Bejgliköztársaság

Lackfi János
Helikon (2022 szept)

Címke: Elbeszélések, novellák

Elbeszélésekttt novellákttt

„Mindenkinek ​van egy cérnaszála. Azon függ az élete. Huszonegy

cérnaszál lobog valahol a vízben, a levegőben. Még huszonegy
elszakadt cérnaszál.”

Lackfi János író, költő, műfordító új elbeszéléskötete nem

huszonegy, hanem sok-sok ilyen cérnaszálról szól. Felvillanó emberi
sorsokról. Hol vicces, hol szomorú történetekről. Vagy egyszerre
viccesekről és szomorúakról.

Hogy kerül egy maffiózó mobiltelefonja Jézus lábához?

Milyen krimi az, amiben egy gumimatrac a gyilkos?

Mi a csuda az a böngyörkefesztivál? Nem mindegy? Legyen zene,

legyen tánc!

Önök láttak már repülő macskát onlájn oktatás keretében?

Vajon megöli D. Judit budai lakos a férjét ötvenhárom késszúrással?

Hogy lehet egy embert lehúzni a vécén?

Hogy kerül revolver, motor és vaskerítés a Duna mélyére? És ki szedi

elő onnan?

Ismersz olyan embert, akinek egy szempillaszálon múlott az élete?

Ki az, aki élőben jelentkezik be apja temetéséről, és még az outfitje is

illik a koporsóhoz?

Ki nyeri a nagy bejgli-világbajnokságot?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések. Élő, húsbavágó sorsok.

Férfisorsok, női sorsok.

Szerelmek, csalódások, mániák, fóbiák, paranoiák, esküvők,

gyászmisék, keresztelők.Bejgli, kocsonya, kávéhab, bogyiszlói
paprika vodkával.

Karanténon, vakcinán, járványon innen és túl.Zajlik a lájf!

 CÉRNASZÁL

Van ez a szólás, ugye, hogy valakinek cérnaszálon függ az élete.

Mintha Damoklész kardja lebegne felettünk. Mindenkinek megvan a
maga cérnája, minden cérnának a maga szakadása. Mi a garancia,
hogy én, aki hamarosan Koreába repülök, le is szállok a géppel, és
átmentem a levegőből álló láthatatlan hídon azt a sok burjánzó
ötletet, emléket, vágyat, szépséget, marhaságot, amik most megtöltik
a fejemet? Lehet, hogyha lemaradnék a gépről, megúsznám, hogy
lezuhanjon. Lehet, hogyha a következő géppel jönnék, az zuhanna le
velem. És elszakadna az a bizonyos cérnaszál, mely hozzáköt az
életemhez. És az a sok színes cérnaszál, melyek a szeretteimhez,
gyerekeimhez, unokáimhoz, feleségemhez, barátaimhoz kötnek. Egy
embernyi hiány a levegőben, a földön. Egy embernyi térfogat, melyet
kiszorítok a levegőből.
Gyakran járok Budapesten, gyakran látom a Dunát. Sosem
gondoltam rá úgy mint gyilkosra. Gyakran csodáltam a rakparton ülve
a hatalmas hajókat, sosem gondoltam rájuk úgy mint végzetes
fegyverre. Mióta a sok kis hajót tömegközlekedési eszközként
használjuk, arra vágytam, hogy egyszer hajókázzak valamelyiken.
Mivel a városban mindig sok a tennivaló, ide-oda szaladgálok, sose
jutottam el addig, hogy a magam gyönyörűségére hajókázzam. És
egyszer se jutott eszembe, hogy ezek a kicsi, pöfögő vízi járgányok
lélekvesztők lennének.
Sose gondoltam, hogy hét másodperc az élet. Hogy hét másodperc
a halál. Ennyi idő alatt egy pohár limonádét nem lehet felhajtani. Egy
cipőt nem lehet bekötni. Egy szerelmes haikut nem lehet elmondani.
Száz métert nem lehet lefutni, világcsúcstartóként sem. Hét
másodperc alatt süllyedt el a dél-koreai turistákat szállító kis hajó, a
Hableány, a Margit híd íve alatt. Heten élték túl a tragédiát. Hét
holttest került elő. Huszonegy embert nem találtak sokáig. Az
háromszor hét. Hetesek mindenütt. Van-e a számoknak
jelentőségük?
Az a koreai férfi, az a halandó, az a testvér, aki utolsó pillanatban
jelentkezett a társasutazásra… ha meggondolja magát, még most is
él. Ha elfelejt jelentkezni, még most is él. Egyembernyi hiánya most
nem vijjogna fájón, pótolhatatlanul szerettei fejében.
Az a koreai hölgy, aki a fedélzeten fotózkodik az igazán hangulatos
esti Budapesttel, a következő pillanatban pedig a jéghideg vízben
találja magát, a hajó egyetlen örvény, egyhajónyi bugyborgó hiány a
habok közt.
Az az amerikai nő, aki a nagy hajó fedélzetén töpreng, talán a
szerelmen gondolkodik, talán a fia vizsgái miatt izgul, talán a
munkáján jár az esze, és egyszeriben azt látja, hogy élő, kapálózó
emberekkel van tele körülötte a víz, Úristen, ez milyen már, ez hogy
történhet meg egyik pillanatról a másikra?
Az az amerikai öregúr, aki a lovairól mesél a nagy hajó éttermében,
nagyon rendes ember, nagyon szereti a gyerekeit, nagyon szereti a
lovait, nagyon szereti csavargatni a bajszát, észre sem veszi, csak
utólag mondják neki, hogy le kell szállni, a hajó bedarált egy másik
hajót, meg se rezdült belé a hatalmas építmény.
Az a búvár, aki leszállna a mélybe menteni a roncsot, hatvanöt kiló
súlyt pakol magára, mindkét csizmája kétkilós ólomlábbeli, el ne
sodorja az áradat, odalenn semmit se látni, hordalék mindenütt,
eszelősen húz a víz, pokoli, letépi a búvárt a létráról, elsodorná, egy
másik búvár megmenti őt, elvágja a légzőcsövet, mely beakadt a
létrába, a többi búvárnak kell kimentenie mindkettejüket.
Azok a lelkek, akik a mélyben hallgatnak, a hajó belsejében.
Ügyvédek, hivatalnokok, pénztárosok, tanárok, pékek, taxisofőrök.
Többé nem tanítanak, nem vezetnek, nem sütnek, nem számolnak,
nem beszélnek, nem iktatnak. Nem szeretnek, nem haragszanak,
nem szomorkodnak, nem szurkolnak, nem énekelnek, nem eszik a
kedvenc ételüket, nem kenik be naptejjel a hátukat. Várják a
szabadítást, a fényt, az igazságot, az igazságügyet.
Mindenkinek van egy cérnaszála. Azon függ az élete. Huszonegy
cérnaszál lobog valahol a vízben, a levegőben. Még huszonegy
elszakadt cérnaszál.
 CSILLAGOM

Ha a kaszát kalapálod, ügyelj, hogy az éle pontosan fölfeküdjön a

kicsi üllőre, amit elég beleütni egy tönkbe, és máris nekiláthatsz.
Azért domború a kicsi üllő vaspofája, tudod, kispofám, hogy a penge
fölfeküdhessen rendesen, olyan szögben kell tartani, a te kis pofád is
domború, de nem azért, hogy odacsapjak, bár könnyen
odacsaphatok, ha nem figyelsz, azért van a két szemed, csillagom,
hogy figyelj, tanulj, mondta Lacipapa. Gondold meg, ha a Teremtő
Úristen nem akarta volna, hogy olyan nagyon nézegessél, egyetlen
szemet ad csak, hogy az is elég, de bizony kettőt alkotott beléd, hogy
pislogjál, okosodjál.
Mikor odalenn leszek, és megeszi az a mocsok föld mindenemet,
mondta Lacipapa, akkor hiába guvasztanád a csillagszemeidet, nem
tudnék már megmutatni semmit, addig becsülj meg, amíg vagyok.
Mert amikor már nem leszek, akkor nem tudod majd megbecsülni,
hogy vagyok, mert ha nem vagyok, akkor hogyan tudnád
megbecsülni, hogy vagyok, nem lesz, akit megbecsüljél… Én bezzeg
mindig megbecsültem az apámat, és az is a maga apját, próbáltuk
volna nem megbecsülni az öregeket, kaptunk volna a szemünk közé
olyat, hogy látni se láttunk volna, csak csillagokat. Érted-e, csillagom?
Kisandris értette, vagy legalábbis azt hitte, érti, ami majdnem
annyi, mintha tényleg értette volna, a különbség elenyésző,
elenyésző különbségekkel meg foglalkozzanak csak a
matematikusok és a filozófusok, az az ő bajuk. Mindenesetre
Lacipapa kérdése, hogy Kisandris érti-e, nem arra vonatkozott, amire
gondolnánk, hogy vonatkozhat, mármint hogy valóban érti-e.
Lacipapát hidegen hagyta, Kisandris érti-e, csak ahhoz ragaszkodott,
hogy rábólintson, igen, érti. Amit Kisandris akkor is egész nyugodtan
megtehet, ha egyáltalán nem érti.
 Lacipapa sosem kérdezett vissza, pontosan mit is ért és hogyan,
csak annyit, érted-e, csillagom? Ha nemmel válaszolt volna, félő,
hogy Lacipapa kigyön a sodrából, és bár Kisandrisnak fogalma sem
volt, mire hasonlíthat a Lacipapa sodra, eszik-e vagy isszák, azt
érezte, jobb lesz nem kipróbálni, milyen, ha az öreg kijön belőle. A
megfelelő válasz: igen, értem, Lacipapa. Mint egy számítógép
jelszava, mindegy, mit jelent, csak pontosan azt üsd be, és akkor
működik a rendszer. Kisandris szívesebben játszott volna a gépén,
mint hogy Lacipapától kaszakalapálást tanuljon, de sajnos ilyen opció
nem volt a rendszerben, mert rá lett bízva Lacipapára, aki meg akarta
erre tanítani, s ha meg akarja, hát meg is fogja, pont, Kisandrisnak
nem osztottak lapot.
Pontosabban Lacipapa meg is akarta tanítani a kaszakalapálást,
meg nem is. Szerette volna, ha a kicsi konyít annyit a
kaszakalapáláshoz, hogy elámuljon rajta, Lacipapa milyen kitűnően
kalapál, de azt nem szerette volna, ha Kisandris megtanul ugyanúgy
kalapálni, mint ő, vagy pláne le is pipálja, mert akkor Lacipapára már
nem lenne szükség. És ha eltompulna a kasza éle, Kisandris
megoldaná, és Lacipapára már semmi szükség nem lenne, oda a
világ dicsősége!
Lacipapa, ha látta Kisandris szemén, hogy már majdnem érti a
dolgot, elkezdett követhetetlenül gyors és szakszerű mozdulatokkal
ügyködni, csengett-bongott, játszatta a kalapácsot, akár egy „itt a
piros, hol a piros” játékos, aki elhiteti nézőjével, hogy követni lehet a
bogyó mozgását.
Kisandris bajban lett volna, ha Lacipapától kell megtanulnia a
kaszakalapálás fortélyait, de nem ez volt a helyzet, inkább csak
ámulnia volt kötelező, míg az öreg bűvészkedett, megkapod a
kalapácsot, ha majd emberebb leszel, most figyelj, elcsempítenéd az
élét, nem fogna semmit, vagy olyan csipkésre vernéd, mint a
nagyanyád bugyogója, persze tudom, sose láttad még, hogy is láttad
volna nagyanyád bugyogóit, te csipisz!
Kisandris őszintén úgy gondolta, nem is akarja látni azokat a
bugyogókat, inkább megnézte volna, amikor Lacipapát megeszi a
föld, az izgalmas lehet, mint a zombik a tévében, amik a sírból
másznak elő, kardokkal hadonásznak, vérben forog a szemük, elég
ijesztőek. Jó dolog ezt nézni, mert utána körbeforog az ember a
nappaliban, és megnyugszik, hogy a világ mégsem olyan rémisztő,
mint zombiéknál.
Tapasztalt kaszás becsukott szemmel is kikalapálja az élét, nem üt
sose mellé, de ha mégis a kezére ütne, ami előfordul szökőévente
egyszer, mert az ember nem Isten, és Isten is csak egyszer lett
ember, az is kereszthalállal végződött… Szóval ha tiplit üt az ujjára,
akkor sem pityereg, nem rikoltozik, mint az asszonynépség,
férfiember nem könnyezik, csak ha csípi szemit a füst, folytatta
Lacipapa, és elhessegette cigarettája füstjét, és megtörölte két ujjal a
szeme sarkát. Milyen mihaszna jószág egy ilyen gyerek, kaszát se
tud kalapálni, nem is érdekli az efféle, mégis hogy hozzánő az ember
szívéhöz a vakarcsa, hogy a rosseb vigye el, oszt mégis el kell menni
a föld alá, szívott bele a cigarettájába Lacipapa.
 REPÜLŐ MACSKA

Azért jó ez az onlájn otthon-tanulás, mert mindig fel tudom dobni

valamivel az osztályfőnöki órát. Ha szeretném bemutatni azt, amiről
éppen beszélek, csak kiszaladok, már hozom és mutatom is.
Nem hitték el például, hogy a macskánk tud repülni, úgyhogy
Micust elkaptam, nyakörvét rácsatoltam a kutyánk pórázára, és úgy
körbeforgattam a fejem fölött, mint egy propellert. Persze a
nyafogósabb lányok sipítottak, hogy engedjem el azonnal szegényt,
fel fognak jelenteni állatkínzásért. Hiába magyaráztam, hogy a
tudományos fejlődésért szenvedni kell, az űrhajósok is brutális
kezeslábasban lebegnek hónapokig, abban tojnak, esznek, nem lehet
egy nagy élvezet, mégis vállalják. Mire a lányok, hogy a Micus nem is
vállalta önként. Persze, nem írattam vele alá nyilatkozatot, de jól
szokta tűrni, mindig kap egy darab virslit, szerintem rendben van az
üzlet. Márpedig az élet alapvetően üzlet, szokta mondani apám. Az
ember szolgáltat, és cserébe elvár valamit. Én például kapok meleg
ételt, mobiltelót, ruhát, cipőt, és cserébe jó jegyeket kéne
hazavinnem, úgyhogy… Mindegy, hagyjuk.
Amikor arról volt szó, mi a megfelelő öltözködés, szerencsére be
tudtam hozni rögtön a nővérem tangáját, eléggé jelképes darab.
Indokolja a nem túl rövid szoknya viselését, mert ilyen
ruhadaraboknál már tényleg folyton kilóg az egész berendezés.
Vagyis olyan, mintha nem lenne rajtuk semmi, és persze a ruha alatt
mind pucérak vagyunk, az állatok meg semmi mást nem viselnek,
mint a saját bőrüket, mégse szégyenkeznek. Szóval nehéz dolog
megmondani, mikor mit illik, nagyikám is mindig háborog, hogy a
turisták már klottgatyában járnak az Operába. Én azt hiszem,
klottgatyában sem bírnám ki azt a hangzavart, nem az én műfajom,
rettentően be van lassítva a dolog. Például ha valaki távozni akar,
negyed óráig énekli, hogy éhén táhávohohohoznihi
ahakaharohohokk, mihindjáhárt elmehegyek, és ihitt hahagyohok
mihindehenkihit. Ahelyett, hogy lépne, és bevágná az ajtót.
A privát hangfájlgyűjteményemből is beadtam nekik pár jó felvételt,
mikor a családon belüli kommunikációról volt szó. Amikor apukám
ordibál, hogy anyukám egy büdös nőszemély. Mondjuk anyám
tényleg büdös, ráadásul nem is olcsón veszi azt a trágyalét, amit
magára fúj, úgyhogy ha puszit ad, két napig nem kell mosdanom.
Engem nem zavar, csak ne jöjjön közel, úgyis járványveszély van.
Anyám se szokta magát hagyni a kommunikációban, hogy ne most
izmozzon apám, lehetne férfi máskor, de akkor meg lekonyul a
harciassága, egy hullával könnyebb lenne boldogulni, mint vele. Mire
apám, hogy már csak a hullák hiányoztak anyám
trófeagyűjteményéből tényleg, azt hiszi, nem látja apám, hogy
guvasztják utána a szemüket a munkatársai a cégnél, ő meg csak fűti
őket. Mire anyám, hogy minden ujjára kaphatna tíz férfit, ez igaz, és
kész mártír, hogy nem szarvazta fel már ezer éve az impotens
apámat, és persze nem ő szokott túlórázni azzal a buta titkárnővel, a
Zsanettel késő estéig, ne nézze azért már hülyének anyámat.
Ekkor az ofő lenémított engem, de én visszanémítottam magam,
de ő lenémított, de én visszanémítottam magam, de ő lenémított,
pedig szerintem szólásszabadság van.
Amikor a társadalmi felelősségvállalásról volt szó, eszembe jutott,
hogy a nagyapám élősködőnek nevezte apámat, mert az áfacsalás
nem tisztességes dolog a bérből és fizetésből élők felé, mire apám
olyat felelt, ami nem osztályfőnöki órára való, mire nagyapám, hogy a
trágár bunkóskodással nem segít azon, hogy egy érzéketlen
pszichopata, aki csalásból él. És erre apám előszedett egy
pénzköteget, és hozzávágta nagyapámhoz, hogy tessék, akkor
legyen nagy a szája, ha már összekeresett ennyi pénzt, és nem csak
nyomorúságos gyerekkort tudott biztosítani a családjának, akiket
elvileg annyira szeret, hogy tiszta csórón tartotta őket világéletükben.
És hoztam is apám szobájából több száz húszezrest, mert nem hitte
el senki, ne hazudozzak, biztos valami filmben láttam, hát nem!
Mikor a megbocsátást meg a bocsánatkérést meg a zaklatást
hozta fel az ofő, idéztem apámat, aki szerint a legutolsó dolog legyen,
amit megteszek, hogy bocsánatért esedezem, tényleg csak ha már ki
akarnának nyírni, máskülönben gyáva fosnak fognak tartani,
lúzernek, akit jobb elkerülni, mert balszerencsét hoz. Jegyezzem
meg, az erősek sose kérnek bocsánatot, kérjen inkább tőlük mindenki
más, amiért létezik. Nem lehet előre látni, milyen világ vár ránk, de
azt igen, hogy csak a tökös gyerekek maradnak talpon, a többit
kicsinálják a tökösebbek. Ha valaki megüt, eszembe ne jusson
meghunyászkodni, elfutni, mert rám szállnak, és nekem annyi.
Megérzik a vérszagot, a könnyű ellenállást, és legyalulnak. Egyet
üssek az állcsúcsra, de az nagy legyen, minden erőmet adjam bele.
Home-schoolingban nem tudtam kipróbálni, csak az öcsémen, úgy
esett össze, mint egy rongybaba, úgyhogy szerintem jól sikerült.
Anyám szerint nem, meg is ölhettem volna egy ilyen kicsi gyereket,
eltöröm az állát, megzápul az agya vagy valami. Mondjuk az nem
nagy veszteség, esze szinte semmi… Megmutattam Kendét a
többieknek, mert megint kamugépnek neveztek, még mindig jó nagy
lila folt van az állán.
Megmutattam nekik a pisztolyt is, apám szerint nem kell hozzá
engedély, anyám szerint meg de. És anyám azt is utálja, hogy apám
a pincében lőni tanít engem, talán maffiózót akar nevelni a
gyerekéből? Ez egy rendes családnak indult, de úgy látszik, muszáj
szétbarmolni. Elég ügyesen lövök már, apám mindig megdicsér.
Anyám szerint valaki meghallja, fel fognak jelenteni, kiszáll a TEK, és
megbilincsel, hozhatja majd nekünk a szendvicset a beszélőre. Apám
szerint anyám túl sok filmet néz, magasról tesz rá a hatóság, ha
valaki sportjelleggel tart fegyvert, ez még nem terrorizmus, hülyék
lennének ágyúval lőni verébre. És kiszedtem a titkos fiókból a
fegyvert, és úgy tettem, mintha belelőnék a kamerába, de nem volt
benne töltény, csak egyet csattant. Elég jó poén szerintem, de az
osztályfőnök nem értékelte, mert érzékenyíteni akart bennünket,
nálam meg szemmel láthatóan súlyos problémák vannak idehaza.
Az e-szülői értekezleten komoly elbeszélgetés volt, apám utána
üvöltözött velem, hogy elárultam őt. Anyám kisírta a szemét, hát
tönkre akarom vágni a családot? Meglátom, az lesz a vége, hogy
elvesznek minket tőlük, és mehetünk intézetbe, és ott aztán
megtanulom, hogy milyen a kemény élet. Apám meg akart pofozni,
de mondtam, hogy akkor következő ofőórán megmutatom a
megpofozott arcomat, és nem fogja könnyen kimagyarázni.
Vírushelyzet ide vagy oda, a jogaimmal tisztában vagyok. Nem
mondtam, hogy csak az ügyvédem jelenlétében nyilatkozom, de így
is elértem, amit akartam.
Mostanában alig szólalok meg az ofőórákon, nem fűződik hozzá
érdekem. Tárgyalásban vagyok apámékkal egy új iPhone-ról,
úgyhogy nem jártatom a szájamat, nem akarom elcseszni a vádalkut.
 CHAMPION

A csónakmestert még soha senki nem látta csónakázni, sem

fürödni, pedig mindig mélykék úszógatyát visel, szinte hozzánőtt a
bőréhez. Azt hihetnénk, rá van festve vagy tetoválva, de látszik, hogy
valódi anyag. Elöl az van ráírva, hogy Champion, hátul meg az, hogy
Superior. Arra nézve senki sem ad felvilágosítást, mihez képest
felsőbbrendű, és miben bajnok. Ez így van, el kell fogadni, mint a
gravitációt vagy a hajszálcsövesség tényét. Vagy hallottatok már
olyat, hogy az emberek kimentek tüntetni a fénysebesség ellen?
Ugye, hogy nem. Mert ami van, az van. A csónakmester
hézagmentesen illeszkedett a természet rendjébe.
Másik elidegeníthetetlen tartozéka a napszemüveg. Senki se mert
volna tippet megkockáztatni a csónakmester szeme színét illetően. A
napszemüveg rajta volt már nyitáskor, amikor a csónakláncokat
bogozgatta és a lakatot nyitotta. És rajta volt alkonyatkor, záráskor is,
amikor egy helyre vontatta, és egyetlen közös láncra fűzve, hatalmas
lakattal lezárta az összes csónakot, vízibiciklit, kenut, kajakot.
A csónakmester mindig cigarettázott, beszéd közben is ott táncolt
szája sarkában a bláz, ami kissé kásássá tette minden mondandóját.
„Ösi, legkécsőbb féltizsenkettőre kéne vissahozsni, astán zsárás,
ebédsünet!” A csónakmester bőre mindig egyöntetűen le volt
barnulva, de sosem izzadt, és sosem égett le. Rejtély, hogyan
csinálta, bár talán csak annyi a titok, hogy leginkább a csónakház
eresze alatt álldogált és cigarettázott, csak akkor jött elő, ha valaki
bérelni akart. Zsúfolt napokon két fiatal srác rohangászott a csónakok
körül, kimerték a vizet, viccelődtek a kuncsaftokkal, segítettek a
gyerekeknek a ki- és beszállásnál. Ilyenkor a csónakmester a pénzt
számolgatta, a nyugtákat rendezgette, és kurta utasításokkal
irányítgatta a fiúkat. Ha feldühödött, határozott léptekkel odament
valamelyikhez, és lekevert neki egy tockost. Az illető srác duzzogott
egy ideig, de utána zokszó nélkül csinálta tovább a dolgát.
A csónakmester minden délben kitöltötte a lottószelvényt, bezárta
a csónakházat, és átvitte a szelvényt a lottózóba. Rejtély, mit vett
volna, ha egyszer nyer. Egy másik csónakházat? Több másik
csónakházat? Egész csónakház-láncot? Egy Armani-fürdőgatyát?
Egy tucat Armani-fürdőgatyát? Egy jachtkikötőt? Sose derült ki.
A csónakmesternek hozták az ebédet a szomszédos
kisvendéglőből. Levest, paprikás krumplit és kovászos ubit evett.
Mellé keresztrejtvényt fejtett. Nem tudni, beküldte-e a megfejtéseket
a kiadóba, vagy egyszerűen örömét lelte abban, hogy kitalálja a
megfelelő szavakat. KAMCSATKA, BÁBKORLÁT, BOJTORJÁN,
ZSIZSIK, JÓKAI, TURBULENCIA. Talán szavak keringtek a
cigarettája füstjében álltó nap, ki tudja, néha munka közben is
odament a törzsasztalához, valamit feljegyezni. Azért is törzsasztal
volt, mert más nem ülhetett oda, meg azért is, mert fatörzsből szabta
ki valaki. Köznapi sav, kilenc betű, köznapi sav, a fene vigye el. Néha
egy nap kell egy szóhoz, és csak az esti láncok zörgése hozza meg,
hogy ASZKORBIN, hát persze, hogy az, mi más lenne.
A csónakmester úgy nézte a tavat, mintha annak vize szülné vagy
szőné a hiányzó szavakat, amelyeket neki haladéktalanul meg kell
fejtenie, ki kell fejtenie, ki kell bányásznia estére vagy másnap
reggelre. Belga fürdőváros, nyolc betű, még hogy belga fürdő, a franc
essen belé, hát nem OOSTENDE… A két „O” zavarta meg a
csónakmestert, átkozott északiak, mindig variálnak valamit, ez is
rejtély, mit hogyan írunk át, miért lett például KOBENHAVENből pont
KOPPENHÁGA.
A csónakmester barátnője, vagy talán felesége, nem tudni, egyikük
sem viselt gyűrűt, nos, ő volt az egyetlen, aki egyszer le mert ülni a
törzsasztalhoz. A csónakmester úgy meglepődött, mikor reggel
kilépett az ajtón, hogy a cigaretta is kiesett a szájából. Ott ült a
barátnője, vagy talán felesége, akkor talán még egyik sem, csak egy
nő, fehér fürdőruhában, arányos testfelépítéssel, mondhatni
bombanő, pedig már a negyvenes éveiben járhat, éppolyan
egyöntetűen lebarnulva, mint a csónakmester. És éppolyan
meghatározhatatlan szemszínnel, ő is mindig napszemüveget viselt.
Rossz nyelvek szerint azért, mert tütükélt titokban, ezt akarta véka
alá rejteni, egyöntetűen barna szemüveglencse mögé rejteni. Aznap
a nő el se mozdult a törzsasztaltól, a csónakmester tette a dolgát,
néha visszatért az asszonyhoz, halkan beszélgettek. Mikor a
csónakmester épp nem ült ott vele, a bombanő rágyújtott, és hosszan
fújta ki a füstöt. Két adag paprikás krumplit ettek, két adag
kovászossal. Üveges sörrel koccintottak.
Attól fogva a csónakházban ott lakott a szőke bombázó is, fehér
bikiniben. Reggel tízkor, mikor a csónakláncok javában zörögtek és a
vízibiciklik javában placcsogtak, a szőke szirén macskaléptekkel
lehullámzott a falépcsőn, pát intett, szia, nyuszi, beült a kis piros
Nissanjába, és elhajtott. Rossz nyelvek szerint macskaléptei kissé
lustábbak voltak a kelleténél, nem elég magabiztosak, ami a
macskajajnak vagy a már kora reggel elfogyasztott italnak volt
betudható. A nő késő este jött csak haza. Rossz nyelvek szerint egy
parti bárban volt felszolgáló, és ki tudja, miféle szolgáltatásokat kínált
még ez az intézmény az itallapon szereplőkön túlmenően. Jó a rossz
nyelveknek, soha semmiért nem vállalnak felelősséget, soha
semmiről nem tehetnek, ezt csak úgy hallották, hát most továbbadják,
mert kötelességüknek érzik. A kevésbé rossz nyelvek szerint a nő
idős édesanyját gondozza, teszi tisztába, eteti, tologatja
kerekesszékben, éjszakára szakképzett ápoló veszi át a feladatokat,
vagy egy otthonban vigyáznak rá. Tudni senki semmi biztosat nem
tudott.
A csónakmester esőben is kinn állt az eresz alatt, nézte a dühöngő
tavat, és szívta a cigarettát. Pedig akkor egy lélek sem járt erre. Ha
kicsit megborzongott, vállára terített egy törülközőt Wimbledon
felirattal. Talán szavak jártak a fejében, szabad levegőn bekövetkező
kémiai folyamat, nyolc betű, hogy a tetű vigye el, megvan,
OXIDÁCIÓ.
A csónakmester üvegből itta a sört, és ha nem keresztrejtvényt
fejtett, unalmában a mobilját bizgette. A csikkeket egy üres kovászos
uborkás üvegbe gyűjtötte. Senki se tudta, hogy a csónakmester mit
csinál télen. Soha senki se kérdezte meg tőle. Mert erre soha senki
nem volt kíváncsi.
 ZOMBIFESZTIVÁL

Azt mondja, térdeljek le, de először nem értem a hülye maszkja

miatt.
Pfbububúúú. Mondja. Én meg találjam ki, hogy le kell térdelni.
Térdeljen le, aki jár templomba.
Talán nagyanyám temetésekor voltam utoljára.
És akkor most pfubububú. Mi előtt térdeljek le? A márvány előtt?
Az aranyozás előtt? A citromba harapós szobrok előtt? Oldalt még
egy olyan is volt, akibe vagy húsz nyilat belelőttek. Csurom vér. Na,
ez aztán kulturált hely!
Pfubububú. Térdeljek le!
Fél térdre ereszkedem. Úgy teszek, mintha. Az mégiscsak olyan,
mintha már majdnem. És közben mégsem. A méltóságom is
megmarad. Nem megyek le kutyába.
Majd az én temetésemen. Ott még le is fekszem. Vagy
összehúzom magam egy urnába.
Egész kicsire. Nem valószínű, hogy lesz egyházi temetés.
Gyászmise. Mit tudom én, ki fog engem eltemetni. Fontos ez?
Mondjuk elgondolkodtató. Hazajön a húgom Angliából, és eltemettet?
Vagy kiszór valami parcellába, hogy ne legyen gond velem? Az
aktuális csajom visítva menekülne inkább, minthogy el kelljen
temetnie. Keresne valakit, aki tutira él. Nem bírja a hullás dolgokat,
csak horrorfilmen meg halloweenkor.
A pap kicsi, vékony pacák, azt mondja, a szadduceusok. Mint
valami kitalált nép egy számítógépes játékból. Orkok, avatárok,
vikingek, szadduceusok. Meghalsz, tadadadá, jönnek a
szadduceusok. Azt mondja a pap bácsi, ha meghaltok, olyanok
lesztek, mint az angyalok. Nézem a Nikit, hogyan állnának neki a
szárnyak. Hát, nem tudom, eltartana egy ideig, míg az összes tollát
belebújtatná a kabátujjába. Rám néz, a fejét csóválja mosolyogva.
Hogy ne nézzem. Jézus, ez mit képzel! Hiszen tudja, hogy van
barátnőm…
Már sajnálom, hogy belementem, az átkozott jó szívem, az visz a
sírba. Annyira mondta, hogy lécci, ő különben tök egyedül lesz a
nagynénje temetési miséjén, aki anyja helyett anyja volt. Niki annyira
maga alatt van. Rendezkedni abban a nagy házban, ahol eddig
ketten éltek… Azt se tudja, hova kapjon, marha rendes volt a
nagynénje, segített leckét írni, etette, ruházta, miközben az igazi
anyja az aktuális pasija után loholt, le se szarta őt. Kipottyantotta,
aztán szevasz, tavasz. Niki rég felfordult volna, ha az anyján múlik.
De már ahogy jöttem a kocsiban, nem hittem el, hogy ezt csinálom,
hát mit keresek egy vadidegen templomban, egy vadidegen nő
temetési szertartásán, eszem megáll, de tényleg… Azért, mert úgy
szétzuhant a drága munkatársam, aki szintén egy idegen nő, csak
egy légtérben töltünk teljes napokat az utóbbi években. És a
csajomnak is hazudni kellett, hogy apámékat látogatom meg, nem
vette volna az üzenetet, hogy egy nő nagynénjének a temetésére
megyek, csak mert olyan cukifiú vagyok, s közben az illető lányhoz
semmi, de semmi közöm. Nekem esik bőgve, és összekarmol, hogy
nem is szeretem, mondjam meg, ha nem akarok vele lenni, és akkor
ő most hazamegy. Végleg. Ezt sokszor kívántam már, mikor rájött a
hiszti. Hogy hazamenjen. Viszont békeidőben nem rossz csaj,
aranyos is tud lenni. És ha nem lenne, akkor be kéne szerezni egy
másikat, és az már nagyon fáraszt. Ezt így neki sose mondanám,
nem túl romantikus. Inkább viszek rózsát, akkor elolvad. Akarom én
bonyolítani az életemet? Nem akarom.
Közben a pap arról beszél, hogy a Mariann néni lát bennünket.
Belegondolok, ha ez így kajak, akkor szívás van. Lenéz a néni, hű, ez
a gyerek meg ki a rák, és mit keres a temetésemen? Elárulná valaki?
Bocs, mamika, én nem akartam jönni, csak az unokahúga rámenős.
Niki rögtön bőgni kezd, és azt nem bírom. Úgyhogy ne tessék
felkapni a vizet, nincs gáz. Elüldögélek itt, aztán nem is zavarok.
Meghülyültem, hogy egy halottal beszélgetek? Elröhögöm magam.
Müfüfü, bök oldalba Niki. Ne röhögjek. Pedig ő is röhög. A
röhögésemen röhög. Jó ez a maszk, elrejti. Mégiscsak ciki lenne.
 Niki mellett ül az anyja. Annyira mondta, hogy tök egyedül lesz,
erre itt az anyja. Akkor minek kellettem én? És nem csak az anyja,
hanem annak a pasija is. Durva így oldalról, az anyja tök úgy néz ki,
mint a Niki, csak rusnya és rosszindulatú feje van, míg a Niki egész
helyes. Ha ilyen lesz ő is harminc év múlva, az kemény. Mintha
lerántottak volna egy réteg bőrt a Niki arcáról, és most itt ülne zombi-
változatban. Huhh. A hideg is kiráz. Mint a telenyilazott szent fickó
láttán. Tök élethű.
Kinn állunk a templom előtt, Niki anyja meg annak a csávója
rágyújtanak. A csóka nagyon be van indulva ettől a temetéstől, vagy
amúgy is ilyen, ezerrel fossa a szót.
Hogy vajon ez a pap is nézeget didis-popis bikinimodelleket?
Lehet, még menyecskézik is. Mért pont ő bírná ki? Ne magadból
indulj ki, Laci, oltja le a zombinő, és nagyot szív a cigiből.
Hát, akkor a pénzcsapot kell megnyitni neki, vigyorog Laci.
Valamire mindenki izgul, lehet, hogy a kis pap lovettában utazik.
Biztos náluk is beütött a válság. Bár halni biztos többen halnak
manapság, mint régen. Esküvő meg nyilván kevesebb.
Basszus, ne fújják már rám a füstöt, fogalmam sincs, vírusosak-e,
de nem is akarom megtudni.
Laci röhög rajtam, ahogy hátrébb lépek, mondja, nyugi, mindjárt
behozzák a Szputnyikot, a szuper orosz vakcinát, nő tőle három
mellem, és átváltozom Putyinpofává, oda-vissza éneklem majd a
Szovjetunió himnuszát, de vírusom biztos nem lesz. Ne idegesítsél,
Laci, mondja zombianya, itt jön az atya.
Jaj, nagyon köszönjük, Atya, a nővéremnek sokat jelentett, hogy az
utolsó időkben annyiszor ellátogatott hozzá. Nézzen be egy kortyra,
egy falatra, atyám, nagyon kérem, tiszteljen meg, ott leszünk a
házban, el kell rendezni a dolgokat. Úgy örülnénk. Így kedveskedik a
zombinő.
Bólint, benéz, de tényleg csak egy percre, rohannia kell tovább.
Beteglátogató nap van. Mondja a pap. Nagyon kedves nő volt
Mariann néni, ezt is mondja. Élő hittel.
Elgondolkodom, hogy van akkor halott hit is? Vagy mi? Bemegy az
emberbe a hit, és ott felfordul? Nem tetszik neki a klíma? Mindjárt
röhögnöm kell megint. Na, jó, most jön az, hogy lelépek. Mission
completed. Hát akkor nagyon sajnálom, viszlát. Nem, részvétem, így
kell mondani. Isten nyugosztalja, ilyen is van, de hülyén hangzana
tőlem. Amúgy is meg lett már az nyugosztalva.
Mellém ugrik Niki, odasúgja, ne hagyj itt a hülye anyámmal,
légyszi, mert meghalok. Na, gondolom, akkor lehet neked is pofás
temetésed. Belém karol, óafranc. Gyors lesz, súgja Niki, süti,
pogácsa a nagynéném házában. Ránézek, tényleg nem csak hiszti,
könnyes a szeme. Vagy őnála ez a hiszti. Ó,  hogy az a rohadt…
Esszük a pogit, isszuk a kávét műanyag pohárból. Köszi, pálinkát
nem, még szükségem van a jogsira. Lacikámat nem kell kétszer
kínálni, tolja be az itókát, és az okosságot is ott folytatja, ahol
abbahagyta.
Anyukám, ne vacakoljál, leoltalak, mint Szörényi a Bródyt! Biztos
hallottátok, nagy balhé volt. De a Bródy visszavágott, nem hagyta
magát. Ketté fogják tépni ezek az ISTVÁNAKIRÁLYt.
Dugulj el, veti oda pasijának az aranyos mama. Ezek is kőbaltával
ápolják a kapcsolatukat.
Még ez hiányzott, a közjegyző is megjött, hogy felolvassa a néni
végrendeletét. Mint egy kretén filmben. Komolyan dobom elfelé az
eszemet, hogy mi ez itt, mi közöm hozzá, mért kell ezt nekem? Niki
nem hajlandó kikarolni belőlem, kapaszkodik, mintha különben
lezuhanna a szakadékba. Mintha a vőlegénye lennék, vagy mi.
Örülök, hogy nem lát most a csajom, megfojtana. A közjegyző igen,
kér kávét, ha már ilyen kedvesen kínálják, köszöni szépen.
Szemüveget vesz, olvassa, hogy képességei teljes birtokában, a
törvényben foglaltakat tekintetbe véve, blabla, az öregasszony
mindent Nikire hagyott. Hű, a drága anyuka máris vetődik a kedves
lányára, vörös fejjel, fűti a pogi mellé töltögetett pálinka.
– Te büdös ribanc, csak azért ápoltad, hogy elszeressed tőlem…
Mikor kicsi voltam, a nővérem ringatott, ő babázott velem! Az
egyetlen testvérem! És a saját lányom nyúlja le az örökséget,
széttéplek, te rohadt szuka!
Csitítjuk, én a bőgő Nikit próbálom kiszabadítani anyuka karmaiból,
Laci a boszorkánnyal birkózik, segít neki a kis pap, aki most jött, nem
kér pálinkát, köszi, napközben sosem.
 A közjegyző jelzi, van még egy végrendelet, ez az újabb, ez az
érvényes, csak neki mindent sorban kell felolvasnia, nem tehet róla.
Ennek értelmében Mariann a római katolikus egyházközségre hagyja
a házat és az ingóságokat, és kéri, hogy tíz évig mondjanak érte
misét.
Ezen már Niki is elbámul, majd elájul, a zombinő meg a papra
támad, sunyi kis szörnyeteg, mire akarja költeni a nővérem házát,
miféle luvnyákra, hiányzik neki a kufirc, mi?
A pap hátrál a kijárat felé, neki mennie kell, úgysem fogadnak el
adományokat, csak olyanoktól, akik hozzátartozó nélkül hunynak el.
Ő már alá is írta a lemondást, a közjegyző úrnál ott a papír, és most
szalad betegeket látogatni. Ha küldenek adományt vagy szeretnének
misét mondatni, arra van egy külön számlaszám, Niki tudja, majd
mindent megbeszélnek.
Én meg nézem a zombifesztivált. Mit is keresek itt?
 HAJSZÁL HÍJÁN

Amint felszálltam a buszra, azt éreztem, hajszál híján tökéletes az

életem, de hogy mi az a hiányzó hajszál, arra nem tudtam rájönni.
Mentem munkába, menetiránnyal szemben kaptam helyet a buszon.
Ezt is csak azért, mert egy idős hölgy megállt az ülés felett,
prüszkölve nézte a szemben lévőket, akik közönnyel reagáltak,
topogott, forgolódott, mint egy balkáni gerle, majd dúlva-fúlva
hátravonult. Így demonstrálta, méltatlanság, hogy nem veszik észre,
ő képtelen szemben ülni. Hányingere lesz? Vagy csak úgy érzi,
folyton hátba akarják támadni, és borsózik a gerince? Ki tudja, min
ment keresztül… Ki tudja, milyen félelmei vannak még…
A többség nem is akarja tudni, még rákezdené a néni, jaj, az epéje,
a fia állástalan, egy rendes lányt nem talál magának, iszonyú a közös
költség, a felette lakóknál csőtörés, ők isszák a levét, a Hűség és
ármány harmadik évfolyama meg az utolsó lesz, kész, vége, leállítják
ezek a rohadt peruiak, de ilyet, pont, mikor a legizgalmasabb.
Gondolkodtam kicsit, aztán kipattantam középre, hogy eljátsszam
az akcióhőst. Az embereknek példaképekre van szüksége és a
gigászok itt járnak köztünk, álruhában!
Kis figyelmet kérek, emberek, itt ez az idős hölgy! Forduljon körbe,
legyen szíves, hogy mindenki jól lássa! Integessen és mosolyogjon! A
neve… Mi a neve? A neve Irma, igen. Végigdolgozta az életét,
becsülettel, ezért a népért, ezért a hazáért, miértünk. Tapsoljuk meg!
Szép volt, Irma! Mi a foglalkozása? Micsoda? Könyvelő, mérlegképes
könyvelő, ez az! Maguk közül hányan töltenék az életüket azzal, hogy
számokat írnak és egyeztetnek, sok millió, sok milliárd apró számot
nap nap után? Ha elrontják, komoly százezrekkel vagy milliókkal
károsítanak meg valakit.
Micsoda feszültség! Micsoda elkötelezettség! Micsoda pontosság!
A neve Irma! Tapsoljuk meg őt! Köszönöm a lelkesedést! Jó kis
közösség jött össze, ez az! A leszállóknak további szép napot, a
többiektől még egy icipici türelmet kérek! Hány évig volt
munkaviszonyban, kedves Irma? Harminchat? Ugyanannál a cégnél?
Nem hiszem el! Maguk elhiszik? Irma egy vaslédi, le a kalappal! Még
egy tapsot Irmának! Köszönöm! Ki szeretné, ha ilyen fantasztikus
nagymamája lenne, mint Irma? Na ugye? Mennyi potenciális unoka!
Mit szól hozzá, Irma? Ugye, szóhoz se jut… Ez a népszerűség átka,
Irma, az emberek szeretik magát, és maga megérdemli. Na, ne
sírjon! Pontosabban sírjon nyugodtan, itt mindenki megérti.
Nos, emberek! Figyeljenek, mindjárt befejezem! Irmának van egy
problémája. Bizony, a legnagyobbakkal is előfordul. Ne
szabadkozzon, Irma, tudok róla, semmi baj. Csak egy kis probléma,
és azért van itt ez a pompás közösség, hogy megértse és megoldja.
Közös erővel semmi se lehetetlen. Irmának az a problémája, hogy
egyszerűen képtelen menetiránynak háttal ülni. Ugye, így van?
Kitaláltam. Ugyan, dehogy szuperképesség, csak éles a szemem.
Szeretem nézni az embereket. Szeretem látni is őket.
Kedves Irma, ha akarja, de tényleg csak ha akarja, elárulja nekünk,
mi az oka, hogy nem tud így ülni? Az asztmája? Oké, az asztmája!
Úgy érzi, fuldoklik, ha hátrafelé ül? Mintha kiszívná valami a tüdejéből
a levegőt? Hát, az pocsék lehet. De Irma tud ezzel együtt élni, hiszen
bivalyerős személyiség! Bravó, Irma! Emberek, akad-e önök között
valaki, aki fel tudná ajánlani Irmának menetirányba néző ülőhelyét.
Csak az jelentkezzék, aki tiszta szívvel, minden rossz érzés nélkül
meg tudja tenni ezt a semmiséget. Garantálom, az illetőnek sokkal
jobb hangulatban telik a mai napja ezután! Hohó, hány ember? Tíz,
tizenegy, tizenkettő! Látja, Irma? Az emberek jók, és jót akarnak! És
szeretik magát! Bátorítom, hogy szólítsa meg őket legközelebb,
mégpedig szeretettel. Azzal a szeretettel, amellyel önt szeretik.
Köszönöm, emberek, nagy taps mindenkinek, ezért gyönyörű hely ez
a földgolyóbis!
Persze nem tettem meg. Csak képzeletben. Küldtem egy röpke
áldást Irma felé, bár miért pont így hívnák… Megáldottam a fájós
csigolyáit, a családi kapcsolatait, a pénztárcáját, az álmait, a lelki
fájdalmait, a rossz emlékeit, a veszteségeit. Úgy láttam magam előtt
Irmát a lehunyt szemem mögött, míg a helyén ültem, mint egy
röntgenképen. Mire újra felnéztem, már leszállt.
Ekkor eszembe jutott a tegnapi kirándulás, amilyen lelkesedéssel
gyűjtögette Sári a kagylókat a parton, ahogy a nap borzongott, ahogy
az erdők fújtak, ahogy a szél csobogott, ahogy a hullámok sütöttek.
És a férjem ölelése.
Erről pedig eszembe jutott a szempilla, amelyet az arcomról levett,
miután megcsókolt. A csók íze még a számban. Szempillaszál híján
tökéletes az életem.
 TE VAGY A PLÜSSMALACOM

Rozi végigjárja az üzleteket, ráérősen, ezért jó, hogy előbb végez a

munkában, mint Boldizsár. Elmerül a pihe-puha plazahangulatban,
fülében zenevatta, dúdolja is vele, hogy juár máj nemtommi, valahogy
sose tudja megjegyezni, mi jön ezután… Te vagy a plüssmalacom?
Te vagy a fánkomban a vanília? Te vagy a müzlimben a vitamin? Te
vagy a jachtomban a motor?
Tényleg, Boldizsárhoz mi illene? Te vagy a bicajomban a
csapszeg? Igen, csapszeg, ami a pedált rögzíti, van ott egy olyan
fura bigyó. Boldizsár nagyon sportos, fokhagymapopója van a
bicajozástól, mindenhova keréken gurul. Rozi szokta is a fenekét
csapdosni, mint a kövér főnök a titkárnő Gizikének, vagy az
építőmunkás az arra járó, óvatlan leányzóknak. De jó bőr vagy,
egyelek meg! Rozi azt is szokta mondani, ha vásárláskor merészebb
szoknyára akad, hogy cöccö, legfeljebb, ha elcserélném a fenekem a
tiédre. Nem az, hogy Rozi ne lenne elégedett a sajátjával, de neki
alkatilag valahogy olyan laposabb, szétterültebb, megesik az ilyesmi.
Boldizsár meg kőkeményre bicajozta a magáét. A
fenékszépségversenyt ő nyerné odahaza, na. A kerékpár kicsit
hajszálrepedés köztük, Rozi szeret sétálni, a bicója cseppet sem
sportos, inkább olyan retró-fazonra készült cirkáló. Ha együtt
tekernek, mindig érzi Boldizsárban a feszültséget, hogy már régen
sivítana elöl, kábé kétszer akkora sebességgel, kettéhasítva a várost,
ehelyett meg itt tötyörög a kicsi feleségével. Andalog. Angyalog. Mint
a gyalog angyalok.
Azt is énekelheti Rozi, hogy te vagy az orrszőrnyírómban a penge.
Rozi örül, hogy Boldizsár nyírja, de futkározik a hátán a hideg attól a
mormogástól, zrrr, vrrr, ahogy a nyíró falja a szőrt odabenn, a
félhomályos orrlikban. Mondjuk jobb, mintha nem nyírná. Az olyan
öregbácsis, a rőzse, ahogy kilóg az orron meg a fülön. Nagyapának
kilógott, de azt Rozi nem bánta, más korosztály, a keze is foltos volt,
mint egy zsiráfnak, a nyakbőre is petyhüdt, mint egy teknősnek, a
szeme pedig barátságosan könnyes, mint egy buldognak. Na de az
ember mégsem élhet együtt a saját nagyapjával. Nyírja csak azt az
orrszőrt, még ha Rozinak be is kell fognia a fülét olyankor.
Te vagy a fülimben a zene? Hú, arra aztán igazán kényes
Boldizsár! Úgy vette a mobilt is, a fülijét is, hogy egészen pengeéles
akusztikai élményt nyújtsanak, amíg a bicajjal kettérepüli a pesti
aszfaltot. Otthon bakelitlejátszója van, és vadiúj méregdrága
lemezeket vesz, vagy lemezantikváriumokban búvárkodik, és néha
sikerül is olyan korongot szerválnia, amit nem karcoltak összevissza
a korábbi tulajdonosok. Dave Brubeck, Charlie Parker, John Coltrane,
igazi varázsigék ezek a nevek, Boldizsár és a barátai transzba esnek,
hacsak szóbajönnek az ősrégi dzsessz-arcok, micsoda jéghideg,
mérnöki technikával kimetszett dallamok, agyas muzsika, melyben
fojtottan ott dübörög az egész vad Afrika, sakálok, oroszlánok, törzsi
táncok… Hát, ilyen Boldizsár, fejlesztő informatikus, akiben egy
dzsungel zakatol, Rozi nem érti, hogy mit fejleszt, ő ugye patikában
dolgozik, ezek a bitek meg mifélék magasak már neki.
Rozinak néha a patikába beállító emberek is furák, egy elgyötört
arcú pasas egész halkan azt bírja mondani, hogy neki pálinka kell.
Rozi elröhögi magát, és feleli, hogy nincs, de ha volna, akkor már rég
nem volna. Mind meginnák. Hiába magyarázza, a pasasnak nem esik
le. Ő pelenkát szeretne, de azonnal. Ja, az egész más. Van, aki
vírustesztet akart megvárni, ott helyben. Más hallotta, hogy már van
vakcina koronára, adják be neki. Egy agresszív nő azzal jött, hogy
mondja meg neki a kisasszony, a kétféle oltást beadathatja-e
magának egyszerre. Mire Rozi, hogy az orvost kell megkérdezni.
Mire a nő, hogy minek van itt Rozi, ha ennyit se tud. Mire Rozi, hogy
biodíszletnek. Meg hogy kiadja a gyógyszereket. Amúgy szívesen
elkalauzolja birodalmában a kedves hölgyet egy páratlan Tour de
Patika körutazás során, de mással nem szolgálhat. Az orvosi
tanácsadás komoly határátlépés lenne részéről. Mintha az
autószerelő segítene lefogyni. Vagy a sarki vegyesboltos írna fel
szemüveget. Vagy a fitneszedző szerelné a számítógépet. Tetszik
érteni?
 Te vagy a gyógyszeremben a hatóanyag! Sok van még az
Adventből, és Rozi élvezi a nyugodt izgalmat, amellyel kiválaszthatja
Boldizsár ajándékát. A lemezboltokat már bejárta, a férje haverjait is
kifaggatta, milyen ritkaságnak örülne. A bicajosoknál is kószált,
halomban állnak a mindenféle furfangos kiegészítők, vízhatlan
lábszárvédő, tapadós kesztyű, trükkös szemüveg, miegymás. Rozi
otthon óvatos kérdésekkel próbálja kipuhatolni, mi jön be az
embörnek. Kreatív dolgokban is gondolkodik, szívesen csináltatna
egy Sonny Rollins-os pólót valami pofás grafikával. Vagy festene neki
egy bögrét cuki felirattal: YOU ARE MY MORNING COFFEE. Vannak
helyek, ahol kiégetik, megválasztod a mintát, a színt, mindent.
Rozi töpreng.
Aztán ledermed. Semmi kétség, ez ő. Az ő férjecskéje, Boldizsár.
Ott áll a Zara-üzletben, és éppen szemrevételezi azt a nagyon
kedves céges kolléganőjét, akin egy olyan ruha feszül, amilyet Rozi is
simán elfogadna. Sőt, álmai rucija. Tiszta gyapjú, nyersfehér, egybe
félhosszú, olyan patent kis övvel. Az ember esze megáll! Három év
házasság kuka?
Gondolkodás nélkül beront a boltba, a biztonsági őr feltűnés nélkül
követni kezdi a zaklatottnak tűnő asszonykát. Jobb a balhénak elejét
venni. Ha már most ez megy, mi lesz itt karácsony előtt?
Ott állnak festői csoportban. A férj vörös fejjel. A kolléganő füléig
érő vigyorral, kiélvezve a helyzet báját. A feleség az első
felháborodás után kicsit elanyátlanodva. Hát igen, Berninek, a
kolléganőnek a méretei pont stimmelnek, ugyanolyan magas,
ugyanolyan alkat, mint Rozi. Őt kérte fel a mintaférjecske
próbababának, így akarta előkészíteni a tökéletes meglepetést.
Rozi most választhat.
Vagy jöjjön az álomruha, de nem lesz már meglepetés. Akár fel is
próbálhatja. Rögtön a kolléganő után. Még testmeleg.
Vagy a meglepetésre szavaz, és akkor ugrott a kosztüm. Ha így, ha
úgy, ezt az ádventet fogják még emlegetni.
 SZABADSÁG

– Nézze, főnök, tudom, hogy baj van, irtó nagy gáz, nem vagyok
vak, se süket. Még a gondnál is nagyobb gond van, tiszta szívás,
estek az eladási mutatók, van rálátásom, ez nyilvánvaló. És igen, a
járvány alatt kivettünk minden szabit, ami meg még benn van, ugye,
megegyeztünk, hogy nem nyúlunk hozzá, mert güzülni kell, hogy
kimásszunk a gödörből. Életem és vérem a cégért, de tényleg,
esküszöm, a nagyanyám életére. Éppen róla van szó, a
nagyanyámról meg az életéről, tényleg az utolsó életszakasza, a
dokik már lemondtak róla, és hát ott van szegény egyedül, az
unokatesóm van mellette meg annak a felesége, de nekik is van
melóhelyük, gyerekeik, ezerfelé vannak szétszedve, mint mindenki
más. Tényleg ott a helyem, nagyika rettenetes állapotban van, a
napjai megszámlálva, maximum egy hét, lehet, hogy azzal a
temetésen is túl leszünk már, sajnos nem fűzünk sok reményt a
gyógyuláshoz. Gondolom, tudja, milyen agresszív a nyirokrák, ha
bedurvul, és ez már nagyon kemény szitu, semmi kétség. Csak azért
mertem, mert mind nagyon megrendülten emlékszünk vissza, amikor
a Főnök édesanyja… Még ha nem is pont ugyanaz a kettő, és
ismételten őszinte részvétem, így az évek múltával is, az ilyesmit
nem lehet megszokni. Szóval nagyon bízom a Főnök legendás
emberiességében, én akármerre járok, híresztelem, hogy még egy
ilyen empatikus vezetőt mutasson nekem valaki, de nem tudnak,
főnök, nem tudnak, igazából minden ismerősöm csak szidja a góréját
meg irigykednek rám: aszta, ilyen főnyereményt! Az őszinteséghez
hozzátartozik, hogy Irmuska konkrétan nem az én nagyanyám,
hanem az unokatesómé, de ő nevelt fel, többet lógtam náluk, mint
odahaza, így tisztára olyan, mintha… Az én nagyim vidéken lakott,
karácsonykor láttuk, akkor is magával meg a sérelmeivel volt
elfoglalva meg kemény barackokat osztogatott a fejünkre ajándék
helyett a bütykös öklével. Meghalt, ő már meghalt, sajnos. Illetve
olyan, mintha nem is élt volna, de Irmuska néni más, ugye megérti?
(Nem fog bejönni az öregkártya, kiszúrja, sasszem, felejtős az egész.
Mi közöm ahhoz a vénasszonyhoz, mondja majd, és végtére is igaza
lesz. Tényleg ezért akarom szarban hagyni a céget? Vagy van valami
másik ok? Lennék szíves megosztani vele? Kérdezi majd, és az
arcomba tolja átható, mentolos leheletét, ezt a hideg igazságszagot,
én meg érzem elernyedni a záróizmaimat.)
– Nézze, főnök, tudom, most mire gondol, de kérem, higgye el.
Olyan nehéz ezt kimondani, ma, kis hazánkban még mindig
megbélyegzik az efféle problémákat. Tudja, húsz éve vagyok házas,
és túl vagyunk már néhány brutális dolgon. Amikor a kis Márk
lebegett élet-halál között. Egy hülye génhiba, tudja, ma már van rá
rutingyógyszer, de akkor még… Látja ezt a tincset a halántékomon?
Ebbe őszült bele, ebbe a két hétbe. Egyik este lefeküdtem teljesen
barna hajjal, másnap reggel ezt láttam a tükörben. Filmekben van
ilyen meg romantikus regényekben. De már tudom, hogy a
valóságban is. Aztán amikor kirabolták a lakást, és ott volt minden
széjjeldobálva, összetörve, lehugyozva, hiába festetés, zárcsere,
hiába dobtunk ki mindent, ott kalapált bennünk a félelem, a
zsigereinkben. Meg emlékszik talán, persze mindent nem tarthat
észben, de mikor a sógorom magára gyújtotta a nyaralót, hagyott
búcsúlevelet is, eléggé földhöz csapott minket az eset. A sok izgalom
a lányunk fiúival, a drogossal, az autószerelőssel meg a sittessel, ez
a mostani már elég rendesnek látszik, de hát lekváros buktával
dicsérjük a napot, hehe. Nem vertem az ilyesmit nagydobra, nyilván
ismerős a szitu, kicsi tragédiák, de nekünk nagyot szólnak, négy fal
közt. Ilyen ez a popszakma, a hétköznapok show-businesse.
Egymásra rétegződnek a dolgok, mint a réteslapok, és egyik napról a
másikra úgy tűnik, minden működőképes, elgurulgat, nincs semmi
baj, vagyis hát csak apró-cseprők, és azt hisszük, együtt lehet ezzel
élni, aztán kiderül, hogy bámm. Tudja, mint a tűzijáték meg az
ammónium-nitrát Bejrútban, gyűltek, gyűltek, hopp, egy szikra, egy
eldobott csikk, egy pirózós kiskölyök, és lőttek a kikötőnek. Nem,
persze nem a kikötőről akarok értekezni, hanem a feleségemről,
kérem a főnök diszkrécióját, nem akarom, hogy dilinósnak higgyék a
kollégák, nem az, csak muszáj, hogy kezelés alatt álljon. Labilis, ez a
jó szó, nem stabil, és tudja, a nyakamban a háztartás meg a
gyerekek hirtelen. De egy hét alatt kiépítek egy rendszert, azt utána
már csak működtetni kell, esküszöm a nagyanyám, vagyis izé, a
nénikém életére, vagyis izé, halálára. Csak azért mertem ezzel
előhozakodni a főnök úrnak, mert tetszett említeni, hogy a felesége
jár mostanában mindfulnessre, ezért fel tudja mérni a mentálhigiénés
egészség szükségességét. (Nem jó, egészen az arcomba fog hajolni,
és a szabálytalan fogsorával sziszegi a szemembe, hogy miafranc
közöm van az ő nejéhez. Ahogy neki sincs az enyémhez, az
égvilágon semmi. És nem is lesz soha. Se most, se holnap, se ezer
év múlva. Mert jegyezzem meg, a dolgok nem így működnek, nem a
haverja vagyok, nem a kocsmai ivócimbije, akinek kiteregetem az
otthoni gondjaimat, és megértő hümmögésre számíthatok. Ő nem érti
meg és nem is akarja megérteni kétszázhetvenhárom ember minden
magánjellegű problémáját. Mert nem akar megketyózni, mint a
nejem. Ami otthonra tartozik, azt oldjuk meg négy fal között. Értve
van? És őt nem érdekli, hogy a halott nénikémtől kérek ehhez
segítséget, vagy valaki mástól.)
– Nézze, főnök, tudom, hogy nem szereti, ha magánjellegű
ügyekkel traktáljuk, van elég dolga enélkül is, bízik a
közjózanságban, olyan szépen mondta a mítingen, hogy egy kis
intelligenciával legyőzzük a válságot, mint az ország a koronavírust,
tényleg, én még sírtam is, mert tényleg. Nem szégyellem, nem
vagyok anyámasszonykatonája-típus, de ha egy beszéd oda van
téve, megkönnyezem, kövezzenek meg érte a nagy macsók. Szóval
van ez a kis kellemetlenség, nem is így kellene neveznem, mert
egyfelől nagyon is kellemes, olyanokat érzek, mint utoljára húsz évvel
ezelőtt, másik embernek érzem magam, vérbeli férfinak, komolyan
mondom, tudnék mesélni, főnök, hát egy csoda. Én nem is
gondoltam, hogy egy ilyen csajt érdekelhetek a roggyant negyven-x-
es karosszériámmal meg minden, de a cicuska azt mondja, direkt
bejönnek neki az apatípusú testek, a házikandúrban lakó oroszlánok,
világos, főnök, miről beszélek, ugye? Félre ne értse, nem akarom én
romba dönteni a renomémat meg a családomat, eszem ágában
sincsen, de hát egy ilyen másodvirágzást nem lehetett kihagyni.
Teljesen visszatért az önbizalmam, a munkakedvemen is észre kellett
már vennie, néha úgy érzem, szétharapom a számítógépet a nagy
lázban, csak rohanok előre, se fáradtság, se semmi, őrült energiáim
lettek. Most tényleg, kéne egy hét, hogy ezt lerendezzem, elvinném a
kicsikét Olaszba, fillérekért lehet ma szállást szerezni, tengerpart,
borok, pizzák, zene, tánc, szerelem. Persze otthon úgy
kommunikálom, hogy szakmai út, ha nem bánja. Ó, ne tippeljen a
Tiktok-nemzedékre, ez egy bőven húszas hölgy, egyem a zúzáját…
Mostanában ilyen kölykös a hangulatom. Fickós. Utána aztán olyan
rendes gyerek leszek, a kisasszony meg megígérte, nem csap
balhét, lelép, rögtön továbbröppen. Virágról virágra. Hát ilyen az ő
élete. Huss! És mindenki jól jár. Nekem életre szóló élmény. A
főnökben megbízom, életem és vérem, nyilván meg tetszik érteni a
vér szavát, mert hát emlékszünk még a Dzsenniferkére a céges
buliról, micsoda egy bestia volt, Úristen, hát ki vetné a követ a kedves
főnök úrra, a világ legjobb főnökére, csak mert nem volt, ugye, fából!
De még a fák is tüzet fognak, pont volt egy ilyen eset, láttam a neten,
Siófokon belülről kezdett lángolni egy odvas fa egy vendéglő
teraszán, nem semmi! Az odvasat ne szíveskedjék félreérteni, a
főnök remekül tartja magát. (Püff neki, ebbe beletenyereltem,
kidagadnak a nyaki ütőerei, mégis miért képzelem, hogy
belerondíthatok az ő magánéletébe, és teljesen alaptalan
rágalmakkal jövök neki. Erre a családellenes, förtelmes
gusztustalanságra nem is tudja, mit mondjon. Ő viszont úgy kivág,
mint macskát a palánkon! Naivan azt hitte, van a pofátlanságnak
határa, de rá kell jönnie, nincsen, csak sorozatos illegális határsértők.
Most pedig tűnés a pokolba, amíg szépen mondja, és nem teszi rám
izomból az íróasztalát. Az az érzésem, sehogy sem sikerül a szája
íze szerint beszélnem.)
 ÉBREDJ, CSIPKEJÓZSIKA!

