asztalára. A nyomozó nem hagyta magát megfélemlíteni. Mostanra már tudta,
hogy a felügyelő szeret ugatni, de harapni még sosem látta.
– Miért? Működne?
A felügyelő a földre dobta a táskáját, és berúgta az íróasztala alá.
Ha azt mondanánk, hogy hiányzott belőle a kecsesség, az enyhe kifejezés
lenne.
– Kétségtelenül nem – felelte. – Tettél bele cukrot?
– Nem ehet cukrot.
– Megtudhatnám, mi a fenét akarsz?
Massimo visszataszítónak találta a nő stílusát.
– Nem tudna úgy feltenni egy kérdést, hogy ne legyen benne egy...
– A francba! Leöntöttem a blúzomat. Szóval, mit akarsz? – szakította félbe,
mielőtt a férfi befejezhette volna.
Zsebkendő után kotorászott, de a nyomozó készségesen átnyújtott neki
egyet. A felügyelő egy pillanatig csak bámult rá, aztán elvette.
– Neked nincs magánéleted? – kérdezte.
– Miből gondolja, hogy nincs?
– Abból, hogy itt vagy, és lovagiasan kiszolgálsz egy magamfajta
öregasszonyt. Csak hogy tudd, nem én döntök az előléptetésekről.
Massimo nem is vette a fáradtságot, hogy válaszoljon. Mostanra már rájött,
hogy a felügyelő pontosan ezt akarja: egy kis kötekedésre van szüksége
ahhoz, hogy levezesse a feszültséget. Megvárta, amíg megissza a kávéját.
– Azon tűnődtem, miért készített profilt egy sorozatgyilkosról, amikor csak
egyetlen gyilkosságról van tudomásunk – szólalt meg végül. – A múltkor ez
eszembe sem jutott.
Teresa Battaglia le volt nyűgözve. Most először nézett rá érdeklődéssel, és
nem úgy, mint egy idiótára. Kényelmesen hátradőlt a székében.
– Látom, tanultál – dünnyögte, és előkotort egy cukorkát az
íróasztalfiókjából.
 Odadobta a férfinak.
– Hát nem ezt akarta? – válaszolt Massimo, miközben elkapta a cukrot.
A felügyelő elnevette magát.
– Én nem akarok semmit. Egyedül is meg tudom oldani az ügyet. Csak
jobbító szándékú tanácsokat adtam neked.
Marini arra gondolt, hogy ez a nő reménytelen, még pár másodpercig sem
képes kedves lenni.
– Igen, és meg is fogadtam a tanácsait. Most pedig válaszolna a
kérdésemre? – erősködött.
A felügyelő bizonytalan mozdulatot tett a kezével.
– Rituálék. Csonkítás. Beállított jelenet. Folytassam? Úgy néz ki... úgy néz
ki, mintha ez csak a kezdet volna.
– Minek a kezdete?
A felügyelő úgy nézett rá, mintha ez nyilvánvaló lenne.
– Egy halálos történeté.
Massimo leült vele szemben.
– Gondolja, hogy újra ölni fog?
Massimo látta, hogy a felügyelő habozik. Talán azon gondolkodott, hogy ő
méltó-e a bizalmára.
– Igen – felelte végül. – Ezért nem hunyom le a szemem éjszaka, és ezért
ugrom fel, valahányszor telefoncsörgést hallok. Be fog következni.
Massimo számított erre a válaszra, mégis baljósan hangzott.
– Akkor mit keresünk még mindig itt? – kérdezte.
– Miért, mit kellene tennünk? Fésüljük át a húszezer hektárnyi erdőt?
Kutassunk át több száz házat és hallgassunk ki ezer embert? Mert erről volna
szó.
Massimo ostobának érezte magát, amiért feltette ezt a kérdést.
– Tehát nincs mód arra, hogy megakadályozzuk.
– Talán van, ha hibát követ el.
– És fog?
– Most arra kérsz, hogy nézzek bele a kristálygömbbe, és jósoljak.
– Azt kérdezem, hogy vajon mennyire ügyes.
A felügyelő a fejét ingatta.
– Nem ügyes, hanem vad. De vajon van különbség a kettő között? Nem
tudom. Ügyesnek neveznél egy farkast, aki elkapja a zsákmányt, vagy azt
mondanád, hogy egyszerűen csak önmaga?
 Massimónak eszébe jutott, amikor erről beszélgettek Kravináék háza
mögött az erdőben.
– Tehát azt mondja, hogy ő ilyen, és nem tehet ellene semmit. Ez elég
rosszul hangzik, nem?
A felügyelő elmosolyodott. Fáradtnak tűnt, vagy talán csak unta hallgatni
azt az embert, akit kezdőnek, ráadásul nem is különösebben tehetségesnek
tartott.
– Talán ők tisztábban látják a világot, mint mi – mondta csendesen. – Ők
látják a poklot a lábunk alatt, míg mi a földön növő virágokban
gyönyörködünk. Mi kaptunk egy szűrőt, amitől őket megfosztotta a múltjuk.
Ez nem jelenti azt, hogy joguk van ölni, vagy hogy fel akarnám őket menteni.
– Akkor mit jelent?
– Azt, hogy valamikor a távoli múltban szenvedésben volt részük, és ez a
szenvedés tette őket azzá, amik. Ha valaki jól tudja, hogy ez mit jelent, az én
vagyok.
Ez volt az első alkalom, hogy a felügyelő elárult magáról valamit, és
bepillantást engedett élete történetébe, még ha homályos formában is.
Massimo gyorsan megragadta a fonalat, amit a nő kínált fel neki, mert tudta,
hogy hamarosan megbánja, és visszahúzza.
– Hogy érti, hogy jól tudja? – kérdezte.
Félt, hogy túl messzire merészkedett, de képtelen volt megállni.
A felügyelőnek azonban észrevehetően máshol jártak a gondolatai.
– Mert én is látom, ami a virágokon túl van, ahogy ők. Látom a poklot –
motyogta.
Szavai nyomán sűrű csend állt be. Mögöttük a falióra ketyegése mintha azt
jelezte volna, hogy a vallomások ideje véget ért.
Massimo számára eljött az alkalmas pillanat, hogy átadja, amit neki hozott.
Elővette a zsebéből, és az asztalára tette.
Látta, hogy Teresa Battaglia a homlokát ráncolja. Feltette a szemüvegét, és
közelről szemlélte meg az ágacskát, amelynek lándzsás, bőrnemű levelei
között piros bogyók díszelegtek.
– Japánban nan-tennek, azaz szent bambusznak hívják. A buddhista
templomokban különböző szertartásoknál használják. A tudományos neve
Nandina domestica. Nálunk örökzöld kerti dísznövény.
– Szóval nem az erdőben nő – emelte a felügyelő a férfira a tekintetét.
Massimo bólintott, tudta, mire gondol a felettese.
 – A bábuhoz használt szemek egy travenì kertből származnak – erősítette
meg. – Ha kiderítjük, melyikből, talán azt is megtudjuk, milyen útvonalat járt
be a gyilkos.
– És hogy kit figyelt, vagyis kire vetett még szemet – folytatta Teresa.
 34.

Lucia nem szívesen volt engedetlen az apjával szemben, de az még rosszabb

lett volna, ha nem tud találkozni a barátaival.
Megkapta a titkos jelet, hogy gyülekezzenek a pataknál: két telefoncsörgés,
szünet, aztán egy újabb csörgés. Ez vészhelyzetekre volt fenntartva.
Felöltözött és elindult, anélkül hogy sokat gondolkodott volna azon a
lehetőségen, hogy az apja esetleg hazajön közben. Amikor kinyitotta az ajtót,
mesebeli táj fogadta, amiben volt valami hátborzongató is a sűrű köd miatt,
amely a felismerhetetlenségig megváltoztatta a világ vonásait. A köd behatolt
a szájába, nyirkos ízével ragacsossá tette. Lucia tudta, hogy ha netán lapulna
is valaki ebben a fehérségben, csak akkor venné észre, ha már az arcán érezné
a leheletét.
Gyors lépteivel hamar beért Travenì központjába. A kihalt utcákon alig
tudta kivenni a házak és a vendéglők fényeit. Turisták ilyenkor nem voltak, a
helyiek pedig visszahúzódtak meleg házaikba. Lucia a falut kettészelő főúton
haladt tovább, amíg el nem érte azt a teret, amelyen a kis templom és a
középkori óratorony állt. Itt verték vissza a bátor lovagok az előrenyomuló
törököket. Amikor a tanár elmesélte nekik ezt a történetet, Mathias
megkérdezte, hogy vannak-e ott csontok a földben. Az osztály kinevette, a
tanár pedig leszidta, amiért ilyen morbid kérdést tett fel. Lucia nem tudta, mit
jelent ez a szó, és meg kellett kérdeznie Diegót. Mathias korábban elmondta
neki, hogy az élő és holt testek iránti szenvedélyét az ő apja is
visszataszítónak találta, és hogy egyszer azt mondta rá, hogy pszichopata. Ez
azt jelenti, hogy az elméje nem működik rendesen. Lucia nem gondolta, hogy
Mathias elméjével bármi baj lenne.
Most mégis megrémítette az a gondolat, hogy egy régmúlt csata
maradványai lehetnek a lába alatt. Meggyorsította a lépteit, és a
városközpontból a Flais ikertavaihoz vezető úton haladt tovább a határ
irányába. Nem ment azonban el odáig, hanem megállt a vasútállomásnál, ahol
az út elágazott. Valahol a ködben ott volt az az ösvény, amely az osztrák-
magyar gránátos szobrához vezetett.
Lucia a tájékozódáshoz lépéseinek hangjára hagyatkozott. Amikor
meghallotta a kavics ropogását a talpa alatt, követte az emelkedőn felfelé.
Minél magasabbra ért, annál ritkább lett a köd. A bronzszobor körvonala
gigászi tömegként bontakozott ki a szürkeségből. A hegyfok túloldalán
kezdődött az erdő és a szurdokba vezető ösvény.
A ködön át megpillantotta a szobor nyakába tekert sálat, és félelme egy
csapásra eloszlott. Az utolsó métereket futva tette meg a csúcsig úgy, hogy a
végén már perzselte a torkát a lélegzete. A lába alatt alacsonyan fekvő
felhőként terült el a világ.
Az árnyékok élesebbé váltak. Némelyik megmozdult, és átsuhant a
gránátos válla felett, mások a szürkeség és az elmúlás birodalmának szélén
vártak mozdulatlanul, körben állva őrizve őt.
Ekkor hallotta meg a kocogó hangot, ami olyan volt, mint amikor kavicsot
szór az ember a többi közé. Egy darabig rezonált a levegőben, majd
elhallgatott.
Lucia nem volt egyedül. Hátrafordult, és a ködöt fürkészte, amely
folyamatosan változtatta alakját és állagát. A zaj újra felerősödött, majd ismét
elhalt. A szobor felől jött, alig néhány lépésnyire tőle.
Fogak hangja volt. Csattogó fogsoré.
Lucia szemügyre vette az emlékmű körvonalait, és megpillantotta a szobor
tövében guggoló alakot. Olyan görnyedt volt, amilyennek még soha nem
látta, piszkos és sovány, mintha nemcsak egy napja, hanem hetek óta eltűnt
volna a világból.
– Anyu! – kiáltotta, és odarohant.
Hozzábújt, átölelte. De az anyja hideg volt és más szagú.
– Anyu? – szólította újra, de nem kapott választ.
Anyjának megállás nélkül vacogott a foga.
Ahogy Lucia kisimította az anyja haját az arcából, sikolyra nyílt a szája.
Hang azonban nem jött ki a torkán, befelé sikított.
Néhány méterrel lejjebb, a szurdokban, Lucia barátai is kiáltoztak, de
Luciának nem volt ideje megkérdezni, hogy miért.
 35.

A travenì kórházat rendőrautók vették körbe. Teresa és Marini éppen csak

megérkeztek a faluba, amikor telefonhívást kaptak Hugo Knausstól. Arról
értesítette őket, hogy egy sokkos állapotban lévő, eltorzított testű nőt találtak.
Az áldozat Lucia Kravina édesanyja volt. A kislány apját nem tudták
elérni. Maga Lucia talált rá.
A mentőautó egy kis völgybeli faluból érkezett, de amikor az ügyeletes
orvos meglátta a nő sérüléseit, mentőhelikoptert hívott, hogy a legközelebbi
város kórházába szállítsák. Most a helikopterre vártak.
– A nő már egy napja nem ment haza, de eltűnését nem jelentették –
magyarázta Knauss Teresának. – A család már korábban is a szociális
szolgálat látókörébe került a szülők kábítószerfüggése miatt. Úgy tűnt
azonban, hogy mára kilábaltak belőle. Legalábbis az anya.
– Mi van a kislánnyal? – kérdezte Teresa.
– Ian doktor vigyáz rá.
Teresa emlékezett az idős falusi orvosra. Megkönnyebbülés volt tudni,
hogy a gyermek vele van.
– Mondott valamit az anya?
– Nem. Amikor láttam, katatón állapotban volt, amit nem csodálok.
Alighanem megjárta a poklot, és szemtől szembe találkozott az ördöggel.
Uramisten!
Teresa egyetértett.
– Igen, Melania Kravina látta az ördög arcát – mondta. – Emiatt olyan
fontos, hogy beszéljünk vele. Ő az egyetlen, aki le tudja nekünk írni.
Knauss megvakarta a fejét a kalapja karimája alatt. Látszott rajta, hogy
nem szívesen folytatná ezt a gondolatot, nehogy Teresa tényleg zaklatni
próbálja a haldokló nőt.
– Erősen be van nyugtatózva – dörmögte. – Az itteni orvos azt mondta,
hogy amint a városi kórházba kerül, mesterséges kómába helyezik. Napokra
vagy akár hetekre. Van ennyi időnk?
Nem volt.
A közeledő helikopter zaja fülsiketítővé vált. Vakító fény világította meg a
leszállóhelyet, és a hó kavarogni kezdett a levegőben. Teresa ott állt, és nézte,
ahogy a hordágyat kitolják. Melania Kravinát mesterségesen lélegeztették,
arcát steril maszk fedte a sérülések miatt. Teresa látta, ahogy eltűnik a
helikopterben, amely még az ajtó becsukódása előtt a levegőbe emelkedett.
Észrevette, hogy Marini figyeli őt.
– Maga tudta, hogy újra le fog sújtani – jegyezte meg.
Ez nem kérdés volt. Igen, Teresa tudta, és emiatt most felelősnek érezte
magát.
– Van itt egy sereg ellentmondás – csóválta a fejét. – Kezdettől fogva úgy
viselkedett, mint egy sorozatgyilkos, és őt mégis életben hagyta. Miért?
– A nő talán megszökött.
Teresa rápillantott Marinire, hogy lássa, komolyan mondja-e.
– Leharapta az orrát és a fülét – emlékeztette halkan, hogy a gyorsan
gyülekező kíváncsi bámészkodók meg ne hallják. – Egy ilyen fenevad elől
nem lehet elmenekülni. Tisztán gondolkozik, de nyomokat hagy maga után.
Amikor támad, úgy viselkedik, mint egy bestia, ugyanakkor az első áldozat
testének elhelyezését kifinomult aprólékossággal végezte. Ezúttal nem csinált
semmi ilyesmit. Roberto Valent egy negyvenhárom éves férfi volt. Lucia
anyja viszont egy huszonhárom éves nő. A sorozatgyilkosok a fantáziájuknak
megfelelően nagyon gondosan választják ki az áldozataikat, ezért azoknak
mindig vannak bizonyos közös vonásaik. De itt semmi ilyesmit nem látok.
Úgy tűnik, hogy véletlenszerűen cselekszik, de valószínűleg nem így van.
Nem lehet.
– Miért nem? A statisztikák miatt?
Teresa kihallotta a kérdésből a szarkazmust, de annyira fáradt volt, hogy
amikor válaszolt, hangja tompa volt.
– Mert a tudatalatti előre meghatározott útvonalat követ, Marini.
– Mi van, ha ezúttal nem így van? Mi van, ha egy olyan észjárással van
dolgunk, amely valahogy más?
Teresa alig figyelt rá.
– Akkor ez nem emberi észjárás lenne, nyomozó. Kell hogy legyen itt
valami közös elem, felismerhető mintázat...
– Ellopja tőlük az érzékelést.
– Mit?
– A látást. A szaglást. A hallást. Ezeket vette el az áldozatoktól.
Teresának leesett az álla. Ezt a kapcsolatot nem vette észre. Azon
gondolkodott, vajon Marini elmélete megmagyarázza-e azt, ami Travenìben
történik. Vajon a szörny – ahogy az újságok és a helyiek nevezni kezdték –
valóban olyasmit keres-e, ami neki nincs meg: az érzés képességét.
Ha ez igaz, akkor ijesztő a kilátás: egy olyan lény garázdálkodik a
környéken, amely képes bonyolult gyilkolási tervet kieszelni egy konkrét cél
érdekében. És ez azt jelentené, hogy addig nem áll meg, amíg el nem éri.
Látás. Szaglás. Hallás. Kitépi őket és magával viszi. Mit akar velük
kezdeni? Miért van szüksége az érzékszervekre?
– Talán nem is olyan rossz megsejtés – mondta Marinire pislantva.
A férfi szeme elkerekedett.
– Megsejtés?! Talán logikus gondolkodás eredménye!
Teresa meg sem hallotta. Az agya buzgón dolgozott azon, hogy összefüggő
képet rakjon össze a rendelkezésükre álló legfrissebb
információtöredékekből.
– Érzékszervek. Az arc részei. Azonosulás? – kérdezte inkább magától,
mint Marinitől.
– Azt hiszem, az „érzéktolvaj” sokkal találóbb meghatározás – felelte a
férfi még mindig ingerülten.
– Az azonosulás a pszichoanalízis szerint az affektív kötődés
legprimitívebb megnyilvánulása. A szeretet ősi formája – idézte fel Teresa.
Marini keserűen felnevetett.
– Logikus. Szereti az áldozatait, és ezért felfalja őket – gúnyolódott.
– Nem szereti az áldozatait. Ez nem így működik. Vágyik valamire. Az
azonosulás mindig bivalens: magában foglalja a gyengédséget és az
elpusztításra irányuló vágyat is.
– Nem értem.
– Gondoljunk csak a libidó csecsemőknél tapasztalható orális fázisára:
Freud szerint a vágyuk tárgyát úgy szerzik meg, hogy megeszik, vagyis
elpusztítják.
Az okfejtést Knauss kapitány érkezése szakította félbe.
– Ian doktor szerint a kislány már tud beszélni.
Lucia nem bízott bennük teljesen. Ehhez időre volt szükség, de Teresa kész
volt rászánni annyit, amennyi csak kell. Nem akarta letámadni a kislányt
olyan kérdésekkel, amelyek megijesztenék, és arra késztetnék, hogy még
jobban bezárkózzon.
Az ölébe ültette Luciát, és megvárta, amíg abbahagyja a remegést. Azután
felálltak, és szembe fordult vele.
– Ne félj, nekem elmondhatsz mindent. A mi titkunk lesz – nyugtatta meg.
Tudta, hogy Lucia nem akarja elárulni az apját.
– Esküdj meg!
– Esküszöm! – vágta rá Teresa habozás nélkül, kezét a szívére téve.
Ezután Lucia elmesélte neki, hogy előző este becsöngetett hozzájuk egy
idegen, hogy másnap reggel vért talált a verandán, és azt, hogy az apja
őrjöngve forgatta fel a házat.
Teresa remélte, hogy a gyerek soha nem fogja megtudni, hogy a verandán
lévő vér az anyjáé volt. Gyanította, hogy az apja azért utasította, hogy
alaposan takarítsa ki a házat, hogy eltüntesse valaminek a nyomát, ami
zavarta őt.
– Szerinted ki bántotta az anyukádat? – kérdezte végül.
– A szellem, aki az erdőben lakik – mondta Lucia határozottan, a kétség
legkisebb jele nélkül.
– Á, a szellem. Beszéltél már vele?
A kislány megrázta a fejét.
– Figyel engem, de soha nem jön közel. Talán azért nem akar beszélni,
mert nem tud. Kivéve tegnap este. Ő volt az, aki becsöngetett.
Teresa hirtelen felélénkült.
– Tehát az a szellem, aki az erdőből figyel téged, ugyanaz, mint aki tegnap
eljött hozzátok? – kérdezte, mert biztosra akart menni.
A kislány bólintott.
– És hogy néz ki? Le tudnád írni nekem?
– Koponya van a feje helyén.
 36.

Új ragadozó jelent meg az erdőben, vad bömböléssel száguldozott a fák

között. Fényes fekete külsejét oldalt egy-egy halálfej díszítette. Ágakat és
bokrokat tépett le, köveket mozdított ki a földből. Madárfészkek zuhantak a
mélybe a nyomában, ijedt szárnycsapkodások kíséretében. A fenevad
gyomrából üvöltő hangok kakofóniája hallatszott.
A terepjáró őrült sebességgel haladt előre a szinte nem is létező
ösvényeken. Ahol nem volt hely, ott is utat tört magának, égett benzinfüstöt
hagyva maga után. Átkelt egy patakon, víz- és jégtáblahullámokat keltve. Az
erdőben időnként az emberi terjeszkedés jeleivel találkozott. Az irtásokon,
amelyeket valaha fák és bozótos borított, most földmunkagépek pihentek,
mint valami fémből készült alvó rinocéroszok. Az új síközpont kezdett
formát ölteni, és ez a forma nem volt más, mint az erdőirtás területe.
A járműben négy fiú ordibált és sörözött, az alkoholtól és a vad mámortól
részegen.
– Gyorsabban! – kiáltotta egyikük, és a nyitott ablakon keresztül az ég felé
emelte az öklét.
Haragvó, pusztító istennek érezte magát, akit fiatalsága felbátorít arra,
hogy megvessen minden korlátot és minden szépséget.
A jármű dühösen, csúszkálva és hörögve kapaszkodott felfelé egy
emelkedőn. Kerekei lehántották a mohát, és megtapadtak az alatta lévő
talajon, de aztán kifarolt, és egy puffanással leérkezett a földútra.
A fiúk nevetve dobálták ki az ablakon a szétnyomott, üres sörösdobozokat.
A sofőr visszaváltott, a motor felpörgött. Nyaktörő sebességgel hajtottak
végig a hegyre vezető út hajtűkanyarjain.
Az egyik kanyar után azonban ki kellett kerülniük egy akadályt, ami miatt
kicsúsztak, és az autó a hegyoldalnak csapódott. A fiúk rémülten sikoltoztak.
Az autó visszapattant az útra, kilencven fokot pördült, majd megállt.
Csend lett, csak a zihálásuk hallatszott.
– Mi a fasz volt ez?! – kérdezte az egyik fiú, miközben megpróbált
kiszállni.
Az ajtó fémlemeze elgörbült, ezért neki kellett vetnie a vállát. Részegen
kigurult az útra, de némi nehézség árán sikerült talpra állnia. Farmerja egyik
szakadásából vér folydogált.
A többiek mind nevettek, kivéve egyiküket.
– Az apám meg fog ölni – morogta, és egy újabb doboz sörért nyúlt.
– Pisálnom kell – mondta egy másik.
Valaki állt az út közepén, és nézte őket. Csak egy idő múlva vették észre a
látóterük szélén álló sötét, mozdulatlan alakot. Még ebben a monumentális
tájban is impozáns volt. Most már emlékeztek arra, hogy a csattanás előtti
pillanatban egy férfit láttak maguk előtt, aki a karját feléjük nyújtotta, mintha
egy elszabadult vonatot akart volna megállítani.
Olyan kabátot viselt, amilyet eddig csak régi fényképeken láttak. A feje
köré tekert rongy az arcát is eltakarta, és az emberi szem helyén csak egy
sötét folt látszott.
A terepjáróban ülő fiúknak sikerült újra beindítaniuk a motort, és dudálni
kezdtek a férfira, hogy menjen az útból. Az idegen befogta a fülét, mintha a
hirtelen erős hang fájdalmat okozott volna neki.
Az úton álló fiú nevetni kezdett.
– Ki a fasz vagy te? – kérdezte, és a férfi felé köpött. – Hé, hozzád
beszélek!
Odalépett hozzá, és megpróbált belerúgni.
A férfi megragadta a nyakát és szorítani kezdte. A fiú levegő után
kapkodott, az ujjai a férfi hatalmas, durva, kíméletlen keze köré fonódtak.
Alig hallotta a barátai kiáltásait. Erős volt a kar, amely fogva tartotta, és a kéz
is, amely a torkát szorította. A legkisebb megingás nélkül nyomta a fiú bőrét,
elzárva a levegő útját.
Az idegen arcát eltakaró ruha egy centivel lejjebb csúszott, de ez elég volt
ahhoz, hogy felfedje titkát. A fiú egy koponyával nézett szembe. A szemhéj
feketére volt festve, a bőr pedig fehérre. Egy harcos szeme volt ez,
rosszindulatú, hipnotikus. Érezte, hogy elszáll belőle az akaraterő.
Kinyújtotta a kezét, megérintette az arcot, és ekkor elhitte, hogy valóságos. A
férfi szája szétnyílt, felfedve széles, erős, elefántcsontszínű fogsorát, egy
igazi fenevadállkapcsot, amelyből velőtrázó üvöltés tört fel.
A fiú érezte, hogy könny csorog végig az arcán. Tudta, hogy meg fog
halni, hogy ez a férfi, aki úgy tartja a kezében, mintha csak egy gally volna,
meg akarja őt ölni.
Nem ez történt. Az idegen lazítani kezdte a szorítást a fiú torkán, és végül
felengedte. Utána úgy megrázta, mintha rongybaba lenne, de ez már nem fájt.
Most már tudott lélegezni. Hörgött és köhögött, kicsordult a könny a
szeméből, és még egyszer megkísérelt ránézni arra az arcra. A férfi őt
tanulmányozta. Úgy tűnt, mintha látott volna benne valamit, ami miatt
meggondolta magát. Valami olyat, ami mélyen felkavarta.
 37.

A Flais-tavaktól a Travenìbe vezető út fekete aszfaltkígyó volt a holdbéli

tájban. Itt parkolt a leállósávban Lucia édesanyjának, Melania Kravinának az
autója. Ez az Alpok és a falu közötti természetes medence az ország egyik
leghidegebb helye volt. Minden élő és élettelen természeti formát
jégkristályok borítottak.
Eltűnése előtt a nő még hazavitte egyik kollégáját. Az éjszaka leesett hó
belepte az autóját. A helyszínelők épp most végeztek a vizsgálattal, és
vezetőjük máris közölte Teresával, hogy egyetlen ujjlenyomatot sem találtak.
Ami csak egyet jelenthetett: valaki letörölte az autót.
– A férj? – kérdezte Marini.
Teresa bólintott, közben a szemével lábnyomokat keresett a hó alatt.
– Felforgatta a házat, a lányával pedig kitakaríttatott – mondta. – Aztán
kijött ide, és ugyanezt tette az autóval is. Tudta, hogy hol találja, mert ismerte
azt az útvonalat, amelyen a felesége haza szokta vinni a barátnőjét. Valami
roppantul idegesítette.
– Volt egy titka.
Az út szélén a havat különféle állati lábnyomok tarkították. Szarvas,
madár, rágcsálók... Az erdő egyetlen nyüzsgő organizmusként viselkedett,
amikor senki sem figyelt. Az élet minden formája nyomot hagyott maga után.
A helyszínelők által lekapart jégréteg alól friss féknyomok bukkantak elő
az aszfalton.
– Itt ragadta meg a gyilkos – dörmögte maga elé Teresa, miközben
elképzelte a jelenetet. – Előbukkant a sötétből. A nő fékezett, hogy kikerülje,
és a leállósávban kötött ki. Így közelíti meg az áldozatait. Nincs semmi
behálózás.
Marini leguggolt, hogy szemügyre vegye a fekete nyomokat.
– Behálózás? – kérdezett rá.
– A sorozatgyilkosok meghatározott táncrend szerint kerítik be az
áldozatukat – magyarázta Teresa. – Először is, a bevezető fázisban a gyilkos
fokozatosan visszavonul a valóságtól az egyre határozottabb és
kidolgozottabb fantáziák világába, amelyek végül cselekvésre sarkallják. A
célba vételi fázis a vadászat kezdetét jelzi: meglátja a zsákmányt, és kívánni
kezdi. Ezután következik egy harmadik, úgynevezett behálózási fázis: az
áldozat közelébe férkőzés. Ebben az esetben ez hiányzik. Egyenesen a
következő, az elkapás fázisába lépett. Aztán jön a támadási fázis. És végül a
fetisizáló fázis, amikor a gyilkos igyekszik minél tovább nyújtani az
élvezetet.
– És ezt hogyan éri el? – kérdezte a nyomozó, miközben felegyenesedett,
és a sarkáról letopogta a havat.
– Lefényképezi a holttestet. Vagy feldarabolja. Megőrzi... Szüksége van
emléktárgyakra, mert amikor a fantáziája által keltett illúzió elmúlik, rájön,
hogy minden visszatért a régi kerékvágásba, és a mindenhatóság átmeneti
érzését felváltja a csalódottság. Ez egy végtelen körforgás. Belső gyötrelmeit
csak úgy tudja elfojtani, ha újra gyilkol.
– De nem ölte meg Melania Kravinát – érvelt Marini. – A szó szoros
értelmében nem sorozatgyilkos.
Teresa elmosolyodott.
– Tévedsz, igenis az. Csak még most tanulja.
A fák közül valaki erősítést hívott. Teresa és Marini odasiettek. Néhány
pillanatig nem tudtak megszólalni. A havat és egy jéggé fagyott pocsolya
vizét vér festette vörösre. Ezen a helyen csonkították meg Melaniát.
Ekkor De Carli lépett oda Teresához.
– Most hívtak Travenìből, felügyelő. Egy csapat fiú jelentkezett a
sürgősségin, mert megtámadták őket. Sokkos állapotban vannak.
 38.

A község kórházába vezető úton Teresa egy szót sem tudott szólni. A nyelvét
megbénította valami, ami nagyon hasonlított a félelemhez. Félt, hogy elkésik,
ha a gyilkos úgy dönt, újra öl. Ez meg is fog történni, bár nehéz volt
megjósolni, hogy mikor.
Ebben a balesetben elmondásuk szerint egy „pszichopata” támadt rá a négy
fiúra, de gyakorlatilag sértetlenül megúszták. Egyikőjüket olyan fokban
bántalmazta, hogy állítása szerint közel járt a halálhoz. Az idegen addig
markolta a torkánál fogva, amíg majdnem megfojtotta, de aztán, ki tudja,
miért, elengedte. A fiatalembert Davidnak hívták, és Hugo Knauss fia volt.
A kórházba érve Teresa azonnal ki akarta hallgatni a sérülés miatt benn
tartott fiú barátait, akik egy váróteremben gyűltek össze Knauss figyelő
tekintete mellett.
Teresa odament a rendőrkapitányhoz.
– Sajnálom a történteket – mondta. – Hogy van a fia?
Knauss köszönésképpen bólintott.
– Most már más baja nem nagyon van, csak a félelem.
Teresa észrevette, hogy megszokott mosolya eltűnt. Arra gondolt, hogy a
férfi az aggódáson túl bizonyára kínosan is érzi magát, elvégre ő a helyi
rendőrség kapitánya, a fia pedig a falu zsarnoka.
– Ha gondolja, legyen most inkább mellette... – javasolta.
– Inkább a tettest keresném, felügyelő.
Teresa bólintott, és a fiúk felé fordult. Alig nőttek ki a kamaszkorból. Látta
rajtuk, hogy meg vannak rémülve. Zsarnokból áldozattá lettek, ami új és
zavarba ejtő élmény számukra. Az arcukat kezdte tanulmányozni. A félelem
gyermeket csinált belőlük, kitágította a pupillájukat és legörbítette a szájuk
sarkát. Volt azonban bennük valami más is, amit elsőre nem tudott hova
tenni. A rémület általában megbénítja az embereket, de ezek a fiúk
nyugtalanok voltak, mozdulataik rendezetlenek, kezüket tördelték, és ideges
pillantásokat vetettek egymásra. Próbálták újra összerázni a csapatot.
Mi lehetett az a zavaró körülmény, ami még a félelmüknél is erősebb volt?
A válasz magától adódott Teresa számára. Talán valaha ő maga is
megtapasztalta.
Bűntudat.
Felismerte őket, ugyanazok voltak, akik Diego iskolája előtt a
terepjárójukkal majdnem elgázoltak egy kislányt. Harcias zsarnokokból egy
csapat rémült kisfiúvá váltak.
– Battaglia felügyelő vagyok – mutatkozott be nekik. – Ők a kollégáim.
A fiúk könyörgő tekintettel néztek rá. Teresa kitalálta szorongásuk okát:
egész nap ittak, a véralkoholtesztjük eredménye jóval meghaladta a
megengedett határértéket.
Most azonban józannak tűntek, a mámort felülírta a félelem.
Teresa már elolvasta a vallomásaikat, amelyeket még a zavarodottság
állapotában tettek. Nem akarta az időt olyan kérdésekkel vesztegetni,
amelyekre már tudta a választ. A baleset részletei világosak voltak, és a
folyamatban lévő ellenőrző vizsgálatok igazolták is azokat. Egyetlen dolog
érdekelte, de az olyan sürgetően, hogy felgyorsult a szívverése.
– Az arca. Hogy nézett ki az arca? – kérdezte, tekintetét a félelem- és
alkoholszagú hallgatóságára függesztve.
A fiúk láthatóan zavarban voltak. Korábban ellentmondásos
nyilatkozatokat tettek az ügyben, és Teresa elhatározta, hogy addig el nem
hagyja a helyiséget, amíg meggyőző választ nem kap. Szétválaszthatta volna
őket, és mindegyiküket külön-külön kérdezhette volna ki, de úgy vélte, hogy
ez kontraproduktív lenne. Szükségük volt a csoport többi tagjára, mert
egyedül nem bírták volna elviselni a feszültséget.
A tanúkihallgatásnak külön művészete volt, amely önuralmat igényelt
ahhoz, hogy ne sugalljunk olyan gondolatokat, amelyek inkább hátráltatják,
mint segítik az igazság kiderítését. Teresa türelmesen várta, hogy valaki
összeszedje a bátorságát, és megszólaljon. Érezte, hogy a mellette álló Marini
remeg a türelmetlenségtől. Ha rajta múlott volna, egyenesen odament volna a
fiúkhoz, a gallérjuknál fogva felemelte volna őket, és addig rázta volna, mint
az almafát, amíg ki nem potyog belőlük némi információ.
– Én nem láttam – szólalt meg végül az egyik fiatalember.
Kisfiús volt a hangja és fogszabályzót viselt, ami nem igazán volt
összhangban ördögfejjel kivart bőrdzsekijével.
– Az arca el volt takarva – magyarázta egy másik, akit felbátorított a
barátja válasza.
– Mivel volt eltakarva? – kérdezte Teresa.
 – Egy világos kendővel, amelyet így tekert az arca és a feje köré – mutatta
a fiú a mozdulatot a saját feje körül. – A vége lelógott a vállára.
– Mint egy kötés?
– Nem. Úgy nézett ki, mint egy…
– Turbán – vágta rá az első fiú.
– Dehogyis, nem turbán volt – szólt közbe a harmadik. – Inkább
valamilyen sál, amivel körbetekerte a fejét meg az arcát. Csak a szeme
maradt ki – magyarázta, és a kezével mutatta, hogyan helyezhette fel.
A barátai bólogattak.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Teresa.
– Igen – felelték kórusban.
– Egyszer egy pillanatra láttuk a száját – mondta a fogszabályzós srác. – És
úgy nézett ki... esküszöm, úgy nézett ki, mintha meg akarta volna harapni
Davidot!
Sírva fakadt, és egyik barátja sem próbálta vigasztalni. Knauss kapitány
volt az, aki a fiatalember vállára tette a kezét, és magához vonta.
Teresa értetlenül állt a személyleírásuk előtt, tanácstalan volt a tettes
kirajzolódó fizikai profilját illetően. Megpróbálta értelmezni a kapott
elnagyolt képet. Egy bekötözött arcú férfi, akinek a kabátja majdnem földig
ér. A lábán vastag zokni és csizma. A korát lehetetlen meghatározni. Teljes
rejtély.
Emlékezetébe idézte azt az idegent, akit a régi vasúti sínek mentén
üldözött. Nem volt biztos benne, hogy a profilja egyezik-e ezzel. Amúgy sem
tudta pontosan leírni a férfit. Minden olyan gyorsan történt. Vagy talán az
elméje már nem volt elég éles.
– Elképzelhető, hogy egy travenì lakos? – tette fel a kérdést Knaussnak,
inkább megszokásból, semmint hogy igenlő választ várt volna.
– Nem, még senki ehhez hasonlót nem láttam – rázta meg a fejét a
kapitány.
– Biztos benne?
– A látásom még jó, felügyelő.
– Nem a látásában kételkedem, kapitány.
Knauss idegesen felsóhajtott, mintha le akarná ereszteni a felgyülemlett
feszültséget.
– A fiam ott fekszik a kórházi ágyon – mondta. – Azt hiszem, ez elég
garancia az együttműködésemre.
 Teresa nem volt ebben olyan biztos, de kételkedésének nem adott hangot.
– Rendben – nyugtázta, és intett Marininek. – Halljuk, mit mond a fia!

A fiú az ágyon feküdt, sérült lába rögzítőben. Ian doktor állt mellette, és
éppen kötözte a sebet. Amikor meglátta Teresát és Marinit, elmosolyodott.
– Hogy van a fiú?
– Csak néhány öltésre és fájdalomcsillapítóra volt szüksége. Pár óra múlva
hazamehet.
Ian befejezte a kötözést, a gézt kapoccsal rögzítette, és egy biccentéssel
távozott.
Teresa odalépett a fiatalemberhez, aki az ablak felé fordította a fejét, és
nem nézett rá.
– Én...
– Tudom, hogy ki maga – vágott közbe a fiú. – Az egész falu tudja.
Odahúzott egy széket, és leült az ágy mellé. Marini az ajtóban maradt.
– Fáj? – kérdezte.
– Mi, a lábam? Nem.
A fiú nyakán zúzódások voltak, de Teresa biztos volt benne, hogy nem is
azok okozták a fájdalmat.
– Nem könnyű az embernek megőriznie a lelki épségét, miután
szembenézett a halállal – mondta. – Valami megroppan.
A fiú végre ránézett.
– Mit tudsz te erről?!
Teresa tudatában volt annak, hogy Marini ott áll a háta mögött, ezért nem
válaszolt azonnal. Megfordult, és intett neki, hogy távozzon. A férfi félig
csalódott, félig felháborodott pillantást vetett rá, de abban a pillanatban
Teresának sem ideje, sem kedve nem volt elmagyarázni, hogy az ő
szakmájukban néha tudni kell hátralépni és eltűnni. Megvárta, amíg az ajtó
becsukódik, majd újra David felé fordította a figyelmét.
– Szóval? Honnan tudod? – kérdezte megint a fiú. Kiszimatolt egy
repedést a páncélján, és nem állt szándékában elengedni.
Teresa leült az ágyra. A matrac benyomódott a súlya alatt, és közelebb
hozta őket egymáshoz. A fiú keze hozzáért a lábához, de nem húzta el, és a
fiú sem.
– Egyszer, nagyon régen, majdnem meghaltam – árulta el. – Tudom,
milyen érzés.
 David figyelmesen tanulmányozta Teresát.
– Baleset? – kérdezte.
Teresa összeszorította az ajkát, és a fejét ingatta.
– Egy meglehetősen erős karú és lábú baleset – válaszolta. – Keményen
ütött.
– Ki volt az? Egy olyan ember, akit le kellett tartóztatnod?
– A férjem.
A fiú ránézett. Le volt nyűgözve, és talán kételkedett is. Teresa kíváncsi
volt, vajon a srác most már megbízik-e benne.
– Hogy végződött? – kérdezte David suttogva.
– Nagyon rosszul, de még élek – mosolyodott el Teresa.
A fiú lesütötte a szemét.
– Annak, ahogy most érzed magad, van egy pozitívuma – mondta Teresa. –
Segít abban, hogy érzékeld a dolgok valódi jelentőségét.
– Milyen dolgokét?
– Az életét. Az örömökét és a csapásokét.
David újra az ablak felé fordította a fejét, és nézte a havat odakinn.
– Ian doktor azt mondta, hogy szerencsés vagyok – hallatszott a hangja –,
de én nem hiszem el. Ez nem szerencse volt.
– Hát akkor mi?
Most a fiún volt a sor, hogy hallgasson.
– Mi volt az, David?
– Az ő döntése volt. Nem szerencse. Azért vagyok életben, mert úgy
döntött, hogy megkímél. Már kiolvastam az arcából, hogy meg fogok halni,
de aztán valami megváltozott.
– Mi?
Megvonta a vállát. Teresa érezte, ahogy a fiúban lüktet az érzelem, a
szobát betöltő, erőteljes energia.
– Sírtam – bökte ki. – Sírtam, és ezért hagyott életben.
Teresa nem számított erre.
– Honnan tudod olyan biztosan, hogy ezért kímélt meg téged?
– Mert az arcomba nézett, hosszan nézte a könnyeimet, és… És hirtelen
megváltozott, valami megváltozott benne, és én most ezért vagyok életben.
Teresa nem tudta, mit gondoljon, de egy dologban biztos volt: David
őszintén hitte, amit mondott.
Az ölébe tette a barátai beszámolóját, benne a személyleírással.
 – Stimmel? – kérdezte tőle.
Ezt nála senki sem tudná jobban megválaszolni. Nézte, ahogy a fiatalember
figyelmesen elolvassa, majd felpillant.
– Igen.
– Van még valami, amit szeretnél hozzáfűzni?
– Kék szeme van, vagy talán zöld. Istenem, nem emlékszem! – A kezébe
hajtotta a fejét. – Jól megnéztem, igazán jól, és mégsem emlékszem!
Látszott rajta, hogy teljesen meg van zavarodva. Teresa megpaskolta a
kezét.
– Ne bánkódj – mondta. – A sokk miatt van. Akkor ott más miatt kellett
aggódnod. Mit gondolsz, hány éves lehet?
– Harminc, talán negyven. Az arca ki volt festve.
– Emlékszel még valamire? Ez fontos, David. Te vagy az egyetlen, aki
rendesen látta őt.
– Nem én vagyok az egyetlen. Te is láttad – mondta. – Az iskolánál.
Másképp volt öltözve, de biztos vagyok benne, hogy ő volt az.
Tehát tényleg ő volt. A hegylakó, aki rárontott a terepjáróra, és a
karosszériáját püfölte. Akit aztán üldözött az erdőben. Most már értette,
honnan származott az a folt a kabátujján. A férfi bizonyára állati ürülékkel
festette ki az arcát.
– Ez nála csak eszköz, nem a cél – motyogta magában. – Azért festi az
arcát, hogy úgy nézzen ki, mint egy koponya.
 39.

