Professional Documents
Culture Documents
Wilbur Smith, 1982 - Az Angyalok Zokognak
Wilbur Smith, 1982 - Az Angyalok Zokognak
Wilbur Smith, 1982 - Az Angyalok Zokognak
Az angyalok zokognak
William Shakespeare
SZEGET SZEGGEL
Szeretett feleségemnek,
Danielle Antoinette-nek
Első rész
1895
Három férfi lovagolt ki az erdőből uralkodva türelmetlenségén, amely a több hete tartó
kimerítő keresés alatt sem csillapodott.
Egyvonalban megállva lenéztek az újabb sekély völgybe. A száraz, téli fűszálak szép,
halványrózsaszín, pelyhes végét könnyű szellő borzolta és táncoltatta, amitől a fűben
hasig gázoló homoki antilopcsorda úgy látszott, mintha egy kavargó rózsaszín ködpadban
lebegett volna.
Az egyszem vezérbika marja vagy tizennégy marok magas volt. Fényes háta és
lapockája koromfekete, akár a párducé, de hasa és pofamaszkjának tekervényes rajzolatai
a gyöngyház minden színében játszottak. Nagy, hornyolt szarvai görbék, mint Szalauddin
handzsárja, majdnem a faráig hátrahajoltak, s fejét oly büszkén tartotta, akár egy arab
telivér. A déli földtekének a vadászok jóvoltából már csaknem kipusztított e legnemesebb
antilopfajtája jelképezte Ralph Ballantyne számára ezt a Limpopo és a széles zöld
Zambezi közt elterülő szép, új földet.
A nagy fekete bika kihívóan bámulta a lovasokat odafönn a hegygerincen, majd
felhorkant és harciasan megrázta fejét. Tömött, fekete sörénye csak úgy repült utána,
ahogy hangos patadobogással átvágtázott csokoládébarna tehenei élén a köves talajon és
eltűnt a szemközti hegy mögött, faképnél hagyva a nagyságától és szépségétől
lenyűgözött bámészkodókat.
Ralph Ballantyne eszmélt föl elsőnek, és apja felé fordult a nyeregben.
– No, apa – kérdezte –, nem ismerős a környék?
– Több mint harminc év telt el... – motyogta Zouga Ballantyne, akinek az erős
töprengés nyíl alakú ráncot vetett a szemöldöke közé –, harminc év, és malária gyötört. –
Aztán a másik lovashoz fordult, egy aszott kis hottentottához, aki hajdanán a kísérője és
szolgája volt: – Mit gondolsz, Jan Cheroot?
A hottentotta levette viharvert kepijét, és végigsimított gyapjas, hófehér haján. –
Lehet...
Ralph hirtelen közbevágott: – Lehet, hogy az egész csak lázálom volt.
Apja homlokán a ráncok még jobban elmélyültek, és kellemes, szakállas arcán a
csontporcelán színű sebhely rózsaszínre váltott. Jan Cheroot már előre mosolygott: tudta,
hogy ami most jön, jobb mulatság lesz a kakasviadalnál.
– A fenébe, fiam! – fortyant föl Zouga. – Jobb lenne, ha visszamennél a szekerekhez,
és az asszonyokkal szórakoznál! – Elővette a vékony láncot órazsebéből, és meglóbálta a
fia orra előtt. – Tessék! – kaffogta. – Ez itt a bizonyíték!
A lánckarikán egy kis kulcscsomó, szivarvágó, s egy érett szőlőszem nagyságú,
szabálytalan kvarckristály fityegett. A finom, kékmárványszerű pettyekkel tarkított
kvarcdarabka közepén vastag, csillag alakú, természetes fém csillogott.
– Nyers vörösarany – mondta Zouga. – Csak fel kell venni a földről!
Ralph szemtelen és kihívó mosolyt villantott apjára, mert már unta a dolgot. A több
hetes, eredménytelen vándorlás és keresgélés nem az ő műfaja volt.
– Hamis kacatnak hittem, amire egy ócskásnál bukkantál rá a fokvárosi vásáron.
Mikor apja arcán a forradás haragos vörösbe fordult, Ralph élvezettel elnevette magát,
és megpaskolta Zouga vállát.
– Ugyan, apa, csak nem hiszed, ha valóban így gondolom, elvesztegettem volna rá
heteket? Ott a vasútépítés meg a tucatnyi többi labda, amivel zsonglőrözök, de én itt
vagyok Johannesburg vagy Kimberley helyett.
Gyengéden megrázta Zouga vállát, és mosolya már nem volt csúfondáros. – Persze,
hogy itt van, én is tudom. Lehet, hogy már most az aranyteléren állunk, vagy a
hegygerinc túloldalán lesz.
Zouga forradása lassan újra kifehéredett, Ralph pedig higgadtan folytatta: – Csak
kérdés, hogy rábukkanunk-e ismét. Lehet, hogy egy óra múlva felfedezzük, de az is, hogy
még tíz évig kereshetjük.
Apát és fiát figyelve Jan Cheroot némi csalódottságot érzett. Rég volt, mikor utoljára
látta megküzdeni őket egymással. Az azóta már majdnem harmincéves, férfikora teljében
lévő Ralph megtanulta kezelni – beszéddel, ököllel és csizmával – a szállító társaságánál
és építő brigádjaiban dolgozó durva férfiak százait. Magas volt, kemény és harcias, akár
egy vívókakas, de Jan Cheroot úgy érezte, az öreg kutya még mindig bele tudná vágni
kölykét a porba. A még mindig fürge és karcsú Zouga Ballantyne-t a matabelék
"Bakelá"-nak, vagyis Ökölnek becézték. Bizony, gondolta Jan Cheroot sajnálkozva, még
mindig szívesen végignézné őket, de majd máskor, mert a viharfelhők elvonultak, s apa
és fia egymáshoz hajolva a nyeregben, ismét halkan és izgatottan beszélgetett. Az ember
inkább fivéreknek gondolta volna őket, mert – bár a hasonlatosság szembeszökő volt –
Zougából senki sem nézte volna ki, hogy ekkora fia van. Bőre túl világos és ránctalan
volt, tekintete rendkívül fürge és élénk, a perzselő afrikai nap csupán aranyos szakállába
fakított halovány ezüst szálakat.
– Ha legalább csak a napállásra emlékeznél, helyben lehetnénk, hiszen eddig minden
megfigyelésed hajszálpontos volt – sopánkodott Ralph. – Az összes elefántcsont
rejtekhelyhez odataláltam, amiket abban az évben otthagytál.
– Közben megkezdődött az esős évszak – rázta meg fejét Zouga. – Uramisten, hogy
zuhogott! Egy hétig nem láttuk a napot, az összes folyó kiöntött és nagyokat kerültünk,
míg végre találtunk egy gázlót. – Elhallgatott és felemelte gyeplőt tartó bal kezét. – De
ezt már százszor hallottad. Menjünk, folytassuk – mondta halkan. Lekaptattak a völgybe,
ahol Zouga ki-kihajolva nyergéből a talajt fürkészte, hátha akad rajta aranytelér töredék,
azután lassan körbefordulva pásztázta szemével a látóhatárt, hátha megismeri a hegyeket,
vagy ismerősnek találja valamelyik távoli, kéken elmosódó dombot az afrikai égbolt alatt,
amelyen ebben a szép időben ezüstös gomolyfelhők úsztak magasan és derűsen.
– Csak egyetlen biztos támpontunk van, a Nagy Zimbabwe romjai – motyogta Zouga.
– Azoktól nyolcnapi járásra van nyugatra.
– Kilencnapira – helyesbített Jan Cheroot. – Egy napot vesztett Matthew halála miatt.
Aztán meg lázas is volt. Úgy ápoltam, mint egy csecsemőt, ráadásul még azt az átkozott
kőmadarat is magunkkal cipeltük.
– Legfeljebb tíz mérföldet ha meg tudtunk tenni naponta – folytatta Zouga rá se
hederítve a hottentottára. – Nyolcnapi menetelés pont nyolcvan mérföld.
– És Nagy Zimbabwe ott van ni. Épp keletre tőlünk. – Ralph megzabolázta lovát a
következő hegygerincre érve.
– Az ott az Őrszem – mutatott egy sziklás dombra, amely távolba vesző kék ormával,
kuporgó oroszlánra emlékeztetett. – Amögött vannak a romok, ha akarnám sem
téveszthetném el.
A romvárosnak apa és fia számára egyaránt különleges jelentősége volt. Annak
masszív kőfalai között bukkant rá Zouga és Jan Cheroot az ősrégi madárszobrokra, egy
letűnt város őrzőire. Zouga, a Zambezitől északnak tartó, hosszú expedíció során a láz és
egyéb nehézségek következtében előállt, kétségbeejtően keserves helyzetben is
ragaszkodott ahhoz, hogy magával vigyen egy szobrot.