Ha a békák nem énekelnének, komolyan mondom, már rég

megbolondultam volna. De a békák úgy látszik, szívükön viselik az én
árva mentális egészségem dolgát, mert énekelnek rendületlenül
minden este, kvartyognak, bruttyognak, szörtyögnek, mortyognak,
szóval olyasmit művelnek, ami emberi szavakkal aligha leírható. És
ilyenkor magamba szívom a kerti minitó kissé áporodott kipárolgását,
mert mint minden élő vadvízben, itt is dolgozik, duruzsol, zakatol a
rothadás, a boldog bomlás motorja, és elcseppfolyósít, átlényegít
mindent, ami szerencséjére vagy szerencsétlenségére a vízbe
keveredik: bogarakat, faágakat, leveleket, szöszöket, terméseket,
elszáradt virágokat, hajszálakat, szőrszálakat.
Ebben a trutymóban találnak menedékre és egyben végső
nyughelyre az e világ légterében vándorló apró dolgok, s ki tudja, mi
módon, de még csokipapírok, sörösdobozok, fésűk,
cigarettásdobozok, napszemüvegek is előkerültek a mélyből. Igen,
mert én megjártam ennek a házi tengernek a mélyét, anyámék
hagyták elviselhetetlenül bepállani ezt a kis földi paradicsomot, ezt a
csodamocsarat. Ez a slötyi voltaképp pont annyira volt döglött, mint a
kapcsolatuk. A fehérhasú békácskák, ahogy sorra kifogdostam őket
merítőhálóval, rúgkapáltak, bicikliztek kegyetlenül, őket nem zavarta
a hullabűz, amelyben lubickoltak, csak az ember ilyen pedáns lény.
Túl pedáns.
Mert hát mire vágunk fel, mire az a sok fertőtlenítés, illatosítás,
dezodor, arcszesz, ha egyszer bűzlik minden, ami orrunkból,
fülünkből, szájunkból, egyéb nyílásainkból származik. A bőrünk
varacskosodik, megpetyhüdik, a hajunk csimbókosodik, zsírosodik,
kész hányinger az ember, ha engem kérdeztek. Mi hát az ember,
hogy Isten mégis megemlékezik róla? Kiloccsantott víz, törött
agyagedény, levegőben foszló füst, oszló pára, kósza fing, semmi, a
minden semmiségnyi darabja, egy stampi tömény, amint eltűnik a
melósgallér mögött.
Minek jöttem én ide, ahol mindennap gyilkosság történik? Durvább,
mint a zombifilmek, két, embernek alig nevezhető, összezárt véglény
gyilkolja egymást úgy, hogy mindkettő rég halott. Oszlanak, szaguk
van, de azért minden áldott nap eljátsszák, hogy léteznek,
felöltöznek, tisztálkodnak, táplálékot vesznek magukhoz.
És tudjátok, mi a legdurvább? Közönnyel ölik egymást,
sorozatvetős közönnyel, vállról indítós közönnyel, módszeresen
kicsontozzák vele egymást, mint gyakorlott vadász a leölt zsákmányt,
tárgyilagos konoksággal, még a szadisták öröme is hiányzik belőlük.
Ez a legijesztőbb, az örömtelenség. Meg hogy közben mindenki
elhiszi róluk, hogy léteznek. Mert apránként váltak ilyenné, napról
napra egyre jobban meszesedve, betokozódva.
Csakhogy míg a lárvák azért bábozódnak be, mert így szerveik
sorra elfolyósodhatnak, átcsoportosulnak, és lepke-tagokká
rendeződnek, belőlük már semmi más nem fog kikelni, soha többé,
ez jól látható. Csak szürke por szivárog néha a szájukból,
egyenletesen. Beszédnek nevezik, de ez nem az, én tudom, milyen a
beszéd, ez nem hasonlít arra. Tűz van a beszédben, erő és hatalom,
lángra gyújt, felperzsel, megmozgat. Az ő szavaik viszont egyenletes
szivárgással vattázzák csak a teret, úgy gyűlnek meg a sarkokban,
mint a porcicák.
Mondja anyám, zárd be az ajtót, kisfiam, ne hallja apád, kisfiam,
tudod, milyen.
Mondom neki, nem tudom, anyám, mondd el nekem, milyen,
szerinted milyen az én apám?
Mondja anyám, hát te is tudod, milyen, folyton gyanakszik rám,
ármánykodik, sandán méreget, pedig ha valakinek joga lenne a
gyanúra, hát az én vagyok. A magasságos főkönyvelő úr, akit
körbelibeg a sok titkárnő, az a sok kis cafka, aki mind jó pozícióról
álmodozik a cégnél, és hát a Horányi úr gyengéje tudható, imádja a
friss húst, sütve, rántva, panírozva, nyersen is, naná. Nagy ínyenc,
törődik is ő mással, mint a saját kis élvezetével, mit számít neki, mit
szól a világ, hogyan feszítenek mondjuk engemet keresztre az ő kis
hm, kedvtelései miatt.
 Mondom neki, miről beszélsz, anyám, hát apám rég nyugdíjban,
éppúgy nem mozdul ki itthonról, mint te, ezért jöttem haza Pestről,
hogy nektek bevásároljak, hogy titeket megvédjelek, de titeket nem
lehet megvédeni, mert szép lassan ledaráljátok egymást és közben
magatokat is ugyanazon a darálón.
Mondja anyám, miket darálsz itt össze, nézd csak meg apádat,
most is alamusziskodik, mintha azt a vacak tévét nézné, akár egy
kuka, de ha kiteszed a lábad a nappaliból, titkos jeleket ad le a
szeretőinek az ablakon keresztül, éjjel meg kiszökik az ablakon, nem
bír a vérével, szégyellhetné magát, fogatlan oroszlán létére. Fuhh,
mit oroszlán, sakál ez, dögevő…
Mondom, oké, ezt én nem hallgatom, pedig fogom még hallgatni,
mi lenne, ha ezek nem rajtam keresztül beszélnének egymással,
ebédnél meg csak ülnek kihalt tekintettel. Nem adnád ide a sót?
Nesze a só!
Bemegyek a nappaliba, mondom apámnak, miért nem beszélitek
meg ezeket anyámmal, eszem megáll, mintha ti lennétek a
gyerekeim, nem én a tiétek.
Nincs válasz, felveszem az asztalról a távirányítót, kikapcsolom a
miniszterelnököt a palota erkélyén érlelt koviubijával, kikapcsolom a
konzultációt a nemzet sorskérdéseiről, kikapcsolom a miniszterelnök
szülinapi koccintását válogatott pezsgőspoharakkal, kikapcsolom a
főpolgit, amint a tüntetők szottyos indulatairól értekezik, kikapcsolom
az autósmozi-koncerten vonagló Tankcsapdát, kikapcsolom a
prosztataproblémákra kínált csodás megoldást, kikapcsolom a
pukibuborékokat kiszabadító készítmény magasztalását, kikapcsolom
a mágikus fluoridokkal csábító fogkrémet és a fejfájást és a
lábgombát és a hüvelygombát. Semmi kedvem most ennek az
országnak a gombás lábujjai, felfúvódott bélrendszere, bemákosodott
fogsora környékén turkálni. Nézzük a saját családom válogatott
testműködéseit.
Mondja apám, ezt most miért csináltad?
Mondom neki, hogy lekapcsoljalak a méreginfúziódról, tényleg
hibernálva akarod tölteni hátralévő életedet?
Mondja apám, te is tudod, hogy karantén van, pandémia, ki kell
vasalni a nyunyókákat, és nyugton maradni négy fal között, mert ez a
megfelelően felelősségteljes magatartásforma a jelenlegi, fenyegető
globális vészhelyzetben.
Mondom neki, mostantól ezzel a zsizsikkel akarod tölteni a
koponyádat? Ébredj, Csipkejózsika, van egy folyamatban lévő
peretek anyámmal, közelíteni kéne a frontvonalakat vagy legalább
lőni, viszonozni a tüzet, mert őrjítő ez a hidegháború. Anyám azzal
vádol, hogy csalod. Most már nem köntörfalazok, tényleg megcsaltad
őt? Akkor is odaállhatnál elé, bocsánatot kérni vagy tudom is én,
közölni, hogy semmit se bánsz. Elmesélni, miért volt az egész, ha
volt valami.
Mondja apám, tudod is te, mit éltem én át emellett az asszony
mellett, micsoda erőim voltak nekem, azt hittem, kettéharapom a
világot, aztán megláttam, és azt hittem, együtt fogjuk kettéharapni a
világot, de ennél még az is jobb lett volna, ha anyád engem harap
ketté, mint egy özvegypók a férjét. Persze nem természete az efféle
szenvedélyesség, inkább csak kiszívott belőlem minden energiát
lassan az oktondi féltékenykedésével, a mártíromságával, nem is
vagyok már önmagam, csak egy porhüvely, hallgasd! Zörögnek a
csontjaim a bőröm alatt. A kardigán tart össze. Mi beszédem lenne
nekem ezzel az asszonnyal? Add vissza szépen a távirányítót!
Na, értitek már?
Én vagyok a szál kettejük közt, mint egy szövőgépen a vetélő:
elvetélt próbálkozások. Kétségbeesetten ide-oda cikázva igyekszem
összetartani őket, hiszen belőlük szövődtem, belőlük álltam össze
azzá, aki ma vagyok, még ha ez nem is valami nagy cucc, még ha
nem is érek többet annál, amit érek, egyszerű home office-huszár
vagyok, egy a kismillió közül. Azért az Isten szemében mégse
lehetek totálisan elfuserált darab, hiszen ha eleve utált volna, életre
se hív, csak visszapöccint a nagy semmi végtelen gomolygásába,
mint a cigihamut. Ez jó, egy dohányzó Isten, amint lelkeket szív el, jó!
Tetszik.
Kinn áll a mindenség gangján, és eldobott csikkjei úgy suhannak át
a sötét térségeken, mint a hullócsillagok.
 SZUSZOGÓK

Klárika kiteregetett a kert végében. Lágyan hullámzottak a lepedők,

bugyogók, otthonkák, gatyák, gigászi melltartók. Kedvtelve és kis
aggodalommal nézte a ringó vásznakat.
– Nem szárad sehogy a fehérnemű, pedig a nap süt ám.
Megigazított egy csakis számára látható gyűrődést.
– Az hagyján, a dohány is befülled. Szívom-szívom, de csak mint a
fogamat. Bár a fogamnak több az íze.
Győző a hózentrógerébe akasztott bütykösujjal álldigált, és a
köhögős pipáját szörcsögtette.
– Legalább a virágaimat nemigen kell locsolni. Virulni viszont nem
virulnak, kirohadt a tövük. Megérem, hogy tavirózsákat kell hozni a
piacról.
Klárika csóválta a fejét. Győző folytatta.
– Kocsmába is alig járok, vizezik a bort. Ugyanannyi pénzért
persze. Legalább keresztelnék át fröccsre. Lámpa sincs odabe,
zárlatos lesz folyton. Az ócska ventilátor a légypapírral csak alig
lefetyel. Mint valami kásában. Igaz, légy sincsen, legfeljebb csibor.
Nem jó hely ez. Mindenkit megfogott a penész, lassan mozognak, az
agyuk még lassabban.
– A tiéd bezzeg forog erősen. De inkább a kezed mozogna. Megint
én kaszáljak le a szőlő végében? – mérgeskedett Klárika.
– Nohát, egy pipát sem lehet elszívni már! Valahogy a derekam
sem érzi jól magát. Megvetemedtem az idővel, mint a deszka.
Múltkor megsuhintottam a kaszát, azt úgy beállt a derekam, meg se
bírtam moccanni, elmehettem volna Kossuth-szobornak a városba.
Úgy raktak be az ágyba, hétrét görnyedve. Hisz emlékszel –
mentegetőzik Győző.
– Emlékszek, emlékszek! A lustaságodra, arra. Mert engem nem
evett meg az idő? Érdekes, csak a férfiakra fáj a foga. Tohonya
banda.
– Ne szekérozz, unom. A gyerekeket hívnád fel inkább. Felőlük
meghalhatnánk, azt is a gyászjelentésből tudnák meg. Mikor voltak itt
utoljára?
– Nem vagyunk nekik elég modernek. Ha meggyönnek is, mind
csak a telefonjukat nyomdossák. Unnak jönni, ki kell mondjam, mert a
háborús történetekkel traktálod őket. Nem is voltál te háborúba, még
meg se születtél.
Győző szörcsögött megint a pipáján.
– Attól még mondhatok történeteket. Nem láttak ezek háborút, csak
a nyamvadt sorozatokban, az meg nem olyan. Pifi-pufi, csihi-puhi,
karate meg akrobatika, semmi köze a valósághoz. Apám is mesélt,
nagyapám is, tovább köll azt adni. Amikor véletlenül alágyújtottak a
tojásgránátnak. Meg amikor megtalálták a templomtoronyra
felakadva a lezuhant gépből kiugrott ejtőernyőst.
– Jaj, el ne kezdjed háromezerhatszázadszor, inkább nézd meg a
tyúkokat, raktak-e tojást.
– Már néztem, nem raktak azok, csak besamel-szószt.
– Vagy tán a szomszéd Karcsiékhoz rakják, azok a mocskok
átédesgetik kicsi kukoricával a jószágot, azt ellopják a tojásunkat.
Felettébb gyanús ez nekem. Azért van, mert nem foldozod meg az
átok kerítést.
– Megcsinálom még ma, csak el kell kérnem a drótvágót a
Ferkótól, az enyém elmarjult.
Klárika belemelegedett:
– Anyád be ne panírozzon, adok neked Ferkót, hogy megen késő
este kerülj haza négykézláb. Az is csak menetrend szerint
közlekedik, reggel fel a dombra, a pincéhez, a nap végén meg legurul
esze nélkül.
Győző feszengett:
– Jó, hát mondj egyet, aki nem iszik!
– A Vili atya, az alig rúg be. Papból ritka ám az ilyen. Jut eszembe,
nem jártál a templomnál, hogy megnézd a faliújságot?
– Voltam már arra, a kocsmából jövet, de nincs kinn újabb
gyászjelentés.
Klárika fejét csóválta.
 – Már pusztulni sem úgy pusztul a nép, mint régebben. Nem is
tudom, régen rendesebbek voltak a haldoklók. Emlékszem, apám is,
nagyapám is, mikor kitöltötte a haldoklása idejét, fogta a kalapját,
aztán kiballagott ebből az árnyékvilágból. Ma meg mindenki úgy
ragaszkodik a nyomorult életéhez, mintha akciós árut szerzett volna a
szupermarketbe.
Győző egy követ piszkálgatott a csizmája hegyével.
– Az orvosok tehetnek róla meg ez a sok új gyógyszer. Hajdan,
akinek ideje jött, és füttyentett neki az öreg Pásztor, hogy Bodri, ne,
ide gyere, az már indult is… Ma meg minduntalan feltámasztják az
élőhalottat is, pedig már nem is élet az olyan. Csak a szenvedés
nyúlik, mint a rétestészta, emlékszem, nagyanyám a lugasban álló
asztalon húzta, kiért egészen az ajtótól a vadszőlőig, mint egy
lepedő. Nagyanyám még tudott nyújtani.
– Na meg a nagyapádnak is nyújtott valamit, tizenkét gyerekük volt,
az nem számított soknak.
Győző felvillanyozódott.
– Na látod, ha nekünk is lenne még, valamelyik csak ránk nézne
néha. Statisztika…
– Eridj innen, most már próbálhatsz nekem csinálni, nem vagyok
Sára, te meg nem vagy Áron. Jól is néznénk ki, mit szólnának a
faluban. A mi korunkban nem szül az ember, csak vesekövet. De a
kín megvan azzal is.
Győző megvakarta a fülét. A pipa megint kialudt. Fene érti.
– Azért nem bánom, hogy nincsen temetés. Legalább az Erzsike
elhúzza még valameddig. Bár már csupa csont és bőr szegény, és
egyre csak az öreg Csabit hívogatja, aki ötven éve odavan. Meg
valahogy a temetések sem az igaziak. Amióta feljön a talajvíz,
feláznak a hantok, kiúsznak a hullák, és hiába csáklyázzuk őket
vissza a gödörbe, újra meg újra elszabadulnak. Mindenki
beletörődött, de én sehogy se bírom. Ott lebegnek az égen, és lefelé
néz a kinyílt, szemrehányó szemük. Mindrül eszembe jut valami
história. Sanyiról, hogy egyszer megszedtük a szilvafáit, amikor olyan
kevés volt a miénken, mert azt meg ő szedte meg. Emlékszel? Hogy
tagadtuk! Hát kellett a pálinkába. Bedühödött emberesen.
 – Na, nekem meg a Jucikáról jutnak eszembe cifra dolgok, jobb,
hogy odafenn lubickol már, másként kikaparnám a bociszemét. Mit
meresztgeti a más urára!
Győző fancsali pofát vágott.
– Ej de odavagy ilyen szakállas történetekkel. Mikor jutna eszembe
szoknya után járni? Oszt akkor sem pont úgy volt, ahogy hitted. Rám
akaszkodott, de nem lett szinte semmi.
– Szinte-szinte! Az agyamat nem ette meg az idő és nem mosta ki
a víz. Na, nézd, szegény öreganyád is ott lebeg, rondán szétfoszlott,
de még mindig az eladott telkét siratja.
– Azt se bánta volna, ha belehalunk a gürcölésbe. Csak a telek,
amit ő szerzett, az maradjon meg. Fontosabb volt neki, mint bárki
emberfia.
Klárika a homlokát ráncolta.
– Tudod, min gondolkodok? Minek fizetünk sírhelyet a temetőben,
ha ezek itt szabadon kóricálnak?
– Miattuk nem jönnek a gyerekek sem. Azt mondják, zombifalu ez,
ők itt nem kapnak levegőt.
– Na hiszen, mintha örökké szuszoghatnának. Senki se toldhatja
meg az életét akár egy lehelettel, emberbőrből van csak kiszabva az
ember, nem fér a fejébe az Isten gondolatja.
– Viccelsz, Klárika? A Jóisten elfeledett minket régen. Olyanok
vagyunk, mint azok a népek a tejesdobozon. Csellengők. Keresnek,
de nem találnak. Csak velünk fordítva áll. Találhatnának épp, csak a
kutya nem keres.
– Tényleg, a fagyis autó is mióta nem jött már. Meg a szikvizes.
Nem emlékszik ránk senki, csak odafenn a kóválygó halottacskák.
– Na, azok meg arra is emlékeznek, amire nem kéne. Esküszöm,
követ kötök a lábukra vagy beláncolom őket a sírjukba, mint a
tehenet szokás a jászolhoz. Jut eszembe, újabban a tejet is vizezik.
Klárika és Győző káprázva néznek a buborékok után, melyek
minden egyes szóval fürtökben szöknek ki a szájukból, és szállnak
fölfelé.
 NINCS IS VILÁGHÁBORÚ

Ott hevert a hulla a lábam előtt. Megrugdostam kicsit,

megszagoltam. Tényleg szakszerű munka. Hamisítatlan, többnapos
dögszaga volt. Gyártanak ilyen parfümöt, és bespriccelik vele? Vagy
romlott húslébe áztatták? Nem tűnt kaucsukembernek. Akkor létező
corpusokat alkalmaznak erre a célra… Kihúzták a Dunából? Vagy
baleseti sérült?
Közben azért gyanakodtam, hátha egy alkalmas pillanatban
felugrik, rám ölti a nyelvét, kiröhög és elszalad. De nem, játszotta a
szerepét. Remekül passzolt hozzá. A bele is ki volt ontva annak
rendje és módja szerint. Bakancs, kabát vagy bármi értékes már nem
lelhető rajta. Vagy hiányos öltözetet kapott a háborús hullának
álcázás művelete során, vagy a becses nép lelopta róla. Utóbbi azért
nagy pazarlás lett volna a szervezők részéről.
Meg kell hagyni, parádésan csinálják, de mi, a kiválasztottak, azért
nem dőlünk be. A parkbeli öntöttkő-virágláda alatt most is
megtaláltam a Valódi Hírek a Háttérhatalomról című stemplizett lelki
elemózsiát. Otthon, a lesötétített konyhában fel is faljuk boldog
örömmel. Ami sajtó még kapható volt egyáltalán e sanyarlatos
időkben, bűzlött az ordas megtévesztéstől, a háborús álhírektől. Csak
néhányan tudtuk az igazságot, és őriztük a tudás lángját e tébolyult
világban.
Csak a legmeghittebb beavatottak körében mertük kiejteni a
varázslatos mondatot, melytől arcunk átszellemült, tekintetünk lángra
gyúlt: VILÁGHÁBORÚ MÁRPEDIG NEM LÉTEZIK. Kedvenc
skriblerünk, a természetesen csupán álnév fedezékében vitézkedő
Facia Negra folytatásos cikksorozatában lerántja a leplet a
világméretű összeesküvésről. A markukba nevető pénzemberek
ugyanis azért eszelték ki ezt a feltűnően ostoba és vulgáris
hazugságot, hogy emberek millióit katonaruhába öltöztetve
ismeretlen helyre szállíthassák, imitációképpen látványosan fel-le
masíroztassák, letáboroztassák, frontvonalakká kommandírozzák
őket, lövészárkokat ásassanak velük. Ezeken a helyeken némi
robbanóanyag és repülőgép-armadák bevetésével olyan színházi
hangulatot hoznak létre, amellyel a fotósok megtölthetik az újságok
hasábjait, felkorbácsolhatják a hazafias érzelmeket, és elérik, hogy a
lakosság ne merészkedjék a petárdákat pukkantgató statisztahad
közelébe.
Hogy a katonákkal mi történik? Haha, naiv kérdés! Ezeknek a
mágnásoknak nincsenek skrupulusaik, eladják őket rabszolgának
isten háta mögötti, messzi országokba. Afrikai bányák mélyén
mellkasig vízben termelik ki a gyémántokat. Ázsiai uralkodók tartják
őket rács mögötti szórakozásnak, miként a majmokat. Jó kis bevétel
származhat ebből!
Ám a háborúnak nevezett szélhámosság legfőbb célja, hogy
országokat, népeket taszítsanak nyomorúságos függésbe. Még hogy
kinek jó ez? Hiszen a feketepiac császárai élet-halál urai! Utolsó
pénzét, értékeit, aranyát, műtárgyát, lakását, neje, lánya becsületét
adja oda szemrebbenés nélkül bárki pár darab krumpliért, kevéske
hamis kávéért, cigarettáért. És a nyerészkedők tömegével tárolják
eközben a „hiánycikkeket”. Vagy már azt is mind eladták messze
földre, vagy szeretnék tovább véreztetni az amúgy is végnapjait élő
lakosságot.
De mi figyelünk, és tudjuk, az egy-két lebombázott ház, a művészi
gonddal preparált tetemek, a lódögök és deformálódott ágyúk, roncs
katonai automobilok mind csak a gigantikus játék díszletei. Ha
behódolunk a játékmestereknek, nemcsak önérzetüket és
bukszájukat dagasztjuk világméretűvé, hanem saját még nagyobb
nyomorúságunk dajkálói és előidézői is leszünk egyben. Ebben
körünk minden tagja egyetért, pedig nem akárkik vagyunk ám.
Dr. Gezemiczky Tódor, az elnökünk, címzetes gymnasiumi
magántanár, és cvikkert hord, bár üveg már nincs benne, hiába,
megviselte az évek óta tartó méltatlan bánás. Patacich Vilmos
okleveles kazánfűtő és karbantartó, kiváló meglátásokkal bíró,
kifogástalan úriember. Gábory Koszta Ödön pedig még fel nem
ismert nagyságú festője viharos századunknak. No, ő volnék én.
Vagyis én volna ő. Értik, ugye? Maguknak, a háládatos utókornak
írok és festek csak én immár, hiszen a magam idejének szolgalelkű,
maszlaggal megétetett populatiója teljesen érdektelen számomra.
Ha hic et nunc tudnák, mi jár a fejemben, letartóztatnának, vagy
Idióták Intézetébe zárnának, s addig injekcióznák belém a nyugtató
bájitalokat, míg egészen buborékszemű hallá nem változnék. Amire
semminemű ingert nem érzek s táplálok magamban. Így hát ne szólj
szám, nem fáj fejem!
Minden lépésünket megfigyelik, késedelem nélkül visznek hát
lábaim hazafelé. Ekkor, minő meglepetés, kis híján fejem búbján talál
egy csengő acélból kiszabott, rejtelmes kinézetű tárgy. Azt hittem
volna, virágcserép, ha az efféle luxust ki nem pusztították volna
mindenki erkélyéről a nélkülözés sanyarú évei.
– Ne nyúlj hozzá, ez kelepce! A Háttérhatalom mindenre képes! –
súgta egy belső hang. Körbekémleltem, az utcán semmi.
Felbámultam az erkélyekre, az egész ház homlokzata szétlőve,
üresen tátong. Azért nagy művészek ezek, mit meg nem játszanak az
élethűség kedvéért! Hátborzongató. Magamban háromszor el kellett
ismételnem titkos imámat: VILÁGHÁBORÚ MÁRPEDIG NEM
LÉTEZIK, VILÁGHÁBORÚ MÁRPEDIG NEM LÉTEZIK,
VILÁGHÁBORÚ MÁRPEDIG NEM LÉTEZIK. Máskülönben elfogott
volna a kishitűség.
Kíváncsiságból mégis felkaptam a hengeres tárgyat,
ballonkabátom alá rejtettem, s tovasiettem.
Azt írják, a „dacminiszter” (ily tárcáról sem hallottunk eddigelé) nem
hívja vissza Vidnyánszkyt, hogy tüntetnek, meg hogy SZFE, ami
afféle betűrejtjel lehet, tán titkos szervezeté, mely Szabad Forradalmi
Erőként kíván hatalomra kerülni?
Frekvenciabüntetéssel sújtanak egy Rádiós Klubot vagy
Klubrádiót… Ez netán a Casino utódja lehet, vagy éppoly távhíradó
masina, melynek révén az álháború álhírei mai napság is terjednek?
Tesztpolitikáról is szólanak e futurisztikus mondatok, néminemű
ragály pusztíthat abban az időben távoli országban, s az akkori
háttérből ármánykodók tán degeszre nyerészkedik magukat a
meglehetős pénzért árusított ellenanyagon… Nem lepődnénk meg!
 Ó, hát mégsem Szabad Forradalmi Erő, hanem egy egyetem,
melynek dolgozói sztrájkkal tiltakoznának. Eszelős tekintettel
meredtünk a nemvárt jövőbe, melynek csepűrágó-tanoncai majdan
beszüntetik a munkát. Agyunk lázasan dolgozik, mindhiába, az
elválasztó csaknem nyolcvan évet képtelenek vagyunk leküzdeni!
Horror, egy politikus, ki nevelt lányát molesztálta, s most napvilágra
jutottak üzelmei. Tényleg furcsa egy epocha lehet, hol ilyesmi
esetnek kipattanását megengedik. Napjainkban kevesebbért is
fulladtak már megáradt folyóba gyermeklányok, hiszen egy
fehérszemély csak fehérszemély, egy nagygrabancú tisztviselőt
ellenben próbálna csak besározni valaki!
Elfüggönyzött konyhánk rejtekén, kormozó, pocsék bűzű
olajmécsesünk fényénél döbbenten silabizáltuk a dokumentumot. Már
a dátumok is oly rettentő gyanút keltőek voltak. 2020? Miért éppen ez
az év? A világot uraló trösztnek vajon ama távoli időszakra is lenne
előirányzott tervezete, s ha igen, éppen ez lenne az? De honnan
került hozzánk, s miért éppen hozzánk?
Mit kezdjünk e váratlan lelettel? Kevésbé jő el a jövő, ha tudunk
róla? Megváltoztathatunk bármit is, ha belelátunk előre? Hisz még
jelenünk is vajmi változtathatatlan, miközben mi néhányan, lelkes
előőrs tudjuk a makula nélkül tündöklő igazságot!
Olyan érzés borzongott át lesoványodott gerincünkön, mintha az
egyiptomi fáraók sírkamrájába lépnénk első tudósokként, és mit sem
értenénk a falra vésett hyeroglyphok üzenetéből.
Az ajtón dörömbölés hallatszott, katonacsizmák dübörgése, s egy
öblös kiáltás:
– KINYITNI!
Tódor felkapta a Valódi Hírek a Háttérhatalomról példányát s az
időkapszula hengerét, kivágtatott a kamrába, és lehajította az
egészet a világítóudvarra.
Magam elindultam ajtót nyitni.
 AKIK KÉTSZER HALNAK MEG

Nem mondanám, hogy kidobott magából az ágy.

Bugyborgó folyóban úsztam, kézzel-lábbal kavartam az iszapot,
mellettem kigyulladt űrhajók zúgtak el a semmibe fénycsóvát húzva,
viaskodó párok tűntek fel és enyésztek el (talán szeretkeztek, talán
gyilkolták egymást), vakító mosolyú, ultramarinkék inges
üzletemberek értekeztek arról, hogyan kell sok pénzt keresni, és
melyik tonhalkonzervben legtöbb a D-vitamin, mígnem egy fémesen
izzó szemű, aranyzöld páncélos sárkány nagy vérfröcsögés
közepette ingestül-mindenestül befalta az ipséket.
Wuhhh. Felültem és lassan tisztuló tekintettel bámultam a reggel
kavargó árnyaiba.
Szerintem már elment a csaj. Felszedte a sátorfáját, és huss. Az
ilyenek… hát, azok ilyenek. Volt itt egyáltalán csaj? Vagy csak
szerettem volna? Nyomot kell keresni. Egy eldobott gyantacsíkot
világosbarna szőrszálakkal. Miért épp világosbarna? Használt
púderpamacs a mosdó szélén. Hosszú hajszál a kád alján.
Nyomozóként kutattam a tegnap estém bűnjelei után.
Semmi. Viszont az asztal közepén két lágytojás kikanalazott héja,
darab kenyér, morzsák garmadája. Szalvétán rúzsfolt. Hoppá. Pár
kávécsepp a terítőn.
Felemeltem a csészét, meglötyköltem. Az alján maradt zacc
különös kavargásba kezdett. Miféle képek ezek? Viharral küzdő
háromárbócos a tengeren, fedélzetén újra meg újra átcsap a sós-
habos áradat, üvöltő matrózokat sodorva a halálba. Az első halál, s ki
tudja, még hányszor kell elmerülniük, felbukniuk, hányszor lesz úrrá
rajtuk hiú reménység, s hányszor vesznek oda újra halálnak
halálával.
A kávézacc megint más képet mutat. Katonák bukdácsolnak
lövészárokról lövészárokra, gránátrepeszek röpdösnek, sár, vér,
mocsok mindenütt.
Harmadjára bús donna barna balkonon, alant egy trubadúr penget
méla húrokat.
Mit kevertek ebbe a kávéba? És kik keverték bele? Még mindig
álmodom?
Szédelegve léptem ki a fürdőszobába, hogy a lakás egyetlen
tükrében szemügyre vegyem fizimiskámat. Hátha kapok valami
eligazítást a tegnap történéseit illetően. A tükör azonban szilánkokra
törve a padlón. Felemelek egy cserepet, úgy nézek ki benne, mint
akit alaposan helybenhagytak. Vagy csak a foncsoros üvegdarab
torzítja el arcom?
Akárhogy is, ennek a végére kell járni. Szépen, akkurátusan
rendbe szedni mindent. Lezöttyenek az ágy szélére, behunyom a
szemem. Hirtelen ott ülök az utolsó vacsora termében, a názáreti
Jézus bemárt egy falat kenyeret, és felém nyújtja. Összerázkódom.
Ez azt jelentené, hogy én fogom elárulni őt?
Körmeim arcomba marnak, vérem is kiserked. Nem akarom, és
mégis feladom őt a rómaiaknak? Vagy akarnám én, de mégse lesz
majd szívem megtenni?
Huhh. A befelé koncentrálás nem segít. A szemhéjam mögötti világ
olyan, mint egy fekete pálya a síparadicsomban, ha elindulok, nincs
többé megállás, a lendület életveszélyes.
Nyitott szemmel kell. Előkotrok egy papírt, az asztalról felkapok egy
tollat. Felírom a lapra:
TEGNAPI NAP (emlékeim)
1. Reggel felkeltem (nem emlékszem)
2. Mit ettem reggelire? (nem emlékszem – tükörtojás?)
Ó, a francba, hagyjuk. Összefirkálom a papírt, a krikszkrakszok
megelevenednek, vérszomjas farkaspofa kaffant felém hörögve.
Markomba gyűröm, és ijedten messze hajítom. Az ordaskoma kiugrik
a galacsinból, és elsurran, mint az árnyék. Az egész világ
összeesküdött ellenem, képtelenség bármit is kideríteni a tegnapi
napomról.
Jó, kimegyek az utcára, ütközni kell a valósággal. Hátha ott, az
események forgatagában kiderül minden. Bevillan, vakító fénnyel.
 Felrántom a szekrény ajtaját, valamit felveszek, tök mindegy, mit.
Leesik az állam. Neccharisnyák, tüllruhák, flitteres estélyik, lenge
nyári selyemgöncök, kiskosztümök. Mi a bánat? Hogy kerülnek egy
nő cuccai a lakásomba? Avagy hogy kerülök egy nő lakásába? Ki ez
a nő? Mérete alapján legalább egy fejjel kisebb és húsz kilóval
könnyebb nálam. Az egyik gomb köré bogozódott hajszál tanúsága
szerint félhosszú, vörös haja van. Elgondolkodva, remegő kézzel
tekergetem a hajszálat.
A szemben álló, komor kétajtóshoz lépek, kitárom a nyikorduló,
patinás ajtókat. Huh!
Férfiruhák… Megkönnyebbülés. Gyorsan magamra kapok valamit,
aztán nyomás… Derüljön ki végre, merre hány méter! De ahogy
elkezdem kihúzgálni a dolgokat, leesik az állam. A legkisebb
nadrágba is háromszor beleférnék, pedig nem vagyok cingár alkat.
Inkább átlagosnak mondható.
Mi a pék? Hogy kerülök ennek az idegesítő párnak, a vörös
démonnak és a divatjamúlt óriásnak a közös lakásába. Artistanő és
porondmester? Késdobáló és asszisztense? Ódon strici és
futtatottja?
Ráadásul nincs egy árva kapucnis kardigán, egy normális farmer,
egy feliratos pulcsi. Akár valami ócskásbolt! Élükre vasalt hatalmas
gatyák, nadrágtartóval. Frakkok, gérokkok, zakók, csíkos
matrózpólók. Egy ilyet felveszek, majdnem térdig ér. Sebaj, feltűröm
az ujját, fél lépéssel beljebb vagyok. Ekkor tadám, szinte fejreállok!
Apám, egy cilinder! Megpörgetem, fejembe csapom, feldobom,
elkapom, piruettezek, padödőzök. Szabad a karját, madám? Hopp, itt
a nyuszi, hol a nyuszi, bűvész bácsinak egy puszi! Behunyom a
szememet, tartom az orromat, de a kis vörös szélvész ajkai nem
cuppannak a nózi hegyén. Páff.
Vegyem már komolyan a helyzetet! Belebújok a legkisebb gatyóba,
egy szíjjal jól összehúzom a derekamon. Megteszi.
Viszont a szíjnak nincsen ám ott lika. Hoppá. Kimegyek a
konyhába, keresek egy kést. A mosogatóban találok is egyet,
csuromvér. Valakit ezzel rusnyán megszúrtak. De jó, hogy nem én
voltam az. Megborzongok. Mintha egy kisrágcsáló-csapat indulna el a
hátam közepéről, a vállam és a csípőm felé, minden irányban.
Lemosom a késről a ragacsot, kilukasztom az övet. Ennyi volt. A
cilinder a sarokban landol. Forma, melyben nincs tartalom. Pá, kis
aranyom!
Lássuk a medvét! A fogasról találomra leakasztok egy kabátot,
egész jól áll rajtam, s még mintha ismerős is lenne. Ilyen takarosan
érkeztem volna még tegnap? Cilinder hónom alá, glaszékesztyű
elegánsan összecsippentve?
Az ajtón névtábla: VOLOSINOVSZKI. Ismételgetem, mint egy
mondókát. Volosinovszki, Volosinovszki, pipogya férfi, sohase dobd
ki!
Micsoda hülyeség! A földszintre érve meglátom a postaládák sorát,
az egyiken a név: VOLOSINOVSZKI. Tavaszi zokni. Orvosi fakszni.
A láda nyílik, benne levél, Volosinovszki Kázmér névre.
Gondolkodóba esem, mellkas magasában rácsapok a kabátomra
jobb felől. Semmi. Bal felől koppan. Hohó! Előveszem a tárcát, benne
plasztikkártya, rajta Volosinovszki Kázmér. Az én fotóm. Oké, akkor
teljes joggal bontom fel a levelet. No persze, annak is meglett volna
az izgalma, ha más postáját kell kibeleznem.
XWDZ19-671-es számú intézkedés foganatosítása végett
szíveskedjék megjelenni a Megyei Időfolyósító Hivatal Finalizálási
Alosztályán, XVI. kerület, Ólom u. 16. Ekkor és ekkor. Hányadika
lehet? Tapogatom a zsebeket, egy ócska, nyomogatós mobil.
Bekapcsolom, lassan világosodik meg. 11-re kell odaérnem, végül is
még időben vagyok. Majd eligazítást kérek az utcán. Vagy taxiba
vágom magam.
Kilépek a kapun, igyekszem feltűnésmentesen csónakázni a
legalább öt számmal nagyobb cipőben. Be kéne szerezni valami
normálisabbat.
Nem stimmel valami. Az anyák ijedten rántják el előlem
kisgyerekeiket.
„Nenézzoda, jujszegénybácsi!”
A lányok elkapják tekintetüket. Egyes férfiak kihívóan, keményen
méregetnek. Mások mereven előrenéznek, idegenek ügye rájuk nem
tartozik. Elcsípem, amint ketten összesúgnak mögöttem.
„Ez is abból a szériából való.”
 Utánuk rohanok, elkapom az egyiket, elég ideges vagyok hozzá. A
falhoz szorítom! Annál nagyobb élvezettel, minthogy látom,
vadonatúj, krémszín kabátján nyomot hagy a mocskos fal.
„Ember, miről beszélsz?”
Kitépi magát a kezemből, rémülten eliszkol.
Na, ezzel se sokra megyek.
Mi a fene lehet bennem olyan ijesztő? Végigtapogatom az arcomat.
Érdekes, hogy ez eddig nem jutott az eszembe. Hogy is jutott volna,
mikor egyáltalán nem éreztem rosszul magamat. Kicsit zákányosan
ugyan, afféle másnapos reggeli kóválygás, de máskülönben semmi.
Jut eszembe, egy kávé rám férne. De ahogy látom, az a kávézó is
kiürülne, ahová betenném a lábamat.
Összerázkódom hirtelen. A bal fülem mögött egy lyuk. Nem is kicsi,
a kisujjam hegye belefér. Sőt, a fél kisujjam. Az egész kisujjam.
Szilánkos peremet, és valami kocsonyás anyagot tapintok. Hé, ez
nem vicces. Egy kalapbolt kirakatához érve végre szembekerülök egy
tükörrel. Az arcbőröm konkrétan szürke. Világító szürke. Nem is
tudtam, hogy a szürke tud világítani. Megijednék magamtól, ha nem
tudnám, hogy én vagyok az. Így viszont, hogy tudom, én vagyok az,
annál több okom van megijedni.
Fura módon mégis nyugodt vagyok. Halálnyugodt? Na de ezt
hogy? A sebet nem érzem, nem is fáj, kezem-lábam működik, szájam
kiszárad, szívem kalapál. Ólom utca 16. Mintha mindenre ez lenne a
válasz. Mindenesetre a végére járok.
A tárcámban van pénz. Feltűröm kabátgalléromat, behúzom a
nyakamat, leintek egy taxit, bevágódom a hátsó ülésre. A taxis
aggódva tekintget rám a visszapillantó tükörből, de nem törődöm
vele. Bámulom az elsuhanó házakat.
Egyiknek a homlokzata mögött világháborús katonák kúsznak
sárban, vérben, szögesdrótok között…
Egy másikban párocska szeretkezik vagy fojtogatja egymást…
Egy harmadikban vérszomjas sárkányok csámcsognak egy
porondmester tetemén… A véres cilinder begurult egy sarokba…
Brr, fázósan összehúzódom. Jó nagy borravalót kap a nyomorult,
bár nem szolgált rá. Beszari alak. Ne nézz, majom!
 Az Időfolyósító Hivatal kapujában nagy a tumultus. Hú, ezekhez
képest még relatíve jól festek! Az egyiknek a szemét vájták ki valami
késsel. A másiknak teljesen félrecsempült a nyaka. A harmadik, egy
nő, kacéran rám mosolyog, látni, hogy minden fogát brutálisan
kiverték. Gyülevész kompánia!
Nagy nehezen sikerült sorszámot kapnom, egy kongó csarnok
oszlopai közt várakozom kedvem-szegetten. Legyünk már túl ezen az
adminisztratív baromságon, akkor beülök egy kisvendéglőbe, kávét
iszom, harapok valamit. Nem mintha éhes lennék vagy szomjas. A
bennem terjengő fagy miatt jólesne a forró. Nincs itt egy automata?
Nincs.
Vörös hajú démonbalerinák kergetik éles késekkel a matrózokat
egy hánykódó szkúner fedélzetén. Akit elkapnak, annak meglékelik a
füle tövét, és kiisszák a vérét. Huh, összeborzongok, engem
szólítanak. Nem engem, a számomat. Vizenyős tekintetű, keshedt
emberke bámul rám a szemüvege mögül.
– Az XWDZ19-671-es, ugye?
– Azt hiszem, igen, miről lenne szó?
– Miről, miről? Ettől hangos a város. Maguk az elfuserált széria.
– Hogy érti ezt? Kikérem magamnak. Adja ki a papírt, aztán
léptem. Éhes vagyok, iszom egy kávét.
– Nem észlelt valami furcsát magán?
– Nem. Vagyis de, ez a seb a fülem mögött.
– Maga szerint meddig marad életben egy ember ilyen sérüléssel?
– Nem tudom, hát… Mindenesetre élek, és ez jó.
– Maga csak hiszi, hogy él. Adminisztratív hiba történt. A tegnapi
napra kiszabott halálesetek ugyan megtörténtek, de a biológiai exitus
nem állt be, csórikáim sajnálatos módon tovább kóvályognak a
világban, ami éppenséggel nem szerencsés. Úgy kell összefogdosni
önöket adminisztratív módszerekkel.
– De miért kell begyűjteni minket? Hiszen így kaptunk egy kis
haladékot… Helyrehozhatnánk egy-két dolgot… Meglátogathatnánk
agg rokonainkat… Megtanulhatnánk ukulelézni… Tehetnénk valamit
az emberiség javára.
– Nem úgy van az, hapsikám – váltott bizalmaskodásba hirtelen a
cingár hivatalnok. – Maga nem ért semmit. Rendnek kell lennie.
Tévedés történt, de ez csupán annyit jelent, hogy maguk kétszer
halnak meg.
– De hiszen ez gyilkosság! Tiltakozom!
Ám ekkor hirtelen előugrott két hatalmas termetű fickó, akikre
egész biztosan jók lettek volna a szekrényben talált ruhák, kétfelől
karon ragadtak, és csak annyit éreztem, hogy egy injekciós tű hegye
hatol a nyakamba.
 AZ EMBER, AKI VISSZAKÖLTÖZÖTT A RETRÓBA

Mikor apám a nappaliban lógó Buddha-képet, a feszületet és az

amerikai Szabadság-szobrot lecserélte Kádár Jánosra, Leninre és
Misa mackóra, igazából nem szúrtuk hasba magunkat. Valaminek
lenni kell ott a falon. Nem tök mindegy? Csak anyám morgolódott,
mert a pincébe levitt három cuccot ő szerezte valami garázsvásáron,
és büszke volt, milyen menőn kidekorálta a lakást.
Meg se fordult a fejünkben, hogy apám végleg visszaköltözik a
retróba. Az még kevésbé, hogy nekünk is vele kell mennünk.
Az első jelekre csak legyintettünk. Megszoktuk, hogy évek óta
mondogatja, az volt a jó, mikor háromnegyven volt a kenyér, nem volt
belőle magos meg zablisztes meg tönkölybúzás meg tököm tudja,
miféle, hanem csak az a jó puha fehér, gyári. Nem volt mindig puha,
de mindig lehetett neki örülni. Mert nem volt más, hát annak örültek.
Ez az annakörülés hiányzott igazából az apámnak, mert most túl sok
minden van ahhoz, hogy örülni lehessen neki. Hát legyen kevesebb,
és kész. A kutya mocskos mindenit! A krumplileves legyen
krumplileves!
Szerintem attól ilyen kótyagos, hogy taxizik, a rádiók csupa
retróslágert nyomatnak, egész nap nyakig úszik a régi zenékben.
Egyszer mesélte is, hogy két nemszáraz fiatalt szállított haza a
bulikázásból, és éppen az ment, hogy „az igazság mindig fáj, tudod”,
apám a sarokcsiszolós hangján énekelt, a srácok meg beszóltak,
hogy váltson rádiót, nyomjon valami hiphopot, és főleg duguljon el, ők
ezért nem fognak fizetni. Apám azt mondta, nem is fogadná el a
rohadt pénzüket, biztos a valagukat adják bérbe, abból van, mert
máshoz úgy ránézésre nem értenek. Csikorogva lefékezett az
Erzsébet híd közepén, és nem hajtott tovább, amíg a két roggyant
lábú csóka káromkodva ki nem vakarta magát a kocsiból. Bőgő
motorral hagyta ott őket, az ablakon át bömbölt a „Bár tudnám, hova,
hova, hova, de hova megyek…”
Először még nem gyanakodtunk. Anyám akadt ki, mert sehogy se
találta az ékszereit, és pár márkás ruhája is eltűnt a szekrényből. A
nővéremet vádolta, biztos ő hordta el vagy vesztette el az egészet.
Mikor Vivien tagadott, anyám nekem esett, hogy talán drogozok, csak
nem vallom be, tuti én csaptam el a cuccokat. Kiakadtam… Ekkor jött
meg apám és a legtermészetesebb hangon odabökte, hogy ő adta el
a sok felesleges cifraságot, az árát betette a takarékba, hadd
gyümölcsözzön, a munkásosztály öntudatához hozzátartozik az
egyszerűség, az ő felesége ne hacacárézzon úgy, mint egy
osztályidegen ribanc, nem illik hozzá. Anyám nekiesett, és pofozni
kezdte, de apám erősebb, lefogta szépen, lenyomta a fotelbe, és
mondta, mától kezdve itt másféle élet lesz, bölcs egyszerűség, régi,
nemes szocialista erkölcs, tessék megszokni. Vagy megszökni, de
akkor saját fizetésből tetszik majd élni, és lehet méregdrágán lakást
bérelni, mert ez itt az apám nevén van. Régen bezzeg voltak jó kis
tanácsi pecók, na de a maradékuknak is lába kél most, lesz nagy
kiárusítás, kövér uraságok vásárolják fel bagóért a nép vagyonát. A
mutter szemébe nézett, és érzelmes hangon azt búgta neki:
„Mindenhol jó, csak állj ide mellém”. Kikészültünk a slágerlistájától.
Kiszedte a hűtőből az energiaitalaimat meg a kólát, felcisszentette
a dobozokat, és beleöntötte mindet a mosogatóba, nem
mérgezhetem magam az imperializmus okádékával. A szemetesben
landoltak a nővérem humuszai meg avokádói, s a helyükre bekerült a
parizer, a körözött és a Pannónia sajt. Meg a szalámi és a gyulai
kolbász, de azokból csak hétvégén meg ünnepnapon lehetett
vékonyan szelni a margarinos kenyérre. A paprikából-paradicsomból
lecsót főzött, és közölte, nem veszünk többé méregdrága frisset,
legfeljebb nyár közepén, ha lemegy az ára. Gyári lecsó van a boltban
télen-nyáron, sokkal finomabb és olcsóbb. Kenyér mellé meg ott a
Piros Arany, csupa erő, egészség. A camembert, a mozzarella meg a
gouda is ment a levesbe. Ha csak a büdös hiányzik, ott a jó kis
pálpusztai. Vagy a lábam, szagoljátok azt.
Kitört az extra-balhé, mikor kiderült, hogy lemondta a wifit és a
mobilnetet, aztán szépen bedugta a falba a tárcsázós bakelittelefont,
amit az Ecserin újított valami antikostól. Őrül megfele, de tényleg. Pár
napig ingyenneteket pecázva császkáltunk a városban, hogy
legalább ne szakadjunk le teljesen a spanoktól meg a normál világtól,
de ez sem tartott sokáig. Egyik éjszaka apám, mielőtt elindult taxizni,
belopózott a szobákba, összeszedte a mobilokat, tableteket,
laptopokat meg a töltőket, és szépen továbbdobott mindent valami
sötét orgazdának. Kezdtünk pánikba esni, egyre kevesebbet lógtunk
otthon, az összes sulitársunk le volt döbbenve rajtunk. Gáz alakok
lettünk, lövésünk sem volt az új zenékről, sem Kim Kardashian
outfitjéről, a menő fitneszcicákról, hogy ki villantott és ki kefélt a Való
Világban. Ha nem figyeltem oda, hüvelykujjaim maguktól mozogni
kezdtek, mintha görgetnék a nagy semmit.
A hatalmas plazmatévénk is eltűnt, ócska ruszki doboz jelent meg
a helyén, persze nem lehet rajta x-boxozni, és olyan nehéz, hogy
apám egy haverjával hozta be fújtatva. A képe fekete-fehér, gyakran
elkezd futni vagy szellemképesedni, akkor ököllel kell ütni a tetejét,
hangosan szidva az életet meg a kormányt. Ja nem, azt nem engedi
apám, csak halkan, zárt ablaknál. Azt mondja, megütjük a bokánkat,
látszat csak ez a nagy szabadság, így akarják, hogy kibújjon a szög a
zsákból, s meglátjuk, eljön még a csengőfrász, a fekete autó. Ne szólj
szám, nem fáj fejem. Ezek az új politikus-ficsúrok, bármilyen színben
indulnak is, mind egyre megy, mocskos kizsákmányolók, egyik sem
rendes melóskáder…
Apámhoz lassan külön szótár kell, de van a házban az is, don’t
worry. Anyám szokta megmagyarázni a dolgait, hogy apám szerint
most épül a munkásosztály uralma, csak ki kell várni, és eljön az
egyenlőség, a kommunizmus diadala, mikor a kerítés is kolbászból
lesz, és mindenki szükséglete szerint haraphat belőle. Gyulait vagy
csabait. Mert más kolbász nem lesz a tökéletes társadalomban.
Minek? Százhúszfajta felvágottból válogatni? Importálni, mikor
mezőgazdasági ország vagyunk? Tessék mondani, az érlelt argentin
bélszínt nem a klotyón tojja ki őméltósága? Ugyanúgy, mint én a
parizert?
A Barça-meccseket csak Ákosnál tudtam nézni, de azt kellett
hazudni, hogy matekozunk. Otthon a Fradi–Újpest ment a recsegős
tévén meg a káromkodás, hogy egy árva magyar nincs ezek között a
jöttment nyikhajok között, Tökmag meg Ungabunga meg
Minekuszkász meg Kalácsovics. Eszem megáll. Nem terem talán a
magyar föld elég fürgelábú ifjút, mint hajdan, mikor végigvertük a
világot? Még az átkozott Nyugaton is mindenki ismeri és tisztelettel
ejti a nagy Puszkász nevét! Foci kell a magyarnak, nem más! De már
a klasszis-edzőket is kikezdik, csak mert elcsattan néha egy-egy tasli
az uszodában. Hát aztán? Van érem vagy nincs érem? Akkor meg ne
tessék rinyálni! Inkább simizné a kis lelküket, azt lenne utolsó
mindegyik? A cél szentesíti az eszközt! Tépik egymást, miközben
sutty, elúszik a haza dicsősége. Ezért kell a vaskéz, a rászigorodás,
majd nem fognak ennyit ugrálni, ha lesz igazi gazdája a jobb sorsra
érdemes hazának!
Minden csütörtök este megjelentek az Illegálisok, idétlen ruhákba
voltak öltözve, hogy ne ismerjék fel őket, egyik héten susogóban,
másikon frakkban vagy fürdőköpenyben, úgy tettek, mintha nem is
hozzánk jönnének. Fél órákat köröztek a környéken, míg mindenki ki
nem szúrta az arcukat, aztán észrevétlenül felsurrantak a lifttel. Azt
mondták, ez konspiráció, az ellenség megtévesztése. Dühösek
voltak, telecigizték a lakást, csak Kőbányai sört ittak, a Gössert
utálták. Elvi alapon. Megbeszélték, hogy kinek kell az IKEA, mikor
van elemes bútor is, jó volt a szüleinknek, ugyanúgy jó lesz nekünk.
Apám eldicsekedett, hogy túladott a Zanussin meg a Whirlpoolon, és
most a Szaratovban hűtünk, és Hajdúval mosunk. És bizony az a
derék kis fickós hazai mosógép úgy pattog, a csempét is leveri, van
ám benne erő. Még a ruhát is szétlyukasztja a nagy lendületében.
Ilyen karakteres. Meg hogy apám éjjelente felébred, hallja, hogy
zakatol a Szaratov, hogy hűti az a drága, testvéri szovjet gép a
parizert, milyen igyekvéssel, s bizony, a szeme is könnybe lábad. A
komák bőszen bólogattak.
Apám egyik délután leültetett a nappaliban, és közölte velem, hogy
a megélhetésünk hosszú időkre biztosítva, hiszen alig-alig költünk,
mint régen, használt ruhát hordunk, gyalog megyünk suliba, nem
pocsékoljuk az értékes benzint. Számlánkon egyre több a pénz,
főként mióta a Nissant jó áron elsózta, és vett egy tökéletes állapotú
öreg, vörös Ladát. Már át is festette sárgára, és ezentúl minden
vasárnap alatta fog feküdni, kilóg majd a zokniszandálos lába, mert
ezek a szovjet gépek igénylik a kényeztetést. Olyan acélból vannak,
gyerekem, mint a parancsolat. Az acél, az fontos, nem fogja a
rozsda! Valami tartós ebben a műanyag világban.
Rám fújta a Munkás cigije füstjét, kegyetlenül köhögtem tőle. Ezt
szívja Pall Mall helyett, egyik haverja szerzett neki valahonnan egy
tonnányit, a beépített szekrényben tárolja. Van ott hely, mióta anyám
elvitte a ruháit, és összeköltözött a Károllyal, aki az ingatlanirodában
a főnöke, és akiről folyton mondta, hogy gusztustalan majom, rá se
tud nézni, nem kell alaptalanul féltékenykedni. Apám kiköpött,
megtalálta zsák a foltját, az ilyen spekulánsok a proletárdiktatúra
sírásói. „Aki megért, senki sincs talán, te szeress legalább” –
nyekeregte átszellemülten.
A cégtől kirúgták őt Ladástul, eddig is volt már a rovásán,
gorombáskodott a kuncsaftokkal, ha nem voltak melóskinézetűek.
Ellenőrizte a tenyerüket, elég fekete-e, mert akié nem, az mind
élősködő. Mondjuk az ő markának bőre nem tudom, mitől
keményedett volna meg. A sok kormánytekergetéstől meg
sebváltástól?
„Mért hazudnál, sosem szégyen a könny” – vonta le a tanulságot,
mikor két hét saját kasszára taxizás után beült hozzá egy álcázott
adóellenőr, aztán kijöttek a rendőrök, és lefoglalták a kocsit.
Valójában azért, mert a munkásosztály javát szolgálta. Nem mert
nem adott számlát. Ezeknek ő nem fog adózni. Az Illegálisok mind
gyakrabban jönnek, szinte minden este verik az asztalt, isznak,
cigiznek, és Molotov-koktélokról kiabálnak. Meg arról, hogy újra
harcolnak az arabok és a zsidók, a Vaskupola légvédelmi rendszerről
csengve pattognak le a repülők, mintha szöcskék lennének. Most kell
cselekedni! A világpolitikai helyzet megérett! Fater néha lepisszegi
őket, mert a titkosrendőrség mindent hall.
Újabban szerencsére nem törődnek velem, apám meg se motoz
engem az ajtóban, úgyhogy nem kell ablakon át felhúznom a
szobámba a telómat, amit nagyiéktól kaptam mobilnettel. Éppen most
fejezték be a szobám meszelését, hozzájuk költözhetek, és végre
nem destruálom majd tovább a dolgozó nép harcát a
felemelkedésért. Vivi már egy ideje az olasz pasijával él, aki
tésztagyáros, vagyis átkozott kapitalista, és még liliomtipró is. A
nővérem azért közepesen használt liliomnak tűnt már előtte is.
Sikerül kiosonnom hátizsákomba gyömöszölt ruháimmal,
tankönyveimmel, az Illegálisok rám se füttyentenek, egy tervrajz fölé
hajolnak, és a robbanóanyagok természetéről suttognak rekedten,
jelentőségteljesen. A világforradalom küszöbön áll, hamarosan
megint lesz biztonság, béke, hazaszeretet és munkáserkölcs!
 HATEZER LÉPÉS

A mobilom szelíden figyelmeztetett, hogy napi tízezer lépésemből

visszavan még hatezer.
Úgyhogy saját jól felfogott érdekemben leszek szíves intézkedni!
Kár lenne szívelzsírosodásban, lusta disznó módjára hunyni el
idejekorán! Belegondoltam már, mennyi felesleges terhet róna
hosszadalmas kórházi kezelésem a közpénzből fenntartott
társadalombiztosításra? Szedjem össze magamat, és álljak neki
lekutyagolni a fennmaradt távot, amíg még tehetem, mert a halottak
már nem mennek sehová, azokat viszik! Szeretnék majd még
futkorászni, mint pók a falon, de akit a hideg fémasztalon
kinyújtóztatnak, az már csak a végső útra jogosult!
Vettem a futócipőmet, és megtettem a szükséges lépéseket
testtömegindexem javítása érdekében. Eszem ágában sincs
megvárni, míg eldurvul a hangnem.
Alighogy hazaértem, a mobilom megemlítette hogy a hűtőben akad
egy habos sóbányai sör, amelynek ásványi anyagai felfrissíthetik
mozgástól kimerült szervezetemet, egyszersmind a GDP-t is
fellendítik.
Jó hazafiként így munkához segítek egy szorgos sörgyári dolgozót.
Aki eltarthatja családját. És miután legyalogolta a maga tízezer
lépését, ihat egy pofa jéghideg sört. Megélhetéshez segítve egy
sörgyári munkást. Aki szintén gyalogol és iszik. Hogy megint
másvalaki szintén gyalogolhasson és ihasson. Így működik a
világegyetem. És a mobilom ezt tudja. Ő tudja csak igazán.
Nem haboztam eleget tenni a test és a haza együttes
kívánságának. Merengve nyalogattam szájam széléről a keserű
habot, amikor az egyik legjobb képű amerikai színész kiszólt a már
emlegetett telefonból, hogy: „hombre, ideje kicsit felpezsdülni, és
bedobni egy hamisítatlan, illatos brazil kávét”. Miáltal a
világkereskedelmi mérleget is kedvezően befolyásolhatom.
Kávézás után a mobilom emlékezetembe idézte, mennyire
szeretem az olasz reneszánsz kórusmuzsikát, mégis, idestova két
hete hallgattam utoljára efféle zenét. Legfőbb ideje, hogy
Frescobaldi-motettákkal ringassam magamat a napszaknak
megfelelő lelkiállapotba.
Egy felugró hirdetés, műélvezetemet csakis a saját érdekemben
megszakítva, meggyőzött, hogy a kényszerű tétlenség hónapjai után
ideje lecsapnom egy olcsó tengerparti apartmanra. Különben az
összes szállást lefoglalják a szemfülesebbek. Szükséghelyzetben
visszatérítik a foglalást, mely most mindössze egy gombnyomásba és
egy kisebb összegbe kerül.
Kaptam pár filmajánlót üres estéim kitöltése végett: egy kosztümös
mozi, egy krimi és egy komolyabb dráma közt választhatok, lévén
hogy preferenciáim e három műfaj között oszlanak meg, amint ezt
kütyüm, életem okosabbik fele, médiafogyasztási szokásaimból
csalhatatlanul kikalkulálta.
Mellesleg megjegyezte, hogy édesanyámat régen hívtam fel, akkor
is röviden, pedig ideje lenne visszavinni neki a múltkori
összejövetelre elkért, összehajtható székeket. Amúgy a
kölcsönkönyvek után hamarosan bírságot kell fizetnem, hacsak
sürgősen be nem ugrom az intézménybe. A villanyszámla-csekk
határideje lejárt, az óraállást be kéne olvasni a cégnek. Régen vágott
hajam feltehetően jelentősen megnövekedett, fogaim közt nyilván
rendet kéne tenni, ezért a mobilom kért is egy-egy időpontot a
fodrásznál és a fogásznál.
A teló ráadásul jól hallotta, milyen durván förmedtem rá múltkor a
másodikon lakó Öcsi bácsira, bocsánatkérésképpen be kéne hát
csengetni hozzá egy üveg borral, melyet a futár holnap házhoz
szállít.
A mobilom felvette a kapcsolatot az egyik legmenőbb
alváscentrummal, mert a REM-fázisomat egy ideje aggasztóan
rövidnek találja, ez egyenes út a kiégéshez, úgyhogy szerdán ott
töltöm az éjszakát. Nem kevésbé nyugtalanítóak idegi alapú
reakcióim, némi mindfulness sem ártana, beíratott hát egy féléves
tanfolyamra a legdivatosabb guruhoz. Nem volt olcsó, de a lelki
egészség karbantartása hosszú távon a legjobban megtérülő
befektetés.
A mobilom diszkréten közölte, muszáj törődnie érzelmi
hátországommal és kiegyensúlyozott szexuális életemmel, hiszen a
Kinga szakító SMS-ére küldött válaszom idestova két hónapos, mely
idő alatt csak az alkoholfogyasztási szokásaim módosultak, távolról
sem kedvező irányba. Így aztán gondosan megszűrte helyettem a
környéken társat kereső szingli hölgyeket. Vén napjaimra csak nem
akarok magamra maradni kisnyugdíjammal, járókeretemmel és
burjánzó fülszőrzetemmel… Sürgősen mossam hát meg szappannal
hajlataimat, és váltsak alsóneműt, mert Vivien, aki külsőre korábbi
kedveseim átlagolása, vagyis barna, kék szemű, telt és alacsony,
amúgy meg empatikus, kiegyensúlyozott és elfogadó személyiség,
hamarosan csönget lakásom ajtaján.
Ekkor elemi düh csapott fel bennem, kirohantam az erkélyre, és
mobilkészülékemet, testi és lelki épségem rendíthetetlen felügyelőjét
nemes egyszerűséggel kihajítottam az ötödik emeletről, majd
zsibbadtan néztem, amint villogva belehull a lemenő napba.
 A ZSIRÁF SZÍVE

Egy ideje rájöttem, hogy egy nénibe vagyok belezárva.

Először a keze volt furcsa, hogy nagy és piheszőrös, az enyém
párnás volt, kicsi és puha, ha elvágtam, vér jött belőle. Ezt a nagyot,
néniset nemigen vágom el, ügyesen csinálgatja a dolgokat, mint egy
bűvész, csak lesek. Villámsebesen összevarrja elszakadt ruhák
sebeit, gyorsan futkározik a zongora billentyűin, pedig én nem is
tudok zongorázni, apáék mindig leállítottak, ne csapkodjam,
tönkreteszem a billentyűket és a fülüket is. Nem értettem, hogy a
kicsi és puha kezem hogyan tehetné tönkre a kemény billentyűket,
hacsak nem kalapáccsal, de sose kalapácsoltam. Apáék füléhez
hozzá sem értem, és tönkretett fület se láttam soha. Ja, de, a nagyiét,
nem hallja, amit mondunk neki, teljesen tönkrement. Vagy még
viccesebb, mikor mást ért, mint amit mondunk, a „köszönöm”-re
megkérdezi, ki nyöszörög, a „hogy van, mamá”-ra meg azt mondja,
nem kell hagyma.
Furcsa a nénikéz, ami nekem van egy ideje, beletúrok vele az
orromba, de kikapja gyorsan onnan, akkor is, ha senki se látja. Meg
akarnám nézni, mi van a fülemben, mert viszket, de azt se hagyja,
csak ilyen libegős ujjakkal tudom megsimítani, mintha a hajamat
tűrném be a fül mögé. Amikor a fenekem vagy egyebem viszket, oda
is csak zárt vécében nyúlhatok, mikor már belehalok a bőröm
bizegésébe.
Lehajolnék a gesztenyékért, hogy felkapjam őket, megcsodáljam,
gyűjtögessem, zsebre tegyem vagy táskába, de mire elérném a nagy
barna szemgolyókat, a néniláb elrúgja előlem, bukdácsolnak,
gurulnak, a nénihang nevet hangosan, kicsit ijesztően, és forogni
kezd vele a világ, velem a világ, forogni kezdünk a világgal, és végre
beleszédülünk a sárga falevelek közé, kicsit hemperegni, de akkor
meg egy bácsi hajol fölénk, és megkérdezi, segíthet-e, nincsen-e
gond, és furán mosolyog, és válaszolunk, én meg a néni, hogy
semmi-semmi, nagyon köszönjük, igazán. De hogy mit köszönünk, az
nem vili, mert a bácsi megzavart, ami nem köszönni való, viszont
nem adott se csokit, se nyalókát, amiért járna köszönés.
A nénikéz néha kinyit kis kulccsal egy kis füzetet, és abba lehet írni
titkos dolgokat, rajzolni mindenfélét, nem kell szégyellni. Kávét kell
csak inni hozzá egy kávézóban, ami fujj, de kávéba mártott
kockacukrot nem kapok a nénitől, mert sovány akar lenni, csak a
kávét ihatom feketén, blöá. A csokit is eldugja előlem, de
éjszakánként aztán megtalálom, és a néni csak nappal lesz rám
mérges miatta, rááll a mérlegre, és sóhajtozik. Sóhajtozom. Nem
akarok sóhajtozni, sose volt bajom a mérleggel, mindig örültem, ha
több kiló lettem, mert az azt jelentette, hogy hamarosan
megkaphatom anya bordó ruháját a zsúrra. Nem tudtam, mit jelent a
hamarosan, csak hogy közeledik. Persze már nem érdekes, mert
néniruhákat hordok, kilóg belőlük a vállam meg a hasam, de senki se
mondja, hogy fájni fog így a tüdőm meg a medencém kigyullad. Vagy
begyullad. De az hogyan? Mintha gyufával gyújtanák?
A nénikéz a tükör előtt összevissza kenegeti a néniarcot, amiből
kinézek, ez nagyon érdekes, csinál egy másik arcot magának,
magunknak. Ami megvan, az nem jó, azt nem akarja cipelni,
mutogatni. A reggeli arcától inkább fintorogni szokott, „szájam is
széles, szempillám sincs elég, milyen szemszín ez?, veszek egy
színes kontaktlencsét, tutira hull a hajam”. Én szépnek látom, csak
egy kicsit idegen, mintha a szomszédban lakna vagy a másik
utcában, lehetne kevésbé nagy, lehetne gyerekszerűbb, lehetnénk
barátnők. Közben egy ágyban alszunk, és a rongybabám, Rozi is ott
van velünk.
A néniszem furcsa, sír a zongorázástól, ha sír, akkor zongorázik,
ha zongorázik, akkor sír, és nyöszörög, pedig nem mondtuk
nagyinak, hogy „köszönöm”. Azt énekli, „óll af mí lavz ól af jú”.
Régebben egy bácsival aludtunk, és akkor Rozi bekerült az ágy
alá, a néni hirtelen behajította, aztán a bácsi eltűnt, és Rozi előkerült.
Jó lenne újra elmenni az állatkertbe, de hiába próbálom rábeszélni,
és a múltkor is csak sírtunk a zsiráfoknál, a rácsba kapaszkodva,
pedig mit lehet sírni egy zsiráfon? Mondjuk apa azt mondta, a zsiráf
szíve olyan nehéz, mint egy hatéves gyerek, fel kell juttatnia azt a sok
vért a hosszú nyakon át a fejbe.
 HABANGYAL

Látom, hogy kijössz a kórház elé, leülsz a márványlábazatra,

kezedben pocsék automata-kávé gőzölög. Fújogatod, szárnyas,
krémszín habbal apró figurát rajzolok a forró, fekete felszínre. Nem
látod, magad elé bámulsz, befelé bámulsz, a nézésed zuhan a
középpontig, egészen addig, ahol leginkább saját magad vagy, akkor
is, ha megfeledkezel magadról.
Beülök a napfény óriás csúszdájába, kanyargok a lombok között,
ide-oda csapódom, hangsebességnél gyorsabban teszem meg a
távolságot, lobog a habhajam, üveghangon visítok, az arcodon
landolok. Szemedet behunyva a ragyogásba tartod arcodat,
hámlanak a fáradtság rétegei, bőröd zsibongani kezd, alámerülsz,
elfelejted a dohos épületet, a kesernyés italt, a doki savanykás
mosolyát, a leleteket.
– Van cigid, babám?
Kinyitod a szemed: hol vagy, ki ez, hogy kerül ide, mit akar? Arca
ismeretlen ország térképe, emberi táj. Borosta, hepehupák, bemart
ráncok, megszakadt munkaviszony, az asszony elhagyott, vitte a
kölköket, az anyós tehet róla, addig bujtogatta, az ő lánykája jobbat
érdemel, persze, az ügyvéd úr, lenézi a szegény embert, a srácok is
megmondták, apa, ne gyere, kínos vagyok nekik, majd ha
összeszedtem magam. Öltözzek bazári majomnak, vegyek
nyakkendőt? Maradtak a haverok, a csapatunk ugyan kiesett, de
hűség is van a világon, kijárunk a megyés meccsekre,
összeverekszünk az ellenfél drukkereivel, csalók, falábúak,
dögöljetek meg, most legyen nagy a pofád! Általánosban a Sanyi
rajzolt a legjobban, élethű versenyautót, a tanár néni meg is mondta,
sokra fogja vinni még ezzel, hát tessék, ilyen sokra vittem, cigid
nincsen?
 Valaki ad cigit a Sanyinak, füstjéből horgolok egy szárnyas
angyalformát, észre sem veszed, köhögsz, odébb lépsz, rosszulesik
a füst, mintha kismama lennél. Visszamész az osztályra, hátha
kiadják a leletet. A liftaknában suhanok felfelé, időnként viccesen
bevillantok, hunyorogsz, milyen éles fény, gondolod, brutális nyár,
hátadon csuromvíz a blúz, rajzolok az izzadsággal, keze-lába, nagy a
hasa, készen van a kicsi baba. Soha nem fogod látni, nevetek
magamban, ráfújok a nedves felületre, megborzongsz,
összerázkódsz, ösztönösen körülnézel, de csak a tükör.
A nővérkék csevegnek, mintha ott se lennél, mintha láthatatlanná
váltál volna. Szerintük Joan csak a pénzre utazik, nem tudja, hogy
Mark eladta a részvényeket, és kiszállt a családi vállalkozásból. Azt
még kevésbé sejti, hogy Felicity-vel akar Missouriba utazni, maga
mögött hagyva mindent és mindenkit. Felicity azt hazudta, beadta a
válókeresetet, de Fred mit sem sejt az egészről, és már megbeszélte
Jim bácsival, hogy a nyarat a vidéki házában töltik, lovak, jó levegő, ő
távmunkában dolgozik, maga lesz a paradicsom. Jessica intrikál,
szokása szerint, sikerült Billt Heather ellen hangolnia, mi lesz ebből,
csak a Jóisten meg Frank lelkész a megmondhatója.
Torkodat köszörülöd, hátha szertefoszlik a varázslat, hátha
láthatóvá válsz. Egyik nővérke belekortyol a kávésbögréjébe,
felsóhajt, gondterhelten elindulnak a folyosón, egyikük elé toppansz.
– Elnézést, a leleteimért jöttem.
Végignéz rajtad, a száját biggyeszti, a Fodor doktor úr viziten van,
nem tudunk nélküle semmit kiadni, távolodik a folyosón, fehér
köpenye végigrebben az ablaktáblákon, fehér madárrá alakítom,
káprázva nézed, sóhajtasz, ragályos a sóhaj.
Mindig megjön a vérzés, pedig ha elmaradozik, ha később köszönt
be, akkor reménykedsz, hátha most, hátha az a pici élet, a leletekkel
nincs baj, a doki széttárja karját, asszonyom, a természet kész rejtély,
ön emberi számítások szerint alkalmas az anyaságra, a férje a
nemzésre. Talán egy pszichológus segíthet, hátha valami lelki
elakadás, szokott ilyesmi lenni.
Jártál gyógyfürdőben, arcocskákat gyúrtam a gomolygó párából, el
se mosolyodtál, lelkiismeretesen áztattad magadat. Próbáltál
teakeverékeket, illatukban úszott a lakás, a gőzükkel füstjeleket
küldtem, kacskaringós betűket, hogy levelezzek veled.
Ülsz az agyturkásznál, gomolyognak meséid, apád szigorúsága,
aztán hiánya, anyád összeomlása, te voltál az anyukája, épp csak
szoptatni nem kellett, szidtad, főztél, takarítottál, bámult maga elé és
ivott, mostad fel a hányását. Gyorsan kellett felnőni, minden a te
válladon, több is a kelleténél.
– Le akarja tenni ezt a csomagot? – kérdezi empatikusan a doki.
Elkezdem lobogtatni a függönyt, táncot járok, vegyél végre észre. A
doki odalép, becsukja az ablakot.
Mint az őrült, ujjongok, táncolok, pörgök a levegőben, látom, ahogy
a szájad megmozdul, és kimondod:
– Igen.
 AZ ISMERETLEN SPERMADONOR SZOBRA

Ülök a DNS-labor előterében, gépi hidegvíz, gépi melegvíz,

csupamosoly asszisztensek vasalt köpenyben, pici sárgaréz
névtáblákkal, tuti sminkkel, dizájnszemüvegben, fertőtlenre sikált pult
mögött. Böködik a billentyűket műkörmeikkel, cak-cak-cak, csörög a
telefonjuk, hallólabor, hallólabor. Szeretettel üdvözöljük, zöljük, zöljük.
Bizgetem a mobilt, micsoda hülyeség, mit várok a bizgetéstől, de
mi mást tehetnék ilyenkor, igazán! Indul a választásokon, azóta
nyakkendőt hord. Farmergazda lett egy showműsorban. Csúcsot
döntött a paralimpián. Hihetetlen, hogy lefogyott minden erőfeszítés
nélkül.
Apukának nyilván már konyhakész az elmélete, ezek a szemetek
mindent megtesznek, hogy befeketítsék azt a talpig úriembert, a jövő
reménységét, a makulátlan lovagot. Jó neki, hisz. Hisz a Mikulásban
meg a politikusokban. Inkább ezen gondolkodom, mint azon, amiért
idejöttünk. Tényleg hány, de hány éve próbálkoztunk, mindenféle
trükkökkel, a termékeny periódusban, annak is durr, a közepén, hajrá,
mint a nyulak. Szabit vettem ki, és naphosszat. Az asszony fejen állt
aktus után, úgy jobban megtermékenyül. Mondják a dokik. Akik már,
ugye, annyiszor termékenyültek meg. Mindent jobban tudnak.
És persze Másikapuka is megmondja, hajjaj, szerinte végre lehullt
a lepel, kiderült, hogy ez a mocsok hiába indul a választásokon,
maga a sátánfattya, ő ezt hajtogatja mióta, de nem hallgatunk rá,
talán még szavaznánk is a nyavalyásra, hát milyen ember az ilyen,
belefosott a fészkébe, aztán most menekülne felfelé. Jó, hogy nem
az USA elnöke akar lenni! Még ő vádol másokat hamisítással, megáll
az ész! Két apukát ha összeengedjük, jön az Armageddon, csimm-
bumm, világháború, lila fejek, rekedt hörgés, szívgyógyszerek. Sirák
fia könyvében az áll, aki erőszakkal akarja kicsikarni az igazságot,
olyan, mint az eunuch, mikor szeretné szüzességétől megfosztani a
lányzót. Mindig ez jut eszembe családi politizálásokról, netes
kommentlavinákról, kész gruppen, csupa fityegő eunuchokkal, akik
gyötrik-gyötrik a petyhüdtségüket. Komolyan, ennyi energiával
erőművet lehetne kifűteni, az óceán összes szemetét összeszedni
meg minden.
Jó, de akkor hogy kéne másképp? Nem egymás torkának ugrani?
Eltartott kisujjal vitázgatni? Statisztikákkal érvelgetni? Beül két
szakértő egy stúdióba, és ugyanabból a statisztikából
homlokegyenest mást olvas ki… Most akkor ki hazudik? Mindenki
hazudik?
Vagy itt ez a környezetvédő kislány, így kellene? Rekedten a
dühtől, mint gimis évvégi ünnepségen a suli üdvöskéje? Vagy csak az
én kedvem komorabb a sokévi átlagnál? Ő meg kétségbeesett. És
tényleg, ha belenéz a jövőgépbe, mit lát? Hogy elcsináltunk mindent,
hogy beletojtunk a ventilátorba, és most mindenki szeplős. Mondják,
szegényt manipulálják. Meg hogy gyógyszerezni kéne inkább.
Begyógyszerezzük a jövőnket? Jól leszedálják, és akkor okés?
Próbáltunk gyógyszeres kezeléseket, varázslót, kuruzslót, mindent.
Mert persze kivizsgáltak, és én voltam a hibás. Anyós mondta is,
hogy ez egy hibás ember, hitványfajta, keress olyat, akiben van
férfierő. Drága anyuka! Annyit egy pornószínész sem teljesít, mint én
azokban az években. Más kérdés az a nyavalyás örökítő anyag. Arról
mit tehetek? Nem mondom, pocsék érzés, anyuka tudta, hol az
érzékeny pont! Egyem a zúzáját nyersen…
Tényleg, ezért csináljuk a gyerekeket, hogy szétsüljenek egy
világvégi sivatagban? Lehet, hogy én is kiakadnék, ha tizenhat éves
kislány lennék. Persze a nagy klímatüntetések szétoszlanak, a
demonstráló diákok megszállják a McDonald’sot, és szeméthegyek
maradnak utánuk. Fém szívószál. Ja. Jobb, ha azzal szívjuk meg?
Bűvöltük a holdcsakránkat, hogy attól majd lesz gyerek. Az
égitestek állása szerint szexeltünk. Földi testek. Jógapózokban.
Felesleges, de legalább kényelmetlen. Földön, vízen, levegőben.
Tűzben nem kellett, az is valami. Nyomtuk, mint a gépek. Ami nem
megy, azt erőltettük…
Kezemben az okosteló, világgazdasági érdekek úsznak a
levegőben, keresztezik egymást, a bizottság vizsgálódik, kimutatja, itt
a piros, hol a piros, ki rejti el ügyesebben a disznóságait. Közben
körülöttem jönnek-mennek faarccal az emberek, mintha nem is azért
járnának DNS-laborba, hogy ráhúzzák egymásra a vizes lepedőt.
Megcsaltál, te szemét, itt van a papír róla! Letagadnád, mocskos
állatja, de bizony a te gyereked, kié is lenne, fizesd a tartást! Én a vér
szerinti apámat akarom, és nem egy random sarki fűszerest! Ez ordít
a szemükből, miközben pittyentik a kártyát, csipp, köszönöm szépen,
beütöm a PIN-kódot, utána zöld gomb, szép napot, jó egészséget,
legyen szerencsénk máskor is, ha megint nem tudja majd, ki az apja
vagy a gyereke vagy a gyereke apja vagy az apja gyereke. Minden
kombináció játszik. Most már sorra kerülhetnék igazán!
Végül beleegyeztem, mert már tiszta betegek voltunk ettől a
hercehurcától. Pedig nem akartam. Mi, hogy egy másik csóka jó
pénzért ráránt egy spermabankban valami pornómagazint
lapozgatva, és a cuccost beletöltsék a feleségembe? Mint valami
tölcsérbe? Egy kis madártej, főnök, semmi az egész, és milyen
boldoggá teszi majd magukat! Örüljenek a modern technika
áldásainak! Naná, doki, a te nődbe kinek a magját lövik éppen,
mondd csak? Könnyű más farkával verni a csalánt! Mi van, ha az az
ürge egy pszichopata, egy pedofil, egy alkesz, egy kleptomán, egy
politikus? És az én kicsi lányom ezeket örökli. Meg valami
senkiházinak az arcát.
Okés, nagyapám szerint az ember alapjában jó, ő két háborút
látott, plusz ötvenhatot, de nem volt az a rettenetes helyzet,
amelyikben előbb-utóbb az emberség példái elő ne buktak volna. Hát
persze, húsz belezés, harminc herélés meg ötven nemi erőszak
között pár jótett, szépen sormintában, matyóba kihímezve. Elég a
sajtófotó-kiállításba belekukkantani, szép kis kócerájt csináltunk a
Földből!
Annyira, de annyira cuki a lánykánk, maga a remény. Szép és
okos, mint a nap, minden percben hálát adok érte. Lelle, mondjuk ez
a név fura volt először, de az anyja ragaszkodott hozzá, hát hadd.
Neki se lehetett könnyű, ahogy az az idegen szutyok növekszik
benne. És figyelj, kikelt a kis kakukktojás, esküszöm, tisztára az én
arcom! De nem én mondom, hanem minden demens nénike az
utcán: jaj, hát tiszta apja a kicsi! Úgyhogy ezért vagyok itt, az ő
mintáját már levették, most beugrottam melóból jövet, mit nem adnék,
ha mégsem az ismeretlen spermadonor szobrát kellene felállítanom
hálából a házam előtt. Megéri a pár százezret, simán! Ha kiderülne,
hogy Lelle az én vérem! Hogy sikerült! Fejenállva, lótuszülésben, éjjel
vagy nappal, földön, vízen, levegőben. Úristen, nem is tudom, mit
csinálnék! Kimennék a térre, és szeptember vége ide vagy oda, fejest
ugranék a szökőkútba. Meg is teszem, csak kerüljek már sorra!
 KÉK KÖVES FÜLBEVALÓ

Először, amikor elmentél a suli kerítése mellett, éppen hadifoglyos

játékhoz készültünk mi, fiúk, videókból vettük, a Föld egy távoli
pontján pont ilyesmik történtek akkoriban, nagyon menő dolog. A
lényeg, hogy legalább négyen kell hozzá lenni, de hatan-nyolcan még
jobb. Ketten szorosan átkarolják a hadifoglyot, hogy meg se tudjon
moccanni. Arabul kell ordítani az arcába egész közelről, ez se nehéz:
ibn ahranambara hartadradzsina rahtamadari, Jalla! Ha többen
vagyunk, egy tolmács is jól jön: „Aruld el, hanyan fagytok, merre harci
bazis, ugyis kiszegyuk beloled, kivagjuk nyelvedet, kitepjuk szivedet”.
A hadifogoly, ha elég kemény legény, csak rázza a fejét vagy leköpi
a tolmácsot. Ekkor a többiek előállhatnak a kívánságaikkal: az orrát…
a fülét… a száját… a szemöldökét… a haját… A fogvatartó pedig
maga dönt, hogy piszkálja, pöcköli, tekergeti vagy valami mást csinál.
Mondjuk porral, levéllel tömi tele a szájat, ággal vagy tollal
csiklandozza a fület vagy az orrot. Úgy az igazi a buli, ha az ügyesen
megkínzott fogoly a következő szünetben fogvatartó lesz, tisztán
kiderül, ki a tökösebb.
Éppen Zolit fogtam le, hogy Erik a szájába tömhessen valami fura
kinézetű cuccot, mikor megláttalak, az apukád kezét fogva ballagtál a
kerítés túloldalán, helyes csíkos harisnyában. Nagyon nem értem rá
a bámészkodásra, de belenéztem a szép, barna szemedbe. Aztán
valamelyik fiú odarúgott egy labdát a kerítéshez, te pedig felsikoltottál
ijedtedben. Folytattuk a játékot, hogyne folytattuk volna, amikor olyan
izgalmasan alakult!
Pár év múlva merő véletlenségből ugyanarra a strandra vittek
bennünket a szüleink, a családi albumotokban van is egy fotó,
amelyen ott pózolok a háttérben piros szemmel. Tudod, a klór mindig
kicsípi, úgy nézek ki egy átlagos uszodázás után, mintha napokig
nem aludtam volna, vagy mintha én lennék a zombikirály. Talán
emlékezetes lehetett neked is ez a találkozás, hiszen szerettem
irgalmatlan hasasokat ugrálni az enyhén fingszagú
gyógymedencébe, ha az úszómester szürcsölgetni indult a büfé felé.
Úgy alakult, hogy ahányszor csobbantunk, Karesz, az unokatesóm,
meg én, mindig volt a közelben egy kényeskedő öregasszony vagy
egy gyanútlan kiskölök. Aztán persze a víz alatt átúsztunk, és a
medence túloldalán másztunk ki a partra, miközben az áldozat
bőszen köpködte a vizet és a könnyeit. Hát igen, éppen téged
borítottalak be egy ilyen csinos vízbúrával, csak úgy kapkodtad utána
a levegőt. Rég volt. Nincs harag, ugye?
Érzelmileg még közelebb vitt hozzád, mikor pár év múlva egy
árokba dőlt Suzuki mellett hajtottunk el nagyanyámékhoz menet, és a
kocsi mellett álldogáló tanácstalan család lánytagjában felismertelek
volna, ha ismerlek egyáltalán. De, mint tudjuk, nem ismertelek. Akkor
már volt szemem rá, hogy megjegyezzem, milyen jó alakú csajszi áll
a mező szélén, letörve, szál virág, és úgy tettem, mintha engem is a
baleset érdekelne, akár a kissé megjátszottan ijedező családomat.
Így hátrafordulva még egyszer szemügyre vehettelek. Kis piros
szoknyád sokáig ugrabugrált a látómezőmben, és aznap éjjel,
zavaros álmomban egy szakasztott ilyen lányzó szaladgált, de mindig
csak szomorú arcát láttam a távolból, és mire odatörtettem hozzá,
már csak egy vörös szövetdarab kallódott a porban.
Jött az egyetemi évek hullámverése, első komoly szerelmek,
dohányzások, végtelenített kocsma-tanszéki értekezések a világ
mibenlétéről, sörivó párbajok, éjszakai csavargások, melyek során
meghógolyóztuk a bepunnyadt polgárok ablakait, és vihogva
menekültünk. Ültünk a Duna-parton, körbejárt a borosüveg, Istenről
vitatkoztunk. Ha van, hol van. Vagy hol nincs, ha nincs. Bennünk van-
e vagy kívülünk. Vagy minden gazella tekintetében. Meg a Nagy
Bummról, mellyel a világegyetem keletkezett, s hogy lesz-e másik
Nagy Bumm, amellyel kidurrantjuk magunk alól a planétát. Egyikünk
az állatok boldogtalan életét, a másik a túlzott fegyverkezést, a
harmadik Afrika kizsigerelését, a negyedik a széndioxid-kibocsátást
vetette az emberiség szemére. Ilyen világmegváltók voltunk. Tuti,
hogy felnövünk, és véget vetünk ezeknek a baromságoknak, csak
biciklin járunk, pár négyzetméteren élünk, paradicsomot termesztünk
a foghíjtelken, önkéntesegyszerűen szelektálunk, békejelekkel intünk
egymásnak, felhizlaljuk Afrikát, csak növényeket eszünk, a várost
meg betölti majd a járdákon közlekedő boldog tehenek, disznók és
csirkék lármája.
Egyik este épp a Bádogosból jöttünk kifelé, ahol a falakat
hatalmas, ócska rézfúvós hangszerek díszítik, a fotelok retró-
csíkossága, a mindenfelé csüngő függőágyak, a polcokon a
rongyosra olvasott könyvek otthonosság-érzettel kábítják mindazokat,
akik vevők az önbecsapásnak erre a formájára. Ugrabugráló,
nevetgélő, telóját bizerélő madárrajként özönlöttünk ki az üvegajtón,
én voltam a sereghajtó. Megtorpantam, mert megláttam, hogy
odakinn homlokráncolva, egyszerre idegenkedve és szimpatizálva áll
egy csajszi, jönne befelé. Szolgálatkészen félreugrottam és
betessékeltem a szélesre tárt ajtón. A spanok tapsviharral
jutalmaztak lovagiasságomért, az ismeretlen lány, aki te voltál,
féloldalas mosollyal libbent át az aranykapun. Honnan is tudhattam
volna, hogy ez az öröm szokásos jele arcodon, mindig bal felől indul,
és szerencsés esetben később szimmetrikussá válik. Így történt,
hogy nem szerettünk egymásba végzetesen abban a pillanatban,
nem kértem el a számodat, nem hívtalak randira már másnap, nem
költöztünk össze hamarosan, nem vettelek el feleségül, nem született
egy csapat gyerekünk és nem költöztünk ki az agglomerációba, ahol
nem építettünk szép kertes házat.
A Duna-partra kisodródott test tanúsága szerint az elhunyt 165-170
centiméter magas, 30-40 év közötti, barna hajú, barna szemű,
talphossza 22 cm, mely 36-37-es méretű lábbelinek felel meg. Zöld
fűzős cipőt, fekete nadrágot, bordó kabátot, barna pulóvert, bézs
gombos blúzt, fehér alsóneműt és trikót, valamint fülében egy pár
aranyszínű, kék köves fülbevalót viselt. Szórakozottan futottam át a
hírt, hátborzongató lett volna túlságosan belegondolni. Meg nem is
tudtam, hogy közöm van hozzá. Hozzád. Nem babráltam soha a kék
köves fülbevalót. Sosem állapítottam meg, hogy a bal kislábujjad
hosszabb a másiknál. Nem nevettem rajta, hogy cicaszemed lesz az
ásítástól. Romantikus hülyeség egy ismeretlenért gyertyát gyújtani
halottak napján. Mégis megtettem. Arra gondoltam, talán senki nem
teszi meg, ha én nem.
 SZELEPEN KERESZTÜL CSÓKOLÓZTUNK

Baromság volt felállni abban a béna gumicsónakban!