Az állványos reflektorok korai, természetellenes hajnalt hoztak az erdőbe.

Néhány madár már énekelni kezdett a szállingózó hóesésben.
Az úttesten még most is látszottak a terepjáró nyomai. Az autó törött
fényszóróinak üvegszilánkjai jelezték a szikláknak ütközés pontos helyét.
A fiúk által leírt eseményeket a lábnyomok is alátámasztották. Az első
vizsgálatok alapján ezek megegyeztek a Valent-gyilkosság helyszínén
találtakkal.
– Talán ő az – mondta Marini.
Teresa biztos volt benne. Észrevette, hogy a nyomokat elkerítő rendőrségi
szalagon túl ott áll a területi rendőrfőnök és Gardini ügyészhelyettes. Egy
biccentéssel üdvözölte őket.
– Megijedt a fiúktól. Vajon miért? – tűnődött.
– Dühében támadt, mert elütötték – mondta Marini.
Teresa nem értett egyet. A fiúk beszámolójából úgy tűnt, hogy az idegen
kinyújtott karral állt, mintha meg akarta volna állítani a járművet. Meg akart
védeni valamit.
– Nem – válaszolta hangosan. – Védekezésképpen támadott, mert
fenyegetve érezte magát.
– Gondolja, hogy az erdőben lakik?
– Szerinted ez lehetséges?
– Nem, legalábbis nem teljesen elszigetelten.
– Látni akarom a környék összes menedékhelyének hivatalos térképét.
Lehet, hogy bázisként használja őket.
Hirtelen egy szarvascsorda szaladt át az ösvényen fürge, erőteljes
ugrásokkal, közvetlenül előttük. A csapatból többen meglepődve
felkiáltottak. Lenyűgöző, de baljóslatú látvány volt, mert ez nem természetes
viselkedés ezeknél az állatoknál.
– Valamitől megijedtek, ami miatt a völgybe menekülnek – mondta ki
hangosan Knauss, amire mindenki gondolt.
Teresa a fák közötti feketeségbe fúrta a tekintetét.
– Itt van – dünnyögte. – Minket figyel. Már megint.
 A sötétség és az erdő ezúttal is megvédte őt, és elképzelhetetlen volt, hogy
ilyenkor hajtóvadászatba kezdjenek.
– És ki tudja, hol lesz holnap.
 40.

Az Alvó Medve volt Travenì egyetlen kocsmája. Egy középkori épület

pincéjét foglalta el, ahová a főtérről néhány kőbe vájt lépcsőn lehetett
lemenni. Falai ölnyi vastagságúak voltak, a boltíves mennyezetet pedig
vastag, egyenetlen vakolat borította. A csupaszon hagyott kőfalakon a
régmúlt idők népi, erdei relikviái sorakoztak. A magas, keskeny téglalap
alakú ablaknyílásokat élénk színű ólomüveg díszítette. Az üvegtáblákban
lévő légbuborékokból Teresa arra következtetett, hogy vagy antik alkotások,
vagy igen pontos másolatok. Valószínűnek tartotta, hogy a napfény még
délben sem jut le idáig, legfeljebb káprázatos szivárvány formájában. A
fenyőfa pult fölött különböző formájú és méretű söröskorsókból álló
gyűjtemény lógott. A terem egyik sarkából egy hatalmas, ívelt szarvú,
faragott ördögfej figyelte kajánul a vendégeket sárga szemével. Fekete
sörénye és hegyes fogai voltak.
Teresa ezt bámulta, miközben egy kényelmetlen székbe süppedve
szorongatta korsó sörét, amibe éppen csak belekortyolt, és ímmel-ámmal
mogyorót eszegetett egy kis tálból. De Carli és Parisi éppen biliárdoztak,
Marini egy bárszékről figyelte őket. Az egység többi tagja, akik erősítésként
érkeztek a városból, néhány asztalt foglalt el távolabb, és ők voltak az
egyetlenek, akiknek sikerült enniük valamit. Aznap este Hugo Knaussra és az
embereire bízták a járőrözést.
A kocsma félig üres volt. Teresa tudta, hogy ez részben az ő hibája, és a
fogadós is ugyanezt gondolhatta az időnként feléje küldött pillantásaiból
ítélve. Teresa nem fordította el a fejét, tekintetük összekapcsolódott, és
mindig a férfi került ki vesztesen. Teresa nem értette, miért tart ki mégis.
Élénk csevegés hangja jelezte az új vendégek érkezését. A négyfős csoport
Teresa felé vette az irányt. Különösen az egyikük viselkedett olyan harciasan,
hogy ez eleve felbosszantotta Teresát. Ismerte ezt a férfit, többször találkozott
már vele, és azt is tudta, mi az oka a nemtetszésének.
– Jó estét, polgármester úr! – köszöntötte a férfit, amikor az megállt az
asztalánál.
– Sorozatgyilkos? – fakadt ki a férfi anélkül, hogy viszonozta volna a
köszönését. – Tudja, mit jelent ez a községnek? Katasztrófát!
Reszketett a dühtől. Teresa nem hagyta, hogy megfélemlítse. Megértette a
férfi aggodalmát, de az a sajtóközlemény, amelyet a területi rendőrfőnök az ő
javaslatára adott ki, a közbiztonság érdekében szükséges óvintézkedés volt.
– Mi nem mondtunk semmi ilyesmit – közölte. – Ugyanakkor nem
titkolhatjuk el, mennyire veszélyes a helyzet.
A férfi rátámaszkodott az asztalra, és fenyegetően fölé hajolt.
– Akarja tudni, mi az, ami igazán veszélyes? – kérdezte kivörösödve. –
Egy idegen, aki idejön, és megmondja nekünk, hogy mitől kell félnünk!
Teresa tekintete a kezében tartott sörről a férfi arcára siklott.
– Én lennék az az idegen? – kérdezte, de már tudta a választ.
A völgy lakói számára a föld többi része veszéllyel teli világ volt, amelyet
hozzá nem értők és gátlástalan szélhámosok népesítettek be. Az ő kis világuk
olyan tökéletességet testesített meg, amelyet akár néhány emberélet árán is
meg kellett őrizni. Teresa azonban látta, hogy kezdenek rajta repedések
keletkezni, bepillantást engedve a valóságba, amely messze nem volt idilli.
– Travenìnek nincs szüksége magára meg a kioktatásaira – sziszegte a
férfi. – Évszázadok óta megélünk a városiak segítsége nélkül. És ezután is
így lesz!
Teresa kihalászott egy mogyorót a tálból, és bekapta. Avas íze volt, bár
lehet, hogy csak az epéje kezdett a torkába gyűlni.
– Maga tudja, hogyan kell itt megélni, ugye? – ismételte meg a férfi. –
Akkor menjen, és világosítsa fel Valent özvegyét, mert úgy tűnik, a férje nem
hallott róla!
A polgármester tovább szitkozódott, és egy dühös kézmozdulattal mindent
levert az asztalról. A korsó zuhanás közben hab- és sörpermetet fröcskölt
szét, majd összetört, a mogyoró pedig szétgurult a székek és padok alatt.
Teresa felpattant, és egyetlen szemvillanással figyelmeztette a csapatát,
hogy ne avatkozzanak bele.
– Soha többé ne merészeljen ilyet csinálni! – mondta, minden szót külön
hangsúlyozva. – Még egy erőszakos mozdulat, és nem leszek többé türelmes
magával. Világosan fejeztem ki magam?
Volt valami a hangjában, ami meggyőzte a polgármestert, hogy jobb lesz
visszakoznia. Teresa tisztában volt azzal, sokkal keményebb tud lenni, mint
azt az emberek első látásra gondolnák. És egy dolgot nem volt hajlandó többé
eltűrni: az erőszakot.
 A férfi mintha megnyugodott volna, bár még mindig nehezen lélegzett. A
barátai átkarolták a mellkasát, és halkan távozásra biztatták.
– A síszezon még csak most kezdődött, és a karácsonyi ünnepek is
mindjárt itt vannak – szűrte a fogai között. – Ha a hírnevünk most bármilyen
módon sérül, az üres szállodákat és kihalt sípályákat von maga után.
Próbált magyarázkodni. Ez részleges visszavonulás volt.
Teresa hagyta, hogy kieressze a gőzt.
– És mit fogunk csinálni december ötödikén, hm?! Hogyan fogjuk
ünnepelni Szent Miklós éjszakáját? A hegyekből ilyenkor ördögmaskarák
jönnek le a faluba, és általában több száz turistára számítunk. De mi értelme
van a felvonulásnak, ha nincs, aki megnézze?!
Teresa türelmesen hallgatta. A polgármesternek jó oka volt az
aggodalomra, de a rendőrség elsődleges feladata most a helyiek védelme és a
kíváncsi turisták elriasztása volt.
– Nem vagyok benne biztos, hogy érti, mennyire komoly a helyzet,
polgármester úr. Fényes nappal megöltek egy embert egy kirándulók által
kedvelt ösvényen – emlékeztetett. – Fizikailag erős volt, mégsem tudta
megvédeni magát. Még arra sem volt ideje, hogy megpróbálja. A gyilkos az
ujjaival kivájta a szemét, amelyet még mindig nem találtunk meg. Egy nőt
munkából hazafelé menet támadtak meg. Neki is hiányzik az arca egy része.
A kocsmában csend lett.
– Tudja, hogy ez mit jelent? – folytatta. – Azt, hogy a támadó vagy
megette, vagy zsebre tette, és magával vitte. Akárhogy is, azt hiszem, ennek a
helynek már megvan a saját ördöge, de sajnos hús-vér alakban. Megmondom,
polgármester úr, min töprengek: vajon ez a falu hajlandó együttműködni,
vagy megvárja, amíg még egy támadás történik, mielőtt elhatározza magát?
A polgármester és a barátai a sörcsap mellett lógó ördögfejre pillantottak.
Most már más szemmel néztek erre a vicsorgó ragadozóra.
– Senki sem mondta, hogy ne akarnánk együttműködni – felelte a
polgármester.
Teresa a fejét ingatta.
– Maguk mindenkit betolakodónak tekintenek, aki a közösségükön kívülről
érkezik, még minket is, akik azért vagyunk itt, hogy megtaláljuk a tettest.
Összezárnak, azt gondolván, hogy ezzel megmentik magukat, de valójában
csak rontanak a helyzeten.
A polgármester nem reagált. Szó nélkül távozott, a barátai pedig követték.
Talán még mindig mérgesek voltak, de valószínűleg meg is voltak ijedve.
Teresa visszaült az üvegcserepek és a szétszórt mogyoró közé. A csapos
lesütött szemmel sietett oda, hogy letörölje az asztalt és felmossa a padlót.
Egy felszolgálólány hozott neki egy színültig töltött pohár sört, és
szégyenlősen közölte vele, hogy a ház vendége.
Lassan újrakezdődött a csevegés, bár halkabban, mint azelőtt. Teresa
belekortyolt a sörébe. Csak ekkor vette észre a kis asztalnál ülő férfit a
kocsma túlsó sarkában. Ian doktor Teresa felé emelte a korsóját, amire Teresa
is hasonlóan válaszolt. Látta, hogy a férfi feláll, és a kalapját meg a sörét
felmarkolva elindul felé.
– Szabad?
– Természetesen.
Az orvos helyet foglalt.
– Ne szívja mellre! – mondta. – A polgármester jó ember, bár a módszerei
megkérdőjelezhetők. Travenìben a turizmus csökkenése egyet jelent azzal,
hogy számos család elveszíti a kenyerét. Nem sok másból lehet megélni
errefelé.
– Nem szeretem ijesztgetni az embereket, sem pánikot kelteni, doktor úr,
de ezúttal nincs más választásom. Sokszor a félelem dönt élet és halál között.
Képes életet menteni.
– Ó, természetesen megértem. A félelem az agyunk legprimitívebb
részében keletkezik, abban, amelyik közös a hüllőkkel. Még több millió
évnyi evolúció után is itt van a magja – mutatta a fejére koppintva – egy apró,
mandula alakú csomóban. Isten bizonyára nélkülözhetetlennek tartja, ha nem
látta okát, hogy megváltoztassa.
Teresa elmosolyodott. Bizarrnak találta, hogy egy tudós ember Istent
emlegeti, és nem az evolúciót, amikor az anatómiáról beszél.
– Ez a falu néhány évtizeddel ezelőttig teljesen elszigetelt volt, és az
emberek megszokták, hogy a napi két étkezésért is küzdeniük kell – mesélte
az orvos. – A kevés földműves mellett a legtöbben favágók voltak, akik
vadászatból és fakereskedelemből éltek. Nem volt ritka, hogy a keményebb
teleken a nők elvetéltek, vagy a túl gyengének tűnő újszülötteket a völgyben
lévő kolostor kertjében magukra hagyták. Más idők voltak, kegyetlenek.
Szerencsére ezek már távoli emlékek, de azt hiszem, hogy az éhség bele van
kódolva a völgy lakóinak DNS-ébe.
– Nem is tudtam, hogy ennyire nehéz volt a helyzet.
 – Az volt. A közlekedés és a modern kommunikáció segített felszámolni a
szegénységet, és a turizmus fejlődése az elmúlt években sokak életét jobbá
tette. A változásokat azonban nem mindenki hajlandó elfogadni.
– Azokra az aktivistákra céloz, akik bojkottálják az új síközpontot?
A férfi bólintott.
– Az átmenet sosem könnyű – tette hozzá aztán.
Teresa megfordította a poharat a kezében.
– Ha már a gyerekeknél tartunk – mondta –, szeretnék kérdezni valamit.
– Mondja csak!
– Az első áldozat, Roberto Valent, eléggé rideg apa volt?
Ian a homlokát ráncolta.
– Nem, egyáltalán nem – válaszolta sietve. – Miért kérdezi? Felmerült
valami, ami...?
Teresa megrázta a fejét. Nem is tudta, miért kérdezte.
– Ez csak egy elmélet volt, doktor úr, ami még csak nem is tartozik az
ügyhöz. Nem merült fel semmi. Csak pontosabb képet akartam kapni arról,
hogy milyen ember volt ez a Valent.
– Roberto elismert szakember és példás férj volt. Minden szabadidejét a
feleségével töltötte. Ami a fiával való kapcsolatát illeti, azt mondanám, hogy
kiváló volt. Diego tökéletes gyermek.
Teresa kezdte érteni, milyen szempontok alapján ítél az orvos. Ezek
meglehetősen eltértek az övéitől.
– Tökéletes gyermek – ismételte meg bólogatva.
Pontosan olyan, amilyennek az apja akarta.
– Roberto még önkénteskedett is, tudta?
Teresa nem válaszolt. Megkérdezte, hogy nincs-e a faluban valaki, aki
mentális instabilitásra utaló tüneteket mutat, amelyek az utóbbi hónapokban
súlyosbodtak volna. Az orvos nem tudott ilyenről.
– Bár az elszigeteltség megzavarhatja az elmét, a gyilkosság egészen más
dolog, felügyelő asszony. Szinte mindenkit ismerek ebben a faluban születése
óta, és biztos vagyok benne, hogy nincs közöttük egyetlen olyan sem, aki
képes lenne ilyesmire.
Teresa a férfi nyakában lévő keresztet tanulmányozta. Majdnem
megjegyezte, hogy a gyilkosok éppúgy az ő Istenének gyermekei, mint a
szentek, és bárhol születhetnek, még Travenìben is.
 41.

– Maradj ott, ahol vagy!

Parisi úgy szólt Marinihez, hogy még csak rá sem nézett, miközben
folytatta a biliárdozást De Carlival. Meglehetősen könnyen nyert, azonban De
Carli nem akarta feladni, és időnként sikerült is szereznie néhány tisztességes
pontot.
Marini csodálkozott, hogy Parisi rájött, mire készül. Az utóbbi mintha
megérezte volna a zavarodottságát.
– Tud vigyázni magára – mondta Parisi mosolyogva, Teresára célozva. –
Ha odamész hozzá, csak felbosszantod.
– És ehhez nem kell sok – tette hozzá De Carli, miközben a megfelelő
szöget kereste a következő lökéshez. Rosszul számított, elvétette.
Massimo Teresa Battagliát nézte. A polgármesterrel való összetűzés
hangjára minden fej felé fordult a teremben. Marini éppen oda akart menni,
hogy tudassa azzal a hatalmaskodó emberrel, hogy a felügyelőnek van
támogatása.
– Meg sem mozdultam – mondta. – Hogy találtad ki?
Parisi vállat vont, és egy újabb golyót lökött a lyukba.
– Mert nem te vagy az első. Mindnyájan átéltük már, és ő világossá tette,
hogy nem erre van szüksége. – Massimóra pillantott. – Ha még a saját
csapata is úgy kezeli, mintha gyenge lenne, nem várhatjuk el, hogy azok, akik
nem ismerik, másképp álljanak hozzá.
– Egy nőnek nehezebb – értett egyet De Carli. – Újra és újra be kell
bizonyítania, hogy nem áll az összeomlás szélén, és hogy kellően erős kezű
ahhoz, hogy mindannyiunkat összefogjon.
Massimo kortyolt egyet a söréből.
– Nem áll fenn a veszélye annak, hogy alábecsülöm – mondta. –
Mindennap átgázol rajtam, mint egy tank.
Parisiből kitört a nevetés.
– Egyértelmű, hogy te vagy a kedvence. Rajtam majdnem két éven át
keresztülnézett, mire megjegyezte a nevemet.
– Biztos azért, mert édességet hoz neki – ugratta De Carli.
 Massimo vágott egy grimaszt.
– Hiszen nő – mondta. – A nők általában szeretik az ilyesmit.
– Nem! – szólt Parisi. – Pontosan ez az, amit nála kerülni kell. Ha úgy
tekintesz rá, mint nőre, és nem csak mint emberre, az a szemében már a
diszkrimináció egy formája.
Marini végképp összezavarodott Battaglia felügyelővel kapcsolatban.
– Soha nem jutott eszembe, hogy kedveskedés miatt szexistának
bélyegezhetnek – tiltakozott.
A két kolléga nevetve összenézett.
– Ő a felettesed – mondta De Carli. – Teljesen aszexuális. Egy
felsőbbrendű entitás, aki nagyon meg tudja nehezíteni az életedet, és meg kell
mondanom, alig várja, hogy ezt megtehesse.
– Ezt én is észrevettem. Nincs családja?
Massimo látta, hogy a kollégáinak elsötétül az arca, mintha hirtelen valami
súlyos gondolat nehezedne rájuk.
– Volt neki – kezdte De Carli, de kollégája egy pillantással elhallgattatta.
Massimo nem értette ezt a titkolózást.
– Ennyi? – kérdezte.
Parisi egy újabb golyót gurított a lyukba.
– Nem lett jó vége – mormolta ismét De Carli. – Felejtsd el!
– Hogyhogy? – kérdezte Marini egyre jobban csodálkozva. – Tabutéma?
Ha vége lett, és most egyedül él, akkor annak biztos oka van, talán át kellene
gondolnia, hogyan viszonyul másokhoz.
Parisi letette a dákóját a biliárdasztalra.
– Battaglia felügyelőnek van családja. Mi vagyunk a családja.
De Carli is letette a dákóját.
– Lehet, hogy soha nem mondjuk a szemébe, de mi mindig mellette fogunk
állni!
Massimót meglepte ez a hozzáállás. Nézte a felügyelőt, és azon tűnődött,
vajon mivel sikerült kivívnia ezt a feltétlen odaadást. Látszólag nem volt
tudatában annak, hogy milyen reakciókat vált ki másokból, vagy talán nem is
érdekelte különösebben. Ő azonban úgy látta, hogy magányos. Ez volt az,
ami leginkább feltűnt neki, mert érezte, hogy ez nem egy kényszerű magány,
hanem valamiért ő maga akarja makacsul, és Parisi meg De Carli őrzik a
háttérben meghúzódó titkot. Világossá tették számára, hogy ne
kérdezősködjön, és hogy jobban teszi, ha teljesen elkerüli a témát. Massimo
megint azon morfondírozott, mi történhetett a családjával. A maró gúny és
nehéz személyiség mögött felfelfedezett nála egy mélyen érző, emberséges
oldalt. Először akkor vette észre, amikor látta, ahogy a kis Diego Valenttel
bánik, és máskor is mindig, ahogy a felügyelő az áldozatokra tekintett. Mint
ahogy arra a fiúra is, akit most hallgattak ki a kórházban. Mélyen együttérzett
vele, és ez önmagának is fájdalmat okozott.
Parisi Massimo vállára tette a kezét.
– Még egy sört? – kérdezte mosolyogva.
Marini bólintott.
– Egyszer majd megérted – mondta De Carli, majd ismét a játék felé
fordította a figyelmét.
– Mit értek meg? – kérdezett vissza Massimo.
– Hogy miért törődünk vele ennyire. Egyszer majd te is így leszel ezzel.
 42.

Travenì-aberlinzi erdő, 1988

A hegyi menedékház görbe deszkáiból – amelyeket felmelegített a késő
délutáni nap – áradni kezdett az öreg fa mézet és szénát idéző illata. A
langyos szellőben ringatózó erdő élénkzöld színben játszott. A fűszálak
között ragyogó fényfoltokként táncoltak a szorgos rovarok és a
megfoghatatlan virágpor. A madarak hajnaltól csiviteltek egészen alkonyatig,
amikor éneküket felváltotta a tücsökciripelés.
A gyermek azon a résen keresztül ismerte meg a világot, amely a falat tartó
gerendában keletkezett az idők során, ahogy a forró nyarak és a kemény telek
váltották egymást. Kidugta rajta apró ujjait, és szabadon tudta mozgatni őket
a fal túloldalán. Az erdei állatok már ismerték ezt a kezet, és nem féltek tőle.
Néha egészen közel jöttek és megnyalták, vagy a bundájukat hozzádörgölték.
Ő kereste is ezt a remegő érintkezést, és érezte a bőrükön keresztül a
sajátjához hasonló szívdobogást.
Amikor először történt ilyen, két tavasszal ezelőtt egy éjszakán, nagyon
meglepődött. A testét egészen a falhoz nyomta, hogy a karját a lehető
legmesszebbre ki tudja nyújtani a résen keresztül. Egyik tenyerét a szarvas
mellkasán, a másikat a sajátján pihentetve felismerte, hogy ez az élet.
Hallotta, ahogy az éjszakával együtt lüktet, bagolyhuhogástól és
patakzúgástól kísérve. Egy darabig így maradt, nézte az eget, miközben az
állat a fal túloldalán legelészett.
Mostanra már megismerte a csillagok és a hold mozgását, a feje fölötti
világ földrajzát, az idő és az évszakok táncát, az élet és a halál váltakozását az
erdőben.
Ezen a résen keresztül látta, amint állatok születnek, és látta azt is, amint
örökre elalszanak, majd elenyésznek, és végül eggyé válnak a földdel.
Figyelemmel kísérte, ahogy a nőstények párt választanak, és eltűnődött azon,
hogy vajon ő honnan jött.
Madzagot tekert az ujjai köré, csomót csinált belőle, és a hasadékon át
leeresztette. Fülét a deszkára tapasztva hallgatta a napozni érkező gyíkok
szaladásának neszét. Eltartott egy darabig, amíg megtalálta a megfelelő
pillanatot, de volt ideje, és a rókától megtanulta, hogyan kell türelmesnek
lenni. Megrántotta a madzagot, és a csomó megfeszült a gyík körül. Behúzta
a résen. Az apró állat szinte súlytalanul vonaglott a kezében. Gyengéden a
tenyerébe zárta, és a szoba legsötétebb sarka felé nyújtotta a karját.
A teremtmény, amely egy idő óta társaságot jelentett neki, mindig oda bújt
el, ahová nem jutott fény. Rettegett a külvilágtól, pedig semmi oka nem volt
rá. Ő megvédte, ahogyan az anyák szokták a kicsinyeiket.
Halkan szólította, de az nem bújt elő a rejtekhelyéről. Megpróbált néhány
falat ételt dobni neki, de még ez sem vette rá, hogy elhagyja a sötétséget.
A gyíkot letette a földre, és a madzaghoz kötve hagyta futkározni. Végre
zizegést hallott, és valami megmozdult.
A sötétségből egy kis kéz bukkant elő.
 43.

Teresa engedélyt kapott a területi rendőrfőnöktől, hogy a csapatát

beköltöztesse a travenì rendőrőrsre. Ha a nyomozás koordinálását a faluból
végzik, ezzel időt és erőforrásokat takarítanak meg. Az igazság azonban az
volt, hogy Teresa újabb támadás közeledtét sejtette. Biztos volt benne, hogy a
halál még nem végzett ezzel a hellyel.
Kiszellőztette a szobát, és megvetette az ágyát azzal a lepedővel meg
takaróval, amit Knauss kapitány osztott ki nekik. Egy forró zuhany után
beadta magának az inzulint, majd kipakolta azt a néhány holmit, amit a
városból elhozott.
Odakint az udvaron az utcai lámpák fényében olyan sűrű volt a hóesés,
amilyet Teresa évek óta nem látott. Állt az ablakban, és ahogy nézte a nagy
pelyheket, régóta nem érzett nyugalom szállta meg. Eszébe jutottak
gyermekkora telei, a házak, amelyeket majdnem a tetőig betemetett a szél
által tarajosra formált puha hótakaró, a szánkózás a dombokon, a hócsaták, a
hókristályok finom súlya, ahogy megpihentek az ég felé fordított arcán.
Az elmúlt órákban azon gondolkodott, hogy folytassa-e ezt az ügyet. Úgy
érezte, már nem képes arra, hogy a testét olyan mértékben erőltesse, amilyet a
nyomozás megkövetel. Persze a szervezete továbbra is szolgálná őt, és az
ésszerűtlen elvárásai, a határon lévő laborértékek, a kimerültség és a félelem
ellenére teljesítené a feladatát. Meg a fájó izmok, a hideg, a hőség, az
alváshiány ellenére.
Egyszerűen nem akarta tovább kérni mindezt a testétől. Ugyanakkor ez
nem csak az ő döntése volt. Az áldozatok hangja egész nap a fülében
csengett, és éjszaka csak még hangosabbá vált. Addig nem hagyja nyugodni,
amíg a gyilkost meg nem találják, és ezzel meg nem szakítják a halál
körforgását.
Teresa, akár egy fáradt harcos, behúzta a függönyt az emlékei és a saját
szükségletei előtt. Ezzel újra felvette a fegyvert, és talpra állt. A táskájából
elővette a vadonatúj naplót, amelyet aznap reggel vásárolt. Letépte róla a
celofánt, kinyitotta, és az ujjaival végigsimított a lapokon.
Eljött az ideje, hogy átszervezze a mindennapjait, hogy még
módszeresebbé váljon, és felügyelje saját magát. Le akarta írni élete
legfontosabb eseményeit. Azzal a bizonyos múltbéli éjszakával kezdi, amíg
egy napon el nem érkezik a jövőbe – mert szerette volna feljegyezni a még
meg nem valósult álmait, vágyait, terveit és minden mást, amire még volt
hely az életében, függetlenül attól, hogy a sors mennyi időt szán neki. Az
elkövetkező napokban a memóriáját is próbára kívánta tenni, hogy lássa,
kifelejt-e valamit a vele történt dolgokból. Nem akarta megadni magát annak
a gondolatnak, hogy beteg.
A napló első oldalára felírta azt a szót, amit még nem volt bátorsága
hangosan kimondani: a betegség nevét, amely talán, de csak talán, megkezdte
szokatlanul korai támadását ellene.
Az, hogy lejegyezte, egyet jelentett azzal, hogy bekerült az életébe. Most
már hivatalosan is a részévé vált, a történetének szereplőjévé, de a szája még
mindig nem volt hajlandó életre kelteni a hangot, mintha azzal, hogy hagyja,
hogy a szó csendben szunnyadjon a napló lapjai között, valahogy
felfüggesztené a hatását.
Két koppintás riasztotta fel a bejárati ajtó felől. Becsukta a naplót, de
azonnal újra kinyitotta, és lázas mozdulatokkal kiradírozta a szót. Még nem
állt készen arra, hogy szembenézzen vele.
Kinyitotta az ajtót, és Marinit találta ott az ajtófélfának támaszkodva. Egy
zacskó kekszet tartott a kezében, és rámosolygott. Ez kezdett rossz szokásává
válni.
– Nem evett semmit – mondta.
Teresa elvette a zacskót, és elolvasta rajta a címkét. Gondolta.
– Hiszen ez cukorbetegeknek való! – tiltakozott.
– Rendben, akkor visszaviszem.
Teresa erősen fogta.
– Hazaküldelek pár órára, és ahelyett, hogy a saját dolgoddal törődnél,
elmész kekszet vásárolni nekem? – kérdezte.
Marini nem felelt.
– Mikor hagyod már abba, hogy ennyire keresed a kegyeimet? Nem
vagyok az anyád – mondta Teresa, de semmi ellenséges nem volt a
hangjában. Kezdte a férfit kedvesnek találni. Idegesítőnek, de kedvesnek.
– Maga a főnököm. És jó főnök – válaszolta a férfi.
– Á, előléptettél! Tegnap még csak egy lesajnált jósnő voltam.
– Ezt soha nem gondoltam.
 – Tényleg? Pedig talán kellett volna, mert a nyomozásunk zsákutcába
jutott.
Soha nem fogja elfelejteni azt a mosolyt, amely ekkor Marini arcán
elterült. Egy csapásra elmulasztotta az utóbbi napok fáradtságát és
feszültségét.
– Van egy nevünk, felügyelő. És egyezik a maga által felrajzolt profillal.
 44.

Lucas Ebran harminckilenc éves volt. Az anyjával élt a völgyben egy

faluban, a Travenìbe vezető út mellett. Tizenhárom éves korában felgyújtotta
az iskolai vécét, nemrég pedig összeveszett a szomszédaival. Meg voltak
győződve róla, hogy ő ölte meg a macskájukat. A kutyájuk is eltűnt, miután
vele látták. Azért gyanakodtak Ebranra, mert furcsának tartották, és félni
kezdtek tőle, mert a köszönésükre rendszerint zavaros tekintettel és
hallgatással válaszolt.
– Pirománia és állatkínzás gyanúja. Szép munka, Parisi! – mondta Teresa.
– Az apja vadász volt – tette hozzá a rendőr. Szájon keresztül agyonlőtte
magát, amikor a fia még tinédzser volt. Lucas találta meg a holttestet a
pincében.
Teresa megpróbálta elképzelni, milyen trauma lehetett ez az életnek abban
az érzékeny időszakában, amikor az ember már a felnőttkor küszöbén áll, de
még ott van benne a gyermeki ösztönösség és belső bizonytalanság.
Elképzelte, amint megy lefelé a pincébe vezető lépcsőn, megérzi a halál
szagát, benyit a sötétségbe, és megtalálja az apja szétroncsolt testét.
– Mivel foglalkozik? – kérdezte.
– Munkanélküli. Ismerte az első áldozatot: kőművesként dolgozott a
síközpont építkezésén. Két héttel Valent halála előtt kirúgták, mert képtelen
volt elvégezni még a legalapvetőbb rábízott feladatokat is.
Teresa érezte, hogy egész teste bizsereg az izgalomtól, de muszáj volt
uralkodnia magán.
– A pszichózisa miatt nem tudta – mondta gondolataiba merülve.
– Gyakran látták az erdő szélén kószálni – folytatta Parisi. – Kémkedett a
házak körül. Többen attól féltek, hogy zaklatja a kamasz lányukat. Jelenleg
folyik a keresése.
Teresa érezte, hogy az egész osztag őt nézi, és várják a válaszát. Olyan
döntés előtt állt, amely megváltoztathatja egy ember életét. Ebran vagy
brutális gyilkos, vagy a társadalom perifériáján élő ártalmatlan szerencsétlen.
Talán a macskát valaki más mérgezte meg, és a kutya egyszerűen
elszökött. Talán Lucas Ebran azért viselkedett így kamaszkorában, mert
szenvedett attól, hogy az apja elhagyta őt, és azért utálta a szomszédait, mert
érezte, hogy súlyosan ítélkeznek felette. Kémkedett más családok után, mert
irigyelte őket, és szeretett volna maga is kapni valamit ebből a melegségből,
és azért gyönyörködött a tinilányokban, mert az iskolában soha nem volt
barátnője.
Lehet, hogy Ebranra mindez igaz volt, de nem volt gyilkos. Teresa
azonban nem hagyhatott teret a kétségnek. Gyűlölte magát a nyakasságáért,
és csak úgy tudta elviselni, ha állandóan emlékeztette magát arra, hogy valaki
talán meg fog halni, és most éli életének utolsó pillanatait anélkül, hogy
tudná, milyen közel van a vég.
– Rendben – mondta. Öt perc múlva hívjátok fel nekem az
ügyészhelyettest! Addig valamit el kell intéznem.
 45.

Teresa a konyhában találta Hugo Knausst, aki éppen teát főzött magának. A
vízforraló a tűzhelyen zubogott, és a teafilter már az asztalra volt készítve,
mellette egy szelet citrom a csészealjon.
– Tegye le azt a bögrét, és forduljon meg! – szólt rá Teresa nyersen.
A férfi annyira meglepődött, hogy engedelmeskedett.
– Mi a baj? – kérdezte.
A fény úgy esett, hogy kihangsúlyozta az arcvonásait. Hideg cserzette sötét
bőrével úgy nézett ki, mint egy fából készült maszk, amit egy humorérzékkel
megáldott szobrász faragott: túl nagy fül, túl kicsi orr, túl közel ülő szemek...
Teresát nem tévesztette meg a nyájas arckifejezés. Biztos volt benne, hogy
nincs olyan tragédia, amely letörölhetné az arcáról azt a felemás vigyort. Ez
volt a védjegye, az arcberendezéséhez tartozó ránc. A helyére kellett tennie a
férfit, méghozzá most azonnal, különben nem tisztelte volna az ő szerepét az
ügyben.
– Hogy mi a baj? Körülbelül minden, amit azóta művel, hogy idejöttünk –
válaszolta. – Lucas Ebran. Mond magának valamit ez a név?
Knauss egy pillanatra lesütötte a szemét, mielőtt válaszolt volna: látszott,
hogy tudja, hibát követett el. Most már csak az volt a kérdés, hogy
szándékosan akadályozta-e a nyomozást.
– Ebran – sóhajtotta a rendőr, és közben elzárta a gázt. – Nem ő a mi
emberünk.
Teresa legszívesebben felpofozta volna. Nyilvánvalóan nem érti.
– Nem Ebran a probléma. Nem egészen. A probléma az, Knauss kapitány,
hogy meg kell bíznom a kollégáimban. Biztosnak kell lennem abban, hogy
úgy számíthatok a munkatársaim szemére és fülére, mintha a sajátjaim
lennének, és magával kapcsolatban nem ezt érzem. Kitalálja, hogy miért?
Félrebillentette a fejét, miközben várta a férfi válaszát.
Knauss megnedvesítette az ajkát, és a tekintetét végigjártatta a szobán,
mintha a megfelelő szavakat keresné. De nem talált egyet sem. Teresa nem
azért jött oda, hogy magyarázatot vagy bocsánatkérést kapjon. Azért jött,
hogy helyreállítsa a hierarchiát, egy bizonyos rendet, amely lehet, hogy
kellemetlen, de akkor is szükséges. Néha úgy érezte magát, mint egy öregedő
szarvas, aki párbajra hívja a fiatalabb bikákat, hogy megvédje a csordában
betöltött vezető szerepét. Kivéve, hogy ő nőneműnek született, és nem
szívesen akasztotta össze a szarvát másokéval. Kimerítő és szükségtelenül
fárasztó volt, de ha ez a munkáját szolgálta, kész volt mindenki másnál
keményebben odacsapni.
– Szóval? – sürgette.
Knauss ismét felsóhajtott. Talán kezdett rájönni, hogy nem fogja
egykönnyen lerázni magáról.
– Nem fordul elő még egyszer – mondta. – Mindenről beszámolok.
Teresa bólintott.
– David kórházban kötött ki, valószínűleg azért, mert találkozott az
általunk keresett gyilkossal, maga pedig még mindig itt van, és szkanderezik
velem – füstölgött Teresa. – Csak a szerencsének köszönhető, hogy a fia még
életben van. Emlékezzen erre, ha legközelebb úgy érzi, hogy helyettem akarja
vezetni a nyomozást, kapitány!
Látta, hogy a férfi nyel egyet.
– Ebran egy nyomorult ördög – mondta a férfi –, és az anyja beteg.
– Az apja pedig meghalt, és nincsenek barátai – kántálta Teresa.
Közelebb lépett Knausshoz, felemelte a fejét, és farkasszemet nézett a
férfival.
– Nem érdekel, ha azt hiszi, hogy ez alapján nem ő az, akit keresünk. Nem
érdekel, ha maga egy pancser. De meg ne próbálja megint félrevezetni a
nyomozásomat!
Knaussnak mintha elállt volna a lélegzete.
– Soha nem próbáltam félrevezetni – mondta.
Teresa egy centivel sem mozdult arrébb.
– Ha még egyszer elhallgat előlem valamilyen információt, vagy akár csak
egyetlen valótlan szót szól, esküszöm, hogy kirúgom az ügyből!
 46.

