Dobray Sarolta
 

ÜVEGFAL
 
 
 
 
 
 
 
 
 

SCOLAR

2022
 
 
 
 
 
Apunak
 
 
 
 
 
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
a szeretet nem féltékeny,
nem kérkedik, nem gőgösködik,
nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal,
mindent eltűr, mindent elhisz,
mindent remél, mindent elvisel.
 
1Korintus 13,4–7
 1.

LÉNA
 
 
Léna a házasságuk kilencedik évében csalta meg először a férjét. De hogy
meg fogja csalni, azt évekkel korábban eldöntötte már. Hogy pontosan
mikor, arra Léna is csak homályosan emlékezett, ám az emlékek talaja
igencsak ingoványos, egészen úgy, mint a józan észé. Léna sem tudta, ki és
milyen mélyre fog elsüllyedni ebben a mocsárban, de az bizonyos volt,
hogy valaki el fog, bizony le, a sötét fenékig.
Egymilliószor elképzelte az elmúlt évek alatt, mi lenne, ha a férje
meglátná így. Megölné talán? Nem, azt mégsem. Vagy saját magát ölné
meg? Nem, ha Léna attól tartott volna, hogy Péter valóban megöl bárkit,
biztosan nem merészelte volna. Nem ment volna el idáig. Vagy mégis?
Vagy mindegy volt már…?
 
■
 
Aznap délután lezuhanyozott, de a zuhanyfüggönyt nem húzta be, magát
nézte a tükörben, ahogy a vízsugár átlátszó köpenyt húz a bőrére. Ez volt az
egyetlen dolog, amivel kicsit elidőzött, amíg Péter be nem kiabált a
fürdőszobába, hogy elég. Gyorsan végigdörzsölte a testét a
frottírtörülközővel – soha nem volt türelme egészen szárazra törölni magát,
vagy csak ideje nem volt rá sosem, már maga sem tudta –, és még úgy félig
vizesen belebújt a bugyiba, ami a szárítón a keze ügyébe akadt.
Mivel csak a mosdó felett volt tükör, felállt a kád peremére, háttal a
tükörnek, és a nyakát csavargatva megnézte benne a fenekét. Fintorgott. A
fenekével nem volt baj, azaz nagy baj nem volt vele, bár azt a két kis
horpadást ott, a csípőcsont és farpofa között nem tudta nem észrevenni. A
horpadások viszonylag frissek voltak, talán tavaly jelenhettek meg, a
negyvenedik születésnapja körül, azaz nagyjából akkor – erre jobban
emlékezett –, amikor a gyereknek szalmonellája volt, amikor Bori
telehányta még az ölét is, igen, a madaras hálóingét, és olyan
csillapíthatatlanul forró volt a kis teste, mint a Nap, annyira, hogy Léna a
vécébe bújva zokogott ijedtében, akár egy nyomorult hülye, de csak egy
rövid percig, erre megesküszik, hogy nem tovább, csak addig, amíg Péter
meg nem rázta, hogy végre szedje már össze magát. Péter mindig
fegyelmezett volt és józan, ő pedig mindig összeszedte magát.
Alapozót, szempillaspirált tett fel. Egy randa, vörös foltot az álla jobb
szélén sehogysem bírt eltüntetni a púderrel, amitől aztán elfogta a hirtelen
rémület, hogy éppen az, az a randa vörös folt fog keresztülhúzni mindent,
bármit is jelentsen ez. Hogy emiatt nem lesz elég. Gyorsan és türelmetlenül
dolgozott, mint egy éhes festő, vagy csak úgy – prózaibban szólva –, mint
egy nő, aki folyton át akarja ugrani a jelent, valami szebb, fényesebb jövő
reményében. De a jelennek sosem lett vége.
Léna tökéleteset akart festeni magából. Talán egy másik arcot, talán
egy másik nőt. Vagy azt a nőt, aki ő volt, tíz vagy mittudjamárő, hány évvel
azelőtt, azt a délibábarcú nőt, aki megzabálja a világot reggelire, persze jó
értelemben (ezt Péter mondta rá még Velencében, vagy valaki más, valahol
máshol, Léna nem emlékezett pontosan). Ezt itt, ezt a ragyás állút meg
itthon hagyná, a tévé előtt. Micsoda alibi volna! Milyen biztonságos és
egyszerű. Megszokta már, hogy még ártatlanul is alibikre van szüksége,
hogy folyton magyarázattal kell szolgálnia. Hát pláne most. Kitépett négy
ősz hajszálat, kettőt a halántéka tájáról, kettőt a homloka fölül.
Még elég volt színezni a haját, de vészesen közeledett az idő, amikor
nem lesz elég, amikor masszív festéket kell majd kenni rá ahhoz, hogy
olyan gesztenyebarna maradjon, amire a férfiak mindig is eltátották a
szájukat. Persze minek. Férfiak… De tudta, hogy valójában még semmi
sincsen veszve, ami az időt illeti. Még éppenhogy nincs.
Egy ideig mozdulatlanul figyelte az arcát a tükörben. Arra gondolt,
hogy pár órával azelőtt még tiszta volt. De hát honnantól koszolódik be az
ember? Léna szerette visszafele elgondolni az élete bizonyos eseményeit,
eltávolítani magától a dolgot, mint regényíró a hősét, aztán a szöveget,
amolyan dramaturgiailag és ritmikailag megvizsgálni, ízlelgetni, hogyan
hangzik. Hogyan hangozna, ha ez valóban „csak” egy regény volna. Jó
vagy rossz szöveg lenne? Ócska vagy hiteles? A hiteltelen, rossz
szövegeket gyűlölte. Félt tőlük.
Az évek viszont mentek, Léna meg ment velük, húzták a karjánál fogva,
néha egész kényelmes tempóban haladtak, néha meg olyat rántottak rajta,
hogy térdre esett, és a térdét húsig horzsolta a föld. Az a december
tizenkettedike is ilyen volt. Bekoszolódott végleg, kívül és belül…, ilyesmik
szóltak benne, sőt már mint egy kis dal, kacskaringózott az egész a fejében,
míg félhangosan fel nem nevetett. Micsoda baromság. Rossz, rossz,
hiteltelen szöveg. Nincs is idő ilyesmire.
Fésülködés közben leszedte a szárítót, kiteregette a második mosást,
ledörzsölte a fogkrémpöttyöket a tükörről, újratöltötte a szappanos flakont,
kibányászott egy legofigurát a lefolyóból, aztán egy marék Barbie-hajat is,
de nem jött ki az egész, a lefolyóba szódabikarbónát szórt, meg ecetet
öntött, aztán forró vizet, levette a tűzről a tésztát, odatette a gombát, neten
megrendelte a menzát, bekapott négy gerezd mandarint, leszedte a lábáról a
szőrt, hagyta, hogy Bori megverje malomban, és levágta Misi kezén a
körmöt.
Misi keze olyan volt, mint az apjáé. Léna imádta Misi kezét, persze
mindenét imádta, de a kézfejét különösen. Tulajdonképpen Péter keze volt
kicsiben, csak a mindenféle sallangok nélkül. Léna a mindenféle
sallangoktól eltekintve Péter kezét is szerette, mindig is, azt a nagy, húsos
kezet, azokkal a kis oldalszőrökkel, de pláne a jegygyűrűvel az ujján. Az
valahogy mindig megnyugtatta, a legrosszabb időkben is, az jutott néha
eszébe, hogy olyan neki Péter jegygyűrűje, mint egy derekát izmosan
körbefogó kar. Ha levette, megszédült. Most is megszédült, ahogy erre
gondolt.
Kinyitotta az ablakot.
Akkor már hónapok óta nem kapott levegőt. Vagy talán évek voltak?
Mintha meg akarna fulladni, de nem csak képletesen értve, valóban zihált,
mint egy beteg macska. Reggelente ordított. Persze nem úgy, hiszen a
gyerekek ott aludtak a másik szobában, meg különben is, mit gondolnának
róla. Halkan ordított. Némán. Azaz csak elképzelte, hogy ordít, éppen úgy,
ahogy Liza Minelli ordított bele a vonat robogásába a Kabaréban. Azt
akarta, történjen már valami, szinte mindegy is, mi, de vagy fojtsák meg
egészen, vagy eresszék el a torkát. Könyörögni is hajlandó lett volna, ha lett
volna mersze. Ha nem szégyellte volna magát.
Kinn hideg volt. Az utcáról ferde szelek tolakodtak be a fürdőszobába,
meg autók és emberek zajai, de az autókban is csak emberek ültek, mentek
valahonnan valahová, venni és eladni, szemölcsöt levetetni, és melleket
feltetetni, teniszezni és halálos diagnózisokat megtudni, esküdni és válni,
szülni és temetni… De egy biztos, igen, Léna ezt gondolta, hogy az ablak
alatt nyüzsgő egész, rohanó sereglet nyilván jóval súlyosabb terheket hord a
vállán, mint ő. Ő itthon volt, ebben a szép és meleg és bézs fürdőszobában.
Mit akarhatott még?
– Szóval megint elmész? – kérdezte Péter, amikor Léna kilépett a
fürdőből. Alig nézett fel a videójátékból, amit a szobában nyomogatott.
Ó, hát megint, gondolta Léna, és eszébe jutott, hogy legutóbb, amikor
elment pár órára a barátnőjével, Elzával, még a piros vászonruhája volt
rajta, az, amelyik kidörzsöli a vállát, szóval akkor harmincfokos estében
törölgették a homlokukat valami romteraszon, most meg? Most vastag
jegek vannak a kocsi szélvédőjére nőve. Fél év különbség. De akkor is
megvolt a dolog otthoni „következménye”, pedig még le is fényképezte
magát Péternek, összehajoltak a barátnőjével egy kedves szelfire, hogy
tessék, valóban csak a jó öreg Elza az ott az oldalán, nem valami felajzott
brit legénybúcsús horda. (Persze az is volt ott, éppen a szomszéd asztalnál
búcsúztatták a legényt, finoman szólva, de rajta pont egészen átnéztek,
Elzával együtt. Ha őszinte akart lenni magához, ettől kicsit meg is ijedt.)
Lénának sokszor kellett lefotóznia így magát, ha akárhova elment otthonról.
Jobbnak látta megmutatni Péternek, hogy ott van, és azzal, ahol és akivel
mondta. Mindenesetre általában egyszerűbb volt nem menni sehova. Mégis,
most csak annyit válaszolt, még mindig kezében szorongatva a fésűt:
– De hát szóltam már egy hete…
– Hát, nyilván szóltál valakinek. – Péter a valakit jelentőségteljesen
megnyomta. – De az a valaki nem én voltam. – Továbbra sem nézett fel a
laptop mögül, csak lőtt. Lőtt valami tankokat.
Léna még mindig azt hitte, ha egészen pontosan, leginkább tűpontosan
felsorolja a tényeket, úgy, ahogy történtek, akkor a támadhatatlan igazság az
oldalára áll, és akkor a tényeket Péter is tényeknek veszi majd. Ezt a hitét
már kilencedik éve nem tudta feladni. De Péter nem hitt a tényekben, azaz
nem azokban a tényekben hitt.
– De hiszen múlt pénteken kérdeztem, vacsora előtt, amikor kinn úgy
zuhogott az eső, te ott álltál a komód jobb odalánál, én meg itt, a…
– Na látod – tárta szét Péter a karját, mint aki épp elnézést kér, hogy
folyton nála marad az igazság. – Nem mondtad. Csak kérdezted. Persze
téged egyáltalán nem érdekel, hogy mit válaszolok a kérdésre, hiszen úgyis
eldöntötted, hogy elmész. Úgyis azt csinálsz mindig, amit te akarsz, de azért
eljátszod velem ezt a hülye kis színjátékot, hogy közben azt higgyem…
Végig sem mondta, csak legyintett. Persze Péter nem mondott semmit,
sem akkor, azon az esős pénteken a komód mellől, sem azóta, amikor Léna
még vagy háromszor rákérdezett a dologra. Aztán még hozzátette: – De
persze, érezd csak jól magad. Látom, már illatozol is, mint egy rózsaszál.
Imádni fogják! És gondolom, akkor holnap megint nem kelsz fel délig.
Léna legutoljára talán egyetemista korában kelt fel délben, hogy is
kelhetne fel akkor, mikor a gyerekek hétkor már böködik az oldalát, hogy
csináljon kakaót meg reggelit, meg vesse már végre rájuk barna, anyai
tekintetét. De erre már nem mondott semmit. Hosszú évekbe tellett
megtanulnia semmit mondani, és erre éppen annyira volt büszke, mint
amennyire megrémült tőle. A csönd – a sajátjáé, és Péteré is – mindig is
mélyen a gyomrába állt. Amúgy meg valamiféle hálát is érzett, hogy csak
ennyi. Hogy a férje nem ordít, végül is ordíthatna is, végül is a bejáratot is
elállhatná előle. Akár meg is üthetné. Pláne, ha tudná… Másokkal
előfordul. Ők jogosan panaszkodhatnának. De az ő férje ilyeneket sosem
csinált. Szinte soha… Csak beszélt. De legfőképp hallgatott.
Léna azt mondta Péternek, hogy Elzával mennek. Ritkán hazudott.
Sosem hazudott jól, maga sem tudta, miért, hogy mitől félt inkább, a
lelkiismeretétől vagy a lebukástól, és az azt követő büntetéstől, vagy az
úgynevezett egyéb következményektől. Gyakran arra jutott, attól fél, hogy
ha ő hazudik, neki is hazudni fognak, mintha ez volna a világ kőbe ütött
rendje. Adok, kapok. Hiába volt ez a rend a feje tetejére fordulva már réges-
rég. Búcsúzáskor még gyorsan, éppenhogy Péter arcához érintette a sajátját.
Az ölelésében hála, düh, félelem, bűntudat, szeretet és képmutatás
keveredett. Ahogy elindult a Ketrec nevű szórakozóhely felé, ahol Balázs
már várta, egy darabig még vitte magával Péter borostájának szúrását az
arcán. Aztán elmúlt. Akkor jutott először eszébe, hogy most talán vége lesz
egy világnak, annak a világnak, amibe ő úgy belenőtt tíz év alatt, mint
valami bilincs a csukló húsába. Műtéttel lehetett csak bármit is kezdeni
ezzel, és tessék, most műtét előtt állt, a szike az orvos kezében. Félt a
szikétől.
 2.

PÉTER
 
 
Péter a házasságuk kilencedik évében nézte végig először, ahogy a felesége
megcsalja. De hogy Léna meg fogja csalni valamikor, abban már évekkel
korábban biztos volt. Hogy pontosan mikortól volt ebben biztos, arra maga
is csak homályosan emlékezett, ám mint tudjuk, az emlékek talaja igencsak
ingoványos, egészen úgy, mint a józan észé.
Egymilliószor elképzelte az elmúlt évek alatt, mi lenne, ha meglátná
így a feleségét. Azaz próbálta elképzelni, de legtöbbször, épp mielőtt
megjelent volna lüktető agyában az a bizonyos részletgazdag kép,
szétporladt minden, mint egy partba rohanó hullám. Máskor meg
egyszerűen azt gondolta, megölne valakit. Hogy Lénát vagy önmagát, vagy
valaki mást, azt nem tudta eldönteni.
 
■
 
Aznap délelőtt semmi különös nem történt. A Power-projekt még mindig
csúszott, viszont a munkások szépen haladtak az irodában. A sitt azért
hegyekben állt az emeleten, a széles ablakokon bevágó napfény pofátlanul
hasalt rá a porra meg a koszra, és a por meg a kosz – mintha így
létjogosultságot nyert volna – pofátlanul terpedt el a sárga glóriában. De
Péter így is könnyen oda tudta képzelni magát a leendő, letisztult térbe.
Sosem volt még ekkora irodája, pláne ilyen magasan. Átlátott a tetők
szögletes dombjai meg a körúti szmog földbe nyomott, bús tömbjei felett,
és látta, amit lenn, az emberek masszája nem láthatott: a felhők fényes alját.
Itt ülök mindenek felett, magam felett is, talán, gondolta, és ezen
elmosolyodott. Tudta, hogy nagy dolgokat fog véghez vinni ebben a
magasságban. Másnak nem is lett volna értelme.
Aztán nem gondolt erre tovább, egyrészt, mert nem akart, másrészt,
mert benyitott Magdi. A Powerről hozott valamit. Magdiban nem volt
semmi különös, csak a szeme, abban is az, ahogy Péterre nézett vele.
Amúgy a húsa túl puha volt, a szeplői túl vörösek. Legalábbis Péter
ízléséhez mérten, és Péter ízlése szigorú volt. Persze azért elképzelte néha,
milyen lenne elmerülni abban a puha húsban, meg az arcára borítani azokat
a vörös szeplőket. Sőt. Ki ne képzelte volna el.
Péternek általában nem volt nehéz dolga a nőkkel, pár jól elhelyezett,
ártatlannak tűnő mondat, és a nők már finoman tekergették a nyakukat, meg
dobálták a hajukat. Reménykedtek! De Péternek valahogy elég volt ennyi,
ennél többre – eltekintve néhány kivételtől – nemigen akarta, vagy tudta,
vagy merte venni a fáradságot. Viszont az ilyen apró nézések, ezek úgy
kellettek neki, mint valami benzin. Valójában idegesítették ezek a kis nők,
zavarta, hogy túl hangosan beszélnek a telefonba, hogy túl halkan csukják
be az ajtót (vagy fordítva), hogy vezetni sem tudnak normálisan, hogy a
dinamikáról ne is beszéljünk. Mondjuk Léna sem volt egy fittipaldi, de
mégis, legalább dinamika, az volt benne, igen, amolyan vérbő svung. Az
egyetlen nő, akit tartott valamire, Léna volt. Hogy milyen volt Léna, azt
nem tudta pontosan, hiába figyelte szoros közelből már tíz éve. Olyan volt
neki Léna, mint egy nagy, sötét vödör, vagy egy feketedoboz inkább,
amiben nem tudja, mi van, de ha őszinte akart lenni, nem is nagyon akarta
tudni. De szerette ezt a dobozt. Szépnek tartotta, és egyúttal veszélyesnek,
de legfőképpen a sajátjának. Résen kellett legyen.
Délután korán ért haza. Leült a géphez, a kék fotelbe – mindig a kék
fotelbe ült. A kék fotel az övé volt. Híreket olvasott, de csak a főcímekhez
volt türelme.
Léna már megint vagy fél órája folyatta magára a meleg vizet a
fürdőben. Vajon mi járhat a fejében, hogy így belefeledkezik a dologba?
Hogy így élvezkedik? Kismalac a pocsolyában! Hogy nem őrá gondol, az
fix. Hallgatta egy ideig a zuhany csobogását, aztán, amikor már úgy érezte,
mintha a gerincében húzna a víz felfele, amikor már a tarkóját feszítette az
az egész hülye zubogás (persze, nyilván borotválkozik is, egy árva pihét
sem hagy magán, hogy olyan selyem legyen a bőre, mint a sivatag, ó, jól
ismerte ő ezt a sivatagot!), akkor nem bírta tovább, benyitott, és azt mondta:
elég. Léna meg csak nézett rá döbbenten:
– De hát fürdök…
– Már nem – jegyezte meg tárgyilagosan Péter, majd a nyomaték
kedvéért átnyúlt Léna melle előtt, és elzárta a csapot. – Két év múlva egy
egész nyolctized milliárd embert érint majd a vízhiány. De te csak rá se
ránts. Te empátiabajnok. – Léna keze után nyúlt. – Meg a bőröd is
összeaszik. Nézd csak meg, hogy nézel ki. Tisztára, mint egy öregasszony.
 Figyelte, ahogy Léna bőrén megjelennek a lúdbőr apró pettyei, ahogy
még csuromvizesen áll a kádban, és a saját tenyerét bámulja, meg az
ujjbegyein kacskaringózó ráncokat. Aztán nyugtatólag Léna csupasz hasára
helyezte a tenyerét. Milyen jó lett volna, ha Léna legalább hozzáér, legalább
a kezéhez, ott a hasán! De nem, ő csak állt ott továbbra is, mint egy ázott,
hideg szobor.
Közben Bori libegte át – oda és vissza – a nappalit. Talpig tüllben
libegett, és játszani akart, malmozni, vagy valami hasonlót, amiben úgyis
hagyni kell őt nyerni. Micsoda hülyeség, az ember hétévesen tanuljon meg
már veszíteni, az istenit neki. Péter azért azt mondta, jó, persze, majd
mindjárt, csak előbb meg kell csinálnia valamit. Aztán inkább feldobta a
lányát kétszer a levegőbe. Bori sikongatott örömében, és két meleg tenyere
közé fogta az apja arcát.
 
■
 
A fürdőszobában, a gyerekszobával közös falba üvegtégla volt építve. Péter
tiltakozott ellene, amikor megcsinálták a lakást, de Léna ragaszkodott
hozzá, hiába volt eleve ablak a fürdőszobán, ő még több fényt akart,
állandóan csak fényt, mi a francnak annyi fény, mintha folyton el akarna
röpülni ez a nő. Legalábbis Péter így érezte. De a röpülő madarak hamar
belevesznek a Napba, az ember meg belevakul, ha utánuk akar nézni. Az
üvegtéglák illesztésénél maradt egy kis rés, ahol egész tisztán át lehetett
látni. Péter, ahogy annyiszor, most is odatolta a kis piros széket a falhoz,
felállt rá, és figyelte a feleségét a vékony csíkon át.
Léna még mindig meztelenül állt a tükör előtt. Péter szerette így nézni
a feleségét, de egyúttal meg is rémítette a gondolat, hogy más is
ugyanilyennek látná, mint ő. Hogy a bőre úgy feszül rá a széles
csípőcsontjaira, mint a dobok peremére szegecselt marhabőr, hogy minden
kerek rajta és kemény, csupa henger, sehol egy kiálló csontocska, hogy csak
a mellei tűntek kissé hegyesnek, mint két nyíl, és mindig előre mutattak,
csakis előre, kilövésre készen, meg a vállai, hogy azokról sem lehet csak
úgy megfeledkezni, mert jelentősek, sőt mondhatni robusztusak, akár egy
úszóé… Igen, Péternek időnként úgy tűnt, Léna egy falat is ledöntene a
vállaival, ha úgy igazán nekiszaladna. Vagy éppen őt magát is. Hibákat
keresett Lénában, ez mindig megnyugtatta valahogy. Talált is. A nyaka
például, igen, ha nagyon akarja, abban fellelhető némi idő, sőt kor, igen,
ahogy most egész közel hajol a tükörhöz, ahogy az arcát vizsgálja olyan
elégedetten, az inak kissé erőszakosan, amolyan megfeszült húrként
ütköznek ki, nem úgy, ahogy tíz éve, már nem olyan simán, mint a
kamaszlányok húsa, de ennyi, csak ennyi, amúgy nem változott semmit,
ugyanaz a szép délibáb, ami tíz éve volt, ott Velencében, a San Giorgio
Maggiore előtt. Léna most épp egy fekete bugyit vett le a szárítóról. Hát
persze, hogy épp azt, aminek olyan finom kis félholdakban fog rá a
csipkeszegély a combjára, de vajon miért épp azt, minek az most neki, vagy
inkább kinek, előre eltervezte nyilván, persze, azért kellett olyan sürgősen
bevágnia a mosást reggel, hogy ez a kurvákra szabott rongy megszáradjon,
hogy csak úgy illatozzon a Lenortól.
Összerezzent, ahogy Bori átölelte a lábát. Észre sem vette, hogy a
lánya visszament a gyerekszobába. Magához szorította, és újra megígérte
neki, hogy mindjárt malmoznak.
Persze aztán Léna ült le Borival malmozni, és hagyta is nyerni. Igen,
Léna ezt is azért csinálja, hogy felülkerekedjen rajta, hogy megelőzze, hogy
az orra alá dörgölje, hogy ő az ANYA, az egyetlen fényes szent a
nappaliban, ellentétben vele, mert az itt kit érdekel, hogy ő épp egy új irodát
épít fel, egy egész emeletet, sőt egy egész kurva birodalmat, hogy éjjel is a
Power-projekten robog az agya, csak azért, hogy legyen ez a csinos nappali,
amiben Léna az égnek tolhatja a fitos kis orrát, és szentet játszhat a gyerek
előtt. Mindemellett azért átjárta valami melegség. Hála talán. Íme, az ő
felesége és az ő lánya a szőnyegen. Hát nem tökéletesek? Szinte. Meg
valójában utált veszíteni. Malomban is.
 
■
 
Egy hete szorított már a gyomra amiatt, hogy Léna elmegy valahova aznap
este. Reménykedett benne, hogy elfelejti, de most úgy tűnt, ennek lőttek.
Pedig hát Léna tudja pontosan, hogy nem akarja, hogy elmenjen. Ugyanis
nem mondta egy szóval sem, hogy akarja. Nem is szokta akarni. Elmennék
Elzával dumálni pénteken, nem gond? Így kérdezte, hogy nem gond-e, jóég,
micsoda remek csel, majd ő adja az áldását az egészre, naná, micsoda
barom lenne, istenem, de ő nem barom, átlát a szitán, és néma marad, mint
a sír. Ez a nő folyton azt hiszi, hogy olyan okos. Hogy okosabb, mint ő… és
mi van, ha haza se jön? Ha örökre ellibben a fekete csipkebugyogójában a
végtelen jövő felé? Nézte a feleségét, ahogy búcsúzóul és sietősen csókot
hagy a gyerekek homlokán. Ahogy Léna lehajolt Misihez, a nadrág és a
felső közötti hirtelen szünet fehér csíkban mutatta meg a hátán a bőrt. Péter
most gyűlölte és imádta azt a kis fehér bőrholdat, és hirtelen azt érezte,
legszívesebben kitépné Léna hátából, és feltapasztaná a feje fölött sötétlő
baljós égboltra. Az ő fénylő holdja lenne, ámen. Léna sápadtnak tűnt, a
pirosító ellenére. Péternek akkor egy pillanatra még eszébe jutott, hogy
bezárja az ajtót, hogy ne tudjon elmenni sehova, legfeljebb majd azt
mondja, hogy megint ő, Léna hagyta el a saját kulcsát. Volt már ilyen, és
Léna el is hitte. Aztán másképp döntött.
Mikor egyedül maradt, megivott három pohár bort, visszaült a géphez,
és agyonlőtt negyvenhárom Al-Quatla terroristát a virtuális urzikisztáni
hadszíntéren. Percekig csak nézett ki az ablakon, a magas, ragacsos
éjszakába. Aztán hirtelen, mint akit haldoklóhoz riasztanak, bebújt a
papucsába, lerohant a másodikra Barbarához, aki a gyerekekre is vigyázott
néha, és megkérdezte, ráér-e.
 3.

LÉNA
 
 
Balázs olyan volt Lénának, mint egy szélesre tárt ajtó, ami fényes világokra
nyílik, Péter meg égig érő sötét fal volt az orra előtt.
Balázzsal kétszer, talán háromszor találkoztak addig. Pontosabban
ötször. A legelső találkozás éppen tíz évvel azelőtt esett meg, bár elég
egyoldalú volt: csak Balázs látta Lénát, és azt is csak egy pincehelyiség
füstös félhomályában. Léna utólag éppen így gondolt vissza a fiatalabb és
akkor még olyan végtelenül ruganyos önmagára: a nő, akit mindenki
észrevesz, de aki nem vesz észre senkit. Balázst sem látta, legalábbis – most
ezt gondolta – nem eléggé. Elfutott előle, mielőtt közel jött volna hozzá.
Igen, szó szerint elszaladt. És most újra itt van…
Csak beszélgettek. Balázs folyton szabadnak látszott, annyira, hogy
Léna néha azt képzelte, hogy szárnyakat dugdos a lapockái alatt. Balázs
lelkes volt, és állítólag szerelmes. Tőle volt ilyen lelkes, vagy csak az ilyen
fajták közé tartozott, Léna ezt még nem tudta eldönteni. Talán mindegy is
volt.
Léna amúgy nem hitt a szerelemben, ezt meg is mondta büszkén
mindenkinek. Néha még a férjének, Péternek is. Emellett viszont azt is
makacsul vallotta, hogy szerelem nélkül élni nem lehet. Talán ez volt az
egyik legalapvetőbb ellentmondás és legnagyobb ostobaság az életében.
Pedig Léna gyűlölte az ostobaságot.
De most ott állt a belváros legközepén, a Ketrec kistermében, és bort
ivott. Régen éjszakákat táncolt át pár pohár vörössel, de mostanában már
egy deci is megnyomta a tarkóját, és elnehezítette a combjait. A színes
füstök között fiatal, illatosított lányok vonultak. Igen, jóval fiatalabbak
voltak, mint Léna.
Egy ezeréves, tinédzserkori emlék jött fel benne. Egyszer rátört a
pisilhetnék a hajnali Oktogon legközepén, és akkor csak úgy, egyszerűen
leguggolt abba a kövér kereszteződésbe, és eleresztette a köröző autók
között. Még oda is kiáltott neki egy férfi egy sárga Puntóból: Tutto e
permesso in guerra ed in amore, ragazza! Persze Lénának fogalma sem
volt, mit jelent ez, de aztán megkérdezte az olasztanárnőt az iskolában, aki
elmondta, hogy azt jelenti, hogy szerelemben és háborúban mindent szabad.
Léna akkor hallotta ezt életében először, és még se szerelemről, se
háborúról nem sokat tudott, mégis egészen beleégett az agyába ez a mondat,
nagyjából ott landolt benne, ahol az, amit Bíró Fegya mondott neki nem
sokkal azelőtt, az osztálykiránduláson:
Wieder Léna, te vagy végzet asszonya leszel, vagy valami fekete
özvegy.
Fegya volt a legidősebb és a legokosabb gyerek az osztályban, nagyon
keveset beszélt, és nagyon halkan, olyan volt, mint valami pelyhedző bajszú
orákulum, aztán pár évvel később felkötötte magát egy kollégiumi
keresztgerendára.
Léna azóta folyton veszélyesnek érezte magát. Nem olyan nagyzolóan,
hanem inkább valami sziklaszilárd bűntudattal, mint egy orsó, ami lesben
áll, hogy váratlanul megszúrja gyanútlan gazdája ujját, vagy mint egy
homokba ejtett üvegszilánk. De most – végre, istenem, milyen sok év után –
hasonlóképpen érezte magát, mint akkoriban, az Oktogonon. Bátornak, sőt
vakmerőnek és szabadnak. Tutto e permesso in guerra ed in amore,
ragazza!
Ezeket el is mesélte Balázsnak. És Balázs imádta az ilyesmit. Mindent
imádott, mintha csak kötelező volna, köztük Lénát is, egész részletekbe
menően. Imádta például Léna fülét, meg a fülén a cimpát, meg a cimpán a
kis barna pöttyöt. Imádta a haját, ahogy kis szöszökbe fordul a homloka
tetején. Még a hullámvasúton utazó gondolatokat is imádta Léna fejében.
Léna szerette ezt, de legfőképpen azt szerette, hogy ha kérdez, akkor
Balázs válaszol neki, ráadásul azonnal. Ezért külön hálát érzett. Igen, Péter
hosszú, meddő csöndjei után minden apró és instant igent vagy nemet a
lábai elé hulló aranytallérként érzékelt.
Most ott álltak ketten, ő és Balázs egy oszlopnak dőlve, és az orruk,
ahogy a cipőjük orra is, egymáshoz ért. Mint két könnyű, a jövő üveghátán
táncoló tinédzser. Léna észrevett egy kis vörösborfoltot Balázs ingjének
hajtókáján, és arra gondolt, hogy Balázson folyton van valami ilyesmi,
valami kisebb, ám látványos hiba. Hirtelen ezért is hálát érzett, ezért az
egyértelműségért. Hogy végre nem kell eldugott cselek után kutatnia.
– Hazajössz velem? – kérdezte most Balázs. Leszegte az állát, onnan
nézett Lénára fölfelé, kérdőn, és reménykedve. Léna szerette ezt a nézést, és
amikor később, a súlyosabb időkben Balázsra gondolt, mindig ez jutott
eszébe.
De most megrázta a fejét. Balázs tovább próbálkozott:
– És amikor majd már lehet…?
Léna elképzelte hirtelen, milyen volna hazamenni együtt, egy másik
életbe, ahol a kérdésekhez tartoznak válaszok is, ahol fehér a fehér és fekete
a fekete, és ahol az emberek szárnyakat hordanak a lapockájuk alatt.
– Akkor igen… – mondta végül, de nem nézett Balázs szemébe.
Mondott ő mindenfélét Balázsnak, de a lelke mélyén tudta, hogy
úgysem képes megtenni. Hogy csak játszik a képzeletével, meg Balázséval
is, a reményeivel, meg Balázséival is.
De azt is tudta, azaz érezte homályosan, hogy nem Balázs az, akihez
valami fura mód ragaszkodik, hanem kizárólag Balázs gondolatához
ragaszkodik, pontosabban annak a másik életnek a gondolatához, amit
élhettek volna. És akkor ott, ahogy az összecsókolózó cipőiket bámulta, a
bor gőzeivel, a basszussal meg a lila füstökkel az agyában, eldöntötte, hogy
véget vet a sok évtizedes állandó gondolkodásnak. Elhatározta, hogy
szerelmes lesz Balázsba.
Akkor már hosszú ideje nem csókolózott Péterrel. Nem is tudta
megmagyarázni, miért. Péter sokszor felrótta neki ezt. Undorodsz talán
tőlem? A kurvák sem csókolóznak soha… Olyankor aztán Léna szájára
tapasztotta a száját, és mélyre dugta benne a nyelvét, Léna pedig hagyta.
Balázs szájának viszont fagylaltillata volt. Megszédült, ahogy
csókolóztak, úgy érezte, bor örvénylik a homloka mögött. Aztán arra
gondolt, milyen jó is ez a kölcsönösség, ez a csókolózás, ennek az egésznek
a csinálása, ellentétben a dolog elszenvedésével. Az arca most ott volt
Balázs két forró tenyere között, ő pedig átfogta Balázs nyakát. A szemét
becsukta. Valami Ed Sheeran szám ment, és ő próbált nem gondolni arra,
hogy Péter nyelve mennyivel húsosabb, sem arra, hogy mi lenne, ha Péter
most itt állna előttük.
És akkor Léna kinyitotta a szemét. Ott állt előttük Péter.
 
■
 
Másodpercekig csak nézték egymást mozdulatlanul. Léna a színes füstökön
át nem látta tisztán, hogy Péter sír-e, vagy csak a düh, a csalódottság, a
félelem teszi olyan feketévé a tekintetét.
 – Gyere – szólt aztán Péter Léna felé, de a hangja szétporladt a
hangzavarban.
Léna nem tudott megszólalni, sem megmozdulni, és azt érezte,
megfullad. Gyilkosság! Ez a szó lüktetett a tarkójában, sőt azt vette észre,
hogy éppen az Ed Sheeran dal ütemére lüktet, igen, mint egy rossz,
kificamodott dalszöveg. Közben már ment a tánc, az illatosított lányok
boldogan tapicskoltak az éjszaka mélyében, éltek, és vártak, mert volt mire.
Bárcsak ő is egy lehetne közülük… De nem, Léna egyáltalán nem volt
illatosított lány, egy negyvenes családanya volt, aki itt és most épp
meggyilkolta a férjét. Egy hazug szajha. Igen, igaz volt minden, amit Péter
róla mondott, a gyanúsítgatások, a féltékenykedések, minden, lám, Péter a
jövőbe látott, ahogy a jövőbe látott Bíró Fegya is. Megérdemel bármiféle
büntetést. Hirtelen abban sem volt biztos, ki van itt kivel, és ki ellen, ki
gyűlöl kit, és kit szeret. Szeret egyáltalán itt bárki bárkit?! Vagy mindenki
csak akar valakitől valamit? Mindenesetre ő gyűlölte önmagát. És most?!
Verekedni fognak? Nem mert oldalra nézni, de érezte, hogy Balázs nem
mozdul. Fél vajon? Vagy szégyelli magát? Megbánta az egészet? Vissza
merne ütni, ha Péter megütné? És ő szeretné, hogy Balázs visszaüssön?
Olyan férfit szeretne magának, aki visszaüt? Olyat, aki beszél? Vagy aki
hallgat? Aki büntet? Vagy aki megbocsát? Vagy milyet? Milyen férfit
szeretne egyáltalán…?
Még mindig nem mozdultak. Péter csak nézett Léna szemébe, úgy,
mint egy becsapott gyerek. Igen, már biztos, hogy sír. Vagy mégsem…?
Egyáltalán, hogy került ide?! Az üzeneteit olvasta el? De hiszen
megváltoztatta a jelszavát, ezredszerre is. Vagy követte? Mindig sejtette,
hogy követi. Néha már a lakásban is gyanakodva nézett körül, poloskákat
keresve, úgy ment olyankor végig a nagyszobán, mint egy nyomozókutya.
Aztán meg biztos volt benne, hogy képzelődik, és attól tartott, hogy
elvesztette a józan eszét. Péter is mindig ezt mondta. Képzelődsz édesem,
vagy inkább talán saját magadra gyanakszol… Jobb volna felkeresned egy
újabb szakembert.
– Gyere – mondta újra Péter, most már ellenmondást nem tűrő hangon.
Léna pedig ment, mint valami gép. Nem is emlékezett, pontosan
hogyan kerültek ki a jeges mínuszokba. Mintha egy ideig még hallotta
volna maga mögött Balázs hangját, de ő csak követte ennek a nagy, erős
testnek a melegét. Ahogy mindig.
 Péter úgy vezetett, mint egy őrült. A Wesselényi utcában tükörré
fagyott a jég, de Péter még úgy rányomott egy kövéret, hogy egy sálba
bugyolált alak épp, hogy el tudott ugrani a Subaru elől.
– Szerintem most már meghalhatunk, úgyis olyan kurva hideg van, mit
gondolsz? – kérdezte Péter, de nem nézett Lénára.
Léna nem gondolt semmit, csak azt, hogy olyanok most, mint két
kétségbeesett gyerek, akik együtt tévedtek el a december tizenkettedikei
fagyban. Hiányzott egy felnőtt, aki megmondja, mi a francot kell most
csinálni.
 
■
 
Otthon meleg volt. Elbúcsúztak a bébiszittertől, kezet mostak, lefeküdtek az
ágyra, és sírtak. Vagy egy óra telt el így. Léna nem is volt benne biztos,
hogy nem aludt el egy időre. Nem tudta azt sem, hogy a bortól vagy a
kétségbeeséstől érzi úgy, mintha hullákat dobtak volna a mellkasára. Péter a
hátán feküdt, kitárt karokkal. Léna ráfeküdt a hasára. Arra gondolt, végül is
ez volna a legjobb, pontosabban a legbiztonságosabb. Itt maradni, örökre,
ebben a jól megszokott, már-már fájdalomközeli szorításban.
Igen, Balázs olyan volt neki, mint egy fényes, nyitott ajtó, Péter meg,
mint egy sötét fal az orra előtt. De ezt a sötét falat legalább ismerte, ismert
rajta minden árkot, és tudta – vagy legalábbis tudni vélte – azt is, hogy a
mélyebb repedéseknek hol van az eredője.
– Én akkor is szeretlek – mondta Péter, és még szorosabbra fonta a
karjait Léna körül. A könnyek apró pöttyökké szakadtak a borostáján.
– De miért…? – kérdezte Léna erőtlenül. A tüdejéből fogyott a levegő.
– Nem miért. Mindennek ellenére.
– Miért?! – Léna most már felült, és feljebb emelte a hangját. Ahogy a
keze ökölbe szorult, érezte, hogy a körmei fájdalmas, mély holdacskákat
vájnak a tenyerébe.
– Mert az én feleségem vagy. És megbocsátom neked még ezt is.
Mindent, amit művelsz velem. Meg a gyerekekkel. – Péter most
megszorította Léna csuklóját. – És te? Te most mit akarsz?
Léna egy ideig csak a holdacskákat bámulta a szabad tenyerében.
Aztán azt mondta:
– Nem tudom… – És akkor rájött, hogy tényleg nem tudja. Egyúttal
belévágott a felismerés, hogy micsoda bátorság, sőt talán vakmerőség volt
ezt kimondania. Fogalma sem volt, honnan vette ezt a bátorságot. Egy ideig
csöndben feküdtek, mint két embrió. Aztán Péter hirtelen felült.
– Sebaj! Elég, ha én tudom. És én nem fogok nélküled élni. Soha. –
Ezt Péter olyan hideg tárgyilagossággal mondta, mintha csak épp megígérte
volna Lénának, hogy ha nincsen tej, hát majd leugrik érte ő a boltba.
Akkor megszólalt Léna telefonja. Péter felállt, kivette Léna táskájából
a készüléket, és felolvasta az üzenetet. Ne hagyd magad. Aztán tovább
görgetett a korábbi üzenetekhez, amiket Léna írt Balázsnak. Ezután
visszatette Léna táskájába a telefont, és az öklével hatalmas lyukat ütött a
gipszkarton falba. Léna akkor döbbent rá, hogy fél Pétertől. Vajon mikor
kezdett el félni tőle…? Ezen gondolkodott.
 4.

PÉTER
 
 
Mit is mondott Léna? Hogy Elzával mennek, majd meglátják, hova.
Meglátják… Persze Péter nem olyan ostoba, átnézte Léna szövetkabátjának
zsebeit, mielőtt Léna elindult volna. Micsoda kupleráj! Négy használt papír
zsebkendőt talált, három buszjegyet, egy legó batmant és egy papírdarabot,
ami két fő belépésére jogosított aznap estére a Ketrecbe.
Péter kissé szédült a bortól, de nem vészesen, éppen csak annyira,
hogy ne féljen, hogy a végzete elébe merjen menni.
A Ketrec előtt sor állt. Mindenhol nők, combok és nyakak és fenekek.
Vérszívók!, gondolta Péter. Léna nem ilyen, Léna finomabb és okosabb
szerkezet ezeknél. Hiszen Léna az ő felesége.
Benn nehéz füstök szálltak belé, a szemébe, az orrába, az agyába.
Nem, Léna nincs itt, csak félreértés volt az egész, igen, most felhívja,
mintha otthonról hívná, megkérdezi, hogy van, jó szórakozást kíván, aztán
hazamegy, és vár.
És akkor megtörtént.
Léna ott állt a pult mellett, kezében egy borospohárral, és a fejét
felszegve nevetett. Egy férfira nevetett.
Vörös fényben álltak, mint valami vérkörben, vagy anyaméhben, vagy
inkább a pokol kénköves tüzében, a férfi keze a felesége derekán, sőt a
fenekén, az arcán, a nyakán, mindenhol ott volt a keze annak a
nyomorultnak, igen, akár egy csiga, ami nyálkás, levakarhatatlan nyomot
hagy maga után, csak az a mocskos nyálcsík nehogy a vesztedet okozza,
barátocskám, hisz némely ragadozók követik a nyomot, és felzabálják a
csigát!
Nem, ezt nem lehet kibírni.
Péter kimenekült a meleg füstökből a hideg éjszakába, beült az
autójába, és felhajtott, fel, a Gellérthegy tetejére.
Sokáig csak állt ott, a fagyos szelekben, a Citadella korlátja mögött.
Egyedül volt. Akkor eszébe jutott, hogy az éjjel az anyjáról álmodott.
 Álmában az anyja öngyilkosságra készült, egészen kendőzetlenül,
másnapra tervezte a dolgot, szépen összepakolt, még a vízhajtóját is
bevette, mint rendesen, Péter meg csak állt, és figyelte csendben, az apja
pizsamájában figyelte, lötyögve veszett el abban az óriás barna vászonban,
aztán hirtelen üvölthetnékje támadt, de csak tátogott, csak valami vinnyogás
jött ki a torkán, de hát
anya! Anya!!! Nem mehetsz el!, az anyja sípolva
vette a levegőt, de amellett végtelen nyugodt hangon beszélt, mint egy
beteg angyal: én már mindent elintéztem, én fel vagyok készülve. És én?
Én?! csak ez jött ki Péter torkából, de az anyja nem hallotta, vagy
legalábbis úgy tett, mintha nem hallaná.
A csillagok borzalmasan világítottak felette. Leugorjon vajon? Nem
mintha meg akart volna halni. Eszébe jutott, amit egyszer hallott valahol,
hogy az öngyilkosok nem azért vetik le magukat a mélybe, mert a halált
kívánják, hanem mert így akarják megtagadni a valóságot, a fizika
törvényeit, az ok és az okozat összefüggéseit, a létező dolgok létezését,
Ketrecestül, Lénástul és mindenestül, ami ilyen kibírhatatlan fájdalommal
szúrja át a szívet.
Némán kiabált bele a lába alatt kussoló városba. Kurva!
Úgy egy óra telt el, mielőtt visszament a Ketrecbe. Hátha csak látomás
volt az egész, hátha csak haza kell mennie, és Léna boldogan a nyaka köré
fonja a karjait, mind a hetet, ó, az ő hazug, rafinált polipja.
Péter egy oszlop mögött bújt el, mellette egy fiatal, körtemellű lány
állt. Érezte a lány parfümjének az illatát. La Femme, valami régebbi nője
használta. Léna nem használt parfümöt, azt mondta egyszer, bízik a saját
feromonjaiban. Igen, még egész az elején mondta ezt, teljes élességében jött
most fel a kép Péter előtt: egy tömött buszon álltak valami toszkán
kisvárosban, kinn vidáman és arany színekbe fonva futott hátrafele a
cédrusokkal teli táj, olasz nők összeöntött parfümillatai keveredtek a
turisták nyári izzadságszagával, és ő akkor Léna hajába fúrta az arcát.
Lénába menekült az idegen és sűrű szagok elől, igen, mert Lénának
egyszerűen csak Léna-illata volt, olyan egyértelmű és izgalmas, hogy Péter
legszívesebben azonnal, ott a buszon szeretkezett volna vele, aztán úgy is
lett, amikor leszálltak Pistoiában, Péter megfogta Léna kezét, és csak húzta
maga után a Piazza Salán át, egy kis kék Fiat parkolt ott az egyik szűk
utcácskában, annak támasztotta Péter Léna hátát, és felemelte a szoknyáját,
és beléfurakodott egészen. Tudta, hogy Léna szemérmesebb ennél, de kit
érdekelt ez, sőt Péter azt szerette volna, hogy valaki igenis meglássa őket,
hogy ez az ő nője, hogy ilyen nője van, akit ilyen szépségesen és nyersen
birtokba vesz, ahol csak akar, igen, ez a szerelem, ez a szenvedély, ez az,
amit az ember csak akarhat. Talán sosem volt olyan boldog, mint akkor.
Akkor mondta Léna kipirultan: látod, nem hiába bízom a feromonjaimban a
mindenféle hülye kencék helyett… Akkor ez nagyon tetszett Péternek, de
egyúttal meg is rémítette, ahogy minden, amiben Léna önmagával
kapcsolatban bízott.
És most az a patkány szívja magába ezt az illatot.
Még mindig ott álltak. Nem vették észre. Nem vettek ezek észre
semmit. Micsoda pudlifeje van ennek a pasasnak! Mit eszik ezen Léna?!
Persze Lénának semmi sem elég jó. Ő pláne nem. Egyszer az a baja, hogy
nem sportol megfelelően, aztán azzal jön, hogy mennyire szereti a kis
férfihasikát, képtelenség kiigazodni rajta, de az joggal gyanítható, hogy ő,
Péter nem a zsánere, Léna el is árulta egyszer, hogy a fekete, dús hajakat
kedveli, hogy az ilyen pudlik úgy vonzzák, mint a légypapír a legyet, persze
nem így mondta, de így lehetett érteni, hát tessék, most fejest ugorhat belé,
csak nehogy nagyobbat koppanjon a kelleténél!
Most összeérintik a cipőjük orrát. Istenem, talán jobb volna, ha ott a
nyílt színen egymásnak esnének, ha letépnék egymásról a ruhát, mint a
vadállatok, igen, akkor rá lehetne fogni az egészet az ösztönökre, a
pillanatnyi elmezavarra, az alkoholra, a drogra, bármire, ami valójában nem
Léna. De ez így elviselhetetlen. Ez az ocsmány, csipkefinom mozdulat, ez,
ahogy a cipőjük orra összeér (arra a cipőre persze tőle kért pénzt tavalyelőtt,
hogy van pofája!), az, ahogy Léna arcában most nincsen semmi feszülés,
hogy olyan sima a homloka, mint egy medúza, igen, szinte átlátszó is,
minden átlátszó rajta, és megfoghatatlan, a keze is, ahogy most kihívóan a
hajába túr…
Péternek eszébe jutott, amikor először Léna kezéhez ért. Akkor Léna
keze még nem volt átlátszó, hanem hús volt, és vér. Ültek abban a kis pesti
cukrászdában, Léna light kólát rendelt, Péter meg elértette, lány-kóla, így,
nevettek, és azóta is lány-kólát kértek az éttermekben. Szóval Péter akkor
megfogta Léna nyúlánk, de erős kezét, mit megfogta, kifogta, mint
aranyhalat a vízből, csak úgy ficánkolt Léna az ő tenyerében, de hát a
boldogságtól ficánkolt, az istenit!, Péter aztán leparkolt az autópálya
mellett, kivitte Lénát a búzaföldre, a kezei közé fogta az arcát, és azt
mondta neki: ez itt mind a tiéd. Léna meg csak nevetett, a hüvelykujját
Péter füléhez simította, és azt mondta: hazudsz, és persze, hogy hazudott.
 
■
 
Csókolóznak. Annak a féregnek a nyelve az ő felesége szájában van. Ő
ebbe bele fog halni… Persze Léna ővele ezer éve nem csókolózott. Hát
ezért nem.
Mindjárt éjfél. Lassan két órája tart ez a pokol. Most táncolnak. if you
really love me, c’mon let me know… Ed Sheeran. Gyűlöli Ed Sheerant. Már
késő, minden késő.
Aztán hirtelen valami bódult nyugalom költözött belé. Abban a
pillanatban ugyanis elhatározta, nem fogja hagyni, hogy a vége másképp
alakuljon, mint ahogyan ő akarja. Eddig is ment, menni fog ezután is.
Péter elővette a telefonját, és lefényképezte, ahogy a felesége
megcsalja.
Néhány percig úgy volt vele, hogy nem leplezi le sem őket, sem
magát, szépen hazamegy, aztán amikor Léna befut, a legnagyobb
nyugalommal megkérdezi, na milyen volt az este?, aztán csak hagyja, hogy
Léna végighazudja magát az egész istenverte történeten, hogy a gyanútlan
kis állatka besétáljon a csapdába, és akkor hopp! Előhúzza a fotót. Ó,
milyen képet fog vágni! Vágjon is. Fog ő még könyörögni.
Mindenki táncol. Mit áll itt, mint egy tuskó? Gyáva talán? Fél? Ettől?!
Hagyja, hogy azt higgye, övé a nő? Nem, ez a nő az övé, Péteré, egyedül
neki van joga hozzá, neki van joga minden porcikájához, még a tarkóján
növekvő apró szöszhajakhoz is, hiszen kimondták ott az oltár előtt, igen,
csak ez dobol a halántékában, te az enyém, én a tied… Te az enyém, hiszen
miről szól a házasság, ha nem a hitvesi hűségről?!
A pasas szorongatja a felesége kezét. Duruzsol a fülébe. Már elképzeli
nyilván, ahogy a húsát Léna húsába mártja, már számolgat, hogy csak egy
apró lépés, csak pár óra, és…
Akkor Péter elindul feléjük. Nem veszik észre. Már vagy egy perce áll
ott, közvetlen előttük, érzi a füstökbe keveredő páráikat, érzi a szagukat,
már-már érzi Léna ismerős leheletét. Nem, képtelen megmozdulni, csak
hagyja, hogy zabálja ez az abszurd fájdalom. És most a pasas megpillantja
őt. Néznek egymásra, mint két borjú. Léna csak beszél tovább a pasashoz,
hadonászik azokkal a hosszú, erős kezeivel, amikor a pasas lassan Péter felé
mutat. Most már Léna is Pétert nézi. Két birka és egy rebbenő, riadt
kismadár. Nézik egymást. Léna ösztönösen kirántja a kezét a feleségrabló
kezéből, akkor Péter egy pillanatra szinte megsajnálja, önmagával együtt. A
pasasra nem néz többé. Nem fog róla tudomást venni. Ez az ember levegő.
Semmi. Az is marad. Megfogja Léna csuklóját, és szó nélkül megrántja.
Léna odafordul a pasashoz, talán mond neki valamit, vagy nem, a
pasas feláll, mi a francot akar?, petárdák robbannak Péter idegeiben, oké, ha
megüti, visszaüt… de hogyan, hova? Soha nem verekedett felnőtt férfival.
Nem, ez nem fog ütni, a keze mozdulatlan, gyáva féreg, csak mond valamit,
de nem érti, mit, még van pofája beszélni?!
Léna azt mondja, menjenek, és elindul a kijárat felé. A körtemellű lány
még ott áll az oszlop mögött, egy pillanatra egymás szemébe kapaszkodnak
Péterrel, igen, csak meg kéne fogni és vinni, mint valami csinos kis
szatyrot, igen, akárcsak oda, a férfivécé húgyszagú mélyére, istenem,
milyen egyszerű és boldog volna az élet a körtemellű lányokkal!
Egy perc múlva már Péter autójában ültek. Péter csak azt érzékelte,
hogy hideg van, annyira hideg, hogy nem érzi az ujjait. Gyorsan vezetett,
nyomta a gázt, mint egy eszelős, nem is tudott mást csinálni, levegőt sem
bírt venni, levegővétel helyett is a gázt nyomta, mintha csak meg akarta
volna gyilkolni az autót, darabokra törni, darabokra, az egész világot.
Tudtam végig, gondolta, nem vagyok hülye, először nem voltam benne
biztos, hogy ő az, illetve biztos voltam, de annyiszor voltam már biztos,
hogy aztán elbizonytalanodtam, az a mézszínű, hosszú haja… Először a
haját látta meg. Ott a legelső alkalommal, hány éve is? Tíz, tíz kerek éve,
amikor még semmi egyéb részletet nem ismert Lénából. Igen, ismerte a
haját, de még mennyire ismerte, de a lelkét, azt a sötét vermet nem ismerte
annyira, mint a haját. Ó, hányszor gondolt a hajára, mindig ez jutott először
eszébe, ha Léna megjelent az elméjében, igen, nem is az arca, az arca túl
bonyolult volt, túl sok fény és árnyék keveredett benne, amiket lehetetlen
volt szétválasztani, de megérteni is. Persze nyilván mások is sokat
gondoltak Léna hajára… Hányszor kérte, hogy mondja el, ha van valaki
más. Évek óta kérte, hát csak ennyit kért, semmi mást, és mégis, így
becsapja, becsapta minden percben, ébren és álomban. Meg kéne halni.
Meg fog halni. Vagy esetleg meg kéne ölni valakit, széttrancsírozni,
feldarabolni vagy legalábbis ütni, amíg mozog. Igen, meg kellett volna ütni
azt a barmot. Tudta, hogy ez lett volna a feladat. Ott ült, azzal az önelégült
kutyafejével, és el akarta venni, ami Péteré, amiért ő dolgozott, küzdött,
amiért kiköpte a lelkét, amiért szenvedett, amiért tűrt. A feleségét. Igen,
Péter mindig így gondolt Lénára, a feleségem, így nevezte magában, és
mások előtt is, szerette kimondani ezt a szót, szerette, ahogy megnőnek a
betűk a szájában. Léna folyton azt kérdezgette tőle, miért szereti őt. Péter
meg azt felelte, azért, mert a feleségem vagy. Azt gondolta, ennél többet
mondani nem is lehet. Hiszen ebben benne van minden.
És most mellette ül a felesége. Idegen lény, idegen arccal, idegen
combokkal, ha kinyújtaná a karját, akkor sem érné el. Haza kéne érni végre,
haza, az ismerős sárga fények közé.
De a lakás is idegen. Hiába minden. Péter lefekszik az ágyra, széttárja
a karjait. Ha most Léna odafekszik, rá a hasára, mint egy kislány, ahogy
szokása volt, akkor van remény.
Tessék, már megint sír. Istenverte kisgyerek. Bárcsak újra lehetne
kezdeni az egészet… Bárcsak Léna magához húzná, a fülére simítaná a
hüvelykujját, és azt mondaná, nem lesz semmi baj. De Léna nem mondja
ezt, senki sem mondja.
Viszont Léna most odafekszik a hasára. Nem öleli át Pétert, csak ott
van rajta, teljes súlyával, mint egy kiterített hulla. De legalább ott van.
Igazából minden mindegy, ami ezen a néhány köbméteren kívül
létezik, még a gyerekek is valahol Péter gondolatainak perifériáján tűnnek
csak fel. Igen, ha ez itt szétesik, ha Léna a szorításából kicsúszik, akkor
szétporlad minden, akkor megfullad, éhen hal, eltűnik, Léna az ő tápláléka,
a bor és a víz, a vitamin és a méreg. A vírus, amire soha nem szerezhet
immunitást.
Péter szorítja Lénát, egyre szorosabban, csodálkozik, hogy Léna még
bírja levegővel. De hát ő szereti ezt a nőt. Ki más szeretné ezek után?! Ki
az, aki ezt eltűrné?! Ki ne mondaná, hogy takarodjon azonnal a szeme elől?
Ki ne keverne le neki legalább egy isteneset? Sőt! Megérdemelné. De vajon
mit akar most Léna? Mély csönd. Óráknak tűnik. A gyerekek a másik
szobában alszanak. Az ő gyerekeik. A falon a bretagne-i fotók. Az ágyon a
tulipános ágynemű. A földön a marokkói kilépő, amit úgy csempésztek át a
határon a valahanyadik évfordulójukon. Nem, az nem lehet, hogy Léna
bármi olyasmire gondoljon, ami ezt az alapvetést felfordítja, a közös ágyat,
a közös asztalt, a közös levegőt! Mi a francot akar ez a nő?! És akkor Léna
ezt mondja:
– Fogalmam sincs, mit akarok…
Abban a pillanatban átfut Péteren, hogy megfojtja. Akkor itt maradna a
kezei között, örökkön örökké. De nem. Nem fogja megfojtani. Egyszerűen
csak megtartja, ami az övé. Bármi áron.
 5.

LÉNA
 
 
Léna sosem választott magának férfit, azaz csak azok közül a férfiak közül
választott, akik előtte őt már kiválasztották. Nevezhetjük ezt biztonsági
játéknak, vagy akármi másnak, mindenesetre attól fogva, hogy kamaszosan
megjelentek a testén, az íriszében és a lelkében a nőiség jegyei, benn a
fejében – és szigorúan csak oda bezárva – folyton ott búgott az apja tanácsa:
sose higgyék, hogy nyeregben vannak!
Hogy te akarod őket. Akarjanak ők.
És akkor mindig te dönthetsz.
Persze ahogy teltek az évek, Lénában egyre gyakrabban fogalmazódott
meg a kérdés, hogy a biztonsági játék vajon nem csak a félelem egy hülye
arca-e, de ha az is volt, a rendszer jól működött. Léna mindig megfontoltan
és két lábbal a földön maradva játszotta a fiúkkal és férfiakkal való játékot,
és mindig megvárta, hogy a másik tegye meg az első lépést és aztán ő az
utolsót.
Ez alól a szigorú, maga által kőbe vésett szabály alól egyetlenegy
esetben tett kivételt. Péternél.
Igen, Lénának elképzelései voltak a szerelemről. Legfőképp olyan
elképzelései, hogy a szerelembe abba bele kell halni. Az apja író volt,
mindenféle történetek jutottak eszébe mindenről, de ha szerelem keveredett
a dologba, a végére mindig odamondta: és persze a végén egyikük meghal.
Így Léna meg volt róla győződve, hogy ez a dolog természete, ahol nincs
kilátásban a halál, az a gyanú szerint nem szerelem, csak akarása a
szerelemnek, csak gondolati, nem pedig érzelmi szerelem. Erre a
veszedelmes, érzelmi szerelemre pedig épp úgy vágyott, mint amennyire
tartott tőle.
 
■
 
Másfél hónap volt hátra a harmincadik születésnapjáig. Lénát ez –
ellentétben sok barátnőjével és egyéb ismerősével – nem töltötte el igazi
rémülettel, csak amolyan egészséges szorongással, amit olyankor érez az
ember, amikor valami orvosi szűrővizsgálat előtt áll, de gyanús tünetet nem
észlel magán. Amúgy mindenki összecsapta a kezét, amikor kiderült, hogy
Léna túl van már a húszon. Sőt festetlen arcával, széles arccsontjai között
épphogy elférő, még szélesebb nevetésével, folyton röpködő, de szigorú
vonalzókkal rajzolt mézhajával, nagy, álmodozó szemeivel sokszor
egyenesen ölbe bújni akaró kislánynak tűnt, hogy aztán hopp, egy
huszárvágással öntörvényű és messzi nő váljék belőle. Igen, mire átért az
utca egyik oldaláról a másikra, képes volt ezt a metamorfózist végbe vinni.
Léna akkoriban gyakran érezte úgy, hogy övé a világ. Váratlanul és sűrűn
törtek rá azok a másodperces, ám zabolázhatatlan örömök, hogy övé
minden, hogy övéi a körút se sötét, se világos esti fényei, övé a férfiak
semmiből is felvillanyozódni képes tekintete, a közérti sajtpult szúrós
illatai, a fűnyírók nyári, örökké távoli zúgása, de főként övé az erő, amivel a
sorsát alakítja, és amit a mellkasában folyton bizseregni érez.
Léna harmonikus elégedetlenségben élt önmagával. Tervei voltak, és
elképzelései és persze vágyai. Ezenkívül Léna – lassan – gyerekre vágyott,
azaz arra, hogy pontosan az elképzelései szerint, harminckét éves korára –
se későn, se korán, tehát épp jókor – anyává válhasson, sőt mi több, jó
anyává, bármit jelentsen is ez. Két gyereket szeretett volna, két év
korkülönbséggel. Olvasmányai alapján ez tűnt a legideálisabbnak, bár Léna
tudta, hogy semmi sincsen kőbe vésve. Persze a gyerekekhez apát is akart,
jobban mondva családot, ezt már sokkal inkább kőbe szándékozta vésni.
Vasárnapi ebédeket akart, meg kora esti, ismerős kulcszörgéseket a zárban,
meg konfettis, videóra rögzített születésnapokat, meg kicsi és nagy cipőket
a bejárat előtt. Csupa olyasmit akart, amit ő csak hallomásból vagy
vendégségekből ismert. De mindenekelőtt egy férfit akart maga mellé, egy
nagy és végleges férfit, olyat, akit elképzelt magának. Mert Léna tudta,
hogy egy szál olvasólámpa fényénél egyedül megöregedni az pokol.
Nagyon korán elhatározta, hogy vele ilyen sohasem fog megtörténni. Igen,
Léna bármerre nézett, minden nőrokona így öregedett meg, a férfiak vagy
elmenekültek tőlük, vagy meghaltak mellőlük, aztán sosem jött a helyükbe
más. Csak a hideg vagy éppenséggel fullasztóan túlfűtött, homályos szobák
sarkai maradtak, ahol egyedül és hiába várták a telefon csörgését, amíg el
nem fogyott belőlük az élet. Anyai nagyanyja, Hédi mama azóta is folyton
visszatért Léna álmaiba, ahogy vasárnaponként ott ült Zuglóban a sötét,
szürkévé öregedett csipkékkel teli szobában, pontosan ugyanúgy ült ott,
ahogy előző vasárnap otthagyták. Léna kislányként folyton megpróbálta
elképzelni, mit csinálna ő egy álló hétig egy sarokba rakva a sötétben, de
nem tudta, csak megfájdult az egésztől a hasa. Hédi mamáról amúgy azt
mesélte mindenki, hogy milyen gyönyörű nő volt, de legfőképpen Hédi
mama mesélte ezt saját magáról, amikor még tudott beszélni. Hányszor ült
Léna az emberszagú ágy szélén, ahol Hédi mama már csak feküdni tudott,
és sorra szedte ki azokból a zsíros tapintású nejlonokból a régi fotókat!
Nem is engedte Lénának, hogy megfogja őket, csak odatartotta elé, és
hosszú, bütykös ujjaival mutogatott rájuk, aztán elmesélte ugyanazokat a
történeteket ezredszerre is, de egyre indulatosabban és hangosabban, mintha
mindig nagyobb és nagyobb erő kellene azt az életes múltat ottfogni a
szobában. Lénában pontosan és nagyon életszerűen maradt meg az a
vasárnap, amikor – ő akkor úgy kilencéves lehetett – Hédi mama szokás
szerint maga elé vett egy régi fényképet a gyönyörű, fiatal önmagáról,
csíkba szorította vértelen száját, és fejét daccal a fal felé fordította. Aztán
hirtelenül felült, és két öklére támaszkodva dühösen és nehezen állásba
próbálta lökni magát az ágyról, harmadjára sikerült is, pedig Léna akkor
már évek óta nem látta Hédi mamát, csak feküdni, aztán Hédi mama
elindult, szédülve a falat követte a tenyerével, és a hálóingje fel volt
csúszva egészen a derekáig, és a combja fehér volt, és pudingszerű, és
hepehupás, és úgy szaladtak rajta összevissza a kék meg lila erek, mint
valami rossz, régi és hideg márványon a minta, aztán visszahuppant az ágy
szélére, de melléült, úgy kellett Léna anyjának elkapnia a karjánál fogva.
Hédi mama akkor körbefordította a fejét, mintha látná libegni az elmúlást a
szekrénysor előtt, meg a küszöb felett, aztán nyögött és sóhajtott és megint
nyögött és sóhajtott, végül újból rátapasztotta a tekintetét a fal repedésére.
Csak ült ott konok mozdulatlansággal. Aztán Lénára nézett, kissé mérgesen,
kissé szégyenkezve, talán valami régi nézés maradékával, kicsit előrébb
nyújtotta a nyakát, a paplanon heverő fénykép felé, aztán nyújtotta érte a
kezét is, két ujja közé csippentette csak, az ölébe vette, úgy nézte sokáig a
fotót, majd hirtelen mozdulattal megfogta, és arccal lefele vágta. Attól
fogva Hédi mama nem ismerte meg önmagát a régi fényképeken, aztán nem
ismerte meg a saját lányát sem, és Lénát sem. Eltűnt belőle az egész élete.
 
■
 
Akkor, a harmincadik születésnapja előtt egy hónappal történt, hogy Léna
két férfival bonyolódott hosszú levélváltásba. Egyikük Balázs volt.
Másikuk Péter. Léna egyiküket sem ismerte, jobban mondva gyanította,
hogy egyikükkel sem találkozott soha azelőtt. Csak Balázs és Péter
találkoztak ővele. Ez Lénával gyakran előfordult, gyakran volt, hogy az
utcán úgy ment el emberek mellett, mintha egyedül volna a világon.
Egyesek azt tartották róla, hogy az orrát hordja fenn, pedig Léna csak
figyelt, olyan erősen, hogy néha a feje is belesajdult, de ez a figyelem
befele irányult, figyelte önmagát, a gondolatait, amelyekbe aztán gyanakvó
vagy vidám rémülettel bonyolódott bele. Amikor pedig menetrendszerűen
rátört az érzés, hogy mindazt a sok jót, amivel a világ elhalmozza, ő nem is
érdemli meg, a tenyerébe vájta a körmeit, amíg ki nem csordult a vére. A
fájdalom megnyugtatta. Volt egy különös és buta meggyőződése, pontosan,
hogy akiben nem fáj semmi, az nem érezheti, hogy él, azaz, hogy az életet
igazán csak a fájdalmon keresztül lehet érzékelni. A kis fájdalmakon
keresztül is. Igen, lehetőleg apró, túlélhető fájdalmakon. Léna talán azért
gondolta, hogy ez az állandó „fájás” alapállapot, mert az anyját, Évát nem
látta sosem boldognak, legalábbis nem emlékezett ilyesmire.
Gyerekkorában volt egy játéka: megpróbálta kitalálni, hogy a mellettük
elsuhanó autókban ülő embereknek, legfőképp nőknek éppen mi fáj. És a
történeteket, amiket elképzelt ezekhez a fájdalmakhoz, gyönyörűségesen
megindítónak találta. Hogyan kell élni egy nőnek? Azaz hogyan lehet? Ez
izgatta.
De már a saját életét akarta élni. A saját történetét akarta mesélni
magának. Alá akart merülni ebben.
Egy Cha-cha-chában áttáncolt éjszaka után kezdődött minden. Léna
sokat táncolt akkoriban, azon a csütörtök éjjelen különösen sokat, a tánc
szüneteiben pedig átbeszélgette magát a hajnalba egy sötét és fényes hajú
fiúval. A pult mellett állva magyarázott neki, csupa lila ügyről, olyasmikről,
hogy ő sosem tud kapcsolódni senkihez, és hogy ezért – egyszer majd –
azzal kell megelégednie, aki mellett önmagával mély lelki közösségben
lehet. Bla-bla-bla.
Léna, miközben kívülről hallgatta magát, pontosan tudta, mi
következik. Igen, megiszik még egy pohár bort, aztán nekilát a szokásos
hókuszpókusznak: nézések, sőt mi több pillantások, két- vagy
háromértelmű szavak, csipet cinizmus, morzsányi érdeklődés, csöpp
nemtörődömség, némi nyaknyújtogatás, a lapockák finom, olyannyira
kívánatos tánca egy spontán nyújtózkodás álruhájában, szóval Léna
mindezeknek patikus módra kimért, mesteri elegyét szépen beleszórja majd
a kis varázskondérjába, aztán az egészet jól megeteti a sötét és fényes hajú
fiúval, úgy, hogy az észre sem veszi, csak azt a viszketeg bizsergést, amikor
Lénára néz, aztán már akkor is, ha csak rá gondol, egészen addig, amíg a
világ végére akar elmenni érte, végül meg miatta. Ó, a jó öreg Léna…
A fiú pedig kedves volt, és okos, a homloka magas, mint József
Attiláé, a keze viszont erős, mint egy kajakozóé, de ami ezeknél is jobban
megfogta Lénát, az az volt, hogy azok között az erős kezek között
nemrégiben meghalt egy ember. Ezt a fiú mesélte el neki, hogy a minap a
Moszkva tér tövében egy csavargó nekiállt fuldokolni, akkor lépett oda ő,
de megmenteni már nem tudta, így a csavargó a fiú karjai között vette a
végső levegőjét, az egyetlen és utolsó dolgot, amit valaha is igazán a
magáénak tudhatott. Léna ezt gyönyörűségesen szomorúnak találta, és arra
gondolt, hogy akinek a karjai között egy csavargó meghal, az valóban bátor
és erős, és arra fel kell nézni. Folyton kereste, sőt akarta a lehetőségeket az
ilyen felnézésekre, de az egész valahogy most sem volt elég. Amúgy Lénát
sokan tartották erősnek és bátornak. Léna viszont se erősnek, se bátornak
nem tartotta magát, azaz azt gondolta, épphogy félelmében lett folyton
bátor, az meg nem számít. Valójában nem sok jót tartott magáról, az
egyenességen kívül.
Ilyenkor aztán Léna szükségét érezte, hogy szántszándékkal ne
gondoljon magára. Most például, csak hogy kikergesse mellkasából a
rosszaság és a gyávaság fullasztó érzését, se szó, se beszéd otthagyta a
József Attila-szerű fiút, kiment a Cha-cha-chából, be a Kálvin téri aluljáró
neonürességébe, gondosan maga alá hajtogatta a pulóverét, és leült a
ragacsos kőre. Egy százévesnek tűnő ember mellé ült le, akinek az arcát
százfelé vágták a barázdák. Persze benne volt Lénában a bor abszurd
lendülete is, meg az a megmagyarázhatatlan vonzás, amit azok a világok
fejtettek ki rá, amiket nem ismert, és azok az emberek, akiken ott virított az
élet végtelen igazságtalanságának bélyege. Léna először csak figyelte,
ahogy egy vékony patak kacskaringózza körbe a csizmája csinos sarkát.
Pisa! Tessék, anyu, itt ülök a pisa közepén!, gondolta, és egyszerre érzett
undort és valami megnyugtató elégtételt. Aztán, akár valami csodát várva,
az öregember felé fordult, az meg elkezdett beszélni hozzá, mintha nem is
lehetne másképp.
– Én nem ám azt az ócskaságot hallgatom – bökött a fejével a Cha-
cha-cha felé, ahonnan a nyitott bejárati ajtón át ömlött kifele a kortárs
elektronikus pop. Aztán megkopogtatta a halántékát, majd a mellkasát, a
szíve helyén. – Itt most például egy jó kis jazz szól. Herbie Mann. Ismeri?
Léna nem ismerte. Az öreg dúdolni kezdett, és a hangja éppolyan
bozontos volt, mint a szakálla. Közben nekiállt kipakolni a zsebeit. A
szatyrából egy svájcikockás kis terítőt lapogatott szét, aztán arra rendes
sorban kirakott mindent. Étkészlet! Nem is akármilyen. Egy recés szélű kés,
és egy hegyes végű. Egy spékölő tű. Szalonnához!, emelte fel finoman az
ujját az öreg. Aztán hozzátette, egy vállvonással: ebből most csak a
szalonna hiányzik.
– A legjobb dolog, ami az utóbbi húsz év alatt történt velem: egy
gyönyörű koncert, amit vezényeltem – folytatta. – Egy Mozart-rekviem.
Még nem voltam általános iskolás sem, amikor már lejártam éjszakánként
gyakorolni a templomba. Hopp, beszöktem… Alig értem fel az orgonát.
Közelebb hajolt Lénához, és egy borral teli műanyag palackot nyújtott
felé. De Léna nem mozdult, úgyhogy ő húzta meg az üveget.
– …aztán bekerültem a Kodály-kórusba, és körbejártam velük a
Földet, a Fülöp-szigetektől Amerikáig. Utána jöttek a színházak. Pécs, pesti
Nemzeti… Opera, operett, musical, próza. Voltam én a hetvenhetedik
ajtófélfa is. Most meg… – elnevette magát, azon a mély, bozontos hangon –
készül a névjegykártyám… Az áll majd a nevem alatt: „főállású alkoholista,
felhőszobrász és női alvázszerelő”. Magának mi áll a névjegykártyáján,
kisasszony?
Léna szeretett volna valami frappánsat és vicceset és mélyértelműt
mondani, de végül csak annyit tudott kinyögni:
– Semmi…
Az öreg közbelegyintett.
– Nem baj. A névjegykártyákkal kitörölheti az ember a ganajzóját.
Újra húzott a műanyag palackból. Most már
nem nézett Lénára. A
levegőnek beszélt, a semminek vagy annak a valakinek, aki a semmi
álruhájában állt az orruk előtt.
– A fájdalomnál csak a félelem rosszabb… Amikor kezdesz
kijózanodni. Énnekem emberi ellenfelem, ha úgy vesszük, nincsen. Egyedül
az Istentől félek…
Tőle én is, gondolta Léna, és úgy érezte, kifut a homlokából a vér.
Mert az Istentől valóban félt, legszívesebben elfelejtette volna, úgy, ahogy
van, de az Isten folyton ott lihegett a nyomában, és az anyja kezét fogta.
Sokszor egész félelmetes párosként tűntek fel ők így ketten. Pedig milyen
jó volna nem félni! Bátran, túlgondolások nélkül fejest ugrani a világba.
Mikor Léna felállt, az öreg még utána szólt:
– Ne leleményes legyen, kisasszony, hanem tevékeny!
Akkor Léna rájött, hogy az a kanyargó kis patakocska a földön nem
vizelet volt, hanem tiszta esővíz, ami a koszos fal repedésein erőlködött át,
nyilván szántszándékkal éppen ide, az ő hosszú, felcsicsázott lábai elé. Mint
annyiszor, elszégyellte magát, és újra nyugtázta magában, hogy az emberek
sosem azok, aminek látszanak. Ő pláne. Mi lenne, ha kinn maradna az
öreggel holnapig az utcán? Az lenne az igazi, tevékeny bátorság. Ez itt
megint csak semmi, csak olcsó képmutatás. Léna gyakran játszott magában
mi lenne ha-t. Most visszament a Cha-cha-chába, a jótékony, színes fények
közé, és megállt a tánctér közepén. Mi lenne, ha felmásznék a bárpultra, és
meztelenül tekergetném a csípőm, mint egy szabad, megvadult telivér?
Ahhoz lett volna kedve.
Persze nem mászott fel a bárpultra, nem volt
mersze, csak táncolt behunyt szemmel a tömegben, a körülötte lüktető,
őrjítően összevissza világban, melyben olyan nehéz elválasztani a jót a
rossztól, a számítást a jóindulattól, a feketét a fehértől, táncolt az izzadtság,
a pénz, az akarások, a bosszúk, a vágyak, a szerelmek, a múlt és a jövő
páráiban. Úgy táncolt, mint egy szabad, megvadult telivér. Léna sokszor
volt a küszöbén annak, hogy megnyerje maga ellen a mi lenne ha-játékot,
de végül mindig elégnek bizonyult ez a majdnem arra, hogy az emberek
figyelmét magára vonja. Most is pontosan tudta, hogy nézik, hogy idegen
férfiak bámulják a tánctéren kívüli sötétből, a pult mellől, az asztalok
mögül, és mind akarnak valamit. Azt viszont nem sejtette még, hogy az
arctalan férfiak között ott vannak ketten, akiknek a vonásai hamarosan
pengeélessé változnak előtte.
 6.