Gumicsónakban felállva megfogni egy ágat.
Egy szép, zöld lombos ágat, csuromig levelekkel.
Ez azért nem halálos bűn, mégis az lett.
Miért akartam én megfogni azt az ágat?
Mert poénnak tűnt.
Az egész délután olyan poén volt.
Egy üveg bor két talpas pohárral a Dunánál.
Mondjuk Janka hozott az apja pálinkájából is, az nem volt
beleszámítva.
A pálesz odavert rendesen. Nem csak könnyű kis szédülés volt a
fejünkben, vihogtunk, estünk-keltünk a parton.
Az alkonyat csigalassan araszolt, szivárványfagyiként csurgott le
az égből.
Figyeltétek már, hogy megváltozik minden olyankor?
Kutyasétáltatók tűntek elő a semmiből, mintha egy színdarabban
játszanának. Ruhájuk lebegett, mint egy horrorfilm függönye. Sorban
hunyorogva gyulladtak ki itt meg ott a lámpák. De nem volt még sötét.
Minden megváltozik olyankor.
De ennyire, mint mivelünk? Arról azért nem volt szó.
Mielőtt a csónakba ültünk volna, azzal vacakoltunk, hová tegyük a
talpas poharakat. Jó, nem gond, ha lenyúlják, veszek az IKEA-ban
másikat. De mégis apáméktól csórtam, jó lett volna, ha nem esik
bajuk.
Janka ötlete volt, hogy ássuk be a homokba! A kutya nem fogja ott
keresni. Vagy legfeljebb a kutya. De az csak a kaját kaparja ki. Nem
az üvegtárgyakat. Komoly gödröt túrtunk.
Janka ötlete volt, hogy üzenetet is tegyünk a poharakba.
 Mert ha a Duna elragadna bennünket, és lesodorna a Vaskapuig,
akkor többé nem találnánk vissza. Mikor hosszú évek múlva ránk
bukkannak, már csak egy román öregasszony és öregember lennénk
mind a ketten. Halásznánk vagy birkákat terelgetnénk…
Csobán, mondtam.
Nincs ilyen szó, mondta.
De pedig van, simán, vágtam rá. Kicsit ideges lettem rá,
megfürdettem volna a homokban.
Látod, a Gugli is kiadja!
Török eredetű férfinév, más változatban Csabán.
Hordó alakú, kerek víztároló edény fából.
Hegyi pásztor. Na, ez az!
Oké, de Janka azt akarta mondani, ha elsodorna minket a Duna,
és évek múltán jönnénk vissza ide, akkor kiásnánk a két poharat, és
megtalálnánk bennük az üzenetet.
Milyen üzenetet? Értetlenül néztem.
Írjunk üzenetet, tapsolt Janka, mint egy iskoláslány. Kicsit idétlenül,
de kedvesen. Kedvem lett volna megint meghempergetni a
homokban, de most máshogy. Persze nem ott, a kutyasétáltatók
között.
Elástuk a poharakat. Tettünk beléjük üzenetet. Én neki üzentem, ő
nekem. Ha partot érünk, kiszedjük.
Mintha az óceánnak indulnánk neki. Mintha a Titanicon. Éreztünk
előre valamit? Csillagainkban meg volt írva?
Vörös lett a fejem. Annyira fújtam felfele azt a retkes csónakot. Az
öcsémé volt amúgy, ebből ugráltunk vízbe a Balatonon. Miért nem
hoztam azt a nyomorult minipumpát? Gondoltam, á, jó lesz így is.
Felfújom secpec. Hát nem. Erőlködtem, mint állat. Janka nevetett.
Ideges lettem. Ajánlkozott, fújjuk felváltva. Sértette a hiúságomat.
Beláttam, ha nem akarok agyvérzést kapni, bele kell mennem.
Felváltva fújtuk, így is kemény meló volt. Milyen szelepet tesznek már
ezekbe! Mint egy kamion kerekébe. Janka nyála a szelepen.
Szelepen keresztül csókolóztunk. Amit már soha… Huh!
Az járt a fejemben, vajon ha öreg román pásztorok vagy halászok
leszünk mi ketten, az apjára fogok-e hasonlítani. Az öreg fura
szipkából szívta a cigiket, és pálinkával kínálgatott. Most a világért
nem mennék a közelébe. A fal náluk tele volt agancsokkal. Az összes
szarvast apuka ölte le. Van puskája. Kilövési engedélye is. Emberre
azért biztos nincs. De lehet, hogy anélkül is kilőne.
Én is kilőném magam a holdra. Legszívesebben.
Utólag azt kívánom, bár lukas lett volna a csónak. Akkor hiába
fújjuk. Utólag kivágnám egy késsel, és akkor a biztonságos parton
maradunk.
Most már fújhatom. Nem a csónakot, az egészet.
Sokat sírtam, de már kiszáradtam. Nincs könnyem. Olyan vagyok,
mint egy darab fa. A part tele uszadék fával, azokból minden életet
kiszívott a víz.
Képtelen lennék egy állatra lőni. Az öregek azt mondják, elfajzott
nemzedék vagyunk. Állatot ölni szükségszerűség, és nem
érzékenység kérdése. Hiszen megenni azért megeszem. Ez igaz, de
csak gyengeségből. Nem lakatnak jól a zöldségek. Azt hiszem,
inkább csak humánus gyerekek vagyunk. De lehet, hogy tényleg
gyávák is, gyengék is. Azért egy embert meg tudtam ölni. Még ha
nem is akartam.
Úgy látszik, ennyi embert ölni. Viccesen felnyújtózni egy ágért.
Janka is nevetett rajta. Ez volt az utolsó: nevetett. Utána már csak
sikított, és loccsant. Csobbantunk. Küzdöttem a vízzel. Nem vagyok
túl jó úszó. Főleg, ha nagyon sodor. Meg ha kicsit részeg vagyok. Bár
a rémület elszipkázta a részegséget. Csak azt éreztem, a piától
gyengébb vagyok. Mintha kásában úsznék.
Durva, hogy Janka eszembe se jutott. Csak amikor már leért a
lábam, és visszanéztem. Lihegve. Végig hallottam fél füllel, ahogy
küszködik a vízzel, a csapdosását, ezzel le is tudtam a dolgot. Majd
csak kiúszik.
Ezt a hülyeséget! Egy ág miatt.
Na fiam, elástad magad. Mondta apám. Mindig milyen kedvesen
vigasztalt! Bármit csinálsz, bárhova mégy, nem lesz nyugtod ettől.
Nem ijesztegetlek, csak mondom. Bemész a diszkóba, táncolsz egy
lánnyal, arra fogsz gondolni, ez lehetne ő is. Látsz egy párt az utcán,
dettó. Esküvői menet kocsi után kötött sörösdobozokkal. Kisgyereket
tologató anyuka. Nincs, ami ne Jankáról szólna mostantól fogva.
Majd meglátod.
 Kösz, apa!
Nincs mit, hiába pátyolgatnálak, ez a szitu. Most legyél kemény,
különben begolyózol. Dédapád volt így a háborúval. Eltelt tíz év, húsz
év, de mesélte, még akkor is úgy ment be a boltba, hogy na, ezt a
pasast is agyonlőttem volna. Vagy ennek a nőnek a férjét. Vagy
ennek a gyereknek az apját. Lehet, egy hozzám hasonló lőtte le.
Vagy szúrta hasba szuronnyal. Ilyen ez.
Kösz, apa!
Visszanéztem levegő után kapkodva, teljesen sima volt a víz.
Bárhogy meresztettem a szememet. Bárhogy futkostam fel-alá.
A kutyasétáltatók nehezen értették meg, mit kiabálok. Széttárták a
karjukat, most ők miben segíthetnek. Hívjanak mentőt, a mobilom
elázott. Minek a mentő? Kit ment meg mitől?
Hívjanak akkor rendőrt, megöltem egy embert.
Vízimentőt. Ki kell halászni. Mintha hal lenne. A Vaskapunál.
Felszántották a Duna felszínét a motorcsónakok oda-vissza.
Hosszú botokkal kotorgásztak.
Pokrócba csavarva vacogtam a parton. Kifaggattak mindenről.
Dohányzom? Ezt kérdezte a rendőr.
Köszi, nem. De köszi, elfogadom. Köhögtem a cigitől, vizet
köhögtem.
Azóta is vizet köhögök. Víz folyt a szememből. Amíg ki nem
száradtam.
Dunakeszinél partra sodródott. Valaki megtalálta, neki is rémes
álmai lesznek. Nem annyira, mint nekem.
Látom, ahogy lebeg a víz alatt, furcsán nyitott szemmel.
A haja moszat vagy hínár.
Hányszor túrtam a hajába, szerettem beletúrni a hajába. Most a
halak túrtak bele. A halottkém túr bele. Apja túr bele, anyja. Ahogy
azonosítják. Nekem megüzenték, ne merjek bemenni, a temetésen
sem akarnak látni. Nincs erre szükség, húzzam meg magam. Ha már.
Öreg román pásztor leszek a Vaskapunál. Vagy halász. Az
megoldás lenne. Nem úgy nézne rám mindenki. Hogy ez az a srác. Itt
sem úgy néznek, nem is tudják. Egy lakótelepen? Viccelsz?
Mégis látom a szemükben, ott van bennem, tükröződik rajtam.
Kiástam.
 A két talpas poharat.
Mindkettőt bedobtam a vízbe.
A cédulákat eltettem. Ennyi maradt.
Hülyeséget írtam: „nyuszi, aki elolvassa”. Nyuszinak hívott.
Tényleg kiállnak a fogaim.
Ő meg a kedvenc verssorát. Valami kortárs csávótól: „Légy a
semmi csíkja a függöny két szárnya közt.”
 MI LENNE, HA?

– Figyelj, Peti, erről beszéltem, csak úgy dől befelé a fény… Látod,
amit én látok? És milyen jó az elosztása…
– Hát ööö… Bizti ugyanabban a lakásban járunk? Nekem olyan
lepusztult, mint egy szükséglakás, alaposan ki kéne kalapálni. Nem
tudom, miféle vezetékek lehetnek a falban… A kapcsolók legalább
ötvenévesek. Jó, a falat lekenték többé-kevésbé, de hogy mi van a
vakolat alatt… Ez a parketta is úgy recseg, gondolj bele, éjszaka
mész ki pisilni, mint egy géppuskasorozat… Fel kell szedetni, újra
lerakatni, de kevesen tudják már ezt jól megcsinálni, legegyszerűbb
valami laminált vagy padlószőnyeg. Lenne vele macera, kicuccolni az
egészet párnafástul, mindenestül… Ja, és ki tudja, mi van alatta,
remélem, nem fafödém…
– Ne viccelj már, fafej, kicsit ki kell pofozni, az biztos, de én már
látom az egészet magam előtt végleges formájában. Gyerekjáték
lesz, hívunk haverokat, hozunk egy rekesz sört, csinálok egy kondér
paprikás krumplit…
– Ezen a tűzhelyen? Felejtsd el, ha nem akarsz felrobbanni…
– Jaj, ne károgj már, elhozzuk a sütőlapot, bedugjuk, aztán hadd
szóljon. Tiszta poén lesz, meglátod. Emlékszel, amikor apádék
nyaralóját kentük ki, a legjobb buli volt a világon! Váltogattuk, ki a DJ,
nyomtuk a béna retrózenéket a mobilokról a minihangfalra, őrültünk
meg, táncoltunk a festőhengerrel, halálra röhögtük magunkat…
Lazíts már, nagyon is ránk férne egy hasonló parti!
– Oké, de itt ez az ormótlan teraszajtó, szétette az idő, legalább
kétrétegű üveg kellene, de inkább három, s még úgy is ontaná a
hideget. Ráadásul a méret is baromi speckó, ilyet nem kapsz a
nagyáruházban, egyedit kéne csináltatni méregdrágán. Ja, és mire
találsz egy becsületes mestert, aki nem csak évek múlvára vállalja…
Mindenesetre ez a szecessziós vagy milyen műemlék cucc mehet
csont nélkül a konténerbe…
– Viccelsz? Hát ennek lesz a legjobb hangulata az egész lakásban,
restauráltatni kell, megőrizni, ahogy van. Ha kicsit húz a hideg, majd
pokrócba bugyoláljuk magunkat a kanapén. Itt lesz az a pazar óarany
kanapé, amit mutattam, szemben a hatalmas üvegajtóval, innen
csodáljuk majd a naplementét egy pohár borral a kézben. Különben
is arra a falra kandalló kerül, tutira nem fogunk fázni. Pazar
márványlapokat láttam a múltkor annál a kövesnél, tudod, a tízes út
mentén…
– Vá-vá-várjunk… Kandalló és márvány? De a kandallóhoz
kémény kell, ráadásul bevizsgált kémény, tartós meleget nem is ad,
legfeljebb ha null-huszonnégyben rakod rá a fát… Amit fogalmam
sincs, hol tárolunk majd itt, a harmadikon. Vagy fel-le liftezek egész
nap a fáskosárral? A márvány is, Úristen, hát olyan csak a temetőben
van meg a múzeumban… Modern lakásra vágyol amúgy, nem?
– Oké, barátkozz kicsit a márvánnyal. Ez a fal mélybordó lesz,
finom csík fut körbe a plafontól mintegy húsz centire, tökre mint egy
régi szalon, de közben a konyha falát ki kéne ütni, mert szeretném
olyan amerikaira, a közepén egy nagy, rusztikus gerendákból ácsolt
pulttal, amit körbe lehet járni, ételeket pakolni rá, akár reggelizhetünk
ott, ha bárszékeket veszünk…
– Rusztikus gerendák, kiütött falak és bárszékek… Szerintem
kérdezzünk meg egy lakberendezőt és egy statikust, mielőtt… Ha
egyáltalán pont ez a lakás…
– Ó, a Vica lakberendező, elmeséltem és lerajzoltam neki mindent,
el is hoztam ide, olyan jó tanácsokat adott, például hogy hogyan
férjen el a jacuzzi a fürdőszobában, van már olyan kisebb,
háromszögletű, a kislányunk imádni fogja.
– A kislányunk?
– Hát persze, mert a két hálószoba közül az egyik az övé lesz, tuti,
hogy kislányunk születik majd elsőre. Ha nem, akkor meg másodikra.
Benne van ez a vérvonal az egész családban, gondold csak el, Kati,
Luca, Petra, Vivien, nők, nők, rengeteg nő mindenütt, és a húgodat
se felejtsd el. Szóval baromi jó esélyünk van rá. Ha meg kisfiunk
születne, arra is gondoltam, a gyerekszoba két fala világoskék lenne,
a másik kettő rózsaszín. Így aztán egy-egy sarokba be lehetne tolni a
két kiságyat, szuperül ellennének, mindenkinek a saját birodalma,
plusz középen a közös tér. Még ha ikreink lesznek, az is belefér.
Hármas ikrek mondjuk nem, de az már tényleg nagyon ritka…
– De te most ezek szerint…
– Még nem, de ha megkéred a kezem, nem tudom, mit tervezel,
gondolom, már nem sokáig halogatod, akkor aztán tényleg mire
várjunk? Indulhat a babaprojekt, nem? Mindennek utánaolvastam, a
komplett babakelengyét pikk-pakk megrendelem a neten, gond egy
szál se. Nem kell aggódni, apámékkal lebeszéltem, jönnek szívesen
vigyázni a kicsikre, nem leszünk ide bezárva, mint valami börtönbe.
Megyünk moziba, bowlingozni haverokkal, edzőterembe, romantikus
borvacsorára. Simán. Ez már nem a középkor, apuska! A szüleid is
be lesznek sózva, nem lehet majd levakarni őket az unokákról, úgy
zavarjuk el őket, ha kicsit magunk szeretnénk lenni, lefogadom.
Ismered anyádat, milyen határozott, nem?
– Azt hiszem, ismerem…
– No, akkor kérdés, óhaj, sóhaj? Gyere, próbáljuk már ki ezt a
nagyágyat, a pasas odaadta a kulcsot, addig maradunk, amíg
akarunk. Mi lenne, ha?…
 ÁDÁMÉVA, ÉVAÁDÁM

– Egyél egy falatot, aranyom!

– Csak utánad!
– Nézd, milyen illatos!
– Te vagy illatos, a nyakadba harapok.
– Előbb azt mondtad, szomjan halsz.
– Csókodra szomjazom, wahh!
– Büdös bakkecske, nézd, milyen gömbölyű!
– Épp azt tapintom, édes!
– Az alma édes, én keserű vagyok. Na, hami szépen!
– Ne kezelj úgy, mint egy gyereket!
– Aztán miért ne? Mintha el tudnád látni magad.
– Igenis el tudom.
– Aha, főzöl, mosol, takarítasz, mi?
– Főzni, mosni, takarítani, minek? Miénk az egész kóceráj!
Gyümölcsöt eszem, jólesik, főzni minek? Héját, csumáját eldobom,
szerves anyag, elbomlik, takarítani minek? Leeszem magam,
szétmázolom a bőrömön, odagyűlnek a legyek, csiklandoznak,
lecsapom őket, ruha minek?
– Aha, és a jó kis kunyhónk, a csinos díszekkel, a tisztára sikált
padlóval? Az neked smafu? Szerelmi fészek.
– Szerelmeskedni bárhol lehet. Patakban, fa tetején,
avarkupacban, izgalmasabb is.
– Szóval az otthonod semmit sem jelent!
– Háát, nem sok értelmét látom. Oda megyünk, ahová akarunk,
szabadon, mint a szellő, minden a miénk…
– MAJDNEM minden a miénk.
– Igen, az a fa, bosszantó. Titkol valamit az öreg.
– Ki kéne szimatolni.
– Ja. Hoááááh…
 – Mit ásítozol?
– Fáradt vagyok, nincs erőm nyomozósdit játszani. Az öregnek is
lehetnek kis piszkos ügyei.
– Előttünk? Hát minek néz minket? Szolgának? Te meg mitől vagy
fáradt? A semmittevéstől?
– Teleeszem magam gránátalmával, fárasztó! Kergetek egy nyulat,
majdnem elkapom, de belehemperedek egy hangyabolyba, fárasztó!
Rohanok a vízbe, lemosni a hangyákat, csapdosok, prüszkölök,
röhögök, jó kedvem van, fárasztó! Kifekszem a homokra
megszáradni, elnehezít a nap, félig szendergek, felébreszt egy
madár, fáradt vagyok. Jó levegő, friss víz, nap tüze, csupa zöld!
Hogyne fáradnék el! Vonszolom magamat, mint egy zsákot…
– Jaj, de sajnállak. Azt a darab földet bezzeg nem ástad föl!
– Ásni? Mi a bánatnak?
– Szedtem virágmagokat, meg olyan furcsa színű, ehető gyökeret,
fűszernövényeket, el kéne ültetni.
– Majd hozunk onnan, ahol szedted. Slussz-passz! Megterem itt
minden magától.
– Nincs benned ambíció, ez rémes. Bánom, hogy téged
választottalak… Sajna nem volt választék!
– Én viszont örülök neked, akármilyen nagy is a szád.
– De otthont nem akarsz építeni.
– Figyelj, itt ez a hatalmas kert, a pince…
– A pincére bezzeg nem sajnáltad az időt!
– A bornak idő kell, kóstolás, megfelelő dűlő, talajíz,
fajtanemesítés, nagy macera. Ujjujjjuj! Dongákat beállítani, fejteni,
hordót öblíteni. Ej, nem érted ezt!
– Aha, aztán berúgva szuszogsz, hasznavehetetlen vagy…
– Viszont ha együtt koccintunk, egész hasznavehető vagyok. Csak
ugye, nem kell elüldözni magad mellől.
– Kidobtalak, mert pont ilyen undok voltál. Nem érdekelt, csak a
magad dolga. Hát akkor intézd el a dolgodat magad. Nyomulj a
nőstény rókákra. Vagy a hegyi kecskékre!
– Szó, mi szó, egész formásakat láttam a minap. Selymes a
szőrük…
– Aha, de azért csak visszakúsztál, mi?
 – Hiányzott a… fiiiinom házi koszt.
– Hogy lehet valaki ennyire egydimenziós! Teremtés koronája… Itt
a napi vitaminadagod. Nesze, harap!
– Ettem szőlőt.
– Ja, buggyant formában. Bűzlik a leheleted! Nesze, harap!
– Nem vagyok a kutyulid.
– Ez az örökös rivalizálás! Beszéljünk okosan!
– Okosan, okés!
– Nem érzed, hogy be vagyunk zárva?
– De hiszen miénk az egész világ.
– Mondja a hal az akváriumban, és elkerüli az üvegfalat…
– Mit akarsz, a kert felfelé végtelen, robognak a felhők, lemegy és
feljön a nap, kiperdülnek és beszambáznak a csillagok… Nem
értelek.
– Neked ott a borod, fejest ugrasz bele, és fütyülsz a világra.
– Neked meg itt vagyok én!
– Jesszus, nagy kifutás!
– Jó, hát nekem legalább fontos, sajnálom, ha neked kevés. Csinálj
valami nőciset, kösd le magad.
– Lennél kedves kifejteni, mit értesz ezalatt?
– Köss vagy horgolj, fonj virágkoszorút, csinálj csokrot, makramét,
ikebanát, tudom is én…
– Díszítgessek egy olyan házat, ahová be sem teszed a lábad.
Tudom én, mi kellene neked, konkurencia. Akinek nagyobb háza,
nagyobb autója, jobban kigyúrt bicepsze van.
– Casio órája gyémántokkal, mi? Nem inkább neked kéne az a
konkurencia?
– Harapj bele, legyen vége!
– Csak ha rajta van már a finom nyálad!
– Jó, tessék, legyen, utálom, hogy mindig ugyanaz a forgatókönyv!
Hrrrs. (Harap.)
– Na így már mindjárt sokkal gusztább. Hrrrs. (Ő is harap.)

(Megdördül a mennybolt, egy kisablak csikordul, Szolgáló hangja

hallatszik.)

 – Méltóságos gróf úr, grófnő őméltósága, ideje felöltözni.

Megérkezett a márki, a kék szalonban méltóztatik várakozni önökre.
Amennyiben nincs ellenükre, hamarosan a legnagyobb tisztelettel
felszolgáljuk az ötórai teát.
GRÓF és GRÓFNÉ együtt:
– Úristen, meztelenek vagyunk!
TÍZEZER MÉTER MÉLYRŐL FELTÖRŐ KEDVESSÉG

Hogy lehet egy nőnek ennyi arca? Lili reggel-délben. Maszatos

sminkkel, smink nélkül. Nyűtt arccal, kipihenten. Szőkén, barnán,
vörösen. Lili müzliszeletet eszik. Ha bunkó lennék, mondanám,
lennék müzliszelet. De csak gondolom. Lili vizet is különlegesen iszik.
Teste 95 százalékban víz. Karcsú vizespalack. Lili rúzsa a palack
száján.
Mindezt félpillantásokból rakom össze. Jövök-megyek, vécére,
kávéautomatához, fénymásolóhoz, a ballonhoz, amelyből hideg víz
csobog. Odamosolygok. Kapok cseremosolyt. Szórakozottat,
fáradtat, kedveset. Lili szakmája a kedvesség. De az ember nem úgy
van huzalozva, hogy nullhuszonnégyben céges kedvességet
sugározzon a látogatókra, a kajafutárokra, a postát hozókra, a
munkatársakra, a főnökökre, a takarítókra, a tárgyalópartnerekre,
vendégekre. Persze nem kell mindenkire ugyanolyan intenzíven
sugároznia. Rám például elég, ha párakapu-mennyiségben
permetez, csóri informatikus vagyok. Egy a sok közül. Fejlesztgetek,
nem túl hatalmas tempóban, meglincselnének a többiek, ha
indokolatlan sebességgel dolgoznék. Túl lassan se jó, a számok el ne
maradjanak… Közepesen nyomom, viszont így sok szabadidőm
képződik. Netezni óvatosan, mert kiszúrják. Jövök-megyek, vécére,
kávézni, vizet inni. Kitöltöm az időmet. Remélem, nem rögzítenek
mindent ipari kamerákon, s nem elemzik, hányszor jártam körbe a
Földet ezekkel az unaloműző sétákkal. Pontosabban izgalomkergető
sétákkal. Az izgalom tárgya Lili. A kölyökoroszlán, a csodálkozó
kismaki, a lusta cica, az éber kutyus. Szememmel mindig új fotót
készítek róla, van mit nézegetni fejben. Mobillal is csináltam párat
stikában, otthon azt bámulom.
Ha én lennék a Zsombi, elhívtam volna randira. A fickó ki van
gyúrva, lába és mellkasa szőrtelenítve. Vállán sokárbócos hajó hasít
a végtelenbe. Hátán tigris hörög. Alkarján bölcs idézet hibás
angolsággal. Informatikusnak béna, én kotrom el utána a szemetet, a
kisfőnök le ne szúrjon. Srácnak roppant helyes, ezt Lili rajongó
tekintetéből látom. De Zsombi magába szerelmes. Vagy talán van
egy gumi-Barbija odahaza, s beéri avval. Lilire rá se néz. Vékony
recepcióslányka, se kigyúrva, se feltöltve. Én azért feltöltöttem a
szerveremre, sok-sok példányban.
– Légyszi, segítenél?
Úristen, ez nekem szólt! Megszólított!
– Igenigenigen? – Nálam készségesebb majmot…
Kiderül, kifogyott a ballon, vagyis a víz. Megtenném-e, hogy a
gigászi, üres műanyag-buborékot leszerelem, és hozok újat a
kisraktárból? Ezt se tudtam, hogy van ilyen a világon, kisraktár…
Nem is érdekelt. Most iszonyúan érdekel. A világ legérdekesebb
helye. Mint medvekucsmás királyi testőr, díszlépésben elvonulok a
kiürült gallonnal Lili simogató tekintete tüzében. Jó, max elismerő…
Hozom is könnyedén az újat. Tizenkilenc liter, összetojom magam.
– Nem nehéz? – Lili pillái kolibrit játszanak.
– Á, dehogy – szuszogom. És felküzdöm. A helyére. Azt hittem,
elpusztulok. A Hochstappenkreutzot 1872-ben hódította meg először
hegymászó. Varázsosan érintetlen alpesi forrás. Folyamatos
ellenőrzés alatt álló prémium minőség. Lili több ezer méter mélyből
feltörő, kristálytiszta tekintete.
Köszöni.
– Elfogyott – nyögöm ki. Tényleg, ez az utolsó ballon. A
kisraktárban. Rendelni kéne újat. Mert aztán nem lesz.
– Hú, nem tudom, hogy kell. Még sose csináltam ilyet – Lili elpirul,
ez is piszok jól áll neki.
– Semmi az egész. Majd én megoldom – vagánykodom. Jutalmam
elismerő tekintet. A Férfi, Aki Megoldja! Jee! Minimum Bruce
Willisnek érzem magam.
Lefotózom mobillal a víz címkéjét, Hochstappenwasser Kft.
Hungary, gyerekjáték.
– Kézcsókolom, balloncsere-ügyben telefonálok, itt az offisz a
Szent István körút ennyiésennyiben. Mikorra hozzák? Visszahív?
Köszönöm, várom.
 Loholok tudósítani Lilinek: ezek engem mindjárt visszahívnak.
Kábé úgy vezetem elő, mintha most kaptam volna Nobel-díjat
asztrofizikából. Vagy a legsármosabb férfi színésznek járó Oscart.
Zavartan csörögnek rám, az érintetlen természet varázsos
kincséből nagyon szívesen, csak nem vagyunk rajta a listán. Biztos
félreértés.
– Mi mindig az önök vizét ittuk. Már Anjou Károly idejében. Már a
vikingek alatt. Már Neander-völgyben is.
Semmi gond, simán felvesznek a listára, kinek a nevére szóljon a
megrendelés, milyen mennyiségre lenne szükség? Hopp-hopp,
kapok észbe, szaladok Norbihoz, a kisfőnökhöz. Ő jó fej. Nem úgy,
mint az a pszichopata, emberevő Kornél, a főfőnök. Ha átsistereg az
irodán, lapul mindenki. De hiába, mert úgyis kiszúrja aznapi
áldozatát. Reménytelenül alacsonyan helyezkedünk el a
táplálékláncban.
– Izé, Norbi, intézni kéne az ivóvizet. Elfogyott, de rendeltem, csak
hogy mennyit, és kinek a nevére…
– Várj-várj-várj, mióta lettél vízfelelős?
– Nem, csak elfogyott, és Lili…
Uhh, bár haraptam volna le a nyelvem! Én barom, méltó vagyok a
kínhalálra, elárultam a legdrágább lényt a világon!
Norbi bizarrul néz rám, sóhajt, felveszi a telefont, int, hogy húzzak.
Fél óra múlva én és Norbi lehajtott fejjel állunk Kornélnál. Üvölt,
mint állat. Hogy mit képzelünk, mit kavarjuk a káoszt? Ki hatalmazott
fel? Úgy vág ki minket, mint a taknyot! Mégis kinek képzeljük
magunkat? Bocsánatkérést dadogva kotródunk el.
Norbi suttogja el, hogy Kornél, amilyen sóher, ezen spórol.
Mennyit? Pár ezrest. Ami neki apró! Az alpesi ballont megtartotta
menőzésből, de kéz alatt szerzi az olcsóbbat valami havertól.
Feltöltik, mikor senki se látja. Én meg belecsaptam a mocskos
lecsóba.
Lili nincs többé. Se reggel, se délben. Se maszatos sminkkel, se
smink nélkül. Se nyűtt arccal, se kipihenten. Se szőkén, se barnán,
se vörösen. Elnyelte a föld. A hülyeségem. Kornél szemétsége. A
tízezer méter mélység, ahonnan feltör a vízér.
 Egy dobásom van még. Aztán repülök. Oda, ahova Lili. A
sehovába.
 FELSÁL

Azt mondtam neki ott a hentespultnál, hogy milyen szép. Mármint

hogy milyen szép a felsál, ami egyébként vicces is, miért hívnak
felsálnak valamit, ezek szerint alsál is létezik, és vajon a marha ebbe
bugyolálja a nyakát, ha hideg van, mert hát ugye, sál, erőltettem a
szójátékot, mert láttam, hogy nem hatásos.
A hentesnő leheletnyi bajuszkája, amit kimondottan bájosnak
találtam, meg sem rezdült, csak úgy odavetette, hogy ez a neve, és
kész, nem nyitunk vitát, most akkor kérek vagy nem kérek, ne
tartsam fel a sort.
Kértem felsálat, és egyben érdeklődtem is, hogy ezt vajon hogyan
érdemes elkészíteni, hogy egészen ínycsiklandó költemény jöjjön
létre, mert abban biztos vagyok, hogy a kisasszony fergetegesen főz,
mind a tíz ujjukat megnyalhatják a vendégei, azzal nyeltem egy
nagyot, el tudtam volna képzelni, hogy megnyalom a hentesnő mind
a tíz ujját, de sajnos nem hívott vendégségbe. Nem vagyok a konyha
ördöge, röhögött fel rekedtesen és hurutosan, ezt külön
észveszejtőnek találtam benne, gospelénekes-orgánum, szerelmes
voltam a hangjába, ezer közül kihallottam a zsúfolt üzletben, nem volt
nehéz dolgom, mert néha úgy felszárnyalt nyerítő röhögése, hogy
ijedtében mindenki más halkabbra vette a hangját. Göngyölt
húsokhoz szokták vinni, sztéket is csinálnak belőle, megtöltik,
dinsztelik, vörösborba áztatják, vadasan tálalják, aki amit szeret,
uram. Zárta rövidre szinte katonásan.
Ezt a katonás karakánságot is rajongtam, nagyon el tudtam
képzelni egy hatalmas, poros gyakorlóteret, ahol én vagyok az
egyetlen közlegény, ő meg az érdes modorú kiképző őrmester, aki
engem vegzál, csuklóztat, megaláz, csapdos egy lovaglóostorral,
hogy csipkedjem magamat, lusta tetű, aki vagyok, utolsó nyomoronc,
húzzam a belemet, fel az állványra, le az állványról, laposkúszás, be
a szögesdrót alá, ne kíméljem a rózsaszín malacbőrömet, mert
kicserzi egy gumibottal úgy, hogy ülni se tudok majd. És én fújtatva,
kivörösödve, boldogan halnék halálnak halálával a förtelmes
kánikulában.
Lemérte a húst, egy kiló huszonkettő, maradhat-e? Természetesen
maradhat, vágtam rá kipirulva, mintha csak azt kérdezte volna,
maradhat-e nálam ma estére, mert az utolsó busz is elment már,
sebaj, majd megágyazok magamnak a kanapén, nekem ott is jó lesz,
és közben forgolódnék, nem tudnék elaludni a gondolattól, hogy ez a
hatalmas test most abban az ágyban forgolódik, hempereg,
amelyben én szoktam amúgy. És bár némi időeltolódással, de mégis
pont ugyanazon a helyen hever a testünk.
Amúgy ez az idill nélkülözött minden realitásalapot, lévén hogy erre
a kérdésre: maradhat-e, anyukám miatt sor se kerülhetett volna, ő
bőven az utolsó busz indulása előtt jelezné: vége a teasütizésnek és
a vizitnek is egyszersmind. Az ő lakása nem kupleráj, az ő fiacskája
nem kuncsaft, lehet odébb állni. Ja, és azt az apróságot még ki is
felejtettem, hogy gőzöm se volt, miképpen juthattunk volna el odáig
Piroskával (ez a név állt a táblácskáján, Pirinek, Pirónak szólították a
régebbi, bizalmas vásárlók), hogy átlépje a lakásom küszöbét.
Pontosabban anyám lakásának küszöbét.
Megembereltem magam, és elfúló, de azért érthető hangon,
tagoltan kijelentettem, hogy a hölgynek gyönyörű hangja van, nagyon
tetszik. Vastagon felnyerített, ja, mert pasi voltam előző életemben,
megmutassam a micsodámat? Az is van, mukikám!
A sorban többen felröhögtek mögöttem, én meg elpirultam, mert
hogy is mondjam, ez valahogy egészen felizgatott. Nem mintha
szerettem volna, hogy legyen neki olyanféléje, amit emlegetett, a
gondolatra is kirázott a hideg, de mégiscsak a köpenye mögötti
világra célzott, és ettől felforrt a vérem.
Sóhajtva megköszöntem az árut, és végső kétségbeesésemben
megkockáztattam egy utolsó kérdést, vajon hosszú még a mai
műszak, vagy lassan vége a napnak. Egy óra múlva jön értem a
barátom, két méter és százhúsz kiló, tiszta izom, súlyt emel a drága,
ha gondolod, kicsifiú, megvárhatod, és lemeccselitek, kié legyek
szőröstül-bőröstül. Felnevető vérpiros ajkát láttam hirtelen egész
közelről, nem tudom, a rendszeres húsfogyasztástól vagy a kemény
fizikai munkától ilyen kicsattanó, szinte elvesztem ennek a szájnak a
látványában, láttam, ahogy a nyelve hangokat formál, ahogy a
hófehér, kicsit vámpíros fogsor nyálasan megcsillan.
Itt kiesett némi idő, és mikor magamhoz tértem, Piroska arca hajolt
fölém, fekete szemében vidámság villant, na, már aggódtunk
magáért, apuska, minden oké? Vérnyomása van vagy cukros?
Amilyen kis tápos a csórikám, nem csodálkozom, hogy kimegy a vér
a fejéből. Szaladjon haza, tolja be azt a felsálat, jót fog tenni,
megerősödik tőle. Kifelé botorkáltam, mint a részeg, felkaromban
őrült módjára zsibongott a vér, éppen ott, ahol Piroska erős markával
megszorongatott, miközben talpra segített.
 BIG TALK

– Basszus, egyszer ebben az életben játsszunk már valami olyat,

amiben én nyerek, oké?
– Hű, de felhúztad magad!
– Ja, téged meg lehúználak a klotyón! Vagy fel a kéménybe!
– Uff, klotyó, ez durván hangzik. Szeretem, amikor dühös vagy,
spéci ráncocskák képződnek az arcodon!
– Na, még ez kellett, hogy jól szórakozz a dühömön! Meg foglak
ölni, tudod?
– Az lesz aztán a hír, beszáguldja a netet! Huszonnégy
késszúrással ölte meg…
– Legalább ötven…
– Ötvenhárom késszúrással… hármat kapsz ajándékba… ölte meg
férjét D. Judit budai lakos, tettének oka: a sokadik malomjátszmát
vesztette el sorozatban. Az asszonyt brutális kegyetlenséggel,
hirtelen felindulásból elkövetett emberölés megalapozott gyanújával a
kalocsai börtönbe szállították.
– Vác jobban tetszene…
– Ott csak férfiak vannak.
– Mert ezt is tudod.
– Ahogy mindent is.
– Kevés idegesítőbb dolog van a világon, mint egy mindentudó
férfi.
– Esetleg egy mindentudó férj?
– Igazad van. Ez az én fegyházam, és nálad van a kulcs.
– Ahogy az enyém is, a kulcs viszont nálad.
– Börtön, ahonnan bárki szabadon távozhat.
– És mégsem teszi?
– És mégsem.
– Miért nem?
 – Nem tudom. Valahol kék és szürke között. Szürkéskék.
Kékesszürke. Acél. Havasi cincér. Valószínűtlen szín.
– Szóval, ha kinyírnál, és kivájnád a szememet, jobban járnál,
nem?
– Sajnos fogalmam sincs, mert formalinban lehet, hogy elvész a jó
kis színárnyalat. Ennek köszönheted, hogy még életben vagy. Élve
kellesz!
– Köszi…
– Na jó, a szájadat is szeretem. Lányos, de szeretem. Ugyanolyan
kegyetlen metszése van, amilyen hideg a szemed. Irgalmatlan
ragadozó vagy, ha zsákmányt látsz, és ráveted magad, tuti
megszerzed.
– Példa?
– Mondjuk én. Akartam én veled szóba állni? És mégis szóba
álltam! Akartam én veled egy fényképre kerülni? És mégis egy
fényképre kerültem! Akartam én veled járni? És mégis, mire
feleszméltem, már jártunk. Pláne nem akartam huszonöt évesen,
rögtön egyetem után férjhez menni. Pláne nem hozzád. Kihez
mentem hozzá huszonöt évesen? Na, ez az!
– A hátborzongatóan kétes múltú Kékszakállúhoz. Úgysem nyitom
ki a hetedik ajtót…
– Játsszunk mást, nyerni akarok!
– Felőlem… Úgyse fogsz. Egyszerűen jobb vagyok. De ha ennyire
rá vagy pörögve, hagylak nyerni.
– Hú, de nagylelkű, oda ne rohanjak! Van ötleted, hogy tudnál még
jobban bealázni…
– Nagyon vágysz erre az áldozat-státuszra. Akarsz róla beszélni?
– Nem, nem. Big talkot játszunk, amiben nem tudsz elbújni a hülye
győztességed mögé. Válaszolj a kérdéseimre! De gondolkodás
nélkül, azonnal!
– Oké! Bíróságos? A kedvenc játékom.
– Azt csak hiszed. Most nem te faggatsz másokat. Melyik szag a
legelviselhetetlenebb a számodra?
– Az ecetszag.
– És miért?
– A suliban ecettel sikálták a klotyót.
 – Mi történt veled a suli klotyójában?
– Semmi.
– Válaszolj!
– Na jó, néha szemétkedtek velem a fiúk.
– Hogyhogy szemétkedtek?
– Bántottak.
– Konkrétan mit csináltak?
– Erősebbek voltak nálam. Nem tehettem semmit.
– Mit tettél?
– Kényszerítettek.
– Mire?
– Hogy álljak be a vécékagylóba… És lehúzták… Cipőm, gatyám,
csurom vécévíz lett minden.
– És utána?
– Ott hagytak. Egyszer még egy tanár is bejött a zajra, intőt
kaptam. Én. A többiek már elszöktek addigra.
– Hányszor történt meg?
– Jó párszor. Nem mertem klotyóra menni. Az emeletire jártam. Ott
is megtaláltak. Egyszer meg…
– Egyszer meg?
– Összekentek. A vécékefével.
– És mit csináltál?
– Semmit. Szaros lettem…
– Nem úgy értem. Tanárnak, szüleidnek nem szóltál?
– Á, akkor megölnek. Amekkora dumások, kimagyarázták volna.
Ádinak ügyvéd volt a faterja. Vesztes ügy.
– Ezért kell mindig nyerned?
– Nem tudom, lehet.
– Mikor nyertél először?
– Nem tudom.
– Dehogynem tudod. Mikor volt, hogy először nyertél meg valamit,
és ráéreztél az ízére?
– A sakkversenyt. A kerületi sakkversenyt. Korcsoportos volt.
– Ezt a többiek is megtudták?
– Milyen többiek?
– A klotyósok…
 – Ja, egyik reggel, órák előtt a diri felolvasta a dicsőséglistát.
Kihívott, és átadta nekem az oklevelet. Ott, a suli szeme láttára.
– Mit szóltak a haverjaid?
– Nem voltak a haverjaim!
– Bocs, a klotyósok. Hívjuk így őket!
– Nem akartam rájuk nézni, ahogy mentem ki. De mégis muszáj.
Látni akartam, hogy irigykednek, hogy dühösek. Ádi az ujjával
mutatta, hogy elvágja a torkomat. Leizzadtam. De mosolyogtam.
– Miért mosolyogtál?
– Mert ott, akkor hatalmam volt felette. Nem állhatott bosszút a diri
miatt, a többiek miatt. Éreztem, hogy így tudok visszavágni. Minél
többször olyan helyzetbe kell kerülnöm, hogy a rohadékoknak végig
kelljen nézni a dicsőségemet… És akkor mindegy, ha utána
kegyetlenül megvernek is. Nem tudják semmissé tenni, ami történt.
– Ezért voltak a tanulmányi versenyek?
– Ezért. Meg a szavalóversenyek. Kerületi, városi. Ezért kezdtem
karatézni. Ott is nyertem.
– És aztán? Mint a karate-filmekben? Jól szétverted őket?
– Hát igen, a filmeket szépen megkoreografálják. A valóságban
nem ilyen egyszerű. Valahányszor elindultak felém, csuromra
leizzadtam, a térdemből kiment az erő. Hagytam, hogy azt
csináljanak velem, amit akarnak. Pedig fejben pontosan tudtam, hogy
béna verekedők, hogy hogyan kéne legyőzni őket. De mindig
lebénultam.
– Huh… Ez kemény menet volt.
– Győztél. Jó érzés?
– Nem vagyok szadista.
– Azt kérdeztem, jó érzés?
– Egy kicsit igen. Sztori a nagy győztesről, akit megaláztak. Nem is
egyszer.
– Mostantól mindig érezheted rajtam a klotyó szagát.
– Rosszul ismersz.
– Diadalmaskodni akartál, sikerült.
– Igen, csakhogy ettől még jobban szeretlek. Már nem vagy olyan
nagy és tökéletes és ügyvéd, mint amilyennek látszol. Ádi faterja
miatt lettél jogász?
 – Részben. Úgy képzeltem, akkor senki se bánthat. Ami nem
biztos, hogy igaz… Egyszer túl jól védek meg valakit… Vagy épp nem
eléggé… Aztán puff.
– Azért nem Dél-Amerikában élünk.
– Majd megmutatom a húsz legveszélyesebb körözött bűnözőt.
Fegyveres rablók simán járkálnak köztünk. Olyan fickók, akik
semmitől se félnek. Nő is van köztük, azzal se szívesen találkoznék.
Legfeljebb a bíróságon.
– Na, most megnyugtattál. Találkoztál velük azóta?
– Kikkel? A legveszélyesebbekkel?
– Dehogy, a klotyósokkal.
– Ja, az Ádi bejelölt ismerősnek a neten.
– És?
– Mi és?
– Ne hülyülj már… Beolvastál neki? Letiltottad?
– Leizzadtam. És remegett a térdem.
– Ne már, ügyvéd úr…
– De már! Visszajelöltem, néha ránézek a lapjára, gyerekei
vannak, felesége. Szeret vitorlázni. Bortúrázni. Az ő kölkeit biztos
senki se meri klotyóba állítani. Vagy a fene tudja.
– Hé, győztes úr, akkor itt van egy házi feladatod! Írni fogsz neki…
– Hű, átmentél tanárba?
– Át bizony. Szépen megírod neki… Nem kell vádaskodni, csak ami
történt. És hogy ő mit szól ehhez, örülnél, ha bocsánatot kérne.
Srácok voltatok végül is, előfordul az ilyesmi. De most már
felnőttetek, ő is, te is. Ezt rendezned kell!
– Mert ha nem, mi lesz? Intőt kapok?
– Jaj ne, hát nem miattam, érted? Magad miatt.
– Oké, meggondolom.
– Ami azt jelenti, nem. Francba! Gyerünk, most aztán tényleg
győzni kell. Ez fontosabb, mint a malom vagy a sakk… A hülye
pereidnél is…
– Nem hoztad meg a kedvem. Persze ha van érved, hogy mért éri
meg ez nekem…
– Érvem, az van. Nem is egy. Na, gyere, gyere, uralkodj rajtam,
légy erős! Visszatérítési garancia is van, ha az ügyfél nem elégedett!
 UGORJ LE A GYILKOSHOZ, HOZZÁL TEJET!

Meg fogom ölni.

És mindenki azt mondja majd, hogy Úristen, micsoda szörnyű
tragédia, nem is nézték ki belőlem, és ők eddig egy gyilkosnál
vásároltak, hát ez borzasztó. Meg hogy nagyapámat, apámat
ősidőktől ismerték, itt nőttem fel a szemük előtt, fociztam a
többiekkel, még a hősi emlékművet is volt, hogy én koszorúztam
meg, mert a Katika néni rám bízta, és hát kifogástalanul
koszorúztam, a hősök is meg lettek volna elégedve velem. De nem
lettek, mert halottak voltak, az élők sose hősök, legfeljebb a tűzoltók,
ha kimentenek valakit a lángokból. De talán azok is isznak civilben,
vagy csalják a feleségüket, vagy verik a gyereküket. Vagy mindhárom
egyszerre: jól berúgnak, megverik a gyereket, és elmennek otthonról
kufircolni. És akkor már annyira nem is tűnnek hősnek, úgy a
mindennapokban, csak néha, kivételesen. Nehéz dolog hősnek lenni,
semmiképp se pályáznék rá, de nem is állnak úgy a dolgok, nincs
esélyem. Nem ezt dobta a gép.
Hanem mit? Azt mondják majd, hirtelen elmebaj az oka, vagy
titokban valami veszélyes kábítószert használhattam, ami kifordítja
magából az embert, nagyon sajnálatos, hogy ezek szerint nem
voltam stabil, pedig sosem vertek, mindig szépen járattak, egyik
ünnepségen még pásztorfurulyáztam is, csak aztán abbahagytam,
mint a németet. Minek a német ebbe a faluba, nem akarok én
máshová menni. Bár ha tényleg megszúrom, akkor akarok, nem
akarok, senkit sem érdekel, visznek szépen, még a fejemre is
vigyáznak, lenyomják, amikor ültetnek be a rendőrautóba, be ne
verjem.
Ha már annyi eszem volt, hogy a kést belevertem a saját
édestestvérembe. És tényleg bele fognak borzongani az emberek,
hogy hát náluk ez nem eshetne meg, semmiképp, olyan Isten nincs,
hogy a Hunorka kést mártson a Kevinkébe, szeretik egymást, épp
csak egyik a Barcelonának szurkol, a másik a Realnak, olyankor
aztán ölik egymást kétféle színű focimezben, ez olyan fiús dolog. Az
ölést csak úgy mondva értjük, nem bántanák ezek a tesójukat
igazából, inkább megvédik nagyon is. Csak próbálgatják az izmaikat,
kell az állóképesség az élethez.
És hát ezen lehet a legjobban szörnyülködni, hogy semmi sem
látszott rajtam, tettem a dolgom, csak annyi, hogy az a szótlanfajta
fickó voltam, akiben gyűlik-gyülemlik az indulat, nem talál kiutat, mert,
ugye, nem ventilálok, csak fövök magamban, nem jó ez így, inkább
volnék nagyszájú, az olyanok kiadnak mindent hipp-hopp, nem eszik
rajta titokban magukat.
Persze ekkorra előkerül valamelyik szürcsölgető nagyokos, akik
mindig a falat támasztják kívülről, össze ne dőljön, és egyik ampullát
a másik után szopják be érzéstelenítésnek, ne fájjon annyira a
magyar sors. Nem azért a húszfillérért, de ő kajak megmondta volna
előre, hogy így lesz, ha kérdezik, csak azért nem mondta, mert nem
akarta megbántani az apámat, akit mélységesen tisztel, mert már a
nagyapámat is mélységesen tisztelte.
Mert nem azért, de a gyilkos lelkületet, nemhiába nézte végig az
összes Marvelt, szóval aztat felismeri, apró jelekről. Aki komoly
dolgot keres, mondjuk agresszivitást, üvöltözést, satöbbi, az téves
nyomon jár, mert amelik kutya ugat, az ritkán harap, a kemény fiúk
ténylegesen nem is olyan kemények. Az igazi keményfiút kenyérre
lehet kenni húsz-harminc vagy ötven éven át, de aztán egyszer csak
fellázad a világ ellen, fog egy kapát, és agyoncsap valakit. Utána
megint nagyon jámbor a hátralévő harminc évig, ő takarítja a klotyót a
sitten zokszó nélkül. És emlékezzen csak mindenki, milyen
kegyetlenül raktam ki egyszer az esőbe a büdös Irénke nénit, hogy
záróra, pedig melegedett volna csak a nyomorultja. Meg az Anikó a
megmondhatója, hogy meg akartam egyszer csókolni sötétben, télen,
a művház mögött, de őtet nem abból a fából faragták, szájon vágott,
hogy eleredt az orrom vére, és gondolja csak el mindenki, az
Anikónak azóta három gyereke van két férfitól, jóformájú asszony,
maga intézi az életét.
 Meg azt is elgondolni, hogy az én két gyerekemet is a gyilkos
kezemmel simogattam, hát nem is érti az ilyesmit az ember, hogy vitt
rá ilyesmire a lélek, az a szegény asszony is komplett, mint egy
élőhalott, ő sem érti, csak sír meg fogy, meg szívja azt a vékony
cigerettát a bolt előtt, és attól is csak még jobban fogy.
És aki szeretné, annak elsírja, hogy semmi, de semmi nem látszott
rajtam, úgy higgyék el, gyengéd voltam és kedves, különösen a
kislány szeretett nagyon, bálványozta az apját, egészen különös volt
a kapcsolatunk. A fiúcskával is eljártunk biciklizni, jól megvagyunk.
Leginkább úgy lehet ezt elképzelni, mondja majd Ildi, a feleségem,
hogy mintha a tüzépes Berci bácsi vagy a matekos Klári néni egyszer
csak megbolondulna vagy mi, és olyat tenne, amit senki se látott.
Elhinnék? Ugye, hogy nem…
Ildi helyettem lenne a boltban, el kellene jöjjön a postáról, fizetés
nélküli szabadságra. Apám és anyám ugyan átvenné az üzletet a
kiesett öcsém helyett meg helyettem, de az öregek már nem bírják a
ritmust, nem mernek rászólni se a maszk nélkül bejövőkre vagy
azokra, akik az álluk alatt tartják vagy az orrukat lógatják ki belőle,
akkor meg pont nullaszor nulla értelme van a dolognak.
Figyelmeztetni kell, határozottan, hogy a szabály, az szabály, minket
is megbüntetnek, nem mi találtuk ki, se a járványt, se az operatív
törzset, náluk tessék reklamálni.
Meg rászólni azokra is, akik rászólnak a maszknélküliekre, vagy
azokra, akik túl közel lépnek a másikhoz, nem tartják a másfél méter
távolságot, de hát édes Istenem, ők is csak egy krémtúrót vagy mi a
túrót akartak volna kivenni.
Na, jönnek ilyenkor a nagy leszámolások, hogy már az apád is
hülye volt, nem csoda, egy nyavalyás maszkot se tudsz rendesen
felvenni, nyomorék. Meg hogy minek képzeled magad, önkéntes
rendőrnek vagy spiclinek talán, mindig ilyen sunyi feljelentgetős
voltál. Meg hogy te mindent becumizol, amit a barom tévében
hallottál, nincs is vírus, csak kitalálták, hogy minket szívassanak. Meg
hogy az Adrienn most kapta az oltást, mint még kétmillióan, jöhet a
nagy restart az országnak, de már három napja lázas, előtte kutya
baja se volt, én ugyan nem szúratom magam ezért. Meg hogy az
ilyenek miatt nem mehetnek a gyerekeink iskolába, mindig kevesebb
kereked volt a kelleténél, a Lábas tanár úr is, aki szigorú volt, de
igazságtalan, emlékszem, megbuktatott töriből… Mondjuk ebben
spec igaza volt.
És akkor az Ildi a még soványabb soványságával állna a pult
mögött, és ez nemhogy elriasztaná az embereket, de csak növelné a
forgalmat, mert az emberek látni akarnák, és ha látták, még egyszer
akarnák látni, ha már vásárolni úgyis kell valahol, legalább élmény is
legyen hozzá.
Megyek a gyilkoshoz, mit hozzak, mondják majd… Lesnék a
feleségemet, egy börtöntöltelék feleségét, és mondogatnák
egymásnak, hát igen, látszik szegényen, de sajnálom, hát még a
gyerekei, a kis apátlanok, el nem tudom képzelni, mi lehet most az
arany szívükben. Ildi mesélné, hogy volt nálam benn látogatáson, s
hát a férje nem ugyanaz az ember, az az ember nincs már többé.
Harminckét deka felvágott maradhat?
Mi bajom lehetett az Ábellel, amikor mindenki szerette? A kis
kedvenc, apám-anyám is úgy nézett rá, mintha valami csoda lenne.
Nagyon tudta tenni magát, bejött frissen borotválkozva, mindig patika
volt a pólója. Mi a francnak, mikor úgyis retkes két fordulás után? Az
enyém persze folyton foltos, ő meg hoz két váltást is, beszalad a
krumplik közé, átveszi, és már ragyog is a hülye feliratokkal, hogy
aszongya, NEW YORK CITY meg REVOLUTION. Úgy mutatok
mellette, mint egy szolga, ráadásul a fürge, izmos kis testével,
amilyen az enyém is volt még a házasságom előtt, de aztán tudja a
fene, elapukásodtam valahogy. Nem fogok súlyzókat emelgetni, mint
ez a mama kedvence. Nem valami férfias. Nem azért nem csípem,
mert ilyen vagy olyan, hanem mert rühellem. És kész. Rúgjanak ki
érte a saját boltunkból!
Bezzeg arra jó vagyok, amit a drága apukánk talált ki, hogy a
zöldséget kapáljam, szellőztessem, locsoljam a fóliasátrakban,
veszik, viszik, paprika, paradicsom, répa, télen-nyáron, nekünk meg
ingyen van. Ingyen, persze, hogy munka után még ott folytassam,
hajnalban is kinézzek, délben is bekukkantsak, húzgáljam ki,
palántázzak, mossam le gusztusosra.
Amikor meg beszóltam, hogy bezzeg a kedvenc öcsikének büdös a
koszos meló, hát csinálta azt is vigyorogva, hogy értem, bástya,
belefáradtál, járj egy kicsit a nagybeszerzésbe, én nyomom a fóliát.
És Ábel tényleg csinálta, és ahogy kijött a sátorból, vette fel a
patyolat pólót, sikálta a kezét, zselézte a haját. Én meg téptem a
kopasz fejemet a dugóban, cipeltem a rekesz tejfölöket, zsák
kenyereket, pipáltam ki a hosszú listákat. Nem nekem való, beláttam,
visszatértünk a magunkéhoz, ő a nagyáruházban is névről ismert
mindenkit, azok is őt, engem csak idegesített az a hodály. Szépen
visszabújtam a fóliabarlangomba.
A faluban is, ha jártam, bárhol, a kiscsajok mindig üzenték,
üdvözlik az Ábelt, beugranak majd hozzá dumcsizni. És tényleg
beugrottak, órákig ott lógtak egy kólával vagy energiaitallal, a haverjai
is. Nem akarok én semmit a csajoktól, házas vagyok, sose voltam
nőzőgép, de mitől olyan iszonytatóan jófej ez az Ábel, kérdem én…
Megfogta a vállamat, fel a fejjel, meglátom, ha mosolygok, a
kedvem is jobb lesz, de a fenének mosolyogjak, nem vagyok
tejbetök. A sulis tablóképeken is úgy örült, mint ha lenne minek, én
meg, mint aki citromba harapott. Nem tehetek róla, ilyen vagyok,
mióta az eszemet tudom. És nem is akarok másféle lenni, Ábellé
változni, apuka kedvencévé, anyuci kicsivirágává, a diszkók
gyöngyévé, a nyuggerek örömévé.
A belem kifordul az eladói stílusától is, mit adhatok, drága, ízlett-e
a májas, belekóstol-e kicsit ebbe a sajtba, vajon szerette a Karina az
epres müzlit, most jött banános is, nagyon dicsérik a srácok azt a
sört, joghurt van több ízben, mutatom, hozunk akkor pelenkát
holnapra, adhatom a szokásosat, ha baj, hogy kicsit több,
természetesen leveszem, fő a pontosság, végzi-e a Pali a
szakközepet, tényleg totyog már a kisunoka? Mi közöm ehhez az
egészhez? Itt mindenki mindent tud a másikról, minek mindenből
naponta levizsgázni? Boldog, hogy lyuk van a fején meg mindenhol
máshol, elment az esze vagy meg se jött… Én ugyan nem puncsolok
a hülye vevőnek, több lesz talán a lóvé? Vegye, vigye, vagy hagyja itt
és húzzon! Ha kell neki, el fogja vinni, még ha gépfegyverrel lövök is
rá. És akkor kérdezgetik, Ábelke ma nincs? Hogyhogy te szolgálsz
ki? Hát úgy, köcsög, hogy ugyanolyan részem van ebben a kicseszett
boltban, mint annak a kis görénynek! Még valamit? Készpénz vagy
kártya?
 Ja, ezért is leszedi már a fejemet az asszony, hogy minek ülök
annyit a kertben, és beszélgetek egy tujával. De komolyan. Mindenki
másnak vannak barátai. Emberszabásúak.
Meg túl sokat szívok is. Ebben egyetértünk. Csak ő máshogy érti.
És most jön az, hogy bemegyek a boltba, hogy soha többé ne
kelljen a pultnál kerülgetnem azt az illatos kis mocskot. A
felvágottaknál mindig ott a kés, vevők ilyenkor nem szoktak lenni,
lassan zárás. Kivárom, amíg lehúzza a vasredőnyt. Az a kés csak
úgy szalad a húsban, meg sem érzi majd.
 UGYE HOZTÁL HULLÁT?

