Álomgyár

2021
 EGY

Ákos

– „Göröngyök közt éjjel megyek, csak a Holdam jöhet velem…” –

énekeltem félhangosan öltözés közben.
Akkor már napok óta ez a pár soros refrén ismétlődött a fejemben, és míg
a pólómat egy székre dobtam, elhatároztam, hogy végre rákeresek a teljes
dalszövegre.
– Laura?
– Jesszusom, de megijesztettél!
Épp a dezodorom után kutattam a szekrényemben, így nem vettem észre,
hogy nyílik az ajtó, amiben felbukkant Zsolti vigyorgó, borostás arca.
– Jaj, nahát, drágám, öltözöl? – kérdezte rajtam legeltetve a szemét.
– Épp ezért nyitottál rám… – feleltem a szemem forgatva.
Gyorsan belebújtam a kikészített ingembe, és Zsolti felé fordultam.
– Akarsz mást is a kukkoláson kívül? Drágám?
Ő rám öltötte a nyelvét, és ártatlan szemmel így felelt:
– Fura zajt hallottam, azt hittem, megsérültél, vagy valami…
– Csak énekeltem.
– Énekeltél?
– Igen.
– Mit?
– Egy számot, ami régóta nem megy ki a fejemből.
– Oké, hát… akkor a hallással rendelkező embertársaid nevében arra
kérlek, hogy… Ne! Oké? Ne!
Elfintorodtam, és válaszként hozávágtam a dezodoromat.
– Hoppá! – kapta el ügyesen a flakont. – Mmmm… Jázmin – hümmögött
a kupakba szagolva. – Ezért van neked mindig ilyen jó illatod.
– Na, most már…! Légyszi, hadd fejezzem be az öltözést, és rögtön
jövök.
 – Oké, drágám…
Megcsóváltam a fejemet, még egyszer belenéztem kis szekrényem
tükrébe, majd miután fintorogva becsuktam, Zsolti után mentem.
A konyha mellett elhaladva beléptem a Kafé névre hallgató belvárosi
étterem nagytermébe. Lili, a kolléganőm már vacsorához terített, én pedig a
kötényemet igazgatva a bárpult felé vettem az irányt, ami mögött Zsolti, a
baristánk már rendezgette az estére szánt borospoharakat.
– Egyébként meg fáradtnak tűnsz – jegyezte meg, amikor egy extrán erős
kávét kértem tőle. – És korán is jöttél.
– A pszichológusommal ma előrehoztuk az ülést… Itt van a környéken,
és nem volt mit csinálnom.
– Ezért inkább bejöttél dolgozni… – vigyorgott. – Furcsa lány vagy te…
Ez a tiéd, fura lány.
Azzal elém tett egy míves-mintás habbal díszített macchiatót, amivel
rendszerint a műszakomat indítottam.
– Köszönöm. De remélem, nem haragszol meg érte… Ha még egyszer
rám nyitod az ajtót öltözés közben, vagy drágámnak hívsz, a fejedre
borítom a kávéhabot.
– Mondtam én, hogy fura lány vagy. Mondd, miért nem hagyod, hogy
randira vigyelek? Mikor hagysz fel vele, hogy ellenállj a sármomnak,
hiszen te is csak erre vársz, valld be.
– Egyelőre még védem a sáncaimat… – jegyeztem meg, fel sem pillantva
a haboskávés-csészéből. – Amúgy meg tudod, hogy nem vagyok abban a
helyzetben.
– Ugyan már… Miért erőlködsz, hogy az elveidet védd? Mindketten
tudjuk, mi lesz a vége…
– Igen, az előbb mondtam. Az, hogy a fejedre borítom a kávéhabot –
replikáztam, felöltve a legbájosabb művigyoromat, mire Zsolti a fejét rázva
újra pohárrendezgetésbe fogott, de közben ő is mosolygott.
Pultos Zsolti egyébként rendes srác volt – eltekintve a középsúlyos
szexizmusától –, sőt helyes is a rövid, sprőd, szőkés-vöröses hajával és
borostájával – arról nem is beszélve, hogy úgy ki volt pattintva, hogy a
bárba betérő nővendégek rendre a mellizmainak adták le a rendelést. A
szövege persze egy nagyképű majomé, de azt mindig úgy adta elő, mintha
maga sem gondolta volna komolyan. De bejött neki, legalábbis annyira,
hogy minden másnap hazavigye egy-egy rózsaszín lánybúcsús társaság
legvonzóbb per legspiccesebb tagját – attól függően mennyi energiát kívánt
aznap az ügybe fektetni. Ezt a kis szócsatát egyébként szinte mindennap
lejátszottuk, ami általában véget is ért azzal, hogy én az öltözőbe vonultam
átvenni az egyenruhám…
Épp csak befejeztem a kávét, amikor pittyent a telefonom.
– A helyedben eltenném – mondta Zsolt komolyan, a a telefonra bökve. –
Tudod, hogy Barnabás nem szereti munkaidőben…
– Jó, csak ezt az üzenetet meg kell néznem…
Ákos volt az:
Akkor 11-re érted megyek. Az jó lesz?
Sebtében válaszoltam:
Igen, köszi. Addigra biztosan végzek.
Miután nyugtáztam, újra a farzsebembe rejtettem a telefonom.
– Csak nem a faszid volt? – vigyorgott Zsolti.
– Semmi közöd hozzá! – feleltem grimaszolva, és felvettem egy tálcát a
pultról.
Épp jókor. Barnabás ugyanis akkor robbant ki a konyhából.
– Na mi az, csibéim? Ne csak álljatok itt! Hajrá-hajrá, mindjárt jön az
őőőrület…!
Barnabás egy egész életet végigvendéglátózott ötvenes, köpcös pasas
volt, akit Zsolti szerint nem lehetett máshogy látni, csak amint valami után
fut, rohan, vagy valamiért kapkod, miközben a gyöngyöző homlokát
ingujjával törülgeti. Állítólag minden laborértéke a plafont verdeste: a
cukra, a vérnyomása, a koleszterinje… Én akkor fogadtam meg szentül,
hogy sosem lesz saját éttermem, amikor megismertem. Ettől függetlenül
kedveltem és hálás voltam, amiért esélyt adott. Pedig nehezen szántam rá
magam a vendéglátózásra. No nem azért, mintha bajom lett volna vele –
sőt, a rugalmassága folytán épp ideális lett volna számomra –, hanem mert
nem akartam elhinni, hogy nekem tényleg adnának munkát egy étteremben.
Nekem, aki a szakmához akkor kerültem a legközelebb, amikor
egyetemistaként műanyag poharakat töltögettem egy futóversenyen. Az
ötlet egyébként Esztié volt. Miután megelégelte, hogy kedvetlenül
jelentkezgetek különféle irodai állásokra logisztikai vagy grafikai vonalon,
javasolta, hogy kezdjek egyszerűen pincérkedni. Munkaerőhiány van,
úgyhogy jól fizet, és a munkáltatók két kézzel kapnának utánam, mivel
„értelmes vagyok, amúgy meg cuki a pofim és három nyelven beszélek”.
Igaza lett.
 Élveztem a munkám, és a vendégekkel is jól kijöttem, akikből a szokásos
felhozatal vonult fel aznap este is: vacsorázni vágyók és aperolspriccezők,
jó fejek és türelmetlenek, nagyvonalúak és szőrszálhasogatók, no és
külföldi párok, akik nem tudják eldönteni, hogy melyikük üljön a Bazilika
és melyikük a Duna nyújtotta kilátás felé. Aznap csak addig maradtam,
amíg be nem zárt a konyha – az aperolspriccezőkkel már Zsolti és az aznapi
kolleginám, Lili is el tudott bánni – mert másnap egy romantikus vidéki
hétvégén volt jelenésem…

A műszakom végén Ákos a Kaféval átellenes oldalon várt rám egy padon
ülve. Intettem neki, és mikor meglátott, felállt, és ő is elindult felém.
– Szia! – mondtam, mikor odaértem hozzá.
– Szia! – felelte, majd a vállam felett egy pillantást vetett a Kaféra. –
Szóval… Akkor most itt dolgozol?
A kérdés nyilvánvalóan költői volt, de feleltem rá.
– Igen.
– Hm… – mümmögött, és annak ellenére, hogy lassan nyolc éve
ismertem, nem tudtam volna megmondani, hogy nála ez a hang ezúttal a
csodálkozás, a zavar vagy a megvetés jele-e.
Természetesen izgultam a találkozó előtt, hiszen négy hónapja nem
láttam – azóta, hogy az indiai utazásom reggelén elváltunk az akkor még
közös otthonunk bejárati ajtajában. Biztos voltam benne, hogy ő a legjobb
formáját akarja majd hozni, és nem is tévedtem. Már ahogy közeledtem
felé, megcsapott az új parfümjének markáns és idegen illata, és közelebbről
szemügyre véve megállapíthattam, hogy új ing és nadrág van rajta –
legalábbis ezek közül anno egyiket sem volt szerencsém vasalni –, de még a
cipője és a karórája (valami extrém okos és extrém naprakész cucc) is új,
meg mintha a haját is máshogy viselte volna, ami valami fura hajfénytől
csillogott. De nem csak ezért hatott idegenül; bármilyen közhelyesen
hangozzék is, Ákos már egy másik élethez, egy másik világhoz tartozott a
szememben.
– Hogy vagy? – kérdezte végül.
– Jól. És te?
– Jól… – bökte ki bizonytalanul, majd a torkát megköszörülve
határozottabban megismételte: – Jól, nagyon jól.
– Ennek örülök.
 – Letettem a vitorlásvizsgát – mondta hirtelen. – Tudod, milyen régóta
terveztem. És idén Zoli haverom végre rávett, hogy menjek le vele
Zadarba… Tudod, neki ott van vitorlása. Szóval már tengeren is vezethetek.
Ami tök jó, mert azt tervezzük, hogy sokat járunk majd az Adriára.
A tervezzük végén a zük-öt olyan erővel nyomta meg, mintha azt akarná
imitálni, milyen hangot ad ki a Hungaroringen suhanó Räikkönnen.
„A barátnőddel?” – kellett volna feltennem a kérdést. Tudtam, hogy van
valakije: Erik nyomta egyik nap az orrom alá Ákos Insta-profilját. Úgy két
hónapja jelentek meg rajta azok a borászatban, a „balatonközepén”, és
wellness-szállókban készült szelfik, amiken egy derékig érő szőke hajú,
tetovált szemöldökű, de amúgy kedves arcú és nyílt tekintetű lányt szorít az
oldalához. Szinte minden fotóján. És mindig a bal oldalához. (Aztán
rájöttem, hogy ez csak azért van, mert a jobb kezében van a telefon.)
Miután néhány pillanatig szótlanul álldogáltunk egymással szemben, és
Ákos már épp cipőbámulásba kezdett, feltettem a kérdést:
– A barátnőddel?
Őszintén, nem azért kérdeztem rá, mert annyira érdekelt volna a dolog,
hanem mert úgy éreztem, ezzel tartozom Ákosnak. Igen, megcsaltam és
hazudtam neki – megérdemelte, hogy az új stílusával és ruháiban
eldicsekedhessen az új barátnőjével.
Erre Ákos, hátsó gondolataimról mit sem sejtve, mintegy gombnyomásra
ontani kezdte magából az információt. Meghallgattam, hogy a lány szép –
mit szép, gyönyörű! –, kamaszkorában modellkedett, kedves, gondoskodó,
egy valag pénzt keres grafikusként, és még a szülei is jó fejek. Míg
hallgattam, igyekeztem kiábrándult arcot vágni, de igazából egyre azon járt
az eszem, hogy azt a fura csillogást talán valami zselé vagy valami speckó
hajfény kölcsönzi a hajának, mert amúgy egyáltalán nem látszik
ragacsosnak… Jó, tudom. Cinikus vagyok. De sajnos annyira kiszámítható
és klisés volt az egész, és az Ákossal szemben plántált bűntudatom nem
terjedt addig, hogy mímelni tudjam azt a keserű megbánást, amit ő
alighanem a kiselőadásával kiváltani remélt belőlem.
Hogy ez nem sikerült, alighanem ő is érezhette, mert az utolsó
mondatoknál mintha zavarba jött volna. A kezét tehetetlenül lóbálni kezdte,
mint aki nem tudja, mihez kezdjen velük, így végül összecsapta a tenyerét,
és jó hangosan így szólt:
– Szóval ez van velem.
– Klassz! Örülök neked.
 – Tényleg?
– Hát persze. Ha tényleg boldog vagy…
– Miért mondod ezt így?
– Hogy?
– Hát, ilyen furán. Mintha nem hinnéd el.
– Már miért ne hinném el?
Ákos vállat vont.
– És… – vettem fel újra a fonalat, hogy az ismét megdermedni készülő
csöndet megtörjem. – Együtt is éltek?
– Igen – felelte lelkesen, mintegy visszazökkenve a szerepébe. – Nagyon
nagy az összhang. És tudod…, annyira otthonos vele. Mintha mindig is
együtt éltünk volna. Szerencse, hogy június végén felmondták az albiját.
– Június végén? – ráncoltam a szemöldököm, mert ezúttal tényleg
meglepődtem. – Szóval már két hónapja együtt laktok?
– Igen.
– És… Nem gyors ez egy kicsit?
Ákos újra vállat vont.
– Én nem érzem annak. Jó, persze. Köztünk csak május közepén lett vége
a dolognak. De mire várjak? Gyereket akarok, és családot. És Ági is. Minek
húzzuk az időt?
– Miért, ő hány éves?
– Huszonhat.
– Akkor?
– Akkor mi?
– Akkor azért csak nem kell annyira sietni. Te is csak harmincegy vagy,
nem fenyeget a menopauza, vagy mi.
– Ez nekünk így jó.
– Oké… – feleltem, és most én kezdtem el a cipőmet bámulni.
– Mi az?
– Semmi.
– Ne csináld!
– Semmi, tényleg. Csak meglepődtem. – Majd komolyra fordítva a szót,
hozzátettem: – Én tényleg azt szeretném, ha boldog lennél. Csak… nem
tudom. Azt hittem, egy kicsit te is ki fogod használni, hogy újra magadra
figyelhetsz. Hisz kábé gyerekek voltunk, amikor megismerkedtünk. És…
És néha jót tud tenni az embernek, ha egyedül van.
 Ákos ekkor úgy nézett rám, mintha pofon ütöttem volna, de legalábbis
szidtam volna az anyját.
– És ezért hagytál el? Hogy egyedül lehess? – Majd választ nem várva,
gúnyosan folytatta: – Ja, nem, bocs, te az Ágas Bence miatt ültettél fel…
– Ez tudod, hogy nem igaz – szakítottam félbe. – Tudom, hogy tudod. Ne
mondd, hogy nem kaptad meg a levelem!
Miután ugyanis hazajöttem és behurcolkodtam a bátyám kanapéjára, egy-
két hét elteltével úgy éreztem, Ákos talán csak lehiggadt annyira, hogy
képes legyen befogadni az én verziómat is, nem csak Nóriét, és miután az
online térben hermetikusan elzárta magát tőlem, úgy döntöttem, egy
régimódi levelet írok neki. Ebben elmondtam mindent őszintén. A Bencével
való találkozásomat, a Budapesten együtt töltött hétvégénket és mindazt,
amiért Indiába utaztam, beleértve azokat az indokaimat is, amiket csak ott
fedeztem fel. Leírtam, hogy bármit is mondott Nóri, köztünk Bencével
azután a hétvége után egészen a szakításunkig nem történt semmi, és hogy
nem ő volt az oka annak, hogy szétmentünk, minthogy neki nem volt más
szerepe az életemben, mint hogy ráébresszen, nem vagyok a helyemen.
Biztosra akartam menni, hogy a levelem nem végzi a szórólapok közt a
szelektívben, így – minthogy a kapukódot ismertem – egészen a lakás
lábtörlőjéig vittem fel. Hacsak nem vágta így is a kukába, Ákosnak el
kellett olvasnia. Alighanem így is történt, mert eszébe jutottak az üzenetem
utolsó szavai.
– És most? – kérdezte végül. – Most a helyeden vagy?
– Azt hiszem… Igen.
– Tényleg? Ez lenne a helyed? – kérdezte, a vállam fölött újra a Kafé felé
pillantva.
– Igen, most ez a helyem – álltam a számonkérő pillantását.
– És honnan vagy ilyen biztos abban, hogy most jó helyen vagy?
Széttártam a kezem, és úgy feleltem, higgadtan:
– Onnan, hogy most itt vagyok.
Ákos néhány pillanat erejéig rám meredt, majd megrázta a fejét.
– Neked tényleg betett ez az India…
Nagyon szerettem volna visszavágni, de még mindig túlságosan nagy
erővel dolgozott bennem a bűntudat. Úgy éreztem, nincs jogom nekem
dühösnek lenni rá. Így aztán csak hallgattam, és újra a cipőnket kezdtük
bámulni.
– Terápiára járok – böktem ki végül, nem tudom, milyen indíttatásból.
 – Értem – nézett kissé félszegen. – És… És jó?
– Igen – bólogattam. – Azt hiszem, jót tesz.
– Szóval terápia és pincérkedés?
– Igen.
– Ennyi?
– Miért, mi mást kéne csinálnom?
– Nem is randizol, vagy ilyesmi?
Egy pillanatra elhallgattam.
– Te tényleg erről akarsz beszélgetni? – sandítottam rá.
– Miért, én elmondtam, hogy mi van velem ezen a téren.
– De én attól még nem tartom jó ötletnek, hogy erről beszélgessünk.
Ákost szemmel láthatólag dühítette, hogy falba ütközött. Különös, ahogy
így belegondolok, talán az volt az első alkalom, amióta ismertük egymást,
hogy az akaratom megakadályozta valamiben. Igen… Igen, hisz még
amikor az eljegyzésünket felbontottam, akkor sem sikerült az akaratommal
végigvinnem a szakításunkat. Akkor és ott mégis sikerült
megakadályoznom abban, hogy mentegetőzésre kényszerítsen.
Ahogyan ezt észlelte, Ákos más taktikát választott:
– Láttak fent Tinderen – közölte támadóan, mire én kis híján elnevettem
magam.
– Hogy mi van? – Nehezen sikerült uralkodni magamon.
– Zoli haverom látott fent valamelyik nap Tinderen. Véletlenül feldobott
neki az algoritmus. Készített képernyőfotókat.
– Hm… – hümmögtem ezúttal én. – És az a dög balra húzott? Akkor
ezért nem meccseltünk…
Ákos csak hápogni tudott.
– Mi… mi…, ezt most komolyan mondod?
– Jaj, az égre! – fakadtam ki. – Ne fárassz már. Csak azt mondd meg,
akkor mi van? Zoli látott Tinderen, és?
– Csak… Ezért gondoltam, hogy mást is csinálsz a pincérkedésen és a
terápián kívül. Randizgatsz… Ne értsd félre, engem nem zavar, vagy
valami, nem azért mondtam. Szeretném, ha te is jól lennél, frankón. Tök jó,
ha kiéled magad…
Tessék. Üdv újra Ákos szögletes világában! Ahol azemberek azért
pincérkednek, mert „jobb” állást nem találnak, ahol azemberek azért járnak
terápiára, mert megkattantak, és ahol azemberek azért szakítanak, hogy
kiélhessék magukat. Nem éreztem erőt elmagyarázni, hogy miért beszél
marhaságokat, viszont végre elszállt belőlem az érzés, miszerint nekem ne
lenne jogom odaszúrni neki.
– Nagyon remélem, hogy ha már vetted a fáradságot, hogy kierőszakold
ezt a kamu találkozót, csak azért, hogy számonkérhess, akkor ezt megtetted
a Zoli haveroddal is, akinek most született meg a második gyereke…
Egyáltalán, mi a fenét keres fönt Tinderen?
Ákos elengedte a füle mellett a kérdésemet, ugyanakkor alaposan
felháborodott.
– Hogy mi? Méghogy kamu találkozó? A papírok miatt kellett látnom
téged – dohogott teátrálisan.
– Akkor fogd őket, és menj… – mondtam, majd kotorászni kezdtem a
hátizsákomban.
Méghozzá azután az ominózus mappa után, aminek a létét a kilakoltatott
cuccaim leltározásakor fedeztem fel. Abban a dobozban volt, amiben a
hivatalos papírjaimat tartottam: bankszámlakivonatokat, ilyesmiket –
alighanem véletlenül keveredett oda. Céges papírok voltak, köztük valami
többéves taggyűlési jegyzőkönyv. Nem tűnt különösebben lényegesnek, sőt
rémlett, hogy a szóban forgó céget Ákos apja már meg is szüntette. Biztos,
ami biztos, írtam egy e-mailt Vilmosnak, minthogy a fia elérhetetlenné tette
magát, hogy kell-e nekik a paksaméta, de még csak válaszra sem méltatott.
A papírok senkit sem érdekeltek, egy héttel ezelőttig, amikor Ákos,
megtörve az online csendkirályt, rám írt, hogy mégis szükségük lenne rá.
Alighanem Kétgyerekes Zoli akkor pörgetett ki a Tinderen…
– Tessék… – nyomtam a kezébe a mappát. Semmi kedvem nem volt
tovább húzni a találkát, így gyorsan búcsúzóra fogtam. – Tényleg kívánom,
hogy jól alakuljanak a dolgaid Ágival. És úgy egyébként is. Szia!
Választ nem vártam, inkább hátat fordítottam, és elindultam a Deák
irányába.
– Most meg hová mész? Írtam, hogy szívesen hazaviszlek.
– Inkább sétálok – feleltem vissza sem fordulva, de ő újra utánam szólt,
méghozzá olyan hangon, amelyből végre eltűnt a mesterkélt
fensőbbségesség.
– Akkor miért? – kiáltotta.
Megtorpantam és megfordultam.
– Mit miért?
– Miért szakítottál velem? – kérdezte, és lassan közeledni kezdett felém.
– Vagy inkább, miért hagytál el? Vagy mi nem volt jó bennünk, bennem,
ami miatt nem érezted, hogy a helyeden vagy?
Egy rövid ideig csak néztem Ákost, akinek a szemében ezúttal valódi,
őszinte kíváncsiság, vagy még inkább tudni akarás tükröződött, és ezzel
együtt még valami: sebezhetőség. Én viszont ezúttal nem éreztem képesnek
magam arra, hogy a bűntudat okán vagy más okból, megkíméljem az
igazságtól.
– Mert féltem tőled – feleltem higgadtan.
Úgy meglepődött a válaszomon, hogy még dühösnek is elfelejtett lenni.
– Mi… Hogy féltél tőlem? Dehát… Mitől? Hogy bántani foglak?
– Úgy is mondhatjuk… Nem, nem úgy értem… – emeltem föl a kezem,
amikor láttam, közbe akar szólni. – Nem arról van szó, hogy attól féltem,
megütsz, vagy ilyesmi. Csak féltem. Úgy éreztem… Szóval…
– Igen?
– Melletted úgy éreztem, mintha folyamatosan szégyellnem kéne magam
valamiért. Mintha folyamatosan a szemrehányásodra vártam volna.
Melletted mindig azt éreztem, valami rosszat vagy rosszul csinálok, vagy
még inkább, és ami még borzasztóbb, hogy én magam vagyok rossz…
Ákos némán állt velem szemben, és merőn nézett. Minden erőmmel azon
voltam, hogy kiolvassam a pillantásából, hogy vajon megértette-e, amit
mondtam.
– Hát… – nyelt egyet. – Erre most nem tudok mit mondani.
– Megértem.
Még egy darabig álldogáltunk így, egymással szemben. Nem tudtam, mi
mást mondhatnék még. „Ne haragudj, nem akartalak megbántani.” Igen, a
jómodor, a szokás, udvariasság, vagy ki tudja mi, talán ezt diktálta volna, de
akkor és ott nem voltam hajlandó még az igazságért is szégyellni magam.
– Most mennem kell – motyogtam végül, mert úgy éreztem, minden
erőm elfogyott aznapra.
Sarkon fordultam, és újra elindultam a Deák felé, de egyelőre nem a
metrónak vettem az irányt, hanem az Anker köz felé irányoztam a lépteim:
tudtam, hogy Eszti aznap sokáig leltározik. Mikor odaértem az üzlethez –
ami fölött egy minimalista stílusú felirat hirdette: „Micukó” –, egy tetőtől
talpig feketébe öltözött, vörös bubifrizurás, feltűnően vékony fiatal nőt
találtam a kirakatrács előtt guggolni, ahogy éppen a zárral babrált, és saccra
hat vászonszatyrot egyensúlyozott a vállán.
– Azt inkább add ide! – guggoltam mellé, amikor az egyik szatyor
koppanva a földön landolt.
 – Basszus, Laura – pattant fel Eszti, akit meglepett a háta mögötti
felbukkanásom. – Azt hittem, megint az a flúgos fazon támadt rám…
– A mutogatós?
– Az. Tegnap hiába szóltam megint a rendőröknek, tojnak rám.
Gondolom, elég nekik kordában tartani ezt itt – mutatott körbe az Anker
közön özönlő nyáresti tömegen.
– Na de hogyhogy máris végeztél? – szegezte nekem a kérdést, miközben
a vászonszatyrokon osztozva megindultunk az utcán. – Megesküdtem
volna, hogy hajnalig fogtok lelkizni.
– Inkább igyekeztem rövidre rázni.
– Na de… Milyen volt?
– Vitorlázik, és a csaja valamikor modellkedett.
– Aha. De te… jól vagy?
– Jaj, hát persze. Ezt nem azért mondtam, mert rosszulesik, vagy ilyesmi
– magyaráztam, mikor már a Király utcán lavíroztunk. – De kábé ez volt a
találkozó lényege…
Azzal röviden beszámoltam a történtekről.
– És ez komoly? – kérdezte egyszer csak Eszti. – Mármint… Tényleg így
érezted magad mellette?
– Igen.
– De akkor miért voltál vele?
– Fogalmam sincs… Illetve ez nem igaz. Azért voltam vele, mert akkor
nem éreztem ezeket. Vagyis hogy éreztem, de mégsem. Mintha nem tudtam
volna az érzéseimről. Csak utólag vált világossá.
– Fura… – jegyezte meg.
Na igen, Eszti kissé más tészta, mint én. Karakán és önérdek-érvényesítő.
Sosem tudtam volna elképzelni róla, hogy belekeveredjen olyan
kapcsolatba, ami nem okoz neki örömöt. És pláne hogy ezt ne vegye észre.
– Tudom, hogy az – mondtam. – Pláne hogy most meg már érzem ezeket
a régi érzéseket. Mármint úgy értem, visszamenőleg érzem őket…
– Kéne erre egy kifejezés.
– Mondjuk… Visszérezni?
– Kicsit úgy hangzik, mint valami időskori érbetegség…
– Lehet – nevettem fel.
– Legalább túl vagy rajta. Amúgy ezért tűnsz ennyire nyomottnak?
Megvontam a vállam.
– A terápia sem volt egyszerű ma…
 – Sejtettem – morogta Eszti. – Szeretnél róla beszélni?
– Kiterápiázni a terápiát?
– Valahogy úgy.
– Fájdalmas volt. Nem tudom… Jöttek fel régi dolgok. És nem
kellemesek.
Eszti felsóhajtott.
– Hallod, néha tényleg nem értem, miért gyötröd magad Noémi
doktornővel. Mi értelme van a múlton rágódni? Főleg pénzért? Ennyi
pénzrért?
Na igen. Ez volt az a mondat, amit gyakran megkaptam az utóbbi időben
még az olyan… felvilágosultabb emberektől is, mint Eszter.
Noémi doktornő… Persze nem volt doktornő, csak én hívtam így
magamban – de így visszagondolva, ki tudja, lehet volt PhD-je vagy
ilyesmi… –, mert annyira doktornős volt. Mármint nem volt szigorú vagy
ilyesmi, még a fekete garbója és fekete keretes szemüvege ellenére sem: a
nyúlánk termetével és lófarokba fogott hajával inkább úgy festett, mint egy
atlétából átavanzsált cégvezető… A terapeutám. Annak ellenére, hogy már
negyedik hónapja jártam hozzá, még mindig olyan furcsának éreztem a
gondolatot, hogy nekem terapeutám van… No, nem mintha szégyelltem
volna, csak épp jólesett ízlelgetni ezt a mondatot, miáltal egy Woody Allen-
film kissé neurotikus, ám roppant összetett és izgalmas szereplőjének
képzelhettem magam. De persze nemcsak ezért jártam hozzá. Hanem
elsősorban Bence miatt. Az ő szavai csengtek egyre a fülemben, míg a
hazafelé tartó repülőn ültem. „Nem dobhatod el a poggyászaid anélkül,
hogy beléjük néznél.” Valahogy így mondta. Hát…, a poggyász mélyére
bámulásnak számomra a kőkemény terápia volt a legkézenfekvőbb formája.
De volt még egy okom rá, hogy hazatértem után egyből terapeuta után
kezdjek kutatni: nem akartam többé a múlt hibáiba esni. Pontosabban: nem
akartam többé úgy élni, mint egykor. És ennek zálogát abban láttam, hogy
feltárom, ugyan mik vezettek azokhoz a döntésekhez, amelyeket a múltban
hoztam. No persze akkor még nem éreztem át Jonas barátom
bölcsességének a mondanivalóját, miszerint az, hogy tudod, mit nem akarsz,
még korántsem jelenti azt, hogy tudod, mit akarsz… És persze ott volt a
harmadik ok: Emma „hagyatéka”. Ám ezek az okok valamiért Eszti szerint
nem érték meg sem az idő- és pénzráfordítást, se az azzal járó „gyötrődést”,
ahogy fogalmazott.
 – Félreérted… – kezdtem magyarázkodni. – Ez most igazán… fontos
volt.
– Ha te mondod, elhiszem. Hallod… – torpant meg, miközben
elhaladtunk az egyik romkocsma-beütésű szórakozóhely mellett. – Nincs
kedved beülni egy fröccsre vagy valamire?
– Itt? – vontam fel a szemöldököm, mivel én is jól tudtam, hogy a
kinézett helyet főleg részeg britek és huszonéves sihederek látogatják. – Jaj,
nem is tudom…! Holnap fotózásom lesz vidéken. Jegyespár…
Többek közt ezért is volt számomra ideális a vendéglátózás: ha úgy
adódott, a műszakokat nagyjából szabadon cserélgethettük egymás között,
aminek hála, a beeső fotósmunkákról és esküvőkről sem kellett
lemondanom – hiába, még mindig ezek hozták a legtöbb pénzt –, és a
minden második kedden tartott fotóssuliról sem. Mindenképpen tovább
akartam mélyíteni a tudásom, akkoriban épp egy három hónapos analóg
képzés vége felé jártam.
– De csak délben indul a vonatod, nem? – unszolt Eszti. – Ugyan már,
Laura! Amióta újra találkoztunk, mást se csinálsz, mint robotolsz. A
fotóssuli, az étterem meg a fotózások… Az élet élvezetből is áll, hallod-e!
Megvontam a vállam.
– Nem is tudom… Szeretnék képben lenni holnap. És nem vágyom rá,
hogy részeg gyurmagyurkák lobogtassák az orrom előtt a boros kólájukat,
és leharcolt bókokkal fárasszanak.
– Édesem…! – nézett rám Eszti szánakozva. – Ma már senki nem iszik
boros kólát, a csávók pedig még az ezredforduló táján leszoktak a
bókolásról. Egyébként csak piáról van szó, nem kell lemondanod a
cölibátusodról.
– Jaj már! Tudod, hogy nem élek cölibátusban. Egyébként meg teljesen
le vagyok pukkanva.
Eszti kotorászni kezdett az egyik táskájában.
– Tessék – nyomott a kezembe egy fekete, spagettipántos flitteres felsőt.
– Ezt Vivien még a legutóbbi rendezvényen hagyta a boltban. Kábé egy a
méretetek. Jól fog állni.
Úgy két órával és négy gin-tonikkal később Esztivel már önfeledten
tekeregtünk a tánctéren. Ő egy százkilencven centis szőke vízilabdázó
karjaiban, aki ránézésre a huszonkettőt ha betöltötte, engem pedig egyre
kerülgetett és cirógatott hátulról egy fekete hajú, döbbenetes alapossággal
ápolt szakállt viselő izraeli orvostanhallgató, akivel alighanem kifogtam a
legértelmesebb csávót a teremben: vele még néhány épkézláb mondatot is
tudtunk váltani két érintés között. De bevallom, akkor és ott nem a pasizás
érdekelt – sokkal inkább a tánc. Amit annyira élveztem, hogy még a
budapesti szórakozóhelyek tipikus, végtelen unalomban ismétlődő r’n’b-
retro-funky köreiben is megtaláltam a magam örömét, pedig ezeket a
zenéket általában nem igazán értékeltem. Akkoriban fedeztem fel ugyanis,
hogy még mindig imádok táncolni, sőt, hogy még mindig tudok is.
Alighanem Eszti is ezért vigyorgott rám, amikor egy pillanatra abbahagyta
a smárolást a pólós sráccal, és összeakadt a tekintetünk. Drága Eszti!…
Mennyit köszönhetek neki. Főleg, hogy annyi évnyi hanyagolás után
zokszó nélkül fogadott vissza a barátságába.
– Tudom, hogy nem rajtad múlt – mondta, amikor öt év után először
ültünk be egy kávéra valahol a belvárosban.
– Márpedig szerintem igen… – erősködtem. – Attól, hogy Nórival
összekaptatok, még nem kellett volna nekem is hátat fordítanom neked.
– Hát, az igazság az, hogy én sem nagyon kerestelek. Úgy éreztem, nem
sok értelme volna. Nóri mellett nem nagyon volt esélyem.
– Hogy érted ezt?
– Hát… Szerintem kettőnk közül te Nórihoz kötődtél jobban. No meg…
Szóval… Légyszi, ne bántódj meg, de úgy éreztem, nem is nagyon mernél
neki ellentmondani.
Igaza volt. Nem mertem volna. Egyébként, azt hiszem, Esztit eddig csak
futólag említettem: ő volt az a barátnőm, aki a japán kerámiákat készítette,
és aki anno egy termékfotózást is rendelt tőlem. Azóta megtudtam, hogy
Nórival azon kaptak össze, hogy Eszti közölte vele, szó szerint idézem:
„Hülye, ha gyereket szül egy olyan seggfejnek, mint Balázs”. Mikor én
anno Nórit kérdeztem, miért száműzte egyik pillanatról a másikra a közös
levelezésekből és a péntek délutáni kávézásokból Esztit, mindig azzal
hárított, hogy már nincs bennük semmi közös. És én valahogy…
beletörődtem, hogy mi sem keressük többé egymást.
Indiából való hazatértem után azonban olyan gyorsan találtunk egymásra,
mintha soha nem is halt volna el a barátságunk. Az egész amúgy azon múlt,
hogy Erik kiposztolt egy sztorit a nappalijában halmozódó cuccaimról „hugi
beköltözik :P” felirattal, s minthogy ők ismerősök voltak, Eszti ily módon
értesült a szakításunkról Ákossal. Egyből rám írt, hogy mi történt és miért,
két nap múlva pedig már együtt kávéztunk, és ott folytattuk, ahol régen
abbahagytuk. Vagyis majdnem, hisz mindketten sokat változtunk. Esztiből
azóta kőkemény üzletasszony lett, noha ez nem ment a művészi hajlama
rovására. Az Anker közben megbúvó, japán dekorációs tárgyakat áruló bolt
per japán teázó egészen jól pörgött, elsősorban a kisebb rendezvényeknek –
például könyvbemutatóknak – és a külföldi turistáknak hála, ám mindez
Esztitől kemény munkát, jelenlétet és fegyelmet követelt. Állhatatosabb és
függetlenebb lett, amióta nem láttam, amit valahol csodáltam benne.
Persze a maga módján ő sem volt egyszerű eset. Keménységének része
volt az a tulajdonsága, hogy a végletekig óvta a függetlenségét. No meg a
kérlelhetetlenül magas mércéje is, amely persze nem azt jelenti, hogy Eszti
valamiféle „ideális” pasit keresett volna. Ő nem a jóképű, okos, vicces,
gazdag, megbízható, szexi stb. herceget üldözte: ahogy ő mondta, a
különlegességhez vonzódott. Azaz a legkülöncebb pasikat szedte össze,
mintha számára annál szexibb lett volna valaki, minél meghökkentőbb
dolgokat produkál. Vagy azt kell mondjam, olykor ijesztőeket… Mintha
rettegett volna, hogy olyan férfit talál, akivel hosszabb távon is lehet
kezdeni valamit. De ezzel együtt is, ő mindig is sokkal… készebb
személyiség volt nálam. Míg én úgy éreztem, mintha felnőtt életemet
valami…, nem is tudom…, félig kész, soha ki nem égetett agyagvázaként
töltöttem volna, amit egyszer csak újra nedvesség ért, és láthatatlan kezek
kényük-kedvük szerint kezdtek formázni, én pedig őrült módon pörögtem a
fazekaskorongon – értsd: a táncparketten. De tényleg. Soha olyan intenzív
kiképzésben nem részesített az élet, mint azokban a hónapokban, mintha
minden nap valami újat tanultam volna saját magamról. Még azokon a
csajos éjszakákon is – mert azért abban Eszti túlzott, hogy sosem lazítottam.
Az egyik legintenzívebb tapasztalásom egyébként éppen az volt, hogy
mennyire mámorító érzés az, amikor senkinek nem tartozom elszámolással.
Senkinek nem kell beszámolnom arról, hova megyek, mikor jövök, a kettő
közt mit csinálok, kivel és miért. És persze ott vannak a kisebb, de épp
olyan jelentős dolgok: azt ettem reggelire és vacsorára, amit akartam, úgy
és olyan rend szerint hajtogattam a ruháimat, ahogy nekem megfelelt, sőt,
ha akartam, egy hétig a szárítóról öltözködtem reggelente, és hozzá olyan
zenét hallgattam, amilyet csak akartam. Hogy addig és úgy táncolok egy
idegen csávóval, ameddig és ahogyan jólesik. Amit azon az estén is
végeérhetetlenül élveztem, főleg, hogy az izraeli orvostanoncom is jó
táncos volt, csak aztán valami simulós Jennifer Lopez-szám alatt egyszer
csak maga felé fordított, és lassan megkezdte azt a bizonyos közeledést az
ajkam felé. Nem mondom, hogy nem esett jól ideig-óráig smárolgatni vele
ott, a táncparketten, de amikor elkezdett learaszolni onnan, és megpróbált
finoman maga után húzni, kibontakoztam a karjaiból, és egy sajnálkozó
mosollyal gyorsan elbúcsúztam tőle. Sejtettem, hogy nem fogja ilyen
könnyen feladni a dolgot, úgyhogy sietve megkocogtattam Eszti vállát, aki
szintén leválasztotta magát a pólós srácról, és egy biccentéssel jelezte, hogy
velem tart. Épp idejében, mert az orvostanonc már közeledett is, így
gyorsan kiszedtük a motyóinkat a ruhatárból, és felkerekedtünk.
– Na, mi baj volt a szöszivel? – kérdeztem, kilépve az ajtón, elhaladva a
kopasz és apatikus biztonsági őr mellett. – Úgy tűnt, mintha hozzá
vákuumoztak volna. Miért hagytad faképnél?
– Áh – legyintett Eszti. – Semmi kedvem egy kölyök
ügyetlenkedéseihez…
– Szerintem a legtöbbjük olyanokat tud, amiről én még nem is
hallottam…
– Ugyan, nehogy azt hidd! Amúgy meg ne emlegesd folyton a korodat.
– Ez nem kor kérdése… Tapasztalaté.
– Azért te sem vagy ártatlan szűz lány! Apropó, tapasztalat. Te miért nem
bővítetted a rovátkák számát az ágytámládon azzal a helyes favágóval?
– Nem favágó, hanem orvostanhallgató.
– Nekem favágónak tűnt.
– Egyezzünk ki egy Hipszter Rumcájszban.
Nevettünk, és gyalog indultunk neki a városnak, hogy szerezzünk egy
hajnali gyrost, felszívatni üres gyomrunkból a gin-tonik maradékát. Ehhez
egyébként úgy három lépést kellett tennünk, úgyhogy hamarosan joghurtos
szósszal a szánk szélén és jóízűen nyammogva baktattunk a körúton.
Mellesleg a gin-tonik az a pia, ami engem ritka beszédessé tesz, úgyhogy be
sem állt a szám egész úton hazafelé.
– Tudod… – kezdtem. – Mi, nők ezt rosszul csináljuk. Nem élvezzük
ki…
– Mit?
– Ezt az időszakot… Amikor már felnőtt vagy, van önálló egzisztenciád,
mégsem kell felolvadnod egy másik ember igényeiért…
– Áháá…, te az úgy nevezett szingliségre gondolsz?
– Nem csak arra. Ahogy kikerülünk a szülői házból, a legtöbben azonnal
párvadászatba kezdünk, mintha mind valami modern Jane Austen-hősnők
lennénk. Csak mi már nem arra hajtunk, hogy huszonkét éves korunkra
bekössék a fejünket, hanem hogy legyen valakink. Majd lesz neked is
valakid… Huh, hallod…
– No, mi? – dünnyögte.
– Neked is szokták ezt mondani? Hogy majd lesz neked is valakid?
– Minden másnap – bólogatott Eszti, és újra beleharapott a gyrosába,
majd csámcsogva folytatta: – De a legrosszabb a hangnem. Kábé mintha
halálos beteg lennék, és azzal akarnának biztatni, hogy a kemo majd segít,
vagy nem tudom…
– Hát ez az! Ebben a mondatban minden benne van. A valaki még
mindig jobb, mint a senki, így aztán esélyünk sincs megtapasztalni, kik is
vagyunk mi, egyedül. Mert gondolj bele! Ha még nem is élsz együtt
valakivel, de van valakid, akkor egyből annak a valakinek a gravitációs
mezejéhez kezdesz igazodni. Ha meg ne adj’ isten egyedül maradunk,
akkor minden idegszálunk azon pörög, hogy ugyan mikor lesz vége ennek a
helyzetnek, pedig ezt az energiát inkább arra kéne fordítani, hogy rájöjjünk,
hogy is szeretjük a tojást.
– A tojást?
– A tojást. Te nem láttad az Oltári nőt? Julia Robertsszel, aki reggelire
vagy tükörtojást, vagy lágytojást, vagy rántottát eszik, attól függően, hogy
az aktuális pasija hogy szereti…, aztán a végén Richard Gere kedvéért csak
kiböki, neki melyik is a kedvence… Na de a lényeg, hogy ez a nő még így
is kivételes, mert ő legalább tudja magáról, hogy hogyan szereti a tojást…
Mert szerintem egy csomó nőnek lövése sincs erről.
– És te? – kérdezte Eszter, míg egy kukába, pontosabban egy kukából
kitüremkedő szeméthalom tetejére dobta a gyros üres papírját. – Te hogy
szereted?
– Őszintén? Azt sem tudom, szeretem-e a tojást…
– Értem. És ezért tartod ezt a böjti időszakot? A tojás miatt?
– Részben igen. Egyébként te is tudod, hogy nem böjtölök. Csak
kapcsolatot nem akarok.
– Akkor meg miért nem jössz össze azzal a helyes kis baristával? Ő tuti
nem zaklatna hosszú távú dolgokkal.
– Mert kolléga, és ez az utolsó dolog, amivel bonyolítani szeretném az
életem.
Eszti annyiban hagyta a dolgot. Egyébként tényleg nem böjtöltem –
mármint attól függetlenül, hogy az izraeli medikust leráztam. De nem is
arról volt szó, amit Ákos fantáziált, hogy én éppen kiéltem volna magam.
 Amióta hazajöttem, két Tinder-randim volt. Az első csávó valami
megalomán majom volt, aki egy órán át magyarázott arról, hogy miért
hülye – a volt főnöke, a szomszédja, az excsaja, a jelenlegi főnöke –, így
aztán amikorra odáig jutottunk, hogy az este végén megpróbált lekapni, én
jóformán elmenekültem a közeléből. A második hozzá képest egy
tünemény volt, még akkor is, ha szex után úgy lépett le, hogy azt sem
mondta, „Majd hívlak”. Bár nem is vágytam rá. Őszintén szólva egyetlen
okom volt rá, hogy ezen a két randin átszenvedjem magam: Bence.
Az Indiából való hazatérésem után pár nappal ugyanis egyik pillanatról a
másikra elöntött valami ismeretlen mélységből bugyborékolva feltörő
ragacsos vágy Bence után, amiről a józan eszemmel felfogtam, hogy nem
valódi vágyódás, hisz nem ő maga hiányzott ott, Erik kanapéján
összegömbölyödve. Sokkal inkább az újszerű és idegen egyedüllétem súlya
kezdett olyan erővel szorongatni, hogy a lelkem kapva kapott az utolsó
ember után, akihez valamiféle intim viszony fűzött. Persze szerettem
Bencét, és már ott, Risikésben, az utolsó napokon, amikor a Gangesz fölött
álltunk a hídon, tudtam, hogy mindig is szeretni fogom. Valamiféle fura
szerelemmel, ami több, mint a gyerekkori barátságunk, de mégsem olyasmi,
mint a felnőttek szerelme. De az a vágyódás nem ezt tükrözte vissza, ahhoz
túlságosan nosztalgikus volt és rózsaszín, azaz egyszerűen nem volt valós.
És tudtam, hogy még azelőtt ki kell pucolnom magamból ezt az érzést,
hogy valami őrültségre ösztökélne – mondjuk arra, hogy újra vegyek egy
repjegyet Indiába. És tudtam azt is, hogy ezt egyedül egy másik férfi
érintése tudja megtenni. Ő volt a kettes számú Tinder-randim. Őszintén
szólva a teljes nevét sem tudtam meg (valamilyen Ádám volt), egy rádiónál
dolgozott szerkesztőként, jóképű, kigyúrt pasi volt, és a szövege is jó volt,
legalább annyira, hogy ne ijesszen el, amíg elszopogattunk egy-két fröccsöt
a Duna-parton, bár nyilvánvaló volt, hogy a szexre utazik. És ezt egy
csöppet sem bántam, és bár furán hangozhat, egyáltalán nem érdekelt, hogy
ez a szex milyen lesz. Csak arra vágytam, hogy egy másik férfi érintsen
meg, rázzon föl, hozzon vissza a földre, rángasson ki a vendégágy párnái
közül, amibe Bence nevét zokogtam… Tudtam, hogy az élet nem így
működik, hogy a sorsfordító élményeket nem lehet erővel megismételni, de
talán mégis abban bíztam, hogy ha egyszer egy férfi már a helyes útra terelt,
talán meg tudja tenni egy másik is.
Ugyanakkor az éjszaka meglepően jól sikerült… No, nem feltétlenül a
szex, hanem a tapasztalás miatt. A gondolat ugyanis, miszerint én, Birtalan
Laura életemben először tényleg egyéjszakás kalandra adtam a fejemet,
egészen…, nos, feltüzelt. Rá kellett jönnöm, hogy van abban valami
egyszerre szánni való és mégis romantikus báj, ahogyan az ember ott ül,
szemben egy helyes pasival, akiről tudja, hogy percek múlva már felette fog
mozogni, és igen, ez a gondolat akkor, ott rám is olyan izgatóan hatott, hogy
én magam is éreztem, ahogy a bőrömön keresztül áradni kezdenek a
feromonok, a szemem szikrázik, sőt a testbeszédem is egyre kihívóbb lesz.
És ezt érzékelhette Valamilyen Ádám is, mert a harmadik fröccsnél már le
sem vette rólam a kezét.
Ugyanakkor a szex… Noha tudtam, hogy ez egy ilyen műfaj, gépies és
kissé lelketlen, ez valahol mégis… olyan boldogtalannak hatott. De volt
benne valamiféle elégikus báj… Mert – és ez furán hangzik, és nehéz is
megmagyaráznom – akkor és ott szex közben elkapott valamiféle
veszendőség, vagy még inkább egyfajta világvége érzés. Mikor ugyanis
először éreztem meg hozzám simulni annak az idegen férfinak a meztelen
bőrét, valami ostoba oknál fogva az a gondolat úszott be a fejembe, hogy
olyan ez, mintha holnap jönne a világvége.
Igen, én ilyennek képzelem el az apokalipszist. Nem a szeretteinkhez
rohanunk majd, és nem megbocsátunk és nem bocsánatot kérünk, hanem
kétségbeesve rohanunk majd egy másik emberi lény után, hogy hozzá, alá,
mellé bújjunk, hogy egy pillanatra elfeledhessük, hogy éppolyan
magányosan halunk majd meg, ahogyan tulajdonképpen mindig is éltünk.
Igen, én az első egyéjszakásomon az apokalipszisra gondoltam, és egy
boldogtalan világvége-orgiát vizionáltam. Mondtam, hogy furán fog
hangzani…
Mindenesetre hajnal felé még újráztunk egyet, én pedig pirkadatkor
elköszöntem. Hazafelé pedig jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy az
egyéjszakásokat elkerülhetetlenül követő egyszerre izgató és üres érzés
valóban kimosta belőlem a Bence iránt táplált nyúlós valamit. Ugyanakkor
meglepett, hogy egy-két nappal később mégis elkezdett bennem valamiféle
kellemetlen érzés mocorogni, amiért Valamilyen Ádám annyit sem írt az
együttlétünket követően, hogy fapapucs, sőt valamivel később szét is vált
tőlem Tinderen. És bár kéretlen nyilvánvalósággal szólt kis liezonunk
csakis arról az éjszakáról, meg kellett állapítanom: ez rosszulesik. És ezzel
együtt azt is, hogy mi, nők furán vagyunk összevarrva, és hogy ez Tinder-
világ, a „gósztolásaival”, idétlenkedő beköszönéseivel, meccseivel,
értelmezhetetlen halas/macskás/gyerekes profiljaival és az indokolatlanul
sok emojit használó felhasználóival nem nekem való.
Ezt magyaráztam azon az éjszakán Esztinek is, amíg a lifttel a kis
leánylakásunk felé közeledtünk. Ja, igen. Ezt még elmesélem. Erik bátyám
kanapéján ugyanis nem maradhattam sokáig, bár ez nem lepett meg.
Bármennyire is úgy tűnt akkoriban, hogy ő az egyetlen használható
rokonom, tudtam jól, neki is és a segítő szándékának is megvannak a maga
határai. Ezeket a határokat, ha jól emlékszem, úgy két nappal a Valamilyen
Ádám-os éjszaka után értem el.
Az első kánikulai napok voltak azok, és a bátyám tetőtéri lakásában az
ablaküveg is olvadni látszott. Erik azon a hétvégén esküvőre ment valahova
Neszmélybe, és úgy volt, hogy ott is alszik, így aztán áthurcolkodtam
szombat éjszakára a hálószobájába, ahol volt légkondi.
Nem kellett volna. Erik ugyanis az esküvőn összeszedte az egyik
koszorúslányt, csakhogy a panzióban, ahol helyet béreltek a násznépnek,
harmadmagával osztozott a szobán. A nevezett nyoszolyólány azonban
annyira dekoratív volt a rózsaszín tüllcsomagolás alatt, hogy ez a
körülmény nem lehetett akadály Erik számára, aki egy istenes összegért
visszataxiztatta magukat Budapestre… A többit ki lehet találni. Kissé
kiábrándítóan hatott a párosra, hogy az ágyba ugorva rajtam landoltak, és
Eriknek nem kis idejébe került lecsillapítani a hisztirohamot kapott
koszorúslányt és megértetnie vele, hogy csóri, hajléktalan húga vagyok, és
nem a felesége.
Másnap reggel finoman jelezte, hogy nem ártana, ha „valami hosszú
távon is fenntartható” megoldás után néznék: értsd, szedjem a sátorfámat,
amint lehet. És ezért a megoldásért is Esztinek lehetek hálás, akinek éppen
akkor készült kiköltözni a lakótársa, így aztán maga mellé vett a Baross
utcai kis két és fél szobásába, ahol az ajtón kézzel festett virágos tábla
hirdette, hogy Leánylakás, ahol az ablakpárkányba helyezett virágos
ládában növény sosem nőtt, ellenben egy galambpár évi kétszer ott költött,
ahol a fürdőkád peremén állandósított füstölőből és mécsesből rengeteg
sorakozott, ahol mindennap Bonobo szólt a reggelihez, és a hűtőben mindig
volt fehérbor és Tihany camembert. Hát, így tengettem én akkoriban a
napjaimat, meg-megpihenve a Leánylakás békés odújában, a felszínen
viszonylagos nyugalomban, hogy újra elinduljak egy hosszú, kanyargós,
sötét úton, lépten-nyomon göröngyökbe és tök-életlen életekbe botolva. És
ezen az úton nem világított más, csak Emma hagyatéka, amit éppúgy
cipeltem magammal mindenhová a táskám mélyén, mint a holdas gyűrűt az
ujjamon.
 KETTŐ

Emma

Másnap csak egy enyhe macskajaj környékezett, ami ellenben

felhatalmazott rá, hogy a Déliben magamhoz vegyek egy jó zsíros,
lángosszerű pizzaszeletet és egy energiaitalt. Mire felcihelődtem a
fotóscuccaimmal a vonatra, már kutyabajom sem volt, ám annál jobban
bosszantott a szombati tömeg: úgy festett, a fél főváros a Balatonnál
szándékozta tölteni a nyár utolsó hétvégéjét. Keresztülbaktattam az összes
kocsin, mire elértem a modern, légkondis szakaszhoz csatolt retró
vagonokat. A régi típusú barna bőrülésekbe való beleizzadást és az ezzel
járó akaratlan depilálást azonban kevesen találhatták vonzónak, mert itt már
akadt hely bőven, és valami csoda folytán az ablakok is mind nyithatóak
voltak, így teljes elégedettséggel fészkeltem be magam a nosztalgikus
bádog- és légvonatba.
Tökéletes… – gondoltam.
Mármint az elmélkedéshez és az emlékezéshez. Miután mindenemet
elrendeztem magam körül, kiguberáltam a hátizsákomból Emma naplóját.
Azaz a hagyatékát. Az a bizonyos doboz ugyanis, amit Bence elküldetett
azzal a Minerva utcai sráccal, aki a lakása bérbeadását intézte, és amely
Ákos jóvoltából egy raktárban landolt, többek között egy vastag, bőrkötéses
könyvet is tartalmazott.
Emlékszem egyébként a napra, amikor abból a csepeli raktárból elhoztuk
a cuccaimat. Erik nem értette, hogy ingóságaim számbavétele helyett miért
kezdem el feltúrni az egymásra pakolt dobozokat és zsákokat az egyik
szemlátomást viharvert és penészfoltos doboz után, aminek láttán
örömkiáltásban törtem ki. És amilyen furcsa az emberi agy…, amikor
Beszédes István becsöngetett hozzánk a lipótvárosi lakásba, én olyannyira
bele voltam süppedve a kétségbeesésbe és aztán annyira beszippantott a
lehetőség, hogy Bence Indiába hív, hogy akkor fel sem tűnt, ami hetekkel
később a raktárban igen. Jelesül, hogy ez ugyanaz a doboz volt, aminek a
tartalmát Bence olyan zaklatottan igyekezett elrejteni előlem, amikor
rányitottam az ajtót a Minerva utcai lakás kipakolásakor. Akkor hagytam,
hogy elterelje a témát azzal a pornós poénnal, de hogy miért volt szükség
erre a nagy titkolózásra, nem érthettem meg ott, a csepeli raktárban, mert
Erik egyre ott morgott a hátam mögött, hogy menjünk már onnan, mert a
filmekben ilyen helyeken főzik a metamfetamint és tartják a hullákat…
Később a lakása csendjében, mikor magam maradtam és megtaláltam a
dobozban a naplót, megértettem, miért körülményeskedett annyit Bence.
Mint azt nem sokkal később egy üzenetében írta, „akkor még nem tudtam,
megköszönnéd-e vagy megutálnál érte, hogy megmutattam a tartalmát”.
Azt is hozzátette, hogy az együtt töltött hétvégénk után úgy érezte, bár sok
szempontból tagadásban vagyok a múltammal kapcsolatban, mégis munkál
bennem valami, ami megismerésre vágyik, az Indiában tett látogatásomkor
pedig ezt már biztosan tudta is. Ebben igaza is volt, de ettől még a napló
megrázó dolgokat rejtett. Például rögtön az első oldalon, ahol egy fotó várt
rám… Aminek a látványa annyira felkavart, hogy ma is megremeg a
kezem, ha felidézem azt az érzést. Annak a fotónak az eredetije, amit annak
idején a régi házunk padlásán találtam: azon Emma volt látható egy
kanapén ülve, egy galériában, nagyokat nevetve és kissé elmosódva,
minthogy belemozdult az exponálásba. Annak a képnek hiányzott a fele,
letépték, így sosem tudtam meg, ki volt az, aki akkor azon a kanapén
mellette ült. De a naplóban talált fotót senki nem tépte ketté, így
megtudtam, hogy az, aki aznap őt így megnevettette, nem más volt, mint az
anyám. Azt hiszem, annyi idős lehetett, mint én ekkor, harminc körül, de az
a bizonyos kisugárzás, ami annak idején az apámat és nagy valószínűség
szerint más férfiakat is megragadott, még a szemcsés, gyűrött fotón is
érzékelhető volt: tele szájjal nevetett, miközben a kezével gesztikulálva
magyarázott valamit Emmának, vagy talán másoknak is, akik ott álltak
körülöttük, csak épp a fotó nem örökítette meg őket. A bőre hófehér volt, a
haja platinaszőke és hosszú, lila fejpántot viselt és ugyanolyan színű,
trombitaujjú selyemblúzt.
Alapból nagyon kevés fotó maradt meg róla, ezeken is csak távolról
látszódott: egyiken egy tengerparton áll, egyik kezében a kétéves Erikkel, a
másikban Endrével, a másikon a nagyanyám vacsoraasztalának szélén
húzódik meg a nagyapám utolsó születésnapján – ezek a fotók talán éppen a
többi szereplő és alkalom okán menekülhettek meg. A lényeg, hogy ezekből
a képekből alig-alig következtethettem arra, hogyan is nézett ki, de az
Emmával közös fotón volt még valami megdöbbentő: a két nő közötti
szoros kapcsolat, barátság, sőt szeretet nyilvánvaló volt. Jól sejtettem: a
naplót lapozgatva hamar egyértelmű lett számomra, hogy Emma és az
anyám jóban voltak, sőt imádták egymást. Abban a pillanatban felismerték
egymásban a rokonlelket, hogy anyámat először mutatta be apám a
családnak úgy, mint a menyasszonyát, s ettől kezdve olyanok lettek, mint a
cinkostársak. Ott álltak egymás mellett, vált vállnak vetve a Birtalanok
árjával szemben, egymás életének legfontosabb eseményeinél. Ahogyan
aznap is. A fotó hátulján látható szövegből ugyanis kitűnt, hogy az nem
Emma, hanem az anyám kiállításán készült: „A legtehetségesebb Annának
és festőnőnek, az első önálló kiállításod emlékére: E.”
Innen tudtam meg például, hogy anyám festett. Illetve később azt is,
hogy miért nem tanulhatott és miért nem teljesíthette ki magát művészként.
A napló legelső oldalánál csak a legutolsó rázott meg jobban. Ezt
majdnem ugyanolyan fájdalmas élményt jelentett olvasni, mint a
hajdúszoboszlói részt:

„Laura ma beugrott a ballagása után. Lehetetlen egy gúnya ez a

matrózgallér! Hogy miért nem hagyják vele békén a
szerencsétleneket! De Laura látványa még így is szíven ütött.
Nemcsak azért, mert fel nem foghatom, mikor lett a bélbajos
taknyos ilyen gyönyörű nagylánnyá… Hanem mert egyre jobban
hasonlít Annára. És el nem képzelhetem, Zoltán hogy bírja,
hogyan állja a látását. Neki nem facsarodik el tőle a szíve? Nem
gyűlöli őt helyette minden egyes pillanatban, ha ránéz?”

Mikor ezt a bekezdést először olvastam, felvetődött bennem a gondolat,

hogy talán Emma nem is azért távolított el magától, mert Bencére
emlékeztettem… Hanem mert az anyámra, Annára. De persze ki tudja…

Magát a bőrkötéses könyvet – ami pár telerajzolt füzet és könyv között bújt
meg a dobozban azoknak a képeslapoknak a társaságában, amiket Emma
gyűjtött – egyébként csak jobb híján nevezem naplónak. Klasszikus,
dátummal beazonosítható bejegyzések ugyanis alig-alig akadtak benne, és
inkább hasonlított valamiféle terápiás céllal írt szabadasszociációs
jegyzetre, illetve ihlet- és inspirációgyűjteményre, mint egy Kedves
Naplóm!-féle emlékgyűjteményre. Volt, hogy Emma egymás után több mint
tíz oldalt is teleírt, aztán oldalakon keresztül követték egymást a saját kezű
rajzai, beragasztott préselt virágok, költők bemásolt versei, random egymást
követő gondolatfoszlányok, sőt egy helyütt még egy bevásárlólista is
helyett kapott (liszt, habfixáló, dejó, otthon, ultra – mint megtudtam, az
otthon valami rémes kávépótló cucc volt, az ultra pedig súrolószer).
Emellett voltak még benne újságból kivágott képek, tájak, festmények vagy
egy-egy szép arc, ami megihlette Emmát – ezek mellé verseket is fabrikált
néha, főleg nehezen értelmezhető szabadverseket, de egy-két csodaszép
költemény is akadt köztük. Ezek főleg szerelmes versek voltak… Felibe-
harmadába hagyott, szívszaggató töredékek – szinte egyiket sem fejezte be,
és mintha mindet ugyanahhoz a személyhez írta volna. És mindben volt
valami nyugtalanító és végtelenül szomorú…
Azonban voltak olyan részek is, amelyek szinte simogatták a lelkem.
Például amikor felfedeztem, mennyi közös van bennünk. Ott, a vonaton
ülve, a füzetet lapozgatva is megakadt a szemem az egyik kis
fogalmazványon, ami egy beragasztott Füzesabony–Budapest vonatjegy
alapján, talán egy nyaralás végén születhetett az abonyi vonatra várva:

„Kevés olyan szomorú hely van a világon, mint egy vasútállomás.

Mintha a falak, a sínek, de még a vasutaskisasszonyok
egyenruhája is beszívta volna a rengeteg búcsú fáradt, szomorú
kipárolgását. Mindig jobb a vonaton ülni, mint ott maradni az
állomáson. Ha újra kezdhetném…! Ő elment, de én itt maradtam.
Mit tehettem volna? Ha újra kezdhetném… De mi értelme
ennek?”

Hogy mire gondolhatott? Talán megbánta, hogy sosem disszidált? Vagy

hogy nem követte azt a bizonyos Ő-t? Ugyan ki lehetett az? Viszont végre
megértettem, miért kezd olyan furcsán szúrni a szemem és miért szorít
enyhén a mellkasom, valahányszor vonatra ülök… Mindig is úgy éreztem,
van a vonatozásban és a pályaudvarokban valami lírikusan szomorú,
elégikus, de sosem tudtam volna olyan szépen megfogalmazni, mint Emma.
Úgy látszik, a vonatok és a pályaudvarok és úgy általában a hangulatok
iránti érzékenységemet – ami miatt például egyéjszakás kalandok
alkalmával képes vagyok apokaliptikus víziókba bonyolódni – tőle
„örököltem”. És ez valamiért akkoriban nagyon nagy megnyugvást és
biztonságérzetet adott…

Dallamos tülkölés zavart meg az olvasásban: Székesfehérvár,

Székesfehérvár…! Észre sem vettem, hogy már ekkora utat megtettünk, de
azt sem, hogy megálltunk Fehérváron. A vonat már indult is tovább, és
ahogy a peronon integető nagymamákra, unokákra és ki tudja kikre tévedt a
pillantásom, megint éreztem azt a fura, csípő érzést a szememben.
Pislogtam párat, mocorogtam egy kicsit, hogy a lábam pár pillanatra
kiszabadulhasson a bőrülés ragacsos fogságából, majd újra a naplóba
mélyedtem.

Az egyik legnagyobb feladat ugyanis, amit magamtól és Noémi doktornőtől

kaptam, az volt, hogy megpróbáljam felállítani a napló kronológiáját – hogy
melyik bejegyzés mikor, melyik évben születhetett –, így azóta, hogy
hozzám került, szinte minden szabad percemet ennek a tevékenységnek
szenteltem. A feladat nem volt egyszerű, hisz Emma különcségeit ismerve
azon sem lepődtem volna meg, ha a lapokra találomra, és nem egymás után
lapozva írja a gondolatait. Mindazonáltal abból a néhány szövegrészletből,
amelynek be lehetett azonosítani a keletkezési idejét, úgy saccoltam, Emma
úgy tizenhét éven át vezethette hébe-hóba ezt a gondolatfolyamot. Ezek, a
megdátumozott bejegyzések voltak egyébként a legszívettépőbbek: úgy
tűnt, különös módon Emma akkor vette leginkább a fáradságot, hogy
értelmes és kerek mondatokban fejezze ki magát, amikor valami mélyen
megrendítette. Mármint úgy értem a különöset, hogy én biztosan olyankor
lettem volna a legszétszórtabb. Némelyikhez egyébként konkrét, naplószerű
dátumot is biggyesztett.

„1989. március
Mamó ma először nem ismert fel. Az orvosok persze mondták,
hogy eljön majd ez a nap is, de nem hittem volna, hogy ilyen
korán. Hisz testben még annyira ép… Alacsony, csontos és fürge,
amilyen mindig is volt. De hát az agy… Az menthetetlen. Korai
demencia. Kegyetlen orvosok, kegyetlen betegség. A híradó
alighanem megzavarta, és eltévedt az időben, mert március
 tizenötről meg a nemzeti dalról magyarázott, és egyre azt
kérdezgette, hogy lehetett ilyen hülyeséget csinálni, Emmus?”

De innen tudtam meg például azt is, hogy Emmát felvették a

képzőművészetire – egyébként mindig is tudtam, hogy mennyi művészi
hajlama van, de ennek sokszínűsége csak a naplót olvasva lett világos
számomra –, ahol az utolsó évében néhány diáktársával egy március 15-ei
ünnepséget szerveztek. Ami a 70-es évek elején még bőven rendszerellenes
tettnek számított, így rövid úton kipenderítették az egyetemről, és az is
csodaszámba ment, hogy öt évvel később el tudott helyezkedni a
Szépművészetiben. Addig mosogatásból és alkalmi munkákból tengődött…
No, és voltak ott másféle bejegyzések, amelyek nem Emmáról, Bencéről,
a mamójáról vagy anyámról szóltak, hanem rólam:

„1991. augusztus 29.

Megint átjöttem a majorba sétálni. Ezek a gesztenyefák valahogy
sokkal jobban visszaadják azt az érzést, amit én csak úgy hívok,
„nyár végi elégia”. Ezt nekem a gesztenyefák jelentik.
Emlékszem, amikor kiskoromban mamó elvitt sétálni, én rendre
sírva fakadtam, amikor megláttam, hogy érnek a gesztenyék. Ez
azt jelentette, hogy mindjárt vége lesz a nyári szünetnek, a
mamóval töltött békés dunai fürdőzéssel és fagylaltozással töltött
heteknek, és vissza kell menni az iskolába.”

Itt láthatóan megzavarta valami, mert az írása is kapkodóbb lett.

„Nem hittem volna, hogy épp ma látom újra őket. Anna gyerekeit.
Ilonka, annak a rémes Violának a bejárónője, és a szamár Zoltán
vitték őket sétálni. Sétálni? A két kis iker önfeledten rohangált,
fagylalttal a kezükben, míg Zoltán Laura karját rángatta, aki
maszatos kézfejével a szemét dörzsölte. Zoltán valami olyasmit
üvöltött, hogy ezért nem kap ő fagyit, mint a testvérei, mert úgyis
csak összekenné magát vele. És hogy rázta és üvöltött vele…
Látszott, hogy nem csak arról van szó, hogy a kis Laura valamivel
felbosszantotta őt. Az az ember nem dühös volt, nem mérges, nem
haragudott. Mintha gyűlölte volna. Hogy lehet egy gyereket
gyűlölni? Ha nekem lesz, ha sikerül elintézni az örökbefogadást,
egy hangos szavam nem lesz hozzá, az szent. De a rosseb egye
 meg! Hogy miért nem avatkoztam közbe! Keményebbnek kellene
lennem és utánuk kellett volna mennem. Ha kell, A VILLÁIG, még
ha a rémes Viola azonnal ki is tessékelt volna onnan… Látni
szeretném Laurát. De a közelébe se jutok. Igaz, nem is nagyon
erőltetem. Még mindig epeömlést kapok attól a bandától, főleg a
rémes Violától. Anna…, egy nap becsszóra összeszedem az erőm
hozzá. A bátorságom. Addig is, kérlek, bocsáss meg!”

Az előző napi terápiás ülésen is, ami miatt végül ki kellett eresztenem a
gőzt, éppen erről a bejegyzésről beszélgettünk.
– Miért van az, hogy én minderre nem emlékszem? – kérdeztem Noémi
doktornőt. – Úgy értem, hogy alig van emlékem gyerekkoromból.
Befejezte a jegyzetelést, majd a szemüvege mögül rám emelte a
tekintetét.
– Az agy bölcsen van összerakva, Laura. Általában csak azokat az
emlékeket hagyja meg a tudatunkban, amelyekkel képes megbirkózni.
– És a többivel mit csinál? Eltemeti? Vagy átalakítja?
– Amire épp a túlélés érdekében szükség van. Ha arra, akkor elfojtja őket,
ha arra, hogy illúziókat gyártson, akár éppen azokról a személyekről,
akiktől kisgyerekkorunkban a túlélésünk függ.
– Szóval ön szerint az apámmal kapcsolatban én illúziókat tápláltam?
Nem, ne mondjon semmit, tudom, hogy nem mondott és nem is mondhat
ilyet, csak elméletileg kérdem.
– Ön szerint lehetséges, hogy így van?
– Ha egy évvel ezelőtt kérdez, biztos elutasítom még a feltételezést is,
hogy ő így bánt volna velem. De most…
– Igen?
– Mintha mindig dühös lett volna rám. Világéletében. Erikkel és
Endrével is megvoltak a maga harcai, de azok… Nem is tudom… Csak
tudnám, miért. Miért volt rám ilyen dühös? Nem tudok másra gondolni,
mint amit Emma is írt más helyen, hogy az anyámat látta bennem. És miatta
haragudott rám is…
– És most mit érez emiatt? – kérdezte Noémi doktornő.

