A VILÁG URAI 2.
IRÁNYÍTÁS ALATT
A NÖVÉNY, AMI MEGVÁL-
TOZTATTA A VILÁGOT
Egyes helyeken azonban annyi volt az ennivaló, hogy az embe-
reknek csak ritkán kellett költözködniük. Akár egész évben egy helyben
maradhattak. Ezek a helyek tele voltak különleges növényekkel. Ezek
a növények se túl nagyok, se túl szépek nem voltak, mégis ezek indí-
tották útjára a történetünket, és változtatták meg a világot. Úgy hívják
őket, hogy gabona.
Valószínűleg te is mindennap eszel gabonát. A búza, az árpa, a rizs, a
kukorica vagy a köles mind-mind gabona. Gabonából készül a kenyér,
a keksz, a sütemény és a tészta. És persze a reggeli gabonapehely, még
a nevében is benne van! Tízezer évvel ezelőttig azonban az emberek
csak ritkán ettek gabonát.
A gabona nem volt elterjedt. Búza például Amerikában, Kínában vagy
Ausztráliában egyáltalán nem nőtt. Csak itt-ott a Közel-Keleten nőtt búza, és
ott sem voltak belőle óriási mezők. Nőtt néhány szál búza az egyik dom-
bon, meg néhány egy másikon. Így aztán a legtöbb gyűjtögető horda
még a Közel-Keleten sem vesződött a búzával. De voltak, akik igen…
Nem tudjuk pontosan, mikor és hol kezdte el érdekelni az embereket
a gabona, de megpróbálhatjuk elképzelni. Talán úgy történt, hogy egy
kislány egy olyan hordából, amelyik különféle növények és állatok után
kutatva vándorolt mindenfelé, találkozott egy másik kislánnyal, akinek
a hordája nagyrészt egy helyen élt, és gabonát gyűjtögetett.
– Szia! – mondta az első kislány. – Engem Vandának hívnak, és folyton
vándorlok. Hát te ki vagy?
– Engem mindenki Búzácskának hív, mert nagyon szere-
tem a búzát.
– A búzát? Hah… Azért én le sem hajolok. Egész
nap szedegetheti az ember, és még akkor se lesz
12
belőle elég. És különben is, olyan kemény
a magja. Egyszer volt, hogy sokat találtam
belőle, akkor is kitört egy fogam, belefájdult a
fejem a sok rágásba, és utána három napig fájt a hasam!
– Mert nem jól csináltad! – torkolta le Búzácska. – A búzaszemeket nem
szabad csak úgy befalni! Vissza kell vinni a táborba, lehántolni a héját, és
apróra őrölni a magot. Aztán az őrleményt összekeverni vízzel, egy nagy,
lapos kőre tenni a tűz mellé, várni egy kicsit… És fincsi kenyér lesz belőle!
Abba nem törik bele a fogad, és nem fáj tőle a fejed meg a hasad sem.
– De hát mennyi munka ez! – szörnyülködött Vanda. – Én maradok
a halnál meg a fügénél.
– Jó, hát tényleg nehéz – ismerte el Búzácska. – Viszont a búzának
a hallal meg a fügével szemben van egy nagy előnye.
– Na hadd halljam, mi olyan jó ebben a száraz kis izében?
– Ha nem szárítod ki, vagy füstölöd meg alaposan, a lédús füge és
a hal gyorsan megrohad. Kóstoltál már olyan halat, amit három napja
fogtak?
– Pfuj de gusztustalan!
– Ugye? A magvakkal viszont nem így van. Azokat hónapokig is el lehet tárolni!
Aratáskor a hordánk összeszed annyi búzaszemet, amennyit csak tud,
és aztán ott tartjuk őket a táborban. Amikor nem aratunk, akkor mi is
vadászunk meg gyűjtögetünk, ahogy ti. Fügét szedünk, vagy néha si-
kerül elejtenünk egy gazellát. De van úgy, hogy nincs mit szedni vagy
vadászni.
– És olyankor átmentek egy másik völgybe, ugye?
– Dehogyis! A táborba megyünk, előhozunk egy adag
búzaszemet a raktárból, megőröljük, és kenyeret
vagy kását készítünk belőle. Ha aratáskor ele-
gendő búzát gyűjtünk, egész évben ugyanab-
ban a táborban maradhatunk!
13
 A VILÁG URAI 2.