Azután, hosszú évekkel később Ralphra került a sor. Apja naplója és a benne rögzített,
szeksztánssal végzett aprólékos megfigyelések alapján sikeresen elküszködte magát az
elhagyatott fellegvárhoz. Bár Lobengula, a matabele király határőrsége üldözőbe vette,
megtörte a szent helyen a király tabuját és elvitte a többi szobrot is. Így mindhárman jól
ismerték azokat a kísértetek és szellemek járta romokat. A romokat jelző távoli dombokra
meredve némán elmerültek emlékeikben.
– Vajon kik építhették Zimbabwét? – kérdezte végül Ralph. – És hová lettek? –
Hangjába tőle idegen, álmodozó tónus vegyült, nem várva választ. – Sába királynő
bányászai? Vagy a bibliai Ophir? És a kibányászott aranyat Salamonhoz vitték?
– Talán sose tudjuk meg – eszmélt föl Zouga ernyedtségéből. – Csak annyit tudunk,
hogy az arany akkor is aranyat ért. Én találtam némi aranyfüstöt, színarany szemcsét és
rudat Nagy Zimbabwe udvarában, és pár mérföldre innét, ahol most állunk, fedeztük fel
Jan Cheroottal a föld alatti aknákat és bukkantunk rá a sajtolásra váró, törött telér
kupacokra. – Zouga a kis hottentottára pillantott. – Nem ismerős a környék?
Jan Cheroot sötét manó arcocskája a töprengéstől úgy ráncba szaladt, mint egy aszalt
szilva. – Talán onnét, attól a hegytől – motyogta panaszosan, mire a trió lelovagolt a
völgybe, amely cseppet sem különbözött az elmúlt hetek során útba ejtett száz másiktól.
Ralph könnyű vágtában vagy egy tucat lépéssel megelőzte őket, egy sűrű vadébenfa
liget elé irányítva lovát, de egyszer csak felállt a kengyelben és kalapját lekapva
meglengette a feje fölött.
– Hajrá! – ordította. – Meglépnek!
És Zouga észrevette az óarany színű villanást a túlsó lejtőn.
– Három ördög! – Ralph tónusa és hanghordozása leplezetlen izgatottságot és
gyűlöletet árult el. – Jan Cheroot, te balra tereled őket! Te meg, apa, vágd el az útjukat a
szurdok felé!
A könnyed parancs természetesnek hatott Ralph Ballantyne szájából, s a két idősebb
férfi fenntartás nélkül engedelmeskedett, meg sem kérdezve, hogy miért kéne megölniük
a bozótból felvert, pompás állatokat. Ralphnak kétszáz darab tizenhat ökörfogatos
szekere volt. Zouga birtoka, King's Lynn – amelyet a Brit Dél Afrika Társaság
adományozott neki, mert önkéntesként ő is részt vett a matabele király kafir harcosainak
elpusztításában – egy több tízezer acre-os földterületet ölelt fel, amelyet most a
matabeléktől elrabolt tenyészmarha csorda színe-java és az Angliából és a Jóreménység-
fokáról behozott telivér bikák népesítettek be.
Apa és fia, mindketten marhatenyésztők lévén, ugyancsak megszenvedték az
oroszlánfalkák garázdálkodását, amelyek valósággal hemzsegnek ezen a Limpopo Shashi
folyóktól északra fekvő, szép vidéken. Számtalanszor ébredtek értékes és becsben tartott
állataik halálbőgésére éjszaka, és találtak rá hajnalban széttépett maradványaikra.
Mindkettőjük szemében az oroszlán jelentette a legnagyobb kártevőt, így óriási
lelkesedéssel vetették magukat a világos nappal adódó, ritka zsákmányszerzési
lehetőségre.
Ralph fürgén kihúzta az ismétlő winchestert a bal térde alatti bőr tokból, miközben
vörösbarna heréltjét megsarkantyúzva a nagy sárga macskák után vágtatott. A hím
oroszlán futott legelöl, és Ralph csak egy villanásra látta a csapott hátú, rengő hasú
állatot, ahogy sűrű, tarkás sörényét riadtan felborzolva, hatalmas és súlyos tappancsain
befutott az ősbozótba. Az öregebb nőstény, amelyik szaporán követte, sovány volt, és
ezer vadászat forradása éktelenkedett kortól megkékült lapockáján és hátán.
Szökdécselve nyargalt tova. Az emberhez szokott fiatalabb nőstény oroszlán viszont
olyan vakmerőnek és kíváncsinak látszott, akár egy macska. Bár aranyosdrapp hasán még
ott voltak a kölyök-kor pettyei, a cserjés felé fordult, hogy összezavarja üldözőit. Fülei a
koponyájára simultak, pelyhes rózsaszín nyelve kilógott a tépőfogai közül, s a bajusza
olyan fehér és merev volt, akár a sündisznótüske.
Ralph a herélt nyakába dobta a gyeplőt, mire a ló azonnal megtorpant, felkészülve a
lövésre, s csak fülei ollózása árulta el izgatottságát.
Ralph felkapta a winchestert, s amint a tusaborító lemez a vállához illeszkedett, tüzelt.
A nőstény oroszlán hangosan felbődült, mikor a golyó a lapockájába fúródva, a szíve felé
tartott. Megvonaglott és hatalmasat bukfencezve halálhörgést hallatott, majd összerogyott
és a hátán fetrengve tépázta a bozótot kieresztett, sárga karmaival, míg végül egy utolsó
görcsös rázkódás után kinyúlva beleernyedt a halálba.
Ralph újabb töltényt dugott a winchesterbe és felemelte a gyeplőt. A herélt előrelódult.
Jobbra, a vízmosás szélén Zouga kaptatott fölfelé előredőlve nyergében, és mikor az
öregebbik nőstény oroszlán kibukkant előtte a sűrű bozóttal benőtt szurdok felé
nyargalva, rálőtt. Ralph port látott felcsapódni az állat hasa alól. "Alacsony volt és célt
tévesztett. Apa öregszik", gondolta gúnyosan Ralph, hirtelen megtorpantva lovát. De
mielőtt elsüthette volna fegyverét, Zouga ismét lőtt, s a nőstény oroszlán összerogyva,
sárga labdaként gurult végig a köves talajon, fülétől egy arasznyira találta el nyakán a
lövés.
– Malacod van! – nevette el magát Ralph izgatottan és megsarkantyúzva lovát
kaptatott tovább fölfelé apja mellett a lejtőn.
– Hova lett Jan Cheroot? – kiáltott fel Zouga, s kérdésére mintegy válaszul
puskaropogás hallatszott az erdőből. Mindketten abba az irányba rántották lovukat.
– Te látod? – kiáltotta Ralph.
A bozót sűrűbb volt errefelé és a tüskés ágak a combjukat csapkodták útközben. Újabb
lövés dördült, amelyet egy oroszlán velőtrázó, dühödt bömbölése és Jan Cheroot éles
rémület kiáltása követett.
– Bajban van! – ordította Zouga idegesen, miközben kitörtek a bozótból. A hegygerinc
taraját szegélyező, magas, lapos koronájú akácfák tövében finom füvű rét terült el
előttük. Jan Cheroot száz yardnyira vágtatott a hegygerinc mentén, s nyergében
kicsavarodva bámult hátrafelé, rémült arcában óriási szemei fehéren villogtak. Elvesztette
a sapkáját és puskáját és egyre csak hajszolta lovát a nyakát és lapockáját csapdosva,
pedig az állat vadul, fejvesztetten vágtatott.
Az oroszlán tizenegynéhány méterre volt mögöttük, de ruganyos ugrásaival úgy
felzárkózott, mintha ők mozdulatlanul álltak volna. Hullámzó oldala síkosan fénylett a
vérétől, de sebe nem tette harcképtelenné, sőt a mozgását sem lassította le, csak még
jobban megvadította, és torkából mennydörgésszerű bömbölés tört elő.
Ralph oldalra rántotta lovát, hogy megelőzze a kis hottentottát és egy másik szögből,
szemből tüzeljen a vadállatra, amely abban a pillanatban felágaskodott a kígyózó
rohanásból, s hosszú, görbe karmaival végigszántotta a ló domborúan feszülő fertályát. A
verejtéktől sötét bőrön nyílt hosszanti, mély sebekből vér gőzölgött kifelé, finom,
karmazsinvörös felhőben.
A ló felnyerített és hátrarúgva úgy mellen találta az oroszlánt, hogy az megtántorodott
és lemaradt ugyan egy méterre, de a következő pillanatban magához térve ismét a
sarkukban volt. A száguldó ló mellé érve a kifürkészhetetlenül sárga szemű macska újból
rá készült magát vetni a megsérült jószágra.
– Ugorj le! – ordította Ralph Jan Cherootnak. Az oroszlán túl közel volt, hogy
megkockáztathatott volna egy lövést. – Ugorj, a fene vigyen el! – De Jan Cheroot, mintha
nem hallotta volna, tehetetlenül és a félelemtől bénultan kapaszkodott a kócosan
csapkodó sörénybe.
Az oroszlán könnyedén felemelkedett és úgy huppant a ló hátára, mint valami óriási,
sárga madár, Jan Cherootot vércsíkos testének tömege alá temetve. Ló, lovasa és a
fenevad belesüllyedni látszott a földbe, s csak egy kavargó porfelhő jelezte hollétüket.