És most mit érez emiatt? Noémi doktornő kedvenc kérdése. És mit érez
amiatt, hogy ezt érzi? És mit érez afölött, hogy így érzi magát, amiért így
érzi magát? No persze!… El tudom képzelni, hogy ha valaki még sosem járt
terápián, könnyen csak a szemét forgatja, hogy óránként tizenkét rugóért ő
is fel tudna tenni ilyen kérdéseket. Pedig gyakran nincs is másra szükség,
csak hogy az embertől megkérdezzék, hogy mit érez. Én speciel dühöt
éreztem. Iszonyat dühös voltam, mert ezt nem éreztem fairnek. Hogy egy
gyereket a szülője tettéért kövezzenek meg. És mit éreztem, amiért dühös
voltam? Azt, hogy ehhez nincs jogom. Lényem egy része dühös volt, egy
másik pedig korholta a dühös részt, mondván, hogy ehhez nincs joga. Hogy
miért nincs? Nem csak a jól ismert közhely miatt, amellyel lényegében
bármiféle aljasság elmismásolható ebben az országban, jelesül: hogy ők
csak a javamat akarták. Apám és Viola mama. Szóval nem csak erről volt
szó. Úgy éreztem, egyszerűen nincs jogom a dühömhöz. Ahogyan
semmilyen érzésemhez sincs. De hogy miért nincs? Hogy miért vagyok
képtelen még egy olyan egyszerű emberi érzésre is, mint a düh? Nem
tudtam volna megmondani.
– „Göröngyök közt éjjel megyek, csak a Holdam jöhet velem…” –
dúdoltam a vonaton ülve, míg becsuktam a füzetet, és újra kinéztem az
ablakon.
Már elértük a Balatont, aminek a vizén a nyár végi feltámadó szellőket
kihasználó vitorlások sorakoztak. A nyitott ablakhoz léptem, és hagytam,
hogy a süvítő balatoni levegő átmossa kissé a Birtalan-emlékektől
megterhelt elmémet, de nem igazán jött be.
Ekkor eszembe jutott valami: akkor már vagy két hete nem meditáltam,
pedig Indiából hazatérve megfogadtam, hogy szokásommá teszem.
Visszaültem hát a helyemre, kényelmesen elhelyezkedtem, becsuktam a
szemem, és igyekeztem a légzésemre koncentrálni, és arra, hogy a ki- és
beáramló levegő kipucolja belőlem az előző napi terápiát, az Ákossal való
találkozásomat és Emma szemem előtt kavargó gyöngybetűit…

Badacsonytomajnál ébredtem fel, jó néhány megállóval Zánka-Köveskál

után.
– Basszus! – szentségeltem, és pánikolva leküzdöttem magam a vonatról
a többkilós felszerelésemmel együtt.
Vissza Zánka-Köveskálnak csak két óra múlva jött vonat, és a pár, akik
amúgy nagyon jó fej módon felajánlották, hogy felvisznek kocsival
Köveskálig és a panzióig, ahol a fotózást tartottuk volna, már tizenötször
hívtak, mikor látták, hogy nem szálltam le a megbeszélt időpontban a
vonatról. Nem volt mit tenni, szégyenkezve felhívtam őket, nem szépítve,
hogy mi történt. A menyasszony, Mira egy szuper édes csaj azonban csak
megkönnyebbülve felnevetett. Már azt hitték, az egész program kútba esett,
és azt mondták, semmi vész, de ők akkor visszamennek a szállásra. A
vőlegény, Zénó tanúja ugyanis – aki szintén szerepel majd a képeken –
Ausztriából érkezik, és valahol épp Badacsony környékén járt, amikor
beszéltek vele. Ő majd felkap és felhoz a panzióba. Megadták a kocsi
típusát és a rendszámot, én pedig leültem az állomás előtt az egyik padra, és
türelmesen várakozni kezdtem.
Nem kellett soká. Úgy tizenöt perc múlva megállt mellettem egy szürke
autó, és kinyílt az ajtaja. Sofőrje egy fehér pólót és túranadrágot viselő,
enyhén borostás arcú pasi – akinek olyan hatalmas, halványzöld szemei
voltak, amilyeneket még életemben nem láttam – lehalkította a rádiót, és
anélkül, hogy kiszállt volna, kikiáltott a kocsiból:
– Az álomszuszék fotóshoz van szerencsém?
Patriknak hívták. És egyike lett azoknak a férfiaknak az életemben, akit
sosem fogok elfelejteni. Hogy miért? Nem feltétlenül azért, amit
gondolnak, de hamarosan azt is elárulom.
– Azta…! – szóltam, miután segített elhelyezni a cuccaimat a
csomagtartóban, és én beültem az anyósülésre. – Tudom, hogy rurális és
természetközeli a téma, de tuti, hogy ezt a menyasszony értékelni fogja?
– Hm? – kérdezte, mire én a sáros aljú nadrágjára és a böhöm
túrabakancsára böktem. – Ne aggódj! – vigyorgott. – Van nálam váltás
holmi. Úgyhogy Mira elégedett lesz.
– Csak nem a hegyekből jössz? Nagy túra volt?
– Inkább csak túrácska. De nem vittem napkrémet, és most meg hámlik
az orrom. Látod?
Grimaszolva felém fordult, én pedig körömvirágkrémet vagy
Photoshopot javasoltam a leégett orcájára.
– Orca? – kérdezett vissza. – Ki használja még ezt a szót?
– Szeretem dúlni a magyar nyelv ékes virágos kertjét… Na de hát…
Akkor te ezek szerint Ausztriában élsz?
– Ó, igen…, Bécsben. Nem vagyok érte különösebben oda. Mármint,
amennyivel élhetőbb, mint Budapest, annyival sterilebb is.
– De a hegyek kárpótolnak…
 – A hegyek kárpótolnak. Hanem akkor már te is áruld el, hogy sikerült
átaludnod a megállót? Talán nem vagy ismerős a Balatonnál?
– Ó, dehogynem – legyintettem. – Csak bujkált bennem egy kis
macskajaj, és beszundítottam.
– Buli volt? – vigyorgott Patrik.
– Inkább csak bulicska.
Ekkor elhaladtunk egy újabb vasútállomás mellett, és nekem összeszorult
a szívem, ahogy megláttam a feliratot: Ábrahámhegy.
– Amúgy… – folytattam. – Ami azt illeti, annak idején nagyon is ismerős
voltam errefelé. Szinte minden nyaramat itt töltöttem. Ábrahámhegyen.
– Nyaralótok volt itt? – kérdezte Patrik.
– Igen, egy rokonomnak.
Azzal pár szóban meséltem neki a kis földszintes szocreál nyaralóról és
Emmáról.
– Nahát – mondta végül Patrik. – És mit mondtál, mikor jártál erre
utoljára? Tíz éve?
– Aham…
– El kéne jönnöd újra… Nem vagy kíváncsi rá, hogy fest most?
– Dehogynem… Csak hát… Van, hogy ezeket az emlékeket jobb nem
felülírni a valósággal.
– Értem, mire gondolsz.
Huszonötperc alatt fent voltunk Köveskálon, de mégis, mintha két órán át
beszélgettünk volna. Be nem állt ugyanis a szánk. Mire kiszálltunk a
panziónál, már tudtam, hogy Bécsbe a volt felesége miatt költözött át, akitől
három éve vált el. Hogy a reklámszakma, amiben dolgozott, nem épp a
szíve csücske, és szívesebben üzemeltetne egy hüttét a hegyen. Hogy a
vőlegénnyel akkor lettek jóban, amikor az a gimis gólyatáborban
megakadályozta, hogy éjszaka összefogkrémezzék az arcát, és hogy van
három ékszerteknőse. De Patrik lakóhelyénél, munkájánál és hobbijánál
jóval fontosabb az a tulajdonsága, hogy elképesztően laza és közvetlen volt,
és ez a fesztelenség seperc alatt ragadt át mindenkire a környezetében. Az a
fajta pasi, akinek a génjeibe lehet bekódolva az a bizonyos „mintha mindig
is ismertem volna” dolog. Merthogy szerintem vele kapcsolatban
mindenkinek ez volt az érzése. Hogy egy ezeréves haverral találkozott
újra…
Igen jó hangulatban léptünk be a panzióba, amit a vőlegény rögvest ki is
szúrt. Nem kevésbé a menyasszony tanúja és egyben húga. Ha jól
emlékszem, Katának hívták, és szemmel láthatólag jó ideje bele lehetett
zúgva Patrikba – ez látszott a testbeszédéből és abból is, hogy minél több
olyan beállítást igyekezett kiharcolni, ahol ő valamilyen testi kapcsolatba
kerülhetett a másik tanúval. Így aztán meglehetős gyűlölködő pillantásokat
kaptam, amiért Patrik – hogy mást ne mondjak – végig körülöttem
sürgölődött: tartotta a derítőt, kérdezgetett a szűrőkről és az objektívekről,
segített mindezt kicipelni a falu mellé a beérőfélben lévő szőlőfürtök közé.
Egyszer pedig rám is kacsintott, miután a szájába dobott egy lecsippentett
szőlőszemet, és én, bosszúságomra, éreztem, hogy elpirulok. Még mindig
nem szoktam hozzá a férfiak figyelméhez, pedig szó, mi szó, egyre többet
kaptam belőle. Hogy ennek mihez lehetett köze, nem tudom. A
kisugárzásomban változhatott meg valami, de ami azt illeti, a külsőmben is.
A rengeteg lótifutástól lefogytam, vagy inkább szálkásabb lettem, és a
frizurámat is megváltoztattam. Azelőtt nem győztem megzabolázni örökké
göndör szőke tincseim: fésültem, egyenesítettem, ha pedig nem, hát szoros
kontyba fogtam őket. Az utóbbi időben azonban hagytam valamennyiüket
szabadon rakoncátlankodni, sőt, néha én magam dúsítottam fel a fürtjeimet,
hadd élvezzék a szabadságot. És mindez…, úgy látszik, bejött a pasiknak.
Már az utolsó szénabálás hangulatú képeket készítettük, amikor pityegett
a telefonom, és míg Mira a sminkjét igazgatta, előkotortam a mobilt. Lili írt
üzenetet, a kolléganőm az étteremből: „Hát, te aztán tudod mikor kell
műszakot cserélni. Csőtörés volt, az éttermet elárasztotta a víz, egész nap
takarítottunk. Kedd előtt nem nyitunk ki, ne gyere be!”
– Mi az? – kérdezte Patrik, amikor látta, hogy somolygok magamban.
Gyorsan beszámoltam a fejleményekről.
– Na, látod… – mondta, mikor végeztem –, ez is egy jel.
– Egy jel, mire?
– Hogy vissza kellene menned Ábrahámhegyre. Ha már itt vagy… Ha
akarod, elkísérlek.
Én erre csak néztem rá zavartan, mert a nagyra nyílt, halványzöld,
csibész tekintetéből nem tudtam kiolvasni, hogy csak ugrat-e, vagy
komolyan beszél.
– Én készen vagyok – szólt ekkor Mira, és Zénóval az oldalán
nekitámaszkodott a szénabálának. – Akkor még ezt a két beállítást
próbáljuk ki, jó?
Mikor végeztünk és mindent összepakoltunk, elbúcsúztam a pártól, akik
ott maradtak egy hosszú hétvégére.
 – Akkor úgy egy hét múlva küldöm a képeket – magyaráztam épp,
amikor felbukkant mellettem Patrik, és Mira lelkesen félbeszakított:
– Figyu, Patrik, nem vinnéd haza Katát? Úgy volt, hogy ő is itt marad
velünk, de nem foglaltunk időben szobát, és telt ház van az egész Balcsi-
felvidéken…
– Ő…, ja! – habogott Patrik. – Vagyis… Szívesen hazavinném, de úgy
alakult, hogy mégsem megyek Budapestre.
– Oh…
– Ja igen, tudom… Vissza kell mennem Bécsbe. Meg amúgy megígértem
Laurának, hogy átviszem Ábrahámhegyre.
– Csakugyan? – kérdezte Mira csodálkozva, mire én igyekeztem nem túl
ütődött képet vágni.
– Igen – folytatta Patrik. – Az ugye irányba van. Nyugatnak.
– Nyugatnak – ismételte Mira. – Hát, jó…
Zavartan hagytam, hogy Kata bosszús és Miráék csodálkozó pillantásától
kísérve Patrik a kocsihoz kísérjen, és amikor már bekapcsoltam a biztonsági
övet, jutott eszembe megjegyezni:
– Te… Figyu, én tényleg nem hiszem, hogy látni szeretném
Ábrahámhegyet.
– Sejtettem… De azért vacsorázni ugye van kedved?
Két faluval arrébb egy hangulatos, újhullámos, de nem pesti sznoboknak
beárazott étterem teraszán egy-egy levendulás rozéfröccs mellett folytattuk
a beszélgetést. Én meséltem az elmúlt évemről, a szakításomról, Indiáról, ő
pedig a válásáról és a hegyekről, no meg azt is elpletykálta, hogy bár imádja
a menyasszonyt, és Zénóval jó párost alkotnak, meggyőződése, hogy a frigy
kudarcra van ítélve, mivel Mira jóformán ultimátumot adott a párjának:
vagy elveszi így öt év járás után, vagy folytassák külön az útjukat.
– A férfiak nem csípik, ha megzsarolják őket. Ez előbb-utóbb
visszaköszön – mondta, míg villájával feltörölte a túrógombóca maradékát.
– De az is, hogy Zénó jóformán egyetlen hónapot sem töltött egyedül az
utóbbi években. Egyik kapcsolatból a másikba ugrott a gimi óta.
– Akkor úgy látszik, ez nem csak a nők szokása.
– Hát, nagyon nem… Úgyhogy jól csinálod. Már az egyedüllétet.
– Amit, ha jól értem, te is élvezel.
– Nem tagadom. De őszintén szólva nem tettem le arról, hogy találjak
valakit, aki… na. Akivel jobb, mint egyedül. De előtted le a kalappal.
– Előttem? Ugyan miért?
 – Mert nem semmi a sztorid.
– Szerintem nincs benne semmi különös.
– Otthagytál egy kiszámítható és kényelmes életet, beálltál pincérkedni,
hogy fotós lehess, hogy képezhesd magad és menj az álmaid felé. Nekem ez
über szimpatikus. Hogy azt ne mondjam… szexi.
A srác egyébként teljesen megzavart. Nem tudtam eldönteni, hogy a
nyíltsága és beszédessége egy nagy dumás nőcsábászt takar-e, vagy csak
szimplán egy őszinte és jó fej pasiról van szó. Ártalmatlan vagy
veszedelmes? Igazából ez volt a fő kérdés, ám akkori, elköteleződést nem
kereső helyzetem egyik fő előnye éppen az volt, hogy mindkettővel jól
érezhettem magam, ameddig az egyiket nem bántottam meg és a másikat
nem engedtem túl közel. Viszont a „szexi” bókra nem tudtam, hogyan
reagáljak. De nem kellett elkezdenem törni a fejem valami frappáns
válaszon, mert Patrik így folytatta:
– Ráadásul, szembenéztél azzal, amitől kábé mindenki retteg. Az
egyedülléttel. Azt nem is merem megkérdezni, hogy a családod mit szólt
ehhez az egészhez.
– Hát azt ne is kérdezd, mert nem tudom.
– Hogyhogy?
– Jó, túlzok… Tudom. Elsőre felháborodtak és kiakadtak. Hogy miután
lecsillapodtak, mire jutottak magukban, azt viszont tényleg nem tudom.
Azóta nemigen állnak szóba velem.
Patrik ezen meghökkent.
– Azért ez durva, nem? – nézett rám értetlenkedve. – Mármint… Nem
őket hagytad el, vagy valami.
Megvontam a vállamat. Nem szívesen beszéltem erről a témáról. Ugyanis
apám és nagyanyám akkor már hónapok óta nem akartak velem beszélni.
(Persze Endre sem, de az valahogy kevésbé viselt meg.) Amikor
nagyanyámat meg akartam látogatni, Erikkel üzente meg, hogy nem érzi jól
magát, és majd szól, ha tud fogadni. A telefont azonban – a vezetékes
vackon volt ugyanis hívásazonosító – sosem vette fel nekem. Egyszer a
takarítónője méltatott ugyan válaszra, de ő meg azt mondta, épp bridzselni
van, ami hétfő délelőtt tizenegykor aligha volt igaz. Apám meg… Pár napja
voltam Budapesten, amikor becsöngettem a barátnője, Erika lakásába. Ő
nagyon kedvesen fogadott, leültetett, megkávéztatott, és azt mondta, apám
nem haragszik, de jobban tenném, „ha hagynék neki egy kis időt”. Erik
ugyanezen a véleményen volt, bár azzal egyetértett, hogy ez az egész
nevetséges. „Majd az idő megoldja” – mondta. Azóta rájöttem, hogy
valóban vannak olyan gondok, amelyekre tényleg gyógyír az idő, de olykor
az idő múlása csak árt, ahogyan a szálka is csak egyre mélyebbre
tokozódik, ha nem szedik ki… Mégis, akkor még én is szentül hittem, hogy
idővel majd képesek leszünk a higgadt párbeszédre, és akkor talán
megbeszélhetem velük azokat a furcsa felfedezéseket és kétségeket,
amelyek Emma naplója miatt a gyerekkorommal kapcsolatban gyötörtek.
Patrik érezhette, hogy elkomorulok, mert igyekezett másra terelni a szót.
Az idő egyre csak telt, a fröccsök fogytak, és lassan elkezdett ránk
sötétedni.
– Te, figyu! – kérdeztem egyszer csak. – Nem úgy volt, hogy neked
vissza kell menned Bécsbe?
– Bevallok valamit… – ráncolta az orrát Patrik. – Igazából Budapestre
vártak volna ma…
– Na ne már…! Azt ne mondd, hogy ennyire le akartad rázni szegény
Katát. Hogy inkább letáboroztál egy balatoni borozóban.
– Figyelj, ő jó fej csaj, de Mira már két éve össze akar boronálni minket.
Amúgy meg… Nem csak ezért maradtam itt. Szerettem volna még egy
kicsit veled lenni.
– Oh… Azt hiszem, erre mondják, hogy hízelgő – mosolyogtam. – De
lassan tíz óra, és nekem még haza kell mennem az utolsó vonattal…, ami
negyven perc múlva indul. Megtennéd, hogy leviszel az állomásra? Már ha
még mersz ennyi fröccsel vezetni.
Patrik ekkor közelebb hajolt hozzám, átnyúlt az asztal fölött, és megfogta
a kezemet.
– Nincs kedved inkább egy balatoni hétvégéhez?
– Na, ne viccelj!
– Most miért? Talán dolgod van holnap? Az étteremben tuti nincs. A
kollégád megírta, hogy felázott az egész.
– Nem, tényleg nem kell dolgoznom, de…
– De mi?
– És hol aludnék?
– Hm… – hümmögött Patrik. – Legyen kedves!
Intett a pincérnek, aztán az iránt kezdett tudakolódni, hogy van-e szabad
szobájuk – a kis étterem ugyanis hotelként is működött. Én már épp
tiltakozni kezdtem volna, amikor a pincér sajnálkozva közölte, hogy telt ház
van náluk, ahogy valószínűleg az egész környéken. Patrik elhúzta a száját,
de amikor magunkra maradtunk, gyorsan vallomást tettem:
– Igazából nem bánom. Ez egy elég puccos hely, őszintén, nem hiszem,
hogy az én pénztárcámnak való.
Patrik nem jött zavarba. A hüvelykujját az ajkán húzgálva elgondolkodva
nézett rám, aztán így szólt:
– Tudok egy szállást, ami ingyen van!
– Igazán?
– A sátram.
– A… sátrad?
– Amit a hegyekbe vittem, még itt van a csomagtartómban. Felkapunk
még egy üveg rozét, és felverjük a parton.
– Ööö…, komolyan beszélsz?
– Már ha nincs ellene kifogásod, hogy a sátorral én is együtt járok.
Ezt az ellenállhatatlan csajozós szöveget valami olyan keresetlen
természetességgel adta elő, hogy nekem akaratlanul is eszembe jutott
Bence. Ő is ilyen magától értetődően kezelte az élet kisebb és nagyobb
örömeit. És, végül is, miért kellett volna ezt túlkomplikálni? Itt vagyunk mi,
két egyedülálló ember, egy gyönyörű nyári este, és egy sátor a
csomagtartóban. De a régi Laura, az a Laura, aki azt hitte, ő nem érdemli
meg az életnek ezeket az ajándékait, helyette inkább otthon kellett volna
ülnie és fotókat retusálni, nem értett egyet Patrikkal.
– Nem… Nem lehet. Késő van, tegnap is kimaradtam, és van még sok
egyéb munkám. Csak ma vagy ötszáz képet lőttem, és még sok dolgom van
velük.
– De ma már nem foglalkoznál velük, nem igaz?
– Nem.
– És a holnapodat sem erre szántad…
– Nem.
– Hát akkor? Fogadd el ezt a kis kimenőt az élettől. Kivéve, ha olyan
pokolian untatlak, hogy a legszívesebben már a hátamat látnád.
– Nem, nem untatsz… – kuncogtam
– Sejtettem. Ugyanis szórakoztató vagyok – mondta, és bedugott két
szívószálat a szájába, hogy azok agyar módjára lógjanak az álla alá.
Én pedig nevettem, mert alig fél órája beszéltük, hogy mindketten
Jóbarátok-fanok vagyunk, és hogy a kedvenc részünk, amikor Joey
franciául beszél és amikor Rachel gyapjas mamutot játszik… Mit tehettem
volna ezután?
Fizettünk, beültünk a kocsiba, és elindultunk le a part felé. Amíg
kigurultunk a parkolóból, Patrik elindított egy lejátszási listát a telefonjáról.
– Mi ez a szám? – kérdeztem, amikor felcsendült az első dal, néhány
kellemes gitárszólammal.
– Jó címe van – felelte Patrik rám sandítva. – Adventures.
Azaz Kalandok… Elmosolyodtam. Kidugtam a fejem a lehúzott ablakon,
és hagytam, hogy a széna- és mezőillatú nyári Káli-medence belekapjon a
hajamba és simogassa a bőrömet, miközben csukott szemmel hallgattam a
számot és az énekest, akinek a hangja Leonard Cohent idézte, és aki arról
énekelt, milyen érzés, amikor az ember újra érezni kezdi, hogy életben
van…
Az este további alakulását el lehet képzelni…
Kevéssel múlt éjfél, amikor a legközelebbi, a zánkai strand mellett
leparkoltunk, és a rozésüveggel a kezünkben, hónunk alatt a sátorral
beosontunk a fizetős részre, ahol már csak néhányan lébecoltak a helyi
büfében. Tőlük a lehető legtávolabb letelepedtünk a víz mellé, és miután
Patrik a telefonja fényénél küszködve felállította a sátrát, kiültünk a szájába
borozni, augusztusi hullócsillagokat nézni meg beszélgetni, míg a
telefonjából tovább szólt a zene, és végül egy kellően romantikus hangulatú
szám alatt meg is csókolt. Miután vagy tíz percig így csókolóztunk, annak
egy röpke szünetében a számat ez a lehetetlen hülyeség hagyta el:
– Én nem szoktam ám ilyesmit csinálni.
Patrik elmosolyodott, már amennyire a halványan világító holdsarló
fényénél ki tudtam venni.
– Nem is kell semmi ilyesmit csinálni…
De persze csináltunk. És jó volt! Hú, de jó volt!…
Másnap a strand őre zörgette meg a sátrunk tetejét, mondván, egy fizetős
strandon héderelünk, és sátorozni itt egyébként is tilos. Szerencsére egy
kétezresért hajlandó volt efölött szemet hunyni, így maradhatott a sátor,
amíg fürödtünk és az öltözőben letusoltunk, illetve amíg a helyi
strandbüfében befizettük magunkat egy délelőtti bundás kenyérre és egy
forró teára, aminek éppen olyan íze volt, mint amit anno a menzán
szolgáltak fel hatalmas műanyag kancsókban. Az álcitromízű teát ízlelgetve
elfogott a nosztalgia. Na, nem a menza, hanem Emma viaszosvászon
terítője és az uzsonnája után, amihez éppen ilyen ízű teát szolgált fel ő is.
 – Azt hiszem, igazad van… – mondtam végül Patriknak.
– Természetesen – hagyta rám, zsírtól fényes ujjait nyalogatva. – De
miben is?
– Abban, hogy át kéne néznem Ábrahámhegyre… Végül is… szép
emlékek kötnek oda, jó lenne őket felidézni. Ha a ház romos is.
– Lehet, hogy meglepetés fog érni – jegyezte meg ekkor, és én nem
tudom miért, de megborzongtam. Még a karomon is felállt a szőr.
Ezt persze ő is észrevette, mert gyorsan megkérdezte:
– Akarod, hogy veled menjek?
– Jaj, nem! – hárítottam el. – Inkább egyedül mennék.
– Szóval lerázol? Na, szép…
– Na ne csináld! Dehogy, csak az ilyen zarándoklatokat jobb egyedül…
– Vicceltem – szakított félbe somolyogva.
– Különben pedig… Nem várnak Bécsben vagy Budapesten, vagy
valahol?
– De igen – hümmögött. – Az én irodámat sajnos nem mosta el az áradás,
úgyhogy reggel korán jelenésem van.
Azzal összegyűrte a zsírfoltos szalvétát, és komolyabb hangot ütött meg.
– Figyelj, álomszuszék! Tudom, hogy a körülmények nem a
legideálisabbak nálad, és nem akarsz kapcsolatot, és amúgy is
háromórányira lakom, és úgy amúgy én sem ígérhetek semmit… De ha
legközelebb Pesten leszek, megcsörgethetlek? Elvinnélek az állatkertbe
vattacukrozni, vagy valami…
– Utálom az állatkertet…
– Akkor a Városligetbe. Na de persze te is dobhatsz egy üzit, ha Bécsben
jársz.
– Hát, ennek nincs túl nagy valószínűsége a jövőben, de oké.
– Ártalmatlan – motyogtam magam elé.
– Hogy mondtad? – ráncolta a homlokát Patrik.
– Semmi, semmi – mosolyogtam. – Csak magamban beszéltem.
Patrik rám meredt, majd csak ennyit mondott:
– Lökött vagy.
Nem mondom, hogy nem esett jól, hogy újra látni akar. De akkoriban úgy
éreztem – elmúlt évem tapasztalata alapján –, hogy a legjobb dolgok az
életben spontán történnek, így aztán valamiféle babonás ellenérzéssel
kezdtem szemlélni mindent, ami mögött egy csepp szervezés vagy tervezés
is állt. Meg egyébként is, a távkapcsolatoknak eleve nem voltam a híve –
ennek ellenére éreztem, hogy valamiféle gyerekes öröm tölt el, de persze
igyekeztem virulásomat Patrik elől a pöttyös teásbögrébe rejteni.
Mindazonáltal, amikor kitett az ábrahámhegyi vasútállomás mellett, és én
utánanéztem a távolodó osztrák rendszámos autójának, valami nagyon
jóleső érzés kerített a hatalmába: olyan energikusnak és optimistának
éreztem magam, mint egyszer se a hazatérésem óta. Úgy éreztem, hogy az
élet jó és kegyes, és hogy végső soron csak van valaki vagy valami odafönt,
vagy odabent – nézőpont kérdése –, ami vagy aki azt akarja, hogy boldog
legyek. Dúdolni és szökdécselni lett volna kedvem, amíg a part felé vezető
útról letértem az egyik kis zsákutcába, a Tubica utcába, aminek a végén egy
régi, szocreál vaskerítés mögött, elvadult vadrózsa- és elszáradt
levendulabokrok között ott állt a ház – noha, mikor megálltam előtte, a
bozótból alig látszott ki az alacsony épület fehér teteje, amelyről itt-ott
lepotyogott a vakolat.
De legalább áll… – morogtam magamban.
Azon morfondíroztam, Emma vajon mikor járhatott itt utoljára. Az
elmúlt pár évben aligha futotta az erejéből, hogy Ábrahámhegyet is rendbe
tartsa, ugyanakkor reménykedtem, hogy a házhoz tartozó pótkulcsot
otthagyta a szomszéd üdülési jogos bácsinál – vagyis hát annak
leszármazottainál, akik a jelek szerint még mindig nyaralóként használták a
klasszik háromszögletű tetővel bíró, síházat idéző kalyibát. Arra gondoltam,
előbb szétnézek a kertben, majd átkopogok a szomszédba, hátha lesz akkora
szerencsém, hogy a házba is be tudnak engedni. Ha nem, hát marad
nosztalgiázni a kert, ahol az a bizonyos fotó készült rólam a fehér ruhában,
és Bencéről a szakadt farmerban, közöttünk a virágkoszorús, bikinis
Emmával.
Már épp matatni kezdtem a kerítés nagyobbik szárnyát alul rögzítő
fémrúddal – emlékeztem ugyanis, hogy ha azt kipiszkáltuk a betonba vájt
lyukból, akkor a kerítés két szárnyát kulcs nélkül is ki lehetett nyitni –,
amikor a kapu, meglepetésemre, előbb is engedett: ugyanis nem volt
bezárva.
Beléptem a kertbe, és óvatosan lépdelve az olykor szúrós gazok között,
megkerültem az épületet. A házhoz egy kicsempézett terasz, vagy inkább
placcszerűség tartozott, a főbejáratként szolgáló üvegezett teraszajtót is
innen lehetett megközelíteni. Felléptem a betonplaccra, és amikor
elhaladtam a rozsdásodásnak indult cikornyás, fehérre mázolt vasasztalok
és -székek mellett, már láttam, hogy az üvegajtó nyitva van. A padlótól a
plafonig érő üvegablakon és -ajtón keresztül azonban nem lehetett belátni,
mert a nehéz és naptól megfakult sötétítő függönyöket nem húzta el az, aki
előttem bement. Minthogy nem tudhattam, hogy az illető bent van-e, erősen
kísértett a gondolat, hogy kislisszoljak a kertből – végtére is az is lehet,
hogy illegális lakásfoglalók telepedtek meg a házban, és nem mertem volna
felingerelni őket.
Ekkor azonban valami furcsa csörömpölés és egy ismerős morgolódó
hang ütötte meg a fülemet. Így aztán végül csak az ajtóhoz lopakodtam, és
óvatosan benyitottam.
A nappaliban a sárga üvegtéglákon át beszűrődő fény megvilágította a
műanyag székeket, a sárga szivacsbélésüket öklendező műbőr kanapét, a
házba bezsúfolt, szétesőben lévő Csepel bicikliket, valamint a
használhatatlanná vált, vászonbevonatú kék-piros gumimatracokat, és
mindezen kacatok között botorkálva megpillantottam azt, akire valahol
számítottam: az apámat.
Birtalan Zoltán egy szakadozott, rózsaszín virágokkal vagy inkább
bogyókkal díszített szalmakalappal a kezében igyekezett utat törni magának
a sok limlom között, és közben egyre szentségelt:
– Hogy a penész zabál itt meg mindent, hogy nem lehetett volna…
Mikor észrevett, beléfagyott a szó. Csak állt ott dermedten, és arcáról
mindenféle érzelmet le lehetett olvasni, kivéve a kellemes meglepetését –
sokkal inkább tűnt bosszúsnak. És bár apám merevsége inkább
tartózkodásra vagy még inkább óvatosságra ösztönzött volna, mégis úgy
éreztem, nekem kell kimozdítanom magunkat ebből a dermedt és egyre
kínosabbá váló csöndből, ebből a bizarr távolságtartásból, nekem kell
nyújtanom az olajágat… Hisz mindig így csináljuk, nem? Mindig a
gyereknek kell megtennie az első lépést, mert hát nem várhatjuk egy
szülőtől, hogy ő meakulpázzon, ne adj’ isten, bocsánatot kérjen… Meg hát
mégiscsak ő az apám, hogy jövök én ahhoz, hogy haragudjak rá, amiért
hónapok óta le se tojta a fejem…
Félszegen elmosolyodtam hát, és tettem egy lépést felé.
– Szerbusz, apu! Jó, hogy látlak.
Ő mosolytalanul nézett rám, majd csak ennyit mondott:
– Szóval eljöttél.
Szavai inkább hatottak csalódott megállapításnak, semmint kérdésnek, de
én így sem értettem, mit akar azzal, hogy szóval eljöttél.
– Hogy érted ezt? – kérdeztem kissé lelombozva.
 Ő azonban a kérdésre kérdéssel felelt:
– Ki szólt neked róla? Az ügyvéd?
– Nem tudom, miről beszélsz, apu… – ráztam a fejem. – Én csak azt
akartam mondani, hogy örülök, hogy látlak, és…
– Nem gondoltam, hogy ilyen gyors leszel – vágott a szavamba. – De
mégis, hogy talált meg?
– Kicsoda? – kérdeztem növekvő értetlenséggel.
Illetve nem is értetlenséggel… Inkább… Nem is tudom. Inkább mintha
valami fura univerzumba léptem volna azzal, hogy benyitottam az ajtón.
Apám, noha nem sokat változott azóta a reggel óta, hogy a régi Mergájával
kivitt Ferihegyre, mégis, mintha… Olyan érzésem volt, mintha egy
idegenhez beszélnék, mintha csak álmodtam volna, hogy ő az apám, és
akkor és ott én álltam volna ott, mint valami zavarodott hülye, aki egy
idegent szólít meg az apjaként. Tudtam, hogy vannak nehéz pillanatai és
fura dolgai, de a tekintete, a hangja… Ez a tapasztalás új volt a számomra.
– Kicsoda hogy talált meg? – ismételtem meg a kérdést.
– Emma ügyvédje. Ő szólt a végrendeletről?
– Nem tudom, miről beszélsz…
– Talán nem ezért jöttél ide? – kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában. –
Hogy megnézd az új tulajdonod?
– Nem… Még mindig nem tudom, miről beszélsz…
Ő csak nézett rám tovább némán, így aztán volt időm, hogy feldolgozzam
utolsó szavait. Az új tulajdonom? Szétnéztem a zsúfolt nappaliban;
elkezdtem kapiskálni a dolgot.
– Emma… Csak nem rám hagyta ezt a házat?
– Ne játszd magad! – grimaszolt apám, ami éppolyan idegenül hatott tőle,
mint rideg hanghordozása. – Máskülönben miért jöttél volna ide, ebbe a
romhalmazba?
Egy darabig megszólalni sem tudtam. Egyszerre éreztem örömöt és
valami kellemetlen bizsergést a gerincem mentén: mintha csak valamiféle
rossz ómenbe botlottam volna, valami azt súgta, ebből még több bajom
lesz, mint hasznom. Nem is tévedtem nagyot. Végül apám mozdított ki a
merengésemből:
– Természetesen te is tudod, hogy nem tarthatsz rá igényt – mondta
komolyan.
Ez a természetesen és te is tudod úgy hatott a szájából, mint valami
szentencia, amitől a gyomrom kellemetlenül összerándult.
 – Már miért lenne ez természetes? – kérdeztem határozottan. – És miért
ne lehetne rá igényem? Ha Emma valóban rám hagyta, akkor…
– Ez a ház a nagyanyádat illeti.
Apám olyan magától értetődően mondta mindezt, hogy kezdtem azt
hinni, tényleg én néztem be valamit.
– Miért? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.
Úgy tűnt, nem tud mit kezdeni a kérdezősködésemmel.
– Azt hiszem, ez egyértelmű – mondta végül. – Ez a ház eredetileg Emma
apjáé volt, nagyanyád fivéréé. Az apjuktól kapta rá a pénzt. Úgy helyes, ha
ez a ház nem kerül ki nagyanyád családjából…
– Én talán nem vagyok a nagyanyám családja? – kérdeztem
értetlenkedve.
Apám nem válaszolt, csak nézett rám.
– Na, ne… – ráztam végül a fejem. – Szóval már ki is vagyok tagadva?
Ezt nem gondolod komolyan!
– Talán csodálkoznál rajta?
– Csodálkoznék? Azt mondanám, nem vagytok normálisak!
Apám erre már bedühödött, de egyelőre sikerült belé fojtanom a szót.
– Mégis miért? – kiáltottam. – Mert szakítottam Ákossal? Ez egyszerűen
nem lehet ok! Vagy az egésznek Vilmos cégéhez van köze? Hogy tartozunk
neki? Még ha szerződést bontott volna, vagy valami…
– Ami neked meg sem fordult a fejedben, amikor kurválkodni mentél
Indiába azzal a csavargóval! – süvöltötte apám. – Azzal a nyomorult Ágas
Bencével!
– Ne beszélj így róla!
– Úgy beszélek, ahogy akarok! De legalább nem tagadod.
– Mégis mit tagadjak? – emeltem már fel én is a hangom. – A
kurválkodást? Egyáltalán, hallod te magad, milyen szavakat használsz?
– Jó, rendben… – emelte fel a kezét. – Hagyjuk ezt! De akkor is…
Gondoltál te rá, hogy mégis milyen következményei lesznek ránk nézve a
döntésednek? Hm? Belegondoltál, vagy csak mentél a saját fejed után, mint
mindig? Le se tojva magad körül a többi embert, akik mindent megtettek
érted, csak saját magaddal törődve? Mégis, mit gondoltál, milyen fényt fog
ez rám vetni? Mit szólnak majd az emberek?
Ezen a ponton erős ingerenciát éreztem, hogy megforduljak és
megnézzem, van-e valaki más is a szobában, akihez apám beszél. Mert –
istenemre! – éreztem, hogy ezek a szavak nem nekem szólnak. Azért
megpróbáltam némi józan észt csempészni a beszélgetésbe.
– Hogy mi van? – kérdeztem. – Hogy én csak a saját fejem után megyek,
meg csak magammal törődök? Basszus, egyáltalán tudsz te rólam valamit?
És hogy milyen fényt vet… Milyen szöveg ez? Nem a tizenkilencedik
században élünk, hogy ne bonthassak fel egy eljegyzést. És nem börtönbe
kerültem… Az istenit, a lányod vagyok! Talán nem ez a fontosabb?
– Na persze, ilyenkor a lányom vagy!
– Mi… Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy a nagyanyádnak igaza van! – harsogta. – A vér… a vér, a
rossz vér előbb-utóbb kiütközik.
Megint csönd telepedett ránk. De ezúttal egy súlyosabb csönd: az
erőgyűjtés csöndje. A harag ugyanis, amely végre az én ereimben is
megtalálta a maga útját, egyenesen az agyamnak szaladt, de úgy, hogy
megszédültem tőle.
– Szóval innen fúj a szél… – nyögtem ki végre. – Erről van szó. Az
anyámról.
Apám nem szólt, csak nézett tovább némán. Szinte hallani lehetett, ahogy
a halántékán kidudorodó érben cikázik a vér, de engem ezúttal nem rémített
meg ennek a jól ismert érnek a látványa.
– Miatta gyűlölsz – folytattam, és hallottam, ahogy Noémi doktornő
felemeli szép, szőke lófarkas fejét, és beszélni kezd az én számat használva:
– Mert őt látod bennem. Tudom, hogy megbántott, megalázott és hogy
elhagyott, és most, hogy én is elhagytam a vőlegényem, ezt az ízig-vérig
Birtalan-kompatibilis férjalapanyagot, nos, ez felkavarta a régi sérelmeidet.
És rám projektálod az összes szart, amit anyám neked okozott, és engem
büntetsz helyette.
De apám nem díjazta a pszichológiai okfejtésemet: úgy nézett rám, hogy
attól féltem, a következő pillanatban nekem ront és megüt. De végül
visszanyelte feltörekvő mérgét, és a halántékán pumpáló ér ritmusára csak
ennyit mondott tagoltan:
– Ehhez… neked… semmi… közöd.
Erre a mondatra végképp elpattant bennem valami. A kezdeti remény,
hogy végre újra sínre tehetjük a kapcsolatunkat, elillant, és nem vágytam
többé visszahozni. Csak egyet akartam: ordítani.
– Hogy semmi közöm? – rikácsoltam. – Lófaszt! Igen, lófaszt! Ezt
hallgatom gyerekkorom óta! Akárhányszor anyámról faggattalak téged
vagy a nagyit, csak ezt szajkóztátok. Hogy semmi közöm hozzá! De most,
úgy látszik, nagyon is van közöm, ha egyszer az ő bűnéért szenvedek…
Illetve a fenéket a bűnéért! Egyszerűen csak volt annyi mersze, hogy élje a
saját életét, ahogy most én is, és egyszer, egyszer az életben azt teszem, ami
nekem jó, és nem azt lesem, mit fog hozzá szólni a kurva család. És naná,
hogy ez nem tetszik nektek. Mert ő is meglépett tőletek, ebből a
konformista szarságból, és tőled, a zsarnokságod elől. Hát még jó, hogy
engem ütsz, ha egyszer már őt nem ütheted, ahogy tetted azt gyerekkorom
óta…
Miután kipukkasztottam magamból az elmúlt évek összesűrűsödött
keserűségének ezt az első buborékját, úgy álltam ott zihálva, mint aki
kilométereket futott. Vártam apám reakcióját. Vártam, hogy mondjon
ellent, hogy kiabáljon, és én folytathassam az ordítozást. De nem tett
ilyesmit. Hanem elmosolyodott. Igen, Birtalan Zoltán akkor és ott
elmosolyodott. Méghozzá egy kegyetlen mosollyal. Éreztem, hogy mondani
akar valamit, valamit oda akar szúrni. Kábé hogy a kifakadásommal éppen
azt igazoltam, amit ő már régen tud rólam, hogy egy önző és hálátlan,
kezelhetetlen, hisztérikus dög vagyok. Hogy akkor és ott nem tette meg,
hogy nem szúrta oda, amit akart, nem tudom, kegy volt-e a részéről, vagy
csak a flegmatikus ember higgadt bölcsessége, miszerint: a bosszú hidegen
fogyasztva a legédesebb. Mindössze egy lassú mozdulattal kinyújtotta a
kezét, és elengedte Emma szalmakalapját, ami halk suhogással a koszos
linóleumon landolt. Ezután felvette az asztalról a telefonját, majd mielőtt
még indult volna, így szólt:
– Emma nyilvánvalóan nem volt beszámítható, amikor azt a
végrendeletet diktálta. Amikor rád hagyta a nyaralót, arra a szarosra meg a
lakást. Az utolsókat rúgta, tele volt fájdalomcsillapítókkal. Ha kell, ezt a
bíróságon is bebizonyítjuk… – Majd szinte gyengéden folytatta: – Jobb, ha
nem erőszakoskodsz. Jól tudom, hogy élsz és mit csinálsz, és hogy úgysincs
pénzed ügyvédre…
Azzal – amennyire csak a lomok engedték – engem nagy ívben
megkerülve kilépett a házból, de olyan sietősen, hogy még a kulcsot is
belülről a zárban felejtette. És én még percekig bámultam meredten azt a
kopott, pecabotra való műanyag úszót, amit Emma valamikor réges-régen
kulcstartó gyanánt erősített az egyik karikára.
 HÁROM

Nóri

Vannak az életben axiómák. Ezek egy részét a társadalomtól kapjuk készen,

másokat az agyunk gyárt számunkra. Jobbára még gyerekkorban és a
túlélésünk érdekében. Egy gyerek számára ilyen létfenntartó axióma az,
hogy a családjára, a rokonaira bármikor számíthat. Hacsak valaki nem
olyan boldogtalan, hogy árvaházban nő fel. De alighanem még ott is
kialakul ez a képzet, a gondozók felé. Mert nem a vérrokonság a lényeg,
hanem az, hogy az ember életének eme sebezhető szakaszában el kell
higgye: azok, akikre a létezése van bízva, megvédik. Enélkül a tudat nélkül
ugyanis annyi stresszhormon termelődne a mi kis csecsemő- vagy
gyermekagyunkban, hogy életben sem maradnánk. Na mármost… Akkor
már korántsem voltam csecsemő vagy gyerek, tudtam, hogy képes vagyok a
magam számára ételt, ruhát és védelmet biztosítani, csak épp ez a tudás
még nem érkezett meg hozzám érzés szintjén, másrészt meg, ahogy
mindannyiunkban, úgy bennem is élt egy gyerek, akinek fájdalmat és
riadalmat okozott a tény, hogy a családom, de legalábbis annak nagyobb
része, nem hajlandó tudomást venni a létezésemről. És nagyon úgy festett,
hogy ez már így is marad. Sőt, nemcsak hogy úgy tett, mintha nem
léteznék, családom ezen része még hajlandó lett volna be is perelni. Nem
tudtam efölött napirendre térni, mint ahogyan abban sem voltam biztos,
hogy egyáltalán örülök-e Emma hagyatékának. Persze egy balatoni házikó
kinek ne lenne öröm… Pláne egy olyan ház, ahová kamaszéveinek legszebb
emlékei kötik. Azt persze, hogy a nagyanyámnak ahhoz a házhoz, ahová
még csak a lábát sem tette be soha, több joga lenne, mint nekem,
abszurdnak éreztem. De mégis…, egy részem, az a Laura, aki bármi áron is,
de el akarta kerülni a konfliktusokat, a legszívesebben arrafelé gravitált
volna, ahol a legkisebb ellenállást találja, amerre a legbiztonságosabb neki
– azaz egy részem szívesen hagyta volna a fenébe az egész végrendeletet, és
a házat is, míg egy másik a legszívesebben felsőbbséges gőggel vetette
volna a családom lába elé egész Ábrahámhegyet, mondván, tessék, ti
anyagias és kicsinyes, bosszúálló népek, engem annyira sem érdekeltek,
hogy perbe bocsátkozzam veletek… Mindezen vegyes érzelmek közül nem
volt egyszerű, és bele is telt néhány ülésbe, mire Noémi doktornővel
előrángattuk az én valódi érzésemet és vágyamat, jelesül: hogy meg
akartam tartani Ábrahámhegyet. Egyrészt az emlékek miatt, másrészt hogy
legyen egy talpalatnyi föld ezen a bolygón, amit még mindig úgy
nevezhetek: otthon. Harmadrészt, és nem utolsósorban pedig azért, mert ez
volt Emma akarata. Ami persze azt jelentette, hogy szembe kell szállnom a
családommal, aminek a gondolatától megint csak a pánik kezdett
kerülgetni, mert – ahogy ugyanis Noémi doktornő mondta – még nem
hittem el, hogy ehhez – mármint a szembeszálláshoz – nekem jogom van.
Miután ebből is kikevergőztem, végül cselekvésre szántam el magam, és
első körben megkerestem azt a bizonyos ügyvédet, akit apám említett, hogy
ő intézi Emma hagyatéki ügyeit. Ő azt javasolta, noha eddig Viola mama
nem tett jogi lépéseket, kerítsek valakit, aki igazolni tudja, hogy Emma
magánál volt, amikor a végrendeletet írta, mivel ő nem volt akkor jelen,
csak utólag postázták neki. Így döntöttem el, hogy megkeresem Edina
nővért, azt a kedves ápolót, aki utolsó hónapjaiban Emmát gondozta, és
annak idején Bence orrát is leápolta, amit én kis híján betörtem a Minerva
utcai lépcsőház ajtajával… Ő volt ugyanis a végrendelet egyik tanúja.
Ehhez persze szükségem volt a teljes nevére, hisz az Edina nővérrel nem
mentem sokra. Ezt pedig csak egy ember ismerhette…
Bencét egy hideg novemberi délutánon értem utol. Mikor bejelentkezett,
a budapesti nyirkos őszt hirtelen mintha beragyogta volna az indiai,
fűszerillatú meleg pára, ahogyan Bence és a háttérben Risikés hegyei
megjelentek a laptopom képernyőjén. Mikor felvázoltam neki a helyzetet,
csak nevetett. Na, ő tényleg nem háborította volna a nyugalmát azzal, hogy
a Birtalanokkal pereskedjen, még akkor sem, ha ezt egy tabáni lakás és
gyermekkora helyszíne bánta volna. Én higgadtan végighallgattam, amit a
kötődésmentességről és arról magyarázott, hogy ha kell a családnak a lakás,
vigyék csak, ő már rég hozzászokott, hogy ott van otthon, ahová megy,
majd, amikor befejezte, higgadtan közöltem, hogy jó, de azért, ha nem
bánja, én síkra szállok az ő jogos örökségéért is, és nem hagyom, hogy a
családom puszta kicsinyességből kiforgasson minket belőle. Beleegyezett.
 Lediktálta Edina teljes nevét és telefonszámát, majd akkorát szusszant,
hogy belerezonált a mikrofon a telefonján.
– Eh! Sejtettem, hogy Zoltánék nem eresztenek ilyen könnyen. De most
hagyjuk ezt, Lauka… Inkább mesélj, hogy vagy?
Az elmúlt hónapokban persze több alkalommal is beszéltünk, de mindig
csak futtában. Én a munkáim és a terápiám után rohangáltam, Bencének és
Isabelnek pedig az alapítvány körül akadt rengeteg dolga, amelyek
menedzselése nem kis kihívást jelentett ennek a két embernek, akiket
inkább áldott meg az élet kreativitással és lelkesedéssel, semmint
szervezőkészséggel. Azért persze állták a sarat… De aznap, kihasználva,
hogy egy kicsit nyugalmasabb körülmények közt bukkantunk egymásra,
dőlni kezdett belőlem a szó. Bence türelmesen hallgatta, míg én jó negyven
percen keresztül meséltem a történésekről és a kavargó érzelmeimről, és
mikor a végére értem, ő még hosszan morfondírozott, ugyan mit is
mondhatna minderre. Olyan elmerengve nézett rám, hogy egy pillanatra azt
hittem, lefagyott a kép.
– Bence?
– Itt vagyok… Csak gondolkodom. Szeretnék valami jó tanácsot adni.
– Már adtál, nem emlékszel? Nézzek bele a poggyászaimba, ha el akarom
őket hajítani…
– Igen, és frankón le a kalappal előtted, mert talán az életben a
legnagyobb bátorság ahhoz kell, amit most csinálsz. Csak ugye…
– Ugye mi? – kérdeztem türelmetlenkedve.
– Vigyázz magadra! Túl lehet tolni ezt az aknamunkát, hidd el nekem. Jó
lenne, ha nem felejtenéd el, hogy mindeközben az élet alapvetően egy szép
dolog. Nem ártana, ha egy kicsit kieresztenéd a gőzt… Főleg ezt a düh
dolgot. Nagyon be tudja tekerni az embert. Mikor voltál egyáltalán utoljára
szórakozni, Lauka?
– Augusztus végén… – vallottam meg, egy röpke pillanatra felidézve a
Patrikkal töltött estét, aki felől egyébként – néhány hébe-hóba váltott „hogy
vagy?”-tól eltekintve – nem sokat hallottam.
– Hát, az nem most volt… Jaj, Lauka, többször kellene beszélnünk…
– Rajtam nem múlik. Illetve… hülyeséget beszélek. Rajtam is múlik.
Csak mindig annyi a dolog…
– Majd figyelünk rá. De most fogd meg Esztit, és csapjatok valami jó kis
csajos estét.
 Ja igen, Eszti. Az ősszel, csodák csodájára, szerelembe esett. És, ismerve
a különcök iránti vonzalmát, sokként ért, amikor valahol december elején
megvallotta: pár hete randizik egy ügyvéddel, és komolynak ígérkezik a
dolog. A megdöbbentően átlagos, kedves és figyelmes Péterrel ráadásul
olyan teljesen átlagos és Eszti által korábban tökéletesen megvetett
programokon vett részt, mint a hétvégi villásreggelizés, a hosszú hétvégézés
és a páros vacsorák. Péter egyébként gyakran lógott nálunk, így én is
megállapíthattam, hogy rendes, és ügyvéd létére laza fickó, aki – és nem
tudom, hogy jófejségből vagy csak mert még jobban be akart vágódni
Esztinél – azt is felajánlotta, hogy segít a végrendelet ügyében. Merthogy
időközben a nagyanyám tényleg megtámadta. Én persze bőszen hárítottam
Péter ajánlatát, de ő nem hagyta magát. Mint mondta, az egész családja
ügyvédekből áll, az apja irodájában három tanonc is dolgozik, majd rájuk
osztja a dolgot.
– Ez csak papírmunka – mondta egy este. – Őszintén, azt sem tudom,
egyáltalán komolyan gondolják-e a dolgot. Mármint főleg a másik ügyvéd.
– Már miért mondod ezt? – kérdezte Eszti.
Aznap kis leánylakásunk nappalijában gyűltünk össze, amolyan őszi
hangulatban, hogy a nappali dohányzóasztala köré dobált párnákon forró
csokit iszogassunk és gesztenyét süssünk. Végül a hygge-életérzést egy kis
közép-európai melankóliára cseréltük, azaz a gesztenyéből mikrós popcorn
lett, a csokizásból meg borozás, ami jobban is passzolt mind a témánkhoz,
mind a novemberi letargiánkhoz.
– Fura az egész… – vonta meg a vállát Péter, majd Eszti mellé telepedett.
– Először arra hivatkoztak, hogy a nagynénéd nem volt magánál, amikor
végrendelkezett. Amikor ezt az érvet annak a nővérnek a nyilatkozata
nyilvánvalóan kigolyózta, akkor azért kezdtek perelni, hogy érvénytelen a
végrendelet.
– Merthogy Edina nővér volt az egyik tanú – magyaráztam Esztinek. – És
a végrendeletben Emma rá is hagyott pénzt, valami százezer forintot.
– És ilyet nem lehet? – kérdezte Eszti.
– Nem – rázta a fejét Péter. – A tanú nem lehet az, akire hagynak valamit.
De az ügyvédnek el kellett mondania, hogy ezzel az indokkal legfeljebb az
Edina nővérnek hagyományozó rész lesz érvénytelen, de nem az egész…
– Szerencsétlen Edina nővér! – nyögtem. – Mit hoztam a nyakába! Írtam
neki, hogy ne aggódjon, ha ez lesz a vége, kifizetem neki azt a pénzt, még
ha pluszmunkát is kell érte vállalnom.
 – Ez szép tőled – bólogatott Eszti. – Na de akkor Laura és Bence
hagyatéka nincs veszélyben?
– Nincs – rázta a fejét Péter.
– Akkor meg miért vágnak bele?
– Két dolgot tudok elképzelni – töprengett el Péter. – Az egyik, hogy az
ügyvédjük van olyan szar alak, hogy erről nem beszélt nekik, csak hogy
lehúzhassa a munkadíjat. A másik, hogy szívatnak. Az eljárás szívás, sok
idő és energia. Főleg ezek a hagyatéki cuccok. Mindkettőre láttam már
példát.
– Jájh! – fintorodott el Eszti.
– Komolyan mondom, nem láttam még olyan hagyatéki ügyet, ahol ne
estek volna egymásnak a rokonok. Már nem úgy értem, Laura, ezt nem te
provokáltad, csak véded magad…
– De akkor is! – vágtam a szavába. – Ez az egész nem hiányzott. Hogy
ezt mivel vonzottam be magamnak, csak azt szeretném tudni…

***

Bence azt mondta később, hogy ne akarjam. Merthogy egyrészt ez a

vonzás/bevonzás nem is úgy működik, ahogy azt a legtöbb ember hiszi,
másrészt pedig gyakran hisszük azt, hogy amit úgymond bevonzunk, az
rossz, fájdalmas, pedig csakis azért érezzük így, mert hiányzik belőlünk,
emberekből a kellő bölcsesség ahhoz, hogy belássuk: mindenre, ami az
életünkbe jön, arra szükségünk van.
Bence szerint ugyanis könnyen lehet, hogy éppen ez az oktalannak tűnő
pereskedés az, amire akkor éppen szükségem volt. Mert alkalmat adott rá,
hogy megvédjem magam. Amit meg kellett tapasztalnom… Ki tudja, lehet,
hogy igaza volt. De ez nem vigasztalt különösebben, és egyébként is,
történt akkoriban valami: rohamosan fogyni kezdett az erőm. Az erőm, a
lelkesedésem, a kitartásom… Minden. A fotós suli utolsó két alkalmát is
alig vártam, hogy véget érjen. Ennek ellenére a képzés befejezése óta a
fotózásban is alig találtam örömöt, és az analóg gép, amire beruháztam,
ahogy az előhívó folyadékok és a többi cucc is hónapok óta érintetlenül
álltak a szobám sarkában egy dobozban. Egyre kevésbé izgatott, hogy
Ábrahámhegyet megtarthatom-e, vagy sem. Persze lehet, mindehhez köze
volt az undok novemberi időnek és annak, hogy Eszti és Péter boldogsága
mellett én egyre nyomorultabbnak éreztem magam.
A karácsony közeledte pedig nem sokat javított a helyzeten. És egyedül
terveztem tölteni a szilvesztert is. Egyébként azt, hogy az újévet egyedül
töltöm, eleinte nem éltem meg traumaként. Az előző napokban nagyobb
volt a forgalom az étteremben, mint valaha, a privát fotós munkák pedig
végre kifutottak. Alaposan el is fáradtam bennük, főleg mert kínként éltem
meg, hogy valamiféle érdeklődést préseljek ki magamból az ügyfeleim és
az igényeik iránt. Így aztán másra sem vágytam, mint hogy pizzát rendeljek
és a kanapén fekve Reszkessetek betörők- ismétléseket nézzek.
Csakhogy ezt nem mindenki hitte el nekem. Eszti például olyan aggódó
arccal indult el a vidéki szilveszteri buliba, amit Péter haverjai rendeztek
egyikük nyaralójában, mintha biztosra venné, hogy hazatérve a
zuhanyzóban kuporogva fog rám bukkanni üres vodkásüvegek között full
depressziósan, és nem akart hinni nekem Patrik sem.
„Mi, ez most komoly?” – írta, mikor az egymásnak küldött „Boldog
karácsony”-ok után megkérdezte, hogyan töltöm az újévet. – „Ne már! Az
ember nem töltheti egyedül a szilvesztert!”
Rá akart venni, hogy menjek el velük a szilveszteri hétvégére, de tényleg
nem vágytam emberek közé. És persze bizonygattam, hogy jól van ez így,
és azt hittem, sikerült is meggyőznöm. Ahogyan magamat is.
Aztán valamikor tíz óra tájban, abban az időben, amikor annak idején
Viola mamánál egyfajta előkoccintásra került a sor, mielőtt mindenki ment
a maga szilveszteri programjára, valami bekattant nálam. Elképzeltem
Eriket, Endrét és Beát – ja, aki egyébként, mint Eriktől megtudtam, végre
állapotos volt – és apámat meg a nőjét, akik Viola mama száraz sajtos
pogácsáit majszolják, és elképzeltem, ugyan mit érezhetnek, amikor így
végignéznek a megfogyatkozott családon? Egyáltalán feltűnik nekik, hogy
nem vagyok ott? Beszélnek rólam? Gondolnak rám? És hirtelen rettentő
egyedül éreztem magam, és valóban komoly vágyat arra, hogy egy doboz
cigivel és egy üveg vodkával bekuporodjak a fürdőkádba.
És persze felhívtam apámat. És persze kinyomott. Öt perc után jött egy
SMS Eriktől, hogy „Lauka, most ne erőltesd!”
Nem tudom, mennyi ideig bámultam ezt a négy szót a telefonom
kijelzőjén, majd annak a képernyővédőjét. Talán egy óráig? Ha igen, úgy
megmondom őszintén… Ez volt életem legborzalmasabb órája. Csak ültem
ott a telefonommal a kezemben, még az utcáról beszűrődő petárdaropogásra
is süketen, és… És minden erőmmel próbáltam nem belegondolni, hogy
mégis, mi értelme az életemnek. Olyan volt, mintha csukott szemmel ültem
volna egy szakadék szélén, és a túlélésem csakis azon múlt volna, hogy
belebámulok-e ebbe a szakadékba, vagy sem. Ha nem teszem, talán lesz
bátorságom felvenni a harcot a következő órák, napok, hetek jelentette
kihívással, és menni tovább, amíg… amíg valami csak jobb lesz.
Azt kell mondjam, azóta, hogy Bence visszatért az életembe, ez volt az
egyetlen olyan pillanat, amikor tudtam, nem szabad feltennem magamnak a
kérdést: miért? Miért zúztam szét magam körül mindent? Miért élek egy
leánylakásban immár gyertyatartó harmadikként, miért zúzom szét a testem
és az elmém a heti hatvan óra munkával, a lelkem a terápiás üléseken és
Emma naplóinak oldalain? Miért dobtam ki egy csomó pénzt a képzésre, ha
ugyanazokat a bamba esküvői portrékat készítem, mint egy éve ilyenkor?
Akkor meg miért? Nem mertem feltenni ezt a kérdést, mert tudtam, hogy
akkor és ott úgysem lenne rá válaszom, és azt is tudtam, hogy akkor és ott
ezt nem viselném el.
Persze ez elkerülhetetlen volt. Mármint az az állapot, amibe akkor
kerültem. Mai fejemmel azt mondanám, törvényszerű. Hisz olyan ez, mint
amikor lerombolod a lakhatatlanná vált házad. Éltél, éldegéltél benne
hosszú éveken át, megszoktad, hogy mállik a vakolat, hogy nyikorog a
parketta, hogy a pincéből bűz szivárog fel, de sem azt, sem a folyamatos
dohszagot nem érzed már, ahogy az ember előbb-utóbb mindig hozzászokik
a büdöshöz. És különben is, azt mondod magadnak, hogy neked legalább
van fedél a fejed felett, és másnak még ennyi sincs, így aztán ülsz tovább a
putriban és a büdösben, amíg… valami nem történik. Már ha szerencséd
van. Ha szerencséd van, kapsz egy kis friss levegőt, és rájössz, hogy eddig a
büdösben ültél. Rájössz, hogy a szabad ég alatt is lehet élni, meghalni meg
lehet a négy fal között is.
Ha peched van, akkor ez a felismerés sosem jön el. De akkor sem lehet
megúszni. Nem lehet megúszni azt a pillanatot, amikor a régi házad már
szétzúztad, az újra meg még csak terved sincs, ellenben nem látsz magad
körül mást, csak romokat. Na, az a pillanat ott, a romok között… Az szívás!
Az borzasztó! Bár tudnék rá módszert, hogy meg lehessen úszni, de nincs.
Illetve talán egy. Ki kell várni. Ki kell várni, hogy valami történjen. Mert
valami történni fog. Ha hagyod az életet segíteni, segíteni fog.
Talán ez tartotta bennem a lelket akkor is, amikor a kanapén ülve
gubbasztottam a telefonommal a kezemben, míg a háttérben ment a
Reszkessetek betörők 2., aminek sem a hangja, sem a képkockái nem
jutottak el a tudatomig. De azt hiszem, Bence szavai, amiket akkor mondott
a hídon, valahol ott suttogtak a lelkem mélyén: „Az élet vigyáz rád,
Lauka…”. Vigyázott is. Egyszer csak megcsörrent a telefonom, és úgy
összerezzentem, hogy kis híján kiesett a kezemből. Patrik volt az.
– Haló? – szóltam bele olyan fátyolos hangon, mintha víz alól beszélnék.
– Mondd, hány szám alatt laksz? – kérdezte köszönés helyett.
– Miért? – kérdeztem zavarodottan.
– Azt mondtad, hogy a Baross utcában laksz, nem messze a könyvtártól.
Na, áruld el szépen!
Megmondtam, és amikor öt perc múlva kinyitottam a bejárati ajtót, ott
találtam Patrikot amolyan igazi filmes pózban az ajtófélfának támaszkodva,
szilveszteresen elegánsan, kezében egy üveg vörösborral.
– Bocs, csak most tudtam lelépni – szabadkozott, majd meglengette a
magával hozott üveg vörösbort –, de ezt azért magammal hoztam a
haverom házibulijából.

Hogy mi lett volna velem Patrik nélkül azon az estén? Őszintén? Sejtelmem
sincs. Akkoriban már, ha nem is artikuláltan, de benne/velem élt életem
vezérlőelve: ne hagyj semmit az árnyékban. Ha valami zavar, nézz rá! Ha
valami nyomaszt, hagyd, hogy addig nyomasszon, amíg ki nem feslik annak
valódi oka. Ne terelj, ne háríts, ne tagadd le, mert annak úgyis rossz vége
lesz. A lélek olyan, mint egy behorpadt motorháztető: ha csak erővel
visszanyomod a horpadást, ahelyett, hogy az egészet szépen kikalapálnád,
csak kipúposodik máshol. Igen, nem szabad árnyékban hagyni a dolgokat.
Az az este az egyetlen kivétel. Ha Patrik ott nem bukkan fel… De nem
akarom túldramatizálni a dolgot, ám… Csak hát… Hagyjuk is! A lényeg,
hogy olykor mégiscsak előfordul, hogy jobb valamit meghagyni a
sötétségnek. No persze ezt akkor még nem tudtam. Ahogy azt sem,
tulajdonképpen mi bajom van. Azokban a hónapokban ugyanis olyan
érzésem volt, mintha körbe-körbe járnék. De ez így még nem pontos
megfogalmazás. Tudják, vannak azok az Escher-rajzok. Az önmagukba
visszatérő lépcsőkről. Na, hát! Én úgy éreztem, egy ilyenen gyalogolok
egyre, de úgy ám, hogy a tér egyre szűkül. Pedig tudom, tudtam, hogy van
valahol kiút. De nem láttam. Mint amikor az ember belebámul a napba, és
utána pont azt a valamit nem látja, amire rá akar fókuszálni. S valami
különös vakfolt éppígy takarta akkoriban a szemem elől az örömöt. Az
ábrahámhegyi epizódtól szilveszterig tartó időszakban nem egyszer fordult
elő, hogy hiába akartam örömöt felfedezni az életemben, nem tudtam. És
azt hiszem, ez az én fogalmam a depresszióra. Amikor nézel valamit, de
nem látod. Amikor nézed az őszi napsütést, a színes leveleket, a bögre
meleg teát, kedvenc regényed az ágyad mellett, de nem látod őket.
Akkoriban Noémi doktornőnél többször is felmerült az antidepresszáns
kérdése, de valahogy mindig történt valami, amivel át tudtam lendíteni
magam a holtponton. Valami örömforrásból (például egy szilveszteri Patrik-
látogatásból) végre csak elérte annyi impulzus az agyamat, ami berúgta a
szerotonintermelésem, hogy gyógyszer nélkül is el tudjak evickélni a
következő ilyen epizódig. Hogy ez jó ötlet volt-e, vagy fölösleges
önkínzás? Jó kérdés!
De, mint mondtam, tudtam, hogy valahol van kijárat, és azt keresni még
a legromosabb pillanataimban sem szűntem meg. Ennek jegyében az új
évben, a legelső terápiás ülésen Noémi doktornőtől új házi feladatot
kaptam. Ahogyan egyre esetlenebbül botorkáltam az új igazságaim sötét
göröngyei között, ahogy egyre több kapaszkodót vagy épp illúziót kellett
elengednem, úgy nőtt bennem a vágy arra, hogy ezek helyett egy másik
felém nyúló kezet ragadhassak meg. Ez lett nekem az anyám – pontosabban
az anyám emléke. Ami itt-ott felbukkant Emma naplójában is, és ezekből a
töredékekből egy sokkal árnyaltabb kép rajzolódott ki róla, mint ami
egészen addig bennem élt. Kis- és kamaszkoromban ugyanis mást sem
hallottam, mint hogy anyám egy önző, élvhajhász, megbízhatatlan, drogos
teremtés volt, akit az apám úgy mentett ki a gonosz anyja mellől a
nyomorból, de ő nem tudta megbecsülni azt a nyugodt és biztonságos életet,
amit ő kínált. „Hajtotta a vére…”, ahogy apám és a nagyi mindig mondták,
és újra a bajt kezdte keresni. Csakhogy az új valóságomban az apám és a
nagyanyám vették föl a rossz zsaru szerepét, hogy másként ne fogalmazzak.
Amit ott, az ábrahámhegyi kifakadásomban apám fejéhez vágtam,
komolyan gondoltam. Csak lassan érett meg bennem a megértés, de akkor
és ott nem tagadhattam tovább: az anyám elmenekült tőle. Tőle, Viola
mamától, a pasaréti villától, mindentől… A gyerekeitől. Ami viszont azt
jelentette, hogy nem gonosz családelhagyó volt, hanem áldozat. Az anyja és
a férje áldozata.
 „Ma találkoztam Annával – írta Emma egy helyen. – Elmondta,
hogy ikrei lesznek. Azt hiszem, ha nem egy kávézóban ülünk,
elbőgte volna magát. Hétvégén otthon járt Kőrösön, a bolond
anyja persze oda és vissza van az örömtől. „Na, most már
megfogtad!” Az a Valéria, a korlátolt vén tyúk…! Mintha még
mindig azon rettegne, hogy Anna egyszer csak elhagyja Zoltánt,
és felbukkan a házuk kapujában. Hisz meg is mondta neki, amikor
Zoltán megkérte… „Én nem etetlek többet, tartsd el magad, a
gyárba mindig keresnek embert…” Annát egy gyárszalag mellett
elképzelni! Ezt a kedves és jó angyalt. Szegénykém, ha felvették
volna az egyetemre…! De egy reakciós apával…! Pedig mennyire
máshogy alakult volna minden, ha tanulhat. Mennyire
máshogy…”

Szóval így indult az új évem. Szinte küldetésként fogtam fel, hogy minél
több mindent kiderítsek anyámról. De ez jót tett. Felrázott és arra buzdított,
hogy cselekedjek. És ahogy egyre több mindent bogoztam ki a múltjával
kapcsolatban, úgy tért vissza belém az élet.
Egy napon úgy döntöttem, hogy kinyomozom, hol és mikor tartotta azt a
kiállítást, ahol az a fotó készült róla és Emmáról. Hátha készített ott más is
fotókat, ne adj’ isten, valaki meg is vásárolta ott az egyik képét. Mindent
megadtam volna érte, hogy lássam egy festményét. Úgy éreztem, ha a
művészetét jobban megismerném, hozzá, a személyéhez is közelebb
kerülnék… Egyébként a kiállításról leírást is találtam valahol a naplóban,
nem csak a fotót.

„Anna estéje csodálatosan sikerült. Én annyira büszke voltam rá.

És milyen helyes ez a kis műhelygaléria! … De persze Zoltán
megint elrontotta Anna estéjét. Ahogy kiléptek az ajtón, azzal
kezdte nyüstölni, hogy hagyja abba a festést, mert az egész csak
pénz- és időpocsékolás, hogy a gyerekei már nem is látják, és
milyen anya az ilyen! Az a szamár Zoltán képes volt ilyet
mondani! Hallottam, mert pár méterrel arrébb épp ott álltam én
is, mikor már pakolni kezdtek. Kimentem cigizni. Próbáltam oda
sem figyelni, inkább a Vár kupoláját bámultam meredten, de a
disznóságok, amiket Anna fejéhez vágott, csak áthatoltak a
dobhártyámon. Szerintem amúgy csak féltékeny. Mármint Jean-
 Philippe-re. Amióta ő tanította Annát, szárnyakat kapott, és az
este sikere is nagyrészt neki köszönhető. Elhozta jópár
tanítványát, akik meg a pénzes és művészetekre viszonylag
érzékeny szüleiket. Ők vették meg azt a két festményt is. De Zoltán
mindig is ilyen volt. Ha valami boldoggá tette Annát, ami nem ő
volt, vagy tőle származott, egyből tüzet okádott. Szegény Anna
meg túlságosan… törékeny és lágy volt ahhoz, hogy
ellenállhasson.”

Erről a Jean-Philippe-ről hamar összeraktam, hogy ő az a francia pasas,

akivel anyám lelépett. A „drogos csavargó”, ahogyan nagyanyámék, ha azt
hitték, nem hallom vagy nem figyelek, emlegették. „Az ilyenek sosem élik
meg az öregkort…” Hogy ezzel a nagyi rá vagy anyámra célzott, sosem
tudtam meg, mert olykor azt is hangoztatták, hogy a drogos csavargó
sodorta őt is abba a végzetes balesetbe, amikor is valami kábítószer hatása
alatt vezetve egy fának ütközött.
Botladozásaim során tehát új göröngyökbe is ütköztem: anyámba, a
francia festő szeretőjébe és a magyar hagyatéki eljárásrend kacifántjaiba.

Végre elérkezett a tél vége, és vele a február huszonnyolcadika. Azaz a

harmincegyedik születésnapom. A nap, amikor Eszti megelégelte a
sorvadásom, és ragaszkodott hozzá, hogy megünnepeljem magam. Pénteki
nap volt, de aznap nem volt műszakom az étteremben, illetve Noémi
doktornő mandulagyulladása miatt a délutánom is felszabadult, így semmi
kifogásom nem maradt. Hagytam, hogy Eszti magával cipeljen egy fodrász
barátnőjéhez, ami után egy csajos ebédet terveztünk be.
Mindenesetre nehezen kerültem ünneplős hangulatba. Például folyton
nyaggattam Esztit, hogy hadd fizessem én a fodrászt – neki a vörös
bubifrizuráját igazították meg –, ha már magával hozott. Ő persze
ostobának nevezett, és magamban azt gondoltam, hogy akkor meghívom
ebédre, ám egyszer csak, míg az „új stílusomat” megalapozni hivatott sötét
melírozást ígérő alufóliacsíkokkal gubbasztottam egy hőlámpa alatt, kaptam
egy üzenetet, ami felborította a tervemet.
– Azta…! – bukott ki belőlem, és engem is meglepett, milyen hirtelen
szaladt fülig a szám, míg kimondtam: – Patrik itt van Budapesten. Velem
akar ebédelni.
 – Micsoda? – fordult felém Eszti, mire a fodrásza kis híján belemetélt a
fülébe. – A szexi sátras pasi?
– De megírom, hogy már veled…
– Eszedbe ne jusson! Vele kell ebédelned. Hívd meg estére is!
– Nem lehet – ráztam a fejem, tovább olvasva az üzenetet. – Csak egy
pár órája van Budapesten. Állásinterjúra jött.
– Mi? Állásinterjúra? Hazaköltözik?
– Gondolkozik rajta – feleltem szórakozottan. Igazából mikor
karácsonyra hazajött, akkor is volt egyen, de az nem jött be neki.
– És ezt te nem is mondtad? Hogy végleg hazaköltözik?
– Azért ez nem biztos… De ha haza is cuccol, egyáltalán nem biztos,
hogy lenne velem komolyabb terve.
Ebben végül elbizonytalanodtam. Sőt, az aznapi találkánk után igazából
az ellenkezőjére kezdtem gyanakodni. Mikor is a kellemes, de gyors
ebédünk végén a belváros egyik legjobb és legkisebb burgerezője előtt
elváltunk, azt mondta, reméli hamarosan talál megfelelő állást, mert akkor
talán többet láthat engem is… Hm… A költözése okaként egyébként azt
jelölte meg, hogy a cégét felvásárolja egy másik vállalat, és nem
szimpatikus neki az új vezetőség. És bár a hegyeket imádja, mégis csak itt
van minden barátja és családtagja, és már rég megfogadta, hogy ha ez a
munkája ugrik, akkor hazajön. Az aznapi állásinterjúról pedig azt mondta,
megvolt a kémia. Hm… Komolyan elgondolkodtam, hogy ha Patrik srác
hazaköltözik, szingliségi fogadalmam komoly próbának lesz alávetve. De,
végül is, ehhez sem ragaszkodhat örökké az ember.
– És én mióta mondom ezt?! – kérdezte Eszti fennhangon, hogy
túlharsogja a szórakozóhely zaját, ahol este a szülinapomat ünnepeltük. –
Az ember nem arra termett, hogy egyedül legyen.
– Ezt még életemben nem hallottam tőled! – vágtam vissza. – Az elmúlt
tíz évben még a párkapcsolat szó hallatán is kiütéses lettél…
– Jól van na, kell hozzá egy megfelelő pasi.
A megfelelő pasi épp akkor landolt az asztalunknál. Péter három gin-
tonikot hozott, és egy Samu nevű havert. Aznap este Eszti egy, a boltjában
dolgozó kollégája/barátnője, Vivien is velünk tartott, akit én is kedveltem,
emellett Péter unokaöccsét is az asztalunkhoz vártuk. Úgy látszik, Eszti
mindent elkövetett, hogy minél több ember vegyen körül a
születésnapomon, ha már, Eriket leszámítva, egyetlen családtagom sem
köszöntött fel. Amúgy jó fej embereket gyűjtött össze, de egyébként nem
lett volna rá szükség – legalábbis nem azért, hogy felvidítsanak. Hála a sok
kedves üzenetnek, amit aznap kaptam.
Már reggel kezdődött, amikor is az épp Srí Lankán tartózkodó Jonas
befotózott egy kiselefántos képeslapot, amire írt is egy cuki üzenetet és azt,
hogy fél évig tartana, míg a lap megérkezik hozzám, így inkább ezen a
„fenntarthatóbb módon” küldi el. Bence ugyancsak beköszönt Skype-on, de
ami még inkább meglepett, vele együtt Isabel is. Ha Bence a párás Indiát,
akkor Isabel látványa a virágos francia tavaszt hozta: ragyogott és
milliószor boldog születésnapot kívánt, majd miután Bencét kituszkolta a
képből, még hosszan beszélgettünk, és megállapodtunk, hogy ezentúl
gyakrabban tartunk ilyen beszélgetős lány-chatpartikat. De ezzel még nem
volt vége a meglepetések sorának. Esztivel és a barátjával italokért
indultunk, és épp beálltunk az U alakú pult egyik oldalán kialakuló kisebb
sorba, amikor Ügyvéd Péter egyszer csak így szólt, megérintve a karom.
– Na, végre megjött Alex is! A kis szaros… Úgy látom, tényleg hozta ezt
a titokzatos új nőjét… Azért remélem, nem nyelte le a nyelvét. Ott ni, a
rózsaszín ingben.
Péter a pult másik oldala, vagyis az U másik szára felé mutatott. Ott
megláttam a nekünk háttal a pultnak támaszkodó rózsaszín inget és a köré
fonódó meztelen női kart. Alex unokaöcsi tényleg nagyban smárolt
valakivel, és ugyan a nőből nem sokat láttunk, nekem mégis kellemetlenül
moccant meg a gyomrom. Nem hiába: a következő pillanatban a tekintetem
keresztezte Nóriét, aki épp lecuppant a lovagjáról, és buja mosolya rögvest
elolvadt, amikor megpillantott engem a pult túlsó felén.
– Gyertek, menjünk oda hozzájuk! – mondta Ügyvéd Péter, s már indult
is.
Én azonban csak álltam ott megkövülten, míg Nórival farkasszemet
néztünk a kékes fénynél megvilágított pult fölött a felszeletelt
citromkarikák, mentabokrok, alkoholosüvegek és villámsebességgel mozgó
mixerek erdején keresztül, miközben ő még a karját is elfelejtette lefejteni
Alex nyakáról.
– Na, ez érdekes lesz! – morogta Eszti, kimozdítva bénultságomból, és
húzni kezdett maga után a pult túloldala felé.
Míg a tömegen furakodtunk keresztül, próbáltam rendezni a vonásaimat,
hogy mire odaérünk Nóriékhoz, kellően kimért és hűvös lehessek. Őszintén
szólva eleinte még megvolt bennem a szándék, hogy megkeresem egykori
barátnőmet. Már úgy értem, amikor hazaértem. Szerettem volna tisztázni a
helyzetet, mert hibásnak éreztem magam. Pontosabban, úgy éreztem,
kizárólag az én hibám a kialakult helyzet. Tulajdonképpen ez volt az egyik
legelső áttörés, amit elértünk Noémi doktornővel: hogy dühös lettem
Nórira. Mármint nem mintha az lett volna a célja, hogy dühöt érezzek, de az
sem volt normális, hogy a teljes felelősséget magamra rántottam. Úgy
éreztem, az egész szituációt azzal okoztam, hogy nem voltam hozzá őszinte
– hogy el kellett volna mondanom neki az egész Bence-sztorit.
Akkor a doktornő rákérdezett, hogy mit jelent az, hogy kellett volna?
Akkor jöttem rá, hogy anno úgy gondoltam, nekem nincs jogom titkolózni
Nóri előtt. És azt is gondoltam, hogy az, hogy annyi mindent megosztunk
egymással, valamiféle gyerekkori bizalomból fakad, de igazából arról volt
szó, hogy mindig is ő volt az erősebb személyiség a kapcsolatunkban, ezért
úgy éreztem, nekem nincs is jogom előle eltitkolni semmit. De semmit. És
mint Noémi doktornő rámutatott: a Bencével való viszonyom életem egy
igen érzékeny és intim történése volt, és nekem jogom volt eldönteni, hogy
ebbe a titokba kit vonok be, és kit nem. Pláne hogy én eleve egyedül
akartam Indiába utazni, és az, hogy Nóri becsatlakozott, nem jelenti azt,
hogy ezzel automatikusan valamiféle igazmondási kötelezettség hárult
volna rám utam célját illetően.
Ezen igazságommal felvértezve léptem hát Nóri elé, aki szebb volt, mint
valaha: enyhén göndörített fürtjei és a kék-fekete csíkos csillámos felsője
arról árulkodtak, alaposan kicsípte magát az aznapi estére. Viszont erősen
lefogyott: a kulcscsontja szinte átdöfte a bőrét, és ettől valahogy
törékenyebbnek tűnt. De nem úgy a tekintete. Az hideg volt, akár a jégcsap.
Láthatólag dühítette a felbukkanásom, ugyanis amikor odaértünk, kapásból
félrenézett, és egy pontot kezdett bámulni valahol a távolban.
– Helló, kúúúúzin! – köszöntötte Péter nagy lelkesen Alexet, aki
ránézésre huszonhárom, ha lehetett.
De meg kell hagyni, bitang jóképű volt: sötét, dús haj, hófehér fogsor és
nagy világosbarna szem, amely olyan bugyután meredt a világra, amitől egy
kissé… borjúszerű lett.
A „kúúúúzinok” nagy vidáman megveregették egymás vállát, Alex
büszkén prezentálta Nórit, majd mikor Péter be akart mutatni minket, Eszti
felemelte a kezét:
– Ó, erre semmi szükség! – mondta fanyarul mosolyogva, mint aki
remekül szórakozik a helyzeten. – Mi hárman jól ismerjük egymást még az
egyetemről.
 – Komolyan? Hát ez micsoda véletlen – vigyorgott Péter. – Tök jó!
– Annyira nem – motyogott Eszti, de a barátja nem hallotta, mert elindult
vissza az asztalunkhoz.
Mi követtük, de még meghallottuk Nóri hangját, ahogy Alexet kezdi
kérlelni:
– Figyu! Nem mehetnénk inkább máshová?
– Most miért? – kérdezte Alex értetlenül. – Tök rég láttam Petit, és a
zene is zsír.
Én hátrapillantottam, és láttam, hogy egykori barátnőm ajkát
lebiggyesztve követi a nagykamaszt… Akiről hamarosan megtudtam, hogy
a testnevelésire jár, és „imádja a király bulikat”. Az is hamar világossá vált,
hogy fogalma sincs arról, Nóri egy kétgyerekes anya, és valószínűleg arról
sem, hogy valójában hány éves.
Egykori barátnőm szemmel láthatóan gyűlölte a helyzetet. De akkor még
nehéz lett volna eldönteni, hogy a kiszolgáltatottságtól feszeng, hogy
bármikor lebuktathatjuk vagy… a csávót szégyelli. Alexet, aki épp akkor
fejezett be egy sztorit arról, hogy mekkorát sörpongoztak a haverjaival a
múlt hétvégén, amivel engem, Esztit és Vivient akart szórakoztatni.
– Na, és te meg Nóri? – kérdezte a beszámolója végén, szemében az
együgyű emberek utánozhatatlanul ártatlan csillogásával. – Nagyokat
buliztatok az egyetemen?
– Hát, én arra már nem emlékszem – válaszolt Nóri helyett Eszti. – Jó rég
volt már az.
– Jó rég? – nézett ártatlanul Alex. – Mikor diplomáztatok? Egy éve?
– Öh… – kezdtem, és mivel képtelen voltam elfojtani a vigyoromat, Nóri
beelőzött:
– Nem mondanám. Már hogy sokat buliztunk együtt. Tudod, mi eléggé
más társaságban mozogtunk.
– Ó! – hökkent meg Alex. – Pedig valamiért azt hittem, nagy barinők
voltatok. Eszti azt mondta, jól ismertétek egymást.
– Attól azért még nem mondanám, hogy barátnők voltunk – felelte Nóri
hidegen.
Éreztem, hogy a szőrszálaim dühösen ágaskodni kezdenek a karomon.
– Nem? – kérdeztem a szemöldökömet felvonva. – Tényleg nem? Pedig
azt hittem, tizennégy éves korunk óta barátnők voltunk egészen addig, amíg
te egy évvel ezelőtt úgy nem döntöttél, hogy felnyomsz a vőlegényemnél,
amiért megcsaltam.
 – Úgy tudtam, már nem volt akkor a vőlegényed… – vágott vissza Nóri
heveskedve.
– Tudod jól, hogy ez nem volt ilyen egyszerű.
– Ó, persze! Körülötted semmi sem egyszerű!
Ezt olyan hangon mondta, hogy azon se csodálkoztam volna, ha a nyelvét
is rám ölti.
– A lényeg, hogy ennek nem így kellett volna véget érnie – folytattam. –
Nem volt jogod…
– Te meg hazudtál nekem!
– Ha! Komikus, hogy ezt éppen te veted az én szememre, és éppen ebben
a szituációban!
– Nem tudom, mire…
– Hogy mire célzok? Hát, a helyzetedre, kedvesem.
– Mi… Miről van szó? – értetlenkedett Alex, aki az asztaltársaság többi
tagjával némán figyelte egyre hangosabbá váló szóváltásunkat. – Ti akkor
mégis ismeritek egymást? És mi… milyen helyzetről van szó?
Nagy levegőt vettem. A fiúhoz fordultam, és faarccal odadobtam neki:
– Nóri szifiliszes.
– Hogy mi? – szörnyülködött Nóri, míg Eszti kiköpte a koktélját.
– Igen, szifiliszes – ismételtem, együttérzőn megpaskolva Alex kezét. –
Nem lenne szabad férfiakkal randiznia, az orvosa is megtiltotta. Sajnálom,
hogy tőlem kell megtudnod, de így éreztem fairnek…
– Na, ebből elég! – csattant fel Nóri, és felpattant az asztaltól. –
Rendezzük le egymás közt!
– Ahogy akarod… – bólintottam. Felhajtottam a koktélom maradékát,
majd követtem őt a vécé felé. De azért, míg távolodtam, hallottam, hogy
Alex megkérdezi: „Mi az a szifilisz?”.
A mosdók egy függönnyel elszigetelt kis átjáróból nyíltak. Amikor
beléptünk, egy pillanatra meghökkentem. A kissé izzadságszagú
egyediségre törekvő hely vezetősége a lány- és a fiúvécék
megkülönböztetésének ugyanis igen avantgárd módját választotta: az egyik
ajtót egy sereg meztelen Barbie, a másikat ugyanannyi csupasz Ken babával
jelölte meg, olyan sűrűn szögezve fel őket a fekete bársonyajtóra, hogy az
ki sem látszott alóla.
– Juj! – nyögtem fel. – Ez kicsit hátborzongató!
– Még hogy kicsit? – állt meg velem szemben Nóri csípőre tett kézzel. –
Mégis mi a fenét csinálsz?
 – Ja, én a Barbie babákra mondtam – feleltem ártatlanul pislogva, amivel
sikerült őt tovább idegesítenem.
– Leszarom a Barbie babákat! – toppantott a lábával.
– Pedig nem kéne. Ennek a belsőépítésznek komoly baj lehet a
lelkivilágával…
– Ah! – legyintett Nóri, majd miután szemmel láthatóan eltökélte, hogy
higgadtabb hangnemben folytatja a társalgást, így szólt: – Laura…
– Nóri?
– Gondolom, most remekül érzed magad a bőrödben.
– Nem mondanám.
– Nem? Tényleg nem élvezed a szituációt?
– Nos, én mindössze arra vágytam, hogy megünnepelhessem a
szülinapom, méghozzá olyan emberek társaságában, akik az elmúlt egy
évben nem fordítottak hátat nekem. Hát…, ez nem jött össze.
Nóri arca ekkor megnyúlt. Sőt, szinte riadt kifejezést öltött.
– Ma van a szülinapod? – kérdezte, majd egészen ellágyulva hozzátette:
– Ó, bakker! Hát persze! Február huszonnyolc…
Ezután mindketten zavartan elhallgattunk, méghozzá azért, mert
mindketten tudtuk, minek kell, vagyis minek kéne következnie. Végül Nóri
halkan, szinte szégyenlősen megszólalt:
– Mázli, hogy megszánt a nővérke…
Ezt a poént minden évben elmondta a szülinapomon, utalva arra, hogy ha
fél órával később születek – abban az évben szökőév volt –, akkor csak
négyévente lenne szülinapom. Lehet így is volt, csak épp az ügyeletes nővér
ezt akkora kitolásnak érezte, hogy meghamisította a születési időmet. Innen
jön a „Mázli, hogy megszánt a nővérke”. Ezt Nóri egyszer egy tortámra is
ráíratta, másik évben pedig egy egyedi képeslapot csináltatott ezzel a
felirattal. Ezek a régi emlékek alighanem mindkettőnkön végigszántottak
akkor, mert a szűkös térben vibráló feszültség mintha oldódni kezdett volna.
No persze egyikünk sem adta magát ilyen könnyen.
– Szóval… – kezdte végül ő. – Te meg Eszter újra jóban vagytok.
– Igen – feleltem. – Ami azt illeti, nála lakom.
– Nála? – kérdezett vissza, mintha nem értené, amit mondtam.
– Igen, nála. Vagyis hogy vele, mint a társbérlője.
– Hű… Az… Az klassz lehet.
Megint hallgattunk.
– És amúgy? – kérdezte. – Jól vagy?
 – Hát… Van munkám. Több is. És élvezem őket. És amúgy meg… Igen,
azt hiszem, jól vagyok.
– Annak örülök.
– Tényleg?
– Miért, talán olyan hihetetlen?
– Őszintén? Igen…
Nóri elhúzta a száját. Úgy látszott, ez a megjegyzésem nem esett jól neki.
– Hm. Azért ezt nem kéne…
– Ugyan mit? – kérdeztem. – Amikor legutoljára láttalak, elküldtél a
pokolba. Igazán lehetsz csalódott, amiért nem ott látsz viszont.
– Azért ez túlzás.
– Mégis micsoda? Talán nem az életemet akartad romba dönteni azzal,
hogy beárultál Ákosnak?
Nem felelt. Csak hol kinyitotta a száját, hol becsukta, mint valami rémült
ponty. Különös reakció volt ez tőle. Azt hittem, kapásból replikázni fog.
– Nos – szegte le végül a fejét. – Akár hiszed, akár nem, örülök, hogy ez
nem sikerült.
– Nos, ami azt illeti, sikerült… A régi életem tényleg romba dőlt. De
nincs rajta mit sajnálni.
Ezután megint egy hosszabb hallgatás következett, amit végül én törtem
meg:
– Na és te? – kérdeztem. – Te jól vagy?
– Szerinted? – bökött a terem felé, ahol Alexet hagyta.
– Figyelj… Mondhatod, hogy semmi közöm hozzá, de mi ez az egész?
Mi van Balázzsal?
– Hosszú lenne elmagyarázni.
– Értem.
Majd mivel talán úgy érezte, túl ridegen reagált az érdeklődésemre,
hozzátette:
– Tényleg… Hosszú és bonyolult.
– Oké, nem faggatózom.
– De megértem, ha most elégtételt érzel.
– Mégis miért éreznék? – vontam meg a vállam.
– Hát a szitu miatt… Hogy most te kapsz rajta olyan helyzeten, ami veled
volt Bencével… De nem, ezt nem úgy értem, hogy ez ugyanaz. Ne értsd
félre! Én és ez a srác nem…
 Észrevéve, hogy magyarázkodásba kezdett, hirtelen elnémult, de a
további kellemetlenségektől megkímélte a mobilja csörgése, amit
kihalászott a pöttöm, fekete szaténretikülből.
– A picsába…, hogy már megint! – mordult fel, és én a telefonja
kijelzőjére pillantottam. Balázs volt az.
Nóri idegesen topogott. Úgy tűnt, valamiért nem volt módja rá, hogy
kinyomja a hívást, mert végül felvette a telefont, amit a fülére szorított, és
beviharzott a női mosdóba.
Néhány pillanatig még elnéztem az ajtóra szerelt Barbie babák tömegét,
végül utána mentem. Ő kézfejével a kagylót takarva idegesen
magyarázkodott.
– Mi? Hát persze hogy otthon vagyok. Mi…? Hogy a bébiszitter, téged?
De miért téged…? Na jó! Nagyon kérlek, ne idegesítsd fel magad!
Különben is… Csak lejöttem edzeni. Kellett, hogy kieresszem a gőzt.
Hosszú napom volt.
Ebben a pillanatban két húsz év körüli, nagyon részeg és nagyon hangos
lány zuhant be a mellékhelyiségbe, míg egy harmadik a tárva-nyitva
hagyott ajtóban kiabált egy lemaradó negyedik barátnőjüknek, míg a
tánctéren nagy hanggal felcsendült egy Beyonce-szám, és az összes fruska
sikítva visszarohant.
– Jaj, ez a szám annyira én vagyok! – harsogta még egyikük távozás
közben, amit alighanem nem csak mi, de a vonal túloldalán várakozó
Balázs is hallott.
Nóri, becsületére legyen mondva, nem vesztette el a hidegvérét:
– Nos, igen? – szólt mély, kimért hangon a telefonba. – Jó, nem
edzőteremben vagyok. Lejöttem egy bárba. Mert inni akartam egy pohárral,
és kivételesen nem a konyhapultot támasztva. Igen, egyedül. Jaj, ne csináld
ezt! Ehhez semmi…
Ha agyonütnek, akkor sem tudom megmondani, miért tettem, amit akkor
tettem, de villámgyorsan cselekedtem. Hogy valamiféle ösztönös, ősi női
összetartás jegyében-e, vagy egykori hazugságaim okozta bűntudatom
miatt, vagy pedig mert, lássuk be, voltam hasonló helyzetben Ákos mellett,
kikaptam a telefont Nóri kezéből, és beleszóltam:
– Nóri velem van.
– Mi… Ki… az? – hallatszott Balázs zavart hangja.
– Laura vagyok.
– Laura? Mi… Mi az, hogy Nóri veled van?
 – Úgy, hogy úgy döntöttünk, leülünk végre beszélni.
– De Nóri miért nem szólt erről?
– Lövésem sincs, miért nem szólt róla. Talán mert egyikünk sem tudta,
hogy fog elsülni a dolog, és nem akart magyarázkodni. Mit tudom én!
Kérdezd meg tőle!
Azzal visszaadtam Nórinak a telefont, de azért halkan morogva
hozzátettem, hogy csak ő hallja: „Biztos, mert Nórinak agyára ment a
szifilisz”. Ő grimaszolt egyet, majd a füléhez emelte a mobilt, és zavartan
elismételte, amit mondtam:
– Így van. Nem akartam az orrodra kötni, hogy újra beszélünk… Mert…
A történtek után nem hiszem, hogy megértetted volna. Olyan hülye helyzet
egyébként is. Különben is, ez csak ránk tartozik. Lányos dolog.
Aztán elhallgatott, és közben olyan pillantást vetett rám, amit akár
hálásnak is lehetett volna nevezni.
– Igen… – mondta végül még mindig Balázsnak. – Úgy tűnik,
kibékülünk.