A sírásónak két fia volt. Egyik hajlott hátú, másik egyenes. Egyik
vidám, a másik savanyú képű. Egyik dohányos, a másik is. Egyik a
sírba dobálta a csikkeket, a másik hamutartóba gyűjtötte. Egy frászt.
Mindketten a sírgödörbe dobálták. A halottaknak már úgyis
csontmindegy, nem?
Mégis volt benne valami ősi szépség, ahogy ültek a frissen ásott
üreg szélén, és szállott, szállongott a dohányuk füstje, mintha lusta
tömjéngomolyagokkal tisztelegnének az elhunytak lelke előtt. Ha
valaki ilyesmivel traktálja őket, biztos értetlenül bámulnak rá.
– Mi van?
Mit mondjak, egyikük sem volt metafizikus alkat. A vidámabb örült,
milyen szépen száll a füst. Vajon honnan tudja az a füst, merre van
felfelé? A fizika biztos megadja a választ, de ez a fiú nemigen figyelt
oda fizikaórán. A savanyúbb képű rágta magát, mert mindjárt
elszívják ezt a cigit, és lehet újra kezdeni. A fizika őt még annyira
sem izgatta, mint a másikat.
A vidámabb örült, hogy milyen szépen dobálja a tesó odalentről a
földet, addig se neki kell ásnia. A savanyú képű ette a kefét, mert
mindjárt ő jön a váltásban, és mehet le abba a nyirkos mélységbe,
melynek még a szagát is rühelli.
A vidámabbat nem érdekelte a politika, a savanyúbbat igen, jól
értesült volt, mindig mindennek utánanézett, egész éjjel bújta az
internet legrejtettebb zugait, ezért a szeme enyhén bevérzett.
– Műhiba, tipikus! – mondta a kesernyés sírásó, és belepöckölte a
cikket a sírba.
– Orvosok… Nem szeretnék a kezük közé kerülni. A Béla
osztálytársam volt, nem egy vénség, mégis olyan szépen kicifrázták,
mint egy matyóhímzést. Mindegy, ne bántsuk a dokikat, a kezünk alá
dolgoznak. Ha mindenkit megmentenének, rágcsálhatnánk a száraz
kenyérhéjat.
– Nem értesz semmit, a rendszerrel van baj, a dokik nagy része
rég eltűzött innen, lassan a portás fog operálni, a takarítónő meg
összevarrja. Csináltak egy átfogó vizsgálatot, a bányabéka feneke
alatt vagyunk.
– Hát, ő is ott lesz kábé – bökött a kiásott üreg felé a vidám.
– Az embereknek csak egyötöde elégedett az egészségüggyel,
gondolom, az óvodás korosztály – köpött bele a gödörbe a
keserűbbik fiú.
A vidám fejben a bevételt számolgatta, örült, hogy megy a biznisz.
Jó lóra tettek, mert halottak mindig lesznek, olyan nincs, hogy
elfogynának vagy radikálisan csökkenne a számuk. Ha pár hétig
uborkaszezont látnak, utána szinte zuhanórepülésben záporoznak az
új megrendelők, vagyis megrendelések.
A szomorú is a bevételt számolgatta, és mérgelődött rajta, hogy
apjuk mennyit eltesz belőle a vállalkozás működtetése címén,
miközben csak ül a jól fűtött irodában, és fogadja a kuncsaftokat. Ők
meg itt ásnak jó időben, rossz időben, és a Bobcatet is hiába vették,
a legtöbb sírhoz nem lehet odaférni vele, kénytelenek a jó öreg
csákányhoz, ásóhoz, lapáthoz folyamodni.
Esőben-sárban, télben-nyárban. Az öreg mindig a szemükbe vágja,
ő végigmelózta fiatalkorát a placcon, most rajtuk a sor. Majd átveszik
a vállalkozást, beülnek a tutiba, és felfogadhatnak két nyikhaj
gyereket, akik a piszkos munkát elvégzik. Ha van kis eszük, befogják
inkább a Kevint meg a Gergőkét, és marad a cég családon belül. A
családi munkaerőnek nincs párja.
– Ilyen ócska trükkökkel jönnek, majd módosítják a jogszabályt,
mert az új ifjúsági államtitkárnak diplomája sincs, érted? Mostantól
nem is kell már.
– Mert az ifjaknak sincs, így jobban megérti őket. Vagy majd
beszerez kéz alatt egy vadiúj diplomát egy marék ezresért. Annak is
van piaci ára. Mi se temetünk ingyen. Nincs az az államtitkár, akinek
megcsinálnám szívességből – vigyorgott a vidám, és kihajított egy
lapát földet a gödörből.
 – Hát én ingyen eltemetném az összeset, de élve! Földet rájuk,
mocsok rablóbanda! Te meg itt poénkodol, az ilyenek miatt megy
tönkre az ország. Szavazni se voltál a múltkor.
– Nem hogy szavazni, élni se voltam. Előző nap pinceparti, brutál
másnaposság, olyankor a vécére kijutnom extrém sport.
A vidám képű arra gondolt, Kevinke tényleg élvezni fogja ezt a
melót, már most szívesen segít a cuki kislapátjával, otthon a
homokozóban is folyton eltemeti a szuperhőseit, ágakból kis
keresztet ácsol föléjük, és nagy beleérzéssel zengedezi, hogy a hajáj
andalai köjülvettek engemet. Látott elég temetést, fejből ismeri a
repertoárt. Óvodából hazajövet mindig lelkesen szalad, ha meglátja a
fekete furgont:
– Apa, apa, ude hoztál hujját, ude megnézhetem?
Lehet, hogy kitanul valami jól kereső szakmát, de ha ott van neki
tartalékban a temetkezés, legalább két lábbal áll a földön.
– Megint migránsokkal ijesztegetnek. Összehíjják a
sajtótájékoztatót, csimm-bumm, rettegjetek, parasztok!
– A fiad már muszlim imákat hallgat majd a sír mellett, az is lehet…
Na, a Gergőkéből nem lesz földkaparó, annyi szent, gondolja a
savanyú képű. Hogyisne, hogy ennek a zsugori vénembernek
melózzon ő is látástól vakulásig. Elég, ha a saját fiait
megnyomorította ez a kövér disznó, nem fogja megcsinálni az
unokájával. A savanyúképű lelki szemeivel látta a fiát, mint azt a
jóképű doktort a sorozatban, nyakában az a csillogó vacak, tetoszkóp
vagy micsoda, fehér köpenye vasalva, frizurája belőve (nem kell
belőle fél kiló földet kimosni minden áldott nap), és lazán köpi a latin
szavakat.
A savanyúképű leginkább azt rühellte, mikor a megrendelők
összekeverték őket.
– Mondtam magának, hogy a vörösszalagos koszorút tegye
középre! Most hallgathatom az anyósom sipákolását maga miatt.
– Nekem ugyan nem mondta! Talán az öcsémnek.
– Ez milyen fáklya? Mindjárt elalszik a szélben! Előre
megdumáltuk, hogy rendesen lángoljon, az jól mutat a fotókon.
– Figyeljen már, összekever az öcsémmel. Semmi közöm a
fáklyákhoz, ez az ő dolga.
 Vajon miért mindig róla hiszik, hogy az öccse, és nem az öccséről,
hogy az ő?
Ez olyan, mint a fűzfői telek, melyet az apja titokban vett a kis
kedvenckének, csak elöl maradt a papír, és a Zsuzsi, aki az irodán
besegít, megsúgta neki jóakaratból. Apja persze tiltakozott.
– Nincs is fűzfői telek!
Hazudik, mint a vízfolyás.
Talán tényleg nincs is. Most már biztos az öccse nevén van, az
osztozkodásnál nem került elő. A Zsuzsi milyen rendes, átvette az
összes ügyet, ne legyen fennakadás. Meg csinos is a Zsuzsi, nem
olyan gebe, mint a mai lányok, van mit fogni rajta. A búsképű persze
nem fogott még rajta semmit, de párszor elképzelte.
– Ez is milyen, összeomlás pár centi hó miatt? Buszok, villamosok,
vonatok megállnak, Tesz-vesz város bekrepál két perc alatt. Mire
számítottak ezek? Ha mi leállnánk a temetéssel, mert juj, de megjött
a hó, ezek hová vinnék a hulláikat? Kinn tartanák az erkélyen?
– Mondjuk amíg fagy van, állnának vigyázzban, mint a
katonatisztek. És ha összenyaklanának, lehetne tudni, hogy itt az
olvadás – nevetett a vidámabbik fiú.
Ezt mind ketten elképzelték, pár percre csend lett.
– Elmegy az asszony a szuperbe, hozza a cetlit, azt mindig
végigböngészem… Nem vertek-e át ezek. Simán előfordul, de nem
most másztam le a falvédőről, rájuk borítom az asztalt. Múltkor
fűrészkorongokat számoltak hozzá, normálisak ezek? A pofájukba
üvöltöttem, szerintük úgy néz ki ez a nő, mint aki bármit tud a
fűrészelésről? Vissza is adták a lóvét. Úgy felszaladt az infláció idén,
mint bennem a pumpa, ha a vécé mellé ülök. Tíz százalékkal többet
költöttünk, mint tavaly, megvan az akkori blokk, összehasonlítottam.
– Kell is az a sok szaloncukor, kitojjuk, a maradék meg ide kerül, a
sírba – filozofált a jókedélyű fiú.
Lassan elszívják ezt a cigit, mozgás, el kell temetni az öregüket,
bár szikrázik a föld, alig fogja a vas. Fagyos földet köp a képükbe a
csákány, szemüket törülgetik, sáros a zsebkendő.
– Mennyi mindenkit eltemetett, azt ő is csak ide jutott – mondja a
jókedvű, és szomorkásan mosolyog. Eszébe jut közben, hogy a fűzfői
telekhez csak megveszi azt a kis vitorlást, pazar lesz siklani a
napfényben, a Balaton közepén! Jeges szél fúj a gallérjába,
beleborzong.
– Mind ide jutunk – mondja majdnem mosolyogva a savanyú képű,
beleszív egy utolsót a cigibe, mely úgy világít, mint az örökmécs.
 PUTYIN ÉS A MÁJGALUSKA

Teszek-veszek, várom az uramat. Vadászni, ilyen dagonyában,

megáll az ember esze! De persze a férfinak nem mondhatod meg,
mit csináljon, fütyül az arra. Mikor összeházasodtunk, megmondta,
Matildka, maga sem bakfis már, én sem vagyok siheder, kibírjuk, ha
nem rögtön jön a nászút. Sítábort vezetett ugyanis az egyesületénél,
és az esküvő másnapján elindult Ausztriába egy hónapra. Mit
mondjak, hozzászoktatott idejekorán, csinálta a dolgát, én meg a
magamét. Nem volt rossz uram sosem, összeszikráztunk, de hát
kemény fából faragták őt is, engemet is, ez a legkevesebb.
Szortírozom a kamrát, csupa régi hóbelevanc, de muszáj is, egy
ekkora háztartásban számolni kell minden eshetőségre. Én meg
direkte szeretek az események elébe vágni, az előszobába oda is
készítettem a szennyes-kosarat, abba őméltósága beledobálhatja a
saras gönceit, legalább nem csinál nagyobb felfordulást a
szükségesnél. És majd szíveskedik alsógatyában befáradni a
fürdőbe. A felmosót és a rongyot is odatettem, a bakancsa kriminális
állapotban szokott leledzeni.
Tessék befáradni, bruder Putyin, van friss májgaluskaleves, ha már
tetszik nagyvizitet tartani minálunk. Moszkvában, mondják, ha
reggelente végiggördül a proszpekten dácsájától az irodájáig, mind a
hat sáv lezárva, de a mellékutcákba szorított luxuskocsik sofőrjei
egykedvűek, nem anyáznak, tudják, ki a főnök. Brezsnyev elvtárs is
lezáratta annó, de csak a két belső sávot, elég volt neki annyi,
akkoriban a légy is szordínó repült. Ma meg hát itt vannak ezek a
szigorított biztonsági előírások. A világ nemtomhanyadik
legveszélyeztetettebb államfője. Szinte kihalás szélén, hogy oda ne
rohanjak! Egy kis vegyes erőset kísérőnek, Putyin mester? Tudom,
ön sportember, de az erőemelés is sport. Énnálam rá is gyújthat,
tartok idehaza egy doboz Sopianae-t, bár nem iszom, nem
dohányzom. Az én sportom a kifogástalan vendégszeretet.
Na nézd, idekeveredett ez a fotósorozat is, tizenegy alig voltam,
amikor elmentünk nagyapámmal végighallgatni a Ringet. A nagyot,
az egészet. Meg is van a forró füst felett hajlított rózsafa bot, amit egy
útszéli árustól vett akkoriban. Úsztunk a Wagnerben, a kisöreg meg
volt őrülve érte. Én meg illedelmesen elhallgattam, bár már akkor is
többre tartottam az olaszokat. Ha kávé, legyen bécsi, ha óra, legyen
svájci, ha dal, hát legyen talján! Snájdig volt az öreg, és nézd csak, a
bajsza! Minden reggel negyedórát vikszelte. Ne vicceld a bajszod,
nagyapa! Így mondtam gyerekfejjel, mert valóban mókásnak
tartottam, hogy rá lehetne tűzni egy bogarat arra a kikeményített
szőrcsomóra. Az uram nem használ ilyesmit, csupasz áll a divat
manapság, amúgy is minden csupaszabb, a nők, a férfiak,
klottgatyások és lehelet-fürdőruhások. Mindent pucérsággal akarnak
ezek eladni.
Lepucérították volna az ellenzékieket is, de végül csak házkutatást
tartottak, megfélemlítés. Hány ilyen volt nálunk is, de nem adótisztek
pámpélóztak fel-alá, hanem katonák, civilrendőrök, jaj annak, aki
megmukkan, nem mondták meg, mit is keresnek, semmi illegálisat
nem tartottunk, nagyon vigyáztunk. Az olasz meg a francia szótárt
földre hajították, rátapostak, bosszantotta őket az idegen szó, a
kultúrvircsaft, a gerince kifordult, olyan az most is. Nem is tudom,
hogy nem vittem el azóta köttetésre, mindent mániákusan
megreperáltatok, de van, ami nem reperálható. Hol késik ez az
ember? Fogadok, nem lőttek semmit, csak bakot. Á, lőnek azok
mindig, jó a szemük, jó az érzékük. Győzzem nyúzni, pucolni, rég volt
arra egy lány, de manapság nem olyan idők járnak.
Nagyapám csak jó házból való kuncsaftokkal barátkozott, egy
bankigazgatótól ez el is várható, olyan táncestélyek voltak nálunk,
apám zongorázott, pedig neki sem ez volt a hivatása, egyetlen pohár
bort ivott egész este, úgy tett, mintha kortyolná, csak nem fogyott el
éjfélig sem. Nem az, hogy én az antialkoholista ligának dolgoznék, de
a tisztánlátást a szürcsölés igencsak megnehezíti, tartok itthon bort
is, Putyin úr, ha jobban érdekli. Csak afféle kocsisbor, de egynek
megteszi. Máskülönben ajánlom becses figyelmébe a teát, az kérem,
szinte táplálék, a kínaiak sem maradtak volna fenn olyan nagy
számban, ha nem ezt isszák.
Győri keksszel is szívesen megkínálom, nem fogytam ki belőle, ha
jön a harmadik világháború, hónapokig elélek kekszen és pár kanálka
kristálycukron. Az energia fontos, még alkotmányozási ügyekben is,
magamnak is volt pár karrierbukfencem, de ugyanolyan
fegyelmezetten iktattam, mint ahogy söprögettem. Akinek a hivatali
ranglétrán túlontúl sietős, könnyen az alagsorban találja magát. Hány
ejtőernyős csontjait szedtem fel, te jó ég! Zacskóba vele, pecsét,
aláírás, iktatószám, ment az is a polcra. Azt hiszik, nincs hely
többnek? Ugyan már! Engem meg érdemeim elismerése mellett
egyre feljebb tessékeltek, bár csak olyan pozíciókban, ahol nem sok
vizet zavartam. A zavaros vizek nem is valók a magamfajtának, nem
szeretek pecázgatni. Még valami aranyhalat fognék ki, és kénytelen
lennék kívánni.
Most már igazán nem tudom hová tenni a fővadász úr
késlekedését, sötét is lett, hideg is, erre nincs más magyarázat, mint
a Jagermeister, az pedig csak egyszer árad ki évente, mint a Nílus.
Abubakr al-Bagdadi terrorista urat nem fogom vendégül látni, félek, a
halkonzervem nem elég jó neki, el vannak ezek kényeztetve,
fegyverrel a kézben bármit megkapsz az élettől, ezt már láttam
párszor. Azután meg amilyen szellős testi állapotban lehet most,
miután lecsaptak rá, a tea kifolyna az oldalán, már ha sikerülne
egyáltalán belédiktálni. A vendégszeretet mindenek felett, járt itt
mindenki, oroszok, németek, törökök, tatárok, mi meg tartottunk
idehaza cigarettet, hátha rágyújtanának. Általában a tetőt gyújtották
ránk.
Látom előre, nem jön már haza, amilyen az uram, férfiból van, mi
tagadás, a vadászat elveszi az eszét, lobot vet a vére, csak a prédát
látja maga előtt, hajlamos esőben-sárban, árkon-bokron kúszni
utána. Valami szép tiszta hobbit választhatott volna, ott a filatélia
példának okáért, ott a vasútmodellezés, egy kicsi ragasztószaggal
megúsznám. Na meg lassan az egész lakást betöltenék a
terepasztalok, vonat futna a függöny mögött, a könyvszekrényben, a
kamrapolcon, a vécédeszkán, köszönöm, nem.
 No jó, kilenc dolog kell nálam legyen: szemüveg, kulcscsomó,
kisásó, virágcserép, fél kiló virágföld, pénztárca, metszőolló, gyufa,
mécses. Megyek az uramhoz, ha már ő nem jön haza. Nem vadászik
többé, hisz levadászták. Herr Tod pontosan céloz, vérbeli lesipuskás.
Akkor még egyszer: egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét-nyolc-kilenc,
ajtó zárul, indulás. Ha nem érnék haza, vagy bármi történne velem,
ne feledjétek: kilenc dolgot hozzatok a temetőbe, ha meglátogattok.
Ja, és kapcsoljátok ki a rádiót, ha úgy felejtettem véletlenül! Ma már
nem fogadok vendégeket, se Putyint, se arabokat, se senkit.
Májgaluskaleves a hűtőben.
 ÉLŐSKÖDŐK

Zsolti, a sármos, elhúzott a Mazdáján, Edit integetett a függöny

résén keresztül. Tudta, hogy a szomszéd sorházban Melinda is kinéz
a függönye felett, talán a száját is megnyalja. Ez úgy felbosszantotta,
hogy a kezében lévő fakanalat belehajította a mosogatóba. Legalább
három méterről dobta, és pont egy vízzel teli koszos lábasba
csobbant. A harag meglepő sportteljesítményekre sarkall…
Rohant kiszedni a lasagna-csimbókos telitalálatot… A fenébe! Nem
is fakanál volt a kezében, hanem a bejárati ajtó kulcsa, mellyel a
sármos Zsoltit kiengedte. Ezt az idétlen jelzőt Melinda aggatta a
srácra. A drágalátos kishölgy Zsolti érkezésekor mindig éppen az
ablakpárkányon álló muskátlik elszáradt leveleit csipdeste,
jótulajdonságait kellően kidomborító pántos trikóban meg
leggingsben. Nyilván futni indult!
Na, ekkor vette észre.
Mármint Edit a csíkot.
Fogta a szivacsot, és lazán végighúzta a mosogató hófehér
peremén. A csík eltűnt. A szivacson szürkéskék trutyi maradt. Edit
megszagolta, mert Edit mindent önkéntelenül megszagol. Dohosság,
mint nagymama pincéjében, ahol ládaszámra vigyorogtak az almák,
és mindig akadt néhány rohadásfoltos mosolyú. Pazarlásnak helye
nem volt, kikanyarították a barnás részt, és megették az áporodott
gyümölcsöt. Edit azóta irtózik ettől a szagtól, ettől az íztől.
„Penészgomba” – nagyjából 39 000 találat. Hú, az baromi sok!
Mondjuk a Mazdához képest nem, mert az majdnem félmilliárd. Jó,
nemzetközi márka. Zsolti 826 000. Ne már, Melinda 79 millió! Edit
viszont kétmilliárd-hétszáznyolcvanmillió! Hoppá!
Edit legszívesebben átkopogott volna a falon, vagy rászól cseten
Melindára, guglizzad csak meg, kisanyám!
 Szóval soksejtű, hifás gombák. A kis mocskok! Saját terepüknek
tekintik a más lakását. Az ő kis tiptop kecóját a kézműves kaspókkal,
a pasztell-virágmintás krémszín szekrénykékkel, a műjegesmedve-
bundás reggeli kávézófotelével, a bordó szegélyű mályvaszín
selyemtapétával, a gyakran mosott habfehér szőnyegekkel. Mégis mit
képzel egy ilyen véglény? Spórákkal bombázni tele a levegőt? Az ő
levegőjét? Brutálisan kiszellőztet, azt nem bírják. Brr, Edit se bírja. Ha
újjászületne, cica lenne. Egy mindig langyos kandallópárkányon.
Zsolti tényleg magazinból lépett ki, sportos, izzó tekintetű, mindig
borostás, mindig illatos. Elég kiszámítható. Edit előre tudja válaszait,
mikor kérdezgeti. A gyerekkoráról semmit. Ja, szerette a rántott húst.
A kis lelkéről semmit. Ja, nem szokott szomorkodni. Csak ha nem
megy az edzés. Akkor is inkább dühös. Zsolti nem olyan telitalálatos,
mint a mosogatóba hajított kulcs. Edit viszont megszerezte, és többé
nem adja másnak.
Így ment a küzdelem. A csík minden másnap megjelent: pimasz,
szürke vigyor. Edit elbánt vele. Egyre durvább szerekkel.
Bedomestosozta a helyet. Csak egy hét múlva jött vissza. De
visszajött.
Egyszer Edit a mosogató alatti tisztítószereket pakolta, és
ledermedt. A mosogatóperem alsó részén burjánzott a penész.
Tenyérnyi bolyhos folt. Visítva pakolt ki mindent, bekuporodott a
szekrénykébe, széjjelsikálta a folt helyét. Halványsárga ovális
elváltozás maradt utána. De a gombát eltüntette.
Kihívott egy asztalost, ki kéne cserélni a bútorlapot, mert a gomba
teljesen szétrohasztotta. Ahogy az az ember nézett rá! És nem volt
hajlandó hozzányúlni a szerinte vadonatúj bútorhoz.
– Nincs időm hülyéskedni, tele vagyok melóval. Viszlát, csókolom!
Döngött utána az ajtó.
Edit felforgatta a lakást, átkutatott minden sarkot, elhúzott minden
bútort, mert a penész rettenetesen kedveli az eldugott helyeket.
Átdörgölt mindent fertőtlenítővel. A lakás átható verbénaillatát pikáns
klórszag fűszerezte.
– Állj, azonnal le a cipőt! – Zsolti ijedten bámult rá. Szórakozottan
hallgatta Edit kiselőadását a szaporító sejtekről, a rendszertani
szempontból egymástól távol álló, mégis egy családba tartozó
élőlényekről, melyek nem, nem növények.
– Ez bennük a legiszonyúbb, élnek! Mint te vagy én! Tele toxinnal,
a testünkben is elszaporodhatnak.
– De hát a bort is élesztőgombák érlelik – kortyolt Zsolti a merlot-
ból.
A maradék merlot-t Edit kiöntötte a mosogatóba. Rögtön áttörölte a
peremet, pedig szürke csíknak nyoma sem volt.
Fel se tűnt neki Zsolti távozása, egyre a rémálma járt az eszében,
az kínozta. Előző éjszaka gombalabirintusban fetrengett, gubancos,
csirizes, kocsányos, tömlős nyúlványok hullámzottak körötte.
Legközelebb Zsolti arra toppant be, hogy Edit könyvei a fehér
szőnyegen hevernek kupacokban, a lány pedig egy fehér korrektorral
pettyegeti tele az oldalakat.
– Nem bírom elviselni, hogy minden tele van g betűkkel… G, mint
gomba. – tette hozzá, Zsolti döbbent arca láttán.
A blúza nyitva, kilátszott a melltartója, de most ez sem hozta lázba
Zsoltit. A dohányzóasztalkán több száz levágott gomb hevert, Edit
nyilván az összes ruháját megszabadította az élősködőktől.
– Szabadságot vettem ki. Muszáj megcsinálnom. Érted?
Nem értette.
Úgy lépett ki a házból, mintha süllyedő hajót hagyna maga mögött.
Ebben a pillanatban sarkig tárult a szomszéd ajtó. Melinda roppant
csinos miniruhában volt, sminkje ragyogott.
 BETOLAKODÓ

Kriszti jó kis lakóparki közösségben él. Átpittyentik egymásnak a

csetcsoportban, hogy mit szólnál egy jó kávéhoz? Egy jó filmhez?
Egy jó pizzához? Egy jó kutyasétáltatáshoz? Anybody még? És
együtt kertipartiznak. Napoznak. Cigiznek. Dumcsiznak.
Kriszti időnként torkig van a jó kis lakóparki közösséggel. Munka
után hullafáradtan hazaesik, és eltüsszenti magát, mire a fal
túloldaláról Boti rácsetel: „Mi van, megfáztál? Egy jó forraltbor?” És
Kriszta tudja, hogy Boti így él, a számítógépes játékok és a munkája
kettős örvényében elsüllyedve, mióta nincs barátnője. Vagyis három
éve. És Kriszti ebben nem akar részt venni, ehhez nem akar
asszisztálni. A múltkor kora reggel jön az üzenet a közös csoportba
Vivitől, a másik szomszédból: „Hú, gyerekek, a Kriszti bepasizott,
motoros a csávó. Valaki hallott valamit éjszaka?” Kriszti idegesen írt
rá, hogy az apja aludt nála, még ha bukósisakban minden fickó
egyforma is.
Fogna egy hatalmas csúzlit, és kilőné Botit meg Vivit a Hold
túloldalára. Vagy kilőné magát oda, ahol nincsenek emberek.
Persze azért mindennek van határa, a vad természetbe nem
vágyik vissza, azt már ismeri. Míg épült a lakása, barátai
kölcsönadták a házukat, kinn a pusztán, a semmi közepén.
Lovardájuk volt, de felszámolták, és a hozzá tartozó kiskastélyt úgyis
fűteni kellett, kapóra jött nekik a lakó, addig sem áll a lakás üresen.
Négyszáz négyzetméter, széles lépcsők, kandallók, trófeák,
állatbőrök, biliárdterem, könyvtár, úszómedence a kertben. A
kocsibeálló betonjába fűtőszálakat ágyaztak, telente leolvadt a hó, a
dér. Kriszta végigjárta a kiürült ló-boxokat, ahol ajtók nyekeregtek, és
vasgyűrűk csilingeltek szomorkásan a huzatban. Kis csomókban
közlekedett a maradék szalma, ide-oda terelgette a szél.
 A kaputól tíz percig kanyargott a murvás úton a kis Nissanjával,
mire a bejárathoz ért. Lehetett élvezni a ködös reggeleket, a tobzódó
őszi lombokat, a betévedő szarvasok, rókák sejtelmes körvonalát.
Lehetett kávéivás közben a nap felé fordulni, bámulni a teraszról a
fellegeket.
Más kérdés, hogy ha egy pillanatra hátat fordítottál, egy mókus
ivott a poharadból, s ha ráijesztettél, kidöntötte az egészet a terítőre.
Harkály kopogtatta a kerti bútor fáját, rókák szedték szét a szemetet,
és elhurcolták a park legtávolabbi zugaiba. Egyik reggel nem tudott
munkába indulni, mert kinézve látta, hogy rajzó darazsak tömkelege
tölti be a ház környékét. Időnként letelepedtek, majd zúgva újra
körözni kezdtek a ház körül, csomóba gyűlve az ablaküvegen.
Hosszan hívogatta az irtókat, másfél óra telt bele, mire kijöttek, de
addigra az invázió továbbállt. Viszont Krisztinek kellett kifizetni a
szakszerű igazolást arról, hogy sehol egy fia kártevő. Őszi
reggeleken Kriszta nagyon élvezte, hogy a kertben ültetett két sor
csemegeszőlőről a hűvös szemeket falatozza. Aztán egyik nap,
felkelés után hallja az elképesztő ricsajt, és rosszat sejtve kisiet.
Megjöttek a seregélyek, vészjósló hadseregben lakmároztak a
fürtökön. Elhessegette őket, de a gyümölcsből csak széttrancsírozott
foszlányok maradtak.
Egyik alkalommal beült a kocsiba, nagyon furcsán zörgött-
nyikorgott az egész kaszni, mintha szét akarna esni. Mikor a szerelő
felnyitotta a motorháztetőt, elsőre fél kiló kenyeret pillantott meg:
ugyan honnan szerezhették a nyestek, mikor közel-távol sehol egy
lakóépület… Mindenesetre bekuckóztak a motorblokkban,
elrágcsálták a kábeleket, és a szétkapott szigetelés foszlányaival
berendezték lakóterüket.
Lehullott az első hó, és jeges réteggé olvadt az udvaron, nem volt
egy életbiztosítás. A Nissan hátsó kereke manőverezés közben
sikeresen belecsúszott a medencébe, és a járgány fennakadt a
kőperemen. Úgy kellett átimádkozni valamelyik traktoros szomszédot,
hogy pár óra elteltével kicsörlőzze a kicsi kocsit a szárazra. Ráadásul
ezek a helyi bikák mind azt gondolták, Kriszti rettentő magányos az
Isten háta mögötti helyen, amiben nem tévedtek. És hogy csak erős
férfikarra vágyik, amiben viszont eléggé tévedtek, és ebből támadtak
azért kínos félreértések. A vízszerelő, az esőcsatornát kikotró Ferkó,
a szoruló ajtót megigazító asztalos mind beindultak, és különböző
taktikákkal lehetett csak kitenni a szűrüket. Attól fogva meg a
kocsmában mesélték, hogy az a picsa biztos frigid vagy leszbi vagy
annyira fennhordja az orrát, hogy nyilván csak sztárséfekkel,
kócsokkal meg DJ-kkel bújik ágyba. Pfijj, köpni kell.
Kriszti elhívta a bátyját adventezni, forralt borozni, filmet nézni,
dumálni, ne legyen egyedül ebben a kísértetkastélyban. Bejárták a
full extrás lakosztályokat, főzőcskéztek a hipermodern konyhában,
díjnyertes bort újítottak a pincéből. Elszívtak egy cigit a teraszon,
majd borzongva dörzsölgették kezüket a kandallónál, a lobogó
fahasábok felett.
– Na, ki üzen ilyenkor? – kérdezte Kriszta az SMS-pittyenés
hallatán.
– Nem tudom, a tied lehet, az enyém a zsebemben van.
– De az enyém is itt van nálam, meg sem szólalt. Vagyis akkor…
Ekkora egy balfék betörőt! Idegen ingatlanba való illetéktelen
behatolás közben szíveskedjenek mobiltelefonjukat kikapcsolni vagy
repülő-üzemmódba helyezni! Krisztáék zakatoló szívvel, önkívületben
csörtettek fel a lépcsőn, bezárkóztak a hálószobába, és eltorlaszolták
az ajtót egy antik szekrénnyel. Haditanácsot tartottak, aztán a
kandalló piszkavasaival felfegyverkezve óvatosan levitték a laptopot
és minden készpénzt a nappali asztalára. Majd bekiabáltak a sötét
szobákba, hogy itt van minden szajré, vigye el nyugodtan. Kriszta
bátyja morgolódott ugyan, ki kéne lesni ezt a szemetet, és lecsapni,
mikor rárepül a zsákmányra. A lány lehülyézte, ki tudja, hányan
vannak, egy nyavalyás gép miatt csak nem kockáztatja az életét.
Nem sokat aludtak éjszaka, az eltorlaszolt ajtó mögött. Reggel
minden érintetlenül ott állt az asztalon. Új hó hullott, és eltüntette a
betolakodó lábnyomait. Kriszti némi aggodalommal nézett a
karácsony elébe.
 ZÁRVATERMŐK OSZTÁLYA

Napról napra javul a magatartásom.

Mióta megy ez a digioktatás, és a tanárok harminc kis sötét kocka
előtt erőlködnek, csak ötösöket viszek haza. Sőt, haza se kell vinnem
őket, mert eleve otthon kapom az összeset. Az otthoni magatartásom
a kis fekete kockám mögött kifogástalan. Sose kések, sose beszélek
vissza, akkor se, ha kérdeznek. Nem dobom földre a narancshéjat
meg a maradék kaját, vagy ha mégis, nem látja senki, anyám
felszedi. Nem babrálom meg az elektronikus tábla kapcsológombját,
hogy őrült struccok, üvöltő bozótharcosok vagy szexi pompomlányok
tűnjenek fel két matematikai egyenlet között. Ma már tele van a világ
internetes zsenisrácokkal, holnapra én is meghekkelem egy
videójátékkal az egész pénzpiacot. De addig is ülök a fekete
kockámban, és hozzáviselkedem a felnőttvilág elvárásaihoz.
Ha ilyen rohamosan javul a magatartásom, lassan elkezdhetnek
rám aggatni mindenféle érzékelőket, hogy megfigyeljenek mint az
ismert világegyetem különleges képességű diákját. Tényleg,
magatartásból miért nincsen tanulmányi verseny? Bemennének a
jelöltek, leülnének szépen, elválasztott hajjal, vasalt ingben vagy
blúzban, keresztbe tett lábukat tapsra cserélnék meg, vezényszóra
pislognának, metronómra lélegeznének, még a pattanásaikat is előre
meghatározott rendben növesztenék. Az nyerne, aki napokig képes
változatlan magatartással egy helyben ülni, aki az életkorának
megfelelő mennyiségű testváladékot ürít, akinek nem kell
gondolkozásgátlót szednie.
– Gyerekek, Aranybulla? Valaki?
Zsani szerintem eszik, még a csámcsogását is hallani vélem, pedig
nincs kihangosítva. Néha átküldi, mit főzött, tiszta gasztroguru, vagy
hogy az anyja mit főzött, kajákkal kommunikál, úgy veszi fel a
tápanyagot, ahogy más vérkering. Rakott karfiol, vadasmártás, rántott
gombafejek, tzatziki, garnélakrém, avokádó-szeletek, bambuszcsírás
pad-thai, pekingi csirke.
Képzeletemben mindezek a cuccok már átlényegültek Zsanivá, aki
a konyha istennőjeként kábé úgy tornyosul a világtörténelem fölé,
mint a sziklatömbökbe faragott amerikai elnökök a képeken. Zsanit
először másszák meg kötél és oxigénpalack nélkül. Zsanin kikötnek
az anyahajók. Zsanit köröskörül keringik az aszteroidák, felszínén
méréseket végeznek az űrszondák.
– Zárvatermők osztálya, édes kincseim, ébresztő! Latin nevük:
magnolipholia.
Mi vagyunk igazából a zárvatermők osztálya. Bezártak minket, és
kénytelenek vagyunk jegyeket teremni így is, felelni, dolgozatot írni,
teszteket beadni. „Küldöm a testemet, tanárnő!”, írta az egyik okos,
mintha szervkereskedőkkel tárgyalna.
– Miért daloltak a velszi bárdok, urak és hölgyek? Nem lett volna
egyszerűbb meghúzódni a sarokban, kussolni, befogni? Mint ahogy
maguk teszik itten. Hahó? Van ott valaki, ebben a Classroom nevű
kísértetkastélyban? Igazán very romantikus!
Csenge mindenesetre énekel a velszi bárdok helyett. Az apja tök
profi stúdiót dobott össze neki, csókolom, az egy milliomos.
Különböző sávokon feljátszotta a szólamokat a régi banda, és
hatalmasat buliztunk rá a Megállóban. Ez a legjobb hely, mindig oda
járunk, igaz, most átkereszteltük Youtube-nak, meghallgattuk a
Kitépett Szemöldök legújabb érfelvágós számát, volt konfetti meg
pezsgő, mindenki felavatta a saját szobáját. Kibérelünk egy stadiont,
úgyis ott állnak üresen, veszünk emberméretű, átlátszó lufilabdákat,
belebújunk, és úgy bulizunk fertőzésmentesen.
Én ketten leszek Vivivel a buborékomban, mert ha nem tudnátok,
elválaszthatatlanok vagyunk. Mindent tudni akarunk egymásról, napi
száz csetet váltunk, intim fotókat küldözünk, lángra gyullad tőlünk a
Messenger, ki kell hívni a tűzoltókat. Drótnélküli, forró távszerelem.
És mélyre megyünk a szokásos időjárásról csevegés, a locsifecsi
helyett.
– És te hogy vagy? Jól, kösz!
Ezt meghagyjuk az öregeknek, akik már harmincévesek vagy még
többek, és alig várják a nyugdíjat meg a halál angyalát.
 – Mikor érezted, hogy felrobban veled a világ? Mikor anyu
bejelentette, hogy Géza lesz a faterunk. Érted? A villanyszerelő! Jól
megszerelte.
– Mi lenne életed legjobb ajándéka? Fú, egy brutális mountainbike-
ozás kettesben a Grand Kanyon tetején!
– Mit érzel, ha behunyod a szemed? Hogy nem látok, te hülye…
Na jó, meg az univerzum lüktetését.
Norbi szerintem most is úszik. Ő az, akinek kábé semennyire nincs
élete, se most, se máskor, mert igazolt versenyző, amíg más él,
addig ő ázik a medencében. Hatkor kezd az usziban, és attól kezdve
meg nem áll, tempózik oda-vissza a kocsonyás kék tömbbe zárva.
Suli után ugyanígy. Meg erőnléti edzés meg spéci pszichológia meg
versenyek hétvégén. Órák alatt a kis, fekete kockában úszik vagy az
ágyában, mert az úszáshoz iszonyú mennyiséget kell enni és aludni.
Vagy lenyitja a koponyafedőjét, ami alatt biztosan egy medence
kéklik a sok beszivárgott víztől, fejest ugrik, és ott rója rendületlenül a
távokat.
– Milyen értelemben használja Vörösmarty azt a metaforát, hogy
az ember sárkányfog-vetemény?
Nemtom, mit szívott az ürge, jó ez a sárkányfogas cucc. Elvetjük a
sárkányfogat, de mi lesz belőle? Sárkányprotézis-nagykereskedés?
Sárkányfa, melyen fotoszintézissel növekszik a sárkánygyümölcs?
Vagy sárkányfogászati klinika nő ki a földből?
Vagy csak azt jelenti, hogy itt a legalja, elértük, nincs tovább?
Kinőttek az elvetett sárkányfogak, bekerültünk a legkorruptabb
európai országok közé, benne van a hírekben. Jó, egy közepes dél-
amerikai rendőrőrs vagy orosz költségvetési szerv így is zsebre tesz
bennünket, de azért ez se semmi eredmény, legyünk büszkék rá.
Nikinek a múltkor fel kellett volna olvasnia valamit a
mitokondriumról, miközben fojtott kiabálást hallottunk a háta mögül.
– Bocsánat, tanárnő, anya elszaladt a kormányhivatalba, a
nővérem még alszik, úgyhogy gyorsan kitörlöm a kistesóm fenekét,
nem tudja még egyedül.
Két kovalens kötés között szendvicsben kakatörlés.
Néha kivágom képernyőképen a tanár fejét, kopasz fejet csinálok
neki, cukiszemet, szöges nyakörvet, elefántfület, homlokára szarvat,
köré szivárvány-csillámokat. Körbeküldöm a külön csoportcseten,
amiben ő nincs benne, szakadunk. Néha kipakolom a belsejét, májat,
belet, szíveket, felcímkézem, hentesbolt. Néha teleportálom, ott
vigyorog egy oroszlán szájából kilógó fejjel, egy bombázórepülő
fülkéjéből integet, kezet fog az amerikai elnökkel, irgalmatlan KO-t
visz be valakinek csatak-izzadtan, repül a város felett dagadó
izmokkal, mint Acélember.
Most éppen avval foglalkozom, hogy az örökélű gyalogsági
ásómmal, melyet a netről rendeltem. és amely elvágja a százas
szeget, a láncot, a hajókötelet, a köldökzsinórt, a szögesdrótot, a
macska farkát, a liánokat… Szóval, hogy ezzel a szuperáron
beszerezhető, csak most, csak nekem akciós, raktárkészleten utolsó
darabként fellelhető túlélőszerszámmal alagutat ássak.
Kezdem a szobám padlójával meg az aljzatbetonnal. Olyan simán
szedek ki belőle kövér falatokat, mintha a szülinapi csokitortámat
vagdalnám. Aztán jön a termőföld meg az agyagos vízzáró réteg,
végiglapátolom a tektonikus rétegeket, szépen elkanyarodom, és
három utcányit a felszínnel párhuzamosan haladok tovább.
Vivi sötét kockája mögött bukkanok a felszínre. Vivi ágya alá
kitúrok egy kis földet, majd kikúszom a napvilágra, és olyan hirtelen
csókolom meg, hogy egy hang nem jön ki a száján.
Szobájának hajtórakétája füstölni kezd, felemelkedünk, már
pörgünk is a levegőben, odalenn gyufásdoboz a suli, zsebre rakom,
lentről hadonásznak a hangyaemberek, lefújom őket irtószerrel, mi
ketten most egyszerre pizzázunk a világ összes kiülős vendéglőjének
teraszán, mert vége minden karanténnak, és már szabad a tilos, és
már nem tilos a szabad. És már mountainbike-ozunk is a Grand
Kanyon tetején, békatalppal korallok közt suhanunk a Mariana-
árokban, leszörfölünk a Niagarán, megnyerjük az X-faktort, könnyek
közt ölelkezünk, mindenki állva tapsol, és hullik, hullik ránk az
aranyeső.
 HALVÉR

Ornitológiának hívtuk, csak a bénák nevezik madártannak, az

olyan nem tudományos. Megvolt a Peterson-Mountfort-Hollom
Európa madarai, megvették a távcsövet is, amiben a szomszéd Judit
látszott, ahogy napoztatja a melleit. Illetve látszott a templomtorony
is, de aztán mindig újra látszott benne a Judit, hegyes volt, mint a
templomtorony.
Elmentünk a Petákkal madarászni, madárnaplót vezettünk, halkan
kellett caplatni, nem volt szabad fütyülni, zörögni, dalolászni, mesélte,
hogy az apja néha megveri, én is kaptam a fakanállal. Az ő apja
erősebb, az anyját is megveri, egyszer az anyjának az anyja is átjött,
a nagyanyja, de az apja azt is megverte. Kuss legyen, mama,
megfejelem, kettéesik! Láttunk csuszkát a fán, érdekesen színes volt
és menőn szörfözött a törzseken. A cinkék meg a verebek tiszta
rugalmasak voltak, mint a tornászok a tévében, bajng, bajng, mint a
pam-pam rugóláb seriff a régi rajzfilmben, anyám mutatta
gyerekkorából.
Peták szerint egyszer tíz öltéssel kellett összevarrni az anyja
szemhéját. Anyuka azt mondta a mentősöknek, leesett a lépcsőn, és
végül is ez igaz, az élete lépcsőjén taknyolt egy jó nagyot, azt mondta
a Petáknak, erről nem beszélünk, mert különben elvesz titeket a
gyám, és bedug a javítóba. A Peták nővérét is verte az apja, de az
elment otthonról, és egy olyan csávóval állt össze, aki idősebb volt,
mint az apja, meg erősebb is. A Peták apja el akarta verni azt a
csávót, el is ment hozzá, de meglátta, mekkora hegyomlás, kezet
fogott vele, azt mondta, inkább igyanak valamit. Olyan moslék
részegre itta magát a Peták apja, hogy négykézláb csúszott haza a
hányásában, mint a csiga a nyálán. Az ott egy tarka harkály, de hogy
kicsi vagy nagy vagy közepes, az nem annyira látszik, hiába nézzük
a Peterson-Mountfort-Hollomot, abban olyan jól
megkülönböztethetőek, de most még távcsövön nézve is elmosódik a
fehér fogazás a farktollán. Alig látszik a feje, mikor kopog a fán, mint
egy dobszóló, vabsaba dubapp a vaptapptapp, trr-digidi, trr-digidi, trr-
digidi, trr-digidi, cssz! A végére mindig cssz kell, a cinnel, az olyan
vagány, csak a tarka harkály elmenekül tőle. A harkály koponyájában
zselé van, hogy ne kapjon agyrázkódást, mikor kalapál, ez ráférne az
emberre is, mert a Peták egyszer agyrázkódást kapott, amikor az
apja adta az egyiket, a fal meg a másikat. Az ő agyában nincs zselé.
Bár van olyan tanár, aki szerint csak az van.
Ez régebben volt, amikor a Petáknak még élt az apja, a horgászat
vitte a sírba, az volt a gyengéje, nem bírt nem horgászni, egész
éjszaka ott ült, ha nem is fogott semmit, csak itta a söröket, és aztán
négykézláb beetette a halakat, színeseket ásított a vízbe, mégsem
volt kapás. Ha véletlenül fogott valamit, hazavitte, és a Peták
anyjának meg kellett sütnie, ha hajnalban, hát hajnalban, felkelt
szépen, nem esett le az aranygyűrű az ujjáról, undorodott a halvértől
meg a belektől, de nem mert szólni. Egyszer a Peták látta, amint az
apja odanyomja az anyját a konyhapultra, akart szólni, ne verje meg,
nem bánta volna, ha őt veri meg helyette, úgy se, hogy az agyában
nem volt zselé. Nézd, egy zöldike! Szerintem! A csíz is hasonló,
nagyon gyorsan röppennek, csak egy zöld maszatot látsz, így meg
találd ki, mit írjál a madárnaplóba, azt, hogy 11.33, csíz (carduelis
spinus), vagy azt, hogy 11.33, zöldike (Chloris chloris), a
verébalkatúak osztályából.
Verébalkatú volt a Peták, de nem ezért nem mert szólni aznap
reggel az apjának, hanem mert az anyja máshogy hörgött meg
nyögött, mint szokott, pont úgy csináltak, ahogy a neten nézett
pornófilmekben. A Peták nem akart volna kistesót, hogy azt is verje
az apja. Látta, hogy tiszta halvér az anyja combja, de nem szólalt
meg. Hallotta, hogy pengve esik le a kés, és azért is csak akart
szólni, de nem. Az apja feje egyszer csak vörösödött, aztán ellilult, és
kidagadtak az erei, és elvágódott, rá a késre, halvéres volt a combja,
kimeredt a szeme, a Peták anyja jajveszékelt, és kijött a mentő. A
Peták apja a temetésen szép nyugodt volt a koporsóban, mintha a
horgász-széken ülne, lehunyt szemmel a sok sörtől. Csak nem
horkolt, és egyáltalán nem volt vörös a feje, mint életében mindig.
Szép halála volt a szemétládának, pont aközben vitte el az ördög,
krákogta két slukk cigaretta között a Peták anyukájának apukája.
Aztán az anyja összeállt azzal az ütődött Gézabával, de az olyan
hülye, még szólni sem mer, mikor a Peták családi ebéd közben
szemen lövi köpőcsővel. Mindig a műsorújságot olvassa meg a
rejtvényt fejti, és kiviszi a szemetet, és kardigánt hord, amit csak a
szaremberek, ahogy a Peták apja mondta. És duruzsol, hogy Angéla
így meg Angéla úgy, és nem mer ráordítani a Petákra, aki rajzszöget
tesz a hájas hátsója alá és gombostűt a levesébe. Az anyja a lelkére
beszélt, és adott pénzt, hogy vegyen valami ajándékot Gézabának,
és a Peták vett is egy üveg vermutot meg egérmérget, az egyikbe
belekeverte a másikat és tök jól visszatekerte a kupakot, hogy ne
lehessen észrevenni. A vörösbegy szerencsére jól azonosítható,
erithacus rubecula. Van egy-két értékes bejegyzésünk mára is,
indulhatnánk haza, csak jó lenne még ragadozó madarat látni. Kezd
hideg lenni, hamarosan itt a karácsony.
 BANYATANKHAJÓ KOCSONYÁJA

Emlékszem, amikor a nagyapám így szólt a karácsonyi

ünnepségen, na gyerekek, itt az új nagymamátok. Ilyen hülyeséget is
régen hallottunk, hogy lehet egy nagyi új, amikor minden nagyi eleve
régi, sőt a réginél is régibb, és kékes erek türemkednek ki a bőre alól,
meg foltok borítják a kezét, mintha zsiráf lenne. Ráadásul akit
bemutatott, egyáltalán nem volt nagyiszerű. Pirospozsgás volt és
gömbölyű, apám a kocsiban visszafelé azt mondta, akkora valaga
van, mint egy betonkeverő, mire anyám elröhögte magát, ne legyél
már ilyen otromba, hallják a gyerekek, de nem tudta abbahagyni a
röhögést, apám meg nem állt le, azt mondta, akkora valaga, mint egy
tank, bumm, bumm, anyám röhögött tovább, akkora valaga, mint egy
repülőgép-anyahajó, sííűűű, sííááá, utánozta apám a vadászrepülők
suhanását, anyám pedig már fuldoklott a röhögéstől, és vele együtt
mi is.
Attól fogva az új nagymamának két neve volt, vagy csak azt
mondtuk rá: Azanő, vagy egyszerűen Anyahajónak neveztük.
Vigyázni kellett, meg ne hallja, de nem kellett olyan nagyon vigyázni,
mert attól fogva sokkal kevesebbet mentünk nagyapámékhoz, csak
nagy ünnepekkor, végül már akkor sem, mindig lett valami kifogás,
beteg a gyerek, osztálykirándulás van, annyira semmi energiánk már,
ne haragudjatok, apukám. És ezeket a telefonokat mindig apa
rendezte le, zárta rövidre, olyan kimérten felelgetve nagyapámnak,
ahogy az igazi nagyanyámnak, az előzőnek, sose mert volna.
Ez is milyen már, hogy addig mindig arról volt szó: megyünk
nagymamáékhoz, és nagypapa csak mintegy érintőlegesen volt ott,
nem ő sütötte a rántott húst, a krumplit, a süteményt, nem ő főzte a
levest, még a savanyúságokat sem ő tette el, csak az ecetízű
almaborát kínálgatta… Most már soha nem nagymamáékhoz
mentünk, ha mentünk is, hanem mindig nagypapához, akinél ott él
Azanő, vagyis az Anyahajó vagy Tankhajó, vagy Anyatank vagy
Anyatankhajó.
Így ragozgattuk, mert minél kevesebbet mentünk nagyapámékhoz,
valahogy annál többet beszélgettünk róla, a régi szomszédoktól meg
a család többi tagjától jöttek a fülesek, hogy Azanő extravagáns
pongyolákban mászkál, Azanő milyen bénán tereget, Azanő milyen
gazosan hagyja az ágyásokat, Azanő narancssárgára festette a
haját, Azanő milyen furcsa színű függönyt tetetett a verandára,
migrént kap, aki ránéz, és még azt is úgy varratta mással, mert még
varrni sem tud, pedig nagyi varrógépe továbbra is ott áll a sarokban,
de ez a Tankhajó persze nem moccantaná meg a hatalmas valagát,
nem erőlteti meg magát, hogy megtanuljon varrni, nyomába sem
érhet az igazi nagyanyámnak, aki tudott.
Még a kiskertet úgy-ahogy gondozza, de a növények is érzik ám, ki
szereti őket igazán, ki meg csak úgy ímmel-ámmal toszogatja az
ágyásokat, miközben a mi örökségünkre pályázik, mert egy jó
húszassal fiatalabb nagyapámnál, ez tiszta pedofília, ne már, nem
kellene a gyerekek előtt. De miért ne, ha ez az igazság? Be sem
értek a paradicsomai, pedig mind jól emlékszünk, nagymamának
milyen húsos marhaszívparadicsomai nőttek, hát ez a
Banyatankhajó, ez szemmel veri azt az ártatlan növényt is,
elképesztő! És hagyján, hogy apró zöld gubicsok nőttek csak
normális paradicsom helyett, de ez a nő még örült is neki, hogy
sebaj, majd ő elteszi azokat savanyúnak, az ő édesanyukája mindig
így szokta, milyen issssteni finom az a savanyú paradicsom. És ekkor
mi elképzeltük az ő anyukáját, és elszörnyedtünk. Az mekkora
repülőgépbanyatankhajó lehet már, te jó ég, ha belőle jött ki ez a
dromedár nőszemély, aki a mi örökségünk falai közt (biztos már a
nevére is van íratva), savanyú paradicsomot tesz el, ami nemhogy
nem finom, de könyörgök, ki hallott róla!
Banyatankhajó katasztrófa volt, a kocsonyája tetején zsíros
csöppek, és a hús cupákos részét is belefagyasztotta, miközben igazi
nagymamánk kristálytiszta kocsonyája úgy aranylott, mint a templomi
ablaküveg, és csak a színhús meg a gyökér meg a sárgarépa
mozaikkockája látszott ki belőle, a mócsingot megkapta a Morzsi.
 Hát kutyának néz minket, hogy ezzel etet? Kérdeztem suttogva a
húgomat, és titokban kiszedtük a mócsingokat, és betuszkoltuk az
üléspárna alá meg a fotel réseibe, hadd legyen kis meglepetés a
háziaknak. Amilyen sunyi volt ez az új nagyi, még célzást sem tett az
akciónkra később, biztos félt, hogy akkor nem jövünk többet. Hát
féljen is! A csúcs az volt, amit ő maga művelt, a porcos meg cupákos
részeket rágcsálta meg szürcsölte, hogy szerinte az az egészből a
legfinomabb.
Tudhatta volna, hogy egy igazi nagyi sosem éhes, mert egyszer s
mindenkorra megtömte gyomrát a teremtés kezdetén, és attól fogva
minden étkezéskor angyali mosollyal, ölbe tett kézzel várja, hogy egy
villa leessen, és hozhasson másikat, hogy repülhessen a következő
fogással, egy kis savanyúsággal, sütivel, fagyival, gyümölccsel. Na
de hogy tudna repülni egy anyatankhajó, amelyik folyton zabál?
Annyira untam már magamat, és annyira nem bírtam, ahogy Azanő
fecsegett egész evés alatt teli szájjal, hogy kimentem a vécébe, és
egy darab céklával izgalmas és gusztustalan dolgokat rajzoltam a
tiszta fehér falra, olyanokat, amiket a suliban láttam a fiúvécében.
Ezt is mennyit kérte az igazi nagyanyám, hogy meszelje már ki azt
a régi koszos fürdőt az öreg, ennek a Himalájának meg egy szavára
ecsetet fog, és mindent rendbe vág, visszahúztam a zuhanyfüggönyt,
hogy a különböző biológiaórai kombinációk csak akkor váljanak
láthatóvá, mikor a Banyatankhegyomlás anyaszült pucéran belép a
neki felújított fülkébe, és felsikolt festészeti remekműveim láttán.
 APAÚRISTEN

Hát, angyalom, te aztán kiköpött apád vagy, mondta a néni az

utcán, meg hogy fogjam a szatyrát, és hozzam, mert ő liheg és fullad,
víz van a tüdejében, én meg jó húsban vagyok, ott a városban adnak
ennem rendesen, úgy látszik. Meg ha már amúgy is egyfelé
megyünk, miért ne segítenék egy régi barátnak, hát nem? Hát de.
Eredetileg nem akartam a busztól hazáig mást cipelni, mint ami már
úgy is rám van pakolva, mindenki csomaggal érkezik, különösen, ha
ezért kell hazajönnie, amiért most nekem, de ezt a néni nem értette
volna, ha mondom, hiszen csak egy kis hátizsák lógott a vállamon.
Gusztustalan ez a kiköpött kifejezés, tébláboltam körülötte, ahogy
apám téblábolt a szétvert üvegház körül, keserves arccal, minden
egyes üvegtáblát ő illesztett belé, ő tervezte, ő fúrta-faragta, és
büszke volt a paprikákra-paradicsomokra-retkekre-uborkákra, régen
primőrje volt már, mikor a piacon még fel sem tűntek az első fecskék,
nem igazi fecskék persze, zöldségekről beszélünk. Felemelt egy-egy
törött lécet, egy-egy karót, üvegdarabot, és látszott, hogy mindjárt
elsírja magát, de Apaúristen sose sírja el magát, megvágta kezét egy
szilánkkal, felszisszent, eldobta, szopogatta a sebet, szája szélén vér.
Mint mikor nagymama szorította a tyúk nyakát a meggyfatönkre,
csorrant a sűrű meggylé végig a kérgen. Te tehetsz róla, dühöngött
apám, nekem címezte, saját véres kezét szopogatta, tudtam, hogy
elkövettem a bűnt, szégyelltem magam.
Emlékeztem én erre a nénire, nagyon is, csak nem ilyennek
emlékeztem rá, tuskólábak, duzzadó, szederjes erek, nehezen forgó
nyak, búraformára fodrászkodott haj, mint valami paróka… Bár a
hajbúra megvolt régen is, mégsem hatott ilyen mesterségesen, az
igazat megvallva nem is nézte senki a néni haját, volt ott látnivaló
egyéb, bikiniben feküdt ki a kertbe, és bevizezte a bőrét, apámmal
mentünk a kocsmába, emlékszem, apám átköszönt a kerítésen, hogy
helló, Jucika, jó a kilátás, a nő meg visszaköszönt, kacsintós
félszemmel a napsütés miatt, mintha leragadt volna a szemhéja.
Apám szeme rendesen leragadt Jucika idomain, én is csodálkoztam,
milyen kereken, barnán, csillogón hempereg ott a pokrócon, az utca
szeme láttára. Pfuj, köpött ki nagyanyám, micsoda ringyó, nem
ismertem a szót, azt hittem, a pokrócot tartja rongyosnak.
Apaúristen megteremté az otthont, patrónusunk Szent Xyladecor,
azzal festette a kerítés deszkáit, az ablakkereteket, a terasz korlátját,
az ereszek alját, az ajtókat, az ajtótokokat, a polcokat, a levakart
mázolású szekrényeket. Apámnak lézertekintete volt, egyik sarokba
odalátott egy polcot, és már tervezte is, rajzolta papírra, mérte
collstokkal fel a falra, jelölte ki a lyukak helyét, ütötte vídiával a falat,
szabta le a deszkákat, fúrta elő a facsavarok helyét, mélyítette be a
facsavarok fejének helyét, szöggel rögzítette a farostlemez hátlapot,
jöhetett a festés, a mindent barnával beborító egyöntetűség.
Mentünk a nénivel, én mint táskahordozója, ömlött belőle a szó,
hogy a Nikolették szétmentek, nem a Niki tehetett róla, azt a pasast
csak a hasa meg a farka érdekelte, semmi más, minden pasas ilyen,
ő is alaposan megjárta velük, szerencsére még időben kidobta a
férjét, mielőtt a fejére nőhetett volna, ez itt az ő szüleinek a háza,
nem fogja átengedni egy senkinek, aki ráadásul alkoholista. És most
a Niki a két kicsivel visszaköltözött, de így sem szabadulnak attól a
bús baromtól, az nem iszik, csak agresszív, legyen elég annyi, hogy
tettlegességig fajult a dolog, most cserélik le itt is a zárat, mert az
Istinek volt hozzá kulcsa, hát ne éljen vissza vele. Meglesz a
hivatalos válás nemsoká, de addig sincs keresnivalója errefelé,
meglesz a távoltartás, és annyi.
Kérdezi a néni, nem jönnék-e át egyik este egy sörre, mi jóban
voltunk a Nikivel, voltaképp mit dolgozom ott a városban?
Informatikai fejlesztő, az most nagyon menő, ne mondjam már, hogy
tényleg, nem is gondolta volna, azta, milyen komoly ember lettem.
Akkor nem is kereshetek rosszul, van-e családom, hát miért is lenne,
a mostani srácok nem sietik el, nem értik, mi az öröm abban, pedig
elég csak megnézni a Niki kölkeit, rettentő helyesek, ők a néni
életének értelme, egy fiú, egy lány, ahogy kell, ahogy a
nagykönyvben meg van írva. A csaklány, az nagyon nyafogós, a
csakfiúkkal nem lehet bírni, így a jó, a néni emlékszik szegény
apámra, ahogy ment a kocsmába snapszlizni, engem is vitt, mert már
nagyfiú voltam, egy fröccs nem ártott meg nekem. És milyen helyes
nagyfiú voltam, jóképű most is, mint az apám régen, kocsmába
menet, el se hinném, hogy a Niki mennyire nem változott, senki se
mondaná meg, hogy kettőt szült.
Apaúristen odament ahhoz a sráchoz, aki rendszeresen elkapott
engem suliból hazamenet, kiöntött mindent a táskámból a sárba, és
belenyomta a fejemet a cipőjébe, hogy nyaljam már, mint egy igazi
csicska. Apám közeledett a csoporthoz, a srácok álltak, szotyiztak, a
Feri, aki rám szállt, háttal volt, a haverjai meglökték, hogy hé, figyu,
csodálkozva fordult meg, rám nézett, aztán apámra, aztán rám, aztán
apámra, leesett neki, de addigra apám a torkánál fogva odanyomta a
házfalhoz. Ne hülyéskedjen, semmi közöm ahhoz a gyerekhez, csak
hazudozik, markából a földre pergett a szotyola. Az én fiamat soha
nem ütheti meg senki, mondta nekem apám hazafelé menet, és a
tiédet se, ha lesz fiad, az öklét fújogatta, csúnyán bemosott párszor
annak a gyereknek. Aki aztán a haverjaival nekiesett egyik éjszaka,
és vascsővel verte szét az üvegházat, apám büszkeségét.
A néni visszavette a szatyrát, és megköszönte, nézzek majd be, a
temetésen ott lesznek, eljön Niki is, kerítenek valakit, aki vigyáz addig
a kicsikre, hát ez természetes, egy utcában laktunk, mintha
szomszédok lettünk volna, jó humorú ember volt az apám, remekül
táncolt, a néni őriz egypár szép emléket. Zavarba jön, nem mesél
tovább. Nézem azt a ringyót. Legalábbis nagyanyám így hívta a
nénit, amíg élt. Az ő temetésén is ott volt a néni, emlékszem Niki
fonott copfjára és örökölt gyászruhájára. Megiszunk majd apám
emlékére egy-két pofa sört, mondja a néni, rendes ember volt, mindig
hozott a primőrjeiből kóstolót, olyan primőrje senkinek nem volt, még
az Atyaúristennek sem, kár, hogy az utóbbi időben már nem jutott rá
ereje. Ott árválkodik az az üvegház, megroggyant egy kicsit, de ha
van olyan ügyes kezem, mint apámnak volt, kipofozhatnám, jól jön az
a kis primőr kiegészítésnek, bár egy informatikus biztos jól keres, na,
akkor őszinte részvéte, hiába, már csak ez a világ rendje.
 MIKOR?

Ha most megkérdezném, hogy mire gondolsz, biztosan azt

mondanád, semmire, pedig tudom, neked is folyton ugyanaz jár az
eszedben, mint nekem, csak nem tudnál úgy beszélni róla, hogy ne
fájjon mindkettőnknek, ezért inkább nem szólsz semmit. Dehogynem
szólsz, kérdésnek álcázod a mondandódat, álkérdések, úgyis tudom
rájuk a választ, tudom, mit akarsz hallani.
Hogy szerintem vajon nem teljesen fölösleges karalábét ültetnünk
minden nyomorult évben, pöttöm gubicsok lesznek csak belőle,
valami van itt a földdel, bezzeg a szomszédnak megnőnek gyerekfej-
nagyságúra, jó, vannak is gyerekei, akik megegyék, de a csuda érti
ezt, nem is locsolja annyit, mint mi.
Én meg fűzöm tovább, hogy te is tudod, mit ér a locsolás, ha nincs
rendes csapadék egész nyáron, még a begyűjtött esővíz sem
ugyanaz, mint az eső, valahogy az eloszlás teszi, vagy hogy mennyi
levegőt vesz fel a víz, míg ideér az égből, fogalmam sincs.
Megint egy nem igazi kérdés, aha, szóval szerintem a víz valóban
felvehet pluszlevegőt, netán H2O2 szemerkél a növényekre, vagy
buborékos ásványvíz, muszáj nekem mindig valami olyasmibe ütnöm
az orrom, amihez nem értek, persze te sem, de legalább nem is
kontárkodol bele.
Én meg visszavágok, hogy tudhatok egyet-mást azért, engem sem
a gólya költött, ha nem érdekel a véleményem, inkább mutasd meg,
mi az a rettentő fontos léc, amit tartanom kell, míg kegyeskedsz
odacsavarozni, nem érek rá, vár az ebédcsinálás, mert ha nincs kész
időben, vagy odaégett, akkor morogni tetszik őméltóságának.
Mégse mondhatom el neked, éppen az jár a fejemben, ahogy az
állatkereskedésnél ácsingóztam kislánykoromban hazafelé menet az
iskolából. Szerettem volna állatot, de sosem lehetett, bújtam hát a
biológiakönyveket, ábrándoztam. Néztem a táncoló, megkergült
fehéregereket a kirakatban, néztem a halakat, ahogy úszkálnak, és
kicsit borzongva, távolságból a kígyót is, a világ minden kincséért
nem nyúltam volna hozzá, még a hideg érintése is irtóztató. És akkor
a kirakatban megjelent a tulajdonos feje, flegma pasas volt,
csontkeretes szemüveggel, kinagyítva látom az arcát most is, rajta a
beteges pórusokat, a savanyú ráncokat, a bibircsókot, a rosszul
borotvált borostát. Mint valami hatalmas, perverz Isten.
Benyúlt a fehéregerek közé, és egy maréknyit átdobott a kígyó
terráriumába, kétségbeesetten, riadtan mozgó bajusszal tepertek a
kis édesek fel-alá, kaparták az üveget mancsukkal, a kígyó meg
élvezettel ingatta a fejét, terelgette őket ide-oda, majd lenyelte és
emészteni kezdte kapálózó áldozatait, melyek pici púpként araszoltak
aztán a kígyótestben beljebb, egyre beljebb. Bénultan bámultam,
pedig nem akartam, de nem tudtam, egyszerűen nem tudtam nem
nézni.
Most persze kérdezed, mi jár a fejemben, mert a lécet rosszul
tartom, szíveskednék végre valóban segíteni vagy netán csináljad
inkább egyedül. Nem is válaszolok, tartom a lécet, csavarozz, és
kész, úgyis ugyanarra gondolunk, egyikünk se meri kimondani.
Neked az uszoda jár a fejedben, szerinted nem kellett volna. Minek
hordtuk le évekig hajnalban, amikor nem is akart úszni, én akartam
úszni igazából, de apám nem engedte, lány minek úszik, kimossa a
víz az agyamat, szétkokszolnak, kihajtanak, megerőszakolnak az
edzők, aztán elhajítanak, tanuljak valami értelmeset, főzzek, varrjak,
éljem az életemet, pedig én vállaltam volna a vizet.
És hiába vádolsz, ő is vállalta, a kisbéka, emlékszem, én tanítottam
neki az első tempókat, mintha tegnap lett volna, érzem a vézna
combját, a bordáit a karomon, de ha elmondanám, hogy ez jár az
eszemben, talán még a lécet is eltörnéd mérgedben, forrong benned
a fájdalom, nem mondod, de tudom.
Arról is minek beszélnék, kaptunk egy-kétszer húsvéti nyuszit, az
egyik a nagynéném hétvégi telkén kiszökött a karomból, pillanat volt
az egész, az a szerencsétlen szőrpamacs levetette magát a fűbe,
szabadságra vágyott vagy mi, sután ugrabugrált, az a mocskos kóbor
kutya meg ki tudja, honnan, ott termett, üldözőbe vette, kivégezte,
nem láttam semmit a könnyeimtől, összegyűrt, véres, sáros
rongydarab maradt a kedvencemből.
Már megint miért sírok, most bezzeg nem kérdezed, csinálom az
ebédedet, pirul a hagyma, hogyhogy miért. Mondta egyáltalán valaki,
hogy a doppingszerektől lett rákos? Te találod ki az ilyesmiket,
állandóan jár a csavaros agyad, már megint az agynál tartok, ez
őrület.
Keresem az igazságot az egészben. Azoktól a szerektől nem
lehetett gyereke, vagy ezt is csak én kombinálom? És miért úszott
ilyen messzire a térben? Legalább ne élne Németországban,
legalább szült volna, legalább ne lenne agydaganata! Legalább
átvehetném tőle! A meddőséget, a rákot… Hülye vagyok, látod, ha
átvenném a meddőségét, ő nem is létezne… Sem a rák, amely őt
rágcsálja, ebben a percben is, ott, Németországban, a
messzeségben, akár a kígyó az egereket, akár a kutya a nyulamat.
Jössz, kérdezed, ugye, temetünk már, elsírom magamat, telesírom
a tányért, sótlan a leves úgyis, temetünk, édes, máris temetünk,
vagyishogy ehetünk, persze hogy azt mondtad.
 TITKOS PROFIL

Szia, ezt az e-mailcímet már évek óta nem használom, most is

csak véletlenül nyitottam meg a fiókot, kerestem valami ősrégi
levelet. Persze az új címemet, ne haragudj, nem adom meg. Nem
gondolom, hogy zaklatni kezdenél, de jobb az óvatosság, meg most
olyan egyensúly van bennem, körülöttem, nem mondom, hogy néha
nem lesz elegem mindenből, na de kinek nincs ilyen hangulata, utána
elmúlik, és minden megy tovább.
Szeretem a férjemet, a két gyerekemet, csibészek, na, nem a
férjem, ő szerencsére nem az, tán ha fiatalkorában, de ami volt,
elmúlt. Annyira semmiképp sem csibész, mint te voltál, ez a
vagányságod tud néha hiányozni, de már nem igazán jutsz eszembe.
Egyszer-egyszer azért feljönnek emlékek. Amúgy régóta nincs kupi
az életemben, apropó, emlékszel még a Kék Macskára? Mennyit
röhögtünk az előtte cigiző selyemzakós striciken meg nyakigláb
ribancokon.
Most, hogy írtad a hársfaillatot, az nekem is örökre beégett, de
persze nagyon másképp, mint neked, az az este a jeges rémület volt
maga, akkor először idegen hódítónak láttalak, aki betör az életembe,
és megkaparint mindent, amit csak talál. Módszeresen elindultál
befelé az énemben, mint egy viking harcos vagy mittudoménmi, a
fiamnak vannak ilyen számítógépes játékai, megy tovább a páncélos,
falut épít, malommal, várfallal, megy tovább, kiirtja az erdőt, eladja a
fát társzekereken, megy tovább, egy várat megostromol, porig
rombolja, újat húz fel a helyén, megy tovább, vadlovakból álló ménest
lát, egybetereli őket, karámmal veszi körbe, őrtornyokat épít, megy
tovább. Ilyen kérlelhetetlen hódító voltál, kitúrtál engem saját
magamból, elszántan haladtál előre, megijedtem, hogy egy
talpalatnyi hely nem marad számomra, ahol meghúzódjak. Saját
magamban leszek száműzött, mert mindenütt a te csapataid, a te
váraid, a te földjeid, a te bányáid. Kizsigereltél volna. Magad alá
gyűrsz, ha akarom, ha nem. És a legdurvább, hogy akartam is,
miközben nem akartam. Brutál jó volt időnként, de ezt te is tudod, a
váratlan manővereid, melyekkel meg lehetett szédíteni egy butácska
lányt, aki én voltam akkoriban. Mint mikor hipp-hopp síelni mentünk,
beültünk a kocsiba, és öt óra múlva már hóban szálltunk ki.
Máig előttem van, ahogy összefutunk egy délután, annyit mondasz,
karoljak beléd, bízzak benned, megyünk, ahová megyünk. Taxit
fogsz, kiviszel a reptérre, amikor hisztizek, mutatod az SMS-t, hogy a
főnökömtől is elkértél, ne aggódjak, Portugáliában leszállunk, a bérelt
kocsi vár, szállás egy tüneményes tengerparti faluban, kedves
házinéni, szimpatikus öregecskék, kocsmateraszon vitatkozó férfiak,
csak a miénk a tenger. Nagy dobás volt, bár ott is fokozódott bennem
az érzés, hogy mindig te mész elöl, én meg hozzád vagyok láncolva,
tudod, mint az akciófilmekben az összebilincselve menekülő párok.
Klasszikus páros voltunk, El Clasico. Követed még a focit? A férjem
nagy bolondja.
Meg is engedhetted magadnak, volt miből, most sem élsz
mélyszegénységben, ahogy elnézem. Nem vagyok fenn közösségi
oldalakon, de van egy kis kukucskálólyukam, egy kamuprofil, se
ismerős, se aktivitás, sose talál rám senki. Néha kíváncsiságból
végignézem a régi cimborákat, osztálytársakat, ki hogyan villog a
családjával, a gasztromániájával, az önkéntes egyszerűségével, a
lovaskarrierjével, a lefutott maratonjaival. Megsejtem a mérhetetlen
űröket az ilyen kirakatok mögött, nem mintha én jobb lennék
bárminél, csak azt hiszem, ismerem kicsit az embereket, volt
alkalmam kitapasztalni. Látom ám a te posztjaidat is, sikeres
vállalkozó, felívelő marketing-cég, előadások, konferenciák,
világutazó, nyakba akasztós névtáblák, pezsgő, vigyor, csajok,
elképesztő mennyiségű mutatós nő pörög körülötted. Néha eljátszom
a gondolattal, hogy belibeghetnék még a kis életedbe, vagyok olyan
attraktív, ha kihuzakodom, alaposan megkavarnám a fejedet meg a
környezetedet, lenne felfordulás. De talán eléggé kitapasztaltad már
a játszmákat, és jéghidegen pattintanál le, nekem meg vagy lenne
kedvem nyilvános botrányt csinálni, hogy lejárassalak, vagy nem. Na,
nem kell beijedni, meg bepipulni sem, jobban szeretek így lesből
okosnak lenni. Időm, erőm sincs már a trollkodáshoz.
Joggal kérdezed, mire van ekkora arcom, mit tettem le az asztalra,
hogy ilyen magasból sajnálok le mindenkit. Ne aggódj, nem vagyok
hatalmas kaliber, de nem vesztegettem az időmet, fogyatékos
kölkökkel dolgozom, rengeteg szeretetet kapok tőlük, és
elképesztően leszívják az energiáimat. Néha olyan reménytelen,
mintha egy gleccsert kéne megmászni puszta kézzel, annyira nehéz
a küzdelem a fejlesztéssel, alig észlelünk bármi előrelépést. Máskor
meg úszom a kedvességükben, egy délután több érzelmi tartalékot
adnak, mint egy elitsuli gyerekei egy év alatt. Hullámvasút, szeretem.
Lehet, hogy idővel legyalul, és váltanom kell, de egyelőre élvezem,
hogy nem pazarlom az életem, vagy ha igen, akkor olyanoknak
szórom szét, akik rászorulnak, akiket sikeresék eleve leírtak. Nem
árulom el az intézmény nevét, nehogy besétálhass az alapítványhoz
mint nagylelkű adományozó, ismerlek, szép maszk!
Kedves hazugság, hogy a hiányom ennyi idő után is eleven
benned, gondolom, két alkalmi kapcsolat közti mélypontokon
agyalhatsz ilyesmiken, mert nagyon nem ugrik be a kép, amint épp
javában fűzöl egy harmatos fruskát, majd hirtelen elfelhősödik a
tekinteted, csak rám tudsz gondolni, fizetsz, és titokban távozol a
vendéglőből, majd késő éjjelig zaklatottan járod az utcákat,
találgatva, melyik világító ablak mögött élhetem az életem én, a te
örök szerelmed, aki mindenről IS folyton eszedbe jutok. Ha most
múltam volna tizenhat, még beadhatnád ezt a mesét. Mai eszemmel
arra tippelek, a sebzett hiúságod íratta veled a levelet, csípheti a
csőrödet, hogy kihussantam a tökéletesen záródó kalickádból. Ha te
tettél volna lapátra, nyilván más lenne a lányzó fekvése. Fertőtlenítés
volt az életemben, kiraktalak, slussz-passz, fellebbezésnek nincs
helye. Az énem én vagyok, ebben az épületben én uralkodom!
A férjem egész más karakter, mint te, nem szeretném, ha
találkoznátok, nem szeretném, ha gunyoros pillantásokkal vagy
frappáns beszólásokkal kóstolgatnád. Papucsnak tartanád, pedig
nem az. Csak érzékeny. Ami számodra eleve értelmezhetetlen
kategória egy férfi esetében. Baromi jólesik, mikor rám néz, és látom
a tekintetén, hogy nem ért valamit. Hallom is a röhögésedet, micsoda
szerencsétlen alak… Mert te mindig mindent értettél. Rögtön. Elsőre.
És nem lehetett elmagyarázni neked, ha valamit mégse. Tudtad, mi
hogy van, és kész. Ő meg szeretné tudni. Felfogod egyáltalán a
különbséget? Kivárja, hogy elmondjam. Nem szenved, nem
idegeskedik, nem csapdos, hogy lehetetlen eligazodni rajtam, nem
dúl-fúl, nem pattog, nem őrül meg. Kivárja. Kedvesen, higgadtan.
Ugye, milyen lúzer? Nagyon élvezem. És nem azért, mert én győzök,
hanem mert senkinek nem kell győzni. Nem meccs. Nem harc. Nem
vérre megy. És ha szerinted így nem érdemes élni, hát akkor inkább
nem élek.
Ne keress! Ne kövess! Ne nyomoztasd ki a számom, és ne hívj,
mikor világbajnok lecsómat kevergetem. Ne írj erre a mailcímre, mert
most megszüntetem. Örülök, hogy volt közünk egymáshoz. Örülök,
hogy már nincsen. A nyolcéves fiam kicsit erőszakos tekintetében
néha felvillan a szemed. Megcsap a hársfaillat. Ennyi elég nekem.
 KINYÍRNI