Nem maradt más hang a világban, csak a régi hóra hulló friss hó nesze. Az éj
az első, félénk pelyheket néma hóviharrá változtatta. Félelmetes tél volt. Az
erdő óriás kristállyá alakult, amelyben összegömbölyödött állatok bújtak meg
meleg odúikban, és a fák ágai nehéz fehérség alatt roskadoztak, amelyet
időnként leráztak magukról, miközben egészen a földig hajoltak. Néhány
állat még mindig kint kóborolt élelmet keresve; szemük világított a sötétben,
bundájuk fehér volt, bajszukra jégszilánkok tapadtak, orrlyukaikból gőz tört
elő.
Rejtekhelyéről, egy évszázados fenyőfa tövéből figyelte az erdőt,
miközben fázósan átölelte magát. Türelmesen várt.
Azt a prédát, amelyikre most vadászott, már hetek óta követte.
Tanulmányozta a szokásait, az útvonalait, és hogy milyen fajtársakkal
találkozik. Tudta, hogy azon az éjszakán előbb-utóbb el fog haladni előtte, és
megfelelően felkészült a fogadására. Zsákmánya a szokások rabja volt: még a
hóvihar sem térítette el a céljától.
Hamarosan meglátta közeledni. Fémből készült járművének fényei mélyen
behatoltak az erdőbe, és ahogy az út első kanyarjához értek, egy pillanatra
megvilágították a rejtekhelyét.
Felállt, és az aljnövényzetben mászva követte az útjukat. A jármű lassan
haladt. A sötétség egy különösen alattomos szakaszon érte utol, ahol a hegy a
legdurvább volt, és a jég olyan vastag, hogy tavaszig nem olvad el. Erőlködve
és csúszkálva haladt, átható szagú füstöt okádva a levegőbe.
Zsákmánya ideges volt. Még ilyen távolságból is meg tudta állapítani az
arcán látható feszültségből. Beesett szemét összeszűkítve próbált
koncentrálni. Ajkát annyira beharapta, hogy szinte eltűnt a szájában.
Kínlódott, és valószínűleg félt is. Ez az ő birodalma volt, és a zsákmánya
érezte, hogy nincs itt keresnivalója. Már csapdába esett.
Ahogyan az várható volt, a fémjármű megállt a harmadik hajtűkanyarban.
Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul állt az út közepén, és nem történt semmi.
Aztán kinyílt az ajtó, és a zsákmánya kiszállt. Figyelte, ahogy az, kilépve a
fagyos levegőre, összehúzza magán a ruháját és a sapkájával babrál.
 Előtte egy sötét tömeg feküdt az oldalán, amit megvilágítottak a jármű
sárga fénysugarai. A hó még nem temette be, és borzas bundája megcsillant
az éjszakában.
A préda közelebb lépett a vaddisznótetemhez, amelyet ő helyezett el nem
sokkal korábban. Leendő áldozata talán már azt számolgatta, hogyan tegye
fel a vaddisznót a járművére, hogy hazavigye, és lakmározzon a húsából.
Figyelte zsákmányát, és felkészült a rajtaütésre. Úgy helyezkedett, hogy
éppen mögötte lépjen ki a sűrűből. A hó elnyomta léptei zaját. Azt képzelte, a
felhőkön jár.
Remegett a keze, de a szíve nyugodt volt. Semmi sürgető, semmi sietség.
Csak annyira volt szükség, hogy elvegye az életét, ahogy a tél elvitte a
virágokét és a fűét.
Néhány lépésre állt meg a bűzt árasztó tetemtől. A hóviharban állva várta,
hogy a zsákmány észrevegye a jelenlétét, szembeforduljon vele, és
belenézhessen a szemébe. Ezt a fajta nézést az utóbbi időkben ismerte meg,
hozzá hasonlót a préda fajtársain kívül egyetlen más állatnál sem látott, és az
árvíz utáni piszkos folyóvízre emlékeztette. Homályos, zavaros, alattomos
tekintet volt.
A tetem fölé görnyedő zsákmány most kiegyenesítette a hátát, és észrevette
őt. Fejét felé fordítva a hópelyhek sűrűjén át bámulta az alakot, aki most
elállta a járművéhez visszavezető utat. Felállt. Látszott az arcán, hogy még
mindig nem fogja fel.
Nem fogta fel, hogy aki megveti az életet, annak egy napon a sajátjával
kell fizetnie.
Nem fogta fel, hogy azok, akik a gyengékre vadásznak, előbb-utóbb
találkoznak olyannal, aki erősebb náluk.
Főképp azt nem fogta fel, hogy gyakorlatilag már halott.
 47.

Vajon mennyire előrehaladott az állapotom? Elveszettnek érzem magam, még ha az elmém

működik is. Mi lesz velem, amikor eluralkodik rajtam az igazi zavartság? (Úgy döntöttem, így
fogom nevezni.) Gyanítom, hogy az elmúlt órák fáradtsága inkább rontja a helyzetet, semhogy
stimulálná a szinapszisaimat és ébren tartaná az agysejtjeimet, már amelyek még nem pusztultak
el. Az elhaltakra gondolni sem merek.
Nem akartam ebből a naplóból siratófalat csinálni, de úgy tűnik, hogy nyafogó vénasszony
lett belőlem, aki púp a hátamon.
Szóval hol is tartottam? A kulcskérdésnél.
Lucas Ebran: első számú gyanúsított.

Két ólomszürke nap és korai sötétedés után ezen a reggelen a háztetők és az

utcák ragyogó napsütésben úsztak lenn a faluban. Mintha a hóvihar
kitisztította volna a világot. Nyoma sem volt az utak szélén a koszos
latyaknak, az esőfoltos ablakoknak és az árkokban rothadó növényzetnek.
Minden formát lekerekített az érintetlen fehérség. Hószag és a kandallókban
égő fa illata töltötte be a világot.
Mire Teresa és Marini odaért Lucas Ebran házához, Knauss kapitány
autója már a felhajtón parkolt. A rendőrfőnök ragaszkodott hozzá, hogy ő
érkezzen először, nehogy a nyomozók felzaklassák Ebran idős és beteges
édesanyját. Biztos volt benne, hogy ő jobban tudja tálalni a váratlan
látogatásuk okát. Nem sokkal azelőtt telefonon tudatta Teresával, hogy Ebran
nincs otthon, és az anyja nem tudja, hol van.
Ahogy kiszállt a kocsiból, Teresa észrevette, hogy valaki nézi őket a
szomszédos ház ablakából. Az árny azonnal eltűnt.
– Úgy látom, a szomszédok kíváncsiak – jegyezte meg Marini.
Teresa igyekezett nem nézni az ablak felé.
– Újra biztonságban akarják érezni magukat – mondta. –
Boszorkányüldözésre is képesek lennének, csak hogy megszabaduljanak a
félelemtől.
Hugo Knauss maga nyitott ajtót nekik Ebranék házában. Alig tudott Teresa
szemébe nézni a néhány órával azelőtti összetűzésük után. Teresa már nem is
bízott benne. Tartózkodó viselkedése veszélyesnek bizonyulhatott. Ugyanezt
a magatartást tapasztalta Valent özvegyénél is. Travenì lakói védelmezték
egymást, és bizalmatlanok voltak a kívülállókkal szemben. Összezártak.
Senki sem válaszolt szívesen a rendőrség kérdéseire. Igyekeztek kerülni
minden kölcsönhatást velük, még a szemkontaktust is. Inkább védtek volna
egy gyilkost, minthogy azt érezzék, hogy olyan emberek figyelik és ítélik
meg őket, akiket minden szempontból idegeneknek tartottak. Teresában csak
most tudatosult, hogy a közösség úgy tekint a turistákra, mint szükséges
rosszra, akiket el kell viselniük, és akikkel nem szabad megosztaniuk a
gondolataikat. Rájött, hogy soha nem fog támogatást és együttműködést
kapni ettől az ősi, sérthetetlen faluközösségtől, amelyet több évszázados
elszigeteltség kovácsolt össze. Ezért utasította Parisit, hogy vizsgálja meg
alaposabban a falu lakóinak kapcsolati rendszerét, anélkül hogy Knauss
kapitányt tájékoztatná róla. Találniuk kellett egy gyenge láncszemet, aki
hajlandó beszélni, aki hozzájuk hasonlóan nem igazán illeszkedett be, és
esetleg neheztelésből vagy figyelemfelkeltésből kész felfedni a falu bűneit.
Teresa ismerte az ilyen közösségeket, volt már dolga hasonló esetekkel, és
tudta, hogy mindig akad valaki, akit kiközösítettek, ezért tele van
keserűséggel és bosszúvággyal. Meg kellett találnia ezt a személyt. Egy név
kellett neki és hozzá a keresett profil. A gyilkos jól ismeri a falut. Bizonyára a
falu is ismeri őt.
Ebran anyja idősebb volt, mint amilyennek Teresa gondolta, vagy talán a
nehéz élet viselte meg. Túlsúlyos teste egy kopott, foltos fotelbe préselődött.
A szoknyája alól kilátszó lába dagadt volt, ami betegségre utalt. Arcába lógó
fésületlen haja révült kifejezést kölcsönzött neki. Ijedtnek és mérgesnek
látszott, és alig válaszolt Knauss kérdéseire. Mindig ugyanazt felelte: nem tud
semmit, nem ért semmit. Elkezdte Parisit szidalmazni, aki addig csak figyelte
őt.
– Maguk idejönnek a fiamat keresni, közben meg az egész falu titkol
valamit! Az emberek reggel templomba mennek, este pedig más ágyába
bújnak! Egy rakás képmutató! Számolják csak össze, hány fattyú van
Travenìben! Több százan vannak!
Teresa elfordította a tekintetét, mert szégyellte, hogy ez a küszködő
teremtés kóros kíváncsiságot keltett benne, és nem akarta megbántani.
Szánalmat érzett iránta, egyúttal félelmet keltett benne. Félelmet attól, hogy
egyszer majd ő is ilyen lesz.
– Állítsd le! – kérte Marinit.
A két szó inkább hangzott könyörgésnek, mint utasításnak, és amikor erre
rájött, kiment a szobából.
A ház többi része ugyanolyan volt, mint a nappali: elhanyagolt és a
múltban rekedt. Lucas szobája egy kamaszé volt: régi, rongyos sarkú
poszterek a falon, egy gitár a sarokban, bevetetlen ágy, ruhák szanaszét a
padlón.
Teresa hallotta, hogy Marini jön mögötte. A nappaliból már semmi nem
hallatszott.
A nyomozó kesztyűt húzott, és felkapott egy cipőt.
– Negyvenötös – állapította meg. – Illik a profilba.
Az ágy alatt és a szekrényben egy halom pornóújságot találtak.
– A fiú kedveli az erőszakos helyzeteket – jegyezte meg Marini a
magazinokat lapozgatva.
Teresa kikapta a kezéből, és az ágyra hajította őket.
– Ha ilyen könnyű lenne pszichológiai profilt készíteni, még neked is
sikerülne – mondta neki.
Önkéntelenül is sajnálta az anyát és fiát, akik életük egy bizonyos pontján
elszakadtak egymástól. Igyekezett hideg fejű és távolságtartó maradni.
– Az a tény, hogy az ő korában még mindig fényképekben keresi a
kielégülést, nem pedig egy igazi nővel, elég sokatmondó – magyarázta. –
Kétlem, hogy valaha is volt romantikus kapcsolata. Egy olyan anyával él
együtt, aki a fizikai és mentális hanyatlás megtestesítője. És nagyon
valószínű, hogy nincsenek barátai.
– Évek óta nem láttam ilyen magazint. Nem tudja, hogy manapság
egyszerűbb és olcsóbb az internetet használni?
Ekkor döbbentek rá, hogy az egész házban egyetlen elektronikus eszköz
sincs. Se számítógép, se mobiltelefon, még egy tévé sem. Mintha néhány
évtizedet visszamentek volna az időben.
Teresa rámutatott a dátumra az egyik magazinon.
– Valószínűleg az apjáé volt.
A bútorok és berendezési tárgyak nehéz anyagi helyzetről árulkodtak. Volt
egy polc, tele a helyi állatvilágról szóló könyvekkel, és az éjjeliszekrényen is
akadt néhány. Úgy tűnt, Ebrant lenyűgözik a vadállatok. A falon világtérkép
lógott, amelyen filctollal különböző pontok voltak bejelölve.
– Az a sok utazás, amit sosem engedhetett meg magának – sóhajtott fel
Teresa melankolikusan.
Érezte magán Marini tekintetét.
 – Mintha sajnálná őt.
– Ezt hívják empátiának.
– Lehet, hogy ő a gyilkos.
– Igen, lehet.
– És ez nem jelent semmit?
– Dehogynem. Azt jelenti, hogy minden sorozatgyilkos, mielőtt átlépné azt
a pontot, ahonnan már nincs visszaút, szenvedő emberi lény. Sok esetben
bántalmazzák. Mindig magányos.
Ekkor megcsörrent Marini telefonja. A travenì központtal beszélt röviden,
majd letette a telefont.
– Bejelentést tettek, hogy eltűnt egy férfi. A neve Abramo Viesel –
közölte. – Tegnap este nem jelent meg a nővérénél vacsorára, és a telefonja
órák óta elérhetetlen. A testvér nem tud sehova menni a hó miatt, de aggódik.
Azt mondja, ilyen még sosem történt.
Teresa széthúzta a megsárgult csipkefüggönyt, és kinézett az ablakon. A
kertben egy helyen lándzsa alakú levelek és piros bogyók kandikáltak ki a hó
alól.
 48.

Abramo Viesel gondnokként dolgozott a travenì iskolában. Elvált volt és

gyermektelen. Hetente egyszer a nővérénél, Caterinánál vacsorázott, aki a
családjával egy faházban lakott a falu külterületén, egy mindentől elszigetelt
fennsíkon.
Teresa és Marini kénytelen volt megvárni a hókotrót, hogy el tudjanak
indulni hozzá. Lépésben követték a munkagépet a nehezen járható, éles
kanyarokkal tarkított úton. Marini a vezetésre koncentrált, és egy szót sem
szólt, mióta elindultak. Teresa a tájat figyelte. Amint feljebb értek,
elborították őket az alacsony felhők, amelyek koronaként övezték a
hegycsúcsot. A világ ismét megváltozott: a köd, a jég és a fényhiány vette át
az uralmat.
Néhány hajtűkanyar után a hókotró megállt. A sofőr kidugta a karját a
nyitott ablakon, hogy figyelmeztesse őket. Megállították a kocsit, és
kiszálltak. A levegő apró páracseppektől volt terhes. A felhőt lélegezték be.
A férfi rámutatott valamire az út közepén.
Tőlük száz méterre két villogó fénycsóva hatolt át a ködön.
– Zárkózzon be, és semmilyen körülmények között ne szálljon ki! –
figyelmeztette Marini a sofőrt, akit nem kellett győzködni.
Marini és Teresa előhúzták a fegyverüket, és elindultak. Egy járó motorú
dzsipet pillantottak meg, amelynek a kipufogógáza belevegyült a ködbe.
Óvatosan haladtak előre, közben figyelték a körülöttük lévő árnyékokat, és
összerezzentek, valahányszor egy hógöröngy lecsúszott a túlterhelt ágról.
– Ül benne valaki – mondta Marini.
A hátsó szélvédőn keresztül egy kalapos férfi feje látszott. A rendszám
megegyezett azzal, amit kerestek.
Marini hangosan szólította Abramo Vieselt, de az autóban ülő alak nem
mozdult.
Teresa a hóra mutatott a vezetőoldali ajtó alatt. Piros volt. Még most is
csöpögött a vér. Egy pillanatra lehunyta a szemét.
Megint elkéstünk, gondolta.
Marini kinyitotta az ajtót, és elkáromkodta magát. A vezetőülésben lévő
holttest keze spárgával a kormánykerékhez volt kötözve.
– A bőre csupa vér, de a ruhája tiszta – állapította meg.
Teresa még mindig a fegyvert szorongatta, és érezte, hogy megremeg a
keze. Lassan leengedte.
– Az nem a bőre. Lenyúzták, utána visszaadták rá a ruhát.
Muszáj volt pár lépéssel odébb mennie, hogy összeszedje magát. Újra
körülnézett a helyszínen, és az autó reflektorának fényében egy halmot vett
észre az úttesten. Körülötte néhány méteres körzetben a talaj nem volt fehér.
A porhó ott úgy nézett ki, mint az eperfagylalt. Ettől az önkéntelen
asszociációtól Teresát elfogta a hányinger. Nem eper, hanem hemoglobin
festette pirosra. Vér. Ezen a helyen végezte a gyilkos a rituálét.
Leguggolt, és félresöpörte a havat. A hókupac alól egy állat bundája
bukkant elő.
– Talán így állítja meg őket – mondta hangosan, hogy Marini is hallja.
A férfi odament hozzá. Arca elkínzott volt, és látszott rajta, hogy mélyen
meg van rendülve. Letörölte a maradék havat, és nagy nehezen sikerült
megfordítania a tetemet. Egy vaddisznó volt.
– A lába kötéllel van összekötve – állapította meg. – Biztosan csapdával
fogta el. Nincs meglőve. És a nyaka el van törve... Ehhez hatalmas erőre van
szükség.
Teresa bólintott.
– A gyilkosunk nem kedveli a fegyvert. Puszta kézzel öl és vadászik.
– De ez sokkal több energiát igényel.
– És kockázatos. Nem szabad alábecsülni az életükért küzdő emberek
erejét. De őket ez nem érdekli.
Marini rábámult.
– Őket? – kérdezte.
– Az olyanokat, mint ő. Akik betegesen rajonganak a vérért. Ed Kemper
felboncolta az áldozatai holttestét, hogy játszhasson a belső szerveikkel.
– Nem bánja, ha hányok?
– Csak ne a bizonyítékaimra, nyomozó.
– Maga szerint a gyilkosunk is ezt csinálja?
– Mit?
– Nincs itt a bőr. Azt is magával vitte?
Teresa felsóhajtott. Fáradt volt és csüggedt. Nyoma sem volt benne
dühnek, pedig rettentően szerette volna.
 – Hívd a központot! – parancsolta. – És kerítsd elő a helyszínelőket!
Nehézkesen felállt. Észrevette, hogy egy kicsit odébb, a dzsip
keréknyomaitól távol egy véres kő hever a földön. Eltakarták egy fenyőfa
ágai, de hó nem fedte. A gyilkos arra használhatta, hogy leüsse az áldozatot,
talán a tarkójánál.
Visszament a holttesthez, hogy megvizsgálja a fejét. Megpróbált benézni a
szőrmesapka alá anélkül, hogy bármihez hozzáért volna, mert még a fejbőrt is
eltávolították.
Ekkor enyhe légáram érintette meg az arcát. Meleg volt. Értetlenül nézett a
holttest tágra nyílt szemébe. És amikor az igazság kezdett felderengeni, úgy
érezte, hogy a teste végleg cserben hagyja.
– Él! – sikoltott fel.
 49.

Bergdorf, 1978. november 12.

A megfigyelés 94. napja

Az első megfigyelések szerint az alanyok egészségesek, nem mutatják

komolyabb betegség vagy kóros elváltozás jeleit, annak ellenére, hogy
továbbra is jelen vannak azok a tünetek, amelyek összességét kollégám, René
Spitz „anaklitikus depressziónak” nevezett. Az állapotukat egyfajta éber
stuporként határoznám meg.
Érdekes módon az egyik egyén részben eltérően reagált. A többiekkel
ellentétben ez az alany a külső ingerek hiánya ellenére is kifejezett
reakciókészséget mutat. Bár az arcmimika nála is hiányzik, az operátor
kétszer is „tudatosnak” minősítette a nézését.
Ahogy az várható volt, elkezdte elutasítani a fizikai kontaktust, és
agresszívan reagált a közeledési kísérletekre. Az operátor meg van győződve
arról, hogy az alany negatív hatást gyakorol a többiekre.
Gyanújának ugyan nincs tudományos alapja, és a babona is szerepet
játszik benne, közvetve mégis alátámasztja saját elméletemet, miszerint az
alany a „primitív alfa” jellemzőit mutatja. Freud definíciója szerint ő az
„apa”, a domináns hím, egy kivételes képességekkel rendelkező egyén, aki
képes uralkodni a tömegek felett és leigázni a primitív hordát, vagyis az
emberi társadalom legkorábbi formáját.
Az „apa” titokzatos erővel rendelkezik, amelyet állati mágnesességnek
nevezhetnénk. Befolyása gyakorlására a tekintetét használja, akár egy
hipnotizőr. Ha jobban belegondolunk, a hipnózisban van valami
nyugtalanító: kérés nélkül elvesz, hívatlanul behatol.
Megállapíthatjuk, hogy a szóban forgó alany rendelkezik azzal, amit Freud
manának nevezett.
Az operátor megfigyeléseinek fényében tanulmányozni kezdtem az alannyal
szomszédos egyének viselkedését.
Egyelőre annyit tudok kijelenteni, hogy az alfa-hím közelében lévők
állapota lassabban romlik, mint a többieké, mintha valamiféle kommunikáció
révén leküzdötték volna elszigeteltségüket, és erőt merítettek volna
máshonnan (az „apától”?).
Egyet kell tehát értenünk Spitz záró megállapításával: a társas érintkezés
az emberi lét elengedhetetlen feltétele.
Ha netalán valaki azzal érvelne, hogy az alany túl fiatal ahhoz, hogy az
„apa” viselkedésformáját megvalósítsa, Freud szavaival válaszolok:
„Minthogy az ősember mindannyiunkban tovább él, a primitív horda
bármely véletlenszerű tömegből újra kialakulhat.”
Ez történik most itt.
 50.

Battaglia felügyelő egészen a városig követni akarta a mentőautót, amely

Abramo Vieselt szállította a kórházba. Massimo, aki ragaszkodott hozzá,
hogy elkíséri, nyaktörő sebességgel indult a szirénázó mentőautó után.
Útközben egyikük sem szólt egy szót sem. A nyomozó úgy tett, mintha a
vezetésre koncentrálna, a felügyelő pedig az ablakon bámult kifelé, és a
karamelláit eszegette, ami annyira irritálta a férfit. Nem értette, hogy tud
Teresa ilyen könnyelműen bánni az egészségével. Lassan, egymás után
dugdosta őket a szájába, és Massimo biztos volt benne, hogy direkt csinálja,
hogy időt adjon neki a tiltakozásra. Ám ő nem kapta be a csalit. Annyira
feszült volt, hogy semmi másnak nem tudott teret engedni, csak a
hallgatásnak. Tudta, mire gondolhat most a felügyelő, és azt is, hogy fordítva
is így van. Végre volt valami közös bennük, azonban ez a közös téma maga
volt a borzalom, egy lélekromboló erőszak. Mindketten tanúi voltak a
legmélyebb sötétségnek, ahonnan görcsbe rándult gyomorral és elnehezedett
szívvel jöttek ki.
Amikor a sürgősségi osztályra értek, a mentősök már lázasan
tevékenykedtek, és éppen a hordágyat tolták ki. Vieselt hamarosan elnyelték
a tolóajtók, és helyreállt a nyugalom.
– Menj csak haza! – mondta a felügyelő.
Massimo tiltakozásra nyitotta a száját, de a nő nem adott rá lehetőséget.
– Én itt maradok. Menj haza, és pihenj néhány órát! Majd hívlak.
Ez nem javaslat volt, hanem parancs, még ha olyan fáradt hangú is, hogy
alig lehetett hallani.
Massimo nézte, ahogy Teresa testileg-lelkileg kimerülten elindul a bejárat
felé. Nyilvánvaló volt, hogy valami elpattant benne. Valami tönkrement, ami
kibillentette az egyensúlyából. Mégis talpon maradt, és tette tovább a dolgát.
Massimo visszatért a kocsijához, beindította a motort, és rájött, hogy nincs
kedve hazamenni a lakásába, amelyet még mindig nem tudott az otthonának
tekinteni.
Céltalanul kocsikázott a belvárosban, remélve, hogy ez majd
megnyugtatja, de a forgalom és a figyelmetlen gyalogosok csak fokozták az
idegességét. Éppen egy piros lámpánál várakozott, amikor eszébe jutott, hogy
nincs túl messze a közkönyvtár.
Miért is ne?, gondolta.
A zöld lámpánál elkanyarodott, ahelyett hogy egyenesen ment volna
tovább a lakásához.
A korábban kikölcsönzött könyveket már felfalta a rövid ebéd- és
vacsoraszünetekben, valamint az éjszakai alvásából lecsípett órák alatt, és
meglepődve tapasztalta hogy érdekesek. Szerette volna folytatni ezt a
gyilkosok pszichéjébe tett utazást, már csak azért is, hogy jobban megértse,
hogyan dolgozik Teresa Battaglia, miket gondol, és miért gondolja úgy.
Ilyenkor este a könyvtár tele volt egyetemi hallgatókkal. Massimo
elvegyült a tömegben, és szándékosan nem kereste a könyvtároslányt, aki a
múltkor szociopatának nézte. Egyenesen az őt érdeklő részleg felé vette az
irányt, és elkezdte böngészni a könyvek gerincét.
Vajon annak idején Teresa Battaglia is idejött, és nézett felfelé a polcokon,
miközben égett benne a tudásvágy? Elképzelte, amint ott áll, szemüvege
szárát a szájába veszi, és időnként kifújja a szeméből vörös frufruját.
– Bocsáss meg!
Megfordult. Ő volt az, a könyvtároslány, aki ezúttal mosolyogva nézett rá.
– Szia! – köszöntötte.
– Bocsáss meg! – ismételte meg ajkába harapva.
Massimo megvonta a vállát.
– Mit kellene megbocsátanom?
– Mert azt hittem, hogy valami gyilkos pszichopata vagy.
Massimo felnevetett.
– Miből gondolod, hogy nem vagyok az? – évődött.
– Láttalak a híradóban a tévében.
– Ó, és pszichopaták nem szerepelhetnek a tévében?
Most már a lány is nevetett.
– Mondhattad volna, hogy rendőr vagy.
Massimo úgy tett, mintha mérlegelné a kérdést.
– Nem igazán adtál időt arra, hogy megemlítsem – válaszolta.
Látta, hogy a lány egy pillanatra lesüti a szemét. Bizonyára bűntudata volt.
A francba, most már én is kezdek úgy gondolkodni, mint a felügyelő! Nem
tudta, hogy örüljön vagy inkább aggódjon.
– Sara vagyok.
 – Massimo.
– Reméltem, hogy visszajössz. Szeretném jóvátenni – mondta, és kivette a
férfi kezéből a könyvet, amit lapozgatott. – Ez nem neked való.
– Nem?
– Nem.
Massimo nézte, ahogy a lány a polcokat vizsgálgatja. Láthatóan tudta, mit
keres, és amikor végre megtalálta, lábujjhegyre állt, hogy kivegye.
– Tessék – nyújtotta át.
Massimo kétkedve vette a kezébe.
– Az elme útjai és kilengései – olvasta fel hangosan. – A pszichológia
kézikönyve.
– Épp a minap hozták vissza. Rögtön rád gondoltam.
– Különös. Nem találok benne említést feldarabolt holttestekről és
megcsonkított áldozatokról.
Sara szeme villant egyet, de hamarosan mosolyra húzódott a szája.
– Ahhoz, hogy elfogd a gyilkost, előbb meg kell értened, hogyan
gondolkodik, nem igaz? – kérdezte.
– Hm. Mintha ezt már hallottam volna valahol.
– És itt a számom.
Massimo rápillantott a névjegyre, és elvörösödött. Elragadóan régimódinak
találta.

Ezek voltak azok a pillanatok, amikor Teresa elgondolkodott azon, hogyan

képes szeretni a munkáját, amikor az ilyen felkavaró betekintést nyújt az
emberi kegyetlenség mélységeibe. Nem értette, az emberek miért a haláltól
félnek és nem az élettől, hiszen az élet egy kegyetlen, testvérgyilkos harc,
amely mindig hagy vérnyomokat maga után.
Most Abramo Viesel is harcolt az egyik emeleti kórteremben. Teresa
megvárta, amíg előkerült egy orvos, és tájékoztatta őt a férfi állapotáról.
Kritikus volt. A váróhelyiségben fülledt volt a levegő. Kinyitotta az ablakot,
és kinézett a parkra. Jólesett a friss levegő és a csend.
– Kávét?
Hátrafordult. Marini visszatért. Nem hajtotta végre az utasítást:
ugyanabban a ruhában volt, mint amikor elváltak, és ugyanolyan kimerültnek
tűnt.
– Nem, köszönöm – felelte Teresa.
 – Most mit csináljunk?
A válasz egyszerű volt. Meg kellett találniuk a gyilkost, és megállítani a
vérengzést. Könnyű volt megfogalmazni, hogy mi a teendő. A valóságban
azonban a tettes újra és újra lecsapott, és ők képtelenek voltak
megakadályozni.
Teresa visszafordult a park felé.
– Lucia Kravina anyja, a terepjárós kölyök, és most Viesel... Nem értem,
miért hagyott életben három áldozatot – töprengett.
– Négyet.
Megfordultak, és Parri állt ott a szobában. A törvényszéki orvos
üdvözlésképpen bólintott, odalépett Teresához, megérintette a karját, és
figyelmesen az arcába nézett.
– Hogy vagy? – kérdezte.
Teresa elmosolyodott. Tudta, hogy a férfi nem az a típus, aki csak az
illendőség kedvéért teszi fel ezt a kérdést. Éppen a fáradtság mértékét
diagnosztizálta rajta.
– Remélem, nem azt akarod megkérdezni, hogy eleget ettem és aludtam-e
az elmúlt huszonnégy órában – hárította el.
Parri a szemüvege kerete fölött tanulmányozta.
– Ez teljesen felemészt téged – mondta lakonikusan.
Teresa látta, hogy Marini mennyire meglepődött Parri kíméletlen
őszinteségén, de ő már hozzászokott. Parri a barátja volt, és egész életében
aggódott érte. Teresa emlékezett arra, mit mondott neki egy sok évvel azelőtti
éjszakán, amikor ott álltak egy áldozat holtteste fölött, akit nem tudott időben
megmenteni: ez a munka előbb-utóbb fájdalmat fog okozni neked.
Teresa arra gondolt, talán már eljött ez az idő. Nézte a tükörképét az
ablakban.
– Ezt miből állapítottad meg? – kérdezte, miközben a szeme alatti táskákat
vizsgálgatta. – Abból, hogy szarul nézek ki?
Parri elnevette magát, de a tekintete továbbra is őszinte aggodalmat
tükrözött.
– Éppen hívni akartalak – mondta neki. – Megérkeztek a Roberto Valent
holttestén végzett vizsgálatok eredményei.
Teresa figyelme felébredt.
– És?
– Szívmegállásban halt meg, pár órával a csonkítás után, azt mondanám.
 Teresa meglepetten nézett rá.
– Ez azt jelenti, hogy a tettes egész idő alatt mellette volt.
– Igen. Ez hihetetlen.
– Tehát nem öl. Soha nem is akart. A halál nem volt szándékos – vonta le a
következtetést Teresa.
Parri egyetértően bólintott.
– Szerinted ez mire utal? – kérdezte.
– Talán nem akarja elfogadni, amit tett? Nem, nem lehet, ennek semmi
értelme. Semminek sincs. A sorozatgyilkosok nincsenek tudatában a tetteik
súlyosságának. Az áldozataikat tárgynak tekintik. Nem éreznek empátiát,
mert valamilyen gyerekkori trauma miatt ez nem fejlődött ki bennük. Nem
mutatnak bűntudatot, mert számukra a gyilkolás szükségszerűség.
– Talán egy atípusos sorozatgyilkos – vetette fel Marini.
Teresa össze volt zavarodva, és nem is próbálta palástolni.
– Az erőszakos cselekmény elkerülése egyszerűen nem fér össze a
sorozatgyilkosok pszichológiai profiljával – jegyezte meg. – A tetteik végső
célja mindig a halál. Ez az egyetlen módja annak, hogy megkönnyebbüljenek,
amitől átmenetileg le is csendesednek.
– Azt hiszem, az egyetlen ember, aki esetleg tisztázni tudná a helyzetet, az
a nő lesz, Lucia Kravina édesanyja – mondta Parri –, de őt nem fogják
egyhamar felébreszteni a mesterséges kómából.
Marini Teresára nézett.
– Egyszer mesélt nekem Igor Rosmanról, aki lábakat gyűjtött – fordult
hozzá. – Mi van, ha a mi gyilkosunk is ugyanezt teszi?
Teresa megpróbálta új szemszögből nézni a tényeket.
– Nem emberi végtagokat gyűjt, hanem valami mást – morfondírozott. –
Szemet visz el...
– Meg orrot és fület.
– És most a bőrt. Vajon mi lesz a következő?
Marini átnyújtotta Teresának a kabátját, és ő is felvette a sajátját.
– Még mindig nem találtuk meg Lucas Ebrant – mondta. – És ma van
december ötödike, Szent Miklós napja. Ideális éjszaka a zavartalan
gyilkoláshoz.
 51.

Ismét eljött az a téli este, amikor a falu külseje teljesen átalakul, mint amikor
a holdat egyre jobban elsötétíti egy árnyék, noha az ég többi része felhőtlen.
Régóta kereste ennek az árnyéknak a forrását, de soha nem találta meg.
Kereste a hegyoldalakon és a völgyben is. Nézte az eget és a lába alatt a
földet. Semmit sem talált. Akkor jött rá, hogy a sötétség valahonnan a túlsó
világból, a kifürkészhetetlenből származik.
Ebből a sötétségből benne is lakott egy darab. Amikor elvett egy életet,
szétterült a belsejében, és hideggel itatta át. Csapdába esett állat módjára
vergődött benne, de amint hallgatózni kezdett, eltűnt.
Lenézett a kezére. Vérszag szállt fel az orrába. Csodálkozott, hogy miért
ilyen nyugtalan. Körülötte az élet és a halál járták a mindennapi táncukat,
mint pillangó és molylepke a szürkületben.
Ezen az éjszakán a falu lakói úgy néznek szembe a félelmeikkel, hogy félig
embernek, félig fenevadnak álcázzák magukat.
Olyan hosszú szarvakat fognak viselni, amilyeneket még soha nem látott a
vadonban, állatbőrbe bújnak, botokkal és fáklyákkal hadonásznak,
félelmetesre festik az arcukat. Ezen az éjszakán olyanok lesznek, mint ő.
Felöltötte a birkabundáját, és egy bőrcsíkkal összefűzte a derekán. Feltette
a fejdíszét. A fenséges agancs falra vetülő árnyéka úgy nézett ki, mint egy
csupasz fa koronája.
Kezét belemártotta a tálba, és ujjbegyeit végighúzta a bőrén. Az ónedény
tükrében nézte, ahogy az arca kifehéredik.
Egy pillanatig így maradt, farkasszemet nézve magával. Aztán felvette a
könyvet, amely mostanában foglalkoztatta. A faluban találta, valaki
ottfelejtette. Eleinte alig értette a szavakat, de mostanra kezdtek pontos
képeket felidézni a fejében. Fellapozta, és kikereste a tölgyfalevéllel
megjelölt oldalt.
Többször kinyitotta és becsukta a száját, mint egy szárnyait próbálgató
madárfióka, mielőtt a semmibe vetné magát. Aztán megindultak a szavak.
– Igen, ilye-ilyen leszel, te, nők köz-között királynő, az utolsó szen-
szentség után, csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő s kövér gyom
burjánzik buján.{1}
Rápillantott a mellette lévő koponyára. Már volt szeme, volt arca, de még
mindig hiányzott belőle az élet melege.
Fogott neki egy gyíkot, hogy ne érezze magát magányosnak, és ne féljen
éjszaka, amikor ő elmegy. A jószágot egy nagyon mély hasadékban találta,
úgy ébresztette fel téli álmából. A többi hibernáló állattól eltérően ez nem
gömbölyödött össze, mert a testének nem volt szüksége melegre. Mindig
hidegvérű volt, még nyáron is. Egy madzaggal a társa kezéhez kötötte.
Elindulás előtt megsimogatta társa kicsiny fejét, és közben hozzáért az
ujjperceihez. Rövid csilingelő hangot adtak ki, mire reménykedni kezdett,
hogy talán ő is felébred álmából, ahogyan a gyík, de hiába várt.
 52.

El tudom én még látni a munkámat?

Nem a fizikai fáradtság miatt aggódom. Hozzászoktam, hogy ezt a hol barát, hol ellenség
testemet hurcolom magammal, hozzászoktam, hogy elviselem a panaszait, még akkor is, ha a
fogamat csikorgatom a fájdalomtól.
Nem a dagadt lábam miatt szégyellem magam, nem is amiatt, hogy a kezem néha elengedi a
fogást, vagy hogy a szavak összefolynak a szemem előtt.
Ami éjszakánként nem hagy aludni, az az elmém fogyatkozása. Hiszen mi vagyok én, ha nem
a gondolataim, az emlékeim, az álmaim, a reményeim? Mi vagyok én ezek nélkül az érzelmek
nélkül? A méltóságom nélkül?
Már megint itt tartok, tönkreteszem ezeket az oldalakat olyan gondokkal, amelyek nem érik
meg a tintát, amivel írom őket.
Hol is tartottam? (Mostanában túl gyakran teszem fel ezt a kérdést.)
A 19. napirendi pont: biztonsági intézkedések a Szent Miklós-napi felvonulásra Travenìben.
Ez a krampuszok éjszakája. Ki tudja, hogy a mi ördögünk is felbukkan-e. Én készen állok rá.
Várom.

