A Román Ortodox Egyház története nyugati szemmel

T. Szabó Csaba

A magyar könyvpiaccal ellentétben, a romániai könyvpiacon gyakran jelennek meg olyan

könyvek, amelyek országos visszhangot keltenek és válnak valóságos bestsellerekké, szakmai
viták, intézményi perpatvarok és a sajtóhírek központi témájává. Legutóbb a svájci
származású, de Bécsben élő és kutató Oliver Jens Schmitt történész vaskos kötete okozott
szellemi pezsgést és éles vitát Romániában. Az Osztrák Tudományos Akadémia tagja és a
Habsburg Birodalom és a Balkán Kutatóközpont vezetője „Államegyház vagy egyház az
államban? A Román Ortodox Egyház története 1918-2023” címmel irt román nyelvű
monográfiát, amelyet a Humanitas könyvkiadó adott ki (Oliver Jens Schmitt, Biserica de stat
sau biserica în stat? O istorie a Bisericii Ortodoxe Române, Editura Humanitas, București,
2023, 457.old.). A kötet hetek alatt sikerkiadvány lett, ugyanakkor óriási közfelháborodást
keltett, különösen a Román Ortodox Egyház és a Román Akadémia részéről. A könyv
megjelenése és az azt ért támadások ugyanakkor csakis együtt értelmezhetőek, igy mindkét
fél érveit és álláspontját érdemes meghallgatni, hisz korunk nagy, Románián is túlnyúló
jelenségeire mutatnak rá.
A szerző, Oliver Jens Schmitt ötvenéves kora ellenére a svájci aranyifjúk arcának derűjével
köszön ránk könyveiben megbújó portréin. Könyvei úgy tűnik, valamilyen oknál fogva a
Közép-Kelet európai államok nemzeti mítoszainak dekonstrukciója miatt országos szintű
botrányokkal társulnak: Kasztrióta Györgyről, ismertebb nevén Szkander bégről írott könyve
Albániában olyan méretű botrányt váltott ki, amelynek következményeként fordítója
öngyilkosságot követett el. Ebben a kötetben Schmitt azt állítja, hogy Kasztrióta György
anyja, Voisava Kastrioti szerb származású lehetett. Az etnikai hovatartozása a nemzeti
mítosszá lett személyeknek a régióban sokszor olyan méretű sértődöttséghez és kollektív
törésvonalakhoz vezet, amelynek következtében van, ahol országnevet is cserélnek: elég itt
Macedónia történetére gondoljunk, ahol Nagy Sándor „macedón” vagy „görög” identitása
miatt az ország nemrég nevet változtatott. Schmitt, mint bizantinológus és Balkán-szakértő
ezt nagyon jól tudja. Ismeri azt a bibói fordulattal élve Közép-Kelet európai államok
nyomorúságának és a periféria sajátosságaként is körülírható jelenséget, amelyben a nemzeti
mítoszok és hősök érinthetetlensége a kollektív biztonság és képzelt identitás alapkövei.
Könyveiben ezeket, a nemzeti egységet és elképzelt kollektív identitásformáló elemeket
(személyek, események, intézmények) dekonstruálja. Teszi ezt történészként elsősorban,
forrásokra és szakirodalomra alapozva, de szövegeiben a szubjektivitásnak néha túl nagy teret
szán: számos kijelentéséhez nem társul lábjegyzet, források hiányában pedig ezeknek
hitelességét az olvasó nem tudja leellenőrizni. Schmitt tehát, hasonlóan Lucian Boia és a
dekonstruktivista nyugati történetírás legtöbb személyiségéhez hasonlóan úgy mítosztalanit,
hogy valójában mítoszokat teremt, ahogy erre már mások is nagyon helyesen rávilágítottak.
Schmitt történetírói technikája a mitoszteremtő mitosztalanitó varázslatához hasonlatos:
varázsló, hisz gördülékenyen ír, tehetséges író, erős, megosztó, szenzációhajhász állitásokat
is elejt, de ezt nem viszi túlzásban, nem erre építi munkáját. Pontosan ezért nehéz
megállapitani sokszor az olvasónak, meddig tart a történész, forrásokra alapuló tudása és
mikor kezdődik a nyugati intézményekkel szoros kapcsolatban lévő közértelmiséginek a
magánvéleménye, szubjektív értelmezése. Magyarán, Schmitt munkájában igazi kihívás
megállapítani, hol ér véget a história és hol kezdődik a metahistória.
Legutóbbi kötetében Románia legnagyobb egyházát, a Román Ortodox Egyházat (innentől:
BOR) veszi górcső alá. Kiinduló tézise és kérdése az, mennyiben tekinthető a BOR 1918
utáni történetében államegyháznak, vagy egyháznak az államban. Azt szeretné megvizsgálni,
hogyan változott állam és ortodox egyház hatalmi viszonya az elmúlt száz évben.
Kötetében röviden kitér a BOR előtörténetére is, részletesen elemzi az 1918 előtti
viszonyokat, a fragmentált román ortodoxiának radikálisan különböző hagyományait
Erdélyben, a román fejedelemségekben, az orosz és az osztrák területeken. Schmitt ezt
követően részletesen kitér a BOR 1918-as egyesülésben betöltött szerepére: bemutatja a főbb
szereplőket, azt, hogyan változtatják meg hirtelen véleményüket az ortodox egyházfők 1916
és 1918 között (Miron Cristea 1916-ban még hűséges magyarpárti volt a háborúban).
Rámutat arra, hogy az új, területileg hatalmasra duzzadt királyság 1920 után óriási kihívás elé
nézett amikor nemcsak az etnikai kisebbségek vallási sokféleségével, de az egyesült ország
román vallási diszonanciájával is szembe kellett néznie. A románság 1920-ban görög-
katolikus, osztrák világból jött ortodox, orosz-világból érkezett ortodox és regáti
hagyományokra oszlott, amelyben egységes hangot és egyházpolitikát kellett létrehozni. A
nemzeti egység létrehozásának erőltetett, sokszor mesterséges és konfliktusokkal terhelt
folyamatát a szerző elsősorban a BOR és a görög-katolikusok közötti konfliktusra élezi ki.
Furcsa módon, a BOR románosító szerepéről a Székelyföldön, az ún. hagymakupolás
honfoglalásról az erdélyi városokban, az egyházi vagyoneloszolás, a katolikus és protestáns
egyházakkal való terhes és bonyolult viszonyról alig ír. Az 1920-ban létrehozott Dacia Nova,
az Új Dacia (Nagy-Románia) létrejöttében a BOR játszotta a nemzetegyesitő szerepét, de ez a
viszony nem volt mindig konfliktus nélküli. Schmitt óriási szakirodalommal dolgozik,
számos fiatal, tehetséges kutató, igy Ovidiu Olar, Andreea Kaltenbrunner, Konrad
Petrovszky, Marian Pătru, Sárándi Tamás vagy Ionuț Biliuță munkásságát használja fel,
sokszor meglepő módon (például közöletlen doktorikból idéz, persze szerzői engedéllyel).
Bár románul tökéletesen beszél, az nem derült ki a bevezetőből, hogy a kötetet magát ő írta-e
románul, vagy fordították-e.
Szinte minden oldalra jut egy-egy olyan történet, ahol a BOR történetének szégyenfoltjaival
találkozunk: a vasgárda és az egyház közötti elválaszthatatlan viszonyt a neves teológus,
Dumitru Staniloae, Antim Nica mitropolita és a későbbi pátriárka, Teoctist Arăpașu
viszonyán keresztül elemzi a szerző, de fény derül Nicodim Munteanu szexuális zaklatásaira
is, Octavian Goga antiszemitizmusára, Miron Cristea, az első pátriárkából lett
miniszterelnökről pedig nem kevésbé kritikus hangon ír a szerző. Olyan nevek válnak itt
kíméletlenül kritikus elemzés tárgyává, amelyekről eddig a román nyelvű szakirodalom
csakis panegrikuszokat irt és akikről alig készült történészi monográfia, kontextualizáló
elemzés. Schmitt jelzi többször az előszavában, hogy sok esetben nem tudott megfelelő
forrásokból dolgozni, hisz nagyon sok részlet, fejezet még nem volt részletesen elemezve a
BOR történetében. Pátriárkákról, a BOR egyházi vezetőiről készült monográfiák rendszerint
egyházi kiadók és szerzők munkái, amelyek nagyon sokszor forráshiányosan, vagy szelektiv
módszerrel dolgozva közlik egy-egy pátriárka vagy mitropolita életét. Schmitt tehát nehéz
helyzetben volt könyvének megírásakor: egyrészt szembesült azzal, hogy össze kell gyűjteni
száz év történetére vonatkozó több ezer dokumentumot, másrészt birtokolnia kell a témába
vágó óriási szakirodalmat, lehetőleg az émikus és étikus (belső – tehát egyházi, és külső,
főleg történeti) szakirodalmat. Ilyen vállalkozásba egy kötetben azonban nem kezdhet bele
egy szerző: meghaladja erejét, terét, idejét. Schmitt ezt a módszertani problémát úgy
„hidalja” át, hogy összegyűjtötte a fent említett fiatal szerzők és történészek által írott főbb
munkákat, néhány kortárs forrást (például politikusok és pátriárkák leveleit, memoárját) és
ezek alapján szintetizált. Száz év történelmét alig 400 oldalban megírni nem kis dolog, de
elegendhetetlenül szelektívnek kell lenni ehhez. Schmitt kötetében az ortodox egyház
története egyféle bűnlajstromként jelenik meg, az állami hatalommal való viszonyrendszer
kihasználójaként, opportunistájaként, parazitájaként jelenik meg az egyház.
Ezek tükrében nem csodálkozunk talán azon, hogy a BOR hivatalos reakciója igen vehemens
volt és recenziója is ehhez mérhető. Sorra jelentek meg a bíráló hangvételű recenziók,
amelyeket nemcsak kolozsvári történészek (Ioan Bolovan), de a Román Akadémia elnöke, az
ortodox körökben egyre gyakrabban mozgó Ioan Aurel Pop is megosztott. A birálók
hangsúlyozták, hogy Schmitt egyházellenes, stílusa a marxizmus és a sztálinista történetirás
korát idézi és dekonstruktivista módszerével a román nemzeti egység létrejöttében
kulcsfontosságú ortodoxia ellen lép fel szándékosan. Teszi mindezt osztrákként (mellesleg,
svájci), aminek manapság amúgy sincs jó hírneve Romániában.
Az egymásnak feszülő felekben (nemzeti-nacionalista történetírás vs nyugati
dekonstruktivizmus) azonban nemcsak a román történetírás sajátos problémáját kell látnunk.
Schmitt bátran, ám túlságosan felületesen nyúlt bele egy olyan mély kollektív sebzettségi
csomagba, amivel a román történetírás egyelőre nem akar szembesülni, vagy csak nagyon
kevesen mertek ezzel foglalkozni az elmúlt néhány évben. Mivel Schmitt kötetét eddig már
több ezren vették meg, a BOR és az Akadémia jogosan lát ebben a kötetben saját
világnézetével szembenálló, gyorsan terjedő veszélyforrást. Schmitt ajtóstól ront a házba, a
kollektív traumák, a ki nem beszélt XX. század és a radikálisan változó kortárs társadalmunk
világába. Kötetét a túlságosan gyors progresszióhoz hasonlíthatjuk, amely az elmúlt néhány
évben feszült viszonyba, szinte ideológiai háborúba került a konzervatív erőkkel és
hálózatokkal. A gnoszticistává lett világ dualista világképe tárul elénk, ahol a túlságosan
dekonstruktiv progresszió találkozik a meredt, nacionalista konzervativizmussal.
Ezek a feszültségek két világot rejtenek, két világot hoznak akarva-akaratlanul egy térbe a
kötetben és recenzióiban. Ami itt hasznos lehet hosszú távon, az csakis a párbeszéd, a
szembesítés, a valódi beszélgetések, konferenciák egyháziak és laikusok, konzerválni akarók
és dekonstruktivisták között. Erre azonban nyitottság kell mindkét részről, amelyet eddig nem
igazán érzékelhetünk sajnos.
Oliver Jens Schmitt kötete távol áll a „tökéletes” történetirói munkától. Nehéz lenne tanitani
egyetemen, mint az alaposság és a szakirodalmi hivatkozás-tudat mintapéldányát. Ám mint
tudományos-ismeretterjesztő munka, olyan mélységekbe és olyan témákat érint, amelyet
előbb, utóbb a román történetírásnak és kollektív mentalitásnak meg kell lépnie: szembenézni
a XX. század traumáival, kollektív sebzettségével és talán ha erre képesek leszünk, csak
akkor tudunk valódi párbeszédet folytatni az egyre inkább dualistává váló világunkban.