Copyright O Dr.

Daubner Béla és Kaló Jenő, 2005

Hungárián edition €) Intcgratív Pszichoterápiás Egyesület, 2005

Minden jog fenntartva.

A könyv - a kiadó írásos jóváhagyása nélkül - sem részleteiben,

sem
egészben nem közölhető, nem sokszorosítható.
Ez vonatkozik a nyilvános előadásokra illetőleg tanfolyami
(elhasználásra, internetes közlésre is.

A szakszavak írásinál részben az orvosi, részben a köznyelvi

helyesírást követtük.

A kötetet szerkesztette és a kiadást gondozta:

S. Varga Ilona (A Uon)

Borító és tipográfia:
Szilágyi Szabolcs íF.vil Design)

I. kötet

Integratív Pszichoterápiás Egyesület

Felelős kiadó az Egyesület elnöke
Nyomdai és kötészeti munkák: Reálszisztéma Dabasi Nyomda
Rt. Betűtípus: Adobe C«aramond
ISBN 963 219 344 X (I. kötet)
ISBN 963 219 343 lö(ta)
Tartalom I. kötet
Szerzői beköszöntök .............................................................................10
ELSÖ RÉSZ (KALÓ JENŐ).........................................................................17
Asztrológia és terápia.................................................................................19
Bevezetés..............................................................................................19
Létkezdet, szaporodás, életritmus old.....................................................20
A holdfázis-módszer ...............................................................................32
Esetelemzések .........................................................................................32

Második rész (dr. DaubneR Béla)...............................................................71

Az olvasóhoz........................................................................................73
Dinamikus személyiségeimélet .................................................................80
Milyen is az ember? ................................................................................80
Sigmund Freud ........................................................................................83
Hartmann-féle ÉNfejlődés.......................................................................94
Primer kognitív autonómia ................................................................94
A Self ...................................................................................................94
Felettes-ÉN előfutárok ........................................................................97
Felettes-ÉN ..........................................................................................97
Narcizmus...........................................................................................103
Ottó F. Kemberg ...................................................................................106
A tárgykapcsolatok minősége ..........................................................111
Az éretlen tárgy kapcsolati viszonyulásmód
fontosabb jellemzői ..........................................................................114
A Kernberg-féle szerveződési szintek jellemzői .............................116
Pszichoterápiás, kommunikációs lehetőségek ....................................119
Viszontérzések - Viszont-indulatáttétel .............................................121
Társadalmi és szülői hidegség ...............................................................124
Magzati lét - Születési trauma - Szimbiózis .........................................127
Leválás - Individuáció............................................................................129
A modern csecsemőkutatás kísérleti eredményei ...............................136
A Self-érzct szintjei............................................................................137
Az óvodáskor..........................................................................................140
Elhárító mechanizmusok ..........................................................................
Elfojtás.........................................................................................................
.»•». 146
Azonosítás (azonosulás) - inkorporáció,
introjekció és identifikáció ••••••••• 148
148
Azonosulás ....................
,
Izoláció ..........................
149
Regresszió ...................
Projekció ..................................................................................................150
Projektív identifikáció 151
Hasítás 153
Meg nem történtté tétel ..........................................................................153
Reakcióképződés 154
Kompenzáció ...........................................................................................154
Elaboráció 154
Szublimáció ............................................................................................ 159
Az iskoláskorba lépő gyermek - A látencia ...........................................156
A társas kapcsolatok alakulása a látenciában .........................................156
A kisiskolás gondolkodásának sajátosságai 157
A serdülőkor_______________________________________________ 159
A serdülőkor szakaszai és jellemzőik .....................................................159
Az ifjúkor .................................................................................................170
A felnőttkor .............................................................................................171
Az érett személyiség kritériumai ...........................................................172
Az időskor ................................................................................................174
A gyógyíthatatlan betegség elfogadásinak fázisai 175
A gyász fázisai —...........................................................................™~..177
A terapeuta feladata a gyászmunkában ..................................................177
Irodalom ........................ ................ ................... ..................................178

A jungi pszichoterápia.............................................................. 181

Jung életútja —........................................................................................181
Komplexus - £n-komplexus ....................................................................185
Kollektív tudattalan - Anima-Animus - Perszóna - Árnyék -
Szimbólum - ősképek ........................................ ........................—.......188
Animus-anima .........................................................................................190
Perszóna ............................................................................................... 192
Árnyék -------------...............................................--------—- - -....... 193
A szimbólum .....................................................................................—...195
Ősképek ...................................................................................................220
Jung és a keleti misztika ..........................................................................224
A szinkronicitás ....................................................................................236
A Tibeti Halottaskönyv ...................................................................... 241
Irodalom ................................................................................................248
SZERZŐI BEKÖSZÖNTŐK

Előszó - Káló Jenőtől

Azok körében, akik olvasták „A gyógyulás szelencéje” című könyv három kötetét, bizonyára többször
felmerült az a gondolat, hogy érdekesek ezek az összefüggések, sót talán többen be is azonosítottak
belőle egyes részeket a saját életük és betegségük kapcsán. Ám továbbra is kérdés maradt: „hogyan
tovább?”. Az eddig megjelent három kötetben összefoglaltuk a betegségek asztrológiai diagnózisait.
illetve lelki és jellembeli hátterüket. Most, hogy már szembenéztünk a betegségünk bennünk rejlő
lényegével, és tudatosítottuk azt. illetőleg körbejártuk a problémáink lehetséges gyökereit, joggal
felmerül bennünk a kérdés: hogyan tovább? Mit kellene tennünk, hogy a gyógyulás bekövetkezzék?
Kedves barátommal és mesteremmel - az első három kötet szaktanácsadójával —, dr. Daubner Bélával
úgy határoztunk, megpróbáljuk keresztmetszetét adni azon terápiás lehetőségeknek, melyeket a
huszadik század végén, a huszonegyedik század elején, a harmadik évezred ezredfordulóján a
mindennapi életben fel lehet használni. Bár tisztában vagyunk azzal, hogy némely betegségnek az
egyén szempontjából oly mértékű karmikus jelentősége van, hogy az adott problémát szinte
lehetetlen feldolgozni, mégis - számtalan betegség esetén - többféle megoldás segíthet a gyógyulás
keresésében és elérésében.
Ebben a kötetben két fő témakör szerepel, az egyik a születéssel és gyermekvállalással kapcsolatos
asztrológiai megfigyelések ismertetése, amely egyenes folytatása a harmadik kötetben tárgyalt hasonló
témájú résznek, és fontos bevezető anyaga önmagunk megértésének is. Hiszen ahogyan az életünk
elkezdődik, úgy is folytatódik. (A kezdet magában hordozza a folytatást.) A másik témakör a
személyiségközpontú önismereti és pszichoterápiás módszerek ismertetése, beleértve különböző
létszemléleti, vallási és pszichoterápiás megközelítést is.
„A gyógyulás szelencéjének törzsanyaga már rámutatott arra, hogy a betegségek mögött nemcsak
anyagi világunk különböző ok-okozati össszefüggései állnak, hanem óriási szerepet játszik a testi-lelki
harmóniánk. a pszichénknek egyensúlya is. A betegség egyfajta üzenet.
amely arra tanítja az abban szenvedő embert, amiről az „nem akar”
tudomást venni, illetve nem képes rálátni önmagának azon
személyiségrészei, melyek egymással ellentmondásban, különböző belső
érdekeltségi rendszereknek vannak alávetve. Összességében az érintett
személy, aki beteg, nem harmóniában, egységben, hanem
diszharmóniában él önmagával, s ezáltal a világgal.
Az akkor már közel egy évtizedes asztrológiai munkásságom, valamint a
közeli barátaim befolyása meggyőzött arról, hogy az asztrológia mellé
érdemes a pszichológiát is bekapcsolni, s ezért a nyolcvanas évektől ilyen
irányú tanulmányokat folytattam. Azóta az eredményeim meggyőztek
arról, hogy helyesen döntöttem. A hetvenes években és a nyolcvanas
évek elején többek között arra kellet rádöbbennem, hogy hiába elemzem
valakinek a horoszkópját, hiába beszéljük meg karakterét, adottságait és
sorslehetőségeit, az egyén hajlamos arra. hogy' mindezt meghallgassa,
egyfajta jó tanácsként könyvelje el, s az életvitelében minden marad a
régiben. Be kellett látnom, hogy a tanácsaim bármennyire helytállóak is
voltak, az esetek többségében a hozzám fordulóknak nem volt elég erejük
ahhoz, hogy a szükséges változásokat keresztül vigyék az életükben,
félreértés ne essék, nem gondolom azt, hogy az asztrológiai tanácsadás
felesleges volt, hiszen számtalan esetben, világossá vált páciensemben az
életének egy adott összefüggése, sorsának különböző fejleményei. Azzal,
hogy segítettem a megértését, valamint azt, hogy meglássa az
összefüggéseket, komoly eredményként könyvelhettem el, és
megtapasztalhattam azt, hogy valamilyen rejtett dolog tudatosítása is
változásokat idézhet elő az egyénekben. Be kellett látnom, hogy nagyon
sok embernél mégsem voltak elégségesek ezek a beszélgetések, tikkor
elindultam egy olyan új irányba, amely az emberi psziché vizsgálatával
foglalkozik, nevezetesen a pszichológia irányába. Rengeteget fejlődtem,
tanultam és tapasztaltam ezen tanulmányok által, és kezdtem megérteni,
miért olyan nehéz a megértést áttenni a gyakorlatba, és miért olyan
nehéz megváltozni egy embernek. Elkötelezetten jungiánus beállítottságú
asztrológussá váltam, Jung írásai nem csak a tudásomat fejlesztették,
hanem a személyiségemet is. Rengeteg összefüggésre lőttem rá
önmagammal kapcsolatban. Ez az önismeret később busásan megtérült a
mindennapi terápiás kapcsolatban.

II
Jung írásaiból egyértelműen kiderült, hogy ő is foglalkozott az
asztrológiával, nagyon komolyan vette és felhasználta a mindennapi
munkájában. Később elmélyülten foglalkoztam a játszmaelméletekkel, az
álomanalízissel és mindenféle egyéb módszerrel. Megismerkedtem
Sigmund Freud, Alfréd Adler, Erich Fromm és még sok más nagy
gondolkodó pszichológus munkásságával. Megadta a sors, hogy Victor. E.
Frankl-lel személyesen is találkozzam. Csodálatos tudású emberekkel
hozott össze az élet, és mindtől rengeteget tanultam. Mígnem a
kilencvenes években megismerkedtem a neuro-lingvisztikai
programozással (NLP), s ezt mesterfokon elvégeztem. Belekóstoltam a
hipnózisba, a pszichodrámába, a családfelállításba, a kognitív terápiába. S
bátran mondhatom, hogy az asztrológiai tudásom, s ezen ismeretek együtt
megsokszorozták bennem azt a nyitottságot és elfogadást, amivel
megértem az emberek lelki gyötrelmeit, belső akadályaikat, korlátokat,
bűntudatukat és mindazokat a „lelki nyavalyákat”, amelyekkel
„megrontják” mindennapjaikat és elveszítik életkedvüket.

Bár ez a könyv szakmai anyag, és néha talán nehéz lesz az olvasása és a

megértése, mégis mindenkinek ajánljuk. A laikusoknak éppúgy, mint a
szakembereknek. Gondoljunk csak arra, hogy a huszadik század egyik
legnagyobb pszichiátere, Carl Gustav Jung és tanítványai is foglalkoztak a
páciensek asztrológiai elemzésével („A szinkronicitásról” című művében
olvashatunk erről). így ez a könyv különösen használható lesz mindazon
olvasónk számára, akik foglalkoznak az asztrológiával, érdeklődnek az
asztrológia és a pszichológia, valamint ezek határterületei iránt. Hasznos
szakkönyv lehet azoknak, akik az asztrológia és a pszichológia
témakörében szakmailag jártasak, és ez irányban elkötelezettek vagy
úgynevezett segítő munkakörökben (embertársainkat segítő munkával
például egészségügyi dolgozók, pedagógusok, természetgyógyászok és így
tovább) dolgoznak. Fontosnak tartom ezt a pár gondolatot megosztani
azokkal, akikben feltehetőleg rengeteg a segíteni akarás az embertársai
felé; de ahhoz, hogy ez a segítség tényleges segítség legyen, szeretnék
mindenkit elgondolkodtatni. A mai tapasztalataimmal és tudásommal úgy
látom, hogy az emberek egyik legfontosabb meghatározó élménye a
megszületésük, az azzal összefüggésben lévő események, majd a
kisgyerekkori élményeik. Különös tekintettel arra. Hogy a szülők

1
2
mennyire várták, mennyire fogadták őket szeretettel, illetve, hogy az
édesanya és az édesapa mennyire éltek harmóniában egymással. Ezeket az
összefüggéseket a horoszkóp negyedik és tizedik háza, a Nap, a Hold,
valamint a Jupiter fényszögei elég pontosan jelzik. Csak az a kérdés, hogy
ha én, mint asztrológus azt mondom valakinek, hogy nehéz gyermekkora
volt; esetleg fiúnak várták és lánynak született vagy fordítva; esetleg
elhagyták a szülők - és anélkül hogy ismertem volna a személyt
elmondom a gyermekkorát. Sőt. még megtoldhatom ezt olyan
összefüggések taglalásával, hogy az önbizalomhiányát a gyermekkorában
megtapasztalt elfogadás elégtelensége magyarázza meg. Legfeljebb
„babonás félelemmel” néz rám, elismer mint asztrológust, majd
kitámolyog a fogadószobámból, és azt mondja magában: „most már értem
az önbizalomhiányomat”. De pontosan tudom, mén a gyakorlatban
megtapasztaltam, hogy ettől még nem oldódik meg semmi sem. Ahhoz,
hogy valami történjen, hogy a gyermekkorát képes legyen átértékelni,
hogy a szüleit és a velük kapcsolatos eseményeket képes legyen
megérteni, ahhoz saját belső élményekre van szüksége, saját belső
tapasztalásban kell elengednie a sérelmeit, fel növesztenie önmagát, s
fejlesztenie személyiségét. Ehhez ad egy asztrológusnak segítséget a
pszichológiai ismeret, s esetleges pszichológiai gyakorlatok elsajátítása
valamint - természetesen - saját önismerete, melyet állandóan tovább kell
fejlesztenie. Jó, ha ehhez külső kontrollt is igénybe vesz, szakmai
kifejezéssel szupervízióra jár, hogy ne keverje össze a saját problémáit a
páciensével. Számtalanszor meg kellett tapasztalnom a saját életemben és
az asztrológiai gyakorlatomban, hogy nem elégséges az asztrológus
jóindulata és segítőkészsége, mert sokszor ezzel árthat a legtöbbet,
különösen abban az esetben, ha az egyén még nem nőtt fel, nem érett
meg egy adott probléma megtárgyalására. Fontos szabály, hogy mindig
arra a kérdésre feleljünk, amit kérdeznek, s ne válaszoljunk
általánosságban, hanem mindig célszerűen és konkrétumokban. Ha valaki
az üzleti partnere iránt érdeklődik, ne az üzleti partnert elemezzük,
hanem előbb a hozzánk forduló horoszkópja alapján azt vizsgáljuk meg,
hogy ő hogyan áll hozzá az üzleti partnerkapcsolathoz. Ugyanis itt is
érvényes az a közmondás: „Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten”.
Ugyanezen szempontok érvényesülnek egy párkapcsolat elemzésénél,
vagy bármilyen más kapcsolat összehasonlításánál. Nincs

1
3
problematikusabb mondat annál, ha a páciensünk úgy fordul hozzánk,
hogy mindent mondjunk el neki a betegségével és a halálával
kapcsolatban, mert őt „ez nem izgatja”. Ez az a mondat, amit soha,
senkinek ne higgyünk el. Az esetek többségében azt tapasztaltam, hogy
különösen hipochonderek szeretik ezeket a mondatokat hangoztatni.
Kövessünk el mindent annak érdekében, hogy az egyén szeretettel és
megértőén közeledjen önmagához, kerüljünk el minden olyan kijelentést,
mely bűntudatot ébreszthet a páciensünkben, viszont ez nem jelenti azt,
hogy bármivel kapcsolatban, amit esetleg helytelenül tett, abban mi
adjunk felmentést. A pszichológia és az asztrológia akkor működik jól
együtt, ha az egyén maga döbben rá eddigi korlátaira, ha nem azt
mondjuk meg, hogy mit tegyen, hanem arra világítunk rá, hogy mi mivel
van összefüggésben, és abban segítjük, hogy ezek alapján, maga hozza
meg a döntéseit. Gyakran segíthetünk abban, hogy egy negatív
beállítódást átkeretezünk. Az átkeretezés arról szól, hogy bármi történjen
is velünk, pozitív értelmezést adunk neki. Ehhez szükség van a saját és a
páciens rugalmasságára. Végezetül egy történettel zárnám.
Milton H. Erickson amerikai pszichiáter, az „átkeretezés” (erről a későbbi
fejezetekben bővebben is szó lesz) atyja, fiatal korában farmon lakott. A
következő szituáció történt a szeme előtt: édesapja és a farmon dolgozó
munkások már vagy egy órája akartak behúzni egy bikát a karámba, de
akárhányszor eljutottak vele a karám ajtajáig, a bika lecövekeli magát.
Mire Erickson a hosszú kínlódást látva, azt mondta az embereknek: "Ne a
nyakánál fogva húzzátok befelé, hanem a farkánál fogva húzzátok
visszafelé!" A bika azon nyomban beiszkolt a karámba. Érdemes ezen a
történeten elgondolkoznunk, mert arra figyelmeztet, minél inkább
rugalmasak vagyunk, annál inkább mi vezetjük a kommunikációt. S ha
létezik az asztrológusok tízparancsolata, akkor ez utóbbi mondat
valószínűleg bennfoglal tátik, de jelentésének mindkét értelmében,
ugyanis nem csak mi vezetjük a kommunikációt, vagy ha úgy tetszik,
uraljuk azt, hanem óriási felelősséget is vállalunk magunkra. Hiszen a
hozzánk forduló páciensünk ránk bízza magát. Most már csak az a kérdés,
hogy ki tükröz kit?

1
4
Ajánlás - dr. Daubner Bélától

Ajánlom e könyvben megjelent írásomat azoknak, akik felnőttek, vagy

szeretnének azok lenni. Megjelent bennük a vágy, hogy kételkedjenek,
hogy a felszín mögé nézzenek, hogy közeledjenek a lényeghez, és ne
higgyenek el mindent, ami megszólítja őket. Felismerjék a vágyaikat,
merjék vállalni érzéseiket, érzelmeiket, és ne a sodródást, hanem a dolgok
megélését, megértését válasszák. Ajánlom azoknak, akik nem a projekciót
választják (miszerint a hiba másban van), nem a saját leértékelésüket élik
meg az élet realitásában, hanem látják a lehetőségeket a fejlődésre, a
változásra. Ajánlom azoknak, akik képesek meglátni a lehetőséget a
szenvedésben is, és nemcsak az újabb és újabb gyötrelmeket élik meg,
hanem meg is szeretnék haladni azokat, s egy magasabb szinten kínlódni
tovább, mert fel merik vállalni, hogy az élet gyötrelmekkel teli, de nem
mindegy, hogy azt milyen szinten szenvedjük el. Szeretnék elkerülni az
ismétlődéseket, és egyre magasabbra kerülni az ember lét korlátlan
lehetőségében, amiben a létforgatag legnagyobb fejlődési lehetőségének
kegyelme adatott meg számukra. Ajánlom azoknak, akik nem az egójukat
akarják - elhatározás szintjén - megszüntetni a New Age halandzsa
hatására, hanem valóban önismeretre vágynak, a legnehezebb, de egyben
az igazán nemesítő egyetlen útra, ami járható. Ajánlom azoknak, akik
akarnak és tudnak hinni abban, hogy ott van bennük minden lehetőség,
megkaptak mindent a fejlődéshez; mert EMBER lécbe születtek, de el kel!
jutni odáig, és meg kell valósítani ezeket a képességeket, lehetőségeket,
mert ezt senki nem tudja helyettük megtenni, és ők sem lesznek képesek
mások helyett. El tudják engedni a mindenhatóság, a mindentudás
nárcisztikus mákonyát. Nem várják a csodát, mert tudják, hogy azt csak
ők képesek megteremteni. Ajánlom azoknak, akik tudnak alázatosak
lenni abban, amit éppen tesznek, mert látják benne a mélyebb
összefüggéseket. A Dharma (az örök igazság) felfedi számukra az arcát
tevékenységükben, és képesek, valamint bátrak a lét megélésében, az „itt
és most'-ban lenni. Ajánlom azoknak, akik szeretik a szabadságot, és
dolgozni akarnak, hogy egyre mélyebben megvalósíthassák. A
szabadságot nem mástól várják, hanem hisznek abban, hogy ha

1
5
önmagukban megvalósítják, akkor az másoknak is segít. Ajánlom
azoknak, akik hisznek az igazi emberi értékekben, még ebben az igaz
érték hiányában tobzódó fogyasztói társadalomban is, és törekednek arra,
hogy ezt meg is valósítsák.

Kívánom az olvasónak, hogy legyen türelme, kitartása a nehéz

gondolatok befogadására, megdolgozására és megvalósítására. Kívánom,
hogy eredményesen kételkedjenek, gondolják át, próbálják ki, és csak
akkor higgyék el, ha működik. Előre is köszönöm a türelmet és köszönöm
az érdeklődést.

1
6
ELSŐ RÉSZ
 ASZTROLÓGIA ÉS TERÁPIA
BEVEZETÉS

Számomra az asztrológia a világmindenség leképezésének a szimbolikus

nyelve. így érthető, hogy a mindennapi életünk, örömeink, bánataink és
betegségeink, valamint természetesen halálunk is beilleszkedik egy nagy
kozmikus rendbe, melynek az értelmezéséhez segítséget nyújthat az
asztrológia. Amikor elkezdtem vele foglalkozni, rádöbbentem arra, hogy
minden mindennel összefügg, hogy olyan, mint véletlen, nem létezik.
Számtalan kultúra rendelkezett asztrológiai tudással, mi Európában
leginkább a mezopotámiai és egyiptomi kultúrából átvett asztrológiával
foglalkozunk. Ez az asztrológiai tudás arab közvetítéssel került vissza a
római birodalom bukása után néhány évszázaddal Európába. Ma is
leginkább ezt a rendszert gyakorolják az úgynevezett fejlett nyugati
világban. Ez nem jelenti azt, hogy akár az indiai, kínai, vagy azték-maja
kultúra asztrológiája ne lenne érvényes, hiszen az ő szimbólumaik
ugyanúgy helytállóak, mint a mieink. Nyilván a mi fejlődésünk, a mi
vérmérsékletünk, a mi földrajzi adottságaink és a mi kultúránk a
babiloni-akkád-egyiptomi illetve sumer eredetű asztrológiát részesítette
előnyben. (Tisztában vagyok a magyarázat sekélyességével, de az
asztrológia eredete oly mértékben homályba vész, és annyi évezred
hatott át, hogy nem veszem a bátorságot ahhoz, az eredetét illetően
egyéni elméletemmel hozakodjak elő.) Félreértés ne essék, én az
asztrológia igazát, helyességét, vagy létjogosultságát nem kívánom
bizonyítani. Senkit nem kívánok meggyőzni arról, hogy higgyen az
asztrológiában. Ennek a felismerése ugyanis tudatállapot kérdése. Éppen
ezért nincs értelme a vitának sem, hiszen valaki vagy foglalkozik az
asztrológiával és akkor számára evidenciává válik, vagy nem foglalkozik
vele, és akkor hogyan értene hozzá, hogyan kérdőjelezhetné meg az
állításait. Számomra az asztrológia már bizonyított. Szimbólumrendszere
egy olyan segédeszköz, mely segítséget nyújthat a személyiségfejlődés és
az életsors megértéséhez. Szó nincs róla, hogy fatalista lennék, de be kell
látnunk, hogy bizonyos eleve elrendelt sors mindannyiunk életét érinti.
Nem véletlen, hogy kik a szüléink, nem véletlen, hogy hol
születtünk, országot, tájegységet, akár egy utcát is figyelembe véve. Az
indulás nagyvonalakban meghatározza a további sorsunkat. Annak a
kérdésnek, hogy „mi lett volna, ha?”, nincs értelme. Ami megtörtént, az
megtörtént. Ilyen értelemben a sorsunkban bekövetkezett változások

1
9
visszafordíthatatlanok, és itt lesz jelentősége az asztrológiának, úgy is
mondhatnánk, itt lép be az asztrológiai szimbólumrendszer az életünkbe.
Gondoljunk arra, hányszor mondtuk már barátainknak ismerőseinknek,
hogy valami olyat tettünk, amit mi magunk sem értünk. Vagy használjuk azt
a szólást, hogy „kihagyott az. agyunk”. Esetleg olyan automatizmussal
tettünk valamit, amit később mi magunk is értetlenül szemléltünk. Az
asztrológia, illetve az általa használt szimbólumrendszer segítségével kulcsot
kapunk a személyiségünkhöz és ezáltal a sorsunkhoz is, hiszen ha megértjük,
hogy egy adott helyzetben mi motivált, személyiségünkből milyen vágyunk,
elképzelésünk kapott nagyobb szerepet, megérthetjük a sorsunkat. Hiszen a
sorsunk mi magunk vagyunk, a „bölcs pedig úgy uralkodik a csillagain,
ahogy önmagán képes uralkodni”. Ahogy önmagát képes megérteni, lényegi
részeit feldolgozni és meghaladni, úgy teljesíti be saját küldetését, sorsát,
karmáját. ,j\ gyógyulás szelencéje' című háromkötetes könyv ahhoz próbált
kulcsot adni, hogy a betegségek által mindenki könnyebben megérthesse
önmagát. Ez a könyv a személyiségről szól, arról, ami megszületik, fejlődik
és meghal, és nem arról, ami öröktől fogva volt, van és lesz. Ha megértjük
magunkat évkezdetünktől sorsunk alakulásával együtt, életünk végéig,
képesek leszünk arra, hogy bölcs mosolyként teljesítsük be az életünket, s
bár fújjon a szél, jöjjön a vihar, minden jelenség mögött megsejtsük, hogy mi
az üzenet - saját fejlődésünk érdekében.
Ennek a könyvnek az a célja, hogy bemutassa, miért és hol beteg a
személyiségünk, melyek a kivezető utak, és hogyan segíthetjük elő azt. A
könyv második részében átadom a szót dr. Daubner Bélának, aki „A gyógyulás
szelencéje" című könyvsorozat első három kötetének szakmai tanácsadója volt,
s pszichiáterként a lélek szakavatott ismerője. Megkértem őt, segítsen
bennünket kalauzolni ezen az úton.
LÉTKEZDET, SZAPORODÁS, ÉLETRITMUS
Létünk kezdete a teremtés azon aktusával indul meg, ahol testet ölt az
életvágy. A testet öltés első pillanata a szeretkező szülők
örömmámorának, kéjének beteljesedése, amikor több - ezoterikus és
vallási - felfogás szerint, a lélek kapcsolatba kerül a megtermékenyült
petesejttel, és azután „irányítja" az anya testében fejlődő embrió, majd
magzat materiális testének építését. Bár a szónak nem a hétköznapi,
tudatos értelmében, de mégis egyfajta belső megéléssel mindannyian
átéljük - fogantatásunktól a születésünkig - mindazt az élményt, amely
anyánkon keresztül ér bennünket. Különböző vizsgálatok egyértelműen
bizonyítják, hogy a születést megelőző hónapok - jó esetben kilenc hónap

2
0
- az egyen számára meghatározó jelentőségűek. Nyilván az érzékelésnek
nem azon érzékszervi formáival találkozunk, melyet később, születésünk
után használunk, de mégis a pöttöm lény bent az anyaméhben mindenről
tud. Az érzékelése rendkívül kifinomult. Súlyos karmikus feladatok
magyarázzák meg azt a tényt, ha valaki testi vág)* lelki fogyatékossággal
születik meg. De azt is, ha valaki nem születik meg, vagy halva születik.
Az egyéni létfeladathoz hozzátartozik az is, hogy fiúnak, illetőleg lánynak
(avagy férfinak vagy nőnek) születünk. Minden segítség, amit ez alatt az
időszak alatt egy kismama és a magzata megkaphat, enyhítheti azokat a
nehézségeket, amelyek a kisbaba kihordásával, valamint a
megszületésével kapcsolatos traumákat „okozzák *. Ezeket a lelki
problémákat elég részletesen tárgyaltuk „A gyógyulás szelencéje"sorozat
harmadik kötetében, mégis szükségesnek látom, hogy egy részét
átismételjük, hiszen az életkezdet meghatározza mindannyiunk
életminőségét, s mint már előbb említettem, ez a fogantatástól indul.
Ahhoz, hogy ezt igazán jól megérthessük, képzeletben induljunk el a
fogantatástól a szülő korúvá válásig, egy példával illusztrálva. (A
karmikus összefüggésekre most nem térek ki.) Képzeljük el, hogy egy
férfi és egy nő szerelemben egyesültek, és a nő megfogant. Már a
fogantatás előtt is voltak bizonyos elképzelései a gyermekvállalásról, arról
hogy hány gyermeket szeretne, s arról, hogy milyen neműeket.
Feltehető, hogy ezeknek a gondolatainak egy része a mindennapok
szintjén tudatos, de némely gondolatok, elvárások a tudattalanba
kerültek, s azokkal most nincs tudatos kapcsolatban. Ezen elvárások
származhatnak az ő szüleitől, a férjétől, egy adott kultúra hiedelem'
rendszeréből, beidegződéseiből és így tovább. Tételezzük fel, hogy a férjének
tudatosan szeretne kedvezni, és úgy gondolja, akkor szerezne neki örömet,
ha fiúgyermeket szülne. Ugyanakkor a tudattalanban marad az az érzés,
hogy fél a férfiaktól, mert rossz élményei voltak a nagyapjával, az apjával és
két idősebb fiútestvérével kapcsolatban is. Ezért tudat alatt lányt szeretne,
aki rá hasonlít, aki megérti az érzelmi problémáit, és nem olyan „fafejű",
mint a férfiak. Még egyszer hangsúlyozom, hogy ez nem tudatos. Tudatossá
akkor válik, amikor kiderül, hogy nem fiút fogant, hanem leányt. Tudatosan
ő is és a férje is annyira fiúgyermeket várnak, hogy már többféle variációban
elhatározták, hogy fogják hívni, ha fiú lesz, viszont úgy gondolták
leánygyermek szóba sem jöhet, ezért a nevén sem gondolkoztak. A
megszülető leánygyermek például véletlenül kapja azt a nevet, hogy Valéria,
mert a szülő nő megkérdezte a mellette szülő másik nőt: „ Téged hogy
hívnak?" S az ő neve alapján dönt a névadásról. Már előre szorong mit fog
szólni a férje, ha megtudja, hogy lánya lett, s nem fia, s a megérkező férj

2
1
arcán is látszik a csalódottság, s a puszi is, amit arcára nyomott a férj, nem
érződik őszintének. A gyermek nevét megtudva, a férj úgy nyilatkozik, végül
is mindegy, s jó esetben a többiek unszolására nézi csak meg frissen született
kislányát. ( Tudok olyan esetről, ahol a férj úgy nyilatkozott, hogy ő a
lánygyermekre nem kíváncsi, s az asszony jobban teszi, ha haza sem jön
ezzel a kislánnyal. De egy kedves szülész-nőgyógyász barátommal
Algériában történt meg, hogy miután az asszony hatodik gyermeknek is
leányt szült - s nem véletlenül -, életveszélybe került a szülésnél. A férj azt
mondta: „Nem baj, nyugodtan meg is halhat ő is, a leánygyermek is!") Ez a
kislány, akit fiúnak vártak, könnyen előfordul, hogy felnőttkorában is férfias
nő lesz, férfias elképzelésekkel, életmóddal. Miután őt nem igazin várták,
leánynak pedig semmiképpen sem, neki is gondja lehet a gyermek
felvállalásával, kihordásával, szülésével, és természetesen a párválasztással is,
hiszen egy férfival való kapcsolatban a következő problémák várnak rá: egy
erős akaratú férfit riválisnak él meg, s állandóan harcolva, nagy
valószínűséggel szakítanak is, míg egy gyenge, pipogya „papucsot" hosszabb
távon nem képes elfogadni.
Nagy eséllyel számíthat arra, hogy se megfelelő házassága, se gyermeke nem
lesz. Ha mégis, úgy az egész kezdődik elölről, ugyanazon mintával, ahogy ő
élte meg a saját létbeérkezését. Mindezen összefüggések az adott
leánygyermek horoszkópjában pontosan megjelennek, s egy szakértő
ezekből a jelekből kiolvassa ezeket az összefüggéseket, illetőleg értelmezi az
életsorsot.
Hasonló a probléma a csak fiúk szülésénél. Tételezzük fel, hogy egy
leánygyermek állandóan rivalizál az anyjával, esetleg nővérével, húgával
vagy húgaival. Állandóan azt éli meg, hogy nehéz a nőkkel kijönni, s ez
tárolódik a tudattalanban, s a fogantatásainál kellőképpen befolyásolja
ahhoz, hogy állandóan fiúgyermeke foganjon. Tudattalanul fél attól, hogy
születendő leánygyermeke szintén riválisává válik, különösen akkor, ha ő
maga elég félénk és zárkózott, fél teljes mértékben testi kedvességet adni a
férjének, s ösztönösen szorong attól, hogy egy esetlegesen születő
leánygyermek pótolja azt a szeretetet, amit ő nem tud megadni párjának, s
ezért férje a kedvességért és a gyöngédségért cserébe a leánygyermek leié
fordul - elhanyagolva őt. Ezek a példák csak kiragadott lehetőségek az élet
színes kavalkádjából, én az eddigi tapasztalataim alapján számtalanszor
találkoztam mindkenővel. Az, hogy ebből a rövid ismertetésből egy adott
személy számára mi tudatos és mi marad a tudattalanban, az bizony
kérdéses. Mindenesetre a pszichoterápia egy olyan módszer, amely segíthet

2
2
feltárni azokat a rejtett, belső manipulációinkat, melyek irányítanak
bennünket. Ez alatt azt értem, hogy a saját magunkról alkotott ÉNkép
védelmében bármilyen ideológiát képesek vagyunk felállítani, és bármit
képesek vagyunk elfedni, hogy ne kelljen szembenéznünk a számunkra -
például neveltetésünk által megbélyegzett - negatív tulajdonságainkkal. Az
eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy felnőtt életünk jelentős történései
mögött embrionális, magzati létünk valamint kisgyermekkorunk történései
állnak. Születésünk után nagyjából az óvodás korra következik be
tudatosságra ébredésünk. Ez az időszak, s majd az ezt követő kisiskolás kor a
közvetlen környezetünk megismerésére irányul. Az ekkor tapasztalt és átélt
mintákat, tanításokat oly mértékben magunkévá tesszük, magunkba
olvasztjuk, hogy a későbbi életünk szükséges változásait sem tudjuk
megfelelőképpen megélni, mert sokszor rögeszmésen ragaszkodunk bevett
szokásokhoz, tanult hiedelmekhez, s ahhoz a fontos tudathoz, hogy apánk
vagy anyánk mit csinálna ebben a helyzetben. Ha pedig mi nem azt
gondolnánk, vagy tennénk, milyen lesújtó véleménnyel lennének rólunk.
Számtalan fájdalmunk, boldogtalanságunk gyökere származik ebből a korai
időszakból, ami olyan mély hatással van személyiségünkre, hogy' szinte
képtelenek vagyunk azokat meghaladni. Amikor a kilencvenes évek elején
megbíztak egy természetgyógyász klinika létrehozásával a fővárosban, már
akkor azon gondolkodtam dr. Bálint Sándor szülész-nőgyógyásszal
egyetértve, hogy az egészséges és természetes élet a fogantatással, a
kihordással és a szüléssel kezdődik. Megtanítani az édesapát és az édesanyát
egy pozitív légkör megteremtésére, s hogy ebbe a légkörbe várják magzatuk
megszületését. Azt hiszem, itt kezdődik az EGÉSZSÉGRE nevelés.
Mindenesetre könnyebb élete lesz annak az embernek, aki magzati létének
és élete első öt-hat évének nem tudhat be komoly traumákat, súlyos
történéseket. Nem véletlenül szokták mondani: „Vidám, önfeledt
gyermekkora volt”.
Az élet mindennapjainak a megélésénél nem hagyhatjuk figyelmen kívül az
úgynevezett életritmusokat. Ezeknek a ritmusoknak a hátterében
felfedezhetjük a bolygók mozgását. Vizsgáljuk meg ezeket közelebbről. A
Hold körülbelül huszonkilenc napos periódusa fontos szerepet játszik a nők
menstruációs ciklusában, de mindkét nem hormonális és vízháztartással
kapcsolatos ciklusában is. Különös jelentősége van a hetes számnak illetve a
hétnapos szakaszoknak, amelyet a huszonkilencnek néggyel való osztásából
kapunk meg. A Nap szabja meg az éves ritmust mindannyiunk számára, akik
az északi illetőleg a déli féltekén élünk, különösen azon területeken, ahol

2
3
soron követhető a négy évszak váltakozása. A Merkúr és a Vénusz bolygók
mozgásának egy úgynevezett értelmi és érzelmi ciklusa az, amit nyomon
követhetünk. A Jupiter mozgása tizenkét éves periódusból áll, mely szintén
évekre lebontható, valamint a tizenkettőnek néggyel való osztásából további
hároméves szakaszokra osztható.
A Szaturnusz mozgása éves szinten nagyjából ugyanannyi, mint a Holdé.
Azzal a különbséggel, hogy a Hold huszonkilenc napja megfelel a Szaturnusz
huszonkilenc éves ciklusának, s ezen belül nyomatékot kapnak a minden
hetedik évben bekövetkező változások.
Az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó ciklusa már olyan lassú, hogy ezen
összefüggésekre ebben a könyvben nem érdemes kitérni. Évszázadokon,
évezredeken át nem foglalkoztak az emberek tudatosan az életritmusokkal,
megélték azokat a maguk módján — gondoljunk a tavasz, nyár, ősz, tél
ritmusainak összefüggéseire. Az emberek elfogadták fiatal korukban a
fiatalságukat, érett korukban az érettségüket, szembe tudtak nézni az
öregedéssel, és az élet természetes folytatásának tekintették a halált. Ebbe a
természetes ritmusba beletartozott, hogy a nők szültek, a gyermekek
születtek. Mondhatjuk, hogy ez így volt eddig. Az emberek azért nem
foglalkoztak a ritmusokkal, mén azok természetesek voltak számukra,
belesimultak a mindennapi életükbe, és azonosultak velük. Ha megnézünk
egy néhány évszázaddal ezelőtt megszerkesztett kalendáriumot, az év
ritmusa és a keresztény ünnepkör teljesen összefonódott, örültek a télnek, a
tavasznak, a nyárnak és az ősznek, s közben megtartották ünnepeiket, nem
„stresszelték" magukat fölöslegesen, együtt éltek a természet adta
lehetőségekkel. Évezredeken keresztül egy nőnek az volt a természetes, hogy
amikor eljutott abba a korba, hogy meghódítson egy férfit, ezen nem
gondolkodott, nem elemezte a helyzetet, nem vizsgálta meg, hogy neki mi a
jó, megélte a természetes ösztöneit, ha tehette. (Ez a köznép körében sokkal
könnyebben ment, egy úri osztályhoz tartozó leánynak kevésbé.) Ismerjük a
kifejezést: „a lányok eladó sorba kerülnek”. Ebben az időszakban férfiak
jelentek meg a lányos házaknál, leánynézőbe és leánykérőbe mentek, a
szülők is ismerték egymást, és gyakran a szülők, valamint a hozomány
döntötte el, hogy lesz-e kézfogó a dologból valamint később esküvő. A
lányok arra készültek fel, hogy vezetni tudják a háztartást, eleget tegyenek a
ház körüli munkáknak, s amikor eljön az ideje (de ezt nem ők döntötték el),
akkor megszüljék a gyermekeiket. Ez így ment kisebb-nagyobb eltéréssekkel
évszázadokon, évezredeken keresztül. Az iparosodás forradalmával
megjelent a felszabadult „dolgozó nő” image-e, a természetes ciklust

2
4
felváltotta az antibébi tabletta által előidézett ciklus, a vizek telítődtek a
vizelet által kiürített sok fölösleges ösztrogénnel, melyek ma már az élő
szervezetek által a természet körforgásába kerültek, és eljutottunk oda, hogy
a férfiak megtermékenyítő képessége egyre rosszabb.

2
5
Ma már kiderítették a környezetvédelmi vizsgálatok, hogy több állatfaj,
elsősorban a víz közelében élő és ott táplálkozó élőlények élete
veszélyeztetve van a felfokozott ösztrogén fogyasztás következményeként.
Az életritmusokra visszatérve a gyermek megélte a gyermekkorát, a serdülő
a fiatalkorát, a felnőtt a felnőttkorát, s az idősödő ember szembenézett az
öregséggel, és felvállalta azt. Az emberek tudtak meghalni, mert elfogadták a
halált - az élet részeként.
Ha felhasználjuk az asztrológia segítségét, akkor a bolygómozgások, és a
hozzájuk tartozó életciklusok segítenek bennünket abban, hogy megértsük
és elfogadjuk ezt a folyamatot. Gondoljunk arra, hogy' a bolygók a maguk
pályáján rendíthetetlen rendben mozognak, nem lázadoznak, s ez így
természetes. Ezt nekünk embereknek ismét meg kell tanulnunk. Meg kell
tapasztalnunk azt, hogy a szabadságunkat nem kint, hanem bent a
lelkűnkben kell megélnünk. Eltekintve a Hold havi és a Nap éves (négy'
évszakos) ciklikus mozgásától, érdemes néhány gondolatot a Szaturnusz
bolygó mozgásával kapcsolatban megbeszélni.

1. ábra: A izaturnuui kör

felső quadrat: 21., 51. és 80 év

29., 58. szembenállá

és 87. s: 15.,
év 44. és 73. év

b
alsó quadrat: 7., 36 és 65 év

2
6
A Szaturnusz az asztrológiában a sorsot jelképezi, a karmát, a feladatokat, a
felelősség felvállalását, a mértéket és a kiszámíthatóságot. Ahogy „A gyógyulás
szelencéje”'első kötetében is leírtam, a Szaturnusz a korlát, a fék, a határ, az
árnyék. Az a kereszt, amelynek hordozása által nemesedünk, fejlődünk,
megértjük a szabályokat, az ütközéseket, megértjük, hogy mi, miért történik.
A Szaturnusz a fejlődésünk felvigyázója és végigkísérője. legerőteljesebb
ellentétpárja a Nap és a Hold, férfi és női identitástudatunk fokmérői. A
Szaturnusz hol kedvesen, hol keményen „terel" minket a magunk útján,
mint a folyót a gát, amely azért van, hogy a folyó végül eljusson a
beteljesedéshez, a tengerhez vagy óceánhoz. Minden bolygó mozgásában
vannak úgynevezett nehézségi fokozatok vagy állomások, amelyeket a
kiinduló álláshoz képest a derékszög vagy quadrat, a szembenállás vagy
telítődés, a fogyatkozást 270 fok, és a beteljesedés állomása - amikor a bolygó
eléri kiindulási pontját - jelentenek. Ha ezt a mozgást a Szaturnuszra
vetítjük, akkor általában hétévenként történnek bennünk ezek a változások;
a lelkűnkben, illetve a nevelésünk és szembesülésünk érdekében a
külvilágban. Hiszen a lényeg nem más, mint hogy megértsük sorsunkat,
szembenézzünk önmagunkkal, felnőjünk a kozmikus tudathoz, s a régi
sallangjainkat úgy vessük le, mim kígyó a bőrét. Vizsgáljuk meg közelről a
Szaturnusz mozgásának és az emberi életünknek az összefüggéseit. Miután a
Szaturnusz mindenkinek a születéséhez képest azonos időszakokban halad át
a saját magával alkotott diszharmonikus fényszögein, így a világon élő
emberek személyiségfejlődésére egyaránt igazak a következő állítások: a
Szaturnusz durván hétéves kor környékén kerül az úgynevezett alsó
quadrátjába. Miután az alsó quadrat analógiában van a negyedik házzal - az
otthonnal, a családdal, a szülőkkel, a gyermekkorral - így nem véletlen, hogy
mindannyiunk számára ez az időszak többé-kevésbé nehéznek mondható,
hisz az első komolyabb szüléinktől való elszakadást szimbolizálja, Amellett
szembesít bennünket a Szaturnusz egyik fő attribútumával, a
felelősségvállalással. Meg kell tanulnunk a kötelesség szó, valamint a
kényszer fogalmát is. Hiszen egy gyermeknek szembe kell néznie azzal a
ténnyel, hogy iskolába kell járnia, hogy be kell számolnia a tudásáról, hogy fel
kell készülnie a következő napra, meg kell csinálnia a házi feladatát, be kell
pakolnia, meg kell várnia, míg a szülei érte mennek az iskolába, s esetleg bent
kell töltenie akár nyolc órát is az iskolában. Ezek a kihívások
mindannyiunkat érintenek, de hogy ki, hogyan éli meg ezeket a kihívásokat,

2
7
az már a személyiségétől függ. A következő válságidőszak tizennégy-tizenöt
éves korban köszönt be. Ekkor a Szaturnusz szembekerül önmagával. Ez a
kapcsolódás a hetedik házzal van analógiában, mely a külvilágnak, a
nyilvánosságnak és a párválasztásnak felel meg. Nem véletlen, hogy a
kamaszkor kihívásairól, megmérettetéseiről szóló könyvekkel könyvtárak
polcait lehetne megtölteni. A következő kritikus időszak huszonegy-
huszonkét éves kor tájékán köszönt be, amikorra a legtöbb ország törvényei
szerint az ember felnőtté vált, s innentől kezdve felel tetteiért, és felelősségre
vonható - jogi értelemben mindenképp. Nem ritka, hogy ebben az
időszakban valaki ágy dönt, hogy családot alapít, de az sem ritka, hogy
megválik valamilyen felsőoktatási intézménytől és otthagyja, vagy ekkor
indítja el saját egzisztenciáját. Nem véletlen, hiszen a Szaturnusz
mozgásában az úgynevezett felső quadrátjához érkezett, amely a tizedik
házzal - hivatás, egzisztencia, „a hajó orra - képviselt attribútumoknak felel
meg. Huszonkilenc éves korunkra a Szaturnusz eléri önmagát, vagyis a
Szaturnusz mozgásának első köre ekkorra telik be. Ez azt jelenti, hogy
felnőtté értünk, most már a szónak nem csak a testi, hanem a lelki
értelmében is. Mostanában ezt nagyon sokan nem így élik meg. Korunkban a
mai fiatalság inkább húzza, halasztja az élet komoly dolgaival való
szembesülést. Ezért nem véletlen, hogy harminchat éves kor környékén,
amikor a Szaturnusz ismét elér az alsó quadrátjába, mélységes válságba kerül
rengeteg fiatal, aki eddig még nem tett kellő lépéseket az egzisztenciális lét,
illetőleg egy család kialakítására.
A kozmikus ciklusban van egy nagyon fontos, úgynevezett általános érték,
ez a precessziónak az 1 fokra levetített értéke. A precessziós mozgás a Föld
tengelyének egy igen lassú tovahaladása, mely 25960 évenként fordul egy
teljes kört, mivel azonban a Föld tengelye ferde, így a tengely a térben egy
kettős kúp alakzatot rajzol ki az alatt az idő alatt. Ez a mozgás a kör
legkisebb egységére lebontva: 1 fok. Ez körülbelül a hetvenkét év értéket
adja ki. Kozmikus értelemben úgy fogalmazhatunk, hogy ennyi egy ember
átlagéletkora. Rudolf Steiner, az antropozófia atyja úgy fejezi ki magát, úgy
fogalmaz: „Az égi hierarchiák ennyit adnak egy embernek”. Carl Gustav
Jungnál is találunk utalást erre az énekre. Jung hangsúlyozza, hogy a két
életfélnek ki kell egészítenie egymást, és mindazt, amit nem építettünk be
az első életfélben, azt a fejlődés érdekében a másodikba kellene
beépítenünk. Jung a saját tipológiájára utalva ügy fejezi ki magát, hogy aki
élete első felében túlzottan extrovertált volt, annak az élete második

2
8
felében integrálnia kellene az introverziót, vagy fordítva. Az életfél
jelentőségére Dante is rámutat az Isteni színjátékban, különös hangsúllyal az
életközépre, mint sötétlő, kilátástalan helyzetre. Ezekkel a szavakkal kezdi
az Isteni színjátékot:
„Az emberélet útjának felén egy nagy
sötétíti erdőbe jutottam, mivel az igaz
utat nem lelém.”
(Ford.: Babits Mihály)

Ha figyelembe vesszük az előbb említett három nagy gondolkodót, és

megpróbáljuk ezt összhangba hozni a Szaturnusz mozgásával, akkor
kiderül, hogy harminchat esztendős korunkban, legalábbis ennek a
kornak a tájékán érjük el a mélypontot, a sötétlő erdőt, melyből
gyakran nem találjuk a kiutat. A Szaturnusz ekkor második körének
úgynevezett alsó quadrátjában jár, és bár ezt megtapasztaltuk már
hétéves korunk környékén, mikor iskolába kerültünk, akkor még
kevésbé voltunk tudatosak. A Szaturnusz mindannyiunknál általában
hét éves kor környékén zárja le azt a szakaszt, amely még erős
köldökzsinórral köt bennünket a családunkhoz, illetve szembesít
azzal, hogy vége az önfeledt gyermekkornak. Az első szaturnuszi kör
huszonkilenc éves korban fejeződik be, úgy is fogalmazhatunk, hogy
ez a felnőtté válásunk első szaturnuszi köre. Kozmikus értelemben
eddigre be kellene nőnie a fejünk lágyának. Ha ez mégsem történik
meg, akkor kapunk még körülbelül hét év „laufot”. Aki eddigre sem
készült el, az különböző sors-katarzisokra számíthat. Meg kell tanulnia
gyermekkori gondtalanságának teljes elengedését. Annak a nőnek, aki
különböző félelmei és kifogásai következtében húzta, halasztotta a
gyermekvállalást, és már az úgynevezett életközép táján tart - legalábbis
ami a korát illeti -, elég késői időpont maradt a szülésre, a
gyermekvállalásra.
Ekkor jön el (ha eljön) egy nő életébe az az időszak* hogy rádöbben;
anya szeretne lenni, és ennek a megvalósítására már nincs hátra sok
ideje - már ami a fogantatás szempontjából aktív biológiai időszakot
jelenti. A másik eset az, hogy úgy gondolja, neki nem kell gyermek, az
egy felesleges teher, fölösleges korlátozás. Ennek a nőnek a későbbiek
során nem fejlődik ki az anyasággal kapcsolatos indentitástudata, nem
szerzi meg ezzel összefüggésben azokat a női tapasztalatokat, amelyek
egy nő életét beteljesíthetik. Kérdés, hogy erre ötven-hatvan-hetven

2
9
 esztendős kora körül rádöbben-e, vagy sem? Es ha rá is döbben, akkor
hogyan fogja ezt megmagyarázni önmagának?
Folytatva a már megkezdett gondolatmenetet, a harminchat éves kori
válság mindenkit érint, de nem egyformán. Gergely Mihály körülbelül
három évtizeddel ezelőtt megjelent könyvében, melynek címe „Röpirat
az öngyilkosságról”, kiemeli ezt az időszakot, mint a legveszélyesebbet, és
számadatokkal bizonyítja, hogy az elkövetett öngyilkosságok illetve
öngyilkossági kísérletek száma szignifikánsan megnő ebben az
életszakaszban. A másik hasonló időszak durván huszonkilenc évvel
később, a nyugdíjba vonulás időszakában következik be. Mindkét
esetben a Szaturnusz az alsó quadrátjában áll. Negyvenkét-
negyvenhárom éves korra a Szaturnusz ismét szemben áll önmagával.
Ez a második szemben állási időszaka. Hasonlóan a kamaszkorhoz, itt is
hajlamosak vagyunk identitásválságba kerülni. Már elmúltunk
negyvenévesek, ahogy mondani szokták „nem vagyunk mai csirkék*,
de még nem érkeztünk el életünk alkonyához. Már van valami
mögöttünk, amit fél tudunk mutatni, de kérdéses, hogy elég-e.
Kérdéses, hogy elégedettek vagyunk-e önmagunkkal és a külvilággal.
Az önvédelmünk érdekében gyakran projiciálunk, azaz kivetítünk, s ez
jó alkalom arra, hogy az esetleges, addig működő párkapcsolatunkat
megszüntessük, illetve új párkapcsolatot létesítsünk. Ilyenkor gyakori,
hogy az eddigi társunkat okoljuk mindenért: „ő volt a hibás, hogy
elromlott az életünk! ’ Ez a folyamat eltarthat egészen ötvenéves
korunkig, amikor a Szaturnusz eléri a felső quadrátját, más szóval
„elérkeztünk az aratáshoz”, s amit „elvetettünk”, azt hatvanéves
korunkig „learathatjuk”. Ezt követi a Szaturnusz - Szaturnusz
együttállás, amikor a második kör fejeződik be körülbelül ötvennyolc
esztendős korunkban, amikor szembe kell néznünk azzal a ténnyel,
hogy az életünk felnőtt korszaka lezárul, és
elindulunk az életünk alkonya felé. Ennek a megértéséhez,
megéléséhez „hét évet kapunk a sorstól”. Sokan ezt az időszakot úgy
értelmezik, hogy vége az életüknek, nincs értelme a további létnek,
ahelyett, hogy elindulnának azon az úton, amely a bölcselkedés
időszakát hozza el, és ezüstös fénybe öltözteti az egyént (nem csak a
haját). Mindennek helye van az életünkben, csak másképp. Sosem
felejtem el azt a képet, ami vagy húsz évvel ezelőtt, a Petőfi Sándor
utcában sétálva érintett meg. Egy hetven-nyolcvan év között járó
házaspár jött velem szembe, szemükben végtelen szeretet egymás iránt,

3
0
kisugározták ezt a bölcs egyetértést, együtt rezdültek, egységben voltak.
Mindenki megnézte őket. Ez is gyönyörű, nem csak a reklámokban
mutogatott félmeztelenre vetkőztetett nők. Minden korszaknak,
megvan a maga szépsége és a hozzánk szóló üzenete. Hatvanas éveink
közepén járunk, amikor ránk köszönt az öregség válsága, s nem
mindegy, mit választunk - betegséget, lemondást, depressziót, vagy
megtaláljuk ennek a kornak a szépségét, üzenetét, és nem akarunk
minden áron - ügyes plasztikai sebészek által - húsz évvel fiatalabbnak
látszani. Talán a legfontosabb jelszó, amit meg kell tanulnunk: elfogadni
az életnek mindig azt az üzenetét, amely éppen aktuális.
Ezért nagyon fontos, hogy a durván tizenöt-negyvenöt év közötti nők, a
számukra legfontosabb és ugyanakkor megfelelő időben meg tudják
hozni azt a döntést, hogy vállalnak-e gyermeket vagy sem. A nőiség
megélésének egyik legfontosabb tapasztalata az anyaság! Ezzel nem azt
akarom mondani, hogy értelmetlen egy nő élete, ha nem válik
édesanyává, mert ez így nem igaz, de mindenképpen fontos
tapasztalatot hagy ki az életéből az a nő, aki úgy dönt, hogy nem vállal
gyermeket. A továbbiakban arról szeretnék beszélni, hogy miként
lehetséges a gyermekáldás elébe menni, illetőleg a gyermekáldást
felvállalni, vagy akinek ezzel nehézségei vannak, hogyan lehet akár
asztrológiai módszerekkel a gyermekvállalás esélyeit növelni.
A gyógyulás szelencéje"harmadik kötetében már nem volt mód ennek
megtárgyalására, egyrészt a könyv oldalszáma már nem tette lehetővé,
másrészt szerettem volna a gyermekvállalás jelentőségét egy másik
könyvben hangsúlyozni. Úgy érzem, hogy ez a téma jól megfér a
személyiségfejlődés pszichológiai tárgyalásával, amelyet majd dr.
Daubner Béla barátom fog megosztani a tisztelt olvasókkal!

A HOLDFÁZIS-MÓDSZER

Mottó: Ha Semmelweis Ignácot az anyák megmentőjének nevezték, akkor dr. Jónás

Jenőt (Eugen Jónás) a létbe érkezés egyengetőjének is hívhatnánk.

Dr. Jónás Jenő 1968-ban jelentetett meg Nyitrán egy kis füzetet a holdfázis-
módszerről, melyben leírja tizenkét évi kutatásának eredményét. Ebből a
leírásból kiderül, hogy Jónás Jenő egy ismert asztrológiai számítást -
amelyet a prognosztikában alkalmazunk - használ fel a gyermek

3
1
 fogantatásával és nemének megállapításával kapcsolatban. A módszer neve
az asztrológiában már korábban is ismert volt, úgy hívták: szinodikus lunáció.
Ezt azért tartom fontosnak megnevezni, mert egyesek ezt a módszert le
akarták védetni, ami egyszerűen képtelenség. Ez olyan, mintha a kenyér
szeletelésének módszerét akarnánk levédeni. Azt elfogadom, hogy ezzel a
metodikával - mármint a szinodikus lunációval - elősegíteni a fogantatást,
illetőleg megállapítani a gyermek nemét, valóban Jónás Jenő érdeme, s
ilyen értelemben levédhető. Viszont azzal, hogy publikálta módszerét,
azzal lehetővé tette, hogy bármelyik asztrológus elvégezhesse ugyanezeket
a számításokat. Jónás Jenő könyvéből kiderül, hogy együtt dolgozott
magyar orvosokkal, asztrológusokkal, fizikusokkal, így munkájának
sikerében ők is osztoznak. Különösen fontosnak tartom megemlíteni Dr
Kurt Rechnitz nevét, aki az I. számú szülészeti klinikán évtizedekig
dolgozott, s aki együtt tanulta az asztrológiát Dr Győrffy László hadbíró
ezredessel, Friedrich Schwickert fregattkapitánytól. Rechnitz nélkül Jónás
Jenő munkásságának sikere is kisebb lenne. Rechnitz kibővítette Jónás Jenő
elméletét, és kettejük módszerének eredményét a Szlovákiában lefolytatott
tudományos vizsgálatok alapján közel kilencvenhét százalékosnak
állapították meg. 1974 óta foglalkozom ezzel a témával, egyrészt
leellenőriztem, másrészt alkalmaztam a mindennapokban - sok nő
megelégedésére, akik olykor évtizedes várakozás után ennek a módszernek
a segítségével váltak boldog édesanyává. Ennek az eljárásnak az elismerése
mellett és ismertetése előtt, szeretnék néhány kritikai megjegyzést
tenni. Jogot formálok erre egyrészt, mert magam is közel negyedik évtizede
vagyok asztrológus, másrészt, mert a hetvenes évek elején az asztrológiai
záróvizsgám főtétele éppen ez a módszer volt. Azóta lelki- ismeretesen
dolgozom ezzel a metódussal, de felfedeztem jó néhány problémát,
amelynek nagy részére már sikerült megoldást találni. Azonban még most is
nyitva maradt egy-két kérdés.
Az első és legfontosabb, hogy bármilyen módszert, bármilyen eljárást,
bármilyen matematikai alapú rendszert dolgozunk ki, illetőleg tesszük azt
vizsgálatunk tárgyává, nem hagyhatjuk ki belőle az élő, hús-vér embert.
Akinek lelke van, aki képes vagy éppen nem képes döntéseket hozni, aki
megérett valamire vagy éppen még éretlen, esetleg maga sem tudja mit akar.
Ezt azért tartom fontosnak, mert akármilyen jó módszerekkel dolgozunk is,
minden számítást keresztülhúzhat egy emberi érzés, érzelem, sőt gyakran az
egyénnek magának sincs tudomása a saját valódi érzéseiről. Ezek a

3
2
problémák viszont szembekerülhetnek a módszerrel, és megkérdőjelezhetik
azt. Ritkán tévedtem a három évtized alatt, de minden alkalommal
szembetalálkoztam azzal a csodálatos felismeréssel, hogy lehetek én a világ
legokosabb embere, legügyesebb asztrológusa, alkalmazhatom a világ
legkidolgozottabb és legjobb módszereit, de minden esetben ott állt velem
szemben egy hús-vér ember, egy érzékeny lelki lény, aki másképp döntött
annak ellenére, hogy sokszor talán ő maga sem tudta, hogy miért, és ezzel a
módszer úgymond csődöt mondott.
Még egyszer hangsúlyozom, a módszer jó, de nem old meg mindent! A
módszer pedig egyetlen nő helyett sem tud gyermeket vállalni. Márpedig az
egy lelki döntés. Hiába számolom ki minden hónapban, hogy mikor eshet az
asszony teherbe, a gyermek „befogadása” csak rajta múlik!
Megjegyzés: a holdfázis, amelyről később szó lesz, nem más, mint a
születéskori Nap - Hold távolság. Ha ma valaki meg akarja nézni, hogy a
születésekor hol állt a Napja és a Holdja, vagy utánanéz a megfelelő
könyvekben (Efemeridákban), vagy az interneten található több asztrológiai
program alapján kiszámíthatja a születéskori Nap - Hold távolságát.
Természetesen praktikus egy asztrológust is segítségül hívni ez ügyben. A
probléma ezzel még nincs megoldva, hiszen ha valaki a mostani időszakra
szeretné előre kiszámítani az adatait (a horoszkópbeli Nap - Hold állásának
ismétlődését), akkor is szükség lehet az előbb említett valamelyik segítség
igénybevételére. Ennyi bevezetés után térjünk a tárgyra.

Jónás Jenő négy irányelvet hoz fel az eljárás hasznossága szempontjából. Ez a

négy a következő (nem szó szerint idézve):

I. Annak az édesanya jelöltnek, aki régóta nem tud teherbe esni, a Nap és
a Hold járásának ritmusát figyelembe véve olyan naptári napokat lehet
kijelölni, amikor a teherbeesésére jóval nagyobb az esély, mint máskor.
Az, hogy a Nap - Hold ritmus az esetek többségében nem illeszkedik az
úgynevezett Knaus-Ogino, majd később a Schrödrr - német orvos - által
kidolgozott elmélethez, ami az ovulációt nagyjából a két menstruáció
közötti középidőre teszi, megmagyarázza, hogy egy nő miért eshet
akár a menstruáció alatt is teherbe. Gyakran előfordul, hogy egy nő
évekig azért nem lesz állapotos, mert a középidőben próbálkozik,
miközben a Nap - Hold ritmus által meghatározott fogantatási napjai a
menstruáció közelébe esnek. Ebből következik, hogy a teherbeesés
szempontjából az az időszak jelezhető, amikor a középidő és a Nap -

3
3
 Hold ritmus által meghatározott fogantatási napok egybe esnek.

II. A Hold jele, amelyben a fogantatáskor tartózkodik, meghatározza a

szülött nemét. Ez azt jelenti, hogy a pozitív töltésű állatövi jelekben
(Kos, Ikrek, Oroszlán, Mérleg, Nyilas, Vízöntő) fiúgyermek fogan, míg
a negatív jelekben (Bika, Rák, Szűz, Skorpió, Bak, Halak)
leánygyermek.

III. Ha ismerjük a fogantatás időszakát, akkor ennek a ciklusnak az

ismerete felhasználható a fogamzásgátlás szempontjából. Vagy a nemi
élettől tartózkodunk ezen időszak alatt, vagy más módszerrel
próbálkozunk.
IV. Ezt a legnehezebb elmagyarázni, mert feltételez egy alapfokú
asztrológiai tudást, hogy megértsük. A lényege röviden: a fogamzás
pillanatában a Holdnak a többi égitesthez való viszonya, valamint az
adott állatövi jelben elfoglalt helyzete befolyásolhatja a születendő
gyermek egészségi állapotát. Ezt figyelembe véve Jónás Jenő hosszan
ismerteti a beteg gyermek fogantatásának elkerülési esélyeit.

Megpróbáltam röviden bemutatni Jónás Jenő módszerének négy fő pillérét, s

most megosztanám a saját tapasztalataimat, amit az elmúlt harmincegy
évben figyeltem meg.

Az első szemponthoz megjegyzésként a következőt fűzném hozzá: az

orvostudomány endokrinológiai kutatásaiban az egyik oszlopos felfedezés az
volt, hogy feltérképezte az ováció (peteérés) várható időpontját, valamint az
ezzel kapcsolatos hormonális változásokat. Jónás Jenő az időt hívja segítségül,
és arra a Nap - Hold ciklusra épít, ami a nő születése pillanatában állt fenn az
égen. Azt állítja, hogy egy nő minden hónapban akkor a legtermékenyebb,
amikor ez a Nap - Hold távolság megismétlődik az égen. Én azt állítom, hogy
az esetek többségében ez a két időpont jól működik, és jól ki is egészítik
egymást, de ha csak erre építünk, figyelmen kívül hagyjuk egy nő érzelmi
állapotát. Ezzel azt kívánom hangsúlyozni, hogy az asszony lelki állapotától
függ, hogy mikor kerül áldott állapotba. Ezért adandó alkalommal egy nő
„szinte bármikor” teherbe eshet, illetve nyugodtan élhet nemi életet a fent
említett időpontokban is. Ha a benne élő pszichológiai program (!) a
gyermekre nemet mond, akkor nem esik teherbe. Mint minden
leegyszerűsítésnek, így az utóbbinak is megvannak a veszélyei, ezért erre a
témára a későbbiekben még visszatérek.

3
4
A második szemponthoz a következőket fűzném hozzá. Úgy találtam, hogy a
gyermek nemében befolyásoló tényezőként játszik szerepet a horoszkóp két
fő tengelye, és a Hold velük kapcsolatos együttállása. Ami azt jelenti, hogy az
Ascendens - Descendens tengelynél jeltől függetlenül leány, míg az MC - IC
tengelynél inkább fiú foganhat meg.
Abban az esetben, ha ez jelváltás közelébe esik, nagyon bizonytalanná válhat
a helyzet, illetve ez magyarázhatja a kétpetéjű, különnemű ikerpár
fogantatását.

A módszernek a fogamzásgátlásban való felhasználhatósága erősen

megkérdőjelezhető. Oly sok napig kell szünetet tartani a nemi életben, hogy
ez egy szeretkezni vágyó pár esetében szinte kivitelezhetetlen. Vegyünk egy
egyszerű példát. Tételezzük fel, hogy a menstruáció alatt nem élnek
házaséletet, és a nő menstruációja hat napig tart. Ezt követi körülbelül hat
nap önmegtartóztatás, mert a holdfázis által meghatározott fogamzó képes
időszak a menstruációt követi, majd az úgynevezett középidő ovulációs fázis
következik, ami újabb hatnapos megtartóztatást jelent. Akárhogy is nézzük,
ez összeadva tizennyolc napot tesz ki, ami egy szerelmes fiatal pár cserében,
akik már bevállaltak két gyereket, és nem kívánnak újabb terhességet -
viszont kívánják egymást -, betarthatatlan. Természetesen elfogadom, hogy
fogamzásgátló gyógyszer szüneteltetése vagy más egyéb problémák esetén a
módszer jól felhasználható, működik, ha betartják.

A beteg gyermek születésével kapcsolatban sokféle probléma merül fel.