EGY FEJRE ÖT SAPKA
Így alakítottak ki a gabonaevő emberek állandó falvakat a Közel-­
Keleten, több mint tízezer évvel ezelőtt. Ha elég gabonaszemet elraktároztak,
nemigen kellett mozogniuk. A mozgás idővel egyébként is egyre nehezebb
lett, mert az emberek mindenféle holmit halmoztak fel a falvaikban.
A gyűjtögetők többségének kevés vagyontárgya volt, így ha elhatá-
rozták, hogy odébbállnak, egyszerűen fogták magukat, és elindultak.
A gabonaevőknél ez nem volt ilyen egyszerű.
– Mondd csak, Vanda, te hol alszol? – kérdezte talán Búzácska.
– Hát, tudod – magyarázta Vanda –, ha letáborozunk, nádból meg
faágakból kunyhót építünk. Egy óra alatt megvan.
– Hah! Mi már nem táborozunk – dicsekedett Búzácska. – Nekünk
van egy falunk. Házakból. Köveket gyűjtünk, fákat vágunk ki, sártéglát
készítünk, és rendes házat építünk belőlük. Csak hát mi egész évben ott
lakunk, így megéri ennyit fáradozni vele. Főleg, ha jön a vihar.
– Jaj, a vihart azt úgy utálom! – berzenkedett Vanda. – Néha találunk
egy barlangot, ahová behúzódhatunk, de többnyire csak összebújunk
egy fa alatt, ázunk-fázunk, és várjuk, hogy elmúljon a vihar.
– Na, hát nekem meg se kottyan egy vihar! Csak bebú-
IRÁNYÍTÁS ALATT
jok a jó meleg ágyamba, és hallgatom, ahogy az eső veri a tetőt, meg
a szél zörgeti az ajtót.
– Fú de jó lenne egy ilyen ház! Na és mit csináltok akkor, ha máshová
akartok költözni? Hogy viszitek el a házat?
– Sehogy. Minek költöznénk el? Sokat dolgozunk a házainkon. Na és
a gabona! A gabonaraktárat sem tudnánk magunkkal vinni, nem igaz?
– De, gondolom, igaz – mondta Vanda. – Nekem már a kis bőrtarisz-
nyámat is nehéz cipelni a tűimmel meg a késeimmel.
– Neked csak tűid meg késeid vannak? Jaj, nekünk annyi, de annyi
eszközünk van! Kovakő sarlók, amikkel learatjuk a gabonát, mozsarak
és törők, amikkel megőröljük, meg kemencék, amikben kenyeret sütünk
belőle. Ha elköltöznénk, ezeket mind ott kellene hagynunk.
– Hát tényleg jó sok mindenetek van.
– Ó, ennél több is! – válaszolta Búzácska. – Sokkal több! Még csomó
minden másunk van. Tegnap például találtam egy szép fényes követ,
haza is vittem. A múltkor meg a hordánk elejtett egy szarvast, aminek
óriási agancsa volt. Ki is tettük a falra. Olyan szép! És rá tudjuk akaszta-
ni a kabátokat meg a sapkákat.
– Sapkákat? Mármint hogy neked több is van?
 A VILÁG URAI 2.
– Persze. A régi rókafogas sapkám, az új farkasfarkú sapkám, a med-
vebőrből készült sapkám meg két csini szalmakalapom virágokkal!
– De minek neked ennyi sapka? Csak egy fejed van.
Búzácska és a hordája időnként végignézett a sok mindenen, amijük
volt, és nagyon meg voltak elégedve magukkal. Máskor viszont nem
annyira.
– Tudjátok – morgolódott a falu ügyeletes mufurca –, nekem már nem
tetszik ez a falu. Zsúfolt és koszos. Na és a zaj! Túl sok itt az ember.
A kenyérrel és a kásával is torkig vagyok már. Mindennap kása! Fügét
akarok, meg gazellapecsenyét. Éjjel pedig valakinek ment a hasa, és
otthagyta a házam mögött… Hát hihetetlen! Ami sok, az sok! Menjünk
innen máshová!
– Van valami abban, amit mondasz – bólogattak a többiek –, na de
a holmink? És a gabona a raktárakban? Nagyon keményen megdolgoz-
tunk érte. És ha éppen nem találunk fügét meg gazellát? Nem, nem,
maradjunk csak itt!