Travenì levetette a gyászruháját, és kicsinosította magát az alkalomra. Az

utcákat hópehely alakú ezüstlámpák díszítették, a főút házait fényfüzérek
kötötték össze. Az ablakokat és az erkélyeket karácsonyi dekoráció díszítette,
és a hagyományoknak megfelelően minden ablakban gyertya égett. A főtéren
egy gyantától illatozó óriási fenyőfát állítottak, amin alkonyatkor ezernyi
lámpa gyulladt fel, csúcsán egy ragyogó üstökössel.
Feléledtek a tüzek. Az árusok kivilágították a standjukat. Forralt bor és sült
gesztenye illata szállt a levegőben. A csevegést a pár korty alkohol és az első
turisták érkezése egyre vidámabbá tette. A hangszóróból karácsonyi dalok
szóltak, a kocsmából és a vendéglőkből forró, ízes ételek illata áradt. Az
utcákat hamarosan megtöltötte a békés tömeg.
Teresa megállapította, hogy a polgármester félelmei alaptalanok voltak.
Ehelyett az történt, amitől ő tartott: a falut nemrég ért borzalmak inkább
odavonzották, mintsem taszították volna a tömeget. Aznap este az
ördögjelmezeken és az ünnepi harangzúgáson túl más is csábította Travenìbe
embereket: az a borzongató izgalom, hogy az egyik jelmez mögött igazi
gyilkos rejtőzik. Teresát mindig meglepte az emberi psziché működése, de
látott már ilyet korábban is.
Fejben gyorsan végigfutott a biztonsági intézkedéseken, amelyeket azért
hoztak, hogy elzárják a gyilkos lehetséges menekülési útvonalait. Elméletben
működtek, de vajon a gyakorlatban is megállják-e a helyüket? A tömegben
rendőrök vegyültek el, sokan közülük civilben. Teresa úgy döntött, hogy a
helyszínről koordinálja a műveleteket. Ott akart lenni a dolgok sűrűjében, egy
levegőt szívni a gyilkossal, az ő szemével nézni a lehetséges áldozatokat.
Tudta, hogy eljön, mivel ez olyan lehetőség volt az egója számára, amit nem
hagyhatott ki, hiszen saját szemével láthatja, milyen hatást váltott ki, micsoda
tömegeket vonzott a helyszínre.
Teresa remélte, hogy ez elég lesz neki ahhoz, hogy egy éjszakára kielégítse
a mindenhatóság iránti vágyát, és a benne lakozó szörnyeteg egyelőre nem
követel újabb áldozatot.
– Válthatnánk pár szót, felügyelő?
Teresa meglepődve fordult hátra. Knauss rendőrkapitány nézett rá savanyú
képpel. Teresa sejtette, mi ronthatta el a hangulatát: az általa kért erősítés
megérkezése a városból, amivel megint csak kétségbe vonta Knauss szerepét
és tekintélyét.
– Miért nincs az állomáshelyén? – próbálta elhessegetni a férfit, és rögtön
vissza is fordult, hogy nézze, ahogy az ünnep életre kel.
– Amikor idejött, azt mondta, hogy bármilyen problémával fordulhatunk
magához, ezért én...
– Nos, mi az? – szakította félbe Teresa.
A rendőr csípőre tett kézzel a cipője orrát nézegette, és közben szokás
szerint nyitott szájjal rágógumit rágcsált, amit Teresa kifejezetten utált.
– Én is ezekben a hegyekben születtem, akárcsak a legtöbb emberem –
kezdte. Mindenkinél jobban ismerjük ezt a helyet és a lakóit. Megszoktuk,
hogy egyedül oldjuk meg a dolgokat, mindig is így volt. Mi...
– Biztos vagyok benne, hogy mindannyian példás rendőrök, kapitány –
mondta Teresa. – De ez az ügy meghaladja a képességeiket.
Ezek a szavak pofonként érték a férfit, aki döbbenten nézett a felügyelőre,
mintha nem tudta volna elhinni, hogy lehet valaki ennyire nyersen őszinte.
– Úgyhogy kérem, tegye meg azt a szívességet, hogy visszatér az
állomáshelyére, és ezúttal maradjon is ott, legalább két óráig – folytatta
Teresa. – És tegyen róla, hogy az emberei is így járjanak el!
Knauss abbahagyta a rágást.
– Maga nem parancsol nekem – mondta.
Teresa szeme rávillant.
 – Ez igaz – felelte. – Ha így lenne, akkor már rég lehordtam volna itt,
mindenki előtt, amiért az időmet pazarolja, amit sokkal szívesebben töltenék
azzal, hogy megmentsem a gyilkos következő áldozatát.
A rendőrkapitány elhallgatott.
Teresa rámutatott valamire Knauss háta mögött. Két embere éppen egy
engedély nélküli standot próbált felszámolni – kevés sikerrel –, amelyben
aláírásokat gyűjtöttek az új síközpont építése ellen. Az indulatok
elszabadultak.
– Azt mondja, ismeri az embereit – provokálta Teresa. – Akkor menjen,
szálljon be a harcba, és próbálja megoldani a problémát!
Knauss kiköpte a rágógumiját, és szó nélkül távozott.
Teresa az órájára pillantott. Már nem sok volt hátra a felvonulás kezdetéig,
de amikor meglátta, hogy ki közeledik felé, már sejtette, hogy hosszú
éjszakának néz elébe.
– Jézusom, mi baja van ma este mindenkinek?! – motyogta magában.
A férfi egy papírlapot tartott a kezében, amelyet Teresa azonnal felismert.
Ő maga fogalmazta meg a dokumentumot, és a rendőrkapitánnyal aláíratta.
– Ezt magának köszönhetjük, felügyelő? – mordult rá a férfi.
– Jó estét, polgármester úr!
A férfi figyelmen kívül hagyta a köszönést, és Teresa arca előtt lóbálta a
papírlapot.
– Mi ez az ostobaság, hogy még az utcai lámpákat sem kapcsolhatjuk ki?!
– Közbiztonsági intézkedés, polgármester úr – válaszolta Teresa rá sem
nézve.
– Maga szerint hogy tudom lehozni a maskarásokat és meggyújtani a tüzet,
ha a falu ki van világítva?
– Biztos vagyok benne, hogy így is lenyűgöző látványosság lesz, és senkit
sem fog túlzottan zavarni. Most pedig, ha megbocsát, dolgom van.
A polgármester darabokra tépte a rendeletet, és eltűnt a tömegben. Teresa
megkönnyebbült.
Az adóvevő felrecsegett a csípőjén.
– Itt nincs semmi jelentenivaló – szólalt meg Parisi hangja.
Ő a templomkertben, a kioszkoknál és az utcai árusok körül járőrözött.
Még mindig nem találták meg Lucas Ebrant. Eltűnt. Az anyja elmondása
szerint nem először fordult elő, hogy a fia napokra eltűnt, de fogalma sem
volt, hová szokott ilyenkor menni. A házban nem találtak más ujjlenyomatot,
csak a nőét. Ha a szomszédok nem mondták volna, hogy alig két héttel
korábban még látták a fiút, amint az ablakukban kukkolt, azt lehetett volna
hinni, hogy Ebran nem is létezik, csupán kitalált személy.
Egyelőre csak egy régi, szemcsés fényképből tudtak kiindulni. Mindössze
ez alapján kellett őt kiszúrniuk a sálba-sapkába burkolódzó arcok tömegében.
Teresa megpillantotta Marinit az út túloldalán. Egyetértően biccentettek
egymásnak, amikor a dóm harangja megszólalt. A nyolcadik kongásra
hirtelen kialudt a közvilágítás, és a tömegből némi ijedtséggel vegyes
morajlás tört fel.
Teresa káromkodott egyet, és azonnal átszólt rádión Parisinek.
– Derítsd ki, ki tette ezt! – harsogta. – Nem érdekel, hogyan, de
kapcsoljátok vissza azokat az átkozott lámpákat!
Eltette a rádiót. Úgy tűnt, hogy a polgármester egyszerűen javaslatnak
tekintette a rendelkezést, és visszaküldte a feladónak.
Travenì a fáklyák és gyertyák reszkető fényében ragyogott. Ez a
hangulatos látvány itt, az Alpok szívében ellenállhatatlanul vonzó lehetett egy
ólálkodó gyilkos számára.
Marini odaért mellé.
– És most? – kérdezte.
– Most várunk.
Nem tudta, mi mást mondhatna. Szemével folyamatosan pásztázta a
tömeget, de csak családokat, szerelmespárokat, tinédzserbandákat és
turistacsoportokat látott. Pedig a gyilkosnak is ott kellett lennie valahol.
Valószínűleg most is őket figyelte.
Ekkor egy apácákból álló menet haladt át a sokadalmon. Fekete fátyluk
alól csak az álluk látszott ki, ahogy fejüket lehajtva vonultak, kezükben egy-
egy mécsessel. Csendben, rendezetten kanyarodtak be a dómba, ahol eltűntek
szem elől.
– Ezek honnan jöttek? – kérdezte Teresa rádión.
– A raili zárda apácái. Azért jöttek, hogy együtt imádkozzanak és távol
tartsák a démonokat. Őket is ellenőrizni akarja? – kérdezte Knauss
szarkasztikusan.
– Gondolkodom rajta. Talán majd magát küldöm oda.
Egy kürt hangja zúgott végig a völgyön.
– Jönnek! – mondta Marini.
A dóm mögött, a csillagfényes égbolt két domb közötti háromszögében
egyszercsak egy vöröses ködfolt tűnt fel, amely egyre erősebben izzott, míg
végül előbukkant a fény forrása: egy sor fáklya, amelyet sötét, görnyedt
alakok tartottak a magasba. Amikor az ördögök menete olyan közel ért, hogy
jól láthatóvá vált, feloszlottak, és szétszéledtek a természetes amfiteátrumban.
A dombot fénybe borították az ősi tüzek, amelyek le-fel mozogtak a
pogány táncban. A lángokból hosszú tűzcsík alakult ki a horizonton, amely
elválasztotta az ég felé szálló fekete füstöt a keményre taposott hótól. Az
ördögök hamueső és vakuk villogása közepette ereszkedtek le a faluba.
Ők voltak a krampuszok. Teresa tudta, hogy a szó eredetileg karmot jelent.
Találónak tűnt a völgyet mostanában ért véres támadások fényében.
A maskarák valóban félelmetesek voltak. Minden részletük annyira élethű
volt, hogy az ember azt hihette, a pokolba tévedt, az ősi népi rítusok delejes
poklába. Travenì bakkecskét formázó ördögei vastag gyapjúnadrágot és
tunikát, kívül pedig földig érő subát viseltek. Közeledésüket a derekukra
kötött kolompok jelezték. Botokat és rudakat fogtak a kezükben, amelyekkel
csapkodták a közönséget. Fejüket két hegyes, ívelt szarv koronázta, arcuk
félelmetesre festve, szemük csillogott a sötétben, agyaraik készen álltak arra,
hogy beletépjenek a húsba.
Több gyerek is sírva fakadt, az anyjuknak kellett vigasztalni őket. Mások
elragadtatva tapsoltak.
– Igazinak tűnnek – suttogta Marini. – Elképesztő. – Le volt nyűgözve.
– Ez a pogány termékenységi kultuszok maradványa – vonta meg a vállát
Teresa –, a téli napforduló ünneplése, amely túlélte a kereszténység
elterjedését – mondta. – A legenda szerint Szent Miklós éjszakáján a
krampusz a rossz gyerekeket keresve járta a házakat. Ők voltak a szent
szolgái, és csak neki engedelmeskedtek. Gondolom, így akarták megkerülni
az inkvizíciót.
Marini ránézett.
– Magának mindig mindent sikerül visszavezetnie valamilyen logikus
okra. Egészen rendkívüli – mondta.
Teresa nem vette le a szemét a maskarásokról, akiket nem tudott másnak
látni, mint amit az imént leírt Marininek.
– Egy kis szarkazmust vélek itt felfedezni – dünnyögte.
– Abban, amit mondtam? Nem, dehogy! Őszintén csodálom.
– Ó, fogd már be, Marini!
Ahogy az ördögök kezdtek elvegyülni a tömegben, az addigi nyugalom
kaotikus eufóriának adta át a helyét.
– Mit művel, Parisi?! – fakadt ki Teresa. – Miért nincs még
visszakapcsolva a világítás?
Kezdett ideges lenni. Folyton arra gondolt, hogy a gyilkos talán ott van az
egyik maszk mögött, és most cserkészi be a következő áldozatát. A
csapatával korábban minden maskarást átvilágítottak, és akkor is ellenőrizték
őket, amikor a szertartásra készültek, de most úgy érezte, mintha egyiküket
sem látta volna még soha.
A téren minden kavargott, és kezdte úgy érezni, hogy az örvény
beszippantja. Arcok, szagok, hangok, fények... Minden túl gyorsan pörgött,
és kezdett összemosódni. Behunyta a szemét.
Félt, hogy nem lesz képes végigvinni ezt a feladatot. Úgy érezte, mintha
néhány óra alatt éveket öregedett volna.
Nyugodj meg, mondta magának. Lélegezz mélyeket!
A gyanúsított ott volt valahol a tömegben, akkor is, ha elhomályosította a
látását a szorongás. Ahhoz, hogy megtalálja, túl kellett lépnie saját korlátain.
Megpróbálta felidézni a férfi vonásait, tanulmányozta a képet a fejében.
Minden részletet számba vett, amíg mindet meg nem jegyezte.
Amikor úgy érezte, hogy készen áll, kinyitotta a szemét. Ezúttal nem
hagyta, hogy eluralkodjon rajta a sürgető vágy, hogy megtalálja a férfit.
Elkezdett módszeresen dolgozni, tekintetét szoros pórázon tartva.
Tájékozódási pontokat választott: először a téren álló bódéknál és a sarkokon
álló férfiakat ellenőrizte, majd végigfuttatta a tekintetét a vendéglők előtt
ácsorgókon. Aztán kisebb áramokra osztotta a mozgó emberek folyamát, és
mindegyiket külön-külön megvizsgálta, ahogy elsodródtak mellette.
Módszeresség, gondolta. Ez az, amire szükségem van.
Így találta meg a körülötte lévő több száz arc között azt, akit keresett.

Lucas Ebran másképp nézett ki, mint azon a fényképen, amelyet Teresa a
házukban talált. Nem rendelkezett az ektomorf szomatotípus egyik
jellemzőjével sem: nem az a magas, vézna alak volt, akire számított, aki
esetlenül mozog a tömegben. Az idő elformátlanította, bár az arcát
változatlanul hagyta. A teste inkább tűnt dagadtnak, mint túlsúlyosnak. A
fiatalság és a hanyatlás különös kombinációja volt. Csapzott haja az arcába
lógott, amelynek bőre sima és szinte áttetsző volt. Szakadt kabátja feszült a
hasán és a vállán, és mintha útban lett volna neki.
 Látszott rajta, hogy ideges. Teresa ezt onnan tudta megállapítani, hogy
mozdulatai bizonytalanok voltak, és lázasan tekintgetett körbe. Alig tudta
fegyelmezni magát, talán a sok emberi test keltette izgalom és az egyre
sürgetőbb gyilkolási vágy miatt.
A tér bódéi között járkált fel-alá, mindig ugyanazon az útvonalon.
Módszeresen, mintha keresett volna valamit vagy valakit.
Teresa a középkori óratorony melletti kis térre vezető lépcsőről figyelte őt.
Látta, hogy a férfi az emberek arcát fürkészi, főleg a tekintetüket keresi.
– Mit csinál? – kérdezte a mellette álló Marini.
– Válogat.
A krampuszok felvonulása akkor érte el a tetőpontját, amikor az ördögök
megpróbálták elkapni és megsuhintani a bátrabb gyerekeket, akik elég közel
merészkedtek hozzájuk. Az ezt követő káoszban és zsúfoltságban egyre
nehezebb volt nyomon követni Ebran mozgását.
– Én közelebb megyek – mondta Teresa. – Te itt maradsz, és nem veszíted
szem elől!
Néhány méterről követni kezdte Ebrant. Meg-megpillantotta az arcát a
tömegben, aztán eltűnt szem elől, majd néhány lépéssel odébb újra
felbukkant. Teresa azon tűnődött, vajon meddig fog tartani ez a tánc.
Egyszercsak fülsiketítő csattanások hallatszottak a tömeg belsejéből,
amitől hirtelen kitört a pánik. Az emberek lökdösődni és kiabálni kezdtek, és
próbáltak kijutni a térről. Teresát elnyelte a kialakult káosz, és muszáj volt az
árral szemben tolakodnia.
– Valaki petárdákat robbantott – jelentette De Carli rádión.
Marini benyomult a tömegbe, próbálta helyreállítani a rendet,
elmagyarázta, mi történt, de így is eltartott pár percig, amíg elült a pánik.
Közben Teresa szem elől tévesztette a gyanúsítottat.
– Nem látom – szólt rádión, némi káromkodással kiegészítve.
– Azt hiszem, én látom – válaszolt vissza Marini. – A templom felé tart.
Elmegy. Azt hiszem, lopott valamit. Van egy dudor a kabátja alatt, amit
szorosan ölel.
Teresa lábujjhegyre állt, és próbált abba az irányba nézni, de túl sokan
voltak körülötte.
– Kövesd! Odamegyek, amint tudok! – kiáltotta.
Erősítést hívott, és kiadta a parancsot, hogy senki ne hagyja el a falut. Az
ellenőrző pontokat már órákkal korábban felállították. Újra Marinit hívta az
adóvevőn.
– Utolérted? – kérdezte.
– Majdnem. A templom mögött van.
– Ne fuss! Még elijeszted. Mindjárt ott vagyok.
Hugo Knauss és az emberei erőfeszítéseinek köszönhetően a tömeg oszlani
kezdett, és Teresának végre sikerült utolérnie Marinit. Lucas Ebran
körülbelül tíz méterrel előttük haladt. Gyorsan lépkedett, látszott, hogy siet.
Közben időnként hátrafordult.
– Észrevett minket – mondta Teresa.
Ekkor Ebran futni kezdett. Marini utána sprintelt, másodpercek alatt
utolérte, és a kabátja gallérjánál fogva megragadta. Ebran megbotlott, és
térdre rogyott. Tekintete zavaros volt. Teresa látta, hogy lepillant a dudorodó
hasára. Valamit rejtegetett a gyanúsan szoros kabátja alatt.
– Felügyelő!
De Carli közeledett kifulladva.
– Eltűnt egy csecsemő! – lihegte. – Kivették a babakocsiból, amíg az anya
nem figyelt.
Teresa az Ebran hasán lévő természetellenes dudorra pillantott.
Kigombolta a férfi kabátját, és egy pillanatig nem tudott megszólalni.
– A földön találtam őket, esküszöm! – védekezett Ebran.
Egy fényképezőgépet és egy női táskát lopott. A gyermeknek nyoma sem
volt.
 53.

Teresa sikoltozva ébredt, levegő után kapkodott, és merev volt a nyaka,

akárcsak a teste többi része. A naplója közvetlenül a szeme előtt feküdt
nyitva, félig az arca alá szorulva. Felemelte a fejét. A szíve még mindig
kalapált, a hátizmai fájdalmas görcsbe szorultak. Elaludt a székben. Nehezen
nyelt, a torka égett, az ajka kiszáradt. Egy pohár vízre vágyott.
Kábultan nézett körül, és eltartott egy ideig, mire rájött, hol van. A travenì
rendőrkapitányság tárgyalója üres volt, a villanyt lekapcsolták. Megismerte
Knauss rendőrkapitány kalapját a fogason, és mellette Marini vastag kabátját
egy vállfán.
Riadtan nézett az órájára. Néhány perccel múlt este tíz óra, ezek szerint
majdnem fél órát aludt. Valaki a vállára terítette a kabátját.
Mérges volt magára, amiért ilyen megbocsáthatatlan gyengeséget mutatott,
és mélységesen szégyenkezett amiatt, hogy mit gondolnak róla az emberei.
Ahogy naplója nyitott lapjaira pillantott, elpirult. Ha netán valaki
beleolvasott, és rájött arra, hogy milyen fizikai és mentális állapotban van, az
helyrehozhatatlan lett volna. Megkönnyebbült, amikor rájött, hogy a nyitott
oldalon csak néhány sietős feljegyzés van az üggyel kapcsolatban.
Sóhajtva végigsimított az arcán, és észrevette, hogy nedves az arca.
Rádöbbent, hogy sírt. Hirtelen eszébe jutott a rémálom, amelyik
felébresztette, amitől émelygés és újabb könnyek hulláma tört rá.
– Ó, istenem...! – motyogta kimerülten.
Keze a hasára tévedt, válaszul arra az elemi vonzásra, amely soha nem
múlt el igazán, és folyton azért esdekelt, hogy ne felejtse el.
Hogyan is felejthetné?
Álmában érezte a gyermeke finom rezdüléseit a hasában. Reagált az
érintésére, belesimult méhe melegébe. Valóságos érzés volt, mintha valaki
tényleg ott lett volna. Bármit megadott volna azért, hogy igaz legyen.
Az álom azonban rémálommá változott, amikor elhatalmasodott rajta az az
érzés, hogy van ott valaki, aki el akarja venni tőle a gyermekét. Ekkor ébredt
fel sikoltozva.
Felkelt. A fájdalom még mindig túl gyötrő volt ahhoz, hogy rendesen
lélegezni tudjon. A tenyerével letörölte a könnyeit, és mély levegőt vett. Ez
nem volt alkalmas idő arra, hogy eluralkodjon rajta a múltja és az azt
elátkozó tragédia emléke.
Ekkor ütötte meg a fülét, hogy odakint a folyosón valami felfordulás van.
Feszült szóváltást hallott, majd hirtelen felsírt valaki, ami kisöpörte a
szeméből az álom utolsó foszlányait is.
Tudta, hogy kihez tartozik ez a kétségbeeséstől rekedtté vált hang. Az
elrabolt gyermek anyja sikoltozott.
Teresa a falnak nyomta a homlokát, és lehunyta a szemét. Minden egyes
jajkiáltás a szívébe mart, védtelenül érve őt. Pontosan ugyanolyanok voltak,
mint amilyeneket ő hallatott rémálmában.
Az elrabolt gyermek nem az övé volt, hanem egy másik nőé. Azé a nőé,
aki ott állt kint, aki kétségbe volt esve, aki – ezt Teresa tapasztalatból tudta –
inkább meghalna, minthogy elveszítse a saját ivadékát.
Csak ekkor vette észre, hogy az egyik keze be van kötve. Hitetlenkedve
bámulta. Fogalma sem volt, hogyan sérült meg, és ettől az emlékezetkieséstől
meghűlt benne a vér.
Kopogtak. Az ajtó lassan kinyílt, és Marini dugta be rajta a fejét.
Megkönnyebbült, amikor látta, hogy Teresa ébren van.
– Az ügyészhelyettes van itt, felügyelő!
 54.

– Lucas Ebran profilja tökéletesen egyezik a gyilkoséval – állapította meg

Gardini, miközben Teresa jelentését lapozgatta.
Azonnal lejött Travenìbe, amint értesült arról, hogy letartóztattak valakit,
és hogy elraboltak egy csecsemőt.
Teresa úgy döntött, hogy egyelőre nem szól semmit. Tudta, hogy a
jelentésében írtak azt sugallják, mintha már úgyszólván megoldották volna az
ügyet.
Ebran tudott csapdával vadászni, mert az apja megtanította. Tudta, hogyan
kell megnyúzni egy állatot. Gyakran látták mások házai körül ólálkodni,
ahogy fiatal lányok és családok után kémkedett. Kitaszított ember volt.
Valószínűleg tele volt mélységes keserűséggel, amit a szegénység és a testi
torzulása csak fokozott, mely utóbbit azzal próbálta elrejteni, hogy az asztal
alá dugta a kezét. Teresa gyanította, hogy a férfi valamilyen pszichózisban
szenved, de biztos csak akkor lehet benne, ha pszichiátriai szakvéleményt
kér.
Az erdei támadást elszenvedett fiúk szerint lehetett ő az az idegen, aki
bántalmazta a barátjukat. Az azonosítást azonban zavarta, hogy az idegen
arca ki volt festve, a ruhájától nem látszott a testalkata, és az
ítélőképességüket elhomályosította az akkori mentális állapotuk.
Amikor David Knaussnak megmutatták Ebran rendőrségi fényképét, nem
tudta titkolni kételkedését és csalódottságát.
– Ez nem az ő szeme – mondta, bár tisztában volt vele, hogy ezt nem
tudhatja biztosan. Képtelen volt visszaemlékezni a részletekre, nem tudta
tisztán felidézni azt a pillanatot, amelynek valószínűleg köszönhette, hogy
megmenekült a haláltól. Ami azonban igazán zavarta a fiút, az valami más
volt, és erre Teresa akkor jött rá, amikor újra beszélt vele: mégpedig az a
felismerés, hogy a támadója talán nem is az a mitikus harcos, akinek David
elképzelte. Teresa gyanította, hogy a fiúban egyféle Stockholm-szindróma
alakult ki. Hálás volt a támadójának, amiért „visszaadta az életét”, és ezzel a
lekötelezettjének érezte magát.
– Lucas Ebran profilja egyezik a gyilkoséval, de nem ő a gyilkos –
mormolta Gardini, ahogy Teresa záró megjegyzéseit olvasta.
Arcára kiült a csalódottság és a csüggedtség.
– Nem ő az. Egyértelmű. Ő csupán egy nyomorult alak – erősítette meg
Teresa.
Ebran kezét csúf hegek torzították el, amelyeket akkor szerzett, amikor
kamaszkorában felgyújtotta az iskolát. Azért nem találták meg az
ujjlenyomatát a házban, mert nem volt neki. Az ujjbegyein a bőr sima és
duzzadt volt, amelyet megkeményített az idő és a kopás.

Elvesztegették az időt, és még nem volt nyoma a gyereknek. Senki sem látta,
hogy ki volt az, aki kivette a babakocsiból és magával vitte. A baba takaróján
azonban találtak egy nyomot: néhány fehér foltot. A helyzet aznap tovább
romlott, amikor meghallották a hírt, hogy Abramo Viesel meghalt.
Teresa szeme a falut körülvevő őserdőt pásztázta.
– Nem használja az utakat – jegyezte meg. – Az útlezárásoknak semmi
értelmük.
– Elkezdjük átkutatni az erdőt – nyugtatta meg Gardini.
Teresa lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a gondolatai szabadon járjanak.
Maga előtt látta a több ezer hektárnyi erdőt, szurdokokat és hasadékokat. És
az illető ott van most a kisfiúval. Nem egy házban, nem Travenìben.
Most mit kell tennem?
Testét belső remegés járta át. Az elrabolt gyermek szülei és testvére ott
volt a szomszéd szobában. Teresa addig nem akart találkozni velük, amíg el
nem olvasta a vallomásukat. Ugyanakkor már a jelenlétük is olyan volt
számára, mintha fehéren izzó vasdarab közelítene a bőréhez. Még a távolból
is elérte az égető érzés, és félt, hogy ez veszélyeztetheti a tiszta
gondolkodását. A gyilkosvadászatnál már csak egyetlen dolog volt rosszabb:
gyermekrablóra vadászni.
– Teresa, jól vagy? – szólította meg Gardini.
Nem felelt; belső poklának foglya volt.
Hinni akarta, hogy a gyermek életben van. Muszáj volt, bár soha életében
nem bízott a reményben. Szinte észre sem vette, hogy a keze ismét a hasán
pihen, azon a helyen, ahol álmában megmozdult benne az élet, ott, ahol a heg
még mindig égette. Nem volt lehetséges, mégis érezte. Az a kötődés, amelyet
tönkretettek, mielőtt létrejött volna, nem volt hajlandó elmúlni, dacolt a
logikával, az idővel, a fizika törvényeivel.
 Gardinire nézett.
– Több emberre van szükségem – mondta.
– Megkapod.
– A katonaságot is be kell vonni. Át kell kutatnunk a hegyeket.
Gardini bólintott.
– Máris rajta vagyok – ígérte. – Felhívom Ambrosinit. És felvesszük a
kapcsolatot a körzeti kormányhivatallal.
Teresa ismét egyedül maradt. Mély levegőt vett. A következő néhány óra
döntő fontosságú volt.
– Megvannak a térképek! – jelentette Marini, aki most lépett be. – A
határon innen minden hegyi menedékhely fel van tüntetve rajtuk.
Szétterítette a papírokat az asztalon. Teresának nem kellett rájuk néznie
ahhoz, hogy tudja, a keresőcsapatoknak több napba telik majd átfésülni azt a
hatalmas területet, amelyet le kell fedniük.
Szükségük volt valami kapaszkodóra, amely a megfelelő irányba tereli a
keresést, különben olyan lenne, mintha bedobnának egy érmét a tengerbe, és
halászhálóval akarnák a felszínre hozni.
– Na és hány van? – kérdezte.
– Valamivel több mint száz.
– Mi van a lakatlanokkal? Koncentráljunk azokra!
– A legtöbb ilyen.
– Szükségünk van drónokra. Meglátjuk, mit mondanak a központban, hogy
mikor tudnak küldeni.
– Felhívom őket.
Úgy beszéltek, mintha ez a sok kérdés nem rombolná le a
magabiztosságukat. Mindketten tudták azonban, hogy félre kell tenniük a
kételyeiket. Ha a csapatból akár csak egyvalaki is hangot adna kétségeinek a
sikerességet illetően, az fertőzésként terjedne tovább, és gyengítené a láncot,
amelynek végig kell húzódnia a völgyön át a hegyekig, egészen addig, amíg
el nem éri a gyermeket, és haza nem viszik. Márpedig Teresának a lánc
minden egyes szemére szüksége volt.
– Meg fogjuk találni – fordult Marinihez.
A férfi azonnal és határozottan bólintott. Megértette.
Teresa a kezébe vette a naplóját. Muszáj volt folytatnia a jegyzetelést, még
akkor is, ha néha akadálynak, sőt, időpocsékolásnak tartotta. Ha meg akarta
érteni, hogyan és milyen ütemben hanyatlik az elméje, akkor módszeresen
kellett eljárnia, szabályokat kellett felállítania magának, és betartania őket.
Csak ezeknek a feljegyzéseknek köszönhetően sikerült emlékeznie arra,
hogyan sérült meg a keze. Nem akarta elhinni, hogy már abban a stádiumban
van, amikor elfelejti a saját életét, és kétségbeesetten próbálta meggyőzni
magát, hogy mindennek csak az utóbbi napok miatti kimerültség az oka.
Amikor az elbóbiskolás után hirtelen felébredt, zavartnak érezte magát, de
ezt annak tudta be, hogy a kimerültség tette sebezhetővé. Talán a szervezete
csak arra kérte, hogy lassítson, és szánjon több időt a munkán kívüli életre.
Kinyitotta a füzetet, és átfutotta az utolsó néhány bejegyzést. Egy pár
firkálmány volt, amiket az ébrenlét és az alvás közötti pillanatokban vetett
papírra.
Nem emlékezett rájuk. Nem emlékezett ezekre a szavakra. Furcsa érzés
volt most olvasni őket, mintha egy benne élő másik személytől származtak
volna. Egy olyan valakitől, aki segíteni próbált neki.
– Valami baj van? – kérdezte Marini.
– Sok minden, de nem nálam – válaszolta, és érezte, hogy mosolyra
húzódik a szája.
Szívverése felgyorsult. Először fordult elő, hogy nem ijedt meg attól, ami
vele történt.
– A gyerekek – mondta.
Ezt a két szót írta le utoljára, mielőtt elaludt.
– Nem értem.
Először ő sem értette, de most már látta azt az összefüggést, amire
félálomban ráérzett a tudatalattija.
– Úgy látszik, ma este gondolkodtam egy kicsit – közölte, miközben
becsukta a naplót. – Az első áldozat Diego Valent apja. A második Lucia
Kravina édesanyja. A koruk alapján Diego és Lucia osztálytársak lehetnek.
– Azt hiszem, Travenìben évfolyamonként csak egy osztály van. Gondolja,
hogy van köztük kapcsolat? De az erdőben megtámadott srácnak nincs köze
hozzájuk.
– Abramo Viesel volt az iskola gondnoka. Diegótól tudjuk, hogy gonoszul
viselkedett a barátjával.
– Az elrabolt csecsemőnek van egy bátyja. Mathiasnak hívják. Egyidős
Diegóval és Luciával – mondta Marini.
– Talán véletlen egybeesés? Egy ilyen kis helyen elképzelhető.
– Ha jobban belegondolok, azt hiszem, David Knaussnak is van valami
köze az iskolához. Láttuk őt a többi fiúval a bejáratnál, amikor majdnem
elgázoltak néhány gyereket.
Ez igaz volt, bár Teresa nem gondolta, hogy ez volna az a kapcsolat, amit
keresnek.
– A támadó megcsonkította az első, a második és a negyedik áldozat
érzékszerveit – jegyezte meg. Nyilvánvaló, hogy a Knauss fiával való
találkozása véletlen volt. Nem volt része az elképzelésének.
Odament az ablakhoz, kinyitotta a naplóját, majd újra becsukta.
Eszeveszetten járt az agya.
– A sorozatgyilkos hajlam akár évekig is szunnyadhat valakiben. De aztán
egy nap talán kirúgják a munkahelyéről, valaki elhagyja, vagy valamilyen
megaláztatás éri, ami kiváltja az öldöklő ámokfutást. Soha nem csak hirtelen
felindulás – elmélkedett. – Ez mindig egy folyamat, de ebben az esetben
nehéz átlátni, mert az indíték nem szokványos, hanem pszichopatológiai.
– Talán fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy a gyilkosunknál mi
váltotta ki az ámokfutást – vetette fel Marini.
Teresa meglepett mosollyal fordult felé.
– Hallom, nyomozó, végre úgy beszélsz, mint egy zsaru – cukkolta a férfit.
– Csak nem tanultál?
Marini ingerült pillantást vetett rá.
– Abbahagyná?
Ekkor De Carli szólt be az ajtóból.
– Felügyelő, elfogtuk Lucia Kravina apját. Megpróbálta átlépni a határt.
Most hozzák be.

Dante Kravina hegyvidéki fiú volt, de a városi fiúk minden rossz szokásával.
A kihallgatás során elmondta Teresának, hogy azért szökött meg, mert
korábban elítélték drogkereskedelem miatt.
– Nem akartam megkockáztatni, hogy egy kis kábítószer miatt börtönbe
kerüljek – mondta, mintha az, hogy egyedül hagyta a lányát, nem lenne
sokkal súlyosabb bűncselekmény.
– Kitakaríttatta Luciával a házat, hogy eltüntesse a kábítószernyomokat?
– Igen.
– Maga meg a felesége autóját pucolta ki.
– Igen.
– Nem aggódott érte?
 – Mit tehettem volna? – vonta meg a vállát üres tekintettel.
Sok mindent, gondolta Teresa. Elmehettél volna megkeresni,
megmenthetted volna attól, hogy egyedül és sokkos állapotban bolyongjon az
erdőben. Vigyázhattál volna a lányodra, megvédhetted volna.
– Meséljen nekem arról a férfiról, akinek aznap este ajtót nyitott! – mondta
ehelyett.
– Be voltam tépve. Nem igazán tudtam, mi történik. Láttam, hogy Melania
nyaklánca van nála. Azt hittem, hogy balesetet szenvedett, és aztán arra
gondoltam, hogy ott van a házban meg a kocsiban is az a drog. El kellett
tüntetnem.
– Lehetséges, hogy valamelyik ismerőse volt? Esetleg, akivel
elszámolnivalója van olyan adaggal kapcsolatban, amit még nem fizetett ki?
– kérdezte Teresa pusztán rutinból.
– Nem, semmi köze a droghoz. Az a férfi... Nem is tudom, hogy mondjam.
Úgy nézett ki, mintha egy másik világból jött volna.
– Írja le nekem!
– Mondtam már, hogy nem voltam önmagam. Csak annyit tudok, hogy
sápadt volt, és tágra nyílt szemmel bámult rám. Soha nem láttam még ilyen
arcot: egyáltalán nem volt arckifejezése. Teljesen merev volt, mint egy
halotté.
Ettől a mondattól Teresába belehasított a felismerés.
– Mint egy szellem?
– Igen, úgy nézett ki, mint egy szellem.
Teresa visszagondolt ennek a történetnek a szereplőire. Kavarogtak a
fejében az arcok és a hozzájuk tartozó szavak, amelyek lassan összeálltak, és
kezdtek értelmet nyerni. Újra lejátszotta az elmúlt napok eseményeit, mintha
filmet nézne. Sokféle szereplő volt, akik – tudatosan vagy akaratlanul –
mindannyian kölcsönhatásba léptek egymással valamilyen módon, hogy a
történetet a még ezután megírandó epilógus felé vigyék.
Az áldozatok. Az iskola. A faluközösség. Az erdő. A festett arcú idegen.
És aztán ők. Teresa utasította De Carlit, hogy készítse el a kihallgatási
jegyzőkönyvet, és félrevonta Marinit.
– A lánya, Lucia állandóan az erdei szellemről beszél – mondta.
– Gondolja, hogy a kislány ismeri?
Teresa szerint ennél sokkal többről volt szó. Végre rájött, mi a kapcsolat a
gyilkos és az áldozatok között. Nem volt köze semmilyen indítékhoz, sem
pedig a pszichopátiához. Olyasvalami volt, amivel még nem találkozott, és
amit egyelőre „falkaviselkedésnek” nevezett el.
– Azt hiszem, tudom, mi a közös az összes áldozatban – mondta.
 55.

A csecsemő egyre csak sírt. Kétségbeesett, szűnni nem akaró segélykérés

volt, mint a fészkéből kiesett feketerigó-fiókáé. Tolla nem volt, csak a saját
bőrét viselte, és nagyra tátotta puha, rózsaszínű csőrét. Semmi sem téríthette
el a céljától. Bár még csak kisbaba volt, ösztönösen tudta, hogy valahol a
világban az anyja ugyanezt teszi: őt keresi, és ha abbahagyja a sírást, soha
nem találja meg. Aprócska arca kipirult az erőfeszítéstől és az atavisztikus
félelemtől, hogy elszakították attól, aki életet adott neki.
A férfi csodálta ezt a szeme előtt zajló, életért folytatott harcot, amely
erőteljesebb volt, mint amilyet valaha is látott. Megsimogatta a teremtés
kerek, puha arcát, megérintette a szeméből hulló vízcseppeket, és felismert
benne valamit magából. Levette a szarvakkal ékesített, lószőrből készült
fejfedőjét, és addig dörzsölte az arcát, amíg le nem jött róla a festék. A
csecsemő két zokogás között figyelte őt, még mindig kétségbeesetten, de
most már a kíváncsiság csillogott a szemében.
Báránybőrbe csavarta, és a mellkasához szorította, hogy melegen tartsa.
Gyengéden megérintette a baba kezét, mire az válaszul kinyílt. Apró ujjak
fonódtak az övéi köré. Ahhoz képest, hogy ilyen kicsi volt, erősen markolt.
A gyermek újra felsikított, és amikor a férfi utánacsinálta, a csecsemő
megrökönyödve bámult rá. Egy darabig folytatták a hangpárbajt, mindketten
tudni akarták, kicsoda a másik.
A gyermek zokogása lassan alábbhagyott, és elnyomta az álom. A férfi
tovább figyelte, hallgatta a légzését és a kis szívecske sajátjánál szaporább
dobogását.
Hosszú idő óta először nem volt egyedül.
 56.

Diego és Lucia egymás mellett foglalt helyet, Oliver pedig Diego jobbján.
Mathias köztük és az ajtó között állt.
Ő a vezér, gondolta Teresa. Védte őket, beállt közéjük és az ismeretlen
közé. Felelősnek érezte magát az egész csoportért, még most is, hogy a
kisöccsét elrabolták. Sírt, és talán szégyellte is magát emiatt, de nem akart
lemondani a szerepéről. Szinte mindannyian átéltek valamilyen szörnyű
traumát az elmúlt napokban, így együtt mégis valahogy nyugodtnak tűntek.
Fájt nekik, de nem hagyták el magukat.
Úgy tűnt, hogy még ez a rendőrségre tett éjszakai kirándulás sem ijesztette
meg őket. Már majdnem hajnali két óra volt, de az arcukon nyoma sem volt
az álmosságnak. Hugo Knauss készített nekik egy-egy csésze kakaót, és az
asztalon hagyott egy tál édességet. Ennek már majdnem a fele elfogyott, amit
Teresa jó jelnek tekintett.
Félénken válaszoltak a köszöntésére. Teresa a székekkel nem törődve leült
az asztalra, és lóbálni kezdte a lábát a szélén. A tekintetével jelezte
Marininek, hogy üljön le a földre, aki először meglepődött, de aztán
engedelmeskedett, és leült törökülésbe. Teresa előtte sokat gondolkodott
azon, hogy milyen szavakat használjon, de végül úgy gondolta, hogy az
őszinteség az egyetlen módja annak, hogy elnyerje a bizalmukat.
– Szükségem van a segítségetekre – kezdte. – Meg kell találnom azt az
embert, aki bántotta a szüleiteket és elrabolta Mathias kisöccsét.
A gyerekek figyelmesen hallgatták. Nem voltak hozzászokva, hogy egy
felnőttnek szüksége van a segítségükre.
– Te nem tudod, hogy mit csinálj? – kérdezte Lucia.
– Nem, fogalmam sincs.
– És ezért félsz?
– Nagyon.
A kislány a barátaira pillantott. Teresa tudta is, hogy miért: a
jóváhagyásukat kereste, hogy tovább beszélhet-e.
– Régebben én is féltem – bökte ki Lucia.
Mathias vetett rá egy pillantást, mire a kislány elhallgatott. A szemében
nem volt sem agresszió, sem rosszallás. Csak egy pillantás volt, semmi több,
de ez épp elég volt, mert a vezértől jött.
Teresa úgy tett, mintha nem vette volna észre.
– És mostanában már nem? – kérdezte.
A kislány megrázta a fejét, tekintetét a tenyerében lévő édességre szegezte,
de nem válaszolt. Engedelmeskedett a parancsnak.
– Meg akarom találni azt, aki ezeket a szörnyűségeket elkövette – folytatta
Teresa –, de mindenekelőtt, Mathias, meg akarom találni az öcsédet.
A fiú szótlanul állta Teresa tekintetét.
– Nem akarod, hogy hazajöjjön?
A kisfiú ajka megremegett.
– Talán jobb neki ott, ahol van – mondta.
Teresa látta, hogy Marini megmerevedik, és remélte, hogy ő is megfogadja
a fiú kimondatlan parancsát, és csendben marad.
– Miért gondolod ezt? – kérdezte Teresa.
A fiú rágni kezdte a körmét, ideges lett. Látszott, hogy nem akar Teresával
beszélni erről, és ő tiszteletben tartotta ezt.
– Megértem, hogy védeni akarod, de ő még túl kicsi ahhoz, hogy sokáig
távol legyen az anyjától – magyarázta neki.
És tetőled. Szüksége van rád.
Az apjukat nem említette Teresa. Észrevette, hogy véraláfutások vannak a
gyerek nyakán, amikhez akaratlanul folyton odakap. Teresa fejében
megfordult, hogy talán ez egy öntudatlan módja annak, hogy felhívja rá az ő
figyelmét. Az ing gallérja nem tudta elrejteni teljesen. Hasonló zúzódások
voltak, mint az anyja karján.
A fiú nem mutatta jelét annak, hogy megnyílna, és ezt Teresa meg is tudta
érteni, hiszen ő csak egy idegen volt, aki elvárta volna, hogy bevallja neki a
legnagyobb és legfájdalmasabb titkát. Önzőnek és tapintatlannak érezte
magát.
– Volt egyszer egy ember, aki bántott engem – kezdte mesélni, anélkül
hogy túl sokat foglalkozott volna azzal, mit gondol majd Marini.
A gyerekek most mind őt nézték.
– Egy olyan valaki, akit nagyon szerettem – folytatta. – Valahányszor
bántott, azon törtem a fejem, vajon mi rosszat tettem, ami ennyire
feldühítette.
– És mit tettél? – kérdezte Lucia.
 Határozottan ő volt a legbátrabb közülük.
– Semmit – válaszolta Teresa. – Nem csinálhatunk olyan rosszat, ami egy
másik embert feljogosítana arra, hogy bántson minket. De erre csak egy idő
múlva jöttem rá.
– És akkor mit csináltál? – kérdezte Oliver.
– Kirúgtam.
– Fenékbe rúgtad?
Teresa nevetett.
– Az jólesett volna – ismerte el.
– Én biztos megrúgtam volna!
Teresa felborzolta a gyerek haját.
– Ahhoz, hogy megvédjük azt, akit szeretünk, nem szükséges távol
maradnunk tőle – mondta Mathiasra pillantva –, de segítséget kell kérnünk,
hogy távol tartsuk azokat, akik ártani akarnak nekünk.
Csendben várta, hogy a fiú reagáljon. Mathias az ajkába harapott, mintha
magába akarná fojtani a szavakat.
– Lehetne, hogy Markus csak hozzám és anyuhoz jöjjön vissza? – kérdezte
végül könnybe lábadt a szemmel.
Védelmet kért tőle – magának, a testvérének, az édesanyjának.
– Igen, megígérem.
Mathias a barátaira nézett. Teresa tisztán érzékelte a köztük zajló néma
kommunikációt. Ezek a gyerekek egymás családja voltak, és ezért őrizték a
titkukat. Ez az ártatlan titok minden nap próbára tette őket, hogy képesek-e
kizárni a világot a csoportból. Teresa felidézte, hogy amikor annyi idős volt,
mint ők, mennyire fontos volt a hűség, és később felnőttként milyen
hihetetlenül törékennyé vált.
Ezek a gyerekek megtanulták, hogyan védjék meg magukat, ugyanakkor
nem adtak fel a lelkükből semmit, nem veszítették el a gyermekkor varázsát.
Akkor is tiszták maradtak, amikor a világ körülöttük minden volt, csak nem
az. A lenyűgöző panoráma, a mesebeli környezet, a hegycsúcsok csendje
közepette a travenì otthonok mélye kimondatlan titkokat rejtegetett, melyek
közül Teresa oly sokba belebotlott már. Megdöbbentő és nyugtalanító volt ez
a kontraszt.
Mintha Istenre tekintve a Sátánt pillantanánk meg, gondolta.
Nem a bűnök háborították fel azonban a legjobban, hanem a közösségnek
az összefogása, hogy az integritásuk érdekében fedezzék a bűnösöket, ezzel
kiszolgáltatva nekik az áldozataikat. Keserűen gondolt azokra az utcákon
mindenfelé kiragasztott röplapokra, amelyek polgári engedetlenségre
szólítottak fel az „invázió”, vagyis az új síközpont ellen, miközben ezekért a
gyerekekért a kisujját sem mozdította senki.
Lucia megrángatta Teresa nadrágját, hogy magára vonja a figyelmét.
– Mi nem félünk, mert együtt vagyunk. Majdnem mindennap találkozunk
az erdőben – mesélte, és örült, hogy beszélgethet új barátnőjével. – Neked is
ki kellene próbálnod, ha félsz.
Teresa rámosolygott.
– Beszélgessek róla egy barátommal?
– Igen.
– Ahogy ti is szoktátok?
A kislány bólintott.
– Elmeséljük egymásnak a rossz dolgokat, amiktől félünk – mondta Oliver.
– Így már nem olyan rettegősek.
– Ilyen szó nincs – szólt rá Lucia.
– De van!
– Te is mesélsz rossz dolgokról, Mathias? – kérdezte Teresa.
A fiú bólintott.
– De magam miatt nem félek – jelentette ki.
– Csak a kistestvéred miatt beszélsz a félelmeidről, igaz?
– Igen.
– Ez nagyon nemes tőled – dicsérte Teresa. – Az erősnek mindig vigyáznia
kell a gyengére.
A kisfiú elmosolyodott, örült az elismerésnek. Luciára nézett, és bólintott.
– Van egy titkos helyünk, lent a szurdokban, a barlang után. Közel a
vízeséshez – árulta el a kislány.
– Jól érzitek ott magatokat? – kérdezte Teresa.
– N-nagyon! O-ott n-nagyon jó nekünk. – Diego is úgy döntött, hogy
megbízik Teresában.
– És csak ti szoktatok ott lent lenni?
A gyerekek egymásra néztek.
– Volt az a férfi, aki kémkedett utánunk – magyarázta Mathias. –
Észrevettem.
– Én is – mondta Oliver.
– Melyik férfi? – kérdezte Teresa.
 – Az, aki odajött hozzánk, amikor Lucia rátalált az anyukájára.
Megijedtünk és sikoltoztunk, de aztán rájöttünk, hogy csak játszani akar.
– Játszani?
– Igen, úgy festette ki az arcát, mint egy bohóc – nézett Lucia Teresára. –
Mondtam nekik, hogy szellem, de nem hisznek nekem.
– N-nem is sz-szellem!
– Mit akart játszani? – kérdezte Teresa.
– Térden állva járt, mintha ő is gyerek lenne – magyarázta Oliver. – De mi
már láttuk korábban is, és úgy mozgott, mint egy öregember. Az iskola előtt
volt, csuklyás köpenyben, mint egy varázsló a mesében.
– Beszélt hozzátok? Kért tőletek valamit? – kérdezte Teresa színlelt
nyugalommal.
– Nem. Nem tud beszélni. És azóta nem láttuk – mesélte Mathias.
– Nem voltam ott, amikor jött – szólt most Lucia. – De ezt hagyta nekem
otthon.
Kicipzározta a kabátját, és előhúzott egy rongybabát, aminek bogyóból
volt a szeme.
Teresa Marinire pillantott. Számára ez elég is volt.
– Köszönöm – mondta nekik. – Most már sokkal jobban érzem magam.
Már nem félek.
– Mondtam, hogy működik! – örvendezett Lucia.
Teresa megsimogatta a kislány fejét.
– Idd meg a kakaódat, és utána hazaviszünk.
– Bekapcsolod a szirénát is? – csillant fel Oliver szeme.
– Hát persze!
Teresa félrevonta Marinit. Megpróbált tudomást sem venni a férfi kérdő
tekintetéről, aki bizonyára azon tűnődött, hogy amit a gyerekeknek mesélt,
igaz volt-e vagy kitalált. Nem volt még meg benne az az érzékenység, vagy
talán tapasztalat, hogy tudja: a gyerekeket nem lehet becsapni: csalhatatlan
ösztönük van a hazugságok felismerésére, és ha ez megtörténik, bizalmuk
örökre elvész.
– Bosszút áll a gyerekekért – suttogta.
– Kihallgatta a panaszaikat.
– Igen. És megbüntette a felnőtteket, akik bántották őket. Mindegyikük
életében volt valaki, aki miatt szenvedtek. Diegónál a fiú férfibüszkeségét
elnyomó, érzelmileg távolságtartó apa. Lucia esetében drogfüggő, soha
otthon nem lévő anya. Olivernél egy szadista gondnok. – Teresa tekintete a
negyedik gyermeket kereste. – És végül Mathiasnál egy bántalmazó szülő. A
kislányék háza előtt hagyott megnyúzott állat nem fenyegetésnek volt szánva,
hanem ajándéknak. Etetjük azokat, akiket szeretünk.
– De Mathiasnak nem az apját büntette meg, hanem elrabolta a testvérét –
vetette ellen Marini.
Teresának nem volt ideje válaszolni.
– Az erdei ember ajándékot is hozott nekünk – vágott közbe Oliver. –
Szeretnéd megnézni őket?
 57.

