Paulina Éva

KIBŐL LESZ
A JÓ NŐ?

Válasz Dr. Csernus Imrének

 © Paulina Éva
KIBŐL LESZ A JÓ NŐ?

Borító: © Ács Eleonóra

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart – részletek közlésének jogát is –
az írott
és elektronikus sajtóban.

ISBN 978 963 9887 28 2

Felelős szerkesztő: Ács Eleonóra

A kiadásért felel: a K.u.K. Kiadó ügyvezetője

K.u.K. Kiadó, 1138 Budapest, Népfürdő utca 15/E
T/F: 359-1634
www.kukkanto.hu
E-mail: kuk.kiado@chello.hu
 Tele van a
hócipőm!

Tele van a hócipőm! – elegem lett abból, hogy folyton férfiak

„osztják az észt”, hogyan is kellene nekünk, nőknek élni, hogyan
kellene szeretnünk, mit kellene tennünk válsághelyzetekben, és
hogy milyen is az igazi nő. Annak ellenére, hogy az „észosztók”
többnyire pszichiáterek, többségüknek fogalma sincs arról, hogy
mit is jelent nőnek lenni, hiszen soha egyikőjük sem töltött akár
csak egy napot is egy nő bőrében. Egyikőjüknek sem volt menstru-
ációja, nem szültek, nem kellett pici gyerekkel egy őrjöngő férj elől
menekülniük, és nem végezték kisebb fizetésért ugyanazt a munkát,
mint férfi kollégáik.
Azon pszichiáterek sorában, akik „kiverik nálam a biztosítékot”,
első helyen áll dr. Csernus Imre az ő jellegzetes, „bicskanyitogató”
stílusával. Amikor bizonyos jelzőkkel illeti, „ostorozza” a párkap-
csolatban vergődő vagy egyéb gondokkal küszködő nőket, akkor
azon vagyok kiakadva, hogy az érintettek miért tűrik ezt? Miért
nem mond valaki ellent, miért nem tiltakozik, miért nem kér magá-
nak több tiszteletet? Egyáltalán miért hallgatnak a magyar nők?
Miért hajtják le a fejüket?
Ezt a könyvet azért írtam, hogy most hallgattassák meg a másik
fél is: a NŐ… És azért, mert szeretném, ha a nők végre fölemelt
fejjel járnának Magyarországon is…
„Az élet nem arról szól, hogy megtalálod önmagad.
Az élet arról szól, hogy megteremted önmagad.”
GEORGE BERNARD SHAW
 Előszó
Minden lány és asszony Jó Nő akar lenni. De csak keveseknek si-
kerül. Ha szétnézünk a környezetünkben, kevés igazán JÓ NŐ-t
látunk. Annál több próbálkozást.
Ezek a próbálkozások többnyire sikertelenek, görcsösek, két-
ségbeesettek. Sokan ugyanis azt hiszik, hogy elég szépnek, csinos-
nak lenni ahhoz, hogy kiérdemeljék a JÓ NŐ címet, ezért tehát
minden energiájukat, idejüket és pénzüket a külsejük karbantartás-
ára, szépítésére fordítják. A várt eredmény azonban elmarad, a kör-
nyezettől nem kapják meg a remélt sikert, visszajelzést.
A másik véglet, amikor a nők csak a belső építkezésre koncent-
rálnak, és mivel külsejüket adottságuknál fogva nem tartják elő-
nyösnek, nem is törekszenek arra, hogy kihozzák magukból a leg-
többet, és vonzó, harmonikus külsőt építsenek fel, ami sokszor
sokkal többet ér a veleszületett szépségnél.
Aztán a végletek között vannak átmenetek, például olyan nők,
asszonyok, akik életük nagy részét mások kiszolgálására áldozzák,
és meglepődve észlelik, hogy környezetük ezt egyáltalán nem mél-
tányolja. Hogy a férjük már meg sem látja bennük a NŐ-t, a gyere-
keik pedig elrettentő példaként tartják őket számon, és felnőve
semmiképpen sem akarnak az anyura hasonlítani.
Megfigyelték már például, hogy sok szép nő nagyon csúnyán
öregszik? Ötvenéves korára ráncos, mosolytalan, elhízott, és még
kerülik is a társaságát, mert egy megkeseredett panaszláda vált be-
lőle.
Ugyanakkor vannak hölgyek, akiknek az évek múlása – mint a
minőségi bornak – csak jót tesz. Akik huszonéves korukban a „fu-
tottak még” kategóriában szerepeltek, nem igazán forogtak utánuk
a férfiak az utcán, aztán negyven-ötven éves korukra valósággal
kivirulnak, ahogy múlnak az évek, ők egyre jobban néznek ki, ra-
gyogóak, sugárzóak, férfiaknak, nőknek egyaránt megakad a szeme
rajtuk.
A férfiaknak azért, mert igazán JÓ NŐ-knek tartják őket. A
nőknek pedig azért, mert furdalja oldalukat a kíváncsiság: vajon Ő
hogy csinálja? Hogy lehet az, hogy ötvenévesen jobban néz ki,
mint huszonöt évesen? Hogy lehet az, hogy nincsenek ráncai –
vagy talán vannak, de senki sem veszi észre őket?
Húszéves korban vonzani a tekinteteket, az érdeklődést – nem
nagy művészet. Na de negyven-ötvenévesen vagy még azon is túl?
Akik erre képesek, azok nyilvánvalóan birtokában vannak egy
olyan tudásnak, aminek mások nem! Ők tudtak úgy vigyázni az
életükre, a külsejükre, az egyéniségükre és – igen, igen! – a bol-
dogságukra, ahogyan mások nem.
Ők tudják azokat a titkokat, amelyeknek minden nő szeretne a
birtokában lenni.
Ebben a könyvben e titkok megfejtésére és továbbadására vál-
lalkoztam.
„Az élet nem arról szól, hogy megtalálod önmagad. Az élet ar-
ról szól, hogy megteremted önmagad”- George Bemard Shaw
mondása talán soha nem volt ennyire igaz, mint napjainkban. A
legtöbb emberben – helyesen – megvan a vágy, hogy úgymond,
megtalálja önmagát. Sokan azonban egy egész életet töltenek el
vele, sikertelenül. Ez különösen akkor ciki, hogyha „megtaláltuk
önmagunkat”, és amit találtunk, attól nem vagyunk elragadtatva.
De még semmi sincs elveszve!
Megtalálni önmagunkat – ez csak az első lépés, ahol nem szabad
megállnunk. Az igazi cél ugyanis megalkotni, „megcsinálni” ön-
magunkat. Hogy ez egy rossz hír?
Dehogyis! EZ JÓ HÍR!
Mert arról szól, hogy az a bizonyos kulcs a saját kezünkben van!
Paulina Éva
 Egy szépséges
hölgy titka
,A szépség az, ami megragadja a figyelmed,
a személyiség az, ami rabul ejti a szívedet. „
(ISMERETLEN SZERZŐ)

Amikor először megpillantottam Ellát, a csinos alakjára figyeltem

fel. Mindketten az emeletre tartottunk, ő néhány lépcsőfokkal előt-
tem járt. Farmernadrágja feszült formás fenekén, egyszerű, finom,
természetes anyagból készült, világosszínű blúza alól kirajzolódott
karcsú alakja. Vállig érő dús, szőke haja volt, kecses és dinamikus
mozgása. Gondoltam magamban, ez a hölgy körülbelül 45 éves
lehet, és nagyon jól tartja magát. Amikor szemből megláttam, hoz-
záadtam egy tizest: nem negyvenöt, hanem ötvenöt, állapítottam
meg.
A bőre ugyanis, folytattam magamban Ella kiértékelését, arról
árulkodik, hogy néhány évvel túl van az ötvenen. Hiába a diszkrét,
finom smink, akkor is ötvenesnek néz ki. Igaz, hogy egy gyönyörű,
nagyon is vonzó ötvenesnek. Olyannak, amilyennek minden nő
szeretne kinézni az ő korában. Valahogy megéreztem, hogy Ellában
VAN VALAMI. Valami TITOK lengi körül.
Vonzása volt, aminek nem tudtam ellenállni.
Ugyanarra az író-olvasó találkozóra igyekeztünk mind a ketten.
Barátomnak, Péternek akkoriban jelent meg a könyve, vele talál-
kozhattak az olvasók.
 Lehettünk vagy huszonöten-harmincan a teremben, és akadtak,
csinos, fiatal nők, jóképű férfiak is. Mégis, az én tekintetem mindig
vissza-visszatévedt Ellára. Ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy
megfejtsem a titkát, amit tulajdonképpen lehetetlen volt első látásra
megfejteni: hogy mitől ilyen JÓ NŐ Ella.
A megjelenése, a személyisége annyira nyomot hagyott bennem,
hogy még ma, két év múltán is pontosan emlékszem rá, pedig a
rendezvényen nem is beszéltünk egymással, és akkor még a nevét
sem tudtam.
Néhány nappal ezelőtt valami életmódbeli vitát folytattunk Pé-
terrel, amikor hirtelen félbeszakítva az érvelésemet, azt mondta.
– Figyelj csak, van egy jó barátnőm, nem fiatal már, de nagyon
jól néz ki.
És én azonnal tudtam, hogy Elláról beszél! AZONNAL!
Pedig azóta több hasonló rendezvényen is részt vettem, ahol Pé-
ter ismerőseivel, barátaival találkoztam, mégis ő volt az egyetlen,
aki élénken élt az emlékezetemben, a többiek arcát elmosta az idő.
– Csak nem arról a szőke hölgyről beszélsz, aki farmernadrágot
viselt, amikor itt és itt író-olvasó találkozót tartottál?
– De igen, őróla! Elláról! Látod, milyen pontosan emlékszel rá
még két év múlva is?
– Igen, mert a korához képest nagyon jól néz ki.
– Na ez az! – emelte föl figyelmeztetően az ujját Péter. – A ko-
ra… Szerinted hány éves?
– Szerintem ötvenhét. Amikor találkoztam vele, akkor lehetett
ötvenöt. Plusz két év…
– Nagyon-nagyon tévedsz. Idősebb.
Kicsit meglepődtem. Persze, olyan jól tartja magát, hogy leta-
gadhatna vagy tíz évet, kalkuláltam magamban, és kivágtam:
– Hatvanöt éves.
Péter diadalmasan rázta a fejét.
– Elárulom neked, különben úgyse találod ki. Ella hamarosan
nyolcvanéves lesz.
 Ezen a ponton nagyon nagy önuralomra volt szükségem, hogy a
szó szoros értelmében ne essen le az állam.
– Péter, figyelj, ne hülyéskedj velem, engem tényleg komolyan
érdekel a hölgy kora.
– Hidd el nekem, nem hazudom. Nézd meg ezt a fényképet! Le-
vett egy bekeretezett fotót a könyvespolcáról. A fénykép Ellát áb-
rázolta két másik hölgy társaságában, akik nagyon hasonlítottak rá.
– Ez a hölgy itt, Ella mellett, a lánya – magyarázott Péter. – A
másik, a fiatalabb, látod, ez a szőke, pedig Ella unokája.
Mivel az Ella lányának nevezett hölgy lehetett úgy ötvenöt éves,
az unokája pedig harminc körüli, nem vitás, hogy Péter igazat
mond, Ella valóban közel jár a nyolcvanhoz. Én azonban nem tud-
tam ezt annyiban hagyni.

E mellett nem lehetett csak úgy szó nélkül elmenni, hogy valaki a
koránál huszonöt-harminc évvel fiatalabbnak néz ki, valaki, aki
nem filmsztár, nem hollywoodi kozmetikusok, fodrászok és plasz-
tikai sebészek „gyártmánya”, hanem egy magunkfajta földi ha-
landó, farmernadrágban, egyszerű szabású blúzban.

– Na de figyelj ide, Péter – le kellett hogy üljek a fotelba, mert

úgy éreztem, valami „támaszra” van szükségem ahhoz, hogy fel-
dolgozzam a hallottakat. – Jó, aláírom, hogy csinos, nincs elhízva,
ápolt, jó a sminkje, biztosan méregdrága csodakozmetikumokat
használ… Elismerem, hogy megtéveszthet a külsejével, és jóval
fiatalabbnak ítéljük meg a koránál. Na de ahogy mozog! Előttem
ment föl a lépcsőn, és ahogy lépkedett, én mondom neked, hogy az
nem egy nyolcvanéves nő mozgása volt! Nem! Még csak nem is
hetvenévesé! Világosan emlékszem rá, hogy fürge és fiatalos a
mozgása. Péter, ez a nő NEM LEHET nyolcvan éves!
– Pedig látod a fotót, ugye? – lobogtatta meg előttem az ominó-
zus képet.
– Na de.. .hogy csinálja? – adtam meg magam. Péter visszarakta
a képet a polcra, és mesélni kezdett.
 – Ella úgy hatvan körül lehetett, amikor súlyos autóbaleset érte
őt is, meg a férjét is. Mindketten nagyon sokáig voltak a kórházban.
Ella elárulta nekem, hogy ő maga hónapokig ágyhoz kötötten élt, és
nagyon sok ideje volt gondolkozni. Mi is az életünk értelme? Mi
az, ami igazán fontos? Ő most meghalhatott volna a balesetben, és
mégis életben maradt. Miért történt ez? Kell, hogy legyen valami
értelme, célja az elkövetkező éveknek, amelyeket ajándékba kapott
a sorstól.

Mire kijött a kórházból, megszületett benne az elhatározás, hogy

megváltoztatja az életét. És meg is tette! Tudod, sokan megfogad-
ják, hogy na, holnaptól másképp fognak élni, de csak kevés em-
bernek van ereje és kitartása ahhoz, hogy mindezt meg is valósít-
sa. De neki volt! Fokozatosan, lépésről-lépésre átalakította az
életét. Ella nem dohányzik, nem iszik kávét és alkoholt,
bioételeket és – italokat fogyaszt, meditál, jógázik, és mindennap
két órát gyalogol, mindegy, hogy esik, havazik vagy tűző napsütés
van. Időnként én is elkísérem a sétájára, hidd el nekem, alig bírok
lépést tartani vele, pedig én csak 38 éves vagyok. Ellát nem látod
haragudni, irigykedni, csodaként él meg minden napot, amit kap
a Teremtőtől, kedves és jóságos mindenkihez. Annak, ahogyan ő
kinéz, egyetlen titka van: az, ahogyan él.

A TITOK. Hát igen. Most kezdtem csak megérteni azt a furcsa

vonzást, ami arra késztetett, hogy akkor, azon a találkozón annyira
megnéztem Ellát, hogy máig sem felejtettem el. Próbáltam alapo-
san megfigyelni, kielemezni a külsejét, a mosolyát, a mozgását,
hátha rájövök a titkára. A titok persze szemmel látható volt, de iga-
zából mégsem lehetett megfejteni. Valahol, a szívem mélyén talán
éreztem, hogy idősebb, mint amennyinek látszik, és kerestem rajta
valamit, ami majd „lebuktatja”, és kiderül az igazi kora. De nem
találtam semmi árulkodó jelet, az alakja, az arca, a mozgása, a be-
széde összhangban volt azzal az életkorral, amit feltételeztem róla.
Ellának KISUGÁRZÁSA volt. És ez a kisugárzás azt üzente a
világnak, hogy Ella egy JÓ NŐ.
 ***
A lányom évek óta statisztál hollywoodi filmekben, így keresi
az egyetemi tandíjra valót. E munka másik hozadéka – a tandíjon
felül – hogy híres színészeket láthat közvetlen közelről. Halle
Berry, Al Pacino, Penelope Cruz, Charlene Tikon, Jessica Alba,
Pierce Brosnan, Samuel Jackson… talán még az unokáinak is fogja
mesélni, milyennek látta e híres színészeket, hogyan viselkedtek,
hogyan néztek ki az életben a mozivászon bálványai.
Legutóbb egy olyan forgatásra igyekezett, ahol többek között
Pierce Brosnan játszott. Bevallom, némileg irigyeltem a leányzót,
szívesen lettem volna a helyében erre a pár napra. De ha már nem
én vagyok ő, legalább nézze meg jól (helyettem is) a számomra
minden idők legvonzóbb James Bondját.
– Na, mert aztán úgy is van ám az – kommentálta a helyzetet re-
zignáltan a lányom. – Hogy egész nap rajta legeltetem majd a sze-
memet, hogy aztán részletes és pontos beszámolót tudjak neked
róla adni.
– A múltkor is megnézted helyettem Al Pacinót, amikor az „88
minutes” forgatásán dolgoztál.
– Al Pacino az Al Pacino. Őt meg lehetett nézni.
– Miért, ki mondta, hogy Pierce Brosnant nem lehet?
– Nem tudom előre, hogy meg lehet-e nézni, vagy nem. Ez a
színésztől függ. A múltkor is hívtak egy tévéshow-ra, valami foly-
tatásos, mondjuk, én életemben még nem láttam, de biztos egy nép-
szerű show. Na, ott például nem lehetett nézni a férfi sztárt, mert
attól ideges lett.
– Ki volt az a férfi színész?
– Hát ez az, hogy nem tudom a nevét. Egy fiatal színész, aki en-
nek a tévéshow-nak a sztárja, de mivel a tévéshow-t se nézem, így
azt sem tudom, hogy ő kicsoda. Szóval erre a színészre aztán nem
lehetett ránézni.
– A napra lehetett nézni, de őrá nem – csipkelődtem.
 – Nem viccelek. Rögtön az elején megmondták nekünk, statisz-
táknak, hogy a színész nem szereti, ha nézik, és ezért az előző nap
haza is küldetett egy statisztalányt, mert az állítólag bámulta őt.
– Remélem, te nem bámultad.
– Dehogy is! Hát bolond vagyok én, hogy kockáztassam a kis
pénzemet? Ha már egyszer felöltözöm, kisminkelem magam, el-
megyek a forgatásra, akkor nem leszek olyan hülye, hogy hazakül-
detem magam egy sztárocska miatt! – Szünetet tartott, mert éppen a
tükörben ellenőrizte, hogy milyen az új alapozója. – Na ezért mon-
dom neked, hogy egyáltalán nem biztos, hogy meg tudom nézni
Pierce Brosnant. Ráadásul lesz ott egy fiatal színész is, aki nekem
nagyon tetszik, úgyhogy akkor inkább őt nézem. Persze az is elő-
fordulhat, hogy a mai napon egyik színésznek sem lesz jelenete,
egyikük sem lesz ott, én meg jól hoppon maradok.
A lányom által említett fiatalabb színész nevét most hadd ne ír-
jam le, később megértik, miért. Én magam is láttam filmekben az
illetőt, és valóban jóképű, jó kiállású. Szóval a lányomnak biztosan
jó napja lesz, már amennyiben a színészek dolgoznak ma. Jól szá-
mítottam. Este, ahogy hazaértem, csöngött a telefon. A lányom
hívott a mobiljáról.
– Anya, anya, láttam mind a kettőt!
– Kicsodát?
– Hát Pierce Brosnant is, meg a másikat is!
– Na és?
– Hát Pierce Brosnan… az aztán… anya, látnod kellett volna őt!
– Nő és a másik színész? A fiatalabb?
– Ja, láttam azt is, persze. Pont bejött abba a terembe, ahol én
meg egy statisztafiú maradtunk csak. Nekünk végig ott kellett len-
nünk, mi voltunk az árnyékok, amelyek a másik oldalról látszanak
az üvegfalon keresztül a filmben. Szóval, a statisztafiú meg én nem
mozdulhattunk el onnan, mert bármikor szükség lehetett az árnyé-
kunkra, és szerencsénkre, mindkét színész abba a terembe jött be
pihenni, mikor szünetük volt.
 – Szóval ott tartottunk, hogy belépett a fiatalabb színész – terel-
tem vissza a szót türelmesen. – És mi történt?
– Hát megnéztem, na! Bejött, megállt, én ránéztem, erre ő visz-
szanézett. Erre én megint ránéztem, ő megint visszanézett.
– De persze nem szóltatok egymáshoz.
– Nem, nem, hát nem szabad a színészeket zaklatni.
– Legalább rád mosolygott? – reménykedtem. Anyai szívemet
feszítette volna a büszkeség, ha ez a híres színész legalább rámoso-
lyog a lányomra, ezzel is visszaigazolva, hogy milyen csinos,
szemrevaló teremtést neveltem én.
– Nem, nem – intett le türelmetlenül a lányom. – Ő egyáltalán
nem mosolygott. Legalábbis amíg én ott voltam. Csak ránéztem, ő
meg visszanézett. Ezt megismételtük egy párszor.
– Na és Pierce Brosnan?
– Hát ő aztán…! – A lányom hangja egészen megváltozott, úgy
beszélt, mint egy álmodozó fruska. – Anya, őt látnod kellett volna!
Bejött, rám mosolygott, de úgy, de úgy tudott mosolyogni! El sem
tudod képzelni, hogy milyen helyes! Hogy milyen sármos! Egyéb-
ként is nagyon jópofa volt, nagyon kedves mindenkihez…
– Azt akarod mondani, hogy Brosnan jobban tetszett neked,
mint a fiatal sínész? Na de hát te alig múltál 20 éves, Brosnan meg
ötvenen túl...
– Jaj, anya, az nem számít! Ö volt ma az egyetlen férfi, aki tet-
szett nekem. El se tudom magyarázni. Mindegy, hogy hány éves,
nem is gondolsz a korára, csak azt a sármos mosolyát látod, azt a
vonzást a szemében… Érzed, hogy karizmája van, kisugárzása …
Micsoda férfi!
Igen, ez az. A lányom kimondta a kulcsmondatot: Micsoda
FÉRFI! Őt ugyanaz a karizma, sárm, vonzás kerítette hatalmába,
ami engem, amikor megláttam Ellát. Mert mindegy, hogy férfiról
vagy nőről van szó, a vonzásuk titka ugyanaz…
Mondjuk, fölvesz valaki egy csinos, elegáns ruhát, szépen kifesti
az arcát, a fodrásszal befésülteti a haját – ettől vajon JÓ NŐ lesz-e?
Nem feltétlenül!
 Ezzel elérheti azt, hogy jól néz ki.
De ez még nem jelenti azt, hogy JÓ NŐ is!
Ha megkérdezek tíz férfit arról, hogy szerintük milyen is az a JÓ
NŐ, könnyen lehet, hogy tíz különböző választ kapok. Mivelhogy a
választ nem lehet egy-két szóban összefoglalni, mindenki azokat a
szempontokat sorolná fel, amelyek számára a legfontosabbak. Biz-
tos, hogy tízen legalább húsz-harminc különböző tulajdonságot
említenének meg. Bizonyos tulajdonságokat illetően a vélemények
fednék egymást, de biztosan mindenki a listára tenne olyat, amit az
előzőek nem. Ugyanis a JÓ NŐ-ség nem azonos azzal, hogy birto-
kában vagyunk egy szerencsés külső adottságnak és néhány jó tu-
lajdonságnak.
A könnyebbség kedvéért megpróbálom egy táblázattal szemlél-
tetni a helyzetet:

Szükséges-e ah- Elegendő-e ahhoz,

hoz, hogy valaki
Tulajdonság hogy valaki jó NŐ legyen?
jó NŐ legyen?
SZÉPSÉG
CSINOS ALAK
BÁJ
VONZÓ MOSOLY
ÉRTELEM
ÉRZÉKENYSÉG
KEDVESSÉG
VONZÓ EGYÉNISÉG
EMPATIKUS KÉSZ-
SÉG
ÖNBIZALOM
SZEXI MEGJELENÉS
BÁTORSÁG

És még folytathatnám így tovább, a tulajdonságok végeláthatat-

lan sorával.
Az egyik tévéműsorban a csinos, szemrevaló műsorvezetőnő
fennhangon azon morfondírozik, hogy vajon ő JÓ NŐ-e. Mire a
férfi kollégája rávágja:
– Jó lábad van!
HOPPÁ!
Hát ez a válasz bizony nem arról szól, hogy a férfi JÖ NŐ-nek
tekintené a kolléganőjét! Mert akkor egyszerűen csak egy igennel
válaszolna.
Mi, nők sokszor hajlamosak vagyunk félreérteni, túlbecsülni a
bókokat. Ha például egy férfi azt mondja, hogy „szép vagy”, sok
hölgy azt hiszi, hogy ez a minden, ennél nagyobb dicséretet már
nem is kaphat, és azt gondolja, hogy jogosan tarthatja magát JÓ
NŐ-nek, hiszen épp az imént dicsérték meg, hogy milyen szép.
Pedig…
Az ördög a részletekben van. Tényleg, a részletekben! Az
ugyanis mindig gyanús, ha egy férfi kiemel egy bizonyos dolgot,
tulajdonságot, külső jegyet:
– Szép vagy.
– Csinos vagy.
– Jó a melled.
– Szép feneked van.
– Gyönyörű a szemed.
– Jó a lábad.
Ilyenkor ugyanis nyilvánvaló, hogy nem a hölgy lénye varázsol-
ja el, hanem kifejezetten egy-egy testrésztől „van oda”.
Ha egyetlen mondattal akarom meghatározni, hogy ki is az a JÓ
NŐ, akkor egy egyszerű egyenletet állítok fel:
JÓ NŐ = MICSODA NŐ!
 Hányszor halljuk a férfiaktól azt, hogy egy hölgy „Micsoda nő!”
ahelyett, hogy szép a feneke meg hogy jó a lába? Ugye, nem olyan
gyakran?
Kiindulásképpen hadd szögezzem le egyszer s mindenkorra,
hogy a „Micsoda nő!” nem terem csak úgy magától. Tévedés azt
hinni, hogy a „JÓ NŐ” csak úgy megszületik, és örökké az is ma-
rad.
Nem!
A JÓ NŐ nem születik, hanem valaki azzá válik az élete során.
Ezért a címért-rangért meg kell dolgozni. A testünkkel, a lel-
künkkel, a szellemünkkel.
Na, de mit kell tennünk érte? Kiből lesz a JÓ NŐ? Abból, aki
szép? Abból, aki szexi? Abból, aki csinos? Abból, aki intelligens?
Aki kedves? Aki bájos? Aki bátor? Abból, aki rendszeresen eljár a
plasztikai sebészhez?
A JÓ NŐ-nek igenis titka van. És mint a legtöbb titok, ez is
megfejthető, követhető.
E könyv minden egyes fejezete erről a titokról szól. Hogy ki is
az a JÓ NŐ, ki is az a MICSODA NŐ?
 Nincs egy
rongyom se!

„A nők a világon mindenütt egyformán öltöznek

úgy öltöznek, hogy bosszantsák a többi nőt”
(Elsa Schiapareixi)

Az ismert hölgy igencsak ad magára, különösen, ha estélyen, bálon

kell megjelennie. Nemhiába az igyekezet, a kozmetikusnál, fod-
rásznál töltött órák: a „megjelenésről” fotók készülnek a sajtóban,
így mindenki csodálhatja a híresség bámulatos alakját. Selymes haj,
szikrázó szemek, győztes mosoly, sudár alakját elegáns, finom sza-
bású estélyi ruha öleli körül… és egy döglött róka fekszik a vállán.
Hogy semmi kétségünk ne legyen arról, hogy valóban egy álla-
tot hord a vállán átvetve, a szerencsétlen jószág kipreparált feje is
ott lengedez a hölgy csípője tájékán.
Próbálom kitalálni, hogy mit is keres a döglött róka azon a szép,
formás vállon. Azt nem lehet mondani, hogy a hölgy fázik, hiszen
kivágott estélyi ruhában lépked egy elegáns bálteremben, ahol bi-
zonyára kiválóan működik a központi fűtés.
Akkor hát minek?
Képzeletben vegyük le a rókát a híres, szép nő válláról. Marad a
selymes haj, szikrázó szemek, győztes mosoly, a sudár alak, a fi-
nom szabású estélyi ruha.
A hölgy, mielőtt kilépne az otthonából, természetesen megáll a
tükör előtt, és hosszan szemléli önmagát, hogy vajon elég szép-e.
Aztán úgy dönt, hogy a megjelenése önmagában nem elég hatá-
sos… A fenébe is, hiába a selymes haj, szikrázó szemek, győztes
mosoly, a sudár alak, a finom szabású estélyi ruha… még mindig
nem érzi magát elég JÓ NŐ-nek ahhoz, hogy elmenjen a bálba!
Tehát a nyakába keríti a róka-prémet.

De!
Lehet-e JÓ NŐ az, aki egy rókaprém nélkül nem érzi magát elég
szépnek? Eléggé hódítónak?
Ha pedig a prém nélkül is JÓ NŐ-nek tartja magát, akkor minek
veszi fel? Esetleg csak a „show off” kedvéért? Hogy megmutassa a
világnak, hogy neki erre is futja? Hogy mások irigyeljék? De tessék
mondani, miért tesz az boldoggá valakit, hogy a rókaprémjével kelt
feltűnést?
Egy JÓ NŐ sohasem ezzel hívja fel magára a figyelmet. Neki
lehet irigylésre méltó a szeme színe, a szája formája, az arcbőre
simasága, a harmonikus mozgása, a varázslatos mosolya, de SO-
HASEM a prémje. Az ugyanis nem ő maga, az csak egy kellék,
mint egy karácsonyfadísz, amit egyetlen mozdulattal leakasztha-
tunk róla, és volt – nincs.
Azt tartják, hogy a szépségünkért áldozatot kell hozni. Arról
azonban nem szól a mondás, hogy a szépségünkért fel kell áldozni
másokat.

Ez a hölgy nyilvánvalóan nem tudja (vagy ha tudja, fütyül rá),

hogy ezeket a szerencsétlen rókákat élve nyúzzák meg a prémjü-
kért. Miután a tenyésztő kiszedi a ketrecből az állatot, először
földhöz vágja, hogy a fájdalom megbénítsa a szerencsétlen párát,
és az minél kevesebb ellenállást tanúsítson. Aztán belevág a
prémjébe, és miközben szisztematikusan nyúzza a bőrét, a kíntól
magához tért állat sivít, sikoltozik, nyüszít, rugdalózik, de hóhérja
könyörtelenül folytatja a nyúzást. Aztán, amikor megvan az egész
prém, az állatot ledobja a földre, és indul a ketrechez, a követke-
zőért. A földön fekvő áldozat azonban még él. Pontosabban hal-
doklik. Megnyúzott testét vér borítja, vér folyik nyitott szemébe,
megcsonkított lábával erőtlenül rúg néhányat.

Mondhatja-e erre egy JÓ NŐ, hogy: na de kit érdekel ez, csak

nekem rókaprémem legyen?
Akarhat-e egy JÓ NŐ bánatot szerezni a gyerekének? Mert min-
den egészséges érzelmű gyerek szereti az állatokat, és nem akarja,
hogy megnyúzzák őket azért, hogy a bundájukat, prémjüket a ma-
ma viselje. A gyerek azt akarja, hogy az állatok éljenek csak béké-
ben az erdőben, senki se bántsa őket, a mama meg vegyen inkább
magának szövetkabátot.
Persze ha a gyereknek NEM mondjuk meg, hogy a mama bun-
dájáért feláldoztak egy rókát/medvét/farkast stb… akkor nem fogja
éjszakánként a párnájába sírva gyászolni a szerencsétlen jószágot.
De!
Akkor meg hazudunk a gyereknek. Akárhogyan is nézzük, egy
ilyen rókaprém-, farkasbunda-viselős sztoriból nem tudunk tisztán
kikerülni.
Életemben egyszer, vagy húsz évvel ezelőtt volt egy igazi bun-
dám, prérifarkasból. Akkoriban elég nehezen lehetett ilyen holmik-
hoz jutni Magyarországon, és minden nő meg volt őrülve értük. A
divat sodort magával engem is, persze, hogy nekem is ilyen kell,
hiszen mindenki erről álmodik! Aztán megláttam egy plakátot, ami
mellbevágott. Egy szomorú szemű, árva kis medvebocs azt kérdez-
te a gyerekemtől:

A te anyukádnak van bundája? Az én anyukám az életét adta érte!

És akkor, hirtelen, a gyerekem szemével láttam magamat, ma-

gunkat, a felnőtt világot. Az a plakát olyan volt, mintha valaki meg-
ragadná a vállamat és erősen megrázna: „Vedd már észre, hogy mit
csinálsz!”
SOHA TÖBBÉ nem vettem bundát.
 Manapság divatirányzatok, árucikkek tömege özönlik ránk,
egymást túllicitálva próbálnak meggyőzni bennünket arról, hogy ha
ezt meg azt az árucikket vesszük, akkor olyanok leszünk, mint a
hirdetésen látható modell. Éppen ezért a nőknek soha nem kellett
ennyire észnél lenniük, mint mostanában, amikor döntést hoznak,
hogy mit használnak fel, mihez nyúlnak szépségük érdekében. És
éppen ezért soha ennyire nem volt igaz az a régi mondás: aki sokat
markol, keveset fog, más szóval élve sokszor a kevesebb több.
Ha az előbb említett díva marad a „selymes haj – szikrázó sze-
mek – győztes mosoly – sudár alak – elegáns, finom szabású estélyi
ruha” megjelenésnél, akkor talán azt vettem volna észre, hogy mi-
lyen csinos. Milyen elragadó. Mert minden, a haj, a szem, a mo-
soly, a smink, a ruha egy célt szolgált: a nő szépségét. Minden
egyes részlet magasabb és magasabb fokozatra emelte a hölgy
meglévő szerencsés alkati adottságát. De a vállára akasztott róka-
prém semmivel sem járult hozzá a szépségéhez. Ellenkezőleg:
megölte a meglévő harmóniát.
A JÓ NŐ-nek kisugárzása van. Neki, önmagának, és nem annak,
amit visel. Mindaz, amit magán hord, csak kiemeli, hangsúlyozza,
szolgálja az egyéniség meglévő vonzerejét. Semmi olyasmit nem
lenne szabad magunkra venni, ami nem így működik, hanem önálló
életre kel rajtunk. Márpedig egy nyakunkba vetett, halott állatnak is
van kisugárzása. Nagyon-nagyon rossz kisugárzása van. Nem azt
üzeni a világnak, hogy a viselője egy JÓ NŐ. Ellenkezőleg. Azt
üzeni, hogy a viselője nem harmóniában akar élni az őt körülvevő
világgal, hanem annak ura, leigázója akar lenni.
E fejezet első részében példaként felhozott Ella egy nagyon
szép, drága házban lakik. Annyi rókaprémet vehetne magának,
hogy kirakhatná velük a háza előtt az utat.
Mégsem vesz egyet sem! Bízik abban a testi-lelki harmóniában,
tisztaságban, jóságban, ahogyan él, és ahogyan az őt körülvevő
világhoz viszonyul.
 Mint ahogy az előbbi példa is mutatja, az öltözködés, a ruhatár a
JÓ NŐ-ség igen kényes pontja. A „mit nem veszünk föl” legalább
annyira fontos kérdés, mint a „mit veszünk föl”.
A JÓ NŐ tisztában van azzal, hogy mi áll jól neki, de tisztában
van azzal is, hogy mi nem. És persze nem veszi magára azt, ami
előnytelen, még akkor sem, ha X. Y. is abban jár!
Sokan esnek azonban a gyakran változó divat és a barátnői ruha-
tár másolásának áldozatául. Bizonyos országokban, többek között
hazánkban is, az öltözködés egyfajta státuszszimbólum is. Azt mu-
tatja meg a világnak, a barátoknak, a környezetnek, a munkatársak-
nak, a szomszédoknak, hogy az illetőnek mire telik. Aki netán egy-
szerűbb, olcsóbb ruhát hord, az ezzel önként egy alacsonyabb osz-
tályba sorolja magát. Ezek az osztályok, kasztok az emberek szem-
léletében, gondolkodásában léteznek, és a hovatartozást az dönti el,
hogy KI MIT ENGEDHET MEG magának.
Milyen ruhát, autót, házat, nyaralást.
Az emberek fejében kreált osztályok, kasztok akkor válnak fizi-
kai valósággá, amikor e státuszszimbólumok köré kezdenek szer-
veződni, barátot, társaságot találni, szórakozni, nyaralni járni.
Ismerek két hölgyet, akik ugyanabba a társaságba járnak évek
óta. Az egyik magas, vékony, szőke, a másik alacsony, telt és bar-
na. A múltkor egyforma – mellesleg méregdrága, és csak nagyon
korlátozott darabszámban kapható – bundát vásároltak maguknak.
(Már megint a bunda!) Nem is volt senki másnak olyan kabátja a
társaságukban, csak nekik, kettőjüknek.
El lehet képzelni azt, hogy két, ennyire különböző alkatú nőn
ugyanaz a ruhadarab jól álljon?
De nem is erről szól az igyekezetük, hanem a státuszszimbólum
birtoklásáról, arról, hogy abban a körben, ahová ők járnak, MU-
SZÁJ méregdrága ruhákat viselni, akár jól áll az illetőn, akár nem.
És itt már el is vérzett a JÓ NŐ-ség.
Mert a JÓ NŐ tudja, hogy mi az, amiben ragyogni-tündökölni
fog, és mi az, amit akkor sem szabad magára vennie, ha az éppen a
legújabb divat szerinti, áhított darab, csak éppen az ő megjelenését
agyonvágja!
Drága Marika barátnőm, aki divatáruházat vezetett és divatbe-
mutatókat szervezett, gyakran mondogatta:
– Egy nőnek nem kell feltétlenül a legutóbbi divat szerint öltöz-
ködnie. Olyan ruhát kell fölvennie, ami eltakarja azt, amit el kell,
és kiemeli azt, amit érdemes megmutatni.
Erről az egyszerűnek tűnő igazságról azonban nagyon sokan el-
feledkeznek!
Ugyan mi másnak lenne betudható, ha valaki direkt kiemeli, lát-
tatni engedi azt, ami előnytelen rajta?
Így találkozunk aztán kövér lányokkal, akik olyan topot visel-
nek, amiből kilátszik a hasuk, és mindenki kellően szemügyre ve-
heti, mekkora hájtömeg is van az illető derekán.
Az idősebb, molett hölgyek más módját választják annak, ho-
gyan is hangsúlyozzák azt, amit nem kellene. Ők hajlamosak né-
hány számmal kisebb pulóvert, trikót vásárolni, amiben aztán majd
mindenki jól megszámlálhatja a hurkáikat. Az eredeti szándék –
persze, tudjuk – azt volt, hogy a kisebb számú pulóverben véko-
nyabbnak látszódjanak.
De!
Épp az ellenkező hatást érik el, most aztán mindenki látja majd,
milyen kövérek! Mindent megmutatnak, semmit sem bíznak a fan-
táziára!
Amilyen művészi szinten művelik a hölgyek az előnytelen test-
részek kihangsúlyozását, ugyanolyan tökélyre viszik a szép formák
eltakarását is, nehogy valaki észrevegye már! Ezért aztán nadrág-
ban, kivágott blúzban jár az, akinek szép a lába, de kicsi a melle,
míg az a hölgy, akinek formás a melle, de lábszépségversenyre nem
nevezhet be, bő szabású pulóvert vesz fel miniszoknyával.
Ez olykor még a profikkal is előfordul. Profik alatt színésznőket,
modelleket, sztárokat értek, akik a szépségükből élnek. A minap
például látok egy egész alakos fotót egy fiatal hölgyről, aki a szép-
sége miatt lett ismert. A partin készült fotón jól látható a hölgy bá-
jos arca, ám az alakjából semmi, mert bokáig érő hosszú bundába
van öltözve. (Már megint a bunda!)
A hölgy talán csinos, de ez nem látható, mert alakját eltakarja
egy zsákszerűén szabott bunda. Aminek a szerepét én egyszerűen
nem értem. Ha ugyanis nem venne fel bundát, akkor lehetne látni
sudár alakját, karcsú derekát, formás lábát. De így nem látjuk, mert
mindezt ELREJTI a bunda alá.
De miért? Szégyelli talán az alakját? Úgy gondolja, hogy egy
zsákszerűén bővülő állatszőrme szebb, mint az ő sudár alakja, kar-
csú dereka, formás lába? Vagy abban a tévhitben él, hogy nem a
sudár alak, karcsú derék, formás láb teszi őt JÓ NŐ-vé, hanem a
bunda?
Kedves Olvasó, ne gondolja azt, hogy csupán szórakozásból ci-
kizek egy jelenséget. Egyszerűen csak érthetetlen számomra, hogy
a nők miért rontják el szándékosan a megjelenésüket. „Józan pa-
raszti ésszel” gondolkodva, vallják be őszintén, nem százszor szebb
egy gyönyörű, fiatal női alak, mint egy zsákszabású bunda?
„Józan parasztésszel” gondolkodva csak egyetlen racionális ma-
gyarázatot találok a bunda viselésére: a tulajdonosa meg akarja
mutatni a világnak, hogy neki VAN, ő ezt MEGENGEDHETI ma-
gának. Vagyis megint a „show off”, megmutatjuk másoknak,
amink van.
Talán mert még viszonylag új keletű a jómód, ezért Magyaror-
szágon sokan fontosnak, elengedhetetlennek tartják, hogy látsszon
rajtuk, mennyi pénzük van. Az utcán sétálva, az emberek ruházatát,
autóját, házát nézve szinte azonnal meg lehet állapítani, hogy kinek
mennyi pénze van, ez ugyanis AZONNAL látszik rajtuk.
Itt, Észak-Amerikában, egy kávézóba beülve, vagy egy bevásár-
lóközpontban sétálva nemigen lehet megkülönböztetni az embere-
ket. Mert könnyen lehet, hogy az a férfi ott, pólóban és farmerban,
milliomos, de így ránézésre nem lehet megmondani, mert nem lát-
szik rajta. Gyakran előfordul, hogy az ember belép egy átlagosnak
kinéző házba, és akkor döbben meg, hogy milyen hatalmas, milyen
gazdagon bútorozott, de ez KÍVÜLRŐL nem látszik. Az emberek
nem mutatni, mutogatni akarják a javaikat, hanem élvezni.
Mások menő cuccait látva, az irigység szavára hallgatva, sok-
szor választunk gondolkodás nélkül, mérlegelés nélkül ahhoz ha-
sonlót vagy éppen ugyanazt.
– Nekem miért nincs ilyen? Igenis, nekem is ilyen kell! Én is
megérdemlem, nem?
Mint egy óvodás gyerek, ugye?
Emlékszem, egyszer, az előbb említett Marika barátnőm kivá-
lasztott nekem egy nadrágkosztümöt, ami nagyon jól állt. Erre
szokták mondani, hogy úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna. A
munkatársamnak is borzasztóan megtetszett a nadrágkosztüm, ő is
olyat akart. (Tipikus hiba!) Hiába magyarázta neki finoman Mari-
ka, hogy őrajta ez a típusú kosztüm nem állna olyan jól, mint raj-
tam, mert legalább tizenöt kilóval több a súlya, mint az enyém…
Marika még azt is felajánlotta, hogy majd segít neki választani
olyan ruhát, ami kiemeli az ő alkatának az előnyeit, az illető azon-
ban ezen megsértődött, ahelyett, hogy megköszönte volna a szakér-
tő segítséget.
Miért hangsúlyozom azt, hogy „tipikus hiba”? Mert a nők jelen-
tős része igenis, úgy választ ruhát, hogy meglát valamit egy másik
nőn, és neki is az kell.
– Mindenkinek van már térdcsizmája, buggyos gatyája, csak ne-
kem nincs!
A térdcsizma, buggyos gatya tetszés szerint behelyettesíthető az
éppen aktuális, és mindig változó göncök nevével.
És aztán beindul a gépezet, kiből fogják kipréselni a divatos
gönc árát? A mulya férjből? Aki inkább, csak hogy béke legyen a
házban, odadja az árát.
– Itt van, anyukám, vedd csak meg magadnak, ha már annyira
tetszik…
A mulya férj persze nem fogja megcsodálni az új darabot az asz-
szonykán, talán észre sem veszi, hogy párja egy új holmiban pom-
pázik. De talán nem is neki szól az öltözködés. Nem is a férjnek, a
társnak, mert ha annak szólna, akkor feltehetően őt is megkérdezné
vásárlás előtt (netán elvinné magával ruhapróbára).
De ha nem a férjnek, a társnak szól az öltözködés, akkor ugyan
kinek?
A többi nőnek? A barátnőknek, kolléganőknek, ismeretségi kör-
nek? Nem befelé szól, nem a saját kapcsolatunknak, szerelmünk-
nek, hanem kifelé, a VILÁG-nak?
Köztudott, hogy a pasik ritkán veszik észre az új ruhát, (cipőt,
frizurát) a társukon. Ezért ők nem igazán lelkesednek, ha életük
párja új darabra vadászik. A békesség kedvéért mégis hagyják ma-
gukat meggyőzni, és inkább odadják a pénzt, minthogy végighall-
gassanak egy „de-hát-apukám-alig-van-egy-tisztességes-ruhám –
már-mindenki-ebben-jár-a-munkahelyen-is-Klári-a-szomszéd-is-
ebben-feszít-na-persze-ő-megteheti-mert-neki-BEZZEG-jól-keres-
a-férje” kezdetű, szemrehányásokkal tarkított lamentálást.
Ilyenkor a pasas jobban teszi, ha odaadja a pénzt, és szerez ma-
gának egy nyugodt estét, amikor is békésen ülhet a tévé előtt, sörö-
zés közben felteheti lábát a dohányzóasztalra, és senki se fogja za-
varni ezt az isteni, kiérdemelt nyugalmat.
A nő pedig körberohanja a boltokat, hajtóvadászatot rendez a ki-
szemelt darab megszerzéséért. Egyik fontos szempont ugye az ár.
Olcsó legyen vagy drága. Ugyanis mindkét kategóriával fel lehet
vágni az ismeretségi kör előtt. Ha azt mondjuk, hogy nagyon olcsó
volt, akkor mindjárt jön a kérdés:
– Hol vetted?
Ha pedig azt emeljük ki, hogy nagyon drága volt, az is elisme-
rést, mi több, irigységet szül.
– Honnan a francból van ENNEK ennyi pénze? – Ja, ez már
nem egy hangosan kimondott kérdés, ez csak a tekintetekből olvas-
ható ki.
Másnap, harmadnap aztán jön az igazi megmérettetés: a munka-
helyi divatbemutató. Vajon mit szólnak a kollegák?
– De jópofa!
– De jól áll!
 – Milyen csinos vagy!
Megy a duma szemtől-szembe. Az illető hölgy háta mögött per-
sze eltérő változatot adnak elő.
– Tudjátok, nem akarom megsérteni, ezért nem mondtam meg
előtte, de az ő korában már tényleg nem kellene ilyet hordania.
– Inkább a munkájára figyelne oda ennyire…
– Nem túl rövid ez a szoknya?
– Észrevettétek, hogy fölszedett pár kilót?
– Biztos ezt is külföldön vette… Miből futja neki erre is?
– Hagyd el, megteheti, jól keres a férje… Bezzeg az enyém…
– Nevelne csak három gyereket mint én, nem lenne annyi ideje
puccoskodni…
E kétes dicsőség, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan szerte is
foszlik. Még meg lehet mutatni a ruhát baráti társaságban, vagy ha
elegánsabb, akkor partin, esküvőn, szülinapi bulin…, aztán az új-
donság varázsa megkopik, vagy esetleg megjelenik valaki más egy
ennél is újabb ruhakölteményben, és akkor az illető hölgy mindjárt
réginek és kopottnak érzi a nemrég még oly büszkén viselt, „kör-
behordozott” cuccot.
Így kerül az annyira áhított ruha nagyon hamar a szekrény aljá-
ra. Különösen akkor, ha kifejezetten a legutolsó divatot tükröző
darabról van szó. Amiről a következő szezonban már „ordít”, hogy
„kiment a divatból”. Igen, persze, hogy kiment, hiszen tavaly még
ez volt a módi, idén meg ennek az ellenkezője, úgyhogy ebben töb-
bet már nem lehet kimenni az utcára. Mert azzal, amivel tavaly
hódítottunk, az idén nevetségesnek nézhetünk ki. És ki akarja ma-
gát lejáratni banánszoknyával, amikor a lapszoknya dívik? Ki nem
tartja „égőnek” trapézgatyában szaladgálni, amikor mindenki csö-
ves nadrágot húz fel?
És miután a divat nagyon hamar változik (ebből él a divatszak-
ma!), az úgynevezett menő ruhák pár hónap alatt bekerülnek a ru-
hásszekrénybe. A polcokon meg egyre csak gyülekeznek a nem is
olyan régen még „trendinek” tartott, mára „divatjamúlttá” lefoko-
zott rucik. És amikor a nő benéz a szekrényébe, mert partira, bulira,
esküvőre, stb. megy, akkor kétségbeesetten felsikolt:
– Te jó ég, mit vegyek fel? Nincs egy rongyom se! Amire a ta-
pasztalatlanabb férj, élettárs félénken felveti:
– Ugyan, szívem, hisz tele van a szekrény… Ez a megjegyzés
azonban csak olaj a tűzre.
– EZEK? Hát ezek mind ócska rongyok! Azt akarod, hogy meg-
szóljanak?
Tapasztalatlan férj még nem adta fel:
– De szívem, nézd csak meg ott azt a szép kis kék ruhát… A
múltkor is olyan csinos voltál benne, tudod, amikor a Móni esküvő-
jére mentünk…
A tűz most már igazi, mérges, emésztő lánggal lobog.
– Hát éppen ez az! Hogy már a Móni esküvőjén is ez volt raj-
tam! Most akkor hogy vegyem fel ugyanazt a Tündi esküvőjére is?!
Tapasztalatlan férj vigasztalással próbálkozik, nem is sejtve,
hogy csak újabb adag olajat önt a tűzre:
– Édesem, hát nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni… el-
végre nem te vagy a menyasszony…
Ennél a pontnál a jelenet igazi drámává fejlődik. Főhősnőnk már
majdhogynem levegő után kapkod.
– Te tényleg nem érted? Hát hogy menjek el két esküvőre is,
ugyanabban az évben, ugyanabban a ruhában?! Amikor ott lesznek
a Lajosék is, meg a Beáék is, akik már Móni esküvőjén is látták
rajtam ezt a ruhát? Tudod, mit fognak mondani? Azt, hogy még
arra se telik, hogy egy új ruhát vegyek a Tünde esküvőjére!
Tapasztalatlan férj itt hirtelen feladja. Elsősorban is sürgető
késztetést érez, hogy minél hamarabb előkapjon egy értelmező szó-
tárt, felüsse az „alkalmi ruha” kifejezésnél, és meggyőzze az asz-
szonykát, hogy az „alkalmi” szó nem azt jelenti, hogy EGYETLEN
alkalomra szól. Az előbbi kirobbanásból okulva azonban nem biz-
tos benne, hogy próbálkozása sikeres lenne, ezért inkább úgy tesz,
mintha egy színdarab szereplője volna.
 Vagyis: balra el. Beoson a szomszéd szobába és bekapcsolja a
tévét.
Az a férj, aki viszont a tapasztaltabbak közé tartozik, már a
„Nincs egy rongyom se!” szívet tépő felsikoltás hallatán a tévéné-
zés fedezékébe vonul, és nem is próbálja meggyőzni a párját arról,
hogy nincs igaza. Tapasztalt férj már tudja, hogy lehetetlenre vál-
lalkozna.
Ha ugyanis egy nő felsikolt, hogy nincs egy rongya se, amit fel-
vehetne, akkor az valóban úgy is van!
Még akkor is, ha közben a szekrénye csordultig tele ruhákkal.
Viszont!
Nincs egy se, egyetlenegy se, amit ő szívesen fölvenne.
Mindegyiknek van valami hibája. Az egyik túl szűk, a másik túl
rövid, a harmadik divatjamúlt, a negyediket nem is tudja már, miért
vette meg, hiszen egyetlenegyszer sem volt rajta, akkor miért pont
most venné fel, az ötödiket meg azért vásárolta, mert nem tudott
neki ellenállni, olyan „cuki kis darab” volt, igaz, hogy derékban
szűknek bizonyult, de akkor úgy gondolta,hogy egy ilyen cuki kis
ruháért le fog fogyni, amiből persze nem lett semmi… a hatodik
ruha meg…. egész jól néz ki, mi is a baja ennek? Ja, megvan! Ezt
már ANNYIAN látták rajta, csak nem fogja ezt fölvenni…
És persze, végül oda lyukad ki, hogy NINCS EGY RONGYA
SE, amiben elmehetne a bálba, az esküvőre, a rendezvényre.
Mert egyikben sem érzi magát JÓ NŐ-nek. Egyik sem olyan,
ami kellemes, kényelmes, szép, idomul a testhez, kiemeli a viselője
alakjának előnyeit, hozzásegíti ahhoz a csinos, magabiztos, sugárzó
megjelenéshez, ami a legtöbb hölgy vágya. Amit pedig szívesen
magára öltene, azt már annyian látták rajta, hogy égő volna megje-
lenni benne. Mert MIT MONDANAK MAJD AZ EMBEREK?
Az öltözködést többnyire ott rontják el a nők, hogy követnek va-
lamilyen értelmetlen beidegződést. Ilyen például az, hogy amit már
láttak rajtunk egyik barátunk esküvőjén, azt nem vehetjük fel egy
másik barátunk esküvőjére… De miért nem, tessék mondani?
 „Jaj, hát mit mondanak majd az emberek? Hogy még egy új ru-
hára se futja?” Többnyire a környezet elvárásának megfelelően
igyekszünk öltözködni, nem pedig a magunk igényeinek, kényel-
mének megfelelően.
Márpedig ezt egy JÓ NŐ nem engedheti meg magának!
A JÓ NŐ fölveszi ugyanazt a ruhát ünnepi alkalmakra többször
is, naná hogy fölveszi, mert remekül áll rajta, és a múltkor is meny-
nyi irigykedő (női), és elismerő (férfi) tekintet kísérte útját! Külö-
nösen akkor, ha épp mostanában nézett szét a boltokban, és rájött,
hogy semmi olyat nem kap, ami jobban mutatna a meglévőnél. A
próbafülke tükre előtt végigmérte magát és egy pillanat alatt eldön-
tötte:
– Nem!
Hát ezt aztán nem veszi magára! Akkor maradjon a régi, bevált
darab, inkább földobja egy övvel, sállal, kitűzővel, minthogy egy
új, de előnytelen cuccban jelenjen meg. Na és ha azt fogja mondani
az irigykedő hölgykoszorú, hogy látták már rajta ezt a ruhát, akkor
mi van? Holnapra összedől a világ?
Mert ugyebár kik lesznek azok, akik észreveszik, hogy nem új
ruha van rajtunk? Az árgus női szemek. Akik azt lesik, hogy ki
mikor miben és miben nem. De hát nekik akarunk mi tetszeni? A
nőknek? A férfiak ugyanis, akiknek a figyelmére pályázunk, NEM
fogják észrevenni, hogy már látták rajtunk ezt a ruhát.
És ne gondoljuk azt, hogy ha mindig a környezet elvárásának
megfelelően öltözködünk, akkor nem éri szó a ház elejét.
Dehogynem!
A rosszindulat kimeríthetetlenül találékony.
Mert való igaz, hogy ha a Tündi esküvőjén fölvesszük azt a ké-
ket, amit a múltkor Móni esküvőjén is hordtunk, akkor összesúgnak
a hátunk mögött:
– A múltkor is épp ebben a kék ruhában láttuk; na mi van, már
egy új rongyra se futja?
De az is igaz, hogy ha a szekrényben hagyjuk a kéket, és egy
vadi-új cuccban feszítünk, akkor pedig arról szól majd a susmus:
 – Hiába vette fel ezt az új ruhát, nem áll rajta olyan jól, mint a
múltkor az a kék!
Mindezt persze a hátunk mögött. Mert a szemünkbe mindig azt
fogják mondani:
– Istenien nézel ki!
A JÓ NŐ azonban fütyül erre. Nem érdekli, hogy mi a mások
elvárása, miről megy a susmus, ő a maga ízlésének megfelelően
választ. Egy olyan darabot, amiben kellemesen érzi magát, amiben
jól mutat, amiben ülni, állni, sétálni, vonulni lehet, ami kiemeli
csodálatra méltó idomait.
Mert ő a saját elvárásaihoz, igényeihez, adottságaihoz, egyéni-
ségéhez öltözködik. Nem hagyja magára rátukmálni az előnytelen
darabokat, akármennyire divatosak is azok.
Hányszor fordul elő, hogy felpróbálunk egy ruhát, amiben egész
rémesen nézünk ki, de az eladónő lelkesen kapacitál:
– Nagyon jól áll, nagyon csinos!
A JÓ NŐ-nek ilyenkor van bátorsága nemet mondani, és vásár-
lás nélkül távozni.
Annak, aki JÓ NŐ szeretne lenni, nem szabad abban hinnie,
hogy a ruha teszi az embert. Sokkal inkább abban, hogy az ember
teszi a ruhát. Hiába vesz föl valaki egy divatos körömcipőt, ha csak
idétlenül csámpázik benne. Nevetséges lesz. Míg egy középmagas
sarkúban energikus, ruganyos léptekkel járna, amire már odafi-
gyelnének az emberek.
Különösen a harmincöt-negyven fölötti hölgyek egy része haj-
lamos azt hinni, hogy a ruha teszi az embert, és egy megfelelő cuc-
cal el tudnak hitetni magukról dolgokat.