A LUSTASÁG FÉL EGÉSZSÉG
A búzaszem nagyon picike. Ezért aztán, amikor Búzácska és a többi gabona-
evő búzát gyűjtött, és visszavitte a faluba, útközben mindig lepotyogott
néhány szem. Te dühös leszel, amikor elhagysz valamit, mondjuk, a te-
lefonodat? Valószínűleg igen. Az is lehet, hogy ilyenkor órákig keresed.
De amikor az őseink egy pár búzaszemet hagytak el, nem is igen vették
észre, az pedig egész biztos, hogy nem keresték. Egyszerűen nem tar-
tották fontosnak.
Pedig nagyon is fontos volt.
Ha te elhagyod a telefonod, abból nem nő telefonfa. Az elhagyott bú-
zaszemekből azonban új növények nőttek. Így aztán egyre több és több
16
IRÁNYÍTÁS ALATT
lett a búza az ösvények mentén, amerre az emberek jártak, és azon
a környéken, ahol éltek.
Ez pedig egy idő után ötletet adott pár embernek. Azt szerették, ha
sok a raktárakban a gabona, viszont annál kevésbé szerették a dom-
bokon gyűjtögetni és a faluba visszacipelni. Nehezebb és unalmasabb
volt, mint a folyóparton ülve horgászni, vagy fára mászni madártojá-
sokért. Ráadásul voltak aszályos évek, amikor kevesebb búza termett.
A falusiak tehát azon tűnődtek, hogyan tehetnék kényelmesebbé az életüket, ho-
gyan juthatnak kevés munkával sok gabonához. És ekkor történhetett,
hogy valakinek – valószínűleg a falu lustájának – elképesztően okos
ötlete támadt.
– Várjunk csak, miért kell nekünk dombról dombra mászkálni, és itt
is, ott is összeszedegetni pár szem búzát? Sokkal egyszerűbb lenne, ha
megmondhatnánk a búzának, hogy hol nőjön. Észrevettétek, hogy az
ösvényeink mentén szokott nőni?
– Persze – felelték néhányan –, mert te egy világ lustája vagy, és
ha elszórsz a búzából útközben, nem szeded össze.
 A VILÁG URAI 2.
– De hát ez nem baj! – ellenkezett Lustaság. – Hát nem egyszerűbb
az élet, ha a búza az ösvényeink mentén terem? Nem kell keresgélni!
Szóval arra gondoltam, hátha megoldhatnánk, hogy a búza mindjárt a falu
mellett nőjön.
– Hogyan?
– A búza a búzaszemből nő ki, igaz? Hát esetleg, de ez csak egy kósza
gondolat, szóval esetleg megpróbálhatnánk azt, hogy nem véletlenül
hagyjuk el az ösvények mentén, hanem szándékosan szórjuk szét a falu
mellett. És mindegyik búzaszemből kinő egy növény, amin tíz szem te-
rem. Tízszer annyi búzánk lenne, ráadásul itt helyben teremne, és nem
valami távoli dombon!
– Ezt a butaságot! – kiabált közbe egy ember, aki nagyon szerette
a búzát. – Dobáljuk el az ételt ahelyett, hogy megennénk? Az öregapám
se hallott ilyet!
– Nem eldobálnánk – magyarázta türelmesen Lustaság. – Hanem be-
fektetnénk. Abból a búzából, amit ma szétszórunk, jövőre több enniva-
lónk lenne.
– Nem lenne – mondta neki egy bölcs öregasszony. – Csomó fa meg
bokor van a falu körül, amik elfognák a napot a búza elől. Aztán a fák-
nak nagyok a gyökerei, minden vizet és táplálékot kiszívnak a földből.
Te is tudod, Lustaság, hogy az erdőben nem terem jól a búza. Ha a fák
és a bokrok között szórjuk el, nem lesz belőle sok búzánk.
– Álljunk meg! – szólt közbe a legagyafúrtabb falusi. – És ha előbb
felégetjük a fákat meg a bokrokat, és csak aztán szórjuk szét a búzát?
Akkor nem volna neki versenytársa. Pár hónap alatt lenne egy csomó
búzánk, és nem kellene messzire mennünk, hogy betakarítsuk.
Ez egészen új gondolat volt. Megmondani a búzának, hogy hol
nőjön, a fáknak és a bokroknak pedig, hogy hol ne nőjenek. Vagyis irányí-
tani akartak más élőlényeket.
Voltak, akiknek nem tetszett az ötlet.
18
IRÁNYÍTÁS ALATT
– Nem szabad másnak megmondani, hogyan éljen. A búza sem mond-
ja meg nekünk, mit csináljunk, mi miért irányítsuk őt?
Másoknak viszont nagyon is tetszett.
– Miért ne? – kérdezték. – Jó, a nagy szarvasnak meg a nemes orosz-
lánnak nyilván nem mondhatjuk meg, mit csináljon. De a búzának? Hisz
az csak egy nyavalyás kis növény! Mi, emberek sokkal okosabbak va-
gyunk nála.
Így vitatkoztak. És vitatkoztak és vitatkoztak. És csak nem tudtak dön­
tésre jutni.
BALSEJTELEM
Végül talán megegyeztek abban, hogy megkérdezik a szellemeket, mit
gondolnak. Akkoriban az emberek úgy hitték, hogy a világ tele van
mindenféle szellemekkel. Úgy gondolták, hogy vannak szellemek, akik
barlangban élnek, vannak, akik az égben, vannak, akik a fákon, és van-
nak, akik olyan apró növényekben, mint a búza. Fontos döntések előtt
mindig tanácsos volt beszélni a szellemekkel. Ezért az egyik legfonto-
sabb embernek a szellemszakértő számított. Mindenki hitt abban, hogy
a szellemszakértő képes beszélni a szellemekkel, tud tőlük kérdezni, és a vála-
szaikat is érti.
Ez a szellemszakértő bement egy szent barlang mélyére, ott maradt
hét nap, hét éjszaka, nem evett egy falatot sem, csak kérte a szellemek
tanácsát. Végül előjött, és így szólt:
– Eljött a búza szelleme, és azt mondta, hagyjuk az egészet. Fákat fel-
égetni, és megmondani másoknak, hogy mit csináljanak? Ez nagyon durva!
19
 A VILÁG URAI 2.

Így aztán hagyták az egészet.

De egy idő múlva – lehetett az kilencvenkilenc év is –
másvalakinek egy másik faluban megint ugyanez az öt-
lete támadt. Talán, mert hiány volt más ehető dolgokból,
talán, mert nagy ünnepet akartak ülni, és sok ennivaló
kellett a vendégeknek. Megint vitatkoztak és vitatkoztak,
mígnem egy szellemszakértő ismét bement a barlangba.
Ő azonban ezzel jött elő:
– Eljött a búza szelleme, és azt mondta, nagyon jó ötlet,
hogy a nagy, okos emberek segítsenek a gyönge kis búzá-
nak. A búza nem bánja. Sőt örömmel venné a segítségünket.
Lehetséges, hogy a szellemszakértő tényleg hitt benne, hogy talál-
kozott a búza szellemével, és ezt tőle hallotta. Talán már képzelődött
az éhségtől. De az is lehet, hogy nem hallott semmit, csak tetszett
neki az ötlet. Akárhogy is, az emberek megkapták a választ, felégették
a közeli erdőt, és búzaszemeket szórtak szét a falu mellett.
És bevált. Néhány hónappal később sok-sok búzakalász nőtt közel
a faluhoz. Most már majdnem mindenki egyetértett abban, hogy az
ötlet jó, kivéve egy öregasszonyt, aki azt mondta, szerinte akkor sem
szabadna megmondani a búzának, hogy hol nőjön.
– Rosszat sejtek. Meg fogjuk mi még ezt bánni!
De nem hallgatott rá senki.
 A VILÁG URAI 2. IRÁNYÍTÁS ALATT

EGY
_ APRÓ NEHÉZSÉG
kész is volt az első kapa! De mivel a kapa eltört, valahányszor kőnek
ütődött, az emberek eltakarították a földről a köveket, mielőtt kapál-
ni kezdtek. Kőkemény munka volt, de úgy tűnt, kifizetődik. A sok kőhordás
és lyukásás után a búzaszemek jobban védve voltak a kártevőktől és

A falu lakói örvendeztek az új ötletnek, ami hamar elterjedt más fal-

vakban is. De egy idő múlva – volt az talán százkilencvenkilenc év
is – a mufurcok újra morgolódni, a világ lustái újra panaszkodni kezdtek.
a naptól. Még több búza nőtt a falu szélén, és az új ötletek eljutottak
más falvakba, ahol leutánozták őket.

– Nem jó ez így – mondták. – Nem hatékony csak úgy elszórni a búzát

a földön. A legtöbb mag ki sem kel, mert megeszik a verebek, a móku- ÁROKÁSÁS
sok és a hangyák, vagy a nap süt neki túl erősen. Azért csináljuk az
egészet, hogy a mókusokat etessük? De aztán – beletelt talán kilencszázkilencvenkilenc évbe is – egyesek
Összedugták hát a fejüket, és kisütöttek valamit. megint panaszkodni kezdtek.
– Vagyunk olyan okosak, hogy kicsit többet segítsünk szegény kis bú- – Baj van – mondták. – Agyongürcöljük magunkat, hordjuk a kö-
zának. Ne csak szétszórjuk a magvakat a földön, hanem ássunk lyukakat, vet, kapálunk, vetünk, és még mindig van egy csomó
és dugjuk a búzát BELE a földbe! Akkor aztán nem találják meg a verebek, mag, ami nem kel ki! Nem kapnak elég vizet.
mókusok és hangyák, és nem éri a nap sem.
– Ez sokkal hatékonyabb! – tapsikoltak boldogan az emberek.
– Bizony! – helyeselt a szellemszakértő, látva, hogy a többségnek tet-
szik a gondolat. – Még inkább irányítanunk kell a búzát. A szellemek
engedélyezik.
Mindenki odáig volt örömében, hogy még több búzájuk lesz…
Nekiálltak hát lyukakat ásni a földbe és beléjük dugni a búzasze-
meket. És a hatékonyság jegyében feltaláltak ehhez egy új eszközt. Egy
hegyes követ odaerősítettek egy hosszú, egyenes bot végéhez – és
 A VILÁG URAI 2.
Mi értelme ennek a sok munkának, ha szomjan
pusztulnak a növények?
Mindenki nekiállt a fejét törni. Az okosak vakar-
ták is, amíg ki nem hullott a hajuk, a szellemszak-
értő pedig az összes ismerős szellemet kikérdezte. Végül aztán
a falu lustája szólalt fel:
– Csinálhatjuk hatékonyabban is. Ha megöntözzük egy kicsit a magvakat,
miután lyukat ástunk nekik, és elvetettük őket, az csodákat művelhet! Vizet meg
hozhatunk a folyóról bőrtömlőkben.
A többieket ez egy kicsit meglepte: Tunyatök azt javasolta, hogy dol-
gozzanak TÖBBET! Az ötlet azonban jól hangzott, nekiálltak hát vizet
hordani a búzaföldre.
Ezúttal csupán egy év és három hónap kellett hozzá, hogy mindenki
újra hőbörögni kezdjen.
– Fárasztó egész nap vizet cipelni! – kiabálták kórusban.
Tunyatök volt a leghangosabb.
– Én nem így gondoltam! – óbégatott. – Így rengeteget kell dolgozni!
Dehogy javasolok ilyet többet!
– Hmm… – hümmögött a szellemszakértő. – Lehet, hogy nekem van
egy ötletem… Mi lenne, ha ásnánk egy árkot, amin magától odafolyik a víz
a búzaföldre? Maga az ásás jó nagy munka lesz, de ha egyszer elkészül
az árok, soha többé senkinek nem kell vizet hordania!
Az emberek most már csomó mindent próbáltak az irányításuk alatt
tartani: megmondták a búzának, hogy a földjükön nőjön, megmondták
a fáknak és a köveknek, hogy takarodjanak onnan, megmondták a ve-
rebeknek és a mókusoknak, hogy a közelébe se menjenek a búzának,
és megmondták a víznek, hogy hova folyjon. És bevált. Még több búza
termett a falu mellett. Hamarosan a többi, víztől távoli falu lakói is ön-
tözőárkokat ástak.
Csak egy gond akadt. De ez alkalommal a felhők voltak a hibásak.
24
A FRÁNYA FELHŐK
Voltak évek, amikor a falunak jól ment. Mázsaszám termett a búza,
és bőven volt ennivaló. De jöttek rossz évek is. Ha egy falusi kislány
ekkor akad össze egy vándorló hordához tartozó másik kislánnyal,
hajmeresztő történeteket mesélhetett volna neki.
– Szia! – köszönt a vándorló kislány. – Engem Kisverébnek hívnak,
mert folyton ide-oda ugrálok. Hát te ki vagy?
– Engem Búzácskának hívnak, az ük-üknagymamám után. Itt lakom
a faluban.
– Na és milyen az élet abban a faluban? – kíváncsiskodott Kisveréb.