Ezzel szemben a feltüzelt állat fülsiketítő üvöltései és Jan Cheroot rémület sikolyai
hangosabbá váltak, miközben Ralph felvágtatott arra a pontra, amerre eltűntek.
A winchesterrel egyik kezében kirántotta lábát a kengyelből, és nagy lendülettel
leugorva a lóról egy meredek verem szélén találta magát, amelynek fenekén egymásba
gubancolódott testek ziháltak.
– Ez az ördög megöl! – nyüszítette a lova alá szorult Jan Cheroot. A ló kitörhette a
nyakát, mert élettelenül hátracsukló fejjel hevert, miközben az oroszlán a tetemet és a
nyerget marcangolva igyekezett hozzáférni Jan Cheroothoz.
– Ne mozdulj! – kiáltott le neki Ralph. – Nehogy eltaláljalak!
De az oroszlán hallotta meg. Otthagyta a lovat és egy fára mászó macska ügyességével
kúszott fölfelé a verem függőleges falán, fényes, izmos hátsó fertályával könnyedén
lökve magát előre, miközben halványsárga szemeit a mély gödör szélén álló Ralphra
szegezte.
Ralph fél térdre ereszkedve megtámasztotta magát és célba vette a széles, aranysárga
mellkast. Az oroszlán nagyra tátotta pofáját, bajusza olyan hosszú volt, mint egy
mutatóujj és fehér, akár a csiszolt elefántcsont, és a torkából kitörő, velőtrázó üvöltés
Ralph arcába hasított. Ralphot megcsapta a rothadó hús szagú lehelet és a vadállat nyála
az arcába fröccsent.
Olyan gyorsan eresztett bele két golyót is egymás után, hogy a dördülések szinte
egymásba olvadtak. Az oroszlán hátrahanyatlott, még tartotta magát, de a következő
pillanatban felbukott és a ló tetemére zuhant.
Nem volt több mozgás a gödörben, de a csend nyomasztóbb volt az előbbi idegtépő
üvöltésnél.
– Jan Cheroot, nem esett bajod? – kiáltott le nyugtalanul Ralph.
A két állat teteme alá temetett kis hottentotta meg se nyikkant.
– Jan Cheroot, hallasz, engem?
– A halottak nem hallanak – mormolta a hottentotta tompa hangon. Mindennek vége,
az öreg Jan Cherootnak befellegzett.
– Mássz már ki onnét! – utasította Zouga Ballantyne Ralph mögé lépve. – Jan
Cheroot, nincs időnk a bohóckodásra!
*
Ralph ledobott egy tekercs kenderkötelet és egyesült erővel felhúzták Jan Cherootot és
az elpusztult ló nyergét.
Az üreg, amelybe Jan Cheroot esett, egy keskeny és mély árok volt a hegygerinc
taraján. Helyenként a húsz láb mélységet is elérte, de sehol sem volt szélesebb hat lábnál.
Gyom és kúszónövények tenyésztek buján benne, mégsem fért hozzá semmi kétség, hogy
emberi kéz ásta.
– Az aranytelért ezen a vonalon tárták fel – vélekedett Zouga, ahogy végigmentek a
régi árok szélén –, hajdani bányászok csak kiásták és nem vesződtek a betemetésével.
– De hogyan robbantották ki az aranytelért? – kérdezte Ralph. – Az tömör szikla
odalenn.
– Feltehetőleg tüzet raktak rajta, aztán hirtelen leöntötték vízzel. Az összehúzódástól
megrepedt a szikla.
– Ám úgy tűnik, az utolsó szemcséig kitermelték és egy morzsányit sem hagytak
nekünk.
Zouga bólintott. – Először ezt a szakaszt termelhették ki, majd mikor az aranytelér
elvékonyodott, gödröket ástak a telér irányvonala mentén, hátha sikerül megint
rábukkanniuk. – Zouga Jan Cheroothoz fordult és megkérdezte: – No, Jan Cheroot,
ismerős már a hely? – A hottentotta tétovázását látva lemutatott a lejtőn: – Az ingovány
amott a völgyben, meg a tikfák...
– Igen, igen! – csapta össze a kezét Jan Cheroot örömtől felcsillanó szemekkel. – Ez
az a hely, ahol megölte az elefántbikát... amelyiknek az agyarai King's Lynnben vannak,
a verandán!
– A régi hányó itt lehet valahol. – Zouga előresietett. Mikor megtalálta a fűvel benőtt,
alacsony buckát, letérdelt és négykézláb matatott tovább a fű tövében. Talált néhány
fehér cukorkvarc törmeléket, amiket gyors szemrevételezés után el is hajított. Egyiket-
másikat megnedvesítette nyelvével, a napfénybe tartotta, hogy lássa, mennyire csillog,
végül összevonta szemöldökét és csalódottan rázta meg fejét.
Aztán felállt és beletörölte a kezét lovaglónadrágjába.
– Ez kvarc, de a régi bányászok valószínűleg kézzel vizsgálták át a hányót. Meg kell
találnunk a régi tárnákat, csak azokban van szemmel látható arany az érben.
A régi hányó tetejéről Zouga már gyorsan tájékozódott.
– Az elefántbika itt valahol rogyott össze – mutatta, és Jan Cheroot már rá is bukkant a
fűben egy óriási combcsontra, amely krétaszáraz és fehér volt, s csak most, harminc év
után kezdett málladozni.
– Ő volt az elefántok atyja – mondta tisztelettel Jan Cheroot. – Soha nem lesz még egy
olyan, mint ő. És ő vezetett minket erre a helyre. Mikor rálőtt, itt rogyott össze, hogy jelet
hagyjon nekünk.
Zouga kissé elfordult és újból kinyújtotta kezét. – Ott lesz a régi furat, ahová az öreg
Matthew-t temettük.
Ralph felidézte az elefántvadászatot, apja nagy sikerű könyve, "A vadász odisszeája"
alapján. A bennszülött puskahordozó halált megvető bátorsággal a hatalmas elefántbika
elé vágva adta oda Zougának a második puskát, feláldozva életét a gazdájáért. Ralph
megértette ezt, s egy szót sem szólt, mikor Zouga letérdelt a puskahordozó sírját jelölő
kőhalom elé.
Aztán Zouga felállt, leporolta a térdét, és egyszerűen csak annyit mondott: – Jó ember
volt.
– Jó, de buta – kontrázott rá Jan Cheroot. – Egy bölcs ember elszaladt volna.
– És egy bölcs ember jobb sírt választott volna – motyogta Ralph. – Egy aranytelér
kellős közepén van, így hántolhatjuk ki.
De Zouga a homlokát ráncolta. – Nem fogjuk bolygatni. Más furatok is vannak a
telérlelethez. – Sarkon fordult, s a másik kettő követte. Száz yard után ismét megtorpant.
– Ez az! – kiáltotta boldogan. – A második furat... összesen négy volt belőlük.
Ezt a nyílást is sziklák zárták el. Ralph lerángatta magáról a zubbonyt, puskáját a
legközelebbi fának támasztotta, aztán leereszkedett a sekély gödörbe, és a szűk, elzárt
nyílás fölé hajolt.
– Szabaddá teszem.
Fél órán keresztül feszegették egy indigófaággal a simára kopott sziklatömböket,
azután kézzel félregörgették őket, és a négyszögletes aknanyílás hozzáférhetővé vált. Ám
az olyan szűk volt, hogy legfeljebb egy gyerek ha befért volna. Letérdelve bebámultak a
nyíláson. Nem lehetett megállapítani, mennyire mély, mert koromsötét volt odabenn, és
orrukat doh, gomba, denevér és rothadás bűze csapta meg.
Ralph és Zouga borzadállyal és lenyűgözve bámultak be a nyíláson.
– A régiek állítólag rabszolga gyerekekkel és busman foglyokkal dolgoztattak –
suttogta Zouga.
– Meg kell tudnunk, van-e odalenn aranytelér – motyogta Ralph. – De felnőtt ember
nem... – elhallgatott, majd egy pillanatnyi töprengő csend után apa és fia összenézett, és
elmosolyodva Jan Cheroot felé fordultak.
– Soha! – tiltakozott hevesen a kis hottentotta. – Én beteg öregember vagyok! Soha!
Még ha megölnek, se...
Két teljes napig tartott a visszaút a szekerekhez, s bár még félmérföldnyire voltak a
táborhelytől, észrevették őket, és feleségek, gyerekek, szolgák és kutyák vidám és lármás
serege szaladt ki elébük.
Ralph előre vágtatott és kihajolva a nyeregből szilajul fölkapta Cathyt maga elé. A
fiatal nő haja az arcába omlott és zihálva sikított, de Ralph szája ajkára tapadt és
szemérmetlenül csókolta, miközben a kis Jonathan türelmetlenül ugrándozva a ló körül
kiáltozta: – Engem is! Engem is vegyél föl, apa!
Ralph végre abbahagyta a csókolgatást, de feleségét továbbra is szorosan magához
ölelve, szúrós fekete bajuszával a fülét csiklandozva, odasúgta neki: – Csak legyünk bent
a sátorban, Cathy, szerelmem, alaposan kipróbáljuk az új matracodat.
