Külgazdaság, LV. évf., 2011. július-augusztus (116–121. o.

Majoros Pál (szerk.): Régiók a világgazdaságban

Szerzők: Bassa Zoltán, Gáspár Tamás, Imre Gabriella, Ludvig Zsuzsa,
Majoros Pál, Novák Tamás, Pólyi Csaba, Székely-Doby András,
Szigetvári Tamás, Zádor Márta

Perfekt Gazdasági Tanácsadó Oktató és Kiadó Zrt., 2011, 396 oldal, 3890 Ft

A Majoros Pál (főiskolai tanár, BGF Külkereskedelmi Karán a Nemzetközi Gaz-

dálkodási Intézet és a Nemzetközi Kereskedelem és Logisztikai Tanszék vezetője)
által szerkesztett tanulmánykötet deklaráltan a felsőfokú tanintézmények hallgatói
számára, tankönyvként készült, s mint ilyen – közhelyesen szólva – hiánypótló.
Jó évtizede annak, hogy a legutolsó átfogó, a világ valamennyi régióját bemuta-
tó könyv az olvasók elé kerülhetett. Azért lehet szó általánosságban „olvasóról”,
mert e tanulmánykötet – a huszonéves hallgatókon kívül is – minden „átlagember”
számára tájékozódási pont, alapmű lehet, aki a bennünket körülvevő világról a tö-
megtájékoztatásból mozaikszerűen ránk zúduló híreket megérteni kívánja. Érdeme
e kötetnek az is, hogy összefogja és újakkal bővíti a „két szomszédvár”, a Corvinus
Egyetem és a BGF korábbi tankönyveinek legjobb szerzőit, s ezzel a két zászlós-
hajó-intézmény hallgatói számára egységes tudást kíván nyújtani. E kötet további
érdeme aktualitása, hiszen a gazdaságtörténeti-gazdaságpolitikai áttekintés minden
összetevőjét egészen napjainkig mutatják be a szerzők, s hasonlóképpen a lehető
legaktuálisabbak a táblázatokban és a szövegben szereplő adatok.
Érthető a már az előszóban deklarált tematikus lehatárolás, konkrétan: a tanul-
mánykötet nem foglalkozik az Európai Unióval, egyrészt, mivel e – számunkra két-
ségtelenül meghatározó – régió a felsőfokú gazdasági képzések önálló stúdiuma,
másrészt – ezzel összefüggésben – számos tanulmány részletesen foglalkozik az EU
világgazdasági szerepével. Mindazonáltal valamennyi tanulmányban végigvonul
az adott régió és az EU kapcsolatrendszerének bemutatása, ami egybevág a tanul-
mánykötetben többször kiemelt interdependencia kérdéskörével.
A bevezető egyik fő mondanivalója – az interdependenciának megfelelően –
a „nem vagyunk egyedül” gondolat, ezt ma Magyarországon EU-tagországként –
és egyúttal a többi régióra is fokozottan figyelve – különösen fontos hangsúlyozni.