A Sliva-szurdok majdnem száz méter mély fekete hasadék volt a falu és a

régi vasútállomás közötti erdőben. Aznap éjjel a szurdokba lefelé vezető
ösvényt rendőrségi lámpák pettyezték. A világító pontok úgy táncoltak a
sötétben, mint télen a szentjánosbogarak, libasorban, cikcakkban haladva
lefelé.
A gyerekek mentek elöl, utánuk Teresa és Marini, őket pedig a mozgó
osztag tagjai és Hugo Knauss emberei követték.
Lucia, Mathias és Diego úgy ugráltak lefelé az ösvényen, mint a kőszáli
kecske, még ezen az egyenetlen talajon sem veszítve el az egyensúlyukat.
Oliver viszont úgy döntött, hogy megfogja Teresa kezét, és ettől kezdve el
sem engedte. Teresát elöntötte ennek az érintésnek melegsége és
gyengédsége, amely olyan éles ellentétben állt az őket körülvevő fagyos
tájjal. A szurdok egy meredek falú üreg volt, amely a szinte mozdulatlan
patak köves medrébe vezetett. Olyan hideg volt, hogy a vízfolyás lelassult, és
jégtáblák torlódtak össze a part mentén. A víz fölött gomolyogva szállt a köd.
A kövekről és a faágakról szél formálta jégcsapok lógtak. Olyan volt, mint
egy rég letűnt világ romjai. Teresa úgy érezte, mintha csak az ő szívük
dobogna odalent. Nyugtalanító, kísérteties érzés volt, amitől életében először
el tudta képzelni, milyen lehet a klausztrofóbia.
A gyerekek függőhidakon és csúszós lépcsőkön át vezették a csapatot.
Teljes magabiztossággal mozogtak, nyoma sem volt bennük a félelemnek. A
sötétségnek nem volt hatalma felettük. Egyek voltak a vad természettel, még
nem szelídültek meg annyira, hogy féljenek tőle.
Teresa figyelte őket, ahogy ezekben a drámai órákban olyan nyugodt
erővel néznek szembe a sötétséggel és a halállal, amely csak a nagy lelkek
sajátja. Bizalommal követte őket, és bár minden lépésüket szemmel tartotta,
tudta, hogy nem nekik kell óvatosan lépkedniük, hanem neki.
Eszébe jutottak az aggodalmai, amelyek az elmúlt napokban gyötörték, és
az akadályok hirtelen már nem is tűntek olyan leküzdhetetlennek. Rajta
múlott, hogy a két lehetőség közül hogyan éli le a hátralévő életét: vagy
apránként elenyészik, vagy bátran szembenéz a nehézségekkel.
 A sziklák között egy újabb hasadékon kellett átmászniuk, és abban a
nyirkos, áporodott szagú sötétségben Teresa a saját megrekedt életét vélte
felfedezni. Oliver kis keze szorosabban markolta az övét.
– Ne félj! – hallotta a kisfiú hangját, amelyet felerősített a természetes
alagút.
– Nem félek – válaszolta, és ezek a szavak az akkori történéseken
túlmutató jelentőséggel bírtak.
Az átjáró másik végén Lucia, Mathias és Diego várt rájuk egy kristállyá
fagyott vízesés alatt. A gyerekek egy mélyedésre mutattak a jégfüggöny
mögött.
Teresa elengedte Oliver kezét, és Marinivel együtt a nyíláshoz lépett.
Zseblámpáikkal a mohára világítottak. A természetes párnák között egy
szögletes tárgy csillogott. Marini érte nyúlt. Egy fémdoboz volt. A fedelén
lévő rajz megfakult, de még mindig ki lehetett venni rajta a bicikliző fehér
nyuszikat.
– Kinyithatod – mondta Lucia.
Marini levette a fedelet, és mintha visszafordult volna az idő kereke.
Összenéztek Teresával, de még ő sem tudta, hogyan reagáljon. A doboz
tartalma egy oda nem illő részlet volt egy olyan történetben, amely ezzel
teljesen váratlan fordulatot vett.
 58.

1993. szeptember 16.

Az Alfa alany aktív és tudatában van saját létezésének. Azt azonban nehéz
megmondani, milyennek érzékeli önmagát. Kérdéses, hogy tisztában van-e az
idő múlásával, és következésképpen a „jövő” fogalmával, ami az én
értelmezésemben önmagának az elképzelése, kivetítése egy még ezután
bekövetkező időpontra. Vajon kíváncsi-e arra, hogy ki lehet a fal túloldalán,
aki az élethez szükséges ellátmányt nyújtja neki? Mivel soha nem
mutatkoztam előtte, csak egy pár kesztyűs kézként, amely élelmet és ruhát ad
át neki, kétlem, hogy tudatában lenne a jelenlétemnek. Számára az a szoba az
egész világ. Az Alfa nem ismer más életet, mint amit én nyújtok neki, mégis
úgy tűnik, képes gond nélkül alkalmazkodni a jelentős korlátokhoz. Régóta
töprengek azon, hogyan élheti túl egy élőlény ezeket a körülményeket: a
válasz az, hogy a belső világa olyan gazdag és mély, hogy kárpótolja a külső
tapasztalatok hiányát. Életereje teljesen önellátó.
Másrészt az Ómega teljes mértékben az Alfától, az „Apától” függ. Ez az
alany annyira passzív, hogy hagyná magát éhen halni. Minden idejét a
búvóhelyül választott sarokban kuporogva tölti, és úgy tűnik, hogy teljes
mértékben az Alfa függvénye. Szerintem magában meg van győződve arról,
hogy ő csupán az „Apa” meghosszabbítása. Azért él, mert az Alfa él.
Néhány héttel ezelőtt nyelvi fejlesztőgyakorlatokat vezettem be, hogy
kiderítsem, veleszületett képességről van-e szó vagy sem, és hogy a
mindkettőjüknél tapasztalható fejlődési elmaradás tartós-e, vagy
helyrehozható. Ahogy az várható volt, az Alfa bizonyult a kettő közül a
tehetségesebbnek és a tanulásra hajlamosabbnak.
Miközben kíváncsian várom, hogy merre fejlődik tovább ez az újszerű
megközelítés, az alanyok életkorára tekintettel elkezdtem azon gondolkodni,
hogy vajon érdemes-e folytatni a kísérletet, és ha nem, mi lenne a legjobb
módja a befejezésének.
 59.

A bádogdoboz a szoba közepén lévő asztalon állt, a fedelét levették, a

tartalmát minden jelenlévő jól láthatta. Senki sem tudta levenni a szemét
arról, ami benne volt.
Teresa gumikesztyűt húzott, és kivette a két tárgyat. A kisebbiket a
tenyerére helyezte. Egy érem volt, amely csillogott a neonfényben. Amikor
megfordította, a hátoldalán egy vésést pillantott meg.
– W. Wallner – olvasta fel Teresa.
A dátum is rajta állt: 1936. IX. 1. A travenì rendőrőrs tárgyalótermében
senki sem mert megszólalni. Még Hugo Knauss is elvesztette jellegzetes
nyájas arckifejezését.
– Sátánista rituálé kellékei? – kérdezte Parisi a homlokát ráncolva,
miközben az állát simogatta. Amikor ideges volt, mindig a kecskeszakállával
babrált.
Teresának mosolyra húzódott a szája.
– Nem. Ez Hippokratész keresztje, Aszklépiosz botjával kombinálva. Az
orvoslás jelképe – magyarázta, ujjával mutatva a bot köré tekeredő kígyóval
díszített ábrát.
Teresa megforgatta az ujjai között az ereklyét, és megpróbálta megfejteni a
jelentését. Ezt a tárgyat azonban sehogy sem tudta hová tenni.
– Wallner – tűnődött Marini. – Mintha már hallottam volna ezt a nevet.
Magának ismerősen cseng?
– Elég gyakori vezetéknév a német nyelvterületen – mondta Teresa. – Nem
hiszem viszont, hogy az eredeti tulajdonos felkutatása sokat segítene.
Miért adna valaki egy ilyen tárgyat gyerekeknek? – morfondírozott,
miközben nejlonzacskóba csúsztatta az érmet.
– Mi a helyzet a másikkal? – kérdezte Parisi. – Az is valaminek a
szimbóluma?
Teresa megszemlélte a második tárgyat. Szerette volna hinni, hogy teljesen
ártalmatlan, de érezte, hogy nem így van. Nem tudta pontosan megmondani,
hogy mire való.
A fehér csuklya egyszerű, pamutvászonból készült darab volt, egy-egy
lyukkal a két szemnek, amelyeket vékony háló fedett. Koszos volt, és néhány
helyen felfeslett a varrat. Emlékeztetett arra a fejfedőre, amelyet a bűnbánók
viseltek a húsvéti ünnepségeken egyes dél-olaszországi falvakban. Vagy a
Ku-Klux-Klan csuklyáira.
Ez utóbbi asszociáció miatt Teresa még nyomasztóbbnak találta a tárgyat.
Nem értette az üzenetét.
A gyilkos portréja nem hogy körvonalazódott volna, hanem egyre
bizonytalanabbá és elmosódottabbá vált. Teresa még soha nem találkozott
ennyire ellentmondásos pszichológiai profillal, sem a szakirodalomban, sem
a saját munkája során. A támadásaiban megnyilvánuló szadizmus mértéke
nem állt összhangban azzal a céllal, aminek érdekében az áldozatait
kiválasztotta. Megvédte a gyerekeket, de ugyanakkor tönkretette a
családjukat. Valószínűleg bűntudatot érzett, ezért jelent meg Luciáéknál egy
édesanyjához tartozó tárggyal, és ezért vitt ajándékot a kislánynak. Ez volt az
oka annak is, hogy olyan gondosan elrendezte az első áldozat holttestét, hogy
elengedte Melania Kravinát, és hogy felöltöztette Abramo Vieselt, mintha
leplezni akarná, hogy megnyúzta.
– Van valami ötlete, hogy mik lehetnek ezek? – kérdezte Hugo Knausst,
miközben levette a gumikesztyűt, és bedobta a szemetesbe.
– Nincs, felügyelő.
– Biztos benne? Nincs esetleg valaki a völgyben, akinek a hobbija
legalábbis megkérdőjelezhető?
– Úgy érti, aki érdeklődik a rasszista szekták iránt? Biztosan nincs.
Tehát ő is ugyanerre gondolt. Teresa gyanította, hogy a teremben
mindenkinek ez jutott eszébe.
– Elmondaná egyáltalán, ha lenne ilyen?
– Mire céloz ezzel?
– Én soha nem célozgatok, Knauss kapitány.
– Felügyelő! – rontott be az ajtón De Carli, félbeszakítva a szóváltást.
Amikor meglátta, hogy mit néznek, ő is megállt és bámulni kezdte, el is
felejtkezve arról, hogy mondani akart valamit.
– Ez az, amire gondolok?
– Mi jut eszedbe róla? – kérdezte Teresa.
– Rasszizmus, égő keresztek, szekta, erőszak… Jó úton járok?
– Ki tudja? – felelte Teresa. – Ha van valami ragyogó meglátásod a
témában, kérlek, oszd meg velünk!
 – Egyelőre csak egy jelentést kell átadnom neked. A Lucia apjával készült
kihallgatás jegyzőkönyve.
Letette a dossziét az asztalra. Teresa szórakozottan belelapozott.
– Nem akarom, hogy az az ember egyhamar hazakerüljön – mondta. – A
kislányt néhány napra a nagyszülei gondjaira bízhatjuk.
– Van elég bizonyítékunk, hogy vádat emelhessünk ellene, felügyelő.
Különben is, egyszer már megszökött, és lehet, hogy újra megteszi, ha
elengedjük.
– Reméljük, hogy a bíró is így gondolja.
Teresa nem említette, hogy már beszélt is Crespivel, és megkapta tőle a
biztosítékot, hogy egy ideig nem engedik a gyermek közelébe. Az apának
először szüksége lesz a szociális szolgálat támogatására, hogy helyrehozza
azt a kapcsolatot, amelyet már majdnem teljesen tönkretett, valamint a saját
életét is.
Teresa az órájára pillantott, és erről eszébe jutott Roberto Valenté, amelyet
fejjel lefelé csatoltak a bábu karjára. Még mindig nem jött rá, hogy ez mit
akart szimbolizálni. Már csak néhány óra volt hátra hajnalig, amikor
elkezdhették a keresést. Csak remélni tudták, hogy az időjárás kegyes lesz
hozzájuk. Addig már senki sem tudott pihenni, hiszen amikor arra gondoltak,
hogy a kis Markus a gyilkos kezében van, képtelenek lettek volna egy
pillanatra is elaludni.
Mire a fejét a kezére támasztva újra végigolvasta Dante Kravina
vallomását, megfájdult a háta.
– Nem volt mimikája – dünnyögte, miközben átfutotta a Lucia apja által
adott személyleírást a gyilkosról.
Marini közelebb lépett hozzá.
– Ezek az ő szavai? – kérdezte De Carlitól.
– Többé-kevésbé. Mindenesetre világos volt, mire gondolt. Eléggé
felkavarta a dolog.
– Arcmimika hiánya, utánzó viselkedés és nyelvi nehézségek – foglalta
össze Marini a jelentés alapján.
Teresa felnézett a nyomozóra. A férfi valami olyat fogalmazott meg, amely
felkeltette az érdeklődését.
– Ismerősen hangzik ez? – kérdezte, bár nem számított pozitív válaszra.
Marini meglepett pillantást vetett rá, mintha ő lenne az első, aki kételkedik
abban, amit ő maga mondani készül.
 – A 39-es számú gyermek esete – mondta.
Teresa nem értette.
– 39-es számú gyermek?
Marini leült mellé, és gépelni kezdett a számítógép billentyűzetén.
– Éppen egy pszichológiai kézikönyvet olvasok – mondta. – Sok
haszontalan dolog van benne, de ez az egy nagyon megfogott, mert annyira...
valószerűtlen. Hihetetlen, hogy ez tényleg megtörtént! Itt is van! Johann
Albert Wallner – mondta, és felolvasta a cikk címét.
Teresával megfordult a világ. Wallner, gondolta. Mint a Hippokratész
keresztjén szereplő név.
– Ki ez a Wallner? – kérdezte.
– Egy osztrák pszichiáter, akit egy majdnem negyven évvel ezelőtti
illegális kísérletéért kizártak a kamarából – válaszolta, miközben az általuk
talált nácikorszakbeli ereklyét nézegette. – Apja Wolfgang Wallner, SS-
orvos. A kitüntetésnek köze kell legyen a foglalkozásához.
– Talán diplomaosztó-ajándék – találgatott Teresa, miközben fejben
számolta az éveket.
Próbált nyugodt maradni és kontrollálni a légzését, de ez nehéznek
bizonyult. Hogyan lehetséges, hogy éppen neki, aki azt hitte, hogy minden
lehetségest elolvasott a pszichológiáról, nincs emléke erről a témáról? A
képernyőn megjelenő cikk azt sugallta, hogy a 39. számú gyermek esete nagy
port vert fel, olyannyira, hogy bekerült abba a kézikönyvbe, amit Marini
olvasott.
Véletlenül lemaradtam róla, vagy olvastam, de kitörlődött az agyamból?
– Milyen kísérletről volt szó? – kérdezte Knauss.
– Egy meglehetősen aberrált vizsgálat az anyai depriváció hatásairól,
amelyet a határ túloldalán végeztek pár kilométerre innen – magyarázta
Marini. – Wallner az ötletet egy Amerikában működő másik osztrák
pszichoanalitikus, René Spitz egyik tanulmányából merítette, de ő sokkal
tovább ment nála.
– Mit csinált? – kérdezte De Carli.
– Egy árvaintézet igazgatója volt. Arra utasította a csecsemőgondozó
személyzetet, hogy mindenféle anyai gondoskodást vonjanak meg a
gyermekektől. Nem nevezték őket néven, csak a kiságyukra ragasztott
számmal azonosították. Ezt hívták „deperszonalizációnak”.
– Ez törvényes egyáltalán? – kérdezte Parisi.
 – Határozottan nem – válaszolta Marini. – De Wallner és munkatársai nem
zavartatták magukat. Az ápolók nem beszélhettek a gyerekekhez, még csak
szemkontaktust sem vehettek fel velük. Csuklyát viseltek, amelyen két lyuk
volt a szemüknek, hogy az arcuk ne látsszon.
Egy pillanatra mindenkinek elállt a lélegzete. Most minden szem a
csuklyára szegeződött. Teresa kitalálta, milyen gondolatok járnak a fejükben:
ki viselte, milyen őrült céllal, és mindenekelőtt ki volt az, aki hosszú ideig
látta, belülről, a saját szemével.
– A csecsemőket rendszeresen etették és mosdatták, de minden más
gondoskodástól megfosztották őket – folytatta Marini. – Hamarosan
jelentkeztek náluk a „kezelés” első tünetei: álmatlanság, a fizikai kontaktus
elutasítása, sorvadás, késleltetett motoros fejlődés és a mimika hiánya. Volt
azonban egy kivétel: a 39-es bölcsőben fekvő gyermek. Ez a csecsemő
továbbra is éberen reagált és nem soványodott le, hanem éppen ellenkezőleg,
szépen növekedett. Wallner úgy vélte, hogy megtalálta benne a Freud által
leírt „apát”, a természetes vezetőt, aki rendkívüli belső erővel rendelkezik.
– Mi lett a gyerekekkel? – érdeklődött De Carli.
Marini legörgetett a weboldal aljára.
– Egy nem sokkal azelőtt felvett ápolónő feljelentette Wallnert, és a
rendőrség megrohamozta az intézetet. A gyerekeket kimentették, és a
tüneteik hónapokon belül enyhülni kezdtek, mígnem teljesen eltűntek.
Wallnernek azonban sikerült elmenekülnie, és magával vitte legnagyobb
felfedezését, a 39-es számú gyermeket.
– Hogy hívták a gyermeket? Írják? – kérdezte Teresa, és igyekezett
uralkodni a hangja remegésén.
– Andreas Hoffman. Wallner és a gyermek soha nem került elő. Agnes
Braunt, Wallner legközelebbi munkatársát bíróság elé állították, és húsz év
börtönre ítélték. Amikor az intézet újra megnyitotta kapuit, Magdalena Hoos,
az a fiatal nő, aki riasztotta a hatóságokat, visszament oda dolgozni. A
rendőrség később megtudta, hogy Wallner a náci eugenikai elmélet
megszállottja.
Andreas. Teresa végre érezte, hogy kapcsolatba került vele.
– Szegény gyerek! Vajon mi történhetett vele? – tűnődött De Carli.
Marini káromkodott, Knauss pedig a nadrágját nézegette, és kényszeresen
piszkálta.
Teresa magához tért, és hitetlenkedve nézett a többiekre.
 – Hát nem értitek? – kérdezte. – Ő az! Az az eltűnt gyermek a mi
gyilkosunk!
Felállt, és izgalmában még a fájdalmairól is elfeledkezett.
– Fehérre festi az arcát, mert az azonosulás a szeretet legprimitívebb
formája, és mindennap csak a szobája fehér mennyezetét és egy fehér
csuklyát látott. Először azt hittem, hogy többszörös személyiségzavarban
szenved, mert az egyes emberekkel különbözőképpen viselkedik, de épp
ellenkezőleg: orvosi értelemben egyáltalán nincs személyisége. Azokat
utánozza, akiket a környezetében lát, mert egyfajta újszülöttkori fázisban van,
amin soha nem tudott túljutni. Ő így tud kommunikálni.
Teresa végre megértette, miért tűnt Andreas pszichológiai és viselkedési
profilja mindig is olyan összefüggéstelennek és ellentmondásosnak. Az
alapfeltevéseik voltak tévesek.
– Az ő esete nem követ ismert mintázatokat, mert pszichológiai értelemben
olyan, mintha meg sem született volna – fejtegette. – Tehát a
kriminálpszichológiai elemzés szokásos eszközei nem működnek nála.
– A gyerekekkel viszont képes kapcsolatot teremteni – jegyezte meg
Marini.
– Igen... De ahhoz, hogy megértsük, hogyan és miért teszi ezt, ki kell
derítenünk, hogyan maradt életben – mondta Teresa. – Volt-e otthona? Volt-e
valaki, aki társaságot nyújtott neki? Mi történt az elrablójával?
– Talán Wallner elszökött, őt meg otthagyta. Vagy talán... Wallner végig itt
élt, és Isten tudja, hol bujkált évtizedekig – mondta Parisi. – Valószínűleg
már meghalt, de a kísérletének eredménye túlélte. Vajon mi válthatta ki
Andreas Hoffman dühét?
Teresának eszébe jutott, ahogy a gyilkos megállította a fiúkat az erdőben,
és felidézte a menekülő állatok áradatát, amit bizonyítékgyűjtés közben
láttak.
– Betörtek a területére, és ez kibillentette a világát az egyensúlyából –
közölte. – Az invázió lekényszerítette őt a völgybe, mint a megriadt
szarvascsordát, amit a minap láttunk.
– Milyen invázió?
Teresa a falon lévő térkép felé fordult, és rámutatott arra a területre, ahol
az új síközpont épült.
– Ez az invázió. A gépek és az építőmunkások. A fakitermelés és a
felmérések. A keresést erre a területre kell korlátoznunk, a legnehezebben
megközelíthető, legerdősebb északi oldallal kezdve.
Valamilyen menedékházat vagy táborhelyet kell keresnünk.
– Északon és északnyugaton csak sziklák vannak. Nem hinném, hogy ott
lenne – mondta Knauss. – Északkeletre csak az osvani bányák találhatók.
Kopár táj, bokrok és fedezék nélkül. Nincs ott semmi, csak kövek.
– Miféle bányák?
– Kő-, ólom- és cinkbányák voltak. Most már olyan, mint egy sivatag. A
növényzet még nem nőtt vissza.
– Ezeket fogjuk használni a kutatás határvonalaként – jelentette ki Teresa.
– Valamit nem értek – szólt közbe Marini. – A Klavora gyerekek közül
miért a kisebbiket, Markust vitte el, és hagyta ott az idősebb testvérét az
apjuk kényére-kedvére?
Teresának erre is volt egy elmélete.
– Mert Mathias soha nem mondta ki hangosan a barátainak, hogy az apja
veri őt. Azt viszont sokszor kifejezte, mennyire aggódik a kisöccse miatt.
– De a gyilkos egyszerűen megölhette volna az apát, és ezzel
mindkettőjüket kiszabadította volna.
Teresa a lassan oszladozó sötétséget nézte az ablakban. Már csak egy kicsit
kell türelemmel lennie, aztán elindulhat megkeresni a gyereket és egyúttal a
gyilkost, aki számára most az első számú képzeletbeli bejegyzés volt az
áldozatok hosszú listáján.
– Drasztikusan stratégiát váltott – jegyezte meg. – Azt hiszem, a kisbaba
látványa felébresztett benne valamit. Talán még mindig ott van valahol a
tudatalattijában az intézeti társainak a nyoma. Emlékszik a sírásukra.
Emlékszik az együtt töltött éjszakákra, amikor egymás lélegzetét hallgatták.
Levette a szemüvegét, azonnal a foga közé dugta a szárát, és idegesen
rágcsálni kezdte.
– Most már emlékszik az első életére – mondta. – És vissza akarja kapni.
 60.

1993. szeptember 20.

Nagy sajnálattal kell megállapítanom, hogy eljött a kísérlet befejezésének

ideje.
Ennek az az oka, hogy véleményem szerint a jelenlegi körülmények között
már nem tudom garantálni a saját biztonságomat. A körülményeken
elsősorban azt értem, hogy az Alfa még mindig életben van. A
legkülönlegesebb felfedezésem egyszersmind az életemet veszélyezteti, ami
nagy bánattal tölt el.
Az alany túlélte a legoptimistább előrejelzéseimet is, és egyre nehezebben
tudom megoldani a fogságban tartását.
Érdekes kérdés, hogy mi történne, ha tudomást szerezne a jelenlétemről és
arról, hogy milyen körülmények között neveltem fel. A választ inkább nem
kívánom tudni.
Ami az Ómega alanyt illeti, bár nem jelent problémát, mostanra már nem
hajt hasznot.
A megoldást a következő etetés jelenti.
 61.

A völgy fölött felvirradt a nap, és felhőtlen reggelt hozott magával. Teresa

megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor látta, ahogy a fény szétterül a
kereséshez kedvező tiszta égbolton. Mindössze fél órát sikerült pihennie, azt
is komor gondolatok szakították meg, melyekből kalapáló szívvel riadt fel.
Nem volt könnyű vesztegelni és kivárni az időt. Most viszont még nehezebb
volt, hogy a völgyből kellett irányítania a keresőakciót. Azt kívánta, bárcsak
fent lehetne maga is az erdőben, és a saját szemével pásztázhatná a vidéket,
ahelyett hogy egy drón mesterséges szemére hagyatkozik. Visszaemlékezett
arra, amikor levadászták Lucas Ebrant. Ettől felvillanyozódott, és úgy érezte,
hogy él, hasznos, a teste és az agya még mindig megfelelően működik, teszi a
dolgát. Számára ez már nem volt magától értetődő, és most mégis késztetést
érzett arra, hogy bevesse magát a nyomkutatásba, hogy minden maradék
energiáját felhasználva kinyújtsa a kezét ezért a gyermekért.
De melyik gyermekért is? – tette fel magának a kérdést meglepődve.
Most, hogy már tudta, hogyan kezdődött ez a bántalmazásról és halálról
szóló történet, végre tisztán láthatta, ki is ez az Andreas Hoffman: maga is
áldozat, túlélő, akinek valahogy sikerült megmaradnia ebben a világban
mindazok ellenére, amin keresztülment. Megpróbálta elképzelni, milyen
lehetett az élete, hogy új profilt rajzoljon róla, de most sem a statisztikák, sem
a kutatások, sem a tapasztalata nem tudott a segítségére sietni, talán azért,
mert Andreashoz hasonló teremtmény még nem létezett a világon. Senki sem
segített neki elsajátítani az élethez való alkalmazkodás készségeit, de
valahogy mégis boldogult, úgy, hogy kifejlesztette a saját eszközeit. Teresa
kíváncsi volt, mik lehetnek ezek. Az értelme még meg sem született, mégis
aktív volt a maga módján.
Szeretet nélküli életet élt.
A légimentő az új síközpont építkezése melletti tisztáson várakozott,
készen arra, hogy felszálljon a csecsemőért, amint megtalálják. Két további
polgári védelmis helikopter már a terület felett körözött. Hugo Knauss
emberei kora hajnalban elindultak, hogy megnyissák a sípályát. A
hadseregtől is megérkezett egy különítmény, amely a hegyoldal közepéig
húzódó erdősávot készült átfésülni. Onnan felfelé a különböző rendvédelmi
szervek hegymászóinak kellett átvenniük a keresést. Az osztrák rendőrséget
is riasztották, és a határra emberekből álló kordont vontak az esetleges szökés
megakadályozására.
Teresa imádkozott, hogy erre ne kerüljön sor.
Növekvő aggodalommal figyelte a férfiaknál lévő fegyvereket, akik
pórázon tartott keresőkutyáikkal éppen indulni készültek. A terv az volt, hogy
karéjban haladnak előre, mint a vadászaton. Addig természetesen nem fognak
lőni, amíg a gyermek biztonságba nem kerül – de mi lesz azután?
Teresa észrevette, hogy Gardini és Ambrosini közeledik. Velük volt egy
nő, az elrabolt gyermek anyja. Az asszony egy ruhadarabot szorított
magához, és amint meglátta Teresát, egyenesen felé vette az irányt. Ezt a
találkozást már nem lehetett elkerülni.
Gloria Sanfilk sírástól feldagadt, kétségbeesett tekintetét egyenesen
Teresára függesztette. Fájdalma mélyén meglepő erőről tanúskodott a nézése.
– Életben van – hallotta Teresa a nő hangját.
Ez nem kérdés volt, hanem figyelmeztetés, hogy egy pillanatra se gondolja
másképp, és ne adja fel.
– Biztos vagyok benne! – nyomatékosította.
Teresa a férjét kereste mögötte, de nem látta.
– Nincs itt – mondta Gloria, olvasva Teresa gondolataiban. – Nem
fogadom vissza, nem engedem újra a közelünkbe, de hozza nekem vissza a
gyermekemet!
Átnyújtotta Teresának a kezében tartott ruhát. Egy kicsi rugdalózó volt.
Gloria beletette Teresa kezébe, azzal együtt megszorította, és a saját arcához
emelte, hogy beszívja a baba illatát, majd megkérte Teresát, hogy ő is tegye
ugyanezt. Nem a kutyáknak hozta, hanem Teresának: azt akarta, hogy a kisfia
sorsát kezében tartó nő úgy érezze magán a gyermek illatát, mintha a saját
kisbabája lenne.
Vedd át a helyemet!, üzente a tekintete, és hozd vissza nekem!
Teresa bólintott. Nem volt szükség szavakra.
Ambrosini odalépett hozzájuk, átkarolta Gloria vállát, és gyengéden
elvezette.
Marini közeledett.
– Lehetetlen megjósolni, hogyan reagál a gyilkos – mondta az erdőt
fürkészve.
 – A nevén kellene szólítani – morogta Teresa inkább magának, mint fiatal
kollégájának. – Ahogy eddig soha senki, még ő maga sem.
Marini arckifejezése megváltozott.
– Azt hiszem, értem, mire gondol – mondta. – Én sem tudok úgy gondolni
rá, hogy ne lássam őt is áldozatnak.
Egy kicsit tétovázott, majd megfogalmazta azt a kérdést, amit senkinek
nem volt bátorsága feltenni:
– Gondolja, hogy bántani fogja a gyereket?
Teresa egész éjjel ezen gondolkodott. Remélte, a helyes választ találta
meg, és nem csak azt, amelyiktől jobban érzi magát.
– Akarattal nem – felelte. – Ő az „Apa”, aki megvédi a népét, ő az Alfa, és
a falubeli gyerekek az ő falkája. Nem szabad viszont elfelejtenünk, hogy az a
kéz, amelyik most a csecsemőt tartja, ugyanaz a kéz, amelyik Roberto Valent
szemét kivájta.
Marini ekkor egy kinyomtatott légifotót adott át neki.
– A drónok régi, elhagyatott menedékházra bukkantak, amely nem szerepel
a térképen – mondta. – Növényzet veszi körül, az északi szektorban,
közvetlenül az erdővonal alatt, még a köves rész előtt. Ez az egyetlen ilyen a
környéken. És a körülötte lévő tisztáson friss emberi tevékenységre utaló
jelek láthatók.
 62.

Travenì-Aberlinz-i erdő,
1993
A nap még felmelegítette a sziklákat és megvilágította a későn virágzó
kamilla és üröm illatos virágporát, de az északi szél az utóbbi napokban egyre
hidegebben fújt, és az alvás évszakának beköszöntét jelezte. A növények és
az állatok már elkezdték a felkészülést: az előbbiek levetették, amire már nem
volt szükségük, az utóbbiak pedig megvastagították a bundájukat, és makkal,
szénával töltötték meg az odúikat.
Ő is készülődött a hidegre. Észrevette, hogy a levegő minden eső után
hűvösebb lett, és amikor fújt a szél, apró virágok nyíltak a bőrén. Előző nap
még felállított néhány csapdát, mert tudta, hogy már nem sokáig lesz bőséges
zsákmány. Vékony csíkokra vágott, megszárított húsukkal a legsötétebb,
leghidegebb napokat is át tudta vészelni.
A patakhoz érve kőről kőre ugrálva átkelt a túlsó partra. Fürgén felmászott
a hegyoldalon, ahol egy napsütötte tisztásra jutott. Ez a hely népszerű volt a
ragadozók – rókák, borzok és különösen a ragadozó madarak – körében, mert
a kis rágcsálók teljesen védtelenek voltak, amikor át akartak kelni rajta.
Az egyik, erdő szélén elhelyezett csapdája fogott valamit. Egy borz volt az,
és minél jobban igyekezett kiszabadulni, annál jobban megszorult rajta a
hurok.
Odaért, és látta, hogy az állat nem is olyan nagy, mint amilyennek először
hitte. A foglyul ejtett nőstény körül tehetetlenül vonaglottak és vinnyogtak a
kölykei.
Elég hús volt az állatokon ahhoz, hogy napokig, sőt talán hetekig is eléljen
belőlük, mégis, ahelyett hogy nekiállt volna kézzel kiszorítani belőlük az
életet, csak nézte őket bénultan. Jajveszékelésük olyan vihart kavart benne,
mint amikor kelet felől fekete felhők érkeznek, és a szélvész facsemetéket tép
ki a földből.
Elengedte az anyát, és figyelte, ahogy futnak vissza az erdőbe. Soha nem
látott még kölyköt életben maradni az anyja nélkül. Neki is volt egy kölyke,
akire gondolnia kellett.
Elnézett a sziklaszirt széle felé, ahol a kicsinye várta őt, és ekkor rémülten
pillantotta meg az égig emelkedő fekete csíkot.
Futásnak eredt, átvágtatott a fák között. Amikor elérte a búvóhelyét, látta,
hogy a gerendák közötti rések közül füst száll fel. Hátraszaladt, felemelte az
ajtónak használt deszkát. A szoba ugyanúgy nézett ki, mint ahogy hagyta,
egyetlen apróságot kivéve: a kéz, amely időnként – bár mostanában egyre
ritkábban – ételt és ruhát csúsztatott be az egyik falon lévő lyukon, a
távollétében ételt helyezett a padlóra.
Kicsinye a sarokban ült, ahonnan soha nem mozdult ki, és úgy tűnt, hogy
alszik, mellette a félig üres tányér.
Odament hozzá, megpróbálta felébreszteni, de a szeme nem akart kinyílni.
A színe megváltozott, a bőre kihűlt. Erősen dörzsölte, de nem tudta
felmelegíteni. Rákiáltott, megcsípte, de mélyen aludt. Ekkor arra gondolt,
hogy talán az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem ébresztené fel, még úgy
sem, hogy közben a füstszag egyre erősebbé vált.
Odakuporodott mellé, és azt gondolta, hogy a karjaiban nem fog félni, és
hamarosan felébred.
 63.

