Bevezetés

József Attila tisztában volt azzal, hogy az Eszmélet még remekművei

között is kivételes helyet foglal el, hogy ehhez fogható alkotás kevés
került ki műhelyéből. Erre vall az a kijelentése, amelyet Nádass Jó­
zsef emlékezete őrzött meg: „Mikor erről utoljára két év előtt Eszmélet
című versének megjelenése alkalmából beszélgettünk, [...] ezt mond­
ta: »A társadalmat nem, csak a társadalmi formát lehet tagadni. Marx is
csak egy bizonyos formát tagad. Igaza van. Az Eszmélet valóban szép
vers, és bizonyos másfajta versek úgy viszonylanak hozzá, mint mond­
juk, Feuerbach primitív elmélete Marxéhoz!«”1 De ezt tanúsítják a
költőnek Szántó Judit emlékezésében fennmaradt szavai is: „Mintha
gránitba vésett gondolatokat közölnék, olyanok ezek a sorok. Szinte
keringenek, mint a csillagok, a földtől elszakadva, csak eszméletem­
mel tapintom a dolgokat. Eszmélek.”2
A kritika és a szakirodalom egyöntetűen igazolja ezt az önértékelést.
Az első írás, amelynek címében az Eszmélet szó olvasható, 1936-ban je­
lent meg Ignotus Pál tollából az Esti Kurírban „Oda és eszmélet” cím­
mel. A versciklus azóta mindmáig folyamatosan foglalkoztatja a szak­
embereket és az olvasóközönséget. Számos értelmezés született róla, s
a tanulmányírók beállítottságuktól függően hol a költő marxista világ­
képének megnyilvánulásaként olvasták (Horváth Márton), hol éppen a
marxizmus válságának pillanatában fordultak hozzá mint rokon felis­
merések foglalatához (Fodor Géza, Pór Péter, Várady Szabolcs), hol az
egzisztencializmus kapcsán szóltak róla (Németh G. Béla), hol pszicho­
analitikus nézőpontból közelítették meg (Bókay Antal, Jádi Ferenc,
Stark András), hol a titokzatosság, rejtélyesség verseként mutatták fel
(Beney Zsuzsa). A közelmúltban pedig a posztmodern költészetfelfo­

1Nádass József: József Attila és a versforma. In Kortársak József Attiláról. Szerk. Bo­
kor László, s. a. r. és jegyzetek: Tverdota György. Budapest, 1987, Akadémiai Kiadó,
1029. A továbbiakban: Kortársak.
2 Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés. Budapest, 1986, Múzsák Közművelődési Ki­
adó - Petó'fi Irodalmi Múzeum, 155.