116
A régiók más-más féle útkeresésének egymástól néha eltérő szemléletű bemutatá-
sa a kötet szakmai színvonalát nemhogy nem rontja – ellenkezőleg: javára válik.
Az egyes szerzők heterogén megközelítése a módszertani vonatkozásokat is érinti,
és ez akár a jövendő diplomadolgozatok írói számára is tanulságos lehet.
Az első, „alapozó” fejezetben a szerző, Gáspár Tamás elsősorban régióelméleti
ismereteket ad, s egyúttal „beszédes” táblázatokkal támasztja alá a teoretikus mon-
danivalókat. A régiók tipológiájának meghatározásakor az egyik fő megállapítása:
„[…] a régiók számos megközelítés alapján kialakíthatók, […] markáns különbséget,
egyben átfedést is mutatnak a régiók horizontális, vertikális és időbeli szerveződé-
sei”. Ez a gondolat – kimondva-kimondatlanul – egyben arra is utal, hogy nincs vég-
leges (és végletes) régiólehatárolás, létrejöhet, átalakulhat, vagy akár meg is szűnhet
egy-egy régió, s az irány pozitív vagy negatív is lehet. Kétségtelen ugyanakkor, hogy
sok esetben meghatározók, jórészt napjainkig hatnak és érvényesek mind a törté-
nelmi, mind a földrajzi tényezők. Vannak fejlődési és térség által meghatározott
modellrégiók – amint ez a tanulmány egy-egy régiójának konkrét bemutatásakor
kiderül.
Alapozónak tekinthető a második, a regionális átrendeződést bemutató fejezet
is, amely az OECD-térség (konkrétan a fejlett ipari országok) relatív térvesztését és
a BRIC-országokat (angol betűszó, Brazíliát, Oroszországot, Indiát és Kínát tömörí-
ti) mint új világgazdasági erőközpontot mutatja be – az állításokat szintén látványos
táblázatokkal, grafikonokkal alátámasztva. Ezeknek az országoknak az utóbbi év-
tizedben végbement dinamikus növekedése, annak összetevői mellett a társszerzők,
Zádor Márta és Gáspár Tamás azonban arra is felhívják a figyelmet, hogy (főként
Kína és India) a termelés hatékonysága tekintetében elmaradnak a fejlett centrumtól.
Külön problémaköröket jelent a komparatív előnyök-hátrányok mérlegelése, az ame-
rikai, (nyugat)-európai és a BRIC-országok „modell”-jeinek összevetése, a fenntart-
hatóság és a felzárkózás témaköre: melyik régió hová és melyikhez is akar felzár-
kózni. És számunkra elsősorban az a legfontosabb kérdés, melyik modellt/etalont
válassza Európa.
Az elméleti alapokat követően tizenegy fejezet mutatja be az egyes régiókat,
és a kiemelt gazdasági súlyú országokat (USA, Japán, Kína, India, Brazília) külön
fejezetekben elemzik a szerzők. A korábban már emített, a szerzők megközelítésbeli
eltérései mellett is valamennyi ország/régió esetében a legfontosabb témaköröket vé-
gigveszik: így gazdaságtörténeti áttekintést kaphatunk egészen napjainkig, kiemel-
ten kezelik a külgazdasági tényezőket, a tőkemozgást, a kamat- és árfolyammozgást,
illetve ezek nemzetközi összefüggéseit.
Elsőként az Amerikai Egyesült Államok gazdasági helyzetével, világgazdasá-
gi pozíciójával a „Hegemónia és válság” találó címmel ellátott fejezetében ismertet
meg a szerző, Székely-Doby András, s a belgazdasági történéseket követően nagy
hangsúlyt kapnak – az USA esetében kiemelten fontos – külgazdasági összefüg-
gések. Az „európai kapcsolat” mellett mind nagyobb szerepet játszik a „róka fog-