Az asszony arca sötétebb rózsaszínre váltott és könnyeden, incselkedőn arcul
legyintette Ralphot. Az elnevette magát, aztán lenyúlt, félkézzel felkapta Jonathant is, és
maga mögé ültette a lóra.
A fiúcska, átölelve apja derekát, magas sipító hangon kérdezte: – Találtál aranyat,
apa?
– Egy tonnára valót!
– És hány oroszlánt lőttél?
– Százat!
– És matabelét?
– Az idénynek vége – nevette el magát Ralph, és összeborzolta fia sötét, dús fürtjeit,
de Cathy máris leteremtette:
– Micsoda dolog ilyet kérdezni a papától, vérszomjas, istentől elrugaszkodott kölyke!
Louise kimértebb léptekkel követte a fiatal nőt és a gyereket, könnyedén és
rugalmasan járva a szekérút sűrű porában. Haja, amelyet hátra fésült széles homlokából
egyetlen vastag fonatban lógott a derekáig és kiemelte magas, félkörívű pofacsontját.
Szemei ezúttal is színt váltottak. Zougát mindig lenyűgözte a látvány, mikor az
asszony hangulatváltozásai tükröződtek a nagy, ferdevágású szemekben. Most
világosabb, melegebb kékek voltak a boldogságtól. Mikor megállt a ló előtt, Zouga
kilépett a kengyelből, és kalapját levéve egy pillanatig komolyan szemügyre vette, majd
azt mondta:
– Még ilyen rövid idő után is elfelejtettem, mennyire szép vagy.
– Nekem nem volt rövid – ellenkezett Louise. – Számomra minden óra, amit távol
töltök tőled, örökkévalóságnak tűnik.
A Cathy és Ralph otthonául szolgáló tábor jól fel volt szerelve. Nem volt más
otthonuk, mert akár a cigányok, mindig oda vándoroltak tovább, ahol nagyobb haszon
kecsegtetett. Négy szekér állt a magas; hajlott vadfügefák alatt a folyóparton, a gázlónál.
Vadonatúj, hófehér vászonsátraik egyike, amelybe mosakodni jártak, a többitől valamivel
távolabb volt felverve. Egy galvanizált vasfürdőkád állt benne, amelyben végig lehetett
feküdni. Egy szolga állandóan tűzön tartotta a sátor mögötti negyven gallonos dob alakú
vastartályt, hogy éjjel-nappal folyamatosan és korlátlan mennyiségben legyen meleg víz.
A mellette álló kisebb sátor egy illemhelyet takart, amelynek faülőkéjére Cathy kupidókat
és rózsacsokrokat festett, és – ami már fényűzés netovábbja volt – egy szantálfa
dobozban illatosított, puha papírköteget helyezett mellé.
A tábori ágyakon lószőr matrac volt, az oldalt felhajtott ponyvájú étkezősátorban
pedig kényelmes vászonszékek és egy hosszú kecskelábú asztal állt. Vászonhűtőkben
tartották a pezsgős és limonádés üvegeket, volt néhány rovarok ellen gézfüggönnyel
ellátott élelmiszerszekrényük és harminc szolgájuk. Azok vágták a fát, táplálták a tüzet,
mostak és vasaltak – hogy az asszonyoknak minden napra friss ruhája legyen –, ők
ágyaztak be, sepregették fel a sátrak közé hullott leveleket, és locsolták fel a tábort, hogy
ne legyen por. Külön szolga vigyázott Jonathan úrfira, etette, fürdette, a nyakában
lovagoltatta, vagy énekelt neki, ha nyűgösködött. Szolgák főzték és tálalták fel az ebédet,
gyújtották meg a lámpásokat, engedték le a sátorlapokat sötétedéskor. Még a pingált
illemhely vödrét is külön szolga ürítette ki, ha jelzett a kis csengettyű.
Ralph belovagolt a táborba, amely magas tüskesövénnyel volt körbekerítve az
éjszakánként garázdálkodó oroszlánok ellen. Cathy és a fia még mindig vele együtt ültek
a lovon.
Elégedetten körbepillantott a táborban és megszorította Cathy derekát. – Hinnye!, de
jó végre itthon! Beleülni egy kád forró vízbe és megmosatni veled a hátamat! –
Elhallgatott, és meglepetten fölkiáltott: – A nemjóját, asszony! Szólhattál volna!
– Tán adtál rá lehetőséget? – védekezett az asszony.
A szekérsor végén egy fedett kocsi állt rugós kerekekkel, és tikfa ablaktáblákkal,
amelyeket fel lehetett húzni a hőség ellen. A hosszú utazástól most sáros és poros jármű
kellemes halványzöld színű volt, arany szegélyes kerekekkel és faragott aranylevelekkel
díszített ajtókkal. Belül fényes bőrkárpit borította, a függönyökről aranyrojtok lógtak. A
tetőcsomagtartóra bőr és sárgaréz hajókofferek voltak szíjazva. A Ralph tüskesövény
kraljában álló kocsi mögött színre és nagyságra gonddal összeválogatott, nagy, fehér
öszvérek a friss fűcsomókat majszolgatták, amelyeket Ralph szolgái vágtak nekik a
folyóparton.
– Vajon hogyan talált ránk Őurasága? – kérdezte Ralph, miközben leengedte Cathyt a
földre. Nem volt kétsége a látogató személyét illetően, hiszen a pompás díszfogatot
mindenki ismerte a kontinensen.
– Csupán egy mérföldre vagyunk a déli főúttól – emlékeztette Cathy ingerülten. –
Aligha kerülhetett el minket.
– És úgy látom, az egész sleppje vele van – dörmögte Ralph a két tucat telivérre
mutatva.
Mind a király lovai és a király emberei – mondta Cathy, és abban a pillanatban Zouga
sietett be a kapun Louise-zal a karján. Őt ugyanúgy felizgatta a látogató, ahogy Ralphot
felbosszantotta.
– Louise azt mondja, azért tért be hozzánk, mert velem akar beszélni.
– Akkor ne várakoztasd meg, apa – vigyorodott el ironikusan Ralph. Nem fért a
fejébe, hogy kerülhet így mindenki, még a tartózkodó és hidegfejű Zouga Ballantyne
őrnagy is, az ominózus látogató bűvkörébe. Ralph büszke volt magára, hogy ő volt az
egyetlen, aki ellent tudott neki állni, noha olykor ez tőle is tudatos erőfeszítést igényelt.
Zouga fürgén, nagy léptekkel elindult a szekérsor mellett a belső cölöpkerítés felé
Louise-zal, aki csak szökdécselve tudott lépést tartani vele. Ralph szándékosan tétlenül
őgyelegve megcsodálta Jonathan folyami agyagból formázott figyelemre méltó
állatszobrait, miközben a fiúcska az elismerését leste.
– Szép vízilovak, Jon-Jon! Nem vízilovak? Á, persze, leesett a szarvuk, igaz? Hát
akkor ezek a legszebb és legkövérebb szarvatlan kuduk, amiket láttam.
Egyszer csak Cathy rántotta meg a karját. – Ralph, veled is akar beszélni! – nógatta,
mire Ralph a vállára vette Jonathant, és belekarolt Cathybe, tudva, hogy a családi élet
eme fitogtatása bosszantani fogja látogatóját, és besétált a belső cölöpkerítés kapuján.
Az étkezősátor oldalsó lapjait felcsavarták, hogy a hűvös, délutáni szellő átjárhassa. A
hosszú, kecskelábú asztalnál féltucat ember üldögélt. A társaság közepén egy drabális
férfi ült, bő, drága angol szövet nadrágban, nyakig gombolt zekében. Nyakkendőcsomója
félrecsúszott és az Oriel College színei elhalványultak a Kimberley gyémántvárosából ide
vezető hosszú út porától.
Még Ralph, aki igencsak vegyes érzelmekkel – egyfajta ellenérzésekkel vegyes,
kelletlen csodálattal – viseltetett az esetlen óriás iránt, is megdöbbent a változások láttán,
amiket néhány rövid év vésett rá. Durva arccsontjain a hús valósággal lötyögött, és a bőre
természetellenesen kipirult volt. Alig volt negyvenéves, de vörösesszőke bajusza és
tarkója már halvány ezüstbe csavarodott, és tizenöt évvel idősebbnek látszott a koránál.
Csak a sápadt, kék szemek őrizték meg erejüket és misztikus látnoki csillogásukat.
– Hogy van, Ralph? – kérdezte, nagydarab testéhez nem illő éles, tiszta hangján.
– Jó estét, Mr. Rhodes – köszöntötte Ralph, és önkéntelenül lecsúsztatta fiát a válláról,
aki nyomban eliramodott.
– Hogy halad a vasutam, miközben maga itt szórakozik?
– Előbbre tartunk a tervezettnél, és kevesebb a költség az előirányozottnál – replikázta
Ralph a csaknem nyílt szemrehányásra, és némi erőfeszítéssel kivonva magát a kék
szemek hipnotizáló pillantása alól, a Mr. Rhodes társaságában lévő férfiakra nézett.