7
gás előzményeként vették számba (Kulcsár Szabó Ernő). Ez idáig két
könyvméretű tanulmány jelent meg róla Szabolcsi Miklós és Szuromi
Lajos tollából.
A felsorolt (és az igen nagyszámú említés nélkül maradt) értelmezé­
sek alig érintkeznek egymással, alig építenek egymásra. Sokkal kisebb
mértékű konszenzus alakult ki a szakirodalomban a ciklus jelentéséről,
domináns jegyeiről, mint amilyet más költemények esetében megszok­
tunk. A konszenzus hiányának lehetséges magyarázata az lehetne, hogy
az Eszmélet az olyan mértékben hermetikus művek közé tartozik, ame­
lyek ellenállnak a fogalmi nyelven történő megközelítésnek, s nincs
esély arra, hogy közös nevező jöjjön létre a megközelítési kísérletek kö­
zött. A meg-megújuló makacs próbálkozások azonban azt bizonyítják:
az irodalomtudomány nem tette le a fegyvert, nem fogadta el, hogy a
szövegértelmezés eleve kudarcra lenne ítélve.
Magam is úgy vélem, nincs elvi akadálya annak, hogy a tizenkét vers
értelmét megfejtsük, „csupán” egy kivételesen nehezen megközelít­
hető jelentésű ciklusról van szó. A nehézségnek ez a foka elégséges ma­
gyarázat lehet arra, hogy - bár az Eszmélet bőséges irodalmából számos
fontos tanulságot merítettem, mégis - én magam is elkerülhetetlennek
ítélem, hogy az eddigi fejtegetések továbbszövése helyett újrakezdjem
az értelmező munkát. Jól tudom, hogy a szövegértelmezés elvileg lezár-
hatatlan, különösen az olyan nagy és egyben nehezen kifürkészhető al­
kotások esetében, mint amilyen az Eszmélet. Épp eléggé ambiciózus
célt tűztem magam elé azáltal, hogy arra számítok: erőfeszítéseim nyo­
mán végre megteremtődik a XX. század e remekművével kapcsolatos
szakmai egyetértés minimuma, amely alapul szolgálhat a további értel­
mezések számára.
A könyv címe (Tizenkét vers) polemikus állásfoglalást rejt minden
olyan koncepcióval és megközelítéssel szemben - és ezek vannak több­
ségben -, amelyek az Eszmélete.t egységes versként kezelik. Meggyőző­
désem, hogy az Eszmélet cím egy tizenkét versből álló ciklus foglalata.
Ennek a felfogásnak messzemenő következményei vannak az elemzés
módszertanát illetően. Lemondok egy sor olyan eljárásról, amelyekkel az
eddigi szakirodalom kísérletezett. Nem magyarázom egymásból az egyes
strófákat, s nem vezetem őket vissza egymásra. Nem keresek olyan kom-
pozíciós elveket, amelyekkel a versszakok egymáshoz való viszonya fel­
fedhető lenne. Úgy vélem, hogy az eddigi elemzéseket leginkább ez az
előfeltevés vitte tévútra. A ciklus minden nyolcsoros egységében külön
vállalkozást látok, amelyek között van ugyan rokonság, ez azonban nem
számolja föl önállóságukat és egymástól való különbözőségüket.
A könyv szerkezete eltér az E.szmélet-érteimczésck megszokott fel­
építésétől. Mielőtt a szövegelemzésekre sort kerítenék, az olvasót né­

8
hány olyan kérdéssel szembesítem, amelyek előzetes tisztázását nél­
külözhetetlennek ítélem a ciklus jobb megértéséhez. Napjainkban,
amikor a „szerző haláláról” szóló teorémák divatban vannak, amikor a
művek életrajzi megközelítése tilalom alá esik, amikor a szövegek va­
lóságreferenciájának vizsgálata avultnak minősül, a Tizenkét vers feltű­
nően nagy hangsúllyal és terjedelemben tárgyalja az Eszmélet születé­
sének körülményeit. A ciklus darabjainak vizsgálata során azonban
közvetlenül nem vagy alig hivatkozom az életrajz tényeire vagy a költő
lélektani problémáira. Azzal ugyanis egyetértek, hogy a művön kívüli
valóság és a műbeli kijelentések között nem állítható föl „egy-egy” tí­
pusú reláció, a konkrét nyelvi megnyilatkozás nem vág egybe konkrét
tapasztalati ténnyel.
A másik végletet azonban, a szöveg és a tapasztalati világ közötti relá­
ció katekizmusszerű, gondolattalan tagadását és az összefüggés figyel­
men kívül hagyását a referencializáló olvasatnál semmivel sem célrave­
zetőbb sematizmusként, vulgarizálásként utasítom el.3 Úgy gondolom,
hogy a két oldal viszonya hallatlanul bonyolult. Ezért az Eszmélet kelet­
kezésének rekonstrukciója során számolok a mű világa és az életvilág
relációjának meglétével, ugyanakkor tartózkodom a nyelvi-költői meg­
nyilatkozások és a költővel 1933-ban és 1934-ben történtek automati­
kus és áttételek nélküli megfeleltetésétől. Az Eszmélet a költő eddigi
pályája legmélyebb válságában született, de e krízishez való viszonyát a
szöveg üzenetéből olvasom ki, s éppen ezért nem válságtünetnek lá­
tom, hanem annak meghaladására tett erőfeszítés termékének.
Ha a ciklusnak címet adó eszmélet szó jelentését pontosan kívánjuk
meghatározni - s erre vállalkozom a bevezető fejezetek egyikében -,
túl kell tenni magunkat azon az önkorlátozáson, amely módszertani
megfontolásokra hivatkozva megtiltja az eszmetörténeti (a bergsoni,
freudi, marxi stb.) szempontok bevonását a szövegértelmezésbe, s egyál­
talán, amely óva int attól, hogy az irodalmi műalkotás magyarázatában
más típusú szövegekre: levelekre, értekezésekre, vallomásokra támasz­
kodjunk. Az eszmetörténeti és a prózai megnyilatkozásokból származó
információk felhasználását a tizenkét vers jelentésének meghatározása
vagy körülhatárolása érdekében is mindvégig legitim, sőt termékeny
eljárásként vállalom, s nem hiszem, hogy a versek poetológiai megköze­

3 A kérdésről József Attila kapcsán folytatott vitát lásd Kulcsár Szabó Ernő: „Szétte­
rült ütem hálója”. In Tanulmányok JózsefAttiláról. Szerk. Kabdebó Lóránt - Kulcsár Sza­
bó E rn ő - Kulcsár-Szabó Zoltán - Menyhért Anna. Budapest, 2001, Anonymus, 15-41;
Tverdota György: A József Attila-kutatás dilemmái. In Testet öltött érv. Szerk. Tverdota
György-Veres András. Budapest, 2003, Balassi, 195-213; a vitatott kérdésről lásd Veres
András: A referencia védelmében című tanulmányát. In Az irodalomtörténet esélye. Szerk.
Veres András. Budapest, 2004, Gondolat.

9
lítése emiatt szenvedne csorbát, vagy hogy az eszmetörténet tanulságai­
ról való lemondás bármiféle előnyhöz juttatná az elemzőt.
Végül szükségesnek tartottam, hogy részletesen kitérjek József Atti­
la költői pályájának egyik olyan jelenségére, amely ez idáig nem kapott
kellő figyelmet. Arra a rövid ideig tartó, de a pálya egész további alaku­
lása szempontjából kulcsjelcntőségű periódusra gondolok, amely a köl­
tőt a húszas évek végén jellemezte, s amelyet a „tiszta költészet” idő­
szakának nevezek. A tömény vers, a költemény mint világmodell elvét
ekkor dolgozta ki József Attila, s az Eszmélet e verseszmény kései meg­
valósításának tekinthető. A világmodellként felfogott költemény meg­
értése érdekében rekonstruálnom kellett a kérdés költészettörténeti és
kritikatörténeti hátterét, a poésie pure-vitát.
A bevezető fejezetekben megtett előkészítő lépéseim célszerű vol­
tát, eredményességét a tizenkét vers ezután következő részletes elem­
zésén mérheti le az olvasó, s bízom abban, hogy mind az előzetes tisztá­
zó munka, mind a voltaképpeni szöveganalízis számos új felismeréssel
gazdagítja a ciklusról kialakított eddigi képét.

10
 ESZM ÉLET

I.

Földtől eloldja az eget

a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

II.

Kék, piros, sárga, összekent

képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

III.

Sovány vagyok, csak kenyeret

eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

11
 IV.

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

V.

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagonokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

VI.

lm itt a szenvedés belül,

ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ —ég, hévül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

12
 VII.

Én fölnéztem az est alól

az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a múlt szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindig fölfeslik valahol.

VIII.

Fülelt a csend - egyet ütött.

Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

IX.

Hallottam sírni a vasat,

hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a múlt meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt —
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

13
 X.

Az meglett ember, akinek

szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

XI.

Láttam a boldogságot cn,

lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

XII.

Vasútnál lakom. Erre sok

vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben,
így iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

14