117
ta csuka” jellemezte „kínai kapcsolat, ami most még »csak« a külkereskedelmet,
a valutapolitikát érinti, de az USA számára Kína mind inkább potenciális új gaz-
dasági versenytárssá válik”. Ennek tükrében is felmerül a kérdés, hogy az USA –
amely a „90-es évektől kezdve elsősorban gazdasági és poltikai berendezkedésének
exportját óhajtotta végrehajtani – hogyan reagál az új kihívásokra”. Ahogy a szerző
megfogalmazza: a 2007-ben onnan kiindult világméretű válság tanulságait is figye-
lembe véve „valóban ez a berendezkedés felel-e meg legjobban a 21. század kihívá-
sainak”?
Japán vizsgálatakor érvényesül igazán, hogy egy ország (régió) gazdasági hely-
zetét, szerepét nem lehet uniformizált formába skatulyázva megközelíteni. Ezt tart-
ja szem előtt a szerző, Bassa Zoltán, aki szerint a következők bemutatása nélkül
– ha csak vázlatos formában is – aligha érthetjük meg e gazdaság mozgatórugóit.
Ezek: a természeti adottságok, a vallási-etikai hagyományok, az oktatási rendszer,
a vállalatok tulajdonosi szerkezetének sajátosságai, kapcsolataik egymással és az ál-
lammal. A globalizációnak Japán is részese: mind aktív (alakító), mind passzív (el-
szenvedő) formában, ami egyben azt is jelenti, hogy a nyugati (főként amerikai) és
a hagyományos értékrend egymás melletti (időnként egymást keresztező) létezése
továbbra is jellemezni fogja az ország gazdasági-társadalmi életét. A korábbi japán
„gazdasági csoda” végérvényesen elmúlt, az USA és Nyugat-Európa világgazdasági
válságból való kilábalásának bizonytalansága miatt gyors gazdasági növekedés egy-
előre nem várható Japánban, ugyanakkor Kelet-Ázsia – Japán legfontosabb partnere
– növekedési potenciálja optimizmusra adhat okot.
Oroszország világgazdasági helyzetének megítélése lehetetlen a „szocialis-
ta örökség” tisztázása nélkül, amelynek része az ország sajátos regionális megosztá-
sa (megosztottsága), az integritás, illetve az integritás hiányának problémája. Ennek
tükrében vizsgálja a szerző, Ludvig Zsuzsa az ország mind intenzívebb bekapcso-
lódását a világgazdaság vérkeringésébe, beleértve a nemzetközi intézményeket (el-
sősorban a WTO-t) is. E folyamat elválaszthatatlan az ország politikai átalakulásá-
tól, a politikai vezetőváltások sorától. A külgazdasági nyitás egyik legfontosabbb
tényezője az Oroszországba irányuló és onnan kiáramló tőkemozgás. Oroszország
a legnagyobb fogadó és egyúttal a legjelentősebb tőkekihelyező ország is régiónk-
ban, s világméretekben is jelentős pozíciókkal rendelkezik. A tőkemozgás jelentő-
ségének – táblázatokkal is alátámasztott – elemzése a fejezet egyik legizgalmasab
része. Az elmúlt két évtized három gazdasági válságában más-más tényezők játszot-
ták a döntő szerepet, amit a szerző részletesen elemez. És noha a legutóbbi gazdasági
válságból önerőből, külső források igénybevétele nélkül sikerült kilábalnia, Orosz-
ország – a szerző megfogalmazását idézve: „a világgazdaság nagy kérdőjeleket tar-
togató országa marad”.
Kína mai gazdasági szerepének megértéséhez elengedhetetlen, hogy megismer-
jük az 1949 óta megtett út – az ország bel- és külpolitikai fordulataival is árnyalt –
korszak- és „modell”-váltásait. A szerző, Majoros Pál megállapítja, hogy a jelenlegi

118
világgazdasági pozíciók eléréséhez két étizedes út vezetett, a 80-as években meg-
kezdett sajátos reformok sorozata mellett az ún. nyitási politika, s ennek köszönhe-
tően a WTO-csatlakozás. A szerző számos, számunkra is „áthallásos” tényt sorol
fel, amelyek a „kínai titok” részei. Így például azt, hogy a 80-as évtized közepétől
fegyorsult tőkebefektetések nem csupán a gazdasági növekedés gyorsulásához járul-
tak hozzá, hanem mindinkább átalakítottak a gazdaság szerkezetét. Kína a külföldi
működő tőke bevonását általános fejlesztési stratégiájába illesztette, amely az újon-
nan iparosodott ázsiai országok (a „kistigrisek”) tapasztalatait követve exportori-
entált fejlődési utat jelentett. A 2003-ban elindított „Go Global” kampány a hazai
cégeket arra ösztönzi, hogy ezek olyan világcégekké váljanak, amelyek külföldön
betörhetnek a telekommunikációs, a hadiipari és az energiaszektorba.
A globális pénzügyi válság Kínát sem hagyta érintetlenül, azonban a 2008–
2009-es növekedéslassulás ellenére Kína tovább javította világgazdasági pozícióját.
Mindezek mellett a szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy nem elhanyagolhatók
a fejlődés gazdasági és társadalmi problémái, amelyeket a fejezet végén – a terjedel-
mi korlátok miatt – szinte csak tartalomjegyzék tömörséggel vehetett sorra. Mind-
azonáltal azt is leszögezi, hogy Kína belső helyzete stabil, s a világ egyetlen erőköz-
pontjában sem kérdőjelezik meg világpolitikai és -gazdasági súlyát, nagyhatalmi
szerepvállalásának lehetőségét, jövőbeli meghatározó szerepét.
A szinte kontinens méretű India – amelynek népessége még Kínánál is gyorsabb
ütemben növekszik – az 1951-ben elnyert függetlenség óta több (gazdaság)politi-
ka modellváltást élt meg. Ezeket részletesen sorra veszi a szerző, Imre Gabriella:
Ezek megismerése nagyban árnyalja az ország világgazdaságban jelenleg elfoglalt
helyét, a BRIC-csoporthoz való tartozását. A 80-as évek előbb óvatos, majd a 90-es
évtized átfogó reformjai nyomán az állami szféra és irányítás szerepe visszaszo-
rult, és ezzel párhuzamosan előrehaladt a gazdaság liberalizálása, a külpiaci nyitás.
Ehhez a kínai példa sikere is támpontot, ösztönzést adott. Mind nagyobb lehetősé-
get kaptak a külföldi beruházók, s a munkaintenzív feldolgozóipari ágazatok ter-
mékeinek exportja helyett egyre inkább a szolgáltató szektor – kiemelten a számí-
tástechnikai és szoftverszolgáltatások – vált a növekedés húzóágazatává. A szerző
az árnyoldalakra is felhívja a figyelmet: a gyors gazdasági növekedés nem teremtett
nagyszámú munkahelyet, a GDP növekedési üteme jóval meghaladja a foglalkozta-
tási rátáét. A növekedésből származó haszonból csupán az ország kisebb része, egy-
két fejlett régiója részesül. Ezzel is összefüggésben a társadalmi egyenlőtlenségek
kiéleződése a jövőben súlyos gazdasági és társadalmi következményekkel járhat.
Latin-Amerika és a Karib-térség világgazdasági pozícióját meghatározza, hogy
ma a világ negyedik legfontosabb régiója, a világ GDP-jének 8 százalékát adja,
s gazdasági súlyának növekedésével összefüggésben a G20-ak között három latin-
amerikai ország (Argentína, Brazília és Mexikó) is megtalálható. A szerző, Pólyi
Csaba kiemelten foglalkozik a térség integrációs kísérleteivel, amelyeket elsősor-
ban a nem megvalósult de facto együttműködés jellemez. Noha már az 50-es évek-