Elfogadom az indiai filozófiát, s azon belül a karma jelentőségét, ezért azt
gondolom, hogy akinek az a sorsa, hogy beteg gyermeke legyen, az nem lesz
képes ezt kivédeni, legyük hozzá, hogy nem csak a szülőnek karma a beteg
gyermek, hanem magának a gyermeknek is karma-törlesztés betegnek
születni. Nagyon nehéz ezt a témát - akárhogy tálaljuk is - elfogadni. Mégis
azt gondolom, vannak enyhítő körülmények, s ezek megjelennek az egyén
horoszkópjában. Ha egy asztrológus ezt figyelembe veszi, és kiszámítja a
lehetőséget, az körülbelül olyan, mint amikor a Csipkerózsika meséjében a
tizenkét javasasszony a tizenharmadiknak az átkára azt mondja enyhítésül,
hogy azt megváltoztatni nem tudja, de a királylány tizenhat esztendős
korában nem hal meg, igaz megszúrja egy orsó. így „csak” százéves álomra
hajtja a fejét. El tudom képzelni azt, hogy ha egy nő szül egy beteg
gyermeket, évekig gondozza, a gyermek meghal, s azután egy asztrológus
kiszámít egy jó időpontot, képes lesz arra, hogy egészséges gyermeknek
adjon életet. Hozzáteszem, hogy a praxisomban ilyesmi többször is

3
5
megtörtént.
Mindig gondoljunk arra, hogy minden élmény, minden esemény jelentős
változást hozhat a személyiségünkben, feldolgozhatunk és meghaladhatunk
problémákat, s ezáltal képessé válunk egy új élmény befogadására. Ez az
eljárás sok szempontból jó és hasznos, de mindig figyelembe kell vennünk,
hogy egy gyermek felvállalása elsősorban a nőn múlik, és azon, hogy mi
játszódik le a lelkében, illetve, hogy gyermekkorától kezdve milyen program
alakul ki benne a gyermekvállalást illetően. Gondoljunk arra számtalan
asszony mesterséges megtermékenyítését illetően, hogy az esetek nagy
részében a nő tudat alatt nem akar gyereket. Nem tudatosan! Tehát nem
tudja kontrollálni. Ha egy nő nem akar a férjétől gyereket, ez az asztrológiai
módszer sem alkalmas arra, hogy teherbe essen tőle. A félreértés elkerülése
végett, nem azt akarom mondani, hogy minden nő, aki nem esik teherbe, az
a férjétől nem akar gyereket, de az eshetősége megvan. Benne rejlik a nő a
félelme a szüléstől, a gyermekvállalás felelősségétől, a haláltól, vagy
egyszerűen csak azért, mert fiúnak várták, úgy is nevelték, s lelkében idegen
tőle minden nőies megnyilvánulás. Példaként felhoznék egy olyan esetet,
ahol a hölgy azért nem akar gyereket, mert kamaszkorában elvesztette az
édesanyját, és most attól fél, hogy ha megszüli a gyermekét, és az eléri a
kamaszkort, akkor majd neki is meg kell halnia. A másik érdekes téma, hogy
ki és miért vállal gyermeket. Nehogy azt gondoljuk, hogy pusztán a gyermek
iránti szeretetből vagy elkötelezettségből vállalnak a nők gyermeket. (Itt
megjegyzem, hogy csak a tapasztalataimat szeretném közreadni, és nem
akarok bárkit is meggyanúsítani.) Ahogy a nők sokszor sok mindent
megtesznek azért, hogy ne legyen gyermekük, így akár a gyermek tényét is
felhasználhatják arra, hogy elérjék vele - sokszor tudattalan - céljukat.
Ismerek olyan esetet, ahol a nő úgy akarta megszerezni a szeretőjét, hogy
annak az előző házasságban született gyermekével ellenkező nemű
gyermeket szeretett volna szülni. Ügy gondolta, hogy akkor talán a párja
jobban fog rá és közös gyermekükre figyelni. Gyakori eset, hogy egy
bomlófélben lévő házasság során, egy újabb gyermek vállalásával akarják a
nők a házasságot összetartani. Számtalan alkalommal tapasztaltam, hogy egy
harmadik gyermek bevállalása lakásszerzés céljából történt meg, de olyan
információim is vannak, ahol az újonnan születő gyermek a GYES idejének
kitolásit, és a nő továbbtanulását tette lehetővé. Sajnos az is előfordul, hogy a
nő a születendő gyermekét, mint bosszú eszközét vállalja fel az őt elhagyó
partnerrel szemben, valamint bizonyára sokan hallottak már arról a világban
egyre jobban elszaporodó jelenségről, hogy nők egyedül vállalnak fel

3
6
gyermeket, és a férfit, vagy annak spermáját csak csődörként, illetve
szaporítóanyagként használják fel. Szerencsére elmondhatjuk, hogy azért
nem ez az átlagos. A fenti példákat az emberi lélek vadhajtásaiként szerettem
volna bemutatni. Ilyen és ehhez hasonló történeteket tudnék még sorolni, de
nem ez a célom, férjünk rá a módszer részletes ismertetésére.
// ábra Nép és HoU oppoziaója

Képzeljük el, hogy valakinek a születése pillanatában a Nap és a Hold

oppozícióban (szembenállásban) vannak egymással. Ez azt jelenti, hogy a
Földről nézve egy gömb alakban elképzelve, 180 fokos szöget zárnak be.
Tételezzük fel, hogy ebben a pillanatban egy kislány látta meg a napvilágot,
tehát ha felrajzoljuk az ő horoszkópját, akkor ebben az ábrában a Nap és a
Hold szembenállása látható. Amikor a kislányból érett nő lesz, minden
hónapban, ciklusától függetlenül Teliholdkor lesz nagyobb az esélye a

3
7
megtermékenyülésre, függetlenül attól, hogy a Nap és a Hold milyen
jelekben láthatók, de nem függetlenül attól, hogy az éppen aktuális Telihold
állás hogyan kapcsolódik horoszkópjának egyéb fontos tényezőihez. Minél
erőteljesebb együttállások alakulnak ki a Nap és a Hold, valamint a saját
személyes radixa között, annál nagyobb az esélye a megtermékenyülésnek.
Ebből adódóan meg lehet mondani, hogy egy nő mikor fogamzóképes.
Természetesen egy nő nem csak Teliholdkor születhet. 360 fokon belül, a
Naptól bármilyen távolságra állhat a Hold. Minden nőnél az a Nap - Hold
távolság a mérvadó, amely fennállt a születésekor, így fordulhat elő, hogy
valakinek a Nap és a Hold konjunkcióban (együttállásban) volt, de a Hold
elhagyta már a Napot 5 fokkal, 3 ívperccel és 10 ívmásodperccel. Ez arra
utal, hogy ennek a nőnek, amikor fogamzóképes korba kerül, a Holdnak a
Naptól minden hónapban 5 fokkal, 3 ívperccel és 10 ívmásodperccel el kell
haladnia a Naptól, hogy megfoganhasson. Ezt állítja a Jónás féle módszer, de
sajnos ez nem ennyire egyszerű. Minden valamirevaló asztrológus tudja,
hogy az úgynevezett direkciószámításokban, amelyek egy-egy évre mutatják
meg a várható eseményeket, benne kell lenni a gyermek születési esélyeinek.
így nyugodtan mondhatjuk, hogy a fogantatás csak akkor jöhet létre, ha a
születési képletben a. direkció- számítások alapján látszik a gyermek
fogantatása illetve születése. Ezt további segédhoroszkópoknak is mutatnia
kell, így például a szolárnak és a lunárnak. Egy éven belül sokkal nagyobb
esély van a fogantatásra akkor, ha a Nap vagy a Hold együtt áll az adott
hölgy horoszkópjának az Ascendensével vagy Descendensével, esetleg az MC
- IC tengelyével vagy a születési uralkodójával. De ide vehetjük még az
ötödik ház tengelyét, az ötödik házban álló bolygót, vagy az ötödik ház urát.
Első olvasásra talán bonyolultnak hat, de ha a gyakorlatban elkezdi valaki
nézegetni, rá fog jönni, hogy' a módszer egyáltalán nem bonyolult. Ezeknek
a szempontoknak a figyelemben tartásával jócskán lecsökken a teherbeesés
lehetőségének a száma. Ez utóbbi gondolatok Jónás Jenő anyagában
nincsenek jelen, ezeket a saját tapasztalataim alapján Összegeztem, és adom
most közre.
További szempontok is vannak még, amit egy asztrológusnak figyelembe kell
vennie. Jónás Jenő erre szintén nem utal a munkájában. Az asztrológiai
hagyomány ismer úgynevezett terméketlen és termékeny jeleket. Ha
valakinek a horoszkópjában az ötödik háza (fogantatás, terhesség, születés)
ilyen terméketlen jelbe (Kos, Oroszlán, Szűz, Bak) esik, az máris rontja az
adott nő szülési esélyeit. Ezt tovább ronthatják az ötös házzal kapcsolatban
olyan bolygók, melyek a szüléssel, születéssel ellentétesek (Szaturnusz,

3
8
Uránusz, Neptunusz, Plútó). L)c nem igazán kedvező a Mars sem, sőt a
támadott Nap sem. Ha ezek még úgynevezett nehéz fényszögekben:
quadrátban, oppozícióban állnak egymással, az még tovább rontja a
termékenység és a szülés esélyeit.

///. ábra: A T (juarirat

Természetesen ezek a bolygóállások lelki síkon is megnyilvánulnak, és

jelzéseik alapján utalhatunk azokra a karakterisztikus problémákra, melyek a
teherbeesést, a fogantatást és a szülést gátolhatják. így például egy ötös házas
Mars könnyen jelölheti azt a nehézséget, hogy a szülött túlságosan akar
gyermeket, vagy olyan szenvedélyesen szereti a partnerét, hogy abba a
kapcsolatba már nem fér bele egy gyerek. Ám az is lehet, hogy ha a Mars a
nyolcadik ház (a halál háza) uraként szerepel az ötödik házban, többször
teherbe esik, de elveteti a gyermekét. Ugyanis a Mars az ötödik házban utal
az egyén vágyaira is. Ez azt jelenti, lehetséges, hogy az adott szülött másra
vágyik, és nem egy gyermekre. De sokszor ez nem fogalmazódik meg
számára, csak valahol a lelke mélyén érzi, korai még ez a gyermek. Ha ennek
ellenére teherbe esne, és a horoszkópjában a Mars még a tizenkettedik
házzal is kapcsolatban áll, akkor még a gyermek elhalálozása sem kizárt, amit
úgy kell felfogni, hogy a nő tudat alatt „elemészti” a gyermekét. Tudom,
hogy súlyos mondatok ezek, de nem merném őket ide leírni, ha nem

3
9
tapasztaltam volna meg számtalanszor a különböző eseteimnél. Egy ötödik
házban álló Szaturnusz belső gátlásokra; félelmekre, korlátokra figyelmeztet.
Egy ötödik házzal összefüggő Uránusz utalhat a szülött túlzott függetlenségi
vágyára, amely megakadályozza, hogy felvállaljon egy gyermeket. A
Neptunusznak az ötödik házzal alkotott kapcsolatában gyakran tisztázatlan
érzelmi háttér, illetve a döntés elhalasztása állhat. A Plútó esetében az
érzelmi kérdések végletességére gondolhatunk, amelyek szintén
elodázhatják a döntést. Ez a felsorolás eléggé leegyszerűsített, egy
valamirevaló asztrológus mosolyog is ezen, de szerettem volna némi ízelítőt
adni az asztrológiai szimbolikus gondolkodás módszertanából. Nyilván
azokról az anyákról, akikre azt szokták mondani, hogy elég, ha egy férfi csak
ránéz, máris teherbe esik. Ezekről most nem beszélek, hiszen nekik nem az a
gondjuk, hogy nincs gyermekük, hanem talán éppen az, hogy túl sok van.

Mi a megoldás? Hitem szerint, ha egy asztrológus csak arra képes, hogy egy
ötödik házban álló Szaturnusz alapján azt mondja a hozzá forduló
páciensnőjének, hogy magánál nehezített a teherbeesés és a szülés, ezért
valószínűleg nem lesz gyermeke, akkor az asztrológiát úgy használtuk, hogy
többet ártottunk a páciensünknek, mint segítettünk. Ugyanis ezek a
mondatok nem fejlesztenek, nem visznek előre, nem segítenek! Viszont egy
asztrológusnak kötelessége felhívni a hozzá forduló páciens figyelmét arra,
hogy a benne lévő gátak honnan eredhetnek, melyek azok a nehézségek,
amelyeket meg kellene haladnia, honnan származnak a félelmek, és hogyan
kellene alakítania a saját karakterén, hogy a hozzáállása megváltozzon.
Ebben segíthet például a pszichoterápia, amelyről a könyv további részeiben
kimerítően beszél Dr. Daubner Béla. Mindenesetre a pszichoterápiás segítség
módot nyújthat arra, hogy feltáródjanak olyan egyéni gátak, félelmek -
például a Szaturnusz esetében -, amelyek lehet, hogy az asztrológus számára
pontosan látszanak, de fontos, hogy a szülött maga is ráébredjen, megélje és
meghaladja ezeket, saját élményének átélése közben vagy általa. A
Neptunusz esetében arra ébredhet rá a páciens - szakavatott terapeuta
segítségével hogy döntésképtelenségének, illúzióinak mi áll a hátterében,
hogyan lehetne ezt átkeretezni, másképp feldolgozni. Az asztrológusnak
nem az a feladata, hogy a horoszkópból kiolvasott dolgokat fátumként tárja a
páciens elé, hanem az, hogy abban segítse a szülöttet, hogy ráébredjen a saját
maga által „létrehozott” problémáira, görcseire, félelmeire, feldolgozza és
meghaladja azokat. Ez azonban egy olyan rögös út, amelyről „nem dumálni”,
nem elemezni kell, és nem is intellektuális beszélgetéseket szükséges

4
0
folytatni, hanem át kell élni a lelkünk mélyén, és ahhoz, hogy többé váljunk,
hogy meghaladjuk addigi önmagunkat, ez az út kikerülhetetlen. Az élmény
átélésének létrehozásában segít a terapeuta, de csak kísér. Maga az átélés
mindenkinek személyes és egyedüli.

Ezután a rövid kitekintés után térjünk a vissza a szempontok további

részletes tárgyalására. Számtalan női horoszkópban komoly nehézségként
jelenhet meg a férj - például egy hetedik házban álló Szaturnusz
szimbolizálásával -, ami azt jelenti, hogy a nőben a társa tudattalan
félelmeket generál, és ez esetleg akadálya lehet a gyermekáldásnak. De
ugyanilyen gondot okozhat még egy tízes házas Uránusz, ahol a nő
függetlenség iránti igénye, ön tudatossága ellentétbe kerül az anyaság
egzisztenciális felvállalásával. Külön jelentősége van annak, hogy néhány
éves gyermekvárás után a házaspár már oly ménékben görcsös a
gyermekvállalást illetően, hogy sokszor már a saját görcseik, merevségeik
tornyosulnak előttük akadályként. Különösen az Uránusz és a Szaturnusz
jelezhet ilyet az ötödik és a hetedik házzal kapcsolatban. Az is előfordulhat,
hogy az egyén születési uralkodója (az Ascendens jelének az ura) a
horoszkópjának a negyedik házában áll, és támadja az ötödik ház urát
(negyedik ház = otthon, család, szülők; ötödik ház = szerelem, szexualitás,
gyermekvállalás). Ez az állás azt jelentheti, hogy a szülők erős befolyással
vannak a szülöttre, s az nem képes leválni róluk, nem tud eltávolodni a
családi otthontól, és új családot alapítani. Az ilyen esetekben a szülők
gyakran még abba is beleszólnak, hogy a nő mikor megy randevúra, netán
élhet-e szexuális életet. Nyilvánvaló, hogy ez gátja lesz a gyermekvállalásnak
vagy éppen fordítva, ő lesz az a megesett lány, aki miután nagyon sokáig
nem volt felvilágosítva, beleesik az első „csapdába", s jó esetben hazaviheti a
gyereket a szüleihez, rossz esetben pedig még ki is tagadják. Annyiféle
kombináció létezik, hogy ha mindet össze akarnánk gyűjteni, több kötetet
megtölthetne.

Amennyire az úgynevezett terméketlen jelek és a gyermekvállalással

ellentétes bolygók negatív irányba szimbolizálják az összefüggéseket, úgy a
termékeny jelek, különösen a Rák a Halak és a Skorpió, valamint a kettős
jelek - Ikrek, Halak, Nyilas - megerősíthetik a gyermekvállalás esélyeit.
Különösen fontos szerepet kap ezzel összhangban a Hold horoszkópbeli
állása. Egy olyan nőnél, akinek a Hold az ötödik házában van, még gyakran
„támadott” esetben is (quadrat, oppozíciós fényszögek esetén, ha két égitest

4
1
90 fokos vagy 180 fokos szöget zár be a Földről nézve) több szülés is várható.
Ilyen esetben nem ritka az öt, hat vagy még több gyermek vállalása.
Természetesen támadott esetben fennáll a lehetősége annak, hogy egy-két
szülési komplikáció csúszik be, sőt súlyosabb esetben akár a gyermek
életének veszélyeztetettsége vagy esetleges halála is bekövetkezhet.
Különösen igaz ez akkor, ha a Holdat a nyolcadik vagy a tizenkettedik
házból éri erős támadás, és főleg olyan bolygóktól, amelyek negatív
befolyásokat jelképeznek - melyekről már az előbb beszéltünk (Mars,
Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, Plútó).
A továbbiakban álljon itt néhány szó arról, hogyan lehet felhasználni ezt a
módszert a fogamzásgátlásra. Le kell szögeznünk, hogy ezek csak
lehetőségek, száz százalékos biztonsággal nem működnek. Megfigyeléseim
szerint azért, mert annál a nőnél, aki eleve nehezen esik teherbe, mondhatni
feleslegessé válik a fogamzásgátlás. Annál a nőnél, aki viszont nagyon
termékeny, ott fennáll a „veszélye" annak, hogy a Knaus-Ogino féle
ovulációs fázistól (a két menstruáció közötti középidőt értjük ezalatt),
illetőleg a holdfázis ritmusának megfelelő időpontjától függetlenül mégis
áldott állapotba kerül. Azért, hogy megértsük ennek a mechanizmusát, pár
gondolatban szeretném ezt megmagyarázni. Mi emberek ugyanúgy, mint az
állatvilág bármely egyede, rendelkezünk az életfenntartás ösztönével. Ami
nem csak a saját életünk fenntartására és megmentésére irányuló
kísérleteinket jelenti, hanem az életnek a fenntartását általában. Az a nő, aki
nagyon termékeny, és hordoz magában egy nagyon erős programot arról,
hogy több gyermeket szeretne, mert ó is egy többgyermekes családban élt,
sok testvért- volt, vagy a rokonságban megtapasztalt egy ilyen családot, és ez
a család számára nagyon közelálló volt, akkor él benne egy nagyon erős
vágy, hogy neki is sok gyermeke születhessen. Minden nő általános
értelemben vénuszi és holdi természetű. Ez azt jelenti, hogy hordoz egy
olyan archaikus minőséget, amely a befogadásról szól. Minden férfi hordoz egy
napszerű, teremtő valamint egy marsikus, megszerezni és behatolni akaró
archaikus tudást. Ha egy nő erőteljesen holdi és vénuszi szimbólumokat
hordoz magában, és összetalálkozik egy szoláris és marsikus férfival, akkor
fogamzás- gátlásról szinte fölösleges beszélnünk. Miért? Azért, mert egy
lunáris nő a tudattalanjában hordja a szaporodni és gondoskodni vágyás
erőteljes érzését, és - tudattalanul - állandó jelzéseket ad a külvilágnak, hogy
megfogja azt a férfit, aki ezekre a jelzésekre nyitott. Az a szoláris, teremteni
akaró és marsikus, megszerezni, magáévá tenni, behatolni akaró férfi, aki ezt
a jelzést veszi, elkerülhetetlenül találkozik vele. Ezáltal olyan energiák és

4
2
ösztönök egyesüléséről beszélhetünk, amelynek végeredménye - szinte
elkerülhetetlenül - a gyermek lesz. Vegyünk egy egyszerű példát: egy
családban már van több gyerek, és a szülők gazdasági helyzete nem
engedheti meg, hogy további gyermekeket vállaljanak. Biológiailag még
aktív korban vannak, harmincöt és harminckét évesek. Hiába vannak
tisztában intellektuálisan azzal, hogy az adott időszakban fennáll a
teherbeesés veszélye, mert a nő termékeny, azaz fogamzóképes. Az ilyen
típusú nők akkor akarják legaktívabban a szerelmeskedést, amikor például a
holdfázisuk ismétlődik az égen. Félreértés ne essék, nem arra gondolok, hogy
a hölgy ilyenkor leteperi a férjét, de tudattalanul tesz egy két olyan erotikus
mozdulatot, például véletlenül leesik a törülközője a fürdőszobából kijövet,
amivel az egyébként az állandóan aktív férjének felkelti az érdeklődését. A
férfi, aki szenvedélyes szerető, ösztönösen tesz néhány olyan lépést, amire a
nő, még ha intellektuálisan tisztában is van a veszéllyel, úgy reagál, hogy
még inkább felkelti a párja érdeklődését. Mondanom sem kell, hogy egy
„őrült” szerelmi együttlétben egyesülnek, s aztán pár hét múlva kiderül,
hogy ismét gyümölcse van szerelmüknek. Bár az ilyen típusú nő ezt már
abban a pillanatban tudja, amikor az aktus megtörtént. Nos a tapasztalatom
az, hogy - még ha be is tartják a fogantatási időszakban a szünetet - vannak
olyan különleges állások, mint amikor a Nap vagy a Hold átvonul az
Ascendens fölött, és nincs fogamzóképes időszak, a nő produkál egy
rendkívüli peteérést. Ami „műsoron kívül” mégis meghozza a tudatilag nem
várt, de tudattalanul még mindig vágyott gyermeket. Az ilyen típusú nőknél
könnyen előfordulhat az is, hogy huszonéves korukban bevállalnak két
gyermeket, majd eltelik tíz év, a gyermekek már kezdenek középiskolába
járni, s mivel a hölgyben nagyon erősen benne van a gondoskodás vágya,
esetleg felveti a férjének, hogy legyen ismét kisbabájuk. Jó esetben a férj is
nyitott erre, s különösebb akadály nélkül bevállalnak egy újabb gyermeket a
két tizenéves mellé. De előfordulhat az is, hogy a férj már hallani sem akar a
dologról. Ebben az esetben az ilyen típusú nők kétféleképpen szoktak
reagálni. Vagy nagyon megsértődnek és tönkremegy a házasság, súlyosabb
esetben a nő megbetegszik és kap egy méh- vagy emlőrákot, enyhébb
esetben miómát, cisztát, esetleg gyógyszer vagy spirál ellenére is teherbe
esik. Egyszerűbb esetben elfelejti a gyógyszert bevenni, vagy ami etikailag
megkérdőjelezhető, a férjének azt mondja, hogy bevette, de közben nem
vette be. Ilyen esetekben a naptár használata teljességgel felesleges, hiszen
ha egy nő nagyon vágyik egy gyerekre, megvan az a képessége - feltéve, ha a
férje szereti -, hogy „levegye a lábáról”. Eltekintve ezektől a kivételektől

4
3
vizsgáljuk meg, hogyan lehet a naptárt használni a fogamzás kizárására. Az
egyik fogantatási időszak kiszámítását a következőképpen végezhetjük. A
menstruáció első napjától leszámolunk tizenöt napot előre, ez a feltételezett
ovulációs időpont (peteérés). Mivel a spermiumok életképessége átlag
hetvenkét óra (de ez néha több is lehet), ettől visszaszámolunk három napot,
akkor már tartózkodnunk kell a testi együttléttől, vagy más fogamzásgátlási
eljárást kell alkalmaznunk. További két nappal kell még számolni a petesejt
életképessége miatt. Ez összesen durván hat napot tesz ki (a tizenötödik nap
előtt három, és utána két nap). Ugyanígy kell eljárnunk azzal az időponttal
is, amikor a holdfázis fennáll. Azon a napon, amikor egy nő radixának
(horoszkópjának) Nap - Hold távolsága fennáll, ahhoz képest
visszaszámolunk három napot, illetve utána két napig tartózkodnia kell a
szerelmi élettől. Ez ismét hat nap. Ha figyelembe vesszük, hogy a
menstruáció időszaka alatti szerelmi élet nem igazán higiénikus, akkor ez
elég jelentős kimaradást jelent a szerelmi életben - egy havi ciklus alatt.
Mégis előfordulhat, hogy ha valaki fogamzásgátló gyógyszert szedett és
szüneteltetni akarja, akkor ez a naptár-módszer nagyon hasznos lehet.
Különösen vigyázni kell akkor, ha el akarjuk kerülni a nem kívánt
terhességet, ha a Nap - Hold távolság ismétlődése, tehát az úgynevezett
holdfázis időpontja egybeesik, vagy közel megegyezik a menzesz után
számított tizenötödik nap körüli időponttal. A nagyon termékeny nők
esetében - például ötös házas Holdja van - külön figyelni kell a fővilágosítók
együttállásaira a főtengelyekkel, az ötös - tizenegyes házas tengellyel, az
esetleges ötös házban álló bolygóval, vagy az ötödik ház urával való
együttállásra. Ezek ugyanis szintén termékeny időszakok lehetnek.
Végezetül azzal szeretném ezt a részt befejezni, amit elsősorban az
asztrológia iránt érdeklődő, illetőleg ahhoz értő olvasóknak írok, hogy
mindenképpen meg kell vizsgálni egy adott év direkcióit és szolárját, hogy
van-e utalás bennük a gyermek vállalására vagy születésére. Ha van, akkor
különösen a lunárok fognak bővebb felvilágosítást adni a teherbeesés
hónapjáról, ha nincs, akkor igazán nem látok esélyt arra, hogy abban az
évben az asszonynak gyermeke legyen. Erre egy érdekes példa: 1976-ban
felkeresett egy hölgy, hogy kisbabát szeretne. Lebeszéltem róla, mert a
direkciók alapján nem láttam jó esélyeket a gyermek megtartására. Viszont
1980-ra jeleztem, hogy akkor jó esélyekkel vállalhat gyermeket. A hölgy
nagyon mérgesen elment, aztán két hónap múlva megtudtam, hogy méhen
kívüli terhességgel műtötték. 1980-ban kaptam tőle egy kedves levelet, hogy
jön a baba, majd később arról is értesített, hogy sikeresen megszületett. A

4
4
gyermek ma már felnőtt!

Legutoljára hagytam a legnehezebb kérdést, a beteg gyermek születésének

problematikáját. Hitbéli, erkölcsi, morális elképzelések csapnak össze emberi
érzésekkel. Hiszen ki az az ember, aki szívesen felvállalja azt a terhességet,
aminél előre tudja, hogy súlyosan beteg, visszamaradott, genetikailag sérült
csecsemőt hoz a világra? A gyermek számára az élet lehet maga a pokol, s a
társadalom is inkább kivetné magából ezeket az egyéneket, mintsem
befogadná. Nincs csekély jelentősége annak sem, hogy a születendő gyermek
mozgássérült lesz, valamilyen hátrányos testi hibával születik, vagy
születésétől fogva a haláláig egy ágyban fekvő, maga alá ürítő, retardált
ember lesz. A szülők számára nemcsak óriási teher lehet egy ilyen gyermek,
hanem gyakran a kapcsolat megromlását is eredményezi. Számtalan esetben
találkoztam azzal, hogy a férfi nem bírta felvállalni ezt a helyzetet, de
találkoztam ilyen női esetekkel is. Nagyon nehéz pontosan meghatározni
asztrológiáiig, hogy mi jelenhet meg a szülők horoszkópjában. Melyek azok
az állások, amelyek „veszélyeztetik’' a születendő gyermek egészségét. Azért
is gond nekem ezeket a lehetőségeket részletesen kifejteni, mert
előfordulhat, hogy farkast kiálltok akkor is, amikor nincs, s ugyanakkor nem
akarom a hipochonderek számát sem gyarapítani. Mégis kötelességemnek
érzem, hogy bizonyos információkat továbbadjak, hiszen ha nem én írom le,
akkor majd egy jövendő asztrológus által fog nyilvánosságra kerülni. Az
életben vannak olyan törvényszerűségek, amelyeknek ha meg kell jelenniük,
meg is jelennek. Másképpen mutatkozik meg egy születendő gyermek
fogyatékosságának a lehetősége a szülők horoszkópjában, és másképp jelenik
meg a gyermekében. Vizsgáljuk meg előbb a szülői horoszkóp negatív
esélyeit. Az egyik legnehezebb állás az, amikor a szülött - különösen a nő -
horoszkópjában a negyedik háza negatív kapcsolatban áll az ötödik házival.
A négyes ház jelképezi az öröklődést, az örökletes tulajdonságokat, az ötödik
ház pedig a gyermek fogantatását, szülését, mint azt már korábban
említettem, s a kettő súlyos kapcsolata utalhat az örökletes problémákra.
Különösen azon bolygók nehéz fényszögeinél beszélhetünk erről, melyekről
már az előzőekben is volt szó (Mars, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz,
Plútó). A negyedik ház, egy' másik módszer szerint („a házak levezetett jelen
tősége") az ötös háztól számított tizenkettedik. Ilyen értelemben a gyermek
képletében a súlyos betegség háza is lehet. Mint tudjuk, a tizenkettes ház a
krónikus betegségek, kórház, szanatórium, zárt intézetek témakörét is
magába foglalja. Ezeknek a nehézségeknek az esélyeit tovább erősíti, ha a
tizedik házból további támadások (quadrat, oppozíció) érkeznek az előbb

4
5
említett házak uraira, vagy pedig a bennük álló bolygókra. A tizedik ház
ugyanis a negyediktől számított hatodik, és ilyen értelemben a gyermek
betegségére utal. Ha mindezen összefüggések mellé még a szülő nyolcadik
házának (jel szerinti) ura, vagy a benne álló bolygó további támadással
viszonyul a már említett házak bolygóihoz vagy uralkodóihoz, akkor igazán
el lehet azon gondolkodni, hogy ilyen veszélyek ellenére fel merjen-e valaki
vállalni egy gyermeket. Nem akarok most még a másodlagos fényszögek
jelentőségéről is beszélni, különösen a quincunxról (150 fok), mert azt
gondolom, hogy nem szakavatott asztrológus kezében, nem elég
körültekintő vizsgálat során esetleg olyan édesanya jelöltet is lebeszélnek a
gyermekvállalásról, akinél nem olyan súlyos a helyzet, mint amennyire első
pillanatban látszik. Gondoljunk arra, hogy minden nehézség elviselésében,
felvállalásában óriási jelentősége van a társkapcsolatnak. Ezért a
tapasztalataim alapján azt mondom, hogy találkoztam olyan esettel, ahol a
társkapcsolat sérültsége (nyilván genetikai is) következményeként
megszületett egy beteg gyermek, de később a hölgy egy másik kapcsolatban
teljesen egészséges gyermeknek adott életet.

Az pedig már más kérdés, hogy etikai szempontból mit tanácsoljon egy
asztrológus a hozzá forduló szülőjelölteknek, ha nagyon nehéz állásokat lát.
Vajon az-e a megoldás, hogy mindenáron lebeszéljen valakit a gyermek
vállalásáról? Külön problémát jelent, hogy vajon nem feleslegesen riogatjuk-
e a hozzánk fordulókat? És mi van a karma kérdésével?
Ha valaki azért született erre a Földre, hogy megoldjon, feloldjon valamilyen
nehézséget, és az a feladata, hogy bevállaljon egy sérült vagy ilyen
gyermeket, van-e jogunk ahhoz, hogy lebeszéljük őt élet- terhe
felvállalásáról? Nagyon komoly morális, vallási, filozófiai kérdések ezek, és
nem veszem a bátorságot, hogy megadjam a választ! Egyébként is azt hiszem,
hogy minden eset külön mérlegelést igényel, és az asztrológusnak nem az a
feladata, hogy döntsön a páciensek, a hozzáfordulók helyett, hanem az, hogy
megvilágítsa az összefüggéseket, és döntéshelyzetbe hozza őket.

A visszamaradottság a gyermekek horoszkópjában több ház összefüggésének

a vizsgálata által látható. Először is minden testi hiba összefügg az egyes
házzal, az Ascendenssel, valamint az ezekkel összefüggésben lévő
bolygókkal. A mozgással kapcsolatos problémáknál külön jelentőséget kap a
hármas ház is, illetőleg olyan bolygók, mint a csont- rendszert képviselő
Szaturnusz, az idegrendszert képviselő Merkúr és Uránusz, valamint az
izomrendszert képviselő Mars. Ha a gyermek intellektuálisan sérült, vagy

4
6
később kommunikációs, értelmi fejlődésében retardált, akkor különleges
hangsúlyt kap még a harmadik és a hetedik ház is, amelyek a külvilággal
kapcsolatos kommunikációt szimbolizálják. A bolygók közül különleges
hangsúlyt kap még a Merkúr, mint a beszéd szimbóluma, továbbá a jobb és
bal agyféltekét képviselő Hold és Nap. A szülésnél sérült gyermekek
esetében mindig fontos szerepet kap az Ascendens - Descendens, illetőleg az
MC - IC tengelyek bolygókapcsolata. Külön hangsúlyt kap a Jupiter, amely a
csípőproblémáknál kerül előtérbe. Természetesen sok más betegségről
lehetne még szót ejteni, de egyrészt „Gyógyulás szelencéje'' című háromkötetes
munkában ezek egy része már említésre került, másrészt nem szeretném,
hogy némelyek „bolhából elefántot csináljanak”.

Mielőtt a példahoroszkópok elemzésére rátérnénk, szeretném a figyelmet

felhívni még egy mentőövre is. Nem ritka, hogy azon nőknél, akiknek a
terhességgel, szüléssel kapcsolatos házuk (az ötödik) sérült, sokáig kell a
gyermekre várni vagy nem lesz gyermekük. Mindamellett az a
tapasztalatom, hogy még az ilyen esetekben is van remény, mégpedig a
következő házak „segíthetnek”.
Elsősorban a tizenegyedik ház, amely szemben áll az ötödikkel, és ilyen
értelemben kiegészíti azt, és jelentésében hordozza a vágyak, remények
beteljesülését. Különösen azoknál a nőknél szokott fontos szerepet játszani,
akiknek harmincöt éves kor után sikerül teherbe esniük. Fontos szerepet kap
a kilencedik ház, mint a hit és a világnézet háza, amely segít átkeretezni, egy
magasabb összefüggésből átlátni az életünket, s ezáltal megváltoztatni
önmagunkat. Ami azt jelenti, hogy ha megváltoztatjuk a hozzáállásunkat
valamihez, akkor már nem akadályként tornyosul elénk, hanem egy új
lehetőségként, egy új megvalósítási útként. Végezetül fontos szerepet kap a
hetedik ház, amely minden esetben a társunkat jelképezi, az ő szeretetét, az
ő hozzáállását, az ő elfogadását, és persze a türelmét is. Zárásképpen ezt a
fejezetet ismét egy történettel fejezem be. Egy kedves ismerősömnek méhen
kívüli terhessége miatt már nem lehetett többet gyermeke. Nem egészen
értettem, hogy miért alakult így az élete, egyrészt még elég fiatal asztrológus
voltam akkor, másrészt a hölgy ötödik házában, a Rák jelben állt a Jupiter. A
Jupitert az asztrológiában a nagy szerencse bolygójának tartják (Fortuna
Major), s ezért inkább segít a gyermekáldásban, mint hátráltatja azt. Ezen a
horoszkópon keresztül két dolgot is megtanultam egy életre. Az egyik, hogy
a méhen kívüli terhességnél fontos szerepet kap a Jupiter és az Uránusz,
különösen támadott helyzetben. A másik, hogy nagyon fontos odafigyelni a

4
7
quincunxokra. A hölgy horoszkópjában a Rákban álló Jupiter ura, a Hold a
Nyilasban állt. Azok az asztrológusok, akik már értenek a témához, egyből
felhorkannak, hogy akkor recepcióban (uralmi cserében) állnak, és a
hagyomány ezt általában jónak tekinti. Csakhogy a Nyilas Hold 150 fokos
fényszögben áll a Jupiterrel, amit quincunxnak nevezünk, s ez jól jelzi, hogy
itt egy nehéz állás van, mely nem a gyermeket, hanem inkább a méhen
kívüli terhességet szimbolizálja. Mégis a Jupiter, amely jóindulatúnak
mondható az asztrológiai nomenklatúra szerint, néhány évvel később az
úgynevezett éves horoszkópjában ismétlődött - az ötödik házban. Azt
mondtam a hölgynek, hogy ha nem tudnám, hogy nem lehet gyermeke, azt
mondanám, most gyermeke fog születni. Annyira egyértelmű volt a
szolárjában lévő konstelláció, hogy azt mondtam neki, hogy nem tudom
honnan, de lesz gyermeke. A sors úgy hozta, hogy abban az
évben összeismerkedett valakivel, aki nem merte, nem tudta megtartani a
gyermekét és felajánlotta az ismerősömnek, aki azóta boldog édesanya.

Miután Jónás Jenő a saját könyvében is közölt példahoroszkópokat, én is

szeretnék a saját gyakorlatomból közzétenni néhányat.

4
8
 ESETELEMZÉSEK

IV. ábra: Viktória radix horoszkópja

Az első példahoroszkópom (IV. ábra) az előző témára utal vissza. Tudomásom szerint, az
édesanya nem adott életet egészséges csecsemőnek. Több gyermeket szült, akik közül csak egy
maradt életben, és az is súlyosan szellemi fogyatékos. Ha ránézünk erre a képletre, feltűnik,
hogy egy Rák Ascendensű, első házas Rák Holddal rendelkező nőről van szó. Ez jól mutatja -
miután a Rák az anyaság szimbóluma hogy ez az asszony mennyire szeretett volna gyermeket.
Ugyanakkor az Ascendensén felkelőben van az Uránusz, ami azt jelenti - miután ez a bolygó a
szabadság, a függetlenség, és az önállóság szimbóluma hogy Viktória a lelke mélyén önállóságra
termett, szabadságot és kötetlenséget szerető ember. Ezzel az Uránusszal áll quadrátban,
majdnem kilencven fokra a Szaturnusz,
amely a képlet hetedik házának az ura, és a negyedik házban áll. Ez a helyzet két fontos dologra
hívja fel a figyelmünket. Egyrészt arra, hogy genetikailag a férj is befolyásolja a születendő
gyermekek egészségügyi problémáját, másrészt a nő ellentmondásba kerül önmagán belül, mert
 vágyik is a gyermekvállalásra, szülésre, ugyanakkor szorong is a házasság és a kötöttség
nehézségeitől. Viktória Rák Ascendense és Rák jelű Holdja felveti annak a lehetőségét is, hogy
túlságosan erős a befolyása rá a gyermekkori családjának, különösen az édesanyjának. Az ezzel
quadrátban lévő Nap a Mérlegből arra utal, hogy az édesapja és az édesanyja kapcsolatában - nagy
valószínűséggel - a papa háttérbe került. Asztrológiailag a Mérleg Napot meggyengült Napnak
nevezzük, mert a Mérleg jelben esésben van a Nap. A Hold viszont az első házban uralkodik a
Rákban, és az első házas tartózkodása azt is jelképezi, hogy a szülött sokkal erőteljesebb
viszonyban van az édesapjával, mint az édesanyjával. Ezek a minták előrebocsátják annak a
lehetőségét, hogy a nő akarja „hordani a nadrágot”, és a férje nem kap kiemelt szerepet. Ezt a
gyanúnkat tovább erősíti, ha megvizsgáljuk a Szaturnusz és a Jupiter helyzetét, amelyek a
negyedik és a tizedik házban szembenállásban vannak egymással. A négyes házas Szaturnusz
elsősorban az apával kapcsolódik, miután azonban a hetedik ház ura, és szemben áll a
törvényesítést jelképező Jupiterrel, ez a fényszög feltételezi a majdan létrejövő válás lehetőségét
is. Már említettem, hogy az Uránusz a Szaturnusszal is nehéz fényszögben áll, és az Uránusz az
egyén szabadságvágyát szimbolizálja, így nyilvánvaló, hogy fél a férje általi kötöttségtől. A
Szaturnusz, amely a kötöttséget, a felelősséget és sokszor a súlyos nehéz terheket jelképezi, a
gyermekre vonatkoztatva az ötös háztól számított tizenkettedik házban áll, s ezzel a beteg
gyermek lehetőségét mutatja. Csakhogy akkor minden négyes házas Szaturnuszra rá kellene
fognunk, hogy beteg gyermek lehetőségét tartogatja a szülött számára. Ez azonban nem ilyen
egyszerű. Meg kell vizsgálnunk azt is, hogy miként áll maga az ötödik ház, amely utal a gyermek
életképességére, egészségi állapotára. Láthatjuk, hogy Viktória horoszkópjában egyrészt ott áll a
támadott Nap, másrészt ott áll a Skorpióban a Merkúr, amely az előbb említett Szaturnusz -
Jupiter oppozícióval egy harminc fok - százötven fokos sugárzási sorozatban áll, és az igazi
problémát elsősorban ez jelenti.
A Merkúr az értelem, a gondolkodás szimbóluma, ám a gyermekre nézve erősen sértett állásban
helyezkedik el. Ezt csak nehezíti a Mars - Vénusz együttállás a Szűzben, amely uralmi cserébe kerül a
Merkúrral a Skorpió jel által. Mivel a Merkúr is támadott, valamint a Mars - Vénusz együttállás is
felező félquadrátban van a Hold - Nap quadráttal, így az uralmi cserében részt vevő bolygók (Mars és
Merkúr) mindegyike támadott, és ez nem hagy kétséget afelől, hogy komoly nehézségekkel kell
szembenézni a gyermekvállalással kapcsolatban. Egyébként a Mars és Vénusz bolygók az ötödik ház
Mérleg és Skorpió jelének az urai is.
A képletben az elmondottakkal kapcsolatban további összefüggések látszanak. Az első ház ura, a Hold
az ötös házas Nappal is rossz fényszögben áll, mely egyben a holdfázis is. Majdnem kétszázhetven
fokra állnak egymással, amit fogyó quadrátnak nevezünk.
A Szaturnusz - Uránusz quadrátba harmadiknak még egy Jupiter is beleszól, mely szembenállásban
van a Szaturnusszal, és tág quadrátban áll az Uránusszal. A Jupiter az elfogadást szimbolizálja. Külön
érdekessége még ennek a horoszkópnak a Merkúr — amely a tizenkettedik és a negyedik ház uraként
bent áll az ötödik házban, quincunxban az előbb említett Jupiterrel. A Merkúr a tizenkettedik ház
uraként a gyermek halál-házának az ura. A Jupiter pedig a gyermek betegség-házában (az ötödiktől
számított hatodik, a tízes) áll. A Szaturnusz a gyermek tizenkettedik házából támadja ezt a Jupitert,
mely a krónikus betegségek háza.
A félelem, a szorongás mindig létrehozza tárgyát, az egyetlen gyermek retardált lett. A hölgy a fél
életét rááldozza, hogy valamit kihozzon a beteg gyermekből, talpra állítsa. Később a házassága is
tönkremegy, ahogy azt a Jupiter, a Szaturnusz és az Uránusz által látni lehetett. Félreértés ne essék,
nem a Jupiter, Szaturnusz és Uránusz okozta ezt a tragédiát, hanem ez a három bolygó szimbolizálja a
nőben azokat a jellemvonásokat, amelyek ellentmondásba kerülnek egymással, s ezáltal az asszony
nem képes megoldani a lelki görcseit (Jupiter = elfogadás, asszimiláció; Uránusz = önállóság,
függetlenség, kötetlenség; Szaturnusz = kötöttség, terhek, félelmek, felelősség). A horoszkópban
látható Mérleg Nap, valamint az erősen érzékeny Rák beállítottság csak fokozza az egyén
bizonytalanságát és az ebből adódó döntésképtelenségét.
V. ábra: Viktória beteg gyermekének fogantatást horoszkópja

VJ. éibra: Viktória ketrg fiúgyermákómk tzületóu

horotekopja

Most vizsgáljuk meg a fogantatási horoszkópot. A fogantatás

horoszkópjában (V. ábra) a Nap (az összevetéskor) közel áll az
Ascendenshez, ugyanakkor fennáll az égen a holdfázis, mivel a Hold
a Kosban tartózkodik. Ez rögtön a gyermek nemét is jelöli, fiúnak
született. Vizsgáljuk meg összehasonlításban ezt a fogantatási
horoszkópot a nő radix (születési) horoszkópjával. Érdekes, hogy a
fogantatási horoszkóp Ascendensén ugyanaz az Uránusz kel fel, mint
a nő radix Ascendensén. Ugyanúgy quadrátban áll a Szaturnusszal,
mint a születésiben, és ugyancsak a Jupiterrel képez fényszöget, ez
esetben tág oppozíciót, mint az eredetiben. Vagyis a Szaturnusz -
Uránusz - Jupiter T-quadrátos oppozíció megismétlődik. Ez jól
mutatja, hogy a fogantatás időszakában - a nő lelkiállapotában -
milyen nehézségekkel kellett volna megküzdenie, illetőleg mit kellett
volna megoldania a személyiségében. Az a Szaturnusz, mely
eredetileg a negyedik házban állt a fogantatási képletben, a Nappal
együtt közrefogja a nő radix Ascendensét. Ugyanakkor láthatjuk,

5
2
hogy a fogantatási képlet

53
Holdja rajta áll a nő tízes házas Jupiterén, a Plútója pedig a négyes házas
Szaturnuszán, a Nap pedig konjunkcióban van az Ascendenssel és az
Uránusszal. Sajnos a fogantatási képlet Hold állása a fogantatási képlet
hatodik házában áll, és nagyon erősen támadott. Nemcsak a Naptól (attól
eredetileg is támadott), hanem ami külön nehézséget jelent, a Plútótól, a
tizenkettes házból is. Ezek az állások jól jelzik, hogy az adott időben a nő
immunrendszere - éppen a lelki válság hatására - nem működik
megfelelően, s ezért egy fertőzés következményeként károsodik a
magzat. (Nem szeretném azt mondani, hogy valaki, aki nagyon vágyik
egy gyermekre, tudatosan éli meg saját lelki válságát, sőt éppen az
egyetlen vágyát, a hőn óhajtott gyermeket helyezi előtérbe, s így a
tudatában csak a vágyott utód képe, valamint az iránta érzett vágy és
szeretet tölti be a lelkét. Ám ez nem jelenti azt, hogy a tudattalanjában
nem hordozza azokat a félelmeket, amelyekkel azt megelőzőleg már
szembesülhetett, vagy talán gondolatban többször is foglalkozott. Éppen
ezért az „elfedett, elfelejtett” félelmek megtestesülhetnek, és kerülő úton
törnek be a tudatba. A megoldás: ezekkel a félelmekkel szembe kell
nézni, megfelelő módon feldolgozni, s majd a személyiség építésével
meghaladni azokat.)
Ha a fogantatási képlet Ascendensét és Uránuszit megfigyeljük a
radixban, akkor látható, hogy a fogantatási képlet Ascendense és
Uránusza rajta áll Viktória ötödik házas Napján. Mellesleg a szolár képlet
Ascendens - Descendens tengelye megegyezik, csak tükörben, a
fogantatási Ascendens - Descendens tengellyel. Miután a Hold
erőteljesen támadott a fogantatási képletben, s a nőnek a radixa
eredetileg is arra utal, hogy veszélyeztetett nála egy gyermek kihordása,
megszülése illetve a gyermek egészségi állapota, azt hiszem ez a két
horoszkóp önmagáért beszél.
Még csak adalékként teszem hozzá, hogy a gyermek születési horoszkópjában (VI. ábra) a Szaturnusz
és a Jupiter quadrátban áll egymással, és ha megnézzük, hogy ezek az égitestek hol állnak, azt látjuk,
hogy a Szaturnusz Viktória radix Holdján található, és a Jupiter ezzel quadrátban, illetőleg
oppozícióban van a radix Nappal, amivel pedig a Szaturnusz áll quadrátban. Elég hátborzongató!
Feltehető a kérdés, hogy is vagyunk az elfogadással, az asszimilációval? Ezek az állások ékes
bizonyítékai egy fel nem dolgozott, meg nem haladott problémának. A gyermek születési
Ascendensén, mely az Ikrekben látható, ugyanaz a Mars kel fel, amely a fogantatási horoszkóp
Aszcendensén áll, és oppozícióban van az Uránusszal. Melyik bolygó állt a nő ötödik házában, uralmi
cserében és quincunxban a Jupiterrel és félsextilben a Szaturnusszal? A Merkúr, ami jelzi, hogy
merkúri jellegű gyermekünk fog születni. A Merkúr két jelben uralkodik, az Ikrekben és a Szűzben.
Ez a gyermek Ikrek Ascendenssel született. Folytathatnám még, de ennyi is bőven elég.
VII. ábra: Borbála raJix horoszkópja

A következő asszony horoszkópjában (VII. ábra) első pillanatban nem

látszanak olyan súlyos összefüggések, mint az előzőében. Sőt, a Nap és a
Hold kifejezetten jó fényszögben állnak egymással. Ha azonban
figyelembe vesszük a horoszkópértékelés szabályait, akkor jól látszik,
hogy az ötödik házát uraló Szaturnusz a nyolcadik házban áll, méghozzá
a Kos jelében. A Mars esetében, amely az esésben lévő Szaturnusznak az
ura, figyelmünk ismét az ötödik házra terelődik, miután a szemben lévő
házban áll a Rák jelében. Ugyanez a Mars, mely esésben van a Rákban,
és szembenállásban az ötödik ház csúcsával, a Hold uralma alá kerül, ami
viszont a Vízöntőben már trigonban áll a Merkúrral és a Nappal, igaz, a
hatodik házban. A Mars egyébként a negyedik háznak az ura, ami
tudjuk, hogy szerepet játszik a gyermek betegségeivel kapcsolatos
vizsgálatok esetén. Ugyanígy nagy szerepe van a tizedik házban álló
Merkúrnak is, amely viszont quadrátban áll az első házas Neptunusszal.
Azzal a Neptunusszal, amely a Halak jel révén a hetedik házzal áll
kapcsolatban. Ez a Merkúr-Neptunusz quadrat Borbála személyiségének
bizonytalanságára, határozatlanságára, sőt olykor kaotikusságára utal. A
Neptunusz még a befolyásolhatóságot is jelzi, ez magyarázhatja meg,
hogy a nő nagyon

5
6
fiatalon ment férjhez. Valószínűleg nem akarta a korai gyermeket, aki az
anya tizenhatodik életévében fogant meg, és akit a tizenhetedik évében
megszült. Szeretném megmagyarázni azt a kijelentésemet, hogy a nő
nem akarta a gyermeket. Ez így nem igaz! Próbáljuk meg beleélni
magunkat a szülött élethelyzetébe. Korán belement egy kapcsolatba az
egyes házában álló Neptunuszival, ami azt jelképezi, hogy hajlamosak
vagyunk valamit túlidealizálni - valószínűleg szerelmes lányként lett
feleség. Ugyanakkor a Neptunusz azt is jelentheti, hogy messzire
kerülünk a realitástól, s ezért csalódások várnak ránk. Elképzelhető,
hogy akár már a mézeshetekben kiderült a fiatalasszony számára, hogy
ez a kapcsolat nem lesz hosszú távú. Ugyanakkor elmarad a
menstruációja, és a leletek alapján megtudja, hogy kisbabát vár. Óriási
ellentmondásba kerül. Amikor még boldog öleléssel magába fogadta a
társát, nem tudta, hogy milyen lesz vele együtt lakni. De az is lehet,
hogy a férj egy intenzív szerelmeskedés alatt szenvedélyes szavakat
suttogott a fülébe, hogy gyermeket akar tőle, s ez a befolyásolható nő
terhes is maradt, de tudat alatt esze ágába sem jutott, hogy neki
gyermeke legyen. A kicsi Down-kóros lett. A fiatal anya (tizenhét
évesen) rövidesen elvált a férjétől, és a gyermeket intézetbe adta, amin
nem lehet csodálkozni, nem volt még erre felkészülve. Majd a harmincas
éveinek végén ismét férjhez ment, és a második gyermeke egészséges
lett. Nézzük meg még egyszer a radixát tüzetesen. A hagyomány szerint
az első gyermeket az ötödik ház szimbolizálja, melynek ura az ő esetében
a nyolcas házas Kos Szaturnusz. Ennek az ura az a Mars, amely a
negyedik házzal kapcsolódik a Skorpió jel révén - ilyen értelemben
örökletes problémákat szimbolizálhat. A második gyermek a páratlan
számú házak sorrendjében a következő, azaz a hetes. A Descendenssel
együttállásban van a Halak Jupiter, ami viszont trigonban van a
Marshoz. (Közel százhúsz fokot zárnak be, ami harmonikus fényszögnek
minősül az asztrológiában.) A Halak eleve kettős jel, tehát több
házasságot szimbolizálhat. A második egy Jupiteri házasság, ugyanakkor
a gyermek is szerencsésen megszületik, és egészséges is. Vizsgáljuk meg
az asszony első gyermekének a fogantatási horoszkópját.

5
7
Látható, hogy a Napra rámért Hold távolság közel kétszáznegyven
fokos, ami azt jelenti, hogy a hölgy mindig a fogyó Nap - Hold
trigonban termékeny. A gyermek egészséges súllyal született, a
fogantatási horoszkópja a következőképpen néz ki. Ennek a
képletnek az Ascendense a nyolcadik házban található, közeledő
együttállásban van a radix Szaturnusszal. A Nap távolodó
konjunkcióban áll a radix MC-vel. Ugyanakkor a Hold még az
ötödik ház utolsó fokaiban tartózkodik. Látható, hogy a fogantatási
horoszkóp MC - IC tengelye együttállásban van a radix Marssal,
miközben a fogantatási horoszkóp MC-je is együtt áll a fogantatási
Marssal. Ez az MC - IC tengely átfedi az ötös - tizenegyes ház
tengelyét. Mondhatjuk, hogy ez egy precíz fogantatási horoszkóp.
Mi hát a baj? Ha ismét Borbála radixára pillantunk, láthatóvá válik,
hogy található benne egy hármas uralmi kapcsolat, a Hold
(Vízöntőben), aminek ura a Szaturnusz (Kosban), aminek ura a
Mars (Rákban) és aminek ismét ura a Hold. Ha megnézzük a
fogantatási képletet ez a következőképpen alakul. A Szaturnusz és
Mars egymásnak
urai, mivel a Bakban és a Skorpióban állnak, de a Hold ismétlődik a
Vízöntőben, így az uralmi cserében (recepcióban) lévő Szaturnusz -
Mars kapcsolatban rendelődik alá. Asztrológiailag az egyik legnehezebb
fényszög, ha egy bolygó a saját ura által támadott. A fogantatási
horoszkópban ez tökéletesen fennáll, hiszen a Szaturnusz abszolút
quadrátban támadja az uralma alatt lévő Holdat. Jónás Jenő
tapasztalatait igazolják az enyémek is, miszerint a Hold nem lehet
támadott fogantatási képletben, mert a megfogant gyermek
életképessége sérülhet, illetőleg megkérdőjeleződik az egészséges
megszületése. De az is előfordulhat, hogy rövid idővel a világra jötte
után tűnik elő, hogy valamilyen gond van az egészséges fejlődésével.
Különösen abban az esetben igaz ez, ha erre utalást találunk egy adott
anya egyéni horoszkópjában is. Ez az eset tökéletesen megfelel ezeknek
a szabályoknak. Érdemes elgondolkodni azon, hogy egy ilyen
fogantatási állás jelzi azt a pillanatot illetve az azt követő órákat, amikor
a fogantatás létrejött röviddel azután, hogy az anya és az apa egyesült, s
megfogant ez a gyermek. Vajon mi történhetett, hogy ilyen súlyos
következményei lettek ennek a „szerelmes” együttlétnek? Ezek után
nézzük meg annak a gyermeknek a születési horoszkópját, aki ebből a
kapcsolatból a világra jött.
IX. ábra; Borbála első fiúgyermekének születési horoszkópja

A horoszkópot vizsgálva az első és legfontosabb, ami feltűnik, hogy a

Skorpió Ascendensnél kel fel a Szaturnusz, vagyis ahogy az asszony
személyes horoszkópjában a Szaturnusz képviselte a gyermeket.
Ugyanez a Szaturnusz támadja a fogantatási képlet Holdját, s a
gyermek születési horoszkópjában ugyanez a Szaturnusz kel fel. A
Szaturnusz a gátlás, a korlát, a növekedés ellentéte. Vajon nem első
pillanattól inkább a „halálba kívánta” - nem tudatosan - ezt a
gyermeket ez az asszony? Borbála radixában a Szaturnusz a Kos
jelében állt, tehát a Mars uralma alatt, a nyolcadik házban.
(Gondoljunk csak arra, hogy akármilyen jólelkű, tisztességes emberek
vagyunk, ha valami kellemetlen a számunkra, azzal kapcsolatosan
negatív gondolatok jönnek elő, amiket megpróbálunk elhessegetni.
Félreértés ne essék, nem azzal kívánom ezt a hölgyet meggyanúsítani,
hogy a halálba kívánta a gyermekét, de számtalanszor előjöhetett az a
gondolat, hogy ennek még nincs itt az ideje, netán a férjjel való
kapcsolata is komplikációkkal tarkított volt, és ne felejtsük el, csak

6
1
X. ábra: Borbála második fiúgyermekének születési horoszkópja

tizenhat éves.) A jeleket

6
2
is tekinthetjük házaknak, ezek az úgynevezett mundán házak, s ebben
az értelemben a Kostól számozzuk őket a Halakig. A Skorpió a
nyolcadik jel, tehát a nyolcadik mundán ház. A gyermeknek az egyes
háza a Skorpióban található, benne áll a Szaturnusz, tehát a nyolcadik
házban, ugyanúgy', mint az édesanyjánál. Ahogy a mamánál a Kosban,
itt a Skorpióban áll, szintén a Mars uralma alatt (Mars ura a Kosnak és a
Skorpiónak — lásd „A gyógyulás szelencéje” című könyv első kötetét). Ha
tovább vizsgáljuk a Szaturnusz állását, láthatjuk azt is, hogy ismétlődik
a fogantatási képlet Hold - Szaturnusz quadrátja. Ez a Hold pedig
együttállásban van a Merkúrral és szemben áll a Plútóval, tehát a
gyermek harmadik házában a Szaturnusszal egy nagyon nehéz T
quadrat alakul ki (harmadik ház = intellektus, gondolkodás, beszéd). A
Szaturnusz itt is ura a Holdnak és a Merkúrnak, míg a Mars, amely ura
a Szaturnusznak és az Ascendensnek - úgy is nevezzük születési
uralkodó -, a gyermek horoszkópja a hatodik házának a csúcsán áll
(betegség ház). Ezzel áll szemben a tizenkettes ház csúcsán lévő
Neptunusz, és quadrátban a kilencedik ház csúcsán álló Jupiter és
Uránusz. A horoszkóp önmagáért beszél. Ezek az állások mind
alátámasztják a retardáltságot, ebben az esetben a Down- kórt. Ha
valakiben felmerül, hogy miért él ez a gyermek, akkor elmondanám,
hogy ebben a horoszkópban az Ascendens az életadó (Hyleg), mely
Jupiter trigonban áll a Rákból. (A Jupitert a régiek a legnagyobb
szerencse bolygójának tartották. Kérdés, hogy egy ilyen gyermek élete
mennyire szerencse? Ha a karma szemszögéből vizsgáljuk, akkor
mindenki számára - szülők és gyermek valamint a közvetlen
hozzátartozók számára a karma oldásának lehetőségét adja.) Számtalan
összefüggést lehetne még megvizsgálni, de azt gondolom, az eddig
leírtak is oly mértékben meggyőzőek - elsősorban a hozzáértők
számára -, hogy nem akarom tovább szaporítani a szót. Borbálának
majd húsz évvel később egészséges gyermeke született. Ennek a
gyermeknek a horoszkópja látható a következő ábrán.
itt is az első házban láthatjuk a Szaturnuszt, de a Down-kóros
testvérhez képest már teljesen más bolygókapcsolatokban (X. ábra). A
gyermek horoszkópjában ismétlődik a nő holdfázisa, azaz a Nap - Hold
trigon a Bikában és a Szűz végén. A harmadik és a negyedik háza
kapcsolódik a Mérlegben lévő bolygóhalmozódással, és hiányoznak a
horoszkópból azok a súlyos konstellációk, amiket az imént láthattunk
(figyeljük meg az összevetésben). Az első házas Szaturnusz itt is
jelezheti azokat a nehézségeket, amelyeket a hölgy átélt, hiszen kilenc
hónapig abban a félelemben élt, hogy esetleg megismétlődik a tragédia,
ráadásul senki sem javasolta ennek a gyermeknek a megtartását, csak
én. A gyermek egészséges, tudomásom szerint nem örökölt semmilyen
genetikai terheltséget.
 XI. ábra: Gabriella radix horoszkópja

Azért, hogy ne csak negatívum álljon itt példaként, szeretném a sort egy pozitív történettel zárni. A
harmadik asszonnyal - Gabriellával — a véletlen hozott össze, de tudjuk, hogy nincsenek véletlenek.
Neki már volt két egészséges kislánya, de a családban nagy volt a vágy egy kisfiúra. A Gabriella
horoszkópja a következőképpen nézett ki (XI. ábra). Mint látjuk, az Ascendense a Skorpióban van. Az
ötödik házát a Halak jelében találjuk, aminek ura a Jupiter, a nyolcadik házban található, de trigonban
a saját urával, a Vízöntő Merkúrral. Még egy tág trigont is elfogadhatunk, bár távolodó a Holddal. Ha
komolyan vesszük, hogy az ötödik ház az első, a hetedik ház a második és a kilencedik a harmadik
gyermek, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy a kilences házban álló Uránusz esetén jelenik meg
az az igény, hogy segítsen az asztrológia (Uránusz = asztrológia). Igaz, a kilencedik ház is női jelben, a
Rákban áll, de trigonban a Skorpió Marssal, és ura a Hold a Mérleg jelben tartózkodik együttállásban
a Neptunusszal - ez a kapcsolat végigkíséri a fogantatást és a szülést is. A holdfázis itt egy közeledő
fogyó Hold quadrat, bár ha precízek vagyunk ez elég tág (csak körülbelül kétszázötvennyolc fok, a
quadrat ellenben kétszázhetven fok - ne felejtsük el, hogy a holdfázisnál 0 foktól 360 fokig
számolunk! - kellene, hogy' legyen). Gabriella horoszkópjában túlságosan sok az úgynevezett női
jellegű bolygó. Különösen azok, amelyek a gyermek fogantatásával kapcsolatosak. Ezért közel másfél
évet kellett várni (Hold - Neptunusz együttállás), mire elérkezettnek láttam az időt arra, hogy az
édesanyának azt mondhattam, ha az adott hónapban a fogantatási időszakban megtörténik a „szerelmi

6
5
légyott”, akkor kisfiút fog foganni. Vessük egy pillantást a fogantatási horoszkópra.

XII. ábra Gabriella gyermekének fogantatást horoszkópja

-

Látható, hogy a fogantatási képlet (XII. ábra) Ascendensén kel fel a Hold, ugyanakkor az égen a Nap
és a Mars konjunkcióban vannak az ominózus kilences ház csúcsával, valamint az Uránusszal. A
bizonytalanságot továbbra is jelzi az MC-n lévő Neptunusz. Miután a Hold az Ascendensen a Kosban
áll, így Neptunusz quadrat ellenére is biztos volt

6
6
számomra a fiúgyermek fogantatása. Miután az asszony radixában eleve
van egy Hold - Neptunusz együttállás, így a Hold - Neptunusz
fényszögekkel gyakran kell számolnia, még egy fogantatási képlet esetén
is. Ami még lényeges, hogy a fogantatási képlet Ascendense és a felkelő
Hold a radix képlet ötödik házában áll az adott pillanatban. A
Neptunusz egyébként jelképezi azt a bizonytalanságot, ami lejátszódik a
nő lelkében, hiszen azért vállalta a harmadik terhességet, mert bízott
abban, hogy fiúgyermeke fog születni. Ugyanakkor diplomás, tanult
asszonyról lévén szó, nyilván voltak benne kételyek is, hiszen a
nyolcvanas évek közepén nem volt igazán asztrológiabarát a hangulat. A
kilencedik házas Uránusza azonban erősítette benne az asztrológiában
való hitet. Ettől függetlenül kilenc hónap hosszú idő, és számtalanszor
megfordulhatott benne az a gondolat, hogy mi lesz akkor, ha ez a
gyermek mégsem fiú lesz. Valószínű, hogy Vízöntő Napja és a Skorpió
egyes házas Marsa segítette abban, hogy megrántsa a vállát, és várakozó
álláspontra helyezkedve, „lesz, ami lesz felkiáltással” nézett elébe a
közelgő eseménynek, és a gyermek fiú lett.

XIII. ábra Gabriella fiúgyermekének születési horoszkópja

-
A gyermek kilenc hónap múlva látta meg a napvilágot (XII1 ábra).
Természetesen Kos Nappal született - az egyik legférfiasabb állatövi jel -,
hiszen milyen legyen egy „igazi kisfiú”, ha nem Kos Napú. Nem beszélve
arról, hogy a legtöbb feladatot a Kos adja a Skorpiónak és viszont.
Látható, hogy a fogantatási képlet Ascendense és Hold állása közel
egybeesik a gyermek radix Ascendensével, de azért ez az Ascendens
mégiscsak Halak és nem Kos. Felkelő Holddal és Merkúrral, ami
visszautal arra, hogy a harmadik gyermek Rák jellegű - az anya
radixának kilencedik háza alapján. A Hold és a Merkúr az Uránusszal
quadrátba kerül, s az MC is az Uránusz és a Neptunusz által van
közrefogva, jelezve ezzel az asztrológiai segítséget. Ami még lényeges,
hogy a fogantatási horoszkóp MC - IC tengelye közel egybeesik a radix
MC - IC tengellyel valamint a Mars bolygóval, mely a fogantatási képlet
Ascendensének is az ura, a nő születési uralkodója és a radix ötödik
házának a társuralkodója. A gyermek tudomásom szerint egy jó
képességű, egészséges gyermek, aki ma már lassan felnőtté érik.

Témazárás

Hitem szerint a sors és a karma adott keretet biztosít az életünknek, de

szabad akaratot kaptunk arra, hogy valaminek örüljünk, valamit
felismerjünk, vagy akár boldogságban és szeretetben éljük le az
életünket, mert mindennek lehet örülni. Mint az egyszeri történetben
is, örülhetünk annak, hogy még félig van a poharunk, és nem azon
bánkódunk, hogy már csak félig. Mindennek a kulcsa az önmagunkkal
való kapcsolatunk, mely az önismeretünkön alapul. A Nap szimbolizálja
a horoszkóp tulajdonosát, önmagát, de tágabb értelemben a teremtést, a
fényt. Van, akinek így jobban tetszik: az Istent. Az út, amelyre
ráléptünk, azt a feladatot rója ránk, hogy megtaláljuk magunkban a
fényt, s döbbenjünk rá arra, hogy mi magunk vagyunk a Nap. Ez lehet
hosszú út is, lehet rövid is, de lehet egy pillanat is. Az önmagunkhoz
vezető út egyik fontos segítő eleme lehet az asztrológia, a másik fontos
segítő eleme a pszichológia vagy a pszichoterápia. Ezek nem vagy-vagy
fogalmak, hanem egymást kiegészítő, egymást segítő rendszerek. Carl
Gustav Jung mindkettőt használta, ín is ezt teszem. Ezért a végzőseim
már több éve pszichopatológia képzést hallgatnak egy évig, amelyet Dr.
Daubner Béla tart nekik. Ennek a képzésnek az elméleti anyagát kapja a
továbbiakban kézhez az olvasó. Az anyag tanulmányozása nem könnyű,
ezért is találó a cím: ^A tudattalan nehezen járható ösvényén *. Mindenkinek
magának kell bejárni ezt az utat, a terapeuta vagy az asztrológus
segítséget nyújthat ebben, kísérő lehet, de az önismeret és általa
önmagunk megértése mindenkinek személyes és legbensőbb ügye.
Ahogy a Stonehenge-et is körbejárhatjuk, különböző helyekről
megszemlélhetjük, így vagyunk önmagunkkal is, és így van velünk a
skolasztikus tudomány, hiszen ahány megközelítés, annyiféle válasz.
Minden tudós tesz fel kérdéseket, lelke mélyén a saját személyiségéből
fakadóan keres válaszokat és vár. A válaszok mindig nekünk szólnak, ez
alól a tudomány szószólói sem kivételek, hiszen ők is emberek. Az
objektivitás viszonylagos fogalom, hiszen mindenki, aki elvárja
szubjektum, és senki sem képes túllépni a saját szubjektív keretein.
Ezennel átadom a szót kedves barátomnak, terapeutámnak, Dr. Daubner
Bélának, aki nagy kalandra hívja az olvasókat. Mindenkit arra buzdítok,
hogy ne riadjon vissza az olvasás és a megértés nehézségeitől, mert a
tudattalanunk elvezet a saját kincsesbányánkhoz, önmagunkhoz.
MÁSODIK RÉSZ
Az OLVASÓHOZ
Szerencsés embernek hiszem magam. Tizenhét esztendős koromban három
dolog keltette fel érdeklődésemet: a jóga, az Ayurvéda, a hipnózis, és
elhatároztam, hogy gyógyító leszek. Ez az érdeklődés és jövőkép 1958-ban
született meg bennem. Az idevonatkozó könyvek, valamint a jóga tanárom
is feketelistán voltak. Azonban, valószínű a sorsom miatt, ha ezekkel a
témákkal foglalkozom, kinyílnak az ajtók, megkapom a segítséget, és
mindig jó tanítókkal találkozom. Érettségi után apám - politikai múltja
miatt - kilenc évet töltött börtönben. Engem nem javasoltak még ipari
tanulónak sem. Az érdeklődésemet ez nem befolyásolta. Bújtam a
Széchenyi Könyvtárt, és hozzám kerültek a tiltott könyvek, valamint újabb
és újabb emberi találkozások segítettek tovább, céljaim felé.

Hat évvel az érettségi után, sikerült bekerülnöm a Budapesti Orvos-

tudományi Egyetemre. Az Egyetem elvégzése után, kéthónapos kórházi
gyakorlatot követően, falusi körzeti orvos lettem Csöglén. Néhány hét
gyógyítás után már éreztem, hogy tudásom és a tudományos orvoslás kevés,
ha igazán gyógyító akarok lenni. A sors kezembe tette a MÁOTE (Magyar
Általános Orvosok Tudományos Egyesülete) szakfolyóiratát, ahol olvastam,
hogy Prof. Dr. Juhász Pál „Bálint csoport”-ot indít a Pszichiátriai Klinikán.
Részt vettem rajta, és tizennégy évig jártam a Bálint csoportba.
Csoporttársaim közül kiemelkedett Dr. Schnell Endre, akivel hosszan tartó
barátság köt össze - jelenleg is, Dr. Oláh Andor a magyar
természetgyógyászok atyja, Dr. Németh György, Dr. Pertorini Rezső, Dr.
Kása Gyula, Dr. Deák Zoltán. Rengeteg esetet mutattam be, és nagyon sok
szakmai segítséget kaptam Juhász professzortól, valamint a csoport
tagoktól, öt év elteltével egy ebédszünetben beült mellém Kása Gyula a
Trabantomba, és azt mondta: én leszek az ő szellemi örököse. Elmondta,
hogy Dr. Völgyesi Ferenc - a híres, akkor már meghalt - hipnotizőr
tanítványa, és titokban, de már kicsit szabadabban használja a hipnózist.
Öt év alatt erről egy szó sem esett a „Bálint csoport”-ban. Rögtön
elmentünk hozzá hárman hipnózist tanulni. Egy tanyaközpontban volt
körzeti orvos. Hirtelen kinyílt előttem a hipnózis, a hipnoterápia. Ebben az
időben indult Magyarországon a „Pszichoterápiás Hétvége” nevű
mozgalom, és itt találkoztam Prof. Dr. Mészáros Istvánnal és Prof. Dr.
Bányai Évával, akik elsősorban hipnózis alapkutatásokat végeztek. Nagyon
sokat tanultam tőlük, és ma is hálásan emlékszem ezekre az időkre. Közben

73
meghívott Juhász professzor a Klinikára, és három évet dolgoztam a
Pszichiátriai Klinikán. Abban a szerencsében volt részem, hogy a Prof. Dr.
Tringer László által vezetett neurózis osztályon dolgozhattam, olyan
kollegákkal, mint Dr. Mórotz Kenéz, Dr. Matuzsinka Ferenc.
Megismerkedtem a csoportmódszerekkel, egyéni pszichoterápiás
módszerekkel és technikákkal. Minden lehetőséget megragadtam, hogy
képezzem magam, és mindenhol nyíltak az ajtók.
Négy évig vezettem egy húszágyas pszichoszomatikus részleget, ahol
nagyon érdekes terápiák folytak, ezt követően pedig négy évig osztály-
vezető főorvosként irányítottam egy kétszázhúsz ágyas, szenvedély-
betegeket gyógyító pszichoterápiás osztályt.
Közben külföldi kongresszusokon kitűnő külföldi kollegáktól tanultam
hipnoterápiát, pszichoterápiát. Elkezdtem pszichodráma kiképzésemet
Máversz Ildikó Németországban élő kiképzőnél. Katathym Imaginatív
Pszichoterápiát a Bécsben élő Dr. Bölcs Eriktől tanultam. Évek óta
folytattam Dr. Koronkai Bertalannál a jungi komplex pszichoterápiás
önismereti képzésemet. És így tovább.
Jógatudásomat Jayant nevű indiai pszichológus segítségével gyarapítottam,
akivel közösen alkalmaztuk a jóga terápiát pszichoszomatikus betegek
gyógyítására is. Beavatást nyertem a Transzcendentális Meditációba, s
később féléves képzést követően, a meditációs tanár végzettséget is
megszereztem.
Kétszer voltam két-két hónapig Indiában, ahol az Ayurvédát
tanulmányoztam. Négy évig jártam Kalo Jenő asztrológiai képzésére.
Későbbiekben az indiai asztrológiát (Jyotish) is tanulmányoztam. Kilenc
éve rendszeresen járok jógázni Dr. Pressing Lajoshoz, akivel közös jóga
tanárunk volt Jayant. Pszichodráma képzésemet Max Claytonnál fejeztem
be. Jelenleg a Satyananda Yoga Akadémia hallgatója vagyok. Hosszasan
sorolhatnám még a sorsom adta lehetőségeimet.
Jelenleg pszichoterápiát oktatok (hipnoterápia, pszichodráma, asszertív
tréning, pszichopatológia és fejlődéslélektan, szupervíziót vezetek egyéni-
és csoport pszichoterápiás módszerekben, valamint jógát is tanítok). Ennek
a munkának a megírására sok minden késztetett. Gyakorlati oldalról az a
tapasztalat indított el, hogy néhány éve, ötödéves asztrológusoknak ötven
órában fejlődéslélektant és pszichopatológiát tanítok. Emberi oldalról
régóta foglalkoztat az a nehéz helyzet, hogy az emberekkel dolgozó segítők
meddig segítők és honnan pszichoterapeuták. Nagyon nehéz meghúzni a
határvonalat, valamint előírni és elvárni a megfelelő képzettséget és tudást.