Gyakori látvány, hogy valaki negyvenévesen úgy öltözik, mint egy

tizenéves, és a legmenőbb tinicuccokban pompázik. Ettől azonban
még senki nem fogja azt gondolni, hogy ő tizennyolc éves, hanem
azt fogják gondolni, hogy ez a nő negyven éves, de úgy öltözik,
mintha tinédzser lenne. Egy negyvenéves nőt viszont föl lehet öl-
töztetni a korának és alkatának megfelelő ruhába úgy, hogy azt
fogják mondani rá, tíz évet letagadhatna a korából.
 Szóval, higgyük el, az ember teszi a ruhát, mert ugyanaz a darab
nézhet ki pompásan az egyik személyen, míg a másikon úgy áll,
mint tehénen a gatya. Egy farmernadrág lehangoló látványt nyújt
egy molett lányon, aki kitérdesedve hordja, egy flip-flop papuccsal
és egy seszínű, vasalatlan, lógó pólóval. Ugyanaz a farmernadrág
ragyogóan néz ki egy csinos, rugalmas testű lányon, aki a tiszta,
feszes nadrághoz elegáns cipőt, alakjához simuló, finom anyagú
blúzt visel.
Ugyanakkor az öltözködésünkkel, a ruházatunkkal „üzenünk” a
világnak akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük. Hogy mit vise-
lünk, az nemcsak a pénztárcánkról árulkodhat, hanem a pillanatnyi
hangulatunkról vagy éppen a személyiségünkről is. Különösen igaz
ez a hölgyek esetében.
A férfiak ugyanis, ha egy kicsit odafigyelnek, nem nagyon tud-
ják elrontani az öltözködésüket. Öltöny, nyakkendő, vagy lezser
pulóver, ing, farmer az alkalomtól függően. Csak abban lehet té-
vedni, hogy valaki eltalálja az alkalomhoz megfelelő ruhát vagy
nem. Nő és az ápoltság, amivel még mellé lehet fogni.
A nőknek azonban sokkal bonyolultabb a helyzetük. Először is
itt van a szoknya vagy a nadrág kérdése. Aztán meg az, hogy mikor
mennyit mutassunk meg magunkból. Ez utóbbi elég sok fejtörést
okozhat egy JO NŐ-nek.
Ha csinosan öltözik, de konvencionálisan, mondjuk szoknya-
blúz vagy kosztüm, akkor talán nem fogják észrevenni a pasik,
hogy milyen jó is az alakja. Viszont nagy valószínűséggel nem is
fognak ráragadni a kalandorok. Mert ezt üzeni a világnak:

Tudom, hogy csinos vagyok, JÓ NŐ vagyok, de én azt akarom,

hogy az egész lényemet értékeljék, beleértve a gondolataimat és a
személyiségemet is. Ebben a szolid, nem kihívó öltözetben, amit
magamra vettem, lehet ugyan látni, hogy csinos vagyok, viszont
nem vonja el a figyelmet Rólam, arról, amit mondok. Ha valaki-
nek felkeltem az érdeklődését, azt nemcsak a jó testemmel teszem,
hanem a személyiségemmel is.
 Más hölgyek viszont úgy gondolják, hogy ha már előnyös adott-
ságaik vannak, hát azokat ki kell tenni a kirakatba, hogy mindenki
lássa, irigyelje. A pasasoknak meg rögtön szembetűnjön a lényeg, a
„földi mennyország”, hogy aztán bódultan belehulljanak a dekol-
tázsba. Ezért ezek a nők a kihívó öltözködés mellett döntenek, mi-
niszoknya, mélyen dekoltált blúz, ami nem sokat hagy a képzelet-
nek. Minden ott van, kint a kirakatban, és lehet besöpörni a kábult,
elismerő, nyálcsorgató, vágyakozó férfipillantásokat.

Tudom, hogy nagyon szép a testem, és nem akarom, hogy azt bár-
ki megkérdőjelezze, ezért hát itt van minden, tessék, láthatják,
hogy milyen a mellem, a fenekem. Na kit tud ennek ellenállni? Ki
szeretne az ágyamba jönni? Gyertek csak hapsikáim, nézzétek
meg a kínálatot!

Ebben az esetben a hölgy az öltözködésével azt üzeni a világ-

nak, hogy a teste eladó-kiadó, azt viszont nem igényli, hogy a pasik
a lelkével, a személyiségével is törődjenek. Ugyanis, a szerencsét-
len pasik, ha akarnának, se tudnának ilyen esetben az illető szemé-
lyiségére fókuszálni. Gondoljunk csak bele, ott vannak közszemlén
a formás lábak, csak a pillanatot kell várni, hogy a bugyi kikandi-
káljon a miniszoknya alól, ott van a keblek halma – a pasi annyira
el van foglalva ezeknek a bámulásával, hogy meg sem hallja, amit
az illető hölgy mond.
Szerintem egy JÓ NŐ-nek arra kell törekednie, hogy csinossá
formálja a testét, jó legyen az alakja. Ne hízzon el, mozogjon rend-
szeresen, hogy a testének legyen formája és tartása. A testmozgás
nemcsak azért fontos, hogy elégessük a kalóriát, hanem azért is,
hogy karbantartsuk az izmainkat és rugalmas, dinamikus legyen a
járásunk. Megfigyelték már, hogy hány nő jár slamposan, erőtlen,
csoszogó, topogó léptekkel? A járásukból hiányzik a lendület, amit
csak rendszeres testmozgással érhetünk el.
Aztán erre a csinos testre jöhet a ruha. Nem azért, hogy elleplez-
ze a hurkákat, eltakarja a formátlan feneket, hanem azért, hogy
kiemelje a test harmóniáját. És ha vigyáztunk a testünkre, rendsze-
resen mozogtunk és ápoltuk a bőrünket, akkor jól fogunk kinézni
egy egyszerű farmerben-pólóban is.
Végezetül álljon itt egy példa arra, hogy nem a ruha, a cipő, a
frizura, a smink „teszi” a
Máig emlékezetes számomra Sophia Loren alakítása az „Egy
asszony meg a lánya” című filmben. Van egy jelenet, amikor
Sophia Loren az országúton térdre rogyva sír, miután megerősza-
kolták őt és féltve őrzött lányát. Arcát kezébe temetve zokog, ruhá-
ja tépett, rongyos, a keze és az arca piszkos.
Mégis, ki mondaná rá azt, hogy ez a nő csúnya?
Egy csodálatos asszonynak látjuk őt, akiben még így, térdre
rogyva is van méltóság, tartás, erő és büszkeség, ami talpra állítja
majd, hogy tovább harcoljon lánya és önmaga boldogulásáért.
 Zsírleszívás?
Mellplasztika?
Smink?
„Nem akarom, hogy eltüntessék a ráncaimat,
nem akarok úgy kinézni, mint mindenki más.
(Jane Fonda)

Amikor először találkoztam Claudiával, nem tudtam levenni a

szemem a melléről. Az egyik ugyanis láthatóan kisebb volt másik-
nál, és mintha deformált lenne… mintha lejjebb helyezkedne el,
mint a „párja”. Szerencsétlenségére Claudia feszes pulóvert viselt,
ami pontosan kirajzolta az idomait. Az első gondolatom az volt,
hogy plasztikáztatta a mellét, de a műtét nem sikerült. Aztán lein-
tettem magam, persze, agyamra ment az a sok hülye újságcikk,
amit olvasok az elrontott műtétekről!
Nem is foglalkoztam többé Claudia mellével. Szülinapi bulin
voltunk, a barátnőm lányát ünnepeltük. Evés-ivás, dumcsi, tánc,
hülyülés meg is feledkeztem róla.
Aztán a buli véget ért, a vendégek elköszöntek, és következett a
„romeltakarítás”. Összeszedtük az edényeket, elmosogattunk, a
helyükre raktuk az asztalokat, székeket, aztán leültünk – pihenés
címén – dumcsizni.
Hárman maradtunk az asztalnál, Vera, a barátnőm, Claudia meg
én. Pillanatok alatt a kedvenc női témákra kanyarodott a szó: szép-
ség, férfiak. Vera barátnőm akkor már nem is titkolta, hogy a férje
beadta a válópert. Több mint húszévi házasságot, három közös
gyermeket maga mögött hagyva, egy, a saját lányával egyidős
hölggyel akarja összekötni az életét.
Persze azonnal a férjre terelődött a szó. Hogy milyen csalfa,
meggondolatlan. Hogy mi lehet a vége az új kapcsolatának, ahol a
partnerek között majd harmincévnyi a korkülönbség.
– Ismerjük el, nem tudok versenyezni egy ilyen fiatal lánnyal –
merengett a barátnőm a kávéja fölött.
Pedig ő aztán nem akármilyen nő. Soha nem hagyja el magát,
mindig ügyel a külsejére. Ruházat, smink, frizura? Szó nem érheti a
ház elejét soha!
– Egy nőnek mindig, minden körülmények között szépnek kell
lennie – szokta mondogatni.
És mindezt úgy teszi, hogy nem viszi túlzásba! Az öltözködése
finom, igényes, visszafogott. Nem feltűnő, nem kirívó. Mint ahogy
a sminkje és a frizurája sem. Sose láttam még borzos hajjal, kitér-
desedett nadrágban, még otthon sem.
Sose felejtem el, amikor egy szép tavaszi reggelen csöngött a te-
lefonom és Vera lánya hívott kétségbeesetten, hogy azonnal men-
jek oda, mert az édesanyját kórházba kell vinni, eltörött a lába. Le
sem bír jönni az emeletről a földszintre.
A férj kiküldetésben volt, a nagyobbik lány egy másik városban
járt egyetemre, a két tizenéves gyereknek meg nem volt jogosítvá-
nya, hogy a kórházba vigyék a sérültet.
Azonnal rohantam, mint az őrült, útközben arra próbáltam kon-
centrálni, hogy ne sírjam el magam, amikor meglátom majd őt.
Ráadásul egy évvel ezelőtt is eltörte a bokáját, el tudtam képzelni,
mennyire kétségbe lehet most esve.
 Bemegyek a házba, Vera ott ül az emeletre vezető lépcsőn, és
sminkeli magát. Először azt hittem, valaki rossz tréfát űzött velem,
nem is történt semmi baj, csak ide akartak csalni ezzel a trükkel.
– De hát… nem kell kórházba mennünk? Nem tört el a lábad? –
értetlenkedtem.
– Dehogynem, úgyhogy mozdulni sem bírok innen, a segítséged
nélkül nem tudok lemenni a földszintre. De azért, mert eltört a lá-
bam, még nem kell elhanyagolni magam – folytatta rendületlenül a
sminkelést. Aztán hozzátette:
– Ugye, említettem már neked, hogy egy nőnek mindig, minden
körülmények között szépnek kell lennie?
Nos, ettől a hölgytől még van mit tanulnom, ismertem el ma-
gamban.
Ügy tűnik azonban, hiába volt minden igyekezete, a férj most
válik egy nála jóval fiatalabb nő kedvéért.
– Nem tudok versenyezni egy ilyen fiatal lánnyal – ismételte
meg Vera az előbbi véleményét. – Hacsak…- tette hozzá titokzatos
mosollyal – nem fordulok plasztikai sebészhez.
Ezen kiakadtam egy kicsit. Vajon mit akar változtatni magán, ő,
aki mindig jól néz ki?
Mintha olvasna a gondolataimban, azonnal válaszolt a kimon-
datlan kérdésemre.
– Szerintem a fenekem nem elég gömbölyű – jelentette ki és fel
is állt az asztaltól, körbeforgott, hogy mit szólunk hozzá.
– Hát nem olyan, mint Jennifer Lopezé, de ez szerintem még
nem jelenti azt, hogy feltétlenül a sebészhez kellene fordulnod –
vélekedtem.
Claudia csöndben maradt, hiába biztattam a tekintetemmel, hogy
szóljon már hozzá ő is.
– Úgy gondoltam, hogy deréktájról leszívnának egy kis zsírt, és
feltöltenék vele a fenekemet – folytatta rendületlenül Vera.
Csak ültem ott, mint akit fejbe kólintottak. Csípjen meg valaki,
ébredjek már fel végre, ez nem lehet a valóság, ez valami rossz
álom. A barátnőm – az én okos, talpraesett, intelligens barátnőm! –
hangjából ugyanis éreztem, hogy nem tréfál, komolyan fontolgatja
a műtét lehetőségét.
Ekkor szólt közbe Claudia.
– Ne tedd! Tudod, hogy én is megbántam már a mellplasztiká-
mat. Kissé feszélyezve éreztem magam. Ezek szerint a barátnőm-
nek tudomása volt arról, hogy Claudiának a melle… izé..
.plasztikáztatva van. „Kívülállóként” csöppentem ebbe a szituáció-
ba, a hölgyek teljes természetességgel beszélgettek valamiről, ami-
ről én eddig nem tudtam. És miután akkor találkoztam Claudiával
életemben először, nem voltam biztos benne, hogy ez az egész rám
is tartozik. Eddig mindössze annyi derült ki róla, hogy elvált,
gyermekeit egyedül neveli, és válása óta egyfolytában keresi az
Igazit, de nem találja.
– Most akarom megműttetni harmadszor – nézett egyenesen rám
Claudia, mintegy helyeslést keresve a tekintetemben. – Csak az a
baj, hogy nincs rá elég pénzem. – Ezzel a vallomással úgy éreztem,
hogy engem is befogadott a „beavatottak” közé, azokhoz tartozom,
akik tudnak a műtétről, nem vagyok tehát illetéktelen résztvevője
ennek a bizalmas beszélgetésnek.

És már itt is voltunk, egy „szigorúan bizalmas”, titkos, de annál

izgalmasabb csevely kellős közepén. Nincsenek rejtett gondola-
tok, vágyak, tessék, ki vele, ki mit tenne meg a szépségéért. Tehát
a gyermekeit egyedül nevelő, folyamatos pasikeresésben levő
hölgy harmadjára akarja plasztikáztatni a melleit. A barátnőm a
fenekét szeretné átszabatni, hátha így visszahódítja hűtlenkedő
férjét. Jómagam, egy meggyötrő házasságból kimenekülve, újra
boldog szingliként, beérném egy sminktetoválással.

Ebből a választékból a legizgalmasabb kétségkívül Claudiáé, aki

harmadjára akarja felkeresni a plasztikai sebészt.
– Tizennyolc éves koromban minden vágyam az volt, hogy
megnagyobbíttassam a mellem – kezd bele műtétei történetébe.
Titokban végigmérem. Az egész nő olyan vékony, olyan pici.
Minek egy ilyen pici nőnek nagy mell?
 – Persze, fiatal voltam, és nem gondoltam bele igazán, mit is je-
lent ez. Mit lát az ember tizennyolc évesen? Hogy melyik sztár
hogy néz ki, és persze, ő is olyan akar lenni, mint azok. A szüleim
próbáltak lebeszélni róla, de hiába. Anyukám egyre csak mondo-
gatta, még a műtét napján is: „Olyan helyes kis arcod van, miért
van neked szükséged plasztikai műtétre?” Természetesen, frissen
érettségizett diákként nekem nem lett volna rá pénzem, de a szüle-
im, sok-sok rimánkodás után, kifizették. Bár ne tették volna! Ha a
mostani eszemmel én lennék az akkori édesanyám, lekevernék egy
hatalmas pofont magamnak, hátha az észhez térít.
Szünetet tartott, kortyolt egyet a kávéjából. A barátnőm illedel-
mesen hallgatott, gondolom, ő már ismerte a folytatást.
– Bár ne tettem volna! – fakadt ki Claudia. – Életemben soha
semmit nem bántam meg ennyire, mint ezt a lépést. – Megnevezte
azt a külföldi országot, ahol a műtétet végezték. Ennek a kis kitérő-
nek, mint később rájöttem, nagyon fontos szerepe van a történet-
ben. –Eleinte nem volt semmi panaszom, és boldogan hordtam a
mély dekoltázsa blúzokat! Végre nem kellett kitömni a melltartói-
mat, hogy nagyobbnak látsszon a mellem… A problémák évekkel
később kezdődtek, amikor már férjnél voltam. Éreztem, hogy va-
lami nem stimmel a mellemmel. Sajnos, nem tudtam rögtön lépni,
mert akkoriban teljesen lefoglaltak a családalapítás gondjai, lakást
vettünk, megszülettek a gyerekek. Végre aztán rászántam magam,
és fölkerestem a sebészt, aki az operációt végezte. Akkorra már
szinte százszázalékosan biztos voltam benne, hogy a műtétet meg
kell ismételni.
– Az orvos egyetértett veled?
– Összevissza beszélt. Nagyon nehezen tudtam kihámozni az
igazságot. Azt mondta, hogy a mellembe helyezett implantátum
kifakadt, és a tartalma már jó ideje szivárog…
Claudia nagyot sóhajt. Tekintetem a padlóra siklik. Nem lehet
könnyű ezzel együtt élni.
– Mit jelent az, hogy „jó ideje”? – kockáztatom meg óvatosan.
 – Évek óta – néz a szemembe Claudia. Nagy barna, őzikeszeme
van, nyílt tekintete. – Az orvos persze ezt nem mondta meg ilyen
őszintén, mismásolt, hogy nem lehet megállapítani pontosan, de
ahogy visszagondolok, akkor már évek óta éreztem, hogy gond
van.
– Miért nem fordultál orvoshoz hamarabb?
– Tudod hogy van… Jöttek a gyerekek, terhesség, szülés, élni
egy fizetésből… sose jött ki rá a lépés… meg eleinte úgy gondol-
tam, hogy talán magától is rendbejön. Szóval kés alá feküdtem má-
sodszor is.
– Ugyanannál az orvosnál? – kérdezem hitetlenkedve.
– Igen. – Ő is érzi akkori döntése felemásságát, ezért mentegetni
kezdi a doktort. – Nézd, végül is az implantátum volt a hibás. Nem
azért történt, mert rosszul volt behelyezve, hanem azért, mert a
szilikont nem gyártották elég erősnek. Szóval a doktor megígérte,
hogy ezúttal minden rendben lesz.
– De nem úgy történt – találtam ki a folytatást.
– Azt mondják, hogy a mell nem veszi fel a végső formáját, po-
zícióját azonnal a műtét után…el kell telnie egy kis időnek, amíg
„beáll”… én legalábbis így tudom. A második műtét után az egyik
mellem feljebb volt, mint a másik, de abban reménykedtem, hogy
néhány hónap múlva majd kiigazodnak. Rá kellett jönnöm, hogy a
második műtét sem sikerült. Az egyik mellem feljebb volt, mint a
másik, mintha el lett volna csúszva az eredeti helyéről, és a formája
is torz …. Először nem akartam újabb műtétet. Akkoriban volt a
válásunk is a férjemmel, gyerekelhelyezés, lakáskeresés… kisebb
gondom is nagyobb volt annál, minthogy a mellem formája miatt
aggódjam.
– Most mégis újabb műtétet fontolgatsz.
– Mert szörnyen néz ki. Zuhanyzás után nem merek a tükör elé
állni, mert megrémít, amit ott látok.. .Mostanában már nem is a
formája bánt, nem az, hogy torz, hogy „fel van csúszva”, hanem az
a fekete folt a bőrömön…
 – Milyen fekete folt? – kapom fel a fejem. Agyam lázasan ku-
tatni kezd az emlékeim között. Körülbelül tizenöt évig dolgoztam
egészségügyi újságíróként, naponta jártam kórházakban, betegszo-
bákban, szóval, láttam, hallottam egyet s mást.
Claudia a nyitott tenyerén mutatja, mekkora is a folt. Nem,
semmiképpen sem akarom halálra ijeszteni ezt a kis nőt, nem aka-
rok ok nélkül pánikot kelteni, de a belül megszólaló vészcsengőmre
is hallgatnom kell, tudom.
Még sose riadóztatott ok nélkül!
– Lenne egy kérdésem – hajolok közelebb Claudiához. – Ami-
kor hozzáérsz a bőrödön ahhoz a fekete folthoz, milyen a tapintása?
Puha vagy kemény? Olyan a tapintása, mint a bőröd többi részé-
nek?
– Nem, egyáltalán nem olyan. Érdes és kemény.
Nem, nem megriasztani Claudiát! Igyekszem az arcvonásaimat
úgy rendezni, a hangom úgy szabályozni, hogy ne látsszon-
hallatsszon rajtam a döbbenet.
– Voltál már orvosnál vele?
– Igen, és ő azt mondta, hogy újra kell műteni a mellemet. De a
műtét tizenhétezer dollárba kerülne…
Tizenhétezer dollár! Majdnem felnyögök. Melyik, gyermekét
egyedül nevelő, átlagos keresetű nő tudja ezt kivágni az asztalra?
– Nem tudsz hitelt fölvenni? –kapaszkodom valami más lehető-
ség után.
– A válásom után nem sokkal személyes bankcsődöt kellett be-
jelentenem, mert nem tudtam fizetni a hitelkártyáimat. Ezért most
nem kaphatok kölcsönt. A háziorvos, akihez elmentem a pana-
szommal, írt egy kérelmet az egészségbiztosítónak, hogy finanszí-
rozzák a műtétet, de a kérelmet elutasították.
– Mert…?!
Claudia megadóan sóhajt.
– Mert nem finanszírozzák egy elbaltázott plasztikai műtét hely-
rehozását. Különösen akkor nem, ha az a műtét egy másik ország-
ban történt.
 – Figyelj ide, ez nem így van. Itt már nem a plasztikai műtétről
van szó. Itt arról a bizonyos fekete foltról van szó… Keress egy
másik orvost, aki másképp látja a problémádat, és ír egy másik ké-
relmet az egészségbiztosítónak.
Claudia megígéri, és ebben maradunk. Néhány hét múlva felhí-
vom a barátnőmet, Verát.
– Mi történt Claudiával? – kérdem azonnal a kölcsönös üdvözlé-
sek után.
– Fölkeresett egy másik orvost, ahogy tanácsoltad. A doktor azt
mondta, hogy az a fekete folt azt jelenti, hogy azon a helyen elhalt
a bőre.
Bingó! – mormolom hang nélkül. Ugye, hogy bíznom kell abban
a bizonyos vészcsengőben?
– És? – sürgetem a barátnőmet.
– Az orvos ír egy kérelmet a biztosítónak, mert itt komoly
egészségügyi problémáról van szó, és szerinte azt a biztosítónak
finanszíroznia kell.
– Azt nem tudod, hogy miért kerül ilyen sok pénzbe ez a műtét?
Tizenhétezer dollár!
– Nem egy egyszerű műtétről van szó tudomásom szerint. Az
orvos szerint helyre kell tenni a mellét, mert a jelenlegi pozíciója
akadályozza a keringést, és ez okozta a bőr elhalását. Emellett ki
kell vágni az elhalt részt, és bőrátültetéssel pótolni. Az ehhez szük-
séges bőrt Claudia hátából fogják kivenni.
Amikor leteszem a telefont, az előbb hallott szörnyűségek elle-
nére úgy érzem, egy kő gördült le a szívemről. De jó, hogy hallgat-
tam arra a bizonyos vészcsengőre, és arra biztattam Claudiát, hogy
ne hagyja magát, keressen másik orvost…
Most azonban más sürgős teendőm akad. Meg kell menteni a ba-
rátnőmet egy esetleges zsírleszívás okozta bonyodalmaktól!
Méghogy leszívatni zsírt a derekáról, és feltöltetni vele a fene-
két! Lázasan kutatok bizonyítékok után, amikkel sikerülne meg-
győzni őt az ötlet képtelenségéről.
 Nem kell sokáig keresnem, hamarosan meg is találom. Az ame-
rikai Fitness Rx magazin 2008 februárjában megjelent száma 20.
oldalának „Perfection Through Liposuction” (Tökéletesség zsírle-
szívás áltat) című cikke, hivatkozva a Page Six Magazine, 2007.
október 14-én megjelent számára, a következőket írja:

„A zsírleszívás a legnépszerűbb választott sebészeti beavatkozás

a világon, különösen Amerikában, ahol évente emberek milliói
mennek keresztül ezen a procedúrán. Ez egy növekvő tendencia a
szép testű, fitt nők körében, akik apró tökéletlenségeiktől akarnak
így megszabadulni. A „zsírszobrászat”fontos része lett nagyon
sok plasztikai sebészeti praxisnak. A plasztikai sebészetben elért
technikai fejlődés lehetővé tette, hogy a nők olyan apró
zsírcsomócskákat is eltávolíttassanak, amelyeket néhány évvel
ezelőtt még lehetetlen lett volna. A nők a plasztikai sebészettől
várják el, hogy segítsen nekik beleférni a dizájnerek ruháiba.
Azonban nagy kockázatnak tehetetik ki magukat. Minden 100 ezer
ember közül, aki átesik ezen a műtéten, 20 meghal vérrög vagy
fertőzés miatt. Ez a tény a zsírleszívást veszélyesebbé teszi az au-
tóvezetésnél és a dohányzásnál. A fejlett technológia csökkenti a
kockázatot, de a zsírleszívás attól még sebészeti beavatkozásnak
számit. „

Nagyon elégedett vagyok „kutatásom” eredményével, ez a cikk

biztosan meggyőzi majd a barátnőmet ötlete képtelenségéről. Alig
várom hát, hogy meglobogtassam az orra előtt. Figyelmesen elol-
vassa a cikket, az ölébe ejti az újságot, és azt mondja:
– Hát majd alaposan körülnézek, mielőtt orvost választok. Leel-
lenőrzöm a dokikat a plasztikai sebészek szövetségénél… Külön-
ben nem olyan sürgős a műtét – teszi hozzá.
– Nem? – kérdezek vissza reménykedve. Mégis sikerült meg-
győznöm őt?
– Most el vagyok foglalva a válásommal, és sem időm, sem
pénzem nincs rá… Majd meglátom, mennyi pénzem marad a válás
után… Ha nem futja rá, akkor lemondok róla. De ha meglesz rá a
pénzem, akkor megcsináltatom. Mert ezzel az egy testrészemmel –
üt a fenekére – nem vagyok megelégedve. És akkor majd – emeli
föl az ujját – ha új fenekem lesz, meglátja a volt férjem, hogy mi-
lyen csinos vagyok…
Nem akarom kiábrándítani, hogy egy esetleges találkozáskor a
volt férj talán észre sem venné ezt a változást… Mert már oda sem
figyel, mert másutt van az esze, és mert egyébként is meg vagyok
róla győződve, hogy nem azért válik, mert a barátnőmnek nem elég
gömbölyű a feneke.
De meggyőzni egy nőt arról, hogy plasztikai műtéttel nem fogja
visszahódítani párját…? A lehetetlenre én sem vállalkozom!
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a plasztikai sebészet esküdt el-
lensége vagyok, gyorsan ki kell igazítanom, hogy téved, nem erről
van szó. Ami nem tetszik az egészben, az az, hogy úgy kezeljük a
testünket, mint egy közönséges ruhadarabot, úgy megyünk a plasz-
tikai sebészhez, mint a szabóhoz: itt tessék beljebb venni, ott meg
legyen nagyobb, szélesebb, itt, melltájékon tömjük ki, hogy na-
gyobbnak látsszék…
Hát higgyék el, hogy nem így működik!

Belenéz a nő a tükörbe, és azt mondj: a francba is, kicsi a mel-

lem, pedig a nagy cici a divat, Pamela Anderson is milyen dögös
vele,bomlanak is utána a pasik, én meg hiába veszek föl mélyen
dekoltált blúzt, a kutya se néz rám… Hogy is áll a bankszámlám
egyenlege? Nem valami biztató, ebből nem lesz műtét, ha csak
hitelt nem veszek föl, vagy kölcsön nem kérek valakitől…

A plasztikai sebészet a divat részéve vált az emberek szemléle-

tében, megfeledkezve arról, hogy mégiscsak műtéti eljárásról van
szó, ahol altatnak,vágnak, varrnak, vér folyik, fájdalmas gyógyulás
várható… Eljutottunk odáig, hogy ma már egy valamire való nő
nem érzi magát trendinek, ha valamit nem csináltatott meg magán!
A plasztikai sebészek telefonszámát úgy adják egymásnak a nők,
mint egy ügyes kezű fodrászét.
 A nyolcéves kislány már azt tervezi, hogy majd ha nagy lesz,
megműtteti a mellét. Mert már most tudja, hogy nem lesz eléggé
JÓ NŐ mellplasztika nélkül! Tinédzserkorban elérkezettnek látják
az időt a cselekvésre, rábírják a szülőket, hogy érettségi ajándék
gyanánt fizessék ki nekik a mellnagyobbító műtétet. Értem én,
hogy a bohó gimnazistának még nincs meg a magához való esze,
na de hogy a szülőnek sincs?
Vőlegények, férjek szülinapi ajándékként úgy fizetik be szívsze-
relmüket mellnagyobbító műtétre, mintha csak egy tengerparti nya-
ralással lepnék meg. És a nő boldogan rohan, alig várja, hogy a kés
alá fekhessen, és neki is olyan melle legyen, mint ennek vagy an-
nak a sztárnak, vagy éppen a barátnőjének…
Hányan gondolkoznak el e döntés előtt, hogy valóban szükség
van-e arra a műtétre? Valóban annyira megváltoztatja az életüket a
nagyobb mell? Boldogabbak lesznek, sikeresebbek? De hát a bol-
dogsághoz az is hozzátartozik, hogy egészségesek legyünk, nem?
Mennyire garantál élethosszig tartó egészséget egy mellimplantá-
tum? A női mell annyi kockázatnak van kitéve már akkor is, ha
nem szabatjuk-varratjuk, nem bolygattatjuk a szöveteket…
Hányan gondolják ezt végig, mielőtt beleugranak a műtétbe?
És mi van, ha évek múlva változik a módi? És a nagy mell ki-
megy a divatból? Akkor majd rohanunk megint a plasztikai sebé-
szetre, hogy doktor úr, vegye már kisebbre?
Emlékszem, hogy amikor főiskolára jártam, állandó kisebbségi
komplexusom volt amiatt, hogy nem pattanásnyi nagyságú mellel
áldott meg a Teremtő. Merthogy akkor a kis mell volt a divat! A
lapos csajok csak úgy feszítettek a pólójukban, én meg el voltam
keseredve, azt sem tudtam, hová rejtsem az enyémet, milyen puló-
vert vegyek fel, hogy minél laposabbnak látsszak. Alig telt el tíz-
tizenöt év, és egyszer csak azt veszem észre, hogy a csajok kés alá
fekszenek, szenvednek, fizetnek azért, hogy akkora legyen nekik,
mint nekem van… Tessék mondani, mi lett volna, ha én akkor,
huszonéves fejjel elrohanok az orvoshoz, hogy vegye már kisebb-
re?! Akkor most szaladhatnék vissza, hogy most meg tömje már ki
egy kis implantátummal!
Személy szerint akkor vagyok a legjobban megdöbbenve és fel-
háborodva, amikor egyébként jó csajok kérnek nagyobbítást. Olya-
nok, akiknek nem kicsi a mellük, de a párjuk nagyobbat szeretne.
Akkorát, mint amekkorát a pornófilmekben lát. Az illető férfi nem
gondol bele, hogy azzal a marha nagy mellel együtt is kell majd
élni a párjának. Hogy hátfájása lehet, megterhelheti a gerincét,
hogy nem tudja majd kényelmesen „viselni”. És a nő beleegyezik,
mert meg akar felelni a párja elvárásának.
De miért nem gondolkodik előbb? Miért is, kiért is vállalja ő a
kockázatot? Biztos, hogy ez a férfi szereti őt? Vagy csak két labda
nagyságú cicit „szeret”, és mindegy hogy a nőnek min kell keresz-
tülmennie ezért? Ugyan mit szólnának ezek a férfiak, ha a nő meg
azzal jönne elő:
– Szívem, én meg azt szeretem, ha egy férfinak nagy farka van,
menj már, légy szíves, nagyobbíttasd meg a tiédet vagy öt centivel!
Épp most olvasom, hogy egy üzletember befizette a barátnőjét
egy mellnagyobbításra. Három évvel ezelőtt az akkori feleségét
fizette be ugyanerre a műtétre. Ami megdöbbentő, hogy mind a két
csaj vállalta az operációt. Az elsőből azóta – mellnagyobbítás ide,
mellnagyobbítás oda – elhagyott feleség lett. Gondolom, nem kell
hosszú éveknek eltelnie ahhoz, hogy plasztikázott mellű barátnő is
a sutba legyen vágva…
JÓ NŐ-vé tehet-e egy mellplasztika valakit? Mert gondolom,
ezért a címért-rangért folyik a mellnagyobbítási láz. Hogy a férfiak
elismerően csettintsenek, hogy ne tudják levenni a szemüket a de-
koltázsunkról.. .
Valami baj lehet ott, ahol a nő azt hiszi, hogy egy implantált
mell szükségeltetik ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet. Mert
milyen férfiakat vonz magához egy kirakatba tett műmellel? Akiket
ezzel sikerül elcsábítania, azok nemigen gondolnak hosszabb távra,
mint egy-két éjszaka.
 – Öregem, ha láttad volna, micsoda didik! – mesélik másnap a
haveroknak. Szó sincs arról, hogy egyébként ki ez a hölgy, bájos,
aranyos, kedves, értelmes… Nem, mert a férfit semmi más nem
érdekelte belőle, mint a didik!
És ha úgy érezzük, hogy ez megalázó, csak önmagunknak tehe-
tünk szemrehányást, mert mi magunk idéztük elő ezt a helyzetet a
kirakatba tett műmellekkel.
Mert ha nem ezt tettük volna, hanem mondjuk, meghagyjuk a
mellünket normál méretűnek, ez a pasas észre sem vett volna ben-
nünket. Na és akkor mit veszítünk? Egy egyéjszakás kalandot vagy
másnap a haverok körében tett bunkó megjegyzést?
Ha meghagyjuk a mellünket eredeti nagyságában, és a bájunk-
kal, kedvességünkkel, jókedvünkkel, személyiségünk kisugárzásá-
val vonjuk magunkra a figyelmet, nagyobb esélyünk lesz arra, hogy
egy olyan férfi érdeklődését keltjük fel, aki nem „didikeresőben”
van, hanem komoly kapcsolatot akar.
Na de hát akkor felejtsük el a plasztikai sebészetet, mert nem il-
lik bele a JÓ NŐ életébe? Erről szó sincs. A plasztikai sebészetnek
igenis HELYE lehet egy JÓ NŐ életében.
A siker titka abban van, hogyan, miért hozza meg egy hölgy a
műtétet vállaló döntést. Azért varratja fel az arcát, mert a barátnője
is így tett? Azért nagyobbíttatja meg a mellét, mert ez a menő?
Mert százezrek csináltatják, és ő nem akar lemaradni? Mert olyan
akar lenni, mint a többiek?
A JÓ NŐ nem akar olyan lenni, mint a többiek. A JÓ NŐ önma-
ga akar lenni. Külsejében is, belső tulajdonságaiban is. „Nem aka-
rom, hogy eltüntessék a ráncaimat; nem akarok úgy kinézni, mint
mindenki más.” – mondja Jane Fonda.
Mennyire igaza van!

Nézem a tévében az egyik ismert hölgyet, szépen ki van sminkelve,

klassz a ruhája, jól néz ki. Tudom, hogy X. éves, annyinak is néz
ki; egy X. éves nő, aki nagyon jól tartja magát. Tudom, hogy szé-
pészeti műtéteken esett át, ám ettől még nem látszik fiatalabbnak.
Beszél, beszél, én nézem, és próbálom kitalálni, hogy mi is idege-
sít rajta. Először is az, hogy nem mosolyog. Az arca mozdulatlan,
csak a szája mozog, ahogy formálja a szavakat. Mindegy, hogy
miről beszél, az arckifejezése nem változik. Próbálom kitalálni,
hogy mi baja is lehet. Mitől ilyen búbánatos? Meghalt valakije?
Betörtek a lakásába? Vagy egyszerűen csak „depis”? Aztán le-
esik a tantusz… azért nem mosolyog, mert valamilyen ránckisimí-
tó eljáráson esett át. A bőre feszes, és vagy nem tudja vagy nem
akarja használni a mimikai izmait, azért olyan kifejezéstelen az
arca.

Egy másik hölgy, aki szintén így akarja fiatalíttatni magát,

ugyanilyen mosolytalan, kifejezéstelen arccal lép a publikum elé.
Ha egymás mellé rakom a két nő arcképét, teljesen egyformán néz-
nek ki! Mosolytalanok, merevek. Eltűnt az arcukról az egyénisé-
gük, a mosolyuk, a mimikájuk.
Eltűnt az arcukról az Élet.
A JÓ NŐ-t az különbözteti meg attól, aki csak annak hiszi ma-
gát, hogy ő fel tudja mérni, hogy egy szépészeti beavatkozás hoz-
zásegíti-e ahhoz, hogy továbbra is JÓ NŐ maradhasson, vagy ép-
pen az ellenkező hatást éri el vele.
Egy mosolyráncot – különösen negyven-ötven fölött – kétféle-
képpen lehet megítélni.
Az egyik az, hogy: Pfuj, ronda! Öregít! Nem használnak a kré-
mek! Ez így nem maradhat! Azonnal rohanjunk a plasztikai sebé-
szetre és tűntessük el! Ha meg sikerült valahogy kisimítani, akkor
többet ne mosolyogjunk, mert megint megjelennek azok a fránya
ráncok.
A másik felfogás: Hát igen, itt vannak azok a ráncok, de amikor
mosolygok, akkor olyan édes kis gödröcskékké változnak… nem
fogom én ezeket kisimíttatni, hozzám tartoznak, a jókedvem vonz-
za az embereket… Különben is minek simíttatnám ki őket, úgyis
hamarosan megint megjelennének, mert szeretek jókat nevetni…
Aki JÓ NŐ-nek tartja magát, de nem az, leltárba veszi az adott-
ságait, és a következőket állapítja meg:
Háj van a hasamon. Megoldás: le kell szívatni a zsírt! A mellem
nem elég nagy. Megoldás: implantátum! Egy kis görbület van az
orrnyergemen. Megoldás: meg kell operáltatni! Az ajkam vékony,
nem elég telt. Megoldás: fel kell töltetni! Az arcomon megjelentek
a ráncok. Megoldás: ráncfelvarrás! A szemhéjam megereszkedett.
Megoldás: szemhéjplasztika!

És aztán ezeket MIND meg is csináltatja! Utána pedig csodálko-

zik, ha a műtét után a barátai elmennek mellette az utcán, mert nem
ismerik föl.
Az, aki valóban JÓ NŐ, szintén leltárba veszi az adottságait, és
a következőket állapítja meg:

Háj van a hasamon. Menjek el zsírleszívatásra? És mi van, ha a

bőröm löttyedt lesz, amikor kiszívják alóla a zsírt? Utána meg
vágassak ki egy darabot a bőrömből, hogy ne lógjon? Inkább
megpróbálok fogyni egy kicsit, diétázom, tornázom, és lassan
leadom azokat a kilókat… ha fokozatosan csinálom, akkor talán a
bőröm is visszaidomul, nem fog lógni… A mellem nem elég nagy.
Rakassak be implantátumot? Éppen most nagyobbíttassam meg a
mellemet, amikor egyébként fogyni akarok? Igaz, hogy a mellem
nem nagy, de a testalkatomhoz képest arányos, ne nyúljunk hát
hozzá. Egy kis görbület van az orrnyergemen. Vetessem ki? Sok
pasas szexinek találja. Az ajkam vékony, nem elég telt. Töltessem
fel? És ha túl nagyra sikerül?Mi lenne, ha hidratáló szájfényt
tennék rá, azzal olyan hatást lehet elérni, mintha teltebb lenne…
Az arcomon megjelentek a ráncok. Igen, de miért? Mert sokat
mosolygok. Márpedig a jókedvemről nem mondok le, maradnak
hát a ráncok. A szemhéjam megereszkedett. Való igaz, öregíti a
szememet. Érdekes, hogy amíg a szemem körüli szarkalábak igen-
is jól állnak, huncut, vidám kifejezést kölcsönöznek az arcomnak,
addig a megereszkedett szemhéjam bizony fáradttá, öreggé teszi a
tekintetemet. Nem tudok más megoldást rá, mint a szemhéjplasz-
tikát. Tehát a döntés: szarkalábak maradnak, a szemhéjamat vi-
szont plasztikáztatom.
 A JÓ NŐ mindig úgy hoz döntést egy plasztikai beavatkozás
szükségességéről, hogy mérlegeli, a változás mennyire fog illeni az
arcához, alakjához, egyéniségéhez.
A többiek nem mérlegelnek, hanem megcsináltatják azokat a
beavatkozásokat, amiket a sztárok, a barátnők, vagy a divatlapok
sugallnak.
Nem ritka, hogy a hölgy szinte minden, plasztikázható testrésze
úgy át van alakítva, hogy talán már ő maga sem emlékszik ponto-
san, hogy is nézett ki azelőtt. Sokszor éppen ez a cél, megváltoztat-
ni mindent, amit csak lehet, a szája legyen olyan, mint X-é, a melle
olyan, mint amilyen Y-nak van, mindegy, csak ne maradjon meg
olyannak, amilyennek született!
Még valamit meg kell fontolnunk, mielőtt nekiugrunk a plaszti-
kai sebész szikéjének. Nem kell mindent megoperáltatni, ami úgy-
mond „szabálytalan” rajtunk! Lehet, hogy az a kis szabálytalanság
még jól is áll nekünk. A következő történetet egy orvostól hallot-
tam, akinek mellesleg megvan a szakvizsgája plasztikai sebészetből
is, de végül úgy döntött, hogy az orvoslás más területén dolgozik.

Egy csinos, fiatal és sikeres hölgynek – nevezzük Krisztának –

volt egy kis görbület az orrában. Ami egyébként rajta kívül senkit
sem zavart. De mivel ö a tökéletesség híve volt, elhatározta, hogy
kiveteti a görbületet az orrából. A műtét jól sikerült, de orvos
ismerősöm szerint Krisztának jobban állt az eredeti orr. Az a kis
görbület ugyanis – érvelt az orvos –, az volt a hölgy szexepilje. A
műtéttel ezt a szexepiljét veszítette el…

Én is ismertem egy hölgyet hasonló orral, annyira jól állt neki,

hogy azt nem lehet elmondani. Mivel ő is mindig azon morfondíro-
zott, hogy „kiegyenesítteti”, nem győztük lebeszélni róla, hogy
megtegye, mert nagyon jól néz ki az eredetivel. Az a kis görbület
az orrában kifejezetten szexivé tetté a hölgyet. Ezt még mi, nők is
észrevettük, hát még a férfiak!
Aztán itt van a másik „kedvencem”, a botox injekció, amit álta-
lában az arc bizonyos területeire fecskendeznek be, hogy a ránco-
sodást megakadályozzák. Olvasom például az egyik hírességről,
hogy botoxoztatja az arcát, közben pedig rendszeresen dohányzik
is. Na most, ha abbahagyná a dohányzást, akkor talán már nem is
lenne szükség a botox injekcióra. Mint tudjuk ugye, a napozás és a
dohányzás vezeti az öregedést okozó tényezők listáját. Ezzel min-
den felvilágosult hölgy tisztában van. A képeslapokban, kozmetikai
magazinokban, könyvekben állandó téma a dohányzás és a napozás
öregítő hatása. Éveket, akár öt-tíz évet is „hozzáadhat” a megjele-
nésünkhöz.
Vajon hányan mondtak le a dohányzásról, és bánnak óvatosan a
napozással, hogy elkerüljék a gyors öregedést? És hányan vannak
azok, akik bár JÓ NŐ-k szeretnének lenni, mégsem hagyják abba a
dohányzást, és szorgalmasan égettetik magukat a legtűzőbb napsü-
tésben is, abban bízva, hogy majd rendbehozza őket a plasztikai
sebész meg valami csodakrém!
Valahányszor turistacsoporttal tengerparti nyaralásra mentem,
mindig voltak köztünk olyanok, akik a második-harmadik napra
pecsenyepirosra süttették magukat.
Egyszer, amikor éppen Spanyolországban nyaraltunk a lá-
nyommal, és a szállodából a tengerpartra igyekeztünk, jött velünk
szembe az utcán egy csoport. Mondom a lányomnak, figyeld meg,
ezek magyarok. Azt kérdi, honnan tudom. Mondom onnan, hogy
mindenkinek pecsenyepiros a bőre, és a hölgyek fürdőruhában
flangálnak a városka főutcáján, mintha csak a strandon lennének.
(Esküszöm, senki más nem sétált fürdőruhában az utcán.)
Amikor közelebb értek, és hallottuk, mit beszélnek, bebizonyo-
sodott, hogy igazam volt, tényleg magyarok. A hölgyek persze
mind ducik voltak…
Értem én, hogy külföldön senki sem ismer bennünket, senki se
szól meg bennünket, na de ez nem jelenti azt, hogy akkor fürdő-
dresszben kell sétafikálni és közszemlére tenni rengő hájunkat…
A másik, napozással kapcsolatos sztorim:
Volt egyszer egy kolléganőm, aki nagyon adott magára. Kozme-
tikus, fodrász, torna, elegáns ruha, plasztikai sebészet… mindent
bevetett azért, hogy JÓ NŐ legyen. És ha nem is sikerült bekerülnie
a Micsoda nő! kategóriába, de csinos, szemrevaló teremtésnek
számított. Ő volt az, aki az egész nyarat a strandon töltötte. Ö volt
az, aki már május végére csokoládébarnára sült. Aztán egyszer csak
elköltözött a városból, és vagy négy évig egyáltalán nem találkoz-
tunk.
Évek múlva véletlenül összefutottam vele az utcán – földbe
gyökerezett a lábam a megdöbbenéstől. Elegáns volt ő most is, jól
öltözött, jól karbantartott, csinos, ápolt, fodrász, kozmetika minden
látszott rajta, de az arcbőre rémületesen öreg volt. Egy aszalt bőrű
öregasszony nézett rám, ez az arc mintha nem is ehhez a csinos,
izmos testhez tartozott volna. Esküszöm, olyan lyukacsos volt az
arcbőre, mint a szivacs. Őszintén szólva nem tudom, sikerült-e
uralkodnom az arcmimikámon, vagy pedig a megdöbbenés kiült az
arcomra, megbántva esetleg az illető hölgyet, de isten látja lelke-
met, annyira megrémültem a látványon, hogy néhány pillanatig
nem tudtam azzal foglalkozni, hogy leplezzem a döbbenetemet. Ez
a kép, ez az agyonnapoztatott, agyonaszalt arc azóta is kísért, az
eset több mint tíz éve történt, de ma is világosan látom magam előtt
a hölgy tönkretett arcbőrét.
Mint ahogy az emlékeimbe vésődött édesanyám karjának a lát-
ványa is. Sokat dolgozott a kertünkben, és persze tűző napsütésben
is. Mindig egy rövid ujjú blúzt vett fel a kerti munkákhoz. Semmi-
féle napvédőkrémet nem kent magára, akkoriban ugyanis nem so-
kat tudtunk a különböző ultraviola sugarakról, meg azoknak a hatá-
sáról. Ha jól emlékszem, napkrémet sem igen lehetett kapni, pláne
falun nem, ahol mi laktunk. Még évekkel később is, amikor megje-
lentek a boltokban a napkrémek, csak akkor használtuk, amikor
nyaralni mentünk a Balatonra.
Szóval édesanyám is mindenféle napvédő nélkül kapálgatott a
kertben. Emlékszem, amikor levette magáról a blúzt, a karján lévő
bőr világosan mutatta, melyik az a rész, ami állandóan ki volt téve
a napsütésnek, és melyik az, amelyiket a ruha védett. Míg a ruha
által takart bőr hófehér volt, addig a szabadon hagyott rész csoko-
ládébarna.
DE!!!
A karjának a lebarnult része legalább tíz évvel idősebbnek lát-
szott, mint a ruha által takart felület. Amíg a fehéren maradt bőr
selymes volt, rugalmas, és sima, addig a barna részen apró ráncok
látszottak, és kezdte elveszíteni a rugalmasságát.
Akadnak olyan hölgyek is, akik nem elégszenek meg a napozás
öregítő hatásával, hanem plusz sminket is kennek magukra a napo-
záshoz. . .hátha az is tesz még valami extra kárt a bőrükben.