A nagy ember jobbján ült az árnyéka, egy kistermetű, keskeny vállú férfi, aki olyan
nett volt, amilyen slampos a gazdája. A pedáns, de jellegtelen, tanító képű férfi satnya
haja már ritkult a homloka fölött, de sóvár és kapzsi szemei az egész arcot
meghazudtolták.
– Jameson – bólintott feléje Ralph, hűvösen mellőzve a "doktor Leander Starr
Jameson", vagy a barátságosabb és meghittebb "Jim doktor" megszólítást.
– Ballantyne úrfi... – Jameson kissé megnyomta a kicsinyítő szót; némi lenéző élt adva
neki. Egymás iránti ellenszenvük első perctől fogva kölcsönös és ösztönös volt.
Rhodes bal oldaláról felállt egy fiatalabb, délceg tartású és széles vállú férfi, s a nyílt,
csinos arc barátságos mosolyra húzódva nagy, szabályos, vakítóan fehér fogakat fedett
fel.
– Hello, Ralph. – Kézfogása erős és száraz volt, könnyed, kellemes kentucky-i
akcentussal beszélt.
– Harry, épp ma reggel emlegettelek! – Ralph leplezetlen örömmel pillantott Zougára.
– Apa; bemutatom neked Harry Mellow-t, aki a legjobb bányamérnök Afrikában.
Zouga biccentett. – Már bemutattak minket egymásnak.
– Aztán apa és fia megértően összenézett.
Ez a fiatal amerikai volt az, akit Ralph kiválasztott a Harkness Bánya kiaknázására és
működtetésére. Nem sokat törődött azzal, hogy Harry Mellow, akárcsak a legtöbb jó
képességű, különlegesen ígéretes fiatal diplomás Dél-Afrikában, már Cecil John Rhodes-
nak dolgozott. Ralph csalit keresett, amivel átcsábíthatná magához.
– Beszélnünk kell utána, Harry – súgta oda, majd az asztal végén ülő fiatalemberhez
fordult.
– Jordan! – kiáltotta. – De örülök neked!
A két fivér egymáshoz lépett és megölelte egymást. Ralph nem próbálta leplezni öccse
iránti szeretetét, és különben is, mindenki szerette Jordant. Az aranyszőke hajú
fiatalember, nemcsak szép és kedves volt, hanem sokoldalú és melegszívű is, aki egész
környezetének juttatott gondoskodásából.
– Ó, Ralph, oly sok kérdezni és meséinivalóm van. – Jordan ugyanúgy örült Ralphnak,
mint az őneki.
– Majd később, Jordan – vágott közbe Mr. Rhodes nyűgösen. Nem szerette, ha
félbeszakították és visszaintette Jordant a helyére. Jordan azonnal szótfogadott.
Tizenkilenc éves kora óta volt Mr. Rhodes magántitkára, és az engedelmeskedés
mostanra második természetévé vált.
Rhodes Cathyre és Louise-ra pillantott. – Hölgyeim, bizonyára unalmasnak találnák a
megbeszélésünket, és gondolom halaszthatatlan teendőik vannak.
Cathy felpillantott férjére, és látta, hogy Ralphot elönti a méreg Mr. Rhodes otromba
önhittsége miatt, aki csak úgy betelepedett a táborába és az életébe. Cathy lopva
nyugtatólag megszorította kezét, mire Ralph érezhetően lecsillapodott. Még az ő
indulatának is voltak határai. Noha nem állt Rhodes alkalmazásában, a vasútépítési
szerződés és fuvarok százai függtek ettől az embertől.
Cathy azután Louise-ra nézett, aki ugyanolyan sértettnek látszott ettől az elbocsátástól.
Szikra villant kék szemében, s orcája finom szeplői alatt halvány pír jelent meg, de
nyugodt, hűvös hangon válaszolta Cathy és a maga nevében:
– Helyesen gondolja, Mr. Rhodes. Elnézést.
Köztudomású volt, hogy Mr. Rhodes mindig feszélyezve érezte magát nőtársaságban.
Nem vett föl női szolgálót, nem tűrt meg nőt ábrázoló festményt vagy szobrot
Jóreménység-foki, Groote Schuur-i díszes udvarházában, de még házasembert sem
alkalmazott közvetlen munkatársként, és képes volt a legmegbízhatóbb emberének is
kitenni a szűrét, ha az a jóvátehetetlen házasságba süllyedt. – Nem lehet úgy táncolni,
ahogy egy nő fütyül és közben engem szolgálni – közölte az egyik bűnössel, mikor
kirúgta.
Most Rhodes magához intette Ralphot. – Üljön ide, hogy lássam – utasította, majd
Zougához fordulva kérdéseket zúdított rá, melyek ostorcsapásként pattogtak, de a
figyelem, amivel a válaszokat hallgatta, tanúbizonysága volt Zouga Ballantyne iránti
megkülönböztetett tiszteletének. Sok-sok éve ismerték egymást, a gyémántbányászat
beindulása óta a hajdani colesbergi dombnál, amit azóta Kimberleynek neveztek el annak
a gyarmati titkárnak a nevéről, aki hozzácsatolta Őfelsége a királynő birtokaihoz.
Abban az időszakban Zouga egyszer azon a bányaterületen dolgozott, ahol a mesés
"Ballantyne Gyémánt"-ot találták, de az most Rhodes tulajdonában volt, ahogy az összes
többi is a vidéken. Attól kezdve Rhodes személyes közvetítőjeként alkalmazta Zougát a
matabele király, Lobengula kraljában, mivel folyékonyán beszélte a nyelvet. Mikor
doktor Jameson különítménye gyors és végső leszámolásra indult a király ellen, Zouga,
mint egyik törzstisztje, elsőként vonult be az elmenekült király lángokban álló
gubulawayói kraljába.
Rhodes Lobengula halála után Zougát nevezte ki az Ellenség Vagyona Kezelőjének,
így az ő feladata lett a matabelék csordáinak összeterelése, majd hadizsákmányként való
felosztása a sereg katonái és Jameson önkéntesei között.
Miután eleget tett ezen megbízatásának, Rhodes a Bennszülött Ügyek Főbiztosának
akarta megtenni a matabele indunákkal folytatandó tárgyalásokhoz, de Zouga inkább
visszavonult King's Lynn-i birtokára ifjú menyasszonyával és átengedte a tisztséget
Mungo St. John tábornoknak. De a Brit Dél-Afrika Társaság igazgató tanácsának
továbbra is tagja maradt és Rhodes kevés emberben bízott meg úgy, mint őbenne.
– Matabeleföld fellendülőben van, Mr. Rhodes – jelentette Zouga. – Majd meglátja,
Bulawayo kész város lett, saját iskolája és kórháza van. Már több mint hatszáz fehér nő
és gyermek él Matabeleföldön, ami biztos jele annak, hogy a telepesek végleg
ittmaradnak. Az összes juttatott föld el van foglalva, és sok farm már megművelés alatt
áll. A foki telivér állomány alkalmazkodik az itteni körülményekhez, és jól szaporodnak a
matabele csordákban.
– És a bányákkal mi a helyzet, Ballantyne?
– Vagy tízezer jog van bejegyezve, s már magam is láttam néhány igen gazdag télért.
– Zouga tétován Ralphra pillantott, és látva, hogy bólint, ismét Rhodeshoz fordult. – A
napokban a fiammal újra megtaláltuk és körbekaróztuk a régi vágatokat, amikre még én
bukkantam rá a hatvanas években.
– A Harkness Bánya – bólintott nehézkesen Rhodes, s még Ralphot is lenyűgözte
rendkívüli és éles észjárása. – Emlékszem a legelső leírására "A vadász odisszeájá"-ban.
Mintát is vett a telérből?
Zouga válaszul egy tucat kvarcdarabkát tett le elébe. A nyersarany csillogott, az asztal
körül ülő férfiak megbabonázva nyújtották a nyakukat előre. Mr. Rhodes ide-oda forgatta
az egyik mintát nagy, májfoltos kezeiben, aztán továbbadta az amerikai mérnöknek.
– Mennyit néz ki ezekből, Harry?
– Legalább ötven unciát tonnánként – suttogta Harry. – Legalább olyan gazdag lehet,
mint a Nome-i és Klondike-i. – Az amerikai Ralphra pillantott. – Milyen vastag az
aranytelér? Milyen széles a telérlelet?
Ralph megrázta a fejét. – Nem tudom, a vágatok túl szűkek, nem lehet hozzájuk férni.
– Ez persze kvarc, nem olyan telérkonglomerátum, mint a witwatersrandi – motyogta
Harry Mellow.
A telérkonglomerátumot a tejkaramellás, diós, mandulás, szegfűszeges bonbon után
nevezték el, amihez annyira hasonlított. Rég betemetett, sűrű üledékes tómedrekből állt,
nem olyan dús aranytartalmú, mint ez a kvarcdarab, de több láb vastag, és akkora
kiterjedésű, amekkorák a tavak voltak hajdanán – egy olyan anyatelér, amelynek száz év
után sem merülnek ki a tartalékai.