74
A magyar helyzet sajátos ebben a kérdésben is. Egyik oldalról, ha valaki
hivatásos pszichoterapeuta akar lenni, közel tíz-tizenkét éves tanulással
érheti ezt el. Másik oldalról kialakult egy pszichoterápiát vagy valami
hasonlót végző réteg, akik alig képzettek, vagy rosszul képzettek, de ebből
élnek, és hatalmas pusztítást végeznek a hozzájuk forduló, segítséget kérő
emberek személyiségében.
Gondoljuk végig, hogyan lehet valaki hivatásos pszichoterapeuta.
Alapvégzettségnél előírás az orvosi, fogorvosi vagy pszichológusi
alapdiploma. A pszichoterapeuta szakvizsga második, ráépített szakvizsga
lehet, tehát meg kell előznie valamilyen szakorvosi, vagy a klinikai
szakpszichológusi végzettség megszerzése, ami legkevesebb négy év.
Ezután következhet a pszichoterapeuta szakvizsga letétele. Ennek feltétele
a két- vagy hároméves alapképzés, amely általánosan készít fel a pszicho-
terapeuta szakvizsgára, melyre csak az mehet, aki ezen kívül megtanult egy
elfogadott pszichoterápiás módszert, és ebből vizsgázik a szakvizsgán, ebből
a módszerből ina meg szakdolgozatát. Természetesen ezek az
adminisztratív feltételek. Az emberi oldala az önismeret, és a
pszichoterápiás munka évekig tartó szupervíziója. Ezzel szemben rengeteg
képzésnek álcázott oktatás (?) zajlik, és ígér soha be nem teljesülő tudást és
lehetőséget. Ezek az álcázott oktatások, képzések rendszerint nem adnak
igazi ismereteket, nincs kontrollált, évekig tartó szupervízió, és nincs meg
bennük az, ami a legfontosabb lenne; az önismereti képzés. Hivatalos
engedélyt pszichoterápia végzésére csak pszichoterapeuta szakvizsgával
rendelkező szakorvos vagy klinikai szakpszichológus kaphat. A magyar
törvények szerint gyógyítási felelősségre csak szakorvos vonható, csak
szakorvossal köt felelősségbiztosítást a biztosító.
Annak a gyógyítónak, aki embereket kezel, feltétlenül szükséges volna,
hogy legyen általános ismerete az emberi testről, annak működéséről,
annak kóros működéséről, az emberi személyiség felépítéséről, a
személyiség kóros fejlődési és változási lehetőségeiről. A gyógyítás során
történő jelenségeket el kell helyezni egy olyan folyamatban, amiben a
jelenségek megérthetőek és követhetőek, mind saját maga, mind pedig
mások számára. Kellene, hogy legyen egy emberképe, ami érthetővé teszi
számára mindazt, ami a páciensében zajlik, és ami saját magában történik a
gyógyítási folyamat során. Ezek az alap- feltételek. Öt-tíz éves szupervízió
mellett végzett mindennapi gyógyító tevékenység után éri el a terapeuta,
hogy szinte minden emberi problémát képes kezelni, valamint ismeri saját
határait is, és tudásának megfelelően vállal gyógyítást. A szupervíziós

75
tanulás a meglévő képességek, tudás egyre hatékonyabb használatát
biztosítja, de elsősorban a szükséges önismereti fejlődést segíti.
A pszichoterápiás folyamat leggyengébb és legfontosabb része a
pszichoterapeuta személyisége, és egyben ez a záloga a pszichoterápiás
munka sikerességének. Minél súlyosabb a páciens problematikája, valamint
minél koraibb a személyiségfejlődés sérülése, annál fontosabbá válik a
pszichoterápiás kapcsolat áttételi-viszontáttételi jelenségeinek terapeutái
kezelése. Ez pedig akkor történhet, ha a terapeuta a terápiás problematika
szintjénél fejlettebb önismereti szinttel rendelkező személyiséget mondhat
magáénak. A pszichoterápiás folyamat szigorú keretek közt végezhető. A
pszichoterápiás keret biztosítja az elérhető változások bekövetkezését.
Gondoljunk bele, hány óra alatt alakult ki az a személyiség, amely terápiára
jött, és hány óra áll a rendelkezésünkre, hogy segítsük őt abban, hogy
pozitívan változzon. Jelen korunkban a pszichoterapeuta az az illető,
akiben a gyógyító és a tanító egy személyben megjelenhet. A gyógyítás
korlátlan lehetőséget nyújt a gyógyítónak, hogy fejlődjön, de sajnos ez
óriási lehetősége a visszaéléseknek és a tévutaknak is.
Gondoljunk csak végig néhány gyakori helyzetet. Az egyik ilyen az
úgynevezett reinkarnációs hipnózis. A hipnózis módosult Tudatállapotot
jelent, ahol van egy hipnotizőr, aki segít a páciensnek vagy pácienseknek,
hogy módosult tudatállapotba kerüljenek - szerencsés esetben egyéni vagy
csoportos pszichoterápiás kereteken belül.
Ebben a pszichoterápiás helyzetben és a módosult tudatállapotban, a
realitással való kapcsolatot a terapeuta biztosítja. A páciens vagy páciensek
részlegesen átadják a kontrollt, hogy el tudjanak merülni az irrealitásba, a
megváltozott tudatállapotba, és a terapeuta segítségével belső
folyamatokkal dolgozzanak, amelyek pozitív személyiségváltozásokat
hozhatnak létre. A hipnózist, mint állapotot, el kell tudni különíteni a
hipnoterápiától, amely ebben az állapotban végzett pszichoterápiás munkát
jelent, önmagában a hipnózis vagy a megélt élmény nem valószínű, hogy
gyógyít, az élménynek a terapeuta segítségével való átdolgozása
valószínűsíti a pozitív változásokat.
A későbbiekben részletesen kifejtésre kerül, hogyan működik a
személyiség tudatos része, a tudatelőttes, az egyéni tudattalan és a kollektív
tudattalan, hogyan kapcsolódik a személyiséghez a transzcendencia, a
szellemi út, satöbbi. A reinkarnáció hit kérdése, lehet benne hinni, de nem
lehet pszichoterápiás változásra használni. A hit transzcendens fogalom;

76
nagyon fontos, elképzelhetetlen nélküle bizonyos szellemi fejlődés, de ez
mindig belső élmény. Külső személy nem biztosíthatja, és nem is tehet rá
ígéretet. A hit a legbelsőbb magánügy. A reinkarnációt így, ebben a
szóösszetételben képtelenség használni. Mi is történik valószínűleg? A
módosult tudatállapotban valahogy születik egy élmény, hogy valamikor,
valahol, valakivel, akiről rendszerint azt hihetem, hogy én vagyok, történt
valami, aminek következménye van a mostani életemre, legalább is ezt
mondják, vagy én hiszem így, vagy mindkettő egymás mellett.
Mi ebben a biztos? A biztos az, hogy az élmény átélője egy önálló
személyiség, egy olyan személyiség, akiből nincs még egy, és soha nem is
volt, ebben az egyedi személyiségben születik meg az élmény. Azonban az
a személyiség, amelyik megélte ezt a belső tapasztalatot, egy hosszú
személyiségfejlődésen keresztül jutott el ide, hogy átélje az élményt, ami
szintén sajátosan egyéni. Ennek a személyiségfejlődésnek a különféle
lehetőségeivel, patológiás megoldásaival foglalkozunk a könyvrészletben.
Ez a személyiség hoz magával a fogantatása következtében öröklött
lehetőségeket, amelyek egy részét meg is valósítja a hosszú
személyiségfejlődése alatt. Lehet ezeket karmikus terheltnek, karmikus
lehetőségeknek hívni, vagy egyszerűen öröklöttségnek, és köthetjük a DNS
spirálhoz, ám ezek hiedelmek.
Ami biztos, az az, hogy az öröklöttséggel vagy karmikus feladatokkal a
személyiségnek lesz dolga, nem a valamikor élt valamilyen személyiségnek.
Az a személyiség a halálával megszűnt, és az átélő személyisége dolgozza
fel szerencsés esetben az élményt terapeuta segítségével, vagy magára
marad az élménnyel, ha olyan személy vezette a hipnózist, aki csak az
élmény átélésében segíti. Ez az utóbbi helyzet nem terápia, de a fentiekben
elmondottak miatt nem is veszélytelen szituáció.
Másik ilyen mostanában nagyon gyakori gyógyításnak álcázott emberi
helyzet, az energiaadás, vagy különféle manipulációk a durva testen kívüli
tartományokban. Hiszek a durva testen kívüli finomabb tartományokban,
hiszen jógázom és meditálok, és nagyon sokféle megélésem van. Számomra
a megéléseimen, azaz egyéni tapasztalataim által igazolt tanoknak
valódisága van. Aki úgy jógázik, ahogy az néhány ezer éve működik,
megtapasztalhatja a finom pránikus energiákat, képes dolgozni a
csakrákkal, és sok nem megszokott élményt, érzést élhet át, valamint
megtapasztalhatja a saját szintjén a harmóniát, az örömöt, és ha már elég

77
fejlett, akkor a boldogságot is tartósan átélheti, képes lehet bölcsen megélni
maga körül a világot. Ezek rendszeres gyakorlással, bárki által elérhető
szintek. Ami nehezen hihető, hogy egy másik ember pénzért, rövid idő
alatt, ugyanezeket létrehozhassa bennem, anélkül, hogy én ezért
megdolgoztam volna, megfejlődtem volna, és ennek tartós következménye
lenne a személyes életemben, valamint azt sem hiszem, hogy maradandó
változás jönne létre a személyiségemben.
legyük fel, hogy valakinek tényleg vannak rendkívüli képességei (a jóga ezt
sziddhiknek hívja). Ha azonban ezeket egoista célokra használja, például
pénzért, dicsőségért, hatalomért, elismerésért gyógyít, akkor visszaél ezzel
a képességével, negatív karmát halmoz fel, és növeli az ego (én) tudatát. Ha
viszont úgy segít, hogy a segítséget kapó ember fejlődik, változik, akkor
pozitív karmát hoz létre. A karma törvénye az ok-okozat elvén működik. A
gyakorlatban leegyszerűsítve vegyünk figyelembe két fontos elvet: az
egyik, hogy ha valaki hirdet vagy tanít valamit, az a döntő, hogy abból mit
valósított meg egyéni életében, és ha nagy a különbség a tanítás és a
megvalósított valóság között, akkor az illető valószínűleg nem igazi tanító.
A másik fontos dolog önismereti: miért szólít meg a tanítás, mit szeretnék
vele elérni, mit teszek érte, Hogy megvalósulhasson. Fontos
következmény, hogy ha nem gyakorolok, és nem valósítom meg a tanítást,
az nem csak a módszer hibája, ettől még a módszer lehet megfelelő, én nem
vagyok még alkalmas a módszer megvalósítására. Régóta ismert tény, hogy
általában karmát nem lehet senkitől átvenni és átadni sem. Az emberi
szinten való fejlődés egyéni. Az, hogy milyen ember vagyok, nem ott dől
el, hogy indigó vagyok vagy nem, hanem ami igazán fontos az az, hogy mit
valósítok meg a szabad akarat következtében a korlátlan lehetőségeimből
— az egyéni életem során.

Az elkövetkező oldalakon elméletet és egy kevés gyakorlatot szeretnék

adni ahhoz, hogy ez az önmegvalósítás sikeres legyen, valamint az
éberségünk, a tudatosságunk, önismeretünk növekedhessen, és a belső
változásaink kivetülve a külvilágba segítsék a többi embert az
önmegvalósításban.

78
DINAMIKUS SZEMÉLYISÉGELMÉLET
MILYEN IS AZ EMBER?
Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy alapjában jó, vagy alapjában rossz-
e az ember? Az első felfogás szerint alapjában jó, de ezt elfelejtette, ez
rejtőzködik a sok rossz rárakódás alatt, ezeket csak le kell hántani, és ki
kell szabadítani az eredendően jó alaptermészetet (Platón, gnosztikusok és
hinduisták). A másik felfogás szerint alapvetően rossz, eredeti bűnnel
terhelt és kemény morális nevelés,, csiszolás kell a jó természet
kialakítására (az Ószövetségre épülő vallások). Egy harmadik, dualista
felfogás a perzsa Zoroaszter (Zarathustra mazdaizmusa) szerint, ötven-
ötven százalékban ugyan jók és rosszak, s ennek csak arányai változnak,
de sem a jót, sem a rosszat nem lehet teljesen kiirtani.
A vagy-vagy elv a kereszténységre, a zsidó vallásra és az Iszlámra
jellemző, az is-is elv pedig a perzsa ősvallásra, valamint a távol-keleti
taoizmusra. A hindu és buddhista filozófiák emberszemlélete
kategóriamentes és messzemenően relativisztikus.
A XX. század embere gyökértelen, bizonytalan, elidegenedett, hiszen
„Isten halott”, ahogy Nietzsche megfogalmazta a XIX. század végén. Az
ember önmaga akar Isten lenni az ész, a természettudományok
segítségével (teremteni is megkísérel a génmanipulációkon keresztül). A
XX. század hajnalán abban hitt, hogy a RÁCIÓ, a LOGIKA eszközeivel
minden kérdést meg lehet válaszolni, meg lehet oldani. A teremtés és a
teremtő helyébe az ANYAG önmozgását és fejlődési elvét állították. A
hatalmas mértékben, lenyűgözően fejlődött technika az ember és
természetes környezete ellen fordult. Az anyag természete
megfoghatatlan len mind a makro-, mind a mikrovilág felé közelítve, így
a hatvanas évektől a posztmodern filozófia már bizalmatlan az ésszel
szemben. Megfogalmazhatjuk úgy, hogy az ész is halott? Akkor mi az,
amire még számítani és támaszkodni lehet? A tradíciókhoz nincs visszaút
(?), mert vagy túl okosnak, vagy nem elég okosnak bizonyulunk ehhez a
lépéshez. Ha pedig sem az észre, sem a tradíciókra (istenhitre) nem lehet
támaszkodni, akkor nincs értelme az életünknek, és meghasonlunk
önmagunkkal, elidegenedünk a világtól. Az ilyen „kétségbeesett” ember
aztán mindenféle pótcselekvéssel - féktelen ösztönkiéléssel, esetenként
addikcióval (függőséggel: alkohol, drog, gyógyszer, játékszenvedély,
dohányzás, internet és a többi) - próbálja elviselhetőnek megélni életét, és
sokszor pszichoterápiás segítséget kér.
Az ember a környezetével dinamikus körfolyamatban élő, működő lény,
aki ahhoz, hogy fennmaradhasson, és megteremthesse a létezéséhez
(igényeihez) megfelelő körülményeket, alkalmazkodnia kell a mindenkori
környezetéhez. Ez az alkalmazkodási processzus - ennek fokozatos
kialakítása, megtanulása — maga a személyiségfejlődés. Az életünk során,
a kicsi gyermekkortól az idős korig, más és más szinten ugyan, de
alkalmazkodnunk kell, melyhez a mintát a közvetlen és távolabbi
környezet, valamint a kulturális örökség biztosítja (az emberiét
legfontosabb feladata a fejlődés a transzcendencia felé). A társadalom
érdeke, hogy egyedei részére, intézményrendszerei és értékrendje szerint,
biztosítsa a lehetőségeket - az értelmi, érzelmi és mozgáskultúra
elsajátítására (jelenleg a fogyasztói társadalom fejlődésellenes, az Istene a
fogyasztás és a profittermelés).
A klasszikus görög ókortól élő hit szerint - melyet a gnoszticizmus,
újplatonizmus, napjainkban a rózsakeresztes, teozófus, antropozófus
iskolák képviselnek valamint azok tanításai szerint, bennünk létezik a
logosz (tiszta értelem) vagy az ősfény, melynek szikrái a teremtés óta
bennünk vannak, és munkálnak is bensőnkben. Ennek a tiszta fénynek
„isteni” természete van. Kibontakoztatása az ember felelőssége, mert
ebben semmi külső segítséget nem kap, személyesen kell végigjárnia az
utat, mely szenvedéssel teli. Nem vásárolható meg a transzcendens
fejlődés, és a fenti bölcseletek nem számolnak személyes „segítő” Isten-
fogalommal.
A buddhizmus alaptanítása szerint mindenkiben megvan a „Buddha
természet”, mely az ember (intellektuális) lehetősége a világ igazi
természetének felismerésére és a megvilágosodásra. A belső tényezőkhöz
sorolják Keleten a „karmikus” öröklés lehetőségét, az előző életsorozatból
eredő következményeket a szigorú ok-okozati törvény alapján. Az
emberen kívüli tényező a vallásos hit Isten-fogalma. Az ember élete a
személyes, teremtő Isten kegyelmétől, adományaitól, ajándékaitól függ. A
keresztény misztikában, a tökéletesedés hármas útján, az ember csak az
első két szakaszt képes önerejéből véghezvinni, bármilyen jó szándékú
legyen is. Ezek a megtisztulás és a megvilágosodás útjai. De az egyesülés
útján Isten kegyelme nélkül már nem boldogul, nélküle nem jön létre a
misztikus unió.
A személytelen Tao (Kína) vagy Brahman (India) vagy a Világrend hívői
(New Age) szintén meg vannak győződve arról, hogy c személytelen, de
hatékony erők, erőterek - melyek törvényszerűen működnek -
befolyásolják életünket.
legyünk egy körutazást az emberi viselkedést és élményt magyarázó
bölcseleti-pszichoterápiás rendszerekben. Először is tisztázzuk a fogalmat:
az emberi viselkedés külső és belső (pszichés és szomatikus) ingerekre
létrejött látható, mérhető, vizsgálható végeredmény, amely
beszédválaszban, mozgásokban, vegetatív-, elektorfizikai változásokban
nyilvánul meg. Élmény alatt szubjektív állapotot értünk, egy helyzet
megélését, átélését, a hozzátartozó kognitív és emocionális, vegetatív
emlékezeti elemekkel, kísérőjelenségekkel.
SIGMUND FREUD

Először vizsgáljuk meg a XIX. század végén feltűnő, biológiai orientációjú Sigmund Freud tanait.
Pszichoterápiás tevékenysége során vált ismertté Freud számára, hogy hipnotikus
hiperamnéziában (felfokozott emlékező képesség) felidézhető a traumatikus élmény; amely a
szenvedés, a neurotikus tünet mögött van. Mivel ennek a módosult tudatállapotban felidézett,
addig az elfojtás miatt hozzáférhetetlen tünet formájában megjelenő tudattalanított eseménynek a
feldolgozása — a terapeuta segítségével (katarzis, lereagálás) lecsökkenti a belső feszültséget,
amely fenntartotta a tünetet, s így az oldódhat. A neurotikus beteg emlékeitől szenved, ezek
okozzák a tünetet okozó belső feszültséget. Az emlék a tudattalanban van, de magától nem felidézhető,
a beteg számára nem hozzáférhető. Miért nem? Mert annyira kínos, hogy a tudatba kerülve megzavarná
annak egyensúlyi állapotát. Ezért a tudat elfojtja és a kínos élmény a tudattalanba kerül. Felszínre
kerülését pedig egy belső cenzúra akadályozza meg a lelki egyensúly, a zavartalan lelki működés
érdekében (ökonómiai elv).
Freud 1895-ig kialakult véleménye úgy foglalható össze, hogy mivel az ember biológiai
ösztönlény, az ösztönök elfojtása zavart okoz a viselkedésben (szerinte a legfontosabb ösztön pedig a
szexuális ösztön). Az elsődleges ösztönigények kielégítését úgynevezett másodlagos folyamatok
ellenőrzik, melyek a fejlődés során maguktól alakulnak ki, gátolván az ösztönök szabad
kielégítését. De az ösztönök energetikai töltésüket megtartva, kerülő úton mégis
megnyilvánulnak, és már nem lelki feszültséget okoznak, hanem testi tünetet, például hisztériás
bénulást. Ez a pszichés feszültségnek a testre konvertálódási mechanizmusa. A konverzió tehát
annyit jelent, hogy a lelki feszültségből testi tünet lesz. Ez egyúttal a lelki ökonómiát szolgálja, a
beteg megszabadul elviselhetetlen lelki feszültségeitől.
Freud 1895 körül kezdi használni a szabad asszociációs módszert a hipnózis helyett - az elfojtott
élményanyag felszabadításához és a tudatba hozásához, lereagálásához (katarzis). A „nyugodtan”
fekvő betegnek mindent ki kell mondania, ami eszébe jut a szabad asszociáció során. Ezeket az
asszociációs gondolatokat az elfojtott élményanyag (a komplexus) determinálja, és az asszociációs
sor végül elvezet az elfojtott,
kínos emlékekhez. Az egész asszociációs processzus lényege a tudatosítás: az elfojtott anyagra emlékezni - azt
feldolgozva a tudathoz integrálni - mely többszörös ismétlés, újabb és újabb nézőpontból való körüljárás után
sikerül.
1896-tól Freud önanalízist végez, melynek kapcsán az elvétésekkel, elszólásokkal (szóbotlásokkal), a
felejtéssel és az álommal foglalkozik. Felismeri, hogy miként működik a „bűntudati triász”, melynek
tagjai: a bűntudat, bevallási kényszer és a vezeklési vágy. Felejtés tehát akkor lép fel, ha az illető szó
vagy név valamilyen kellemetlen problémakörrel asszociálódik, és magához vonzza a tudattalan. Az
igaz út, a királyi út (via régia) a tudattalan tartalmaihoz: az álom. Tudattalan szükségletek, elfojtott
vágyak öltenek képi formát, és dramatizált formában játszódnak le az álomban. Az álmok többsége
vágyteljesítő álom.
Freud nevéhez kapcsolódik az ödipusz-komplexus teória, mely szerint, ahogy az Oidipusz mítoszban,
Oidipusz „tudtán kívül” (tudattalanban rejlő vágyától hajtva) saját anyját veszi feleségül. Mikor
megtudja, hogy vérbűnt követett el (mert a városra szerencsétlenséget hozott, és ennek okát kutatva
jött rá), önmagát megvakítja, és lánya kíséretében elhagyja városát. A megvakítást Freud a
kasztrációval tartja analógnak, mely a „bűnös” szexuális vágyak ókori szokásos büntetése volt.
Mindezek az indulatok, pozitív és negatív érzelmek, ki nem mondva, látensen örvénylenek a látszólag
nyugodt családi miliőben.
Nemcsak a kisgyerek szeretné „elcsábítani” szüleit, hanem a felnőtt szülők is „csábítják”
gyermekeiket. Ebből sok esetben szenvedélyes ragaszkodás, gyűlölködés, rivalizálás, féltékenykedés
eredhet. Az ödipusz-komplexus női megfelelője a mürrha-komplexus, ahol a lány csábítja el apját. Az
ödipusz-komplexuskörből származik a legtöbb elfojtott trauma, kínos emlék, melyek az álomban
felszínre kerülhetnek - burkolt formában.
Freud szerint ugyanis valamilyen félig-meddig tudatos, de elutasított, vagy nem teljesíthetősége miatt
félretett vágy - nevezzük látens vágynak és álomgondolatnak - a tudatalattiba süllyed, és ott
asszociálódik egy elfojtott, gyermekkori vággyal (úgynevezett libidinózus vággyal), valamint az ahhoz
kapcsolatos emlékekkel. E kettőből áll össze a látens álomtartalom. Az álom ilyen módon felszínre
törne, de beleütközik az úgynevezett cenzúrába, mely a tudat (az én, a felettes-ÉN és a kollektív tudat,
azaz a társadalom) eszköze arra, hogy az én számára elfogadhatatlan tartalmakat megszűrje, nehogy a
kiváltott nagy emóciók felborítsák egyensúlyi állapotát. Az álomtartalom regresszió útján visszakerül
a tudattalanba, ahol elkezdődik az álommunka, a tartalom átdolgozása, átalakítása az úgynevezett
primer megmunkálással, melynek formái a sűrítés, eltolás, szimbolizáció, ellentéttel ábrázolás. így
eredeti formájában már fel nem ismerhető álom kerül az álomtudatba. Előtudatban másodlagos,
szekunder átdolgozás is történik: miközben az álomtartalom szavakhoz kötődik, különböző töltelék
anyag kerül bele, mely összefüggőbbé, „érthetőbbé” teszi az álmot. Amit az ébredés után leír vagy
elmond a páciens, az a mani- feszt álomtörténet.
Az analízis tehát meg kell, hogy találja a manifeszt álomtörténet mögött az aktuális, közelmúltbeli
történést. Ez önmagában is lehet igen kellemetlen, traumatikus. De ezután az ennek megfelelő
gyermekkori emlékanyagot is elő kell bányászni - a szabad asszociációs módszerrel. Csak ilyen módon
világíthatjuk meg a látens álomtartalmat a maga teljességében.
 /. ábra: A freudi személyiségmodell (1932)

A tojás alakú, felül kis kidomborodással rendelkező, valamint alul nyitott alakzat jelképezi a
személyiséget, mely kettéválasztott. A felső tudatos és előtudatos (tudatelőttes) régió kisebb, mint a tudattalan. A
tudatelőttes az aktuálisan éppen nem tudatos emlékeket tartalmazza, de ezek felidézhetők, általában
szóképekhez kötöttek, megfogalmazhatók. Közte és a tudattalan között az elválasztó vonal a cenzúra az
elfojtási mechanizmussal mely a tudat számára akaratlagosan nem teszi hozzáférhetővé a benne lévő
tartalmakat.
A tudattalanban vannak a velünk született ösztöneink, szükségleteink, mondhatnánk vegetatív-
ösztönös lényünk, de itt vannak az elfojtott vágyaink, társadalomképtelen igényeink is, melyek
komplexussászerveződnek össze. A komplexus külső vagy belső konfliktus hatására létrejött képződmény, mely
oly mértékben telített érzelmekkel és indulatokkal, hogy energiáival zavaró hatást gyakorol az illető
testi funkcióira vagy lelki életére. Konfliktus alatt értjük az ellentétes erők ütközését, az ellentétes
érdekek harcát. Központi helyen van az ÉN, a mélyben az ős-ÉN (ösztön-ÉN) és a nagyobbrészt tudatos, de a
tudattalanban is benne lévő felettes-ÉN (erkölcsi-ÉN). A belső konfliktusok - erős érzelmi dinamikával - ezek
között zajlanak le, és hol ez, hol az kerül ki győztesen a harcból. Lehet tehát konfliktus az ÉN és az
ösztön-ÉN között, lehet az ÉN és a felettes-ÉN között, melynek egy része a lelkiismeret, a beépült morális
kollektív tudat által belesulykolt etikai kódex, másik része az ÉN ideál - a modell -, melyet megpróbál
követni. Freud szerint az ÉN is és a felettes-ÉN is az ős-ÉNből (ösztön- ÉNből) alakul ki a személyiségfejlődés
hosszmetszetében.
Fontos a regresszió fogalma, mely a pszichoanalízis értelmezésében időleges (például álomban) vagy
tartósabb (például neurózisban) visszaesés a lelki fejlődés egy már túlhaladott korábbi gyermekkori
fázisába.
A csecsemőnek még nincsenek igazi erogén zónái. Egész testfelületével érzékel, itt elsősorban a
bőrfelület melegérzékelése a fontos. Az anyai testmeleg adja az ősbiztonságot, ősbizalmat. A szopás
elsősorban önfenntartási reflexfolyamat, eleinte nincs szexuális jellege, de egy idő után, egészen
korán, a szopás a száj területét erogén zónává teszi. A pszichoanalitikusok szerint táplálkozástól
„független” használatát a cumizás, az ujjszopás bizonyítja. Ez a szopási időszak, a pszichoszexuális
fejlődéstörténetnek (orál-erotizmus) az úgynevezett orálisfázisa.
Az ebben a korszakban ért traumák depresszív, valamint pszichoszomatikus betegségekre
jelenthetnének diszpozíciót.
A következő fázis az ürítési funkciókkal függ össze. Ezt anális korszaknak nevezik és a bilire szoktatás
jegyében telik. Tehát jutalmazás és büntetés társul a székletürítéshez. Akit tehát ebben a fejlődési
fázisban érnek erős érzelmi hatások, esetleg traumatikus élmények, akkor ez befolyást gyakorolhat
ennek az egyénnek karakterfejlődésére. Úgynevezett kényszeres (anális) karaktertípus alakul ki,
precíz, pontos, ügyel a rendre, a tisztaságra, a székletürítés rendszerességének és tisztálkodási
ceremóniájának mintájára. A széklet értékjellegét a pénzzel asszociálja. A fukarság, a
gyűjtőszenvedély, a javak felhalmozása is ilyen, illetve ebből eredő tulajdonságok lehetnek.
Tárgyvesztés (szeretett személy elvesztése), kudarc székrekedést okozhat, ami a depresszió egyik első
vegetatív tünete lehet.
Kétéves kor körül, féléves kilengésekkel, be szokott fejeződni a „szobatisztaságra” nevelés, és előtérbe
kerül, illetve kezdetét veszi, a fallikus illetve klitorális zóna - mint örömszerzési vagy kíváncsiskodási
terület - kialakulása. A kisgyermek babrálni kezdi péniszét, klitoriszát, mely jó érzést vált ki benne.
Mindezen örömöket autoerotizmus néven szokás jellemezni - a kicsi a saját testén találja meg az
erotikus örömforrásokat. Sok félreértésre adott alkalmat Freudnak az a kitétele, hogy a kisgyermek
polimorf perverz vonásokat mutat fejlődése során. A kisgyermek naiv exhibiciós (genitáliát,
nemiszervét mutogató), voyeur (kíváncsiskodó, meglesni szerető - például szülők szeretkezését),
dörzsölődési, hozzásimulási tendenciáit (frotteurség) és a természetes módon jelentkező maszturbációját a
szexuális fejlődés természetes fázisának ismerték meg. Ezek a „ részösztönök” aztán összeszerveződnek, és a
genitáliás régió szolgálatába állnak, belenőnek a szexuális előjátékokba — szerencsés és zavartalan
pszichoszexuális fejlődés esetén. Az uretrális fázis során, négy-ötéves korig is előfordulhat a bepisilés, de
csak éjszakánként. Ez az enuresis nocturna (éjszakai ágybavizelés). időnkénti előfordulása
természetes. Gyakori megismétlődés során a szülőt kell kezelni, szaktanáccsal ellátni, nem a gyereket.
Az ágybavizelési tünet mögött rendszerint szülő-gyerek kapcsolati probléma húzódik meg (például
kistestvér születése, figyelem vagy törődés csökkenése satöbbi).
A pszichoszexuális fejlődés idővonalában az ödipális fázis a kettőtől öt, illetve a háromtól hatéves korig
terjedő időben zajlik. Ezt a látencia,, a lappangás időszaka követi, mely az iskoláskor első négy-öt évére
esik. A kisgyerek rengeteg új ismeretet kénytelen befogadni, érdeklődése a tárgyi világ dolgai felé
fordul, az autoerotizmusok (önmagára irányuló szexuális tartalmú örömszerzés), a saját testélmények
háttérbe kerülnek.
Az igazi pubertás a nemi mirigyek fejlődésével indul meg, és erre az időszakra jellemző a másik nem felé
fordulás. Ilyenkor szövődnek a nagy barátságok, a bizalmas barátságok, melyek a kölcsönös
szereteten, bizalmon, közös titkokon alapulnak, és - szélsőséges esetekben - egészen az önfeláldozásig
mehetnek. Ezt a választás, illetve tárgyorientáció nézőpontjából biszexuális szakasznak nevezik. Ez az időszak
a tizenkettő-tizenhat esztendős korig szokott tartani.
Ez időben az is eldől, hogy az illető fiatal mennyire képes szeretni másokat, mennyire tud elszakadni
az önszeretettől, önzéstől, egocentrizmustól. Ebben az időben vannak az első heteroszexuális próbálkozások,
már nem elégítik ki a saját testén előidézett örömök. Aki nem fordul a másik nem felé, vagy legalábbis
csak „mérsékelten ", nehogy magának valamilyen lelki és testi sérülést okozzon (például kasztrációs
komplexus vagy deflorációs félelem, mikor is „veszteségként” éli meg) arra mondjuk, hogy nárcisztikus
személyiség, aki önmagát félti, túlbecsüli, és mindenféleképpen óvni igyekszik.
Ha a fiatal mindezeket a fokozatokat szerencsésen végigjárta, le tudott szakadni a szülőkről,
megoldotta ödipális problémáit, és örömteli kapcsolatokat tud kialakítani a másik nemmel, akkor
mondhatjuk, hogy befejeződött a pszichoszexuális fejlődése, és átléphet a felnőttkorba. Itt a szexuális
ösztön hajtóereje az, amely a pszicho- szexuális fejlődés motorja. Freud ezt a szexuális természetű
hajtóerőt (drive) libidónak nevezte. A szexuális ösztönből származtatott le minden jót, melyet az
örömelv fogalma alá rendelt, illetve minden kultúr- és civilizációs képződményt, melyek a szexuális
ösztön elfojtásából, illetőleg szublimálásából jöttek létre: művészet, vallás, tudományok. Az örömelv
mellett tekintetbe kell venni az úgynevezett „valóságelvet”, melyet a gyermek az ÉNfejlődése során
kénytelen tudomásul venni, és meg kell tanulnia alkalmazkodni, együtt élni a számára
eleinte bizony félelmetes világgal. Nem lehet kihagyni az elméletből az önfenntartási ösztönt sem.
Az elmélet továbbfejlődött, elsősorban Ferenczi Sándornak köszönhetően - az ÉNfejlődés, az
ÉNfenntartás, a valóságérzék fejlődésének elmélete, melynek hajtóereje az ÉNlibidó. Nárcisztikus
libidó névvel is jelölik. Az önfenntartó ösztönnel velejáró ÉNvédelem a primer narcizmus, melynek
itt kissé más a jelentése, és a természetes önérdek képviseletet, önvédelmet (asszertivitást)
reprezentálja.

2. ábra:
A firmái személyiségfejlődés
• A fuáctó é« regresszió pontjai

ŰL^®L\
ÉNUBIDÓ TÁRGYLIBIDÓ
T* .-ÖYMCOÍSZAU
VALÓSÁCELV ÖRÓMELV

VILÁGKÉP SZÓLÓKRÓLLEVÁLÁS

(NÁRCISZTIKUS Regresszió
Regretsiió LIBIDÓ)
OENITÁU
i ÉNFELETTES KIALAKUL S

I VALÓSÁGÉRZÉK
ÍDENTIPIKAOÓ/IDEAI.

PROJEKCIÓK
BISZEXUALTTÁS

NARCÍZMUS
LÁTENCIA

FALLIKUS
MÁGIKUS SZAVAK
1 GONDOLATOK
URITRÁ1JS
MÁGIKUS HANGOK kÉS/ÖSZTŐNÖK
JlílJíK MOZDULATOK anánia
l MÁGIKUS HALLUCIN
e*htbtc*ó
frotteur
' ANÁUS

ÁTORí JS voywr
MINDENHATÓSÁG ÉRZÉS íelisiznui* ORÁLIS
FELTÉTLEN MINDENHATÓSÁG UmoÓFTJlŐDÉS A
ÉN FEJLŐDÉS A FJXÁOÓ ÉS A
VALÓSÁGÉRZÉKBEN REGRESSZIÓ PONTJAI

Ferenczi Sándor, Freud közvetlen tanítványa, nagy magyar pszichoanalitikus, aki a méhen belüli
tökéletes biztonságból és jóérzésből indítja el az ÉNfejlődést, illetve az ennek megfelelő érzelmi
állapotot. Ezt az állapotot nevezi a „feltétlen mindenhatóság időszakának'\ Megvan mindenünk, amire
vágyunk, kielégül minden szükségletünk. Ehhez képest a születés és közvetlen a szülés utáni állapot
kellemetlen. A szülés mechanikus megrázkódtatása, melyet több kiváló analitikus
(például Ottó Ránk) meghatározó első traumának tart; maga a méhen kívüli védtelen állapot, az átmeneti
oxigénhiány, melyet saját ténykedéssel - légzéssel - kell pótolnia, az éhségről, melyet a szopással - ami
szintén már aktív cselekvés - és a melegségigény, melyet úgy-ahogy igyekeznek kielégíteni (legjobban
az anyatest melege képes erre).
A megnyugtató ritmusok - az anya szívverése, légzése -, melyeket újabban zenével, a simogatás és
éneklés ősi szokásának újraélesztésével lehet - úgy-ahogy - pótolni.
Ha a csecsemő szükségleteit - ideális esetben - a szerető szülők igyekeznek teljesíteni, akkor az
újszülöttben kialakul a második létrafok, a mágikus hallucinatórikus mindenhatóság időszaka, mert
szükségleteit, vágyait szinte kitalálva szoptatják, fürdetik, pelenkázzák és biztosítják a maximális
jólétét. Tehát, amire vágyik, hallucinatórikusan csak el kell képzelnie, és noha ehhez semmit sem kell
effektívvé tennie, ez meg is valósul. További fejlődési fok, mikor vágyainak már hangokkal, jelekkel,
mozdulatokkal ad kifejezést, melynek nyelvét az anyák kiválóan értik is. Ez a mágikus hangok,
mozdulatok időszaka.
A mágikus szavak és gondolatok fázisa, az a fejlődési állapot, amikor a kisgyerek az első „mama' szavára az
anya azonnal ott terem, azt az érzést keltve, hogy a szó kimondására történik. Később ennek
gondolata is teljesüléshez kellene, hogy vezessen. Itt azonban már találkozik a „valósággal.” Az
elgondolt, most már elképzelhető, vágyott helyzet nem mindig teljesül, elkezdődik az alkalmazkodási
processzus, meg kell tanulnia, hogy a külső valóság, a külső világ nem mindig készséges, sőt, vannak
vágyak, melyeket egyáltalán nem teljesít, és olyanok is, melyekre „gondolni sem szabad.”
A gyermek elkezdi „utálni, gyűlölni' az engedetlen, szabályozó külvilágot, és ennek hangot is ad
agresszív őszinteségében. De ebben az időben, a már alakuló felettes-ÉN, ÉN ideál és lelki ismeret
(etikai filter) ezeket bűnnek, elfogadhatatlannak tartva elhárítja, és a későbbi életkorokban egyik
leggyakoribb védekező mechanizmussal, kivetíti magából, projiciálja. Így nem ő a rossz kisfiú vagy
kislány, hanem a környezetben valami, valaki. Ez az időszak a projekciós fázis.
Ezzel egy időben azt tanulja meg, hogy' a környezet tekintélyszemélyével azonosulva sok bajt el lehet
kerülni. Az identifikáció, azonosulás is feszültséget csökkentő munkamód. De ez csak egyik része az
introjekciós (bevetítés) időszaknak. A bevetítés, a beépítés a saját kis személyiségbe létrejön modell-
követésből, szeretetből is, valamint ideált képez annak viselkedési, magatartási, érdeklődési sémáival.
Végül is kialakul az ÉN és a külvilág elkülönítése, a belső és külső valóság elválása, és ezzel a
realitástudat, a tudatos alkalmazkodás, a tan ülni vágyás és az igény az ismeretekre. Ebben a fázisban
már a megerősödött reális én kormányoz, a kialakult felettes-ÉNnel együtt. Lényegében mind a pszichoszexuális fejlődés,
mind az ÉNfejlődés, tanulási processzus, alkalmazkodás a külvilág - a kollektív tudat - követelményeinek
elfogadása.
A személyiségfejlődés a lineáris időben megállíthatatlanul halad előre, a felnőtté válás irányába. A
fejlődés azonban különböző (külső és belső) tényezők hatására megállhat, akár a pszichoszexuális
fejlődés, akár az ÉNfejlődés valamelyik szakaszában. Ezt nevezik fixádénak. Hiányos identifikáció — a
személyiségfejlődés során - tartós pesszimisztikus értelmetlenségi érzést fixál, vagy az illető személy -
projekciói következtében - a környezetét állandó gyanakvással figyeli, és kapcsolatképtelen, paranoid
személyiség marad.
Az „egészséges” személyiséget is érhetik azonban akkora traumák, amelyeket nem képes feldolgozni,
és ilyenkor regrediál arra a fejlődési szintre, amellyel annak idején a legtöbb problémája volt, vagy ott
érték a legkellemetlenebb élmények, melyeket túlhaladt, feldolgozott, de a tudattalanban ott éltek
addig, bár nem keltettek zavart (inaktív komplexus). A súlyos lelki helyzetben azonban az aktuális, és
csak elfojtással elviselhető sérelmek energiája beindítja a régi sérelmek emlékeit, és a komplexus
aktívvá válik
Ha például a „fallikus” fokon érték annak idején a traumatikus behatások, akkor hisztériás konverziós
tünetek léphetnek fel. Ilyenkor a neurózis vágy-tartalmi részét a személyiségfejlődés fallikus
fázisában (hároméves kor után) kell keresni, míg a neurotikus tünet az ÉNfejlődés megfelelő fokára
való visszatérés következménye. így a hisztérikus roham, „mozgásvihar” a mágikus jelek, mozdulatok
fokozatának felel meg. Ha az anális fázis a „locus minoris resistenciae” (másféltől hároméves korig),
akkor vágytartalmilag, álmokban ott kell keresnünk a meghatározó élményt. A mechanizmus viszont
az ÉNfejlődési fázis mágikus szavak, gondolatok cselekvéssorozatában kifejeződő, a
kényszerneurózisnak megfelelő tüneti képben jelentkezik. Freud a halálösztönbe olvasztotta a mások
által önálló ösztönnek tekintett agressziós ösztönt, melynek eredetileg öndestrukciós tendenciája a
mazochizmus, és ez ellen védekező-elhárítási törekvés a kifelé irányuló agresszió, valamint a szadizmus.
Freud szerint a pszichotikus ember teljes egészében elutasítja a külvilágot, a neurotikus csak
megpróbálja elutasítani a realitás létét, de nem tagadja azt. A neurotikus személy tud kapcsolódni a
terapeutához, kialakul az úgynevezett indulatátvitel: már képes lejátszani a terapeutával az ödipális érzelmi-
indulati hullámzásokat, gyermekkori konfliktushelyzeteket. Addig - Freud szerint - a pszichotikus
(elsősorban skizofréniákra gondolt), ahogyan akkoriban nevezte, a nárcisztikus neurózisban szenvedő, erre
nem képes.
A személyiség szerkezetéből adódóan a különböző konfliktusok, komplexusok, helyzetek ideges
feszültséget, szorongást, lelkifurdalást, iszonyt váltanak ki. Csak a szorongást illetően létezik a
pszichoanalízis szerint reális félelem, szorongás, mikor az ÉN ténylegesen várható eseménytől,
következménytől fél. Ez teljesen tudatos. Van lelkiismereti szorongás, amelyért a felettes-ÉN felelős, és ideges,
fóbiás szorongás-félelem, mely az ösztön-ÉN kielégületlen és elfojtott vágyaira vonatkozik. Az eredetét illetően ez
a dolog teljesen tudattalan. A személyiség igyekszik önmagát egyensúlyban tartani, és kiküszöbölni
minden olyan zavaró lelki tényezőt, mely alkalmazkodásában, viselkedésében, magatartásában
zavarhatja. Az ökonómia elv szolgálatában állnak az elhárítómechanizmusok.
Volt már szó a projekcióról, a kivetítésről, amely azt jelenti, hogy valaki egy külső személynek tulajdonít
olyan vonásokat, amit önmagában elfojtott. Az introjekció, identifikáció (azonosulás) egy külső félelmetes vagy
ideálszeméllyel (tekintéllyel). A reakcióképzésnél az illető személy ellenkező fajta viselkedést tanúsít,
mint ahogy tudattalanul szeretné. A fóbiás betegeknél látjuk az izolációt és az ellentétbe fordítást. A vágyott, de
elfojtott szexuális igényt - például az utcán megismerkedni egy férfival - átfordítja közlekedési
félelemmé, egyúttal izolálja ösztönfélelmét az utcára, mely egyúttal az áttolásra is példa (vágy helyett
félelem, férfi helyett utca).
Reális és sikeres például az ösztönkívánság átszellemítése művészeti, tudományos, vallásos
tevékenységekbe, alkotóerőbe, melyet szublimálásnak nevezünk. Irreálisnak nevezzük az elhárítást, ha
az csak időlegesen csökkenti a feszültséget.
Az elfojtás súlyosabb eseteiben, valamint a tagadásnál (a külvilág tagadása vagy a saját állapot
felismerésének hárítása) a tudattalanba leszorult, és ott pangó energiák szomatikus irányba, saját
szervezete működésének megzavarására, illetve destrukciójára képesek, valamint pszichoszomatikus
(lelki, személyiségi problémák kimutatható testi elváltozást okoznak) betegségeken túl, autoagresszív
(önpusztító) kórképeket, autóimmun szabályozási zavarokat eredményezhetnek. Legsúlyosabb
esetben a sejtek szintjén is, melyek dezorganizációja rákhoz vezethet. A rákos megbetegedés
szomatikus szinten egyenlősíthető a pszichózissal, mely a pszichés szint legmélyebb regressziója.

Freud, mint pozitivista, empirista tudós, a vallást eleinte kollektív kényszerneurózisnak tartotta,
melyből az emberiséget ki kellene gyógyítani az értelem segítségével. így az infantilis biztonságigényt
a tudás biztonsága váltja majd fel. Késői írásaiban Freud hangsúlyozza a külvilági realitás szerepét a
személyiség alakulásában, az ént az „alkalmazkodás szervének” nevezi Az elhárító mechanizmusok
mellett újabb énfunkciókat különít el — mint az ÉN szintetizáló szerepét, a szekunder gondolkodási
folyamatokkal és a realitáselvvel (realitás-vizsgálat) kapcsolatos ÉNfunkciókat. Kifejti elméletét a
személyiségben - tanulás útján - rögzült szorongásjelzések fontosságáról, és a konstitucionális
(veleszületett, alkati) faktorok szerepéről a külvilághoz való alkalmazkodásban; veleszületett ego-
képződményekről beszél, melyeknek működése független az ösztönöktől és a felettes Éntől.

HARTMANN-FÉLE ÉNFEJLŐDÉS

Primer kognitív autonómia

Heinz Hartmann fontosabb megállapításaival folytassuk a dinamikus személyiség modell tárgyalását:

szerinte az ÉN nem egységes lelki szerkezet, hanem tartalmakésfunkcióksokaságánakösszessége, melyek funkcionális
alstruktúrákba rendeződnek. Elhatárolja az egyes ÉN- funkciókat, meghatározza működési körüket,
megjelöli az ÉN működése során különösen jelentős tartalmakat (Self, humán motivációk satöbbi).
Hartman szerint az ÉN nem az ösztön-ÉN bői differenciálódik, hanem veleszületett ÉNmagvakból- a „primer-kognitív
autonómiából"- alakul ki. Nem az ösztön-ÉN és a felettes-ÉN konfliktusának termékeként jön létre, vagyis az
ödipális korban, hanem születéstől induló, konfliktusoktól független fejlődés eredménye.

A Self

Bevezeti a Self fogalmát. A Self (Selbst): a saját személyre, a személyiség egészére vonatkozó tartalmak -
érzetek, képzeletek, emlékképek, koncepciók - összessége, melyek testi-lelki működéseink belső érzékelése
nyomán keletkeznek bennünk. A képzetek többsége eredetileg a külvilágból származik - a környező
személyek viselkedéséből, személyiségéből származó introjectumokról (bevetítés), identifikációkról
(azonosulás) van szó ugyanis -, de ezeket az introjectumokat, identifikációkat bevetülésük és
beépülésük után már saját belső világunkban, annak részeként érzékeljük.
A tartalmi megszállás az önképre, a Selfre (a személyiségéről alkotott kép egészére) vonatkozik - ez a
tulajdonképpeni önszeretet. A funkcionális megszállás az ÉNfunkciók megszállását jelenti, mely
élményszinten, az önirányított tevékenység során jelentkező funkcionális öröm megélésében,
következményes motivációfokozódásban jelentkezik. Hartmann az ÉNfejlődés folyamatában a környezeti
realitás fontosságának elismerése mellett - döntően fontosnak tartja a veleszületett konstitucionális
adottságokat - azaz az érzékelő rendszer és a primer autonóm kognitív apparátus (elsődleges,
automatikusan működő gondolkodási képesség) jellegzetességeit.
A primer kognitív autonóm apparátust olyan veleszületett képességek, humán adottságok alkotják, mint az
észlelés, emlékezés, mozgás, irányítás, beszéd, gondolkodás képességei - illetve e képességek
genetikus adottságai. Ezek a funkciók a környezettel való állandó interakcióban, a szomatikus
fejlődéssel párhuzamos érési folyamaton mennek keresztül, mely érési folyamat alapfeltétele a
fejlettebb ÉNfunkciók kialakulásának. A fejlődés során a kognitív apparátusban differenciálódási és
integrálódási folyamatok (új funkciók, struktúrák képződése, a kiépült struktúrák szintetizálása) mennek
végbe.
A kezdetben differenciáltan autonóm kognitív funkciókból alakulnak ki a tudatos ÉNfunkciók - mint akarati
tevékenység, racionális gondolkodás. Az ösztönök megszelídített energiájára épülnek - szintén a fejlődés
folyamán - a humánspecifikus vágyak ésmotivációk, melyek az ÉNBF., az ÉN tartalmai közé épülnek be. Az akarati
funkciók és a humánspecifikus motivációk kiemelkedő jelentőségűek az ÉN tevékenységében, többek
között azért, mert maguk is visszahatnak az ÉN további strukturálására és integrálására, segítve az ÉN
további fejlődését.
Heinz Hartmann nem tagadja - a valóban konfliktustermékként keletkező - védekező mechanizmusok
fontosságát sem az ÉNfunkciók között. Hangsúlyozza viszont, hogy ezek nemcsak patológiás
jelenségek, hanem a normál működés részei, és a normál fejlődés folyamatában alakulnak ki, melynek
során az éretlen, korai védekezési formák egyre érettebb, hatékonyabb védekező mechanizmusoknak
adják át a helyüket. A már kialakult védekező mechanizmusok később egy „funkcióváltáson’ esnek át,
és eredeti céljuktól eltávolodva állandó karaktervonássá válnak (például az anális kori elhárító
mechanizmusok túlzott rendszeretetté). Ezeket a belső automatizmussá és karakterjellemzőkké vált
védekező mechanizmusokat nevezi Hartmann szekunder autonómiának az ÉN működésében.
Az ÉN tevékenysége háromféle színtéren zajlik: egyrészt a külvilággal való viszonyban, másrészt az intrapszichés
viszonyokban - ezen belül az ÉNbent magában, valamint a másik két struktúrával (ösztön-ÉN, felettes-ÉN) fenntartott
viszonyban. A személyiségen belüli integratív- összehangoló működés - Hartmann szerint - nemcsak
a nagyobb személyiségrészek (alkalmazkodás, felettes-ÉN) egységes működésének megteremtésében
jelentős, hanem az ÉN saját egységének biztosításában is: az ÉNfunkciók sokaságának összehangolásában,
az ellentétes ÉNfunkciók közötti feszültségek feloldásában. Az ellentétek összehangolása mellett az
ÉN ellát egy állandó önszervező\ önfenntartó funkciót is - azaz részt vesz önnön strukturálásában, a már
kialakult szerveződési szint megtartásában. A mindenkori alkalmazkodásban feltétlenül szükséges az
ÉNfunkciók aktuálisan célszerű, hierarchiába való rendeződése.
A személyiségen belüli ÉNtevékenység további fontos formája az ösztönenergiák megszelídítése - az
úgynevezett libidinális (örömszerző) és agresszív késztetések áttolása, szublimálása, valamint az
agresszió neutralizálása útján. Az agresszió neutralizálása (semlegesítése) a libidinális és agresszív
színezetű tartalmak összefonódása útján történik. Ez lényegében az ugyanazon tárgyra (szeretett
személy) irányuló pozitív és negatív érzéseink egyidejű átélését jelenti. Az erős indulatok megszelídülvén,
az érettebb működést segítik. Ellentétes érzelmek kombinációjából szerveződnek például a differenciált,
magasabb rendű, humán érzelmek - mint a gyász, a részvét, melyek a szeretet- érzés, és egy ellentétes
töltésű negatív érzelem összefonódásából születnek. A neutralizációs működés viszont lehetővé teszi a
folyamatos, tartós érzelmi viszonyulások kialakulását.
Hartmann, Freudhoz hasonlóan a legfontosabb ÉNfunkciók között tartja számon a realitáskontrollt,
realitásvizsgálatot. Kiterjeszti és pontosítja az ÉN erő, illetve az ÉNgyengeség fogalmát, mely nála
nemcsak az ösztönökkel szembeni védekezés minőségére és mértékére vonatkozik, hanem kiterjed a
belső integratív funkciók működésének értékelésére is. Az ÉNerő fontos mércéinek tartja az impulzus
kontroll, a feszültségtűrés és a szublimációs készség mértékét. Az utóbbi az örömszerzéssel kísért
alkotótevékenységre való képességet jelenti. Bevezeti az agresszív ösztön fogalmát, illetve az
agresszivitást veleszületett ösztönnek tartja, mely a libidóhoz hasonló fejlődési folyamaton megy
keresztül.
Felettes-ÉN előfutárok

A felettes-ÉN korai magját az orális korszakban kialakuló, erősenagresszívszínezetű,túlidealizáltkövetelményeketfenntartófelettes-ÉN

előfutárok képezik. Ezek az agressziós ösztönre épülnek. A felettes-ÉN differenciálódását a csecsemő ÉNjének
azon adottsága teszi lehetővé, hogy kezdettől képes érzelmek, indulatok - így szorongás és agresszív
indulat - átélésére. A csecsemő saját destruktív indulatainak (dühének) megélésekor azt tapasztalja
meg, hogy benne valami rossz keletkezik, ami veszélyes, és amitől meg kell szabadulni. Ez az érzés az
alapja a későbbi bűntudatnak, ami szintén azt jelenti, hogy bennünk valami rossz keletkezett,
belőlünk valami rossz származott (gondolat, indulat, cselekvés), ami ellen fel kell lépni, amitől meg
kell szabadulni. A kezdetben differenciálatlan, homályos, belső „rossz” érzete később folyamatosan
differenciálódik, az introjiciált (bevetített és elfogadott) szülői követelmények és az introjiciált,
idealizált szülőképek mentén. A csecsemő észlelései még szélsőséges érzelmi színezetűek, részben a
tapasztalatok hiánya és a kognitív funkciók éretlensége, részben a saját indulatok torzító kivetülései
miatt. A szülői tiltások, követelmények, büntetések tehát agresszíven torzított, túlzó formában, a
pozitív színezetű szülőképek pedig túlidealizált formában képződnek le a csecsemő belső világában -
így a korai felettes-ÉN előfutárok is agresszívak, szadisztikusak lesznek, illetve túlzó követelményeket
tartanak fenn.

Felettes-ÉN

A korai, agressziv-szadisztikus felettes-ÉN előfutárokra épülnek később a reálisabban észlelt, kevésbé szélsőséges szülői
ideálképek, illetve ezek két további származéka, az ideális önkép (vagy ÉNideál) és az ideális tárgykép (a számunkra
fontos, másik személy ideálképe) valamint a reális szülői tiltások és követelmények, ezekhez kapcsolódóan pedig a
követelmények teljesítéséért kapott jutalmak emlékei. Mindezek ötvöződéséből alakul ki tehát az ödipális kor végére a
teljes felettes-ÉN struktúra. Az ideális képzetek és a jutalmak emlékei pozitív érzelmi színezetűek - ezek a
felettes-ÉN „szeretettek aspektusai”. A teljes felettes-ÉN struktúra tehát nem kizárólag agresszív színezetű,
hanem libidinális (szeretet) tartalmakkal is ötvözött.
A felettes-ÉN érési folyamatában, a fent leírt szerveződés mellett, fontos a felettes-ÉN tartalmak absztrahálódása. A
kezdetben helyzetekhez, személyekhez kötött követelményeknek az identifikációs folyamatok során,
helyzetektől, személyektől független absztrakt követelményekké kell válniuk. Amennyiben ez nem történik
meg, a viselkedés ismét könnyen válik függővé külső személyek követelményeitől.

A felettes-ÉN fejlődésének másik fontos sajátossága az, hogy a felettes-ÉN követelményeinek jó része tudattalanná
válik, a felettes-ÉN működése automatizálódik Az érett ÉN nem bízza magát az automatikus felettes-ÉN
tevékenységére, hanem tudatos, sajátjaként vállalt értékek alapján hozza erkölcsi döntéseit. A
serdülőkor időszakában belső átrendeződés történik a személyiségben, az én és a felettes-ÉN viszonyában.
Átmenetileg lazul az ÉN és a felettes-ÉN integrációja. Az ÉN szabadulni igyekszik a felettes-ÉN hatalmától,
megpróbálja lerázni az ÉNidegennek ítélt követelményeket. Következő lépésben maga is átvesz felettcs-
ÉN funkciókat, végül az integráció helyreáll egy új szinten. Ez a „személyes-lelkiismeret”.
Rugalmasabb, de ugyanakkor megvesztegethetetlenebb a felettes-ÉN lelkiismereténél, mely például
megvesztegethető vezeklésértékű tünetekkel, önbüntetéssel. A felettes-ÉN követelményei belső
kényszert, az ÉN lelkiismereti működése tudatos választást jelentenek.
A fentiekből következik, hogy a valós erkölcsi viselkedést az ÉN és felettes-ÉN funkciók strukturáltsága,
érettsége, valamint a két személyiségrész egymáshoz való integráltsága határozza meg. Gyenge ÉN és az
éretlen felettes-ÉN kombinációja esetén a gyenge ÉN a korai agresszív- szadisztikus felettes-ÉN nem tudja elviselni,
az integráció a két személyiségrész között laza, az agresszív felettes-ÉN könnyen kivetül, ami paranoid
(fokozott, alaptalan gyanakvás) képzetekhez vezet. Az ilyen személy kevéssé, vagy egyáltalán nem
képes bűntudat megélésére. A zavar súlyosságától függően, a következmények az erkölcsi viselkedés
labilitásától az antiszociális viselkedésig, az időnkénti enyhe paranoiditástól a súlyos paranoiditásig
terjedhetnek.
Az erős ÉN el tudja viselni a túl szigorú, agresszív felettes-ÉNt, integrált kapcsolatban tud vele maradni. Az
agresszív felettes-ÉN azonban elérhetetlen, túl szigorú követelményeket, bűntudatot, depressziót tart
fenn, illetve a személyiség egyensúlya csak túl erős elhárító mechanizmusokkal tartható meg
(depressziós, neurotikus zavarok). A túlzó, kategorikus követelések - az állandó bűntudat ellenére -
nem feltétlenül segítik a valós erkölcsi viselkedést.
Az ÉN, valamint a felettes-É.N egyaránt az orális korszakban indul fejlődésnek Zavartalan fejlődés
esetén a személyiség az ödipális korszak végére éri el az integrált hármas alapstruktúra
színvonalát, ez. azonban a születéstől való fejlődés eredménye - és ez a fejlődés a tárgy- kapcsolati (szeretett személy
elsősorban szülő) viszonyulásmód fejlődésével párhuzamosan, azzal kölcsönös kapcsolatban történik. A három
ÉN rész többnyire nem konfliktusban, hanem együttműködve, egymást segítve fejlődik. A
preödipális ÉNfejlődés esetleges patológiája zavart okoz a későbbi fejlődésben, valamint az ödipális
probléma megoldásában is. A korai ÉN és felettes-ÉN fejlődés zavarai a további fejlődés elakadását,
patológiás torzulását vagy későbbi regressziók (korábbi fejlődési szintre kerülés) alapját képező
fixációs pontok kialakulását eredményezhetik.
A fejlődés során jelentős szerepük van a csecsemő által megélt öröm- és kínélményeknek.
Kínélmények származhatnak a kielégületlenségből, frusztrációkból vagy a saját agresszív-
destruktív érzések átéléséből. A csecsemő számára mindkenő veszélyt jelent, szorongást kelt. Az
agresszív impulzusok az orális korszakban harapás, felfalás, bekebelezés fantáziáiban, valamint
diffúz, erős indulat ("orális düh") formájában nyilvánulnak meg. Orális agresszió fennmaradásának
felel meg az infantilis személyek követelőzése, telhetetlensége, vámpírszerű, követelő
ragaszkodása vagy a narcisztikusok dühe.
A túl sok kielégülés ritkább probléma, de ugyanúgy akadályozza a fejlődést, mint a túl sok
frusztráció. A normál empátiával rendelkező, egészséges személyiségű, „elég jó anya" (ez a
kifejezés azt jelenti, hogy a szeremet adó anya büntetni is tud, s ha szükséges, kellő mértékben
frusztrálja szeretett gyermekét), általában biztosítja a kielégülések és a frusztrációk optimális
arányát. A gyermek idegrendszeri működésének genetikus vagy konstitucionális zavarai -
veleszületetten fokozott agresszivitás vagy' szorongáshajlam, illetve csökkent szorongástűrés,
érzékszervi zavarok, a primer kognitív autonómia hiányos érése, illetve veleszületett defektusai -
akadályozzák a normális anyai gondoskodás megfelelő hasznosítását a személyiségfejlődésben. A
veleszületetten fokozott agresszivitás, vagy a csökkent szorongástűrés torzítja a normál szülői
viselkedés észlelését, és túlnyomóan negatív élményekhez juttatja a gyermeket, a szülők valós
viselkedésétől függetlenül is. Akár az anya valós hidegsége, elutasítása, agresszivitása, akár a saját
érzelmi-indulati vagy kognitív működőének zavara miatt jut a csecsemő többségében negatív
élményekhez. Ez pedig az ÉNfunkciók kezdeti differenciálódásának vagy integrációjának a zavarát
okozhatja.
A fejlődő gyermeknél, a kínélmények elhárítására kezdettől működnek elhárító mechanizmusok - mint a
projektív identifikáció, az ÉNhatárok újra felbomlása, a hasítás. Túl erős működésük a valóság súlyos
torzítását eredményezi, akadályává válik a fejlődésnek, sőt, további regresszióhoz vezethet. Normál
fejlődés esetében a primitív elhárításmódok a fejlettebb elhárításoknak adják át a helyüket.

A korai elhárítások fennmaradása, az érettebb elhárításmódok gyengesége, állandóan jelen lévő gátjai
lehetnek a fejlődésnek, infantilis szinten konzerválhatják a személyiséget. Ez történik a borderline
(határeseti) és nárcisztikus struktúrák esetében.

A Self alakulása

Az ÉNfejlődés fő áramát és vezérfonalát képezi a Self alakulás, kölcsönös kapcsolatban a tárgykapcsolati

viszonyú lás formák fejlődésével. Mindkettő az anya-gyermek duálegységben megvalósuló szimbiotikus
állapotból indul, amelyben az énhatárok még hiányoznak, azaz még nem válnak külön a Self- és tárgy
reprezentánsok. A fejlődés a „rész- tárgy ”, „átmeneti tárgy" viszonyon keresztül a Self és a tárgy
elkülönüléséhez, végül a „tárgyállandóság' kialakulása felé vezet. Donald Woods Winnicott fedezte fel, hogy a
teljes differenciálódást, az ÉNhatárok stabil kialakulását az átmeneti tárgykapcsolat időszaka előzi meg.
Ezek a tárgyak (átmeneti tárgy) egyszerre reprezentálják az anyát (puhaság, melegség, mágikus
védelmező szerep) és saját magát (kicsiség), ugyanakkor tőle különállóan léteznek.
Az ÉNhatárok kialakulása előtti jellegzetes elhárító mechanizmus a projektív identifikáció, melynek során
a csecsemő a kínélményeket, a saját destruktív indulatait is az anyára vetíti, miközben vele
ugyanakkor identifikált (azonosult) kapcsolatban marad. Valójában így nem egészen szabadul meg a
feszültségtől (mint a későbbi projekciós formák esetében), hanem azt most már az anyától jövő, vele
szemben fellépő fenyegetésként észleli. A további introjektív identifikációk során ezt az agresszíven
torzított anyaképet introjiciálja saját Selfjébe, azaz az agresszív feszültséget ismét saját belsejében
észleli, amit elviselhetetlensége miatt, bizonyos feszültségszint fölött, megint csak ki kell vetítenie. Az
introjektív identifikáció a Self strukturálásának, az identitásképzésnek és az énstruktúrák
kialakulásának fő eszköze a korai gyermekkorban.
A projektív identifikációs védekezés felerősödése az introjekciós mechanizmusokkal együtt azonban
olyan körkörös folyamatot eredményez, melynek eredményeképp mind a Self-reprezentációk, mind a
külső tárgyképzetek (szeretett személyek) agresszíven torzítottá, negatív színezetűekké válnak.
Melanie Klein megfogalmazásában: mind a külvilág, mind a gyermek saját belseje fenyegető, rossz
tárgyakkal zsúfolttá válik. Klein ezt az időszakot paranoid szkizoid pozíciónak nevezte el és a későbbi
pszichotikus regressziók alapjának tartja.
Az ÉNhatárok stabilizálódását megelőző átmeneti időszak fontos elhárító mechanizmusa, a Jacobson
által felfedezett Self-tárgy újra- összeolvadás. A Self- és a tárgyképzetek újra összeolvadásáról van szó azok
után, hogy előzőleg már szétváltak, azaz más szóval: az ÉNhatárok újra felbomlásáról, mely a boldog
szimbiotikus állapotba menekíti vissza a csecsemőt. Ennek a védekező mechanizmusnak a
fennmaradása, illetve visszatérése (későbbi életszakaszokban) szintén pszichotikus állapotokhoz vezet.
Az ÉNhatárok kialakításakor, az anya külön személyként való észlelésekor jelenik meg az idegentől
való félelem, illetve a szeparációs (elkülönülő) szorongás. Ez az időpont megfelel a René A. Spitz által
észlelt „nyolchónaposok szorongásának”, illetve innen számítható a Mahler-féle fejlődésmenet
„szeparáció-individuáció” fázisa (hat-nyolc hónaptól a harmadik életévig). Ezt a kezdeti szeparációs
időszakot
Klein „depresszívpozíciójúik” nevezte el, és a későbbi depressziós pszichózisok alapjának tartotta. A
depresszió a tárgyvesztéstől (szeretett személy elvesztése) való félelemre épül, tárgyvesztéstől való
félelem pedig csak az ÉNhatárok kialakulása után jöhet létre, amikor a tárgy már külön áll, a Selftől
függetlenül létezik, tehát már felvetődik, hogy elveszíthető. Az elveszíthetőség miatti fenyegetettség-
élmény - Klein szerint - még a frusztrációs helyzetekben átélt agresszív indulatok miatti bűntudattal
terhelődik. A csecsemő ugyanis azt képzeli, hogy saját pusztító indulatai semmisítették meg az anyját.
A paranoid és a depresszív pozíció gyakran átfedik egymást, illetve a két állapot - oda- vissza -
könnyen átalakulhat egymásba, mivel ezek a fejlődés folyamán egymást követő lépcsőfokok.
Az ÉNhatárok kialakulását követőn a fejlődés következő lépcsőfoka; a teljesen „rossz" és a teljesen „jó’'
Self- és tárgyképzetek egységes Self-fé és egységes anyaképpé való integrálása. Az integráció a Mahler-féle
szeparáció-individuáció időszak végére (harmadik életév) történik meg. Kialakul az egységes Self és az
érzelmi tárgy állandóság, az a képességünk tehát, hogy a másik személyt tőlünk függetlenül létező,
egységes személyiségként észleljük, és vele egyenletes érzelmi kapcsolatot tudjunk létesíteni. A
tárgyállandóság kialakulása teszi lehetővé az érett tárgykapcsolatok, a valódi szeretetkapcsolatok
kialakítását.
A fejlődés alacsonyabb szintjén rögzült, vagy arra regrediált (visszafejlődött) személy nem képes a
másik embert egységes, tőle független személyként észlelni, a másikból csak részleteket érzékel,
azokat a részleteket, amelyek őt kielégítik vagy frusztrálják. A másik személy tőle függetlenül létező
saját tulajdonságairól, motivációról nem vesz tudomást. Emellett a másikról alkotott hiányos
részképzeteket torzítja projekciók, projektív identifikációs mechanizmusok által. így a másik személy
hiányosan érzékelt világát saját tartalmaival tölti meg. A másiktól gyakran saját kívánságainak
automatikus teljesítését várja, hiszen természetesnek veszi, hogy kívánságai a másik világában is jelen
vannak. Igaz empátiára, mások belső világának valós megértésére nem képes. Természetesen a leírt
súlyos zavar, és e szélsőségesen éretlen viszonyulási forma mellett, valójában léteznek az empátiára és
a szeretetkapcsolatra való képesség különböző fokozatai is, az éretlenebb és érettebb tárgykapcsolati
viszonyulásformák különböző keverékeinek megfelelően.
A szeparáció-individuáció korszak jellegzetes elhárításmódja a hasítás, mely az ellentétes érzelmi
színezetű tartalmak aktív széjjel tartását jelenti a tudatban - egyéves kor után amikor az integrációt
már lehetővé tenné a kognitív funkciók érettsége. Az elhárítás, az ellentétes tartalmak érintkezéséből
adódó feszültség kiküszöbölését szolgálja. Ottó F. Kemberg megfogalmazásában: a jó belső és külső
tárgy- reprezentációk megvédését a rosszaktól. Ugyanakkor a hasítás akadályozza az integrációt, és
szélsőségesen változó tudattartalmak és érzelmek kiszolgáltatottjává teszik az egyént. Egészséges
fejlődés folyamán - az ÉN feszültségtűrő képességének javulásával - feleslegessé válik a hasítás, illetve
az érettebb elhárító mechanizmusoknak adja át helyét (elfojtás, reakció képzés, szublimáció stb.). A
hasítás fennmaradása labilissá teszi a személyiséget, domináns elhárításként való megmaradása pedig
borderline (határeseti) szerveződési szinten rekeszti meg a fejlődést: lehetetlenné téve mind az
egységes Self- koncepció, mind a reális személy-percepció (személy érzékelés) és az érett
tárgykapcsolati (szeretetkapcsolat más emberekkel) viszony kialakítását.