Mint az az asszony is, akit a balatoni üdülőben a két hét alatt

soha nem láttam smink nélkül. Napozni is úgy ment, hogy „tető-
től-talpig” sminkbe vágta magát. Fekete szemhéjtus és piros rúzs
– ez volt a minimum. Ezért aztán a két hét alatt nem is merészke-
dett a vízbe. Képes volt lemondani a csodás lubickolásról, nehogy
a festék elkenődjön az arcán.

Életem folyamán többször is találkoztam hasonló hölgyekkel,

akik smink nélkül egy lépést sem voltak hajlandók megtenni.
Egyszer például a debreceni klinikán feküdtem, műtétre várva.
Valami isteni szerencse folytán kétágyas szobába kerültem. A szo-
batársnőm szintén ebben a smink-nélkül-egy-tapodtat-sem nevű
betegségben szenvedett. Mégsem ezzel a kórral feküdt be műtétre,
hanem valami nőgyógyászati problémával. Amikor az operáció
után magához tért az altatásból, az volt az első mozdulata, hogy
nyúlt a púder után, és remegő kézzel kezdte magát sminkelni.
Ráadásul még rám is rám szólt, hogy én miért nem festem ki
magam, szerinte a tény ugyanis, hogy kórházban vagyunk, nem
jelenti azt, hogy el kell hanyagoljuk magunkat. Ebben a kérdésben
alapvető világnézeti különbségek voltak köztünk, én teljesen ele-
gendőnek tartottam ugyanis a szokásos tisztálkodást, nem éreztem
úgy, hogy sminkelnem kellene a betegágyban. Eléggé zokon is
vettem, hogy folyton ezzel csesztet, de szerencsére akadt egy ba-
rátnője, aki a szomszédos kórteremben feküdt, de rendszeresen
átjárt hozzánk csevegni a szobatársnőmmel, így az végre leszállt
rólam.
A szomszéd betegszobából átjáró hölgy egy akkoriban híres,
mára letűnt politikus feleségeként mutatkozott be. Mondanom sem
kell, ő is mindig ki volt festve. Kettejük kedvenc közös témája volt
például – micsoda meglepetés! – a sminkelés.
– Reggel, amikor fölkelek, az az első dolgom, hogy kisminke-
lem magam, különben úgy érzem, mintha meztelen lenne az arcom
– árulta el titkát a politikusfeleség.
Aztán meg egy kempingben találkoztam egy „sminkmániás”
nővel. Reggel, amikor fölkelt, az volt az első dolga, hogy odament
a fára akasztott tükörhöz, és nagy gonddal kifestette magát. Először
púdert rakott az arcára, majd fehér festéket a szemhéjára, a szeme
fölé pedig fekete csíkot húzott a tussal. A művet azzal tetézte be,
hogy kirúzsozta a száját.
Be kell valljam, hogy kissé megütköztem ezen a napi szertartá-
son. Minek kell valakinek púderrel betömni a pórusait, amikor ezen
az isteni jó levegőn vagyunk, miért nem hagyja, hogy a szél szaba-
don cirógassa azt arcbőrét? Amúgy meg a gyerekekkel megy ját-
szani a homokozóba, ahol a szálló por remekül ráragad majd a rú-
zsos szájra. Arról nem is beszélve, hogy a közös zuhanyzóval ellá-
tott kempingben nem lehet tisztességesen lemosni az arcunkról a
sminket. Ami viszont árt a bőrünknek, úgyhogy szaporodnak majd
arcunkon azok a jelek-helyek, amelyeket évek múlva sminkkel
próbálunk majd elrejteni.
Ott tartózkodásunk második napján rájöttem a „titokra”: a höl-
gyet nemrégiben el akarta hagyni a férje… aztán valahogy mégis
kibékültek. Gondolom, a feleség akkor elhatározta, hogy mindig
„adni fog magára”, bármilyenek is legyenek a körülmények. Tehát
a mindennapi sminkjéből nem enged, nem és nem!
Aztán bevetette a férjfogás, férjmegragadás másik, nők által si-
keresnek tartott módszerét is: sütött-főzött egész nap. Reggelire
lángos, ebédre rántott hal… El lehet képzelni mindezt tábori kö-
rülmények között, amint a hölgy kifestett arccal hajol az olajban
sülő halszeletek fölé…
Ebből a kétségbeesett erőfeszítésből azonban hiányzott a méltó-
ság, ami egy hölgyet igazán JÓ NŐ-vé tesz. Ez egy izzadtságszagú
igyekezet volt, megfelelni vágyás, és sajnos még csak azt sem lehe-
tett mondani a hölgyre, hogy jól nézett ki. Ha az ember szemügyre
vette, nem az volt az első gondolata, hogy „ Micsoda nő!”, hanem
az, hogy miért van ez a csaj ilyen irgalmatlanul kifestve.
Ahelyett, hogy laza melegítőbe öltözve elment volna hegyet
mászni vagy futni egyet a tó körül, és kipirosodott arccal, sugárzó
mosollyal tért volna vissza közénk. Akkor talán nem is lett volna
szüksége a sminkre…
Mindeközben, amíg a nő ott erőlködött a kapcsolat megmentése,
a férj kiszolgálása érdekében, a párja feltűnően nem csinált semmit.
Üldögélt a kempingszékén és újságot olvasott, amíg a felesége pa-
nírozta a halat.
Még csak oda se ment hozzá, hogy megsimogassa vagy meg-
ölelje. Arról már nem is beszélve, hogy előrukkolhatott volna egy
nagylelkű ajánlattal, mint például:
– Tudod mit, szívem? Gyere, menjünk el az erdőbe sétálni egyet
a jó levegőn. Ha szerencsések vagyunk, még szarvast is látunk
majd. Az ebéddel most ne foglalkozz, majd megoldjuk valahogy.
Tüzet rakunk és húst sütünk a roston, a krumplit pedig alufóliába
csomagoljuk, megsül majd a parázson. Csak ne fáraszd magad ez-
zel a halsütéssel…
Nem ez a hölgy volt az egyetlen, akit soha nem láttam smink
nélkül. Többször, visszatérően találkoztam és találkozom olyan
nőkkel, akik smink nélkül még a sarki közértbe sem mennek le.
Tökéletesen egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy egy nő
persze mindig adjon magára, akkor is, ha leugrik a sarki közértbe.
Mégis!
Túlzásnak érzem, ha valaki soha nem hagyja az arcát smink nél-
kül láttatni. Ilyenkor mindig az jut eszembe, mit akar a make-uppal
takargatni? Annyira csúnya? Annyira nincs önbizalma? Szerintem
nem attól lesz valaki JÓ NŐ, ha állandóan tetőtől-talpig sminkbe
vágja magát. Sőt, megkockáztatom, egy JÓ NŐ-nek igenis kell,
hogy legyenek olyan napjai, amikor melegítőben, smink nélkül
sétáltatja a kutyáját, vagy elmegy kirándulni, hegyet mászni, úszni
egyet a tóban.
Ilyenkor attól lesz szép, hogy olyan kis friss, üde és lezser, az
arcát kicsit megkapja a nap, a haját kicsit összekócolja a szél. És ez
szép, és ez vonzó, még akkor is, ha közben nem olyan nagy a sze-
münk, mintha kihúznánk szemhéjtussal és nem olyan szabályos a
frizuránk, mintha épp akkor fésültük volna be.
Egyébként is kezd divatba jönni a smink nélküli kinézet. Vagyis
hogy úgy sminkeljünk, hogy az ne látsszon meg rajtunk.
Épp a múltkor nézegettünk a lányommal egy hirdetést, amely-
ben egy ismert amerikai színésznő szerepelt. Nézegettük, forgattuk
az újságot, nem akartunk hinni a szemünknek.
A hölgynek ugyanis káprázatosan gyönyörű volt az arcbőre. Si-
ma, üde, fiatal, ránctalan. Mivel éppen egy héttel előtte láttuk
ugyanennek a színésznőnek a smink nélküli fotóját, tudtuk, hogy az
arcbőre egyáltalán nem ilyen gyönyörű és hibátlan. Tehát ahhoz,
hogy úgy nézzen ki, mint a hirdetés fotóján, igencsak vastagon kel-
lett „vakolni”. Mégis, a sok smink ellenére is úgy tűnt, mintha egy-
általán semmi nem fedné az arcbőrét. Ráadásul az ajka és a szeme
is úgy volt hangsúlyozva, mintha nem lenne kifestve.
EZ A MENŐ! – világosított fel a lányom.
A nagy kozmetikai világcégek ugyanis egymást ölik a verseny-
ben, hogy olyan make-up termékeket dobjanak a piacra, amelyek-
kel a hölgyek azt a hatást érik el, mintha nem is lenne smink az
arcukon.
Mégis!
Hányszor látunk az utcán, a televízióban, az újságban olyan höl-
gyeket, akik agyonfestett arccal közlekednek, vastag a púder, az
alapozó, erős rikító színeket kennek a pofijukra, hogy már két ki-
lométerre látsszék, hogy ők aztán ki vannak festve! Látsszék, hogy
ők aztán „adnak magukra”! Közben az egész természetellenes, mert
úgy néznek ki, mintha maszkot hordanának az arcukon, ami az áll
vonalánál hirtelen véget ér.
Ugye nem kell mondani, hogy ezek a hölgyek azért festik ma-
gukat ilyen irgalmatlanul, mert a JÓ NŐ-k közé sorolják magukat?
Erre mondják azt, hogy a kevesebb sokszor több…
 Hogyan fogyjunk
tíz kilót „seperc”
alatt ?
„ Tudok egy jó diétát. Mindent ehetsz, amit csak akarsz,
de ezt meztelen, kövér emberek társaságában kell tenned.''
(Ismeretlen szerző)

Hogyan lehet leadni tíz kilót seperc alatt? Gyorsan és fájdalom-

mentesen? Ügy, hogy közben nem kell diétázni, nem kell tornázni,
futni, izzadni! És nem kell olyan fogyasztótablettákkal sem tömni
magunkat, melyeknek hosszú távú hatásáról fogalmunk sincs! La-
zán, könnyedén – volt, nincs!
Na, most jelentkezzen az, aki elhitte, hogy mindez lehetséges.
Aki szimplán bedőlt a hangzatos címnek. Nem kell szégyellni, hi-
szen nap mint nap ezt tesszük, bedőlünk az újabbnál újabb fogyó-
kúrás recepteknek, diétás módszereknek, fogyasztótabletta, és – por
hirdetésnek. Akupunktúrás kezeléseknek, bioenergiával, ráolvasás-
sal történt fogyásnak. Mert gyorsan, hamarjában le kell adni a súly-
ból. Ezer és ezer ok van rá.

Jön a bikiniszezon, úristen, hogy fogok kinézni a strandon? Min-

denki az én hájamat fogja bámulni, az biztos! Új pasim van, jaj,
mit fog szólni, ha levetkőzöm? A párom a karcsú nőket bámulja
az utcán, tenni kell valamit, amíg nem késő!

Aztán huss! Neki is ugrunk az első diétának, rohanunk a boltba

megvásárolni a legújabb fogyitablettát, hogy hátha valamelyik
majd segít!
Mindannyian ismerünk (vagy talán magunk is közéjük tarto-
zunk) olyan embereket, akik állandóan „fogyóznak”, mégsem
fogynak le soha. Újabb és újabb „tuti” diétákkal állnak elő, ame-
lyek egy ideig hatékonynak bizonyulnak, aztán valami történik, és
a súlyvesztés megáll, majd egy idő után szépen visszaszedik, amit
oly keservesen leadtak. Sőt van, aki még többet is.
A fogyi-módszerek kézről-kézre járnak, barátnők, ismerősök ad-
ják egymásnak a receptet, a titkot, a „csoda” módszert… Ha egy
újság címlapján úgy kezdődik a kérdés, hogy „Hogyan fogyjunk
le…” akkor a folytatás már szinte mindegy, a legtöbb nő megveszi,
mert mindenáron tudni akarja a siker titkát – nehogy már kimarad-
jon belőle!
Igaz, hogy az orrunknál fogva vezetnek bennünket ezekkel a
hangzatos címekkel, mint a hogyan fogyjunk öt nap alatt öt kilót
ilyen meg olyan levessel...Tegyük fel, hogy az illetőnek sikerül. Na
de mi van az ötödik nap után? Ha az illető ugyanúgy él, mint addig,
akkor hamarosan visszaszedi azt az öt kilót, amit nagy nehezen
leadott (ha leadott egyáltalán), és aztán, ha hirtelen felindulásból
megint jól akar kinézni, akkor kezdheti újra a levesdiétát…
Lehet-e egy kövér hölgy JÓ NŐ?
Bajosan!
Tudjuk, hogy bizonyos férfiak a teltebb idomokat kedvelik. Ám
az is igaz, hogy jelentős súlytöbblettel küszködve nehéz szexinek,
sármosnak lenni. Nehéz egészséget, önbizalmat, boldogságot sugá-
rozni. És bizony nehéz jól kinézni, csinosnak mutatkozni.
Nem véletlen, hogy a nők szinte kizárólag csak fogyni akarnak,
nem pedig hízni, nem véletlen, hogy a karcsú alak minden nő álma.
Na de ha minden hölgy JÓ NŐ akar lenni, akkor mégis miért
van az, hogy sokan átengedik magukat az elhízásnak?
 KI vagy MI a bűnös ebben?
Én úgy gondolom, hogy nem is bűnösök, hanem egyenesen FŐ-
BŰNÖSÖK léteznek. Vegyük csak őket sorra szépen! Vigyázat!
A sorrend nem jelent fontossági listát! Vagyis nem az elsőként
említett okoz a legtöbb kárt, és az utolsó a legkevesebbet. Mind-
egyik külön-külön, akár egymagában is képes megakadályozni,
hogy egy JÓ NŐ tartani tudja a „versenysúlyát”.

1. FŐBŰNÖS: ÉTKEZÉSI SZOKÁSOK

Amit, ahogyan, amennyit… Állok a pénztárnál a sorban, és unal-
mamban azt nézem, ahogyan az előttem várakozók pakolják ki a
szalagra, amit vásároltak. És mit látok? Nagy halom zöldség, nagy
halom gyümölcs, és mellette egy-két kisebb csomagban hús, több-
nyire csirke vagy hal. Ezt veszik a kanadaiak.
Gondolatban „hazaugrom” Magyarországra, mit is láttam ott, a
bolti sorokban állva? Kábé ugyanezt a mennyiséget, csak fordítva:
nagy halom hús meg felvágott, na persze sör, mellette egy-két ki-
sebb csomag zöldség…
Na, most el lehet képzelni, hogy mi történik azokkal az embe-
rekkel, akik a nagy halom zöldséget, kevés húst viszik haza, és mi
történik azokkal, akik a nagy halom húsból és kevés zöldségből
főzik meg a vacsorájukat?
Vajon ki marad egészséges, fitt és karcsú: aki rendszeresen sok
zöldséget, gyümölcsöt eszik vagy pedig az, aki sok húst?
És egyébként meg… Miért van az, hogy Magyarországon min-
den az EVÉSRŐL szól? Ha örömünk van, ha bánat ér, ha születik,
ha meghal valaki, ha karácsony van, húsvét van, szülinap, név-
nap… AKKOR ENNI KELL! Mégpedig olyan ételeket, amelyek –
ugyan istenien finomak – de igenis hizlalóak!
Ha most hirtelenjében felsorolok néhány jellegzetes, közkedvelt
ételt, mint például rántott hús, fasírozott, töltött káposzta, csirke-
pörkölt, disznótoros, töltött csirke, sertéspörkölt, brassói aprópe-
csenye, birkapörkölt, paprikás csirke, hájas tészta, rétes… akkor
már csak arról kell döntenünk, hogy milyen sorrendbe rakjuk őket a
„néphízlaló” versenyben. Mert afelől semmi kétség nincs, hogy
ezek bizony nem fogyókúrás ételek. Márpedig ünnep és vasárnap
nem telhet el anélkül, hogy valamelyikük ne kerüljön az asztalra.
Ember – akarom mondani, JÓ NŐ – legyen a talpán, aki karcsú
tud maradni ilyen étkezés mellett!
Bevallom, mindig kicsit zavarba jövök, ha otthoni barátaim azt
kérdezik, hogy hogy főzök itt, Kanadában? Magyarosan, ugye? Há-
á-át…
Ha megmondom az igazat vagy hülyének néznek, vagy azt hi-
szik, hogy felvágok, nagyzolok. Hogy pörkölt ugye az már nagyon
régen nem volt, töltött káposzta évek óta nem, hasonló a helyzet a
fasírttal… Gulyáslevest meg csak kizárólag akkor főzök, ha vendé-
geim vannak…
Hogy akkor mit eszünk? Annyi minden másfélét… a világ min-
den tájáról származó ételeket látunk, kóstolunk nap mint nap. És ez
hatással van az emberre, kipróbálunk ezt-azt, módosítjuk az otthon-
ról hozott ételeket, és végül hol egy kicsit olaszos, hol egy kicsit
japán, hol egy kicsit mexikói…
A LÉNYEG: semmi sem zsíros, semmi sem nehéz, és rengeteg a
zöldség az ételben.
Amikor Magyarországon éltem, ismerőseim cikiztek az étkezé-
sem miatt. Munkatársaim jelentős része például vegetáriánusnak
tartott csak azért, mert alig-alig ettem disznóhúst.
És már meg is érkeztünk a következő ponthoz:

2. FŐBŰNÖS: A KÖRNYEZET
Az ember lánya ugye próbálna egészségesen étkezni. Elvileg sem-
mi akadálya, hiszen szinte valamennyien tudjuk a szabályokat,
csökkenteni a vörös húsokat, a zsírt, a cukrot, a fehér kenyeret, és
növelni a zöldség-, gyümölcsfogyasztást. Szóval arra nem foghat-
juk a sikertelenséget, hogy információhiányban szenvedünk. Egy
magára valamit adó nő tökéletesen tisztában van azzal, hogy ho-
gyan KELLENE táplálkoznia.
A megvalósítással van a gond!
 És itt lép be a környezet, amely nem támogat, ellenkezőleg, kri-
tizál, és mindent elkövet azért, hogy megtorpedózza az egészséges
étkezést. A férj, a partner pörköltet akar enni meg fasírtot, a zöld-
séges ételre furcsán néz.
– Nem vagyok én nyúl! – háborodik fel, ha szerinte túl sok a
zöldség és kevés a hús, vagy egyáltalán nincs is hús a tányérján.
Vendégségben nógatják azt, aki csak módjával rak a tányérjára.
– Na, szedjél még, van bőven! Vagy:
– Miért nem eszel a töltött káposztából, nagyon finom!
– Hagyd rá, diétázik!
– Á, vagy úgy, diétázik? Minek akarsz fogyni, így is nagyon
csinos vagy!
Itt az első tévedés, az előítélet! Miszerint a diéta egyenlő a fo-
gyókúrával.
Ez nem igaz!
Diéta alatt azt értjük, hogy bizonyos ételek fogyasztását elkerül-
jük, míg más ételeket, amiket mondjuk korábban nem iktattunk be
az étrendbe, most előnyben részesítünk. Ez azonban még nem je-
lenti azt, hogy fogyózunk! Ez például jelentheti azt, hogy van va-
lami egészségügyi problémánk, ami miatt bizonyos ételeket nem
ehetünk. Ez jelentheti azt, hogy tudjuk például, hogy bizonyos
élelmiszerek fogyasztását jobb, ha mellőzzük, ha hosszabb távon
egészségesek akarunk maradni, nem pedig cukorbetegséggel, szív-
betegséggel küzdeni néhány év múlva.
Amikor valaki olyan döntést hoz, hogy bizonyos ételeket kiiktat
az étrendjéből, azt a környezetnek tiszteletben kellene tartania, és
segíteni őt a megvalósításban, nem pedig cikizéssel, megjegyzé-
sekkel nehezíteni a dolgát. Emlékszem, egyszer egy társaságban
valaki addig cikizte nádszálkarcsú, sohasem fogyózó, de mindig
diétázó lányomat, amíg ő sírva fel nem ugrott az asztaltól és ott
nem hagyta őket.
– Egyszerűen nem hagyták abba, nem akartak leszállni rólam –
kommentálta később az eseményeket. – Hidd el, ha csak egy-két
megjegyzést kapok, azt fel se veszem. De nem hagytak békén,
NEM HAGYTAK BÉKÉN! Azzal szekáltak, hogy miért nem aka-
rok enni a pörköltből, ami egyébként tocsogott a zsírban. Aki meg
véletlenül nem engem csesztetett, az a többiek megjegyzésein rö-
högött.
A lányom például mindig diétázik. Nem csoda, hiszen táplálko-
zási ismereteket tanul az egyetemen. Nem a divatirányzatok által
felkapott fitneszguruknak, természetgyógyászoknak hisz, hanem a
tudományos kutatásokkal igazolt, tudósok, orvosok által alátámasz-
tott tényeknek. Így hát bizonyos ételeket fogyasztását egyszerűen
kerüli, ráadásul erről előadást is tart nekem… Én meg eleinte csak
hümmögök, aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy már nem
kerül fel a szóban forgó ennivaló a vásárlási listámra. Ennek kö-
szönhetően mostanában például a virsli, a kolbász és a szalámi
kezd hiányozni a hűtőszekrényünkből…

3. FŐBŰNÖS: A HISZÉKENYSÉGÜNK
Nem szabad mindenkinek mindent elhinni!

Tele van a padlás olyan „táplálkozási szakértőkkel”, akiknek sem-

miféle ezirányú végzettségük nincs, mégis tanácsokat adnak, hogy
hogyan is étkezzünk. És a nép elkezdi követni: ne egyél ezt, ne
egyél azt, koplaljál napokig. Éheztesd, kínozd, gyötörd magad. És
akkor jön az, hogy „ha nem eszem egy hétig, akkor lefogyok öt
kilót”. És tényleg lefogy, amit pillanatok alatt vissza is szed aztán.
Irigylésre méltóan karcsú színészek, modellek adják közre fogyó-
kúrás tapasztalataikat, hogy „ ilyen meg olyan levest ettem két hé-
tig”, vagy „nem eszem szénhidrátot egyáltalán” vagy „napokig
csak vizet iszom”.
A hétköznapi ember meg lóhalálában igyekszik követni.
Hányan kérdezik meg előtte az orvosukat, hogy az egészségük
nem károsodik-e?
Hányan szállnak vitába az ismert emberek „csodadiétáival”,
hogy igen, igen, de ha követem az Ön tanácsait, vajon megkapja-e
a szervezetem azokat a táplálékokat, amikre szüksége van? Vagy
hányan teszik fel a kérdést a tanácsokat osztogató hírességeknek:
„Legyen már szíves megmutatni a képesítéséről szóló igazolást,
ami arra jogosítja, hogy tanácsot adjon, mit egyek és mit ne
egyek?”
Legutóbb egy internetes hirdetésre kaptam fel a fejem: wellness
tanácsadó lehet valaki, nem kell hozzá végzettség, majd ők betanít-
ják. Na, mondom a lányomnak, szépen vagyunk. Te itt küszködsz,
fizeted a méregdrága tandíjat, ölöd az idegeidet a vizsgákkal azért,
hogy végre wellness diplomát kaphass az egyetemen, és közben
mindenféle végzettség nélkül hirdetik azt az állást, amit te majd
évekig tartó tanulás után tölthetsz csak be…
Nemcsak maga a hirdetés a szörnyű, hanem az a tény, hogy
ezeknek a „tanácsadóknak” lesznek klienseik! Lesznek olyan em-
berek (és a többségük nő) akik majd felkeresik őket, fizetnek a
szolgáltatásért, és követik majd a tanácsaikat.

4. FŐBŰNÖS: REJTETT ELLENSÉGEINK

Azoknak az embereknek, akik fogyni akarnak, nagyon sok ellensé-
gük van. A környezetet, a cukkoló, ellendrukkoló baráti kört már
megtárgyaltuk. Arról azonban kevés szó esik, ha szóba kerül egyál-
talán, hogy az előbb említett fogyókúrás, diétás „tanácsadók” az
ellenségeinkké válhatnak, amennyiben gondolkodás, kritika nélkül
követjük útmutatásaikat.
Képesnek kell lennünk „azonosítani” az ellenségeinket, amelyek
nemcsak zsíros hús meg habos sütemény képében kísértenek ben-
nünket, hanem olykor a jóakarat és a segíteni akarás leplébe öltö-
zött „tanácsadóként” jelennek meg. Ez utóbbiak talán még veszé-
lyesebbek, mint az előbbiek, mert a zsíros húsról, a cukorról azon-
nal tudjuk, hogy káros, míg az ilyen-olyan tanácsadókról csak jókat
feltételezünk az első körben.
Nagyon sok diétás irányzat jön elő például azzal, hogy koplal-
junk! Éhezzünk! A képlet ugye nagyon egyszerű, az az étel, amit
nem eszünk meg, nem hizlal. És ez igaz.
De!
 Ilyenkor szokott a lányom bőszen előhozakodni azzal, amit az
egyetemen beleneveltek a táplálkozástudománnyal foglalkozó
szakemberek, hogy

Koplalni pedig nem szabad!

Azt mondja, azért nem, mert a koplalás legalább olyan káros a

szervezetnek, mint a mértéktelen evés.
Ehhez képest felsorolni se lehet, hogy hány olyan irányzat léte-
zik, ami pár napos vagy pár hetes koplalást ír elő a sikeres fogyás-
hoz. A nem-evés persze gyors és látványos fogyást eredményez.
Sokkal látványosabbat, mintha valaki az étrendje igazításával pró-
bál megszabadulni a fölösleges kilóktól.

Gabi jómódú, jó külsejű nő. Egyetlenegy problémája van, a túl-

súly, amit ideig-óráig lehet leplezni az öltözködéssel, aztán már
az sem segít. Időnként elhatározza, hogy véget vet ennek az áldat-
lan állapotnak, és szigorú diétába kezd. Koplal heteken keresztül.
Ez mindig sikeres, mert ilyenkor jelentősen vészit a súlyából. Az-
tán pár hónap múlva visszaszedi a kínkeservesen leadott kilókat.

Azokat, akik a koplalást javasolják a karcsúsodni vágyóknak, én

az ellenségek táborába sorolnám, mert olyanra biztatnak, ami sok-
kolja az emberi szervezetet. És bár villámgyorsan le lehet adni így
a kilókat, az egészségünknek egyáltalán nem tesz jót.
Márpedig mi nők, nemcsak karcsúak szeretnénk maradni, hanem
egészségesek is.
El lehet képzelni, hogy valaki JÓ NŐ tud maradni, miközben a
szervezetét tönkretette?
A másik „kedvencem”, amikor azt tanácsolják a karcsúságra vá-
gyó nőknek, hogy ne egyenek kenyeret.
Na, jól nézünk ki!
Akkor mit együnk, tessék mondani?
 Meg ne együnk szénhidrátot, mert az aztán az igazi ellenség!
Szerintem meg azok az igazi ellenségek, akik ilyen féligazságokkal
riogatják a népet.
Mert a szénhidrátra igenis szüksége van a szervezetnek. De nem
a fehér kenyérre, fehér tésztára, fehér rizsre… És itt jön be a követ-
kező főbűnös.

5. FŐBŰNÖS: A BOLTOK KÍNÁLATA

A szénhidrátot nemcsak hogy nem kell ellenségünknek tekinte-
nünk, hanem a barátaink közé kellene sorolni. Ugyanis a fogyasztá-
suk egyenesen ajánlott!
Nemzetközi vizsgálatok alapján az egyik legegészségesebbnek
tartott konyha a mediterrán, azt követi az ázsiai. Pedig gondoljanak
csak bele, hogy mennyi tésztát esznek az olaszok! (És mennyi rizst
az ázsiaiak!)
Nem a tészta a ludas!
A teljes kiőrlésű lisztből készült kenyér és tészta fogyasztása
nemcsak hogy nem tiltott, hanem egyenesen ajánlják a táplálkozás
tudományával foglalkozó szakemberek. A benne levő vitaminok,
rostok és antioxidánsok miatt naponta többször is szerepelnie kel-
lene az étrendünkön.
És itt jönnek be a képbe a boltok, az üzlethálózatok. Abban a
pillanatban, ahogy a szakemberek kezdték mondogatni, hogy teljes
kiőrlésű lisztből készült kenyeret és tésztát kell ennünk, itt, Kana-
dában azonnal, tömegesen megjelentek ezek a termékek. Különféle
kenyerek, zsömlék, köretnek való tészták széles választéka minden
egyes boltban.. valamivel drágább, mint a fehér lisztből készült
változatok, de nem megfizethetetlenül drágák.
Na, most miért van az, hogy a gyártók, a boltok azonnal reagál-
tak, és milliós tételekben elkezdték gyártani és forgalmazni a teljes
kiőrlésű lisztből készült termékeket? Mert biztosak voltak benne,
hogy az emberek milliós tételekben fogják vásárolni. Nem fognak
évekig rágódni a szakemberek véleményén, hogy ne a fehér kenye-
ret vegyük, hanem a teljes kiőrlésűt, hanem AZONNAL, ahogy
ezek a termékek megjelennek, tömegek fogják vásárolni – rendsze-
resen.
Ezzel szemben Magyarországon mennyire hozzáférhetőek a tel-
jes kiőrlésű lisztből készült termékek? Kenyerek, tészták, zsömlék,
pizzák? Elmondhatjuk-e, hogy minden településen ott vannak a
boltok pultjain, állandóan, széles választékban, megfizethető áron?
És ha valaki, mondjuk kagylótésztát akar teljes kiőrlésűből, akkor
azt vesz, ha meg a spirálosra esküszik, akkor az is ott van, de ha
éppen metélttésztára fáj a foga, akkor sem fog hazamenni üres sza-
tyorral?
Ha pedig nem ez a helyzet, azért ki a hibás? A gyártók, a keres-
kedelem, amiért nem „áll át”, vagy maguk a fogyasztók, akik nem
vásárolnák tömegesen és rendszeresen ezeket az árukat, így aztán
sem a kereskedelemnek, sem a gyártóknak nem éri meg foglalkozni
vele?

6. FŐBŰNÖS: KOMPENZÁLUNK
Minden hölgy karcsú szeretne maradni, mégis, nézzenek körül,
mennyi elhízott, elformátlanodott nőt látnak! Különösen negyven
felé közeledve, meg afölött…
Most felejtsük el az „ alig eszem és mégis hízom” kezdetű kifo-
gásokat, amelyek szimplán átlátszó hazugságok. Ugyanis, ha a
hölgynek nincs olyan betegsége, ami úgymond hizlal, akkor az
ilyen füllentések nevetségessé teszik az illetőt.
Egyszer a lányom megszámolta, hogy egy ilyen „alig eszem és
mégis hízom” típusú hölgy mennyi palacsintát fogyaszt el együltő
helyében.
Tizenötöt!
Úgyhogy hagyjuk az ilyen kifogásokat, egymás között vagyunk,
nincs értelme a ködösítésnek. Ha fölszedjük a kilókat, annak bi-
zony az a fő oka, hogy többet eszünk, mint amire a szervezetünk-
nek szüksége van, és a fölösleget nem dolgozzuk le.
De miért eszünk többet, mint amit kellene? Azon kívül, hogy a
környezet, a család, a barátok, ismerősök rossz hatással vannak
ránk, mert tukmálnak és kritizálnak, ha észreveszik, hogy fogyó-
zunk, van egy nagyon fontos ok: a kompenzáció.
Szerelmi csalódás, családi gondok, munkahelyi stressz. Vagy
egyszerűen csak egy örömtelen élet. Ahol az evés szinte az egyet-
len örömforrás. Amíg eszünk, addig legalább boldognak érezzük
magunkat, addig legalább ki tudjuk magunkat vonni a stressz alól,
addig meg tudunk feledkezni a gondjainkról.
Én személy szerint valahányszor túleszem magam, annak szinte
mindig és kizárólagosan a stressz miatti kompenzáció az oka.
Na, most ilyenkor nagyon fontos, hogy minél hamarabb lépjünk,
véget vessünk ennek a folyamatnak, mert a kilók gyors ütemben
ragadnak ránk.
A legfontosabb rájönni, hogy mit kompenzálunk az evéssel? A
stresszt? Akkor ki kell találnunk valami mást, például futást, jógát,
amivel a stresszt oldani tudjuk. Vagy azért eszünk, mert kikoptunk
az örömökből? Akkor sürgősen olyan elfoglaltságokat, hobbikat
kell keresnünk, olyan emberekkel megismerkednünk, akik örömet
hoznak az életünkbe, mielőtt még száz kilót mutat a mérleg.
A MÉRLEG! Hát ez az egyik legfontosabb eszköz az elhízás el-
leni harcban! Azt nehogy már eldugjuk valahol a lakásban! Legyen
igenis, szem előtt, mondjuk, a fürdőszobában, ahol akár naponta
ráállhatunk, és már az első kilóknál észrevesszük a súlygyarapo-
dást.
Jómagam azt a baklövést követtem el, hogy egyáltalán nem is
volt mérlegem otthon. Úgy voltam vele, addig nincs baj, amíg bele-
férek a régi ruháimba.
Így szedtem fel tíz kilót. Jaj!
Amikor erre rájöttem, azonnal vettem egy mérleget. Hiába,
szemmel kell tartanunk magunkat.
Hogy hogyan lehet tíz kilót lefogyni? Először is, mindennap rá
kell állni arra a bizonyos mérlegre. Az nem hazudik!
Másodszor, realizálnuk kell, hogy ez nem megy két hét alatt.
Egy hónapban két-három kilót lehet leadni, ha nem akarunk kop-
lalni, sanyargatni a testünket, és az egészségünket is fontosnak tart-
juk, nemcsak a karcsúságot. Meg kell figyelnünk, rá kell jönnünk,
hogy milyen hibát követünk el az étkezésben. Én például kerültem
a zsíros húsokat, de a csokoládékkal igen jó barátságban voltam, ez
volt a titka a plusz kilóknak. Ja meg az, hogy a barátom, akivel
akkor jártam, nagyon jól főzött…
Ha kompenzálunk, rá kell jönnünk, hogy mit kompenzálunk az
evéssel, és vajon tudunk-e a helyzeten javítani. Amennyiben nem,
úgy szakemberhez kell fordulni, mondjuk egy pszichológushoz, aki
ki tudja bogozni a kompenzációs bonyodalmakat, és a segítségével
el tudunk indulni a változtatás útján.
Személy szerint nekem az a véleményem, hogy aki tíz-tizenöt
kilónál többet szedett fel, az ne kísérletezzen egyedül a fölösleg
leadásával, hanem annak érdemes orvoshoz fordulnia. Arról ugyan-
is elfeledkezik a nagyérdemű, hogy vannak orvosok, belgyógyász-
ok, akiknek a felügyeletével és segítségével emberek ezrei váltak
meg a fölösleges kilóktól. Ezek a doktorok amellett, hogy segítenek
a fogyásban, az egészségünk megőrzésére is ügyelnek. Szemben az
ilyen-olyan szakértőkkel…
Ne feledkezzünk el a mozgásról sem! Aki veszíteni akar a ki-
lókból, annak bizony föl kell állnia a fotelból!
Ez a másik gyötrelem. Nem elég, hogy annak, aki fogyni akar,
meg kell vonni magától bizonyos finom falatokat, még a rendszeres
mozgásra is rá kell vennie magát. Legtöbbször azonban ez sajnos
nem történik meg, vagy csak fellángolás szintjén, mondjuk meg-
vesszük a bérletet a fitneszklubba, az első egy-két alkalom után
lelkendezünk, hogy bizony milyen jó is a mozgás, milyen klasszul
érezzük magunkat tőle, és szentül megfogadjuk, hogy rendszeresen
járunk majd. Aztán a kezdeti lelkesedés hamar lelohad, és mindig
közbejön valami, ami miatt elblicceljük a fitneszklubot. A gyerek
szülinapja, túlóra, vacsorameghívás, színház vagy… egyszerűen
csak a lustaság.
Jómagam annyira elvetemült vagyok, hogy én meg sem vettem a
fitneszbérletet. Ugyanis drágának találtam. Szerencsémre a lányom
meg a barátja vásároltak egy fitneszgépet – félévi klubtagsági díj
volt az ára – ezen, ha lenyomok húsz percet, garantált a leizzadás.
Esztétikusan elhelyeztük a gépet a nappalinkban, másutt ugyanis
nem akadt hely neki.
Újabban pedig egy nagyon olcsó mozgási lehetőséget is felfe-
deztem. Mindenkinek ajánlom, csak egy edzőcipő kell hozzá. Azt
meg csak ki tudjuk spórolni a családi kasszából, ugye?
A lakásom közelében van egy futballpálya. A pálya szélén ová-
lis köröket alakítottak ki, oda járok gyalogolni heti néhány alka-
lommal. Nem vagyok egyedül, mindig legalább harmincan-
negyvenen rójuk a köröket. A gyaloglók nem tartoznak kifejezetten
a fiatal szexbombák közé, sokszor látok itt időseket, családanyákat.
A nénikék fölveszik az edzőcipőt, és a barátnőjükkel menetelnek
körbe-körbe. Közben persze megbeszélik a világ dolgait, kicserélik
a friss pletykákat. De mennyivel egészségesebb ez, mintha mindezt
egy cukrászdában tennék, habos kávé és linzerkarika társaságában!
Aztán látok munkából jövő nőket is. Őket a kosztümről meg a
ridikülről ismerem meg. Munkából jövet megállnak a pályánál,
felveszik az edzőcipőt, lenyomnak vagy öt-hat kört, aztán mennek
haza vacsorát főzni. De előtte már tettek valamit az egészségükért,
nem pedig vacsora után siránkoznak, hogy jaj, nincs időm arra,
hogy mozogjak, amúgy is, ha már megettem a vacsorát, tele gyo-
morral hogy menjek a fitneszklubba?
Félóra- egy óra gyaloglás – és garantált az újjászületés, boldog-
nak, erősnek, dinamikusnak, frissnek érzem magam, és biztos va-
gyok benne, hogy ez a kis mozgás másokra is ilyen hatással van.
Tehát hölgyeim, rajta, föl az edzőcipőt! Nincs kifogás!
 Széllel
szemben!
„Egy asszony csak akkor elégedett teljesen, ha legalább tíz évvel
fiatalabbnak néz ki, mint a saját lánya.”
(Oscar Wilde)

Húszévesen jól kinézni nem nagy kunszt. Harmincévesen már job-

ban össze kell szedni magunkat a jó küllemért. Aztán meg… egyre
többet követel meg tőlünk a szép, fiatalos külső. Ragyogó formá-
ban lévő, ötvenen felüli színésznőink, táncdalénekesnőink bizonyít-
ják, hogy „Nemcsak a húszéveseké a világ”.
Aradszky László népszerű nótájával azonban sok mindenki nem
ért egyet. Mert amíg az ötödik X-et átlépő, vagy éppen olykor már
a hatodik X felé közeledő hölgyek úgy néznek ki, hogy bátran leta-
gadhatnának tíz évet a korukból, addig a szűkebb és tágabb kör-
nyezet részéről van egyfajta „elvárás”, szinte már-már nyomás,
hogy ennek bizony nem így kéne lennie. Az internetes vélemény-
nyilvánító oldalakon lekurvázzák, lemajmozzák azokat a művész-
nőket, színésznőket, énekesnőket, modelleket, akik nem hajlandók
elhagyni magukat, hanem tornával, szépészeti beavatkozásokkal
igyekeznek kihozni magukból a legjobb formájukat. Ilyenkor gyak-
ran azzal érvelnek a kurvázók meg a majmozók, hogy tudni kellene
„méltósággal megöregedni”.
Éppen mostanában olvastam egy cikket, hogy egyik, az említett
korosztályhoz tartozó művésznőnk plasztikai műtétet fontolgat,
hogy az idő nyomainak egy részét eltüntesse. Na, kapott aztán
ezért hideget-meleget, az olvasói vélemények kíméletlen záporát!
Nem túlzok, harminc hozzászólóból legalább huszonöt „lecseszi”
a művésznőt, hogy aszonygya: nem plasztikai műtét kellene itten,
hanem agyműtét. És persze megint előjönnek azzal, hogy tudni
kellene méltósággal megöregedni.