119
ben megjelentek az integrációs kezdeményezések, ezek az ezredfordulóig margi-
nális szerepet játszottak. A több dél-amerikai országot tömörítő MERCOSUR és
az Andok Paktum, a karibi térség országait tömörítő Közép-Amerikai Közös Piac
és a Karibi Közösség – a szerző megállapítása szerint – több évtizedes működése
sem szüntette meg a földrész országai közötti jelentős fejlettségbeli különbségeket.
A 2010-ben 25 latin-amerikai ország állam- és kormányfői által elhatározott új egy-
ségszervezet létrehozása ambiciózus terveket sejtet, valódi működését azonban csak
2012-ben kezdi meg az integráció.
A térség országai közül a szerző külön fejezetben emeli ki Brazíliát, amely
a BRIC-országcsoport tagjaként a 21. századra túllépett a regionális középhatalom
kategóriáján: mára már a világ 8. legnagyobb gazdaságává vált, s ezzel egyidejűleg
– ettől korántsem függetlenül – (kül)politikai értelemben is megkerülhetetlenné vált.
Az idáig vezető út azonban egyáltalán nem volt egyenes vonalú, a pozítív irányú
folyamat meghatározó szakaszhatáraként az 1994-től nyomon követhető gazdaság-
politikai váltást jelöli a szerző: a korábbi importhelyetttesítő iparosítást felváltották
a piacorientált reformok. Ennek egyik jótékony következménye volt a külkereskede-
lem szerkezetének rohamos diverzifikációja – mind áruszerkezetét, mind az export
irányát tekintve. Egyre jelentősebbé válik kínai kapcsolata, amelyre építve Brazí-
lia – csakúgy, mint más latin-amerikai országok – a jövőben is stabil növekedésre
számíthat.
Az ún. feltörekvő és fejlődő országok – a korábbi kvázi maradékelven számon
tartott, össze nem függő, heterogén országcsoport – szerepe mára nagyrészt átérté-
kelődött, pontosabban diverzifikálódott. Hiszen ma már ide tartoznak mind a BRIC,
mind a legkevésbé fejlett országok (LDC – least developed countries), amelyek vi-
lággazdasági helyzete, jövője gyökeresen eltér egymástól. A differenciálást segíti elő
a szerző, Szigetvári Tamás a fejezet táblázataival, amelyek az egyes „fejlődő” régiók
GDP-adatai mellett a népességi, a várható élettartami, írástudatlansági stb. számai-
val is igazolják az óriási eltéréseket. Az elmaradottság elméleti hátterébe beágyazott
adatok elősegítik, hogy megértsük: e heterogén országcsoport eltérő gazdaságpoli-
tikai útkeresése hogyan vezette, illetve nem vezette ki az egyes országokat korábbi
helyzetükből.
A Távol-Kelet térsége csupán földrajzilag tekinthető régiónak, az egyes orszá-
gok „távoli” (de legalábbis a 19. századtól a 2. világháború végéig követett) múlt-
ja alapvetően eltérő volt (gyarmatok, gyarmatosítók és függetlenségüket megőrzők
is voltak köztük). A szerző, Bassa Zoltán bemutatja, hogy a 20. század közepétől
megindult (kül)gazdasági és nem utolsósorban (kül)politikai folyamataiban is jelen-
tősek az eltérések. Megismerjük a gazdaságimodell-választásbeli eltéréseket és ha-
sonlóságokat, kiemelten (táblázatokban is összefoglalva) a térségben kulcsfontossá-
gú ki- és befelé áramló tőkemozgások szerepét. Az 1997–1998. évi gazdasági válság
sajátosan ázsiai, azaz „hazai” eredetű volt – bár nem minden országot érintett azonos
mértékben. A 2008–2009-es világgazdasági válság – a legfejlettebb ipari országok-