Narcizmus

A Self alakulásával szoros összefüggésben történik a narcizmus fejlődése. Ez a fejlődés a szimbiotikus

közös omnipotencia érzésből felmerülve, az anya, illetve a külvilág mágikus irányíthatóságának képzetén, majd
a grandiózus Self stádiumán keresztül, a reális önbizalom és a külvilág szempontjait is figyelembe
vevő igazi autonómia felé vezet.
A grandiózus Self időszaka a Mahler-féle „szeparáció-individuáció’ korszak „gyakorló alfázisának"
idejére esik, s ezt az intenzív mozgásfejlődés vezeti be. A gyermek megrészegül saját, új képességeitől,
emelkedett hangulat, omnipotencia-érzet jellemzi. A frusztráló realitás megtapasztalása következtében a
tehetetlenségérzés és a kompenzáló idealizálás, valamint a saját omnipotencia-érzések hullámzásán
keresztül vezet az út a reális önbecsülés kialakításáig. A narcizmus fejlődése is a tárgy kapcsolatok
fejlődésének függvényében alakul. Kohut az egészséges narcizmus kialakulásának előfeltételeként
jelöli meg egy visszatükröző és egy idealizálható szülőimágó elérhetőségét a gyermek számára. Az
elsőnek a gyermek személyének fontosságát, és emellett reális tulajdonságait kell tükröznie, az
utóbbinak a frusztrációk idején kell kéznél lennie, hogy a gyermek a saját gyengeségének
megtapasztalásakor az idealizált szülő omnipotenciájában bízhasson.
A nárcisztikus igények és kielégítési módok fejlődési lépcsőfokonként változnak.
Az orális korszak nárcisztikus igényei (az anyával közös omnipotenciaérzés megszűnése, azaz a
szimbiotikus közös burok felhasadása után) a saját kívánságok mások által való megvalósítására irányulnak.
Ehhez kapcsolódik a mások eszközként való használhatóságának és mások mágikus
irányíthatóságának képzete. Az orálisan fixált egyének a másik személyt, mint saját szükségletük
kielégítésének eszközét fogják fel, gyakran belátástalanul követelőzők és telhetetlenek. Sokszor azt is
megkövetelnék, hogy kívánságaikat a másik magától kitalálja, mint a „jó anya”. Mintha természetes
lenne számukra, hogy környezetüknek az ő kívánságaik szerint kellene működnie. Ha követeléseiket
nem teljesíti a környezetük, dühösek, agresszívek lesznek.
A grandiózus Self időszakában a saját kívánságok saját tevékenység útján való megvalósítása lesz a narcizmus célja.
A korszakot az omnipotencia-érzések mellett a funkcióöröm (funkcionális megszállás) és az önálló
tevékenység fokozott igénye („én csinálom, egyedül csinálom”) jellemzi. A nárcisztikus személyeknél
az önállóság eltúlzott igénye jelenhet meg - későbbi nárcisztikus elhárításként — a segítség
elutasításában, a segítség elfogadásának képtelenségében, illetve - általában - a másokkal való
együttműködés elutasításában.
Az érett személyiség nárcisztikus céljai túlmutatnak a saját kívánságok megvalósításán, a személy saját létén kívül eső
célok irányába. Ilyen célok hiánya a fejlődés megrekedéséhez, regresszív állapothoz vezethet, egészen a
tárgykapcsolatoktól függetlenné váló, személytelen orális kielégülés! formáig - alkoholizmus,
narkománia -, az ezt kísérő regresszív viselkedésig. Míg a kis csecsemő a saját léte fennmaradásáért
küzd, serdülőkortól a saját lét öncélján túlmutató önmegvalósítás lehetősége nélkül. Az élet
értelmetlenségének intenzív
kínélménye tölti el az egyént, és e kínélmény nyomán keletkező agresszió gyakran a saját lét
fenntartása ellen fordul. A saját lét céljain túlmutató önmegvalósítást az érett és integrált felettes-
ÉN struktúrák jelenléte teszi lehetővé. A teljesíthető reális felettes-ÉN követelményeknek való
megfelelés, a lefékezett elérhető ÉNideál megközelítése nárcisztikus kielégüléshez juttatja az
egyént. Az öncél és a külső cél összeolvad, az érett, egészséges narcizmus nem jelent tehát
önzést, hanem a valósághoz való aktív alkalmazkodást, az érett autonóm viselkedés igényét.
OTTÓ F. KERNBERG
Ottó F. Kernberg az „ÉN és felettes-ÉN7' funkcióinak érettsége, integráltsága és a
tárgykapcsolatok minősége szerint osztályozva, egy kontinuum mentén
helyezi el a patológiás személyiségstruktúrákat. Míg a neurotikus
személyiségstruktúrák esetében a kifejlett hármas struktúra belső
diszharmóniájáról van szó a felettes-ÉN túlzott szigorúsága következtében -
a súlyosabb személyiségzavarok (borderline, nárcisztikus zavarok), valamint a
pszichotikus struktúrák esetében az ÉN és felettes-ÉN struktúrák súlyos
defektusairól addig strukturális hiányokról, éretlen vagy patológiás
szerveződésekről, melyek a preödipális ÉNfejlődés hibáira vezethetők
vissza.

3. ábra: A személyiségzavarok elhelyezése a Kernberg-fele diagnosztikai

rendszerben
Neurotikus depressziós kényszeres fóbiás
szint hisztériás

Köztes
szint

= J> szado-mazochisztikus e Z .a passzív-agresszív g. - primitív-önpusztító n

rs ;a

« u '2 DSM-bunlerliue
Borderline •W3
szint 3 » s/kizoid S C paranoid szki/otip antiszociális

Pszichotiktis pszichotikus
szint depresszió s/.ki/.ofírnia

Akárcsak a valós aktuális kapcsolatokban, a terapeutával szembeni

indulatáttételben is megjelennek a beteg kóros elhárításmódjai, és az ÉN
éretlenségéből adódó egyéb viselkedésjellemzői, felszínre kerülnek a kölcsönös,
érett szeretetkapcsolat kialakítását akadályozó primitív tárgykapcsolati képzetek,
torzítva a jelenbeli kapcsolatokat (nagyon fontos a korai áttételnek a
felismerése, először azért, mert diagnosztikus értékű, másodsorban a
kommunikáció hatékonysága növekszik, ha a helyzetnek megfelelő
kommunikációs technikát alkalmazunk). A terapeuta ezeknek a problémáknak
a jelenbeli tudatosításával és korrigálásával gyógyít. A hasítás által széttagolt
részképzetek egyesítésével és a torzítások megszüntetésével segíti a
személyiség integrációját, az egységes és reális önkép kialakítását, valamint
a másokhoz való egyenletes érzelmi viszonyulás és egészséges kötődési
képesség kifejlődését.

Borderline, illetve nárcisztikus betegek esetében típusos viszontindulati

reakciók jelentkeznek az emberközti, tanácsadói helyzetekben. Amiket a
tanácsadó érez a páciens viselkedése következtében, a következők:
szorongás, feszültségérzés a terápiás helyzetben, agresszió a pácienssel
(klienssel) szemben, a beteg dominálásának igénye, omnipotencia-érzés
(minden fontosat tudok), hamis optimizmus és biztonságtudat,
tehetetlenség érzés, önbizalom elvesztése, védekező távolságtartás,
ürességérzet, a terápia vagy tanácsadás értelmetlenségének érzése. Ezeket a
reaktív, illetve kompenzáló érzéseket általában a korai
személyiségzavarban szenvedő betegek bizalmatlan, agresszív, támadó vagy
fölényes, lekezelő, távolságtartó viselkedése, máskor tehetetlen, hódoló,
idealizáló magatartása váltja ki.
Az adott primitív interakciós mintának hol az egyik, hol pedig a másik
oldalát vetíti a segítőre (asztrológusra) a beteg, és ennek megfelelően
viselkedik vele; támadóan vagy lekezelően, védekezőén vagy
távolságtartóan, és egyben saját érzéseinek megfelelőjét, illetve tükörképét
váltja ki a segítőből. E körkörös érzelmi folyamat megértése és megoldása
nemcsak a diagnosztikus mozzanat és a terápiás értelmezés miatt fontos,
hanem a terapeuta saját érzelmi állapotának rendezése, az egyenletes
elfogadó érzelmi kapcsolat helyreállítása érdekében is (ha ezt képtelen
megtenni, akkor az eredeti, nem megfelelő szülői viselkedést ismétli meg,
és megerősíti a patológiát). Az említett érzelmi problémák természetesen
nem kizárólag az analitikus terápiák sajátosságai, hanem minden más terápiás
helyzetben, sót a segítő, tanácsadói kapcsolatban is megjelennek.
Merüljünk el - az eddigi ismeretek felhasználásával - a személyiség-
zavarok pszichoterápiás szemléletű diagnosztikájában, valamint a terápia
vagy tanácsadás nehézségeiben és lehetőségeiben. Először is próbáljuk
meghatározni a személyiségzavart.
Személyiségzavar — pszichopátia - perszonopátia – karakteropátia. Ezek alternatív
kifejezések a személyiség szerkezeti-funkcionális zavarára.
Főleg a pszichopátia kifejezés - de valamennyire a többi megjelölés is
- vált pejoratív színezetűvé, mely erkölcsi és prognosztikai előítéleteket
hordoz. Az immár ötven évre visszatekintő személyiségzavar-kutatásoknak
és pszichoterápiás gyakorlatnak ez ideig még nem sikerült igazán
elmozdítania a szakmai köztudatban élő terápiás kilátástalanságot; talán ez
is az oka annak, hogy a szakemberek többsége nem bajlódik a finomabb
személyiségdiagnosztikával - így a zárójelentésre kerülő pszichopátia vagy
személyiségzavar diagnózis sokszor nem jelent egyebet, mint azt, hogy az
orvos konfliktusba került a betegével, vagy egyszerűen kellemetlen
fráternek ítéli a betegét. A személyiségzavar fogalom jelentése
tudományosabb jellegű használat esetében sem egységes, legalább
háromféle jelentéstartománnyal használják a szakemberek:
- szűkebb értelemben: csak az antiszociális, aszociális személyiségeket
értik rajta;
- közepesen tág értelemben: a neurotikus és a pszichotikus személyiségek
közötti személyiségformákat;
- tág értelemben: minden, a normáltól eltérő és következményesen belső
szenvedéshez és/vagy társas alkalmazkodási zavarhoz vezető
személyiségszerkezetet (tehát a neurotikus személyiségstruktúrákat is).
Ottó F. Kemberg pszichoanalitikus személyiségdiagnosztikai rendszere a
mélyebb személyiségszerkezeti jellemzők alapján rendszerez. Az ÉN meg a
felettes-ÉN érettsége és integráltsága alapján, valamint a tárgykapcsolati
viszonyulásmódok minősége szerint osztályoz, és egy kontinuum
(folyamat) mentén, súlyossági sorrendben helyezi el a
személyiségzavarokat. A sor a neurotikus személyiségszerkezettől a
pszichotikusig terjed - tehát a személyiségzavar fogalmát a legtágabb
értelemben használja. Mivel különösen jól használható ez a diagnosztikai
rendszer a pszichoterápia vagy tanácsadás tervezésénél, a prognózis
megítélésénél, és a várható nehézségekre való felkészülésnél, érdemes
részletesebben megismerni az osztályozás szempontjait, valamint a
mögöttük álló elméleti elképzeléseket is.

A Kernberg-féle diagnosztikai rendszer osztályozási szempontjai.

A felettes-ÉN érettsége és integrációja. Ez a feltétel azt vizsgálja, hogy
mennyiben jelent a felettes-ÉN reális és használható húzóerőt az ÉN számára,
egy környezeti hatásoktól már függetlenné vált, mély absztrakt belső
értékrend és egy ehhez kapcsolódó belső önbüntető- önjutalmazó képesség
által. Ezt a funkciót csak egy olyan felettes-ÉN struktúra tudja betölteni,
melynek követelményei az eredeti helyzetektől és modellszemélyektől már
függetlenné váltak (absztrahálódtak), valamint amely a korai, éretlen,
szélsőséges felettes- ÉN részek mellett a későbbi, modelláltabb felettes-ÉN részeket
is tartalmazza. A korai felettes-ÉN részek egyrészt túlidealizáltak, elérhetetlen
követelményeket tartanak fenn, másrészt kegyetlen, szadisztikus
önbüntető tendenciákkal rendelkeznek - aminek élményszinten a
megsemmisítő, pusztító bűntudat a megfelelője. Egészséges szerveződés
esetén ezekhez a korai felettes-ÉN részekhez integrálódnak a reálisabban
észlelt szülői követelmények, szülői büntetések, jutalmak emlékei nyomán
kialakuló érettebb felettes-ÉN részek, és a kevésbé szélsőséges szülői
ideálképekből származó ÉNideál elemei. Az érett, integrált felettes-ÉN
tehát elérhető követelményeket tart fenn az ÉN számára, az önbüntetés
mellett képes az önjutalmazásra is, meg nem felelés esetén pedig
differenciáltabb és elviselhető mértékű bűntudattal jelzi vissza a
normaszegést az ÉN számára.
A pusztító-megsemmisítő jellegű bűntudat elviselhetetlensége miatt, az
éretlen-integrálatlan felettes-ÉN szerkezet gyakran együtt jár az ÉN és a
felettes-ÉN közötti integráció zavarával is. Ez a gyakorlatban azt jelenti,
hogy a személy a saját értékrendjének való meg nem felelés miatti
ítélkezést nem belülről éli meg (bűntudatként), hanem kívülről jövő
ítéletként, más személyek iránta való kritikájának, rosszallásának,
gyanakvásának, neheztelésének élményeként. Ezt nevezi a pszichoanalízis
(dinamikus megközelítés) felettes-ÉN projekciónak. Ilyenkor a külső ítélkezés
feltételezése, és az azzal való túlzott foglalkozás a saját bűntudatérzés
hiányával vagy csökkent voltával jár együtt, a feltételezett ítélkezés
szempontjai pedig megfelelnek a saját értékrend szempontjainak. Ez a
probléma feltehetően különbözik a mások előtti szégyenkezésre való
fokozott hajlamtól - amely jelenség szintén gyakori az éretlen
személyiségeknél. Ennek a jelenségnek a kialakulásában - feltehetően a
projekció mellett - a felettes-ÉN külvilágtól való függetlenedésének zavara
is szerepel. Az antiszociális személyiségek különösen súlyos felettes-ÉN
zavarral jellemezhetők.
Az ÉN érettsége, integráltsága: az ÉNfunkciók közül Kernberg kiemeli a
védekező mechanizmusok, az önfenntartó-önszabályozó és integratív
funkciók jelentőségét. Alapvető kérdésnek tartja:
- döntően érettebb (elfojtás és társmechanizmusai) vagy éretlenebb
(projektív identifikáció, hasítás és társmechanizmusai) védekezés-
módokat használ-e a személy;
- mennyire képes lelkileg a feszültség, a szorongás elviselésére (azaz
 mekkora szorongás elviselésére képes regresszió, funkcionális
színvonalesés nélkül);
- mennyire képes impulzuskontrollra, indulatai szabályozására, vágyai
késleltetésére, kreatív tevékenységben megnyilvánuló szublimációra;
- mennyire képes a stabil érzelmi állapotok kialakítására, mennyire képes
hangulatát, érzelmi állapotát függetleníteni a pillanatnyi hatásoktól;
- képes-e önmagáról és a számára fontos személyekről, s egyáltalán
másokról, valamint a külvilág dolgairól egységes és stabil képet
kialakítani, mely a pozitív és negatív vonásokat egyaránt magába
foglalja. Itt más szóval az egységes Self-képzet és az egységes tárgyképzet
(szeretett személy, például a felnőtt, képes-e szüleit jónak és rossznak,
azaz reális személynek megélni) kialakításának képességéről van szó,
melyek már az ÉN tartalmai közé tartoznak, de kialakításuk és
fenntartásuk integratív ÉNfunkciókat igényel. Az ÉN tartalmai közül a
magasabb rendű humán érzelmek megjelenésének vagy hiányának
felmérését tartja még fontosnak (gyász, részvét, együttérzés képessége) -
melyek kialakulásában ugyancsak jelentősége van az integratív
ÉNfunkcióknak. (Ezen bonyolult érzelmek pozitív és negatív érzések -
szeretet és frusztráció - szövődéséből keletkeznek.)
Főleg a terápia szempontjából hívja fel a figyelmet az úgynevezett
megfigyelő ÉNrész jelenlétének, illetve szélességének megítélésére. Itt arról
az egészséges jelenségről van szó, hogy képesek vagyunk egy adott
időpontban - Kernberg szavaival élve —, ÉNünket egy átélő és egy
megfigyelő ÉNrészre osztani, azaz képesek vagyunk-e arra, hogy miközben
átéljük élményeinket, azokról kívülről nézve is tudunk gondolkodni. A
borderline betegeknek gyakran hiányos vagy egészen csökevényes ez a
képességük. Sok személyiségzavarban szenvedő személynek nehézségei
vannak az érzelmek átélése terén, s a legtöbb borderline betegnek komoly
gondot jelent a belső élmények szóbeli megfogalmazása (szimbolizáció
zavara).

A tárgykapcsolatok minősége

Ez a szempont lényegében a szeretetre való képességet, illetve az érzelmi

viszonyulásmódokat vizsgálja. Azt térképezi fel, hogy miként viszonyul a
vizsgált egyén a fontosabb érzelmi tárgyaihoz (főleg személyekhez, de
szóba jöhetnek más fontos, élettelen vagy absztrakt érzelmi tárgyak is,
mint otthon, haza, munkahely, különböző eszmék és így tovább). Azt,
hogy hogyan percipiálja, mi módon képezi le önmagában az ember a másik
személyt, hogyan éli meg önmagát a másikkal való kapcsolatában - ezt
nevezi a pszichoanalízis külső tárgy kapcsolatnak.
jelenbeli külső tárgykapcsolataink megélése és megválasztása - az elmélet
szerint - Összefügg azzal, hogy milyen belső tárgykapcsolatokat hordozunk
magunkban, mintegy a múltbeli kapcsolataink lenyomataként. A
legkorábbi belső tárgykapcsolataink természetszerűleg éretlen, gyermeki
viszonyulásmódokat, élménymódokat őriznek, melyekre egyéni
fejlődésünk során érettebb kapcsolati minták rétegződnek. A legkorábbi
tárgy kapcsolati egységek még inkább leegyszerűsített és sarkított
típusszituációkra emlékeztetnek, mint igazi bonyolult emberi
kapcsolatokra, őrizhetünk egy korai mintát a boldog és kielégítő anyával
való összeolvadásról, s mellette egy másikat a fojtogató, szabadságunkat
korlátozó anyai ölelésről - az egyikkel arra vágyunk, hogy' örökké együtt
maradjunk, a másiktól akár a halálfélelem erejével igyekszünk
megmenekülni.
Őrizhetünk egy tárgykapcsolatot, melyben semmivé olvadunk
szégyenünkben, egy hatalmas tekintélyszemély rosszalló pillantásától.
Emellett élhet bennünk egy olyan tárgykapcsolat is, melyben boldogan
osztozunk egy jóságos és támogató tekintélyszemély nagyságában, valamint
egy olyan is, melyben omnipotens magabiztossággal, egyedül szeretjük
végezni dolgainkat, és önérzeti sérelemnek veszünk minden, másoktól jövő
segítő beavatkozást.
Ezekben a korai tárgykapcsolati egységekben tehát töredezett, széttagolt
módon rögzülnek az eredeti, valós kapcsolatokban megélt és egymásra
másolódott élménymaradványok.
Ezek az egységek lényegében egy-egy rész-Self képzet és egy-egy azzal
kapcsolatban álló belső rész-tárgyképzet (általában szülőkép részlet)
komplementer, interaktív kapcsolatát tartalmazzák. Többnyire valamilyen
általános vagy korspecifikus gyermeki igény kielégülésének vagy
frusztrációjának élményére épülnek, és mindig szélsőséges,
differenciálatlan, erős érzelmeket és merev lefutású, automatizált
interakciós mintákat zárnak magukba. Az úgynevezett tárgyállandóság
képességének kialakulása után keletkező, későbbi érett belső
tárgykapcsolatok ezzel szemben integrált, egységes Self-képzetet,
lényegesen differenciáltabb és egységes tárgyképzetet tartalmaznak.
Világos ÉNhatárokkal, differenciált, összetett és modulált érzelmekkel,
rugalmas és empátiára épülő reakciómódokkal rendelkeznek, melyeknél
kevésbé meghatározóak a pillanatnyi kielégülések és frusztrációk.
Az érett tárgykapcsolatok bonyolultabb, realisztikusabb és egyenrangúbb
emberi viszonyokat tükröznek, a kölcsönös felelősség és befolyásolási
lehetőség tudatával járnak, kevésbé egoisztikus, érettebb szeretési módokat
tesznek lehetővé. Nem arról van szó, hogy az éretlen tárgykapcsolatokban
mindig önzőén, az érettekben mindig önzetlenül viselkedünk. Az éretlen
belső tárgykapcsolatok olyan korai élménymódot konzerválnak, amelyben
a gyermeknek még nincs tudomása a másik személy - tőle független -
motivációiról, így nem is áll módjában azokat figyelembe venni. Ez az
úgynevezett naiv egoizmus különbözik az igazi önzéstől, mely választáson
alapul. Hozzátartozik ehhez az élménymódhoz az is, hogy a gyermek
valami olyasmit képzel, hogy a számára fontos személyek „arra vannak
kitalálva”, hogy az ő kívánságait teljesítsék, és erre mindig meg is van a
hatalmuk és a lehetőségük.
Azzal a helyzettel, amikor ez nem így történik, nem tudnak mit kezdeni,
illetve kizárólag a saját személyük ellen irányuló különös kegyetlenséggel
tudják magyarázni. Ez is hozzájárul a frusztrációk által kiváltott erős
indulatokhoz. (A kisgyermek még nem képes megérteni, hogy anyja azért
nem foglalkozik vele, mert főznie kell, fáj a feje, vagy éppen a barátnőjével
beszélget, mivel neki is szüksége van kikapcsolódásra.) Amikor a felnőtt
személyben, egy aktuális társas kapcsolatban valamién egy ilyen éretlen
tárgykapcsolat aktiválódik, ez a teljes élménymód emelődik át a jelenbe, a
hozzá tartozó érzelmi- indulati válasszal együtt.
Viselkedhetünk éretlen tárgykapcsolatban is önzetlenül, akár a teljes
önfeladásig is eljuthatunk, például a tárgy megtorló bosszújától való
fenyegetettségünk vagy a tárgy általi elhagyatástól való félelmünk miau.
Mindez azonban belső kényszer — annak is érezzük —, és nem igazi
önzetlenség. Csak az érett tárgy kapcsolatok szintjén nyílik lehetőségünk a
választásra, a másik fél megértésére, elfogadására, az „adás” és „kapás”
képességére. Jelenbeli kapcsolatainkat általában érettebb tárgykapcsolati
mintáink határozzák meg, de bizonyos helyzetekben, regresszív
ÉNállapotokban, korai belső tárgykapcsolataink aktiválódhatnak. Ilyenkor
ehhez illően éljük meg a helyzetet, és reflexszerűen megjelenő érzelmeink
és késztetéseink is ennek megfelelőek. Ezekben az esetekben jól fejlett
megfigyelő ÉN rész segíthet bennünket a mielőbbi önkontrollhoz. A
személyiségzavarban szenvedők gyakran viselkednek éretlen
tárgykapcsolati élmény hatása alatt, és sokan közülük egyáltalán nem
képesek érett tárgykapcsolatok létesítésére.
Az egyedi személyiségfejlődés során a korai, archaikus szeretési módoktól
az érett szeretési módig és az érett tárgykapcsolatokig csak biztonságot adó,
érzelmileg kielégítő, valós szeretetkapcsolatokban lehet eljutni. Ha a külső
tárgy(ak) viselkedése valóban szélsőséges, túlzottan frusztráló,
traumatizáló, hideg vagy kiszámíthatatlan, lehetetlenné válik a
részképzetek integrációja, valamint az archaikus szélsőséges képzetek
korrekciója. Többségében negatív élmények, és az azokból épülő,
többségben lévő negatív érzelmi színezetű belső tárgykapcsolatok esetében
a hasításos védekezés fennmaradása akadályozza az integrációt, védi a jó
képzeteket a rosszakkal való érintkezéstől - mivel egy esetleges integráció a
negatív érzelmek eluralkodásával járna.
Az egységes és stabil tárgyképzet és Self-képzet hiánya miatt nem
alakulhatnak ki egyenletes érzelmi viszonyulásmódok sem a gondozókkal.
Az egyenletes érzelmi kapcsolat hiánya pedig nehezíti az internalizációs
folyamatokat, így az ÉN és felettes-ÉN funkciók beépülését, érését,
fejlődését is.
A megnyugtatásra, a biztonság megadására képtelen, szélsőséges érzelmi
reakciókat mutató szülő (gondozó, más modellszemély) emellett nem is
képes élményt és mintát nyújtani a gyermek számára - az
önmegnyugtatásra, feszültségtűrésre és a differenciáltabb, árnyaltabb
érzelmek kialakítására.
A leírt folyamatokat természetesen genetikus, konstitucionális (alkati) és
szerzett biológiai tényezők is befolyásolják. így a fenti komplex zavar
létrejöhet az integrációs kognitív képességek gyengesége, fokozott
agressziókészség vagy csökkent szorongástűrő' képesség miatt is, akár
genetikus eredettel, akár veleszületett vagy szerzett organikus károsodás
következtében (traumák, toxikus károsodások). Későbbi súlyos
pszichotraumák, extrém módon, súlyosan tartós stresszhatás
következményeként is létrejöhet hasonló, kapcsolati zavarokkal
jellemezhető személyiségváltozás.

Az éretlen tárgykapcsolati viszonyulásmód fontosabb jellemzői

Az alábbiak szerint tekinthetjük át:

- nem képes az egyén a másik személyt tőle függetlenül létező, Önálló
 motivációkkal rendelkező, egységes személyiségként észlelni;
- hiányozhatnak az ÉN határok (pszichotikus állapotban), részlegesen
átjárhatóak lehetnek (a projektív identifikációk idején), a másik
személyt az egyén saját részeként, meghosszabbításaként kezelheti, vagy
önmagát a másik ember részeként élheti meg (ilyen módon
viszonyulhatnak a nárcisztikus személyek csodálóikhoz, udvartartásuk
tagjaihoz vagy az általuk csodált idealizált személyekhez);
- a másik személyt teljesen jó vagy teljesen rossz, idealizált vagy
leminősített, értéktelen személyként észleli, és ezek a képek egyazon
személyre vonatkozóan is váltakozhatnak;
- egyáltalán nem, vagy csak kevéssé képes az empátiára, a másik személy
vele kapcsolatos motivációit projekciói által torzíthatja, a tőle független
saját motivációit pedig nem képes észlelni;
- a másik személyt eszközként használja céljai eléréséhez, ha a másik
egyén mást akar, nem képes azt megérteni;
- követelő, egyoldalú elvárások, kölcsönösség hiánya, omnipotencia-
elvárások: csodavárás, olyan fantázia, hogy a másik ember kérés nélkül,
magától is tudja (tudnia kell), mit várnak tőle - adjon úgy is, ha nem
kérem. (A másik személy kívánságainak empátiás úton való megértése,
kitalálása fontos eleme lehet ugyan az érett tárgykapcsolatoknak, de
nem így ennek állandó megkövetelése.);

- az elvárások frusztrációja esetén düh, inadekvát indulatok, a másik

személy iránti pozitív érzelmeknek negatív érzelmekre vagy közönyre
váltása, a pozitív tárgyképzet negatívra váltása.
- kiszolgáltatottság érzése a kapcsolatban, vagy éppen a másik fél biztos,
mágikus irányításának élménye, manipulációs próbálkozások a másik
ember befolyásolására, kedvező viselkedés elérésére vagy a vélt
ellenségesség kivédésére;
- szélsőséges és változó érzelmi viszonyulás, pozitív és negatív érzelmek
integrálatlansága. A kötődés nem a másik fél egész személyiségének szól,
hanem csak annak szükségletkielégítő vagy frusztráló részének. Még
igen erős látszólagos függőség esetén is hiányzik a másik személyhez
való mély, belső kötődés.

Az érett tárgykapcsolati viszonyulásmód jellemzői

- A másik személy különálló, bonyolult saját motivációkkal rendelkező,
egységes személyiségként való észlelése.
- Empatikus megértés, a másik motivációinak tudomásulvétele.
- Egyenletes érzelmi viszonyulás, összetett, árnyalt érzelmek, pozitív és
negatív érzelmek integrálása. Az érzelmi viszonyulás a másik fél egész
személyiségének szól. Mély, stabil kötődésre való képesség.
- Kölcsönösség, a kölcsönös befolyásolási lehetőség élménye, nyílt, reális
befolyásolási módok, a másik személy motivációinak figyelembevétele,
adni és kapni tudás.

Kernberg a fentiekben részletezett szempontok alapján három

alapvető személyiség szerveződési szintet (neurotikus, borderline,
pszichotikus) és egy neurotikus és borderline közötti, úgynevezett
köztes szintet különít el.
A Kernberg-féle szerveződési szintek jellemzői

L) Neurotikus szint
Erre a szintre érett és integrált felettes-ÉN és ÉNstruktúra, valamint érett
tárgy kapcsolati viszonyulásmód jellemző. Az ÉNhatárok stabilak, a
személyiség döntően elfojtással és annak társmechanizmusaival (áttolás,
izoláció, reakcióképzés) védekezik. A személyiség egyetlen problémája a
felettes-ÉN túlzott szigorúsága. Mivel a felettes-ÉNnek az ÉNhez való
integrációja megtartott, a felettes-ÉN szigorúsága elsősorban a személyiség
belső konfliktusához, belső feszültségéhez vezet. Tudatos szintű vagy
elfojtott negatív önkép, alacsony önértékelés, bűntudat, gátlásosság lesz a
következménye. A tünetek az eltúlzott védekezésekből, szorongásból és
szorongás-elhárítási módokból állnak. A társas kapcsolati problémák — az
általános gátlásosság és alkalmazkodási merevség mellett - általában abból
adódnak, hogy a neurotikus személyiség a saját, belül letiltott igényeit és
érzelmeit - természetesen - kifelé sem képes vállalni, hanem rejtett
kommunikációs utakon próbálja azokat (nem tudatos szándékkal és
módszerekkel) kapcsolataiban érvényre juttatni. A kommunikációs partner
nem tud mit kezdeni a megsejtett, de világosan fel nem ismert kettős
kommunikációval, negatív érzelmekkel vagy hasonló, kettős
kommunikációval reagál; a kapcsolatokban önrontó körök keletkezhetnek.
Mindemellett a neurotikus személyiségek mély, stabil érzelmi kötődésre
képesek, a súlyosabb személyiségzavarban szenvedőkéhez hasonló fokú
kapcsolati zavaraik nem szoktak lenni. Önképük (Self-képzetük), habár
erősen torzított lehet, differenciált, részletgazdag és stabil, nincs
identitászavaruk. Szexualitásukra az érett, genitális szexualitás jellemző.
Ide tartoznak a depressziós, fóbiás, kényszeres, hisztériás személyiségek.

2. ) Köztes szint
Erre a szintre a felettes-ÉN integráció enyhe zavara, az ÉNstruktúra
mérsékelt éretlensége jellemző. Az éretlen, szadisztikus felettes-ÉN részek
jelenléte, illetve a felettes-ÉNnek az ÉNhez való hiányos integrációja miatt
a személyiség kevéssé (illetve nem mindig) képes bűntudat megélésére -
olyan helyzetekben, mikor ez indokolt lenne.
Ugyanakkor kívülről éli meg az ítélkezést, másokat érez indokolatlanul
kritikusnak, ítélkezőnek magával szemben. Mindez paranoid
tendenciákhoz vezet. Az érett ÉNfunkciók, ezen belül az érettebb
elhárítások dominanciája mellett - ezen a szinten gyakrabban jelennek meg
éretlenebb ÉNfunkciók, éretlen elhárítások - a hasítás és
társmechanizmusai is. Keverednek az érettebb és éretlenebb ÉNfunkciók.
Szexualitásukban szintén keveredhetnek a genitális igények - éretlen,
perverz kívánalmakkal. Kapcsolataikban a tartós kötődésre való képesség és
bizonyos fokú kölcsönösség mellett szintén gyakran megjelennek infantilis
viszonyulásmódok - például követelőzés, leminősítés, parazitizmus. Mivel a
hasítás - ezen a szinten - nem domináns elhárítás, a Self-képzet nem válik
olyan töredezetté, mint a borderline szinten. A fenti zavarok komoly
értékrendbeli ellentmondásokhoz, hangulati, érzelmi labilitáshoz,
önértékelésben hullámzásokhoz vezethetnek - de identitászavar nem
alakul ki. Ez a fő kritériuma a borderline szinttől való elhatárolásnak. Ide
tartoznak a szado-mazochista, a passzív-agresszív személyiségek, a
dependens és nárcisztikus személyiségek enyhébb formái.

3. ) Borderline szint
Erre a szintre a többé-kevésbé megtartott ÉNhatárok mellett a felettes- ÉN
integráció súlyos hiányossága, éretlen ÉNfunkciók, valamint a hasításos
védekezés dominanciája jellemző, éretlen belső tárgykapcsolatokkal,
éretlen kapcsolati viszonyulásmódokkal. A felettes-ÉN zavara és
integrálatlansága a bűntudatérzésre, önkritikára való képesség
csökkenésében vagy hiányában, paranoid élményekben, súlyos esetben
antiszociális viselkedésben nyilvánulhat meg.
A hasítás és egyéb éretlen védekezésmódok dominanciája állandó akadálya
az integrációs folyamatoknak, a további ÉNfejlődésnek. Kernberg ezzel
magyarázza a többi ÉNfunkció hiányosságát, éretlenségét, a pregenitális és
genitális szexuális igények integrálatlanságát, a magasabb rendű humán
érzelmek hiányosságát és az úgynevezett ÉNgyengeségi tüneteket. A
hasítás akadályozza az egységes Self-képzet és egységes tárgyképzetek
létrejöttét, így az érettebb tárgykapcsolatok kialakítását is. Az ehhez a
szinthez tartozó személyekre, az ÉNélmény hasítottsága és töredezettsége
miatti súlyos identitászavar, valamint súlyos kapcsolati zavarok jellemzőek.
Ehhez a szinthez tartoznak a szkizoid, szkizotípiás, paranoid, a DSM-
borderline személyiségek, valamint a dependens és a nárcisztikus
személyek többsége is (a fenti személyiségzavarok súlyosabb formái).

4. ) Pszichotikus személyiségszerveződési szint

A személyiség hajlamos az ÉNhatárok felbomlására, a realitáskontroll
elvesztésére, azaz tartós pszichotikus állapotok kialakulására.
PSZICHOTERÁPIÁS, KOMMUNIKÁCIÓS LEHETŐSÉGEK

A borderline személyiségek sokszor már az első általános

kérdéscsoportra (Melyek a problémái, miért jött a terápiába, mit vár a
kezeléstől?) nehezen tudnak választ adni, sőt ingerültté válhatnak
ezektől a szokványos kérdésektől. A nárcisztikus személyek arra a
kérdésre, hogy miként jellemezzék a számukra fontos személyeket, nem
tudnak ezekről az emberekről egységes képet alkotni, míg önmagukról
narcisztikusan torzított, de egységes képet alkothatnak (kivéve a
súlyosabb, borderline szinten működő narcisztikusokat). A borderline
személyek sem önmagukról, sem a másik személyről nem tudnak olyan
jellemzést nyújtani, amelynek kapcsán a vizsgálóban egységes kép
keletkezhetne róluk, illetve a jellemzett személyekről. (Természetesen
az egységes képnek nem kell ellentmondástól mentesnek lennie, lényeg,
hogy a beteg tisztában legyen az ellentmondásokkal, azokat képes
legyen valamilyen rendező elv szerint szemlélni.) Ugyancsak borderline
zavar gyanúja mellett szól az a tény, ha már az első interjú során erős
indulatok jelennek meg a vizsgáló személyével szemben, és ennek
megfelelő, erős viszontreakciók (viszontáttétel) a vizsgálóban, esetleg
szélsőséges érzelmi váltások, hasításos védekezés nyomai. A
neurotikusok nem mutatnak erős indulatokat, védekezéseikből csak a
gátlásosság szokott megnyilvánulni az első interjúk során. Gyakori
azonban az is, hogy a szokványos első interjú során, a felszínen lévő
neurotikus tünetek elfedik a mélyebb személyiségpatológiát, a beteg a
terápiában sokáig konvencionálisán viselkedhet, és a borderline vonások
csak a terápia későbbi szakaszában kerülnek felszínre. Fordított változás
következhet be sikeres terápia során - amikor is a gyógyuló borderline
beteg valóban neurotikus szinten kezd működni.
A súlyos személyiségzavarban szenvedő betegek kezelésében azok a
terápiás módszerek látszanak eredményesnek, amelyek az adott iskolák
eredeti terápiás módszerein - mind a betegségmagyarázó koncepciók,
mind a konkrét terápiás elvek és technikák tekintetében - gyökeres
módosítást voltak képesek végrehajtani. Ide tartoznak a
pszichoanalitikus tárgykapcsolat-elmélet és Self-pszichológia talaján
álló, magyarázó elvekre és a személyiségzavarban szenvedő betegekkel
kapcsolatos speciális terápiás tapasztalatokra épülő, módosított
analitikus technikák, valamint az utóbbi években kimunkált kognitív
személyiségzavar-terápiák.
Kernberg pszichoterápiás kezelései során középpontba kerül a beteg
iránti mély elkötelezettség, valamint a betegről - minden körülmények
között - való gondoskodás. Az értelmezések egy dialógus során zajlanak,
a terapeuta megosztja gondolatait betegével, nem kívülről- felülről
értelmez. Fontos a terapeuta saját önbizalmának és önkritikájának
egyensúlyban, valamint szinten tartása. A segítségkérés, a szupervízió
kötelezettsége olyan helyzetekben, amikor a terapeuta elakad, vagy
érzelmi okokból nem lát rá a terápiás folyamatra; beletartozik - a pozitív
erőkbe vetett hit mellett - a negatív erőkkel való szembenézés, a
betegből vagy akár esetenként a terapeutából is előkerülő agresszív-
destruktív indulatokra és azok kezelésére való felkészülés és a remény -
de nem a bizonyosság hogy ezeken a negatív erőkön egyes egyedi
esetekben tudunk változtatni.
A személyiségzavarokkal foglalkozó kognitív terápiák szakítanak a
kogníciók elsődlegességének elvével, és sok analitikus koncepciót is
elfogadnak, beépítenek magyarázó elveikbe. E. Young által kidolgozott
korai maladaptív Self-sémák érzelemtelített, komplex élmények, melyek
a jelenben, kulcsingerek hatására, hirtelen oldódnak ki, és melyek
szokványos kognitív terápiás eszközökkel nem változtathatók
(részletesebben a kognitív terápiáknál). A hipnózis- és imaginatív
terápiás iskolák szintén a Self-pszichológiai és tárgykapcsolat-elméleti
ismeretek figyelembevételével alakították ki a személyiségzavarban
szenvedő betegek kezelésére használható terápiás módszereket.
VlSZONTÉRZÉSEK - VlSZONT-INDULATÁTTÉTEL

Bármely módszerrel végzett terápiánál vagy tanácsadásnál előfordulhatnak (a súlyos

személyiségzavarok kezelése során) erős és nehezen kontrollálható viszontérzések.
Konceptualizálásukkal és kezelésükkel a pszichoanalízis foglalkozik, viszontáttétel címen.
A jelenség maga azonban általánosabb és súlyosabb gondokat okoz annál, hogy az ide vonatkozó
ismeretek az analitikus terápiák titkai maradjanak.
Típusos viszontáttételi reakciók:
- szorongás, feszültségérzés a terápiás helyzetben;
- agresszió a beteggel szemben;
- a beteg dominálásának igénye;
- omnipotencia érzés, hamis optimizmus és biztonságtudat;
- tehetetlenségérzet, önbizalom elvesztése;
- önalávetés, mazochizmus, a beteg agressziójának elfogadása, bűntudatérzéshez, vezeklésvágyhoz
kapcsolódva;
- védekező távolságtartás, érzelmi eltávolodás;
- ürességérzet, közöny vagy a terápia értelmetlenségének érzése (főleg nárcisztikus betegeknél).
A szélsőséges érzelmi állapotok észlelése, tudatosítása hozzásegít a terapeuta érzelmi egyensúlyának
és egyenletes elfogadásának visszanyeréséhez. A hidegen, távolságtartóan vagy fölényesen, sőt néha
arrogánsán viselkedő nárcisztikus személyek esetében például fontos visszatalálnunk természetes,
emberi melegségünkhöz a beteg iránt, annak minden hidegsége ellenére. Könnyebb feloldani az
ellenérzéseinket, ha a beteg távolságtartó viselkedése mögé látunk, és megsejtjük azt az eredendő
szorongást, amely az intim kapcsolat legkisebb veszélyére fellép az ilyen személyeknél.
A szélsőségesen változó viselkedésű, borderline személyiségekkel szemben ébredő, szélsőséges
viszontérzelmek könnyebben rendezhetők, ha a terapeuta nem engedi át magát egyoldalúan a
betegnek egy adott pillanatban produkált viselkedésének, hanem felidézi az előző találkozások során
megismert viselkedéseket - az aktuálisan mutatott viselkedéssel ellentéteseket is - a saját, akkori
viszontérzéseivel együtt. Más szóval: fontos, hogy a terapeuta ne illeszkedjen a beteg hasító
viselkedéséhez, hogy legalább ő ne hasítsa a betegről kialakult képét és a vele kapcsolatos érzelmeit.
Fontos, hogy a beteg számára integráltan tükrözze vissza a róla alkotott képet.
A modern pszichoanalitikus módszerek az - egyébként a terápiát akadályozó - erős viszontérzéseket a
segítségnyújtás szolgálatába állították. így mára az úgynevezett viszontáttétel kezelése és terápiás
felhasználása a gyógyítás Fő eszközévé vált. Az elmélet szerint az erős viszontérzések (olyan,
egyébként stabil, integrált terapeuták esetében, akikre ez nem szokott jellemző lenni), azért
keletkeznek, mert ezek a betegek - miképpen más, fontos kapcsolataikban - a terápiában is korai
tárgykapcsolati mintáik szerint éreznek, védekeznek és viselkednek. A korai tárgykapcsolatok
mintegy újraélednek - a terapeutát is bevonva
- a terápiás kapcsolat területén. A beteg vagy valamely Self-részét, vagy valamely résztárgyképzetet
vetíti a terapeutára, míg ő maga a komplementer szerepnek megfelelően érez és viselkedik (tehát a
kivetített Self-résszel szemben saját tárgyképzetének megfelelően, a kivetített tárggyal szemben a
hozzá tartozó Self-rész szerint). Hz által a viselkedés által éri el a projektív identifikáció
megvalósulását - azt, hogy a terapeuta valóban magában érezze a belevetített érzéseket,
élménymódokat, melyek ilyenkor ugyanolyan szélsőségesek, mint a betegéi. Egyszerűbben kifejezve
az történik, hogy a terapeutából is szélsőséges, differenciálatlan érzelmek hívódnak elő, melyek
gyakran kiegészítői a beteg érzéseinek. Egy velünk szemben erős fölényérzetet mutató, vagy minden
akciónknak keresztbe tevő beteggel szemben megélhetünk például szélsőséges tehetetlenséget vagy
kompenzáló dominanciára való törekvést. A közösen megvalósított tárgykapcsolati minta
mindenképpen arról szól, hogy fölül kell kerekednem, tehetetlenné kell tennem a másikat ahhoz,
hogy ne kelljen megélnem az elviselhetetlen tehetetlenségemet - más szereplehetőség nem létezik.
Feltehetően a tehetetlenség tartozik a Self-képzethez, és a beteg azért vette föl velem szemben ezt a
viselkedést, és azért adta át nekem a tehetetlenségét, hogy azt ne kelljen neki magának megélnie. A
viszontérzéseink tehát hozzásegíthetnek bennünket ahhoz, hogy belőlük visszakövetkeztetve a teljes
kommunikációs mintára, mélyebben és pontosabban megérthessük betegeink élményvilágát. A
viszontáttétel elemzés során - természetesen - le kell választanunk saját problémáinkat. Meg kell
vizsgálnunk, nem azért reagáltunk-e inadekvát módon szélsőségesen, mert a beteg viselkedése
valamely érzékeny pontunkat érintette. Vigyáznunk kell, hogy ne terheljük saját problémáinkat a
betegre. Amennyiben a viszontáttételben való saját részünket is és a beteg mélyebb motivációit is
sikerül nagyjából megértenünk, általában fel is oldódnak kellemetlen viszontérzéseink, és vissza
tudunk térni a beteg iránti elfogadó viszonyulásunkhoz. Ezután következhet az így szerzett
információknak a terápiában való felhasználása. Nem egyszerűen a beteg iránti érzelmeinket kell
közölnünk - tehát például azt, hogy untuk őt vagy haragudtunk rá hanem azokat az ő élményvilágára
vonatkozó információkat, amelyeket ebből megértettünk, illetve megérteni véltünk - és egyáltalán,
zavaros élményvilágának megérthetőségét és megértési szándékunkat. Ezt is akkor és olyan
mélységben, amikor és amennyire befogadni képes. Nem kívülről jövő értelmezésként, hanem
terápiás dialógus keretében, gondolataink megosztásaként, a betegre bízva, hogy elfogadja-e,
megerősíti-e elképzelésünket.
Ez sokszor hosszú folyamat, sőt sokszor nemcsak a betegnek, hanem nekünk is időre van szükségünk
érzéseink rendezéséhez, megértéséhez és megoldásához. Ilyenkor érzéseink csendes elviselése és
elfogadása lesz a megoldás (konténer funkció), sem letagadnunk, sem kifejeznünk nem kell azokat.
Ezzel egyben mintát is nyújtunk betegünknek arra vonatkozóan, hogy az általa ijesztőnek és
elviselhetetlennek tartott érzések elviselhetőek és magunkban tarthatók. Érzelmeink megértéséhez,
valamint e nehéz belső lelki munka elvégzéséhez szükségünk lehet szupervíziós segítségre is.
Bármely módszerrel dolgozunk is, még ha nem is akarjuk a viszont- érzések megértése során nyert
információkat visszacsatolni a terápiába, a gyógyulási folyamatot akadályozó erős érzelmek, indulatok
megértése és belső feloldása, valamint az elfogadó érzelmi viszonyuláshoz való visszatérés
elengedhetetlen a terápia továbbvitele érdekében.
A dinamikus személyiségmodell történelmi alakulásának áttekintése után gondolkozzunk el azon,
hogy a jelenlegi helyzetben, a fogyasztói társadalom valóságában, hogyan is éljük meg magunkat,
keressük a megértés és a meghaladás lehetőségeit.

TÁRSADALMI ÉS SZÜLŐI HIDEGSÉG

A hideg, rideg, érzelemszegény, agresszív, kegyetlen szülők esetén a gyermek személyiségfejlődése

során a szüleivel azonosítja magát, annál inkább, minél hidegebben, kevesebb szeretettel és
kegyetlenebbé lépnek fel vele szemben (és ez nem ritka napjainkban). A gyermek számára nincs
fontosabb, mint megmaradni a szülői kapcsolatban, amely az életet jelenti számára, mint azzal a
félelemmel élni, hogy elveszítheti a szüleit. Ezért kell végrehajtania érzelmi életében ezt a végzetes
váltást, ezt a radikális fordulatot, az önmagától való elfordulást, és azonosulni a szülői elvárásokkal.
Az ilyen sorsú gyerek képes minden kívánságát és szükségletét - amely szeretetre, melegségre és
együttérzésre irányul - kizárni a lelkéből, elfalazni, leválasztani, mint valami idegen testrészt, ami
nem tartozhat hozzá. A sajátot (természetes elfogadási igény, melegség utáni vágy) idegennek, a szülői
elutasítást, a hidegséget, a közönyt, pedig sajátjának nyilvánítja, átvéve ezzel a szülők vele szemben
tanúsított szeretetlen magatartását. A gyerek a szülők vagy a gondozók cinkostársává lesz, és innentől
a másik oldaláról kezdi nézni a világot. Azt mondja magának, hogy minden, amit akarok rossz és
minden, amit a szüleim akarnak, jó. Rossz vagyok, a szüleim pedig jók. Ha pedig ez a szeretetre,
elfogadásra vágyó része (aki alapvetően eredetileg a melegségre, szeretetre vágyó, de később a szülői
elvárások miatt megtagadott személyiség része) mégis megmozdul benne és melegségre, elfogadásra
vágyik, akkor felerősödik benne a szégyen, hogy ő még mindig ilyen, és erősödik nála a bűntudat,
mert így érezni rossz (szeretetet és elfogadást kapni), és ilyenek lenni bűn.
A „modern” ember hajlamos arra, hogy az önértékét, a saját értékét külső dolgokon mérje le (a
fogyasztói társadalom minden rafinériájával erősíti ezt benne), mint a siker, a pénz és a dicsőség. E
homlokzat mögött azonban ott ólálkodik a páni félelem, hogy minden elvész: a munkahely, a pénz, a
státusz, az elismerés, az elfogadás, és ugyanúgy alkalmazkodik a silány értéktelen társadalom
elvárásaihoz, és még azonosul azokkal, mint gyermekkorában, amikor a fent részletezett módon
feladta önmagát a szülői elfogadásért).
Ahhoz, hogy a bennünk keletkező fájdalmat megélhessük, meghaladhassuk, fel kell ismernünk
problémáink eredetét, és ez nehéz. Ezt hívjuk önismeretnek. A szüléink, a bennünket nevelő
személyek a kezdetektől arra nevelnek minket, gyerekeket, hogy ne csak engedelmesek legyünk,
hanem még idealizáljuk, csodáljuk is őket. Szüléink valóságát, hogy egyszerűen ők is emberek, hogy
vannak jó és kevésbé jó tulajdonságaik, egyáltalán nem volt szabad felismernünk. Mindannyiunkat
lebilincsel a félelem, ha a valóságot látjuk, nem szoktunk hozzá, félelmetes. Ezért annak idején ügy
határoztunk, hogy a dolgokat nem fogjuk annak alapján szemlélni, amilyenek. Már régen megadtuk
magunkat, alkalmazkodtunk, engedelmesek vagyunk. Sokra tartjuk manapság, hogy racionálisak és
realisztikusak legyünk, és lehetőleg ne legyenek kellemetlen érzéseink (elidegenedés, elidegenedünk
saját érzéseinktől, érzelmeinktől).
Olyan személyiségek vagyunk, akik képtelenek leállni. Ugyanis ha az ilyen személyek nem tudnak
folyvást a csúcson lenni, ha nincsen állandóan új nőjük vagy hódolójuk, ha nem utazhatnak
állandóan, ha nem foghatnak bele nagy ipari vállalkozásokba, akkor alacsonyabb értékűnek érzik
magukat, bensőjüket pedig üresnek, mert egyáltalán nem férnek hozzá ahhoz, ami a sajátjuk, ami az
igazi értékük, a belső lényegük.
Óvatos és inkább optimista becslés szerint a lakosságnak a fele élhet és működhet ilyen, a fentiekben
ismertetett destruktív minta szerint. A többiek, akik készek a fájdalmat magukhoz engedni, akik nem
akarnak kínozni és megsebezni, gyakran reménytelen helyzetben vannak a tagadás jelenlegi
kultúrájában (további folytatás később).
A társadalmi méretekben jelen lévő, hidegségben és szeretetlenségben megnyilvánuló rossz
ellenszere; a szerető és megerősítő tapasztalatok támogatása a gyermekek fejlődésében. Ahhoz, hogy
ezt meg tudjuk tenni, gondoljuk át megint a személyiségfejlődést, vagy másképpen a szocializációt.
Az élet már a születés előtt kilenc hónappal kezdetét veszi, de tulajdonképpen akkor, amikor a
gyermek megjelenik a szülők gondolataiban. A várandósság lélektanilag is sajátos állapot. A
gyermeket váró nő irányultsága megváltozik, a külvilágtól a benne végbemenő változások felé fordul,
introvertálódik. Az anyák önérzékelése kiterjed a bennük növekvő gyermekre, s a magzattal, majd a
csecsemővel való azonosítás révén lehetővé válik, hogy az anya érzékelje a gyermek szükségleteit
Ebben a fellazult állapotban az anya képzetei, tudattalan fantáziái könnyen kivetülnek a gyermekre.
A megnövekedett érzékenység - bár betegséghez közeli állapotra hasonlít, ebben az életkori
szakaszban normális lélektani jelenségnek tekinthető, mert lehetővé teszi, hogy az anya
ráhangolódjon magzata, csecsemője, szükségleteire. Ez az állapot a szülést követő néhány hétig tart, s
ha már elmúlt, nem igazán emlékeznek rá.
MAGZATI LÉT - SZÜLETÉSI TRAUMA - SZIMBIÓZIS

A csecsemő testi-lelki egészsége az anyai gondoskodás függvénye, amely

- ha jót megy - alig észrevehető, s folytatása a szülést megelőző
állapotnak. A magzat-anya „duálunió" a legtökéletesebb egység, amelyre
az egyén egész életében visszavágyik. Kielégítő, elfogadott terhesség
esetén a magzat az anyával szimbiotikus, pszichoszomatikus egységben
él, így önreflexiói a kín- és örömérzetre jelzések is az anya számára.
A terhesség és a szülés, a megszületett gyermek valósága tudatos és
tudattalan fantáziákat indít el az anyában, amelyek általában a szüléssel,
a saját anyjával való kapcsolatával, gyermekkori élményeivel függenek
össze. Egy lassan szopó, nehezen megnyugtatható, sírós baba mamájának
az önmagáról, mint anyáról kialakított képe egészen máshogy alakul,
mint azé, akinek a gyermeke jól eszik, és sokat alszik. A csecsemőkorban
jelentkező pszichés zavarok nagy részét az ilyen - anya és gyermek
közötti - félreértések, Ferenczi Sándor szavaival: a felnőtt és a gyermek
közötti „nyelvzavar" határozza meg, s nem az anya korábbi
személyiségének sajátosságai, esetleges patológiája.
Az anyai fantáziálásnak adaptív funkciója is van. Az újszülött
tulajdonságokkal való felruházása segít integrálni az ismeretlen
jövevényt az anya lelki háztartásába, valamint a család egészébe. A nem
várt gyermekeknél az anyai fantáziálásnak ez az integráló sajátossága
sérül. Az anyai fantáziálás ezen túlmenően segít a csecsemő belső
világának a strukturálásában is.

A fogantatást megelőző és követő tudatos és tudattalan fantáziák, a

szülők elvárásai kihatnak a megszületendő gyermekre. Ha a
tulajdonlások túl intenzívek, a fantáziák mögött az anya nehezen látja
meg a valódi gyermek tényleges tulajdonságait. Például ha a szülő fiút
vár és lánya születik, tudattalan vágyai, a gyermek felé irányuló elvárásai
a kislányoknál is meglévő férfias tulajdonságok felerősítésével, a nem
megfelelő identitás felé terelik a gyermeket (homoszexualitás). Egy
egészséges légkörű családban a szülő idővel visszavonja projekcióit, s
teret enged a gyermek individualitásának.
A fiatal szülő az őt gyermekként szerető saját szüleivel azonosítja
önmagát, s gyermekében hajdani önmagát, szülei szeretett gyermekét
látja. Szeretné őt megkímélni mindazoktól a csalódásoktól, amelyektől őt
saját szüleinek nem sikerült. Eközben a kiskorában fel nem dolgozott
konfliktusok, a kisgyermekkor elutasított, elhárított gondolatai,
késztetései újraéledhetnek, és gyermekére vetülhetnek. A szülő egykori
elintézetlen konfliktusait most gyermekével való kapcsolatában, az
ismétlésen keresztül próbálja megoldani. A gyermek új lehetőségeket
hordoz, új távlatot nyit szülei személyiségfejlődésében.
A család kiegyensúlyozott működése szempontjából fontos, hogy c korai
periódusban, amikor a csecsemő az anyával még szoros testi
kontaktusban van, az apák ne marginalizálódjanak (ne rekedjenek kívül)
a családban. A szülőknek figyelniük kell arra, hogy az apa ne szoruljon ki
az anya-gyermek kapcsolat mellől, s hogy az apai mellett a férj
szerepkörét is megőrizze.
Az ÉNfejlődés a velünk született és a fejlődés során szerzett funkciók
alapján történik. Velünk születik az érzékelés, az intelligencia és a
motorium (mozgásképesség) bizonyos fejlettségi foka. Ami szerzett, az az
ÉNtudat fejlődése. Hartmann, meghatározása szerint a Self saját
személyünk, a személyiségünk egészére vonatkozó tartalmak - érzések,
képzetek, emlékképek, elképzelések - összessége, amelyek testi és lelki
működéseink belső érzékelése nyomán keletkeznek bennünk.
LEVÁLÁS - INDIVIDUÁCIÓ

Az individuáció (az egyénné válás folyamata), amely a leválással

párhuzamosan halad, az egyes személyiségjegyek formálódását jelenti. A
leválás és az individuáció teremtik meg az identitásérzés (ki is vagyok
valójában) kialakulásának feltételeit. Kövessük végig ezt az individuációs
folyamatot.

1. ) Az első fázis, amelyet Margaret Mahler „normál autizmusnak” nevez, a

születéstől a negyedik-hatodik hétig tart. Az autisztikus fázisban az
újszülött szendergésszerű állapotban van. Mivel a magzati lét védettsége
miatt (magzatvíz) viszonylag magas ingerküszöbbel születik, a külvilági
ingerek még kevéssé jutnak el hozzá, többnyire csak belső szükségletei
riasztják fel.
John Bowlby (1958) szintén az anya és a gyermek kapcsolatát vizsgálta,
amelyet ő kötődésnek (attachment) nevezett. Elmélete szerint a csecsemő
személyre szóló érzelmi kapcsolatot alakít ki az anyával, kötődik hozzá. A
kötődés kialakítására irányuló szükséglet olyan ösztönös eredetű túlélési
mechanizmus, amely a csecsemő életben maradása érdekében fejlődött ki
az evolúció során. A kötődési folyamat Bowlby szerint nem a táplálkozás
vagy a megkapaszkodás szükségletének kielégítésén alapul, hanem az
embernek, mint társas lénynek a lényegi vonása.

2. ) A szimbiotikus fázis a második hónap kezdetétől a negyedikötödik

hónapig tart. A csecsemő a „fájdalmasan rossz” és a „kellemesen jó”
érzéseket azonban már megkülönbözteti, s a kínos érzések - legyenek
azok a környezetből vagy a saját testéből jövők - a burkon kívülre
vetülnek. Ez lehet a későbbi hasítás mechanizmusának az alapja. Hasításon
az ÉN elhárító működését értjük, amelyben egy lelki struktúra elveszíti
(vagy még el sem érte) az integritását. A hasítás során a Selfnek vagy a
tárgynak, a másik személynek külön észleljük a jó és a rossz aspektusait, s
ezzel elkerüljük az ambivalencia átéléséből fakadó feszültségeket. Az
ellentétek egyidejű átélésére csak az ÉN bizonyos fokú érettsége esetén
vagyunk képesek.
Az ösztönfejlődést tekintve ez az időszak az orális fázis. A kitüntetett
erogén zóna, tehát az örömszerzés szerve - a szopás révén - a száj. A
harapás megjelenésével a gyermek belép az orálszadisztikus fázisba. Az
ösztönenergia - a libidó - a szájra összpontosul. A libidó kifejezés
szóhasználatunkban teljes érzelmi átadást, érzelmi megszállást jelent. A
csecsemő a szopással ismeri meg legjobban az anyát. A kielégítő szoptatás
mindkettőjüket nyugalommal tölti el. A csecsemő átéli a teljes
kielégülést, és kialakul benne a „jó anya” képe, aki csillapítja éhségét. Ha
nem jön az anya, vagy nem tud azonnal segíteni, a frusztráló rossz anya
képe kezd kialakulni a gyermekben. A tárgyállandóság eléréséhez a
gyermeknek hároméves korára, e két különálló anyaképből kell egy
egységes, konstans anyaképet, szeretettárgyat formálnia. Ebben az
időszakban kell megalapozódnia az „ősbizalomnak”. Erik H. Erikson nevezte el
így az anya és a gyermek kapcsolatának azt a formáját, amely jól
működik, és életre szólóan biztos alapot ad az önbizalomhoz, és a másik
emberhez fűződő szeretetkapcsolat kialakításához. Ha az anyai
gondoskodás kielégítő, a csecsemő mindenhatónak éli meg magát. A
mindenhatósági fantáziák a szimbiotikus fázis első felében a csecsemő
ÉNerősítését szolgálják. Ha ebben az időszakban nem élheti meg a
gyermek, hogy minden kívánsága teljesül, nárcisztikus sérelem éri.
Az identitás érzés második szakasza a leválási és individuációs
folyamatok, valamint a leválási folyamat első alszakasza a differenciáció,
amely a negyedik-ötödik hónaptól a hetedik-kilencedik hónapig tan. A
fejlődéssel növekszik a tér a gyermek és az anya között. Ezt a teret idővel
az átmeneti jelenségek és tárgyak töltik ki. A gyermek hol gyengéden
szereti ezeket a tárgyakat, hol pedig a dühét éli ki rajta, s a tárgynak
mindezeket a támadásokat túl kell élnie. Az első birtoktárgyat
fokozatosan felváltják a macik és a babák, a szőrmeállatok és az első igazi
játékok. Jóllehet az átmeneti tárgy az anyamellet szimbolizálja, mégis
konkrét tárgy. Köztes terület a szubjektív, belső világ és az objektív, külső
környezet között, mindkettőhöz egyaránt hozzátartozik. Nem helyettesíti
az anyát, hanem áthidalja a kettejük közti távolságot. Az élményeknek ez
a köztes tere alkotja a csecsemő élményvilágát, ez a humán kulturálódás
első lépése. A későbbiekben ez lesz a játék, a művészetek, az imagináció, a
vallásos élmény s a kreatív tevékenység tere.
Rene A. Spitz írta le a nyolchónapos csecsemők jellegzetes szorongását. Ez azt
jelenti, Hogy amelyikük mellett nincs ott az anyja, a távolról jövő
személyt anyjának várja el, és ebben csalódva félelmet mutat. A szeparációs
szorongást a gyermek az anyja hiányakor éli át, amikor a kötődés veszélybe
kerül.
Amennyiben a szimbiotikus fázisban az anya s a gyermek kapcsolata nem
volt zavartalan - s ebbe természetesen a kisebb zökkenőket is beleértjük
—, az anyától való differenciálódás megnehezül - a tojás hasonlatával
élve a kikelés késleltetett vagy túl korai lesz. Sok esetben a leválást az
anyák nehezítik meg, akiknek saját kapcsolati problémájuk miatt nehéz
elengedniük a csecsemőt, s kapaszkodnak belé. A túlvédés tudattalan
elutasítást is rejthet.

A második alszakasz a gyakorlás. Ez az időszak a tizediktől a

tizennyolcadik hónapig tart, s két szakaszra bomlik; a korai gyakorló fázisra
és a valódi gyakorló fázisra. A mozgás fejlődésével, az individuáció
előrehaladásával a gyermek elindul a világ felfedezésére. A szakasz
kezdetén már tud mászni, totyogni, felállni, de az anyja közelében marad.
A valódi gyakorló fázis a járás időszakával indul. Az emberré válás
jellegzetessége a beszéden kívül a felegyenesedett járás, amely eufórikus
örömet jelent a gyermeknek, s új kapcsolattartási formát is hoz magával.
Anyja iránti érdeklődését a külvilágra is átviszi, amelyet örömmel fedez
fel, de közben vissza-visszatér az anyjához egy kis „érzelmi
feltankolásért”. Az, hogy a gyermek milyennek éli meg a környező
világot, az az anya viszonyulásától függ, mert a gyermek világának
középpontjában még hosszú ideig az anya áll.
Az ÉN alakulásának tapasztalható jelei a gondolkodás fejlődése, a beszéd
kezdete. Ekkor mutatkoznak meg ennek csírái, az első szavak, s ez
egészen újfajta kapcsolatteremtési módot jelent. Most kezdődik az
emberré válásnak az az időszaka, amikor szavakat kezd formálni. Ez
legalább olyan nagy jelentőségű, mint a felegyenesedett járás - a gyermek
rohamosan gyarapodik a tapasztalatokban.
E korszak fontos jellemzője az önértékelés növekedése. A gyermek
örömét leli saját ügyességében, nő az önbizalma. A szimbiózis
mindenhatósági fantáziái után most a saját képességeivel van eltelve,
túlértékeli magát és a lehetőségeit. A megértőén visszatükröző anyai
reakció segíti a helyes önértékelés kialakulását. A serdülő- és felnőttkori
önértékelési problémák gyökereit gyakran innen eredeztetjük. Fontossá
válik, hogy szülei dicsérjék, hogy önállóan cselekedjen, érezze saját
képességeit, amelyeket az anyától függetlenül igyekszik gyakorolni
(elszalad az anyja elől). Ez utóbbinak kettős szerepe van: a gyermek
kimenekül az összeolvadásból, amelyet most már növekvő önállósága
fenyegetésének érez, másrészt megbizonyosodik anyja szeretetéről,
amikor az a karjára veszi.

A harmadik alszakasz, az újraközeledés. Ez az időszak a tizennyolcadik

hónaptól egészen a gyermek hároméves koráig tart. Ez az életszakasz az
identitás kialakulásának az első foka, amikor a gyermek különálló,
individuális egység lesz. A gyakorlás fázisában a beszéddel és a járással
már megtörtént a gyermek „pszichés születése”, de a gyermek
autonómiája még labilis. Az elért egyensúly másfél éves kor körül
megbomlik. Megváltozik a gyermek viszonya a környezethez, az „érzelmi
feltankolást” felváltja az anyával való kontaktus keresése, valamint
egyidejű elutasítása. Ez az elszaladásnál is megmutatkozó ambivalencia az
életkor legfőbb sajátossága, ami többek között kívánságai
kielégíthetetlenségében, dacoskodásban, negatívizmusban nyilvánul meg.
A gyakorlás alatt a gyermek anyját segéd ÉNként élte meg, tehát
kompetenciáját a sajátjának tekintette. A világ felfedezése során azonban
rá kell ébrednie kicsinységére, fel kell adnia a gyermeki omnipotenciát, s
fel kell ismernie, hogy az anyja őrajta kívül létezik. Ez megrázkódtatással
jár. Ez a korszak a freudi terminológia szerint az anális libidó fejlődési szakasz.
A széklet „odaajándékozása” vagy visszatartása a szülőkkel való csatározás
kiváló terepévé teszi a szobatisztaságra szoktatást. Eközben szorongásokat
is átél a gyermek. A székletet még a teste részének képzeli, a biliztetés
számára ÉNvesztéssel fenyeget, s engedetlensége miatt fél a szülői
szeretet elvesztésétől.
A szimbolikus kifejezésmódok megjelenése, a játék, a beszéd és a mese; a
feszültségek oldásában segítenek. A játékot eddig a tárgyi világ
felfedezése jelentette, most játékká válik a kapcsolat, a gyermek
bújócskázik, a szüleit utánozza. Ha az anya segíti utánzási és azonosulási
törekvéseit, a gyermek képessé válik arra, hogy kapcsolatukat bensővé
tegye, introjiciálja. Az apával való kapcsolat a társas tér tágulásával egyre
fontosabbá válik, és a kicsik felfedezik a többi gyermeket.

Az újraközeledési krízis a másfél-kétéves gyermekeknél a leghangsúlyosabb.