Nekem ezzel a kifejezéssel valami bajom van. Mert mit is érte-

nek azalatt, hogy „méltósággal megöregedni”? Valahogy az az ér-
zésem, hogy ez egyet jelent azzal, hogy ötven fölött már csak őszü-
lő hajjal, formátlan alakkal, apró virágmintás nájlonotthonkát ma-
gunkra öltve kellene léteznünk a világban! Merthogy az, aki ennek
az ellenkezőjét teszi, az ugyebár majom meg kurva.
Kíváncsi lennék rá, hogy a kurvázók meg a majmozók vajon
hogy néznek ki. Van egy olyan érzésem, hogy nem a huszonéves
korosztály kurvázza ezeket a művésznőket, mert azok jó része nem
is ismeri őket, hanem a saját korosztályába tartozó énekeseket, szí-
nésznőket, modelleket próbálja utánozni, rájuk hasonlítani, tőlük
lesni el öltözködési tippeket, arcfestési ötleteket. Szóval nem a hu-
szonévesek tesznek csípős megjegyzéseket az ötven fölötti ragyogó
külsejű művésznőkre, hanem az az érzésem, hogy a saját korosztá-
lyuk. A fanyalgásnak pedig az az egyszerű oka, hogy ezek a mű-
vésznők nem óhajtanak a korosztályukba tartozó hölgyekkel együtt
megöregedni. És biztosan van abban valami irritáló, hogy ha egy
ötven fölötti nő a tükörbe néz, és szemügyre veszi a saját meggyö-
tört, örömtelen arcát, valamint elformátlanodott alakját, utána meg
bekapcsolja a tévét és ott nyomják orrba-szájba a sok korabeli éne-
kesnőt meg színésznőt, aki csinos, ragyogó, szexi, és szemmel lát-
hatóan az istennek sem akar megöregedni…
Ilyenkor az irigyek meg vannak győződve arról, hogy amit ezek
a ragyogóan kinéző énekesnők csinálnak, az mindenképpen er-
kölcstelen, tehát el kell ítélni, és eme véleményüknek valahogy
hangot is kell adni, tehát beírogatnak az internetes fórumokba, ahol
nagy bátran, álnevet használva jól oda lehet mondogatni.
Mert, hogy jön ahhoz az illető művésznő, hogy ebben a korban
így nézzen ki? Hiszen ha jól számoljuk, alig húsz-huszonöt évvel
ezelőtt a művésznők meg az irigyeik nagyon is hasonlítottak egy-
másra külsőleg. Mindnyájan fiatalok voltak, csinosak, egyaránt jól
állt rajtuk a farmer meg a miniszoknya meg a maxiszoknya, és kö-
vették is a divatot piszkosul, oda is figyeltek a külsejükre, púder,
rúzs, tévétorna – szóval be volt vetve minden a vonzó megjelenés
érdekében.
Aztán a művésznők tovább folytatták az önmagukra figyelést
meg az idővel való harcot, mást nem is tehettek, hiszen megélheté-
sükhöz, a pályán való fennmaradásukhoz elengedhetetlen a vonzó
külső.
A kortársak meg, akik mára irigykedőkké öregedtek, annak
rendje-módja szerint férjhez mentek, és kezdték elhanyagolni ma-
gukat. Energiájuk, idejük nagy részét kitöltötte a családról, a gye-
rekekről való gondoskodás, és talán maguk sem vették észre, hogy
meghíztak, és arcukra rányomta bélyegét a cselédsors. Amikor is
másokat szolgáltak éveken keresztül, és közben a saját maguk tes-
tével-lelkével nem törődtek. Mert fontosabb volt, hogy az asztalon
ott legyen a pörkölt meg a töltött káposzta, mint az, hogy magukra
is szakítsanak időt, és elmenjenek tornázni, futni, úszni, kirándulni,
szóval tenni valamit, ami jót tesz a testi-lelki vérkeringésnek, nem
pedig hagyni eltunyulni a test- és az agysejteket.
Persze, még most sem lenne késő. Most, amikor a gyerekek már
felnőttek, és a nőnek több ideje marad magára meg a kedvteléseire.
Bele kellene kezdeni valamibe, fogyókúrába, gyaloglásba, diétába,
önismereti tanfolyamba, szóval belevágni dolgokba, mindjárt jobb
lenne a közérzet, csökkenne a testsúly, kipirulna az arc, megvidá-
modna az élet… De ennél sokkal kényelmesebb bírálni és irigy-
kedni, és maradni a bő melegítőben, amibe már nagyszerűen bele-
híztunk.
 Valljuk be, marha kényelmes a fotelban ücsörögve a tévét nézni,
hogy aszongya X.Y. művésznő most ünnepli ötvenvalahanyadik
születésnapját… És leesett állal bámulni, hogy milyen szép, milyen
csinos, milyen jól néz ki, aztán ettől fellelkesülve benyomni egy fél
tepsi krémest együltő helyünkben…
Ez persze sokkal egyszerűbb, mint tenni arról, hogy mi is jól
nézzünk ki. Diétázni, lemondani a fél tepsi krémesekről, dobostor-
tákról, rétesekről, és helyette enni a sok zöldséget meg salátát, nem
is beszélve a barna rizsről, valamint rendszeresen futni, edzőterem-
be járni, ott szenvedni, izzadni, kínozni magunkat azért, hogy
egészségesek és csinosak legyünk.
Lényegesen könnyebb tehát bírálni meg irigykedni, mint követni
azoknak a példáját, akik jól tartják magukat még akkor is, ha már
nem éppen fiatalok. És persze kifejezni a nemtetszésünket, mert-
hogy hogy jönnek ők ahhoz, hogy nem akarnak megöregedni, ha-
nem felveszik a harcot az idővel, a ráncokkal meg a kilókkal, frászt
hozva ezzel a tévé előtt tunyulókra. Na, meg beléjük oltva a lelki-
ismeret-furdalást, hogy igen, igen, hölgyem, így is lehetne kinézni
némi erőfeszítéssel, amit Ön nem hajlandó vállalni.
Ez a fránya lelkiismeret-furdalás aztán nagyon furcsán kezd
működni. Mert ahelyett, hogy jól oldalba rúgná az illető hölgyet,
hogy „Na most már aztán elég, ugrás fel a fotelból, fussál tíz kört a
ház körül”, ahelyett agresszióba csap át, és meggyőzi a nőt arról,
hogy nem ez legjobb megoldás, hanem az, ha pocskondiázzuk csi-
nos kortársainkat, akik képesek arra, amire mi lusták vagyunk.
A nem akarás nagyon leleményes tud lenni. Például meggyőz
bennünket arról, hogy egy színésznő csupán azért néz ki ilyen jól
ötvennégy évesen, mert plasztikáztatta magát.
Ami azért így nem igaz, de ezzel levetettük vállunkról a felelős-
séget, hogy tegyünk valamit a külsőnkért, nekünk ugyanis nincs
pénzünk plasztikai sebészre, de ha lenne, akkor sem akarnánk szike
alá feküdni.
Azonban, ha tüzetesebben megnézzük azokat a nőket, akik szin-
te mindenüket átszabatták már, akkor rá kell jönnünk, hogy ők nem
néznek ki olyan csodálatosan, sőt sokszor ijesztően természetelle-
nes a külsejük. Ne fogjunk tehát minden sikert a kozmetikai sebé-
szetre!
Ugyanis azok néznek ki igazán jól, akiken, ha alá is vetették
magukat valamilyen beavatkozásnak, nem látszik meg. Mert a kor-
rekció olyan minimális volt, vagy olyan harmonikusan illeszkedett
az illető külsejéhez. A többi szépségkellék viszont – a ruganyos,
csinos test, az izmok, a testtartás, a mosoly, a harmónia – nagyon
kemény munka eredménye, amit az illető hölgy folyamatosan és
következetesen végez a testén-lelkén.
Ha a többi nő ezt elintézi egy kézlegyintéssel, hogy „ én is úgy
néznék ki, ha lenne pénzem plasztikai sebészre!”, akkor lemond
arról, hogy fölfedezze a saját lehetőségeit, hogy kihozza önmagából
a legszebbet, a legjobbat.
Sok apró részlet nem a pénzen múlik, hanem az akaráson, az
odafigyelésen. Hány nőnek a fejét rondítja el például az agyon-
vegyszerezett haj? Az előnytelenül megválasztott frizura? Ha
mindezt a fodrászunk erőlteti ránk, akkor ideje választani egy má-
sikat. És hány nő járkál sárga fogakkal, ami köztudottan öregít? A
fogfehérítés nem egy bonyolult műtéti beavatkozás, amitől ódz-
kodni kellene, viszont akár tíz évet is fiatalíthat a megjelenésünkön.
Éppen a múltkor láttam egy hölgyet, akinek teljesen ősz volt a haja,
viszont a mosolya láttatni engedte ragyogó fehér fogsorát; amellett
a nő vékony volt, csinos volt, istenemre mondom, nagyon fiatalo-
san nézett ki, és azt kívántam, hogy abban a korban én is ilyen fan-
tasztikusan nézzek majd ki!
Továbbmenve az apró részleteken, gondolkozzunk csak el azon,
hogy hány nő használ olcsó, ordenáré sminket, ami inkább elcsúfít-
ja, mint megszépíti, ahelyett, hogy lenne egyetlenegy minőségi
rúzsa meg szemhéj púdere?
Jómagam épp a múltkorában dobtam ki kilószámra az agyonhir-
detett rúzsokat, szemfestékeket, amelyeket az évek során össze-
gyűltek a szekrényben, és amelyeket alig vagy egyáltalán nem
használtam. Mert a hirdetésen hiába néztek ki olyan jól, az én ar-
comon nem voltak előnyösek, nem szerettem a színüket, az állagu-
kat.
A szívem is belesajdult (a pénztárcámról nem is beszélve!),
hogy mennyit is fizettem ki azért, amit most kihajítok. És ha ebből
a pénzből, amit középes minőségű termékekre költöttem, igazán jó
minőségű rúzsokat és szemfestékeket vásároltam volna, akkor most
lenne egy megbízható sminkkészletem. Úgyhogy szentül megfo-
gadtam, megesküdve az egyetlen márkás arcpirosítómra, amit már
évek óta használok, merthogy minden más, azóta vett pirosítót le-
pipál, hogy ezentúl csak nagyon kevés make-up terméket veszek,
de azok mind nagyon jó minőségűek lesznek. Ha pedig a boltban
egy agyonreklámozott, de kétes minőségű púder vagy rúzs után
nyúlok, mert elhiszem, hogy attól én is úgy fogok kinézni, mint az
a modell a reklámban, hát isten bizony, a saját kezemre fogok ütni!
Nem fogok beugrani a reklámoknak! Ha egy nő meg tudja hozni
ezt a döntést, és be is tudja tartani, akkor már nagy előrelépést tett
afelé, hogy saját stílusa legyen az öltözködésben, a sminkelésben, a
megjelenésében, és igazi egyéniségként élje az életét.
Mert ha függővé válok az irdatlan mennyiségben rámözönlő
reklámtól, akkor bizony a végén valaki másnak az életét élem, nem
a sajátomat. Mert a hirdetések fogják megmondani, hogy milyen
autóval járjak, milyen tévét vásároljak, milyen ruhát vegyek föl,
hogy rendezzem be a lakásom, hova menjek nyaralni, mit egyek, és
mit gondoljak. És a végén úgy fogok kinézi, mint mindenki más,
azt fogom enni, és úgy fogok gondolkozni. És közben csodálkozom
majd, hogy miért nem érzem jól magam a bőrömben, pedig a hirde-
tések által sugallt „áloméletet” élem.
Folyik az agymosás orrba-szájba, mindenki el akar adni valamit
nekünk, nőknek, tehát első körben próbálja elhitetni velünk, hogy
szükségünk van rá, és az a bizonyos termék megkönnyíti az életün-
ket. Míg valóban badarság lenne elmenni olyan dolgok mellett,
amelyek lerövidítik a háztartásban töltött időt, terhet vesznek le a
vállunkról, addig nagyon észen kell lennünk, hogy ne sózzanak
ránk olyan dolgokat is, ami semmilyen minőségi változást nem hoz
az életünkbe.
El kell tehát döntenünk, hogy mit hiszünk el, és mit nem, nem
pedig beugrani az első jólhangzó reklámnak. Én magam újabban a
kivárás taktikáját alkalmazom. Ha valami nagyon megtetszik, és a
reklám láttán úgy érzem, hogy na, enélkül aztán egy lépést se, ak-
kor várok egy pár napot, hogy akkor is érzem-e a még sürgető
kényszert, hogy márpedig nekem azt a mütyürt mindenképpen bir-
tokolnom kell. És bizony, gyakran megtörténik, hogy egy pár nap
múlva már nem is emlékszem arra a dologra, amit akkor olyan fon-
tosnak tartottam.
Mostanában a ránctalanító krémekkel vagyok így. Egymást túl-
harsogva nyomják a kozmetikai cégek, hogy az ő krémük igazi
áttörés a ránctalanításban, ez aztán tényleg… Az első hirdetéseket
még el is hittem, de a termékek olyan drágák voltak, hogy nem
rohantam megvenni vagy megrendelni. Aztán a hitem ingott meg.
Ugyanis a különböző kozmetikumok különböző összetevőknek és
módszereknek tulajdonítják ugyanazt a hatást. Jómagam pedig kép-
telen vagyok választani közülük, ezért nem vettem meg egyiket
sem, hanem várakozó álláspontra helyezkedtem, és használom to-
vábbra is a régi, jól bevált krémeimet, amelyek nem ígérnek ugyan
csodát, de egész tűrhetően karbantartanak…
Aztán itt vannak a női magazinok, amelyek időről-időre kiakasz-
tanak. Eleinte én is szorgalmasan elolvasgattam őket, aztán egy idő
után az volt az érzésem, hogy már a szó szoros értelmében „kiol-
vastam” őket, és nem találok bennük olyat, ami érdekelne. Úgy-
hogy szoktam szólni a lányomnak, aki még falja ezeket a lapokat,
hogy ha valamelyikben olvas valami érdekes történetet, akkor szól-
jon. Havonta egyszer-kétszer megemlít valamit, általában tanulsá-
gos történeteket, vagy pedig valóban okos, talpraesett csajok nyi-
latkozatait, amit szerinte el kellene olvasnom.
Lapozzunk csak bele ezekbe a magazinokba, hogy mivel is kábí-
tanak bennünket. Például ilyen hangzatos címekkel, mint hogy
„Harcolj kevesebbet, csókolj többet!” – arról, hogy hogyan változ-
tathatod meg az életed, benne a párkapcsolatodat 48 óra (?) alatt.
Vagy itt a következő: „Két nap, amely alatt könnyedén megváltoz-
tathatod a külsődet!” – a cím önmagáért beszél. Aztán egy másik
cikk „Az én titkos, bűnös örömöm”hangzatos címmel arról szól,
hogy azért mert a nők nézik a szappanoperákat, még lehetnek oko-
sak. A cikkíró itt azzal érvel, hogy őt egy szappanopera epizódja
jobban kikapcsolja és pihenteti, mint ha meditálna vagy jógázna.
Aztán a következő agyrém: „Fogyj le egy hétvégén!”
Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy:
ENNYIRE HÜLYÉNEK NÉZNEK BENNÜNKET?
Ez persze csak költői kérdés, választ nem is várok rá, úgyis tu-
dom. És istenemre mondom, hogy egy szavam nem lenne, ha ezek
a magazinok beérnék a hülyítésünkkel mondjuk ötven oldalon ke-
resztül, ahol is a reklámok sorakoznak, és a maradék tízet értelmes,
tartalmas írásokkal töltenék ki.
Mert ugye, senki sem gondolja komolyan, hogy a „Fogyjál le
egy hétvégén!” jellegű cikkek valóban segítenek. Akkor ugyanis
nem lenne ennyi kövér hölgy, és ha 48 óra alatt valóban meg lehet-
ne változtatni az életünket beleértve a párkapcsolatunkat is, akkor
miért botorkál ennyi boldogtalan ember köröttünk?
Nem is beszélve a szappanoperákról, amelyek a cikkíró szerint
jobban ki tudnak kapcsolni, mint a meditáció vagy a jóga. Akkor
miért van mégis ennyi idegbeteg meg depressziós ember, miközben
a nők tömege „kapcsolódik ki” és „töltődik fel” nap mint nap a
szappanoperákon csüngve?
Bizony, széllel szemben pisilünk, amikor arra vállalkozunk,
hogy éveken, évtizedeken keresztül JÓ NŐ-k legyünk. Mert ugyan-
akkor azt is vállaljuk, hogy sokszor szemben megyünk a tömeggel,
és nem hagyjuk magunkat sodortatni az árral. Nem hallgatunk az
irigykedők kórusára, nem foglalkozunk azzal, ha hülyének néznek
bennünket a szomszédok, akik nap mint nap látnak kocogni, és
elengedjük a fülünk mellett a rokonság ugratását, hogy biztosan a
nyulak családjába akarunk átigazolni, azért eszünk ennyi zöldséget.
És nem vesszük meg a legújabb trendi ruhát csak azért, mert ez a
divat, miközben a tükrünk azt mutatja, hogy förtelmesen nézünk ki
benne.
Ha valaki azt hiszi, hogy manapság könnyű JÓ NŐ-nek lenni,
hiszen annyi termék meg információ áll rendelkezésünkre, mint
eddig soha, az nagyon téved. Hiszen éppen manapság kell észen
lennünk és nap mint nap okos döntéseket hoznunk, hogy mit is
használjunk, mit is fogadjunk el abból a rengeteg termékből, meg
tanácsból, amelyekkel szünet nélkül elárasztanak és bombáznak
bennünket. Ha nem vigyázunk, úgy bevisznek bennünket az erdő-
be, hogy ki tudja mikor keveredünk elő onnan.
A fenti szappanoperás példánál maradva, nagyon sok nő csaló-
dik, aki elhiszi, amit a cikkíró állít, és a szappanoperáktól várja a
megoldást. Hogy az majd pótolja a jógát, a kirándulást vagy esetleg
a pszichiátert, akit sürgősen meg kellene látogatnia, mert annyira
boldogtalan.
Ha pedig elhiszi, hogy az a sok agyonreklámozott termék való-
ban meg lógja fiatalítani a külsejét, és neki semmi mást nem kell
tennie a fiatalos kinézetért, ő az életmódjával NEM felelős a külse-
éért, mert íme csak meg kell venni a hirdetett krémet és magára
kenni és az majd megold mindent, akkor bemegy egy zsákutcába,
ahol járkálhat körbe-körbe, és mindig ugyanoda lyukad ki – vagyis,
hogy a csodakozmetikum önmagában nem változtatta meg a külse-
jét úgy, ahogy ő szerette volna vagy úgy, ahogy a reklám ígérte.
Sokan annyira el vannak tévedve ebben az információdzsungel-
ben, hogy önmaguk képtelenek eldönteni, hogyan is sminkeljenek,
mit is vegyenek fel, milyen is legyen a stílusuk, a megjelenésük.
Ezért aztán a hírességekről próbálnak mintát venni, de sajnos ez
sem egy életbiztosítás.
Mert való igaz, hogy vannak színésznők, modellek és énekes-
nők, akik az ötvenen vagy akár a hatvanon túl is fantasztikusan
néznek ki, de szép számmal akadnak olyanok is, akik a fiatalos
kinézet jegyében elcseszik magukat. Szóval nehogy róluk vegyünk
már példát!
 A leggyakoribb példa erre, amikor valaki nem változtat a külse-
jén évtizedeken keresztül. Úgy akar örökifjú maradni, hogy ugyan-
azt a frizurát hordja, ugyanúgy sminkel, mint huszonéves korában.
Csakhogy amíg huszonéves korában bombanőnek számított ezzel a
megjelenéssel, ötvenvalahány évesen már nem mondható annak.
Mert hiába csinos, mégis úgy néz ki, mint egy ötvenéves, aki tinit
alakít. Hogy például a loboncos szőke hajzuhatag már nem fiatalít-
ja, hanem ellenkezőleg, a ráncokat emeli ki az arcán, nem beszélve
arról, hogy maga a hajszín is annyira természetellenes. Kellene
valamit tenni, mondjuk barnítani, szőke csíkokkal, vagy vörös
alapszínt választani finom szökés csíkokkal, mit tudom én, valamit,
ami a színévei-formájával, megfiatalítaná az arcát.
A szőke hajszínnel amúgy is nagyon vigyázni kell, nem tudják a
hölgyek? Nagyon kevés nőnek áll jól ugyanis. Egyszer magam is
próbálkoztam vele, rémes eredménnyel. Amíg a barna haj high-
lighttal nagyon jól állt, úgy egyre rosszabbul néztem ki, ahogy egy-
re több lett a szőke fürtöm. Pedig a „nagykönyv szerint” a szőke
illett volna a kék szememhez. De, mint azt Zsuzsa, a fodrásznőm
elmagyarázta, a szőke haj kimosta a színeket az arcomból.
Na, most nem csak az enyémből. Nap mint nap látok hölgyeket,
sztárokat meg hétköznapi nőket is, akik átváltoztak barnából, vö-
rösből szőkébe, és ez nem vált előnyükre. Amíg barnán, vörösen
nagyon helyes kis pofijuk volt, szőkén nyomukba se léphetnek a
korábbi önmaguknak. A váltással nagyon óvatosnak kellene len-
nünk! A nők leginkább azért változtatnak frizurát, hajszínt, vagy
öltözködési stílust, hogy ne legyenek „unalmasak”. Sajnos ez az
igyekezet sokszor rosszul sül el. Megtörténik például, hogy egy
vörös kis „töltött galamb”, aki eddig a „szexi” kategóriába tarto-
zott, szőkén, soványan az „elmegy” kategóriába sorolja át magát.
Ilyenkor fölmerül bennem a kérdés: miért nem szól a fodrászuk?
A barátnőjük? A férjük? Vagy nincs otthon egy tükör, amibe oly-
kor belenéznek?
Aztán itt van a smink kérdése. Az a smink, amit egy nő huszon-
évesen talált ki magának, negyven-ötven évesen már nem áll jól,
már öregíti az arcot, kényszeredett, kínos, váltani kellene, más szí-
neket alkalmazni vagy más sminktechnikát, amivel az illető úgy
nézne ki, mint egy ötvenéves aki kirobbanó formában van, nem
pedig mint egy ötvenéves, aki egy húszéveseket utánzó maszkot
hord az arcán.
Az még csak hagyján, amikor ezeket a tévedéseket egy hétköz-
napi nő követi el, de amikor a sztárok! Merthogy nekik ott vannak
a stylistok meg a mesterfodrászok, sminkmesterek, akiknek elméle-
tileg kötelességük lenne a legjobbat kihozni a művésznőkből. Na,
most vagy az van, hogy ezek a stylistok, fodrászok, sminkesek nem
jól végzik a dolgukat, vagy a művésznők nem hallgatnak rájuk.
Ez utóbbit is el tudom hinni, mostanában ugyanis több olyan fo-
tót láttam, ahol a hatodik X-en túllépett hírességeknek kilátszott a
mellbimbójuk a ruhájukból. Tévedés ne essék, nem átlátszott, ha-
nem kilátszott. Annyit még hozzá kell tennem, hogy ezek a képek
nem filmforgatás közben készültek, hanem a sztárok hétköznapi
életében.
A hölgyek bizonyára azt akarták megmutatni a nagyérdeműnek,
hogy milyen jól tartják magukat, azért tették közszemlére a plaszti-
kai sebészek által felvarrt, és implantátummal kitömött mellüket,
pontosabban annak legintimebb részét, a mellbimbót. Mondanom
sem kell, ezek a képek annyira se voltak szexik, mintha egy nagyi
kerti melegítőben üldögélne az unokái körében, és róla készült vol-
na a fotó. Minden bizonnyal ezeknek a hölgyeknek a pucér mellű
képét három évtizeddel ezelőtt férfiak milliói tették ki a falukra, de
hát közben eltelt harminc év! És ezt tudomásul kell venni.
Ilyen esetekben jogosnak érzem a „tudni kéne méltósággal meg-
öregedni” elnevezésű célozgatást. Mert valahol, valamikor észre
kell vennünk (figyelem, nemcsak a művésznőknek, hanem min-
denkinek, aki nőnek érzi-vallja-tartja magát!), hogy ahogy telnek az
évek, váltani kell. Frizurát, hajszínt, öltözködési stílust. Mindnyá-
junknak vannak ilyen fordulópontok az életünkben, amikre oda kell
figyelni, nem pedig elmenni mellette, mintha semmi sem történt
volna. Mert megjelenhet valaki egy bokorugró miniszoknyában
ötvenévesen, hogy megmutassa a külvilágnak, hogy milyen jó lábai
vannak, de inkább nevetségesen fog kinézni, semmint szexin,
merthogy egy kislányos ruhaviselet van kombinálva egy öregedő
arccal. Míg ha az illető fölvenne egy olyan szoknyát, amelynek
hosszúsága éppen a térdek fölött végződik, a környezete elismerő-
sen csettintene, hogy milyen jó lábai vannak!
Nem könnyű váltani! Először is az embernek szembe kell nézni
azzal, hogy valami, ami eddig jól állt, már nem felel meg a célnak.
De azt gondolom, hogy aki harmóniában él önmagával, az hamar
túlteszi magát ezeken a fordulópontokon, és elindul az új irányba.
Aztán a másik kihívás, megtalálni az új stílust, frizurát, hajszínt,
ami bizony időigényes. De tekinthetjük ezt kalandnak is, izgalmas
felfedezésnek, hiszen ha jól választunk, megújulhat a külsőnk, ami
újabb örömöt, magabiztosságot, elégedettséget ad.
Velem például az történt vagy két évvel ezelőtt, hogy majdnem
egy teljes évig nem vettem magamnak ruhát. Ugyanis nem találtam
olyat, ami tetszett volna. Vagy kicsi volt, vagy nagy, vagy nem állt
jól. Aztán egyszer csak rájöttem, az a baj, hogy olyan típusú-stílusú
ruhákat keresek, amilyet addig vásároltam, csakhogy azok már nem
állnak jól. Vagy olyan helyeken kerestem, ahol olcsó volt a kínálat,
de a minőség meg a színek láttán azonnal kifordultam a boltból.
Miután fogalmam sem volt, hogy mit is vegyek akkor, ezért hóna-
pokig be sem tettem a lábam egyetlen boltba se. Mígnem kaptam
egy ideiglenes hétvégi munkát az egyik elegáns és drága áruház-
ban, ahol a vevők által szétdobált, rosszul visszaakasztott ruhákat
kellett rendberakni. És míg ott hajtogattam, akasztgattam őket,
meg-megtetszett egy-egy darab, jó volt az anyaga, a színe, a szabá-
sa. Rájöttem, hogy amikor ezeket a ruhákat leárazzák, akkor közel
ugyanannyi pénzért megvehetem őket, mint ha egy hétköznapi áru-
házban vásárolnék. Azóta ide járok ruhanézőbe, hogy kiválogassam
azokat a darabokat, amelyek jól is állnak rajtam, és nem is szissze-
nek fel az áruk láttán.
 Ugyanígy voltam a hajammal is. Évek óta próbáltam megtalálni
az új stílusom, hiába. Előszedtem régi fényképeket, és azokkal a
frizurákkal próbálkoztam, amelyekkel szerintem jól néztem ki.
Azonban a várt eredmény elmaradt. Közben a barátnőm, aki
fodrásztanfolyamot végzett, azzal ostromolt, hogy miért nem térek
vissza ahhoz a Kleopátra-stílushoz, amelyet akkor hordtam, amikor
ő nyolc évvel ezelőtt megismert. Végül beadtam a derekam és egy
hétvégén elmentem hozzá, ő pedig levágta a hajam kleopátrásra. A
barátnőm jó munkát végzett, a frizura nagyon szép volt, csakhogy
már nem illett annyira az arcomhoz, mint nyolc évvel ezelőtt. El is
határoztam, hogy amikor hazamegyek, majd jól összeborzolom
vagy valamit csinálok vele, de hogy így nem hagyom, az biztos.
Aznap ott aludtam a barátnőméknél a nappaliban, a kanapén.
Másnap reggel Vera barátnőm jó reggelt helyett azzal üdvözölt.
– Éva, úgy döntöttem, hogy levágom a hajad. Rövidre.
Rémületemben még tiltakozni is elfelejtettem. Ugyanis sohasem
akartam magamnak rövid hajat. De úgy gondoltam, hogy ennél
rosszabb már nem lehet, és hagytam, hogy a barátnőm csinálja úgy,
ahogy jónak látja.
És az új frizurával nagyon is meg voltam elégedve, valahogy
úgy éreztem, ez fejezi ki most a legjobban az egyéniségemet.
Biztos vagyok benne, hogy minden nővel előfordul, az élete so-
rán többször is, hogy hirtelen rájön, hogy egy addig bevált ruha
vagy frizura már nem áll jól. Ha ilyenkor nem hallgatunk a tükörre,
hanem görcsösen ragaszkodunk addigi külsőnkhöz a fiatalos kiné-
zet megőrzésében reménykedve, bizony pórul járhatunk.
Ne féljünk változtatni! A megjelenésünkön sem, a személyisé-
günkön sem. Kellő körültekintéssel és önismerettel rendelkezve
nem a változástól fogunk rettegni, hanem a megújulásnak örülünk
majd.
A széllel szemben pisilésnek van egy másik változata is, neveze-
tesen az, hogy Magyarország a fiatal és a tökéletes emberek orszá-
ga.
 Mindenki, aki nem ebbe a kategóriába tartozik, valójában széllel
szemben pisil, ha észre akarja magát vetetni.
Csuda egy társadalom ez, ahol csak fiatal emberek élnek. A nem
fiatalokról ugyanis igyekeznek nem tudomást venni, mintha ők
nem is léteznének. Ennek az imidzsnek a terjesztésében élen járnak
a televíziók. Ha egy földönkívüli lény megfigyelne bennünket, és
ezt a televíziós adásokon keresztül tenné, egy idő múlva a követke-
ző üzenetet küldené az űrbe:
– Riadó, riadó, valami katasztrófa történt a Kárpát-medencében,
aminek következtében bizonyos korosztályok kihaltak. Csak húsz
és negyven év közötti embereket látni…
És akkor azt mondták a 44 éves Albert Györgyinek, hogy ő már
öreg a tévézéshez. Ezt a baromságot! Olyat már ugye hallottunk,
hogy Hollywoodban egy negyvenéves színésznő lehúzhatja a rolót.
Na de hogy egy negyvenéves riporter…
Emlékszem, az első „sokkoló” élményem Kanadáról az volt,
amikor a kanadai légitársaság járatán találkoztam egy stewardessel
aki elmúlt hatvan éves. Rögtön arra gondoltam, ugyan hova tenné-
nek Magyarországon egy hatvanéves nőt? Lehet, hogy munkája se
lenne már, ha meg lenne, nemigen raknák ki a publikum elé, hanem
azt mondanák, legyen csak stewardes valaki más, aki fiatal, ezt a
hatvanévest meg tegyük be mosogatni, vagy ruhát vasalni, nem
való ő már a kirakatba.
Aztán meg nézem a híradót, ugyanaz a pasi vezeti, aki nyolc
éve, amikor idejöttem, pedig már akkor is többnek nézett ki hat-
vanévesnél. És az amerikai, kanadai tévé csatornákon sorban tűn-
nek fel a műsorokban az érett korosztály képviselői, sokuk jóval
ötven fölött. Persze megjelennek a fiatalok is a műsorokban, egy-
szóval minden korosztály képviselteti magát a képernyőn – aho-
gyan az életben is.
Magyarországon viszont, aki elmúlt negyven, attól azt várják,
hogy tűnjön el, ne létezzen, fogja be a száját, ne adjon magáról
életjelet sem, egyszóval önként sétáljon be a temetőbe. Elvált nő-
nek két gyerekkel negyven fölött elveszíteni a munkáját, kész is-
tencsapás. Mert sem munkaadóknál, sem a partnerkereső férfiaknál
nem rúghat labdába sem.
A negyedik X fölött megszűnni látszik az élet, legalábbis ez a
környezet „elvárása”. Maradjon ott hátul, kussoljon, ne szóljon bele
a dolgokba, senki nem kíváncsi rá. Ja, hogy van szakmai tudása,
bölcsessége, tapasztalata? Ez senkit nem érdekel, mert nem számít
értéknek.
Amikor már a negyven évesnél idősebb korosztályt is félre akar-
ják tenni az útból, akkor mire számítsanak azok, akik ennél is idő-
sebbek? Ötvenesek? Hatvanasok? Hetvenesek? Azokat meg berak-
ják az öregek otthonába, hogy ne is legyen a fiatalabbak szeme
előtt.
Ugyanígy mellőzni kell azokat, akik nem tökéletesek. Nem tu-
dom, kifigyelték-e már, hogy Magyarországon mindenki tökéletes
vagy legalábbis igyekszik azt a benyomást kelteni magáról. Tökéle-
tes munkaerő, anya, feleség, háztartási alkalmazott. Ebbe a szerep-
játszásba rokkannak bele aztán a nők. Ugyanis senki sem tökéletes,
legfeljebb próbálja fenntartani azt a látszatot. A külső nyomás iszo-
nyú, a környezet elvárja a tökéletességet. Hogy soha semmit ne
baltázzunk el, hanem mindig mindenben sikeresek legyünk.
A magyar társadalom nem akarja elismerni a kudarcot, mint az
élet természetes velejáróját, hanem úgy értékeli, mint végzetes hi-
bát. Ha valakinek kudarca van, még százan rá fognak taposni, bele
fognak rúgni. Örülni fognak a másik bajának, és nem úgy tekinte-
nek a helyzetre, hogy legközelebb ez akár velük is megtörténhet.
Pedig azt mondják, hogy nem az a baj, ha elesünk, hanem az, ha
nem tudunk felállni. De Magyarországon már azt is bajnak tartják,
ha valaki elesik, irtóznak attól, aki a földre kerül. Elsősorban is úgy
gondolják, hogy az mindenképpen az ő hibája, ezért aztán meg is
érdemelte. Ha pedig megérdemelte, maradjon is a földön. Annál
jobb nekünk, a „tökéleteseknek”, aki állva tudtunk maradni. Leg-
alábbis ebben a pillanatban.
A „tökéletesek”-nek aztán minden sikerül. Állás, házasság, gye-
reknevelés. Mindenütt van jó összeköttetés, jó haver, aki elintézi,
akinek elég csak odatelefonálni… Ha megszűnik az állásuk, a fejük
se fő, mert egy még jobba pottyannak bele. És hogy lássuk, milyen
csodálatos emberek is ők, úgy tudnak bánni a fizetésükkel, hogy az
adóhivatalnak bevallott keresetüknek a többszörösét költik.
Közben pedig szép csöndben alkoholisták, verik az asszonyt,
csalják a társukat, otthon üvöltöznek a gyerekkel, a tinédzser gye-
rekük drogozik vagy részegen nekihajt a kerítésnek… Mindez
azonban nem számít, legalábbis addig, amíg valahogy ki nem bu-
kik. Ilyenkor szokott a környezet elálmélkodni:
– Pedig milyen rendes család!
Hát igen, eddig olyan tökéletesnek látszott minden… amilyen
általában, reálisan nem szokott lenni az élet. De persze senki se
gyanakodott, mindenki bevette a tökéletes ember és a tökéletes
emberpár meséjét, egészen addig, amíg a máz alól elő nem bukkant
a rémisztő valóság…
Erre szoktam mondani: a „tökéletes” emberektől mentsen meg a
teremtő! Én részemről nem akarok találkozni velük, engem aztán
lehetőleg kerüljenek el!
A kudarctól való beteges rettegés olyan nagymértékű, hogy az
emberek mindenáron meg akarják őrizni a tökéletesség látszatát.
Ezért például, ha valaki bajba kerül és megkérdezzük tőle, hogy ő
követett-e el hibát, kapásból azt válaszolja, hogy nem! Azonnal
hárít! Nem, ő nem lehet felelős! Mindenki más, a kormány, az idő-
járás, a főnök, a szomszéd, mindenki más, csak ő nem!
Márpedig annak ugye, aki nem hibás, nincsen tennivalója. Más
volna a helyzet persze, ha beismerné a hibáját. Mert akkor azt le-
hetne elemezni, hogy miért is történt, lehetne tanulni belőle, és
megelőzni a hasonló eseteket.
De mivel ő saját bevallása és belátása szerint nem követett el hi-
bát, így a konzekvenciát sem tudja levonni. Nincs tanulság, nincs
miből okulni, ami egy esetleges változtatás kiindulópontja lehetne.
A baj tehát legközelebb is megtörténik majd, és akkor megint min-
denki más lesz a hibás, de ő még véletlenül sem. A feddhetetlen
tökéletesség látszatára annyira vigyáznak, mint egykoron a fiatal
lányok a szüzességükre.
Egy ilyen világban marha nehéz létezni a magamfajta tökéletlen
embereknek. Mert amit aztán őszinteségünkért cserébe a környezet-
től kapunk, azt nem tesszük ki a kirakatba.
Emlékszem, amikor Kanadában kötött házasságom válással vég-
ződött, és ennek otthon híre ment (a hírforrás én magam voltam,
ugyanis én tudattam az otthoniakkal), akkor a volt főnököm moso-
lyogva jelentette be a „szenzációt” a volt munkatársaimnak. Na,
most, hogy a mások kudarcának miért kell örülni, az számomra
megfoghatatlan. Ettől most olcsóbb lesz a kenyér vagy lemegy a
benzin ára? Vagy csupán a káröröm olyan édes, hogy szeretik íz-
lelgetni a mások kudarcát?
Amikor a kudarcot szégyenként kezelik, nem pedig a tapaszta-
lás, a tanulás forrásaként, akkor az emberek rettegnek a kudarctól,
mert nem akarnak megszégyenülni. Ez a rettegés tart sokakat a
gyávaság mocsarában, amely „lehúz, altat, befed”. Ugye, emlék-
szenek még a magyar ugarra? Hát mi változott azóta, mióta a költő
papírra vetette ezeket a sorokat?
Ezért aztán kevés a bátor ember, mint a fehér holló. Kinyitni a
szánkat? Jaj, nem, mert akkor a férjünk, a feleségünk esetleg meg-
haragszik! Leugatni a visszapofázó gyereket? Jaj, nem, mert akkor
esetleg elveszítjük a „szeretetét”! Kiállni a magunk igazáért, a ma-
gunk életéért? Jaj, nem, mert annak válás lesz a vége, és mehetünk
albérletbe lakni!
Azt mondani, hogy egy párkapcsolat hazug, színlelt, kihűlt, a
francba vele, borítsunk hát mindent? Nem, nem, isten ments!
Akkor inkább maradjon hát a posvány, a hazugság, a szeretet-
lenség, mint a kudarc nyílt felvállalása.
Ezt a gondolatfuttatást azzal kezdtem, hogy Magyarország a fia-
tal és a tökéletes emberek országa – legalábbis ez van a felszínen.
A felszín alá nyomva azonban ott van a sok probléma, baj, amit
nemhogy megoldani nem akarunk, hanem észrevenni sem. Meglát-
ni azt, hogy vannak korosztályok, akikkel a társadalomnak kezdeni
kellene valamit, meglátni azt, hogy az emberek követnek el hibá-
kat, amikkel együtt kell tudni élni és helyrehozni őket, tanulni belő-
lük.
Az a társadalom, amelyik retteg az öregedéstől és a tökéletlen-
ségtől, nem egy egészséges társadalom. Apropó, tessék csak utána-
számolni, hogy hány depressziós ember is van hazánkban? Hány
alkoholista? Hány megkísérelt és befejezett öngyilkosság?
Ebben a közegben kell a magyar hölgyeknek megpróbálni JÓ
NŐ-knek lenni. Ez pedig mindennapi megmérettetést jelent, folya-
matos megújulást, személyiségépítést. Dönteni kell, nap mint nap,
vagy akár napjában többször is arról, hogy merre, melyik irányba is
folytassuk az életünket. Aztán ezeket a döntéseket végre kell hajta-
ni.
Akár széllel szemben is.
 Undorító
vagy édes?
„A probléma nem maga a probléma,
hanem a te hozzáállásod a problémához. „
(Ismeretlen szerző)

Olvasom az egyik hazai napilapban egy színésznő nyilatkozatát a

Valentin-napról. Azt mondja, hogy undorítónak tartja, hogy a plá-
zák ilyenkor tele vannak piros szívekkel meg plüssmacikkal. Elol-
vasom, megdöbbenek, gondolkozom. Arra jutok, hogy biztos én
vagyok a hülye, merthogy megdöbbenek egy ilyen kijelentésen.
Előkapom a lányomat, és nekiszögezem a kérdést: milyennek talá-
lod azt, hogy Valentin-napra a plázák tele vannak piros szívekkel
meg plüssmacikkal? Azt mondja, hogy ez szerintem édes.
Erre szembesítem az előbb említett színésznő nyilatkozatával,
amire ő megvonja a vállát.
– Ja igen.
– Mi az, hogy „ja igen”? – Nem lehet ám engem csak úgy leráz-
ni egy kétszavas felelettel, valami bővebb magyarázatot várok.
Meg is kapom.
– Amikor kijöttünk Kanadába, akkor én is azt gondoltam, hogy
a Valentin-nap az egy nagy hülyeség.
– Na és? Hogyhogy most meg azt gondolod, hogy „édes”?
 – Megváltozott a véleményem róla, mert látom, az itteni embe-
rek hogy ünneplik, mit gondolnak róla – fejti ki, bizonyára nem is
sejtve, hogy kulcsmondat hangzott el a szájából.
A probléma nem maga a probléma, hanem a te hozzáállásod a
problémához.
A probléma nem maga a Valentin-nap, hanem a te hozzáállásod
a Valentin-naphoz.
Ugyanez a helyzet például a karácsonnyal is. Van egy ismerő-
söm, aki mindig tajtékzik, valahányszor a karácsony szóba kerül.
– Már megint az a SZEMÉT karácsony! Feláll a szőr a hátamon,
ha csak meghallom ezt a szót! Az egész egy nagy üzlet lett, semmi
más! Csak arra való, hogy rávegyék az embereket a költekezésre.
Az emberek meg, amilyen hülyék, rohannak és költik a pénzüket a
szeretet jegyében.
IGAZ.
A lányom meg így reagál, valahányszor a karácsony szóba ke-
rül:
– Alig várom már, hogy karácsony legyen! Sétálni akarok a vá-
rosban és megnézni a kivilágított házakat meg a boltokat! Menjünk
majd el oda, ahol integető hóember van a bolt tetején! Ugye, hogy
mi is elővesszük majd a bólogató őzikét meg a világító hóembert
meg az éneklő kiskutyát? Jaj, annyira izgalmas!
EZ IS IGAZ.
A probléma nem maga a karácsony, hanem a te hozzáállásod a
karácsonyhoz.
És még folytathatnánk a sort. A Valentin-nap lehet ugye undorí-
tó azzal a sok piros szívvel meg plüssmacival. Meg lehet aranyos
is, ahogy én látom itt, ismerőseim körében.
A kollégám például már hónapokkal előtte töri a fejét, mivel
lepje meg a feleségét erre az alkalomra. Legutóbb meghívta egy
romantikus hajótúrára. Csodálatosan kivilágított hajó, elegáns kör-
nyezet, finom vacsora… ez emlékezetes marad egy pár számára,
biztos vagyok benne, hogy soha nem felejtik el. Mint ahogy a kol-
légám sem felejti el azt a pillanatot, amikor Valentin-napon kinyi-
totta a dobozkát, amibe a felesége csomagolta az ebédjét. A hölgy
ugyanis szív alakú palacsintákat rakott a férje uzsonnás dobozába.
Mondanom sem kell, a munkatársam egész nap földöntúli mo-
sollyal az arcán végezte a munkáját.

Gyönyörűszép kolléganőm viszont egész nap azon kesergett, hogy

nem tud együtt tölteni egy gyertyafényes vacsorát a kedvesével, az
ugyanis külföldön van, üzleti úton. A lány igazságtalannak tartot-
ta, hogy a párjának épp azon a napon kell külföldön dolgoznia,
amikor a szerelmesek meghitt órákat töltenek együtt. Ő bezzeg
ülhet majd otthon egyedül…Szóval éppen ezen kesereg, amikor
nyílik az irodánk ajtaja, és megjelenik a virágküldő szolgálat egy
hatalmas csokorral. A kolléganőm megilletődötten szemléli a
virágot, majd kiveszi a közéjük helyezett kártyát, amelyen mind-
össze egyetlen mondat áll: „ Te vagy életem nagy szerelmei”

Melyik nő nem vágyik arra, hogy ilyen üzenetet kapjon? Csak

egyszer, legalább egyetlenegyszer az életben!
Nagyon sokan soha nem kapják meg. Egész életükben nem ta-
lálkoznak olyan férfival, aki Valentin-napra, házassági évfordulóra,
vagy „csak úgy,,, mindenféle jeles ünnep és alkalom nélkül, meg-
lepné őket egy ilyen gyönyörű vallomással.
Mondanom sem kell, hogy a munkatársnőm földöntúli boldog-
ságban töltötte az elkövetkező napokat. Látszott rajta, hogy most
aztán meg van bocsátva, el van feledve minden vita, nézeteltérés,
haragos szikra, ami olykor-olykor kipattanhat a párok között. Mert
mindez eltörpül a virágcsokros vallomás mellett. Mert bármi nézet-
eltérés, vita üti is fel a fejét olykor, NEM AZ a fontos, HANEM EZ
A VALLOMÁS. Ez az, amit az ember nem felejt el egy életen ke-
resztül. Ez az, amit könnyes szemmel lehet mesélni majd az uno-
káknak, amikor a nagypapa esetleg már nem lesz az élők sorában.
Ha volt is valami kellemetlenség a szerelmesek között, ki emlék-
szik már arra évek múlva? Hogy mi is volt az oka? Ki mit mon-
dott? Olyan mindegy! De egy ilyen Valentin-napi vallomás
életreszóló emlék marad.
 Jómagam, szingliként nem vártam hasonló meglepetéseket a Va-
lentin-naptól. Mégis ért meglepetés!
Tudtam róla, hogy a lányomat meghívta a barátja egy görög ét-
terembe vacsorázni. Aznap megkérdezte tőlem a fiú:
– Éva, ráérsz ma este?
Gyanakodva néztem rá, vajon mit találtak ki már megint, mivel
akarják rövidíteni az amúgy is kevéske szabadidőmet.
– Tulajdonképpen lenne dolgom, mert az ugye, mindig van, de
tudok egy kis időt szakítani valamire, ha azt feltétlenül ma este kell
csinálni – feleltem diplomatikusan.
– Valentin-nap alkalmából meg akarlak hívni, hogy gyere el ve-
lünk vacsorázni. Egy görög étterembe megyünk, és tudom, hogy te
szereted a görög kajákat.
Még ekkor is gyanakodtam egy kicsit, és rákérdeztem, biztosak-
e abban, hogy engem is vinni akarnak, nemcsak inkább kettesben
akarják elkölteni a vacsorát. Miután megismételte a meghívást,
kötélnek álltam.
Egy nagyon kellemes, hangulatos görög étterembe mentünk. A
fiatalok – hogy úgy mondjam – még jól is jártak velem, ugyanis
rendeltek egy hatalmas tál kaját, de a tál egyik harmada kagylóból,
rákból készült ételekkel volt tele, és egyikük sem eszi meg a tengeri
állatkákat, én viszont imádom.
Később kiderült a „turpisság,,, miért is kaptam én ezt a meghí-
vást. Azért, mert olyan „aranyos” vagyok, hogy megengedtem,
hogy a „gyerekek”, vegyenek két kis görit (görényt) a lakásunkba.
De hát ez így van jól, nem? Én is adtam valamit, ők is adtak vala-
mit a szeretet jegyében. A kis görik azóta a család kedvenceivé
nőtték ki magukat, és a legközelebbi Valentin-napon őket is meg-
ünnepeljük majd, kapnak valami extra finomságot. Mert Valentin-
napon mindenkit megünneplünk, akit szeretünk, ugye?
Mondjuk meg őszintén: ha nem volna Valentin-nap, ugyan ki
emlékezne egy február 14-i dátumra? És ha nem lenne karácsony,
ugyan ki emlékezne egy december 24-i estére?
 Aki JÓ NŐ-nek tartja magát, vagy szeretne azzá válni, legyünk
őszinték, nincs könnyű helyzetben manapság.
Fodrászhoz, kozmetikushoz járni, jógázni, tornázni, mindig
ápolt külsővel lépni ki az utcára, vagy éppen főzőcskézni otthon,
megértőnek lenni a férjjel: „Persze, szívem, mondd csak, hallgat-
lak”, türelmesnek lenni a gyerekkel „Na, figyelj, a mami most leül
veled játszani”, közben lankadatlanul mosolyogni, földre szállt
angyalként viselkedni, szexisnek, vonzónak lenni, és nem adni fel
az egyéniségünket sem – ezek az elvárások, amelyeknek szorításá-
ban a legtöbb nő vergődik, és hol az egyik részt, hol a másikat tel-
jesíti jobban.
Az elvárások okozta feszültség mellett ott vannak hangulatron-
tónak a hétköznapok. A reggeli kapkodás, rohanás a munkába, a
bölcsibe, oviba, a munkahelyi rutin, rigolyás főnökök, pletykás
kollégák – és mindezek örök körforgása az úgynevezett „TAPO-
SÓMALOM”, amely egyáltalán nem segíti a hölgyeket abban,
hogy csillogóak, vidámak, vonzóak legyenek. Sokkal inkább az
elszürkülés, az elfásultság, a kiégés felé sodorja az embereket.
Az elvárások és hétköznapok lelombozó egyvelegéhez adjunk
még hozzá egy novembertől márciusig tartó telet hóval, havas eső-
vel, hóviharokkal, köddel, faggyal, sötét délutánokkal, dideregtető
reggelekkel, olykor csontig hatoló hideggel.
És akkor ezekbe a reménytelenül hosszúnak és egyhangúnak tű-
nő hónapokba egyszer csak betoppan a karácsony. Mint egy mese-
beli csodatévő, lámpasorokkal öltözteti fel a kopasz fákat, integető
Télapókat rak az áruházak elé. Az emberek szívét megtölti várako-
zással. Ki annak örül, hogy hazajön a gyereke a messzi távolból, ki
annak,hogy nyugodtan eltölt egy estét a családjával, amikor VÉG-
RE! VÉGRE! mindenki ráér majd, senkinek nem kell munkába
szaladni, senkit nem ugraszt fel az asztaltól egy sürgős telefonhí-
vás. Van, akit a csomagbontás áhítata varázsol el, és van, akit az
tesz boldoggá, hogy olyan ajándékot sikerült vásárolni a szerettei-
nek, ami tuti meglepetés lesz.
 És szintén ezekbe az egyhangú hónapokba robban be a Valentin-
nap. Plüssmacikkal, szívecskékkel,virágcsokrokkal. A boltok, az
áruházak díszbe öltöznek megint, csillogó fények derítik fel a dél-
utáni szürkületet.
Mi lenne velünk, ha a monoton téli hónapokban nem volna ka-
rácsony és Valentin-nap?
Csak bámulnánk hónapokon át a súlyos, szürke fellegeket, a hó-
foltos házfalakat, dideregnénk a sötét délutánokon, és semmi nem
hozna fényt reménytelenül egyhangú napjainkba. Nem díszítenénk
fel a házat, nem bűvölnénk el gyermekeinket a díszekkel és világí-
tással. Nem vinnénk haza piros szívecskét a szerelmünknek.
Hagynánk kifakulni a napjainkat.
Persze erre lehet azt mondani, hogy az igazi szeretet karácsony
és Valentin-nap nélkül is megmutatkozik, és megtalálja a módját,
hogy kifejezzük érzelmeinket szeretteinknek.
De mindez vajon meg is történik? És ha nem, akkor miért nem?
Szerintem fontos, hogy legyen az életünkben napja a szeretet-
nek, a szerelemnek. Ha van AIDS világnap, vagy a Föld napja,
akkor miért ne lenne napja a szeretetnek, a szerelemnek?
Mert aminek napja van, arra ugye jobban odafigyelünk. Az be-
szédtéma. Hogy jön. Hogy közeleg. A karácsony. A Valentin-nap.
És akkor az emberek elkezdenek gondolkozni azon, hogy mi is
legyen, mivel is lepjék meg a szeretteiket. Hogyan is ünnepeljenek.
Ám ahhoz, hogy ezt kitalálják, időre és figyelemre van szükség.
No, meg arra, hogy beszélgessenek egymással. Hogy rájöjjenek,
mire is vágyna az a másik. Mi lenne az az ajándék, ami boldoggá
tenné. Persze mindezt nem olyan stílusban, hogy:
– Mit szeretnél kapni karácsonyra, Valentin-napra, szívem?
Vagy ami még rosszabb:
– Tessék itt van x-ezer forint, vegyél valamit magadnak kará-
csonyra, szívem!
Nem tudom, a hölgyek közül hányan kaptak már ilyen ajánlatot.
És vajon hogyan reagáltak erre? Elfogadták? Mert ha elfogadták,
akkor megalkudtak azzal a helyzettel, hogy a párjuk nem akar fog-
lalkozni velük, az igényeikkel. Az ilyen ajánlat ugyanis kábé azt
üzeni:

„ Tudom, hogy közeleg a karácsony (a Valentin-nap), és azt is

tudom, hogy illik valami ajándékkal kedveskedni. Mindenki ezt
teszi ilyenkor, nekem is ezt kell tennem, ha nem akarom, hogy
megszóljon a környezetem. Szóval nem akarok olyan bunkó tahó
lenni, hogy csak úgy szótlanul elmenjek az ünnepek mellett, hogy
égjen a pofám a szemrehányásoktól, amit emiatt kapnék. Szóval
tudom, hogy MEG KELL AJÁNDÉKOZNI a szeretteimet, mert ez
az ELVÁRÁS, és én meg akarok felelni ennek az elvárásnak. De
annyira viszont nem érdekelsz, szívem, hogy időt, energiát szán-
jak arra, hogy kitaláljam, mi is lenne a szíved vágya. Mert ez
ugye, marha nagy energiabefektetést igényelne. Őszintén szólva
nem ronthatok ajtóstul a házba, hogy nyíltan megkérdezzem tő-
led, hogy mit is szeretnél kapni, mert akkor az már nem lenne
meglepetés. De arra, hogy magamtól kitaláljam, beszélgessek
veled, időt töltsek veled, odafigyeljek rád, nem akarok időt fordí-
tani, mert már nem érdekel ez a kapcsolat, nem érdekel a szemé-
lyiséged, az álmaid, a vágyaid, a fájdalmaid. "

Aki elfogadja az „Itt van a pénz, vegyél magadnak valamit, szí-

vem” nevezetű ajánlatot, az elfogadja az iménti üzenetet. Hogy a
párja már nem igazán akar törődni vele. Hogy már nem jelent any-
nyit neki, hogy időt, energiát szánjon rá.
Elfogadhat-e egy JÓ NŐ egy ilyen ajánlatot? Mondván, hogy
nem baj, hogy a párja nem figyel rá, sőt nem is akar, de kap tőle
pénzt, amivel majd elrohan a boltba és vesz magának nyakláncot,
karperecet, ruhát, és akkor azzal majd milyen jól fog kinézni! Ki-
nek akar tetszeni, tessék mondani? A párjának? Az már nem törő-
dik vele, mint az ábra is mutatja. Akkor valaki másnak? Egy másik
pasinak? Amivel egyúttal elismeri, hogy egy hazug kapcsolatban
él?
Nem a karácsony, a Valentin-nap, a születésnap, és egyéb ünne-
pek a hazugak, erőltetettek, mi magunk tesszük őket azzá! Mert ki
dönti el azt, hogy milyen legyen egy ünnep a saját otthonunkban?
Mi magunk. A mi életünk, szokásaink, kapcsolatunk a család többi
tagjával.
És például tudomásul veszi-e egy család, beleértve a gyerekeket,
házastársat, hogy mondjuk idén szerényebb lesz a karácsony? Nem
hőzöngéssel, elégedetlenséggel reagálnak rá? Senki sem írja elő
nekünk, hogy mennyit illik költeni ajándékokra. A hagyomány
csupán az, hogy a karácsony a szeretet jegyében teljen el. Az már a
mi hibánk, ha úgy gondoljuk, hogy a szeretetet az ajándék drágasá-
gával lehet kifejezni. Az egyenlet tehát leegyszerűsítve:

Minél jobban szeretünk valakit = annál drágább ajándékot veszünk

neki.