– Túlságosan dús – ismételte Harry Mellow a kvarcmintát simogatva. – Nem tudom
elhinni, hogy több lehetne egy néhány inches érczsinórnál.
– És ha mégis több? – kérdezte nyersen Rhodes.
Az amerikai nyugodtan elmosolyodott. – Akkor nemcsak a világ majdnem egész
gyémántkészletét fogja a kezében tartani, Mr. Rhodes, hanem az aranyának nagy részét
is.
Szavai éles emlékeztetőül szolgáltak Ralph számára, hogy a Brit Dél-Afrika
Társaságnak ötven százalékos bányajövedék volt a tulajdonában minden, Matabeleföldön
bányászott uncia aranyban. Az előbbi neheztelés elemi erővel támadt fel benne újra.
Rhodes és mindenütt jelenlevő B. D. A. Társasága óriás polipként fojtotta meg a kisebbek
erőfeszítéseit és szerencséjét.
Elengedné velem Harryt pár napra, Mr. Rhodes, megnézni a telérleletet? – Ralph
ingerültsége némi élt vitt kérésébe, mire Rhodes felkapta nagy, bozontos fejét, a
sápadtkék szemek egy pillanatra a velejéig látszottak hatolni, végül bólintott, majd fürge
irányváltoztatással ejtve az aranytémát, Zougára lövellte következő kérdését.
– És a matabele indunák... hogy viselkednek?
Zouga ezúttal habozott. – Panaszkodnak, Mr. Rhodes.
– Igen? – A beesett vonások egy komor tekintetbe rándultak.
– A csorda, és ez már elég is, a baj fő forrása – mondta Zouga nyugodtan, mire
Rhodes sietve közbevágott.
– Nem egész 125 000 szarvasmarhából 40 000-et visszaadtunk a törzsnek.
Zouga nem akarta emlékeztetni, hogy ez csak a nővére, Robyn St. John heves
rábeszélése után történt meg. Robyn, a Khami Misszió Állomás misszionárius orvosa
egykoron Lobengula legközelebbi barátja és tanácsadója volt.
– 40 000 szarvasmarhát, Ballantyne! Ez igen nagylelkű gesztus volt a Társaság
részéről! – ismételte nagyképűen Rhodes, de ezúttal sem említette, hogy csak azért adta
vissza az állatokat, mert Robyn St. John figyelmeztette, hogy olyan éhínség törhet ki, ami
megtizedelheti a legyőzött matabele nemzetséget, és minden bizonnyal maga után vonná
a whitehalli birodalmi kormányzat intervencióját – de még a királyi okiratot is, melynek
alapján Rhodes Társasága Mashonaföldet és Matabeleföldet kormányozta. Végtére is,
nem éppen egetverő jótékonysági aktus, gondolta savanyúan Rhodes.
– A 40 000 marha visszaadása után 85 000 sem maradt nekünk, ami a Társaságnak
még a háborús költségek fedezésére sem volt elég.
– Pedig az indunák azt állítják, hogy csak silány állatokat kaptak vissza, öreg, meddő
teheneket és satnya bikákat.
– Az ördög vigye el, Ballantyne, az önkéntesek kivívták maguknak a jogot, hogy ők
választhassanak a csordákból! És persze, magától értetődik, hogy a színe-javát
választották. – Kivágott a jobb kezével, mutatóujját pisztolyként szegezve Zouga szívére.
– Ők mondják, hogy az elfogott állományból kiválasztott csordáink a legjobbak
Matabeleföldön.
– Az indunák nem értik meg ezt – válaszolta Zouga.
– Hát akkor legalább azt értsék meg, hogy ők a legyőzöttek! És a jólétük a győztesek
jóindulatának függvénye. Ők aztán nem sokat törődtek az általuk leigázott törzsekkel,
mikor az egész földrészt az uralmuk alá hajtották! Mzilikazi egymillió védtelen lelket
gyilkolt le, mikor feldúlta a Limpopótól délre fekvő területeket, a fia, Lobengula pedig a
kisebb törzseket kutyáknak nevezte, akiket meg kell ölni, vagy rabszolgasorsba dönteni,
ha úgy tartja az úri jókedve. Akkor most mit nyafognak? A vereségnek keserűbb az íze!
Erre még az asztal végén ülő szelíd Jordan is bólintott. – Többek között azért vonultak
be Gubulawayóba, hogy megvédjük a mashona törzseket Lobengula fosztogatásaitól –
motyogta.
– Én azt mondtam, panaszaik vannak – hangsúlyozta Zouga –, nem pedig, hogy azok
megalapozottak.
– Akkor mi másért panaszkodnának? – kérdezte Rhodes.
– A Társaság rendőrei miatt. St. John által toborzott és felfegyverzett matabele
suhancok föl-alá páváskodnak a kralokban és az indunák hatalmát bitorolva maguknak
sajátítják ki a fiatal lányokat...
Rhodes ismét közbeszólt. – Még mindig inkább ezt, mint egy kafir lázadást az indunák
vezetése alatt. Képzeljenek csak el húszezer kafir harcost élükön Babiaannal, Gandanggal
és Bazóval! St. John igenis jól tette, hogy megtörte az indunák erejét. Mint a Bennszülött
Ügyek Főbiztosának, az ő feladata biztosítani a védelmet a matabele harci hagyomány
újraéledése ellen.
– Különös tekintettel a jelenleg tőlünk délre végbemenő eseményekre – szólalt meg
most először doktor Leander Starr Jameson, mire Rhodes fürgén feléje fordult.
– Nem tudom, helyes-e ezt épp most megvitatni, Jim doktor.
– Miért ne? Itt csak megbízható és diszkrét emberek ülnek. Mindnyájan a Birodalom
elkötelezett hívei, és az úr is tudja, nem kell attól félnünk, hogy bárki kihallgathat itt a
vadon közepén. El sem tudok képzelni jobb alkalmat, hogy megmagyarázzam, miért kell
a Társaság rendőrségét még jobban megerősíteni, felfegyverezni és a legnagyobb
készültségre is kiképezni – jelentette ki Jameson.
Rhodes ösztönösen Ralph Ballantyne-ra pillantott, aki cinikusan és enyhén kihívóan
felvonva egyik szemöldökét, megerősítette Rhodest elhatározásában.
– Nem, Jim doktor – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Majd máskor. –
Jameson egy vállrándítással föladta, Rhodes pedig Jordanhoz fordult. – Alkonyodik –
mondta, mire Jordan engedelmesen felállt és megtöltötte a poharakat. Az alkonyati
whisky már amolyan hagyományos befejezését jelentette a napnak errefelé, a Limpopótól
északra.
– Fél óra múlva ránksötétedik – kiáltotta Ralph után Harry Mellow. – Táborhelyet
kéne keresnünk.
– Kell itt lennie egy ösvénynek. – Ralph tovább baktatott előre, egyik keze a csípőjén,
nemezkalapja föltolva a homlokán, a vad szirtet kémlelve.
– Szerinted mi lehet odafönn?
– Nem tudom, és ez a rohadt benne. – Ralph épp hátravigyorgott rá, mikor a lova
váratlanul megtorpant. Elvesztette egyensúlyát, egyik lába kis híján kicsúszott a
kengyelből, de sikerült megkapaszkodnia a nyeregkápa gombjában, és közben átordított
Harrynek:
– Fedezzél! – a szabad kezével pedig kirántotta a winchestert a csizmaszárából. De
lova két lábra ágaskodva, táncolni kezdett egyhelyben, és Ralph képtelen volt a vállához
emelni a puskát. Tudta, hogy elállja Harry útját, és jó pár másodpercig tartó
védtelenségében és tehetetlenségében elkáromkodta magát. Már fel volt készülve, hogy
lándzsákkal fölfegyverzett feketék rontanak rá a sziklamélyedésekből és a bozótból.
De mikor látta, hogy csak egy ember van ott, az is fegyvertelen, villámgyorsan
átüvöltött Harrynek, aki már kikattintotta a závárt, töltött és felhúzta a kakast.
– Várj! Ne lőj!
A herélt újból felágaskodott, de Ralph most visszarántotta, és a sziklahasadékból
nesztelenül és váratlanul elébe toppant, magas, fekete férfira meredt.
– Ki vagy te? – kérdezte fátyolos hangon a döbbenettől, ami még mindig ökölbe
szorította gyomrát, és vadul hajszolta a vért ereiben. – A fene vigyen el! Majdnem
lelőttelek! – Ralph erőt vett magán, és ismét megkérdezte folyékony szindebele nyelven,
a matabelék nyelvén: – Ki vagy te?
A dísztelen bőrköpenyes, magas férfi enyhén meghajtotta fejét, de testét
szálegyenesen tartotta, üres kezeit maga mellett lógatva.
– Hogy kérdezhet ilyet egyik testvér a másiktól? – kérdezte a matabele komolyan.
Ralph rábámult, szemügyre véve az induna fejgyűrűjét és komor arcát, amelyre csak
egy iszonyatos szenvedés szánthatott ilyen mély barázdákat és ráncokat, egy akkora bánat
vagy betegség, ami már a pokol kapujáig taszította ezt az embert. Ralph megrendült a
csupa ránc arc láttán, mert a villogó sötét szempár és a mély, kimért hang nagyon ismerős
volt neki, mégsem tudta hova tenni, úgy elváltozott.