Az újraközeledési fázis időszakára azonban már kellő tapasztalatot
gyűjtött ahhoz, hogy megértse, a világ nem mindig működik úgy,
ahogyan ő szeretné. Fejlődik realitásvizsgálata, és megrendül az a hit,
amelyet önmagába vetett, rájön, hogy nem mindenható. Ez a felismerés
érzelmi megrázkódtatással jár. Ez a gyermek első, igazi krízise. Szeretne
mindent egyedül végezni, miközben azt kívánja, anyja úgy segítsen neki,
hogy azt ne kelljen észrevennie. Tehát a leválás és a megkapaszkodás
egyszerre működik. Az anya ebben az ellentmondásokkal teli időszakban
akkor segíti a legjobban gyermeke fejlődését, ha a gyermek
ambivalenciáját (ellentmondásosságát) kibírja, s érzelmileg változatlanul a
rendelkezésére áll.
Az újraközeledési krízis Mahler tapasztalatai szerint a huszonegyedik
hónap körül lecseng, a gyermek megtalálja az anyjától való optimális
távolságot. Ezt segítik az individuációs jegyek. A beszédfejlődés kezdete, a
belső folyamatok s a külvilág tárgyainak megnevezése, ami kontrollt
biztosít a külső és a belső környezet felett; az „én” személyes névmás
használata. Az introjekciós folyamat, azaz a bevetítés a „jó”, gondoskodó
anyával és apával való azonosítás, valamint az előírások bevetítése, a
felettes-ÉN alakulásának jelei. A szimbolikus játék az, amely eszköz lesz a
vágyai, a fantáziái megjelenítésére.
A fokozott elszakadási szorongás Mahler szerint problémát jelez. Két
jellegzetes anyai magatartást ír le: az anya a saját szorongása vagy a túl
szoros kapcsolatra irányuló igénye miatt maga válik a gyermek
követőjévé, s nem engedi őt leválni, vagy pedig érzelmileg nem áll eléggé
rendelkezésére az újraközeledés idején.

A negyedik alszakasz az egyéniség konszolidációja, a tárgyállandóság

kialakulása. Ha az anyjával való kapcsolatában, a mindennapokban a
gyermeket döntően pozitív élmények érik, akkor a két, korábban
elkülönült anyakép egy döntően pozitív belső anyaképpé olvad össze. Ez
teszi lehetővé, hogy a gyermek a mamája távollétében is tevékenykedjen,
s biztonságban érezze magát. A tárgyállandóság a távollevő szeretett
személy megőrzését jelenti lelkűnkben.
A tárgyállandóság (a szeretett személyt egyszerre jónak és rossznak, azaz
reálisnak megélni) kialakulásának két fontos feltétele: a bizalom, amely
már a szimbiotikus fázisban létrejött, amikor a frusztrációra, a
feszültségre a szükséglet kielégítése következett be. A leválás és az
individuáció folyamán a szükséglet kielégítése összekapcsolódik az anya
személyével, és ezt az érzést az anya belső képére (az intrapszichés
reprezentációra) viszi át a gyermek. Az állandóság, azaz az anya
személyének az elérhetősége folyamatos kapcsolat, amelyet frusztrációk és
kielégülések kísérnek.
A hároméves gyermek már rendelkezik egy belső képpel a külvilágról,
amelyhez viszonyít, és képes a valóság vizsgálatára. Világképe azonban
még mágikus elemeket tartalmaz. Ferenczi szavaival: „a gondolat
mindenhatóságának hite jellemzi, úgy érzi elég gondolnia valamire, s az
megvalósul”.
A libidófejlődés vonatkozásában az ilyen korú gyermek az úgynevezett
análszadisztikus fázisban, illetve a korai fallikus fázisban van. Az anális szakasz
jellemzője az ambivalencia, amelyet a gyermek a szüleivel való
kapcsolatában is megjelenít. Ez a korszak a szobatisztaságra szoktatás
ideje, ez az első, igazi kulturális követelmény elsajátításának az időszaka.
A lelki egészség feltételét a korszak végén az jelenti, ha a gyermek egy
érzelmi biztonságot adó kapcsolatban értékesnek éli meg önmagát. Azok
a gyermekek, akik mindenhatósági érzéseikben túl korán csalódtak,
hajlamosak lesznek a világot jó és rossz részre hasítani. Anyjukban
csalódtak, és önértékelésük bizonytalan.
A gyermeket a saját testével kapcsolatos tapasztalatok vezetik el ahhoz,
hogy önmagát a világtól elkülönült lényként élje meg, akinek múltja,
jelene és jövője van, s aki az időben és a térben ugyanaz a személy. A
Selfet ezek az önmagunkkal kapcsolatos észlelések és élmények alkotják.
Tehát a Self az önészlelés következtében kialakuló pszichés tartalom,
amely egyaránt lehet tudatos és tudattalan.

Az „én” személyes névmásnak azonban egy másik pszichológiai értelme is

van.
Freud az „ÉN” (ego) fogalmát az egyik lelki struktúra megjelölésére
használta. Az ÉN a személyiség központját jelenti, amely a pszichés
folyamatokat integrálja. Feladata az alkalmazkodás. Ez a lelki struktúránk
egyensúlyoz bennünket a realitás követelményei, az erkölcsi normák és
az ösztönerők között. Freud híres hasonlata szerint az ÉN az ösztönökkel
folytatott küzdelemben időnként olyan, mint az a lovas, akinek - ha fenn
akar maradni a lován -, engednie kell, hogy vigye a ló, ahová akarja.
Általában a tudatosság fogalma kapcsolódik az ÉN működéséhez, de az
nem mindig tudatos. A szorongás elhárítása például többnyire nem
tudatosul. Nem tudatosuló lelki folyamatainkat, tehát amelyekről nem
szerzünk tudomást, de észrevétlenül bennünk zajlanak, tudattalan lelki
mechanizmusoknak. nevezzük. Ezek a lelki folyamatok kerülő úton (álmok,
tévcselekedetek, elszólások és a többi révén) jutnak el a tudatba.
A MODERN CSECSEMŐKUTATÁS KÍSÉRLETI
EREDMÉNYEI

Az irányzat képviselői a klasszikus pszichoanalízissel szemben felrótták,

hogy az a felnőtt kategóriáival írja le a csecsemőt, valamint, hogy a
patológiás fejlődésmenet fogalmaival ábrázolja az egészséges csecsemőket
is. A kutatók fő vizsgálati tárgyuknak az anya és a gyermek normál
interakcióját, valamint a kogníció (magasabb szintű gondolkodás, például
ítéletalkotás, általánosítás, következtetés és a többi), a percepció
(érzékelés), az affektusok (érzelmek) és az emlékezeti funkciók fejlődését
tekintették, s ezt a kísérleti pszichológia egzakt módszereivel igyekezték
vizsgálni. E szerint a nézet szerint a csecsemő már születésétől kezdve, sőt
már azt megelőzően is képes a percepcióra, a kognícióra és az emlékezeti
teljesítményekre. A környező világot inkább rendezettnek, mint
kaotikusnak érzékeli. A kezdetektől képes a másik személyt elkülöníteni, s
aktívan vesz részt kapcsolatai alakításában.
A tizenöt perces újszülött már másokétól megkülönbözteti, és előnyben
részesíti az anyja képét. A csecsemő összeköttetést létesít aközött, amit a
szájával tapint, s amit lát. Ezt a jelenséget amodális percepciónak nevezzük,
tehát a csecsemő az egyik szenzoros (érzékelési) modalitásból szerzett
információt át tudja vinni a másik szenzoros modalitásra. Ezt az átvitt
információi olyan jellemzők képzik, mint az alaki, a formai, az
intenzitásbeli sajátosságok, valamint az időbeli mintázatok sajátosságai. Ily
módon a csecsemő egységes tárgyakat észlel, a világot perceptuális
egységben tapasztalja, s nem egymástól elkülönült érzetek világában él. A
fejlődés során a részek nem lépésről lépésre épülnek össze egy egésszé,
hanem már eredetileg egészet észlelünk, s az érzetek differenciált észlelése
a fejlődési folyamat eredménye lesz.
Dániel N. Stern (1985) elmélete a Self, azaz a „Self-érzet” fejlődését helyezi a
személyiségfejlődés középpontjába. Stern Self-fogalma eltér a
pszichoanalízisben eddig használatostól, mert a preverbális Self- érzeteket
(a beszéd előtti tapasztalatot) is magában foglalja. Felfogásában a Self egy
„állandó felismerés mintázat ’. A Self-érzetek bizonyos szintjei a születéstől
léteznek, s az újszülött az élet kezdetétől képes megkülönböztetni a Selfet
és a másikat.
A Self-érzet szintjei

Az első Self érzet a „felbukkanó Self érzete” Ez a fiziológiailag meghatározott

testi Self-érzet. Ebben az életkori szakaszban, Stern szerint a csecsemő az
amodális percepció mentén képes a tapasztalatokból a Self és a másik
állandóságát kiszűrni.
A „Self mag érzete* a második és hatodik hónap között alakul ki. A csecsemő
képességei ebben az életkori szakaszban ugrásszerűen fejlődnek,
megjelenik a szemkontaktus, a gyermek mosolyog a szüleire, s bensőséges
interakciók bontakoznak ki közöttük. Az anyák viselkedése jellegzetes a
csecsemőjükkel szemben. A kutatók leírják a „baby talk” és a „baby face”
jelenségét: a mamák túlzott hangsúlyozással s gesztusokkal, arckifejezéssel,
redukált szókinccsel beszélnek babájukhoz, hogy „a baba ezt megértse”.
Ezeknek az interakcióknak a reprezentációja fontos szerepet játszik ebben
a fejlődési szakaszban. A „Self-mag érzete" négyféle tapasztalatra épül: a
Self működésének, koherenciájának, történetének, valamint az „affektív
Self”-nek a tapasztalatára.
A „szubjektív Self érzet" a hetedik és a tizenötödik hónap között alapozódik
meg. A csecsemő felismeri, hogy tudattal rendelkezik, s hogy másoknak is
van tudata. Felfedezi, hogy ez által a szubjektív tapasztalatai, a figyelme, a
szándékai és az érzései megoszthatókká válnak másokkal. Stern
interszubjektivitásnak nevezi ezt a készséget. A szubjektív Self-érzet az anya
affektív hangolódásával alakul ki, amely nem tudatos és nem kognitív
folyamat, s amelynek során az anya nonverbálisan (beszéd nélkül) rezonál
a gyermek érzelmi állapotára. Az affektív illeszkedésnél (s ez körülbelül fél
másodperc alatt zajlik) az anya viselkedésének intenzitásában, időbeni
jellemzőiben vagy alakképzésben adekvátan követi a gyermek érzelmi
állapotát. Az affektív elhangolódást a mamák akkor alkalmazzák, ha
szándékosan befolyásolni akarják a gyermek aktivitását vagy érzelmi
állapotát. Ilyenkor a gyermek állapota alá vagy fölé hangolódnak. Az
elhangolódásnál az anya nem találja meg a megfelelő érzelmi hullámhosszt a
gyermekhez, viselkedésének intenzitása, idői mintázata, alakja nem
adekvát. Az affektív hangolódás a vitális affektusok mentén történik. A
kifejezés a forma közlő jellegére utal. Stern kategorikus- és vitális
affektusokat különböztet meg. A kategorikus affektusoknak tartalma van, ilyen
az öröm, a bánat, a harag, a szomorúság és a többi. A vitális affektusoknak
formája van, például „eltűnés", „sietés", „elreppenés", „crescendo”,
„decrescendo". Ezek a viselkedést globálisan jellemzik.
Az érzelmeknek ezek a formai jellemzői fontos szerepet játszanak a
tapasztalatok integrálásában. A vitális affektusoknak fontos feladatuk van a
korai személyiségfejlődési zavarok terápiájában. A terapeuta
összehangolódik a módosult tudatállapotban, szimbolikus képekkel
dolgozó páciensével, elfogadja a sokszor nehezen elfogadható, bizarr
képeit, felnövesztő, kiteljesítő, megbékélő, teljes elfogadást adó
pszichoterápiás elveket követ, mint az „elég jó anya". A képek jelentése
nem fontos, az együttlevés, elmerülés, eltűnés, eggyé válás vitális
affektusainak átélése adja a terápia lényegét. A páciens a terápiás
kapcsolatban kitölti a vitális affektusainak hiányállapotait A „verbális Self-
érzet" a tizenötödik és tizennyolcadik hónap közt formálódik. A nyelv által
elmondhatók, megoszthatók lesznek a tapasztalatok. Stern szerint ezek a
Self-érzetek kialakulásuktól az egész életen át fennmaradnak, s nem
váltják egymást, mint ahogy a pszichoanalízis a fejlődési fázisokról
feltételezi. A korábbi Self-érzetek is mindennapos élményeink részei.
Véleménye szerint a pszichopatológiai állapotokban megjelenő Self-
érzetek nem azonosak azokkal, amelyek az egészséges fejlődés részét
képezik.
A csecsemőben fokozatosan jelentkezik, és a szülői adaptív tükrözés
hatására alakul ki a belső érzelmi állapotok észlelésére,
megkülönböztetésére való képesség. Azaz ha az anya a gyermek érzéseit
egész viselkedésével hűen tükrözi, a csecsemő megtanulja érzékelni a saját
érzéseit. Ha a csecsemő már képes erre, idővel képessé válik érzéseinek
kontrollálására is. Mit értünk adaptív szülési tükrözésen? A szülő a csecsemője
érzelmi állapotát, az érzéseit kifejező mimikáját, a gesztusokat, a
hangadását és így tovább - tehát viselkedése mintázatát külsőként és
transzformál tan jeleníti meg. 'léhát a csecsemő viselkedését az anya úgy
utánozza, hogy annak térbeli-időbeli jellemzőit megváltoztatja és
eltúlozza, s így viselkedésében a gyermek - mint egy tükörben - magára
ismerhet. Az érzelmek ilyen visszatükrözésével az anya - ahogy Stern
kísérleteiben láttuk - a csecsemő érzelmeit alul- vagy felülhangolhatja,
például lecsillapíthatja, vagy felélénkítheti a gyermeket. Pszichoterápia
alatt a sikeres terapeuták is valami hasonlót használnak.
Az anya tehát nem tudatosan, hanem ösztönösen megjelöli a csecsemő
érzelmeit visszatükröző viselkedését. A csecsemő ezt a „megjelölt” anyai
érzelem kifejezést nem az anya, hanem saját érzelmi állapotaként
azonosítja. A „megjelölés” tehát saját érzései felismerésében,
reprezentációjuk kialakításában segíti a csecsemőt. E folyamatot, a
megjelölés mechanizmusa mellett, az anyai érzelemkifejezés kongruenciád
teszi lehetővé. A kongruencia a csecsemő érzelmi állapota és az anyai
érzelem kifejezés időinek egybeesését, valamint intermodális, tehát a
proprioceptív (testhelyzet érzékelés) és a vizuális (képi) inger- mintázat
megfelelését jelenti. 'léhát a csecsemő képes saját proprioceptív
tapasztalatait azonosítani az anyai viselkedés látványával, és érzékeli az
időbeli egybeesésüket is.
Az adaptív érzelmi tükrözést ily módon a jelöltség és a kongruencia
jellemzi. A szülői tükrözés rendszeresen ismétlődő hibái viszont
megzavarják a csecsemő fejlődését. A hibás tükrözés egyik formája, amikor
az anya a csecsemő tényleges érzéseit tükrözi vissza. A tükrözés
kongruens, a jelölés mozzanata azonban elmarad.
A gyermek ilyenkor azt hiszi, az anya viselkedésével a saját érzéseit fejezi
ki. így például ha a gyermek félelme az anya arcán változatlan formában,
ugyanolyan félelemként jelenik meg, a gyermek nem nyugszik meg,
hanem még nagyobb pánikba kerül. Az anya viselkedését nem fogja
önmagára vonatkoztatni; zavart szenved az érzelmek reprezentációja és
kontrollja. Optimális esetben az anya úgy változtatja meg viselkedését,
hogy az a gyermeknek azt közvetíti: „értem a félelmedet, de nincs olyan
nagy baj”.
A szülői tükrözés más jellegű zavara a jelölt, de inkongruens tükrözés. Ezt
látjuk például azoknál a szülőknél, óvónőknél, akik a kisgyermek
egészséges aktivitását, fokozott mozgásigényét „rosszaságként” értékelik, s
ekként is tükrözik vissza a gyermeknek. így a kisgyerek eltérő tartalmú
érzelmet fog sajátjaként azonosítani. Az érzelmek ilyen reprezentációja a
Self fejlődésének zavarát, a hamis Self kialakulását eredményezi, amikor is
a gyermekben nem tudatosulnak a valódi érzései.
AZ ÓVODÁSKOR

Az óvodaérettséghez a beszédkészség megfeleld szintje, és a már kialakult

szobatisztaság tartozik. Lélektanilag azonban az óvodaérettséghez az is
hozzátartozik, hogy a gyermek megfelelő biztonságérzetre tegyen szert.
Egészséges lelki érettség esetén egy biztonságos, elfogadó, jó anyaképet
tesz belsővé a gyermek, amely anyja távollétében is biztonságot ad. Ez az
anyakép teszi őt képessé arra, hogy élje az életét, kapcsolatokat kössön,
elviseljen bizonyos frusztrációkat és megvonásokat, azaz képes legyen az
alkalmazkodásra. Ekkor mondjuk, hogy a gyermek beszokott az óvodába.
Értékessé vált számára a szeretet, fél is attól, hogy szülei szeretetét
elveszíti, tehát próbálja inkább elsajátítani a szabályokat. Gondolkodása
azonban még sok mágikus elemet tartalmaz, s félelemmel tölti el, hogy
gondolatai valóra válnak. Az óvodáskorú gyermek már az utánzásnál
fejlettebb mechanizmusra, az azonosulásra is képes. Ez már nem
külsődleges dolgokban történik, a gyermek a kapcsolatokat sajátítja el
azokat, amelyeket megél a családon belül. Ezekben tehát az anya-gyermek,
apa-gyermek, nagyszülő-gyermek és testvér-gyermek viszonylatokban
ismeri meg önmagát.
Az azonosulás mechanizmusával a külső szabályok belsővé válnak. Képessé
válik arra, hogy saját vágyait, akaratát fékezni és szabályozni tudja, ha ez a
szabályozás időnként még csak rövid időre szól is.
Az azonosulás fontos ÉNépítő folyamattá válik. A fantáziának, az álomnak
és az objektív valóságnak ezt az összemosódását nevezzük gyermeki
realizmusnak. A nemi különbségek tényének felismerése szorongással is jár,
amelyet szaknyelven kasztrációs szorongásnak nevezünk. ÉNközpontúsága
miatt az anya bármilyen irányú elfoglaltságát, betegségét, vagy a többi
családtaggal való törődését, sőt halálát is elutasításként, elhagyásként éli
meg. Hasonló okokból a testvér születését is a személyével való
elégedetlenségként, a szülők hűtlenségeként értékeli.
Az óvodáskorban az apa szerepe válik hangsúlyossá, az általa képviselt
külvilág szabályainak a tiltásokban és követelményekben kell belsővé
válniuk. A gyermek vonzódása három- és ötéves kor körül az ellenkező
nemű szülő felé fordul, s az azonos nemű szülőt akadályozójának,
riválisának tartja. A kislány rajongással csüng a papán, úgy érzi, a mama
nyugodtan elmehet, ők az apuval jól meglesznek. A kisfiú édesanyjához
vonzódik: „Úgyis téged veszlek feleségül!” - mondják gyakran a
gyermekek. A szülő kisajátítására irányuló törekvéseik, rossz gondolataik
miatt bűntudatuk, lelkiismeret furdalásuk támad. Érzelmeik ambivalensek,
hiszen az azonos nemű szülőt is szeretik.
A felettes-ÉN az a lelki tartomány, amely a morális funkciókat foglalja
magában. Két összetevőből, a lelkiismeretből és az ÉNideálból áll.
Az ÉNideál a szülők által elfogadott, szeretett gyermek képe, amelyhez ő
igyekszik is hasonlóvá válni. Az ÉNideál a szülők mintájára épül fel. A
gyermeket a lelkiismeret kialakulása, a külső elvárások, a tilalmak belsővé
tétele felé hajtja a szülői szeretet elveszítésétől való félelem. A felettes-ÉN
előfokának Anna Freud nyomán a támadóval való azonosulás mechanizmusát
tarthatjuk. A „támadó", az „agresszor” tulajdonságainak magára öltésével a
fenyegetettséget átélt gyermek másokat fenyegető, félelmetes személlyé
válik. Ebben a trauma-feldolgozás - a passzívból aktívvá tétel -
mechanizmusát ismerhetjük fel. Szorongását az ily módon félelmetessé
vált külvilágtól újabb agresszióval vezeti le. Optimális esetben a gyermek a
fejlődés során, túlhalad ezen a fokon. A felettes-ÉN fejlődésének zavarára
utal, ha egy felnőtt ezzel a projekciós mechanizmussal él.
A felettes-ÉN kialakulásának zavarai között találjuk a szégyenre nevelést,
ahol a belső normarendszer nem tud kialakulni, csak a közösség ítéletétől
való félelem tartja vissza az egyént. Nagyon fontos, hogy a szobatisztaságra
szoktatás hogyan sikerül. A gyermek alakuló felettes-ÉNjének szigorúságát
döntően befolyásolja, hogy milyen mértékben volt lehetősége
ellenszegülése kifejezésére, és ellenséges érzéseinek levezetésére. Ha a
nevelés során a szülő nem igyekszik enyhíteni az agressziót kiváltó
helyzeteket, ha a gyermek haragjára, ellenkezésére szidással, büntetéssel
válaszol, akkor a gyermeknek önmagát gyötrő, szadisztikus felettes-ÉNje
lesz.
Amennyiben a gyermekkorban beépített szülői ideáloknak valaki nem tud
megfelelni, lelkiismerete elítéli az egyént; ez pedig sok serdülőkori
önértékelési probléma háttere. A túl magasra helyezett ideálok, a túl
szigorú lelkiismeret nem segítik az egészséges önértékelés kialakulását,
ahogyan a túl alacsonyra tett mérce sem. A túl szigorú, a bűntudatkeltéssel
tirannikusan, zsarnoki módon uralkodó felettes- ÉN megbetegítheti az
egyént, aki neurotikus tünetek megjelenésével vezekel, illetve védekező
manővereket alakít ki, amelyek torzíthatják a személyiségét. Ilyen
védekezés például a bűntudat érzésének másokra való vetítése. A személy
ezáltal mentesül a lelki ismeretfurdalás kellemetlen érzésétől, sőt, esetleg a
másikkal szemben felsőbbrendűnek érzi magát.
A felettes-ÉN hibás fejlődésének az oka lehet a hiányzó minta. Ezt
tapasztaljuk, ha a gyermek életéből az egyik szülő hiányzik. A kettős morál
(ha a szülő „vizet prédikál, és bort iszik”), az ésszerűen korlátozó nevelés
hiánya egyaránt zavar forrása lehet. Nem megfelelő érzelmi kapcsolat
esetén a gyermek elutasíthatja a szülő követelményeit, így megnehezül az
azonosítás folyamata. Ha a szülő csábítja a gyermeket, s nem a férj és a
feleség összetartozását demonstrálja, ha házastársával szemben előnyben
részesíti, vagy az ágyába veszi, azzal becsapja őt, és lelki
megrázkódtatásnak teszi ki. A felnőttkori párválasztásba mélyen
belejátszik, hogy az ödipális (apa, anya, gyermek) háromszöget hogyan
sikerült megoldani a gyermekkorban, vagy hogyan nem sikerült. A felnőtt
a gyermek gyengédségre irányuló szükségletét, játékait - a gyengédség testi
megnyilvánulásait, például az ölelést, az odabújást - összetéveszti az érett
felnőtt szexuális viselkedésével, és - a következményekre való tekintet
nélkül - ennek megfelelően reagál.
A gyermeket mindez sokk-ként, megrázkódtatásként éri, első reakciója az
ijedtség, az undor és a fájdalom. A szorongás azonban arra kényszeríti,
hogy támadója kívánságainak alávesse magát. A szorongás elhárítására az
erőszakos felnőttel azonosul (azonosulás az agresszorral).
Az azonosítás következtében mindez (a szörnyű valóság helyett)
intrapszichés történéssé válik. Ezáltal a gyermek át tudja alakítani az
élményt, s így képes megőrizni a korábbi gyengéd kapcsolatot a felnőttel.
A felnőttel való azonosítás azonban a bűntudata introjekcióját is jelenti,
ami az eddig ártalmatlannak tartott játékot büntetendő cselekedetté
változtatja. A gyermek zavartnak, meghasonlottnak érzi magát. A felnőtt,
hogy ébredező bűntudatát elhárítsa (ha egyáltalán van ilyen), úgy
viselkedik, mintha mi sem történt volna, vagy a gyermeket hibáztatja a
történtekért. A gyermek rendszerint a másik szülőtől sem kap segítséget.
A trauma a regresszióval ellentétes folyamatot indít be, hirtelen új
képességeket bontakoztat ki. Ezek a gyermekek hirtelen koraéretté válnak,
a megélt sokk nemcsak érzelmileg, hanem intellektuálisan is megérleli
személyiségüket. Nemcsak a szeretet megvonása, de a túlzásba vitt vagy
felnőtt módra kifejezett szeretet is megterheli, traumatizálja az éretlen
gyermeket.
A felettes-ÉN fejlődésének vonulatába beletartozik a halál tényéről való
gondolkodás is. A bűntudat kialakulása szoros kapcsolatban áll a
lelkiismeret fejlődésével. A hibázó gyermeket megbünteti a szülője, ezért a
gyermek haragszik, és „halálkívánságai” lesznek a szülő felé. A
„halálkívánás” miatti bűntudata felerősödik, hiszen az ellen lázad, akit
szeret, és akitől függ.
A halál tényének megértéséhez a realitásvizsgálat és a logikai gondolkodás
bizonyos fejlettségi foka szükséges, amely a tények, valamint az idő
visszafordíthatatlanságának elfogadását jelenti Az események
megfordíthatatlanságát, az irreverzibilitást csak tízéves kora körül érti meg
és fogadja el a gyermek.
Az óvodáskorú gyermekre jellemző a másodlagos átdolgozás - a racionális és
logikus gondolkodás, a valóság vizsgálatának a fantáziákkal és az
indulatokkal szembeni viszonylagos gyengesége. A gyermeket hamar
elborítják a szorongások.
Minden szorongás alapja az anyától való elszakadás, és az élet során
megjelenő ilyen fajta élményeink erre mintázódnak.

Anna Freud szerint; a fejlődéssel egymástól különböző színezetű,

szorongásos élmények jelennek meg:
-A csecsemő korai pánikállapotait a megsemmisüléstől való félelem váltja ki.
- Az anyával való duálunió időszakában a gyermek az anya vagy a gondozó
személyének az elvesztésétől fél.
- Az érzelmi tárgyállandóság kialakulása utána kisgyermek számára
félelmetessé válik a szülői szeretet elveszítésének a lehetősége.
- Az análszadisztikus fázisban az anya és az apa kritikájától és büntetésétől
való félelmét felerősíti a gyermek saját agressziójának a szülőre való
kivetítése.
- Az ödipális korszak jellegzetes szorongásformája a kasztrális szorongás.
- Az ödipális fázis lezárulásakor a felettes-ÉN kialakulásával megjelenő új
szorongás, a „lelkiismeret hangjától” való félelem, a lelkiismeret-furdalás
és a bűntudat.
- Ösztöneink ereje, indulataink sodrása, a kontrollvesztés és az ÉNvesztés
lehetősége — életkortól függetlenül — mindannyiunk számára
félelmetessé válhat.
- A gyermek megrettenhet saját erőszakos fantáziáitól is, főként abban az
életkorban, amikor a fantáziák a gyermeki gondolkodás szerint még
valóra válnak, egyenértékűek a cselekedetekkel. A magatartásban
megnyilvánuló, illetve elhárított szorongás és agresszió sajátos viszonyt
mutat. Ahol a viselkedésben az agresszió nyilvánul meg, ott a mélyben
szorongást feltételezhetünk, a szorongó viselkedésből pedig az agresszió
elfojtására következtethetünk.
A kisgyermeket hamar beborító tárgytalan szorongás könnyen talál
tárgyat. A jellemző szorongásos fantáziákban az elsődleges folyamatok
működésmódját, az álommunka mechanizmusait - az eltolást, a sűrítést és
a többit - ismerhetjük fel.
A külvilág vagy lelkiismeretünk elvárásai miatt vágyaink kielégítése,
indulataink levezetése gyakran külső vagy magunk állította akadályokba
ütközik, s ez feszültséget támaszt, szorongást kelt bennünk. Az ÉN
feladata, hogy a belső feszültségek, szorongások közepette személyiségünk
egyensúlyát megőrizze. Ezt a célt szolgálják az elhárító, ÉNvédő
mechanizmusok.
A veleszületett adottságok és az élettörténet határozzák meg, hogy az
egyén milyen elhárító mechanizmussal él. Az ÉN elhárító működését
többnyire nem észleljük, mert tudattalanul zajlik.
Nagyon fontosak a tudattalan ÉNvédő (elhárító) mechanizmusok, részben
diagnosztikus szempontból, részben pedig a személyiség működésének
megértése végett. Itt most megkíséreljük megismerni és megérteni őket.
- Integrálás - két mentális elemet úgy kapcsolunk össze, hogy az új
jelentéssel rendelkezik.
- Differenciálás - elkülönítünk egymástól két lélektani jelenséget.
A libidó inkább az egyesülés, integrálás ösztönének az agresszió
ösztönenergiája, az elválasztás, a differenciálás felé mutat. Más szerzők
szerint lényegesebbek a fejlődéssel kapcsolatos szükségletek - az
összekapcsolás a projektív identifikációhoz. Az elkülönítés inkább a
hasításhoz kapcsolódik.
A kisgyermek megtanulja elkülöníteni a hangokat a színektől, az érintést a
szagoktól, a fentet a lenttől és így tovább. Emellett megtanul
összekapcsolni bizonyos hangokat, látványokat, egy dologhoz tartozó
érzéseket, illatokat és ízeket. Kezdi felismerni, hogy a tápláló anyamellnek
sajátos illata, íze, érzete, megjelenése van, és ezek a tulajdonságok csak erre
vonatkoznak, semmi másra. Ugyanakkor képes a tápláló mellet
összekapcsolni az anyja arcával, fel tudja idézni, és fel is ismeri anyja
hangját, képét, illatát, tapintását. A fejlődés későbbi szakaszában el tudják
különíteni anyjuktól önmaguk integrált képét. A két folyamat egymást
kiegészíti és feltételezi, nem lehet integrálni a dolgokat, amíg azokat más
dolgoktól nem differenciáljuk.
ELHÁRÍTÓ MECHANIZMUSOK

Az erős érzelmek megzavarhatják az integráló ÉNfunkciókat (vágy,

csalódás, izgatottság, megelégedettség stb.)» ós projekcióhoz, hasításhoz,
projektív identifikációhoz vezethetnek. Ezek a lélektani folyamatok,
amelyeket védekező mechanizmusoknak is hívunk, nagyfokú frusztráció
esetén védik a Self-képet. Segítségükkel elkerülhető a pszichés egyensúly
felborulása. A lelki védekező mechanizmusok a Self integritásának
védelme mellett, az egyén érzelmi gazdagságát és érzelmi életének
összetettségét biztosítják.

Elfojtás

Az elfojtás során az egyén kiszorítja tudatából a veszélyesnek minősülő

vágyhoz tartozó képzeteket. Az ÉN az elhárítással leválasztja a vágyról
annak tárgyát, s így a vágyról sem kell tudomást vennie. Az elfojtás
folyamata a veszélyes vágyat képviselő képzet elfelejtésével kezdődik.
Gyakori, hogy később - az elfojtás megerősítése érdekében - az egykori
vágyott dologgal szemben viszolygás vagy undorérzet lép fel. De az
elfojtás nem elégséges a vágy teljes kiszorítására, fenntart bizonyos
feszültséget, amely kerülő úton visszatér. Burkoltan beleszövődik az
álmok anyagába, és különböző neurotikus tünetek, tévcselekedetek
formájában nyilvánul meg. Az elfojtás idővel kiterjed, ugyanis az
elhárított anyag egyre intenzívebben törekszik a tudatosulásra. Patológiás
következménye az elfelejtés általánossá válása és a személyiség
beszűkülése. Az elfojtásnak jelentős szerepe van az ödipális vágyak
elhárításában, a felettes-ÉN kialakulásában.

Azonosítás (azonosulás) — inkorporáció,

introjekció és identifikáció

Az introjekció egy integratív folyamat, bár kezdetei megelőzik a Self és a

tárgy elkülönítését. Igazán csak akkor jelenik meg, ha a fejlődő Self és
tárgy már annyira elkülönült, hogy alkalmassá válik a befogadásra.
Internalizálásnak nevezzük, amikor a személyiség új dolgokat fogad be.
Ebbe a globális fogalomba tartozik az inkorporáció, az
introjekció és az identifikáció - ezek sorrendjük szerint egyre
összetettebb és érettebb folyamatok. Az inkorporáció pszichológiai
evés, bekebelezés, a Self és tárgy egyértelmű határainak kialakulása
előtt történik, a tárgy (szeretett személy, vagy amire a megismerés
irányul) bekebeleződik, és eltűnik a differenciálatlan Self-tárgy
együttesben. Az összeolvadási fantáziák - magukba foglalva a teljes
bekebelezést és a tárggyal való teljes eggyé válást - képezik minden
további tárgy- kapcsolat alapját. Felnőttkorban is megmarad - áldozás,
úrvacsora. Amikor az introjekció kiszorítja az inkorporációt, a Self és
a tárgy már belsőleg annyira differenciálódott, hogy az internalizált
tárgy már a tárgy képének tartható, és nem a Self képével összeolvadt
személyiségrésznek. Az introjekció során a tárgy reprezentáns az
aktuális szülő valódi és fantáziáit tekintélyével, erejével és
tulajdonságaival ruházódik fel. Az introjektum olyan belső tárgy-
képzet, amely megfelelően színes, élénk és érzelmileg befolyásolja a
belső világot. Ezt a tárgy képet a Self már képes anélkül magához
ölelni, hogy felfalná.
Az identifikáció során a korábban introjektált tárgy értékes
tulajdonságai épülnek be a Self-be. Itt már a tárgy és a Self képe
egymástól függetlenül létezik, összehasonlíthatók és szembeállíthatok
egymással. A Self- és tárgy-képek hasonlóvá válnak, de elkülönítetten
léteznek. Az introjektált belső tárgy nem egyezik meg pontosan a
külső tárggyal, mert még az introjekció előtt a tárgyra vonatkozó
projekciók is színesítik a képet. A pszichoterápia során a páciens
magába helyezi a terapeutát, belső tárgyként realizálja. Még nem
integrálta ezt az introjektumot, mint belső értékrendet vagy
önmagához való viszonyulást, hanem tárgyként, tehát nem
önmagaként érzékelte. A szelíden korholó apa támadó szörnyetegként
internalizálódhat, mivel a kisgyermek nem elég érett arra, hogy
differenciálás és integrálás útján szelídítse meg belső képeit.
Ha valakivel vagy valamivel azonosulunk, azt beépítjük saját
énünkbe. Az azonosulás szerepe nem hangsúlyozható eléggé az
ÉNfejlődésben, a személyiség gazdagodásának, a sokoldalú
alkalmazkodásnak az eszköze. Nem merül ki a viselkedési minta
puszta követésében. Az azonosulás során a személy átveszi a másik
ember ítéleteit, tulajdonságait, normáit. A folyamat alapja az erős, de
ambivalens érzelmi kötődés. Az átvett gesztusokat, tulajdonságokat,
ítéleteket az egyén a
bevetítés során egyre inkább sajátjának érzi, s ezzel megváltozik érzelmi
viszonyulása a másik személyhez, ambivalenciája oldódik.
Az azonosítás sajátos formája az azonosítás vagy azonosulás a támadóval
(az agresszorral). A támadóval való azonosítás során, a gyermek
introjiciálja (bevetíti) a benne szorongást keltő másik személy bizonyos
vonásait, és így dolgozza fel az átélt szorongást. Az azonosítás itt egy
másik mechanizmussal - az agresszor megszemélyesítésével - olvad össze.
Ezáltal a fenyegetettséget átélt gyermekből - a passzívan megtapasztaltak
megfordítása, cselekvéssé változtatása révén - a fenyegetést előidéző
személy lesz. Az abúzus (szexuális erőszak) áldozatai gyakrabban
követnek el maguk is erőszakot saját gyerekeiken. A sérült gyermek
fokozottan ragaszkodik a szülőhöz, aki bántja. A meghittség szükséglete
ahhoz vezeti a gyermeket, hogy szilárdan introjektálja az erőszakot
elkövető szülőt, majd azonosuljon az erős figurával. A gyermeknek többé
nem az lesz a tapasztalata magáról, hogy kicsi és sérült, hanem, hogy
nagy, erős és hatalmas.

Azonosulás

Amint az integrálás és differenciálás szabaddá válik a hangulati

hullámzások befolyásától, kifejlődnek a stabil Self és tárgy képzetek. A
tárgyállandóság nem a változatlanságot jelenti. Ellenkezőleg, folytatjuk
szeretett tárgyaink befogadását, és ennek megfelelően változtatjuk Self-
képeinket. Ezt a folyamatot azonosulásnak nevezzük. Az introjekció
során az introjektált tárgy vagy résztárgy emésztetlen marad. Amint az
integrálás és differenciálás erői fejlődnek, ezek az introjektált tárgy
reprezentációk feldolgozódnak, „megemésztődnek”, és új, mentális
reprezentációkká alakulnak. Az azonosulás tulajdonképpen a tárgy-
képzetek átlényegülése Self-képzetekké. Terápiában - a beteg hallja a
terapeuta hangját, amikor döntést kell hoznia, majd később, ahogy
fejlődik, e nélkül is jó döntést hoz. A terapeuta tárgy-képe beolvad a
beteg Self-jébe. Az igazin érett páciensek megváltoztatják a terapeutától
átvett tulajdonságokat, és azokat a saját igényeik szerint formálják.
Az ödipális időszakban a fiúk fokozottan figyelnek az apjukkal való
hasonlóságokra. Megfigyelik a genitális struktúrát. Megjegyzik, hogy az ő
vágyuk birtokolni, és meghitt kapcsolatban lenni az anyjukkal. Ennek
következtében rivalizációt éreznek az apával szemben. Amint a
tárgykapcsolat kifejlődése felé közelednek, egyidejűleg kicsinek,
dependensnek (függőnek) és inkompetensnek (tökéletlennek) érzik
magukat az apjukkal szemben. Az apával való konfliktus egyik megoldása,
ha azonosulnak vele. Ez különösen hasznos a fiúknak, mert az
azonosulást generalizálva, megtanulnak úgy élni és dolgozni, mint az
apjuk.
Végül aztán a fiatal felnőttkor után, amikor szociálisan és szexuálisan
megalapozzák a helyzetüket, feladják az anya birtoklására irányuló
részleges megoldást, és ezen a ponton új identitásokat is ki tudnak
alakítani. A lányok ödipális kapcsolatai némileg eltérőek, mivel ők
anyjukkal azonosulnak, tehát nem kell, hogy feladják korai
azonosulásukat.

Izoláció

Az izoláció (elszigetelődés, elkülönülés) mechanizmusa a kínos

élményhez kapcsolódó gondolatot, viselkedési módot választja le az
eredeti indulatról. A képzet, a cselekvés nem szorul ki a tudatból, csak
értelmetlen gondolatként vagy viselkedésként létezik, s az indulat
inadekvát helyzetekben jelenik meg. Az izolációs elhárítást követően ez a
gondolat egy idő múlva visszatér a tudatba, de minden indulati töltés
nélkül. Az indulat azonban a legváratlanabb helyzetben és időpontban,
indokolatlanul, dühkitörés formájában tör elő.
Az indulat és a gondolati tartalom közé jelentéktelen gondolati elemek,
cselekvések ékelődnek be. Ezeknek az a funkciója, hogy eltávolítsák a
képzeteket indulati töltésüktől. Ezek az értelmetlen elemek képezik a
kényszergondolatok és -cselekedetek anyagát. Az izoláció alacsony
színvonalú elhárítás, az ÉN- és ösztönfejlődés korai szakaszának felel
meg.

Regresszió

A regresszió az elhárítás korai módja, visszaesést, visszacsúszást jelent a

fejlődésnek egy már meghaladott szintjére. Az olyan élethelyzetekben,
amelyek az egyén számára túl nehéznek bizonyulnak, regrediálhat
(Visszacsúszhat) egy korábbi fejlődési szintre, mert azon kisebb
erőfeszítést kíván az alkalmazkodás. A regresszió a fixációs pontok hoz,
azokhoz az időszakokba történik, ahol a fejlődés folyamatát egykor
valami megzavarta. Regresszió nemcsak az ösztönélet vonatkozásában
léphet fel, hanem az ÉN, a felettes-ÉN funkcióinak terén, illetve a
tárgykapcsolatokban. A regressziók az ÉN funkciók működésében, az
egészséges gyermek fejlődésében is jelen vannak. Az egészséges
fejlődésmenetet a próbálkozások, a sikerek, az időleges visszaesések,
valamint újabb erőfeszítések váltakozása jellemzi.
A fáradtság, a testi fájdalom, a láz, a fizikai diszkomfort érzése mind
agresszív állapotot idézhet elő. A beteg gyermek regresszív állapotban
van, nem várhatjuk el tőle az életkorának megfelelő teljesítményeket. A
szeparációs szorongás a tárgykapcsolatokban is regressziót vált ki. A
gyermek úgy keres védelmet és biztonságot, hogy visszatér a szimbiotikus
és preödipális anya-gyermek kapcsolat formáihoz. Az anyák ezt úgy
fogalmazzák meg; hogy viselkedése ismét „nyafogóssá”, „babássá” vált.

Projekció

A projekció (kivetítés) során a személy saját indulatait, vágyait a

külvilágba vetíti ki, saját elfogadhatatlan Self-részét egy másik
személynek tulajdonítja. A projekció igen korai, primitív elhárításmód, de
az élet számtalan helyzetében működésbe léphet. Vezető
elhárításmódként a realitásérzés súlyos zavarát idézheti elő. A projekció
egyesek szerint belső tárgyra is irányulhat. Azt látjuk kívül másokban,
ami bennünk van. Paranoid pszichózisban az agresszív érzések ki
vetülnek a külvilágba, és átélésre kerülnek (például a személy ellen
irányuló rosszindulatú összeesküvés). Kihelyezhetők a különféle
szükségletek (gondoskodás, meghittség iránti vágy) is. Ilyenkor a vágyak
és a szükségletek olyan erősek és kényelmetlenek, hogy a páciens
hajlamos azokat másban felfedezni (hajléktalan - ügyeletes orvos). Az
éhes vagy fájdalmat megélő gyerek megharapja az anyamellet, és mivel a
szimbiózisban a Self és tárgy (szeretett személy) még össze van olvadva, a
projiciált kellemetlen érzéseket az anyák inkorporálják (magukba
olvasztják) Később az anyagyerek duál egységben megmarad a jó, a rossz
pedig ki vetítődik.
A folyamat a Self és tárgy közötti konfúziót csökkenti, és erősíti a
differenciált ÉNfunkciót. A Self megtisztítása - a kellemetlen dolgokat a
külső világba, vagy a belső tárgyra kell áthelyezni.
Projektív identifikáció

A projektív identifikáció jelensége védekezés az ÉN nem kívánt részeivel

szemben, amelyeket az egyén a másik személybe vetít bele, majd a köztük
zajló interakció során - azon keresztül - nyomást gyakorol a befogadóra,
Hogy benne a projekciónak megfelelő érzéseket indukálja, és kiváltsa az
ennek megfelelő viselkedést. A folyamat utolsó fázisában - optimális
esetben - a befogadó személy azt feldolgozza, és ebben a formában az
egyén rendelkezésére bocsátja e tartalmakat, amelyeket amaz újra
internalizál, bevetít. A projektív identifikáció folyamata tehát egyrészt
ÉNvédő eljárás. Korai kommunikációs mód, melynek során az egyén
érzések indukálásával (előidézésével, gerjesztésével) érteti meg magát a
másik személlyel.
Az élet kezdetén az élmények rendezése először - valószínűleg — a
hasítás mechanizmusával történik. A csecsemő így különbözteti meg
önmagát az anyjától, és a jó élményeket a rosszaktól. Majd a projektív
identifikáció folyamatával kivetíti magából a belső tartalmakat, a
bevetítés mechanizmusával pedig magába veszi a kint lévőket. Ezek- az
élmények rendezésére irányuló törekvések - az anya segítségével
történnek. Spitz „cönesztéziás”-nak (zsigeri szinten történőnek) nevezte
az anya és a csecsemő korai kommunikációját, ahol a csecsemő felveszi az
anya emocionális állapotát, és érzelmek formájában észleli azokat.
Mindehhez szükség van rá, hogy az anya is ugyanerre a szintre
regrediálódjon.
Mivel a gyermek még nem tud beszélni, a csecsemő érzéseit és belső
állapotait az anya csak úgy képes megérteni, és megfelelőképpen reagálni
rájuk, ha a csecsemő kivetített belső tartalmainak mintegy „tartálya” lesz.
Ezáltal benne is megjelennek a gyermek érzései, tudattalan fantáziái. így
az érettebb mentális működése révén lehetősége van feldolgozni a
rávetített tartalmakat, és ezáltal megkönnyebbülést tud szerezni a
gyermeknek.
A projektív identifikáció során a Self egy része először kivetítődik a
tárgyra (szeretett személy), majd a személy a tárgyban megkísérli
kontrollálni Self-je kivetített aspektusát. A kontroll megkísérlése során a
személy egyre inkább idegennek tekinti saját kivetített tulajdonságát, és
hajlamos azt a másik tulajdonságának tekinteni.
Egy páciens panaszkodik, hogy a terapeuta nem írta fel a gyógyszereit,
férje nem törődik vele, gyerekei nyaggatják, közben minden este
tánciskolában van, és elhanyagolja a családját. Saját vonását tulajdonítja a
férjének és a terapeutának - projekció. Ezt a projektált vonást
reidentifikálja, és elismeri, hogy nemtörődöm, de csak azért, mert mások
nem törődnek vele. A páciens bejelentette, hogy legközelebb nem tud
időben jönni, mert más programja adódott. A terapeuta mellőzöttnek
érezte magát miközben a projektív identifikáció első két lépése zajlón.
Ugyanazt érezte, amit valószínűleg a páciens érzett, amikor megtörténtek
vele a fent elmondott események.
A projekcióban a Self nem kívánt vonását teljesen idegennek éli meg a
személy, ezzel szemben, a projektív identifikációban viszont a Self
megtagadott vonása egyidejűleg a Self megélt része is (a paranoid-
borderline személyiségzavar leggyakoribb tudattalan, ÉN védő
mechanizmusa). C. G Jung szerint az intrapszichés folyamat a páciens
fantáziájában zajlik, a személy önmagában éli meg a tárgyra helyezett
Self-részletét, s ezután megpróbálja ezt a Self-részletet a másikban
kontrollálni. Párhuzamosan fut az interperszonális folyamat az
intrapszichéssel.
Terápiás szituációban a páciens finoman, rejtetten úgy viselkedik a
terapeutával, hogy létrejöjjenek benne az ő projiciált érzései. Ezután a jó a
jó empátiás készségű terapeuta érzékeli saját magában az empátiájától
elütő érzéseket és viselkedést, amit a páciens váltott ki belőle. A terapeuta
ilyen érzései fontos információt jelentenek a páciens legmélyebb és
legzavarosabb érzésrétegéről. A terapeuta átélt érzését nem a beteg
projektálja bele a terapeutába, hanem kiváltja belőle a viselkedésével. A
terapeutáknak figyelmesen mérlegelni kell, hogy a bennük keletkező
érzéseik kihez tartoznak, különösen, he Self-tárgy zavarban szenvedő
páciensekkel dolgoznak. A terapeutában lehetnek a projekcióval
kapcsolatos intrapszichés fantáziák is.
Az elképzelés, hogy az ember önmaga megváltoztatásával, valamint
közvetlen kapcsolatba lépés nélkül befolyásolhatja mások érzéseit, azt
jelzi, hogy az illető összekeveri saját Selfjének változását a másik
változásával. A projektív identifikáció olyan mentális mechanizmus,
amikor a Self egy vonását, részletét a tárgynak tulajdonítjuk, s ezután ezt
a vonást megpróbáljuk a másikban kontrollálni vagy megszüntetni.
Hasítás

A Self és a tárgy ellentmondásos elemeinek aktív szétválasztása. Ezek az

ellentétes belső tartalmak tudatosak maradnak, de térben és időben
elkülönülnek, és nem hatnak egymásra. Habár a hasítás nem észlelhető az
újraközeledési fázis előtt, eredete, kialakulása a szimbiózis időszakára
tehető. Például borderline páciens terápiája során - amikor már jól tejesít
-, régi viselkedése miatt elmarasztalják egy bírósági tárgyaláson.
Lemondja a terápiás ülést, megélése szerint a terápia hatástalan, a
terapeuta nem tudta jól vezetni a terápiát, mindenki rossz, őt bántják,
nem is érdemes élni, lehet, hogy öngyilkos lesz. Nem tudja elfogadni,
hogy ő volt annak idején a rossz, és ennek következménye van most a
jelenben - már sok a pozitív cselekvés, de csalódik. Csalódik a
terapeutában, aki nem mindenható, hogy megvédje őt, ezért el kell
hagyni. A terápia - amely során megszabadult súlyos
gyógyszerfüggőségéből is —, rossz, nem védte meg az elmarasztaló bírói
döntéstől. A hasítás az újraközeledési időszakban alakul ki, azt követően,
hogy a fájdalom és az öröm, a jó és a rossz, a tárgy és a Self legalább
részben elkülönül egymástól. A hasítás a társadalmi és a vallási életben is
nagyon gyakori. Futballrajongók rossznak tartják az ellenfelet, ha kikap a
csapat. A politikai életünkben, társadalmi szinten, jelenleg a hasítás az
uralkodó, amit minden nap megélhetünk. Minden probléma abból ered,
hogy a kormány rosszul végzi a dolgát (ellenzék), minden probléma az
előző kormány tevékenységéből ered, ők a hibások (kormány).

Meg nem történtté tétel

A meg nem történtté tétel (anulláció) során az egyén egy gondolattal vagy
gesztussal megsemmisíti, érvényteleníti mindazt, ami lezajlott. A
történések, az idő visszafordíthatóságának hite a kisgyermek mágikus
gondolkodásmódjának sajátja, ezért jellegzetesen gyermeki ÉNvédő
mechanizmus.

Reakcióképződés

A reakcióképződésnél a személy a külvilág vagy a felettes-ÉN

követelményei miatt elutasított vágy, indulat helyén, azzal ellentétes
viselkedést vagy jellemvonást alakít ki. A túl erős, vagy szigorúan tiltott
indulatok gyakran ebbe az irányba terelődnek. így lesz például az
ellenséges indulatokból túlféltés. A reakcióképződés alacsony szintű, rigid
alkalmazkodást lehetővé tévő mechanizmus. Ennek ellenére fontos
szerepe van a jelen formálódásában, mert az így kialakult
karaktervonások stabilitást biztosítanak a személyiségnek.

Kompenzáció

A kompenzáció a csökkentértékűség érzése ellen irányuló elhárító

mechanizmus, amely más tulajdonságok hangsúlyozásával,
kifejlesztésével akarja feledtetni, egyensúlyozni a hátrányokat. Példa rá,
amikor az egyén valamely testi hiányosságát magas értelmi
teljesítménnyel egyenlíti ki. A realitás tagadásával irreális irányba is
sodorhatja az egyént. A kompenzáció hátterében gyakran azt találjuk,
hogy a személy a szülő elfogadását, elismerését akarja elérni a
többletteljesítménnyel.

Elaboráció

Az elaboráció feldolgozó elhárítás, amely a feszültség megmunkálása

révén javítja a teljesítményt, az alkalmazkodás tekintetében emeli a
személyiség színvonalát. A lelki feszültséget pozitív, társadalmilag értékes
megnyilvánulásokká alakítja át. Az elaboráció a pszichés alakváltozások
olyan sora, amelynek eredményeként az indulatból alkalmazkodó
viselkedés lesz. Főként a reaktív feszültségekre, szituatív indulatokra
vonatkozik. Például dühös leszek valakire, az indulatot nem projektálom,
és nem a személyt hibáztatom, hanem megkeresem magamban, miért
lettem dühös, mit aktivizált bennem a másik viselkedése, amitől az
indulat, a düh keletkezett, milyen feldolgozatlan tárgykapcsolat, emlék
aktivizálódott (önismeret).
Az elaboráció egyik változata az elhárított feszültség képi áttétele. Az
egyén a képi megfogalmazással a fantáziában valósítja meg az elhárított
vágyakat; a szemléletesség, tehát a külsővé tétel elviselhetőbbé teszi a
feszültséget. Másrészt a szemléletes megjelenítés emeli a megismerés
színvonalát, az egyén olyan összefüggéseket ragad meg, amelyeket
verbálisán nem tudott kifejezni. Az elaboráció változata az érdeklődés
kialakulása, amelynek során az indulat eltávolodik az eredeti céltól, s
intellektuális érdeklődéssé válik. Például a gyermek korábbi
konfliktusokból hozott szorongását a halálfélelem gondolatával köti össze.
Az élet, a halál, a végtelen mibenlétén töpreng, és ezzel oldja fel életkori
szorongásait.

Szublimáció

A szublimáció az elaboráció legmagasabb rendű képviselője. A

szublimáció folyamatában az ösztön törekvés energiája eltéríthető annak
eredeti tárgyától, másra helyezhető át, így például személyek helyett
szociálisan értékes - például művészi és tudományos tevékenységekre. A
szublimáció folyamatában a direkt ösztönkiélés helyett egy szimbolikus,
indirekt cél jelenik meg: szexuális viszony helyett szellemi kapcsolat,
fizikai erőszak helyett intellektuális szópárbaj. A szublimált
ösztöntörekvés energiája a képesség, a tehetség kibontakozásában, tehát
alkotótevékenységben jut kifejezésre.
Az elaboráció formái: a mese, a játék és a rajz az óvodáskori gyermek
életében. A fejlődés vonala az átmeneti jelenségektől a játékig, majd az
együtt játszásig, s végül a kulturális élményig vezet (Winnicott).
AZ ISKOLÁSKORBA LÉPŐ GYERMEK - A LÁTENCIA

A Freud utáni szerzők a látencia (lappangási) periódust már nem

tekintik egységes fejlődési szakasznak Az első periódust, amely az
ötödiktől a nyolcadik életévig tart - az ösztönélet vonatkozásában még a
maszturbációs késztetésekkel vívott küzdelem jellemzi. Még merevek a
belsővé tett szabályok, a gyermek nem érti még őket igazán a sajátjának.
Az elutasított késztetésekkel szembeni védekezésül szó Igái a regresszió.
A gyermek magatartását ebben az életkorban gyakran a megnövekedett
ambivalencia jellemzi, az engedelmesség és a lázadás között ingadozik.
Rosszaságát azonban erős bűntudat kíséri. Az ambivalencia és az enyhe
kényszeres tünetek akkor is jellemzik az ilyen életkorú gyermekeket, ha
nem lépnek a kényszerneurózist eredményező fejlődés útjára.
Elfojtás alá kerülnek az ödipális vágyak, és helyükön a pregenitális
részösztönök nyilvánulnak meg különböző viselkedésjegyekben. Az
anális részösztönből gyűjtögetés lesz, az orálszadisztikusból mozgásos
kielégülés, de az állatok kínzása is ide tartozik. Az agresszióból fejlődik
ki az egészséges rivalizáció, a megkapaszkodásból pedig az átpártolás.
A látencia második szakaszában (megközelítőleg a nyolcadiktól a tizedik
évig tart), a gyermek ÉNje már kevésbé van kitéve ezeknek a belső
konfliktusoknak. A heves ösztön késztetések mérséklődnek, az ÉN
megerősödik, a felettes-ÉN pedig rugalmasabbá válik.

A társas kapcsolatok alakulása a látenciában

Az ösztönfejlődés nyugalmi időszaka lehetővé teszi, hogy a gyermek

érdeklődése a külvilág és a kortársak felé forduljon. Az ödipális fázis
kapcsán beszéltünk arról a csalódásról, amelyet a gyermek a szüleivel
kapcsolatban él át, amikor azoknak házastársi összetartozását megérti.
Ezen a csalódáson minden gyermeknek át kell esnie, hogy iskolaéretté
váljon. Csak akkor lesz képes érdeklődését a családon belüli
viszonylatokról a külvilág, azaz a tudás és az iskola felé fordítani, ha
túljut ezen az érzelmi megrázkódtatáson. A szülőkhöz való kötődés
kizárólagosságának ezt az oldódását, a kortársak felé fordulást nevezte
Mérti Ferenc átpártolásnak. A kisiskolás gyermek családon kívüli, új
kötődései kezdetben még a felnőttekre, a tanító nénikre irányulnak. A
gyermek épphogy kialakult felettes-ÉNje még nem autonóm, szüksége
van külső ideálszemélyek támogatására. A kisiskoláskor kezdetén a
gyermek kezd elfordulni a felnőttektől, s a többi gyermek társaságát
keresi. Ez az „átpártolás” a lojalitás megváltozását is jelenti, a
felnőtteknek való engedelmesség helyére idővel a kortársak iránti
szolidaritás lép. A kortárs kapcsolatok hangsúlyossá válásával egy időben
kialakul az egymás közti versengés és rivalizáció. Ez már nem a
felnőttek dicséretéért és figyelméért folyik, hanem a csoporttagok
elismeréséért, a csoporton belüli hely kivívásáért.

Ha szülők iránti érzelmi kötődés túl erős, zavart, a gyermeknek nem

sikerül belépnie a látenciába, s az ebből adódó szorongások, valamint az
elhárításukra irányuló erőfeszítés megzavarhatják az életkornak
megfelelő kortárskapcsolatok alakulását, és gátolják a valóság felé
forduló érdeklődést. A gyerek beleragad a szülővel való kapcsolatba, és
visszahúzódik a kortárs csoportoktól.

A kisiskolás gondolkodásának sajátosságai

A kisiskolás gondolkodása már logikai elveknek van alávetve. A

felnőttek világától való függetlenedés nem választható el a szabálytudat
alakulásától. A már belsővé vált szülői normák teszik lehetővé a
gyermek saját szabályainak a megalkotását. A közösen kialakított
szabályok demonstrálják a gyermekcsoport összetartozását, a
felnőttektől való elkülönülését.
Az írás és olvasás elsajátításával a világ kitágul, s lehetővé válik a
szülőktől független ismeretszerzés. Ha a szülő a gyermek kérdéseire -
annak óvodáskorában - az ő szintjének és érdeklődésének megfelelően
válaszolt, nagyobb a reményünk arra, hogy kisiskolásként érdeklődik a
világ dolgai iránt.
Az iskolaérettség fogalma azt jelenti, hogy a gyermek képessé vált a
tudatos alkalmazkodásra. Gondolkodásának érzelmi telítettsége
csökkent, az elsődlegesek helyett a másodlagos folyamatok kerültek
túlsúlyba, azaz a vágy és a cselekvés közé beépültek az intellektuális
folyamatok. A halál tudatának kialakulása a gyermeknél - a fejlődés
során - az ÉNtudat formálódásával együtt halad. Ahogy saját
létezésünkre ráébredünk, ráeszmélünk annak végességére is. A szülői
követelmények belsővé tételével kialakult lelkiismeret és az ÉN ideál
létrejötte vezeti el a gyermeket a morális viselkedésig.
A SERDÜLŐKOR
A serdülőkort, a pubertást Freud a gyermek pszichoszexuális fejlődésének lezárásaként írta le. Mint
láttuk, a látenciában a szexuális megnyilvánulások eltűnnek, csak a serdülés idején térnek vissza.
Eszerint a serdülőkor bizonyos értelemben az óvodáskor viharos időszakának megismétlődése lenne.
A serdülőnek a következő fejlődési feladatokat kell megoldania:
1. ) Érzelmileg függetlenné kell válnia a szüleitől, és a családon kívül
kell érzelmi kapcsolatokat kialakítania;
2. ) A serdülőkor végére a fiatalnak el kell jutnia a heteroszexuális
partnerválasztáshoz;
3. ) Hivatást kell választania, és ki kell alakítania a felnőtt ember
társadalmi szerepét, identitását.

A serdülőkor szakaszai és jellemzőik

A prepubertás a serdülőkor bevezető szakasza, Tíz-tizénkét éves kor között jelennek meg a serdülés, a
biológiai érés és a pszichológiai változás első jelei. A személyiség látenciában elért egyensúlya
felborul, a gyermekeknél ingerültség, hangulatváltozás és a többi lép fel, elkezdődnek mutatkozni a
másodlagos nemi jelleg testi jellemzői.
Az újra jelentkező ösztön késztetések a kisgyermekkori örömszerzés forrásait szállják meg,
működésbe lépnek a részösztönök. A fiúk érdeklődése feltámad a tiltott dolgok iránt, obszcén
szavakat használnak, leselkednek a lányok tornaöltözőjénél, pornográf újságot csempésznek az
iskolába. Az újraéledő orális késztetések a mértéktelen falásban, az anális impulzusok a piszkosság
élvezetében, a mosakodás elhanyagolásában nyilvánulnak meg. A fantáziák sokszor már a másik
nemmel kapcsolatosak, de agresszív színezetük megijesztheti a gyermeket. A szadisztikus
elképzeléseknek megfelelően a fiúk félhetnek attól, hogy férfiként a másik nem képviselőjében kárt
tesznek, vagy hogy ők sebesülnek meg. Az ilyen korú fiuk a nőket veszélyesnek tekintik tudattalan
fantáziáikban, félrehúzódnak a lányoktól, s egymás között érzik jól magukat.
Az ösztön késztetések újbóli jelentkezése ellen a fiúk általában küzdenek, ám jelzi a
megoldatlanságokat, hogy esetükben gyakori a maszturbáció. A problémák jelentkezése és a
kiútkeresés a felgyülemlett feszültségek levezetésére irányul. Ezen túl azonban a kísérő fantáziák a
jövőbeli férfiszerepre való készülést, annak begyakorlását is szolgálhatják.
A prepubertásban lévő fiú zajos, és a sokszor megbotránkoztató viselkedését a preödipális, óvó és
gondoskodó anyától való elszakadásra irányuló erőfeszítése motiválja. A gyermek vágyik még anyja
babusgatására, de úgy érzi, ez már akadályozza őt a férfivá válásban. A prepubertásban lévő lányok
viselkedése rendezettebb. Ebben az életkorban vetélkednek a fiúkkal, viselkedésük fiús. Az
életkornak nem megfelelő, korán elkezdett nemi élet válságtünet, amely a kislánynak a női szerepben
való bizonytalanságát fejezi ki. Más úton történik a leválás az anyáról - a lány azonosul a tápláló,
gondozó anya képével.
A serdülőkor, amely a tulajdonképpeni adoleszcencia, megközelítőleg tizenöt és tizenhét éves kor közé
esik. E fejlődési szakaszban a fiatal visszavonja érzelmeit a szüleiről, magatartása a családtagokkal
szemben gyakran elutasító, kritikus. Az adoleszcenciában a libidó már a genitális szexualitást szállja
meg. A részösztönök a háttérbe húzódnak, az ödipális konfliktus újraéled, s a fiatal még egyszer,
utoljára átéli szüleivel szembeni rajongó szeretetet, valamint a rivalizáció érzéseit. A serdülők nagy
rémülettel tapasztalják ennek az egyébként tudattalan komplexusnak a felmerülését az álmokban,
fantáziákban. A családi kapcsolatok lazítására irányuló törekvéssel, a konfliktusok provokálásával a
serdülő igyekszik kikerülni ezekből az újraéledő korai viszonyulásokból. A hozzátartozókat sokszor
kétségbeejtő, hajmeresztő kalandokkal formálja nemi identitását, és gyakran így kompenzálja belső
bizonytalanságát.
Az ÉN védelem formái a serdülőkorban: az adoleszcenciának ez a középső szakasza az ÉN számára
kritikus időszak, ugyanis viszonylag gyengévé válik a felerősödött ösztön késztetésekkel szemben, s
nem tud a szokásos elhárításokkal védekezni. A feszültség csökkentésének módja ebben a korban
maga a cselekvés, az „acting out", amelyen általában inadekvát, indulatok által vezérelt viselkedést
értünk. Ez a feszültség rövidzárlatos, a konvencionális módoktól eltérő levezetésének felel meg.
A serdülő viselkedése mind a külvilág, mind pedig a személy számára kiszámíthatatlan, gyakran
antiszociális jellegű, de mindig aszociális.

1. ) Az érzelmek áthelyezése külső tárgyra

A serdülő azzal védekezik a csecsemő- és kisgyermekkori tárgyakhoz való kötődése ellen, hogy azt
hirtelen visszavonja szüleitől, s a családon kívül keresi azt a személyt, akihez kötődhet. Ezek az új
személyek a szülőkkel ellentétes tulajdonságokkal rendelkezhetnek.

2. ) Az érzelmek ellentétbe fordítása

Ebben az esetben a serdülőnek nem sikerült a szülők iránti érzelmeit új tárgyakra (szeretett személy,
például edző, tanár, ismert személy) áthelyeznie, ezért a védekezés más formáját választja. Érzéseit
ellentétükbe fordítja, s így teremti meg a szükséges távolságot önmaga és a szülei között. A szeretetből
gyűlölet, a függésből lázadás lesz. Az érzelmek ellentétbe fordításával azonban csak az érzelmi
színezet változik, a kötődés ugyanolyan intenzív marad. A megnövekedett agressziót azonban saját
személye ellen is fordíthatja.

3. ) Nárcisztikus visszahúzódás
Ha a szorongások és a gátlások miatt az érzelmeket nem lehet a családon kívüli személyekre átvinni, a
serdülő azokat saját magára vonja vissza. E folyamatot jelzik a nagyzásos fantáziái.
Védekezés az ösztönkésztetések ellen - az elhárítás jellegzetes formái a serdülőkorban:
- A serdülőkori intellektualizáció
Sokoldalú érdeklődésük a világ absztrakt jelenségei felé fordul. Kielégíthetetlen igényük van az elvont
dolgokon s a velük kapcsolatos problémákon való töprengésre, a végeláthatatlan vitatkozásra.
- A serdülők uniformizmusa
A serdülő mindenben kortársaira szeretne hasonlítani (úgy öltözködik, úgy viselkedik, olyan zenét
hallgat, ugyanaz a véleménye a dolgokról).
A serdülőkor záró szakaszában a posztadoleszcenciában a fiatalnak meg kell találnia helyét a
társadalomban. A fiatal leválik a szüleiről, és megtalálja azt a kortárscsoportot, amelyben jól érzi
magát.
A serdülőkor záró szakaszában a fiatalnak azonosulnia kell a nemének megfelelő nemi szereppel, s
képessé kell válnia egy intim, kétszemélyes kapcsolat megvalósítására. Ez feltételezi azt is, hogy ÉN-
struktúrája elég szilárddá vált ahhoz, hogy az ÉNvesztés (a saját identitás elvesztésének) félelme
nélkül tudja átadni magát egy érzelmi kapcsolatnak.
A nemi szerep kialakulásának kritikus időszaka a pre- és a korai adoleszcencia. A nemi szerep
vállalásának sikere elsősorban a kisgyermekkori érzelmi kötődés visszavonásától, az akkori
anyaképről való leválástól függ. A serdülőkor középső szakaszának fejlődési feladata; az érzelmi
függetlenedés a családtól, az ödipális konfliktus lezárása. A serdülőkor záró szakaszában a fiatal
feladata a felnőtt identitás kialakítása, a hivatás- és párválasztás. Meg kell szilárdulnia a
világnézetének és az értékrendjének, valamint meg kell találnia a helyét a kortársak közösségében.

Az identifikáció és az identitás a serdülőkorban A serdülőkor a gyermekkor utolsó, és az identitás

kialakulásának döntő szakasza. A gyermekkor valójában csak akkor zárul le, ha a fiatal a korábban
jellemző azonosulásait alá tudja rendelni azok új formájának. ÉNazonosságát mindenki csak a
kortárscsoportokban megvívott harcaiban, versengéseiben, rivalizációjában vívhatja ki.
Idő kell ahhoz, hogy kifejlődjék a pszicho-szociális érettség, valamint a valódi intimitásra való
készség, s a fiatal kész legyen szülővé válni. Ez az időszak a szabad szerepkísérletezés ideje, amikor az
egyén bemérheti saját határait, és megkeresheti helyét a társadalomban.
A fiatal felnőtt ezáltal tesz szert a belső folytonosság és a szociális folyamatosság biztonságot adó
érzésére, amely képes összekötni mindazt, ami gyermekként volt, és amivé válni fog. A serdülő így
lesz képes összekötni az önmagáról kialakított képet azzal, amelyet róla - mint elismert tagjáról - a
vonatkoztatási csoportja és a társadalom alkotott. A számára fontos felnőttek támogatásával válik
képessé arra, hogy ÉNvédő mechanizmusait működtetni tudja, adottságainak megfelelően teljesítsen,
és kialakítsa új identitását. A serdülő feladata, hogy a tágabb környezetében betöltött szerepeivel
Összhangban szintetizálja az összes fontos gyermekkori identifikációját. Az identitás - az önazonosság
biztos érzése - a gyermekkori azonosulásokból fejlődik ki. Ezek puszta összeadódása természetesen
még nem eredményez funkcióképes személyiséget. A serdülőkor végén kialakuló új identitásnak
egységes egész alakzata van: Gestalt (alaklélektan), amelyben az egész egy új minőség, több, mint a részek
összessége.
Az ÉN a mintaképül választott személyek identitásával három lelki folyamat révén képes érintkezésbe
kerülni:
1. A bevetítés (introjekció) és a kivetítés (projekció) mechanizmusával;
2. Az azonosulás képességével, az identifikáció folyamatával;
3. Az identitásképződés, azaz az önállóság kialakításának képességével.

A bevetítés és kivetítés mechanizmusai - amelyek a későbbi azonosítások alapját képezik - csak akkor
integrálódnak egésszé, ha kölcsönösen kielégítő kapcsolat van az anyaian gondoskodó felnőttek és az
ellátott gyermek között. A gyermekkori azonosítások sorsa attól függ, van-e módja a gyermeknek
kielégítő és kölcsönös kapcsolatba kerülnie a családi szerepek otthonos, jól ismert és értelemmel
rendelkező hierarchiájával.
Akkor kezdődik el a valódi identitásképződés, amikor a gyermekkori identifikációk már nem
használhatók eredményesen. Ebben a folyamatban óriási jelentősége van annak, hogy a környező
társadalom hogyan határozza meg, hogyan identifikálja a fiatalt. Mégpedig abban az értelemben, hogy
elfogadja-e és elismeri-e olyasvalakinek, akinek olyanná kellett lennie, mint amilyenné vált. Tehát a
környező felnőtt világ elfogadásával legalizálja, elismertté teszi a fiatal önazonosságát. Ez az akceptálás
folyamata.
A kisközösség, amelyben a fiatal él, „elismertnek'’ érzi magát azáltal, hogy a fiatal a tagjai közé akar
tartozni. Ha viszont az egyén semmibe veszi a felnőtt közösséget, az visszavág a maga kialakult
törvényeivel, megkövetelt, elvárt szabályaival, az esetleg deviánsnak minősített fiatallal szemben. Az
identitásképződés hosszú folyamat, a csecsemőkor első visszamosolygásánál kezdődik, és élethosszig
tart.
A fejlődés követelménye, hogy a gyermek c válságot kompromisszumok árán meg tudja oldani. Más
viselkedésformákra van szüksége, s ez nagy erőfeszítést követel. Ellent kell állnia a regresszió
vonzásának, s előbb-utóbb el kell sajátítania az új követelményeknek megfelelő viselkedést. Erre
azonban csak akkor fog késztetést érezni, ha az önuralom, az alkalmazkodás, a sokasodó kötelességek
- társadalmi értékként - elismertek családjában, ha a felnőttek segítik abban, hogy a kisgyermek és a
nagy gyermek értékrendjét egy elismert identitásban egyesítse.
A serdülőkor tehát - a pszichés betegségekre emlékeztető jelenségek ellenére - a normatív válság
időszakának tekinthető, amelyet egyrészt az ÉNerő viszonylagos gyengesége, másrészről a
növekedésre szolgáló energia felszabadulása jellemez. A lekötetlen, szabad energiák életre kelthetnek
addig rejtett szorongásokat is, és új konfliktusokat provokálhatnak, de segítik az ÉN új funkcióinak
érlelődését, a kreatív potenciál kibontakozását.
A személyes azonosság olyan fogalom, amely egységbe foglalja az önérzetet, ugyanakkor elkülöníti a
gyermek saját testét, gondolatait, szubjektív reakcióit a tőle különálló személyektől és tárgyaktól. A
személyes azonosság érzése nem velünk született, a gyermek az emberi kapcsolatokban szerzi meg.
Az agresszió és az indulatok megfékezése, az önuralom képességének elsajátítása és a valóság
szempontjainak figyelembevétele csak a szeretett szülővel való azonosulással valósulhat meg. Erik H.
Erikson szerint az emberi fejlődésben dinamikus kölcsönhatás áll fenn a Freud által leírt egyéni
pszichoszexuális fejlődés, valamint a szűkebb és tágabb társadalmi környezet normarendszere,
elvárásai és szereplehetőségei között. Véleménye szerint az ember identitása nyolc fejlődési szakaszon
keresztül alakul.

1. ) ősbizalom az ősbizalmatlansággal szemben Ebben a szakaszban az anya egy megbízható és elvárt

külső jelenségből belső bizonyossággá válik. A jelenségek állandóságának, folyamatosságának
megélése biztosítja a gyermek számára az ÉNazonosság kezdetleges élményét. A gyermek már
„tudomással" bír a felidézhető és várható észlelésekről, a képek belső világáról, amelyet szorosan
összetartozónak vél a környezet megismert, megbízhatóan, valamint ismétlődően megjelenő dolgaival
és személyeivel.
A békés megismerésnek ez a fejlődésmenete a harapás megjelenésével megtörik. A fogzás fájdalmai
dühkitöréseket váltanak ki, amelyeket a gyermek önmaga ellen fordít, önmagát harapja. Ez a
mazochisztikus tendenciák gyökere — az önmagunknak okozott fájdalom egyfajta kegyetlen vigasz arra,
hogy az eredeti szeretett személy (az anya) nem hozzáférhető.
Az ősbizalom és ősbizalmatlanság alapkonfliktusának megoldásával vagy megoldatlanságával
kialakulnak olyan alapvető viselkedésformák, amelyek a későbbiekben jellemzőek lesznek az
életvitelre. Az identitásérzés alapja az egyénnek az az érzése, hogy „rendben van”, rendelkezik
önmagával, megfelel a környezet bizalmának, és olyanná tud válni, amilyet a környezete értékel és
elvár. A gyermek akkor képes eltűrni a kudarcokat és a frusztrációkat, ha szülei felébresztik benne azt
a mély meggyőződést, hogy amit tiltanak és kérnek tőle, annak értelme van.

2. ) Autonómia a szégyennel és a kétellyel szemben Ez a periódus az életnek az elsőtől a harmadik évéig

terjedő időszakát öleli fel. A szobatisztaságra szoktatással új szakasz kezdődik a fejlődésben; a gyermek
új élményminőségeket él át, a megragadás és az elengedés érzését. Ez az őskonfliktus egyaránt
vezethet ellenséges és baráti viselkedéshez. A megragadás egyfajta erőszakos birtoklást vagy
kényszeres magatartást eredményezhet, de gondozó-nevelői attitűdöt is kialakíthat. Az elengedésből
is lehet egyaránt pusztító szabadon bocsátás, vagy feszültségmentes útnak eresztés.
Ha a gyermek számára a túlzott szigor miatt az autonómia tiltottá válik, minden kutató kedvét
önmaga ellen fordítja. Nem a világ tárgyainak megismerésére törekszik, hanem szinte kényszeres
makacssággal hívja fel magára a környezet figyelmét. Ha nem alakulhatott ki a kölcsönös szabályozás,
követelőzéssel akarja elérni vágyai teljesülését. Ezek a konfliktusok válhatnak a későbbi
kényszerneurózis alapjává.
A gyermek megszégyenítése destruktív hatású a fejlődésre, gyengíti az ÉN tudatot. A megszégyenített
gyermek iskoláskorában nehezebben vállal feladatot, nem bízik saját képességeiben. A
megszégyenítés lényege a közösségből való ki taszítás, a gyermek szeretne láthatatlanná válni, hiszen
„mindenki őt nézi”. A szégyen párja a kétely; a hátul lévő, a magunk mögött hagyott dolgok
bizonytalanságot sugallnak. Ez szorosan összefügg a székletürítés szabályozásával, illetve annak
megtanulásával. A későbbiekben a rejtőzködő üldözőktől való paranoid félelmekben is valami hasonló
fejeződik ki.

3. ) Kezdeményező készség a bűntudattal szemben

Ez a fejlődési szakasz, amely a harmadiktól a hatodik évig tart, az infantilis szexualitás és az alakuló
felettes-ÉN harcának időszaka. Veszélye a túlzott bűntudat. Egészséges fejlődés esetén a „valamit
csinálni" korszaka; a felszabadult mozgékonyságé és kíváncsiságé. Ez a „miért" kérdezősködés
időszaka. A mindenre rákérdezés és a kíváncsiság a későbbi kutatókedv, tanulásvágy alapja is. Ebben
az időszakban még merev a felettes-ÉN, nem ritka az önbüntetés sem. Megfelelő nevelés mellett az
önszabályozás felé halad a gyermek. Ha a szülőkkel szemben kiéleződik a kezdeményezési készség
konfliktusa, akkor a gyermek hisztériás tagadásba menekülhet, elfojtja vágyait, és a bénultság, a
bármire való képtelenség érzése vehet rajta erőt. Más esetben túlkompenzálással, nagyképűséggel
fedheti el szorongásait.

4. ) Teljesítmény a csökkentértékűséggel szemben

A gyermeknek ebben az életkori periódusban, amely a hatodik életévtől a tizenkettedikig tart, meg
kell találnia a helyét a teljesítmény, a munka világában. Azzal kell elismerést kivívnia, hogy teljesít.
Ha nem tud jól teljesíteni, megsérülhetnek az ÉNhatárai, és előbb-utóbb feladja a reményt, hogy a
nagyokkal azonosulhat. Elvész a tanulásba vetett bizalma, és csökkentértékűnek éli meg önmagát.
Ennek az időszaknak az a veszélye, hogy olyan törés következhet be a fejlődésben, amely esetleg az
egész személyiséget és az életpályát negatívan befolyásolja. A figyelem és a koncentráció képessége
nem akaraterő kérdése, sokkal inkább azonosulási képesség. Az önbizalomhiánnyal, a csökkent-
értékűség érzésével a gyermek felmenti magát a kreativitás, a kitartás, a teljesítmény és az értékek
létrehozására irányuló elvárások alól.

5. ) Identitás a szerepdiffúzióval szemben

Ez az időszak a gyermekkor vége, az ifjúkor kezdete, a serdülőkor. A serdülő fiatal arra kíváncsi,
milyennek látják ót a többiek. A róla alkotott képet egybeveti az önmagáról kialakított képpel, s
korábbi szerepeit megpróbálja összeegyeztetni a kortárscsoport ideálképével.
Az ÉN-identitás több a gyermeki identitások összességénél, azok integrálódását jelenti a serdülőkori
új identitással. Az ÉN-identitás érzése csak akkor alakulhat ki, ha a fiatal szociális szerepei
összhangban vannak tehetségével és érdeklődésével. Azt az érzést fejezi ki, hogy belső létének,
önmagának, személyiségének az egysége és folyamatossága mások szemével is megfelelő, és az
életpálya megkezdésének irányába halad.
E szakasz veszélye a szerep diffúzió (szerepzavar). A serdülő kételkedhet saját nemi identitásában, s
aggasztja, hogy nem képes elköteleződni egy választott hivatás mellett. A kapcsolatok és a szerelem
legfontosabb szerepe ebben az életkorban az, hogy visszatükrözze a serdülőt, önmaga képét a másikra
vetítve a fiatal a visszatükrözés során egyre tisztább képet nyer önmagáról. A pubertás rítusai és a
megerősítés (konfirmáció) a kivívott új identitás integrációját és megszilárdulását szolgálják.

6. ) Intimitás az izolációval szemben

A fiatal felnőttkor a közelség elérésének kívánalmáról szól, szemben az elzárkózással. Ha elég erős a
fiatal ÉNje, akkor képes az ÉNvesztés félelme nélkül kapcsolatba kerülni az ellenkező neműekkel,
önmaga mélyebb rétegeivel, fantáziáival, félelmeivel, valamint mások tudásával és eszméivel. A
társadalom elvárja a fiatal felnőttől, hogy aránytalan regresszív megnyilvánulás nélkül viselje el a
lemondást, és képes legyen a realitás valamint a hűség szabályait betartani.

7. ) Alkotóképesség a stagnálással szemben

Az érett felnőttkor a másokért, a születő új nemzedékért való felelősség és az alkotó munka időszaka.
Ha elvész a felnőttnek ez az érdekeltsége, élete látszattevékenységek közt, önmaga létének
túlkompenzált igazolásával telik.

8. ) ÉN-integritás a kétségbeeséssel szemben

Aki képes volt magára vállalni az emberek és ügyek iránti felelősség gondját, alkalmazkodott a
győzelmekhez és a csalódásokhoz, az időskorában elfogadóan, elégedetten tekinthet vissza
életpályájára. Akiben a világ rendjéről és a szellemi-fizikai értékteremtésről biztonságos
kép alakul ki, az kétségbeesés nélkül tud a halál felé tekinteni. Egységben érzi magát a régi korok
embereivel és a történelem folyamatosságával, amelyben egy láncszemet képvisel. A nagyfokú
halálfélelem, a kétségbeesés, az életuntság a felnőtt ÉN integritás hiányát jelzi.
A serdülők viselkedését szélsőségek jellemzik: szeretik és gyűlölik szüleiket, rajongással azonosulnak
másokkal és harcolnak identitásukért stb. A fiatal viselkedésében a szélsőséges mértékű lázadás vagy
menekülés, a nárcisztikus visszahúzódás, a regresszió és az aszkézis jelei adnak okot az aggodalomra.
A szülő túlféltésből vagy autoriter (tekintélyelvű) módon akadályozhatja gyermeke egészséges leválási
törekvéseit, s igyekezhet a serdülőt a család kötelékében tartani. Az ödipális érzések újraéledése miatt
minden olyan szülői magatartás megnehezíti a serdülést, amely az ödipális feszültséget növeli. A
gyermek burkolt - vagy szélsőséges esetben - nyílt csábítása, a családi konfliktusokban a másik szülő
ellen való fordítása, a hiányzó - elvált vagy elhunyt - másik szülő pótlására irányuló elvárás stb., az
ödipális érzéseket mind tudatközeiben tartja, s nem engedi a tudattalanba süllyedni. Az ödipális
konfliktus lezárását az is nehezítheti, ha a fiatal életében nincsenek szülők (illetve őket helyettesítő
felnőttek), ilyenkor sincs kivel megélni a szülővel kapcsolatos rajongás és rivalizáció érzéseit.
A család működése során a tudatosan vállalt családi szerepek mellet egy másfajta, tudattalan
szereposztás is érvényesül, amelynek révén az egyes tagok viselkedésükkel kielégítik egymás meg
nem fogalmazott elvárásait, tudattalan szükségleteit. A viselkedésnek ezt a nem tudatosuló
forgatókönyvét a családterápiában „családi mítoszának nevezik. A családi mítosz gyakran egy fel nem
dolgozott krízishelyzetből származik, például egy családtag elhunytából, egy abortuszból és így
tovább.
A családi mítosz gyakran több generációval korábbra nyúlik vissza. Eredete a családtagok számára
már nem ismert, de a családi interakciókban a mítosz tovább él. A család meghatározhatja önmagát,
például úgy, hogy: „Mi összetartó család vagyunk.” Az ilyen „mitológiával” rendelkező családoknál a
serdülő leválása a szülők nagyobb ellenállásába ütközhet.
A családi mítoszban előírt tudattalan szereposztás révén a gyermek sokszor a szülő elfogadhatatlan
késztetéseit, vágyait valósítja meg, ezt láthatjuk sokszor a disszociális viselkedést mutató serdülőknél.
A tulajdonítás mechanizmusa a projektív identifikáció, amelyen keresztül a szülő saját elutasított vagy
vágyott oldalait a gyermekre vetíti, és ezzel az ÉNrésszel kapcsolatban marad az interakciók során.
Tehát, amikor gyermekét viselkedéséért szidja és korlátozza, saját lehasított, valamint a gyermekre
vetített, elfogadhatatlan késztetései ellen küzd. Gyakran tapasztalható jelenség, hogy a szülő saját
kielégítetlen vágyai, ambíciói megvalósítását várja a gyermektől (a képességeire való tekintet nélkül),
és a saját ÉNideáljának megfelelő irányba igyekszik őt terelni. Más esetben gyermeke viselkedése saját
múltjának valamely fontos személyére, annak tulajdonságaira emlékeztetheti, s ha ez a tulajdonítás
túlságosan is intenzív, gyermekével - fordított szereposztásban - saját serdülőkori konfliktusait
ismételheti meg.
A serdülőkori válság általában akkor mélyül el, ha a fiatal leválása a szülő addig fenntartott pszichés
egyensúlyát fenyegeti. Ez esetben a gyermek egészséges, és életkorának megfelelő elszakadási
törekvései a szülőt saját élete megoldatlan problémáival, élete „értelmetlenségével” szembesítik.
 AZ IFJÚKOR

A személyiség fejlődését tekintve, a felnőttkor legfontosabb vívmánya az értékrend kialakulása, az

érdeklődés, az ösztön törekvések és az elhárító mechanizmusok viszonylagos stabilitása. Az
eredményes helyzetmegoldások érdekében a fiatalnak ki kell alakítania a konfliktuskezelés
személyére jellemző módját is. Felnőtt identitásunkat egy egész életen át formáljuk, alakítjuk. Ebben
az életkori periódusban, amely általában a tizennyolcadik évtől a harmincadik évig tart, a fiatal
felnőttnek az egész életér befolyásoló, tovább már nem halasztható döntéseket kell hoznia.
Az intimitás fogalmába beletartozik az egybeolvadásra való képesség a szerelemben, a barátságban és a
közösséghez való tartozásban. De az egyén nyitottsága is beletartozik a különböző élményminőségek
irányában, a külvilágból származó tapasztalatok és saját érzéseink felé. Ha a fiatal az ÉNvesztés
félelme miatt, függetlenségének elvesztésétől tartva kitér az intimitás elől, magányossá válik. Az
egybeolvadás képességét az izolálás, az elkülönülés képességének kell egyensúlyoznia. A kimunkált,
kiforrott értékrendbe beletartozik a hit, a humanizmus és a szolgálat. Az élethivatás vállalása egyben
alkalmazkodást jelent a csalódásokhoz, és folyamatos önképzést igényel. A fiatalnak tehát a régiek
mellett egy sor új szerepet kell betöltenie; így például a munkatárs, a házastárs, a szülő szerepét. A
szerepekkel szemben támasztott társadalmi elvárások és az egyén törekvései ellentmondásba
kerülhetnek, és szerepkonfliktust okozhatnak.

A párkapcsolat az intimitás képességére épül. A kutatók az intimitás megteremtésének nyolc lépését

írták le:
1. Szeretet és szerelem
2. összetartás
3. Őszinteség, bizalom
4. Egymás kölcsönös megértése
5. A feszültségek megoldására irányuló készség
6. Kielégítő nemi kapcsolat
7. önállóság
8. A „mi-tudat” kialakulása
A FELNŐTTKOR
Erik H. Erikson az érett felnőttkor alapkonfliktusának: az alkotóképesség és a stagnálás egyensúlyának
megtalálását tartja. Abraham H.
Maslow az érettség következő kritériumait ina le:
1. Realitásérzék. Az érett embereknek nincs túlzott igényük a védettségre, a biztonságra és a rendre. A
valóságot hatékonyabban, torzításmentesen észlelik, és kielégítőbb a viszonyuk a realitáshoz.
2. Elfogadás. Az érett emberek elfogadóbbak önmagukkal, másokkal, az emberi és a természeti

15
5
 folyamatokkal szemben.
3. Spontaneitás. Az érett személy képes a hétköznapitól eltérő élményminőségek, a „csúcsélmények ’
átélésére, a művészetek befogadására, az élet örömteli oldalainak az élvezetére.

4. Feladatközpontúság. Az érett személyiség el tud mélyülni a feladatban. A feladat megoldásánál

tárgyszerű, nem terelik el saját indítékai és problémái.
5. Távolságtartás. Az érett személyiségek önállóak, kötődéseik nem birtoklóak, nem igyekeznek a
másikat kisajátítani. Magánéletük sérthetetlenségére vigyáznak.
6. Függetlenség a kultúrától és környezettől. Ezek a személyek a közvéleménytől és a közízléstől
függetlenül, önállóan alakítják ki a véleményüket.
7. A befogadás frissessége. A spontaneitás és az új tapasztalatok iránti nyitottság képességét értjük ezen.
8. Végtelen horizontok. A valóság legvégső természete iránti érdeklődés az érettség vallásos összetevője.
Maslow „misztikus’ vagy „óceáni” érzésként írja le.
9. Szociális érzés. A személyiségében érett ember együttérzéssel fordul embertársai felé
10. Szelektív és mély emberi kapcsolatok. Az érettség együtt jár a mély, emberi kapcsolatok kialakításának a
képességével. Ezekben a bensőséges kapcsolatokban képes az egyén feloldódni.
11. Demokratikus jellemszerkezet. Az érettség együtt jár a vallási és etnikai türelemmel s az embertársak
iránti tisztelettel.
12. Etikai szilárdság.

15
6
13. Ellenségességtől mentes humorérzék. A bántó éltől mentes, filozofikus
humort értjük ezen.
14. Alkotóképesség. A kreativitás, az egyéni életstílus és produktivitás
egyaránt jellemzi az érett személyiségeket.

Az érett személyiségek kritériumai

1. Az ÉN érzésének kiterjesztése. Az érett személy számára az élet többet

jelent a primer szükségletek kielégítésénél és az ÉNközpontú
életvezetésnél. Az ÉN érzésének kiterjesztése azt jelenti, hogy az
ember elhivatott résztvevője annak, amire vállalkozik, legyen az a
munka, a hivatás, a magánélet vagy a köz érdekében kifejten
tevékenység.

2. Meghitt viszony másokkal. Az érett emberek elkerülik a mások életébe

való beavatkozást. Nem igyekeznek a másik személyt kisajátítani, de
a távolság megtartása mellett képesek bensőséges kapcsolatba kerülni
másokkal.
3. Érzelmi biztonság. Az érzelmileg kiegyensúlyozott ember elfogadja az
emberi léttel járó örömöket és nehézségeket, beleértve ebbe a
szexualitást és a mindenkire jellemző félelmeket. Frusztrációtűrése
jó, a mindennapos feszültségeket el tudja viselni anélkül, hogy
impulzívan reagálna rájuk. Beletörődik a megváltoztathatatlanba, de
amit önerőből megváltoztathatónak tart, azon megpróbál
felülkerekedni. Ez az érzelmi stabilitás a felnőtt embernél csak akkor
alakulhat ki, ha korai tapasztalatai a világ és az emberek iránti
bizalom érzését alapozták meg benne.
4. Valósághű percepció, jártasságok és feladatok. Megismerő tevékenységét a
hatékonyság és a pontosság jellemzi, és megfelelő problémamegoldó
kapacitással rendelkezik. Az érett személyiségből nem hiányozhat a
feladat-specifikus jártasság, valamint a munkában való elmélyülés
képessége. Az érett ember a problémára orientált, azaz miközben
átadja magát egy feladatnak, félre tudja tenni a személyes indítékait.
5. Az ÉN tárgyiasítása: önismeret és humor. Az érettség fontos összetevője az
önismeret. Azok a személyek, akik tisztában vannak saját
 kedvezőtlen tulajdonságaikkal, kevésbé hajlamosak ezeket másoknak
tulajdonítani. Reálisabb képet tudnak kialakítani embertársaikról, és
mások is inkább elfogadják őket. Az ÉN tárgyiasítását, kívülről való
szemléletét az önreflexió képessége mellett a humor képviseli. Aki
reálisan ítéli meg saját jellemvonásait, képes nevetni azok felismert,
belső ellentmondásain. Az önismeret és a humor képessége kellő
mértéktartást biztosít önmagunk jelentőségének megítélésében.
6. Egységesíti életfilozófia. Minden életút valamely elhivatottság szerint
rendeződik, és az egyén élete során valamely kiválasztott célt (vagy
célokat) követ.

Az érett felnőttkor jellemzői közt kiemelt jelentősége van az

értékrendnek, amely rendező elvként működik, strukturál és keretet ad.
Erősíti az identitást, az ÉNazonosság érzését. Rendet teremt a káoszban,
amelyet az egymásnak ellentmondó vágyak és követelmények között
élünk meg. Akkor nevezhető megvalósultnak az értékrend, ha az egyén
tenni is képes érte.
A személy lel ki ismerete is átfogó irányelveket ad az életvezetéshez,
ezért egységesítő erőként hat. Az érett személyiség ÉNképe viszonylag
egyértelmű, és törekvései ÉN ideáljának megfelelőek. Elfogadja a
kultúra - ÉNideáljával megegyező - előírásait, szokásait, de valódi,
belsővé vált és személyes morállal rendelkezik.
AZ IDŐSKOR

Erik H. Erikson meghatározása szerint az érett személyiség ebben az

időszakban éli át a teljességet a kétségbeeséssel szemben. Az ÉN-
integritás érzése azt jelenti, hogy életutunkat egyszerinek, páratlannak és
szükségszerűnek fogadjuk el. Az ÉN-integritás érzéséhez el nem jutó
ember kétségbeesése abból a felismerésből származik, hogy az idő már
tűi rövid egy másik életút megvalósításához.
A „meg nem élt élet'’, amelyet veszteségek sorozataként tapasztal meg a
személy, nem engedi a „jó halál” megélését. Az öregedés folyamatos,
összetett folyamat. A kifáradás jelei mutatkoznak, amelyekre az
idősödő ember depresszív hangulattal, elzárkózással reagálhat. Az
öregedés során karakterünk jellemzői is elmélyülnek, gyakran okozva
generációk közötti konfliktusokat. Az izolálódó ember visszahúzódik, s
a közeledő halál gondolata felerősíti félelmeit: a betegségektől, az
elszegényedéstől, a kiszolgáltatottságtól. A félelmek elhárítására a
perszeveráció, paranoiditás és a koartáció szolgál. A perszeveráció
mechanizmusának alkalmazásánál az idős ember a múltban, emlékei
között él. A paranoiditás védekezés a kiszolgáltatottság ellen, az egyén
gyanakszik az emberekre, fél az ismeretlentől, és szeretné kivédeni a
váratlan eseményeket. A koartáció (beszűkülés) kényszerű
alkalmazkodást jelent a korlátozottabb lehetőségekhez.
Egy régi keleti bölcs mondta: „Boldog az, aki az örökkévalóság, és nem
a halál felől néz az illanó életre.” A meghalás nem pusztán
dezintegrációt jelent, hanem egyheti az emberi személyiségfejlődés
utolsó szakasza. A betegség gyógyíthatatlanságának elfogadása
szakaszokban zajló lélektani történés. A remény végigkísérheti az egész
folyamatot. A haldokló sorsával való megbékélése csak akkor
következhet be, ha ezeken a szakaszokon végig tud haladni. Ebben
azonban a környezet őszinte, együtt érző jelenlétére, támogatására van
szüksége.

15
9
A gyógyíthatatlan betegség elfogadásának fázisai

1. Elutasítás. A legtöbb ember, amikor megtudja, Hogy betegsége

gyógyíthatatlan, a hír elutasításával reagál. Meg van győződve arról,
hogy leleteit elcserélték, másik orvost keres stb. Mivel
tudattalanunkban mindannyian halhatatlanok vagyunk, nehezen
tudunk szembenézni saját halálunkkal. Az elutasító magatartás
időtartama attól függ, hogy a felvilágosítás mennyire volt kíméletes,
mennyi ideje van a betegnek az elkerülhetetlen tény
tudomásulvételére, s hogy élete folyamán milyen
viselkedésrepertoárral rendelkezett a reménytelen helyzetekkel való
megbirkózásra.
2. Düh. Amikor az elutasító magatartás már nem tartható fenn, a
kétségbeesett düh, az irigység és a harag érzése váltja fel. A beteg
dühét a kétségbeesés táplálja, és kevés köze van azokhoz az
emberekhez, akikre irányul.
3. Alkudozás. Az alkudozás kísérlet az időnyerésre. Alapja a betegnek az a
reménye, hogy mint gyermekkorában, úgy most is megjutalmazzák a
jó magatartásáért. A legtöbb alkudozás Istennel történik, csak nem
beszélnek róla.
4. Depresszió. A test megváltozása, az élettér beszűkülése a korábbi élet-
színvonal feladása mellett a depressziót kiváltó okok közé tartozik,
hogy a betegnek szembe kell néznie a búcsúzás fájdalmával. A beteg
reaktív depressziója gyorsan megszűnik, ha segítséget kap objektív
nehézségei, illetve helyzete rendezéséhez. A szeretett személyek
elvesztése miatti szomorúság és fájdalom azonban csak akkor enyhül,
ha a betegnek lehetővé teszik, hogy kifejezze bánatát. Itt alig van
szükség szavakra, az érzelmek kifejezése, a megértő hallgatás, a
támogató, csendes jelenlét segíti a beteget. Csak azok a haldoklók
tudnak eljutni az elfogadás és a megbékélés stádiumába, akik átélték a
kétségbeesést, a haragot, a szorongásokat és a félelmeket.
5. Belenyugvás. Ha a betegnek elegendő ideje marad, és az előző
fázisokban környezetétől megkapta a szükséges segítséget, képes lesz
kifejezni érzéseit, haragját és szomorúságát, s eljut a csendes
belenyugvás stádiumáig.
A halott emlékét csak valamilyen kultuszban lehet feldolgozni. Ehhez
hozzátartozik a temetés szertartása, a megemlékezés, a befelé fordulás,
a gyász átélése, amely a veszteség megéléséhez, és a személyiség
újraintegrálódásához szükséges. A gyász elfojtása, a kóros gyászreakció
szorongáshoz, depresszív hangulathoz, pszichoszomatikus zavarokhoz és
számtalan más tünet megjelenéséhez vezethet, s megnehezítheti a
későbbi veszteségek elviselését is az élet folyamán.
A veszteség élménye a gyász fázisaiban követhető nyomon. Ezt a
folyamatot a bánaton kívül a szégyen, a bűntudat, a harag és a düh
kíséri.
A GYÁSZ FÁZISAI
1. Sokk. A totális destrukció élménye érinti meg azt, aki szeretett
hozzátartozóját veszítette el. Ennek az érzésnek örvényszerű jellege
van, a gyászoló csak a befelé fordulás állapotában képes létezni. Egyre
inkább elmerül bánatában, úgy érzi, hogy fájdalmas érzései szinte
magukkal húzzák a mélybe.
2. Kontrollált fázis. Ez az időszak a temetés befejezéséig tart. A gyászoló úgy
érzi, hogy szinte akaratán kívül cselekszik, deperszonalizációs érzései
vannak, azaz személytelenül, mintegy önmagán kívül cselekszik,
végzi feladatait.
3. Regresszió. A regresszió során a gyászoló visszacsúszik egy korábbi
szintre, nem érett felnőtt módjára reagál. Ekkor nyilvánul meg
leginkább a szorongás, a düh, a bűntudat. A legfontosabb, hogy a
gyászoló ebben a fázisban a veszteség élményén túl ki tudja fejezni
haragját is az elhunyttal szemben. Az ambivalencia, az érzelmek
kettőssége teszi nehézzé ezt az időszakot.
4. Adaptáció - a realitás elfogadása. A veszteség felett érzett fajdalom
enyhülésével lehetővé válik a kapcsolatfelvétel a környezettel, majd a
megszokott életvitel folytatása. Ez jelenti a gyász folyamatának végét.
Kóros gyászreakció esetén a hozzátartozó nem tudja feldolgozni a
veszteségélményt. A patológiás gyásznak két formája lehet: az egyén
megrekedhet a gyásznál, s a folyamat nem tud lezajlani; vagy képtelen
gyászolni.

A terapeuta feladata a gyászmunkában

1. A terapeutának tapintatosan ösztönöznie kell a gyászolót az elhunyttal

kapcsolatos érzéseinek kifejezésére, a gyász érzésének minél mélyebb
átélésére. Ha valakin nem figyelhetők meg a gyász jelei, attól még a ki
nem fejezett érzései lehetnek mélyek. A végig nem vitt gyász,
elmaradt gyászmunka állhat sokszor a pszichés és testi panaszok
mögött. A veszteség bagatellizálása, a fájdalmon való látszólagos
felülemelkedés megakadályozza a gyászmunkát, a veszteség
elfogadásának folyamatát. Gyászmunkán azt a lelki folyamatot értjük,
amely a szeretett személy elvesztését követi, s amelynek révén az
 egyénnek sikerül fokozatosan leválnia az elhunytról.
é

2. Segítséget kell nyújtani a gyászolónak, hogy az érzelmi sokk, a

kétségbeesés és az összezavarodottság érzései közepette, képes legyen
a mindennapi teendők továbbvitelére, az élet új struktúrájának
kialakításira.
3. Megértő támogatással el kell juttatnia a gyászolót a realitás, a halál
tényének elismeréséig és elfogadásáig.
4. Érzékenyen kell vennie az esetleges suicid (öngyilkossági) szándék
jelzéseit. Hozzá kell segítenie a gyászolót az öngyilkossági gondolatok
átdolgozásához, hogy az élet értelmetlenségének érzése ellenére is
képes legyen az élet folytatása mellett dönteni. Az apátia, a levertség
rejtett halálvágyat is tükrözhet.
3. Lehetőséget kell adnia az elfogadhatatlan érzések és vágyak, az
elhunyttal szembeni harag kifejezésére, valamint az ambivalencia a
bűntudat feldolgozására.
6. A regressziós fázis végén, a gyászév leteltével, a gyászolót segítenie
kell abban, hogy képes legyen eljutni a veszteség értékeléséhez.
7. Az elhunytról kialakított pozitív kép beépítése, introjiciálása mutatja a
gyász folyamatának a lezajlását. A gyászoló integrálja személyiségébe
az elhunyt személyét. Az idealizálástól és ambivalenciától mentes,
valósághű kép kialakulása a halottról jelzi az elfogadást, a
megbocsátást is. Ez egyaránt vonatkozik az elhunytra, a rokonokra, az
orvosra.
8. Végezetül, de nem utolsósorban segítenie kell a gyászolót új
életformája kialakításában, amely a gyász folyamatának lassú
elcsendesedését jelzi.
 Irodalom

PETHŐ B. (szerk.): Részletes psychiatria.

Budapest: Magyar Pszichiátriai Társaság, 1989. 1093-1131. old. SZAKÁCS F.: Pathopszichológiai
vademecum.
Budapest: tankönyvkiadó, 1988. 272-285. old.
RATKÓCZI É.: A pszichoanalitikus ÉN-pszichológia és tárgykapcsolat-elmélet.
Budapest: Psychiatria Hungarica, 1996.
KERNBERG, O. E: A borderline szindróma és patológiás narcizmus.
Budapest: Párbeszéd könyvek. Animula Alapítvány, 1993.
CSUHÁI CS. K.: Határeseti kórképek. In: Buda B., Füredi J. (szerk.):
A neurózis változó arca. Budapest: Medicina, 1989. 143-176. old. BÁLINT A.: Anya és gyermek.
Budapest: Párbeszéd, 1990. 37-73. old. BÁLINT M.: Az őstörés. Budapest: Akadémia, 1994.
TRINGER L.: A gyógyító beszélgetés. Budapest: VIKOTR Könyvek, 1991. TF.NYI X: A
pszichoanalitikus pszichológia új korszaka.
A Self-szervtvékiés elmélete. Budapest: Pszichoterápia, 1995. 6; 407-423. old. TÉNY1 T.: A
pszichoanalitikus pszichológia új korszaka.
Az affektusszerveződés elmélete és pszichoterápiás vonatkozások. Budapest: Pszichoterápia, 1996.
2; 87-92. old.
HAMIITON, N. G.: Tárgykapcsolat-elmélet a gyakorlatban.
Budapest: Animula Alapítvány, 1996.
RATKÓCZI É.: Életesemények. Lelki zavarai II. Budapest: Párbeszéd, 2003. PÁVEL M.:
Életesemények. Lelki zavarai I. Budapest: Párbeszéd, 2004. KÖKÉNY V. Serdülő és gyermek
pszichoterápia II. 1.
Budapest: Magánkiadás, 2002.
MALAN, D. H.: Egyéni dinamikus pszichoterápia.
Budapest: Animula Alapítvány, 1990.
BAKÓT. - BÍRÓ S.: Rövid dinamikus pszichoterápia.
Bp. Animula Alapítvány, 1992.
SZAKÁCS F.: Pszichoterápiái vademecum. I. II.
Bp. Animula Alapítvány, 2002.
TRIXLER M.: A schizophrénia pszichoterápiája. Pécs: POTE, 1996. SZAKÁCS F. - KULCSÁR ZS.:
Személyiségelméletek. Budapest: ELTE, 2001. SIMON L.: Pszichoterápia. Propedeutika I. II.
Budapest: VIKOTE Könwek, 1996.

16
4
A JUNGI PSZICHOTERÁPIA
JUNG ÉLETÚTJA

Carl Gustav Jung (1875-1961) egyike a pszichológiai tudományok

óriásainak, akinek jelentőségét csak némi késéssel ismerte el a
tudományos világ. Ennek oka részben történeti, részben saját kutatási
tárgyválasztásában rejlett. Napjaink pszichoterápiájában és
pszichiátriájában azonban mind nagyobb teret nyer komplex szemlélte,
mely szinte átfogja az összes emberi szellemiséggel foglalkozó
tudományt. Svájci református lelkészi családból származott, a felmenők
között sok pap és egy orvosprofesszor volt. Élettörténetéből a következő
- véleményem szerint fontos - tényezőket emelhetjük ki, mint későbbi
gondolkodásmódjának, pszichológiájának újszerű, eredeti fogalom-
alkotásának meghatározóit.
1. A vallásos környezet, mely meghatározta fiatalságát, személyiség-
fejlődését és a transzcendencia iránti érzékenységét.
2. Gyermekkori neurózisának legyőzése. A tizenkét éves korában ért
kisebb fejtrauma után ájulásos rosszul létek jelentkeztek, melyek cél
jellegűek voltak, hogy ne kelljen iskolába járnia, és így belső
világának élhessen. A felnőttek egy beszélgetését kihallgatva, ahol
apja jóformán lemondóan nyilatkozott róla, rádöbbent, hogy ez így
nem mehet tovább, és akaratlagosan „dekondícionálta” rohamait,
mintegy két-három óra leforgása alatt. Ez nagy tanulság volt számára
a későbbi neurózisok megértéséhez.
3. Rendkívüli színes álom tevékenysége, amelynek jelentőségét korán
felismerte. Első archetipikus álmát három-négyéves korában
álmodta, az „emberevő fal löszről”, amely egy földalatti szentélyben
trónolt. Azt írja önéletrajzában: „Egyfajta beavatás volt ez a sötétség
birodalmába” - a fal lösz a mitológiában a teremtő erőt szimbolizálja.
Egyesített szimbóluma a testi-anyagi és a tisztán szellemi
princípiumoknak, melyeket a dinamikus erő princípiuma köt össze
és hat át.
4. Szüleihez való kapcsolata. Az önbizonytalan, kételkedő apa, aki nem
lehetett fia számára „igazi imágó” és a titokzatos, „második
személyiséggel” is rendelkező, biztos érzelmi bázist jelentő anya.

18
1
 Az első - az apa - a Freuddal való szakítást, a lázadást a mester ellen
(vélhetően tudományos agnoszticizmusát is), a második - az anya -, az
anima erők és a Magna Mater őskép jelentőségének felismerését
rejthette magában.
5. Freuddal való találkozása (1907), együttműködése (1912-ig) és
végleges szakításuk (1913). Az Álomfejtő című könyv már 1900-ban
kezébe került, de csak másodszori olvasásra látta meg korszak- alkotó
jelentőségét, és ezt igyekezett is elismertetni cikkeiben, előadásaiban.
Apa-imágó igényét (apakomplexusát) projiciálta Freudra, majd libidó-
teóriájával fellázadt a mester ellen („libidó változásai és szimbólumai''”című
könyv 1912), akiben csalódott, és ettől kezdve saját útját kezdte járni.
Freud tudományos jelentőségét azonban továbbra is elismerte.
Mindezekről bővebben lehet olvasni az „Emlékek álmok, gondolatok"
című önéletrajzi írásában.
6. Jung tudományokhoz való kapcsolatát fiatal korában az
empiristapozitivista igény és a szubjektív-szellemi megközelítési mód
határozta meg, melyeket a pszichiátriában talált egyesíthetőnek.
1900- ba került a Zürich-Burghölzl-i elmeklinikára, ahol Eugen Bleuler,
a kor legnagyobb pszichiátere volt a professzor. Tőle kapta első
tudományos feladatait. Itt szerezte első benyomásait a lelki
betegségekről, az ember psziché csodálatos mélységeiről, itt alapozta
meg későbbi analitikus-komplex pszichológiáját. Jung irányzata az
úgynevezett „mélylélektani” iskolák közé sorolható, de
messzemenően eltér a Freudi alapelvekre épült egyéb iskoláktól. Nem
csupán pszichoterápiás irányzat. Annak indult, de a későbbiekben
túlnőtte azt, és igyekezett magába integrálni az ember lényegiségét, a
testi-szellemi mivoltát kutató diszciplínákat is, az emberiség
fejlődéslélektanától a vallások, a filozófia kérdésfelvetéséig, nem
szakadva el teljesen soha az orvosi kutatások empíriájától.

Jung bölcseleti-pszichoterápiás rendszere analitikus pszichológia, mén

elfogadja a személyiség pszichodinamikus modelljét, a tudattalan
heurisztikus „létezését", és technikája is lényegében az analitikus
technika: asszociáció, amplifikáció (kibővítés), álomértelmezés. Komplex
pszichológia, mert az embert teljes komplexumában igyekszik megérteni,
egyaránt szem előtt tartva biológiai-pszichés-szellemi transzcendens
igényeit. Teljesen hiányoznak belőle a dogmatikus elemek, élete
végén sem tekintette lezártnak rendszerét.
Pszichotikus betegeinek kezelése során arra a meggyőződésre jutón,
hogy még a legsúlyosabban dezintegrált (szétesett), krónikus
szkizofréniás beteg tüneteinek a hátterében is súlyos érzelmi
konfliktusokról van szó, amelyek komplexussá szerveződnek a
tudattalanban éppen úgy, mint a neurotikus betegeknél. 1906-ban a
„Dementia praecox pszichológiája’ című dolgozatában elsőként merte ezt a
szakmai közvéleménnyel szemben állítani. Jung pszichoterápiás
beállítottsága cáfolata annak a mai napig is élő, az úgynevezett
akadémikus pszichiátriában honos felfogásnak, hogy a pszichózis
abban különbözik a neurózistól, hogy tartalmilag nem átélhető, nem
megérthető, nincs pszichogén komplexus magja. Az ilyenféle
vélemények a „normális” (szak)emberek szorongását tükrözik, és azt
a katahym vágyfantáziát, hogy ilyesmi normál emberrel nem
történhet meg, az elmebaj az „egészen más” dolog. Jung azt írja: „a
pszichiátria ugyanis az én szememben annak a biológiai reakciónak
világosan tagolt kifejezése, amely az úgynevezett egészséges elmében,
az elmebaj láttán keletkezik”.
Jung, mint láttuk, a pszichózisok tanulmányozásából indult el, és így
szemléletében kezdettől különbözött az egy ideig mesterének
fogadott Freudtól, aki viszont a neurózisok kezelésében nyert
tapasztalatokra épített, és ezek általánosításából zárt rendszert,
körülhatárolt módszert és technikát - bírálói szerint szinte
dogmatikát alkotott. Jungnál hiába keresünk nozológiai
(betegségleíró) kategóriákat, nem találjuk az aktuálneurózis-
pszichoneurózis, nárcisztikus neurózis - áttételes neurózis
megkülönböztetéseket, pszichoterápiás módszere és technikája is
sokkal nyitottabb, kötetlenebb. Egységesebben szemléli a
neurózisokat és pszichózisokat. A tünettan mögött - a személyiség
egyoldalú beállítottsága által indukált energetikai libidóelosztási
zavart, hosszmetszetben pedig, az össz-személyiség érési-fejlődési
folyamatában felfedezhető - elakadást, kibontakozási képtelenséget
sejt.
Ezért pszichoterápiájának, és ezen túl pszichológiájának lényege egy
mélységében differenciált önismeret elérése, az úgynevezett
„individuációs processzus” (önálló egyénné válás) elősegítése, ami azt
jelenti, hogy segíti megoldani páciensei patogén komplexusait, ezen
 keresztül, ezek segítségével pedig megismerni addig előtte
„ismeretlen önmagát”,
úgynevezett árnyékszemélyiségét, szerepszemélyiségét, domináns
archetípusait. így juthat el az ember igazi belső ÉNjéhez, pszichéje
központi magjához, melyet Jung „Selbst”-nek, „önmagának" nevezett. A
Selbst a totálpsziché központja, de át is fogja azt kisugárzásával - központ
is és kerület is. Határolt és határtalan. Ahogy kisugárzása van, úgy
mindent befogadó, ellentéteket egyesítő funkcióval is rendelkezik. Kerek
egész totalitás, de rugalmas, pulzáló, előre haladó, úton lévő, de maga az
Út is. A folyton változó dinamikus harmóniát valósítja meg, az örök
fejlődés és tökéletesedés elve. Álmokban, imaginációban, meditációban,
de sokszor tudatosan is ábrázolják, az úgynevezett mandala-
szimbólummal.
Jung tehát, mint pszichiáter, a lelki betegségeket igyekszik gyógyítani,
mint pszichológus pedig felhívja a figyelmét minden panasz- és
tünetmentes embernek is az individuáció fontosságára, jelentőségére,
mely a mindennapi életben társadalmi jelentőségűvé lett. A többségében
„egészséges” lelkű, önmagával bánni tudó, saját határait és lehetőségeit
ismerő emberek konfliktus mentesebben tudnak együtt élni, együtt
tevékenykedni, esetleg még meg is valósítani az ókor óta többek által
vágyott humán értékeket, egy új, szebb, békésebb világot. Jung mindig
tiltakozott az ellen, hogy őt valamilyen rendszeralapítónak, prófétának
tartsák. Az igaz, hogy igyekezett életművében bizonyos filozófiai
emberképet sugallni, és ehhez hihetetlenül bőséges kultúrtörténeti
ismeretéből merített, de öntudatos szerénysége nyolcvanéves korában
ezt mondatta vele: „Semmiben sem vagyok egészen bizonyos. Nincs
végső meggyőződésem tulajdonképpen semmiről sem. Csak annyit
tudok, hogy megszülettem és élek, és úgy érzem, mintha hordozna
valami. Létezésem olyan alapon nyugszik, amit nem ismerek. De mind e
sok bizonytalanság ellenére is szilárdan érzem a meglévőt, és
szükségszerűnek érzem, hogy ilyen vagyok”.
KOMPLEXUS - ÉN-KOMPLEXUS

Néhány alapfogalmat tisztáznunk kell ahhoz, hogy Jungot

valamennyire megértsük. Mit értünk komplexus alatt? Érzelmileg
telített, hangsúlyos, nagy energiatartalommal rendelkező
képzetcsoport a tudattalanban, amely megoldhatatlan vagy aktuálisan
megoldhatatlan külső-, belső konfliktus eredménye. Az
élményanyagot az ÉN elfojtja, kizárja a tudatból. De ezáltal a
komplexus, mint lelki góc, megzavarja a normál energiaáramlást a
pszichén belül, szívó hatást gyakorol más apróbb, kellemetlen
élményekre és ezek energiatöltésével növeli saját energiáját.
Fenomenológiailag enyhébb esetben, elszólásokban, elvétésben,
felejtésben jelentkezik, majd ideges szimptomatikában (fejfájás,
ingerlékenység, álmatlanság és így tovább). Súlyosabb esetben például
kényszeres jelenségeket okoz. Mikor a komplexus felduzzad
energiával, mint „második ÉN” áll szemben a tudatos ÉNnel. Ha ez a
„komplexus ÉN” leszakad a lelki szerkezetről, és teljesen önállóan
működik, dezintegrálódás, akut pszichózis jelentkezhet.
Az ÉN viszonya a komplexusokhoz négyféle lehet. A teljes
tudatlanság, az identifikáció, a projekció és a konfrontáció. A
részleges identifikációra példa a szülőkomplexus esete: a személy az
apa vagy anya szavait, gesztusait, törekvéseit, nézeteit tudattalanul
átveszi, ugyanakkor szenved, tudatosan tiltakozik a szülői befolyás
ellen. Ha teljes az infláció, például politikusokkal, történelmi
személyiségekkel, istennel, ördöggel, állatokkal is azonosulhat a
beteg, mint ahogy pszichózisoknál látjuk, amelyek teljes ÉNvesztéssel
járnak.
A komplexust kivetítheti idegen személyre, mint annak tulajdonsága,
törekvése, vágya. így jönnek létre a szenzitív reakciók, különböző
paranoid kórképek. Az identifikáció és projekció esetében az ÉN nem
tud különbséget tenni a tudathoz tartozó és a tudattalan tartalmak
között. A belső valósága összekeveredik a reális külső valósággal, a
beteg elveszti tiszta ítélőképességét, képtelen helyesen
alkalmazkodni, emberi kapcsolatokat kialakítani.
Jung szerint azonban van a komplexusnak egy másik aspektusa is.
Nem minden komplexus patogén, vannak általános emberi
komplexusok, általános emberi életproblémák, mert nincs
összeütközések,
konfliktusok nélküli élet. Hérakleitosz óta tanítja az európai filozófia is
az ellentétek örök harcát, amely nélkül nincs előrehaladás. A folytonos
változásnak a motorja az ellentétek megoldása, szintézistörekvése, de az
új szintézis születése pillanatában már antitézise lehet egy más tézisnek,
és így a „mozgás” soha nem áll meg. Jung szerint a komplexusok
hozzátartoznak pszichés alapstruktúránkhoz. Maga az ÉN is
„komplexusként” működik, kifejlődése a személyiségrétegek közti
konfliktushelyzet kompromisszumos eredménye. Az ÉN-komplexus,
mely az ÉN-funkciókat, irányultságunkat, mobilizálható
emlékanyagunkat tartalmazza, kvázi tudatos komplexus. Ez képezi
tudatunk központját, és a többi komplexusunk vele asszociálódva válik
tudatossá. Csak látszólagos ellentmondás van a kvázi tudatos és
tudattalan komplexus között, hiszen a tudatos ÉNünk nem elfojtott
összetevői sem tudatosak állandóan (az úgynevezett „amnesztikus”
tudattalanban vannak). Személyiségünket sok-sok időbeni, időleges
ÉNünk sorprodukciójának is tekinthetjük, de sohasem lezárt
rendszernek.
A komplexus pozitív szerepe, hogy a maga tüneteivel, szimptómáival a
tudatot szinte kényszeríti az átrendeződésre, az új állásfoglalásra,
attitűdváltásra. Ilyen szemléletben érthető Jung mondása, mely szerint az
ember legjobb barátja saját neurózisa, mert az nem hagyja el, folyton
figyelmezteti, jelzi túlzásait, egyoldalúvá válását, újra és újra beindítja
pangó pszichés energiáit. Mindig a tudat állapota határozza meg, hogy a
komplexus milyen szerepet játszik A tudat állapota a tudat felépítését
jelenti: milyen a fő funkciója (a négy lelki funkció a gondolkodás,
érzelmi folyamatok, érzékelés, intuíció), milyen az irányultsága
(extraverzió, introverzió), az egyensúlyi állapota, belső dinamikája,
milyen erővonalak mentén éli meg konfliktusait, milyen motivációi,
akarati impulzusai vannak. Ez határozza meg, hogy a komplexus
patogén-e vagy sem.
Ha a neurózis és pszichózis komplexushoz való viszonyát vizsgáljuk,
akkor a komplexus tartalma szerint nincs különbség. Az adott
konstelláció és a tudat aktuális állapota határozza meg, hogy neurózis
vagy pszichózis jön létre. Minél egyoldalúbb, merevebb a tudatos
személyiség, annál nagyobb a latens feszültség. A komplexus betörhet a
tudatba archetipikus energiákkal is felduzzasztva, és inflálódást,
pszichózist okozhat.
A tudat gyorsan felismerheti a komplexust. Például gyakran hallani,
hogy „tudom, hogy apa-komplexusom van’, azonban ennek ellenére a
komplexus hatóerői ismeretlenek, és így az nem is oldódik meg. Mert
hiába a „tudás ”, ha nincs emocionális feldolgozás. A csak intellektuálisan
tudott komplexusokat élesen el kell különíteni a valóban „belátott”
komplexusoktól, amelyek már a tudat asszimilált tartalmai. Például az
apa-komplexus, amely feloldódott, és tartalma átváltozott az apához való
természetes kapcsolattá. A tudatosított komplexus előnye, hogy
korrigálható, alakítható, dialektikus párbeszéd folytatható vele, ami a
pszichés energia új, jobb felosztásához vezet. Működésbe lépnek a
tudatban készen álló alkalmazkodási processzusok. A komplexus
lényegéhez tartozik, hogy nemcsak szimptómákban, de szimbólumok
alakjában is jelentkezik - álmokban, imaginációban, meditációban. Ilyen
megszemélyesített szimbóluma vont Jung „hőskomplexusának” Siegfrid,
akit álmában elpusztított, és ezáltal felszabadultak az addig hozzákötött
energiái, feloldotta hősi ambícióit.
A komplexus igazi megoldása tehát a konfrontáció, emocionális
feldolgozással és belátással. „A komplexus fogalom az ősképpel, az
archetípussal rokoni kapcsolatban van” - írja Jung 1934-ben „A kollektív
tudattalan archetípusai” című művében. A személyes tudattalan tartalmai
főleg az érzelmileg telitett, hangsúlyos komplexusok, amelyek az élet
intimitását adják. A kollektív tudattalan tartalmai ezzel szemben az
ősképek.
KOLLEKTÍV TUDATTALAN - ANIMA-ANIMUS -
PERSZÓNA - ÁRNYÉK - SZIMBÓLUM - ŐSKÉPEK

Vegyük szem ügyre ezeket a Jung által kreált fogalmat. A kollektív tudattalan, szemben a személyes
tudattalannal, melyben emlékek, küszöb alatti érzékelések, elfojtott, tudatból kizárt tartalmak,
különböző affektusok, ösztönös szükségletek találhatók, kívül esik a személyes lét szerzeményein,
nem egyéni tapasztalatokat tartalmaz. Személytelen, ősi emberi tapasztalatokat, sőt az állati lét,
továbbmenve a filogenetikus létrán lefelé, az élet eseményeinek kódjait tartalmazza az ideg- rendszeri
struktúrában. Itt vannak a tipikus benyomások az életről, természetről, világról és az ezek
ismétlődéséből keletkezett mitikus kollektív képek, az ősképek, archetípusok, legmélyén sohasem
tudatosítható, nem verbalizálható erők helyezkednek el, amelyeket csak hasonlatokkal lehet
megközelíteni: ős-erő, inteni szikra, centrális tűz és így tovább.
Jung szerint, a tudattalan területek nem ellentétes, hanem kiegészítő, segítő viszonyban vannak a
tudattal. A kollektív tudattalan archetípusai útján energiakvantumokat közvetít a személyes
tudattalan komplexusainak. Ennek segítségével, az addig csak zavaró szimptómákkal jelentkező
komplexus energiája képi alakban, szimbólum formájában kerül a tudatba. Ez a szimbólum tehát
ábrázolja az archetipikus magot, az őstapasztalatok lecsapódott lényét, és a személyes
konfliktusanyagot is. így a komplexus által a tudattól elvont, az ÉN számára inaktív energia
visszakerül a tudatba, és ott hasznosítható. Például valakinek az álmában a boszorkány ősképe
jelentkezik, de a saját anyjára hasonlít. A pszichoterápiás feldolgozás során az ÉN-komplexus
megerősödik, és az új egyensúlyi állapotban a pszichés energia szabadon, torlódás nélkül áramlik,
helyreáll az egészséges lelki dinamika.
Ahogy a tudat fő feladata a jelenhez való alkalmazkodás, úgy a kollektív tudattalan feladata az, hogy
mint a lélek időtlen és általános része, az örökké megismétlődő lelki, fiziológiai vagy fizikai
feltételekre, körülményekre reagáljon. Ennek a célszerű alkalmazkodásnak eszközei az ősképek - a
végtelen időben, állandóan visszatérő archetipikus helyzetek lecsapódásai. így alakultak ki a
leghatékonyabb, legnagyobb jelentőségű ősképek. Ilyenek az anya, az apa, a Magna Mater és az öreg
Bölcs, a gyermek, a férfi, a nő, a hős. De ősképek még a különféle veszélyhelyzeteket ábrázoló
félelmes varázsló, a boszorkány, a sárkány, a szörnyeteg, a földrengés, az árvíz, a tűzvész képei.
Ilyenek még a fejlődés, a progresszió ősképei is, mint a mitikus hegy, a világfa, a forrás, a szivárvány, a
„fényesség”, a Nap útja, az állandó újjászületés. Ide tartoznak még a belső rendeződési folyamatot
jelentő háromszög, négyszög, kör, spirál, keresztformák és az ezekből összeépülő úgynevezett
mandala-szimbólum, amely Jung szerint a harmóniára, egységre, a tökéletességre való törekvés
leghatalmasabb jelképe, a megvalósítani vágyott vagy megvalósult legbensőbb „Önmaga”, a „Selbst”
szimbóluma.
A mandula a legjelentősebb ősképek egyike. Eredeti tibeti megfogalmazásban varázskor, ami védi a
centrumában tartózkodó meditáló adeptust a teljes lelki széteséstől, aki a meditáció mély fokán
történő önfeladás állapotából esetleg nem tudna „visszatérni”. A kör zárt rendszert határol, amelyek
belül a pszichés energiák, a mandala struktúrájának megfelelő utakon áramolhatnak, de végül is
mindig visszatérnek a középhez, megőrizve a tudatosságot és az önkontrollt, legszebb ábrázolatai a
buddhista ikonográfiában találhatók, de a paleolit kor primitív sziklarajzaitól a keresztény festészet
szimbolikájáig mindenhol előfordulnak.
Archetípus annyi van, ahány tipikus alapélmény létezik. Emocionális és magatartássablonokat
közvetítenek, ősi tapasztalatokat, hogy bizonyos helyzetben hogyan, miként a legjobb reagálni,
viselkedni. Ügy is mondhatnánk, hogy az ősképek formáló, szabályozó elvek. Jung szerint az
emberiség legfontosabb ideái és képzetei az ősképekből eredtek, legyenek vallási, tudományos,
filozófiai vagy erkölcsi főfogalmak, amelyek a tudat közvetítésével kifelé formálódtak meg. A
tudatnak ugyanis nemcsak a külvilág érzékelése, megértése a feladata, hanem a lélek belső világának
felfedezése, és a tudattalan kreatív erőinek megjelenítése, kibontakoztatása is.
Jung szerint, az őskép „megfoghatóságára” szemléltetésként a kristályosodási folyamat kínálkozik. A
kristályosodás úgy történik, hogy az oldat molekulái szigorú rend szerint, a kristályrács felépítési elve
szerint csoportosulnak, és így válnak kristállyá. A kristályrács szerkezete adott, ott van az oldatban is,
mint potenciálisan létező elrendező elv, anélkül azonban, hogy az oldat anyagában konkrétan létezne.
Csak a kristályban válik érzékelhető valósággá, de ekkor már kristály és nem rendező elv. Ez a
rendező elv a lélek területén az archetípus. A kristály lenne a szimbólum, ami egyben idea és jelenség
is. Az őskép csak a struktúra, nem határozza meg az individuális formát. így például egy sókristály
bármilyen alakú, nagyságú lehet. Az őskép örök voltát e hasonlat úgy ábrázolja, hogy az oldatban lévő
potenciális rendező elv a múlt, a kristály a jelen valóság, és az újabb oldásnál ismét jelentkező rendező
elv a jövő. Tehát az archetípus formát ölt, de meg is marad rendező elvnek, ideának. Ezért szokták az
ősképeket Platón ideáihoz is hasonlítani, amelyek szintén preegzisztenciális formaelvként „léteznek”.

Animus-anima

Jung kiemelten kezeli az úgynevezett animus-anima ősképet, ami nőkben a férfiakról, férfiakban a
nőkről lecsapódott őstapasztalatot, veleszületett reakciókészséget tartalmazza a fenti értelemben.
Egyéni tartalmukban természetesen benne van az ellenkező nemű szülőkről és testvérekről nyert
tapasztalat, sőt, a nagycsalád és a társadalmi környezet nemi szerepeinek modellje is. Nevezhetjük a
női lélek férfias és a férfi lélek nőies részének, ellenpólusának is. A lelki funkciók nagy komplexitását
fogják össze, és Jung szerint biztosítják a kapcsolatot a tudattalan lelkivilágunkkal, informálják az ÉNt
a belső, elfojtott szükségletekről, nem kellően kihasznált működési lehetőségekről, kifejleszthető
képességekről.
Közvetítheti a főfunkcióval ellentétes működést is, például egy gondolkodó introvertált személy
esetében az érző funkciókat extrovertált irányultsággal. Egy kényszeres gondolatok által (szeretett
férje halálveszélyben van) kiváltott szorongásrohamokban szenvedő nőbeteg álmodta: az erkélyen át
két szürke kapucnis alak mászik be a szobájába azzal a szándékkal, hogy őt és a nővérét megkínozzák.
Nővére az ágy alá bújik, de előkotorják egy seprűvel, és gyötrik, kínozzák. Utána ő következne. Az
egyik a falhoz nyomja őt, de közben észrevesz fölötte egy képet, és mutatja a másiknak, hogy nézze
csak. Erre a beteg is megszólal, hogy ugye jól van megfestve. A betörők ezután barátságosak lesznek
hozzá.
A két férfialak (animus figurák) kertős lehetőséget mutat. Félelmet keltenek, ábrázolják szorongását,
de valami mást is. Kiderül az asszociációkból, Hogy a betegnek jó művészi készségei voltak, de soha
nem élt velük. Az álom szerint a betörők műértők, és ha a beteg általuk felismeri művészi adottságait,
eltekintenek a kínzástól. A jó rajzkészségű páciens mindig kételkedett tehetségében, nem látta
értelmét ilyen irányú tanulmányoknak. Az álom megérteti vele, hogy ezzel lehet, sőt kell is, hogy
éljen, ha meg akar szabadulni kínjaitól. így ebben az esetben a veszélyes animus figurák teremtő erővé
válnak.
Egy pszichoterapeuta, aki este lefekvés előtt azon gondolkodott, hogy milyen egyedül van
problémáival, nem támogatja vallási meggyőződés, se más organizáció nem segíti, a következőt
álmodja: templomban van anyjával, feleségével. Neki kell misét celebrálnia, de nem tudja, hogy
miként, nem ismeri a misekönyvet, belezavarodik. Hátratekint, de anyjáék beszélgetnek, nem
figyelnek rá. Megkér egy apácát, hogy segítsen. Az, mint ministráns segíti és irányítja, hogy mit
csináljon. Ügy érzi, mindenki őt figyeli.
Az álom értelme: magának kell papnak lennie a saját templomában. A sok ember, aki figyeli, lelki
komponensei. A mise szimbolikus áldozat, amiben Isten jelen van, és amiben ő Istennel, a
tökéletessel, a saját Selbst-jével egyesül. Hogy ez megtörténhessen, az apáca - az introvertált anima -
segíti, aki az ÉN és az Önmaga, a tudat és a tudattalan között közvetít.
Mindkét esetben felfedezhető tehát az ősképek pozitív energiaközvetítő szerepe - a tudattalan és a
tudat között. Az archetípusok szükségszerűen jelentkeznek olyankor, amikor az adott konstellációban
a pszichés rendszernek ki kell mozdulnia kilátástalan, megrekedt helyzetéből. Ahol gyakran
jelentkeznek ősképek, ott a személyiség legmélyének biológiai alapjai vannak veszélyben, és ilyenkor
a psziché instinkt (rejtett, ösztönös) alapja mobilizálódik. Például súlyos betegség esetén, operáció
előtt, kritikus helyzetben. A kimozdulás lehet azonnali előrehaladó, progresszív - például az illető
egyén az álom hatására átértékeli magatartását de lehet regresszív is, neurotikus vagy pszichotikus
szimptomatikát váltva ki, ami sokkolja az ÉNt és kényszeríti a változtatásra.
Perszóna

Ahogyan az anima közvetítő funkció a belvilág, a kollektív tudattalan és az ÉN között, úgy a

“szerepszemélyiségünk”, az úgynevezett „perszóna”, a külső világhoz való tudatos beállítottságot, a
külvilághoz való alkalmazkodásunkat ábrázolja. Az ÉN és a perszóna együtt mutatja a fenotipikus
viselkedést, míg az ÉN és az anima együttesen a genotipikus viselkedést ábrázolja. A perszóna eredeti
ókori jelentése: maszk, álarc, amit a színész szerepének megfelelően váltogatott. A jó perszóna
kompromisszum eredménye, ami a külvilág elvárásai, a külső igények, valamint a saját belső igények
között jön létre. Ezáltal elfogadhatóvá teszi magát a környezete számára, és a perszónán keresztül
szűrt külvilágot saját maga is képes elfogadni. A túlságos azonosulás a külvilággal, egy-egy társadalmi
szereppel konformizmushoz, merev perszónához vezet, olyan álarchoz, amely végül már le sem
vethető. Az anima és a perszóna kompenzatorikusan viselkedik. Ami nincs meg a külső
beállítottságban, az megtalálható lesz a belső - anima által közvetített - igényekben.
Minél ridegebb, rugalmatlanabb a perszóna, annál nagyobb feszültség gyűlik a tudattalan
komplexusok köré sűrűsödve, annál több a projekció. Az egyoldalú, merev beállítottság magában rejti
a pszichés egyensúly hirtelen felborulásának veszélyét. Például, mikor az illető történeti változások
idején már nem használhatja régi álarcát, de alkalmazkodni képtelen, krízishelyzetbe kerül, és csak
komoly pszichés regresszió után képes - jó esetben - szemlélet- és magatartásváltásra.
A személyiségnek mindig tudatában kell lennie azzal, hogy perszónája eszköz az alkalmazkodásra, a
külső célok elérésére, kritikusan kell szemlélnie túlkapásait és gyengeségeit. Tudni kell változtatni,
alakítani a külső szükségleteknek megfelelően, de nem lemondva a belső, egyéni igényekről sem.
 cmclycs
kollektívtudattalan
tudattalan
tudat küszöbe

1. ábra: Jung személyiségelmélete

Gyökössy, E.: Magunkról, magunknak (1984)

A HATÁRTALAN
(das Grenzenlose)

Árnyék

Egy másik új, Jung által bevezetett fogalom a pszichológiában, az

„árnyék”. A szépirodalomból ismert alteregó, másik ÉN, sokszor sötét,
ördögi ÉN. Legismertebb figurái Stevensontól dr. Jeckyl és Mr. Hyde,
valamint Goethe Mefisztója. Az árnyék ÉN mindazokat a belső
törekvéseket, igényeket, lelki funkciókat sűríti magába, amelyek a
tudatos ÉN számára nem elfogadhatóak, vagy amelyeket nem valósíthatott
meg. Mivel ezeknek a tudattalan energiája nagy, többnyire más
személyekre projiciálódnak, akiket az illető unszimpatikusnak, sőt
gyűlöletesnek érez. Az árnyék nem akar alkalmazkodni, nem akar
konform lenni, ezért kompenzálóan viselkedik a tudat irányába. így lehet
pozitív szerepe és hatása is. Képviselheti a természetes
ösztöntörekvéseket, célszerű reakciókat, originális alkotó impulzusokat
közvetíthet, például a merev, bigott, „konzervativizmus” hívőknek.
Az eddig tárgyalt alapfogalmakat - egységes keretben - legjobban a jungi
személyiségmodell ábrázolja. Ha a személyiséget karcsú piramisként
rajzoljuk meg, akkor a csúcshoz közel szerkesztett háromszög a tudat,
központjában az ÉNnel, csúcsában a perszónával, amelyen

19
2
keresztül a tudatos ÉN kommunikál a külvilággal. A rudat területe alatt, több
nagyságrenddel szélesebb rétegben következik a személyes tudattalan, benne a
komplexusokkal, elfelejtett, elfojtott élmény- anyaggal. A személyes tudattalan tartalma
az árnyék ÉN, de ennek határai a kollektív tudattalant érintik, ami lefelé, a piramis
alapjáig többszörösen nagyobb területű a személyes tudattalannál, és határai a végtelenbe
vesznek; az emberi, az állati lét ősmúltján is túl, egészen az élet keletkezéséig. Alsó
régióját Jung „határtalan" jelzővel illeti. A kollektív tudattalan tartalmát az ősképek,
archetípusok alkotják, amelyek közül az animus-anima funkció-komplexusa érintkezik a
személyes tudattalannal, és közvetít a tudat felé. Ezekhez kapcsolódnak az öreg Bölcs és
a Magna Mater ősképek, amelyeknek az individuációs érési processzusban van jelentős
szerepük.
Kövessük Dr. Koronkai Bertalan gondolatait, amelyek 1994. november
harmadikán és tizedikén, „Jung archetípustana” című előadásában hangzottak
el: „A kollektív tudattalanban nincs semmi, csak puszta energia, aminek
nincs kvalitása. Az csak energia, erő. Hát hogy lehet ezt megfogalmazni?
Nevezhetjük ősképnek is például. Mit tudnak az ősképek? Mi a
hatásmechanizmusa az ősképeknek, milyen hatással vannak az emberi
pszichére? A következő módon lehet ezeket meghatározni: először is,
mint strukturális adottság a pszichoid régióban, a kollektív tudattalanban,
mint láthatatlan magelem és potenciális jelentéshordozó. Egy sajátos
konstelláció által, mely individuális és kollektív is lehet, az őskép
energiatöbbletet nyer, a töltése megnő, és energetikailag kezd hatni. Az
individuális konstelláció viszont mindig az ember aktuális
tudatállapotától függ."
De vannak nemcsak aktuális, individuális tudatállapotok, hanem
kollektív tudatállapotok is. Ilyenek voltak például, a nemzeti szocialista
Németországban a kollektív téveszmék. Olyan archetípusok léptek föl,
amelyeknek milliók estek áldozatul. Például a horogkereszt vagy a vörös
csillag ilyen ősi, archetipikus szimbólum, amelynek a jegyében énekelve
mentek az emberek a halálba (hős archetípus). Ha ez a kollektív
konstelláció adott, akkor ilyen hatásuk van az ősképeknek, amelyek
nincsenek integrálva. Ezek mind integrálatlan ősképek, amelyek betörtek
a tudatba, a kollektív tudatba, és egy egész nemzetet, országot, vagy
földrészt el tudtak sodorni.
Az archetípus töltése magnetikus hatást gyakorol a tudatra, ami viszont
erről semmit sem tud. így ezért csak másodlagosan, határozatlan
emocionális aktivitásban figyelhető meg. Például fejfájás lép föl, kis

19
3
szédülékenység, mindenfele vegetatív beidegzési zavarok, fáradékonyság,
tehát, amit neuraszténiának nevezünk. Mi ennek a jelentősége? Ezek a
tünetek arra kényszerítik a tudatot, hogy annak fénye oda irányuljon a
tünetre, és mögötte próbálja megkeresni az archetípust, amely ha belép a
tudat terébe, akkor észrevehető lesz - mint szimbólum. Ezért fontos az
álomanalízis, valamint az álmoknak és a fantáziáknak a megjegyzése,
mert ezekből tudunk visszakövetkeztetni, hogy egy-egy tünet mögött
milyen szimbólum, a szimbólum mögött, pedig milyen archetípus áll. A
szimbólum-köntös, amelyben láthatóvá lett az archetípus, variálódik,
változik - az ember, az idő, a külső és belső körülmények szerint. A
középkorban rengeteg látomás volt, és akkor szentek, Jézus, Mária,
valamint ehhez hasonló képek jelentek meg. Manapság a téveszmék
tartalmai ufók, elektromos behatás, sugárzás és ehhez hasonlók. Tehát
függ a kultúrától, a civilizáció milyenségétől is, hogy mikor, milyen őskép
jelentkezik. Jung írt egy könyvet az ufológiáról is, „Titokzatos jelek az égen"
címmel. Az ufó a modern ember Istenpótléka, vagy transzcendens
pótléka, amely mégiscsak „kézzel fogható”. Az emberek nagy része hiszi,
hogy az ufók léteznek.

A szimbólum

A szimbólum vagy archetípus - a tudattal szemben - autonómiával

rendelkezik, és a szimbólumok kényszerítik a tudatot, hogy többé-
kevésbé szembenézzen vele. Ez a konfrontáció, az ősképekkel való
találkozás, különböző utakon történhet: elmélkedés, meditálás, egyszerű
belátás, magyarázás, megfejtés, ábrázolás, szemléltetés, amelyek spontán
módon, vagy egy analitikus munka során mennek végbe. Jung élete példa
a spontán módra, ő saját maga fejlődte végig, senkit sem vett igénybe
hozzá. Rendkívül egyedül érezte magát, rendkívül sokat szenvedett, de
nem volt kivel megvitassa, hiszen ő fedezte fel. Freuddal, akivel meg
tudta volna beszélni - összeveszett. Tanítványai már csak élete második
felében voltak (például Barbara Hannah, Maric-Louise von Franz, Jolanda
Jacobi és így tovább).
Ha tudatossá válik az archetípus vagy a szimbólum, a tudat teljesen
integrálja azt. Asszimilálódik, és így energiája fölhasználható, mint
tudattartalom. Ezáltal a tudat energiát nyer, erőt, kitartást valamilyen
munkálkodáshoz, fizikai vagy szellemi szinten. A legrosszabb lehetőség,
hogy ha teljesen negligálják és nem foglalkoznak vele, mert akkor a
tudattal szemben ellenségesen — mint komplexus-megkötő archetípus
—, pszichikus zavarokat képes okozni, a neurózistól egészen a
pszichózisig. Betörhet a tudatba, és azt teljesen szét tudja zilálni:
disszociálja (egyes részeit leválasztja) vagy dezintegrálja (szétzilálja).
Jung azt írja egy összefoglaló művében (leegyszerűsítve a gyakorlat
számára), hogy az archetípus kompenzatórikus funkciójának megfelelően,
a kollektív tudattalanból energiakvantumokat közvetít a személyes
tudattalan komplexusai felé, és ennek segítségével az eddig csak zavaró
szimptómákkal jelentkező komplexus kénytelen megjelenni szimbólum
formájában, mén a komplexus olyan feszítő energiákkal telik meg a
mélyről jövő energiakvantumok által, hogy valamilyen módon
megjelenik: álomban, vagy akár egy vízióban. A szimbólum, amely
ilyenkor feljön a tudat szintjére, ábrázolja az archetipikus magot, és a
személyes konfliktusanyagot is. Ebből az elaborálás a tudatból leadott
energiát hozza vissza a tudatba. Ilyen például az álomban vagy az
imaginációban felbukkanó boszorkány ősképe. Ez egy híres őskép,
amelytől mindenki fél. A meséktől a mítoszokig mindenhol előfordulnak
ilyen boszorkányos tulajdonsággal rendelkező emberek. Ez egy
archetipikus ősmag. Feljön a boszorkány archetípusa, és azt mondja a
személy, hogy ő boszorkányt lát. Ha az ember asszociáltat hozzá, akkor
esetleg a nagymama arcára, vagy a mamának a mozgására hasonlít, tehát
megtelik személyes komplexus- anyaggal, amit a nagymama vagy a mama
tett vele gyermekkorában. Az ősmag szekunder burkot kap.
A komplexus a személyes tudattalanban van, és megfelelő konstelláció
esetén - ha olyanok a körülmények - fölszáll, és tudatossá válik.
Miközben a komplexus fölszáll a tudatba, ezt a régiót valamilyen módon
kitölti, és a tudatból kihasít egy részt. Ilyen módon a tudat és a tudattalan
határa bizonyos mértékben összefolyik. Ez részben tudatos, részben pedig
tudattalan, és mindenféle bajt okozhat a fejfájástól kezdve a fóbiáig, a
kényszerneurózisig.
Ha a komplexus megoldódik, akkor vagy visszakerül a tudatba, mint
feldolgozott élményanyag, vagy pedig megsemmisül. Tehát a komplexus
megoldható. Ha nem tudják kellőképpen megoldani - mint ahogy a
legtöbbször nem tudják kellőképpen megoldani -, csak a töltéséből veszít.
A pszichoterápia általában elvesz a komplexus töltéséből. Például, ha
valaki kritikus állapotban jelentkezik, egy családi vagy párkapcsolati

19
5
konfliktussal, azt meg lehet oldani. De ettől még a mögötte álló
anyakomplexus nem oldódik meg, az visszakerül a mélybe. Az aktuális
konfliktus megoldódik, és akkor megint helyreáll a tudatnak a rendes
szintje, megint egy ideig egyensúly lesz. A komplexus átmenetileg
hatástalanná válik, ha elveszünk az energiatöltéséből.
A magelem (archetípus például az anya archetípusa) személytelen, és erre
kapcsolódnak rá rétegszerűen a személyes elemek, a komplexusok
(amelyek az egyéni életben keletkeztek). (Azt tudni kell, hogy mindenki
tele van komplexusokkal. A probléma és a komplexus csak egy
kvantitatív eltérés, mert ha valaki a problémát túlértékeli, akkor abból
komplexus lehet. Ha lerázza magáról, akkor nem komplexus. Ez nagyon
egyéni, van, aki érzékenyebb valamire, és annak az a komplexus, a másik
meg nem érti, hogy lehet ettől kiborulni.)
Ha sok kis komplexus összeadódik, az archetípus magához vonzza
ezeknek az energiáit. Vagyis minden, ami engem ér, és kellemetlen,
energetikailag dús, tehát emocionálisan töltött, azt magához vonzza a
megfelelő archetípus, és ezáltal megnő a feszítőereje. Egyszer csak
kiemelkedik szimbólum formájában, és megjelenik az álomban, mondjuk
egy mitikus sasmadár, esetleg karmaiban egy gyerekkel. Itt ebben benne
lehet anya-, gyerek- és apa-komplexus is. Az archetípusok a fenti
példában, szimbólum formájában jelentkeztek, és ennek segítségével (a
komplexusoknak, amit előzőleg magához vonzott az archetípus, amely a
szimbolikus formában megjelent) ezt a szimbólumot már tudjuk
értelmezni. Ezáltal a komplexus is - amely az ősképet megtöltötte
személyes tartalommal - megszűnik. Tehát így hatnak segítő módon az
archetípusok. Jung szerint az archetípus mindig segít energetikailag.
Mindig kap általa a tudat energiát, csak az a kérdés, hogy hogyan
interpretálja, hogyan ismeri fel. Tudomásul tudja-e venni, hogy ez most
egy segítő archetípus, vagy pedig az összhelyzetet értelmezve azt mondja,
hogy ez most valamiféle rossz irányú tanácsot akar adni nekem. Nehéz
dolog a terápiában értelmezni, hogy az archetípus pozitív jellegű,
előremutató, vagy pedig nem.
A libidó-teóriát is be kell vonni az ősképek tárgyalásába, hogy még
dinamikusabban lehessen nézni a jelenséget. A libidót nem lehet
kikapcsolni, hiszen azt gondoltuk, hogy az archetípus erő, az energiának
valamilyen szimbolikus megnyilvánulása. Jungnál a libidó mindenféle
pszichés energiát jelent, nemcsak a nemi kedvet; beletartozik az
agresszió, a szerzési késztetés, a szellemi erőfeszítés, a kíváncsiság is. A
libidó szó szerinti jelentése öröm a jövőbeli jóért, hajtóerő a
kibontakozásra. Jung GONDOLKODÁS szerint a
libidó előremutató, jövőre irányuló,
de jelenti a viselkedés
intenzitását, élménnyel való
telítettségét is. A
ÉRZÉKELÉS INTUÍCIÓ
pszichés energia
- a schopenhaueri értelemben —, az
akarat sokféleségének és erejének a
manifesztációja.

2. ábra Jung - a tudat területe

JACOBI, J.: Dic Psichologie von C.G. Jung (1940)

A libidó általános dinamikáját az ellentétek adják, amelyek a tudat és a

tudattalan között, a négy lelki funkción belül (gondolkodás-érzelem,
érzékelés-intuíció), a kétfajta irányultság és a komplexusok között
feszülnek. Az energia mennyisége a rendszeren belül állandó, de eloszlása
változó. Például egy komplexus hatására, ami magához szívja a libidót,
csökken a tudat rendelkezésére álló energia. Adinámia (erőtlenség),
tehetetlenségérzés, fáradtság, érdeklődés beszűkülés jelentkezik. Az
energia állandóan áramlik, és dinamikusan változik a pszichén belül.

19
7
Iránya szerint lehet progresszív és regresszív, extra- vagy introverzív.
Megjelenési formája a kép, a szimbólumok, az archetípusok, amelyek
mindig nagy hatást, élményt jelentenek, és kimozdíthatják a beteget a
holtpontról, erőt hoznak a tudattalanból, erőt adnak a továbbhaladásra.
Ha a pszichés energia lefutásában torlódás, megrekedés keletkezik, testi
és lelki szimptómák jelentkeznek. A szimptóma veszélyjelzés, hogy baj
van a tudatos beállítottsággal, a tudatot más irányban is ki kell terjeszteni.
A kollektív tudattalanban áramló energiakvantumok még teljesen
aspecifikusak, és ezek töltik meg az archetípust, az ősképet, amely velünk
született valamiféle viselkedéssablon, amit az ősember vagy ősállat
tapasztalt. Mit kell tenni, például, amikor árvíz van vagy földrengés,
amire már az állatvilág is nagyon erősen reagál. A földrengést előre
megérzik az állatok, és menekülnek. Ez egy őskép: a földrengés ősképe.
Vagy az árvíz ősképe. A komplexusokat részben az őskép tölti, részben
pedig a komplexusok töltik az ősképet. Tehát ahogy az előbb mondtam, a
komplexusokat az őskép magához vonzza, de ugyanakkor energiát ad a
komplexusoknak, hogy megjelenhessenek - szimbolikus, képi formában.
Itt most ki kell térni arra a jungi koncepcióra, hogy az emberben és az
élőlényekben működik egy ideologikus (mindent átható) elv, egy
abszolút célszerűség, valamiféle „nemes" cél felé irányuló, és ez pedig az
evolúció. Az ember egy fejlődőfélben lévő főemlős, amely folyamatosan
most is fejlődik. Tudjuk, hogy a progresszív kortikalizációnak (az
agykéreg fejlődése, ami a biológiai, anatómiai és élettani alapja a tudat
fejlődésének és tágulásának) még nincs vége. A parietális és
homloklebeny továbbra is fejlődik, ugyanakkor csökevényesedik a
tektum, az agytörzs teteje, ahol régen még rétegződés volt, és ott voltak
az elemi gondolkodás alapstruktúrái. Létezik egy evolutív elv, ami előre
akarja vinni az embert, tehát bármilyen baj éri az egyént, mondjuk egy
organikus betegség vagy akár neurózis, a tudattalan és a benne lévő
ősenergia mindig igyekszik kompenzálni. A szervezet, az ember, egy
tökéletes önregulációs szisztéma, amelyet áthat a fejlődés (evolúció) elve.
(Olyan ez, mint a megismerés. Nem lehet megismerni valamit teljesen,
mert amikor megismerem, ezzel újabb ismeretlenek tárulnak fel, és akkor
újabb ismeretek megszerzésére van szükség.)
Ha az archetípus energiája aktivizál egy komplexust, az pedig
felemelkedve a személyes tudattalanba, kétféle módon jelenik meg a
tudat számára: egyrészt, mint szimbólum, másrészt, mint tünet. Egy
komplexus megjelenhet szimbolikusan, tehát képalakban: álomban,
imaginációban vagy akár egy éber-álomban. Megjelenhet tünet
formájában, mint fóbia, fejfájás, gyomor- vagy nyombélfekély, esetleg
magas vérnyomás és a többi. Ha tünet, akkor orvoshoz kell fordulni, tehát
kényszeríti az embert, hogy foglalkozzon saját magával. De a
szimbólummal nincs ugyanígy. Mert a szimbólumról azt gondolhatja a
személy, hogy: „olyan hülyeséget álmodtam, nem merem elmondani
senkinek, mert azt hiszik, hogy nem vagyok normális”. Nagyon sok
páciens mondja ezt: „ezek különös dolgok, amiket itt elmondok, de ha
valahol máshol is elmondom, akkor azt mondják, hogy ez megőrült.
Ilyeneket álmodni, ez nem normális. Vagy ilyeneket látni nem normális."
Különösen, ha félig éber állapotban jelennek meg ilyen képek. Elalvás
előtt gyakoriak ezek a sajátos hipnagóg hallucinációk, és ettől
rettenetesen meg szoktak ijedni: mindenféle torzók, meg olyan
formátumok jelentkeznek, amelyek ijesztőek. Egészen természetes, hogy
a kollektív tudattalan ilyenkor küldi a képeket, és azt mondja az
illetőnek: „Figyelj már ide: ezeket azért jó lenne értelmezni, hogy miért
vannak minden este ilyen rettenetes képeid?" Persze vannak szépek is,
van, akinek gyönyörű képek jelentkeznek, s annak egészen más a
helyzete.
Az aspecifikus energia (libidó) megszállja az archetípust, mely
önmagában személytelen, üres keret. Amikor eljut a komplexusig, akkor
a keret már megtelik személyes tartalommal (az Ő hősködéseivel, vagy
azzal, amit olvasott; ő egy Theseus, vagy Sigfried akar lenni, valami
bodybuilding sztár vagy szépségkirálynő - nőknél a hősképnek az amazon
felel meg. (ilyen például Jeanne d’Arc). Ilyenkor már komplexusnak
nevezzük, és ez a személyes tartalmú komplexus nyilvánul meg
szimbólumban, vagy pedig tünetben, amelyet az aktivizálódott archetípus
energiák is táplálnak.
Ez az út tehát az ősenergiától, az őslibidótól egészen a tudatos ember mai
problémájáig, akinek valamiféle testi tünetei vannak, vagy akinél ijesztő
álmok, szimbólumok jelentkeznek. A személyiség belső terének
történései így tudnak eljutni a kollektív, illetve a személyes tudattalanból
a tudatküszöbig, és az ego tudomására jutnak.

19
9
Ezt a folyamatot segíti az aktív imagináció és meditáció terápiás művelete,
azt előfeltételezve, hogy a meditáció során megnyílik az út a kollektív
tudattalan felé, és „szóba lehet állni” az ősképekkel, melyek amorf,
kavargó alakzatokból alkotnak formát, és állnak össze dinamikus képekké,
s a cenzúrát megkerülve tudatosulnak.
Jungnak van egy nagyon szemléletes hasonlata arra, amit az előzőekben
már tárgyaltunk. Mégpedig, hogy az archetípus milyen szerepet tölt be az
ember múltjában, jelenében és jövőjében: ez az oldat hasonlat. Bármilyen
só oldatba vihető, de ennek az oldatnak bizonyos kristályosodási
törvényszerűsége van, bizonyos kristályrács szerint kristályosodik ki.
Amikor az oldatban van a só, akkor nem kézzelfogható, nincs sehol sem,
ez a rendezőelv, a meg nem nyilvánuló őskép. Ez a múlt. Ami benne rejlik
a kollektív tudattalanban, az emberiség ősmúltjában. Az oldott anyag, ami
még nem öltött formát. A kristályszerkezet csak rendezőelvként van az
oldatban. De abban a pillanatban, amikor a konstelláció létrejön,
kikristályosodik. Ez pedig a jelen: a szimbólum és a jelentéstartalom - a
kristály. Az, hogy mindig egyformán kristályosodik ki, az nem azt jelenti,
hogy ez mindig egyforma, mert ez a kristály lehet ilyen, vagy olyan alakú.
Individuális. Lehet kicsi, lehet nagy. lehat a kristály formája már egyéni.
Amikor megoldódik a komplexus a pszichoterápiában, vagy letáncolja,
lereagálja akármilyen expresszív megnyilvánulásban, akkor megint
oldatba megy és ott, mint jövőbeli lehetőség, ismét ott van, hogy amikor
kell, akkor fölszálljon, és segítsen a tudatnak megoldani azt a problémát,
amivel éppen nem tud megbirkózni. Tehát ez az őskép útja. Múlt, jelen és
jövő. A rendezőelv bennünk van, a rendezőelv mindig segíteni akar,
mindig evolutív (az evolúciót segítő), a kibontakozás irányában hat, csak
tudni kell vele bánni. Társadalmi és kozmikus ingerzuhatagban élünk,
amely föntről, minden irányból ér bennünket. De hát most beszéljünk
csak a kollektív tudatról, ami kívül, a társadalomban van, s amihez nekünk
alkalmazkodni kell. Ebben az alkalmazkodási processzusban
természetesen nagymértékben részt vesznek a társadalmi ideálok,
elvárások, a kulcsszemélyek, az olvasott hősök, hősnők és ehhez hasonlók,
tehát mindaz, amire az ember az individuális élete során - óvodás korától,
vagy a mesélős időszakától, kiscsoportos korától kezdve -, már tudatosan
hall a
mesékben, később a mítoszokban, aztán még később a tudományos
mesékben és mítoszokban.
Ehhez alkalmazkodik természetesen - valamilyen módon - az ego,
mégpedig úgy - és ez az egészséges hogy közben nem adja fel a saját
igényét sem. Tehát a perszóna egy nagyon jól működő puffer, egy
alkalmazkodási funkció. Ez akkor jó, hogyha eleget tesz a külvilág
elvárásainak, de oly módon, hogy a saját elveit nem adja föl, a saját
szükségleteit el tudja tolni, valamilyen módon úgy tud alkalmazkodni,
hogy mind a kettő jóllakjon; a belső világa is kielégüljön, és a külvilág is
legyen vele elégedett. Ez nehéz dolog, és ezért van olyan sok konfliktusa
az embereknek a környezetükkel. Ez mind-mind végig érvényes a
párkapcsolattól kezdve a családi kötelékeken át a társadalmi
kapcsolatokig.

A személyiségnek, az egónak, nemcsak kifelé kell alkalmazkodnia, hanem

befelé is, a belső világ igényeinek is meg kell, hogy feleljen. Nem elég a
kifelé való perszonális érintkezés, hanem az egónak kell megbékülni
befelé, és integrálni a benne lévő olyan tendenciákat, / tulajdonságokat,
amelyeket esetleg örökölt, de mégis idegenek az egójától. Ezeket
integrálni kell, s ez az integráció történik meg az anima- és az animus
ősképeken keresztül. Tehát a befelé történő alkalmazkodás rajtuk keresztül
történik.
A perszóna és az anima, az animus egymással kompenzatórikus viszonyban
vannak A perszóna kompromisszum, végső soron a kollektív tudat
követelményei és az individuális igények között. A veszély mindig az, ha
az illető túlságosan ráhagyatkozik a perszónájára, s az teljesen átveszi a
vezetést. Ezért azt kezdi hinni, hogy ő tényleg ugyanaz, mint amit a
világ felé mutat. Elhiszi, hogy ő olyan, mini a szerepe, holott ez sohasem
egészen igaz. Ilyenkor azonban az elutasított tényleges karakter mindig
tiltakozik, s mindenféle fejfájások, vegetatív panaszok, vagy akár
pszichés tünetek is jelentkezhetnek, azért mert felhalmozódik a ki nem
élt igény és szükséglet a tudattalanban, és lassan a felhalmozódott
energiából szimptóma lesz, ami nem feltétlenül panaszokban vagy
tünetekben jelentkezik, hanem lehet, hogy álmokban mutatkozik meg
figyelmeztető jelként, egy-egy szimbólum alakjában.
Az olyan típusú ember, aki túlságosan alkalmazkodik a külvilághoz, s
nagyon azonosul a perszónájával, általában túlzottan magabiztosnak tűnik.
Ilyenek a pöffeszkedő, fölényes szakemberek, akik önmagukon kívül
mindenkit ostobának tartanak. Az önmagát felfújó nárcisztikus ember
típusa áll elénk, aki a saját perszónája, saját szerepe nélkül nem is számít,
csak az, hogy ő X, Y vagy Z, hogy valamilyen címe van, vagy szerepe, ami
miatt őt tisztelik. De belül valahol érzi, hogy önmagáért nincs sok, amiért
respektálhatnák. Mindig, mindenkiben létezik egy bizonyos tudattalan
önkritika. Az ilyen típusú emberek általában feszültek is. Állandóan
evidenciában vannak, nehogy lelepleződjenek. A lényeg tehát az, hogy
ilyen veszély bármelyikünket fenyegethet, hogy például túlságosan
azonosulunk a pszichológusi vagy a terapeuta szereppel. Ilyenkor perszóna
analízist kell végezni, s meg kell nézni, miből is áll ez az álarc.

J. Jacobi azt írja a perszónáról, hogy „szükségszerű, de rugalmas védőmű A

hangsúly itt a rugalmasságon van, mert segítségével relatíve könnyű bánni
a külvilággal. Azonban ő is figyelmeztet, hogy a mögéje elrejtett igazi
természet - ha nem jut felszínre - akkor veszélyessé válhat.
Megmerevedik, s autokratikus uralkodó és állandó lesz, s a maszk mögött
végül is üresség marad, az egyén elsatnyul. Azt mondja: „bármiféle szerep
tisztséggel is jár, ami olcsó kompenzáció a személyes elégtelenségre”.
Jacobi is azt mondja, hogy például a professzorok egyénisége sokszor a
szerepekben merül ki, mögötte csak elkeseredettség és infantilizmus van.
Az egészség feltétele mindenképpen egy jól működő perszóna, amely tehát
eleget tesz a külvilág követelményeinek, valamint a belvilágnak is.
Vizsgáljuk meg az anima-animus és perszóna viszonyt. Minél
archaikusabb és differenciálatlanabb az anima, az animus, annál messzebb
viszi a perszóna az embert a természetes ösztönvilágától. Rendkívül nehéz
elkülönülni az egyiktől és a másiktól is. Azonban szükségessé válik, ha az
individuum nem tudja magát megkülönböztetni, hogy melyik is ő. Ha az
ego a perszónával azonosul, akkor az anima árnyékban van, és elfojtott. Mi
történik akkor? Projiciálódik. Ilyenkor a hős férfi a felesége szoknyája
mögé bújik, vagy pedig a feleség kardos, férfias, domináns nővé lesz - ha
ilyen animus megszállottsága van a férfinek. Aki kifelé gyenge ahhoz,
hogy ellenálljon a nyomásnak - mert hiszen ki vagyunk téve annak, s el is
várnak tőlünk sok mindent az Jacobi véleménye szerint befelé is gyenge,
és ki van szolgáltatva a tudattalannak is. Az animától megszállt férfi
elveszti a jó perszónáját, és elnőiesedik. Nyafogós, nőies viselkedésű lesz.
Ez ma a társadalomra általában jellemző. Mármint, hogy a férfiak
öltözködésben is, attitűdben is nőiesednek. A férfi tehát elnőiesedik, a nő
pedig nőies perszónáját elvesztve okoskodó, akadékoskodó kékharisnya
lesz, férfias vonásokat vesz fel, ha elfojtja az animusát. Wolfgang Miltler
Kranefeldtn a másik jungiánus pszichológus azt írja: „Ha a tudattalan alakjai,
az anima és az animus nem válnak tudatossá, azok ki vetülnek, s ilyenkor
függő viszonyok és kényszerű kötődések jönnek létre, amelyek
kényszerszerűek, mert az ego valamilyen módon tiltakozik, de nem tud
mégsem mit csinálni. Tehát a tudattalan igény vagy szükséglet rávetül egy
arra alkalmas személyre, aki az animusát vagy animáját ábrázolja. Ez a
nemek közti mágikus vonzás, amikor egyszerre csak megpillantja, s „vége
lesz”. A belső események ilyenkor nem tudatosulnak, projiciálódnak, tehát
nem tud tisztázódni a saját bensőnkhöz való viszony, mert itt az ÉN a
perszónával identifikálódik, azért projiciálja a tudattalant - az animust, az
animát - valakire, és abban éli meg.”
A másik lehetőség, amikor az ego az animával identifikálódik, akkor nem
vetül ki az anima, hanem az animával azonosul, és ő maga válik animává,
illetőleg az általa reprezentált tudattalan igényekké. Az illető ilyen
esetben azt hiszi, hogy ismeri a saját belső történéseit, nagyon magabiztos
ilyenkor, és azt véli, hogy az a valóságos karaktere, amit ő elhisz magáról.
Tehát ebben az esetben, amikor az azonosulás az animával vagy az
animusszal történik, akkor a perszóna projiciálódik egy hasonló nemű
személyre, és ez lehet az alapja különböző homoerotikus kapcsolatoknak,
lelkes barátságoknak, valamint - a terápián belül pedig - nagyon kemény
indulatáttételeknek az orvos felé. Itt valójában nem jó a külvilághoz való
alkalmazkodás, miután a perszóna nem működik rendesen, és ezek a
homoerotikus, nagyon baráti, intenzív, intim kapcsolatok a kapcsolat-
nélküliség leküzdését szolgálják. Azt is tudni kell, hogy bár a perszóna a
Gyökössy-féle ábrán felül helyezkedik el, s nem az alsó régiókban, de
mind a két fajta identifikáció kollektív beállítódottság, tehát ősképszerű. A
perszóna is ősképszerű, bár perszónaként a külvilág és az ego között van,
de ennek is megvannak a maga ősképei, mert hiszen a mítoszokban,
mondákban, mesékben rengeteg szerepet találunk, bizonyos olyan
szerepeket, amelyeket többé-kevésbé le is másolnak az emberek. Tehát azt
mondhatjuk, hogy a perszóna a külső miliő befolyásának az eredménye, az
anima és az animus pedig a belső miliő közvetítője. Szintén tipikus
viselkedést közvetít, és mindkettő kollektív személyiségrész tehát. Ezt
nagyon fontos tudni.
Ha a perszóna fejletlen és primitív, elégtelen lesz a külső alkalmazkodási
készség. Ugyancsak egyfajta tipikus beállítottság mutatkozik meg, ha a
személy negligálja a belső világot. Ilyenkor az anima vesz fel archaikus
vonásokat, és szimbolikus jelentéstartalmakkal jelentkezik, igen erős
álomtevékenységgel, vagy pedig rossz esetben vizuális vagy akusztikus
hallucinációkkal.
Az autonóm komplexus dinamikus értékét, erejét (az anima komplexus, a
perszóna komplexus) Jung mana-nak nevezi. Ha az anima tartalma tudatos
lesz, feloldódik a perszóna identifikáció, és az animát integrálva megkapja
annak mana erejét. Nem csak az animának és az animusnak van mana
ereje, hanem minden ősképnek is. Mik ezek az ősképek, amelyeknek
mana ereje van? Hangsúlyozom még egyszer, hogy az anima az a férfiban
található nőiség. A következő archetípusok tehát a férfiakra lesznek
veszélyesek, ha megszállják őket. Itt van az anyakép, a Magna Mater kép, a
boszorkány, a papnő, a valkűrök, a tündérek, a nimfák, a sellő, a hárpia, a görgő, a
medúza, mind ilyen anima reprezentánsok, és még mélyebben, a
legmélyebben az istennők s az istennőnek az absztrakciója, Szófia - Pisztisz-Szófia a
gnosztikusoknál -, amely a női bölcsességet és a női könyörületességet is
jelképezi.
A másik oldalon a nőben, akinek animusa van, szerepel az apa, az Öreg
Bölcs, a varázsló, a pap, szerepelnek a manók, a kentaurok, a szelének, szatírok, a
különböző gnómok, a Minotaurusz. Tehát minden férfinemű szörnyeteg és
lény. Az Isten fogalom is bejön, majd pedig az Istennek az absztrakciója, a
Logosz. Mint ahogyan a Sophia az átszellemített Erosszal azonosítható, úgy
az Isten fogalom a Logosszal, vagy Igével, vagy Első Hanggal, amit a Nagy
Bummnak is szoktak mondani. Ez volt az első hang a világban, miután
megnyilvánult az addig Meg Nem Nyilvánult, az, amit jobb szó híján Istennek,
Dharmának, Taonak lehet nevezni.
Ezeknek a figuráknak, a mesékből már ismert módon, nagy erejük van, és
ez a mana erő. A mana erő az, ami faszcinálja (megigézi, megbűvöli) az
embereket, a betegeket, és sokszor emiatt válik kényszerűvé egy kapcsolat.
Mi is ez a mana erő tulajdonképpen? Ez egy mágikus erő, mely a terápia
során is mindig elő szokott bukkanni. Ha az ember elkezdi a perszóna
analízist, s az többé-kevésbé megtörténik, akkor mehetünk lejjebb. Akkor
találkozik az ember a saját árnyék ÉNjével, a saját negatív hasonmásával,
amely az összes differenciálatlan tulajdonságát, belső vonásait, vagy az
addig ki nem élt tulajdonságokat reprezentálja. Az árnyék ÉNt sötét
ÉNnek is nevezik, holott nem biztos, hogy feltétlenül sötét, de a
köztudatban az áll, hogy van egy sötét alteregónk, aki gonosz.
Gondoljanak a Dr. Jeckyl és Mr. Hyde történetre, aki nappal egy rendkívül
humanista orvos, éjjel pedig a legborzalmasabb dolgokat műveli. Tehát az
ÉNje világosban ilyen, sötétben pedig olyan.
Ez az árnyék ÉN; minden, amit az ego, a tudat elutasít, az az árnyék
ÉNben sűrűsödik össze. Sokszor bizony annyira összesűrűsödik, és akkora
feszültséget okoz, hogy megszállhatja a személyt. Ilyen megszállott
árnyékfigurák Jago, Biberach, és lehetne tovább sorolni a mitológiából, a
drámákból az úgynevezett gonosz, negatív hősöket. A lovagkorban a
fekete páncélba öltözött lovag, a sámánizmusban a fekete bika, amely a
fehér bikával küzd. A fehér és a fekete mindig összecsapnak - tehát a
tudat, a szellem reprezentáns és az árnyék reprezentáns. Hogy ez
mennyire nem ítélhető meg etikailag és morálisan, azt a taoista jin-jang
szimbólum bizonyítja, ahol a fekete és a fehér átfonódik egymásba,. Ezt a
szimbólumot mindenki ismeri, a kör közepén az „S” alakú átmenettel. A
fele fehér, a másik fele fekete, s mindkettőben van egy- egy ellenkező
színű pont. Ezek tehát kiegészítik egymást. Nem lehet azt mondani, és
nem lehet azt elvárni senkitől sem, hogy teljesen világos, vagy teljesen
sötét legyen, mert olyan nem létezik Az árnyék mindig emberekre
projiciálódik. „Nem én vagyok olyan, hanem a másik olyan... ’. Amikor az
ember nagyon utál valakit, akkor kell szembesülni azzal, hogy miért is
utálom én őt annyira, s akkor fel kell ismerni, hogy bennem van az a
tulajdonság, amit rá projiciálok. Nem akarom tudomásul venni, hogy
bennem is bennem van, s kivetítem rá. Ez leegyszerűsítve az árnyék
működési módja.
Az animus és az anima megoldása sokkal nehezebb ennél, s
hosszadalmasabb folyamatot jelent, de eközben azért vannak már
eredmények is. Ilyenkor az illető eufórikus állapotba kerül, megoldotta a
szülővel kapcsolatos problémáit, nincs már ödipusz-komplexusa, nincsen
kisebbrendűségi komplexusa, egy csomó szükséglete fölszabadult a
gátlások alól. Kialakul egy eufórikus állapot, és ilyenkor egy úgynevezett
hősi, vagy hősnői póz vagy pozíció jön létre, amikor is akármilyen
szakmában dolgozik, sodró lendülettel ugrik a dolgoknak, és ilyenkor
minden megy is neki, mert óriási energiákat képes mobilizálni magában.
Az átmeneti sikeresség eufórikus állapottal jelentkezik, és ez már azt
jelenti, hogy a benne rejlő hős archetípusát vagy az amazon archetípusát
energiák szállták meg.
Ebben a szakaszban ilyen a terapeutával szemben is. A terapeuta kezd
„hülye’ lenni, már nem érti ezt sem, meg azt sem, ő már ezt is jobban
tudja, már nem is érdemes tovább folytatni a terápiát, ő ilyenkor okosabb
már a terapeutánál is. Időnként azért álmokban előjönnek az ellentétei.
Éppen azért, mert ő már mindent tud, ő egy hérosz, egy hősnő és így
tovább; tudós, bölcs, felfedező, amilyen területen éppen működik. A
legnagyobb művész, a legnagyobb író, festő stb. Erre vigyázni kell. Jung
úgy hívja ezt, hogy az illetőnek mana személyisége alakul ki. Igen gyakori
jelenség volt ez hipnotizőröknél. Akkoriban a hipnotizőrök mind ilyen
mana személyiségek voltak (sajnos ma sem ritka). Régen, a századfordulón
a parancs jellegű hipnózis dívott, s a nagy hipnotizőrök mind kvázi
hatalmat éreztek a pácienseik, a másik ember felett.
Ebből adódik az a tévhit is, hogy a hipnózisban alá kell vetni a
személyiségünket a másik személyiségének, tehát a személyiség maga
elvész, mert a másik, aki hipnotizál, olyan erős, hogy elveszíti a
hipnotizált ember a személyiségét. Ez közel sem így van. Mindez a
hipnotizőröktől származik, akik mana személyiségnek hitték magukat, azt
hitték, hogy mágikus hatalmuk van. Ez a pszichoterapeutákat is fenyegeti,
mindenféle orvost és pszichológust is, hogy azt hiszi, hogy ő omnipotens,
és mindenkit meg tud gyógyítani. Ilyenkor óriási hibákat is elkövet, mert
a „gyógyítási düh" sokszor ártalmas. Nem kell mindenáron meggyógyítani
azt, aki nem akarja. Hagyni kell. Mert az érési processzus az egy olyan
valami, amelyik önmagát fékezi. Ha a személyiség nem elég érett, akkor
nem akar továbblépni. Megszólal valamilyen belső vészcsengő, hogy itt
álljunk meg egy időre, most ezt meg kell emészteni. Nem lehet előrefutni.
A mana személyiségű terapeuta kétségtelenül nagyon sikeres, de
ugyanakkor nagy hibákat is követ el, amiről nem beszélnek, mert a siker
sokkal több, mint a sikertelenség.
Az anima és az animus között helyezkednek el a szülők és testvér; hős,
hősnő ősképek is, és amikor ezekkel többé-kevésbé tisztába jön az illető,
akkor szokott megjelenni egy új őskép, a gyermek ősképe. A gyermek
mindig a születést, a személyiség kibontakozását jelenti, mert a
csecsemőből potenciálisan minden lehet. Bár tudjuk, hogy nem tabula rasa,
hanem olyan fejlődési csíra, amelyből nagyon sokfajta irányban lehet
tovább lépni, és csiszolva, abból még bármi lehet. Amikor ilyen
jelentkezik, ez már átmenet a Selbst-nek a megvalósulása felé, mert a
vonalat az ego és a Selbst között individuációs processzusnak nevezik az
analitikus (komplex) pszichológiában.
A mana fogalom által a Selbst-hez jutunk el. Az emberben működő mana
erők a szervezet maximális teljesítőképességét jelentik, mert ahhoz, hogy
valaki fensőbbséges, hatalmas vagy tekintélyes legyen, az szükséges, hogy
az erőközpontok szinkronban legyenek. A mana legelső megfogalmazása
egy hittérítőként dolgozó angol lelkésztől, Róbert Henry Codringtontól
(1891) származik, aki azt úgy fogalmazta meg: „létezik egy természetfeletti
erő vagy hatás, amit manának neveznek. Ez az, ami mindent előidéz, ami
az ember közönséges ÉNjét meghaladja. Ami kívül van a természet
normális rendjén. Jelen van az élet légkörében, hozzákapcsolódik
személyekhez, dolgokhoz, és kifejezésre jut olyan eredményekben,
amelyek csak a mana működésének tulajdoníthatók." Itt feltűnik az
eredményesség is, ha valaki a mana birtokába jut, felhasználhatja,
irányíthatja. Ez a Selbst-tel ugyancsak azonos, mert ha valaki meg tudja
valósítani önnön magát, „ősmagát”, vagy ahogy mondhatjuk: „összmagát",
tehát a teljességét, akkor az sok mindenre képes.
A mana ereje egyes esetekben ki is törhet, és irányíthatatlanná válik.
Olyan ez, mint amikor kiengedik a szellemet a palackból, veszélyessé
válhat. A mana erő nemcsak élőlényekben van jelen, hanem élettelen
tárgyakban is. A köveknek is van mana erejük. Ismertek a menhirek, a
kőoszlopok, stonehenge-ek, amelyeknek faszcinatív és rendkívül
szuggesztív hatásuk lehet, különösen akkor, ha megfelelő szimmetriával,
kozmikus rendben állnak, mint ahogy a kelták állították fel ezeket
Angliában és Normandiában.
A magyar Róheim Géza, aki ezzel a témával bőségesen foglalkozott, azt
mondja, hogy az igazi mana erő két dologból tevődik össze. Van egy olyan
mana, mely a tárgyakban lévő, és van olyan is, ami emberen kívüli. Erre
utal Róbert Henry Gödrington is, hogy van egy energia, egy erő a
természetben, ami az embertől független. A mágiában például a halottak
csontjait használják fel erre, nemcsak Polinéziában, hanem a magyar
mitológiában is, ahogy Róheim könyvében a „Magyar néphit és népszokások"
című munkájában is szerepel. Ez a csontban, vagy a tárgyban lévő mana
erő, ami fokozódik, ha ez a tárgy megfelelő „szakember" kezébe kerül.
A megfelelő szakember a varázsló vagy a gyógyító, és ő a személyes erejét
is beleteszi a tárgy mana erejébe. Tehát benne kell lenni az illető
személyiségének, a karizmájának, és ez pedig attól függ, hisz-e a személy
saját magában. Abban a pillanatban, amikor elveszti az önmagába vetett
hitét, megszűnik varázsló lenni. Van tehát a tárgyban eleve benne rejlő
személytelen mana erő, és van a varázslótól beletett varázserő - varázsige,
ez a személyes mana erő, melyhez erős hit, emóció kell. Ez a mana
objektív és szubjektív oldala. Rendkívül fontos itt a hit kérdése, de a
terápiában is az. Minden embernek van mana-ja, s a terápia során, a
kisebbrendűségi érzésben és önbizalomhiányban szenvedő emberekben fel
lehet ezt ébreszteni. Erre nem mindig csak a pszichoterápia szolgál, hanem
sokszor bizony testi gyakorlatot is kell hozzá végezni. Erre való a jóga,
valamint a különböző, ehhez hasonló bioenergetikai és más újabb
eljárások, amelyeknek hatékonyságát nem lehet tagadni.
Két fogalom tartozik szorosan még ide, melyek Lucien Lévy-Bruhl
etnográfustól származnak, és rendkívül fontosak a tudattalan
megértéséhez. Az egyik a kollektív reprezentáció (representation collective) elve, a
másik pedig a misztikus részesedés (participation mystiqe).
A kollektív reprezentáció elképzelése alatt Lévy-Bruhl azt érti, hogy ezek
az elképzelések valóság jelleggel rendelkeznek. így a szellemek, a
varázslat, a gyógyító vagy rontó erők. Ezek idézik elő a halált, a
betegséget. Az események sem véletlenek, hanem mindig valamilyen erő
valósítja meg azokat. Ilyen módon gondolkodnak a varázslók, akik egy
sajátos szellemhitben, sajátos, varázslatos világban élnek. Mi ezt
prelogikus, önkényes magyarázatnak tartjuk, mert teljesen más
előfeltevésekből indulunk ki.
A varázsló valójában nem illogikusabb, mint mi vagyunk, csupán más
előfeltételezésekből indul ki. Az ő priori feltevése az, hogy a betegséget
vagy szellemek okozzák, vagy pedig varázslat. Ugyanúgy, ahogy nekünk
az a felfogásunk, hogy a dolgoknak természetes okai vannak, s kauzál-
reduktív módon gondolkodunk. A primitívek szellemének működése nem
tér el a mienktől, a különbség csak a feltevésekben, előfeltételezésekben
rejlik (a primitív szót etnográfiai és nem pejoratív értelemben használva).
Mint ahogy mi azt mondjuk a paranoiásra, hogy rendkívül logikusan
gondolkodik, csak éppen a kiindulópontja rossz. Ez ugye az okos bolond.
Azt mondja Jung: „A mi gondolkodásunk a kauzalitás szentségén épül,
világunkban nincs hely az önkényes természetfeletti erők számára, hacsak
nem ereszkedünk le az atommag félhomályos világába, ahol különös,
szabálytalan dolgokkal találkozunk, amelyekre nem érvényesek a
kauzalitás egyértelmű törvényei”. 1932-ben írja ezt az „Archaikus ember”
című munkájában, amikor az atomfizikus koppenhágai iskolával már
kapcsolatban állt. „Vagy gondoljuk az álmok, az imaginációk, meditációk
világára, ahol minden lehetséges, varázsolhatunk, repülhetünk,
átváltozhatunk, metamorfózisok jönnek létre, eufórikus, mágikus
előérzetünk van, vagy éppen teljes tehetetlenség, erőtlenség,
megrontottság érzésünk is lehet. Lehetünk mindenható hősök, gonosz
vagy jó mágusok” - mondja Jung ugyanebben a könyvében.
A másik fogalom, a participation mystique, s ezt Lévy-Bruhl így fogalmazza
meg: a primitív mentalitás fogalmaiban a tárgyak, élőlények, jelenségek
számunkra érthetetlenül egyidejűleg önmaguk is, meg mások is.
Megszokták, hogy egy és ugyanaz a lény egyszer állat, egyszer ember. így
változik át a varázsló egyszer bikává, kutyává, vagy amivé akar, vagy a
kettő egyesül, s a kettő egyszerre egy. Úgy gondolta
Lévy-Bruhl, hogy az állatokra vonatkozó különleges elképzeléseik
vezették ide a varázslókat. Az állatok érintkeznek egymással, s bár nem
értjük a nyelvüket, kétségtelen, hogy beszélnek. Ezt hiszik a primitívek.
Ebből következik, hogy az ősi időkben ők is emberek voltak. Ezen alapszik
a totemizmus, a totem-ősök világa.
A kollektív tudattalan „gondolkodásának” elemei ugyanis a képek,
ősképek, ugyanúgy, ahogy a mi gondolkodásunk építőkövei a szavak, a
szószimbólumok. Ezeket a képi elemeket kapcsolja össze a mágikus-
animisztikus gondolkodás, mely érzelemvezérelt, katatímiás. Csak elvileg
van egyenes összeköttetés a tudat és a tudattalan között. A valóságban
örvénylő spirálban kavarognak a képek, a hozzájuk kapcsolt érzelmekkel,
indulatokkal együtt, és az örvénylő sodrásba hol ez, hol az az őskép, majd
a személyes tudattalan, a különböző komplexusok, emlék-egészek
(Gestaltok) kerülnek bele, és jutnak közvetlenül a tudatba, álmokon,
imaginációkon, meditáción keresztül. Energiát közvetítenek az ego
számára, ha az elfogadó és befelé nyitott. De ha tartósan elutasító, elfojtó,
a felgyűlt és pangó energia egyszerre töri át az elfojtást és inflációt,
megszállást okoz, szétrobbantja az addig védett, tudatos, egyoldalú
beállítottságot, az egót, a perszónát.
A terápia ennek megelőzése érdekében próbálja óvatosan lebontani a
védőfalakat, a védőmechanizmusokat, hogy befelé is megnyíljon az út az
animus-anima ősképeken keresztül - a kollektív mélységek, a végtelen
belső és külső terek felé. Amikor imaginálunk, meditálunk, vagy akár csak
szabadon asszociálunk, a tudatból, az egóból egy befelé irányuló spirál
indul lefelé, és ennek fényénél mind kiterjedtebb lesz a tudatosság a Selbst
felé vezető úton.
Eljutottunk ily módon a Selbst jungi fogalmáig, melyet igazából nem lehet
jól lefordítani. A leggyakrabban: „önmagunk, az igazi ÉN, mély ÉN, felsőbb(rendű)
ÉN, ősmagunk" kifejezéseket találják az irodalomban, de Jung 1946-ban,
hetvenegy évesen az „Áttétel pszichoógiája" című művében azt írta, hogy
mindezek a nevek csak jelzői lehetnek egy lelki tényállásnak, de nem az a
lényeges, hanem az, hogy valóságos tényről van szó. Ez a lelki instancia
létezik! A megnevezést rá lehet bízni a különböző kutatók szubjektív
megítélésére.
Mi hát az individuációval elérhető szubjektív Selbst élmény? A különböző
szerzők megegyeznek abban, hogy a Selbst a „totálpszichét” képviseli, a
psziché egészét, teljességét, mely mindent magában foglal, ami lelki,
szellemi. Ily módon benne egyesülnek az egyébként dialektikus
ellentétként működő erők; tendenciák: mozgás-nyugalom, világossötét,
kívül-belül, véges-végtelen, nőies-férfias és így tovább.
Miközben a Selbst átfogja a pszichét, egyúttal az egésznek a központját is
jelenti, mely összetartja a rendszert. Tehát központ, de egyben elrendező
erő is. Határa a tudás, a gnózis a transzcendens régióban van, és így igen
különböző kerületű lehet - az illető egyén szellemi befogadóképessége
szerint. Joggal nevezi Jung teljességnek is, mely azonban nem egyenlő a
tökéletességgel, amely nem emberi attribútum.
A legerőteljesebb ősképünk, miután nem kizárható isteni részesültsége,
hiszen általa és benne spirituális igényeink, isten ősképünk is felfedezhető.
Az Ószövetségből tudjuk, hogy miután Isten a saját képére és
hasonlatosságára megteremtette az embert, lelket lehelt belé. így lelkünk
isteni természetű, illetve bennünk van az isteni szikra, a gnosztikusok
fényszikrája.
A Selbst szimbolikus megjelenési formája az úgynevezett mandala kép. Az
elnevezés a buddhista ikonográfiából vezethető le, ahol templomi
zászlókon, fogadalmi képeken, meditációs elmélyülésre készült
festményeken találkozunk velük.
A mandala mágikus kör, a világmindenség redukált képe, a teljesség
szimbóluma. Általában négy irányba tájolt, melyet a világtájak felé
irányuló négy kapu szokott jelezni. A külső körön belül még két-három
kör található, koncentrikus, kisebb alakban. A körökben négyszög vagy
négyzet alakzatok, melyek kettő-négy háromszögre felezettek vagy
negyedeltek. A középpontban a kulcsszemély vagy szimbólum
helyezkedik el, mely a Selbst jelképe. Ez lehet Buddha, lótuszvirág,
keresztény mandalákon Jézus, rózsa, bárány. Gyakori a kereszt, az
életkerék, egy- egy szent vagy híres mester, akik a transzcendens
bölcsességet szimbolizálják, melyet a Selbst tartalmaz. Más-más
szimbólumokat találunk a különböző kultúrkörökben, de a kör, a
négyszög, a háromszög, a kereszt mindenhol alapszimbólum. A négy
alapszínen kívül (kék-sárga, zöld-piros, mely a retina színérzékelő
elemeinek felel meg), a fehér is szerepelni szokott, mint a tisztaság és
teljesség színe, mely a spektrum színeire bontható.
Naranjo szerint, mindenfajta mandalára három tulajdonság jellemző: a
centralitás elv, a szabályszerű rend és az ellentétek egyesülési tendenciája.
A lótusz, a kereszt, Jézus szíve, a Nap, a mandala egyensúlyt és vonzást
teremt a mandalát alkotó formák és alakzatok között. Ugyanakkor
kisugárzik ebből a centrumból az általa képviselt lényeg, az isteni
emanáció, és átfogja az egész képet.
A másik aspektus, mely részben összefügg a centralitással, az a rend, a
szabályosság, a törvényszerűség elve. Ezt kifejezheti például egy üres kör
is, de a geometrikus más alakzatok, a számszerűség, a formák négyes és
annak többszörös változatai is Ez a rend, elvonatkoztatva a személyestől,
teisztikusan Isten alkotásának, a Tao-nak, a Szanáthana Dharmának (az
Univerzum Örök Törvényének) felel meg.
A harmadik jellemző elv, az ellentétek kibékülése, egyensúlya, egyesülési
tendenciája, ami legszebben a kereszt szimbolikájában jelentkezik, ahol a
horizontális és vertikális polaritás egységessé válik. Ilyen szimbólum a Jin-
Jangot ábrázoló Tai Csi ábra. Ilyen ellentétpár még a centrum és a
periféria, az egy és a sok, a fent és a lent és így tovább.
Ezek miatt a sajátosságok miatt a mandala látványa numinózus,
szuggesztív hatású, a tekintetet a centrum felé tereli. Ezt használják fel a
meditációs technikákban, a koncentratív meditációknál. (Fixációs
gyakorlatok.)
Ha valaki spontán módon készít mandalaszerű rajzokat, az jelenthet
például összerendeződési törekvést egy zavart betegnél; neurotikusoknál
vágyat a rendre, a biztonságra; tanítványnál, adeptusnál pedig az érési
processzus előrehaladó folyamatát a Selbst, a teljesség, az összmaga
megvalósítása felé. Az ember legnagyobb küldetése az, hogy harmóniába
jusson önmagával, ébredjen arra a tudatra, hogy önmagában, benne rejlik
az isteni szikra, s ezt kötelessége kibontakoztatnia, nem a saját, hanem a
közösség, a betegei vagy kliensei javára.
A következőkben fogalmazzuk meg még néhány általánososítást a jungi
pszichoterápiáról és egyúttal általában a pszichoterápiákról. Az analitikus
pszichológia felfogása szerint a különféle neurotikus szimptóma, lelki
zavar, pszichoszomatikus megbetegedés hátterében többnyire három
alapvető okot találunk;
1. Az identitás hiánya vagy elvesztése.
2. Az élet értelmének hiánya vagy elvesztése.
3. A transzcendencia hiánya vagy elvesztése.
A terápiás gyakorlatban az identitásproblémák vannak előtérben,
legtöbbet ezzel kell foglalkoznunk. Az identitás ellenpólusa az önmagától
el idegenedettségnek. A beteg (kliens) élete, magatartása többnyire nincs
szinkronban lénye igazi sajátosságaival, alapszükségleteivel. Az emberi
élet komplexitása sok kényszerítő és alkalmazkodási folyamatot kíván,
több irányba. Szülők, család, hivatás, barátok, társadalom stb. Ezt sokan
csak az élet közepe táján veszik észre, ekkor fogalmazódik meg az
.Önmagával való azonosság igénye. Az identitást azonban sokszor nehéz
vállalni. Mások nem is sejtik, hogy kik is ők valójában. Nem tudják, hogy
saját szükségleteik, érzelmeik, vágyaik vannak és hogy azok milyenek.
Ezek helyett vannak a szimptómáik. A szimptóma kompromisszum és
pótlék a „nem mert”, vagy „nem élt" élet helyen. Ezért a szimptóma
értelme után kell kutatni, és nemcsak az oki láncot, amely létrehozta,
hanem teremtő és beállítottságot megváltoztató hatását, az érettség felé
hajtó erejét is. Az analitikus pszichoterápia célja, hogy a páciens
megtanulja érteni a szimptómáját. Ennek segítségével abban támogatja a
beteget, hogy jobban értse önmagát. Arra lelkesíti, hogy maga tegye meg a
lépéseit a gyógyulás felé, maga találja meg az utat, amely a neurózisából
kivezet. Ezért okoz csalódást sokszor a jungi pszichoterápia azoknak, akik
gyors, hatékony segítséget várnak, a panaszok gyors enyhülését. A terápia
célja a nem megvalósított identitást kidolgozni, a személyiség nem tudatos
aspektusait tudatosítani. Ez nemcsak intellektuális folyamat, racionális
interpretáció, hanem fokozatos, elég lassú változás. Megismerési,
átértékelési folyamat, szemléletváltás, emocionális megalapozottsággal. A
terápia teremtő, személyiséget alkotó folyamat, teljes nyitottsággal minden
újra, ami a betegben megnyilvánul. A terapeuta előítélet-mentesen a beteg
egyéni sajátosságait elfogadva segít. Óvakodik az előre gyártott teóriáktól,
dogmáktól. Nem ítél, és nem értékel gyorsan. Nem alkalmaz specifikus
technikákat, nem veszi tekintetbe a régi „analitikus" szokásokat. A
beteggel szemben foglal helyet, de a beteg, ha akar, le is felehet, járkálhat.
Amennyire ez lehetséges, szimmetrikus embertársi helyzetet ajánl fel a
betegnek, ami lehetővé teszi a feszültség- és szorongásmentes közléseket, a
bizalomteljes légkört. A terápia kezdetén sajátos konstelláció kezdődik,
aminek alapja a kölcsönös várakozási feszültség. Mi fog történni? Hogy
jönnek mozgásba a pszichés energiák? A terapeuta várjon, de spontánul,
természetesen reagáljon. Az érzelmek játékát jól megmutatja az arc- és a
szemkontaktus. A konstelláció a beteg és a terapeuta lelki tartalmaiból
képződik - akaratlanul. A beteg problematikája kapcsolatba kerül a
terapeutáéval, és együtt egy komplexust alkotnak, ami a terápia során, a
feldolgozás révén asszimilálódik. Ez a konstelláció mindig új, minden
alkalommal más, ezért hiba a rutinviselkedés. A páciens egyedi,
összehasonlíthatatlan individuum. Kettőjük kapcsolatát Jung „adó-vevő
relációnak”, „dialektikus folyamatnak” nevezte. Antik görög értelemben
vett szintézisre törekvő beszélgetésnek, vitának. Egy idő után a „MI"-
ségnek, igazi kommuniónak kell kialakulnia. A terapeuta utal, ráirányítja a
figyelmet dolgokra, óvatosan interpretál, tolmácsol; „így látjuk mi ezt a
problémát.” A beszélgetés nyílt. Mindent fel kell, hogy öleljen, amivel a
beteg foglalkozik, amire vágyik, amiről fantáziái.
Jó még végezni egy élettörténeti analízist is, amiből sok fontos adat
használható. Az úgynevezett „titok-fel kínálás” esetében gyakran
eltolásról van szó. A valódi problémára vak az illető. Különösen fontosak a
nem is teljesen tudattalan, szégyellt, kínos, kellemetlen élmények,
gondolatok. Gyakran ezekből indul meg a kibontakozás, felszabadítva sok
elfojtott, elnyomott anyagot, érzelmet. Itt a terapeuta együtt érző
segítségével - ami kérdésekben, utasításokban nyilvánul meg sikerülhet
felszínre hozni és átdolgozni az elnyomott tartalmakat. Különös
jelentőségűek az álmok és imaginációk, amelyekben képi, szimbolikus
formában jelentkeznek a vágyak, szorongások, a centrális konfliktusok, de
a kibontakozási tendenciák is. Ezért a páciensnek álomnaplót kell
vezetnie, illetve rá kell hangolódnia az álmok jelentőségére. Az áttétel
jelentőségét Jung is elfogadja, de ezt nem tartja külön „áttételes
neurózisnak”, ami a terápia műterméke. Természetes jelenségnek tartja ezt
minden emberi kapcsolatban. A beteg egyszerűen bevonja a terapeutát is a
neurózisába.
A beteg ilyenkor idealizálja, csodálja, „szerelmes” a terapeutába, féltékeny
annak családjára, a többi betegre, ki szeretné sajátítani, de reagálhat
szorongással, dühvel, csalódottsággal is, ha a terapeuta nem úgy viselkedik,
ahogyan szeretné. Mindezek megismétlései gyermekkori vágyaknak,
viselkedési mintáknak, amelyeket áthoz a terápiás szituációba. Az ilyen
reakciókat a terapeuta hasznosítja a tudatosítási processzusban, amelyben
segítik viszontáttétele, fantáziái, álmai a paciensről, érzelmei. Fontos
biztatni a beteget, hogy áttételes érzelmeiről, indulatairól,
elégedetlenségéről beszéljen nyíltan, hogy azok így átdolgozhatók
legyenek.
A terápia olyan egymásra hatása a terapeuta-beteg kettősnek, amiben a
beteg gyógyul, de a terapeuta is változik, őt is segíti az egymásra való hatás
- személyisége kiteljesítésében. A tudattalan lelki tartalmak tudatosítása és
feldolgozása nehéz feladat. Annyira idegenek lehetnek, hogy csak
többszöri utalás, több oldalról való megközelítés után integrálhatók.
Azért, hogy a tudat számára mégis hozzáférhetők és elfogadhatók
legyenek, az analitikus pszichoterápia az asszociációt, amplifikációt,
imaginációt (ábrázolás), identifikációt (azonosulás) és a realizációt
használja fel eszközül.
Egy negyvenes éveiben járó, depresszív szindrómával kezelt hajadon a
következőt álmodja: „Egy ismeretlen korombeli férfival találkozom,
kifejezetten faszcináló, igéző hatást tesz rám. Jó hangulatban ébredtem'.
Asszociáció: Megkérdezzük az álomképpel vagy szimbólummal
kapcsolatos ötleteket, érzéseket, gondolatokat. A beteg visszaemlékezik
egy régi nagy szerelmére, amely kapcsolata csalódással végződött. Azóta
tudni sem akar férfiakról. Ezért bosszantja is az álma, ámbár jobb
hangulattal ébredt. A kérdésre, hogy a nagy szerelem idején is volt-e
depressziós, felindultan válaszolja, hogy dehogy volt, akkor élt teljes
életet, tele volt ötletekkel, örömei voltak, szórakozni jártak. így érthető
lett, hogy az álombéli férfi, az ő régi jó életérzésének, vitalitásának
(amelyet elfojtott és elvesztett a nagy' csalódás következtében) volt a
szimbóluma.
Amplifikáció: A szimbólumot hasznos megszemlélni általános emberi és
archetipikus hátterében is, és mesebeli, mitikus, kultúrtörténeti, irodalmi,
képzőművészeti párhuzamokat is keresni. I la a beteg látja, hogy'
szimbóluma, valamint a vele összekötött kérdéskör általános emberi
probléma, könnyebben megbarátkozik vele, és tárgyilagosabban szemléli.
Az idézett álomban a férfialak archetipikus figura, ami hatásából is
kitűnik. A szuggesztív férfi képe, a mesebeli herceg, a szabadító hős, a
vágyak férfijának lelki képeit sűríti magába, és tipikus animus szimbólum.
Ebben az esetben progresszív energiahordozó. Ábrázolás: A szimbólumot
lerajzoltatjuk, megformáztatjuk, megénekeltethetjük, el táncoltathatjuk, a
beteg motiválhatósága és tehetsége szerint. Sok esetben csak ilyen
segítséggel “fogadható el” az álomkép, a szimbólum lényege és annak
valódi jelentése.
Identifikáció: Azonosul a szimbólummal, elfogadja saját személyiség-
reprezentánsának, és párbeszédbe kezd vele. Mit akar közvetíteni „álom
ÉNje”, mit akar vele közölni? Példánkban a páciensnő megtette ezt a
lépést, dialógust kezdett a tudattalan animusával, képes volt integrálni, és
visszatértek elveszett érzelmei, életkedve, érdeklődése, aktivitása.
Realizáció: Végül a terapeuta arra biztatja a betegét, hogy új belátásait,
felfedezett vágyait, fantáziáit igyekezzen kipróbálni, átvinni a mindennapi
életbe. A példánkban szereplő páciensnő, a benne élő „férfiassal” - ami
tetterő, aktivitás, kreativitás is - megbarátkozva, azt sikeresen beépítette
magatartásába, életébe. A belátás és a realizáció mindig kölcsönhatásban
vannak. A folyamat előrehaladóan dinamikus, mert új belátások új
magatartást jelentenek, ami visszahatva ismét újabb belátásokat
eredményez. Ez a terápiás javulás ismérve.
A terápia során számolni kell az ellenállással. Az adott személyiség-
struktúra és beállítottság, amit a beteg kialakított, az ő számára a
legjobbnak tűnik. Ha mégoly neurotikus is, de már ismeri a neurózisa
okozóját és okát, az relatív biztonságot jelent. Ezért ösztönös szorongást
érez a változtatástól, mert hátha rosszabb lesz. A változás ellen hatnak
még a szokások, a kialakult magatartássablonok, félelmek a
konfrontációtól, konfliktusoktól, az elutasítástól való félelem, végül a
„betegségből adódó haszon”. Könnyebb nem változtatni, mert úgy nincs
rizikó, nem kell felelősségei vállalni önmagával vagy mással szemben.
Sokszor még a pszichoterápia iránti igény is a beteg felelősségének
áthárítása a terapeutára. Ezért egyik legnehezebb feladat az ellenállás
legyőzése. A terápiás folyamatban az addig “szilárdnak” érzett perszóna
megrendül, az ÉN elbizonytalanodik, a mind jobban megsejtett, sőt
tudatosult, addig tudattalan tartalmak megjelenésekor. A perszó- na-
analízis felderíti a perszóna individuális összetevőit, saját belső törekvéseit,
melyeket a kollektív-környezeti-társadalmi tényezőknek rendelt alá, és
csak nagyon módosultan, redukáltan engedett érvényesülni. Az árnyék is
megjelenik a maga igényével (mint Mefisztó a Faustban), az anima is új
projekciókkal aktivizálódik, úgy érzi, hogy „elgyengül” a másik nem
irányába, egyszóval fél, hogy elveszíti önkontrollját, és az ego sodródni
fog, ki tudja, milyen tájakra és mélységekbe. Az ellenállással azonosuló
magatartásnál a beteg visszavonul, megelégszik a régi perszónájával. Ezt
„regresszív perszóna-visszaállításnak” nevezik. Mefisztó is felveti ennek
lehetőségét a Faustban: „Tartsd meg magad és értelmedet korlátozott
körödben”. A terapeutának ilyen esetben gondos mérlegeléssel kell
döntenie, hogy érdemes-e erőszakolni a változást? Elég erős-e az ÉN
teherbíró képessége az archetipikus képek fogadására?
Felmerülhet a veszély, hogy azonosul a kollektív tartalmakkal - hős,
mártír, tudós próféta és így tovább ősképeivel -, és megszállott „mána”
személyiséggé alakul. Lehet, hogy nem lesz próféta, csak tanítvány - „az
örök Tanítvány” - egy erős egyéniség árnyékában, és a tanítványok
körében jól érzi magát. Szolgálják együtt a nagy igazságot, valamelyik
„Tant”, ha nem is ők találták fel. Ez is egyike az „átvitel” megoldásainak, és
ha pszichológiailag nem is, de praktikusan mégis csak gyógyulás. Az ilyen
típusú egyéneknek sok lenne a teljes szellemi szabadság.
A pszichoterápia kapcsán archetipikus alaphelyzetek elevenednek meg.
Ilyen a gyermek-szülő kapcsolat ősképe. A terápiás szituációban felébred
minden gyermekkori emóció, szorongások, vágyak, harag, gyűlölet. A
kliens átéli azt, hogy jelenlegi beállítottsága mennyi infantilis vonást
tartalmaz, valamint azt, hogy a nézőpontja, melyből a világot szemléli,
meg mindig a kicsi, gyámoltalan, meg nem értett gyereké. Ebből a
perspektívából környezetének hangsúlyos személyei; szülők, partner,
tekintélyszemélyek, felettesek, fenyegető hatalommal és fölénnyel
rendelkeznek fölötte. Miközben a benne élő „belső gyermekhez” fordul,
előjön minden sérelem, mellőzés, betegség, szorongás, de jelentkezik a
szeretet és gyengédségigény, az elismerésvágy, sőt a vágy arra
vonatkozóan is, hogy hősként tiszteljék, csodálják. Előjön a vak egoizmus,
a szülők iránti kíméletlen gyűlölet és halálkívánás. Mindezek tudatossá
válásival megszabadul a szülő archetípus megkötő erejétől, infantilis
magatartásmódjaitok és kibontakozhat tulajdonképpeni egyénisége,
képességei, aktivitása, érdeklődése, életöröme, optimizmusa.
A gyermek-archetípus kiterjesztése, megértése, a gyermekben rejlő óriási
potenciális energiamennyiség felhasználhatóságát is jelenti, a lelki
újjászületést és újjáalakulást. A belső gyermek és belső hős integrálása után
megnövekszik az önbizalom, a küzdeni tudás, és ez lehetővé teszi a
konfrontációt a saját negatív oldalával, az árnyékával. Legtöbben az érési
folyamat első stációjának tekintik az árnyék integrációját. Ez nem mehet
végbe, ha közben nem következett be a perszóna kedvező átalakulása, a
veszélyek, a bizonytalanság tudatos vállalása. Ha a beteg megindul a
forrongó, mélybe vezető úton, meglepő analógiákat találhat olyan
dezintegrált, kaotikus, mondhatni inkoherens viselkedésmódokkal, rituális
szokásokkal, amelyek az emberiség őskorától napjainkig is cinek.
Gondoljunk a Riói Karneválra, ahol évente emberek esnek áldozatul saját
vagy mások gátlástalan felszabadultságának, fékevesztettségének.
Analógiaként kínálkoznak a Bacchanáliák, Szaturnáliák, melyek még
régebbi sumér-babiloni előzményekre vezethetők vissza. Mindezekben a
tudattalan, addig elfojtott vagy elutasított vágyak, törekvések, fantáziák,
lelki funkciók manifesztálódnak, amelyeket Jung az árnyékszemélyiség
fogalma alá rendelt.
A tömeges és törvényesített kiélési lehetőségekben az egyéni
árnyékszemélyiség és a kollektív árnyékarchetípus vonásai keverednek.
Az árnyék ősképe a néha kedves tréfacsináló, aki ugyanakkor szeret
becsapni, megtéveszteni, kegyetlen viccekkel megszégyeníteni. A jókedv,
agresszió, önzés, a merkúriuszi változékonyság és dionüszoszi féktelenség
sűrítménye ő, aki lop, csal, bujálkodik, részegeskedik, időnként még öl is.
Egyszóval mindent megtesz, amit a társadalmi morál, de sokszor a humán
jóérzés is tilt.
A farsangi karneválokon mindenki a megfelelő maszkot, ruhát veheti fel,
olyan perszónát játszhat el, amilyent szeretne, és amelyik ellentétes a
szokásossal. Az árnyék álarcban nyilvánul meg. Ilyen „karneválok” a beteg
álmai, fantáziái, amelyeken keresztül integrálni tanulja az árnyékát.
Almai, imaginációs, meditációs gyakorlatai segítségével tanul meg bánni a
feltörekvő erőkkel, amelyeket lehet analizálni, és fel lehet használni az
individuációs processzusban. Ilyenkor már nincs szükség a projekciókra,
az addig szétszóródott pszichés energia rendelkezésre áll.

Ősképek

E három tárgyalt őskép - a szülő-gyermek viszony, a hős és az árnyék -

tudatosítása és integrálása relatíve stabil identitást eredményez. Sok
pszichoterápia idáig sem jut el, sokszor meg kell elégednünk a szülő-
gyermek viszony megoldásával, ami megszabadítja a beteget
legnyomasztóbb gátlásaitól, és ezáltal már kibővül élettere, örömei, sikerei
lehetnek, javulást akceptál.
A relatíve stabil identitási! emberek megbetegedhetnek ismét. Az újabb
elemzések rendszerint azt mutatják, hogy nincs megnyugtató filozófiája,
nem találta meg az élete vagy az „Élet” értelmét. Nincs útja a
transzcendenshez. Ilyen esetben a terapeuta feladata ezeknek a
megtalálása, illetve a hozzásegítése. Itt már le kell szállni a „Psyché
kollektív tudattalan dimenziójába, az analízis az animus-anima
problémákkal és az általuk közvetített tartalmakkal foglalkozik, az
ellentétek, ellentétes tendenciák egyesítésével. Megjelennek az öreg Bölcs,
a Nagy Anya (Magna Mater), az “Önmaga” szimbólumai, a különböző
mandalavariánsok. Az ember élő kapcsolatba kerül a tudattalan és
személyen kívüli hatóerőkkel.
Minden ősképnek nagy energiatöltése van, de Jung különösen kettőt, az
Öreg Bölcset mint szellemi princípiumot és a Nagy Anyát (Magna Mater)
mint a természet anyagi valóságának óriási energiahordozóját emeli ki,
mivel ezek az emberiség preanimisztikus, kőkorszakbeli szellemi
fejlődéséig vezethetők vissza. Az Öreg Bölcs akkor varázsló, sámán volt,
vagy egyszerűen a törzs egyik vénje, a Nagy Anya pedig a titkok, a
gyógyítás, a romlás tudója. A mítoszban később, mint próféta, bölcs, vezér,
alvilági révész, a halottak vezetője, illetve termékenység istennő, papnő,
Sybilla, templomanya jelentkeznek. Tisztelték és félték őket.
Jung ezeket az archetípusokat „Mana személyiségnek” nevezte el -
különösen erős, faszcináló hatásuk miatt. “Mana” rendkívüli hatóerőt
jelent. Ez az erő személytelen, a dolgokban, emberekben, tárgyakban lakó
erő. Adott tehát egy személytelen erő és egy személyes erő, a varázserő,
amely a varázslóhoz kötődik. Az utóbbihoz azonban erős hit is kell. A
Mana-közvetítő ősképek veszélye az identifikáció, melynek jó példája
Nietzsche, aki Zarathusztrával azonosult.
Az Öreg Bölcs és a Nagy Anya felbukkannak az álmokban is, és jelzik az
érési processzus haladását. Tartalmi elemeiknek tudatosítása, valamint
energiájuk hasznosítása elősegíti a második, most már végleges elszakadást
a szülőktől, és ezzel az első igazi megélését, átélését saját egyszeri
individualitásának. Ezzel együtt tisztázódik viszonyuk a szellem és a
természet világához. Ezeknek látszólagos ellentéte szintézisben egyesül,
amit mandalaszerű ábrázolások vagy álmok jeleznek. Az álmokat
sorozatban szoktuk értékelni. Egymást kiegészítik, magyarázzák. A közös
terápiás munka központjában az álmok analízise áll, mint ahogy ez kitűnt
az eddigiekből. Az álmok határozzák meg az óra tartalmát és lefolyását,
ezek képezik a beszélgetés hátterét. Az álmok értelmezésében a beteg és a
terapeuta egyenrangúak. Minden beteg és minden álom sajátosan egyéni, a
terapeuta állandóan tanul belőlük, miközben szakmai többlettudásával
segíti betegét a megoldásban. Nagyon kell vigyáznia a terapeutának, hogy
bizonyos iskolához való tartozás és annak dogmatikája ne korlátozza
nyitottságában. Minden „izmus” kötöttség, előbb-utóbb rigiddé teszi
inkvizítori precizitású híveit.
Az analitikus pszichológia alapjában rugalmas és elfogadó minden más
irányzattal szemben. Ismeretes, hogy Jung a freudi pszichoanalízist az
inkább extrovertált, az adleri individuálpszichológiát pedig az
introvertáltabb emberek számára tartotta jónak, és saját szemléletét
megtartva fel is használta módszerüket és technikájukat a praktikumban.
Az ödipusz-komplexus és a kisebbségi-hatalmi komplexus, de bármely
más irányzat „alapkomplexusa” elhelyezhető így az individuációs, érési
processzus lépcsőfokain, mely lépcső vagy saját magunk mind jobb
megismeréséhez, vagy pedig optimális esetben igazi „mélyénünkhöz”, a
jungi „Selbst”-hez vezet.
C. G. Jung gazdag és sokirányú életművében hogyan is található meg a
kelet bölcseleté, misztikája, metafizikája? Idevonatkozó gondolatait
néhány keleti könyvhöz, Európába eljutott szöveghez írott kommentárja,
előszava, előadása tartalmazza. Mégis - mint azt a Richard Wilhelm-mel
közösen kiadott, „Dos Geheimnis dér Goldenen Blüte ' (Az aranyvirág titka) című
kötet előszavában írja - meghatározó jelentőségű volt számára ez a
találkozás. Olyan időpontban történt ugyanis, amikor addigi kutatásainak
és gondolkozásának eredményei szinte a levegőben lógtak - biztos
kapaszkodók nélkül hiszen a kollektív tudattalan archetípusokkal teli
eszmevilága, mely egyébként terápiás tapasztalatain és megfigyelésein
alapult, nem volt egybevethető semmiféle addig általa ismert emberi
tapasztalással. Ezt az egybevethetőséget, sőt számos helyen való
megegyezést ismerte fel a tibeti és kínai ókori szövegekben, mely
bizonyságul szolgált számára ahhoz, hogy helyes úton jár és gondolkozik.
Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy nyugaton elsőként sikerült
bevilágítani a tudomány lámpásával a léleknek olyan mélységeibe, mely a
huszadik század nyugati kultúrájától térben és időben egyaránt messzi,
távoli világok emberei számára, ha más módon is, de már ismert volt.
Jung ebből eljut arra a felismerésre is, hogy azon óriási faji, kulturális,
nyelvi, vallási, tér- és időbeli különbségeken túl - ami az egyes korok, és
tájak embereit egymástól elválasztja vannak bizonyos közös vonások,
melyek mindnyájunkban, mindenkor hasonlóak, vagy éppen azonosak, és
hogy ezek nemcsak a szomatikus, hanem a pszichés tartalmakra is
vonatkoznak. Nem állítható természetesen az, hogy ezek a tartalmak a
nyugati ember számára ismeretlenek lennének, hiszen misztikus, vallási
átélések, élmények formájában tudatossá válhatnak - a kereszténység
története számos szép példáját mutatja ennek. Ám mivel ezek a tartalmak
számos esetben tüneti hasonlóságot mutatnak bizonyos kóros elmebeli
jelenségekkel, a nyugati orvostudomány mindezeket egy kalap alá véve,
sommásan, mint patológiás tudatállapotokat intézi el.
Jung ezekben a jelenségekben a kollektív tudattalan tartalmait ismeri fel,
melyek, ha a mindenkori tudatunkkal harmóniában nyilvánulnak meg -
mint például a jóga gondolatvilágában -, akkor az egy teljesebb,
magasabbrendű, testi-lelki vonatkozásban egyaránt „egészségesebb
emberideált” valósít meg. Míg ha azok, mint megtagadott, elutasított, és így
az egész kontextusából kiszakadt tartalmak robbannak be a tudatba, akkor
az elmebetegség jelenségét hozzák létre. Jung nyomatékosan
hangsúlyozza, hogy pszichológiája tapasztalati tudomány - a szó nyugati
éneimében -, és ilyenformán világnézeti értelemben elhatárolja magát
minden misztikától, transzcendenstől és metafizikaitól. Ezek szerinte túl
vannak a tudós illetékességi körén. Ugyanakkor a vallás és annak tartalmai
számára nem a tudomány alternatívája, hanem tárgya, hiszen ha
alternatíva - mint ahogy azt ma nagyon is láthatjuk akkor a tudomány
maga is egyfajta világnézetté válik. Jung gondolkodásának alappillére az,
hogy a pszichés tartalmaknak realitásértéket tulajdonít. Szerinte a lélek
nélküli anyagvilág ugyanolyan gondolati fikció, mint a testetlen
szellemvilág. Humán tapasztalás és élmény csak a psziché síkján történik,
így emberi szempontból - és mi más szempontunk lehetne — ez a realitás.
Ugyanez a válasz az őt pszichologizmussal vádolók felé is. Ez a vád jogosan
csak azokat érheti, akik a pszichét illetően minden mondatot így
kezdenek, hogy „nem egyéb, csak...”. „Ezek azok az emberek - mondja
Jung akik azt hiszik, hogy a pszichéjüket a zsebükben hordják.” Hogy
mennyire komolyan fogja fel ezt a gondolatot, az többek között a Tibeti
Halottaskönyvhöz írott nagyszerű kommentárjában fogalmazódik meg:
„Az isten- és a szellemvilág „nem egyéb", mint a bennünk lévő kollektív tudattalan. Ez a
mondat azonban megfordítva így hangzik: tudattalan a rajtam kívülálló isten- és szellem
világ. "
JUNG ÉS A KELETI MISZTIKA

A kollektív tudattalan tartalmai — legyenek azok álomképek, szimbólumok, mantrák vagy éppen
illúziók és hallucinációk, a kauzálisán gondolkodó nyugati ember számára éppolyan abszurdnak és
érthetetlennek tűnnek, mint bizonyos ókori keleti szövegek. Az okság elvén nevelkedett agyunk
ezeket a dolgokat jó esetben érthetetleneknek tartja, rossz esetben azonban ostobaságnak minősítve
elutasítja. Jung számára is elégtelennek tűnt a kauzalitás elve ezeknek a jelenségeknek az
értelmezésében, és a szinkronicitás elvének megfogalmazásával, egy a kauzalitásnál átfogóbb, azzal
sokban ellentétes magyarázó princípiumot vezet be gondolkodásába. Ennek az a lényege, hogy a
dolgokat és a történéseket egy bizonyos viszonylagos egyidejűség határozza meg és kapcsolja össze
egymással, valamint a megfigyelő vagy megfigyelők éppen adott, szubjektív pszichés állapotával.
Az idő tehát itt nem valamiféle absztrakció, hanem egy konkrét kontinuitás, amely alapvető
minőségeket hordoz, amelyek kauzálisán nem magyarázható módon, párhuzamosan nyilvánulnak
meg különböző helyeken - egyidejűleg. Ezzel a szinkronicitással értelmezhető például az a gyakori
jelenség, hogy azonos vagy hasonló gondolatok vagy felfedezések egymástól függetlenül, egy időben
jelennek meg, vagy például, hogy a múltban bizonyos építészeti stílusok azonos időben virágoztak a
földön anélkül, hogy egymásról tudtak volna. A szinkronizmusra az egyik legeklatánsabb példa az
asztrológia, amelynek lényege az, hogy egy adott időpillanatban született vagy létrejött „akármi”, az
adott időpillanat minőségét tartalmazza. Ügy is mondhatnánk, hogy itt a dolgok és a jelenségek nem
kauzálisán függenek egymásról, hanem megfelelnek egymásnak (analógiában vannak). Jung ezzel a
módszerrel közelítette meg a sokat vitatott, a mai ember számára abszurdnak tűnő és érthetetlen Ji
Csinget, vagy a „Változások Könyvé”-t, melyet ugyancsak a már említett Richard Wilhelm fordított le,
kommentált, és hozott közel az európai emberhez.
Wilhelm egyébként hosszú éveket töltött Kínában, ott egy jóga mester és bölcs tanítványa volt. így
avatottan, ezen írások ezoterikus ismeretének is a birtokában fordította le azokat német nyelvre.
Junggal való barátsága meghatározó jelentőségű volt mindkettőjük számára, és egyben jelentős
mérföldkő a keleti és nyugati szellemiség közötti lényegi közeledés útján. Jung kipróbálta, és meg volt
győződve róla, hogy a Ji Csing, ez a több ezer éves kínai varázsmondásokat tartalmazó könyv - mely
mind Konfúciusz, mind pedig Lao Ce nagy becsben tartott olvasmánya volt —, ma is ugyanúgy
használható, mint régen. Ezt azonban csak a nyolcadik évtizedébe lépése után merte leírni a könyv
első angol kiadásának előszavában, amikor mint írja, már nem érdekli az emberek véleménye, és
többre értékeli az ókor bölcsességét a nyugat filozófiai előítéleteinél.
Jung egyébként meg volt győződve arról, hogy a kelet bölcsességét nem lehet egy az egyben
átplántálni a nyugati kultúrába. Ez vagy idegen testként épülne be lényünkbe, annak minden
veszélyes következményével együtt, vagy azt eredményezné, hogy elszakadunk saját talajunktól,
amely nélkül pedig nem képzelhető el hiteles emberi kultúra. A nyugat túlságosan extravertálódott,
szellemisége intellektualizmussá fajult, bölcsessége tudománnyá. A szellem emberfeletti fényes
magasságok felé hajtja az embert annak egész emóciónál kásával együtt, az intellektus nem lépi túl az
ember értelmi szféráját. A bölcsesség a dolgok egészét látja, a tudomány csak a felszínét vizsgálja. A
nyugati ember tudatossága túlhangsúlyozódott, és elvesztette természetes kapcsolatát az Erósszal,
mely itt puszta szexualitássá fajult. A nyugati embernek túlságosan sokat kellett elfojtania az isten- és
szellem világból ahhoz, hogy szabad és független, tudatos személyiségnek higgye magát, közben nem
veszi észre, hogy egy életen át nem tud megszabadulni a szüleitől, a saját gyerekkorától, a
neurózisától, a családi, a gazdasági, a politikai, a vallási előítéleteitől.
A kelet bölcsessége régóta tudja, hogy az inga leng, hogy jangra yin jön és jinre yang, valamint azt,
hogy nem lehet a dolgokat semmilyen irányban sem túlfeszíteni, s hogy nem lehet túl messzire
büntetlenül eltávolodni az örökös középponttól. A nyugati ember azért van még lelkileg a barbárság
állapotában, mert nincs érzéke az élet paradoxonja és polaritása iránt. Pedig mindig az ellentétek
tartják a mérleget - és ez a jele a magas kultúrának. De ez a helyzet tulajdonképpen érthető, hiszen a
nyugati ember történelmi időmércével mérve nem olyan régen, alig több mint ezer éve a
legbarbárabb politeizmus állapotából hirtelen került egy igen magasrendű keleti vallás uralma alá.
Ez megakadályozta őt abban, hogy kiélje természetes ösztöneit, hogy azok szellemi fejlődésével
párhuzamosan fejlődjenek, miként az a keleten évezredek alatt történt.
Kénytelen volt elfojtani ezeket a természetes ösztönöket, mielőtt azok kulturálódhattak volna,
kénytelen volt isteneit a tudattalan mélységeibe száműzni - egy számára idegen Isten parancsára, és
ezen iszonyatos feszültség hevületében - gondoljunk csak a középkori szentek emberfeletti
aszkézisére - tudatossága olyan magas fokot ért el, hogy végül is megszakított minden kapcsolatot
saját isten- és szellemvilágával. Jung ezt írja a Prabuddha Bharata című kalkuttai folyóiratban, ”A jóga
és a nyugat"című írásában (1936): „Az európai ember olyan messzire távolodott el történelmi fejlődése
során a gyökerektől, hogy a szellem végül is hitre és tudásra esett szét, mint ahogyan minden
pszichológiai túlzás a maga ellentétpárjára bomlik” Werner Heisenberg pedig azt írja: „A nyugati
civilizáció egy olyan óceánjáróhoz hasonlít, melynek iránytűje többé nem az Északi-sarkra, hanem
saját vastömegére mutat.”
Természetesen ezzel senki sem akarja lebecsülni azt a fantasztikusnak mondható teljesítményt, amit a
nyugat differenciált intellektusa hozott létre a tudományban, technikában, civilizációban. Ha más
lelki funkcióit is ugyanilyen mértékben lenne képes kifejleszteni, túlszárnyalna minden eddig volt
emberi nagyságot a földön. A kelet szellemiségét, illetve annak nyugati megfelelőjét csak akkor lesz
képes asszimilálni, illetőleg magában kifejleszteni, ha megoldja saját szellemiségének elfojtásait, saját
tudattalan konfliktusait. Ha ezt nem teszi meg, akkor a világméretekben kialakuló tömegneurózis és
tömegpszichózis - és ennek számos jelét éltük és éljük át századunk folyamán - katasztrófával
fenyegeti.
A megoldás azonban nem a keleti filozófiák és praktikák szolgai átvétele és majmolása, mely csak
további elgyökértelenedéshez vezet. Meg kell találnia az utat saját szellemiségéhez, és végső fokon
ahhoz a szellemiséghez, mely mindnyájunkban, mindenkor közös, és itt találkozhat kreatívan és
bensőségesen a Kelet eszmevilágával. „A Nyugat az évszázadok során meg fogja találni a saját egyéni
jógáját, mégpedig a kereszténység teremtette alapokon.” - írja Jung. A Nyugat politikailag és
gazdaságilag leigázta a Keletet, de épp ezáltal vált hozzáférhetővé számára egy olyan szellemi kincs,
amely képes arra, hogyha megfelelően megértik és átélik, hogy közelebb hozza annak a világméretű
lelki válságnak a megoldását, amelybe az emberiség éppen a nyugati ember extroverziója és extrém
intellektualizmusa révén jutott. Jung azzal az optimizmussal kezdte meg terápiás munkáját, hogy a
problémák megoldhatók. Később rájött arra, hogy az igazi, a nagy problémák megoldhatatlanok, és
éppen azért, mert önmagukban hordják és kifejezik azt a polaritást, mely minden személyiségnek
immanens (természetéből következő) módon sajátja. Az adott szinten csak látszatmegoldások és olcsó
kompromisszumok lehetségesek, hiszen minden logikus megoldás ugyanazon személyiség egyik vagy
másik részének megerőszakolását jelentené.
A neurózis a tudat és az akarat betegsége. A megoldás tudatos akarása az állapot elmélyítését, a
feszültség fokozását, a csőd és az összeomlás közelebb hozását jelenti. Az igazi problémákat megoldani
nem lehet, csak túlnőni, csak túlélni, meghaladni, miáltal azok más megvilágításba helyeződnek, más
súlyt kapnak, ÉN-távolibbakká válnak. A probléma marad, csak éppen az optikája változik meg - és a
személyiség ezáltal egy magasabb tudati szintre jut. Ehhez azonban türelem kell és idő. Ahogy Wu
Wei mondja: „Cselekvés a nem cselekvés által”. Meg kell tanulni, hagyni pszichésen megtörténni a
dolgokat - ez az, amit a nyugati ember annyira nem ért. És ilyenkor a megoldás sokszor egészen
váratlanul, kívülről vagy belülről jön (kegyelem) kinek természete és szükséglete szerint, vagy
másképpen kifejezve ugyanazt, ilyenkor a megoldást ki-ki belülről vagy kívülről fogadja el. Ez az új
szinte sohasem a tudatos elvárásnak felel meg, de nem felel meg a begyökerezett ösztönösségnek sem
- már amennyire azt ismerjük hanem mindezektől merőben különbözik, mégis találó, és az egész
személyiség számára szinte kigondolni sem lehetne jobbat.
Ez a lényege annak, amit Jung „Amplifikáció ”-nak nevez, és ugyanezt fejezi ki Milton H. Erickson (a
hipnoterápia pápája, aki megteremtette sajátos pszichoterápiás módszerét, iskoláját), amikor azt
mondja, hogy hagyni kell a dolgokat a maguk menetén, útján alakulni, hisz a tudattalan sokkal
okosabb, mint mi vagyunk. És ugyanez a gondolat fejeződik ki a régi kínai mester, Lü Dsu tanításában,
amely azt mondja: „Hagyni kell a fényt a maga törvénye szerint forogni.”
Jung az archetípusok tanában egészen közel kerül a jóga tanításához. Túljut azon a vonalon, amit a
jóga „a megnyilvánult és a meg nem nyilvánult világ határvonalának” nevez. A „meg nem nyilvánult
világ” a tudattalan világa. Itt azonban éles különbséget kell tennünk a freudi és a jungi tudattalan
között. Freud itt csak az első lépést tette meg. Az ő tudattalanjában olyan tartalmak vannak, és hatnak
dinamikusan, melyek már egyszer a tudatban voltak, de onnan elfojtás, felejtés révén jutottak a tudat
alá. Ezt a személyes tudattalant Jung is elfogadja, de ez még csak a határvonal a jóga nyelvén. Az igazi,
„meg nem nyilvánult világ”; a kollektív tudattalan, mely soha nem nyilvánult meg, nem is
nyilvánulhat meg, hisz annak jellege mindenben merőben különbözik attól, amit tudatos, logikus,
tér-időbeli.
A változó, ingatag, múlandó tudat számára ez képezi az örök, változatlan hátteret, melyben az ember
ÉNtudata gyakorta visszatér aludni, álmodni, fantáziáim, mámort találni, hallucinálni, Istenét imádni
és meghalni. Ennek a világnak a tartalmai az emberi tudat számára szimbólumok formájában
nyilatkoznak meg: álomképeiben, vízióiban, mítoszaiban, isteneiben. Ezek a jóga szamszkárái, a
magasrendű szellemek, az angyalok világa, és ezekkel harmonizálnak Jung archetípusai. Ezek az
emberi világ dolgainak és történéseinek időtlen szimbólumai. Ezek az egyedüli valóságok, melyekhez
képest a megnyilvánult világ viszonylagos, múlandó, „Maya fátyla”, nem valós. Ebbe a világba az
ember csak sorsának teljes feladásával, karmájának teljes kiegyenlítése után, ÉN tudatának
megszűnésével léphet be. Meg kell halnia, és újjá kell születnie. Ez a Tao Kínában, ez a nirvána
Indiában, ez a szatori a Zenben, ez az egyiptomi, az eleusisi, a tibeti nagy beavatások lényege, de ez a
keresztény ezotéria lényege is - az unio mystica. Jung idáig, mint tudós, nem megy el, ez már nem a
tudomány, hanem a hit világa. De tudományosan is számolni kell ennek realitásával. Figyelmen kívül
hagyása vagy megtagadása pedig rendkívüli veszélyeket rejt magában, mind az egyénre, mind pedig a
közösségekre nézve.
A mérhetetlen, sötét, kollektív tudattalan állandóan, létében fenyegeti az élesen körülhatárolt, de
intenzív és világos egyéni tudatot. Ez annak hatására hajlamos a hasadásra, vagyis arra, hogy egyes
részrendszerek benne önállósuljanak, sőt, hogy személyiségjelleget öltsenek.
A Hui Ming Ging, ez a rendkívüli mélységekbe levilágító kínai könyv ezt írja: „Minden részgondolat
alakot nyer, színben és formában válik láthatóvá.” Mai fogalmaink szerint ez nem egyéb, mint
skizofréniás folyamat. I)e ha nem is ezt a szélsőséges formáját vesszük a szétesett tudatnak,
gondoljunk csak bizonyos intenzív érzelmi vagy indulati állapotokra. A köznyelvben is találunk
utalásokat erre: megszállta a szerelem, belébújt az. ördög és így tovább. Minél komplikáltabb pszichés
részrendszerek önállósulnak, annál inkább személyiség jellegük van. Ezeket láthatjuk bizonyos
pszichotikus állapotokban, pszichés identitászavarokban, de ez nyilvánul meg a mediális
jelenségekben csakúgy, mint a vallásokban.
Nem csoda, ha ezeket a primitív tudat felismerve kivetítette és istenekként perszonifikálta. Ha ezek az
idők folyamán el is veszítették autonóm és személyes karakterüket, mint személyiségvonások ma is
élnek nyelvünkben. Például joviális, erotikus, lunátikus, logikus stb. A régiek azt is tudták, hogy jó
ezekkel az istenekkel jóban lenni, mert tőlük függ az ember léte, vagy más szóval a tudat egysége. Ezért
kellett nekik áldozni, innen a bűvös kör, mely a tudatot körülvéve annak szétáramlását, szétesését
volt hivatva megakadályozni. Az embernek ezen istenvilága, vagy másképpen a tudatnak a kollektív
tudattalanhoz való mindenkori viszonyulása határozta és határozza meg az ember pszichés
egyensúlyát és életsorsát.
A mi korunk Jung szerint azért annyira elistentelenedett és elszentségtelenedett, mén oly kevéssé
ismerjük a „tudattalant”. A mi vallásunk az öntudat monoteizmusa, és ezen autonóm részrendszerek
létének fanatikus tagadása. Ez azonban azt az óriási veszélyt rejti magában, amit minden elfojtott
tudattartalom: megváltozott formában, tudatunk számára érthetetlen jelenségek képében tűnik fel az
egyének és a népek életében egyaránt. „Zeusz többé nem az Olümposzt uralja, hanem a solar plexust,
furcsa dolgokat teremt az orvosi rendeléseken, vagy megzavarja a politikusok és az újságírók agyát,
akik aztán tudattalanul mindenféle pszichés járványokat hoznak létre” - írja Jung. Mivel ezeknek a
zavaroknak a forrását a mai ember nem képes önmagában, belül felismerni, csak annak hatását; a
szorongást, a kényszert, a feszültséget és a félelmet észleli, kívül keresve annak okát, a külvilágba
projiciálja, és többnyire a másik emberben találja meg. Ha ez tömegméretekben mutatkozik meg, akkor
destruktív tömegpszichózisokban, háborúkban, forradalmakban nyilvánul meg. Az egyének életében
pedig a gyűlölet, a bosszú, a féltékenység, az önzés és a harag különböző agresszív megnyilvánulásait
hozza létre.
A Hui Ming Ging azonban ezt is írja: „a szellem tüzében képződött alakzatok csak üres színek és
formák. A lét fénye az eredetire, az igazra sugárzik vissza". Ez kellemesen hangozhat a mai nyugati
fűlnek, hiszen azt állítja, hogy ezek a megszemélyesített szellemek és istenek nem egyebek üres
színeknél és formáknál, vagyis puszta illúziók, a képzeletünk szüleményei. Ebben a felfogásban a
Tibeti Halottaskönyv megy a legmesszebbre, melyen szinte vörös fonálként húzódik végig ez a
gondolat. Ez a csodálatos könyv külső keretét tekintve tulajdonképpen a haldokló illetőleg a halott
fülébe olvasandó, oktató jellegű szöveget tartalmaz. Lényegileg három, úgynevezett bardo-állapoton,
túlvilági helyzeten, de mondhatnánk úgyis, hogy tudatállapoton vezet át. Ebben a keleti, dús, színes
fantáziavilágában elevenednek fel azok a képsorok, melyek a halott tudatában megjelennek, melyeket
ő valósaknak hajlamos átélni, és amelyeket saját jó vagy rossz karmájának megfelelően élvez, illetve
szenved át. A szöveg nem győz mindvégig nyomatékosan figyelmeztetni, hogy ezek a jelenségek nem
valósak, csupán az illető tudatának projekciói. Ahhoz azonban, hogy ezeket ilyenekként ismerje fel,
az embernek tulajdonképpen már a teljes megvilágosodottság, a teljes felszabadulás állapotában kell
lennie.
A megegyezés tehát csak látszólagos a mai nyugati tudományos felfogással, valójában a kettő pontosan
ellentétes egymással, hiszen a Bardo Tödol eszmevilága az evilági, úgynevezett normál létállapotot is
projekciónak tartja, egy magasabb rendű tudatállapot realitásához és objektivitásához viszonyítva.
Jung ezt a problémát a maga pszichológiai realizmusának talajáról indulva úgy oldja fel, hogy bevezeti
a relatív realitás fogalmát. Azt mondja, hogy ezek a lehasadási tendenciát, önállósulási hajlamot mutató
valóságos pszichés személyiségek (vagy rész-személyiségek) relatív realitással bírnak.
Reálisak akkor, ha azokat, mint ilyeneket nem ismerik el, és ezért projiciálják (kivetítik) őket. Ez a
projekció megnyilvánulhat istenekben, természeti erőkben, kiknek az ember ki van szolgáltatva, de
ugyanúgy lehet pénz, hatalom, alkohol, kábítószer és szex is.
Ezek a részrendszerek akkor relatíve reálisak, ha a tudat kapcsolatba lép velük, például a vallási
kultuszban, de a tudomány, a művészet, a munka is létrehozhatja ezt a kontaktust. Irreálisak viszont
annyiban, amennyiben a tudat tőlük, mint saját tartalmaitól kezd megszabadul' ni. Az első helyzetben
a tudat teljesen ki van szolgáltatva a tudattalan vaksötét erőinek, mert nem ismeri fel azokat, vagyis az
ember a sors játékszere. A második helyzetben kompromisszum kötődik: a kultusz a rítus által a
tudattalan - a túlvilág -, hatalmas és a tudatot összeroppanással fenyegető erői mintegy
letranszformálódnak a tudat szintjére. Ebben a mezőben alakul ki az ember hősi, tragikus küzdelme,
ebben a polaritásban merül fel a moralitás problémája - a karma, ez a buddhista szamszára világa, itt
kezd az ember saját sorsának kovácsa lenni. A harmadik helyzet a kötöttségektől való teljes
felszabadulás felé mutat: ez a Tao útja, ez a nirvána felé vezető út, kundalini-jóga, melyen itt az ember
csak elindulhat, de a cél, az túl van minden emberi elgondol hatón és felfoghatom
A pszichológia nyelvén ez úgy fejezhető ki, hogy a tudat egyesül a tudattalannal, az emberben feszülő
polaritás a nagy végső Egységben oldódik fel. Jung a relatív realitás koncepciójában immanens
(rejtett) módon kerül kapcsolatba a jóga és a buddhizmus eszmevilágával, és ugyanakkor közel hozza
ezt a nyugati ember számára is. Ezzel évezredek bölcsességét teszi érthetővé és elfogadhatóvá a mai
ember számára, és egy lehetséges kivezető utat mutat korunk szellemi és erkölcsi csődbe jutott
emberei számára. Ez azonban, mint hangsúlyozza, nem egyértelműen a keleti tanok átvételét jelenti,
hisz azok egy teljesen más helyzetben, a külső világról való gyermeteg tudatlanságnak egyfajta,
inkább introvertált állapotában alakultak ki, harmóniában az ösztön- és a fantáziavilággal, míg viszont
mi óriási ismeretanyaggal rendelkezünk a külső világról, és éppen ez az egyik legnagyobb akadálya
annak, hogy önmagunkba forduljunk.
„A hindu - írja a fent említett kalkuttai cikkében Jung - nemcsak saját természetét ismeri, hanem azt
is, hogy meddig „ő” önmaga. Az európainak ezzel szemben tudománya van a természetről, de
megdöbbentően keveset tud arról a természetről, amely benne, magában van.” Másutt pedig ezt írja:
„A lelki szükséglet azonban minden akadályt le fog győzni, hiszen már nyomon vagyunk, hogy egy
olyan pszichológiát, vagyis tudományt építsünk fel, amely kulcsot ad számunkra olyan dolgokhoz,
amelyekhez a Kelet csak kivételes lelki állapotokban tudott hozzáférni.”
Ha ebben a mondatban a nyugati ember fölényesség tudata, magabiztossága és versenyszelleme
nyilatkozik is meg, mit sem von le annak értékéből, hogy Jung nagyon sokban hozzájárult annak a
hídnak felépítéséhez, melyen a két szellemiség találkozhat. Ami a Keleten a jóga útja, az Jungnál az
analitikus pszichológia gyakorlata, a pszichoterápia. Mindkettő lényege tulajdonképpen a tudat
tágítása, a tudatpont áthelyezése. Az önös ÉN tudat állapotában az ember nem szabad, bonyolult
módon össze van szövődve a világ dolgaival és problémáival. Ez jellemzi és jellemezte a primitív
népek tudatát; függőség és összebonyolódás a tudattalan projiciált „realitásaival”.
Itt nem különült el egymástól az objektum és a szubjektum. „ Participation mystique " - mondja Lévy-
Bruhl. De ez jellemzi a mai ember tudatát is - főleg a betegekét. Jung elvileg nem tesz különbséget
Isten és kényszer, ördög és önző szenvedély között, mindezeket egyaránt pszichés realitásoknak tartja
- akár a Tibeti Halottaskönyv, vagy a jóga filozófiája. Azzal a különbséggel mégis, hogy a keleti tanok
egy meggyőződéses transzcendens hit, vagy talán inkább tudás deduktív, sok helyen
kinyilatkoztatásszerű szövegei, melyek eleve feltételezik olvasóiknál azt a világképet, amelyet
magukból árasztanak. Ezek nem tudományos szakszövegek, hanem tanítások. Ezzel szemben a jungi
szöveg induktív, alulról halad felfelé, a tudomány modellje szerint érvel, igazol, támad, védekezik.
Állandóan biztosítani kell helyzetét, hiszen ismeretlen terepen halad előre, és a cél - a Kelettel
ellentétben - számára ismeretlen.
Hasonlattal élve azt mondhatnánk, hogy a keleti szövegek egy már meghódított hegy csúcsáról lefelé
vezető ismert utat jelképeznek, míg a nyugati mélylélektan alulról tör utat egy számára még
ismeretlen csúcs felé. Ha ezek az utak néhol találkoznak a hegyoldalon, az biztonságot adhat a
kutatónak - miként azt Jung kezdetben említett önvallomásából láthattuk -, ugyanakkor bizonyságul
szolgálhat arra, hogy a keleti tanításoknak van mondanivalójuk a ma embere számára. Ezen rövid
disztinkció (megkülönböztető) tétel után, térjünk vissza a projekcióinkhoz, mint pszichés
realitásokhoz. Azt mondották, hogy a jungi pszichológiában nincsen elvi különbség Isten és kényszer,
ördög és szenvedély között. Míg azonban az istenhit és a vele járó rítus harmóniában tudja tartani a
tudatot a tudattalannal, addig az önös szenvedély betegséghez vezet. „Mennyivel emberhez méltóbb
dolog egy Istent szolgálni, mint egy szenvedély rabjának lenni” - mondja Jung. Más helyen pedig a
következőt állítja: „Minden vallás terápia a szenvedő és megzavart lélek számára”. Nem véletlen tehát,
hogy nincsen nép vallás nélkül, és azokon a helyeken s azon korokban, ahol a vallás megszűnik, ott a
vallás pszichológiai ismérveit magán viselő mechanizmusok alakulnak ki, hogy ez az életfontosságú
védő és egyensúlyozó funkció működjön. Hz azonban a tudatnak csak az „alsó ÉNes” szintjét
képviseli. A jóga csakúgy, mint az analitikus pszichológia, nemcsak rituális kompromisszumot akar
kötni a tudattalannal - noha elismeri, hogy nagyon sokak számára, fejlettségének adott szintjén ez a
terápia —, hanem meg is akarja ismerni azt. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha meglazítja, majd
feloldja azokat a kötelékeket, melyek gúzsba kötik a tudatot. Végső célja pedig az, hogy ezeket a
pszichés részrendszereket, legyenek azok vallási vagy neurotikus tartalmúak, mint saját tudatának
projekcióit ismerje fel. Ehhez, a pszichológia nyelvén szólva, a tudatpontnak el kell mozdulnia az
ÉNtől a tudattalan felé, a jóga nyelvén: a Kundalini elindul felfelé.
Itt a nyugati pszichológia egy új fogalmat koncipiált, amit Freud és Jung Selbst-nek, az angol irodalom
Self-nek nevez. Meghonosodott magyar kifejezés nincs rá, Ferenczi Sándor az „önmaga” szót
javasolta, de valahogy ez nem tudott elterjedni. Mindenesetre arról van szó, hogy ez az ÉNnél egy
tágabb fogalmat jelöl, melyben - hogy eddigi terminológiánkat használjuk-, benne van a személyes
tudattalan. Ha a tudat az ÉNből a Self-be helyeződik át, ez azt jelenti, hogy az ember megismerte
önmagát. Ez az ember a megvilágosodott, a felszabadult, a jógi. A pszichoanalízis szóhasználatában
úgy mondhatnánk, hogy akinek nincs többé szüksége projekciókra és egyéb elhárító
mechanizmusokra ahhoz, hogy a lelke egyensúlyát fenntartsa.
Ezen a ponton aztán megint elválik a jóga és a mélylélektan útja. A jógi hátat fordít a világnak, és
elindul emberi fogalmakkal és szavakkal már alig jelölhető különös útján, a „magasabb régiók” felé,
hogy léte végleg feloldódjon abban a feltétlen, nirvánisztikus létben, amely felé kezdettől fogva
haladt. Ha visszatér az emberek közé, azt az irántuk érzett szánalomból, irgalomból és szeretetből
teszi, hogy tanítsa őket. Rá már nem érvényesek a természet, a sors törvényei - ura azoknak. A
mélylélektan erre a területre már nem jut el. Jung a „Goldene Blüte” említett kommentárjában azt írja,
hogy ő azért fosztja meg a dolgokat metafizikai aspektusuktól, hogy a pszichológia tárgyává tegye
azokat, így legalább valamit megért belőlük, és megismer néhány olyan folyamatot, amelyek azelőtt
szimbólumok formájában, rejtve voltak értelme előtt. Ugyanakkor lehetőség nyílik számára arra, hogy
hasonló úton járjon a Kelet mestereivel, és ezt írja szó szerint: „Ha a végén e mögött még valami
elképzelhetetlen metafizikai rejlene, úgy annak megnyilvánulására ez lenne a legjobb alkalom.” íme a
párhuzamok és az ellentéteid Jung lelke mélyén ízig-vérig európai, germán és keresztény volt.
Számára óriási kihívást jelentett a Kelet gondolatvilága, ambivalens küzdelmet vívott vele. Tudatosan
elfogadta annak szellemi fölényét a Nyugattal szemben, tudattalanja azonban végig tiltakozott ellene.
Amikor 1939-ben a kalkuttai egyetem meghívására Indiában járt, csak a tudomány hivatalos
képviselőivel érintkezett, és elhárított minden találkozást jógikkal és más szent emberekkel.
Barátjának, Heinrich Zimmer-nek Maharishi Sri Ramanáról írott könyvéhez (Der Weg zum Selbst -
ennek hazai fordítása nem ismeretes) is kommentárt írt India szent embereiről. Ebben mintha
megbánást jelezne, hogy nem látogatta meg Sri Ramanát (amit egyébként Zimmer a szemére is
vetett), de attól tart, hogy ha még egyszer Indiába menne, ugyanígy történne. „Nem tudtam rászánni
magamat - írja - hogy ezzel a kétségkívül jelentős emberrel személyesen találkozzam.” A keleti
szellem elhárításának másik jele, hogy úti olvasmányul Indiába egy ősi európai alkimista könyvet vitt
magával, és mint mondja, elejétől végig gondosan áttanulmányozta. És mint azt az „Erinnerungen-ből
olvashatjuk, ottani tartózkodása utolsó napjainak egyikén, a keresztény ezotéria egyik legjelentősebb
szimbólumáról, a Szent Grálról álmodott.
Jung még túlságosan közel van hozzánk a tér-idő történelmi fogalmában ahhoz, hogy képesek
legyünk felmérni teljes mélységében azt a pszichés utat, amelyet elsősorban önanalízise révén járt be.
De bizonyos, hogy csak ugyanazzal a rugalmas, örökké fiatal lélekkel lesz képes életművének egy
későbbi folytatója tovább haladni azon az úton, mely arra van hivatva, hogy szintézisbe hozza a
pszichológia tudományát az egész emberiség időtlen mélységekbe vesző szellemi hagyományaival.

Itt következik egy, a Magyar Televízió számára készült beszélgetés - Déri János szerkesztő,
műsorvezető kezdeményezésére amely soha nem jelent meg adásban. Utólagosan olvasva, ez érthető.
A SZINKRONICITÁS
Déri János beszélgetése Kalo Jenővel Schnell Endrével és Daubner Bélával

DÉRI JÁNOS: A szinkronicitásról azt tartják, nem elég konkrét és

megfogható.
SCHNELL ENDRE: Nem konkrét, de konkrétumba megy át. Az anyagi
megnyilvánulás határa alatt léteznek olyan jelenséget szabályozó
tényezők, mint amilyenek a filozófiatörténetben Platón ideái vagy a
jógában a szamszkárák. Ezek az anyagi világban való megnyilvánulás
előtti elvek. A szinkronicitás mögött álló tényező - Jung szerint - az
archetípus. Formát adó elvekről van szó, amelyek az általunk
elképzelhető jelenségek szintje alatt vannak. A gondolkodás szintjén ez
az analóg és formális gondolkodás különbségében jelenik meg. Az analóg
gondolkodás olyan dolgokat is egy kosárba tesz, amelyek a kauzalitásban
nem kerülnek egymás mellé. Utalnék az asztrológiában a Szaturnuszra,
mint elvre. A Szaturnusz elem formájában az ólom, növény formájában a
kaktusz, emberben a bányász vagy földmunkás. A formális logika ezeket
nem teszi egymás mellé.
DÉRI: Akkor hogyan kerülnek mégis egy kosárba?
KALÓ JENŐ: Épp a jobb agyfélteke által megvalósuló analóg gondolkodás
folytán.
DÉRI: Olyasvalamiről beszélünk tehát, amit legfeljebb átélhetünk.
KALO: AZ analóg csoportosítás kulcsa a szimbólum. A szinkronicitás és a
szimbólumok pedig rokonok. Ha például valakinek álmában megjelenik
egy ősz ember, az semmitmondó dolog is lehet. De ha egy ősz
öregembert lát egy sziklán, kicsi sarlóval a kezében, aki intőn felemeli az
ujját, és azt mondja: „Rossz úton jársz!" - az maga a megtestesült
Szaturnusz. Egy archetípus. Ennek a jelentőségét azon az emberen lehet
lemérni, aki a hatására megváltoztatja az életét. Holott csak egy álmot
látott.
DÉRI: Előfordult már, hogy egy ember álmában, mondjuk, Hamlet
atyjának szelleme megjelent, és ez megváltoztatta az életét?
KALO: Nagyon ritkán, de előfordult.
DAUBNER BÉLA: Ezek a „nagy álmok”, amelyek áthangolják a
személyiséget. Bizonyos személyiségreakciók megváltoznak, és attól
kezdve épp olyan normálisak, mint az addigiak. Az áthangoló álomban a
kollektív tudattalan közvetlenül nyilvánul meg.
DÉRI: Ezeket a dolgokat nem lehet bizonyítani!
DAUBNER: A létnek sok szintje van. Négydimenziós tapasztalatunk van
róla, amelyben az okság működik, de vannak más szintek, amelyeknek
ugyanolyan egyértelműsége a szinkronicitás, mint az addigiaknak az
okság. Hogyan lehet ezt megismerni? Meditációval például meg lehet
tapasztalni más tudatállapotokat. A három alapszint: az ébrenlét, az alvás
és az álom, mindenki által megélhető. Mögöttük van a „negyedik tudat”,
ezt csak meditációval tudom megtapasztalni, szubjektív módon.
DÉRI: Elég különös, hogy pont a kollektív tudattalant csak szubjektíve
ismerhetjük meg.
KALÓ: A kollektív tudattalan egység. Müller Péter mondja, hogy
őrizgetjük a csöpp tudatunkat az óceánban, de valójában az óceán részei
vagyunk. Az asztrológia egy út a megismeréshez. A horoszkóp olyan kép,
mandala, amelyből megérthetem az életemet, saját magamnak az
egységben való helyzetét. Sok más út is van.
DAUBNER Ha megnézek egy asztrológiai születési képletet, esetleg
semmit nem jelent számomra. De ha értek hozzá, megnyílik a jelentése.
önmagában - csak egy rajz.
SCHNELL: Hangsúlyozni kell, hogy a létet magát sem lehet bizonyítani, a
legfontosabb tényezőit is csak tapasztaljuk.
A tudomány a megismételhető, ellenőrizhető dolgokkal foglalkozik, ezek
az élmények viszont nem tartoznak a tudományok hatáskörébe. DÉRI:
Mire figyeljen az ember, hogy közelebb kerüljön a dolog megértéséhez?
SCHNELL.: Nézzen magába, nézzen körül. Ma egy páciensem azt mesélte,
hogy amikor a felesége meghalt, otthon a feleség kedvenc edénye kiesett
a szekrényből.
KALÓ: A kislányom halálakor a villany felkapcsolódott az előszobában.
Még éppen nem aludtam el. Számomra ennek jelentése volt, tudtam,
hogy nagyon beteg, és meghalhat. Valójában nem véletlen az ilyen
jelenség. Jelentőssé attól válik, hogy magamra vonatkoztatom.
DAUBNER: Tökéletes példái ennek a betegségek. A páciens elmegy az
orvoshoz, aki a testét vizsgálja.
De a jelenségnek lelki szintjei is vannak. Van úgy, hogy a bajt testi
szinten nem, lelki szinten viszont lehet befolyásolni. Rengeteg ember
számol be a pszichoterápiában szinkronicitás-szerű jelenségről - magától
értetődően, noha tudják, hogy tudományos képtelenség. Ha valaki
egyszer rosszullétet él át a buszon, és fóbiás lesz, nem képes utazni. Egy
komplex értelmezési rendszert alakít ki, a férje kísérgeti, az egész család
részt vesz a problémában. Amikor felfejtjük, olyan mély lelki
jelenségeket találunk a háttérben, amelyeknek semmi közük a
rosszulléthez vagy a buszhoz, csak eredetileg a beteg hozzájuk köti a
jelen tüneti szinten elfogadhatatlan közlekedési fóbiás állapotát. Mikor a
terápiában fény derül a háttértényezőkre, és közben tüneti szinten javul,
fel tudja vállalni a személyisége mélyebb problémáit, és esetleg képes is
ezeket meghaladni. A pszichoterápiás munka és annak történései,
számára utólag a világ legtermészetesebb dolga lesz. Például az, hogy
nem merem vállalni a női szerepet, felek anyává válni, nem merem
vállalni a nőiességemet, a szexuális vágyaimat stb. Lehet, hogy ezek a
tudattalan félelmek generációk óta megjelentek a család női tagjainak
viselkedésében (transzgenerációs transzmisszió), és az is bekövetkezhet a
pszichoterápia hatására, hogy megszakad a generációs átok.
DÉRI: Ha mindenki fogékonnyá válhat a jelenségre, nem veti-e fel ez egy
fejlettebb civilizáció lehetőségét?
SCHNELL: Nem hiszem. Csak a mi gondolkodásunkban a kauzalitás az
egyedüli. Arisztotelész „Logikájában nemcsak a hatóokról beszél, hanem
a létrehozó, az anyagi, a formai és a cél-okról. Ha egy betegséget nézünk,
akkor ez azt jelenti, hogy a dolognak nemcsak hatóoka, hanem célja is
van. Lehet jellem- vagy sorsformáló, ellenállást kifejező, akár tudatos is.
Konfliktus esetén mondjuk, egy gyerek hányni kezd, megtanulja, mit tud
vele elérni, ez felnőtt konfliktusai esetén visszaköszönhet, lehet
gyomorfekélye és a többi.
KALÓ: A betegséget használjuk alibiként. Van, akinek szintén a
társadalomban az agresszió kifejezésének ez az egyetlen lehetősége.
DÉRI: Jó dolog a szinkronicitás, de ugyanilyen jól meglennénk, ha nem
tudnánk róla.
KALÓ: Erről szó sincs. Jön a Vízöntő-korszak. Át kell, hogy értékeljük a
világmindenségről, a benne elfoglalt helyzetünkről alkotott
véleményünket.
SCHNELL: Tulajdonképpen a tudat tágulásáról van szó. Eddig is úgy ment
az élet, ahogy ezután fog. Az. örökkévalóságban élünk, a tudatunk ennek
viszont csak néhány hullámhosszát fogja. Ha tudatunk egy
tizedmilliméterrel tágul, ez már más minőséget jelent. Ha
kétdimenziósak lennénk, nem tudnánk, milyen a három.
DÉRI: AZ értelem fejlődésének az útja eszerint új dimenziók
megismerését jelenti? Tudtommal az emberiség története ugyanannyi
dimenzióval kezdődött, mint ahol most tart.
DAUBNER: Ezt azért nem így látom. A védikus tudományok sokkal több
dimenzióban gondolkodtak, tapasztaltak, mint amit mi gondolunk róluk.
Van matematikailag leírt huszonhat dimenziós világ- modell is, csak a
négy dimenzióban nem tudják megjeleníteni. A mai fizika a legjobb
példa, hogyan kapcsolódhat a keleti bölcselet cg)' modern tudománnyal.
Ha én kozmikus tudatban vagyok, ugyanúgy jelen vagyok az első
háromban is, kívülről ez nem látszik rajtam. Amikor egy rózsának
nemcsak a felszínét látom, hanem a mélyében levő színtelen nedvet is,
akkor magasabb tudatállapotban vagyok. A rózsa csak egy példa.
Észlelem a mélységet, a lényeget, kapcsolni tudom az abszolútumhoz,
amely így nem csak relatív szinten jelenik meg. DÉRI: Valaha az
egyetlen tudomány a filozófia volt. Most megint csak egy lesz?
KALÓ: Közben az emberiség nagy utat járt be, és minden tudása az
abszolútumot gazdagítja. A világ egy önfejlesztő valami. Amikor a rózsa
nedvét is látom, amikor mindent egyszerre látok, az maga a boldogság.
Ha egyszerre vagyok egy és minden, azután már nem kell több. Az
ember egész életében az egység állapotát keresi.
DAUBNER: A kozmikus tudatot úgy hívják, hogy boldogság-tudat. Két,
kozmikus tudatban lévő ember számára ez éppen olyan, mint a négy
dimenzió.
SCHNELL: Ilyenkor „kettőt’ látunk ott, ahol egy van. Egyébként pólusok
határozzák meg a gondolkodásunkat. Szép-csúnya, jó-rossz. Az egység
nem tudományos fogalom. Az „egyet" nem tudjuk elképzelni, ahogyan az
abszolút ponttal is bajban vagyunk, hiszen a gyakorlatban mindennek
kiterjedése van. A sok vita a házasságban, a politikában és a többi arról
szól, hogy valaki az egyik pólust képviseli, és nem veszi észre, hogy
ennek az a feltétele, hogy a másik a másik pólusban legyen. KALO: Ha
valamit nem fogadunk el önmagunkban, és küzdünk ellene, az az
árnyékszemélyiségünk részévé válik. Bárkivel találkozunk, az rögtön
tükröz bennünket.
DÉRI: Önmagunkkal soha nem tudunk szinkronba jönni?
DAUBNER: Hogy egyensúlyban legyek, alkalmassá váljak a mélyebb
tudatosság megélésére, az árnyékszemélyiségemet is ismernem kell. Ha
nem teszem, megbetegíthet. Teljes harmóniába csak megváltozott
tudatállapotban végzett meditatív gyakorlással és annak a realitásban
való megvalósításával kerülhetünk. Jung ezt megtapasztalta a betegeivel
végzett pszichoterápiás munkájában — az aktív imagináció
használatával, önmagán végzett önismereti munkájában, az álmai
értelmezésével. Az álom a kollektív tudattalanból is jöhet, abból a
tartományból, ahol a mindentudás, a határtalan létezik, ami
manifesztálódhat mondjuk egy „nagy álom” formájában.
DÉRI: Eszerint a kollektív tudattalan sokkal tudatosabb, mint amit mi
tudatnak hívunk?
DAUBNER: Kicsit másképp fogalmaznék. A meditáció és az
önmegismerés során a tudat tágul bele a tudattalannak nevezett
valamibe. A végtelenségig tudatosodhatok, amíg az egység-élményem
nincs meg, vagyis amíg nem azonosultam a legmélyebb ön valóm mai,
igazi lényegiségemmel.
Ide szeretném illeszteni - a jungi bölcseleti rendszer végéhez - Dr. Schell
Endre írását, melyet a következő részben olvashatnak.
 A TIBETI HALOTTASKÖNYV
Bardo Tödol mely a nyugaton Tibeti Halottaskönyv címen vált ismerté nem régi szellemi kincse a mi
kultúránknak.
Ez a csodálatos írás nyugati nyelven először a múlt század húszas éveiben jelent meg, W. K.
Evans-Wenizneln. a századelő nagy orientalistájának köszönhetően, aki Kazi Dawa Samdup-pal a
tüdős lámával közösen végezte a mű első, angol nyelvű fordítását. A könyv eredete a ködös
múltakba vész. A szöveg valószínűleg szájhagyomány útján terjedt generációról generációra, és
történelmileg megragadható első megjelenése a nyolcadik századig vezet, mikor is a legendás
Padmaszambhava, aki a buddhizmust Tibetbe vitte, és akit a lámaizmus megalapítójának
tartanak, összeszedte és leírta. Portásai között nyilván szerepelnek az évezredes tantrikus
bölcsesség hagyományai csakúgy, mint Tibet ősi, a buddhizmus előtti sámánista jellegű
vallásának, a Bön-nek elemei, és ezek szövődnek a történelmi Buddhának, Sákjamuni-nak akkor
már több mint ezeréves tanításaival. Ha azonban a múlt században már ismerté vált és lefordított
Egyiptomi Halottaskönyvvel való nemi hasonlóságát is tekintetbe vesszük, akkor fel kell
tételeznünk, hogy a Tibeti Halottaskönyv eredete azokban a távoli korokban keresendő, az
általunk jegyzett és ismert történelem előtti időkben, ahol talán minden mai vallás, bölcsesség és
emberi kultúra ősforrása található. Talán nem véletlen, hogy éppen akkor, a mélylélektan, a
tudattalan pszichológiája kialakulásának történelmi korszakában jelen meg Európában ez az ősi
keleti írás, hiszen a múlt század természettudományos világképe vagy primitív materializmusa és
pragmatizmusa aligha tudott volna vele mit kezdeni. A pszichoanalízis, az analitikus lélektan,
így elsősorban C. G. Jung munkássága révén kezd ma elérkezni a tudomány azokig a
mélységekig, amelyek a hozzánk eljutott keleti szövegekben, így a Tibeti Halottaskönyvben is
ősidők óta ismertek. A leírás módja, a mondanivaló színes képi gazdagsága, dús keleti
fantáziavilága, mély humánuma és morális elkötelezettsége sok vonatkozásban idegen a mai kor
embere számára.
Megértéséhez a kulcsot számunkra részben a pszichológia szolgáltatja, de ne feledjük, hogy ez a
könyv is, mint minden igazi nagy mű, amely
nemcsak egy korszak, hanem az egész történelmi emberiség számára íródott, rengeteg vetületű,
nagyságát és időtálló voltát jelzi, hogy minden korszak embere azt tudja kivenni belőle, amire éppen
szüksége van. Ebben rejlik a Bibliák, a szent könyvek ereje, és szimplifikálás lenne azt hinni, hogy a
mi értelmezésünk az egyetlen és az egyedül helyes. Ezekkel az írásokkal úgy kell átitatódnunk, mint
az éltető levegővel és napfénnyel, és ha rezonáltunk rá, nemcsak intellektusunkkal, hanem egész
kozmikus és transzcendens lényünkkel, vagy szóhasználatunk szerint nemcsak a tudatunkkal, de
tudattalanunkkal is, akkor átélhetünk valamit időlegesen is annak örökérvényű mondanivalójából.
De nézzük meg közelebbről, hogy tulajdonképpen miről is van szó, és próbáljuk mai módszereinkkel
és gondolkodásmódunkkal megközelíteni a Tibeti Halottaskönyvet. Eredeti címe Bar-do thossgrol (Bardo
Tödol) szó szerint azt jelenti, hogy az átmeneti állapotból hallás útján való megszabadulás. A „bardo”
szó tehát átmeneti állapotot jelent, melyet Kara György nagyon szép, és nemcsak szakrális, de irodalmi
értéket is képviselő, eredetiből történt fordításában köztes létnek nevez. Hogy ezen közelebbről mit kell
érteni, azt szövegünk első része magyarázza meg, amikor arra tanítja a „nemesi család sarját” - a
mindenkori olvasót vagy a szöveg hallgatóját —, hogy hatféle bardó létezik, nevezetesen a születés
bardója, az álom bardója, a meditáció bardója, a halál pillanatának bardója, a valóság átélésének
bardója és az újjászületés előtti lét bardója.

Ezek közül szövegűn k csak az utóbbi hárommal foglalkozik, melyeket chi kha (csikai), chos-nyid (csönyid)
és srid-pa (szidpa) bardónak nevez, és amelyek a halál beálltától a következő újjászületésig terjedő
időszakot, illetve tudatállapotokat írják le. Az első hárommal való rokonítása azonban arra utal, hogy
itt egyáltalán nem valami minőségileg másról, evilági életünktől idegen állapotról van szó, hiszen az
álom élményén - mely mai felfogásunk és tudományos álláspontunk szerint is elengedhetetlen
feltétele az életvitelnek —, mindannyian naponta átmegyünk. A születés bardója folyamatosan zajlik
mindannyiunk szeme láttára, noha saját születésünkre, normál állapotunkban nem emlékszünk. A
pszichoanalízis azonban behatóan foglalkozik a „születés traumájával”, és a korregressziós
hipnóziskutatások is intenzíven közelítik a témát. A meditáció pedig mindennapos gyakorlataink
közé kell (vagy kellene), hogy tartozzon, hiszen az ima, a vallások szertartásai, a rádzsa jóga
gyakorlatai és újabban a pszichoterápiás megközelítés, mind ennek a bardónak a különböző fokozatait
hivatottak előidézni.

Szövegünk szerint ezek a - mindannyiunk által többé-kevésbé ismert, és ma már a tudományos

vizsgálódások körébe is bevont és alkalmazott - jelenségek rokonságban vannak, vagy éppen azonosak
a halál másik három bardóállapotával. Mai szóhasználatunkban ez azt jelenti, hogy itt valamiféle
tudati határállapotról van szó, amikor nagyon jelentős és fontos dolgok történhetnek. Ám, hogy
történnek-e vagy sem, az attól függ, mennyire vagyunk képesek tudatosan uralni ezeket a
helyzeteket. Olyan határhelyzetekről van ugyanis szó, amelyek egzisztenciálisan vetik fel a lét-
nemlét, a tudat-tudattalan, az üdvösség-kárhozat, az őrület és a lelki egészség dilemmáját.
A Tibeti Halottaskönyv egyik nagy tanítása — minden kor emberének számára éppen az, hogy ha
ezeket a helyzeteket tudatosan, és a maguk igazi valóságában vagyunk képesek felismerni, akkor
megszabadulunk, vagyis kiléphetünk a szamszára élethalál körforgásából. Ha nem, akkor elvesztünk,
vagyis vissza kell térnünk a szamszárába, a forgatagba, és az osztályt újra kell járnunk. A könyv másik
nagy tanítása pedig az, hogy ennek az állapotnak, illetve képességnek az elérése nemcsak kognitív,
hanem ugyanúgy morális kérdés is. A lelket a karma szele sodorja a hat lókán - a létezés hat világán
át, ahol tettei az ok-okozat szigorú törvénye szerint kerülnek megmérettetésre. Magunk döntünk
tehát sorsunkról akkor, amikor a mindenek felen uralkodó Törvény - a Dharma kérlelhetetlen
determinációja szerint, a hat loka valamelyikébe, a dévák, az asurák, az emberek, az állatok, a préták
vagy a poklok világába születünk újjá, vagy mindezek káprázat, vagyis nem valós voltát felismerve
megszabadulunk, buddhaságra jutunk, vagy Kara György szép szavaival: „elérjük a megtisztultan kiterjedt
állapotát ”.
Az eddig elmondottak arra kívántak rávilágítani, hogy a köztes lét állapota, a bardo egyáltalán
nemcsak a halálra és az azután következőkre jellemző, hanem hogy az egész életünk, létünk szoros
kísérője, tartozéka, velejárója. Minden lény akarva-akaratlan, tudatosan vagy nem tudatosan, állandó
kontaktusban van ezzel a Valamivel, amit oly nehéz szóval illetni, és amit a Tibeti Halottaskönyv
bardónak, korunk pszichológiája tudattalannak, a vallás túlvilágnak vagy másvilágnak nevez. A
lényeg, hogy az ember mindenkori helyzetét, létének minden pillanatát és rezdületét az ehhez a
Valamihez való mindenkori viszonya határozza meg. És ha ez így van, akkor a Bardo Tödolt joggal
nevezhetjük az élet könyvének is, hisz éppen arra tanítja évszázadokon át az embereket, hogy hogyan
éljenek és gondolkozzanak, lássanak és cselekedjenek ahhoz, hogy megtalálhassák önvalójuk igaz
lényegét, és kiszabaduljanak a függőség és az esetlegesség, a bűn és a tudatlanság, a kiszolgáltatottság
és a szenvedés körforgásából.
A Tibeti Halottaskönyv által leírt első bardoállapot, a csikai bardo, vagy a halál pillanatának bardója,
néhány évtizeddel ezelőtt igencsak idegenül hangozhatott az európai ember fülében. Jung, akinek
egyébként állandó útitársa és olvasmánya volt a Tibeti Halottaskönyv, az első kiadáshoz fűzött
kommentárjában még azt írja, hogy ezt a művet az európai embernek visszafelé kellene olvasnia, mert
az utolsó, a szidpa bardo áll a legközelebb a mai európai gondolkodásmódhoz és a pszichoanalízis
felfedezéseihez. Ami pedig a csikai bardót illeti, és ami akkortájt a legidegenebbül hangzott,
megdöbbentő hasonlóságot mutat a klinikai halálból visszatértek élménybeszámolóival. Moody,
Rowlings, Kiibler Ross és mások kutatómunkájának hála, ez a terület ma nemcsak a tudományos
vizsgálatok, hanem a szélesebb olvasóközönség érdeklődésének is középpontjába került.
Szövegünk pedig szó szerint a „külső” lélegzet megszakadása és a „belső” lélegzet meg megléte közti
időről beszél, ami egyértelműen megfelel a klinikai halál állapotának. Vagyis, ezen az élményen
minden ember átesik, sőt, ma már tudjuk, hogy többször is áteshet. (Érdekes, hogy Jung, akinél a
szinkronicitásról írott könyvében az első ilyen esetleírást olvashatjuk, nem hozza azt kapcsolatba
ezzel a köztes lét állapottal.)
A Tibeti Halottaskönyv ennek az állapotnak két fázisát írja le.
Az első, amely a legfejlettebb lények - nyilván a mesterek, a jógik, a szentek - halála, akik közvetlenül
és önmagukról felismerik önnön arcukként az ekkor támadó fényözönt, melynek a szöveg szerint:
„Világossága üresség, sem határa, sem közepe”. Aki pedig ezt így a „Tett” okán, vagyis karmikus okok
miatt nem ismeri fel, annak kalauzra van szüksége. Ez a kalauz a Tibeti Halottaskönyv, melynek
megfelelő passzusait a láma vagy valamely közel álló személy fennhangon a fülébe mondja,
emlékeztetve őt arra, amit a mestereitől tanult.
Ha ekkor és ennek segítségével képes megragadni a pillanatot, akkor szó szerint: „a második köztes lét
fényvilágával szembesülhet, s megszabadul.” Ez a pont óriási jelentőségű kellene, hogy legyen a mai
ember számára, hiszen nem mond kevesebbet, mint azt, hogy ez az életünk legfontosabb, legdöntőbb
pillanata, és nem mindegy, hogy ezt milyen felkészültséggel és milyen tudatállapotban éljük át, és
hogy mi történik körülöttünk akkor. Azt hiszem, hogy ennek fényében nem kell külön részletezni azt
a felháborító és eléggé el nem ítélhető gyakorlatot, ahogy a mai orvoslás átlaga, különösen
kórházainkban a haldokló és a halott embert kezeli. A resuscitáltak (újraélesztettek) elbeszéléseiből
pedig tudjuk, hogy az eszméletlennek tartott beteg mindent érthet és felfoghat, ami körülötte
történik. Nagyon meggondolandó tehát, hogy ilyen helyzetben mit mondunk, és hogyan viselkedünk.
Ha a meghalt lélek a halál pillanatának köztes létében nem képes megszabadulni, vagy a mi
keresztény szavunk szerint nem jut üdvösségre, akkor a Karma szele tovább sodorja, egyre lejjebb a
Bardo mélységeibe.
A csönyid bardóban, vagyis a valóság átélésének köztes létében bomlik ki a keleti eszmevilág
sokszínű, mozgalmas, békés és tomboló isteneinek és istennőinek tarka, sokszor szinte a
követhetetlenségig bonyolult kavalkádja. Ha azonban pontosabban odafigyelünk, akkor észrevesszük,
hogy mindez a csodálatos és félelmetes, vonzó és taszító jelenségvilág a holt lélek tudatának
különböző tájairól lép elő, és egy nagy, központi mandalába rendeződik. Ez a középponttal és a négy
égtájjal megjelenő szimbólumrendszer ismétlődik különböző színekben és szinteken az egyes napok
során, ahol minden egyes tájék ugyanannak a nagy Egyetlennek különböző aspektusát vetíti fel, a
hozzá tartozó lokával, méreggel, vagyis bűnnel és az azt kioltani képes bölcsességgel. Mindez az
ikonográfia, a szín és a hangbeli rendeződés szigorú szabályainak betartásával. Statikus és mégis
mozgékony, merev szabályok szerint rendeződött, és ennek ellenére szinte kaotikusán, durván
naturalisztikus és anyagszerű, ugyanakkor álomszerűén tünékeny.
A szöveg nem győzi mindvégig hangsúlyozni; refrénként mindig visszatér, mint a főtéma egy
szimfóniában, hogy mindez csupán az eszmélő lény tudatában van, nem valós - projekció. Ameddig
nem ilyennek ismeri fel, amíg valósnak tartja, addig ki van neki szolgáltatva, szenved tőle, de ha saját
elméjének kivetítéseként ismeri fel azokat - és ez a bardobeli vándorlás bármely szakán
bekövetkezhet -, abban az esetben: „a felismerés és a megszabadulás ugyanakkor érkezik el.” Korunk
pszichológiája - ha máshonnan is, de ugyancsak eljutott erre a területre. A betegség - a neurózis, a
pszichózis - a tudat és a tudattalan dichotómiájából, skíziséből ered, és a gyógyulás itt is a projekciók
visszavonása, a valós helyzet felismerése. A Jung-féle kollektív tudattalan, az archetípusok világa ez.
De míg a Kelet a hangsúlyt a morálra és az ember felelősségére helyezi, addig a nyugati lélektan -
talán a pasztorál-pszichológiát és Victor E. Frankl-t kivéve - ezt a szempontot kevéssé veszi
figyelembe, és még a kriminalisztikát is a patológia körébe igyekszik vonni. Pedig tudjuk, hogy két
lábon áll az ember - és az emberiség sorsa - a tudás és a tett, vagy más szóval a tudat és a morál lábán,
hacsak a kettőt egybe nem köti az az ősi keleti bölcsesség, mely szerint a legnagyobb méreg az ember
számára az avidja - a „nemtudás”. Végül következik a harmadik, a szidpa-bardo - a lélek köztes léte.
Itt a lélek egyre mélyebben süpped bele a köztes létbe, egyre többet veszít szabadságából és tiszta
tudatából, egyre inkább kiszolgáltatottja lesz saját karmájának. De a Tibeti Halottaskönyv itt sem
szűnik meg mindig hangoztatni, hogy ebben a helyzetben is, szinte az utolsó pillanatig van lehetősége
a szabadulásra, ha az ember felismeri valós helyzetét, ha ellen tud állni a vonzások és taszítások
erejének, és ha szilárd állhatatossággal könyörög szabadulásáért.
Itt az első szakaszban jelenik meg az ítélet. Fehér kövecskékkel számoltatnak el a jó tettek, feketével a
gonoszok, és ezeknek aránya kérlelhetetlen objektivitással határozza meg a lélek további állapotait.
Ezután az ösztönök és a vágyak, az indulatok és a szenvedélyek világa következik. Az anyagtalan,
testtelen lélek, melynek ilyenkor még megsokszorozódottak - kilencszeresek - a képességei, ha a földi
állapotához viszonyítunk, szenved a vágyak kielégíthetetlensége miatt. Egyre fokozódó vágyat érez
egy test birtoklása iránt, és mint egy Földre visszatérő űrhajó, egyre nagyobb sebességgel száguld az
anyaméh felé.
Szeretkező párok víziója támad. Itt a könyv szó szerint ezt írja: „Ha hímnek kell születned, akkor
hímhajlammá léssz, s az apa iránt heves gyűlölet, harag ébred benned, az anya iránt viszont féltékeny
sóvárgást, vágyakozást érzel. Ha pedig nőnek kell születned, akkor nőhajlamú léssz, s az anya iránt
heves irigység, féltékenység ébred benned, az apa iránt viszont heves vágyakozást, epekedést érzel. S
ha ennek okán az anyaméh útjára térsz, akkor a fehér és a vörös magcsepp egyesülésének közepén, az
Együttszületettnek örömét ízleled, és a gyönyörűség állapotában a tudat ájulatba zuhan. Ezután a lény
elfelejti eddigi volt életét, és az újabb testetöltés útjára lép. A Tibeti Halottaskönyv az utolsó pillanatig
óvja ettől a „nemesi sarjat”, a méhkapu elreteszelésének különböző módjait javasolja, de érződik, hogy
itt már egyre kevesebb a remény a szabadulásra. De még ebben a helyzetben is van a léleknek annyi
szabadsága és mozgástere, hogy hallgatva a könyv utolsó sugallataira, kedvező inkarnációt válasszon
az eljövendő szabadulás szempontjából.
Úgy gondolom, hogy ennek a bardo-állapotnak aktualitását nem kell a mindenkori életünkre
különösen értelmezni. Lelkiismeretünk ítélete folyamatosan kísér életműnkön, és ha kellően
érzékenyek maradunk szavaira, jó iránytűjévé válik életünknek — az ösztönök és vágyak
útvesztőjében. Az idézett szöveg egyértelműen Freud ödipusz-komplexusát és a bűnbeesés mítoszát
juttatja eszünkbe, melynek legnagyobb büntetése nem a földi élet szenvedése és a halál, hanem a
felejtés, a tudatlanság, származásunk tudatának elvesztése. De soha nem süllyedhetünk olyan mélyre,
hogy a szabadulás lehetősége végleg elvesszen.
Irodalom

KORONKAI B.: Tanítások tanítója. Budapest: Animula Alapítvány,

1995. SIMON L.: Pszichoterápia. Budapest: VIKOTE Könyvek, 1996.
SCHNELL E.: Jung és a keleti misztika.
Budapest: Integratív Pszichoterápiás Egyesület.
Integratív Hírmondó 16. sz. 2001.
SZOMBATI Á.: A jungi aktív imagináció.
Integratív Pszichoterápiás Egyesület.
Integratív Hírmondó. 11.sz. 1999, 21-34. old.
JUNG C. G.: Emlékek, álmok, gondolatok. Budapest: Európa, 1987.
JUNG C. G.: A pszichoterápia gyakorlata. Budapest: Scolar, 2002.
JUNG C. G.: Mélységeink ösvényein. Budapest: Gondolat, 1993.
JUNG C. G.: Az ember és szimbólumai. Budapest: Göncöl, 1993.
JUNG C. G.: Mandala. Budapest: Édesvíz, 1999.
SÜLÉ F.: A jungi mélylélektan napjainkban. Budapest: GyuRó, 1996.

24
0
Három esztendővel ezelőtt indult útjára Kalo Jenő könyvsorozata „A
gyógyulás szelencéje" címmel. Ezek a kötetek az egészségügyi
asztrológia gyakorlati alkalmazását mutatták be, ám közel sem zárult le
ennek a hatalmas anyagnak az ismertetése. Napjainkra már
pszichoterápiás megközelítésből is elkészült a testi betegségek és azok
lelki háttereinek bemutatásáról szóló anyag. „A tudattalan nehezen
járható ösvényén" című munka erről az oldalról vizsgálja az
emberekben felbukkanó problémák gyökerét, terápiás lehetőségeit. Dr.
Daubner Béla pszichiáter, ayurvéda orvos és pszichoterapeuta - aki
maga is mély betekintéssel rendelkezik az asztrológia világába -
ismerteti azokat a fontos alapokat, amelyek nélkül nem indulhat útjára
sem egy asztrológus, sem pedig más, segítő foglalkozású személy.
Természetesen nemcsak nekik ajánljuk ezt a könyvet, hanem
mindazoknak is, akiket érdekel a pszichológia, a transzcendencia, a
mélyebb összefüggések rejtelmei, az ok-okozati kapcsolódások és az
önismereti utak.
Ebben a kötetben szó esik a dinamikus személyiségelméletről, a jungi, a
kognitív- és más pszichoterápiákról és a pszichopatológiáról. Végül, de
nem utolsó sorban a „gyermektelenségben szenvedő" pároknak kínál
egy módszert, arra nézve, miként lehet esélyük arra, hogy gyermekük
születhessek, valamilyen súlyos orvosi beavatkozás nélkül. Ennek a
metódusnak az asztrológiai hátterét dr. Jónás Jenő pszichiáter és
asztrológus által kidolgozott holdfázis-módszer mutatja be, Kalo Jenő
tolmácsolásában.
A tudattalan nehezen járható ösvényén most elindulhatnak az
érdeklődők - mind bemutatási szinten, mind pedig terápiás szinteken.
Ez a mű - és a még megírás alatt álló további sorozatkötetek - fogják
bővíteni mindazok ismeretanyagát, akik nem „kifelé" indulnak el
keresni az életmegoldásokat, hanem egy határtalanul tág úton, „beleié"
teszik meg első lépéseiket, s találhatják meg azt a járható ösvényt,
amely elvezeti őket a kielégítő, javítható, könnyebben megélhető
kapcsolatok és életminőség felé.

S. Varga Ilona (A Lion)