– Nem mondod, hogy ő lopta el a csekket? – szörnyülködött. – Basszus…!

Nem hiszem el! Kis híján egy szélhámost engedtem a lábaim közé? Na de
mi van most az alapítvánnyal? Sikerült megjógáztatni azokat a fiatal
gonosztevőket, vagy kiket?
Nevettem.
– Fiatalkorú bűnelkövetők, Nóri… Egyébként még ott nem tartanak. De
amennyire tudom, minden sínen van. Bence és Isabel dolgoznak rajta.
– Még mindig nem hiszem el, hogy smároltál vele. Már úgy értem,
Isabellel. Mi tizenöt éve vagyunk jóban, és őt előbb kaptad le, mint engem?
Szörnyű… De milyen volt?
Furcsák vagyunk mi, lányok. Vannak az életben katartikus, megrázó
élmények, felfokozott lelkiállapottal járó helyzetek, de egyik sem
hasonlítható ahhoz, amikor két régi barátnő a belváros közepén egy kebabos
étterem műanyag asztala mellett békülős beszélgetésbe kezd. Kábé hajnal
kettő felé én be is fejeztem a beszámolót az elmúlt hónapokról.
– De az tök jó, hogy még beszéltek… Mármint Isabellel és Bencével –
mondta Nóri a cukormentes kóláját, pontosabban annak üres üvegét
tilitolizva az asztalon keletkezett párafoltban. – Jó, hogy itt voltak melletted
ezekben a hónapokban. Azért ez nagyon kemény cucc…
 – Mire gondolsz?
– A naplóra. Meg erre a sztorira apáddal, és hogy el akarják tőletek
perelni Emma dolgait. Na meg az anyád… Tudod…
Elhallgatott.
– Na, mi az? – unszoltam, mert láttam, tipródik, hogy beszéljen-e.
– Szóval nekem mindig is fura volt, hogy te meg Zoli bácsi sosem
beszéltek anyukádról. De hogy még csak nem is nagyon faggattad őket. De
még a bátyáidat sem.
– Ők is csak négyévesek voltak, amikor elment, nem lettek volna nagy
hasznomra.
– Na jó, de… Még csak nem is próbálkoztál ezzel sosem. Sőt, amikor én
kérdeztelek, mindig leszereltél valamivel.
– Hát… Mivel évtizedeken át azt mondták, hogy az anyám egy önző,
gonosz gyerekelhagyó, azt hiszem, távol akartam tartani magamtól a témát.
Nem jó érzés arra emlékezni, hogy az, akinek a legjobban kellett volna
szeretnie a világon, elhagyott egy francia krapek miatt… – Ezeknél a
szavaknál elcsuklott a hangom.
– Cicám! – nyúlt át az asztal fölött Nóri, hogy megszorítsa a kezem.
– De amúgy egyre kevésbé hibáztatom őt – nyúltam gyorsan az asztalra
tett szalvétaadagoló felé. – És, őszintén szólva, egyre kevésbé hiszem, hogy
így volt. Szerintem inkább apám miatt vagyok ki.
– Hát, az kemény, ahogy a mamáddal bánt. Amúgy… arról a másik
fasziról nem tudsz semmit?
– Melyik fasziról? – kérdeztem immár könnymentesen.
– Hát, akivel lelépett. A mamád. Arról a Jean-Lucről?
– Ja… Jean-Philippe. És nem, nem igazán…
– Hát, engem megenne a penész miatta. Izgalmas pasi lehetett.
– Nem tudom. Engem az anyám és az apám kapcsolata jobban izgat.
Különben meg nem nehéz kitalálni: valószínűleg egy művészember volt,
aki jobban megértette anyámat, mint apám.
– Hm… – hümmögött Nóri komoran. – Azért… Ez a pasi így is
izgalmasnak tűnik. Csak azon a két helyen említi Emma?
– Igen… Amikor a bemutatóról ír, illetve amikor ő is találkozott vele.
Ó, igen, a találkozás a rejtélyes Jean-Philippe-pel! Hogy ezt Emma a
kiállítás előtt vagy után írta-e, rejtély. Az biztos, anyám akkor már a
pasasnál tanult, és alighanem volt is már köztük valami. És a leírás szerint
tényleg érdekes fazon lehetett.
 „Ma Anna megkért, hogy menjek le velük a Fő utcába, és nézzük
meg a helyet, amin Jean-Philippe dolgozott. Szerintem azt akarta,
hogy megismerjem őt. Meg kell hagyni, ha az esetem lenne,
engem sem hagyott volna hidegen. Nem is csak a külseje. Ahogy
ott állt, és csillogó szemmel magyarázott a terveiről, nekem is be
kellett látnom, hogy szuggesztív a pali. Egyvalami nem tetszett.
Anna tekintete. Ahogy ott állt mellette, úgy nézett fel rá, mint
valami kamasz gruppi kislány egy rockzenészre… Azt hiszem,
egészen meg fogja bolondítani, ha ez így megy tovább. Csak
valami ostobaságot ne csináljon!… Nem tudom… Olyan rossz
érzésem volt, talán ezért is ragadtam tollat. Néha úgy érzem
ugyanis, hogy ha leírok valamit, amitől tartok, azzal valami
babonás oknál fogva elejét veszem a megtörténtének. Gyakran
csak ezért beszélek a félelmeimről. Szóval nem tudom… Ahogy ott
álltam és néztem őket, valahogy az a szó jutott eszembe, hogy
„végzetes”. Mintha áradt volna belőlük, de főleg Annából. Valami
végzetes. Mintha valami ködfátyol ereszkedett volna rá, ami
elválasztotta tőlünk, emberektől. Tőlünk, az élő emberektől.
Mintha ő már a túlvilágon lenne… Ostobaság! Ostoba vagy,
Emma! Ki tudja? Talán ezért van a kifejezés: túlvilági boldogság,
nem? Biztos csak ezt láttam.”

Szomorúan elmosolyodtam magamban, ahogy felidéztem ezt a pár sort.

Mindig is sejtettem, hogy Emma boszorkány. Jó, nem boszorkány, csak
baromi érzékeny. És fogékony a hangulatokra. Mint én. Egyébként ezt is
tőle örököltem: ezt a ha kimondom, nem történik meg dolgot… Vajon
hányan néztek ezért túl aggodalmaskodónak vagy paranoiásnak?
– Laura?
– Hm? – meredtem Nórira. – Ja, bocsi, elkalandoztam. Mit mondtál?
– Szerinted miféle tervekről beszélt a mamádnak?
– Ki tudja? Talán azt tervezte, hogy letelepedik, és házat vesz itt. Bár
nyugatiként még a nyolcvanas évek végén sem… De ki tudja? Lehet, éppen
azt a tervét ecsetelte, hogyan szökteti meg anyámat külföldre.
– Szerintem már csak azért is meg kellene keresned, mert tőle
megtudhatnál többet a mamádról. Hogy milyen volt, amikor vele volt,
milyen volt az életük Franciaországban. Ha akarod, segítek… Valahogyan.
 Mindketten tudtuk, hogy Nóri semmivel sem tudna többet tenni az ügy
érdekében, mint én – már ha én egyszer ezt akarnám –, így egyértelmű volt,
hogy inkább csak gesztusról volt szó. Talán hogy ő is kifejezze az
igyekezetét, mennyire szeretné, ha rendbe jönnének köztünk a dolgok, és én
értékeltem ezt.
– Köszönöm – szorítottam meg most én a kezét. – Észben tartom. De
most már ideje, hogy te mesélj.
– Jaj!
– Igen! – meresztettem rá a szemem. – Szóval. Alex… Hm? No, mondd,
mi van Balázzsal.
Mint megtudtam, Nórinak sem mentek simán a dolgai azóta, hogy landolt
a gépe Budapesten. Amit régóta gyanított, hogy Balázsnak szeretője van,
gyorsan bizonyítást nyert. Egy kis HR-es csaj a gyógyszercégnél, akit,
ahogy Nóri fogalmazott, hónapokon át döngethetett a különféle
konferenciákon, ahol beosztásánál fogva a nőszemély is mindig elkísérte a
kutatókat.
– Már a kis Laura születésnapjánál is tudtam… Mármint úgy tudtam,
hogy mégsem tudtam. Amikor aznap annyira kiborult, hogy nem mehet a
konferenciára, igazából a nő miatt volt. Mert így elesett a jó kis kufirctól.
Szánalmas! Mindegy. De azt hiszem… Ezért reagáltam ennyire érzékenyen
erre a megcsalás témára… Te kaptad a dühöt, amit Balázsra kellett volna
lőcsölnöm…
Nóri ekkor lesütötte a szemét, és kimondta azt a két szót, amely
mindennél jobban árulkodott akkori felindultságáról:
– Ne haragudj…
Elmosolyodtam, de őszintén szólva nem teljesen hittem el, amit mond.
Mármint nem azt, hogy sajnálja és megbánta, hanem a motivációját illetően.
Persze, biztosan fájdalmasan érintette a hűtlenség téma. De azt hiszem…
Nos, ha valaki melletted azon van, hogy a saját életét minél jobban
kitágítsa, akkor előfordulhat, hogy a magadét elkezded egyre szűkebbnek
érezni. Főleg, ha eleve nehezen kaptál benne levegőt. Megtapasztalni, hogy
bármi lehetséges – igen, azt hiszem, így fogalmaztam anno Indiában. Hát
szerintem Nóri akkoriban úgy érezhette, számára semmi nem lehetséges.
Hisz ott van Balázs, a gyerekek… Ami pedig lehetséges lett volna, azt
megakadályoztam – gondolok itt a Mark-incidensre. De ezt nem akartam
megosztani vele. Legalábbis akkor nem. Nem lehet az igazságot az
emberekre erőltetni, ha azt ők maguk nem akarják látni. Ezt a fő igazságot
már akkor is ösztönösen éreztem. Még akkor is, ha a saját igazságaimra
még messze nem láttam rá. De azt, hogy Nóri megbánta, amit tett,
mindenképp értékeltem. Mindössze egy dolog aggasztott: ha valóban azért
rúgta fel a barátságunkat, mert a saját életét az enyém fényében szűkösnek
kezdte érezni, akkor mi lesz, ha végleg visszatagozódik a régi házasságába
és életébe? Ugyan meddig tart a mi kis régi-új barátságunk? De ott a
békülős kebabparti eufóriájában még nem akartam ezzel foglalkozni.
Később pedig nem kellett, de hamarosan erre is rátérek…
– Fátylat rá! – mondtam végül. – Igazából még jót is tettél velem. Ki
tudja? Talán nem lett volna annyi lelkierőm, hogy tényleg szakítsak
Ákossal, vagy az is lehet, idővel ő vagy apám rábeszélt volna, hogy
folytassuk. De így… Szóval jobb volt ez így, na!
– Ezt most komolyan mondod?
– Komolyan – feleltem, mert tényleg így volt.
Függetlenül attól, hogy mi volt Nóri motivációja az összeveszésünkkor,
nem hiszem, hogy ha visszamehetnék az időben, magukat az eseményeket
megváltoztatnám.
– Sok kis méregzsákot kipukkasztott ez az ügy – folytattam. – És jó ez
így. Vannak dolgok, amiket nem szabad hagyni tovább tokosodni.
– Hm. Hát jó… Azért, ha megengeded, én nem vagyok rá büszke
továbbra sem.
– Inkább mesélj!
Szóval úgy két héttel a hazatérésünk után Balázs, aki mintha egy ideje
már szándékosan lett volna egyre hanyagabb, egyszer otthagyta a tabletjét a
nappalijuk dohányzóasztalán, lezáratlanul. Nóri pedig néhány igen pikáns
e-mailre és fehérneműs üzenetre bukkant az alatt a pár perc alatt, amit a
férje a mosdóban töltött… Ugyanakkor Balázs köpni-nyelni nem tudott,
amikor a felesége úgy penderítette ki a lakásukból, hogy a ruháit sem tudta
összeszedni. Őszintén meglepődött! Én nem vágom, ugyan mi járhatott a
fejében, mit gondolt, meddig mehet ez így, vagy ugyan mi lesz, ha lebukik.
Kiengeszteli a feleségét egy új autóval? Nóri azt mondta, volt egy olyan
érzése, hogy csak meg akarta bántani a dologgal. Hogy ezzel akart bosszút
állni a folyamatos veszekedésekért. Merthogy nem akarta elhagyni Nórit
ezért a nőcskéért, ez elég hamar kiderült. Két hónapot élt – állítólag
tökéletes önmegtartóztatásban – egy legénylakásban, és ezalatt
folyamatosan könyörgött a feleségének, hogy fogadja vissza.
– És te megbocsátottál neki?
 – Azt nem mondtam – húzta ki magát Nóri ültében. – De ott vannak a
gyerekek…
– Tényleg, ők hogy viselték? Már ezt az egészet?
Hirtelen egészen kétségbeesett arcot vágott. Nagyot sóhajtott, és beletúrt
a hajába.
– Jaj, Laura, én ezt elbasztam!
– Mit?
– Annyira azt akartam, hogy jó és szép gyerekkoruk legyen, erre tessék!
Ki tudja, hány és hány traumát okoztam, okoztunk nekik? Hányszor láttak
veszekedni? Hányszor nem tudtak elaludni a mi veszekedésünktől?
Hallod…! Amikor Balázs kiköltözött, Máté odajött hozzám és azt mondta,
akkor most már nem lesz több kiabálás? Megszakadt a szívem…
– Nóri drágám, szerinted létezik egyáltalán olyan anya, aki mindent jól
csinál? Igyekeztél. Amit elrontasz, abból tanulsz, és próbálod nem
megismételni. Lehetőleg úgy, hogy magadat sem szadizod agyon ezekért.
Nem fog mindig menni. De szerintem kábé ez a jó szülő ismérve. Amúgy
meg… szerencsére az élet elég intelligens ahhoz, hogy kiigazítsa a szülői
botlásokat is…
– Hát remélem, mert különben a gatyám is rámegy az analízisükre… –
morogta. – Amúgy, ha ez kell majd hozzá, akkor ez kell…
– De biztos, hogy újra akartad kezdeni? – szegeztem neki a kérdést.
– Tudom, hogy ezt nehéz megérteni. De a gyerekek… Áh, hagyjuk!
Igazából nem akarom a srácokra fogni. Laura, engem megijesztett az
egyedüllét.
– Oh! – nyögtem ki, mert értelmesebb nem jutott eszembe.
– Igen… Csak ültem ott, abban a hatalmas lakásban esténként. Miután
lefeküdtek a gyerekek. Két hónapon át. És azt éreztem… Nem tudom.
Ürességet. Hogy el vagyok veszve. Hogy így, egyedül egyszerűen nincs
értelme semminek. De nem tudom pontosan megmagyarázni. A lényeg az,
hogy ijesztő volt.
– Elhiszem – mondtam komolyan.
– Te hogy csinálod?
– Ugyan mit?
– Te nem féltél ettől? Az egyedülléttől?
– De, néha… Néha nekem is ijesztő volt.
– Hát akkor? Mi segített?
 – Nem tudom, Nóri. Azt hiszem… Úgy éreztem, hogy egy részem, az a
részem, akivel régóta, vagy talán soha nem is foglalkoztam, rettenetesen
hálás volt ezért. Már az egyedüllétért. Hogy végre ő van a középpontban és
csak rá figyelek. No, nem mintha ez egyszerű lenne. De mintha egy részem
megkönnyebbült volna, hogy… Ezek szerint mégsem mondtam le róla.
– Hu… – ráncolta az orrát Nóri. – Hát, nem mondom, hogy totál értem,
mit mondasz… De azért ez jónak hangzik.
– Igen, ez az – mosolyodtam el. – Na de most már nem úszod meg. Áruld
el, ha kibékültetek, hogy jön ide Alex és az ő borjúszeme.
Most ő nevette el magát.
– Jaj, istenem! – kapta a szája elé a kezét. – Ez nem szép tőlem… De
baszki, tényleg az van neki…
– Szóval? Nekem úgy tűnik, beléd zúgott.
– Eh, tudom… És ezt nem csinálhatom tovább. Azért nem akarom
megbántani. Rövidesen meg kell mondanom neki az igazat. Már hogy nem
lesz több randink… Pedig szegényem úgy reménykedett.
– Miben?
– Hogy ma végre lefektethet.
– Vagyis még le sem feküdtetek?
– Nem. De tudod… Szóval, hiába békültünk ki és kezdtük újra a
párterápiát… Valahogy nem tudtam túltenni magam a dolgon. És arra
gondoltam… Ha talán…
– Bosszút állsz?
– Egen. Vagyis hogy ez ennyire nem volt tudatos, csak valamikor az
ősszel, amikor megint konferenciára ment, nálam bekapcsolt valami. Ami
nagyon kiakasztott. És annyira dühös voltam rá, és úgy éreztem, nem tudok
ezzel az érzéssel megmaradni. És felmentem a Tinderre.
– Csak nem? – meresztettem a szemem.
– De… de annyira patetikus volt az egész, hogy hagytam a fenébe. Jó,
volt egy-két randim, de… Aztán egyszer csak, két hete, amikor már ezer
éve meg sem nyitottam azt a vackot, összemeccseltem ezzel a cukibogárral.
– És ha annyira cuki, akkor miért jutottál most arra, hogy kirakod a
szűrét?
– Mert úgyis ez lenne a vége. És most már nem hiszem, hogy rajtam ez a
bosszú dolog segítene. Az, hogy ma felbukkantál, lehet egy jel. Egy jel,
hogy most helyre jöhetnek a dolgok Balázzsal. Lehet, tényleg eléggé rájött
a frász, amikor kipenderítettem otthonról. Igen, sokat bukna a válással,
tudod…
Merőn néztem Nórira, mire ő megrázta a fejét.
– Vicceltem. A lényeg, hogy mi van, ha most tényleg komolyan gondolja.
Talán rendbe hozhatnánk…
Kis ideig mindketten hallgattunk. Meg akartam fontolni a szavaimat,
mert eldöntöttem, többé nem fogok – tetudod- és drukkolokneked-féle –
udvarias közhelyekkel elintézni efféle helyzeteket.
– Nóri… – kezdtem óvatosan. – Miért?
– Mit miért?
– Miért hiszed, hogy bármi is megváltozna köztetek? Miért hiszed, hogy
bármi is megváltozna Balázsban? Úgy értem…, látod bármi jelét annak,
hogy dolgozik magán? Hogy őszintén szembenéz magával és a kettőtök
régi dolgaival?
– Hát… – habozott. – Ezt így nem mondanám. De hát, istenem, pasi…
Náluk ezek a dolgok nem így mennek.
– Ó, dehogyisnem! Már ha tényleg akarják.
Nóri megvonta a vállát.
– Mindegy… Megpróbáljuk, és lesz, ami lesz. Na de térjünk vissza rád és
arra a Jean-Philippe-re! Tényleg komolyan gondolom, hogy meg kéne
keresned. Ha nem is őt, valami leszármazottját. Lehet, hogy van egy fia.
Vagy ki tudja… Tudj meg minél többet erről a dologról. Az anyádról.
Ahogy nézem, jót tesz neked ez a folyamat. És igazad van. Vannak dolgok,
amiket nem szabad hagyni tovább tokosodni.
Hirtelen elkezdtem szédülni. No, nem nagyon… Inkább émelyegni. Nagy
levegőt vettem és ránéztem Nórira, majd szétnéztem az étteremben, ahova
épp akkor támolygott be egy félig részeg, félig már másnapos legénybúcsú.
Az emlékezetembe akartam vésni ezt a jelenetet, ezt a különleges hangulatú
békülős estét Nórival, mert úgy sejtettem, a váratlanul megtalált szeretetünk
seperc alatt semmivé lehet.
– Nóri…
– Hm? – kérdezte továbbra is az üres kólásüveggel játszva, és én erős
kísértést éreztem, hogy mielőtt folytatom, eltávolítsam a keze ügyéből.
– Nóri… – szántam végül el magam. – Valamit el kell mondanom…
Balázs… Egyszer megcsókolt. Mármint engem. Megcsókolt engem.
Néhány pillanatig úgy nézett rám, mintha nem is értette volna, mit
mondtam. Aztán sűrűn pislogni kezdett, és félelmetes lassúsággal
felemelkedett ültéből. Rátámaszkodott az asztalra, és közelebb hajolt az
arcomhoz.
– Hogy mi van? – kérdezte.
– Igen… – folytattam, ösztönösen hátrébb húzódva. – Azt hiszem, be volt
nyomva. Sőt, biztos is. És… A szülinapon volt. Laura szülinapján. Kint a
teraszon. Kimentem cigizni, és ő is ott volt. De eskü, nem én akartam!
Vagyis semmit se csináltam, csak beszélgettünk, aztán egyszer csak rám
tapadt. De én ellöktem magamtól…
Nóri nem szólt semmit, csak bámult rám, de az arca szemlátomást
vörösödni kezdett. Nagyot nyeltem.
– Nóri? Figyu! Tudom, hogy el kellett volna mondanom, és ne haragudj,
hogy…
– AROHADTKURVAÉLETBE! – Akkorát robbant, hogy a legénybúcsú
is elnémult, és egy emberként fordult felénk. Aztán rácsapott az asztalra, és
tovább szentségelt: – Hogy a kénköves istenverte bús picsába…
Én biztosra vettem, hogy pillanatokon belül nekem ugrik, de nem így
történt:
– Én ezt a szarházit megfojtom! Hogy… hogy… A legjobb
barátnőmmel? Ó, istenem, ezt megkeserüli. – Nóri szeme úgy villogott,
mintha áramot vezettek volna belé. – Kinyírom! Levágom a golyóját és
kisütöm! Mit kisütöm, kilapítom egy palacsintasütőben és feltálalom neki
reggelire… De előbb még ágyba viszem ezt az Alex fiút! Hú, mit ágyba
viszem! Felveszem videóra és egy óriáskivetítőn betolom a cége aulájába.
A nyomorult! Laura, baszd meg!… Köszönöm!
 NÉGY

Jean-Philippe

Nem lesz talán meglepő, ha elmondom, Nóri másnap újra összecsomagolta

Balázst cuccait. Talán még sosem volt olyan kemény és határozott, mint
azokban a napokban. De ez egy újfajta határozottság volt. Saját bevallása
szerint míg a pikáns e-mailek után tombolva hajigálta ki Balázs cuccait az
ablakon, most olyan akkurátusan hajtogatta össze az utolsó gatyáját is és
dobozolta be még a tartalék borotváját is, mint egy – idézem – „kibaszott
Bree Van de Kamp”, hogy Balázsnak esélye se legyen valami
mondvacsinált indokkal bebocsátást kérni korábbi közös hajlékukba. Két
nappal később már az ügyvédjével is megbeszélt minden tennivalót, aki –
megint idézem – „úgy elkapja Balázs tökét, hogy a HR-es ribik már csak
mazsolákat kapnak vissza belőle”.
Így aztán újra megkezdte az egyedülálló anyák életét. Hanem esténként
rendre előfordult, hogy az a bizonyos magánytól való félelem rátelepedett,
és ilyenkor elbizonytalanodott. Így gyakran előfordult, hogy ott boroztunk a
nappalijában felhúzott lábbal, mint annak idején…
De persze sok minden változott azóta. Például a felállás. Jó, nem
mondom, hogy Nóri…, mondjuk úgy, manipulatív hajlama ne akart volna
időről időre kiütközni… Például, eleinte „kibékülésünk örömére” szinte
minden estére át akart ráncigálni magához, sőt azt is felvetette, hogy
költözzek inkább oda. Úgy, hogy két héttel korábban még szóba sem álltunk
egymással… A felvetése jól tükrözte, hogy alapvető természetét, a
folyamatos ingázást a végletek között, megtartotta. És ez azért némileg
kijózanított. De eltökéltem, hogy amennyire tudok, segítek neki a
„középpontjában maradni” – noha nem volt még messze az az idő, amikor
én sem éreztem magam stabilabbnak egy horgonyt vesztett hajónál. Ami
viszont a kettőnk kapcsolatát illeti: talán azért tudott újra működőképessé
válni, mert eltelt annyi idő és szedtem magamra annyi egészséges énhatárt,
hogy tudjak Nórinak nemet mondani. Akár a beköltözésre, akár arra, hogy
minden második estémet nála töltsem. Noha ez nem mindig ment
egyszerűen, nem éreztem magam a szokottnál is… képlékenyebbnek a
közelében. Igen, a képlékeny a jó szó. Egykor elmosódott és fluid
határvonalaim immáron az ő közelében is képesek voltak konkrét
kontúrokat ölteni. Másodszor: visszatért a körünkbe Eszti is. A Nórival való
békülésünket ugyanis villámgyorsan követte a két lány egymásra találása,
miután Nóri kénytelen volt belátni, hogy anno Esztinek igaza volt ebben a
„Balázs egy seggfej ügyben”.
Viszont számomra valami még nem volt tiszta.
– Figyu… – kezdtem egy kanapén borozgatós este alkalmával, nem
sokkal a Balázs-bili kiborulása után. – Egyvalamit még nem értek…
– Ne habozz! – mondta, míg kikotort a hűtőjéből egy üveg olajbogyót.
– Szóval ez… Tényleg tahóság volt tőle, hogy rám mászott. De… Ez
végül is csak egy csók volt… Vagyis hogy az akart lenni. Jó persze…, a
barátnődet kapta le. De már annyi energiát öltél ebbe a házasságba a
megcsalásos sztori után is. Miért épp ettől borult ki a bili?
– Azután, hogy egy komplett viszonyt megbocsátottam neki? – kérdezett
vissza, miközben visszasétált a kanapéhoz, és a fotelben üldögélő Eszti orra
alá dugta az olajbogyót.
– Ehhh…
– Na?
– A HR-es csaj után Balázs azt mondta, egyszeri alkalom volt. És hogy ő
nem is akarta, csak az a nő rámászott, és meghülyítette.
– Na persze! – fanyalgott Eszti. – Van olyan csávó, amelyik ilyenkor nem
ezt mondja?
– Jó, ne is mondd! – így Nóri. – Tiszta hülyének is érzem magam, hogy
bevettem ezt az áldozati bárány szöveget. De amikor Laura elmondta azt a
dolgot… Nem hazudhattam tovább magamnak. Hogy Balázst nem
elcsábították. Ő csábította el azt a nőt… Ha ugyan nem volt több. A lényeg,
hogy rájöttem, ő kereste ezt a viszonyt ahelyett, hogy kettőnknek kereste
volna a kiutat. Ez akasztott ki.
Tűnődő csend telepedett a nappalira, amit végül Eszti sommás
megállapítása tört meg:
– Seggfej!
Őszintén? Nem tudtam olyan hevesen gyűlölni Balázst, mint amennyire
az a mi Szex és New Yorkon felnövekedett nőgenerációnk szerint jó
barátnőként a kötelességem lett volna. Persze, megvetettem azért, amit tett,
és elítélendőnek tartottam ezt a fajta hazudozást. De a legnagyobb
hibájának én nem a megcsalást tartottam. Hanem hogy saját magához nem
volt őszinte. Lássuk be, nem egy családapa típus. Legalábbis életének azon
a pontján, amikor elvette Nórit, nem állt készen erre az életre. És lehet,
hogy soha nem is fog. Őszintén szólva – és ez lehet, furán hangzik, de úgy
éreztem – Balázs akár én is lehetnék. Férfiként és egy pár évvel későbbi
kiadásomban. Ha valaki olyan életet él, ami nem neki való, nagyon
könnyen beleesik abba a csapdába, hogy elkezdi azt utálni, aki miatt azt az
életet éli. Nevezetesen a házastársát. Na persze!… Ilyen nincs. Mindenki
saját maga miatt éli azt az életet, amit él. Csak épp szinte mindig másra
fogjuk. És nem csak feltétlenül barátra, barátnőre vagy házastársra
gondolok. Megannyi szituáció létezik a hozzá tartozó „okozóval.” Nem
válhatok el, mert ott vannak a gyerekek. Nem tudok külföldre költözni,
mert ápolnom kell az anyámat. Nem mondhatok fel, mert a kollégák
számítanak rám. Aztán ezeket az embereket végül tudat alatt elkezdjük
büntetni. Meggyőződésem, hogy Balázs is ezért intézte szándékosan olyan
ügyetlenül ezt az e-mail dolgot. Büntetésből. És ilyenkor… Ilyenkor
becsszóra úgy gondolom, hogy anyám annak idején jobban tette, hogy
elhagyott minket. Mielőtt minket is büntetni kezdett volna az életért, amit
az apánk mellett élt. Hogy ezt a Jean-Philippe-et eredetileg ő is büntetésnek
szánta-e, vagy az amolyan ellenállhatatlan vonzalom volt, persze nem
tudhattam.

Nóri már csak ezért is szekált, hogy próbáljak meg nyomozni a csávó után.
Sőt, egészen rákattant erre a Jean-Philippe témára: egy ízben azt is mondta,
hogy szerinte több értelme lenne egy beszélgetésnek ezzel a fazonnal, mint
az egész terápiának. Hogy szerinte tőle sokkal többet megtudhatnék, mint
amit a homályos emlékekből Noémi doktornővel kisilabizálunk, és
egyébként is, lehet, hogy jobbat tenne nekem, ha a folyamatos múlton
rágódás helyett cselekednék. És ezen egyébként én magam is
elgondolkoztam. A szilveszter és Patrik felbukkanása kimozdítottak ugyan
a legsötétebb holtpontomból, de az ábrahámhegyi affér óta érzett
megrekedtségem nem múlt el. Sőt…, az a bizonyos szűkösségérzés mintha
csak egyre markánsabb lett volna.
 De volt egy másik érzés is, ami erősödött, ahogy jártam a köröket a
spirális lépcsőimen: az érzés, hogy valamit nem veszek észre. Mint egy
álomban, amikor azon kapod magad, hogy keresel valamit, de nem tudod,
mit. Vagy épp, ahogy már korábban leírtam, mint az érzés, hogy valamit
nézel, de nem látod, pedig ott van az orrod előtt. Poirot vagy Miss Marple
szokott így szenvedni Agatha Christie regényeinek a végén. Amikor már
minden kirakósdarabkájuk megvan, de az egész kép még nem akar
összeállni. És azt is éreztem, hogy a megoldás a múltban lesz. A múltban, a
gyerekkoromban, Emma naplójában… De valami mégis visszatartott attól,
hogy a rejtélyes francia pasas után kezdjek kutakodni, és egyébként
lövésem sem volt, hogy hogyan keressek meg valakit a nagyvilágban,
akinek csak a keresztnevét tudom.
Ráadásul sokkal jobban lekötött anyám és az ő titokzatos festőkarrierje.
Csakhogy az interneten semmit nem találtam Birtalan Annáról, de a
lánykori nevén – Lánczos Anna – sem. Szóval másik úton indultam el. Mint
megtudtam, magánemberként nem volt egyszerű galériát nyitni a
rendszerváltás előtt, ami működött, az „műhelygalériaként” volt bejelentve
– ahogy Emma is írta. Akkoriban ebből négy működött Budapesten. Budán
mindössze egy, és engem ez érdekelt (Emma úgy fogalmazott a Vár
kupoláját bámulta, amíg anyámék veszekedését hallgatta, és a pestiek
esetén ezt nem tehette volna meg). A galéria egyébként ma is működött,
valami ART izé néven, annak idején KOMPOZIT Galériaként kezdte.
Sajnos a lány, aki ott dolgozott, nem tudott felvilágosítást adni egy több
mint harminc éve rendezett kiállításról, de megígérte, hogy megkérdezi a
nagymamáját – aki annak idején a galériát alapította. Meghagytam neki a
számom, és vártam. Mást nem tehettem. Volt azonban még valaki, aki
segíthetett ebben a nyomozásban.

Erik úgy háromhetes késéssel elvitt egy szülinapi fagyizásra a

Városmajorba – a gyerekkori kedvenc helyünk minden évben a március 15-
i ünnep után nyitott ki. A késést pedig nem vettem zokon. A bátyám
ugyanis összejött egy kolumbiai orvostanhallgató csajszival, és folyton csak
körülötte járt az esze. A tesóm, úgy tűnt, komolyan szerelmes lett. Minden
idejét az alig huszonkét éves Ursulával töltötte, jóformán össze is
bútoroztak. Aznap is, amikor a Városmajorban sétálgattunk, csak róla
beszélt. Nem bántam. Így ugyanis kevésbé volt feltűnő az, ahogyan
megpróbáltunk elkerülni minden olyan témát, aminek köze van a családhoz
– pláne az ostoba pereskedéshez. Viszont aznap volt valami, amit nem
állhattam meg kérdés nélkül.
– Figyu, bratyó… – kezdtem. – Könyörgöm, mondd el, milyen arcot
vágott a nagyi, amikor elmondtad, hogy egy kolumbiai lánnyal jársz?
– Nem mondtam el – somolygott Erik, és belenyalt a csokifagyijába. –
Csak amikor bemutattam…
– Mi, hogy bemutattad? – Kis híján félrenyeltem egy pisztáciadarabot.
– Jaja…, de csak annyit mondtam előre, hogy külföldi.
– És mit szóltak?
– Képzelheted! – vigyorgott Erik azzal a kisördögös mosolyával, amivel
Endrét is mindig bosszantotta. – Nagyin látszott, hogy szíve szerint már az
ebéd alatt kiszedné a kezéből a családi ezüstöt, hogy elássa a pincében.
Apánk meg még komikusabb volt, ahogy átlátszóan próbálta kipuhatolni,
hogy a családja drogcsempészetből finanszírozza-e az orvosi tanulmányait.
– Na ne!
– Jaja! Ennél már csak az volt jobb, amikor nagyi rákontrázott azzal,
hogy akkor most ő is olyan bevándorló-e.
– Baszki, Erik, ennek kitenni azt a szegény lányt! Ő hogy vette?
– Ja, Ursula? – legyintett. – Ő csak nevetett az egészen. Hozzászokott.
Mármint a magyaroktól főleg. Ha engem kérdezel, élvezi. Már ha
pukkaszthatja az embereket. A desszertet azzal utasította vissza, hogy az
óvszerbe csomagolt kokaincsomagok mellé más már nem fér a gyomrába.
– Úristen! – Ezen a ponton úgy elkezdtem nevetni, hogy meg kellett
állnom és egy padba kapaszkodnom, hogy össze ne essek. – Úristen! –
ismételtem pár perccel később a könnyem törölgetve, miközben a
tölcséreink legvégét majszolva továbbsétáltunk. – Úristen!… Hát ezt a csajt
meg kell ismernem!
– Bírnád… Talán én is ezt bírom benne. Annyira laza és annyira
könnyed. Magabiztos. Tök más, mint a nagymuterék. De te csak tudod.
Nemhiába kellett neked is az Ágas Bence a rinyagép Ákos helyett.
Tényleg…, vele beszéltek még? Mármint Bencével.
– Néha… Gyakran.
– Igen? – vigyorgott Erik. – És? Mikor cuccolsz ki hozzá Indiába?
– Nem hiszem, hogy ez be fog következni. De mondtam már neked.
– Igen, és akkor sem hittem el. Szerintem ti ketten még összejöttök.
 Nem akartam meddő vitába bonyolódni, így ráhagytam a dolgot.
Egyébként is lett volna valami, amit fontosabbnak éreztem megbeszélni.
Viszont sehogyan sem tudtam finoman felvezetni a dolgot, így jobb híján
kerek-perec megkérdeztem.
– Figyelj csak! Te mennyire emlékszel a mamára?
A bátyám megtorpant, és úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna,
segítene-e elásni egy hullát. Nem csoda. Évtizedes szabálya – mit szabálya:
alapszabálya! – vagy épp alkotmányos pontja volt családi életünknek a
közmegegyezés, miszerint anyánkról nem beszélünk. Mindenesetre
igyekezett felülkerekedni a sokkon, és így felelt rekedtes hangon:
– Szinte egyáltalán nem.
– Szinte?
– Egyáltalán nem.
Továbbindultunk, de Erik olyan mereven lépdelt mellettem, mintha
hirtelen két számmal kisebb lett volna a cipője.
– Ezt nem hiszem el – mondtam, mire felnyögött. – Biztos emlékszel
valamire.
– Már hogy emlékeznék? Három éves sem voltam, amikor lelépett.
– Négy is elmúltál.
– Ah! – legyintett a bátyám. – Tényleg nem emlékszem semmire,
világos?
– Oké, nézd! – változtattam taktikát. – Megértem, hogy nem akarsz róla
beszélni, de…, de nekem ez most fontos lenne.
Erik megint megtorpant.
– Miért? Csak nincs ennek valami köze a terápiádhoz?
– De igen – bólintottam. – Sokat beszélünk mostanában anyámról az
üléseken.
Erre elfintorodott.
– Tudtam.
– Ugyan már, azért ez nem valami ördögtől való dolog. Nekem, úgy
érzem, segítene, ha megérteném, pontosan mi is történt akkor. De ha
egyszer semmiféle emlékem vagy fogódzóm nincs. Én még egyéves sem
voltam akkor, amikor elment. Nekem tényleg nincsenek emlékeim, csak egy
nagyanyám meg egy apám, akik nem hajlandók azokról az időkről beszélni,
és pluszba még csak szóba sem állnak velem. Te vagy az egyetlen, akihez
fordulhatok. Nem akarsz ebben segíteni?
Kérlelőre fogott hangom végül megtette hatását.
 – Mit akarsz tudni? – kérdezte bosszúsan, és úgy pillantgatott körbe,
mintha tényleg épp valami bűncselekmény elkövetésébe egyezett volna
bele.
– Bármit, bármit, amire emlékszel.
Erik egy kis ideig hallgatott.
– Van egy pár foszlány… Emlékszem, egyszer kaptam egy új
mesekönyvet. Egy állatkertről szólt. Ültünk a szőnyegen, és azt játszottuk,
hogy össze kellett számolni, hányfajta állatot látunk, mire a könyv végére
érünk. – Ekkor elmosolyodott. – Kék-fehér csíkos póló volt akkor rajta. És
ki volt bontva a haja. Eszméletlen hosszú, szőke haja volt. Csak olyankor
fogta össze, ha együtt rajzoltunk vagy festettünk. Emlékszem, gyönyörűnek
láttam. A legszebb nőnek a földön, de ezzel alighanem minden kissrác így
van… Viszont sokat sírt. És sokat veszekedtek…
Erik arca ezen a ponton elfelhősödött, és újra megtorpant.
– Nézd, Laura, én nem igazán értem, mire neked ez az egész – fejezte be,
és szemrehányóan nézett rám, amiért olyasmire kényszerítettem, amit
alighanem mindenáron el akart kerülni. – És oké, rendben aláírom, hogy
vannak dolgok az ember gyerekkorában, amik kihatnak a felnőtt életére,
ennyire én sem vagyok pszichológiailag kőbunkó, de anyánkkal
kapcsolatban teljesen felesleges gyötörnöd magad.
– Miért mondod ezt?
– Mert ez a világ legegyszerűbb sztorija. A nő jobban csípte azt a fura
francia építész csávót, mint a saját gyerekeit. Ezért lelépett. Inkább vágyott
croissant-t zabálni, meg bagettezni, meg bekokózva száguldozni, mint
gyereket nevelni. Ennyi, történet vége… Jó, nem mondom, szar ügy és
fájdalmas, de nem mi vagyunk az első gyerekek, akiket otthagyott az egyik
szülője. Túléltük. Apánk is túlélte. Minek ezt bolygatni?
Boldogan rámutattam volna, hogy az Erik hangjából áradó keserűség
számára is azt jelzi, hogy ez a történet nem csak ennyi, és az, hogy
valamilyen dolog mással is megtörténik, sőt, egyáltalán nem ritka, még nem
jelenti azt, hogy ez „normális” lenne, vagy pláne ne kellene vele
foglalkozni. Már épp bele is kezdtem volna ennek kifejtésébe, amikor a
bátyám egy mondata szöget ütött a fejembe. A nő jobban csípte azt a fura
francia építész csávót, mint a saját gyerekeit.
– Építész? – kérdeztem, miközben újra továbbsétáltunk. – Szóval a pasas
építész volt? Azt hittem, festő.
– Olyasmi is… – morogta Erik. – Valami hobó művészarc.
 – Amúgy, ezt is akartam kérdezni – folytattam óvatosan. – Azt mondtad,
anyám rajzolgatott veletek? Meg festett?
– Igen, úgy emlékszem… De, Laura, tényleg…
– Légyszi, csak még ezt! – kérleltem. – Szóval anyánk festett. Mármint
nemcsak veletek, de volt hozzá tehetsége, meg minden. Ezt jól tudom? Sőt,
azt hiszem, volt egy kiállítása is. Erre nem emlékszel?
– Hm – hümmögött. – Dereng valami. Igen…, volt valami esemény,
ahová elrángattak minket… Engem és Endrét valami gyereknek való
szmokingba öltözve. Festmények voltak ott, és lehet, hogy anyánké, igen.
Rémlik, hogy valaki mondta, hogy ezek a… mama munkái, de szerintem
egyikünk sem fogta fel, ez mit jelent. Arra emlékszem, hogy a nagyi adott
nekünk téliszalámis szendvicset, aztán hazavitt minket, és nála aludtunk, és
hogy sokat zsörtölődött. De hé, Lau…, erre te hogy emlékezhetsz? Te akkor
még meg sem voltál. Ez egy évvel a születésed előtt lehetett… Nem, talán
annyi sincs. De az tuti, hogy miután megszülettél, anya nem nagyon vett
ecsetet a kezébe. Nem volt rá ideje. Három gyerek mellett végképp nem…
Lau?
Nem vette észre, hogy én időközben lemaradtam.
– Lau, mi van veled? – kérdezte, gyanakodva pillantva vissza rám, rám,
aki úgy álltam ott a kavicsos sétányon, mint egy sóbálvány.
Szerettem volna megszólalni. Szerettem volna elmondani neki, hogy
téved, hogy az a pasi – Emma naplója szerint – a kiállítás idején már
anyánk szeretője volt, de képtelen voltam megszólalni. Ezek a szavak a
torkomban ragadtak, gombóccá álltak össze, hogy onnan nyújtogassák
kegyetlen, mérges csápjaikat fel, az agyamig, hogy végre megérjen bennem
a felismerés…
Úgy helyes, ha ez a ház nem kerül ki nagyanyád családjából…
– Lau, rám hozod a frászt… – mondta Erik, és tett felém egy lépést.
Én talán nem vagyok a nagyanyám családja?
– Sztrókod van, vagy mi? – kérdezte immár komolyan aggódva.
A vér…, a vér, a rossz vér előbb-utóbb kiütközik.
Én akartam valamit mondani, de csak egy nyögésre futotta, ami kábé úgy
hangzott, mint hogy:
– Ehjjjfaugggh.
Megráztam a fejem. Valahonnan, az agyam egy hátsó zugából
előrángattam pár józan gondolatot. Egyrészt, egyáltalán nem biztos, hogy
az van, amire gondolok, másrészt, ha így is van, ezt teljesen fölösleges
lenne most rázúdítanom Erikre, francia szeretőstül és Emma-naplóstul.
Valami ostoba és alig érthető indokkal elbúcsúztam a tesómtól, és
elindultam…, nem is tudom, hová. Hazafelé, vagy Noémi doktornőhöz
vagy Esztihez az üzletbe? Arra emlékszem, hogy már sötétedett, mikor
otthon, a leánylakásban előkotortam a hátizsákomból Emma naplóját, hogy
újra átolvassam és átforgassam azokat a részeket, ahol Emma a rejtélyes
Jean-Philippe-ről ír. És azt is, ahol az érettségim napjáról. Amikor azt írta,
mennyire hasonlítok anyámra.
„És nem tudom, Zoltán hogy bírja, hogyan állja a látását. Neki nem
facsarodik el tőle a szíve? Nem gyűlöli őt helyette minden egyes
pillanatban, ha ránéz?” Nem gyűlöli őt helyette. Őt és helyette. Amikor
annak idején ezt olvastam, azt hittem, Emma arra gondol, hogy apám
esetleg anyámat látja bennem, és helyette gyűlöl… De mi van, ha Emma
nem az anyámmal való hasonlatosságra célzott? Hogy apám nem a volt
feleségét látta bennem, hanem… Hanem azt a férfit, aki lelépett! Merthogy
igazából én nem is az ő lánya vagyok, hanem azé a rejtélyes Jean-Philippe-
é! … A francia pasié, a szeretőé, akiért anyám elhagyta apámat. Hiszen
Emma naplójából kitűnik, hogy apám a kiállítás idején már bőven
féltékenykedett, és ahogy Erik is mondta, ezt a kiállítást kábé a
fogantatásom idején rendezték. A viszonyuk tehát akkor már tarthatott…
Lázasan keresgéltem azt a részt, ahol Emma arról ír, anyám bemutatta
neki ezt a férfit a Fő utcában. De most sem jöttem rá, hogy ez a bejegyzés
pontosan mikor születhetett – az biztos, hogy még a kiállítás előtt…
Ültem ott, a csöndes lakásban, és lassan kezdett minden értelmet nyerni.
A kirakós összeállni, és a homályos folt, ami addig kitakarta az igazságot,
eloszlani… Noémi doktornőnek hála, tudtam, már jó ideje tudtam, hogy az,
ahogy apám velem egész életemben bánt…, azzal valami nem volt oké.
Persze voltak dolgai Erikkel és Endrével is, de velem…, mintha valami
alapvető nehezteléssel lett volna irántam. Mintha valamilyen szinten zokon
vette volna a létezésem, amiért én egész életemben jóvátétellel tartoztam.
Ezt egy ideje már éreztem. Vagyis tudtam. És azt hittem, a megfejtésre is
rájöttem. Hogy anyám helyett haragudott rám. De ez volt az a pont, ahol
éreztem, hogy egy kirakósdarabka még hiányzik… És most ott volt. A
zsigereimben kezdtem érezni az igazságot. Hogy ez az ok, ez az, amiért az
apám gyűlöl. Amiért úgy ragaszkodnak Ábrahámhegyhez, mint kutya a
csonthoz. A szöveg, hogy „nem kerülhet ki a családból”. Hát persze, hiszen
én nem vagyok a család része! Nem vagyok Birtalan! Ó, istenem!
 Ma is emlékszem arra a lélekrázó és libabőrös érzésre, amikor ezt a
gondolatot életemben először megfogalmaztam magamnak. Mennyire a
helyére került minden! Hogy ezért lógok ki a sorból! Ezért érzem magam
annyira idegennek, ha csak rájuk gondolok, különösen az elmúlt egy évben.
Ezért vetettek ki ennyire könnyen maguk közül. Hanem ha így van…
Akkor ki vagyok én? Ha nem köt a vér és a genetika béklyója ehhez a
konformista Birtalan-végzethez, akkor…, akkor mégis milyen múltat
hordozok? Milyen felmenőket, és ami a legfontosabb, milyen
lehetőségeket? Hol kéne élnem? Hol kéne lennem? Hol van az én igazi
otthonom, az én igazi családom? Úgy zakatoltak akkor a gondolataim, hogy
attól féltem, belebolondulok.
Nóri, amikor meghallotta, milyen felfedezésre jutottam, kis híján elájult
az izgalomtól. Tisztára tűzbe jött, és azonnal aktivizálta magát. Írt az összes
francia ismerősének, hogy melyik céghez érdemes Franciaországban
fordulni, ha valami elveszett személyt akar felkutatni, genetikai vizsgálatok
linkjeivel bombázott, de még az anyja konzulátusi kapcsolatait is
mozgósította, mert, mint mondta, kizárt, hogy a 80-as években egy francia
pasi hónapokig úgy tartózkodhatott volna Magyarországon, hogy arról ne
maradt volna írásos anyag, engedély vagy valami más dokumentáció. Eszti
pedig szintén fogadkozott, hogy támogat az apukavadászatban, és azon
poénkodott, hogy ha valami menő helyen él, mondjuk Párizsban vagy
Nizzában, feltétlenül meg kell majd hívnunk őket a nyárra. Én
mindeközben levadásztam Isabelt Skype-on: amikor elmeséltem neki is a
fejleményeket, majdnem lefordult a székéről, aztán sikítozni kezdett, hogy
ő mindig is érezte, hogy francia a lelkem, és megígérte, hogy ha bármiben
segíthet, ő megteszi.
Különös módon egyedül Bencére nem ragadt át a lelkesedésünk: ő
inkább csitítani próbált, amit, így utólag, meg lehet érteni. Míg én egészen
belevesztem egy francia, sármos művész apukáról szóló fantáziába, ő
megpróbált a földön tartani olyan felvetésekkel, miszerint, ha igaz, hogy ő
lenne az apám, akkor sem biztos, hogy valaha is a nyomára bukkanhatunk.
Vagy ha sikerül is, egyáltalán nem biztos, hogy ő örülni fog nekem,
hovatovább el- vagy felismer, no és akkor ott egy további lehetőség: lehet,
hogy már nem is él. Bevallom, akkor annyira megorroltam Bence józan
meglátásaira, hogy ettől kezdve nem is beszéltem neki a dologról. Nem
vesztünk össze, vagy ilyesmi, de úgy éreztem, valami különös okból el
akarja tőlem ragadni azt a kincset, amire épphogy rábukkantam. Azt, hogy
neki némileg több tapasztalata van a fantomapukák keresésében és a
bennük való csalódásban, valahogy akkor figyelmen kívül hagytam…
De nem csak az övé volt az egyetlen szkeptikus felhang a történetben.
Noémi doktornő is igyekezett visszafogni a lelkesedésem, ha nem is olyan
explicite, mint Bence. Persze nem is az a dolga, hogy mindenhez
tapsikoljon, amit a páciense kitalál…
Egyébként ezután igencsak felgyorsultak az események. Amíg Isabel és
Nóri kontaktjainak a híreire vártam, én átkutattam mindent, ami Emmától
maradt: azt is, ami Bence dobozából hozzám került, azt is, ami még mindig
abban a raktárban várakozott, ahová Bence antikos haverja bizományba
bevette őket. Ezek között a holmik között persze nem találtam semmit, ami
a rejtélyes Jean-Philippe-re utalt volna. De eszembe jutott Ábrahámhegy és
az ottani kacatok is. Sőt…, nem is eszembe jutott: egy szabadnapom
reggelén azzal a tudással ébredtem, hogy nekem Ábrahámhegyre kell
mennem. A kulcs azóta is nálam volt, hogy apámmal azon a rossz emlékű
vasárnapon összefutottam, így nem okozott gondot bejutnom. A déli
harangszó aznap már ott ért, és végül meg is találtam, amiért mentem.
A kis ház egyetlen lakószobájában egy hatalmas ágy és egy író-
szépítkező asztal állt, amit Emma annak idején használt. A nehezen,
nyikorogva engedő fiókban egy régi kártyapakli, egy vendégkönyv – egy
időben a házat kiadta nyári hétvégékre – és egy varrókészlet között találtam
egy borítékot. A megsárgult címzés és Emma címe még kivehető volt rajta,
ahogyan a bélyeg is, ami francia volt, de a postai bélyegző már elmosódott.
Nem tudtam hát megállapítani, hol adták fel, de a tartalmán elsírtam
magam. A legelső képen anyám volt látható valami toronyfélében állva,
mögötte a tenger: ő a párkányzatra támaszkodott, a láthatárt nézte, hosszú
haját fújta a szél. Mintha egy férfiinget viselt volna, és olyan távolinak tűnt,
mint egy kísértet. A fotó hátulján ez a szöveg állt: „Emmusnak, hogy lásd, a
boldogság megtalálható”. A többi fotón szintén ő volt, hol egyedül, hol egy
nagyobb társaság tagjaként: egy kávéházi asztal mellett elgondolkodva, egy
lépcsőn ülve, egy fa, alighanem pálmafa tövében, egy tengerparti sétányon
egyedül bandukolva, egy kút káváján ücsörögve, fagyival a kezében…
Mintha a képek amúgy mind ugyanazon a nyáron vagy legalábbis
egymáshoz nagyon közeli időpontokban készültek volna, mert a férfiinget
és a fehér tornacipőt, amit az egyik képen egy fa törzsére támaszkodva
kötögetett, több képen is viselte. A többi fotó városi részleteket ábrázolt:
házakat, virágos ablakokat… Elképesztő volt látnom akkor, ott a
szülőanyámat. Ezeken a kimerevített képeken, amelyek egy másik életből
származtak. Egy olyan életből, amelyhez nekünk már nem volt közünk.
Egészen máshogy festett, mint azon a néhány fotón, ami a Birtalanok
tisztogatását túlélte… Igen, boldogabbnak tűnt, vagy inkább örömtelibbnek,
de a távolisága… az valahogy megmaradt. Viszont remek fotók voltak.
Valamennyi. Jól elkapott pillanatok, átgondolt kompozíciók. A szívem
elkezdett a fülemben dübörögni a gondolatra, hogy ezeket a képeket talán
az „apám” lőtte, azaz megtaláltam, honnan van affinitásom a fotózáshoz.
Végül aztán megtaláltam őt. Ugyanazon a bástyaszerű magaslaton
készült a kép, de ő nem a tengert nézte, hanem a kamerába bámult
hunyorogva, kezében cigaretta. Magas, vékony pasi volt, borzas fürtökkel,
rövid szakállal és korán őszülő halántékkal – no meg bronzbarna bőrrel,
mintha az egész életét a tengeren töltötte volna. A képet alighanem anyám
készítette: a pasas pillantásából ugyanis, amit az objektíven keresztül
küldött a fotó készítőjére, csak úgy sütött a szerelem.
Olyan sokáig üldögéltem a poros, lepedőkkel letakart ágyon, nézegetve a
képeket, hogy a következő vonatot is elmulasztottam, és majdnem éjfél lett,
mire hazaértem. Másnap délelőtt az első dolgom volt, hogy beszkenneljem
a képeket, hogy az egyik „felkutatós cégnek” továbbítsam.
Ahogyan a Deák közelében lévő nyilvános fénymásoló egyik
masinájával küszködtem, egyszer csak megcsörrent a telefonom. Nóri volt
az. Amikor beleszólt a telefonba, először azt hittem, rosszul van, annyira
izgatott volt a hangja és annyira összefüggéstelen, amit mondott:
– Laura, hallod, az agyad is eldobod, anyám… Tegnap este, illetve
mindketten! És tényleg ő az…! Hihetetlen, hogy pont ott voltunk és pont
tegnap!
Végül arra kért, hogy találkozzunk személyesen. Beültem hát egy
kávéházba a közelben, ahová fél óra múltán bepottyant Nóri, továbbra is
önkívületi állapotban és kezében papírlapokat lobogtatva. Hogy
összefoglaljam. Nóri mamája hazajött Franciaországból egy rövid
látogatásra, elvileg a Francia Intézet meghívására, igazából azért, hogy a
lányát lebeszélje a válásról. Három napon át győzködte, eredménytelenül,
de még az utolsó estéjén sem akarta feladni a dolgot, így magával vitte a
Francia Intézet huszonötödik születésnapjára rendezett bankettre. Nóri
unatkozva hallgatta a köszöntőbeszédet, a magyar kulturális minisztérium
egy ügybuzgó asszisztense és a volt konzul felesége között ácsorogva,
amikor valami megütötte a fülét. Az intézet háború utáni hányattatásaiban
ugyanis akkor állt be fordulat, amikor megkapták a Fő utcai telket, ahová az
épület megépítésére pályázatot írtak ki. Francia építészeknek, akik közül azt
a hetet, akik bejutottak az utolsó fordulóba, elhozták Budapestre, hogy
megnézhessék maguknak a helyszínt és itt tökéletesíthessék a terveiket.
Nóri aznap este elcsípte az egyik idősebb, titkárnőszerű hölgyet, és
megkérte, ugyan szedje már elő neki annak a hét építésznek a nevét, és a nő
volt olyan jó fej, hogy az unalmas bankettet hátrahagyva bevigye őt az
irattárba. És igen, a folytatást kitalálhatják: az egyik építész, aki itt járt
Budapesten, egy bizonyos Jean-Philippe Giroud volt. Eredetileg két
hónapra jött, és bár a pályázatot nem ő nyerte meg, tovább maradt: a
következő tanévre vendégprofesszori állást vállalt az akkori Műegyetemen.
Minthogy ez idő alatt a szállását végig az intézettől bérelte, minderről
papírok is maradtak fent, ezeket hozta magával Nóri. A szerződésen ott állt
a teljes neve mellett a születési helye és ideje is. Ezek alapján gyerekjáték
lett volna megtalálni, sőt, ehhez még csak magándetektív sem kellett, elég
volt mindössze egy Google keresés…
– És… – kezdtem Nórira pillantva. – Te már ránéztél? Hogy van-e
valami róla a neten? Wikipédián vagy valahol?
Összeszorította az ajkát és megrázta a fejét. Nem hittem neki. Tudtam jól,
hogy valamit nem mer elmondani.
Gyorsan előkotortam a telefonom, és rákerestem a Jean-Philippe Giroud
francia építész kifejezésekre. És meg is találtam, amit meg kellett találnom.
A francia építészkamara honlapján ott állt feketén-fehéren: Jean-Philippe
Giroud, született: Bordeaux, 1938, meghalt: Aix-en-Provence, 2008.
 ÖT

Alphonse

Az élet, különösen az intenzív változások éveiben, hajlamos ciklusokra

osztódni. Ezt megfigyeltem akkoriban magamon, és azóta másokon is. Az
én ciklusaim az Ákossal való szakításom évében kezdődtek: ezt a jelenséget
megint csak ahhoz tudnám hasonlítani, mintha az ember körbe-körbe járna.
De ez mégis más volt. Mert ehhez a körkörösséghez vagy ciklikussághoz
nem a bezártság érzése társult. Inkább olyan volt ez, mintha az ember egy
spirál mentén lépegetne egyre feljebb, csak épp felülről nézve ez úgy tűnik,
mintha folyamatosan körbe-körbe járna… Azaz óhatatlanul megél hasonló
eseményeket, csak épp újra és újra más szinten. Na de hát ez is olyasmi,
amit akkor még nem láttam ilyen tisztán, mindössze a pikantériáját láttam a
helyzetnek. Hogy szinte napra pontosan egy évvel azután, hogy repülőre
ültem India felé, hogy Bence után menjek, egy ellentétes irányba haladó
repülőn találtam magam, hogy a múltam egy másik férfija után eredjek: az
Air France Marseille-be tartó járatán.
Mindez persze nem ment ennyire gyorsan. Aznap, amikor abban a
kávézóban ülve perceken belül találtam meg és vesztettem el Jean-Philippe
Giroud-t, egészen összezavarodtam. Egyfelől hihetetlen szerencsének,
sorsszerűségnek, áldásnak és ajándéknak éreztem, hogy az apámnak sejtett,
addig arctalan, mindössze egy keresztnévvel bíró figura végre testet öltött,
történettel bírt, sőt a szemébe is nézhettem: a neten talált képek alapján
ugyanis valóban ő volt az, akit az a nyaralóban talált fotó megörökített.
Nem volt amúgy akármilyen fazon, és nem volt akármilyen élete. Ez egy
rövid, megyei lapba készült interjúból derült ki, amit még 2005-ben adott
valami építészeti fesztivál alkalmából. Az édesanyja zsidó származású volt,
így élete első öt évét egy parasztcsaládnál töltötte, akik Gironde megyei
zsidó gyerekeket bújtattak, lényegében a pincéjükben. Mire onnan
visszakerült Bordeaux-ba, a családjának csak a hűlt helyét találta, így egy
nagynéni nevelte fel. Az egyetemről kétszer is kirúgták, Le Corbusier
utolsó éveiben a nagy építész mellett asszisztenskedett, 68-ban szedte a
párizsi macskaköveket, miután pedig nagy nehezen lediplomázott, a szakma
odavolt formabontó terveiért. Amelyek, ezek szerint, nem passzoltak a Fő
utca miliőjéhez. Na de hogy hogyan találkoztak anyámmal itt, Közép-
Európa szívében, és hogyan szövődött ebből szerelem? Hogy hol
találkoztak, sosem tudtam meg, de hogy anyám beleszeretett ebbe az
extravagáns építészbe, nem csodáltam. Ahogy tulajdonképpen azt sem,
hogy őt is megigézte a szőke, törékeny, jelenésszerű, tehetséges, de
meggyötört tünemény, aki az anyám lehetett…
És persze jöttek a fájdalmasabb kérdések is: vajon Jean-Philippe tudta,
hogy az ő gyermekét is itthon hagyta, amikor külföldre ment? Na, és apám?
Ő honnan jött rá? Egyáltalán, tudta, vagy csak gyanította a dolgot? Anyám
esetleg egy veszekedés hevében vágta a fejéhez az igazságot? Viszont, ha
így hagyott ott, egy ilyen örökséggel… Nem, nem, ez képtelenség.
Valahogyan meg kellett állítanom a mind kínzóbb kérdések árját, és ezt
csakis válaszokkal érhettem el. Többet akartam tudni, s minthogy
mindketten halottak voltak – ami annak a kávéházi délelőttnek a tőrdöfése
volt –, nem is maradt már más a számomra, mint a történetük.
Itt jött a képbe Isabel. Amikor pár nappal később elmeséltem neki a
történteket, és hogy nincs szükség többé oknyomozókra, rögtön noszogatni
kezdett, hogy utazzak ki Franciaországba. Ő ugyan épp Indiában volt,
ellenben élt egy „tündéri nagybácsija” Aix-en-Provence-ban – ott, ahol
Giroud meghalt –, és biztosra vette, hogy ő segíteni fog. Jólelkű és
életvidám öregúr, ráadásul nagy pletykafészek. Ha van valaki – mondta
Isabel –, aki húsz évre visszamenőleg mindenkit ismert az amúgy nem épp
falunyi városban, akkor az ő lesz.
Két nap múlva jött az e-mail, hogy Alphonse bácsi szeretettel vár. Én
azonban haboztam. Volt valami különös ellenérzésem a franciaországi úttal
kapcsolatban. De hogy micsoda? Talán valami veszendőségérzés fogott el.
Igen, ez rá a jó szó. Hirtelen úgy éreztem, ha én oda kimegyek… Akkor
nem is az, hogy nem jövök vissza, hanem… Nem tudom. Bár ez talán csak
anyám miatt volt, akiről tudtam, hogy talán élete legjobb, de legvégzetesebb
döntését hozta meg, amikor azt a férfit követte abba az országba, akinek én
is a nyomába készültem eredni.
Félelmeimmel azonban sem Eszti, sem Nóri nem tudtak azonosulni, de
még Bence sem, aki szintén egyetértett velük abban, hogy mennem kell.
Úgy tűnt, ahogy túlestem az első csalódáson, hogy Jean-Philippe-pel
személyesen már nem találkozhatok, már Bence sem féltett többé. Egyetlen
aggálya volt csupán: ugyan hogy tudnék én Franciaországban
bizonyosságot szerezni a származásomról? Bevallom, nem tudtam. Óva
intett attól a fantáziától, amelyben valamiféle filmbe illő jelenet során egy
rakás féltestvérre vagy unokatestvérre bukkanok valami elhagyatott vidéki
kastélyban, akik készséggel ajánlják majd fel hajszálaikat egy DNS-
vizsgálathoz, de már késő volt… Kár volt annak idején olyan sokszor
megnéznem a Bor, mámor, Provence…-t. A lelkesedés, hogy megtalálhatom
végre a saját családom, már elkapott.
Utolsó aggályaimat Nóri oszlatta el. Felajánlotta ugyanis, hogy ha kell,
ad kölcsön az útra. Igaz, nem volt rá szükségem – volt egy minimális
félretett pénzem, ráadásul a fapados alig került valamibe –, de ahogy
beszélt, és főleg ahogy arról beszélt, hogy talán ez az utazás és Jean-
Philippe a kulcs, ami végre kirángat a megrekedtségből, tudtam, hogy igaza
van. Így aztán a húsvéti hosszú hétvégére rápakoltam még pár szabadnapot,
és ahogy az étteremből elszabadultam, már vettem is a repülőjegyet
Marseille-be.