Kinyírtál az életedből. Vagy legalábbis azt hitted. Eluralkodott rajtad

a paranoia. Hogyhogy nincs jogom megnézni a kedvesem SMS-eit?
Hogyhogy nem törhetem fel a mailboxát? Akkor honnan tudjam, hogy
bízhatok-e benne? Ha tiszta és áttetsző, mint egy ma született
üvegzseb, miért is ne láthatnám, miket ír? Nem a sunnyogás követeli
a titoktartás jogát? És ha lekövetem a mobilján, merre jár-kel? Nincs
jogom megkérdezni, miért állt huszonhárom és fél percet a Lövőház
utca sarkán? Mit vett a Lidlben, mikor nem is mondta, hogy megy
oda?
Azt hitted, ha lelépsz, változik valami? Átkot hiába tetettem rád, az
aurádba se tudtam beférkőzni, pedig próbáltam. Biztos az a
szentfazék apáca nagynénéd imádkozik érted, azért nem hatolhatok
be az életedbe. Szívesen megfojtottam volna a vén szipirtyót.
Egy darabig követtelek az utcán, és a legváratlanabb helyeken
megbíztam valami kiscsókát, lépjen oda hozzád egy tizenhárom szál
vörös rózsából kötött csokorral. Remegve pislogtál körbe-körbe,
faggattad szerencsétlen küldönceimet, hisztérikusan rájuk kiabáltál,
hasztalan. Csokraim a közeli szemetesekben kötöttek ki, de remekül
szórakoztam.
Aztán rájöttem egy sokkal igényesebb trükkre. A mailedet nem volt
nehéz feltörni: leragottalmacsutka@gmail.com. Ha nem mondtad
volna, hogy annak érzed magad mellettem, sose találom ki. Láttam,
hogy egy nemzetközi szervezeten keresztül kiadod a lakást. Mindig
értesültem a bérlők érkezéséről. A többi gyerekjáték volt.
Épp az utca sarkára ért a német reklámzeneszerző, akivel
lelevelezted a szállásügyet. Mögötte termettem, és villámgyorsan
tarkón csaptam azon a ponton, ahol a Sátán a lelket szívja ki az
emberekből egyes középkori szakmunkák szerint. Hopp, már benne
is voltam az ipse tudatában. Hattyúkat láttam, hidakat, modern
szobrokat, egy szőke lányt meg egy barna lányt, unalmas
tárgyalásokat német cégek vezetőivel. Sokkal jobban érdekelt viszont
a te arcod. Örömmel legeltettem rajtad a tekintetem. Az ő tekintetét.
Kárörömmel állapítottam meg, hogy rossz bőrben vagy, a szemedet
kisírtad. Te is szenvedsz, nem csak én. Mégsem olyan könnyű
szívvel hagytál el, mi, te ribanc? Odaléptem hozzád, ijedten hátráltál,
átnyújtottad a kulcsot, és már kopogott is a cipőd lefelé a lépcsőn.
Megvártam az argentin orvost az olasz barátnőjével, tenyerem
csattant a fazon tarkóján, a kiscsaj hosszan vigasztalt, egész
elképesztő a közbiztonság errefelé, egy vadidegen megüt, annyit se
mond, bikkmakk, már megy is tovább. Talán dilis az illető vagy
akcióművész, legyintettem hősiesen. A lakásban megszagoltam a
fürdőszobai szappant, és rád kacsintottam: levendula, mi? Zavarba
jöttél, honnan ismerné egy argentin orvos a kedvenc illatodat… Rád
gondoltam, miközben magamévá tettem a lakásunkban, pardon, a
lakásodban az olasz barátnőmet. Pardon, az argentin doki barátnőjét.
Én voltam a pedáns belga nyugdíjas, összehajtható mini-
vasalódeszkával érkeztem, mert szeretem a rendezett öltözéket, és a
koffer mindent összegyűr. Hoztam egy doboz pralinét ajándékba,
majd váratlanul a füledbe susogtam, van-e kis barátod vagy elhagyott
az a szemét. Netán kidobtad jó dolgodban? Nem hiányzik éjjelente?
Vörös fejjel vágtattál el, pimasz ez a belga, nyilván rosszul beszél
angolul.
Kapott egy taslit a spanyol lány is, életemben először egy nő
bőrébe bújhattam. „Ilyen testem lenne, egész nap simogatnám” –
röhögik a kamaszlányok fülébe a részeg melósok. Én is szerelmes
lettem az egész Európán keresztülbicikliző csitri idomaiba, nem
semmi érzés! Aztán megjött az anyám, mármint az anyja, itt
beszéltünk meg találkát. Vagyis beszéltek. Befőtteket hozott, de mi a
francnak, és be nem állt a szája. Néha bajban voltam, olyan gyorsan
kellett szörfölni az emlékek közt, egy férfiagy kiégett volna az
erőfeszítéstől.
A kopasz, fogatlan írt is örömmel öltöttem magamra, szerettem a
piát, volt is a csomagomban pár üveggel, nyilván ennek a számlájára
írtad, hogy erőszakoskodni kezdtem, illetve kezdett veled kulcsátadás
ürügyén. Szemedbe vágta, hogy tudja, mennyire szereted a
levendulaillatú kádban csinálni, hidd el, remekül fog menni, ismer
minden trükköt. Ismerek.
Miért nem csodálkoztam rajta, hogy a főszezon közepén
megmakkant az e-mailed, az újat nem tudtam lenyomozni? Nyilván
az IP-címet is lecserélted. A lakás meg van hirdetve az egyik
ingatlanos oldalon, többször megnéztem már potenciális vevőként,
sajnos minden berendezési tárgy eltűnt. A kád sima falán
elgondolkozva húztam végig ujjamat.
 BELÜLRŐL DÍSZÍTSE A KOPONYÁJÁT

Szeretem a szokatlan dolgokat. Na nem az operálós szexet vagy

élő hernyót lenyelni, nem is az orosz rulettet vagy a robogó vonat
előtt szelfizést meg ilyen hülyeségeket. Nem mászom magasra, ne
essek mélyre. Nem megyek barlangba, benn ne ragadjak. Nem
ugrom mélybe egy hülye kötélről, melyet valami majom esetleg
elfelejt kicserélni, ha elkopott. Csinálja, akinek hét élete van, köszi.
Minket a Vincével elkönyveltek furabogárnak, ügyeletes
hülyegyereknek, akik sosem arra izgulnak, amire más, mindig
variálunk, nem csak butulunk a kocsmában a következő fizuig, a
következő meccsig, nem mintha a foci vagy a pia nem érdekelne, ha
érted, mire gondolok. Öreg motorokat, kocsikat tataroztunk ki, pölö
ősrégi sport-Skodát, egy-egy alkatrészért még Szlovákiába is
átugrottunk.
Vince beleszeretett a galambházakba, olyan kellene nekünk,
galambokat is vettünk, esztergáltunk kis tornyokat, kastélyt
rittyentettünk a madaraknak, gőzöm sincs, mennyire élvezték, mi
nagyon, ők inkább a tápra buktak, ott állnak a kertben még most is a
dúcok, de a szomszéd lelődözte és megette a galambokat, aztán
letagadta, hogy az úthenger planírozná el az arcát egyszer jó
egyenletesre!
A szélkerekeket én találtam a neten, egy holland fazon szórakozott
velük, ha már voltak precíziós fűrészeink a garázsban, olyan cifra
pörgettyűket fabrikáltunk, most is elég kifülelni a kertbe éjszakánként,
surrognak mindenfelé, csoda az, még az árnyékuk is tiszta élet. Hát,
kitalálunk mindent, piacozunk is az ócskaságokkal, petrólámpákkal,
ócska evőeszközöket kifényesítünk, régi porcelán, szőnyegek,
könyvek. Nem mondanám, hogy hülyére keressük magunkat, de
negatívba se mentünk még, az tuti. Értitek, hogy legalább élünk,
mozgásban tartjuk a cuccot, hát nem ez az értelme? Nemcsak annyi,
hogy meló, aztán mattra issza magát az ember, lerendezi az
asszonyt vagy az asszony őt, meg a kölköket vagy a kölkök őt, azt
akció vagy pornó meg szunya. Szeretjük a mocorgást, ki is köpnek az
öregasszonyok, ha elmennek mellettünk. Mi meg paprikajancsi-táncot
járunk a hátuk mögött, ha már nem látják. Töpörödött fekete varjak!
Szerettem pecázni is, elképesztő megérezni a kapást, ahogy
feszülni kezd a zsinór, finoman meg-megrándul, tartani kell rendesen
a botot, mert kicsavarja kezemből az a valami, amiről még nem tudni,
micsoda és mekkora, ez is rejtély, húzd meg, ereszd meg, nehogy
bennszakadjon a horog és a nagy semmit pecázzam.
És aztán ahogy mozog, változó az ereje, az erő iránya meg
minden, bevág, irgalmatlan húzása van nekije. Érted, mintha
bokszolnál valakivel, de tök sötétben. Bumm, egyszer csak egy
pofon. Próbálod kitalálni, merről jött, bumm, a másik. Odacsapsz
egyet, hopp, majdnem hasra esel a saját ütésed lendületétől, mert
nincs ott senki, ahol pedig azt hitted, hogy van. És aztán, ahogy
kifárad, ahogy szákolod, kiemeled, tadám, fotózz, Vince, az anyád
kötényét, úgy tekereg, nem bírom tartani!
Hát néztem a YouTube-on videókat, feldobott egy ilyet, marha
jópofa, jó marhapofa, hívtam is a Vincét, figyelj, te, ez van olyan
menő móka, sőt, menőbb is, mint magunkat csípetni a szúnyogokkal,
beszürcsölni egy rekesz sört éjszaka, csipásan egyik álomból a
másikba zuhanni, aztán lehet, nincs is kapás, te, itt mindig van kapás,
a zsákmány nem menekül, csak türelem kell, hát az meg van, de
nem? Hát mit szólsz?
A Vince azt szólta, hogy agyatlan hülye vagyok, éjjel fél háromkor
hívogatom, nem normális. Hívott egy órával később, nem tudott
visszaaludni miattam, furkálta a kíváncsiság, ő is nézni kezdte ezeket
a videókat, mi mindent rejt a vizek mélye, nem is gondolnánk, és hát
tényleg nem semmi, ki kéne próbálni. Én meg mondtam, hogy oké,
de most már hagyjon aludni, fél négykor hívogat, nem normális.
Érdekelnek a régi tárgyak, kié lehettek, mit keresnek a víz mélyén,
elképzelni is borzongató, valahol a szutyokban ott szunyókálnak évek
óta, metálos Csipkerózsikák, hohó, megjött a két szőke herceg!
Elég sok szemetet, drótot, lemezt, öntöttvas-kukát talál az ember,
vízbe dobálják a barmok, de az is valami azért, vissza lehet tenni a
helyükre. Lejönnek a kis átlagemberek piknikezni a folyóhoz, legyen
hová kidobni a szemetüket, ne szórják már széjjel, bár a hülyébbje
úgyis szét fogja. Olyannak mindegy, az agya csak azért van, hogy
belülről díszítse a koponyáját.
Kevesebb a motyó, mint a normál horgászatnál, egy vödörben
elcipeljük az egész cuccost, kell tíz-húsz méter kötél meg egy ilyen
neodímium mágnes, indulhat a sétagalopp fel-alá a parton. Hosszabb
túrára nem árt több mágnes. Felderítéshez elég a száznyolcvan kilót
mozgató, ha valamit tényleg ki akarsz szedni, kell egy háromszáz
vagy hatszázhetven kilóhoz való, és ha sikerül valami igazán
masszívra bukkanni, akkor visszük a nagy mázsásat. Ezeket már
gyártatjuk iparilag, de nem nagy ügy, utánajártunk, és ha komoly
cuccra akadunk, kölcsönkérünk egy furgont. Mert az alap, hogy
mindent elviszünk legalább a következő szemetesig, gyűjtőig vagy a
vastelepre. Tudod, pár ezrest mégis pengetnek érte. Nem ez a
lényeg, de nem vagyunk annyira eleresztve, hogy jól ne jönne.
Vicceltek? Megiszunk egy sört, bedobunk egy rántott húsos
szendvicset.
Volt, hogy hozattunk pizzát, oda ki, a folyópartra. Mondja, na de
hova hozza? Mondjuk, ide, a vízpartra. Mondja, na de milyen utca,
milyen szám? Mondom, víz utca, semennyi szám. Itt várunk, ember,
a kompkikötőnél. Kihozta. Legjobb vendéglő, folyton változik a
díszlet, ahogy játszik a nap a felszínen. Jönnek-mennek a hajók,
minden. Járvány ide, járvány oda, itt csak a folyó jár. Elvagyunk
vakcina nélkül, olyan távolságot tartunk, hogy ihaj, maszknak ott a
folyami szél. Kijárási tilalomra meg hazabattyogunk, sötétben úgyis
hiába kotorásznánk. Szigor van, karantén, vigyázzállás, iskolazárás,
kezicsókolom, de mi élünk a Vincével, mint a bajnokok!
Nincsen valami nagyon szabályozva a dolog, olyan új ez a hobbi,
hogy még semmi rendelkezést nem hoztak az okosok. Nekimegyünk
a folyónak, megostromoljuk … A horgászokat nem zavarjuk, annyi
szent, köszönünk halkan, a közelükben nem dobálózunk.
Magánterületen akkor pecázgatunk, ha a tulajnak nincs ellenére.
Tudod, hány bicajt, motort húztunk már ki a mélyből? Huhú! Le kell
adni ezeket a rendőrségen, van ilyen kötelezettség, de
visszaigényelhetők. Mondjuk kinek kell igazából a roncs bicaj? A
telepen ha beveszik, de többe van odáig tolni, mint amit kapsz érte.
Teslát egyhamar nem fogunk találni, bár ha az űrbe is kilőttek belőle,
mért pont itt ne… Vagyok én olyan sikerember, mint a milliárdosok és
celebek, dollárom nincsen, de bőven elvagyok magamnak. Pláne
ketten a Vincével. És ha előkerül egy szép régi kés, cifra öreg óra, az
már valami. Konyhakés, ételdoboz, ilyenek. Találtam egy fél
csatabárdot is. Törökkori vagy még az Árpádoké volt? A másik felét
befalatozta az idő. A törököket meg az Árpádékat is.
Az idő, na igen! Nem árt jóban lenni az öreggel. Gyorsan itt
semmire se mész. Bele kell tenned négy-hat órát minimum, lesz egy
szép napod reggeltől estig, és persze nyakig dzsuvás mindened. De
sose tudhatod, sparheltet vagy világháborús pisztolyt találtál-e, ha
koccan a mágnes. És közben kattog az agyad a sztorikon. Valaki
öngyilkos akart lenni a bicajjal? Vagy csak a kedvesét ültette fel a
csomagtartóra, aztán belebénáztak a mólóról a vízbe? Annyi a
kapcsolatnak, minden? Be volt rúgva az ipse? És miért nem jött
vissza keresni? Minden tárgy volt egyszer valakié. Kézről kézre járt,
míg végül itt kötött ki.
Ó, a hatóságokkal jóban vagyunk, néhol meg is egyeztünk,
szólnak, mehetünk eltűnt bűnjeleket kutatni. Most mondd meg, egy
kalapács talán csak kalapács, egy balta csak balta, de ha a feleségét
vagy a komáját kólintotta valaki fejbe vagy aprította szusivá, akkor
nagyon más a helyzet…
A legnagyobb fogást el nem hiszed. Hopp, berántja a
kutatómágnest. Rámegyek a háromszázassal, semmi. Mondom
Vincének, gyere, mozgassuk már, ez egy tank lesz vagy a Gábor
Áron rézágyúja! Mondja, hülye vagyok, a rezet nem fogja a mágnes.
Mondom, ő a hülye, ez egy dal. Jön a hatszázhetvenessel, hát
semmi. A mázsással tudtuk aztán kivonszolni, pedig van a víz
felhajtóereje is, tudjátok, könnyebb úgy minden. Kibukkan a teteje,
hű, apám, mondom, hát ez csupa vascsipke, megfogtuk az Isten
lábát…
Ha nem is a lábát, de a templom kovácsoltvas antik kerítését igen,
a plébános táncra perdült, mikor lepakoltunk az udvarán. Áldotta az
Urat, nekünk meg töltött a miseborból. Mondjuk, hogy ki vihette el, az
rejtély, mert ketten alig mozgattuk, pedig segített a Lali, egy ottani
hátramozdító srác, vékonydongájú, ütődött gyerek. Fizetnek neki,
hogy nyírja a sövényt, eltolja a havat, gyűjtse a szelektívet. Ezen
matekoztunk a Vincével, nem létezik, de tutira nem, hogy ezt
komolyabb emelő nélkül el lehessen lopni, de mért suvasztja vízbe
valaki, ha már ennyit belefeccölt? Nem is valami olcsó motyóról
beszélünk. A pap bácsi szerint sajnos az ipari kamerák csak dísznek
vannak kirakva, amikor kérte a polgármestertől a felvételt, vállat
vontak, elromlott a kütyü, nincs pénz megjavítani.
Ahogy mennénk vissza a kocsihoz, nagyban hadonászik egy csóka
a cigijével a szemben lévő ház kerítése mögül. Mondja, ő csak
bagózni szökött ki, az asszony megnyuvasztja, ha megtudja, minek
füstöli el azt a ménkű sok pénzt a levegőbe, vén tetű, melózna
inkább. Nem az a romantikus fajta, ha nem épp szappanoperát néz.
Hátul, a kiskapunál kijött a forma, oda nem látni a konyhából, mutatja
a titkot, a mobilján ott a felvétel, tiszta éjszaka, a templom látszik, jön
a Laligyerek, nagyon fura a mozgása, odamegy, mint valami
szuperhős-filmben, kitépi a kerítést, feje fölé emeli, és tántorogva
viszi tovább.
Hogy mi van? Pillázunk Vincével. Az ürge elvigyorodik, azt mondja,
olyan cuccot terítenek a faluban a sutyerákok, lenn, az Icu
kocsmájánál, hogy aki beszippantja, nagyobb ereje lesz, mint az Erős
Pistának. Aztán másnap néz, nem emlékszik, mit rombolt szét, mitől
csuromvér. Na nem, másnap még nem néz. Vagy néz, de még nem
lát. Ez a Lali is, úgy látszik, kivitte a folyóhoz a rácsot éjszaka,
belecseszte a vízbe, aztán átaludt egy teljes napot, mint egy kupac
rongy. Úgy vakarták fel, már összecsinálta magát, ellepték a legyek.
De a haverunk nem akar neki rosszat. Minek is? Érdekes, nem? Ő
szokott figyelni, mik történnek. Többet tud, mint a zsaruk. Szánalom
banda! Vigyorgott ravaszul. De pszt! Mutattuk neki mi is, pszt bizony,
a szájunk be van varrva.
Gyuri, te állat, megint nem áll be a pofád? Cigizés helyett gyere,
vegyem hasznod, vágjál hagymát! Hijj, az asszonyság! Nem
víruskutató ugyan, de jobb nem babrálni vele. Emberünk ijedt képet
vágott, overálja zsebébe süllyesztette a szuperkém-mobilját,
megbökte a sapkáját, aztán beosont a házba.
 VASTAG ARANYLÁNC, MINT A KAROM

Meg lehet menteni azt, akit nem lehet megmenteni?

Zolika hol itt, hol ott bukkant fel kapucnis, fekete melegítőjében, ezt
hordta nyárban, ebben vacogott, ha tél volt. Szeme villogott csak ki
belőle, meg az arca derengett, ha megszívta a cigijét.
Körülötte eszement sistergéssel villództak a csillagok, szekereztek
a csuromvér felhők, apró lyukakból előbújva brutális reszelést
csaptak a tücskök, hangyák hurcolták és fejték a cukrosat pisáló
levéltetveket, kismacska játszott egy szélcibálta ággal. Zolikát hullára
nem izgatták a természeti jelenségek, teljesen hidegen hagyta a
kozmikus biológiaóra. Széttaposta a hangyát vagy a tücsköt, kővel
dobálta a cicát, mert kicsi és puha és idegesítő, ő pedig nagy és
ideges, és különben is, miért legyen jó egy állatnak, ha őt folyton
kővel dobálja az élet. Rohadt élet. Ha felnézett az égre, csulázott
egyet, ha jegesen szikráztak a csillagok, válla közé sunyta le a fejét,
hátha úgy nem fázik, igyekezett minél kisebb támadási felületet adni
a fagynak.
Aki a hegyben él egy felpattintott lakókocsiban, az nem a világ
szépségét csodálja, inkább valami tuti anyagra próbál szert tenni, ami
elrepíti holnapig. Marianna nővértől kaptak egy propánbután főzőt,
égették szépen, amíg csak tudták, ez volt a fűtés is, ez volt minden.
Aztán kifogyott a palack, miből vettek volna újat, lebattyogtak a
benzinkútra, Mazsi szóval tartotta a kutas csávót, együtt bagóztak,
míg Zolika leverte a lakatot a gázpalackok ketrecéről, és meglépett
egy telivel, mocsok nehéz egy ilyen cuccos, és még lopakodjon is
vele az ember.
A kútra többet nem mehettek, ipari kamerák vannak, és a Pinyó-
gyerek, aki a tulaj, megüzente nekik Hegyi Jóskával, hogy agyon
lesznek verve, ha nem vigyáznak, jól ég ám egy lakókocsi, ha okosan
alágyújtanak, meg ne próbálkozzanak még egy palackkal! A Pinyó-
gyereket mindenki ismeri a nagy Audijáról meg a kopasz kerek
fejéről, felújított fullosra egy parasztházat az Alsó-utcában, folyton
Adidas-melegítőben flexel, az after shave-jét két kilométerről
megéreznéd egy szeméttelepen is.
Hegyi Jóska volt a legmegbízhatóbb közlekedőedény az egész
dűlőben. Dűlő volt maga a pasas is, a folyamatos tütükélés olyan
szép féloldalasra kivízszintezte az egyensúlyérzékét, hogy öröm volt
nézni. Amelyik oldalon a demizsont lóbálta, az mindig közelebb hajolt
a talajhoz, mintha Földanyácska szívére dűlve próbálná értelmezni a
tücskök morzejeleit. Részegítő egy tücsökszó verte fel a határt,
fürdeni lehetett benne, fejest ugrani belé, de az itteniek másféle
mámorral csapatták. Miért volt ebben az évben annyi tücsök? Úgy
telefurkálták az agyagos talajt, mintha géppuskával szántotta volna
fel valaki. És mind úgy húzta, mintha alkotói ösztöndíjat kapna érte.
Ez ám a művészet, nem a foci, tele megsejtésekkel és
ihletettségekkel, dünnyögte Hegyi Jóska, aki állandó ingajáratban volt
az otthon és a pince közt.
Piszok szépen beszél, dünnyögte Zolika, sercintett egyet, és
kedvtelve ölelgette a petpalackot, melybe Jóska nekik is mért a hegy
levéből. Többször fontolgatták már Mazsival, hogy agyonütik az
öreget, és akkor annyit isznak a rossz borából, amennyit akarnak.
Aztán valahogy sosem akarózott, pedig lehet, az asszonya fizetett
volna érte. Semmi haszna nem vevődött odahaza a csávónak, arccal
a hegy fele nézett minden áldott nap. Anyuci gondoskodott az
unokákról, kapálta a kertet, segített ki a kisboltban, papa a szőlőt
rakta rendbe.
Rendbe rakom azt a rohadt szőlőt, aztán segítek lekvárt befőzni,
meghegesztem a kerítést, megigazítom a cserepet, kitisztítom az
esőcsatornát, lenyírom a füvet. Meglátjátok. Sose látták meg.
Úgyhogy anyuci főzött be, tisztította a csatornát, nyírta a füvet. A
szőlő, az olyan, soha nem lehet rendbe rakni, megeszi az embert. Ha
meghalok, oda temessetek, a tőkék alá, hogy belőlem is erőt
vegyenek. Méltó és igazságos, mert egész életemben ebből a borból
vettem az erőt. Zolika és Mazsi elásták volna a szőlő alá szívesen,
nem kellett volna sok az öregnek, egy ütés a kapával, lukad is be a
szuvas koponyája. Olyan lehet, mint ősszel a szétázott dióhéj,
nyálkás és puha.
Minek vesződjenek vele? Halottal csak a gond van. Gyakorlatilag
az egyetlen ember volt, aki szóba állt velük. A yardok már így is
lestek rájuk, mikor és miért csíphetik el őket. És ott volt a Pinyó-
gyerek, ő se kispályás, állítólag biciklilánccal korbácsolta meg a
villanyóra-leolvasót, mert az észrevette az utcai vezetékre bekötött
jacuzzit. Tököm fog több százezret fizetni érte, nekem ez a tenger,
mint magyarnak a Balaton.
Végül Zolika és Mazsi behúzták a nagy tutit, felpöccintettek egy
elhagyott pincét, és úsztak a borban, de tényleg. Napokig ki se jöttek,
ittak, dumáltak, bunyóztak, hánytak, aludtak, ittak, dumáltak, megint
aludtak. Három nap után úgy másztak elő, ahogy téli álom után a
medve. Piszok éhesek voltak, loptak is egy tyúkot, de megszökött,
rohantak utána a hegyen, kotyogott az idióta, végül agyondobálták
nagy kövekkel, kibelezték valahogy, és lett belőle levesféle. Főzni
nem tudtak, egy kukoricakonzervet meg egy hagymát nyomtak még a
bográcsba, úgy jóllaktak, mint a farkas a Piroska-mesében. Evés
közben köpködték a maradék tollakat, nem könnyű forrázni egy ilyen
hülye állatot. De tényleg, hogy festene már az ember tollakkal? Kot-
kotkot, röhögtek, csirkéset játszottak, fetrengtek a röhögéstől, a
jóllakottságtól. Ha most jönnek a zsaruk, el se tudnak futni, földre
húzza őket a csirke a hasukban. Nyilván többet kapnának, mint
amennyit egy diplomata tizenkilencezer pedofil képért. Mindig annak
a nyakába húzzák az ítéletet, aki nem csókos, hát ők nem csókosai
senkinek, mindenki megcsókolhatja a valagukat.
Igen, Marianna nővér meg akarta menteni őket. Erre volt
rápörögve, a menthetetlenek megmentésére. Ott volt mondjuk a Vivi,
aki kicsi gyerekként a saját részeges anyját húzgálta haza az
árokpartról, és most Marianna nővér jobbkeze, egyetemet végzett,
tanít a szaksuliban, terelgeti a gyerekkori énjéhez hasonló
csipásokat, akiknél fater sitten, mutter útszélen. Vagy fater
munkanélkülin, muter betépve. Vagy fater meglépett, muter van is,
nincs is. Vagy hasonló.
Megmenteni Zolikát? Volt neki apja kettő is, igaz is meg
örökbefogadós. Mindkettő lelépett. Nem bírták Zolikát. Zolikát nem
lehet bírni. Őt csak a Mazsi bírja ki, aki olyan, mint az árnyék. Röhög
minden viccén, felcseszi az agyát ugyanazon, amin Zolika, üvölt, ha
Zolika üvölt, sír, ha Zolika sír. Kopi pészt. Zolikának nem kell költeni
tükörre. Ha mégis felidegesíti a Mazsi, lenyomja erőből, mint Hitler a
szakszervezetet. Tiltakozol, Mazsi? Meghalsz! Hídd az ombucmant!
Megvágta üvegcseréppel, megszúrta késsel, fejbepakolta kővel.
Mazsi meg se nyikkant, csak csurgott a vére. Állítólag így van
összerakva, nem érez fájdalmat. Egyszer leesett a cseresznyefáról,
eltört a lába, de nem érezte, járkált tovább, nem értette, mitől nyaklik
össze alatta a csontja… Még a Zolika sírt mindannyiszor, miután
agyonverte, taknyanyálasan kért bocsánatot, bekötözgette jól-
rosszul, körzeti dokihoz vitte. Mit csipázott rajta ennyire az a kölyök?
Marianna nővér lóvét sosem adott. Nem most jött le a falvédőről.
Lenyírják a füvet, kapnak kaját. Segítenek sittet hordani, kapnak
propánbután-főzőt. Beállnak a Kalapos Tibi mellé falat rakni, kapnak
új ruhákat, a régiek már lerohadnak róluk.
Pedig a Zolika olyan makacsul rágta Marianna nővér lelkét, mint
egy buldog. Senki nem tudott így tarhálni. Énekelt, mint egy
kismadár. Marianna nővér, anyám életére, csak egy ötezrest,
nagyanyámnak kell sárgacsekkre, fát kell vegyek neki, megfagy, majd
felhasogatom, esküszök, csak háromezer, előkerült apám, és nincs
bakancsa, pedig mehetne melóba, szerzett neki a cimbije, esküszöm,
kettőezer, annyiért adnak egy faja bontott ablakot, és nem vesz meg
az Isten hidege a lakókocsiban, tényleg arra kéne az ezres, hogy
zoknit meg pokrócot szerezzünk, írtam egy repszámot, mindenki
imádja, minden partin az fog menni, vastag aranyláncom lesz, mint a
karom, haljak meg, ha nem, már nem is tolom a szert, lejöttem róla, a
cigi is csak arra kell, legyen mibe kapaszkodjak az életbe, nagyon
fogja szeretni érte a Jóisten a Marianna nővért, ha odaadja azt az
ötszázast kaparós sorsjegyre, megnyerem a milliókat, és osztozunk,
csicsa kápolnát építhet belőle. Ó, hogy rohadjon rá az egész kolostor,
a zsugori tetves anyjával együtt. Ez nem ad!
A csajokra is így ragadt, légyszike, szép a szemed, szeretlek,
felvágom érted az ereimet, szedjelek szét, hozzád se nyúlok, csak
csodállak, mint egy istennőt, adj egy cigit, ki az apád? Olyat
táncolunk, hogy behugyozol, mondták már, hogy tisztára modell
vagy? Ismerek egy profi fotóssrácot, atombiztos portfóliót rak neked
össze, visznek Nyújjorkba meg Alabamába, jó, nem pont Alabamába,
mittomén, hova, vagyok én szupermodell? Legyél hozzám kedves,
szerintem biztos szuperül is énekelsz, nem, nem azt mondtam,
térdepelsz, bár jöhet az is, bejössz kegyetlenül, esek szét utánad,
sejtjeimre, figyelj, csak a kislábujjadat szopogassam, esküszöm,
elsülök, szép vagy, mint a csillagok, a két szemed is úgy ragyog, ez
egy szerelmes szám, neked írtam, minden partin ez fog menni,
kitépem a hajad, ribanc.
Nagyon értett a nőkhöz, Mazsi csodálta is érte. A
gázpalacklopáshoz is értett, bár ne értett volna. Bár ne lett volna
olyan cseszett hideg azon a télen, bár ne mentek volna le még
egyszer a kúthoz, bár ne vette volna olyan komolyan az arcát a
Pinyó-gyerek, bár ne lett volna olyan ütős a biofű, amit beszereztek,
se láttak, se hallottak, csirkéset játszottak a levesbe esett baromfi
emlékére, kot-kotkot, ez volt a kedvenc játékuk, szétröhögték
magukat, aztán filmszakadás, bealudtak. Most mit fájt annak a
nagymenőnek egy ótvar propán-bután, de tényleg?
Kiégett négyszög a lakókocsi helyén, Marianna nővér misét
mondatott Zolikáért és Mazsiért, meghalt Sutyor Zoltán és Kada
Martin testvérünk lelkéért ajánlom fel, szép leányok sírjatok, nem jön
többé a Zolika szerelmet lejmolni, se ötezret, se hármat, se kettőt,
sem egyet, se felet.
Valahogy mintha tücsökből is kevesebb lenne mostanában.
 MADÁR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA

Ember, hol a te TAJ-számod? Ember, hol a te lakcímed? Domb

Alsó, Sáros Erdei Út 326. szám alatt, harmadik fa jobbról? Ember, hol
a te státuszod? Minek vagy a vezére, az igazgatója, a tótumfaktuma,
a felelőse? Hangyaboly-vezérigazgató? Rigócsattogás Zrt.
ügyvezető? Ágon pergő esőcseppek megbízott bámulója? Mennyi a
fizud, ember? Ki fog eltemetni? A szarvasok? Vagy majd felfal egy
kóborkutya-horda, ha ők találnak rád előbb? Ki mond beszédet a
temetéseden? Egy varjú, csőrében a fél szemeddel? Ki fog már a
sírtól eljövet politizálni és disznó vicceket mesélni? Ember, mire
vitted? Van neked banki kölcsönöd? Osztálytalálkozód?
Státusszimbólumod? Zsebedben zörgő kocsikulcs? Nyakad köré
fonódó gyerekkarok? Ember, nézz magadra! Azt látod, akinek
gyerekként elképzelted magad? Nem lettél szuperhíró… Nem lettél
Nobel-díjas kutató… Nem lettél hadvezér… Könnyebb elmondani, mi
minden nem lettél, mint azt, mi lettél voltaképp, nem? Kívülről nézve
nagyon nem fényes ez így, bárki rásüti kapásból, elcsinált élet.
De az egyensúly, a béke. Mindenki ezt keresi, nem? Ő kezdi
megtalálni, így hatvan felé ballagva. És azt látja, hogy ez ritka kincs.
Hajtanak az emberek a méregdrága kocsiban, de nem bírják kivárni,
míg a néni átkotorja magát a zebrán, ököllel hadonásznak, üvöltenek
rá. Bevágnak egymás elé a kisboltban. A zöldségesnél egy fürt
banánnal vagy egy kígyóuborkával ütlegelik egymást, még jó, hogy
kókuszdiót ritkán kapni. A posta előtt rendszeresen felrobban valaki a
sor láttán, talán vörös szőnyegre számított vagy szolgákra, akik
hajbókolva veszik át a Juci néninek szánt ajánlott levelet. Annyi
minden jár mindenkinek alanyi jogon. Ő már rájött, hogy nem jár
semmi se. Ha a ketyegője rendben van, ha a levegőt ingyen szedi, ha
nem hal éhen-szomjan, ha nem fagy halálra, már elkapta az
Öregisten lábát.
 Nem jöttek be neki az emberek, hát mit mondjon, nem találta meg
a számítását. Rendezett a kinézete, kockás ing, takaros farmer,
lavórban mos, szépen kitereget. Enyhe füstszag libben felőle,
beszerzett egy fatüzelésű kályhát, kiskocsin húzta fel a dombra, ahol
azt a jó kis zugot kialakította saját két kezével. Hullott ágat bőven
talál az erdőn, kifutja belőle a tél, összetördeli, felstócolja. Jogilag az
is az államé, ragaszthatna mindegyikre leltári számot, lekönyvelné az
adóhatóságnak, naná. Pont ez hiányzik a központi büdzséből! Süt az
összkomfortjára a nap, de a lombok elfogják nyáron, budit is ácsolt
magának, télen kicsit odafagy, legfeljebb sürgősen intézi a dolgát. Az
erdő tiszta sor, ott lehet tudni, mire számítson az ember, egy mókus
vagy egy őz nem fogja átverni. Egy vaddisznó nem fog úgy tenni,
mintha haverkodni akarna, csak hogy még jobban kicsesszen vele,
és lelkileg is összetörje. Kitúrja a kunyhó egyik oszlopát, de ez
belülről jön neki, ösztönszerűleg, nem manipulálni akar, nem
tudatosan árulja el az embert. Csak nem lát ki a fejéből. Lehet
bosszankodni, de nem érdemes haragudni érte.
Azért mondja, mert lakott szállón is, s hát, az emberszabásúakkal
jóval nehezebb kijönni. Nem vádol senkit, az az igazság, rá van írva
mindenkire a sorsa, bekarcolva ráncokkal, fagymarta sebekkel. A
szíveket akkor még nem is néztük, azért vannak tán elrejtve, mert
iszonyú, mi kopást és bántalmat kell kiállniuk. Megmondja őszintén,
örül a relatíve ép fogsorának, ez genetikai, apja is, nagyapja is sírba
vitte kevés híján a harminckettőt, alig tömtek nekik, nem volt
koronájuk egy sem. Nem érdem, nem eredmény, semmi köze hozzá
voltaképpen, de mégiscsak az ő vére, az övéi vére, a vérvonal, mit
van mit tenni. Ilyen körülmények között fogászra nem futná amúgy
sem, mondania sem kell. Látnám csak a szállón, ott aztán vannak
szájberendezések, kiütött és kirohadt fogak, folyton elesnek
részegen, olykor bele egymás öklébe. A pia nem jó tanácsadó,
felhergel, összetör, kiakaszt, agresszívvé tesz vagy
meghunyászkodóvá, mindig ami épp nem kellene. Éppen ezért ő
csak nagyon mértékkel, max ünnepekkor, elalvás előtt altatónak egy
kupicát, hideg ellen felforrósodni, vagy nagy hőségben felfrissülni.
A szállókon lopnak, elszedik egymás kis motyóját, azt az
aligsemmit, egy vacak órát, mobilt, némi kis dugipénzt, egy jobb
cipőt, kabátot, ékszerről nem is beszélve. Elembertelenedik ott az
ember, mindenkiből kijön az állat, addigra kihozza a fázás, az
éhezés, a megalázás, a mocsok szerek, az alkohol. Csutkára
legyalulták az életüket, azon a szinten élnek már, éjjel és nappal
összefolyik, egyetlen sóvárgás a betépés vagy a berúgás vagy egy
kóbor numera után bármilyen lepukkant csajjal vagy pasassal bárhol,
híd alatt, aluljáróban, nyirkos pincében, szeméttelepen,
húgyszagban, hányásszagban. Ő már ezen túl van, a nőn. Összefut
néha szájában a nyál, de hiába sóvárogna, aki neki tetszik, szóba
sem állna vele, aki szóba állna vele, az nem tetszik neki. Nem bírná a
rettentő bűzöket, látványokat, rendezett kapcsolatról meg nem is
álmodhat. Akkor inkább nem álmodik semmilyenről. Na, kényes a
gyomra, ez van.
Elnézegeti a rigókat órákig, mintha fizetést kapna érte. Hogy azok
milyen helyes kis teremtmények! Forgatják a fejüket, billegtetik a
farktollaikat, érdeklődőek. Ha hosszan nem mozdul az ember,
szemügyre veszik, tanulmányozzák, befényképezik. Szívesen
cserélne velük egy kicsit, hogy lássa magát a szemükkel. Milyen is
lehet? Nagy, loboncos, idomtalan, püffedtfejű gólem. Egy ilyen kis
finom pálcikalényhez képest. A rigóktól mindig lehet tanulni, kérem,
ők a Madár Tudományos Akadémia. Dr. Fekete PhD. Múltkor is fújt a
szél, ő meg ült a tisztáson, és nézte, ahogy a kis madártestek a
széllel küzdenek, próbálnak ellene szállni, de mindig visszadobja
őket, hátrébb, mint ahonnan indultak. Hiába is manővereznek.
Lefeljebb ágról ágra, szökellve tudtak haladni. Nem pont ilyen
szembemenni az élet irányával? Kivonulni minden Fekete Péntekről,
ahol tapossák egymást az emberek? Hiába is küzd az áradattal. Ő jól
elvan itt, szélvédett helyen.
A rádiót meghallgatja, tévének ott az erdő. Meg ha akarja, elballag
pár kilométert, ráér. Letelepszik egy nagy kőre, és nézi azt a
családot. Jól néz ki a felesége, pardon, a volt felesége, költ is magára
rendesen, tornázik, minden, úgy szemre plasztikán is volt már. És
nagyon rendesek, az új pasi gondját viseli a gyerekeknek, milyen
nagyok már, te Úristen, meg se ismerné őket, meg se ismernék őt. A
szülők meg, igen, jobb híján így kell hívni őket, vidámak, jókedvűek,
ölelkeznek, csókolóznak, mint akik tényleg szeretik egymást. Mintha
kamerának pózolnának, mintha neki vetítenének, pedig nem tudják,
hogy a rejtekhelyéről lesi őket. Egyfelől így még jobban fáj. Látja,
hogy rá semmi szükség, azok remekül megvannak nélküle. Másfelől
örül a lelke, miért is vágyna látni, hogy a szeretteinek baja esik…
Már csak a tisztességes meló élteti, meg a pofás kis sátorháza.
Van hová hazamennie, hosszabb távon talán még kutyatartáson is
elgondolkodik. A társaság végett. Úgyhogy ha bármi kerti dologban
becsületes munkáskéz kellene, csörögjenek rá bátran, a
mobilelőfizetés az utolsó szükséges luxus, amit megtartott magának!
 FAHÉJILLAT

Boldizsár megkerülte a háztömböt.

Egy dzsekis férfi a járdát söpörte, és furán nézett rá.
Ezért inkább járkált kicsit a szomszéd utcákon. Kismama tolta a
babakocsit fél kézzel, a másikkal kutya pórázát fogta. Egy öltönyös
fickó idegesen kutatta végig az összes zsebét. Úgy látszik, nem
találta, amit keresett: újrakezdte a turkálást. Fiatal srác ballagott arra
fülhallgatóval fején, sporttáskát cipelt, édeskés férfiparfüm úszott
utána. Nagymama vezette kézen fogva unokáját. Jó karban lévő
idősebb asszony. Érett. Idős. Mégis inkább érett. Ha nem festené a
haját, kiderülne.
Újra a háztömb. A dzsekis már felszívódott.
Korán sötétedik, a negyediken, abban az ablakban ég a villany.
Emberi körvonalat is látni egy pillanatra.
Úgy izgult, mint sulis korában, a szavalóversenyen. Amikor tudta,
hogy úgyis el fogja rontani. Most meg már tudja, hogy elrontotta. Nem
is egyszer. Talán az egészet elrontotta? Nem is emlékszik már,
pontosan, hol. Talán csak mindig rossz irányba fordult, ezért került
ilyen messzire a céljától. A céljától? Volt neki ilyen valaha? Igen,
lehetett. Nehéz emlékezni. Most már úgysem tudja tetézni, tovább
rontani, nem? Ha tényleg mindent elrontott… Vagy mindig lehet
tovább rontani?
Á, hagyja a csudába az egészet. Az a biztos. Minek menne oda?
Hiszen már végzett azokkal. És azok is vele. Semmi értelme.
Döntött. Hirtelen hátat fordított, lelépett a járdáról.
Fékcsikorgás, autóreflektor. Majdnem elütötték. A pasas kiordibál a
kocsi ablakán:
– Mi lesz, öreg? Mész vagy nem mész? Döntsd már el!
Ezt vegye jelnek? Neki szólt? És ha igen, vajon mire volt válasz? A
helyzetre vagy a gondolataira? Van olyan, hogy valaki a
gondolataidra válaszol?
Jóska szerint igenis van. Ő azt mondja, minden mindennel
összefügg Isten agyában. Ami maga a világ. Á, a Jóska be van
kattanva. Mindig cetliket ad neki, Biblia-részletekkel. Tényleg, a
legutóbbit meg se nézte! Boldizsár kimarkolja zsebéből a
papírdarabot, kihajtogatja:
„Ne félj, Jákob, te szegény féreg…” (Iz. 41.14)
Jóska előbb-utóbb kap egyet a képébe. Mi a csudát akar ezzel a
féreg-dumával? Talán ettől Boldizsár jobban szereti majd az Istent?
Jóska az agyára megy. Igaz, nincs jobb barátja a földtekén. Nem
mintha kiterjedt baráti körrel rendelkezne. A cetlit a szemetesbe
hajította. A papír lepottyant a frissen söpört járdára. Boldizsár félt,
hogy valaki meglátja. Felvette a kis fehér gombócot, zsebre gyűrte.
Féreg… Nem mintha nem érezte volna magát annak.
Mi értelme odamennie? Nem kapott elég pofont? Nem hordoz elég
sebet?
Mégis oda kell menni. Valaki elsuhant mellette. Fiatal lány,
báránybundaszerű kabátban, sportcipőben, lábszárvédőben. Fura
divatok. Ő már túl van minden ilyesmin.
Észbe kapott, a lány nyomába eredt. Az beütötte a kódot, besuhant
a házba, hátra se nézett. Boldizsár elkapta az üvegajtót, mielőtt az
becsapódott volna.
Nehézkesen nekivágott a lépcsőnek. Sajogtak a lábai.
Megmondták, az lesz a vége, egy napon amputálni kell, ha nem
törődik az egészségével. Zihált, a tüdeje is gatyán van. Pedig az a kis
füstmeleg nagyon kell, az tartja benne a lelket… Meg a kannás.
Fuldokolva köhögött. Valahol mindjárt kicsapódik egy ajtó, és ő
lelepleződik. Ettől rettegett. Kidobják, rendőrt hívnak, leköpdösik,
leszidják.
Hangok verődtek a lépcsőházban ide-oda: lábdobogás, nevetés,
gyerekzsivaj, zenefoszlányok. Kattanás, valaki elhívta a liftet. Abba
nem száll be. Finnyás, úri népnek való.
Becsöngetett. Kinyílt az ajtó, de csak láncra, Borka kukucskált ki.
Nem volt lelkes, hogy újra látja.
– Mennyi kell?
– Esküszöm, semmi…
 – Nyertél talán a lottón?
– Nem azért akartam…
– Akkor mi a fészkes fenéért?
Borka kikapcsolta a láncot, kitárta az ajtót.
– Nem vagyok normális – dohogott. – És nincs időm. Vagy
kinyögöd, mit akarsz…
– Laci nincs?
– Szerinted még élnél akkor? Kivágott volna az ablakon. Hányszor
vakart ki a mocsokból?
– Háromszor… Asszem…
– És mi történt mindannyiszor? Kimosdattunk, orvoshoz cipeltünk,
a fogsorodba kisebb vagyont fektettünk, emberi ruhákat kaptál,
portás-állást…
– Tudom…
– Megléptél a kis megtakarított pénzzel. Vagy az ezüst
gyertyatartókkal, amiket direkt Lacira hagyott a nagyika. Mert az utca
annyira jó hely, visszavár. Ha te lennél a Laci, mit kezdenél apáddal?
– Megfojtanám magam, és bedobnám egy konténerbe… – felelte
tűnődve Boldizsár.
Borka megenyhült.
– Minek jöttél?
Babasírás hallatszott.
– Szoptatnom kell. Tedd el a pénzt, tessék! Lacinak egy szót sem.
– Őt akartam látni…
– Lacit?
– Nem. Az unokámat.
– Tudod, mennyire vártunk a keresztelőn? Megígérted…
– Megígértem… Sokszor, sok mindent.
– Gyere a nappaliba! Hozom…
Fahéjillat, ádventi koszorú, szárított narancskarikák az ablakokon.
Várakozás.
– Kicsi Béni! Itt a ronda, szőrös nagyapód, akit még sose láttál.
Borka öt lépés távolságból felmutatta a babát, aki hatalmas barna
szemmel, elmélyülten szemlélte a szobát és az öreget. Két koszcsík
futott végig Boldizsár repecskes arcán.
 – Eljövök még, csak várj! Úgy fogok kinézni, mint egy igazi király. A
Jóska szerez arany öltönyt. Gyűjtök rá. Biztos helyre dugtam a
pénzem, nem rabolnak ki többé. Akárhogy taposnak, nem árulom el.
Fürdőbe megyek, és fodrászhoz. Eljön Boldizsár király!
A szag megtöltötte a tiszta, csinos szobát. Borkának az járt a
fejében, ha most benyitna a védőnő, feljelentené őket. Mindegy,
kiszellőztet utána. Csak Laci ne szimatolja ki. „Ki járt itt, asszony?
Emberszagot érzek…”
– Nem akarsz lezuhanyozni? Kidobnám ezeket a göncöket, néznék
párat a Laci használt cuccai közül. Még mindig jó a méret.
– Hízni nem híztam. De nem akarok mindent összekoszolni.
– Van Domestos.
– Megyek. Laci is hazaér.
– Többnyire itthon vagyok, gyere máskor is. Néha lemegyünk a
játszótérre. Nézd a Laci kocsiját, itt parkol-e.
– Mindig nézem a Corollát. Egyszer valaki nyitogatta a kilincsét,
elkergettem.
– Jól tetted. Vidd a pénzt, itt van.
– Szia, kicsi Béni! Visszajövök! Mint egy király!
 GYÉMÁNT A BETONBAN

Sziókaa! Jó ez az outfitem, mi? Leirigyelitek rólam, azt el is hiszem!

Az is jó az ilyen slim darabokban, hogy kiemelik az alakomat, és
ahogy nézem, a koporsó színéhez is tökre megy ez az árnyalat.
Mondjuk nem azért, de ez a fadoboz is azért ilyen ízlésesen
mahagóni-arany, mert van egy pöppecske stílusérzékem, ami a
családban nem mindenkiről mondható el! Mit hisztiztem, hogy az én
apámat ti nem fogjátok egy ócska, prosztó fehér műfakofferbe
pakolászni, előbb halok ide mellé, aztán csá!
Direkt olyat választottam, hogy legyen sikkes, elegáns, kifinomult.
Mármint a koporsó is az, de most figyeljétek a ruhám vonalát. Azért
ez hatalmas melóka, míg kitanultam, hogy úgy bánjak a szelfibottal,
mintha lézerkard lenne. Jedilovagnőőő, igen!
Isten hozott benneteket az apukám temcsijén. Nagyon szomi ez az
egész, én már komira szétsírtam magamat, de a mindfulness-
trénerem azt mondta, hogy ma erős leszek.
Mert hogyan szeretnék én kinézni egy ilyen fullextrás nyilvános
eseményen, amiről a teljes bulvársajtó beszámol, és ami minden
celebhíradóba bekerül?
SZUPERÜÜÜL!
És mi kell ahhoz, hogy sikerüljön?
ODATENNI MAGAAAM!
És hogy kell kinéznem, hogy elégedett lehessek magammal?
TÖKÉLETESEEEN!
És mit nem szabad, ha hibátlan shotokra vágyom?
SÍRNIII!
Miért nem szabad pityeregnem ezen a ceremónián?
MERT ELFOLYIK A SMINKEEEM!
És akkor milyen lesz a külsőm?
SZÁNALMAAAS!
 És akkor mit fognak mondani a netjúzerek rólam, mi vagyok?
LÚZEER!
Vagyis, befelé sírsz, kifelé mosolyogsz, ennyike.
Meg persze apu se támad fel attól, ha én itten előadom a hattyú
halálát.
És híres üzletember volt, csomó kötelezettséggel, úgyhogy,
tudjátok, nem lesz túl nagy különbség a napjaimban mostantól. Mert
igazából csak olyankor láttam, ha valami fotózás vagy forgatás miatt
el kellett játszani, hogy együtt a család. De közben érzelmileg
megvisel meg minden, persze, nem vagyok egy állat.
Hát gondolhatjátok, nekem se volt sok időm apukázni, ott van a
komplett lovardám. Meg tizennégy éves korom óta, vagyis már két
teljes éve viszem a márkáimat, csak úgy hasítanak a piacon. Ha
rákattintotok a linkre itt, a vidi alatt, rögtön ott bóklászhattok a saját
fejlesztésű krémjeim meg parfümjeim közt, válogassatok csak, tök jók
ajiba is, abszolút menő csomagolással, vagy egyszerűen csak
ajizzátok meg magatokat, megérdemlitek! Van egy csomó akció, de
komolyan, használjátok ki a lehetőséget!
Én most emiatt a hacacáré miatt szinte nem is voltam benn az
üzletben, meg annyira le vagyok sújtva, ahogy már kommentben is
írtam, de a helyes kollégáim minden igényt kielégítenek. Egy
pillanatra sem álltunk le! Jegyezzétek meg, ha valaki ledob egy
atombombát, akkor sem hagyjuk abba. Mert nektek szükségetek van
ránk. És mi szeretünk titeket. Úgyhogy atomtámadás után irány a
webshop! Krémekre és parfümökre akkor is szükség lesz!
Ne is mondjam, nem kevés idő megy el a social médiára. Amit itt
láttok, a napi kisvidik meg a live-ok meg a fotók, nos, amögött
komplett, profi csapat áll, olyan koreográfia ez, mintha balett-táncos
lennék. Értitek?
Nem akarok drámázni, de erre a mai eventre is tök sokat
készültünk, kijöttünk a helyszínre, és lejártuk a dolgokat, de ez
tulajdonképp titok, csak mivel ti exkluzívak vagytok, és befizettetek a
temcsis special edition-re, kicsacsogok nektek ezt-azt, mert olyan jó
beavatottnak lenni. Ugye? Ez olyan behind the scenes érzés, nem?
Nekem bejön. A koncertek előtt is jó a sztárokkal császkálni a
színpadon, elképzelni előre az egész brutális bulikát. Ezt imádom. És
filmekre is csak premier előtti zártkörű vetítésre járok, meg kiállításból
is a VIP-vernisszázsra, ahol lehet sztárséfekkel táncolni,
világbajnokokkal röhincsélni, más influenszerekkel pózerkedni.
És nem ám azért, mert sznob vagyok, és csak a hírességek
érdekelnek. Bár egy kicsit, ja, sznob is vagyok, és ja, a hírességek is
érdekelnek, mert én is az vagyok. És akkor miért ne érdekeljenek?
Meg vannak ilyen közös dolgok, ha VIP-páholyokban meg zártkörű
fogadásokon éled az életedet hozzád hasonló sztárokkal együtt. És
az utcán mindenki szelfit akar veled, ha egyáltalán jársz utcán, mert
én ritkán lépek ki a Lexusomból, csak ha szabadtéren fotózunk vagy
interjúzunk. Szóval ez egy ilyen kémia azokkal, akik hozzá vannak
szokva ahhoz, hogy kiválasztottak meg fényben élnek, meg
látszaniuk kell minden módon. Én még aludni is úgy alszom, hogy az
jár a fejemben, hogy ha most bejönne egy paparazzó, akkor milyen
infrafotó készülne rólam, hogy mutatna a neten, hányan lájkolnák.
És akkor lehet idézni Paolo Kuejjót, hogy az igazi érték a belső, és
nem a látszási, de ez gyökérség! Mert ha nem látszik az igazi érték,
akkor minek van? Az olyan, mint egy… Egy pláza garázsának a
betonjába mélyen belesüllyesztve egy gyémánt. Kinek jó?
És igenis követem a trendeket, hogy ki villantott, hogy mi a toptíz
álommeló, hogy ki nyeri a BL-t meg a SuperBowlt, hogy melyik show-
ban mi történt, mert közéleti személyiség vagyok. És politikában se
szorítotok sarokba, bár nem nagyon drukkolok, mert nem érdekel. De
azért érdekel, mert ne mondják rám a parasztok, hogy nem érdekel.
Összecsipegetem az infókat, ha értitek, mire gondolok! Most pont
kikotyogták, hogy a Belügy csomó csókát, ugye, megfigyelt, lehet,
engem is, de nekem, tudjátok, olyankor is dizájnos az életem, ha
senki se látja. Egyszerűen így létezem. Őrület!
Meg hogy megcsúsztak a Covid-statisztikák. De akkor most több a
beteg vagy kevesebb, mint amit mondtak? Mert az adat nem stimmel,
vili? Én különben nem félek, celebből nem sokat visz el azért ez a
betegség. Meg olyan oltást kaptam, ami a dubai variánsra is jó. Van
Gucci-maszkom, aranyflitteres.
Tök ciki az is, ami a lovaglás körül megy az öttusában. Hát mért
veszik ki az olimpiából? Az én lovaim is olyan cukik, tök
médiaérzékenyek, mindig sok ezer lájkot kapok a pacis képekre, és
nem csak bikiniben. Pancserek ezek az olimpiások! Szerintem. De
azért ez nem csak szerintem van. Mert én egy elég széles réteg
vagyok. Mármint a jelentőségemben. Sokakra vagyok hatással.
Most, ugye csodálkoztok, mennyire kipattintottam magam
közéletből?
Na jó, nyomok egy kis vezetést itten. Az a díva a hatalmas
napszemüvege mögött az anyám, ismeritek tutira, nem nagyon
rezzen az arca, igazából rohadtul bosszús. Képzeljétek el, lefoglalta a
stúdiót a kövi nagylemezéhez, és már tök jól haladtak a
munkálatokkal, felénekelt egy csomót, erre bumm, a közepén beüt a
fater halála, és a temetés intézése miatt halasztani kell az egészet.
Nézzétek, milyen feszült, legszívesebben rohanna énekelni, mert
csorog el az a rohadt sok pénz a nagy semmire, a klipek be vannak
harangozva, hétvégén meg indulna a nagy turnéra. Fater, fater, nem
tudsz te meghalni! Neki kéne futni még egyszer… Persze anyám
elfoglaltságai felől sose haljon meg az ember, mindig ideges lenne.
Engem a szitter hurcolt utána, mikor újszülött voltam, hogy a hosszú
forgatási nap végén megmutasson egy kicsit, mert akkor se ért rá.
Tök jól tartja magát, éjszaka fitnesszezik, akkor megy fodrászhoz,
szeretnék én így kinézni ötvenévesen. Döglenek is utána a pasik, de
nagyon válogatós, mert egy csomó közülük csak elsőre látszik jónak,
aztán árt a karrierednek. Le van némítva a Dolce Gabbana-
táskájában a mobilja, de fogadok, hogy cseng egyfolytában, és a
sírtól visszafelé már majd végig azzal lesz elfoglalva a lesötétített
üvegű Porsche-terepjárójában, amelyik most is itt vár rá zümmögő
motorral a fák mögött, látjátok?
Ebben a Versace-kosztümben az ott az apám szeretője, legalábbis
ő a világcsúcstartó közöttük, eléggé kitartó és levakarhatatlan. Nagy
melót fektet a zokogásba, a barátnője támogatja. Mindjárt belehal a
gyászba, eléggé hot, ahogy maszatolódik a sminkje, ezt is lehet jól
csinálni. Rohadtul izgulhat, várja a hagyatéki tárgyalást, vajon mit kap
síron túl az apámtól. Pedig már vett neki külön kocsit, villát, de azért
ennek a ribinek a mi cuccaink közül is jól jönne valami. Egyszer
megtéptem, a testőrök vakartak le róla. Mit keres itt? Idegen picsa!
Anyámra is kivagyok néha, de az más.
 Amúgy itt ez a rajz a zsebemben, nézzétek! Apám egy lovat rajzolt
nekem, voltam vagy hároméves. Az ajándék lovam, a Black Star. Ez
volt az első és az utolsó, hogy rajzolt valamit. A leckeíráshoz mindig
szuper tanárokat fogadott. Énekelni is a legjobbaktól tanultam.
Mindent finanszírozott, amit jó befektetésnek tartott hosszú távon.
És itt ez a hal, ez is tőle van, már sajnos nem él. Tegnap, mikor
zsebre tettem, még csapdosott. Ja, mert szétvertem egy székkel az
akváriumot, eláztatta az exkluzív padlószőnyegemet. Majd veszünk
újat. Úgyis le akartam cserélni, rettentően unom már, több hónapja
ugyanaz a berendezés van a szobámban. Fel akarok szárnyalni. A
tükröt is szétcsesztem, mert nem tetszettem benne magamnak. Alig
találtam ruhát erre az alkalomra. Épp a macskámat akartam
agyonlőni a pisztollyal, amit apámtól kaptam önvédelemre, mikor
berohant a testőröm, és lefogott. Hülyeség. Azt teszek tönkre, amit
akarok. A magam ura vagyok. Kirúgathatom a testőrt is. Mit avatkozik
bele? De nem? Ha akarom, szétsírhatom magam. Akkor is, ha nem
sok közöm volt apámhoz. Mégis a pénzén nőttem fel.
Azt hiszem, ma elég fresh voltam. Megyek, mert a pap már nagyon
mondja a magáét, aztán virágot kell dobni a koporsóra. Bedobom a
gödörbe a halat meg a rajzot is. Ne felejtsetek el lájkolni, ha tetszett a
temetés! Puszika!
 HAZUDÁS AZ, AMITŐL VALAKINEK BAJA LESZ

Erről a fotóról árad a nagymamaszag. Nem ismeritek a

nagymamaszagot? Biztos minden nagymamáé más. Otthonkaszag.
Otthonszag. Savanyúkáposztaszag meg pinceszag. Mosogatószag
meg naftalinszag, molyok ellen. Levendulaszappanszag meg
fertőtlenítőszag. Lekvárszag meg tyúkólszag.
A nagymamaszag csípős, belekábulsz. Olyan, mint a baromfiudvari
napsütés, amelyiktől prüszkölni kell, orrba ver, csiklandoz. A
szárnyasok a lábujjad meg a nadrágszárad csipegetik. Hülye tyúkok.
Guvadt szemmel. Nem tudják, mi ennivaló, mi nem az. Mindennel
megpróbálkoznak. A bádogot is megkocogtatják. A követ is. Apró
kavicsot szemeznek, az morzsolja össze a magokat a begyükben.
Mikor felvágjuk a zúzát, ki kell szedni a sódert, a félig őrölt
magmaradékot.
A nagymamaszag azt jelenti, akármennyi sütit vehetsz. Ha
pukkadásig laktál, akkor is. Ha félretolod a tyúkhúslevest, amely
nemrég még szaladgált, akkor is. Egyél, aranyom, alig ettél. Az evés
élet. Aki nem eszik, kihal. Dédnagyapád a fronton a megmondhatója.
Ez a front nem olyan front. Nem az, ami jön, vihart hoz, és
nagymaminak vizes ruha kell a homlokára. Ez csúnyább front volt.
Hideg vassal szúrták-vágták egymást az emberek. Ne is beszéljünk
róla, kicsim. Majd este nézed a tévében.
A nagymamaszag azt jelenti, ha kicsit nyafogsz, megveszik a kólát.
Aj, Istenem, ha egyszer úgy szereti a gyerek azt a francot! Mondta az
anyja, ne vegyünk, mert nem győzi fizetni a fogorvost. Nem ettől a
kicsitől lyukad ki a fogad! Ne mondd anyádnak, tudod, milyen!
Haragudni fog. Ez nem hazudás, csak füllentés. Hazudás az, amitől
valakinek baja lesz. Ettől meg csak jobb lesz mindenkinek. Anyunak,
mert nem kell egészen a magas égbe felharagudnia magát.
Nagyinak, mert anyu nem néz rá vasvilla-szemmel. Neked, mert nem
kapsz büntetést, amiért biztos te hisztizted ki. A fogadnak, mert jó
erős kis gyerekfog az, nem árt neki semmi. És úgyse végleges.
Tejfog. Kinövöd. Kipotyog.
A nagymamaszag azt jelenti, akár minden este nézheted a
bulifilmet. Száguldó autókkal és egyik háztetőről másikra
meneküléssel. Csókolózással és pofozkodással. Vízbe esett vicces
alakokkal és torokszorító pisztolyos osonással a sötétben. Üldözéssel
az utcán, felborított zöldségkupacokkal. Elvágott torokkal és
letörölgetett kilincsekkel. Rejtélyes telefonhívással és kibontott
levéllel, melytől elsápadnak. És attól kezdve a nagyiházon motorosok
vágtatnak át öklüket rázva. Az ágyon párok édelegnek, és nemsokára
betoppan a felbőszült férj. A poharakba fehér port önt valaki, elkeveri,
majd hangtalanul távozik. Az ereszcsatorna mellett egy komornyik
bújik a borostyán közt, hogy leüssön valakit egy kemény tárggyal.
Lehet osonni reggel és este, zuhogó naptáblák közt és borzas
sötétben. Itt minden tyúk indián. Minden poloska lehallgatókészülék.
Minden légy bombázórepülő. Zsss, lecsapom, kigyullad, zuhan, véres
a tenyerem.
A nagymamaszag némi agárszaggal keveredik. Az agárszag
nagypapaszag. Fácántollszag, műhelyszag. Gépzsírszag, cigiszag.
Meggyborszag, cipőkrémszag. A cipőt ki kell vikszolni. Ragyogjon,
kisfiam. Akkor is, ha kocsmába mész. Ne mondják az emberek, hogy
téged úgy szalasztottak. Ha mondják, jól szájba kapom őket. Nincs
kecmec. Mi az a kecmec? Hát ami nincs. Nem, nem ketrec.
Agárszag egy ekkora kertben. Minek ide vadászkutya? Vadássza
le a tyúkokat? Azt próbálja meg, kapával verem agyon! Nagyapád is
jobban tenné, ha nem járna többet vadászni a Gerzsonnal. Úrhatnám
dolog az. Kinézik onnan a munkásembert. Sokba is van. Nagyapád
megoldja, maga szerelgeti a puskát, úgy szerezte, ügyesben. Mert
amúgy egy vagyon. Meg még az engedély is.
És ettől sántikál. A Gerzson, az meg rosszban sántikál.
Nagyapádat meglőtte a lábán valamelyik nagyokos. Eltévedt golyó.
Csak legyint rá. De mindig jelzi, ha jön a front. Sajog. Olyankor
nagyapád szitkozódik, rágyújt. Nem, ez nem az a front, nem a
háborúban találták el. Az a dédapád. Nagyokos vadászok.
Legközelebb a fejét lövik szét. De nagyapáddal nem lehet beszélni.
Vadászbaleset, férfidolog. Még büszke is rá. Mint valami főispán.
Nem, nem főisten, de olyasmi.
Minden zsugorodik, kicsim. Összemegy az ember a korral. Túl
magas hőfokon kimosott ruha. Összemennek az országok. A lakás is
összemegy. Elolvad a kis vagyon. De itt mindent te örökölsz, jegyezd
meg. Ne mondd anyádéknak!
 KÁVÉHAB

Nem szeretem, ha valakinek a szája szélére tapad a kávéhab, és

nem nyalja le. Miért nem nyalja le? Nem érzi? Hogy lehet nem
érezni? Nem hiszem el! A saját szája széle! Csak érzi! Én mindig.
Legalábbis nekem soha senki nem tette szóvá, hogy kis kávéhab van
a szájam szélére tapadva, nem lennék-e szíves lenyalni?
Esküszöm, szólok neki, nem bírom a feszültséget. Mindig a szája
szélére ugrik a tekintetem, sokszoros nagyításban látom.
Hernyómozgású ajkak, rajtuk világosbarna, lattés lepedék. Mint
természetfilmben a nyálkás gubójából kitekergőző, kifejlett lárva.
Ez gusztustalan, nincs rendben. Egy igazi nő szája széle ne legyen
csirizes, megőrülök! Ettől nem is tudok a mondókájára koncentrálni,
lehetetlen. Szemébe nézek, bólogatok, aztán szájszeglet, próbálom
követni, szájszeglet, a történet bonyolódik, megint bevillan a
szájszeglet, könnyek jelennek meg a szemében, de fogalmam sincs,
miért épp most, kiesett pár részlet, mert szájszeglet. Nem-bí-rok-
más-ra-kon-cent-rál-ni!
Ha most szólok neki, annak mi az üzenete? Hogy nem érdekel,
szivi, a lelki nyomorod, a kicsi életed, a kétségbeesésed, csak az
érdekel, hogy TÖRÖLD MÁR MEG AZ IDEGESÍTŐEN RETKES
SZÁJADAT!
Nincs kiút a szájszeglet-labirintusból. Meg kell próbálni megérteni,
amit mesél, nincs mese, vagyis van mese, összerakom a meséjét,
reagálok értelmesen. Ha sikerül úgy viselkednem, mint bárki normális
emberlányának, aki elé legjobb barátnője kipakolja véres belső
szerveit, nos, akkor… Felhívhatom figyelmét a kávéhabra. Türelem!
Rekonstruálom, mint egy krimiben. Ez a kedves, zabálnivaló Terka
jegyeket szed. Egy múzeumban. Nem álommeló. De jól csinálja.
Művészettörténész civilben, csak hát azzal elhelyezkedni… Legalább
képközelben van. Nem volt szabad bevallani a diplomáját, mert úgy
magasabb bér járna neki, azt meg nem bírja el a költségvetés. Néha
kijavítaná egyik-másik idegenvezetőt. Nem teszi.
Egy ilyen múzeum nem tömény izgalom. Bár olykor… Ott az a
divattervező pasi, aki mindig idehozza a növendékeit. Mindig akkor
jön, amikor Terka van. Kikérdezte a beosztást a munkatársaitól?
Mindig tartogat Terkának valami meglepetést. Kiállítás-meghívóját.
Saját tervezésű, exkluzív fülbevalót, ami illik Terka egyéniségéhez.
Terka színeit álmodta bele. Vele álmodik. Vagy mi. Őrület. Anyuci
megmondta: idegen férfitól ne fogadj el ékszert! Nem is idegen.
Kávéztak is. Egyik kiállítás után táncoltak. Nagyobb társasággal
mentek egy bárba. Zene szólt. Finoman vezette, nem úgy, mint
Barnus, akit csak a saját ugrabugra lépései érdekeltek mindig, és
rángatta Terkát összevissza. Persze szeretnivaló a bénaság, de
hosszú távon idegesítő. Sétáltak, Terka meg a pasi. Összeért a
válluk. Csak a válluk. Kézfogással búcsúztak.
Terka mégis úgy érezte, ez nincs rendben. Kétgyerekes anyuka,
tizenhárom éve házas, jól megvannak. Minek az életébe ez a pasi?
Barnustól szívja el a levegőt. A mosolyokat, a figyelmet, az odaadást.
Persze Barnust kiállításra vonszolni, felejtsd el…
Terka végig se tudta mondani. Barnus dühödten földhöz csapott
egy tányért. Tojt rá, felébrednek-e a gyerekek. És odavágta, hogy
lefeküdt az egyik kolléganővel. Igen, a Sárival. Most már tudod. A
meccs állása döntetlen.
Milyen döntetlen? Terka zsibbadtan nézett a férjére.
– Mi lesz velünk?
A kérdés már nekem is szólt.
– Hát, ez durva – feleltem én, a bölcs barátnő. – Letörölnéd,
légyszi, a szád széléről a kávéhabot?
Elkerekedett szemmel nézett rám, mint aki kísértetet lát. Aztán
zuhatagként előtört belőle a sírás, vállamra borult, és könnyes-
nyálas-kávés száját belekente az új fehér blézerembe.
 A KÖLTŐ ÉS A ZINTERNET

A költő egyik reggel kisütött egy verset. A friss péksütemény feletti

örömében kiposztolta a Zinternetre, egy pofás kép kíséretében.

Az erdő, mint kezed, mint a tüdőd lombja,

Tücskök pattognak dekoltázsodban,
Felkel arcod, csillagszóró-üzemmód,
Morzsolgatom a másodperceket:
Peret, nem peret!

Aztán átszaladt jóbarátjához, akinek megígérte, segít méretre

szabni és leragasztani a szőnyegpadlót.
Ormótlan dög volt. Mármint nem a barát. A szőnyeg. Izzadva
nyiszatolták a pengével. De végül bepasszolt a helyére, kivagdaltak
minden kacifántos sarkot, bepattintották a szegélyléceket,
gyönyörködve nézték. A barát anyukája küldte pörköltet jóízűen
befalták.
A költő az autóban ülve, társasági oldalát csekkolva látta csak,
hogy a női jogokért küzdő, kedves kommentelője, Amanda Mandula
támadásba lendült.
A hölgy tajtékzott: költőnk rút középkori módon tárgyiasítja
szerelmét, egy huszonegyedik századi fehér férfi gyarmatosítja itt a
női dekoltázst szemérmetlen tekintetével! A szerzőt vijjogva, sírva,
kergetőzve zavarnák el a Nemzetközi Szoptass a McDonald’sban
Napon!
Költőnk elsápadt. Majd elvörösödött. Ilyen szörnyeteg lenne? Saját
kedvese képében vérig sértette Frida Kahlót, Charlotte Brontët és
Marie Curie-t. Pedig hogy tiszteli mindannyiukat! Önkritikát gyakorolt,
és villámtempóban kiigazította költeményét.

 Az erdő, mint Mona Lisa keze, tüdejének lombja,

Ma van az International No Bra Day,
Felszabadultan hullámzik a környék összes dombja,
A valóság tehene bőven ad tejet:
Kedvesem szuverén döntése, hogy peret vagy nem peret.

Jessz… A maradiság komor fellegei eloszlottak. Dinamikusan,

sportosan és modernül vezetve jutott el egy kávézóig, elindította a
parkolásit, majd egy figyelmes szerkesztőhölgy segítségével
átböngészte kötete kéziratát, bekezdéseket dobáltak ki, kifejezéseket
finomítottak. Alakult a massza. Lesz itt könyvheti bemutató!
Felcsigázottan és elcsigázottan ballagott fel a netre. Hűha!
Zinternetes kiskocsmájának újabb törzsvendége, egy bajszos hazafi
kiegyenesítette kaszáját, és átváltott „üsd-vágd-nem-apád”-
üzemmódba. Hogy az árgyélusát, mit képzel magáról ez a nyikhaj,
édes nemzete által díjakkal kipitykézett mellkasú költész-féreg.
Ánglus kutyanyelven illeti a Nemzetközi Mejjtartó Nélküli Napot! S mit
jön Mona Lisával? Nincs tán elég szemrevaló fehérszemély e
hazában? Meg hát, asszonynak konyhában a helye.
A költőt betyárosan helyretették! Jobb trágyás talpú csizmában
döngetni, mint beszorulni a gégerák-hizlaló levegőjű nagyváros
galambpecsétes aszfaltjára… Hol járt az esze mindeddig? Lekapta
kalapja mellől a darutollat, pötyögve csinosította a versezetet:

Egri nők pendelye az erdő, leöntve sötétség-szurokkal,

Ropogós rétest sütnek Nap-kemencében,
Rengedező idomaikat riszálják a dombok,
A valóság birkája zöld betűket béget:
Kedvesed muszáj, hogy peressen téged!

Költőnk diadalmasan tért haza, magához ölelte övéit, a fürdőben

visszaerősítette a karnisra a frissen kimosott függönyt, megfürdette
kisfiát, segített a kislánynak a matekban, bár ő sem értette. Mármint a
matekot. Vicceket mesélt a vacsoránál, majd lefekvés előtt
kutyafuttában végignyargalt a társasági oldalán. Megint a csatatér!
Megérkezett ugyanis egy többdiplomás, nyugdíjas vegyészmérnök,
csilingelő versformák szigorú őre, aki szabadidejében (volt neki)
örömest faragott sajátos ízű rigmusokat. Árgus szemmel kiszúrta,
hogy költőnk műve nem rímel, nem stimmol, nem klappol, magára
adó mesterember effélét ki nem ad a kezéből! Kazinczy nevében
felszólította a költőt, hogy haladéktalanul szégyellje magát.
A költő secperc összeszégyellte magát, és nekilátott a
rendcsinálásnak. Az olvasó akarata szent és érthetetlen!