Az elhagyott hegyi menedékhelyet csak gyalog lehetett megközelíteni. Teresa

lihegett, izmai égtek a megerőltetéstől. Marini mellette gyalogolt, készen
arra, hogy támasztékot nyújtson neki, amikor a térde megroggyan, és elviselje
utána Teresa könyökének bökését.
– Lent kellett volna maradnia a völgyben – mondta neki egy ponton, amire
olyan cifra káromkodás volt a válasz, hogy Marini csak pislogott.
Teresa érezte a kabátzsebében a rugdalózó súlyát, egyben a felelősség
terhét, amelyet tudatosan magára vállalt, amikor úgy döntött, hogy a keresést
erre a területre összpontosítja, és máshova nem. Ha hibázott, fennállt a
veszélye, hogy soha nem találják meg.
A keresőcsapat gyors ütemben haladt előre. Mindenki tisztában volt vele,
hogy az elrablás óta már majdnem tizenkét óra telt el, vagyis a csecsemő
biztosan éhes. Senki sem kímélte magát, a levegő vibrált a zihálásuktól.
Olyan volt, mint egy emberi háló, amely több száz méteren át húzódott az
aljnövényzetben, és minden árnyékot, minden mélyedést szemügyre vett,
ahogy haladt felfelé.
Az éjjel lehullott hó betakarta az emberi közlekedés minden nyomát, de
Teresa bízott abban, amit a drón lefényképezett nem messze tőlük. Azon
tűnődött, vajon milyen ember élhet ott fent, sasok és rókák és nem sok
minden más társaságában, ahová még a szarvasok is ritkán merészkednek,
ahol csak a kőszáli kecskék maradnak meg, ahol a szél üvöltése minden más
hangot elnyom.
– Megérkeztünk – hallatszott valakinek a hangja az első sorból.
A menet megállt, és Teresa átvette a vezetést.
A fák között egy tisztás tárult a szemük elé. A közepén elhagyatott
építmény állt, félig megfeketedve valami régi tűztől. A kunyhó falát alkotó
deszkákat kikezdte az idő. Valaha fészer lehetett, olyan, amelyben egykor a
szénát tárolták a fennsíki rétek nyári kaszálása után.
– A régiek tudták, hogy az év melyik szakában kell kivágni a fát a
házépítéshez: megkeményedik és megfeketedik, de nem ég le – jegyezte meg
Hugo Knauss, ahogy a romot szemlélte.
 Az építmény nem volt lakatlan. Körülötte a hóból kikandikáló rozsdás,
össze nem illő tárgyak hevertek néhány újabb szerzemény mellett. Teresa
rájött, hogy ide került minden, amit Travenìből elloptak. A kunyhó lakója
rendszeres látogatója lehetett a falunak, és kincsekkel tért vissza, amelyeket
aztán az elemekre bízva pusztulni hagyott.
Teresa utasította a helikoptereket, hogy egyelőre maradjanak távol a
területtől, nehogy Andreas Hoffman ijedtében olyasmit tegyen, ami eredetileg
nem állt szándékában. Nekik is vigyázniuk kellett, hogy a jelenlétük a lehető
legtovább észrevétlen maradjon.
A fészer körül, a kacatok között elszórtan alacsony, állatkoponyákból
készült totemek álltak. A közeli fenyők ágairól csontok lógtak, és mint
kezdetleges szélcsengők zörögtek a szélben.
Knauss a földre köpött.
– Maga a szakértő, felügyelő. Miféle gyilkos ez?! – kérdezte.
– Maga gyilkosnak nevezne egy olyan állatot, amelyik azért támad, mert
fenyegetve érzi magát? – reagált Teresa szárazon, és távolabb lépett tőle.
A csapat várta a jelet, hogy megrohamozzák a fészert, az emberek másik
része pedig az erdőben őrködött, hogy elzárják a menekülési útvonalakat. Bár
Teresa többször is alaposan végigbeszélte velük a tervet és a gyermek
biztonságát garantáló intézkedéseket, annyira félt ettől a pillanattól, mint
kevésszer a pályafutása során. Soha nem volt még felelős ilyen fiatal életért,
és meglepetten állapította meg, hogy az élet értéke mintha fordítottan arányos
lenne a földön töltött idejével. Erősen markolta zsebében a rugdalózót,
mintha olyan fonálba kapaszkodna, amelynek nem szabad elszakadnia.
– Mehet! – szólt bele az adóvevőbe.
Az emberek csendben megközelítették az épületet az erdő széle felől, majd
körbevették. Aztán összehangolt akcióban megrohamozták.
Teresa számolta a másodperceket, és kezdett csodálkozni, hogy miért tart
ennyi ideig ilyen kis terület bevétele. Ugyanakkor nem hallott lövéseket és
dulakodás hangját sem. Valaminek kellett ott lennie, amitől a férfiak hosszan
időztek odabent. Teresa csak remélni tudta, hogy nem gyilkosság helyszíne.
Amikor Parisi előbukkant, és jelezte, hogy tiszta a terep, Teresa odafutott a
kunyhóhoz.
Odabent még látványosabb volt a rendetlenség, mint kívül. A nagyobb
helyiségben különböző formájú és rendeltetésű tárgyak voltak
véletlenszerűen felhalmozva. Elképzelte, amint a hely gazdája gyűjtögeti
ezeket anélkül, hogy bármelyikről is fogalma volna, hogy mire való. Talán
így közelebb érezte magát a falu lakóihoz, akik külsőre oly nagyon
hasonlítottak rá, de egyébként annyira mások voltak, annyira távol álltak tőle.
Eszébe jutott, hogyan volt a bábu karjára szíjazva Roberto Valent órája:
először azt hitte, hogy ez jelent valamit, de valószínűleg Andreas csak azért
tette fel fordítva, mert nem volt tisztában a rendeltetésével. Számára a karóra
csak egy dísz volt, amelyet gyakran látott a völgyben élő emberek csuklóján.
Hirtelen egy álmából felriadt bagoly repült le a szénapadlásról, és a nyitott
ajtón át erőteljes szárnycsapásokkal az erdő felé emelkedett.
– A madáron és egy patkányon kívül nincs itt semmi. Csak egy szalmazsák
– szól le De Carli a padlástérről.
– Szerintem már nem lakik itt – dünnyögte Teresa. – Valami elűzte őt.
Valószínűleg az innen nem sokkal lejjebb elkezdett erdőirtás.
Teresa tudta, hogy a falu népe soha nem fogja megérteni, hogyan látja ő
Andreas Hoffmant. Ők afféle szörnyetegre vágytak, akitől irtózhattak, egy
mumusra, akit felgyújthattak, hogy elűzzék gonoszt, amely a közösségüket
megszállta. És Andreas Hoffman tökéletesen megfelelt erre a célra.
Eszébe jutott az első áldozat ruháiból és bogyószemekből készült bábu.
Most már értette, miért nézett a falu felé: így vádolta meg őket. Andreas
fenyegetést látott Travenìben. Ti vagytok azok, mondta, akik behatoltok a
területemre!
A falu volt az ámokfutásának a kiváltó oka.
A kis reteszes ajtó másik szobába vezetett, amely nem sokkal volt nagyobb
egy szekrénynél. Teresa letérdelt, hogy közelebbről megnézze. Üres és
ablaktalan volt, csak a deszkák közötti résen látszott az erdő sötétzöldje. A
falakat a fába vésett világosabb rajzok barázdálták: állatok, növények és
emberi alakok stilizált ábrázolásai. Amikor térden állva közelebb mászott,
hogy alaposan tanulmányozhassa őket, észrevette, hogy az egyik deszkát fel
lehet emelni. Ez volt az átjáró a külvilágba. Körülnézett. A helyiség érintetlen
üressége furcsának tűnt. Andreas nem hagyta, hogy behatoljon ide a kunyhó
többi részét elborító rendetlenség. Volt valami szent ebben az ürességben.
Kilépett az alkóvból, és folytatta a keresést. A legnagyobb helyiség egyik
sarkában egy feketére égett asztal állt. A falakon és a mennyezeten is látszott
a tűz nyoma. Számos könyv is volt, melyek közül némelyek szinte teljesen
hamuvá porladtak, mások viszont csak részben égtek el, mintha valaki éppen
időben érkezett volna, hogy megmentse őket.
 Teresa kesztyűt húzott, és lapozgatni kezdte az egyiket. Meglepődve
tapasztalta, hogy elemi írásgyakorlatok. A benne lévő jelek valószínűleg
betűk akartak lenni, egy gyakorlatlan kéz rovásai. Csak pár ilyen oldal volt, a
füzet többi része érintetlen maradt. A többi könyvet átnézve rájött, hogy azok
nem mások, mint olvasókönyvek.
Egy vékony kötet lepottyant a földre. Teresa felvette, és látta, hogy egy
versgyűjtemény. A lapok közül tölgyfalevél esett ki. Még nem volt teljesen
száraz.
Valaki megtanította volna Andreast írni-olvasni? Beszélt hozzá? Talán
Wallner volt az?
Teresa ekkor észrevette, Marini újabb helyiségbe vezető ajtó küszöbén áll.
Arckifejezéséről le lehetett olvasni, hogy ami felkeltette az osztag figyelmét,
az ott van bent.
A néhány lépés megtételéhez bátorság kellett, de megacélozta magát.
A nap átszűrődött a deszkák közötti réseken. Az ellenfényben egy széken
ülő alak látszott a szoba túlsó végében.
Teresa csak a körvonalát tudta kivenni. Marini egy rúgással kitörte az
egyik deszkát, és beáradt a fény.
Senki sem mozdult. Csak a levegőben szálló por csillogott. Teresa érezte,
hogy Knauss ott áll mellette.
– Ez egy ember teste! – kiáltott fel a férfi.
Egy ősrégi, időtől megkopott csontvázzal néztek farkasszemet. A
csontokat por borította, és helyenként megfeketedettek. Az áldozatokról
eltávolított testrészek a csontvázon voltak. A lábánál egy nemrégen
elfogyasztott étel maradványai hevertek.
– Ez nem egészen pontos – szólalt meg Teresa, és most az egyszer azt
kívánta, bárcsak ne lenne ezen a téren ilyen tapasztalt. – Ez egy gyermek
holtteste.
 64.

Egy másik gyermek.

Két gyerek, akiknek a történetét nem ismerjük: egyikük felnőtt, és gyilkossá vált, a másiknak
nincs neve, csak csontváza. A harmadik gyermeket elvették az anyjától, és most itt van valahol
ebben az erdőben, isten tudja, merre.
Gyerekek. Úgy tűnik, ők állnak a halál és egyben a remény szélforgójának középpontjában.
Gyerekek, akik életben maradnak, akik visszavágnak, akik megtanulnak szeretni mindennek
dacára.
Ez számomra az élet ünnepe, s ez az érzés azóta hatja át a lelkemet, amióta megérkeztem
ebbe a völgybe.
Tisztelet az élet előtt, amely még fény és gondoskodás hiányában is kibontakozik.
Az élet a legerősebb, és mi vagyunk az eszközei.

Antonio Parri éppen a csontváz vizsgálatából nyert észleléseit regisztrálta egy

űrlapon. A holttestet még nem mozdították el eredeti helyéről.
Teresa oldalról figyelte a halottkém munkáját. Tudta, hogy a csontok
leltározása mellett részletes megfigyeléseket fog tenni a környezetről,
földrajzi és topográfiai elemzést készít, és dokumentálja a maradványok
jellegére vonatkozó következtetéseit. Ez azt jelentette, hogy órákig kell majd
görnyednie minden apró része fölött annak, ami valaha egy ember volt.
Teresának azonban nem volt ennyi ideje. Parri tudta ezt, így amint lehet,
megosztja vele azokat a következtetéseket, amelyeket az első morfológiai
vizsgálatból sikerül levonnia.
Teresa gyanította, hogy ez nem jelent majd túl nagy segítséget az eltűnt
gyermek megtalálásában, de jelenleg nem sok mást tehetett, mint hogy
reménykedik. Az elrablás óta már majdnem tizenöt óra telt el, és bár továbbra
is minden rendelkezésükre álló eszközzel keresték, még nem volt nyoma sem
a gyereknek, sem Andreas Hoffmannak.
Parri végre megfordult, és odahívta magához. Teresa közelebb lépett, de
még így is kissé távolabb állt meg a maradványoktól. Megpróbálta elképzelni
a gyermeket, aki egykor még létezett. Fájdalmas feladat volt, de nem akarta
elkerülni, mert szüksége volt erre a gyötrelemre, hogy folytassa a keresést.
– Lehetséges, hogy a holttestet az idők során többször is elmozdították –
magyarázta a halottkém. – Kétlem, hogy valaha is eltemették volna, mert a
gerinccsatorna tiszta. A hosszú csontokon állati harapások nyomai láthatók,
amelyek már a csontvázon keletkeztek.
Teresa bólintott. Talán azért nem temették el a holttestet, mert Andreas
nem ismerte a vallás fogalmát, még kezdetleges értelemben sem. Vagy talán
még mindig élő lénynek tekintette. Nemrég ételt hagytak a csontváz lábánál:
egy darab elszenesedett, belül rózsaszínű húst és némi héjas diót.
– Bizonyára észrevetted, hogy valaki lyukakat fúrt a csontokba, és
horgászzsinórral fűzte össze őket – folytatta Parri.
– Megpróbálta összerakni, hogy minél tovább épen maradjon – dünnyögte
maga elé Teresa.
Nem érzett undort, csak mélységes szomorúságot az iránt az ember iránt,
aki ezt tette, aki kétségbeesetten próbálta összerakni és életre kelteni ezeket a
maradványokat, akinek más volt a felfogása az életről és a halálról, mint az
övéké, és aki mindannak ellenére, amin keresztülment, a maga módján
szerette ezt a gyermeket, és tovább szerette akkor is, amikor már csak ennyi
maradt belőle a világban.
Teresa egyáltalán nem találta morbidnak ezt a cselekedetet, hanem inkább
az odaadás jelét látta benne, a megható igényt, hogy nem szűnő szeretetének
tárgyát közel tartsa magához. Ahol ők csak csontokat és szánalmas
maradványokat láttak, Andreas még mindig érzékelte az örök kötelék izzását.
– Szerinted jól ismerte őt? – kérdezte Parri.
Teresa az orvosra nézett.
– Szerette őt. Biztos vagyok benne, hogy nem ő ölte meg. Próbálta életre
kelteni.
– Ha úgy van, ahogy gondolom, és a maradványok mindig ki voltak téve a
levegőnek és a páratartalomnak, akkor sokkal gyorsabban bomlott, mintha
eltemették volna – folytatta az orvos. – Ezt figyelembe véve, valamint a
hullaviasz és a kiszáradt lágyrészek teljes hiányát, a halál idejét húsz-harminc
évvel ezelőttre tenném. A laboratóriumi és a mikroradiográfiás vizsgálatok
után pontosabban fogok tudni nyilatkozni.
Tehát nagyon régen történt, gondolta Teresa, talán túl régen ahhoz, hogy
valaha is kiderülhessen, kinek a holttestéről van szó.
– Meg tudod mondani a korát és a nemét? – kérdezte.
– A homlok lapos, a medenceüreg szűk és a szeméremcsontok
hegyesszöget zárnak be. Europid férfi. Fiatal.
Teresa a holttestet bámulta.
– Mennyire?
 – A második őrlőfogak még nem bukkantak elő.
Teresát elfogta az émelygés. Ez megerősítette azt, amit ő már első
ránézésre sejtett. Egy szempillantás alatt felmérte a csontokat, és amikor
rájött az igazságra, görcsbe rándult a gyomra.
– Nem több, mint tizenkét éves – folytatta az orvos –, bár a csontok első
mérése alapján inkább tíz-tizenegy évesnek mondanám. Semmilyen traumára
utaló jelet nem észleltem.
Néhány pillanatig egyikük sem szólalt meg.
– Már vettem néhány csontmintát a mikroszkopikus elváltozások
vizsgálatára – beszélt tovább Parri, és átadott egy kémcsöveket tartalmazó
dobozt az asszisztensnek. – Azonnal el is küldöm a laborba, hogy minél
hamarabb választ kapjunk. Itt még szükségünk lesz néhány órára, utána az
egészet el lehet szállítani.
– Van rá mód, hogy most lefuttassunk egy toxikológiai vizsgálatot? Meg
szeretném érteni, hogyan halt meg.
– Máris el tudom távolítani a koponyát, hogy elindítsuk, ami egyúttal azt is
lehetővé teszi, hogy az áldozatoktól származó szöveteket is elemezzük.
– Köszönöm, Antonio.
Ekkor Marini hívta a megfeketedett asztalhoz.
– Felügyelő, találtam valami érdekeset!
 65.

Marini valóban talált valami érdekeset az azonosíthatatlanságig elszenesedett

tárgyak és a megperzselt könyvek maradványai között: egy kézzel írt füzetet,
amelynek minden bejegyzése dátummal volt ellátva a lap tetején. Az utolsó
bejegyzés 1993. szeptember 20-án kelt.
Németül írták. Teresa nyelvismerete az iskolában tanultakra korlátozódott,
de ezek az ősrégi emlékek nem voltak most hasznára.
– Tud németül? – kérdezte Marinitől.
– Csak pár szót.
– Knauss kapitány! – szólt.
Knauss odalépett hozzájuk.
– Tudom, hogy maguk itt mindannyian kétnyelvűek. Fordítsa le ezt
nekem! – mondta a naplóra mutatva.
– Most?
Teresa rábámult, és azon tűnődött, hogyan lehetséges, hogy mindig képes
valami olyat mondani – akár csak egyetlen jelentéktelen szót –, ami biztosan
irritálja őt.
– Döntse el maga! Inkább hazavinné, és este letelepedne vele a kandalló
mellé?
Knaussnak időbe telt, mire rájött, hogy viccel. Előhalászta a kabátja
zsebéből az olvasószemüvegét, sóhajtva feltette, és a füzet fölé hajolt.
– Azt hiszem, ez egy napló.
– Igen, a dátumokból mi is erre következtettünk.
Teresa egyre türelmetlenebbül figyelte, ahogy Knauss elolvas néhány sort,
hogy képet kapjon arról, miről is van szó. Látta, hogy a férfi átlapoz néhány
oldalt, majd visszalép, megáll gondolkodni, aztán tovább olvas.
– Valami baj van?
– Nem értem – motyogta a férfi.
– Kérje meg az egyik emberét, hogy segítsen! Biztos van itt még valaki,
aki el tudja olvasni.
Knauss felemelte a tekintetét a füzetről.
– Én magam is el tudom olvasni, felügyelő.
 – Akkor mi a probléma?
– Az, ami ide van írva. Úgy hangzik, mint egy kísérlet.
Teresának már nem volt kedve viccelődni.
– Olvassa fel! – parancsolta.
Knauss az ujjával követte a sorokat.
– Az Alfa alany megpróbál kapcsolatba lépni az Ómega alannyal, de
utóbbi közömbösnek és passzívnak tűnik. A motoros fejlődés elmaradása
most már nyilvánvaló. Szinte állandóan hanyatt fekszik, és nem próbál...
várjunk csak, ez a rész nem világos... nem próbál az ételadagjáért nyúlni.
Knauss elhallgatott, és Teresára pillantott.
– Állatokról van szó?
– Gyerekekről – közölte Teresa.
Látta, hogy Knauss tétovázik.
– Folytassa! – utasította.
– Ami a legmeglepőbb, hogy az Alfa nem sajátítja ki az Ómega fejadagját,
hanem inkább megpróbálja felé tolni. Úgy vélem, kezdi őt társának tekinteni.
A kunyhóban csend lett, minden tevékenység leállt. Mindenki Knaussra
figyelt, aki tovább olvasott. Amikor Teresa egy pillanatra felemelte a
tekintetét, hitetlenkedést és undort látott az arcokon. Biztos volt benne, hogy
most már másként látják a csontvázat, amely tőlük néhány méterre örök
várakozásban ült a székén.
Nem kell tovább várnod, gondolta Teresa. Valaki végre eljött, hogy
megmentsen, de túl későn.
– Kétlem, hogy a gyermek tudatában lenne annak, hogy fogságban van.
Nem ismer más életet, csak ezt – folytatta Knauss –, de a tudatalattija érzi,
ezért hagyja magát meghalni.
Teresa gondterhelten sóhajtott. El tudta képzelni a végkifejletet, látta maga
előtt, de amikor végigfutott a karján a borzongás, valahányszor odahajolt,
hogy megsimítsa a lapokat, valami azt súgta neki, hogy a sorokból áradó
iszonyatnak még nincs vége.
– Ugorjon az utolsó napra! – mondta Knaussnak.
A rendőrkapitány engedelmeskedett. Teresa látta, ahogy a szeme végigfut
a szavakon, tágra nyílik, egy pillanatra az ő tekintetét keresi, majd gyorsan
elfordítja a fejét. Amikor felolvasta Wallner utolsó tervét, Teresa nem bírta
tovább. Ki kellett mennie a kunyhóból friss levegőt szívni, megvárni, amíg a
szívverése lelassul, és hagyni, hogy a szél felszárítsa a könnyeit, mielőtt
kicsordulnának.
 66.

Amint kilépett a kunyhóból, Teresa könnyebben lélegzett. Marini is követte.

Úgy látszott, a nyomozó képtelen megérezni, mikor van az a pillanat, amikor
magára kell őt hagynia.
Teresa nem hagyott neki időt a kérdezésre.
– Parri megerősítette, hogy a maradványok egy kisfiúhoz tartoznak.
Körülbelül tizenegy éves. Lehetett természetes halál is. Semmi sem
bizonyítja, hogy Wallner megvalósította a tervét – szólalt meg, bár tudatában
volt annak, hogy az utolsó megjegyzést csak azért tette hozzá, hogy
vigasztalja magát.
– Hogy lehet odáig süllyedni, hogy gyerekekkel ilyesmit tegyen valaki?
– Wallner nyilván ugyanazt a meggyőződést tette magáévá, amit az apja.
Nem volt lelkiismerete a szó köznapi értelmében. Az ő holttestét is errefelé
kellene keresnünk, talán már eltemették. Elég sokáig élt ezen a területen
ahhoz, hogy két kisfiút felneveljen, bár még meg kell tudnunk, hogyan.
Marini körülnézett.
– Miféle élet lehetett ez? – tűnődött hangosan.
– Kétségtelenül nehéz, de még mindig jobb, mint a tárgyalás és a börtön –
válaszolta Teresa. – Biztos, hogy néha a faluba is le kellett mennie. Feltölteni
a készleteket, gyógyszereket beszerezni... Wallner kétnyelvű volt, és itt
végezte a kísérleteit. Próbáld meg kideríteni, hogy emlékszik-e rá valaki, akár
csak halványan is. Egyáltalán: látta-e őt bárki is. Ki kell derítenünk, hogy
kinek a csontváza van odabent. Három-négy évvel fiatalabb Andreas
Hoffmannál, úgyhogy nem származhatott az árvaházból.
– Találtunk pár fényképet Wallnerről, de elég szemcsések.
– Nem a fényképek miatt aggódom, hanem amiatt, hogy a völgy lakóinak
sajátos elképzelésük van az együttműködésről.
– Miért állna érdekükben védeni egy olyan bűnözőt, aki harminc évvel
ezelőtt talán járt párszor a faluban?
– Nem érted: ők saját magukat védik. A közösséget, a csoportot, annak
kollektív stabilitását. Az egyének nem számítanak.
– Jövök vissza, amint megtudok valamit.
 Teresa felnézett, és látta, hogy a nap már túl van a delelőn. Parri
asszisztense lépett ki az épületből, kezében az imént eltávolított koponyát
tartalmazó fémdobozzal.
Hirtelen a messzeségben, a kunyhó fennsíkjára néző erdős lejtőn több
madárraj röppent fel egyszerre, mintha puskalövéstől riadtak volna meg,
pedig lövés nem dördült. A fák fölött rövid időre elsötétült az ég.
Teresa képtelen volt megmozdulni. A jól ismert érzés a földhöz szögezte,
miközben szemével a távoli erdőt kémlelte. Érezte, hogy nézik, és tudta, hogy
ő az. Andreas ott bujkált fent, és figyelte őket. Vajon miért volt még mindig
ott, ahol elkaphatják?
A választ most vitték el mellette, egy kis acélkoporsóba zárva.
Végre megértette, mit véd Andreas a külvilág terjeszkedésétől: nem a
búvóhelyét, hanem az egyetlen emberi kapcsolatot, amit valaha ismert.
Valahogy megérezte, hogy el akarják venni tőle.
– Azért ölt, mert fenyegetve érezte magát a közeledő építkezés miatt –
jegyezte meg Teresa. – Attól félt, hogy elveszik a társát. Ez váltotta ki az
ámokfutását.
– De az a kisfiú már évtizedek óta halott! – vetette ellen Marini.
Teresa felnézett a hegyre, oda, ahonnan a madarak elmenekültek. Ott volt a
gyermek.
– Nem hiszem, hogy érti, mit jelent meghalni – mormogta. – Persze, ismeri
az életet és a halált, de csak mint ok-okozati összefüggést. Ezt a természet
megfigyelésével tanulta meg. De hogy mi következik utána, hogy lehetséges-
e visszatérni a testet lebomlasztó alvásból… Ezt ő csak elképzelni tudja,
ahogy mi is, ahogy az emberiség is évezredeken át, az őskortól az ókori
Egyiptomig és azóta. Így hát megpróbálta feléleszteni a társát. Most viszont
már nincs egyedül. Keresett magának egy kisbabát.
 67.

A keresést most arra a lejtős területre összpontosították, amelyet Teresa

kijelölt nekik. Az emberek fáradhatatlanul, szünet nélkül dolgoztak, soraikat
egyre szorosabbra fűzve haladtak a csúcs felé. Egyetlen homokszem sem
juthatott át észrevétlenül a hálójukon.
Az volt a parancs, hogy amint megpillantják a célpontot, állítsák meg az
előrenyomulást, és várják meg, amíg Teresa utoléri őket. Nem tudta, hogyan
reagál Andreas, ha érzi, hogy körülvették, és ki kellett találnia, hogyan
kommunikálhat vele.
A völgy alján lévő korábbi állomáshelyéről átköltözött egy feljebb lévő sík
területre, amelyen helikopter-leszállóhelyet alakítottak ki.
A hőmérséklet emelkedett, és az égbolt továbbra is felhőtlen volt.
Gondolatai egyre csak a gyermek körül forogtak. Amikor elrabolták, vastag
kezeslábast és kardigánt viselt, ami megvédte a hidegtől. De ha a hidegtől
nem is szenvedett, mostanra biztosan éhes és szomjas lett. Hogyan birkózik
meg Andreas a szüntelen sírással?
Folyton visszatértek a gondolatai Wallner naplójához. 1993
szeptemberében véget ért, és Teresa el sem tudta képzelni, mi történhetett
ezután. Csak egy dolog volt biztos: az Ómega gyerek meghalt, míg az Alfa
gyerek túlélte, és tovább élt abban a kunyhóban, amit ő a búvóhelyének
tekintett, azzal az emberi kapcsolatával együtt, ami életében az egyetlen volt,
és amit az idő csontvázzá változtatott.
A mobiltelefon rezgett a zsebében. Marini volt az, a travenì rendőrőrsről
hívta.
– Van valami hír? – kérdezte Teresa.
– Semmi. Átkutattam az archívumot. Az elmúlt harminc évben egyetlen
gyermek sem tűnt el a völgyben. Senki nem tett bejelentést. Felhívtam a
városi kapitányságot is, és lefuttattam egy keresést a közkönyvtárban: a
korabeli újságokban sincs semmi ilyesmiről szóló cikk.
Teresa attól tartott, hogy az Omega kiléte örökre rejtély marad. Talán
mégis megpróbálhatna valamit, ha lebukik a látszólag hibátlan, makulátlan
völgybeli élet felszíne alá.
 – Azt hiszem, ismerek valakit, aki segíthet nekünk – mondta. – Várjatok
meg ott!
Letette a telefont, és intett a helikopter pilótájának, hogy várjon. A rotor
már mozgásban volt.
Amikor a helikopter Teresával együtt felszállt, a levegőből a maga
valóságában látta az erdőt, a hatalmas hullámok és mérhetetlen mélységek
alkotta zöld-fehér óceánt.
Andreas és a csecsemő ott bújtak meg valahol, és mindketten meg voltak
rémülve, és mindketten segítségre szorultak.
 68.

Mintha az egész falu a dómban gyűlt volna össze, mintha maga Travenì
térdelt volna az oltár előtt. Gloria Sanfilk és Mathias térden állva imádkoztak
az első sorban, hogy a kis Markus épségben hazatérjen. A templomban égtek
a fogadalmi gyertyák. A levegő a több száz lehelet, a tömjénfüst és az ősi
frízek dohos szagától volt terhes.
– Miért akar beszélni vele? – suttogta Marini.
Teresa még nem avatta be Marinit a tervébe. Az elmúlt fél órát
telefonálással töltötte Parisivel, aki tájékoztatta a kutatás állásáról.
– Te maradj csak itt! – mondta Teresa. – Fesztelenebbül fogja érezni
magát, ha egyedül megyek.
Tekintetét végigjártatta a lehajtott fejeken, amíg meg nem pillantotta a
keresett férfit, majd odalépett hozzá. A férfi csukott szemmel ült a padban,
könyökét a térdére támasztotta, homlokát összekulcsolt kezére hajtotta.
Mellette pihent tollas nemezkalapja.
– Ian doktor! – szólította meg halkan.
A férfi meglepetten nézett fel rá.
– Beszélhetnék önnel?
– Természetesen.
Ian keresztet vetett, gyorsan letérdelt, majd követte Teresát a
templomudvarra.
– Van valami hír? Megtalálták? – kérdezte.
Teresa rögtön a lényegre tért.
– Nem, még nincs nyomuk – válaszolta.
Ian egy pillanatra lehunyta a szemét, és aggodalmasan felsóhajtott.
Fáradtnak tűnt, és hirtelen mintha megöregedett volna.
– Ezt egy elhagyatott menedékházban találtuk – mutatta neki Teresa
Wallner naplóját, amely egy átlátszó tasakban volt elhelyezve.
Ian ránézett.
– Mi ez? – kérdezte, miközben feltette az olvasószemüvegét.
– Napló – magyarázta Teresa. – Olyan kísérlet megfigyeléseit tartalmazza,
amelyet két elrabolt és fogva tartott gyermeken végeztek ezekben a
hegyekben.
Teresa látta, hogy a férfi arcából kifut a vér.
– Itt? Travenìben? Az lehetetlen!
– A két gyerek közül az egyiknek ismerjük a személyazonosságát: ő a
gyilkos és az emberrabló, akit keresünk. De a másik gyerekről nincs
információnk. Reméltem, hogy ebben talán ön tud segíteni nekünk.
– Én?
– Kérte-e esetleg valamelyik helybeli nő, hogy végezzen rajta abortuszt?
Harminc évvel ezelőttről beszélünk, de tudom, az ilyesmit nem felejti el az
ember egykönnyen.
– Soha nem csináltam ilyesmit. Soha nem mentem volna bele!
– Ebben nem kételkedem, doktor úr, éppen ezért hiszem, hogy a nő, ha
egyáltalán volt ilyen, kihordta a gyermeket, és talált valami más módot, hogy
megszabaduljon tőle.
– Hogyan?
– Úgy, hogy átadta valakinek, aki biztosította őt a titoktartásáról. Nem
emlékszik arra, hogy egy németül beszélő külföldi járt volna a faluban abban
az időben?
Ian elkomorodott.
– Itt mindenki két nyelven beszél, felügyelő, gyakran hármon is. Mi
félvérek vagyunk, büszkék az identitásunkra, és lehet, hogy néha nyersen
viselkedünk a kívülállókkal, de senki sem adta volna oda a gyerekét, főleg
nem egy idegennek. Nálunk Travenìben nincsenek ilyen szörnyetegek. Amint
látja, itt mindannyian Isten gyermekei vagyunk.
– A múltkor a kocsmában nem ezt mondta – mutatott rá Teresa. – Arról
beszélt, hogy voltak, akik magukra hagyták a csecsemőjüket, illetve néha
meg sem szülték őket.
– Azok éhező, kétségbeesett emberek voltak. Nem lehetett őket hibáztatni.
Különben is, a nagyon régi időkre utaltam. A távoli és szívfájdító múltra.
– Talán annak a múltnak a visszhangja tovább tart, mint gondolja.
– Nem, nem hiszem, felügyelő – válaszolta komoran az orvos. – Tegyen
meg mindent, hogy megtalálja azt a gyermeket, hogy a földi vagy az isteni
igazságszolgáltatás lesújthasson arra a szörnyetegre, aki elvette őt az anyjától.
Itt azonban csak az idejét vesztegeti. Nem ezek között az emberek között
fogja megtalálni az emberét, és nem az ő történeteikben fogja meglelni a
kulcsot Markus hazatéréséhez. – A templomra mutatott. – Most pedig
csatlakozik hozzánk az imára?
Teresa felnézett a palatetőn ragyogó aranyszín feszületre.
– Azzal imádkozom, hogy végzem a munkámat, doktor úr – válaszolta, és
visszatette a naplót a válltáskájába. – Most vissza kell térnem a keresés
helyszínére.
– Isten önnel! – búcsúzott Ian, és megérintette a kalapját. Teresa nézte,
ahogy távolodik, és görnyedtebbnek találta, mint amilyennek emlékezett rá.
Marini közeledett felé.
– Megkapta a remélt válaszokat? – kérdezte.
– Még nem.
– És most hogyan tovább?
– Mélyebbre ásunk.
 69.

A sötétség, mint egy nedves üreg, elnyelte szívverésük hangját. Hosszú idő
óta először hallott egy másik légzést a magáé mellett.
Odalent földszag volt. A sziklafalból szivárgott a víz, és a csecsemő sírását
ez az állandó csöpögés kísérte. Biztonságos helyre vitte a gyermeket, ahol az
őket üldöző vadászok nem találják meg őket. Tudta, hogy a sötétség ijesztő
lehet a gyermeknek, ezért a melléhez szorította, hogy érezze az ő melegét, és
megnyugtassa a közelsége.
Idővel majd megtanítja neki, hogy nincs mitől félnie az éjszakában, a zárt
terekben, a magasságokban és a mélységekben, de előbb neki kell
megtanulnia, hogyan csillapítsa a sírását. Látta, hogy csinálják a faluban az
asszonyok, ezért utánozni kezdte a kar ide-oda lengetését és a szelíd
turbékolást, de az ő szájából kijövő hang inkább rekedt bőgésnek bizonyult.
Vízbe mártott egy rongydarabot, és a baba szájához emelte. A kisfiú
mohón szopogatni kezdte. Bár a gyermek nem láthatta az arcát, mostanra
megtanulta felismerni a hangját, és abbahagyta a sírást, amikor megszólalt.
Ezek a könnyek felkavartak benne valamit, odabent a mellkasában, ahol az
életet pumpáló izom egyre gyorsabban dobogott. Ez az új érzés arra
ösztönözte, hogy szorosan ölelje a gyermeket, és próbálja távol tartani tőle a
félelmet. Tudta, hogy minden élőlény egyszer valamikor kölyök volt, még ő
is. Azon tűnődött, vajon akkor ki csillapította a sírását, ki űzte el a félelmét,
kinek az arca hajolt az ágya fölé éjszaka, hogy vigyázzon az álmára.
Nem emlékezett rá, és megint egyedül érezte magát.
 70.

Mi van, ha soha nem találjuk meg a kicsit, vagy ha az erdőből csak a teste kerül elő? Mi lesz
akkor velem?
Annyira félek, hogy ez minden más félelmemet feledteti. Bármivel megbirkózom, de újabb
gyermek elvesztését nem tudnám elviselni.

A keresés napnyugtáig folytatódott – eredménytelenül. Csaknem huszonnégy

óra telt el az elrablás óta. Teresa nem értette, hogy lehet az, hogy Andreas
megfigyelési közelségbe tudott kerülni hozzájuk, majd eltűnt a semmibe, és
még csak annyi nyomot sem hagyott, hogy a kutyák követni tudták volna.
Hogyan tudott ilyen gyorsan mozogni a csecsemővel együtt? Teresa
valószínűtlennek tartotta, hogy otthagyta volna a kicsit valami mélyedésben,
mert Andreas mindenkinél jobban ismerte az erdő veszélyeit, és nem tette
volna kockára a gondjaiba vett fiatal életet.
De mi van, ha tévedtem? Mi van, ha idealizáltam a gyilkost?
Teresa nem engedhette meg magának, hogy erre a lehetőségre gondoljon.
Most hinnie kellett magában, jobban, mint valaha, az időnként rátörő
fáradtság és zavartság ellenére. Nem volt szabad engednie a teste és az elméje
szeszélyeinek, kitartóan küzdenie kellett ellenük. Az erdő árnyékba borult,
ami ismét megváltoztatta az arcát. Ez nem az az idő volt, amikor engedhet a
kétségnek és a félelemnek.
– Itt vagyunk mindnyájan, felügyelő – tájékoztatta Parisi.
Teresa csatlakozott a travenì rendőrkapitányság tárgyalótermében
összegyűlt csapathoz. Rajta és Knauss kapitány emberein kívül jelen voltak a
polgári védelem, a hegyimentők, valamint az alpesi vadászezred elöljárói. Az
asztalon különböző térképek voltak kiterítve, amelyek a környéket
ábrázolták.
A körülbelül negyven négyzetkilométeres területet kvadránsokra osztották,
és kora reggeltől alkonyatig váltásokban fésülték át, egyszerre nyolcvan
emberrel. Csak sötétedéskor hagyták abba, és akkor is csak azért, mert a
területi rendőrfőnök és a prefektus egyetértett abban, hogy szóba sem jöhet
életeket kockáztatni egy másik megmentéséért. Teresa nem volt biztos benne,
hogy ha rajta múlna, ő is ebből az elvből indulna-e ki.
 – Hol van Marini? – kérdezte De Carlitól.
– Már egy ideje nem láttam, felügyelő.
– Akkor hívd fel, az isten szerelmére! Most azonnal!
Ambrosini rendőrfőnök vezetésével megkezdődött a tárgyalás. Teresa
számára kínszenvedés volt végighallgatni az eredménytelen kereséssel töltött
nap összefoglalóját, de leginkább amiatt szenvedett, hogy nem mehetett
azonnal vissza az erdőbe folytatni a keresést. Hosszú éjszaka várt rá, tizenkét
órányi sötétség és kényszerű tétlenség.
Túl hosszú volt neki is és a kicsinek is.
Ambrosini nemsokára kezdett kifogyni a mondanivalóból, szavai
vízcseppekként párologtak el a türelmetlenség izzó felszínén. Teresa odament
az ablakhoz, és kinézett a falura. Travenì nem aludt. Tűzkígyó vonult lassan
az ódon, sötét utcákon kanyarogva. A menet alkonyatkor indult. A falubeliek
a főtéren gyülekeztek a középkori toronynál, ahol százával gyújtották a
gyertyákat, és a kezükben vitték tovább.
Míg odakint az emberek a gyermekért imádkoztak, bent a szobában
keresték a módját, hogyan hozhatnák haza. Ahogy Teresa nézte a kinti
fényeket, a libasorban haladó lehajtott fejeket, elfogta a düh. Az ő szemében
Travenì ismét elszalasztott egy esélyt arra, hogy jóvátegye a bűnét, hiszen a
faluból senki sem jelentkezett önként a rendőrség által szervezett keresésre.
Ehelyett spontán módon gyülekeztek, és a gyermeket olyan helyeken
keresték, amelyek távol estek a Teresa által megjelölt területektől.
Remélte, hogy igazuk lesz, hogy valamelyikük talán a csecsemővel a
karjában tér vissza, de nem így történt. A helyzet szinte groteszkké vált,
amikor az egyik helikopternek fel kellett hagynia a kereséssel, hogy kimentse
a falubeliek egy csoportját a sziklafalról, amelynek alábecsülték a
meredekségét.
A kígyózó menet az utca végén eltűnt a szeme elől, és a fojtott kántálás is
elhalkult, mintha valami feneketlen tenger egyenként elnyelte volna az
embereket.
Teresa úgy érezte, hogy ez tökéletes metaforája az ügy hátterében álló
dinamikának. A felszín alatt, a többség szeme elől elrejtve, hosszú éveken át
gomolygott a korrupció sötét párája.
Ismét tanulmányozni kezdte a falon lévő térképet. Az a kis zöld folt a
valóságban a völgytől egészen az osztrák határt jelző járhatatlan
hegycsúcsokig húzódott. Hatalmas és helyenként áthatolhatatlan felszín,
veszélyes szakadékokkal. A növényzet takarásában elszórtan föld alatti
üregekbe nyíló hasadékok voltak.
Teresa hirtelen felélénkült.
Felszín! Hiszen csak a felszínt kutatjuk, ezért tűnik úgy, mintha elnyelte
volna a föld!
– Taktikát kell váltanunk – szakította félbe a rendőrfőnököt.
Ambrosini meglepetten nézett rá.
– Amit most csinálunk, az nem működik – magyarázta Teresa –, és nem
engedhetjük meg magunknak, hogy ennek az erőltetésével tovább
vesztegessük az időt.
– Mindent megteszünk, amit tudunk – szólalt meg a prefektus.
– Rosszul csináljuk. Ez az ő világa, nem a miénk – fordult felé Teresa, és a
térképre mutatott. – Azzal áltatjuk magunkat, hogy legyőzhetjük őt a saját
területén, de valójában három lépést sem tudunk megtenni anélkül, hogy meg
ne botlanánk.
– Szerintem ez egy kicsit méltánytalan, felügyelő. Az embereink több mint
felkészültek.
– Éppen ez az: ők csak emberek.
A prefektus meghökkenve nézett rá.
– És ő nem?
Teresa megrázta a fejét.
– Magát nem annak látja. El kell kezdenünk úgy gondolkodni, mint ő, és
az ő szemszögéből kell néznünk a dolgokat, különben nem találjuk meg
időben.
– Úgy hangzik, mintha egy állatra való vadászatról beszélnénk – mondta
Ambrosini.
– Igen, van egy kimondottan állatias oldala, ezért a cselekedeteiben nagy
szerepet játszik az ösztön – válaszolta Teresa. – Így tudott életben maradni.
– Szóval, mi a javaslata, felügyelő? – kérdezte a prefektus.
Teresa a térképre nézett.
– Nem fog visszamenni a kunyhójába. Átléptük a határait, így már nem
érzi biztonságosnak, de nem is fog tőle túl messzire elvándorolni. – Széles
mozdulattal a lezárt területre mutatott. – Ez az ő territóriuma.
– Talán inkább a keresési területet kellene megváltoztatnunk.
– Nem! Még mindig itt van. Soha nem hagyná el, ami a legdrágább neki.
– Arra a csontvázra gondol?
 – A barátjára, prefektus úr. Az egyetlen valaha volt társára. Hoffman úgy
tervezi, hogy majd a baba veszi át a helyét, de ennek még nem jött el az ideje.
Az átállás még nem ment végbe.
– Hogy lehet ebben ilyen biztos?
Teresa nem felelt. Máskor ő lett volna az első, aki kételkedik minden
szavában. De nem most.
– Szeretnék barlangászokat hívni – mondta. – Szerintem a föld alatt
rejtőzik.
– Egy barlangban? Mint a medve?
Teresa nem kapta be a prefektus csaliját.
– Igen, pontosan úgy, mint egy medve – válaszolta. – De nem csak valami
egyszerű sziklaüreget választott. Tudja, hogy ott túl könnyű lenne a nyomára
bukkanni. Én valami nagyobbra gondolok, például egy föld alatti járatra.
A beálló csendben szinte meg lehetett számlálni, hányan fogják őt követni
ebben az új küldetésben, és hányan vannak azok, akik szerint a felügyelő
megőrült.
– Szerintem remek ötlet – mondta Ambrosini. – Meg kell próbálnunk.
– Én nem ismerem részletesen a terület felszíni morfológiáját – szólt
Knauss –, de azt hiszem, a hegyimentőknek vannak olyan kapcsolataik, akik
tudnának segíteni.
– Igen, többször végeztünk együtt mentési gyakorlatot a burnbergi barlangi
mentőkkel a szomszédos völgyben – erősítette meg a vezetőjük.
– Hívd fel őket! – utasította Teresa. – Nem fogunk még egy éjszakát
tétlenül tölteni!
 71.