PÉTER
 
 
Aznap, amikor Péter életében először meglátta Lénát, végig zuhogott. Az
aluljáró tele volt állott, városi esőszaggal meg súlyos párákkal, és Péter
azon gondolkodott, ki a francnak jut eszébe szórakozóhelyet nyitni egy
aluljáróban. Péter amúgy sem rajongott az olyan fülledt, eklektikus
lebujokért, mint a Cha-cha-cha, de most ünnepelni akart. Most, hogy
ledobta magáról azt a nagy, súlyos málhát, amit évek óta cipelt magával.
Hány év is pontosan? Kettő, három? Igen, ez a kínlódás Grétával egyre
mélyebbre, kellemetlenebbül vágott a húsába, és hát az ember vigyázzon
magára, pláne, ha rádöbben, hogy a szenvedéssel éppenséggel nem jut
sehova.
Amúgy is eleget szenvedett már, mondhatná, hogy hozzá is szokott, de
hát hozzászokhat az ember a szenvedéshez, ahogy a bűzhöz hozzászokik az
orr? Mindenesetre Péter megtanulta, hogy mindent kibír. Hogy fel tud állni,
a föld alól is. Hogy kemény, mint a kő.
Harmincnégy éves volt, tökéletes kor az újrakezdéshez. Bár ez az
újrakezdés nem ment elhatározásszámba nála, sokkal inkább csak szükségét
érezte valaminek, ami friss vért visz az ereibe.
Igen, Péter most jól volt. Minden ellenére. Hiszen, ha jobban
belegondol, igazi csoda, hogy jól tud lenni, nemhiába mondta egy korábbi
nő, aki egészen bele volt bújva a pszichológiába, meg Péterbe is, hogy
egyenesen elképesztő, hogy Péterből a történtek után ilyen NORMÁLIS
ember lett. Igen, így mondta: másokból legalábbis sorozatgyilkos vált
volna. Normális ember, Péter jó érzéssel forgatta magában ezt a két szót.
Két barátjával érkezett a Cha-cha-chába, bár óvatosan bánt ezzel a
kifejezéssel, pláne Endrét nem nevezte volna barátnak. Endre régebben
folyton Gréta nyomában lihegett, addig, amíg Péter szánt szándékkal össze
nem cimborált vele, akkor valamivel jobb lett a helyzet, legalább szem előtt
volt, de ki tudja, mit csináltak ezek az ő háta mögött. Persze ilyen az élet.
Sosem lehet tudni semmit.
 Péter kifizette az Unicumot, megtörölte az orrát, leült egy épp
megüresedett bárszékre, és csak azután nyúlt a telefonért, ami már vagy egy
perce rezgett a zsebében. Gréta volt az. Nem vette fel. A legkevésbé sem
volt kedve Gréta hisztériáját hallgatni. Amúgy is, mi értelme lett volna?
Endre egy barna, lószerű lánnyal próbálkozott épp. Péter nem rossz
értelemben gondolt erre a lószerűségre, sőt nála a lovakhoz bármilyen
értelemben felérni érdem volt. Péter a lovakról régóta jóval többet tartott,
mint a nőkről, sőt mint az emberekről egyáltalán. A lovakat ismerte. Az
embereket sohasem lehetett ismerni. Ennek a lánynak is inkább csak arról a
hosszú, feszes testéről jutott eszébe az egész, az arcát pont olyan
egyhangúnak találta, mint egy pohár tejfölt. Péter talán épp unalmában
hajolt bele Endre és a lány beszélgetésébe, annál a megfogható pontnál,
amikor Endre a saját szenvedélyéről, a futásról kezdett beszélni, azaz
kezdett volna, mert Péter beelőzte azzal, hogy a lovak ujjhajlító ina,
Endréével ellentétben, olyan erős, akár valami drótkötél, ugyanakkor
rugalmas is, mint a pólya, aztán Xantosz és Baliosz történetével folytatta, a
beszélő lovakéval, akik Zefír, a nyugati szél fiai voltak.
Péter könnyedén és pontosan beszélt, előszeretettel szúrt a
mondandójába épp a megfelelő arányban idegen szavakat, de úgy, hogy
azok olyan észrevétlenül simultak bele a monológjába, mint a méz a reggeli
teába. Péter nevelőapja, Iván is éppen így beszélt. Hányszor hallgatta Péter
gyerekként megfeszülve, próbálta megfejteni azoknak a fura, mintha nem is
e világból való szavaknak az értelmét, amikkel Iván úgy tudott
zsonglőrködni mindenki előtt. Pedig Péter még alig volt másodikos, amikor
már ő is olyan szövevényes és választékosan fogalmazott történetekkel
szórakoztatta a hétvégékre meghívott vendégeket, hogy azok ellágyulva
csapkodták össze a tenyerüket. De Péter sosem tudta megállapítani, hogy a
nevelőapja büszke-e rá emiatt, vagy éppen az idegeire megy. Egyszer
például, amikor épp egyik története csúcspontjához közeledett, Iván odaállt
elé, és ingerülten azt mondta a vendégek előtt, hogy Acta est fabula, mire
Péter csak nézett rá, nem értette, mit jelent ez, hát folytatta a mesélést,
egész forró volt az arca a lelkesedéstől. De Iván akkor megragadta a karját,
és olyan erővel kezdte rángatni a kisszoba felé, hogy Péternek könnyes lett
tőle a szeme, majd akkor gyere vissza, ha érted, amit az apád beszél, és
Iván szavainak halszaga volt azoktól a kis vendégváró heringes kosárkáktól.
Péter ott, a kisszobába bezárva próbálta kitalálni, mit jelent az acta est
fabula, egyre csak mondogatta magában, hátha valami értelmes rendbe
állnak a fejében a betűk, de nem álltak, hanem ugyanolyan összevisszák és
elérhetetlenek maradtak, mint amilyen Iván volt. De Péter vissza akart
menni. El akarta mesélni a vendégeknek a történet végét, főleg a Léder
Mari néni hosszú hajú lányának akarta elmesélni.
Acta est fabula…
Egyetlen megoldás kínálkozott. Nyár volt, de még azon belül is
kivételes augusztusi hőség, és a vencsellői ház ablakai mind tárva-nyitva
álltak. Péter fogta hát magát, és kimászott a kisszobából, be a nevelőapja
irodájába, és a könyvektől fuldokló polcokon rövid keresgélés után meg is
találta a nagy értelmező szótárt. Éppen két óriási anatómiai lexikon
satujából próbálta a könyvet kiráncigálni, amikor benyitott Iván, lekevert
Péternek két, a szokásosnál is nehezebb pofont, és csak annyit mondott:
szóval még lopsz is. Aztán visszavitte Pétert a kisszobába, leparancsolta róla
az összes ruhát, az alsónadrágot is beleértve, majd a feje tetejére
egyensúlyozta azt a dögnehéz értelmező szótárt, és Péternek úgy kellett két
teljes órán át anyaszült meztelen állnia a szótárral a fején, hogy tanuljon a
dologból. Közben az ajtón túl továbbra is ott nevetgéltek a vendégek, meg
ették a falatkákat, és Péter rettegett, hogy benyitnak, hiszen abba minden
bizonnyal bele kellett volna halni, aztán inkább a Balaton alakú beázást
nézte a falon, aztán négyjegyű számokat adott össze fejben, azán figyelte a
falióra lassan csúszó mutatóit. Amikor csak fél óra volt hátra, már remegett
mindene, a lábai, a gerince, csiklandozta a bőrét a mindenén szaladó
izzadtság, pisilnie is kellett, aztán már csak két perc volt, és valami hülye és
borzalmas büszkeség rohant át rajta, hogy ezt is megcsinálta, hogy mindjárt
vége. És akkor benyitott Iván, kettő rettenetes perccel az idő lejárta előtt, és
hangosan felkiáltott, úgy, hogy mindenki hallja, hogy Vajon normális az,
hogy egy nyolcéves fiú pucéran álldogál egy lexikonnal a fején?, és
röhögött, és akkor Péter gyorsan lekapta a fejéről a könyvet, halálra
rémülve odafogta maga elé, de a többiek nem látták meg, nem, csak az
anyja, és az arcán döbbenet volt, de nem szólt semmit, csak hagyta, hogy
Iván becsukja mögöttük az ajtót, aztán Iván az órájára nézett, és azt mondta,
hogy hát csak nem jött össze az a százhúsz perc, de megszokhattuk, hogy
Petinek sosem jön össze semmi, és nevetett megint, és megint halszagot
árasztott, de kifele menet még visszafordult, és azt mondta: Aquila non
captat muscas… Akkor a nyíló ajtórésen túl Péter meglátta egy pillanatra a
Léder Mari néni hosszú hajú lányát, és a Léder Mari néni hosszú hajú lánya
is meglátta Pétert, úgy, ahogy volt, anyaszült pucéran. Péter akkor sírni
kezdett, megállíthatatlanul rázta a zokogás, mire az anyja megfogta a kezét,
és a szemébe nézett, nem szabad sírni, sosem szabad sírni, mert akkor
bántani fognak, mondta, hidd el, tudod, hogy én csak a jót akarom neked,
csak meg akarlak óvni. Az apád is ezt akarja… Meg kell tanulni bizonyos
dolgokat. De abban a pillanatban Péter csak arra gondolt, hogy az anyja
hozzáért, olyan ritkán ért hozzá máskülönben, de most fogta a kezét, és a
bőre egészen puha volt és selymes, még a gyöngyházra festett körmei is
selymesek voltak, és a kicsi csontocskák a keze hátán.
Péter akkor megtanulta, hogy sírni nem szabad, kivéve, ha az ember
kézfogásra vágyik, képletesen is, meg igazából is, hiszen az ember nem
élhet anélkül, hogy néha valaki megfogná a kezét.
Később aztán Ilona letagadta, hogy látta volna az egész lexikonos
ügyet. Amikor Iván már nem volt sehol, akkor is ragaszkodott hozzá, hogy
Iván soha nem tett volna ilyet, hogy nyilván Péter találta ki az egészet.
Nem sokkal a lexikonos eset után Péter már nem is Ivánra, és nem is
az anyjára volt dühös, hanem a Léder Mari néni hosszú hajú lányára.
Amilyen tündérszerűnek és jópofának gondolta azelőtt, olyan otrombának
és ostobának látta azután. Onnantól, hogy Péter képes lett véghezvinni
magában ezeket a varázslatokat, minden sokkal egyszerűbbé vált. Egyre
gyakrabban kápráztatta el a vendégeket, és egyre gyakrabban használt
idegen szavakat, olyanokat is, amiket alkalomadtán ő maga sem értett. De
tudta, hogy nem ez számít. Hogy a reakció számít, amit a többiekből
mindezzel kivált. És hogy Iván ilyenkor büszkén és hangosan azt mondja:
ezt is tőlem tanulta! Igen, a kis Péter olyasféle lett, mint a nevelőapja:
magasabbra került, a többiek fölé, a maratoni színjáték meleg léggömbjében
lebegett a föld és az emberek fölött. Lassan megérezte azt is, hogy legfőbb
és legéletbevágóbb feladata mindent mindenkor megtenni azért, hogy ez a
léggömb sohase durranjon ki, és ő sose csapódjon bele a földbe.
Ezzel a folytonos szellemi csillogással keveredett össze tehát most,
harmincnégy évesen is Péter külseje, már ami a hatást illeti. Könnyű, szőke
haj, ennek bravúrral és izgalmasan ellentmondó dúsbarna tekintet, formás,
feldönthetetlennek tűnő, toronyszerű alkat. A szemei egyszerre hívták és
tolták el maguktól azt, aki beléjük nézett.
Most már a lószerű lány beszélt Péterhez.
Péter úgy tett, mintha figyelne, de inkább csak nézte az embereket,
ahogy táncolnak és isznak, és szédítik egymást.
 Az embereket nagyon hasonlónak találta egymáshoz, méretben,
színben, tehetségben, sok minden kellett ahhoz, hogy felizgassák a
fantáziáját. Péter inkább a hangulatok iránt volt fogékony. Akadtak
veszélyes hangulatai, és ártalmatlanok, sötétek és világosak, szűkek és
tágasak, gúzsba kötők és zabolátlanok, és néha maga sem tudta eldönteni,
ezek mi alapján váltakoznak. Az emberek számára leginkább csak
szándékaikban különböztek. Éppen azért leggyakrabban a szándékaikra
koncentrált.
Ott van például ez a zsíros hajú pasas a pult mellett. Már a sokadik
felest issza. Egész kicsike mozdulatokkal gesztikulál, mintha el akarna
fedni valamit, igen, mesterkélt, ez a jó szó, tipikus költőhomlokú, kései
egyetemista, aki kizárólag minőségi pálinkát iszik, és közben tele a feje
tizedrangú, messzemenően liberális gondolatokkal. Meg akarja dönteni azt
a szőke lányt, akivel beszélget, igen. Tessék, a lány már be is kapta a
horgot, hogy hadonászik, dobálja azt a viccesen szálldosó haját, istenem, azt
hiszi szegény, hogy be kell vetnie mindent, de hova és minek, ó, hát nem
tudja, hogy elég lenne egy vigyázzállás meg egy néma mosoly, ennek a
zsíros hajúnak tökmindegy. Igen, ezeknek tökmindegy, nem lehet mindenki
olyan, mint ő. Olyan, aki adott esetben valóban figyel. Eddig csak hátulról
látta Lénát, a szögegyenes, sötétszőke hajszálait meg a selyemszerű hátát, a
laza póló úgy hagyta szabadon a lapockáit, mint két angyalszárnyat, igen,
erre gondolt Péter, mintha csak szárnyakat dugtak volna el annak a lánynak
a lapockái alatt, hogy csak sejteni lehessen, hogy ne is tudhassa bárki, csak
az, aki figyel. Hirtelen nyugtalanság fogta el.
Kiment az aluljáróba, és rágyújtott. Nem, nem nézi meg a lányt, semmi
értelme. Csak csalódna úgyis. De miben?
Péter élvezte, hogy végre szabad. Ezt gyakran mondogatta magának,
akkor is, amikor hivatalosan nem volt az. Szabad, abban az értelemben,
hogy senki nem uralkodhat felette, senki nem szívhatja el előle a levegőt,
senki nem lökheti a sarokba, nem, azt soha többé, ha beledöglik se.
Persze el kellett időnként nyomnia bizonyos rossz érzéseket,
lelkiismeretieket, például. De hát ki ne akarná elnyomni a rossz érzéseket?
Emberi dolog! Arról sem ő tehetett, amikor túlzásokba esett. Sokszor a nők
hívogatták, Péter alig győzött kibúvókat keresni, aztán addig-addig
erősködtek, amíg Péter beadta a derekát. Volt, amikor úgy esett a logisztika
őrült csavarjai folytán, hogy egy nap három nővel kellett, persze úgy, hogy
közben mindegyiket megóvja a fájdalomtól, ami abból adódna, ha tudomást
szereznének a másik kettőről. Pláne Grétával kellett vigyázni. Nem kis
teljesítmény, de ő megcsinálta, és a végén senki sem panaszkodott, még
Gréta sem. Pedig Gréta imádott panaszkodni. Néha egyszerűen fejest kellett
ugrania ezekbe a nőkbe, azaz abba, amit a nők ott és akkor adhattak neki,
akkor úgy érezte, mint amikor az ember vízbe merül, csak az a jótékony
homály, semmi zavaró tényező, varázspirula, vattavilág, kemény combok,
lágy ajkak, ilyen ívek és olyan hajlatok, csupa kézzelfogható öröm. Bárcsak
ne csúszott volna aztán ki mind a kezei közül. Péter sokszor gondolt rá,
hogy micsoda nagy trükkje ez a nőknek. Sírnak, hogy a férfiak csak a
húsukat akarják, miközben épp fordítva van a dolog, a nők játszanak velük
kedvükre, használják a férfiak testét-lelkét, aztán oda fut ki végül úgyis az
ügy, ahova ők akarják, és jaj, de szépen kacifántozzák odáig az utat! Péter a
nők többségével végül még inkább egyedül érezte magát, mint nélkülük.
Igen, a nők. Mindenhol ott voltak, az ezerféle arcukkal, az illataikkal, a
szagaikkal, a nézéseikkel, a járásaikkal meg azokkal a labirintusokkal a
fejükben. Pedig Péter igazán nem kívánt sokat. Csak valakinek az ölébe
akarta volna hajtani a fejét azokon a hatalmas, esős reggeleken.
Rágyújtott még egy cigarettára. Hűvös volt, az aluljárói huzat úgy
vágott át rajta, mintha ott sem lenne. Összehúzta mellkasán a
melegítőfelsőjét. Az eső megint úgy zúgott valahol a feje fölött, mint
amikor gyerekként maximum hangerőre tekerte a tévében a hangyaháborút,
hogy elnyomja a világ irtózatos zajait. És most újra itt volt az a
mozdíthatatlan érzés. Péter újra ott állt az istálló tetején, magasan a többiek
felett, riadtan és büszkén és reménykedve, lenn már egy egész kis tömeg
gyűlt össze, még az osztályfőnöke is ott volt, a Léder Mari néni, meg
Henrik úr, lovastul, a kutyák olyan izgatottan csóválták a farkuk, hogy
majdnem infarktust kaptak, mindenki, mindenki rá figyelt, a tízéves Bede
Péterre, az egész közepén meg ott állt az anyja és a nevelőapja, csak néztek
oda föl, mintha nem tudnák, hogy féltsék inkább, vagy dühösek legyenek
rá, de igen – Péter legalábbis akkor, ott a tetőn ezt mindennél jobban akarta
hinni –, félthették mégiscsak, mert akkor látta a nevelőapját először sírni.
Mennyire meg akarta volna tartani magának azt a pillanatot! Bárcsak sose
szedték volna le arról az istenverte tetőről! Akkor sosem kellett volna
megtudnia az igazat. Akkor sosem gyűlölte volna meg az anyja
végérvényesen. Vagy gyűlölte már kezdettől fogva…? Egymilliószor
kitépte magából azt a napot, meg sok-sok utána következőt, de folyton
visszanőtt belé minden, mint valami vadhús. Akkor is csak úgy dőlt az eső
az égből.
Elnyomta a negyedik csikket is, és körülnézett. Hajnali egy volt, senki
sem járt rajta kívül az aluljáróban, csak egy öreg hajléktalant látott néhány
méterrel arrébb ülni a földön, a saját vizeletében. Péter egy pillanatra az
orra elé kapta kezét, hogy a bűz útját állja vele. Kicsit nézte még az
üvegfalon belül táncoló, idegen tömeget, aztán visszament a Cha-cha-
chába.
Léna még ugyanott állt a pult mellett, azzal a zsíros hajúval. Péter
egész közel ült le hozzá, úgy, hogy minél inkább szemügyre vehesse, de
Léna ne lássa őt. A zsíros hajú most épp egy nevetséges sztorival jött
valami hulláról. A karjaiban tartotta az élettelen testet! Istenem, mint
valami istenverte nyári bulvárhír, gondolta Péter, és örömmel nyugtázta,
hogy Léna unottan piszkálja finom, íves szemöldökét.
Megint a telefonja. Nem hagyja abba. Nem értette, mint mond Gréta,
csak azt lehetett tudni, hogy zokog. Nem, elég volt a könnyekből, elég volt
a hisztériából, elég a pszichiátriára rohangálásból. Pedig mennyire hitt
Grétában eleinte! Most már a hangját sem bírta elviselni.
Péter most csak ült, és figyelte Lénát, mint egy szép, önmagáért való
műtárgyat. Rajzolni sem lehetett volna tetszetősebb profilt. Nem, nem a
szabályossága miatt, Péter inkább érdekesnek mondta volna, ahogy a
homlok puha ívéből kissé váratlanul, mégis harmonikusan irányt
változtatott az orr nyergének vonala, hogy aztán egy szemtelenül fitos
kanyarban érjen véget, s a makacsul hegyes felső s az annál játékosabb
ívekbe görbült alsó ajakban folytatódjon újra. Az egyetlen dolog, ami
tökéletesen szabályosnak tűnt ezen az arcon – legalábbis Péter számára – az
áll vonala volt. Az egészet így összességében valahogy egyszerre érezte
ravasznak, visszafogottnak és kihívónak. Sőt. Várakozástelinek… Igen, azt
gondolta, egy gyerek arca ilyen, mielőtt felül az első tavaszi körhintára. Egy
kislányé. És egy kislányt nem szédíthetnek ilyen zsíros hajú alakok, egy
kislány nem illegetheti magát nekik! Egy kislánynak határozottan meg kell
fogni a kezét, és mindenféle utakra vezetni, biztonságos és gyönyörű utakra.
Mindig szeretett volna egy kislányt. Elképzelte Lénát kicsiben. A haja
olyan vonalzóegyenes lenne, pontosan, és az ő nevetése is alig férne be
azok közé a szépen rajzolt arccsontok közé. Igen, jó volna megvédeni,
magához húzni, semmi egyéb. Csak körülvenni, mint egy meleg hálózsák
egy kora őszi éjszakán.
 Már megint a hülye telefon. Péter elolvasta az üzenetet, kifizette az
utolsó Unicumját, és kirohant a zúgó esőbe.
Még ott voltak a mentők a lakásban, amikor hazaérkezett. Még
igyekeztek lebeszélni Grétát, hogy a kezében lévő papírvágót a saját húsába
mártsa. És már megint Péternek kellett megoldania a helyzetet. Már megint
neki kellett elnézést kérnie az elcsigázott mentős kisasszonytól a felesleges
fáradságért, már megint neki kellett elmagyaráznia, hogy az egész dolog
szóra sem érdemes, hogy Gréta csak hisztériázik, fel akarja hívni magára a
figyelmet, mint a kisgyerekek. Hogy a nő egyszerűen csak ideggyenge,
semmi több. Majd ő berakja egy forró kádba. Elég volt Grétából. Aquila
non captat muscas. A sas nem fogdos legyeket.
 7.

LÉNA
 
 
Léna még másnapos volt, sőt aznapos a Cha-cha-chában áttáncolt éjszaka
után, amikor az első levél megérkezett hozzá.
Az esőtől fülledt levegőben Léna érezte, ahogy izzadságcseppjei
lecsúsznak a combján, át a térdhajlatán, be a talpa alá. Kinyitotta az ablakot,
ledobta magáról a ruhát, ölébe vette a laptopot, és belehuppant a kék
bőrfotelba. A lakásával szemközti ablakban égett a villany, sejthető volt,
hogy valaki nézi, ahogy anyaszült meztelenül ül a fotelben. De Lénát ez
akkor a legkevésbé sem érdekelte.
Szoktak neked igazi levelet írni? Így kezdődött az üzenet, ami az iWiW
nevű közösségi oldalon keresztül érkezett. Léna egy pillanatra
elgondolkodott ezen, és eszébe jutott néhány kamaszkori, zaklatott, lefele
zuhanó sor. Micsoda izgalom és csupa ígéret volt kibontani azokat a
leveleket, amik sokszor csak úgy be voltak dugdosva az iskolai padjába
vagy a tornaszekrényének hasadékaiba! Igen, épp ez volt, ami hiányzott
neki. Azaz majdnem. Léna igazi, felnőttlevelekre vágyott, levelekre,
amiknek van kezdetük és végük, íves gondolatmeneteket akart, amelyekben
meg lehet dolgozni, fel lehet építeni a mondatokat, mint valami csinos,
felhőkbe fúródó várat.
Lénának fogalma sem volt, ki ez a Balázs.
Balázs, mint a levélből kiderült, aznap éjjel végig ott volt a Cha-cha-
chában, és a pult melletti sötétből leste Lénát, épp úgy, ahogy a többi férfi
szokta lesni a többi lányt. A pultostól tudta meg Léna nevét is, Léna
tudniillik törzsvendég volt ott. Balázs leírta, amit ilyenkor mindenki, azaz,
hogy ő sosem szokta nők ilyenfajta megkeresésére ragadtatni magát, kivéve
most, majd feltett egy sor kérdést, de mindezt olyan svunggal és egyetlen
levegővel, hogy Lénának mosolyra húzódott tőle a szája. Tetszett neki a
levél, igen, határozottan friss levegőt érzett benne, féktelen jókedvet és
valami gondtalanság sűrű ígéretét. Léna felállt, becsukta az ablakot, egy
pillanatra belenézett a tükörbe, színpadiasan legyintett magára, aztán valami
furcsa várakozással visszaült a fotelba.
 Megnézte Balázs iWiW-en fellelhető fényképeit. Messzi, zabolátlan
hajú, nyúlánk alak egy hajón, arccal a végtelen víz felé. Sós szelek, égbe
szúrt világítótorony, selymes, tengeri szédület, a tenyér vicces halszaga
vacsora után… Léna könnyen és gyorsan hozzá tudta ezeket képzelni
Balázshoz. Egy sejtelmes mondatot írt válaszul, és várt. Játszott. Egy perc
múlva újabb levél érkezett Balázstól. A levélben csak egy fénykép volt. A
képen három férfit lehetett kivenni, ahogy a Cha-cha-cha műpárducbőr
pultja mellett állnak. A három férfi közül Léna egyetlenegyet ismert,
bizonyos Húr Endrét, akivel egy futóverseny apropóján ismerkedett meg,
évekkel azelőtt. A képen Húr Endrétől jobbra állt Balázs, balra pedig egy
szőke férfi, akit korábban sohasem látott. A szőke férfi egyenesen a
kamerába nézett, és így mintha pontosan Lénára, ahogy ott ült pucéran, a
nappali közepén, egy lekvárral megkent kenyérrel a kezében. Nem mintha
bármi annyira különös lett volna ezen az alakon. Csak a szemei. Azokban
barna, célzott tüzek voltak, és még valami, ami olyan érzést okozott
Lénában, mint egy mellkasára tapasztott, forró tenyér. Mintha – egyelőre
csak egy szempillantásra – kiszívta volna onnan a gyanakvás hülye,
beszáradt csirizét.
Így maradtak ott vagy egy percig, és nézték egymást. Léna Pétert,
Péter meg Lénát.
Napok teltek el. Léna dolgozott, jelentős és jelentéktelen
beszélgetéseket folytatott, súlyokat emelt, buszok ablakából bámulta a
hátrafele szaladó várost, de folyton ott volt vele az az arc, az a lángoló és
dacos tekintet, ami mégis olyan édes volt, mint valami szilvás gombóc.
Léna próbálgatta ezt az arcot. Hozzápróbálta a gondolataihoz. Az
érzéseihez. Az elképzelt jövőjéhez. És Péter arca ezekhez mind tökéletesen,
érthetetlenül és némiképp félelmetesen illeszkedett. A negyedik napon
aztán Léna kisebb nyomozásba kezdett, hogy megtudja, ki ez az ember, aki
ezt a hülye hókuszpókuszt csinálja vele. Nem volt nehéz dolga. Húr Endre
ismerősei között hamar felfedezte az iWiW-en Pétert. Szűkmarkú profil
volt, egyetlen nagyon közeli fényképpel, amin Péter láthatóan erős
érzelmekkel ölelte egy ló fejét, és amelyen inkább kivehetőek voltak a ló
vonásai, mintsem az övéi. Léna – továbbra is beleragadva ebbe a
transzcendenciaszerű, jóhiszemű várakozásba – arra gondolt, micsoda jó jel
ez is, hogy Péter nem hivalkodó, hogy nem mutogatja magát, mint annyian
mások az iWiW-en.
 Ezzel együtt tudta, hogy arról, hogy ő keresse meg bármilyen
formában Pétert, szó sem lehet. Akkor Léna úgy érezte volna, hogy tálcán
nyújtja önmagát egy idegennek, aki leharaphatja a fejét.
Arika néni viszont másnap csak legyintett, és azt mondta Lénának:
nem vagy te kisegér. Legyen merszed! Arika néni egy volt Léna kliensei
közül, akikhez Léna szociális segítőként járt, és akikhez a szakmaiságon túl
valami megmagyarázhatatlan mágnes vonzotta. Igen, Arika néni sosem tört
pálcát felette, sosem vetítette a feje fölé a végítélet sötét fellegét, ahogyan
az anyja tette mindig. Ezenkívül Arika néni elmúlt sok-sok évtizede csupa
titok és fájdalom volt, és a titkokhoz és fájdalmakhoz Léna különös módon
kapcsolódott. Sőt volt, hogy ezeket egyenesen valamiféle bölcsességként
értelmezte. Arika nénit is bölcsnek tartotta, jobban mondva vágyott rá, hogy
Arika néni bölcsnek bizonyuljon.
A néni a maga nyolcvankilenc évével már meglehetősen türelmetlen
volt a világ ügyes-bajos dolgaival szemben, viszont szerette látni és hallani,
ahogy mások csinálják az életet. Az életet, ami neki – mint annyi mindenki
másnak – lassan és végérvényesen elfolyt az ujjai között. Léna ezeken a
keddi látogatásokon be is számolt Arika néninek erről-arról, ami saját
magát illeti. Ezúttal persze Péterről is.
Legyen merszed!, mondta aznap már sokadszorra Arika néni. A néni
járása lassú volt, és nehéz, akár a csönd. A szűk lakásban a mindenüvé
odarakott szatyrok meg a felcímkézett zsacskócskákba fojtott emlékek csak
keskeny folyosókat hagytak a lábnak.
Léna bevetette a magasra polcolt ágyat, de a tekintete ottfelejtődött
Arika nénin, ahogy a macska reggelijét készítette. Arika néni mindig a
macska reggelijét készítette a magáé előtt. A macska meg csak a nyulat
szerette.
– Azzal jönnek, minek neked macska, Aranka, azt a pénzt magadra is
költhetnéd! – mondta most a néni, válaszul Léna riadtféle tekintetére. – De
ők nincsenek egyedül. Nem tudják, milyen az… Én beszélgetek ezzel a
macskával.
Maga elé vette az egyik szatyrot a sok közül, elkezdte kiszedegetni
belőle a fényképeket. Léna akkor egy pillanatra egészen hasonlónak látta
Hédi mamához. Az egyik fényképen fiatal nő volt, fekete haja vastagon
hullott a vállára. Magas, csontos fiatalember állt mellette, meg egy
zömökebb.
 – A férjem imádta a meggybort… – mondta lassan. – Maga készítette.
Csakhogy abba a magot is belepréselte. Az orvos azt mondta, húsz évig
mérgezte magát ciánnal, ami a meggymagban van…
Léna a néni tenyerébe sorozta a gyógyszereit. Vérnyomáscsökkentő,
savlekötő, idegnyugtató meg a többi. A félhomályban minden mozdulatlan
volt, csak a televízióban pörgött az élet, meg az egymásba folyó műsorok.
A néni ült a fotelban, nézte. Néha halkan fölnevetett.
– Mennyire imádtam táncolni! Mielőtt férjhez mentem… Tudod,
Lénácska, milyen gyönyörű dolog szerelmesen táncolni?
Elhallgatott. Nagy nehezen a mosdóhoz oldalazott a szatyrok között,
megmosta az arcát, de nem nézett bele a tükörbe. Arika néni egyszer
elmondta Lénának, hogy 1983. december másodika óta nem nézett tükörbe,
de azóta is csak elsötétülő tekintettel ígérgette, hogy egy nap elmeséli,
miért. Ha eljön az ideje.
A törülközőbe temette az arcát, aztán ingerülten felnézett: – Te sose
beszélgess macskákkal, Léna. Te válassz jól. Vagy válassz rosszul, aztán
menekülj. Csak legyél bátor. Én nem voltam. El is visz nemsokára az
ördög…
Megint ez a hülye bátorság, gondolta Léna.
 
4sLKv+xpArvw8g

■
 
Amikor hazaért, mély lélegzetet vett, és bekapcsolta a gépet. Gyorsan,
mielőtt meggondolná magát, megírta azt a pár sort, amelyben tudatta
Péterrel, hogy mindketten a Cha-cha-chában töltöttek egy bizonyos estét,
majd hozzátette, hogy ennek ellenére nem ismeri őt, és vélhetően nem is
fogja, így ez az egész levél eleve okafogyottnak nevezhető, végül további
szép, színes életet kívánva örökre el is búcsúzott tőle. Igen, adott, és vissza
is vette rögtön, a biztonság, azaz inkább a látszat kedvéért. Léna mindig
irigyelte azokat, akik folyton csak adnak. Az úgynevezett egészen odaadó
nőket. Akik mernek sebezhetőek lenni, és önfeláldozóak, ellentétben a
biztonsági játékosokkal. Igen, egyszer elér oda, hogy ő is merjen sebezhető
lenni. Bátor lesz, és sebezhető. Hiszen ez a boldogság nyitja.
Aztán várt. Persze sejtette, hogy Péter ezek után a sorok után azt a
bizonyos szép színes életet nélküle úgysem tudja majd elképzelni. Ennek
ellentmondva némiképp reménykedett abban is, hogy Péter válaszra sem
méltatja, hiszen – micsoda abszurdum – szeretett volna felnézni rá. És ha
Péter válaszolna egy ilyen levélre egy számára nyilvánvalóan vadidegen
nőnek, azaz neki, az azt jelentené, hogy Péter ugyanolyan, mint bárki más,
vagyis Péter egy opportunista disznó, aki nem akar egyebet, mint leharapni
Léna fejét. Egyébként is, Léna nem akart olyan férfit, aki olyan, mint
mindenki más.
Mire ennek a hosszú és kimerítő gondolatsornak a végére ért, meg is
érkezett Péter válasza. Léna érezte, ahogy a nyakában őrülten dobol egy ér.
Péter finom, csiszolt hangon szólt. Először is Léna tudomására hozta, hogy
a Cha-cha-chából sajnos nem emlékszik rá. Aztán így folytatta:
…viszont négy éve láttalak, egy június ötödikei napon. Tudom, mert
születésnapom volt. Talán az újjászületésemé…? Sting éppen a Brand New
Day-t játszotta az Ötvenhatosok terén. Laza, nyugati szél fújt, az égen csak
pár cumulus lebegett, élesen kontúrozott, hófehér habtornyok. Felnéztél
rájuk, a szemedet kicsit összehúztad, talán esőtől tartottál, vagy csak
ugyanúgy imádod a nyári gomolyfelhőket bámulni, ahogy én. A nap épp
lemenőben volt, az a csak olyankor észlelhető rózsaszín-narancs fátyol
súrolta az arcodat, jobbodon az este készülődött, balodon a nappal
búcsúzott. Te voltál, aki a kettőt elválasztotta. Táncoltál. Vittem az arcodat
magammal… Szóval, ha te nem is ismersz, én ismerlek. Így, a szép, színes
élet kezdetén talán ez is elég.
Léna csak nézett maga elé, azaz a monitor bal felső sarkában lévő
pixelhibát bámulta percekig. Igen, valóban, ott volt azon a koncerten.
Cumulusokra nem emlékezett, ahogy táncra sem, de épp ezért olyan érzése
támadt, mintha Péter saját magánál is jobban ismerné őt. Mindig erre
vágyott. Hogy valaki igazán lássa, élesebben és valami magasabb
szempontból, mint ő magát. Lúdbőrök futottak végig a gerincén.
 
■
 
Délután szokatlanul narancsosan sütött a nap. Mikor Léna este újra a
géphez ült, Balázs levele várta. Balázs inkább magáról írt, de legfőképp az
utazásairól, a Sibujában hömpölygő embertömegekről, a Fraser-szigeten
rohanó dingókról, Masai Mara villámgyors naplementéiről, olyan
világokról, ahol Léna sosem járt, de járni szeretett volna. Balázs ezenkívül
még olyasmiket fejtegetett, hogy hajlamos egyetérteni Ciorannal, aki szerint
a bölcsesség unalmas, mert a bizonyosság banális és érdektelen, aztán
megkérdezte Lénát, tisztában van-e vele, hogy az emberiség – már ha
odaraknák – elférne a Balaton jegén. Léna kifejezett vonzalmat érzett
Balázs hosszas és stilisztikailag is bravúros eszmefuttatásai iránt, egészen
beléjük tudott gabalyodni, pontosabban nagyon is élvezte felvenni ennek a
gabalyodásnak a fonalát.
Micsoda baromság! – írta vissza gyorsan. – Az emberiség az
megmérhetetlen, az megnézhetetlen, az befoghatatlan, az emberiség nekünk,
a reggeli kávéhoz meg nappali földhöz tapadt gondolatainkkal több, mint az
univerzum. Mert az univerzum legtöbbünknek igazából csak kósza,
homályos gondolat, amin illik elbámulni, felnézünk a csillagokra egy
elnyúló nyári éjjelen, és azt sóhajtjuk, ó, amott van az univerzum,
elgondolni is reménytelen, hát legyintünk, és a langyos homokba belefúrjuk
a lábfejünk. Na de az emberiség? Azzal mi össze vagyunk kötve, mint
magzat a köldökzsinórral, sőt az emberiség mi, végtelenített önmagunk
vagyunk, a Balaton jege pedig, mint tudhatjuk, véges.
És Balázs azonnal kontrázott:
Akkor mondok számokat. Márpedig, hogy jelenleg nagyjából 7 460
000 000 emberi lakója van a Földnek. Ezek egyenként, úgy átlagosan 1250
négyzetcentiméter területet foglalnak el. A gyerekek persze kevesebbet. A
két számot, ha összeszorozzuk, 9 325 000 000 000 négyzetcentimétert, azaz
932,5 négyzetkilométert kapunk, a Balaton területét pedig 592
négyzetkilométernek mondják…
Na ugye. Kilógnak. Kellene még 340 és fél négyzetkilométer.
Na de, ha a gyerekek az apjuk nyakába ülnének? Akkor…?
Léna nevetett, rákapaszkodott Balázs szavaira, és játszott, könnyen és
boldogan.
Hát jó, írta, és a hűtőből egy doboz fagylaltot vett maga elé.
Kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, élvezte, ahogy szájában szétolvadt
a hideg csokoládé. Álmodjunk kicsit. Az emberiséget álmodjuk, a Balaton
jegén. Süt a nap az emberiségre. Hunyorognak is, ki jobban, ki kevésbe,
megszokásától függően. Ott állnak, mind a 7,46 milliárdan, szoros
vigyázban, kissé csodálkozva. Bevallom, én kicsit úgy voltam eddig az
emberiséggel, ahogy Kosztolányi magát illetően megírta: még nem
találkoztam vele, nem láttam sehol, nem jött el hozzám bemutatkozni. Éppen
ezért az emberiség, hatalmas, elmosódott ábrázatával olyan megnyugtatóan
megfoghatatlannak tűnt eddig, akinek sorsáért hátradőlve aggódni lehet,
meg popcornba fúlva remélni, hogy jövőjét (és egyben múltját meg jelenét
is) a filmekben ezredszer is megmenti az utolsó hős. Ó, a kedves, büdös
lábú, régi-új emberiség, akinek néha, egy félmosollyal, mintha a szomszéd
gyereke volna, barackot nyomnánk a fejére, és azt mormognánk: ejnye, te
nagyra nőtt kamasz! És tessék, ennek most vége, kész. Nincs többé kifogás,
íme, itt áll előttem mindenki… A fenébe is.
Ahogy mondod. Itt áll az a sok kínai – úgy minden hatodik ember –, a
kelet-timoriak egytől egyig (1 167 242 fő), meg a Pitcairn-szigetek komplett
lakossága, mind az ötvenhatan, aztán ott áll, valahol Aliga magasságában
Vlagyimir Putyin, szorosan hozzápréselődve az agg japán szusikészítő
mester, Jiro Ono bal oldalához…
Ahogy mondod. Aztán ott szorong a texasi West Livingstone alig több
mint hatezer lakosa is, meg a west-livingstone-i Allan B. Polunsky börtön
12-es épületének fehér ruhába öltöztetett, halálsoros elítéltjei, a tartalék
futók a kenyai közép- és hosszútávfutó-válogatottból, és a pápa, aki épp
áldásra emelné karját, de nem tudja, mert olyan szorosan áll körülötte szép,
vasalt ruháiban a leggazdagabb egy százalék, az a 74 millió ember, aki az
itt megjelent emberiség összvagyonának felét birtokolja. Közöttük, valahol
Zánka és Akali között egy adriakék zsakettben ott áll Amancio Ortega is, a
világ leggazdagabb embere, néhány százezer szír menekült gyerek szoros
közrefogásában. Aztán itt vannak még a bibarcfalvai református
egyházközség hívei, a burmai théraváda buddhizmus szerzetesei, meg a
csukcsok, úgy 15 ezren, a tundra jeges pusztaságából, a Csukotka-
félszigetről. A haldoklók, a most születettek, a kimenők és bejövők, a sokat
és a semmit sem látottak. Mindenki itt van, szó szerint.
Néhány percig nem jött válasz Balázstól. Léna addig megmosta a
fogát, átvette a pizsamáját, aztán visszaült a fotelbe. Nem, nem akarta még,
hogy vége legyen. Régen érezte magát ennyire Lénának. És jött is a válasz:
…de most, mintha az emberiség fáradna, mintha lassan kezdené
elveszíteni a türelmét… Talán nem szándékoltan, csak a helyszűke miatt, de
már egymás lábára taposnak, a taoisták, az újnácik, a tudósok, a művészek,
a szcientológusok, a robotetikusok, az üzemi munkások, a cigányok, a
feketék, a fehérek, a színesek és a színtelenek, válogatás nélkül, ki-ki az épp
mellette állóéra. A talaj ráadásul sikamlós.
Sikamlós bizony… Ráadásul most észreveszek egy magányos lézengőt,
Akalinál, a parton. A fejére fülhallgató van szorítva, az állát leszegi. Nem
hall, nem lát. Aztán, durrr… Ennyi. Nem tudni, hogy ő, a lézengő
robbantott, vagy csak a Balaton jegének volt bírhatatlanul nagy az
emberiség súlya. Esetleg a lökdösődés. Talán az emberiség egyszerűen
rosszkor volt rossz helyen… Kár volt őket mind odarakni a Balaton jegére.
Na erre mit lépsz, barátocskám?, gondolta Léna, és összedörzsölte a
két kezét, mint kislány korában, amikor az apjával mesegáncsolót
játszottak. Ki tudja élesebb fordulattal kigáncsolni a mesét.
Hoppá. Úgy tűnik, az emberiségnek akkor annyi – jött a válasz. – De
várjunk csak. Van két ember, aki nem volt ott az emberiség között a Balaton
jegén. Akik kívülről nézték az egészet. Ez van, csak mi maradtunk, nekünk
kell újra benépesítenünk a Földet, kisasszony…
Léna tarkójában jóleső melegség terjedt szét. Persze nem adta olyan
könnyen a megoldást.
Ez túl egyszerű volna. Csakhogy még egy valaki itt maradt velünk. A
merénylő… Micsoda borzasztó egy édeshármas!
Léna hanyatt feküdt a kanapén, és csak mosolygott a plafonra.
Észrevette, hogy a hajnal már vörös csíkokat húzott az égre. Imádta ezt a
játékot. Milyen okos, milyen különleges, milyen más, milyen éles. Mint a
valóság. És milyen távoli. Izgalmasan és egyben kissé ijesztően is távoli.
Mindenesetre a saját arcát nem látta tükröződni Balázs leveleiben, amit
egyelőre – bár lehet, csak az új izgalom tette – nem is hiányolt.
Reggel újabb levél várta Balázstól. Csak ennyi állt benne:
Neked írnod kéne. Prózát. Nem mondták még?
Balázs levelei onnantól inkább reggelente érkeztek, Péteréi esténként.
De volt, hogy a kettő összecsúszott, és a két kis boríték egyszerre villant fel
a képernyő sarkában. Olyankor Léna a tenyerébe kuncogott. Sőt, ha épp
fáradtabb volt, szépen kimunkálva megírta az aznapját, majd visszaolvasás
után megelégedve elküldte ugyanazt a szöveget mindkét fiúnak. Néhány
pillanatig ilyenkor szúrta a bűntudat, aztán megmagyarázta magának, hogy
így a logikus, és egyébként is, mi értelme volna néhány szót kicserélni.
Úgysem tudják meg… Ilyenek a nők. Kegyetlenek. Majd egyszer ír erről
egy könyvet. Igen, igaza van Balázsnak. Írnia kell. Senki sem gondolhatja,
hogy szociális segítőként fog nyugdíjba vonulni. Lénának nagy tervei
voltak önmagát illetően, bár ezek a tervek még igencsak homályosnak
voltak mondhatók.
Léna tehát egyelőre írt és olvasott, és várt. E közé a kétféle várás közé
szorulva élte a napjait, lépkedett köztük, szökdécselt és ujjongott, mint egy
játékban, amiben ő a királylány. Előtte volt az élet. Kezében a választás
vakító szabadsága. De egyelőre nem tudott választani. Csak azt tudta, hogy
mindent akar egyszerre, a nappal fényét és az éjszaka sötétjét, szeretni és
gyűlölni, sírni és nevetni, nőnek lenni és kislánynak, rabnak és szabadnak,
hívőnek és tagadónak, kézzelfoghatónak és messzi ábrándnak. De Léna azt
is sejtette, hogy mindent egyszerre akarni épp annyira bűn, mint amennyire
lehetetlenség. És ahogy az anyja mondogatta mindig: a bűn zsoldja halál. És
Léna nem akart meghalni. Jó akart lenni.
 8.

PÉTER
 
 
Gréta megint ott állt a konyhakövön, és kiabált. A kék erek fémhuzalokként
dudorodtak ki a halántékán. Igen, Péternek úgy tűnt, mintha nem is ember
volna, hanem egy elromlott gép.
– Megölsz, te állat! – Gréta a könnyes arcába vájta a körmeit.
– Én? – kérdezett vissza Péter. – Te ordítasz. Én pont úgy beszélek,
mint egy ember.
Ez igaz volt. Péter olyan higgadtan beszélt Grétához, hogy az már fájt,
igen, az valami művészet volt, ahogy ezzel a nagy nyugalmával az idők
során, mint valami lassan ölő méreggel ki tudta borítani Grétát. Péter titkon
kicsit büszke is volt erre. Ő nem üvöltött. Mindig Gréta üvöltött a végén. Ez
volt a forgatókönyv. Péter most Gréta csupasz lábfejét nézte, és rajta a félig
lekopott körömlakkot. Igazán adhatna magára. Pedig Gréta milyen szép volt
régen… Igen, ő megpróbált mindent, hogy kicsit gatyába rázza, hogy
felépítse, de Gréta nem volt elég erős. És elég érdekes.
– Ölelj meg… – mondta most Gréta, és erőtlenül kitárta a karjait.
Olyan volt, mint egy összegyűrt kislány.
Péternek egyáltalán nem volt kedve megölelni Grétát.
Horváth épp a legjobbkor hívta, hogy közeleg az idő, menjen, a kanca
tőgyén már este megjelent az előtej. Ez már a második ellés volt, mióta
Péter létrehozta Horváthtal a lovardát, és Péter ennél nagyobb boldogságot
nem tudott elképzelni. A lovarda, az ő lovardája olyan volt neki, mint egy
erős marok, ami – néha a hajánál fogva bár – kihúzza a mocsárból.
Péter gondolkodás nélkül cipőt húzott, aztán lerántotta a
melegítőfelsőjét a fogasról, ami olyan hirtelen lökte ki magából a
belészorult szórakozóhelyi füstöket, hogy Péter hátrahőkölt. Ráadásul Gréta
kis híján Péter lábszárába kapaszkodott, a földön kúszott utána, Péternek el
kellett rántani előle a bokáját, persze Gréta akkor megbillent, és kicsikét
belebólintott a padlóba, a póló felcsúszott a hasán, az egyik melle
csupaszon nyomódott a földhöz, persze most majd megint azzal jön, hogy
Péter megrúgta, persze Péter tudta, hogy lehetett volna finomabban, lehetett
volna „óvatoskodni”, de mit kezdjen az ember egy ilyen dühöngő őrülttel?
Gréta múltkor egy Turner-albumot vágott hozzá, egy hajszálon múlott, hogy
nem a szeme bánta. Igen, az ilyen nőknek mindig sikerül kiprovokálniuk,
hogy a férfi elveszítse az amúgy benne lévő finomságot, aztán persze
rohannak a rendőrségre, és ujjal mutogatnak a férfira, az állítólagos sátánra,
az erőszaktevőre, meg van írva a forgatókönyv a pontos fordulatokkal
szépen előre.
Horváth szerint már tényleg csak pár óra volt hátra a csikó érkezéséig.
Péter a lovak között mindig megnyugodott, már akkor, amikor ráfordult a
kocsival a szadai útra, és a szél csak vitte az orrába az édes, nehéz és karcos
szagokat. Kasmír már nyugtalan volt, de még egy helyben maradt, Péter
leguggolt mellé, langyos, szappanos vízzel finoman átsimogatta a tőgyét
meg a péráját, aztán egész közel hajolt hozzá, és halkan a fülébe suttogott.
Horváth azt mondta, szerinte van még egy kis idő.
Péter addig átment az irodába, csinált magának egy kávét, és leült a
gép elé. Épp abban a pillanatban villant fel a kis jel a képernyő sarkában.
Üzenete érkezett az iWiW-en. Wieder Léna. A selyem hátú lány a Cha-cha-
chából. Istenem, de hogyan…? Péternek többször eszébe jutott az elmúlt
pár nap alatt Léna, vele maradt az a ragacsos, mégis felvillanyozó érzés, de
meg volt győződve, hogy egy ilyen nőnél ő nem rúghat labdába, eleve
vesztes helyzetekbe pedig nem szeretett belelépni. De hogyan talált rá?!
Honnan tudta a nevét? A lényeg, hogy ezek szerint Léna mégis ránézett,
mégis észrevette, ha jobban erőlteti a memóriáját, volt egy pillanat, amikor
Léna táncolt, és akkor felé fordította a fejét… De nem, nem fogja elárulni,
hogy ő meg egész este Lénát bámulta. Hogy ment utána, mint egy kutya. Ez
túl banális lenne, ez kevés volna, Léna azt gondolná, ő is épp olyan, mint a
többiek. És Péter soha nem lehet olyan, mint a többiek. Az ugyanis maga a
halál.
Itt most ennél valami sokkal nagyobb dolgok készülődnek. Mintha egy
virág bontotta volna ki hirtelen a szirmait Péter mellkasában, mintha a
folyton csak kívül maradó illatok szivárogni kezdtek volna, be, a bordái
közé. Ha hinne Istenben, most azt mondaná, az ő keze van ebben. De nem
hitt.
Péter tudta, hogy most muszáj valamit csinálni, még melegében,
különben huss, elrepül ez a kismadár, aki a sors akaratából vagy tévedésből,
vagy isten tudja miért a vállára szállt. Talán még most is ott ül azokkal az
arany szárnyaival a gép előtt, és vár. De vajon meddig? Péter úgy, félig
állva, a poros asztalra támaszkodva végigkattintgatta Léna profilját. Vagy
húsz fénykép. Csupa sokatmondó – már ha az ember jól figyel! – darab
Lénából. Csupa értékes információ. Villámgyorsan kell gondolkodni.
Ahogy egyre nagyobb erővel rándul össze Kasmír méhe, vékony, erős
sugárban spriccel a tőgyéből a tej. Az izzadság az oldalán megsötétíti a
barna szőrt. Péter odaáll mellé, rutinosan felköti, befáslizza a farkát, hogy
szabad utat engedjen a csikónak. Beszél hozzá. De végig Léna jár a fejében.
Lehet, hogy egyenesen Lénához beszél… Pedig máskor, ha Péter a lovakkal
volt, pláne ilyen különleges alkalmakkor, egészen kizáródott számára az
emberi világ. Mit válaszoljon Lénának? Mi a jó válasz? Mitől lesz ő
nagyobb, mint amilyen? Folyton ettől rettegett, hogy egyszer csak
láthatatlanná válik, valami több kellett, még egy lapáttal rátenni önmagára,
hogy látszódjék, hogy ne lépjenek rá, mint egy elszórt cigarettacsikkre.
Most megjelenik a még kicsikének látszó hólyag Kasmír farka alatt.
Lassan növekszik, és himbálódzik, mint egy felakasztott ünnepi lufi. Péter
agyában csak pörögnek az iWiW-en látott fényképek. Léna fitos félprofilja
valami étteremben, a vállán kiálló kis csontocska, a csodálkozó, barna
szemei, ahogy a kezében lévő piros valamicsodát szorongatja az esőben…
A burok most elpattan, széles csóvákban folyik belőle a sárga-zöld-vörös lé.
Kasmír lehuppan a földre, az oldalára dől. Már nincs sok hátra.
Az egyik fénykép felnagyítódik Péter előtt. Léna egy doboz sört emel
az égbe, azzal a széles mosolyával. Valami tömegben áll, a nap megvilágítja
a fél arcát. A képaláírás: Régi randevú Stinggel, az Ötvenhatosok terén.
Igen, 2004. június 5. Péter pontosan emlékezett arra a napra. A harmincadik
születésnapja volt. A Sting-koncertre ment volna este, de az anyja még
délután magához rendelte. Amikor Péter megérkezett, az anyja ugyanúgy
ült a konyhaszéken, mint mindig, a lába szorosan keresztbe volt vetve, a
cigarettafüst pedig zavaros fátylat húzott az arca köré. Péter néha azt
gondolta, ha nem így látná, talán fel sem ismerné. Igen, ez volt Ilona, egy
arc nélküli, gombócba görnyedt alak, akinek Péter ezer éve kereste a
vonásait, a valóságát, a szeme fényét, a kicsike mosolyokat a szája sarkába
szorulva, és ha meg is lelt egyet-egyet ezek közül, a részletek sohasem
álltak össze értelmezhető, megnyugtató egésszé.
Péter azt sejtette, hogy a születésnapja miatt van az egész, nem mintha
az anyja nagy ügyet csinált volna ebből bármikor is, de azért mégiscsak volt
valami, egy tábla csokoládé vagy egy szál gyertya, amit a konyhában
elfújhatott. És hát, a harminc, az harminc, akármit jelentsen is ez. Volt is
Péterben valami hülye, gyerekes várakozás, egészen őrült és buta és naiv
várakozás, hogy majd jön egy sohasemvolt meglepetés, hogy hirtelen lufik
hullanak az égből, és Ilona felemeli hosszú, művészies ujjait, és kacsint,
csukd be a szemed, kisfiam, és ő doboló szívvel becsukja, még az
engedelmesnél is engedelmesebben oda is szorítja a szemére a tenyerét,
lesne, de nem hagy egy hajszál rést sem, nem okoz csalódást a mamának,
soha többé, csak a nagy feketeséget látja, meg azokat az apró kukacokat,
melyek ott úsznak a szeme sötétjében, és vár, amíg a mama azt nem
mondja, „lehet”, és akkor ott áll előtte Ilona, kezében egy krémes tortával,
aminek a közepébe van szúrva az a műanyag micsoda, ami a plafonig szórja
a szikrákat… Igen, mennyire vágyott ilyesmire, különösképp a kerek
évfordulókon, a tizedik meg a huszadik születésnapján reménykedett, de
még a gyertyákat sem fújhatta el, mert a mama elfújta helyette, ez volt a
szabály, hogy Péter „ne csináljon bajt”, aztán, amikor Péter már meg merte
kérdezni, milyen bajt, akkor Ilona csak ránézett, a szeme mélyére, hogy az
egészen csípett és mart, és Péter pontosan tudta, mire gondol. Annára
gondolt, Péter húgára. És akkor Pétert, mint valami gombnyomásra, újra
elöntötte a szégyen, és tudta, hogy a mama megint csak elfordul majd, és
felvágja a tortát, és szétosztja a vendégek között, és ő kapja az utolsó
szeletet, amelyiknek már egészen meg van löttyedve a tetején a csokoládé,
és a vendég anyukák meg apukák megveregetik a vállát, és
megszorongatják a kezét, csak a mama marad elfordulva tőle, a mamának
mindig csak a hátát látja, azokat a kiálló, hegyes lapockáit. De talán most.
Hiszen a harminc, az harminc.
Az anyja mindenesetre aznap is megjavíttatott vele egy rakás dolgot,
amiket Péter szerinte előzőleg rosszul csinált meg. Órák mentek el az
egésszel, igen, de Péter meg akart javítani mindent, mindent, ami elromlott,
vagy amit elrontott, addig, amíg rá nem döbbent, hogy elmúlt kilenc, és
akkor a mama sóhajtozva kiemelkedett az ezredik cigarettaködből, mint
valami kiszáradt sellő, a csap alá tartotta a csikket, és azt mondta Péternek,
vagyis inkább a meghaló csikknek, hogy megint itt ez a hülye front, az
istenit, mintha kalapáccsal vernék a fejem, szeretnék végre egyedül
maradni. Péter csak állt, és várt, és meg akart mozdulni, de nem tudott, ám
ettől még minden maradt ugyanúgy.
A mama elfelejtette a harmincadik születésnapját.
Péter pontosan emlékezett, ahogyan kilépett az utcára, emlékezett a
sötét rózsaszínű égre meg a gomolyfelhőkre. Hogy úgy lógott belőlük az
eső lába, mint egy sor elhasznált gyerekcipőfűző. Akkor, a hülye várakozás
után újra visszaállt benne valami sötét nyugalom. Hogy úgy van minden,
ahogy mindig is volt, semmi sem változik, a végén sosincs ölelés, csak az
eső. A kirakós pengeszélű darabjai a helyükre kerültek.
Pedig mennyire imádta Stinget! Hányszor mormogta a Brand New
Day-t éjjelente a takaró alatt. Most is ott vibrált a fejében: Love is pain, I
hear you say, Love has a cruel and bitter way…
Ez a koncert lett volna a harmincadik születésnapja. De lám, Léna ott
volt helyette. Mi ez, ha nem az az istenverte jel? Léna ott volt a
harmincadik születésnapján. Szinte látja maga előtt. Igen. Ez a tökéletes
megoldás. Lénának is éreznie kell, egészen a zsigerei mélyén, amilyen
mélyre csak az érzések jutnak el azokon a titkos, hajszálnyi
idegösvényeken, a gondolatok nem, hogy itt valami nagyobbról van szó,
mint a kézzelfogható igazság. És nem is fog hazudni valójában. Csak kicsit
más fényekbe rakja az igazságot. Egyáltalán, mi az az igazság? Az igazság
csak egy mondvacsinált eszköz, egy éles, gyilkos fegyver, amit az ember
húsába döfnek, aztán pökhendien azt mondják rá: jogos volt.
 
■
 
Már látszott a pérarésben a lábhólyag, ott volt az egyik, majd a másik
csikópata.
De akkor Péter hirtelen azt mondta Horváthnak, tépje fel ő a burkot,
Péter pedig átrohant a pár méterrel odébb lévő irodába. Leült a gép elé, és
megírta az első levelét Lénának. Megírta, ami nem történt meg, hogy ott, a
koncerten látta őt először. Jó kis levél volt, szép, okos, mélyre igyekvő
levél, még csak gondolkodni sem kellett rajta sokat, egyszerűen kizuhant
Péterből. Kicsúszott, valahogy úgy, ahogy éppen abban a pillanatban, pár
méterrel arrébb Kasmírból a csikó.
Péter aztán leült Kasmír meg a csikó mellé. Csak nézte, ahogy a kanca
kimerülten piheg a nagy munka után. Péter nagyon szerette ezeket a
perceket. De ahogy soha, most sem tudta kivárni, amíg a kanca magától
felkel, és a csikóját keresni kezdi, inkább óvatosan odahúzta a kicsit az
anyja mellé. Mert pontosan tudta, hogy ezek a percek sosem jönnek vissza.
Ha az anya most nem szívja magába egyszer s mindenkorra a fia illatát, ha
most nem ver gyökeret belé az érzés, hogy az a lény ott az ő húsa és vére,
akkor soha többé. Igen, bármelyik pillanatban kicsúszhat az ember kezéből
minden.
Mire este hazaért, Gréta már aludt. Nyilván megint egy tál gyógyszert
vacsorázott. Péter úgy, ahogy volt, cipőben és a kocsikulccsal a kezében
egyenesen a számítógéphez sietett. Léna már válaszolt. Mindegy is, hogy
mit. Péter tudta, hogy sínen van. Hogy megfogta a kötél végét. Vagy az
Isten lábát. Ha hitt volna Istenben, ugye.
Onnantól leginkább esténként írt Lénának. Úgy gondolta, jobb, ha
Léna vele fekszik, ha őt viszi magával az álmaiba. És senki mást.
 9.

LÉNA
 
 
Péter szerette részletesen végigkérdezni a leveleikben, mi történt Lénával
aznap, és Léna örömmel írt meg minden jelentős és jelentéktelen részletet.
Egyszer azon kapta magát, hogy jegyzetel, mert előző alkalommal nem
tudta pontosan felidézni, hogy egy bizonyos félórában mit csinált. Léna
onnantól valami perverz örömet érzett a felett, hogy saját magát úgymond
legapróbb darabjaiban odaszórja Péter elé, hogy Péter aztán, mint valami
hús és vér kirakóst, kedvére egésszé rendezhesse őt.
Péter ezen kívül hamar, és bizalmasan számolt be a leveleiben
olyasféle gyerekkori zűrzavarokról is, amelyek Lénában egyre csak
növesztették a vágyat, hogy úgy tegye Péter homlokára meleg, női kézfejét,
ahogy csak egy anya tudja.
Egyik nap viszkető, vörös foltok jelentek meg Léna tenyerén, és ő meg
volt róla győződve, hogy az egészet Péter még sosem látott homlokának
hiánya okozza.
És Péter így, távolról is vigyázott Lénára. Minden egyes lépésére.
Nincsenek jó híreim, Kedveske, holnap 2 és 6 fok között lesz a
hőmérséklet, keddig felhős, borult idő, hófúvások, eső, jeges eső, ilyenek.
Vegyél valami bundás kabátot, és a nyakad köré tekerj meleg sálat.
Legjobb, ha olyat választasz, ami a szádat is eltakarja. Azt a gyönyörű
kezed pedig kend be valami glicerines krémmel. Fújni fog a szél.
Amikor Léna elbizonytalanodott magában a jövőt illetően, és
olyanokat írt, hogy úgy érzi, lóg a levegőben, Péter egy pillanat alatt
repüléssé változtatta benne a dolgot.
Te nem az a nő vagy, Léna, aki lóg a levegőben. Te röpülni születtél,
lebegni, levitálni, és én nem is hagyom, hogy bárki a röppályád útjába
álljon. Te csak röpülj csodás tengerpartok felett, fürödj a nap melegében, és
a fényben, amit az alattad elterülő milliárdnyi kvarcszemcse ortogonális
síkjaikkal visszaver… Hiába próbálna téged bárki lehúzni onnan a
magasból, úgysem érhet el. Leszállsz majd, amikor te akarsz. Igazam van?
Kék madaram…
 És Léna mosolyogva bólintott magában. Hát persze, hogy igaza van.
Azon kapta magát, hogy már nem tudja megkülönböztetni egymástól a
leveleiket. Csupa tükör, a tükör tükre. Jó volt látni saját magát Péter minden
sorában. Igen, Péter mintha folyton önmaga legjobb verzióját tükrözte volna
vissza, mindig azt írta, amit Léna hallani akart. Honnan tudta…?
Huszonegy napja leveleztek egyetlen valódi találkozás nélkül, amikor
Péter ezt írta Lénának:
Legyen úgy, ahogy a jóisten akarja. Induljunk el június tizedikén,
délután öt órakor egymás felé, én a Keleti pályaudvar, te az Astoria felől.
Ne siess, de ne is lépkedj túl lassan. Jövő ilyenkor már Velencébe utazunk.
Igen, Péter ilyen, gondolta Léna megelégedve, ilyen végzetes, ilyen
legkevésbé sem szokványos, vele sosem kell tartania attól, amitől mindig is
félt, mint a tűztől: az átlagosságtól.
Közben Balázs is kimeríthetetlenül írt Lénának, Léna pedig
szorgalmasan válaszolgatott. Balázs továbbra is egészen valóságosnak tűnt,
az összes poétikumával együtt.
Mégis, Léna képzeletében Péter szomorú, esdeklő tekintete folyton
szellemként libegett Balázs arca elé. Balázs egyre inkább rövidre akarta
volna zárni a dolgot, egyenesen mesélt, egyenesen kérdezett, és egyenesen
adta Léna tudtára, hogy ideje volna átlépni a valóságba, és egymás szemébe
nézni végre. Lénában pedig egyre zajosabbá vált a kérdés, vajon hogyan
kellene élni. Egy fényes, egyenes vonal mentén, vagy örök
kacskaringókban, ahol állandó izgalommal lehet várni a következő kanyart.
 