***

Valahol olvastam, hogy Aix a festők, a szökőkutak és a platánok városa. És

nekem ennyi elég is volt. A festészethez és a festőkhöz való vonzódásom
egyébként nem volt újsütetű, de anyám révén akkor új lendületet kapott.
Ami pedig a platánokat és a szökőkutakat illeti – ki tudja, talán ezt is
Emmától örököltem: egyszerűen imádtam őket. Budapesten néha nyáron
csak azért fizettem be magam a Lukács fürdőbe, hogy a napozóteraszon
fekve gyönyörködhessek ezekben az öreg fákban, amelyeknél
romantikusabb, naivabb, megkapóbb fák nem léteznek a világon. Nem
olyan melankolikusak és líraiak, mint a fűzek, és nem is olyan hallgatagul
bölcsek, mint a tölgyek… Na mindegy, a lényeg, hogy a platánokkal nekem
különösen szoros a kapcsolatom… Nem kevésbé a szökőkutakkal.
Gyerekként is imádtam hosszan lógatni egy-egy szökőkútba a kezem és a
víztükörbe visszazuhanó vízsugarakkal játszani. Törékeny, mégis szilárd
építmények, amelyekkel azért építtette tele a mindenkori ember a városait,
hogy hallhassa egy csermely csörgését. Ezen kívül se hasznuk, se
funkciójuk nincs, önmagukért és az általuk okozott örömért léteznek,
akárcsak a festmények.
No, de ennyit a szökőkút- és platándilimről! Mindezt azért mondtam el,
hogy érthetővé váljon, miért taglózott le annyira Aix-en-Provence.
Történelmi város, Provence egykori központja, amely amellett, hogy nincs
egy utcája, háza, épülete vagy útpadkája, amely ne történelmet és
inspirációt árasztana, egyben évszázadok óta nyüzsgő egyetemi központ is.
Így aztán az embernek az volt az érzése, mintha ez a művészi város
belefagyott volna az ifjúság örökké tartó derűjébe és optimizmusába…
Késő délután volt, mikor leszálltam a marseille-i vonatról: a kávézók
teraszán már a munka utáni pohár borra vagy a délutáni szemináriumok
utáni aperókra gyülekezett a közönség. Az embernek az volt az érzése,
hogy errefelé mindenki fiatal, szép és kreatív… Nemhiába ez Paul Cézanne
szülővárosa, ahol minden sarkon nyílt valamilyen művészeti iskola, nem is
beszélve a galériákról – ezekből legalább ötöt felfedeztem, míg a
pályaudvartól a megadott címre vezető alig tízperces úton végighaladtam –,
amelyek ajtajában dohányozva vagy épp azok mélyén könyveket bújva
végre néhány ötven pluszos városlakót is felfedeztem.
Isabel Alphonse nevű nagybátyja a Rue Roux Alpheran egyes szám alatt
lakott. Az épületre két utca kereszteződésében bukkantam rá, amelyek egy
kis háromszögletű térré alakulva torkoltak egymásba. A terecske közepén –
milyen meglepő – egy hatalmas platán nyújtózott az ég felé, amelynek
karvastagságú gyökerei alighanem évtizedek óta hasogatták a macskakövet.
Lombjai alatt egy tradicionális, kopottas kis bár nyílt, aminek a tulajdonosa,
egy kreolos arcbőrű idősebb úr – a fekete nadrágja felett viselt zöld
kötényére csüngő méretes pocakkal – ráérősen fordítgatta vissza a délutáni
szieszta idejére asztalokra borogatott székeket. Mindeközben kedélyesen
dudorászott és időnként szívott egyet az összeszorított ajkai között tartott
pipájából.
Őt látva két gondolat suhant át a fejemen: az egyik, hogy ebben a
városban, úgy tűnik, minden iskolapadból kiöregedett korú férfi és nő vagy
galéria- vagy kávézótulajdonosként helyezkedik el, a másik, hogy szegény
Barnabás is jobban járt volna, ha valahol Dél-Franciaországban adja
vendéglátózásra a fejét – olyan erős volt a kontraszt az ő vérnyomásos
lihegése és a pipázós dúdolás között. A férfi amúgy észrevette, ahogy az
apró gurulós bőröndömmel tétován böngészem a megadott épület bejárata
melletti kapucsengőket: az Alphonse Didier nevet ugyanis sehol nem láttam
kiírva. Hátráltam pár lépést, és felnéztem a házra: a pasztellsárga épületnek
két emelete volt, mindegyiken halványkékre festett spalettás ablakokkal.
Bájos kis ház volt, de Isabel nagybátyja szemmel láthatólag nem ott lakott.
– Bonsoir mademoiselle! Jó estét, kisasszony! – köszönt rám széles
mosollyal a jóember, pedig még magasan járt a nap. – Segíthetek? Talán
keres valakit?
Én kedvesen visszamosolyogtam, és elmondtam, kihez jöttem, és hogy
nem találom a nevét kiírva.
– Eh, il est un procrastinateur… – legyintett a kötényes úr, ami kábé azt
jelentette, hogy Alphonse amolyan Pató Pál-lélek, majd így folytatta: –
Húsz éve itt lakik, de arra még nem vette rá magát, hogy a nevét is kiírja.
Hozzá máshogy kell csengetni… Didier! – bődült el, de úgy, hogy
összerezzentem. Olyan hangereje volt, hogy egy baritonénekes is
megirigyelhette volna.
Minthogy nem történt semmi, megismételte a bődülést:
– Didier!
A második emelet legszélén, ahol nyitva volt az ablak, végül felbukkant
az idős Truman Capote.
Jó, igazából nem Truman Capote volt az, de Isabel nagybátyja szakasztott
úgy nézett ki, mint a híres amerikai író idősebb éveiben: tömzsi, kerekded
alkat, fekete garbó, egy kis híján kopasz teknősbéka fej és markáns fekete
keretes szemüveg tette hasonlatossá az Álom luxuskivitelben szerzőjéhez.
– Hein?! – kiáltott vissza Mr. Capote, ami körülbelül annyit tesz
franciául: „Na?!”
– Ez az ifjú hölgy téged keres!
– Mon dieu! – csapta össze a kezét örömében a kis teknősbéka ember. –
Isabel kis barátnője? Nagyszerű, nagyszerű! Azt hittem, egy későbbi
vonattal jön. Köszönöm, Étienne! Jöjjön, nyomja meg alulról a másodikat,
és beengedem. Azt, amin nincs címke.
Azzal Alphonse Capote eltűnt az ablakban, Étienne úr pedig megrázta a
fejét.
– Én nem értem, hogy találják meg a vénembert az ügyfelek. Mintha nem
is műkereskedő lenne, hanem egy ilyen izé…, na, akiket azokban a védelmi
programokban őriznek a filmekben.
– Tanúvédelmi programok? – néztem rá érdeklődve.
– Az. De persze az is lehet, a maffia elől bujkál. Ki tudja?… Na, csak
viccelek! Az öreg Alphonse rendes ember, csak kissé hóbortos.
 Jó, hogy Étienne úr figyelmeztetett, hogy egy műkereskedő lakásába
érkezem, mert amúgy könnyen hihettem volna, hogy valami művészi
hajlammal megáldott patologikus gyűjtögető otthonába lépek. Nem volt egy
talpalatnyi hely sem, amit ne borítottak volna műtárgyak: fal mellett
sorakozó üres cirádás keretek, halmokba rendezett százéves divatrajzok,
rajtuk kínai vázák és márványnimfák, kisebb-nagyobb, összetekert
perzsaszőnyegek, megszerelésre váró antik órák… De a lakás bútorairól, a
törékeny rózsaszín bársonnyal kárpitozott, rokokó ülőgarnitúráról, a
tonettszékekről, zsúrkocsikról és szivarasztalkákról sem lehetett eldönteni,
vajon Alphonse mindennapi használati tárgyaihoz tartoznak, vagy épp
leendő tulajdonosukat várják a szemmel láthatólag raktárként és élettérként
egyaránt használt háromszobás lakásban, amelynek valamennyi falát
festmények borították.
Az egyik előtt lecövekeltem. Egy halványkék köpenyt viselő,
feltornyozott frizurájú nőt ábrázoló portré volt, amit mintha különös,
gyöngyházfényű pára tett volna elmosódottá. Alphonse, aki addig
csacsogva terelt végig a műtárgyak közé vájt, labirintusszerű járatok
útvesztőjén, már a konyhából magyarázott, amikor rájött, hogy nem
követtem. Elhallgatott, és kidugta barátságos kopasz fejét az ajtón.
– Bocsánat… – hebegtem, és a festményre mutattam. – De ez egy valódi
Reynolds?
– Ó, nahát, magának jó szeme van! – lépett mellém elégedetten
vigyorogva. – Talán tanult művészettörténetet?
– Nem, hivatalosan nem – ráztam a fejem. – Csak érdekelt…
– Nagyszerű – mondta Alphonse, és terelgetni kezdett a konyha felé. –
Ritka, hogy egy ilyen fiatal lány csak úgy passzióból érdeklődjön a
művészetek iránt. Persze az én időmben még hozzátartozott egy ifjú hölgy
műveltségéhez, hogy egy Monet-t egy Manet-től meg tudjon különböztetni,
de ma már, eh…! Na de, kedvesem, remélem, hogy éhes! És nem
vegetáriánus! Fogja meg azt a fakanalat, és fárassza le nekem a salátát.
Na, igen. Komolyan mondom, annyira szívesen adnám át eredetiben
Alphonse szavait: új ismerősöm ugyanis az ízes provence-i kifejezések
tárháza volt. Olyan szavakat tudott, amiket a francia suliban sosem
tanultunk, de olykor talán a helyiek jórésze sem ismerte már. Ez volt az első
ilyen gyöngyszem: faitguer la salade – azaz lefárasztani a salátát, azaz
addig sergetni az öntetben, amíg könnyen ehetőre nem zuttyan össze. Amíg
én a salátát fárasztottam, Alphonse két szelet húst, ránézésre vesepecsenyét
kezdett kisütni egy serpenyőben.
Isabel nagybátyja a kulináris élvezetek hódolója volt. Ezt azonnal
megállapítottam, ahogy a konyhájába léptem: mintha valami mágikus
demarkációs vonal húzódott volna a legmodernebb eszközökkel felszerelt
és makulátlanul rendben tartott konyha és a lakás többi része között, ahol
mindenütt avítt és javításra váró bútorokba botlott az ember. De ez a
pedantéria az étkezőre már nem terjedt át. Míg a konyhapolcon még a
fűszerek is abc-rendben sorakoztak, addig az étkezőasztalon – aminek korát
vagy más jellemzőjét látható felület híján nem lehetett meghatározni –
békésen megfért egymás mellett a bélyeggyűjtemény, a rozsdás szaxofon, a
tévéműsor és az öregúr vérnyomásmérője.
Mikor kellőképp lefárasztottam a salátát, Alphonse kinyitotta a hűtőt, és
a kezembe nyomott egy üvegedényt, benne fekete tapenade-dal, azaz
olajbogyókrémmel, és egy párás csatos üveget valami narancsos árnyalatú
folyadékkal.
Egy mikroszkópot és egy antik tóratekercset a hozzátartozó mutatóval
arrébb pakolva teremtettem egy kis helyet az ételnek, majd kinéztem az
ablakon: odalent Étienne úr, a bisztrótulajdonos immár kialudt pipával
kedélyesen beszélgetett egy másik öregúrral, aki alighanem valami
ismerőse lehetett, míg körülöttük a felfordított székek türelmesen
várakoztak az asztalok tetején.
Elmosolyodtam.
Időközben Alphonse meghozta a pirítósszeleteket, és az egyik székre
mutatott.
– Vin d’orange! – mutatott az üvegre, majd töltött mindkettőnknek a
narancsborból.
Mint megtudtam, ez igazi helyi specialitásnak számított, méghozzá
olyannak, amit gondosan titkolnak a turisták és más idegenek elől.
Boltokban, éttermekben nem kapni, jobbára házilag készítik, és előállítóik
mintegy szívességből osztogatják barátaiknak.
– Ez az én Isabelem kedvence! – mesélte ragyogva az öregúr. – Na de,
bogaram, mesélje el, hogy hol ismerte meg az én világcsavargó
unokahúgomat.
Míg az amuse bouche-nak, azaz a „száj örömének” – a vacsora előtti
csevejhez felszolgált fogásnak – hódolva rágcsáltuk az olajbogyókrémes
pirítóst, röviden beszámoltam az indiai utamról.
 – Áh, Ben! – lelkendezett Alphonse, mikor Bence szóba került. – Igen, ő
egy remek, remek fiú! Egyszer járt itt Isabellel!
Minthogy nem tudtam, mit tud vagy nem tud Bence és Isabel
életformájáról, vagy épp párkapcsolatokról vallott felfogásáról, igyekeztem
hanyagolni ezt a témát és rákanyarodni jövetelem okára. Alphonse ugyanis
csak annyit tudott Isabeltől, családi okokból keresek egy bizonyos Jean-
Philippe Giroud nevű férfit, de ezeknek az okoknak a mibenlétéről többet
nem közöltek vele. Amikor elmondtam, hogy az illetőt azért keresem, mert
gyanúm szerint én egy magyar lány és a francia építész szerelemgyereke
vagyok, egészen tűzbe jött:
– Ezt nem mondja komolyan! Quelle histoire, quelle histoire! –
ismételgette.
Igen, micsoda történet! … Úgy tűnt, a férfi ereiben csak keringhet valami
Truman Capote génjeiből, mert olyan lelkesen kezdett faggatni a
részletekről, mintha azt tervezné, egy nap papírra veti ezt a vasfüggöny
korából származó, egy brazil szappanoperába és egy Proust-féle
családregénybe egyaránt beillő elemeket vegyítő történetet. Bár ekkor
eszembe jutott, mit mondott Isabel: valószínűbb volt, hogy csak a helyi
pletykafészek izgalmasnak ígérkező történetekre érzékeny szenzorjai léptek
működésbe. Mindenesetre Alphonse egyszer csak vadul átkozni kezdte
magát, miért nem nézett utána alaposabban ennek a bizonyos Jean-Philippe
Giroud-nak.
– Úgy érti… – kezdtem –, hogy nem tud ilyen nevű férfiról vagy
családról a városban?
– Na, azért ezt nem mondtam! – rázta a fejét, majd egyszer csak
felpattant. – Ó, az ördögbe! Jöjjön csak, kedvesem, mert ez a legkényesebb
rész, nem hagyhatom a húst megdermedni.
Azzal míg a szép kérget kapott húst egy sebész kezének precizitásával
kezdte egy darab fokhagymás, fűszeres vajjal kenegetni, Alphonse, ahogyan
ő fogalmazott, azért csak elvégezte a házi feladatot: a levéltár szerint ugyan
nem lakott a városban ilyen vezetéknevű család, ellenben egy Catherine
Malmaison nevű hölgy igen, akinek a lányneve Giroud volt.
– Csakhogy nem fűztem hozzá nagy reményeket – mesélte. – Ismerem
Catherine-t szegről-végről. Szép galériája van a főtéren túl, pár polinéz
harci maszkot éppen tőle vettem, biztos látta őket a cipősszekrényen…
Csakhogy, amennyire én tudom, se kutyája, se macskája, a férjét korán
elvesztette, rokonai nem nagyon vannak, a vagyonát is egy alapítványra
hagyta.
– Oh!
– Na de! – emelte fel a vajtól csöpögő fakanalát Alphonse. – Meséltem a
dologról az én Étienne barátomnak odalent, aki elmondta, hogy Catherine-
nek volt egy fivére, aki úgy tíz évvel korábban itt élt egy rövid ideig, de már
nagyon beteg volt akkor, nem is húzta sokáig. Kitalálja, hogy hívják?
Felcsillant a szemem.
– Úgy bizony – bólogatott ő –, Jean-Philippe Giroud-nak. Na, de hát ez
őrület!
– És… Ön szerint meglátogathatjuk? Mármint Catherine-t.
– Naná! Holnap ebéd után elviszem hozzá. Na de ilyet! Mekkorát fog
nézni, ha megtudja, hogy talán egy unokahúgot viszek hozzá! Quelle
histoire, quelle histoire!
Alphonse, aki már elképzelte, ahogyan csillogó szemmel meséli Étienne
úrnak, micsoda családegyesítésben vett részt, tovább kenegette a húsokat,
de én nem bírtam tovább: a nyakába ugrottam. Ő erre kedvesen
megveregette a vállamat.
– Maga kedves gyermek! Na, de csak legyen türelemmel! Vén róka
vagyok, és én is tudom, az élet az gyakran nem ilyen egyszerű. De most
együnk, mert kihűl a hús…
Csak nagy nehezen tudtam a figyelmemet a vesepecsenyére irányítani.
Legszívesebben azonnal felkerestem volna ezt a Catherine Malmaisont, de
Isabel nagybátyja csitított. Nem illett vacsoraidőben rátörni az emberekre az
ajtót, és egyébként is, lassan be kellett látnom, hogy errefelé, amíg nem dől
valakiből a vér, semmi sem sürgős.
– Ugyan, kedvesem! Catherine nem szalad el, maga sem szalad el, én
sem szaladok el – mondta a vacsora végén, mikor már a sajt mellett
borozgattunk. – Inkább jöjjön, igyunk egy jó kis digestifet lent a bárban…
Ideje meginnunk a pertut, meg aztán az én Étienne barátomnak is biztosan
fúrja az oldalát, ki ez a szép kishölgy, aki látogatóba jött. No, nem mintha
bármi pikánsat feltételezne.
Miután Alphonse felállt az asztaltól, a széke támlájára dobta az addig
nyakában hordott szalvétáját, nemes egyszerűséggel hozzátette:
– Tudja jól, hogy a férfiakat szeretem.
A bárban aztán nemcsak Étienne úrral, de még néhány helyi potentáttal
sikerült megismerkednem, például a szemközti pékség jóképű
tulajdonosával, Marie-val, a trafikosnővel és egyéb törzsvendégekkel,
méghozzá annak okán, hogy Alphonse csak nem tudta magában tartani
látogatásom telenovellába illő történetét, ráadásul azt is eltökélte, hogy kerít
valakit, aki meg tudja mondani, hol készültek az éveken át sárga borítékban
bujkáló képek. Ő maga ugyan ismerősnek találta a helyszíneket, és Étienne
úr biztosra vette, hogy maga is járt már azon a kilátószerű ponton, de nem
tudta volna megmondani, ez mikor és hol történhetett. Az egyik kávézóban
azonban felismerni vélte egy marseille-i egység berendezését, de hamar
elbizonytalanodott, hogy az is lehetséges, Montpellier-ben van az a hely,
amire gondolt. A többiek sem tudtak konkrét ötlettel segíteni, de abban
minden vendég egyetértett, akiknek körbeadogattuk a fotókat, hogy ad 1.
nagyon hasonlítok az anyámra, ad 2. a helyszínek mindenkinek ismerősek,
így biztosan nincs messze a város, ahol készültek, csak épp jobbára annyira
szűkek a perspektívák, hogy igazából bármelyik tengerparti faluban
készülhettek volna.
– Na, de hátha Catherine majd tudja – paskolta meg a kezem Alphonse az
este végén. – Ha a testvére járt ott, lehet ő is. De menjünk, hadd zárjon be
Étienne. Te is fáradt lehetsz, és ki tudja, holnap milyen izgalmak várnak
rád.

Hát, vártak is meg nem is. Egyébként azt hittem, az izgalomtól és a

vendégszobának nevezett raktárhelyiségbe zsúfolt bútorok, festmények és
műtárgyak kaotikus vibrációjától a szemem sem fogom tudni lehunyni,
arról nem is beszélve, hogy egy templomi Szent János-szobor úgy
emelkedett az ágyam fölé a sötétben, mint egy merevgörcsöt kapott
ördögűző. Ennek ellenére a szent jól őrizhette az álmom: a közeli templom
harangja már a tizenegyet is elütötte, mikor másnap kinyitottam a szemem.
Sokáig kellett bámulnom a spaletta résein beáramló napfénytől aranycsíkos
mintázatúvá lett takarómat, mire leesett, hogy nem a Louvre pincéjében,
hanem Isabel nagybácsikájánál vagyok, Aix-en-Provence-ban. Végül
felültem az ágyban.
A mai napig emlékszem az aznapi első éber gondolatomra: ma minden
megváltozik. Igen, tudtam, valahogy a zsigereimben éreztem, hogy aznap
megváltozik az addigi életem. Hogy az a különös teher, amit harminc éven
át észrevétlenül, az utóbbi egy évben pedig úgy cipeltem, hogy minden
nappal egyre tudatosabb lettem a súlyára, végre lekerül a vállamról. Végre
eldobom a poggyászaim, ha úgy tetszik…
Izgatottan kimásztam az ágyból, és a konyhába siettem, ahol Alphonse –
szombat lévén a hétalvók nyugalmával pizsamában és köntösben – éppen
kávét főzött.
– Á, Lore! – ragyogott fel az arca, amikor meglátott. – Nahát! Örülök.
Már annak, hogy te is jó alvó vagy, így együtt reggelizhetünk. Hoztam friss
baguette-et. Tudod, Richard, akivel tegnap találkoztál, szerencsére nem
veszi zokon, ha nem öltözöm ki a kedvéért… – Nevetve rántotta meg a
selyemköntös övét.
A franciák hétvégén szeretnek hosszan reggelizni, erről a szokásáról
Isabel nagybátyja még a küszöbön álló „családegyesítésért” sem mondott
le, hanem így a még langyos baguette, a lekvár és a tejeskávé mellett – amit
jó provence-i módra nem bögrében, hanem egy kézre eső fületlen tálkából
szürcsöltük – legalább volt módunk másról is beszélgetni, mint a családom
múltja.
– Na és ön…, akarom mondani te, egyedül élsz itt? Mintha Étienne azt
mondta volna, húsz éve laksz itt.
– Annyi még nincs, csak tizenöt. Tudom, mert huszonöt éves volt a fiam,
amikor megvettem ezt a lakást.
– A fiad? Talán voltál nős is?
– Bah oui… – mondta, és rágyújtott egy cigarettára, amivel engem is
megkínált. – Tudod, ez akkor még nem úgy volt, mint manapság. Én Lyon
külvárosában nőttem fel, az apám bányamérnök volt, egy igazi
tesztoszteronbomba, aki mindentől rettegett, ami egy kicsit veszélyeztette a
jól ismert rendet, amiben felnőtt. Sokat szenvedtünk tőle én és az öcsém.
– Isabel papája?
– Igen. Nem tudom, mit mesélt róla… Ő a másik utat választotta. Egy
kontrollmániás zsarnok lett, aki ugyanazt művelte Isabellel, mint az apám
az úgymond szeretteivel… Aki egy kicsit kilógott a sorból, azt eltaszította
magától, vagy addig püfölte és gyömöszölte, amíg sikerült belepréselnie
valamelyik általa is elfogadhatónak vélt kockába.
– Valami azt súgja, veled nem ezt az utóbbi taktikát választotta –
mondtam somolyogva, végigpillantva a körülöttünk burjánzó káoszon és a
konyha patináján.
 – Hát nem – rázta a fejét. – Én a harmadik utat választottam.
Megszöktem. Elvettem Eugenie-t. Egy lyoni hangszerkészítő lánya volt, a
családja szegény, mint a templom egere. Menekülni akart az anyjától, akitől
mást sem hallott, mint hogy pusztítja a kenyerüket.
Ez ismerősen hangzik – gondoltam, felidézve Emma sorait Valéria
nagyanyámról, majd tovább faggattam Alphonse-t.
– És ő, mármint a feleséged tudta, hogy te…
– Hogy meleg vagyok? Ja, igen… Mármint eleinte csak sejtette. Egy éve
voltunk házasok, amikor nyíltan elmondta, hogy tudja, kiféle-miféle lennék,
és tőle azt teszek, amit akarok, ő csak egy dolgot akar tőlem. Gyereket. Így
született meg a fiunk. Aztán amikor felnőtt, már értelme sem volt annak,
hogy tovább színleljünk, így aztán különváltunk. De Eugenie a mai napig a
legjobb barátom, minden hónapban itt tölt pár napot, abban a szobában,
ahol te is aludtál.
– És ez a dolog a műtárgyakkal…?
– Ezt is Eugenie-nek köszönhetem. Az örege mellett kezdtem
régiségekkel foglalkozni. Először régi és értékes hangszereket kutattam fel,
azokat ő rendbe hozta, én meg gyűjtőket látogattam velük, előbb
Franciaországban, aztán Európa-szerte. Jártam ám Budapesten is!
Aztán elmesélt egy történetet, egy Nicola Amati-darabot – mint
megtudtam, neves hegedűkészítő – akart eladni valami
pártfunkcionáriusnak, aki az Andrássy úton lakott, és aki valami speckó
lefüggönyözött fekete járgányt küldött érte a határra, nehogy kiderüljön,
titokban gyűjti az imperialista hanyatló nyugat zenei ereklyéit… Hogy igaz
volt-e, nem tudom, viszont a sztori végeztével Alphonse indulót fújt.

Szombat lévén Aix lassan ébredezett. Alphonse eleve komótos léptekkel

haladt, háta mögött összekulcsolt kézzel, de haladásunkat az is lassította,
hogy lépten-nyomon ismerősökbe botlottunk, akiknek feltétlenül be kellett
mutatnia és el kellett mesélnie, hogy mi járatban vagyok ott. Míg ő
sokadjára is felvázolta látogatásom okát, én türelmetlenül topogtam és
igyekeztem magam a város látványával lekötni. Meg kell mondjam: hiába
volt tele a fejem a Catherine Malmaisonnal való találkozóval és reménybeli
családom megtalálásával, Aix még így is egyre jobban lenyűgözött. Nem
volt éppen kisvárosi léptékű, de hiányzott belőle a nagyvárosok zsizsegő
kapkodása. A házai jobbára ugyanabból az egyszerű, halvány rózsaszín,
sárga vagy fehéres kőből épültek, a lila és halványkék árnyalataiban
hunyorgó spalettákkal, de díszesebb, századfordulós bérházak és ősi paloták
homlokzatait is fel lehetett itt-ott fedezni. Ez az egyszerre méltóságteljes és
művészi, mégis kedves és közvetlen városka így összességében azt a hatást
keltette, mintha Párizs és egy kis dél-francia halászfalu nászából született
volna meg…
– Ugye nem veszed zokon, kedvesem? – kérdezte egyszer csak
Alphonse, amikor az egyik ismerősétől búcsút véve tovább sétáltunk. – De
Aix nem egy nagyváros, az emberek itt éppúgy ki vannak éhezve az
újdonságokra, mint egy kis faluban.
Őszintén szólva, zavart a gondolat, hogy Alphonse azelőtt beavatja a fél
várost családom drámai titkába, hogy kiderülne, az tényleg létezik-e… Nem
tudtam, milyen asszony ez a Catherine: mi van, ha dührohamot kap, ha
meghallja, hogy egy magyar fruska telekürtölte a várost azzal, hogy a bátyja
annak idején zabigyereket csinált egy komcsi férjes asszonynak. De
Alphonse megnyugtatott. Catherine-t ugyan nem ismerte túl közelről, de
abban biztos volt, hogy nem az a fajta asszony, aki túl sokat törődik azzal,
mások mit gondolnak róla.
A főtéren túl aztán megérkeztünk a célunkhoz. Catherine galériája egy
kis mellékutcában nyílt, de ez más volt, mint a korábban látottak. Egyszerű
volt, letisztult, vitrinje mögött pedig nem európai műalkotások és Cézanne-
imitációk sorakoztak, hanem különös faragványok: indonéz, vagy talán
polinéz hatású szobrok, maszkok és fegyverek, felette pedig felirat hirdette:
Moana.
– Moana azt jelenti, tenger – mondta mosolyogva Alphonse. – Polinézul.
Bemegyünk?
De én nem mozdultam. Sőt, meg kellett kapaszkodnom kísérőm
karjában, aki nem értette, miért hezitálok közelebb menni. Aznap egyébként
eleve fura hangulatban voltam – pontosabban akkor telepedett rám egy
furcsa érzés, amikor a gondolat, hogy aznap megváltozik az életem,
beférkőzött a fejembe. Ott, abban a kis mellékutcában ugyanis az a
kiegészítés társult hozzá, hogy: de mi van, ha rossz irányba?
– Na mi az, kedves? – kérdezte vidáman. – Rád tört a lámpaláz?
Szeretnéd, hogy bedobjunk előtte egy pastist?
Azzal már indult is volna, alighanem a legközelebbi bár felé, de én
megragadtam a karját.
– Ne! Menjünk inkább be!
 Amikor beléptünk a letisztult, fehérre vakolt kis helyiségbe, megéreztem,
hogy Catherine nincs ott. Mármint, nem úgy, hogy kiugrott egy kávéra.
Egyszerűen tudtam, hogy én aznap nem találkozhatok vele. Igazam is lett: a
pénztárként is szolgáló pult mögött egy álmos szemű, huszonéves lány állt
túlméretezett poncsóban és hatalmas tűzománc fülbevalókkal. Ő Madame
Catherine alkalmazottja lehetett, másra nem tudtam gondolni, mivel
Alphonse-tól úgy tudtam, nincs rokona. A galériában rajta kívül csak
egyvalaki tartózkodott, egy pasi. Ő az egyik fal mellé helyezett, papírokkal
teli doboznál guggolt, és szemmel látható alapossággal tanulmányozta a
tartalmát, miközben ütemesen bólogatott, alighanem a fülhallgatójából
áradó zenére. Ami valószínűleg nem szólhatott túl hangosan, mert a
beléptünkre és a nyíló ajtó által megkondított kis csengő hangjára felkapta
fejét, és felénk fordult. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk. És bár én
hamar újra a fiatal eladóra koncentráltam, éreztem, hogy a férfi tekintete
egészen a pultig kísér.
– Jó napot, kedves! – köszönt Alphonse. – Madame Catherine-nel
szeretnénk beszélni. Én és a kis barátnőm.
A lánynak beletelt pár pillanatba, mire feldolgozta a kérdés lényegét.
Végül elszakította réveteg pillantását Alphonse corgi kutyákat ábrázoló,
mintás sáljától, és így felelt:
– Madame Catherine nincs itt.
– Értem – nyugtázta Isabel nagybátyja. – És tudja, hol találjuk Madame
Catherine-t?
– Most ebben a pillanatban?
– Természetesen, ebben a pillanatban.
– Valószínűleg valahol a Charles de Gaulle reptéren.
– Azaz Párizsban van? – kérdeztem kissé csalódottan.
A lány ránézett az órájára.
– Nem, valószínűleg már nem. A gépe most szállhatott fel.
Az eladó álmodozó szeme ekkor valahol a hátunk mögött, egy számunkra
láthatatlan ponton állapodott meg. Alphonse és én összenéztünk, de ő
mutatóujja egy mozdulatával jelezte, jobb, ha ráhagyom fellegek közt járó
barátnénkat.
– Azaz jön is vissza? – kérdezte olyan nyájas mosollyal, ahogyan egy
elmebeteg sorozatgyilkost faggathat az ember arról, hogy hova dugta a
gyilkos fegyvert. – Ide Aixbe? És azt tudja, mikor érkezik?
– Nem, nem ide utazik, hanem Papeete-ba.
 – Az hol van? – kérdeztem idegesen.
– Francia Polinéziában – felelte az eladó helyett Alphonse csüggedten. –
Meddig marad ott?
– Azt nem tudni… – vonta meg a vállát a lány.
– Na jó… – vesztettem el a türelmemet, készen arra, hogy intravénásan
letoljak egy liter presszókávét ennek a réveteg iparművész-gyakornoknak,
ha ezzel némi agyi aktivitást érhetek el nála, de ekkor a pasi, aki egy ideje
már lehúzta a füléről a fülhallgatót, közbeszólt:
– Madame Catherine, ha jól értettem, elutazott a beszerzőútjára –
mondta, és a lányra sandított, jelezve, neki sem volt egyszerű megszereznie
ezt az információt. – Kétévente egyszer utazza körbe Francia Polinéziát
műtárgyakért. Általában hat hétig marad, de van, hogy kicsit tovább is.
– Olyan sokáig?
– Egész évben ezt várja. Úgy tudom, sok barátja van ott, és az üzlet
mellett pihenni is szeret.
– Értem… – motyogtam sápadtan.
Csalódottságom ködén át azonban jobban megnéztem magamnak a
készséges dobozbújó srácot. És először is meg kellett állapítanom, hogy
sokkal inkább volt férfi, mint pasi vagy mondjuk srác. Fekete garbós
pulcsit és farmert viselt, a szeme szürkészöld volt, az ajka keskeny, de
mosolyra állt, az állkapcsa markáns. A szeme sarkában gyülekező
nevetőráncok alapján pedig inkább lehetett közelebb a negyvenhez, mint a
harminchoz, bár mégis fiatalos volt, hála elsősorban a feketés göndör
fürtjeinek, amelyek úgy tekeregtek a fején, mint egy kócos kamasz hajzata.
– És… – motyogtam, azt sem tudva kinek címzem a kérdést: – És van
Madame Catherine-nek mobilszáma? Olyan, amin el tudom érni?
– Hát… – kezdte az eladó tőle szokatlan elevenséggel – elvitte a privát
mobilját, de azt mondta, csak vészhelyzetben zavarjuk…
– Ez most vészhelyzet! – jelentettem ki határozottan.
– Mégis, milyen természetű? – kérdezte a lány.
Kellemetlenül fészkelődni kezdtem. Az ismeretlen férfi közben
visszafordult a dobozához, de tarkója merevségéből láttam, hogy fülel.
– Magántermészetű. Magántermészetű vészhelyzet.
– Sajnálom, hölgyem, de nem adhatom meg a privát számát egy
idegennek.
– Akkor adja meg nekem – mondta gyorsan Alphonse. – Én nem vagyok
idegen, Malmaison asszony ismer, többször vásároltam tőle.
 – Sajnálom, de ügyfeleknek nem adhatom meg a magánszámát…
– Ezt nem hiszem el! – topogtam tehetetlenül a helyiségben. – Most mi
legyen?
Idegesen jártattam a tekintetem a galériában, mintha csak arra várnék,
hogy az egyik gülüszemű totem, vagy micsoda majd elárulja a megoldást.
Annak, hogy heteket kelljen várnom a származásom megismerésére, már a
gondolatától is az idegbaj kerülgetett. Azon is elgondolkodtam, hogy
esetleg bekéredzkedek Catherine lakásába, hogy elhozhassak pár hajszálat a
fésűjéből valami DNS-teszthez, de az eladólány aligha védte volna kevésbé
elszántan munkaadója hajkeféjét a privát mobilszámánál.
– Sajnálom, kedvesem – mondta Alphonse, aki addig maga is töprengett.
– Nem tudna visszajönni mondjuk két hónap múlva? Tudom, sok idő…
Hacsak nem akar jegyet venni Papeete-ba, akkor…
– Arra nincs pénzem – legyintettem. – De a fő gond az idő. Most akkor
hetekig kell várnom, hogy kiderüljön… Hogy kiderüljön… Olyan dühítő!
Csak ezért utaztam idáig.
– Nincs rá valami más mód? Nem is tudom… Otthon nem tudna beszélni
valaki rokonával, aki…, biztos nincs senki…, aki többet tud az
édesanyjának arról a kapcsolatáról?
A fejemet ráztam, és gondolatban hozzátettem: csak egy halott nagynéni
és a naplója, de abból már mindent kiszedtem.
Végül előkotortam a táskámból egy füzetet és egy tollat.
– Figyeljen – mondtam a lánynak, míg felkapartam a nevem és a számom
egy papírra. – Meghagyom a nevem és a címem. Kérem, Madame
Malmaison hívjon fel, amint megérkezett. Életbe vágóan fontos lenne
beszélnünk egy családi ügyben.
Míg kitéptem és a lány felé nyújtottam a lapot, megborzongtam.
– Mi az? – kérdezte Alphonse.
– Csak… csak egy déjà vu.
Ekkor éreztem meg először azt a bizonyos spirális időcsapdát, amiben
ezekben az években járni kezdtem a köreimet: hirtelen ott találtam magam a
risikési Grand Relax recepciósa előtt azon mérgelődve, hogy Bence miért
pont akkor húzott fel a hegyekbe, amikor én a fél világot átutaztam, hogy
beszéljek vele. Igaz, most nem utaztam olyan messzire, a gépem pedig négy
nap múlva indult haza, és nem látszott valószínűnek, hogy ez alatt az idő
alatt olyan sorsfordító események történnének meg velem, mint egy évvel
korábban.
 Ekkor vettem észre, hogy a férfi megint fürkészve figyel.
– Biztos, hogy jól van? – kérdezte ő is. – Nagyon sápadtnak tűnik.
– Igen, igen… – mondtam zavartan, majd Alphonse-hoz fordultam. – Azt
hiszem, most mégis jólesne az a pastis.
A férfi, aki szemlátomást szívesen megtudott volna többet is a különös
látogatásunk és feldúltságunk okáról, ezen a ponton úgy dönthetett, hogy
mégsem lesz indiszkrét, mert egy papírköteget gyűrögetve végül csak
ennyit mondott:
– Hát… Remélem, előbb-utóbb megtalálják Madame Catherine-t. – Majd
a lányhoz fordulva így folytatta: – Köszönöm a prospektusokat, Marie!
Akkor megpróbálkozok a dologgal Albertnél is. Köszi a tippet. Viszlát!
Ekkor az ujját egy láthatatlan kalap karimájához érintette – se azelőtt, se
azóta nem láttam ezt a gesztust 21. századi férfitól –, és biccentve távozott.
– Menjünk mi is! – mondtam Alphonse-nak, de ő megállított.
– Várjon… Adja csak ide azokat a fényképeket.
– Na de… – kezdtem, mert sejtettem, mit akar velük. – Nem hiszem,
hogy ő…
– Azért egy próbát megér.
– Hát jó – mondtam, és kiturkáltam a táskából a borítékot.
Alphonse a lány felé nyújtotta a képeket.
– Mondja, kedves…, Marie, ugyebár… Esetleg felismeri ezt a férfit? –
mutatott a képre, ami Jean-Philippe-et ábrázolta, a kilátópont tetején. –
Elvileg ő Madame Catherine bátyja.
A lány a fejét rázta.
– Nem, nem ismerem… Mármint azt tudom, hogy a madame-nak volt
egy testvére, de sosem mutatott róla fotót. De ezt a helyet már láttam…
– Valóban? – húzódtam közelebb. – Ezt a kilátót? Talán tudja, hol van?
– Ez nem egy kilátó, hanem egy őrtorony. Sanary-sur-Merben.
– Nahát! – ámult el erre Alphonse. – Rémlik, hogy van ott egy torony, de
hogy ez… Biztos benne? Tényleg fontos lenne tudnunk, hol készült ez a
kép…
– Várjanak! – mondta a lány, és olyan fürgeséggel, amit sosem néztünk
volna ki belőle, egyszer csak megkerülte a pultot, és kiszaladt az utcára.
Ott jobbra-balra nézelődött, majd elindult az egyik irányba.
– Maga szerint visszajön ez valaha? – kérdeztem Alphonse-tól
megrökönyödve.
– Nem tudom, ez mi lehetett – rázta a fejét.
 Hamarosan kiderült: alig egy perc múltán ugyanis a kis eladólány
visszatért a galériába, méghozzá nyomában a korábban ott járt férfival.
Marie ezután visszatért a pult mögé, és a telefonját kezdte nyomkodni.
Mi hárman zavartan néztünk egymásra.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte ekkor a férfi, hol rám, hol Alphonse-
ra, hol Marie-ra pillantva.
– Ó, igen – kapott a fejéhez ez utóbbi. – Marcel Sanary-sur-Merbe való.
Ha valaki, ő biztosan tudja, hogy ott készültek-e a képek.
– Milyen képek? – kérdezte a Marcelnek nevezett férfi, és közelebb
lépett hozzánk, míg Marie, aki újra érdeklődését vesztette az események
iránt, visszabújt a telefonjába.
– Ezek – nyújtottam oda neki a fotókat.
Neki csak egy-egy pillantást kellett vetnie az első néhány képre, máris
elmosolyodott.
– Igen, ezek ott készültek… Ez a sétány Six-Fours-les-Plages felé…, ez a
karmelita templom bejárata…, ez Bénédicte kávézója. A szakács ott jó
barátom…
Alphonse ekkor újra az eladó Marie-hoz fordult.
– Mondja, kedves, van Madame Catherine-nek valamiféle kötődése
Sanary-sur-Merhez?
Marie szemöldöke lassú felvonásával jelezte, hogy különösnek találja a
kérdést, de azért válaszolt:
– Volt ott egy kis háza… Nagyon megszenvedte, mert szerette azt a
helyet, és régóta a családjuké volt.
– Minden egybevág! – nézett rám vigyorogva Alphonse.
– És hol van ez a Sanary? – kérdeztem.
– Egy bő órára innen, a tenger mellett.
– Ezek a képek nem maiak, ha jól nézem – szólt ekkor a Marcel nevű
férfi, majd felém tartotta a képet, amin anyám állt a toronyban, éterien,
távolian, mint a hercegnő a kiszabadítása előtti pillanatban. – Ő itt az
édesanyja?
– Igen… – bólintottam, mire ő mosolyogva bólogatott.
– Ő pedig… – nyújtotta most a Jean-Philippe Giroud-ról készült képet.
– Ő pedig lehet, hogy az apám.
– Az apja? – nyílt nagyra a szeme. – Lehet? Ejha…
– Ez a történet mindenkit lenyűgöz – dörzsölte a kezét Alphonse.
 Ekkor csilingelve kinyílt az ajtó. Egy idősebb házaspár lépett az
üzlethelyiségbe. Látszott rajtuk, hogy turisták, de az egyikük, az asszony
franciául beszélt, míg a férfi amerikai akcentussal köszönt ránk.
– Beszélhetnénk pár percet odakint? – néztem a férfira, attól tartva, hogy
Alphonse az amerikai-francia párost is bevonja a történetmesélésbe.
– Hogyne – bólintott.
Kiléptünk az utcára, ahol újkeletű ismerősünk a kezét nyújtotta.
– A nevem egyébként Marcel. Marcel Lalanne.
– Milyen szép név – mosolyodtam el, megrázva a kezét. – Ez valami
okcitán családnév?
– Az. A családom toulouse-i. De ennél szerintem érdekesebb a hölgy
története…
– Ó, igen. Laura. Vagy Lore… – mutatkoztam be gyorsan, majd
bemutattam Alphonse-ot is.
– Szóval… – kezdte tétován Marcel. – Mit jelent az, hogy az a férfi lehet,
hogy az apja… Mármint nem akarok indiszkrét lenni, csak…
– Ez egy hosszú történet… Mármint, röviden a lényege az, hogy az
anyám még kiskoromban elhagyott minket egy francia építész szerelméért,
akivel egy ideje akkor már viszonya volt. És aki egyébként élete vége felé
ide költözött. Ide, Aixbe. És aztán valahogy a tudomásomra jutott, hogy
elképzelhető, ez a férfi az apám, nem pedig az, aki felnevelt.
– C’est dur… – avagy ez durva, mondta. – Ez nagyon felkavaró lehetett.
És Madame Catherine, ő…
– Ő a nevezett építész húga – szólt közbe Alphonse. – Legalábbis nagyon
valószínű. Mademoiselle Lore azért jött, hogy találkozzon a hölggyel, és
megtudja, ismerte-e az anyját, vagy tud-e bármi információval szolgálni,
ami megerősíti vagy cáfolja a gyanúját.
– Oh… – komorodott el Marcel. – Ez nagyon… Extrém. Már a történet.
És milyen balszerencse. Hogy Madame Catherine épp ma utazott el…
– És hogy még hetekbe telik, hogy visszatérjen.
– És nem tudja megvárni?
– Nem, sajnos – ráztam meg a fejem. – Pedig nem csak miatta jöttem.
Vagy az apám miatt. Az anyám miatt is. Annyira szerettem volna találkozni
valakivel, aki ismerte. És aki tudta, milyen élete volt, meg tudja mondani,
hol élt, hol nevetett, hol volt boldog…
Nem csak az érzelgősség beszélt belőlem: akkor és ott tényleg rám
telepedett valami végtelen csalódottság. Persze tudtam, hogy nincs veszve
semmi, de annyira beleéltem magam, hogy közelebb kerülhetek anyámhoz,
a múltjához, és a férfihoz, akit szeretett, és hogy rajtuk keresztül végre
jobban megismerhetem magamat is. Akkor már egy jó éve volt, hogy egyre
csak irtottam magamból azt, aki és ami nem vagyok, és annyira jó lett volna
végre rájönni, hogy mindemellett ki vagyok. Vagy legalább, hogy miért
vagyok olyan, amilyen, és hogy mit miért teszek, mert bevallom, kezdett
elegem lenni abból, hogy egyre-másra műveltem olyan dolgokat,
amelyeknek az okát és eredőjét, pláne értelmét, magam sem ismerem…
– Elnézést… – fordultam félre, hogy kitöröljek a szememből egy feltörni
készülő könnycseppet.
– Hát, ami azt illeti… – mondta Marcel. – Van egy hely, ahol az
édesanyja biztosan boldog volt… Legalábbis ezeken a képeken nekem
annak tűnik. Ha akarja, megmutathatom magának Sanaryt.
– Nagyon köszönöm – vettem vissza tőle a fotókat anélkül, hogy egy
pillanatra is komolyan vettem volna a szavait. – De ezt nem várhatom egy
ismeretlentől. Így is nagyon sokat segített. Talán egy nap majd elmegyek
oda is.
– Miért, mi a baj a mai nappal?
Belenéztem a szemébe. Marcel olyan komolyan és áthatóan meredt rám,
hogy kezdtem úgy érezni, ő komolyan gondolta az ajánlatát.
– Komolyan mondom – erősített rá. – Én ott lakom, épp odatartok,
ismerem ezeket a helyeket. Megmutathatom magának…
Én csak néztem, és nem tudtam, mit mondjak. Alphonse, aki hirtelen úgy
érezhette, zavarja a beszélgetésünket, hátat fordított nekünk, és
szórakozottan a kirakatba helyezett íjat kezdte mustrálni.
– De… – kezdtem. – Biztosan van ennél jobb dolga is.
– Az égvilágon semmit nem terveztem mára. Amiért jöttem, elvégeztem.
– Meglengette a kezében tartott papírokat. – Csak egy bökkenő lehet. Ha fél
a motoroktól.
Ekkor megfordult, és a kis szökőkutas térre mutatott, ahol egy méretes
Harley parkolt. Nem értettem a motorokhoz, de erről még én is meg tudtam
állapítani, hogy szép darab.
– Nem… – ráztam meg a fejem. – Mármint nem sokszor ültem motoron,
de nincs bajom velük.
– Akkor nincs akadály – mosolyodott el Marcel, feltárva szép szabályos,
fehér fogsorát.
 Kényelmetlenül moccant egyet a gyomrom. Nem tudtam eldönteni, hogy
a fickó tényleg segíteni akar, vagy csak így akar felszedni. És ha az
utóbbiról van szó, pláne nem tudtam, hogy akarom-e – azaz akarok-e ebben
a felfokozott érzelmi állapotban ilyesmibe belekeveredni. Ugyanakkor az
ajánlata tényleg vonzó volt…
– És… És hogy jönnék vissza? – kérdeztem.
– Marseille-en keresztül kábé óránként indul vonat, de este örömmel
vissza is hozom.
– Nem, azt már tényleg nem, de… Alphonse!
Isabel nagybátyja ekkor visszafordult a kirakattól.
– Hein? Remélem, elfogadtad a fiatalember ajánlatát. Nekem nem tűnik
emberevőnek…
– De nem szívesen hagynálak itt. Olyan szívesen fogadtál, és…
– Kedvesem! – tette a karomra a kezét. – Nem tagadom, nagyon
szimpatikus vagy nekem. Nagyban emlékeztetsz az én Isabelemre, ha már
itt tartunk, és örülök, hogy itt vagy, de te nem azért jöttél, hogy egy vén,
meleg műkereskedő anekdotáid hallgasd, hanem hogy az apádat és az
édesanyádnak fontos helyeket megtaláld. Ez a kedves fiatalember ez
utóbbiban tud segíteni.
Ekkor Marcelre néztem, aki végig mosolyogva figyelt.
– No, persze – gesztikulált Alphonse –, ha visszataszítónak tartod ezt a
kedves urat, akkor egyszerűen rázd le. Ne akard rám kenni a dolgot! Bár, ha
engem kérdezel, igazán jóképű. Mondja, uram, van barátnője? Ne
aggódjon, nem magam miatt kérdem, hanem a kislány végett…
– Jaj, Alphonse! – szörnyülködtem.
– Nem, nincsen… – sandított rám Marcel félrebiccentett fejjel, és abban a
pillanatban leginkább úgy festett, mint egy lírikus filmszínész az ötvenes
évekből.
– És felesége?
– Az sem.
– Meleg?
– Alphonse! – kiáltottam rá.
– Nem, nem vagyok meleg.
– Nahát. Tökéletes idegenvezető lesz neked, ma chérie! Na, nyomás!
Mit volt mit tenni? Követtem Marcel Lalanne-t a motorjához, aminek a
csomagtartójából – ami további prospektusokat rejtett – elővett egy
bukósisakot, és a fejembe nyomta.
 – Kicsit lötyög – mondtam.
– Megengedi? – kérdezte, míg a keze lassan az arcomhoz közelített.
Bólintottam, és míg eme filmbe illő jelenet közepette megigazította a
sisakom pántját, megállapíthattam, hogy egyrészt közelről még inkább úgy
fest, mint James Dean, némi dél-francia beütéssel, másrészt hogy a kedvenc
férfiparfümömet használja. Amit még soha nem éreztem egyetlen pasimon
sem, egy illatminta alapján zúgtam bele. Húha! Az a fránya kémia!
Egyébként annyi minden más mellett az illatokra is mindig érzékeny
voltam: voltak parfümök, amelyeknek az illatától konkrétan mintha
beszívtam volna, míg másoktól émelygés fogott el. Eszti anyukája használt
például olyan kölnit, amitől még három nap után is kavargott a gyomrom a
lakásban, ha nálunk járt. Szóval, nem mondom, hogy ott és abban a
pillanatban, a platánfa alatt pecsételődött meg a sorsom… De majdnem.
– Jó illata van – csúszott ki a számon, mintegy ösztönösen.
Marcel rám nézett, és elmosolyodott:
– És még azt hittem, ma már nem hoznak többet zavarba… – Majd
hozzátette: – Azt hiszem, ideje tegeződnünk.
A valamivel több mint egyórás út után egy kisváros kikötőjében
parkoltunk le. Egy nem is akármilyen kisvároséban, hanem egy valódi kis
ékszerdobozban, ahol a házakat pasztellrózsaszínre, narancssárgára és
halványzöldre festették, ahol a fa zsalugáterek mind levendulaszínűek
voltak, ahol a kikötőben az azúrkék, kristálytiszta vízen tarka
halászcsónakok dülöngéltek, és a kikötőben, ahol a kövezetet fényesre
koptatták az évszázadok léptei, karcsú, házmagasságú pálmafák nőttek.
Rögtön ráismertem a városra: a házak között homokszínű templom
húzódott meg, ez szerepelt az egyik fotón is, egyből felismertem a torony
tövében emelkedő pálmafáról.
– Ez tényleg az a hely! – habogtam megbűvölve, miután kihúztam a
fejem a bukósisakból. – De hát, istenem… Ez a város! Hogyhogy nem
ismeri senki? Mármint, bocsánat, nem úgy értem…
– Ne kérj bocsánatot! – mosolygott Marcel, míg elpakolta a sisakjainkat.
– Sanary valahogy tényleg kiesik a Marseille–St. Tropez–Nizza vonalon
hömpölygők útjából.
– Nincsenek is itt turisták?
– Azért vannak. De főleg franciák. Nyáron meg angolok, egy kevés
német.
– Ez gyönyörű! Nagyon szerencsés vagy, hogy itt élsz.
 – Én is úgy hiszem.
– Itt is nőttél fel?
– Nem, La Ciotat-ban. Az egy kikötőváros, nem messze innen. De nem
olyan, mint ez, inkább ipari jellegű. Még a nevelőapám költöztetett oda
minket Toulouse-ból. Na, mutasd csak azokat a fotókat!
Átadtam a borítékot, mire ő újra átnézte a képeket.
– Hm… Szinte mindegyik helyet ismerem… Kivéve, amik
virágosládákat vagy udvarokat örökítenek meg. Ezek ugye bármelyik
utcában készülhettek. Mit szólnál, ha azokkal a helyekkel kezdenénk, ahol
az édesanyád is lefotózkodott?
– Benne vagyok!
– Hát, mit mondjak…, ilyen városnézést sem rendeztem még. Ha én ezt
egyszer elmesélem az unokáimnak…!
– Quelle histoire…– mondtam, és elmosolyodtam magamban, mert
biztosra vettem, hogy Aixben mindeközben Alphonse a kezét dörzsölve
ugyanezt gondolja, miközben már azon fantáziál, hogy hogyan fogja
elmesélni ezt a történetet az esküvőnkön.
Marcel azzal indította különös zarándoklatunkat, hogy vettünk egy
fagylaltot, amit elnyaltunk annak a kútnak a káváján ülve, aminek a
medencéjéből egy tógás férfi szobra emelkedett ki, és amelyen egykor
anyám is üldögélt. Kísérőm engem is megörökített ott a telefonjával.
– Tényleg nagyon hasonlítotok – mondta, és az orrom alá dugta a
mobilját a fényképpel együtt.
A régi képen anyám egy rövid, fehér ruhát viselt: utánozhatatlanul szőke,
hosszú hajával úgy festett, mint aki ide született, ebbe a mediterrán kis
tengerparti városba, ahol örökké süt a nap. Én aznap farmert, túlméretezett
fehér inget és fehér tornacipőt viseltem. Korántsem éreztem, hogy olyan
vénuszi jelenség lennék, mint az anyám, pláne nem a göndör fürtjeimmel.
– Nem az a lényeg – rázta a fejét Marcel, mikor rámutattam a
különbségre. – A lelketek egyforma. Ezt látni a tekintetedben. – Ekkor a
szemembe nézett, és most én éreztem, hogy elpirulok.
Igen, igen tudom… Most azt gondolják, mennyire nyilvánvaló. Mennyire
nyilvánvaló, hogy ez a két egyedülálló fiatal, akiket egy ennyire
ellenállhatatlanul romantikus történet terelt össze egy napsütéses tengerparti
városban, ahol egész nap ellenállhatatlan és romantikus helyszíneket
látogatnak, úgyis összejönnek. Elkerülhetetlenül összejönnek. És éppen ez
az elkerülhetetlenség tette annyira fantasztikussá azt a napot. Mármint…
olyan volt, mint valami várakozás. Mint amikor egy ételből a legfinomabb
falatot az étkezés végére hagyjuk. Vagy nem is tudom… És ez az egész
egyszerre volt zavarba ejtő és mégis izgalmas. Ahogy lassan közeledtünk
egymás felé. Emlékszem, hogy összerándult a gyomrom, amikor ott, a
szökőkút padkáján ülve Marcel egyszer csak finoman megérintette a
vállával az enyémet.
– Akkor? – kérdezte rám sandítva. – Megyünk?
Bólintottam, majd leszegtem a fejemet, hogy ne lássa, ahogy elpirulok.
A következő állomás egy sétány volt a szomszéd városka, Six-Four-les-
Plage felé, amelynek a külső pereme szinte egybeépült Sanaryéval. A
pálmákkal övezett sétány egy apró kavicsos tengerpart mentén vezetett
végig. Április vége lévén még strandolókat nem, inkább sárkányt röptető
helyi gyerekeket és hozzánk hasonlóan andalgó párokat lehetett látni.
Marcel itt is készített rólam egy képet, és elmondta, hogy ha
továbbsétálnánk, egyenesen egy Le Brusc nevű, igazi autentikus
halászfaluba érnénk, azon túl pedig a Le Gaou névre hallgató calanque bújt
meg. Mint megtudtam, ez utóbbi lényegében egy különleges öblöt jelentett,
amit a fehér mészkő- és dolomitsziklába vájt a víz, és ahol Marcel szerint a
tenger olyan színpompás volt, mint a Karib-szigeteknél. A környéken több
ilyen kis calanque is megbújt, bár jórészüket a magas és meredek sziklák
miatt – amelyek az öblöket körbezárták – csak hajóval lehetett
megközelíteni.
Mesélt még másról is: a várostól pár percre, a hegyek közt megbúvó kis
művészfaluról, Le Castellet-ről, és az oda vezető út mentén megbúvó
borászatokról, ahol állítólag a Provence-ban népszerűnek számító rozéból a
legfinomabb készült. És akárhányszor valami környékbeli nevezetességről
mesélt, mindig hozzátette:
– Úgy elvinnélek oda, ha lenne még pár napod itt…
Ezt én sem bántam volna. De aznapra még volt dolgunk. Miután
visszasétáltunk a kikötőbe, Marcel az először meglátott templomhoz, majd
az amögötti, ugyancsak pasztellszínű házakkal szegélyezett kis utcába
vezetett – itt nyílt a kávézó, ahol anyámat egy nagyobb társasággal
örökítették meg. Két középkorú nő és egy férfi mellett. Külsejük nem sokat
árult el róluk, de az biztos, hogy nem voltak hétköznapi emberek. Az egyik
nő és a férfi összeillő motoros bőrdzsekit viselt, a másik nőnek meg kékre
volt festve a haja…
 – Bár tudnánk, kik voltak! – jegyezte meg Marcel, amikor letelepedtünk
az egyik asztalhoz, majd a hozzánk lépő pincérlányhoz fordult: – Szia,
kedvesem, mondd, Bénédict itt van?
A lány megrázta a fejét.
– Akkor két kávét kérünk.
– Bénédict? – kérdeztem.
– Ő itt a szakács… Régóta jóban vagyunk. Meg akartam mutatni neki a
képeket, hátha ráismer valakire. Bár ő akkor még tízéves, ha lehetett.
– Ő? – kérdeztem vissza, a homlokomat ráncolva.
– Igen, ő.
– Ja, vagy úgy, ő…
Na igen, kiejtésben nem sok különbség volt a Benedict, ami fiúnév, és a
Bénédicte, ami lánynév, között. Valamiért azt képzeltem, az, akit Marcel
keresett, férfi…
Nem sokkal később újra felkerekedtünk. Volt még három olyan kép, ami
az anyámat ábrázolta.
Ebből az egyik egy apró dombocskán megbújó kápolna mellett készült,
ahová hosszú, kényelmes lépcsősor és egy kálvária vezetett fel a kikötőből,
és amin túl a Portissol-öböl nyílt: egy homokos, széles strand, ahol Marcel
szerint nyáron sok turista is megfordult. Anyám itt mezítláb, farmerban és
pulóverben – talán egy hűvösebb reggelen készülhetett – állt a víz partján.
– Na, most aztán tényleg hasonlítotok – nevetett a férfi, aki ragaszkodott
ahhoz, hogy én is mezítláb pózoljak a fotóhoz, amitől kis híján lefagyott a
lábam.
A visszafelé úton, a kálvárián fogta meg először a kezem. Időközben
elkezdett esteledni. A templom harangja már hetet ütött, amikor
visszaértünk a kikötőbe, és már csak két fotó maradt hátra. A régi,
négyszögletes őrtorony a Hotel de la Tour, a régimódi szálloda barackszínű
épülete mögött őrizte morózusan a kikötőt. A benne működő kis
búvártörténeti múzeumnak hála, nyitva állt a látogatók előtt, így
felkapaszkodhattunk a tetejére. Az elém táruló látvány annyira fenséges és
bájos volt egyszerre, hogy megszólalni sem tudtam. És egyébként is
megindított az a hely… Nagyon közhelyes, de akkor úgy éreztem, mintha
anyám tényleg ott lenne velem, és volt egy olyan megérzésem, hogy akkor
és ott ő is olyan könnyűnek és elégedettnek érezte magát, mint én. Persze az
egészet, lehet, csak képzelem… Mármint azt, hogy így érezte magát.
Hiszen én csak egy lakótársat hagytam otthon, ő három gyereket…
 Azon a képen, ahol a toronyban állt, anyám nem nevetett. Inkább volt
tűnődő, és mint minden képen: távoli. Talán akkor és ott ránk gondolt?
Ránk, a gyerekeire? Vajon gyakran került ilyen hangulatba? És olyankor
Jean-Philippe vajon mivel vigasztalta? Vajon, ha nincs az a baleset…, akkor
előbb-utóbb visszajött volna Magyarországra, megkeresett volna minket?
Megráztam a fejem, mintha ezzel szélnek ereszthetném a gondterhelt
képzelgéseimet. Nem akartam szomorú lenni. Aznap nem.
– Nézd! – lépett oda hozzám Marcel a telefonnal.
Míg ugyanis gondolataimba merültem, ő készített rólam egy újabb fotót.
– Ó! – nyögtem fel.
Ugyanis amit addig, állítása szerint, ő végig látott, most én is
megpillantottam: az anyámmal való hasonlóságot. Ugyanaz a különös
tűnődés ült az arcomon, mint az övén.
– Hát nem különös? – néztem fel Marcelre. – Talán akkor ő itt rám
gondolt… Én pedig most itt állok, és rá gondolok. Nagyon… borzongató
érzés.
– Én már régóta borzongok melletted… – mondta halkan, majd az ujjait a
tarkóm mögött a hajamba csúsztatta. Az ajkaink lassan, döbbenetesen
lassan közeledtek egymáshoz, és mindössze egy pillanatra érintették
egymást, akár a könnyed lepkeszárnyak.
– Nem… Még nem… – suttogta, és lassan visszahúzódott tőlem. – Még
nem.
Hú…, tudott a srác, igen! Tagadhatatlanul értett a pillanatokhoz. Sok
embernek más tehetsége sincs az életben, mint hogy jól el tudja csípni a
megfelelő pillanatokat. No persze… Kell egyáltalán máshoz érteni?
Egyébként Marcelnek máshoz is volt tehetsége…
A toronyban tett látogatás után vacsorázni mentünk. Itt Marcel rábeszélt,
hogy próbáljam ki a környék specialitását, a soup de poissont, ami egy
nagyon sűrű és nagyon ízes, üres hallét jelentett, amihez kis croutonokat
szolgáltak fel. Ezeket be kellett dörzsölni fokhagymával, és rákenni egy
rouille nevű (szó szerint azt jelenti, „rozsda”), sáfránnyal, Cayenne-borssal
és őrölt paprikával ízesített krémet, majd a tetejére parmezánt szórni, és
belepottyantani a levesbe. És hagyni a pirítósokat átázni a halízű lében. A
legegyszerűbb és legfinomabb étel volt, amit valaha ettem… És miközben
nagy bőszen kentem, szórtam és áztattam a pirítósokat, Marcel elmesélte,
hogy eredendően villamosmérnöknek tanult, de egy iskolai buli után, ahová
egy barátjával az egyébként liberális elnökség ingerküszöbét is elérő
mennyiségben vittek be kokaint, kirúgták.
– Cseppet sem bántam – mondta gyorsan. – Végre azt csinálhattam,
amihez kedvem volt. Aixbe mentem tanulni, művész akartam lenni. Festő
vagy formatervező… De a nevelőapám akkoriban halt meg, és anyám nem
tudta volna egyedül eltartani a mostohahúgomat, így munkát kellett
vállalnom. És hú…, én sosem értettem azokat, akik főállás mellett el tudnak
végezni egy sulit. Nekem nem ment, képtelen voltam tartani a tempót. Éjjel
kettőkor, az egész napos meló után az ember már nem olyan kreatív. Egyre
rosszabb jegyeket kaptam, és végül… – Itt legyintett.
De, mint elmondta, ezt sem bánta. A húgáért akkoriban bármire képes
lett volna, még akkor is, ha később, ahogy kifejtette, az nem értékelte a
bátyja áldozatát.
– Több éve nem is láttam a húgom. Ő sajnos a nevelőapámra ütött. Egy
erőszakos, alkoholista dúvad volt. Beatrice pedig… Jó, nem mondom, én
sem voltam egy szent fiatalkoromban, de ő máshogy volt szétesett. Egész
életében mindenkit csak kihasznált. Engem is, bár azt nem volt nehéz.
– És… mit csinál most?
– Hozzáment egy pasashoz, és kitanult egy asszisztensi szakmát.
Fogorvosi, vagy szemészeti… Nem is tudom. Azaz valamennyire csak
összeszedte magát. De ez a jellemén nem változtatott.
– Itt él egyébként? – kérdeztem, miközben az utolsó pirítóssal kitöröltem
a tányérom alját is.
– La Ciotat külvárosában. Azt hiszem… Vagyis egyáltalán nem
messze… De mindegy. Én sokszor közeledtem hozzá, a végtelenségig nem
erőltethetem.
– Na de ha ennyire szeretted…, akkor ő hogy tudott így…
– Így hátat fordítani? Nem tudom – vonta meg a vállát Marcel. – Bár van
egy tippem. Szerintem féltékeny volt rám. Anyám szeretete miatt. Anyám
bennem apámat látta, aki egy jó és szerető ember volt. Beatrice meg… Hát,
arra a másikra emlékeztette, a nevelőapámra. Anyám szerintem hamar
megbánta, hogy elhagyta érte apámat.
– Oh! – suttogtam, a szememet a tányérra szegezve. – Nagyon
sajnálom… Nektek sem lehetett egyszerű ezzel a teherrel. Tudod… Minél
többet látok a világból, annál inkább úgy tűnik, hogy kábé minden család
csontvázat őrizget a szekrényben.
 – Azért ezt nem mondanám – felelte Marcel, és mintha egy pillanatra
elsötétült volna a tekintete. – Nem mondanám, hogy annyira átlagos az,
ahogy mi felnőttünk.
– Persze, nem is úgy értettem – jegyeztem meg gyorsan. – Úgy értem…
Attól, hogy valami átlagos, még korántsem jelenti, hogy normális is. Mint a
kapcsolatok… Ha engem kérdezel, a nagy részük elnyomáson,
kihasználáson, manipuláláson és játszmákon alapul. No, nem látványosan
vagy épp szándékosan… De ettől ez még nem számít normálisnak. De
sajnálom… Főleg a húgoddal való kapcsolatodat. Hogy így alakult.
Marcel szomorúan elmosolyodott.
– Én is… Őszintén szólva ő volt az egyetlen nő az életemben, akihez
érzelmileg szorosabban tudtam kötődni. Már úgy értem, az anyámon kívül,
amíg hozzá nem ment ahhoz az seggfejhez. Kérsz még egy kis bort?
– Ó! – nyújtottam a poharamat. – Azért ez igen… súlyos kijelentés.
Sosem volt komolyabb kapcsolatod ezek szerint?
– Azt azért nem mondanám. De nem voltak maratoni hosszúságúak.
– Meddig tartott a leghosszabb?
– Számít ez? – kérdezte hunyorogva. – Miért nem inkább az érdekel,
hogy mennyire voltak tartalmasak? A kapcsolatokat inkább vertikálisan
kellene mérnünk, nem horizontálisan.
– Nem válaszoltál – hunyorogtam vissza rá, miközben kortyoltam a
boromból.
– Egy év… De a lány azután… Egy másik férfit választott. De nem is
baj. Nem valószínű, hogy sokáig húztuk volna…
– Na jó... – tettem le a poharamat az asztalra. – Fordítsuk komolyra a
szót. Mi történt veled? Úgy értem, szerelmi csalódás, faképnél hagytak az
oltárnál…, vagy Freudnak van igaza, és az anyukád miatt van?
– Egyik sem – nevetett. – Figyu, nincs kötődési problémám, és nem
vagyok anyakomplexusos sem. Nem vagyok pszichés eset. De… kevés nő
fogadja el, ha egy pasinak szabadságra van szüksége.
– Szabadságra, úgy is, mint…
– Ne érts félre, nem a szexről van szó…
– Tényleg nem?
Marcel elfintorodott.
– A franciák általában könnyen megbocsátják a félrelépést, amíg a másik
felet tisztelettel kezelik, és úgy egyébként diszkréten viselkednek. De
valahogy azt még a francia nők sem fogadják el, hogy egy férfinak időnként
igenis szüksége van rá, hogy ne számoltassák el… Azzal, hogy mit csinál.
Például egyik barátnőm sem tudta elviselni, ha csak úgy elhúzok pár napra
motorozni, végig a tenger mentén, vagy akár a Pireneusokig.
– Pedig azért ez nem a világ vége…
– De valamiért nekik az volt. Mintha mindenre, ami nekem örömet
okozott volna, de nem hozzájuk volt köze, féltékenyek lettek volna.
– Hm… Hát van ilyen… – mondtam magam elé meredve, és még a
karom is libabőrös lett, ahogyan felidéződtek bennem Emma naplójának
sorai: „Zoltán mindig is ilyen volt. Ha valami boldoggá tette Annát, ami
nem ő volt, vagy tőle származott, egyből tüzet okádott”.
– Mi az? – kérdezte Marcel.
– Semmi… Csak nem értem, miért csinálják ezt az emberek… Miért
kezdenek rettegni, ha valaki egy kicsit is boldog nélkülük? Mikor felejtettük
el, hogy a szerelem nem azt jelenti, hogy megpróbálunk úgy magunkhoz
láncolni valakit, hogy elhitetjük vele, nélkülünk semmit sem ér az élete, sőt,
ő maga sem ér semmit? Mikor felejtette el az ember, hogy csak az tud
szabad akaratából szeretni minket, akinek meghagyjuk a szabadságát? Csak
az tud visszajönni hozzánk, akit olykor hagyunk eltávolodni…
Mikor a borospoharamról Marcelre emeltem a pillantásom, ő az asztalra
könyökölve, csillogó szemmel nézett:
– Hát, hallod… – mondta. – Ha ezt te valóban így gondolod, akkor
nemcsak a sztorid különleges, hanem te magad is. Különleges lány vagy,
Lore…
Elpirultam. Vannak olyan mondatok, amit az ember tudat alatt egész
életében hallani szeretne, aztán amikor valakitől meg is kapod… Hát,
leginkább csak állsz értetlenül, és arra gondolsz, hogy lehetséges, hogy
értem a szavakat, amiket használ, de nem értem, amit mond. Különleges
lány vagy… Komolyan, mintha a szavai fennakadtak volna valami szűrőn.
Ezt amúgy gyakran észrevettem, ha valaki mondjuk dicsért, pláne így… És
Marcel egyébként is összezavart. Fürkésztem a tekintetét, és nem tudtam
rájönni, mit akar tőlem. Miért csinálja ezt, miért hozott el ide, miért járja be
velem ezt a nosztalgikus emléktúrát, amikor nem is tud semmit – sem
rólam, sem anyámról? Tényleg képes lenne ennyit strapálni magát valaki
azért, hogy felszedjen? Épp engem?
– Tényleg így gondolom – vontam meg enyhén a vállam. – De inkább
térjünk vissza rád.
– Rám? Mármint rám és a nőkre?
 – Szeretnéd, ha ennyire kíváncsi lennék? – somolyogtam. – De nem, azt
hiszem, ezt kiveséztük. Magányos motoros vagy, akit az értetlen
nőszemélyek nem hagynak magányosnak lenni.
– Azért még bízom benne, hogy találok olyat, aki ezt képes sértődés
nélkül megérteni. De akkor mit szeretnél még tudni?
– Például, hogy mit csinálsz. Azt hiszem, ez egy klasszikus ismerkedős
kérdés. Még mindig annál a hajózási cégnél vagy, ahol a suli mellett
dolgoztál?
– Jaj, isten ments! Onnan léptem, amint lett egy kis tőkém a saját
vállalkozásomra. Most egy tetoválószalonom van itt, Sanaryban.
– Ne már! – hűltem el, és majdnem kiköptem a boromat. – Hát ez meg
hogy jött?
Vállat vont.
– Így kiélhetem a rajzolás iránti szeretetem. És még fizetnek is érte!
Amúgy meg… A mintáim többségét magam tervezem. Ez nekem elég. Ha
furcsán hangzik is.
– Ugyan miért hangozna? – kérdeztem, míg Marcel újra öntött nekem a
fehérborból.
– Hát, csak mert úgy meglepődtél.
– Igen, mert nem épp ilyennek képzelek egy tetoválószalon-tulajdonost.
– Hanem milyennek?
– Mondjuk olyannak, akinek vannak tetoválásai!
– Ki mondta, hogy nekem nincsenek tetoválásaim?
– Vannak?
– Csak takarja a ruhám. – Majd közelebb hajolt az asztal felett, és a
szemembe nézve így folytatta: – Most még…
Ah, az a dög! Ma is vörös lesz az arcom attól, ha arra gondolok, hogy
zavarba tudott hozni azzal a pillantással, amivel először, ott és akkor
találkoztam, amikor azt mondta, most még… Nekem persze esélyem sem
volt elrejteni a pirulásom. Veszedelmes – ez futott át akkor és ott a fejemen.
Abban a pillanatban megcsörrent a telefonom. Ott hevert addig is az
asztalon, így elég volt rápillantanom: Patrik hívott. Nem kell mondanom,
meglepett a hívása.
– Megbocsátasz? – néztem Marcelre, mire somolyogva bólintott. Úgy
tűnt, azt hiszi, csak azért akarom felvenni, hogy megmeneküljek a
pironkodtató szituációból.
– Halló? – szóltam bele a telefonba.
 – Hát szia! – hallatszott a túloldalról Patrik lelkes hangja.
– Öhm… Mi újság? – kérdeztem, és próbáltam minél távolabb húzódni
az asztaltól. Nem mintha Marcel értette volna, amit mondok.
– Nos, az az újság, hogy nagyon úgy néz ki, kaptam egy munkát. Ami jó
is, és szeretni is fogom…
– Nahát… Ez nagyon szuper hír! Gratulálok! De… Budapesten?
– Bizony! Ma délelőtt volt az állásinterjú, és arra gondoltam lenne-e
kedved megünnepelni velem életem eme kicsiny fordulatát? Magyarán,
akarsz-e velem vacsizni?
– Oh! – nyögtem.
– Vagy talán van már programod?
– Hát… Az az igazság, hogy nem vagyok Magyarországon. Dél-
Franciaországba utaztam pár napra.
– Nocsak! – Enyhén csalódott, de azért kíváncsi volt a hangja. – De jól
tetted! Munka vagy pihenés? Remélem, pihenés.
– Egyik sem igazán… Ez kicsit bonyolult.
– Remélem, majd elmeséled.
– Hát persze, ha érdekel.
Ekkor összeakadt a pillantásom Marceléval: ő éppen olívaolajat
csepegtetett egy kenyérdarabra, majd miután bekapta, még alaposan le is
nyalogatta az olajat az ujjairól, s közben kihívóan meredt rám. Igazi dög!
– Laura?
– Igen… Ne haragudj, mit kérdeztél?
– Hogy mikor jössz vissza?
– Ja, igen…, kedd este.
– Az szuper, mert én most egy hetet is maradok az ünnep miatt. Van
kedved találkozni, ha visszajöttél?
– Igen, persze… Jó lenne… Meg is beszéljük, csak… Most mennem kell.
– Persze… Persze. Nem akarlak zavarni, és majd mesélj!
– Persze… És gratulálok! Örülök nagyon!
Ekkor hallottam a hangjából, hogy a vonal túlsó végén megint
elmosolyodik.
– Reméltem, hogy így lesz. Na, puszi, és érezd jól magad… a titokzatos
utadon!
– Puszi!
Mikor letettem a telefont, Marcel kapásból nekem szegezte a kérdést:
– Nos…, hogy van a barátod?
 – Miből gondolod, hogy nem az anyámmal beszéltem?
– Hallottam, hogy férfihangja van.
– Akkor, hogy az öcsémmel?
– Miért, az öcséddel beszéltél?
– Nem.
– Hát akkor… Figyi, nem ciki, ha van pasid.
– De nincs pasim. Ő nem olyan… Legalábbis nem komoly. Néhányszor
találkoztunk csak.
– Oké, ahogy gondolod – tartotta fel a kezét.
Egy kis ideig hallgattunk.
– Lassan ki kellene vinned a pályaudvarra… – jegyeztem meg végül.
– Nem értek egyet – felelte, miközben feltartott kézzel jelezte a
pincérnőnek, hogy fizetne. – Elfelejtetted talán, hogy van még egy fotónk?
Miután a számla felezésére tett javaslatom félresöpörve rendezte azt, én
újra elővettem a hátizsákomból a fotókat. Igaza volt: volt még hátra egy
kép. Az, amelyiken anyám egy tér közepén emelkedő fa törzsének
támaszkodva köti a cipőjét.
– És te tudod, hol van ez a tér? – kérdeztem.
– Igen – felelte Marcel, és felhajtotta a maradék borát. – Ott lakom.
– Ne már!
– Az ablakom épp arra a fára néz.
– Te direkt hagytad utolsónak ezt a fotót – nevettem fel, és közben a
fejem csóváltam, amit ekkorra már elzsongított némi bor is.
– Akkor ez azt jelenti, hogy nem jössz? – Marcel felállt az asztaltól, és a
kezét nyújtotta.
Hol az arcára, hol várakozón felém nyújtott kezére pillantottam, aztán
újra megráztam a fejem.
– Coquin – mondtam erre, ami kábé azt jelenti, hogy csibész.
– Csibész? – nézett rám vidáman. – Hol beszélnek még manapság így
franciául?
– A Rigó utcában.
– Hm? – nézett rám értetlenkedve.
– Nem érdekes – mondtam vidáman, majd felálltam az asztaltól és
megfogtam a kezét. – Mehetünk!
Mire az ajkához húzta a kezem, és megcsókolta, majd azt suttogta:
– Nem bánod meg…
Istenem. Annyira… francia volt!
 Sanaryban nincsenek nagy távolságok. Néhány percnyi séta után el is
értük azt a kikötő mögött található kis teret, ahol Marcel lakott. Különös kis
tér volt: téglalap alakú, a közepén egymástól néhány méterre két ősöreg
göcsörtös fa – talán őszibarackfa – állt, a túlsó végén pedig egy templom,
aminek egyik oldalához lakóházak tapadtak, a másikból pedig csupasz
csontváz módjára meredeztek egy félbehagyott boltív pillérei. Mintha annak
idején az építtetői még egy hajóval meg akarták volna toldani a templom
épületét, de meggondolták magukat anélkül, hogy a félig megépített
szerkezetet elhordták volna, így a boltívek most egyfajta sátorként borultak
a templom fala mellett elhaladó kis utca fölé. Oldalt pedig a szemem
megakadt egy üvegajtón és mellette egy kirakaton, amely fölött a Tattoo
felirat hirdette a tetoválószalont.
– Ez a te üzleted? – kérdeztem Marcelt, megállva a tér végében.
Amikor hátranéztem, bólintott. Közelebb léptem a kirakathoz, de odabent
sötét volt. Az üvegajtó mellett egy keskenyebb, tömörfa ajtó is nyílt, ez már
a szomszédos épületbe vezetett.
– És itt laksz? – kérdeztem az ajtóra téve a kezem.
Marcel megint bólintott.
Ekkor kisétáltam a tér közepére, hogy megsimogassam az egyik, majd a
másik fa törzsét, végül az egyiknek támaszkodba a templomot kezdtem
nézni.
– Különös épület – jegyeztem meg. – Miért hagyták ilyen félkész
állapotban? Vagy talán összedőlt valamikor, és így támogatták meg?
Hallottam, hogy Marcel elindul felém, és megáll a hátam mögött.
– Sosem jutott eszembe utánanézni – mondta. – De talán jobb így.
Titokzatosabb…
Megfordultam. Marcel olyan közel állt hozzám, hogy kis híján összeért
az orrunk. Én nekidőltem a fa törzsének, mire ő újra a hajamba fúrta az
ujjait. Egy ideig nem is tett mást, mint hogy simogatott, gyengéden
masszírozta a tarkómat, a nyakamat, majd újra finoman belemarkolt a
hajamba. Én lehunytam a szemem, mire ő a másik kezével finoman
megcirógatta az ajkam, az arcom, az állam, majd megint az ajkam. Aztán
gyöngéden a két tenyere közé fogta az arcom, s mire lassan közelíteni
kezdett az ajkam felé, én már ki sem mertem többé nyitni a szemem,
annyira szédültem, és attól féltem, ha most elereszt, vagy megint
visszavonulót fúj, én összeesem. De nem tett ilyet. Az ajka puha volt, a
csókja pedig annyira érzéki és lágy, mint hűvös selyemlepedők között
forgolódni egy forró nyári éjszakán.
A vágy azonnal átvette a testem fölött az irányítást, hogy minél közelebb
kerüljek hozzá, a testéhez, minél szorosabban foghassam, szoríthassam.
Öleltük, csókoltuk, szorítottuk és gyűrtük egymást ott, azon a kihalt téren,
és mire nekidöntött a fa törzsének, én már úsztam a hűvös, síkos
nedvességben, az elmém, a gondolataim pedig egy ködös folyammá
változtak. Nem volt ott már szava másnak, csak annak a két egymáshoz
préselődő és a másik közelségére egyszerre vágyakozó és attól szenvedő
testnek. Valahol a józan eszem emlékének egy darabkája érzékelte a hangot,
hogy Marcel lehúzta a sliccét, de félelmeim, aggodalmaim, vagy épp
szemérmemnek ez az emlékfoszlánya nem volt elég ahhoz, hogy
megakadályozzon. Ködösen érzékeltem a saját kezem is, amint a farmerom
gombja után nyúl, míg az ölem úgy préselődött Marcel combjához, mintha
valami mágnes tapasztaná oda.
A következő pillanatban pedig már belém is hatolt. Gyorsan, könnyen és
olyan természetesen, mintha egy puzzle találta volna meg a hozzá passzoló
darabkát. Gyorsan mozogtunk és gyorsan élveztünk – nem azért, mert attól
féltünk, arra jár valaki, hanem mert ez akkor erről szólt: a gyors és
elemésztő kielégülésről, az energiáról, amely az egész napos szikrázás után
egy atombomba erejével sült ki köztünk. Amikor ő is elment, én még
mindig a hajába és a vállába kapaszkodva szorítottam magamhoz, várva,
hogy atomrobbanásunk utolsó pulzáló hullámai is elhagyják a testemet.
Ahogy ez megtörtént, lassan, nagyon lassan kezdtem magamhoz térni,
méghozzá egy hangra. Egy nevető hangra, de ez a nevető hang tőlem
származott. Engem rázott a nevetőgörcs, mert azóta, hogy Marcellel
keresztezte egymást a tekintetünk ott, Catherine galériájában, mintha csak
erre a pillanatra vártam volna. Erre a pár percre a fa alatt, amelynek ígérete
minden egyes együtt töltött pillanattal, minden egyes érintéssel
kézzelfoghatóbb és kínzóbb lett.
Marcel velem kuncogott, miközben elrendezte magán a nadrágját, és
nekem is segített felöltözni. Kellett is, annyira rázott a nevetés. Mikor pár
másodperccel később egy középkorú pár beszélgetve elsétált mellettünk,
már nem láthattak mást, mint egy fa alatt szenvelgő és kacarászó ártatlan
párocskát…
– De ne hidd, hogy ezzel megúszod – súgta a fülembe Marcel, mikor újra
magunk maradtunk. – Gyere!
 Azzal kézen fogott, előkotorta a farmerja zsebéből a kulcsát, és kinyitotta
a keskeny faajtót…