A travenì erdőben nem voltak barlangok. A Teresa megérzésének megfelelő

egyetlen természeti képződmény egy hasadék volt, amely a hegy oldalából
kiálló két sziklafal között húzódott. A felszínre nyíló tizenkét méter mély
fekete lyuk rothadó gőzöket árasztott. Az idők során kúszónövények lepték
be, és a felszínről belecsúszó talaj majdnem függőleges ösvényt képezett
lefelé. A kiszélesedő alja egy mészkősziklák és fák gyökerei közé ágyazott
tágasabb kamrát hozott létre.
– Létezik, hogy lemászott oda egy kisbabával? – hitetlenkedett Parisi.
A néma lyuk szélén állva Teresát elfogta a szédülés és a kétségek. Amikor
azonban zseblámpával megvilágították a fenyőtűvel beszórt havat,
lábnyomokat pillantottak meg, mégpedig a korábban regisztráltakhoz
hasonlókat, és az aljnövényzetben több ág is letört. Valaki nemrég arra járt.
– Nincs más hátra, le kell mennünk, hogy kiderítsük – válaszolta inkább
magának, mint Parisinek.
Nem volt könnyű eldönteni, ki ereszkedjen le elsőként. Nem használhattak
fegyvert, és előfordulhatott, hogy egy gyilkos várakozik odalent, készen arra,
hogy megtámadja, aki megpróbál közeledni hozzá. Az egyetlen személy, akit
Teresa szívesen leküldött volna, az ő maga volt, de testi korlátai ezt
lehetetlenné tették.
Eddig arra összpontosított, hogy megtalálja Andreast, de ha most ez
sikerül, egy másik problémával is meg kell küzdenie: hogyan kommunikáljon
vele. A szokásos tárgyalási technikák az ő esetében használhatatlanok voltak.
Az észjárása eltért a szokásostól, az agya bizonyos értelemben idegen
felépítésű volt.
Teresa Parisire pillantott. Az egyik barlangász épp a hevedert rögzítette a
testén. A felszerelés segíti a haladását a barlangba vezető meredek úton, és
megakadályozza a zuhanást, ha megcsúszna. Minden előkészületet egyetlen
zseblámpa fényénél végeztek, hogy minél kevésbé hívják fel magukra a
figyelmet. Parisinek lassan kellett lemásznia, és minden lépésnél figyelnie
kellett Andreas jelenlétének jeleit. Harcművészeti ismeretei hasznosnak
bizonyulhattak agresszió esetén.
 Teresának ismét eszébe jutott, hová tűnhetett Marini, de most már kevésbé
bosszankodott, mint inkább aggódott miatta. A félórás vacsoraszünet óta
senki nem látta, és a telefonja ki volt kapcsolva. Még nem ismerte jól a férfit,
annyit azonban már tudott, hogy ez a megmagyarázhatatlan távollét nem vall
rá.
– Készen vagyunk – jelentette a barlangász.
Parisi sisakjára minikamerát erősítettek.
– Találd meg, és aztán azonnal gyere fel! – mondta neki Teresa.
A férfi elmosolyodott.
– Egy-kettőre visszajövök!
Teresa megszorította a férfi karját, és azt kívánta, bárcsak ne kellene
leküldenie.
– Ne csinálj semmi hülyeséget, Parisi! A hősök általában pórul járnak.
– Köszönöm, felügyelő, ettől sokkal jobban érzem magam!
Most már Teresa is mosolygott.
– Menj! – mondta, és elengedte a karját. Egyelőre csak látni akarta, mi van
a hasadék mélyén. Tudni szerette volna, hol rejtőzik Andreas, hogy van
elhelyezve a baba, és mi módon közelíthetné meg anélkül, hogy kiváltaná az
„Apa” haragját.
Hanem túlságosan nagy csend áradt abból a sötét üregből. Teresa
igyekezett elhessegetni azt a gondolatot, hogy a csecsemősírás hiánya rossz
előjel lenne.
Közben Parisi megkezdte az ereszkedést. Alig tett meg néhány métert,
amikor a minikamera állati csontokról kezdett képeket közvetíteni, amelyek
az üreg falába belógó gyökerekre voltak aggatva. Nem volt kétséges, hogy
ezek ember alkotta tárgyak, akárcsak a hegyi kunyhó körül talált kis totemek
vagy az erdő szélén lógó szélcsengők. Valakinek a búvóhelyén jártak.
Az ezt követő percekben elmosódó fekete-fehér felvételek és lélegzet-
visszafojtva várakozás következett.
Teresa telefonja bejövő hívást jelzett. Parri volt az. Ő sem hagyta abba
ezalatt a munkát. Teresa néhány lépéssel arrébb ment, hogy felvegye, de
tekintete továbbra is az alagút bejáratára szegeződött.
– Mondd, Antonio!
– Megvan a toxikológiai vizsgálat eredménye, amit kértél. Gondoltam,
hogy azonnal tudni szeretnéd.
– Így is van.
 – A csontszövetben nyomokban cianidot találtak. A gyermeket
megmérgezték.
Teresa nem szólt egy szót sem. Wallner mégiscsak megvalósította a
naplójában leírt tervét.
– Teresa?
– Itt vagyok.
– Van még valami.
Miközben Teresa hallgatta, látta, hogy Parisi kibukkan az alagútból.
Abból, hogy milyen nyugodtan viselkedik ő is és a kollégái is, akik
kisegítették a hevederből, arra következtetett, hogy a barlang üres lehetett.
Valaha ez volt Andreas menedéke, de már elhagyta. Megérezte a veszélyt,
és talált magának egy másik odút, ahogy az állatok is teszik, amikor egyik
helyről a másikra költöztetik a kölykeiket, hogy biztonságban legyenek.
– Ezt elmondanád még egyszer? – kérte Parrit.
– Szfalerit és galenit – ismételte meg a férfi. Remélem, ez segít.
Segített.
– Most már tudom, hol keressem.
 72.

– Sajnálom, felügyelő úr. Ezeken a vastag falakon belül nincs térerő.

Ahogy Massimo felnézett a telefonjából, a nő ott állt előtte. Fiatalabb volt,
mint amilyenre a rangja alapján számított. Smink nélküli arcán látszottak a
félbeszakított alvás nyomai, de fekete, szikrázóan csillogó szeme éber és
kíváncsi volt, ugyanakkor egy kicsit óvatos is.
Massimo emlékezett rá, hogy a Szent Miklós-napi ünnepségen látta már.
Kezet nyújtott, mire a nő finom, de határozott szorítással megrázta.
– Elnézést kérek a késői időpontért – mondta Massimo.
A kolostor főnökasszonya kissé lehajtotta a fejét.
– Úgy értesültem, hogy sürgős ügyről van szó – válaszolta.
– Így van. Valamit ellenőriznünk kell.
– Értem. És mi volna az?
Massimo tekintete a főkapu melletti ajtóra siklott. Masszív volt,
szegecsekkel megerősítve, és vastag, durva, kézzel kovácsolt vasretesszel
záródott. A raili kolostorban minden ódon volt, kivéve a benne élőket.
– Azért jöttem, hogy a lelenckerékről érdeklődjek – mondta Massimo. –
Tudni szeretném, hogy mennyi ideig volt használatban, és hogyan
gondoskodtak az ott hagyott csecsemőkről.
Agata nővér csodálkozva nézett rá.
– A kerék már régóta nem működik, felügyelő úr!
– Értem, de az az ügy, ami Railba hozott, a múltban gyökerezik.
– És úgy gondolja, hogy itt megtalálja a kérdéseire a választ?
– Remélem.
A főnökasszony elmosolyodott.
– Én is remélem – mondta –, de attól tartok, nem jár sikerrel. Ez itt az
imádság helye, semmi egyéb.
– Ha nem bánja, akkor is szeretném megpróbálni.
– Természetesen.
– Találtunk egy holttestmaradványt a travenì erdőben.
Az apáca a homlokát ráncolta.
– Ismerem azt a falut – mondta. – Na és kinek a maradványai?
 – Egy kisfiúé, még tízéves sem volt. Semmit sem tudunk a kilétéről.
Agata nővér keresztet vetett.
– Ez szörnyű – suttogta.
– Valószínűleg ezerkilencszáznyolcvankettőben született – mondta Marini.
Ebben az évben szerepelt először az Ómega gyerek Wallner naplójában, de
semmi mást nem közölt róla.
– Hogyan tudok önnek segíteni?
– Szeretném megtudni, mi lett azokkal a csecsemőkkel, akiket a
lelenckerékben hagytak.
Agata nővér a Massimo mögötti ajtóra pillantott.
– Értem – mondta –, de a kerék akkor már régóta nem volt használatban.
Jöjjön, megmutatom!
Végigvezette a folyosón, hosszú fekete szoknyája a kőpadlót seperte. A
gótikus ikerablak a lámpaoszlopokkal megvilágított belső kerengőre nézett. A
kertben egy melankolikus arcú, kiterjesztett szárnyú angyalszobor villant ki a
csontvázszerű gyümölcsfák közül.
Agata nővér elhúzta a reteszt, és kinyitotta az ajtót.
Massimo benézett.
– Mindent úgy őriztünk meg, ahogy volt, néhai nővéreink jótetteinek
emlékére – magyarázta a főnökasszony. – Ha akar, bemehet.
Massimo belépett. A szobában száraz levendula illatozott, és makulátlan
tisztaság volt, mintha naponta takarították volna. A jobb oldali fal mentén
álló fekhely egyszerű pamutlepedővel és durva gyapjútakaróval volt
megvetve. Alóla kikandikált egy kerámia éjjeliedény. A szemközti falon, a
fából készült feszület alatt állt egy asztal, mellette gyékényüléses szék. Az
asztalon egy nyitott könyv hevert.
– Az ott a kerék – mutatott Agata nővér a velük szemben lévő falra.
A fémből készült forgóasztal rekeszébe éppen belefért egy kicsi ágy.
Massimónak feltűnt a finom, aprólékosan hímzett ágyneműhuzat.
Meghatónak találta, hogy az apácák milyen gondoskodással viseltettek az
otthagyott csecsemők iránt. Szembeötlő volt a kontraszt az ügyeletes
apácának fenntartott ágy spártaiságával.
– Kívülről kinyitották a kisajtót, és behelyezték a babát – magyarázta
Agata nővér. – Aztán befordították, és senki sem látta meg, hogy ki hagyta
ott. Általában azonban bedugtak valamit a baba takarója alá, hogy azonosítani
lehessen, ha később megbánnák a dolgot.
 Marini meglepődve tapasztalta, milyen szomorúság telepedett rá, amióta
belépett a szobába.
– Ez a kerék a tizennyolcadik század második feléből származik – folytatta
Agata nővér. – Attól kezdve mindig használatban volt, kivéve a fasizmus
idején, amikor betiltották. Az ezerkilencszázötvenes években nyitották meg
újra.
– Sok elhagyott csecsemő volt?
– Nem annyi, mint a nagyvárosokban, ahol az iparosodás hatásai miatt sok
dolgozó nő volt kénytelen lemondani a gyermekéről. Itt a hegyekben viszont
a szegénység és az éhínség játszott benne szerepet.
– Mikor zárták be a kereket?
A főnökasszony az asztalon lévő könyvre mutatott.
– Ez az utolsó nyilvántartás, benne van az utolsó dátum.
Massimo közelebb hajolt, és felolvasta a bejegyzést.
– Ezerkilencszázhetvenkettő október tizennyolc. Kislány.
– Clarának nevezték el. Ő volt az utolsó lelenc, aki ebbe a kolostorba
került.
Massimo ránézett.
– Mi történt ezekkel a gyerekekkel?
– Két hétig maradtak a kolostorban. A faluból hoztak dajkát, aki etette
őket, minden másról a nővérek gondoskodtak. Ezalatt imádkoztak, hogy az
anya visszajöjjön a gyermekért, de ha ez nem történt meg, két hét után az
állam gondjaira bízták, amely valamelyik árvaházban helyezte el őket.
– Szomorú történet – mondta Massimo.
– Én ezt nem mondanám. Ezek a gyerekek ennél sokkal rosszabb sorstól
menekültek meg. De mint látja, felügyelő úr, a keresett gyermeket nem
hagyhatták ebben a zárdában, de ha így is lett volna, akkor sem jött volna ki e
falak közül, legfeljebb azért, hogy egy árvaházban folytassa az életét.

Massimo nyomott hangulatban lépett ki a raili zárda kapuján. Mielőtt

továbbment volna, megállt tanulmányozni a kereket. A kisajtó fölött egy
kőből faragott ördögfej nézett vele farkasszemet. Gonosz tekintete követte
Massimót, bárhová állt. Hegyes álla és tátott szája fölött egy pár csavarodó
szarv nőtt ki a homlokából, agyara pedig az alsó ajkát súrolta. A borzalmas
látvány utolsó figyelmeztetés volt a gyermeküket elhagyni készülő anyák
számára.
 Arra gondolt, hogy az egyház mindig szigorú másokkal, de magának
könnyen megbocsát.
A rátelepedett kellemetlen érzés nem akart elmúlni. A gyomrából kiinduló
enyhe, de tartós émelygés volt. Az elhagyott csecsemők története mélyen
megrázta, az pedig különösen, hogy ez még nem túl régen is előfordult.
Massimót attól a pillanattól kezdve, hogy betette a lábát a völgybe,
lenyűgözte az itteni természet páratlan szépsége. Azt a látszatot keltette,
mintha ez a hely maga lenne a paradicsom, de most már tudta, hogy a múltját
– talán még a jelenét is – olyan bűnök szennyezik, amelyeket nem lehet
elfelejteni. Ez már egy elveszett éden volt, mert bepiszkította az, amit ő
„emberi szennyfoltnak” nevezett, akárcsak az egész világot. Úgy tűnt
azonban, hogy Travenì lakói ezt még maguknak sem akarják beismerni.
Pedig nem lett volna szégyen elfogadni, hogy a valóság tökéletlen, de
megbocsátható. Ehelyett láthatatlan fallal vették körül magukat, és kizártak
mindenkit, aki kételkedni merészelt a közösség abszolút igazságában, mintha
néhány egyén rothadása megrontaná az egész organizmus egészségét.
Massimo legszívesebben rájuk kiáltott volna, hogy ezzel külön-külön maguk
is bűnrészessé válnak. Csak néhány kivétel volt, akik általában nem adtak
nyilvánosan hangot a gondolataiknak.
Talán egy személyt leszámítva.
Eszébe jutott Lucas Ebran édesanyja, hogy milyen kétségbeesetten és
megvetéssel védte a fiát velük és a falubeliekkel szemben.
Képmutatóknak nevezte őket. Célzást tett a számtalan zabigyerekre. Bűnös
hallgatással vádolta a völgy lakóit.
Massimo újra belenézett az ördög arcába. Úgy tűnt, mintha kinevetné őt.
Nem, gondolta, nem rajtam nevet, hanem velem együtt.
Megpróbálta felhívni Battaglia felügyelőt, de a telefonja ki volt kapcsolva.
A fejében felsejlett egy ötlet. Ebran anyja titkokról beszélt, és most ő kész
volt ezeket meghallgatni.
 73.

Azokon a csontokon és szöveteken, amelyeket Andreas az áldozataitól

szerzett, Parri szfalerit- és galenitnyomokat talált, vagyis cink- és
ólomszulfidot. Ugyanezeket mutatták ki abból az ételből is, amelyet
nemrégiben helyezett a csontváz lábához. Csakis Andreas kezéről kerülhettek
rájuk.
Az osvani kőbánya egy majdnem ezer méterrel a tengerszint felett fekvő,
holdbéli táj volt, nem sokkal az alpesi vízválasztó vonalán túl.
Miután a rendőrautók elhagyták az erdőt, az út a hóból kilátszó fehér
kőtörmelék és a lecsupaszított hegyoldal között kanyargott. Az egykori
folyómederben rozsdás, elhagyott munkagépek hevertek, amelyek a
holdfényben úgy néztek ki, mintha megkövesedtek volna.
A külszíni kőfejtő alatt cink- és ólombányák húzódtak meg. A különböző
mélységekben futó bányaaknák összeköttetésben álltak azzal a
csatornarendszerrel, amely a vizet a határon túlra vezette. Knauss kapitány
elmondta, hogy ezeket az alagutakat a két világháború alatt élelmiszer és
katonai felszerelés szállítására használták.
A bányát évtizedekkel korábban bezárták, mivel egy omlás megrongálta a
szerkezetét, később pedig az egész területet elhagyták a növekvő kitermelési
költségek és az ásványok iránti csökkenő kereslet miatt. Az adminisztrációs
irodák és az ércfeldolgozó műhelyek a fasiszta korszakra jellemző
monumentális szürke épületek voltak. Négyszögletes formájukkal, sima
homlokzatukkal, zárt tereikkel a nagyravágyás megnyilvánulásaként a
természet elcsúfításának iskolapéldái voltak.
A bánya bejárata drótkerítéssel volt lezárva. A lánc, amely egykor a
sziklába erősített kampókhoz rögzítette, a földön hevert megrozsdásodva. A
hóban lábnyomok vezettek a bejáraton túli sötétségbe.
Teresa félrehajtotta a dróthálót, és belebámult a homályba. Zseblámpájával
bevilágított az alagútba, megcsillantva a lefektetett síneket.
– Odabent a hőmérséklet egész évben állandó, kilenc fok körül van, a
páratartalom pedig kilencvennyolc százalék – tájékoztatta Knauss.
De Carli és Parisi is megérkezett.
 – Elhoztátok, amit kértem? – kérdezte Teresa.
– Igen, felügyelő!
Teresa ellenőrizte, hogy ki van-e kapcsolva a telefonja, majd fogta a sárga
fluoreszkáló kabátot és a fejlámpával felszerelt védősisakot. Ezúttal ő lesz az,
aki előremegy.
– Mi van, ha ez is egy újabb melléfogás? – érdeklődött Knauss.
Teresa ugyanezt a kérdést tette fel magának, amióta eldöntötte, hogy
minden erejüket ide összpontosítják, de a válasz mindig az volt, hogy nincs
vesztenivalójuk, mert nincs más nyom, amin elindulhatnának.
Ismét a sötétségbe bámult, követte a föld gyomrába vezető lábnyomokat.
Lehettek régiek, lehettek bárkiéi. Bentről csak a víz monoton csöpögése
hallatszott, semmi más.
– Megmondtam – köpött a földre Knauss. – Nem juthatott el idáig.
– Hallgattasd el! – súgta Teresa De Carlinak.
– Csak az időnket vesztegetjük, én...
Teresa megragadta a kabátja hajtókájánál fogva. Alacsonyabb volt nála,
gyengébb is, de eltökélte, hogy ebből a konfliktusból ő kerül ki győztesen.
– Nem szólt nekem az aktivistákról, nem szólt Ebranról, és nem beszélt
ezekről az alagutakról sem – sziszegte. – Szerencséje van, Knauss kapitány,
hogy most nincs időm a maga alkalmatlanságával foglalkozni, de majd annak
is eljön az ideje! Őszintén remélem, hogy amikor bemegyek oda, megtalálom
őket, mert ez három dolgot jelentene: egy, hogy megmentettük a gyereket;
kettő, hogy elkaptuk a gyilkost, és három, hogy ismét bebizonyítottuk az
illetékeseknek, hogy a rendőrségnek nincs szüksége magára!
Undorodva engedte el a férfit.
Hirtelen nyöszörgés törte meg a kirohanását követő csendet. Teresa a
fülében lüktető vér zsibongásán és a zihálásán át is meghallotta. Fülelni
kezdett az alagút felé, és újra meghallotta. A sötétség mélyéről jött.
– Ez sírás hangja – állapította meg Parisi.
Egy fáradt, éhes csecsemő panasza volt. Teresa gyorsan felvette a
védőkabátját, és felkészült a belépésre.
– Megkapta a választ – vetette oda Knaussnak.
De Carli odaadta neki a kinyomtatott papírokat, amiket Teresa kért tőle.
Gondosan összehajtogatta, és a zsebébe csúsztatta őket, nem törődve azzal,
hogy remeg a keze.
– Felügyelő!
Egy nő futott feléjük a rendőrségi lámpák fényében. Épp időben érkezett.
– Ki mondta el neki?! – kérdezte Knauss.
Teresa intett De Carlinak, hogy adjon neki is egy védőkabátot.
– Én! – felelte.
 74.

– Felügyelő, nem szívesen értek egyet Knausszal, de a legutolsó dolog, amire

most szükségünk van, az egy rémült és ideges anya – mondta halkan Parisi. –
Mi van, ha a helyzet eszkalálódik?
Gloria Sanfilk odalépett hozzájuk. A nemrég eleredt hótól csapzottá vált
haja beesett arcára tapadt. A tekintetén nem az látszott, amire Teresa
számított: nem volt sem kétségbeesett, sem kimerült. Olyan tűz lángolt
benne, amely képes lett volna megolvasztani a hegyek évezredes gleccsereit
is.
– A kisfiam odabent van? – kérdezte.
– Igen – felelte Teresa.
– Bemegy érte?
– Együtt megyünk. Készen áll rá?
Gloria egy pillanatnyi habozás nélkül bólintott.
Ebben a nőben megvolt az elszántság, és olyan erő is, amiről valószínűleg
maga sem tudott. Teresa azon gondolkodott, mi mindenre hajlandó egy anya
a saját vére megmentéséért, milyen szédítő magasságokba vagy feneketlen
mélységekbe képes elvinni őt a zsigeri kötelék.
– Nem! Szó sincs róla! – tiltakozott Parisi.
Aggódott. Teresa megértette, hogy nem tetszik neki az, hogy ő figyelmen
kívül hagyja a többéves szigorú kiképzés során tanult eljárásokat, de biztos
volt benne, hogy nincs más lehetőség. Mindenkinek, még neki is meg kellett
hoznia a maga áldozatát, és kockáztatnia mindazt, ami kedves neki.
– Megyek a kisfiamhoz! – jelentette ki az anya, világossá téve a jelenlévők
számára, hogy a kérdés nem képezi vita tárgyát.
– Gloria, itt a biztonság forog kockán – szólt közbe Knauss. – A tiéd és
Markusé.
Újabb nyöszörgést hallottak az alagút felől. Gloria Sanfilk összerezzent, és
tett egy lépést a sötétségbe.
– A kisfiam hív – mondta. – Hát nem érted? Engem hív!
– Gloria… – motyogta Knauss.
Az asszony hátrafordult, és Teresa tekintetét kereste.
 – Itt érzem őt – suttogta kezét a mellére téve –, és tudom, hogy ő is érez
engem.
Teresa nem kételkedett. Mindenkinél jobban ismerte ennek a köteléknek a
meghatározhatatlan, titkos, ősi természetét. Ez a rejtély egyidős volt az
emberiséggel, sőt, még régebbi. És azóta, hogy megérkezett a helyszínre, a
hasán lévő heg égni kezdett, mintha ő is érezte volna ugyanezt a saját testén.
Bólintott.
– Adjatok neki védőkabátot és sisakot! – parancsolta.
– De felügyelő…
Teresa Parisi karjára tette a kezét, ezzel csírájában elfojtva a tiltakozását.
– Vigyázz magadra, és tartsd őket távol! – mondta a bánya bejárata előtti
térségre pillantva, amely tele volt állványos reflektorokkal megvilágított
rendőrségi, katonai és polgári védelmi járművekkel.
Nemrég két mentőautó is érkezett.
– Amikor kijövünk, senki sem lő. Megértették?
Teresa magához hívta De Carlit, és az ő karját is megszorította.
– Ne feledjétek, hogy ő is áldozat! – emlékeztette őket.
– Nem fogom elfelejteni – válaszolta De Carli –, de ha bántani merészel
téged, én...
– Senkinek sem esik bántódása, hacsak el nem szúrjátok a dolgot.
Parisi nevetett, de látszott rajta, hogy ideges.
Teresa otthagyta őket.
– Mehetünk? – szólt Gloriához, mire az remegve bólintott.
– Maradjon pár lépéssel mögöttem, és ha azt mondom, hogy csináljon
valamit, akkor azonnal tegye meg!
– Rendben.
Teresa a szemébe nézett.
– Még akkor is, ha azt mondom, hogy meneküljön – mondta. – Megértette?
– Meg.
Hugo Knauss félrevonta Teresát, akin egy pillanatra átfutott a csodálat a
férfi iránt, amiért vette a bátorságot ehhez a gesztushoz.
– Ez a nő civil – tiltakozott. – Tisztában van vele, mekkora kockázatot
vállal? Őt nem képezték ki ilyesmire!
– Miért? Van, akit igen? – vágott vissza Teresa.
– Felügyelő...
– Nem lesz semmi baja.
– Honnan tudhatná biztosan?
– Mert én ott leszek köztük.
Teresa visszatért Gloriához. Együtt léptek be az alagútba.
 75.

Lépteiket a folyamatosan csöpögő víz hangja kísérte, amely nedvesen

visszhangzott az alagút ritka levegőjében. A további beomlások
megakadályozása érdekében megerősített falakon kis patakokban csordogált
a víz, a földön tócsákat képezve. Előttük a járat körülbelül egy kilométer
hosszan húzódott, de összeköttetésben állt más alagutakkal is átjárók és
lyukak, úgynevezett ereszkék révén. Valamikor arra használták őket, hogy a
kitermelt ércet egyik járatrendszerből a másikba szállítsák, de most olyan
szakadékok voltak, amelyek bárhol megnyílhattak, és egyik pillanatról a
másikra elnyelhették őket.
Teresa csak a saját légzését és szívének kalapálását hallotta a kabátja alól,
pedig az egyetlen hang, amit hallani akart, az a korábbi nyöszörgés volt, de
az most hallgatott.
A lámpáik remegő fénykúpja életre keltette előttük az árnyakat. Teresa
éppen azon tűnődött, hogy vajon mennyire kell még behatolniuk a sziklák és
a víz poklába, amikor, mintha csak válaszolt volna a kérdésére, ismét
felhangzott a nyöszörgés. Közel volt. Gloria halkan felnyögött Teresa
mögött, ösztönösen felelve gyermeke hívására.
Az alagút kanyarogni és lejteni kezdett. Teresa nem hozott magával
fegyvert, mert nem akarta kockáztatni, hogy támadás esetén netalán
elveszítse a hidegvérét, és véletlenül kárt tegyen a kisbabában, nélküle
viszont tehetetlennek érezte magát.
Hirtelen ijesztő morgás hangzott fel a sötétségből, ami megállásra késztette
őket. A félig emberi, félig állati hangtól egy pillanatra meghűlt bennük a vér.
Valami leírhatatlan dolog volt, ami rettegéssel töltötte el a lelket, és kővé
dermesztette a testet.
Teresa lassan megfordult. A hang a tőle jobbra lévő járatból jött. A
fejlámpája egy néhány méterre lévő, nekik félig háttal guggoló alakot
világított meg. Andreas Hoffman egy batyut tartott a karjában. Éppen próbált
valamit a csecsemő szájába tömni. Amikor észrevette a lámpa fényét,
megfordult.
A fénysugár egyenesen az arcára esett, és Teresa végre láthatta a szemét.
Tényleg olyan kék volt, mint amilyennek David Knauss leírta. És zöld is.
Andreasnak heterokróm írisze volt.
Teresa felemelte a kezét, és remélte, hogy a mögötte álló Gloria is így tesz.
Andreas állati morgást hallatott. Amennyire Teresa tudta, néhány szót képes
volt magától kiejteni és szükség esetén utánozni, de nyilvánvaló volt, hogy
ott, abban a pillanatban az ösztönei irányítják.
Teresa nagyon lassan levette a sisakját a fejlámpával együtt, és letette a
földre, hogy a fénye ne zavarja őt, de továbbra is megvilágítsa a helyiséget.
A csecsemő megint felsírt, mire Andreas próbálta tovább etetni egy
hússzeletnek tűnő valamivel. Úgy tűnt, mintha nem venne tudomást a
jelenlétükről, mintha hirtelen fontosabb dolog kötné le. Teresa látta rajta,
hogy fél, de nem tőlük, hanem attól, hogy a baba nem eszik.
– Ne! – mondta neki halkan.
A férfi most ránézett. Széles arccsontja és szabályos vonásai voltak,
amelyet szakáll és hosszú haj keretezett. Fiatalabbnak tűnt a koránál, bár a
szabadban töltött élet megcserzette a bőrét. Magas volt, és a birkabunda alatt
is sejteni lehetett, hogy erős fizikumú.
Teresa kimért mozdulatokkal, közben figyelve Andreas reakcióit, elővette
a zsebéből a papírdarabokat. Lassan térdre ereszkedett, és kiterítette őket a
férfi előtt.
Tudta, hogy Andreas megtanulta a beszéd alapjait, és talán képes lenne
megérteni néhány szavát, mégsem hitte, hogy ezek most elegendőek
lennének. Andreas világa más volt, mint az övék: a csend, a szél zúgása, az
állatok hívása alkotta. Régóta törte a fejét, hogyan kommunikáljon ezzel a
lénnyel, hogyan teremtsen kapcsolatot az ő különleges észjárásával, míg
végül rájött – legalábbis remélhetőleg –, hogy mit kell tennie. Mivel Andreas
minden tudását a természet megfigyeléséből szerezte, amely egészen addig az
otthona volt, ez volt az a nyelv, amelyet Teresának használnia kellett a
kapcsolatteremtéshez.
Andreas a lába elé helyezett képeket bámulta. Különböző állatfajok
nőstényeit ábrázolták, amint a kicsinyeiket szoptatják: egy rókát, egy őzet,
egy vadkocát és egy asszonyt.
Teresa látta, hogy a férfi a kezében tartott húsdarabra néz, majd vissza
rájuk.
– Tegyen egy lépést előre, és gombolja ki a kabátját! – súgta oda
Gloriának.
 Gloria így is tett, miközben félelemnek nyoma sem látszott rajta. A
pulóvere alatt tejtől duzzadó melle egyértelmű üzenetet közvetített.
Látszott, hogy a férfi észrevette. Teresa figyelte őt, de a szemében nem
látszott semmi érzelem. Elképzelte, micsoda mélységes szomorúságot
okozhat neki az a hirtelen felismerés, hogy nem tarthatja meg a kisfiút, akit
magának választott. Érezte a férfi fájdalmát, a veszteségét, a félelmét, hogy
újra egyedül marad.
Kinyújtotta felé a karját, készen arra, hogy fogadja a gyermeket.
Ebben a helyzetben maradt, és imádkozott, hogy a férfi ne értelmezze
fenyegetésként. Parisi és a többiek megbújtak mögöttük az árnyékban, és
közbelépésre készen figyelték a jelenetet.
Behunyta a szemét, a keze remegett, gondolatai a múltba révedtek. Azon
tűnődött, milyen lehet anyának lenni. Sem ő, sem Andreas egész életükben
nem lesznek képesek megismerni ezt a szent és sérthetetlen titkot.
Mélységesen együttérzett vele. Egyszerre volt gyilkos, áldozat, férfi és
gyermek. Egyedül, ahogy ő is. Akárcsak ő, megszokta, hogy ellegyen
magában, de mégis, valami a belsejében másra, többre merészelt vágyni.
Most, hogy megtalálta, vajon hajlandó-e megválni tőle?
Ebben a pillanatban érezte, hogy puha súly nehezedik a karjára. Kinyitotta
a szemét, és ott találta a gyermeket, báránybőrbe bugyolálva. Ujjai
összezárultak, hogy átöleljék a kisfiút, és egy hosszú pillanatig az
Andreaséhoz simultak. Teresa érezte, hogy szótlan kommunikáció zajlik
közöttük, az együttérzés és a fájdalom kölcsönös érzése, ami csak fokozódott,
amikor a melléhez szorította a gyermeket. Megértette, milyen nehéz lehetett a
férfinak elengedni őt. Ő is azt szerette volna, hogy a gyermek az övé legyen,
ő is a szívére ölelte volna, és minden este vele aludt volna el.
Szinte észre sem vette, hogy kicsordult a könnye, amikor átadta a babát az
anyjának.
– Szoptassa meg! – mondta neki.
Gloria könnyes szemmel, megkönnyebbülve engedelmeskedett. A
csecsemő mohón szopni kezdett.
Teresa Andreasra nézett. Most már biztos volt benne, hogy nem fogja
bántani őket, mert megértette, hogy a gyermek ott van, ahol lennie kell.
– Menjünk! – mondta Gloriának.
Gloria elindult, ő maga pedig addig nem mozdult, amíg meg nem
bizonyosodott róla, hogy Gloria biztonságban kijutott az alagútból. Ezek a
percek egy örökkévalóságnak tűntek, és Andreas ez alatt egy pillanatra sem
vette le róla a tekintetét.
Nehéz volt véget vetni a jelenetnek, és otthagyni őt. Teresa hátrálni
kezdett, majd eltűnt az alagút sötétjében.
– Ne lőjetek! Ne lőjetek! – suttogta minden lépésnél, miközben elhaladt a
sziklafalhoz lapuló fegyveres rendőrök mellett.
Félt. Pályafutása során először féltette a gyilkost.
Amikor kilépett a szabadba, Gloria és Mathias a kis Markust ölelgette.
Anya és gyermekei egyek voltak, egyetlen szívet alkottak. Teresa körülnézett,
de a jelenlévők között nem látta a gyerekek apját. Gloria tehát erős volt,
betartotta az ígéretét. Teresa is megtartotta a Mathiasnak tett ígéretét:
nemcsak a testvéri szeretetet állította helyre neki, hanem a családját is. A fiú
felnézett, és meglátta őt. Teresa élete végéig meg fogja őrizni ennek a
kölcsönös pillantásnak az édes emlékét.
Az ég felé fordította az arcát, és élvezte a hópelyhek könnyű súlyát a
bőrén. Ez eltompította a fájdalmát, megnyugtatta a lelkét.
Hirtelen egészen üresnek érezte magát. Teste elernyedt, és lerogyott a hóra.
A tudata még néhány pillanatig éber maradt, még felfogta, hogy a földön
fekszik, a fagy ölelésében, amely az elmúlt napokban kívül-belül állandó
kísérője volt. Aztán elsötétült a világ.
 76.

Az éjszaka közepe volt, Lucas Ebran édesanyja mégis az első csengetésre

ajtót nyitott. Értetlenül nézett Massimóra, aztán eszébe jutott, hogy milyen
körülmények között találkozott vele először, és rácsapta az ajtót.
– Kérem! – próbálta Massimo visszafordítani az asszonyt. – Ez fontos!
A ház ablakai teljesen elsötétültek, de tudta, hogy a nő még mindig ott van.
Körülnézett a kihalt utcán. A magával hozott férfi pár méterrel arrébb állt,
háttal a falnak, a fejét teljesen lehorgasztva. Egy szót sem szólt, amióta
Massimo arra kényszerítette, hogy vele jöjjön.
Újra bekopogott.
– Azért jöttem, hogy meghallgassam! Hogy megismerjem a völgy titkait! –
mondta jó hangosan.
Néhány pillanattal később kattant a zár, és egy ellenséges szempár bámult
rá az ajtóból.
– Mit akarsz?!
– Amit mondtam: megismerni a bűnöket és a bűnösöket. Jó helyen járok?
– Talán – csattant fel az asszony –, de én nem beszélgetek a magadfajtával!
– Most nem azt csináljuk? – kérdezte Massimo egy félmosollyal.
A nő megint be akarta csukni az ajtót, de Massimo betette a lábát.
– Menj innen!
Újra felrántotta az ajtót, de ezúttal baltával hadonászott.
Massimo azonnal elengedte az ajtót.
– Várjon! Hoztam ajándékot! – mondta gyorsan.
Az asszony az arcát fürkészte, most már inkább kíváncsian, mint
mérgesen. Massimo a magával hozott férfi felé fordult, aki kitartóan bámulta
a macskakövet, mintha semmi más nem létezne a világon. Az asszony
követte Massimo tekintetét.
– Lucas!
Amint megpillantotta a fiát, a hangja egyszeriben kedvessé vált.
Viola egy behemót testében lakozó törékeny lény volt. Nehezen mozgott a
nappali sarkában kialakított konyhában. Miközben a kávét készítette nekik, a
csípőjével folyton nekiment a bútoroknak, és meg-megtántorodott.
 – A lábam már nem működik, és a hátam is hamarosan feladja –
magyarázta, észre véve a férfi tekintetét. – Ez a test már nem sokáig bírja.
Massimo nem tudta, mit mondjon erre. Inkább témát váltott.
– Meglepett, hogy ilyen későn ébren találom – jegyezte meg, miközben az
asszony felbontott egy csomag kekszet, rakott belőle egy kistányérra, és a két
csésze közé helyezte.
Kiöntötte a kávét, és átnyújtott Massimónak egy másik csészét, amely
cukortartóként szolgált.
A férfi megköszönte.
– Lucast vártam – mondta, miközben nehézkesen leült. – Nem láttam őt,
mióta kiengedték. Szeret eltűnni, hogy elmeneküljön a világtól. És tőlem is.
Nem könnyű vele.
Massimo ráébredt, hogy nem állja az asszony tekintetét. Sokáig nézte,
ahogy a fiát simogatja, és a fülébe suttog, hogy csak ők ketten hallják.
Türelmesen várt, amíg kivitte a fürdőszobába, és megmosdatta. Hallgatta,
ahogy gyengéden énekel neki. Viola gondoskodott a még mindig Lucas
Ebranban lakozó gyermekről. Csak akkor jött vissza a földszintre, amikor
már lefektette.
– Sajnálom. – Massimo csak ennyit tudott mondani. – Biztos vagyok
benne, hogy előbb-utóbb minden jóra fordul.
Az asszony pillantása mintha azt sugallta volna, hogy nincs értelme
hazudni. Ő már nem hitt semmi jóban, semmiben, ami nem okozott neki
fájdalmat.
– A fiam azóta nincs rendben, amióta az apja vérét kellett feltakarítania
erről a padlóról, felügyelő úr. Itt beteg – kocogtatta meg a homlokát –, de
nem szörnyeteg. Maguk viszont úgy bántak vele, mintha az lenne, fegyverrel
jöttek keresni.
– Most már tudjuk, de kötelességünk volt kivizsgálni.
Az asszony olyan arcot vágott, mintha azt mondaná, hogy most már
mindegy. Massimo gyanította, hogy leginkább az bántotta, hogy újabb
csorbát szenvedett a méltósága.
– Azért jöttem, mert tegnap mondott valamit a völgy lakóiról, és erről
szeretnék magával beszélni.
– Igen, emlékszem. Hajlamos vagyok felemelni a hangom, amikor félek.
Massimónak elakadt a szava. Ritkán találkozott ilyen őszinteséggel. Az is
lehet, hogy az őszinteségnek ehhez semmi köze nem volt: az asszony
egyszerűen nem viselt fegyvert, nem óhajtott védekezni semmilyen
formában.
– Elnézést kérek, ha megijesztettem.
A nő válasz nélkül hagyta a bocsánatkérését.
– Azt mondtad, hogy a titkok miatt jöttél.
– Igen. Meglepett, hogy törvénytelen gyerekekről beszélt. Maguk itt mind
hívő emberek, nem?
Viola ingerülten legyintett a kezével, mintha a pokolba akarná küldeni az
összes prédikátort, szentet és a fajtájukat.
– Minél többet vétkeznek, annál többet mutatkoznak a templomban –
mondta.
– Meglátogattam a raili zárdát – mondta Massimo. – Láttam a
lelenckereket. Megindító történet.
Az asszony bólintott.
– És nem is ez a legszörnyűbb ezzel a hellyel kapcsolatban. Még a mi kis
völgyünknek is megvannak a maga takargatnivalói – mondta. – Azt hiszik,
hogy az embereknek rövid az emlékezetük, de én csak nevetek, amikor az
utcán találkozom velük.
– Kikkel?
– Az apácákkal.
Massimo közelebb hajolt.
– Az apácáknak van valami titkolnivalójuk? – kérdezte, hogy
megbizonyosodjon róla, jól értette-e.
Az asszony ravaszul elmosolyodott, mint aki sokkal többet tud, mint
amennyit elárul. Vett egy kekszet a tányérról, és eszegetni kezdte.
– Titkos kapcsolatok – mondta. – Erről van szó.
Massimo izgatottsága elszállt. Semmi érdekes nem volt ebben az
információban. Ő is felkapott egy kekszet, és beleharapott.
– Ez mindig is így volt, amióta világ a világ.
Viola arcán széles mosoly terült el.
– Akarod hallani a történetet, vagy nem?
– Milyen történetet?
– Egy gyermek történetét, aki a kolostor falai között született, és aki soha
nem is lépte át a küszöbét. Talán csak falusi pletyka, de a férjem azt mondta,
hogy hangosan és tisztán hallotta annak az újszülöttnek az első sírását, és az
asszonynak a sikolyait is, aki szülte.
 77.