■
 
Két nap volt hátra június tizedikéig. Léna a legjobb barátnőjével, Elzával ült
egy pohár bor mellett a kedvenc Király utcai kávézójukban, és akkor Elza
felvetette, hogy micsoda bátor játék volna odaállítani egyszerre mindkét
„kérőt” a startvonalhoz. Fogd föl versenynek, mondta Elza, és mélyen, azzal
a régi ragyogással, ami még a balatoni, tét nélküli ábrándok korából maradt
meg bennük, Léna szemébe nézett. Kitalálták, hogy Léna írja meg
Balázsnak a következőket: Legyen úgy, ahogy a Jóisten akarja. Induljunk el
június tizedikén, délután öt órakor egymás felé, én az Astoria, te a Keleti
pályaudvar felől. Ne siess, de ne is lépkedj túl lassan…
Léna megint egyszerre érzett valami dacot és egyfajta kislányos
lelkiismeret-furdalást magában, szinte látta maga előtt az anyja arcát, ahogy
oldalt billenti a fejét, aztán megcsóválja azzal a „hát ez vagy te,
kislányom”-féle lemondással. És Léna akkor azt mondta magában: igen, ez
vagyok én. Ez a rossz kis nő. Elza közben végeláthatatlanul telefonált, és
magyarázott, és megrendelte a bor után a harmadik kávéját is.
Léna meg csak figyelt. Ő épp olyan lassú volt, és aprólékos, mint
amilyen süvítő és néha elnagyolt Elza. Léna most nézelődött, a saját
tempójában. Szerette ezt a tempót. Valójában természetesnek vette, hogy
ilyen az élet, ilyen lassú és részletes és finoman hömpölygő.
Anya, ha meghalsz, nekem adod ezt a csizmát? Egy kislány kérdezte a
keresztbe vetett lábú nőtől, a szomszéd asztalnál. Ott billegett a kislány az
anyja magassarkújában az asztal körül, és a szemközti nagy, velencei
tükörben nézegette magát. A csípőjét ringatta, bimm, bamm. Úgy hatéves
lehetett. Ó – mondta mosolyogva az anyja elnézőn –, kislányom, kicsi
babám, addigra ez a csizma már elkopik, összecsuklik, csúnya lesz. Egészen
kimegy a divatból. Addigra. Meddigre? – gondolta Léna. Mennyi idő van a
meghalásig? Végtelen? Vagy véges?
A másik asztalnál, balra, egy joviális úr ült, tekintetét rendezett karikák
foglalták rendezett keretbe. Angolul duruzsolt a telefonjába, valami lírai
baritonon. Meg fog halni ő is, gondolta Léna. Talán holnap. Talán harminc
év múlva. Ő sosem fogja megtudni, mikor. Milyen tiszta a zakója! Lénát
mindig meglepte, amikor egy zakó egy füstös hétköznap derekán is ilyen
tiszta tudott lenni. Makulátlan, mondhatni. De mire föl? Hogyhogy nem
száll rá egy darabka por, hogyhogy nem lök át a szellő egy kis parazsat a
szemben álló cigarettájából, ahogy magyaráznak egymásnak, bizonyára,
valamikor? Ki tartja vajon ilyen makulátlanul a zakóját? Egy nő? Egy férfi?
Ő maga? Az élete, amely talán maga is makulátlan? Utóbbit persze Léna
nonszensznek találta. Milyen furcsa, gondolta, igen, hogy ez a zakó minden
valószínűség szerint túl fogja élni a gazdáját. A lírai bariton örökre
elhallgat, a sírók is áttérnek a múlt időre megnyugodva, „ő volt”, ez a zakó,
az ő zakója meg ott lóg majd egy széktámlára vetve, vagy egy szekrénybe
akasztva, továbbra is, mintha mi sem történt volna. A ruhák nem hűek,
maximum mi vagyunk hűek, hozzájuk, akár mindhalálig. Hálátlanság. Ezt a
mondatot hirtelen megszerette magában, fel is jegyezte gyorsan egy
szalvétára. Elza még mindig beszélt. Elintézett gyorsan egy rakás
adásvételt. Léna néha irigyelte benne ezt a sebes határozottságot.
Amott, a velencei tükör alatt meg egy szerelmespár ült. Azaz a fiú volt
szerelmes. Kezét a lány térdére tette, és ott tartotta. Vannak férfiak, akik
csak egy-egy pillanatra érintik a nő térdéhez a kezüket, ezt hosszú kávéházi
ülései alatt Léna már megfigyelte.
A fiú most közelebb húzódott a lányhoz, vagy legalábbis úgy ült, hogy
a térde a térdéhez érjen, és jobb híján a nyakát nyújtotta a lány folyton
beszélő feje felé. Nagyokat nyelt. A torkán szaladozott a gégéje. A lány
meg csak dobálta a haját, meg meregette a szemét, a tenyerét bámulta, ott
valami bibit mutatott, bibikét, fájt neki a bibike, a fiú odaérintette az ujját,
gügyögött. A gerince megfeszült, dőlt a lány mágnese irányába, egy
pillanatra sem engedte el magát, mintha attól tartana, ha egy másodpercre
nem figyel, a lány – sutty – kirepül a kezei közül, és széles
szárnycsapásokkal elhúz a Deák tér felhői felett. Mindig figyelni kell,
gondolta Léna, ezt a fiú már tudja valahonnan. Hogy a lányok ilyen
röpködősek. A lány arca sminktelen volt, távol ülő szemein csúnyácska
szemüveggel, hasán kis hájacska ringett-rengett, tizenhat lehetett. És mégis,
Léna látta, hogy mindent tud, hogy meg fogja enni a fiút reggelire. Frissen
felfedezett, átmeneti királyság. Szórakozottan nyomogatta a fiú ujjait.
Odaborult hozzá, nagyvonalúan. A fiú akkor is őt nézte, adott esetben a
hajszálait. Léna észrevette, hogy a fiú egészen bebandzsít, olyan közelről
nézte, egyenként azokat a gesztenye szálakat, mintha mindegyik valami
kortárs műremek volna. Nagy vörös folt lángolt a nyakán, ahogy a bőrébe
tolult a vér, a fejébe, mindenhova elegendő volt az a sok vér, ami
száguldozva zubogott benne.
Léna most arra gondolt, hogy ők is meg fognak halni.
Anya, ha meghalsz, nekem adod a csizmádat? Hát csak ennyi? Léna
eszébe jutott hirtelen egy hasonló kép, önmagáról. Az ő haját szagolgatták
akkor. Dobálta ő is a fürtjeit, meg a lapockák leheletnyi, fondorlatos játéka,
egyebek. Igen, akkor is várt valamit, leginkább a következő percet, majd az
azután következőt. Mindig várt valamit, hogy jobb legyen, szebb,
fényesebb, mint amilyen lesz. Éva, azaz az anyja sálja volt rajta, amit
annyiszor próbált elkönyörögni tőle. Majd ha meghalok, a tied lehet,
mondta akkor Éva.
Vajon majd az ő lánya is megkérdezi ezt? Anya, ha meghalsz, nekem
adod ezt a csizmát?
Léna megitta a kávéját. A hangszóróból Lucienne Boyer szólt: Parlez-
Moi D’Amour… Elza végre abbahagyta a telefonálást.
– Tudod, hogy a szerelmet állítólag azért találták ki, hogy elterelje a
figyelmünket a halálról? – kérdezte Léna tőle hirtelen.
 Elza elnevette magát, és megsimogatta a barátnője arcát.
– Nem, Lénuska, nem azért találták ki.
 
■
 
Június tizedikén Léna Franzéknál dolgozott. Aludni nem igazán tudott,
egész éjjel azon járt az esze, hogy mit vegyen fel reggel. Végül a régi, de
biztos fekete garbóruha mellett döntött, amelyiknek az ujjába Elza egyszer
szív formájú lyukat égetett egy cigarettával, persze véletlenül vagy sem,
egyre megy. Lénát amúgy a legkevésbé sem zavarta a pulóveren a lyuk,
mert tudta, hogy így is szép, így is olyan, akár egy modell, nyakát kiemelte
a szűk garbó, és ő olyan tudatos méltósággal forgatta ide-oda benne a fejét.
Mintha az összes porcikája külön mozgott volna, mégis abban a fajta
összhangban, amit az ember úgy elbámulgat hosszan, csak a látvány
kedvéért.
Franz Ervinnek is tetszett ez a szűk, dombokon és völgyeken
áthullámzó garbó, annyira, hogy aznap már megint megfogta Léna fenekét.
Léna nem volt benne biztos, hogy ezt szándékosnak lehet-e tekinteni, de
mindig akadt valami gyanús mozdulat Franz Ervin részéről, valami, ami
átlépett bizonyos láthatatlan határt. Léna ilyenkor úgy érezte, mintha apró,
ocsmány bogarak zsizsegnének a gyomra mélyén.
De ott volt Franz Tomek, Franz Ervin fia. Franz Tomek napra pontosan
annyi idős volt, mint Léna, kerek harminc, csakhogy Tomek tizennyolc éve
már, hogy ott feküdt mozdulatlanul a hálószoba közepére tolt magas, orvosi
ágyon, egy csővel a gégéjében. Nyaktól lefelé nem mozgott semmije, csak
az elméje maradt érintetlen és éles, akár a penge. Az anyja a baleset után
pszichiátriára került, ott is ugrott ki egy óvatlan pillanatban az ötödik
emeletről.
Léna pontosan emlékezett arra a napra és arra a percre, amikor az esti
híradóban bemondták, hogy egy középkorú ápolt az addigi adatok szerint
öngyilkosságot követett el a Nyírő Gyula kórház pszichiátriai osztályán.
Éva, Léna anyja éppen valami barna takarót horgolt, egész közel hajolt a
tűhöz, mert az egyik égő kiégett a kislámpában. Csak egy pillanatra nézett
fel a hírre, és annyit mondott: Mennyit szenvedhetett szerencsétlen, amíg
idáig jutott. Vajon ki tehet arról, hogy idáig kellett jutnia…? Lénát egy
perccel később hívta egy osztálytársuk, kérdezte, hallotta-e, hogy Tomek
anyja kiugrott az ablakon. Léna akkor vacogni kezdett, igen, egészen
nevetségesen koccantak össze a fogai, mint amikor göröngyös úton visznek
egy ládányi üvegpoharat, magasra szökött a láza, de csak egy órára, aztán
újra a régi volt minden. Azaz csak Léna homloka hűvösét illetően volt
minden a régi, azon kívül semmi sem volt az többé.
Igen, gondolta, már akkor is ilyen rossz lány volt, mint most. Éva is
megmondta mindig, persze nem így, odavágva, de azért lehetett érteni. És
milyen igaza volt. Ki ismerné jobban, kinek a tekintete világítaná meg
kivehetőbben a benne rejlő sötétet, mint a saját anyjáé? Bizony, rossz volt,
és megérdemelt minden fejére visszahulló rosszaságot.
Tomek apja tehát azóta, pontosan tizennyolc éve volt az időközben
férfivá érő fia mellett. Éjjel és nappal, egyedül. Léna azt gondolta, egy ilyen
ember, akivel az élet így elbánt, mindent megérdemel. Egy ilyen embernek
minden bűn meg kell hogy bocsáttassék, egy ilyen embernek mentelmi joga
van a Jóisten előtt.
Lénának Tomekkel akadt a legkevesebb dolga a kliensei közül, az apja
szinte mindent megcsinált vele, neki csak ott kellett lennie Tomek mellett,
olvasnia neki, beszélgetni vele, és néha megfogni a kezét. Franz Ervin
pedig meg volt győződve róla, hogy mindig, miután Léna elment, a fiának
egy negyed centicskével többet mozdult a karja.
Léna valójában Tomek miatt kezdte az egész szociális segítői dolgot
annak idején. Tizenöt éve járt Franzékhoz, onnantól fogva, hogy a kórházi
rehabilitációt az orvosok lemondó sóhajai közepette befejezték. Ha egy
busz keresztülmegy egy gyereken, ott nem marad sok remény. Azóta nem
változott semmi. Ugyanaz a szoba, ugyanazok a gyógyszerek, üvegcsék,
injekciós tűk mindenfele, a számok villogása a gép kijelzőjén, a nagy tévé
az ággyal szemközt, és benne az örökké villódzó, távoli világ. A
lélegeztetőgép hangja, mint egy fémisten sóhajai. És ugyanaz az arc az ágy
megmagasított részén, ahogy a plafon felé néz, ugyanazok a szép szemek.
Tomek nem változott szinte semmit, talán csak a borosta sűrűsödött meg az
arcán. Tomek a mai napig szerelmes volt Lénába, és Léna pontosan tudta
ezt. Hogy megbocsátott-e neki, azt nem tudta.
Tizenkét évesek voltak, amikor Franz Tomek már évek óta nehéz,
vérszínű gyerekszerelemmel szerette Lénát, de Léna nem így szerette Franz
Tomeket, hiszen Franz Tomek csak egy kisfiú volt, egy nagy biciklivel.
Aznap is a biciklijét egyensúlyozta maga mellett, amikor a Skála előtt át
akarta nyújtani Lénának azt a pár szál rózsát, amit az izgalomtól csúszós
tenyerében szorongatott. Léna akkor a tinilányok könnyű és pökhendi
kegyetlenségével rándította meg a vállát, és azt mondta, hogy ő inkább a
piros tulipánt szereti, és odabökött a négysávos út túloldalára, a
virágáruslány felé. Tomek pedig elindult a nyári nap vakító aranyán át,
gondolkodás nélkül, mintha az életéért futna. Nem látott semmit, sem a
túloldalt, sem az autókat, sem a felé rohanó a buszt. Csak Léna aranyban
úszó arcát látta. És ennyi volt.
Soha, senkinek nem beszéltek arról, ami történt. Ez a kettejük titka
volt. A sajátjuk. Még egymással sem osztották meg, csak hordozták egész
szigorúan és mélyen magukba zárva.
Tomek apja most egy perce kiküldte Lénát a szobából, amíg tisztába
tette a fiát. Amikor Léna visszatért, Franz egy vékony csövet vezetett a fia
légcsövébe, egészen a tüdőig. Finom rutinnal, körkörösen mozgatta
ilyenkor a rugalmas műanyagot, kereste, hol tapadt le a váladék a
lélegeztetőgép csövében, hol állja a levegő útját. Ezt gyakran kellett
csinálni. Léna ilyenkor a közelben állt, hogy ha segítségre van szükség, ott
legyen. Franz most eközben, mialatt a csövet igazgatta, nyomta oda a
csípőjét Léna fenekéhez, aztán a szabad kezét, mintegy véletlenül,
becsúsztatta Léna combjai közé. Léna pedig hagyta. Egy pillanatra átfutott
rajta a jóleső érzés, hogy Péter vagy Balázs biztos beverné ezért Tomek
apjának a pofáját. Melyikük verné be vajon a pofáját…? De aztán
elhessegette a gondolatot.
Amúgy volt már rosszabb is. Alig tizennégy éves volt, amikor Franz
Ervin – talán a mérhetetlen fájdalom és veszteség súlya alatt – ennél jóval
messzebbre merészkedett. Persze azt, hogy a túl messzi nem egy objektív
nézet, az is mutatta, hogy Léna tizennégy éves fejében, sőt egész testében
teljességgel más horizontok voltak, mint most, a harmincéves fejében. De
Léna még felnőttként is álmodott azzal a délutánnal, pedig már rég távol
lökte azokat az emlékeket. Olyan pontosan, minden részletében ugyanúgy
álmodott, hogy maga is elbizonytalanodott, valóban megtörtént-e. Hiszen az
álmok változékonyak, nem ragaszkodnak egy és ugyanazon
forgatókönyvhöz. De valami nem stimmelt. Léna sokszor gyanakodott
ilyenkor magára – ez amúgy is szokása volt –, hogy mi van, ha csak
kitalálta az egészet? Ha képzeleg? Ha megbolondult…? Nem is mondta el
senkinek. Nem mondta el, mennyire égette aznap délután a nap a karját,
ahogy Franzék konyhájában a szokásos csipketeát készítette Tomeknek.
Csupa vörös volt a bőre, mert előző nap jól odapörkölődött a strandon. Nem
mondta el, hogy épp kakukkolt az a zöldre meg lilára mázolt kakukkos óra
a konyha falán, amikor Franz Ervin belépett, és bezárta maga mögött az
ajtót. Zakóban volt, és ingben. Miért vesz az ember zakót negyvenfokos
hőségben? Léna egész bőrfelülete fájt és égett, fel is szisszent, amikor Franz
Ervin a kezéhez ért. És akkor Franz Ervin megfogta Léna karját, a szájához
húzta, és megcsókolta az alkarja puha, belső felét, ahol az erek futnak. A
teavíz épp sisteregni kezdett, amikor Franz Ervin szája már Léna vállánál
járt, aztán a fülében, a nyelve egészen eldugaszolta a hallójáratát, úgy, hogy
eltompult hirtelen a forró víz fütyülése meg minden más is, csak az a meleg,
nyálas, ocsmány és csatakos érzés volt, meg a hasához nyomódva az a nagy
és idegen, meleg keménység, meg Franz Ervin bőrének hagymapárái,
valami édeskés, szúrós szaggal elegyedve, meg a borostájának apró
tűszúrásai Léna hasán, aztán a combjain, aztán a combjai között, meg az
izzadság csúszós ragacsa, és a kislány nem mozdult, nem tudott, nem akart,
nem mert, csak mereven bámulta a kakukkos órát a falon, nem is bámulta,
hanem kapaszkodott belé a tekintetével, és észrevette, hogy a zöld meg a
narancssárga mellett egy kis kék szín is fut rajta vékony hajszálakban ott a
kakukk házának bal oldalán, mint valami kék pókháló, és Léna arra
gondolt, mi lenne, ha a kakukk most kitörne a házából, elszakadna attól a
hülye dróttól, ami kezdettől fogva tartja, huss, és becsapódna Franz Ervin
szeme közé, az a hegyes kis csőre egész mélyen belefúródna a
homlokába…
De hogyan is lökhette volna arrébb Tomek apjának a kezét? Hogyan is
emelhette volna fel a szavát önmagáért bármikor, azok után, ami történt?
Hogyan lett volna joga hozzá? Vannak dolgok, amiket el kell viselni, Léna
tudta ezt. Mindennek megvan az ára.
Aztán mégis… Amikor az az éles fájdalom a combjába hasított, Léna
gondolkodás nélkül megfogta a keze ügyében sivákoló vízforralót, és
tartalmát reflexszerűen Franz Ervinre öntötte. Franz Ervin elugrott, így a
forró víz csak a lábfejét érte, legalábbis Léna így látta. Az ezt követő pár
perc kizuhant Léna emlékezetéből. A következő kép már az volt, hogy
Franz Ervin újra Tomek lélegeztetőgépével van elfoglalva, Tomek pedig
néz rá, úgy, mintha szellemet látna. Vagy csak Léna érezte magát
szellemnek…?
– Már csak te maradtál a barátai közül… – mondta akkor Lénának
Franz Ervin. – Sokan már egyáltalán nem jönnek. Biztos a régi Tomeket
akarják megtartani az emlékezetükben… Pedig hát ő a régi Tomek. Ugye? –
Ellágyulva nézett a fiára.
 És Tomek azt felelte, egészen halkan, azon a fura, lélegeztetőgép
engedte gyerekhangon, hogy igen.
Léna azóta sosem mert Franz Ervin lábfejére nézni. Abból
kiderülhetett volna, hogy álom volt-e az egész vagy valóság. És Léna nem
akarta a valóságot.
Franz Ervin amúgy, minden alkalommal belecsúsztatott egy tízezrest
Léna zsebébe, az óradíjon felül, sőt néha többet is. És valamiből élni kellett.
Az állandó vezeklés, amit Léna a szociális munka formájában gyakorolt,
nem volt elég semmire. És Léna azt is tudta, hogy bármennyit fog is
vezekelni, soha nem lesz elég. De azért írt, egyre többet és egyre
gyakrabban, apró történeteket írt. Az apján kívül egyedül Tomek tudott
erről, neki olvasta fel Léna a történeteit az ágya szélén ülve. Tomek imádta
mindet, de Léna sohasem tudta, hogy ez az imádat neki szól-e, vagy
valóban az írásainak.
Egy óra volt délután ötig. Amikor Léna befejezte a felolvasást
Tomeknek, kiment a fürdőszobába, és halványan kirúzsozta a száját. Mikor
Tomek ágya fölé hajolt, hogy elköszönjön, Tomek hosszan nézett a
szemébe, a szokásosnál is hosszabban.
– Szép vagy – mondta aztán. Léna úgy kabátban, ahogy volt, leült az
ágy szélére.
– Nem tudom… – mondta.
– Mit nem tudsz?
– Semmit.
– Dehogynem.
– Hülyeséget fogok csinálni megint.
– És? Meglátod, ebből is lesz egy történet. Majd olvasd fel nekem.
Kérlek.
Léna nem szólt semmit, csak egy pillanatra rátette Tomek kezére a
kezét. Aztán elköszönt, és elindult az Astoria felé. A szíve minden lépésnél
triplát kalapált, pedig nem sietett, de nem is lépkedett lassan. Éppen úgy
lépkedett, ahogy azt Péter előírta neki, és ahogy ő előírta azt Balázsnak.
Mivel útközben úgy érezte, nevetségesen remegnek a lábai, bement
egy talponállóba, és kikért két felest. A csehó előtti parkoló szinte kongott a
nagy semmitől. Csak egy kabrio Ferrari feszített a túloldalon, meg a hozzá
tartozó fejedelmi párocska, a férfi egy rakás golfütőt pakolt ki éppen a
csomagtartóból, és minden széllökés után a fejéhez kapkodott, úgy próbálta
búbjára nyomogatni az odanyálazott fürtjeit. A nő mellette állt, magas volt
és rettentő csinos, túlságosan is, egyre csak nevetett, és beszélt, de szavait
szétzilálta a szél, hosszú haja az arca körül táncolt, a röpködő, szőke
zuhatagból csak vörös szája buggyant időnként elő. Micsoda kontraszt.
Lehetne így is élni. Hogyan kéne élni…?
Léna elővette a zsebtükrét, megnyújtotta az arcát, hogy letöröljön egy
kis szempillaspirál-pacát a halántékáról – ki tudja, hogy kerülhetett oda –,
látszólag céltalanul kotorászott kicsit a táskájában, végül előhúzta a rúzsát,
de ahelyett, hogy a szájához emelte volna, mindkét kezével – egyikben
továbbra is a kis aranyszínű hengerrel – megkapaszkodott a pultban.
Szédült.
Mire ez a nagy várakozás? Most már mindegy. Elindult, már
határozott, szapora léptekkel az Astoriától a Keleti felé.
Alig ment pár száz métert, amikor az ismerős, nyúlánk alak feltűnt úgy
egy sarokra tőle.
Igen, már biztos volt, hogy Balázs az. Mellkasig kivágott, finom csíkos
inget viselt, az ing amúgy is rövid ujját egy kis pánttal egész a vállára
gombolta, így Léna láthatta, hogy a karja vékony, mégis izmos, akár a
hosszútávfutóké. A bőre most, a nap erőszakos fényénél még sötétebbnek
tűnt, mint a fényképeken, közeledő léptei pedig egyszerre voltak
magabiztosak és tétovák. Mindez tetszett Lénának. Olyan normális volt, és
szép.
Akkor érkezett az üzenet Pétertől: Nagy varázsló Szépséges Leánya…
Változott a program. Most viszlek el Velencébe.
Balázs már olyan közel volt, hogy Léna egy pillanatra bele tudott
nézni a szemébe. Aztán, mintha valami végtelen erejű mágnes húzná, Léna
sarkon fordult, és csak rohant, rohant az ellenkező irányba.
 10.

PÉTER
 
 
Álmomban halbecsináltat ettünk. Aztán valami csoda folytán, amire csak én
lehetek képes, felborítottam a tálat úgy, hogy az egész plafon halbecsináltas
lett, mindez ráadásul anyukádnál, szóval képzelheted, milyen rendkívül
megijedtem, merthogy akkorra már az EGÉSZ homlokzat tiszta
halbecsináltas volt. Erre anyukád előkapott egy AK 47-est, és beleeresztett
egy sorozatot az összeszaftozott falba, én rémülten rád néztem, mire te úgy
elkezdtél nevetni, hogy majdnem bepisiltél (fiúk is szoktak nevetéstől
bepisilni?), és átöleltél. A végén meg kiderült a legjobb. Hogy a mintázat,
amit én halbecsinált-plecsninek véltem, nem is halbecsinált-plecsni volt,
hanem valami sokkal szebb: olyan Giotto-szerű freskó, pontosan egy égbe
futó tavaszi rét. A golyónyomok helyébe egy tavaszi rétet álmodtam föléd,
kisbarátom…
Igen, Péter kérte, hogy Léna írja fel neki az álmait. Meg volt ugyanis
győződve róla, hogy az álmokból kinyerhető információ aranyat ér. És Péter
szerette Léna álmait. Ezt is.
Főleg, hogy ez az álom is azt mutatta, hogy a dolgok egész egyenesen
haladnak az elképzelései mentén. Péter tudta, hogy ha egy nő nem érti, sőt
nem érzi – akár a K9-es kutyák a drogot – az ő sebzettségét, az veszett
fejsze nyele.
Péter amúgy sosem teketóriázott sokat azzal, hogy a gyerekkora
szörnyetegképű árnyait a falra vetítse. Ennek több oka is volt. Egyrészt úgy
hordta a hátán azokat az éveket, mint egy végtelen fenekű zsákot, másrészt,
mi tagadás, az élet csupa farkastörvény, és ez a módszer már többször ajtót
nyitott előtte, ha nőkről volt szó. Afféle lakmuszpróba is volt ez, igaz, ezen
az első teszten a nők többsége nem verte le a lécet. Persze nem mintha Péter
szánt szándékkal dobta volna be a csalit, nem, egyszerűen ez volt az
igazság. Sőt Péter úgy érezte, sokkal inkább valódi bátorságra vall így,
védtelen csecsemőként kiteríteni önmagát egy-egy idegen nő anyai szíve
elé. Első pillantásra ilyennek látta a legtöbb nőt: csodálatosnak és
rettenetesnek és idegennek, mint amilyenek az anyák. Persze tudta, hogy az
ilyen fokú kitárulkozásért cserébe jár valami. Semmi sincsen ingyen.
Péter úgy hordta Léna leveleit a fejében, mint valami kötelező
memoritereket, minden szónak megvolt a funkciója, a maga helye a
kirakósban, amit össze kellett állítania, amivel fel kell térképeznie Léna
törékeny és törhetetlen pontjait, a halványabb és izgágább színeit, az
ütemet, ahogy egész létezése pulzál. Léna akkor még nem volt számára
valódi, így valódi veszélyei sem léteztek, csak azt tudta, hogy ez a nő már
ott ül a tenyerében. Ezenkívül Péter azt is kezdte megérezni, miként kell a
tenyerét tartania, hogy ott is maradjon. Nem volt nehéz dolga, hiszen
mindezt Léna maga írta le neki, akár valami önmagához való használati
utasítást: …meg kell tartani engem egy tenyéren, mert különben vagy
lezuhanok, vagy felröppenek, és beleverem a fejem egy felhőbe…
Péter minden percben Lénára gondolt.
…látlak nappal és éjjel, a lakásom ajtaja mögött, amikor a Codieaum
levelei megrezzennek a huzattól, amint belépek, hullámzol a bőröm alatt,
úgy, hogy a csiklandósságtól felröhögök, mások meg csak bámulnak rám
hülyén, hogy mi ez a viszketegség, hogy micsoda mérget ettem, ami nem
kegyelmez, de ne is kegyelmezzen, soha többé.
Péter elkezdett hinni benne, hogy ez a méreg, ami olyan gyönyörű
lávaszerűséggel fortyogott a belsejében, elpusztítja azt, ami fáj, ami annyi
éve kiirthatatlan benne, és táplálni fogja a jót, amiről azt hitte, elveszett.
Találkozni akart Lénával, érezni akarta az illatokat, melyeket Léna hord
maga körül, meg akarta fogni Lénát, kívül és belül, végigsimítani a
tenyerében a vonalakat, az eredőjüktől a végpontjukig, különös tekintettel
az élet vonalára.
Péntek volt, biztató és tágas péntek, amikor Péter beült egy moziba,
egyedül. Sokszor ült egyedül mozikban, és általában az utolsó sorba kért
jegyet, hogy az emberek csámcsogása és szaga ne zavarják. Valami francia
film ment, csupa vértelen közhely, egy nő és egy férfi évődtek benne a
végtelenségig, aztán egy ponton a férfi azt mondta a nőnek: Legyen ahogy
az isten akarja, induljunk el gyalogosan egymás felé, te Párizsból, a Tour
Montparnasse-tól én Versailles-ból, a palotától. Ha összetalálkozunk, ez
van elrendelve. A nő ettől aztán egészen begőzölt, persze jó értelemben, de
hogy mi lett az egészből, azt Péter nem tudta meg, mert elaludt.
 
■
 
Fülledt, esős nap volt. Akkor követte először Lénát. Ahogy akkorra már
bevett gyakorlattá vált, Léna részletesen beszámolt a leveleiben arról, hogy
következő nap mit fog csinálni, hol és kivel. Mivel Péter is ezt tette, úgy
érezte, egyre nyitottabb könyv az életük egymás előtt, de mégis, Léna
könyvéből nyugtalanítóan kivehetetlenek maradtak egyes oldalak. Mire
vágyik? Mitől retteg? Kit szeret? Kit gyűlöl? Hogyan alszik? Hogyan
ébred? Némán és vontatottan, mint Gréta? Vagy az éjszaka alatt kiéhezett
oroszlánként azonnal befúrja majd magát a lábai közé, mint Ingrid…?
Léna valami barátnője lehetett, akivel befordultak a Király utcai
kávézóba. A pult mellé ültek, aztán lelkes és valószínűleg értelmetlen női
diskurzusba kezdtek. Péter a terem másik végébe ült, egy nagy velencei
tükörrel szemben, amiben éppen megfelelő szögben látszódott Léna minden
gesztusa. Kávét rendelt. Mellette egy nyilvánvalóan első randevús pár ült,
egészen közel hozzá, nem tudta nem észrevenni, ahogy a fiú épp közelebb
húzódott a lányhoz, vagy legalábbis úgy ült, hogy a térde a térdéhez érjen,
és, jobb híján, a nyakát nyújtotta a lány folyton beszélő feje felé. A fiú
nagyokat nyelt, a torkán szaladozott a gégéje. A lány meg csak dobálta a
haját, meg meregette a szemét, a tenyerét bámulta, a fiú meg odaérintette az
ujját, gügyögött. Hogy uralkodik már most a kicsike!, gondolta Péter. Nem,
ő nem lesz sosem ilyen uralmi játszma része, észnél kell lenni, ki kell
emelkedni ezek közül a megaláztatásokra termett ficsúrok közül, ahogy
Léna is kiemelkedik mindenki közül, ezért Lénát nem is lehet csak úgy
egyszerűen randevúra hívni, ahogy azokat a kis libákat, akiktől egy óra után
a hideg is kirázta, akik marokkal tömték a szájukba a pattogatott kukoricát,
vagy épp nem voltak hajlandóak lenyelni egy szemet sem a kilóktól való
rettegésükben, atyaég, az egyik egyszer addig szopogatta azt az egyetlen
kukoricaszemet, amíg egész fel nem oldódott abban a szép, ostoba kis
szájában.
Péter így elsőre tulajdonképpen nem is Lénát figyelte, hanem a
barátnőjét. Csinos kis nő, de egészen közönséges, ezt gondolta Péter
Elzáról, nyers és faragatlan, mint valami mutatós ragadozó állat, tessék,
ahogy most a pincérrel beszél, egész áthajol az asztalon, majdhogynem
belenyomja a dekoltázsát az arcába, azt hiszi, két döngő mell mindenre
elég, pedig dehogy elég, kisanyám. Az ilyenekben jobb, ha sosem bízik az
ember, az ilyenek azt hiszik, mindent tudnak, nyilván Léna hasába is képes
lyukat beszélni, ha arról van szó, ha Lénának lenne némi hasznavehető
élettapasztalata, bizonyára vigyázna is ezzel a nővel. Itt az ideje, hogy
valaki rávilágítson végre a hasonló, rá leselkedő veszélyekre.
Péter miután Elzával végzett, mint aki a legfinomabb falatot hagyja a
végére, áttért Léna szemrevételezésére. Léna arca világosban sokkal
fehérebb volt, mint amikor először látta a Cha-cha-chában, szinte már
angyalian sápadt, mint egy porcelántányér. Igen, olyasmi, amihez csak értőn
szabad hozzányúlni, mert hopp, összetörik egy szempillantás alatt, de ő
vigyázni fog erre a porcelánra, ha a porcelán is akarja, hogy vigyázzon rá.
Persze Péter tudta, hogy akarja. Léna szoknyából kivillanó térde is épp
olyan fehér volt, mint az arca, és az a kis csontocska is, ahogy a „kalács”
alatt viccesen kiállt, de nem, nem is vicces volt, sokkal inkább kihívó. Hát
persze, Léna valószínűleg nem is véletlenül vetette át az egyik lábát a
másikon, hogy ez a kis baki, ez a „villantás”, ahogy mondani szokták,
megtörténhessen…
Igen, Péter most már ezt gondolta: Léna mégiscsak az a fajta, aki
meztelenül alszik, és amikor lámpaoltás előtt az ablak mellett elsétál – a
büszke nagyvad –, nem érdekli, hogy az egész szomszédság őt bámulja,
hogy csorog a nyáluk, pedig azok a férfiak nyilván mind olyanok, akik csak
felvisznek magukhoz egy-egy kis ringyót a szórakozóhelyekről, aztán oda
sem néznek, ahogy a kislány vetkőzik, persze tudják, hogy Lénára esélyük
sincsen, így aztán Lénát képzelik maguk elé, ahogy kilihegik magukból a
mocskosragacsos vágyat. Na az ilyenek most biztosan ráfognának az asztal
alatt Léna porcelántérdére – minimum! Vagy mégis épp az ellenkezője
igaz? Hiszen lehet, hogy Léna olyan nő, aki egy női öltözőben is
szégyenlősen takarja el két tenyerével azokat a hegyes kis melleit, amelyek
most úgy kerekedtek abban a könnyű fehér pólóban, mint két, feléje bökő
terepdombocska. Nem, nem, Léna igenis naiv és tiszta, Léna tiszteletet
érdemel, semmi mást. Majd ő gondoskodik róla, hogy meg is kapja, ami jár
neki.
Meghozták a kávéját. Az istenit, hát Léna nem észrevette őt, ahogy a
pincér a feketét letette elé? Nem, mégsem, nem is őt nézi, hanem azt az
armadillo-képű pincérfiút, aki egész csinos, nem vitás… Vajon ezért
bámulja Léna? Vagy csak rendelni akar? Istenem, sosem lehet érteni a
nőket.
Amikor Lénáék fizettek, Péter is kérte a számlát, homlokába húzta a
baseballsapkáját, feltette a napszemüvegét, és elindult utánuk. Esett az eső.
Lénának nem volt esernyője, csak a két tenyerét tartotta egész feleslegesen
a feje fölé, és behúzott nyakkal szedte azokat a szép, hófehér lábait.
Micsoda könnyelműség, nem tud vigyázni magára ez a lány, és lám, más se
vigyáz rá, gondolta Péter a fejét csóválva, aztán bement egy butikba, és vett
egy színes esernyőt, olyat, ami pontosan passzolt Léna mézhajához. Ezután
kicsit meg kellett szaporáznia a lépteit, hogy utolérje a két nőt, és akkor
hirtelen úgy érezte, megfullad, ha nem érhet hozzá Lénához. A sildet
mélyebbre húzta a homlokán. Ahogy elsietett Léna mellett, a karja épphogy
súrolta Lénáét, érezni vélte a kis pihéket Léna bőrén, puha volt, és egész
távoli, egy másik univerzum, a maga csupa ismeretlen csodájával és
veszélyével. Igen, ez mind rá várt.
Pár nappal később Léna ezt írta Péternek:
Tudod, mit szeretnék, kisbarátom? Hogy nekem udvaroljon egy férfi.
Sóhajtozzon hosszasan, szóban és írásban, hogy nem bírja tovább, hogy
megfullad, ha nem lélegezheti a lélegzetem, ha nem bogozhatja naphosszat
az én édes összevisszaságomat. Ne kérdezze, elmegyek-e vele. Mondja, hogy
„elviszlek téged”. A világ végére is. Igen, azt mondja mindenképpen, hogy
oda is. Mondja, hogy ugyanazok vagyunk… Igen, hazudjon csak szépen,
simítson végig azokkal a fényes szavakkal. Akarjon, amit akar. Az az ő
dolga. És én majd eljátszom, hogy elhiszem. Sodorjanak csak az illúzió lila
szellői, és közben persze tudom, hogy a lábam majd földet ér, ha akarom.
Ha akarom! És ha akarom, akkor majd azt mondom annak a férfinak, hogy
nekem maga ne udvaroljon, hanem engem maga szeressen. Ha tud. És majd
akkor beleugrik a majom a vízbe.
Hát jó, gondolta Péter. Ugorjon az a majom a vízbe. Mekkora ugrás
lesz az, és mekkora majom! Felállt otthon a konyhai székre, levette a felső
polcról a kis gravírozott dobozkát, amelyben Grétával gyűjtötték a pénzt, és
kivett belőle háromszázezer forintot. Valójában Gréta ragaszkodott hozzá,
hogy mindketten, havonta tegyenek a dobozba egy bizonyos összeget.
Grétának volt a rögeszméje ez a közösködés, hát akkor tessék, akkor az a
pénz ugyanúgy az övé, mint Grétáé, ugyanúgy rendelkezik felette, mint
Gréta.
Töltött magának egy pohár bort, a magasba emelte, koccintott az
ablakon beömlő sárga napfénnyel, és fennhangon ezt mondta: a világ
végére!
Péter végre úgy érezte, hogy az élet szép és most a legszebb.
 11.

LÉNA
 
 
Léna vérében még ott kavargott a két szokatlan, délutáni feles, amitől
egyszerre áradt szét benne valami új bátorság, és képződött egyfajta tűéles
fókusz a jövőre vonatkozóan. Ez egyetlen pontban sűrűsödött össze:
Péterben. Péter azt írta még abban az sms-ben, hogy másnap reggel
nyolckor találkozzanak egy körúti cukrászdában, mert rendes kávé nélkül ő
nem megy sehova, még Velencébe sem, de anélkül sem, hogy ott, abban az
ő kedvenc cukrászdájában életében először megfogná Léna kezét. Onnan
mennek majd a reptérre, hogy elérjék a 11:45-ös velencei járatot.
Léna nem csomagolt sok mindent, nem is volt nagyon mit. Még este
előkotort egy kék csíkos bikinit, három diszkrét szabású, mégis nagyon
rövid miniruhát, négy ujjatlan pólót, egy mézszínű farmert, és egy ezüst
tűsarkú szandált, aminek el volt szakadva az egyik pántja, de Léna mindig
gondosan bedugdosta a másik alá, így nem igazán látszódott. Összeszedett
még pár szükséges dolgot a fürdőben, aztán felhívta Arika nénit, hogy
sajnos nem tud másnap elmenni hozzá, mert elutazik Péterrel Velencébe.
Majd kér maga helyett valakit az irodából, és ő beteget jelent. Arika néni
kissé aggodalmasan sóhajtott, és annyit mondott: légy bátor, és légy résen,
Lénácska. Léna aztán felhívta az anyját és az apját is, egyszerre boldogan és
megijedve. Éva azt hitte, viccel. Aztán azt, hogy megbolondult. Ez nem volt
meglepő, pláne, hogy egyes pillanatokban Léna is ugyanezt gondolta
magáról. Végtére is egy vadidegen férfival elutazni Velencébe… De
bolondnak lenni mégiscsak jobb, mint semmilyennek. Majd résen lesz,
ahogy Arika néni is intette. De hát ez amúgy is magától értetődik.
Az apja először halálra rémült, leginkább Léna helyett. Aztán, hallva
Léna egészen újszerű lelkesedését, azt felelte: legfeljebb azt mondod majd,
hogy ez is az írói munkásságod része volt… Ez a mondat mindig telitalálat
volt az apjától, és Léna állandó hálát érzett miatta. Tudta, hogy a mondat
mögötti elgondolások nem patyolattiszták, de a felelősség súlya könnyebbé
vált a vállán.
 Léna most nem akart súlyokat. Csupa jót akart, Velencét akarta, és azt,
hogy egy férfi megreptesse őt Velence felett.
Léna az első fénykép óta ezerszer elképzelte már magában Pétert.
Kinyomtatta és egymás mellé rakosgatta az iWiW-en található kevéske fotót
róla, és időnként egészen zavarba jött, mert Péter arca a három képen
egészen háromféle volt. Mintha csak három különböző férfi lett volna.
Azon gondolkodott, melyik arcát szeretné ezek közül leginkább meglátni.
És mi lesz, ha nem is fog tetszeni neki, amit lát?
Mindenesetre Léna elhatározta, hogy az annyira vágyott és annyi
fantáziát előrevetítő első találkozás zavarát egy huszárvágással fogja
feloldani: köszönés helyett nyomban szorosan magához öleli majd Pétert,
beszívja az illatát, és a fejét a kulcscsontja alá fúrja. Igen, így lesz jó.
De Péter egészen más volt, mint ahogy Léna a fényképek alapján
elképzelte. Például kifejezetten nagy volt a feje, amelynek tetején a sűrű,
drótszerű haj helyett, ahogyan az Lénában élt, a szőke szálakat kissé
vattaszerűen és gyéren libegtette a huzat. Egyetlen pillanat volt csak, de
Léna hirtelen csalódást érzett. Kereste Pétert, a dróthajú, napbarnított Pétert,
de az nem volt sehol, helyette itt volt ez a helyes, de napközisképű fiú,
lángoló fülekkel.
Mindenesetre, ahogy eltervezte, odalépett Péterhez, és anélkül, hogy
egy szót is szólt volna, átölelte. Egy idegen test volt, idegen illatokkal. Nem
baj, nemsokára ismerős lesz. Ez itt Péter, ezt mondogatta magában Léna,
akivel minden percemet töltöttem az elmúlt hetekben, akit magammal
vittem a paplanom alá, Péter, akit kiválasztottam, akiben hiszek. Igen, ezt
már nem szabad elrontani. Pétert kell szeretni.
A kis körúti cukrászdában ültek, hogy megigyák életük első közös
kávéját, mielőtt a reptérre indulnak. Péter Léna keze után nyúlt. Milyen
puha, Léna szinte megijedt tőle, ahogy elnyelte az ő erős, mégis annyira női
kezét az a nagy, párnás tenyér, mint valami húsevő virág. Mikor Péter egy
pillanatra felállt, hogy szalvétát vegyen, Léna észrevette, hogy a vádlija
egészen vékony a combjához képest, akár egy otthonülő tinédzseré, a vállai
pedig aránytalanul szélesek. Az alkarján viszont, ahogy a kockás ing
hanyagul-duplán fel volt hajtva rajta, határozottan, sőt már-már erőszakosan
futottak a kék, izmos falú erek. Éppen úgy, ahogy azt Léna szerette. Léna
eleinte többet nézte azokat az ereket, mint Péter arcát, mintha a még
ismeretlen szemek helyett azokba az egyértelmű, kék utakba kapaszkodott
volna, amelyek a vért szállították Péter szívéhez, és vissza.
 A reptér felé vezető úton Péter hirtelen megállt az autóval. A
leállósávban kitette a vészvillogót, és azt mondta Lénának, szálljon ki.
Léna egy nagy szántóföldet látott, ahol bogarak cikáztak, és lila meg
fehér virágok pöttyözték tele a zöldet. Péter akkor két tenyere közé vette
Léna arcát, és rövid csókot nyomott Léna szájára. Nem az a fajta
jellegzetes, invazív csók volt ez, ahogy azt a többi férfitől megszokta, nem,
finom és tiszteletteljes csók volt, szinte félénk. Aztán Péter ezt suttogta
Léna szájába:
– Ez itt mind a tied.
Léna meg visszasuttogta Péter szájába, úgy, hogy a lélegzetük
összekeveredett.
– Hazudsz. – És közben azt gondolta, ki tudja, talán tényleg övé az
összes búzakalász mind egy szálig, övéi a virágok és a felhők, sőt övé az
egész világ, ha Péter mondja.
És akkor, mintha az ég az aszfaltra zuhant volna, egy óriási csattanás
hasította ketté a csöndjüket. Egy őz rohant neki egy kis Peugeot-nak. Az
állat nagy teste össze-összerándult, ahogy hasztalan próbált talpra állni.
Péter befogta Léna szemét.
– Ne nézz oda. Nem ronthatjuk el ezt.
Léna rohant volna, megnézni, mit lehet tenni, de Péter visszahúzta a
kocsihoz.
– Neked is jobb, ha nem nézel oda.
Léna azt gondolta, hogy neki jobb volna, ha odanézhetne, ha tudhatná,
hogy nem mulaszt el semmit, amit pedig megtehetne, hogy neki nem szárad
majd semmi a lelkén, de átengedte magát Péter meleg, puha kezének, és
hagyta, hogy a kocsiba húzza. Igen, talán igaza van Péternek, az ott mások
élete, ez az övék. Tessék, Péter megvédi önmagától is. Végre valaki.
 
■
 
Velencében egész nap bóklásztak. Péter időnként hosszas monológba
kezdett a Velencei Köztársaság történetéről meg Szent Márkról, akinek
élettelen testét Egyiptomban két hajós ellopta, és a muszlimok elől
disznóhús alá rejtette, és kívülről mondta a szárnyas oroszlán mancsában
tartott könyvben található mondatot is: Pax tibi Marce evangelista meus.
Léna főként csak lépkedett mellette, és arra gondolt, milyen jó
beledőlni Péterbe, nem figyelni, merre visz az út, csak arra, hogy merre
viszi Péter. Péter annyi mindent tudott, amit ő nem. Persze Léna sejtette,
hogy amit Péter tud, az nem maga az élet, mégis, mintha kirándulni vitte
volna őt, ki a saját, falakkal körülzárt fejéből ismeretlen, varázsos tájakra,
ahol minden csupa mese, és amely meséknek a szálait Péter olyan
könnyedén és biztonsággal mozgatta. Lénának éppen egy ilyen mesélőre
volt szüksége. A mese az mese, a meséből nem nőhetnek ki olyan vad és
éles karmok, amitől félnie kellene. Ellentétben a valósággal.
A nap ereje már fogyni kezdett, mire ott álltak a San Giorgio Maggiore
előtt. Hosszan és puhán csókolóztak. Léna akkor már évek óta nem
imádkozott, de akkor azt mondta magában: köszönöm, Istenem. Léna
pistacchio fagylaltot evett, Péter arianciatát.
– Te mennyi időt adsz Velencének? – kérdezte hirtelen Péter.
– Egymillió évet – mondta Léna, és belenyalt Péter fagylaltjába.
– Száz év, és sehol sem lesz. Csak víz, amerre nézel. Mi tehetünk róla.
Mindannyian.
– Ne szomoríts el. Mi legyünk inkább olyanok, mint…
– Jobb a valóságban élni. Nézd meg például a cipődet. Persze ki
vagyok én, hogy bárkit a fogyasztói döntései alapján ítéljek meg? Nem
várom el azt sem, hogy rosszul érezd magad, mikor belegondolsz, hogy az a
csinos kis cipő, amit a lábadon hordasz, milyen munkakörülmények között
készült a Távol-Keleten. Milyen mérgező gázokkal és ragasztókból
kipárolgó, gyilkos vegyületekkel átitatott légkörben, kizsákmányolt
gyerekek keze által… Persze azért nem árt, ha az ember gondolkodik, és
emberi módra él.
Léna lenézett a cipőjére, mint valami bűnjelre. Egy pillanatig nem
tudta, mit mondjon erre, sőt azt sem tudta, mit gondoljon. Mintha apró kis
tűkkel szurkálták volna a tarkóját. De Péter hirtelen mozdulattal magához
húzta, és amolyan elnéző szeretettel azt mondta:
– Majd megtanulod ezt is. Megóvni velem a bolygót.
Lénát mégis mintha hirtelen szorítani kezdte volna a cipő, ami eddig
olyan jótékony és kedves észrevétlenséggel kísérte a lépteit. Nem beszélve
arról, hogy ez volt a kedvenc cipője, még olcsó sem volt, egy egész télen át
spórolt rá. De akkor Léna gondolt egyet, levette a cipőt, és szabadon,
mezítláb lépkedett tovább a még meleg köveken. Igen, igaza van Péternek.
Mennyivel jobb így.
Naplementekor a Ponte Rialtón ültek. A sikátorok felől még lábuk elé
hasalt a sötétnarancs fény.
 – Az első olasz volt – mondta Léna Péter kérdésére, hogy ki volt az
első férfi az életében. Óvatosan Péter vállára hajtotta a fejét.
– Olasz?
– Nagyon is. Marcello. Olyan áttetsző kék szemei voltak, mint a víz,
folyton nevetnem kellett rajta, mintha átláttam volna a szemén keresztül
egészen az agyába… Tizenhét éves voltam, ő meg húsz. Tudod mi akartam
lenni akkoriban?
– Azonnal rád ugrott, mi? Az olaszok ilyenek. Velencével is ez a
bajom. Lefogadom, hogy a háta is szőrös volt.
– De még hogy! – nevetett Léna, és morzsolgatni kezdte Péter húsos
hüvelykujját. – Apró kis copfokat fontam a hátszőréből, ahogy pihegtünk
siesta idején…
Péter nem nevetett, inkább némi daccal felállt a lépcsőről, ahol ültek.
– És utána? Ki következett?
– Nem is tudom…
– Annyian voltak?
– Mi ez, valami kihallgatás? – Léna egyre jobban nevetett. – Persze,
minden napra egy. Néha minden napszakra. Utána Kristóf következett.
Sírtam is utána. Pedig nem szokásom. Aztán persze ő sírt utánam.
– Hiányzik?
– Jaj, istenem, ez tíz éve történt.
– Van, aki tíz évig kómában fekszik, aztán ugyanott folytatja, ahol
abbahagyta. Gondolom, azért beszéltek néha. Nincsen abban semmi, én
csak örülök, ha boldog vagy.
– Nem szeretnék erről beszélni. Hülyeség az egész. Azt akarom, hogy
nevess.
Léna amúgy szeretett visszagondolni ezekre a történetekre, sőt, ha
igazán őszinte akart lenni magához, be kellett látnia, hogy valami kislányos
büszkeséget is érzett attól, ahogyan a férfiak időnként összeomlottak a lába
nyomában. Igen, inkább erőt adott ez neki, megnyugvást, hogy mennyivel
jobb, mintha fordítva lenne. De most valami ismeretlen, kényelmetlen érzés
vett rajta erőt, és legszívesebben visszaszívott volna mindent, amiket az
előbb Péternek mondott. Mintha üvegszilánkokon lépkedett volna. Másrészt
viszont imponált neki, hogy Péter máris féltékeny. Sőt Péter egyenesen
dühös lett, de volt ebben a dühösségben mindenféle jó is, törődés és valami
szép férfiasság, amit Léna egyre inkább magával hordott, mint egy oldalára
csatolt pisztolyt.
 
Péter ragaszkodott hozzá, hogy még aznap este vegyenek Lénának egy
szandált a sportcipő helyett, amihez ugye távol-keleti gyerekek véres
verítéke tapadt. Szigorúan made in Italy. Lénának nem igazán tetszett a
szandál, amit Péter választott neki, de Péter olyan lendülettel és kedves
útmutatással tárta elébe a szandál előnyeit, hogy Léna el is szégyellte
magát, amiért olyannyira mondén szempontok alapján nézte ezeket a
dolgokat.
– Boldog új életet! – mondta Péter, amikor kiléptek a cipőboltból, és
átnyújtotta Lénának a papírszatyrot az új szandállal. És Léna valóban
boldog volt.
Futottak a szállodáig, a Mercato di Rialtón át, a Campo San Cassioano
előtt, és Léna nem is tudta, miért futnak, csak nevetett, mint valami viccen,
és élvezte, ahogy a tengeri szél simogatja a bőrét. Valami fura verseny
alakult ki közöttük, Léna le akarta győzni Pétert, vagyis csak nem akarta
hagyni magát, de Péter nagyobb volt, és erősebb és gyorsabb, és ő sem
akarta hagyni magát, így hát hamar Péter futott elöl, Léna meg utána, már
zihált, de Léna a saját zihálásán is csak nevetett, mert minden olyan szép
volt, olyan tökéletes.
Mikor a szállodába értek, és Péter lezuhanyozott, Léna felvette az új
szandált. Nézegette magát egy darabig a tükörben, de csak nem tetszett
neki, amit látott. Valahogy nem ismert önmagára benne. De csalódást sem
akart okozni Péternek, hát azt a szandált vette fel, amikor vacsorázni
indultak. Aztán mégiscsak visszafordult a folyosóról. Gyorsan belebújt a
régi, magas sarkú cipőjébe, amit magával hozott. Elvégre nő volt, és
éppenséggel pont azt szerette volna, ha Péter nőnek látja, nagy és kívánatos
nőnek, akiért érdemes akár meghalni is, persze csak elméletben. Magas
akart lenni, ringatni akarta a csípőjét, ahogy szokta, hogy utánanézzen
minden férfi, hogy Péter büszkén, felemelt fejjel vonulhasson mellette, és
azt gondolhassa magában, nézzetek csak ide, hülye digók, micsoda nőm
van.
Éjfél elmúlt már, amikor a vacsorából a szobájukba visszaértek. Péter a
Cannaregio-negyedben foglalt szállást, egy nagyon is velencei, 16. századi
épületben. Léna felgyújtotta a villanyt, ahogy beléptek, de Péter abban a
pillanatban lekapcsolta újra, megfogta Léna kezét, és odahúzta az ablakhoz.
– Tudod mi az ott? – Péter az éjszakán átderengő kis sziget felé
mutatott. – San Michele. Velence temetője. Vidám kilátások, mi? – Léna
most a hasán érezte Péter tenyerét. – Az a magányos épület meg, amit
annyira megszállottan vernek a hullámok, egy bizonyos Joseph Contarinié
volt, még az ezerhatszázas években. Állítólag szellemek járnak benne.
Például egy Luzzo nevű festőé. Öngyilkos lett. Szerinted miért?
– Miért?
– Egy nő miatt. Mi másért? Állítólag, ha elég nagy a csönd, hallani az
üvöltését. – Péter itt elhallgatott, és fülelt. – Én hallom… De neked nem
kell hallanod. – Azzal Léna füleire tapasztotta a két tenyerét, és Léna
onnantól csak a saját vérének zubogását hallotta. – Ha van még kérdésed
Velencéről, ki vele – súgta aztán Péter a tenyere mögé, Léna fülébe. –
Kutasd át bátran a zsebeimet további érdekességek után. Az igazi titkokat
úgysem ott hordom…
– A zsebeidet még akkor sem kutatom át, ha térden állva könyörögsz.
De nem ám! – suttogta vissza Léna, és vicces ünnepélyességgel esküre
emelte a bal kezét. – Soha az életben, isten engem úgy segéljen! A titkok
meg úgyis kiderülnek maguktól, ha van rá elég idő. Részemről ráérek.
És Léna valóban úgy érezte, hogy szívesen szentelné az előtte
hömpölygő, befoghatatlan idő jelentős részét Péter titkainak feltárására.
Vagy sokkal inkább azok harmonikus megfigyelésére. Mindenféle
reményeket fűzött ezekhez a titkokhoz.
– Helyes. De én attól még belenyúlhatok a te zsebeidbe, ugye? –
kérdezte azon a zsibbasztó és rekedtes hangon Péter, és mielőtt Léna
válaszolhatott volna, benyúlt Léna szoknyájának apró zsebébe, és azon át
megfogta Léna meleg combjának belső oldalát. Leginkább nem is
szenvedély volt abban, ahogy Péter aztán egész súlyával beborította Lénát,
nem, Léna sokkal inkább úgy érezte, mintha egy biztonságos, melegen
lüktető burok venné körül, ahogy minden porcikájuk egy szép, kompakt
valamivé gabalyodott össze. És Péter figyelt rá, Léna egy-egy pillanatra úgy
érezte, talán túlságosan is rá figyelt, és ez egyszerre volt megható, és
zavarbaejtő és ijesztő. De ami végül mindent felülírt, az a biztonság nagy és
süppedős érzete volt, igen, mintha Péter a testével védte volna meg őt
Luzzo és a világ összes sikító szellemeitől. És valóban, mikor már
csöndben, és lecsillapodott pulzussal feküdtek egymás mellett, sehol sem
voltak sikolyok, csak a tenger sistergett messze, az ablakon túl.
Léna akkor észrevette, hogy Péter szeme csupa könny. Ettől aztán az ő
szeme is csupa könny lett, és elnevették magukat ezen a könnyekben ázó,
abszurd boldogságon. Léna akkor határozta el, hogy ezeket a könnyeket
valami régen várt szövetség előfutárának veszi, és ő innentől Péter Lénája
lesz, és Péter az ő Pétere.
Mosolyogva aludt, és mosolyogva ébredt. Reggel, indulás előtt,
amikor a bőröndjét be akarta csukni, észrevette, hogy másképp vannak
benne elrendezve a holmijai. Hogy a hajlakkja szépen be van ágyazva a
pólói közé, és a bugyijai átkerültek a kis belsőzsebbe, a bal alsó sarok
helyett. Léna gyomra akkor hirtelen összerándult, és ő sem tudta miért,
nagyon rossz, oda nem illő érzés fogta el. Még a könnye is kicsordult, és a
tüdejében kevés lett a levegő. De az egész csak egy percig tartott. Biztos a
hazamenetel, gondolta. Hogy vissza kell menni, Velencénél sokkal
valóságosabb díszletek közé. Nem mintha Léna azokat nem szerette volna.
Minden díszletben megtalálta a neki tetsző elemeket, ahogy minden
emberben is. Akkor jött rá, hogy nem is válaszolt az üzenetre, amit órákkal
azelőtt Tomektől kapott. Nem szerette Tomeket válasz nélkül hagyni, hát
gyorsan írt neki pár sort: Átpakolta a bőrőndömet. Édes… Szerintem
megtaláltam a gyerekeim apját. Majd ő pakolja be az iskolatáskájukat. És
rengeteg mosolygós jelet rakott az üzenet mögé.
A Palazzo Grassinál itták meg a reggeli kávéjukat. Ott keveredett az
asztaluk mellé egy férfi, aki Péter régi osztálytársának mondta magát.
Egészen alacsony volt, Léna kissé zavarban arra gondolt, talán egyenesen
törpe. Léna úgy vette észre, mintha Péter összerezzent volna, akárha egy
látomást látott volna, de aztán újra, azzal a péteres határozottsággal, de ülve
maradva köszönt a kicsike embernek.
– A kicsi Pongrác! Hát isten hozott újra Velencében.
– Hát téged is, Péter. Milyen vicces az élet, és milyen fantáziátlan.
Akkor ugyanitt ültél Ingriddel. – Miközben ezt mondta, Lénát nézte. – Ő is
szép volt. De hát te szereted a szépet.
Odanyújtotta a kezét Lénának, és bemutatkozott.
– Nagy Pongrác.
Mielőtt Léna válaszolhatott volna, Péter kivette Pongrác kezéből Léna
kezét, a szájához emelte, megcsókolta, és azt mondta:
– Ő pedig Wieder Léna. Ő lesz a feleségem és a gyerekeim anyja.
Léna arcát elöntötte a vér, és miután döbbenetében Péterre nézett, aki
csak bólintott felé és mosolygott, átnézett Nagy Pongrácra, aki szintén
bólintott, de egészen másfajtán, mint Péter. Visszafogottan gratulált, aztán
alig láthatóan megvonta a vállát.
 – Saját démonjaink vagyunk, saját magunkat űzzük ki
paradicsomunkból. Ahogy Goethe mondta. – Majd kis szünet után
megkérdezte Pétertől: – És Ingrid…? Tudsz róla valamit azóta?
– Meghalt – mondta egyszerűen Péter.
– Meghalt?! – kérdezett vissza Nagy Pongrác egyszerre ijedten és
döbbenettel.
Péter nem válaszolt, hanem se szó, se beszéd megfogta Léna kezét, és
odébb húzta, el a törpeszerű idegentől.
Lénával forgott a világ.
– Ki az az Ingrid? – szólalt meg végül.
– Senki. Egy halott nő – mondta Péter, aztán minden átmenet nélkül
letérdelt Léna elé, és megkérdezte tőle: – Szóval, leszel a feleségem?
Olasz slágerek úsztak a levegőben, és Velence volt körülöttük,
Velence! És a férfi, akinek tökéletes volt az illata, és a világot is odahordta
volna a lábai elé, most ott térdelt előtte, és egy egész életet ígért neki. Egy
ragyogó, betonbiztos életet.
Összességében, az apró és elhanyagolható intermezzóktól eltekintve –
amelyektől Léna már csak derűlátó életfelfogása alapján is szeretett
eltekinteni –, ez tökéletesebb pillanat volt, mint amilyet bármikor is el
tudott volna képzelni. Mintha Péter a homlokáról olvasta volna a vágyait.
És ez az Ingrid… Nem, ez nem az a pillanat, amikor az ember bármiféle
régi sebeket akarna felszaggatni. Léna nem akart vért. Bárki volt is ez az
Ingrid, már nincs sehol. Csak ő van, és Péter.
 12.

PÉTER
 
 
És mi van, ha Lénát egyszerűen a potya utazás ígérete hajtja? Az
ingyenmenet a körhintán? De tessék, Péter mégiscsak rohan, futva
közeledik a Pitypang cukrászda felé, milliót ver a szíve egyszerre, a térde
meg reszket, mint kisfiú korában.
Már a cukrászda bejárata előtt állt, amikor Léna befordult a sarkon.
Szép volt, mint mindig, és most először tűnt legalább egy egészen kicsikét
megfoghatónak, ahogy közelebb ért, ahogy Péter megláthatta azokat az
apró, emberi jegyeket rajta, a kis vágást a bal kulcscsontja alatt, a Dánia
alakú anyajegyet a nyakán, és azt a kis pöttyöt a jobb szemöldöke fölött,
amit aztán évekkel később is annyiszor akart ösztönszerűen letörölni onnan,
mint valami hibát vagy véletlen ételmaradékot.
Léna azt az szörnyű cukormentes kólát kérte, de milyen édes, ahogy
nevet az ő hülye viccén. Lánykóla, igen, Péter mindig is így hívta a light
kólát, mert ezt a szart csak nők képesek meginni. Édes! Ahogy Léna a
szívószálat a szájába fogja, kicsit csücsörítve, de nem túl hatékonyan, mert
egy pár csepp folyton legurul a szája sarkától az álla felé, de finom volna
letörölni, végighúzni az ujját azon a fényes, dombos, cukros kis szájon…
Sőt. Meg kéne csókolni. Hányszor elképzelte.
De az első csóknak most mindenáron meg kell adni a módját, nem
csak odahányni a nő szájára, ahogy bárki odahányná. Péter már rég
eltervezte, hogy lesz. Ki a fenének jutna még eszébe megállni az autópálya
mellett? Igen, megfogja Léna kezét, és hopp, neki ajándékoz egy egész
mezőt, és Léna térde meg is remeg, ahogy kell, érzi is Péter, ahogy közel
húzza magához, ahogy végre, a legmegfelelőbb ponton a szájára tapasztja a
száját. Nem is kell más, igen, ennek a nőnek akar adni mindent, azt is, ami
nem az övé. Abban a pillanatban Péter éppenséggel valóban úgy érezte,
hogy körös-körül ő rendelkezik minden fölött, hogy övék a virágok és
minden növény az utolsó szálig, hiszen annyira jól ismeri, sőt néven is tudja
nevezni őket: Asclepias syriaca, Scorzonera cana Cicorium intybus… Péter
azt gondolta, mégiscsak szereznie kell valamiféle jogosultságot az
embernek afölött, amit ennyire ismer. Akármi vagy akárki is legyen az.
 
■
 
Léna egy tapodtat sem mozdult a repülőtéren, amikor a terminál kapuján
beléptek. Péter nem tudta eldönteni, vajon ez valami kedves elveszettségre
vagy inkább nemtörődömségre vall, mindenesetre azt tudta, hogy sietni
kell, nincs mese, nem mintha késésben lettek volna, volt még másfél óra a
felszállásig, de amint az ember azt gondolja, hogy van tér a bámészkodásra,
akkor aztán tönkremegy minden, olyan ez, mint a lavina. Péter pontos,
megkerülhetetlen rutint alakított ki az évek során, hogyan kell elsőként
érkezni a reptéri sorba, elsőként sorra kerülni a büfében és elsőként be- és
kiszállni a gépből. Finoman megfogta hát Léna csuklóját, és mint egy
kedves kis borjút, húzta magával mindenhova, Lénát pedig követte Léna
édes narancsillata meg Léna egész, otthonos aurája, ahogy mondani
szokták. Igaz, Péter nem hitt az aurákban.
Viszont mindig elámult rajta, hogy az emberekben mennyire nincsen
semmi büszkeség. Állnak, akár a birkák, megelégszenek az utolsó
helyekkel, ahogy a gyengébb állatok megelégszenek a hús végső, már
rothadásnak indult cafatjaival.
Léna most valami napszemüveget nézeget a duty free-ben. Egyiket
próbálja fel a másik után, de nem is az olcsóbb fajtából, nem, csupa Guccit
meg Pradát pakol az arcára. Most oda kéne lépnie Lénához, és azt mondani,
hogy ez a tökéletes darab, aztán odanyújtani a tenyerét, vinni azt az
istenverte szemüveget, egyenesen a pénztárhoz. Kétszáztíz euró.
Megőrültek ezek? Péter számolgatni kezdett magában, mégiscsak jó volna
előbb-utóbb visszaadni Grétának a pénzt, amit a közös dobozukból vett el,
azaz a felét legalább, de végül is mennyi mindent tett bele abba az egész
nyomorult kapcsolatba, és mit kapott cserébe? Nem, ez igenis az ő pénze,
szimbolizálja azt a rengeteg áldozatot, amit Grétáért meghozott, és ő olyan
lesz most, mint valami modern Robin Hood, bizony, elveszi attól, aki nem
érdemli meg, és odaadja annak, aki igen. De ha most kifizeti ezt a
szemüveget, vajon mit fog gondolni Léna? Hogy ettől fogva ilyen lesz az
élet?
 
