A kereszténység terjedése a történelem folyamán mindig is átlépett nemzeti

különbségeken és országhatárokon, noha a kezdeti időkben többféle

irányzattal és másféle vallásokkal harcolt (ilyen a perzsa
eredetű manicheizmus, vagy a keresztény arianizmus, illetve a tömegerejét
és transzcendentalitását egyre inkább elvesztő, de a keresztényellenesnek
mondható római hivatalnoki rétegben tradicionális okokból magát
tartó szinkretista jellegű pogányság). E harc nem volt mentes az
üldöztetésektől sem. A kereszténység a császárkori Róma korszakának
végére államvallássá lett az akkori művelt világ nagy részét uraló Rómában.
Az első keresztény vallásra tért királyság Örményország (Armenia) volt.
A római birodalom összeomlása hatalmi vákuumot és káoszt teremtett a
térségben („sötét középkor”). A népvándorlások eredményeképp új népek
özönlötték el Európát, azonban királyaik – különféle megfontolásokból – egy
idő után többnyire felvették a kereszténységet, sőt a Bibliát is lefordították
(gótra például a VI. sz. második felében, Wul lla király uralkodása alatt és az
ő parancsára).
Ugyanakkor a keresztény egyházak egysége e korban végzetesen
megbomlott. szöveg=Ennek dogmatikai és szertartásbeli okai voltak, de
közrejátszott a római pápa és a bizánci császár különböző jelleme.[30] Az
első a nagy egyházszakadás, amikor keleti és nyugati egyházra bomlott
(1054); másodiknak tekinthető a nyugaton jellemzővé vált felerősödött
eretnekmozgalmak (ezt tekinthetjük egy újabb szakadásnak is). A harmadik
nagy szakadás a reformáció korában következett be. A nyugaton uralkodó
katolikus és az új protestáns vallások híveinek viszonya igen mérges volt, és
nem mentes az egymás megtérítésére irányuló szándéktól. A nyugati és
keleti egyház harca – egyetlen keresztes háborút kivéve – általában szellemi
természetű volt és békés eszközökkel folyt; nem úgy az eretnekmozgalmak
elleni küzdelem és a reformáció körüli harcok. E viszony a katolicizmus más
keresztény egyházakkal való viszonyát nagyon megterhelte, mely
vallásháborúkhoz vezetett. A modern keresztények – különösen nyugaton –
szégyenkeznek vallásuk ezen erőszakos múltja miatt. A dogmatikai
különbségek mellett, azonban, e harcoknak komoly materiális alapú okaik is
voltak (egyes huszita irányzatok például a társadalom radikális reformját
szándékozták véghez vinni, (noha az Evangéliumokból kiindulva; hasonlóan
a bogumil és hasonló eretnekmozgalmaknak is voltak antifeudális jellegű
motivációik stb.).
A politikai hatalomban lévő keresztények a más vallásúak szabad
hitgyakorlatának engedélyezésében a történelem során sokszor több, máskor
kevesebb toleranciát tanúsítottak. A mai kereszténységben a
vallási tolerancia többnyire növekedni látszik, habár a keresztény egyházak
között sok az egymást elutasító jelenség, például az Amerikai Egyesült
fi
Államokban az Amerikai Kereszténység Visszaállítása nevű restaurációs
mozgalom mereven elutasítja a hit szertartás központúságát.
Jézus azon szavai, hogy „aki megvall engem az emberek színe előtt,
megvallom azt én is az én Atyám színe előtt” (Mt 10 32), Azaz a
keresztényeknek van joga másokat (békésen) téríteni, melynek ajándéka az
égben köttetik Jézus által. A hit megvallásra történhet a mások érdeklődésére
való válasszal, vagy egyszerű példamutatással. A katolikus és protestáns
egyházak tradicionális álláspontja szerint a más hitűek térítésére irányuló
próbálkozás az Evangéliumokban foglalt örömhírek és az egyént boldoggá
tevő krisztusi életmód (stb.) terjesztése (evangelizáció). Ezek a nagyobb
keresztény egyházak modern felfogása szerint ez azonban kiegészül azzal,
hogy a keresztény hitre tért személynek ezt az evangelizációs
munkát elsősorban saját életpéldájának felmutatásával kell folytatnia, és csak
az arra hivatottak menjenek apostoli munkára. Ez utóbbit elsősorban a
legkisebb vagy legújabb egyházak magától értetődő, a helyzetükből adódó
módszerük.
A keresztények természetes feladata, sőt kötelessége apostolkodni - Jézus
felszólítása alapján -, megtérőket találni az emberek között. Korunk
kereszténységének csaknem minden felekezete és szektája elutasítja a
kereszténység katonai hódítás útján való terjesztését, okulva a múltból,
főként a keresztes háborúk tanúságaiból. A más hiten lévők megtérítésének
ügyében közel sincs ilyen egyetértés, bár az igehirdetés missziós munkája a
kiindulópontja minden esetben a szeretet (Máté 28,18-20). A középkor
misszióit szerzetesrendek vállalták magukra, azonban ugyanabban az
országban megjelenő különböző térítési módszerek csak ártottak a
kereszténységnek. Ilyen volt a jezsuiták térítései az uralkodó osztály között,
míg a ferences rendiek a szegények között térítettek. Az egyik rend
alkalmazkodó volt, a másik rend megalkuvásként értelmezte a lassabb
térítést. Kína és Japán esetében ezek a különbözőségek együttes jelenléte
sok kárt jelentettek a missziós kereszténységnek.