Az erdő éj-szuroktól árnyas pendely,

Ropogós rétest Nap-katlanból rendelj!
Dombok riszálnak, minő idomok!
Birka szájában ábécé ropog.
Csobogj, perelem, ó, te csacska csermely!

Gyermekes elégedettséggel klikkelt a MENTÉS-feliratra. Mit sem

sejtve róla, mennyi, de mennyi elszánt olvasói vélemény leskel a
pixel-sötétben.
 BARÁTI AJÁNLAT

Kedves író úr, ha nem zavarom, ha lenne rám pár perce, tudom,
hogy nagyon elfoglalt, meg hogy nyomul egy csomó ilyen rajongóféle,
én persze nem olyan vagyok, hanem inkább bennfentes, félig-meddig
szakmabeli. Nézze csak, azért is járok hátizsákkal meg két TESCO-
szatyorral, mert már évtizedek óta gyűjtöm az írókat, az ilyeneket,
mint maga. Megnyúzom, kitömöm őket, aztán szépen sorban fel a
falra, ők az én kis trófeáim. A szemgolyóikat formalinba áztatom,
befőttesüvegben tartom, szeretek velük farkasszemet nézni, hiszen
annyit vizslatták a világot irodalmilag, ugye. Némelyiknek a
koponyáját preparálom ki, ott tartom az asztalon, benne gemkapcsok,
ceruzák, radírok, cetlik, efféle apróság. Ne tessék ijedezni, meg kell
szokni a humoromat, kicsit szélsőséges, de akik hozzáedződnek,
szinte nem tudnak meglenni nélküle. Még nem is tetszett élnie az író
úrnak, amikor én már a többi író urakat meg hölgyeket gyűjtöttem,
csak akkor fiatalabb voltam ám, én is voltam ám fiatalabb, nem is
hinné, hogy mennyire. Megmutathatom az esküvői képemet,
csokornyakkendőben, almazöld öltönyben, döglesztően jóképű, a
násznépből a legcsinosabb hölgyek bármelyike kimondta volna a
boldogító igent, de én mondjuk nem vagyok poligám. Legalábbis
hivatalosan, hehe. Ne tessék engem túl komolyan venni, pedig azért
komoly vagyok ám, nem is sejti, mennyire.
Ezt itten például nem azért mutatom, hogy dicsekedjek, soha nem
szoktam dicsekedni, bár most például azzal dicsekszem, hogy sose
dicsekszem, de ezek itten az író úr szülei mind a ketten, már akkor
megvolt ez a kis gépem, fotóztam vele az írókat folyvást, ma is ezzel
fotózom, ugye, ha szabad egy képet, tartsa kezében az új könyvét,
ha lehet. Csak természetesen, ahogy az írók szoktak az új
könyvükkel a kézben sétafikálni fel-alá, mintha mi sem történt volna.
Ahogy jött a digitális világ, egyre nehezebb volt labort találni, most
megint divatba jött az analóg kép, de rettentő drágán nagyítják.
Szerencsére összekombináltam otthon egy kis sötétkamrát, így a
legjobb, a legegyszerűbb. Tiszta horrorfilm abban a vörös fényben,
tiszta vámpírok a felaggatott írók meg költők meg kritikusok, izzik a
szemgolyójuk. Egyem a zúzájukat, mindenki izgul valamire, egyik a
bélyeggyűjtésre, másik a horvát jachtokon fickándozó pucér fenekű
ribancokra, én spec magára meg a hozzá hasonlókra. Kell ám az ész
ehhez a firkáláshoz, zabáljam meg az okos kis agyukat porcukrozva,
kiskanállal!
Majd elküldöm, és ugye visszaküldi dedikálva ezeket a fotókat, ha
előhívatom? Mindig melléklek címzett válaszborítékot. Ide írja a
postacímét, fölé a telefonszámát, ha valamiért el akarnám érni, már
csak a képek miatt, ugye. Fontos az ilyen író uraknak, mint maga,
hogy legyen magukról jó fotójuk, az irodalom se úgy megy már, mint
régen, hogy csak a nagy lélek meg a lobogó haj, aztán honorárium
meg nuku. Kell a brend, a portfólió, az egyik fiam marketinges, ha
ilyesmire van szüksége, csak sikítson, itt a névjegyem, megszámítja
olcsón magának. Úgy felível a karrierje, mint a brüsszeli pisilő kisfiú
vízsugara, csak lesnek a többiek. Ismerem a dörgést, ezt az egész
szakmát ától cettig, nemhiába vagyok a közelében évtizedek óta. Ide
is kérek egy aláírást, ahol az apja meg az anyja ott volt, ott
genetikailag maga is, külön értéke lesz a képnek, ilyenje nincs
másnak, annyi fix. Van négy példány, úgy, szépen, sorban
mindegyikre, ne sajnálja az alkoholos tintát. Addig írogasson alá,
szentem, amíg él, halott író már csak sajnálhatja, ha nem szignált
eleget. Ha nem marad nyom utána. Bár látni lomtalanításkor kirakva
dedikált könyveket is dögivel. Sose tudni, ki tűnik el nyomtalanul, kit
őriz meg a köztudat, tudnék mesélni bukott sztárocskákról.
Nézze csak az író úr, milyen kiscsirke volt, emlékszik még? Ez az
első könyve legelső estjén készült. Nem is hitte volna, hogy én már
akkor kiszagoltam, hogy van ott keresnivalóm, mi? Mennyi haja volt
még, te jó ég, nem volt így lestrapálva, hiába, az élet meg az a sok
gyerek, meg az a sok könyv, nem kéne kicsit lassítani, pihenni?
Persze csak miután aláírta már ezeket is. Jóképű volt egyébként,
most is jóképű még, már akinek az ilyen korú írók a gusztusa, én
aztat nem tudhatom, mindenki másként szereti. Nekem meg mindegy,
kövér, sovány, törpe, daliás, hajas, kopasz, csak író legyen.
Na erre emlékszik? A borfesztivál, ahol különdíjat kapott, aztán
ahogy látjuk, meg is itta rögtön a különdíjat, nagy franc volt fiatalon,
készültek kevésbé diszkrét képek is, olyankor nem ad a látszatra az
ember, félmeztelenül táncolgatunk, vérző ököllel ütjük a művházajtót,
behányunk a díszlet mögé… Kivel nem fordult elő vajon, de tényleg?
Mondjuk velem nem, de én afféle külső megfigyelő vagyok csak, nem
érek rá szétesni. Nehéz amúgy józan írót találni, tudom, hogy maga
már állítólag nem iszik, el is hiszem, ha annyira mondja… Én ne
hinném el? Miféle érdekem fűződne hozzá, én csak dokumentálok.
Na, ezt meg az egyik felolvasása után kattintottam, komolyan
mondom, bámulatos, mi könyvet el nem ad maga, annyifélét ír, és
veszik, mint a cukrot, de látszik is a tolongás itt a képen, ahogy aláír,
meg az a halom pénz, nem kevés bizony, csak így saccper kábéra is
nagy adag, mennyi lehet, de tényleg? Szerintem az adóügyet is
érdekelné egy ilyen fotó, mert hát bizonylatot nem látok, ha jól látom,
amit nem látok, de nem is az én dolgom, hogy lássam, őket viszont
érdekelheti, már csak szakmájukból kifolyólag is. Engem másvalami
érdekel sokkal inkább, a gyerekeim jövője, hogy miből élnek majd
meg, most is építkeznek, de kölcsönből, és én ugye, nem adok el
könyveket feketén. Abban bízom, hogy ezek a fotók sokat fognak
érni, azért is hívatok elő többet mindegyikből, minden gyereknek
jusson. Van, amelyik fotó sokára ér majd sokat, van, amelyik
nemsokára, vagy akár ma is. Talán meg akarja venni ezeket itt?
Negatívostul?
Ezt meg tiszta véletlenül lőttem, az utcán járva, ni, mondom, csak
nem az a szimpatikus író úr volna ez egy számomra teljesen
ismeretlen nővel, mert azért családi fotókat láttam már, napnál
világosabb, hogy nem a felesége. Ha nem ismerném az író urat, és
nem tudnám, milyen talpig úriember, a tisztesség szobra, hát azt
mondanám, szakasztott mintha enyelegnének itt kézen fogva meg
ölelkezve meg minden, amíg el nem tűnnek ezen a képen egy jól
felismerhető kapu mögött. Lehetne ugye odamenni meg érdeklődni,
van utca-házszám, hogy hát ki lakik ott, ki nem, láttak-e ilyen meg
amolyan nőt arrafelé, nem az én dolgom. Az én dolgom az, hogy
gondoskodjam a gyerekeimről. Gondolom, az író úrnak meg arra van
gondja, hogy szép családi élete legyen, semmi oda nem illő bele ne
piszkítson, ez egy érthető igény, én legalábbis megértem. Annyi
rosszindulatú ember van, de hát ki dobná fel az író urat, mikor
mindenki szereti. Nem akad olyan gonosz lélek széles e világban! Én
nagyon nagy figyelemmel követem az író urat, és normális esetben
az utókortól várok érte viszonzást. Persze lehet, hogy ez nem pont
egy tipikusan normális eset, úgyhogy ha nem bánja az író úr, meg is
egyezhetnénk valami konkrét összegben, csakis barátilag, úgy is mint
a híres író, és annak egy hűséges, lelkes olvasója.
 CSIGAVÉR

Felhívom a kedves szülők figyelmét, hogy a mindnyájunk által

szeretett, úgy lokálisan, mint globálisan nemes hagyományokra
visszatekintő Csigabiga csoportban aggasztó jelenségek ütötték fel a
fejüket. Egyes gyermekeken különböző személyiségtorzító
változások váltak megfigyelhetővé. Tudom, hogy sok más
intézményben igyekeznek szőnyeg alá söpörni az efféle kellemetlen
jelenségeket, de ezzel csak súlyosbítják a bajt.
Évek óta tartotta magát a tendencia, miszerint tíz óvodai neveltből
kilencen kitúrták tányérjukból a paradicsomlevest, esetleg kiköpték a
padlóra, szomszédjuk hajába kenték, zsebébe öntötték vagy
sugárban visszahányták a tányérba.
Gyakorta szükségállapotot kellett bevezetni, speciális kommandós-
egységek bevetésével, helikopterekkel és gumilövedékek
használatával lehetett normalizálni az állapotokat, és megfelelő
mederben tartani a spenótot, a meggyszószt vagy a tökfőzeléket.
A rejtelmes fertőzés elharapózása óta a jelenség eloszlása inverz
statisztikai irányt vett, nevezetesen tízből kilenc kiskorú elkövető
óvatosan fogja a kanalat, evés előtt hosszan fújogatja a rápakolt
élelemadagot, majd eltünteti a szájában, és szinte elenyésző
százalékarányos ráhagyással megemészti azt. Értetlenül állunk a
változás előtt, és a lehető legrosszabb balsejtelmek gyötörnek.
Fogalmunk sincs, vajon az ivóvízbe kevertek-e valami rejtelmes,
kísérleti szert vagy felülről permetezték a településre, mint egyesek
állítják. Mindenesetre tény, hogy a hajdan oly zajos, életszagú,
jókedvtől pajkos étkezések, melyek során a padlótól a plafonig
testnedvekben és élelmiszeripari termékekben úsztunk, mára
hullaház-némaságú eseményekké silányultak, mindannyiunk mély
fájdalmára. A konyhások is panaszolják, hogy szinte alig van
mosogatnivaló, lévén hogy az óvodások fegyelmezetten versengenek
a tekintetben is, ki törölgeti tisztábbra tányérját és nyalogatja
makulátlanabbra evőeszközét.
Nem kevésbé bizarr új szokás, amit a kicsik teljesen önhatalmúlag
vezettek be, hogy Bécike felügyeletével, aki már tud nyomtatott
nagybetűket írni, sorszámokat írnak és osztanak egymásnak a játék
zökkenőmentes lebonyolítása érdekében. A LEGÓ2-es sorszámú
versenyző például addig játszik a Barbie babákkal (természetesen
csak és kizárólag amennyiben ő a BARBIE1-es sorszám boldog
tulajdonosa), amíg a LEGÓ1-es sorszámú résztvevő meg nem unja
és fel nem függeszti a színes műanyag kockák használatát,
átengedve helyét a soron következőnek. Bécike az
esélyegyenlőséget azzal a módszerrel biztosítja, hogy a sorszámok
mindennap újraelosztásra kerülnek, ki-ki eggyel előrébb rukkol a
listán, az annak élére kerülők pedig automatikusan a legutolsó
számot kapják, s így minden kezdődik elölről. Szinte hátborzongató,
hogy Alexka, mint a csoport által demokratikusan megválasztott,
verbalitás-szabályozásért felelős tisztségviselő, milyen eréllyel
felügyeli a játék közbeni szóhasználatot. Amint valaki odáig
merészkedik, hogy kiejti a száján a „nemár”, „betyárját” vagy
„csudába” indulatszavak valamelyikét, Alex bonyolult pontozásos
táblázatban rögzíti a vétséget, mely százalékarányos
desszertmegvonáshoz vezet. A nevelő hatás döbbenetes,
pedagógusaink saját fülükkel hallják, ahogy hétről hétre javul a
tendencia, és mind gyakoribbak az „ezt nevezem”, „tyuhajja” vagy
éppen „ejha”-felkiáltások, és a csoport statisztikailag vezetett
boldogságindexe is látványosan javul.
A kerti mókuskeréken felváltva pörögnek a gyerkőcök, a hinta és a
csúszda használatáról dobókocka-dobással döntenek, a homokozót
pedig faággal kijelölt, számozott zónákban használják, mégpedig (a
napfény vándorlását kompenzálandó) speciális rotációt követve. A
várostrom szakszerű matematikai konfiguráció szerint zajlik, a
kardozások non-kontakt rendszerrel bírói pontozás mellett mennek
végbe, az ellenőrző funkciót a kicsik magától értetődő módon
öntevékenyen osztják mindig másra és másra. Amint a várostrom a
megfelelő előírások szerint megtörtént, a védők támadói, a támadók
pedig védői szerepkörbe mennek át, és az imént bevált modell
szerint, szinte kortárs balettbe illő precizitással és módszerességgel
hajtják végre a formagyakorlatot.
Kevinke, a rollerelosztásért és bicikliigénylésért felelős államtitkár
nagy rátermettséggel utalja ki testméret és súly szerint a járgányokat,
miközben az útkijelölésért felelős óvodai polgárok színes krétával,
megfelelő irányba mutató nyilak felrajzolásával biztosítják a
zökkenőmentes forgalomirányítást. Gyorshajtásért bírság jár, a túlzott
málnaszörpfogyasztás ellen szonda bevetésével küzdenek. Kérjük a
szülőket, szíveskedjenek haladéktalanul beavatkozni, mert a
Csigabiga gárda grasszáló járőrei nagyon keményen fegyelmezik a
nem előírásszerűen viselkedő vagy slendrián öltözékben megjelenő
óvónőket. Azt hiszem, mindnyájunk nevében kijelenthetem, hogy a
rend ilyen mérvű elharapózásával nem tudunk mit kezdeni, és egyre
jobban félünk.
 BÖNGYÖRKEFESZTIVÁL KUSTÓN

– A megoldás: Böngyörkefesztivál! – üvöltötte Marek Erik

polgármester, és diadalmasan nézett széjjel az asztaltársaságon.
Karesz szája sarkában egy pillanatra lefittyedt a fogpiszkáló, mely
eddig az óramutató járásával ellentétesen forgott körbe-körbe. Aztán
elindult, de immár a másik irányba.
Doktor Nagy Iván imént egy cukrostasakot rázogatott ritmikusan,
de keze most megdermedt a levegőben.
Pesti Jóska, a tüzépes félrenyelte a sörét, Művész Gézának az álla
is leesett, rajta a pötty kicsi szakállkával, Kapócs Era, a helység
fodrásza, gyorsan megigazította a haját, és ellenőrizte a sminkjét.
Erik élvezte a hatást, ahogy amúgy élvezte az életet is, imádott
enni, inni, politizálni, iszapbirkózásba belemenni, lobbizni, kiharcolni
valamit.
– Minden a böngyörkéről szólna! Megcsináltuk a dizájnelemeket.
Világító böngyörke a villanyoszlopokon, mint az ádventi fényfüzérek.
Óriásplakátok a megyében. A Kujtorgó népdalkör profi videón a
böngyörkéről énekel. Erzsike néni a böngyörkelekvár-készítés
fortélyait ismerteti népviseletben. Borász Pityu gyöngyöző
böngyörkebort kóstol, elemzi a savgerincet. Böngyörkelével
bolondított bográcsgulyás, az nagyon menően filmezhető, tűz,
bugyborgás, koccintás, kavargatás. A fiad, Géza, hozza a drónját,
olyan pöpec képsorokat forgat, hogy ihaj. Felülről látjuk a bográcsot,
aztán, zsumm, egy röppenés, és kitárul a faluközpont, a határ, a
Völgyes, zsumm, a Kánya-halom, és már zsumm, a Bódog-patak
mentén suhanunk. Mit szóltok, erre hímezzetek Nike-jelet!
A testület krákogott, tekingetett egymásra.
– Még egyet, gyerekek? – törte meg a csendet Jani, a csapos.
Dehogy hallgatózott!
– Janika, titkos az ülés! – oltotta le Erik.
 – Nekem jöhet… nekem is… nekem is… – kaptak az alkalmon a
képviselők.
Kiszáradtak a torkok, szúrósabbá váltak a tekintetek. Fejben
mindenki matekozott. A Doki szólalt meg először, ki más, ha egyszer
ő a háziorvos húsz éve ebben a koszfészekben!
– A magyarságtudat szempontjából építő jellegű ötlet. Pártolom!
Kivonulunk a fiúkkal!
Doktor Nagy Iván a Kustó és Környéke Hagyományőrző
Huszárbandérium aktív tagja, minden falunapon nagy elszántsággal
vezeti rohamra két főből álló zászlóalját. Úgy összeszurkálják a
kiállított szalmabálákat, hogy azok napokig fájlalják a derekukat. Az
összesereglett kiskölkök megsimogathatják a pacikat, az aranyozott
kantárt. Ha jól viselkednek, az iskolai igazolást vagy a recipét is
kiállítják nekik ott helyben, Iván előhalássza dolmánya zsebjébül a
körorvosi pecsétet.
– Meg a… idegenforgalmat is fellendíti egy jó kis fesztivál, a
szálláshelyeket, a vendéglátóipart. Meghívjuk a Piás Nővérkéket, lesz
itt olyan buláj, hogy na még! – Tüzépes Jóska lelkesedésének semmi
köze nem volt ahhoz, hogy a menye a helyi panzió konyháját vezeti.
– Ne is álmodj róla, hogy a ribanc menyed fölözi le a hasznot! –
Karesz fogpiszkálója egyre idegesebben táncolt.
– Büfögtél vagy szóltál? – csapta le Jóska. – Mert talán a te
nagyvalagú Marcsid főz majd, hogy mindenki fosni járjon?
– Emberek, egy csepp józanságot, mindez egyelőre elmélet! Mi a
helyzet a borászati háttérrel? – terelt bölcsen a polgármester.
– Nincs a profilunkban ez az ízharmónia, de pikk-pakk összerakják
a gyerekek a portfóliót. Címkék, hirdetés, média, minden.
Rugalmasak vagyunk, mert lehet bármilyen borod, ha nincs
marketing, megette a fene. Vagy megitta, höhö. Ez jó, megitta a fene!
– Csak a házias ízeket ne hozzátok, nem kell a döghús – gyilkolt
Karesz.
– A fogatlan szopó anyád… – szaladt fel a vér Borász Pista fejébe.
– Tény, ami tény, csúnyán beégtetek a múltkori ellenőrzésen –
forgatta a kést Jóska is. Lám-lám, ha közös az ellenség.
– Gézám, mit szól mindehhez a művészet? – próbálta kerülni a
veszélyzónát Erik.
 Művész Géza hitvallása szerint a művészetnek szintetizálnia kell.
Nem a mulatós szintetizátorra gondolt ezalatt, hanem a tekintélyére.
Mint Eperfalvy Theodor-díjas textiltervező, aktívan ápolta, polírozta
saját aranyozott mellszobrát. Melyet a hálátlan jelenkor még nem
állított fel, de ami késik…
– Hanyagoljuk a népies mulatóst, nem kell a populizmus!
Pártolnám, ha művészbarátaimmal közösen artisztikus eseményeket
is rendezhetnénk, tárlatok, kerekasztal, felolvasás, zenei áthallások…
Művész Géza imádta az „áthallás” szót, melyben ott sűrűsödik a
művészlét kvintesszenciája. Ez volt a másik szó, amit imádott.
– Hogy a batikolt ruhás köcsögök berúghassanak az ingyenborból,
és telibe hányják megint a színpadot? – tapintott rá a lényegre
Borász Pityu.
Erik közbevágott, mielőtt elmérgesedik a helyzet:
– Era, drága?
Era a testület egyetlen női tagja, de már kanosították. Bírta az ilyen
vicceket: férfinak fityeg, nőnek lötyög, gyereknek zötyög, mi az? Há
táska, mire gondoltál? Hehe. Meg hogy mivel kavarja a benga
szakács a túrós csuszát, ha a fakanál eltörött… És ha a túró is
elfogyott… Haha! Erának sminkje se rezdült.
Gyakorlatiasságban verhetetlen volt. Két nyisszantás az ollóval, és
lőn világosság.
– Erik, talán hülyeséget kérdezek, de mi a túró az a böngyörke?
Kustó első embere diadalmasan felnyerített:
– Erának Nobel-díjat… Hogy mi az a böngyörke? A doktor úr Pali
fiának kutatásai gyökeresen új perspektívákat teremtenek. Egy latinul
írott, ősi marhapasszusban megtalálta Kustó nevét, mint „ahol a
böngyörke bőviben terem”. Itt ülünk a tradíció aranybányáján, és
először pillantjuk meg a teléreket…
– A tele miket? – ámult Tüzépes Jóska.
– Telér Ede, fizikus! Világhíres… – csapta le ingerülten Művész
Géza. Ezek a szellemi toprongyosok rá vannak utalva az ő
műveltségére.
Erik nem kezdett el vitatkozni, ő is csak egyik ünnepi beszédéből
ismerte ezt a szót, lévén, hogy saját kezűleg húzta ki a francba, mert
még beletörik a nyelve. A doki egyetemista fia írta az ünnepi
szpícseket, és kócos bölcsész lévén hajlamos volt túlzásokba esni. A
polgármester fura módon mégis megjegyezte éppen ezt a kihúzott
szót, és azóta bőszen használta.
Tüzépes Jóska kibökte, ami a szívét nyomja:
– Polgikám, hunnat veszünk böngyörkét itten a településen? Mióta
eszemet tudom, hírét se láttam erre.
– Te és az eszed! – biggyesztette száját Művész Géza, akinek
rágós volt az iménti falat.
Erik eltöprengett.
– Fogas kérdés. Mégsem fog ki rajtunk! A Nemzeti Mezőgazdasági
Génbankban felleltük az utolsó böngyörkemagvakat. A növény
termesztése hazánkban sajnos abbamaradt. Köszönhetően talán
annak is, hogy a böngyörke rendkívül érzékenyen reagál fagyra,
hőségre, szárazságra, csapadékbőségre egyaránt. Kísérleti jelleggel
kértem egy magot, és cserépben kitettük az ablakpárkányunkra…
Elkezdett cseperedni…
– Hurrá, az első huszadik századi böngyörke Kustón, erről cikket
kéne íratni a Hírharsonába… – vigadozott Doktor Nagy Iván, akinek
felesége volt a helyben világhírű orgánum főszerkesztője.
– Istenem, az analfabéta nejed világrevüje! – kellemetlenkedett
Művész Géza, aki még egyszer sem szerepelt a címlapon.
Erik tántoríthatatlanul folytatta.
– Az az igazság, a macska leverte a cserepet, és szegény növény
nem élte túl a traumát, de a jövő előttünk áll…
– Akkor jöhetnek a Piás Nővérkék, legyen sima falunap, mint
máskor. Aztat már megszoktuk – ereszkedett vissza a
gyakorlatiasság talajára Tüzépes Jóska.
– Szállítjuk a folyóbort, mint mindig – csatlakozott a maga részéről
Borász Pityu.
– És vizezitek, mint mindig – kellemeskedett Karesz.
– Zsanették meg kiállnak a mobilkonyhával – zárta rövidre Jóska.
– Legalább tudjuk, mitől fosunk – morgott Karesz.
– Annyira tudtam, hogy nem lesz itt semmi… – komorodott el
Művész Géza.
A polgármester villámgyorsan reagált:
 – Gézám, a műtermet most is megnyitod? Lécci! Hadd jöjjenek a
művészetbarátok!
– Brhhh, mindig kikunyeráljátok… Ám legyen… – tárta szét karjait
teátrálisan a textiltervezés géniusza.
Jani majdnem leejtette a söröket, annyira számolgatta már a
képzeletbeli fesztivál résztvevőit. Ha mindenki csak két italt rendel
nála, az annyi… Most kicsit lelombozta a hirtelen szélirány-változás.
A testület kortyolt, tervezett, felidézték az összes elmúlt falunapot,
berúgásokat, verekedéseket, félrelépéseket, hirtelen kitörő viharokat.
– És ha megcsinálnánk böngyörke nélkül? – szólalt meg Era, aki
nem most jött le a falvédőről.
A beállt csendben kristálytisztán hallani lehetett a párja után
óbégató Berci szamár iázását. Kényszer-szingli szegény.
Három légy három különböző frekvencián zümmögve kereste a
kiutat a helyiségből.
– Micsoda? – esett le Jóska álla.
– Miért, mennyi kokacserje úszkál egy üveg kólában? Köbö annyi
böngyörkét mi is tehetnénk mindenbe, aztán a felhajtás, a dizájn, a
név meg a logó meg a hab mehet ugyanúgy, mintha hektárra való
böngyörkemezők húzódnának a falu határában. Szerintetek ha Erik
odapózol egy random szántóföld elé, ki mondja meg, hogy nem mind
böngyörke van belevetve?
– Esszenciális megoldás! – összegzett Művész Géza.
Nőt úgy még össze nem csókolgattak, mint Erát aznap este.
Micsoda huszárvágás! Doktor Nagy Iván legszívesebben kinevezte
volna kapitánynak a bandériumába. Már amennyiben ez
megtiszteltetésnek számít…
Ha már a tízéves jubileum kapcsán rákérdeztetek… Hát így indult
útjára annak idején ez a mára országszerte ismert, tömegeket vonzó
fesztivál.
 VILÁGVÉGE SZAKKÖR

Abban az időben, midőn a Rossmann drogériák fehér

zománcfestéktől sterilen apotékai polcain a holt-tengeri sóval dúsított,
enyhén mósuszillatú, türkizkék Axe after shave-et felváltotta a
diszkréten karamellizált mandulatejes aromaanyagú, bordó Axe
férfiparfüm, élt egy érdemei elismerése mellett nyugalomba helyezett
karatemester, Kalácska Rémusz, aki Világvége Szakkörre csődítette
össze a Budapesttől nem messze elterülő árnyas település
ülőmunkában és Cherokee dzsipeken való furikázásban meggörbedt,
Diesel farmert, Mango topot és Converse cipőt viselő lakóit.
– Ki fogunk halni, mert életképtelenek vagyunk! – kiáltotta Kalácska
Rémusz, és az asztalra helyezett egy narancsot, mely narancs
ékesen példázta égszínkék glóbuszunk forgásperimetriáját, s
jelképezte mintegy annak elenyészően parányi és törékeny voltát is.
A csuklókon izgatottan csörrentek a Doxa-karórák, a nyakakban
megzizzentek a Swarovski-kristályok, de akadtak szép számban
csendeskén himbáló, bőrszíjra függesztett kézműves ékszerek,
tűzzománc napocskák, holdacskák, szívecskék, és félénken
koccantak a művelődési ház fém széklábaihoz a nagyszámú arany
jegygyűrűk is.
– Elszakadtunk Föld-anyánktól, Hold-apánktól, Nap-fivérünktől és
kicsiny húgainktól, a csillagoktól is! – nyilatkoztatta ki a próféta, aki a
mendemondák szerint anyai ágon Ré napisten leszármazottja, egyik
ük-ük-ük-üknagyapja Krisztussal bolyongott Szkítia szabad mezőin,
egy másik déd-déd-dédnagyapja pedig Árpád vezérünk kengyele
mellett futott, míg a nagytermészetű főrend pulykamérgében agyon
nem ütötte egy esős napon, midőn a permetező égi áldás szálacskái
oly illékonyan hulltak alá a levegőégből, mintha megannyi nyálas,
színezüst kis pókfonalacskák lennének. Azt is rebesgették persze,
hogy a karatemester faterja részeges párttitkár volt a helyi téesznél,
ahol orvul teherbe ejtette a sokak férfiúi enyhülésére szolgáló,
félkegyelmű Gizikét, harcművész pedig nem a francia idegenlégiónál
lett belőle, miként magáról terjeszti, hanem a javítóintézetben, ahol
megelégelte, hogy a nagyobb fiúk körében hölgypótlékként
szolgáljon, és egy rongyosra olvasott keleti küzdősportkézikönyv
segítségével felküzdötte magát a darwini piramis csúcsára.
– Kaszát, kapát a kézbe, amíg nem késő, mert becsapnak minket,
ebben a narancsban ugyanis maga Szent-Györgyi Albert sem találna
egy gramm C-vitamint! – rázta öklét a magyarok újdonsült fejedelme,
Kalácska Romulusz Rémusz, akit a rég be nem fagyó Duna jegén ha
királlyá nem is ütöttek, mindazonáltal igen tekintetes méltóságra vitte
a világvége-hívők birodalmában, hol a tanáros szemüvegek, az
Elsève-sminkek és őstermelői méhviasszal készült bio-pillagöndörítők
fedezékéből megannyi lelkes tekintet tüzelt a római arcélű héroszra.
Új földbirtokot kell alapítani, mely közösségi tulajdonban van!
Minden élet alapja az összefogódzás, az egyenlők egységbe
forradása, az új hajnal felkent híveinek szellemi igazsággal teljes
respublikája. Erőnk a Naptól legyen, lelkünk a Holdtól, szikrázásunk a
csillagoktól. Ássuk fel a földet, és ültessünk bele krumplit! Együk a
két kezünk verejtékének saras föld alatti gyümölcsét, és ne a silány
ipari tömeggazdálkodás által szájunkba csócsált méreggombócokat!
A világhatalom felülről permetez butítógázzal, járjunk ezért kalapban,
és bőrünket óvjuk a ráktól hosszú ujjú Pierre Cardin ingekkel! A jövő
itt toporzékol a küszöbön, és felfalja fiainkat, ha nem vágunk a dolgok
elébe!
Kalácska Romulusz Rémusz hívei valóban beruháztak
vetőkrumplira, mely ősi magyar fajtaként a mezőgazdasági
génbankban várta az idők pirkadását. A kapálást úgy osztották be,
hogy mindenki rendes munkája, családi ügyei mellett végezhesse a
köz érdekében jótékonyan kifejtendő, parasztromantikába ojtott
tevékenységet. Ebből aztán csakhamar vita kerekedett, mert aki lejárt
hajnalban kapálni vadonatúj, hengerelt acél Adidas-kapájával, azt a
délutániak hiányolták, aki délidőben ért rá, azt senki se látta a kisujját
mozdítani, felütötte fejét a vicsorgás, ökölrázás, egymásra
mutogatás, minek következtében a krumpli elgazosodott, és alig
hozott annyi gumót, mint amennyit belévetettek.
 A Világvége Szakkör nagy dérrel-dúrral feloszlott.
Kalácska Romulusz Rémusznak nyoma veszett, bár a rossz
nyelvek szerint az egyik szomszédos faluban él és virul egy
aranyláncos, Cherokee dzsipes középvezető hölgy haciendájában,
és csíkos boxeralsóban halássza ki az ősztájt előszeretettel hullongó
rőtveres faleveleket a medence vizéből, míg férfiisten-testét
bearanyozza a vénasszonyok nyara. Róma újraalapítása elmaradt,
de ami késik, nem múlik, hiszen a pitypalattymadár is csak akkor
jósolja a nyár jöttét, ha a szomorúfüzek már elhányták barkáikat.
 A NAGYÚR ÉRKEZÉSE

Milyen egy nagyúr érkezése?

Hohó, Maktúm bin Rashid Al Thani sejk, az már valaki! Ömleni fog
a borravaló, dolláron taposunk, csengve gurulnak az aranyak
mindenfelé. Kinyitod az ajtót, repül a százdolláros. Ki sem kell nyitnod
az ajtót, mert automata, de meghajolva fogadod a vendéget, röppen
a százdolláros. Rámosolyogsz, és laza kézmozdulattal a recepcióhoz
tessékeled, bár magától is tudja, hogy ott a recepció, mert ki van írva
bitang nagy betűkkel, hopp, a százdolláros. Megmutatod neki a bárt,
százas. Megmutatod a lobbyt, amelynek a közepén áll, százas.
Megmutatod a medencét, százas. Megmutatod az éttermet, százas.
Átveszed a kezéből az autókulcsot, hogy leparkold a Lamborghinijét,
suhan a markodba vagy háromszáz. Beviszed neki a szobaszervizt,
jön a háromszáz. Virágot hozol neki, ha kell, tiéd a visszajáró, több
száz dolcsi megint. Felkísérsz hozzá egy lányt, ötszáz. Ha ügyes
vagy, még a lányt is lehúzod, mondván, hogy választhattál volna
helyette mást. Ja, és ne gondold, hogy egy ekkora uraság akár egy
ujjal is hozzáér a manihoz! Frászt. Van két embere külön erre a célra.
A négy testőr mellett ez a két simára borotvált, Armani-öltönyös
pasas kíséri, és a főni egyetlen ujjmozdulatára osztják az áldást.
Azért ne hidd, hogy rongyosra keresed majd magad, mert amint a
sejk egy négyzetcentimétert mozdul az épületen belül, fürtökben
lógnak rajta máris a londinerek. Megmozdítja a szemöldökét ebéd
közben, és indul a százméteres síkfutás világbajnoki döntője, győz,
aki először ér az asztalhoz, és leszakítja a pénzdíjat. Bármilyen
civilizáltak is munkatársaink, ilyenkor ölni tudnának az uralkodói
jóindulat egyetlen aranyrögéért. Néma csendben, kifogástalan
eleganciával ugyan, de egy előnyösebb pozíció reményében
beletapossák egymást a padlóba, lerúgják a lépcsőn, odakenik a lift
falára. Nincs mese, itt az erősebb kutya… eszik.
 A személyzet minden tagja kidolgozza a maga kis stratégiáját, és
mintha az évszázad bankrablását terveznék, úgy agyalják ki, mikor
és melyik fordulóban, melyik liftnél vagy folyosón ütnek rajta a
gyanútlan uralkodón. Anett, a szeplős szobalány élénken készülődik,
hosszú vörös haját fésülgeti, és blúzait vasalgatja, mert
félreérthetetlen jelekből emlékszik rá, hogy a nagy Maktúm kedvenc
nőtípusát testesíti meg. Egy érzelmes pillanatában a sejk
megvallotta, hogy kisfiúkorában édesanyja, akit az udvari élet sűrű
időbeosztása miatt oly ritkán látott, mindig vörösre festetve hordta
hosszú haját. Azóta a természetes vörösöknek képtelen ellenállni. A
többi szobalány azon gondolkodik, hogyan lehetne szerét ejteni, hogy
Anettet ledöntse lábáról valami csúnya vírus, vagy egyszerűen eltörje
valamelyik végtagját. Botond meg belebokszolt az egyik
tálalószekrénybe, egészen feldagadtak az ujjai. Kész szerencse,
hogy a bútor keményfából készült, és nem esett baja, különben
kifizettették volna vele, mint azt a két talpas poharat, melyek az
ütéstől összekoccantak, és eltörtek. Szegény fiú mindeddig úgy tudta,
egészen tartós és megbonthatatlan kapcsolatban él Anettel, senki
nem állhat közéjük. Ráadásul a lány kiakadt rá, hiszen ő éppen a
kettejük kapcsolata miatt tesz a sejk kedvére, aki afféle
anyapótléknak tekinti, és cserébe kész nagylelkűen megalapozni
kettejük pompás jövőjét. Bár ez a jövő egyre kevésbé tűnik
pompásnak a lány szemében.
A sejk sose bízza a véletlenre, mindig a tetőpanorámás
lakosztályra pályázik, jacuzzival, aranykáddal, bérelt luxusautóval.
Szereti, ha ősrégi piák vannak a bárszekrényben, mert hát mait
minden hülye tud venni a TESCO-ban. Általában divatbemutatót és
exkluzív ékszerkollekció-ismertetést is igényel, mert a feleségei
elvárják, hogy vigyen egy kis vásárfiát, s kínosan kell ügyelnie a
protokollra, különben az asszonyok összekapnak, és nem áll meg
előttük. Vagy meg kell mérgeztetnie valamelyiket, ami rém kínos tud
lenni, temetési költségek, síró gyerekek, satöbbi.
Ahányszor itt járt, mindig volt valami új bolondériája. Vagy nagy a
fantáziája, vagy nagyon unja magát, és jódolgában már azt se tudja,
mivel szórakozzon. Vagy van egy remekül összeállított agytrösztje,
akiknek fejvesztés terhe mellett gondoskodniuk kell róla, hogy
őfelségének mindig akadjon váratlan mulatsága. Egyik évben teljes
kaszinót kellett berendezni neki vendégekkel, a legszigorúbb
biztonsági előírások mellett, itt, a házban, kibérelt hozzá egy
emeletet. Máskor hozta magával a focicsapatát, kivette a stadiont,
hogy játsszanak a magyar bajnokkal, s ha egy mód van rá, nyerjenek
is. Volt rá egy mód. Vagy külön futamot rendelt a lóversenypályán, két
díjnyertes paripáját is átszállíttatta magánrepülőn, s nagy mosolygás
közepette vette át a trófeákat. Forrás hiányában még egyetlen
eszelős ötlete sem hiúsult meg, hiszen köztudott, hogy bal zsebében
befektetési bankok, jobb zsebében több ezer luxuskocsiból álló
magánautó-gyűjtemény, mellényzsebében az afrikai befektetéseiről
szóló szerződések, farzsebében távközlési és megújuló
energiaforrásokat kiaknázó cégeinek részvénypakkjai
szunnyadoznak.
Idén megint rákapott valamire, a biliárd lett a mindene, részt vett a
legnagyobb világversenyeken, szponzorszerződéseket kötött,
különdíjakat alapított, lepacsizott és összefotózkodott az összes
menőmanó játékossal. Meg is hagyta, hogy ha már Budapestre jön,
egy versenyméretű biliárdasztal mindenképp nélkülözhetetlen a
szokásos emeleti lakosztályba. Igazgatónk mosolyogva hajlongott, és
neki is látott a projekt megvalósításának. Gond egy szál se,
természetesen. Ám kiderült, hogy egy minden előírásnak megfelelő
biliárdasztal sem a liftbe nem fér be, sem a lépcsőházban nem lehet
felküzdeni. Javasoltak helyette egy valamivel kisebb, ám még mindig
profi gyakorlóasztalt az uralkodónak, ám ő ezen felpaprikázta magát.
Mégis, kinek nézik? Azon még jobban feldühödött, mikor
felajánlották, hogy külön limuzinnal szállítják át, amikor csak kívánja,
a város legelőkelőbb biliárdszalonjába, melyet természetesen teljes
egészében rendelkezésére bocsátanak. Megmakacsolta magát, a
biliárdasztalnak ott kell állnia a lakosztályban, ha törik, ha szakad,
kerüljön bármibe is.
Innen már szinte fáklyásmenet volt az egész. Nekiláttak a
lépcsőház kibontásának, jöttek-mentek a melósok, szikráztak a
korlátok, porlott a beton. A lakók nem voltak boldogok, árengedményt
kaptak, sűrűn kértünk elnézést tőlük. Az utolsó pillanatban a hotelt
tervező neves építész is megneszelte a dolgot, és kiverte a balhét,
hogy itt az ő főművét akarják tönkrevágni, ami hallatlan botrány, a
szabad művészet elárulása, ennek ő megfelelő sajtófórumokon
hangot fog adni. A szabad művészetnek is van ára, meg lehet
egyezni vele egy szabad szemmel jól látható összegecskében. A
biliárdasztal helyére került, a lépcsőházat helyreállították, mindenki jól
járt. A sejk talicskaszámra osztogatta a borravalót, Anett keblén
merengve emlékezetébe idézte édesanyját, és beleszürcsölt a
százhúsz éves Château Lafitte-be. Csak azt sajnálta nagyon, hogy a
sok tárgyalás, a sűrű program miatt nem jutott ideje kedvenc
hobbijára, a biliárdozásra. Sebaj, majd odahaza, hiszen palotája
valamennyi lakosztályába állíttatott már asztalt.
Milyen egy nagyúr érkezése?
Kicsit penészes a szalma, az állatok kelletlenül ropogtatják, fene a
finnyás bélüket. Az eső becsurog a tető résein, látszik a tehenek,
juhok s a szamár lehelete. Legalább a rezsivel nem lesz gond,
morfondírozik József. Átvette a süvöltő babát az asszonytól, aki
halálosan kimerült, míg tolófájások kíséretében, szamárháton
zötykölődve, órákig hiába kerestek szállást. Aztán kiküzdötte
magából a gyermeket, József nagy nehezen szerzett fát, melegített
vizet, világra segítette a méhlepényt, elvágta a köldökzsinórt. Állat
számtalan ellett már a keze között, eleven asszonnyal így még nem
volt dolga. Apukának nincs túl bársonyos hangja, de azért
próbálkozik valami vacak altatóval, kíméljük addig is anyukát! Alszik a
teve, alszik a sakál, alszik az államon a szakáll… Nem biztos, hogy
így van a szövege, de a kicsinek tetszik, kezd elszunnyadni. Melyik
apa ne érezné át, hogy az ő gyereke körül forog minden?
Megérkezett a legnagyobb úr, a világ teremtője.
 ISMERETLEN ADOMÁNYOZÓ

Hol bankolt Kószuke Hicsiró? Hát a malacperselyt választotta.

Aznap ment először iskolába. Cipője kipucolva, kivasalt
egyenruhája fogason lóg. Térdzokni, rövidnadrág, nyakkendő.
Hajtókájára kitűzve a Jokoszukai Általános Iskola hűvös fémjelvénye.
Tankönyvei, füzetei és uzsonnája mellé egy papírtasak szemes
kukoricát is pakolt. Az iskola udvarán ugyanis tyúkokat is tartottak.
Kedvence egy félénk, pöttyös szárnyas lett, melynek taraja piros
margarétára emlékeztetett. Jukának hívta, ami szelíd virágot jelent.
A nyúlketrecek lakóinak Hicsiró az árokparton szedett füvet.
Sulinapját az állatokkal kezdte, utána trappolt fel az osztályba. Az
emberekkel nehezebben boldogult. Az erősebb fiúk gyakran elkapták,
és megráncigálták elálló fülét. Nyolcévesen Hicsiró beiratkozott
karatéra, és jól elkalapálta zaklatóit. Akik szerencsére nem jártak
karatézni. Attól kezdve békén hagyták.
Az első iskolai nap reggelén Hicsiró iskolatáskásan, egyenruhásan,
jól fésülten (elálló füle alig látszott ki a hajából) kilépett a kapun. Az
áprilisi napfény orrába markolt, tüsszentett egy hatalmasat. Egy
idősebb hölgy rémülten kikerülte, fejét csóválta, és leporolta
kiskosztümjét, mintha a tüsszentés foltot hagyhatna rajta. Hicsiró
felnevetett. Visszaszaladt a házba. Később is megtehette volna, de
tudta, ez az a pillanat. Elővette perselymalackáját, és ötven jent
csúsztatott bele. Nem sok, de kezdetnek megteszi. Az összeget
lejegyezte egy kis füzetbe, melyet becsúsztatott a lepedő alá.
Minden áldott nap betett valamennyit az atombiztos porcelán-
széfbe. Pajtásaival eljártak fagyizni. A sákánygyümölcs volt a
kedvence. Kapott is mindig kétgombócnyi pénzt. Mire a cukrászdába
értek, mindig fájni kezdett a torka. Elnevetgélt a fagyizókkal, de az
összeg a malacka hasában kötött ki. Ha otthon kérdezték,
folyékonyan áradozott a zöldcitrom és a mangó sosem kóstolt ízeiről.
 A suli előtt egy nénike karamellatallérokat olvasztgatott gázlángon.
A diákok odagyűltek köré, szimatolták a mennyei illatot. A plecsnik
megolvadtak, majd selyempapír-karikára téve megszilárdultak. Sorra
előkerültek a kis dugipénzek, egyesek az ebédre szánt jeneket
költötték édességre. Hicsiró bámulta az elfolyósodó, majd kikerekedő
teliholdak látványát, volt, hogy tízet is kivárt, míg a néni egy száraz
pofonnal el nem kergette. A karamellára kikunyizott pénz a malackát
hizlalta.
Később moziba járt a barátokkal. A szülők mindig adtak jegyre
valót, de cserébe el kellett mesélnie a történetet, nehogy valami
lélekmérgező szörnyűséget nézzenek. Hicsirónak mindig megfájdult
a feje, inkább sétált. Számolgatta a hangyákat és futrinkákat,
madarakra lesett, padon ülve bámulta az embereket és a kutyákat,
próbálta megsaccolni az életkorukat. Aztán csatlakozott a moziból
kijött barátaihoz, és beszélgetésükből összehalászta a film tartalmát.
A pénz a Mizuo Jokoszuke bankban vezetett juniorszámlára került.
A tokiói Műszaki Egyetemen megismerkedett egy hallgatag
lánnyal, össze is házasodtak. Felesége egy technikumban tanított.
Hicsiró a Toyotánál dolgozott fejlesztőmérnökként, sosem gondolt rá,
hogy váltson. Ebédszünetben az irodája környékén járkált, reggel
elkészített szendvicsét majszolta, a morzsákkal hangyákat és
madarakat etetett. Ebédpénze minden áldott nap a Mizuo bankba
került. A céges berúgós bulikról egy-két kör után lelépett, hazasétált,
és tovább gömbölygette a csinos összeget, melyről családja nem
tudott.
Mindkét gyermeke a tokiói Műszaki Egyetemen végzett, mindketten
elköltöztek Jokoszukából. Hicsiró diákkorukban támogatta őket.
Akárcsak a jokoszukai parkok hangyáit és madarait.
Feleségét elvitte egy kegyetlen betegség, nem érte meg a
nyugdíjaskort. Hicsiró kijár a sírjához, visz piros margarétát, továbbá
morzsát a sírok közt tanyázó hangyáknak meg madaraknak.
2021 májusában egy ismeretlen férfi lépett be Jokoszuka
önkormányzatának épületébe, a biztonsági őr kezébe nyomott egy
hátizsákot, közölte, hogy egy levél van benne a polgármesternek,
majd távozott. Az alkalmazottak hatvanmillió jent, vagyis mintegy
százhatvanmillió forintnak megfelelő összeget találtak a pakkban. A
kísérőlevél tanúsága szerint a névtelenségét megőrizni szándékozó
férfi szeretett városára hagyja kisdiák kora óta megtakarított pénzét.
Kamidzsi Kacuaki polgármestert meghatotta az önkéntes adomány.
Nem tudni, Jokoszuka városa mire költi az ölébe pottyant ajándékot,
a legvalószínűbb, hogy új közparkot létesítenek belőle az Ismeretlen
Adakozó emlékére. Hogy ott minél többen etethessék uzsonnájuk
maradványaival a hangyákat és a madarakat.
 BAJUSZKENCE

Éppen a kávémba szürcsöltem volna bele, és élveztem a felszálló

illatokat, mikor előjött Ottó a belső szobából csíkos trikóban, mint egy
hintáslegény, nadrágtartója egyik pántja hanyagul, begombolatlanul
fityegett a vállán. Tekintete villogott, fél bajusza olyan hegyesre ki volt
vikszolva, mint a svájci bicska. A másik vége ellenben bánatosan,
ziláltan konyult lefelé, és az úrfi artikulálatlan üvöltéséből azt is
megtudtam, hogy ennek az aszimmetriának az okozója nem más,
mint az én becses, pontosabban becstelen személyem. Talán nem
említettem, hogy Ottó kezében volt a lovaglópálcája. Gyaníthatóan
nem ügetni indult, kiverte a kezemből a kávét, majd elkezdett
ütlegelni, és közben nyomdafestéket akkoriban még nem tűrő
kifejezésekkel bombázott, hogy a kutyateremtette édesanyám rosseb
kiette hátán szánkáztassa szekercéjét a beste öregördög
hetvenhetedik fattya meg ilyesmik. Mindebből megértettem, hogy ha
sürgősen el nem kotródom bajuszpedrőért, alighanem hasonló
atrocitásokra számíthatok. Pénzt ellenben nem méltóztatott hagyni
nálam őméltósága, bár persze azzal sem igazán segített volna ki, ha
háború előtti, lejárt bankjegyekkel szúrja ki a szemem.
Feltöröltem a kiömlött kávét, és újra beröffentettem a masinát.
Szeretem hallgatni, ahogy a babszemeket őrli a gép, a művelet
egyszerre gépi és kézműves jellege éppoly ellentmondásos, mint az
egész mai életstílusunk, kockáztattam volna meg, ha éppen
elmélkedő kedvemben vagyok, de úgy tűnt, erre ma egyáltalán nem
lesz időm. Félénk kopogtatás hallatszott a konyhaajtón, gyűrött
pongyolában, kócosan állt meg a küszöbön Ancsa, hárászkendője
átvetve a vállán. Akkoriban a szexi ruhátlanságot nem dobták
arcunkba óriásplakátok, reklámok, klipek, általában csak múzeumok
falain lehetett szemlélni. Ő is inkább átszellemült és zavart volt, mint
szándékoltan ledér, tejfehér bőrén hamvas pír, a kisujja körmét
rágcsálta szórakozottan. Bele is vágott, hogy mondja, fiatalúr, maga
ugye ismeri a Bélát… Azt a Bélát, aki a fehérneműboltban eladó, és
olyan roppantul jóvágású és csinos ábrázatú, és ugye, hogy milyen
bizalomgerjesztő, a Béla a megbízhatóság szobra. És milyen kedves,
jaj, de kedves, majdnem gyengéd, de közben erélyes, igazán férfi, és
szőrös a keze háta. Na most ebben nem a szőr a fontos, nem is a
kézhát, hanem hát a Béla egy jellem és egy kellem, és úgy bánik a
nőkkel, hogy szinte búg a hangja, de tud erélyes is lenni, ha valaki a
hölgyekkel szemtelenkedik, mert azt ő nem állhatja, ő aztat kikéri
magának, a párbajig menőleg. Hát ennyire férfi a Béla. És társas
mulatságra jár, és elegáns kézmozdulatokkal vezeti táncba a hölgyet,
és fessen csókol kezet, ha valaki nem tudná, hogy bolti eladó, azt
hinné, herceg. És ugye, nem igaz, mert a Béla mondja, hogy nem
igaz, tehát akkor teljesen kizárt dolog, hogy igaz legyen, mert a Béla
szavahihető… Ugye, nem igaz, amit a rossz nyelvek beszélnek hogy
a Béla különböző tanulatlan nőket szédít, és ha gyermekük fogan, hát
angyalkát csináltat, a Béla, ugye, nem olyan, egész biztosan nem
olyan… Mielőtt felelhettem volna, valaki erélyesen belökte az ajtót,
Ancsa pedig riadtan kirebbent a helyiségből.
Nagyika toppant be karján táskával, utcai öltözetben, tetőtől talpig
úrinőként, hát én meg hol vagyok, hiába vár ott rám, kanalazzam
össze magamat villámgyorsan, ellenkező esetben semmit nem
garantál. Le volt beszélve a temetőőrrel, hogy a sírt befizethetjük, de
csak tizenegyig van ott, le ne késsük, ne jöjjek neki azzal, hogy még
csak kilenc óra van, fel kell készülni rendesen, ő már összeszedte az
iratokat a parcelláról, a pincéből ki kell bányászni a kisfűrészt meg a
metszőollót, mert a tiszafa tűrhetetlenül elszemtelenedett, szatyorban
visszük a hortenziákat, tápot is hozzá, a kis öntözőkannát,
befőttesüveget a vágott virágnak dédmamáék sírjára, mert olyan
kőlap van rajta, nem lett belé ültetve, szaporázzam a tempót,
villamosjegyet készítettem-e elő vagy ha bérletem van, mindig
magamnál hordom-e.
Dédnagypapa rögtön a tálalóhoz vágtatott, töltött, aztán
megnyugodva kifújta magát. Az agybajt hozzák rá a páciensek,
pletyka, pletyka vég nélkül, hát ő belgyógyász szakorvos, menjenek
az idióták intézetébe, ha oda valók. Dédnagypapa szeme megakadt
az asztalon lévő sírbérleti papírokon, ezt az arcátlanságot, még hogy
ő itt és itt nyugszik, ez valami ostoba tréfa, mindjárt felpofoz valakit.
Ottó fülénél fogva vonszolta be Ancsát, ez a buta némber most
vallotta be, hogy gyereket vár a boltos Bélától, aki már meg is szökött
egy tehetős némberrel, abszurdum az egész, és épp a mi
házunkban.
Dédnagyapának közben meglágyította szívét a kéklő karthauzi
likőr, amelyet ánizsillata miatt nagyika nem szenvedhetett. Mulatott is
rajta az egész család, Emmuskám, szippants bele, megjavult-e már a
likőr illata… Ottó, förmedt rá a bátyjára dédnagypapa, ne vegzáld azt
a szerencsétlen teremtést, inkább a tényállást, kicsi csibém, mesélje
el érthetően, mi történt valójában. Nem kell rögtön hepciáskodni,
összedugjuk a fejünket, és megoldunk szépen mindent, egy család
vagyunk, aranyoskám.
Nagyika megörült Ottónak, mert kiskorában Ottó bácsi a térdén
lovagoltatta, és mindig volt nála finom sósborszeszes cukorka, azt is
megígérte, hogy egyszer körbevezeti az igazi lován, melynek neve
Victoria.
Ekkor csöngettek, és tudtam, hogy ez a gázóra-leolvasó,
kiosontam a konyhából, mire visszatértem, a kávé már lefőtt, és
cukrot is raktam belé egy régi bajuszkencés dobozból, melyet
kegyelettel őriz a család, legalább száz éve.
 ÉRZÉKENY HADERŐ

– Vigyázz! Legyenek szívesek felsorakozni!

Nézze, kedves uram, volna szíves a becses nevét? Jaj, a frászt
hozza rám, ne ordítson a fülembe, én is tudom a saját rangomat,
teljesen szükségtelen elismételni, túl sok amerikai kommandósfilmet
láthatott…
Köszönöm. Kedves Péter… már ha nem veszi tolakodásnak, hogy
minden átmenet nélkül a keresztnevén szólítom, maga is nyugodtan
nevezzen Jenőnek. Barátaimnak Jenci. Na most, Péter,
messzemenően megértem az ön álláspontját, még ha egyelőre nem
is ismerem a mögötte meghúzódó mozgatórugókat. Mindenesetre
azon leszek, hogy ezekre a mélyben rejlő okokra rávilágítsunk.
Seregünkben már nem dívnak az ómódi, kényszeren és a
parancsnoki tekintély megkérdőjelezhetetlen voltán alapuló
megoldások. Tesztelje csak nyugodtan! Nyitott, kreatív, elfogadó,
otthonos hangulatot kívánunk kialakítani a körletben. Ez
mindannyiunk érdeke, ugyanis így tudunk proaktívan, csapatként,
motiváltan, azonos célért küzdve csodás dolgokat végbevinni. Hiszen
erre születtünk!
Azt javaslom, vitassuk meg az ön álláspontját. Ugye érti, ez humor
volt, állás-pont! – a pont, ahol ön áll, mégpedig nem vigyázzban,
hehe. A vidámság elengedhetetlenül fontos eszköz az oldott
kommunikáció létrejöttéhez, még ha a katonai humor nem is örvend
túl jó hírnévnek. Igyekszem nem túltolni a poénkodást, könnyen
kontraproduktívvá válhat.
Nos, vegyük górcső alá a problémát, vagyis fókuszáljunk a kettőnk
közötti parányi konfliktus mibenlétére. Nem kisebbíteni akarom a
nézeteltérést, csupán meggyőződésem, hogy kellő jóakarattal
könnyedén túltesszük rajta magunkat.
 Nem köntörfalazok. Az én gondom az, hogy ön nem szeretne
vigyázzban állni, nyilván felesleges fontoskodásnak tartja ezt a merev
és kényelmetlen pozíciót. Egyáltalán nem látja be, miért lenne jobb
katona az, aki feszes tartásban áll mozdulatlanul, mint aki ugyanezt
lazán és természetesen teszi. Okés.
Ezzel a véleménnyel, melyhez önnek joga van, nekem két gondom
is akad.
Az első nyilván nem tűnik annyira relevánsnak, pedig szerintem
igenis fontos. Ez az esztétikai szempont. Hát hogy nézne ki egy
hadoszlop, ahol mindenki másképpen áll, görnyed, vakarózik, egyik
vagy másik oldalra dől? Mondhatja erre ön: cseppet sem biztos, hogy
egy ilyen sereg nem küzd éppoly keményen, mint egy alakilag
kifogástalan. Fogadjuk el ezt az ellenvetést.
A második érvem ellenben nyomósabb lehet már. Itt a hangsúlyt
nem is magára a vigyázzállás meglétére vagy hiányára, mint inkább a
vezényszónak való feltétlen és villámgyors engedelmesség elvére
helyezném. Ha sortüzet észlelek, és csak annyit kiáltok: Feküdj!, a
beidegzett együttműködés életeket menthet. Ugye, nem is olyan
apróság…
Hogy az érzéseimre is kitérjek, megvallom, személyesen igen
rosszul érint, hogy ön mondhatni elszabotálja ezt a dolgot. Tudja,
huszonhárom éve vagyok a seregnél, ez az életem, és szeretem jól,
mi több, kifogástalanul végezni a munkámat. Már a lehetőségek
korlátai között. Magának van hobbija? Nos nézze, ez nekem több,
mint szakma, sokkal inkább szívügy. Pont, mint önnek a pecázás.
Beleadok apait-anyait, és nagyon jólesne, ha önök is építő
szellemben állnának hozzá. Sikerem kulcsa az önök kooperatív
magatartása. Csak együtt juthatunk fel a csúcsra! Értik:
hegymászónyelv.
Nem titkolt szándékom önt, anélkül, hogy megtörném, rávenni
annak józan belátására, hogy vigyázzba állni igenis értelmes, felelős
magatartás. Mint egyik meglett ember a másikkal, ezt akár meg is
tárgyalhatnánk éretten, megfontoltan.
Nem rejtem véka alá, hogy kettőnk várt összhangjából számtalan
előnyünk származhat, úgy magának, mint nekem. Én elégedetten
végzem a munkámat, ami önökre is remek hatással lesz. Mennyivel
szerencsésebb egy derűs, mint egy morcos főnök keze alatt dolgozni!
Ég és föld! És ön is gyorsabb előmenetelre számíthat, hamarabb
válik ízig-vérig katonává, ha teljes mértékben átérzi az egyes
részmozzanatok fontosságát.
Megértem, hogy szigorú édesapja gyakran masíroztatta otthon
egyenruhában, fel és alá. Ez nyilván komoly törés az ön
pszichéjében, igyekszem rá tekintettel lenni a jövőben. Sejtem azt is,
hogy ide sem önszántából, hanem részben vagy egészben szülői
nyomásra jelentkezett. Hogy ennek az elvárásnak megfeleljen.
Katonadinasztia, ismerős. Minden erőmmel azon leszek, hogy az ön
gyerekkorból hozott sebei a bajtársiasság és szolidaritás
kötelékeiben szinte észrevétlenül begyógyuljanak.
Ó, eszem ágában sincs elkerülni az összeütközést, épp
ellenkezőleg, célom határozottan beleállni a helyzetbe, hiszen biztos
vagyok az igazamban. Ám éppen a kellő hatás elérése végett
higgadtan és mindennemű túlfűtöttségtől mentesen kívánom
elővezetni véleményemet. Meggyőződésem, hogy fogunk találni
megoldást, hiszen mi ketten egy oldalon állunk. Szemben az
anomáliával.
Kérem, gondolkodjon el mindezeken, adok időt és teret, tíz perc
múlva gyülekező ugyanitt. Remélem, addigra az ön számára is
világossá válik, hogy érdemes hajlani a korrekt szóra, és igazodni a
közösen belátható vezérelvekhez. Higgye el, szemernyi neheztelés
sincs bennem. Ami itt most történik, a világ legtermészetesebb dolga.
Kollektíve döntünk, egyként fogadjuk el alapelveinket, ám a vitának
helye van és lesz is mindenkor. Ezt én személyesen garantálom,
bárki bármit mondjon is. Péter, drukkolok, hogy meghozza a helyes
döntést. Szinte ifjúkori önmagamat látom önben, kedvem lenne
felkiáltani, ez az, Jenci, képes vagy rá!
Örömmel észlelem, hogy sikerült közös nevezőre jutnunk, és a
vigyázzállást immár mindnyájan teljes szívvel bevállalják. Megindító
látni, hogy egytől egyig odateszik magukat. Ezt nevezem én győztes
hozzáállásnak! Itt az ideje, hogy tovább lépjünk. Értik: tovább-lépjünk.
Semmi, csak egy poén, nevetni engedélyezett.
Ha nem túl direkt így rákérdezni, a futólépés ellen van valakinek
kifogása? Biztos nincs?
 A tempó természetesen lehet egyedi, eszünk ágában sincs azt
képzelni, hogy egy százkilencven centis és egy százhatvan centis
közlegény, akik más-más kihívással küzdenek, természetük és
fizikumuk megerőszakolása nélkül képesek azonos ütemre mozogni.
Csak ahogy tetszik, lazán, kényelmesen. Chipset és sört persze nem
adhatok. Majd a kantinban.
Amúgy szabadjon felhívnom a figyelmüket, hogy ott, a szalaggal
elkerített részen aktív aknamező húzódik. Nem mondom, hogy ne
lépjenek oda semmiképp, hiszen botorság lenne az eddigi
tapasztalatokat abszolutizálva olyan tradicionális közhellyel előállni,
miszerint: „járt utat járatlanért el ne hagyj”. Igen gyakran éppen a
szabálytalan egyéniségek, a különcök azok, akik új felfedezésekhez
segítik hozzá az emberiséget. Úgyhogy aki ellenállhatatlan késztetést
érez, az nyugodtan cselekedjék lelkiismerete szerint. Senkitől nem
várhatom el, hogy biztonságát előbbre helyezze szabadságánál.
Ugyanakkor szeretném kérni, hogy mielőtt valami váratlan akcióra
ragadtatják magukat, beszéljük meg higgadtan, éretten, felelősen,
mire is vágynak, és ez mennyiben észszerű. Legyenek érvek pró és
kontra, táruljanak fel érzések és motivációk. Oké? A
feketepedagógiának végérvényesen befellegzett! Kaput!
Ne, Péter, ne! Beszéljük meg!… Ó, basszus…
 BOGYISZLÓI VODKÁVAL

Szépen gömbölyödik a bogyiszlói, rengeteg lesz, akkorák, mint a

pingponglabdák, és ha beharapsz egyet, krokodilkönnyekkel elsiratod
Ádám bűnétől fogva az összes gonoszságot, amit élő ember
elkövetett. Elteszem nagy ötliteres üvegbe, jön az unokám, viszi
magával, meg van bolondulva érte. Vodkához vagy mihez eszik a
kollégiumban, azt mondja, úgy spuriznak tőle a vécére, mint a
parancsolat. És röhögnek, röhögnek, másnap meg fonnyadtak, mint a
napon feledett zöldsaláta. Hagyjad, fiatalok, majd észre térnek, de
legalább öröme telik a kerti terményemben.
Jönnek az unokák, panaszkodnak, sok a tanulás, nincs kedvük
hozzá, mindent onlájn kell nekik, lehet, majd akkor is, ha nem lesz
járvány. Nem tudom, mi lett volna velünk gyerekkoromban, drót
nélküli minitévé, amin kattintgatol, el se tudtunk olyat képzelni. Onlájn
fogócska meg ugróiskola meg hulahopp, hírét se hallottuk ilyennek.
Bemondták a merényletet is, irtják a tálibok a népeket, hullanak,
mint a legyek, régebben az ETA meg az IRA meg a Hamasz vagy
Humusz vagy mi csinálta az ilyesmit, napszámra folyt a tévéből, ilyen
az ember természete, az Istennek se nyugszik meg. Egyik
abbahagyja, másik rögtön elkezd puffogtatni. Gyártják azt a rengeteg
puskát és robbanószert, el kell valakinek használni, nem lehet, hogy
csak ott áll rakáson a fészerben, aztán ha jön a medve, előkapjuk.
Hallotta? Van már újra medve itthon is, a Börzsönyben, az bizony
nem tréfál, ijedtében letép egy-két emberfejet, ahogy a gyerekek a
mezei virágot.
Tegnap behoztam három paradicsomot, hogy megfőzzem
lecsónak, de másfél darab elég lett, kétökölnyiek, és van ízük, nem
úgy, mint a boltinak. Ott van benne a nap aranya, mink már üzletben
nem is veszünk, inkább elteszem ezt a miénket, aztán lesz öröm
télen.
 Százhúsz kiló volt a férjem, de mikor befeküdt az irgalmasokhoz
vastagbélgyulladással, már hatvankettőre visszafogyott, úgy
műtötték. Tályogok nőttek neki az egyik szakaszon, azt mondta, a
vécén ülve mintha láng jönne ki belőle. Milyen étvágya volt korábban!
De most főzhettem akármit, csak turkálta, másra se tudott gondolni,
mint arra, hogy ez tüzes vassá változik a belsejében, és kínkeserves,
amikor kijön belőle.
Várjon, éppen ő hív, hogy a rossebbe kell felvenni ezt az új mobilt,
sose tudom, kinevetnek az unokáim, hogy mama, te még az
őskorban születtél, de ne félj, mindent elmagyarázunk neked…
Szervusz, Béla, a buszon ülök, itt a Marikával, képzeld, milyen régen
láttam, jövök majd munka után, este bemegyek szalonnáért, jól van,
életem, a töltött paprikát megtalálod, ugye?
Egész nap kinn szöszmötöl a műhelyben meg a kertben, mindig
csinál valamit, betonoz, kerítést hegeszt, javítgatja a bútorokat,
vakolja a fürdőszobát, de a betegséggel kiment belőle az erő, mintha
kihúzták volna a konnektorból. Keresztrejtvényezett a sezlonyon
fekve, alig írt be pár betűt, a tévét bámulta, vagy csak ment a műsor,
ő meg a fal felé fordulva hevert, azt nézte a kép helyett. Mondjuk
sokszor több az értelme a legyek táncának, mint a mai műsoroknak.
Azért vannak csicsa táncos meg énekes adások, úgy villog a flitter,
vakul belé, aki látja!
Azok ott az irgalmasoknál úgy törődtek a Bélával, mintha az
édesfiuk lett volna, sok rosszat mondanak a kórházakról, biztos igaz
is, de mink azóta az egyszázalékot nekik adjuk.
Hálálkodtam a doktor Harcosnak, ilyen a neve, de nem kisbaltával
műt ám. Ismeri? Csak mosolygott, asszonyom, ez a dolgunk, a pénzt
azért eltette még akkoriban. Most már tilos lenne. Nem sajnáltam
tőle. Háromhavonta megyünk kontrollra, de eddig hála a Jóistennek,
minden rendben volt.
Ennek már tíz éve, azóta sincs gond, az uram megint százhúsz
kiló, betonoz és hegeszt. A Harcos doktor is elégedett vele, azt
mondta, akiket vele együtt műtöttek ebből a korosztályból, már csak
ketten élnek. Szerencsés alkat, meg minden jól sikerült.
Én már ingyen utazok, lekopogom, semmi bajom, hajlik úgy a
derekam, mint némelyik fiatalé, bár sokan nem szeretnek lehajolni,
minden kihullik a kezükből, a szemét, a cigicsikk, az élet. Nem
bántom őket, jóakaratúak, az unokáimon látom. Azt is bemondták,
lesz a városban atlétika, nagy futkosás, gerelyhajítás, minden,
idecsődül a világ. Olimpia vagy mi. Nekem édesmindegy, fussanak a
fiatalok, én már a busz után sem, kiülök a kávéval a nagy irodaépület
folyosójára, tudja, ahol dolgozok, üvegből van az egész fala, csodás,
harmadik emelet, nézem, ahogy szaladnak lenn az emberek, mint a
mérgezett egér. Mondom nekik magamban, hova futtok, törpikéim, az
élet úgyis gyorsabb, sosem éritek utol. Növesszetek inkább
bogyiszlóit, az lassú munka, de megéri, mert akkor is nő, amikor
alszotok, méregerős lesz, kijön tőle a könnyetek, és megbánjátok
minden bűnötöket, de még az apáitok bűneit is.
Annyi a baj mindenütt, nemrég temettük a sógorom fiát,
negyvenkét éves múlt, két gyereket hagyott árván, jaj, Istenem,
borzasztó. Kinn a kertben nyírta a füvet, összeesett, agyvérzés, a
felesége csak arra figyelt fel, hogy milyen egyenletesen zúg a fűnyíró,
mintha nem tologatná senki. Most mondja meg! A gép, amit
bekapcsolt, még jár, ő meg ott fekszik mellette, nem kel fel sose. És
még vérnyomása se volt, semmi. Levittem zálogba a gyűrűt meg a
láncot, kaptam érte százezret, a temetésbe beledobtam, honnan
szerezzenek szegények annyit, a torra is kellett. Kiváltottam aztán
fizetéskor, szeretem az aranyat. Biztonságot ad. A
szomszédasszonyom azt mondja, minek hordom, valami csibész
letépi rólam a sötét utcán, de én úgy érzem, nem érhet semmi baj, ha
rajtam az arany. Olyan, mint egy páncél. Soha senki nem akarta
ellopni. Itt a kereszt is a láncon, vigyáz rám a Jézuska.
Jaj, mennyi baj van, a lányom is alig múlt ötven, agydaganata lett.
Mondtam neki, olyan szívesen elcserélném veled, ha tehetném,
hetvenhat vagyok, láttam én már mindent! Persze, dolgozok, szépen
takarítok, szeretnek érte, muszáj, ha egyszer kevés a nyugdíj, de már
éltem eleget. Bármikor elmegyek helyette, ne kelljen anyjuk nélkül
maradniuk az unokáimnak. Nem így működik, cserélni csak lakást
lehet, szenvedést nem. Az alagsorban volt a műtő, mikor
kiszedegették azokat a gumókat a fejéből, mint aprókrumplit a
földből, de mindet nem lehetett, azt mondta a doki, sokat nem értek
el. Elszorítják az agyi ereket, azért is kell eltávolítani. Volt a műtő
falán egy kis ablak, a folyosóra nyílott, ott járkáltam alatta fel-alá
kínomban. Komolyan, mintha az én fejemet hasogatták volna
kisbaltával. Bekiabáltam neki:
– Itt vagyok, lányom, hallasz?
Tehetetlen ilyenkor az ember. Visszakiabált, ébren volt, altatni nem
lehet agyműtétnél:
– Jaj, nagyon fáj, anyukám!
Megszakad a szívem, hát mit lehet csinálni? Csak bízni, hogy jó az
Isten, irgalmas. Hogy járkál odakinn a folyosón valaki, akinek éppen
úgy fáj, mint minekünk.
 KEMÉNYFA

Elég jó állapotú asztal volt, nagynénikémtől örököltem.

Keményfából.
Látom, ahogy ezt kimondja jelentőségteljesen, és azt is gondosan
hozzáteszi, ezt majd én öröklöm, személyesen garantálja. Ha ott volt
a bátyám vagy az ikertesóm, akkor ezt a kedvükért szúrta oda, hadd
egye őket a sárga irigység, amiért biztosan öröklök valamit, amit ők
nem.
Nem örültem neki, mert pontosan tudtam, hogy a bátyám be fog
jönni a szobámba, és nyugtalanítóan halk hangon kérdezgetni kezd.
– Mit fogsz te csinálni azon az asztalon?
– A leckédet, te kis stréber?
– Gyurmázni fogsz? Lócitromból gyurmázol, ugye? Büdösek
lesznek az ujjaid, ugye?
– Disznót fogsz ölni azon az asztalon? Csurog a vér? Beterítik a
belek?
A bátyámnak ilyenkor gyanúsan csillogott a szeme, és általában jól
elkalapált. Kisírtam magam, aztán nem törődtem vele.
Az ikertesóm inkább csodálkozott, de ezzel is halálba idegesített:
– Tényleg kell neked egy asztal? Hova fogod tenni? A másik
tetejére? Hogy írsz majd rajta? Matracot teszel rá, azon alszol?
Lehetne bunkert építeni belőle! Fedezékből dobálózni babzsákokkal!
Vagy kereket szerelsz rá, tök jó kiskocsi lenne.
Előbb-utóbb nem bírtam tovább, és nekiugrottam. Jól
meggyepálom. De fürgébb volt, mint én, gyorsabban futott,
magasabbra mászott a fán. Szuszogva, kivörösödve legyintettem,
hagytam a csudába!
Ha egyedül voltam a nagynénémnél, amikor felemlegette az
öröklést, az sem volt kevésbé kínos. Mindig úgy nézett rám, mint egy
tanár, aki a jó megoldást várja. És biztos nem azt, ami eszembe
jutott.
– Jaj, nagyon köszönöm. Igazán nem kéne. Nagyon szép asztal.
Kedvesnek tetszik lenni! Meg sem érdemlem. Sokára lesz az még.
Más is biztos örülne neki.
Mindegyikre volt válasza. Onnan tudtam, hogy egyik mondat se
tízpontos.
– Igazán nincs mit köszönni, eldöntöttem, és punktum.
– Ha én valamit a fejembe veszek, akkor tankkal se állíthatnak
meg. Fütyülök a világra, neked adom, bárki mondjon bármit.
– Nagyon jó hasznát veszed majd, meglátod.
– Ez nem kedvesség. Ami jár, az jár. A magam dolgait én
osztogatom el egyedül.
– Az biztos, hogy nem érdemled meg, zsivány kis kölök vagy. Ha
csak az örökölne, aki megérdemli, akkor soha senki nem örökölne
semmit.
– Még szép, hogy szép darab, nagyapám koronáért csináltatta a
háború előtt, akkoriban voltak igazi mesterek. Mutass most valamit,
ami száz év múlva is bútor lesz, nemcsak tűzifa.
– Sokára, nemsokára, lehet, hogy holnap feldobom a bakancsot,
aztán annyi. A halál nem lacafacázik, ezzel jobb tisztában lenni.
– Azt elhiszem, hogy a potyaleső tesóid örülnének, de fityiszt
kapnak, nem asztalt. Ki kell azt érdemelni!
– Te is hozhatnál jobb jegyeket! Kapd össze magad! Nekem a te
korodban csupa egyesem volt. És akkor az a legjobbat jelentette.
Ezen mindig elröhögtem magam, de csak legbelül mertem.
Eszembe jutott apám feje, ahogy meglátja a csupa-egyes
bizonyítványomat. Ami nem rossz, csak régi.
Apám amúgy egyszer, mintegy véletlenül, megpendítette:
– Na, ha megkapod azt az asztalt Ica nénitől, pont jó lesz a
teraszra, tudunk rajta pakolászni, ha kinn sütögetünk valamit.
Nem szóltam semmit, de fellángolt bennem a harag. Micsoda?
Hogy az ÉN asztalomon, jogos tulajdonomon akartok hagymát
vagdosni meg szilvát magozni a lekvárhoz? Soha! Csak a testemen
keresztül! Vegyetek egyet az IKEA-ban! Piszok zsugoriak!
 Hangosan már nem voltam ilyen nagylegény. Csak annyit
dadogtam:
– Nem tudom.
Anyám jókedvűen közbeavatkozott:
– Barninak fogjuk adni, kinőtte az íróasztalát.
– Soha! – üvöltöttem fel. Ezt már nem bírtam tovább. Barni a
bátyám volt, és akkor se adtam volna neki az asztalomat, ha lábamat
csókolgatva kér bocsánatot az összes verésért. Jutalomból kapná,
mert olyan ügyesen elkalapál mindig?
Anyám döbbenten megfogta az államat, és lenézett rám patakkék
szemével:
– Csak nem vagy irigy, kicsikém? Ugye, nem?
Magához ölelt, én meg zavaromban és gyönyörűségemben, hogy
illatos ruhájába borulhatok, azt motyogtam:
– Nem, nem.
Pedig dehogynem voltam! Inkább feltüzelem a kertben azt a
nyavalyát, minthogy átadjam ennek a mocsoknak! Néha lehetett azért
jót játszani vele, és a suliban az ellenségeimet is megverte, ha
kértem, de mindennek van határa…
Már családom volt, amikor Ica néni megboldogult. Nagyot néztem,
amint a temetés utáni héten nagybátyám vadászathoz használt Lada
Nivája nyikorogva lefékezett a ház előtt, és az öreg komótosan
elkezdte leoldozni a gurtnikat a tetőcsomagtartón díszelgő
mostrumról.
– Laci bátyám, segítsek?
Nem volt sokbeszédű, cigi is lógott a szájából, kezembe nyomta a
rögzítőkötél egyik végét, gyerünk!
Ez aztán a keményfa! Ketten is lihegve, ügyetlenkedve csúsztattuk
le a terepjáró oldalán. Kis híja, hogy ki tudtam kapni lábfejemet alóla,
levágta volna vagy összetöri… Laci bátyám úgy nézett, mint aki nem
helyesli, hogy erre a nemes célra képtelen voltam feláldozni a
nyamvadt fél lábamat. Fejcsóválva köpte ki a cigicsikket. Becipeltük a
nappaliba a szörnyeteget.
Ekkorra már fel tudtam mérni, mit vettem a nyakamba az
örökséggel.
 Ha jönnek apámék, meg akarják majd csodálni. Ha nem csiszolom
le, nem lakkozom újra, biztos csalódottak lesznek. Mekkora kincset
kaptam! A híres keményfa asztal! Gyerekkorom álma! Felidézik majd,
hogy a világ minden kincséért nem adtam volna oda Barninak. Pedig
kinőtte az íróasztalát! Haha! Hogy görnyedezett felette nyurga
kamaszként! Haha! De én azért sem adtam volna oda! Haha!
Megátalkodott voltam! Haha! Villogott a szemem! Haha!
Keserű lesz a nevetésem. Könnyen röhögcsélnek, nem nekik
szakadt nyakukba az asztal mint irdatlan malomkő.
Eladni? Lehetetlen. Barniék is jönnek, keresik, hol az az irigyelt
bútordarab, amiről annyit mesélt odahaza!
– Eladtad? Viccelsz?
Látom Barni döbbent tekintetét. Hát legalább őt megkérdezhettem
volna. Nem azért, íróasztala van már, de egy ilyen örök darab, a
családi mítosz része! Áruba bocsátottam egy idegennek? Mennyit
kaptam érte? Ha pénz kell, szóljak! A fotóalbumot nem akarom
elárverezni? Ennyit se jelent nekem a család?
Az ikertesóm is biztos feltűnik az érzelmes barátnőjével, aki olyan
gyengéden fogja végigsimogatni az öreg fát, mint egy élőlényt.
Felkacag majd:
– Tényleg kiskocsit akartál csinálni belőle? Kerekekkel? De cuki!
Olyan édes kisfiú lehettél! Kár, hogy nem ismertelek, biztos már akkor
beléd szerettem volna.
Hároméves fiam a sötétben nekiszaladt az asztal sarkának.
Bömbölt keservesen. Hatalmas lila daganat nőtt pár centire a
szemétől. Kis híja, hogy nem vakult meg. Elkaptam feleségem vádló
tekintetét, amint a duzzadt arcocskát jegelte. Minek ez a kolonc a
szoba közepén? Nem lehet tőle élni!
Dühbe jöttem, kifordultam a házból, és belerúgtam az egyik
kerítésoszlopba. Legszívesebben nekiesnék annak az ócskaságnak
a láncfűrésszel! Akkor meg mintha az eleven nagynénémet
trancsíroznám szét! Hát gyilkos vagyok én?
Az se megoldás, ha felajánlom Barninak. Háromszobásban laknak,
ráadásul városon. És akkor ő győzne.
Apáméknak se adhatom ilyen előtörténet után. Hálátlanság még
csak panaszkodni is rá.
 Csattant az ajtó mögöttem. Felismertem a feleségem lépteit. Jön
szemrehányást tenni. Mintha tettem volna bármit azért a nyomorult
asztalért! Nem én akartam! Kaptam, mint a családomat! Meglepi-
csomag, tadáááám! Örök hála és köszönet!
Hátulról hozzám tapadt, átölelt. Tudja, hogy kell bánni velem. Már
feleannyira se voltam mérges, igaz, duzzogtam a forma kedvéért.
Hova a pokolba pakoljam azt a nyomorult vackot? A padlásra se
lehet felpaterolni, nem fér be a feljárón. A pincében vagy a fészerben
széteszi a penész.
– Figyelj, mi lenne, ha betolnánk a falhoz, és egyelőre ráállítanánk
a karácsonyfát? Jól mutatna, és nem kéne olyan nagyot venni. Hm?
Aki időt nyer, életet nyer, mondják az okosok. A karácsonyfa
csillog. Jobb, ha nem gondolok rá, mi vár az ünnepek után.
Az akkor lesz.
Most meg most van.
 LOPAKODÓ

Kinéz az ablakon, nem szeretne még arra gondolni, mi várja a

belső szobában. Ráér, gondolja. Most már ráér.
Ott megy a villamos, mintha mi sem történt volna, mintha minden
menne tovább a régi síneken.
A villamosokat mikor fogják betiltani?
Át is alakíthatnák őket… Home-office-dobozokra osztanának
minden csörömpölő, guruló kocsit, az emberek benn ülhetnének,
dolgoznának fertőzésmentesen. Közben meg világot is látnának,
vagy legalábbis várost. A szerelvények egyetlen megállóhelyen sem
nyitnák ki az ajtóikat. Ha valaki megunná a gurigázást,
lefertőtlenítenék a mozgó irodát, és beköltözne más. Miért járt
ilyeneken Ioana esze? Igazából min járt volna?
Édesanyja még csak azt az egy Homoród-melléki falut ismerte. Alig
járt másmerre, szülni a kisházban szült, az iskolát a településen járta,
szavazni nem kelletett nekik, rájuk legyintett a rendszer, talán ki is
töltötték a lapjaikat, vagy csak beírták helyettük, hogy mind
leszavaztak. Kit érdekelt? Megvolt ott minden, alma, körte a kertben,
pálinkának való szilva bőviben, jószágnak széna a meredek lejtőkön,
csak le kellett kaszálni, behordani. A bort pityókán cserélték, átjött a
román a hegyen, hozta a maga sűrű, veres itókáját, vitte érte a jóféle
ebédnek valót. Fát adott az erdő, vizet a patak. Télen sem pihent
senkinek a keze, aprították a gyújtóst, fejtették a szárazbabot, törték
a diót, mogyorót, szőttek, fontak, gyúrtak laskát, fejtek, csináltak túrót,
sajtot, tejfelt.
Itt meg van idő bőven, mintha dézsából ömlene. Nem is kezd vele
senki semmit. Be vannak zárva a népek otthonra, kertjük nincs, és
fenn sisteregnek a neten. Ioana visz be teát az öregnek, mert anélkül
nincs élet. India, Kína mind kihalna, szokta mondogatni. Keksz is
legyen hozzá. Bár már nem ropogtatja azzal a ki-be járó fogával. Pár
éve még ezzel kérkedett, de most már áztatja szépen, és nyammog.
Ioana nem gondol rá, hogy egyszer majd ő is nyammogni fog. Nem
engedheti azt meg ő magának, úri passzió. Nem lehet öreg, pedig
már nem fiatal. Nem hagyhatja el magát így, mint az öreg, hisz nincs,
aki vigyázzon rája. Ő vigyáz másokra. Néha, mikor álmatlanul
forgolódik éjszaka, az jár a fejében, ki főzne neki teát, ha leesne a
lábáról. Egyszerűen olyan nincsen. Az elmúlt tíz évben nem is volt rá
példa. Nem az a beteges típus, meg el is döntötte. Hová menne, mit
csinálna betegen? Inkább sosem beteg.
Néha kihasználja, amikor jönnek az öreg gyerekei, és jár egyet.
Vesz magának ezt-azt. Hogy mit? Ugyan, mit venne? Fogkrémet,
szappant. Ne kelljen a másét használnia. Fésűt. Fehérneműt. Ha már
elszakadt, és nem foltozható. Megfoltozza bizony, nem csinál belőle
nagy ügyet. Ki látná az ő bugyogóját, hogy fennakadjon a foltozáson?
Túl van ő már azon, sok öröme korábban se tellett benne. Már nem a
bugyinézésben. Hanem abban. Nem úrinő, de ilyenről nem beszél.
Van még benne tartás. Mért, a sok bunkó kőműves, aki meg folyton
arról beszél, mire megy vele? Aztán most, hogy mindenki be van
zárva, hogy csinálják, ha csinálják is? Na hogy? Neten füttyögetnek a
nők után? Ioanának mindegy. Nincsenek nagy igényei. Sétál pár
sarkot. Takarosan felöltözve. Senki se mondja, hogy. Különben akár
mondhatja is. Nem nekik öltözik, hanem magának. Na, nem
bőrnadrágban, mint itt némelyik roggyant öreglány.
Járkál a világban, nézi a játszótéren a hintázókat. Amíg még nem
csukják be a játszótereket. Minden kisgyerek szép. Csak később lesz
belőlük ronda felnőtt. Akaratosak már kicsinek is, csoda, hogy felnőve
is mindig több kellene nekik? Irkálják a neten, Ioana szokta látni.
Pofátlanság, hogy az állam bezár mindent. Nincs is járvány.
Pofátlanság, hogy nem zár be több mindent az állam. Hisz járvány
van. De igazából nincs is. Csak összeesküvés. A világhatalmak, az
az igazi pofátlanság. De azért az itthoni is pofátlanság. Mert már
régen be kellett volna oltani mindenkit. De nem oltottak. Ez
pofátlanság. Ha meg be akarnak oltani, az is pofátlanság.
Pofátlanság, hogy nem lehet választani. Egy gombóc Zeneca, egy
gombóc Sinopharm, kis tejszínhabbal, édes tölcsérrel. Pofátlanság,
hogy miért nem teszteltek. Az is pofátlanság, ahogy tesztelnek. Igaz,
sokan nem is akarták. Nem hisznek benne. Pofátlanság, hogy
hétvégére behívnak oltani, aztán nem is oltanak. Pofátlanság, hogy
aki odamegy, azt mégis beoltják. Pofátlanság, hogy összeomlik a
rendszer. Mit csinálnak ezek? Pofátlanság, hogy mindent bezárnak.
Lakat, lakat. Ezért muszáj sorban állni a bútorboltban, amit nem
fognak bezárni. Vagy mégis? Két hétig nem lehet bútort venni. Durva.
Vécépapír-háború, élesztő-háború. Ezekből Ioana kimarad.
Nézi a hintázó kicsiket a napfényben, fel-le, fel-le. Nagyapja
mondta volna, így megyen az élet, egyszer hegynek, másszor
lejtőnek. Szeretett elmélkedni. Ioana nem ilyen töprengő típus.
Emlékező inkább. Fel-alá sétálgat a fejében, a régen történt dolgok
között. Mintha egy kastély volna, kismiljom teremmel. Eszébe jut,
mikor az ő fia kicsi volt. Az unokái most is kicsik, mind a kettő.
Szokott velük csetelni, minden este összegereblézi nekik, mi újság
mamánál, ideátban. Az öreg ma mind megette a krumplipürét, de az
uborkát kitolta a tányér szélére. A zöldet nem szereti, mondta.
Hepciáskodik. Ha nem hámozott volna neki, akkor kiköveteli. Hol ezt
kér, hol azt. Legszívesebben előre megenné a csokipudingot. Mint a
gyerekek. Ioana nem hagyja neki, ezért őrá mérges, egyszer
megdobta a virslivel. Ezen az unokák, Kincső és Dóra nagyon
nevettek. Hogy egy bajuszos, ősz bácsi, és virslivel dobálózik. Még
ilyet! Meg ne próbáljátok odahaza, ad nektek apátok!
Nem ad az nekik, nagyon is puhán fogja őket. Ioana bizony kapott
a saját apjától, ha kidőlt a sajtár. Zumm, egy pofon, nem vacakolt.
Lánykorában nem bánta nagyon. Kárba veszett a tej, rászolgált az
ütésre. Az öccse, Attila, már nem vette ilyen könnyen. Eltűrte, de
szikrát vetett a szeme. Ioana már tízévesen látta rajta. Hogy ennek
nem lesz jó vége. Nem is lett, tizenötödik éve nyarán Attila úgy
megnőtt, mint eső után a gomba. Fejjel magasabb lett az apjuknál.
És amikor lendült a kéz az apai pofonra, Attila gyorsabb volt. Nem
csak gyorsabb, erősebb is. Úgy vágódott be az öreg a székek közé,
mint a rongybáb. Attila az apja fölé hajolva sziszegte, maga engem
többé meg nem üt, mert az az utolsó perce! Tett róla, hogy ne is
üthesse meg, összeszedte a pár ruháját, neki a vakvilágnak. Valahol
városon él, jó messze, románok földjén. Attól fogva Ioana magában
öregnek hívta az apját. Mert feketébbek lettek a ráncai, keserűbb a
szája. Szerencsére a lány se soká húzta odahaza, férjhez ment,
gyereke lett, a Zalán, akinél most az unokák vannak. De szép két
gyerek, édesek!
Persze mindenük megvan, azok is otthon csücsülnek most,
bezárva, néha a szüleik fejére másznak. Mert hagyják. Ioana
beleszólna, de nem szól bele. Nem a dolga. Most mit szabná meg
nekik, hogyan éljenek, innen, a messziből? Csak az lenne, hogy nem
hívnák többé a meszendzseren, hogy nem mesélhetne a
gyerekeknek esténként a saját kis öregéről, no meg a régi dolgokról,
esztenáról, forrásról, medvéről, amire emlékszik. Ezeknek mind mese
az. Messze van Magyarország, de az erdei falu is messze. Náluk is
jár villamos. Lehetne benne irodát berendezni. Ezt is elmeséli majd
nekik. A villamosbeli irodát.
Aztán az jár Ioana fejében, vajon mi lesz itt most… Haza nem
mehet, határzár van. Minek is menne, hova? Akkor nem tudná utalni
a fiáéknak a havi összeget. A Western Unionnal. Vagy a Revoluttal.
Nehezen boldogulnak, ő meg szívesen segít. Mindegy, hogy itt él egy
lakásba zárva, vagy ott. A húgának is segít, titokban, mert a fia nem
örülne neki. Részeges a sógor, megiszik az mindent. Mégiscsak
Ioana édeshúga… Csak nem nézi el, hogy nyomorog! Vele is szoktak
meszendzserezni. Ő maradt ott az öreg házban, azzal is csak a dolog
van, a jószág, a szilva, a körte, az alma, az áfonya. A munkakerülő
urával. A húgának sem árulja el, hogy a fiának is küld pénzt, inkább
dicsekszik, hogy a gyerek milyen ügyesen boldogul,
élelmiszermérnök. Nem mondja, hogy nemigen kap állást. Nem tehet
róla. És amíg ő itt bírja ápolgatni az öreget, addig van kiegészítés
nekik.
Olyan észrevétlenül él ő itt, mint a lopakodó repülőgépek, amiket a
radaron sem lehet befogni. Az angolok gyártottak a háborúban ilyen
holmit. Volt meglepetés! Valami bevonatot festettek a vasra.
Láthatatlanná tette őket. Vagy a németek találták ki? Na, ilyennel van
ő befújva, nem is létezik. Az ottani rendszerből eltűnt, az itteniben
meg sem jelenik. Se bejelentett jövedelem, se egészségbiztosítás,
semmi. Home office, ő már tíz éve ezt csinálja. Ioana tiszta
forradalmár, megelőzte korát. Eddig is az öreg gyerekei hozták neki a
bevásárlást. Vagy megrendelték házhoz szállítással, Ioana átvette. A
felvágottat, kenyeret elfogadta. Ha főzött, akkor magának is, az
öregnek is. De már egy narancsot vagy pudingot kivenni az öregéből,
arra nem állt rá a keze, más fából faragták. Inkább hozott magának a
boltból, ha kívánta az édeset.
Elfoglalta magát, ha az öreg nem tartott rá igényt. Nézte a híreket,
de minek? Nőtt a GDP. Csökkent. Haitin megdőlt a diktatúra. Vagy a
demokrácia. Ioana eddig nem tudta, hol van Haiti. Most már ezt is
tudja. Pár percig. Aztán elfelejti. Így védekezik a rá nem vonatkozó
információk ellen. Bezárták ezt vagy azt a színházat, botrány van.
Most akkor az igazgató tényleg pszichopata, vagy csak befeketítik?
Ioana Kolozsváron volt színházban utoljára, az iskolával. Negyven
éve? Ötven? Nem sokra jutott a hírekkel. Még véget sem ért az
összefoglaló, az öreg máris kiabált utána. „Johanna, Johanna!” –
nem állt rá a szája a Ioanára. Ő meg értett belőle.
Voltak fura dolgai, álltó nap hívogatta a gyerekeit, és táblázatot
vezetett egy kockás füzetben, mikor hova mennek. Noémi négykor
elment fodrászhoz. Fél hatkor jött el onnan. Mi az a konditerem? Oda
most mész? Vagy most jössz onnan? Azt is felírom. Meddig tart? Le
is zuhanyzol? Az hány perc? A kicsik mikor érnek haza? És a férjed,
a Norbi?
Mikor már nagyon reszketett a keze, Ioana vezette a táblázatot.
Felhívta a gyerekeket, kihangosította a mobilt, az öreg mohón
kérdezgetett. Aztán az esze is elkezdett szalasztani. Egyre többször
felejtette el, hogy hívni kéne őket. Vagy tíz perc különbséggel
felcsörögte őket, és lediktáltatta velük ugyanazt. Vagy már
telefonozás közben kiment a fejéből, mit akart kérdezni tőlük.
Úgyhogy várható volt ez is.
Ioana nézi a villamost. Felszállnak, leszállnak az emberek.
Még ezt a teát megissza. Aztán. Mi lesz aztán? Nem tudja. Csak
azt tudja, hogy ő most láthatatlan, mint a „lopakodó” névre hallgató
repülőgépek.
Meg hogy az öreg ott fekszik az ágyban, olyan szépen, lehunyt
szemmel, ahogy tegnap este elszenderedett. Csak most nem
szuszog. És nem ébred fel.
Fel kell hívni a gyerekeit. Nem a táblázat miatt.
 BELÉD ZÚGTAM, MARI!

Szerinted mi lesz a döglött kutyákkal, felfúvódott borzokkal,

kifordult szemű nyúlhullákkal, szétdurrant macskákkal, kilapult
rókákkal? Hevernek az út mentén, leeszi róluk a húst, a bőrt az eső,
a szél, visszaforognak a névtelen semmibe, ahonnan jöttek.
Ez van az emberrel is, egy ideig látogatják a sírját a hozzátartozók,
emlegetik őt… volt, aki villanyt szereljen, míg élt az apátok… anyátok
már elsírta volna magát… nagyanyátok nem hagyná ennyiben, perre
menne rögtön… nagyapátok aztán kevésbeszédű volt, még mikor
édesanyja meghalt, is csak annyit mondott a pipa mellől: ejha…
Egy idő után senki nem váltja meg a sírokat, kiássák a csontokat,
összekeverik egy közös parcellában, zanza lesz belőlük. Van, akinek
eleve gazdátlan a teste, kutya se törődik vele, nem kéri ki a
hullaházból, átmegy állami tulajdonba. Unokahúgom
orvostanhallgató, ilyen közhullákon gyakorolták a boncolást. Ott
hevertek a műtőasztalon, letakarva egy lepedővel, mindig csak a
kézfejet, alkart, felkart takarták ki, azt vagdalták. Olyan formalinszaga
volt, a diákok végig könnyeztek, mintha azt az ismeretlent siratták
volna. És nem is fogták fel teljesen, mi a helyzet, míg a fazon egyik
válla elő nem került, rajta egy tetoválással, hogy BELÉD ZÚGTAM,
MARI! Akkor esett le, hogy hoppá, ez éppolyan ember volt, mint mi,
gonddal, örömmel, bánattal, szerelemmel.
Nem mondom, amikor kihívnak egy-egy ilyen tereptárgyhoz, hogy
szedjek össze egy csontjaira szétesett őzet vagy egy nagy dög
kutyát, néha nekem is nehezemre esik a fátyolos szemükbe nézni.
Pedig semmit nem követtem el ellenük. Valahogy mégis én
képviselem az embereket, akik viszont igen. Mármint úgy értem, hogy
ha nem száguldoznánk ilyen eszeveszetten, ezek a jószágok még
mindig életben lennének. De nekünk bezzeg oda kell érnünk egy
iszonyú sürgős tárgyalásra. Le kell adnunk egy dokumentumot.
Igényelni a lejárt papírok helyett újakat. Elhozni a gyereket az oviból.
Lehet, hogy az a vaddisznó, melyet beszuszakolok a karbantartó
kocsi hátuljába, szintén a gyerekeiért igyekezett. És valahol most
mondjuk öt kis csíkos poronty kódorog elárvultan. Na, nem várom
senkitől, hogy kövér könnyeket potyogtasson egy random vadsertés
képzeletbeli kicsinyei miatt.
A mások bűneit takarítom el, a koszukat vakarom fel. Van, aki egy
perzsaszőnyeget hagy el, nyilván fenn volt a csomagtartón, remélem,
hulla nem volt beletekerve. Eltöprengek, hogy ez a nagy, lomha,
színes szövet ott parkolt évtizedekig egy rendes család nappalijában,
talán még nászajándékba kapták, talán még az ősöké volt, ki tudja,
mióta kíséri őket. Ezen botladoztak a gyerekek, megöregedve a
szülők is, hányszor cipelték le a porolóra, s fel vissza, hányszor
terítették szellőzni a balkonra. Mi mindent hallott, látott, bár szeme-
szája sincsen, összeveszéseket, kibéküléseket, kitűnő
bizonyítványokat, bukásokat, idő előtti teherbeeséseket, családi
kupaktanácsokat, köszöntéseket, haláleseteket, születéseket. Üres,
koszos szőnyeg, de hogy megszívta magát múlttal! Az talán
lecsöppent karácsonyi gyertya foltja. Vagy egy távoli rokon szivarja
égette ki. Vagy az a zsivány fiúgyerek végzett rajta kémiai
kísérleteket.
Lehet, hogy mocskos meló az enyém, sok fiatal nem vállalná, mert
csak patyolat pólóban, világító fehér tornacipőben, David Beckham
parfümtől illatozva képesek elképzelni az életet. De kérem szépen, ez
az élet mocska, néha meg a halálé is, ha szabad ilyen nagyívűen
fogalmaznom, amit, ugye, nem néznének ki a magamfajta egyszerű
emberből.
Az a helyzet, hogy sok időm van gondolkozni, míg egyik helyszínről
a másikra kiérek. Egyszer egy komplett kerti medence darabjait
szedegettem össze, letéphette a szél a csomagtartóról, minden száz
méteren virított egy ormótlan világoskék műanyagdarab.
Meglepődhetett apuka, mikor hazaérve rájött, mégsem lesz miben
pancsolni a kicsiknek.
Vagy elrongyolódott traktorkerékről válnak le nagy fekete
gumikígyók, és terítik be az út mentét. Mire a sofőr észreveszi, nem
fog visszamenni kilométereket, hogy avval is lassítsa a rakomány
célba érkezését.
Hogy egy leszakadt zongorabillentyűzetet ki hagyott az út mentén
és vajon miért, ne tőlem kérdezzék. Hová lett a hozzá való zongora?
Ballagott tovább a három lábán? Billegtettem egy kicsit: mennyi
asztalosmunka van egy ilyen hangszerben, mennyien gyakorolták a
kis darabokat rajta kínkeservesen, mennyi szívet facsart össze egy-
két dallam! Most meg, tessék, mars a szeméttelepre a többi lommal
együtt. Pörögnek a politikusok is, megy az árfolyamuk fel vagy le, a
nagy választási előjátékban egyik megelőzi a másikat, aztán tíz év
múlva már úgy kell összebogarászni a nevüket, melyik is volt az…
Mint egy szétesett mókust itt, az árokparton.
Az a teherautós sem lehetett boldog, amelyik menet közben jött rá,
hogy rosszul zárta le a rakterét, és a sörösrekeszek közül vagy
tizenöt darab kibukfencezett a vakvilágba. Kotorhattam össze az
üvegkupacokat, a ripityomra szétesett műanyag ládákat. Na, és
tudják, mi a csoda? Egy, azaz egy sör megmaradt a több száz üveg
közül. Kicsit odébb repülve pont egy füves részen landolt, kutya baja
sem esett. Behűtöttem azt a Staroprament, és este megittam az
ismeretlen sofőr egészségére. Akinek rendesen negatívba jöhetett ki
ez a fuvarja.
Ne mondja senki, hogy nem tudok semmit a világról, miközben
járom az utakat. Gyűjtöm a lenyomatokat, fél pár elegáns női
bőrkesztyűt, kondomot, bevásárlószatyrot, NEW YORK feliratú
baseballsapit, cipőkanalat, kalapácsot, pelenkát, lovaglócsizmát,
vécéülőkét, mindent és mindennek az ellenkezőjét. Épp csak a
kormánykereket nem hagyja el némelyik sofőr. Fára aggatott
dísztárcsákból már komplett művészeti kiállítást rendeztem az utak
mentén.
Egyszer még egy mobilt is találtam, hiszik, nem hiszik. Vizelni szállt
ki valaki, úgy hagyta el? Tudom én? Mindenesetre ahogy felkaptam,
leporoltam, hát, azonnal meg is szólalt! TAKONY: ez a szó villogott,
és közben bömbölt a rock. Felvettem:
– Halló, Takony úr?
Kiadós káromkodássorozat következett. Pontos útmutatást kaptam,
mit csináljak a kétes foglalkozású anyámmal, meg amúgy is ki mit
hova tegyen be az egész világegyetemben, a Jóistennel bezárólag…
Próbáltam magyarázni, hogy most találtam a telót az út szélén, és
igazából se Miszter Takonyhoz, se a kedves cimborájához az
égvilágon semmi közöm.
Az IQ-bajnoknak a vonal túlvégén ekkor esett le, mi merre hány
méter.
– Ezt írta ki a telefon? Most tök komolyan?
– Mégis mit gondolt, honnan szedtem?
A pasas félelmetesen hidegre váltott, jégkockák potyogtak a
telefonból.
Oké, világos. Ne menjek sehová. Ő mindjárt itt lesz a BMW-vel.
Elviszi annak a mocsoknak a telóját. Csőkulccsal addig veri a fejét,
míg élet van benne. Ha ő takony… Akkor meglátjuk, mi marad az
Imiből. Ha ő egyszer kezelésbe veszi. Biztos ne mozduljak. Hanem
várjak.
Udvariasan, de határozottan el kellett igazítanom.
– Nézze, kedves mittudomén-kicsoda úr! Ha nem takony, hát nem
az. Odateszem én a telefont Jézus Krisztus lábához, a virágok mellé,
meg fogják találni. Akár maga jön érte, akár a haverja. Akár
édeskettesben. Itt ez a kereszt az út mentén, fehér mészkőből
faragták. Én kimaradok ebből a buliból. Óvodás korú gyerekem van
otthon, feleségem, nem hiányzik a kivarrott, BMW-s urak társasága,
bár biztos nagyon vidám velük az élet… Legyen szép napja!
 ÁLLÁBÚAK

Szögezzük le mindjárt az elején, hogy nekem semmi bajom az

állábúakkal.
Mondjuk minden normális egysejtű csillókkal közlekedik, ez azért
nyilvánvaló.
Én sose tekintettem alacsonyabbrendűnek az állábúakat, csak hát
ugye, ők mások.
Nekem már apám is, két nagyapám is csillókkal közlekedett, meg
persze az ostorával is pattogtatott közben. Nem volt a családban,
csak olyan, aki így változtat helyet. Attól még, hogy erre büszkék is
vagyunk, nem nézünk le senkit.
Én nem mondom, hogy állábakkal nem lehet élni, de hát nem
véletlen, hogy azok csak a szilárd felületen való haladást teszik
lehetővé.
Meg aztán az álláb, az olyan, hogy van is meg nincs is. Hol van,
hol nincs. Keletkezik, megszűnik, keletkezik, megszűnik. Ne
tréfálkozzunk, kérem! Hát lehet az ilyesmire tartósan egzisztenciát
alapozni?
Nem mondom én, állábúakra igenis szükség van, én mindig
büszkén hangoztattam ezt a véleményemet, bárki bármit is állítson,
bármi legyen a divat éppen. Nélkülük a világ alighanem dugába
dőlne. Ők pucolják az irodaházak ablakait, ők fektetik a kábeleket, ők
húzzák fel a házakat, ők aszfaltoznak és betonoznak, ezek
kimondottan veszélyes munkák, nem végezném egyiket sem, semmi
pénzért. Vagy legalábbis annyiért nem, mint az állábúak. De hát nekik
így is megéri, örülnek neki. Ha nem örülnének, nem vállalnák el.
Nincs választásuk, így ennek örülnek. Ilyen egyszerű.
Ők dolgoznak a McDonald’sban, persze én oda nemigen járok.
Viszont vannak, akik járnak, például az állábúak, őket is ki kell
szolgálja valaki. Nyilván, hogy nem olyan lesz, aki csillókkal
közlekedik, és képzettebb ennél.
Mármost, ha nem vinnék el a szemetet, ha nem pucolnák a
közvécéket, ha nem mosnák le a kocsit, igencsak bajban lennénk.
Ezért is örülök én annak, hogy vannak állábúak. Ők meg a pénznek
örülnek, amit tőlem kapnak. Ez egy tipikus win-win szituáció.
És nem zárom ki az elvi lehetőségét, hogy egy szép napon lesznek
majd állábú katonatisztek, mérnökök, egyetemi tanárok,
agysebészek. Nem kevés ellenálláson kell majd átküzdeni magukat,
de ha minden kritériumnak megfelelnek, hát miért is ne, welcome in
the club. Senkinek sem lesz majd ellene kifogása. Akkor majd. Ez
ugye, egy folyamat.
És átérzem a társadalmi felelősséget, a tankönyvekbe tegyék be
nyugodtan pár állábú tanár, orvos, ügyvéd, író, hadvezér fotóját,
akkor is, ha csak beöltöztetik őket a kép erejéig. Hadd tanuljon az a
csillós gyerek nyitottságot. Hadd húzza ki magát büszkén az az
állábú kiskölök. Ne szomorítsuk már szegénykét! És a filmekben
legyenek állábú hősök meg állábú nyomozók. Akik kiválóan
együttműködnek a csillókkal közlekedő kollégáikkal. Így kerek a világ.
Én személyesen nem szeretnék egy állábút szomszédnak, ismerek
olyat, akinek ilyen van, nem szül jó vért. Árnyékot vet, hogy úgy
mondjam, a harmonikus együttélésre. Meg a gyerekem se
ismerkedjen ilyennel, nem az, hogy felvágnék, csak mégis egy másik
kulturális közegből jönnek. Mit kezdenek majd egymással?
Na, mondjuk az állábúak muzikalitása meg a tánchoz való érzéke,
az aztán legendás. Ráböksz egy állábúra találomra, kiveszed a
kezéből az autómosó kefét vagy a hamburgersütő lapátot, és hát az
olyat dalol-táncol neked, hogy leesik az állad.
Mert közelebb vannak még az ősiséghez. Otthon csak táncolnak-
dalolnak tüzesen, és már jól is laktak vele. Ilyen a temperamentumuk.
Ki van ez találva, nekünk van lóvénk, nekik meg karakterük. Ezek
mindent túlélnek. Küldeni is kell rögtön az ilyet a tehetségkutatóba.
És hát, ha beül az ember egy jó kis koncertre, ott olyan hangulatot
csinálnak az állábú művészek, hogy a csillónk is kettéáll tőle! Jó,
mondjuk a muzsikus állábú, az egy külön kaszt már, az olyan szóba
sem áll az egyszerű, csóró, munkanélküli állábúval. Ők az
arisztokrácia ottan.
És aztán beülsz egy vendéglőbe, ahol ötcsillós kaját adnak, és
egyáltalán nem zavar, hogy a konyhán állábúak mosogatnak. Meg a
háttérzenét is olyan diszkréten szolgáltatja az az állábú banda, hogy
kellemesebbet kívánni se lehetne. Akkor aztán a csillólábú kénytelen
arra gondolni, hogy így kell megkoronázni egy igazán jó napot.
 TARTSON ÖN IS SZLOVÁK NYUGDÍJAST!

A karanténidőszak alatt világszerte jelentős mértékben

megnövekedett érzelmi igények következtében egyre többen tartanak
a lakásban házi kedvenceket. Ki ne örülne, hogy rokonaitól és
szeretteitől elszakítva legalább egy kis tollas, szőrös, pikkelyes
testhez odabújhat a magány szomorú óráiban? Vagy épp a tudatát
satuba nyomorító szorongást oldja fel azzal, hogy akváriuma
színpompás kavargásába bámul.
A honi terráriumok sztárjai, gekkók, leguánok és madárpókok
mellett az utóbbi időben feltört a slágerlistán a karantén idején is
bízvást tartható nyugdíjas. A legnépszerűbb fajok a mi éghajlatunk
alatt kézenfekvő módon a magyar és a szlovák egyedek.
Most felhozunk pár pró és kontra érvet mind az egyik, mind a
másik fajta házi tartása mellett. A legelső és egyben cáfolhatatlan
indok nyilvánvalóan ez lehet: magyar terráriumba magyar nyugdíjast!
A hozzáadott hazafias érték mellett a táplálás is sokkal inkább
megoldott, hiszen farháttal, borsófőzelékkel a magyar nyugdíjas
erőnléte szinte korlátlan ideig szinten tartható, míg a jelenlegi
helyzetben knédlihez jutni meglehetősen nehézkes. A magyar
nyugdíjas mellett szól, hogy sokkal fürgébb szlovák megfelelőjénél,
ám ami egyfelől előny, másfelől hátránynak bizonyul.
A szlovák nyugdíjasnak elegendő jól láthatóan kifüggeszteni az
egynyelvű, lehetőleg szlovák táblát a NE LÓFRÁLJ, NE KOSLASS,
NE GYÜSZMÉKELJ! felirattal. Ennek hatására kis barátunk szinte
hibernálja magát, sütteti oldalát az infralámpával, mozgása a
természetes életsebessége töredékére lassul. A magyar nyugdíjason
ezzel szemben a tiltó felirat hatására sündöröghetnék,
nyüzsöghetnék, futkoshatnék lesz úrrá, mely igencsak nehezen
kezelhető.
 A példányok bizonyosan megtalálják a kiutat a nekik fenntartott
élőhelyről, és elintézik a csekkeket, a földhivatalt, virágot visznek a
sírra, bevásárolnak. Ne nyugtalankodjunk, jól vannak. Egy kis vírustól
nem ijednek meg, láttak ők már különbet, tiszta ajándék, hogy ilyen
kevés a kuncsaft a bankban, a szolgáltatóknál, az utcán, a buszon.
A szlovák nyugdíjas mellett szól a hosszabb élettartam is, hiszen
ezekben a vészterhes időkben még jelentősebb megrázkódtatást
jelenthet kedvencünk váratlan elvesztése, az üres terrárium
szívszorító látványa, a szokásos motoszkálás, horgolás,
bélyeggyűjtés, sorozatnézés, pasziánszozás apró neszeinek
elmaradása.
Közkeletű tévhit, hogy a szlovák nyugdíjas eleve strapabíróbb,
strammabb, kopásállóbb, mint magyar megfelelője, de ez a kutatások
fényében egyáltalán nem tűnik alátámasztottnak. Nem hozhatók fel
releváns bizonyítékok amellett sem, hogy a pils-típusú sörökben
fellelhető ásványi anyagok segítenének jobb kondícióban tartani az
idősebb szlovákokat. Szó sincs arról, hogy hazánkban arányaiban
jelentősebb lenne a nagyobb mortalitású idősek előfordulása. Inkább
egyszerűen a fegyelmezettség és a hatékonyabb járványmegelőzési
stratégiák következménye, hogy a Szlovákiából importált nyugdíjas
mortalitása végeredményben kisebb arányúnak bizonyul a
magyarénál.
A futártól átvett csomagot mindenesetre pár órára helyezzük a
napra, míg az esetleges vírusok elpusztulnak, s csak utána
szabadítsuk ki a kissé elgémberedett szlovák állampolgárt a doboz
fogságából. A használati utasítást gondosan olvassuk el, és a google
segítségével tanuljunk meg néhány alapvető szlovák szót, melyet
kedvesen dünnyöghetünk, miközben füle tövét vakargatjuk: szmrty,
matka, proszim, szrce, medvegy, hlapec.
Tisztántartásuk nem igényel különösebb szakértelmet, de ne várjuk
meg, míg a dolgok szagosra fordulnak. Némely egyedek cserfesek,
hangosak lehetnek, ami rém idegtépő, de az új generációs modellek
az otthonka vagy a kardigán alatt található gombbal halkíthatóak,
némíthatóak is, a rezgő funkció rendkívül hasznos. Az esetek
többségében a szlovák nyugdíjas meglehetősen nyugodt, de
komótosan érdeklődő természetének betudhatóan kellemes
társaságot biztosít. Az elővigyázatosság sosem árt, a házi kedvencek
tartása pedig felelősséggel jár. Így aztán ne feledkezzünk meg arról a
mellékkörülményről, hogy bár tetszetős megjelenése miatt aranyos
és különleges lakója otthonunknak, s a kevésbé bevállalós
szomszédok előtt is fel lehet vágni vele, a szlovák nyugdíjas olykor
(abszolút nem rosszindulatból, inkább csak kíváncsiságból)
megharaphatja gazdáját. Ilyenkor legyünk elnézőek és nagyvonalúak
irányában, és ne énekeljünk bosszúból revizionista dalokat, mert az
végzetes következményekhez vezethet.
 MI FÉNY ZIZZEN TELÓMON?

– Csitt, mi fény zizzen a telómon? Ez Júlia, csetablakban üzen!

– Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó? Mért most élünk épp, s nem
valami épelméjű korban? A karantén nekem agyamra megy, s nem
szökhetem családom bűvköréből, fogva tart ezer rokoni kötelék.
– Ó, hagynám veszni egész átkos családod, Júlia, csak csókoljam
nyakad, csak túrhassak hajadba, csak kúszhatna mancsom csöpp
haspólód alá…
– Hé, Rómeó, ne éld bele magad túlságosan, aztán szenvedni
fogsz, míg enyhülést nem lelsz valami pornóoldalon… Nincs a mai
csókákban nagy állhatatosság…
– Ha nem vagy itt, Júlia, mit számít az neked, hogy merre
szörfölök, s kezem hová kalandoz? Szabadulj meg családodtól, szökj
át hozzánk szélsebesen!
– Ja, persze, Rómeó, nagyim nélkül nem bírnám ki, s ő se
nélkülem. Ki tudja, már csak pár éve van tán. S ami a családot illeti,
én is szívesen taszítnám pusztulásba… a tiédet… Mit érdekelne
dúsgazdag apád, s arrogáns anyád! Bírónő, nagy szám, úgy tesz,
mint ki maga tojta Kolumbusz tojását…
– Pedig csak elkapta, Júliám, Kolumbusz tojásait… Hú, hogy
nyüszítek utánad, őrjítő, hiányod átjárja májam és velőm, minden
atomban Júlia mini képmása kuksol… Simítnám minden áldott
pixeled e nyamvadt screenen, ám elpereg a kép, csilló parányok, élet
semmi bennük… És a távoktatást is rettentőn unom már…
– Nálatok is mindenki kikapcsolja a képét, Rómeó?
– Ja, még a hangot is, Júliám, a tanár egymaga pampog. És hiába
erőlteti, hogy szeretne a szemünkbe nézni, csak Csenge kapcsolta
vissza kis időre, ő a leggyengébb láncszem, mi többiek, röhögünk…
De azt se hallani, ha levéve a hang.
 – Ó, Rómeóm, képzeld, a Kevin még vécére is kivitte magával a
kémiaórát. Le volt némítva, kép nélkül ott tojt, amíg szegény tanár
magyarázta a kovalens kötéseket…
– Ja, de hát mit is csináljon, Júlia? Kikéredzkedjen a saját
lakásában? Van, aki filmet néz óra közben, csetel vagy játszik másik
eszközön… Bár én is játszanék, ha lennél másik eszköz!
Megpistulok, megbuggyanok, a vérem úgy felforr, kicsapódik belőle
mind a fehérje…
– Aztán vigyázz a vérplazmádra, Rómeó. Ha kiderül, hogy
észrevétlen átvészelted a fertőzést, beszélik, véredből kivonható
majd holmi ellenszérum.
– Te vagy a szérumom, Júliám, s a fertőzésem is, beléd halok!
– Nem semmi indulat, szeretlek, te úthenger!
– Gerjedek rád, mint rosszul beállított hangfal. Éjem csak drága
termeteddel népes, izzó parázson forgolódom, csontomig hat a
perzselő szenvedély, telve karanténom ezernyi sejtelmes alakoddal…
– Hűtsd le magad, ó, Rómeó, egyelőre semmi értelme ennek.
– Akkor marad a virtuál, Júliám, be van csukva az ajtód? Nehogy
rajtad üssön, mint múltkor, jó anyád…
– Nem tudom, Rómeó, valahogy mű ez így, ám legyen, jobb
ötletem nekem sincs… Támasszuk le a telót, és dobjuk le a ruhát.
Jobb párhuzamos gyönyör, mint sehogy se…
 ANYÁM TYÚKJA MASZKBAN

– Sááándor, nagy Isten, csakhogy látlak, miféle maskara van a

szájadra kötve?
– Maszk van rajtam, meg kesztyű is, szabályszerűen, anyám, te
nem nézel híradásokat? Nyakunkon a maszkkorszak, a
tömegközlekedésben muszáj álarcot viselni színésznek, nem
színésznek egyaránt. Hiszen karantén az egész világ, s maszkos
idegen benne minden ember.
– Na, gyere ide, hadd csókollak össze!
– Ne lépj közel, szülém, tapodtat sem, kétméteres kötelező
távolságtartás van, itt megállok az előszobában.
– Aj, fiam, itt mink egyszerű vidéki emberek vagyunk, nyoma sincs
erre koronavírusnak, urak huncutsága az, odafenn találták ki, Pesten!
– Nem bírtam megállni, anyám, hogy ne lássam ábrázatát kicsit,
összefacsarodott a szívem, de be nem jöhetek, még behordom a
pesti ragályt! Híj, ez a tetves tyúk mit köröz itten a bokámnál. Csak
nem levesbe vágyik?
– Ne bántsd, kedvencem ő, apáddal szólni nem lehet, tudod,
milyen, ez a tollas kis pöfeteg egyetlen társaságom.
– De fölvitte dolgát az Isten, tán bizony még a ládára is felszáll, az
asztalt is lepecsételi, egyem a húsát.
– Gyere mán, ölelj meg, nem félek én semmitől. Hogy volna
fertőzött pont az én kicsi fiam, hol szedted volna össze? Színházban,
irodalomban? Ismersz valaki koronásat? Hacsak nem a Habsburg
császárt magát?
– Teátrum és redakció bezárva, anyám, keserves ez így, otthonról
küldözünk videókat, verset mondunk az embereknek, ki ne rágja
szívük a félelem…
– Akkor kitől kaptad volna el, te mamlasz? Jersze, szorongassalak
meg! Mink meg itt nem mozgunk semmit. Hova is mennénk s minek?
Reggel felkeltem, átfuttam az Etushoz, tartoztam neki öt tojással,
beinvitált kávéra, nála ült az a jópofa postás, megjött az Eszti is,
hozott pogácsát, ettünk, aranyos teremtés, csak olyan átok
pletykafészek ne lenne. Aztán beugrottam postára, bankba,
piacoztunk egy kicsit, tudod, csak végigkóstolgatja már az ember, mit
hoztak ki az ismerős családok, ezer éve nem láttam keresztapád
repecskes ábrázatát, megölelgettem erősen, azt mondja, jól vannak,
csak a melle szorul meg a légzése nehéz, köhög cefetül, de fel se
veszi, mit szóljon nyolcvanévesen. Hazafelé meg csak bead az
ember kis zöldséget amoda, kér egy csokor virágot eminnen, kerül a
temető felé a jóasszonyokkal, megkérdi a plébánostul, kit temetnek,
körbeszimatol a boltban, mi a hír, ott mindig tudják a népek. Nem
megyünk már mink sehová, minek futkoznánk, mint az égett lábú
tyúk!
– Rosszabbak vagytok, mint a Pesti Úti Idősek Otthona, hol
hullanak a fertőzöttek, mint kósza őszi legyek. Ej, te tyúk, mit
sertepertélsz, tojnál inkább anyámnak! 
– Hagyd már a tyúkot! Álltó nap ülünk idehaza, angyalom, úgy
unom apád képét, itt eszi a fene folyvást. Csak a kapát fejeltetni ment
át reggel a komájához, aztán kiballagtak a többiekkel a szőlőhegybe
tesztelni Pista újborát, meg segítettek tuskót kiszedni a Bélánál, ott is
iddogáltak, megnézték a Misi cocáját, mert hamarost fial, iddogáltak,
kirakták a Sziszi utánfutóját, rengeteg bontott cserepet szerzett, aztán
iddogáltak, a Nácinál szakértettek egyet, vágta azt a ménkű nagy
jegenyét, aminek kirohadt a belseje, húzták kötéllel a tuskókat, rá ne
essenek, ahogy szelte, s persze iddogáltak. Apád, tudod, milyen,
nem megy az sehova se, főleg így járványban nem! Na, egyél velünk
valamit, csirkepörkölt lesz, kedvenced!
– Jesszusom, nem gondoltam félőgépnek magam, de anyámékhoz
képest berezelt girnyó vagyok csupán! Nekik legyen igazuk, s
induljon újra az élet, jöjjön a járványgörbe tetőzése s lelohadása,
amint az Operatív Bizottmány megígérte. De addig is, tyuki, ide
figyelj, vigyázz rájuk, ezek kamikazék! Kutya, te meg vigyázz a
tyúkra, vigyázzon itt mindenki mindenkire, mentem, anyám, szólít már
az áldott pesti karantén!
 AKIK ÉLNEK, AKIK FÉLNEK

Bálint atya készült a misére, mint szokásosan. Bedobott egy poént

a feladatokon osztozkodó ministránsoknak, nevettek. A sekrestyés
bácsinak megmutatta, hova tette Marika a tiszta kendőket. Besegített
a tömjénnel vacakoló Pistinek. A kórusvezetővel átbeszélte az
énekek menetét. Felszaladt a karzatra, egyeztetni az orgonistával.
Lekezelt a hívekkel, kiosztotta az olvasmányokat, megkérte Vicust és
Lacit, járjanak körbe az adománygyűjtő kosárral.
Ja, nem. Bálint atya meggyújtotta a gyertyákat, bekészítette a
szertartáskönyvet, bekapcsolta a mikrofonokat, szomorkásan
pillantott az elárvult tömjénezőre, időzítette a kamerát, kiment a
sekrestyébe, tízig számolt. Nem dulakodtak a ministránsok, hogy ki
csengessen, ő maga rántotta meg a csengettyű szalagját. Ünnepi
menetben bevonult tökegyedül a töküres templomba.
– Kedves testvérek, a járványügyi intézkedések értelmében ezt a
szentmisét zárt ajtók mögött mutatom be, és felajánlom a koronavírus
áldozataiért, a szenvedő világért, az áldozatos munkát végző
ápolókért, orvosokért, mentőkért, rendőrökért, papokért, bolti
eladókért, szállítókért…
A templom kongott. Koronázási mise, villant be a poén, de nem
mondhatta el a ministránsoknak a mise végén, amúgy is siralmas,
nem vicces. Nem is az, hogy húszan nézik-e meg vagy kétszázan.
Olyan miseválaszték van, virtuális misepiac az internet, a lakásokba
beköltöznek a sztárpapok, mint hajdan a házi káplánok az
uraságokhoz. Bálint atya miséjén amúgy mindig voltak láthatatlan
vendégek.
– Szent János apostol, add ide a kelyhet, légyszi! Rafael angyal,
meggyújtanád a gyertyát, vagy menjek én? Szűz Mária, támogasd
meg kicsit a tévelygő asszonykórust, köszi! Jézusom, bújj bele a
kenyérbe és borba, ne mocorogj, jó?
 Most is suhogtak a szárnyak meg a hosszú köntösök… Csak az
emberek szuszogása, köhögése, válaszolgatása, danolászása
hiányzott, meg a dobogás, gyereksírás, szaladgálás, de az nagyon.
Jézus urunk sem a csupasz falakhoz jött gyógyítani, tanítani…
Az ablakokon dől a fény dézsaszámra, Bálint atya felemeli a
kelyhet, a kenyeret, nem sokaság, hanem lélek, kérünk téged,
hallgass meg minket.
Bálint atya gumikesztyűvel pityegi be a Marikától SMS-ben kapott
kapukódot, belép a kukák között az előcsarnokba. Kopog a fatégla, a
lovaskocsik hangját akarták így tompítani, már foghíjasak a kockák. A
pap kezében összehajtható kisasztal, mikrofonállvány, vállán
sporttáska. Megáll az udvaron, itt-ott hangfoszlányok, mulatós
muzsika, gyerekvisítás. Fenn a felhők Forma–1-es versenye zajlik,
őrült kavargás a kék háttéren. Hirtelen hátrahőköl, dagadt macska
huppan a betonra, prüszköl, majd a férfi nadrágszárához dörgölődzik.
Az atya megsimogatná, de megfagy a mozdulat, járvány van, ki tudja,
miféle kórokozók ármádiáját cipeli szőrös hátán a kis házi kedvenc.
Kihajtja az asztalt, megteríti: kehely, bor, víz, kiskendő,
miseszöveg. Állvány, bele mikrofon. A kis hangszóróból felhangzik
fátyolos baritonja: minden föld imádjon téged, dicséretet zengjen a te
nevednek, ó, fölséges…
Kavargás a magasban, ablakok nyílnak, ajtók csapódnak.
– A jó térítő öreganyádat, elmész a búsba… Jenő, haggyad, ne
legyé bunkó… Milyen engedéllyel jött ez be?… Délutáni alvásról nem
hallott? Anya, X-faktor van? Nyugalom, emberek, meg volt beszélve,
ki volt küldve mailben, ha nem tetszik, menjenek be, kössék le
magukat… És a te lelkeddel…
Néhány vicces lakó aprópénzt hajít, páran kiállnak énekeskönyvvel
a folyosóra, Jenő vastagot köp a korláton áthajolva, csattan az udvar
kövén.
– Majd ráhúzom én a hevi metált az ájtatos manóra, megemlegeti!
Bálint atya felemelt kézzel áldást küld neki.
– Béke veled!
Jenő felesége keresztet vet.
– Eredjé te be, ha nem teccik, ne itt rontsd a levegőt!
 A szemekben felhők szekereznek, a kehelyben Jézus vére, annak
tükrén ott úszik az egész gang, a dühösökkel, az áhítatosokkal, a
kíváncsiakkal, az emberekkel, akik élnek, akik félnek, akikért valaki
kétezer éve nem habozott magát az ártók kezére adni.
 FOGHIÁNYOS SZÉP NAPOT

Pontatlanul adtál vissza, de nem szóltam, mert indult a vonatom,

és ezt te is tudtad, azon a vonaton veled szemben ültem, és kínosan
igyekeztem kerülni a tekintetedet, nehogy megfertőzzél azzal a
mocskos nézéseddel. Elfeküdted nagyanyám elől az utolsó ágyat a
kórteremben, de szerencsére másnapra meghaltál, úgyhogy elhárult
minden akadály a műtét útjából. Két cukorral hoztad ki a kávémat és
széles mosollyal, amit nem kértem, inkább visszaküldtem, köszi,
anélkül iszom.
Rögzítettél a mobiloddal, elsuhanó árny lettem a barátnőd háta
mögött, ment a fotó rögtön a netre, az egész Costa Rica-i rokonság
lájkolta elmosódó sziluettemet, ami voltaképp eddigi legnagyobb
onlájn-média-sikeremnek mondható.
Szenvedélyesen beletúrtál a hajamba, igaz, a szenvedély inkább a
szakmádnak szólt, mint külön énnekem, nem az a lelkizős típusú
fodrász vagy, mindig lepattannak rólad a kis intim történeteim,
kényszeredett mosollyal kérted el tőlem a frissen kezelt jegyet, olyan
akkurátusan vizsgáltad át, mintha országos jelentőségű bűntény
lehetőségével állnál szemközt, foghiányos szép napot kívántál
nekem, szájszagod megérezve átfutott a fejemen, van-e valakid.
Mind a két világháborút belegyúrtad a kedvenc zserbómba,
csomagoltál belőle külön egy szatyorral, orrfintorítva etted aztán, azt
mondtad, naftalinszaga van, én meg egy perccel korábban még nem
tudtam, hogy lehülyézlek, és rögtön ki is doblak egyszer s
mindenkorra az életemből.
Kidobtalak, mint a karácsonyfát, melyet még te kötöztél össze, és
vittél le a kukák mellé, és most te dobálózol vele nyerítve, részegen
az éjszaka kellős közepén a többi eszetlen holland turista
haveroddal.
 Dohányoztál az erkélyen a haverjaiddal, csodálkoztam, ez nem
jellemző rád, talán miattam, a hiányom miatt szoktál rá, messziről
láttam, nem biztos, hogy te voltál, lehet, nem is gyújtottál rá,
szolidaritásból kimentél beszélgetni a hidegbe a bagósokkal, valaki
épp aznap mesélte nekem, együtt dolgozol elvált barátunk volt
feleségével egy építészeti projekten, és hevesen csapod neki a
szelet, de ő ódzkodik egy újabb tartós viszonytól, ráadásul pont az én
exemmel.
Az volt az utolsó csepp, amelyet a virágaid csurgattak rám az
erkélyről, ahogy elhaladtam alattuk, méltatlankodó kiáltásomra
hamiskásan, bajuszpödörve szóltál oda nekem egy kapualjból, így
biztos nem fogok elhervadni.
Utáltam, ahogy szembejött velem rajtad a ruhám, utánad is
fordultam, és megállapítottam, hogy jobban áll a te fenekeden, mint
az enyémen, bár hogy az enyémen hogyan áll, arról csak közvetett
fogalmaim vannak, magam után még sose fordultam meg így.
Csattant egyet a dísztárcsa, melyről azt mondtad, ez vadiúj
márkás, kiskezicsókolom, nem utángyártott vacak, az ezüstös korong
olyan kényelmesen, villogva gurult a forgalomban, mint mikor
bemutattad művészitorna-karikád vad szökdellését a gyerekkor
vitorlázórepterének dombjain.
Beleettél a bablevesembe, mikor felálltam az asztaltól, kidobott
fogkefémről szájflórám a te ínyedre vándorol át, kitaposott cipőm
kilóg a kartonpapír alól, melyet nem tudni, takarónak vagy
szemfedélnek használsz.
Idegesen szedegeted le pillantásom szöszeit a fekete kabátodról,
én meg csípős megjegyzéseidet látom szárnysuhogva távolodni az
égen, vágyaimat az óriáskeréken ülve viszed a magasba, múltamat
összetördeled, és a hídról szórod be a sirályoknak.
Iktatószámomat úgy veszed szemügyre vastag szemüvegeddel,
mint egy undorító bogarat, mely most mászott elő egy falrésből, én
meg kiskosztümödet szemlélem olyan borzongó közömbösséggel,
mint paleolit maradványokat egy múzeum tárlójában.
Az én fülcimpámba harapsz a busz páros ülésén, de egy másik
lány szisszen fel tőle, az én dekoltázsomba nézel mélyen, miközben
két mozijegyet kérsz tőlem magadnak és a nevetgélő barátnődnek,
az én füstömet szívod be, én meg helyetted szívom el azt a retek sok
bagót, hogy ne halj meg tüdőrákban idejekorán, te szerencsétlen.
Szavamba vágsz, neked egy nő ne okoskodjon, azt képzelem
esetleg, azért vettél fel, mert páratlan a szaktudásom, hát közlöd
velem, hogy nem, ha akadt volna helyemre egy épkézláb férfi ebben
a rettenetes munkaerőhiányban, egy percig nem habozott volna,
igyekeztem nyugodtan lélegezni, úgy bámulni a szemedbe, mintha
egy távoli tereptárgyat néznék valahol a hátad mögött, az univerzum
végpontján, szó nélkül vonultam ki az irodádból, és a földszintre érve
rád kacsintottam, a főnökre rájött a hiszti, férfimenstruáció, elvetted a
hegyezőmet, és most azt hiszed, te vagy az élet császára.
Helyetted ugrok le a turulmadárról, és miattad maradok le a
kedvező albérletről, a te otthagyott fél pohár borodat öntöm ki a
mosogatóba, mikor a csatornarendszert ellenőrzöd sisakosan,
munkásoverallban, az ottani bűzben megcsapja orrodat az
alkoholszag, és a te ágyad vár üresen a kórházban, a szobatársaid
meg kérdezik tőlem, kim volt nekem ez az aranyos, csöndes néni.
 POKOLFAJZATOK

A legfontosabb szabály az volt, hogy ne hagyjam nyitva az ajtót.

Mert ha az ajtót nyitva hagyom, valamelyik dög nekilódul, mint az
ágyúgolyó, és nem áll meg többé, csak a világ vége után kettővel. Jó
erőben voltak a mocskok, én meg hát cingár gyerek, ha teljes erőből
gyepáltam is őket a vascsővel, amit Marcibá adott, egyet fordultak, és
repültem a karám sarkába. Piszkos pokolfajzatok.
Serpenyőtöltelékek. Élő hájtömbök. Szemük szinte nem is volt, csak
egy kis rés, amiből olyan csúfolódó szemmel néztek rám, hogy
beléjük rúgtam, de oda se bagóztak, ettől is csak a lábam fájdult
meg.
Nem mindig voltam ilyen dühös rájuk. Amikor a fűrészport szórtam
nekik, és prüszköltek meg hemperegtek a napsütésben, annak
általában az lett a vége, hogy én is fetrengek velük, dögönyözöm
őket, átbukfencezek rajtuk vagy a hasukra szaltózom, ők meg engem
csiklandoznak és taszigálnak az ormányukkal, és röfögünk és
vihogunk, és forog velem a világ.
Marcibá a padlásfeljárótól nézte, kijött reszketeg léptekkel,
kezében mindig egy cigaretta füstölgött, csont és bőr volt az egész
ember, már a cigifüst tartotta össze, ahogy Marcsinéni, a felesége
mondogatta legyintve. Vén munkakerülő, azért nem eszik, hogy
megúszhassa a munkát, arra hivatkozik, hogy gyenge, pedig még
csak nyolcvankettő, a magukfajta nem kórházban hal meg, hanem
kiesik a kezéből a kapa, azt kampec. Mondta Marcsinéni, és elvágta
a csirke nyakát, méternyire preckelt az első vörös sugár, de a többit
felfogta egy tálba, nem adta volna semmiért a jó kis hagymás vért.
Marcibá is szerette régebben a hagymás vért, de most már épp csak
nyammogta a falatot, amit elé tettek, kár a finnyás belibe, Marcsinéni
bekapta vacsora végén a maradékot, vagy ha már az öreg nagyon
undorítóra csócsálta, odavetette a Perecnek, és az lelkesen fel is
falta.
Marcsinéni nem csak Marcibát tartotta szemmel, mindenki másról
is megvolt a véleménye, engem nyikhajnak nevezett, szerinte mindig
meg akarom úszni a munkát, csak a játékon jár az eszem, mint egy
óvodásnak, pedig nagyocska vagyok már, hétéves. A disznó, az nem
mecsboksz meg nem is legó, azt ellátni kell, nem vacakolni vele.
Kiszedhettem volna a sóskát ennyi idő alatt. Cefrébe dobhattam
volna a hullott körtét ennyi idő alatt. Kupacba gyűjthettem volna a
megmetszett szőlő indáit, mégis mire várok. Mert ha tapsra, akkor
hiába.
A Vivien rám kacsintott, hagyjam a nyanyát, hadd kerepeljen, nem
csukja be a lepcsest rendesen, azt nagy a huzat, jár egyfolytában. Ha
Vivien rám nézett, az olyan érzés volt, mint mikor a kiscsibéket
beleszedtem az ingembe, kapirgáltak, csipkedtek, és nagyon forróak
voltak a mellkasomban. A Viviennek piros volt a szája, szerintem tett
is rá valamit, hogy ilyen piros legyen. Piros volt az Adidas melegítője
is, a tangapapucsa meg rózsaszín. Marcsinéni szerint ócska ribanc,
büdös neki a munka, oda se figyeljek, mit mond, mindig csak a diszkó
körül jár a gondolata, meg a kicsiszerelmét ajnározza. Az se kicsi,
hanem egy nagy büdös ló, autószerelő, annak is inkább
hátramozdító, a Norbi, aki ha a sarkon befordul, már száz méterről
érezni a pacsuliszagát.
A Vivien mindig kiteregetett, felmászott a padlásra, pedig teregetni
a kertben is lehet, ahogy Marcsinéni mondta.
– Fogja be a pofáját – rivallt rá a Vivien –, a kertben megáztatja az
eső.
– Eső, milyen eső? – kérdezte Marcsinéni. – Negyven fokban miről
beszélsz? Inkább téged áztat meg a Norbi odafenn, aztán mehetsz
elkapartatni, mert ha olyan hülye gyereketek lesz, mint ti ketten
együttvéve, akkor disznónak se tudjuk felvenni ide a tanyára, mert
elbukná a pontszámot. Inkább a ház körüli munkában segítenél, te
cafka.
– Micsoda? Tudja, kinek dirigáljon, vén szutyok, hát, ha most
elkezdeném mesélni, ki mindenkivel járt a padláson fiatalabb
korában, holnapra sem érnék végére. Csináltatok majd egy oszlopot
ide a kert közepére, pont olyat, mint a hősi emlékmű, csak a
vénasszony szeretői lesnek felvésve rá név szerint. Akkor ugasson!
Mondta a Vivien, azért ő sem vak.
Marcibá mosolygott, de nem szólt semmit. Nem volt baj, mert ha
megszólalt, akkor se értette senki, mit mond, olyan gyenge a hangja,
olyan kevés a foga. Csak ült ott a pajtában, mosolygott, és nagyon
nézte a Vivien piros Adidas nadrágját, de aztán kapott egy taslit
Marcsinénitől.
– Tudod, mit nézzél, vén kecske, kikaparom a szemedet!
Azt hittem, csak a Vivien meg a Norbi nyögnek meg hörögnek.
Nem tudtam, mit csinálnak a padláson, csak hallottam, mert a Norbi
megfenyegetett, hogy ha leskelődök utánuk, és a hogyhívjákomat
húzogatom, akkor agyonver egy féltengellyel, ő az ilyesmit nem állja.
Mégse ők lehettek most, mert amikor furcsálltam a hörgést, és
odaszaladtam, láttam, hogy Marcibá ott hever feldőlve a szalmán,
habos a szája széle, körülötte minden lángol az elejtett cigarettától.
A padlásról ijedten nézett a Norbi és a Vivien, nem mertek lejönni a
lángok közé, de lassan felért hozzájuk is a tűzvész. Ekkor fordultam
hátra, és láttam, hogy jön üvöltve Marcsinéni egy késsel, a disznók
meg a nyitva hagyott ajtón keresztül vágtatnak eszementen a
határba. A disznók után eredtem én is, féltem, hogy Marcsinéni
elvágja a torkomat, és preckelni fog a sugár méterekre. Még talán
hagymás vérnek is kisüti, ne vesszen kárba, ha már kieresztette.
Hiszen megmondta, a legfontosabb szabály, hogy az ajtót zárjam. Én
pedig nem zártam.
Lihegve torpantam meg, visszafordulva láttam, hogy a padlás
lángol, Vivien és Norbi pedig kiugrottak a tetőablakon, lehet valami a
lábukkal, alig tudnak feltápászkodni. Megfordultam, és loholtam
tovább a pokolfajzatokkal, féltem az agyonveréstől, meg sem álltunk,
csak a világ vége után kettővel.
 MEGTAPSOLOM A CSÖNDET

Aranyom, megkérnélek valamire, leszel olyan drága, és bemész a

gardróbba a régi lakásban? Balra, a villanykapcsoló mellett vannak a
felső beépített szekrények, na, oda kellene felmászni. A kisvécében
találsz létrát, tudod te is. A régi, fekete bundámat ha megkeresnéd,
amire egyszer azt mondtad, „hű, mamika, ez nagyon sztájl”, napokig
nevettem rajta. Pedig azért vettem csak elő, hogy még jobban
telerakjam molyirtóval, hátha a régiek elfáradtak már, iszonyú kárt
tesznek azok a kis nyamvadt férgek, belemennek minden élő
anyagba. A boltban vett rizst, lisztet, zsemlemorzsát kapásból rakom
a mélyhűtőbe, különben kikel a parazita-népség, és mindent eláraszt.
Így is csapdosom őket lépten-nyomon, megtapsolom a csöndet, így
szoktam mulatni rajta magamban, nem is hinnéd, mennyi mulatsága
van az embernek, ha évtizedekig magára marad, és megszokja a
magányt.
Az az igazság, manapság nem bírják az emberek, rögtön
összeállnak valakivel, aki első pillantásra édes pofának tűnik, és
valljuk meg, bogaram, első pillantásra mind igyekszünk édes pofának
tűnni, de hamar kibújik a szög a zsákból. Én mondjuk már túl vagyok
ezen, nem kedveskedem senkinek, annak a ló Mihálynak is a fejéhez
vágtam, hogy ennél még egy óvodás kölyök is szebben felássa az
ágyást, férfi egyáltalán az ilyen vagy csak utánzat? Ilyen vagyok,
szemébe vágom, mit bánom, ha két méter magas, és másfél liter
kólát megiszik egy délelőtt. Hogy nem porlanak ki a fogai meg a
csontjai attól a cukros nyavalyától! Azt hittem, hozzám is vágja az
ásót, de csak földhöz csapta, és morogva elcsörtetett, azóta se
láttam. Hiába kiabáltam utána, úgy-úgy, menjen az ostobája, meg ne
várja a napszámát, nehogy véletlenül odaadjam neki, senki munkását
soha életemben meg nem károsítottam, pont vele kezdem
nyolcvansok évesen! Érted? Inkább elment, benne hagyta a pénzt,
csak a fene nagy önérzete ne sérüljön. Mindenki olyan nagy gallérral
jár manapság, csak tudnám, mire fel? Azt gondolják, beesnek az
utcáról az ikszfaktorba, óbégatnak egy kicsit, és máris zuhog a
nyakukba az aranyeső, és hirtelen lesznek is valakik. Bár
megnézném a Mihályt az ikszfaktorban a százhúsz kilójával és a
kólán köszörült hangjával!
Nem hordom többé azt a régi bundát, nem öregasszonynak való,
hiába erősködöl, hogy más idők járnak. Látom ám, hogy egyik-másik
vénasszony flitteres katonabakancsban jár zumbázni, és azt hiszi, ha
ide-oda riszálja a löttyedt farát, bárki húszéves lánynak nézi.
Ügyesen összeszed magának az internetes társkeresőn valami
hasonló vén csontot, próbálják utánozni a vízilovak szerelmi életét,
hát egészségükre. Minden életkornak megvan a maga szépsége és a
maga nyomorúsága, így aki az ötödiken lakik, ne ugráljon ki az
ablakon, mint a földszintiek, mert megnézheti magát. Ez az én
véleményem, Isten ments, hogy bárkire rákényszerítsem, de a
ganajtúró bogarat hiába küldenéd operabálba, pedig szépen csillog a
páncélja, meg kell hagyni. A csontjaim összeestek már, földön
harangozna az a szőrme, különösen venné ki magát. A súlya sem
akármi, ez még nem pihekönnyű műszőrme, hanem eleven állat
irhája, én meg megérem cipelni a magamét, nemhogy a más bőrébe
bújjak, kicsim.
Láttam cifra dolgokat, anyám is mesélt egyet-mást, ő testközelből
végigélte a háborút, ott is akadt ember mindenre. Asszony is. A
németeknek is meg az oroszoknak is kerültek lotyóik, nem csak
olyanok, akiket megerőszakoltak, hanem akiknek ezért-azért,
kenyérért-cukorért nem derogált odatartani a méltóságukat, ahol
kívánalom adódott. Márpedig ahol annyi férfi csörtet derékig vérben,
ott bizony tombol az ilyesmi. Hej, hogy állt édesanyán az a bunda, ő
kapta eredetileg! Onnan is jutott eszembe, kimentünk tavasszal
Bécsbe, én még pici voltam, de mintha látnám magam előtt azt a
hatalmas fehérséget. Meglehet, csak annyiszor mesélték el utólag,
hogy beképzelem, de talán tényleg benne ragadt az
emlékezetemben. Akkora hó esett májusban, hogy vacogtunk, meleg
ruhát minek is vittünk volna, és akkor édesapám, amilyen gavallér
volt, ezt a gyönyörű bundát vette édesanyámnak ott a Stefansdom
környékén, egy elegáns üzletben.
Olyan az emlékezet, mint egy öreg kekszes doboz, azt se tudod
már, mi minden van benne, iskolai zsírkréta, nagyanya
nagyítólencséje, kisfiad autós kártyája, rég beszáradt sütőpor,
műanyag indián, söralátét, anyacsavar, minden és semmi. Néha
nincs benne, amiről biztos voltál, hogy ott tartod, máskor olyasmire
bukkansz, amiről biztosra vetted volna, hogy már régen a
szemetesben kötött ki. Ez a bunda is felbukkant a fejemben,
mondom, szólok az Anettnek, szedje elő, most újra divat a retró, talán
egész jól el lehetne sózni az ebayen vagy a jófogáson.
Anyádékra nem írnék rá semmi pénzért, pedig büszke vagyok
magamra, nem sokan csetelnek az én koromban, szoktam ám
szapulni azt a nyomorult ámítógépet, így hívom magamban, hihi, ha
nem akar engedelmeskedni. Haragszom rájuk, hát miért kellett azt a
jó kis törökbálinti telket elkótyavetyélni, kincset érne most, amikor
mindenki menekül a városból, mint patkányok a süllyedő hajóról. Ők
meg a nagyokos apád akarata szerint beforgatták abba az idétlen
felújításba, de sose szedik többé vissza, mert azóta lelakták a pesti
lakást rendesen, másfelől meg aki ma ingatlant vesz ennyi pénzért,
rögtön vereti ki a falakat, viszi a lakberendezőt meg dizájnert, és
vadonatújat akar rittyenteni magának. Egészségükre, ha ettől
boldogabbak, de nemigen tűnik úgy, hogy a nagy kocsik, drága
lakások beválnak, olyan ideges és nyúzott népség terpeszkedik
bennük, hogy nincs párja.
Aranyom, azért is mondom a bundát, mert jó lenne pénzt szerezni,
újítani kéne a síromat, különben az összes maradványomat
exhumálják, és összedobálják mások csontjaival, aminek nem
örülnék, remélem, ti sem. Addig rendben, hogy ki se jártok a
temetőbe, és a sírhelyet felveri a gaz… Vagyis ez sincsen rendben,
tudom, sok a dolgotok, de nehezményezem ám, hogy nem bírjátok
azt a kicsit se befizetni, amiért egy ember szépen rendben tartaná,
van erre szolgáltatás.
Asszonyom, kérem, nyugodjon meg, a nagyi-szoftver cégünk új
fejlesztése, egészen személyre szabott és különleges chatprogram,
amellyel arra szeretnénk felhívni a figyelmét, hogy hamarosan lejár a
829-es parcella 4-es számú sírhelyének Versényi Ferenc és Versényi
Ferencné neve alatt nyilvántartott sírbérlete, így esedékessé válik
annak megújítása. Az ön számára is előnyökkel járhat most induló
akciónk, melynek keretében hallatlan áresés tapasztalható. Minél
hosszabb távra fizet be, annál kedvezőbb fekvésben jut hozzá magas
szintű ajánlatainkhoz.
 GUBANC

A hajgubanccal, mama, mit tegyen, aki megtalálja? Aki megtalálja

a hajgubancot, mit is tehet? Nem csak valamelyik hajgubancot úgy
általában, hanem azt a konkrétat, a te hajadat, a te gubancodat, a te
fésűd termékét, szőttesét, szövevényét, gombolyagát. Mit is
tehetnék? Foglalata ez a gubanc szokott lomposságodnak,
mondhatni pongyolaságodnak (mindig is szerettél pongyolázni,
abban libegni a szobában fényes nappal, pongyola pitypang,
használtad ezt a szót is).
Mama, az ágyad alatt találtam, ahogy tologattuk el a bútorokat,
mert eltologattuk, egyszer igazán betoppanhatnál, kérdezhetnéd, mi
ez a felfordulás, hát normálisak vagyunk mi, hogy a te otthonodból
cigányputrit csinálunk, a romaputri nem jött volna szájadra sehogy, az
egész píszíkorszakból kimaradtál, nevén nevezted a dolgokat, nem
rosszindulatból, egyszerűen ilyen volt a te világod. Hogy normálisak
vagyunk-e így kifordítani sarkaiból mindent, hiszen még élsz, majd
akkor gyűljünk ide, mint holttetemre a keselyűk, ha már befellegzett,
ha már feldobtad a pacskert, ha már neked kampec, ravatal,
hullaház.
Szerettél, bárcsak most is szeretnél megbotránkoztatni minket a
halálról való fesztelen beszéddel, mintha cimborád volna, mintha az
ütődött szomszédgyerek volna. Na nézd, húznád félre a függönyt,
hogy mutassad, se-füle-se-farka nótákat gagyarászik a gangon. Hát
ez tiszta hülye, szólnál a szó eredeti értelmében, ki volt írva egykor,
HÜLYÉK INTÉZETE.
Hülye halál, hülye halál, jaj annak, kit előtalál, dalolásznál, szerettél
kócosan dalolászni, gubancosan dalolászni, ebben az őszes, kicsit
bizarr szagú gubancban is ott van egy-két melódia, tekeregnek
kacéran, színezüst erdők során, engem is csak égve dobtak el, a két
szemed szeretett legtovább.
 Mennek a bútorok Ukrajnába, mama, világot fognak látni, ott
mindenki mindennek örül, olyan ott a szegénység, te láttál ilyen
szegénységet, megbecsültél hát minden tárgyat, egy kicsit
túlságosan is megbecsülted őket, túlbecsülted, tárgyakkal raktad ki
magad körül a világot, mindegyik kapaszkodó volt valamely csak
általad ismert eseményhez, úgy csimpaszkodtál beléjük, mint
falmászók a műanyag rücskökbe. Egyre feljebb kapaszkodtál, egész
odáig, ahonnan már lebeg az ember, nem kell tovább
csümpeszkednie. Nincs ilyen szó, de használtad. Te a tárgyszegény
múltból jöttél, azért tetted múzeummá az életteredet, amit most el
fogunk adni, el a légköbmétereidet, a padlóba, ablakkeretbe,
vakolatba ivódott jelenlétedet, és a dolgokat se tartjuk meg, nincs
hová tenni. Minket szétvetnek a tárgyak, ki van hasasodva az összes
ház fala a felesleges vacakoktól, és még így is egymást tapossuk az
áruházakban fekete pénteken.
A haboskőris bútorok… Mennyi habbal emlegetted őket! Most
mennek Ukrajnába, Zoli eltett egy festményt, azt a virágot tartó
kislányt, állítólag Ferenczy, de valószínűleg csak vacak, a virág
legalább nem pottyan le, azt tartja a kislány fixen. Restauráltatni
kellene, de többe lenne, mint a vászon ára alighanem. Az
evőeszközöket Réka elviszi, nem mindet, már elsóztunk fillérekért az
antikvitásosoknál, amit lehetett. A többi kuka. Tudod, a Jósikára, amit
te felbecsülhetetlen kincsnek emlegettél, vállat vont a könyves, azt
mondta, francot sem érdekli, kiment a divatból, annyira meg nem is
régi, hiába első kiadás, hiába dedikált… Jobb, hogy nem tudod.
Beállít Vali néni, ő már életében is mögmondta az öregasszonynak,
ja, egyébként őszinte részvéte, hogy nem lehet ilyen röndözetlenül
élni, mit fognak csinálni azok a szegény gyerökök ezzel a sok limlom
kacattal, hívnak egy konténört, azt fogják csinálni, Manyikám, aztán
megy a kukába mindön, mert nem lösz élő embör, aki mög tudná
mondani, hogy ebből a hóbelevancból mi a fontos és mi a fölöslegös.
Köszönjük, Valika, zárjuk be az ajtót, köszönjük az őszinte
részvétnyilvánítást, kevésbé őszinte is megtette volna. Mögtötte
volna.
A gubancodat, mama, hogy tároljak egy gubancot, mert ezt már
eldobni nem akarózik, hogy tároljam pormentesen? Hát mondd meg!
Kimossam időnként, kimossam belőle az áporodott
öreglányszagodat, az özvegyi éveket, a csípős megjegyzéseket,
amelyekkel másokból is szomorú özvegyet, víg özvegyet akartál
fabrikálni? Bekeretezzem, lepréseljem, mint egy növényt, mely a
fejed táptalajából sarjadt? Hova tegyem? A Horváth Roziba? A
Bibliába? A Momóba, mert ez a kicsit szirupos regény volt a
kedvenced? Állok, kezemben a gubanccal.
Jön a Réka, kérdezi, na, mi a gubanc.
Hát ez az, mama, látod, ez az.
 AZ EMBER, AKI AZ UTCÁN EVETT

– Jó napot kívánok, egy feljelentés ügyében jöttünk. Hadova

Kornél?
– Igen, én vagyok az.
– Neve?
– Hát, ahogy említették…
– Neve?
– Hadova… Kornél… Ahogy említették.
– Születési helye?
– Budapest.
– Születési ideje?
– 1974. július 12.
– Nem, 13.
– Ja igen, bocsánat, ha zavarban vagyok…
– Ön nem ismeri a születési dátumát?
– Ha izgulok, elrontom.
– Most izgul?
– Mondhatni… igen…
– Miért izgul?
– Hát mert… rám ijesztettek…
– Ráijesztettünk? Mivel?
– Ez a hangnem, tudja… Általános óta nemigen…
– Mi volt általánosban?
– Semmi, igazán semmi…
– Beletojtunk a ventilátorba?
– Hogy micsodába?
– A ventilátorba…
– Én, dehogy…
– Mind ezt mondják.
– Ne haragudjon, ez valami félreértés…
 – Csak vicceltem, ember, nyugodjon már meg. Felejtse el az
iskolát, okés? Lehetünk még barátok, okés?
– Barátok? Okés… Nem ragaszkodom hozzá, de…
– Személyi igazolvány száma?
– Hű, a régebbit még tudtam fejből, de ez az új, máris
megkeresem.
– Nem szükséges, GL489563
– De ha tudja, akkor minek…?
– Ez az ügymenet, uram…
– Ügymenet…
– Maga tett feljelentést?
– Fel, igen… Vagyis én.
– Zaklatásért?
– Zaklatásért.
– Zaklatottnak látszik. Ki ellen tett feljelentést?
– Nem tudom.
– Nem tudja, ki ellen?
– Név szerint nem tudom. Egy férfi…
– Ez már jelentősen szűkíti a gyanúsítottak körét. Hogyan zaklatja
az a férfi?
– Eszik.
– Miért, maga nem szeretné, hogy egyen? Jobban szeretné, ha
felfordulna?
– Ehet felőlem, csak ne itt.
– Ne hol?
– Ne itt, a házam előtt, mert ettől megőrülök.
– Az az ember itt eszik a háza előtt? Pontosan hol?
– Ott, szemben, az ablakból látszik.
– Nem látok ott senkit.
– Hát persze, mert csak ebédidőben eszik ott. Meg reggeliidőben.
Meg vacsoraidőben. Direkt írtam a feljelentésben, hogy olyankor
jöjjenek, láthatták volna.
– Kérem, mi nem tudunk össze-vissza kiszállni. Nekünk, kérem,
munkaidőnk van. És az önén kívül számos feljelentést kell
kivizsgálnunk.
– Igen, de így nem látják a zaklatást.
 – Majd maga elmeséli.
– Már elmeséltem.
– Igen, de nem valami részletesen. Az ördög a részletekben lakik.
Ez egy mondás. Ismeri?
– Ismerem.
– Nos, mit eszik az az ember, mikor jön ide, miért pont ide, miért
gondolja, hogy ez ön ellen irányuló zaklatás lenne?
– A napirendje nagyon pontos, reggel 7.30-kor érkezik, délben 12
órakor, este pedig 18 órakor. Egy fél óránál tovább sosem marad.
Ennyi idő alatt mindig elfogyasztja, amit hoz magával.
– A sajátját eszi?
– Mindig.
– És ez magát zavarja?
– Igen. Vagyis nem. Vagyis jobban zavarna, ha a hűtőmből
táplálkozna, de nem ez a lényeg.
– Mi a lényeg?
– Hogy sok mindenfélét eszik, de csak amiket az emberek enni
szoktak. Müzlit, szendvicset, lekváros kenyeret, ebédre rántott húst
vagy csirkecombot rizzsel vagy krumplival. Salátával, kovászos
uborkával. Este megint szendvicset. Olyasmit, amit itt, a közeli
benzinkútban lehet vásárolni.
– Ezt honnan tudja?
– Egyszer láttam, hogy onnan jött ki.
– Kémkedett ez után az ember után?
– Nem, csak láttam.
– Szóval véletlenül kémkedett.
– Ezeket már mind megírtam a feljelentésben, olyankor kellett
volna jönniük, amikor rajtakaphatják.
– Szép festményei vannak. Jómódú lehet.
– Hogyhogy?
– Hát, aki ilyen festményeket vásárol…
– Örököltem.
– Aki ráér napközben az ablakon kinézegetni, miközben mások
dolgoznak…
– Már ne haragudjon, de ez felháborító…
– Kérdezhetek valamit?
 – Hogyne…
– Ha annyira zavarja, miért nem vág vissza ennek az embernek?
– Mivel?
– Mondjuk maga meg átmehetne az ő háza elé, mondjuk enni.
– Azt sem tudom, hol lakik.
– Ugyan, ügyes fiú maga, most mondta, hogy már követte…
– Én ugyan nem, kövessék maguk!
– Tisztázzuk, uram, ezzel az emberrel nem nekünk van bajunk,
hanem magának.
– Kővel dobáljam, megüssem, leszúrjam, lelőjem?
– Kicsit túl sok krimit néz. Ezeket most nem hallottam, különben
hivatalból feljelentést kellene tennem.
– Ellenem?
– Hát ki ellen? Maga fenyegetőzik!
 LUMBÁGÓS CASANOVA ÉS A TÖBBIEK

Kitti a könyvtárba lépve rászólt Eszterre:

– Halkítsd le, kiesnek az ablaküvegek!
– Nem lenne csoda, már a gitt is összeszáradt, télen meg
emlékszel, hogy süvít be a szél! Le se kell vegyük a polcról az orosz
irodalmat, bejön a sztyepp a réseken.
– Már megint ezt a Jenkinst nyomatod, tisztára, mint egy
rockrajongó. Mit tud ez a szimfonikus angol lord? Mintha filmzenéket
írna soha el nem készülő filmekhez.
Eszter méltatlankodott:
– Nem angol, velszi. De lordnak lord. Ne idétlenkedj, ez teremtő
muzsika! Világot alkot, visszhangja van, végtelen terek
sokszorozódnak, mintha egy kastély termeinek sorát járnád, a szobák
mind ugyanolyanok, mégsincs köztük két egyforma.
– Hű, kora reggel kipakoltad az Ezo-magazin példányait? Fél
szekér bölcsesség kávézás előtt… Apropó, forró víz?
– Undok vagy. Tényleg igyál kávét. Mintha nem egy kastélyban
élnénk itt…
– Kastélynak könyvtár, könyvtárnak kastély. Ötven kilométer
esőcsatorna, egy falunyi tetőfelület folyton beázó antik cseréppel,
kifűthetetlen belmagasságokkal. Kísértetkastély. Azt hiszem, a
Bochkovich grófék nem erről álmodtak…
– Figyelj, most jön a kedvencem, üstdobok, kórus, rezesek: mintha
vízesés szakadna a nyakadba, és felnéznél a szédítő magasba, a
robogó fellegekre, az izzó napra…
Kitti bosszúsan fújtatott:
– A napra lehet nézni, de veled ma reggel beszélni… Hallgasd a
zenédet, ha egyszer ez a partidrog. Megyek, megnézem a kávét.
Eszter sejtelmes mosollyal megállította kolléganőjét:
 – Itt járt a púpos, képzeld, megműtötték a szemét lézeresen, újra
szemüveg nélkül olvas. Egy mázsa szerelmes regényt vitt, azt
mondta, pár nap múlva jön.
– Micsoda? Átnyergelt a láv sztorikra? De hiszen az nyugdíjas
mamáknak való…
– Azt mondta, megunta a sok felfedezős meg túlélős baromságot.
Változnak az emberek.
– Vigyázz vele azért, tudod, milyen az öreg. Figyeld a kezét!
– Ó, nem próbált udvarolni, zsémbelt, hogy fáj a dereka a front
miatt.
Kitti felkacagott, szemlátomást élvezte a témát:
– Na tessék, egy lumbágós Casanova! Jaj, tegnap bejött a szép
Kárásziné, elkezdte érdekelni a filozófia…
Eszter összeráncolta a szemöldökét:
– Nem túl meredek váltás ez a szakácskönyvek után?
– Azt mondta, fokhagymadinsztelés közben elgondolkodott az élet
értelmén, és rájött, hogy mostantól csak ezzel akar foglalkozni. Kezdi
Platónnal meg Augustinussal. Legalább lesz kis anyagmozgás,
ezeket minden leltározásnál úgy kell megmenteni a kárhozattól.
Kitti felvillanyozódott:
– Nem is meséltem, hogy felbukkant a szép arcú Zsolti. Úgy
bizony! A városba szakadt egyetemista! Megújította az olvasójegyét,
mert itt, a szüleinél parkolgat vizsgaidőszakban. Vitt a történelmi
szakkönyvekből, de egy-két humoros vackot is. Unja magát a
szerencsétlen.
– Te bezzeg elszórakoztatnád?
– Menj már, az régi történet, gyerekek voltunk.
– Elpirultál!
Kitti elfordult, és kinézett az ablakon. Odakinn a postás tolta
biciklijét.
– Hol az a kávé? Muszáj engem szívatni?
Eszter odaszaladt hozzá, és átölelte. Együtt bámulták a Bandi
postást, amint becsönget a szemben lakó nénihez.
– Ne haragudj már, te bolond! Csak olyan bunkón reagáltál a
zenémre, gondoltam, beléd csípek, ahol tudom, hogy fáj. Rettentően
szeretlek! Főnyeremény vagy nekem, mióta Znamenáknét sikerült
nyugdíjba paterolni. Valaki, akivel együtt álmodozhatok. Aki veszi a
lapot. Akivel együtt repülhetek a képzelet mezőin.
– Ó, te Csehov-drámából szökött Mása! Szeretlek én is. Már csak
egy harmadik nővér hiányzik, úgy teljes lenne a bolondokháza.
Tudod, hogy ezt a Bandi-gyereket is beírattam?
– Ne hülyéskedj, a postást? Le fogunk bukni!
– Ugyan már, egy csomó krimit a nyakába sóztam. Imádja a
skandináv bűnügyeket.
– Ha te mondod. Mert én már többször álmodtam, hogy kijön
Kázmér a megyeiből, és mindent tud…
Ebben a pillanatban, mintha egy ócska amerikai komédia ikszedik
jelenetét látnánk, tárult az ajtó, és Kázmér állt a küszöbön.
– Hölgyeim, remélem, zavarok!
A két fiatal könyvtárosnő ijedten rebbent széjjel. Kázmér nem
feszélyezte magát, fél fenékkel leült egy asztal tetejére.
– Gyors leszek, mert a polgármesterrel van találkozóm. Nagyon
büszke vagyok magukra, a rátermettségükre, a sok színes
gyerekprogramra, baba-mama körre, akvarisztikára, diáktáborokra,
mindenre, ami itt zajlik. Nem véletlenül kaptak kitüntetést, nem
véletlenül kérem, hogy segítsenek tippeket adni a bátortalanabb
megyei könyvtárosoknak. De… Most jön a feketeleves. Mondják,
minek hiszik magukat, Úristennek? Azonnal álljanak le! Mindent
tudok. Én se most jöttem le a falvédőről. Ez a holt lelkek-sztori, ez
nagyon gáz. A temetőből gyűjteni fiktív olvasókat? Megőrültek?
Normális, hogy rettegnek a bezáratás rémétől, tudom, hogy sorra
halnak ki az olvasók, a gyerekek nemigen jönnek, rettentő
gazdaságtalan az épület. De ez nem megoldás. Higgyék el,
dolgozunk rajta, lesz felújítás EU-s pénzből, talán egy kis
sulikönyvtár-részleget is sikerül kibuliznom. De most átléptek egy
újabb határt ezzel a postás-üggyel. Ne szórakozzanak velem, hat
évet húztam itt le a Znamenákné keze alatt, ismerem a falut, mint a
tenyeremet. Feri és az olvasás! Ha valami szemfüles újságíró
megszimatolja, hogy ötvenes alkoholisták személyi adatait másoljuk
be illegálisan az olvasói nyilvántartásba, csak mert maguk ketten
jóban vannak Terikével a városházáról, hát akkor nekünk lőttek! Nem
fogom tartani a hátamat. Tüntessék el a nyomokat, de villámgyorsan!
Végeztem!
Kázmér mögött csattant az ajtó. Eszter fásultan szólalt meg.
– Meg se kínáltuk.
Kitti gépiesen tette hozzá:
– Majd kap kávét a polginál.
Az ajtó újra kitárult. Kázmér gunyorosan odavetette:
– Halkítsák le a zenét, tíz perc múlva nyitás! Mi ez? Már megint az
a nagyszabású Jenkins? Az egész nyugdíjaskommandó az ablakban
csüng, hogy lássák, mit buliznak már megint azok a rosszcsont
könyvtároslányok!
 MINT A GYÚJTÓZSINÓR

Nekem nagyon rossz előérzetem volt már akkor, amikor a szokott

munkahelyi útvonal helyett beültél a kocsiba, és fényes nappal arra a
rettenetes környékre hajtattál. Anyádat is hosszan kellett győzködnöd
telefonon, hogy nem úgy megy már, mint volt régen, mikor
elszegődött az ember egy állásba, mondjuk bakternek
Nyékládházára, aztán lett belőle albakter meg főbakter, és onnan
húzza majd a nyugdíját, és egy karosszékben pipázik szolgálati
lakásban, a sínek mentén. Manapság semmi sem biztos, még az se,
hogy semmi sem biztos. Mondtad. És ehhez kell alkalmazkodni,
anyuka. Mondtad. És aki nem alkalmazkodik, annak kampec, azt élve
elássák. Mert senki nem fog szólni neked előre, hogy ekkor és ekkor
csődbe megy a jó kis munkahelyed, amit örökkévalónak hittél. Nem
adnak le figyelmeztető lövést, ha ki akarnak rúgni, nem mondják,
hogy nagyon sajnálom, és nem fog számítani, mennyit güriztél nekik.
Az a jó kis munkahely igazából egy kóceráj, és akkor tök mindegy,
hogy annak idején a Janóbá protezsált be oda családi hátszéllel.
Haladj tovább egyenletes sebességgel.
Aztán beszállt az a büdösbőrkabátos alak, az új főnököd, és
egyáltalán nem tetszett, ahogy veled beszélt, tényleg, mint egy rühes
kutyával, aztán meg bizalmaskodott, hányinger, aztán megint
csicskáztatott, és megint haverkodott. Hol fent, hol lent, mint a
hullámvasút. Nem szeretem az ilyen hatalmi embereket, akik úgy
játszanak másokkal, mint a sakkbábukkal. És az se tetszett, hogy
folyton melót meg anyagot meg cuccot emlegettetek, mintha titok
lenne az egész mögött. Milyen munka az, amiről nyíltan még a saját
kocsidban se mersz beszélni? Díler lettél? Bérgyilkos? Ezzel a
mamlasz-külsőddel? Amit amúgy szimpatikusnak találtam. És
bosszantott, hogy utána lelkesen felhívod az asszonyt, mintha
megfogtad volna az Isten lábát. Ez igen, végre van kihívás a
napjaidban, végre értékelnek, számolnak a képességeiddel!
Legszívesebben kitéptem volna a kezedből azt a nyamvadt telefont,
és belevisítok, hogy ez a dilinós hazudik… Ehelyett csak annyit
mondtam bosszúból, hogy: a hálózat nem található! Juss haza
magadtól, én mára végeztem!
És hazajutottál. Nem is vagy ügyetlen fiú. Viszont durva volt az a
zaklatott tempó, ami ezután következett. Utak az ország egyik
végéből a másikba mindenféle kartondobozokkal, bunkó vagy idétlen
férfiakkal, egyik-másik bunkó is volt meg idétlen is. Éjszakai kávék
benzinkutakon, hajnali cigik a parkolókban. Mi vagy te, babám,
állatorvos vagy tűzoltó? Ilyen embertelen időpontokban koslatni fel-
alá… Ellik a tehén vagy ég a ház? Ennyivel többet ér az a nyavalyás
pénz, mint az idegeid, az önértékelésed, a nyugalmad? Szerinted
nem láttam én is mint bárki, a bőröd sárgulását, a korai ráncokat, a
tikkelő szemhéjadat? Nem élő szemrehányás akarok lenni, csak
féltettelek. Van hozzá jogom, nem? Milyen idegesen csattogtál a
telefonba az asszonnyal, milyen ritkán láthattad azt a nemrég
született pici gyereket? Ha abból indulok ki, mennyi időt töltöttél
velem, nem sokat fürdethetted a babát. Pedig ezek a napok nem
jönnek vissza, felnő, elmegy, itt hagy! Tudnék mesélni. De csak
annyit mondok: háromszáz méter múlva hajts be a körforgalomba, és
menj ki a harmadik kijáraton.
Figyelj, Isten látja a lelkem, én adtam ezeknek egy esélyt, de
láttam, ahogy a kávék és a cigik száma sokasodott, ahogy a
kézremegésed és a hunyorgásaid fokozódtak, ahogy többször le
kellett húzódnod a kocsival az út szélére. Szédültél, ne is tagadd,
kezedbe temetted az arcod, azt morogtad, Úristen, mit keresek én itt.
Nem tudom, legális vagy illegális, amit műveltek, nem is vagyok
adóhatóság, sem vámőrség, bár ha az lennék, rátok szállnék a sok
idegen rendszámú kocsi meg a zavaros, fura telefonok miatt. Ne is
kezdd, sejtem, hogy benne van a vámhatóság meg a zsaruk is, nem
lehet máshogy bizniszelni, így szereznek infókat, eltűrik a kisebb
disznóságokat, ha cserébe a zsiványok felnyomják egymást, és a
fakabátoknak leesik néha egy-egy zsíros fogás. Nem ma telepítettek
engem sem. Jó, aztán villámgyorsan megváltoztál, bár ne úgy lett
volna. Négyszázötven méter múlva fordulj balra.
 Kisimultál, szikrázott a szemed, ez igaz, sisteregtél, mint a
gyújtózsinór, én meg sokadjára esküdöztem, hogy többé nem viszlek
el a Hajnalka utcába. Meghibásodom vagy valami. Egyszer, mikor
köd volt, el is kavartalak egy Isten háta mögötti magasleshez, verted
a kormányt üvöltve, emlékszel? Sajnos utána már magadtól
odataláltál, mint valami automatika, izzadtan, felajzva, úgy, ahogy
hazafelé már sosem. Sőt, az asszony hívásait egyre többször
kinyomtad, és volt, hogy már rég megérkeztél volna, de az utcátok
előtt elkanyarodtál, és felesleges köröket róttál a környéken,
tépelődve, batár arccal a sötétben. Vagy megálltál a ház előtt, és a
kormányra borultál, félig alva. Volt, hogy kijött érted a feleséged,
felkiáltottál ijedtedben, ahogy rád nyitotta az ajtót.
Bezzeg azzal a másik nővel mentek a turbékolós nagy
telefonálások, mint egy hülye kamasz, komolyan. Nem vagyok
erkölcscsősz, de ami nem fair, az nem fair. Magyarázhatsz felőlem,
így a szerelem meg úgy a szerelem, meg otthon már nem volt
ugyanaz, és hogy ez a kis nő felforralja a véred, de otthon miért nem
vallod be mindezt? Szégyelled a pofádat, mi? Különben nem idióta az
asszonykád, tudja régen. Csak tapintatos. Bár ne lenne. Bár borítaná
rád a bilit. Sunyi alak lettél. A következő lehetőségnél térj le jobbra.
Vagy fordulj fel, bánom is én!
Tényleg csak a zsaruk hiányoztak az életedből. Kettős játékot
kellett játszanod, különben rád húzzák a vizes lepedőt. A kis
légypiszok-életed kezdett ócska krimivé fajulni. Nyugtatod az
asszonyt, háttérben gyereksírás. Szerb fenyegetőzés, ordítozás az
áruról. Hív a főhadnagy, megkeményedik az arcod. Megcsörget az a
liba, ezredszer esküdözöl, hogy szinte elváltatok, a feleséged nem
jelent neked semmit. Otthon, nő, rendőrök, zsiványok. Zsiványok, nő,
otthon, rendőrök. Olyan voltál, mint egy kóbor kutya. Várható volt,
hogy kirángatnak abból a rohadt kocsiból, és nyitva hagyják az ajtót
ott, az erdő közepén. Mi mást mondhattam volna: kérem, pontosítsa
jelenlegi tartózkodási helyét!
 CSILLAGALAKZAT

A négyfős bandát mindenki ismerte. Már messziről.

Négy nyurga srác.
Bár az egyik lány, de ez csak közelebbről látszott. Fiús haja volt,
igaz, a táncos mozdulatai megkülönböztették a többiektől.
Neve is volt, Kitti.
Robi szerelmes volt belé. A hajába, a mozdulataiba, az
őzikeségébe. Robinak volt esélye, legalábbis úgy érezte. Senki
mással nem üldögélt annyit, mint vele. Órák hosszat. Azért ez jelent
valamit. Még ha nem is beszélgettek semmit, az ott nem szokás.
Igaz, a többieket nem is érdekelte a pecázás. Robi ezt előnynek
tekintette.
Robi tudta, hogy Gergő is szerelmes Kittibe. A füle, a füle tetszett
neki leginkább, de ezt Robi nem sejtette, senki sem sejtette, hülyén
hangzana. Csak nézte, és elképzelte, hogy megérintené. Ha
valakinek, hát Gergőnek aztán volt esélye. Meg motorja. Épp ez volt
az esélye. Senki más nem kerülhetett ennyire közel hozzá. Ő is csak
a motor miatt. Kitti átkarolta őt, ült mögötte, és a visszapillantóból
látszott, hogy mosolyog. Még ha nem is beszélgettek semmit, az ott
nem hallatszik. A többiek nem rúghattak labdába. Nem volt motorjuk.
Robi is, Gergő is tudta, hogy Petya szerelmes Kittibe. Kitti hangját
végtelen hosszan elhallgatta volna, pont mert kicsit fiúsan csengett,
rekedtesen, de közben rettentő nőiesen is. A lány senkivel nem
beszélgetett ennyit.
Pontosabban a másik kettővel egyáltalán nem beszélgetett. És
Petya, ha lehet, még közelebb került a lányhoz, mint Gergő. Mert
Petya néha lopott pár szál cigit az apjától, és a járdaszegélyen ülve
elszívta. Kittinek is adott egy-egy slukkot, és utána oda tette a száját
Kitti szája helyére. A nyáluk elkeveredett. A többieknek nem volt
cigijük. Semmit se sejtettek az egészről.
 Petya is tudta, hogy a többiek szerelmesek. Petya szeretett
mindent elemezni, és csillagalakzatnak nevezte négyesüket, melyben
mindhárman a középpont, vagyis Kitti felé fordulnak, körötte
keringnek. Elektronok. Kittit szórakoztatta az elmélet, de nem
nyilatkozott róla.
Kitti szerette Robit. A csendességét, a zömökségét, a
szakértelmét, ahogy összehúzott szemmel vizslatja és teszi rendbe a
zsinegeket, feltűzi a csalit, ellenőrzi az úszót, figyeli a kapást. Ez
tetszett benne a legjobban.
Kitti szerette Gergőt, a látszólagos vadsága mögötti ijedt kisfiút,
vagánykodást az ócskavassal, melyen olyan menő dolog villogni. Kitti
elszáguldozott volna Gergővel a világ végéig.
Kitti szerette Petyát, az okosságát, a dallamosan mutáló hangját,
ahogy kanyarog a sötétben. Mikor a fú átnyújtotta neki a cigarettát,
mindig elmosolyodott. Nem tudott nem elmosolyodni.
Kitti tudta, hogy Robi szerelmes belé, és azt is, hogy Robi talán
soha másba nem lesz szerelmes. Nem az az ember volt. Azt is tudta,
hogy Robi sose csalná meg, ha ő egyszer hozzámenne feleségül.
Legfeljebb a halakkal.
Kitti tudta, hogy Gergő szerelmes belé, de nem vette nagyon
komolyan, mert Gergő tekintete szinte bármelyik jó alakú, csinos arcú
lány láttán felparázslott. Ha más ül majd mögé a motorra, két utcát se
kell suhanni, Gergő máris fülig szerelmes lesz. Kérdés, meddig. A
következő sarokig. A következő motoros-lánykáig. Gergő nem volt
rossz lélek, mindannyiszor tényleg őrült szerelmes lett. Kizárólagosan
az összes lányba.
Kitti tudta, hogy Petya szerelmes belé, ami nem izgatta
különösebben. Petya ugyanis leginkább magába volt szerelmes, a
dallamosan mutáló hangjába, a felette csillagosodó világegyetembe,
a nagy beszélgetésekbe. Mellé tesznek egy tükröt, már jó neki.
Kitti tudta, hogy Robi tudja, hogy Gergő szerelmes belé. Hogy
Gergő tudja, hogy Petya szerelmes belé. Hogy mindhárman tudják,
hogy mindhárman szerelmesek belé. És azt is tudják, hogy szereti
őket, csak azt nem, hogy mennyire. Mindegyik azt reméli, hogy őt a
legjobban. Kitti tudta ezt, és nem akart belebocsátkozni a
részletekbe. Neki megfelelt a csillagalakzat, és tudta, bárhol
bolygatnák meg az erőteret, a banda szétrobbanna. Meglehet,
engesztelhetetlen ellenségeskedés ütné fel a fejét. Verekedésig,
gyűlölködésig fajulna. Soha többet szóba nem állássá. Messzi
vidékre elutazássá.
Éppen ezért, ha észrevette, hogy Robi hosszan bámulja őt, a botra
mutatott:
– Kapás van!
Ha motorozás után Gergő levette a sisakot, és ő is levette a
sisakot, nem nézett mélyen a srác szemébe, nem maradt vele
szemben állva, hanem sürgősen lehajolt bekötni a cipőjét.
És mikor Petya keze átadta vagy átvette azt a cigit, ő mindig fürgén
kiszabadította ujjait, nem időzött az érintésben.
De most osztálykirándulás lesz, és ez mindent eldönt.
A három fiú izgatottan készült, mindegyikük rosszallóan észlelte,
hogy a másik kettő is készülődik. Robi, hogy előnyt biztosítson
magának, szétszedett egy pecabotot, és a táskájába rejtette. Így
éjszaka kiszökhetnek a kempingből a közeli tóhoz, és ki tudja, talán
még a hajnal is ott éri őket.
Gergő kicsit kétségbe volt esve, mert egy csavarjaira szerelt motort
mégse cipelhetett magával észrevétlenül. Kinézett viszont egy menő
motoroskocsmát a környéken, addig elstoppolhatnának titokban, csak
ketten. És akkor ott… Csak ahhoz beszélni kell, úgyhogy Gergő A4-
es lapokat írt tele mindenféle szépnek szánt mondatokkal. Kérdés,
egy motoroskocsma heavy metálja mennyire kedvez a gyengéd
társalgásnak.
Petya tudta, hogy neki áll a zászló, mert bármi segédeszköz nélkül
is ura a helyzetnek. Egyszerűen sétára indulnak kettesben vagy
letelepszenek a tücsökszó kellős közepébe, és ő most nem csak
beszélni fog, hanem kérdéseket is feltesz majd, lényegre törő
kérdéseket. Nemigen szokott kérdezni, de most majd erőt vesz
magán, nem lehet olyan nehéz.
Kitti is izgatottan készült, mert az ofő az utolsó pillanatban
megbetegedett, és Szókratész, a filosztanár kíséri helyette a
diákokat. Filozófián senki nem figyelt az osztályból, csak Kitti.
Hallgatta, hogy ha szeretsz egy tálat, mondd azt, hogy amit szeretsz,
az csak egy tál, semmi más. Így, ha eltörik is, nem fogsz háborogni.
Ha a gyermeked vagy a feleséged szereted, mondd azt, hogy csak
egy embert szeretsz. Így, ha meghal, nem fogsz háborogni. Vagy
pedig: kérdeztem a tengert s a tenger zúgó mélységét, az élő,
tekergő lényeket és azt felelték: nem vagyunk a te Istened, keresd őt
felettünk.
Különleges lebegés volt hallgatni Szókratészt, válaszolni lebegő
kérdéseire. Kitti úgy érezte, aki Szókratész társa lesz egyszer, az
lábujjhegyen járja végig az életét, és mindenre óvatosan rákérdez: ez
most mi? Harag vagy boldogság? Félelem vagy szégyen? Honnan
ered, mi váltja ki, mi az értelme, mihez kezdünk vele?
Így kéne, nem csak egyszerűen és bénán élni bele a világba.
Hanem mondjuk filozófiáról beszélgetni vörösbor mellett, a tó partján,
alkonyatkor. És egyre közelebb is kerülhetne egymáshoz az a két
filozófiáról beszélő száj. És Kitti arcát megcsiklandozná az őszes
szakáll. Persze, Szókratésznek van családja, de Szókratész a
börtönben is szabad. És Kittit nem zavarja az ilyesmi, megszokta,
hogy apja is felbukkan időnként a családban, majd eltűnik. Ő tud
várni. Ő türelmes.
A csillagalakzat valóban létezett, de a középpontja, mely felé a
három fiú törekedett, igazából kifelé fordult, és Szókratészre irányult.
 A PEPSI NÉLKÜLI UTCA BALLADÁJA

Ismeritek Jocót? Jocót mindenki ismeri. Láthatósági kesztyűs

kezével megdöngeti a kapukat, kővé száradt zsemlével hajigálja a
macskákat és galambokat, morgással hergeli a kutyákat, a
kiscsajoknak meg olyan cifrákat rikkant utána, hogy ott is elpirulnak,
ahol ruha van rajtuk.
Jocó életörömének mi sem lehet jobb bizonyítéka, minthogy
peckesen kapaszkodik a kukásautó hátulján, míg társa, egy százhúsz
kilós mackó, rosszkedvűen folyik le a túloldalon. Jocó fülében mindig
ott a fülhallgató, agyában mindig szól a hip-hop, és ő tesz róla, hogy
kihangosítsa a külvilág felé is a szabadszájú nótákat, hogy aszongya,
savaszana, vasalana szüszenszésön, vantyudetyu fakjubébi
dzsenerésön. Dala pattog a kövezeten, mint a megrúgott
sörösdobozok, a gyerekek vidáman ébrednek tőle, és az ablakban
lógva keresik Jocót, a korhelyek viszont fejükre húzzák párnájukat, és
nyomdafestéket nem tűrő dolgokat dörmögnek a pihetollak közé.
A gyerekek kiváltképp azért lesik Jocó feltűnését, mert fogadásokat
lehet kötni rá. Jocó ugyanis minden csütörtökön más sapkát visel,
erre gondosan ügyel, RED BULLosat vagy NEW YORKosat vagy I’M
A GENTLEMAN vagy XOXO vagy XMAS feliratút. Lilát, pirosat,
zöldet, pingvineset, tigriseset, autómárkásat,
suttogafenyveszölderdőset. Flitteres sapit vagy bolyhosat is felvesz
olykor, az egyiken rókaszínű pompom díszelgett, a másikat a perui
indiánok szőtték, a harmadik varázslósityak volt Harry Potteréktől.
Semmi, ami emberi, nem idegen tőle: így foglalhatnánk össze Jocó
sapkafilozófiáját, a baseballsapi még akkor sem marad el a fejéről,
mikor a rekkenő nyárban patakzik alóla az izzadság. Patakzásban
nem jut messzire, becsurog a hatalmas napszemüveg alá, majd
kicsurog alóla.
 Jocó a szabadidejét az utca végén lévő gyúrós parkban tölti, páros
korláton röpdös és kézen áll, bármelyik félkarjával húzódzkodik, a
trambulinon csavarszaltózik, az aszfalton fejen pörög.
Gördeszkájával körbe-körbeszáguld a kiépített betonpályán, ugrat,
farol és szlalomozik, mint egy művész. LA LAKERS feliratú trikójából
kivillognak szálkás izmai, még a nyugdíjas hölgyek meg a babakocsis
kismamák is elismerően meglassítják lépteiket, mikor az öröm
embere izmait ugráltatja.
Reggelente Jocó elnyomja a cigijét, felnyitja a kukák fedelét, és
röntgentekintettel azonnal tud mindent az utcabeliekről.
A kakis pelusokat összeköti a babakocsis anyukákkal, a
pizzásdobozokat a kótyagos egyetemistákkal, a macskaeledeles
konzervet a totyogó nénikékkel, az energiaitalokat a nagyerős
tetkósokkal, a Coca-Colát, az utca nemzeti italát mindenkivel. Ebben
az utcában egyetlen pepsis se lakik, ezt büszkén állíthatjuk.
Kivetettük volna magunk közül, soha nem áll meg előttünk.
Lát Jocó bőven olyasmit is, amit nem mutattunk volna másnak.
Előtte, akár az urológushoz belépve, legféltettebb titkainkat is
feltárjuk.
A szépasszonyok a legyantázott szőrcsíkokat, sminkmaszatos
vattagubancokat, gyanúsan szétnyúzott tüllbugyikat.
Kifogástalan urak fura foltokkal ékes alsógatyójukat.
Indulatosabbak a földhöz csapdosott tányérokat.
Kerül itt fültisztító pálcikák, sárgult fogselymek garmadája, levágott
haj, kiesett fog, lyukas óvszer, átázott gézlap, minden, ami emberi, és
mégis valami állatira emlékeztet inkább.
Jocó mesteri szimattal mentett ki olykor egy-egy használható
darabot, főleg sapkákat, antik tárgyakat, üres üvegeket, ezt-azt, a
tarka áradatból.
Talált már minőségi parfümöt, teljes üveg whiskeyt, működő
habverőt, szinte hibátlan bukósisakot, cirkalmas régi könyvet,
mindent és bármit. Épp csak aranyrudat meg bankbetétet nem,
szokta hozzátenni nyihogásszerű hahotával, mely úgy röpdösött
utána, akár télen a sála.
A véres törülközőket nem először, nem másodszor nézte sötéten
lobogó haraggal, melyet nekünk kell napszemüvege mögé
képzelnünk. Öklét egy bizonyos ablak felé emelte, és azt sziszegte,
ne kerülj a kezem közé, gyáva féreg! Az öröm ilyenkor szűkölve
tágult tőle, mint idétlen öleb.
A többit úgy kellett összeraknunk elemekből.
Volt, aki állította, hogy Jocót a rendőrök igazoltatták, de nem
vetették le vele sem a napszemüvegét, sem a sapiját. Talán nem
tulajdonítottak nagy jelentőséget ennek az azonosítás-dolognak, hisz
Jocóról mindenki tudja, hogy ő Jocó. Vagy Jocó a személyije fotóján
is napszemüvegben és sityakban feszít, ami hát mekkora menőség
lenne már. Faggatták ott az utca közepén, de ő kitárt karral, szélesre
tárt láthatósági kesztyűkkel jelezte, hogy mit tudhat bármiről, ami
errefelé történik, csak eltakarítja az emberi hulladékot, bármit is
jelentsen ez, nélküle nyakig lennénk a bajban.
Más látta korábban Bárány urat rémülten kikászálódni a kukásautó
szemetei közül.
Megint más azt erősítgette jelentőségteljesen, hogy Bárányné nem
használ annyi alapozót, mióta az urát nem látják, és ez az egybeesés
nem lehet a véletlen műve.
Akadt, aki szerint Jocó egy zsákot rugdosott le a lépcsőn a
harmadikról, de csak megbízhatatlan források állították, hogy az a
zsák feltűnően hasonlított Bárány úrra, és üvöltése betöltötte a
lépcsőházat.
 MAMA UBANGI VÉRE

Van az ujjadon az a gyűrű, annak a kövével kocogtatod a

villamosmegállóban a korlátot. Cak-cakca-cak-cakca-cak, egy
dzsesszbanda egész jól elboldogulna ezt a ritmust követve. Mama
Ubangi áramszünetben, gyertyafénynél vette át ezt a turmalint egy
sebhelyes arcú pasastól, akit sosem látott azelőtt, a fickó állítólag a
folyóban találta maroknyi más kővel egyetemben, de egyértelműen
ez volt a legszebb az összes közül. Mama megfizette az árát,
másnap pedig felkapaszkodott a segédmotorra, hogy átcsempésszék
a határon a rikító mintás táskába rejtett köveket, és szokásos kenyai
átvevőjének eladhassa a heti zsákmányt. Mama Ubangi sosem ért
célba, ki tudja, ki figyelmeztette a vámtiszteket, és hány kézen
vándorolt át a turmalin, melyről gondosan lemosták mama Ubangi
vérét. Most a Duna-parti napsütésben kocog a turmalin a krómozott
korlát acélján. Cak-cakca-cak-cakca-cak.
Táskádban szőlő, mely pár hete még Csalilabádban ringatózott a
tőkén, de aztán Haszan leszedte, vászoniszákjába rejtette, jó néhány
gyönyörű fürt társaságában, majd macskaügyességgel vetette át
magát a kőfalon, még mielőtt az őröknek lövöldözni támadna kedve.
Göbös ujjai gyakorlottan tapogatták végig a szilvanagyságú
szemeket, hála neked, Istenem, tört föl belőle a sóhaj, nem történt
baja a gyümölcsnek, el tudja sózni a piacon, hajóra teszik, megy
Európába, de Haszan ebbe bele se tudott gondolni, gondolatai nem
terjedtek túl a város határán, megint vehetnek lepénykenyeret, azt
eszik kecskesajttal, hála az égbelieknek a kecskéért, Allah áldása az
efféle jószág olyan családban, ahol öt lány pusztítja a búzafélét.
Mennének már férjhez a mihasznák, dohogott magában Haszan, de
csak ilyenkor volt nagy a mellénye, ha senki se hallotta. Lánykái két
perc alatt az ujjuk köré csavarták, és kicsaltak belőle minden aprót
bizsura, törökmézre, kendőre. Igazából táskádban már csak a szőlő
szára, leszemezgetted, a csalilabádi napsütés ereje gyomrodon
keresztül éppen most szívódik fel a szervezetedbe.
Átnedvesedett hónod alatt a szövet, melynek egyik csücskében ott
a cédula, hogy gyártva Dzsakartában, szép, mintás ruhácska,
megnéznek benne, jól áll rajtad, kivillan halvány karod, arányos
lábad, korodhoz képest mindenképp, a két szüléshez képest
mindenképp, könnyű kis ruha, mégis öltöztet. Persze Intan nem
gondolt semmi ilyesmire, amikor befejezte aznapi ötszázadik
munkadarabját, az övé volt mindig a vállvarrás, már álmában is végig
tudta volna varrni, csukott szemmel már próbálta is, tökéletesen
sikerült, de azért inkább nyitott szemmel csinálta. Most lekapcsolta a
varrógépet, gémberedett vállát fájlalta, pont a vállvarrásnál sajgott, az
izzadságot letörölte homlokáról, hazafelé visz rizspudingot a
mamának, fizikailag kicsit jobban van az utóbbi időben, de mindent
összevissza zagyvál, a rizspudingért gyerekesen rajong, gyümölccsel
nem annyira szereti, pedig kellene ennie, székrekedése van a sok
fekvéstől, aztán úgy kell kakáltatni majd, nem egy leányálom.
Abban reménykedsz, hogy ma nem jön el, egyszerűen ma nem
teheti meg, hiszen Operába fogtok menni ma este, csak veled,
szerelmem, neked vettem a jegyet, tudtam, hogy a kedvenced, bármit
megtennék érted. Forró csók. Aha! A férfi leszáll a villamosról,
kezében rózsacsokor, Made in Netherlands, European Union, igen,
ott csomagolják, de a tövises virág nemrég megsebezte Akinlabi
kezét, rá se hederített, nem törődik az ilyesmivel, csupa heg és seb
minden ujja, ennyi rózsával mit kezdenek az európaiak, nincs is ennyi
feleségük, mindnek legfeljebb csak egy, talán szeretőt tartanak
jódolgukban, annak viszik, gondolta Akinlabi, és felnevetett a
képtelen gondolatra, miközben gyakorlott ujjai gépiesen kanyarították
a rafiát a ki tudja, hány ezredik csokor zöld szárai köré.
A férfi megindult a rózsacsokorral, te észrevétlen követted,
pontosan tudtad, hova igyekszik, melyik lakás kapukódját pittyenti be,
szóval ma is elmegy hozzá, micsoda kétarcú féreg, délután
hempergés a kis hamvas libuskával, utána zuhany, este opera,
vacsora a megunt feleséggel és természetesen az após vagyonával,
a kettő együtt jár, hát nem, kedvesem, ezt nem lehet a végtelenségig
csinálni.
 A férfi nagyon meg fog lepődni, ha belép abba a lakásba, és
elolvassa a cédulát, rajta szívszerelme pár hűvös búcsúsorával. A
lány már nem kapcsolható. A drága férj talán dühöngeni is fog,
összetöri a lakást. Egészségére! Azt hiszi, ennél rosszabb nem is
történhetett vele, pedig téved. Még nem ért véget a nap! Hogy örült
az a csillogó szemű kis szajha az olaszországi állásnak, melyet Frici,
apád varacskos arcú, öreg ügyvédje megvillantott előtte! Már szaladt
is haza összepakolni.
Megigazítottad válladon elitmárkás, de valójában kínai gyártmányú
retikülödet, sarkon fordultál, és megindultál a szokott helyed felé, ahol
minden ebédszünetben burundi vagy bolíviai kávét főznek neked az
előzékeny alkalmazottak. Még volt egy csészényi időd, utána
felugrasz Fricihez aláírni a válókeresetet. Mégis igaza volt apádnak,
hogy biztos, ami biztos, maradjon a neveden minden, amit beviszel a
házasságba. Pedig akkor, szerelmesen, hogy tajtékoztál cinikus
álláspontja ellen!
Este még végigélvezed az operát, az ő kínlódását is, ha eljön
egyáltalán. Aztán kitálalsz. Ha nem lesz ott, akkor telefonon. Ha nem
veszi fel, akkor az üzenetrögzítőjén.
A ma még közös lakásba egyedül mész haza, egy megbízható cég
épp most cseréli ki a zárat.
 PARÁZS A FEJEMEN

Vajon a tyúkok miért kezdenek időnként ütemes kárálásba?

Vaaaaa-papapa, vaaa-papapa, és így tovább.
Vajon tényleg héját vagy affélét pillantanak meg az égen, és így
riasztják egymást? Vagy ez afféle közös révülés, mint ahogy a kutyák
vonítókórusa üdvözli a teliholdat?
Ugye, az ember nem állat, az állat meg nem ember, és rávágnák
erre sokan, hogy hát, állat olyat nem is tenne, mint némelyik ember.
Meg hogy az oktalan állatnak soha eszébe sem jutna kizabálni
alólunk a földgolyót, mi meg teledobáljuk szeméttel az óceánt,
kondommal a trópusi tavakat, csikkel a popstrand homokját, hadd
szóljon. Mulatunk meg bulizunk, mit érdekel világ baja, elhajítom az
agyamat, megforgatom a páromat, ihajja.
Mondják azt is, hogy az emberi faj lépte meg azt a szintet, ahol már
az egyed fennmaradása a mindenekfeletti cél, és nem a fajé, kivételt
képeznek ez alól a honvédő háborúk, ahol a közlegény apró
fogaskerék a gépezetben. Valahogy sehogy sincsen szükség az
Ismeretlen Tábornok szobrára, mert mindig a kisembert darálja be a
gépezet, a vezérkar váll-lapja pedig csak úgy szikrázik, mint a
csillagos ég.
Vajon vannak-e még nekünk, emberszabásúaknak, az állatkerti
rács innenső felén ténfergőknek közös fájdalmaink, mint a szőrét
borzolva nyervogó macskahadnak a tetőn? Vagy amilyen agyalós
lények vagyunk, politikai jelszavak kellenek, hogy egyszerre lépjük,
ugyanazt skandáljuk? Partik és stadionok lüktetése képes ugyanígy
extázisba röpíteni bennünket! Éjau-óu, csak a Fradi, csak az Újpest,
dögöljön meg, földet rá!
Anno a gyapotföldön vagy kukoricafosztáskor a munka okozta
kimerültség meg az éjszaka tudatmódosító hatása megszülte
mindenki énekét, hogy aszongya, vúúú, vuvúúú, engem anyám
megátkozott, bébi, ne hagyj el, a szerelem sötét verem, gyere, hugi,
lobbants lángra…
De most hová menjen, merre fusson, aki beleölné saját bánatát a
közösségi bánatba, mint ahogy a kicsi patak fut a kicsi folyóba, kicsi
folyók a nagy folyamba, az pedig a nagy Óceánba?
Ahogy tűzoltáskor hordták régente vedrekkel a vizet a kútról, és
sokak vize állította meg egyvalaki tüzét. S nem ugyanígy volt-e a
tűzzel? Amíg a tűzszerszám ritkaságszámba ment, egy faluban elég
volt, ha egyvalakinél izzott a kemence parazsa, jutott ennek is, annak
is, még a harmadik szomszédnak is. Az ószövetségi zsidók fejükre
tett parázstartóval mentek zsarátnokért, s aki a tetőteraszán ült, és
elég jó fej volt, csippentett pár lobogó fadarabot, adakozott vele, így
gyűjtött parazsat a más fejére.
Én viszont ülök, fejemen a magam parazsa, és emészt a láng, míg
porig nem égek, míg bele nem kattanok, mit tehetnék? Telefonáljak
be a műsorba, mert a betelefonálók meghallgattatnak, és mondjam,
hogy küldöm Robinak azt a számot, hogy sosem múlik el, pedig
tudom, hogy elmúlik, és nem jön vissza többé.
Látom Robit, kicsi gyerekként, girhesen, a Balaton-parton, lapockái
kidudorodtak a hátán, ahogy magyarázott, mert mindig magyarázott,
mindig mindent jobban tudott, aztán mégis lenullázta magát
valahogyan, minden nagy terve kútba hullott, minden álma füstté
porlott, pedig álmai, azok aztán voltak. Látom őt egyetemistaként,
szívjuk a füstöt kegyetlenül, és csak úgy sistereg a jövő szavainkban,
izzó tekintetünkben. Mind így kezdjük, nem? S csak aztán lesz
belőlünk nyugdíjas főkönyvelő vagy unott árufeltöltő…
Zakatoló tervekkel volt tele, egyik vállalkozásból a másikba vetette
magát, légkondikkal üzletelt majd csokiautomatákkal majd
műtrágyával, mert most abban van a biznisz, soha el nem szakadó
hegymászókötelekkel, hihetetlenül olcsó, minden vegyi behatásnak
ellenálló gumikesztyűkkel, itt van egy pár az asztalomon, világít
foszforszínben, hogy lehet, hogy a tárgyak túlélnek minket?
Ötszázezer gumikesztyűből kellene máglyát gyújtani Robi emlékére,
de hiszen még él, vagy mit tudom én, él-e, hal-e.
Vajon írjam ki minden betonfalra és minden autópálya-hídra, hogy
MIÉRT NEM TUDTALAK MEGMENTENI, ROBI? Ahogy más azt írja
ki, MEGHALOK ÉRTED, VIVI vagy azt, hogy STOP TERROR!, vagy
hogy MAGYAR ÁRUT VÁSÁROLJ!, vagy hogy A SÁRGA MELLÉNY
GYŐZNI FOG? Magamra tetováltassam, mint azt, hogy AZ ÉLET
KEMÉNY, DE TE KEMÉNYEBB VAGY!, esetleg MADE IN HUNGARY
vagy AKARSZ-E JÁTSZANI HALÁLT?
Meg tud-e menteni bárki bárkit? Már ha nem számítjuk a
vízimentőket és tűzoltókat, akiknek ez a szakmájuk. Többnyire még
magamat se tudom megmenteni semmitől, anyám halála, válás
ejtőernyő nélkül, tápászkodás, munkahelyi zűrök, segély, rendszer
újraindítása.
Ültem volna abban a kocsiban Robi mellett, és húzom meg azt a
kéziféket, mielőtt bekövetkezik a jóvátehetetlen? De hát ha
mentőangyalkodni akarok, honnan tudom, hogy melyik nap melyik
barátom kocsijába kellene beülnöm, miféle balesetet elhárítanom? És
ha elkapom a kormányt, akkor legalább nem egy kisgyereket üt el,
hanem mondjuk egy felnőttet? Mert úgy jobb a helyzet? Egy élet, az
egy élet, nem? Mégis mintha nem lenne szörnyűbb, mint egy kölköt
elütni, mintha ez lenne a legkibírhatatlanabb teher. Puszta
statisztika? Mert ő többet élhet még, mint egy harmincas, egy
ötvenes, egy hetvenes? Vagy mert egy gyerek annyira cuki és
annyira védtelen, hogy a legnagyobb gazemberségként szárad a
lelkünkön halála?
Vajon igaz, amit más barátok rebesgetnek, hogy Robi meg sem állt,
mikor látta, hogy a gyerek halott, rögtön a reptérre hajtott, és a
következő géppel suhant Pekingig? És hogy ott sem állt meg, beljebb
merészkedett, és egy névtelen tartomány mélyén él bambusznádak,
vízi bivalyok és apróra aszalódott csíkszemű parasztok között?
Állítólag néha jön egy levél kalandos úton az édesanyának. Robi a
bíróságon nem jelent meg, távollétében életfogytiglani börtönre ítélték
cserbenhagyásos gázolásért.
Vajon hová menjek kínomat a magyar égre, kínomat a kínai égre
vonítani keservesen?
Vajon hol vonítanak annak a gyereknek a szülei, hol vonít Robi
édesanyja?
Vajon milyen kutyafalka, milyen baromfiudvar, milyen
siratóasszony-kórus fogad be engemet?
 SZÉLHÁMOSSÁG

A maga felesége? Szép asszony! Ezek a gyerekek? Helyes pofák!

Szerintem mégis ordas kamu ez az egész. Magának se neje, se
kölkei, egyedül van, mint az ujjam, és kész.
Bebizonyítja nekem? Hogyan? Mit? Felhívja őket, és beszélhetek
velük videócseten? Oké, és akkor mi van? Simán elhiszem, hogy van
valaki az életében, aki valami okból hajlandó a telefonban
szerelmemnek szólítani magát, a gyerekek meg majd azt mondják,
apa. És ez mit bizonyít?
A színházban vadidegen fazonok csókolóznak, nagyinak, papának,
nénikémnek, bátyámnak szólítják egymást, és az egész nézőtér előtt
nyilvánvaló, hogy semmi közük egymáshoz. Felmegy a
reflektorfénybe egy pali, Tóth Bendegúznak hívják, és mindenki tudja
róla, melyik szappanoperában játszik, kivel szexel, mi a kedvenc
söre, és hogy hobbiként pecázik. A közönség meg jegyet vált arra,
hogy ez az arc beöltözzön egy Rómeó nevű középkori olasznak,
akiről mindent olyan szépen megírt egy Shakespeare nevű jóval
későbbi angol. Aki egy szót sem beszélt olaszul. Aki a középkorban
sem élt. Bendegúz meg mindezt elregéli magyarul. De azért senki se
szólítja őt azontúl Rómeónak, hacsak nem poénból.
Hogy maga miért tervelne ki ilyesmit? Azt én honnan tudjam?
Előkapta a telóját a képekkel, amiből arra lehet következtetni, hogy
ez a nő és ezek a gyerekek talán bizonyítani fogják a maga
álláspontját.
Hívja nyugodtan, nekem síkmindegy. Nem veszi fel? Biztos
lemerült… Használjam ki a ziccert? Mondjam, hogy eleve gyanús az
egész?
Hiába esküdözik, hogy a vonatról leszállva taxiba ültet, és elvisz a
lakására, ahol a családja bebizonyítja a maga igazát. Anyuka is ott
lesz? Szuper. Tudja, mit jelent mindez az én szememben? Hogy ön
valamivel rá tud venni négy embert, hogy a maga verzióját
szajkózzák. Mit tudom én, miért teszik… Foglyul tartja a szeretteiket,
vagy csak az adósai. Annyi ilyet hallani manapság.
Szimpatikus pofa, pont ezért nem hiszek magának. Gondoljon
bele, a szélhámosoknak mi az érdekük? Milyennek kell mutatkozniuk,
ha szeretnék, hogy hitelt adjanak nekik? Fejeljék le az embert?
Harapjanak bele az orromba? Morogjanak rám, mint egy veszett
kutya? Fröcsögjön a szájuk szélén a tajték?
Vagy legyenek kedvesek, visszafogottak, sármosak, jól, de nem túl
jól öltözöttek? Szórakoztató beszélgetőpartnerek, mint ön is éppen.
Csupa aranyos vélekedéssel a világról: a kóbor kutyákat mentsék
meg, a nyugdíjakat emeljék, a fákat ne vágják ki, a széndioxid-
kibocsátást mérsékeljék. Milyen jól eltársalogtunk, nem? Tét nélkül,
lazán, oldottan.
No, maga szerint milyen típusú csirkefogó tudja jobban átverni az
embereket? Egy zombi, aki kiirtaná az emberiséget, fasírtot darálna a
macskákból, és felrobbantaná a Kék Bolygót? Vagy maga, aki a szó
minden értelmében megnyerő?
Csakhogy én átlátok magán. Telekkönyvi papírok? Rohanjak a
hivatalba ellenőrizgetni? Anyakönyvi kivonatok? Betű, betű…
Arcképes igazolványok? Ugye, most viccel? Pár ezresért csinálnak
az ócskapiacon hamis személyit, jogsit, mindent, jobbat, mint az
igaziak. Én sem a falvédőről másztam le, tudja!
Még hogy bántom magát? A becsületébe gázolok? Eszem ágában
sincsen. Csak nem áll érdekemben, hogy egy szavát is elhiggyem.
Nem hiszem, és kész.
Tudja, az átlagember roppant hiszékeny. Bebizonyította már
magának valaki, hogy a harmincéves háború valóban létezett? Látott
esetleg mitokondriumot? Érti a relativitáselméletet? Ja, hogy benne
voltak a tankönyvben.
Huhú, ha tudná, mi minden szerepelt már tankönyvekben! Hogy az
asszony voltaképp állat. Hogy a feketebőrű nem is ember. Hogy Hitler
megnyeri a háborút. Hogy a Szovjetunió gazdasági fejlődésben
megelőzi Amerikát. Ezekről csak utólag derült ki, hogy olyan kaparós
sorsjegyek, melyeken az áll: ÖN NEM NYERT.
 Most tényleg, hány latin krónikabejegyzést olvasott el a csatákról?
Le tudta mindet fordítani? Az Einstein nevű pali rögtön létezik, ha
nyelvnyújtós fotókat köröznek róla az interneten? Csak mert a Nobel-
díj olyan sok pénz? Gondolom, egy kémiai képletet is rögtön képes
értelmezni. Jó, mondjuk ezt el is hiszem, ha már a szakmája. Vagy
legalábbis azt állítja.
El ne sírja magát férfi létére! Bár pityereghet nyugodtan,
ostobaság, hogy ez a nők kiváltsága. Isten óvjon a sosem síró
férfiaktól!
Látja, milyen gyorsan ki lehet forgatni mindent hitetlenséggel…
Tegyük fel, elhiszem, hogy maga rendes ember. Ha így van, nem a
dokumentumok győznek meg, csakis a megérzéseim, a belső
hangom. Emlékszik, mit mondtam a beszélgetésünk elején Istenről?
Hozhatok egy talicska tudományos bizonyítékot az Öregúr létezése
ellen vagy mellette, teljesen mindegy. A maga belső hangja számít
egyedül. Arra hallgasson. Ha legbelül megszólítja valaki, kezdjen el
beszélgetni vele.
Különben meg azt tesz, amit akar. Isten vagy az Anyag (ha jobban
esik így szólítani) szabadságra teremtette magát is. Új év kezdődik,
és ez mindig új esély. Koccintsunk a találkozásunkra és a szép
családjára. Én a következő állomáson leszállok.
 A NAGY BEJGLIHÁBORÚ

– A teteje nem lett elég márványos – néz a szemembe tragikus

arckifejezéssel Icuka, mintha valamelyik szerettem hirtelen beállt
halálát kellene tudatnia velem. Most végtelenített rituálé indul, ezzel
mindketten tisztában vagyunk.
– Dehogynem, drágám, ez valami mennyei! – vágom rá
rezzenéstelen arccal.
Fogadja a visszaadott labdát, jól megtekeri.
– A töltelék valahogy száraz!
– Miket beszélsz! Olvad a nyelvem alatt!
Na, ebben van kraft, add vissza, ha tudod! Icukát nem kell félteni,
rutinos róka.
– Ó, a tavalyinak a tésztája… Azt az állagot most csak ugatom.
Viccel? Hiszen ez ajándéklabda!
– Ne őrjíts meg, az ideinek nincsen párja!
– De a tejmennyiség!
– Épp amennyi kell.
– De a narancshéj-reszelék benne.
– Leheletnyi álom!
– De a mazsola!
– Mézédes és kocsonyás.
– De a héjának matt a fénye!
– A nap hasra esik rajta.
Ennek így se vége, se hossza! Ez van, amikor profik vívnak csatát
végkimerülésig. A rokonság meg ül, mint a wimbledoni lelátón, és hol
rám, hol Icukára pislant. A bírói székben, középen Apuka berekeszti
a meccset:
– Na, eszünk.
És eszünk. Bejgli-kilométereket falunk be. Végtelenített mákosok
és szünetmentesített diósok. Ez csak egyetlen csata a Nagy
Bejgliháborúból, ekkor már jó pár forduló volt mögöttünk. A suliban
pártfogói jegyet vettünk a karácsonyi bálra, hogy támogassuk az
alapítványt, mely sportszereket vesz a gyerekeknek. Tombolát is
vettünk ugyanerre a célra, nyertünk vele két rúd bejglit. Kérdeztük,
nem kell-e valakinek, mi már megsütöttük a magunkét, de kópé-
mosolyokat kaptunk válaszul. Ha megnyerte, hadd vigye!
Úgyhogy a két rúd szépen felkerült a jó hűvös kamrai polcra, a
többi mellé. Már az újdonsült szomszédasszony is beállított két
jóképű bejglitekerccsel, mondván, most költöztek, bemutatkozásként
arra gondolt, evvel nem lőhet mellé, kapóra jön az ünnepi szezonban.
Nem viszonozhattuk saját sütésűvel, mert a magukét is megcsinálta
már. Köszi! Kapott hát egy zacskó mogyorót.
Anyuka mentegetőzve hozta a maga két rúdját, mert oldalt kifolyt a
töltelék, de Bandi résen volt, rávágta, ő azt szereti legjobban, pláne,
ha odasült egy kicsit. Ezt demonstrálandó le is csippentett egy
darabot a kikondorodó mákos masszából, és jóízűen befalta.
Nagymama bejglije is rendjén megérkezett, ő a kisebb
keresztmetszetre esküszik, töményebb az íze úgy, ellenben négy
rudat küldött, hogy meglegyen a mennyiség. Sógorkám, aki hozta,
egyben a felesége sütötte két rudat is átadta, na, erre inni kell, ezek
az Adriennel még külön versenyt rendeznek, nehogy ne hasonlítsuk
össze a kettejükét, s ne üzenjük meg a végeredményt. Akkor
irgumburgum lenne! Hogy a vakteszt működjön mindenképp, Adri
férje is beállított egy szatyorral, megsúgta, a neje idén valami
különleges trükköt lesett el a Paprika tévéből, ahol elmondták,
hogyan készül az egyedül igazi magyar bejgli. Kapaszkodjunk meg,
őrölt szerecsendió is van benne! Szerecsendió! Ilyet!
Bandi és a két pasas megitták rá az áldomást, kertek alatt mindkét
vendég hazatántorog a kocsijával. Ilyenkor a rendőr is bejglit süt
szerencsére.
Bandi munkahelyéről is küldtek, mondván, biztos nem olyan finom,
amilyen a kedves asszonykáé, de azért áldott ünnepet. Az
önkormányzatban megállították őt, egy nagyon kedves nagymamika
sütött a gyerekes családoknak anyagárban, jár nekünk is mákos meg
diós, ne szabadkozzék, tegye el, felfalnak azok a porontyok mindent,
még a vasszeget is, hadd legyen legalább egy kis segítség.
 A kamrában ott magasodik a stóc, néha valaki leszel egy-egy
karikát az épp soron lévő tekercsből, de nem csökken a halom, sőt
mintha egyre fenyegetőbben tornyosulna a mennyezet felé.
Szinte megkönnyebbültem, mikor Keresztke a töltött káposzta után
sopánkodva bejelentette, sajnos az ínhüvelygyulladása miatt idén
képtelen volt meggyúrni a tésztát, mióta az eszét tudja, nem történt
olyan, hogy ne sütött volna bejglit. Szerencsére Karcsi bá előrelátó
volt, és jókor rendelt a legendás Fincsiből, minden családnak egy-egy
rúddal. Mégse múlhat el úgy a karácsony, hogy bejglit ne lássunk
tőlük. Egyem az arany szívüket ezüst kiskanállal!
Most, a karácsonyi szezon múltával csinálok belőle fullasztottat,
finom vaníliás öntettel, összesütve kicsikét, de a kutya is vonítva
menekül, ha az illatát érzi.
A bejgli a szent körkörösség, az idő labirintusa, az önmagába térő
centrifugális erő! A bejgli egy mennyboltig érő csigalépcső cukros
tekervénye! Mintha követ hajítanánk sorsunk tavába, s a koncentrikus
diós-mákos gyűrűk szétfutnának a felszínen! A bejgli mint kőbe
dermedt őskori kürtőscsiga tökéletes alakzata, üzenet az
időtlenségből!
Álmomban egy medence máktöltelékben úszom. Egy sivatagnyi
dióban fetrengek, de oázis sehol.
Minden szobamérleg kiakad, szikrázik, digitális kijelzőjén
értelmezhetetlen káosz. Az udvari mázsálóra kell állni, melyen a
cocák méredzkednek. Jöhet Zumba Vivien, az újévi megváltó, TRX
Tibor, a kegyetlen zsírperzselő, Spinning Erika, a hájhurkák gyilkosa!
A tévét kinyitja az ember, vagy az internetbe belenéz, mást se lát,
de tényleg! Jogerős ítélet született a véméndi illegális bejglihamisító
üzem ellen, ahol több tízezer rúd feketén készült hungarikumot foglalt
le a rendőrség. Csőre töltött bejglivel támadt áldozatára egy karcagi
férfi, a hatóság körözést adott ki az elkövető ellen. Az ünnepi
időszakban mind aggasztóbb méreteket ölt a bejglibűnözés Budapest
egyes kerületeiben.
Mint tudjuk, Magyarország a Jóisten kalapja, s egy karika bejgli a
kokárda rajta…
 TARTALOM

Cérnaszál
Csillagom
Repülő macska
Champion
Zombifesztivál
Hajszál híján
Te vagy a plüssmalacom
Szabadság
Ébredj, Csipkejózsika!
Szuszogók
Nincs is világháború
Akik kétszer halnak meg
Az ember, aki visszaköltözött a retróba
Hatezer lépés
A zsiráf szíve
Habangyal
Az ismeretlen spermadonor szobra
Kék köves fülbevaló
Szelepen keresztül csókolóztunk
Mi lenne, ha?
Ádáméva, Évaádám
Tízezer méter mélyről feltörő kedvesség
Felsál
Big talk
Ugorj le a gyilkoshoz, hozzál tejet!
Ugye hoztál hullát?
Putyin és a májgaluska
Élősködők
Betolakodó
Zárvatermők osztálya
Halvér
Banyatankhajó kocsonyája
Apaúristen
Mikor?
Titkos profil
Kinyírni
Belülről díszítse a koponyáját
Vastag aranylánc, mint a karom
Madár tudományos akadémia
Fahéjillat
Gyémánt a betonban
Hazudás az, amitől valakinek baja lesz
Kávéhab
A költő és a zinternet
Baráti ajánlat
Csigavér
Böngyörkefesztivál Kustón
Világvége szakkör
A nagyúr érkezése
Ismeretlen adományozó
Bajuszkence
Érzékeny haderő
Bogyiszlói vodkával
Keményfa
Lopakodó
Beléd zúgtam, Mari!
Állábúak
Tartson ön is szlovák nyugdíjast!
Mi fény zizzen telómon?
Anyám tyúkja maszkban
Akik élnek, akik félnek
Foghiányos szép napot
Pokolfajzatok
Megtapsolom a csöndet
Gubanc
 Az ember, aki az utcán evett
Lumbágós Casanova és a többiek
Mint a gyújtózsinór
Csillagalakzat
A Pepsi nélküli utca balladája
Mama Ubangi vére
Parázs a fejemen
Szélhámosság
A nagy bejgliháború