■
 
Péter jól ismerte Velencét. Sokszor járta végig ezeket a sikátorokat, néha
kicsit már talán unta is. Tudta, hova kell beülni egy jó, de jutányos árú
pizzáért, hol lehet a legfinomabb Saltimboccát enni, istenem, hányszor
veszett össze olasz főurakkal, sőt mindenféle útitársakkal, mire világos
térképet készített magában arról, hogy mi az egyetlen, tökéletes útja-módja
a Velencében levésnek.
A San Giorgio Maggiore előtt megfogta Léna kezét, és hosszú ideig
nem engedte el. Fagylaltot ettek, Péter zitronét, Léna ciliegiát, és Péter
megállapította, hogy Velencében újfajta, ragyogó fények világítanak.
Később a Ponte di Rialto előtt sétáltak el. Valaki Piazzolát játszott
harmonikán, amikor Léna elkezdett a volt pasijairól mesélni. Sorolta,
mintha csak ebben lelné kedvét, egész részletekbe menően mondta, például,
hogy imádja az olaszokat. Nahát, gondolta Péter, én aztán minden vagyok,
csak olaszképű nem, sőt mondhatni egyenesen antiolasz vagyok, viszont itt
van digóképű elég, ameddig a szem ellát, füttyögnek is az idióták Lénának,
„bionda, bionda!”, azt hiszik, övék a világ, csak mert ők olyan könnyedek,
olyan iszonyatosan olaszok, épp, mint az a Marcello, vagy ki a franc, akiről
Léna beszél. És mennyit beszél, szinte dagonyázik a múltban, a fenébe is!
Mi ez, valami figyelmeztetés? Valami fenyegetés? Most meg kéne ijednie?
De akkor mit akarhat tőle Léna? Istenem, de csodásak a nyakán azok a
mézszínű pihék, egészen kiborítják az embert, és a feneke, igen, az az
izmos kis segge, mondjuk ki, ahogy minden lépésnél megfeszül abban a
finom kis szoknyában, sőt, ahogy direkt ringatja a fenekét a Piazzolára… Ó,
nem lehet ezt kibírni. És Léna nyilván pontosan tudja, hogy nem lehet.
És csak nem hagyja abba.
– …egyszer volt egy borzasztó német, ezek mind azt hiszik, pénzen
mindent megvehetnek. Hogy majd ő Párizsban limuzinon szállít engem a
magániskolába…
– De hogy találkoztál te egy ilyen némettel? – Péter gyomra
összerándult.
– Hát nem mondtam? Ó, hát mennyi mindent nem tudsz még rólam –
sóhajtotta Léna, és kortyolt egyet az Aperolból.
Igen, semmit sem tud még Lénáról. Az égvilágon semmit. Még azt
sem, hogy amikor beszél, valóban igazat mond-e. Vajon megfordult Léna
fejében, hogy így kéne élni? Párizsban, limuzinnal? Vajon most megfordul?
A düh felkúszott Péter gyomrából egészen az agyába, tompán feszítette a
halántékát. Nem is tudta, kire dühös, igen, nyilván erre a német ökörre, aki
egyértelműen darálógépbe való volna, de dühös volt Lénára is, Léna egész
ezelőtti életére, annak ismert és főleg ismeretlen, igaz és hazug részleteire.
Aztán csak annyit kérdezett:
– És elmentél vele Párizsba?
– Dehogy mentem. Csak vacsorázni, egyszer, valami puccos
bárocskába. Mindenféle lila baromságokat beszélt, olyasmiket, hogy ha az
ember külföldre megy, akkor otthon hagyja az auráját…
– De hogy lehettél ennyire naiv?
– Mennyire? Hogy elmentem egy pasassal vacsorázni?
Pétert valóban már ettől a gondolattól is rázta a hideg. Hogy Léna egy
férfival vacsorázik.
Léna megvonta a vállát.
– Mindig tudtam, hogy képes vagyok vigyázni magamra. Meg én
valahogy sosem tudtam hinni az emberi gonoszságban.
Istenem, gondolta Péter, ez a lány valóban nincs vele tisztában, hogy
az emberi gonoszság olyan sűrűn szőtt anyag, hogy alig és csak néha-néha
jut át rajta némi fény? Rövid, de annál élesebb irigységet érzett e miatt a
naivitás miatt. És talán valamiféle meghatottságot is. A harmonikás fiúra
mutatott, aki még mindig Piazzolát játszott behunyt szemmel, és
mezítlábával dobolta az ütemet a fadeszkákon.
– Nézd meg mondjuk ezt a kis lángoló tekintetű ragazzót. Honnan
tudod, hogy nem valami eszelős, aki mielőtt kijött volna ide a cuki kis
harmonikájával, és könnyes szemmel elhúzta volna az Obliviont, nem
pofozta fel a saját nagyanyját? Őrültség hinni bárkinek és bárminek, pláne a
saját szemednek. Pláne azoknak, akik szépséget ígérnek. Akik bármit is
ígérnek… Hazudnak mind.
– Akkor neked se higgyek? – kérdezte váratlanul Léna.
Péter hirtelen nem tudta, mit kell mondania. Speciel nem magára
gondolt, azaz magára nem gondolt. Mégis, már majdnem kimondta, maga
sem tudta miért, hogy „nekem se”, amikor Léna a nyaka köré fonta a
karjait, és a szájára tapasztotta a száját. Aztán azt mondta Péternek:
– Úgyis mindegy, mit mondasz, én hinni akarok neked, és kész.
Amúgy felőlem lehet egy falunyi csontváz is a pincédben, fogpiszkálókra
szúrkodva. Nálam úgysem lehetsz rosszabb…
– Fogadjunk? – kérdezte élesen Péter. – De téged nem bántanálak
sosem. Ha bántanálak, ölj meg. Megígéred?
 Léna felnevetett.
– Meg.
Ültek, egymásnak támasztott háttal.
– Támasztalak. Érzed? Mindig támasztani foglak. Amíg ilyen kicsike
anyóka nem leszel – mondta Péter Lénának, és mutatta a hüvelyk- és
mutatóujjával, hogy mekkora. De valójában tudta, hogy Léna támasztja őt.
És arra gondolt, jó volna örökké így maradni.
Délután a Szent Márk téren ültek, egy bárban. Miután kihozták az
italokat, Léna röviden beszélt valakivel telefonon, azaz csak annyit
mondott, hogy külföldön van, beszéljenek később, aztán hirtelen elnézést
kért, és elsietett a mosdó felé. Amikor Léna eltűnt a fal mögött, Péter kézbe
vette a mobilt, amit Léna az asztalon hagyott, és megnézte a híváslistát. Az
utolsó név F. Tomek volt. Péter megfogadta magában, hogy nem kérdezi
meg, ki az az F. Tomek. Léna aztán visszaért az asztalhoz, boldogan a
hajába túrt, és a fenekét ide-oda dörzsölve a széken megkereste a
legkényelmesebb ülőpozíciót, ahogy az izgatott kislányok szokták.
Péter a Cannaregio negyedben foglalt szállást, pontosan abban az
épületben, ahol tíz évvel azelőtt Ingriddel is megszálltak. Ingrid választotta
akkor ezt a szobát, ő mesélt neki a szellemekről is, akik a szemben lévő kis
sziget temetőjéből állítólag átjártak, és Ingrid akkor olyan lelkesen kacagott,
meg huhogott a meséhez, hogy Péter hátán szaladgált a hideg a
gyönyörűségtől. Akkor még nem tudta, hogy Ingrid maga az ördög.
A szobában sötét volt, és Léna most még inkább úgy tűnt Péternek,
mint valami égig érő, ismeretlen hegy. Vajon meg bírja mászni…? Ó,
mennyire kívánkozott arra a hegycsúcsra fel, egész nap oda kívánkozott,
vagy egész életében, persze ha feljut, még akkor sincs nyert ügye, sosincs,
hiszen minél magasabbra ér az ember, annál nagyobbat zuhan. Vajon Léna
mit gondol? Milyen lovagot akar? Aki a kezét szorongatja csak napokig,
vagy aki leteperi rögtön? Egy alfát akar? Vagy egy ómegát? Vagy
mindkettőt talán? A nők mindent akarnak egyszerre. Istenem, milyen forró
Léna hasa, és milyen feszes, ahogy a tenyere alatt a lélegzete meggyorsul,
ahogy ki-be-ki-be jár benne a levegő, ki és be… Meg kell most mutatnia
Lénának, meg kell mutatnia a mennyeknek országát, amit még sosem látott,
sosem érzett, amit még egyetlen hülye digó vagy ocsmány német csilliárdos
sem mutatott neki, igen, csak ez számít, erre koncentrál, ezért feszíti erre a
keresztre magát, mert Léna teste most olyan, mint egy feszület, ahogy a két
karját megadóan kétoldalt hagyja kitárva, és Péter érzi, ahogy az
erőfeszítéstől megjelennek az izzadságcseppek a homlokán, csiklandozzák
az orrát, aztán egyenként cseppennek Léna mellére, a bőrük csúszkál
egymáson, aztán Léna felül, a fejét hátraveti elragadtatásában, és, és, és…
igen, jó neki, igen, ahogy megremeg a levegő, ahogy a torkából feltörnek
azok az apró, szaggatott hangok.
Bizony, ez már valami, büszkeség járja át mindenét. Aztán hirtelen,
mint egy villámütés, eljön egy pillanat, amikor úgy érzi, fárasztja ez az
egész, legszívesebben kiszállna, elszívna egy cigit, de nem lehet, figyelni
kell, koncentrálni, elvenni Léna eszét, hirtelen Gréta képe úszik elé, aztán
Ingridé, aztán azé a vörös hajú nőé, akit még a reptéren látott, de ezek csak
papírmasé figurák, mellekkel és combokkal és Léna arcával, mindig Léna
arcával, csak fantáziák, melyek segítenek Lénára koncentrálni, benne
maradni, mint a cövek, ameddig kell, hacsak nem örökre. Léna teste jó hely,
amit el kell foglalni. Annektálandó terület.
Azután csöndben feküdtek az ágyon. Végtelenül dübörögtek kinn a
hullámok, mintha csak be akartak volna rontani az ablakon át. De Péter
most valahogy óriásnak és főként elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy
ezúttal kinn tartsa a tengert. Talán ezért jött ide vissza megint.
Péter akkor észrevette, hogy Léna szeme csupa könny. Ettől aztán az ő
szeme is csupa könny lett, és elnevették magukat ezen a könnyekben ázó,
abszurd csodán.
Reggel, amíg Léna a fürdőszobában készülődött, Péter rutinosan
átrendezett néhány dolgot Léna bőröndjében, és egyúttal – afféle emlékül –
bedugta Léna egyik szép, selymes bugyiját a saját táskájába. Nyilvánvaló
volt, hogy Lénának fogalma sincs az ilyen ügyekről, mint a praktikus
helykihasználás vagy a logika, de mire Léna a fürdőből gyanútlanul és
illatozva kilépett, már minden úgy volt, ahogy lennie kellett. Péter rendet
tett.
Tökéletes reggel volt. A Palazzo Grassinál itták meg a kávéjukat.
Tőlük jobbra egy csapat japán turista forgatta a fejét a japán turisták örök és
felhőtlen elveszettségével. A levegő tele volt olasz napfénnyel, és idegen,
dallamos nyelvekkel összekeveredő, kávézókból kiszűrődő olasz
slágerekkel, Léna pedig épp olyan erős kontúrokkal vált ki ebből a finom,
napillatú elegyből, ahogy Péter tizenkét éves korában, afféle jelenésként
megpillantotta őt. Az anyjával voltak valahol délen, a meleg szél felkavarta
az út porát, és ő meglátta Lénát valahol a föld felett, azon a vörös, forró
porfüggönyön át. Igen, Péter régebben összekevert mindent, azt hitte, hogy
Ingrid az, de nem, most már világos volt, hogy Léna állt ott, ugyanaz a
szőke haj, ugyanaz a porcelánarc, egy angyal, és az angyal csak
félrebillentette a fejét, kinyújtotta felé a kezét. Most Péternek is ki kell
nyújtania végre a karját, és megérintenie Lénát, sőt megragadni erősen, akár
egy szép serleget, ami az élet vizét rejti, és neki onnantól nincs is más
dolga, mint kortyolni abból a szép serlegből nap mint nap, reggel, délben és
este. Péter sóhajtott, és hirtelen szinte kibírhatatlannak érezte ennek a
boldogságnak a súlyát. Maga elé húzott egy szalvétát, és a kézfejével
takarva, mint az általános iskolában, amikor titkos leveleket gyártott az
ember, elkezdte leírni rá a kedvenc Ady-versét, amit egészen a szíve alján
őrzött.
…Ezért minden önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének / S
lennék valakié.
Amikor végzett, még mindig a tenyerével takarva a sorokat
átcsúsztatta a szalvétát Léna elé. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha
szakadékba készülne levetni magát. De abban a pillanatban nem félt, sőt
akarta azt a zuhanást, a zuhanás friss szelét. Talán még sosem érzett ilyen
bátorságot magában. De mielőtt elvehette volna a tenyerét a versről,
hirtelen eléjük toppant valaki, és Péter gyorsan begyűrte Léna táskájába a
papírt. A kicsi Pongrác volt az. Hát még mindig itt élt Velencében.
Csak így hívta mindenki, valami hormonbaja volt, amitől sosem nőtt
meg, és most épp annyira gyűlölt mindenkit, mint amennyire őt gyűlölték
gyerekként az osztálytársai, Pétert is beleértve. Igaz, Pétert is sokan
gyűlölték, mert nem értették, mert fogalmuk sem volt az ő láthatatlan kis
barlangjáról, amit mindenhová magával cipelt, ahova elbújhatott
alkalomadtán, amikor a világ farkassá változott neki. Sok mindenkivel
keveredett konfliktusba, amíg meg nem tanulta, hogyan kell viselni azt a
jótékony álarcot, ami elfedi a félelmet, a gyűlöletet és a szégyent.
Csak Ingrid merészkedett be Péterrel abba a barlangba. Péter tudta,
hogy a kicsi Pongrác elő fogja rángatni az Ingrid-ügyet. Igen, Pongrác
szemtanúja volt néhány dolognak, látta, ahogy Ingrid meztelenül rohant az
éjszakai tenger felé, ahogy látta azt is, előtte való este, hogy a nagy,
felszabadult röhögésekből hogyan lett megint sikítás, a jókedvből
kétségbeesés, a borból vér és az örökkéből sohasem. És hogyan vágott
Ingrid megint mindenféle képtelen hazugságot a fejéhez. Mennyit tűrt, csak
tűrt! Nem lehet a végtelenségig tűrni. De Péter nem akart beszélni Ingridről,
mert Ingrid nem volt többé az élők között. Igen, ő, Péter intézte így.
Mindenki azt kapja, amit megérdemel. Amúgy sem akart gondolni rá soha
többé.
Léna viszont ott állt előtte… De akkor hirtelen lecsapott Péterre az a
hidegség, amitől legjobban félt, ami úgy, olyan orvul zuhant rá mindig, mint
valami lavina. A hidegséggel együtt Léna kontúrjai is szétestek, Léna
beleolvadt a tömegbe, és a többiekkel együtt a mögé a mocskos fátyol mögé
került, amit Péter olyan jól ismert. Péter úgy érezte, hogy a lábai
elzsibbadnak, hogy a teste rongyként akar összeesni, aztán mint a fuldokló,
aki levegőért kap, azt mondta Lénának:
– Legyél a feleségem…
 13.

LÉNA
 
 
Léna ugyanolyan erősen akarta a házasságot, mint amennyire nem hitt
benne. Amikor önmagáról gondolkodott, jobban mondva, amikor igyekezett
meghatározni önmagát, a fejében mindig kivetítődött ugyanaz a kép, a
„leendő feleség” képe. Nem a hite tartotta a fejében ezt a képet, sokkal
inkább az elképzelései. A házasság szentségében mégis valamiképpen hitt,
azaz – megint csak egy kusza lénai ellentmondásként – félt az
ellenkezőjétől. Mondhatni, a házasság megszentségtelenedésétől félt.
Nem kérdezett meg senkit arról, igent mondjon-e Péternek. Léna
igazából rettentő makacs volt, ha az elképzeléseiről volt szó, és hiába
faggatott ki más, elenyészőbb ügyekben mindenkit, túl sok mindenkit is,
végül úgyis azt csinálta, amit ő akart. Egyébként is, honnan tudná bárki
jobban, mint ő? Egyetlen szép, és örökkévaló házasság sem volt körülötte.
De majd ő meg fogja mutatni…
És mi kell egy jó házassághoz? Azaz neki, Lénának mi kell?
Örökkévalóság. Hogy sose kelljen félni attól, hogy egyszer vége lesz, hogy
szétszakad, hogy elreped, hogy akár valami külső vagy belső erő hatására
megcsonkíttatik, mint egy önmagát vesztett háborús hős.
Biztonság. Igen, az kell, mindenekfelett. Hogy a házasság meleg
búrája alatt ő lehessen Léna, önmaga, szépen kifejlődjék, mint egy
melegházi virág. Egyébre nincs szükség. Igen, az vonzotta legerősebben
Péterhez, hogy Péter szereti őt. Erre lehet várat építeni, egy egész életet
felhúzni. Ez lesz tehát: Péter biztonságos, meleg búrát épít Léna fölé, Léna
pedig cserébe örökkön örökké, önszántából a búra alatt marad. Nem lesz
nehéz, hiszen ő is szereti Pétert. A szeretet elég.
 
■
 
Az esküvő előtt két nappal, amikor hanyatt feküdtek a Margitsziget
viszketős gyepén, Léna elmesélte Péternek, mi történt Franz Tomekkel.
Péter volt az első, akinek ezt elmondta. Péter szótlanul hallgatta, aztán
ráfeküdt Léna hasára, és a fülébe suttogott:
– Akkor én is megmutatok neked valamit. Nem lehetnek titkaink
egymás előtt… Máskülönben mi értelme az egésznek?
Semmi, gondolta Léna, és átadta magát annak a búra alatti,
biztonságos érzésnek, ahogy Péter kiszorítja belőle a szuszt.
Másnap, az esküvő előtti napon Péter elvitte Lénát a húgához. Lénának
nedves volt a tenyere az izgatottságtól. Péter nem sokat beszélt azelőtt a
családjáról, gyerekkori szenvedéseinek történetét is inkább csak arctalan
szereplők népesítették be. Ezt a Péter múltja – és bizonyos értelemben
jelene – körüli homályosságot még inkább feldagasztotta, hogy addig a
napig Léna még senkit sem ismerhetett meg Péter családjából.
Léna csak annyit tudott Annáról, hogy Péternek a féltestvére, hogy
Ivánnak, Péter nevelőapjának a lánya. És hogy Anna beteg, nagyon beteg,
és valami intézetben él.
Mielőtt elindultak, Péter hosszan magához szorította Lénát, és
Lénának erről valahogy a háborúba induló katonák jutottak eszébe.
Amikor benyitottak a világos, de nem túl nagy szobába, Anna éppen
rajzolt. A tolószék, amiben ült, a nyitott ablak felé volt fordítva. A nap
bevágott az ablakon, és fényessárgára locsolta Anna előtt a rajzlapot, amire
Anna rövid, zöld vonalakat húzott egymás után. Péter odalépett hozzá, és
óvatosan megsimogatta a hátát.
– Szia… – mondta Léna halkan a tolószékes nő felé. Rettentő kínosan
érezte magát. Bár a munkája miatt ezerszer került hasonló helyzetbe, de
akkor tudta előre, mire számíthat, vagy legalábbis tisztában volt a kliens
állapotának bizonyos körvonalaival. De ez itt nem egy kliens, ez a rajzlapra
görnyedt, önmagába csukott nő másnap a sógornője lesz. És ő semmit sem
tud róla. Még azt sem, mit fog fel a világból, mit fog fel belőle. Hogy
várhat-e választ tőle vagy sem. Hogy nyújthatja-e felé a kezét… Léna nem
kérdezett előre semmit Pétertől, mert látta rajta, hogy Anna valahol mélyen
a lelkében, mozdíthatatlan helyzetben van. Nem akarta sürgetni.
– Nem tud beszélni… – mondta Péter, látva Léna nyilvánvaló
elveszettségét. Ettől Léna csak még elveszettebbnek érezte magát. Állt
néhány lépésre a testvérektől, figyelte, ahogy Péter elvesz egy fésűt az ágy
melletti kisszekrényről, és óvatosan fésülni kezdi Anna kócokba állt, hosszú
haját. Lénát meghatotta Péter ügyetlensége, ahogy a csomókkal bajlódott.
Arra gondolt, milyen gondoskodó apa válik majd belőle.
 Pár perc múlva ott ültek mindketten Anna üres ágya szélén, és Péter
beszélni kezdett. Annáról beszélt. Vajon hallja Anna? Kell-e hallania?
Milyen szép lehetne, gondolta Léna, milyen finoman szép. Az orra épp
olyan, mint Péteré. Az a kis kanyar is a bal szemöldökén… A körmei
hosszúak. Le kéne vágni. Vajon foglalkoznak itt ilyesmivel?
– Tízéves voltam, ő négy… – kezdte Péter. Mereven nézte közben a
falat. A mellettük lévő szobából sikításféle hallatszott át, megvárta, amíg az
elcsendesedik. – Sokat játszottunk, rengeteget. Bújócskáztunk. Azt
imádta…
Léna most megint Anna arcát figyelte. Semmi. Ugyanúgy rajzolta
tovább a zöld vonalakat. Péter nem ment bele különösebb részletekbe, mint
aki mielőbb túl akar lenni a tényeken. Elmondta, hogy amíg ő „bújásképp”
felmászott az istálló tetejére, Anna a hat méter mély kútba zuhant. Hogy
jobb lett-e volna, ha a kútban van víz, nem tudni. De nem volt. Az orvosok
a gerincsérülés mellett az agykárosodás mértékét nem tudták azonnal
megmondani, de annak is örülni kellett, hogy Anna hat hét után felébredt a
kómából.
Péter a kezébe temette az arcát. Úgy mondta, a tenyerének
hangtompítójába, hogy sosem fogja magának ezt megbocsátani. Hogy ezért
járt ide éveken át minden egyes nap, aztán minden egyes héten, azóta is,
hogy megismerkedtek Lénával. Amikor ide ért, megfogta Léna kezét, és
végre ránézett.
– Ne haragudj… Csak utálok erről beszélni. És utálom, hogy hazudtam
neked. Mindig kitaláltam valamit, hogy épp hova megyek. Nem volt igaz.
Ide jöttem…
Milyen törékeny és sápadt volt, ahogy ott ült az ágyon,
összegörnyedve! Hát hogy a francba haragudna rá? Péter aztán az
addigiaknál jóval nagyobb részletességgel elmesélte, hányszor rohant ide
iskola után a húgához, hogyan tornáztatta a karját, hogyan masszírozta a
lábát, hogyan ült mellette kora sötét, téli délutánokon, és olvasta fel neki az
egész tizenkilencedik századi orosz irodalmat.
– Csak én voltam neki. Anyám alig járt be. Nem tudta elviselni, hogy
így lássa. Megértem amúgy… – Péter megvonta a vállát. – Ahogy azt is,
hogy azt mondja, bárcsak én zuhantam volna bele abba a rohadt kútba.
Léna a két tenyere közé fogta Péter arcát, és csak nézett a szemébe
sokáig. Arra gondolt, ez is valami csodálatos egybeesés, valami
felsőbbrendű összekapcsolódás. Karma. Hogy olyan volt Péterre nézni,
mintha tükörbe nézne. Csak Péter jobb volt nála. Mert Péter valójában nem
tehetett arról, ami történt. Nem volt felelős. Csak egy kisgyerek volt, akit
oktalanul megbüntettek, a lehető legborzalmasabb módon. Ellentétben vele,
akinek teljes joggal volt vashorogként a szívébe akadva Tomek sorsa. És
még igazi büntetést sem kapott érte… Mert mi az, amit Franz Ervintől el
kellett viselnie, ahhoz képest, amit az anyja csinált Péterrel? Milyen vak és
igazságtalan az élet! Igen, ha lehet, most még erősebben szerette Pétert.
Hirtelen eszébe jutott egy ötlet: mi lenne, ha elvinnék Annát az esküvőre?
Talán megkönnyítené Péter lelkét. Ráadhatnának valami szép kis ruhát…
Nézte Pétert, ahogy csorogtak a könnyek az arcán, miközben épp a húga
hátát törölte át egy nedves szivaccsal. Vajon hányszor játszódhatott le
ugyanez a jelenet az elmúlt évtizedek alatt? Egymilliószor? Nem, nem jó
ötlet. Nyilván Péternek eszébe jutna magától, ha ott akarná tudni Annát
másnap. Túl sűrű fájdalom ez neki, érthető, hogy legalább az esküvőjén
nem akarja érezni. Léna látta, hogy Anna teste finoman összerándul. Talán
fázik… Felállt, és becsukta mögötte az ablakot.
Később beültek egy kínaiba, és Léna egy pillanatra sem engedte el
Péter kezét.
– Tudod te, milyen jó nekem, hogy vagy? – kérdezte Péter. És Léna
tudta.
 
■
 
Léna nem csinált nagy ügyet az esküvőből, mert az a tény, hogy innentől
fogva egymáshoz fognak tartozni, minden formaságot felülírt. Egy héttel az
esküvő előtt még menyasszonyi ruhája sem volt. Akkor, az utolsó
pillanatban rohant el egy divattervező rokonához, azzal a nyugodt
bizonyossággal, hogy úgyis akad majd nála valami alkalomhoz illő darab.
Lénának minden jól állt. Jobban mondva Léna mindenében bízott, az
alkatában, a hajában, a sminkjében. Utóbbiakat maga készítette el, mert
tudta, hogy elég lesz így is, ugyanúgy önmagának, mint Péternek. Minden
ott volt a kezében, amit valaha is akart. Legalábbis, amiről tudta, hogy
akarja.
Az esküvőt szűk családi és baráti körben tartották meg. Péter anyja az
epéjét fájlalta aznap, így nem tudott részt venni a szertartáson. Léna nagy
megkönnyebbülést érzett emiatt. Már-már úgy volt vele, hogy az anyósa
csak mint rossz szellem fog átlibegni időnként az életük felett, fizikai
valójában sohasem fog megjelenni, sem hétköznapi, sem ünnepi
asztaloknál. De Léna nem félt a szellemektől.
Éva, Léna anyja viszont felvette a kék szalagos cloche kalapját az
alkalomra, és azt a szép kis Chanel kosztümöt, amit Léna utoljára a
ballagásán látott rajta. Meglepődve figyelte meg, hogy még most is
mennyire pontosan rajzolódott ki benne Éva régi táncosalkata. Ünnepélyes
volt, és egyben váratlanul törékeny, és az arcára valami nehéz aggodalom
ült ki. Léna pontosan ismerte ennek az árnynak a kiindulópontját: Éva
hiányolta Istent a frigyből. És persze Lénából. Mindig hiányolt valamit
Lénából. Éva egy festményt adott az ifjú párnak nászajándékul, amely egy
fát ábrázolt, a fa előtt pedig egy férfit meg egy nőt, akiknek végtelenül
egymásba ölelkező karjai a fa erős törzsét szorosan átölelik, rátekerednek,
akár egy kígyó, fel, egészen a végtelen, istenes égig… Egy idézet volt a kép
alá írva a Prédikátor könyvéből: A hármas kötél nem szakad el egyhamar.
Ez a festmény aztán hosszú évekig lógott Léna és Péter ágya felett a falon,
és Léna akárhányszor ránézett, elfogta valami hülye kísértés, hogy levegye
onnan. De sosem volt mersze hozzá. Amikor Éva látogatóba jött hozzájuk,
menetrendszerűen megállt a kép előtt, röviden hümmögött egyet, aztán
kinyitotta az ablakot, majd azt mondta: nem lehet itt levegőt kapni, kicsi
madárkám. Ezenkívül, ha jobban belegondolt, valamiféle
megmagyarázhatatlan ragaszkodás is volt Lénában ehhez a festményhez. A
férfi, a nő és a hiányzó láncszem soha nem megbontható hármas egységét
látta benne, és szép lassan, az évek alatt bele is szokott ebbe a látványba.
 
■
 
Az esküvőt a lovastanyán tartották. Léna boldog volt, és egészen otthon
érezte magát a lovak és a széna édesszúrós illatai között. Egyetlenegy
pillanat volt csak, amikor Lénából eltűnt ez az otthonosság érzés. Éppen az
ülőhelyeket pakolta ki a gyepre, amikor az egyik szék lába beleakadt a
másikéba, és Léna keresztbe vágódott vele a füvön. Péter akkor kirántotta a
széket Léna kezéből, és azt mondta:
– Mondd, te direkt vagy ilyen szerencsétlen, vagy véletlenül?
Péter hangja abban az egy mondatban valaki másé volt, olyasvalakié,
akit Léna nem ismert. Egyetlen mondat, mint valami apró, idegen
üvegszilánk a húsban. De nem, nem is ért húst, csak a finom bőrfelületet
karcolta meg, nem, még azt sem, hiszen Léna egész egyszerűen, azután az
egyetlen dermedt pillanat után le tudta söpörni magáról azt a szilánkot.
Mintha sose lett volna. Csak Elza állt ott megdöbbenve mellettük. Elza
sosem bírt magával, mindig azonnal ki kellett mondania, amit gondolt.
– Atyaég, miért beszélsz így vele? Öt perc múlva a feleséged lesz!
Lénába erre mégiscsak visszatért az a tűszúrásérzés.
– Tényleg, miért…? – kérdezte Péter felé fordulva.
Éva is ott állt. Megfogta Léna kezét, és kicsit közelebb húzta magához.
– Édesem, nem látod, hogy csak segíteni akar? Meg kell tanulnod
végre szelídnek lenni. Hogy is várhatnál addig szelídséget cserébe?
Lénát András, az apja vezette a virágokkal kirakott kapuhoz, a gyep
végében, ahol az anyakönyvvezető állt. Hányszor képzelte el Léna ezt a
jelenetet, ezt az érzést, ott a könyökhajlatában, ahogy az apja, akivel a
szabadság és a mesefantáziák színes és szép buborékja fogta egybe,
belékarol, és viszi, viszi egy nagy és új élet felé! Úgy képzelte, hogy
büszke, határozott léptekkel mennek majd.
– Még visszafordulhatsz… – súgta András gyorsan a fülébe, és
nevetett. Az apja ilyen nevetős volt, de a nevetőssége mélyén mindig ott
bujkált valami ideges féltés, ha Lénáról volt szó. – Na. Komolyan – mondta
tovább, és Léna érezte, hogy erősebbé válik a szorítás a könyökhajlatában.
– Menjünk inkább le Balatonra…
– De apu…
– Eszünk egy hekket, aztán elmegyünk a Hetes Józsiékhoz a hajóra,
ahogy régen…
Léna mosolygott, de közben egyre dühösebb lett az apjára. Hogy
csinálhatja ezt vele? És miért?! Azt hiszi, ez vicces? A szabadságnak és a
meséknek is van határa.
– Hát jó… – sóhajtotta végül András, amikor csak pár lépésnyire
voltak az anyakönyvvezetőtől. – De akkor boldognak kell lenned. Ígérd
meg, hogy boldog leszel.
– Isten engem úgy segéljen – mondta gyorsan Léna.
– Ez anyád dumája. Az Isten. Ne hagyd az Istenre, ha lehet…
Léna apja és anyja messze ültek le egymástól. Két külön bolygó. Léna
volt a harmadik, aki folyton a kettő között keringett, és egészen kislány
kora óta abban reménykedett, hogy ez a keringés egyszer majd, a végtelen
jövő egy pontján egymáshoz vonzza őket. De most ott voltak mindketten, és
Léna látta, ahogy egymásra néznek, amikor ő kimondta azt a földbe vert,
rózsaszínű igent. És Lénának ez elég volt.
 Éjjel rettenetes hideg volt a fogadóban, ahol megszálltak, annyira,
hogy Léna egy percig azt hitte, a láza szökött fel valahogy. Találtak egy kis
hősugárzót a szobában, de Péter nem akarta bekapcsolni. Inkább ráfeküdt
Lénára.
– Mostantól én leszek a te fűtésed – mondta kacsintva. – Ha nem
vagyok, kihűlsz…
És Léna azt gondolta, ez nagyon szép. Magába engedte Péter testének
melegét, és már nem is fázott. Hiszen aznap éjjel már feleség volt. Péter
felesége. Soha többé nem fog fázni.
 
■
 
Onnantól minden úgy volt, ahogy Léna elképzelte. Akkor csináltak
gyereket, amikor Léna szerette volna – Léna olvasmányai és beszélgetései
alapján a tavaszi szülést tartotta a legpraktikusabbnak –, azt a lakást
bérelték ki, ami Lénának tetszett, azokat a bútorokat vették meg, amik Léna
ízlésének megfeleltek. Léna napjai egyetlen, nagy, szünet nélküli
meghatódottságban teltek, és megint nem értette, hogyan lehet ilyen
szerencsés, hogy alig hat hónappal azelőtt a világ legcsodálatosabb és
legodaadóbb férfiját rendelte mellé a sors.
Ahogy eltervezték, Léna az esküvő hetében teherbe esett. Mindenki
összecsapta a kezét, micsoda tökéletes pár, olyan egészségesen és pontosan
működnek, akár az atomóra.
Még Elza is megenyhült, aki az esküvői incidens óta némi
nyugtalansággal tekintett Péterre. Meggyőződése volt ugyanis, hogy az igaz
szerelem valójában a test kémiájában realizálódhat csak, amelynek
csúcspontja és egyetlen kézzel fogható bizonyítéka egy új élet foganása. A
test felismeri a szerelmet, így mondta Elza, és arca ragyogott a
lelkesültségtől.
Éva is boldog volt, és főképp megnyugodott, mert Isten házasságra
adott áldásának vette a dolgot.
Léna apja nevetett a hír hallatán, azzal az ismerős, többszínű
nevetésével.
– Innentől már tényleg nincs visszafordulás, kész. – Megölelte Lénát. –
Na persze ez nem baj. Hacsak nem egy dühöngő őrülthöz mentél hozzá…
Itt már Léna is nevetett. De az apja akkor komolyra váltott, és a hangja
csupa gyöngédség lett.
 – Most már benne kell maradnod ebben, amíg fel nem nő az a gyerek.
Tudod, hogy imádlak… De hát ismerlek is, na. Egyedül te nem bírnál el egy
gyerekkel.
Léna akkor eltolta magától az apját, és a feje tele lett kérdésekkel,
ugyanúgy, ahogyan a tekintete. Hogy jön ez ide? Mi a francért kellene
egyedül felnevelnie bárkit? Valami lázas és új ijedtség fogta el, már csak a
gondolatra is. András erre finoman megcsavarta Léna orrát, ahogy kislány
kora csinálta mindig, amikor el akarta venni bizonyos éles mondatok élét.
– Jaj, kis hülyém… Ez nem jóság vagy rosszaság kérdése. Egyszerűen
nem vagy olyan típus, és kész.
Léna nem tudta, hogy olyan típus-e, és hogy egyáltalán milyen típus,
csak annyit tudott, hogy tökéletesen akar csinálni mindent. Ez az akarás
réges-régi szokása volt, és – legalábbis Léna így képzelte – a világ is ezt
várta el tőle. Be akarta bizonyítani az apjának, az anyjának, Elzának és
mindenkinek, hogy anyának is tökéletes lesz majd.
Minden vonatkozó irodalmat elolvasott a terhessége alatt. Minden
rossztól előre meg akarta óvni a hasában növekvő kicsike idegent, akiből a
szíve gyönyörű, zubogó dobogásán kívül még semmit sem ismert.
Ha felemelték Péterrel a hangjukat valami butaságon, halálra rémült
tőle, hogy a felszabaduló stresszhormonok a méhlepényen átrohanva egy
életre szóló traumát okoznak a fiának. Elkezdett félni tőle, hogy minden
elromlik, és ő lesz érte a hibás.
Éppen ezért, amikor Léna hasa még lapos volt, és kockás, és Misi még
akkora lehetett benne, mint egy őszibarack, Léna amolyan baba-mama
kommunikációra kezdett járni egy pszichológushoz. Baba-mama, Léna már
ezt a szókapcsolatot is úgy ízlelgette magában, mint régen, azokon a
tökéletes balatoni estéken az édes aszút. Elzsibbadt, forró végtagokkal
feküdt azon az elvarázsolt kanapén hosszú órákon át, és az elvárt alfa
állapotba zuhanva biztosította a fiát arról, hogy örökkön örökké szeretni
fogja, és soha nem hagyja, hogy bántódása essék. Olyankor egészen
pontosan látta maga előtt Misit, ahogy leendő, sötétgesztenye szemével a
homloka mögé néz, és kacsint.
A szülés előtti hetekben Péter minden este ölébe vette Lénát, hogy
orbáncolajjal finoman megmasszírozza a gátját, ahogy együtt tanulták a
szülésfelkészítő tanfolyamon. Ki tenne még ilyet? Senki, senki. Péter
boldog volt. Igen, ez is kipipálva: Léna egyre csak tolta Pétert előrefele a
boldogság ösvényén, oda, ahol minden árny, ami volt, eltűnik egyszer.
Pontosan, ahogy eltervezte.
Léna végre az volt, ami kislánykora óta mindig is lenni akart: Nő.
Hiszen ki lehet nagyobb nő egy anyánál?
 14.

PÉTER
 
 
Péternek a házasság azt jelentette, hogy a világ színe előtt szert tesz Lénára,
Léna pedig kimondja, hogy örökkön örökké, egészségben, betegségben, de
legfőképpen hűségben mellette marad. Nem is kell senki más, Léna elég.
Léna minden. Megtalálta a hiányzó láncszemet.
Persze mindig akadt valami, ami Pétert nyugtalansággal töltötte el
Lénával kapcsolatban, de Péter igazából nem ismerte a nyugalmat, hát nem
is hiányzott neki sosem. Sőt a nyugtalanság valami benzinként szolgált,
amivel ez a csodálatos kasztni, ami innentől az élete lesz, mindenféle
felvillanyozó tájak mellett száguld majd vele. Ezért is szerette Lénát.
Nem sokkal az esküvő előtt, amikor a Margitszigeten sétáltak, és
mindketten megborzongtak a hirtelen jött esti hidegtől, Léna újra magáról
mesélt. Elmesélte Franz Tomek történetét. Megint egy pasas, aki Lénába
szerelmes… Péter nézte Lénát a szürkülő ég alatt, ahogy igyekezett
ledörzsölni a karjáról a lúdbőröket, amiket a hideg szél folyton visszarajzolt
rá. Léna jó volt, igen, ez nem kérdés. Mennyivel jobb volt, mint ő… Vajon
komolyan azt gondolta, hogy ő tehet arról, hogy az a srác most úgy fekszik
egy ágyban, mint egy fadarab? Vajon mire lenne képes Léna, ne adj’ isten,
mire volt eddig képes, hogy enyhítsen a lelkifurdalásán? Elviselhetetlen
képek, jelenetek tolakodtak Péter képzeletébe. Nem, ő nem sajnálta így a
húgát. Jobban mondva, nem tudta nevén nevezni azt az érzést, amit a
húgára gondolva érzett. Így hát leginkább nem is gondolt rá. Sokszor úgy
volt vele, mintha kivágta volna az életéből, ahogy a ruhából kivágja az
ember ecetes ollóval a makacs foltokat. A lyuk mindig ott marad. És
micsoda is egy lyuk? Semmi…
Lénának sem mesélte el még, mi is történt akkor. Más nehézségekről,
egyéb kínzásokról beszámolt már neki, de erről hallgatott. Hallgatott róla az
anyja is, hát úgysem került volna felszínre soha, ameddig Péter nem akarta
a felszínen tudni.
De ez a Tomek-ügy nem hagyta nyugodni. Persze nem mintha ez
irányú versenyre akart volna kelni Lénával, mégis, valahogy igazodnia
kellett Léna jóságához, Léna bűntudatához, meg is kívánta valahogy az
egészet, megirigyelte talán, szerelmes volt ebbe a bűnös sebzettségbe, de
irritálta is, bántotta, mint egy szájpadlásra tapadt hajszál.
Igen, végül is Péternek is van egy Tomekje. Péter is ártatlan, ő is jó,
mint Léna. Miért ne lenne olyan? Igen, megmutatja Lénának ezt a jóságot.
Az ő jóságát, az ő bűntudatát, az ő vezeklését. Igen, el fogja vinni Lénát
Annához. Ideje van. Még az esküvő előtt.
Ennyi szolgálatot igazán tehet neki Anna, ha már tönkretette az életét.
Mikor is volt, amikor Annát utoljára látta? Húsz éve? Huszonegy?
Nem emlékszik. Vajon változott azóta? Rá fog ismerni egyáltalán? Vajon fel
tudja már emelni a kezét? Az orvosok a kezdeti remények, gyógytornák,
vajákos próbálkozások után, amelyekbe az anyjuk mind belement, és
amelyekre – mindhiába – vagyonokat költött el, azt mondták, pozitív
változásra nincs remény. Hány éves is most Anna? Huszonnyolc?
Istenem…
Anna ott ült a nyitott ablak előtt, amikor beléptek a szociális otthon
különszobájába. Egyedül volt. Péter egy pillanatra megállt, ahogy becsukta
maguk mögött az ajtót. Állt, mint a kisgyerek, aki éjjeli szörnyet lát. Jó
helyen jár egyáltalán…? Az a nő a tolószékben csak ült tovább, nem is
nézett rájuk. Nem, nem kellett volna idejönni. Hogy a francba juthatott
ilyesmi eszébe?!
De most már itt van. És idehozta Lénát is. Csinálni kell valamit.
Valami rutint kell mutatni. Odament lassan Annához, és megérintette a
hátát. Istenem, milyen élesek és forrók a bordái! Mint amikor kisfiúként
télen a radiátorra tette a tenyerét. Anna csak egy pillanatra fordította felé a
fejét, és szintén csak arra az egyetlen pillanatra elmosolyodott. Megismerte
egyáltalán? Péter nem tudta, mit szeretne inkább. Egy semleges,
vadidegennek járó mosolyt, vagy egy réges-rég nem látott testvérnek szóló
könnycseppet? Mindkettőt fájdalmas volt elképzelni. Márpedig ő nem fog
itt magába engedni semmiféle fájdalmat, elég volt abból rég. És igen, ez
nem is Anna. Ez csak valami görbe, összecsavarodott emberhús. Nincs köze
hozzá. Ezért is nem látogatta sosem. Mi értelme lenne? De nem várhatja
Lénától, hogy értse.
Egyedül a haja… Az ugyanolyan szőke, ugyanolyan annásan kócokba
borzolt, mint régen. Csak a rövidre vágott frufru új. Az már-már
disszonánsan hat, olyan egyenes, és határozott ehhez a görbe, összevissza
testhez mérve. Ki vághatja itt a haját? Ilona? Hát persze, ki más. Igen, az
anyjuk az elejétől fogva állandóan ott ült Anna ágya szélén. Minden más
helyett is ott ült, akkor is, amikor Péter elballagott az általános iskolában, és
amikor elballagott a gimnáziumban, amikor fociedzésen eltörte a lábát,
amikor megharapta a szomszédék kutyája, és tetanuszt vágtak a fenekébe,
igen, Ilona akkor is itt volt, amikor Péter sírt, és amikor nevetett, amikor
élni akart, és amikor meg akart halni.
Most, ahogy Péter ott állt Annával és az ablakon túli, füstös tűzfallal
szemben, pontos filmszerűséggel jött elő minden, ami akkor volt, amikor
először és utoljára járt ebben a szobában. Péter kisiskolás korától
megizzadva törekedett a szép bizonyítványra, sőt a kitűnőre, még álmodott
is vele, hogy egyszer sikerül, és akkor ő majd kifulladva rohan haza vele
Ilona elé, és Ilona büszkén barackot nyom a fejére.
Hatodikos volt, amikor életében először meglett a csupa ötös. Még két
csillagot is kapott hozzá. És akkor nem bírta, akkor felült a vonatra, aztán a
buszra, két órán át utazott rohanó szívvel a forró, júniusi műbőrökhöz
tapadva, hiába tiltotta meg neki Ilona már kezdetben, hogy bármikor is
bemenjen Annához. El kellett mondania a nagy hírt, igen, el kellett
mondania a mamának, aki úgysem jött haza soha késő estig. Sőt el kellett
mondania Annának is. Az öröm és a várakozás felülírt benne minden
józanságot.
Péter sosem képzelte el addig a baleset utáni Annát. Csak a baleset
előtti Annát képzelte el, ahogy a babáival csacsog egy kórházi ágyon.
Éppen így volt nyitva az ablak aznap is. De Anna nem csacsogott
senkivel, hanem néma volt, és hosszú, és sovány. És mozdulatlan. Az
anyjuk egy széken ült mellette, valami képes magazinnal az ölében. Amikor
meglátta Pétert, becsukta az újságot, és felállt. Az arca öregnek látszott, és
kifacsartnak, mint valami vizes ruha.
– Ha még el akarsz venni tőlem valamit, akkor tessék. Vigyed –
mondta egészen Péter szeme mélyébe. – Már elvetted úgyis az egész
életem.
Péter csak állt ott, és nem tudta, mit kell mondani. Sosem akart elvenni
semmit a mamától. Sosem akarta bántani. Csak azt akarta, hogy örüljön.
Hogy büszke legyen rá. Hogy meglássa. A bizonyítvány vastag papírja már
átnedvesedett az ujjai között, de a mama még folytatta, és a hangja olyan
volt, mint a fridzsider éjjeli zúgása. Ijesztően üres.
– Ha most idejönne elém az Isten, akiben már nem hiszek, tudod, mit
kérnék tőle?
 – Mit…? – kérdezte Péter halkan, és közben arra gondolt, milyen jó
volna, ha most odamenne hozzájuk az Isten.
– Hogy csináljon vissza mindent. Hogy sose szülessél meg.
Péter akkor a testében kezdte érezni a fridzsider zúgását. A szívében.
Onnantól nem tudta magában megkülönböztetni a gyűlöleteket és a
dühöket, hogy melyik kihez tartozott. Hogy kit gyűlölt jobban, Annát, a
mamát, Ivánt vagy saját magát. De talán Annát gyűlölte legjobban. Aztán
olyan erőssé vált a fájdalom, hogy valamit tennie kellett. Érzéstelenítenie
kellett a szívét. Akkor volt itt utoljára.
De ez az ő titka, Lénának mindezt nem kell tudnia. Igen, Lénának
olyasmit kell csak tudnia, amiért szeretheti őt.
Észrevette, hogy Léna figyeli. Nyilvánvalóan várt valamit. De mi a
fenéhez kezd az ember egy magatehetetlen, tolószékes alakkal? Péter akkor
meglátott egy tálat a mosdó mellett, benne egy szivaccsal. Valami ösztönös
mozdulattal langyos vizet eresztett a tálba, levette Annáról az inget, és
elkezdte áttörölni a csupasz hátát.
Csak pár pillanat múlva futott át rajta valami hirtelen érzés,
kellemetlen, és talán szégyenteljes is, ahogy nézte Anna előreesett,
meztelen vállait és a köztük előrecsüngő, zacskószerű melleket, amiket nem
tudott megfogni a túlméretezett melltartó.
Péter érezte, hogy folynak a könnyei. Csak az arcbőrén érezte, sehol
máshol. Belül nem érezte a sírást, csak megmagyarázhatatlanul estek kifele
a szeméből azok a sós cseppek. Aztán hirtelen arra gondolt, ez így épp jól
veheti ki magát Léna előtt, pedig isten bizony nem direkt csinálta. A
meccsre gondolt, és hasonló jelentéktelen ügyekre. Nem, nem sajnálta
Annát, nem, nem érzett semmit, hiszen ez nem is Anna volt.
Anna az egy erős, csupa izom kislány… Folyton csak kacag. Péter
nem is értette, hogyan lehet ennyit nevetni és rohanni és ugrálni és
cigánykereket hányni. Igen, szinte sosem látta a húgát sétálni onnantól
fogva, hogy megállt a két lábán. Mindenki odavolt érte. Az anyjuk is. Iván
is. Annika így, Annika úgy. Az igazság az, hogy Péter is odavolt érte. Anna
tökéletes volt, gyűlöletesen és megindítóan tökéletes. Anna volt az
egyetlen, aki mindig mosolyogva nézett rá, és igen, mindig fölfelé. Aki
sosem mondta neki, hogy Petike megint nem volt képes erre vagy arra.
Anna szemében Petike képes volt bármire, és nagy volt és erős és jó. Péter
sokat volt Annával, amíg az anyja meg a nevelőapja el voltak foglalva.
Péter tanította meg leírni Annának a nevét, amikor alig múlt négyéves.
Ültek a diófa alatt, cseresznyét ettek a nagy kék üvegtálból, és röhögtek
Anna hasraesett A betűin, a gyorsan pihenő madarakon meg a lassan rohanó
csigákon. Olyankor érezte Péter, hogy a vidék, a fehér füzek, az olasz tölgy,
a fakopáncs, a nagy fülemüle, a tehenek, a birkák és persze a lovak, na meg
a levegő akácillata mégiscsak csodaszép. Hogy mégsem szigorúan csak
gyűlöletes dolog, hogy a nevelőapja néhány évvel azelőtt egyszer csak
kirángatta őket Budapest állandóan lüktető mélyéről, ahol mindig volt hova
elbújni, kihez átmenni, hogy kiszakította Pétert az iskolából, a barátai
közül, az edzéséről, a görbe fa mellől, a piros közérttől, mindentől, amit
ismert és megszokott, mert Ivánnak nyugalom kellett, meg csönd meg
messzeség a bűzös városi utcáktól, mert neki alkotnia kellett, meg kellett
festenie azokat az istenverte képeket, azokkal a vízfejű alakokkal, amire
Iván azt mondta, művészet, de senki más rajta kívül, azaz egyetlenegy
valaki, Ilona. De hát Ilona vak volt, nem látott mást, csak az Iván ágasbogas
arcát.
 
■
 
Aznap is a diófa alatt ültek Annával. Aztán Anna felugrott, és odakurjantott
azon a csengettyűs hangján Péternek, hogy bújócskázzanak. Péter pedig,
mivel kevés felhőknélkülibb és kielégítőbb dolog létezett számára, mint a
húga kedvében járni, bólintott. Pláne, hogy igazán remek ötlete támadt a
búvóhelyet illetően. Nemrég erősítették meg az istálló tetejét, ott aztán
keresheti Anna másnapig. Mekkorát fog nézni, hogy micsoda bátor az ő
bátyja, mert bizony, bátorság kellett ahhoz, hogy Péter olyan magasra
felmásszon, kicsit féltette is magát, de megérte, igen, mert elképzelte,
mekkorát fog visítani örömében Anna, amikor meglátja.
Már vagy tíz perce guggolt a tetőn, a lába egész elzsibbadt, mintha
millió hangya mászna a vérében, amikor meghallotta az anyjáék hangját.
Kiabáltak. Hol van az a nyomorult Péter?! Őt keresik? Miért? Miért nem
Anna kiáltozik Pétert, neki kellene kiáltoznia…
Pár percig még néma maradt, nem is mozdult, hadd keressék, hadd
aggódjanak, hadd képzeljék el, hogy a kis Péternek baja esett, hogy kitörte
valahol a nyakát, hogy elvitte a zsákos, tudják meg, milyen, ha nincs a kis
Péter. Az eső is zúgni kezdett, de Péter azt sem bánta, inkább csak még jobb
lett tőle az egész, még vészjóslóbb.
 És akkor egy mindennél óriásibb kiáltást hallott. Nem is tudta
megmondani, kié volt az a hang, olyan volt, mint valami éjszakai szörnyé,
és Péter akkor óvatosan felállt ott a tetőn, és kiabált, hogy mama, itt
vagyok, és akkor odarohant mindenki, kivéve a mamát, és Iván sírt, nem, az
inkább üvöltő zokogás volt, és Iván arca egyáltalán nem hasonlított a
szokásos Iván arcára, valahogy szétesett, aztán elrohant ő is, aztán
mégiscsak jött a mama, és ő is sírt, olyan hangot adott ki, mint a macskák,
és Péternek akkor már úgy dörömbölt a szíve mindenében, a hasában, a
fejében, de még a válla csúcsában is, hogy minden hang, ami nem a szíve
volt, csak tompa zsongás lett, és soha olyan rettegést nem érzett még, pedig
elég sokat félt már addigra, a tíz éve alatt. Aztán elkezdett növekedni
mindenében az a borzalmas, éles hang. A mentőautó szirénája.
Igen, Anna is kitalált egy remek búvóhelyet, ahol Péter sosem fogja
megtalálni. Biztos ő is nevetett magában, biztos ő is elképzelte, hogy Péter
milyen büszke lesz majd rá. Biztos szaladva mászott le azon a létrán.
Szaladva és nevetve és izgatottan, azokkal az édes, édes, csillagos
fényekkel a szemében…
Ilona azután hét hónapig nem szólt Péterhez. Ugyanúgy ellátta, adott
neki reggelit, csomagolt uzsonnát, levágta a lábán a körmöt. De egyetlen
szót sem szólt. Ha valamit közölni akart Péterrel, leírta egy papírra. Akkor
szólt hozzá először, amikor Iván elment. Amikor Anna már hét hónapja
feküdt a kórházban mozdulatlanul, és Iván fekete kukászsákokba pakolta a
saját holmijait, a terepszínű nadrágjait, a teniszütőit, a festékeit, mindent,
aztán beszállt a haverja telepakolt kisteherautójába, és nem is nézett vissza,
soha többé, se Ilonára, se Péterre.
 
■
 
Péter hirtelen úgy érezte, elfogy körülötte a levegő, hiába volt a szobában
tárva-nyitva az ablak.
Jó volt végre otthagyni Annát, jó volt végre kimenni a hideg szobából,
jó volt gyorsan elköszönni az ápolóktól, akik közül senkit sem ismert, és
aztán jó volt fogni Léna kezét a kínai büfében. Végül is megérte. Végül is
jól sült el a dolog.
Igen, mert Léna csimpaszkodik belé, szorítja az ujjait. És másnap Léna
az ő felesége lesz. Minden jól megy. Minden rossznak vége.
 Ráadásul másnap ott fog ülni Ilona is azoknak a fapadoknak az
egyikén, az ő lovardájában. Ott fog ülni, ahogy az anyák szoktak ülni az
esküvőkön, és végignézi, ahogy a fia elvesz egy ilyen csodálatos, szép,
kedves, okos és minden szempontból nézve jó nőt, mint Léna. Talán még
büszke is lesz egy kicsit. Talán még meg is könnyezi a dolgot, ahogy a
filmeken szokás. Igen, Péter ezt el is képzelte, meg is jelent előtte egy
pillanatra a mama, ahogy a szemét törölgeti. Persze mindegy, nem arról van
szó, mintha ez lenne a lényeg, mégis… ez jó volna.
Nézte Lénát, ahogy azokat a ragacsos kis szezámos csirkedarabkákat
ette a kínaiban, és arra gondolt, milyen édes ez a nő. Milyen édesen eszi
azokat a csirkedarabkákat, amiket ő világ életében annyira taszítónak talált.
És akkor hirtelen az jutott eszébe, mi lenne, ha elvinnék valahogy Annát az
esküvőre. Talán valami szép kis ruhát is ráadhatnának. Vajon Ilona mit
szólna? Örülne…? Ez lenne az ő meglepetése a mamának. És akkor ott
lenne mindenki. Mindenki… Minden újra kezdődne. Ó, micsoda baromság.
 
■
 
Másnap kora délelőtt érkeztek a lovardába. Elza már ott volt, hogy segítsen,
ahogy Éva is. Péter arra gondolt, mit fog szólni Ilona Évához. Vajon Éva
halálra fogja idegesíteni az állandó ájtatoskodásával? De lehet, hogy jóban
lesznek. Hogy egyenesen összebarátkoznak. Hiszen az anyja mindig
odavolt a művészekért, nemhiába imádta Ivánt is, hát most itt lesz neki egy
író, azaz Léna apja, igen, meg Éva is, aki táncművész volt valamikor, vagy
valami hasonló. A mama igazán nem panaszkodhat. Sőt büszke lehet az új
családjára. Nemsokára kiderül.
Két órakor Ilona telefonált, hogy epegörcse van, de a csokrot elküldeti
taxival. Nem baj. Kit érdekel? Úgyis csak a feszültséget csinálta volna.
Sokkal jobb így, igen. Kit érdekel?! Éva persze ott sürög-forog Léna körül,
mint valami légy a gané fölött. Elza is. Léna apja is. Mindenki Léna körül
rohangál.
Az ő barátai még nem érkeztek meg, csak Horváth volt ott, de ő nem
volt a barátja, és amúgy is ott eszi a fene hétvégeken a lovardában. És Péter
családja…? Neki nincs családja. Neki nincs senkije. De jobb is így. Ha
jobban belegondol, barátai sincsenek. Sohasem tartotta nagyra a
barátságokat, hiszen mindenki tudja, hogy a barátságok ugyanúgy a fejük
tetejére fordulhatnak egy pillanat alatt, ugyanúgy tátogó aligátorrá
alakulhatnak, mint a szerelmek vagy mint a vérkapcsolatok. Kell ez neki?
Véletlenül sem. De a család… Azaz dehogy nincs neki családja! Milyen
ostoba, hogy nem jut eszébe! Éppenhogy most készül családja lenni. Léna
lesz a családja. Aztán jönnek a gyerekek. Megbeszélték. Kit érdekel Ilona?
Nincs szüksége Ilonára. Eddig is kibírta nélküle, kibírta úgy, hogy csak
mint valami szellem libegett a feje fölött. Hogy sosem lehetett hozzáérni.
Megölelni. Lénát meg lehet ölelni. De még mennyire meg lehet.
Ezenkívül Péter volt otthon, ő volt hazai pályán, hiába Léna barátai és
családtagjai taposták le a gyepet. Végül is mindenki az ő vendége volt.
Szerette is azt a napot. Szerette Léna ruháját, ami Léna egész hátát
szabadon hagyta, úgy, hogy kedvére gyönyörködhetett Léna fehér,
angyalszárny jellegű lapockáiban. Szerette, amikor Léna dühös lett Évára
valamiért, aztán kicsit Elzára is dühös lett. Évára azért lett dühös, mert Péter
mellé állt valami apró hülyeséggel kapcsolatban, Elzára meg azért, mert
Péter ellen fordult ugyanazzal az apró hülyeséggel kapcsolatban. De
legjobban azt szerette, hogy – mindenki ellenében – ő csillapíthatta le Léna
düheit.
Évát egészen megkedvelte. Elzát nem.
Péter szerette ezenkívül Léna ujjára szorítani a gyűrűt. Szerette azt
mondani Lénának a szertartás után: feleségem. Szerette az éjszaka hűvösét
az ágyukban, és szerette, hogy tőle függött, mikor múlnak el a lúdbőrök
Léna hasáról.
Péter fejében még sosem fordult meg azelőtt, semelyik nővel
kapcsolatban, hogy gyereket szeretne tőle. De Lénával ez is más volt.
Szerette volna elültetni magát Léna bensőjében, kitűzni önmagát Léna
méhében, akár valami győzelmi zászlót.
Így is lett. Ahogy teltek a hetek és a hónapok, Léna mellén új, kékes
erek kezdtek futni, és a mellbimbói hatalmas, ismeretlen, sötét foltokká
változtak.
Néha minden csodálatos volt. Főképp akkor, amikor Péter ezredszer is
meghallgatta a fia vonatzajszerű szívdobogását. De amikor Péter esténként
hazaérkezett, és Léna újra ott ült a kanapén a tenyerét a hasára simítva, és
énekelt, és valamiféle titkos önmagába figyelt, és sóhajtozott, és lélegzett,
és a babával beszélgetett, akkor Péter hirtelen távoli szárnyas kígyónak látta
Lénát, és nem tudta, mit tegyen. Inkább bement olyankor a kisszobába, és
addig lőtte a tankokat a videójátékban, amíg el nem nyomta az álom. Mi
lesz, ha nem tud majd lépést tartani Léna óriássá növekedésével? Muszáj
lesz lépést tartania vele.
 15.

LÉNA
 
 
Léna halálra váltan és hosszú listával érkezett a kórházba, amelyben pontról
pontra ott állt, hogyan szeretné szépen, puhán, háborítatlanul világra hozni
legelső gyermeküket. Misi ezzel szemben hosszú, egészen kíméletlen
vajúdás után született meg, egy hideg fémfogóval a fején. Így
megismerkedésük tizennegyedik hónapjában Léna anya és Péter apa lett.
Mikor Léna nem sokkal később a frissen szült nők pihegő boldogságával
feküdt, ölében a fiukkal, Péter kedvesen, de annál határozottabb
mozdulattal kivette a kezéből Misit.
– Gyere, fiam, itt az idő, hogy valaki végre tisztába tegyen ebben a
mocskos világban – mondta Misinek vagy csak úgy magának.
Léna még nehezen, de mindenképp gyorsan pattant ki az ágyból, és
nyúlt volna a fia után.
– A legelsőt hadd én…
De Léna csak a szúrós, kórházi levegőt érte utol, mert Péter addigra
már a pelenkázó fölé hajolt, és lendületes mozdulatokkal törölte ki az első,
zöld kakát Misi ráncos fenekéből. Léna így Péter válla mögül, ámulattal és
kissé csalódottan figyelte Péter mindenben – ki tudja honnan, de ebben is –
megmutatkozó rutinját.
– Te még túl gyenge vagy ehhez… – mondta Péter. Pedig Léna
erősebbnek és büszkébbnek érezte magát, mint valaha.
Léna teste gyorsan visszanyerte rugalmasságát a szülés után, és
kislányosságát is megőrizte, azaz inkább csak azt. A végzetes nő, aki az
elmúlt években Léna volt, átmeneti, megjósolhatatlan hosszúságú
nyugovóra tért benne.
Léna most feleség volt, és anya, és a családja – a Maros utcai
napfényes albérlet lakói, azaz Péter és Misi – volt az a gazdag talaj, amibe
végre szép és erős gyökeret ereszthetett. Ettől fogva e gazdag talaj felett –
Léna legalábbis így képzelte el – fogja majd lebegtetni a szirmait vagy épp
a szárnyait a mesebeli szél.
 Léna az anyai kialvatlanságtól gyakran elszundikált, miközben Misi
szöszös kis feje úgy volt odatapadva a melléhez, mint egy meleg
rongylabda. Ilyenkor Léna rendszeresen ugyanabban az álomban, jobban
mondva félálomban látta magát. Egy régi, nyári délután a lábát a Balatonba
lóbálta, és a víz nagyra nőtt ezüsttálca volt, ő meg billegett a peremén, sőt
mondhatni, illegette magát, a fejét egészen feltartotta, fel, a felhőszöszös
égbe, szánt szándékkal, hogy a haja összes szálát vadítsa meg a szél, egy
festmény volt, igen, szinte nem is hús és vér, egyesek odakaptak utána,
hogy bárcsak, de nem, mert ők húst és vért akartak, neki meg csak röpült a
haja, a combjait átfonta egymáson, hadd nézzék, hadd bámulják, csak játék
volt az egész, egy kislány játszott, csak nevetett, csak röhögött, a haját
őrülten rángatta a szél, sőt a vihar, egy nyári délután…
Ennél a résznél aztán Léna rendre arra ébredt, hogy a mellkasa
ragacsos tejben úszik.
Óránként tette a mellére a kicsit, ha az felnyöszögött, és minden egyes,
végtelen hosszú szoptatás után odafektette a puha, jóllakottságtól ernyedt
kis testet a mérlegre, hogy lássa, vajon elegendő tej került-e belé. Szoptatási
és hozzátáplálási tanácsadásra járt, és indiai babamasszázst tanult egy perui
asszonytól.
Minden nap pontosan ugyanúgy telt. Léna rájött, mennyire hozzá volt
szokva addig ahhoz az ezer tükörhöz, amit a kinti világban hangyaként
zsizsegő emberek arca jelentett neki. A kliensei hálás és néha fájdalmas
arca, a közértesnők örökké máshol járó tekintete, a villamosvezetők
figyelőn félrebólintott feje, a buszokon utazó kamaszok izgága és folytonos
valamitvárása, a férfiak, ahogy Lénára pillantottak, és ő visszapillantott
rájuk (kire hogyan), a kávézókban üldögélő párok másodpercekbe süppedő
arca, az egyetemistáké, ahogy jegyzeteik fölé hajolva igyekeztek markukba
fogni a jövőt…
Ez az örökké mozgó és lüktető világ most eltűnt Léna elől. Kizárólag
Misi arcát látta, és Péter esti, elnyűtt arcát. Meg kellett szokni. Meg kellett
tanulnia a hasára kötni az ordító babát, aztán a csípőjére, aztán a hátára
vetni, mint valami élő hátizsákot. Meg kellett tanulnia nem halálra rémülni
attól, ha – mint valami önmaga ellen fordult fejőnő – nem tudja kifacsarni
az utolsó csepp tejet is a melléből. Meg kellett szoknia ezt az új és végleges
felnőttséget, ami a mindennapjait szép, de mozdíthatatlan acélkeretbe
foglalta.
 Ezenkívül Léna végtelenül egyedül volt. Éva csak nagy ritkán tudott
eljönni, mert egyre gyakrabban törtek rá furcsa, aggasztó fájdalmak és
gyengeségek. Az apjával nagy és vidám sétákat tettek, de csak amikor
András éppen ráért átvágni a három őket elválasztó kerületen.
Léna irigykedett magában Péterre, aki reggelente felülhetett a metróra,
irigykedett az ott utazó csupa ismeretlen, izgalmas emberi arcra, az ezer
orra, szájra és vállra, irigykedett rá, hogy Péter végigmehetett az unalmas,
mégis annyira sokat ígérő utcákon, hogy öntörvényű kitérőket és betérőket
tehetett kisboltokba és éttermekbe és lakásokba, hogy rábólinthatott régi,
megszokott körvonalaira a kirakatok üvegében, és hosszan ülhetett az irodai
vécén. Péter ugyanis időközben a lovarda mellett új vállalkozásba kezdett.
Igen, Péter igazi, felelős, óriási családapává érett. Működött, mint az
atomóra.
Léna meg csak pakolta nap mint nap azt a rettentő babakocsit
mindenféle lépcsőkön fel és le, a ruhája pedig csatakosra ázott a tejtől és a
verítéktől.
Régen, ha megkérdezték Lénától, mi akar lenni, ha nagy lesz, azt
felelte, nő. És nő lett, de még mennyire. Most meg nőből anyává változott.
De mi jön ezután? Néha, legtöbbször úgy délután három óra körül Léna a
semmiben érezte magát, mint valami légy, ami a pókháló vékony, nyálas
szálán himbálódzik. Azokban a percekben hiába simult a hasához egy
csecsemő, aki az ő testéből született, akit az ő teste táplált, és aki az ő
létének kiterjesztése volt, annál rettentőbb súllyal zuhant rá, hogy
végzetesen egyedül van a világban.
Nincs senki, akibe kapaszkodhatna. Csakis Péter van.
Úgy várta hát Pétert haza mindig, mint a messiást.
És Péter mindig sietett is haza, soha nem tett egyetlen felesleges vagy
saját örömére való kitérőt sem. Amikor esténként, hét óra húsz perckor
Léna már messziről meghallotta Péter csattanós, péteres lépteit, mintha egy
óriás szállt volna le a mellkasáról.
Péter mindig tudta, mit kell csinálni. Tudta, hogyan kell az
üvegszilánkot szakszerűen kiszedni az ember talpából, hogyan kell kiszívni
a méh fullánkját, tudta, hogyan kell kitisztítani az eldugult csöveket. Mindig
ismerte az egyetlen jó megoldást.
Amikor Léna melle begyulladt az eszelős szoptatástól, és óriás, vörös
foltok keletkeztek rajta, meg tégla alakú csomók, Péter masszírozta ki őket
határozott mozdulatokkal. Ki tett volna még ilyet? Csodálatos párost
alkottak.
Lénának egyetlenegy olyan emléke volt, amikor az ő szülei egy párnak
tűntek. Egyszer látta, ahogy az apja az anyja vállára tette a kezét, és pár
másodpercig ott tartotta. Tél volt, kinn az utcán az emberek szőrös
sapkákban és hatalmas kabátokban jártak, de benn, otthon meleg volt, és
krinolinszag, és apa keze ott nyugodott anya vállán. És a kicsike, hatéves
Léna akkor nem vett levegőt, nehogy az az apró nesz, ahogy a mellkasa
megtelik, elriassza a pillanatot. Ez a kép azóta kinagyítva volt Léna szívére
szegezve, ahogy máshol konyhák falára van szegezve a házi áldás.
Lénának közben arra is rá kellett döbbennie, hogy a leghétköznapibb
képességei is kívánnivalót hagynak maguk után. De Péter, amikor esténként
hazaérkezett, azonnal kézbe vette a dolgokat.
– Hát milyen furán adja az én kicsikém szájába a kanalat ez a mama?
Na tessék, így, látod, mindjárt más! Így nem fogsz megfulladni – és Péter
nevetett, és Misi visszanevetett rá, felfele, mint egy vicces istenre.
Péter teregetett is. Jobban mondva átteregette a szárítón a ruhákat Léna
után, mert ahogy Léna csinálja, úgy sohasem száradna meg semmi. Léna
így csöndesen, ökölbe szorított kézzel nézte végig minden nap, ahogy Péter
egyenként a szimpla szárakról a duplaszárakra pakolja át a rugdalózókat, a
lepedőket, az alsónadrágokat, és a tejtől örökre befoltosodott melltartókat.
Léna eleinte elsírta magát az ilyesmiken, sőt néha egyenesen toporzékolt.
Péter akkor a hormonokra fogta a dolgot, és feloldotta az egészet egy
szemöldökhúzással.
– Most mit kell hisztériázni ezért? Ülj le, pihengess tovább, és örülj,
hogy ilyen férjed van. Vagy akarod, hogy a gyerek nedves hálózsákban
aludjon, és szívhassuk a taknyát egész éjjel?
És Léna nem akarta. Aztán elkezdte figyelni magát. Mi van, ha
Péternek igaza van? Igen, valóban… Lassan felfedezte, hogy a szög, ahogy
a kiskanalat megbillenti, ahogy a pürét Misi szájához emeli, igen, az
valóban lehetne pontosabb. Léna onnantól jobban koncentrált minden
mozdulatára. Később hozzászokott a duplaszárra való teregetéshez is. Az
alkalmatlanság szégyenteli érzése lassanként és egészen finoman kezdte
szorítani a torkát.
Amikor eljött az ősz, hétvégente hosszú, szótlan, gyönyörű sétákat
tettek az aranyszínekbe bújt Hármashatárhegyen. A séták után Misi sokszor
Péter hasán aludt el, kiterülve, mint egy kis majom, selymes volt, és
tökéletes, izmos és rózsaszínű. Léna ilyenkor macskásan
összegömbölyödve gyönyörködött benne, ahogy Péter Misi szájába dugta
húsos kisujja utolsó percét, amit Misi olyan ösztönös szenvedéllyel
szopogatott álmában, mintha anélkül bizony megfulladna. Péter ilyenkor
büszkén súgta oda Lénának: nini, az én ujjamat jobban szereti, mint a te
melledet, pedig nincs is benne tej!, és Léna akkor elgyengülve mosolygott
ezen az őszi, cukorragacsos boldogságon.
Tessék, sikerült, amit mindennél jobban akart, sőt nem is mindennél
jobban, hanem mindennél magától értetődőbben. Ez itt az alap, amire
mostantól biztonsággal építkezhet. És Péterben biztos volt. Hiszen ezért
választotta Pétert, Péter itt lesz vele, sőt innentől már velük, a világ
végezetéig, jóban és rosszban, egészségben és betegségben, szerdákban és
vasárnapokban, igen, Péter betömi húsos ujjaival a szájukat, és kiszedi
talpaikból az üvegszilánkokat. Léna büszke volt a megérzéseire.
A lakásukban mindent Léna rendezett be, az utolsó képig, mindennek
ő találta meg a helyét, mégis gyakran úgy tűnt Lénának, mintha csakis Péter
keze nyomával lenne tele a levegő. Péter akár valami bűvész rakosgatta az
apró használati tárgyakat egyik helyről a másikra, mintha valami olyan
nagy, átláthatatlan rendező elvek mentén cselekedne, amit Léna nem
érthetett. Léna csak annyit vett észre az egészből, hogy sosem találta meg,
amit keresett. Így Lénának sokszor kellett Péterhez fordulnia segítségért, a
végén már a legegyszerűbb dolgok miatt is. A legrosszabb az volt, amikor a
Misihez tartozó leghétköznapibb tárgyakat sem találta, hiába esküdött volna
meg az életére is, hogy oda tette a mellszívót az éjjeliszekrényre, a D-
vitamint a konyhapultra, a csőrös poharat a kanapé mellé, sőt éppen ezek
miatt az események miatt Léna már kényszeresen és szánt szándékkal véste
folyton emlékezetébe a saját mozdulatait. De hiába.
– Kis hülyém… Jobb lenne végre rendet tartanod. A magad és a baba
érdekében is. Meg fogsz így bolondulni – mondta ilyenkor Péter lágyan, és
gyors csókot nyomott Léna orrára.
Léna egyszer napokig nem találta a kocsikulcsát, aztán egészen
véletlenül Péter alsónadrágjai között akadt rá, a pótkulccsal, Léna
útlevelével és az egyik arckrémjével együtt, amit már hetek óta keresett.
Léna kevés szépészeti dologhoz ragaszkodott, de az arckrémjeihez igen, ez
volt az egyik a kevés luxus közül, amit megengedett magának. Afféle
szertartás volt az arckrémezés minden este nyolc harminckor, miután
Misitől lábujjhegyen kiosont, egy pár perc, ami csak az övé volt, meg azé
az új nőé ott a tükörben, akivel most ismerkedett. De a tégely egyszer csak
nem volt sehol, újat venni meg nem tudott, nem is akart, és hát amúgy is
lesült volna a bőr a képéről Pétertől pénzt kérni valamire, ami amúgy
nyilván ott van valahol, meg aztán mit is mondana, „ó, elvesztettem a
fürdőszobában a krémemet?”, Péter jogosan nézné komplett hülyének. És
Léna nem akarta, hogy Péter komplett hülyének nézze. Épp az ellenkezőjét
szerette volna. De végül is mégiscsak Péter alsónadrágjai között lapult a
tégely… De Péter, amikor óvatosan kérdőre vonta, kikérte magának a
dolgot.
– Megőrültél? Mi a francért raknám a kulcsodat az alsógatyáim közé?
És az arckrémedet? Gondolkozz, könyörgöm…
És Léna arra gondolt, lehet, hogy valóban megőrült. Aznap, az éjszaka
közepén Péter olyan megszállott és megindító szenvedéllyel feküdt rá, hogy
Léna, ha félálomban is, de tette, amit tennie kellett, amit Péter
megérdemelt, és közben azt mondogatta magában: köszönöm, Istenem…
Mert ha már megőrült, legalább minden másban legyen jó Péternek. Napok
óta nem aludt, azaz a szervezete nem ismerte el alvásnak azokat a perceket,
amikor állva elszundított napközben, vagy guggolva a kiságy mellett, amíg
Misi hátát simogatta, meg azt az egy-két órát sem, amikor éjjelente két
szoptatás között sekély álomba esett. Péter pedig, miután összegabalyodtak
és lihegtek, és sóhajtoztak, csöndben, vigyázva, hogy az ágy ne
nyikorduljon túl nagyokat, hogy Misi fel ne ébredjen, csalódottan kérdezte
Lénát: Neked nem is volt jó? Olyan voltál, mint egy darab fa. És Lénában
akkor először merült fel az ijesztő kérdés: mi van, ha Péter egyszer csak
nem fogja szeretni? Ha egyszer csak kiesik Péter világának feldíszített
közepéből? Nem, az nem történhet meg. Ahogy az apja is megmondta, most
már úgy össze van kötve Péterrel, ahogy – vér a vérrel – Misi össze van
kötve vele. Péter nem csalódhat benne. Szenvedélyt kell adnia neki,
szenvedélyes harmóniát. Ennél nem adhatja alább. A fáradtság nem kifogás.
Ha Péter így gondolja, hát igaza van.
 16.