Teresa kinyitotta a szemét, és egy pillanatra elgondolkodott, vajon nappal

van-e. A hó olyan vakítóan fehér volt, hogy fájt nézni. Többször kellett
pislognia, mire sikerült a környezetére fókuszálnia, és ekkor jött rá, hogy a
fehérség valójában egy neonfénnyel megvilágított mennyezet és a laminált
bútorzat színe. Ágyban feküdt egy orvosi rendelőnek tűnő helyiségben. Az
íróasztalon, a számítógép mellett ismerős férfi fényképe állt. Az
emlékezetében élőnél fiatalabb és soványabb személy a képen széltől borzolt
hajjal egy hegytetőről nézett rá.
Teresa megpróbált felülni, de az izmai felmondták a szolgálatot. Fáradtan
hanyatlott vissza a párnára.
– Valószínűleg hiperglikémiás rohama volt – közölte vele egy hang.
Teresa odafordította a fejét. Ian doktor mosolyogva nézett rá az ajtóból.
– Meg fogok halni? – kérdezte komolyan.
A férfi nevetve közelebb lépett. Megfogta a csuklóját, és pulzust számolt.
– Ma nem – felelte. – A kollégái elmondták, hogy cukorbeteg. Gondolom,
elfelejtette beadni az inzulinját.
Teresa újra lehunyta a szemét. Nem emlékezett, még arra sem, mikor adta
be magának utoljára.
– Lehetséges – mondta.
– Ne aggódjon! Elrendeztem. A vércukorszintje valóban aggasztó volt.
Feküdjön csak nyugodtan, ha gyengének érzi magát! Még negyedórája sincs
itt. Elküldtem a kollégáit, pihennie kell legalább pár órát.
Teresa zavarodottnak, de leginkább ostobának érezte magát.
– Köszönöm – mondta szégyenkezve. – Ian doktor!
– Tessék!
– Elfogták?
Félt a választól, de azt sem bírta volna elviselni, hogy ne tudja.
A férfi bólintott.
– Igen. Nem esett baja.
Teresa megkönnyebbülten felsóhajtott.
– És a gyermek?
 – Elővigyázatosságból a városi kórházba szállították, de jól van. Az
egyetlen, akinek mentőre volt szüksége, az maga. Mindjárt visszajövök!
Teresa a plafont bámulta. Andreas a maga módján gondoskodott a
csecsemőről. Azon tűnődött, vajon hogy érezheti magát most, idegenekkel
körülvéve, távol az erdejétől.
Fél. Össze van zavarodva. Kétségbe van esve.
Muszáj elmennie hozzá. Felhajtotta a takarót, és felült. Nem volt ott a
kabátja, és a táskáját meg a pisztolyát sem találta. A kollégái valószínűleg
elvitték a fegyverét megőrzésre. Felállt, de enyhén megszédült, emiatt meg
kellett kapaszkodnia az ágyban. A ruhája gyűrött volt, így megpróbálta a
kezével kisimítani, amennyire csak tudta. Ugyanígy tett a hajával is, de nem
volt meggyőződve róla, hogy sikerült szalonképessé tennie magát.
Zsebkendőt keresett a zsebében, de csak papírszalvétát talált. Gyűrött volt,
mint ő maga, és össze volt firkálva. Megdöbbenve vette észre, hogy az a saját
kézírása. Olyasmi lehetett, amit az utolsó, őrült kapkodásban jegyzett le, és
még nem volt ideje átírni a naplójába.
Az aznapi dátum szerepelt rajta, és bár nem emlékezett rá, hogy ő írta
volna, abban a pillanatban nem a betegségének rosszabbodása aggasztotta a
legjobban, hanem a saját magának címzett feljegyzés.
 78.

Az apácák cellái a raili kolostor alagsorában helyezkedtek el. Ezek a

mészkőbe vájt fülkék régebbiek voltak, mint a fölötte lévő épület alapzata,
amely a román korból származott. A kelta kriptákból kialakított szobák most
napnyugtától napkeltéig adtak otthont az apácáknak.
Massimo leereszkedett az ezeréves katakombába vezető lépcsőn, és arra
készült, hogy végre megoldja az Ómega gyermek rejtélyét.
A főnökasszony csak hosszas győzködés után egyezett bele, hogy
odakísérje. Amikor Massimo újra becsöngetett a zárdába, mindössze két szót
mondott, és ez elég volt ahhoz, hogy megijessze Agata nővért, és letörölje az
arcáról az üdvözlő mosolyt. Mint varázsszóra, megnyílt Massimo számára az
út.
Lucas Ebran édesanyja elmesélt neki egy történetet, amelyről több mint
harminc évvel azelőtt egész Rail suttogott. Egy apácáról szólt, aki túl szép és
túl fiatal volt ahhoz, hogy észrevétlen maradjon. A falubeliek állandóan rajta
tartották a szemüket, és a hasán is, amely a ruhája alatt egyre jobban
gömbölyödött.
Korábban Agata nővér tagadta, hogy valaha is bármiféle botrány kötődött
volna a zárdához. Ugyanakkor azt is elismerte, hogy akkoriban ő még nem
volt ott. Massimo belekapaszkodott az elhallgatásnak ebbe az apró bűnébe, és
addig erősködött, amíg a nővér bele nem egyezett, hogy segítsen neki.
Az apáca egészen megenyhült, amikor elmondta neki, hogy egy névtelen
gyermek lelke ügyében jött, akinek huszonöt évvel a halála után talán joga
van az igazság feltárásához.
Massimo követte Agata nővért a sziklába vájt hosszú alagútban, amelynek
egyik oldalán sorakoztak a cellák ajtajai. Ezek olyan alacsonyak voltak, hogy
lakóiknak le kellett hajolniuk a belépéshez. Minden ajtón volt egy vastag
hálóval fedett kis ablak, amelyen keresztül be lehetett nézni. Az utolsó
kivételével minden cella sötét volt.
A főnökasszony a világos szoba felé intett.
– Már várja önt – mondta neki. – Én addig itt leszek a folyosón.
– Köszönöm.
 Massimo lassan elindult az ajtó felé. Ez az ódon hely valami miatt
tiszteletet és csendet követelt, de tudta, hogy amit mondani készül, örökre
elfeledettnek hitt titkot éleszt majd fel, és felbolydulást okoz a kolostorban.
A rács mögül egy apáca nézett rá. A neve Marja Restochova volt. Ez volt
az a két szó, amely annyira megzavarta a főnökasszonyt.
Massimónak elakadt a szava, amikor megtudta, hogy a nő még mindig a
zárdában van. Nem látta tisztán a vonásait, de az apáca arcán még mindig
sejteni lehetett a valamikori szépség nyomait. Szinte áttetsző, bársonyos bőre
finoman ragyogott a pislákoló gyertyafényben.
Massimo nem tudta, milyen szavakkal kezdje, de az apáca volt az, aki
megtörte a csendet.
– Szóval tudja a nevemet.
– Tudom a nevét, nővér, és egy történetet, amit remélem, meg tud
erősíteni.
– Ó, igen. Azt a történetet. Sok év telt el, és még mindig vannak, akik azt
állítják, hogy tudják az igazságot.
– Akkor mondja el a maga verzióját!
– Mind hazugság volt, felügyelő úr. Most pedig kérem, hagyjon békén!
Massimo mintha valami remegést hallott volna a hangjában. Először azt
hitte, hogy ingerültség, de aztán rájött, hogy nem más, mint félelem.
– Azért jöttem, hogy egy gyermek felől tudakozódjak – magyarázta. –
Arról a gyermekről, aki ezeken a falakon belül született, majd eltűnt.
Marja nem válaszolt.
– Mitől fél ennyi idő után? Az emberek ítéletétől? A szégyentől?
– Hazugság volt!
– Talán a saját hazugsága. Annyira elviselhetetlen volt a bűntudat, hogy
évtizedekkel ezelőtt lemondott a világról, és magányossági fogadalmat tett!
– Menjen innen! Itt nem fog választ találni a kérdéseire.
– Talán igaza van, de van rá más mód is. Például a DNS-vizsgálat.
Az apáca egy pillanatra tétovázott, és hirtelen óvatosabb lett.
– Hogy érti ezt?
Massimo közelebb hajolt a rácshoz.
– Megtaláltuk egy huszonöt évvel ezelőtt meghalt gyermek maradványait.
Azt hiszem, a maga fia volt.
A nő szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.
– Megszülte, aztán elhagyta. Tudnom kell, hogy ki segített magának!
 – Hogy halt meg? – kérdezte az apáca megtört hangon.
– Az az ember ölte meg, aki felnevelte.
Marja lehajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Szempillája alól kicsordult a
könnye. Massimo rájött, hogy egészen addig a pillanatig azt hitte, hogy a fia
valahol messze teljes és boldog életet él.
– Meg voltam ijedve – vallotta be. – De semmi rosszat nem tettem. Jobb
kezekre bíztam őt, mint az enyém, valaki olyanra, aki szerető családot talál
neki.
– Árvaházba küldte?
– Nem.
– Akkor kire bízta?
– Arra, aki világra segítette.
Massimo megragadta a rácsot, arca egészen közel került a nőéhez. Az
apáca néma sírásától mégsem hatódott meg.
– A neve kell nekem – mondta.
Marja felsóhajtott, és a fülébe súgta a nevet, mintha még ennyi idő után is
félne hangosan kimondani.
Massimo elborzadva nézett rá. Ismerte ezt az embert. Ráadásul ettől a
felfedezéstől az eszébe villant még egy összefüggés: ennek a férfinak
ugyanolyan kék szeme volt, csak most már idősebben, mint egy homályos
fényképen látott férfinak, amelyet Massimo egy régi, a határ túloldalán
történt megoldatlan ügy aktájában talált.
 79.

Teresa nem emlékezett arra, hogy Marininek kiadta volna ezt a feladatot.
Semmilyen részletre nem emlékezett a témáról folytatott beszélgetésükből,
mégis úgy tűnt, hogy néhány órával azelőtt ő utasította, hogy látogasson el a
raili zárdába. Az egyetlen nyom egy szalvétára írt sietős firka volt, amelyet
még nem vezetett át a naplójába. A feljegyzés azzal zárult, hogy „lásd a
naplót”.
Emlékezett, hogy amikor Ian doktorral beszélgetett a kocsmában,
jegyzetelt valamit a lelenckerékről. Valószínűleg erre utalt az utolsó mondat.
A szekrényben megtalálta a kabátját és a táskáját. Elővette a naplóját, és
lapozgatni kezdte, de nem találta azt a bejegyzést, pedig biztos volt benne,
hogy írt róla. Újra ellenőrizte, de egyszerűen nem volt meg az az oldal, ahol
az orvossal folytatott beszélgetését írta le. Pedig tisztán emlékezett rá, nem
homályosította el a zavart állapota.
– Azt tanácsoltam, hogy maradjon fekve – mondta Ian, amikor belépett a
szobába. – Hogy érzi magát?
Teresa ugyanezt kérdezte magától. Olyan volt, mintha alkalomadtán egy
idegen vette volna át az életét egy időre, és csak néhány utalást hagyott volna
hátra, amelyek rövidségük ellenére képesek voltak mindent a feje tetejére
állítani.
– Hozzáfért valaki a holmimhoz? – kérdezte.
Ian meglepetten nézett rá.
– Nem tudok róla. Mindvégig a szekrényben volt. A kollégái helyezték el
ott. Valami gond van?
Teresa ismét a naplójára pillantott.
Tényleg biztos vagy benne, hogy valaki kinyitotta?
– Egy lap hiányzik a füzetemből.
Ian odalépett hozzá, és megvizsgálta a Teresa kezében tartott naplót.
– Biztos benne?
– Igen.
– De honnan tudja, hogy nem hiányzott-e már korábban is az a lap? Vagy
egyáltalán, hogy hiányzik? Ez egy spirálfüzet.
 Teresa ránézett, és nem tudott válaszolni. Az igazság az volt, hogy nem
lehetett teljesen biztos benne, mert nem bízhatott többé a saját elméjében.
Az ablakhoz lépett. Odakint olyan sötét volt, hogy nem lehetett látni a
tájat, és ez egy kicsit hasonlított arra, mint ami a gondolataival történt. Talán
meggyőzte magát, hogy csinált valamit, amit valójában csak szándékozott
megtenni.
– Teresa, jól van?
– Én... jól.
– Sápadtnak tűnik. Feküdjön le!
– Nem... Muszáj reagálnom rá.
Ian közelebb lépett, és a könyökére tette a kezét, mintha csak támogatni
akarná.
– Mire?
– Nem tudom pontosan.
Ez volt az igazság. Kiszabadította magát a férfi kezéből, és tett néhány
lépést, mintha az egyensúlyát akarná tesztelni, fizikai és egyéb értelemben is.
– Látom, össze van zavarodva. Gyakran megesik ez mostanában?
Emlékezetkiesés, eszméletvesztés, pánikrohamok...
Teresa keserű ízt érzett a szájában.
Szóval így kezdődik, gondolta. Arra számított, hogy lassúbb lesz a
folyamat, de a süllyedés gyorsan forgó spirállá vált, amitől elvesztette a
tájékozódását.
Ugyanakkor ott volt az a megjegyzés: „lásd a naplót”. És voltak emlékei,
bármennyire is töredékesek. Nem tagadhatta, hogy beteg, de hinnie kellett
magában, muszáj volt még egy utolsó erőfeszítést tennie, amíg ezt az ügyet le
nem zárják.
Megpróbált rájönni, ki akarhatta megsemmisíteni azt a pár szóból álló
bejegyzést, amely egy lehetséges nyomra utalt, valószínűleg nem is túl
ígéretesre, de azt is ellenőrizni kell, akár az összes többit.
És éppen ez volt az, ami a hiányzó naplóoldalt fontossá tette. Aki kitépte,
félelemből tette, mert tudta, hogy azok a szavak valami sokkal nagyobb
titokhoz vezethetnek. Az illető azonban túl későn érkezett: ő már elküldte oda
Marinit, ahová – most már biztos volt benne – a névtelen gyermeket vitték.
Aki ezt tette, súlyos hibát követett el, ugyanis annak tudatában tépte ki a
lapot, hogy ő talán nem is emlékszik rá, vagy legalábbis könnyű lesz
kétségbe vonni, hogy valaha is írt ilyet.
 Az az ember tudta, hogy az Alzheimer-kór már elkezdte felemészteni az
emlékeit. Ő viszont senkinek sem beszélt a betegségéről. Még ahhoz sem volt
bátorsága, hogy leírja a naplójában.
Teresa az asztalon álló számítógépre pillantott. A képernyőn az ő orvosi
dokumentumai voltak megnyitva egy olyan programban, amely kapcsolódott
a nemzeti egészségügyi rendszerhez. Ez minden eddigi orvosi vizsgálatát
hozzáférhetővé tette.
– Felügyelő!
Teresát elfogta a szédülés. Az ágyba kapaszkodott, hogy ne essen el. Ianra
nézett.
– Rosszul érzi magát?
Teresának felrémlett, hogy az orvos adott neki egy injekciót.
– Mit... Mit adott be nekem? – kérdezte rekedten.
A férfi meglepődve felnevetett.
– Természetesen inzulint. Nem emlékszik?
Teresa gyengének érezte magát, de nem tudta megmondani, hogy ennek az
oka az alváshiány, az elégtelen étkezés, vagy pedig az ereiben keringő
valamilyen méreg. Talán csak a félelem.
– Ismeri a titkomat, ugye, Ian doktor? – kérdezte levegő után kapkodva.
Az orvos mögötti szekrényben megcsörrent Teresa telefonja.
Nem mozdult.
Ian arckifejezése megváltozott. Távolságtartóvá és kissé ellenségessé vált.
– Nem veszi fel, felügyelő? – kérdezte.
– Miért nem veszi fel ön, Wallner doktor?
A férfi egy pillanatra lehunyta a szemét. Világoskék volt, mint a jég, és
ugyanolyan hideg is. Kevéssé hasonlított arra a fényképre, amelyen még
fiatal árvaház-igazgatóként szerepelt. Az élet megváltoztatta a vonásait, de
ennél sokkal nagyobb különbséget jelentett, hogy mosollyal és nyájas
viselkedéssel leplezte magát. Belül azonban ugyanaz az ember maradt, és
Teresa végre ráébredt, hogy a valódi természete tükröződik abban a minden
bűnbánat és együttérzés nélküli kék szemben. Arra gondolt, micsoda
lelkierőre lehet szükség ahhoz, hogy valaki az egész életét ilyen súlyos álarc
mögött élje le. Vagy inkább nem is lelkierő, hanem valami beteges
eltökéltség.
Teresa visszagondolt arra, amikor megmutatta neki a naplóját. A férfi úgy
nézegette, mintha még sosem látta volna. Rendkívüli volt ez az önuralom.
 – Mindig gondoltam, hogy egy szörnyeteg áll a dolgok mögött. Ez azonban
nem Andreas Hoffman – mondta. – Nem a 39-es számú alany. Az igazi
szörnyeteg az, aki ellopta Andreas életét, és megölte egyetlen társát. Maga.
Wallner szája émelyítő mosolyra húzódott.
– Természettudós vagyok, Teresa. A tudomány áldozatokat követel.
– Megölte azt a gyermeket, de eredetileg mindkettőjüktől meg akart
szabadulni, igaz? Miért nem tért vissza a kunyhóhoz ellenőrizni, hogy
sikerrel járt-e?
– Ó, megtettem én, felügyelő, de csak az egyik holttestet találtam meg.
Tudtam, hogy mire képes az Alfa, ezért megszöktem. Tizenöt éves volt, de
egy felnőtt férfi fizikai erejével rendelkezett. Dühében bármire képes lett
volna.
– Ezért felgyújtotta a kunyhót, és elmenekült.
– Ezt az egy hibát követtem el: azt hittem, hogy a tűz elpusztít minden
tőlem származó nyomot. Menekülés közben megbotlottam, elvesztettem az
egyensúlyomat és leestem egy szikláról. Három helyen eltört a lábam, úgy
vonszoltam el magam a faluig. Hónapokig ágyhoz voltam kötve. Mikor
felépültem, kénytelen voltam felhagyni a hegymászással. Soha többé nem
tudtam felmenni oda, hogy elmélkedjem a művem fölött.
– Maga bűnöző, akárcsak az apja és a hozzá hasonlók.
– Hetven év telt el a háború befejezése óta, és még mindig vannak olyanok,
mint maga, akik azóta sem hagyják abba a panaszkodást.
– Ezt majd elmagyarázza a bírónak.
Wallner felnevetett.
– Mit gondol, miért nem szöktem el? Megtehettem volna, amikor kezdett
túl közel kerülni az igazsághoz. De hetvenöt éves vagyok, és súlyos
szívbetegségem van. Álnéven új életet kezdeni már nem olyan könnyű, mint
negyven évvel ezelőtt. Az igazság az, hogy soha nem fogok börtönbe kerülni.
Évekbe telik, mire az elsőfokú ítélet megszületik, és aztán ott van a
fellebbezés. Bármi történjék is, én már nyertem, Battaglia felügyelő!
Teresa látta, hogy Parisi és a többiek közben felsorakoznak az orvos háta
mögött.
– Mindent el fogok követni, hogy ez ne így legyen, Wallner doktor –
válaszolta.
Wallner követte Teresa tekintetét, és rájött, hogy már nincsenek egyedül.
Az arckifejezése teljesen megváltozott: eltűnt róla a magabiztosság. Parisi
megfogta a karját, és elvezette, de kifelé menet Wallner még visszanézett
Teresára.
– Abban a fecskendőben csak inzulin volt – mondta neki. – Nem fog
meghalni, felügyelő. Legalábbis nem ma.
Teresa attól tartott, hogy megint elájul, ezért visszaült az ágyra. Remegett a
térde, alig kapott levegőt. Szüksége volt néhány percre, hogy magához térjen.
– Jól vagy, felügyelő?
Felemelte a fejét, és meglátta De Carlit.
– Vége! – sóhajtotta, mintha ez a szó lenne a válasz a férfi kérdésére.
De Carli mosolyogva bólintott.
– Egyébként mit keresel itt? – kérdezte Teresa.
– Marini küldött ide minket. Mesélt nekünk Wallnerről. Épp ő van a
vonalban, beszélni akar veled.
Nyújtotta neki a mobiltelefont. Teresa rövid ideig habozott, kereste a
megfelelő szavakat, aztán átvette.
– Én értem célba először! – szólt bele.
Marini elnevette magát.
– És miből gondolja ezt?
– Statisztika. Mindig te vagy a második.
Megint hallotta a férfi nevetését.
– Hogy érzi magát? – kérdezte.
Teresa elgondolkodott.
– Jól! – felelte, és ez igaz is volt.
A történtek és minden várakozás ellenére Teresa végre érezte, hogy él,
amit már nagyon régen nem tapasztalt. Még mindig ő volt a saját sorsának
alakítója, és ez a jövőben is így lesz.
Ránézett az ablaküvegen tükröződő képére.
Ráncos, zilált, fáradt arcú, de csillogó szemű nőt látott.
Ez az ő arca volt. Egy harcos arca.
 80.

Epilógus
A Sliva-szurdokban finom pára gomolygott. Nem az a fagyos téli köd, hanem
a tavasz víz fölött szálló korai lehelete. Friss hajtások illatát hozta, amelyek a
talajt áttörve hamarosan kibújnak a fényre. A néhány héttel azelőtt még
mozdulatlan patak most bugyogott, örvénylett, ugrált a kövek között. A jég
legyőzött seregként vonult vissza a partokról és a növényzet közül.
Az erdő napról napra éberebbé vált, kinyújtóztatta végtagjait, és a síkságról
hazatérő madarak első énekét fütyörészte.
Mathias úgy érezte, hogy Luciával, Diegóval és Oliverrel a természethez
hasonlóan az ő életük is újjászületik. Az iskolában tanulták az évszakok
körforgását, és most megfigyelhette, hogyan hat ez a szurdokra, ahol az egész
elkezdődött, és ahol most kezdtek kipattanni az első rügyek.
Mathias a maga és a barátai életét is ilyennek képzelte. Már nem álltak
mozdulatlanul, megrekedve a múltjuk egy szörnyű pillanatában.
Továbbhaladtak, mint a felhők a nap előtt, mint a víz a köveken, mint a szél a
fűszálak között. Világosság felé törekvő virágok voltak, akik végre rátaláltak
a fényre.
Végigfutott az ösvényen, tüdeje megtelt új és vérpezsdítő illatokkal. Elérte
a patakmedret, ahonnan a létrákon és kötélhidakon át vezető ismert útvonalon
haladt tovább. Az ösvényen a téli fagytól megszabadult gallyak másként
roppantak a lába alatt. Mathias szemében ez a lágy, rugalmas hang a meleg
időjáráshoz társult. A víz színe is megváltozott, most sötétzöldben és ragyogó
türkizkékben vibrált.
Lent a mélyben, a szurdok falu melletti szakaszában már nem érezte magát
egyedül. Megállt, orrát ráncolva felnézett a türkizkék égre, és észrevette,
hogy körülötte a fák lombjaiban több száz apró szív bújik meg, amelyek
együtt dobognak az övével.
Ebben a pillanatban a nap elérte a legmagasabb pontját az égen, és egy
fénysugár bevilágította a szurdokot, pompás színekbe öltöztetve a tájat.
Mathias ujjongva felnevetett, és nagyot rikkantott. Kiáltása visszhangzott a
sziklák és szakadékok között, barátai pedig úgy feleltek rá, mint a fiatal
farkasok.
Futott hozzájuk, el a barlang mellett, egészen a vízesésig, amely most már
felolvadt és szabadon, szivárványos zuhatagként zúdult alá.
Lucia, Diego és Oliver már várták. Hátizsákkal a vállukon, a hegyi
ösvények térképével a kezükben készen álltak arra, hogy együtt új kalandra
induljanak.
Mathias tett egy lépést feléjük, majd hátrafordult, és a mögötte lévő erdőt
fürkészte. Az erdőt megelevenítő sok új hang és hívás közül egy hiányzott.
Egy ideig fülelt, titkon remélve, hogy újra hallja a jelenlétét, hogy
megpillantja valahol a fák között, de az erdőben már nem voltak árnyak.
A barátai kiáltozva hívták. Mathias ekkor végleg maga mögött hagyta
életének ezt a nosztalgikus darabját, mint amikor a szélre bízzuk a kialudt tűz
hamuját.
 81.

A régi törvényszéki elmegyógyintézetek helyébe a „Biztonsági intézkedések

végrehajtására szolgáló intézetek” léptek.
Teresa remélte, hogy a változás nem csupán az elnevezésben nyilvánul
meg. Szerette volna hinni, hogy az az ember, aki most odabent várja, végre
megtanulhat élni, és nem csak megélni. Talán naiv volt, de életének ebben a
pillanatában nagyobb szüksége volt a reményre, mint valaha.
– Mehetünk? – kérdezte a mellette álló Marini.
Teresa bólintott, és egy őr kinyitotta az ajtót.
Ott ült előttük Andreas Hoffman, de nem úgy, mint a büntetését töltő
gyilkos, hanem mint valami száműzött király. Trónját mások bitorolták,
királyságát átadták a buldózereknek és a markológépeknek, hogy darabokra
tépjék. Ő mégis egy hódító méltóságával birtokolta a szoba teljes terét.
Egyenes háttal ült, és rugalmas bilinccsel összekötött kezét az ölében
pihentetve, emelt fővel bámulta maga előtt a csupasz falat. Haját levágták,
szakállát leborotválták. Feltűnően jóképű volt, arcát mintha aranyló, ragyogó
fából faragták volna. Teresa megértette, hogy semmi sem szennyezheti be a
lelkét, még az általa kiontott vér sem.
Andreas az övéktől eltérő síkon létezett: egy minden képmutatástól és
emberi gonoszságtól mentes, ősi téridőben. Úgy tűnt, még a halál sem tudja
megrontani.
Teresát megdöbbentette a belőle sugárzó energia. Ez nem csupán fizikai
erő volt, hanem olyan életerő, amely szinte tapintható volt, és még a távolból
is ránehézkedett Teresa testére. Ez volt az az állati mágnesesség, amelyről
Wallner írt a naplójában.
Magában megállapította, hogy ennél sokkal többről van szó. Ez a vezérek
és királyok ereje volt, a parancsnokok karizmája, maga a mana, olyan
spirituális energia, amellyel csak kevesen vannak megáldva, és amely képes
másokba erőt önteni, vagy éppen eltiporni a lelket.
Teresa azon tűnődött, hogy vajon mindezt csak képzeli, vagy az előtte ülő
teremtmény valóban különleges.
Maradj nyugodt, és gondolkodj tisztán, mondta magának, miközben leült
vele szemben.
Lenyűgöző volt rezzenéstelen arckifejezése, de még inkább a belőle áradó
fölény. Wallner őrült volt és bűnöző, de Teresának megfordult a fejében,
hogy talán a 39-es számú gyerekkel kapcsolatos elmélete nemcsak egy
tébolyult téveszméje volt.
Előtte sokáig gondolkodott azon, hogyan teremtsen kapcsolatot
Andreasszal. Nem hitte, hogy a szavak sokat jelentenének egy olyan
teremtmény számára, aki az erdő csendjében és magányában élte le eddigi
életét. Sok szót értett, maga is ki tudott ejteni néhányat, de bizonyosan nem
ez volt a természetes nyelve.
Andreas az érzékszerveken keresztül kommunikált, ahogy egy szarvas
vagy egy sas tette abban a világban, ahonnan jött. A természetet használta a
világ megértéséhez. Teresa tehát az ösztöneire hallgatott, és úgy döntött,
hogy abban a világban lép vele kapcsolatba, ahol ő fejben még mindig lakott.
Itt volt hát az ideje, hogy megmutassa neki az ajándékaikat.
Marini egy gyermekét szoptató nő fényképét tette elé az asztalra. Teresa az
internetről töltötte le, de biztos volt benne, hogy Andreasnak ez mindegy: az
ő szemében ez az ő gyermeke, a kis Markus, a választott örököse. Teresa
ezzel próbálta tudtára adni, hogy Markusnak semmi baja.
Amióta megérkeztek, Andreas végig a falat bámulta, de a fénykép azonnal
felkeltette az érdeklődését. Megfogta, és mélyen beszívta az illatát.
Idejövetele előtt Teresa a fényképet a baba mellé tette egy időre. Meglepődve
tapasztalta, hogy Andreas megérezte.
A második ajándék egy fenyőág volt, amelyet az otthonául szolgáló
kunyhó közelében szedtek. Amikor Teresa átnyújtotta neki, figyelte az arcát,
és látta, hogy a tekintete alig észrevehetően megváltozik, kitágul a pupillája.
Az örökzöld növény illata az ő világának illata volt. Andreas lehunyta a
szemét, és Teresa tudta, hogy abban a pillanatban újra a hegyen van, az
otthonában.
A harmadik ajándék a névtelen gyermektől származott. Egy szövetdarab
volt, amelyet a maradványain találtak. Teresa nehezen harcolta ki az
engedélyt, hogy elvihesse neki, de addig nem adta fel, amíg rá nem
bólintottak.
Andreas felismerte. Több ezer ruhafoszlány közül is felismerte volna.
Elvette, és Teresa látta, hogy megváltozott élete óta most először remeg a
keze. Végigsimított vele az arcán, az ajkán, majd tovább csúsztatta a
mellkasára, ahol a szívéhez szorította. Szemhéja lecsukódott, ajkai halk,
Teresa számára érthetetlen hangokat mormoltak.
Annyit viszont megértett, hogy Andreas képzeletben a babát ringatja. Ez az
ő virága, gondolta. A legszebb azok közül, amelyek eltakarták a szeme elől a
poklot.

A délután estébe fordult. Egy utolsó, szórt fénynyaláb még pislákolt a

horizonton. A távolban felsejlő hegyek felidézték Teresában ennek a
hihetetlen történetnek a kezdetét. Az intézetből kilépve megcsapta őket a
csípős, kora tavaszi levegő. Érezni vélte a szunnyadó rügyek illatát, és ezt a
remény üzenetének tekintette.
Teresa egy kissé mindig allergiás volt a reményre, de végül is hinnie kellett
valamiben. Akkor miért ne hihetne valami szépben?
Marini mellette gyalogolt, ahogy a parkolóban a kocsijaik felé tartottak.
Nehéz volt megmondani, mire gondol. Teresa látta rajta, hogy az Andreasszal
való találkozás feldúlta, sőt meghatotta, és ez őt is megérintette. Abban a
mellkasban, amely dagadt a Teresa által oly élvezettel csipkedett
büszkeségtől, valahol belül gyengéd szív dobogott.
Ki-ki megérkezett az autójához. Egymásra néztek, szó nélkül,
mozdulatlanul álltak egy darabig, mint két vadnyugati párbajhős, akik már túl
fáradtak a lövöldözéshez. Minden közös műszak végén ugyanez a jelenet
játszódott le köztük.
Teresa észrevette, hogy Marini arcát fáradtság barázdálja. Valószínűleg ő
is ugyanezt gondolta róla.
Azon tűnődött, vajon nem terhelte-e meg mostanában igazságtalanul sok
feladattal fiatal kollégáját. De talán önmagával szemben is igazságtalan volt:
mindig együtt volt vele, és a maga módján bátorította, hogy ne adja fel, hogy
hozza ki magából a legjobbat.
Teresa zsebre dugta a kezét. Cukorkapapírok zizegése hallatszott.
Marini a szeme sarkából pillantott rá, és Teresa arra gondolt, milyen össze
nem illő párost alkotnak. A nyomozónak megvolt az a rossz szokása, hogy
hallgatással tett szemrehányást neki, anélkül hogy megadta volna Teresának
azt az elégtételt, hogy néhány választékos szóval a helyére tegye.
Teresa szólásra nyitotta a száját, de gyorsan visszacsukta. Szemüvege
szárát az ajkai közé vette, és idegesen ráharapott. Kigyulladtak az utcai
lámpák. A szél kicsit hidegebben fújt.
 – Akkor jó – mondta, és a kocsijához indult. – Holnap találkozunk.
Marini intett neki.
– Holnap találkozunk.
Teresa kinyitotta a kocsija ajtaját, aztán meggondolta magát, megfordult,
és odadobott neki egy cukorkát. Marini elkapta.
– A fiúkkal találkozom a kocsmában egy sörre – mondta. – Ha ma este
nem vagy elfoglalva azzal a könyvtárossal...
– Ott leszek!
Teresa bólintott egy olyan grimasz kíséretében, amit akár mosolynak is
lehetett értelmezni, és közben a nyelvébe harapott, nehogy megjegyzést
tegyen, milyen nevetségesen néz ki a nyomozó azzal az önelégült kifejezéssel
az arcán.
Beült a kocsiba. A visszapillantó tükörben látta, hogy a férfi még mindig őt
nézi.
Hogy a fenébe is hívják?
Megvonta a vállát, beindította a motort, és elhajtott.
 A szerző megjegyzései

Ennek a regénynek a gyökerei a szülőföldem vidékéig nyúlnak vissza. Ebben

az értelemben semmi sem kitalált. Travenì a maga évezredes erdeivel,
szurdokaival, kőfejtőivel, alpesi tavaival és szédítő hegycsúcsaival valóban
létezik, ha más néven is. A hegyek, az évszakok, a természet illatai és színei
gyermekkoromtól fogva elkísérnek, és kézenfekvő volt, hogy ennek a
történetnek a hátteréül szolgáljanak, sőt, annak szerves részévé, szinte önálló
szereplőjévé váljanak.
Szülőföldem nagylelkű, de elvenni is tud. Gyermekeit a paraszti lét
küzdelmei és egy földrengés pusztító ereje formálta, amely házakat és egész
családokat semmisített meg, de az elszántságukat nem törte meg. Mindent
pontosan úgy építettek újjá, ahogyan azelőtt volt; ahol lehetett, úgynevezett
anasztilózissal, amihez a leomlott téglákat már akkor elkezdték
megszámozni, amikor a halottakat még osztályozták. Továbbléptünk, de nem
felejtettünk, és a földrengés beépült a DNS-ünkbe.
Ezt a regényt is neki, a szűkebb hazámnak ajánlom.
Az érzelmi depriváció csecsemőkre gyakorolt pusztító hatásairól szóló
megfigyelést, amelyet a regényben megemlítek, René Spitz, egy amerikai
állampolgárságú osztrák pszichoanalitikus végezte. Spitz 1945 és 1946 között
egy árvaházban elhelyezett kilencvenegy gyermek viselkedését figyelte meg.
A szeretet legalapvetőbb megnyilvánulásaitól megfosztott gyermekek
növekedése elmaradt az átlagostól, kognitív és motoros fejlődésük
késlekedett, alig volt arcmimikájuk, és az immunrendszerük általánosságban
legyengült. Néhány hónap elteltével letargiába estek. Spitz ezt az állapotot
„anaklitikus depressziónak” nevezte.
A nyomon követett csecsemők közel 40 százaléka kétéves kora előtt
meghalt.
A maga idejében úttörőnek számító vizsgálat, noha ma már etikai
kérdéseket vet fel, cáfolhatatlan bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a
gyermeknek az életben maradáshoz többre van szüksége, mint az anyagi
szükségleteinek kielégítése. Ahhoz, hogy megfelelően fejlődjön, beleértve a
testi gyarapodást is, erős és tartós érzelmi kötődéseket kell kialakítania.
 Az érzelmi ingerek teszik lehetővé az agresszió és a libidó közötti
fiziológiás összefüggés kialakulását, amely az életet fenntartó és a túlélést
biztosító életerő. Szerető gondoskodás hiányában a Spitz által megfigyelt
gyerekek jobb híján a saját testükön töltötték ki az agressziójukat, így annak
ellenére, hogy megfelelően táplálták őket, hagyták magukat meghalni.
A simogatás, a puszi és a szeretet más megnyilvánulási formái ugyanolyan
fontosak, mint a megfelelő táplálkozás.
És végül Teresa Battaglia.
Teresa két évvel ezelőtt született. Ki akartam találni egy történetet, és ő
pattant ki a fejemből, ez a kissé morcos, de mégis érző szívű nő, aki már
benne van a korban, túlsúllyal és betegségekkel küzd. Magam előtt láttam,
amint az asztali lámpa fényében a naplója fölé görnyed. Ezek a jegyzetek
alkotják a papír alapú memóriáját.
Teresa most már az életem része, nyomozásai a fejemben kavarognak, és
követelik, hogy megírjam őket. Szórakoztat a csípős humora, megindítanak a
csodálatos anyai és védelmező ösztönei, pedig ő maga sosem volt anya.
Teresa racionálisan gondolkodik, de tudja, mikor kell hagynia, hogy az
ösztönei vezessék. Szekálja fiatal munkatársait, ugyanakkor vonzódik az
energiájukhoz, és táplálja is azt. Kitartó, amilyen reményeim szerint én is
leszek a saját életemben. Van egy csodálni való integritása, és kellő ereje is
ahhoz, hogy megőrizze.
A soraim között látom őt szenvedni és megvívni magánéleti csatáit, és úgy
érzem, mintha oldalról oldalra vele együtt növekednék.
Ez a regény az összes többi Teresa Battagliának is szól, akik nap mint nap
egyre fáradtabban ébrednek, és akik a testet-lelket felemésztő magánnyal és
betegségekkel küzdenek. Kívánom, hogy soha ne szűnjenek meg szeretni
önmagukat!
 Köszönetnyilvánítás

Az álmok egyetlen szív mélyén születnek és sokáig csendben növekednek, de

ahhoz, hogy életre keljenek, szükségük van másokra is, akik hisznek bennük,
és hozzájárulnak a megvalósulásukhoz. Nekem megadatott az a kiváltság és
szerencse, hogy találkozhattam ilyen emberekkel, akik a következők voltak:
Stefano Mauri, a kiadóm.
Fabrizio Cocco, a szerkesztőm (négy lelkesítő szó). Nélkülözhetetlen.
Kiváló szakember és rendkívüli ember. Köszönöm, hogy tetszett neked ez a
történet!
Giuseppe Strazzeri, a Longanesi szerkesztőségi igazgatója. Köszönöm,
hogy hittél bennem, és hogy megragadtad azoknak a pokol felett növő
virágoknak a szépségét!
Viviana Vuscovich, köszönöm, hogy segítettél Teresának átutazni a
határon!
A Longanesi összes munkatársa, akik elérték, hogy a hatalmasnak tűnő
vállalkozás ellenére is nyugodt maradjak. Köszönöm a lelkesedéseteket!
Michele, a legbuzgóbb olvasóm. A barátság néha még személyes
találkozás nélkül is szárba szökkenhet.
Anya, Fedora és Franco, köszönet a segítségetekért, ami nélkül
elveszettnek éreztem volna magam az elmúlt hónapokban. Apa, tudom, hogy
büszke lennél rám.
A legfontosabb köszönet Jasmine-t és Paolót illeti, amiért részei az
életemnek.
Amikor egy álom valóra válik, eljön az idő, hogy útjára engedjük.
Köszönöm az olvasóknak, akik reményeim szerint eljutnak ennek a
történetnek a végére, és ugyanúgy megszeretik Teresát, mint én.
{1} Szabó Lőrinc fordítása.