– Henshaw – szólalt meg ismét a férfi, Ralph Ballantyne-t a matabele ragadványnevén
szólítva. – Henshaw. Sólyom, hát nem ismersz meg engem? Ennyit változhattunk ez alatt
a pár év alatt?
Ralph hitetlenkedve rázta meg fejét, és hangja megtelt csodálkozással. – Bazo, te
volnál az...? Hiszen te Bazo vagy! Ezek szerint nem vesztél oda a kafir harcosokkal
együtt a Shanganinál!
Ralph kihúzta lábát a kengyelből, és leugrott a lóról. – Bazo! Tényleg te vagy az! – A
matabeléhez szaladt és megölelte. – Testvérem, fekete testvérem! – kiáltotta, és őszinte
öröm ömlött el hangjában.
Bazo nyugodtan fogadta az ölelést, kezeit továbbra is az oldala mellett lógatva, míg
végül Ralph hátralépett, és karhossznyira eltartotta magától.
– A Shanganinál, mikor a fegyverek elhallgattak, otthagytam a szekereket, és
kimentem a teknőbe. Láttam az embereidet a Hegyi Vakondokat. – Ezt a nevet –
szindebele nyelven Izimvukuzane Ezembintaba – Lobengula király adta Bazo kafirjainak.
– Megismertem őket a vörös pajzsukról, marabu-tollaikról és vakondbőr fejpántjukról. –
Ezek voltak a reguláris harcosok, akiket az öreg király hagyományozott Bazóra, s a
fekete fiatalember szemében fájó emlékezés csillant meg, miközben Ralph folytatta: –
Úgy hevertek egymáson, mint lehullott levelek az erdőben. A hátára fordítottam
néhányat... téged kerestelek, de rengetegen voltak.
– Rengetegen – ismételte Bazo, s csak szemei árulták el megrendültségét.
– És nekem nagyon kevés időm volt – mondta csendesen Ralph. – Lassan ment a
keresés, vigyáznom kellett, mert néhány embered csak tettette magát halottnak. – Ez régi
zulu trükk volt, így várták meg, míg az ellenség kijött a csatatérre kifosztani és
megszámolni a halottakat. – Nem akartam egy lándzsadöfést a hátamba. Aztán a
szekértábor megbomlott, és a király kraljába indult. És nekem mennem kellett...
– Pedig ott voltam – mondta Bazo, és félrehúzta bőrköpenyét. Ralph a borzalmas
sebhelyekre meredt, aztán lesütötte szemét, és Bazo ismét elfedte felsőtestét. – A halottak
közt feküdtem.
– És most? – kérdezte Ralph. – Most, hogy vége, mit csinálsz itt?
– Mit csinálhat egy harcos egy háború után, amelyben leverték és lefegyverezték az
embereit, és megölték a királyát? – Bazo vállat vont. – Vadmézet gyűjtök. – Fölpillantott
a szirtre, ahol már az utolsó füstcsíkok is beleolvadtak a sötétülő égboltba, ahogy a
napkorong a nyugati erdő tetejét érintette. – Épp egy méhkast füstöltem kifelé, mikor
észrevettelek.
– Á! – bólintott Ralph, – Az a füst vezetett minket ide.
– Ez igazán szerencse, Henshaw testvérem.
– Még mindig testvérednek nevezel? – csodálkozott el meghatódva Ralph. – Hiszen én
is lehettem, aki kilőtte azokat a golyókat... – Elhallgatott, Bazo mellére pillantva.
– Senkinek sem lehet szemére hányni, amit a csata hevében tett – mondta Bazo. – Ha
azon a napon elérem a szekereket... – vállat vont –, akkor lehet, hogy most te viselnéd
ezeket a forradásokat.
– Bazo – Ralph intett Harrynek, hogy jöjjön oda hozzájuk –, ez Harry Mellow, a föld
rejtélyeinek ismerője, aki megtalálja nekünk az aranyat meg a vasat.
– Nkosi, légy üdvözölve – köszöntötte Bazo Harryt komoran, és uramozva őt, egy
pillanatra sem mutatta mélységes neheztelését. Királyát és nemzetét a fehér embernek az
elátkozott sárga fém iránti különös szenvedélye döntötte romlásba.
– Bazo és én együtt nőttünk föl a Kimberley-i gyémántmezőkön. Ő volt a legjobb
barátom – tette hozzá gyorsan, majd hirtelen ismét Bazóhoz fordult: – Van egy kis
elemózsiánk, oszd meg velünk, Bazo. – Ralph ezúttal észrevette a változást Bazo
tekintetében, de nem törődött vele. – Maradj itt velünk éjszakára. Oly sok mesélnivalónk
van egymásnak.
– Az asszonyom és a fiam is itt vannak – felelte Bazo. –A hegyekben.
– Hozd el őket – biztatta Ralph. – De siess, hogy visszaérjetek, mielőtt besötétedik.
Bazo jelt adott a frankolin-fajd alkonyati kiáltását utánozva, mire egyik embere előbújt
és kilépett az ösvényre.
– Odalent tartom őket éjszakára – mondta neki Bazo halkan. – Talán sikerül
elterelnem a figyelmüket a völgyről, és megszabadulnom tőlük. De azért szólj a
kovácsoknak, hogy hajnalra locsolják le a kemencéket. Ne lássak füstöt!
Bazo utasításba adta, hogy rejtsék el a már kész fegyvereket és frissen olvasztott
fémet, és takarítsanak el minden nyomot az ösvényről. A kovácsokat küldjék vissza a
titkos úton beljebb a hegyekbe, a matabele őrök kíséretében. Utánatok jövök, ha a fehér
emberek elmentek. Várjatok a Vak Majom csúcson.
– Nkosi – köszöntek el tőle, aztán nesztelenül tova surrantak, akár az éjszaka vadászó
leopárd, és a szürkület elnyelte őket. Bazo rátért az elágazásra, s mikor a
sziklanyúlványhoz ért, Tanase már várta, kisfiával a csípőjén, fején az összegöngyölt
alvógyékények, hátán a bőrből készült gabonás zsák.
– Henshaw az – mondta neki Bazo, mire az asszony úgy szisszent fel, mint a kígyó.
Bazo nem látta az arckifejezését, de el tudta képzelni, milyen.
– A kölyke a fehér kutyának, amelyik meggyalázta a szent helyeket...
– Ő a barátom – vágott közbe Bazo.
– Esküt tettél! – emlékeztette bőszen Tanase. – Hogy lehet még mindig egy fehér
ember is a barátod?
– Akkor volt a barátom.
– Emlékszel, milyen látomásom volt, mielőtt ennek az apja megfosztott a
jósképességemtől?
– Tanase – engedte el Bazo a füle mellett a kérdést –, le kell hozzá mennünk. Ha látja,
hogy a feleségem és a fiam is velem van, nem fog gyanakodni, és elhiszi, hogy valóban
vadmézet gyűjtünk. Gyere utánam. – Azzal visszafordult a gyalogútra Tanaséval a
nyomában, aki suttogóra fogta a hangját, de jól kivehetően beszélt hozzá. Bazo nem
nézve hátra hallgatta.
– Emlékszel a látomásomra, Bazo? Amikor legelőször találkoztam ezzel az emberrel,
akit te Sólyomnak hívsz, óva intettelek. A fiad születése előtt, mikor még szűz voltam, s a
fehér lovasok még nem jöttek ide a háromlábú puskákkal, amik úgy kacagnak, mint a
Zambezi zuhataga mögötti sziklákban tanyázó démonok. Mikor még testvérednek meg
barátodnak nevezted, már akkor is szóltam, hogy vigyázz vele.
– Emlékszem – felelte fojtott hangon Bazo.
– Láttalak magasan lógni egy fán.
– Igen – suttogta a férfi, és továbbra is előre nézve folytatta útját a csapáson. De
hangjából babonás remegés érződött, ugyanis szépséges ifjú felesége annak idején az
őrült varázsló, Pemba tanítványa volt. Mikor Bazo kafir harcosaival megrohamozta a
varázsló hegyi erődjét, lecsapta Pemba fejét és elvitte Tanasénak, de a szellemek
visszakövetelték a hadizsákmányt.
A lakodalmuk előestéjén, mikor Bazo feleségül akarta venni első menyasszonyát, az
érintetlen Tanasét, egy öreg varázsló jött le érte a Matoposról és magával vitte. Bazo nem
akadályozhatta meg, mert Tanase a sötét szellemek lánya volt, így mennie kellett.
– Olyan tisztán láttalak, hogy sírva fakadtam – folytatta Tanase, és Bazo
megborzongott.