PÉTER
 
 
Igen, ő volt az első, a legelső a világon, aki meglátta Bede Mihályt, ahogy
az a kicsi fej, az a vértől csatakos micsoda borzalmasan és gyönyörűen
megjelent Léna lábai között. A köldökzsinór úgy roppant el Péter kezei
között, mint a friss alma, vagy inkább, mint a kétágú csirkecsont, amikor az
embernek kívánnia kell valamit. De Péter nem kívánt semmit, mert abban a
pillanatban ott volt minden, amire valaha is vágyott.
Ezenkívül nem is emlékezett pontosan, hogyan történt. Mintha egy
fátylon át látta volna a szülőszobát, hiszen a szeme csupa könny volt,
elmosódott az orvos arca, a szülésznőé is, ahogy vezényelt, most nyomjon!,
szólt az a hülye Csajkovszkij, amit Léna választott, ki tudja miért,
összegabalyodott a csipogó hangjával meg a fiuk kihangosított, puha és
mély szívverésével, tadamtadamtadadammm, egészen abszurd szimfónia.
Talán csak álom…
Más dolgokkal kapcsolatban is előfordult Péterrel ilyesmi, hogy nem
volt benne biztos, valójában megtörtént-e, vagy csak álom volt az egész,
egész apró hülye dolgokkal is, mondjuk, hogy kiteregette-e a ruhákat, de a
mai napig nem tudta például eldönteni azt sem, hogy tízévesen, azon az
esőbe fulladt napon, amikor a húga belezuhant abba a nyomorult kútba,
valóban ő, Péter ugrott-e le az istálló tetejéről, vagy Ilona és Iván szedték le
onnan, és azok a csupa kék és sötétlila nyomok a testén meg a repedések a
csontjaiban a zuhanástól vagy az anyja és a nevelőapja kezétől származtak-
e. Egyszer egyiket hitte álomnak, máskor a másikat.
Igen, az biztos, hogy többen is könyököltek Léna hasán, sőt
könyököltek a fián Léna hasában, mert Misinek ki kellett volna jönnie
onnan sürgősen, mindenki izgatott volt, sőt rémült, igen, ő könyökölt a
leghatározottabban, Péter könyöke segítette világra a fiát, bizony az ő ereje
nélkül semmi sem lett volna az egészből, az izzadság sós ízét még napokig
érezni vélte a szájában a küzdelemtől, úgy ám, Pétert nem olajjal kenték fel,
hanem ezzel a sós lével, ami végigcsorgott a feje búbjától a térdkalácsán át
a bokájáig. Igen, ott és akkor ő felkent lett. Az apasággal járó minden jogok
birtoklója.
Péter szerette az ezután következő heteket. Léna otthon volt, a
babaillatok közé berakva, mint valami vattába lett becsomagolva az egész
élete, senki nem férhetett hozzá, Péter meg csak nézte ezt a puha, felhőszerű
pakkot, ami a családja volt. Péter is belebújt volna, be a felhő mélyére, sőt,
amikor Léna szoptatta a babát, pillanatokra ő is vágyat érzett, hogy bárcsak.
Milyen lehet az anyai mellen? Milyen lehetett volna…? Néha cserélt volna
Misivel. Hajnalonta, miután Léna odavette magához Misit, vagy épp ő,
Péter tette óvatosan Léna karjaiba a még csukott szemekkel sipító babát,
Péter odafeküdt Léna meleg háta mögé, és finoman belebújt Léna testébe.
Ezekben a pillanatokban Péter olyan nagyszerű, édes biztonságban érezte
magát, mint még soha.
De amikor reggelente munkába indult, fura félelem fogta el. Mi van,
ha valami oknál fogva, valami őrülettől vezérelve, ami Lénában váratlanul
megszülethet, egyszer majd nem engedik vissza ebbe a meleg és puha
burokba?
Felért a hegy csúcsára, ahonnan a legnagyobbat lehet zuhanni.
Léna bezzeg mindent tudott, Léna persze biztonságban volt. Léna
minden lehetett egyszerre: anya és feleség és barát. De nem az övé. Anyja
csak Misinek volt, és barátja, na, az mindenkié: folyton a barátnőivel
írogatott, sőt a barátaival, nyilván, de vajon miről a francról lehet írogatni,
amikor az ember egész nap nem csinál az égvilágon semmit?
Közben Lénát – nyilván, hogy azért elüsse valahogy az időt – mintha
valami hülye kényszer vezette volna, hogy az összes baromságot kipróbálja.
Babamasszás, babatorna, egészen kificamodott szoptatási pózok, amelyek
Léna szerint könnyebbé teszik a tej áramlását. Igen, Léna képben volt.
Megbeszélte Misi kakáját a többi kakafüggő anyával, Péternek meg
fogalma sem lehetett, hogy a kakának mikor milyennek kell lennie, de nem
is érdekelte, csak azt érezte, hogy valami nagy varázslaton, valami nagy
szövetségen kívül hagyták.
Péter kívül volt mindenen, pláne Léna finom, meleg, gőzölgő, életet
adó testén volt kívül.
Misi már három hónapos volt, és tiszta apja, amikor Ilona még mindig
nem látta az unokáját. Sőt, akkor még a menyével sem találkozott soha.
Nem ért rá. Folyton fájt valamije.
 Amikor Ilona először belépett a baba- és rózsaillatú lakásba, még
mielőtt megnézte volna magának Misit és egyben Lénát, egyenesen a
konyhába ment, lerakta a kezében lévő két szatyrot a pultra, és darabonként
kipakolt belőle egy rakás konyhai díszt, majd saját szája íze szerint
elhelyezett mindent a konyhapolcokon. Mikor Léna bemutatkozott neki,
gyorsan átölelte Lénát, majd, mint aki végre hazaérkezett, kibontotta addig
szorosra fogott, kékesfeketére festett haját, és arcát a sötét zuhatag mögé
rejtve odasúgta Péternek:
– Vajon a szépség mellett jutott neki elegendő ész is?
Péter nézte, ahogy az anyja a karjába fogja Misit. Ugyanígy ölelte
körül a húgát, amikor az nem tudott mozogni, csak sóhajtozott a
fájdalomtól, olyan volt, mint egy összetört, nyöszörgő, kínai meztelenkutya,
Péter meg kívül volt, egy áthatolhatatlan üvegfallal elzárva az egésztől.
Hányszor akart már átrohanni azon a falon! De csak koppant a homloka
újra meg újra, az ájulásig.
Péter orrában egyszerre felerősödött az anyja örökké kiolthatatlan
citromillata, azzal az összes kicsike, citromillatú emlékkel együtt, és úgy
érezte, a tüdejéből elfogy a levegő.
– Kaka van – mondta hirtelen, és kivette az anyja kezéből Misit. Már
egész jól ment neki a pelenkázás, büszke is volt erre. Egyszer lemérte
stopperrel, hogy Léna hány másodperc alatt végez egy cserével, és ő
mennyi alatt. Négy másodperccel lett jobb az ideje Lénánál.
Miután Péter visszatette Misit a kiságyba, Ilona ránézett, és elnevette
magát.
– Ha nem lenne humorom, azt mondanám, seggfej vagy, fiam. De van.
– Aztán megpaskolta a fia vállát. – Nézz tükörbe.
Péter bement a mosdóba, belenézett a tükörbe, és meglátta a kicsike,
elkenődött kakadarabot az állán. Letépett egy darab vécépapírt, megtörölte
magát, aztán sokáig bámulta a szemközt álló hatalmas diófát.
De Péter legalább az irodában önmaga lehetett. Igen, fel is vett egy
szép, kerek seggű lányt, amikor már ott tartott, hogy felvehetett valakit. Ez
a lány még nem tudott semmit, nem szült gyereket, nem tett vérvörös
pecséteket az életére, egész kicsi és haszontalan volt, a misztikum teljes
hiányával megverve vagy megáldva, csak mosolygott, és lóbálta a barna
karjait, biztosan sokat sportol, van rá ideje, egészen kirajzolódnak a tricepsz
vonalai, de azért nem erőszakosan, abba a kis gödörbe a nyaka alatt pedig
épp beleül a Kína alakú medál, nyugodtan és biztonságban, ahogy a
völgybe ernyedten beleül a párás levegő. Olyan édesen semmilyen az egész.
Amúgy a lány pontosan az ellentéte volt Lénának: alacsony és
madárcsontú, szinte disszonánsan nagy mellekkel, na erről aztán Péternek
rögtön eszébe jutott Léna, és Léna mellében a tej, és Misi, ahogy
elégedetten szopogatja ki a tejet Léna melléből.
Ettől aztán arra gondolt, hogy inkább meg kéne inni egy sört vagy
valami komolyabbat, vagy el kéne szívni egy spanglit, vagy valami
komolyabbat, de nem, azt megfogadta, hogy akkor sem, ha kifordul
sarkaiból a világ. Azoknak az időknek vége. Pedig hát micsoda érzés volt,
amikor nem is olyan sok évvel ezelőtt rendszeresen egy üveg viszkivel a
vérében ült a kocsiba, micsoda elegye volt a kétségbeesésnek és a
szabadságnak, a minden mindegynek, nem vigyázni senkire, magát is
beleértve, őrülten lóbálni a lábát a semmi ágán…
De Péter most felelős férj és apa, ez az ő új és mostantól örök,
gyönyörű keresztje. És ha már a felelősségről esik szó, épp az ő felelőssége,
hogy Léna ne nagyon vezessen mostanában. Léna hetek óta nem aludt.
Léna szétszórt volt. Léna nem talált soha semmit. Péter nem engedhette,
hogy így üljön kocsiba Misivel, meg amúgy is, ki tudja, hova furikázna
egész nap, abban a fene nagy szabadságban.
Nem gondolkodott sokat, csak felmarkolta a kis Ford kulcsait, és
bedugta a saját fiókjába, az alsónadrágjai közé. Azért biztos, ami biztos, jó
mélyre dugta, bár tudta, hogy Léna úgysem nyúlkál a dolgai között, még
csak el sem pakolja utána a szárítóról a ruhákat. Léna addigra megtanulta,
hogy Péter utálja, ha a cuccaihoz nyúlnak. Péter akkor egy ideje már úgy
rutinból, és az egyszerűség kedvéért ugyanabba a fiókba rakott el ilyen-
olyan tárgyakat, amiket aztán Léna rendszerint kétségbeesetten és általában
eredménytelenül keresni kezdett. Péter úgy gondolta, hogy ha Léna is
rendelkezik azon dolgok felett, amelyek az övéi – például Misi felett –, úgy
neki is joga van rendelkezni Léna dolgai felett. Hogy a fenébe lehetne
másképp akár egy fikarcnyi egyensúly közöttük?
Léna aztán egyik reggel odaállt Péter elé, és a kezében ott volt a
kocsikulcs. Fenyegetően lóbálni kezdte Péter előtt. Hogy a francba találta
meg?
– Te kutatsz a cuccaim között? – kérdezte Péter, és Léna úgy nézett rá,
mint egy kislány, akit nyalókalopáson kaptak. – Hova tervezel még
süllyedni?
 Léna csak állt ott abban a bő szoptatós hálóingben, ami egyszerre volt
izgalmas és visszataszító, szorította magához Misit, és Péter arra gondolt, a
karikák lassan úgy fogják benőni Léna szemét, mint a moha azt a szép
barna követ, amit gyerekkorában az ablakában őrzött.
– Ne haragudj… – mondta Léna, és a tekintete csupa könny meg
rejtvény volt.
Péter nem szólt semmit. Egy pillanatig semmit sem akart jobban, mint
magához szorítani Lénát, és letörölni a könnyeit, meg lecsókolni a karikákat
a szeméről. De inkább bement a fürdőszobába, leült a vécé lecsukott
fedelére, és csak nézte magát a szemben lévő tükörben. Ő Bede Péter, férj
és családapa. Családfenntartó. Létfenntartó. Békefenntartó. Katona. Egy
kisfiú, karddal a kezében. Kicsoda ő? Kié ezek a gyanakvó, izzó szemek a
fürdőszobatükörben, az óriás diófa mellett? Kire gyanakszanak? Lénára?
Misire? Ilonára? Az egész elcseszett világra? Vagy csak önmagára…?
Egyszerre halálosan kimerültnek érezte magát ettől a körvonaltalan
gyanakvástól, bement a szobába, és bedőlt a széles ágyba Léna és Misi
mellé. Arra gondolt, hogy semmi sem hiányzik, és elaludt a baba- és
rózsaillatban.
 17.

LÉNA
 
 
Misi első születésnapján volt, hogy Léna utoljára engedett Misi édes, de
egyre lanyhuló akarnokságának, az utolsó este volt, hogy azt a pár, maradék
cseppecske tejet Misi kiszívta a testéből.
Léna úgy érezte, véget ért egy nagy korszak, és emiatt egyszerre volt
izgatott és szomorú. Tudta, hogy cseppenként, fokozatosan fog visszatérni
belé az élet, és fokozatosan fog ráismerni újra önmagára. Már várta.
Ezt az új Lénát készültek megünnepelni Elzával egy gyors uzsonnával.
Léna kirúzsozta a száját, csak egy leheletnyit, de mégis, és magas
sarkú cipőt vett fel. Lassan két éve nem volt rajta magas sarkú cipő, és
lassan egy éve nem volt ilyen végtelen – másfél órányi – szabadsága, Misi
nélkül. A csípőjét kissé előrebillentve és macskásan ment a Duna-part felé,
ahogy csak magas sarkokon tudnak járni a nők, a belvárosi kirakatüvegek
tükrében pedig halványan felfedezni vélte régi önmagát.
Hirtelen eszébe jutott, hogy aznap lesz meg az anyja szövettani
eredménye. Ettől rettegett. Egész héten ettől rettegett, de lehet, hogy egész
életében. Az ember tudattalanul mindig attól fél, hogy egyszer érkezik egy
diagnózis, ami túlontúl is kézzelfogható, ami a feje tetejére állít mindent,
leginkább a valóságot meg az addig földbe vertnek tűnő fontossági
sorrendeket, a vágyakról nem is beszélve. De ezt még nem lehetett tudni.
Leült hát a Fröccsteraszon, kihúzta magát, és rendelt egy sört. Egy egész
korsót. Elhatározta, hogy azt a kis időt, amíg Elzára vár, a nosztalgiának
fogja szentelni.
Léna és Elza, mint a lányok a filmeken, akik, ha kell, akár embert is
ölnek, aztán a hullát a folyóba dobják, olyan igazi, legjobb, sőt, ahogy
mondani szokták, „legeslegjobb” barátnők voltak. Sok-sok évig együtt
teltek a nappalaik, gyakran az éjszakáik is, egyszerre vették a levegőt,
egyszerre vesztették el a szüzességüket, egyszerre menstruáltak. Egyszerre
éltek. Egy nap kiszámolták, hány órát töltöttek addig egymással, aztán
átváltották percre meg másodpercre. Lénának akkor tizennyolcmillió-
hatszázötvenháromezer-kétszáznyolcvanegy jött ki, Elzának kicsit több.
 Lénának eszébe jutott, amikor Elza a tizenhatodik születésnapján –
ami egyetlen nap eltéréssel egyébként az ő tizenhatodik születésnapja is
volt egyben –, félájultan nyögte bele a telefonba, hogy jöjjön azonnal, mert
fejbe lőtte magát, és meg fog halni. Amikor Léna percek múlva megjelent –
most is tisztán látta maga előtt a jelenetet –, Elza a nagyanyja biedermeier
tálalóján ült, éppen olyan pózban és éppen annyira pucéran, mint egy
embrió, azzal a különbséggel, hogy egy barna posztókalapot viselt a fején.
Szóval Elza ott ült zsugorban azon a roskatag biederen, és két kezét az
arcára szorította, de azért látszott, hogy az egész feje vörösebb a legvadabb
naplementénél, könnyei már a nyakán folytak lefele, s kissé jobbra tőle ott
hevert egy komplett blow magnum 9 milliméteres riasztópisztolyszett, az
összes gyári tartozékkal, tisztító eszközökkel, eredeti bőrtokkal és tartalék
tárral.
– Miért nem dobjátok már ki ezt a szart? – ez volt Léna első reakciója,
mert ő mindig a dolgok racionális oldalát nézte. A tálalóra gondolt, amely
gyakorlatilag betöltötte a szoba – és egyben a garzon – felét, na meg
szépnek sem lehetett volna mondani, viszont az egyetlen tárgy volt a
lakásban, ami ért valamit, legalábbis Elza nagymamája szerint, akivel Elza
élt akkoriban.
Elza mindeközben összevissza hadonászott a kezeivel, és azt sivította,
hogy Rohadék Kecske…! Kecske, már ha Léna jól emlékszik, amúgy rendőr
volt, kábítószeres – minden értelemben –, és Elza három vagy négy napja
volt belé szerelmes. Minden pasasnak ilyen állatneveket adtak akkoriban
Elzával, ennek a bizonyos Kecskének is, aki amúgy Ekhardt volt vagy Béla,
vagy Ekhardt Béla, ki tudja. Na, nem azért lett Kecske, mintha olyan
kecskeszerű lett volna, sőt még egy nyomorult kis szakállkát sem talált
volna rajta az ember, szóval végeredményben azért maradtak ebben, mert
ANNYIRA nem volt olyan. Ezt a logikát kettőjükön kívül az égvilágon
senki nem értette, de nem is ez volt a lényeg. Azazhogy éppen ez volt a
lényeg. De ha Léna visszagondolt a pisztolyos incidensre, mint kiderült,
több dolog vezetett az események ilyen végkifejletéhez. Az egyik, hogy
Kecske azt mondta, este felhívja Elzát. A másik, hogy nem hívta. A
harmadik, hogy Kecske korábban ottfelejtette Elzáéknál a csinos kis
szatyrot, melyben az aznap vásárolt riasztópisztolya lapult, tokkal-vonóval.
A negyedik, hogy Elza, miután bánatában magába borított egy üveg
Hubertust, s hosszan mazsolázgatott azok között a cuki kis töltények között,
kiválasztotta az erőspaprikásat, majd úgy döntött, hogy fejbe durrantja
magát vele, ha már úgyis így összevágnak a dolgok.
Elza amúgy is azt vallotta akkoriban, hogy különben is, mi a francot ér
az élet tizenöt után. Ó, istenem, ha látta volna akkor a jövendő,
Fröccsteraszból épp kiöregedni készülő önmagukat ücsörögni itt! Elza
persze soha nem akart meghalni, nagyon is élni szeretett volna, csak
valahogy keveselte a mindennapok intenzitását. Drága Elza. Imádta a
drasztikus megoldásokat, ahogy mindent, ami kicsit is „drámai”. Ezt a
posztókalapos ügyet is valami cseh filmből vette: ült a nő a szekrény tetején
kalapban meg semmiben – persze ő korántsem tizenhat volt, hanem
amolyan az élet zenitjéről zuhanó matróna –, aztán paff, szétloccsantotta az
agyát. Nem mintha ez imponált volna Elzának, vagy hasonló, de olyan
nagyon plasztikus volt, meg filmszerű, és ő odavolt az ilyesmiért. Igen,
minden nap hosszú órákat ült a tévé előtt, lassan csavargatta fel villájára a
véget nem érő spagettiszálakat – nagyanyja tanácsára ezek között is
szorgalmasan kereste a végtelent. Persze nem nagyon találta, leszámítva azt
az egy esetet, mikor úgy beszívott A sebhelyesarcú alatt, hogy egy szál
férfibermudában követett egy tésztát a tányérjától egészen a hetes busz
megállójáig, de aztán feladta, ugyanis meg volt győződve, hogy a spagetti
vége felszállt a buszra, és Csömör felé folytatta végtelen útját. Akkor is
Lénának kellett valami detoxba rohannia vele. Igen, Elza nem bírta a
korlátokat.
Miután végre megérkezett a teraszra, és nagy lendülettel átölelte Lénát,
megpördült előtte a minden bizonnyal vadonatúj Max Mara szoknyájában,
és azt mondta:
– Na mit szólsz? Az én karótnyelt barátnőm tiszteletére nem vettem alá
bugyit.
Léna elnevette magát. Hát persze, a jó öreg Elza a bugyikkal sem volt
igazán kibékülve, olyannyira, hogy amióta Léna ismerte őt, leginkább fel
sem vette őket, csak úgy a la natúr kapkodta magára a szoknyákat,
nadrágokat, így, a harmincon túl is. Léna fel nem tudta fogni az egészet,
mert a higiénia meg a birizgáló érzés, és egyáltalán. Igaz, egyszer
kipróbálta, a legnagyobb titokban, semmi sem volt akkor a szoknyája alatt,
persze jó hosszú szoknya volt, egész a bokáját verdeste, de azért mindent
érzett, mindent, ahogy kicsit befújt a szél, még azt is, ahogy a körúti autók
bűzös gőzei felkúsztak a lába között, sőt, mintha a világ összes illata és
bűze, finom szellője és dühödt vihara az ő combja közé akart volna
beférkőzni. Valójában érdekes volt, igen, egészen izgalmas, de ezt persze
soha nem mondta el Elzának. Mintha nyitva hagyott volna valami kaput
magán, amely belé vezet, egészen a bensőjébe, minden értelemben, és most
a szembe jövő férfiak egytől egyig simán bemasíroznának oda. Pedig ő
mindig is nagyon csukva akarta tartani azt a kaput. Sok minden kellett
ahhoz, hogy kinyissa valakinek.
De Léna éppen ezért a szabadságért szerette Elzát, és azért, mert tudta,
hogy Elza a szívét is odateszi bármikor Léna elé, akár oda, a Fröccsterasz
sörragacsos asztalára is, ha arra van szükség.
Csakhogy a sör nem tette meg a kívánt hatást. Nem jött az a régi,
felszabadító könnyűség, inkább mérhetetlen és zsibbasztó álmosság vett
erőt Lénán, alig tudott figyelni Elza külvilágban lüktető történeteire. Úgy
érezte, hogy ez a fajta külvilág teljességgel idegen számára, hogy mint
valami smirgli, kellemetlenül dörzsöli az érzékeit. Alig várta, hogy otthon
bedőljön az ágyba Péter mellé. Hát ennyi lett volna a fiatalság? Nem csak
szünetelt, ahogy hitte, hanem ezennel véget is ért?
Miután átvette Misit Pétertől, még el kellett mennie az anyjához. Éva
akkor már évek óta rosszul volt, hol így, hol úgy, leginkább egy
félhomályos szobában ült naphosszat, egy kislámpa fénykörében, és
olvasott. A könyvei tele voltak aláhúzott mondatokkal. Éva tulajdonképpen
csupa aláhúzott mondat között élt.
Mikor Léna kislány volt, és félt az élet körvonaltalan árnyaitól, csak
odabújt az anyja mellé, és akkor elképzelte, hogy ha egy bombát
robbantanának fel, mondjuk kinn, a Seiszlerék ablaka alatt, ő akkor ott, az
anyja ölébe bújva magasról tenne a bombákra is. Az anyja sosem félt
semmitől, és onnantól nem volt félnivalója Lénának sem.
Éva köré amúgy, mint valami jóságos tyúkanyó köré, mindig
odagyűltek a számkivetett, szerencsétlen vagy épp tragikus sorsú emberek.
Éva folyton megmentett valakit. Léna tinédzserkorában a lakásban gyakran
hemzsegtek az exdrogosok és exbűnözők, akik megtisztult, fénylő szemmel
ülték körbe Évát, és hallgatták a bibliai igéket, melyeket Éva olyan
megnyugtató hangon tudott felolvasni, amilyenre Léna korábbi
gyerekkorából nem is emlékezett.
Léna úgy tizennégy éves lehetett, amikor egy este, épp edzésről tartott
haza, egy férfi a kapuban elkapta, és azt mondta neki, hogy Évát keresi.
Alkoholszaga és erős marka volt. Léna halálra rémült, mert tudta, hogy a
férfi Halász Ádám, aki sokat járt hozzájuk korábban, amolyan rehabilitációs
céllal. Ezenkívül nem sokat tudott róla, csak azt, hogy nemrégiben
börtönből szabadult, talán súlyos testi sértésért ült, talán egyenesen
gyilkosságért, és úgy menekült folyton Évához, és Éván keresztül Istenhez
feloldozásért, mint valami kisfiú az anyjához. De Halász Ádám egyre
inkább elvesztette ezt a kisfiús jelleget, ahogy a hetek előrehaladtak, ahogy
egyre többet követelt Éva idejéből, és Évából magából is. Éva aztán
elküldte Halász Ádámot, de Lénának azt mondta, hogy tudni lehet, milyen
sorsa volt ennek az embernek, hogy min ment keresztül, hogy azóta is vívja
a maga harcait, ráadásul Istenhez kiáltott, és ezeket muszáj figyelembe
venni, ezek megmagyarázzák, hogy néha még megőrül ez az ember egy
kicsit.
Évát sokszor egyenesen szent asszonynak nevezték, amire ő csak
lesütötte a szemét, és azt mondta, dehogyis szent ő, csak letette az
óemberét, maga mögött hagyta azt a sok bűnt, ami arra az óemberre rá volt
ragadva, rá sem akar nézni a régi önmagára többet, hacsak nem tanulságul.
Léna sosem tudta, milyen volt pontosan ez az óember, amit az anyja
annyit emlegetett, megborzongva, mintha valami pestises patkányról volna
szó, csak homályos utalásokat tett bizonyos Istennek nem tetsző dolgokra
még azokból a főként Léna előtti időkből, amikor fiatal volt, és szép, és
szólótáncosnő az Operettben.
Éva akkor lett új Éva, amikor Léna tízéves volt, és Léna apjával
elváltak egymástól. Léna arra emlékezett, hogy azelőtt Éva kevésszer
mosolygott, és ez a mosolytalanság főleg a szemébe volt beleírva. Léna így
egészen abba a hitbe nőtt bele, hogy az anyák sorsa, jobban mondva
alapállapota ez, ez a boldogtalan gyöngédség. Mert Éva akkoriban –
óember korában – sokkal többet ölelte, becézgette Lénát. Később az
erőfeszítései már elsősorban arra irányultak, hogy megmentse a lányát az
Isten nélküli kárhozattól, a gyehenna tüzétől. Éva ezért mindenek elé vette a
sorban, hogy a szabadság és önmeghatározás veszélyes szárnyait bontogató
kiskamasz Léna vasárnaponként ott legyen a városmajori templomban,
annak is lehetőleg a legelső soraiban, hogy jól lásson és jól halljon.
Lénának így még inkább, sokszorosan kellett koncentrálnia, hogy az
éjszakába nyúló walkmanhallgatások és egyéb ábrándozások után a reggeli
istentisztelet alatt nehogy mély álomba zuhanjon. Ám Léna így is, minden
erőfeszítése ellenére rendszeresen elszenderedett, mintha valami átok
telepedett volna rá, ami hatalmasabb volt nála, ami ólomsúllyal húzta lefele
a szemhéjait, és amire aztán Éva azt mondta, hogy az ördög sosem alszik.
Ezt Éva ráadásul szó szerint értette, azaz, hogy személyesen a Gonosz az,
aki Léna szemhéjára függeszkedve akarja elállni Isten útját Lénában. Léna
onnantól kezdve félt az ördögtől. Hogy az ördög ilyen óriás hatalommal
bírhat felette. Még súlyosabbá tette a helyzetet, hogy a Léna előtti templomi
széksorban mindig ott ült egy szőke fiú, és Léna szervezete arra a pelyhes
nyakszirtre és azokra az úszói vállakra egészen villámszerűen és nagyon is
világiasan reagált. Lénában így egyre inkább gyökeret vert a bűntudat. A
bűntudat a benne lakozó, folyton készenlétben álló és homályos gonosz
miatt.
Amikor Léna díjnyertes novellával tért haza az iskolából, Éva azt
mondta, hogy a szöveg, nem vitás, felvillanyozó és érdekes, azonban a
valódi világosság felől tekintve mérhetetlenül kártékony.
Ha Léna szerelmesnek hitte magát, és ezt lelkesülve újságolta Évának,
Éva azt mondta, hogy a szerelem nagyon szép, de az ilyen, sötétségben
fogant boldogságnak ára van, mégpedig a lehető legsúlyosabb, ennek a
földi világnak a határain is túlmutató ára. Amikor pedig Léna ezek után
mélységes és hozzáférhetetlen csöndekbe burkolódzott, Éva odaült mellé,
kezébe fogta Léna kezét, és azt mondta:
– Téged szeretlek legjobban a világon, Isten után, madárkám… Csak
meg akarlak óvni a hamis bizonyosságoktól. Mert neked még minden
gondolatod, minden észrevételed, minden döntésed, sőt az összes
tehetséged és jóakaratod is ugyanarról a helyről: a sötétségből fakad. A
pokolra visz, téged is, és másokat is. Hidd el nekem. Én a világosságból
beszélek…
Léna nem tudta eldönteni, tetszik-e neki az a felemlegetett világosság,
ahol Éva állt, mindenesetre azt igen korán megtanulta, hogy a sötétségből
származó jónak természetszerűleg mindig meglesz a világosságban fogant,
méltó büntetése. Mindezek mellett Éva volt az egyetlen élő ember Léna
szemében, aki nem ismert félelmet. És Lénának nagy szüksége volt egy
ilyen félelem nélküli anyára.
Ezért is fájt neki, hogy amikor Misivel megérkezett Évához, abba a
lakásba, ahol ő maga is felnőtt, ahol a képzeletbeli bombákat régen Éva
ölében ellegyintette, Léna most mintha ott sem lett volna. Éva azonnal
Misinek kezdett gügyörészni, madárkámnak nevezte, és kicsi csacsimnak,
ahogy régen Lénát. Léna már senkinek nem volt a madárkája.
Éva lakásában mindenütt bibliai igék voltak, a hűtőn, a falon, a
könyvjelzőkön és a huzatban akárhonnan előröppenő cetliken, mindenhol
ott figyelt az Isten a felemelt ujjával. Éva Istennel élt, férfi helyett.
Akkor is csak pár gyors könnycsepp futott végig Éva arcán, amikor
meglettek a leletek. Egy percig csöndben, becsukott szemmel ült a telefon
mellett, a sűrű, fullasztó buborékban, amit az orvos hangja otthagyott, aztán
felnézett Lénára, és elmosolyodott.
– Az én életem a lehető legjobb helyen van. Isten kezében. A te életed
kinek a kezében van, kislányom?
Léna egy pillanatra elgondolkodott ezen, de nem tudta, és azt sem
tudta, mit szeretne inkább, ha az élete Isten tenyerében volna, vagy a
sajátjában. Egyre inkább azt érezte, hogy az élete leginkább Péter folyton
kinyíló, aztán becsukódó tenyerében van. Olyan volt az egész, mint a vicc
az Indexről: „Most működik, most nem”, igen, ez a normális, az üzemszerű
működés, ez az örök, végletes váltakozás. Hol csupa fény volt minden, hol
beborította Lénát a sötétség, amikor Péter a tenyerét rácsukta.
Ahogy most is. Mialatt az anyjánál volt, Péter hívta telefonon, hogy
mégsem tud Misivel maradni, amíg Léna másnap orvoshoz megy. Hiába
beszélték meg ezerszer, hiába hónapokra előre lehetett csak időpontot
kapni.
– Nem abból áll az élet, hogy a barátnőiddel iszogatsz, és közben az
egész világ hozzád alkalmazkodik. Nem tudnál legalább néha tekintettel
lenni rám is, ha már egész délután nekem kell a gyerekre vigyáznom? –
kérdezte Péter, aztán mielőtt Léna bármit is mondhatott volna, elköszönt, és
kinyomta a telefont.
Most, ahogy ültek a félhomályban, és Misi a szőnyegen játszott, az
orvos telefonja óta pedig ott volt a halál valami új, még kicsike,
embriószerű, de mégis szinte kézzelfogható sziluettje a szobában, Léna nem
tudta, lehet-e innentől fogva panaszkodnia, lehet-e egy ilyen, ezekben az új
viszonylatokban súly nélküli, nevetségesen kicsike és elmúló dolgot
felhoznia az anyjának, hogy Péter megint nem mondott neki igazat. Hogy
megint semminek vette, amit megbeszéltek, hogy megint ő a hibás, ha Péter
nem tartja be az ígéreteit. Hogy minden egyes rohadt napra jut valami
álnokság, ami Péter szemében csak levegő, Lénáéban viszont egy-egy
ökölcsapás, aminek sosem tudja megmutatni a nyomát.
De mivel a sápadtságot az arcán nem tudta elrejteni, Éva megkérdezte
tőle:
– Már megint nem jó valami?
– De jó, anya. Minden jó.
 – Hallanád, milyen hangsúllyal beszélsz vele.
Léna nekilátott összepakolni Misi játékait, kicserélte Misi pisis
pelenkáját, és hirtelen őszinte és kissé ijedt kíváncsisággal kérdezte:
– Milyen hangsúllyal beszélek?
– Hát ez az. Még csak nem is tudod. Mindig magadat vizsgáld meg
először. – Aztán azon a sima hangon, amit Léna annyira jól ismert,
hozzátette: – Ezerszer nehezebbeket is kibír az ember.
Éva tekintete ilyenkor egyszerre volt sajnálkozó és vészjósló, olyan
tekintet, amitől Léna mindig úgy érezte, hogy Éva felülről néz rá, még
akkor is, amikor Éva már csak feküdni tudott, félrebeszélt a morfiumtól, és
Léna mosta le az arcáról a makacs verítéket.
 
■
 
Évának onnantól kezdve mindenféle drága gyógyszer kellett, meg
deutériumtól mentesített vizek, meg löttyök, meg tabletták, meg lassú
forgású léfacsarók, mindenféle, amiket Léna hosszú éjszakák alatt olvasott
össze az interneten, és amelyekről azt ígérték, hogy ha minden jól megy,
kitépik a szenvedés, sőt végül egyenesen a halál méregfogát. Léna rettegett
attól, hogy az anyja meg fog halni. Mihez kezd egy ember anya nélkül? De
Lénának nem volt pénze. Nem arról volt szó, hogy spórolni kellett volna.
Péter cége egyre jobban ment, és akkorra már azt is megengedhette
magának, hogy a lovardába négy új alkalmazottat vegyen fel. Új kocsit
vásároltak Péternek, egy Subarut, amilyenre Péter már régóta vágyott, ami
kényelmes, nagy és biztonságos, és Péter szerint épp itt volt az ideje.
Lénának megmaradt a kis Fordja, ami tizenhárom éves kora ellenére úgy
szolgálta Lénát meg Misit, mint egy hűséges kutya.
Viszont a pénz be volt osztva. Péter osztotta be. Péter szerint Léna nem
tudott bánni a pénzzel, és Léna hiába kérdezte, hogy miből gondolja ezt.
Hiába írogatta fel mindig precízen, kicsike betűkkel mindenféle cetlikre,
hogy mennyit költött, hogy mennyibe került a pelenka, a százas papír
zsebkendő, a futárszolgálat, a mosógépszerelő, a kis pótpöcök a porszívóba,
Péter rendre megkérdezte: Múlt héten adtam egy tízezrest, azzal meg mi
lett? És Léna a cetliken álló számokon kívül nem tudott többet mondani,
csak kinyitotta a száját, aztán újra becsukta.
Egy idő után már a benzinpénzt is Péter kezelte, ő vitte tankolni a kis
Fordot, amit Léna használt, ahogy Péter mondta, az egyszerűség és a
biztonság kedvéért. A piacon is így vásároltak hétvégenként. Nézd ki, mi
kell, és szólj, mielőtt sorra kerülsz. Majd én kifizetem. És Léna állt a sorban
pénz nélkül, fogta Misi kezét, és ahogy fogytak előtte az emberek, egyre
jobban szorított a gyomra. Hányszor volt, hogy már sorra került, de Pétert
nem látta sehol, elnézést, egy pillanat, a férjem fizet majd, elsüllyedt volna
olyankor szégyenében, de aztán megjött Péter, szó nélkül kivett néhány
dolgot Léna kezéből, és visszatette őket a rekeszekbe, ezek nem kellenek,
köszönjük, mondta Léna feje fölött az árusnak, aztán fizetett. Lénának
ilyenkor néha könny gyűlt a szemébe, azon át figyelte a többi nő elkenődő
kontúrjait, ahogy előveszik a pénztárcájukat, és fizetnek, kifizetik
egyszerűen az uborkát, a kenyeret, sőt az utolsó pillanatban választanak
még hozzá egy kis homoktövist is, eldöntik, mit akarnak, és Léna akkor
irigységet érzett bizseregni a tarkójában, aztán szégyent e miatt a
nevetnivaló irigység miatt, aztán egy pillanatra elfogta a vágy, hogy
nekimenjen Péternek, vagy legalábbis otthagyja a francba, kirohanjon a
piacról, ki a városból meg az egész világból, de nem rohant sehova, csak
szorosabbra fogta Misi kezét. Aztán Péter elvitte őket ebédelni Léna
kedvenc szusiéttermébe, azaz Péter kedvenc éttermébe, amit Léna is
szeretett, és Péter ebéd alatt végig fogta Léna combját, aztán megfogta Léna
kezét is, és a tenyerébe csókolt, aztán odahúzta Léna tenyerét a lába közé az
asztal alatt, és olyan forró volt az egész, semmi sem volt langyos, ahogy az
másoknál pár év és egy gyerek után lenni szokott, és Péter Léna fülébe
súgta, hogy „látod, a világ leggyönyörűbb seggét tartom a kezemben”, és
Misi az egész arcát bekente paradicsommal, és mind a hárman tele szájjal
nevettek, az egész egyetlen nagy, kerek röhögéssé állt össze, és Léna
egészen feloldódott ebben a kerekségben, és büszke volt, hogy ezt a kerek
micsodát a mindennapokban valójában ő tartja össze, akár a csiriz. Elkezdte
érezni azt a nagy erőt, amit ez jelent. Elkezdett emlékezni rá, hogy mindig
is benne volt ez a nagy erő. És igen, igen, Péter szereti őt. De ki az az Őt…?
Vissza kell szereznie a körvonalait. Ideje, hogy Lénából Léna legyen újra.
Egyre többet gondolt rá, hogy a világ odakint lüktet, épp, ahogy ő is
lüktetett nem is olyan sokkal azelőttig. Misi végül is már másfél éves volt…
Azt megbeszélték Péterrel jó előre, hogy bölcsődébe nem adják, mert nem
és kész, ebben nem volt vita sosem, Léna sem akarta kiengedni a kezei
közül az első, amúgy is elrohanó éveket. Mégis, az erő meg a lüktetés
kezdte szétfeszíteni az önmagára feszített kereteket.
 Léna akkor is írt, írogatott a szabad félórákban, amikor Misi aludt,
nem tartotta nagy ügynek, de a lelke mélyén hitt a saját írogatásában, hogy
egyszer majd kifut valahova a dolog. Annyian dicsérték már korábban, már
az iskolákban is, annyi pályázatot, irodalmi versenyt nyert meg
tinédzserként, hogy feltételezhetően lehetett valami alapja az egésznek.
Igen, ez lesz ő, könyveket fog írni, van is hozzá tehetsége, végre lesz
helye és formája és súlya az örökké a fejében gomolygó gondolatoknak.
Igen, megírja a történetüket Tomekkal. Kell hozzá bátorság. De hisz
bátorság az van benne. Végre lesz valami, amire azt mondhatja, ez vagyok
én. Igen, elkezdte látni maga előtt, hogy könyveket ír, hogy a tévében ül
abban a kedvenc dubarri-csíkos szoknyájában, és elmondja, amit annyi, de
annyi ideje el akart már mondani.
Boldogan újságolta aztán Péternek, hogy végre új kanyart vehet az
élete. Rég nem beszélt ekkora lelkesedéssel, egy szuszra valamiről, mint
akkor. Felvetette, hogy talán jöhetne néha egy bébiszitter, aki átveszi kicsit
Misit. Amikor ír. Csak napi pár órácskára. Igen, Léna végre elkezdett
emlékezni önmagára. Átölelte Péter nyakát, és hosszan szívta magába Péter
ismerős szappanszagát, a múlt és a jövő összekeveredett illatát.
Péter csak egy pillanatra nézett fel a laptop mögül, kortyolt egyet az
ENYÉM feliratú bögréből, ami valóban az övé volt, és annyit mondott:
– Én is szívesen csinálnám a semmit, és vakarnám a seggem, de nem
teszem.
Léna elengedte Péter nyakát, és csak állt Péter előtt, mint akit pofon
csaptak.
– …nem úgy értettem – mondta Péter, és tovább kopogtak a
klaviatúrán az ujjai.
– Hogy értetted?
Péter most újra felnézett rá.
– Úgy, hogy nem szeretsz eléggé. Hogy folyton csak magadra
gondolsz. Megkérdezted például, hogy hogy sikerült az előadásom tegnap?
Lénában mindenféle, egymással ellentétes érzések kavarogtak.
Fogalma sem volt róla, hogy Péter bármiféle előadást tartott volna előző
nap. Vajon mondta Péter? Vajon csak ő volt figyelmetlen megint?
– De hát nem is tudtam… – kezdte összezavarodva.
– Épp ez az. Nem mondtam, mert nem kérdezted meg.
– Hogy a fenébe kérdeztem volna rá olyasmire, amiről nem is tudom,
hogy…
 – Ha érdekelnélek – Péter hangja egyre dühösebb lett –, akkor
elmondanám, hogy egyenesen mindenki odajött gratulálni utána, hogy ilyen
csodálatos, izgalmas, lényegre törő és bölcs előadást még nem hallottak
soha a büdös életben. Van, aki észreveszi. Persze ezt sem a saját örömömre
csinálom. Csakis értetek hajtom ki a belem. Hogy törődhess a
gyerekünkkel, ahogy az egy anyától elvárható. Lenne.
Léna felállt, és elkezdett kotorászni a polcon, úgy, ahogy alkoholisták
szoktak kutatni az üveg után.
– Hol a csoki? – kérdezte türelmetlenül.
– Megettem. Egész nap csokit eszem. Tudod miért? Mert
szeretethiányom van.
– De hát szeretlek. Az előbb is én öleltelek meg téged.
– Az nem ölelés volt. Csak átkaroltad a nyakam.
– Igen, átöleltem. Így… – Léna nyújtotta a karját Péter felé, de Péter
elfordult tőle.
– Hát persze. Mert pénzt akartál valami hülye bébiszitterre, amikor
úgyis itthon ülsz egész nap. Írogasd csak a kis naplód, amikor alszik a
gyerek.
Nem, Léna nem a bébiszitter miatt akarta megölelni Pétert. Szerette
megölelni őt. De érezte, ahogy újra viszketni kezd benne a bizonytalanság.
Mi van, ha tényleg nem ölelte meg Pétert annyiszor és úgy, ahogy kellett
volna? Péternek igaza lehetett. Nem adott eleget. Időnként dühös is volt.
Időnként sajnálta is magát. Irigykedett Péterre, hogy dolgozhat. Hogy pénzt
kereshet. Hogy nem kell ilyen-olyan kiszolgáltatottságokba kerülnie, mint
neki. Igen, önző volt. Nem volt képes kifogástalanul teljesíteni, ami igenis
kutya kötelessége lett volna: feltétel nélkül és igazán jól, sőt odaadóan
szeretni Pétert. Volt még mit dolgoznia magán. Elfelejtette, hogy Péter
miket állt ki, hogy Péter egy hős, hogy AZOK UTÁN csoda, hogy ilyen
lett, amilyen. Ilyen szerető apa, ilyen szerető és a végletekig elkötelezett
férj. Igen, Lénának jobbá kell válnia. És megint ezek a rohadt könnyek, hát
sose lesz végük? Már nem tudta eldönteni, hogy a meghatottság vagy az
ijedtség löki-e ki őket éppen a szeméből.
És valóban, lehet, hogy túlzás volt ez is, ilyesmit kérni Pétertől. Hiszen
az írás nem munka, vagyis nem olyan munka, amit Péter végez, amiből
kézzelfogható, kenyérre és orvosra és nyaralásokra való pénz terem. Az írás
egyszerűen csak örömet okozott volna Lénának, csak visszavezette volna
önmagához, de hát ez inkább amolyan luxus. Hirtelen forró is lett az arca a
szégyentől, hogy eszébe jutott. De akkor mit tegyen? Valaminek mozdulnia
kell körülötte. És ha visszamenne dolgozni? Akár csak pár órát hetente?
Igen. Az már munka. Nem szórakozás. Azt Péter érteni fogja.
Amikor másnap reggel felhozta ezt Péternek, Péter egészen közelről
nézett bele Léna szemébe, olyan közelről, hogy Léna, mint valami örvényt,
gomolyogni látta a barna íriszben a kicsike, sárgás szálakat. Az a tekintet
volt ez, amelyikkel Péter Velencében, abban a Cannaregio negyedbéli kis
szobában nézett rá.
– Annyira szeretlek… – mondta aztán Péter. – Te vagy a
legcsodálatosabb nő, akit valaha ismertem. És tudod miben vagy a
legeslegjobb? Te vagy a legcsodálatosabb anya. – Léna hálóingje alá
csúsztatta a kezét. – Inkább csináljunk egy testvért Misinek… Most.
Léna egy ideig csak nézte a mozdulatlan, háromszög alakú reggeli
fényeket a falon. Aztán arra gondolt, hogy valóban, mindig két gyereket
akart. Hogy sose legyen egyedül egyik sem. Sose legyenek olyan egyedül,
mint amilyen egyedül ő volt. Egyébként is, a gyerekszülés, a maga előtte
levő és utána következő járulékos ügyeivel legalább olyan egyértelmű.
Hogy az az ő dolga. Azon nem kell gondolkodni, ott nincsenek az állandó
kérdések, abban nem kell megkérdőjeleznie a saját józan eszét.
 18.

PÉTER
 
 
Péter nézte Lénát, ahogy öltözködik. Még mindig ugyanazzal a naiv
szemérmetlenséggel járt-kelt a lakásban, mint régen, anyaszült meztelenül,
lábujjhegyen szaladt egyik szobából ki, a másikba be, mintha forró vagy
jéghideg volna a padló, pedig nem volt se forró, se jéghideg. Nem lehetett
tudni az okát ennek a pipiskedésnek, mindenesetre az egész úgy hatott,
mintha Léna egyszál magassarkúban lépkedne előtte. Milyen feszes a teste
most is, mint egy kislánynak. Alig látszik meg rajta a gyerekszülés, csak a
hasán szellősebb kicsit még a bőr, meg a válla, igen, az gömbölyűbb a
szokásosnál. A szokásosnál, gondolta Péter, de hát mi a szokásos? Mennyi
ideig ismerte Léna régi, hegyesebb vállait? Alig pár hónapig… Aztán máris
kerekedni kezdett, a hasával együtt. Vajon milyen az a Léna, aki most a
gömbölyűség után, a régi hegyes vállú Léna testbe visszatérni készül?
Végignézett rajta, amikor végzett az öltözködéssel, a magas sarkú
cipőn, a könnyű kis rakott szoknyán és Léna ragyogó arcán. Túl éles volt
neki ez a ragyogás, olyan, mint a hirtelen erőre kapó májusi nap.
Igen, kezdődik. Léna újra kilép a világba, mégpedig magassarkúban és
kirúzsozott szájjal. Ő meg itt marad, mint valami ostoba bébiszitter, és csak
nézi, ahogy a nője eltűnik a magassarkújában, és a csípője csak ring, bim-
bam, minden lépéssel egyre távolabb tőle. Talán még nevet is rajta, igen,
nevetnek majd az ostobaságán Elzával. Mi lenne, ha egyszerűen elvinné
Misit, aztán Léna hiába keresné, amikor – nyilván boldogan és fidres-fodros
hangulatban – hazaér? Jól ráijesztene. De hova mennének? Még sosem volt
egyedül Misivel egy óránál tovább. Hirtelen mintha égig nőttek volna
körülötte a falak, és Péter még Misinél is kisebbnek érezte magát.
– Mennyit fogsz inni? – szegezte hirtelen Lénának a kérdést.
– Mennyit fogok inni? – kérdezett vissza Léna értetlenül.
– Szóval sokat – mondta Péter, és kivette Léna kezéből a kistáskát,
abból meg Léna pénztárcáját. Léna nyúlt volna a tárcája felé, de Péter
eltolta a kezét:
 – Csitt… Rakok bele buszjegyet. Részegen nem fogsz tudni venni.
Taxira meg, gondolom, nem akarsz egy vagyont költeni.
– Miért lennék részeg délután háromkor? – próbálkozott Léna egyre
türelmetlenebbül, de Péter nem válaszolt, inkább kiszórta a tárcából a pénzt
meg a különféle papírokat, aztán elkezdte utóbbiakat szisztematikusan
kihajtogatni, majd egy részüket visszarendezni a kis bőrfakkokba. Igen,
folyton próbálkozik a nő, meg bámul ilyenkor azzal a szemrehányó
tekintetével, mintha ő éppenséggel valami tolvaj lenne. Pedig Léna inkább
hálás lehetne, hogy törődik vele.
– Mutass még egy férfit, aki hajlandó volna állandóan normalizálni a
kuplerájodat!
És Léna akkor valóban úgy nézett rá, mint aki nem tudna ilyet mutatni.
Péter akkor kihúzta magát és kihasználva a pillanatnyi, vigyázzba állt
csendet, amikor Léna a tenyerébe temette az arcát, kivette a tízezrest is,
amit előző nap adott Lénának. Úgysem veszi észre. Tudta, hogy Léna
spórol. De mire spórol?
 
■
 
Igen, a pénzek. Olyan volt a pénzkérdés Lénának, mint valami gumicsont,
csak csócsálta, csócsálta addig, amíg valami nyálas ragaccsá nem változott
az egész, amitől Péternek felfordult a gyomra.
Péternek valójában sosem volt annyi pénz a számláján, mint most. A
cég végre igazán beindult, és Péter ettől olyan oroszlánosan érezte magát.
Persze Lénának ezt nem lehet elmondani. Valójában nincs is nagyon köze
hozzá. Péter keresi a pénzt, ergo a pénz az övé. Természetesen ad belőle
Lénának, ha kell. De hadd döntse már el ő, hogy mennyit, mikor és mire.
Elvégre muszáj valakinek kézben tartania a dolgokat.
Persze Lénának volt némi tartaléka, amikor összeházasodtak, azt
magától értetődően közös számlára íratták, hát kellett valami, amiből megy
a lakbér, a rezsi, a lakásba is kellett folyton ez az. Aztán – mivel Léna a
terhessége nyolcadik hónapjától fogva nem keresett egy büdös fillért sem –
az a pénz szépen lassan semmivé olvadt, ahogy a pénzek semmivé szoktak
olvadni. C’est la vie. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy egyedül a
férfinak kötelessége pénzt pumpálni mindenkibe, és eltartani a család többi,
munkaképtelen tagját, jelen esetben Lénát és a gyereket? Őrület.
 Most meg itt van Éva is. Persze nagyon nehéz lehet most Lénának.
Hiszen Éva meg fog halni. Vajon mennyi lehet hátra…? Egy év? Két év?
De Léna sem kérdezte meg soha, hogy mi van az ő anyjával. És most Léna
állandóan Évának akar mindenféle kuruzslók által kiböfögött szart
megvenni. Ezek épp az ilyenekre vannak kihegyezve, az ilyen Léna-féle,
mindent beszopó birkákra.
Nők… Tudományos-pénzügyi analfabéták.
Múltkor is, Léna vagy ötször hozta fel két nap alatt, hogy adjon neki
pénzt. Hogy ki fog fogyni a benzin a Fordból. De mi az istenért nem tudja
beosztani, amit kap tőle, mi az istenért nem érti meg, hogy ő nem ér rá
folyton Léna csip-csup, mérhetetlenül hétköznapi problémáival foglalkozni,
hogy ő – legalább ő! – dolgozik ebben az istenverte családban?! A
gyengébbek kedvéért éppenséggel pénzt keres. Ráadásul persze, hogy
Péternek kellett két megbeszélés között Lénáért rohanni, és eltakarítani
valahogy a Fordot a körút közepéről. Más kérdés, hogy mire odaért –
micsoda meglepetés – már ott buzgólkodott egy vörös homlokú, vadidegen
pasas, aki persze könnyen lehet, hogy Léna számára egyáltalán nem is volt
vadidegen, sőt.
– Miért nem nekem szólsz? – kérdezte Péter Lénától, amikor a pasas
eltűnt végre.
– De hát neked szóltam – mondta Léna. Izzadság gyöngyözött a
homlokán. – És előtte ötször kértem, hogy rakj át valamennyit a számlámra,
mert nem tudok tankolni.
– Atyaég, hihetetlen, hogy képes vagy még ezt is ellenem fordítani! És
nem ötször mondtad el. Ötvenszer. Épp ez az. Tisztára, mint egy papagáj,
nem csoda, ha az ember agyára megy.
– Ha elsőre megcsinálnád, akkor csak egyetlenegyszer kellene
mondanom…
– Talán, ha normálisan kérted volna. Ha jól kérted volna.
– De hogyan kell jól kérni, az istenért?! – Léna hangjában megjelent az
a halvány kétségbeesés, amit Péter egyre jobban ismert, és ami valami fura,
kificamodott módon mindig megnyugtatta őt.
– Amúgy három napja adtam egy tízezrest. Azzal mi van?
Léna erre egy halom cetlit meg számlát kotort elő a táskájából. Péter
alighogy fellélegezhetett, újra feszítést érzett a tarkójában. Most komolyan
ezzel jön? Ezt dörgöli az orra alá? Arrébb tolta Léna kezét a cetlikkel
együtt, úgy mondta aztán, jó hangosan, hátha Léna végre tanul a járókelők
rosszalló tekintetéből:
– Mások öten élnek százezer forintból, aztán mégsem fogy ki a
kocsijukból a benzin a körút közepén.
– Mert nekik kocsijuk sincsen…
– Hát ez az. Neked megvan mindened, mégsem jó semmi.
Fejreállhatok, vagy aranyrögökkel peckelhetem ki a szádat, neked az se lesz
jó.
– De másoknak van igazi közös számlájuk, amihez hozzá lehet nyúlni,
amikor…
Péter ettől ki tudott volna rohanni a világból. Amikor Léna a
„másokkal” jött. Sosem értette, mi köze lenne neki másokhoz, hogyan
lehetne mások élete és életviteli gyakorlata hatással az ő életviteli
gyakorlatára?
– Leszarom a másokat. A sok hülyét. Ez milyen lószar érvelés?
Péter most észrevette azt az egyre határozottabb sápadtságot is Léna
homlokán, ami az első, halvány kétségbeesést követni szokta. Helyes. De
Léna azért tovább próbálkozott:
– De hát te mondtad, hogy mások százezer forintból…
Nem, ez a nő nem áll le. Mit akar? Porrá akarja zúzni? Na, azt már
nem. Péter nem nézett Léna szemébe, úgy kérdezte tőle a kanna mögül,
amiből épp a benzint töltötte a Fordba:
– Te most provokálsz engem?! Legyél akkor a másokkal. Én én
vagyok, bár épp ez az, ami téged nem érdekel. Hogy ki vagyok én. Csak a
pénz, a pénz, a pénz! Egyedül a pénz érdekel. Tudod, hogy hívják az
ilyeneket?
Péternek nem esett jól ez a beszélgetés, úgyhogy a témát itt lezárta.
Joga volt hozzá. Megint úgy érezte, mintha le akarnák nyúzni a bőrét, hogy
aztán csupaszon álljon a napsütésben, mint valami nyomorult kopaszkutya.
Miért akarja Léna folyton megalázni, bebizonyítani, hogy ő senki és
semmi?
Ezzel együtt Léna most egészen tanácstalannak és kiszolgáltatottnak
tűnt. Csak kinyitotta a száját, aztán hang nélkül újra becsukta. Nem, nincs is
itt semmi baj, ez az a Léna, akit szeret, a szegény, kicsike, védtelen Léna.
Nem, ez a Léna nem fogja lenyúzni róla a bőrt. És Léna most megint sír, az
összes apró kis ín külön rándul meg a testében, egymás után, mint valami
érzékeny kis hangszeren a billentyűk, igen, ezt egyedül ő, egyedül Péter
érzi, ahogy most egész szorosan magához öleli, ahogy Léna illatai
összekeverednek az övéivel, és akkor, ebben a közös, egyetlen és nagyra
nőtt felhőjében a feromonoknak, az akarásoknak és a félelmeknek Péter azt
mondja Lénának: Na látod, olyanok vagyunk, mint két hülye fióka, akiket
kidobtak a fészekből, senki sem fogja érteni sosem, csak mi, csakis mi ketten
fogjuk mindig érteni ezt az egész baromságot. Egymáshoz vagyunk foltozva
és kész. Ugye tudod, babám?
És Péter tudta, hogy Léna tudja. Ilyenkor szerette legjobban Lénát.
Megsimította az arcát.
– Amúgy itt vagyok, mindig itt vagyok, amikor csak szükséged van
rám. Nélkülem egy rohadt tankolást sem tudsz megoldani, kis hülyém! A
férjed vagyok, és te a feleségem vagy. Mikor érted már meg, hogy ez mit
jelent?
Ezzel együtt egyre világosabbá vált Péter számára, hogy az ember
végül csak magára számíthat. Mert aztán mindig megbomlott a csoda,
mindig jött valami, ami, mint egy élesre fent konyhakés lecsapott erre az
egységre, és az aranyalma egyszerre két megfeketedett darabra hullott szét.
Péter úgy érezte, ez a kés folyton Léna markában van. Hogy a magassarkús
ebédek Elzával többet jelentenek annál, mint aminek látszanak. És tessék,
megint igaza lett. Léna egy reggel boldogan újságolta neki, hogy rájött,
vissza kell mennie dolgozni. Hogy újra pénzt fog keresni végre. Újra
egyedül tankol majd a kocsiba. Ki volt pirulva az arca, és a karjai úgy
röpködtek, mint amikor a Cha-cha-chában magyarázott, amikor Péter
először látta. Az a régi mágnes-Léna volt ez, aki nemcsak őt, de mindent és
mindenkit magához húz. Hát ezért akar megint elmenni? Nem elég neki
semmi sem? Hiszen mindene megvan. Hiszen neki más sem jár a fejében,
mint Léna. Napközben hányszor ír neki. És Léna nem válaszol. Léna nem
gondol rá. Kire gondol? Ezek után joga van tudni.
Péter akkor kezdte figyelni Léna üzenetváltásait. Akkor látta azt is,
hogy Léna egyik legjobban fizető magánkliense, Franz Ervin írt Lénának.
Hogy nagyon várják vissza.
Másnap reggel Léna ott könyökölt Péter mellett az ágyban, a lábával
átkulcsolta Péter combját, és azon a mézes hangon tovább hajtotta ezt a
munka-dolgot. Péter akkor hasonlóan érezte magát, mint egy meggyújtott
papírdarab, ami lassan kicsike, kemény csomóvá zsugorodik össze. Pedig
Léna csak egy ártalmatlan szociális munkás. Persze vannak tervei, néha elő
is szokott hozakodni velük, de az ilyesféle tervek nyilván nem tekinthetők
jelentősnek.
Léna nyújtotta a karját Péter felé, de Péter már nem akarta, hogy Léna
átölelje. Léna nem bírt hosszú ideig rosszban lenni senkivel, untatta a
rosszban levés, vagy félt tőle, Péter sosem tudta eldönteni, belé viszont
sokszor egészen belefagytak a karcos érzések, és napokra megdermedt a
szíve. De most erre nem volt idő. Most ki kellett csavarnia Léna kezéből a
kést, mielőtt az aranyalmára lesújtana. Péter azt akarta, hogy Léna örökké
itt feküdjön mellette, a reggeli fényekben, mellettük egy szuszogó
gyerekkel, aki az övék, akivel a kör bezárul. Vagy inkább kettővel. Így tehát
inkább Léna karjai közé fúrta magát, és a fülébe súgta:
– Csináljunk még egy gyereket. És én mindig itt leszek veled…
Ahogy ott feküdtek, egymásba gabalyodva, Péter a reggeli fényeket
figyelte Léna vállai felett. A nap csíkjai mintha éles darabokra kaszabolták
volna a falat. Péter nemsokára felállt, és kinn a konyhában írt egy üzenetet
Franz Ervinnek arról, hogy Léna nincs jól mostanában, de ezt Léna nem
akarja belátni, ezért – mindannyiuk érdekében – kéri, hogy Ervin egyelőre
semmiképp ne hívja őt dolgozni.
 19.

LÉNA
 
 
Tíz hónap múlva megszületett Bori. Léna élte a kisgyerekes anyák egy-két
négyzetkilométerbe csukott életét. Azon gondolkodott, mi lesz ebből. Mi
lesz belőle… Mi lesz, ha nagy lesz? A világ bizonyos módon lággyá és
nyúlóssá alakult körülötte, eltűntek az élet éles színei, de Léna kezdett
beleszokni a pasztellekbe. Nem járt sehova, Péter nem szerette, nem érte
meg. Inkább a tervezgetés hajszálsugarába kapaszkodott. Elképzelte, miket
fog csinálni, amikor végre Bori is óvodába megy. De addig még sok idő
volt, végtelen.
Bori alig volt másfél éves, amikor kitalálta a földön üldögélést. A
hajában fodrok voltak, akárcsak felette, az égen. Ült az utca közepén, a
macskaszagú aluljáró macskaszagú kövein, a híd alatt, a hentes előtt, a
parkolóban, a plázák liftjében, ült a földön mindenhol. Amúgy, máskor meg
sem állt, száguldozott, ugrált, táncolt egész nap, a pillanatok széles ölében,
de ha valami nem úgy volt, ahogy őszerinte lenni kellett volna – nem ehette
meg az egész zacskó kekszet, nem mászhatott fel a villanypóznára, nem
ugorhatott bele a szökőkútba, satöbbi –, akkor szó nélkül megállt, leült a
földre, ott, ahol éppen érte az ülhetnék. Hosszú percekig nem mozdult
onnan. Nem ordított, nem fetrengett, csak duzzogott, tiltakozott némán.
Léna nem ült. Ő állt, folyton csak állt. Állandó készenlétben. Előbbiek okán
először persze állás közben a haját tépte, meg sziszegett és pattogott, mint a
modern kori anyák rendesen, mert felolvad a szopókás fagyi, megbuggyan a
tej, felrobban a csirke, kifut az idő, őszbe fordul a nyár és a haj. Menni
kéne, haladni, ki tudja, mi fele, el a mostból kifele. Majd elkezdte nézni,
ahogy Bori ül. Ahogy ráncolja a homlokát, hídba biggyeszti a száját, a fejét
felszegi, és talán már azt sem tudja, mire is ez a nagy akarás. Léna aztán
már az embereket figyelte, ahogy kikerülték Borit, ahogy néztek rá, ki
hogyan, vérmérséklete és világlátása szerint, rosszallóan, elérzékenyülve,
közömbösen. Léna akkor rájött, hogy Bori éppenséggel tanul. Tanulja az
embereket, sorsokat olvas az arcokról, mert ő még lát is, nem csak néz, ha
hagyják. Hagyni kéne. Ha volna rá idő… Akkor Misi, aki most leparkolt
mellettük a rollerrel, megragadta Léna csuklóját, és csak húzta magával az
anyját, hogy az egyik szatyornak leszakadt a füle, Lénának meg úgy kellett
hirtelen, egy lázas sikkantással ráfogni a szatyor torkára, ahogy mászókáról
zuhanni készülő gyerek után kap az ember. Misi a szemközti tűzfalra
mutogatott.
– Anyuci! Mi van oda írva?
Léna mély levegőt vett volna, de még a cél előtt, a levegő egy darabját
megakasztotta benne a telefon csörgése.
– Szabadság – olvasta fel gyorsan a színes, napsugár betűkkel írt
feliratot Misinek, de magának is, csodálkozva, mint egy vadonatúj, égből
leesett szót. Aztán beleszólt a telefonba. Péter volt az. Tudni akarta, hol
vannak. Kivel.
– Mi az a szabadság? – kérdezett újra Misi.
– Amikor azt csinálhatod, amit szeretnél. Amit fontosnak tartasz –
mondta Léna, robotszerűen.
– Te most azt csinálod, amit szeretnél? – nézett rá Misi vissza, fölfelé.
Léna gondolkodott. Dalolt, sőt ordított a telefon, már megint. Nem
vette fel.
– Nem – mondta aztán.
– Akkor te nem vagy szabad?
– Nem tudom.
– Én szabad vagyok? És ha le akarok feküdni ide a földre, hogy jobban
lehessen látni a felhőket?
Léna nézte az aszfaltot. Milyen piszkos. Leguggolt, óvatosan
odaérintette az ujját a kőhöz. Hideg volt.
– Az butaság – mondta, és gyorsan felállt.
Bori akkor hanyatt feküdt, és kitárta a karjait. Egy pillanat múlva
lefeküdt mellé Misi is.
– Anyuci, látod, mi szabadok vagyok. Azt csináljuk, amit szeretnénk.
– Nekem meg van kötve a kezem – mondta Léna csendesen.
– Megkötött kézzel nem lehet szabadnak lenni?
– Egy ideig lehet. Aztán elfárad az ember.
Misi csak nézett. Aztán a kicsi tenyerével megpaskolta maga mellett az
aszfaltot.
– Akkor feküdj ide mellénk, anyuci, pihenni. Sosem látod a felhőket.
Pedig olyan szépek és nagyok.
 – De ránk lépnek… – mondta Léna ijedten, és egy pillanatra önmaga
előtt is egészen idegennek tűnt ez az ijedtség.
– Majd megmondjuk, hogy mi szabadok vagyunk. Hogy szabadokra
nem lehet lépni – mondta Misi, és nevetett.
Akkor Léna végre teleszívta a tüdejét, és lassan, egészen ki is engedte
belőle a cserelevegőt. Végre végigsóhajtotta a dolgot. És egyszer csak
világos lett minden és nyugodt: a másfél évesnek és a négyévesnek
természetes ez a tempó. Az ő saját kis belső tempójuk. Hogy ideje van a
duzzogásnak, a figyelésnek, a felengedésnek, és akkor nem marad semmi
félben, megrágatlanul, semmilyen érzés nem üli meg a gyomrot. Hát ezért
boldogok a gyerekek folyton folyvást, ha hagyják őket. Misi és Bori még
mindig nem mozdult. Léna lerakta a szatyrokat a földre, és odaült melléjük.
Egészen új, friss perspektíva. Várta, hogy elmúljon az ülhetnék. És érdekes
módon az idő nemhogy összeszűkült így, de egészen szélesre tágult.
Hanyatt feküdt ő is, Misi mellé. Bámulták a felhőket. Körülöttük siető
lábak, babakocsik forduló kerekei, katonazenekar masírozó, fényes csizmái,
trombita földre csattanó hangjai. Léna szívének üteme megeredt, szaladt –
szabad-e ezt? –, aztán szépen lassulni kezdett. Tadam, tadam. Egyszerre
megértette, amit néhány évvel azelőtt még pontosan tudott, hogy ha az
embernek van ideje (és szabadsága) felhőket bámulni, így, a placcra
kiterülve, akkor mindenre van. Azaz egy dologra főképpen. Élni. Mennyire
fájdalmasan, fullasztó mód hiányzott a saját tempója! Igen, lassacskán,
apránként vissza fogja szerezni, hogy önmaga maradhasson, a mindenkori.
Szabad. Akire nem léphetnek rá, akkor sem, ha hanyatt fekve bámulja a
felhőket.
 
■
 
Akkoriban találkoztak össze Ingriddel. Igen, Ingrid volt az, Ingrid, a halott
nő, legalábbis akiről ott Velencében, közvetlenül az előtt a térdre zuhanó
leánykérés előtt Péter ezt mondta. Léna emlékeiben később, az idő
előrehaladtával egyre nagyobbra nőtt ez a pár perces eset.
Az a délután egyébként is azok közé az elvarázsolt hangulatú vasárnap
délutánok közé tartozott, amikor az ember a valóság és az álomszerűség
tompa mezsgyéjén lavíroz. Négyesben sétáltak a szokásos hétvégi
bevásárlás után a körúton. Ingrid egy kardigánszerű kabátban állt, sárga
gumicsizmában, és egy kisfiú kezét fogta. Léna semmi különöset nem látott
volna benne, ha nem keltette volna fel a figyelmét, hogy mind alkatra, mint
a mozdulatait tekintve mintha csak a testvére lett volna, vagy legalábbis
valami igen közeli rokona. A másik dolog az volt, hogy Péter hirtelen
megállt, és az arca falfehérré változott. Aztán Péter megragadta Bori kezét,
és látványos körben kikerülte a Léna-szerű nőt. És akkor Léna attól a
különleges, női ösztöntől vezérelve Ingrid szemébe nézett, és Ingrid is
belenézett Léna szemébe. Aztán Ingrid Péter felé fordult, és azt mondta:
– Péter.
Péter elengedte Bori kezét, és egy pár pillanatig csönd volt. Bori a
kisfiút nézte, Péter Ingridet, Ingrid Pétert, Léna pedig, mint egy
teniszmeccsen, nézett Péterről Ingridre és vissza. Tudni lehetett, hogy
előbb-utóbb valakinek muszáj lesz mondania valamit. De senki nem
mondott semmit. Léna akkor úgy, hogy maga sem tudta megmagyarázni,
miért, az idegen nő felé nyújtotta a kezét, és bemutatkozott.
– Helló, Wieder Léna.
Ingrid pedig megszorította Léna kezét, és azt mondta:
– Zelka Ingrid.
És Léna akkor már tudta, mi volt az a szorítás benne az előbb, az a
furcsa vonzás az idegen nő fele. Mintha egy láthatatlan kapocs lett volna
köztük, aminek összekötő láncszeme Péter volt, de Péter most mégis kívül
állt a körön, csak a két nő volt belül, és fogták egymás kezét, kicsit
hosszabban, mint ahogy azt egy kézfogásnál szokás.
Péter aztán újra megfogta Bori kezét, és továbbindult. Léna megfogta
Misi kezét, és ment Péter után.
Lassú és olyan semmilyen színű vasárnap volt, legalábbis Léna
visszagondolva nem emlékezett színekre belőle. Automatikusan lépkedett,
és tette a dolgát egész nap. Csak este, amikor ketten maradtak a kanapé
szótlan ölében, kérdezte meg Pétertől:
– Hogyan halt meg?
Péter összeráncolta a homlokát.
– Kicsoda?
– Hát Ingrid.
Péter nem szólt semmit. Csak bekapcsolta a laptopot, és átült vele a
kanapéról a fotelba. Léna ott állt előtte, és nézte.
– Hogyan?
– Hű, a nagy Sherlock! Micsoda leleplezés. Amúgy ki mondta, hogy
meghalt? – kérdezte végül Péter.
 – Te mondtad. Egy perccel azelőtt, hogy megkérted a kezem.
– És ha mondtam?
– Akkor hazudtál. Miért hazudtál? Miért szoktál hazudni?
Léna megpróbálta lecsukni Péter ölében a laptop fedelét. Péter nem
engedte.
– Nem hazudtam. Te szoktál hazudni, meg kiforgatni minden szavam.
Miért forgatod ki folyton minden szavam?
– Péter… Meghalt Ingrid, a volt szerelmed, vagy nem? Nem halt meg,
hiszen a körúton sétált ma sárga gumicsizmában, egy gyerekkel. És egészen
meleg volt a tenyere, amikor…
– Jóég, nemhiába világraszóló a humorérzéked. Röhög a vakbelem.
– Mi ebben a humor? Miért hazudsz nekem folyton? Legalább nézz
rám, a rohadt életbe! – Léna újból megpróbálta lecsapni a laptop fedelét,
mert Péter nem hagyta abba a játékot, vagy isten tudja, mit csinált éppen.
Péter most már erővel lökte el a kezét, úgy, hogy Léna ujjai belesajdultak.
– Gyakorolni kéne még ezt az agresszivitás dolgot, bébi. Te vagy a
nagy író meg filozófus meg minden anyámkínja, nem? Az lenne a
minimum, hogy tudod, meghalni ezerféleképpen lehet. És Ingrid meghalt.
Bennem igen. Ha elmesélem, miért, egy pillanatig sem fogsz csodálkozni
rajta. Csak nem akartalak ezzel terhelni sosem… Viszont nem kéne
eltakarítani a konyhában a kuplerájt?
– De kéne.
– Akkor hajrá.
Léna összefonta maga előtt a karjait.
– Hajrá.
– Értem. Dolgozni se dolgozol, itthon sem akarsz csinálni semmit,
kifogtam az aranyhalat. Persze csak vicceltem. Vagy mégsem…?
Léna csak nagyon messziről hallotta Péter hangját, a mondatainak
értelme nem is jutott el hozzá. Eszébe jutott, amikor először és utoljára
Ingridről kérdezett tőle. A lánykérés után jó ideig nem is jutott eszébe, meg
nem is akarta bolygatni a dolgot. Aztán egyszer, egy borgőzös estén, amikor
elmúlt szerelmekről beszélgettek, Léna egyszer csak megkérdezte:
– Mikor halt meg Ingrid?
És akkor Péter elkezdett mesélni. A legapróbb részleteit is lefestette
annak a pár órának, amikor Ingrid meghalt, úgy, hogy Léna egészen
megborzongott belé. Az is egy olyan nap volt, amitől fogva Léna a
korábbiaknál is jobban szerette Pétert, és Péter sebezhetőségét.
 – De hát elmesélted a temetést, mindent… – mondta most Léna, és
érezte, ahogy a hangja éle felcsúszik a torkában, egészen a garatig. –
Elmesélted a zöld Ladát… A vijjogó madarakat, amik úgy tűntek neked,
mintha…
– Hogy meséltem volna el? Képzelődsz. Vagy mit akarsz ezzel?
Valami pszichopatának akarsz beállítani, vagy mi az isten? Az felmerült
benned, hogy esetleg éppen te vagy a pszichopata?
Léna leült a kanapéra. Biztos, hogy jól emlékezett? Biztos. Egészen
biztos…? Nem lehet, hogy csak álmodta az egészet? Az embernek egészen
különös fantáziái támadnak a félébrenlét állapotában. Vagy lehet, hogy
annyira részeg volt azon az estén, hogy…? Léna kinyitotta a tenyerét, és az
arca elé tartotta. Mintha ki akarná tapintani a képzelet és a valóság közé
kifeszített határt. De nem talált semmit. Péter leült mellé, és átkarolta.
– Szóval nem vagyok pszichopata, bébi, bármennyire is szimpatikus
neked ez a gondolat. Olyan egyszerű és átlagos vagyok, mint a szék lába.
Vagy mint te. – Péter megvonta a vállát. – De tessék, elmondom, miért halt
meg bennem Ingrid. Hogy értsd. Látni fogod, miért nem szeretem felidézni
azokat az időket, ezért rövidre is fogom, ha megbocsátasz. Amúgy egészen
szokványos, banális történet.
Léna fellélegezve vette tudomásul, hogy Péter becsukta a laptopot, és
végre a szemébe néz.
– Nagyon szerettem Ingridet – kezdte. – De hát ismersz, tudod, hogyan
szeretek, az nálam nem csak egy laza tavaszi séta, az egy kőkemény El
Camino. Beleteszem a teljes szívem, a lelkem, sőt az egész fizikumom.
Fiatal volt, nagyon fiatal, húsz vagy mennyi. Ehhez mérten olyan kislányos
rajongással is volt felém. Azaz én eleinte csak annak vettem az egészet. De
ez a lány igazi eszelős volt, Léna… Nem kívánom senkinek. Akarod, hogy
mondjak példákat? Jól van, csak hogy örülj. – Péter itt felállt, és elkezdett
fel-alá járkálni a szobában. – Volt, hogy reggel a lakásomban elbúcsúztunk
egymástól, mindenki ment a maga dolgára. Aztán szépen hazamentem
délután, csináltam mindenfélét, amit az ember otthon egymagában csinál,
érted… Aztán órákkal később ez az agyhalott kimászott az ágyam alól…
Ott volt végig, a rohadt életbe, és figyelt! Kiver a víz most is… Reggel úgy
csinált, mintha lelépett volna, aztán visszasurrant, és megvárta, amíg
rázárom az ajtót.
Léna ezt nem egészen értette. Igyekezett valahogyan megkapaszkodni
a részletekben, mert olyan érzés fogta el, mintha kapaszkodás nélkül
hamarosan zuhanni kezdene valahova.
– Miért nem a kulcsával ment vissza…? – kérdezte.
– Nem volt kulcsa. Miért lett volna? Nem volt a feleségem. De most
tényleg ez a lényeg? Az a lényeg, hogy eszelősen, közveszélyesen féltékeny
volt. – Felhúzta az inge ujját, és odatartotta a csuklóját Léna elé. – Ismered
ezt, ugye?
Léna nézte a villám alakú sebhelyet. Hogyne ismerte volna… Eszébe
jutott, amikor egyszer nem sokkal a megismerkedésük után egy pécsi
motelban hosszan, meghatódva csókolgatta azt a kis heget.
– Nahát, ezt sem az üvegajtó okozta, ahogy meséltem neked. Csak
nem akartalak felizgatni a valósággal, úgyis olyan érzékenyen reagáltál
mindig, ha valami bajról beszéltem. Ezúton is bocsánat érte… Merthogy ez
a sebhely is a mi kis Ingridünk artisztikus hajlamait dicséri. Egész
kimunkált forma, ugye? Egy reggel csinálta, amikor még aludtam. Úgy
gondolta, az ő elképzeléseihez mérve túl későn értem haza. Szerinted
milyen arra ébredni, hogy szanaszét spriccel a csuklódból a vér? 
Léna a saját vérét hallotta egyre hangosabban lüktetni a füle mélyén.
Miért nem mondta el ezeket neki eddig Péter? Hiszen évek óta a férje!
Vajon mit nem mondott el még? Péter kinyitott egy üveg bort, töltött
magának, aztán folytatta:
– Vagy amikor dupla adag altatót pottyantott a teámba reggel, úgy,
hogy bár ezer dolgom lett volna, átaludtam az egész napot. És én hülye mit
csináltam? Ezredszer is megbocsátottam neki. Mert ilyen az, ha az ember
szeret valakit… Úgy értem, ha igazán. Csak később derült ki, hogy
elfelejtette közölni velem, hogy súlyos pánikbeteg, és két pofára zabálja rá a
gyógyszereket. Én voltam az egyetlen, aki vissza tudtam billenteni. Aki
meg tudta nyugtatni. És mi volt a hála? – Péter széttárta a karjait, és
félrehúzta a száját. – A legunalmasabb, legtriviálisabb ügy, amit el tudsz
képzelni. A születésnapomon rájuk nyitottam, ahogy az akkori legjobb
barátommal szopogatták egymást. Hurrá! – Összecsapta a két tenyerét, de
csak óvatosan, hogy a gyerekek fel ne ébredjenek, aztán visszaült a fotelba,
és a laptopot is visszavette az ölébe. – Hát ennyi. Meg akartam halni.
Darabokra törtem. Aztán úgy döntöttem, mégis élni fogok. Kibírtam, és
otthagytam Ingridet. Ezt pedig nyilván nem bírta elviselni…
Lénának eszébe jutott, hogy Péter Grétáról is azt mesélte anno, hogy
elment az esze, sőt pánikbetegséget emlegetett, de mielőtt rákérdezhetett
volna erre a sikító egybecsengésre, Péter azt mondta:
 – Szóval így hal meg az ember valaki másban. Bárkivel megeshet. Te
is meghalhatsz bennem egy pillanat alatt. – Csettintett az ujjával. – Így.
Tessék, ennyi kellett, és Péter megint fölébe kerekedett. Ennyi kellett
hozzá, egy csettintés. Léna nem akart meghalni. Még Péterben sem. Túl
gyáva volt rágondolni, mi jön a halál után.
Péter gyorsan folytatta:
– …ahogy persze te is megölhetsz engem magadban. Bármikor! És
még vér sem folyik, tiszta haszon. Egyszerű önvédelmi mechanizmus, nem
kell Freudnak lenni hozzá, ugye? Ki kell érdemelni az életben maradást, a
virtuálisat is. Ha feltétlen szeretetet akarsz, arra ott a jóisten. Feltéve persze,
ha ott van. – Péter megrántotta a vállát, jelezve, hogy arról aztán pláne nem
tehet, hogy a jóisten ott van-e vagy sem.
Léna megint Ingridet látta maga előtt, ahogy ott állt az utcán, a smink
nélküli arcával, és a smink nélküli tekintetével.
– Nem látszott rajta, hogy őrült lenne… – mondta halkan.
Péter erőből kezdett kacagni.
– Most viccelsz velem? Hát nem tudod, hogy a pszichopaták játsszák
el a legkedvesebbnek, legjózanabbnak tűnő szerepeket?
Igen, gondolta Léna szédelegve, igaz, hát persze, hogy tudja. Mindenki
tudja. Egy ideig nem szóltak semmit, csak a tévé duruzsolt. Péter újabb
pohár bort vett magához, de ezúttal Lénának is töltött.
– Persze Ingrid egész másképp mesélné el ugyanezt, gondolhatod. –
Mélyet sóhajtott. – Istenem, ha tudnád, milyen sztorik jutottak vissza
hozzám, amikkel ő hintette gondosan tele a várost… Az emberi
hiszékenység csodás táptalaja az ilyesfajta történeteknek. Idióták. Szerinted
milyen érzés volt, amikor beléptem valahova, és régi barátok úgy néztek
rám, mint valami istenverte Ted Bundyra? És amiket előadott rólam
Velencében kicsi Pongrácnak… Jézusmária. Már fel voltam készülve, hogy
miket fog mondani neked… – Újra teletöltötte Léna poharát, aztán finoman
koccintott vele. – De te olyan jó voltál hozzám, hogy nem kérdezősködtél,
pedig nyilván furdalt a kíváncsiság. Ezért is szerettelek már akkor, ott,
ennyire. Mert te ismersz, ismertél már akkor is, tudtad, hogy mikor kell
csöndben lenni, és mikor beszélni. Már akkor is mellettem álltál… Ingrid
sosem ismert, bármennyire is odavettem magam elé, egészen kifordítva is.
Szegény Ingrid. Beteg lélek. És éppen ezért betegesen is hazudozik.
Igazából nem haragszom már rá. Meg különben is, halottról vagy jót, vagy
semmit, nemdebár?
 Péter kacsintott, Léna felhajtotta az utolsó korty bort is, és lassan újra
szabályosan kezdte venni a levegőt. Már rutinja volt ebben. Hát persze,
miért ne lenne mindez igaz? Ne legyenek illúzióink, a megbántott nőknél
nincsen gonoszabb, nincsen vérszomjasabb. Nemhiába tapasztalta ezt meg
maga is az egyetemi gyakorlata alatt, a lányoknak fenntartott
nevelőintézetek pokoli bugyraiban. Hálás lehet a sorsnak vagy akárkinek,
hogy Péter még egy ilyen Ingrid után is képes ilyen ragaszkodással lenni
felé.
Egy perccel később üzenet érkezett Ingridtől. Léna összerezzent, aztán
rájött, hogy valójában, valahol a lelke vagy éppen az agya mélyén már várt
erre az üzenetre. Bement a gyerekek szobájába, és kezében a telefonnal
leült a sötétben.
Pár nap után máris te voltál élete szerelme? Azonnal el akart venni
feleségül? Verseket küldözgetett? Talán elsőnek, mikor még egymás nevét is
alig tudtátok, épp a Szeretném, hogyha szeretnének-et…? Leste minden
gondolatod és vágyad? Sose láttál azelőtt olyan csodálatos képet
önmagadról, mint amilyet az ő szeme tükrében láttál? Mesélt a
nyomorúságos gyerekkoráról? Meg akartad menteni…? Az eleje mindig
ilyen. A pszichopaták játsszák el a legbájosabb szerepeket. Péter beteg.
Nem segíthet rajta senki, sem orvos, sem barát, sem szerelem. Te sem. Talán
egyedül az Isten segíthetne neki, de az Istent is gyűlöli. Ha hallottál rólam
Pétertől bármit, az a valóság erős fonákja. Péter a valóság fonákján él.
Hallgass az ösztöneidre! Bízz a józan eszedben! Sose hidd el – se
magadnak, se neki –, hogy megőrültél, hogy rossz vagy, hogy a te hibád.
Sőt. Ne hidd el EGYETLEN szavát sem… Akkor is hazudik, amikor jobban
járna az igazsággal. Én a pszichiátrián végeztem. Ne végezd te is ott…
Léna itt befejezte az olvasást. Nem bírta, és nem is akarta végigolvasni
az üzenetet. De aznap éjjel egy percet sem aludt, és véresre vakarta a
sípcsontját. Ha felzaklatták, mindig a sípcsontja viszketett, mintha ágyi
poloskák támadtak volna rá.
Ingrid mondatai harangzúgásként visszhangoztak a fejében. Tovább
olvasson? Válaszoljon? Keressen bizonyosságot Ingrid szavaira? Nem.
Péter a férje. A társa. A szövetségese. A gyerekeinek az apja. Nem fogja
elárulni. Mert mire számíthat, ha kettejük közül Ingridnek hisz? Akkor
összedől a vár. És kit temet legelőször maga alá? Mondja azt magának,
hogy sikerült férjhez mennie egy pszichopatához, egy megrögzött
hazudozóhoz? Ki a franc akarna ezzel a gondolattal élni? És Péter amúgy is
megmondta előre, hogy éppen Ingrid az, akinek a szájából csak úgy ömlik
kifele a hazugság…
De akkor is, mi ennek az egésznek az értelme? Mi értelme volt annak,
hogy Péter halottnak hazudta neki Ingridet? Léna sehogy sem találta ebben
a rációt. Igen, mi a francért hazudott neki, amikor jobban járt volna az
igazsággal?!
 20.

PÉTER
 
 
Péter sokszor gondolt arra, hogy ezek a lehető legszebb évei. Azaz arra
gondolt, hogy így fog ezekre az időkre visszagondolni, amikor majd
elmúlnak. Nem akarta, hogy elmúljanak. Napközben nyugodtan dolgozott,
sokat volt a lovardában, Lénát pedig továbbra is az otthon biztonságos falai
között tudhatta. Gyakran nézett önmagára valahogyan kívülről,
tulajdonképpen elégedetten, és azt gondolta: Lám, kétgyermekes családapa
vagyok.
Nem, korántsem volt már Petike, végre és végérvényesen Péterré
változott. Apapá-vá, ahogy Misi után most már egy kislány is nevezte. Bori
úgy tudta befészkelni magát az ölébe, és úgy tudott ránézni azokkal a nagy,
csokoládébonbonhoz hasonlító szembogaraival, hogy Péter szeretett volna
abban a kinagyított pillanatban maradni a világ végezetéig.
Olyan volt neki Bori, mint valami hősugárzó, ami akkor is ontja a
meleget, amikor kinn megfagy a levegő. Ez a melegség mintha az üzleti
ügyeiben is energetizálólag hatott volna rá, egyre merészebben, növekvő
lendülettel mert új ötleteket megvalósítani, és, amolyan két legyet egy
csapásra elv mentén, Léna barátait is igyekezett a különféle üzletekbe
beszervezni. Mert hogyan is mondta Mario Puzo? Tartsd közel a barátaidat,
de még közelebb az ellenségeidet.
Azt is tudta viszont, hogy ezek a kipárnázott idők elmúlnak, mert Léna
dolgozni fog újra. Újra kilép a „placcra”. A húspiacra, ahogy mondani
szokták.
Valójában sose tudta, mit gondoljon erről. Hogy mi ez az egész
szociális segítés, és Léna miért csinálja. Hiszen csinálhatna bármi mást.
Sokkal gusztusosabb munkákat is, amivel nem utolsósorban sokkal jobban
is kereshetne. Léna kifejezetten okos, néha túlságosan is, hát miért nem
akar az eszéből megélni? Jó, persze itt volt ez a hülyeség, ez a
halvaszületett ostoba ötlet a kis fejében, az írásról… Nem is lehet eldönteni,
melyiknek van kevesebb értelme. Vagy inkább, melyiket szerette volna
Péter kevésbé.
 Sokszor elképzelte, ahogy Léna idegen emberek lakásában tesz-vesz,
pakol és hajolgat. Azokhoz az idegen emberekhez ér, és ők Lénához érnek.
Fiatalok, idősek, nők és férfiak, mindenféle férfiak, akikben egy a közös:
egyedül vannak, kétségbeejtően, már-már embert kifordítóan egyedül,
megkapaszkodnak Lénában, persze, aztán hopp, nocsak, hát nem a kishölgy
mellecskéjét fogtuk meg véletlenségből a nagy kapaszkodásban…? Hát
nem „félrecsúszott” az az ocsmány, kripli tenyerünk? És Léna mit tesz
ilyenkor azzal a fene nagy lelkével, azzal a nagy megértésével? Mögé néz!
Az okok mögé! Persze, Léna nem ítélkezik, olyan nagyra is van ezzel
folyton. Mivel is? Hogy gyanútlanul feláldozza magát a perverzek oltárán?
Kit érdekel. Az ő élete. Ez amúgy is odébb van még, addig meg bármi
történhet. És most vasárnap van, a nap meg úgy ragyog, mint egy
túlméretezett reflektor. Péter abban az órában – ha lehet ilyet mondani –
tulajdonképpen boldognak érezte magát. Ott volt a kezében Bori édes
párnácskákkal kirakott keze, és a vasárnapi belváros visszhangos dallamai
búgtak körülötte.
El is öntötte Pétert valami ritka melegség, és hirtelen hátrafordult,
hogy megfogja Léna kezét. Már tett is egy lépést Léna izmos kirakatbábu
alakja felé, amikor… Nem, ez nem Léna szoknyája volt! Nem Léna
gumicsizmája. Nem Léna arca… Péter hirtelen megszédült, mintha halottat
látna. Hiszen Ingrid neki évek óta halott volt. Hosszú, szisztematikus
munkával gyilkolta meg magában. Először csak fojtogatta, hónapokig
szorongatta Ingrid képzeletbeli, madárcsontú torkát. Aztán amikor befejezte
magában a nagy munkát, Ingrid temetését is megálmodta. Egészen bizarr
álom volt, pontos részletekbe menően végig lehetett nézni, ahogy Ingrid
anyja valami régi, zöld Ladából kiszáll, és a pisla, álmos fények között
térdre esik, meg ahogy a hirtelen lezúduló eső vízbe fullasztja a gyász
összes ünnepélyességét. Péter egyszer talán még Lénának is elmesélte ezt.
Igen, emlékszik, mintha akkor került volna igazán pont a dolog végére,
amikor valóságként adta elő Lénának Ingrid temetését. Milyen
megkönnyebbülést érzett akkor! Még azokat az ázott temetői szagokat is ott
érezte az orrában. Igen, akkor elhitte, hogy Ingrid nincs már a föld színén,
hogy soha többé nem is lesz.
De most ott állt előtte, húsként és vérként, a maga legtriviálisabb
valóságában, egy gyerekkel és egy kissé piszkos csizmában, nélkülözve
minden olyan nagy romantikát, amit csak a halál képes hozzáadni az
emberekhez. Péter legutoljára a pszichiátrián látta Ingridet. Egészen le volt
fogyva akkor, csont volt, és bőr. Akkor is hívta a biztonsági őröket, úgy
tessékelték ki onnan Pétert. Ingrid feljelentette őt zaklatásért. Zaklatásért!
Atyaég. Inkább Ingrid érdemelt volna ezer év letöltendőt.
Nem, nem akarja látni, nem akar vele találkozni, nem akar a szemébe
nézni. És pláne, isten ments, hogy ezek itt ketten Lénával
összetalálkozzanak. De késő volt. Ingrid úgy meredt rá, mint valami
orvvadászra. Mit akar tőle? Még egy utolsó utánit is belerúgni? Bori is
megállt, ő meg a kisfiút bámulta, akinek Ingrid a kezét szorongatta.
Ingridnek gyereke van. Ingrid ki van kerekedve. Ingrid jól van. Hogy lehet
jól…? Azok után? És most kezet fognak Lénával. De mire föl?! Semmi
közük egymáshoz. De végül ennyi volt. Ment tovább a vasárnap, a nap
ugyanolyan reflektorosan ragyogott, és továbbra is mindenki ott volt Péter
körül, aki számít. Léna és a gyerekek. Bevásároltak. Misi szokás szerint
elkezdte kergetni Borit a szupermarketben, és Péter akkor még a szokottnál
is erősebben fogott rá Misi vékony karjára. Gyűlölte ezt a tehetetlenséget,
ezt, hogy Misi nem hallgat rá, hogy Misinek olyannyira fontos az önálló
akarat. Hiszen csak egy istenverte gyerek. Azt kell csinálnia, amit a szülei
mondanak neki. Bezzeg, ha ő így szart volna az anyja meg Iván fejére…
Kitépték volna a máját.
És mi van, ha Ingrid megkeresi Lénát? Hiszen bemutatkoztak
egymásnak. Ha eddig nem is tudta, most már ismeri a teljes nevét. Kitelik
Ingridtől. Ingridtől minden kitelik. És ha megkeresi, vajon mit mond neki?
A ganéval bekent „igazságot”? Nyilván. A bosszú illatos habjaiban fürödve
részletez majd mindent. Vajon elmeséli, hogy valójában nyoma sem volt
pánikbetegségnek, sem semmi hasonló elmeügynek, amikor
megismerkedtek? Nyilván. És persze úgy fogja beállítani, mintha ő, Péter
kergette volna az őrületbe. Nem, nem ő kergette az őrületbe, Ingrid eleve
őrült volt, benne bujkált az az eszelősség… Ki őrül meg attól, hogy
törődnek vele?
Attól, hogy igen, néhányszor utánament ide-oda, hogy néha éjjel a
kapuban várta, hogy időnként belekukkantott Ingrid levelezéseibe, csak
hogy tisztában legyen a dolgok – és persze Ingrid – valódi arcával? Ingrid
kacifántos kis nő volt, hát kacifántosságot kívánt a vele való bánás is. Igen,
bizony, megesett, hogy szükséges volt kulcsra zárni Ingridre az ajtót,
amikor Péter reggel dolgozni ment, hogy Ingrid ne csináljon bármiféle, tőle
kitelhető hülyeségeket a kinti világban. Más boldog lenne, ha egy egész
napot egyedül lehetne egy lakásban. De Ingrid nem, ez képes volt bekúszni
az ágy alá, hogy amikor Péter hazaér, ne találja meg sehol, aztán csak az
ágy alól hallatszó hülye szipogása árulta el. A frászt hozta Péterre. Akkor is
úgy hisztériázott, mint akit nyúznak. Ki a franc ne pottyantott volna néhány
szem xanaxot egy eszét vesztett nő teájába?! Vagy amikor annyira
kicsinálta Pétert, hogy csak azért, hogy végre felnyissa ennek a nő-
ördögnek a szemét, Péternek meg kellett metszenie a saját csuklóján az
ereket?
Akkor Ingrid legalább észhez tért egy kis időre. Istenem, látni kellett
volna az arcát, amikor egy másnapos szombat reggelen kimondott
vérfürdőben találta meg Pétert a kádban. Akkor is Péter nyugtatta meg őt,
Péter, a szétnyirbált ütőerével. Abszurdum. Igen, Ingridnek szüksége volt
rá, mint az oxigénes levegőre. Persze nem mintha Péter a legkevésbé is meg
akart volna halni. Nem hülye, gondosan utánaolvasott, hogyan kell szép,
mély benyomást keltő, de korántsem veszélyes bemetszést ejteni az ütőeret
környező területen. Péternek még tetszett is a villám alakú forma, ami
aztán, mint egy bátor tetoválás örökre ott maradt a csuklóján. Sőt. Lénának
is tetszett.
 
Este, amíg Léna a gyerekeket megfürdette, Péter bort ivott. Tovább akarta
nyújtani a vasárnap eredeti, finom omlósságát, de a kérdés, amit Léna még
mindig nem tett fel neki, ott körözött a feje fölött, mint valami keselyű.
A bor meg a kinti, gyöngülő napfény inkább visszalökte Pétert a
múltba.
Ingrid… Istenem. Épp azzal a nyomorult kis bokszolóval – hogy is
hívták? Herczeg? Vagy Hantos…? –, és éppen a születésnapján kellett
megdugatnia magát! Persze Ingrid folyton azt hozta fel, igen, még a
rendőrségen is, hogy hivatalosan már szakítottak Péterrel, amikor Péter
ordítva rájuk törte az ajtót.
Ugyan mi az, hogy „hivatalosan”? Nem, ő sosem szakított Ingriddel.
Ingrid szakított ővele. Csakhogy a szakításhoz két ember kell. Afölött
persze nagyvonalúan elsiklottak a tisztelt hatóságok, hogy Ingrid akkorra
már annyi gyógyszert szedett az idegeire, hogy kifejezett orvosi javallatra
abortálni kellett belőle a véletlenségből megfogant magzatot. Péter
gyerekét… Vagy ki tudja, kiét. Ez is kinek fájt vajon, mintha a szívét
tépnék? Hát persze, hogy neki, Péternek. Aztán Ingrid még képes volt azt is
a fejéhez vágni, hogy miatta nem eshet többé teherbe.
 De mi van, ha Ingrid mindezt elmondja Lénának? És ha Léna majd
beszopja? Ha elhiszi majd Ingrid minden szavát? Péter hideg verítéket
tapintott a homlokán, és úgy érezte, mintha valami jótékony álarcot
akarnának a húsával együtt leszakítani róla.
Hogyan védje ezt ki? Amúgy egyszerű. Meg kell előznie Ingridet.
Előadni az igazság Lénának szánt verzióját. Elvenni Ingrid
szavahihetőségét.
– Mikor halt meg Ingrid?
Léna most ott állt előtte, a karjait keresztbe fonta maga előtt, és
válaszra várt. Péter akkor ölébe vette a laptopot, és egy ideig semmit sem
szólt. Üzenetet küldött Ingridnek. Ahogy leírta az első szót, hirtelen világos
lett előtte, hogy van valami, ami az aggodalomnál is nagyobb erővel
foglalkoztatja.
Szóval mégsem volt igaz, hogy nem lehet gyereked.
A kis zöld pötty jelezte, hogy Ingrid a képernyő előtt van. Péter
megszédült, és egy pillanatra el is feledkezett róla, hogy Léna ott áll, pár
lépésre tőle.
De, igaz volt, Péter. Abortuszt követő méhkürtgyulladás. Ha ez mond
valamit…
Hazudik. Nyilván hazudik. Nyilván boldogan él valami hapsival, aki
felcsinálta. Ó, bárcsak igazat mondana… Bárcsak ne az övé lett volna az a
délutáni kisfiú.
De neked látom, sikerült – írta még Ingrid.
Én megküzdöttem érte. De látom, zavar, hogy boldog vagyok nélküled.
Ingrid erre már nem válaszolt.
– Szóval, hogyan halt meg? – kérdezte újra Léna, most már
türelmetlenül. Mielőtt Péter ránézett volna, és becsukta volna a laptopot,
még küldött egy utolsó sort Ingridnek.
Ha a feleségem közelébe merészkedsz, megkeserülöd…
 21.

LÉNA
 
 
Léna végignézett a karján, csupa lúdbőr volt. Pedig nem is volt hideg. Talán
a fáradtság. Igen, Léna halálosan fáradt volt. Már két órája szaladgált a
gyerekek után az óvoda kertjében, a szokásos, fasírtszagú évindító
pikniken. Azaz főleg Bori után szaladt, és most Bori leöntötte az egész
ruháját jaffával, úgyhogy Léna kitúrta a táskája aljából a pótruhát, kergette
egy ideig Borit, bevitte egy bokor mögé, és átöltöztette. Bori hároméves
volt, Misi öt és fél. Léna tudta, hogy sokan irigykednek rá, a gyerekek miatt
és Péter miatt is. Nem vitás, szép kis család voltak. Léna is irigykedett saját
magára. Hát megérdemli ő ezt? Fázósan dörzsölte a karját. Nem volt nála
pulóver, csak a gyerekeknek hozott. Mindig ez van. Kifelejti magát a
számításból. Régen máshogy volt. Mennyit röhögött mindenkivel, hogy
odaszúrta azt az egy-két jól irányzott mondatot, amitől egyszerre jöttek
zavarba és röhögtek fel a többiek. Jó volna megint úgy. De hát ez az anyák
sorsa. Az anyák fáradtak. Majd elmúlik. Elmúlik? De mi múlik el? Mire
kell várni, hogy elmúljon? Mit akar még?
Péter viszont végre jól érezte magát.
Az udvar másik végében csak úgy kacagtak és röpködtek körülötte a
gyerekek, egyik óvodást a másik után dobálta fel a levegőbe. Elbűvölő volt.
Igen, Léna fejében ez a szó cikázott, mint valami apró ebihal, szinte
csiklandozta az idegeit, egyszerre kellemesen és viszketően. Elbűvölő.
Péter most már a felnőtteknek magyarázott valamit, az óvónőknek meg
a többi szülőnek, csak úgy itták Péter szavait. Persze Péter jó volt ebben,
nagyon jó, imádták, ahogy beszél, ha megszólalt, mindig egész kis
hallgatóság gyűlt köré, akár a tűz köré, mert Péter mondandójában ott
világított a hozzáértés a világ ezerféle ügyéhez, sőt valahogy mindig többet
tudott ezekről a mindenféle ügyekről, mint amit a köz – a plebsz! – számára
hozzáférhető információkból meg ostoba statisztikákból tudni lehetett. Péter
jobban tudott mindent mindenkinél. Ezenkívül a világban járva-kelve
kedves volt és segítőkész, a hangja selymes, de mégis határozott, egyszerre
harsányan visszafogott és visszafogottan harsány, épp a megfelelő
arányban, ahogy a pontyropogósra löttyintett csípős-bazsalikomos
mártásban összeölelkeznek a bazsalikom érzékeket megnyugtatóan édes és
a csilipaprika felpiszkálóan izgalmas aromái, hogy az egészből végül az a
csodás elegy szülessen meg, amit mind annyira imádtak abban a kis
tiszaörvényi büfében, ahol nyaranta megálltak. Igen, Péter olyan volt a
köreibe hirtelen belecsöppenő emberek számára, mint az az érzékeket
bűvölő csípős-bazsalikomos pontyropogós.
Milyen jó lett volna, ha Péter otthon is ezt az illatot árasztja magából.
Persze senki sem lehet folyton tökéletes. Léna sem volt az, ezt pontosan
tudta is magáról.
Közben valami Lóránt, vagy hasonló, talán a Kezes Zolika apukája
már vagy öt perce beszélt Lénához, csupa unalmas óvodai praktikumról,
elveszett gumicsizmákról meg verekedésekről, a szavai ráadásul mind
hagymásfasírt-szagúak voltak. Léna egyre kevésbé figyelt, és egyre többet
nézegetett Péter felé, aki mind többet nézegetett őfeléjük, és Léna hasában
megjelent az a jól ismert nyomás, a fejében pedig elkezdte keresni Péter
gondolatait és az eljövendő párbeszéd mondatait, ami majd lejátszódik
kettejük között. Hogy meg kell majd magyaráznia Péternek, mi volt ez az
egész, miért beszélgett ő a Kezes Zolika apukájával ilyen
„végeláthatatlanul”, és ő nem fogja tudni megmagyarázni, azaz azt fogja
mondani, hogy az óvodai dolgokról, de ez a magyarázat nem lesz megfelelő
Péternek, és ő kétségbeesik, és ideges lesz, és védekezik, és Péter majd azt
mondja, na látod, épp most árultad el magad, és akkor ő újra büntetésbe
kerül, vagy ki tudja, miafrancba, persze semmi durva dolog, csak Péter
majd megint nem szól hozzá egy darabig, de ha szól, abban sem lesz
köszönet. Nem éri meg, igen, talán még megelőzheti az egészet. Közben
Kezes Zolika apukája tovább beszélt, de akkor Léna elnézést kért tőle, arra
hivatkozott, hogy Bori már fáradt, menniük kell, pedig Léna volt fáradt, ő
fáradt el végtelenül ebben a fejben sakkozásban.
Léna akkoriban már szinte kizárólag Péter fejével gondolkodott. Olyan
volt ez, mint valami automatizmus. Most arra gondolt, mégiscsak jó, hogy
Péter ott van, hogy együtt vannak a hülye óvodai micsodán, mint egy
család, igen, jobb a semminél, nézte azt a néhány egyedül ácsorgó anyát,
nézte például a kis Ábel anyukáját, Szalma Editet, akivel Péter már jó ideje
beszélgetett. Léna tulajdonképpen kedvelte Szalma Editet, sőt kicsit sajnálta
is, időnként, amikor volt öt percük, együtt álltak a kávéik felett az
automatánál, és olyankor Szalma Edit elmesélte, hogy éppen milyen
pszichopatával rázta össze a sors valamelyik társkeresőn, évek óta csinálta
ezt, amióta elvált, azóta minden hónapban mintha egyre rózsaszínűbb
ruhákban billegett volna végig az óvodafolyosón, de közelről látszott, hogy
mind szárazabbak az arcán a ráncok, és beszéd közben egyre sűrűbben és
reményvesztettebben érinti homlokához a kisujja hegyét.
Léna arra gondolt, hogy Szalma Edit most hazamegy, és egyedül ül
majd a vacsoránál a kis Ábellel a félhomályban. Nem, vele ilyesmi sosem
fog megtörténni.
A kocsiban nem szóltak egymáshoz Péterrel.
Amikor hazaértek, Péter megmosta a kezét, ölébe vette a laptopot, és
bezuhant a fotelba, úgy, hogy az reccsent egy nagyot. Egy perc múlva már
egészen a játékba merült, valami lövöldözős dologba, a lövések hangja ott
visszhangzott a szobában, még a fürdőszobában is, ahol Léna lezuhanyozta
a gyerekeket, megmosta, azután megszárította a hajukat, ellenőrizte, hogy
nincs-e bennük kullancs, leszedte a szárítóról a reggeli mosást, és
kiteregette a délutánit, és visszhangoztak a lövések a nappaliban is, ahol
Léna megválaszolta az óvodai e-maileket, bepakolt a gyerekeknek a
másnapi kirándulásra, átutalta a villany- meg a telefonszámlát, megrendelte
Misi ünneplőruháját, elpakolta a sarkokba hányt, piszoktól megmerevedett
zoknikat, rendet rakott a konyhában, és összedobott valami tésztát.
Megkérdezte Pétert, megy-e vacsorázni. Péter nem válaszolt, de nem is
mozdult. Talán a lövések zaja. A lövések zaja elnyomott mindent. Léna
nézte Pétert, ahogy a fotelben ült. Igen, Péternek megint véget ért a nap,
abban a pillanatban, hogy hazaért. Neki miért nem ér véget sosem? Mi az
istent csinál rosszul? Talán egyszerűen csak azt, hogy ő sosem ül le a
fotelba, amikor hazaér? Talán valaki fegyvert fog a halántékához, hogy ne
tegye? Ezerszer elhatározta, hogy ki fogja próbálni, véghez viszi a nagy
tervet, elvégzi a nagy tesztet, hogy akkor mi történik majd. De sosem jutott
odáig. Valóban, mintha ott lett volna a halántékánál az a pisztoly,
hasonlóképp, amikor az ember álmában rohanni akar, vagy akár csak
egyetlenegyet előrefele lépni, de földbe gyökerezik a lába valami nem
látható erőtől. Pláne most, hogy Léna néhány hónapja végre visszament
dolgozni, most aztán valóban ott táncolt az egész élet az ő feje tetején, mint
valami százlábú. Hiszen miután elment ahhoz a napi négy-öt klienshez, már
rohanhatott is a gyerekekért, aztán rémülten igyekezett minden otthoni
feladatot belesűríteni abba a fennmaradó pár délutáni órába. Persze tudta,
hogy nincs ezzel egyedül. Hogy mindenki ezt csinálja. Sőt, amikor
esténként tíz óra után végre a fotelba rogyott, azokra az egyedülálló anyákra
gondolt, akik ugyanezt csinálják akár három-négy gyerekkel… Igen, ő
inkább hálás lehet, hogy csak ennyi.
És tessék, most is Péter az, aki játszik, aki könnyed, aki megőrizte
magában a kemény húsú kisfiút. Igen, Péter még tud játszani. Ő már nem.
Ezeken gondolkodott Léna, miközben elmosta Bori kedvenc kanalát,
mert Bori csak azzal volt hajlandó enni. És akkor Péter hangját hallotta a
háta mögül:
– Miért mérgezed a gyereket?
Léna hátrafordult, kezében a kanállal. A víz még folyt a csapból.
– És miért pazarlod a vizet? – folytatta Péter, aztán egy apró, de
határozott mozdulattal arrébb lökte Lénát, elzárta a meleg vizet, kinyitotta a
hideget, leöblítette vele Bori kanalát, és odaadta Borinak. Aztán Péter újra
elmagyarázta, amit már annyiszor, hogy meleg vízzel csak az idióták öblítik
az edényeket, merthogy a meleg vizes vezetékben olyan baktériumok
telepszenek meg, amelyek akár lassú, ám végzetes egészségkárosító
hatással bírhatnak, pláne egyes kisgyermeki szervezetekre. Bori csak
szorongatta kezében a kanalat. Kissé gyanakvóan nézett felfelé, az apjára.
– Most már nem mérgezett? – kérdezte vékony madárhangon.
Péter meg azt felelte: – Most már nem.
Léna megtanulta már, hogy csöndben kell ilyenkor maradni, és akkor
elhussan az egész. De hogy a fenébe lehet kibírni, ahogy Bori ránéz, ahogy
azt az édes kis nyakát nyújtogatja kérdőn és megijedve? Pedig milyen apró,
semmilyen ügy, egyszerűen csak hideg vízzel kellene öblíteni, ha ez a béke
ára, miből áll, istenem, annyiszor meg is tette, mikor tudta, hogy Péter
figyeli, igen, Péter sokszor figyelte, ahogy mosogat, ahogy rendet rak,
ahogy lélegzik, de Léna most hibázott, most azt hitte, Péter bele van
egészen bújva a lövöldözésbe, mert amúgy Léna tudta, hogy ez a meleg
vizes dolog, úgy, ahogy van, egy baromság, még Szalma Edittől is
megkérdezte egyszer a biztonság kedvéért, aki éppenséggel mikrobiológus,
persze aztán nem dörgölte Péter orra alá a választ, csak megnyugodott
abban, hogy mégsem egészen bolond és tudatlan, hogy nem sodorja egy
nyomorult meleg vizes mosogatással életveszélybe a gyerekeit, de most
valahogy mégsem volt képes magában tartani, na meg épp kapóra jött, hogy
Péter pont Szalma Edittel diskurált az óvodai partin. Hát Léna egyszerűen
kimondta, hogy senki nem mosogat hideg vízben, még a Szalma Edit sem,
aki ugye mikrobiológus.
 – Szalma micsoda? – kérdezett vissza Péter.
– A nő, akivel fél órát beszélgettél két órával ezelőtt.
Péter elnevette magát.
– Ja, az egyik érettségizett ovis gizike a sok közül? Nem véletlenül
nem az az én társaságom.
Léna nem bírta tovább, és idegesen a telefonja után nyúlt.
– Felhívom, és megkérem, hogy magyarázza el neked is – mondta, és
közben azt gondolta, micsoda szánalmas egy színjáték ez, Szalma Editet
hívogatja, hogy hogyan kell mosogatni, megáll az ész. De akkor is, ezt nem
bírja, kell valaki, aki elé odaállhat, aki elé odaáll Péter is, és megmondja
neki, hogy a fekete az fekete, és nem fehér, és fordítva. Igen, bárcsak
valakit odaállítanának tanúnak az élete mellé. A valóság mellé. Valakit, aki
megmondja, hogy mi van, megmondja, hogy Léna nem őrült, hogy nem
mérgezi a gyerekeit meleg vízzel, aki látja, hogy az aprónak látszó szúrások
a csontjaiig hatolnak… Mindegy ki, akár egy olyan félidegen, mint Szalma
Edit. De micsoda a valóság…? Kifolyik megint a kezei közül.
– Mi lenne, ha nem hisztériáznál állandóan a gyerekek előtt? –
kérdezte most végtelen nyugodt hangon Péter, egyúttal kivette Léna kezéből
a telefont, és Léna orra előtt végiggörgette Léna legutóbbi üzenetváltásait.
– Kitörölted, mi? – kérdezte aztán mindentudó mosollyal.
– Micsodát?
– A nagy fülű gyerek apucijának az üzeneteit.
– Kicsodának az üzeneteit?
– Tudod, a férfi, akivel két órája fél órát beszélgettél. Akivel olyan
édesen összedugtad a kis fejed a kert végében.
Megint az a hülye légszomj. Ez nem lehet igaz. Igen, most megint
nekiáll majd magyarázni a semmit, és közben tudja, hogy a büdös életben
nem tudja bebizonyítani, hogy soha nem kapott üzenetet a Kezes Zolika
fasírtszagú apukájától, pláne, hogy a nem létező üzenetet nem törölte ki,
igen, most majd beszél, és magyarázkodik, addig, amíg valóban, alantasul
el nem kezdi kaparni a torkát a bűntudat, mert megint Péter szemével kezdi
látni magát, Péter gyanakvó, vádló és ezerféle tekintetével, igen, aztán már
egyenesen ő fog gyanakodni önmagára, pedig semmit sem csinált. De mi
van, ha mégis, ha maga sem vette észre, ha Péter egyszerűen jobban figyelt,
istenem, ez őrület. És ez így megy mióta, hányszor kiabált vele már Elza is,
hogy rakjon végre kódot arra a nyomorult telefonra. De Léna nem akart.
Nem, mert akkor jön az, hogy lám-lám, nyilván titkolnivalója van. Léna
mély levegőt vett, és határozottan kinyújtotta a kezét Péter felé.
– Az az én telefonom. Nincs jogod…
Péter akkor Léna készüléke helyett a sajátját nyomta Léna kezébe.
– Ez meg az enyém. Tessék. Bármikor bármit elolvashatsz benne. Az
én életem ugyanis nyitott könyv előtted. Na ezt nevezik bizalomnak. És
őszinteségnek. Házasságban mindkettő jól jön.
Léna eltolta Péter kezét a telefonnal együtt, pár másodpercre behunyta
a szemét, aztán visszament a nappaliba, és elküldte Misit fogat mosni. De
akkor Péter odahívta magához Misit, hogy játsszanak a gépen a tankokkal.
Misi csak állt kettőjük között. Nézett egyikükről a másikukra, mint egy
teniszmeccsen.
– Ülj ide az ölembe, amíg anyád lenyugszik – intett újra neki Péter,
aztán Lénára nézett: – Menni fog?
– Nyugodt vagyok – mondta Léna, és újra bűntudatot érzett, egyrészt,
hogy nem mond igazat, másrészt, hogy hiába feszítette meg minden
porcikáját, egy csepp könny mégis kicsúszott a szeme sarkából. Már megint
a gyerekek előtt sír. Milyen anya az ilyen? Misi végül óvatosan és
várakozásteli arccal beleült az apja ölébe. Péter ritkán engedte oda a
játékhoz. Léna nem szólt semmit, csak bement a vécébe, magára zárta az
ajtót, leült a csukott fedélre, és úgy, hogy a teste legapróbb izmai is
megfeszültek bele, sokszor és hangtalanul beleordította a levegőbe: Seggfej,
seggfej, seggfej! A sírástól és attól a hülye, szúrós szagtól, ami a levegőben
úszott, öklendeznie kellett. Valaki megint nem húzta le a vécét. És akkor
először megszólalt benne az a friss, újszülöttként ordító kérdés. Szereti őt ez
az ember egyáltalán? Megáll egyáltalán ez a mozdíthatatlannak hitt
alapvetés, amire hat éve építkezik, elszántan és talán vakon, mint egy
vakond, amiből táplálkozik, amivel kenegeti magán az egyre gyarapodó és
egyre láthatatlanabb sebeket? És ami még rosszabb: ő szereti egyáltalán ezt
az embert? Sikerül még szeretnie? Abban a pillanatban Léna
legszívesebben odaállt volna Péter elé, és hagyta volna, hogy kilökődjön
belőle ez a két szó, mint valami idegen test a sebből: nem szeretlek! És
Léna ettől a gondolattól minden addiginál nyomorultabbul érezte magát.
Hiszen ez volt a feladata, ezt határozta el, ez adatott, ezt vette a vállára.
Szeretni Pétert. Begyógyítani Péter sebeit, nem pedig a sajátjait nyalogatni.
És ő még erre sem képes. Mire képes egyáltalán? Már ő maga sem tudta.
Semmit sem tudott.
 Elalvás előtt odabújt Misi mellé, mint minden este. Misi akkor átfogta
Léna nyakát azzal a puha, meleg gyerektenyerével, és halkan, mint egy
nagy és gyönyörű titkot, Léna fülébe súgta:
– Apa azt mondta az előbb, hogy amikor elsős leszek, mind
elköltözünk egy nagy házba, és nekem lila szobám lesz, Borinak piros,
nektek Apával meg olyan, amilyet csak akarsz… Te milyen színű szobát
szeretnél, anya?
 22.

PÉTER
 
 
Péter a homlokához érintette a tenyerét, folyt róla a víz. Már vagy a tizedik
gyerek jött oda hozzá az óvodai ünnepségen, hogy őket is dobja fel a
levegőbe. Érezte, hogy fogy a türelme, de az a sok anyuka körös-körül
majd’ elolvadt a gyönyörűségtől, színes kis pillangók voltak, igen, és ez
némiképp kárpótolta Pétert. Sőt. Egészen belemelegedett ebbe a kitüntetett
helyzetbe, a vér pezsegni kezdett a bőre alatt. Szerette ezt, megmutatni
magát, szerette, ahogy körülállják, mint valami kiemelt műtárgyat egy
múzeumban. Épp a malájokról állt elő valami érdekes, kevéssé ismert
statisztikával, amikor egy magas, jóvágású apuka hasított bele ebbe a
bűvkörbe azzal, hogy megjegyezte, hogy az ő szerény antropológiai
szaktudása szerint Péter százmillióval tévedett.
Péter nem mondott erre semmit, viszont egyik pillanatról a másikra
mintha a mélybe zuhant volna, mintha mindenki őt nézné, mintha
kirántottak volna a kezéből mindent, ami az előző fél órában olyan elegáns
könnyedséggel ült a nyitott tenyerén. Ki csinálja ezt vele? Kik…?
Körülnézett. Csupa hazug, mézesmázos arc. Léna persze remekül érzi
magát. Ó, hogy „csacsog” azzal a tapsifülű apukával! Az anyák meg csak
röhögcsélnek tovább, és tömik magukba a berlinert meg a fasírtot, lám, nem
véletlen az a sok löttyös has meg toka meg segg, nem, dehogy pillangók
ezek! Tehenek. Persze Lénának könnyű, ez az ő közege, ki tudja, miket
beszélnek össze reggelente. Nyilván a férjeikről panaszkodnak.
Biztos Léna is ezt csinálja, panaszkodik róla például annak az Ornella
Muti-szerű nőnek, aki most őt bámulja. Péter tudta, hogy a nő – valami Edit
– jóban van Lénával, mintha Léna mesélt is volna róla neki valamit
valamikor, persze hogy mit, arról Péternek fogalma sem volt. Hát jó.
Odalépett a berlineres tálhoz, a nő mellé. Sima ügy, a nő szemei
elkerekednek, csak úgy süt belőle az akarás, nem is csoda, Péter ezt
viszonylag könnyedén meg tudta csinálni a nőkkel, zsebében volt hozzá a
recept, néha már unta is kicsit, mégis szüksége volt rá, mintha ezek az apró
ügyek valamiféle dobogóra állították volna Lénával szemben. Ez az Edit
pedig nem túl okos, ellenben egész formás, a korához képest. Hegyes-
völgyes, úgymond. És egészen lázba jön a lovaktól, ahogy Péter mesél
róluk. Péter bedobja, hogy egyszer megmutathatná neki az új fedeles
lovardát. Léna közben egészen belebújik abba a nagyfülű pasasba… Ki ez?!
Nem, Léna nem bír magával, Lénát jobb volna nem engedni emberek közé.
Péter hirtelen zsibbasztó fáradtságot érzett. A feje egészen tele volt
feszítő bajokkal, a cégnél is összeveszett azzal a barom Horváthtal, szerinte
egyszerűen ki akarja őt csinálni, ki akarja őt pöckölni az egész ügyletből,
pedig éppen most találtak egy igazán reményteli befektetőt, de persze
Horváth a saját, egyedi innovációjának mondja az egészet, és az
elképzeléseik sem egyeznek, az isten verje meg.
Legjobb lenne nem figyelni semmire, nem félni, nem képzelegni,
Lénáról, a munkáról, csak beledőlni valami semmilyen, tompa, pihepuha
egyéb dimenzióba. Igen, ezt fogja tenni, amikor hazaér. Végre vége ennek a
nyomorult napnak. Végre kikapcsolhatja magát a világból vagy a világot
magából. Megérdemli, nem vitás.
Otthon levette a cipőjét, megmosta a kezét, leült a kék fotelbe, ölébe
vette a laptopot, fejére szorította a fülhallgatót, és mennyeien véres
háborúba kezdett az oroszországi ultranacionalisták ellen.
Lénának persze megint fájt, hogy ő játszik, az egész napos igavonás
után. Igen, Léna szánt szándékkal csak rohangál le és föl, mint valami egér,
istenem, micsoda látványossággal és kifejezettséggel tesz-vesz, csörömpöl
és pakol, és nógatja a gyerekeket, még sóhajtozik is közben. Miért nem tud
nyugtot hagyni neki végre? Miért nem lehet legalább egy egész kicsit
tekintettel lenni rá? Hogy töltődjék így fel, hogy másnap újra indulhasson a
verkli, hogy kipihenve nézhessen bele Horváth sunyi szemébe? Igen, Léna
folyton basztatja, olyan mondvacsinált baromságokkal, mint például a zokni
miért van a sarokban. Hogy a konyhaszekrény miért maradt nyitva. Hát
miért?!
Miért olyan kurva nehéz megfogni egy zoknit és bedobni a
mosógépbe? Becsukni azt a rohadt konyhaszekrényt? Nem Marcus Aurelius
lovas szobrát akarja Lénával arrébb cipeltetni, az istenért. Nem elég, hogy
az ő, Péter vállát nyomja meg az idegeit marcangolja minden felelősség,
hogy eltartsa a családot. Mert Léna mennyit keres? És mit csinál abban a
nagy „munkában”? Beszélget? Bevásárol? „Szociálisan érzékenykedik”?
Blablabla, lószar. Ez másoknak nem munka, ezek a hétköznapok! Nők
százmilliói csinálják ugyanezt, csak éppen ingyen, otthon! Léna még pénzt
is kap ezért. Az bezzeg korántsem hétköznapi, amit ő, Péter nap mint nap
csinál. Az munka. Az értékteremtés. Persze erről Lénának fogalma sincsen,
Léna semmire sem tartja az egészet, még a lovakhoz sem megy ki vele.
Szarik rá.
Igen, Lénának fogalma sincs semmiről, arról sem, milyen nehéz egy
ilyen nő mellett, mintha folyton egy hajszálon kapaszkodna egy szakadék
felett, arra várva, vajon mikorra gyűjti össze Léna az ő összes létező és
persze nemlétező hibáját, hogy aztán valami hülye vádirat formájában a
fejére hányja, igen, ezt szokta csinálni, vagy legalábbis ezt fogja. Ezt
Péternek meg kell előznie. Érthető, nem? Valahogy csak meg kell védenie
magát! Hogy lehet így élni? Folyamatos fenyegetettségben? A saját
otthonában, az isten verje meg.
Igen, Léna szántszándékkal átnéz rajta, mint egy üvegfalon. Tessék,
most is, csak azért is meleg vízben mosogat! Gyengeelméjű ez a nő?
Hányszor elmondta, hogy az edényeken megülő meleg vízcseppektől
legionellosist lehet kapni. Az esély erre nyilván nem számottevő, de hát ezt
Lénának nem kell tudnia. Lénának elég lenne őrá figyelnie, és egyszerűen
elhinni, amit mond. Az, hogy Léna mindennek ellenére mégsem hideg
vízben mosogat, olyan, mintha egyenesen az arcába köpne. Miért kell ezt
tűrnie?
Péter hirtelen olyan indulatot érzett magában, hogy elakadt a torkában
a levegő. Azt érezte, jó volna fájdalmat okozni Lénának, hogy észhez
térjen, kizökkenteni, ahogy az engedetlen lovakat szokta megrúgni a
sarkantyú élével.
Tessék. Most meg Szalma Editet emlegeti. Azzal jön, hogy Szalma
Edit mikrobiológus – na ne, ki nem nézné annak a nőnek abból a valaha
volt formás kis seggéből –, hogy majd Szalma Edit rendet vág ebben a
mosogatás témakörben. Igen, Léna fel akarja hívni Szalma Editet. Jó ég.
Micsoda rafinált agya van ennek a nőnek! De Péter nem hülye, Léna
nyilván csak igyekszik elterelni a figyelmet a saját üzekedéseiről ezzel a
Szalma Edit-es fordulattal, és újból, ezredszer is meg akarja alázni őt.
Inkább kivette Léna kezéből a telefont, és megnyitotta benne Léna üzenetek
mappáját. És még most is neki áll feljebb! Még ő jön azzal, hogy kinek
mihez van joga?! Hogy az az ő telefonja? És Péter jogaival mi az isten van?
Arról nem is beszélve, hogy ő vette Lénának azt a rohadt készüléket.
Péter akkor már évek óta nézegette Léna levelezéseit, de mielőtt
megnyitotta volna az üzeneteket, még mindig ugyanúgy rohanni kezdett a
szíve, még ugyanúgy, mintha a pokol kénköves fenekébe készült volna
bepillantani. Léna nem használt képernyőzárat, nyilván azért nem, mert az
gyanakvásra adna okot. Léna nem hülye. Péter persze a fejét tette volna rá,
hogy a nagy transzparencia közepette Léna hangyaszorgalommal törölgeti a
nem őrá tartozó tartalmakat, de abban is biztos volt, a nagy számok
törvénye alapján – és Péter ezt a lelepleződést éppen annyira várta, mint
amennyire rettegett tőle – majdcsak becsúszik egy figyelmetlenség, egy
apró hiba. De most sem volt semmi, csak pár születésnapi ömlengés meg
munkaügyek és értelmezhetetlen e-mail-folyamok az óvodából. A
beállítások szerint Péter az sms-ekhez és az e-mailekhez így szabadon
hozzáférhetett, Léna csak a Facebook-fiókját és a Messenger-üzeneteket
védte jelszóval, az valamivel macerásabbnak tűnt, de némi utánajárás után
mégiscsak gyerekjáték volt feltörni ezeket is. Péter el is csodálkozott,
mennyire. Két apró akadály merült csak fel. Először is válaszolnia kellett
arra a biztonsági keresztkérdésre, hogy hol született Léna anyja. Péternek
fogalma sem volt a válaszról, sosem érdekelte, na meg mindig olyan
felemás kapcsolata volt Évával. Mindenesetre jó volt vele vigyázni. Viszont
bármennyire is jólesett Péternek Évát a mindennapjaik perifériáján tartani,
most muszáj volt kiszednie belőle a választ. Ha Lénától kérdezi, ő talán
gyanakodni kezd. Péter tudta, hogy Éva újra lenn van annak a bizonyos
sötét kútnak a fenekén, hogy a kemoterápia megint kiszivattyúzta belőle a
reményt meg az erőt, így hát adta magát a dolog, hogy Péter egyszerűen
felhívja Évát, és némiképp aggódva megkérdezze, hogy van. Micsoda
jóleső meglepettség volt Éva hangjában, amikor Péter a kötelező körökön
túl némi múltidézésre tért át! Hamar meglett a válasz a keresett kérdésre is.
Nagycenk. Ezután Péternek már csak azt kellett megoldania valahogy, hogy
Léna huszonnégy órán át ne lépjen be a saját Facebook-fiókjába, ez volt a
feltétele ugyanis, hogy a jelszóval aztán Péter is szabadon járhasson Léna
girbegurba virtuális világában. Ehhez sem volt muszáj zseninek lenni.
Egyrészt csak kicsit és átmenetileg át kellett kódolni otthon a wifit,
másrészt egy hétvégi napon, amikor Léna úgysem csinál semmit Péter
felügyelete nélkül, be kellett dugni Léna mobilját a cipőskosárba,
természetesen lenémítva, és aztán Misire fogni az egészet. Mivel Péter nem
tartotta kenyerének az igazságtalanságot, meg hát imádta is Misit,
igyekezett kárpótolni őt ezért a kis manőverért. Így hát másnap Misi új
legót kapott. És amint sikeresen elszaladt az ominózus huszonnégy óra,
voilà, ott volt minden. Kinyílt Léna varázsbarlangja, és azóta is nyitva állt
Péter előtt.
Péternek ezeket muszáj volt megtennie. Hiszen Léna nem tudja
kontrollálni önmagát, és ha nem tudja, hát akkor neki kell kontrollálnia
Lénát. Mert ha Léna elszabadul, ha a vadlovak vágtázni kezdenek benne,
akkor Léna vidám lesz és erős, és ezt az erőt bizonyosan nem jó és kedves
dolgokra használja majd. Gondoljunk csak a történelmi vagy mesebeli
példákra. Igen, Léna arra fogja használni azt az erőt, hogy kidobja őt, mint
egy telefújt zsebkendőt.
Annyira felzaklatta Pétert ez az egész gondolatmenet, hogy amint Léna
nekilátott elpakolni a vacsora maradványait, és ő visszaült a fotelbe – talán
a vadlovakról jutott eszébe az egész –, megírta Szalma Editnek, hogy akár
következő szerdán megejthetnék azt a lovaglást. Szalma Edit pedig azonnal
rábólintott a dologra. Nem, ez nem bosszú volt. Egyszerű
szükségletkielégítés volt, szomjoltás, úgymond. Péter úgy érezte,
megérdemli, hogy valaki figyeljen rá. Valóban erőre is kapott az
üzenetváltástól, aztán rögtön törölte az egészet. Tudta, hogy Léna sosem
nézne bele a telefonjába, de mi van, ha mégis? Léna rafinált és korántsem
egyenes, ellentétben vele, aki mindig is a tiszta és egyszerű megoldások
hívének tartotta magát.
Amikor tíz órakor végre csönd lett, és Bori és Misi is egyenletesen
szuszogott az ágyában, Péter odaállt Léna mögé, hátulról átkarolta, és a
füléhez hajolt. Léna arcának olyan illata volt, mintha összekeverték volna
Misi bodza- és Bori vaníliaillatát.
– Ismersz… Tudod, hogy csak te vagy nekem – suttogta. Léna hátát a
falhoz nyomta, két tenyerét Léna feje felett a falhoz tapasztotta, úgy, hogy
Léna ne mozdulhasson. – Tudod, hogy rettegek, hogy elveszítelek. Ismered
a gyerekkorom, ismered minden szerencsétlen, összetört porcikám…
Megmutattam neked a démonaimat. Mindent megmutattam neked,
basszameg! Hát használd végre azt a híres, világméretű, szociális
empátiádat akkor is, amikor rólam van szó! Ne csak a szerencsétlen
nyomorultakkal. Velük könnyű. – Elengedte Lénát, és hátralépett egyet. –
Ne mindig a könnyebb utat válaszd, babám… – Gyors mozdulattal
megdörzsölte a szemét, hogy kitörölje belőle a könnyeket. – Én mindig
téged választalak.
Léna teste most nem ernyedt el megnyugodva, mint máskor szokott,
amikor Péter hasonlókat mondott neki. Most is megfeszülve és a fejét
védekezőn hátraszegve állt a falnál, ahogy Péter otthagyta. Mit akar még?
Hát nem biztonságot akart folyton, és azt, hogy valaki – jelesül éppen az ő –
világának a közepe legyen? De, Léna pontosan ezeket akarta.
Tulajdonképpen ennyiből állt Péter számára a Lénához való használati
útmutató, ez volt a jolly joker, bármi történt is. De akkor ez most micsoda?
Hol a homokszem a gépezetben? Péter érezte, ahogy összerántja gyomrát az
ijedtség. Valamit sürgősen tenni kellett. Egy új, magasabb értékű lapot
előrántani a pakliból. Egy komolyabb ütőkártyát.
 23.

LÉNA
 
 
Amikor Misi első osztályos lett, Péter azt mondta Lénának, menjen el
pszichológushoz, mert úgy tűnik, gondjai vannak. És Léna elment, mert
valóban gondjai voltak. Nem is tudta pontos körvonalakba fogni, mik
voltak ezek a gondok, nem tudott nevet adni nekik, csak azt érezte, hogy
fél. Hogy leginkább magától fél, a hibáktól, amelyeket el fog követni. Péter
Léna annyi hibájára mutatott rá nap mint nap, hogy Léna egyre inkább
megértette, hogy az anyjának igaza van, igaza volt mindig is. Először magát
kell megvizsgálnia, saját lelkében kell felkapcsolnia a villanyokat,
meghúzni a kilazult csavarokat.
Egyszer egy szombati délutánon vagy inkább vasárnapin, de
mindenképp a hétvégék tejfelüveges homályában Léna egyszer csak
felrepült saját maga fölé, igen, ott libegett a mennyezeti stukkók alatt, és
alant meglátta önmagát.
Látta magát, ahogy zokog, ahogy átkozódik, ahogy ki van futva a
tagjaiból az erő, ahogy kiabál, ahogy kétségbevonja Péter minden szavát,
ahogy a saját szavait is kétségbevonja, ahogy úgy hullámzik a tekintetében
a forró és a hideg, mint az elromlott zuhanyban a víz kiszámíthatatlan
hőfoka. Látta magát, ahogy vádol és könyörög, és megbocsát, és újra vádol.
Ahogy apró darabokban létezik, mint valami ravennai mozaik. És annak a
stukkók alatt libegő Lénának nem tetszett, amit lenn látott. Megrettent tőle,
és haragudott rá. Pofon akarta volna vágni, hogy lilára dagadjon az arca.
Hogy magához térjen. Hogy jobb legyen… Sosem akart ilyen lenni. Sosem
akarna Péter helyében egy ilyen nővel élni.
Igen, jobbá kellett válnia, az eddigieknél is erősebb fénybe kellett
helyeznie maga előtt Péter szempontjait, meg kellett tanulnia még több,
még önzetlenebb szeretetet adni, még melegebb otthont teremteni. Persze
nem arra gondolt, hogy Péter szeplőtlen, hogy Péter hibák nélkül való.
Nem, Péternek rengeteg hibája van, de mutasson bárki egy hibák nélküli
embert! Nem foghat rá mindent, nem mentheti fel saját magát, nem
felejtheti el azokat a dolgokat, amelyek az ő oldaláról vetnek árnyakat a
mindennapjaikra.
Ezt el is mondta a pszichológusnőnek. Elmondta, hogy jobb akar lenni.
Jobb Péternek, és persze jobb Misinek és Borinak. Hogy végeredményben
ez a végső cél: derűs anyává válni, és derűs nővé. Olyanná, amilyen azelőtt
volt, mielőtt… Mielőtt is? Igen, ki kell mondani: az előtt, mielőtt Péterrel
találkozott volna.
A pszichológus egy fáradt, barna nő volt, és a szobában, ahol a
pácienseket fogadta, köztük Lénát is, éppen úgy ketyegett a vekker, ahogy
Léna anyjánál évtizedek óta ketyegett. Ezért – vagy másért – Léna alig-alig
tudta Éva arcát és Éva egész lényét kívül tartani a gondolatain, sőt, ha
jobban belegondolt, a pszichológusnő maga is egészen olyan forma volt,
mint Éva. Még az ujjai, az ujjainak fölső percei is épp úgy voltak
összegyűrve és barázdálva, ahogy Évának, sőt a májfolt a kézfején is
ugyanolyan alma alakú volt, de a pszichológusnő arca kerekebb volt, és
jobban pezsgett benne a vér, mert Éva arca akkor már egészen fehérré vált,
és vértelenné. Már több mint öt éve utazott ezen a hullámvasúton, amit úgy
hívnak, rák, és utazott vele Léna is, hol fölfele, a remény lámpája irányába,
hol le, a semmi sötétje felé.
Éva továbbra is Istenbe kapaszkodott, és nem félt. Léna azt gondolta,
az Isten azért veszi le Éva félelmeinek terhét az ő válláról is, mert tudja,
hogy ezt a terhet nem is bírná el. Hiszen hogyan is mondhatná Évának,
hogy ne féljen? Lénának egyre kevesebb hite volt önmagában.
De a pszichológusnő nem mondott soha semmit. Csak ült szótlanul,
mint a filmekben, noha Léna úgy várt legalább egyetlen mondatot, ahogy
szomjazó a sivatagban a vizet, hogy felelje meg, ki az őrült, Péter-e az, aki
rendre azt mondja a feketére, hogy fehér, vagy ő, Léna a színvak talán?
Miért nem ad végre ez a nő érthető magyarázatot arra, hogy Péter miért
hazudik akkor is, amikor az igazsággal jobban járna? Mi értelme van
Lénának ott ülnie az vekkerketyegésben hétről hétre? Mi? Miért nem néz a
nő a szemébe, fogja meg a vállát és rázza meg, hogy hát meneküljön,
hölgyem, a fenébe is! Vagy akkor mondja azt, hogy minden rendben lesz,
csak ezt és ezt kell csinálni, gondolni, elmondani három miatyánkot,
elmantrázni harminc varázsigét, bevenni hetvenhét pirulát, bármi, bármi.
De nem mond semmit. Nem, senki nem segít, nem, ezek az anya formájú
nők nem adnak választ, ő meg csak vár és vár, és közben Éva, aki
mégiscsak az egész világot jelentette, ha hozzábújhatott régen, egyre csak
tűnik el, egyre messzebbre, egyre halványulnak a körvonalai, egyre
áttetszőbb lesz a bőre, gyengébb a hangja, fókusztalanabb a tekintete. Nem,
az ő anyja nem tűnhet el csak így.
Közben látta Léna a neten – a Facebookon –, hogy halnak az anyák.
Hogy közlik a szomorú hírt a lányaik, fiaik. Mintha nem is lett volna más,
csak ezek a halálhírek, és a hozzájuk rakott, régi fényképek. Anyák, akik
tegnap még voltak, ma már nincsenek. Anyák ’73-ban a Balatonnál,
tavalyelőtt Erzsiékkel, apákkal, esküvőkön satöbbi. Ezerfélék. Közben meg
egyre hányta kinn cigánykerekeit a tavasz. Léna arra gondolt, micsoda rossz
vicc, hogy így, a napfény meghízott köreiben is meghalnak az anyák.
Éva akkor már kórházban volt, sokadszorra, de most valahogy
másképp, mint eddig. Valahogy tudni lehetett, hogy utoljára van ott, hogy
egyre közelebb kerül a falhoz, vagy inkább a kapuhoz, ami a mennyeknek
abba a bizonyos országába viszi át, ahová Lénának még nem volt jegye.
Léna akkor már jó ideje minden alkalommal – amikor Évát felhívta –
gyomorszorulva várta, hogy kattanjon a kis hang, ami elvágja azt a
rettenetes csörgést. Hogy Éva fölvegye végre. Nem beszélgettek akkor már
sokat, csak a hívás ténye számított, a kapcsolódás, hogy van anyja. Van
anyuja… Hogy még mindig van. Igen, akkor már sose lehetett tudni.
Szóval Éva kórházban volt újra. Puha volt a keze, puhább, mint
szokásosan, egyenesen lágy, egyenesen egy medúza, lágy és hűvös és
nyirkos és kissé félelmetes. Lénán átfutott, mennyivel keményebb volt,
amikor még rendesen rohant benne a vér.
Az anya is csak ember, gondolta egyszer, amikor ezt a puha
medúzakezet fogta, igen, ez az egyén egyik legmegrázóbb felismerése az
életben, ez a fészekből való kizuhanás, különböző talajokra hullás.
Becsapódás, a szó ilyen és olyan értelmében. Ki gyepre, ki betonra. Ki
marad repülve, ezt nem tudjuk, miként azt sem, szerencsés-e. Lénának
eszébe jutott, hogy akkor vette észre, hogy az ő anyja ember, amikor egy
régi őszön a Városliget gyepén feküdtek, fekete, kövér felhők alatt. Kicsit
haragudott is akkor Évára ezért. Egy anya ne legyen ember! Egy anya
legyen Anya.
Amikor Léna ott ült Éva ágya mellett, Éva kérte, kenje be az arcát.
Mennyi mindent tanul az ember az anyjától… Olyan kicsiségeket is, mint
az arckenés. Mert Léna az arckenést is Évától tanulta, az neki egy igazi
anyai örökség volt. Éva mindig azt mondta, az arckenés olyan, mint az
étkezés, az egyik benzin a szervezetnek, a másik benzin a bőrnek. Szóval
Léna bekente Éva arcát, még a csukott szemét is bekente, még a megmaradt
ritka pihéket is a szemöldöke helyén, hogy az ujjbegyeibe szívja az összes
apró részletet, ami az anyja arca. Hogy emlékezzen. Ott is maradt az anyja
arca örökre az ujjbegyeiben…
Egyszer a kórteremben az Éva melletti ágyon fekvő nő odakiabált
Lénának, hogy bújjon az ágy alá, bújjon bárhova, mert itt lőnek, rántotta
volna le Lénát a földre, a kezébe döfött tű a kanülben nyakkant egyet, aztán
a nő visszahullott az ágyra, csak a szemében maradt meg a kifeszült
rémület. Akkor Éva is azt mondta valami lázas, ismeretlen hangon, hogy
Léna bújjon be, bújjon az ágy alá, ki tudja, legalább ő élje túl azt a rühes
csatát vagy háborút, miafrancot, amivel ők ott olyan kimerülve dulakodnak,
vagy már nem is. Lám, gondolta Léna akkor kóvályogva, én még mozgok,
én még működöm, én még el tudok szaladni. El tudok bújni előle, az
előttem kinövő évek sűrű erdőjébe. Ők már nem…
Most volt először, hogy Léna félni látta az anyját. Pont most. Léna
furcsa, hirtelen dühöt érzett emiatt. Miért pont most?! Miért nem tudott
előbb is félni, amikor nem kellett még meghalni?!
Aznap is ott ült a pszichológusnőnél, amikor megtörtént. Akkor még a
korábbiaknál is egyértelműbben Éva arcát látta maga előtt, és hirtelen
valami delíriumos félelem szállta meg, olyan félelem, ami a csecsemőt
szállhatja meg, amikor az addig meleg és puha méhből kiszakad.
Milyen távolinak és kicsikének tűntek akkor a Péterrel való sosem
kibogozható ügyek, amik abban a sötét, vekkeres szobában máskor
napirenden voltak!
Igen, ahogy mondani szokták, ez most kríziskezelés volt. Amikor az
ember anyja várhatóan a nagyon közeli jövőben meghal, az krízis. Amikor
Léna felállt, mert a telefonba azt mondták, amit tudott, hogy egyszer
mondani fognak – a higgadt szomorúság valami béna ünnepélyességével –,
azaz, hogy most kéne menni, MOST, akkor Léna még elment a mosdóba,
arra mindig van idő, arra mindig kell legyen idő, ahogy a kabátot felvenni
is, meg a terápia árát előkotorni a táskából, és elköszönni, a viszontlátásra,
liftet hívni, és persze lélegezni, lélegezni. Mit kell csinálni, mikor épp meg
fog halni az ember anyja? Az anyu?! A pszichológus azt hajtogatta: milyen
megrázó. Milyen megrázó… Léna úgy látta, sír. Egy pszichológus ne sírjon.
Éva megvárta Lénát. Hát meg lehet valakit várni a halállal, gondolta
Léna. Lehet azt mondani a halálnak, az Istennek vagy bárkinek, aki ez
ügyben illetékes, hogy hé, csak amíg a kislányom ideér, ahogy a forgalom
engedi, amíg a huszonkettes busz a pirosnál dekkol, tizenkét perc, kábé
annyi még, addig még ne. Ezt mondhatta Éva a halálnak vagy az Istennek.
Léna úgy képzelte, hogy beszélgettek, amíg őt várta. Aztán kiült az Isten a
folyosóra, amikor Léna megérkezett, és azt mondta, amolyan diszkréten:
menj csak, lányom, most magatokra hagylak benneteket. Hát köszi, mondta
az Istennek Léna, aztán rájött, erre a beszélgetésre nincsen ideje, mert az
idő, az fogy. Elfogy, egyenesen.
Vannak, akik a halálos ágyukon bocsánatot kérnek. Éva is bocsánatot
kért Lénától. Ki tudja, vajon nagyobb bocsánatkérés-e ez, mint a kis
bocsánatkérések, amelyeket az ember a rohamléptű hétköznapokba
odavetve mond ki? Léna nem tudta eldönteni. Aztán ott futkosott benne
évekig, a gerincén át a füle tövéig, kívül és belül, hogy miért, miért? Arra
jutott, nem volt miért.
Aztán rájött, milyen csodálatos ez. Milyen fenséges. Milyen
földöntúli! Hogy az anyja ember volt.
Hány milliószor gondolta onnantól fogva, hogy jó volna fölhívni,
odaborulni Éva mellkasára, és sírni, bátran. Igen, mert bátran sírni csak egy
mellkasra odaborulva lehet, egy mellkasba bátran belesírni, jobban mondva.
Nagyon kevés ilyen emberi mellkas adódik az életben.
 
■
 
Amikor Léna a legutolsó percben ott ült Éva ágya szélén, abban a hideg és
nyirkos, semmihez sem fogható kétségbeesésben, arra gondolt, mit kell
ilyenkor mondani…? Mi az, amivel el lehet engedni erről a földről egy
anyát, mi a legfontosabb, legóriásibb, legutolsó útravaló?
És akkor Léna gyorsan és szívszakadva azt mondta Évának:
– Minden rendben lesz Péterrel, anya, megígérem… Jó leszek, anya…!
Akkor Éva még vett egy legutolsó, nehéz, darabokra szakadt levegőt,
és Léna egyedül maradt.
Amikor hazaért, Péter nem volt otthon. Senki sem volt otthon. Léna
térdre esett a szoba közepén, és nézte a fehér falakat, a vicsorgó, néma
tárgyakat. Aztán halkan, valami könnyeken túli üres eksztázisban
belesuttogta a levegőbe: nincsen már anyukám.
Egyedülebb volt, mint valaha, elfáradva csüngött a semmi semmilyen
peremén. Arra gondolt, ki maradt? Csak az apja és Péter. És ki marad, ha
már az apja sem? Péter, Péter, Péter…
 24.

PÉTER
 
 
Péternek az idegeire ment már az egész, ez az átmenetiség, hogy olyan
átlátszónak kellett megint éreznie magát, akár valami üvegfal. Lénának
ugyanis semmi más nem járt az eszében, csakis az anyja. Péterhez hozzá
sem ért, hozzá sem szólt, mintha nem is létezne.
Már egy hete minden nap Péter ment Boriért az óvodába, Misiért az
iskolába, mert hogy Éva – legalábbis Léna ezt állította – akkor van ébren,
délután három és öt között megközelíthető, csak akkor lehet bemenni hozzá
a hospice-kórházba. Ilyen baromságot. Ki hiszi ezt el?
Igen, azt mondják, Éva haldoklik. De mit nevezünk így? Micsoda az a
folyamat, amíg meghal az ember? Honnan kezdődik? Mindenki haldoklik, a
halál felé sodródik már az első levegővételétől kezdve, az istenit. Éva is,
Léna is, és ő is.
Péter az órájára nézett. Fél három. Léna nem sokkal azelőtt indult el.
Rendben, elindul ő is. A gyerekek kivételesen majd várnak kicsit az
ügyeletben, amíg visszaér értük. Ha Lénát valóban ott találja a kórházban,
Éva mellett, majd azt mondja, egyszerűen csak látni akarta a nagybeteg
anyósát ő is. Még jól is venné ki magát a dolog. Ha meg Léna nem lesz
ott… Akkor Léna szépen és precízen lebukott.
Egyébként is, Péter bizonyos módon kedvelte Évát. Jobban mondva,
némiképp irigykedve gondolt arra, hogy Lénának olyan anyja van, mint
Éva. Azaz, hogy olyan anyja van, aki nem Ilona.
Milyen régen nem járt kórházban… És ilyenben! Még soha, soha.
Péter hirtelen egészen felkészületlennek érezte magát erre. Igen, nem is
gondolt rá, nem jutott eszébe, hogy itt, ezeken a sárgásfehér folyosókon és
szobákban szinte kézzelfoghatóan és olyan pofátlan-peckesen jár a halál.
Mintha csak annak is épp olyan beavatkozásra feljogosító névtáblácska
lenne a köpönyegére tűzve, mint az orvosoknak. Micsoda morbid dolog ez.
És milyen rettenetes.
Pétert hirtelen elveszetté tette ez a váratlan rettenet. Minek jött ide, ő
az élő, a halók közé? És akkor, az egyik nyitott ajtón át meglátta Évát. Félig
feltámasztva feküdt, kezében a Bibliával. Sápadt arcával, fehér hajával
olyan volt, mint valami nyakát szegett tündér. Léna nem volt mellette.
– Péter! – mondta Éva meglepve, amikor meglátta őt. Letette maga
mellé a Bibliát az ágyra.
– Szervusz, Éva. Hogy vagy…? – kérdezte Péter zavartan, miután
beljebb lépett, Éva ágya mellé. Éva legyintett.
– Az mindegy. Gyere, ülj ide – mondta, és a fehér kórházi hokedlire
mutatott. Aztán újra kézbe vette a Bibliát, és Péter felé nyújtotta. –
Borzalmasan fáj a szemem. Megteszed, Péter, hogy olvasol kicsit nekem?
Prédikátor 4,9.
Péter, mivel nem tehetett mást, leült, kezébe vette a könyvet, és oda
lapozott, ahova Éva mondta. A szomszéd ágyon hangosan jajveszékelt egy
nő, így meg kellett emelnie a hangját.
– Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogynem az egynek, mert
azoknak jó jutalmok vala az ő munkájokból. / Mert ha elesnek is, az egyik
felemeli a társát. Jaj pedig az egyedülvalónak, ha elesik, és nincsen, a ki őt
felemelje. / Hogyha együtt feküsznek is ketten, megmelegszenek, az
egyedülálló pedig mimódon melegedhetik meg?
Éva előrehajolt, és váratlanul megfogta Péter kezét. Péter akkor, az
első pillanatban ösztönszerűen el akarta rántani, de Éva nem hagyta. És
Péterben akkor szétömlött egy sor nemlétező gyerekkori emlék. Szóval
ilyen, amikor egy anya fogja az ember kezét. Egy-kétszer megtörtént már,
hogy Ilona is megfogta a kezét, de akkor mindig valami olyasmit mondott
Péternek, ami hasonló fájdalmat okozott, mint amikor egyszer a ló gyomron
rúgta. Ilona keze mindig hideg volt és kemény, Éváé puha volt és meleg.
– Péter, én tudom, hogy semmi sem könnyű… – mondta azon a
tündéres, halk hangon Éva. – De nektek egymásba kell kapaszkodni.
Nekem nincs és nem is volt senkim ezen a földön, csak Léna. Minden földi
szeretetem az övé. A legédesebb kislány volt a világon, tudod…?
Törékeny… Csupa szív. Mindent meg fog tenni értetek, amit ember
megtehet. Azt is, amit nem… Én tudom. Vigyázz rá, Péter.
Péter megtartotta magának ezt a néhány mondatot, mint valami
zsebébe csúsztatott gyöngyöt. Igen, elképzelte, ha csak arra a pár percre is,
hogy Éva nem Lénáról beszél, nem, hanem igenis róla, Péterről, és aztán
napokig úgy őrizte ezt a gondolatot, mint a nagyanyjától kapott Miyuki
gyöngyös dobozkát.
 Péterben onnantól valami zűrzavar keletkezett Évával kapcsolatban,
mert nem tudta megállapítani, hogy Éva pontosan kinek az oldalán áll.
Lénáén vagy az övén? Péter ugyanis megtanulta már régen, hogy az
embernek mindig oldalt kell választania. Az ő anyja is választott, mióta
csak Péter az eszét tudja: először Ivánt választotta, azután Annát.
Még egy kicsit csöndben ült Éva mellett. A fehér szegfűt nézte, ami
Éva éjjeliszekrényén egy pohár vízben állt. Ostobán kezdte érezni magát,
hogy ő nem hozott semmit.
– Milyen szép virág – jegyezte meg zavarában.
– Igen, szép… A fehér szegfű a kedvencem – mondta Éva.
Akkor futott be Léna. Péter összerezzent, mert belévágott a felismerés,
hogy el is felejtette, miért jött. Léna miatt. Hát mégis itt van… És most úgy
bámult Péterre, mintha halottat látna.
– Te meg mit keresel itt?
– Szerinted? – kérdezett vissza Péter. – Felolvastam édesanyádnak.
– Felolvastál – ismételte hitetlenkedve Léna. – Mit?
– Azt, hogy ha az egyedülvaló elesik, akkor nincs ki felemelje.
Léna egyre türelmetlenebbül nézett Péterről az anyjára, és vissza,
miközben kipakolta a nála lévő két nagy szatyorból a tiszta ruhákat és
törülközőket.
– Prédikátor 4. Olvassátok el otthon. Együtt… – szólt közbe Éva.
– Jó – mondta Léna halkan, miközben egészen finom mozdulatokkal
bekrémezte az anyja arcát.
Péter nézte Lénát, ahogy ugyanott ült, ahol az előbb ő. Egészen
lefogyott… Sosem látta még ilyennek. Az arccsontjai úgy ugrottak ki az
amúgy kerek formából, akár két éles kődarab, a szemei meg valahogy egész
mélyre zuhantak, a koponyája rejtekéből figyelték riadtan a világot, és
persze őt, Pétert is. Ez az újfajta tekintet a szokottnál is kiszámíthatatlanabb
jelleget kölcsönzött Léna arcának.
– Kocsival jöttél? – nézett föl Léna a krémezésből.
Péter bólintott. Hogy a fenébe jött volna másképp. Léna gúnyosan
elnevette magát.
– Jó neked. Én nem.
Szóval megint itt tartanak. Léna nem, hogy örülne, vagy a hála
bármiféle jelét mutatná azért, hogy eljött meglátogatni az anyját.
Gúnyolódik, vádaskodik. Ennyit tud. Még szerencse, hogy Péternek nem
kell ezt tovább hallgatnia. Sietve elköszönt Évától, és elindult a
gyerekekért.
De Léna sosem állt le.
Például a következő, amúgy egész ígéretesnek indult szombat
délutánon sem. Ott ültek egy barát nappalijában, ott ült Horváth is, meg
Elza is, meg pár sokadrangú ismerős, akiknek valahogy sosincs kellő
létjogosultságuk ezekben a vendégségekben, csak úgy odakerülnek
valahogy, aztán megeszik mások aprósüteményét, és megisszák a kapszulás
kávéikat. Léna pedig ezek előtt a sokadrangú személyek előtt előhúzta a
legundorítóbb lapot: ott, mindenki szeme láttára elsírta magát, és
elpanaszolta, hogy neki minden nap órákat kell különféle buszokon töltenie,
hogy eljusson az anyjához, úgy, hogy azt sem lehet tudni, hogy melyik nap
lesz az utolsó. Blablabla.
Igen, Léna kocsija lerobbant, ott állt a szerelőnél már napok óta. A
Subarut akarta, Péter Subaruját. De hát mi a francért adná oda neki?
Csak bámult rá mindenki. Aztán Elza szólalt meg először, azzal a tőle
megszokott, bicskanyitogató hangsúllyal.
– De Péter, el tudod magyarázni, miért nem adod oda a feleségednek
az autót, ha úgyis a céges kocsival járkálsz, a Subaru meg ott áll a
garázsban? Hátha legalább egyetlen ember megérti itt közülünk.
Igen, Péternek megint védekeznie kellett. Persze, hogy volt céges
autója, de mégis, hogy a francba jön ez ide? Most mondja el itt, mindenki
füle hallatára, hogy Lénára őrültség bármit is rábízni, ami nagyobb értéket
képvisel egy üveg lekvárnál? Hogy múltkor is leverte a vakolatot a
fürdőszoba sarkában a porszívóval? És nem csak a vakolat bánta, de nem
ám, hanem a porszívóról is lepattant valahogyan egy darabka. Persze Léna
letagadta, hogy neki ehhez bármi köze volna, de Péter nem hülye, nem is
engedte többé Lénának, hogy ahhoz a porszívóhoz hozzányúljon, a legújabb
Dyson V8 volt ráadásul, Péter egy vagyont fizetett ki rá. Nahát, a Subarut
majdnem ugyanolyan erősen szerette, mint azt a Dyson porszívót. Soha
nem is engedte Lénát a kormány közelébe. Majd pont most? És most kezdje
el ezt magyarázni? Isten ments. Inkább az egyszerűbb megoldást választja,
azt talán fel is fogják.
– Éppen, hogy Lénát védem azzal, hogy nem ültetem be vezetni a
Subaruba. Máskor persze, de most nem.
Miután többen az eddigieknél is sötétebben néztek rá, Péter Léna felé
fordult.
 – Te is tudod, hogy nem vagy olyan állapotban, hogy vezesd.
Elza kérdezett vissza.
– Milyen állapotban nincsen? Arra gondolsz, hogy haldoklik az anyja,
és annyit sem bírsz…
Péter nem hagyta, hogy Elza befejezze.
– Te jó isten, akkor odaadom a taxikártyám – mondta gyorsan. Persze
erre már nem tudtak mondani semmit. Rohadt hiénák. – Csak ne veszítsd el,
könyörgöm! – tette hozzá aztán Léna felé fordulva, jelentőségteljesen.
Péter csak később értette meg, hogy megint – ha tudattalanul is –
mekkora találékonyság működött benne. Szerette magában ezt az állandó és
zsigeri találékonyságot. Tudni lehetett ugyanis, hogy hétfőn kész lesz Léna
kocsija, hát most lehetett még gyorsan tenni valamit. Igazságot, elsősorban.
– Nem hívod át Elzát holnap? – kérdezte Lénától, amikor este egymás
mellett feküdtek az ágyban.
Léna persze csodálkozva bámult rá, hiszen pontosan tudta, hogy Péter
finoman szólva sem lelkesedik Elza társaságáért. Péter ezért hozzátette:
– Csak miattad gondoltam, hogy kizökkenj kicsit. Játszanánk,
röhögnénk, ilyenek…
Léna hálával bólintott. Péter aztán, amikor Léna már egyértelműen
azokkal az apró, álombéli szusszanásokkal vette a levegőt, kivette Léna
kabátzsebéből a taxikártyát, és elrakta a saját tárcájába.
Másnap aztán, amikor Léna, Elza és ő ott ültek az asztal körül, és
kényszeredetten mosolyogtak egymásra, Péter azt mondta Lénának:
– Bébi, kellene a taxikártya holnap… Meginnánk valahol Horváthtal
egy sört.
Léna szórakozottan bökött az előszoba felé.
– Ott van a kabátomban.
– Odaadod most, hogy ne felejtsük el? Meg a világért sem akarnék a
zsebedben nyúlkálni… – vitte tovább a dolgot Péter finoman.
Léna felállt, és elindult az előszoba felé, pedig még le sem nyelte az
utolsó falatot az ebédből. Péter ülve maradt, és várt. És tessék! Ó, hogy
zörög, hogy keresgél a kicsike… Milyen kétségbeesett sóhajtozásokkal!
Keresi a hülye kártyát mindenhol, tapogatja a farmerek zsebeit, kiforgatja a
táskáit, jaj, láthatóan a könnye is mindjárt kicsordul. Most már Elza is
csatlakozik hozzá. Dupla öröm! Rohangálnak fel és alá, mint két rémült
tasakospatkány a labirintusban.
 – De hát pontosan tudom, hogy a kabátomba raktam! Direkt figyeltem,
annyira figyeltem…! – Léna most már sír. Ez a nő állandóan sír. Elza
ölelgeti.
Péter meg csalódottan széttárta a karjait.
– Remek… Erről beszéltem. Még jó, hogy a Subarut nem adtam oda.
Erről ennyit. Innentől csak reménykedni lehet abban, hogy Léna tanul
a dologból. És Elza is.
 
■
 
Azon a hétfőn, amikor Éva meghalt, Péter az egész napot a lovardában
töltötte. Csak feküdt a napon, és hallgatta, ahogy a lovak megelégedve
csámcsogják a szénát. Látta, hogy Léna legalább tízszer hívta, de aznap
nagyon szüksége volt az egyedüllétre, hát nem vette fel. Hazafele elment a
gyerekekért, és valami hirtelen, megmagyarázhatatlan indíttatásból vett
Lénának egy szál fehér szegfűt.
Léna az ágyon feküdt, amikor hazaértek. Péter leült mellé. Léna akkor
ránézett, és valami távoli, átlátszó hangon azt mondta:
– Neked legalább van anyukád.
Péter akkor magához ölelte Lénát, és nagy, szokatlan szomorúságot
érzett. Nem tudta, hogy kiért van ez a szomorúság. Éváért, Lénáért vagy
saját magáért.
 25.

LÉNA
 
 
Kinn zuhogott. Léna maga fölé tartotta az esernyőt, odaállt az Angyalföldi
Művelődési Központ felirat elé, és lefényképezte magát úgy, hogy a fotón a
szöveg és Elza is pontosan kivehető legyen.
– Mit csinálsz? – kérdezte tőle Elza az eresz alól, és egész a homloka
közepéig vonta a szemöldökét.
– Semmit… Csak elküldöm neki. Hogy tényleg itt vagyok. És tényleg
veled.
– Semmit? Ez nem semmi, ez a teljes őrület – mondta Elza, azzal
faképnél hagyta Lénát, és visszament az épületbe. Három perc volt hátra az
előadás kezdetéig. Valami pszichológiai izé volt, amire Elza rángatta el
Lénát. Lénát már az izé címétől is rázta a hideg: Menekülések a
nárciszcsapdából, de a hidegrázás pontos érzelmi kiindulópontját nem tudta
meghatározni magában.
Amikor Léna végre leült Elza mellé a teremben, kissé kényszeredetten
elnevette magát, és azt mondta:
– Miért, jobb, ha idejön? Egy kattintás az egész, ha ez kell neki, akkor
ezt kapja. Minek ez a hiszti?
Elza megpróbálta kivenni a kezéből a készüléket.
– Hiszti? Atyaég. Már úgy beszélsz, mint ő.
Léna visszavette Elza kezéből a telefonját, és elküldte a képet
Péternek.
– Nem értitek ezt az egészet… – súgta aztán még Elzának. – Ő jobban
szenved ettől, mint én. Hogy folyton fél… Fél, mint egy kisgyerek. Egy
kisgyerek nem bánt, Elza. Egy kisgyereket egyszerűen csak meg kell érteni.
Én vagyok a nagy, hát nekem kell tudnom…
Azt már nem merte elmondani Elzának, hogy attól félt, ha nem küldi el
azt az istenverte fotót, a végén még úgy fogja érezni, hogy tényleg nincsen
ott, ahol van. Őrület? Igen, őrület. Ez van. Hogy fél Pétertől? Nem, dehogy.
Baromság. Miért is félne? Mitől? Akkoriban kezdődött a légszomj.
Reggelente, amikor felébredt, azt volt az első gondolata, a legelső, ébredő
kérdés a fejében, hogy vajon most éppen jóban vannak-e Péterrel. Aztán a
válasz határozta meg az aznapját. És őt magát is.
Már elkezdődött az előadás, amikor a fényképre válaszul üzenet
érkezett Pétertől: Haha, vajon mikor csináltad ezt a fotót? Tudom, hogy nem
vagy ott. Mindent tudok rólad.
Az előadás után szótlanul, megbénulva álltak a zuhogó esőben. Léna
autójának mindkét első kereke úgy hasalt a földön, mint egy-egy elcsapott
állat. Egyértelmű volt, hogy valaki kiszúrta a gumikat. Lénának fél órája
volt, hogy odaérjen Misiékért, így hát aztán Elza beültette, sőt egyenesen
betolta Lénát a saját kocsijába, és elvitte az óvodába. Az úton nem szóltak
semmit. Amikor Léna kiszállt, Elza csak annyit mondott:
– Néha úgy felpofoználak.
Miután Léna leadta Misit szolfézson, Borit baletton, és otthon feltette a
vacsorát főni, megállt a szoba közepén, és hosszú percekig nem mozdult.
Tíz ujjbegyét szédülésig a tarkójához szorította. A szomszéd kutya megint
vonyított, mintha forró fazékba rakták volna. A hűtő megint zömmögött,
mintha egy raj legyet zártak volna bele. Vajon tényleg Péter szúrta ki a
gumiját? Lehetséges ez? Nem, ez őrület, ilyesmi nem jut épeszű ember
eszébe. Péter nem őrült. Amúgy is nélkülözne az egész mindenféle logikát,
hiszen Péter megírta, hogy nem hiszi el, hogy Léna ott van az előadáson,
akkor egyáltalán mi a francért ment volna oda? De ha mégis, akkor mi
dühítette volna fel annyira, hogy kiszúrja a gumiját, miután kiderült, hogy
valóban ott van, ahol mondta? Ráadásul azt is tudta, hogy Lénának a
gyerekekért kell mennie, hogy a gyerekek fognak halálra rémülni, ha nem
ér oda értük. Egyáltalán, ki az épeszű itt? Honnan lehet azt tudni? Van itt
egyáltalán bárki, akinek bízni lehetne a józan ítélőképességében? Hiszen
már ő maga sem bízik a sajátjában.
Léna egyre inkább úgy érezte, hogy hajszálvékony mezsgyén lépked,
és nem lehet tudni, mikor billen bele a józanság vagy az őrület egyaránt
mélységes szakadékába. Aztán hirtelen nekilódult, és éhesen,
tigrislendülettel nekiesett Péter fiókjainak. Keresett VALAMIT, valami
kézzelfogható bizonyítékot, ami elég nagy és súlyos és éles ahhoz, hogy
fejbe kólintsa, hogy végre kiserkenjen a vére. Az egyik fiók mélyén, Péter
gyerekkori fényképalbumában két lap közé rakva ott volt Misi és Bori
útlevele, egy lyukkal odébb pedig a sajátja is. Léna hirtelen nem tudta, mit
kell most gondolni, hát pár pillanatig csak nézte azokat a fekete-fehér
fotókat, amelyekről Péter villogó gyerekszemmel bámult rá. Mennyi
mindent látott Léna abban a villogásban! Vádat, szomorúságot és fényt,
igen, akarnok, reménykedő és édes fényt. Azután vágott belé a felismerés,
hogy mióta eszébe sem jutottak az útlevelek. Igen, hiszen az utazásoknál
mindig Péter kezelte az iratokat. Mindent Péter kezelt. Nálam vannak
biztonságban, nem akarom, hogy elveszítsd, mondta Lénának abban az
elszakíthatatlan, selyemkötésű, péteres kijelentőmódban, Léna hát
lassacskán el is feledkezett róla, hogy van útlevele. Hogy van bármije.
Ezenkívül Péter mandzsettakészlete alatt, egy Miyuki gyöngyös
dobozkába dugva ott volt Léna jegygyűrűje is. Léna leült a padlóra, és csak
bámult a gyűrűre, mint egy elveszett, szeretett kutyára, akire hosszú idő
után a szomszéd pincéjébe zárva akadnak rá. Mennyit és milyen
kétségbeeséssel kereste ezt a gyűrűt! Milyen egy rongy libának gondolta
magát, épp, ahogy Péter mondta, hogy elhagyta!
Igen, az megesett néhányszor az évek során, hogy Péter elvette Léna
jegygyűrűjét, amikor Léna – Péter szerint – „nem viselkedett jól”. Például,
amikor – Péter szerint – átnézett az autóból egy másik autóba, ahol egy
idegen férfi ült. Vagy amikor Léna a jógaóra vége után egy órával ért csak
haza. Aztán, amikor nagy, sóhajos ölelésekben feloldódtak ezek a furcsa
dühök, Péter visszahúzta Léna ujjára a gyűrűt, és Léna olyankor valami
ostoba kielégülést is érzett, igen, megnyugvást, hogy Péter újra és újra őt
választja. De legutóbb a gyűrű nem így tűnt el, és Lénának rögtön fojtogató
bűntudata támadt a dolog miatt.
Pedig megesküdött volna rá, jobban mondva pontosan emlékezett,
hogy otthagyta lefekvés előtt a barna polcon, ahol mindig. Reggel pedig
nem volt sehol. Péter – aki viszont szünet nélkül és megrögzött
állhatatossággal viselte a saját jegygyűrűjét éjjel és nappal, sőt még a
gyógyfürdőben sem vette le, ahol az ezüstöt feketévé változtatta a víz –
azután napokig nem szólt hozzá. Igen, ezek a csendek talán még a
hazugságoknál is mélyebbre, egészen Léna húsáig hatoltak.
Valahol olvasta is később ezt a kifejezést, amikor a dolgoknak nevük
lett, amikor az érzések kifejezésekké kezdtek változni benne: csönddel
verés. Milyen találó, és milyen hátborzongató. Igen, Léna valami
körvonaltalan csönd-büntetésben volt akkor is, a gyűrű eltűnése után, mint
annyiszor. Már jó ideje csak nőttek egymásba az esték, amíg nehéz
masszává össze nem álltak, az esték, amiket annyira várt, minden
alkalommal új, de egyre kivájtabb reménnyel, hogy most, végre, beszélgetni
fognak. De minden este ugyanoda futott ki, ugyanabba a tehetetlen és a
torok lehető legmélyére visszanyomott dühbe.
Mindig ugyanaz volt a koreográfia: amikor beállt a gyerekek
szobájában a nagy, éjjeli csönd, Péter a kanapé végébe ült le, Léna meg
egészen mellé kuporodott, hogy a combjuk összeérjen. Léna kérdezett
valamit, és Péter legtöbbször nem válaszolt. Még a vállát sem vonta meg.
Mintha Léna levegő lett volna. Mert Péter csak akkor beszélgetett Lénával,
ha Léna megérdemelte, de Léna sosem értette, mivel lehet kiérdemelni a
beszélgetést és mivel a büntetést.
És most a gyűrű ott volt az orra előtt, Péter gyöngyös dobozkájában.
Mégsem ő vesztette el. De miért? És most mit csináljon? És főleg, mit
gondoljon…? Otthagyja a gyűrűt a dobozban, mintha mi sem történt volna?
Játssza tovább Péter homályos célú játékát, emelkedjen rajta felül a béke
kedvéért? Hajoljon el az újabb, ki tudja még, miféle büntetés elől? Vagy
legyen inkább bátor? Húzza fel az ujjára a gyűrűt, aztán tolja Péter orra alá?
Vajon mit szólna? Szólna egyáltalán valamit? El lehet emellett menni szó
nélkül bármelyikük részéről? Egyáltalán, olyan nagy dolog ez? Egy
nyomorult kis csíny, egy gyerekes bosszú. Korántsem egy pofon vagy egy
hasba rúgás, ugyebár. Ő meg lassan akkorára növeszti a dolgot magában,
mint egy túltömött disznót. De akkor Léna mégiscsak felszegte a fejét, az
ujjára húzta a gyűrűt, az útleveleket pedig elrakta a nőgyógyászati leletei
közé, ahol azt remélte, Péter nem találhat rájuk. Egy pillanatra úgy érezte,
mintha valami mély és nehéz vízből dugta volna levegőre a fejét.
És akkor, ezzel az új, dús és oxigénnel teli lélegzettel együtt
megszólalt benne egy kérdés. Mi lenne, ha kiszállna? Ha rengeteg ilyen kis
szárazföldi lélegzetet venne, egymás után, minden egyes nap? Persze ez
csupán egy gondolatkísérlet. De mi lenne? Hova menne, és hogyan? És
miből? Két gyerekkel? Hogy fizetné ki egyáltalán a lakbért? A szociális
munkás fizetéséből, amit keres újra pár hónapja, amióta végre visszament
dolgozni? Mit csinálna nyaranta? És karácsonykor? És mit mondana a
gyerekeknek? És Péternek? És Péter mit tenne? Abba jobb bele sem
gondolni. Soha többé nem lenne családja. Misiéknek sem. Semmije sem
lenne. Semmijük. Ki feküdne a mellkasára azzal a vérmelegítő súlyával, ki
lehelné a szájába magát, a szokott szavakkal, ne félj, babám, én mindig
veled leszek? Léna hirtelen halálos rémületet érzett. Gyáva talán? Igen,
akkor csapott az arcába az igazság, mint valami mocskos vizes, hideg
rongy: bizony, gyáva. Egy hatalmas, sötét veremnek látta a Péter nélküli
jövőt. Hogy boldogulna? Sehogy. Péter is elmondta neki ezerszer, olyan
viccesen, olyan kacsintva: Még egy egyenes vonalon sem tudnál végigmenni
nélkülem.
Aztán mégis odarohant a spájzban lévő széfhez, és tíz körmével
próbálta feltépni a zárat. Kulcsa nem volt hozzá. Csak Péternek volt.
Lénának semmihez sem volt kulcsa, még a közös garázsukhoz sem, évek
óta az utcán kellett parkolnia. Aztán megállt újra a szoba közepén, és
szemével kutatni kezdte a sarkokat. Elza egyszer azt mondta, nézd csak
meg a lakást, nincsenek-e benne kamerák. Léna akkor csak nevetett. De mi
van, ha Péter valóban kamerákat szerelt fel a szobákban? Ha ezt mind
végignézte? Mi lesz akkor? Mit fog szólni? Nem, ez téboly. Így nem lehet
élni. Léna hirtelen arra gondolt, hogy éppolyan paranoiás lett, mint Péter,
mintha Péter állandó képzelgései alaktalan árnyakként az idegeibe, az
ereibe, a zsigereibe kúsztak volna be. Igen. Mintha az évek alatt egybenőtt,
közös vénákon át valami méreg zubogna, egyikükből másikukba.
Hogy fogja ezt bírni? Meddig? És mi van, ha épp ellenkezőleg van,
azaz, ha ez a bátorság? A maradás? Bírni mindezt? Sőt megoldani? Mindent
meg lehet oldani. Csak akarni kell, akár összeszorított foggal és rettentő
erősen, rendíthetetlenül. Igen. Akarni fogja. Akarni fogja, hogy eltűnjön a
méreg az ereikből. Hogy vér folyjék bennük újra, vörös, egészséges,
egyenes vér. Ahogy kell, ahogy az anyjának ígérte, ahogy kimondták ott az
oltár előtt: Amíg a halál el nem választ.
Ezt határozta el Léna, amikor üzenete érkezett. Remélem, ma is épp
úgy röpködsz, mint egymillió éve ott a Cha-cha-chában. Az én fejemben
azóta is folyton táncolsz. Balázs… Léna akkor látta őt utoljára, ott az
Astoriánál, tíz évvel azelőtt, amikor Balázs már olyan közel volt hozzá,
hogy egy pillanatra bele tudott nézni a szemébe. És amikor ő elszaladt Péter
irányába.
Léna sokszor elolvasta egymás után az üzenetet, sőt szóról szóra
megjegyezte, mielőtt kitörölte volna. De válaszolni nem tudott.
Amikor este ott álltak egymással szemben a fürdőszobában, és Péter
észrevette Léna ujján a gyűrűt, egyikük sem mondott semmit. Aztán Péter
megragadta Léna karját, és csak szorította, úgy, hogy belefehéredtek az
ujjai. Egészen közelről nézett Léna szemébe, és Lénának hirtelen eszébe
jutott a kisfiú villogó tekintete a fekete-fehér képekről, csak ez a tekintet
keményebb, és végérvényesebb volt annál. Léna ki akarta rántani a karját a
szorításból, de Péter elállta az útját, és a vállai szélesebbek voltak, mint
valaha.
– Akkor mész ki innen, ha én megengedem, érted? Érted, hogy ez mit
jelent? – Péter suttogott, hogy a gyerekek meg ne hallják.
Léna pedig arra gondolt, hogy nem akarja érteni. Igen, maradni kell.
Így kell élni. Csak levegőt muszáj venni valahogy. Igen, lélegezni kell.
Legalább.
És ezt az egészet így nem mondhatja el senkinek. Elzának sem. Elza
teljesen bolondnak tartaná, és gyengének. És igaza lenne. Azt mondaná, hol
az egyenes hátad, a felemelt fejed, hol vagy te, az istenit neki? És tényleg,
hol van ő? Hol az egyenes háta, a röpködős tagjai, hol van ő, hol van Léna,
aki táncol?
Az a Léna Balázs fejében van… És Léna ezen elnevette magát. Vagy
elsírta. Abban a pillanatban maga sem tudta eldönteni.
És akkor hirtelen kimondta hangosan:
– Táncolni akarok valakivel.
Péter elengedte a csuklóját, és hátralépett egyet.
– Hát persze. Táncolni. Mégis kivel?
Léna összefonta maga előtt a karjait, és a belül lévő alkarját a
gyomrához szorította.
– Nem tudom. Majd választok valakit. Valami kedves embert.
Most már olyan erősen passzírozta a gyomorszájához a karját, hogy
nehezebben kezdte venni a levegőt. De érezte, most muszáj ezt mondani,
muszáj demonstrálni maga előtt is, hogy nem fél Pétertől, hogy nem tőle
függ, hogy mégiscsak szabad. Az a halvány, de friss gondolat, hogy Balázs
írt neki, úgy támasztotta a hátát, mint egy szép cédrus erős törzse.
Péter elnevette magát. Az a fajta hangtalan, szuszogós nevetés volt,
ami úgy rázza az embert, mintha belé szorult volna, és akármikor
kirobbanhatna a száján. Nem szólalt meg, csak kinyitotta a hűtőt, kivett
belőle egy csomag sajtot, vágott belőle egy szeletet, leült vele a
konyhaasztalhoz, aztán ott megvajazott egy kétszersültet. Milyen jól
ismerte Léna ezeket a mozdulatokat! Ahogy Péter vastag hüvelykujján
olyan viccesen hátrafeszül az utolsó ujjperc, ahogy a négyzet alakú
sajtlapocskát milliméter pontosan a kenyérre illeszti… Mintha ugyanazt a
filmet nézné ezredszerre.
Bárcsak kiabálna Péter! Bárcsak dühöngene! Bárcsak sírna! Miért
ilyen nyugodt? Miért nem szól semmit? Hiszen most végre jogosan lehetne
dühös, indokoltan lehetne féltékeny, nem csak úgy, felöklelve a vakvilágot.
Miért mindig az ellenkezőjét csinálja annak, ami indokolt lenne? Miért nem
férhet Péter soha az ember fejébe, és miért olyan vizenyősen kiszámítható
mégis? Hol van benne a logika, amibe bárhogyan is meg lehetne
kapaszkodni?
Péter most újra felállt, kivett egy doboz almalevet a hűtőből, és hozzá
egy poharat a hűtő feletti szekrényből. Ezekkel aztán újra leült. Valami
mosoly volt a száján.
– Akkor menj. Amit csak akarsz. De akkor én is elmegyek táncolni.
Valami kedves nővel.
Micsoda óvodás játék, gondolta Léna. De miért kaparja ez a valami a
torkát? Miért nem jó ez sem? Miért nem jó neki semmi? Megint elöntötte a
szégyen. Bizony, ő sem jobb, mint Péter. Igen, nem szépítette magában a
dolgot, szüksége van rá, hogy Péter azzal a megszállottsággal akarja őt,
amit az évek alatt már annyira megszokott, azzal a tébolyult
követelődzéssel, amit meg ő, Léna követelt, alattomosan és kitartóan, mint
valami drogot, amiről tudta, hogy megfojtja, hogy kifordítja önmagából,
mégis akarja, akarja, hogy ő legyen és maradjon Péter világának a
középpontja. Micsoda szégyenletesen önző és egoista egy rongy ő, micsoda
ingatag, gyenge nő, hogy ha ezt nem érzi, megrémül, reszketni kezd a térde,
zsizsegni a gyomra. Léna elkezdte maga is tárgyként érzékelni önmagát,
birtokként, melyet, ha nem akar a másik birtokolni többé, talán már semmit
sem ér. Péter aztán mégis megszólalt. Felemelte a kezét, és a hüvelyk- és
mutatóujjával mintha valami levegőbe írt feliratot követne végig, azt
mondta:
– Vadkanca fedeztetné magát jó kiállású diszkócsődörrel… Remekül
hangzik! Az ember nem tagadhatja meg a saját természetét. Ez vagy te,
bébi.
Lénának eszébe jutott, mennyire szeretett magára régen vadlóként
gondolni, annak minden színével és fonákjával együtt. Büszke volt a
vadlóságára, és ezt szerelmük hajnalán kacsintva el is mesélte Péternek.
Most pedig gyűlölte azt a vadlovat. Megdöglött benne, és a döghús
rothadni kezdett a szervezetében. De hát Péter imádta ezt a vadkancát,
egészen az eksztázisokig felrúgta ez a ló Pétert sokáig, és Péter élvezte ezt!
Péter bizonyosan unatkozna egy házi ló mellett. Rá fog unni Lénára, ha házi
lóvá válik, ahogy ráunt mindenki másra. És Léna hirtelen megértette, hogy
Péter épp azért ragaszkodott mindig hozzá, ami miatt szenvedett is tőle.
Mert vadló volt. Mert Léna volt. És mert kicsit még mindig az… Emiatt
bünteti őt folyton. Azt akarja elpusztítani, amit a legjobban szeret benne.
Hát mit kell ilyenkor tenni?
 
■
 
Másnap Léna Franz Tomekéknél dolgozott. Amikor belépett az ajtón,
Tomek apja, Franz Ervin Léna vállára tette a kezét, és széles mosollyal azt
mondta:
– Ma sétálni megyünk!
Ervin már mesélte korábban, hogy szert tettek egy új mobil
lélegeztetőgépre, amivel Tomeket hosszú idő után végre biztonságban ki
lehet tolni a szabadba, akár hosszú órákra is. Léna hirtelen maga is
megdöbbent a felismeréstől, hogy ezt a gépekbe zárt Tomeket még sosem
látta a napfényben. Legutoljára akkor látta, amikor huszonvalahány évvel
azelőtt beleküldte őt ebbe az istenverte tolószékbe, amikor átparancsolta
azért a rohadt virágért a négysávos úton.
Tomek arcáról nem tudott eltűnni a mosoly egy pillanatra sem, ahogy
ott ültek a Horváth Mihály téren. Léna egy padon, Tomek mellette a
székben. Ervin elszaladt valami gyors ügyintézésre, addig ketten maradtak.
Néhány méterrel arrébb a játszótéren csupa gyerek volt. Nevetve
sikongattak, ahogy a gyerekek szoktak.
– Fogócskáznak? – kérdezte Tomek. Abban a félfekvő pozícióban nem
lehetett úgy fordítani a széket, hogy lássa. Csak a felhőket látta, meg a
napot.
– Fogócskáznak – közvetített Léna. – Most egy kislány egész magasra
mászott, ó, és egészen elképesztő mutatványokat csinál. Az anyja meg
sápítozik alatta. Mintha magamat látnám…
– Én úgyis csak téged látlak – mondta Tomek, és becsukta a szemét. –
Még így is.
Léna akkor hirtelen úgy érezte, mintha kést szúrnának a gyomrába.
– Ne haragudj… – mondta halkan.
Most beszéltek először erről.
– Te nem csináltál semmi rosszat. Csak megmondtad, mit szeretnél.
Piros tulipánt szerettél volna. Ez bűn lenne? Én voltam, akinek elment az
esze a szerelemtől. Te nem tartozol felelősséggel az irántad érzett
szerelemért. Érted? Léna… Bármilyen eszelős, ostoba vagy akár öngyilkos
is legyen az a szerelem. Gondolkodhattam volna. Körülnézhettem volna.
Megkímélhettelek volna ettől a hülye bűntudattól. De én csak azt akartam,
hogy szeress, nem azt, hogy boldog legyél. Mentségemre legyen mondva,
hogy tizenkét éves voltam. De most már, hogy öreg vagyok és bölcs –
Tomek itt halkan felnevetett –, sokkal inkább azt szeretném, hogy boldog
legyél, mint hogy szeress engem… Szóval csak ennyit kérek. Megteszed
nekem? Boldog leszel?
Léna nagy levegőt vett, de mielőtt bármit is mondhatott volna,
megérkezett Ervin. Egy fáradt sóhajjal lehuppant Léna mellé a padra.
– A francba ezekkel a pofás kis cipőkkel, véresre törik az ember lábát.
Nézz ide – mondta Lénának, azzal fájdalomtól sziszegve lerúgta a cipőit,
lehúzta a zokniját.
Novemberhez mérten szokatlanul élesen világított a nap, annyira, hogy
Lénának a homloka elé kellett emelnie a tenyerét. És akkor meglátta Franz
Ervin bal lábfején azt a heget. Mint egy ismeretlen ország pontos térképe.
Lénát hirtelen valami nagy nyugalom szállta meg. Hát itt az igazság.
Valóban megtörtént. Tomek apja valóban megfojtotta Lénában a kislánykort
lassan harminc évvel azelőtt, ott a konyhában, valóban megtette vele azokat
az izzadt, csúszós, ragacsos ocsmányságokat. És Léna valóban ráöntötte a
forró vizet a lábfejére. Nem képzelgett, nem álmodott. Ha nem is
arányosan, de megkapta Franz Ervintől a büntetést a fiáért. Kvittek voltak.
Igen, oda kell nézni a sebhelyekre. Léna akkor elhatározta, hogy többé
nem fordítja el a fejét.
 26.

PÉTER
 
 
Ennek a Juditnak az arca egészen megnyúlt azóta, mióta nem látta. Vagy
tizenöt év! Egész szép. Macskái vannak. Gyerek nincs. Legalábbis a
facebook-profilja szerint. Annyira persze nem is érdekes az egész. Lefeküdt
vele egyáltalán? Nem emlékszik. De most itt a neve az online névsorban,
hogy jelezte részvételét valami előadásra, ugyanarra, amire Léna is megy.
Legalábbis Léna ezt állítja.
Ez a lány egészen odavolt érte, igen, ha jól rémlik Péternek, még a
kisujja begye is csupa vörös lett az izgatottságtól, amikor találkoztak, még
akkor is, amikor Péter már megunta az egészet. Ezek után igazán nincs
abban semmi, ha megkéri egy szívességre, a régi szép idők emlékére.
Persze nem ront csak úgy rá, mielőtt a lényegre térne, elkél pár udvariassági
kör, pár sor a chatben, hogy vagy, de jól nézel ki, ezeréve, satöbbi. Judit
örül. Mosolygós arcok, szivecskék, bizbaszok röpködnek. Akkor Péter
végre felveti, nem nézné-e meg Judit, hogy a felesége valóban ott van-e
azon a fél óra múlva kezdődő eladáson. Judit erre már nem válaszol. Miért
nem? Persze, most már emlékszik. Már akkor is ilyen pszicho
baromságokra járt, mindenféle diagnózisokkal bombázta Pétert,
nárcisztikus, meg borderline vagy miafranc, meg egyéb ködös szindrómák,
teljesen őrült volt a nő, jellemző, ezek imádják diagnosztizálni az embert,
meg bélyegeket aggatni rá, nemhogy inkább magukba néznének. Küldött
egy üzenetet Lénának, hátha már attól kibújik a szög a zsákból. Semmi
válasz. Húsz perc volt hátra az előadás kezdetéig. Még odaér. Majd ő
megnézi a saját szemével, merre jár, vagy épp nem jár Léna. Ül az autóban,
lassan csúszik csak előre a kocsisor, mint csiga a nyálon, hova a francba
mennek az emberek délután fél kettőkor? Persze neki is lenne jobb dolga
ennél. Majdnem három óra, mire odaér. Léna autója ott áll nem messze a
bejárattól. Ez akár meg is nyugtathatná. Mégis, a düh forró gőze mintha
most még inkább égetné Péter arcát. Miért jár Léna nárcisztikusokról meg
elmebetegekről szóló előadásokra?! Nyilván ez az ostoba Elza köpködte
tele az agyát. Tessék, már meg is jelentek a kapuban, remek. Péter beugrik
egy fa mögé. Mellette egy zsibbadt tekintetű fiú van félig eldőlve az
aszfalton. Péter nem gondolkodik, megszólítja, ad neki egy tízezrest, ha
kiböki annak a kis Fordnak a kerekét. A srác felröhög, a szájából kifordul a
parizer, az alkarjával visszatömködi, és már veszi is el a tizest, meg elő a
zsebéből a bicskát. Nem, ez baromság, de késő, a gyerek már zsebre vágta a
pénzt, az aznapi boldogság zálogát, imbolyog is a kocsi felé.
Péter Lénára volt a legdühösebb. Egyre gyakrabban volt rá dühös. És
ennek ellenére, lám, most is vele foglalkozik. Miatta bujkál, mint egy
nyomorult tolvaj. Meg sem érdemli. Hiszen ő Lénától alig-alig kapott
valamit.
Amikor anya kellett volna Péternek, Léna nem volt éppen az anyja,
amikor barát, nem volt épp a barátja, amikor kurva kellett volna neki, épp
nem volt a kurvája. Péter egyre inkább úgy érezte, hogy Léna becsapta.
Hiszen Léna, ha nem is kimondva, de ezt ígérte neki. Hogy az lesz számára
pontosan, amire és akire szüksége van. Ezt ígérte a tekintetével, a
mozdulataival, az egész létezésével, azzal, hogy ismeretlenül elment vele
Velencébe, hogy szült neki két gyereket, hogy kezébe vette az arcát a
szédülő reggeleken. Igen, végül Lénáról is lehull a lepel, mint a többiekről.
Mégis, milyen jó volt arra gondolnia, hogy hazamegy, az otthon
narancsillatai közé, hogy Bori majd a nyakába ugrik, és a fülébe harap, a
nagy és fontos és várva várt Apu fülébe! És Léna…? Vajon sejti, hogy mi
történt a kerekeivel? Fel sem hívta. De hát honnan a fenéből gondolná,
hogy ő volt, hiszen nincs is benne semmi logika. Ezenkívül valóban nem ő
volt. Erről ennyit. Elég, hogy úgyis neki kell majd a gumikat
megcsináltatnia, mert Léna máskülönben nem tudja az oviba meg iskolába
hordani a gyerekeket. Persze, hogy megint minden az ő nyakába szakad.
 
Amikor Péter hazaért, Léna a fürdőszobában állt a kék selyemköntösében,
mint valami forró dühű angyal. Péter egy pillanatra még meg is kívánta
Lénát és Lénában ezt a dühöt.
Aztán meglátta Léna ujján a jegygyűrűt. Léna felemelte a karját, és
szántszándékkal, sőt provokálólag az arcába tolta, hogy nem lehetett nem
észrevenni. Szóval ez a bosszú… Péter el is feledkezett már arról az
átkozott gyűrűről. Talán két hónappal azelőtt vette el Lénától, pontosabban
nem is elvette, dehogy, ez nyilván Léna narratívája, szóval amikor
egyszerűen csak elrakta a barna polcról, ahol Léna éjszakára hagyni szokta.
Csak becsukta abba a szép, Miyuki gyöngyös dobozkájába, amit még a
nagyanyjától kapott. Kilencéves kora óta őrizte az a kis szelencét, úgy,
mintha abba volna bezárva minden maradéka annak a pár mézhabos, meleg
és ölbe fogott órának, amit gyerekkorában a Klára mamától kapott. Senki
mástól. Ezek mellé az emlékek mellé zárta hát be Péter Léna gyűrűjét.
Akkor ugyanis – bár már nem emlékezett, miért – úgy érezte, hogy Léna
nem érdemli meg, hogy hordja azt a gyűrűt. Egy jegygyűrűt ki kell
érdemelni. Minden nap. Mindent ki kell érdemelni.
De Léna most igazán átlépett egy határt. Az a kis doboz egészen
mélyen volt, Péter fiókjának és szívének a legmélyén. Ehhez Lénának fel
kellett forgatnia mindenét, ami csakis és megbonthatatlanul az övé, mintha
a bensőjébe nyúltak volna bele, mintha a beleit tépték volna ki egyesével.
Gyerekként az anyja egyszer büntetésből bedobta azt a dobozt a tehénganaj
közé, ő meg úgy kotorta ki kétségbeesve a szarból. Hirtelen Péter eszébe
jutott, hogy a szar éppolyan meleg volt az ujjai között, mint a könnyek az
arcán. Röhögtek rajta. Sosem tudta eléggé eldugni a mama dobozát, az
anyja mindenhol megtalálta. Ocsmány kis szarka. Épp, mint Léna. Ez úgy
látszik, örök törvény, hogy őt meglopják a nők, elszedik a lelkét, a tárgyait,
a reményeit, mindenét. Ráadásul azok a nők, akikre ő rá van bízva. Igen, ez
az acélszerű tény az egyetlen biztos pont az életében, amibe kapaszkodhat,
ahova folyton visszalöki az élet, mint valami jéghideg, mégis egyetlen ölbe.
Ott álltak hát a fürdőben. A szomszéd kutyája megint vonyított. A
barom állat. Hogy nyalna föl valami végzeteset. Léna kinyitotta a száját,
mintha mondani akart volna valamit, de Péter nem akarta, hogy mondjon
bármit is.
– Te nagyon bátor vagy – mondta gyorsan inkább ő Lénának. Léna
mélyet sóhajtott, de nem szólt semmit. – Nyúlkálsz a cuccaim között, és
még büszke is vagy rá.
Léna leült a kád szélére, szorosan összefonta maga előtt a karjait, úgy
nézett felfele Péterre.
– Nem turkáltam, csak…
– Megint hazudsz. Megáll az eszem.
Léna újra felállt, összevissza hadonászott, és magyarázott valamit, de
Péter nem akarta hallani, mit, így inkább a fülére tapasztotta a tenyerét.
Amikor Léna szája végre abbahagyta a mozgást, még közelebb lépett
hozzá, és azt mondta:
– Adok egy végtelenül egyszerű feladatot. Felelj igennel vagy
nemmel: belenyúltál a fiókomba, és kivettél valamit a nagyanyám
dobozából? Igen vagy nem?
Léna csak állt ott némán. Péter akkor észrevett egy randa kis fehér
foltot Léna kék köntösén, egész odahajolt Léna melléhez, hogy szemügyre
vegye.
– Fúj… Leköptek, vagy mi? – kérdezte, és nevetett. Ettől mintha
valami felszabadult volna a mellkasában. Amúgy néha valóban egész
undorítónak találta Lénát.
– Miért mondasz ilyet? – kérdezte Léna halkan.
– Csodás tématerelés! Megcsináltad, vagy nem?
– Meg, de…
– Oké. Köszönöm – vágott közbe Péter, és előhúzta a telefonját a háta
mögül. – Fel van véve.
– Mi van felvéve?
– Hogy beismered, hogy lopsz tőlem. Hogy kicsit sem tartod
tiszteletben a személyes határaimat. Tudod mit? Nem is baj, hogy
mindenféle nárcisztikus szarságokra jársz a nárcisztikus barátnőiddel. Mert
hogy épp te vagy legnárcisztikusabb mind közül. Beteg vagy. – Magasra
csúsztatta a hangját, mintha Lénát utánozná, és lányosan a szája elé kapta az
ujjait. – Jaj, jaj, miért csinálod ezt VELEM, jaj, jaj, az ÉN gyűrűm! Csak
magaddal bírsz foglalkozni. Aztán a beteg elmédből rám vetítesz mindent.
Hogy patás ördögnek állíthass be megint. Ezért veszem fel, amit mondasz,
te kényszerítesz rá. Mert legközelebb majd feljelentesz a rendőrségen.
Péter valójában nem a rendőröktől félt. Inkább Lénától félt. Azaz nem.
Lénának akarta bebizonyítani, hogy nincsen igaza, hogy nem Léna az
áldozat. Igen, Léna a bűnöző. Rengeteg hasonló felvétele volt már. Talán
egyszer majd szüksége lesz rájuk. Hirtelen eszébe jutott, Léna mennyit
kereste azt a hülye gyűrűt, még sírt is miatta, volt is egy-két pillanat, amikor
egészen megsajnálta. Aztán rájött, hogy Léna valóban el is veszíthette volna
azt a gyűrűt. Csupán a véletlen műve, hogy nem így történt. Igen, Lénában
nagyon is benne volt a potenciál arra, hogy elveszítse a jegygyűrűjét.
Aztán Léna egyszer csak, mintegy erőre kapva, akként a forró dühű,
kék angyalként elnevette magát. Mi ez a hirtelen magabiztosság…? Mintha
Léna most valaki vállán állna. Kién? Péter eddig csak félt ettől, de most ott
érezte az orrában, mint a sárkány, amikor megérzi a barlangjába
merészkedő idegen szagát. Elkapta Léna karját. Muszáj volt a markában
éreznie a meleg bőrét.
 – Én csak azt kérem, hogy ne hazudj. – A másik kezével becsukta
Léna mögött a fürdőszobaajtót. – Például, hogy mondd el, ha van valakid.
Én azt is meg fogom érteni, mert szeretlek. Nem lesz semmi baj. Hiába
állítasz be folyton vadállatnak. Bántottalak valaha, mondd? Soha egy ujjal
nem nyúltam hozzád. Hiába mesélsz hülyeségeket rólam a barátnőidnek. Ha
végigmegyek az óvoda folyosóján, az anyukáknak az arcukba szalad a vér a
gyönyörűségtől. Van, akinek nem csak az arcába… – Röviden felnevetett. –
De én csak kedvesen, illedelmesen mosolygok. Előre engedem őket az
ajtóban. Viszem a nehéz szatyraikat. Mindenki tudja, milyen vagyok. Hogy
kedves vagyok, és türelmes. – Léna addig nem mozdult, de most
megpróbálta kitépni a karját Péter markából. Péternek erősebbre kellett
vennie a szorítást. Hiszen még nem fejezte be. – És hogy mindennél
fontosabb a családom. Kérdezz csak meg bárkit.
És ahogy Péter ezeket mondta, egészen megnyugodott. Igen, amíg ez a
család létezik, amíg Léna az ő felesége, addig végül is minden rendben van.
Addig elég, ha befogja a fülét, amikor kell, és elég erősen szorítja Léna
karját. Tulajdonképpen semmi baj, biztos csak valami hülye front. Igen,
jövőre vesz majd egy szép nagy házat, Léna pedig ott lesz abban a szép
nagy házban. Nem is akar majd onnan menni sehova. Miért is akarna?
Elvégre szeretik egymást.
 27.

LÉNA
 
 
Léna nézte a hatalmas lyukat a gipszkarton falban, amit Péter ütött belé.
Igen, ez a kézzelfogható, szemmel látható lyuk tette világossá Léna
számára, hogy egészen régóta, években mérhetően régóta félt Pétertől. De
eddig nem az öklétől félt. Azt sem gondolta volna, hogy egy ütés így
betörhet egy falat. Egyetlen ütés. Szóval, az előbb kimondta, amit addig
sosem merészelt volna kimondani: hogy nem tudja, mit akar. Hogy akarja-e
tovább ezt a házasságot, és főként annak minden, egyre messzebbre vivő
végletességét. De innentől fogva mi lesz?
Egész éjjel sírtak, az előző este után a Ketrecben, amikor feje tetejére
fordult az addigi világuk, amikor Péter meglátta Lénát Balázzsal, és amikor
– Léna ebben biztos volt – Péterben nyilvánvalóan és végérvényesen
összetört az a Léna, akiből tíz évvel azelőtt várat épített magában. De ezen a
vérző öklű éjjelen Péter azt mondta neki: Most már értem. Most már hallak.
És ezért mostantól minden más lesz. Mióta várta Léna, hogy minden más
legyen! És mióta hitte el a remény legapróbb morzsáiba belekapaszkodva,
hogy ha újra, egymilliomodszor is elmagyarázza Péternek az emberi
együttélés és kölcsönös tisztelet legegyszerűbb alapvetéseit, akkor majd
egyszer, végre, azt mondja, értem, miről beszélsz. Péter így még sosem
kapaszkodott belé, sosem csüngött így a hasán, mint egy ijedt újszülött, aki
az anyja testén kívüli létről még nem hajlandó tudomást venni. És egy anya
nem rúgja le magáról a belőle táplálkozó csecsemőt… Vagy talán éppen ez
kellett neki? Egy ekkora ütés? Mégis, lehet, hogy már késő.
Reggel aztán felkeltek, és kimentek a gyerekekhez. Léna szeme
egészen be volt dagadva, és hogy ettől, vagy nem, nem tudta, de minden
más volt, a fények, az illatok, igen, minden kisebb volt és tompább, és az
otthon is egészen szállodaszerűen állt előtte. A gyerekek moziba akartak
menni. A moziban családok ültek körülöttük. Léna arra gondolt, ők minden
bizonnyal könnyen lélegeznek, súlytalan, szombati levegőket vesznek.
Balázs írt. Szerelmes vagyok beléd, ezt tudnod kell, Péter pedig kirakott egy
fotót magukról a Facebookra, ahogy négyen ülnek a gyerekekkel a
moziteremben. A kép fölé ezt írta: Család.
Aznap aztán nem sokat beszéltek. Délután Péter hosszú ideig csak állt
az ablak előtt, a nagy, szürke köntösében, amiből mindig olyan viccesen és
otthonosan lógtak ki a vékony vádlijai, a kezei mélyre dugva a köntös közös
évek alatt kinyúlt zsebeiben, és az arcát összezsugorította a fájdalom. A
fejére szorított fülhallgatón át Léna számára is világosan kivehető volt a
dal: Nothing Compares 2U… Attól fogva sokáig ez volt Péter Lénának: az
ablakban álló fájó, magányos alak. Talán szántszándékkal csinálta? És ha
igen? Fordított esetben ő nem így tenne vajon? Léna arra gondolt, milyen
banális, milyen ocsmányul manipulatív jelenet, mégis úgy belesajdult a
látványba és a dalba a szíve, mintha ollót forgatnának benne. Péter nem
nézett rá. Sosem fog már ránézni? Nem küzd, nem harcol? Bárcsak
küzdene. Bárcsak ne küzdene…
Kicsit később, már vacsora után, Léna egyszer csak úgy érezte,
kimenekül mindenéből az élet, és mint akit meglőttek, összerogyott a
konyhakövön. Péter megfogta, és talpra húzta, úgy tartotta a két lábán,
hátulról ölelve, akár egy óriásbábot. Léna meg csak nézte Péter alkarján a
szíve felé futó vastag ereket, ahogy legelőször nézte, abban a kis körúti
cukrászdában. Ugyanazok az erek. Ugyanaz a Péter.
Péter azt mondta, hogy Lénának kell döntenie. Ő itt lesz, és vár.
Akármeddig. „Én tudom, mit akarok. Téged akarlak.” Igen, Péter
egyértelmű, Péter nem beszél mellé, Péter határozott. Ellentétben vele. Íme,
egy új Péter, egy szelíd, összetört Péter. Hát nem öl meg ez az ember senkit.
Péter nem gonosz. Péter nem agresszív. Még csak meg sem kereste Balázst.
Meg sem ütötte. Hogy is gondolhatott ilyesmire? Igen, igen, hát Péter
mégiscsak szereti őt, ki lenne amúgy képes ilyen nagyvonalúságra? Az örök
felismerés már megint, ami folyton vissza tudta rántani, mint valami
gumikötél: de hát szeret! Mégiscsak szeret! Minden képletes rúgás után
elég volt egy morzsa, egyetlen morzsa szeretet, feloldozás és szükség. De
meddig lehet morzsákon élni? Meddig?
Közben Balázs is írt. Hát persze, Balázs is szereti őt. Léna érezte,
ahogy ez a két szeretet úgy szorítja a fejét, mint valami satu. Egyrészt
stabilan tartja őt, nem engedi eldőlni semerre, másrészt, ahogy a szorítás
egyre erősebbé válik, félő, hogy megroppantja a koponyáját. És ő, Léna kit
szeret?
 De mit számít ez? Sőt, mi a szeretet egyáltalán? A szeretet türelmes, a
szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny… Nem örül a gonoszságnak, de
együtt örül az igazsággal. A szeretet mindent eltűr, mindent elhisz, mindent
remél, mindent elvisel…
Igen, ki volt függesztve a konyhában az anyjánál A
szeretet himnusza,
azt olvasgatta folyton kislányként, amikor hajnalonta titokban csokoládét
evett. Vagy még sincsenek egyetemleges megnyilvánulási formái a
szeretetnek? Lehet ilyen is meg olyan is? Péteres is? Lehet-e úgy szeretni,
hogy az ember belefogy, hogy viszket tőle a bőre, szúr a gyomra, hogy nem
kap levegőt? Ki lehet-e szeretni a szuszt egy emberből? Léna még mindig
nem tudta a biztos választ. Azaz, inkább nem akarta tudni. De hiszen Péter
arca is csupa csont lett tegnapról mára. Két csontváz. Meg kell-e várni,
amíg felzabálják egymást egészen?
De hát megint Péter? Péter, Péter mindenhol, Balázst is jórészt Péter
szemével látta, a saját szeme valahogy egészen a koponyája mélyére volt
becsúszva, talán már be is nőtte az önámítás buja gaza. Milyen ember az,
aki más feleségét, más életét akarja zsebre rakni, mint egy Duna-parton
talált szép követ? Igen, Péter fájdalma erősebb benne, mint a saját
reményei. De nem… Balázst kell szeretni. Balázs a menekülés, Balázs az
út. Balázs normális, és ez a normalitás a gyógyszer, az egyetlen gyógyír,
hogy ebből a rontó megszállottságból kijöjjön. Egyedül nem megy. Egyedül
visszazuhan, ahogy eddig mindig.
Persze, egyedül menni, az lenne az igazi. Az erős nők egyedül
mennek, felemelt fejjel, kemény szívvel, de mégis valami erős, vérző
boldogsággal. Léna mindig csodálta ezeket a nőket. Olyan lehet ez, mint
megszülni egy gyereket fájdalomcsillapítók nélkül. Az ember közben szinte
egészen bizonyos benne, hogy belehal, mégsem kérdés, hogy csinálni kell.
Aztán mégis megmarad az élet, csak egyenesebben, gyönyörűbben és
erősebben állunk benne, mint valaha. Ezt pedig egyszer már megcsinálta…
 
■
 
Tessék, Léna most ott van középen, épp, ahogy tíz évvel ezelőtt. Jobbra
Péter, balra Balázs. Igen, ugyanott áll, mégis mennyivel messzebb, millió
mérföldre van azoktól a hetektől, attól az útelágazástól. Akkor ugyanígy
választania kellett. Miért választotta Pétert? Balázs is folyton ezt
kérdezgette. Tényleg, miért? Talán az alkarján futó erek miatt…? Ennyire
ostoba lenne?
Este Péter odaült a vacsoraasztalhoz velük. Péter általában gyorsan
evett, a konyhapult felett állva. Hát most ott ültek mind az asztal körül, épp
úgy, ahogy a családok szoktak ülni Léna képzeletében. Csengettek. Péter
kiküldte Borit az ajtóhoz, és Bori egy perc múlva óriási és nehéz vörös
rózsákkal tért vissza a konyhába. Léna arcából kifutott a vér. Péter akkor azt
mondta Borinak:
– Adjuk ezt anyunak, édesem. Hátha akkor anyu újra szeretni fog
minket. – Aztán Lénához fordult. – Én értem, hogy belezuhantál most ebbe
az őrületbe. Hogy most neked ez az elmezavar fontosabb, mint a családod.
Mint a gyerekeid. Volt már ilyen a történelemben.
Bori még mindig a kezében szorongatta a rózsát, és nagy, kerek
szemmel kérdezte Pétertől: – Mi az, hogy anyu megőrült?
– Az, hogy egy másik bácsiba szerelmes, és inkább vele szeretne lenni,
mint velünk. De én nagyon szeretem anyut, és remélem, hogy minket
választ. De neki kell eldönteni.
Bori akkor odaadta a csokrot Lénának, és szorosan átölelte a derekát.
– Anyu, de miért nem akarsz már velünk lenni?
Léna csak fogta a csokrot. Egyszerre nem érzett mást, csak dühöt,
rettentő dühöt, és tudta, hogy most elkezdődött valami, amire nem
számított, valami egészen új, halálos és kificamodott játékszabályok szerinti
ügy. Mit kell erre mondani? Hiszen ez hazugság. Megint. Egy újabb
hazugság Pétertől, ami az ő nyakára tekeredik, akár egy anakonda. Ha az
ember le akarja fejteni magáról, az csak még erősebbre fogja a szorítást.
Péter most megsimogatta Bori arcát, letörölt róla egy lefele szaladó
könnycseppet, és végtelenül szomorú és nyugodt hangon azt mondta:
– Hagyjuk most anyát gondolkodni.
És Léna gondolkodott, kétségbeesettebben, mint bármikor. Azon
gondolkodott, amin évek óta, egyre erősebben és sürgetőbben: szándékos
gonoszság van Péter lelkében, vagy csak betegség, csak a soha be nem
gyógyuló, réges-régről maradt sebek? Eddig mindig az utóbbira jutott, azaz
arra akart jutni, ez volt a kulcs, hogy felmentse magában mindkettejüket,
együtt és külön-külön is. Ezenkívül Léna nem hitt a gonoszságban, és
mindig rettegett attól, hogy egyszer mégiscsak hinnie kell benne. A gonosz
ember olyan volt számára, mint a mesebeli lidérc, mint a fej nélküli tündér.
 Hányszor ment ezzel Elza idegeire is. Elza már kiabált vele olyankor:
Ha a hátadba vágják a kést, mindegy, hogy gonoszságból vagy betegségből
teszik, úgyis kifolyik a véred, az istenit neki!
 
■
 
Léna másnap futva érkezett a Citadellához, ahol Balázzsal találkoztak.
Mindene nehéz volt, mintha mocsárban rohant volna. Ahányszor csak
meglátta Balázs ábrándos szemeit, Léna úgy érezte, mintha pár percre
kibukkanna a feje a víz fölé, a mocsár fölé, mintha olyankor egy gyors,
életmentő levegőt tudott volna venni. Így élt túl. Nem tudta, mit akar, azaz
csak egyetlenegy dolgot tudott: túl akarta élni a házasságát. Ha így, akkor
így, bár fogalma sem volt, mi az az így.
De most, ott a Szabadság-szobor lábához kuporodva, a bódítót ivott
szerelmespárok között nem akart mást, csak kihasítani magának egy Péter
nélküli darabot a világból.
Sétáltak Balázzsal a Duna felett, a Szabadság hídon át. Az utcai
lámpák fényei összekeveredtek a gyöngülő nappallal és a kettejük fényével.
Balra fenn nagypolgári lakásokban égett a lámpa. Panoráma a Dunára.
Erről Lénának eszébe jutott valami hasonló. Mindenről eszébe jutott
valami, ami nem a most volt. Eszébe jutott, hogy megnézték mindig azt a
luxuslakást Londonban, amikor Péterrel ott sétáltak, a Tower hídon át. Egy
ismerős ismerőse mondta, mennyibe került az a lakás, huszonvalahány
milliárd, forintban, szóval, hogy azt is megvette valaki, megvette egy élő
ember, egy ukrán milliárdos, de ezt is csak az ismerős ismerőse mondta,
mindegy is. Nézd, mondták akkor Péterrel, és mutogattak fölfele a végtelen
ablakokra, beköltözött már, ott járkál az ukrán Akhmetov a függönyök
nélküli nagy kirakatban, hanyag mozdulattal húzza át fején a pulóverét, a
hazatérés rutinmozdulataival. Iszik valamit, a telefonját a füléhez szorítja,
jön, megy. Járkál. Privátszínpadon tartott nyilvános előadásnak mondták a
dolgot, Péter és ő, és nevettek. Találgatták, miről beszél az a feltételezett
Akhmetov, és kivel. Péter azt mondta, az orvosával. Hogy talán most tudja
meg, hogy rákos. Nem, azt nem telefonba szokták, kontrázott Léna, de
Péter ragaszkodott ahhoz, gondolják ezt, amolyan szadista mód, játékból.
Hogy érezzék, hogy élnek, hogy érezzék szép, egészséges ereikben futni a
vért. Emlegették még azt is, hogy mit ér a pénz, ez a huszonmilliárdos
kirakat, mikor ugyanúgy összeomlik most minden ennek az Akhmetovnak,
minden, amit addig valóságnak gondolt, a teniszpályák, a McLaren-szalon a
ház aljában, a golyóálló üvegek, és csak csupa orvos, kórház meg kanül lesz
mostantól neki a világ. Milyen megrázó, sóhajtották mindketten, és a
fejüket ingatták, mint azok, akiket újra és újra gatyába ráznak a nagy
felismerések. Igen, Léna akkor még azt hitte, Péter képes a nagy
felismerésekre. Hogy Péter bármilyen nagy dologra képes.
Amikor Léna idáig ért az emlékezésben, kis híján egy borbűzös ember
felöklelte mellette Balázst, ott és akkor, a jelenbe burkolt dunai sétányon.
Nem volt elég széles az illetőnek az utca, együttérzőn tértek ki hát a
lendülete elől. Balázs meg sóhajtva mondta: Hova jutnak manapság
ártatlan emberek, milyen megrázó.
Az este kellemes volt, decemberhez képest egészen fonákul kellemes.
Kitódultak a színre az egyetemisták is, ki a Corvinus gyomrából, azzal
a nagy elszántsággal léptek egymás mellett, hogy ráülnek most a világ
tetejére, és közben a nevetésük borzas hangfelhővé érett. De Léna arra
gondolt, ők tudják, ő és Balázs, hogy majd elmúlik ez is, hogy a végén
úgyis bilibe lóg a kezük, és egy nap borgőzben sodorják majd el őket, a
leendő józanokat, egy elmúló téli kora estén. Nézd, ott hullottak a bombák,
hetvenhárom évvel ezelőtt, mutatott egyszerre Balázs a Dunán át, mint
valami hirtelen lett idegenvezető, mert az egyetemisták jelen időbe ragadt
nevetését mostanra megunták. Hát persze, gondolta Léna cinikusan, mi,
érett nők és férfiak múltból és jövőből egyaránt mélyebben merítkezünk.
Nézték, ahogy az autók tolják maguk előtt a reflektorfényeiket.
Néhány év, és az autók magukat fogják vezetni, lelkesedett Balázs, milyen
fantasztikus a technológia rohanó fejlődése. Hogy akkor majd a vezetés
szörnyű időfecsérlése helyett is dolgozhatnak végre, vagy olvashatnak,
vagy chatelhetnek.
– Fogsz még akkor chatelni velem? Vagy beszélni egyáltalán? Ülni az
ölemben a Duna-parton? – fordult kérdőn Léna felé.
Fog? Mit fog csinálni akkor? Léna úgy érezte, nem lát tovább az orra
hegyénél, de nem is akar, istenem, mennyire nem akar! Nemhogy az
önvezető autók, de a karácsony is egészen messzinek és túlviláginak tűnt
most előtte. Ott akart lenni az itt és mostban, kapaszkodott belé, az
ujjfehéredésig. Szívta magába a jelent, a tárgyakat, a fényeket, az arcokat,
amik elfedik a múltat és a jövőt.
Kicsit arrébb, a kávézó egyik párnás székében ott ült például egy nő,
azt figyelte. A nő ötven lehetett, épp a tenyerével igyekezett a szájába
egyensúlyozni a burgeréből kifityegő salátalevelet. Lénának eszébe jutott az
a régi játék, amit még Péterrel játszottak. Elképzelték az utcákon rohanó
idegeneket meztelenül.
– Milyen lehet az a nő pucéran? – kérdezte hirtelen Léna, és Balázshoz
fordult, szinte követelődzően, szinte provokálva. A nő felé bökött az
állával. Vajon Balázs tudja ezt a játékot? Hogyan játssza? Bátran vagy
gyáván, óvatosan vagy merészen, halványan, vagy amolyan brutális
színekkel?
Balázs gondolkodó mozdulattal a szája szegletéhez érintette a
mutatóujját. Igen, Balázs játszott.
– Ott, a gerince hajlatában már finom ráncokba gyűlik a bőre… De
nem bánja, azaz már nem. Vagy még nem… Mert tudja, hogy így is szép.
– Nem tudja – vágott közbe Léna türelmetlenül, és hirtelen azt érezte,
hogy Balázs hazudik, egy hülye színjáték csak az egész, amit vele játszik,
igen, ez a férfiak átlátszó módszere.
Hirtelen nehezére esett eldönteni, hogy tetszik-e neki, amit Balázs
mond, vagy sem, hogy szereti-e, ha belemegy a játékba, vagy sem. De nem
akart dönteni, mert a döntés újra kirántotta volna a mostból. És akkor
hazagondolt volna. Inkább elnevette magát, és kacskaringós
színpadiassággal azt mondta Balázsnak:
– Elég ebből, tudunk mi disztingválni! Tudjuk mi, hol a jó ízlés határa.
Nem vagyunk vadállatok, mint egyesek. Gondolkodjunk inkább azon, hogy
minden bőrben egy külön ember van, egy külön agy, máj, szív, lélek… Nem
gondolod, hogy ez csoda?
– Bár utóbbit még nem láttuk sosem.
– Csodát?
– A lelket.
– Ó, igaz. Joggal kételkedünk abban, amit nem láttunk, a lélek nekünk
szívből van, a szív meg húsból, ugyebár.
Micsoda baromságokat beszélek, gondolta Léna. Igen, egyértelműen
mellébeszélt. Ha egyenes volna, odaborulna Balázs mellkasára, és az arcába
kiabálná: vigyél el magaddal! De csak folytatta. Megint belefészkelte magát
az a korai, cinikusan szenvedélyes vagy épp szenvedélyesen cinikus Léna,
akit annyira szeretett, és aki olyan távol volt már tőle, hogy alig-alig
emlékezett rá.
– És ő kicsoda lehet? – folytatta a játékot. A tesztet. Most egy
negyvenes férfi felé mutatott, aki az étterem másik asztalánál ült, egyedül.
 – Író – vágta rá Balázs.
– Miért?
– Mert semmit sem csinál. Akár az írók.
Lénának eszébe jutott, amit Péter mondott neki, amikor még évekkel
azelőtt elévitte a nagy vágyát, hogy könyvet írjon. Én is szívesen csinálnám
a semmit, és vakarnám a seggem. Balázsnak nem is mondta még ezt a
dolgot. Talán már maga is elfelejtette. Mennyi mindent nem mondott még
neki! És tessék, most ő is hasonlóképp definiálja az írókat. Megijedjen
ettől? Vagy Balázs talán mégsem úgy gondolja? Megkérdezze? Tartanak itt
egyáltalán?
Balázs akkor magához ölelte őt, és sokáig úgy maradtak. Léna csak
nézett Balázs válla fölött, fel, az égre. Ott terpeszkedett a világból kilógó
messzeség, már erőlködtek a csillagok. Milyen kellemes, gondolta, jó, hogy
élünk. De a csillagokkal a december valódi, hideg szelei is megérkeztek
föléjük.
Ezerévesnek tűnő férfi lépett oda hozzájuk, kabátja, cipője is rossz
volt. Kért. Balázs könnyen elfordította a fejét, ment volna már. Léna lassan
felismerte. Az öreg volt arról a legelső, Cha-cha-cha-beli estéről, amikor
Léna – bár ezt akkor még ő maga sem tudta – először állt Péter és Balázs
között. Milyen beteg komikum van ebben, gondolta Léna, hogy minden
átszabódott azóta, csak az öreg nem változott, ugyanolyan halál közeli
vonások szabdalták az arcát, mint akkor, és ugyanúgy mosolygott, mint
akkor.
És Léna abban a pillanatban rájött, hogy senkit és semmit nem ismert
ebben a kellemes, megrázó estében. Balázst sem ismerte, nem is ismerte
sohasem. Csak ezt az egyetlen, ezerévesnek tűnő férfit ismerte. Mert ő
valódi volt. És mit is mondott…? Ne leleményes legyen, kisasszony, hanem
tevékeny! Mennyire mást jelentett most ez a mondat.
 
■
 
Amikor Léna hazaért, tüdejében ezzel az új adag levegővel és
féligelhatározásokkal, Péter a konyhában várta. Az arca most már nem az az
új, lágyabb Péter-arc volt, sőt egészen sötét, régi, talán az ismeretségüknél
is régebbi árnyak voltak rátapadva. A gyerekek összevesztek valamin,
ahogy szoktak. Egymásnak is estek, és hát a nagyobb ütött nagyobbat, azaz
Misi fejbe verte Borit, Bori meg zokogott, ahogy a fejbe vert testvérek
szoktak. És Péter akkor elkapta Misi karját, és annál fogva végighúzta a
konyhakövön, és azt ordította, hogy gyáva féreg, aki bántja a kisebbet, és
Misi is kiabált, és sírva könyörgött Péternek, hogy eressze el, hogy ő is
kisebb, hogy ez fáj, és Léna is kiabált, hogy eressze el, de Péterben ettől
csak egyre nőtt a düh, hisztériázol a gyerekek előtt, te szenny idióta, hát
nem látod, mit csinálsz velük?!, és Bori közben Léna lábába kapaszkodott,
és sírt, és Misi is sírt és Léna is sírt, és Lénának egy óriás kolomp szólt a
fejében: gonosz, istenverte gonosz állat! Hát mit is gondolt, mit akar még?
Meg kell védenie a gyerekeit. Semmi más nem érdekes.
És akkor Péter kitolta Lénát a bejárati ajtón kívülre, ki a folyosóra, és
azt mondta: Innentől én intézem a gyerekeket, te kiszálltál ebből a buliból.
Szabad vagy, menj a szeretődhöz, tedd szét neki a lábad.
Léna ott állt a bezáródott ajtó előtt. A szomszédok egy akkora fenyőfát
cipeltek, hogy Lénának le kellett guggolnia, hogy elférjenek a
lépcsőfordulóban. Ahogy Léna ott guggolt, és a szája csupa só volt a
könnyektől, újabb üzenet érkezett Balázstól.
Szerelmem… Ha veled vagyok, vagy épp csak annyi történik, hogy
eszembe jutsz, máris az leszek, aki mindig is lenni akartam. Derűs, nyílt
szívű, szenvedélyes, tetterős férfi. Fogalmam sincs, hogyan csinálod, talán
egyszer megértem, de egyelőre nem is keresek magyarázatot. Egyszerűen
nincsenek kételyeim. Ezért várok rád tíz éve, ezért tudtam mindig is, hogy
mi egymáshoz tartozunk, és minden csak idő kérdése. Igen, az idő. Pokoli,
tudom. Azt is tudom, hogy Péter, a gyerekeid apja mennyire fontos neked. És
azt is tudom, hogy ő egy nagyon jó ember, aki nem érdemli ezt. És a
gyerekeid sem. Ha csak erre gondolnék, akkor elengednélek, már régen
elengedtelek volna. Nem csak erre gondolok, ez van. Azt szeretném, ha
boldog, vidám, szárnyaló Léna lennél, tele tervekkel, írnál novellákat és
regényeket – mert ahogy már tíz éve is megmondtam, neked írnod kell!
Emlékszel…? –, és táncolnál, és nevetnél folyton, és imádnád a gyerekeidet.
Azt hiszem, ez a boldogság definíciója, Léna boldogságáé. És az a
csillapíthatatlan meggyőződésem, hogy ez a boldogság úgy lesz a tiéd, hogy
történetesen én vagyok melletted. Szeretném, ha te is ezt hinnéd. Számíts
rám, oké?
 
Léna ült még egy darabig úgy, ahogy volt, mezítláb, egy szál pólóban a
folyosói lépcsőn. Amikor reszketni kezdett a hidegtől, megnyomta a
csengőt. Péter beengedte, aztán a nehéz férfiklumpával rálépett Léna
lábfejére. Színpadiasan a szája elé kapta a kezét.
– Ó, bocs…
Pár nap volt hátra karácsonyig.
 28.

PÉTER
 
 
Mennyivel gyengébb volt a kislámpa fénye, mint szokásosan! Gyengébb és
hidegebb és szilánkosabb. Léna, ahogy ott ült a közös ágyon, és az arcát a
tenyerébe temette, úgy tűnt Péternek, mint valami időzített bomba.
Ebben a szilánkokra esett fényben Péter most a saját öklét bámulta:
még mindig szivárgott belőle a vér. Hirtelen nem is emlékezett, miért.
Hirtelen nem is emlékezett, kinek a vére ez. Az övé vagy másé? Hiszen
semmit nem csinált. Vagy mégis? Azon sem csodálkozott volna, ha megölt
volna valakit az éjjel. Oka az lett volna rá.
Léna nem szól egy szót sem. Péternek eszébe jutott, hányszor ült ott
azon a rohadt ágyon esténként, Léna meg csak mondta, mondta, ment át
rajta, mint egy úthenger a szemrehányó, kalapácsszerű mondataival.
Magyarázott neki, hogy így nem lehet élni, hogy ez fáj neki, meg az fáj,
hogy semmi sem jó. Hát mit lehet erre mondani? Persze, hogy Péter sosem
mondott semmit. Csak nézett maga elé némán, és hagyta, hogy
lepattogjanak róla a szavak. Ettől aztán Léna rendszerint először elsírta
magát, aztán végre csendben maradt. A némaság olyan egyszerű és még
inkább nagyszerű fegyver volt Péter kezében, amely mindig megbízható és
megérdemelt sebet ejtett Lénán. Önvédelem! Most viszont Léna használta
ezt a fegyvert. Csakhogy ez esetben ez nyílt támadás volt, jogtalan
fegyverhasználat, amiért jobb helyeken egy életre sötét ketrecekbe zárják az
embert.
Igen, Léna állandóan azt hajtogatta, jobban mondva azzal fenyegette,
hogy ha majd egyszer nem mond már semmit, onnan lehet tudni, hogy
vége. Hogy feladta. És most nem mond semmit. Végtelenül kétségbeejtő ez
a csend. Mi van, ha valóban ez az egyetlen esélye? Odafigyelni Léna
mondataira? Mert igazából ő emlékezett mindenre, minden egyes kibaszott
szóra, amit Léna kimondott, hiába vádolta Léna mindig azzal, hogy olyan,
mintha a falnak beszélne. Léna mondatai állandóan úgy zúgtak benne, mint
egy fekete alapzaj, amit egy idő után már képtelen volt, és nem is akart
szétszálazni.
 
■
 
Már elmúlt hajnal három. A hold egyszerre egészen angyali, bátorító arcot
vett fel, azzal nézett Péterre, ahogy az ágyon feküdt, Léna mellett. Vajon a
hold tudja, hogy mennyit hazudott Lénának az évek során? Vajon Léna
tudja? Igen, mostantól másképp kell lennie mindennek. Mi lenne, ha nem
hazudna többé? Ha így döntene, és kész? Meg fog változni, és Léna újra
szeretni fogja.
De pár perc sem kellett, hogy a hold elveszítse előző, varázsos jellegét,
és újra az a hideg, jelentések nélküli üst váljék belőle, ami mindig is volt.
Hát megbolondult ő? Ez a nő megcsalja, a szemébe hazudik, és még ő
szórja meg hamuval a fejét? Atyaég. Csak nem képzeli? Inkább gyereket
kéne csinálni neki, betörni a testébe, és ott maradni, örökre… De most
fáradt ehhez, halálosan fáradt. Mély és álomtalan sötétbe zuhan.
Szombatra ébredt. A gyerekek moziba akartak menni. A
vetítőteremben családok ültek, hűséges asszonyok a férjeik oldalán.
Mennyit panaszkodott Léna, hogy megfullasztja a féltékenységével! Hát
most sakk-matt. Itt a bizonyíték, hogy igaza volt. Ez mostantól mindenre
feljogosítja. Bizony ám. Mindenre… Készített magukról egy fotót, ahogy
ott ültek, Léna, ő, Misi és Bori, a filmre várva, aztán elküldte a képet Léna
barátainak. Itt ül, mintha mi sem történt volna. Tegnap kiszórakozta magát.
Aztán elküldte azt a képet is, amit előző éjjel a Ketrecben csinált Lénáról és
Balázsról, ahogy csókolóztak a vörös fényekben. Ő remekül van. Nekem
összetört mindenem. De tartom magam. A gyerekek miatt is. Szeretem őt.
Megírta még azt is, hogy Léna megint otthagyta estére neki a gyerekeket, és
hogy ez persze jellemző Lénára, de hát biztosan ismerik Léna múltját, hogy
hanyadszor esik meg, hogy nem bír magával… Vagy nem ismerik? Ó, hát
ezen csodálkozik. De hagyjuk is, nem akar ő most ebbe belemenni, nem
akarja a baráti illúziókat összemocskolni, csak hát, mégis, jobb volna, ha az
édes kis barátnőjüket végre a valóság kegyetlen villanyánál is meglátnák.
De micsoda a valóság? Lényegtelen. Léna az övé, a valóság is az övé,
mindkettővel joga van úgy bánni, ahogy jónak látja. Ahogy a családi érdek
megkívánja.
Bárcsak eltipornák, leköpködnék Lénát a saját barátai! Igen, ezt fogja
tenni, szép sorban leül majd velük beszélgetni. Mit akart jobban? Bosszút
állni, vagy visszakapni Lénát? Hirtelen nem is tudta eldönteni.
 Még a film közben írt az óvónőknek és Misi tanárainak is. Tájékoztatta
őket, hogy – bár nem kenyere a családi szennyes kiteregetése –, Misi és
Bori édesanyjának, ahogy az egy véletlen folytán kiderült, házasságon
kívüli kapcsolata van, amelytől a gyerekek tudattalanul is szenvednek.
Mindezzel a pedagógusoknak szerinte tisztában kell lenniük, hogy a
gyerekek e helyzetből következő újfajta lelki és pszichés sérülékenységét
kezelni tudják. Nehéz idők ezek most számukra.
Otthon ledőlt egy kicsit. Aludni kéne. Álmodni. És ha semmi sem lesz
már ugyanaz? Ha nem lesz Léna? Sivatag, sivatag, és semmi, csak a homok
sercegése a szájban. Ő csak egy családot akart. Csak egy nőt, aki az övé.
Csak gyerekeket, akik az övéi.
Szól a zene a fülében.
Mennyire egyedül van. Csak elsuhanó árnyak súrolják a kinyújtott
ujjait. Sosem lehet megfogni őket. Pedig mennyire igyekszik… Mennyire
erősen szorítja össze a markát. Már zsibbad a karja tőle. Már nem érez
semmit. Mit kell még tenni? Milyen magasra kell ugrania még? Egészen fel
a napig? És mi van, ha nem azért nem ugrik fel a napig, mert fél, hogy elég?
Mi van, ha egyszerűen csak nem képes akkorát ugrani? Mi van, ha kevés
ehhez? Ha ő valóban semmi, sőt a semminél is semmibb, „lyukas lufi”,
ahogy az anyja mondta minden egyes este? Isten, ha vagy, segíts. Isten,
legyél, ha ez idáig nem is voltál! Mi ez a remények nélküli, doboló
kétségbeesés? Ez a szerelem, igen, nyilvánvaló, a szerelem. Lénának
bezzeg fogalma sincsen a szerelemről.
Nem, nem fogja hagyni magát. Ha Léna az övé nem lehet, nem lehet
másé sem. Ez evidencia. Ennek mentén kell haladnia. De ez a B terv. Mert
még van remény. Sőt. Léna nem fog elmenni. Mert nem is tud. Ő mindent
megtett ezért eddig is, és ezután is meg fog. Léna két nap alatt döbbenne rá,
hogy esélye sincs nélküle. Se pénz, se lakás. Éhen halna. Úgy csúszna
vissza hozzá, mint a csiga. Péter most először volt képes a tegnapi sokk óta
mosolyogni. Mert kitől is kérne Léna pénzt? Az apjától? Hahaha. Vagy ettől
a Balázs nevű hernyótól? Persze egy ideig nyilván villogna a hernyó a
herceg szerepében, de nem úgy van az, kisanyám. Persze már utána is
nézett ennek nyomorultnak, megtalálta hamar Léna ismerősei között a
facebookon. Pár telefon, pár üzenet, és máris körvonalazódni kezdett,
hogyan lehetne megcsavarni a tökeit. Azt ugye nem gondolja senki, hogy
majd épp Léna miatt fogja feláldozni a karrierjét vagy bármijét? A
vasmacska ledobva Léna májába, ha onnan ki akarja tépni bárki, kitépi vele
Léna máját is.
És a gyerekek? Léna úgysem tudná elhagyni a gyerekeket egy napra
sem. Újabb ütőkártya, és igen, az ő kezében van ez is. Ahogy ezeket
végiggondolta, Péter egészen megnyugodott.
Lénát is meg kell nyugtatni. Mit szólna például egy csokor rózsához?
Úgyis állandóan azt mondogatta, hogy sosem kap tőle virágot. Igen, folyton
az arcába vágta, amikor bárki más kapott. De hát akkor tessék, legyen, jó,
kövér lúd, ha már. Fulladjon bele egy egész virágágyásba, a rohadt életbe.
Micsoda abszurdum. Őt csalja meg a nő, és még ő vesz neki rózsát. Persze,
mondhatná bárki, hogy hiszen ő is megcsalta már Lénát. De épp itt
fedezhető fel a csúsztatás, amivel a nők olyan szívesen és gyakran élnek.
Mert valójában mi a megcsalás? Egyrészt az, ami kiderül. Végül úgyis csak
az számít. A másik, hogy lehettek azok a nők akármilyen aromás, illatos kis
formák, neki eszébe sem jutott terveket szőni velük. Léna viszont berakta a
nyelvét annak a patkánynak a szájába, úgy, hogy láthatóan ki sem akarta
onnan venni soha többé. Miközben ő? Ő azután, hogy bárkinek a szájába
belerakta a nyelvét vagy bármijét, alig várta, hogy hazamenjen a
családjához. Óriási különbség.
Szóval Léna virágot akar? Legyen. Borit fogja kiküldeni a rózsáért, ha
megjön a futár. Ez remek ötlet, tökéletes kombináció. Ez olyan, mint az
üzlet. Ész kell hozzá, nincs mese.
Látni kellett volna Léna arcát, amikor Bori a hatalmas vörös csokorral
beállított a konyhába. Már a csöngetéstől is olyan fehérre változott a
homloka, mint aki halni készül. Talán azt hitte, a herceg jött, hogy elvigye a
fehér lovon? Hát nem.
Lehet, hogy meg kéne gyűlölni Lénát. El lehet ezt dönteni? Mi van, ha
már most is gyűlöli? Most sincs sehol, azaz már vagy tíz perce a vécében
ül, nyilván a pasival üzenget. Péter odaáll az ajtó elé, hallgatózik. Sírni
kéne. Vagy ordítani. Vagy beleverni Léna fejét a falba. Belenyomni a
vécébe. Végighúzni a konyhakövön. De nem, azt nem lehet. Észnél kell
lenni. Hidegvér.
De hogy őrizze meg az ember a hidegvérét, amikor lángokban áll az
élete? A gyerekek is szenvednek. Ordítanak, mint a fába szorult féreg, hát
nem lehet egy percre csöndben lenni ebben az őrültekházában?! Egyre
hangosabban dobol a vér Péter dobhártyája mögött, mindjárt áttör a
dobkereten, és akkor majd nézhetnek, akkor elárasztja a vére a lakást, az
kéne ezeknek, hogy észhez térjenek. Vérfürdő.
Misi már megint Borit bántja, az ostoba gyerekdüh egy rúgásban sül
ki, Bori sír, hozzá szalad, apu, már megint belém rúgott ez a hülye, és Misi
arca most egészen átváltozik Péter szemében, nagy lesz és sötét és idegen,
mintha minden fenyegetés abban a gyerekarcban összpontosulna, Léna
fiának az arcában, a szájban, ami most kiabál, hogy anyu, anyu, segíts, apa,
apu, eressz el, kérlek, de hogy is eresztené, ha egyszer büntetést érdemel,
majd megtanítja ő neki, hogy nem bántjuk a kisebbet, ó, hogy sír, hogy
toporzékol ott a markában a kis féreg, hogy rúgkapál, hogy kiabál, hogy fáj
neki, hogy most ő a kisebb, és Léna a hős anya szerepében a megmentésére
siet, úgy tesz, mintha nem egy utolsó ringyó lenne, haha, na de ki a
legerősebb itt vajon mindenki közül? Kinek legerősebb a marka és a szava?
Ki az itt, akin nem lehet átgázolni? Na, látjátok, lyukas lufik? Már nem ő,
nem Péter a kisebb. Mert bizony, ő is volt egyszer kisebb, sőt éppen akkora
volt, mint most Misi… Hát ki kell bírni, barátocskám, ki kell bírni, az a
kisfiú is kibírta.
És Misi az ő gyereke. Azt csinál vele, amit akar. Misi most az ő Léna
felé kinyújtott karja. Sőt a kardja. Szerelemben és háborúban mindent lehet.
Ez vajon melyik? Léna meg zokog: Miért csinálod ezt velünk? Hát nem
tudja? Hát nem egyértelmű?
– Te miért csinálod ezt velünk?! – ordít most vissza Péter, választ vár,
mindennél jobban akarja a választ. De Léna nem válaszol.
Határidőt kell szabni. Ha Léna karácsonyig észhez tér, akkor lesz egy
szép, édes családi ünnepük, aztán ugyanolyan életük. Ha nem, akkor meg
fogja gyűlölni Lénát. És abban nem lesz köszönet. Csakis Lénán múlik.
Még van pár napja.
 29.

LÉNA
 
 
Léna Elzával és Balázzsal ült valahol a belvárosban, a karácsony
előretolakodó fényei között. Igen, gondolta Léna, a karácsony, ahogy
sosem, most sem akarja kivárni a sorát, minden sarkon, minden íriszben ott
van idő előtt, némelyekében vészjóslóan, másokéban úgy, mint valami
nyálas selyemcukorka.
Az emberek azt gondolják, a karácsony majd segít, segít a
hazugságokat kiradírozni, az elhasalt vágyakat talpra állítani, ahogy
vaslábakkal talpra állítjuk szobáinkban a meggyilkolt fákat. Léna is elhitte
ezeket. Milyen nagy reményekkel várta mindig a karácsonyt! De most félt
tőle. Most hidegebb is volt a levegő, mint bármikor máskor, amire
emlékezett. Ezen gondolkodott Léna, amikor Elza megszorította a kezét
azokkal a meleg, anyás ujjaival.
– Jaj, istenem, gyere már ki a fejedből, baba – mondta.
Léna felnézett rá. Igen, erre kell gondolnia, hogy itt ez a két ember,
akik szeretik őt, és akiket ő is szeret. Akik egészen biztosan nem akarják
bántani. Akik nem hazudnak. Elza és Balázs most találkoztak először.
Balázs nyilván tisztában volt vele, hogy ez is valamiféle teszt, amin fontos
keresztülmenni, de láthatóan nagy elszántsággal állt elébe. Léna keveset
beszélt, Elza sokat. Történeteket mesélt, olyanokat is, amelyek látszólag
teljesen kihullottak Léna emlékezetéből, vagy legalábbis korábban Léna
nem tulajdonított különösebb jelentőséget nekik. Például, amikor Léna
törött lábbal feküdt otthon, és Elza segítette ki a takarításban, aztán a
cipősszekrényben, Péter téli bakancsaiban akadt rá több halom
kávékapszulára. Léna akkor már egy ideje panaszkodott Elzának, hogy
Péter sokallja, hogy ő napi egynél több kapszulát fogyaszt, ezért csak Péter
használhatta a nespressót, Lénának pedig azt mondta, ott van a nescafé, ha
vedelni akar, igya azt. Vagy amikor egy télen, az első havazáskor Léna
Elzával és az örömükben sikongató gyerekekkel szánkózni ment volna,
Péter valami előző napra vonatkozó bosszúból kifolyólag reggel elvitte
magával munkába a szánkót, és a gyerekek téli csizmáit is, így a nap
szánkózás helyett Misi és Bori vigasztalásával telt el. Vagy amikor Léna
zokogva hívta Elzát, hogy hiába ment Misiért az iskolába, ahogy mindig, a
tanárnő közölte, hogy Misi hányt, és az apja már ott volt érte, csakhogy
utána este tízig nem kerültek elő, és Léna se telefonon, sem máshogyan
nem tudta elérni Pétert. Péter aztán annyit mondott, hogy Léna hisztérikus,
és miért nem gondolt arra a logikus magyarázatra, hogy egyszerűen csak
egyéb dolguk akadt valahol.
– Ezek megtörténtek? – csodálkozott Léna. Megint ez a folyton
kiforduló valóság.
Balázs viszont egyre nyugtalanabbul ült a széken, és olyan
feszültséggel piszkálta a körmeit, mintha le akarná rántani őket az ujjairól.
Léna megint olyan félközelségben érzékelte őt, közel és messzi egyszerre.
Ha kinyújtotta volna a kezét, megérinthette volna, de ez csak egy fizikai
ügy volt, az összes többi dimenzió be volt zárva előtte, az érintés többi,
láthatatlan dimenziója, amelyeket se Balázs, se Elza nem érthettek.
– Agyonverem – mondta aztán Balázs hosszú hallgatás után.
– Nem szabad bántani. A gyerekek miatt sem. Mást kell kitalálni –
mondta gyorsan Léna.
– Sosem fog elengedni. Ha ég a ház, inkább magával ránt a lángok
közé – mondta Elza.
Ennyiben maradtak. Amikor Balázs elment, Elza összegzett:
– Ez a fiú szeret téged, de maga sem tudja, ez mire elég. És én sem
tudom. Magadnak kell elégnek lenned, Léna. És van két gyereked…
Léna pedig pontosan tudta ezeket.
 
■
 
Másnap, karácsony előtt egy nappal Léna még elment Arika nénihez. Az
utolsó években mindig valami nagy csodálkozással nyugtázta, hogy Arika
néni még mindig köztük van, az élők között, hogy még mindig rendezgeti a
kis szatyrait, szortírozza az emlékeit, csak a macskák cserélődtek ki
egymással. Arika néni egyre gyengébb volt, a bőre nem papír volt többé,
hanem pergamen, és egy ideje – ami korábban elképzelhetetlen lett volna –
a macska reggelijének elkészítését is átengedte Lénának.
Léna pedig továbbra is beszámolt a néninek az élete alakulásáról,
hasonlóképp, mint a pszichológusnak, a legapróbb részleteket is
megvilágítva elmondta, hogy nem érti, nem talál magyarázatot arra, hogy
Péter miért állítja, hogy szereti, miközben azok a dolgok, amelyeket Léna
irányában tesz, a szeretet egyetlenegy definíciójának sem felelnek meg.
Arika néni ilyenkor leginkább csak figyelt és hallgatott, épp úgy, mint
a pszichológus. De most, amikor Léna felállította a kicsike karácsonyfát
Arika néni kicsike szobájában, és közben egyre csak szipogott, Arika néni
ölébe vette a macskát, és azt mondta:
– Hozd ide a kistükröt a fiókból, Lénácska. Bele akarok nézni.
És Lénának eszébe jutott, amit Arika néni még a legelső időkben
mondott neki, azaz, hogy 1982. december másodika óta ő szántszándékkal
egyetlenegyszer sem nézett bele semmiféle tükörbe, hacsak nem véletlenül.
Hát most mit akar? Léna mindenesetre odaadta neki a kis barokk fogantyús
tükröt. Arika néni kézbe vette, behunyta a szemét, és maga elé tartotta.
Aztán kinyitotta a szemét. Léna semmit sem tudott leolvasni az arcáról, és a
hangja is a lehetséges legtárgyilagosabb volt.
– Szóval ilyen egy vén arc, mielőtt az egész véget ér… Ilyen egy öreg
gyilkos arca. Vagy egy áldozaté. A kettő ugyanaz… Megígértem, ugye,
hogy elmondom. És most már úgyis mindegy.
Léna leült Arika néni mellé. Nem tudta biztosan, akarja-e hallani, ami
következik. Érezte, ahogy meglódul a szívverése, ahogy a néni tovább
beszélt.
– Azokat a meggyborokat nem a férjem készítette magának. Én
készítettem neki. Én préseltem bele éveken át a meggy magját is. Amíg
szép lassan fel nem zabálta a cián…
Nem nézett Lénára, hanem végig a saját tükörképének beszélt, de mint
valami új ismerősnek, akinek el kell magyarázni az igazságot.
– Ha én nem ölöm meg, ő ölt volna meg engem. Soha nem hagyott
volna elmenni. Vagy-vagy. Egyetlen bökkenő van csak – felnevetett. –
Hogy így is sikerült megölnie. Utánad nyúlnak mindenhol, az átkozott
sírgödörből is. Azt kérdezed, haragszom-e rá?… Túl sokáig maradtam.
Hogy volt-e más választásom? Nem tudom. De végül ugyanolyanná tett,
mint amilyen ő volt. Gyilkossá.
Egy kicsit elhallgatott, aztán széttárta a karjait.
– Ennél nagyobb tanulságot nem tudok mondani, hiába néz ki az
arcom úgy, mint valami megtúrósodott gyümölcs… Nem is tudod,
mennyire szerettem volna valami okosat mondani neked. De az idő nem
tesz bölcsebbé, Lénácska, csak segít elfordítani a fejed. Nincs bölcsesség.
Csak tapogatódzik az ember.
 
■
 
Szenteste reggelén, amikor Léna felkelt, és bement a gyerekek szobájába,
Pétert és a gyerekeket szorosan összebújva találta a földön. Péter álmában is
úgy fogta magához Misit és Borit, ahogy az ember gyanús környéken hóna
alá fogja a táskáját. Péter akkor már két napja nem szólt Lénához. Amikor
felkeltek, csak annyit kérdezett tőle: Döntöttél? Léna nem felelt. Se a jó, se
a valódi választ nem tudta. Péter akkor felöltözött, magához vett néhány
papírt és táskát, és azt mondta, majd jövök.
Délután négy órakor, amikor már sürgető, karácsony esti sötétség volt
kinn, a gyerekek egymás mellé térdepeltek a kanapéra, szemben az
ablakkal. Nézték, nem jön-e az apjuk. De az utca olyan üres és apátlan volt,
mint az ünnepre bezárt üzletek. Bori fakadt ki először. Hátrafordult, és
olyan vádlón nézett Lénára, ahogy régebben a gonosz tündérekre nézett a
mesekönyvekben: Elűzted az aput, és most lehet, hogy nem is jön vissza
soha! Ez az egész életem legrosszabb karácsonya!
A vacsora régen kihűlt, és Misi hasa már fájt az éhségtől. Léna
ezredszerre próbálta felhívni Pétert. Mit csináljon? Egyenek, vagy sem?
Várjon, vagy ne? Lélegezzen, vagy ne…? Az ajándékokat sem tudja
odaadni, mert azokat Péter kezeli. Azokat is. Bárhonnan, bárhova elér Péter
istenverte, láthatatlan karja.
Ez az, amit sohasem akart, a gyerekek örömét elvenni, a várakozásukat
bemocskolni.
Épp ettek, amikor végre megérkezett Péter. Misi szenvedélyesen
megölelte, Bori meg egyenesen a nyakába ugrott, mint egy macska.
Péter magához szorította őket, aztán végignézett a félig megevett
pulykán.
– Látom, nem gondolod már, hogy én hozzátartoznék a karácsonyi
vacsorához. Meg úgy egyáltalán, a családunkhoz – mondta Léna felé, és a
hangja csupa lesújtottság volt.
Misi Péter kemény mellkasához szorította az arcát, és oda búgta bele,
az apja szívébe: – De hozzátartozol, Apu! – Aztán hátranézett Lénára.
Léna próbálta kiolvasni, ami a fia tekintetébe volt írva, de csak csupa
ellentétes töltésű szikrát látott benne, csupa örvényt, igen, ugyanazokat,
amik benne gomolyogtak, vagy éppen másokat, ellentétes irányúakat…
Megpróbálta átkarolni Misit, de Misi ellökte a kezét.
 Hogy bizonyítsa be a gyerekeknek, hogy ez mind hazugság? Hogyan
bizonyítsa be Péternek? De hiszen Péter pontosan tudja, hogy ez mind
hazugság. Miért érez még most is kényszert, hogy elmagyarázza neki a
valóság minden egyes, olyan vakítóan világító elemét? Hogy amit tesz, nem
jó? Miért nem tud kiirtódni belőle az a nevetni való, gyerekes, naiv hit Péter
és mindenki rejtett jóságában?
Igen, Léna régen sem félt a betörőktől, mint más, rendes gyerekek.
Elképzelte folyton, ahogy a rárontó rablógyilkossal majd ő szemtől
szemben leül, oda, a kis kék konyhai hokedlire, jó szörppel kínálja, és
türelemmel elmagyarázza neki, azt, ami a napnál is világosabb: hogy a
dolog, amit tenni készül, NEM JÓ. Igen, a kis Léna meg volt győződve
róla, hogy akkor a rablógyilkos arcát majd kipirosítja a szégyen, elnézést
kér a tudatlanságáért, és miután ő egy barackot nyom a feje búbjára, a bácsi
majd új, hófehér tervekkel indul a mézszagú délutánba. Hát még mindig itt
tart? Ez a hit fogja felzabálni, mint valami rák?
Péter aztán lement a kocsihoz, és felhozta Misi és Bori ajándékait,
amiket, ki tudja, mikor és miért vitt le oda. A gyerekek ugráltak
örömükben, amikor az apjuk mint valami varázsló megjelent az ajtóban a
csomagokkal. Léna nemsokára meglepve látta, hogy Misi a közös
ajándékok mellett, az ő tudta nélkül, éppen megkapta élete első
mobiltelefonját. Misi persze régóta vágyakozott erre, de Léna és Péter
addigi megállapodása szerint a dolognak még egyáltalán nem jött el az
ideje. Péter egy korábbi, levetett készülékéről volt szó, amit nem lehetett
bekapcsolni, mert már nem volt hozzá töltő. Misi most ragyogva
szorongatta mellkasához a néma kijelzőt, és boldogan is, kétségbeesve is
pillantgatott az apjáról az anyjára, és vissza.
– Én adom a telefont, anyu a töltőt – mondta neki Péter.
Léna megdöbbenve állt.
– Milyen töltőt?
– Szerinted? Komolyan mondod, hogy nem voltál képes megvenni egy
nyomorult, háromezer forintos töltőt, hogy a gyerek használhassa a
százharmincezer forintos ajándékát, amit tőlem kapott?
Mi a franc ez már megint? Misi csupa csalódottsággal nézett az
anyjára.
– Veszek majd… – mondta aztán Léna halkan, és megsimította Misi
meleg arcát.
 Érezte, hogy az örvény, ami a gyomrában gomolyog, menthetetlenül ki
fog törni belőle.
Bori sajtgolyókat szeretett volna, imádta azokat a kicsi, mindenféle
magocskákkal meghintett golyókat, hát Léna nekiállt, gyúrt, sikált, törölt,
pakolt, míg azok hárman meg csak játszottak, sikongattak, és hemperegtek
a földön, a karácsonyfa fényei mámoros színeket rajzoltak rájuk, és Péter
volt az óriáskígyó, aki az áldozatai köré tekeri önmagát, és a gyerekek
sikítottak örömükben, hogy menekülnének, de nem tudnak, hogy a kígyó
most megfojtja őket, szzz, csrrrr, a kígyó azt mondja, az enyéim vagytok,
szzz, csrrrr, választhattok, lenyeljelek egyben, vagy kiszorítsam belőletek a
szuszt, és akkor ők hárman egyetlen gomolyag voltak, egy Lénátlan, röhögő
gomolyag.
 
■
 
Esik a hó. Igen, karácsony van. Milyen lesz jövőre? Épp ezt írta Balázs.
Fogalmam sincs, hol leszek jövő karácsonykor, csak azt tudom, hogy ott,
ahol te. Ilyen egyszerű lenne vajon? Kicserélni Pétert egy másikra? A
rosszat a jóra? Péter rossz? Van ilyen? Honnan tudja, hogy fordított esetben
nem ugyanígy viselkedne ő is? Ilyen mérgezetten? Ilyen pokolian, mint
Péter? Ahogy Léna az ablakban állt, és ezeken gondolkodott, Péter
odalépett mellé, mélyet szippantott a Léna körüli aurából, aztán, mint aki
romlott halat szagol, az orra elé kapta a kezét.
– Az istenit, de rohadt büdös a szád! Mit nyalogattál mostanában? –
kérdezte, és közben erőltetve öklendezett.
Léna torkában akkor elviselhetetlenné vált a szorítás, igen, meg kéne
fojtani ezt a sátánt, bele kellene verni a fejét az üvegfalba, bárcsak soha,
soha többé ne venne levegőt! Aztán egyszerre kilökődtek Lénából azok a
pengeélű szavak, amelyekről tudta, hogy nemcsak Péter szívét fogják
felsérteni, hanem az ő száját is, és mindenét, mégis, olyan jó volt kimondani
őket, ez volt most az egyetlen fegyvere, amivel védekezhetett, vagy
visszatámadhatott, vagy csak egyáltalán a következő pillanatig túlélhetett:
– Szerencsére van, aki rajong a szám illatáért… Sőt. Az ízéért is. Tény,
hogy nem te vagy az.
Péter nem mozdult, de a tekintete olyan lett, mintha medúzák úsznának
benne, Léna gerincében pedig elindult a szokott bűntudat, egészen
felszaladt, a füle tövéig, de ott megállt, mert Péter aztán fogta a kezében
lévő teli bögre tejet, és az egészet Léna fejére öntötte. Ezután visszaült a
gyerekek közé, akik az egészből nem láttak semmit, és átkarolta őket. Már
röhögtek is valami filmes poénon. Péter megint erős volt, és vidám. Léna
meg csak állt mögöttük, rongyszerűen, és a hajából csöpögött a padlóra a
tej. Hogy vált ilyenné? Hogy engedhette magának? Hogy engedhette
Péternek? Mit tegyen? Mit mondjon? Karácsony van. Igen, a gyerekek
nyugalma a legfontosabb. Most még – megint – csöndben kell lenni. De
lehet ezt tűrni? Szabad?! Mit csináljon? Legszívesebben elrohant volna
valahova. Balázs karjai közé, mondjuk. Nem, nem hagyhatja itt szenteste a
gyerekeket. Nem is akarja. De ha marad, sikítani fog, őrjöngeni, kitépi Péter
szívét. Istenem, mit kell tenni? Felvette a kabátját, a cipőjét. Úgy állt az ajtó
előtt percekig. A homloka mögött visszhangosan doboltak az erek. Aztán
levette a kabátját és a cipőjét. Aztán újra fel. Újra le. Okádni fog, most már
biztos. Karácsony van. Úgy kabátban berohant a vécébe, és öklendezve
hányt. Aztán visszament a nappaliba, és odaállt Péter elé.
– Milyen ember vagy te? Ember vagy egyáltalán? – kérdezte tőle
könnyes és az összes erejével eltompított hangon.
Péter óvó mozdulattal szorosabbra vette a gyerekek körül a fogást, úgy
válaszolt:
– Képes vagy még karácsonyeste is csak a feszültséget csinálni? Még
ilyenkor is az apjukat szidni a gyerekek előtt? Tönkretenni a szentestéjüket?
Milyen egy beteg, végtelenül gonosz anya vagy te? Milyen nő? –
Végignézett Lénán. – Legalább a hajadat megmosnád…
A gyerekek nem mozdultak. Misi mereven nézte a tévét, Bori a szeme
sarkából Lénára pillantott, csupa néma kérdéssel, aztán visszabújt az apja
hónalja alá. Péter nemsokára azt mondta nekik, hogy ideje ágyba bújni, de a
jó hír, hogy újra a földön aludhatnak, hármasban. A gyerekek tapsoltak
örömükben. Nem sokkal később, amikor már mindkét gyerek szuszogott,
Léna vigyázva leguggolt hozzájuk, hogy egy-egy csókot nyomjon a fejük
búbjára, ahogy elalvás után minden este szokta. De a csuklója körül már ott
is volt Péter marka, és Péter azt suttogta:
– Ha a gyerekeimhez érsz, kifordítalak…
Léna felállt, és aznap ezredszer is felvette a kabátját. De a bejárati ajtót
zárva találta. A kulcsa sehol. A telefonja se. A pénztárcájából eltűnt
minden. A bankkártya is. Nem mintha az sokat számított volna, hiszen nem
volt rajta pénz, ahogy a bankszámláján sem. A Péter által eldöntött
gyakorlat szerint ugyanis minden hónapban először Léna fizetését kellett
elkölteni a közös családi dolgokra, lakbérre, számlákra, bevásárlásokra és
hasonlók, persze, hogy a hónap utolsó harmadában csak akkor volt pénze
Lénának, ha Péter adott neki.
Mit tegyen? Kihívja a rendőrséget? És mit mondjon? Úgysem
csinálnak semmit. Csak felébrednek a gyerekek, és halálra rémülnek. Vagy
kihívja mégis…?
Léna aztán csak állt a karácsonyfa előtt. Mit kell tenni? Nem
használhatja Péter eszközeit. Nem is képes rá. A saját eszközei eközben
hatástalanok. Mit kell tenni?! Hova kell szaladni? Mitől fél? Pétertől,
Misitől, Boritól, az éjszakától, a másnaptól, a jövőtől. Nem szabadna félni.
Nem sokkal később Léna az ágyukban feküdt, egyedül. Sötét,
sehogyansem karácsonyi hajnal volt.
 
Nyílik az ajtó, azzal a tompa, elnyújtott nyikorgással, amit már úgy
megszoktak az évek alatt, mintha az is csönd volna. Most mégis egy
sziréna. Édes alkoholszag örvénylik Léna nyaka köré. És Péter szája már az
ő szájára tapad, egészen Léna torkába leheli magát, egészen bele a tüdejébe,
a hörgőcskékbe, a léghólyagokba, mindene Péterrel van tele, mostanra a
teste minden szegletébe és üregébe betört, fáj, fáj, sikoltana, de azt nem
lehet, nem szabad, akkor felébrednének a gyerekek, ütne és rúgna, de nem
bír, Péter egy vasóriás, milyen nevetnivalóan könnyedén szorítja az ágyhoz
mindenét!, egy üllő alatt egy kilapult pihetoll, Léna könyörög, suttogva
kiabál, hagyjál, engedj el, fáj, fáj, könyörgöm, kérlek, fáj, fáj!, sikítanom
kell, ha nem engedsz el, de Péter csak röhög rajta, ó, dehogyis fogsz te
sikítani, és Léna szájára és orrára szorítja a tenyerét, a tenyerének
szappaníze van, és közben egyre végzetesebb, mérgezettebb dühvel nyomul
Léna testébe, levegőt kell venni, levegőt, még a feleségem vagy, még el kell
viselned, hogy szeretlek, hogy úgy szeretlek, ahogy én akarlak, hát most így
szeretlek, ilyen mélyen, érzed már eléggé?, érzed már végre?!. Már csak
mintha valami vattán át érne Lénához Péter hangja, tompán, ahogy a
tarkójában a lüktetés is egyre tompul, el fog ájulni, igen, vagy itt fog
meghalni, Péter szappanízű tenyere alatt…
De akkor Péter váratlanul rést enged a tenyere és Léna szája között. A
hirtelen jött oxigén, mint valami drog robban Léna tüdejében, és Léna csak
sikít, sikít, mint az újszülött csecsemő, aki minden erejével és legelőször és
végre az életre sikítja magát, aztán hirtelen csönd lesz, csengő-bongó csönd,
és Anya! hallatszik a falon túlról, és egy perc múlva már ott állnak a
gyerekszoba ajtajában, két szülő, egy apa és egy anya halálra rémült arca,
Anya, miért kiabáltál? Bori arca talán még az övékénél is ijedtebb, Léna
kinyitja a száját, de nem jön ki rajta semmi, igen, megfagytak a szájában a
szavak, az ereiben az a hideg, fekete latyak fut, ami másnapra lesz a
kemény hóból, de Péter észnél van megint, anyu csak rosszat álmodott, de
már megvigasztaltam, ugye, anyu?, és Lénához fordul kérdőn, Léna meg
csak bólint, röviden és gyorsan, és összehúzza magán a széthasadt
hálóinget.
Senki sem látja, senki sem tudja. Sehol egy tanú. Igen, ez a
legborzalmasabb, ez a kongó tanúk nélküliség. Ez a kút, amiben csak ő van,
egyes-egyedül, és amelynek pereméről csak Péter néz le rá. Péter, aki
nemsokára odaül mellé a kanapéra, előreesett vállakkal, nyüszítve, akár egy
utcára kidobott kamasz, és azt mondja neki: Bocsáss meg… Annyira fájsz
nekem, hogy elveszítem az eszem.
 30.

PÉTER
 
 
Nem, Léna nem tért észhez. Nem mondta, hogy tévedtem, bűnöztem,
könyörülj rajtam, szeress így is. Nem mondott semmit, csak továbbra is
homályos tekintettel és sápadtan járt-kelt a lakásban. Hát jó. Léna akarta. Ő
pedig, mint mindig, most is megy Léna akarata után. Igazán
kaméleonszerűen alkalmazkodik, még akkor is, ha Léna háborút akar.
Legyen hát háború.
Péter igazából reménykedett benne, hogy a karácsony, mint valami
csillámokat szóró varázspálca mindent visszaváltoztat. Milyen jó volna csak
pár hónappal visszamenni az időben! Mert addig végül is minden jó volt.
Istenem, de jó! Persze Léna folyton talált valami panaszkodnivalót, valami
felfújt okot a vádaskodásra, de azok nem voltak komolyan vehető ügyek.
Igazából, Léna sem volt komolyan vehető. Hiszen Léna végül mindig a
karjaiban, az ölében végezte. És igen, ő is hányszor képzelte el, látta Lénát,
mint valami falra vetített filmen, ismerős és idegen férfiakkal, egészen
kifacsart, izzadt pózokban, igen, persze hogy folyton gyanakodott, de
valójában, ha magába nézett, sosem tudta elképzelni, hogy mindez valóban
megtörténhetik. Hogy a sci-fi, ami a homloka mögött pereg,
dokumentumfilmmé változik. Hányszor vágta Léna a fejéhez, hogy nem
érez semmit, hogy nincsenek érzései. Hát akkor ez a hegymagas fájdalom
micsoda? Ez a fekete, fullasztó függöny, ami az arca elé van hullva minden
egyes reggel, amikor felébred? Van egyáltalán Lénának fogalma, hogy érzi
ő magát minden egyes nap minden egyes rohadt percében, amit úgy kell
eltöltenie, hogy tudja, Léna éppen egy másik férfi karjában sóhajtozik? Mit
gondol, ez nem tépi ki belőle a szívet? Igen, az volna legjobb, ha legalább
kitépné, akkor nem fájna többé.
Karácsony van. Ott áll a fa a nappali közepén, idén is. Tizedszer is. Ő
viszont most lelép.
Ó, pedig milyen kényszeresen ragaszkodik szegény Léna minden
évben a tervhez, hogy tudja előre, mi lesz és mikor, ekkor vacsora, akkor
ajándék, hogyan, melyik pillanatban csörgessék meg azt a rohadt kis
csengettyűt, nem mintha nem lenne tökmindegy. Hát, Lénácska, most majd
várakozol. Most majd megy szépen felfelé benned a pumpa.
 
■
 
Ahogy Péter beült a kocsiba, először Dórát hívta fel. Dóra egy réges-régi nő
volt, még a Léna előtti időkből. Néhány üzenetet már váltottak az elmúlt,
nehéz napokban, ez volt a legegyszerűbb, hiszen Dóra nem volt
zsákbamacska, és egyedül volt, egyes-egyedül. Mi mást akarhatna most
jobban egy ilyen egyedül maradt, Dóra-féle nő, mint hogy Péter átugorjon
kicsit hozzá, betölteni a zsibbadt, karácsony délelőtti űrt? Igen, elmegy
Dórához, teleszívja a tüdejét Dórával. De Dóra nem vette fel a telefont.
Nem baj, tudja, hol lakik, Práter utca valahány, a játszótér mellett, hányszor
járt oda annak idején. Épp bekanyarodott a Práter utcába, amikor Dóra
visszahívta. Nem akarja, hogy menjen, más programja van. Nem akarja…
Miért nem akarja? Mi volt ez a játék eddig, a kis éjjeli üzenetek, a nagy
akarások? Nők. Hazudnak mind. Mit csináljon? Ott van még Szalma Edit.
Szalma Edittel hónapok óta nem keveredtek össze az iskolán kívül, ahova
az ovi után a gyerekeik szintén együtt jártak, Péter nem érezte szükségét, de
tudni lehetett Szalma Edit folyosói nézéséből és a mondatai színéből, hogy
az ajtaja nyitva áll Péter előtt. Azonnal válaszolt is. Várja. A gyerek az
apjánál. Milyen egyszerű ez! Kétségbeesett negyvenes nők fürtökben a
karácsony tűleveles ágain. Akkor hát Szalma Edittel szívja tele a tüdejét.
Péter alig fél óra múlva Edit csupa barna és arany nappalijában ült.
Nézte Editet, ahogy a kanapén a lábát keresztbe vetette, ahogy a rövid
pólóruha alól kilátszottak húsos, rózsaszínű combjai, és annyira mások
voltak, mint Lénáéi, mintha nem is ugyanúgy comb lenne mindkettő, de ez
a különbözőség, ez az asszonyosság valahogy egészen felszabadítóan hatott
most Péterre, egészen izgalmasan. Edit most a fiával beszélt telefonon, egy
idegen gyerekkel, akivel Péternek semmi dolga, semmi fájdalma és félelme,
micsoda súlytalan gyönyörűség, aztán az egész aktus – igen, erre éppen ez a
megfelelő szó – is olyan súlytalan volt, olyan neutrális, olyan átlátszó,
olyan kompakt, olyan semmilyenül idegnyugtató hatású, de a hab a tortán
mégiscsak az volt, hogy Léna közben egyfolytában hívogatta, ám ő nem
felelt, nem ám, mert ő épp egy másik nő új, korántsem Léna-szerű combjai
közt karácsonyozott.
 Péter egy ideig még ott feküdt Szalma Edit mellett, vaníliaillatú
gyertyák vaníliaszínű fényeiben, és beszélt. Beszélt a szokásos dolgokról, a
mély és fájdalmas repedésekről a gyerekkora falán, arról, hogy hogyan,
hányszor és milyen ocsmányul csapták be a nők, és mindenekfelett Léna,
igen, az ideggyenge, nárcisztikus és férfizabáló Léna, beszélt a bizalom
letörött szárnyairól, úgy, hogy megint egészen belesajdult a szíve, és igen,
győzelem, Edit szíve is egészen belesajdult, és az a vigasztaló tenyere már
ott is pihent Péter gondterhelt homlokán. Összeengedhetnénk egyszer itt is a
gyerekeket, mondta hirtelen Péter, mire Edit még szorosabban fonta köré a
karjait. És akkor, mint amikor a sok sajgás után a fájdalomcsillapító
gyógyszer hatni kezd, és a kezelés tüneti jellege ellenére az ember azt hiszi,
most már így marad örökre, Péter elképzelte, hogy itt marad, hogy majd
Edittel csinálnak egy új gyereket, akinek nem lesz olyan őzes a szeme és
dombos a szája, mint Lénának, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Vagy Dórával, ha majd ráér. Vagy bárkivel.
De egyszerre elillant a gyógyszer Péter véráramából, és az idegen nő
közelsége hirtelen feldühítette, sőt felháborította. Igen, ez a nő is csak egy
mérgeskígyó a sok közül. Csak teleszívja Péterrel a tüdejét. Milyen mértékű
ostobaság kell ahhoz, hogy egy férfi higgyen egy kígyónak?
Kint az utcán rágyújtott, elővett a csomagtartóból egy üveg viszkit, és
kivezetett a hármashatárhegyi erdőbe. Léna nem tudta, hogy iszik. Azt sem,
hogy dohányzik. Utálta a dohányosokat. Ebben is csak meg akart neki
felelni folyton. Igen, valójában félt Lénától.
Havazott. És micsoda csönd volt! Az erdei úton Péter lefeküdt a hóba,
és sokáig nem mozdult. A hideg megkeményítette az arcbőrét, és
elzsibbasztotta a karját. Itt kéne maradni. Hiába minden. Felhívta Lénát, de
nem szólt bele a telefonba. Hát nem érti Léna? Semmit sem ért?!
A fehér messzeségből egyszer csak egy nagy, fekete kutya kezdett
rohanni Péter felé, és Péter akkor hirtelen talpra ugrott. Dehogy akar ő
meghalni. Ő nem olyan, aki meghal. És nem is olyan, aki veszít.
Amikor hazaért, a gyerekek a nyakába ugrottak, és láthatóan dühösek
voltak Lénára. Helyes. Mostantól ez lesz a felállás, a győzelemig, ámen.
 
■
 
Szalma Edit írt. Aggódva kérdezte, hogy bírja Péter az otthoni karácsonyt,
és egy béna ölelkezős gifet küldött hozzá. Meg hogy még ott van Péter
„keserédes” illata az ágyában, meg a félig megevett bejglije az asztalán.
Lám, a nőnek szüksége van rá. Péter ettől széles mosolyra húzta a száját.
Vajon látja most Léna? Lássa csak. Épp valami sajtgolyókat tett most
eléjük, Bori imádta a sajtgolyókat, de nézzenek csak oda, milyen
szánalmasan festenek ezek a félredőlt galacsinok a tálon, Péter gondolt is
egyet, lefotózta a megborult kompozíciót Editnek, a nejem megint kitett
magáért a karácsonyi vacsorával, és Edit már küldte is vissza a sírós kis
fejecskét, és Péter hangosan felnevetett.
Megint egy kis olaj a csikorgó lelkének, na meg a gyerekek is a hóna
alatt, ahogy a fejüket a vállára hajtják, a karjukat köré fonják, akár egy
védfal, úgy veszik körül, igen, ehhez a falhoz Léna úgysem fog, úgysem
mer hozzányúlni. Ezt a falat kell állva hagyni. Igen, megvédi ez a gyerekfal
ettől a szánni való, manipulatív színháztól is, ahogy most Léna
hisztérikusan odaáll eléjük az összeragadt hajával. Mintha csak a torkát
vágták volna el, olyan jelenetet csinál, pedig Péter csak pár csepp tejet
löttyintett rá az imént, és ne feledjük, hogy jó oka volt rá, sőt kifejezett
nagyvonalúságról tett bizonyságot azzal, hogy mégsem az üvegpoharat
verte szét Léna fején. Az lett volna a normális. Hiszen Léna, ez az ócska
ringyó provokálta őt, volt pofája Péter arcába vágni, felemelt fejjel és
vigyorogva, hogy milyen csodálatos azzal a patkánnyal a csókolózás, és azt
hitte, ezzel nyert is, hogy ezzel leradírozta őt, Pétert az életük térképéről,
mintha forró szurokkal öntötték volna arcon, érthető, hogy Péter tenyere
bizseregni kezdett, felforrósodott az ökle, de visszafogta magát, hát nem
állat ő, ez különbözteti meg Lénától meg attól a takonytól, igen, hogy ő
ember. De egy embernek vajon mindent el kell tűrnie?
És ne mondja senki, hogy Léna azóta, kerek húsz perc alatt nem lett
volna képes megmosni a haját. Nem, ezt megint direkt csinálja, és szánt
szándékkal a gyerekek előtt. Még jó, hogy van Péterben annyi tartás és
józanság, hogy a támadást ne reagálja le, hogy úgy tegyen, mintha Léna ott
sem lenne. Mintha Léna semmibb volna a levegőnél.
Péter inkább magához fogta Misit és Borit, azt a két kis puha, meleg
testet, egészen felmelegítették a vérét, csillapították a szomját, a szeretetre,
az ölelésre, a biztonságra, a birtoklásra valót. Igen, Péternek pontosan erre
volt most szüksége. Már majdnem elaludt ott a kanapén, a tévé fényeinél,
amikor rettenetes éberség és félelem fogta el.
Felkelt, kivette Léna kulcsát a bejárati ajtóból, és belerakta Misi egyik
nyári cipőjébe a szekrény mélyén, a saját kulcsával együtt. Azután kivette
Léna pénztárcájából a benne lévő ötezer forintot és a bankkártyát.
 
■
 
Éjfél van. Léna ott fekszik az ágyukban. Ahol Misi fogant. Ahol Bori is.
Olyan most, mint egy kismacska, ahogy össze van gömbölyödve az ágy
szélén, vagy még inkább, mint egy kislány. Olyan, mint Bori. Mit gondol
vajon Péterről? Mit gondol vajon bármiről? Milyen elhatározások vannak a
fejében, milyen tervek, ellene szőtt tervek akár?
Jobb volna, ha Léna halott volna, vagy inkább nyomorék. Legalább
egy időre. Akkor ő ápolhatná. Hányszor ápolta Lénát, amikor beteg volt!
Igen, kifejezetten boldog időkként emlékezett rá, amikor Léna beteg volt,
amikor már olyan cserepes volt a szája a láztól, mint valami smirgli, amikor
ő enyhítette a szomját, a lázát, borogatta a forró homlokát, és Léna olyankor
nem mozdult, csak csupa ágyhoz szegezett hálával nézett rá. Így kéne élni.
Ki tenné meg ezt Lénáért vajon, rajta kívül?
Nem, dehogy kislány ez. A sátán hálátlan, alattomos patkánya,
feneketlen kút. Inkább belé kéne furakodni, a húsa mélyére. Igen, igen,
gyereket kéne neki csinálni. Mikor is menstruált? Péter odaszorítja a hasát,
a csípőjét Léna hátához, de Léna ellöki magától, a keze közben ökölbe
szorul. Nem volt még elég? Joga van Lénához. Elvégre a felesége.
Szerelemben és háborúban mindent szabad, és ez itt mindkettő, az isten
verje meg!
Erővel a hátára fordítja Lénát, odatérdel fölé, két csuklóját mélyre
nyomja a lepedőben, aztán egészen Léna arcába hajol:
– Azt hiszed, nem fogja észrevenni, hogy lóg a melled…? Hogy nem
vagy már húszéves? De harminc sem. Ja, és negyven sem! – Péter itt
felnevetett. – Hogy csak egy átjáróház vagy, amiről mállik a vakolat…
Hogy rúgkapál! Hogy könyörög! Gondolkodott volna előbb. A viszki
új erőre kap Péter fejében, szétfeszíti belülről a halántékát, el kell
hallgattatni, le kell egyszerűsíteni Lénát, mint egy túl bonyolult törtet, igen,
most már az övé, ahogy érzi a húsát, a vérét, igen, most az övé, azt csinál
vele, amit akar, mint a gyerek a játék babával, akinek kopaszra nyírhatja a
haját, ha úgy tartja kedve, hiszen az ő babája… bizony, egy erős kézre van
szükség, bárki bármit is mond, sőt könnyen lehet, hogy Léna épp ezt élvezi,
igen, Péter erős markát, ezért ficánkol, ezért játssza a hálóba fogott
halacskát, de most lelassul a halacska, egészen hasonlóképpen, ahogy a
keszeg csapdosása vált lassított felvételre a parton, mielőtt végleg
mozdulatlanná dermed. Mi lenne, ha Léna sem mozdulna többet…?
A sikoly, ami Lénából felszakad, úgy hasít a levegőbe, mint a
rendőrautók szirénája, amikor a bűnözőn rajtaütnek. Csak hát, ugye,
mindenki érti, mindenki látja, hogy a bűnöző itt nem ő, nem Péter, hisz ő
éppen az áldozat ebben a bűntényben. Ő az, akit elárultak, akit becsaptak!
Léna is tudja ezt, ezért fogja ezentúl is befogni a száját. mindenesetre
kijózanító és makacsul jelen idejű sikoly ez, Péter feje rögtön tiszta lesz
tőle, igen, Léna csak rosszat álmodott, igen, ez történt, ennyi csak, ez lesz a
valóság.
 
■
 
Nem sokkal később Léna kinn állt az erkélyen, Péter régi köntösében. Péter
összehunyorította a szemét, és így kicsit úgy tűnt, mintha saját magát látná.
Mintha két Péter lenne, egyik kívül, másik belül… Leült a kanapéra, és
kibontotta az ajándékot, amit Lénától kapott. Ő nem tett Lénának semmit a
fa alá. Miért is tett volna? Egy szív alakú öngyújtó. Mi a franc ez a szív?
Szerelem? Gúny? Nem fogja megkérdezni. És Léna tudja, hogy
dohányzik…? Mit tud még róla Léna? Mindent? És mi az a minden
egyáltalán? Péter mit tud önmagáról? Például, hogy negyvenhét éves.
Sosem volt ilyen reális és tapintható ez a szám. De ez is mit jelent? Fiatal
még egyáltalán? Mit lehet róla mondani? Mit érez most? Dühöt? Szégyent?
Félelmet? Semmit…? Lehet, hogy semmit sem érez, vagyishogy éppen a
Semmit érzi, és ez a Semmi az, ami olyan erőszakosan, banditaként szorítja
a torkát? Nézett kifele az ablakon, el Léna Péter-szerű alakja mellett, bele a
fekete karácsony éjszakába. És egyszer csak puhán, de jéghidegen, ahogy a
hópelyhek hullottak a járdára az ablak alatt, Péterre hullott a felismerés: a
Léna körül való ringlispílforgás tíz évében alig gondolt a Semmire. Léna
mindvégig ott állt közötte és a Semmi között, mint valami barikád.
Szüksége van erre a barikádra. Az életösztön pedig mindig győz, azt
senkitől nem lehet elvenni. Hogy küzdjék a halál ellen. A Semmi ellen.
Hiszen a kettő egy és ugyanaz. És igen, ő győzni fog.
Aztán – talán a viszki tette, vagy a karácsony, vagy valami varázslatos
idegi kisülés, ami időnként, néha egészen váratlanul szétterjedt benne –,
mintha egy hirtelen, sőt erőszakos mozdulattal széthúzták volna azt a fekete
függönyt, ami a lelke előtt volt. Péter úgy érezte, azon nyomban le kell
ülnie, és meg kell írnia Lénának, amit a függöny mögött látott magában.
Mintha egy külön kis szigetre ült volna ki az elméjén belül, egy szigetre,
ami nem kapcsolódik önmaga semmi egyéb részletéhez.
Egyetlen Léna. Most hallgass rám, először és utoljára. Minden
hazugság… A szerelmem is, a gyűlöletem is, a kedvességem, az
erőszakosságom, minden, minden. Azt sem tudom, ki vagyok valójában.
Senki sem tudja. Elvesztem. Ki fog megtalálni…? Látod, mi mindenre
vagyok képes, hogy elkerüljem a fájdalmat? És mégis, egyfolytában fáj…
Egyedül nem bírom el. Rajtad csattan, neked is fájnia kell. Neked is fájnod
kell velem. Menj el, Léna. Menekülj tőlem. Ha elmész, ordítani fogok,
őrjöngeni. De Te erősebb vagy, mint én. Sosem ismertem ilyen erős, okos,
jószívű nőt, mint amilyen te vagy. És sosem fogom megbocsátani neked,
hogy ilyen vagy… Védd meg magad tőlem, könyörögve kérlek. Mert
szeretlek. És mert nem tudok szeretni.
Egy ideig csak ült a papírral a kezében, és úgy érezte, mintha a világ
legtisztább oxigénjével mosnák át a tüdejét. Aztán elmúlt. Összegyűrte a
papírt, és kidobta a szemetesbe, a karácsonyi vacsora maradékai közé. Egy
új, tiszta lapot vett a kezébe, és újra írni kezdett.
Egyetlen Léna. Sosem akartalak bántani. Ha mégis bántottalak,
bocsáss meg nekem. Nincs, ami nekem jobban fájna, mint látni, érezni a te
fájdalmadat. Nem akarlak bántani, nem is foglak. Nem foglak… Az életemre
esküszöm. A gyerekekére is.
Nincs, aki jobban ismerne nálad. A húsomig látsz, és így sem adtál fel
soha, sem engem, sem kettőnket. Ne adj fel most sem, kérlek. Sose adj fel…
Csak veled lehetek jobb ember. Felnyitottad a szemem arra, hogy
milyen jóság lakozik bennem, megmutattad, milyen értékes vagyok, és
szerethető. És ezért a hatalmas ajándékért cserébe boldoggá foglak tenni
téged. Ezen leszek minden erőmmel, idegszálammal, összes tudásommal és
tehetségemmel, Léna. Higgy nekem, kérlek. Ez a szívem legmélyéről érkező
ígéret az én karácsonyi ajándékom neked. Mert szeretlek. Mindennél és
mindenkinél jobban. Szeretem, hogy nem vagy tökéletes, de tökéletes Wieder
Léna vagy.
Karácsony van… Péter arra gondolt, hány karácsony vár még rájuk.
Húsz? Harminc? Mindegy, sok. Mielőtt lefeküdt, feloldott két pirula
nyugtatót Léna asztalra készített teájában, a levelet pedig odatette a bögre
mellé. Hideg lehet kinn az erkélyen, Léna hamarosan úgyis bejön, azután
befekszik a jó meleg hitvesi ágyba.
És ő ott fog várni rá.
 31.

LÉNA
 
 
Léna újra felvette a kabátját, és kiment az erkélyre. Az üveg túlfelén, benn a
melegben ott állt Péter. Nézte őt. Léna pedig nézte a várost, a sötét ablakok
mögötti ezerféle karácsonyt. Az övé csak egy a sok közül.
Eszébe jutott Ingrid. Milyen jó lett volna felhívni most. De inkább
előkereste a telefonján azt az évekkel azelőtti, titkos mappa mélyére
eldugott üzenetet, amit akkor nem olvasott végig, azaz nem mert
végigolvasni. Nem volt rá készen. Hát most készen volt rá.
…a következőket akkor írtam, amikor először voltam hajlandó enni a
pszichiátrián. Amikor hosszú ideje először fordult meg a fejemben, hogy
mégis élni akarok. Amolyan összegzésféle, kezdj vele, amit jónak látsz:
…azt mondja, szeret. Hogy ő valójában egy szegény, megkínzott
gyermek. Előre is bocsássak meg! A szívem szakad meg érte, simogatnám
évtizedek alatt nagyra nőtt buksiját. Anyai (vagy angyali?) ösztönök
rohamoznak. Angyal vagyok! Begyógyítom a mások által ütött, régi sebeket,
melyeket bizalommal tenyerembe helyezett, mint egy betegen lüktető szívet.
Folyton fél, hogy elveszít. Elolvassa a másokhoz intézett üzeneteimet,
e-mailjeimet, olvassa a noteszomat, belekukkant – túr – a pénztárcámba.
Rendet rak. Emlékeztet, hogy ő eleve nem érzi biztonságban magát (lásd
gyermekkora), és ezek neki segítenek, ezek őt megnyugtatják. Ennyit igazán
megtehetek. Érte. A kapcsolatunkért. A nyugalmunkért. Hát szítanék inkább
mindent felzabáló tüzeket? Úgysincs mit titkolnom. „Vagy van?!” – kérdezi.
Magához húz. „Vigyázok rád, az utolsó leheletedig” – mondja.
Szerinte átnéztem a másik autóba. Sőt. A vezetőre. Férfi! Szerinte
jóképű. Én nem láttam. De: láthattam volna! Nézhettem volna! Hisz már
sejtem, hogy a létezés, a létezésem önmagában is – per se – táptalaja lehet
ezer rossznak. Hogy érezzem a dolog súlyát, néhány napig szóra sem méltat.
Meg van bántva. Még jó, hogy folyton megbocsát. „Gyere, kis bolond,
feküdj ide a hasamra.” Szeme kissé párás, mintha.
Szorít. Kiszorítja belőlem a levegőt. Fáj, mondom, hagyd abba. „De
neked ez jó!” – sziszegi. Ő tudja, nekem mi a jó. Baromság, felháborodom,
ráborítanám az asztalt, ha lenne merszem hozzá. De nincs. Amúgy meg, mi
van, ha tényleg? Ha jobban ismer önmagamnál? Sőt. Lehet, hogy nem is
mondtam nemet. Vagy ha mondtam is, nem elég meggyőzően. Nem elég
hangosan. Nem artikuláltam eléggé! Ludas vagyok. Sőt hibás.
De hát komolyan fáj! FÁJ! Mikor a számra tapasztott tenyere egy
pillanatra elenged, sikítok. A szomszédok felébrednek. Átkopognak! Miért
sikított, kisasszony? Minden rendben? Állok ott, csak állok, megfagyott
szavakkal. „Csak rosszat álmodott” – segít ki ő. Helyén az esze. „Ingrid
nincs jól mostanában.” Szegény Ingrid. Szegény én. Ki vagyok borulva,
állítólag. Jobban belegondolva: igaza van. Megint. Azt javasolja, miközben
nagy, erős tenyerét a hátamra melengeti, menjek pszichológushoz. Hogy
lássam be, gyengék az idegeim. „Feküdj ide a hasamra, kis bolond.
Megvédelek, önmagadtól is.” Hát jó. Arra gondolok, másokat meg minden
nap vernek. Mire ez a hiszti?
Bevallom, hogy már kiabálok is. Szokásommá vált. Vicsorgok!
Hadonászom! Könyörgök. Taknyom és nyálam összefolyik, húzom magam a
padlón, már szép se vagyok, sőt visszataszító lehetek, felteszem. Már azt
sem tudom, milyen vagyok. Tündér-e vagy kurva? Persze valójában sejtem:
szörnyeteg.
Félek tőle. „Te hazug!” „Te csaló!” Ezeket okádja rám a szája, a
szeme. Már a saját ártatlanságomban sem hiszek, azt gondolom, az
ártatlanságom tán egy tévedés, önmagam és mások előtt is egy csűrcsavar.
„Te nem tudsz szeretni” – mondja. Ez igazán ijesztő. Meg is ijedek.
Hiszen már most sincsen senkim, csak ő. De ő aztán van, még mennyire,
hogy van. Érzem a súlyát. Rám fekszik, a számba leheli magát, nélküle tán
egyenesen meg is fulladnék. „Én akkor is szeretlek. Mindannak ellenére,
amilyen vagy! Hazug is, csaló is. Megbocsátok neked.” De miért?!
Kiabálok, üvöltök. „Mert az enyém vagy” – mondja ő, egyszerűen. Ő is
tévedhet.
Amikor a levél végére ért, Léna elmosolyodott. Aztán kimondta, félig
hangosan, a csillagos, ünnepi sötétbe: Ismerek egy gonosz embert. Nem volt
a hangjában semmi vészjósló, csak kijelentette, csak úgy verte a mondat
végébe a pontot, mint valami szöget a koporsóba.
És akkor, ez után az ezernek tűnő év után megértette, hogy a
gonoszság nem egy cselekedet, nem a hasba rúgás, nem a hazugság, hanem
egy ember létezésének bonyolult, sötét szövete, melybe úgy képes belefonni
gyanútlan áldozatát, mint pók a hálójába a legyet.
 Igen, hiába minden erőfeszítés, érv, minden könny és könyörgés. És
pláne: hiába minden megérteni, de legfőképp megértetni akarás. Hogy a
rablógyilkos azután, hogy a jó szörppel a torkát a kék hokedlin
lelöttyintette, újra rabolni és gyilkolni fog. Hát végül ezt tudva kell tervet
szőni. Szövetségeseket szerezni. Bástyákat építeni. Felfegyverkezni. Nem
félni. Erre kell izmokat növeszteni. Felnőni… Valami hideg, illattalan
józanság kezdett szétterjedni benne, az a fajta józanság, amitől mindig is
menekült, amiről azt hitte, hogy az álmok végét jelenti. És akkor azt vette
észre, hogy az álom nem múlt el. Csak átalakult… Igen, egyszer szabad nő
lesz. Derűs anya. De addig ki kell bírnia. Visszafordult az ablak felé. Benn
már sötét volt, nem égett a lámpa. Vajon Péter ott áll még, vajon most is
figyeli őt? Nem tudta. Péter már nem látszódott, csak önmaga halvány
tükörképét látta az ablaküvegben. Egy darabig nézte az arca derengő
körvonalait, aztán bement, megitta a teáját, és befeküdt Péter mellé az
ágyba.
Szokatlanul gyorsan, és mélyen aludt el.
 
 
Folyt. köv.
 
 
 
 
Nem tudom felsorolni, mennyi mindenkinek tartozom hálával azért, hogy ez
a regény megszülethetett. De vitathatatlan köszönet illeti Dobray Györgyöt,
Polónyi Gyöngyit, Gémesi-Dobray Samut és Zorkát, Bánki Gyurit,
Koronczay Lillát, Bulla Beát, Tóth Csabát és Vékási Andreát. Köszönöm...
 Tartalomjegyzék
Címoldal
1. LÉNA
2. PÉTER
3. LÉNA
4. PÉTER
5. LÉNA
6. PÉTER
7. LÉNA
8. PÉTER
9. LÉNA
10. PÉTER
11. LÉNA
12. PÉTER
13. LÉNA
14. PÉTER
15. LÉNA
16. PÉTER
17. LÉNA
18. PÉTER
19. LÉNA
20. PÉTER
21. LÉNA
22. PÉTER
23. LÉNA
24. PÉTER
25. LÉNA
26. PÉTER
27. LÉNA
28. PÉTER
29. LÉNA
30. PÉTER
31. LÉNA
Copyright
 © Dobray Sarolta, 2021
 
Scolar Kiadó, 2021
1016 Budapest, Piroska u. 13.
Telefon: +36 1 466 7648
scolar@scolar.hu; www.scolar.hu
Felelős kiadó: Érsek Nándor
Felelős szerkesztő: Illés Andrea
Borítóterv: Coverist Studio – Faniszló Ádám
Szerzőfotó © Bulla Bea, 2021
Tördelés: Bárány Gizella
 
ISBN 978 963 509 347 2
 
Minden jog fenntartva.