120
hoz képest – kevésbé rengette meg a régió országait. Ebben szerepet játszott az ame-
rikai és európai országokétól eltérő pénzügyi rendszerük, amelyet az előző válságot
követően sikeresen stabilizáltak. Összefoglalóan a szerző megállapítja, hogy a távol-
keleti országok többsége sikerrel integrálódott a világgazdaságba.
A közel-keleti és észak-afrikai régiót gazdag történelmi múlt és mérsékelten/
differenciáltan gazdag jelen jellemzi, s csupán a közös vallás, az iszlám (természete-
sen Izrael kivételével) köti őket össze egymással. Illetve még ez sem teljes mérték-
ben, hiszen közismert a szunnita és a siita irányzat időnként gyilkos szembenállása.
A gazdagságot – ahol van – az olaj, annak exportja teremtette meg. A többi, feldol-
gozóipari és szolgáltatási ágazatok helyzetét sorra veszi a szerző, Szigetvári Tamás,
rámutatva arra, hogy a nemzetközi piacokon nem versenyképesek a hazai termékek,
s a beruházásokat a forráshiány hátráltatja. A gazdaságok modernizálásában és a vi-
lággazdasághoz történő integrálódásban katalizátor szerepet játszhat(na) az Európai
Unió, konkrétan az 1995-ben kezdeményezett Euromediterrán Partnerség. A gya-
korlatban azonban alacsony az EU pénzügyi támogatása, s ezzel is összefüggésben
lassan halad a térség világgazdasági integrációja.
Fekete Afrika, azaz a szubszaharai régió – mutat rá a szerző – a világgazdaság
leginkább perifériára szorult térsége, amelynek tényezőit beszédes összefoglaló táb-
lázat illusztrálja. Ez az egyértelműen lemaradó régió a globalizációban alig vesz
részt, illetve annak főként kárvallottja. Számunkra is tanulságos lehet, hogy sokan
– ahogy a szerző megfogalmazza – „az új remény jeleként kezelik Kína megjelenését
Afrikában, azonban kérdéses, hogy a kínai tőke valóban az afrikai országok gazda-
sági fejlősésében lesz-e érdekelt”.
A következő zárófejezetben a szerző, Novák Tamás Közép-Európa (és nagyon
helyesen: nem Kelet-Európa), azaz Magyarországot és a hazánkat körülvevő térséget
veszi górcső alá. A 90-es évek elejétől – részben egységes áttekintésben, részben
szubrégiónként (visegrádi országok, dél-kelet-európai országok stb.) és országon-
ként külön-külön is elemzi a régió gazdaságpolitikai dilemmáit, útkereséseit, amit
a nemzetközi összehasonlító adatok egészítenek ki. Az elmúlt évek világgazdasági
válságának régiónkra gyakorolt hatásai csakúgy, mint az országok méretei, nyitott-
sága, nemzetközi és európai beágyazottsága alapján – a szerző megfogalmazása sze-
rint – „aligha van hosszú távon egyensúlyt nem rontó alternatívája az exportorien-
tált gazdaságpolitikának”. Hozzáfűzi ehhez, hogy egyre intenzívebben szükséges
az EU-n kívüli térségek, a feltörekvő piacok felé „orientálódni” – a szó földrajzi
értelmében is.

Berényi Judit

Berényi Judit, közgazdász.

121