– Nem valami jó. Idén több búzánk termett, mint valaha. Igazi csoda
volt! Aztán két hónapja találtam egy kis barna foltot az egyik búzaszáron.
– Egy kis barna foltot? – kérdezte Kisveréb. – De hát az csak nem
olyan nagy ügy.
– Hát igen – felelte Búzácska –, ezt gondoltam én is. Aztán egy hét
múlva már egy csomó búzának foltos lett a szára. Szóltam a szüleimnek,
de nem tudták, mit kell ilyenkor csinálni. Eltelt még egy hét, és már
minden tiszta foltos volt! Majdnem az összes búzánk odalett! Most nem
nagyon van mit ennünk, azért is jöttem el az erdőbe, hogy gombát meg
gyümölcsöt keresgéljek. Éhen halok!
– És gyakran van ez a dolog a barna foltokkal?
– Nem – mondta Búzácska –, most volt ilyen először. De van más is.
Három éve például, amikor már majdnem beérett a búza, valami fur-
csa hangra ébredtem az egyik reggel. Még sose hallottam ilyet előtte.
25
 A VILÁG URAI 2.
Valami rémes zümmögés volt! Kimentem, és a napot is alig lehetett lát-
ni, mert felhőkben gomolyogtak a sáskák! Próbáltuk őket elijeszteni, ki­a­
báltunk, tapsoltunk, de csak jöttek. Majdnem minden búzát felfaltak.
Az nagyon nehéz év volt.
– Rettenetes! – rémüldözött Kisveréb.
– Mondjuk, ilyen csak egyszer történt. Vagyis én csak akkor láttam.
A nagypapám azt mondja, nagyjából húszévente van ilyen. De Papó
szeret mindenféle rémtörténeteket mesélni, szóval nem tudom, elhig�-
gyem-e neki. Viszont van rosszabb is a barna foltoknál meg a sáskák-
nál. Az, amikor nem jönnek a felhők. Ha nem esik az eső, majdnem tel-
jesen kiszárad a folyó, és nincsen víz az öntözőárokban. Akkor vödrökkel
hordjuk a vizet a búzaföldre, de az nem elég. Alig terem búza, nekünk
meg alig van mit ennünk.
Nagy volt a falusiak gondja: jó években mindenki eleget ehetett, de
ha jött a betegség, a sáskajárás vagy az aszály, akkor éheztek, és nem
tudtak csak úgy odébbállni egy másik völgybe, mint a gyűjtögetők.
Ezért aztán a szellemszakértőhöz fordultak tanácsért. A szellemszak-
értő megint lement a barlangjába, ott ült hét nap, hét éjszaka meg még
hét nap, aztán előjött egy megoldással. Amikor Búzácska legközelebb
találkozott Kisverébbel, nagy hírei voltak…
26
IRÁNYÍTÁS ALATT
AZ ISTENEK HÁZA
– Megoldottuk! – újságolta diadalmasan Búzácska.
– Micsodát? A barna foltok, a sáskák meg a felhők gondját?
– Azt bizony! A szellemszakértő megmondta, mit tegyünk!
– A szellemszakértő? – kérdezte Kisveréb. – Az, aki az állatokkal meg
a növényekkel beszélget? Olyanunk nekünk is van. Legjobban a sünök-
kel szeret beszélgetni.
– Sünökkel? Minek? A mienk a felhők, a folyó és a búza szellemeivel beszél.
Azokkal, akik számítanak. Egyébként mondta is, hogy nem szabad őket
szellemeknek hívni, mert az sértő. Mi úgy nevezzük őket, hogy istenek.
Ja, meg őt sem szabad már szellemszakértőnek szólítani, mert az na-
gyon buta név. Úgy kell őt hívni, hogy pap. Néha bajba is kerülök, ha
ezt elfelejtem.
– Pap? Még soha életemben nem hallottam ezt a szót. De mi volt
a nagy ötlete?
– Hogy kössünk alkut az esőfelhők, a folyók és a búza szelleme… aka-
rom mondani, isteneivel. Építünk nekik egy nagy házat a falu közepén,
amit úgy hívnak, hogy templom. És mindennap viszünk nekik ajándé-
kot, mondjuk, valami süteményt vagy egy kacsát. Ők meg cserébe távol
tartják a búzától a barna foltokat és a sáskákat, és gondoskodnak róla,
hogy mindig jöjjenek az esőfelhők, és legyen a folyóban elég víz.