Marcel profin szeretkezett. Lehet a vadul, érzékien vagy lehengerlően

szavak hangzatosabbak, de az az igazság, hogy erre tényleg a profi szó az
igazi. Professzionális, vagy épp kifinomult… Kimunkált… Kigondolt és
kimódolt. Nem volt egy mozdulata vagy gesztusa, ami ne lett volna akkor
és ott tökéletes. Úgy játszott rajtam, ahogy egy profi futballista kergeti a
focilabdát. Nyilvánvaló volt, hogy elképesztően tapasztalt: több nővel
lehetett dolga, mint bármelyik addigi pasimnak. Amiben volt valami
ijesztő… és mélységesen izgató. Akkor még nem tudtam volna
megfogalmazni, hogy miért izgatott ennyire a gondolat, de tény: nyolc
orgazmusom volt aznap éjjel. És, őszintén szólva, volt ebben is valami
félelmetes. Hogy ennyire tudta, mikor mit kell velem csinálni, hogy ennyire
tudta uralni a testem és az érzékeim, mintha tökéletesen ki lettem volna
szolgáltatva az akaratának és az ő döntésének. A téren még csak az eszem
vesztettem el, később, éjjel, ott fent, a harmadik emeleti kis garzonban a
testemet is.
Ez persze nem változtatott azon, hogy hajnal felé olyan jóllakottan
gömbölyödtem össze Marcel oldalán, mint egy kismacska. Ő mögém
húzódva a nyakam hajlatát, a vállamat, a karomat simogatta, majd az ujjait
az én ujjaimba fűzte.
– Gyönyörű ez a gyűrű – jegyezte meg Emma holdas gyűrűjét nézegetve.
– Különleges.
– Nekem is az. A nénikémé volt, akiről meséltem.
– Ügyes művész lehetett. Már az a kislány is nagy szemeket meresztett a
gyűrűdre.
– Milyen kislány?
– Marie, Catherine alkalmazottja.
– Észre sem vettem… – Majd kuncogva hozzátettem. – Nem tűnt úgy,
hogy könnyű lenne felkelteni az érdeklődését. De mégis sokat köszönhetek
neki. Mázli, hogy tudta, hol keressen, miután elmentél.
– Nem annyira mázli. Ő maga küldött át a párhuzamos utcába. Egy
Albert nevű régiségkereskedőhöz.
Ekkor megfordultam, hogy jobban láthassam.
 – Tulajdonképpen mit csináltál te tegnap Aixben? – kérdeztem tőle
hunyorogva.
– Hm… – méregetett, mintha azon morfondírozna, mennyire legyen
őszinte. – Mondjuk úgy… Anyagbeszerzésen voltam. Beszereztem
dolgokat.
– Ez elég sejtelmesen hangzik – vontam fel a szemöldököm. – Vagy
inkább illegálisan. Emberrablásra készülsz, vagy ott él a dílered?
Marcel elmosolyodott.
– Egyik sem. A… kiállításomon dolgozom.
– A kiállításodon? – könyököltem fel. – Nahát… Milyen kiállításon?
– Amit szervezek. Egyébként nem ez lenne az első. Úgy voltam vele,
hogy ha a formális oktatás ki is vetett magából… Szóval, attól még nem
kell lemondanom az álmaimról. Meg a kreativitásomról. Nincs kőbe vésve,
hogy azt csak a mintatervezésben vagy a tetkókészítésben élhetem ki.
– Nem hát. De ez a kiállítás… Elárulsz róla többet is? Szobrok, rajzok,
festmények, installációk?
– Kollázsok. Főleg kollázsok. Egy marseille-i művésztelepnek akarom
eladni az ötletet. Ja, igen, annak idején több ilyen független egyesületbe is
beléptem. Ezt bírom egyébként abban a városban. Tele lelkes, függetlenül
gondolkodó művésszel, akik nem szégyellik az extravaganciájukat. És
letojják a konvencionális, vízfejű kultúrelitet… Na, mindegy!…
Elhallgatott. Haboztam, hogy tovább faggassam-e. Úgy gondoltam, nem
szívesen beszél egy készülőben lévő projektről – én is utáltam, ha a még
félkész állapotban lévő fotóimat kezdte valaki mustrálni. Végül aztán csak
rászántam magam.
– És ezek a kollázsok… Szólj, ha nem akarsz róla beszélni, de mi…
– A koncepció lényege, hogy létrehozunk egy teret, ami olyan, mint egy
jövőbeli múzeum. Mintha ezer évvel később a régészek az alapján akarnák
feltérképezni a 21. századi ember kultúráját, hogy milyen tárgyakat értékelt
művészetként. Mindezt egy kis vizuállal, fényjátékokkal megtűzdelve.
Ennek lennének részei a régi kiállítási katalógusokból készült kollázsok,
meg egy papírmasé szobrot is tervezek.
– Ahhoz is értesz? – kérdeztem, mialatt ő előkotort egy doboz cigarettát
az éjjeliszekrénye fiókjából. – Amúgy szuper izgalmasan hangzik…
Marcel megvonta a vállát.
– Egy kis futurisztikus konceptualizmus némi társadalomkritikával
megspékelve…
 Meg kell mondanom, irtó szexi volt. Ahogy feküdt az ablakon
beszüremlő hajnali fényben, ahogy a futurisztikus konceptualizmusról
beszélt a tetoválásaival… Ja, igen, merthogy tényleg voltak tetkói. Először
is egy geometrikus formákból kirakott sasszárny a bal vállán, ami benyúlt a
mellkasa fölé, az oldalán egy zsebóraszerűség, aminek a külső szélén egy
saját farkába harapó kígyó tekeredett körbe, a bal lapockája fölött egy
idézet Leonard Cohentől: „Amin nincs repedés, oda nem hatol be a fény”.
És mint később felfigyeltem rá, a vádliján is volt egy bonyolult mintázat,
ami leginkább valami indián szimbólumrendszerre emlékeztetett. Szóval a
lényeg, hogy ellenállhatatlan volt.
– Mmmm... – bólogattam félkomolyan. – Az jó dolog. A futurisztikus
konceptualizmus… Én mindig azt fogyasztok a reggeli kávém mellé.
Erre csak ciccegett, és – olyan haverosan – beletúrt a hajamba.
– Na! – bosszankodtam.
Miután úgy-ahogy rendeztem a hajzatom, megkérdeztem:
– Azok a kollázsok? – böktem a kis stúdiólakás átellenes pontjára, ahol
az apró konyha mellett, a falnak támasztva papírokat és egy rajzmappát
fedeztem fel.
Választ sem várva kiszálltam az ágyból, és magamra kaptam egy fehér
férfiinget, ami az egyik – kábé ruhásszekrényként használt – fogason lógott,
és átsétáltam a lakáson.
– Nem… – szólt utánam. – Nem, azok még a régi rajzaim.
Mikor odaértem, leguggoltam, és kinyitottam a mappát. Aktok,
drapériában ülő, guggoló, álló modellek és mindenféle csendéletek, hamutál
borosüveggel, összegyűrt újságpapír és croissant… Marcel tényleg
tehetséges volt. És nem a túlzás vagy az elérzékenyülés mondatja ezt velem.
Tényleg az volt. Tökéletes perspektíva, anatómiai pontosság, valami lágy
könnyedséggel kombinálva. Annyit értettem azért hozzá, hogy ezt
megállapítsam. Ezt meg is mondtam volna neki, ha nem kapom fel a fejem
valami váratlan hangra. Egy váratlan, mégis ismerős kattanásra.
– Bocs – mondta Marcel, ahogy hátrafordultam. – De olyan jól nézel így
ki…
A kezében egy tükörreflexes gépet tartott: egy jóféle, de nem túl drága
típust – amolyan komolyabb, hobbistáknak valót.
– Egy időben én is próbálkoztam vele – mutatta fel a gépet. – Viszont
valamit elfelejtettünk…
– Mit?
 – Az utolsó fotót.
A mai napig őrzöm a képet. A kedvenc fotóm, ami rólam készült. Azon a
hajnalon. Most is, mikor a saját kis „füzeteimet” írom, itt van velem: a tér
egyik fájának tövénél guggolok, mezítláb, a fehér ingben. A hajam kócos, a
szemem fáradt, de a mosolyom… Addig és talán azóta sem éreztem magam
annyira könnyűnek, mint azon a reggelen. Illetve, de igen…, éreztem
magam könnyűnek. De nem úgy. Ez kivételes volt, hisz az emberek
többsége egy kezén meg tudná számolni azokat az alkalmakat, amikor
magát ellenállhatatlanul erősnek, élettelinek és örök fiatalnak érzi, az életet
pedig egy kifogyhatatlan bőségszarunak, amiért csordultig tölti őket a
hála… Hogy röviden fogalmazzam meg: azokra a pillanatokra gondolok,
amikor szerencsésnek érezzük magunkat. Csodálatosak ezek a pillanatok.
Bármit megérnek. És amikor azt mondom, bármit… Nos, komolyan
gondolom.
 HAT

Luna

A Lunával való megismerkedésem ugyancsak életem sorsfordító pillanatai

közé tartozik – noha ezen a ponton megint érdemes elgondolkodnom a
sorsfordító pillanatokon. Mert így visszagondolva annyi mindenen
megfordulhatott volna az életem akkor és ott, azokban az időkben. Nem is
tudom, min múlt, hogy végül minden oda futott ki, ahová, és én ott vagyok,
ahol. Azaz, ahol lennem kell…
Persze az egész azzal kezdődik, hogy mi lett volna, ha Catherine
Malmaison akár csak egy nappal is később utazik el… Vagy ha Marcel
aznap mégsem utazik fel Aix-be, vagy nem látogat el a Moana galériába.
Vagy ha az álmodozó kis Marie-nak nem jut eszébe, hogy Marcel Sanaryba
való. De igazából visszább is mehetünk az időben: mi lett volna, ha Balázs
nem csókol meg azon az estén, a kis Laura szülinapján? Akkor Nóri rá egy
évre nem borult volna ki ott, a kebabosnál, és nem döntött volna a válás
mellett. Akkor az anyja nem utazott volna haza, és nem rángatja el őt arra a
fogadásra, ahol először hallott Jean-Philippe Giroud-ról, aki miatt így
sosem utazok Aixbe. Igen, ha az ember belegondol, igazából a
legváratlanabb kiindulópontokhoz tudja visszagombolyítani az élete
legmeghatározóbb eseményeihez vezető fonalat. Ha nem épp a
legtriviálisabbakhoz. Mert ha így belegondolok, azoknak az időknek a
leginkább sorsfordító pillanata az volt, amikor úgy döntöttem, hogy
lepisilek egy bokrot…

Másnap reggel a lehalkítani elfelejtett telefonom pittyegése ébresztett,

jelezvén, hogy üzenetem érkezett. Félálomban kinyújtottam a kezem, és
óvatosan, hogy Marcelt, akinek a karja még a derekam köré volt csavarodva
– meglepetésemre olyan erősen szorított magához éjszaka, akár egy játék
mackót –, nehogy felébresszem, tapogatózni kezdtem a telefonom után.
Amit meg is találtam a ruháim mellett heverve. Alphonse írt (neki még
valahol az éjszaka beállta előtt küldtem egy üzenetet, hogy ne várjon haza).
Azt kérte, ne siessek vissza, és inkább használjam ki a napot „a kedves
idegennel”.
„Quelle histoire!” – tette hozzá, és még egy fél tucat kacsintós fejet is
csatolt a szavaihoz.
Marcel mocorogni kezdett, mire én gyorsan visszabújtam hozzá, és újra
magához szorított. Már majdnem újra elbóbiskoltam, amikor ezúttal az ő
telefonja szólalt meg. Csak nyögött egyet, aztán a mobil egy idő után
elhallgatott. Csak hogy azonnal újra megszólaljon.
– Oh… Putain… – azaz nagyjából „bassza meg”, de szitkozódás ide vagy
oda, végül ő is kinyúlt az ágyból, és a kéretlen ébresztő után kezdett kutatni.
De amikor meghallotta a másik fél hangját, köszönés helyett
megismételte:
– Oh, putain! – Majd a hajába túrva hozzátette: – Elfelejtettem.
Ezután a másik valakivel váltott még pár szót, majd mielőtt elköszönt
volna, ígéretet tett arra, hogy sietni fog.
Mikor letette a telefont, nagyot szusszant, és felém fordult.
– Április harmincadika van – mondta.
– Azt ne mondd – vontam fel a szemöldököm –, hogy itt,
Franciaországban azzal ébresztik a népeket, hogy mindenkit egyesével
felhívnak az aznapi dátummal.
Marcel felnevetett.
– Lore! Mondd, te hogy tudsz vicces lenni már a reggeli kávé előtt? Nem,
ez Thomas barátom volt…
– És mit akart?
Marcel évődve nézett rám.
– Figyu! …Szereted te a sünöket?
– A sünöket?
– A sünöket. Novembertől áprilisig szabad őket gyűjteni. Pár baráttal
megbeszéltük, hogy csapunk egy kis kirándulást így, a szezon végén.
Persze, ha nem szereted az ízüket… Igazából akkor is jó program.
Egy pillanatra megütköztem. Azt hittem, hogy viccel.
– Komolyan? – kérdeztem vissza. – Elvinnél a barátaiddal rendezett
programra?
– Miért ne?
 – Tegnap ismertél meg.
– Na és? Van talán valami szabály arra, hogy az ember csak azt
mutathatja be a barátainak, akivel, nem is tudom…, már háromszor együtt
aludt, és vagy a szülők bemutatását tervezik, ami kiváltható egy közösen
töltött hosszú hétvégével? Ugyan már! Az élet nem így működik. És mi
sem. Mármint a barátaim.
Továbbra is gyanakodva néztem rá.
– Jó fejek. Akik szeretik a jó fej embereket. Te meg jó fej lány vagy.
– Sosem ettem még sünt.
– Akkor legalább megkóstolhatod.
Háromnegyed órával és egy zuhany alatti szeretkezéssel később már újra
az utcán voltunk. Vettünk a közeli pékségben egy-egy kávét és croissant-t,
majd elindultunk a kikötő felé, ahol Thomas, Marcel barátja várt ránk a
hajójával. Ja, igen! Marcel ugyanis, amikor megkérdezte, szeretem-e a
sünöket, a tengerisünre, az oursin-re gondolt: azokra a jószágokra, amik a
horvát tengerparton jobb esetben a gumis cipőkbe ragadva, rosszabb
esetben a talpunkba fúródott tüskéikkel keserítik meg a nyaralásokat. Nem
ám azokra, akik az avarban bujkálnak és a mesekönyvekben a hátukon
almát cipelnek a tüskéikre szúrva… Azért Marcel barátai nem voltak
vademberek! Inkább csak elvadult emberek… Persze túlzok, de egyébként
tényleg nem mindennapi társaság várt ránk a kikötőben horgonyzó egyik
nagyobb motorcsónakban.
– Nem hiszem el, megjött! – kiáltott gúnyosan a kormánynál álló
ötvenes, baseballsapkás pasi, amikor meglátott minket együtt. – Tapsoljuk
meg, hölgyeim és uraim! Alig egy órát késett.
Az egyébként tökéletesen türelmesnek és vidámnak látszó társaság
tapsban és füttyögésben tört ki.
– Fogd be, Thomas! – morgott Marcel, amikor beugrott a csónakba, majd
a kezét nyújtva engem is besegített. – Mintha még rád nem kellett volna
várni. Fogadok, hogy Bene is csak most érkezett. Igaz, csajszi, én figyellek!
Thomas ekkor egy piros ballonkabátot viselő lányra mutatott, aki
élénkzöld szemével, szeplős orrával és fekete göndör hajával úgy nézett ki,
mint egy francia Salma Hayek.
– Dugulj el! Most alig késtem…
– Fél órát – kontrázott rá egy derékig érő lófarkat viselő lány.
Ő kábé a vállamig ért, és fiatalabb volt, mint a többiek: ránézésre a
húszas évei vége felé járhatott. Arcvonásai azonban érettek voltak, még
akkor is, ha folyton durcás mosoly játszott a szája szegletében.
– Te csak ne szólj egy szót sem, te is elfelejtetted, hogy ma megyünk… –
mondta erre egy negyvenes nő, akinek szögegyenes, szőke Kleopátra-
frizuráját még a tengeri szél sem tudta kimozdítani stílusos formájából. –
Alig bírtunk kiimádkozni az ágyból…
Először azt hittem, a lófarkas lány a lánya lehet, de ezt a gondolatot
elvetettem, minthogy ahhoz úgy tizenhárom évesen kellett volna szülnie.
– Valld be, Marcel, te is elfelejtetted az egészet – így Thomas, majd a
lófarkas lány felé bökött a fejével. – Bár, mondjuk, neked legalább jó okod
van. Pauline csak agyvérzésig nézte a Trónok harcát…
– Ja, de szexjelenetből nála sem lehetett hiány…
– Eh, szerintem ő nem olyan lány! – mondta nevetve a férfi, majd a kezét
nyújtotta: – Thomas vagyok, és légyszi, egy pillanatra se vegyél minket
komolyan.
Nem is tettem. Már úgy értem, látszott, hogy ezer éve ismerik egymást,
és a bejáratott ugratásokon már igazából senki sem sértődik meg, így én
sem tettem. Egyébként mind szuper érdeklődőek és szuper nyitottak voltak.
Kérdezték, ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, meddig maradok, és
imádták a sztorit, ahogy megismerkedtünk.
Időközben kihajóztunk. A napnak ott áprilisban ugyan már volt ereje, és
a parton egy szál pólóban el lehetett lenni, de az erős menetszélben és a
hullámoknak csapódó, hajótesttől felvert vízpárában azért fázott az ember
lánya. Én felhúztam annak a galléros pulóvernek a cipzárját, amit Marcel
adott kölcsön. Amikor látta, hogy megborzongok, átölelt, és megdörzsölte a
karom. Én rámosolyogtam, és amikor felnéztem, láttam, hogy mindenki
más is somolyog. Olyan volt, mintha egy ezer éve együtt lévő páros indult
volna mezei kirándulásra az ezeréves barátaival. Őrület volt! Thomas
egyébként biztos kézzel vezette a kis hajóját, amin még egy Eric nevezetű
dokumentumfilmes pasas és egy szintén külföldi, szimpatikus pár is jelen
volt: a skót Yvonne és a kolumbiai Andres. Ők egy dél-amerikai borbárt
üzemeltettek Marseille központjában. Hamarosan egy üveg prosecco is
előkerült, és a többiekről is sikerült egyet s mást megtudnom. A Salma
Hayek-szerű nő volt Bénédicte, aki abban a kávézóban volt szakács, ahová
előző nap betértünk, és akiről azt hittem, hogy férfi. Pedig nem volt az,
nagyon nem. Kifejezetten dekoratív nő volt, aki engem egyébként olyan
széles mosollyal fogadott, hogy közvetlensége még a többiekén is túltett.
De egyébként is volt benne valami harsány, mint aki szereti, hogy ha beszél,
akkor mindenki rá figyel. Hasonló szakmában dolgoztak Thomasszal, aki a
feleségével, Élodie-val együtt – ő volt a szőke, rezzenéstelen Kleopátra-
frizurás nő – egy éttermet üzemeltetett Sanaryban, a kikötő szélén. Úgy
tűnt, igazán harmóniában élnek egymással, legalábbis abból a
figyelmességből, amivel Élodie a hajót vezető férjéhez lépett, és arra
biztatta, egy koccintás erejéig állítsa meg a hajót. Így is tett, majd nagy
hangon mindenkire mondott egy tósztot. Ekkor, meglepetésemre, Pauline
lépett oda Thomashoz, és minden további nélkül szájon csókolta. Thomas
ezután egyik kezét Pauline derekán, a másikat a kormányon nyugtatva újra
elindította a hajót.
Én kissé bután pisloghattam, mert Marcel megbökte a vállamat.
– No, mi az? – kérdezte.
– Semmi, semmi… – szabadkoztam, mert korlátolt külföldiként úgy
voltam vele, lehet, hogy a franciákról szóló előítéletek mégsem csak
előítéletek, és én meg csak ostobának tűnök, ha esetleg valami „maradi”
beszólást teszek.
– Pauline és Thomas? – kérdezte végül Marcel. – Nem láttad rosszul. Ő
Thomas barátnője.
– Én azt hittem, Élodie a felesége…
– Úgy is van.
Egyébként Marcellel mi ketten ültünk a csónak végében, és az erős
menetszél miatt – Thomas maximumra vette a tempót – már úgysem
lehetett hallani a többiek szavát rendesen, így diszkréten felvilágosíthatott a
helyzetről. Elmondta, hogy Élodie és Thomas tizenöt éves házasságából tíz
tökéletes szerelemben telt – csak az éppenséggel elmúlt. De a szeretet és a
barátság olyan szoros maradt köztük, hogy nem akartak egymástól elválni.
Közben elkezdték a maguk útját járni, de ez Thomasnak ment jobban.
Élodie inkább az utazásokban élte ki magát, és az étteremben. Pontosabban
a két étteremben – egy kis kávézót is üzemeltettek abban a művészfaluban,
Le Castellet-ben, amiről már Marcel is mesélt. Aztán jött az életükbe
Pauline. Egy kis hegyi kisvárosból költözött Sanaryba, és pincérként
dolgozott Thomasnál, akivel hamar egymásba gabalyodtak. Más volt, mint
a többiek. Pauline kissé nyers volt és kevésbé tanult, ugyanakkor humoros
és roppant eredeti, és rendelkezett valami természetes bölcsességgel. Így hát
most szinte hármasban éltek, – vagyis hogy majdnem: egy kétszintes ház
két emeletén, ahol szinte két kis külön lakást alakítottak ki, de hát
mégiscsak egy fedél alatt…
 – Nekik nagyon bevált – mondta Marcel. – És…, csak nézz rájuk! Jó
látni, hogy így is véget érhet egy hosszú kapcsolat. A szerelem…, a
szerelem is olyasmi, amire vonatkozik az energiamegmaradás törvénye,
nem? Ha a szerelem elvész is… A vágy, hogy törődj a másikkal és figyelj
rá… Hogy óvd és rendszeresen tudd, mi van vele, azaz a szeretet… Elvileg
meg kell maradjon.
– Hát… Ha ezt komolyan gondolod, akkor te egy nagyon különleges fiú
vagy, Marcel – ismételtem meg vigyorogva az előző napi bókját.

A kis hajós társasággal hamarosan megérkeztünk úti célunkhoz, egy Cassis

városához közeli öbölbe, amit egy magas sziklafalban alakított ki az
azúrszínű tenger. Thomas ugyan a parthoz közel kötött ki, de még így is
sikongattunk, míg a hideg vízben mezítláb kibukdácsoltunk a köves partra.
Itt pokrócok kerültek elő a kis hajó gyomrából, valamint egy további üveg
prosecco, friss vaj és baguette, kísérőnek a sünhöz. Amelyek begyűjtésében
Thomasé és a dokumentumfilmes Ericé volt a főszerep, akik
gumicsizmában, egy hegyes szigonyfélével szedték ki a kövek között
megbújó sünöket. Amikor egy műanyag vödör megtelt velük, csatlakoztak
hozzánk a parton. A sünöket ollóval kellett felnyitni. Nekem az a
hátborzongató érzésem támadt, mintha megskalpolnák őket: valahogy csak
ott tudatosult bennem, hogy attól még, hogy olyan mozdulatlanok,
mégiscsak állatokról van szó, és nem valamiféle barátságtalan felépítésű
növényekről. Amikor felém nyújtottak egy félbevágott sünvázat,
húzódoztam a kanalammal a narancsos színű húst kivájni belőle.
– Csak kóstold meg! – biztatott Marcel. – Sós az íze, de főleg jódos.
Majdnem olyan, mint bármelyik tengeri kaja, csak kicsit karakteresebb…
Ránéztem. Tudtam, hogy a sün csemegének számít errefelé, aki szerette,
odavolt érte – szemmel láthatólag Marcel barátai mind így voltak vele.
Gondoltam, csak van benne valami, ha ennyire imádják, így rávettem
magam. Marcelnek igaza volt. Alapvetően tömény tenger-, alga- és jódíze
volt, de azért nem ragaszkodtam volna további kóstolókhoz.
– Na, adj neki még egy esélyt! – nyújtott felém Marcel egy következőt. –
Vagy előtte öblítsd le egy proseccóval…
– Marion! – kiáltott ekkor Thomas, ami megmentett a további sünevéstől.
Mind a sziklák felé néztünk. A tengerpartot ugyanis felülről is meg
lehetett közelíteni, ahonnan egy épített fa lépcsősor vezetett le a partra. Egy
sötétvörös hajú, gesztenyeszín szövetkabátot és hatalmas kerek
napszemüveget viselő nő lépegetett le rajta, aki felénk integetett.
– Ő kicsoda? – kérdezte Marcel, akinek ezek szerint ismeretlen volt a
jövevény.
– Ő Marion – mondta Thomas, míg Élodie a vörös hajú nő elé szaladt. –
Ő vette meg mellettünk azt a kis kiállítótermet Le Castellet-ben. Élodie-val
nagyon csípik egymást.
Marion életvidám és elegáns nő volt, a negyvenes évei elején járhatott, és
az a típus, akit ha valaki egyszer lát, sosem felejt el. Szinte mindene
karakteres volt: a nagy zöld szeme, kreolos arcbőre és kissé hegyes orra,
amit apró szeplők pettyeztek, a hangja pedig olyan mély és kissé rekedtes
volt, mint egy bluesénekesnőnek, de ha hangosan nevetett vagy beszélt,
különösen magasan is tudott intonálni. Csupa élet és csupa izgalom volt a
nő, ez látszott rajta. Mindenkinek bemutatkozott, így nekem is.
– Nahát, magyar vagy? – kérdezte. – Képzeld, az egyik dédnagymamám
magyar volt. Még a századforduló idején költöztek ki a szülei. De ő még
tudott magyarul, és ételeket is tudott főzni. Egyet még a nagyi is készített
néha. Krumpli volt benne és… szalámi? Az lehetséges? Na mindegy, a
nevem Marion.
Marion, miután magához vett néhány tengerisünt, mellém telepedett.
Talán épp azért mellém, mert rajtam is érezte, hogy én is új vagyok a
társaságban, ki tudja, de beszélgetni kezdtünk, és nagyon hamar
megtaláltuk a közös hangot. Kiderült, hogy őt is érdekli az amatőr fotózás,
és februárban ő is eltöltött két hetet Risikésben. Mindez bőségesen adott
nekünk témát, amíg ő élvezettel szopogatta egymás után a tüskés jószágokat
– Marcel egyébként közben leváltotta Thomast a gumicsizmában.
– És te? – kérdezte Marion. – Mióta ismered Marcelt? Ha jól tudom, vele
vagy itt. Thomas barátjával.
– Igen, vele – feleltem. – És tegnap óta.
– Komolyan? – esett le az álla. – Na, de ez mégis hogy történt? Hallanom
kell!
– Mindjárt elmesélem… Csak…
– Igen?
Szorongva pillantottam körbe.
– Marion, van egy kis bajom…
– Igen?
– Pisilnem kell…
 – Ah la la la! – nevetett, és szétnézett az egyébként kies öbölben. – Öhm,
odafent, a lépcső tetején van egy autós pihenő, én is mellette parkoltam.
Utálok hajózni… Szóval ott láttam pár bokrot.
– Hát, jobb, mint a műanyag vödör – jegyeztem meg, és elosontam a
lépcső felé.
Felfelé menet integettem Marcelnek, aki a szigonyával a kezében nézett
felém. Gesztikulált valamit, mintha csak azt kérdezné: „Hát te meg hová
mész?”. Intettem valamit, amivel azt akartam üzenni: „Ne aggódj,
visszajövök, és tovább haladtam felfelé”.
Az autós pihenőben megláttam egy asztalt két paddal, és egy kukát, no
meg néhány bokrot egy piros terepjáró mellett, ami alighanem Marioné
lehetett. Az úton nemigen jött-ment senki, így amikor megtaláltam a
legjobb rejtekhelyet biztosító bozótot, letoltam a nadrágomat, és
lekuporodtam a tövébe. A művelet közben épp csak elgondolkodni volt
időm, hogy megint meg kellett tapasztalnom, az élet, ha hagyjuk, hogy
elragadjon, elképesztő csodákkal hálálja meg a bizalmunkat. Mint aznap is.
Ki hitte volna két nappal korábban, amikor felszálltam Budapesten a gépre,
vagy akárcsak, amikor felébredtem Alphonse raktárszobájában, hogy az a
pillanat ott ér majd egy bokor tövében, míg egy átszeretkezett éjszaka után
az azúrkék tengert lesve könnyítek magamon…
Épp végeztem, amikor a gondolataim folyamát egy szívbe markoló hang
szakította meg. Először azt hittem, csecsemősírást hallok, de nem, nem az
volt. Hanem egy ijedt, kétségbeesett kis vinnyogás. Így is valami
védelmező, anyai ösztönfélét indíthatott meg bennem, mert lázasan keresni
kezdtem a forrását, de olyan kapkodva, mintha nem is az övé, hanem az én
életem múlna azon, hogy megtaláljam. És meg is találtam. A kukából jött,
aminek az alján egy fekete kismacska vinnyogott: füstszürke szeme volt, és
lehetetlenül nagy füle.

Mikor a partra visszatérve a koromfekete jószágot felfedezték nálam, a

többiek majd kiugrottak a bőrükből, és versengve szidták a vadállatot, aki
egy ilyen drágaságtól így akart megszabadulni.
– Te nem láttál senkit arra, Marion? – kérdezte Thomas.
– Nem… – felelte Marion, és ő is megcirógatta a feketeséget, aki úgy
kapaszkodott apró karmos mancsával a karomba, mintha nem is macska,
hanem orángutánbébi lett volna. – De… Nem is tudom… Szerintem nem
volt még ott, amikor én jöttem. Csak meghallottam volna a sírását.
– Elég hangos volt, nekem sem tartott sokáig – bólogattam.
– Akkor azóta dobhatta ki az a… – vélte Bénédicte, és itt használt egy
olyan jelzőt, amit itt le se merek fordítani, mindenesetre mind
egyetértettünk, hogy az illető megérdemelte.
– Adnunk kéne neki valamit – mondta erre Thomas. – De mit?
– És aztán mi lesz vele? – kérdeztem, és magam sem tudom miért, de
Marcelre néztem, mintha tőle vártam volna a választ.
– A hajón nem vihetjük vissza – felelte helyette Élodie. – Frászt kapna a
szerencsétlen, nem rázhatjuk szét benne. És ha ijedtében beleugrik a
tengerbe? Jaj, ha legalább tudnánk, hogy csak elkóborolt, és hogy talán itt a
gazdája, de így… Egyértelmű, hogy magára hagyták.
Én újra az ölemben tartott kiscicára néztem. Most a kezemre
támaszkodva felém fordult, rám meresztette hatalmas, kékesszürke
macskaszemét, és elnyávogta magát.
És akkor olyan hirtelen, ahogyan cunami csap le földrengés után, egyszer
csak reszketni kezdtem, majd egy fojtogató gombóc nőtt a torkomba, és
rázni kezdett a zokogás.
A többiek megütközve néztek rám, Marion megfogta a karom:
– Kedves, mi történt veled…, putain…, rosszul vagy? Marcel, csinálj
valamit…
Én nem tudtam felelni, az erő kifutott a lábamból, és ahogy voltam,
macskástól lerogytam a kavicsos partra.
– Én nem tudom… – préseltem ki magamból pár szót, mire egyszer csak
Marcel jelent meg előttem. Leguggolt elém, és az arcom a kezébe fogva
erőltette, hogy a szemébe nézzek:
– Chérie…, mondd, légyszi, mi a baj? Mi történt?
– Én… én nem tudom… – hüppögtem, miközben taknyom-nyálam
egybefolyt, és újra a macskára pillantottam. – Én nem hagyhatom őt el…
Nem hagyhatom magára… Képtelen vagyok… Szüksége van rám. Ki menti
meg, ha nem én?
Marcel legnagyobb meglepetésemre nem úgy nézett rám, mint egy
elmeháborodottra. A tekintete komoly volt és eltökélt, ahogy magához
húzott. Én pár pillanatig még a vállán hüppögtem, majd egyszer csak így
szólt:
 – Chérie…, nyugodj meg, kérlek. Ma senkit nem fogunk magára hagyni.
Megoldjuk, hogy veled maradhasson.
Azt hiszem, akkor szerettem bele.

Őszintén, nem tudtam, mi ütött akkor belém. De ahogy meghallottam,

ahogy Élodie azt mondta, nem vihetjük magunkkal a cicát, és én
elképzeltem, ahogy mi távolodunk, ő meg ott áll és néz minket, tudva, hogy
azon a kietlen parton nincs esélye a túlélésre… És egyszerűen belém
hasított, hogy ezzel az érzéssel nem tudnék tovább élni. Tudom, hogy ez
különösen hangzik, legalábbis van olyan, akinek ez furcsa. Mondjuk,
amúgy sem hiszem, hogy képes lettem volna otthagyni a macsekot, de azóta
tudom, hogy a kivételesen heves reakciómnak is megvolt a maga racionális
oka. De erről majd később. Aznap a legnagyobb szerencsénk az volt, hogy
ott volt Marion. Minthogy ő kocsival jött, visszavitt minket – mármint
engem, Marcelt és az új védencemet Sanaryba. Az úton beszélgettünk.
Vagyis főleg Marion és Marcel vezette a beszélgetés fonalát, engem
lefoglalt az ölemben pihegő fekete szőrmók, akit úgy szorongattam, mintha
a következő kanyarban kiugrana a kezemből, vagy épp a kocsiból, noha
mélyen aludt. Mindenesetre fél füllel hallottam, hogy a marseille-i
művészekről és múzeumokról beszélgetnek, és hogy Marion megjegyezte,
hogy nem tartja túl eredetinek a pArtisant – közben eszembe jutott, ez volt
az a kortárs művésztelep, akiknek Marcel a kiállítástervet akarta
összeállítani. Úgy tűnt, neki ez nem esett jól, így aztán jobbára csak az
ablakon bámult ki.
Útközben megálltunk egy kisállatfelszerelés-boltnál. Ott egy eladó
megállapította, hogy a kis barátunk olyan tízhetes lehet. Vettünk neki egy
hordozót, egy kosarat, almot és némi kölyöktápot. Az eladótól azt is
megtudtuk, hogy ahhoz, hogy hazavihessem magammal Magyarországra,
kisállatútlevélre lesz szükségem, amihez legalább két alapoltásra van
szükség, két hét különbséggel.
Ettől kezdve felgyorsultak az események.
Mikor visszatértünk Sanaryba, én feszengve hívtam fel Alphonse-t
Marcel lakásából. Első körben azt akartam megtudni, tud-e valami olcsó
szálláslehetőséget a környéken, ahová két hétre becuccolhatok az új
szerzeményemmel. Mondjuk Marion, aki ha nem is közelről, de ismerte
Isabel nagybátyját – volt már közös ügyletük műtárgyak kapcsán –, biztosra
vette, hogy „egy ilyen tündéri pasi biztosan befogadja a macskát is erre az
időre”. Én ugyanakkor nem akartam ekkora szívességet kérni. Egyébként
Marionnak igaza volt, Alphonse valóban nagyon érzékenyen reagált…
– Peuchère… – mondta, amikor megmutattam neki a macskát a telefon
kameráján keresztül, de nem értettem, amit mond.
Marcel segített: ez amolyan provanszál kifejezés, ami kábé azt jelenti,
„csórikám”.
– Kedvesem, egyébként semmi szükség nem lenne rá, hogy szállást
keress, amíg el nem intézed az… adoptálást, hehe. Szóval tőlem
kivárhatnád nálam… De pokoli allergiás vagyok a macskaszőrre.
– Ó! – nyögtem ki.
Aztán Alphonse teátrálisan tüsszentett egyet.
– Látod, még így is hat… De figyelj csak! Miért nem keresel egy szállást
ott, Sanaryban? Az a kedves útonálló biztosan segítene valami megoldást
találni…
Ezt olyan somolyogva adta elő, hogy kezdtem gyanakodni, vajon
csakugyan allergiás-e a macskákra, vagy csak így akart minket az
egyébként elkerülhetetlen folytatás felé terelni. Amikor ugyanis bontottuk a
vonalat, Marcel, aki addig a hűtőben matatott, de mindent hallott, odaült
mellém az ágyként használt matracra.
– Csokit? – dugott az orrom alá egy dobozt, benne becsomagolt kis
bonbonokkal. – Miért nem maradsz itt nálam, Lore? Amíg elintézed a
dolgokat. Holnap keresünk állatorvost, és „csórikámmal” ellesztek itt
addig…
– Nagyon kérlek, ne akarj udvarias lenni! – ráztam a fejem. – Nem
gondolhatod komolyan, hogy becuccoljak hozzád egy macskával együtt.
– Már miért ne?
– Mert… felborítanám az életed, a hétköznapjaid. Tényleg itt akarsz
kerülgetni két hétig egy ismeretlent?
– Nem vagy ismeretlen – simított ki egy fürtöt a fülem mögül, majd
közelebb hajolt hozzám. – És nem kerülgetnélek, hanem lépten-nyomon a
magamévá tennélek.
Elpirultam, de ő folytatta:
– De komolyra fordítva a szót, tudom, a macska baromi cuki ezekkel a
holdszerű szemekkel, rólad meg tudom, hogy jó a szíved és isteni veled a
szex… Mi más kéne még?
 Azzal lassan csókolgatni kezdte a nyakamat, a fülemet, a kulcscsontomat,
és én – először azóta, hogy a parton ott rám tört a frász – éreztem, hogy
kiengedek.
Marcel finoman kiszabadította az ölemből a macskát, és az ágyra
fektetett.
– Ugyan, Lore! – suttogta fölém kúszva. – Legyél egy kicsit
megengedőbb. Magaddal, az élettel. Miért nem adod meg magadnak ezt a
két hetet? Csókolóznánk, sétálnánk, jókat ennénk és rengeteget
szeretkeznénk…
– Mmmmm… – doromboltam Lune, azaz magyarosan Luna macska
helyett, akit még aznap éjjel el is kereszteltünk a holdszerű szeme után.

Természetesen voltak egyéb problémák is. És nem csak arra utalok, hogy
Luna macska reggelre felavatta Marcel fürdőszobaszőnyegét. Először is
meg kellett beszélnem Esztivel, hogy mégis, mit szól ahhoz, ha egy
macskával állítok be a leánylakásba. Neki volt már korábban is macskája,
tudtam, hogy jóban van velük, de hát akkor is…
– Hú, Laura!… – kezdte, amikor az állatorvosi rendelő várójában
topogva röviden beszámoltam neki a fejleményekről. – Komolyan mondod,
hogy összeszedtél egy macskát és egy francia dzsigolót is… Ja, az olasz…
Mindegy. Szóval, hűha!…
– Igen, de a kettőből csak egyet vinnék haza. Azt, amelyik potenciálisan
teleszőrözné a lakást, és…
– Nem az a gond, Lau… – szakított félbe, és hallottam, hogy zavarba jön.
– Másról van szó… Szóval, nem akartam így elmondani, de… Szóval
Petivel gondolkozunk rajta, hogy összeköltözünk.
– Ó! – nyögtem egy nagyot.
– Igen… És ide. És ez nem azt jelenti, hogy ha hazajössz, azonnal
költözz ki, tökre ráér minden, csak gondoltam, ha már így szóba jött…
Szóval, hosszú távon nem én leszek a szűk keresztmetszet. Lehet, hogy kell
valami kisállatbarát albérleted keresned. De segítek benne, megoldjuk.
Hm… A fordulat új volt. És eléggé szíven is ütött. Végül is majdnem egy
éve éltünk a leánylakásban, aminek a hangulata és az a kis nőkommuna,
amit kialakítottunk, olyan volt, mint egy meleg, biztonságos fészek. És
tudtam, hogy megoldjuk valahogy, csak hát… Úgy éreztem, kezdek
belefáradni a változásokba.
 Miközben a hordozójában duzzogó Lunával hazafelé tartottam – a helyi
öreg állatorvos szerint egy kissé sovány, de amúgy egészséges jószágot
sikerült beszereznem –, felhívtam Nórit is az újsággal. Egy kicsit kurtára
sikerült a beszélgetésünk. Olyan érzésem volt, mintha zavarnám vagy
rosszkor hívtam volna, csak nem akarná bevallani. De egyfelől nagyon
pártolta, hogy élvezzem ki ezt a két hetet, mert a történtek után bőven rám
fér. Érdekes módon a Catherine-es fejleményt mintha meg sem hallotta
volna, azt meg, hogy ez a macska dolog miért olyan fontos, nem igazán
értette – igaz, én magam sem tudtam rendesen elmagyarázni…
Noémi doktornő annál inkább. Azon a héten ugyanis Skype-on tartottuk
meg a konzultációt. A témánk persze Marcel és a macska volt. Ami Lunát
illeti, megnyugtatott, nem ment el az eszem, hogy még az állásomat is
veszélybe sodortam egy macska miatt – ja, igen, Barnabás kénytelen-
kelletlen, de belenyugodott, hogy „rajtam kívül álló okokból”, de két hétre
Franciaországban ragadtam… Noémi doktornő szerint egy, úgymond,
szimbolizáció történt velem. Számomra abban a pillanatban a kölyökmacska
a saját, lehasított és elnyomott gyerekrészemet testesítette meg, aki
veszélyben érezte a saját életben maradását, amikor elhagyta az
édesanyja…
Olyan hosszan tárgyaltuk ezt a témát, Marcelre alig maradt időnk, de
Noémi doktornő feljegyezte, hogy a következő alkalommal, lehetőleg
élőben, vele folytassuk.
– Hogy? – kérdezte aznap este Marcel. – Hogy te lennél a macska, te
meg a mamád?
– Igen…
– Tyű… És ezt te elhiszed? Mármint ez szerinted is így van?
– Látok benne realitást.
– Szerintem meg csak szimplán jó lelked van, és nem akartad otthagyni
éhen veszni. Amit szerintem végül egyikünk sem hagyott volna. De
mindegy is… A lényeg, hogy Lunának köszönhetően még vagy tíz napig az
enyém vagy.
Aznap az apró kis konyhájában főzőcskéztünk, és épp odatettem egy
adag tésztát főni, amikor Marcel a hátam mögé lépett. A keze elindult a
nadrágom felé, és seperc alatt kigombolta, majd a bugyimban állapodott
meg. Eszméletlenül jól értett… a kézimunkához, hogy mást ne mondjak.
Nagyon hamar elkezdtem hajladozni a keze alatt. Viszont, amikor meg
akartam fordulni, hogy megcsókoljam, nem engedte. Egy határozott
mozdulattal visszafordított, ahogyan a kezemet is elhúzta a nadrágja
közeléből, amikor a merevedését kezdtem cirógatni. Csak állt ott mögöttem,
mereven, szótlanul, anélkül, hogy mondjuk a nyakam megcsókolta volna,
így nem is érzékeltem belőle mást, csak az egyre hangosabb szuszogását, a
hajszálaimat borzoló leheletét és a két kezét: az egyikkel a csiklómat, a
másikkal a tőle kölcsönkapott póló alatt a mellbimbómat izgatta. Az egész
annyira… gépies volt, rideg és idegen – és épp ezért annyira borzasztóan
izgató. Percek alatt elélveztem, de olyan hangosan, hogy a nyitott kis
manzárdablakon túl felröppentek a tér fáin gubbasztó madarak… Zihálva
borultam a konyhapultra, Marcel pedig rácsapott a fenekemre, majd
kifejezéstelen arccal, halkan dudorászva szűrni kezdte az időközben kifőtt
spagettit…
Pár perc múlva kipirulva, kielégülve és vigyorogva faltam a pulton ülve a
tésztát, amivel nem tudtam betelni. A recept amúgy rettentő egyszerű volt:
egy poutargue nevű, színre és illatra kábé birsalmasajtra emlékeztető cuccot
kellett a tésztára reszelni és megspékelni egy kis érett sajttal. A poutargue
egyébként nem volt más, mint szárított sós tojáshalpástétom… – És még azt
hittem, ismerem a francia konyhát!
– Csak akkor ismerheted meg, ha itt élsz – mondta Marcel, aki a
spagettijét tekergette, szemben a konyhapulttal, az aprócska étkezőasztalnál.
– Mármint úgy igazán.
– És amúgy ez tényleg így megy? Tényleg minden facér, középkorú faszi
ilyen jól tud itt főzni?
Marcel kihúzott a tányérjáról egy szál spagettit, és hozzám vágta.
– Hé…
– Ezt a középkorúért kaptad – grimaszolt.
– De összekoszolod a pólód… Vigyázz, mert kifogyunk a tiszta
ruháidból. A bugyim pedig lassan formáját veszti a sok mosástól.
– Hát, ne hordj bugyit! – vigyorgott. – Amúgy meg holnap kölcsönkérem
a szomszédom kocsiját, és este átgurulunk Aixbe. Hogy elhozzuk
Alphonse-tól a bőröndödet. De hogy a kérdésedre feleljek, igen, mi, francia
férfiak szeretünk főzni. És enni. Meg az evésről és a főzésről beszélni. Itt
csak az nem tanul meg néhány eredeti receptet, aki nem akar.
– És ezt ki tanította neked? Mármint ezt a tésztát. Az anyukád?
– Nem – rázta a fejét. – Anyámnak nem volt ideje velem foglalkozni.
Legfeljebb a húgommal… Ezt a trükköt a poutargue-gal egy exem tanította.
Bellának hívták…
 – Úristen! – szakítottam félbe. – Ennek a lánynak a teljes neve Isabel,
barna göndör haja van és jógaoktatóként dolgozik Indiában?
Marcel kezében megállt a villa.
– Nem – mondta rám sandítva. – Az ő neve Bella. Csak Bella. Szőke, és
itt él Marseille-ben. Egy cipőboltban dolgozik.
– Akkor jó! – sóhajtottam megkönnyebbülten, és tovább ettem.
– Furcsa lány vagy te – nézett rám Marcel.
– Jó, na… Csak azért kérdeztem, mert…
És elmeséltem neki az előző évi indiai látogatásomat, és hogy hogy
sodort bajba a Bella becenév.
– Hű! – pislogott rám. – Ez aztán a sztori. És… ezek szerint te voltál már
menyasszony?
– Aham! – feleltem az utolsó falatokat törölgetve a tányéromról.
– És a vőlegényed már…
– Azt már lezártam. Tényleg. Nem volt teljesen sérülésmentes, de… a
lényeg, hogy vége. Nemrég jegyzett el valakit, úgyhogy azt hiszem, már ő
is túl van a dolgon.
– És ezt honnan tudod? – ráncolta a homlokát Marcel. – Már hogy
eljegyzett valakit.
Vállat vontam.
– A tesómmal még követik egymást, ő meg tudósít.
– Miért?
– Mit tudom én. Szeret pletykálni – nevettem. – Bár tudja, hogy én ezt
nem tartom túl jó ötletnek. Már az eljegyzést.
– Miért nem tartod annak? – kérdezte Marcel.
– Szerintem az exem elkapkodta ezt az új kapcsolatot. Rá is ráfért volna,
hogy egy kicsit jobban megismerje önmagát. Ráadásul, szerintem, részben
büszkeségből tette. Csak azért csajozott be olyan hamar, mert a világ előtt
demonstrálni akarta, hogy milyen jól van. És talán előttem is.
Marcel nem szólt, csak töltött magának az asztalon álló üveg borból, és
továbbra is a homlokát ráncolta.
– Mi az? – kérdeztem.
– Nekem egy kicsit úgy tűnik, mintha féltékeny lennél.
– Féltékeny én? – nevettem el magam. – Hidd el, ha ismernéd őt, és
tudnád, mennyit változtam az utóbbi évben, tudnád, hogy már közünk sincs
egymáshoz.
 – Oké. Igazából nincs is közöm hozzá, csak kíváncsiskodom. Na, és az a
másik srác? Ben…
– Bence…
– Ővele még beszéltek?
– Hát persze! – vágtam rá. – Gyerekkori barátom. És örülök, hogy
visszatért az életembe.
– És hogy tért vissza? Mint csak barát vagy mint barát?
Ekkor már én kezdtem ráncolni a homlokom.
– Mi ez, valami kihallgatás? – kérdeztem nevetve.
Marcel rám nézett, méghozzá egy igen különös pillantással, aztán végül ő
is elmosolyodott. Megrázta a fejét.
– Ugyan, chérie! – Felállt, hogy közelebb lépjen hozzám. – Csak
szeretnék többet tudni az életedről. De persze nincs hozzá közöm, hogy
kivel mit csinálsz otthon. Vagy épp Indiában.
– De ezekkel a pasikkal én nem csinálok semmit egyik országban sem.
– Oké… – mondta, és megpuszilt.
– És egyébként is…, neked is van múltad, sőt az enyémnél sokkal…
zsúfoltabb is. Itt van például ez a nem Isabel Bella a poutargue-gal. Vele
hogy ért véget a dolog?
Marcel eltávolodott, és az ajkával csücsörítve gondolkodni kezdett.
– Hmmm… Igaz is, most, hogy mondod…, ezt a receptet nem is ő
tanította nekem, hanem Manon.
– Manon?
– Manon… Ő volt Bellával a mi… Hát…
– Igen?
– Barátnőnk.
– Barátnőtök? – néztem rá nagy szemmel. – Ezt hogy kell elképzelni?
– Hát, ahogy egy férfinak van barátnője vagy egy nőnek barátja, úgy egy
párnak is lehet. A miénk volt Manon. És nagyon jól kijöttünk, egy darabig,
még azon is gondolkodtunk, hogy összebútorozunk.
– Így, hárman?
– Aham. Csak aztán máshogy alakultak a dolgok… Mi az? – kérdezte,
amikor nem szóltam semmit.
– Semmi… Semmi – feleltem, és én is kortyoltam a boromból.
– Talán ez zavar téged?
Az igazság az volt, hogy kezdtem hülyén érezni magam. Az a
természetesség, ahogy Élodie, Pauline és Thomas hármasát kezelték, és az,
ahogyan Marcel a Bellával közös barátnőjükről beszélt… Nemcsak
tapasztalatlannak, de maradinak és korlátoltnak is kezdtem magam mellette
érezni. Konkrétan szégyellni kezdtem addigi szegényes magánéleti
tapasztalatom. Valamit Marcel kitalálhatott a gondolataimból, mert így
folytatta:
– De hé… – kezdte, és gyengéden kivette a borospoharat a kezemből. –
Azért ne hidd, hogy nekem minden kapcsolatom így zajlott. Ez… ez
különleges volt. Meg aztán nem mindenki szereti az ilyesmit. Ha érted,
mire gondolok. És azzal sincs semmi baj.
Azzal újra a nyakam felé közelített, hogy újra beborítsa azokkal az
elképesztően finom és izgató csókjaival, amiket, komolyan mondom,
szabadalmaztatni kellett volna. És ezúttal az én tapogatódzó kezem sem
hárította el.

Hát, valahogy így telt el ez a két hét. Marcel napközben dolgozott, én

sétáltam, melegebb napokon a strandon süttettem magam, vagy főzni
tanultam egy Marcel konyhájában talált szakácskönyvből, és a várost
fotózgattam. Alphonse lakásából ugyanis elhoztam a fényképezőgépemet is.
Abban a két hétben még egyszer átvonatoztam hozzá Aixbe, hogy kettesben
is beszélgethessünk. Amikor Marcellel a bőröndömért mentünk, nem
tudtunk nyugodtan beszélni, de láttam, hogy ő ég a vágytól, hogy
kifaggasson. Egyébként természetesen odavolt a történetünkért, és nem
burkoltan célozgatott rá, hogy végleg itt kéne maradnom.
– Dél-Franciaország a világ közepe, kedvesem – mondta. – Ami itt nincs,
azt nem is érdemes látni. Sanary pedig egy tengerparti gyöngyszem. Boldog
lennél ott. Én is ellátogatok oda a jövő hétvégén a rozéfesztiválra.
Ó, igen, a rozéfesztivál! A városban minden évben megrendezték, és ezt
nem csak úgy kell elképzelni, hogy sörpadokon ülve isszák a rozét a
főtéren: a város ezekre a napokra rózsaszínbe öltözik. Volt – mikor még
senki nem foglalkozott a lebomlási idejükkel –, hogy rózsaszín
léggömbökkel volt tele a város, máskor rózsaszín virágfüzérek segítségével
alakították fedett promenádokká az utcákat. Az emberek rózsaszínbe
öltöznek, az éttermekben rózsaszín fogásokkal készülnek… De az én
számomra ez amolyan búcsúünnepnek ígérkezett. Viszont még mielőtt erre
rátérnék, valamiről be kell számolnom. Azt az idilli két hetet ugyanis
egyvalami zavarta meg. Pontosabban két valami.
 Éppen Alphonse-tól tartottam visszafelé a vonaton, amikor pittyegett a
telefonom. Eszti írt: Nóri és Balázs békülnek…
Ennyit, majd még ezt küldte rá:
Nem hiszem el, baszd meg!
Huuu! Eléggé ledöbbentem. Próbáltam hívni Esztit, de nem tudta
felvenni, mert voltak az üzletben, így írásban számolt be arról, hogy Balázs
megint elkezdte játszani a meakulpát, és hogy Nóri belement egy
vacsorába, hogy a házasságukról beszélgessenek.
Hívtam ezután persze Nórit is. Nem vette fel… Írtam neki, hogy legyen
szíves, hívjon fel, de csak annyit írt vissza, hogy most pár napig
egyedüllétre van szüksége, hogy „átgondoljon dolgokat”. Itt már tudtam,
hogy elveszett… Azért nem akart velem beszélni, mert tudta jól, mit
mondanék. Vagy mert szégyellte magát? Sebtében írtam neki egy hosszú
üzenetet, hogy akármit is tervez, ne kapkodja el, és legyen szíves hívjon
vissza, hogy legalább beszéljünk…
Ahogy elküldtem, megcsörrent a telefonom. Patrik volt az, és amint
megláttam a nevét a kijelzőn, felszisszentem. Tudtam, miért hív, és már
azelőtt szégyelltem magam, hogy felvettem volna a mobilom.
– Halló? – szóltam bele a szemhéjamat is összeszorítva.
– Szia, kedves… No? Akkor velem tartasz egy ünnepi vacsira?
– Hú… Figyelj. Akadt itt egy kis helyzet…
És elmeséltem neki. Mármint Lunát, és nem Marcelt. Hogy ez őszintétlen
volt-e a részemről, nem tudom megmondani… De én annak éreztem
magam. Pedig messze nem volt még köztünk szó kapcsolatról, mindössze
háromszor találkoztunk kilenc hónap leforgása alatt. És én sem vártam el
tőle, hogy beszámoljon a bécsi nőügyeiről. Szóval, Patrik természetesen
nagyon megértő volt. Természetesen, ahogy mondom, hiszen ő egy remek
ember. És én úgy éreztem, mintha „megcsaltam” volna ezt a remek embert.
És utáltam ezt az érzést. Utáltam, hogy rosszul érzem magam a bőrömben,
és nem tudom miért.
Aztán rájöttem, miből eredt az oktalan lelkiismeret-furdalás. Abból, hogy
úgy éreztem, ő számít rám… Számít rám, és arra, hogy ha hazaköltözik,
köztünk majd lesz… valami. Hogy neki elvárása van felém. És úgy
éreztem, ez az elvárás engem kötelez. Hát nem őrület? Úgy éreztem, nekem
kötelességeim vannak felé, csak azért, mert esetleg az ő fejében él valami
velem kapcsolatban. És ez dühített. Dühített, hogy úgy éreztem, az ő
elvárásai miatt nekem nincs jogom megadni magamnak azt, amire
szükségem van. És nekem ott és akkor arra volt szükségem, ami történt:
Marcelre és az ő sötét szexualitására, a felelőtlenségre, és arra, hogy
körülöttem semmi ne emlékeztessen arra, ami otthon vár. És ekkor egy
gondolat futott át az agyamon: veszélyben vagyok. Mindaz, ami régen fogva
tartott, amitől szenvedtem, amitől egy éve próbáltam szabadulni, a
megfelelési kényszerem, az, hogy mindenki vágya, igénye előbbre való az
enyémnél, és minden más, az Ákosok, a családi házak, a hitelek seperc alatt
visszalopakodhatnak az életembe, ha nem vagyok résen. Hiszen Nórinak is
elég volt mindössze pár nap, hogy Balázs…, de mindegy is. Az, hogy ott
ültem és azon agyaltam, hogy lehet az, hogy én egy alávaló embernek
érzem magam azért, mert jól érzem magam a bőrömben… Szóval ez az
egész valami nagyon kellemetlen érzéssel járt a számomra.
Mikor haza-, vagyis visszaértem Sanaryba, Marcel épp zárta az üzletet. A
kezében egy rózsaszín esernyőt tartott, minthogy abban az évben rózsaszín
esernyőket feszítettek ki az utcák fölé, így ez lett a kis fesztivál jelképe.
– Jó, hogy itt vagy – mondta, amikor odaléptem hozzá, hogy
megcsókoljam.
A folytatást egyébként nem nehéz kitalálni. Aznap este, míg az egyik
közeli strandon üldögéltünk, rozét iszogatva a rózsaszín esernyője alatt, míg
az égen rózsaszín tűzijátékok pukkantak szikrázva, megkért, maradjak ott
nála. Ne csak arra a két hétre vagy arra a két hónapra, amíg Catherine-re
várok. Hanem tovább. Ki tudja, meddig.
Azt is mondta, ha akarom, nyugodtan gondoljam át a dolgot, de én már
akkor és ott átgondoltam. Gondoltam Emmára, aki maga írta a naplójába,
hogy „mindig jobb a vonaton ülni, mint ott maradni az állomáson”.
Gondoltam Esztire és Péterre, és a vacsoraasztalokra, melyeket végül
mindig Péterek és Esztik, Nórik és Balázsok vesznek körbe. Gondoltam
Nórira és arra, hogy miért nem változnak az emberek. Gondoltam Patrikra
és az utálatos lelkiismeret-furdalásra. Gondoltam Valéria mamára és a
családomra, akik kis híján megfojtották az anyámat, és gondoltam rá is,
anyámra, aki végül valahol egy másik országban találta meg azt a
szippantásnyi levegőt, ami végül megmentette a fulladástól. Aznap ott, a
tengerparton felsorakozott előttem mindenki, akitől menekülni akartam, és
mindaz, amivé nem akartam válni. És ott volt egy férfi, akiről úgy éreztem,
ebben segíthet. Ugyan mi mást is tehettem volna, mint hogy maradok?
 HÉT

Marcel

Mindez persze nem jelenti azt, hogy jövetelem eredeti céljáról

elfeledkeztem volna. Még mindig vártam Catherine visszatértét és vele a
választ a kérdésre, hogy tulajdonképpen hova is tartozom, honnan jöttem és
ki is vagyok. Közhelyesen hangzik, de hát ugye az ember első körben e
mentén definiálja magát. Hogy honnan jött és hova tartozik? Hogy helyesen
teszi-e ezt? Ennek nem mennék elébe. Szóval akkoriban kezdett valamiféle
bizonyosság megszállni ebben a kérdésben. Mintha Catherine legfeljebb
megerősíteni lett volna képes azt, amit én belül már tudtam: hogy ide
tartozom. Sanaryba, ahol a nap szinte egész évben süt, a kabócáktól nyáron
meg lehet süketülni, ahol az emberek nem kapkodnak, szeretnek enni, élni
és szexelni, különösen ami Marcel társaságát illette: ott senki nem hajtotta
azért magát, hogy minél előbb nyugdíjas, majd halott lehessen – különösen
nem Marcel barátai, akikből hiányzott mindenféle konvenció.
Persze tudtam, hogy mindez nem lesz egyszerű. Például megértetni az
otthoniakkal a döntésemet. Barnabás fájó szívvel engedett utamra, de
szegényem megszokta már az alkalmazottai folyamatos külföldre áramlását.
Nóri viszont olyan gyorsan gratulált az új életemhez és rázott le, hogy nem
tudtam eldönteni, megint személyes sértésnek vette életem ilyetén
alakulását, vagy csak a balázsos fejleményekről való beszámolót akarta
megúszni; Esztitől ugyanis tudtam, hogy a békülésük és újbóli
összeköltözésük már a küszöbön áll.
Na, Eszti viszont odavolt „a francia szerető” hírétől, sőt olyan lelkes volt,
hogy kezdtem gyanakodni, igazából annak örül, hogy kiköltözésem ilyen
egyszerűen, gyorsan és fájdalommentesen lezajlik. Hogy ezért vagy másért,
de volt olyan jó fej, hogy bedobozolta pár ruhámat és legfontosabb
személyes tárgyamat, én pedig leszerveztem vele, hogy egy Marseille-be
tartó házaspárral, akik egy franciaországi magyarok csoportban kínálták fel
ezt a lehetőséget, utánam küldi őket. Azután pedig rávettem magam egy
fájdalmasabb vallomásra is.
– Na szia! – vette fel Patrik jókedvűen a telefont. – Hazaértél hát?
Macskástul, kutyástul, egerestül?
Annyira jó és kedves, és meleg érzés volt hallani a hangját, hogy kis
híján sírva fakadtam. Bármilyen furcsán is hangzik ez azok után, hogy
nemrég még éppen az ő elvárásaitól éreztem veszélyeztetve a saját
szabadságomat.
– Nem. Még mindig Franciaországban vagyok.
– Oh! – hangzott a lelombozott reakció. – És mikor jössz akkor haza?
– Hát ez az… Én… Úgy fest, ideköltözöm.
– Ó!
– Igen… Az a helyzet… Hogy megismertem valakit. Itt kint.
Patrik rövid szünet után végül ennyit mondott:
– Hát… Sosem voltam híres az időzítésemről.
Egyébként, természetesen, megint nagyon rendes volt. Sok sikert kívánt,
és azt mondta, hogy azért, ha van kedvem, néha hallassak magamról.
Amikor letettük a telefont, elkezdtek folyni a könnyeim. Nem tudom, mit
sirattam. Azt a kevés dolgot, ami az otthonomból, a régi életemből olykor
hiányzott? Esztit, a Leánylakást, Barista Zsolti viccelődését? Hirtelen
megint a pánik kezdett kerülgetni, de nem tudtam, mitől. És akkor hirtelen
rájöttem: a döntéstől. A döntés súlyától. Ugyanaz az érzés kerülgetett
ugyanis, mint Indiában, amikor eldöntöttem, hogy Bence és az ottani élet,
és a menekülés helyett a hazatérést választom. Ott és akkor,
Franciaországban megint ez történt, csak épp ellenkező irányban és egy
másik férfival: igent mondtam az ismeretlenre az ismerőssel szemben, és a
maradás helyett a… menekülést választottam? Jó kérdés, hogy a
franciaországi „emigrációm” mennyiben volt menekülés. Az biztos, hogy
akkor már jó ideje úgy éreztem, folyamatosan valamiféle árral úszok
szembe, csak hogy minél távolabb kerüljek mindattól, ami nem én vagyok,
és addigra… elfáradtam. Pihenni vágytam, méghozzá egy olyan szigeten,
ahol nem kell attól tartanom, az ár bármelyik percben elragadhat, és
visszavisz ugyanoda, ahonnan indultam.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy a választásom ezúttal a könnyebbik
útra esett volna. Egy teljesen idegen országban, ahol jóformán senkit sem
ismerek, újrakezdeni… Hát minimum nem egyszerű, ráadásul
kiszolgáltatottá és sebezhetővé teszi az embert. De erről majd később.
 Ami a beilleszkedésem praktikus részét illeti, már más típusú
nehézségeim is akadtak. Először is a hírhedt francia bürokráciával kellett
megküzdenem. Ahhoz ugyanis, hogy munkát szerezhessek, szükségem lett
volna egy helyi bankszámlára. Amit csak akkor nyithattam, ha volt egy
helyi telefonszámom. Francia telefonszámot azonban csak azzal a feltétellel
kaphattam, ha egy francia banknál vezettem számlát. És mindenhol a
nevemre szóló közüzemi számlával kellett volna igazolnom a lakóhelyemet,
amire természetesen nem volt lehetőségem. Végül Marcel telefonszámával
és valami digitális bank felhasználásával sikerült megugrani ezt a
problémát.
És akkor kezdődhetett a munkakeresés. A mosogatástól az au pairkedésig
sok minden megfordult a fejemben – ezekre lényegében mind jelentkeztem
is a helyi állásközvetítőnél, hogy mielőbb beszállhassak közös életünk és
apró lakásunk költségeibe. Ugyanakkor Marcel arra biztatott, hogy ezekre a
munkákra tekintsek átmeneti megoldásként, mert természetesen nekem a
fotózásból kellene megélnem. Esküvőkből persze tonnaszám akadt a
környéken, de ő is azon a véleményen volt, hogy ezt ideje lenne magam
mögött hagynom.
Aztán egyszer csak újabb ajtók is megnyíltak. Úgy tíz nappal azután,
hogy úgy döntöttem, maradok, megérkezett hozzám Viki és Zoltán. Ők
voltak azok a magyarok, akik Marseille-ben éltek, és akiknek Eszti átadta a
dobozaimat. Felajánlották, hogy megállnak velük Sanaryban, mert nekem
nem volt kocsim, nekik pedig útba esett. Mivel Marcel nem volt otthon,
Zoltán segített is felhozni őket a másodikra. Hálából meghívtam őket egy
kávéra, és beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy Viki angolt tanít egy
nemzetközi iskolában, Zoltán pedig számítógép-szerelőként dolgozott.
Nagyon segítőkészek voltak. Megadták a telefonszámukat, ha bármire
szükségem lenne, és javasolták, hogy lépjek be egy helyi magyar Facebook-
közösségbe, ahol nemcsak álláslehetőségeket lehet időről időre találni, de
programokat is, amiket a helyi magyaroknak szerveznek.
– És képzeld, azt is mondták, hogy ha valamikor bent járunk Marseille-
ben, összefuthatnánk velük egy pohár borra, vagy valami – meséltem
lelkesen Marcelnek, amikor másnap a városi piacon sétáltunk, amit a
kikötőben és a környező utcákban állítottak fel.
– Ühüm! – bólogatott. – Kóstold csak ezt meg…
Azzal a kezembe nyomott egy lepényszerűséget, amit épp az egyik
standnál vett egy cuki provanszál nénitől.
 – Mi ez? – kérdeztem.
– La cade, csicseriborsó-lepény. Ez a provence-iaknak olyan, mint a
görögöknek a pita.
– Nagyon finom – hümmögtem én is, majd így folytattam: – Na, szóval,
hogy összefuthatnánk velük. Rád is nagyon kíváncsiak.
– Kik? – kérdezte Marcel szórakozottan. Úgy tűnt, egészen elveszett a
harsogó színű gyümölcsök és zöldségek, a fateknőkben álló ízesített
olajbogyók és a már messziről illatozó szalámik és sajtok között.
– Hát az a magyar pár – feleltem kissé türelmetlenül. – Zoltán állítólag
nagyon régóta akar egy tetoválást, kíváncsi lenne a munkádra is.
– Én nem megyek házhoz – jegyezte meg Marcel, aztán mielőtt elmerült
volna az egyik olajbogyó és más krémeket árusító stand kínálatában,
hozzám fordult. – Jó, persze, nem ez a lényeg… Értem én, és ja,
találkozhatunk velük, ha úgy jön ki. Csak csodálkozom.
– Min?
– Azt hittem, nem vágysz annyira… Nem is tudom…, azoknak a
társaságára, akik az otthoni bajaidra emlékeztetnek. Mindarra, amit
otthagytál.
– Nekik szerencsére semmi közük hozzájuk. Sőt… Nem is tűnnek tipikus
magyarnak. Inkább francia a mentalitásuk. Meg aztán nekem is kellenek
barátok.
– Lesznek majd barátaid. Például Bénédicte máris meghívott minket
holnapra vacsorára.
– Igen, tudom… De ő mégiscsak a te barátod. Na, de a lényeg, hogy a
jövő hónapban lesz egy magyar est is, itt, nem messze, Bandolban, egy
partipiknik. Gondoltam, elmegyek, hátha tudnék kiépíteni pár barátságot.
Ha több a kapcsolatom itt, munkát is könnyebben találhatok…
Marcel egy pillanatig elgondolkodva tanulmányozott egy domb
szárítottparadicsom-krémet, majd rám nézett, és csak annyit mondott
szórakozottan:
– Ahogy érzed. Na de most… Jó lenne valami finom ahhoz a cade-hoz
ma estére. Valami, amit akár a piknikre te is elkészíthetsz, hogy lenyűgözd
azokat a honfitársakat.
Aznap anchoïade-ot, azaz szardellakrémet választottunk, és egy helyi
különlegességet, paradicsomlekvárt, és hozzá fougasse-t, azaz olajbogyóval
töltött péksüteményt, amihez egy behűtött üveg fehérbor is várt ránk
otthon…
 A konyháig azonban nem jutottam el. Marcel már a bejáratnál kiszedte a
kezemből a vászonszatyrokat, és nekipréselt a falnak. Meglepődtem, mert
váratlan volt a „támadás”: semmilyen, legalábbis a szokásosnál jobban
érezhető szexuális töltet vagy évődő hangulat nem előzte meg. És ezúttal
volt benne valami különös. Keményen csókolt és ellentmondást nem tűrően
ért hozzám, de olyan profizmussal – megint csak –, hogy egy pillanat alatt
felizgultam. Ő pedig nem is várt tovább. A magáévá tett, ott rögtön, a
padlón, hevesen, hogy azt ne mondjam, durván, de az én vágyaimat és
kielégülésemet egy pillanatra sem hagyva figyelmen kívül. Így én csak
kóvályogtam ott, az érzékeknek ebben az ellentmondásosságában, ahol már
azt sem tudtam, mi a jó, mi a fájdalmas, és mit akarok én…
Mikor lihegve és szédelegve magamhoz tértem, úgy éreztem, mintha egy
ringlispílből szálltam volna ki. A forgó érzésből Marcel szabadított ki, aki
egyszer csak szorosan, nagyon szorosan magához húzott, és apró, gyöngéd
és halálosan finom csókokkal kezdte beborítani a nyakam. Hirtelen annyira
gyengéddé vált, mintha… teljesen össze akart volna zavarni. A zavart
kettősség érzése azonban lassan lecsillapodott bennem, és végül az előszoba
padlójáról is sikerült nevetve feltápászkodni. Méghozzá akkor, amikor Luna
macska, szendergésünk kihasználva, kiszabadított egy kisebb rúd szalámit
az egyik vászonszatyorból, és nagy büszkén eliszkolt vele a kosara felé.

Egyébként nem kell azt hinni, hogy csak ezzel teltek a napjaink: evéssel,
szexszel és Luna macska simogatásával. Jó, persze… Ezek jelentős részét
tették ki az időnknek. Olyannyira, hogy a súlyom nagyon lassan, de
gyarapodásnak indult, és tudtam, ezzel kezdenem kell valamit: nem
bazírozhattam örökké arra, hogy a baguette-eket és a reggeli croissant-okat
a Marcellel átélt orgazmusaim és ágybéli birkózásaink majd elégetik…
Mindenesetre egyelőre túlságosan is élveztem ezt az érzékeimet mindenféle
irányból kényeztető életet, így hosszú tengerparti sétákat iktattam a
napirendbe, olykor némi sziklamászással és fennsíkokon való bóklászással,
ami legalább lekötötte az energiáimat arra az időre, amíg nem találtam
munkát.
Szóval nem csak ilyesmivel voltunk elfoglalva. Marcel például lelkesen
tanított. Franciául, többek közt, természetesen, amit a franciasulinak hála,
jól beszéltem, csak épp az ízes provence-i szólásoknak voltam híján – no
meg a hétköznapi és kevéssé tankönyvízű „kiszólásoknak”. Ja, és
káromkodásoknak. Egyszer egy fél éjszakát átvihogtunk azon, hogy Marcel
káromkodásokat tanított nekem, amelyek közül néhány olyan arcpirító volt,
hogy nehéz volt elhinnem, a kifinomult francia nyelv képes efféle
vulgaritásokra. Tudom, gyerekesen hangzik, de egy kicsit be is füveztünk
hozzá… És rengeteget filmeztünk, főleg Pagnol-filmeket néztünk. Marcel
Pagnol volt Marcel kedvenc rendezője, aki főleg a hatvanas években
készített filmeket – lent, Dél-Franciaországban úgy is hívták, mint Provence
filmrendezője. Az akkori élet, életmód és a vidéki kisember életérzését
kedves, humoros, mégis mély és megható filmekkel örökítette meg.
Szerettem vele ezeket együtt nézni.
Marcelnek egyébként volt még egy másik oldala is, és ez, ha lehet…,
még az ágybéli képességeinél, a tetoválásainál, a főzőtudományánál no és
az egész lényéből áradó lázadásnál is szexibb volt. Ugyanis érzékeny volt.
És művészi. Vele még arról is lehetett beszélgetni, hogy miért törékenyek a
szökőkutak és miért naiv a platán, míg a tölgyfa inkább bölcs… És ezen
túlmenően pedig elképesztően okos volt. Főleg a modern művészeteket
illetően. Leginkább az avantgárdért és a 21. századi művészetért volt oda.
Órák hosszat tudott olyasmiről beszélni, hogy Marcel Duchamp művészete
most eredeti volt-e, avagy sem, vagy hogy miért hasonult meg
szükségszerűen a minimalizmus a 60-as évek végén, és olyan irányzatokról,
amelyekről sosem hallottam. Section d’or mozgalom, vorticizmus…
(Különös, így belegondolva, Marcelnek mennyi Marcel-kedvence volt…
Marcel Duchamp, Marcel Pagnol… Véletlen? Aligha. Na, mindegy…)
Emlékszem, az ágya, vagyis az ágyként szolgáló, hifitoronnyal,
bakelitlemez-játszóval és könyvekkel körbekerített matraca fölött két kép
volt a falán. Az egyik fal elé állított székeket, szám szerint kettőt és a falon
valami szöveget ábrázolt.
– Ez mi? – kérdeztem tőle még a kapcsolatunk első heteiben.
– Nézd meg közelebbről.
Úgy tettem. Akkor láttam, hogy a képen csak egy szék van. A másik
„szék” az egy életnagyságú fotó, amit valódi székről készítettek ugyanabból
a szögből, mellettük a falon pedig a „szék” szótári definíciója állt.
– Ez egy Joseph Kosuth nevű művész installációja, lényegében ettől
datálják a konceptualizmus megjelenését. Az a címe Egy és három szék.
– És ennek a lényege…
– Hogy a szék, mint olyan, mindhárom lehetséges jelentésrétegében
megjelenik. Vizuális kódként, vagyis fotóként, egy verbális kódként, és
mint kézzel fogható tárgy. Mindháromra mondhatod, hogy szék, és
önmagában, egyedül mégsem az.
– De az igazi…, a valódi szék, az szék…
Marcel ravaszul elmosolyodott.
– Ha valakinek, aki mondjuk egész életében egy barlangban élt –
folytatta –, azt mondod, képzeljen el vagy rajzoljon le egy széket, nem fog
tudni mit kezdeni ezzel a felhívással. Számára a szék nem létezik, mert nem
tud róla képet alkotni. Sem fogalmat. Ami hasonlóképp működik. Például,
ha egy világtól távoli szigeten ma úgy döntenek, hogy amit ma székként
definiálnak, azt holnaptól asztalnak hívják, az asztal definícióját pedig
ezentúl a székre használják, nekik ez a szék szék lesz?
– Ne… Nem. Nahát… – tettem még hozzá, mert ennél értelmesebbet
nem tudtam kinyögni.
– Míg Duchamp – magyarázott Marcel – azzal hozta zavarba kortársait,
hogy egy piszoárt állított ki egy múzeumban azzal a címmel, hogy A forrás,
addig Kosuth ugyanezt a zavart a szemiotika, vagyis a jeltan révén akarta
elérni.
– És… tulajdonképpen miért állított ki Duchamp egy piszoárt egy
múzeumban?
– Hogy megmutassa, a művészet nem más, mint négy elem találkozása.
Egy szerző, egy tárgy, a közönség és a hivatalos közeg…
– És a tehetség, és az inspiráció?
– Egy da Vinci szemében egy Miro vajon tehetséges lett volna? Nem
hiszem. Ma mégis milliók vannak oda az, úgymond, tehetségéért. A
tehetség ugyanúgy relatív, mint minden más. Nem, a művészet, ez a
nagybetűs szó nem jelent mást, mint hogy valaki, egy művész elnevezett
egy tárgyat művészetnek, ennek egy megfelelő teret talál, és emberek egy
csoportja egyetértett vele abban, hogy ez művészet. Ahogy az történt a
piszoárral is. Minden művészettörténeti könyvben szerepel, Duchamp
egyéb hétköznapi tárgyaival együtt.
– Ez… lenyűgöző… – mondtam őszintén.
– Igen… És akkor ott van Kosuth, aki igazából csak annyit akar elérni,
hogy tedd fel magadnak a kérdést, hogy mi is az a szék… Ezt az installációt
később több formában is elkészítette, végül már csak felnagyított
szótárbejegyzéseket akasztott a múzeumok falára. Például „víz, kocka…”.
Mondván, ha a leírás alapján a néző fejében megfogan az adott tárgy,
jelenség képe, lényegében ugyanaz történik, mintha a való életben vagy egy
megfestett vásznon nézné őket… Egyetlen esetben van talán kivétel: amikor
a semmi definícióját szögelte fel.
– Amúgy érdekes neve van. Kosuth… Ez egy magyar név.
– Igen, ha jól tudom, volt egy ilyen nevű miniszterelnök, vagy hasonló.
Aki azt a forradalmat vezette ezernyolcszáznegyvennyolcban. És aki
Torinóban halt meg harmincévnyi száműzetés után.
– Te ezt is tudod? – néztem rá hitetlenkedve.
– Joseph Kosuth apja a leszármazottja. Ha valami érdekel, alaposan
utánajárok… Tudtad, hogy az egyik első képviselője ennek is magyar volt?
– kérdezte, és az ágya fölötti másik képre mutatott.
Az első ránézésre egy csavart tornyot ábrázolt, de közelebbről megnézve,
középkori pillérek és más építészeti elemek ritmikus ismétléséből álló,
végtelenített objektum volt.
– Mármint minek?
– A digitális művészetnek. Ez itt egy algoritmusfestmény. Egy bizonyos
Vera Molnar már 1959-ben kombinatorikus alapon készített képeket állított
ki. Ő az algoritmusfestészet egyik megteremtője.
Merthogy ez volt Marcel másik szenvedélyes szerelme: a digitális
művészet. Múltjáról, jelenéről és jövőjéről kivételesen lelkesen tudott
mesélni, bár ebből már kevesebb dolgot sikerült felfognom.
És ami lenyűgözött, hogy ezt a tudását nem arra használta, hogy
felvágjon vele. Amikor ilyen témákról beszélgettünk, konceptualizmusról
vagy az avantgárd művészekről, annyira egyszerűen és közvetlenül adta át a
tudását, hogy érezni lehetett, csak azt szeretné, ismerd meg te is azt a
csodát, amit ő is felfedezett. Nem úgy, mint amikor egy magát elvontnak
tartó, félművelt, arrogáns fószer a randi közepén, csak hogy okosabbnak
tűnjön nálad, az egzisztencialista nihilizmusról kezd magyarázni,
hasonlóképp ahhoz, ahogy Csigaszerű Mark a tantráról prédikált, még
Indiában. Marcel ilyenkor sokkal inkább olyan volt, mint Bence, amikor a
spiritualitásról beszélt… Ez a része igazán mély volt és valódi. És ezen nem
változtat az sem, hogy a többi… Hagyjuk. Erre még rátérek később. A
lényeg, hogy ahogyan akkor a Bencével való diskurzusaim, úgy ezek a
beszélgetések is rengeteget adtak nekem. Akkor jöttem rá, mennyire fontos,
hogy az, akivel együtt vagyok, inspiráljon engem. Hogy tanulhassak tőle,
felnézhessek rá akár. No nem úgy, minden téren, de valamilyen vonatkozása
legyen, ahol úgy érzem, ő több nálam, és ami révén én is több lehetek. Ezért
a felfedezésemért rettenetesen hálás vagyok neki ma is.
Marcel egyébként igyekezett a szociális életemet is fejleszteni, értsd:
barátokat szerezni nekem. Mindig hívott, ha valami ismerőse a városban
járt, és hozzánk is hívott vendégeket. Főleg Élodie-t, Thomast és Pauline-t
láttuk gyakran, akik helyben laktak, na és Bénédicte-et.
Úgy három hete lehettem ott – nem sokkal azután, hogy a magyar pár
elhozta a csomagjaim és felhívta a figyelmem a francia–magyar csoportra –,
amikor nagyjából ugyanaz a társaság, akik a sünhalászaton is ott voltak,
újra összegyűlt. Ezúttal Thomasék házában, akik a város szélén laktak.
Aznap a plat du bonheur, azaz a boldogságtál volt a menü, egy tésztaétel,
saját fejlesztésű fogásuk. Thomas azt is lelkesen elmagyarázta nekem, mint
új jövevénynek, hogy miért: szerinte az alapanyagok, a fokhagyma, az
olívaolaj, a petrezselyem és a koktélparadicsom már színükkel, illatukkal is
boldoggá teszik az ember érzékeit, a melléjük érkező rák és kagyló pedig
mindezt megkoronázza. Ahogy néztem ezt az ötvenes pasit – aki még a
konyhában sem vált meg a baseballsapkájától –, ahogy a kezében egy pohár
borral magyaráz az aromákról és a friss petrezselyemből felszabaduló
illóolajokról, meg kellett állapítanom: ezek a népek tényleg imádnak a
főzésről beszélni. Egyébként én is remekül éreztem magam, hiszen a
boldogságtál másik titka a közös főzőcskézés, azaz a társaság volt. Sokat
nevettünk, és az emberek megint csak közvetlenek voltak és érdeklődőek.
Különösen Marion. Míg odaát, a konyhában Marcel épp Thomasszal és
Élodie-val beszélgetett, méghozzá igen hevesen – úgy tűnt, mintha meg
akarná győzni őket valamiről –, én a nappaliban lófráltam, és Thomasék
könyveit nézegettem. Egyszer csak Marion odalépett hozzám, és arról
érdeklődött, hogy sikerült-e munkát találnom és beilleszkednem.
– Hát…, az túlzás – jegyeztem meg, míg leültünk a kanapéra. – A
második, Marcelnek is hála, alakul. Thomasék velem is nagyon kedvesek.
És hamarosan elmegyek egy környékbeli magyar csoport találkozójára.
– Azt jól teszed – szorította meg a karomat Marion. – Új helyen, új életet
kezdeni, ehhez kell a segítség. Nagyon bátor vagy.
– Nem is tudom, hogy bátorság-e ez. Nagyon boldog vagyok itt. Így nem
okozott nehézséget, hogy…
– Igen, igen, persze, értem. De gondolj bele! Egyik napról a másikra
olyan helyen ébredsz fel, ahol nemcsak a nyelv, az emberek, de még az
ízek, a hangok és a szagok is idegenek. Ezt meg kell szokni, adaptálódni
kell hozzá, és ehhez jó, ha vannak, mondjuk úgy, támogatóid.
– Úgy hangzik, van ezzel tapasztalatod.
 – Ami azt jelenti, van – bólogatott Marion. – Az elmúlt tíz évben
kétévente váltottam várost. Először megpróbálkoztam Londonnal, aztán jött
Lyon, Strasbourg, egyre kisebb és kisebb városok… Az utóbbi két évben
végül Marseille, majd Le Castellet.
– Szóval te sem vagy környékbeli. De hogyhogy ilyen sokat költöztél?
Talán nyugalomra vágytál?
– Nem mondanám, hogy a vidék bája vonzott… Persze, ahol most élek,
egy ékszerdoboz, és élvezem a kis falu előnyeit. Egyszer fel kellene jönnöd
megnézni neked is. Te is biztos hallottál már róla. Na, de mit is akartam
mondani?
– Hogy mit is kerestél.
– Ja, igen! Szóval én eredendően tősgyökeres párizsi családból jövök. A
Sorbonne-on diplomáztam művészettörténetből, és az egyik legrangosabb
kurátorképzőt is elvégeztem… De ebben a szakmában olyan őrült tülekedés
megy. Te… Hú, ne tudd meg! Ezt a részét nem bírtam. Ezért próbálkoztam
kulturálisan nyüzsgő, de mind kisebb városokkal. Végül megnyitottam a
saját galériám.
– És ezzel boldog vagy?
– Tökéletesen. No meg…, emellett környékbeli kis múzeumoknak,
művelődési házaknak, kultúrközpontoknak is bedolgozom, ha kiállítást
szerveznek. Egyébként akartam is mondani. Élodie azt mondta, fotózol.
– Igen. Otthon főleg esküvőkre és eljegyzésekre kaptam megbízásokat.
De a végén annyira már nem szerettem.
– És van elképzelésed, hogy mit szeretnél helyette?
Elgondolkodtam.
– Nagyon érdekel egyrészt az analóg fotózás… Illetve a portrék. Egyszer
megtaláltam a neten egy belga fényképész munkáit. Ő aktokat készít
magánemberekről, főleg nőkről, akik szeretnék megörökíteni magukat.
Saját maguk vagy épp a férjük részére. De ne agyonretusált, harisnyakötős
fotókat képzelj el. Igazából pont az volt benne a pláne, hogy minden
mesterkéltség nélkül tudta a legelőnyösebb oldalát megtalálni a
modelleknek.
– Ez érdekesen hangzik.
– A másik a városfotózás. A legboldogabb akkor volnék, ha valami
turisztikai vagy ismeretterjesztő magazinnak dolgozhatnék, de ez… –
legyintettem.
 – Ne legyél kishitű! Egyébként szívesen megnézném egyszer a
munkáidat. És ha kitaláltad, melyik irányba indulnál, talán segíteni is
tudnék. Az aktfotózásban talán nem. De sok helyen vannak kapcsolataim,
ez a sok költözés előnye… Ó, bocsánat! – A mobilja után kezdett kutatni,
ami a kanapéra dobott kézitáskájából kiabált. – A munkatársam az. Fel kell
vennem, ne haragudj!
Azzal felállt, és kiment a teraszra a fülére szorított mobillal.
A helyét ekkor vette át Bénédicte. Míg én Marionnal, ő pedig Pauline-nal
beszélgetett, a tekintetünk többször is összeakadt, és az volt az érzésem, egy
ideje már figyel engem.
– Hát, te aztán nem lehetsz semmi – huppant mellém a kanapéra. – Jól
bemásztál a bőre alá.
– Mire gondolsz? – kérdeztem zavartan mosolyogva.
– Hát Marcelre – bökött Marcel, Thomas és Élodie felé, akik még mindig
a konyhában beszélgettek. – Nagyon beléd eshetett. Egész este csak rólad
beszél mindenkivel.
– Tényleg? – És rögtön el is szégyelltem magam, mert ezt olyan
kislányos hangon és hozzá önkéntelen vigyorra húzódó szájjal kérdeztem,
mintha egy tízéves iskolás lennék, akinek most újságolta a padtársa, hogy a
szomszéd Pistike helyesnek találja.
Bénédicte elnézően hunyorgott rám.
– Igen. Pedig ez nem jellemző rá. Mármint… Előfordult, hogy lelkesedett
egy-két barátnőjéért, de ritkán. És nem ennyire. Nagyon magasak az
elvárásai, tudod. Szóval elismerésem.
– Hűha! Most zavarban vagyok.
– Ugyan miért?
– Mert mintha valami olyan teljesítményért dicsértek volna meg, amit
nem én értem el.
– Ugyan! – legyintett. – Szerintem nagyon is tisztában vagy az
értékeiddel, csak ezt nem mered magad előtt sem bevallani. De te is
odavagy érte.
Ekkor, bosszúságomra, újra elpirultam. Próbáltam volna terelni a szót, de
Bénédicte nem hagyta, hanem a karomat megszorítva így folytatta:
– Jaj, te egy annyira édes lány vagy, Lore! Komolyan mondom. Annyira
tiszta és…, nem is tudom. Az arcodra van írva az összes érzelmed. Ez
annyira ritka ma már az embereknél. Ne szégyelld!
Elmosolyodtam.
 – Hát jó… Marcelt én nagyon… értékelem.
– Haha, hát jó! Egyébként csak hogy tudd, nagyon örülünk neked.
Thomas meg én, meg a többiek. Akik régóta ismerik Marcelt. Már nagyon
ráfért egy olyan lány, mint te.
Ezt nem tudtam mire vélni. Se azt, hogy ráfért, se azt, hogy egy olyan
lány, mint én. Miért, én milyen vagyok? Túl azon, hogy pirulós… Mégis a
másik kérdést tettem fel előbb:
– Hogy érted azt, hogy ráfért?
– Szóval…, mind tudjuk, hogy a csajozásai közepette régóta vágyik egy
komoly kapcsolatra. De, mint mondtam, magasan vannak az igényei,
másrészt azért neki is megvannak a maga dolgai. De szerintem egy ilyen
kedves és türelmes, simulékony lány, mint te…, te ezeket fogod tudni
kezelni.
Bár ezt biztatásnak szánta, Bénédicte szájából valamiért furcsán hatottak
ezek a szavak. Meg akartam volna kérdezni, mit ért azon, hogy dolgai, de
megelőzött, és így folytatta:
– A lényeg, hogy régóta drukkoltunk neki. És annak is, hogy egy nap
legyen családja.
– Érdekes… – vágtam közbe. – Marcel nekem nem tűnik családalapítós
típusnak.
– Pedig gyakran beszél arról, hogy szeretne gyereket. De ezek szerint
neked még nem említette ezt?
Ebben a mégben volt valami különös hangsúly, de nem tudtam pontosan
megállapítani, mi az.
– Nem… Ilyesmiről még nem beszéltünk. De sok minden másról igen…
Szabadságról, művészetről, a kiállításáról… Nem is tudom. Nekem úgy
tűnik, ezek mellé nem vágyik egy családra.
– Milyen kiállításról van szó? – ráncolta a homlokát Bénédicte.
– Hát arról a futurisztikus múzeumról… Futurisztikus konceptualizmus,
ő így mondta, és…
– Ó, igen…, a kollázsok meg a papírmasék… Még mindig azon pörög?
– Hogy érted ezt?
– Legalább két éve, hogy először hallottam róla. Azt hittem, ez is
feledésbe süllyedt. De persze lehet, hogy anno csak nem volt alkalmas a
megvalósítás, és csak most vette újra elő. Na, mindegy! A lényeg, hogy ezt
a gyerek dolgot szerintem csak azért nem emlegette, mert nem akart
megijeszteni. Egy kapcsolat elején egy épeszű pasi sem rohanja le
gyerektémával a nőjét. Szerintem amúgy az apjához van köze. Pontosabban
a nevelőapjához.
– Mármint a gyerekvállalási kedvének?
– Igen. Róla mesélt már?
– Igen! – vágtam rá gyorsan és némi büszkeséggel a hangomban, mintha
ezzel akarnám bizonyítani kapcsolatunk meghittségét.
– Hát akkor ismered a sztorit. Szerintem szeretné bebizonyítani, hogy az
a sok szarság nem rontotta el teljesen, és tudna jó apuka lenni. Amiben én
amúgy biztos vagyok… Csak hát…
– Igen?
– Nem is tudom… Mintha valahol akarná is és félne is tőle. Eddig
valahogy csak olyan lányokat választott, akikkel ez a családalapítás dolog
ilyen vagy olyan okból lehetetlen volt. És lehet, hogy szándékosan…
Bénédicte, aki eddig egyébként végig derűsen és mosolyogva beszélt,
egy pillanatra elkomorodott, és mintha el is mélázott volna.
– Nem érdekes – rázta meg a fejét. – A lényeg, hogy talán veled sikerül
ezen túllépnie.
– Aham… Hát, én is remélem. De, őszintén szólva, én sem tudom,
hányadán állok ezzel a gyerek dologgal. Szóval, ha Marcel akar is, én, én
nem…
A hangom egy kissé kimértebben csenghetett a szándékoltnál, mert
Bénédicte ekkor láthatóan zavarba jött, majd egyszer csak megfogta a
kezem, és megszorította.
– Jaj… nem! – kezdett el hebegni. – Ezt nem azért mondtam, hogy
valami pressziót tegyek rád. Ugyan! És ez meg tök oké, hogy így gondolod.
Különben az emberek ezt amúgy is elkapkodják… Ezt a gyerek dolgot. Ha
engem kérdezel, a szülők fele nem is tudja, miért vállal gyereket, csak
szaporodik. Kérlek, ne is említsd Marcelnek, hogy ilyesmiről beszéltünk.
Még a végén megharagszik rám, hogy megijesztelek.
– Ne aggódj, nem ijesztettél el – mosolyogtam. – És igazából köszönöm,
hogy elmondtad ezeket.
Ekkor Bénédicte újra megszorította a kezemet, sőt, a hüvelykujjával a
kézfejemet is megcirógatta.
– Komolyan gondoltam – mondta valamivel halkabban, és közelebb
húzódott. – És azt is, hogy szuper édes csajnak tűnsz. Örülök, hogy itt vagy
velünk.
 Így ültünk ott, szótlanul, egymás szemébe nézve, míg Bénédicte a
kezemet simogatta. Bár csak néhány pillanatig tartott, az a néhány pillanat
már nem a barátságosságról vagy az ismerkedésről szólt. Mintha valami
intim buborék zárt volna minket körül, amitől én mérhetetlenül zavarba
jöttem. Zavaromnak Thomas vetett véget, aki ekkor Pauline-nal az odalán a
nappaliba lépett, és a poharát kocogtatva jelezte, szólni kíván a barátaihoz.
– Ó, ez izgi lesz! – mondta a bennfentesek mosolyával Bénédicte. Még
egyszer megszorította a kezem, aztán elsietett, hogy egy poharat szerezzen
magának.
Marcelre néztem, aki Élodie-val a konyhában maradt. Rám mosolygott,
majd kacsintott egyet. Kérdőn néztem rá, mire ő megrázta a fejét, és
Thomasra bökött, hogy csak hallgassam, amit mond. Így tettem.
– Kedveseim, hogy így együtt vagyunk – kezdte Thomas, hozzá
egyébként nem is illő szertartásossággal, ami úgy látszik, őt hozta zavarba,
mert egyszer csak megrázta a fejét. – Na jó, hagyjuk ezt! Tudjátok, nem
vagyok a szónoklatok embere. A lényeg, hogy ma azért hívtalak ide
benneteket, mert van egy örömhírünk. Pauline gyereket vár! Azaz
gyerekünk lesz.
Kitört az ünneplés. Én mindeközben Éloide arcát vizsgáltam, aki együtt
tapsolt és mosolygott a többiekkel, mégis az volt az érzésem, hogy ő ezt a
mosolyt hosszú időn át gyakorolta. Persze – gondoltam akkor – lehet, hogy
ezt csak az én maradiságom mondatja velem, amelynél fogva képtelen
voltam elképzelni, hogy egy volt feleség, aki igazából még nem is volt
feleség, ennyire örülhet annak, ha a férje és a velük élő barátnője babát
várnak. Mindenesetre nem lamentálhattam ezen sokáig, mert amint
koccintottam az egyébként roppant vidámnak látszó leendő szülőkkel,
Marcel átfogta a derekamat, és a konyhába terelt Élodie-hoz.
– Van egy jó hírünk neked is ám – mondta ragyogó arccal.
– Nekem?
– Igen – bólintott Élodie, és ő is biztatóan rám mosolygott. – Szóval, nem
tudom, tudtad-e, bár nem hiszem…Szóval Pauline nagyon sokáig nem
tudott teherbe esni.
– Oh! Már régóta tervezték ezt a kicsit?
– Igen. Főleg Pauline. Nagyon szereti a gyerekeket. Persze Thomas is.
De a lényeg, hogy valami véralvadási problémája van, és az orvosa szeretné
veszélyeztetett terhesként kezelni. Pauline pedig, mivel annyit várt rá, nem
akarja semmivel kockáztatni a dolgot.
 – Értem – mondtam bizonytalanul, mert sejtelmem sem volt, ez miért jó
hír nekem. Marcel ekkor átvette a szót:
– Szóval a lényeg, hogy Pauline kiesik az étteremből, ahol azóta is
felszolgálóként dolgozott.
– Részmunkaidőben – tette hozzá Élodie. – De tényleg nélkülöznünk kell
majd a munkáját, és Marcel azt mondta, hogy te gyakorlott pincérnő vagy,
és nyelveket is beszélsz.
– Igen, ez így van – feleltem izgatottan. – Főleg angolul, de egy pár szót
németül is…
– Remek – bólintott Élodie. – Úgyis kezdődik a szezon. Azért ilyenkor
sok a turista. De elég pörgős ám ilyenkor itt egy étteremben dolgozni, főleg
ott lent, a kikötőben.
– Nem lesz gond – feleltem gyorsan, mert tudtam, mire akar célozni.
Budapesten a belváros közepén dolgoztam, ha fél tucat folyamatosan
szomjas legény- vagy lánybúcsútársaságot nem szolgáltam ki kétóránként,
keveset mondok. Úgyhogy a részegekkel is tudok bánni.
Élodie ekkor elmosolyodott. Már úgy őszintén. Mert volt egy olyan
érzésem, hogy Marcel egy kicsit erőltette nála a dolgot – talán éppen ezért
magyarázott nekik olyan hevesen az imént –, hogy engem kellene
felvenniük. Beszélgetésünk folytatása erről csak meggyőzött.
– Részegekkel aligha lesz dolgod…, de ez megnyugtató – folytatta
Élodie. – Akkor gyere be hétfőn tízre, és megbeszéljük a részleteket, köztük
az anyagiakat is. Így jó lesz, Marcel?
Ez az „Így jó lesz, Marcel?” kábé úgy hangzott, mintha azt mondta
volna: így végre leszállsz rólunk? De nem bántam. Megértettem, hogy
munkáltatóként nem lelkesedik azért, hogy próba, ajánlás és életrajz nélkül
felvegyen valakit az éttermébe, akit a baráti szálak miatt még ki sem rúghat
könnyedén, ha nem válik be. Gyanítottam, hogy Pauline igazából teljes
munkaidőben dolgozott ott, és azért igyekezett olyan gyorsan leszögezni,
hogy csak félállásról van szó, hogy ha mégsem válnék be, legalább ne heti
harmincöt órában rontsam a levegőt. Mint mondtam, ezt nem vettem rossz
néven, ellenben megfogadtam, hogy amilyen gyorsan csak tudok,
rászolgálok a megelőlegezett bizalomra.
Élodie egyébként minden feltételezett ellenérzése dacára barátságosan
megszorította a karom, majd továbbállt, hogy csatlakozzon Pauline-hez és
Thomashoz, én pedig – míg senki nem nézett oda – Marcel nyakába
ugrottam.
 – Köszönöm! – súgtam a fülébe.
– Érted mindent, chérie.
Ez a kérdés is elrendeződni látszott hát. Thomasék egyébként egy
igényes, de minden fellengzősséget nélkülöző, amolyan helyi vendéglő
hangulatú éttermet üzemeltettek lent, a kikötőben, ahol Élodie hétfőn várt.
Bemutatott a szakácsnak és a többi alkalmazottnak, megmutatta az
asztalkiosztásokat, hogy mit hol tartanak, hogyan szoktak teríteni, és
átbeszéltük a menüt. Szerencsére gyorsan tanulok, és sikerült mindent
elsőre megjegyeznem. Élodie igazából már ekkor kezdett kiengedni. Az
első napom végén pedig igazán elégedettnek látszott. Barnabás iskolájában
ugyanis az első számú szabály a minden vendégre mosolygunk volt: ő
sokkal többre értékelte a nyájasságot a vendéglátóipari profizmusnál. Na
most ez…, ha őszinte akarok lenni, nem jellemző éppenséggel a francia
pincérekre, ugyanakkor a turisták, különösen az angolok és az amerikaiak
nagyra értékelik ezt a stílust. Élodie igazán elégedett volt velem. Ettől
kezdve egyébként minden nappal több munkát és felelősséget bízott rám.
Sok időt is töltöttünk együtt. Úgy tűnt, kettőjük közül inkább az ő vállán
nyugszik az étterem és a kávézó sorsa.
– Á, Thomas…! – legyintett, amikor a második hetem végén egy este
együtt zártunk. – Tudod, az üzletvezetéshez nem ért. Persze, amikor annak
idején megnyitottuk az első éttermünket, egy kis bisztrót Marseille-ben,
minden más volt. Én felszolgáltam és a pénzügyeket intéztem, ő főzött.
– Nem tudtam, hogy szakács – jegyeztem meg, míg tovább fordítgattam a
székeket a teraszon.
– Az bizony – bólintott Élodie. – Méghozzá nagyon jó. Időnként most is
beáll, ha forgalmasabb estéink vannak, és a menüt is ő állítja össze.
Egyébként egy szakácskönyvet is írt a provence-i alapú fúziós konyháról…
Elég jól ment, így most már főleg ezzel foglalkozik. És főzőkurzusokat tart
Marseille-ben egy lakásétteremben, ami egy barátjáé. Nagyon megy a
turisták között. És persze… az apukaságra is készül. Nekem meg maradt az
étterem.
Élodie ekkor sóhajtott, és leült az utolsó asztalhoz, amire még nem
pakoltuk fel éjszakára a székeket. Elkezdett megtekerni egy cigarettát, és a
velem szemközti székre mutatott, hogy üljek le.
– És ez így jó neked? – kérdeztem.
– Szeretem ezt csinálni – vonta meg a vállát. – Szeretem a pörgést és a
vendégeket is. Meg aztán Thomasszal megállapodtunk, hogy decembertől
márciusig helyettesít. Én olyankor utazni szoktam, tudod. Persze, most nem
tudom, hogy lesz, ha jön a baba… Thomast szerintem el sem lehet majd
rángatni a kiságytól.
– Ennyire szereti a gyerekeket?
– Igen. Mi is akartunk. De nem jött össze.
– Ó… Talán valami…
– Egészségügyi dolog? – kérdezte, és megint vállat vont.
– Nem tudjuk. Őszintén szólva annyira nem erőltettük, hogy amikor nem
jött össze, hormonvizsgálatokra meg mesterséges megtermékenyítésre
rohangáljunk. Egyébként az egész már negyvenhez közel jutott eszünkbe.
Talán ez is az oka. Én ugyanakkor nem bántam meg. De Thomas,
szerintem, igen. Pauline meg… Mindig is imádta a gyerekeket. Nem látszik
rajta, de igazi anyuka típus. Na, de te…, kérdezhetek valamit?
– Igen?
– Igaz az, hogy azért jöttél ide, mert lehet, hogy az apád francia volt, és
van valami rejtélyes nagynénéd a környéken?
Mesélni kezdtem. És attól kezdve Élodie-val ez lett a mi kis rituálénk
szombat esténként, miután minden vendég elment. Hogy egy-egy pohár és
cigaretta fölött átbeszéltük, kinek mi járt éppen a fejében.

Minden idillien alakult hát. Zavartalan volt az égbolt az én côte d’azuri

azúrkék egemen… Egészen az első munkahetem végéig. Az első felhőt
Luna macska megváltozott viselkedése hozta magával. Sem szombaton,
sem vasárnap nem volt hajlandó enni, és én szép lassan pánikba estem. Hisz
kölyökmacska volt, sokáig alultáplált, nekem pedig ő volt az első állatom.
Marcel ugyan azt mondta, túlreagálom, de én átbattyogtam vele a helyi
állatorvoshoz, aki azonban aznap zárva volt. Mikor hazaértem, Marcelt nem
találtam a lakásban. Luna akkor valami fura habot hányt a szőnyegre.
Marcelt azonban hiába hívtam, írtam neki üzenetet, nem tudtam elérni.
Akkor már tutira vettem, hogy a macskám megmérgezte magát.
Becsöngettem a szomszédhoz, Luchöz, akitől Marcel a legutóbb
kölcsönkérte a kocsiját. Igazából Luc egy nyugdíjas bácsi volt, aki már nem
vezetett, ezért Marcel időről időre, időalapon kibérelte tőle az autóját.
Messze jobban jött ki, mintha saját kocsit tartana fönt, de még a
carsharinges cuccoknál is jobban megérte. Lucnek meg jól jött néha egy kis
mellékes. Ő jó fej volt, és dacára annak, hogy engem csak látásból ismert,
szó nélkül a kezembe nyomta a kulcsot és a forgalmit, amikor a
macskamérgezésről kezdtem hadoválni.
Igazából volt jogsim, de rég vezettem, így az ősöreg Peugeot-val külön
izgalom volt az út a La Ciotat-béli állatklinikára – mondjuk engem főleg az
izgatott, hogy Luna nehogy feldobja azt az ennivalóan bársonyos négy kis
tappancsát, amíg odaérünk… De úgy tűnt, tényleg túlaggódtam a dolgokat.
A doki elég röviden lerendezett. Közölte, hogy csak gyomorrontásról van
szó, és adott valami probiotikumot, amit naponta be kell majd adnom az
állatnak a következő egy hétben.
– Az asszisztensem majd megmutatja, hogyan kell – közölte tömören a
szemüveges, középkorú, kopasz emberke. Majd arra hivatkozva, hogy őt
műtétre várják, magunkra hagyott a nála barátságosabbnak tűnő rózsás arcú
kis asszisztensével.
– Nem volt valami szívélyes – morogtam, mire a nő, akinek a neve a kék
műtősruhaszerűségen viselt kártyája szerint Beatrice volt, felnevetett.
– A doktor úrnak megvan a maga stílusa, de kitűnő állatorvos. A legjobb
a környéken.
– De az újdonsült kismamák aggályai, úgy látszik, kevéssé hatják meg…
– Első kisállat? – kérdezte kedvesen. – Akkor érthető. De tényleg nem
kell aggódni. Valószínűleg tegnap túl sokat evett, és elcsapta a hasát. Vagy
megdézsmált valamit.
– Az szokása.
– Az állatok ilyenkor ösztönösen koplalnak, és ha üres a gyomruk,
könnyen kiadják az emésztetlen epét. Nem kell aggódni miatta. De most
megmutatom a gyógyszer adagolását.
Miután ez megtörtént, visszatuszkoltuk a tiltakozó Lunát a hordozóba,
aki attól kezdve onnan pislogott ránk szemrehányóan. Minek ez a felhajtás?
– nagyjából ez volt a pofácskájára írva.
– Jól van – mondtam neki. – Apádnak igaza volt, túlreagáltam. Anyád
meg hülyét csinált magából.
– Ne vegye a szívére! – nevetett az asszisztens. – Ha szeretné, megadom
a mobilszámom. Ezt használom itt, a rendelőben. Ezen engem is el tud érni,
ha kérdése van. Vannak dolgok, például az első tüzelés, ami igencsak
sokkolni tudja az újdonsült gazdikat.
– Tüzelés? – szörnyedtem el, arra gondolva, hogy az én ártatlan
szőrmókom majd egy nap cicaszex után fog vonyítani.
 – Ne nézzen ilyen kétségbeesetten! – nevetett. – Az ivartalanítás után
ezzel sem lesz gondja. De az még ráér. Tessék. – Azzal átnyújtotta az
állatkórház névjegyét, aminek a hátuljára felírta a telefonszámát és a teljes
nevét. Beatrcie Lalanne…
– Öh! – nyögtem fel, és zavarodottan pislogva néztem hol az
asszisztensre, hol a névjegyre.
– Igen? – kérdezte ő kedvesen.
Így közelebbről megnézve, Beatrice egyvalamiben hasonlított a bátyjára,
Marcelra: a világos szürkészöld szemében. Ő ugyanakkor szőke volt, kissé
alacsonyabb is nálam, és telt ajka és hozzá rózsaszín orcája volt. Nem
ilyennek képzeltem.
– Lalanne… – motyogtam. – Ez egy nagyon szép név. Talán okcitán?
– Igen, toulouse-i vagyok – felelte elcsodálkozva. – De honnan tudja ezt
magyar létére?
– Oh! – vakartam meg a fejem zavartan. – Csak úgy… Szeretem a
családnevek eredetét kutatni, otthon is ezzel foglalkoztam.
– Nahát. Milyen érdekes… Mi pontosan a munkája?
Szerencsére a doki felbukkanása, aki a műtőbe hívta Beatrice Lalanne-t,
megmentett a további füllentéstől és attól, hogy részleteznem kelljen a nem
létező családnévkutató munkám gyönyörűségeit.
Különös egy találkozás volt, annyi szent, amiből még a hazafelé tartó
úton sem ocsúdtam fel. Marcel azt mondta, hogy a testvére szemészeti vagy
fogászati asszisztens…, no persze azt is, hogy eltávolodtak. De hogy
annyira, hogy azt se tudja, emberekkel vagy állatokkal foglalkozik…?
Persze, lehetséges.
Egészen hazáig tipródtam, hogy mihez kezdjek az információval. Miután
visszajuttattam Luc kocsiját és leadtam az érte járó tizenöt eurót,
felbattyogtam a lakásunkba. Marcel már várt rám.
– Hát ti meg hova tűntetek? – kérdezte. – Tűvé tettem a környéket a
macskáért. Azt hittem, véletlenül kiszökött a lábam mellett, vagy mi.
– Ne haragudj, de nem vetted fel a telefont, ő meg olyan nyamvadtul
volt. Elvittem La Ciotat-ra, az állatklinikára.
– Azért megírhattad volna.
– Igaz… Igaz…, ne haragudj. Egyébként jobban van, csak gyomorrontás.
– Mondtam neked… Na de… Letöltöttem egy Pagnol-filmet. Arra
gondoltam, megnézhetnénk.
Kivette Lunát a hordozóból, és letette az ágyra, majd cirógatni kezdte.
 – Na gyere, csórikám! – mondta kedveskedve. – Megijesztetted
anyukádat? Ne aggódj, én tudom, hogy kemény fából faragtak. Pár hónap,
és te leszel a ház réme. Irthatod az egereket. Vannak a házban bőven. Te
találkoztál már velük? – nézett rám. – Minden tavasszal előmerészkednek.
A háziúr se tudja kiirtani őket, néha a szalonban is felbukkannak.
– Marcel… – kezdtem halkan, míg ő Lunát simogatta.
– Hm?
– Találkoztam ma a húgoddal.
Marcel Luna selymes bundájába fúrt ujjai megdermedtek. Lassan rám
emelte a pillantását.
– Hogy mi? – kérdezte.
– Állatorvosi asszisztensként dolgozik… Nem fogorvos, vagy ilyesmi.
La Ciotat-ban, az állatklinikán.
– És… mégis, miről beszéltetek?
– Semmiről… Azaz Lunáról… És megadta nekem a számát, hogyha
bármi kérdésem lenne. Itt van.
Kivettem a pénztárcámból a névjegyet, és Marcel felé nyújtottam. De ő
nem nyúlt érte, csak nézett rám olyan jéghideg szemmel, hogy
beleborzongtam.
– Nagyon különbözik tőled – folytattam higgadtan. – A szemetek
egyforma, de amúgy szőke, és alacsonyabb is. Ugye ő az?
Marcel továbbra sem felelt.
– Itt van az állatkórház címe is, ha meg akarod…
– Mégis miről beszéltél te a húgommal? – kérdezte ekkor újra, de már
olyan ingerülten, hogy szinte éreztem, ahogy a lényéből áradó harag, mint
valami hullám, átmegy rajtam, és megfagyasztja az ereimben a vért.
– Én… semmiről. Csak a macskáról.
– És mit mondott rólam?
– Ugyan mit mondott volna? Azt sem tudta, hogy ismerlek, és én se
mondtam el neki.
– Akkor miért kerested meg?
– Én? Dehogy kerestem! Tök véletlen volt, hogy abban a rendelőben
dolgozik, ahová betévedtünk. Marcel, figyelj! – mondtam, és közelebb
léptem hozzá. – Én nem akartalak felzaklatni. Csak azért mondtam ezt el,
hogy ha valaha mégis szeretnél vele kapcsolatba lépni, akkor már tudod a
számát és hogy hol dolgozik, és…
 – De én…! – pattant fel az ágyról indulatosan, de aztán szemmel
láthatóan megpróbálta visszafogni magát. Mélyeket lélegezve elkezdett fel s
alá járkálni a szobában. Közben idegesen beletúrt a hajába.
– De én nem akarok vele kapcsolatba lépni. Én ezt már lezártam, Lore.
– Én ezt tudom, csak…
– Én sem zaklatlak azzal, hogy keresd meg valamikor az apádat, vagy
valami, mert tudom, hogy te meg tudod ítélni, van-e értelme.
– Jó, de én nem akartalak felzaklatni, én csak jót akartam… Ne haragudj,
fel kell vennem – tettem hozzá, mert csörgött a telefonom: Vivi hívott, a
magyar lány. – Gyors leszek – és fogadtam a hívást.
Vivi azért keresett, mert még korábban felajánlotta, hogy szívesen
felvesz, hogy elvigyen a másnapi „magyar piknikre”, és egyeztetni akarta
az időpontot. Amint ez megvolt, gyorsan elköszöntem tőle.
– Itt vagyok – fordultam vissza Marcelhez… – Szóval én csak jót
akartam, mert tudom, hogy…
– Ki volt az? – kérdezte ridegen.
– Vivi, a magyar lány.
– Mit akart?
– Csak egyeztettünk. Holnap ő visz el a magyar piknikre.
– Hová?
– Tudod, Bandolba… Meséltem róla. A piknik, amit az a Facebook-
csoport szervez.
– Mégis, mi szükséged van még rájuk? Találtál már munkát, nem?
Hiszen szereztem neked.
– Igen, de… kedves embereknek tűntek, és szívesen megismerkednék
velük jobban. Meg aztán nekem is jólesik néha a magyar szó.
– Nocsak. Talán ennyire hiányzik?
– Neked meg mi bajod van? – néztem rá, mert a hanghordozása olyan
volt, amit én még sosem hallottam tőle.
Mondhatni, idegen.
– Semmi – mondta végül, kerülve a pillantásom. – Semmi.
– Oké! – fújtam egyet, majd, hogy lezárhassuk az eredeti témát,
próbáltam visszakanyarodni az alap kérdéskörhöz, a húgához: – Szóval,
kérlek, hidd el, nem beleavatkozni akartam, csak tudom, hogy mennyire
szeretted a húgodat, és szerintem megváltozott. Igazán kedvesnek tűnt és
összeszedettnek, és…
 – A francba! – fakadt ki ekkor Marcel olyan hangosan, hogy
összerezzentem. – Kedvesnek? Összeszedettnek?
– Kérlek, ne kiabálj! – szóltam higgadtan, hátha attól ő is megnyugszik.
– Méghogy ne kiabáljak? – harsogta. – Nincs jogod a családom dolgaiba
ártani magad!
– Én csak…
– Nem érdekel, hogy mit te csak… A húgom nem szeretett engem, ahogy
az anyám sem. Tényleg nem érted, nekem mennyire fájdalmas ez, mennyire
nehezemre esett ezt annak idején felfogni és megemészteni, és hogy milyen
fájdalmas ezzel a tudattal élni? Erre idejössz, hogy közöld velem, a húgom
milyen rendes és összeszedett? Akkor menj és élj nála, hisz biztos az én
hibám, hogy így elszúródott a kapcsolatunk…
– Mi? Nem… Dehogy, én…
– Arról a nőről beszélsz, aki folyamatosan intrikált köztem és az anyám
közt, tudtad ezt?
– Ne… Nem…
– És mégis, eljátszod itt a nagy békenagykövetet, mintha te többet tudnál
rólunk, mintha jobban ismernéd a húgomat nálam… Tudod, hogy esik,
hogy ilyen elismerően beszélsz róla? Talán én érezzem magam szarul, hogy
nem közeledtem felé?
– Marcel, kérlek… – próbáltam csitítani és megfogni a kezét, de ő
ellökött magától.
És én éreztem, ahogy végigszánt a testemen a rémület. A rémület, hogy
valami olyan fájdalmat okoztam, olyan sebet téptem fel, amiről sejtelmem
sincs, hogy hogyan lehetne begyógyítani. Hirtelen rettegni kezdtem, hogy
mi lesz, ha elhagy ezért. És ez az érzés annyira új volt, annyira sokkoló és
annyira pánikszerű…
– Marcel, kérlek, ne haragudj rám! – hüppögtem.
– Csak azt mondd meg nekem, miért? – nézett rám. – Miért hiszed azt,
hogy jobban ismered nálam a húgomat, és hogy jobban meg tudod ítélni, mi
a jó nekünk, és mi nem az?
Nem tudtam, mit mondjak.
– Erre persze nincs válaszod. Hagyjuk!
Legyintett, majd a bőrdzsekijét az étkezőasztal melletti székről felkapva
kiviharzott a lakásból.
– Marcel! – szaladtam utána.
 De hiába hívogattam még a lépcsőházban is, nem jött vissza. Csak a
bejárati ajtó csapódása felelt a kérlelésemre.

Marcel akkor több mint huszonnégy órára eltűnt. Mikor órák múlva sem
jött vissza, ellenőriztem: a motorja is köddé vált vele együtt. Próbáltam
nyugodt maradni. Biztos csak ki kell szellőztetnie a fejét, és visszajön, ha
lehiggadt – mondogattam magamnak, miközben minden apró zajra
összerezzentem, míg a fülemet hegyezve vártam, hogy megcsörrenjen a
kulcs a zárban.
Különös egy várakozás volt. Időről időre lángra kapott bennem a düh.
Nem éreztem fairnek, hogy ekkora letolást kapjak egy névjegyre kapart
telefonszám miatt, és azt sem, hogy vita közepén úgy hagyjanak faképnél,
hogy azt se mondják nekem, fapapucs, és hogy aztán nekem kelljen a
kezemet tördelve föl-le járkálnom, nem esett-e valami baja. De ezek
mindössze pillanatnyi indulatok voltak, szikrák, miket nagyon hamar
kioltott… a félelem. Igen, féltem. Egyszerre vártam és rettegtem a
pillanatot, amikor Marcel hazaér, mert nem tudtam, mi lesz akkor a fejében.
Talán kifáradva, szélfútta hajjal és kitisztult fejjel lép be azon az ajtón, és
megölel, majd azt mondja, felejtsük el az egészet. Vagy talán épp az jár a
fejében, micsoda ostobaságot követett el, amikor a nyakába vett egy ilyen
kotnyeles nőszemélyt, mint én, akivel csak a baj van. Végül már csak ez az
utóbbi gondolat zakatolt a fejemben. Másra sem tudtam gondolni, mint
hogy Marcel egyszer csak döntésre jut, megfordítja a motorját az úton, és
elindul hazafelé, hogy megmondja: köztünk vége mindennek. Elmém egy
józan szeglete persze érzékelte, hogy mindennek nem lenne értelme, hiszen
tényleg nem követtem el akkora bűnt, hibát, hogy azt ne lehessen
megbocsátani. És már ezek a szavak is, amelyek akkor az agyamban
keringtek, úgyis, mint bűn, meg hiba, jelzik, mennyire mélyre fészkelte
magát belém a Marcel elvesztésétől való félelem.
Lassan leszállt az este, besötétedett, de Marcel még mindig nem volt
sehol. „Hol vagy?” – írtam neki akkor egy üzenetet, de nem válaszolt rá,
sőt meg sem kapta. Mintha kikapcsolta volna a mobilját. Akkor remegő
kézzel felhívtam, de a telefonja nem csöngött ki. Aznap éjjel két órát, ha
aludtam, abban a gyomorgörcsös, kábult kínban, amit soha többé nem
kívánok vissza.
 Másnap hajnalban felkeltem, és elkezdtem járkálni a városban, hátha belé
botlok. Nyilván nem történt ilyen. Délelőtt aztán írtam Thomasnak, hátha ő
tudja, hol van a barátja. Azt válaszolta, hogy nem beszéltek, de nyugodjak
meg, biztosan hamarosan előkerül. Nem tudom, miért, de az volt az
érzésem, Marcelnek szokása, mármint így eltűnni a semmibe, csak épp
Thomas ezt nem akarta így direkte megosztani velem. Vártam hát tovább.
Délután három felé hívott Vivi. Persze nem voltam abban az állapotban,
hogy ismerkedős piknikre menjek, így nem vettem fel, mindössze egy
bocsánatkérő üzenetet írtam azzal a kifogással, hogy lebetegedtem, így
aznap nem tudok csatlakozni hozzájuk.
Fáradtan, elcsigázva, kisírt szemmel ültem az ágyon, amikor olyan este
hét felé meghallottam az ismerős lépteket a lépcsőházban. Akkorra már úgy
éreztem magam, mint a rab, amikor a bírája belép a tárgyalóterembe. De,
őszintén szólva, már azt sem bántam volna, ha ott helyben kirakja a szűröm,
csak legyen vége ennek a bizonytalanságnak.
Mikor Marcel belépett, felültem az ágyon, és rögtön láttam rajta, hogy
nem oldódott még ki belőle a feszültség. De ő is fáradtnak tűnt, a szeme
karikás volt, az arca borostás. Nem szólt hozzám, rádobta a kabátját a
fogasra, majd leült velem szemben az egyik étkezőasztal melletti székre. A
hajába túrt, a térdére támaszkodott, majd lassan felém fordította az arcát.
Akartam volna valamit mondani, de nem voltam másra képes, mint hogy
hol kinyissam, hol becsukjam a számat.
– Hol… hol voltál? – böktem ki végül.
– Motoroztam.
– Aggódtam érted.
– Nem kellett volna.
Ezután megint hallgattunk.
– Nagyon sajnálom… – mondtam, hogy végre valamiféle fejlemény felé
tereljük a beszélgetést.
– Oké – felelte, és a cipőjét kezdte bámulni.
Oké? Ez meg mit jelent? – zakatolt tovább az agyamban, és biztosra
vettem, hogy a következő pillanatban ki fogja rakni a szűröm.
– Nem kellett volna felemlegetnem a húgodat – folytattam elcsukló
hangon. – De kérlek, hidd el, én csak jót akartam.
– Tudom – szólt közbe. – Tudom én azt… – Aztán nagyot sóhajtott, és
így folytatta: – Figyelj, én nem akarok mást, mint hogy felejtsük ezt el. És
hogy ne beszéljünk róla többé. A húgomról sem.
 – Ahogy akarod – mondtam gyorsan.
– És kérlek, ígérd meg, hogy többé nem mész oda. Van itt is állatorvos,
én… Én nem akarom, hogy visszatérjen az életembe.
– Rendben – egyeztem bele gyorsan.
Majd, mintha csak a bírám mondta volna ki a felmentő ítéletet, Marcel
felém nyújtotta a kezét.
– Gyere ide!
Felálltam az ágyról, odamentem hozzá, mire ő a derekamra csúsztatta a
kezét, és az ölébe húzott. Így ültünk ott összeölelkezve, míg a bennem
felgyűlt hatalmas feszültség zokogás formájában távozott a testemből. Csak
ültem ott az ölében, arcomat a nyakába fúrva, és áztattam a könnyeimmel a
pulcsiját.
– Lore! – mondta egyszer csak gyöngéden. – Mondd, most miért sírsz?
– Annyira féltem – hüppögtem –, hogy nem jössz vissza. Hogy
elmentél… Hogy elküldesz. Vagy hogy valami butaságot csinálsz, és bajod
esik. Kérlek, ne csinálj többet ilyet!
– Mármint milyet? – kérdezte kis idő múltán.
– Hogy így eltűnsz… Szó nélkül, és azt sem tudatod, mi van veled, hol
vagy, vagy hogy… mi van a fejedben…
Mivel még mindig átölelve tartottuk egymást, nem láttam az arcát, de
éreztem, hogy enyhén megfeszülnek az izmai.
– De Lore… – kezdte. – Mondtam, hogy van ilyen. Hogy van, amikor
szeretek csak úgy motorra ülni, hogy kiszellőztessem a fejem.
Én pedig csak ültem ott az ölében, és éreztem, hogyan lesz a teste mind
merevebb, és hogyan távolodik percről percre tőlem.
– Jó, de… de… – makogtam még, de már csak erőtlenül.
Elhallgattam. Abban a néhány másodpercben beledobtam a jövő
mérlegének egyik serpenyőjébe azt, hogy tovább erősködöm, hogy
megértessem vele, miért fájt annyira, amit tett, míg a másikba a békülés és a
megenyhülés lehetőségét dobtam.
A mérleg nyelve az utóbbi felé billent. Nem akartam mást, mint
visszakapni Marcelt, és azt az érzést, amit ő nekem nyújtott. Vettem hát egy
nagy levegőt, és szó szerint lenyeltem azt, amit eredetileg mondani akartam.
– Értem… – suttogtam. – Te tudod… Hogy jobb ezeket a dolgokat
lerendezni magadban.
Marcel izmai újra elernyedtek, és szorosabban ölelt magához, mint addig
bármikor.
 Mondanom sem kell, hatalmasat szexeltünk ezek után. Órákon keresztül.
Éjfél is elmúlt már, amikor a megkönnyebbüléstől, a félelem és az extázis
hullámzásaitól elcsigázva elaludtunk egymás karjában.
Másnap szinte nyári melegre és szikrázó napsütésre ébredtünk.
– Ötletem van – nyitotta szélesre Marcel az ablak spalettáit.
– Micsoda? – könyököltem fel az ágyban álmosan.
– Ma és holnap nincs műszakod az étteremben, jól tudom?
Megráztam a fejem.
– Úgy értem… – ásítottam. – Nem, nincs.
– Akkor mit szólnál egy kis kiránduláshoz? Itt a környékbeli hegyekben.
Tavak, kilátók, helyes kisvárosok… Bedobálunk egypár ruhát egy
hátizsákba, és megalszunk valami cuki kis fogadóban… – Visszahuppant
mellém az ágyba. – Talán akkor egy kicsit te is jobban megérted, mit jelent
ez nekem… A motorozás és az út…
– Megérteni így is megértem, csak aggódtam.
– Jó, de akkor legalább ráéreznél, mennyire biztonságos dologról van
szó. De nincs talán kedved?
– Dehogynem! – vigyorodtam el. – Csodálatosan hangzik!
– C’est cool – mosolygott, és újra megborzolta a hajam, ahogyan azt
olyankor tette, amikor különösen jókedvében volt. Ilyenkor csak ennyit
mondunk: „C’est cool”.
Azaz… cool.
Bármennyire megterhelő volt is lelkileg a megelőző negyvennyolc óra, a
rákövetkező két nap életem múlhatatlan emlékei közé tartozik. A szabadság
netovábbja az az érzés, amit ezek a hegyek és völgyek között kanyargó
provence-i hegyi utak nyújtani tudnak. Két napon át tekeregtünk, és ahogy
egyre északabbra húzódtunk a Sainte-Baume hegység lábához, úgy
változott velünk a táj is. A tengerpart mandulafenyőit és pálmafáit
magyaltölgyek, cédrusok és fenyőillat váltotta fel, az elmaradhatatlan
kabócaciripeléssel és a levegőben terjengő fűszerillattal: a rozmaringbokrok
ott masszív gyomnövény módjára burjánzottak. Ezeken az utakon
emelkedtünk fel a fehér mészkő sziklákkal tarkított kopár hegycsúcsokra,
hogy aztán leereszkedjünk a hűvös völgyekbe, olykor smaragdzöld tavakra,
tengerszemekre bukkanva. Máskor levendula- és olajfaligetek, malmok és
gazdaságok között kanyarogtunk, amelyek olívaolajat, bort és más helyi
termékeket árultak, időnként pedig be-betértünk egy-egy kisebb városba
vagy faluba. Ezekből némelyek, Le Castellet vagy La Cadière-d’Azur,
olyanok voltak, mint a hegyek oldalába kapaszkodó, kis kőből épült
ékszerdobozok: középkori hangulatú meredek utcákkal és régi házakkal,
amelyeket fél óra alatt körbe lehetet járni. Más helységek, a valamivel
nagyobb városok pedig éppen olyanok voltak, ahol Pagnol filmjei is
játszódtak. Mind olyan meghatóan egyforma volt: kis főtér, városháza, a
közelében a posta és egy étterem-bár-tabak keverékéből álló vendéglátó
egység szabadtéri asztalokkal és székekkel, amelyek körül joviális,
kötényes, pocakos bisztrótulajdonosok sertepertéltek, szakasztott olyanok,
mint Alphnose aix-en-provence-i kapucsengője, Étienne úr…
Az út legemlékezetesebb állomása mégis egy kis hegyi kápolna marad, a
roppant hosszú nevű Sanctuaire Notre Dame du Beausset-Vieux (amit épp
ezért többet nem is írok le a maga teljességében). A kápolna egy hegy
tetejére, egy platóra épült, ahonnan gyönyörű körpanoráma tárult elénk.
Tiszta idő volt, így a roppanószöld olívaligetekkel tarkított dombokon túl
egészen a tengerig el lehetett látni. Élvezettel szívtam be a friss, fenyőillatú
levegőt, amikor Marcel egyszer csak elvette a kezemből a bukósisakot, és
elzárta a magáéval együtt a motor csomagtartójába.
– Gyere, mutatok valamit!
Az ősi épület bejárata mellett egy kis betlehem állt. Csakhogy a
háromkirályok helyett ott megannyi apró, fából készült és aprólékosan
kidolgozott, kézzel festett figura járult a jászolhoz. Santonoknak nevezték
ezeket a figurákat, amelyeket Provence-szerte készítettek, és amelyek a
helyi mesterségeket jelenítették meg: volt ott, pék, kosárkészítő, halász, de
még egy santonkészítő is.
– Aranyos – állapítottam meg közelebbről megnézve őket.
– Igen – mondta Marcel. – Kiskoromban az anyám gyakran elhozott ide.
Vallásos volt, sokat járt templomba, de nekem ez volt a kedvencem. A
santonok miatt.
– Megértem.
– Utoljára kilencévesen jártam itt. És most veled.
Ahogyan ezt mondta, olyan szerelmesen nézett a szemembe, hogy azt
hittem, elolvadok. De ez csak rövid ideig tartott, mert a tekintete egyszer
csak elkomorult.
– Annak idején megfogadtam, hogy sosem teszem be ide többé a lábam –
folytatta. – De veled nem lett volna fair. Neked látnod kell ezt a gyönyörű
helyet.
 Azzal elmesélte, hogy a templom alagsorában egy kiállítás is látható,
azokból az ex voto képekből, amelyeket a hívek adományoztak a
templomnak hálából valamely meghallgatott imáért vagy beteljesült
kívánságért. A hétköznapi életből vett jeleneteket ábrázoltak, s mint
megtudtam, Marcel húga is látható az egyiken: egy betegágyon fekszik egy
kórházban.
– Nem emlékszem pontosan, mi volt a baja, de valami elfajult
gyerekbetegségről volt szó. Talán a tüdejére ment rá. De a lényeg az, hogy
akkoriban nem volt velem könnyű. Mármint… Én nem hiszem, hogy bármi
rendkívüli lett volna a viselkedésemben. Azt akartam, hogy anyukám
játsszon velem vagy vigyen ki a parkba sétálni… Mint azelőtt. És persze a
húgom beteg volt, neki kellett a több figyelem, és mellette kellett lennie a
kórházban, én pedig az anyukámat akartam, ahogy minden korombeli
gyerek. Nem hiszem, hogy ezt türelemmel ne lehetett volna… De mindegy.
A lényeg, hogy anyám nem volt türelmes, sőt akkor kezdett el igazán
kemény kézzel bánni velem. Verni. És nem egy-egy pofonról beszélek.
Nagy levegőt vett, és én közelebb léptem hozzá, hogy megfogjam a
kezét. A tekintetét a betlehemre szegezte.
– Miután a húgom felépült – folytatta –, elhozott ide egy ex voto képet,
és engem is. Emlékszem, itt álltam, és a betlehemet néztem, a santonokat,
vagy ezeknek egy korábbi generációját… Éppen, mint most. Akkor mellém
lépett, és elmesélt egy történetet. Egy történetet, vagy mesét… Egy régi
népmesét, ahogy ő mondta. Egy kisfiúról szólt, aki nagy szegénységben élt
az anyjával és a testvérével. Mikor eljött a kistestvér születésnapja, az
anyjuk fogta az összekuporgatott pénzét, és vett a gyereknek a vásárban egy
sípot. A kisfiút, a nagyobbik fivért erre elfogta az irigység, és kitalálta,
hogy az anyja neki hozza el a varázserejű aranyfurulyát, amit a hegyi
medve barlangjában őriz. Addig sírt, követelőzött és fenyegetőzött, míg az
anya útnak indult, és veszélyeket legyőzve elhozta az aranyfurulyát. Nem
sokkal később a kisebbik testvér egy régi, tompa fafésűt kapott a földesúr
kislányától ajándékba, mire az idősebb fivér egy gyémántos aranyfésűre
kezdett ácsingózni, amit egy tündér őrzött az Óperencián túl, vagy hol. És
addig sírt, követelőzött, míg az anya elhozta neki, és ez így ment tovább és
tovább. Tudod, ez az a fajta mese, amit végtelenségig lehet húzni, remélve,
hogy a gyerek a fésű és a varázsákombákom között elalszik.
Marcel itt elhallgatott, és nagyot sóhajtott.
 – Milyen társadalom az, ami ilyen mesékkel altatja a gyerekeit? –
kérdezte keserűen, de kérdése csak költői volt, és folytatta a történetet: –
Szóval anyám történetében a kistestvért, aki halk szavú és segítőkész,
mindenki szereti, és folyton ajándékokat kap. A végén egy szív formájú
kekszet is a helyi péktől, mire a fivére egy igazi szívet kap. Ki lehet találni a
teátrális és patetikus véget. Az anya kivájja neki a saját szívét, és a kisfiú
másnap így találja holtan, hogy a saját szívét szorongatja a kinyújtott
kezében, mintha csak rá várt volna, hogy odaadja, és mellette ott fekszik a
halott kistestvér, aki elment az anyjukkal együtt, mert neki az anyai szeretet
volt a legfontosabb, és enélkül élni sem akart. És a kisfiú még száz évig élt,
és száz éve minden napján és annak minden percében az anyjára és a
testvérére gondolt, és így egy életre megtanulta, hogy követelőzőnek és
irigynek lenni bűn…
Ahogy a történetet hallgattam, nagyon hamar szúrni kezdett a szemem, és
mire pedig a végére ért, már könnyben úszott. De az övé is, aki elcsukló
hangon így folytatta:
– És aztán… Aztán megesketett a Kisjézusra, hogy többé nem leszek…
rossz. Így mondta, rossz. Hanem hogy jó leszek, mint a húgom… Lore!…
Én gyűlöltem érte. Végig, ahogy hallgattam ezt a történetet, más sem járt a
fejemben, hogy én ezt a nőt itt, mellettem gyűlölöm. Amiért rossznak tart…
Amiért olyan romlottnak tart, hogy azt hiszi, egy ilyen rémtörténettel kell
engem megleckéztetni. Megalázó volt. És fájdalmas. Mert akkor kellett
rájönnöm, hogy nem szeret.
Marcel szeméből akkor kigördült egy könnycsepp, mire én gyorsan
szorosan magamhoz vontam, és megöleltem. Úgy simogattam a haját,
mintha csak az a kisgyerek lenne, akinek akkor és ott kellett volna
elmondania valakinek, hogy ő nem rossz, hanem ellenkezőleg. Nagyon is
szerethető.
– Érted már, Lore? – szipogta most ő az én hajamba. – Érted már, miért
borultam ki annyira, amikor azt mondtad a húgomra, hogy ő milyen
kedves…, és hogy nekem kéne…
– Cssss…! – csitítottam. – Hát persze hogy megértem… Mindent értek,
Marcel.
A közös sírás néha éppúgy alkalmas egy veszekedés nyomainak az
elmosására, mint a veszekedés utáni szex. Hát velünk ott valami ilyesmi
történt. Mikor késő este beestünk egy kisváros egyetlen fogadójába, már
nyoma sem volt köztünk feszültségnek, én pedig úgy éreztem, kő esett le a
szívemről. Hiszen így már mindent értettem. Értelmet nyert a kifakadása és
az eltűnése. Sőt, jobban értettem Marcelt is, és úgy éreztem, közelebb
vagyunk egymáshoz, mint valaha.
 NYOLC

Bénédicte

A motort másnap késő délután parkoltuk le egy, a kis terünkhöz közeli

mellékutcában. Fáradtak voltunk, de boldogok. Én pedig hamarosan még
boldogabb lettem. A házunk ajtaja előtt ugyanis ott találtuk Mariont. Éppen
az ablakunk felé nézegetett: úgy tűnt, vár már ránk egy ideje.
– Ah la la la! – szólt vidáman, mikor meglátott. – Már kis híján feladtam.
Azért jöttem, mert egy szuper hírem van neked, Lore… Vagy hát, nem is
tudom… Én a helyedben élnék a lehetőséggel, de persze megértem, ha túl
személyes… De majd meglátod.
Marion izgatottsága hamar átragadt rám is, noha ötletem sem volt, miről
akart velem beszélni. Felinvitáltuk hát a kis lakásunkba, ahol a kanapén,
kávét szürcsölve elmesélte jövetele okát:
– Épp a városházáról jövök. Ahol van egy kis kiállítóterem is. Általában
helyi és környékbeli művészek szoktak ott kiállítani, de a jövő hónapban
valami más nyílik. Van itt egy fickó, Olivier Leclerc, aki évtizedek óta
foglalkozik Sanary és a környék történetével. Rengeteg fotója van a
múltból, a századforduló tájáról is. Szóval amolyan helytörténeti tárlat, de
ami érdekesség, hogy a képen látható férfiak és nők leszármazottairól is
lesznek fotók. Leírásokkal, hogy mit tudnak az őseikről, hogy kerültek a
környékre, ők mivel foglalkoznak…
– Izgalmas – mondtam.
– Igen, de jön a lényeg. Leszerveztem, hogy te is kapj egy külön kis
termet…
– Hogy?
– Igen, igen… – bólogatott Marion.
– De mit jelent az, hogy Lore is kap egy termet? – értetlenkedett Marcel
is.
– Hát a fotóidnak.
 – Nekem nincsenek itt fotóim.
– Dehogynem. Amik az anyukádat ábrázolják.
– De azok nem az én fotóim. Az a bizonyos Jean-Philippe készítette őket.
– Igen, de azt mondtátok, hogy ugyanott megörökítettek téged is. És
hogy vannak városi képek is. Ha ezeket a fotókat elkészítenéd jó
minőségben, rendes géppel. Itt van a kamerád?
– Igen, itt, de…
– Nahát! Épp ez lenne a lényeg! A történeted nagyon megható, Lore. Egy
magyar lány, aki a halott anyja emlékét kutatja, és harminc évvel később
lefotózza a helyeket, ahol az anyja boldog volt… Sőt, ő magát is
megörökítteti ugyanott. Az emberek imádni fogják a sztorit. Egy külön
falon pedig állíthatnál ki analóg képeket a városról. Amolyan „Sanary –
Lore szemével” jeligére. Azt mondtad, mindig is érdekelt a
városképfotózás, nem?
– Igen… – nyögtem ki felocsúdva. – Igen, de ez… Nem is tudom, mit
mondjak…
– Jó, nem mondom, nem egy Guggenheimről van szó. Ez csak a helyi
városháza, és fizetni se tudnak érte, és még pluszmunkád is lesz vele…
– Ne viccelj! – szakítottam félbe. – Lesz egy saját fotókiállításom?
Úristen… Hát ez… ez… Nem térek magamhoz.
Marcelre néztem, de nem sikerült elkapnom a pillantását, hogy mit szól
mindehhez, mert ő elgondolkodva Mariont nézte. És végül feltette a
kérdést, ami egyébként az én oldalamat is fúrta:
– Marion, már nem azért… De ez tényleg érdekelné az embereket?
Mármint Lore története tényleg izgi, na de ennyire az volna?
– Az emberek szeretik a történeteket – bólogatott Marion. – Ugyan a
történetmesélés a marketingben és a médiumokban az új aduász, de nem
kerüli el a művészet és a fotóművészet világát sem. És tényleg nem őrült
nagy csinnadrattát kell elképzelni. Egy kis teremről van szó.
– Én mindenesetre nagyon örülök neki! – szögeztem le gyorsan, mire
végre Marcel is elmosolyodott.
– És ez a lényeg – mondta. – Nagyon örülök neked, Lore.
– Remek! – csapta össze a kezét Marion. – Ha jól tudom, Élodie
éttermében dolgozol, ugye? Holnap három után, mikor délutánra bezár az
étterem, gyere át a városházára. Én is ott leszek. Akkor láthatod a helyszínt
és a régi képeket is. A megnyitó egy hónap múlva lesz, nem sok idő…
Úgyhogy tényleg lesz vele dolgod.
 – Alig várom!
– Ha-ha, várd ki a végét! – mosolygott Marion. – De remélem, élvezni
fogod.

És élveztem is. Már másnap a városházán tett látogatásomat is. A

polgármester szívélyesen szorongatta a kezem, a kiállítás ötletadója, a
hetvenes éveiben járó Olivier úr szintén kedvesen fogadott, nem úgy, mint
valakit, aki „betolakodott” az ő tárlatára. Megmutatták az én „termemet” is.
Hú! … Bevallom, még ha a kiállításra kerülő fotók csak részben az
enyémek is, különös bizsergéssel töltött el, hogy nekem van egy termem.
A tárlatvezetés után visszamentem az étterembe, de aznap korán zártunk:
hét közepén még nem volt akkora tumultus errefelé.
Mikor hazaértem, még Marcel szalonja is nyitva tartott. Vagyis hát…
Marcel éppen zárni készült, méghozzá igen sajátosan: két fiatal, szőke nő,
csupa rózsaszínben és flitterben éppen akkor rontott ki feldúltan tőle.
Utánuk Marcel tűnt fel az ajtóban:
– Keressenek egy kóklert Marseille-ben! Az való maguknak! Ott még
talán szivárványokádó vízipóni is akad!
A két nő dühös pillantást vetett Marcelre, majd elviharzottak, de úgy,
hogy engem kis híján fellöktek.
– Poutain! – szitkozódott Marcel.
– Mi történt, édes? – léptem oda hozzá, és gyorsan megcsókoltam.
– Ki nem állhatom az ilyeneket. Akiknek a tetoválás nem művészet,
hanem… Fene tudja, milyen indíttatásból akar valaki egy virágágyásban
rohanó egyszarvút, vagy mit, varratni a fenekére.
– A fenekére? – néztem rá vigyorogva.
– Vagy ide, na, tudod, a tangája fölé – tette Marcel a kezét a derekamra. –
De frankón! Az ilyennek magyarázhatod, hogy inkább válasszon olyan
motívumot, aminek mondandója van a számára, vagy ami a személyiségére
utal.
– Édesem, és mi van, ha ő tényleg úgy érzi magát, mint egy egyszarvú a
virágágyásban?
– Igazad lehet… Rá kellett volna varrnom. Egy rinocéroszt… Az is
egyszarvú…
Ekkor zárni kezdte az üzletet, és én ott maradtam vele.
– Nagyon klassz volt ma a városházán… – kezdtem.
 – Hein? Ja, igen… A városháza.
– Szóval tök jó a koncepció, meg minden, csak egy gond van.
– No?
– Szóval azokhoz a képekhez, amelyeken én is szerepelek, kéne egy kis
segítség. Én majd beállítok mindent, fényelést, szerzek derítőt stb. De
valakinek le kéne nyomni azt a fránya gombot. És minderre van két hetem.
Segítenél nekem?
Marcel megvonta a vállát.
– Nem tudom, Lore… Én nem hiszem, hogy azokat a képeket
reprodukálni lehetne. Azoknak megvolt a maga varázsa, az, hogy először
jártál azokon a helyeken, ahol az anyukád. Vagy tessék, itt a kép, ami itt
készült a téren. Annak hogy akarod visszaadni a hangulatát?
– Sehogy. Az az egy, amit nem a nagyközönségnek szánok. De a többi?
Segítenél?
Marcel elhúzta a száját.
– Két hét múlva jön az egyik visszatérő vendégem. Kért tőlem egy
nagyon bonyolult mintát, sokféle jelentéstartalommal. Még meg kellene
neki terveznem, és…
– Na! – noszogattam. – Nekem sokat jelentene, ha te is közreműködnél
ebben a kiállításban. És amúgy is. Minden kép alatt ott lenne a te neved is.
Hát nem lenne klassz, ha társszerzőkként szerepelnénk?
Rám sandított.
– Hát jó! – mondta végül. – Segítek, amiben tudok.
Marcellel a munka nem volt egyszerű. Hogy mást ne mondjak, gyakran
akart beleszólni a dolgomba. Megvilágításról, beállításról, mélység-
élességről, mindenről megvolt a véleménye. Tagadhatatlan, néha jó
meglátásai voltak, és a végeredmény… Nos… Az tökéletes lett. De
valahogy minden alkalommal az lett a vége, hogy kis híján összekaptunk.
Akkoriban tért vissza a bulimiám is… Ha később máshogy alakulnak a
dolgok, ki tudja, talán egészen elharapódzott volna. Így mindössze egy
epizódra került sor, ahogy Ákos hívta.
Egyik este, mikor az éttermet zártam, Élodie a kezembe nyomott egy
adag citromos süteményt, hogy vigyem csak haza. Akkor már egy ideje
zavart a rám rakódó súly, mert lehet, hogy a francia nők nem híznak, de
nekem nincs francianő-genetikám, hiába eszem ugyanazt, mint ők… Marcel
aznap este nem volt otthon, Thomasnak ment segíteni valamit a marseille-i
lakásétterem átrendezésében, és akkor egyszer csak belecsúsztam… Csak
egy szelet citromos tortának indult, de már az első falatok után elkapott a
régről ismert, de oly régóta nem tapasztalt „úgyis mindegy” érzés. Úgyis
mindegy, úgyis dagadt vagyok, így is, úgy is undorodni fogok magamtól
másnap… Mire Marcel hazajött, mindent elrendeztem, kitakarítottam és
eltüntettem. Mikor megérkezett és befeküdt mellém az ágyba, én alvást
színleltem…
Ez, mint mondtam, nem ismétlődött meg, de ez nem rajtam múlt, inkább
a körülményeken. A lényeg, hogy valahogy csak átbukdácsoltunk a kritikus
időszakon – én jobbára tojáshéjakon lépkedve –, mire végül elkezdhettem
foglalkozni a többi képpel is. Azaz a ténylegesen saját képeimmel. A város
hangulatának megragadásával, részletekkel, emberekkel. Esküvőre
igyekvők, délelőtt piacozó idős házaspár… Vagy ott volt például a
halászról, Jérémyről készített közelim: az egész életét a tengeren töltötte,
bőre napcserzett volt, ritkuló haja pedig olyan fehéresen szőke, a szeme
meg olyan lehetetlenül világoskék, mintha mindkettőt halványra szívta
volna az évek alatt a nap és a sós víz. Őt például mindenki ismerte a
városban, és tudtam, hogy ez a kép mindenkinek ugyanazt fogja jelenteni:
egy vidám mosolyt és azt a néhány jó szót, amiből Jérémy mindenkinek
tartogatott. Lehet, hogy nem volt nagy kunszt. Úgy értem… Nem Marseille
külvárosába mentem a bevándorlók helyzetéről készíteni szociológiai
témájú fotókat… Ennél jóval egyszerűbb és könnyedebb – ne adj’ isten! –,
giccsesebb volt a téma. Mert a helyiek, akik ezt a kiállítást látni fogják, nem
is képes szociológiai tanulmányra vágynak, nem a társadalmi anomáliákra
lesznek kíváncsiak. Hanem saját magukra. És épp ezért a giccs mégsem jó
szó ezekre a képekre és témákra. Ezek az emberek tényleg ilyenek voltak,
mint azokon a képeken, és tényleg büszkék voltak a városaik és a megyéjük
szépségeire és arra, ahogyan élnek. Egyszerűen szerették, hogy szeretik az
életet és azt, ami szép.
Elégedett voltam ezekkel a képekkel, és Marcel is nagyon elismerő
szavakkal nyilatkozott róluk.
Egyvalaki nem látta még őket: Marion. Egy szabad estémen mappába
rendeztem hát a képeimet, és Luc kocsijával felcsattogtam hozzá Le
Castellet kis falujába. Marion galériája a főtéren állt, míg ő maga egy
macskaköves, kacskaringós utca ősrégi, de belülről gyönyörűen renovált
házát vásárolta meg.
Az alsó szinten, a nappalijában üldögélve terítettem ki neki a fotóimat.
Többségével meg volt elégedve – különösen Jérémy képe tetszett neki –, és
volt néhány konstruktív javaslata is. Hét óra felé szedelődzködni kezdtem,
mert tudtam, hogy aznap vendégeket vár, de ő marasztalni kezdett.
– Miért nem maradsz te is? – kérdezte, míg borosüvegeket pakolt a
hűtőjébe. – Nem leszünk sokan, heten-nyolcan, ha jönnek, de érdemes
lenne megismerkedned velük. Az egyikük a marseille-i kortárs múzeum
vezetője, egy másik barátnőm, aki jön, lapkiadással foglalkozik… De lesz
körünkben egy hangmérnök és egy háromgyerekes anyuka is. Látod?
Sokszínűséggel készültem.
Ekkor csöngettek.
– Már meg is jöttek? – kérdeztem riadtan.
– Á, ő csak a bejárónőm lesz, Hélene – mondta Marion, míg ajtót nyitott
egy derűs arcú, középkorú nőnek, aki két alufóliával letakart tepsivel
egyensúlyozva érkezett.
– Bonjour! – köszönt rám vidáman, és elsietett a konyha felé.
– Sok mindenhez értek, de főzni azt nem tudok – szabadkozott közben
Marion. – Szerencsére a barátaim nem is várják el. Na, szóval, velünk
tartasz?
Nagyon szerettem volna maradni, de szorongtam. Marion barátai
nagykoponya művészeknek és intellektueleknek, de mindenképp izgalmas
embereknek tűntek, és azok is voltak: még a háromgyerekes anyukaként
aposztrofált barátnőről is kiderült, hogy korábban síbajnoknő volt. De
velem nagyon kedvesen és közvetlenül bántak, így hamar feloldódtam –
olyannyira, hogy elfelejtettem szólni Marcelnek, hogy később jövök haza.
Tíz óra felé járt az idő, amikor észbe kaptam, de amikor kikotortam a
hátizsákomból a telefont, láttam, hogy lemerült. Csakhogy a társaságban
senkinek nem volt olyan régi típusú mobilhoz való töltője, mint ami nekem
volt, így felhívtam Marcelt Marion vonalasáról. A telefonja kicsöngött, de
nem vette fel.
Innentől viszont valami különös feszültség telepedett rám. Nem tudtam
elengedni magam, úgyhogy tizenegy felé elbúcsúztam a társaságtól.
Csakhogy amikor beültem Luc viharvert járgányába, az csak erőtlenül
pöfékelt, mint a vastüdős dohányos. Nem értettem annyira a kocsikhoz,
tippelni sem tudtam, mi lehet a baja, de egyre inkább úgy tűnt, a vén
Peugeot bizony ott lehelte ki a lelkét. Nem tehettem mást, visszaballagtam
Marion házához. Felajánlotta, hogy aludjak ott nála. A faluban él egy
amolyan ezermester pasas, ha nem is autószerelő, valamit biztos tud
másnap segíteni. Így hát újra tárcsáztam Marcel számát, de megint nem
vette fel, és a korábbi szorongató érzésem csak fokozódott.
– Mi a baj? – lépett oda hozzám Marion, otthagyva az asztaltársaságot.
Elmondtam, hogy zavar, hogy nem tudok Marcelnek szólni a hollétemről.
– De hát csak tudja, hogy idejöttél?
– Igen, de… Úgy volt, hogy vacsorára hazaérek. Nem akarom, hogy
aggódjon.
Marion merőn nézett, amíg egyre idegesebben álldogáltam egyik
lábamról a másikra.
– Értem – mondta tömören, és valami különös hanghordozással. – Akkor
hazaviszlek.
– Jaj, neeeem! – tiltakoztam. – Nem hagyhatod itt a vendégeidet. És ittál
is.
– Ugyan! – legyintett. – A francia rendőrök úgy egy rekesz bornál
kezdenek bírságolni… Jó, persze túlzok, de egyáltalán nem ittam sokat.
Amúgy meg ők elvannak abban a fél órában, amíg megfordulok.
Végül elfogadtam a felajánlást, és úgy húsz perc múlva meg is álltunk
egy, a lakásunkhoz közeli mellékutcában.
– Ó, drága! – szólt még utánam Marion, a retiküljében matatva. –
Szerinted Marcelnek lenne öngyújtója? Otthon hagytam, de visszafelé
elszívnék egy cigit.
– Van neki vagy fél tucat. Hozok egyet.
– Elkísérlek.
Elindultunk hát a lakásunk felé, mikor azonban elővettem a kulcsomat,
hogy nyissam a bejárati ajtót, abban egyszer csak felbukkant Marcel.
– Na végre! – sóhajtotta. – Lore, basszus, hol voltál? Vagy ezerszer
hívtalak.
– Én… csak ott maradtam Marionnál. Volt nála egy kis társaság…
– Társaság?
– Igen… Szuper izgalmas emberek, az egyikük a marseille-i kortárs
múzeum igazgatója, és egy sí…
– De baszki, miért nem szóltál? – emelte fel a hangját. – Betegre
aggódtam magam.
– Lemerült a telefonom. Próbáltalak hívni Marion vonalasáról, de nem
vetted fel.
– Épp fürödtem akkor. De nem írta ki a számot, úgyhogy nem sokra
mentem a hívással.
 Marionra pillantottam.
– Azt hiszem, tényleg nem jelzi ki a számom. – Majd Marcelhez címezve
szavait, így folytatta: – De mint látod, itt van épségben, fölösleges izgatnod
magad.
– Ezt hagyd döntsem el én, jó? – vetette oda Marcel dühösen.
– Oké, oké! – ráncolta a homlokát Marion. Láthatóan nem tudta mire
vélni a támadó hangnemet. – Csak arra utaltam, hogy fölösleges volt…
– Lore még ismeretlen errefelé, bármi baja eshet… Mit tudom én, már
azt hittem eltévedt, vagy elhurcolta valami őrült szatír…
– Ezen a környéken? – kérdezett vissza Marion. – Különben meg Lore
értelmes lány, nem száll be a cukrosbácsi kocsijába…
– Ezzel meg mire célzol? – kérdezte Marcel ingerülten.
– Arra, hogy jobban is megbízhatnál benne.
– Na jó, ebbe már végképp ne szólj bele!
– Mibe?
– A kapcsolatomba. A kapcsolatunkba. Egyelőre azért jobban ismerem
nálad Lore-t, oké?
– Én ezt nem is vitatom, csak azt mondom, hogy nem kéne úgy kezelned,
mint egy gyereket.
– Én meg mondom, ne szólj bele a dolgainkba! Csak azért, mert a
Sorbonne-on meg az anyám kínja tudja, hol végeztél, nem tudhatsz mindent
jobban!
– Marcel! – szóltam rá értetlenkedve, de a szavain Marion is őszintén
megütközött.
– Hogy mi van? – kérdezte úgy, hogy kis híján elnevette magát. – Hogy
jön ide a Sorbonne?
– Úgy, hogy amióta megjöttél ide, ezt csinálod! – acsargott tovább
Marcel. – Lenézel mindenkit itt az ezerféle diplomáddal és intellektusoddal,
meg a mindenféle kapcsolataiddal!
– Ezt kikérem magamnak! – emelte fel most már a hangját Marion is. –
Én nem tudom, neked mi bajod van, de vegyél be valami nyugtatót, vagy
mit tudom én…
Ekkor kinyílt egy ablak valahol. Az egyik szomszédunk megelégelhette a
hangos szóváltást, mert öblös hangon elküldött minket a fenébe.
Ezen a ponton én – aki megelégeltem, hogy csak álljak ott, mint valami
idióta – megragadtam Marcel karját.
 – Marcel, elég! – szóltam rá határozottan. – Mégis, mi bajod van? Értem,
hogy aggódtál értem és ideges vagy, de ez…
– Hagyd, Lore, nem érdekes – szólt közbe Marion. – Nem tudom, hogy
mi baja van a barátodnak, de a továbbiakban nem szándékozom hagyni,
hogy rajtam vezesse le az idegbaját. Sziasztok!

Miután felmentünk a lakásba, Marcel az étkezőasztalra dobta a kulcsát.

– Micsoda picsa! – morogta, de engem ezúttal nem rémített meg az ő
sötét hangulata. – Te meg, Lore, jobban tennéd…
– Borzalmasan viselkedtél! – tört ki belőlem, de olyan hangosan, hogy
Marcel megtántorodott. – Hogy… Miért kellett ilyen helyzetbe hoznod?
– Mégis milyen helyzetbe? – vágott vissza. – Ő beszélt úgy velem,
mintha egy túlérzékeny hülyegyerek lennék, akinek nincs ki a négy kereke!
– Ez nem igaz!
– De igen! Engem állított be úgy, mintha nem lennék épeszű, amiért
aggódom érted…
– Egyáltalán nem erről van szó! Csak nyugtatni akart! És amúgy meg tök
rendes volt! Luc kocsija lerobbant, ő meg otthagyta a vendégeit. A
vendégeit, akiknek, ha visszaér, majd elmesélheti, milyen dúvad a pasim.
– Téged tényleg azok a felfújt hólyagok izgatnak? – fintorgott Marcel.
– Igen, még jó, hogy izgatnak. Ahogy az is, mit gondol rólam Marion!
Kedves és segítőkész emberek, olyanok, akiknek a kapcsolatára szükségem
lehet, sőt akár neked is segíthetnek!
– Nekem aztán ne! – acsargott.
– Hát akkor neked ne! – kiabáltam, amitől Marcel még inkább
megilletődött.
Magam sem tudtam, mi történt akkor velem. Miért volt az a
konfliktusunk más, mint a korábbiak. Azaz: miért nem tettem meg mindent
azért, hogy elkerüljem, és miért nem helyeztem előbbre a kettőnk közti
békét a saját érdekeimnél? Ma már tudom: mert a fotóskarrieremet is
érintette. Az egyetlen dolgot, amit soha nem adtam és adok föl senki
kedvéért. Azzal, hogy Marcel így viselkedett az ottani karrierem első és
addigi egyetlen pártfogójával, akit egyébként emberileg is nagyra tartottam,
a szenvedélyem sodorta veszélybe.
– Mert képzeld! – folytattam –, nekem azok az emberek szimpatikusak
voltak, és Marion is az, aki tök segítőkész és jó fej velem, te meg elkezdted
sértegetni, és azzal vádoltad, hogy lenéz téged, ahelyett, hogy
megköszönted volna neki, hogy épségben hazahozott… Ha már állítólag
annyira aggódtál értem!
Erre Marcel, mint aki kifogyott az ellenérvekből, elhallgatott.
– Sajnálom – mondta végül fáradtan. – Sajnálom, oké? Csak ez a nő…
Nem tudom, kihoz a sodromból. Mindig idegesít, ha találkozunk.
– Eddig nem vettem észre rajtad.
– Pedig így van. Csak eddig lepleztem… De ma nem tudom, fáradt
voltam és ideges, és miattad is, részben…
– És mégis mi a bajod Marionnal?
Marcel nem nézett rám, csak vállat vont.
– Hogy beszólt a művészetemre. És úgy általában arra, amit a hozzám
hasonlók csinálnak. Akik nem a hivatalos áramlatnak puncsolnak. Hogy ez
nem is művészet.
– Mi… mikor mondott neked ilyet?
– Amikor a kocsiban ültünk.
– Úgy érted, mi hárman? Mikor volt ilyen?
– Amikor Lunát megtaláltuk a parton.
A homlokomat ráncoltam, mert egyáltalán nem emlékeztem ilyen
beszélgetésre.
– De akkor ő nem is mondott ilyet.
– Beszólt a pArtisanra… – fordult felém. – Az egyesületemre.
Szép lassan derengeni kezdett a beszélgetés emléke, és az a fél mondat,
amelynek erejéig Marion megjegyezte, hogy vannak náluk formabontóbb
szerveződések is Marseille-ben.
Marcel arckifejezése olyan keserű volt, amit nem tudtam mire vélni.
– Ezt most te komolyan mondod? – kérdeztem. – Ezért fújsz rá… Azóta
is? Ezért a fél mondatért, amit nem is úgy értett?
Azt hittem, kiabálni fog, hogy én ezt nem érthetem. De nem ez történt.
Alighanem lejátszódott benne valami. Valami, amely során megértette,
hogy most tisztán látom sértődöttsége oktalanságát, és hogy akármit is
mond, nem jöhet ki úgy a beszélgetésből, hogy én végül megértsem az
indulatait, vagy igazat adjak neki. Vagy pláne: én kérjek bocsánatot. És
egyébként is… Mintha valami ijedelmet láttam volna a szemében. Mintha
elárult vagy feltárt volna valami gyengeséget, amit megbánt…
– Figyelj! – kezdte olyan nyugodt és kedvesnek szánt hangon, mintha
nem is egy veszekedés közepén lettünk volna. – Tök igazad van… És
bocsánatot kérek. Kicsit túlreagáltam a dolgot. Csak fáradt voltam, és
valahogy lelkileg sincsenek jó napjaim. De ez persze nem mentség. Nem
kellett volna így viselkednem, ilyen bunkón.
– Hát nem – mondtam, és keresztbe fontam a karom a mellem előtt.
Bár én sem tudtam igazán, hogy reagáljak. Ez a Marcel, a bocsánat kérő
Marcel új volt számomra. Akkor még nem tudatosult bennem, hogy
egészen eddig egy vitánknak sem úgy lett vége, hogy mondjuk ő látta volna
be a tévedését. Ott és akkor még csak azt éreztem, hogy ezzel a szituval
valami nincs rendben.
– Sem veled, sem Marionnal… – folytatta. – Tőle is bocsánatot fogok
kérni. Tudom, hogy vannak hülye pillanataim, hamar fel tudom kapni a
vizet… De nem fog többet előfordulni. Megígérem. Jó lesz így?
– Igen – válaszoltam, mert erre mást nem is nagyon felelhettem volna.
Marcel ekkor odalépett hozzám, és átöleltük egymást – pontosabban én
hagytam, hogy átöleljen. Az érzéstől azonban, hogy valami bennem ragadt,
mintha Marcel valamiféle érzéketlen DJ módjára lekevert volna bennem
egy éppen csak beindulni készült dalt, nem bírtam szabadulni.

És nem múlt el másnap sem. Ezt alighanem érezhette ő is, mert napközben
feltűnően került, még a szalont is kinyitotta azelőtt, hogy én felébredtem
volna. Ám így is otthagyta a jelenlétét a lakásban: mikor kinyitottam a
szemem, egy csokor virág, friss péksütemény és termoszban meleg
tejeskávé várt rám az ágy mellett egy tálcán. Mikor pedig este előkerült,
csupa kedvesség és figyelmesség volt: vacsorát készített, a munkámról és a
kiállításról kérdezett, aminek a megnyitójáig alig tíz nap volt hátra… De én
mégis megrekedtem a békülés és valami ködös neheztelés határán. Pedig
hát… bocsánatot kért, megígérte, hogy nem indulatoskodik így többé…
Magamon is meglepődtem, mert ennél, mondjuk úgy, jóval békülékenyebb
típus voltam. Főleg, ha Marcelről volt szó…
Így érkezett el aztán a szombat és a szokásos záróra Élodie-val. Már
javában benne jártunk a júniusban, fárasztóak voltak a műszakok,
különösen a hétvégén. Ennek is tudtam be Élodie rossz kedvét, aki aznap
este alig szólt hozzám – vagy bármelyik alkalmazottjához, ami azt illeti.
Bevonult hátra, az irodába, és csak akkor jött elő, amikor a kasszát kellett
lezárni. Aztán elkezdte összepakolni a székeket. Én az utolsó poharakat
szedtem ki a szárítóból, így csak távolabbról figyelhettem: lerogyott kint, a
teraszon az egyik székre, és az arcát a kezébe temette.
Otthagytam a poharakat, és kimentem hozzá.
– Élodie? – kérdeztem. – Van valami baj? Segíthetek?
Rám nézett, megpróbált mosolyogni, úgy válaszolt:
– Nem, nem, köszönöm. Csak… csak fáradt vagyok. Hosszú volt, a nap,
és… és… – A hangja elvékonyodott.
– Mi történt? – ereszkedtem le a vele szemközti székbe.
– Ne haragudj – szipogta. – Annyira hülye vagyok… Csak nem tudom,
mitévő legyek. És ez az egész… annyira fájdalmas.
– Figyu, tudom, hogy nem ismerjük egymást régóta, de… ha valakinek
kiöntenéd a szíved…, itt vagyok.
Élodie azonban csak a fejét rázta, és tovább szipogott.
– Nem akarlak terhelni ezzel…
Akkor felálltam, és visszamentem az étterembe, hogy két pohárral és egy
üveggel térjek vissza. Ez utóbbiban egy Get27 nevű, élénkzöld, vagy
inkább fogkrémszínű – és nem mellesleg fogkrémízű – ital volt, amit én ki
nem állhattam, de tudtam, hogy Élodie kedvence. Hát, a kedvéért
magamnak is töltöttem.
– Köszönöm… – mosolygott rám könnyes szemmel. – Édes vagy.
Koccintottunk. Én fintorogtam.
– Brrr! – rázkódtam meg. – Ezt az egy dolgot sosem fogom megérteni
itt… Na de, most már elárulod, mi a baj?
– Azt hiszem… azt hiszem, előbb-utóbb úgyis beszélnem kell róla
valakivel. Thomasról van szó…, és Pauline-ról.
Egy pillanatra azt hittem, „maradi előítéletem”, miszerint egy ilyen
felállás nem működhet hosszú távon, fog beigazolódni, de nem erről volt
szó. Élodie rájött, hogy Pauline-nak van valakije. Egy másik férfi.
– Hogy valami komoly, vagy csak egy futó kaland-e, nem tudom. De
szinte biztos vagyok benne, hogy ő a gyerek apja.
– Ó! … Ez már komoly – mondtam. – És mit fogsz most csinálni. Illetve
előbb azt mondd meg, te honnan tudod?
– Tegnap szörnyű migrénre ébredtem, ezért nem jöttem be délelőtt.
– Emlékszem – bólintottam, mert előző nap tényleg minket kért meg,
engem és a szakácsot, hogy nyissunk ki.
– Pauline, szokása szerint, sokáig aludt, és amikor felkelt, azt hitte,
egyedül van otthon. Az anyjával beszélt telefonon. Vitatkoztak, jó hangosan
beszélt… A jelek szerint az anyja sem pártolja, hogy egy idegen férfi
gyerekét neveltesse fel Thomasszal.
– És te? Te most mit fogsz tenni?
– Nem tudom – mélázott el. – Tudod, ez nem egyszerű. Annak idején, azt
hiszem, azt mondtam neked, hogy nem tudjuk, miért nem lehetett
gyerekünk.
– Emlékszem.
– Hát, ez nem teljesen igaz. Én elmentem egy vizsgálatra. Ott azt
mondták, velem nincs gond, de azt is, hogy ez nem jelenti azt, hogy
Thomasszal van. Lehet, egyszerűen csak nem alakultak úgy a dolgok. De én
azt hiszem, ő mindig is sejtette…
– Mármint azt, hogy neki nem lehet?
– Igen. Nyomasztotta, még ha nem is mondta ki nyíltan. Talán miattam.
Hogy úgy érezte, cserben hagyott. Nem tudom.
– És amikor megtudta, hogy Pauline terhes…
– Akkor csak arra gondoltam, hogy ezek szerint mégis a sors keze volt.
Hogy nekünk nem jött össze… De így…
– Nem vagy egyszerű helyzetben – sóhajtottam, és mindkettőnknek
töltöttem még egy italt.
– Hát nem… És érted… Ha elmondom az igazat, nem csak közéjük verek
éket, de Thomast kétszeresen is megbántom. Annyira büszke volt rá…
Hogy apa lesz.
Ezután egy rövid ideig hallgattunk, és én arra használtam a csöndet, hogy
alaposan átgondoljam, én mit tennék Élodie helyében.
– Egyébként… Thomas mit szólna hozzá? Ha mindezt megtudná?
– Dühös lenne – felelte. – De nem is a másik férfi miatt… Láthattál
minket, ismersz minket… Nem vagyunk épp konzervatívok. De Thomas
gyűlöli a hazugságot. Egy olyan kapcsolat, mint a miénk, amúgy nem is
maradhatott volna működőképes…, ha nem vagyunk mindig száz
százalékig őszinték egymáshoz.
Élodie újra mélázó lett, én pedig nekiszegeztem a kérdést:
– Te szereted Thomast? Úgy értem… Mint nő a férfit. Nem mint barátot.
Mert, őszintén szólva, nekem úgy tűnik.
– És miért gondolod ezt? – nézett rám kifejezéstelen arccal.
– Nem tudom. Amikor először láttalak titeket a hajón… Ahogy odaléptél
hozzá és gondoskodtál róla, hogy neki is legyen itala, és ne maradjon ki a
koccintásból… Ott valami olyasmi futott át az agyamon, hogy ez a nő
nagyon szereti ezt a férfit.
– És igazad van. Tényleg szeretem. Még mindig. De amikor elmúlt a
lángolás, ő újra azt kezdte keresni. Én talán nyugodtan megöregedtem volna
vele, de ő…
– És nem volt ez így nagyon fájdalmas neked?
– Fájdalmasabb lett volna, ha végleg kisétál az életemből. De tudom,
mire gondolsz. Szegény nő! Mit szenvedett azért, hogy a szeretett férfival
lehessen! De ne hidd el, hogy én ezt az életet, amit hárman élünk, nem
valami mártíromságból vállaltam. Nekem is szükségem van például
szabadságra, és utazni is mindig vágytam, amit Thomas ki nem állhatott. És
nekem is voltak kalandjaim, amelyek, igen, nekem is visszaidézték a
fiatalságom. Sok szempontból nekem is megfelelt. Egy kapcsolat sem
fekete-fehér, teljesen mindegy, milyen természetű.
– És ha Thomas szakítana Pauline-nal…
– Hát ez az! Nem akarom még véletlenül sem tudat alatt arra használni
ezt az információt, hogy szétrobbantsam őket.
Újra elgondolkodtam, ezúttal hosszabban.
– Szerintem akkor is beszélj Pauline-nal – mondtam végül –, és vedd rá,
hogy legyen őszinte Thomashoz. És ha ő nem lesz az, akkor tedd meg
helyette. Figyelj! A helyzet az, hogy a titkok… a titkok gyilkosok. Úgy
tudják megmérgezni egy gyerek életét, ahogy a pincéből felszivárgó
penészszag. Észrevétlenül, de véglegesen. Ha soha nem is teszik ki az
asztalra, Thomas akkor is sejteni fogja, hogy nem az övé a gyerek. Ha nem
sejti már most… És az ilyesmi rengeteg fájdalmat okozhat. Neki és a
gyereknek is. Úgyhogy ez a kicsi érdeke is. Nem szabadna őt egy ilyen
súlyos teherrel útnak ereszteni a világba.
– Hm… – mondta Élodie pár perc gondolkodás után. – Igaz is…, ha
valaki, akkor te tudod, hogy ez mivel járhat.
Majd átnyúlt az asztal felett, és megszorította a kezem.
– Köszönöm, Lore, sokat segítettél… És tudod…
– Igen?
– Te egy nagyon jó lány vagy. Értékes.
– Köszönöm.
– Marcel nagyon szerencsés, hogy vagy neki. Amúgy…
– Igen? – noszogattam. Habozni látszott.
 – Tudom, hogy összekaptatok a minap. És úgy nagyjából azt is, hogy
min. Ma reggel felhívta Thomast, és elmesélte.
– Ó!
– Tudod, csak olyan férfias beszélgetésre, de én is ott voltam. Nagyon
kétségbeesett volt a hangja a telefonban.
– Ó! – ismételtem meg.
– Nagyon szeretné jóvátenni a hibáját. Sőt, azt hiszem, valami
meglepetéssel is készül ennek érdekében. Nagyon szeret téged.
Hirtelen ugyanaz a kislányos pirulás kerített hatalmába, mint amikor
Bénédicte-től hallottam hasonlókat.
– Én is őt – feleltem szégyenlősen. – Csak azt hiszem…
– Igen?
– Néha azt hiszem, sosem fogom tudni igazán kiismerni. Úgy értem,
annyira szélsőséges tud lenni. És nem tagadom, valahol épp ezt találtam
benne olyan vonzónak. Hogy vad. Hogy különleges. Hogy sosem
unalmas… De ez néha ijesztő is tud lenni.
Élodie megszorította a kezem.
– Megértem. De Marcel a maga módján jó fiú. És tudom, hogy néha nem
könnyű vele… De igyekszik. Olyan jó lenne, ha veled működne neki, ami
mással nem. Ő nagyon szeretné, ha így lenne. Ezt tudom.

Élodie szavai megtették a magukét. Az a különös, rossz szájízzel párosuló

nyomott érzés, ami Marion vacsorája óta kísért, a hatásukra eltűntek a
semmiben. És Marcel tényleg igyekezett. Olyan figyelmes volt velem, mint
soha. Luc kocsiját is szó nélkül lehozatta a hegyről. És hamarosan kiderült,
milyen meglepetést tartogat a számomra: kitalálta, hogy szervez egy
vacsorát. Egy olyan igazi, autentikus provence-i estét, ahová Mariont is
meghívja, hogy módja legyen személyesen is kiengesztelni. Bár nem
csodálkoztam volna, ha Marion a jelenet után visszautasítja a meghívást, de
nem így történt. Marcel egyébként maga hívta fel egy délután, ott ültem
mellette, így én is hallottam, mit beszéltek. Elmondta, hogy mennyire hálás
neki, hogy így a szárnya alá vett, és a lehetőségért, amit a kiállítás jelent, és
reméli, megérti, ha kicsit túlreagálta a múltkoriakat, hiszen csak nagyon
szeret, és szeretné, ha a legjobban boldogulnék itt, amiben rá is számít…
Sikerült addig csavarnia a mondandóját, hogy a végére Marion lett volna a
bunkó, ha visszautasítja a meghívást… Bámulatos volt. Mármint az,
ahogyan Marcel ilyenkor az emberekkel bánt.
Egyébként úgy tűnt, tényleg ki akart tenni magáért a vacsorán. Sőt,
mondhatnám, valamiféle perfekcionizmus szállta meg a vendégvárással
kapcsolatban. Két napon át pakolt és takarított, a saját bevallása szerint ezer
éve halogatott függöny- és szobanövény-vásárlását is bepótolta, hogy a kis
stúdiónkat minél inkább vendégfogadásra alkalmas állapotba hozza. Ami
ettől persze nem lett nagyobb, így csak néhány ember befogadására volt
alkalmas: Marion, Élodie és Thomas (Pauline nem érezte jól magát, így
otthon maradt), Bénédicte és persze én alkottuk a közönséget Marcel
fogásaihoz, aki a főzést is magára vállalta. Csupa hagyományos,
környékbeli, de egyszerű ételt készített: pissaladière-t, azaz sült hagymás
lepényt fekete olajbogyóval, olajban sült apróhalat aiolival, egy
fokhagymás majonézhez hasonló szósszal, és egy igazi klasszikus
ratatouille-t. Marionnal egyébként olyan kedves és figyelmes volt, hogy
mire az apróhalhoz értünk, már az ujja köré is csavarta, és később tósztot
mondott rám is és a hamarosan megnyíló kiállításomra. Így aztán mintha
mindenki kicsit ünnepi, de nem ünnepélyes hangulatba került volna.
Egymás után nyíltak ki a borosüvegek, Thomas pedig Marcel hifitornyán
egyre rakta be fiatalkoruk kedvenc francia zenéit.
Az estének egyébként mindezzel együtt is volt valami „ismerjük meg
egymást” jobban beütése, lévén, hogy Marion és én is „frissek” voltunk a
csapatban. Legalábbis mintha Marcel tudatosan alakította volna így a
beszélgetést. Egy ponton például sorban mind elmeséltük életünk
legkínosabb pillanatait, és nem kell feltétlenül pikáns sztorikra gondolni.
Marion például elmondta, hogy egyszer, amikor gyakornoki éveiben egy
kiállítás megrendezésében segédkezett, a meglehetősen lepukkant
állapotban megjelenő és nem mellesleg illuminált művészt vandálnak nézte,
és kidobatta a biztonságiakkal a saját kiállításáról. Én pedig azt a történetet
meséltem el, ami egy vidéki fesztiválon esett meg, ahová
egyetemistakorunkban Nórival látogattunk el. Egy koncert után leültem egy
sörpadhoz, és az asztalra letettem a nagyfröccsömet, amit aztán pár
pillanatra magára hagytam, míg egy nem messze álló pártól tüzet kértem.
Mikor visszatértem, láttam, hogy egy tetovált, piercinges lány leült a
helyemre, és inni kezdte a fröccsömet. Nem hagytam magam, rákiabáltam,
és ráncigálni kezdtem a poharat, aminek a tartalma végül a ruháján landolt.
Ő „bolond ribancnak” nevezett, majd elrohant. A következő pillanatban
oldalra néztem, és megláttam a saját fröccsömet a szomszédos sörpadnál.
Ugyanis nem a lány itta az italomat, hanem én néztem be az asztalt.
Mindenki nevetett, Marcel pedig megcsókolta a homlokomat.
– Csórikám…, még szerencse, hogy nem egy forró teával játszottátok el
– kuncogott, majd Marion felé nyújtotta a poharát, és így folytatta:
– De én még mindig a kitoloncolt művészre szavazok. Szerintem a
legcikibb sztori címe ezért Marionnak jár.
Marion mosolygott, és koccintott Marcellel.
– Hát, valamiben én is jó vagyok.
Az este végén, a morzsák fölött iszogatva és dohányozva tovább folyt a
beszélgetés, melynek egy pontján Bénédicte-nek támadt egy ötlete:
– Mit szólnátok, ha játszanánk „én még sohát”? – kérdezte.
– Jó! – csillant fel Marion szeme.
– Na neeee már! – háborgott Thomas félig tréfásan. – Nem vagyunk már
főiskolások. Jó, hogy nem üvegezni akarsz!
– Ez az a játék, amikor megosztasz valamit a többiekkel, amit még soha
nem tettél meg? – kérdezte Élodie.
– Igen, és ha valaki megtette a jelenlévők közül, neki innia kell –
magyarázta Marcel. – Például, ha azt mondod: engem még soha nem
igazoltattak, akkor mindazok, akiket már igen, isznak. Szerintem jó ötlet.
Játsszunk! Hozok még bort.
– Nekem is tetszik, leszavaztunk, Thomas – tódította Élodie.
– Na jó, de mivel mindannyiótokat régről ismerlek, le foglak titeket
itatni.
– Engem és Lore-t nem ismersz – replikázott Marion –, úgyhogy ne
legyél ilyen biztos magadban.
Tekintve, hogy ez a játék már tényleg a pikáns történetek megosztásáról
szól, nem volt nehéz ivásra bírnom a többieket. A még „sosem kaptak rajta
nyilvános szexen és nem fürödtem meztelenül a tengerben” után a
következő vallomást is megtettem, miután rám került a sor.
– Hmmmm… – sandítottam a többiekre, kezemben egy pohár borral –,
én még sosem csináltam hármasban…
– Mi? – kérdezte Bénédict.
– Komolyan nem? – kontrázott rá Thomas, míg a többiek, Élodie
kivételével, mind ittak a borukból
– Ugyan már, úgy beszéltek, mintha bűncselekményt követtem volna el,
pedig nézzétek meg Élodie-t! Ő sem iszik.
 – Élodie, te sem? – kérdezte Marcel.
– Nem, nem, tényleg nem, oké? – felelte Élodie a szemét forgatva. –
Képzeljétek, van, akinek nem jön be.
– Na de, se két pasival vagy egy harmadik nővel? – kérdezte Marcel. –
Egyik sem izgatna? Thomas, te tudtad, hogy egy ilyen prűd nőszemélyt
vettél el?
– Ha tudnád, mennyire nem az – nevetett Thomas.
Élodie közelebb hajolt Marcelhez.
– Na, figyelj! Én nem vagyok prűd. De a két pasival a problémám a
logisztika. Ennyi felé figyelni, mindenfelé péniszek és golyók… Ami meg a
két nőt illeti, az egyszerűen nem vonz.
– Na de, nem is csókolóztál még nővel? – kérdezte Bénédicte.
– De igen, persze, de nekem annyi elég volt! Nem vonz a punci, bocsi!
Ha jár mellé pénisz, ha nem. És tudom, hogy ma már ciki minimum nem
biszexnek lenni, de azért remélem, megtűrtök köreitekben.
– Ne aggódj, drágám, nálam így is bérleted van – nevetett Thomas, és mi
vele kuncogtunk.
Az estének mindössze egyetlen kínosabb pillanata volt, amikor Thomasra
került a sor.
– Én még soha… – gondolkodott a plafont bámulva. – Megvan! Én még
soha nem csaltam meg senkit!
Az asztalnál mind ittunk, kivéve Élodie-t és Thomast.
– Látod, drágám! – nyújtotta a poharát „ex”-felesége felé. – Valamit csak
jól csinálunk. Egyikünk sem csalt még meg senkit, és minket se csaltak
meg… Ezzel szerintem kevesen dicsekedhetnek.
Élodie Thomas poharához érintette a magáét, de közben gondterhelt
pillantást vetett rám. Szerencsére senki nem vette észre, különben is, az
asztaltársaság új szórakozást talált: minthogy úgy vélték, túlságosan is
józanul vészeltem át az estét, úgy döntöttek, hogy leitatnak. Így a következő
körökben csakis olyan állítások következtek, hogy „nekem még sosem volt
kiállításom a helyi városházán” vagy hogy „én még sosem öntöttem le
fröccsel egy idegent”.
Szóval valahogy így telt az este, és éjjel két óra is elmúlt már, mikor
Thomas ásítozni kezdett. Ő és Élodie végül Marionnal együtt távoztak.
Neki ugyanis felajánlották, hogy aludjon náluk, mert hazavezetni ilyen
állapotban még ő sem mert volna. Bénédicte pedig ajánlkozott, hogy marad,
és segít eltakarítani a romokat.
 Miután távoztak, én jókedvűen dudorászva, a háttérben búgó francia
sanzon dallamára, szedegetni kezdtem a tányérokat, és a mosogatóhoz
vittem őket. Eléggé elbódított a bor, így a mosogatószivacs kiesett a
kezemből. Kuncogva lehajoltam érte, és ahogy felegyenesedtem,
megéreztem… Megéreztem, hogy Bénédicte ott áll mögöttem.
Megfordultam. Csakugyan ott volt, egészen közel hozzám, míg a szemében
félreérthetetlenül csillogott valami. Nem kíváncsiság, nem érdeklődés, és
nem is gyöngédség, hanem egy ennél sokkal erősebb érzelem: a vágy. És én
képtelen voltam elszakítani a pillantásom ettől a szikrázó zöld szempártól.
Tudtam jól, mi fog történni, és nem akartam ellenállni. Sőt, talán én magam
hívtam őt.
Bénédict ajka egy alig látható és irgalmatlanul szexi mosolyra húzódott,
és a következő pillanatban megcsókolt. Finom volt, érzékeny és vonzó. A
nyelve, az ajka és a melle, ami lassan az enyémnek nyomódott, de mégis…
A legizgatóbb az volt, amikor lassan, ki tudja mennyi idő után, szétváltunk,
és a válla fölött a pillantásom találkozott Marcelével. Ő az étkezőasztalnak
dőlve nézett minket, pontosabban engem, és az ajka körül valami
elképesztően szexi apró mosoly játszott, a tekintetében pedig valami olyan
sötét, kiismerhetetlen, ha nagyon misztifikálni akarnám, azt mondanám,
démonikus vágy ragyogott, hogy a térdem is beleremegett. Lassan
eltávolodott az étkezőasztaltól, és odalépett hozzánk. Hozzám és Bénédicte-
hez. Először az ő hajába fúrta a kezét, és finoman masszírozni kezdte a
tarkóját, ahogyan tette azt velem is az első este. Különös módon ez a
gesztus mégsem féltékenységre ingerelt, sőt felidézte bennem annak az
éjszakának a vadságát. Csak még jobban felizgatott. Marcel akkor
megcsókolta Bénédicte-et, és nem sokkal később engem is…

Ahogy másnap a késő délutáni napfény felébresztett, már csak mi ketten

voltunk az ágyban Marcellel. Mikor kinyitottam a szemem, ő már ébren
volt: az ágyban felkönyökölve engem nézett.
– Jól vagy, chérie? – kérdezte, és finoman megcsókolt.
Hogy jól voltam-e? Őszintén? Istenien éreztem magam. Bár a fejem
szédült – nemcsak a másnaposságtól, hanem az éjjel megtapasztalt új…
ízektől, illatoktól, tapintásoktól, élményektől.
Ezt elmondtam neki is, aki nevetett.
 – Azt elhiszem, chérie, de örülök, ha jól vagy. Mit szólnál egy friss
croissant-hoz és egy kávéhoz a kikötőben? Vagy inkább ennél egy Egg
Benedictet?
Belenevettem a párnámba.
– Na én nem arra gondoltam – nevetett Marcel is. – Hanem a buggyantott
tojásra. Az a legjobb a másnaposságra. Tudok is egy helyet, ahol istenien
csinálják. Gyere!
A következő napokat valamiféle szédült, rózsaszín ködben töltöttem. No,
ne értsék félre, nem lettem elkötelezett híve a hármas szexnek, és nem
lettem biszexuális sem… Ami elzsongított, az egy gondolat vagy inkább
egy tapasztalás volt, jelesül, hogy én ilyen is lehetek. Hogy van egy ilyen
oldalam, vagy talán inkább egy ilyen potenciális énem. Egy mindenféle
gátlástól mentes Laura lehetősége volt az, ami engem ebben a hármas
sztoriban annyira izgatott. És szerintem ez teszi vonzóvá sokaknak. No meg
az ebben bujkáló lázadás. Fittyet hányni a konvenciókra és azokra a
berögződött érzelmekre, amelyek úgy tudják rángatni az embert, mint egy
bábot: a féltékenységre és a kisajátításra. Mert lássuk be, e két érzés, vagy
inkább jelenség, elképesztő mennyiségű szenvedést tud okozni az
embernek, legyen szó barátságról, párkapcsolatról, vagy más közeli
kapcsolódásról. A tény, hogy láttam a szerelmemet egy másik nővel
szexelni, méghozzá a közvetlen közelemben, és hogy ez belőlem nem
váltott ki sem haragot, sem féltékenységet, sem más fájdalmas érzést, nos
ez… Úgy éreztem, megszabadultam valamiféle lehúzó béklyótól…
Még a kiállítás megnyitója előtti napokban is ezzel a zavaros
szédelgéssel jártam-keltem, ízlelgetve egy új, egy szabad, egy lázadó Laura
potenciális lehetőségét. Ezzel a kellemes bizsergéssel a bőrömön
beszélgettem a polgármesterrel és koordináltam a képek felfüggesztését,
miközben egyszerre féltem és vártam, hogy a városban járva-kelve
Bénédicte-be botlok. Bár ami a félelem részét illeti, inkább csak egyfajta
tartózkodó kíváncsiságról volt szó: tudni akartam, ugyan milyen érzés, ha
az ember a bevásárlás közben belebotlik egy olyan nőbe, akinek pár nappal
korábban a… Na mindegy, a képzeletükre bízom. De, mint mondtam, nem
ez volt a lényeg az egészben. Sokkal inkább a mersz és a könnyedség.
Végül egyébként úgy érkezett el a szombat és a megnyitó napja, hogy
Bénédicte-et nem láttam, ellenben ezekben a napokban ért egy váratlan
öröm: Isabeltől kaptam üzenetet, aki azt írta, éppen Franciaországban van
családlátogatáson – amibe természetesen beleértendő egy hétvége Aix-en-
Provence-ban Alphonse bácsikájánál, aki mesélt neki a kiállításomról,
aminek a megnyitójára természetesen mindketten eljönnek. Ennél
boldogabb már nem is lehettem volna. Marcellel a kapcsolatom jobban
működött, mint valaha. A kedvemért megbékítette Mariont is, én egy
izgalmas, vad Laurát kezdtem felfedezni magamban, a kiállításomra
készültem, amire számomra oly kedves emberek is eljönnek… Szóval
kerekedni kezdtek a dolgok.
Aznap, dél körül, vidáman, az estére viselni kívánt ruhámat egy
vászontáskába pakolva, dudorászva indultam el az étterem felé. Élodie-val
azt beszéltük meg, hogy aznap csak a déli műszakot viszem végig, annak
végeztével pedig egyenesen megyek a városházára. Ezért is lepődtem meg,
amikor Élodie elsápadva futott elém a kikötőbe, miután meglátta az étterem
ajtajából, hogy közeledem.
– Chérie, chérie, te meg mit csinálsz itt? – kiáltotta.
– Mi…? – értetlenkedtem. – De hát mi a baj?
– Azt beszéltük meg, hogy ma nem jössz dolgozni.
– Azt beszéltük meg, hogy este nem jövök dolgozni.
– Mit? Na neeem, arról szó sem lehet! Menj szépen haza, öltözz, készülj,
meditálj rá vagy sürgölődj a városházán. Apropó! Egy barátom, a helyi
újság szerkesztője akar majd veled egy interjút is készíteni este. Nem
bánnád?
– Bánnám? – vigyorogtam. – Ugye csak viccelsz?
– Akkor benne vagy?
– Basszus, az első interjúm! Naná, hogy…!
– Hát akkor annál inkább menj haza készülődni.
– Oké.
– De várj, ha már itt vagy, és van egy perced…
– Persze, mondd csak.
Élodie megfogta a karom, és közelebb húzott a csónakokhoz, hogy
biztosan ne halljon senki.
– Csak még egyszer meg akartam köszönni a múltkori tanácsod –
mondta. – Megfogadtam.
– Hogy? – kérdeztem elkerekedett szemmel, mert nem gondoltam volna,
hogy ilyen hamar döntésre jut. – Mi? Elmondtad Thomasnak a gyereket?
– El, mert Pauline nem lett volna hajlandó rá. A vacsorátok utáni nap
felelősségre vontam, és…
– És mi történt? Hogy reagált Thomas?
 – Pauline a hétvégén kiköltözik.
– Ó!
– Igen. Csúnyán összevesztek. Aztán valahogy mégis sikerült higgadtan
lezárni a dolgot, de Thomas örökre elvesztette a bizalmat Pauline iránt, így
nincs értelme folytatniuk. Ebben egyetértettek. Pauline persze haragszik
rám. Azt mondja, féltékenységből kavartam be… És az is lehet, hogy igaza
van.
– De… De te nem akartál…
– Rosszat nem, de az utóbbi három napban… Thomas felköltözött az én
szintemre, igaz, a vendégszobába, de hallod… Nem is tudom. Szóval…
– Csak nem újra össze fogtok jönni?
– Még az is lehet.
– De hát ez jó, nem? Mármint miattad. Pauline-t persze sajnálom. Így,
gyerekkel… De mi lesz vele?
– Az új pasija tárt karokkal várja. Úgy tűnik, a dolog komolyabb volt
holmi futó kalandnál.
– Akkor lehet, hogy előbb-utóbb úgyis ez lett volna… Hogy Pauline
elhagyja érte Thomast.
– Ezt nem tudni… Talán igen.
– És úgy, hogy már ott van egy kisbaba, ez sokkal fájdalmasabb lett
volna mindenkinek.
– Lehet.
– Biztos vagyok benne. És akkor ti ezek szerint újra férj és feleség
lesztek?
Élodie elmosolyodott.
– Talán sokaknak ez lenne a kézenfekvő happy end, de nem hiszem. Nem
hiszem, hogy visszavedlünk konvencionális házaspárrá, de az valószínű,
hogy szorosabbra vonjuk a sorainkat. Meglátjuk. Sok minden múlik sok
mindenen.
– Irigylem a spontaneitásodat. És a higgadtságodat.
– Inkább sztoicizmusnak mondanám. Viszont te és Marcel… Annyira
édesek voltatok ott nála. Örülök, hogy sikerült elrendezni azt a múltkori
nézeteltérést.
– Milyen nézeteltérést? Ja, igen, persze. Látod, már elfelejtettem. De
igen, túl vagyunk rajta. Azt hiszem, egy kis spontaneitással és
higgadtsággal Marcelt is elég jól lehet kezelni.
 – Na, látod! Ez egy nagyon jó hozzáállás! Szerintem te épp ezért fogsz
jobban boldogulni vele, mint azok a futó kalandjai, vagy éppenséggel
Bénédicte…
Egy pillanatra azt hittem, rosszul hallok.
– Hogy?
– Hm? – nézett rám Élodie érdeklődve.
– Mit… Mit mondtál az előbb?
– Hogy te jobban fogsz vele boldogulni, mint mondjuk Bénédicte. Persze
az is csoda volt, hogy ők egy évig húzták… Még úgy is, hogy talán rajtad
kívül ő volt az egyetlen lány, akit tényleg szeretett. Mondjuk talán az volt a
titkuk, hogy ők meg nagyon hasonlóak. Ami csak ideig-óráig előny…
Tudod… Túl sok szakács tönkreteheti a mártást. Nálatok is van ilyen
mondás?
– Igen – feleltem oda sem figyelve. – Csak két dudással meg egy
csárdával. Hogy nem férnek el benne.
– Nahát, ez jópofa! – nevetett Élodie. – Na de nem tartalak fel tovább.
Menj és készülj! Este találkozunk. Thomas valószínűleg nem jön, nézd el
neki, kérlek.
– Hogyne… persze… megértem.
Azzal Élodie nyomott egy puszit az arcomra, majd visszasétált az
étterembe.
Sanary, a kikötő, a színes csónakok és homlokzatok, a levendulaszínű
spaletták egy egybefüggő masszává álltak össze a szemem előtt. Nem
tudom, hogy jutottam vissza a lakásunkhoz – alighanem a vak dühöm
vezette a lépteimet. Olyan szinten éreztem magamat becsapva és hülyére
véve, mint… mint… Még előző évben sem éreztem ehhez foghatót, amikor
Nóri merő féltékenységből beárult Ákosnál. Miért csinálta ezt Marcel?
Hogy jutott eszébe összefektetni a volt barátnőjével? Illetve nem is
barátnőjével… Hanem a szerelmével. Nem valami futó kalandról van szó,
akit egyszer megkettyintett, és többé nem is emlékezett rá. Hanem az
egyetlen komoly kapcsolatáról, a nőről, akit még Élodie szerint is szeretett.
Nem értettem, mi jó volt neki ebben? Talán jópofa viccnek szánta? Vagy
mulattatta a gondolat, hogy valamiféle háremet épít belőlünk? Na, és
Bénédicte? Neki miféle perverz öröme volt abban, hogy rányomuljon az
exe jelenlegi szerelmére? Talán valamiféle egoharcról vagy elégtételről volt
szó, vagy így akart visszajutni Marcel ágyába, akit azóta is szeretett, de
legalábbis kívánt, hogy szakítottak? Könnyedség és lázadás ide vagy oda,
ez nekem sok volt. És főleg azért, mert megalázva éreztem magam.
Megalázva a tény által, hogy azok ketten tudtak valamit, amit én nem
tudtam, pedig jogom lett volna hozzá. Mintha ők, a két régi szerető, akik
egymás minden rezdülését, gondolatát és porcikáját ismerték már, akkor
este összekacsintottak volna a hátam mögött, mondván: „Gyere,
szórakozzunk el ezzel a naiv kislánnyal!”.

Mikor a ház elé értem, láttam, hogy Marcel nincs a tetoválószalonban,

úgyhogy remegő kézzel előszedtem a kulcsomat. Sietve dobogtam fel a
lépcsőn, és jóformán bevágtam a lakásunk ajtaját.
Marcel felnézett a tál zabpehelyből, amit nagy léleknyugalommal
kanalazott az étkezőasztalnál.
– Lore! – mondta meglepve. – Hogyhogy itthon? Nem úgy volt, hogy
délután a városházán találkozunk?
Én nem teketóriáztam, nekiszegeztem a kérdést:
– Igaz, hogy te és Bénédicte jártatok?
– Tessék?
– Te és Bénédicte… Ő volt az az egyéves kapcsolatod, nem igaz?
– I… igen. De hát, chérie, ezt tudtad.
– Micsoda? Dehogy tudtam! Soha nem említette egyikőtök sem. Mégis
honnan a pokolból tudtam volna?
– Nem, nem, chérie… – mondta Marcel olyan elnézően mosolyogva,
hogy ha lett volna bicska a zsebemben, tuti kinyílik. – Én tisztán
emlékszem rá… Itt ültünk, ennél az asztalnál, amikor meséltem róla.
– Nem, ez nem igaz! Sosem mesélted.
– Jaj, chérie, dehogynem! – folytatta továbbra is olyan higgadtan
türelmes stílusban, mintha valami különösen makacs gyerekhez vagy épp
egy gyengeelméjűhöz beszélne. – Emlékszem az egészre. Úgy hat hete volt.
Te itt ültél, ahol most én, a croissant-odat vajaztad, exekről beszélgettünk.
Te arról az Ákosról, hogy hova jártatok nyaralni, és utána szóba jött
Bénédicte.
Ezt olyan magabiztossággal adta elő, hogy egy pillanatra
elbizonytalanodtam. De hiába kutattam az emlékeim között, még csak
hasonló jelenetet sem találtam. Vagyis de…, emlékszem az exes-nyaralós
beszélgetésre, de hogy ezt a Bénédicte-téma követte volna… Biztos, hogy
nem így volt. Vagy? Vagy tévedek? Ennyire szét lennék esve? Ennyire
megzavart volna a sok új inger és…
Állj!
Ezt egy kivételesen bölcs és higgadt hang mondta a fejemben, ami isten
tudja, honnan és milyen mélységből szólalt meg bennem, mindenesetre
örökre hálás leszek a felbukkanásának.
Pontosan tudod, amit tudsz. Ne hagyd, hogy összezavarjon.
Újra lepergettem magam előtt a jelenetet, majd Marcelre néztem, és
olyan határozott hangon, amit azóta és azelőtt se hallottam magamtól, azt
mondtam neki:
– Marcel. Ilyen nem volt. És nem fogod nekem bemesélni az
ellenkezőjét, akármiért is akarod elhitetni velem. Érted? Nem fog menni.
Úgyhogy magyarázatot várok.
Marcel hosszan nézett, némán, összehúzott szemöldökkel, mintha csak
méregetne rajtam valamit.
– Mégis mire kéne magyarázatot adnom?
– Hogy miért nem árultad el, hogy Bénédicte az exed?
Nem felelt. És tudtam, hogy miért hallgat. Mert látta rajtam, ha kitart a
meséje mellett, azzal semmit nem ér el nálam, ha viszont mentegetőzni
kezd, akkor bevallja, hogy az előbb hazudni próbált. De én eltökéltem, hogy
megtöröm a makacs hallgatását.
– Még egyszer kérdezem, miért nem szóltál róla? Legalább azelőtt, hogy
mindkettőnket az ágyadba vittél volna?
– Hohó! – emelte fel a kezét, és látszott rajta, örül, hogy végre kikérhet
magának valamit. – Hogy én vittelek titeket az ágyamba? Nem inkább ti
engem?
– Hogy mi van?
– Ja, igen, tök fölösleges úgy csinálnod, mintha nem te izgultál volna rá
Bénédicte-re. Ha utólag megbántad, és a konformista jókislány éned
bűntudatot érez emiatt, az nem az én saram.
Mindezt olyan megvetően és egyszerűen szúrta oda, hogy még a
haragomon keresztül is éreztem a döfését.
– Ez igazságtalan! Fogalmad sem lehet arról, mit érzek!
– Szerintem meg van! Apuci kicsi lánya szégyelli magát, amiért egy
kicsit kirúgott a hámból, és most másokra akarja kenni, hogy megrontották
őt. Szegény, kicsi, ártatlan Lore…
 – Aljas vagy! – vetettem oda. – Nem vagyok sem konformista, sem apuci
kislánya, és a francba is, semmi szégyenérzet nem volt bennem, amíg rá
nem jöttem, hogy Bénédicte az exed.
Hirtelen észrevettem, hogy seperc alatt oda jutottunk, hogy én
mentegetem magamat, így még idejében véget vetettem ennek.
– És a fenébe is! – folytattam kiabálva. – Azt ne mondd, hogy te nem
lennél ki, ha a tudtodon kívül egy olyan sráccal vontalak volna be egy édes
hármasba, akiről utólag tudod meg, hogy az exem, a barátom, sőt, a
szerelmem volt egykor, hogy együtt éltünk, és szerelmes voltam belé.
Mondd, mégis hogy a faszomba érezted volna magad akkor?
Marcel nem felelt rögtön. És komolyan nem tudom, minek köszönhetem,
hogy akkor, ott olyan világosan működtek az érzékeim vele kapcsolatban,
hogy szinte olvasni tudtam a gondolataiban. Például azt is megéreztem, épp
azon van, hogy valamiképp megússza a válaszadást. Talált is rá egy módot:
– Miből veszed, hogy szerelmes voltam belé? – kérdezte.
– Élodie-tól.
– Ugyan! – legyintett. – Ő sem tud mindent, még ha azt is hiszi magáról.
– Most meg miért beszélsz így róla?
– Nem beszélek sehogy, de nem kellene beleártania magát a dolgainkba.
Miért kellett elpletykálnia a Bénédicte dolgot? Semmi szükség nem lett
volna rá, hogy tudj róla… – Elharapta a mondatot.
– Ó, szóval már te sem tagadod, hogy te sosem említetted?
Marcel szeme elsötétült.
– Én ilyet nem mondtam.
– De igen! Épp most! Azt mondtad, semmi szükség nem lett volna rá,
hogy tudjak róla, ergo te is tudod, hogy eddig nem tudtam…
Megnyúlt arccal nézett rám.
– Nekem ebből elegem van – jelentette ki végül, és elindult a kijárat felé.
Én azonban útját álltam.
– Nem mész sehova! Most nem! Most nem fogsz itt hagyni.
Egy darabig villogó szemmel méregetett, de olyan közelről, hogy
éreztem az arcomon a szuszogását. Vagy inkább fújtatását.
– Jó! – vetette oda dühösen, és felkapta az étkezőasztal mellől az egyik
széket. Odavágta elém, és leült rá: – Akkor mondd! Mit akarsz még tőlem?
– Miért nem mondtad időben, hogy Bénédict az exed?
– Előbb, kérlek, te mondd meg, miért változtatott volna ez bármin is?
Akkor nem mentél volna bele?
 – Nem tudom! Lehet, hogy nem, lehet, hogy igen…
– Akkor pláne nem értem, miért olyan fontos ez!
– Mert nekem jogom lett volna ebben a kérdésben dönteni! Jogom lett
volna tudni, hogy szerettétek egymást, mielőtt belemegyek ebbe az
egészbe! És nem hiszem el, nem akarom elhinni, hogy ezt te képtelen vagy
megérteni, hogy hasonló helyzetben te nem akartad volna tudni!
Egyszerűen nem értem, hogy nem vagy képes felfogni, miért fáj ez az
egész, és miért érzem magam becsapva. Hogy lehet ez, Marcel? Mi a baj
veled?
Marcel nem felelhetett, mert megcsörrent a telefonom. Amit egyedül
azért vettem fel abban a helyzetben, mert Isabel hívott.
– Hahó, művésznő! – szólt bele az ismerősen kedves hang. – Na, merre
vagy? Mi, képzeld el, itt vagyunk Alphonse-zal a városházán. Tudjuk,
korán van még, de arra gondoltunk…
– Várjatok. Én még itthon vagyok. Találkozzunk a kikötőben! Van ott
egy szobor egy szökőkúttal.
– Öhm, oké…, odamegyünk. De, Lore, minden oké?
– Igen, igen, minden. Csak gyertek oda, oké? Én is indulok.
– Nem hagyhatsz most itt! – pattant fel a székről Marcel, mikor leraktam
a telefont.
– Az előbb még te akartál faképnél hagyni.
– De, Lore, ezt meg kell beszélnünk – folytatta, és nem tudtam eldönteni,
hogy a hangja dühös vagy inkább esdeklő.
– De én most nem akarok erről tovább beszélni! Sőt, most látni sem
akarlak!
Azzal hátat fordítottam neki, és kiviharzottam az ajtón.
– Lore! – hallottam még a kiabálását a lépcsőházban. – Nem teheted ezt,
hallod? Ha most elmész, nagyon megbánod! Komolyan, nem állok jót
magamért! Velem nem…
Nem figyeltem rá. Csak kirontottam az utcára, a verőfényes nyári
napsütésbe és tengerillatba, ami olyan éles kontrasztban állt a mellkasomra
telepedett szorítással.

– A szemétláda! – dohogott Isabel.

– Nem semmi történet – forgatta a szemét Alphonse. – Pedig milyen
remek fickónak tűnt.
 Pártfogóimmal egy eldugott kis utcában ültünk be egy kávézóba. Én úgy
szorongattam Isabel kezét – akinek szó szerint a nyakába borultam, amikor
megláttam –, mintha egy fuldokló lennék, akit épp akkor húzott volna ki a
folyóból.
– De engem a legjobban az aggaszt – folytatta Isabel –, hogy ennyire
nem érti, mi a baj azzal, amit tett, és hogy miért érzed, amit érzel. Meg a
többi dolog… Nem is tudom… Ahogy elrohant azzal a motorral, amikor
összevesztetek…
– Azt elmagyarázta, miért volt – szipogtam, pedig magam sem értettem,
miért védem. – Ott fönt, a kápolnában… Hogy az anyja…
– Tudom, tudom – mondta Isabel. – De akkor is, itt valami nem kóser.
– Annyira tanácstalan vagyok – bukott ki belőlem, pár könnycseppel
kísérve. – Én… szeretem őt, de ez… Soha többé nem tudok megbízni
benne. Legalábbis most úgy érzem.
Láttam, hogy Isabel és a nagybátyja gondterhelten összenéznek.
– Én nem tudom, mit csináljak – ismételtem meg könyörgő hangon,
mintha csak tőlük várnám a megoldást.
Alphonse végül átnyúlt az asztal felett, és megfogta a kezem.
– Kedvesem, majd én megmondom, mi legyen. Most iszol szépen egy
konyakot, aztán átöltözöl, majd elmegyünk a városházára. Ez a te napod is,
sokat dolgoztál érte. Odamész, végigcsinálod, beszélgetsz az emberekkel,
élvezed, amennyire tudod, meglesz az interjú is, aztán majd eldöntjük,
pontosabban eldöntöd a többit… Addigra, meglátod, tisztábban fogod
érzékelni a dolgokat.
Így is lett. Felhajtottam a konyakot, a kávézó mosdójában pedig átvettem
a kis fekete koktélruhát, amit azóta is a vászontáskában cipeltem. Isabel
pedig segített némi alapozó és púder segítségével eltüntetni a sírás nyomait.
Marcel nem jött a megnyitóra, de nem is lepődtem meg, hogy a tüntető
(vagy inkább büntető?) távollétet és a duzzogást választja. Bénédicte
azonban eljött, de előle kitértem. Továbbra sem tudtam, neki miféle szerepe
van az egészben, és nem is akartam akkor és ott ezen gondolkodni. De
minden igyekezetem ellenére sem sikerült igazán jelen lennem:
figyelmetlen voltam, az emberek kérdéseire szórakozottan felelgettem, és
alig vártam, hogy az egésznek vége legyen. Mintha éreztem volna, hogy
egy nagyobb, erőt próbálóbb ütközetre kell spórolnom az energiáimat.
Alphonse végül olyan este kilenc felé köszönt el. Időben vissza akart érni
Aixbe, ugyanis, ahogy mondta, valami „őrült műgyűjtő hajnal kilencre”
jelentkezett be hozzá. Isabelt nem akarta elrabolni, így ő maradt, velem
pedig megígértette, hogy másnap délután átmegyek hozzájuk, hogy
alaposabban is átbeszélhessük ezt a Marcel-ügyet. Megköszöntem a
támogatást és a meghívást, és őszintén hálás voltam azért, hogy még az
otthonomtól távol is gondoskodott az élet valami menedékről, ahol kissé
rendezhetem zilált soraimat. És Isabel társaságáért is hálás voltam. Még az
igen szétszórtra sikerült interjúmat is végigasszisztálta velem, majd az este
végén haza is kísért.
– Hős vagy – mondta, és átölelt, míg az elcsendesedett kis utcákon
sétáltunk.
– Áh! – vontam meg a vállam. – Totál elcsesztem az egészet. Szerintem
két értelmes mondatot nem tudtam ma kinyögni.
– Én nem így éreztem. Na de… Mit fogsz akkor csinálni? Úgy értem,
Marcellel?
– Nem tudom… Gondolom, megpróbálom vele átbeszélni a dolgot. Újra
meg újra, amíg meg nem érti, mivel okozott fájdalmat, de…
– De?
– De nincs ehhez kedvem. Éppen ez az, ami a legkevésbé hiányzik a régi
kapcsolataimból. Ezek az állandó harcok a saját igazunkért. Illetve nem,
nem is igazunkért… Hanem az érzelmeink és az igényeink elismeréséért.
Az érzelmi jussunkért, ha úgy tetszik. Pláne, hogy ezek a viták egy kis
empátiával elkerülhetőek lennének. Ha nem mindent a saját sérüléseinken
át közelítenénk meg.
– És Marcel képes erre?
– Most épp nem érzem úgy.
– Hát, én sem. És azt sem, hogy valaha is képes lesz erre.
Megtorpantam az utca közepén.
– Akkor ez azt jelenti, hogy szakítanom kell vele? – kérdeztem elfúló
hangon, mert a sírás megint kerülgetni kezdett, de még így is éreztem,
mennyire gyerekes ez a kérdés.
– Jaj, édesem! – nevetett Isabel szomorúan. – Nincs olyan, hogy kell…
Ha boldog vagy vele, és úgy érzed, van jövőtök… Csak ez számít. Csak
épp…
– Igen?
– Csak épp, amikor az utóbbi hetekben leveleztünk vagy beszéltünk
Marcelről és az itteni életedről, azt éreztem, hogy határozott vagy. De most,
ahogy látlak… Szóval azt érzem, hogy Indiában, annak ellenére, hogy
ezerszer zavartabb voltál, sokkal inkább a helyeden voltál, mint most.
– Szóval szerinted nekem a zavarodottság az alapállapotom?
– Jaj, nem! Csak lehet, hogy amit most csinálsz, vagy amit most akarsz,
azt nem a jó okból vagy a jó módon akarod, vagy csinálod.
– És akkor most mitévő legyek?
– Szerintem várj. És figyeld meg, hogy érzed magad Marcel mellett.
Vagy épp itt. Boldoggá tesz-e az életed, vagy csak nagyon szeretnéd, ha
azzá tenne.
Egy darabig némán sétáltunk, és én közben Isabel szavain gondolkoztam.
Lehet, hogy igaza van? Lehet, hogy én csak nagyon akarom, hogy ez az
egész működjön, miközben… De annyi örömet éltem át Marcel mellett, és
azóta, hogy itt vagyok!
– És mennyi fájdalmat – mondta Isabel, akivel megosztottam a
gondolataimat. – De mintha ezekről nem akarnál tudomást venni, és ez
gond. Szóval, szerintem figyeld magad, a gondolataidat és az érzéseidet…
Fogadjunk, hogy ezer éve nem meditáltál?
– Nem – ráztam meg a fejem bűnbánóan. – És Noémi doktornőt meg a
terápiát is elengedtem.
– Akkor hozd vissza őket az életedbe. Ha úgy érzed, jót tettek neked. De
most a legjobb lenne, ha először is aludnál egy nagyot.
– Az lesz. Ha Marcel itthon is van, nem fogok vele újabb vitába
bonyolódni.
– Helyes – mondta Isabel, miközben megérkeztünk a házunk elé.
Elbúcsúztunk. Én megöleltem, ő pedig megígértette velem, hogy másnap
meglátogatom őket Aixben. Majd elment, hogy összeszedje a hétvégére
bérelt autóját, amit a városháza környékén hagyott.
Szorongva néztem fel az ablakunkra. Úgy tűnt, sötét van a lakásban.
Hogy azért, mert Marcel aludt, vagy mert nem volt otthon, nem tudhattam.
Kellemetlen érzésekkel baktattam föl a lépcsőn, és mire benyitottam a
lakásba, már a torkomba is gombóc kezdett nőni. Amikor felkapcsoltam a
villanyt, azonnal nyugtáztam, hogy Marcel nincs odahaza, de azt is
megéreztem, hogy valami nincs rendben. Amint beljebb léptem, azt is
megláttam, mi az: Luna macska ott feküdt a konyha közepén elnyúlva, de
volt ebben az elnyúlásban valami, amiből rögtön tudtam, hogy nem
alszik… A következő pillanatban pedig felsikítottam, mert megláttam a
konyhapult oldalában a felborult egérirtós dobozt, amiből a padlóra
szóródott a mérgező, fehér por.
 KILENC

Béatrice

Egy órával azután, hogy beestünk La Ciotat állatkórházának ajtaján, még

mindig nem tudtuk, mi van Lunával. Mindenesetre a legnagyobb
szerencsénk talán az volt, hogy Isabel kocsit bérelt a hétvégére, akit azonnal
felhívtam, amikor megtaláltam a macskát. Így átszáguldhattunk a szomszéd
városba, miután a helyi állatorvos – aki nem tartott ügyeletet – nem vette fel
a telefont. Így kötöttünk ki a dokinál, aki korábban nem vette komolyan
Luna gyomorrontását. Zokogva magyaráztam, mi történt, és amikor végre
rájött, hogy ezúttal nem túlreagálásról van szó, azonnal elvitte a macskát
egy gyomormosásra – de hogy sikerült-e megmenteni, azt nem tudtuk. Így
csak ültem, szorongatva Isabel kezét, de a mindkettőnket égető kérdést
egyikünk sem merte feltenni.
Végül nagy sokára csak kinyílt az ajtó.
– A cica rendbe jön – mondta Béatrice Lalanne, mert hát, naná, hogy ő
volt aznap este az ügyeletes asszisztens. – Szerencsére csak kevés méreg
jutott a szervezetébe, sikerült a gyomrát is időben kimosni. De ha tíz
perccel később érkeznek…
Én megráztam a fejem és Isabelhez bújtam, mert nem akartam hallani a
folytatást.
– Jól van, drága, nyugodj meg! – simogatta a hátam. – Hallottad, rendbe
jön. Nem is marad semmilyen… következménye? – fordult Béatrice-hez.
– Nem, nem! Semmi ilyesmire nem számítunk. Már egyébként
ébredezik. A doktor úr hamarosan hozza is, csak megvárja, hogy
lecsöpögjön az inzulin. De a következő huszonnégy órára még itt tartanánk.
Hanem jó lenne, ha ez nem ismétlődne meg. Tudják, hogy jutott a cica
méreghez?
Én kibontakoztam Isabel öleléséből. Az asszisztens kíváncsian nézett
ránk.
 – Hát… – böktem ki végül. – Attól tartok, a maga bátyja mérgezte meg.
Marcel.

***

– Ne higgye, hogy nem sajnálom Marcelt – mondta Béatrice, akivel már

egy órája kuporogtunk az utcai padon, a rendelő előtt. – És azt se, hogy egy
mániákus hazudozónak akarom beállítani. Szerintem ő tényleg elhiszi
azokat a dolgokat, amiket mondott.
Sok mindent elmesélt ugyanis a saját életéről és Marcelről is, és az ő
szemszögéből nézve egy egészen másféle történet kerekedett ki a már
ismertből – főleg a gyerekkorukat illetően. És főleg Marcel apjáról és
nevelőapjáról. Béatrice elmondta, hogy az anyja első férje közel sem volt az
a szent, akinek Marcel beállította. Alkoholista volt és durva, felelőtlen alak.
Az anyja egy idő után megelégelte azt, ahogy vele bánt, Toulouse-ból La
Ciotat-ba költözött, és távoltartási végzést kért a férfi ellen – ezt még
Béatrice is őrizte, és készséggel felajánlotta, hogy meg is mutatja. Ezért
sem kételkedtem a szavaiban. Akkor sem, amikor a saját apjáról mesélt.
Egy kedves, kissé határozatlan, de jólelkű fickóról, akit kilencéves korában
vesztett el. Azt mondta, az sem igaz, hogy Marcel miattuk kellett hogy
dolgozzon a művészeti iskola mellett.
– Egy fillért sem adott haza abból, amit keresett – jegyezte meg inkább
tárgyilagosan, mint indulatosan. – De tény, azért kellett dolgoznia, mert
anyám nem tudta finanszírozni a második iskoláját. Amije volt, azt arra
szánta, hogy én állatorvosira mehessek. Marcel is kapott persze egy
nagyobb összeget, amikor elkezdte a mérnöki kart. De nagyon hamar
elszórta. És anyám nem számított rá, hogy egy újabb iskolát kell majd
kipengetnie. Ugyan mit kellett volna tennie? Odaadni a bátyámnak, amit az
én tandíjamra szánt, én meg boldoguljak, ahogy tudok? Hát…, Marcel
szerint valószínűleg igen.
Ahogy hallgattam Béatrice-t, egyre több és több, addig nyugtalanító érzés
gyökerét találtam meg. De sok megválaszolatlan kérdés is felmerült
bennem.
– Na és a művészeti suli? – tettem fel az egyiket. – Onnan végül is miért
bukott ki? Nekem azt mondta, a kettő együtt, a tanulás és a meló túl sok
volt neki.
 Béatrice vállat vont.
– Lehetséges, hogy sok volt, de… Szerintem, ha csak a tanulmányaira
kell koncentrálnia, akkor sem lett volna más vége a sztorinak. Marcel
zseniális. Tényleg az. És tehetséges. De egyszerűen hiányzik belőle az a…,
nem tudom…, erő, gerinc vagy lendület… Összeszedettség, kitartás, ami
ahhoz kellett volna, hogy meg is valósíthasson valamit abból a rengeteg
szép tervből, amit világéletében dédelgetett. Nem akarom azt mondani,
hogy lusta volt vagy felelőtlen, mert ezek elnagyolt kifejezések. Ha rákapott
egy témára, hetekig, hónapokig bújta a szakirodalmat. Könyveket,
albumokat, amit csak a helyi könyvtárban, majd a neten összeszedett róla.
Tehát nem lusta volt. Egyszerűen csak elveszett. Képtelen volt valamiért ezt
a zsenialitást és tehetséget lehozni a fellegekből ide, a földre.
– Azt hiszem – vetettem közbe –, erre mondják, hogy nem tudott
manifesztálódni.
– Igen, ez jó kifejezés rá. És azt hiszem, ezért rettenetesen szégyelli
magát. És ettől az érzéstől csak akkor tud megszabadulni, ha másokat
megnyomorít maga körül.
Ezután megint hallgattunk.
– Tudja, amikor elmondtam neki – folytattam –, hogy találkoztam
magával, iszonyatosan kiakadt.
– Nem csodálom. Valószínűleg megrettent, hogy az a gondosan felépített
kép, amit saját magáról kialakított, összeomlik. Önmaga és a maga számára
is.
– Aztán másnap elmesélt egy történetet… Ott, La Bausset-nél, a
kápolnában.
Azzal előadtam Marcel verzióját arról a napról, amikor az anyjával
felvitték oda azt az ex voto képet.
– Vagy ezt is csak kitalálta? – kérdeztem.
– Ez tényleg így volt – sóhajtott Béatrice. – Így történt… De anyám nem
akart ártani ezzel. És meg kell hagyni, Marcel tényleg kihúzta akkor a
gyufát.
Szó szerint. Marcel kis híján rájuk gyújtotta a házat, annyira nehezen
viselte, hogy az anyja a beteg húgával foglalkozik, és nem vele. Az anyja
azután vitte fel a kápolnába, hogy többedik felszólítás ellenére sem volt
hajlandó letenni azt a doboz gyufát, amivel játszott. Pedig tudta, micsoda
kárt okozhat vele, mert az iskolából egyszer már hazazavarták: ott az egyik
bokrot lobbantotta lángra az udvaron.
 – Anyánk mélyen vallásos asszony volt – magyarázta Béatrice. – Azt
hitte, az a hely majd jó hatással lesz rá. Nem gondolta, hogy ilyen sebet…
Mindegy! Nem mentegetni akartam anyánkat, ő sem volt szent. Csak tette,
amit tudott.
– És az is igaz, hogy verte?
– Eljárt néha a keze… Mármint főleg Marcelen. De tudja, azért neki sem
volt könnyű. Marcel kemény és makacs gyerek volt, és… Hát, ha ott áll
magával szemben egy benga kamasz fiú, akivel nem tud mit kezdeni, akkor
van, hogy nem marad más, mint… Látja, megint ezt csinálom. Megint
mentegetem anyámat. Pedig, tudja, megfogadtam, hogy ha anya leszek, én
sosem mentegetem magam azzal a közhellyel, hogy én csak a legjobbat
akartam. Ez nem lehet mentség mindenre. Anyánk esetében mégsem tudok
mást mondani. Csak hogy ő a legjobbat akarta…
– De úgy látszik, Marcelnek másra és máshogy lett volna szüksége.
– Talán – vonta meg a vállát. – Talán, ha egykének születik egy olyan
anya mellé, akinek több ideje lett volna rá. Egészen más ember lett volna.
Marcelnek figyelemre van szüksége. Nem volt ez másként gyerekkorában
sem. No meg… anyánknak is lehetett volna annyi ereje, lélekjelenléte, hogy
nem gyűlöli meg a bátyámat az első férje szemétsége miatt. De sajnos nem
így alakult.
Ez a mondat megint szöget ütött a fejembe:
– Marcel azt is mondta, hogy maga féltékeny volt rá, amiért az anyja
benne az apját látta és magában a nevelőapját.
– Ez így is volt… Mármint, hogy az anyám bennem a második, benne
meg az első férjét látta. De Marcel… Nem tudom hol, de egyszer csak
megfordította magában a narratívát. A nevelőapja, az apám, jó ember volt.
De anyám, anyánk…, ő nem tudott Marcellel mit kezdeni. Talán már a
megszületése után sem. Az igazság az…, hogy nem akarta őt. Egyszer egy
kihallgatott beszélgetésből, amit anyám a nagyanyámmal folytatott,
kihallottam, hogy anyám egyszer már el akarta hagyni Marcel apját, még a
születése előtt. De a férje akkor visszarimánkodta magát a kegyeibe, és
gyorsan teherbe is ejtette. Anyám nem akarta megtartani, de Marcel apja
kényszerítette.
– Azt sem tudom, melyiküket szánjam jobban ezért – sóhajtottam.
– És igaza van. Anyámnak sem így kellett volna bánnia Marcellel. Tudja,
nekem sem volt tökéletes anyám. Máshogy és más módon, de én is kaptam
tőle hideget is, nem csak meleget. De engem szeretett. Őt viszont nem. Ezt
ma már tudom.
– Honnan… Hogyan képes ennyire tisztán látni a múltját? – kérdeztem.
– Ó, sokévnyi munka van benne – legyintett. – No, és a férjem is
rengeteget segített. Ő egyébként is a családsegítő központnál dolgozik.
Látott sok cifra történetet. És sokra emlékeztette az én családom sztorija. Ő
vett rá, menjek el pszichológushoz, még mielőtt gyereket akartunk volna.
Nézze!
Azzal elővette a telefonját, és megmutatta a kisfia képét. Úgy ötéves
lehetett, és szakasztott úgy nézett ki, mint Marcel.
– Igen – nézett fel rám. – Én is észrevettem. Tudja, ő anyánkra ütött,
alighanem ezért… De én nem bánom. Tudja, Marcel nem rossz ember. Csak
rosszul szerették. Ezért lett ennyire kegyetlenül kisajátító. És féltékeny.
Nem tudom…, talán maga is észrevette. Hogy ingerült lesz, ha másokkal is
barátkozik. Ha olyasmiben van sikere, amiben neki nincs, vagy ha
egyáltalán sikere van. Vagy épp csak nem ő van a középpontjában az
életnek. Ha megsértik az önérzetét. Ismerem jól ezeket a sztorikat. Hajdan,
amikor még otthon éltünk, hallottam a barátnőitől. Azt hittem,
megváltozott… De hogy miért is? Szóval nála ezek a dolgok kiverik a
biztosítékot. Mind arra emlékeztetik, pontosabban azt az érzést keltik
benne, hogy ő nem elég jó. És ilyenkor bosszút áll.
– Akkor… maga szerint szándékosan hagyta elöl vagy tette ki oda a
mérget? Vagy épp ő szórta ki?
– Szinte biztos vagyok benne – sóhajtotta. – Sajnálom.
A kezembe temettem az arcomat, és a térdemre hajtottam a fejemet. Mert
felidéződött bennem az a sok apróság. Az a rengeteg kis tüske, aminek a
szúrását észre sem vettem, vagy nem akartam észrevenni, és csak hagytam
begyulladni és betokosodni. Az a furcsa szemrehányás, amivel Ákosról
faggatott. Az, ahogyan kiakadt Marionra, miután hosszú hetekig cipelte a
sértettségét amiatt a megjegyzés miatt… Ahogy megsértődött, amiért
nekem előbb lett kiállításom a városban, mint neki… Ahogy megbüntetett
azzal az eltűnéssel, amikor a magyarokkal akartam találkozni. Mert az is
erről szólt: nem csak a húga miatt akadt ki, azzal is volt baja, hogy az ő
körén kívül keresem a barátokat. Még a munkát is azért erőltette Élodie-
éknál, hogy ne… Áh, mindegy! A lényeg, hogy szép lassan elhittem, hogy
az életem semmit nem ér nélküle. És nem vettem észre, hogy apránként
mennyi kis szabályt fogadtam el azért cserébe, hogy ne hagyjon el. Hogy
nem barátkozom másokkal, hogy nem beszélünk a húgáról… És mennyi
szorongást viseltem el… Borzasztó és fájdalmas volt végignéznem, ahogy a
tisztánlátásomat heteken, sőt hónapokon át elhomályosító köd felszállni
kezdett. És hiába tapogatóztam, hiába kerestem önmagamat, ezekben a
hetekben ugyanúgy nem éreztem magam, az akaratomat és a saját életem
fölötti hatalmat, mint a Bence látogatását megelőző években vagy épp
évtizedekben.
– Ó, istenem! – nyögtem magyarul. – Istenem, hogy lehettem ennyire
balfasz? Hogy néztem ezt így be?
Újra felemeltem a fejem. Béatrice várakozva pillantott rám.
– Hogy lehettem ekkora balek? – ismételtem meg költői kérdésemet
franciául. – Tudja…, lassan egy éve már, de egyszer azt mondtam a volt
vőlegényemnek, hogy azért szakítottam vele, mert mellette folyamatosan
féltem. Féltem, hogy valamit rosszul csinálok, hogy a következő pillanatban
meg leszek fenyítve vagy alázva… És erre, basszus! Azt hittem…, tudok
már annyit az emberekről, az emberi pszichéről… Hogy ismerem magamat
annyira, hogy tudjam, milyen csapdákat kell elkerülnöm… Erre
belesétáltam ugyanabba! Ugyanabba, csak most egy kettő pont nullás
szadistával… Hova… Hol volt az eszem, hol voltam én, hogy veszíthettem
ennyire saját magam szem elől, hogy nem vettem észre, hogy szenvedek?
Béatrice szánakozva nézett rám.
– Ne magát okolja. Marcel elbűvölő tud lenni. Főleg azokkal, akiket nem
enged egy bizonyos szintnél közelebb. Az úgynevezett barátaival, például.
Szerintem, ha jobban megnézi a kapcsolatait, rájön, hogy azok igazából
felületesek…
– Kivéve Bénédicte-tel – szipogtam. – Na, vele tényleg jól kijönnek.
Nem is csoda! Ugyanolyan pszichopata mind a kettő.
– Azt nem tudom, őt nem ismerem. De a pszichopaták a legelbűvölőbb
emberek, ha azok akarnak lenni. No, persze nem mondom, hogy Marcel az.
Nincs jogom diagnosztizálni. De tény, hogy van benne valami… Neki
muszáj lepleznie a valódi énjét. A fájdalmát, a féltékenységét és a szörnyű
félelmet attól, hogy mi lesz, ha magára marad a saját gondolataival. Sőt,
profi módon kell lepleznie. Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy
szeressék. Neki is. Ez tart minket életben, és ez alól ő sem kivétel. De
ahhoz, hogy ezt megkapja, a színlelés mesterévé kellett válnia. Ne legyen
hát dühös magára! És azért se, hogy szereti. Mert látom magán, hogy
szereti. Marcel sérült lelke egyszerűen arra ösztönzi az embert, hogy
szeresse és meg akarja gyógyítani. Ezt a csapdát lehetetlen elkerülni. Csak
tudni kell belőle kimászni.
Ránéztem, és halványan elmosolyodtam. Tudtam, hogy igaza van, de ez
egyelőre kevés vigaszt nyújtott. Aztán még hozzátette:
– A tragédia itt az, hogy Marcel valahol szeretnivaló… Csak épp nem
lehet szeretni.

– És ez így van… – zártam az Alphonse-nak és Isabelnek szánt

beszámolómat. – Tényleg szerethető, de nem lehet szeretni.
Másnap kora délután ültünk össze Alphonse zsúfolt ebédlőasztala körül.
Isabel ragaszkodott hozzá, hogy magával hozzon Aixbe. Arról hallani sem
akart, hogy a potenciálisan macskagyilkos Marcellel egy fedél alatt
hagyjon, akár csak egy éjszakára is. Neki egyébként is meg volt róla a maga
véleménye.
– Azért légy óvatos, ne ess túlzásba a szánakozással! – mondta. – Annak
a férfinak súlyos személyiségfejlődési parái vannak.
– Igen, tudom. De lássuk be, tényleg nem tehet arról, hogy ilyen lett.
– Egy bizonyos szintig – javított ki. – Nézd, ezt megmondta Béatrice is.
Az anyjuk, noha egy pontig áldozat volt, attól még megvan a maga
felelőssége. Mindenkinek vannak csomagjai, de azok nem azért vannak,
hogy egy életen át cipeljük, és pláne nem arra, hogy mások hátára pakoljuk.
Felhorkantam.
– Kezd a tököm is tele lenni a csomagokkal meg a poggyászokkal!
– Kedvesem! – fogta meg ekkor a kezem Alphonse. – Ez talán azt jelenti,
hogy szeretnél neki megbocsátani? És vele maradni?
– Nem! – ráztam meg a fejem.
De aligha festhettem határozottnak, mert Alphonse és Isabel továbbra is
aggódva néztek rám.
– Nem, tényleg nem – ismételtem meg.
– Akkor jó! – szusszant nagyot Isabel. – Azért ne feledd, hogy meg
akarta mérgezni a macskádat. És, Lore, tudod, hogy nem vagyok ítélkező
típus, és talán csak azért vagyok ilyen pipa, mert téged bántott, és a
sérülékenységedet használta ki, de… Ez akkor is egy bazi nagy STOP tábla!
Itt most ne akarj megmentő angyalt játszani!
– Eszemben sincs, ne aggódj! – mondtam. – Tudom, hogy mi, nők
hajlamosak vagyunk erre, de…
 – Nem is kicsit. Tudod, hogy miért lett például szerintem akkora sláger a
Szürke ötven árnyalata?
– Na?
– Nem a szex meg a fétisek, meg a bédéesem dolog miatt. Hanem mert
arról szól, hogy egy cuki, jólelkű, átlagos lány megmenti a rosszfiút…
Méghozzá önmagától.
– Ó, igen! – csapta össze a kezét Alphonse. – Igazi pszichokulturális
toposz!
– Ne aggódjatok! – bizonygattam immár egyre fáradtabban. – Én nem
fogok… Jó, nem akarok hazudni sem. Nem mondom azt, hogy a Marcel
iránti érzéseim egy csapásra elmúltak. De azt is tudom, hogy ezek nem az
én érzéseim. Sokkal inkább csak… olyan, mint valami drogos függés. De
szerencsére már látom a kettő közti különbséget, és azt is, hogy csapdába
estem. Vele, nála, ebben a kapcsolatban. Nem vagyok hülye, hogy ezek után
tovább csücsüljek a csapdám alján ahelyett, hogy kimásznék.
– Helyes – mondta Alphonse.
– Akkor holnap – vette át a szót Isabel. – Együtt átmegyünk Marcelhez,
elhozzuk a cuccaid, és visszahozlak ide. A többit kitaláljuk akkor.
– És Luna?
– Útközben felkapjuk a kórházban. Alphonse úgyis imádja a macskákat.
– Hogy? – nyílt nagyra a szemem. – Én azt hittem, allergiás rá.
– Mi, hogy Alphonse? – nevetett Isabel. – Dehogyis!
– Jó, jó, lebuktam! – tette fel a kezét a nagybácsi. – Azért mondtam, hogy
ide nem hozhatod, mert arra apelláltam, akkor Marcel hosszabb időre
meghív magához. És így is lett. Mit is mondhatnék…? Csak a legjobbat
akartam, és…
Erről lett volna mit mondanom Alphonse-nak, csakhogy akadt egy másik,
sürgősebb elintéznivalóm.
Alphonse szabadkozását ugyanis félbeszakította a mobilom csörgése.
Egy ismeretlen francia számról kerestek.
– Halló? – szóltam bele a telefonba.
– Halló! – hangzott a túloldalon egy kellemes női hang. – Itt Catherine
Malmaison beszél. Úgy tudom, keresett engem.
 TÍZ

Catherine

Catherine-nel egy, a galériájához közeli kávézó teraszán beszéltük meg a

találkozót. Egy darabig távolabbról, egy platánfa takarásából figyeltem. Őt,
Catherine-t, akit nem volt nehéz beazonosítani: rajta kívül csak egy fiatal nő
és két párocska iszogatta a teraszon a kávéját.
Catherine ápolt, hetven év körüli nő volt, de nem hasonlított sem az
ondolált, konzervatív „úrhölgyszerű” Viola mamára, és nem volt olyan
lázadó öreglány sem, mint Emma. Viszont mérhetetlenül franciás volt
Catherine Deneuve-szerű frizurájával és a kifinomult ízlésével: egyszerű
szürke ingruhát viselt, és hozzá markáns, egzotikus ékszereket. Míg
várakozott, a határidőnaplóját lapozgatta, és mozdulataira össze-
összekoccantak vaskos fa karperecei. Összességében, ahogy megláttam,
arra gondoltam, milyen szerencsés dolog lehet az unokahúgának lenni.
Végül összeszedtem a bátorságomat, és odaléptem hozzá.
Felnézett a határidőnaplójából, és nyájasan rám mosolygott.
– Á, jó napot! – állt fel, hogy kezet nyújtson. – Bizonyára ön…
– Laura – feleltem zavartan. – Vagy Lore. És nagyon köszönöm, hogy
szakít rám időt.
– Meg kell mondjam, nagyon titokzatosnak tűnt a telefonban – foglalt
újra helyet, és a vele szemközti székre mutatott. – És Marie is azt mondta, a
hölgy, aki otthagyta a számát, igen zaklatott volt, amikor keresett. Kíváncsi
lettem. De remélem, nem valami rossz hírről van szó…
– Jaj, nem, a világért sem! – siettem megnyugtatni, miközben én is
leültem. – Tudja…
Ezen a ponton zavartan felnevettem. Annyira jó volt ott ülni végre
Catherine Malmaisonnal szemben, látni őt, hallani őt, és… A
legszívesebben megöleltem volna.
 – Igen? – nézett rám érdeklődve. – Egyébként ne haragudjon, de ön
magyar?
– Igen… Igen, az vagyok.
– Sejtettem. De itt él, igaz?
– Már igen. Illetve még igen. Tudja, ez sem éppen egyszerű. De igen,
jelenleg Sanary-sur-Merben élek.
– Ó, csodálatos az a hely! Tudja, a családomnak volt ott egy nyaralója.
Sokat jártam le a tengerhez, még pár évvel ezelőtt is.
– Igen, tudom…, és részben ezért vagyok itt. De talán egyszerűbb, ha
mutatom.
Azzal elővettem a táskámból az Ábrahámhegyen talált fotókat, és
átadtam őket Catherine-nek. Az a kép volt felül, amely Jean-Philippe
Giroud-t ábrázolta az őrtoronyban.
– Nahát! – csodálkozott el. – Jean-Philippe! A testvérem. Sosem láttam
róla ezt a képet.
A következő anyámat ábrázolta a téren, ahol Marcellel laktunk, de
amikor Catherine meglátta a fotót, lehervadt arcáról a mosoly.
– Anne… – mondta halkan, és tovább lapozgatta a fotókat. – Ezek is…
Akkor egyszer csak, mint aki rájött egy rejtély megfejtésére, rám emelte
világoskék szemét.
– Azt mondta, a neve Laura? Így hívták Anne kislányát is… Akit
otthagyott Budapesten.
Ahogy ezt a mondatot meghallottam, szúrni kezdett a szemem. Némán
bólintottam.
– Nahát! – ragyogott fel Catherine arca. – Ezt nem hittem volna! Hogy
Anne kislánya…!
Átnyúlt az asztal fölött, én pedig ösztönösen megszorítottam a kissé
ráncos, de ápolt és kecses kezet.
– De hát hogyan…? Hogy lehet…? Drága Anne…! Maga hasonlít rá.
– Ezt mondták mások is – vigyorogtam. – Mármint a fotók alapján. Maga
tehát jól ismerte?
– Hogy jól ismertem-e? – merengett el. – Azért azt nem mondanám…
Vagyis… Nehéz ez, mert Anne nagyon különleges személyiség volt. Egy
igazi…, nem is tudom. Olyan volt, mint egy nem e világra való mesebeli
lény. Aki egyszer látta, sose felejtette el. És a halálát sem… Rettenetes,
hogy egy ilyen kivételes nő, ilyen fiatalon…
– De ön legalább emlékszik rá. Én csak egyéves voltam, amikor elment.
 – Igen, tudom… Tudom… – Egy pillanatra zavarba jött attól, amit
mondtam. – Mindenesetre… nem mondanám én sem, hogy olyan jól
ismertem. Tudja, a fivérem, Jean-Philippe nem volt épp szociális ember.
Inkább zárkózott típus, keveset jártak társaságba.
– Különös, nem így képzeltem.
– Pedig de… – bólogatott Catherine. – Tudja, Jean-Philippe nem volt egy
könnyű eset. Felnőttként mi is nehezebben találtuk a hangot, mint mondjuk
kamaszkorunkban. De a nyarak… Mind a ketten imádtuk Sanaryt, a tengert
és a régi házunkat is. Azok a nyarak… Azokat mindig együtt töltöttük,
legalább hat hetet minden évben. Abban a három évben is, amíg az
édesanyja is velünk volt. Én leginkább akkor találkoztam vele. Na de, a
lényeg…! Hogy került maga ide? Hogy talált meg? Ne vegye zokon, tudja,
Anne nem mesélt sokat a budapesti családjáról, de azok alapján kötve
hiszem, hogy gyakori téma lett volna maguknál akár ő, akár Jean-Philippe.
– Így is volt. De nemrég a kezembe került egy napló…
Azzal mesélni kezdtem Emma naplójáról és a benne szereplő Jean-
Philippe-ről, és hogy egy véletlen folytán miként tudtuk meg, miért is
utazott Budapestre.
– Azután már gyerekjáték volt kideríteni, hogy ki is volt ő pontosan. És
hogy hol élt.
– Igen, de hozzám csak akkor költözött be, amikor már nagyon beteg
volt. Tudja, én akkor már negyven éve itt éltem, a galériámat még a
nagynénénk hagyta rám… De Jean-Philippe igazi világjáró volt. Csak az
élete végén kezdett nyugalomra vágyni. De maga…, magától nagyon
kedves, hogy most felkeresi azt a helyet, ahol…
– Nem csak erről van szó – szóltam közbe, majd nagy levegőt vettem,
hogy erőt gyűjtsek ahhoz a mondathoz, amit fejben kismilliószor
elgyakoroltam: – Azt hiszem, Jean-Philippe Giroud az apám.
Catherine arcáról akkor megint lehervadt a mosoly. Nem lett sem dühös,
sem szomorú, vagy ilyesmi, egyszerűen csak megilletődött.
– Tudja – folytattam –, akkor kezdtem gyanakodni, amikor az apám egy
nézeteltérésünk alkalmával azt mondta, hogy én nem tartozom a családhoz.
És hogy a nagyanyám szerint rossz a vérem…
Ekkor elhallgattam. Catherine ugyanis lassan ingatni kezdte a fejét, és
valami olyan tekintettel nézett rám, ami egyszerre volt kedves, együttérző,
de némiképp szánakozó is.
 – Kedves – kezdte –, félbe kell szakítsam. Sajnálom, de Jean-Philippe
nem lehet az apja… Ez teljességgel kizárt.
– Ó! – nyögtem, és mivel eszembe jutottak Bence szavai arról, hogy nem
biztos, hogy egy távoli rokonság feltétlenül repesne a felbukkanásomtól,
gyorsan hozzátettem: – Nézze, engem nem… Szóval engem nem az
anyagiak érdekelnek, vagy ilyesmi. Nem azért jöttem, mert valami
örökségben reménykedem vagy…
– Az rendben van – rázta a fejét Catherine. – Nem is erre gondoltam. De
az én fivérem nem lehet az ön apja. Neki ugyanis húszéves korában volt egy
betegsége…
És itt mondott egy szót: oreillons. Tudtam, hogy valami köze van a
fülhöz, de a kifejezést nem hallottam. Rá kellett keresnem a neten a
telefonomon. Így megtudtam, hogy Jean-Philippe-nek mumpsza volt.
– Igen, igen, az a lázas betegség – bólogatott Catherine, és a kezével
mutatta, hogy a testvérének feldagadt az arca. – És tudja, ez a felnőtteknél
jóval komolyabb, mint a gyerekeknél. Férfiaknál meddőséget is okozhat. Ez
történt Jean-Philippe-pel is. Sajnálom, kedvesem, ha elkeserítem, de Jean-
Philippe-nek nem lehetett gyereke, és nem is volt soha.
– De… de… – habogtam. – Az, amit mondtak… A nagyanyám és az
apám…
– Nem lehet, hogy csak meg akarták bántani? Illetve hát…, ha nem hisz
nekem, előkereshetem a testvérem orvosi papírjait. Biztosan megvannak
még valahol a családi iratok között.
Én csak a fejemet ráztam.
– És egyébként – folytatta Catherine –, a bátyám és az anyja tényleg
szeretők voltak akkoriban. Attól, hogy a valóság nem ez volt, a maga apja
gyanakodhatott.
– Alighanem – mondtam halkan – ez történt.
Ezután csak ültem ott, mint akit leforráztak. Annyira biztos voltam
benne… Annyira biztos voltam benne, hogy ezzel a találkozással választ
kapok az engem kínzó kérdésekre. Hogy ki vagyok, miért vagyok olyan,
amilyen vagyok, miért hoztam meg azokat a döntéseket, amiket
meghoztam… Annyira biztos voltam benne, hogy így lesz, éreztem a
zsigereimben, már azon a reggelen, amikor először indultunk Alphonse-zal,
hogy felkeressük Catherine Malmaisont. És most a válaszok úgy csúsztak ki
az ujjaim közül, akár a víz folyik keresztül a szitán…
 – Jól van, kedvesem? – kérdezte Catherine. – Nem tudom, hogy amit
mondtam, az önnek örömhír, avagy nem… De ahogy elnézem, inkább
elszomorítja.
Ekkor ugyanis egy könnycsepp is kigördült a szememből, és nagy
erőfeszítésembe került, hogy ne kezdjek megállíthatatlanul zokogni.
– Luc! – szólt akkor a pincérnek. – Legyen szíves, és hozzon egy kis…
Mit iszik, kedves? Konyak megfelel?
Én szipogva bólogattam.
Catherine, miután a pincér távozott, újra rám emelte figyelmes tekintetét.
– Az a dühítő – mondtam az orrom törölgetve –, hogy meg voltam róla
győződve, hogy… minden okkal történik.
– Ezt én is így vélem.
– És hogy annak, hogy idejöttem, oka van… De így… Most minden
értelmetlen. Idejöttem, mindent felrúgtam, csak azért, hogy
megtévesszenek, megbántsanak és…
Ekkor ránéztem Catherine-re, aki erősen koncentrált, hogy megértse, mit
akarok kinyögni.
– Tudja, én megismertem itt egy férfit… – magyaráztam meg gyorsan.
– Ó! – kerekedett el a szeme. – És ezek szerint…
– Nem lett jó vége. És így az egésznek semmi értelme sincs.
– Ezek szerint az apja… Talán nem örül annak sem, hogy megtudta,
mégiscsak az ő lánya? Ez talán nem érte meg ezt az egészet?
– Nem – vallottam be őszintén. – Az igazság az, hogy amikor felmerült
ez a lehetőség… Úgy értem Jean-Philippe-pel… Én megkönnyebbültem.
Megkönnyebbültem, mert végre megértettem, miért lógok ki a családomból,
sőt, hogy miért taszított ki a családom. Megkönnyebbültem, hogy sem a
vér, sem a genetika nem köt többé ahhoz… Ahhoz a bandához, akik máshoz
sem értenek, mint hogy hogyan öljenek meg és fojtsanak meg mindent, ami
egy kicsit is más vagy kicsit is egyedi… Ami kilóg a Birtalan-sorból.
– Istenem! – suttogta Catherine, és ekkor mintha neki kezdett volna
könny csillogni a szemében. – Maga tényleg nagyon hasonlít az
édesanyjára. Mintha csak őt hallanám… Tudja, nem beszélt gyakran a
férjéről vagy az anyósáról, de akkor… Éppen úgy szenvedett tőlük, mint
ezek szerint maga.
Erre nem tudtam, mit mondhatnék.
– Apám és nagyanyám mindig azt mondták, hogy ő egy felelőtlen és
lelketlen nő volt – feleltem végül. – Aki nem szeretett minket. Azt is csak
Emma naplójából tudtam meg, hogy mi az igazság. Már ezzel az egésszel
kapcsolatban. Hogy anyám mennyit szenvedett apám mellett, hogy apám
mennyire féltékeny volt mindarra, ami őt boldoggá tette, és hogy el akarta
tiltani a festéstől és… Szegény anyám! Ő egy igazi áldozat. Nem csoda,
hogy megszökött a maga fivérével. Legalább ez vigasztal, hogy élete utolsó
éveire megtalálta a boldogságot.
Mikor befejeztem a gondolatot, újra Catherine-re néztem. Aki ezúttal, ha
lehet, még inkább szánakozva nézett rám. Láthatta rajtam, hogy ez feltűnt,
mert egyszer csak lesütötte a pillantását, és az asztalon heverő
határidőnaplója zsinórjával kezdett játszani.
– Mi az? – kérdeztem.
– Semmi, kedvesem… Mi lenne?
– Csak úgy tűnt… Mintha meglepte volna, amit mondtam.
Ő újra rám nézett, és nagyot sóhajtott.
– Én nem… Nem nekem kéne erről beszélnem magának.
– Mégis miről? – mocorogtam nyugtalanul a székemen. – Ha tud valamit
az anyámról… Amit tudnom kellene… Ha valamit rosszul gondolok,
akkor…
– Nem volt boldog – bökte ki végül – Jean-Philippe mellett.
– Nem? – kérdeztem nagyra nyílt szemmel. – De hát én azt hittem… Itt
végre megtalálta az igazi boldogságot. A képeken…
– A képek alighanem még a kapcsolatuk legelején készültek. Amikor
Anne megérkezett ide…, még úgy tűnt, minden jól alakul. De aztán…
Sokat veszekedtek. Az igazság az, hogy hosszú távon nem igazán tudtak
szót érteni egymással. Ők ketten… Mind a ketten tüzesek voltak. Lángoltak
egymásért és az életért. A szerelem, a szenvedély, amit egymás és a
művészet iránt éreztek, persze összefűzte őket, de aztán ez a lángolás
inkább pusztító lett. Meg aztán…
Catherine itt elhallgatott.
– Folytassa, kérem…
– Nem tudom, mennyit tud Jean-Philippe gyerekkoráról…
– Valamicskét igen – feleltem, és elmeséltem mindazt, amit abból az
interjúból megismertem róla.
– Akkor azt is elképzelheti – folytatta Catherine –, hogy a gyerekkorát
nem épp a biztonság és a nyugalom jellemezte. Az övét még kevésbé, mint
az enyémet. Mikor ő kicsi volt, a világ egy veszedelmes és robbanásra kész
hely volt a szemében. És ez a világ lényegében azt a pincét jelentette, ahol a
házaspár minket és vagy öt másik zsidó gyereket bújtatott. Egy éjjel
katonák is jöttek. Hogy átkutassák a házat. A bátyám volt az egyetlen, aki
felébredt közülünk a jöttükre. A pincét felfedezték, de neki köszönhetően
időben sikerült másik búvóhelyet találnunk… Már nem is emlékszem hol.
– Megmentette magukat?
– Igen… Talán… Talán ezért is éreztem kötelességemnek, hogy
befogadjam az utolsó évekre. Pedig addigra már igazán eltávolodtunk
egymástól. Évek óta felém sem nézett, csak ha pénzre volt szüksége, aztán
egyszer csak megjelent a leleteivel, legyöngülve, teljes természetességgel
követelve a figyelmemet és az ápolást.
– Amit maga megadott neki. Nem lehetett könnyű… És nem mondom,
hogy ez szép tett volt magától, mert ez túl… sablonos lenne. De úgy érzem,
megbánta volna, ha nem így tesz.
– Én is azt hiszem. És így voltunk kvittek. Hiszen megmentette az
életem. És ezért az egészért nagy árat fizetett. Folyamatosan rettegett. Egész
életében. Számára a világ egy veszedelmes hely maradt felnőttként is, ahol
az emberek bármikor ellenségekké változhattak. Ez ellen egy módon
védekezhetett, úgy, hogy mindent folyamatos kontroll alatt tartott. Úgy
érezte, ha valamit ő irányít, akkor biztonságban lehet tőle. És különösen
igaz ez az emberekre. De a maga mamája… Nos, Anne…
– Őt nem nagyon lehetett irányítani, úgy képzelem.
– Nos, nem. És idővel a helyzet elmérgesedett köztük. A féltékenység, a
gyanakvás… Jean-Philippe egyre bizarrabbul viselkedett vele.
– Úgy érti…? – hajoltam közelebb hozzá. – Például indokolatlanul
féltékenykedett? Dühös volt, ha másokkal barátkozott? Ha nem ő volt a
világa közepe? Ha olyasmiben lelte örömét, ami nem hozzá köthető?
– Igen, pontosan úgy – sandított rám Catherine. – De ezt honnan tudja?
– Úgy látszik, ez nálunk családi vonás – feleltem, és hátradőltem a
székemben.
Catherine erre nem tudott mit felelni, ezért így folytatta.
– Ilyenkor szörnyű jelenetek zajlottak le köztük. Nem egynek voltam
fültanúja itt, azokon az együtt töltött nyarakon. Tulajdonképpen így történt
a baleset is. Összevesztek… Csúnyán. És előtte ittak, nem is keveset, sőt
Jean-Philippe szerint Anne egy üveg konyakot fel is kapott, mielőtt
kiviharzott a házból. Kocsiba ült, és elhajtott. De… Szóval, kisodródott az
útról. Közel Le Gaou szigetéhez.
Mélyeket lélegeztem, hogy meg tudjam emészteni a hallottakat.
 – Nem tudtam… Nem tudtam, hogy itt történt. Apámék, ha beszéltek is
róla, azt mondták, hogy drogos lett, és ez lett a veszte. Hogy beanyagozva
nekiment egy fának.
– Ez nem igaz – jelentette ki Catherine. – Nem drogoztak. Egyikük sem,
amennyire én tudom. De az ő fejükben alighanem így egyszerűbb volt
megemészteni a történteket. Az agy fura dolgokat tud művelni, ha a
valóságot nehéz feldolgozni…
Újra pislogtam, mert a szemem megint szúrni kezdett.
– Csak azt nem értem, hogy… Hogy lehet ez? Úgy értem, talán az sem
igaz, amit Emma az apámról írt? Hogy elnyomta őt, és féltékenykedett, és
hogy…
– De igen, ez igaz…
– Hát akkor? Miért csinált anyám ilyet? Miért szökött meg egy olyan
emberrel, aki szakasztott olyan volt, mint az, akitől menekülni akart?
Olyan esdeklően néztem rá, mintha ez a kedves arcú asszony valamiféle
orákulum lenne. Hát… Talán az is volt.
– Kedvesem… Az, hogy valamitől elmenekülünk… Még nem jelenti azt,
hogy attól meg is menekülünk.
Ahogy Catherine-t hallgattam, a fejemben megszólalt egy hang. Egy
hang, ami mellé egy folyó csörgedezése és fűszerillat társult:
„Van az úgy, hogy az ember nem tudja, mit akar, csak azt, hogy mit nem
akar… És az gyakran bizony édeskevés. Sőt, néha veszélyes. Mert az egyik
végletből való menekülés könnyedén átlendít az inga túlsó felére… Aztán
azon kapod magad, hogy a másik oldalon ugyanazt a poklot teremtetted
meg, csak pepitában. Mármint ugyanazt, mint ami elől menekültél.”
– A maga Jonas barátja bölcs ember lehet – jegyezte meg Catherine,
miután megosztottam vele ezt az emléket. – És igaza van.
Nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy ezeken a szavakon még sokat kell
elmélkednem a következő napokban, hetekben… Ha nem épp a hátralévő
életemben. Ezen az új leckén, amit Marcel jóvoltából magam is
megtapasztaltam.
A pincér közben kihozta a konyakot, amit gondolkodás nélkül
felhajtottam.
– Jobban van, kedves? – kérdezte Catherine. – Sajnálom, hogy ennyire
felzaklattam, de ha már idáig eljött, a legkevesebb, hogy az igazsággal
együtt távozik.
 – Ebben teljesen igaza van – bólogattam, és megborzongtam, mert a
felszolgált konyak valami kivételesen erős fajta volt. – De… Ami igazából
most aggaszt, az az…
– Igen?
– Hogy szemmel láthatóan képtelen vagyok elkerülni az anyám sorsát. És
jelenleg úgy érzem…, kábé meg vagyok jelölve. Hogy az életem, a sorsom
megpecsételődött, hogy kénytelen vagyok ebben az életben az ő csomagjait
is tovább cipelni. Olyan vagyok, mint ő…
– Kedves! – csapta össze a kezét Catherine. – Nem hinném, hogy ez így
lenne. Igaz, nem ismerem magát, de abból, amit láttam… Maga nem
hasonlít Anne-ra.
– De azt mondta az előbb, hogy…
– Külsőleg, igen, talán… De belsőleg, nem hinném. Mert…
Olyan gyorsan harapta el a mondatot, mintha maga is megijedt volna
attól, amit mondani készül.
– Igen?
De ő továbbra sem válaszolt.
– Kérem! Maga mondta, ha már idejöttem, az igazsággal menjek haza…
Erre nagyot sóhajtott.
– Szóval… – kezdte –, amikor az apja és nagyanyja így nyilatkoztak az
anyjáról… Hát, nem mondanám, hogy nem volt teljesen igazuk. Anne
valóban különleges nő volt. Tehetséges és gyönyörű… Olyan nő, aki
kicsattan az élettől, akihez mindenki, férfi és nő ösztönösen vonzódik, a
közelében akar lenni, hogy rá is átragadjon ebből… a csodából. De
ugyanakkor nem volt egyszerű eset ő sem. Igenis tudott követelőző lenni.
És igen… Igen keményen oda tudott szólni az embernek, ha nem kapta
meg, amit akart. Sőt, nem volt rest olyankor manipulálni is a másikat. És
valóban távol állt tőle a felelősségvállalás… Sőt… Ő az az ember, akinek ez
egyszerűen nem való. A környezetének nem lett volna szabad
felelősségvállalásra kényszerítenie… De nem felmenteni akarom. Neki
tudnia kellett volna, hogy mi az, amit nem bír el. A lényeg, hogy nemhiába
volt képes csak úgy hátrahagyni három gyereket.
A szavak, amiket akkor és ott hallottam, fájdalmasak voltak. De
hallanom kellett őket. A szemem újra szúrni kezdett, de azért megint
Catherine-re néztem.
– Beszélt néha rólunk?
 – Nem – rázta meg a fejét. – Nem, sajnos ez az igazság. Én néha
kérdezgettem. Főleg az elején. De azt gondolom…, el is akarta felejteni,
hogy valaha anya volt.
Azt hiszem, ennél nagyobb fájdalom sosem ért még életemben, mint
amikor ezt meghallottam. Azt hittem, hogy legalább sajnálta, hogy gondolt
néha ránk. De így…, hogy vissza sem nézett! … De egyelőre nem adhattam
át magam ennek a fájdalomnak. Sőt…, azt hiszem, ott és akkor nem is
éreztem ezt a fájdalmat. Persze a fejemben tudatában voltam a dolog
fájdalmasságának. De a szívembe még nem akartam beereszteni. Ehelyett
inkább azokra a kérdésekre koncentráltam, amelyeket fejben is fel lehet
dolgozni. A logikus érvekre és ellenérvekre, amelyek alátámaszthatták és
feldolgozni segíthettek, vagy épp enyhítették Catherine szavait.
– Mondja csak! – noszogatott, mert látta, még motoszkál a fejemben egy
kérdés.
– Csak olyan különös… Ahogy Emma írt róla. Pedig ő jó emberismerő
volt… Angyalként emlegette…, hogy kedves volt és jó, meg lágy és
törékeny.
Catherine elengedte a kezem és elhúzta a száját.
– Ez az Emma… Ő volt az apja unokatestvére, igaz?
– Igen.
– Aki kerámiázott.
– Igen. Miért?
– Emlékszem rá. Már hogy nem személyesen. Úgy sosem találkoztunk.
De az anyja mesélt róla. És a fivérem is.
– Anyám és ő nagyon jóban voltak.
– Nagyon, vagy túl jóban? – nézett rám Catherine sokatmondóan.
– Úgy érti… – nyílt nagyra a szemem –, hogy ők ketten…
– Nem! Nem, azt nem… De ez az Emma szerelmes volt az anyjába. És
egy idő után ezt ő, mármint Anne is megérezte. Nagyon követelőzővé vált,
folyton tudni akart mindent az életéről, a legapróbb részletekről is… Anne-t
ez egy idő után zavarni kezdte.
– Szóval igaz… – makogtam magyarul.
– Bocsánat?
– Csak hogy ezek szerint igaz – váltottam vissza franciára. – Emmáról
járta annak idején egy pletyka a családban. De akkor nem csak pletyka volt,
hogy ő…
 – Hát, nem. De egész életében azon volt, hogy ezt leplezze. Ott és abban
a világban nem is tehetett mást. És ettől szenvedett. Ezt az anyja is tudta,
aki egyébként mindig együttérzéssel beszélt róla. Azt mondta, nem az ő
hibája volt, hogy egy idő után nem tudta leplezni az érzéseit.
Ezután mindketten hallgattunk. Catherine talán zavarában, én pedig, mert
úgy éreztem magam, mint egy kifacsart felmosórongy. Az összes mítoszt,
történetet és kapaszkodót elvették tőlem. Előbb az apámról és a
gyerekkoromról való emlékeimet, és a sok hazugságot, amit magammal is
elhitettem, az illúziókat, a képet, amit anyámról felépítettem, Emmát…
Nem maradt a helyükön más, csak egy rakás hús-vér ember a maguk
botlásaival és erényeivel, a szürke mindenféle árnyalatában anélkül, hogy
feketék vagy fehérek lettek volna. Egy rakás tök-életlen élet. És ember. Az
igazság.

Másnap megkértem Isabelt, hogy Sanary felé menet álljunk meg abban az
autós pihenőben, ahol Lunát összeszedtem. Őt már elhoztuk az
állatorvostól, és némileg elégedetlen hangulatban fujtatott a hordozójában,
ami az anyósülésen pihent. Én a padon ültem és a tengert néztem, Isabel
egy kicsit távolabb tőlem a körmét rágta, és türelmesen várta, hogy belső
vívódásaim végére érjek. Volt mit emésztenem. Talán húszpercnyi néma
tengernézés után végül odalépett hozzám.
– Lore? – kérdezte.
Ránéztem, de csak ennyit tudtam mondani:
– Itt halt meg a közelben. Az anyám… Nem is tudtam róla.
Aztán újra a tengerre fordítottam a pillantásomat, majd megráztam a
fejem, hogy kirázzam belőle a révületet, ami azon a helyen rám telepedett.
– Ne haragudj… Nem tudom, mi van velem. Csak ez az egész annyira…
Még mindig nem teljesen értem, hogy miért történt mindez velem. Mármint
anyám csöbörből vödörbe került a kapcsolatával, ahogy én is. Ahogy
Catherine mondta, a menekülés nem elég a megmeneküléshez. De akkor?
Akkor hol van a megoldás? Hogy lehet megmenekülni?
Isabel egy darabig zavartan állt az egyik lábáról a másikra.
– Talán a felnövés… A felnőtté válás. Az segíthet.
Ránéztem, mert nem erre a válaszra számítottam.
– Ezt hogy érted?
 – Egy tanárom egyszer azt mondta, hogy felnőttnek lenni annyi, mint
nem idomulni és nem is lázadni. Amíg az ember a felmenői döntései és
követelményei szerint él, addig gyerek. Amikor elkezd lázadni ezek ellen,
és mindegy neki, hogy milyen életet él és milyen döntést hoz, csak ne olyat,
mint a felmenői, akkor is gyerek még.
– Hm… Szóval szerinted ezért bonyolódtam bele Marcel-be?
Lázadásból?
– Nem így van?
– De igen… Lehetséges. Elvégre… Ő és az élete, a mentalitása, de még a
barátai és a barátai élete is… annyira az ellentéte volt mindannak, ami
Birtalan. Hogy lehet, tényleg ez vonzott benne. Aztán hogy ezekből nekem
kellene-e bármi úgy magamtól, ha tényleg arról van szó, hogy én mit
akarok. Az persze jó kérdés. Tudod mi jutott eszembe?
– Hein?
– Amit Bence a saját döntésekről mondott. A saját útról mondott. Hogy a
saját út az, amikor nem a mások által kitaposott ösvényeken haladsz.
Legyen az gyakran járt vagy épp csak néhányak által kitaposott.
– Ühm… – bólogatott. – Ezt nekem is mondta egyszer. És most ez hogy
jutott eszedbe?
– Azt hiszem, a saját út más értelemben az, amit te felnőtté válásnak
hívsz. Amikor nem azért jársz egy úton, mert azon indított el a környezeted.
A családod, a tanáraid, a társadalom… De nem is azért, mert mindenáron le
akarsz térni egy másikról. Hanem egyszerűen csak azért jársz rajta, mert…
a te utad.
– Ez jó! – bólogatott Isabel mosolyogva. – Tetszik.
– Ettől persze a kérdés ugyanaz: mit akar a felnőtt Laura?
– Ez talán a legnehezebb kérdés. Hogy mit is akar a felnőtt részünk.
Hogy mit akarunk, amikor azt már tudjuk, hogy mit nem akarunk.
– Hmmm… – hümmögtem újra. – Azt hiszem, egy kérdésre most mégis
meg kell adnom a választ. Ha nehéz is.

Marcel abban a szűk harminchat órában egyébként többször is keresett, de

én minden alkalommal kinyomtam a hívását. Végül egy rövid üzenetben
csak annyit írtam neki, hogy hétfőn két óra felé elmegyek a cuccaimért.
Nem akartam vele azelőtt beszélni vagy bármilyen formában kontaktusba
lépni, hogy egészen biztos lennék benne, mit akarok. Csak azt furcsálltam,
hogy Élodie nem keresett, amikor aznap nem jelentem meg a munkában.
Aztán már nem is furcsálltam annyira… Visszaidézve az is világos lett
számomra, hogy Marcel milyen parádésan tudott a barátain keresztül
manipulálni. Mindig tudta, mit mondjon nekik, és elérte, hogy ők azt a
megfelelő pillanatban adják tovább nekem. Így hát végül is nem
csodálkoztam azon, hogy Marcel akkor Élodie-ékat arra vette rá, hogy
inkább hagyjanak engem békén. Ami persze nem jelenti azt, hogy ők
maguk rossz vagy épp ennyire könnyen befolyásolható emberek lennének.
Csak épp ők ugyanúgy félreismerték Marcelt, mint ahogyan én tettem. A
lázadó, de jólelkű különc, aki egyre az igazit vadássza, de a nők képtelenek
megérteni a különleges, szabadságra vágyó lelkét… Klassz kis mese, nem
igaz? Nem is lehetett volna élethűen alakítani ezt a szerepet, ha ő maga nem
hitt volna benne.
Isabel ragaszkodott hozzá, hogy a lakásba is felkísérjen, amíg
összeszedjük a cuccaimat. Hogy hamarabb végezzünk, és hogy megvédjen,
ha kell. Valahogy egyébként megéreztem, hogy nem lesz erre szükség. Már
a védelemre. Bármit tett is Marcel, annak a hullámnak vége, és
személyisége egy másik része lesz az, akivel én akkor találkozni fogok. Már
ha egyáltalán találkozni fogok vele.
Amikor megérkeztünk, a szalon sötéten és üresen állt, de Marcel a
lakásban sem volt. Sietve csomagolni kezdtünk. Egy órával később aztán
Isabel már azon volt, hogy a méretes bőröndöt, amiben anno Eszti a
ruháimat kiküldte, és amibe most behányva-betömve ott volt szinte minden
ingóságom, bezárja, míg én nagy gonddal összeszedtem egy nagyobb
kartondobozba a fotóscuccaimat, egy kisebb csomagba pedig Luna macska
dolgait. Már épp végeztünk, amikor zajt hallottunk a folyosóról.
Megmerevedtem, de éreztem, hogy Isabel teste is megfeszül, mint aki
támadásra számít, de lefogtam a kezét. Mert amint Marcel belépett, láttam,
hogy nem lesz baj. Méghozzá a szeméből. Az vörös volt, a tekintete pedig
megtört. Sosem láttam még ilyennek – pontosabban: el sem tudtam volna
képzelni, hogy tud ilyen lenni. Olyan nyomorultul nézett ki… Mintha egy
másik ember lett volna.
Szétnézett a lakásban, végül a tekintete az egyik kartondobozon
állapodott meg.
– Tehát… elmész? – kérdezte elcsukló hangon.
Bólintottam.
 – Kérlek… én… – Egy lépést tett közelebb, mire Isabel megmoccant,
mint aki kész közénk állni, ha elgurulna nála valami. – Kérlek, nem
beszélhetnénk kettesben?
Hosszasan néztem őt, végül odafordultam Isabelhez.
– Várj meg a kocsiban, kérlek.
– Lore, eszemben sincs itt hagyni ezzel a macskagyilkossal…
– Nem lesz baj – szorítottam meg a karját. – Biztos vagyok benne. Hidd
el, tudom, mit beszélek. Nem fog bántani.
– De…
– Szükségünk van erre a beszélgetésre.
– Rendben! – sóhajtott. – De ha nem vagy lent tíz percen belül,
visszajövök, méghozzá rendőrökkel.
Azzal megragadta a bőröndöm húzókáját, és Marcelt nagy ívben – már
amennyire ez a kis lakásban lehetséges volt – megkerülve kihúzta-vonszolta
az ajtón.
– Luna? – kérdezte Marcel, amikor egyedül maradtunk.
– Jól van – fújtam nagyot. – Sikerült megmenteni. De basszus… Hogy
tehetted? Ő nem tehet semmiről…
– Én nem tudom… miről beszélsz…
– Az istenit! Legalább ne hazudj nekem! Tudom, hogy meg akartad
mérgezni. Bosszúból, amiért itt hagytalak.
Marcel, úgy látszik, túlságosan törékeny és sebezhető volt a további
tagadáshoz.
– Én… én annyira sajnálom… Nem tudom, mi ütött belém.
– De én tudom. És nem maradhatok többé itt veled.
– Lore, kérlek… Nem fog többet előfordulni, nem teszek többé ilyesmit.
És jóváteszem, én… – A hangja kérlelő és végtelenül boldogtalan volt.
– Nem maradhatok, tudod jól. – És bár a hangom határozott volt,
éreztem, hogy gyengülök.
– Lore… – kérlelt könnybe lábadt szemmel. – Ne menj!
– Nem lehet – ráztam meg a fejem. – Ezek után, nem… Én nem tudok
segíteni rajtad. És te… te sem tudsz segíteni rajtam. Nekem is megvannak a
magam sebei, Marcel, ráadásul ugyanott sérültem, ahol te. Ettől kezdve
akárhányszor csak egymáshoz érünk, újra feltépjük ezeket a sebeket.
– De, Lore… Én szeretlek. Kérlek…
Istenem! Annyira, de annyira szerettem volna odaszaladni hozzá.
Megölelni, megszorítani és azt mondani, hogy minden rendben lesz, és
valahogy csak megoldjuk, hogy kerítünk egy szakembert, aki segít neki,
vagy akármit. Annyira szerettem volna… vele maradni. Akármit is tett.
Annyira sebezhető volt. Az én Marcelem. A zseniális, tehetséges, vad és
érzéki Marcelem. Aki úgy vont éjszaka magához, hogy a szuszt is
kiszorította belőlem, annyira félt, hogy eltűnök. Aki Lunát csórikámnak
nevezte, majd órákon át cirógatta…
Marcel ekkor odalépett hozzám, és megölelt. Úgy szorított, mintha
perceken belül ott lenne a világvége, én pedig csak szívtam, szívtam be az
illatát, és éreztem, hogy a tudatom visszacsúszik a mellkasomba és újra
sírva kezdi követelni: maradj! Életem egyik legnehezebb feladata volt akkor
és ott visszarángatni magam a szívemből a fejembe. Mert Marcelben túl sok
volt a feketeség, és tudtam, hogy nem vagyok képes őt onnan kiszabadítani.
És nem hagyhattam, hogy magával rántson.
– Kérlek…! – súgta a fülembe, és én éreztem, ha ezt a szót újra kiejti,
végleg elgyengülök.
– Beszéltem a húgoddal.
Tudtam, ha ezt a pár szót kiejtem a számon, azok úgy állnak majd
közénk, mint valami áthatolhatatlan sánc. És így is lett.
Marcel karja lehullott rólam, és eltávolodott tőlem.
– Értem – mondta a fejét vakarva és a pillantásomat kerülve.
– Sajnálom… Én nagyon, nagyon szeretlek. És kérlek… kérlek, keress
egy szakembert, aki segíteni tud, talán…
– Ne, Lore! – emelte fel a kezét, és hangjából eltűnt minden
sebezhetőség. – Tudom, hogy segíteni akarsz, de ezt ne. Nem kell a
szánalmad.
– Én nem szánlak, Marcel. Én szeretlek. Mert ha hiszed, ha nem,
szerintem te egy jó ember vagy.
– Ch! – ciccegett. – Mégis elhagysz…
– El. Mert te nem hagyod magad szeretni. És nem tudod, hogyan szeress.
Nem a te hibád. Nem tanították meg neked. Egyiket sem. Annyira…
annyira szeretném, ha egy nap…
De Marcel elfordult tőlem, és kibámult az ablakon, a kis ablakon, a téren
növő fa ágaira, amely törzsének dőlve első éjszaka szeretkeztünk. És
tudtam, hogy elvesztettem. Lelepleződött a múltja, a gyengesége, a
szégyene. És ez a szégyen most már ott állt köztünk.
– Isten veled! – mondtam végül. – A legjobbakat kívánom neked,
tényleg. Szívből.
 Felvettem a földről a kartondobozt, ami a fotóscuccaimat rejtette, a
másikkal meg Luna macska holmiját ragadtam meg, és Marcelt megkerülve
az ajtóhoz léptem. Még egyszer körbejárattam a tekintetem a kis lakáson,
ahol annyi elképesztően gyönyörű és megannyi fájdalmas percet éltem át.
Aztán újra Marcelre néztem. Ő csak állt, és a lombokat bámulta továbbra is.
Mereven, idegenül, távolian.
Megfordultam hát, és kisétáltam az ajtón. Aztán szaladni kezdtem. Aztán
rohanni, amennyire a terhemtől, a két kartondoboztól és az egyéb
poggyászaimtól csak tudtam. Le a lépcsőn, ki a térre és be a legközelebbi
mellékutcába, ahol Isabel várakozott.
– Na végre! – sóhajtotta, amikor beültem mellé a kocsiba, az ölembe
véve Luna macska hordozóját.
– Indíts! – nyögtem. – Könyörgöm, indíts!
Isabel így tett. Már jócskán az autópályán jártunk, amikor feltette azt a
kérdést, amin a legkevésbé akartam agyalni.
– És most… merre?
Mivel nem feleltem, így folytatta:
– Mármint az oké, hogy most Aixbe, de aztán…? Van ötleted, hogy mit
szeretnél? Maradni, hazamenni, vissza Sanaryba vagy a környékre?
– Nem tudom – vontam meg a vállam. – Mit gondolsz, Alphonse
megtűrne magánál egy-két napig? Csak amíg összeszedem a gondolataim?
Isabel elmosolyodott.
– Boldog lesz, ha maradsz. Tudod, ő imádja a társaságot és… Nem a te
telefonod csöng?
Igaza volt. A hátizsákom, amit a hátsó ülésre dobtam a
kartondobozokkal, valóban hangoskodott. Nagy nehezen előturkáltam a
táskát és belőle a mobilt. Erik volt az, amin igen elcsodálkoztam. És
egyúttal szorongani is kezdtem.
– Szia, tesó, mi a helyzet? – szóltam bele.
– Figyu, Lau, haza tudnál jönni?
– Mi… iért? Mi történt?
– Apának szívrohama volt. És elég rosszul van.
 TIZENEGY

Patrik

Apa akkor nem halt meg. De pár napig komoly veszélyben volt az élete. Jó
darabig nem is engedtek be hozzá látogatókat – mondjuk nem is tudom,
hogy ha lehet, elhívott volna-e a betegágyához. Mindenesetre így volt egy
kis időm. Szusszanni. Összeszedni a gondolataimat. És visszakullogni
Noémi doktornőhöz. Muszáj volt. Egyszerűen azt a rengeteg történést,
információt és érzelmet képtelen lettem volna egyedül feldolgozni.
Az első ülést egyébként végigbőgtem, emellett takonyban-nyálban úszva
nagyjából felvázoltam a történteket. Felvázoltam? Inkább kiokádtam
magamból. Akkor nem történt sem feldolgozás, sem elemzés, egyszerűen
csak ott akartam hagyni mindazt a rémséget valaki másnál, hogy a
következő héten összeszedjem. És elkezdjem feldolgozni végre az
érzéseim. Legelőször is a dühöm. Annak idején, gyerekként nem mertem
anyámra gondolni, kamaszként és felnőttként pedig már nem akartam.
Aztán amikor kénytelen voltam ezt megtenni, egészen átalakítottam őt. Egy
illúziót építettem belőle, áldozattá színeztem az alakját. Persze, valahol az
volt, de már nem bujkálhattam tovább a tény elől: ő sosem szeretett engem.
És mégsem… Mégsem tudtam újsütetű dühömmel mit kezdeni.
– Miért akar tőle egyáltalán megszabadulni? – kérdezte akkor Noémi
doktornő. – Mármint a dühétől.
– Mert valahogy nem tiszta – feleltem. – Mintha zavaros lenne. Úgy
értem…, valahol rosszul érzem magam a dühömért. Mert ő nem bűnös,
vagy ilyesmi. Azaz megint csak azt érzem, amit régen. Hogy nincs jogom
dühösnek lenni… De miért van ez? Annyira szeretném tisztán megélni ezt a
dühöt. Kitombolni, kikiabálni magamból, de nem megy… Mert valahol
még bűntudatom van miatta. Mert anyám valahol mégiscsak áldozat volt.
És ez… annyira zavaros. Hogy lehet valaki egyszerre áldozat és elkövető
is? És hogy lehet felmenteni azt, aki bűnös, és hogy lehet nem
megbocsátani valakinek, aki áldozat?
Noémi doktornő ekkor letette a csiptetős mappáját és a tollát, nagy
levegőt vett, és rám nézett.
– Mondja, Laura, maga mit ért megbocsátás alatt?
Egy kicsit megdöbbentem a kérdésen. Hisz a megbocsátás az csak
megbocsátás. Ennél okosabbat nem tudtam mondani neki sem.
– Akkor milyen szavakat, érzelmeket társít a megbocsátáshoz? –
noszogatott.
– Hát talán… nagylelkűség…, nagyvonalúság, feloldozás, újrakezdés,
megjavítás…
– Értem. Nos, akkor hadd mondjam el, hogy a megbocsátásnak sokak
szerint két eleme van. Az egyik, amikor nem akarunk bosszút állni a
másikon. Amikor nem akarunk fájdalmat okozni valakinek csak azért, mert
ő is fájdalmat okozott nekünk. A másik, hogy megértjük, a másik ember
miért tette, amit tett.
– Ennyi?
– Ön szerint ez nem elég?
– És a többi…, a nagylelkűség, a jóság…
– Az már inkább a vallásos értelemben vett megbocsátáshoz tartozik…, a
nagylelkűség, a feloldozás… A valódi értelemben vett megbocsátáshoz
egyébként nem tartozik hozzá az újrakezdés sem. Tegyük fel, hogy…
például Ákos még mindig dühös önre.
– Szerintem nem kell feltenni, tényleg az.
– De ha, teszem azt, egyik napról a másikra megbocsátana, azaz nem
kívánna rosszat önnek, ellenben megértené, miért lépett félre Bencével… A
megbocsátása akkor is érvényes lenne, ha nem kezdenék újra a kapcsolatot.
– Értem – mondtam. – Legalábbis azt hiszem, hogy értem.
– Mindez persze nem jelenti azt, hogy bárki köteles lenne megbocsátani.
Ilyen vagy olyan értelemben. Ami pláne nehéz, ha valakitől bocsánatot sem
kérnek. Ugyanakkor…
– Igen?
– Megkönnyítheti a dolgokat. A megbirkózást az olyan érzelmekkel,
amiket fentebb is leírt. A legtöbb ember agya úgy működik, mint egy
gyereké. Sokkal egyszerűbb a dolgokat fekete-fehérnek látni. Sokkal
egyszerűbb helyzetekkel, emberekkel kapcsolatban tisztán pozitív és tisztán
negatív érzelmeket kezelni, mint egy ilyen helyzetben, amikor valakit
egyszerre látunk áldozatnak és felelősnek. Nos… Nem csoda, ha az ember
belegabalyodik a saját érzelmeibe, ha azokat frusztrálónak éli meg.
– Én nem akarok rosszat az anyámnak – jelentettem ki határozottan. –
Ezzel a részével rendben vagyok. Úgy értem, nem érzek elégtételt, hogy ott
kint szenvedett az új pasija mellett. És nem akarnám, hogy szenvedjen
akkor se, ha még élne. Akkor ezek szerint megértenem is kellene?
– Semmit nem kell csinálnia. Amire nincs készen vagy amihez nem érez
kedvet.
De akkor eszembe jutott valami. Amikor még Ákossal voltam, épp India
előtt… És volt az az este, amikor azt hittem, terhes vagyok. Persze vettem
tesztet, és hamar kiderült, hogy nem, így nem artikulálódhatott bennem az
összes érzelem, de azt hiszem, a sokk mögött halálra rémített a gondolat,
hogy ezzel életem végéig hozzá leszek kötve egy férfihoz, akit a szívem
mélyén nem szeretek. És ahogy ez eszembe jutott, egyszer csak
megértettem az anyámat.
– Azaz hogy? – bátorított Noémi doktornő.
– Megértem, hogy volt képes elhagyni. Engem. Amikor alig voltam
egyéves… Most már kezdem érteni, vagyis inkább érezni őt. Vagyis érezni,
amit akkor érezhetett… De fura.
– Mi?
– Hogy igazából ez az együttérzés. Mert mi együtt vagyunk ebben az
érzésben.
Noémi doktornő mosolygott és bólogatott.
– Ő nem akart gyereket – folytattam. – És amikor megtudta, hogy terhes
a bátyáimmal… Iszonyú nehéz lehetett. Én pedig… A második terhessége
olyan lehetett, mint az utolsó lakat a börtöne ajtaján. Sok volt neki.
Noémi doktornő akkor rám mosolygott.
– Ez a fajta megértés az egyik legerősebb gyógyítóerő, ami csak létezik.
De nagyon fontos lenne, hogy mindeközben nehogy elkezdje saját magát
vádolni. És ne mentesítsen senkit az őt terhelő felelősség alól.
– Érdekes, milyen bonyolult – merengtem el. – Azt hinné az ember, hogy
elfogadni azt, hogy egyikünk sem tökéletes, vagy egészen tökéletlen,
egyszerű dolog.
– De nem az. És talán a legtöbb embert éppen ez választja el a felnőtté
válástól. Pontosabban ez is…, ahogyan azt már a barátnője is
megfogalmazta.
 Egy darabig gondolkodtam. Volt még egy kérdésem, de nem tudtam,
hogy tegyem fel.
– Igen? – biztatott Noémi doktornő.
– Ez a felelősség. Azt hiszem, inkább ez a része esik nehezemre.
Anyámat felelősnek látni mindazért, amit tett. Annak dacára, amit
megtudtam róla.
– És ön szerint miért van ez?
– Nem vagyok benne biztos, hogy volt választása.
– Miért nem?
– Valéria nagyanyámat sosem ismertem, de hallottam azt a családi
anekdotát, hogy egy szörnyeteg volt… Persze anyámnak nem kellett volna
hozzámennie apámhoz csak azért, mert nagyanyám kirakta otthonról, de…
– De?
– De mi van, ha úgy érezte, nem volt más választása? Ha úgy érezte, nem
tudna magáról gondoskodni, ha nem volt elég önbizalma ahhoz, hogy
megálljon a saját lábán?
– És ez ön szerint már elég ok? – kérdezte Noémi doktornő, és újra a
kezébe vette a jegyzettömbjét. – Már úgy értem, ahhoz, hogy valaki
hozzámenjen egy férfihoz, aki egyébként nem teszi boldoggá? És
gyerekeket szüljön neki?
– Nem, de azért ez nem könnyű… Úgy értem, nagyon nehéz ellenállni az
efféle nyomásnak, ha az ember nem bízik magában. Sőt, lehetetlenség.
– Laura – nézett rám Noémi doktornő fekete keretes szemüvege mögül –,
nem lehet lehetetlenség. Hiszen maga megtette.
– Ó! – nyögtem. – Végül is… tényleg.

Na, ezért volt Noémi doktornő olyan profi! És szükségem volt rá. És erre a
beszélgetésre, még azelőtt, hogy bementem volna a kórházba apámhoz.
Erik hozta a hírt, hogy végül egészségesnek nyilvánították, és hazaengedik.
Az utolsó kórházi napján, a látogatási idő végén vettem rá magam, hogy
meglátogassam. Úgy, hogy továbbra sem hívott…
A nagy vállalkozásra egyébként kísérőm is akadt: Nóri. Mikor
hazaértem, felhívtam. Vagy két órán át beszéltünk. Elmeséltem neki
mindent. Tudtam, hogy együtt van Balázzsal, de nem kérdezgettem róla.
Nem azért, mert nem érdekelt, csak egyszerűen a koponyámat így is csurig
töltötték a saját gondolataim. Egyébként kamaszkorunk óta ismerte apámat,
így természetes, hogy iránta is érdeklődött, de elsősorban nekem akart
támaszt nyújtani azzal, hogy elkísért. És tudtam, hogy ez nagy tett a
részéről: Nóri betegesen irtózott a kórházaktól és a betegségektől.
Rekkenő júliusi nap volt, így a verejtékünket törölgetve keresgéltük a
megadott szobaszámot a Szív- és Érgyógyászati Klinika zöld linóleumos,
enyhén fertőtlenítőszagú és közepesen lepukkant folyosóin. Mikor
megtaláltam a 306-os kórtermet, Nóri biztatóan rám mosolygott.
– Itt megvárlak – mondta, majd miután eligazgatta a magával hozott női
magazint a padon, óvatosan ráereszkedett.
– Igyekszem – mosolyogtam vissza rá.
Mikor beléptem a kórterembe, apám körül épp ott legyeskedett az
ügyeletes nővérke.
– …és akkor, ha a doktor úr mindent rendben talál, haza is mehet.
Segítsek majd összepakolni, vagy itt lesz magával valaki? Zoli?
Apám – akit életemben nem hallottam, hogy valaki lezolizott volna –,
úgy megilletődött a beléptemtől, hogy válaszolni is elfelejtett.
– Hm? Ja, igen… Jönnek majd segíteni. Köszönöm, kedves.
– Akkor most itt hagyom. Ha jól látom, látogatója jött. Épp időben még.
A nővér rám mosolygott, majd egy szennyes lepedővel a hóna alatt
elhagyta a szobát, ahol apámon kívül nem volt senki. A nővér alighanem
épp új betegnek ágyazott.
– Szervusz, apu! …

***

– Na, mi volt? – kérdezte Nóri, amikor egy órával később előbukkantam a

betegszobából.
– Elmondtam, amit akartam. És megbeszéltük, amit lehetett. Amit nem,
azt nem…
– Azaz?
– Megmondtam neki, hogy tévedett. Hogy én igenis az ő lánya vagyok.
És hogy az elmúlt heteket Franciaországban töltöttem, ahol találkoztam
Catherine Giroud-val is. És elmeséltem, amit megtudtam tőle. Amúgy
nagyon kedves asszony. Tegnapelőtt beszkennelte nekem a bátyja orvosi
papírjait. Ezt is odaadtam neki.
– És most? Úgy értem, akkor kibékültetek?
 – Az mit jelent, Nóri? Ha azt, hogy nem táplálunk egymás iránt haragot,
akkor kibékültünk. Megmondtam neki, hogy megértem, miért viselkedett
úgy velem. Hogy ezentúl újra tartjuk-e egymással a kapcsolatot… Nos, az
majd kiderül. Melyikünknek mire van e tekintetben szüksége a
gyógyuláshoz. Meglátjuk. De most, kérlek, menjünk! Endre és apám nője
nemsokára itt lesznek. És nekem ennyi dráma elég volt mára.
– Én aztán nem marasztallak – sóhajtotta megkönnyebbülve Nóri.
Míg kiértünk a parkolóba, némán sétáltunk. De ez a hallgatás a részemről
az erőgyűjtéshez kellett. Annyiszor bántam már meg, hogy nem mondtam
ki szemtől szemben Nórinak azt, amit gondoltam. Vagy mert úgy éreztem,
nem áll készen az igazságra, vagy hogy nem értené meg, vagy hogy csak
megsértődne. De ezúttal nem akartam elkövetni ezt a hibát.
– Nóri, figyu! – kezdtem, amikor odaértünk a kocsijához. – Tudom, hogy
nem akarsz erről velem beszélni… Balázsról és a békülésetekről. Ezt nehéz
is lett volna nem észrevenni. De egyszerűen muszáj elmondanom: te ennél
annyival többet érdemelsz, és képes is vagy rá… Ha csak egy kicsit, csak
egy kicsi időre vállalod a nehéz részét, a magányt és az egyedüllétet, akkor
annyi csodálatos dologra jöhetsz rá magaddal kapcsolatban és annyi erőt
fedezhetsz fel magadban, ami bármin átsegít. És neked sem kell úgy
érezned, hogy minden el van döntve az életedben. Élhetsz bármilyen életet,
nincs olyan, hogy kell, meg hogy nem lehet, csak azért, mert gyerekeid
vannak. Értem, hogy félsz, de hagyd ott végre Balázst!
Figyelmesen hallgatott. Mikor a mondandóm végére értem, sok mindenre
számítottam: megsértődésre, semmiközödözésre, de arra, hogy békésen
elmosolyodik – de úgy, mintha egy naiv kisgyerek állna előtte –, na, arra
nem! Pedig azt tette.
– Laura, én tudom, hogy jót akarsz – mondta higgadtan és kedvesen. – És
hálás vagyok érte. De… egy ponton az embernek el kell fogadnia magát
olyannak, amilyen.
– De… te… – hebegtem. – De te nem…
– De igen, Laura, én ilyen vagyok. Szeretem a kiszámíthatóságot, a
biztonságot. És szükségem van rá, hogy egy férfi mellettem legyen, hogy
tudjam, vigyáz rám és a gyerekeimre. És vannak dolgok, amiknek nem
tudok és nem is akarok a fenekére nézni. Lehet, ez nem hangzik elég
feministán vagy kalandvágyón, pszichésen fejletten, merészen, vagy nem
tudom… De én ez vagyok.
– Ezt értem, de… Balázs?
 – Nem tartom valószínűnek, hogy együtt maradunk. De az életemen nem
hiszem, hogy fogok vagy akarok változtatni. Valószínűleg hamarosan egy
hozzá hasonló pasi mellett fogok kikötni. Valamivel együttműködőbb
kiadásban. Aki mellett kevésbé leszek bizonytalan, ideges, de attól én még
ugyanaz leszek. Nézd, Laura! – fogta meg a kezem, mert látta, hogy újra a
szavába akarok vágni. – Az embernek egy ponton több szenvedést okoz, ha
ellenáll a saját korlátainak, mint maguk a korlátai. Ezt elismerni… Nos,
szerintem ez is kell a békéhez. Nem csak a meditálás, az utazás és az
úgynevezett szabadság.
Nem tudtam, mit mondjak erre. De értettem, miről beszél Nóri, és
bizonyos szintig igaza is volt.
– Oké – suttogtam. – Oké. Én csak… Remélem, hogy jól alakulnak a
dolgaid.
– Köszönöm! – Nóri egy puszit nyomott az arcomra.
Mikor kinyitotta a kocsija ajtaját, rám nézett.
– Nem szállsz be?
– Azt hiszem, inkább sétálok – hárítottam el, és nem sértődésből, hanem
mert eredetileg is így terveztem. – Ki kell szellőztetnem a fejemből ezt a
délutánt és a kórházszagot.
– Hát, azt megértem – fintorgott, majd rám mosolyogva dobott még egy
puszit. – Vigyázz magadra! Beszélünk hamarosan!
Azzal beült a kocsiba, kifarolt a parkolóból, és elhajtott.
És aztán nem is láttam viszont. Nem a beszélgetésünk miatt, nem azért,
amit aznap mondott. Nem haragudtam rá, nem ítéltem el vagy meg érte…
És nem is arról van szó, hogy ne tudtam volna elfogadni őt és a korlátait.
Egyszerűen csak így alakultunk. Vannak barátságok, amelyek csak ideig-
óráig tartanak ki. Mások évtizedeken át kísérik az embereket. És mindnek
megvan a helye az ember életében. Ha pedig az idejük lejárt, ha már nem
tudtok egymásnak többet adni – mert velünk lényegében ez történt –, akkor
hagyni kell a másikat békében távozni. És lehetőleg jó érzéssel a szívben.
Nos… Boldog vagyok, hogy ez nekünk Nórival végül sikerült.
De ezt persze akkor még nem tudhattam, hogy Nórival nem látjuk
egymást viszont. Csak valami fura, tompa előérzetem volt ezzel
kapcsolatban, de ezt is eloszlatta a telefonom pittyenése. Bence írt:
Na, mi volt? Már hogy a kórházban?
Este Skype? – kérdeztem vissza tömören, mire még tömörebben egy
feltartott hüvelykujjat küldött.
Mikor este a bátyám, Erik kanapéján… Ja igen, merthogy megint ott
kötöttem ki, csak hogy újabb bizonyítékát adjam az idő spirális folyásra
való hajlamának. A barátnője, Ursula a nyár egy részét Kolumbiában
töltötte, így kevésbé zavartam, ami szegény Lunáról már nem volt
elmondható. Erik mindennap egyre hangosabban puffogott rá és az
alomszagra… Szóval este a kanapéján kucorogva, a laptopot az ölembe
véve mindezt elmeséltem Bencének, ő így szólt nagy komolyan:
– Húúú…! Ez kemény sztori. Hogy ezt mind így elmondtad neki.
Mármint apádnak.
– Azért nem mindent. Csak amit tudnia kellett.
– És tényleg így van? Megérted őt, és nem haragszol?
Vállat vontam.
– Minek haragudjak? Az ember végül mindig oda kerül, ahol lennie kell.
Akkor meg miért haragudjunk bárkire is, hogy segített odajutni? Hogy
fájdalom vagy öröm révén… Nos, kinek mire van szüksége, hogy
odajusson.
– Hm… Ezzel egyetértek.
– Amúgy meg… Tudod, van egy mondás, egy analitikustól származik,
Esther Pereltől, de én Noémi doktornőtől hallottam, és úgy hangzik, hogy
„Mutasd meg, hogy szeretsz, és megmondom, hogy szerettek”.
– Szép.
– És akkor eszembe jutott Viola mama. Aki nagymamának sem volt
piskóta. És elképzeltem, ugyan milyen lehetett anyaként.
– Juj! – fintorgott Bence.
– Na, igen. Hát, minimum kemény.
– Ja, gyengéd, mint a Gestapo.
– Szóval egy ilyen anya mellett felnőni… Volt apámnak más választása?
Mint ilyenné lenni? Na és anyámnak Valéria mellett? És Marcelnek? És az
ő szüleiknek volt választásuk?
– Volt, Lauka… Hiszen nekünk is volt.
– Igen, tudom.
– Csak épp mi szerencsésebbek vagyunk. De nem mindenkinek adatik
meg a kegy, hogy lelásson a bőröndjei legaljára. Merthogy te, szerintem,
koppanásig ástál bennük.
– Gondolod? Hogy leértem az aljára?
– Szerinted mi más történt veled Franciaországban? Megtudtad, hogy
apád születésed óta elutasított, mert azt hitte, más gyereke vagy, anyád
pedig eleve nem is akart. Most komolyan! … Mi az ördög lehetne még
ennél is mélyebben?
Nagy levegőt vettem.
– Semmi. Igazad van.
Aztán egyszer csak megvilágosodtam. Vagyis hogy egészen izgalomba
jöttem. Mert, basszus, Bencének tényleg igaza volt. Én megkaptam, amiért
mentem.
– Igazad van! – kiáltottam úgy, hogy Luna abbahagyta mellettem a
dorombolást. – Tök igazad van. Hiszen ez… Végül is ezért mentem ki
Franciaországba. Hogy megértsem magam és az életem. És ez a két dolog
bőven megmagyarázza, hogy miért vagyok olyan, amilyen vagyok. Miért
hoztam meg azokat a döntéseket, amiket meghoztam. És hogy miért
választottam azokat a férfiakat, akiket választottam.
– Emlékszel, mit mondtam neked Indiában? – mosolygott Bence.
– Mármint?
– Hogy ha az ember a saját útjára indul, nem árt megnézni, hogy jutott
oda, ahol most van… Hát, te már tudod.
– Igen… Tök igazad van. Ezért tudtam megtalálni Marcelt, akivel
valahol pontosan ugyanaz történt, ami velem. És aki éppen úgy bánt el
velem, mint Jean-Philippe anyámmal, mert az ő fájdalma is bennem élt
tovább. Ez a dolog az örökölt családi mintákkal nem hülyeség ám! Mintha
mindannyiunkba, anyámba, Marcelbe és belém ugyanazt a mágnest
építették volna, ugyanazokat a mágnespólusokat tervezték volna belénk a
születésünk előtt, hogy ugyanazokat a fájdalmakat vonzzuk.
– Majdnem erről van szó – mondta Bence. – Csak épp a mágnes nem jó
hasonlat. Emlékszel, amikor arról a vonzás törvénye dologról
beszélgettünk? Hogy az nem azt jelenti, amit az emberek gondolnak? Hogy
ez nem valami olyasmi, hogy ha az ember elég erősen koncentrál a jó
dolgokra, akkor jó dolgokat vonz be, ha pedig sok a negatív fókusz az
életében, akkor negatívakat.
– Igen, emlékszem. És ez, szerinted, nem így van?
– Ez csak amolyan álspiri humbug, amivel motivációs trénerek elég jól
keresnek. Persze van, akinek erre van szüksége, és egy pillanatig akár
hasznára is válhat egyeseknek ez a fajta tanítás. De a valóság az, Lauka,
hogy az embereket körülvevő világ egy tükör. Nem bevonzasz dolgokat,
hanem tükrözöd őket. Pontosabban, ők tükröznek téged. Egy tükörben látod
általuk azt, ami benned van. Sőt, egész pontosan azt, ami ott van a
csomagod legalján. Az élet így segít nekünk. Segít, hogy lássuk, hol
vagyunk elbaszva, ha úgy tetszik. Mert ezt nem szopatásból tolja az
arcunkba. Hanem hogy tudjunk változtatni. Megváltoztatni, ami a
poggyászaink alján van.
– Megváltoztatni… A poggyászaim alját.
– A csomagod alján összegyűlt zsebpiszkot. Valami másra.
– Na jó, de ezt hogyan kell csinálni?
– Téged nem szerettek igazán. Ez volt a csomagod legalján. És azt kell
mondjam, nagyon szerencsés vagy. Csoda, hogy nem pusztítottad el magad
mindeközben. Csak épp… ennek megfelelően döntöttél, választottál. Párt,
életet, munkát… Egy darabig. De a lényeg, hogy ennek most már nem kell
így lennie, Lauka.
– Jó, de még mindig nem mondtad meg, hogy cseréljem ki azt, ami
legbelül van.
– Add meg magadnak azt, amit másoknak kellett volna. Most már látod a
legmélyebb belsődet. Betöltheted oda azt a szeretetet, amit másnak kellett
volna.
– Magyarán… szeressem magam?
– Igen.
– Ez a tanácsod? Hogy szeressem magam?
– Igen. Pontosabban, hogy szeresd meg magad.
Ezután hosszasan néztem Bencére, aki biztatóan mosolygott rám a világ
túlsó végén. És akkor hirtelen kitört belőlem a nevetés. Mit nevetés –
röhögés! De úgy, olyan erővel, hogy a könnyem is folyni kezdett.
– Bence! – vinnyogtam. – Ne haragudj, de ez…
– Laura…
– Hogy szeressem magam… Bocs, de ez annyira…
Szűnni nem akaró nevetőgörcsöm legalább tíz percre megbénította a
beszélgetést. Mert csak nevettem és nevettem, de már nem csak Bencén.
Történt valami más is. Eszembe jutott az a dal, amit Patrikkal még
Köveskálról a partra menet hallgattunk, és az érzés, amikor egyszerűen csak
hálás vagy azért, hogy élsz és az élet vigyáz rád… És valahogy ez az érzés
csatlakozott ahhoz a hatalmas megkönnyebbüléshez, amivel a nevetés
kimosta belőlem az elmúlt hetek feszültségét.
– Laura? – kérdezte Bence, amikor elkezdtem kissé megnyugodni.
– Bence… – csuklottam még mindig könnyek közt –, bocsáss meg…
– Jó, tudom, közhelynek hangzik, amit mondtam – szabadkozott.
 – Jaj, csak egy kicsit! – nevettem tovább.
– Hidd el, egyáltalán nem olyan alap és egyáltalán nem olyan könnyű
dolog, mint amilyennek hangzik.
– Jó, oké…, felfogtam – törölgettem le a könnyeim. – És nem akartalak
kinevetni. De ez a mondat komolyan jöhetett volna valami füstölőszagú Uri
Gellertől is, aki telefonon át tisztítja az energiameződet.
– Nevess csak! – zsörtölődött, de nem komolyan. – Majd rájössz.
– Na jó… Akkor mondd…, hogyan csináljam? Hogyan szeressem meg
magam?
Itt újra elképzeltem a telefonos gyógyító Bencét, és megint nevetni
kezdtem. De ez a roham már hamarabb lecsengett.
– Mondtam már, majd rájössz – ismételte.
– Oké – feleltem, immár teljesen megnyugodva. – Szóval, addig is
valami kézzelfoghatóbb tanácsra van szükségem. Mert sürgősen munkát és
lakást kell találnom, ami ebben a városban úgy is lehetetlenség jó áron, ha
nincs veled egy szőrödző kismacska.
– Na, ez a másik, amiért beszélni akartam veled. Képzeld, a bérlő, akinek
kiadtam a Minerva utcát, kiköltözik.
– Na! – csillant fel a szemem.
– És bár rohadtul nem érdemled meg, amiért így kinevettél… De ha
akarod, kiveheted te. Jó fej tulaj vagyok, nem kérek sokat, de oda is vehetsz
magad mellé valakit. Macsek meg nem zavar. És ráérsz akkor elkezdeni
csengetni, amikor van melód.
– Jaj, Bence! – ujjongtam, aztán tettetett bűnbánattal közelebb hajoltam a
laptop kamerájához. – Most már tényleg nagyon sajnálom, hogy így
kinevettelek. De ne haragudj! … Nézd! – vettem az ölembe Lunát. – Van
nálam aranyos kiscica.
– Lökött! – nevetett Bence. – Amúgy a bérlő jövő kedden akar
kicuccolni. Volnál olyan drága, hogy át is veszed tőle a kulcsot? István, a
szomszéd, aki ezeket intézi, éppen nyaral.
– Naná hogy! – ujjongtam. – Istenem, Bence… Én és a Minerva.
Hallod…, ez volt kamaszkorom vágya! Hogy ott lakjak.
– Hát, akkor most teljesül.
– Mivel hálálhatom meg? Bármit kérhetsz cserébe. Kivéve Lunát.
– Tartsd csak meg! – nevetett. – Csak legyél jól, oké? Csak ennyit kérek
cserébe.
– Meglesz, Bence fiú – mosolyogtam. – Meglesz.
Mielőtt azonban átvettem volna a kulcsot a Minerva utcai bérlőtől, el kellett
intéznem valamit. Még mindig nálam volt a leánylakás – azóta Eszti és
Peti-lak – egyik kulcsa. Így aznap, mikor a Minervába indultam, úgy
döntöttem, hogy útba ejtem a Micukót, hogy bedobjam a kulcsot. Ezt meg is
tettem, bár Eszti nem volt ott. A mosolygós, kedves kis kolléganőjének,
Vivinek hagytam ott. Aztán amikor dudorászva kiléptem az utcára,
belebotlottam valakibe. Pontosabban az a valaki ütközött nekem, ahogy
kiléptem az ajtón. Patrik volt az, aki szemlátomást épp a Micukóba tartott.
– Laura! – kiáltotta, és a szemében egyszerre tükröződött öröm és zavar.
– Nahát! … Te… te hogy kerülsz ide? Látogatóban, vagy…
– Nem, hazaköltöztem. Végleg… Vagy egy időre végleg. Még nem
tudom.
– Oh! És az a srác, akivel…
– Nem jól sült el a dolog – előztem meg a kérdést.
– Ó, sajnálom. – Látszott, hogy őszintén sajnálja, nem volt benne semmi
kárörvendés. Hiszen ő Patrik volt. – De legalább a szakítás hazahozott.
– Nem az hozott haza. Közvetlenül nem. Az apámnak szívrohama volt.
– Ó!
– Jesszus! – nevettem zavartan. – Ez most úgy hangzik, mintha az életem
egy katasztrófa lenne. De nem az. Apám már jól van, és sok mindent
tisztáztunk végre. És én is jól vagyok. Annak a kapcsolatnak ott kint nem
volt jövője, jó, hogy véget ért. És jó, hogy mégis megtörtént.
– Ez… – mosolygott vidáman – tényleg jobban hangzik.
– És már lakást is találtam. Ahová a macskámat is vihetem.
– Szóval jött veled?
– Luna? Ő mindenhova velem jön.
– Értem – mosolygott tovább Patrik, majd a beszélgetésbe egy enyhén
kínos csönd állt be.
– És te? – kérdeztem végül. – Te ide jöttél, a Micukóba?
– Igen… – felelte, és látványosan elpirult. – Az az igazság, hogy Vivihez
jöttem…
– Ó! – nyögtem.
Megfordultam, és láttam, hogy Vivi a kirakatüvegen keresztül kíváncsian
méreget minket.
– Szóval ti… – kezdtem, és visszafordultam Patrikhoz.
– Együtt vagyunk.
– Nahát!
 – Igen. Tudod, az úgy volt…, hogy amikor egy ideje nem jelentkeztél…
– Sajnálom. Tudom, mondtam, hogy majd írok.
– Semmi baj – zárta rövidre a mentegetőzésem. – Valami azt súgja, volt
elég gondod. Szóval, amikor nem jelentkeztél, és én egyszer, más okból, itt
jártam az Anker köznél… Szóval emlékeztem, hogy meséltél a helyről, ami
a barátnődé és lakótársadé. Benéztem, hogy hátha… Nem is tudom, tud
rólad valaki valamit. S akkor találkoztunk Vivivel.
– Nahát! – ismételtem kissé bugyután. – Hát…, klassz nektek! De
tényleg… És ezek szerint jól megvagytok?
– Nagyon! – jelentette ki Patrik lelkesen, és tudtam, őszintén beszél, nem
azzal a büszke elégtétellel, amivel anno Ákos emlegette az aktuális
barátnőjét.
– Hát akkor… Szívből örülök nektek. Tényleg.
– Köszönöm. Én pedig drukkolok neked… Mindenhez.
– Én is köszönöm.
Ezután hamarosan elköszöntünk és elváltunk. Én, ahogyan az nyáron
gyakran szokásom volt, gyalog indultam a Tabán felé. Jó munkanélküliként
nem kellett sietnem, és legalább átgondolhattam még néhány dolgot.
Például a találkozásokról. Hogy mindenki, aki az életembe jött, adott nekem
valamit. Hogy mindenkitől kaptam valamit. Valamit, ami továbblendített a
következő stációra, életem azon következő pontjára, ahol lennem kell. Ahol
a helyemen vagyok. De nem mindenki jön ilyen indokkal, vagy csak ilyen
indokkal az életünkbe. Van, hogy nem másnak van dolga velünk, hanem
nekünk van dolgunk másokkal. Egy szerelmes feleséggel, aki nem tudja,
mit tegyen, mert rájött, hogy valaki becsapja a férjét. Egy férfival, akinek
általad kell találkoznia valakivel…
Mire átértem a Szabi hídon, már el is múlt az az enyhe szomorúság, ami
a Patrikkal való elválásunkkor rám telepedett. Jókedvűen dudorásztam,
mire pedig befordultam a Minerva utcába, már eltöltött valamiféle kellemes
izgalom is. Ugyan mi lesz a következő lépés a saját utamon? Merre, milyen
irányba tegyem meg?
Közben odaértem a házhoz, de nem kellett becsengetnem, mert az egyik
lakó épp akkor jött ki az ajtón, amivel anno betörtem Bence orrát. Szedni
kezdtem a lépcsőfokokat, de közben még mindig a gondolataimba
merültem. Merre menjek hát tovább? Maradjak Budapesten? Menjek vissza
Dél-Franciaországba? Vagy egy egészen más helyre? Menjek vissza
Barnabáshoz a Kaféba, vagy indítsam el végre a saját fotós vállalkozásom?
Rengeteg kérdésem, s még több lehetőségem volt, de egyvalamiben biztos
voltam: hogy hosszú, nagyon hosszú ideig nem akarok újra kapcsolatra
lépni férfiemberrel, vagy bármiféle románcba elegyedni egy hímnemű
egyeddel.
Becsöngettem Emma, vagyis hogy Bence lakásába. Pár pillanat múlva
léptek zaja hallatszott, majd nyílt az ajtó. Abban pedig feltűnt egy magas,
mosolygós, kék szemű, negyvenes pasi, aki pontosan úgy nézett ki, mint
Gerard Butler.
– Szia! – mondta némiképp megilletődve.
– Szia! – feleltem.
– Hú…! Te jöttél a kulcsokért? Mármint te veszed át a lakást?
– Nem, én azért jöttem, hogy Jézusról beszéljek neked. Hogy
feltámadott. De előtte feláldozta magát. Érted is.
Gerard gyanakodva méregetett.
– A kulcsokért jöttem – nyugtattam meg.
– Hú, jó! – nevetett megkönnyebbülten. – Már egy percre elhittem…
Gyere be!
Míg beljebb kerültem a patikára takarított lakásba, ahol már csak néhány
kartondoboz várt a költöztetőre, ő tovább beszélt:
– Bocs, hogy ilyen szétszórt vagyok. Tudod, Bence nem mondta, hogy te
lány vagy. Csak hogy egy régi barátja beköltözik… Ja, meg is van!
Gerard Butler akkor felkapta a cipősszekrény tetejéről a lakáskulcsot, és
a kezembe nyomta.
– Egyébként, ne haragudj, modortalan vagyok – nyújtotta a kezét. –
Lóránt.
– Laura vagyok – és kezet fogtunk.
Ezután vissza akartam húzni a kezem, de ő nem engedte el. Ellenben
fürkészve méregetni kezdett.
– Laura?
– Igen.
– Hú…!
– Mi az?
– Ez fura kérdés lesz, de… Nem jártál te véletlenül egy éve Fatehpur
Sikriben?
– De… De igen – feleltem, már én is megdöbbenve. – Honnan tudod?
– Hát ezt nem hiszem el…! – ragyogott fel a szeme, és végre elengedte a
kezem. – Hú, hallod…!
 – Igen?
Izgatottan járni kezdett fel-alá az előszobában. Kissé fura volt.
– Hallod, nem hittem volna, hogy egyszer találkozunk.
– Te… Talán ismersz engem?
– Mondjuk. Várj, megmutatom.
Azzal Fura Lóránt a földön várakozó hátizsákjához lépett, és előhalászott
belőle egy könyvet, amiből kivett valamit. Első ránézésre egy képeslapot.
Amikor felém nyújtotta, láttam, hogy nem is akármilyen képeslapot. Azt,
amit én adtam fel előző évben Emma címére. Elvettem tőle, és
megfordítottam. A saját, egy évvel korábbi gondolataimat egyszerre volt
borzongató és szívmelengető érzés visszaolvasni.

„Drága Emma!
Egy ideje tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy az élet végül
mindig gondoskodik rólunk. Megment valahogy. Annak idején
téged küldött el hozzám. Téged küldött el értem. Te mentettél meg.
És ezt köszönöm neked. Hogy ott voltál. Hogy te szerettél.
Köszönöm. Köszönöm, hogy megmutattad nekem, az élet milyen
csodálatos dolog. Talán nélküled fogalmam sem lenne róla…
Ölellek: Laura”

– Hú…! – mondtam most én elfúló hangon, de akkor láttam, hogy Lóránt

szeme is különösen csillog.
– Tudod… – kezdte –, ez nem tudom, mennyire hangzik hülyén neked…
De ez a képeslap…
– Igen?
– Kábé megmentette az életem. Amikor beköltöztem. Nagyon mélyen
voltam. Hosszú lenne, miért, és nem is akarom rád zúdítani, de ezek a
szavak… Arról, hogy az élet vigyáz ránk. Akkor egy nagyon komoly
holtponton segítettek át. Szóval, hogy ezt a lapot ideküldted… Hú…! Nem
tudom, miért tetted… És nem tudom, ez végzet volt vagy véletlen, vagy
sors vagy karma, vagy mi… De köszönöm.
Én egy darabig megilletődve pislogtam, hol a képeslapra, hogy Fura
Lórántra, mert nem tudtam, mit is mondhatnék. De tisztán emlékszem a
pillanatra, amikor megfogalmazódott a fejemben a kérdés:
Ugyan neki van dolga az én életemben, vagy nekem az övében?
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Egy
Kettő
Három
Négy
Öt
Hat
Hét
Nyolc
Kilenc
Tíz
Tizenegy
Copyright
 © Budai Lotti, 2021
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó

Borítóterv: Németh Renáta, Faniszló Ádám

Szerkesztette: Soós Tibor
Korrektúra: Csémi Judit
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2021

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

ISBN 978 963 570 234 3

Minden jog fenntartva.