Ha a család már magáévá tette ezt a mentalitást, akkor nagyon

nehéz lépni egy olyan helyzetben, amikor valami miatt meg kell
húzni a nadrágszíjat, és szerényebb meglepetéssel rukkolunk elő.
Mert akkor igenis előfordulhat, hogy valaki egyenesen megsértő-
dik, amikor kibontja a csomagot.
– Hogyhogy csak egy könyv? Csak ennyi jutott nekem?
Mert már megvan az elvárása, hogy valami nagy és drága aján-
dékot illik csak tenni a fa alá.
Ezért aztán sokan erejükön felül költekeznek, akár hitelt is vesz-
nek föl, hogy megfeleljenek annak az elvárásnak, amit egyébként
maguk alakítottak ki a saját családjukon belül. Mert ugyan ki más,
kívülálló szól bele abba, hogy mit teszünk a saját fenyőfánk alá?
Kivéve persze, ha előző karácsonyok után már fűnek-fának, ro-
konoknak, munkatársaknak dicsekedtünk azzal, hogy milyen drága
és klassz ajándékokat is kaptunk, és ők már fel vannak készülve
arra, hogy most is valami különlegesség kerül a fa alá, és meg is
kérdezik az ünnep után, hogy na, mit hozott a Jézuska?
Kész lebőgés bevallani, ha valami szerény meglepetéssel kellett
beérni. Nem is beszélve arról, hogy összesúgnak a hátunk mögött:
– Na, látod, már nem megy olyan jól nekik sem! Vagy:
 – Kíváncsi vagyok, hogy ezek után is úgy fenn hordja-e majd az
orrát!
Abban, hogy a karácsonyt, Valentin-napot és más ünnepeket
kényszernek és kényszeredettnek érezzük, abban mi magunk va-
gyunk a hibásak. Mi magunk rontottuk el a saját ünnepeinket.
Kényszer, mert úgy érezzük, hogy mindenképpen KELL aján-
dékot venni szeretteinknek. Nem azt érezzük, hogy AKARUNK
venni nekik valamit, hanem azt, hogy KELL. MUSZÁJ. És ki az,
aki szereti a „kell,,, a „muszáj,, dolgokat? Nincs olyan ember, aki
rajongana értük. Beszorulunk az elvárások csapdájába. Ettől lesz-
nek az ünnepeink kényszeredettek.
Ahelyett, hogy szembenéznénk a tényekkel és a szeretteinkkel is
tudatnánk, hogy szerényebb lesz az ajándék. Sokan ezt nem merik
megtenni, mert attól félnek, hogy akkor a hozzájuk közel állók nem
fogják őket szeretni többé. Nos, ha ez a helyzet, akkor teljesen
nyilvánvaló, hogy eddig sem önmagunkért szerettek, hanem a
pénztárcánkért, úgyhogy egy ilyen bejelentéssel semmit sem ve-
szíthetünk. Akik viszont nem teszik meg ezt a lépést, azok beletö-
rődnek abba a helyzetbe, hogy megvásárolják hozzátartozóik szere-
tetét.
Tehát amikor beköszönt az ünnepi szezon, és a város díszbe öl-
tözik, a vidáman integető Télapók láttán sokan inkább idegesek
lesznek, mint boldogok. A csillogó karácsonyfák látványa nem
melegséggel tölti el a szíveket, hanem szorongással. Mert az előbb
említett kényszer és kényszeredettség szelleme kíséri végig bevá-
sárló útjukat. És aztán jönnek az ünnep előtti panaszok:
– Térdig lejártam a lábam, mégse kaptam semmit…
– Tele vannak a boltok bóvlival…
– Akkora tömeg volt, teljesen kimerült vagyok ettől a sok em-
bertől…
Tévedés az időt és az energiát a vásárlásra, utánajárásra fordíta-
ni. Ha az odafigyelést, időt és energiát rászánnánk szeretteinkre,
mielőtt kilépünk a házból, garantált, hogy a bevásárlás egy napot,
vagy csupán néhány órát venne igénybe, és nem válna idegesítő
tülekedéssé, céltalan lődörgéssé. Azok járnak a legjobban, akik már
novemberben megveszik az ajándékot, ők ugyanis garantáltan nem
a kényszer hatása alatt cselekszenek: „Mindjárt itt a karácsony,
gyorsan vennem kell valamit!” Ők azok, akik törődnek, odafigyel-
nek, tudják, hogy mit szeretne a másik, minek örülne, és határozot-
tan, céltudatosan kiválasztják a meglepetést. Ám az emberek jelen-
tős részének fogalma sincs, hogy mi szerezne örömet a szerettei-
nek, ezért aztán valóban térdig járja a lábát, hogy hátha lát majd
valamit. Ebből lesznek a napokig-hetekig tartó ajándékvadászatok,
ami kimerültté, idegessé tesz az ünnep előtt.
A nőknek különösen van érzékük ahhoz, hogy agyonstresszeljék
magukat karácsony alkalmából. Mentségükre legyen mondva, nagy
nyomás nehezedik rájuk. Már hetekkel az ünnepek előtt tanácsokat
olvashatnak a különböző újságokban, hogy hogyan készüljenek,
hogyan osszák be azt a kevéske idejüket, hogy mindenre oda tudja-
nak figyelni, a karácsonyi nagytakarításra, a sütésre-főzésre, aján-
dékokra meg közben arra is, hogy elmenjenek fodrászhoz, kozme-
tikushoz, de ha mégse tudtak volna elmenni, akkor hogyan készít-
senek bombafrizurát maguknak otthon, és milyen frissítő pakoláso-
kat rakjanak az arcukra ahhoz, hogy jól nézzenek ki.
Őszintén, kinek van erre ideje? Amikor a hölgyek jelentős része
még december 23-án is dolgozik a munkahelyén, sőt van aki 24-én
is egy fél napot.
Közben meg érzik az elvárást, hogy bizony a háznak csillogni-
ragyogni kell az ünnepekre, az asztalra sok fogásos vacsorát illik
teremteni, és mellette még lehetőleg a fáradtság se látsszon meg a
háziasszonyon.
Nem túl sok ez egy kicsit, tessék mondani?
Ugyanis egy átlagos nő csak úgy tud már hetekkel az ünnep előtt
nekilátni a készülődésnek, hogy ha a pihenőidejéből vesz el estén-
ként vagy a hétvégeken. Miközben pluszban ott sorakoznak a hét-
köznapi teendők is, a hétköznapi vacsorák, mosások, vasalások,
bevásárlások.
 Bevallom, abban, hogy az ünnepek előtt túlhajszoljuk magunkat,
mi nők is hibásak vagyunk.
Először is hagyjuk magunkat belekergetni a tökéletesség illúzió-
jába. Hogy mindennek, de mindennek úgy kell lennie, ahogy az a
„nagykönyvben meg van írva”, és a csillogó-ragyogó ház mellé
fejedelmi lakoma dukál, miközben kipihentnek és boldognak kelle-
ne kinéznünk.
Hát ebből valamit engedni kellene! Tudom, hogy nagy büszke-
ség egy hölgynek egy ragyogóra kisuvickolt lakásban asztalra tenni
a magyar konyha remekeit képviselő szentesti vacsorát, közben
tökéletes frizurájával és sminkjével hirdetni, hogy ő bizony egy JÓ
NŐ. Tudom, hogy sokan egyfajta bizonyításként élik meg a kará-
csonyt, ahol is a család láthatja majd, hogy milyen remek anyák,
feleségek, háziasszonyok is ők.
„Majd én mindent elintézek drágáim, a takarítást, a főzést, ti
csak nézzétek nyugodtan a tévét meg játsszatok a számítógépen,
majd a mami szól, ha minden kész lesz!”
Szarvashiba!
Mert bár elsőre remek ötletnek tűnik, hogy karácsonyi meglepe-
tésként az anya mindent elkészít, de ha az a család valóban szereti
és becsüli a nőt, akkor nem hagyja, hogy a szeretet ünnepe alkal-
mából agyondolgozza magát.
Ha már mindenképpen ragaszkodunk ahhoz, hogy a karácsony-
nak olyannak kell lennie, ahogy abban a bizonyos nagykönyvben
meg van írva, akkor fogjuk be a férjet, a gyerekeket is, segítsenek a
takarításban, bevásárlásban, a vacsorához szükséges nyersanyagok
pucolásában – mutassák meg, hogy mennyire szeretik az édesanyát,
a feleséget!
Meggyőződésem, hogy az úgynevezett karácsonyi-szilveszteri
zabálásokkal az emberek kompenzálnak. Nemcsak azért történik a
gyomorrontás, túlevés, mert van miből, hanem azért is, mert sok
családban hiányzik a valódi szeretet.
Gondoljunk csak bele: mire eljön a szenteste, a nő már kizsige-
relte magát a sok takarítással, főzéssel és más előkészületekkel.
Leül az asztalhoz és enni kezd. A finom falatokkal szinte megju-
talmazza magát azért a sok munkáért, amit az ünnepek előtti hetek-
ben-na-pokban végzett. Addig, amíg eszik, legalább megpihen,
örül, kellemesen érzi magát, addig legalább nem kell a többieket
szolgálnia, kivéve ha a család hozzászokott ahhoz, hogy nonstop
ugráltatják:
Add már ide a sót, légyszíves! A só egyébként ott van kettejük
között, az asztalon, éppen fél-úton.
– Ez a kóla nem elég hideg, hoznál egyet a hűtőből?
Szóval, ha a család nem ugráltatja az asszonyt, akkor ő szerzett
magának egy nyugodt félórát addig, amíg eszik. Utána úgyis neki
kell majd eltakarítani a „romokat” az asztalról. De addig, amíg
eszik, nyugalma van. Szedjünk hát kétszer a töltött káposztából és
ha már úgyis annyifelé sütemény van, legalább kóstoljuk meg
mindegyiket. Többször is, mert ennyi finomságnak ugyan ki tud
ellenállni?
Az evésnek külön jelentősége van akkor, ha a családban a szere-
tet és annak megnyilvánulása ritkaságszámba megy. Akkor ugyanis
másképpen kell örömöt szerezni magunknak, mondjuk, az evéssel.
És miután karácsonykor a szeretet hiányát fokozottan érezzük, több
evéssel kell pótolni, mint egy szokványos napon.
Vajon milyen lenne az a szenteste, ahol a család egy finom, csu-
pán két-három fogásos vacsorát költene el? És a süteményt mond-
juk megvették a cukrászdában, a levest meg a férj főzte, amíg a
feleség a töltött káposztát készítette el, a gyerekek pedig feldíszítet-
ték a fát? A fejedelmi lakomával való órákig tartó pepecselés he-
lyett egymásra fordítanák az időt?
Milyen lenne a szentesti vacsora, ha az asztal körül ülők gyer-
tyafénynél, kellemes beszélgetés közben költenék el? Egymásra
figyelve csak? És aztán egy-egy csésze forró teával a kezükben a
fotelba telepednének, és a félhomályban, a gyertyafény mellett fel-
idéznének közös családi emlékeket, apró élményeket, nyaralásokat,
szülinapokat?
Próbálják ki!
 Férfi nélkül
az élet…
„Mindenki az mondogatja, hogy el fog jönni a nagy Ő.
Azt hiszem, az enyémet elütötte egy teherautó. „
(Ismeretlen szerző)

Lili szép, magas lány, csillogó, barna szemekkel, szexi vörösesbar-

na hajjal, ragyogó zenei tehetséggel. Koncerteken lép fel, tanítvá-
nyainak adja tovább tudását. Fiatal, csinos, értelmes. Azonban ha a
hogyléte felől érdeklődünk, szinte mindig az a válasz: „Depressziós
vagyok X. miatt.” Egy hónap múlva ugyanez a felelet. Kábé fél év
múlva változik kicsit a kép: „Depressziós vagyok Y. miatt.”
Közben leesett a hó, eltelt a tél, kirügyeztek a fák, bóditó virág-
illatot hozott a tavasz, perzselő meleget a nyár. Lili koncerteket
adott, tehetséges új tanítványokkal találkozott, finom éttermekben
vacsorázott, bulizott a barátaival, új kozmetikumokat vett magának,
kicserélte a mobiltelefonját, új helyre költözött. Az élet, mint egy
örökké hömpölygő folyam, percről-percre változott körötte. Egy
dolog nem változott: ő mindez idő alatt úgymond, depressziós volt
egy pasi miatt.
És ez így megy évek óta. Én úgy látom, hogy Lili nem tud iga-
zán örülni az életnek, ha nincs mellette egy férfi. Mentségére le-
gyen mondva, ez a társkeresési késztetés, a „Férfi nélkül nem élet
az élet” egy társadalmi nyomás hatására alakult ki benne. Ebben a
nyomásban jelentős szerepe van a családjának. A szülei – szeren-
csére – elég messze laknak tőle, így nem kell nap mint nap hallgat-
nia a „mikor mész már férjhez, lányom?” című szemrehányást. Ám
valahányszor hazalátogat, utána még depressziósabb lesz, mint
azelőtt, mert otthon azzal szembesítik, hogy „nem tud felmutatni
semmit”.
Ez konkrétan azt jelenti, hogy nincs pasi a láthatáron, olyan meg
kifejezetten nincs, aki elvenné feleségül. És így, közel a harminc-
hoz se férj, se gyerek, a szülei elégedetlenkednek. Az, hogy Lili
csinos, egészséges, tehetséges, okos, jólelkű, nem számít a szülők-
nek, mert szerintük az nem érték, azt nem lehet „felmutatni”.
„FELMUTATNI”!– Ez a szó önmagáért beszél. Felmutatni va-
lamit, mint egy érmét, jelvényt, amellyel igazolni tudjuk önmagun-
kat és elért eredményeinket. Ebben az esetben az az „érme”, amit
Lilinek fel kellene mutatnia, az egy férj és egy gyerek lenne.
Ameny-nyiben ezeket fel tudja mutatni, úgy igazolja önmagát,
hogy ő egy okos, talpraesett, egészséges, értékes fiatal nő.
Mivel eddig nem sikerült megtalálnia a párját, és nem alapított
még családot, a szülők szemében ez azt jelenti, hogy nem tudja
igazolni a létét, a női mivoltát.
De miért van szüksége egy nőnek egy férfihoz arra, hogy igazol-
ja sajátmagát? Igen, kérem, én X. Y. létezem, okos vagyok, szép
vagyok, talpraesett vagyok, mi több, JÓ NŐ VAGYOK, szeretem
az életet, céljaim, elképzeléseim vannak, én, kérem, attól még,
hogy most éppen nincs mellettem férfi, egy értékes emberke va-
gyok!!!
Nemrégen kaptam egy érdeklődő levelet Magyarországról. Mi
újság van velem, hogy alakul az életem, van-e barátom, stb. Ami-
kor megmondtam, hogy pár hónapja szakítottam a barátommal, és
most úgy gondolom, hogy egy ideig nem akarok új kapcsolatot, és
ezt a döntést a környezetem is tiszteletben tartja, az illető hölgy
megjegyezte:
– De jó neked! Sajnos, Magyarországon még mindig nem ele-
gáns egy nőnek férfi nélkül megjelenni.
 Ismerem ezt az érzést. Amikor az ember lányát éppen otthagy-
ták, vagy ő hagyott ott valakit, és egyedülálló nőként néz szembe a
mindennapokkal. Ami, legyünk őszinték, rémületes tud lenni.
Mert a környezet nagyon nagy nyomást gyakorol egy egyedülál-
ló nőre. Ez a nyomás elvárás formájában nyilvánul meg, ami sehol
leírva, törvénybe iktatva nincsen, de erősen benne él az emberek
fejében és gondolkodásában.
Egy nő mellett mindig ott kell lennie egy férfinak. Egyébként a
nő nem teljes értékű ember. Micsoda baromság ez!
Persze, tökéletesen mindegy, hogy az a férfi, akit az elvárások
egy nő mellé automatikusan odaraknak, milyen. Az lehet primitív,
kövér, bunkó, erőszakos, mindegy, hogy milyen, mert a nő mellett
állva emelni fogja annak értékét, igazolni fogja nőiségét és létezé-
sét. Szóval mindegy, hogy milyen, csak férfi legyen!
A legnagyobb baj ezzel a gondolkodással akkor van, amikor mi,
nők is magunkévá tesszük, és megpróbálunk e szerint élni.
Hány és hány nő küszködik méltatlan kapcsolatban, kiszolgál-
tatva, megalázva, csak azért, hogy legyen mellette valaki, hogy „fel
tudjon mutatni” valakit? Inkább ezt vállalja, mint azt, hogy a kör-
nyezete lesajnálja:
– Szegény, még egy pasit se tud fölszedni, biztos van valami ba-
ja! Aki meg éppen egyedülálló, szüntelen késztetést érez arra, hogy
szerezzen magának valakit. Akivel el lehet menni moziba, buliba,
meg aki miatt elmondhatja magáról az illető hölgy, hogy „van va-
lakije”, „nincs egyedül”. Ergo, ő egy értékes nő! Ugyanis, ez azt
bizonyítja, hogy képes egy férfit valamilyen szinten magába bolon-
dítani, és valameddig maga mellett tartani.
Ellenkező esetben, ha egy hölgy egyedül marad egy szakítás
vagy egy válás után, és ez az egyedüllét tartóssá válik, az mindjárt
gyanús a környezet szemében. Úgy gondolják, hogy nincs meg
benne az a képesség, hogy fölkeltse a férfiak érdeklődését, „nem
kell senkinek”.
Amikor a „nem kell senkinek” ítélet elhangzik egy nőről, az tu-
lajdonképpen az illető hölgy leértékelését jelenti.
 Amikor pedig egy nő önmagáról mondja ki az ítéletet: „Nem
kellek senkinek”, akkor nemcsak, hogy elfogadja a sajátmaga leér-
tékelését a környezetétől, hanem önmaga lesajnálásával meg is
erősíti azt.
Ahelyett, hogy azt mondaná:
– HOPPÁ! ÁLLJON MÁR MEG A MENET! Attól, hogy nincs
mellettem egy férfi, én még teljes értékű ember vagyok, mi több,
teljes értékű nő vagyok, aki keményen dolgozik, aki szereti a hiva-
tását, aki meleg otthont teremt a gyerekeinek, aki az élet minden
területén megállja a helyét!
Szóval ahelyett, hogy ez a képletes, vagy valódi asztalra csapás
megtörténne, nagyon sok nő inkább meghunyászkodik, és próbál
megfelelni az elvárásoknak. Vagyis, szerezni egy férfit maga mellé,
nem számít, hogy milyen, csak legyen ott, és akkor kifelé úgy tű-
nik, mintha minden rendben lenne az életükben.
Márpedig amíg mi, nők így viselkedünk, addig nem lesz fordu-
lat, változás. Mert ne gondoljuk azt, hogy majd a Parlamentben
feláll egy honatya, azzal, hogy:
– Most márpedig változtatni kell a nők helyzetén, megítélésén!
És ha megtenné is, mi változna meg? Lehetne akár törvénybe ik-
tatni is, hogy kérem, ezennel a társadalom azt a nőt is tekintse teljes
értékűnek, aki mellett nincs ott egy férfi. Akkor, ha ez megtörténne,
legfeljebb eggyel több olyan törvényünk lenne, amit az emberek
nem tartanak be.
Azt, hogy a környezetünk teljes értékű embernek és nőnek tart-
son bennünket akkor is, ha éppen egyedülállók vagyunk, elváltunk
vagy meghalt a társunk, csak mi magunk, a nők tudjuk elérni.
Első lépés, hogy teljes értékű embernek és nőnek ÉREZZÜK
magunkat akkor is, ha nincs mellettünk egy férfi, csupán mi ma-
gunk vagyunk ott saját magunk mellett.
És ezen a ponton sajnos már elvérzett a „forradalom”. Mert hány
nő érzi-tartja magát teljes értékűnek akkor is, amikor nincs pasija?
Hány hölgy hiszi el magáról, hogy ő JÓ NŐ, ha éppen szingliként
éli az életét, és nincs „visszaigazolás”?
 Márpedig ha mi nem hisszük el ezt magunkról, hiába várjuk el,
hogy a környezet szemlélete megváltozzon. Csak az tud elhitetni
magáról valamit, aki önmaga is hiszi, amit állít.
Mi, nők egyébként is hajlamosak vagyunk lebecsülni,”leszólni”
saját magunkat. Talán genetikai „hibáról” van szó, talán pusztán
csak arról, hogy anyáink, nagyanyáink arra neveltek bennünket,
hogy legyünk szerények meg „jó kislányok”, és ezt mind a mai
napig nem tudtuk kinőni.
Ha egy nőt megdicsérnek, általában hárít.
– Milyen jó blúzod van! – így a dicséret.
– Á, ez csak egy ócska rongy, öt éve vettem! – így a megdicsért.
Ez a szó, a „csak” a halálos ellenségem. Ha lehetne, kiirtanám a
szótárból. Feláll a hátamon a szőr, amikor egy nő azt mondja:
– Én „csak” egy családanya vagyok… Vagy:
– Én „csak” egy tanárnő vagyok… Nem is beszélve erről:
– Én „csak” egy egyedülló nő vagyok…
– Én „csak” egy megcsalt asszony vagyok…
Mi az, hogy „csak”? Nincs ilyen, hogy én „csak” vagyok! Ezzel
a szóval teljesen leértékeljük magunkat, az életünket, a helyzetün-
ket. Ezzel azt üzenjük a világnak, hogy nem vagyunk elég jók ab-
ban, amit csinálunk, ahogyan élünk, lehetne persze sokkal jobban
is, de mi itt vagyunk megragadva a „csak” szintjén!
Azzal a nővel, aki „csak” ez vagy „csak” az, azzal sok mindent
meg lehet tenni, azzal ki lehet cseszni, azt át lehet vágni, azt sem-
mibe lehet venni, mert ő aztán nem fog az asztalra vágni, az tuti.
Miért gondolkodik önmagáról egy nő úgy, hogy ő egy „csak”
lény? Miért nem gondolkodik úgy, hogy ő nem „csak” egy tanárnő,
hanem ő a legjobb tanárnő, de legalábbis erre törekszik, ez az élet-
célja, és azért megküzd mindennap, és erre büszke!
Miért nem gondolja magáról azt a „csak” egyedülálló, hogy ő
egy fasza csaj, mert megállja a helyét ebben a kemény világban,
mert ha kell csapot szerel, gyertyát cserél a kocsijában, megkeresi a
kenyerét, és nincs rászorulva senkire, és ezért ki kell hogy húzza
magát?
 Miért nem büszke valaki arra, hogy ő „csak” egy családanya?
Miközben ha tisztességes, becsületes embereket nevelt föl, akkor
már többet tett a világért, mint három vezérigazgató együttvéve?
Aki úgy látja és láttatja magát, mint egy „csak” személyt, az mi-
ből gondolja, hogy a férfiaknak megakad a szemük rajta? És főleg,
hogy az Igazi észreveszi majd? Merthogy annak röntgenszeme van,
és meglátja emögött a sok „csak” mögött az igazi értéket?
JÓ NŐ-nek lenni, megkockáztatom, boldognak lenni úgy, hogy
közben nincsen párunk, nagy kihívás a nők számára. Visszarettent,
értelmetlen megalkuvásokra késztet. Nagyon sok hölgy valósággal
retteg attól, hogy egyedül maradjon, és ezt meg is fogalmazza. Ér-
tetlenül állunk egy-egy olyan eset előtt, amikor a nő kitart egy
zsarnokoskodó, bántalmazó férfi mellett. Tipikus eset, hogy ilyen-
kor a hölgy azzal védekezik:
– Félek egyedül maradni.
Miért fél ettől a helyzettől? Ki lesz ott vele, ha egyedül marad?
Ő saját maga. Akkor tehát… saját magától fél?
Lehet-e JÓ NŐ az, aki fél egyedül maradni? Aki nem érez annyi
erőt, értéket önmagában, hogy egyedül is megállja a helyét, ellátja
a gyerekeit, hogy saját maga jó társasága lesz saját magának?
Aki fél egyedül maradni, az nincs kibékülve önmagával, retteg a
múltbeli vagy éppen jelen hazugságoktól, megalkuvásoktól, meg-
hunyászkodásoktól, vagy azok kísértő emlékétől.
Ezzel szemben egy JÓ NŐ-nek, aki úgy éli az életét, hogy a
múltban elkövetett hibáival és kudarcaival szembe tud nézni, azo-
kat vállalni tudja, nincs mitől félnie.
Szerintem egy nőnek kifejezetten jót tesz, ha olykor-olykor
egyedül marad. Egy válás után, egy rosszul sikerült kapcsolat után
sokkal jobb szünetet tartani, mint önigazolásként gyorsan szerezni
egy új pasit. Mert ha nem mondjuk azt, hogy: „Álljunk már meg
egy pillanatra! Miért is váltunk el? Mi nem sikerült? Mit csesztünk
el így ketten, közös erőfeszítéssel? – akkor nem lesz tanulság. Ak-
kor nem ismerjük fel a saját hibáinkat, amit a kapcsolatban elkövet-
tünk, és nem tudunk önmagunkkal egyezségre jutni a jövőnket ille-
tően. Ehelyett gyorsan beleugrunk egy új kapcsolatba, megnyugtat-
va önmagunkat és a környezetünket, hogy megint „elkeltünk”.
Gondoljunk csak bele, a második világháború után hány nő ma-
radt társ nélkül? Feleségek, akiknek a férjét elvitték a frontra, és
soha többé nem látták viszont őket. Az asszonyok ott maradtak a
gyerekekkel, akiket ezután a férj helyett nekik kellett eltartaniuk.
Nagymamáink meséltek nekünk erről a korszakról gyerekkorunk-
ban, ha még emlékszünk ezekre a történetekre.
Annak tehát, hogy a nők egyedül is megállják a helyüket, egye-
dül is képesek önmaguk és családjuk életét rendezni, hagyománya
van.
Ha nagyanyáink nem rettentek vissza a nehézségektől, mi miért
tesszük?
Vannak, voltak, lesznek olyan helyzetek, amikor egy hölgynek
azzal kell számolnia, hogy éppen nincs mellette férfi vagy huzamo-
sabb ideig nem is lesz. Ez azonban nem szabad, hogy a világ végét
jelentse! Nem szabad, hogy kapkodást, elhamarkodott döntést
eredményezzen, gyorsan töltsük be magunk mellett a férfi helyét!
Nekem is voltak ilyen döntések az életemben. Jól rá is fáztam
párszor, azért tudom most már, hogy nem szabad kapkodni, nem
sürgős, nem kerget a tatár, várjuk csak ki türelmesen, amikor tény-
leg OLYAN férfi lép az életünkbe, aki valódi társunk lesz, és aki-
vel fel tudjuk építeni a kölcsönös megbecsülést és szeretetet.
 Szülni vagy nem
szülni?
Legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk:
gyökerek és szárnyak.”
(Goethe)

Nem osztom dr. Csernus Imre gyermekvállalásról alkotott vélemé-

nyét. Szerintem a gyerek szülése és felnevelése egy igazi nő életé-
ben a legnagyobb teljesítmény és önmegvalósítás. A gyerek az az
„alkotás”, amire egy nő a legbüszkébb, függetlenül attól, hogy
egyébként sikeres atomfizikus, modell, orvos, színész, mérnök,
netán újságíró.
És ennek az ellentéte is igaz, lehet egy nő bármennyire sikeres a
munkájában, menő az élet egyéb területein, ha a gyerekével prob-
léma van, minden más elveszíti a jelentőségét, a fontosságát, min-
den teljesítmény és siker elhalványul e kudarc mögött.

„A pasi ugyanis racionális szempontból megvalósítja magát, a nő

viszont nem. Az ilyen nőnek az önmegvalósítása, a sikerélménye a
gyerek marad. Nem ért semmihez sem, nem mer kilépni az életbe,
így elkezd takarózni az anyasággal. Villámgyorsan teherbe esik,
így önző szempontból ÖNMAGÁNAK szüli a gyereket, hogy meg-
indokolja a saját létezését, valamint azért, hogy megmutassa a
férfinak, hogy ő is fontos.”– írja dr. Csernus Imre az A nő című
könyvének 73. oldalán.
 Csernus doktor előszeretettel citálja a fenti gondolatait újságcik-
kekben, előadásokban, ám meg kell mondanom, hogy mint sikere-
ket elért, az önmegvalósítást élete fő céljának tekintő nő és egyben
anya, aki felnevelt egy gyermeket, messzemenően nem értek egyet
az egyébként kiváló pszichiáter fenti gondolataival. És ezzel nem
vagyok egyedül. A fenti eszmefuttatást sok nő érzi „bicska-
nyitogatónak”. Drága nyugdíjas barátnőm, aki csodálatos óvónő
volt, aki nem azért dolgozott, hogy hazavigye a fizetést, hanem
imádta a rábízott kicsiket, féltő gondoskodással vette körül őket,
aki most, nyugdíjasként sem ücsörög otthon, hanem bírósági ül-
nökként tovább foglalkozik az ifjúsággal, a szó szoros értelmében
rosszul van a fenti eszmefuttatástól.
A nők számára a gyerekük a legfontosabb az életben. Ez sokszor
nem tudatos, nem mondjuk így ki, nem fogalmazódik meg gondolat
szintjén, hanem egyszerűen benne van a vérünkben, a sejtjeinkben,
mint egy genetikailag kódolt üzenet, amit örököltünk, és amit én
inkább ösztönösnek érzek, mint tudatosnak. Ez most, természetesen
NEM egy tudományos magyarázat, úgyhogy kedves tudósok, NE
essenek nekem ezért a mondatért! Én azt fogalmaztam meg, amit
érzek a saját anyaságommal kapcsolatban, és amit úgy gondolom, a
legtöbb anya érez. Ezzel a magunkkal hozott, örökölt kóddal nem
lehet igazán mást tenni, mint vállalni, hogy eszerint élünk, és cse-
lekedjük a legjobbat, amit a képességeink, lehetőségünk enged.
Azt szoktam mondani, hogy amikor megjelenik egy könyvem,
az majdnem olyan, mintha születne egy gyerekem. De csak majd-
nem… Aki ír, annak nincs nagyobb siker, mint amikor a könyvét
elkapkodják az olvasók. Kimondhatatlan boldogság, különösen, ha
valaki, mint én, az írást érzi önmegvalósításnak, függetlenül attól,
hogy éppen mivel keresi a kenyerét. Több szakmát kipróbálva,
őszintén elmondhatom, hogy az íráson kívül semmi nem érdekel
igazán. A mai napig semmihez nem hasonlítható számomra az az
érzés, amikor „megérzek egy témát”. Ez nekem szenvedély.
Amikor megjelent első könyvem, a Zenészballada, amelyik Szé-
csi Pál életét dolgozta fel, a Szent István körúti könyvesboltban
hosszú sorokban álltak a dedikálásra váró olvasók. Később, a Kö-
zös ágyban, mégis széjjel című könyvem dedikálása napokig tartott
Szolnokon, minden nap újra és újra megjelentek a sorok a
könyvesasztal előtt. Nem is beszélve arról, amikor a dr. Jánosi Gá-
bor szerzőtársammal írt Pénzt vagy életet? című, az egészségügyről
szóló könyv árusítását megtiltották néhány kórházban – kell-e en-
nél nagyobb büszkeség egy szerzőnek? Mindez gyönyörű volt, iz-
galmas, felemelő. Ám amikor évekkel később a lányom megnyerte
a megyei biológiai tanulmányi versenyt, ugyanaz a büszkeség töl-
tött el, ugyanaz az izgalom, ugyanaz az örömmámor, mint amit a
sikeres könyveim kiadásakor éreztem.
És most vesse rám az első követ Csernus doktor, de azt a mun-
kát, amivel a lányom sikeréhez hozzájárultam, ugyanolyan fontos-
nak éreztem, ugyanúgy önmegvalósításként éltem meg, mint a saját
könyveim kiadását. És tudom, ha a lányom élete félrecsúszna, min-
den sikerem, minden könyvem elveszítené a jelentőségét, eltörpül-
ne mellette.
Emlékszem egy világháborús francia filmre, ahol a főszereplő
anya – azt hiszem, Romy Schneider játszotta – a német katonák
lángszórója elé veti magát, hogy megvédje a gyermekét.
Én is megtenném. Akár harminc könyvtervvel is a fejemben.
Szerencsére ilyen helyzet elé nem állított a sors. De olyan elé
igen, hogy egy közeli hozzátartozó meg akarta ütni az akkor nyolc-
éves lányomat, és én közéjük ugrottam, kockáztatva, hogy én ka-
pom azt a bizonyos pofont.
Az illető engem nem mert megütni.
A mai napig világosan emlékszem arra, ami lejátszódott ben-
nem. Amit tettem, az teljesen ösztönös cselekedet volt, abszolút
nem gondolkoztam, mintha valami külső erő irányította volna a
mozdulataimat. Nem érdekelt, hogy mi lesz a következmény, nem
is tudtam mérlegelni, az agyam teljesen elborult, és nem számított,
hogy az a férfi, akivel szembeszállok, erősebb nálam. Ha akkor egy
belső hang azt mondta volna, hogy „ne tedd!”, akkor is odaugrok,
mert az az ösztön, ami a cselekedeteimet irányította, sokkal erősebb
volt minden belső hangnál, sőt – erősebb volt nálam is.
Az iménti történettel nem az anyaságot akarom misztifikálni,
vegyék úgy, ahogy én, ez egy teljesen reális, hús-vér történet, min-
denféle misztikum és dicsőítés nélkül. Ez a magyarázata annak is,
hogy később, amikor a gyerekeink felnőnek, olyan nehéz ennek a
belső parancsnak megálljt mondani, és hagyni, hogy a gyerekeink
védjék meg saját magukat, és harcoljanak önmagukért. Legyőzni
önmagunkban ezt a tigris-anyát, meggyőzni őt, hogy most már az-
tán vonuljon vissza, ne ugorjon mindig minden helyzetben a gyere-
ke elé, ne oldja meg helyette a problémáit, hanem hagyja, hogy az
elessen és felálljon és küzdjön, ahogy mindannyian tesszük életünk
során.
Amellett, hogy személy szerint maximálisan tisztelem, és érté-
kelem azokat a nőket, akik jó anyák tudnak lenni, az a meggyőző-
désem hogy nem minden nőnek kell okvetlenül gyereket szülnie.
Ugyanis Csernus doktor véleményében, amit e fejezet elején
idéztem, azért van valami igazság. Igen, bizonyos hölgyekre igaz,
hogy azért szülnek, mert unatkoznak vagy mert ez így szokás, vagy
mert meg akarják fogni a férjet. Sőt, még össze sem házasodtak, de
a nő hasa már domborodik, így kényszerítve a pasit döntésre.
Nem egy jó ötlet!
Sajnos, a környezet is nyomja a nőt, a férjhez menés mellett a
gyerekszülés a másik elvárás. Ha egy nő nem szül gyereket, akkor
az gyanús mások szemében. Hogy miért nem? Biztos van valami
hibája. Mondjuk, beteg. Arra azonban senki sem gondol, hogy az a
nő esetleg nem is akar gyereket szülni. Mert azért van ilyen is. Nem
sok, de van. Na, de ezt a környezet, főleg a mama-papa, anyós-após
nemigen fogja lenyelni. Nem fogja szó nélkül tudomásul venni,
nem fogja megállni, hogy ne csesztesse érte a nőt, ne tegyen neki
szemrehányást.
– Majd szülnél még, de akkor már késő lesz!
– Ha nem szülsz, ki fog öreg korodra rád nézni?
 Milyen érdekes, hogy általában a nőn kérik számon a gyereket,
pedig a gyerekvállalás egy közös döntés eredménye – vagy leg-
alábbis annak kellene lennie. Ilyen alapon tehát a férjtől is meg
lehetne kérdezni, hogy: „Sanyi, miért nem csinálsz már egy gyere-
ket?” De nem, a férfit békén hagyják, ő nyugodtan sörözhet, a fele-
ség idegeit fogják cincálni! Nagyon sokan ma is úgy vélik, hogy a
nő élete a gyerekszüléssel „el van intézve”, ha ezt teljesítette, akkor
már nem élt hiába, akkor betöltötte hivatását itt, a Földön. Hát en-
gedjék már meg nekünk, nőknek, hogy eldöntsük, hogy valóban
ezen az úton akarunk haladni vagy pedig nem! Hogy elég-e nekünk
önmegvalósításnak a gyerekszülés, vagy pedig valami mást is aka-
runk az élettől. És! Akármit is döntöttünk, ne törjenek pálcát fölöt-
tünk!
Az egyik fiatal lánynak, aki életének abban a szakaszában van,
amikor a céljait, a saját helyét keresi az életben, azt tanácsolja az
édesapja:
– Szülj egy gyereket, az majd elfoglal vagy húsz évig, utána
meg újabb húsz évre az unokák foglalnak el.
Kész! Ezzel adott az életprogram, a leányzó élete „meg van old-
va”! Az édesapa megnyilatkozásából úgy tűnik, mintha lánya
unalmában keresné a céljait meg az önmegvalósítást, mert jelenleg
nincsen „elfoglalva”. Ezért kell hát gyereket szülnie, mert akkor
leköti majd magát, és nem lesz ideje az élete értelmét keresni. Ér-
tem én az apát, hogy valahol félti a lányát ebben a nyugtalan, kere-
ső időszakban, és talán jószándékból adta ezt a tanácsot, de ne fe-
ledjük el, hogy mint a mondás tartja, a pokolhoz vezető út is
jószándékkal van kikövezve.
Véleményem szerint a férfiak akkor cselekednének igazán jót a
nőkkel, ha – az apát kivéve – nem szólnának bele abba, hogy mi,
nők vállalunk-e gyereket, vagy sem. És nem ítélkeznének fölöttünk
akkor sem, ha önmegvalósítás mellett szülünk gyereket, és akkor
sem, ha a gyerek maga az önmegvalósítás a számunkra.
Mert mi van akkor, ha valaki nem abba a kategóriába tartozik,
amit e fejezet elején dr. Csernus Imre vázol fel a könyvéből vett
idézetben? Hanem éppen ellenkezőleg, ő az a nő, akinek van karri-
erje, vannak céljai, szereti a munkáját, de mellette a gyerekről sem
akar lemondani? Az egész nap dolgozik, munka után rohan az óvo-
dába meg bevásárolni, aztán haza, vacsorát főzni, aztán a gyerekkel
is kellene foglalkozni, a férjjel is – és erre meg azt fogja mondani
Csernus doktor, hogy az ilyen nőnek mikor van ideje arra, hogy nő
legyen? Ez a kérdés teljesen jogos, merthogy semmikor sincs ideje
rá.
Érzik-e ennek a helyzetnek az ellentmondásosságát? Ha gyere-
ket szülünk és teszünk az önmegvalósításra, akkor pálcát törnek
fölöttünk. De ha az önmegvalósítás mellett szülünk, akkor meg azt
hallgathatjuk, hogy nincs időnk arra, hogy nők legyünk.
Ha a világot úgy rendeznék, ahogy én szeretném, akkor a nők-
nek lenne választási lehetőségük, hogy otthon maradjanak a gye-
rekkel. Na, ne tessék nekem azt mondani, hogy ez a lehetőség már
most adott! Akkor lenne ez igaz, ha egy fizetés elég volna a megél-
hetéshez, ezt azonban a családok többsége nem mondhatja el magá-
ról.
Megfigyeltem, hogy azok az anyák, akiknek a gyereknevelés
mellett nem kell munkába rohanni, sokkal nyugodtabbak, bátran
mondhatom, kiegyensúlyozottabbak. Szemben azokkal a nőkkel,
akik százfelé vannak tépve, mert a munkahelyen is bizonyítani kell,
és mint nőnek többet kell letenni az asztalra ahhoz, hogy komolyan
vegyék, tehát ugyanazért az elismerésért többet dolgozik, mint egy
férfi. Esetleg a kollégák is elérkezettnek látják az időt arra, hogy
megfúrják a pozícióját. Nem egy hölgyet ismertem, aki fontos po-
zíciót töltött be, és imádta a munkáját is meg a gyerekeit is, tehát
hajnalban főzött. És hogy ezt nem lehet büntetlenül csinálni, arról
az arcukon lévő „koravén” ráncok tanúskodtak. No meg a frusztrá-
ció, a „vibrálás”, később meg a megromlott házasság.
Akkor talán mégis egy olyan anya, aki tojik a karrierjére, és aki
élete legfontosabb céljának azt tartja, hogy embert neveljen a gye-
rekéből. Szerintem egy nő számára a gyereknevelés lehet önmegva-
lósítás. Életet adni és azt óvni, arra vigyázni, egy (vagy több) kis-
babából derék, becsületes embert nevelni – ez lehet életcél egy nő
számára.
A gond akkor kezdődik, amikor a hölgy rossz munkát végez,
nem ad elég törődést, vagy ellenkezőleg, a gyerekei már rég felnőt-
tek, de ő nem akar leválni róluk. Nem találja meg a „kivezető” utat,
nem tudja elengedni a gyerekeket, hogy azok a saját útjukat járják,
hanem rájuk telepszik. Egy igazi JÓ NŐ nem esik ebbe a hibába,
mert tudja, hogy becsületes munkát végzett, tehát nyugodtan kien-
gedheti a gyerekeket a világba.
Szülni vagy nem szülni? Ismeretségi körömben egyre több a
gyermektelen fiatal pár, és sokan közülük a jövőben sem terveznek
utódot.
– A gyerek nem való mindenkinek – fogalmazott nemrég egy fi-
atal férfi.
És mennyire igaza van! Nem szabad csak azért gyereket vállal-
ni, mert „ez a szokás”, mert „másnak is van”, és mert ez „az elvá-
rás” a szülők, a környezet részéről. Azért él ma ennyi félresikerült
ember, mert annak idején olyan szülők vállaltak gyerekeket, akik-
nek nem kellett volna.
Sajnos, sokszor maguk a szülők sincsenek tisztában azzal, hogy
mit is jelent felnevelni valakit. Azt gondolják, hogy elég a ruhát, az
ételt, a lakást biztosítani. Mások a nevelés fogalmát a „prédikáció-
val” azonosítják, amikor konkrétan leülünk beszélgetni a gyerekkel
arról, hogy mit illik és mit nem, hogyan is kellene viselkedni. Azt
mondja egy neves művész az immár felnőtt lányáról:
– Nem én neveltem, hanem az édesanyja! Tessék mondani, ak-
kor ő közben mit csinált?
Az a baj, hogy sokan nem jönnek rá arra, hogy az ember az
egész életével nevel! Akkor is nevel, ha egy szót sem szól a gye-
rekhez, az csak ott van és figyeli, hogy mit csinál, hallgatja, hogy
mit mond. Nevelünk azzal, ahogy leülünk az asztalhoz megenni az
ebédet, ahogy öltözködünk, ahogy másokhoz szólunk, ahogy bá-
nunk saját magunkkal és hozzátartozóinkkal.
 Emlékszem, a lányom úgy három éves lehetett, amikor vendég-
ségbe mentünk. A kiscsaj leült a szépen megterített asztalhoz, és
megkérdezte a vendéglátót.
– Hol van a szalvéta?
Pedig isten bizony sose tartottam neki hegyibeszédet arról, hogy
a terítékhez szalvéta is dukál – csak mindig látta, hogy ott van az
asztalon.
Ha belegondolunk abba, hogy a gyerekünk minden pillanatban
ott van és figyel és megfigyel, sőt néha úgy tűnik, mintha el lenne
foglalva a játékkal, de közben csupa fül, és minden szavunk, csele-
kedetünk példa vagy ellenpélda lesz egy napon, követendő vagy
elvetendő, sőt elítélendő – akkor rá kell döbbennünk, hogy a gye-
reknevelés nem könnyű feladat. Ebből következően nem minden, a
személy igazolványa szerint felnőtt férfi és nő alkalmas a gyerek-
nevelésre. Tehát aki nem érzi úgy, az ne vállaljon csak azért, hogy
a nagyszülőknek legyen unokájuk!
Jómagam azt szoktam mondani a fiatal lányoknak:
– Csak akkor szülj gyereket, ha biztos vagy benne, hogy van
benned annyi hit, erő és szeretet, hogy boldog, becsületes embert
tudsz nevelni belőle.
Másképpen nem érdemes hozzáfogni. Selejtből ugyanis van már
elég a Földön.
 Kihűlt ágyak,
kihűlt szívek
„Nincs nagyobb gyötrelem,
mint egy elmondatlan történetet
hordozni magadban”
(Maya Angelou)

A férfi panaszkodik, hogy kevés a szex. A nő azzal védekezik,

hogy fáradt, a nap végére már nincs kedve semmihez. Aztán még-
iscsak megtörténik… létrejön valami renyhe aktus, ami után mind-
ketten megkönnyebbülnek. A férfi azért, mert „megtörtént a do-
log”, a nő pedig azért, mert most egy időre „megszabadul a köte-
lesség-teljesítés” alól. Egyébként meg: ki beszélt itt szerelemről?
A történet persze nem így kezdődik. Hanem nagy lávsztorival,
romantikus andalgással, kéz a kézben, álmok szövögetésével. Hogy
hogyan is képzelik el a közös jövőt. E jövőkép legbiztosabb alapja
általában a kölcsönös szerelem. A kapcsolatoknak ebben a fázisá-
ban még senki nem foglalkozik azzal, hogy mi lesz, ha elmúlik a
nagy lángolás. Ekkor, amikor a szerelmesek még sóvárogva várják
az együtt töltött időt, nehezen képzelik el, hogy lesz időszak, ami-
kor sóvárogva várják majd azt, hogy mikor lehetnek végre újra
egyedül.
A férfiak és a nők között van egy bizonyos félreértés a szex kö-
rül, ami tipikusnak mondható – ez az egyik leggyakoribb oka a
vitáknak. Hogy a férj akarja, a nőnek meg nincs kedve hozzá.
 Hány és hány házasságban, kapcsolatban ad ez okot a vissza-
visszatérő veszekedésekre! És sajnos, ezek a viták nem szűnnek
meg idővel, mivel a nézeteltérés forrása megmarad.
A legtöbb párkapcsolatban ezek a gondok fixálódnak, mivel a
felek képtelenek megoldani a helyzetet.
– Már nem szexelünk annyit, mint a kezdet kezdetén. Emlékszel
akkor milyen jó volt? Miért nincs kedved hozzá, mondd meg ne-
kem, miért?
A férfi szemrehányására a nő hallgatással válaszol. Sokszor egy-
szerűen nem meri feltárni az okot, vagy úgy gondolja, hogy hiába-
való lenne a nagy őszinteség, mert a partnere nem értené meg.
És ebben sokszor igaza is van!
Nagyon kevés férfi érti ugyanis, hogy a nőknél a vágy hiánya ál-
talában nem a szex visszautasítását jelenti, hanem azt jelzi, hogy a
partnerkapcsolattal van bajuk. A nők nem tudják úgy kezelni a sze-
xet, mint a férfiak egy része: olyan, mint egy pohár víz, megiszom,
mert szomjas vagyok.
Ha egy nő nem boldog a kapcsolatban, mert úgy érzi, hogy a
másik átveri, kihasználja, nem becsüli, akkor ennek az érzésnek
egyenes következménye az, hogy nem vágyik az intim együttlétre.
– Mi baj van, anyukám, hát mondd el, hogy mit hogy csináljak –
próbálkozik a férfiak értelmesebb része, aki legalább eljut odáig,
hogy megkérdezi, hogyan lehetne helyrehozni ellaposodott, kény-
szeres házaséletüket.
Sajnos, azonban, amikor felteszik ezt a kérdést, leginkább csak
és kizárólagosan a szerelmi technikára gondolnak. Hogy hogyan is
dörzsöljék a partnerük csiklóját, mit hogyan és mennyi ideig csinál-
janak. ..
Egy igazán JÓ NŐ-nek erre egy válasza lehet:
– Egyszerűen csak szeress. Erről van szó.
És tényleg erről! Merthogy a párkapcsolatokban a szívek hűlnek
ki előbb, csak aztán következnek az ágyak.
Már-már közhelynek számít, hogy a nőknek érzelmi alapra van
szükségük a szexhez. Ezen sokan csak röhögnek, vagy legyintenek
rá, pedig a legtöbbször az érzelem hiányzik, ezért ódzkodnak a höl-
gyek. A technika megtanulható, de érzelmeket nem lehet színlelni,
ezért nincs előrelépés ezekben a kényszeredett helyzetekben.
Jó, mondjuk a férfi elsajátítja a magazinokból, oktatófilmekből,
hogy hogyan dörzsölje körkörösen, aztán minden egyéb irányba a
nő csiklóját, hogy simogassa, ütögesse gyengéden, és ettől belelke-
sedve nekiesik a partnere eme intim testrészének, és nem érti, hogy
a nő miért nem „indul be”, miért száraz a csiklója a sok dörzsölge-
téstől, és nemhogy nem lesz orgazmusa, de a végén már fájdalmat
is érez ettől a sok „csiholgatástól”.
Marhára ciki, nem?
És nemhogy egy jó szeretkezés nem lesz ebből, hanem egyálta-
lán maga a szerelmeskedés is veszélybe kerül. Mert a nőnek, min-
denféle bevetett technika ellenére egyáltalán nincs kedve hozzá. Ez
viszont a férfiúnak is a kedvét szegheti. Méltósággal kijönni egy
ilyen helyzetből nagyon nehéz. Mert vagy lemondó sóhajtással
visszahanyatlik az ágyra, vagy pedig tovább erőlteti a dolgot, de
mivel a nő kedvetlensége a szó szoros értelmében őt is lelohasztot-
ta, így félkemény fütyivel küzd a bejutásért… Aztán, amikor vége
ennek a küszködésnek, mindketten valóban megkönnyebbülnek.
Egészen a következő, hasonlóan zajló aktusig.
A férfi a plafont bámulva gondolkozik azon, hogy mi is történt.
A kapcsolatuk elején elég volt csak hozzáérni a partneréhez, az már
remegett a vágytól, és milyen szenvedélyesek voltak azok a csókok
az autóban, meg a kapualjban.
És semmi konkrét történést, eseményt nem tud felhozni, ami ezt
a hidegséget okozná.
Kivéve persze, hogy ez egész házasság rohad, az érzelmek ki-
hűltek, és a legfőbb kapocs kettejük között a gyerekek No meg a
„család összetartása”.
A férfi azonban nem gondolja azt, hogy a kapcsolat őszintétlen-
sége, az egymással folytatott játszmák, és hatalmi harcok az okai
annak, hogy a párja nem kívánja. Miután neki a jelenlegi helyzet-
ben is „feláll” (legalábbis időnként), nem érti, hogy a nő teste-lelke
nem így működik. És hogy a valódi különbséget a között az évek-
kel ezelőtti szenvedélyes csaj között meg e között a frigid „hűtő-
szekrény” között az érzelmek jelentették. A megoldás valóban az
imént leírt „egyszerűen csak szeress” lenne.
Ez jelenthetné az óriási különbséget.
Mert hogyan is történt a szerelmeskedés, amikor még szerelme-
sek voltak egymásba?
Már vacsora közben elkezdődött a játék… Nem, nem, sokszor
már a liftben, amikor együtt mentek haza a bevásárlásból, és a férfi
úgy, de úgy nézett a nőre… Azzal a perzselő tekintettel, amelytől a
nőnek nedvesedni kezdett a bugyija… Aztán a férfi figyelmesen
felajánlotta, hogy segít a főzésben. A kukta szerepet azonban nem-
csak krumplipucolásra használta, hanem arra is, hogy közben
gyengéd csókot leheljen a felesége nyakára, meg mindenféléket
suttogjon a fülébe, olyan dolgokat, amitől az vagy elpirult, vagy
nevetett rajta, de semmiképpen sem hagyta őt hidegen.
Aztán következett a vacsora. A férfi gyertyát tett az asztalra,
halk, kellemes zene szólt a háttérben, és evés közben ők csendesen
beszélgettek, nevetgéltek. Dicséretek, bókok, érzéki szavak… Az-
tán a férfi még néhány tánclépést is lejtett párjával a lassú zene
ringató ütemére, miközben olykor-olykor együtt énekelt az énekes-
sel, mint például:
„Te vagy a végzetem…” „Szeretném lázasan csókolni újra a
szád…” „Hogyan tudnék élni nélküled…”
És mindketten érezték, hogy mennyire kívánják egymást, azt
sem tudták, hogyan kerültek ágyba, de egyszer csak ott feküdtek
meztelenül, falva-csókolva egymást… A férfi gyöngéden cirógatta
a nő arcát, alig érintve csak a bőrét, a homlokáról indulva lágy
mozdulatokkal araszolt az álla felé. Csókot lehelt a szemhéjára,
leheletfinoman végighúzta az ujját a nő ajkán. A nő szinte odakí-
nálta magát a simogatásnak. A férfi gyöngéden harapdálni kezdte a
nő ajkát, majd szájával körbesimogatta partnere mellét, és haladt
egyre lejjebb és lejjebb. A csókoktól a nőnek szétnyílt a lába…
Mindez azonban már a múlté. Mi van most?
 A nő egyedül vásárol be, mert a férj fokozatosan leszokott arról,
hogy segítsen. Egyedül száll hát be a liftbe, és cipeli a nehéz szaty-
rokat. A konyhában is egyedül sürög-forog, készíti a vacsorát, amíg
a férje a tévében a sportműsort vagy a híradót nézi. Az asszony
meg akarja kérni a férjét, hogy segítsen, hiszen akármilyen ügyet-
len is, a krumplit, a hagymát csak meg tudja pucolni, vagy össze-
rámolni az edényeket… akármilyen kis segítség lenne is jól jönne
most…
Aztán mégsem szól. Egyrészt, mert fél, hogy a férfi különböző
okokból visszautasítja, mint már annyiszor tette. Másrészt még
mindig kísérti azoknak az évekkel ezelőtti főzéseknek az emléke,
amikor a férfi a nyakát csókolgatta krumplipucolás közben. Most
persze ez már szóba sem jöhet. Ha megkérné a párját (mert annak
magától már nem jut eszébe), hogy ugyan csókolgassa meg már a
nyakát főzés közben, az megrökönyödve megkérdezné: – Miért?
Ennek a megalázó helyzetnek pedig az asszony semmiképpen
sem akarja kitenni magát. A konyha ugyanis, amely egykor szerel-
mi előjáték színhelyeként is funkcionált, mostanra visszavedlett a
mindennapi főzés, a kényszerű otthoni robotolás nagyon is hétköz-
napi, kiábrándító színterévé. És az asszony csalódottságában, ide-
gességében, fáradtságában talán maga sem veszi észre, hogy a szo-
kásosnál hangosabban csörömpöl az edényekkel, a tányérokat meg
szinte belevágja a mosogatóba.
Amikor aztán elkészül a vacsora, a férj bekéri a szobába, mert a
tévé előtt akar enni, nehogy elszalasszon egy szót is a kedvenc mű-
sorából. A nő tehát egyedül eszik, vagy jobb esetben a gyerekekkel.
Aztán mindenki után összeszedi az edényeket, a szobából kihozza a
férje tányérját, közben benéz a gyerekekhez, onnan is összegyűjti a
koszos poharakat, bögréket, és nekilát a mosogatásnak.
Aztán mikor végre fáradtan ágyba zuhan, a férje bejön a háló-
szobába, ásít egyet, és felteszi a „költői” kérdést: – Kefélünk ma?
Ez a jelenet a legjobb esetben is a száraz csikló kényszerű dör-
zsölgetésével és egy mindkettejüknek kínos aktussal fejeződhet be,
amelynek során érzik, hogy egyáltalán nem kívánják egymást, csak
összerakták a nemi szerveiket, és megpróbálnak valami szexfélét
összehozni, hogy a pasi lecsillapodjék…
Mi a különbség a két jelenet között? A mostani kényszeres szex
és az egykori szenvedélyes szerelmeskedés között? Az, hogy évek-
kel ezelőtt volt egymásra figyelés, egymásra hangolódás, voltak
érzelmek, most pedig nincsenek…
És érzelmek nélkül a szex olyan, mint az étel fűszerek nélkül.
Nincsen íze…
Már szinte hallom az ellenzéket, hogy de hát, hogy lehetne szó
szenvedélyes szerelmeskedésről, meg egymásra hangolódásról,
amikor ugye, itt vannak a gyerekek, ott vannak a munkahelyi és
egyéb gondok, nem is beszélve a bonyolult kül- és belpolitikai
helyzetről. Bármilyen kifogást is találnak, az nem más, mint a tehe-
tetlenség, a nem-akarás, a szeretetlenség leplezése.
Mert ugye ha igazán akarunk, akkor találhatnánk megoldásokat
arra, hogy a hétköznapi gyors menetek közé beiktassunk hosszú,
szenvedélyes szerelmeskedéseket.
Már ha van rá igény.
A gyerekeket például el lehet küldeni időnként a nagyszülőkhöz,
rokonokhoz, táborba, és akkor a családi fészek ismét átváltozhat a
gyertyafényes vacsorák és a szenvedélyek helyszínévé.
Vagy maga a pár is elmenekülhet olykor, akár egy olcsó kis fa-
lusi panzióba, és a meleg nyári estéken a Tisza-parton andalogva
újra megerősíthetik a testi-lelki kötődést.
Netán a férj is meghívhatja időnként a feleségét egy romantikus,
gyertyafényes vacsorára, ahol a gondokat félretéve, csak egymásra
figyelnek, eltelnek az étel, az élet és egymás ízével-zamatával.
Szóval megoldás kínálkozna. Csak az a baj, hogy sokszor a pá-
roknak eszükbe sem jut, hogy a kapcsolatuk, az érzelmeik ápolásá-
ra is kellene időt, energiát, pénzt áldozni. Így aztán ahelyett, hogy
elmennének egy Tisza-parti panzióba andalogni, inkább arra gyűj-
tenek, hogy plazmatévét vagy házimozit vegyenek. Így most már a
férj nagyobb, színesebb képernyőn fogja bámulni a meccset vagy a
híradót, miközben eszi a csirkepaprikást.
 Azt gondolom, hogy mivel az erősebb nem képviselői valaho-
gyan nincsenek tisztában azzal, hogy a kihűlt ágyak a kihűlt érzel-
mek velejárói, nekünk, nőknek kellene erről felvilágosítani őket.
Persze a férfiak felvilágosítása mindig kockázatos. Egy barát-
nőm, miután a partnere nem tudta kielégíteni, akárhogy is próbálta
a hölgy megadni önmagához a „használati utasítást”, egy könyvet
nyomott a párja kezébe, ahol részletes leírás taglalta, hogy hogyan
is lehet a nőket orgazmushoz juttatni. A férfi zavartan nevetgélve
kezébe vette a könyvet, majd amikor elolvasta a partnere által alá-
húzott részeket, kijelentette:
– Hát ebben aztán semmi újdonságot nem találtam. Én eddig is
így csináltam…
Ez mondjuk, nem volt igaz, de a nő bölcsen hallgatott, remélve,
hogy a párja mégis használni fogja az olvasottakat. A férfi eleinte
próbálta is a könyvben leírtakat hasznosítani, ami a nőnek mérhe-
tetlen boldogságot és élvezetet nyújtott. Ám néhány együttlét után a
pasi visszatért a régi módszereihez, és úgy próbálta a nőből „kicsi-
karni” az orgazmust…
Szóval, bármennyire is kockázatos egy férfinak elmagyarázni,
hogy miért is nincs kedvünk többé a szexhez, úgy gondolom, hogy
egy JÓ NŐ-nek nincs más választása, amennyiben ilyen helyzetbe
kerül. Persze, a legjobb lenne tudatos odafigyeléssel és a kapcsolat,
az érzelmek ápolásával megelőzni, de ha már nem történt meg,
akkor legalább próbáljuk meg a folyamatot megfordítani, vagy a
kapcsolatot megmenteni, amennyiben lehet és érdemes.
Ennek pedig nincs más eszköze, mint az őszinteség. Semmikép-
pen sem tartom járhatónak azt az utat, hogy mind a nő mind a férfi
máshol keresi az érzelmeket meg a szenvedélyt, otthon meg csak
időnként összefekszenek egy gyors kényszermenetre. Mert akkor
minek is tartják fenn ezt a kapcsolatot vagy házasságot? Hogy a
lakás, a kocsi, meg a tévé együtt legyenek?
Egy JÓ NŐ felismeri, hogy méltatlan egy ilyen kapcsolatban él-
ni, és aki sokáig benne marad, az egy idő után megszűnik JÓ NŐ
lenni, mert a folyamatos boldogtalanság kiül az arcára, meglátszik
a testtartásán, ott lesz a tekintetében. És ezt nem lehet leplezni a
kilónyi festékkel, a haj szőkítéssel meg az arcfelvarratással.
Egy JÓ NŐ nem adja oda a testét használatra senkinek, még a
férjének sem. Abban a pillanatban, ahogy egy nőnek nem telik
öröme a szerelmeskedésben, hanem csak úgy odadja a testét a fér-
finak, hogy az „hadd örüljön”, hadd használja a saját vágyai kielé-
gítésére, a nő fejében meg kell hogy szólaljon a vészcsengő, hogy
hoppá, itt valami nagyon nem stimmel, és ezen SÜRGŐSEN vál-
toztatni kell, mert különben kurva leszek.
Na, nem az a fajta, aki kint áll az utcasarkon, hanem egy olyan
kis házi prosti, akit a férje bármikor megdughat annak ellenében,
hogy biztosítja a kényelmes életet, szép házat, ruhát, autót.
Hát akkor inkább az egyedüllét! Mert akkor legalább egyenes
marad a gerincem, és nem adom el a testem egy polgári jólétért,
vagy a család rosszul értelmezett összetartásáért.
Semmiképpen nem akarok megfeledkezni azokról a „hölgyek-
ről”, akik a szexet nem arra használják, hogy önmaguknak és pár-
juknak örömet szerezzenek, sokkal inkább arra, hogy „azt a mulya”
férfit sakkban tartsák. A szeretkezést ugyanis büntetésnek vagy
jutalmazásnak fogják fel és élik meg. Ha a pasi rendesen viselke-
dett, és úgy ugrált, ahogy ők szerették volna, akkor este szétteszik a
lábukat, ha pedig nem sikerült ilyen módon manipulálni a párjukat,
és az nem volt hajlandó „ugrálni”, akkor hátat fordítanak neki az
ágyban.
Ugye, ezek a hölgyek nem gondolják komolyan, hogy valaha is
pályázhatnak a JÓ NŐ címre?
 Sokkterápia
és alázás
,Akár azt hiszed, hogy képes vagy rá,
akár azt, hogy nem, igazad lesz”
(Henry Ford)

Kikerülve a hazai környezetből, nyolc éve Észak-Amerikában élve

egyre inkább az az érzésem, hogy Magyarországon „sokkterápiá-
val” kezelik az embereket. A betegeket is meg az egészségeseket is.
Csernus doktor is meg mások is. Ilyen közegben nagyon sok ne-
hézséggel kell szembenézni annak, aki JÓ NŐ akar lenni.
Nos, Csernus doktor szeret „odamondogatni” az embereknek, én
azonban ezzel nem értek egyet. Én ugyanis nem vagyok semmiféle
„sokkterápia” és „odamondogatás” híve. Nem hiszek abban, hogy
valakinek, aki egyébként is bajban van, „az arcába kellene vágni az
igazságot”. Nem hiszek abban, hogy valakibe, aki egyébként is már
félig-meddig a földön van, jól bele kell rúgni ahhoz, hogy képes
legyen felállni.
Ez a sokkterápia valamiféle jellegzetes magyar találmány, ami-
vel kezelgetjük egymást ebben a Kárpát-medencei országban, ki
tudja mióta. Durván szembesíteni az illetőt a gyengeségeivel, az
elbaltázott döntéseivel, hogy lehetőleg minél rosszabbul érezze
magát.
A sokkterápia szerintem nem más, mint a hibáink pofonnal való
kezelése, ami hamis illúziót ad, miközben nem visz közelebb a
megoldáshoz. A pofont adó és kapó abban a hamis illúzióban rin-
gatja magát, hogy „na, most aztán történt valami”, „na, most aztán
jól megmondtam neki”, „na, most aztán jól megmondták nekem,
hát ez a senki vagyok én”, miközben a probléma valódi feltárása
nem történt meg, nem is beszélve a megoldásról. A pofontól, a
sokktól, a „jól megmondás”-tól a bajban lévő még nyomorultabbul
érzi magát, még értéktelenebbnek tartja magát, és még messzebb
kerül attól a ponttól, hogy emelt fővel, „tartással” járjon az utcán.
Félreértés ne essék, nem a szembesítéssel van bajom. Hanem a
móddal, ahogyan a szembesítés történik. Meg azzal, hogy mit is
értünk mi a „szembesítés, szembenézés” alatt.
A „szembenézés” azt jelenti, hogy mi magunk szembesülünk
dolgokkal, a „szembesítés” pedig azt, hogy ezt a szembesülést egy
más személy segítségével vagy éppen kényszerítése által tesszük.
Gyakori mondás, bevett szófordulat az, hogy „nézzünk szembe a
tényekkel!” „Nézzünk szembe a helyzettel!” „Nézzünk szembe a
problémákkal!” És ezekben az esetekben a „helyzet”, a „tények”
mindig valami negatívat, rosszat, balsejtelmeset jelentenek, nem is
beszélve a „problémák”-ról.
Miért nem lehet „szembenézni” a jóval, a sikereinkkel, a győ-
zelmeinkkel? Most azt gondolják ugye, hogy viccelek? Hogy ez
egy blöff? Nem, nem vicc. Nem blöff. Az a „vicc”, hogy amikor
„szembenézünk az életünkkel”, az alatt általában csak a hibák, a
kudarcok kiemelését, elemzését értjük. Pedig a szembenézésnek az
eredményeket is számba kellene vennie, nem?
Elváltam, otthagyott a férjem, megcsalt a párom, hazug házas-
ságban élek, semmibe vesz a gyerekem, megaláz a főnököm – és
még sorolhatnám az élethelyzeteket, amikor úgy érezzük, hogy
válságba jutott az életünk, hogy tisztázni kell(ene) magunkkal, mi
is történt, és kiutat, megoldást keresni. A probléma azonban az,
hogy ilyenkor többnyire csak a negatív tulajdonságok és történések
számbavétele történik, amitől aztán a kép még sötétebbre sikeredik.
Ki mit csinált, ki mit baltázott el, ki mit mondott – sokszor ebből
indulunk ki, amikor a problémákat szeretnénk megoldani. Aztán,
ahelyett, hogy valóban a megoldás felé tartanánk, szemrehányás-
okkal árasztjuk el társunkat vagy magunkat.
Mi, nők egyébként is hajlamosak vagyunk „elvinni a balhét”.
Hogy mi vagyunk a hibásak és felelősek nemcsak a saját életün-
kért, hanem azért is, ha a párunk lekezel, megcsal, iszik, megver…
Mert tuti, hogy mi csináltunk rosszul valamit, nem úgy néztünk,
nem úgy szóltunk, nem azt főztük, nem olyan ruhát vettünk fel, stb.
Ezt én úgy hívom, hogy genetikai lelkiismeretfurdalás. Amit be-
lénk oltottak anyáink, nagyanyáink, a környezet, ami öröklődik
generációkon keresztül.
A genetikai lelkifurdalás eleve hátránnyal indít bennünket, nőket
az életben. Mert ösztönösen először magunkban keressük a hibát,
mielőtt bűnöst kiáltunk. Velem is előfordult – sajnos, nem egyszer
az életemben – hogy egy kapcsolat sikertelensége miatt magamat
okoltam.

Miért nem lett sikeres ez a szerelem? Nem voltam elég szép, elég
csinos, nem figyeltem oda eléggé a páromra, a főztöm nem volt
jó, nem hívtam fel elég gyakran, nem fejeztem ki eléggé az érdek-
lődésemet vagy a vonzalmamat, túlságosan elfoglalt voltam a
munkával, a családdal, és nem jutott elég időm őrá? Vettem sorra
a lehetőségeket, hogy miben hibázhattam én, teljesen kihagyva a
felelőskeresésből őt, míg aztán egyszer csak ott volt előttem a
tény feketén-fehéren, hogy igenis ez a férfi nem volt őszinte velem,
nem volt becsületes velem, becsapott, hazudott.

De miért történik ez mindig azonos forgatókönyv szerint? Ami-

kor baj van, miért az a kiindulópont, hogy összeállítunk egy listát a
hibáinkról, bűneinkről, aztán abból próbálunk kihozni valamit?
A sok negatívumból ugyan mi jöhet ki? Egyértelműen valami
negatív.
Na de akkor… miért nem csináljuk másképp? Induljunk ki pél-
dául a sikereinkből! Az értékeinkből! Abból, ami jó!
ELÉG VOLT A SOKKTERÁPIÁBÓL! GYÓGYÍTSUK MA-
GUNKAT A SIKEREINKKEL!
 Baj van például a párkapcsolatunkkal. A párunk elhidegült, már
nem szeret annyira, mint az elején, erős a gyanúnk, hogy félre is
lép.
Mit tehetünk?
Sokkolhatjuk magunkat életünk és jellemünk negatív oldalaival,
vagy megpróbálhatunk a sikereinkből erőt és önbizalmat meríteni.
Kezdhetjük így:
– Már nem vagyok szép.
– Elhíztam, már úgy nézek ki mint egy disznó.
– Nem adok magamra úgy, mint régebben.
– Túlságosan elfoglalt vagyok ahhoz, hogy a társamra figyeljek.
– Már a szexben is csak ímmel-ámmal veszek részt…
Akkor ehhez adjuk még hozzá azt is, hogy az iskolában sem vol-
tunk jó tanulók, az édesapánk sem szeretett igazán, az anyukánk
meg csalódott bennünk a párválasztásunk miatt, a gyerekeink visz-
szafeleselnek, és a munkahelyen zsarnokoskodik a főnökünk. Így
szépen minden baj, bánat, probléma, elbaltázott döntés egyszerre a
nyakunkba zuhan, hogy ki sem látszunk a nagy rakás szerencsét-
lenség alól. És valóban úgy érezzük magunkat, hogy alaposan el-
csesztük az életünket, hibát hibára halmoztunk, folyamatosan bizo-
nyítottuk a tehetetlenségünket.
Viszont a jelen gond megoldását kezdhetjük a következő leltár-
ral is:
– Tudom, hogy van akaraterőm.
– Kellemes, kedves, szorgalmas embernek tart a környezetem.
– Kifejezetten szép az arcom.
– Bókokat kapok a kollégáimtól, érdeklődést váltok ki a férfiak-
ból.
– Nem rettenek vissza a nehézségektől.
És akkor előhívjuk azokat az emlékeket, amelyek mindezeket
alátámasztják. Amikor az akaraterőnkkel sikerült elérni valamit,
amikor dicsértek a barátaink, amikor igenis bizonyítottuk: a nehéz-
ségek nem tartanak vissza attól, hogy megküzdjünk a céljainkért.
 Ezzel a pozitív önképünket erősítjük. A jellemünknek, a szemé-
lyiségünknek azt az oldalát tápláljuk, amelyik küzdeni akar, ame-
lyik vállalkozni akar a probléma megoldására. Ez viszont már egy
erős, jó alap lesz arra, hogy szembenézzünk azzal a negatív Én-nel,
amelyik elhízott, amelyik nem ad magára, amelyik nem figyel oda
a társára.
A múltbeli sikereinkből merítünk erőt, vagy ha úgy tetszik ezzel
gyógyítjuk magunkat, és próbáljuk kiráncigálni a gödörből azt a
nemtörődöm asszonyt, akivé váltunk, vagy akivé válhatunk, ha
nem kapunk észbe idejében.

Ha magunk elé teszünk két fényképet önmagunkról, az egyiken

ragyogó formában örökítettek meg bennünket, szinte úgy nézünk
ki, mint egy modell, a másikon meg slamposan, bánatosan bámu-
lunk a kamerába, melyik inspirál bennünket jobban? Az, amelyik-
nek láttán felragyogunk: „Hoppá, így is ki tudok nézni!”, vagy
az, amelyikre azt mondjuk: „ Tépjük össze, ne is lássam többé!”

Tipikus hiba, amikor a bajban lévő ember azt kapja a környeze-

tétől:
– Minek kellett ebbe belemászni?
– Nem megmondtam, hogy ne csináld? Miért nem hallgattál
rám?
– Hogy lehetsz ekkora barom?
– Hogy juthattál el oda, hogy úgy nézel ki, mint egy kövér disz-
nó? Na, most, a „barom” és a „kövér disznó” már úgyis bajban van,
már úgyis a padlón fekszik, erre a környezete még rugdossa, tapos-
sa. Mi jó sülhet ki ebből? Hogy lehet ebből a helyzetből felállni?
Azt, hogy a legnagyobb bajban is a pozitívumokból, a sikerek-
ből induljunk ki, itt tanultam, Kanadában. Ha valaki a padlóra ke-
rül, nem úgy próbálnak segíteni rajta, hogy szemrehányásokat tesz-
nek neki, lehülyézik, amiért ilyen helyzetbe került, és mindegy,
hogy önhibájából vagy azon kívül. Mindegy, hogy az illető hány-
szor baltázta el az életét, nem ebből indulnak ki. Hanem abból,
hogy miben volt sikeres, milyen helyzeteket sikerült megoldania,
mik a jelleme erősségei – tehát a pozitív énképet erősítik. Ez adja
aztán az alapot a problémás helyzet kezeléséhez, az illető megerő-
södött önbizalommal kezd a megoldáshoz.
Azt tapasztalom, hogy a sikerekből építkezést annyira elsajátí-
tották már, hogy az emberek jelentős része megtanulta saját magát
kiráncigálni a gödörből. Amikor valami negatív esemény történik,
akkor abban a pillanatban egy pozitív listával jönnek elő, és a nega-
tív történésből kiszemelgetik a jó, a szerencsés oldalakat. Vagyis,
hogy ne csak arra a szerencsétlenségre koncentráljunk, ami éppen
történt velünk, hanem nézzük meg, hogy vannak-e olyan részletek,
amelyeket később a javunkra fordíthatunk.
Nemrégen például elveszítettem a munkám. A barátaim nem az-
zal jönnek, hogy ez mekkora szerencsétlenség (pedig nyilvánvalóan
az, ezt én magam is tudom, nem kell még másnak is ismételgetnie),
hanem mindenki azzal biztat, hogy legalább lesz időm egy jobb
munkahelyet keresni, a régi helyemen úgyis elégedetlen voltam a
fizetéssel meg a beosztással.
Ha valaki szakított a fiújával, akkor a barátai nem fognak so-
pánkodni, hogy ez mekkora szerencsétlenség, meg hogy jaj akkor,
most mi lesz, egyedül marad szegény kislány, hanem azt mondják,
hogy most több időd marad magadra, többet tudsz törődni önma-
gaddal, a hobbijaiddal, a személyiséged építésével, fejlesztésével.
És akkor az illető mindjárt rájön, hogy tényleg, hát ebből ki le-
het hozni valami jót is, és sokkal könnyebben el tudja viselni a
veszteséget.
Ezzel szemben Magyarországon, ha baj van, a legtöbben azon
igyekeznek, hogy ezt minél jobban felnagyítsák, és a bajból tragé-
diát kovácsoljanak, vagy legalábbis annak láttassák az emberekkel.
Ebben élen járnak a politikusok, akik nap mint nap riogatják a
népet. Nem arról van szó, hogy nincs igazuk, amikor a gazdasági és
egyéb problémákról beszélnek, hanem arról, ahogyan beszélnek
róluk. Mindennap húzzák a vészharangot, a nép meg már elfáradt
az örökös riogatástól, a sokkterápiától, és védekezésképpen hozzá-
szoktatta fülét a vészharang kongatáshoz, sokszor már meg sem
hallja.
Össznemzeti szinten sokkolják az embereket azzal, hogy ők mi-
lyen rosszak. Merthogy ez se sikerült meg az se sikerült, meg amaz
se sikerült. Erre meg az átlagember legyint, hozzászokott már az
ilyen szövegekhez, és csendben folytatja tovább a kis stiklijeit, amit
túlélés címén az évek során kiépített magának.
Aztán az emberek a politikusok példáját követve a saját kis éle-
tükben sokkolják egymást. Nehéz helyzetben sokkal gyakoribb az
egymásra mutogatás, hogy ki mit cseszett el az évek során, mint az
együttműködés, és a kiút együttes keresése.
– Állandóan belekötsz mindenbe, megversz, zsarnokoskodsz,
nem becsülöd bennem a nőt – mondja a feleség.
– Te pedig folyton megcsalsz, miért becsülnélek? – replikázik a
férj.
És elindul a lavina. Kit mit mondott, ki mit tett, ki mit rontott el,
ki hibázott nagyobbat az együttélés során. Mindkét fél szorgalma-
san „listázik”, és felhánytorgat mindent, ami csak az eszébe jut.
Közben egyikük sem gondol arra, hogy ugyanezeket a vádakat ha-
vonta egymás fejéhez vágják, és mégsincs megoldás. Ugyanis csak
a vitákat „vitatják meg”, és mivel egyik fél sem enged, a férfi is a
nő is arra koncentrál, hogy neki legyen igaza és ő győzzön. Pedig
valójában nincs győztes, mert az is, aki felülkerekedik meg az is,
aki alulmarad, vesztesnek számít, mert nem oldott meg semmit,
hanem tovább őrlődik egy kapcsolatban, amelyben tökéletesen bol-
dogtalan.
A sokkterápia elengedhetetlen kelléke az alázás, ami mára
össznemzeti szinten vált ismertté. Népszerűsítésében élen járnak a
tévécsatornák. Hogyan lehet közismert és kevésbé közismert embe-
reket megalázó, kínos helyzetbe hozni, olyan szavakkal illetni, me-
lyek súrolják a becsületsértés határát? Na, most, a szenvedő alany-
nak mindehhez illik jó pofát vágnia, mintha csak egy kedves, baráti
élcelődés céltáblája lenne.
 Az alázó műfajok külön alfaja az, amikor gyerekek aláznak fel-
nőtteket. Ilyenkor a tinik ugyanis nemcsak a saját fantáziájukra
vannak bízva, hanem megtanítják őket arra, hogy mit is mondjanak,
hogyan sértsenek, hozzanak kínos helyzetbe, alázzanak meg felnőt-
teket. Ez az, ami nálam végképp kiverte a biztosítékot.
Mert milyen szülő az, aki egy ilyen műsorba elengedi a gyere-
két? Milyen édesanya? Egyáltalán: édesanya? És milyen nő? Lehet-
e például JÓ NŐ az, aki erre áldását adja?
Az alázás népszerűsítői és hívei azzal szoktak mentegetőzni,
hogy Nyugaton, például Amerikában is vannak ilyen műsorok, on-
nan vették át.
Bizonyára így van, azt azonban elfelejtik megemlíteni, hogy
Amerikában meg azon a bizonyos Nyugaton vannak követni való
példák is – azokat miért nem vesszük át, azokat miért nem népsze-
rűsítjük?
Csak hogy egy közeli példát említsek: itt van az amerikai elnök-
választás. Teljes terjedelmében megnéztem mind a győztes Obama
mind a vesztes McCain beszédét. Leesett az állam, hogy milyen
szépen, tisztelettel, megbecsüléssel beszéltek egymásról. A vesztes
is! Gratulált a győztesnek, és arra kérte a híveit, hogy támogassák
az új elnököt. A győztes elnök pedig megerősítette, hogy együtt fog
dolgozni az ellenzéki párttal a problémák megoldásán.
Magyarországon mikor fognak így nyilatkozni egymásról a
kormányzó párt meg a legnagyobb ellenzéki párt képviselői? Ehe-
lyett az egymásra mutogatás folyik, az anyázás, meg hogy kinek ki
volt a nagyapja, ükapja, ki a felesége… közben az ország problé-
máinak megoldása egyre csak tolódik, mert arra már nem jut idő,
energia. Az elment egymás lejáratására, bosszantására.
Hogy mi köze van a politikának a JÓ NŐ-séghez? Csak annyi,
hogy az emberek kicsiben ugyanezt csinálják, mint a politikusok
nagyban. Ott vannak az országos példamutatók arra, hogy hogyan
kell a kakit elkenni, a megoldás keresés helyett egymásra üvöltöz-
ni, és a felelőst mindig a saját körünkön kívül keresni. Mert mi az-
tán nem vagyunk hibásak semmiben, mi aztán nem, hanem mindig
az a másik!
Amúgy meg, nincs is olyan nagy gond. Valami kis félreértés van
persze, mert valami miatt mégiscsak kihűlt a kapcsolat a férjem-
mel, de hát olyan nagy baj ez? Húszéves házasság után már nem
lángol annyira a szenvedély, ez csak természetes… A férjem szinte
keresztülnéz rajtam, néha-néha szexelünk, de azon kívül hozzám
sem ér, meg sem simogat, át sem ölel, meg sem dicsér…
Egyébként jól megvagyunk – jelenti ki a legtöbb hölgy ilyen
esetben. Tessék mondani, hogy lehet „egyébként” jól meglenni
egymással? Vagy jól megvagyunk, vagy nem, az „egyébként” szó
közbeiktatása már azt jelzi, hogy baj van!
Hogyan akar valaki JÓ NŐ lenni, amikor közben egy kihűlt pár-
kapcsolatban él? Amikor a férj, az élettárs már nem tekinti őt nő-
nek, és nagy valószínűséggel kifelé kacsintgat a kapcsolatból? Leg-
alábbis egy-egy kaland erejéig. És amikor ezt meg akarja beszélni a
férfival, képtelenek közös nevezőre jutni. Ehelyett elkezdenek
egymásra mutogatni, hogy ki is a felelős a kialakult helyzetért.
– Én egy csinos, ápolt nőt vettem el, és ki fekszik most mellet-
tem az ágyban? Nézz a tükörbe és egy kövér disznót fogsz látni? –
így a férj.
– Ki a hibás azért, hogy nincs időm önmagámra? Négy emberre
mosok, főzök, takarítok, egyedül végzek minden háztartási munkát,
miközben te a tévé előtt mereszted a segged – vág vissza a feleség.
Tessék, már el is kezdődött a sokkterápia. Nem a tény, a helyzet
a sokkoló, hanem a mód, ahogyan a felek előadják a sérelmeiket,
ahogyan azonnal találnak eszközt ahhoz, hogy bántsák egymást.
Amikor egy kapcsolat idáig eljut, akkor ott nem a takarítás és az
elhízás a fő probléma, amit meg kellene oldani.
A legfőbb gond az, hogy a felek már nem igazán beszélgetnek
egymással, mint azt a kapcsolat elején tették. Amikor még fel akar-
ták fedezni, hogy ki is az a másik, amikor még ismerni akarták a
párjuk gondolatait, érzéseit. Aztán a kapcsolatot szentesítették,
megtörtént a házasság, és ezzel a felek a kapcsolatuk építését és
ápolását befejezettnek tekintették.
Végzetes hiba!
Mert most itt állnak, mint két idegen. Már régóta nem beszél-
getnek igazán. A kommunikáció kimerül abban, hogy be van-e
fizetve a villanyszámla meg a lakáshitel, ki fog a gyerekért menni,
és mi lesz a vacsora. De hogy valójában az a két ember, az a férfi
és az a nő, akik egykor nagy szenvedéllyel szerették egymást, ki-
csoda is lett mostanra, arról egyiküknek sincs fogalma. Ugyanis
már régóta nem beszélgetnek egymással. Nincs rá igény, idő, hogy
megismerjék azt a férfit és azt a nőt, akikké az idők során váltak.
Hogy mit is gondol a másik a világról, az életről, a családról, a
kapcsolatukról, mit érez, mi bántja, mit szeretne megvalósítani…
erről a másik félnek legtöbbször fogalma sincs, vagy leragadt egy
évekkel ezelőtti verziónál, mivelhogy akkor beszélgettek elmélyül-
ten utoljára.
A kapcsolatokban nem hangzanak el elégszer azok a mondatok,
amelyek így kezdődnek:
– Én azt gondolom, hogy…
– Úgy érzem, hogy…
Vagy ha elhangzanak, akkor nem fogadja kellő figyelem a má-
sik fél részéről. Hanem mondjuk ez a reakció:
– Mondjad csak, szívem… – és benyomja a tévé távirányítóját.
Hogy lehet úgy beszélgetni valakivel, hogy közben a televíziót
nézzük? Márpedig nagyon sok családban egész nap megy a tévé,
reggeli közben, vacsora közben meg úgy egyébként is.
Ahhoz pedig, hogy két ember beszélgetni tudjon egymással,
csönd kell. Meg odafigyelés.
Tehát nem történik meg a szükséges, folyamatos beszélgetés a
partnerek között, így nem történik meg a problémák megelőzése
vagy korai stádiumban való megoldása sem.
Mire a probléma „robban”, addigra két idegen áll egymással
szemben, akik már rég elveszítették a kulcsot egymás lelkéhez.
 Élhet-e egy JÓ NŐ kihűlt kapcsolatban? Egyértelműen nem.
Mert az a nő, aki egy hideg kapcsolatban él, amelyet vagy a látszat
vagy a gyerekek vagy valami más miatt akar összetartani, az nem
JÓ NŐ.
Egyetlenegy mentség lehet arra, ha valaki egy ilyen kapcsolat-
ban még a felismerés után is ott marad.
Az, ha mindketten valóban hisznek benne, hogy a kapcsolatot
helyre lehet hozni, és mindketten tesznek is azért, hogy ismét meg-
találják az utat egymáshoz. Ez a próbálkozás azonban sohasem
vesz éveket igénybe. Nagyon hamar kiderül, hogy van-e értelme az
erőfeszítésnek vagy nincs.
Az azonban nem járható út, hogy a hölgy azt hiszi magáról,
hogy ő egy JÓ NŐ, őbenne van annyi hit, kitartás és lelkesedés,
hogy ő majd egyedül megpróbálja megtámogatni a rogyadozó kap-
csolatot. Merthogy a másik fél a kisujját sem hajlandó mozdítani.
Ilyenkor egy JÓ NŐ veszi a kalapját és azt mondja, hogy agyő!
Mert egyébként csak erőlködni fog, és hol ide kapkod, hol oda,
hogy egyedül mentse meg azt a kapcsolatot, amihez ketten kellené-
nek.
Ahhoz, hogy JÓ NŐ-k legyünk, és azok is tudjunk maradni,
alapfeltétel, hogy higgyünk önmagukban, az erőnkben, higgyünk
abban, hogy képesek vagyunk nagy dolgokat véghezvinni.
Mert képesek vagyunk!
De az legalább annyira fontos, hogy megnézzük, hová, mi mellé,
ki mellé tesszük oda a hitünket, a képességeinket. Hogy a lelkese-
désünk, az erőnk előre vigyen bennünket és a társunkat, ne pedig
terméketlenül hulljon a másik ember közönyébe vagy ellenállásába.
Ezt a fejezetet azzal a gondolattal kezdtem, hogy nagyon nehéz
JÓ NŐ-nek lenni, amikor körülöttünk folyik az acsarkodás, és az
alázás, és az emberek sokkterápiával „kezelik” egymást.
Nagyon nehéz egyenes gerinccel, fölemelt fejjel, meg nem bi-
csakló hittel létezni ebben a világban. Hogy minderre képesek le-
gyünk, és ezt a képességet meg is tudjuk őrizni magunkban, ahhoz
folyamatosan dolgozni kell önmagunkon. Figyelni önmagunkat, a
gondolatainkat, a reakcióinkat.
Nem vagyunk-e irigyek? Nem irritál-e bennünket a mások sike-
re ahelyett, hogy a saját boldogulásunkra koncentrálnánk? Vajon
nem álltunk-e be mi is az acsarkodók kórusába? Vajon nem a má-
sok megalázása árán akarjuk-e jól érezni magunkat? Van-e ben-
nünk annyi hit, elszántság és erő, hogy azt tudjuk mondani, nem
kell senkire rátaposnunk ahhoz, hogy Valakinek érezzük magun-
kat?
Aztán, ha azt vesszük észre, hogy korcsosodunk, kezdünk itt-ott
hasonlítani az irigykedő, acsarkodó világhoz, akkor azonnal meg
kell tennünk a szükséges korrekciókat, ha azt akarjuk, hogy bele
tudjunk nézni reggelente abba a bizonyos tükörbe. Ha olykor-
olykor megbotlunk (na mégis: ki nem?), le-lelépünk az ösvényünk-
ről, azt még lehet korrigálni, de ha egyszer letértünk az útról, és
elvesztünk az erdőben, onnan nagyon nehéz visszatalálni, már ha
egyáltalán sikerül.
A következő történetet egy tanárnőtől hallottam, amikor nemré-
gen egy tanfolyamon vettem részt. Szó szerint persze nem tudom
idézni, de a lényege így hangzik.
Egy kisfiú megkérdezi a nagyapját:
– Nagypapa, miért van az, hogy az emberek annyira különböz-
nek egymástól? Mi az oka annak, hogy vannak rossz emberek és jó
emberek? Van, aki jó embernek születik és van, aki rossz ember-
nek?
– Nem, kisunokám, senki sem születik jónak vagy rossznak.
Kezdetben egyformák vagyunk.
– Egyformák? Hogyhogy?
– Úgy, hogy minden emberben lakozik egy angyal meg egy ör-
dög. Az angyalban szeretet van, szelídség, kedvesség, megértés,
őszinteség, segítőkészség. Az ördög pedig bánt, sért, követel, irigy-
kedik, gyűlölködik, csal, hazudik és fájdalmat okoz. Az az ember,
akiben az ördög győz, az rossz ember lesz, akiben az angyal kere-
kedik felül, abból jó ember válik.
 – Na, de nagypapa, mitől függ az, hogy valakiben az ördög vagy
az angyal győz?
– Az, kisunokám, attól függ, hogy melyiket táplálod.
Kedves Olvasó, Ön melyiket táplálja nap mit nap? Az angyalt
vagy az ördögöt?
 Feláldozom
magam – ne tedd!
„ Tudnunk kell megőrizni magunkat:
ez a legerősebb próbája a függetlenségnek. „
(Friedrich Nietzsche)

Sikítani tudnék, amikor egy nő azt mondja: Feláldozom magam.

Ilyenkor szeretném megrázni, és rákiabálni: Ne tedd! Ez a legna-
gyobb ostobaság, amit elkövethetsz, és hidd el, nem teszel vele jót
senkinek. Sem önmagadnak, sem pedig annak vagy azoknak, aki-
kért a szeretet nevében feláldozod magad.
Az előző fejezetet a következő kérdéssel zártam:
„Kedves Olvasó, Ön melyiket táplálja nap mit nap? Az angyalt
vagy az ördögöt?”
Sejtésem szerint még az is, aki rendszeresen táplálja önmagában
az ördögöt, a lelke mélyén valahol angyal akar lenni, csak éppen-
séggel képtelen rá.
Rendben van, én is azt mondom, inkább angyalok legyünk, mint
ördögök, ha már csak ez a két választás adatott meg.
De!
Hülye angyalok azért ne legyünk! Akikkel bármit meg lehet
tenni, mert úgyis megbocsátunk, akiket a falhoz lehet állítani, be-
csapni, megalázni, megcsalni, és mi mindezt szó nélkül, tiltakozás
nélkül elfogadjuk.
 Olyan angyaloknak kell lennünk, akiknek azért van a kezükben
egy pallos, és ez a pallos jól látható a világ számára is. Hogy azért
hátrább az agarakkal, tessék csak vigyázni, nem lehet ám velünk
szórakozni.
Az a tapasztalatom, hogy amíg a nők jelentős részének kifejlett
érzéke és képessége van arra, hogy adott esetben megvédje a gye-
rekeit, a családját, addig ez a képesség semmivé foszlik, amikor
önmaguk megvédéséről van szó.
Ennek legrosszabb formája az, amikor önként feladják önnön
érdekeik képviseletét és megvédését, és úgymond, feláldozzák ma-
gukat.
Azt mondja például a nő, hogy ugyan a háta közepébe se kívánja
a szexet azzal a férfival, de hát feláldozza magát, hadd örüljön az a
szerencsétlen, akit egyébként nem szeret meg nem kíván, de hadd
legyen egy jó napja…
Arra persze nem gondol, hogy azzal, hogy sajnálatból, részvét-
ből széttette a lábát, senkinek nem tett jót, még annak a „szeren-
csétlennek” sem. Mert a férfi kapott egy kelletlen-lelketlen szexuá-
lis aktust, de nem nyerte el a nő szívét, nem rendezte a kapcsolatu-
kat, a nő csak azért hagyta magát, hogy hamarabb szabaduljon,
elege volt már a könyörgésből. Vagy egyszerűen csak örömöt akart
szerezni valakinek, akit valamiért szívből sajnál, de egyáltalán nem
kíván.
Önmagának meg pláne nem tett jót az illető hölgy, mert hagyta a
saját testét tárgyként használni, mi több, nemcsak hagyta, hanem
maga „áldozta fel” a szánalom oltárán. És akkor még azt hiszi,
hogy szerzett magának egy piros pontot, meg, hogy milyen humá-
nus volt a másikkal.
A másik verzió, amikor mindez egy házasságban, egy tartós
kapcsolatban történik, és a nő azért „áldozza fel magát”, hogy a
kapcsolatot mentse-biztosítsa. Hogy az a szexéhes pasi nehogy már
elkalandozzon másfelé, és még végül otthagyja őt a gyerekekkel
együtt! Inkább legyen meg az a szex, ha már a pasi annyira odavan
érte. Igaz, hogy ő, a nő egyáltalán nem kívánja, de majd úgy tesz,
majd behunyja a szemét, és valami tévés szappanoperára gondol
közben, meg azt számolgatja majd, hogyan is ossza be a fizetést,
így legalább hasznosan telik az ő ideje is.
Ám sokszor nemcsak a test, hanem az egész egyéniség és az
egész élet ott van azon a bizonyos áldozati oltáron.
A nő érettségi után nem tanul tovább, keres valami tessék-lássék
irodai munkát, gyorsan férjhez megy, gyereket szül, aztán már se
kedve, se ideje arra, hogy újra visszamenjen az iskolába. A férj
meg közben ledoktorál, aztán osztályvezető főorvos lesz. A nő úgy
érzi, hogy megfogta az isten lábát, itt van a jól kereső, közmegbe-
csülésnek örvendő férj, akit a gyerekekkel megpróbál a szoknyája
mellé kötni. És egészen addig eszébe sem jut az önmegvalósítás,
amíg a férj egy napon odébb nem áll egy másik hölggyel. És akkor
jön az, hogy:
– Ez a hála azért, mert feláldoztam magam érted meg a gyereke-
kért? Amiért mostam, főztem, takarítottam, amíg te a szakvizsgádra
készültél? Rád áldoztam a fiatalságom, és most lelépsz?
Arról persze nem esik szó, hogy ezt az áldozatot az illető ön-
ként, sőt örömmel hozta, mert semmi kedve nem volt visszamenni
az iskolába, tanulni, vizsgázni, aztán meg karriert építeni. Sőt, leg-
szívesebben, a meglévő munkáját is feladta volna, és inkább otthon
marad, de ezt az előrelátó férj nem engedte.
Az, hogy ez „áldozat” volt, eddig nem jutott eszébe, csak most,
amikor látja a férjet elvitorlázni egy másik nővel, ő meg ottmarad a
semmi állással, és úgy érzi, hogy minden összeomlik, mivel élete
egyetlen alkotása és önmegvalósítása – a férj – eltűnik.
Egy másik, a „feláldozom magam a családomért” nevezetű
játszmában meglepően sok nő vesz részt.
Ez arról szól, hogy egyedül mos, főz, takarít, bevásárol, vasal,
mosogat, mindenkit maximálisan kiszolgál. Mossa a férj gatyáit,
vasalja az ingeit, elébe rakja az ételt – sokan még ki is szedik a férj
meg a gyerekek tányérjába az ételt, nehogy ezt a „megerőltető”
tevékenységet nekik maguknak kelljen elvégezni! Aztán az ebéd, a
vacsora végeztével a család szépen feláll az asztaltól, és mint akik
étteremben vannak, otthagyják a mosatlan az anyának. Aki lelkiis-
meretesen leszedi az asztalt, és elmosogat.
Ez így megy évekig, a nő időnként kirobban és ordibál:
– Ti azt hiszitek, hogy a cselédetek vagyok!
Az apa erre legyint, és leül meccset nézni, a kölkök meg értetle-
nül bámulnak egymásra, nem is gondolták volna, hogy nekik is kell
csinálni valamit ebben a házban, amúgy egészen jól elvannak itt,
olyan, mintha szállodában laknának, étteremben kajálnának, nem is
értik, mi a baja az anyjuknak ezzel. Mindenesetre, amíg elül a vi-
har, behúzódnak a szobájukba, és számítógépeznek, az anyjuk pe-
dig tüntetően csörömpöl az edényekkel a konyhában.
És aztán minden megy tovább, ahogyan eddig… A nő egyedül
végzi az összes háztartási munkát, mos, főz, takarít, stb. Egészen
addig, amíg újra kirobban:
– Ti azt hiszitek, hogy a cselédetek vagyok!
A nő még ezen a ponton is folytatja az önbecsapást, és nem néz
szembe a tényekkel. Ő még úgy gondolja, hogy nem olyan nagy a
baj, mivel a családja csak azt „hiszi”, hogy ő egy cseléd. Pedig az,
hogy ő egy cseléd, nem hit kérdése immár, hanem tény. Amellyel ő
maga képtelen szembenézni, így tehát nem tud változtatni sem raj-
ta. Helyette azon háborog, hogy mindezért a robotolásért, ami évti-
zedek óta tart, a családja még csak meg sem becsüli. Boldog lehet,
ha kap egy kényszeredett virágcsokrot nőnapon meg anyák napján.
A család persze hogy nem becsüli őt – az a sajnálatos igazság,
hogy az emberek nem nagyon becsülik a cselédeket.
A nő pedig tulajdonképpen a saját csapdájába esett bele, és ezen
a ponton nem tudja, hogyan is lehetne ebből kiszabadulni. Illetve
talán tudja, de nincs bátorsága megtenni.
Mint ahogy ebbe a csapdába is a saját gyávasága miatt esett be-
le.
A csapda története évekkel, majdnem évtizedekkel ezelőtt kez-
dődött. Amikor a nő még fiatal lány volt, a férfi meg fiatal fiú, és
találkoztak, szerelembe estek. A fiú jó partinak tűnt, a lány úgy
gondolta, „meg kellene fogni”. Na de hogyan? Az például egy jó
taktikának bizonyult, hogy megpróbálja magát nélkülözhetetlenné
tenni. A szerelem erejében ugyanis nem teljesen bízott. Mert meg-
lehet, hogy a fiú halálosan szerelmes, mégsem akarja őt elvenni.
Tehát érzékeltette a fiúval, hogy micsoda élete is lesz őmellette.
„Én majd sütök-főzök, takarítok, mosok, vezetem a háztartást, ne-
velem a gyerekeket, neked semmi gondod nem lesz, a feneked is ki
lesz nyalva, apukám”.
Na, most, ez lehet, hogy nem volt így szó szerint kimondva,
csak félszavakkal sejtetve-érzékeltetve, meg tettekkel bizonyítva, a
csaj már akkor elkezdett neki sütni-főzni, meg körülötte ugrálni,
amikor még össze sem költöztek.
A „cseléded leszek, édesem” – ígérete ott volt a levegőben, ami-
kor a házasságot megkötötték, és lehet, hogy a lánynak igaza volt
abban, hogy ez jelentős okot adott a fiúnak a frigy megkötésére.
Aztán az önként vállalt cselédségből nehéz volt kitörni. Eleinte
még szórakoztató is volt az új asszonyka számára, ott sürögni-
forogni újdonsült ura körül, elkényeztetni őt, aztán jöttek a gyere-
kek, megszaporodott a munka a háztartásban, és az önként vállalt
cselédség egyre nyűgösebbé vált, amit a nő szeretett volna letenni a
válláról, na de hogyan. Aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy
már három emberre robotol, mert a férje mellett ott volt ez a két
lakli is – a gyerekek időközben megnőttek.
Valahányszor a nőnek elege van, kiordibálja magát, de igazán
kitörni nem mer. Mert akkor talán választás elé kellene állítani a
családot: Vagy megbecsülitek az anyátokat, fiam, vagy szedem a
sátorfámat…
Ez utóbbit végképp nem meri kimondani. Attól fél, hogy akkor
talán az lenne a válasz, hogy menjen nyugodtan. Sőt. A férjének
lehet, hogy már van is valakije titokban, akit mindjárt beültetne ide,
az ő helyére. Na, nem, ezt végképp nem! Hogy ő elköltözzön egy
albérletbe, és egy másik nő üljön be a szép házba, amit annyi év
keserves munkájával építettek fel?
Akkor inkább a jól bevált cselédszerep.
 Közben persze nincs ideje magára. Hogy lefogyjon, hogy tor-
názni menjen, hogy csinos ruhákra vadászva járja a boltokat, hogy
foglalkozzon egy kicsit saját magával. Hogy csiszolja az egyénisé-
gét, hobbija legyen, törődjék a lelki és testi tartásával. Hogy vissza-
szerezze a régen elveszített vonzást. Hogy a férje megint nőnek
tekintse.
És mivel a JÓ NŐ címre hasztalanul pályázik, valahová pedig
tartozni kell, megmarad hát cselédnek.
A nőktől oly gyakran hallott „feláldozom magam” mindig zsák-
utcába vezet. Soha semmi pozitív eredményt nem hoz, csak köny-
nyeket, szégyenkezést, lelkifurdalást, elégedetlenséget.
Egy nő akkor cselekszik a legjobban, ha nem „áldozza fel ma-
gát”. Ha nem tesz semmit úgy a mások kedvéért, hogy önmagának
nem telik öröme benne. Ha cselekedeteinek nem a kényszer, a meg-
felelni vágyás vagy a sajnálat a mozgatórugója.
Mert el lehet kényeztetni egy pasit, persze, hogy el, amennyiben
ő is elkényeztet bennünket. Megfőzzük neki a finom vacsorát, ő
meg addig kiporszívóz. Vagy elmosogat a vacsora után. Vagy fel-
kel éjjel a síró gyerekhez. Ágyba visszük neki a reggelit, mert ő is
ágyba szokta hozni a mienket.
Egy kölcsönös adok-kapoknak kell működnie, ami egyensúlyt
teremt a terhek megosztásában.
Ha erre a pasi nem hajlandó, akkor a nő vagy valóban cseléd
lesz, vagy kilép a kapcsolatból.
Amennyiben ezt megteszi, akkor reménye lesz arra, hogy fel-
építse a saját életét. Egy nap még talán JÓ NŐ is válhat majd belő-
le.
Aki viszont nem teszi meg, az valóban feláldozza magát, a szó
szoros értelmében. Mint Ágnes, aki a Közös ágyban, mégis széjjel
című könyvem főszereplőnője volt. A házassága tönkrement, de ő
megpróbálta mindenáron összetartani. Egyedül. Szexuális kapcso-
lata a férjével már régen nem volt, a férfi a szívműtétjével magya-
rázta a „képtelenséget”. Ágnes pedig mindent megtett, hogy a férjét
kímélje, és a házasságot valahogyan megmentse, működőképessé
tegye. Időnként persze elege volt, hogy minden az ő vállán van, és
kirobbant.

„Amikor a gyerek elégedetlenkedni kezd, akkor felsorolom, hogy

édes fiam, ide is elmehettél, oda is elmehettél, ezt is megkaptad,
azt is – nincs több! Ez nem szemrehányás, hanem az ember nem
tud mivel érvelni. Mind a ketten kizsigereltetek, és amikor össze-
jött, akkor azt mondtam, hogy a szentségit, még most is abban a
melltartóban megyek az orvoshoz, amelyikben öt évvel ezelőtt”.
…”A gyerek is bejelentette, hogy ide elmennék, oda, és mindig
csak facsartak, facsartak, és akkor azt mondtam, álljatok már
meg: miből? Azt nem kérdezitek, hogy én megyek-e? Néztek rám
bambán, hogy ilyen kérdést teszek föl!” – nyilatkozta a könyvem-
ben.

Néhány év múlva Ágnes meghalt. Rákban. Még ötvenéves sem

volt.
 Szembemenni
a félelmeinkkel
„A hősöket és a gyávákat nem a nagy alkalmak szülik;
azok csak leleplezik őket mások előtt. Csendben és észrevétlenül,
ahogyan alszunk és ébredünk, megerősödünk vagy elgyengülünk,
amíg egy válság fel nem tárja, mivé lettünk. „
(Brooke Foss Westcott)

Amikor elmenekültem a házasságomból, csak az járt a fejemben,

hogy nem akarok itt megdögleni. Akkorra már csomókban hullt a
hajam, pánikrohamokat kaptam, és ijesztő mértékben lefogytam.
Csak árnyéka voltam a korábbi önmagamnak. Most, évekkel a tör-
téntek után, belelapoztam a naplómba, amit akkoriban írtam. Mint-
ha nem is tőlem származnának a következő sorok:

„Hová lett az életem? Ki ez a gyáva, megfélemlített nő, aki már

mosolyogni sem mer, megszólalni sem mer, mert állandóan attól
retteg, mit szól majd a férje? Ez nem én vagyok! Menekülni kell,
mindegy, hová, mindegy, milyen áron, és mindegy, mi lesz a kö-
vetkezménye. Ki kell jutnom innen, amíg még képes vagyok önál-
lóan gondolkodni, amíg teljesen meg nem bénít a félelem… El
kell mennem akkor is, ha az árokparton vagy egy híd alatt halok
meg. Nem akarok így élni. Jöjjön bármi, elviselem!”
 A gondot az jelentette, hogy abban a pillanatban és helyzetben
nem volt hová menni a gyerekemmel. Így aztán egy anyaotthonban
kötöttünk ki, ahol másfél hónapig maradhattunk, majd egy lerob-
bant, bútorozatlan bérlakás következett, ahol hónapokig hálózsákon
aludtam, mert nem volt ágyam.
Az egyik barátnőm később bevallotta, hogy ő ezt nem merte
volna megtenni. Mondtam neki, sohase mondd, hogy soha, ha iga-
zán nagy bajba kerülsz, akkor tudod meg, hogy milyen erős vagy.
Így, utólag visszagondolva, nekem, magamnak is azt kell mon-
danom, hogy bátor cselekedet volt. Talán kicsit őrültnek is titulál-
hatnám, amikor valaki nekiugrik a falnak, bízva abban, hogy képes
rajta ütni egy rést, és abban, hogy túléli az ütközésben szerzett sé-
rüléseket.
Túléltem.
Ám amikor azt mondom, hogy ez bátor tett volt, akkor nem el-
sősorban egy vállveregetést szeretnék kapni Csernus dokitól, hogy
lám-lám, én megtettem, amit sok nő nem mer, hanem arra akarok
rávilágítani, hogy egy-egy bátornak tartott akció hátterében milyen
rémisztő és nyomorúságos tud lenni a valóság, és mennyi megpró-
báltatást vállalhat az ember magára egy-egy ilyen lépéssel.
Tehát, Csernus doki, kérem, ne osztogassa olyan könnyen a
„gyáva” jelzőt azokra, akik nem mernek lépni!
Őszinte leszek: nem tudom elítélni azokat a nőket, akik hasonló
helyzetben NEM teszik meg azt, amit én tettem. Természetesen
nem értek egyet azzal, ha benne maradnak egy megalázó, meg-
nyomorító kapcsolatban, de azt sem mondanám, hogy gyávák, ami-
ért nem lépnek ki belőle.
Nagyon könnyű valakire rásütni a bélyeget, hogy gyáva, hogy
megalkuvó, és kívülállóként tanácsokat osztogatni, hogy ezt kéne
csinálni, azt kéne csinálni. De senki, aki kívülről bírál, nem tudja
igazán megérteni, átérezni a bajban lévő nő helyzetét, érzéseit, azok
ellentmondásos bonyolultságát.

Azok a nők kerülnek igazán csapdába, akik szerelmesek a párjuk-

ba, ahogy ez velem is megtörtént. A szerelmes nő az elején nem
érti, hogy miért alázzák meg, miért hülyézik le, vagy éppen miért
csalják meg. Mivel nem érti, hogy a férfi, aki nemrég még szerel-
met vallott, miért viselkedik így, ezért elkezdi a hibát saját magá-
ban keresni. Biztos, hogy valamit rosszul csinált, valamit, amivel
ezt a jó pasit kihozta a sodrából. Mert akibe ugye szerelmesek
vagyunk, az csak jó pasi lehet. Hiszen ezért szerettünk bele, nem?
Ha egy csirkefogó, piti kis alak lenne, aki a krónikus önbizalom-
hiányára keres gyógyírt a párja megalázásával és megfélemlíté-
sével, akkor ugye mi nem is estünk volna szerelembe vele, ez tel-
jesen nyilvánvaló, nem?

Szóval a nő szorgalmasan keresi a hibát önmagában, és megpró-

bál úgy viselkedni, hogy a párját ne bosszantsa. Úgy szervezi az
életüket, úgy főz, úgy mos, úgy hajtogatja a törölközőket a fürdő-
szobában, ahogy a férfi szeretné. Most még nem tudja, hogy bajban
van, nagy bajban. Most még úgy gondolja, hogy ő csak alkalmaz-
kodik, és kompromisszumokat köt a kapcsolat érdekében. Azzal
nyugtatgatja magát, hogy ez a kezdeti időszak az összecsiszolódás-
ról is szól, ami ugye, sehol sem megy kanálcsörgés nélkül. Erről
visszaigazolást is kap, mert a párja egy csokor virággal állít haza,
és vacsorázni hívja, ahol szerelmi vallomással erősíti meg őt abban
a hitében, hogy egész életében egy ilyen gáláns úriemberre várt.
Aztán az „úriember” néhány nap múlva újra piti kis zsarnokká
válik, megint beleköt az élő fába, megint veszekszik, zsörtölődik,
és a nő megint ott áll értetlenül, mígnem talál valamit amit ő –
megint ő! – rosszul csinált, és ami miatt a párja így viselkedik, és
szóval vagy tettel bántja őt.
A hölgy észre sem veszi, hogy rövid idő – akár hónapok – alatt
kialakul benne a beteges önvád: a férjem azért ilyen, mert én nem
csináltam jól ezt meg azt, nem úgy néztem, nem úgy gondolkod-
tam, nem úgy szóltam, ahogy ő szerette volna.
Ebben a fázisban próbálja megmenteni a kapcsolatot. Először is
azért, mert JÓ NŐ-nek hiszi magát, egy fasza csajnak, aki nem adja
fel egykönnyen, nem ám! Majd ő megmutatja a világnak és önma-
gának is, hogy meg tudja oldani a helyzetet. Azt, hogy a gerince
már hajlani kezdett, ekkor még észre sem veszi.
Egy igazán talpraesett nőnek is jó néhány hónapjába telik, amire
azt mondja magában, hogy hohó! Ez a kép egyáltalán nem úgy fest,
ahogy korábban gondoltam. Ám sokaknak néhány hónap nem elég
egy ilyen rádöbbenésre, hanem néhány évet vagy még annál is töb-
bet igénybe vesz a helyzettel való szembenézés.
Vagyis, hogy baj van a kapcsolattal! Nem a törölköző, az ebéd,
a vacsora a hibás, nem amiatt vannak a balhék, hogy ő valami rosz-
szat csinált, hanem a férj mindig talál okot arra, hogy gerjessze a
feszültséget. Ekkora ugyanis kiderül, hogy a férfi mindenben talál
valami kivetnivalót, amit a nő csinál, és soha semmivel nincs meg-
elégedve, a főztjével, a takarításával, a gondolataival, a szavaival.
Amikor ezeket a sorokat írom, éppen Magyar Bálint szólal fel
egy parlamenti bizottságban a távoltartási szabályok szigorításáról
szóló törvényjavaslat vitájában. Magyarországon minden ötödik,
párkapcsolatban élő nőt bántalmaznak – olvasom a vita háttéranya-
gában. Aztán meg, hogy minden ötödik-hatodik napon a bántalma-
zás halállal végződik – évente hatvanhét nő válik így áldozattá.
Tehát minden ötödik nő olyan kapcsolatban él, amit most itt leír-
tam. Vagy még annál is sokkal rosszabban!
Vajon közülük hányan szeretnének JÓ NŐ-k lenni? Vagy hiszik
magukról tévesen azt, hogy JÓ NŐ-k? Mert a veszekedések, meg-
alázások, pofonok másnapján van annyi lelkierejük, hogy kifessék
magukat, fölvegyék a körömcipőt meg a miniszoknyát, és besöpör-
jék a férfikollégák epekedő pillantásait és elismerő megjegyzéseit a
munkahelyen?
Ahhoz, hogy az illető tényleg jogosult legyen a JÓ NŐ címre,
először is ki kellene mászni abból a kakiból, amit házasságnak
vagy párkapcsolatnak hív!
Sajnos, a nők jelentős részének erős érzelmi kötődése van ahhoz
a férfihoz, aki bántalmazza őt. Ha megkérdezzük, miért marad a
kapcsolatban, akkor általában az érzelmekre hivatkozik.
 Például egy ismerősöm, akit az élettársa időről-időre agyba-főbe
ver. Mindenki könyörög a hölgynek, hogy hagyja ott azt a vadálla-
tot, ám ő képtelen rá, és mindig ugyanazzal érvel:
– Szeretem.
– Meg fog ölni, meglátod, hogy egyszer meg fog ölni – így a
kétségbeesett barátnők.
– Tudom – mondja ő, és marad.
Talán azért, mert úgy gondolja, hogy így legalább van vele va-
laki. Mert ő olyan típus, aki nem akar egyedül maradni. Mármint
fizikai értelemben, merthogy lelki vonatkozásban már régóta egye-
dül van, azt ő maga is világosan látja, hiszen a pasiját a legnagyobb
jóindulattal sem lehet társnak nevezni.
Az is előfordul, hogy a nő lépni akar, de egyszerűen képtelen
mozdulni. Ne becsüljük le ezt a tényezőt sem! Amikor azt a bizo-
nyos naplót írtam, amelyet e fejezet elején említettem, nem véletlen
került bele a következő mondat: „Ki kell jutnom innen, amíg még
képes vagyok önállóan gondolkodni, amíg teljesen meg nem bénít a
félelem.
„Amíg teljesen meg nem bénít a félelem…” – Amikor ez ember
már képtelen gondolkodni, lépni, cselekedni – a zsigereimben érez-
tem, hogy eljöhet az az idő, amikor esetleg már nem leszek képes
kitörni.
Őszintén szólva, nem tudok logikus magyarázatot adni arra,
hogy az ember miért érez így ilyen helyzetben. Ha most visszagon-
dolok, hogyan éreztem akkor, azt mondom, mintha másvalaki vette
volna át az irányítást fölöttem, a naplórészletből semmiképpen sem
ismerek saját magamra, a saját gondolkodásomra, a saját személyi-
ségemre.
Biztos vagyok benne, hogy a bántalmazott, megalázott nők is
hasonló zavarodottságon mennek keresztül.
Ezért én ezeket a nőket nem nevezném kapásból gyávának, in-
kább kiszolgáltatottnak. Kiszolgáltatottak a partnernek és a saját
gyengeségeiknek, az érzelmeiknek.
 A gyávaság akkor kezdődik, amikor a nő eljut arra a pontra,
hogy világosan, tisztán látja, hogy mi történik, és mégsem szánja rá
magát semmilyen lépésre. Nem beszélek azonnali lépésről! Nem!
Ne feledkezzünk meg arról az évi átlagban hatvanhét meggyilkolt
magyar nőről, akit a társuk ölt meg!
Sokszor nem lehet azonnal lépni, várni kell, taktikázni. De nem
szabad túl sokáig várni sem, mert akkor már esetleg nem tudunk
elmenekülni. A legjobb megoldásnak azt tartom, ha ilyen helyze-
tekben külső segítséget (rendőrség, segélyszervezetek) keresünk
minél hamarabb.
Egészen addig, amíg nem jutok el arra a pontra, hogy a helyze-
temet tisztán látom, kiszolgáltatott vagyok. A felelősségem akkor
kezdődik, amikor világossá válik előttem, hogy miben is élek.
Ugyanis, ha ekkor nem hozok meg egy olyan döntést, hogy ab-
ban a pillanatban, ahogy ez lehetővé válik, kilépek ebből a kapcso-
latból, és nem dolgozom teljes erőmmel azért, hogy eljöjjön a sza-
badulás pillanata, akkor egészen nyugodtan magamra húzhatok egy
pólót a következő felirattal: GYÁVA VAGYOK!
Persze mindezeken belül még vannak játszmák. Az egyik ilyen
az önbecsapás. Amikor sejtem, érzem, hogy nincs valami rendben,
de sumákolok, halogatom a szembenézést, nem akarok világosan
látni, mert akkor már felelősségem lenne, hogy mégiscsak tennem
kéne valamit. Ezért inkább a homokba dugom a fejem azzal, hogy
„mások is így élnek”, meg hogy „nem is annyira rossz ez a kapcso-
lat, mert például a fizetését hazaadja”, és amíg ezt gondolom, addig
nincs is felelősségem, hogy döntést kell hoznom.
Ezt a szakaszt én már nem nevezném kiszolgáltatottságnak, mert
már leesett a tantusz, hogy milyen helyzetben is vagyok, csak ép-
pen nem akarok vagy félek dönteni. Ekkor már javában alapozom
azt az utat, ahol a gyávák nagy tömegébe beállva masírozok majd
én is, a nem is olyan távoli jövőben.
Aláírom, elismerem, hogy meghozni egy ilyen döntést legtöbb-
ször nagyon nehéz. Még akkor is, ha az illető nőt bántalmazzák, hát
ha még nem is kapja otthon a pofonokat, „csupán” egy olyan há-
zasságban él, ahol nem szeretik és nem becsülik?
Azt mondják, hogy négy alapvariáció van arra, hogy hogyan le-
het kikerülni egy élethelyzetből, egy történetből: győztesként, áldo-
zatként, túlélőként vagy vesztesként. Persze mindenki arra törek-
szik, hogy győztes legyen. Ki is áhítozna az áldozat szerepére?
Túlélő, az még csak hagyján… De áldozat? Jaj, csak azt ne! Mert
akkor a veszteség mellett még a többiek megvetését is el kell visel-
nünk.
Persze, ezen a négy alapvariáción belül léteznek árnyalatok és
átmenetek. Az áldozat például sok-sok segítséggel túlélővé válhat.
Kikerülhetünk győztesként egy szituációból, miközben vannak
apró veszteségeink is, bizonyos dolgokat fel kellett adnunk, el kel-
lett veszítenünk a győzelemért.
A magyar társadalom azonban nem akarja ismerni az átmenete-
ket, árnyalatokat, változásokat. Sokkal inkább ismeri a címkéket, a
megbélyegzést. Olyan ördögi kört teremtve ezzel, amely lehetet-
lenné teszi, hogy valaki kilépjen az áldozat vagy a vesztes szerepé-
ből.
– Nézd meg magad, hogy nézel ki, már megint felszedtél pár ki-
lót! Ha már az égvilágon semmihez sem értesz, legalább csinos
lennél!
Anikó évekig tűrt-hallgatott, elviselte csapodár férje szeszélyeit,
abban a hamis illúzióban ringatva magát, hogy mindezt a család
összetartásáért teszi.
– Nagyon jól tudod, hogy az apád sem volt különb – duruzsolt
fülébe édesanyja. – Szem- és fültanúja voltál, hányszor megalázott,
hányszor megvert. A te urad legalább nem ver téged. Vagy igen? –
nézett végig kutató szemekkel a lányán, kék foltok, sérülések he-
lyét keresve.
– Nem, isten ments, dehogyis – szabadkozott Anikó, bánva már,
hogy egyáltalán szóba hozta a témát az anyja előtt. Mert hogyan is
magyarázhatná meg az anyjának, hogy a férje nem veri, a fizetését
is hazaadja, és ő mégis el akar válni? Nő és ha az édesanyjának
nem tudja megmagyarázni, akkor hogyan fogja a többieknek?
– Az meg hogy idegen szoknyák után szaladgál, nem nagy ügy –
legyintett az anyja. – Minden férfi ezt teszi – sommázta a meg-
nyugtatásnak szánt véleményt.
A köz szemében Anikó jelenleg nem győztes, de nem is vesztes,
pláne nem áldozat, hiszen jól kereső férje van, gyerekei, otthona,
családi kocsi, családi nyaralás… Az, hogy a férje naponta a fejéhez
vágja az „én keresem a pénzt, te nem értesz semmihez”, valamint a
„hogy nézel ki” kezdetű szemrehányásokat, igazán elhanyagolható,
mellékes apróságnak, kellemetlenségnek számít, és a család össze-
tartása érdekében éppen úgy illik szemet hunyni fölötte, mint ahogy
a férj ki tudja hányadik kalandja, szeretője fölött is.

Abban a pillanatban, ahogy Anikó elválik, lesajnált „vesztes”-

nek számít a környezet szemében. Utána nem lesz más, csak egy
„elvált nő”, egy „gyermekeit egyedül nevelő anya”, aki semmi-
képpen sem ér fel azzal az asszonnyal, akinek férje volt! Nem be-
szélve arról, hogy kisebb otthonba költöztek, a férj elvitte a
csodakocsit, és most Anikó busszal jár dolgozni, bevásárolni, meg
mindenhová. És amikor megtömött cekkerrel a kezében vár a
buszra a szakadó esőben, még talán saját maga is a vesztesek
közé sorolja magát.

Ebből a helyzetből pedig csak úgy tudna kikerülni, ha vissza-

menne a férjéhez, és akkor megint csodás házban élne, és kocsival
járhatna bevásárolni. Akkor a környezete nem szánakozna rajta,
hanem esetleg irigyelné (Fontos!). A másik megoldás: újra férjhez
menni! De mi a garancia arra, hogy a következő férj jobb lesz, mint
az előző volt?
Amikor Anikó ezen rágódik, a mérleg nyelve ide-oda billen.
Egyik oldalon ott van a jó anyagi körülmények biztosította ké-
nyelmes élet, de egy megalázó, kiüresedett kapcsolat, a másik olda-
lon pedig a szűkös anyagiak küzdelmes élettel, viszont meg tudja
tartani méltóságát, önbecsülését, lelki nyugalmát és – esélyét a bol-
dogságra.
De akkor miért érzi Anikó vesztesnek magát? Miért nem látja,
hogy a „vesztesége” szinte kizárólag egzisztenciális jellegű? A bol-
dogságra való esélyét ugyanis nemhogy elveszítette, hanem éppen
most nyerte vissza azzal, hogy véget vetett egy boldogtalan kapcso-
latnak.
De lehet, hogy Anikó nem is jut el idáig. Végiggondolja mind-
ezeket, annak a következményeit, hogy mi történne, ha ő egyszer
kiállna saját magáért, és úgy dönt, hogy inkább nem válik el. Mert
akkor kisebb lakásba kell költöznie, busszal jár bevásárolni… És
mi van, ha nem talál magának egy jó pasit a válás után? Jaj, azt
nem! Ettől megijed és visszalép.
Nem mer szembenézni a félelmeivel.
Azt tartják a szakemberek, hogy a félelmeinkkel márpedig
szembe kell nézni, mert ez az egyetlen esélyünk arra, hogy legyőz-
zük őket. Máskülönben a félelmeink fognak legyűrni bennünket és
átveszik az irányítást fölöttünk.
Én meg egyenesen azt mondom, hogy a félelmeinkkel nem
szembenézni kell, hanem szembemenni velük, vagyis elébük men-
ni, kihívni őket magunk ellen. Ha valamitől nagyon félünk, elébe
kell menni a szituációnak. Itt persze most nem olyan dolgokról
beszélek, hogy valaki fél egy betegségtől vagy a haláltól, és akkor
„menjen elébe”. Nem!
Olyan helyzetekről, amikor például félünk megmondani az iga-
zat, feltárni a valóságot. Sejtjük, hogy az életünk rossz irányba
megy, de félünk megbizonyosodni róla, félünk kérdéseket feltenni,
félünk attól, hogy döntésre bírjuk a másikat. A jelek arra mutatnak,
hogy a kapcsolatunk szétesik, és mi attól félünk, hogy egyedül fo-
gunk maradni.
Ilyenkor, amikor ott kucorgunk a félelem rácsai mögött, akkor
teljesen átadjuk a döntés jogát és ezzel az életünk irányítását valaki
másnak.
Tipikus eset:
A nőnek elege van abból hogy a férje folyamatosan megcsalja.
Belefáradt abba, hogy szemet hunyjon a félrelépések fölött, hogy
a férje már régen nem tekinti öt nőnek, hanem inkább egy háztar-
tási alkalmazottnak, aki mos-főz-takarít, kényelmes otthont, me-
leg vacsorát biztosít a számára. Százszor megbeszélték már a
helyzetet, a férfi mindannyiszor megígérte, hogy változtat, a nő
pedig mindig elhitte neki. Az ígéretek ellenére, persze semmi sem
változott. Az asszony úgy érzi, lépni kell, de fél. Ezért azt mondja
a férjnek: – Döntsd el, hogy mit akarsz!

Ilyenkor ki tudnék ugrani az ablakon! Mi az, hogy a férfi döntse

el, hogy mit akar? Hol marad a nő? Az ő akarata, az ő döntése?
Vagy az asszony úgy gondolja, hogy a férje majd dönt valamit az ő
kénye-kedve szerint, és ő, a feleség azt elfogadja?
Mi sülhet ki ebből? Szerintem semmi jó.
Miért nem jut el a nő odáig, hogy megkérdezze önmagát, hogy ő
mit akar? És azt közölje a másikkal?
Mert a nő a félelem csapdájában vergődik. Ha ugyanis szembe
merne nézni a félelmeivel, mi több, szembe merne menni velük,
akkor közölné a férjeurával a döntést:
– Elég volt, most már szedd össze a göncödet, és húzz el a
francba!
De ő nem. Ő fél, remeg, mert ha kimondaná az előbbi mondatot,
akkor egyedül maradna, márpedig attól reszket. Ezért úgy tesz,
mintha változtatni akarna a helyzeten, de beéri annyival, hogy:
– Döntsd el, mit akarsz!
Mivelhogy még csak határidő sincs a felszólítás után biggyeszt-
ve, hogy pl. „A jövő hét szerdáig döntsd el, hogy mit akarsz, és
akkor vagy maradsz, de befejezted a félrelépést, vagy pedig veszed
a cók-mókod és költözöl az aktuális barátnődhöz”, így ez semmifé-
le kényszert és konzekvenciát nem jelent a férfi számára. Vígan
folytatja tehát a félrekefélést, és ha az asszony mondjuk egy fél év
múlva kérdőre vonja, akkor a férfi azzal fog mentegetőzni:
– Drágám, sajnos, még nem tudtam eldönteni, hogy mit akarok.
Ez így folyik ugyanis már tizenöt éve. A pasi nem tudja – nem
akarja – eldönteni, hogy kit válasszon, a szeretőjét vagy a feleségét,
ezért mind a kettőt megtartja, amíg csak lehet.
És a nő „Döntsd el, hogy mit akarsz!” című próbálkozása csak
meghosszabbítja ezt a kényszeredett vergődést, a kapcsolat haldok-
lását.
Hagyja, hogy a férje, ez a megbízhatatlan pasas, döntsön az éle-
téről. Ahelyett, hogy ő a nő, saját kezébe venné a saját életét, dön-
tene, és meglépné, amit kell. De nem teszi, mert fél. Fél elveszíteni
a férfit. Aki már csak papíron van mellette, és akit egyébként már
régen elveszített. De ebben a vergődő, hazug kapcsolatban ráadásul
még a saját önbecsülését is elveszítette. Ha nem lenne ilyen kis
félős nyuszi, akkor legalább ez utóbbit vissza tudná szerezni, és
kiléphetne a megalázott, lelkileg megnyomorított asszony szerepé-
ből.
Ehhez pedig semmi másra nem lenne szüksége, mint bátorságra.
Én személy szerint utálom, ha a félelem uralja a cselekedetei-
met. Ezért találtam ki magamnak azt, hogy ha valamitől nagyon
félek, akkor „elébe megyek”. Kipróbálom azt a helyzetet, vagy
leülök azzal az illetővel, akitől tartok és megkérdezem tőle azt,
amitől tartok.
És ez használ!
Mert ha nem is sikerült megoldani valamit, legalább belátok az
„ellenség” bástyái mögé, és a félelmem elszáll, nem kísér többé.
Utána legtöbbször nem értem, hogy mitől is féltem annyira előző-
leg.
Amikor például úgy éreztem, hogy a párom megcsal, tököltem
vagy néhány napig, hogyan is hozzam ezt szóba. Attól féltem, hogy
nevetségessé teszem magam, mert nem tudtam bizonyítani, nem
tudtam, ki az a hölgy, de éreztem, hogy „van valaki”. Erre ugyanis
jelek utaltak.
Milyen buták a férfiak, amikor azt gondolják, hogy a nők nem
veszik észre azokat a bizonyos „jeleket”, amik lebuktatják őket!
 A félelmem másik forrása az volt, hogy a szembenézéssel koc-
káztatom, hogy valóban ki fog derülni: megcsal engem, tehát az,
amitől tartok, be fog bizonyosodni.
Úgy döntöttem, hogy én ezt a szorongást nem tudom magamban
hordozni, közöltem hát a párommal, hogy mi a gyanúm. Persze
tagadott, és azt mondta, hogy nevetséges vagyok – na, ugye, tudtam
előre, hogy ezzel fog jönni!
Azonban a viselkedése nem tudott meggyőzni, a „jelek” tovább-
ra is jöttek, úgyhogy jobbnak láttam, ha befejezzük.
Sokszor az a legjobb megoldás, ha hagyjuk, hogy összedőljön az
a rogyadozó épület, amit eddig csak toldozgattunk-foldozgattunk,
próbáltunk vállunkat nekifeszítve megtartani.
Ha mi döntjük el és idejében, hogy most már aztán elég, akkor
még ki tudunk lépni az épületből, mielőtt az összeomolna. De ha
félelemből benne maradunk, és csak toldozgatjuk-foldozgatjuk,
megtörténhet, hogy egyszer csak a fejünkre omlik az egész.
És akkor már nem lesz időnk elmenekülni.
 A boldogtalanságba
bele lehet halni
„Ki kell mondani végre: Albert Györgyi,
a tehetséges újságíró, a szeretetre vágyó nő,
a boldogtalanságba halt bele.
(Story Online, 2008. október 10.)

A boldogtalanságba halt bele… Életemben először láttam ezt így

leírva. Mégis, egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ez igaz
lehet. Boldogtalanság. Az orvostudomány szerint ez nem diagnózis,
nem sorolja a halált okozó kockázati tényezők közé, és így a meg-
előzésére sem fordítanak gondot. Pedig a boldogtalanságba valóban
bele lehet halni.
Mielőtt bárki rám szólna, hogy ez a csaj meg ne ugasson bele
abba, ami Albert Györgyivel történt, el kell árulnom, hogy nem is
ezt teszem, csupán azt szeretném megemlíteni, hogy van valami
közös az ő életében és az enyémben.
Albert Györgyi, akivel soha nem találkoztam, de akit végtelenül
becsültem és sajnáltam, élete utolsó hónapjaiban úgy nyilatkozott,
azon gondolkodik, hogy kilép a magyar média világából és külföld-
re megy.
Györgyi negyvennégy éves volt ekkor. Én is éppen negyven-
négy éves voltam, amikor megtettem azt, amit ő csak tervezett:
kiléptem a magyar média világából és külföldre költöztem. Persze,
engem teljesen más gondok nyomasztottak, mint őt, teljesen más
okokból és élethelyzetből jutottam el arra a pontra, amire ő: váltani
kell, mégpedig drasztikusan.
Jómagam vidéki újságíróként dolgoztam húsz évig, és egyre re-
ménytelenebbnek tűnt az úgynevezett önmegvalósítás. Az újságírás
mellett megjelentek könyveim is, de úgy éreztem, hiába teszek le
bármit arra a bizonyos „asztalra”, nem sikerült megvalósítanom
életem nagy álmát – egy nívós országos lapnál szerettem volna
dolgozni.
Mindeközben időm jelentős részében kifejezetten boldogtalan
voltam. Mintha nem a saját életemet élném, hanem valaki másét,
akihez nincs közöm, mégis az általa kiszabott köröket rovom.
Úgy negyven éves lehettem, amikor infarktus gyanújával kór-
házba kerültem. Egy erős marok összeszorította a szívemet, lerán-
tott a székre, nem kaptam levegőt. A görcsös szorítás nem akart
engedni, úgyhogy felhívtam drága Krisztina barátnőmet meg Ist-
vánt, a férjét, hogy vigyenek be a sürgősségire. Amíg a nővér mérte
a vérnyomásom, és rátett az EKG-re, egyfolytában potyogtak a
könnyeim. Egy kérdés zakatolt a fejemben:
– Miért?
És erre a kérdésre nem volt válasz. A francba is, egészségesen
éltem, nem ittam alkoholt és kávét, nem dohányoztam, nem dro-
goztam, sovány húsokat ettem és sok zöldséget, gyümölcsöt, futot-
tam, tornáztam akkor hát miért?
Az egyetlen dolog, amit a kockázati tényezők között felsorolhat-
tam, az a stressz volt és az, hogy nagyon sokat dolgoztam.
Végül nem lett infarktusom, de úgy éreztem, csak haladékot
kaptam a haláltól. Egyszer, egy napon ugyanez megint megtörténik
velem, és akkor nem lesz ilyen szerencsém, és a tepsiben fogom
végezni.
Ezt nem akartam megvárni.
A búcsú napja 2000. november 3-án jött el, amikor is lányom-
mal együtt felszálltunk a Kanadába tartó repülőgépre.
Amióta itt élek, a körülményeim nem sokban különböznek az
otthonitól. Nagyon sokat dolgozom, és eszméletlenül sok stresszen
mentem keresztül a beilleszkedésnek nevezett túlélőtúrán itt, Kana-
dában. Az életmódom ugyanaz maradt, tehát: No alkohol, No drog,
No kávé, No cigaretta, sovány húsok, gyümölcsök, zöldségek, fu-
tás, torna.
Viszont a nyolc év alatt egyetlenegyszer sem volt
infarktusközeli élményem. Megszűntek azok a szívtájéki nyomó-
szúró-szorító érzések is, amiket otthon, Magyarországon szinte
naponta éreztem már.
Őszintén szólva két dologban látom a különbséget az otthoni és
az itteni életem között: akármilyen mélyre is kerültem időnként itt,
Kanadában, senki sem cseszegetett, senki sem pofázott bele, senki
sem okoskodott, hogy miért léptem így vagy úgy.
Békén hagytak.
És ez kurva nagy dolog.
A másik különbséget a magyarországi és az itteni életem között
abban látom, hogy amíg Magyarországon folyamatosan boldogta-
lan voltam, Kanadában megtanultam – megtanítottak rá az emberek
–, hogy hogyan lehet boldognak lenni akkor is, ha stresszben élünk,
ha sokat dolgozunk, ha gondjaink vannak. Hogyan lehet örülni
azoknak a kis pici dolgoknak az életünkben, amik megvannak, ahe-
lyett, hogy amiatt búslakodnánk, amink nincs meg.
Ezt marha nehéz volt megszokni – nem viccelek. Kijöttem, ma-
gammal hozva a kritikus, elégedetlenkedő, „minden szar” szemlé-
letemet, és egyszer csak azt láttam, hogy köröttem az emberek,
akik nem élnek jobban, mint én, nincs kevesebb gondjuk, mint ne-
kem, egyszerűen örülnek az életnek, ahelyett, hogy búslakodnának
és panaszkodnának.
Először csak néztem – mi bajuk van ezeknek? Mit ülnek itt ilyen
nyugodtan, derűsen, kávét szürcsölve, amikor mindjárt lerobban az
öreg autójuk, amikor nem tudják kifizetni a tandíjat a gyereknek,
vagy éppen most vesztették el a munkájukat? Nem is beszélve
azokról, akik soha életükben nem voltak képesek saját lakást venni;
még hatvanhoz közeledve is bérelt lakásban, házban élnek, mégsem
járnak lógó orral az utcán.
 Amikor láttam, hogy azok az emberek, akik nincsenek irigylésre
méltó helyzetben, képesek a boldogságra, gyakran eszembe jutott
Frederick König mondása:
„Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a boldogság nem abból
származik, hogy megszerzünk valamit, amink nincs, sokkal inkább
abból, hogy elismerjük és megbecsüljük azt, amink van.”
Ugyanakkor ott lebegett előttem az a kép, amit otthonról hoz-
tam: a sok boldogtalan ember, akit látunk manapság. Akinek arcá-
ról hiányzik a mosoly, szeméből a fény, mozdulataiból az élet, szí-
véből a szeretet. Helyette mosolytalan arcokkal találkozni nap mint
nap, mogorva, ingerült, ideges vagy fásult emberekkel. Mondjuk ki
nyíltan: a boldogtalanság tömeges méreteket öltött. Tömegek nem-
csak hogy képtelenek eljutni a boldogság állapotába, hanem egyre
inkább megrekednek, beszorulnak az állandósult boldogtalanság
kelepcéjébe. Amiből nem találják a kiutat.
Akárcsak Magyarországon, úgy Kanadában is elkezdtem figyel-
ni a JÓ NŐ-ket. Kíváncsi voltam rá, hogy milyen a viszonyuk a
boldogsághoz. És nemzetközi tapasztalataimat összegezve bátran
kijelenthetem, hogy:
Egy JÓ NŐ alapvetően boldog személy.
Arra, akinek élete nagy részét a boldogtalanság tölti ki, nemigen
lehet rámondani, hogy ő egy JÓ NŐ. Mert az ideje legnagyobb
részében csak panaszkodik, elégedetlenkedik, siránkozik, irigyke-
dik, másokat pocskondiáz, leszól, lesajnál.
A hölgyek jelentős része úgy gondolja, hogy ha eléri az általa
elképzelt JÓ NŐ szintet, az boldoggá fogja tenni.
Téves!
A sorrend ugyanis végzetesen felcserélődik ilyenkor. Nem attól
lesz valaki boldog, hogy JÓ NŐ, hanem először a boldogságra való
képességet kell megteremtenünk ahhoz, hogy JÓ NŐ-k lehessünk.
Hányszor látjuk, hogy egy hölgy elkövet mindent, rendszeresen
jár fodrászhoz, kozmetikushoz, manikűröshöz, pedikűröshöz,
fittneszterembe, a legújabb divat szerint öltözik, még plasztikai
sebészhez is fordul, és eltünteti vélt vagy valós szépséghibáit. Vé-
gül már olyan a megjelenése, hogy elmehetne egy divatlapba mo-
dellnek.
MÉGIS!
Valami hiányzik ahhoz, hogy JÓ NŐ legyen. Mert fennhéjázó.
Mert irigy. Leszól másokat. A tekintete, mint a legélesebb kés. A
szíve mint a jéghegy. Vagy: egyszerűen csak üres. Netán ostoba.
Tehát nincs meg a szükséges belső tartás, kisugárzás, a LELKI
SZÉPSÉG, ami vonzaná az embereket.
Nagyon sokan esnek abba a hibába, hogy egy rossz egyenleg
szerint formálják magukat. Ennek az egyenlegnek a két oldala pe-
dig így néz ki:
JÓ NŐ = SZÉP NŐ
Ez hamis! Ugyanis nem elég szépnek lenni ahhoz, hogy valakire
rámondhassuk: JÓ NŐ. Az igazi egyenleg, aminek a megvalósítá-
sára kellene törekednünk, az az, amelyiket már a könyvem elején is
említettem:
JÓ NŐ = MICSODA NŐ!
Micsoda nő! Aki egyszóval… OLYAN. Hogy oda kell rá fi-
gyelni. Hogy meg kell hallgatni, amit mond, és elgondolkozni rajta.
Akire jó szívvel, mosollyal az arcunkon emlékszünk akkor is, ha
éppen nincs velünk. Akinek az egyénisége vonzza az embereket,
MUSZÁJ odafigyelni rá. Akivel, ha találkozunk, mintha egy jósá-
gos tündér lépett volna elő valamelyik meséből, hogy bearanyozza
a napunkat. Ugyanakkor ő maga mégsem meseszerű, nagyon is
reális, éppen az benne a vonzó, hogy a mi valóságunkból jön,
ugyanabban a világban él, mint mi, ugyanazoknak a fájdalmaknak,
megpróbáltatásoknak, kihívásoknak van kitéve, mint mindannyian..
.
És MÉGIS!
Boldog. Békében él önmagával és a világgal. Ugyanakkor, ha
kell, kiáll saját magáért, harcolni is tud. Kisugárzása van. SZÉP!
Szép, amit mond, ahogyan mondja, szép, ahogy gondolkozik,
szép, ahogy másokra figyel, hallgat, véleményt mond, szép, ahogy
mosolyog.
 Értelmes, figyelő tekintet, barátságos mosoly, tiszta, világos
gondolkodás, önmaga, és a világ elfogadása, őszinte, de megfontol-
tan kimondott gondolatok, amelyek még őszinteségükben sem bán-
tanak, nem aláznak meg másokat, nem irigykednek.
Micsoda nő! BOLDOG nő!
A legtöbb hölgynek ez egy elérhetetlen álom. És nem értik,
hogy hiába kenik magukra kilószám a festéket, hiába szaladgálnak
a plasztikai sebészhez, hiába öltik magukra a legújabb divat szerinti
göncöt, azzal nem vásárolják meg a hiányzó kisugárzást. Nagyon
sokan esnek ebbe a hibába, hogy minden energiát, pénzt a külse-
jükbe fektetnek bele, de ettől még nem lesznek sem JÓ NŐ-k, sem
pedig boldogok. Mert a belső építkezésről elfeledkeznek. A ház
csak kívülről csillog-villog, belül pedig üres, vagy éppen rohad.

Emlékszem, volt egyszer egy kolléganőm, aki közel lakott a mun-

kahelyünkhöz, és naponta háromszor-négyszer hazaszaladt és
átöltözött. Nem arról volt szó, hogy mittudomén leette a ruháját,
vagy beleizzadt, és ezért váltotta az öltözékét, nem. Nála ez úgy-
mond rutin volt, hogy nem töltötte ugyanabban a ruhában a nap-
ját, naponta négyszer-ötször új ruhában pompázott. Mintha fo-
lyamatosan dicséretre vágyott volna, és ha reggel nyolctól tizen-
egyig kapta a különböző dicséreteket az nem tartott ki estig, ha-
nem déltől háromig egy másik megjelenéssel akarta felhívni ma-
gára a figyelmet, háromtól ötig pedig megint egy másikkal.

Sikerült is!
Beszédtéma volt a megjelenése, különösen a háta mögött.
– Láttad, hogy már megint átöltözött?
– Amit reggel viselt, az sokkal jobban állt rajta, nem kellett vol-
na átöltöznie…
– Minden nap úgy néz ki, mintha nem munkába járna, hanem
divatbemutatóra…
– Én is hatszor átöltöznék napjában, ha a férjem annyit keresne,
mint az övé…
 Viszont egyetlenegyszer sem hallottam senkitől, hogy azt mond-
ta volna rá, ez egy JÓ NŐ. Vagy netán: MICSODA NŐ! Pedig csi-
nos volt, formás, jó megjelenésű. Okos, értelmes. De hiányzott be-
lőle az a plusz, ami különbséget tesz egy csinos nő között és egy JÓ
NŐ között.
Hiányzott belőle például a boldogság. Meg merem kockáztatni,
hogy ritkán voltak boldog pillanatai. Mosolyogni például alig lát-
tam. Elment úgy a folyosón a másik ember mellett, hogy nemhogy
nem mosolygott rá, de nem is nézett rá, mintha az illető ott sem
lenne. Persze senki sem érezte a közelében azt a vonzást, azt a me-
legséget, azt a csodálatos aurát, amit egy JÓ NŐ jelenlétében érez-
nek az emberek. A férfiak is meg a nők is. Tévedés lenne ugyanis
azt hinni, hogy egy JÓ NŐ csak az erősebb nemre gyakorol hatást.
A hölgytársak is megérzik, hogy most egy olyan nővel találkoztak,
amilyenek ők maguk is szeretnének lenni.
Csak hát nem mindenkinek sikerül. Mert meg kell dolgozni érte,
méghozzá keményen.
Mint már említettem, a boldogtalan hölgyek hiába áhítoznak a
JÖ NŐ címke után. Lehet belőlük például gyönyörű szemű ször-
nyeteg, kígyótermészetű szépség, gőgös-puccos asszonyság, csak
JÓ NŐ nem.
De hát hol van a boldogság mostanában? Nem ismerek olyan
embert, beleértve a szebbik nem képviselőit is, akik ne a boldogsá-
got keresnék. És kevés olyat ismerek, aki meg is találta volna.
A legtöbb emberre az jellemző, amit Szécsi Pál Boldogság című
dalában így énekelt el:

„Hol van a boldogság

Mondd, meddig várjam még
Boldogság
A szívem érte ég
Merre jár
Nem tudja senki sem Boldogság
Míg élek, keresem.. .”
 Míg élek, keresem… Számomra ez a kulcsmondat ebben a rövid
idézetben. A boldogság keresése – vagy ahogy én hívom – újrafo-
galmazása egy életre szóló feladat. Mert más tesz boldoggá ben-
nünket húszévesen és negyvenévesen és hatvanévesen. Ha egy
megtalált vagy megtalálni vélt boldogsághoz ragaszkodunk vagy
azt megpróbáljuk megőrizni egy életen át, biztos a sikertelenség.
Mert az életünk, a helyzetünk nap mint nap változik, és ha ezt nem
ismerjük fel, könnyen abba a helyzetbe kerülünk, hogy görcsösen
ragaszkodunk valamihez, ami már nincs is. Pedig volt! De már
nincs! És csak a semmit markolásszuk abban a reményben, hogy
megmenthetünk valamit a letűnt boldogságból.
Tipikus, nagyon gyakran előfordul, hogy egy elmúlt szerelmet
nem akarunk elengedni. Nem akarjuk tudomásul venni, hogy X.
vagy Y. már nem akar részt venni az életünkben, nem akar mellet-
tünk állni, már nem szeret bennünket. Mi akkor is menteni akarjuk
a – szerintünk még – menthetőt. Mert nem tudjuk elképzelni, hogy
X. vagy Y. nélkül is boldogok lehetünk. A boldogság állapota ösz-
szekapcsolódik egy személlyel, és azért nem akarjuk elengedni,
mert úgy érezzük, hogy másvalakivel nem leszünk olyan boldogok,
mint ővele.
Soha senki más nem fog engem ilyen boldoggá tenni – fogalma-
zódik meg a kétségbeesett prognózis ilyen helyzetekben.
Hát már a kifejezés is rossz! „Boldoggá tenni” – mintha a saját
boldogságunkért nem mi magunk lennénk a felelősek, hanem vala-
ki más, aki boldoggá „tesz” bennünket, tehát ez kívülről jön, mint-
ha nekünk semmi közünk nem lenne hozzá.
Azt hiszem, hogy ez a tévhit nagyon sok embert végigkísér az
életén, ők az örökké elégedetlenkedők, a boldogságkereső boldog-
talanok. Akik, mint valami csodát várják, hogy egy reggel majd
úgy kel fel a nap, hogy bekopog az ajtajukon a BOLDOGSÁG, így,
csupa nagy betűvel, és örökre velük marad.
Csakhogy ez nem történik meg. Mert senki más nem tud igazán
boldoggá tenni bennünket, csak mi saját magunkat. A boldogságért
meg kell küzdenünk, és akkor ez az állapot tartós marad, elkísér
bennünket szinte egész életünkben.
Amennyiben viszont mástól várjuk, KÍVÜLRŐL várjuk, hogy
valaki, vagy valamilyen helyzet – úgymond – boldoggá tegyen
bennünket, akkor egy illúziót kapunk, ami csak addig tart, amíg a
külső körülmények megmaradnak, vagy amíg az illető – akit mi a
boldogságunk zálogának tartunk – velünk marad. Ezzel kiszolgálta-
tottá tesszük magunkat, és kialakul bennünk az az érzés, hogy a
saját boldogságunk nem tőlünk függ.
És nem is!
Mert a kulcsot, amit a saját kezünkben kellene tartanunk, bután
és tudatlanul átadtuk valaki másnak, vagy másoknak. Ahelyett,
hogy saját kezünkbe vennénk azt a kulcsot, képletesen szólva SA-
JÁT KEZÜNKBE VENNÉNK A BOLDOGSÁGUNKAT.
Nincs más út!
Tipikus hiba, hogy sokan azt fogalmazzák meg, hogy mitől bol-
dogtalanok, ahelyett, hogy hozzálátnának megkeresni az életükben
azokat a – sokszor már meglévő – pontokat, amitől boldogok lehet-
nének.
Hogy boldog vagyok-e vagy sem, az legtöbbször nézőpont kér-
dése és az dönti el, hogy egy bizonyos dologra, eseményre, jelen-
ségre az életemben hogyan tekintek, mit gondolok róla.
Ugye ismerjük a pohár történetét, ami félig van vízzel. Erre az
egyik ember azt mondja, hogy ez a pohár félig üres a másik meg
azt, hogy ez a pohár félig tele van. Az egyik azt látja, hogy ebben
víz van, amit meg lehet inni, víz, ami szükséges az életünkhöz, a
másik meg azt látja, hogy valami hiányzik belőle. Az első ember
azt fogalmazza meg, és arra összpontosít, AMI VAN, a másik em-
ber viszont azt hangsúlyozza, AMI NINCS.
Tapasztalatom, hogy nagyon sok ember azért boldogtalan, mert
nem arra figyel, ami megvan az életében, hanem amiatt szenved,
ami nincs meg.
– Nincs pasim!
– Nincs pénzem elegáns ruhára!
 – Nincs lehetőségem külföldön nyaralni!
– Nincs egy jó kocsim!
– Nincs luxuslakásom!
Hogy ez a negatív leltár még jobban fájjon, odatesznek mellé
egy másikat, az úgynevezett „Bezzeg leltár”-t.
– Bezzeg a Marinak milyen jó pasija van!
– Bezzeg a Kati mindig márkás ruhákban jár!
– Bezzeg a Kovácsék megint hawai-n nyaraltak!
– Bezzeg a Lajcsi most vett egy vadiúj kocsit!
– Bezzeg a Horváték emeletes házat építenek úszómedencével!
Ha tovább gömbölyítjük ez a fonalat, akkor eljutunk oda, hogy a
boldogság záloga a jó pasi, a márkás cucc, a külföldi nyaralás, az új
autó, a luxuslakás.
Ergo, jó pasi nélkül, farmerban-pólóban, falusi panzióban töltve
a nyári szabadságot, tizenöt éves autóval furikázva, lakótelepi la-
kásban élve nem lehetünk boldogok.
Ha most valaki erre azt mondja, hogy EZ EGY BŐDÜLETES
BAROMSÁG, annak teljesen igaza van, csakhogy ezt nem én talál-
tam ki!
E bődületes baromság tesz milliókat nap mint nap boldogtalan
álomhajszolókká, örökös elégedetlenkedőkké.
Ha megkérdezzük az embereket, hogy életük bizonyos szaka-
szában mit szeretnének elérni, a válasz legtöbbször valaminek a
megszerzésére irányul.
– Új bútort akarok venni.
– Olyan kerítést szeretnék, mint amilyen a szomszédnak van.
– Nagyobb lakás kellene.
– Arról álmodom, hogy elutazom a Bahamákra.
– Ki akarom cserélni a kocsimat.
Nagyon kevésszer fogalmazódik meg az, hogy:
– Békében, szeretetben szeretnék élni.
– Jobb ember akarok lenni.
– Ha reggel a tükörbe nézek, egy becsületes ember arcát szeret-
ném látni.
 Ezt ugyanis sokan egyáltalán nem tartják elérendő célnak, ha-
nem ha van, van, ha nincs, nincs. Persze az az igazság, hogy azok-
nak, akik így állnak hozzá, leginkább nincs. Pedig ezek is olyan
célok, amelyeket el kell érni, amelyekért az egyénnek meg kell
dolgozni, nem teremnek csak úgy maguktól. A CÉLOK feliratú
zsákocskába legtöbbször anyagi vonzatú, megfogható, megvásárol-
ható dogokat pakolnak az emberek.
Ha valaki úgy fogalmazna ebben az anyagias világban, hogy ne-
ki az a célja, hogy jobb ember legyen, akkor száz emberből hányan
röhögnék ki, vagy gondolnák, hogy az illető meghibbant? Ha azt
feltételezem, hogy több mint ötvenen, akkor ugye, nem tévedtem?
Bezzeg, ha az illető azt mondaná, hogy neki az a célja az élet-
ben, hogy egy kacsalábon forgó kastélyt építsen, lehetőleg termé-
szetvédelmi területen, hogy ezzel is megmutassa, milyen fasza le-
gény is ő, akkor a száz emberből hány bólogatna elismeréssel, hogy
EZ IGEN! Ugye megint több mint ötven?
Nem azzal van baj, hogy szeretnénk magunknak jobb életkörül-
ményeket, társat, nagyobb lakást, új autót, hanem az, hogy ETTŐL
VÁRJUK A BOLDOGSÁGOT.
Addig nem leszek boldog, amíg nem lesz egy jó pasim… És el-
kezdődik a társkeresés, akár erőltetve is, mert annak, hogy boldog-
nak érezzem magam, előfeltétele, hogy találjak egy jó pasit… Na,
de az egyik igénytelen, a másik fennhordja az orrát, a harmadik
csak szexet akar, a negyediknek meg én nem tetszem … Hány és
hány nő vergődik boldogtalanul, mert (éppen) nincsen társa!
Könnycseppek, át nem aludt éjszakák, szerelmespárok sóvár bámu-
lása az utcán, folytonos panaszkodás a barátnőknek, a felbukkanó
pasijelöltek szidása… A folyamat akár évekig is eltarthat.
Addig nem leszek boldog, amíg ebből a vacak lakótelepi lakás-
ból el nem költözünk egy kertes házba… És megkezdődik a hajtás,
egy álom kétségbeesett hajszolása, túlmunkák, pénzcsinálási trük-
kök (mindegy, hogy tisztességes vagy tisztességtelen), közben pe-
dig nincs idő a gyerekre, nincs idő a társra, a házasság tönkre-
megy… És mire felépül a ház, addigra fásult, kiégett házastársak
merednek egymásra a frissen festett falak között, ugyan ki is ez az
alak, akivel én ide beköltöztem, mi közöm van hozzá, mi a francot
fogok vele ezután kezdeni?
És a várva várt beteljesülés elmarad. A boldogság csak nem jön
el. Pedig azt hitték, hogy ha majd felépül a ház…. Na meg ha sike-
rül venni egy autót a régi tizenöt éves járgány helyett (úgyis mindig
lerobbant), akkor majd betoppan hozzánk a boldogság.
(Szupergyorsan ugye, mert új autón érkezik).
És megvan az új pasi, az új ház, az új autó – de hol marad a bol-
dogság? Na, nem baj, ha már így történt, akkor majd jövőre elme-
gyünk Mexikóba nyaralni, az biztosan meghozza a hőn áhított bol-
dogságot. És elmennek Mexikóba, de a boldogságot ott sem talál-
ják. Aztán hazajönnek és kitalálják, hogy úszómedence is kellene…
Folytassam?
Miután az elért célok nem hozzák meg a várva-várt boldogságot,
ezért a megvalósulással nem jár együtt a beteljesülés. Nincs tehát
megnyugvás, hanem pillanatok alatt új célt fogalmaznak meg, amit
majd meg fognak venni, amiért megint lehet hajtani, dolgozni, és
persze amitől megint csak azt remélik, hogy boldoggá teszi őket.
Így azonban soha nincs megállás, miután a boldogság pillanata
nem jött el, soha nincs „jóllakás”, csak „habzsolás” van, mert ami-
kor egy célt elértek, máris ott terem a következő. És ebben a haj-
szában az ember nem hogy a boldogságot nem találja meg, hanem
biztosítja magának a hosszantartó boldogtalanságot. Hányszor de
hányszor hallunk hasonló mondatokat:
– Olyan boldog LENNÉK, ha vehetnék egy házimozit! Aztán,
amikor a házimozi megvan, a következő sóhaj:
– Olyan boldog LENNÉK, ha vehetnék egy légkondis autót! De
vajon hányszor halljuk azt:
– Olyan boldog VAGYOK, hogy az öreg autómmal el tudok
menni kirándulni!
Frederick König fenti idézetének értelmében erről az öreg autó-
ról gondolhatom azt, hogy:
>yA francba is, miért kell nekem egy ilyen öreg tragaccsal közle-
kednem, annyira égő már, amikor a baráti körünkben már min-
denkinek új kocsija van, honnan van ezeknek ennyi pénzük, mi-
közben közel sem annyira tehetségesek, mint én, persze, ők jól
tudnak helyezkedni, én meg nem, és a mai világban ugye már nem
számít a tehetség, csak a nyalás, a könyöklés, na, majd megmuta-
tom én, hogy nekem is lesz új kocsim, akármennyit is kell gürizni
érte. „

Meg gondolhatom azt is, hogy:

„Szerencsés vagyok, hogy legalább ezt a kocsit meg tudom en-

gedni magamnak, megkönnyíti az életemet, hazahozza bevásárlás
után a nehéz szatyrokat, a forró nyári hétvégeken csak bepatta-
nok, és félóra alatt kint vagyok a zöldben, hallgathatom a mada-
rak csicsergését, magamba szívhatom a frissen kaszált fű illatát,
sétálhatok az árnyas úton, leülhetek a patak partjára és a vízbe
lógathatom a lábamat.”

E két különböző gondolatmeneten végighaladva, a következő

történik:
Az elsőnél, az „A francba is…” kezdetűnél egy negatív, elége-
detlenkedő, zsörtölődő hangulatot alapozok meg a hozzáállásom-
mal. Saját lesújtó véleményemet mondom el magamról, az életem-
ről, az elért (pontosabban az el nem ért) eredményeimről. Ebben az
esetben az a tény, hogy van egy autóm, idegesít és frusztrál, és
gondolataimmal gerjesztem az elégedetlenség, a boldogtalanság
érzését.
A második helyzetértékelés teljesen más alaphelyzetből indul el,
azzal kezdi, hogy „Szerencsés vagyok…”! Mindegy, hogy milyen
kis eredményt értem el (van egy öreg autóm), szerencsésnek tartom
magam, hogy legalább erre elő tudtam teremteni a pénzt, és köny-
nyebbé tettem az életemet. Ebben az esetben azt a tényt, hogy van
egy autóm, értéknek tekintem az életemben. Felidézve azokat a
csodálatos helyszíneket, ahová az autó segítségével eljuthatok, bol-
dognak érzem magam.
Az alaphelyzet mindkét végkifejlet esetén ugyanaz: öreg autóval
járok. Ami különbözik, az az én hozzáállásom, hogy hogyan élem
át ezt a helyzetet. Ez az eltérés a két gondolkodásmód között dönti
el, hogy boldognak vagy boldogtalannak érezzük-e magunkat.
Hogy örülünk-e egy elért eredménynek vagy a kimaradottság érzé-
sét éljük meg, hogy miért „csak ennyi” jutott nekünk, és nem több.
Az öreg autó persze csak egy példa arra, hogy gondolkodásunk
hogyan befolyásolja a boldogságérzetünket. Egy példa, amit lehet-
ne folytatni, állással, fizetéssel, házzal, egészséggel, gyerekkel,
házastárssal.
Sokan felállítanak maguknak egy ideálképet a boldogságról, és
azt próbálják elérni. Az ideálkép meg olyan, mint egy színes szár-
nyú pillangó, ide-oda röpköd, és amikor már azt hisszük, hogy
mindjárt elkapjuk, megint csak kicsúszik a kezünk kezük Aztán
meg az a baj ezzel a képpel, hogy amikor szembesítjük a valóság-
gal, az nem hasonlít rá. Soha!
Ez az ideálkép leírja, hogy milyen kellékek szükségeltetnek a
boldogságunkhoz. Házasság, jó férj, jó állás, csodaszép otthon,
satöbbi. Ha mindezt elérjük, karcsún, fiatalon, gyönyörűn libegünk
keresztül életünk díszletein, és egyenesen a ránk várakozó Boldog-
ság karjaiba omlunk. Egyszóval, ha mindez meglesz…
ÉS ADDIG?
Addig hogyan éljünk? Amíg hiányoznak a kellékek? Sokan
szinte feltételeket szabnak a saját boldogságuknak, hogy: Majd
boldog leszek, ha… ez meg az meg amaz összejön az életemben.
Ahelyett, hogy megkeresnék azokat a pontokat, embereket,
eseményeket, amelyeknek örülni lehet. Ahelyett, hogy a meglévő,
sokszor nagyon is keservesen elért eredményeiknek örülnének,
büszkék lennének rájuk, élveznék, ahelyett a még meg nem való-
sult álmok után való sóvárgás uralja az érzelmeiket. Na, most töké-
letesen garantált, hogy ha azok a bizonyos távoli álmok egyszer
megvalósulnak, az illető akkor sem lesz boldog. Ugyanis azok az
eredmények, amelyeket eddig elért az életében, azok is sóvárgott
álmok voltak valamikor – és lám, megvalósultak és mégsem hoztak
boldogságot, helyette folytatódott a szünet nélküli álomkergetés.
Tévúton járnak azok, akik a boldogságukat attól teszik függővé,
hogy valamit, ami jelenleg nincs, el fognak majd érni a jövőben.
Azzal, hogy nem szánunk időt és energiát arra, hogy megkeres-
sük életünkben azokat a pontokat, amelyek elégedettséggel, öröm-
mel töltenek el bennünket, leértékeljük a saját munkánkat, küzdel-
münket, tehetségünket és a boldogtalan álomkergető szerepébe
kényszerítjük magunkat, akiknek az álmai rendszerint nem valósul-
nak meg, vagy ha igen, nem hoznak megelégedést. Így számunkra
a mennyország mindig a távoli jövőben létezik csak, a jelent jó
esetben mint átmenetet, rossz esetben mint afféle földi poklot éljük
meg.
Ne értsék félre, nem az álmokkal van baj! Nem azzal, hogy van-
nak elképzeléseink, terveink, amelyeket realizálni akarunk.
A hiba nem az álmokban van!
A hiba a „mi készülékünkből” ered. A jövőbeni álmokra, tervek-
re való összpontosítás ugyanis nagyon sokszor elveszi a jelen pilla-
natok ízét. Az illető a jövőre koncentrál, és közben nem veszi észre,
hogy nő a gyereke, hogy nyílnak a virágok, nem hallja meg, hogy
mit mond a felesége-férje, nem figyel a barátjára. A jövőbe kihe-
lyezett boldogságban bízik, miközben elmegy a jelen által kínált
örömforrások mellett.
Meggyőződésem, hogy aki ma nem tud örülni egy csokor mezei
virágnak az asztalán, az holnap a luxuspalota úszómedencéjében
sem lesz boldog.
A boldogságra való képességünket fejleszteni kell, mert külön-
ben a környezetből jövő negatív hatások fognak uralkodni rajtunk.
Különesen ma, amikor a boldogtalanság divatba jött, és szinte már
illetlenség boldognak lenni. Ha valaki örül az életnek, arra nem
figyel úgy a környezete, mint arra, aki folyton siránkozik, vagy
akinek kudarcokkal tele az élete.
 Divat panaszkodni, leginkább mindenre. A férjünkre, a felesé-
günkre, a gyerekekre, a főnökre. Aki szingli, azért panaszkodik, aki
meg házas, azért.
Ez a könnyebbik megoldás. A nehezebbik meg az, hogy megta-
nuljam, hogyan lehetek boldog. Hogy ha kell, tudatosan edzzem
magam, hogy megtaláljam és értékeljem az életemben meglévő
örömforrásokat, hogy miközben dolgozom a jövőbeni álmaimon,
terveimen, ne mulasszam el a jelent, ne hagyjam elmenni magam
mellett a saját életemet.
Ez nem könnyű feladat. Ez egy munka, nagyon nehéz munka.
Régebben én is sokszor azon kaptam magam, hogy nem tudtam
igazán örülni annak, ami már megvolt, hanem szinte elérhetetlen
álmok után sóvárogtam. Milyen jó lenne, ha egy gyönyörű házban
laknék, ha megtalálnám az Igazit… Máskor meg az tett boldogta-
lanná, hogy úgy éreztem, a környezetem nem értékel megfelelően.
Frusztrált, hogy alacsony volt a fizetésem, dühített, hogy a tehet-
ségtelen kollegák érvényesülnek. Ezek az egyébként mostani
szemmel nézve is jogos sérelmek teljesen megmérgezték az élete-
met. Hordozgattam magamban ezeket a sérelmeket, és közben el-
mentem az életemben olyan dolgok mellett, amiknek örülni lehet.
Ha valaki megfogta a karom, és azt mondta:
„Nézd, milyen szép az a virág ott!”, akkor én szórakozottan
odapillantottam, és így feleltem: „Ja, igen”- és tovább szidtam ma-
gamban vagy fennhangon a rendszert, a főnököt, vagy valami mást,
amit igazságtalannak éreztem. Közben azt a szép virágot meg sem
néztem igazán. Pedig oda kellett volna menni hozzá, és alaposan
szemügyre venni, a szirmát, a levelét, a szárát, ahogyan ringatózik
a szélben. Hagyni kellett volna, hogy a látványa, az illata, a LÉTE-
ZÉSE elterelje gondolataimat, belépni ebbe a menedékbe, és ki-
csukni a boldogtalanságomat.
Aztán egy szép napon felocsúdtam:
Ez így nem mehet tovább!
Ha ugyanis így folytatom, akkor sebeimet nyalogatva fogom le-
élni az életemet, és még azt is elfelejtem, hogyan kell mosolyogni.
Akkorra már szinte tökélyre fejlesztettem azt a képességemet,
amellyel a legszebb pillanatoknak is megtaláltam a tökéletlen olda-
lát.
Hogy igen, igen, mindez nagyon szép és nagyon jó, de ez meg
az hiányzik. Ha szerelmes voltam, akkor a munkahelyemen előfor-
duló problémák nyomasztottak, ha a szakmai életem sikeres volt,
akkor meg egy szakítás miatt búslakodtam. Beleestem abba a hibá-
ba, hogy mindennek tökéletesnek kellett lennie ahhoz, hogy bol-
dognak érezzem magam.
Mentségemre legyen mondva, ezzel nem voltam egyedül, láttam
sok „követni való,, példát magam körül.
Mint sokan mások, én is úgy gondoltam tévesen, hogy az ember
akkor lehet boldog, ha nincs probléma az életében. Ha minden tö-
kéletes, minden álma megvalósult. (Mondanom sem kell, nagyon
kevés ilyen pillanat volt!)
A boldogságot pedig úgy képzeltem el, mint ennek a tökéletes
helyzetnek a magától értetődő velejáróját. Mennyire tévedtem!
Hányszor de hányszor halljuk a következő mondatot:
– Boldog vagyok, de vannak problémáim.
Nincs „DE”! „Boldog vagyok”. Pont!
Az ilyen mondatok abból fakadnak, hogy sokan úgy hiszik,
hogy a boldogság egy problémamentes állapot. Tévedés!
Ha arra várunk, hogy mikor lesz az életünk problémamentes,
akkor a legtöbbünknek ez kábé soha nem következik be. Amikor is
beáll az a mennyei állapot, hogy minden rendben van a munkahe-
lyünkön, nem cseszeget a főnök, nem tartanak be a kollégák, a leg-
nagyobb szerelemben és a legkisebb vita nélkül élünk együtt tár-
sunkkal, nem beteg a gyerek, és nincs vele baj az óvodában, az
iskolában, mert a tanító nénije, az óvó nénije egy tündér, továbbá
az édesanyánk-édesapánk, anyósunk-apósunk is tökéletes egész-
ségnek örvend, valamint az összes számlánk be van fizetve, és a
kölcsönök sem nyomasztanak bennünket.
Őszintén: mikor jön ez mind össze? A legtöbb ember életében
soha. Mindig lesz valami, ami – úgymond – nem tökéletes, amin
igazítani kell, amit meg kell beszélni, meg kell oldani, amiből ki-
utat kell keresni.
Az iménti mondat tévesen így hangzik:
– Boldog vagyok, de vannak problémáim. Helyesen így kellene
mondani:
– Vannak problémáim, de boldog vagyok. Mekkora különbség!
Meg kell tanulnunk együtt élni a problémákkal úgy, hogy ne
váljunk tőlük függővé.
Hogy ezt nem könnyű megtenni? Tudom én! Majdnem minden-
nap gyakorolnom kell jómagamnak is, és meg kell mondjam, van-
nak napjaim, amikor ez a „gyakorlat,, nem mondható teljesen sike-
resnek.
Szerencsére ma már az ilyen napok számítanak kivételnek.
Ma már tudom, hogy a boldogság egy olyan állapot, ami nem
lép automatikusan az életünkbe. Nemcsak azért a helyzetekért kell
megdolgoznunk, amelyek boldogságot hoz(hat)nak, hanem azért is,
hogy kifejlesszük és megőrizzük magunkban a boldogságra való
képességet.
Mert ha nem tesszük, és átadjuk magunkat a boldogtalanságnak,
abba tényleg bele fogunk halni.
Van, aki hirtelen, infarktussal, agyvérzéssel. Másoknak lassan
eszi-pusztítja életét a kór. Szinte észrevétlenül, kis harapásokkal,
alattomosan elrabolva a nyugalmunkat, a békénket, a mosolyunkat,
a szeretetünket, egy csontvázat hagyva maga után, aki még húsz –
harminc évig élőhalottként eljárkál majd a világban.
Hány ilyen embert látunk magunk körül, aki még életében bele-
halt a boldogtalanságba?
 Boldogságra
ítélve
„Nem az tesz boldoggá, hogy mid van,
vagy ki vagy, hol vagy és mit csinálsz, hanem az,
hogy mit gondolsz minderről. „
(Dale Carnegie)

Egyik pillanatról a másikra lebénult a fél arcom. Nem tudok tisztán

beszélni, rendesen enni-inni, becsukni a jobb szemem. Két hét
múlva elbocsátottak a munkahelyemről. Ráadásul elmúltam ötven
éves. Ismerőseim attól tartanak, hogy össze fogok omlani. De nem.
Nyugodtan alszom, és bízom a jövőben. Néhány éve ugyanis bol-
dogságra ítéltem magam. Élethossziglan.
Egy benzinkútnál töltött néhány perc jelentette a fordulópontot
az életemben.
Vasárnap volt, amikor megálltam a kocsimmal a parkolóban.
Nem akartam tankolni, csak lemosatni az autót. Meglehetősen rossz
hangulatban voltam egy családi probléma miatt.
Benyitottam az üzletbe, és odaléptem a pulthoz, hogy befizessek
a kocsimosásra. A pultnál álló hölgy széles mosollyal rámköszönt:
– Jó reggelt, Napfény!
Felkaptam a fejem. Vajon miért hív engem Napfénynek ez a nő?
Hát nem látja, hogy rossz a kedvem? És ugyan minek örül ennyire?
Néhány másodpercre a helyébe képzeltem magam, és semmi okot
nem láttam a repeső boldogságra. Vasárnap van, amikor a legtöbb
ember pihen, neki mégis dolgoznia kell. Ráadásul a fizetése is ala-
csony. Szóval itt robotol egy ünnepnapon szar fizetésért ez a hölgy,
aki jóval ötven év fölött van, és nem szép, nem csinos. Erre bejö-
vök én, akinek láthatóan nem kell dolgoznia vasárnap, fiatalabb
vagyok, szebb vagyok, csinosabb vagyok – szóval minden oka
meglenne arra, hogy utáljon – de ő nem! Ehelyett mosolyog rám és
jókedvűen Napfénynek szólít.
„Hálából” ráöntöm a rosszkedvemet, próbálom meggyőzni arról,
hogy szar az élet, de nem sikerül őt lehervasztanom, a következő
vendéget ugyanolyan lelkesedéssel köszönti. Mitől ilyen boldog ez
a nő?
„Van mit tanulnom tőle” – gondoltam a kocsiban ülve, miköz-
ben fölöttem a gép vizezte-habozta-mosta az autót.
„Legyünk őszinték, ne kerteljünk, a mai nap vesztese én va-
gyok”- fűztem tovább a gondolataimat, amikor a tisztára mosott
autóval kikanyarodtam a főútra, és hazafelé vettem az irányt.
Mivel már régóta leszoktam arról, hogy önmagamnak hazudjam,
ezért semmi kétségem nem volt afelől, hogy ha én vagyok ennek a
hölgynek a helyében, akkor nem tudtam volna ilyen jókedvűen
üdvözölni a belépő vendéget, vagyis saját magamat.
Minden bizonnyal irigy lettem volna a belépő önmagamra, ami-
ért neki nem kell vasárnap dolgoznia, amiért fiatalabb és jobban
néz ki. A helyzetem tökéletesen frusztrált volna, és a boldogtalan-
ság érzése beárnyékolta volna a napomat.
Óriási különbséget éreztem az eladónő és önmagam között. A
különbség nem az élethelyzetünkből adódott, hiszen az nagyon is
hasonló volt. Mindketten alkalmazottként dolgoztunk, nem voltunk
gazdagok, és mindketten magunk mögött hagytuk már a fiatal éve-
inket.
A különbséget az jelentette köztünk, ahogyan a helyzetünket
megéltük. Ő jókedvű volt, sugárzott, én hagytam, hogy egy nem is
olyan nagyon végzetes családi gond miatt morcos arccal-kedvvel
járjak egész nap.
 Akkor döbbentem rá, hogy a boldogságunkról mi magunk dön-
tünk, nem pedig a körülmények és a külvilág, ahogy azt hajlamosak
vagyunk hinni és híresztelni.
Vannak emberek, akik boldogságra ítélik magukat, és aszerint
élnek.
És vannak emberek, akik boldogtalanságra ítélik magukat, és
aszerint élnek.
Tökétesen tisztában voltam vele, hogy én az első csoportba sze-
retnék tartozni. Közben meg úgy élem az életemet, mintha a máso-
dik csoportba tartoznék.
Világos volt, hogy az ítéletet nekem kell meghozni:
Boldogság! Élethossziglan!
Most már csak végre kellett hajtani.
Kell-e mondanom? Ez volt a legnehezebb. Első lépésként a ben-
zinkútnál megismert eladónő szintjét szerettem volna elérni. Vagyis
száműzni a rosszindulatot, az irigységet a gondolataimból, a meg-
nyilvánulásaimból.
Bár alapvetően nem vagyok irigy és rosszindulatú, de időnként,
bizonyos helyzetekben rajtakaptam magam, hogy igenis az vagyok.
Különösen, ha valakinek olyan sikerei voltak, amelyért én is meg-
dolgoztam, de nem volt olyan szerencsém, vagy protekcióm, hogy
el is ismerték volna a munkámat.
Azt azonban be kellett látnom, hogy irigységgel és rosszindulat-
tal semmire sem megyek.
SŐT!
A saját életminőségemet rontom vele. Arra pazarolom az ener-
giámat, időmet, ergo, az egyetlenegy, értékes életemet, hogy má-
sokra irigykedjek vagy rosszat gondoljak róluk.
Hát ez egy nagy marhaság! Mennyi időm van nekem az életem-
ből arra, hogy másokra irigykedjek vagy epés megjegyzést tegyek
rájuk?
EGYETLEN PERCEM SINCS!
Amikor eljutottam eddig a felismerésig, onnantól kezdve nem
volt nehéz változtatni.
 A változtatás két lépésben történt:
Először száműztem a rosszindulatot a megnyilvánulásaimból.
Második lépésként a gondolataimból is kiirtottam.
Kezdetben arra vettem rá magam, hogy ne mondjam ki az irigy-
ség, a rosszindulat szülte gondolataimat, véleményemet. Tehát ha
még fel is merült bennem ilyesmi, egyszerűen nem ejtettem ki a
számon.
Mert a kimondott szónak hatalma van! Például mások is hallják.
Aztán meg szinte „kötelez”, ha egyszer A-t mondtam, utána B-t is
kell. Még akkor is vigyáztam arra, hogy a rossz gondolatokat ne
mondjam ki, ha a környezetemben mások rosszindulatú megjegy-
zéseket tettek valakire. Nem és nem! Csak azért sem! Mások hadd
mondják, az ő dolguk. Ha valaki szóba került, csak jót mondtam
róla, ha pedig nem tudtam pozitív dolgot fölhozni, akkor inkább
nem beszéltem az illetőről.
Az elején kicsit nehezen ment, oda kellett figyelnem, szinte
kényszeríteni magam, hogy ne csatlakozzak a másokat szapulok
kórusához.
Hogy könnyebb legyen a dolgom, elkezdtem példaképeket ke-
resni. Akkoriban éppen újra vissza kellett mennem az iskolába ah-
hoz, hogy teljes munkaidős állást találjak. Többek között számító-
gépes tanfolyamon vettünk részt, ahol azokat a komputerprogra-
mokat sajátítottuk el, amelyekkel az irodákban dolgoznak.
Volt egy lány a csoportban, egy tipikus antitehetség. Ö volt az,
aki soha nem értette, miről beszél a tanár, nem találta meg a számí-
tógépen a keresett programot vagy utasítást, ő volt az, aki mindig
mindennel utolsónak készült el, tehát az egész csoportnak őrá kel-
lett várni.
Egyszer ez a lány megbetegedett, és nem jött iskolába. Az órán
valaki felhozta őt valamivel összefüggésben, és mintha elszabadult
volna a pokol, mindenki el akarta mondani a negatív véleményét,
hangot adni a lesajnálásának. Csak úgy záporoztak a rosszindulatú
megjegyzések a távol levő leányzóra, hogy milyen ügyetlen, hogy
milyen értetlen, tehetségtelen, stb.
 A tanárnő hallgatta egy darabig a csoport eme „értékes” meg-
nyilvánulását, aztán csak ennyit mondott.
– Tudjátok, szerintem ő egy nagyon értékes emberke. Biztos va-
gyok benne, hogy ő is tehetséges és ügyes valamilyen más terüle-
ten.
A csoport egy emberként elhallgatott, és soha többé senki nem
ócsárolta a lányt.
– Na, valahogy így kell ezt – mondtam magamban, és egy idő
után egyre természetesebbé vált számomra ez a viselkedés. Végtére
is nem az én dolgom, hogy megítéljek, elítéljek másokat. Nem va-
gyok a főnökük, nem vagyok a hozzátartozójuk, barátjuk… akkor
meg miért minősíteném őket?
Irigykedés, rosszindulat, mások cseszegetése helyett az energi-
ámat, időmet a saját életem felfedezésére fordítottam.
Egy idő után azt vettem észre, hogy annyira elfoglal a saját kis
világom újrafelfedezése, hogy nem irritál, ha valaki sikeresebb,
szerencsésebb nálam. Ez volt a második lépés, amikor is a gondola-
taimból is sikerült száműzni a rosszindulatot, az irigységet.
Ha hiszik, ha nem, szinte mindent újra föl kellett fedeznem, ami
már addig is az életem részét képezte. A szemem színétől kezdve a
polcon álló húszéves fotóig mindent. A szépségét, az értelmét, a
miértjét, a jelentését. A helyét az életemben.
Életünk díszleteit, és szereplőit hajlamosak vagyunk úgy érté-
kelni, mint egy automatikusan jelenlévő környezetet, amit egyszer
megteremtettünk, megszereztünk, és aztán többé nincs dolgunk
vele. Amikor már megvannak, megszokottá válnak körülöttünk,
akkor elmúlik az eufória, a megtaláltság érzése.
Amíg a szerzés sokaknak jelent izgalmat, boldogságot, addig a
birtoklás a megszokottság és elszürkülés felé sodorja az embereket,
ezért aztán ahelyett hogy megélnék a boldogságot a jelenben, a
jövőbeni újabb szerzésektől remélik a beteljesülést.
Hányszor adjuk meg a tiszteletet, a megbecsülést, a szeretetet a
családtagjainknak, a hozzátartozóinknak? Sokan nem értékelik őket
igazán, merthogy „ott vannak”, jelen vannak az életünkben, „hoz-
zánk tartoznak”, és úgy gondolják, hogy ezért az összetartozásért
már semmit sem kell tenniük. A férj, a feleség a házasságkötés után
nemcsak önmagát hanyagolja el, hanem a másikat is. Öt ugyanis
már „meghódította”, aminek legfényesebb bizonyítéka az anya-
könyvi kivonat. Az a személy már „hozzá van írva”, dokumentum
bizonyítja az összetartozást.
Persze, a dokumentum bizonyítja az összetartozást, de nem ga-
rantálja.
Igen nagy hibát követünk el, amikor a családunkra, a szerette-
inkre úgy tekintünk, mint életünk automatikusan jelenlévő szerep-
lőire. Meg kell tanulnunk becsülni az időt, ami megadatott nekünk,
hogy velük tölthessük el. Nem lenne szabad elpazarolni civakodás-
ra, veszekedésre, gyűlöletre, addig kellene szeretni a társunkat, a
gyerekünket, a szüleinket, amíg lehet.
Ehhez azonban időt kellene szánni rájuk. És figyelmet. Újra és
újra meghallgatni őket, hogy mit gondolnak, mit éreznek. Újra és
újra fölfedezni őket, és saját magunkat a velük való kapcsolatban.
Nekem is nagyon sok időt kellett szánnom a saját világom és
életem újrafelfedezésére, ami sok munkát jelentett, de sok örömet
is. Oda kellett figyelni dolgokra, emberekre, tárgyakra, koncentrál-
ni rájuk, időt tölteni velük. Újrafogalmazni, hogy mit is keresnek az
életemben. Közben egyre több boldogságforrást találtam, olyan
dolgokat, amiket addig észre sem vettem, olyan embereket, akikre
addig nem figyeltem igazán, mert el voltam foglalva azzal, hogy –
úgymond – a boldogságot kerestem, hol egy jó pasi, hol egy jó ál-
lás, stb. képében.
Ahogyan elkezdtem figyelni az életem szereplőire és tárgyaira,
egyre többször találtam olyan dolgokat, amelyekben örömöm telt,
és amelyek mellett addig elmentem.
Ahelyett tehát, hogy futottam volna egy mások által felállított
boldogságkép után – legyen jó pasim, luxuslakásom, luxusautóm,
luxusnyaralásom – arra kezdtem odafigyelni, hogy valójában mitől
is vagyok ÉN boldog.
 Mert egyáltalán nem biztos, hogy attól, amitől Kovács Piroska
vagy Szekeres Boglárka!
Tehát ne kergessek mások által felállított ideálképeket, célokat,
hanem igenis én magam döntsem el, hogy mi az, ami engem sze-
mély szerint boldoggá tesz. A fordulópont itt következett be, innen-
től kezdve találtam egyre több örömteli pillanatot, szeretetet, törő-
dést, odafigyelést az életemben, amíg végül elértem azt a pontot,
amikor elmondhatom, hogy a saját boldogságom nem másoktól
függ, hanem saját magamtól.
Kemény munka volt, és lesz – merthogy ennek az állapotnak
nemcsak az elérése jelent munkát, hanem a megtartása is. Munkát
saját magamon és a körülöttem lévő embereken, és persze az éle-
tem díszletét képező tárgyakon is.
Olyan dolgokba vágtam bele, és olyan szokásokat kezdtem föl-
venni, ami korábban nem volt jellemző rám.
Például száguldás az autópályán lehúzott kocsiablakkal miköz-
ben kedvenc nótáimat bömböltetve énekelek. Hogy ez nem illik
egy nőhöz, aki elmúlt ötven? Hogy ezért talán megszólhatnak má-
sok, hogy nem tudok „méltósággal megöregedni”? Na, de hát kit
érdekel az? Amikor ez a száguldás szinte szárnyakat ad, a meny-
nyekben érzem magam, és a jókedvet, életörömöt, ezt az eufóriás
hangulatot még napokig hordozom magamban.
Egy másik dolog: nagyon szeretek kempingezni, és régebben a
lányommal együtt mentünk nyaranta sátrazni. Aztán ő felnőtt hölgy
lett, és kijelentette, hogy nem akar többet kempingezni.
Egy ideig tipródtam, hogy akkor most mi legyen. Miután a ba-
rátnőm sem szeret kempingezni, így egy ideig nem mentem én sem,
egyszerűen nem volt kivel. Attól meg, hogy nem mentem, marhára
rosszul éreztem magam. Tudtam, hogy én nagyon élvezem a kem-
pingezést, minden kényelmetlenségével együtt – és borzasztóan
hiányzott. Azon kaptam magam, hogy terveket szövögetek, sóhajt-
va nézegetem a térképet, az interneten keresgélek közelben lévő
kempinghelyeket. Azonban valahányszor akcióba léptem volna,
mindig volt egy kérdés, ami mellbe lökött:
 – Egyedül?
Ha szállodáról, motelről lett volna szó, elmentem volna egyszál
magamban is. De sátorral egyedül egy nőnek nekivágni… Ennél a
pontnál mindig vissza is rettentem.
Addig-addig, míg egyszer csak kiböktem a megoldást:
– Egyedül!
És éreztem, hogy újra kezembe vettem az irányítást. Nem kell
senkire várnom, nem függök senkitől, nem vagyok kiszolgáltatva
senkinek, különösen nem a saját félelmemnek – megyek egyedül!
Már önmagában a döntés határtalan boldogsággal töltött el, az
eufóriás izgalmat már akkor éreztem, amikor interneten lefoglaltam
a helyet.
És végre megérkeztem a kedvenc kempingembe. Egyedül, mint
ahogy terveztem. A helyet úgy hívják, hogy Porteau Cove és köz-
vetlenül az óceán partján fekszik. De annyira, hogy a víz pár méter-
re van csak a sátramtól. Van valami sajátos varázsa annak, hogy
egész éjjel hallom, ahogy a hullámok a parthoz csapódnak. Még
álmomban is.
A tény, hogy megint itt vagyok, határtalan örömmel töltött el.
Két vagy három évig egyáltalán nem jártam itt, de nagyon hi-
ányzott és képzeletemben sokszor megjelent a varázslatos óceán-
part és a hegyek vonulata.
Ahogy levertem a sátrat, megéheztem. A hűtőtáskában volt egy
csomag cseresznye, piros, nagyszemű, ropogós. Majdnem minden
gyümölcsöt szeretek, de a cseresznyét egyenesen imádom. Felkap-
tam egy marék cseresznyét, és elballagtam a közeli vízcsaphoz, ami
vagy úgy ötven méterre lehetett a sátramtól. Megmostam a gyü-
mölcsöt, és visszaindultam a sátramhoz. Ahogy lépkedtem az ösz-
szeboruló lombú fák alatt, néztem a bokrok között kivillanó óceánt,
és ettem az édes, ropogós cseresznyét, valami megfoghatatlan,
szárnyaló boldogságot éreztem. Együtt volt minden, amit imádok,
az óceán, a cseresznye, a kemping, és ez mámorosan boldoggá tett.
Olyan béke, nyugalom és tiszta öröm volt egyszerre, egy időben
bennem, hogy muszáj volt mindezt megismételnem. Felkaptam hát
egy másik marék cseresznyét, és visszamentem a vízcsaphoz, és
megismételtem az előbbi cseresznyeevős sétát. Végig kellett sétál-
nom még egyszer azon az úton, eszegetve a cseresznyét, és megta-
pasztalni még egyszer ezt a határtalan, felhőtlen, tiszta boldogsá-
got.
Másnapra hűvös lett az idő. A szűrt napfény nem adott elég me-
leget ahhoz, hogy fürödni lehessen az óceánban. A szél is fújt, bor-
zolta a hullámokat. Elhatároztam, hogy aznap olvasni fogok. Kivit-
tem a kempingszéket a partra, és belekezdtem a könyvbe. Néhány
perc múlva éreztem, hogy fázom. Bár rajtam volt a dzsekim és lá-
bamon a bakancs, még mindig borzongtam. Fejemre húztam hát a
pulóverem kapucniját, így teljesen védve voltam a hullámok tetején
nyargaló szél erejétől. A kapucni és a dzseki puha melegébe burko-
lózva néhány perc múlva feladtam az olvasást, letettem a könyvet a
parti kavicsokra, és úgy döntöttem, hogy inkább csak az óceánt
nézem. A szél és a víz folytonosan ismétlődő játéka elálmosított.
Talán el is aludtam néhány percre, aztán meg félig ébren voltam,
aztán újra magával ragadott az álom. Így ültem ott órák hosszat, az
álom és az ébrenlét között lebegve, hallgatva a szél zúgását.
Amikor felébredtem, úgy éreztem magam, mintha teljesen kicse-
réltek volna. Könnyű volt a testem-lelkem, tele voltam tettvággyal
és energiával, a boldogság szinte feszítette a mellkasomat, a puszta
létezésem érzékelése mámorosan boldoggá tett. Úgy éreztem, hogy
bármit el tudok érni, nincs előttem akadály. Az a típusú pillanat
volt ez, amikor az ember azt mondja:
– Ide nekem az oroszlánt is! Meg hogy:
– Hol van az a hegy, amit el kell hordani?
És közben ilyen szentimentális dolgok jutnak eszébe, mint: _ Az
élet szép. Sőt, gyönyörű! Arról nem is beszélve, hogy:
– De jó, hogy élek!
De talán ezek a mondatok nem is igazán gondolatok. Nem is
igazán fogalmazódnak meg, villannak át az ember agyán. Sokkal
inkább a testében érzi, a véráramlás viszi szét és tölti meg vele
minden egyes sejtjét.
 Érezték már ezt az elemi erejű boldogságot, amit a puszta léte-
zésük érzékelése vált ki? Amikor nincs más ok a boldogságra, mint
az a tény, hogy élek?
Most már tudom, hogy nekem időről-időre el kell mennem abba
a kempingbe, és el kell töltenem néhány éjszakát úgy, hogy ál-
momban is hallom, ahogyan a víz a parthoz csapódik. Ez egyszerű-
en kell a boldogságomhoz. Kell ahhoz, hogy aztán legyen erőm,
bátorságom, kitartásom a mindennapi küzdelmekhez. Ezeknek a
napoknak az emlékét, a képeit viszem magammal hónapokig. Még
most is, amikor ezeket a sorokat írom, érzem annak a cseresznyé-
nek az ízét a számban, és látom magam előtt a tajtékot, amit a vízen
keresztülnyargaló szél vert a hullámokon.
Hasonló élményben volt részem, amikor vagy három évvel ez-
előtt elmentünk kempingezni egy lovas farmra. A farm a hegyol-
dalba volt építve, alattunk a gyönyörű, zöldellő völgy, ami fölé
titokzatosan emelkedett a hegy. Akkoriban még a lányom is jött
velem, és sátrunkat az istállótól nem messze, úgy ötven méterre
vertük le.
Este a lányom korán bevonult a sátorba, de én még kint marad-
tam, a kecskelábú asztalnál ülve olvastam egy ideig. Ahogy besöté-
tedett, a hűvösség is megérkezett. Egy kis üvegbe raktam egy szál
gyertyát, meggyújtottam, és ujjaimat az üveg köré fonva meleged-
tem.
Határtalanul békés, nyugalmat, biztonságot árasztó volt az este.
A sötétség jótékonyan, védelmet adóan körbefogott, a kis üvegben
a gyertyaszál reszketve adta csöppnyi kis melegét. Az istállóból
idehallatszott a lovak horkantása, és a völgyben üvölteni kezdtek a
prérifarkasok.
Ahogy ültem ott, hallgatva a lovakat és a prérifarkasokat, le-
hunytam a szemem, és szerettem volna megállítani az időt, nyújtani
ezt a pillanatot, amíg csak lehet. Mert tisztán éreztem, hogy most
boldog vagyok. Nem eufórikusan, kirobbanóan boldog, hanem va-
lamiféle nyugodt, békés szelíd boldogság öntött el.
 Ha most ebben a pillanatban megállna az idő, és az életem hátra-
lévő részét így kellene eltöltenem, boldog lennék, mert minden
kétséget kizáróan érezném, hogy én ide tartozom, ehhez a farmhoz,
ehhez a völgyhöz, és nem vágyom el innen sehová.
És igen, most is, amikor félig lebénult arccal, munkanélküliként
írom ezeket a sorokat, ugyanúgy érzem és átélem a boldogságot, a
nyugalmat, a létezés okozta tiszta örömet, mint akkor, ott, a far-
mon, és akkor ott az óceánparton.
Ezek az élmények, ezek az emlékek segítenek át egy-egy nehéz
napon. Ha kint esik is az eső, nekem van kedvem mosolyogni, mert
magammal hoztam az óceánpartot, a farmot, a lovakat, és a préri-
farkasokat – itt vannak velem, megvédenek a rosszkedvtől.
Na, most erre lehet azt mondani, hogy mindez, amit leírtam az
óceánpartról, a farmról, a reszkető gyertyalángról az éjszakában,
szóval, hogy mindez egy nagy baromság, mi több egy romantikus
baromság. És lehet hogy ez igaz is!
DE!!! MŰKÖDIK!!!
Vajon hány embernek van meg az életében a saját kis „óceán-
partja” „kempingje”, aminek létezése átsegíti a nehéz napokon?
Aminek emléke fölmelegíti a hideg napokat, mosolyt csal az arcuk-
ra a szürke hétköznapokon?
És ezzel együtt, hányan ismerik fel annak a jelentőségét, hogy
ebben a világnak nevezett zűrzavarban megőrizzék önmagukat, és
újra- és újra megtalálják az utat önmagukhoz, legmélyebb és leg-
benső érzéseikhez és gondolataikhoz?
És hányan vannak tudatában annak, hogy a saját boldogságuk
kulcsát ők maguk tartják a kezükben?
Ha végigsétálunk az utcán, és nézzük az emberek arcát, akkor
azt kell mondani, hogy nagyon kevesen tudnak annak a bizonyos
kulcsnak a hollétéről.
Bosszúság, frusztráltság, idegesség, ingerültség, fásultság – íme
néhány arctípus, amiből pár perces séta után láthatunk éppen ele-
get. Ezekről az arcokról messziről ordít, hogy: ÉN OLYAN KUR-
VA BOLDOGTALAN VAGYOK!
 Persze, most sokan azt mondják, hogy ez azért van, mert az em-
berek gondterheltek meg kevés a pénz, satöbbi…
Hát én ebben nem hiszek! Mert azt látom, hogy azok is boldog-
talanok, akik jó anyagi helyzetben vannak.
A múltkor kaptam egy fényképet egy ismerősömtől Görögor-
szágból. A családjával nyaraltak a tengerparton, ráadásul a nyara-
lást ajándékba kapták. A fotón ott volt az egész család, papa, ma-
ma, gyerekek, háttérben kéklett a tenger, szikrázott a napsütés, szó-
val ott volt minden, amire az ember azt mondja, hogy:
– Ez igen!
Néztem-néztem a képet, és valami megfogalmazódott bennem.
De úgy gondoltam, leellenőrzöm magam, hátha rosszul látok-ítélek
meg valamit ezen a fényképen. Odahívtam hát a lányomat:
– Nézd csak meg ezt a fotót, egy ismerősömtől kaptam, Görög-
országban nyaralnak!
Szándékosan nem mondtam többet. Lássuk, mi lesz az ő véle-
ménye! A leányzó kezébe veszi a tengerparton álló család képét, és
azt kérdezi:
– Ezeknek mitől van olyan rosszkedvük?
Hát ez az! Ott áll a család a tengerparton, álmaik nyaralásán,
amit ráadásul ajándékba kaptak, és mindenki borzasztóan rossz-
kedvű. Mi baj van, tessék mondani? Miért nem lehet mosolyogni
abba a kamerába? És miért nem lehet mondjuk, átölelni egymást,
megfogni egymás kezét, miért kell csak úgy mosolytalanul ácso-
rogni egymás mellett, mintha idegenek lennének?
Más. Spanyolországban voltunk a lányommal vagy tizenöt évvel
ezelőtt. Egyik nap a kinti hőség elől bemenekültünk egy teljesen
ismeretlen szállodába. Mondtam, ücsörögjünk egy kicsit a
légkondis portán, kiküldeni úgysem fognak bennünket.
Úgy is lett. A portán nagy forgalom volt, turisták jöttek-mentek,
telefonáltak, vártak valakire, teljes volt a nemzetközi hangzavar.
Spanyol, német, angol szavak ütötték meg a a fülünket. Leültünk
egy kanapéra, és nézegettük a jövő-menőket. Egyszer csak kiszúr-
tam egy házaspárt, akik éppen a porta felé tartottak. Megböktem a
lányomat:
– Nézd csak, ezek ott, magyarok!
A lányom arrafelé pillant, aztán visszanéz rám, és megkérdi:
– Honnan tudod? Mondom:
– Nézz rá az arcukra, olyan rosszkedvűek.
Amikor a pár mellénk ért, az asszony mondott valamit a férfi-
nak. Tényleg magyarok voltak!
 A csoda
bennünk létezik
,A különbség a között, amit megteszünk
és amire képesek lennénk,
megváltoztathatná a világot.”
(Gandhi)

Ha most megkérdezném Önöket, vajon ki olvasott már könyvet

csodákról, titkokról, amelyek tuti megváltoztatják az életünket,
amely tudásnak a birtokában garantált a gazdagság és a boldogság.
.. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan jelentkeznének. Mert
olyan jó elhinni, hogy csak megveszünk egy könyvet, amiben meg-
találjuk a boldogság holtbiztos receptjét, amit csak le kell majd
másolnunk és egycsapásra megváltozik az életünk.
Virágkorát éri a „csodairodalom” vagy ahogy én nevezem „cso-
daipar”. Egymást túllicitálva jelennek meg könyvek, amelyek azt
ígérik, hogy elárulják a boldog, sikeres élet titkát.
És ezt olyan jó elhinni! Olyan jó hinni benne, hogy valóban,
elég csak elolvasni egy könyvet és akkor megváltozik majd az éle-
tünk, amellyel egyébként már jó ideje próbálkozunk, sikertelenül.
Mert hát benne lesz a tuti tipp, útmutató, és különben is a könyv
állítja, hogy ez a tudás már milliók és milliók életét megváltoztatta,
gazdagságot hozott, boldogságra találtak. Rajta hát!
Én nem hiszem, hogy ez így működik. És mielőtt, a kedves Ol-
vasó lehülyézne engem, tessék őszintén végiggondolni a követke-
zőket. Amennyiben ezektől a csodakönyvektől valóban megváltoz-
na az emberek élete, akkor már az első egy-két ilyen irodalom meg-
jelenése után emberek milliói válnának boldoggá, gazdaggá, ergo, a
következő csodakönyv megjelenése már a kutyát sem érdekelné.
Az olvasók pedig lazán kijelentenék, hogy:
Tessék kérem minket békén hagyni az új csodakönyvvel, mi már
megváltottuk és megváltoztattuk az életünket, mi, kérem, már bol-
dogok vagyunk!
De mivel nem ez történik, hanem éppen az ellenkezője (észre-
vették, hogy mintha egyre nagyobb keletje lenne a megváltást ígérő
irodalomnak?), ez arra enged következtetni, hogy az emberek, ha el
is olvassák, nem követik a lapjaikon leírt életmegváltó és – változ-
tató recepteket.
Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik a már kitudja
hányadik ilyen csodakönyvet veszik meg és olvassák el, aztán te-
szik vissza szépen a könyvespolcra a többi hasonló kötet mellé, és
semmi sem változik az életükben, legfeljebb annyi, hogy a polcu-
kon eggyel több a könyvek száma.
Én is ismerek olyan embereket, akik szinte vakon hisznek a cso-
dairodalomban. Az egyikük annyira, hogy amikor megkapja a havi
kimutatást a bankjától, akkor a bankszámláján lévő néhány száz
dolláros összeget minden hónapban átjavítja egymillió dollárra.
(Megfogadtam, ha én egyszer ilyen dologra adnám a fejem, akkor
ennyi erővel már legalább 10 millió dollárt írnék oda). Mondanom
sem kell, hogy ismerősöm szuggesztiója, amit a bankszámlájára
gyakorol havi rendszerességgel, eddig még egyetlen alkalommal
sem működött, pedig már évek óta javítgatja szorgalmasan a szám-
laegyenleget.
Tapintatból nem kérdeztem rá, hogy vajon melyik csodakönyv
van ennek az akciónak a hátterében, de el tudom képzelni, hogy az
vagy azok, amelyek azt tanácsolják, hogy a pozitív gondolkodás a
minden, erősen kell akarni és gondolni arra, amit szeretnénk, és
akkor megvalósul, továbbá, hogy az önszuggeszció vagy mások
(jelen esetben a bank) szuggesztiója a biztos út a sikerhez. Vagy
talán az, amelyik arra bátorít bennünket, hogy vizualizálni kell a
céljainkat ahhoz, hogy sikeresek legyünk. Ez esetben pedig ugye
láthatóvá kell tenni azt az egymillió dollárt, tehát át kell javítani
saját kézírásunkkal az egyenleget.
Úgy tapasztalom, hogy a csodakönyvek általában azért nem érik
el a kellő hatást, mert az olvasók egy része nem veszi őket elég
komolyan. Azt hiszik, olyan, mint egy szakácskönyv: majd ha
szükségem lesz rá (ergo, bajban leszek) előveszem és fellapozom,
hogy mit is kell tenni.
Annak ellenére, hogy milliók lelkesen elolvassák ezeket a köny-
veket, kevesen jutnak el odáig, hogy magukévá is tegyék az ott
leírtakat, hogy beépítsék az életükbe azt, amire szükségük van.
Többnyire az történik, hogy fölkapnak egy-két nekik tetsző motí-
vumot, gondolatot a könyvből, hogy na majd ez segít, de a sikerhez
vezető munkát, erőfeszítést elfelejtik odatenni hozzá.
Divat például a pozitív gondolkodással előjönni. A sikerhez kell
a hit és a pozitív gondolkodás. De énszerintem ez önmagában nem
elég. Ez csak a kiindulás, az alap, ami mellé keményen oda kell
tenni a tetteket is ahhoz, hogy elérjük a célt. Az ugyanis, hogy elol-
vasunk néhány csodakönyvet, önmagában nem elég ahhoz, hogy
megváltoztassuk az életünket.
A csodakönyv-rajongók között biztosan vannak olyanok, akik
most vehemensen védelmükbe veszik ezt az irodalmat, mondván,
hogy nem a könyvben van a hiba, hanem őbennük, mert hiába ol-
vasták el és értettek vele egyet, mégsem voltak képesek arra, hogy
kövessék az utasításokat, helyette inkább megvették a következő
csodakönyvet, és így nem tudnak kiszállni ebből a körforgásból, és
a könyvespolcuk már tele van titkokat feltáró kötetekkel, miközben
az ő életük jottányit sem változott, ezek a titkok csak nem akarnak
beszivárogni a mindennapjaikba.
Mert a cselekedet elmarad, és sokszorosan elmarad. Ezeket a
könyveket például nem elég egyszer elolvasni, hanem újra és újra
le kell venni őket a polcról, belelapozni, újraolvasni- és gondolni
mondatokat, szakaszokat. Sokszor csak azért, hogy erősítsük ma-
gunkban azt a kis csírát, ami már kezd kifejlődni, máskor meg
azért, mert valamit teljesen másképp értelmezünk ma, mint mond-
juk egy évvel ezelőtt. Lehet, hogy vannak benne olyan gondolatok,
tanácsok, amiket akkor, amikor először olvastuk, nem is értettünk
meg igazán, nem voltunk elég érettek ahhoz, hogy a magunkévá
tegyük.
Nekem például egy író barátommal volt egy parázs vitám a
megbocsátással kapcsolatban – ugyanis erről szólt az első könyve.
Elolvastam a könyvét, egyetértettem vele, de kijelentettem, hogy
akkor sem tudok megbocsátani valakinek, akit tiszta szívemből
gyűlölök. Akkoriban nagyon haragudtam egy pasasra, aki eléggé
szétbaszta az életemet. No, meg persze magamra is, amiért ilyen
helyzetbe hoztam magam, hogy az illető ezt meg tudta tenni velem.
Író barátom egy vitában próbált engem jobb belátásra bírni.
– Meg kell bocsátanod neki!
– Nem tudok! Nem lehet! Azt a sok szemétséget, amit ellenem
elkövetett, nem lehet megbocsátani. Hogyan bocsássak meg, ami-
kor gyűlölöm!
– Ne mondd ki ezt a szót! Nem akarom hallani!
– Milyen szót? – értetlenkedtem.
– Azt, hogy gy-ű-l-ö-l-ö-m!
– Hát mit mondjak, ha ez az igazság?! Gyűlölöm!Gyűlölöm!
Gyűlölöm!
A barátom betapasztotta a fülét, hogy ne is hallja, amit mondok.
Amikor látta, hogy kiordítoztam magam, így szólt:
– Nem szabad őt gyűlölni. Meg kell bocsátani neki azt, amit tett.
– Megbocsátani ennek a szemétnek? Nem tudok!
– Amíg nem bocsátasz meg neki, addig a gyűlölködés elveszi az
energiádat, és nem tudsz a jövőre koncentrálni, mert a múltban
élsz. Addig nem tudod őt elengedni, addig ott lesz veled, és szívja
az energiádat. Bocsáss meg neki, engedd el.
– Én el akarom engedni, de nem tudok megbocsátani. –Amíg er-
re nem vagy képes, addig elszámolnivalód lesz vele, addig nem
zártad le, ami történt, tehát nem tudod elengedni. Ha megbocsátasz,
nincs vele többé dolgod, elengedted.
– Szerinted olyan könnyű megbocsátani?
– Nem – azt mondja –, én is mindennap gyakorolom.
Igyekeztem megfogadni a tanácsát, de nem ment könnyen.
Egyetértettem vele, tudtam, hogy igaza van, de érzelmileg képtelen
voltam megtenni azt a lépést. Hiába beláttam, hogy nekem lenne jó,
ha megbocsátással elengedném magamtól a múltat. Csakhogy nem
erre vágytam. Hanem arra, hogy jól pofánverjem az illetőt és mel-
lette még meg is rugdossam. Egy szöges bakanccsal persze.
Rengeteget kellett dolgoznom saját magamon, amíg évek során
eljutottam odáig, hogy teljesen megbocsátottam. Na jó, kilencven
százalékig.
Nemrégen hallottam, hogy súlyos beteg.
A maradék tíz százalékot elintézte hát az élet.
Ez volt az én történetem a csodakönyvvel. Énrajtam segített a
barátom „csodakönyve”, meg tudtam tenni, amit javasolt, igaz, ez
évek munkájába, küzdelmébe telt.
Közben pedig rájöttem valamire.
Arra, hogy a csoda tulajdonképpen bennünk létezik. Csak életre
kell kelteni!
Ez azonban nem is olyan könnyű. Csak nézzünk rá a millió és
millió frusztrált, boldogtalan emberre köröttünk. Vagy nézzünk
önmagunkba! Felfedeztük-e önmagunkban a csodát? Megtaláltuk-e
annak a módját, hogy hogyan legyünk boldogok, hogyan szeres-
sünk? Tudjuk-e, hogyan kell megvédeni magunkat, ha olyan hely-
zetbe kerültünk? Vagy épp ellenkezőleg, fogalmunk sincs róla, nem
is érdekel bennünket, erre nekünk nincs időnk, mert meg akarjuk
nézni a tévében a meccset meg a szappanoperát, mert ki akarjuk
veszekedni magunkat a férjünkkel, a feleségünkkel, mert össze
akarunk ülni a barátnőnkkel, hogy kipletykáljuk a munkatársainkat,
mert egy igazán jó kiadós vacsorát akarunk készíteni, ami után
igaz, hogy nem tudunk majd aludni, a vacsora viszont olyan lesz,
hogy utána mindenki megnyalja mind a tíz ujját…
 Megfigyelték már, hogy mennyi energiát fektetünk olyan dol-
gokba, amik rombolják a szellemünket, a fizikumunkat? És ugyan-
akkor milyen kevés időt szánunk az építkezésre?
Ha mindenki csak annyit változtatna a saját életén, hogy elte-
metné magában a rosszindulatot, az irigységet, a gyűlöletet, és a
szeretetre, a boldogságra, a megértésre, mások segítésére koncent-
rálna, már csupán ettől másképp kelne fel reggelente a nap.
Ha mindenki csak annyit tenne meg, hogy ő maga és a családja
békében, szeretetben, egymást tisztelve élne, ez már önmagában
elég lenne ahhoz, hogy megváltoztassa az egész világot.
Nem a csodák révén fogunk sikereket elérni, helytállni a nehéz
helyzetekben és túlélni veszélyeket, hanem minderre az a személy
lesz képes (vagy képtelen), akit egész életünkben építünk.
 Köszönetnyílvánítás

Szeretnék köszönetet mondani a volt férjeimnek és néhány volt

szerelmemnek, akik becsaptak, megcsaltak, akik megmutatták,
hogy milyen az alkohol, a depresszió és a drog fogságában élni.
Köszönet illeti továbbá azokat a férfiakat is, akik megütöttek
vagy szexuálisan zaklattak.
Köszönöm az ellenségeim, az irigyeim és a rosszakaróim köz-
reműködését az életemben. Azokét, akik hazudtak, gáncsoskodtak,
lebecsültek, áskálódtak, pletykáltak, kihasználtak, kinevettek, gya-
núsítgattak, lenéztek, megaláztak, vagy egyszerűen csak semmibe
vettek.
Köszönettel tartozom nekik azért, mert megtanítottak a túlélésre.
Köszönettel tartozom nekik azért, mert mosolyogni tudok

Paulina Éva