A Matopos hegyi titkos barlangban a szellemek átruházhatták hatalmukat Tanaséra,
aki Umlimóvá, kiválasztottá, jósnővé vált. Tanase jövendölte meg a szellemek kísérteties
hangján Lobengula király tragikus sorsát. Ő látta előre a fehér emberek jövetelét, akik
csodálatos szerkentyűikkel az éjszakát világos nappallá változtatták, és kis tükreikkel,
amelyek úgy szikráztak a hegyeken, akár a csillagok, üzeneteket röpítettek a végtelen
síkságokon át. Senki sem vonhatta kétségbe, hogy Tanase látnoki képességgel
rendelkezett és misztikus transzba esve átlátott a matabele nemzet sorsát leplező sötét
fátylakon.
Rendkívüli képessége azonban az érintetlensége függvénye volt. Ezt mondta is
Bazónak és kérlelte, vegye el a szüzességét, és szabadítsa meg borzalmas hatalmától, de
Bazo addig akadékoskodott a jogra és szokásra hivatkozva, míg túl késő lett, és lejöttek
érte a varázslók a hegyekből.
A háború kezdetén, amit a fehér ember robbantott ki hirtelen Lobengula gubulawayói
kralja ellen, egy kisebb banda kivált a hadseregből élén Bakelával, az Ököllel. Ők voltak
a legkeményebbek és legkegyetlenebbek, s maga a vezérük is kíméletlen, vad ember volt.
Gyorsan belovagoltak ezekbe a hegyekbe, a titkos ösvényen, amelyet Bakela fedezett fel
vagy huszonöt évvel korábban, és betörtek az Umlimo titkos barlangjába. Bakela tudta,
hogy a fontos és szent jósnő elpusztítása mennyire elkeserítené a matabele nemzetet.
Lovaskatonái agyonlőtték a barlang őrzőit, és erőszakkal behatoltak. Kettő rábukkant a
szép, fiatal és meztelen Tanaséra a hegy méhében, aztán megerőszakolták, durván
megfosztva szüzességétől, amit nemrég Bazónak még szelíden felkínált. Addig üzekedtek
rajta, míg vértócsa támadt a barlang földjén, és Bakela is odament a sikoltozására.
Ököllel és csizmával zavarta le embereit róla, s mikor egyedül maradt, lenézett a lábai
előtt véresen, összetörve heverő lányra. És a kemény és vad férfi szíve egyszer csak furán
ellágyult és megszánta őt. Azért tette meg ezt a veszélyes utat, hogy az Umlimót
elpusztítsa, de katonái állatias viselkedése megingatta elhatározásában, és úgy érezte,
valamiveljóvá kell tennie.
Bakela tudhatta, hogy a szüzesség elvesztése megsemmisíti az Umlimo hatalmát, mert
azt mondta: – Umlimó voltál, de már nem vagy az. – Puska és kard nélkül is
elpusztítottam. Azután sarkon fordult, és nagy léptekkel kiment a sötét barlangból,
megkímélve Tanase életét a szüzessége és sötét erői fejében.
Tanase már sokszor elmesélte ezt a történetet Bazónak, aki tudta, hogy az idő
ködfüggönye összezárult Tanase szemei előtt, és eltakarta előle a jövőt, de hajdani látnoki
képességét senki sem vonhatta kétségbe.
Bazo megborzongott, és a szellem ujjainak érintését érezte nyakszirtjén, miközben
Tanase fojtott hangon tovább suttogott:
– És ahogy ott sirattalak, Bazo, ó, én uram, a férfi, akit te Henshaw-nak, Sólyomnak
hívsz, fölfelé nézett rád... és mosolygott!
Ralph Ballantyne tévedett, mikor azt mondta Harry Mellownak, hogy mikorra
visszaérnek a táborhelyre, Mr. Rhodes kíséretével már Bulawayóban lesz. A kerítéskapun
belovagolva látták, hogy a pompás öszvérfogat el sem lett mozdítva helyéről, sőt még
egy tucat más rozoga és utazástól megviselt jármű-társszekér, fedeles bricska, meg egy
lekopott, bivalybőrrel pótolt abroncsú kerékpár is állt mellette.
– Mr. Rhodes tanyát ütött nálunk – magyarázta Cathy dühösen, a fürdősátorban
kettesben maradva Ralphfal. – Nem azért tettem a tábort a kelleténél is kényelmesebbé,
hogy ő fogja magát, és ide betelepedjen.
– Mindennel ezt csinálja – jegyezte meg Ralph filozofikusan, és lehúzva bűzlő ingét a
sarokba hajította. – Öt napig volt rajtam... jól verje ki az inas bottal, mielőtt beteszi a
kádba!
– Ralph, te nem veszed ezt komolyan! – toppantott Cathy kiábrándultan. – Ez az én
otthonom! Mégpedig az egyetlen otthonom! Ráadásul tudod, mit... mit mondott nekem
Mr. Rhodes?
– Van még szappanunk? – kérdezte Ralph, miközben fél lábra ugorva lefelé rángatta
bricseszét. – Egy nem lesz elég.
– Azt mondta: "Jordan fogja irányítani a konyhát, míg itt vagyunk, Mrs. Ballantyne, ő
ismeri az ízlésemet". No, mit szólsz ehhez?
– Jordan kitűnő szakács. – Ralph lassan beleereszkedett a kádba, és felnyögött, mikor
meztelen ülepe a forró vízhez ért.
– Ki vagyok tiltva a saját konyhámból!
– Szállj be! – parancsolta Ralph, mire az asszony elhallgatott, és hitetlenkedve meredt
rá.
– Mit mondtál? – kérdezte, de Ralph már el is kapta a bokáját, és a tiltakozva sikítozó
Cathyt magára rántotta. A sátorponyva telefröcskölődött vízzel és szappanhabbal, s mikor
Ralph végre elengedte, Cathy derékig vizes volt.
– Csuromvíz lett a ruhád – mondta neki Ralph önelégülten –, most már tényleg jobb
lenne levenned!
Cathy beült a kádba, meztelen hátával a férfi mellének dőlve, felhúzta térdét, vizes
haját a fejebúbjára tornyozta, aztán folytatta tiltakozását.
– Már Louise sem bírta tovább ezt a pimasz és nőgyúlölő alakot! Visszavitette magát
apáddal King's Lynnbe, így most egyedül kell elviselnem!
– Remek lány vagy – mondta neki Ralph, és végigsimította selymes hátát a szappanos
flaneldarabbal.
– Es közben híre ment, hogy itt van, és az összes éhenkórász és semmittevő idejön
Matabeleföld minden zugából egy kis potya whiskyért.
– Mr. Rhodes nagyvonalú ember – nyugtázta Ralph finoman továbbcsúsztatva a
szappanos flanelt a vállára és előre a mellére.
– A te whiskyd – mondta Cathy, és elkapta a csuklóját, mielőtt a flanelt még lejjebb
tolhatta volna.
– Ez a Rhodes egy pléhpofájú alak – jött ki most először Ralph némiképp a sodrából. –
Meg kell szabadulnunk tőle. Az a whisky 10 fontba kerül Bulawayóban. – Ralphnak
sikerült kissé délebbre csúsztatnia a flanelt.
– Ralph, csiklandozol! – Cathy fickándozott.
– Mikor érkeznek meg a húgaid? – kérdezte a férfi ügyet se vetve tiltakozására.
– A hírnök szerint sötétedés előtt itt kell lenniük. Ralph, azonnal add ide azt a rongyot!
– Majd meglátjuk, mennyire acélosak Mr. Rhodes idegei...
– Ralph, köszönöm szépen, de én is meg tudom csinálni, add ide azt a flanelt!
– És hogy milyen élesek Harry Mellow reflexei...
– Ralph, megőrültél? A kádban vagyunk!
– Két legyet ütünk egy csapásra...
– Ralph, ezt nem lehet! Azt már nem... a fürdőkádban!
– Ha megérkeznek, két órán belül kirakjuk Jordant a konyhából, Harry Mellow
elvállalja a Harkness-bányát, Mr. Rhodes pedig útban lesz Bulawayo felé...
– Ralph, drágám, hagyd már abba! Nem tudok egyszerre kétfelé figyelni – dünnyögte
Cathy.
A templom mögött állt az új betegpavilon, amelyet már első férje halála után épített.
Az oldalakon nyitott, alacsony, derékmagas építmény zsúpfedelét mopanifa cölöpök
tartották.
Melegben jól átjárta a szellő, ha pedig hűvösre fordult, leeresztették oldalain a
gyékényszőtteseket.
Az alvógyékények egymás mellé voltak terítve az agyagpadlón, hogy a
családtagoknak is legyen hely, mert az egészséges házastársak és gyermekek a beteg
mellett maradtak. Robyn jobban elviselte a nyüzsgő családtagokat, mint a magukat
halálra epekedő páciensek látványát. Viszont a kellemes környezet és finom koszt után
nehezen lehetett távozásra bírni a gyógyultakat. Végül Robyn cselhez folyamodott, és
kiküldte a lábadozókat és családtagjaikat dolgozni a földekre, vagy új pavilonokat
építtetett velük, ami végül nagymértékben és eltartható számúra csökkentette a klinika
népességét.
Robyn laboratóriuma, amely a templom és a kórházterem között állt, egy kis, kerek,
vályogtégla épület volt, egyetlen ablakkal. