Professional Documents
Culture Documents
Kylie Scott - Trust Bizalom
Kylie Scott - Trust Bizalom
Kylie Scott - Trust Bizalom
SCOTT
bizalom
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020
Írta: Kylie Scott
A mű eredeti címe: Trust
Trust. Copyright © 2017 by Kylie Scott.
All rights reserved.
Cover Design by Hang Le
Cover photograph by Mae I Design
Fordította: Hetesy Szilvia
A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta
ISSN 2060-4769
EPUB ISBN 978-963-561-499-8
MOBI ISBN 978-963-561-500-1
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Heiser Krisztina, Réti Attila
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A kétségbeesés leggyakoribb formája,
ha az ember nem önmaga.
– Søren Kierkegaard –
lejátszási lista
(Don’t Fear) The Reaper – Blue Oyster Cult
Bad Habit – The Kooks
I Wanna Be Sedated – Ramones
Girls – The 1975
Get It On – T. Rex
Liability – Lorde
Heart of Glass – Blondie
Teen Idle – Marina and the Diamonds
What Is and What Should Never Be – Led
ZeppelinAdore – Amy Shark
Because the Night – Patti Smith
Tear in My Heart – Twenty One Pilots
egy
– Helló, kiscsaj!
– Szia, Bill! – A sürgősségin ültem egy hordágyon, és a
lábamat himbálva igyekeztem minél kevésbé figyelni a túl
ismerős hangokra és szagokra. Rossz lett volna a földre hányni.
– Te meg hogyhogy itt?
– Csak egy vágott sebet kell megnézetnem. Felújítok, és ért egy
kis baleset. – A Drop Stop-os mentős mosolygott. – A mosogató, a
konyhában, az támadt rám.
– Én meg azt hittem, hogy a munkád veszélyes.
Megint mosolygott.
– És te hogy vagy?
– Jól.
– Miért hoztak be? – érdeklődött, és a szemközti falnak
támaszkodott. Olyan negyven körül lehetett, jó erőben, a feje
kopaszra borotválva. Szexi volt, ha az embernek bejönnek a
középkorú pasik. Fogadni mertem volna, hogy az anyukámnak
tetszene.
– Kificamítottam a hüvelykujjam. – Megmutattam neki a
bekötött kezem.
– Mégis, hogy sikerült? – kérdezte érdeklődve. Karba tett
kézzel, lazán állt.
– A suliban behúztam egyet egy lánynak.
Elkomorult.
– Megérdemelte?
– De még hogy! Már évek óta szekál.
A mentős a fejét csóválta.
– Igazából kortól függetlenül nagyon ocsmány dolog másokat
szekálni és kikészíteni csak azért, mert valaki attól érzi erősnek
magát.
– Pont ugyanezt gondolom.
– Mutass egy balost! – kért, és felemelte a kezét.
Úgy emelte fel a tenyerét, mint egy stoptáblát.
– Na, lássuk! Üss bele!
A bal kezemmel keményen belevágtam a tenyerébe. Hangos
csattanás.
– Oké, már tudom, mi a gond – mondta. – A jó hír az, hogy
elfordítod az öklöd, és eltalálod a célt. Tehetséges vagy. Az
viszont nem túl jó, amit a hüvelykujjaddal csinálsz.
Gyengéden behajlította az ujjaimat, és rájuk helyezte az ép
hüvelykujjam.
– Így kell – magyarázta. – A hüvelykujjad kívül kell hogy
legyen, azzal erősíted a többi ujjad. Oké?
– Oké!
– És ezzel a kettővel üss! – folytatta, és a két leginkább kiálló
ujjpercre bökött. – Egyébként csak újabb ficam vagy törés lesz a
vége. Érted?
– Értem, köszi.
– És nem én mutattam meg neked, hogy kell.
– Persze hogy nem. – Vigyorogtam. – Mondd csak, szingli
vagy? A lányokat szereted?
– Egy kicsit öreg vagyok hozzád.
– Inkább anyura gondoltam.
– Haha – nevette el magát. – Valakivel randizgatok. Sajnálom,
kicsim.
Legalább megpróbáltam.
– Örültem, hogy újra összefutottunk, Bill.
A fejét csóválva ment el. Soha nem tudtam volna elképzelni,
hogy mentőzzek… embereket szedjek össze, próbáljam
helyrepofozni őket, hogy kibírják, míg elérünk az orvoshoz. Bill
is mennyi mindent láthatott! Te jó ég, ha csak arra az éjszakára
gondolunk a Drop Stopban… ez egy olyan gondolatmenet volt,
ami nem végződhetett jól. A gyomrom egyetértőn görcsbe
rándult.
Le kell lépnem innen. Amit láttam, amilyen szagokat
éreztem… Minden túlzottan arra az estére emlékeztetett.
Szerencsére anyu épp ebben a pillanatban fejezte be a
beszélgetést az orvossal, és megindult felém.
– Gyere! – Csak ennyit mondott, és egyenesen elvonult
mellettem a kijárat felé. Kicsit sem tűnt jókedvűnek.
Valószínűleg a suliból tájékoztatták a fegyelmi ügyről.
Miközben Karával a szüleinkre vártunk, az igazgatónő
rendesen megmosta a fejünket. Szerencsére a bunkója pont az
előteret választotta ki arra, hogy letámadjon, és ott térfigyelő
kamerák is voltak. Olyan jó, amikor mások butasága teszi
egyszerűbbé a dolgunkat. Nagy segítség volt a számomra, hogy
a cirkusz miatta alakult ki, és ő közelített felém felemelt kézzel.
Kösz, Kara! Ettől még nem kezeltek áldozatnak, mivel végül
behúztam neki egyet, de mégis.
Kint sugárzó nyári napsütés, madárcsicsergés. Anya
rosszkedve ellenére nekem pompás volt a hangulatom. Az orvos
adott fájdalomcsillapítót.
Anyu továbbra se mosolygott.
– Most beszéltem telefonon az igazgatónővel. Egy hétre
eltiltottak a suliból. A téged a közelmúltban ért traumatikus
eseményekre való tekintettel volt ilyen elnéző.
– Nem megyek vissza.
– Tessék? – Anyu megállt, és a kocsi teteje felett dühösen
pillantott rám.
– Soha nem tudtam ide beilleszkedni, és nem is fogok –
mondtam határozottan a szemébe nézve. – Különösen azok
után, ami most történt. Ebben a suliban csak a leggazdagabbak
maradnak életben, és neked fogalmad sincs arról, hogy ők
milyenek. Kara mindent meg fog tenni azért, hogy pokollá tegye
az életemet, és nekem ehhez semmi kedvem.
– Drágaságom…
– Nem megyek vissza – mondtam határozott hangon. Nem
kételkedtem, nem tétováztam. Egy ideje pontosan ismertem a
határaimat. – Átmegyek az állami gimibe.
– Nem – tiltakozott anyu.
Pocsék érzés volt így vitatkozni vele. Rendszerint minden
fontos döntést együtt hoztunk meg. Anyu egyedül nevelt,
miattam hagyta abba a fősulit. Nem volt könnyű élete.
Áldozatokat hozott. Később nagyi is beszállt, és kisegítette, de
addig is hosszú idő telt el, amikor anyu teljesen magára volt
utalva. Nem akartam neki gondot okozni, de ebben az esetben
nem köthettem kompromisszumot. Nem engedhettem.
A fejemben már így is a szükségesnél több szörnyeteg
nyüzsgött, akik rágták az elmémet, és növelték a
bizonytalanságomat. Karával és cimboráival már túl sok lett
volna.
– Edie, a tanulásodról beszélünk – próbált a lelkemre
beszélni. – A jövődről.
– Tudom. És az állami suliban pont olyan jól tudok tanulni,
mint itt. – A tetőre támaszkodva a kocsinak dőltem. – Talán még
jobban. Nagyi meg túl fogja tenni magát rajta.
– Beszélek még egyszer az igazgatónővel, hogy tartsák távol
tőled ezt a lányt. Gondoskodom róla, hogy mostantól kezdve
megvédjenek.
– Aranyos ötlet, anya, de nem működik.
– De a fenébe, én teszek róla, hogy működjön.
Rendkívül kétkedőn néztem rá.
– Kicsim, ez a lány nem fog téged többet bántani. Megígérem.
Próbáld másképp látni a dolgot: mindenhol össze fogsz akadni
olyan emberekkel, akikkel nem fogjátok megérteni egymást.
Sajnálatos módon az életünkhöz tartozik, hogy a bolygón
nagyjából nyolcmilliárd emberrel kell osztoznunk – mondta. –
Vannak, akik egyszerűen idióták. Tudom, hogy sok mindenen
mentél keresztül, és sokkal nehezebb volt, mint amit én el tudok
képzelni. De az sem megoldás, ha az ember mindig elfut a
konfliktusok elől. Az egy nagyon aggasztó út lenne.
– Értem, mire gondolsz – válaszoltam. – Tényleg. De vannak
bizonyos határok, anyu, és a napi szekálás meghaladja az én
határaimat.
Lehorgasztotta a fejét.
– Nem gondolod, hogy ez csak tovább fokozza majd a
bizonytalanságot, amit mostanában átélsz?
– Nem.
Hallgatás.
– Figyelj csak… beszéljünk még egyszer az igazgatónővel, és
meglátjuk, nem tehetnénk-e mégis valamit! – Anyu annyira
összevonta a szemöldökét, hogy középen majdnem összeért. –
Utolsó éves vagy, Edie. Súlyos törést jelentene, ha most váltanál
sulit.
– Nem, anyu – feleltem kicsit élesebb hangon, mint
szándékoztam. – A súlyos törést az jelentette, hogy hajszál híján
majdnem megöltek. Az iskolaváltás megkönnyebbülés lenne.
Anyu egy ideig csak nézett. Aztán feltette a napszemüvegét, és
mögé rejtette a szeméből sugárzó minden bosszúságát és
aggodalmát.
– Otthon folytassuk!
Én vállat vontam, de pocsékul éreztem magam, mert
pontosan tudtam, hogy nem fogok engedni az érveinek.
Bármilyen furcsán hangzik, valamennyire örültem is ennek a
rossz érzésnek.
A fülemben úgy csengtek Georgia, Kara és az igazgatónő
szavai, mintha egy visszhangzó szobában élnének. Annyit
beszélhettek, amennyit csak akartak, igazából semminek nem
volt jelentősége. Én már tudtam, hogy valójában mi a fontos.
Mit jelent az élet és a halál. Minden más jelentéktelen,
hétköznapi apróság volt.
Anyu viszont továbbra is nagyon fontos volt, ehhez
ragaszkodtam.
nyolc
1
Többek közt ez a regény „inspirálta” John Lennon gyilkosát is.
tizenhárom
Vasárnap este…
Én: Fent vagy?
Egy perc múlva rezgett a telefonom.
– Halló?
– Szia! – köszönt John halkan. – Hogy vagy?
– Jól. És te? Mi újság?
– Egy pillanat! – A háttérben egy női hang kérdezte tőle, kivel
beszél. Gondolom, válaszolt. Valamit dünnyögött, zajt hallottam,
majd ajtócsukódást. John sóhajtott. – Bocs!
– Semmi gond. – Egy Netflix-sorozatnézésben zavarhattam
meg. Király. Ügyi vagy, Edie!
– Hogy telt a napod?
– Hm, anyuval lógtunk. Próbáltam egy kicsit tanulni.
A szokásos. És te?
– Az autómat szerelgettem. A Zabhegyezőt olvastam.
Megvetően fújtattam.
– És mit gondolsz róla?
– Igazából szerintem egy kicsit túllőttél a célon.
– Lehet – ismertem el. – Bár hangos, kínos és teljesen
észszerűtlen kirohanásomban inkább az aggodalmamnak
adtam hangot, hogy bizonyos idióták mit tettek a könyv
nevében.
– De ezért nem lehet a könyvet felelőssé tenni!
– Lehet, hogy igazad van – motyogtam. – Úgy tűnik, ez a
könyv irritál. Újabban vannak dolgok, amik irritálnak…
– Ez nem meglepő.
Csend.
– Rosszat álmodtál? – kérdezte.
– Igen.
– Repülsz, de nem tudsz elég magasra szállni, hogy
megmenekülj? Vagy te halsz meg Isaac helyett?
A fenébe!
– Túl sokat dumáltam neked tegnap.
Csendesen nevetett magában.
– Tőlem nem kell tartanod. Én megértelek, oké?
– Igen – feleltem inkább udvariasságból. Kiadtam magam
ennek a menő, szuper jóképű srácnak? Most már tudja, milyen
egy komplett idegroncs vagyok? Nekem teljesen elment az
eszem?
Hallgatás.
– Én arra szoktam felébredni, hogy lövést hallok, és azt
hiszem, hogy a golyó nemcsak súrolt, hanem a mellkasomba
fúródott.
– Úristen! Ez borzalmas!
Csend.
– Folyton vér szagát érzem, pedig nincs is vér sehol –
mondtam.
A nevetéséből hiányzott minden derű.
– Én soha nem bírtam a vért. De most… kifejezetten rosszul
vagyok tőle – mondta.
– Szerinted mennyi idő alatt lehet túllépni ezen az egészen?
– Nem tudom, hogy lehet-e egyáltalán. – Levertnek, kicsit
elveszettnek tűnt. Én is körülbelül így éreztem magam.
Kattanás, majd mély levegőt vett, és kifújta. – Nem tudom
elképzelni, hogy valaha is el fogom ezt felejteni.
– Valószínűleg a részed lesz. Hozzászoksz.
Hanyatt feküdtem az ágyamon, és az éjszakai égboltot
bámultam. Mélyenszántó gondolatok jártak a fejemben.
Mélyenszántó, értelmetlen gondolatok, amilyenek az éjszaka
közepén cikáznak az ember fejében, és élet-halál, fájdalom és
végtagcsonkítás körül keringenek.
– El is felejtettem megköszönni, hogy hétfő reggel újra jöttél a
suliba. Nagy szívességet tettél vele nekem.
– Hogy érted?
– Elterelted vele a többiek figyelmét az új diákról, rólam.
– Haha, szívesen.
– Tartozom neked valamivel. Ha nehéz az angolházi, akkor
segítek, oké?
Egy pillanatig hallgatott, és hirtelen nem voltam benne biztos,
hogy még vonalban van-e.
– John?
– Oké, megbeszéltük. – Óvatosnak tűnt a hangja. – A matekkal
jól elvagyok. De amikor versekről meg hasonló baromságokról
van szó…
– Értem. – Nevettem. – Jó vagy a számolós feladatokban? Én
soha nem tudtam mit kezdeni a számokkal. Nem vagyunk jó
barátságban.
– Akkor kölcsönösen segítsünk egymásnak. – Újabb mély
levegővétel. – Komolyan mondtam, Edie.
– Oké. – Mosolyogtam, de gyorsan lehervadt a számról a
mosoly. – Van még egy kicsit meredek tervem. Eszembe jutott,
hogy esetleg nem akarsz elmenni a sírjukhoz? Nem muszáj.
Csak felmerült bennem.
– Igen, ez… Menjünk! Holnap este jó?
– Szuper.
– Indulnom kell haza – mondta. – Jól vagy? Próbálsz majd
elaludni?
– Igen. Köszi a beszélgetést!
– Szívesen, bármikor.
A szívem a bordáim alatt majdnem kihagyott.
– Jó éjt, John!
– Jó éjt, Edie!
tizenhat
Két csokrot vittem, John egy hatos csomag sört. A maga módján
mind a kettő megfelelt a helyzetnek.
Lassan bandukoltunk a temetőben. A holdfény megvilágította
a sírköveket és a szárnyas angyalszobrokat. Soha nem mertem
volna sötétben egyedül idejönni. Az egész helytől ideges lettem.
Mivel Johnnak suli után még dolgoznia kellett, ezért csak késő
este tudtunk útnak indulni. Nekem ez jó is volt, mert így nem
kellett anyunak megemlítenem a Drop Stopot, vagy azt, miért
fogott el hirtelen a vágy, hogy halottakat látogassak. Mindkettő
csak nyugtalanította volna, és lassan kezdett elegem lenni
abból, hogy anyut folyton stresszelem.
John szerencsére ismerte az utat, és tétovázás nélkül vezetett
a temetőn keresztül. Ezen az estén Johnnak más volt az illata.
Fűszeres, mintha aftershave-et használt volna. Isten bocsássa
meg nekem, hogy pont ezen a helyen veszek észre ilyen
részleteket. Nem kérdés, ha így folytatom, a pokol tüzében
fognak meggrillezni.
– Hol dolgozol? – kérdeztem, a pillantásomat a földre
szegezve, nehogy megbotoljak.
– A nagybátyám kertészetében – felelte. – Csak pár hete
kezdtem. A fűeladásról a fűkaszálásra nyergeltem át. Vicces,
nem?
– Haha. – Bár háttal volt nekem, vigyorogtam. – Nekem is
munkát kell keresnem. Ez a következő tétel a listámon.
– Nem kapsz zsebpénzt?
– Már nem. A magatartásom miatt.
– Akkor a munka is egy új dolog lesz az életedben?
– Igen. Az első munkahely. Olyan vagyok, mint egy
elkényeztetett, magánsuliba járó majom?
– Nem, annyira nem vagy elviselhetetlen.
– Még lehetek – tiltakoztam, és felhúztam az orrom. – De
egyébként igen, kinek lenne energiája annyit hisztizni?
Megállt.
– Megérkeztünk.
A földet friss és hervadt virágok borították egy sötét sírkő
előtt. Próbáltam visszaemlékezni a pénztáros srácra. Az arca
részleteire, döbbent tekintetére, amikor a szemét kajákkal teli
kosaramat a pultra tettem. Az éjszaka egyes részletei ijesztő
pontossággal jelentek meg lelki szemeim előtt, mélyen
bevésődtek az emlékezetembe, mások viszont elhomályosultak,
alig emlékeztem rájuk. Bármelyik pillanatban alámerülhettek a
tudatom mélyére, és örökre eltűnhettek.
– Már nem emlékszem az arcára – mondtam, miközben
lehelyeztem a virágaimat a többi mellé. – Miért nem tudom
felidézni az arcát?
John letett egy sört a sírkő mellé, odanyújtott nekem egy
nyitott üveget, majd magának is vett egyet.
– Jó ideje ott dolgozott. Nem zavarta, hogy én ott bonyolítom
az üzleteimet. Sőt, néha ő is vásárolt tőlem. Kedves srácnak
tűnt.
Lenyeltem a hideg folyadékot, közben igyekeztem nem
figyelni az élesztő- és komlóízre. Soha nem fogom szeretni a
sört. Különösen, hogy azt az éjszakát juttatta az eszembe,
amikor véresen a földön feküdtem, miközben John megpróbálta
Christ visszatartani, nehogy teljesen becsavarodjon, és
mindannyiunkat megöljön. Azt viszont nem fogom soha hagyni,
hogy a rossz emlékek visszatartsanak engem bármitől is. Ahogy
most sem.
– Főiskolás volt, aki esténként ezt a vacak munkát végezte, és
értelmetlenül meghalt. – Pislogtam, hogy visszatartsam a
könnyeimet. Semmi értelme nem volt sírni, soha nem segített.
– Igen.
– Ez a rohadt Chris. – Gyűlölet lobbant lángra a szívemben.
Soha senkinek nem kívántam korábban olyan kegyetlen halált,
mint neki. A gyűlölet nagy súllyal és sötéten nehezedett a
gondolataimra, mélyen a testemben fortyogott. Eszem ágában
nem volt neki megbocsátani.
John alaposan meghúzta a sörét.
– Gyere, Isaac is itt fekszik nem messze!
Botladozva követtem, közben a sör élettelenül, elfeledve
lógott a kezemben. Isaac sírját virágok és leégett
gyertyacsonkok borították. John ide is letett egy sört. Én a másik
csokrot helyeztem le, és bámultam a sok virágszirmot és tüskét,
a sötétben világító fehér részvétnyilvánító lapokat, de közben
mintha valójában nem láttam volna semmit. A halál olyan volt,
mint egy kő, ami a mélybe rántott engem. A történtek előtt az
életem sokkal egyszerűbb volt, és gondtalanabb. Halhatatlan
voltam, nem létezett számomra a holnap, csak az itt és mostban
éltem. Míg Chris és a fegyvere mindent tönkre nem tettek.
– Miattam halt meg – mondtam, és egy kicsit
megtántorodtam. Bizonyos tények annyira súlyosak. – Ha ti
ketten nem próbáltok segíteni, Isaac talán még…
– Ezt hagyd abba! Ne hibáztasd magad! – John arcát árnyak
rejtették el. Kinyújtotta a kezét, és érdes tenyerébe fogta az
arcom. Ez a mozdulat, az érintés teljesen váratlanul ért. – Edie,
döntéseket hoztunk. Következőnek Chris bennünket vett volna
elő. Egy másodpercig nem habozott volna.
Az érintésétől alig kaptam levegőt, beszélni meg végképp nem
tudtam.
– Érted?
Sikerült kicsit biccentenem, mire elvette a kezét. Fájt a
hiánya.
A fejemben zűrzavar lett úrrá. Számtalan kérdés örvénylett
bennem. Mi lett volna, ha… De… Nem volt egyszerű válaszokat
találni olyan kérdésekre, amik az életről és a halálról szóltak.
Próbáltam nem gondolni arra, hogy mi maradt a lábaim előtt
eltemetett testből. Arra, hogy a családjának min kell
keresztülmennie. A sors annyira igazságtalan volt, és a
szerencse se volt jobb nála. Mégis keressük a dolgok értelmét,
valami rejtett igazságot. Milyen egy ostobaság!
– Nem a te hibád – ismételte meg John. – Ha már valakié,
akkor az enyém. Én vettem őt rá, hogy támadja meg Christ, az
én ötletem volt.
A szavaiban leplezetlenül jelenlévő fájdalom szíven talált.
Még a levegővétel is nehezemre esett.
– Nem. Igazad volt az előbb. Chris következőnek veletek
végzett volna.
Nem szólt semmit.
– És én is halott lennék. Nem adta volna meg magát, a
rendőrség pedig biztosan nem teljesítette volna a követeléseit.
Az egész helyzet teljesen kilátástalan volt. Mi meg
belekeveredtünk. – A fejemet csóválva beleittam az undorító
sörömbe. Nem segített sokat.
– Senki nem felelős semmiért. – Szomorú volt, de még mindig
nem tűnt úgy a hangja alapján, hogy meggyőztem. Ő is ivott egy
kortyot, és felnézett az égre. – Egyedül Chris a hibás, ez a
rohadék narkós.
A szavak maguktól buggyantak ki belőlem, még mielőtt
megszűrtem volna őket.
– Időnként azt kívánom, bárcsak lett volna lőszer a
pisztolyban. Tudom, hogy akkor már mi ketten igazából nem
voltunk veszélyben. Ott volt már a rendőrség, de…
John nevetése fakón, örömtelenül csengett.
– Igen, időnként én is azt kívánom, bárcsak lelőtted volna.
Valahogy vicces volt, de mégse. Szégyellnem kellett volna
magam? Vagy egy ideje jobban tudtam nevetni a fekete, morbid
vicceken? Ez végül is nem lett volna olyan nagy baj. Ki tudja?
– Akkor gyilkos lett volna belőlem – töprengtem.
– Nem, akkor még nagyban ment a dulakodás. Önvédelem lett
volna. Mit gondolsz, ha ez megtörténik, akkor most jobban vagy
rosszabbul éreznéd magad? – kérdezte, és figyelmesen nézett.
Erősen gondolkodtam.
– Nem tudom. Akkor megöltem volna valakit, de talán az
igazságot szolgáltam volna vele. Érted? Mindenesetre kétlem,
hogy akkor itt állhatnék, és sörözhetnék a sír mellett.
Bólintott.
– Muszáj volt eljönnöm ide – mondtam. – Köszi, hogy
elkísértél.
– Ez természetes.
– Szerinted egyszer majd minden olyan lesz, mint régen?
– Nem. – Leejtette az üres üveget a földre, és kinyitott egy újat.
– Szerintem, ha csak úgy simán visszatérnénk a normalitásba,
akkor még jobban össze lennénk zavarodva, mint így.
Néztem a holdat, ahogy sugárzó, ezüstös fényét a sötétségbe
küldte.
– Tudod, lehet, hogy igazad van.
tizenhét
John: Szia!
Én: Szia! Hogy vagy így éjjel 1.38-kor?
John: Rosszul. És te?
Én: Én is
John: Ugye már nem kocsikázol egyedül éjjel?
Én: Gondolom, nem választ vársz…
John: aha
John: Aggódtam.
Én: Oké. Legközelebb küldök előtte üzit.
John: Oké, köszi.
Én: Te is szólj akkor!
John: Tudni akarod, mikor megyek el otthonról?
Én: Te is ugyanezt kéred tőlem.
Én: Hahó!
John: Oké, rendben.
John: Amúgy én tudok magamra vigyázni.
Én: Tettem egy baseballütőt a kocsimba.
John: Felfegyverkeztél?
Én: Bármikor készen állok egy kis spontán baseballozásra.
John: Király
Én: Szóval… Miről is beszélgessünk még?
Miről szoktál írni, ha egy lánynak éjjel egykor üzenetet küldesz?
John: Nem szoktam ilyet csinálni.
Én: Dehogynem. Na. Áruld el!
John: Inkább ne akard tudni.
Én: De akarom!
John: Beszélgessünk lmekről vagy ilyenekről.
Én: Várom a választ.
John: Jaj, ne, Edie!
John: Azt szoktam kérdezni, hogy felmehetek-e hozzájuk.
Én: Ennyi?
John: Igen
Én: Mást nem is írsz nekik?
John: Nem
Én: Azt se kérdezed meg, hogy mi van rajtuk, vagy ilyenek?
John: Nem
Én: Jól értem, hogy nálad nincs semmi felvezetés?
John: Az előbb már megírtam. Válthatnánk témát?
Én: Te iszonyat lusta vagy.
John: Működik.
Én: Tényleg csalódtam most benned.
John: A f@szomba már.
John: mindketten megkapjuk, amit akarunk. Minek bonyolítani?
Én: Kezdem azt gondolni, hogy az életben minden a bonyodalmakról szól.
John: Az életben elég sok bonyolult szarság van. A szex maradjon egyszerű.
Én: A szalagavatóra nem viszel lányt?
John: nem megyek
Én: Más progid van?
John: a tóhoz megyek talán. Mit szólsz hozzá?
Én: Elvinnél?
John: Igen.
Én: Jól hangzik.
John: Megint ugorhatnánk a szikláról.
Én: Oké. De most szólok: tudom, nem tánc, nem randi, de szalagavatós ruhát
fogok felvenni. Valami csupa csillogót és butát.
John: Szólj majd, ne felejtsek el karúszót hozni, nehogy elsüllyedj.
Én: Köszi, kedves tőled.
John: szívesen
Én: Tényleg nem lenne gáz neked, ha velem látnak?
John: Nem. Ha tényleg ezt akarod, akkor mindent bele!
Én: Tuti biztos vagy benne? Feltupírozott haj, virágdísz, lobogó szoknya, itter és
tüll minden mennyiségben.
John: Ha ez téged boldoggá tesz. Sőt, megveszem neked a virágdíszt.
Én:
John: Én hozom a virágot és az italt, te meg felveszed a ruhát.
Én: Rendben.
John: Mesélj valami jót!
Én: Utolsó évesek vagyunk.
John: És?
Én: Nemsokára kiszabadulunk innen.
John: És hová menjünk?
Én: Bárhová.
John: És a fősuli?
Én: A fősuli a városon kívül van. Kezdésnek nem rossz.
John: Igaz.
Én: Te is továbbtanulsz?
John: lehet. Talán csinálok egy kertészeti és tájépítész képzést. De a tesóm nincs
jól, szóval lehet, hogy nem lesz egyszerű őt egyedül hagyni.
Én: Sajnálom.
John: próbálok aludni. Kell az erő, hogy ki tudjalak halászni a tóból.
Én: Haha.
John: És te?
Én: Én is próbálok aludni. Jó éjt, John!
John: Jó éjt, szép álmokat!
huszonegy
Aznap este…
Én: Fent vagy?
John: Igen.
Én: Mit csinálsz?
John: Tévézek. Minden oké?
Én: Igen. Nem akarsz tanulni?
John: 15 perc múlva ott vagyok.
Be lehetett sózva, ugyanis megérkezve felvetette, hogy tanulás
helyett menjünk el valahova, és igyunk meg valamit. Egy
fogadóba mentünk, az állami erdészet felé vezető autópálya
mellett. Hosszúkás faház, a tetején nagy Bud neonreklámmal.
Fogadni mertem volna, hogy a falakon kitömött állatfejek
lógnak. Bár éjszaka volt, több teherautó és motor is parkolt
előtte.
– Nincs hamis személyim – mondtam. A talpam alatt
csikorgott az aszfalt.
– Nem kell. A tulajdonos apu régi barátja.
– Juhé! Életemben először iszom alkoholt illegálisan egy
bárban.
Felemelte a kezét, és pacsiztunk. A mellkasomban melegség
áradt szét, és ennek nem volt köze az alkoholhoz vagy
drogokhoz. Csodás érzés volt visszakapni a barátomat.
Bent több boksz volt, egy nagy fa bárpult és köztük néhány
asztal. Egy régimódi zenegép countryzenét játszott. A falakon
halott állatok feje. Tudtam. Ezenkívül volt még egy kis tánctér
és oldalt néhány biliárdasztal.
– Játszunk? – kérdeztem, és elindultam arrafelé.
– Persze.
– John! – Huszonöt körüli pincérlány táncikált túl barátságos
mosollyal John felé. Nagyon csinos volt, szűk farmerszoknyát
viselt. A karját John köré fonta, és ölelés közben teljes testtel
nekinyomult. Ezek vagy voltak már együtt, vagy a csaj ezen
dolgozott épp. Vajon melyik? Kérem, tegyék meg tétjeiket!
– Ruby. Helló! – John gyorsan magához szorította, aztán egy
lépést hátrébb lépett. – Ő a barátnőm, Edie.
– Hi! – A csaj mosolya kicsit elhalványult, miközben tetőtől
talpig végigmért. Tutira voltak már együtt. – Isten hozott!
– Hoznál egy cidert és egy sört? – kérdezte John.
– Azonnal! – Ruby elsasszézott, látható igyekezettel riszálva a
csípőjét. És, hát igen, John megbámulta.
Én megigazítottam a golyókat, kiválasztottam egy dákót, és a
végét kicsit bedörzsöltem krétával. Nem voltam féltékeny, mert
az teljesen értelmetlen lett volna. Teljesen és totálisan
hasztalan. Énem butábbik része, ami még mindig epekedett
John után, legalább most csendben maradt.
John a torkát köszörülte.
– Remélem, hogy oké neked.
– Mi?
– A cider. Feltűnt, hogy nem annyira szereted a sört…
– Ja, szuper. Köszi. – Meglazítottam a vállam, és vettem egy
mély levegőt. – Akarsz kezdeni?
– Nem, kezdj te!
Az asztal fölé hajoltam, és kezdtem. A fehér golyó
belecsapódott a színes golyóháromszögbe, mire a golyók
minden irányban szétröpültek. Az egyik tompa puffanással
beesett egy lyukba. Király.
– Ügyes – jegyezte meg John.
Imádtam az egészet, a filc tapintását az ujjaim alatt és a dákót
a kezemben. Azok a hangok különösen tetszettek, amikor a
golyók egymásnak koccantak, utána meg szépen begurultak a
helyükre az asztal aljában.
Megtaláltam a saját ritmusomat. A következő lökésnél újabb
golyót küldtem a lyukba. Aztán még egyet.
– Látszik, hogy van gyakorlatod – jegyezte meg John.
Kicsit megrogyasztottam a térdem, hogy a következő lökést
fejben megtervezzem.
– Anyu járt egy ideig valakivel, és ő szuper volt. Volt saját
asztala, és tanított játszani.
John valami mély torokhangot adott ki magából.
– Szerintem szívesen kezdett volna komolyabb kapcsolatba
anyuval, de ő még nem állt rá készen. Kár. – Mellé ment.
Bosszantó. – A fenébe! Te jössz.
Ekkor Ruby jött az italokkal, és letette őket a kis asztalra John
mellé. Rákacsintott. John mosolygott. Én húzóra kiittam a fél
cidert.
– A barátságunkra! – mondtam, és letettem a poharam.
John is fogott egy dákót, majd az asztal fölé hajolt. Nagyon
igyekeztem, hogy ne bámuljam a farmerja alatt jól kirajzolódó
fenekét, de nem sikerült. Szokás szerint könnyedén megcsinálta
azt, amin én szánalmasan elvéreztem az előbb. Beküldött egy
golyót a lyukba, aztán gyorsan egy másikat is.
– Találkoztál az utóbbi időben a bátyáddal?
– Igen. – Mintha egy viharfelhő vonult volna keresztül az
arcán. – Valamelyik este átjött győzködni, hogy szálljak be újra a
bizniszbe. Elutasítottam. Újra. A nagybátyám nem akarja őt
nálunk látni. Tudja, mit csinál Dillon. Ordítozás lett a vége. Nem
volt jó. – Elrontotta a lökést, odajött az asztalhoz, és ivott. – Ez
van. Mi újság a terápiával?
– Jó, már nem csak filmekről beszélgetünk. – Úgy látszik,
mostantól bármilyen eszközzel kizökkenthetjük a másikat a
játékból. Megcsináltam a lökést, a golyó bement a lyukba. –
Meséltem neki rólad.
– Igen? – kérdezte kifejezéstelen arccal.
– A szakmai véleménye szerint az, hogy mi egy ilyen
traumatikus élmény után összebarátkoztunk, éppúgy lehet
előnyös, mint ártalmas.
Az ajkához emelte a sörösüveget, és hallgatott.
– A terapeuták időnként rébuszokban beszélnek.
Valami morgás a részéről.
– De már beszélsz vele a koncentrációs nehézségeidről, és
arról, hogy nem tudsz elaludni és a többi?
– Igen – feleltem, és bólintottam. Bár nem ment könnyen, de
sikerült. Erre új gyógyszereket írt fel, és újabb megküzdési
technikákat tanított. Majd kiderül, működnek-e.
– Jól van – vélekedett John.
Újabb golyó került a lyukba.
– Nem kellett volna beszélnem rólad neki?
– Ha segít, akkor oké.
– Biztos? – kérdeztem újra. – Ha azt szeretnéd, akkor a
jövőben nem beszélek Mr. Solomonnal rólad. Csak érdeklődött
a barátaimról.
– Nem baj, Edie.
– Amúgy senkivel nem beszélek rólad – hangsúlyoztam. –
Csak ha tudni akarod. Tudom, milyen, ha a háta mögött
pletykálnak az emberről.
– Hanggel se szoktál?
– Nem. Vagyis… – Fintorogtam. – Alapvetően nem. Legalábbis
nem személyes dolgokról. Kivéve azt a szerencsétlen közjátékot
az üzeneteinkkel.
– Ja – mondta ironikus mosollyal.
– Bocs! – Beálltam a megfelelő pozícióba, és dákóval a
kezemben az asztal fölé hajoltam. – Még egyszer.
– Megbocsátok. Még egyszer. – Ivott a söréből. – A szendvics
áthangolt. Soha senki nem hozott még nekem ebédet.
Mosolyogva céloztam és löktem. A golyó bekerült a lyukba.
Megkerültem az asztalt, és Johnnal szemben állva készültem a
következő lökésre. Már csak pár perc választott el a könnyed
győzelemtől.
John szótlanul figyelt. Kíváncsi lettem volna, mi játszódik le a
fejében. Ekkor azonban a pillantása a pólóm mély V kivágására
esett, és megállt a mellemen.
Ezt nem hiszem el!
Természetesen volt rajtam melltartó, szóval a melleim nem
csak úgy összevissza jártak-keltek. Másrészt látott már a tónál
vizes alsóneműben. Emlékeim szerint ők ketten már akkor is
feltűntek neki. Ha csak futólag is. De amilyen megbabonázva
most nézett, az ember azt hihette volna, hogy most lát életében
először ilyet. Mintha a lányok rejtélyes, ismeretlen lények
lennének a számára.
Direkt lassan egyenesedtem fel.
Erre felébredt a transzból. Tágra nyílt szemmel nézett rám.
Rajtakaptam. Ezt mindketten tudtuk.
– Íme, a temetésed! – mondtam.
Csak pislogott.
– Edie, én…
– Kivégezlek. – A golyók felé biccentettem az asztalon.
Megbabonázva követte a pillantásom.
– Ó!
– Anyu mindig azt mondja, hogy a halállal nem szabad
viccelni, de szerintem… Azok után, amit átéltünk, szerintem egy
kis akasztófahumor teljesen megengedett.
Nem szólt semmit.
– Szerinted nem? – kérdeztem, hogy kicsit húzzam az időt,
hogy össze tudja szedni magát. Közben magamban azért
imádkoztam, hogy ne legyen gáz kettőnk között. Még nagyobb
gáz, mint egyébként. Most hoztam helyre a barátságunkat, nem
veszíthetem el őt újra. Ez csak egy kisiklás volt, eltévedt a
pillantása, semmi több. Végül is mind a ketten tudjuk, hogy nem
vagyok az esete. Másrészt talán jobban kellene igyekeznem,
hogy valaki végre lefektessen. Köztudomású, hogy a szex kiváló
stresszoldó. A legjobb barátom pedig épp az imént izgatott fel
egy kicsit.
Hogy én mekkora egy zseni vagyok! Rájöttem, mi a következő
olyan dolog, amit még nem csináltam, és amit kihúzhatnék a
listámról.
– De, szerintem is – mondta végül, és az asztal felé biccentett.
– Játszunk még kettőt? Ki nyer a háromból?
Mosolyogtam.
– Hajrá!
Miután még egyszer vagy kétszer megvertem, hazavitt.
Semmi nem történt kettőnk között. Természetesen semmi.
huszonhat
Ismeretlen: SOS!!
Én: Ki vagy?
Ismeretlen: Én, te buta!
Én: ?
Ismeretlen: Anders!!!!!!!!!!!!!
Én: Mit akarsz, és honnan van meg a számom?
Anders: JC adta meg. Elromlott a kocsija. Gyere értünk, valakinek muszáj bevinnie
minket a suliba.
Én: El fog tartani egy darabig.
Anders: Neki egy csomó szívességet teszel. VELEM MI VAN?
Nappali fényben az emeletes lakóház a tökéletesen gondozott
kert ellenére még inkább felújításra szorulónak tűnt.
Lepattogzó festék, burjánzó vadszőlő rejtette el a különben
impozáns épületet. Valószínű, hogy John nagybátyja túlzottan a
cégével volt elfoglalva ahhoz, hogy rendben tartsa a házát.
A környék se volt rossz. A házak többségét rendben tartották,
sőt, szinte nem is láttam rajtuk semmi kivetnivalót. Csak Johnék
háza lógott ki a sorból, úgy tűnt, hogy egy kis szeretetteljes
törődésre lenne szüksége.
Érkezésemkor az említett személy a motor fölé hajolt. Mire
kiszálltam, ő már eljutott odáig, hogy a csavarkulcsát a földhöz
vágta, és tehetetlenségét a gépszörnyeteg kerekébe rúgva
próbálta levezetni.
– Rohadt seggfej!
Ohó!
– Johnny! – Egy férfi jött ki a házból, nagy zöld
selyemköntösbe burkolózva. Hosszú haját átvetette az egyik
vállán, és rendesen meg volt borotválva. – Ne már… Nyugodj
meg!
John csípőre tette a kezét, és dühödt pillantást vetett a
szörnyetegre.
– Elvitte a gyújtáselosztó fedelét.
A nagyjából a harmincas évei végén járó férfi a kezét John
vállára tette, és nyugtatóan megszorította. Mivel túl távol álltam
tőlük, nem hallottam, mit mondott. Egy régebbi, ezüstszínű
autóra mutatott a szörnyeteg mellett, mire John vehemensen
rázta a fejét, és dühében annyira összeszorította a száját, hogy
az ajka belefehéredett.
Anders eközben kényelmesen üldögélt a pázsiton.
– Hé, nézd csak, Edie is itt van! Micsoda szerencsés véletlen!
John bosszús arccal felém fordult.
– Jó reggelt! – mondtam, és feltoltam a napszemüvegem.
John hitetlenkedő pillantása ekkor Andersre vándorolt, aki
közömbösen vállat vont.
– És? A mi sulinkba jár, és szükségünk van valakire, aki
bevisz minket. Probléma megoldva. Szívesen.
John részéről nulla reakció. Ezek szerint mégse adta meg
Andersnek a számom, és nem kérte, hogy írjon nekem.
– Szia! – köszönt a férfi is nekem, és a kezét nyújtva odajött
hozzám. – Levi vagyok, John nagybátyja.
– Edie – mutatkoztam be. – Örülök, hogy megismerhetem.
Levi örült, mire ismerős kék szeme mellett nevetőráncok
jelentek meg.
– Hozd a hátizsákodat, John! Csak nem fogsz megvárakoztatni
egy hölgyet?
John továbbra is mindennek volt mondható, csak boldognak
nem. Bevágta a kocsija ajtaját, és betrappolt a házba.
Levi bácsi ráérősen nevetett.
– Nem volt túl jó reggele.
– Nem, nem úgy tűnik.
Miután John visszatért a hátizsákjával a hátán, elindultunk.
Előreült, és összeszorított szájjal bámult ki az ablakon. Anders
folyamatosan panaszkodott, hogy hátul jutott neki hely, egészen
addig, míg elértünk egy kávézó drive-in ablakához, ahol kávét
lehetett venni. John hiába volt dühös, nekem szükségem volt a
kávéadagomra.
– Ti is kértek valamit? – kérdeztem utasaimat.
Anders a fejét rázta.
– Kávét kérnék. – John előhalászott egy tízdollárost a
nadrágzsebéből. – Téged is meghívlak.
– Nem kell, hagyd!
A hangulata egy kicsit sem javult.
– Akkor ennyivel beszállok a benzinbe – mondta kedvetlenül.
– Oké, legyen.
Néhány perc múlva John kezében ott volt az americanója, az
enyémben a dupla latte. Reméltem, hogy a koffein felderíti.
A reggeli órák számomra sokkal elviselhetőbbek voltak kávéval
a kezemben. Az út hátralévő részén hallgattunk. A változatosság
kedvéért még Anders is befogta a száját.
– Köszönöm – dünnyögte végül John a sulihoz érve. Gyorsan
kiszállt, és elsietett.
Anders hallhatóan fellélegzett. Aztán előrehajolt, és meghúzta
a lófarkam. Hátranyúlva a kezére csaptam.
– Köszi, hogy értünk jöttél – mondta halkan. – JC-nél aludtam.
Tegnap késő estig játszottunk a számítógépen, és későn
feküdtünk le. Szuper volt. De a reggel nagy szívás.
– Miért? Mi történt?
De Anders ekkor már kinyitotta az ajtót, kiszállt, és elment,
mint John. Megittam a még forró kávémat, és összeszedtem a
cuccaimat. Ez az egész nagyon furcsa volt. Bár elhoztam Johnt a
suliba, nem került elő angolórára. A nap hátralévő részében se
láttam.
harmincnégy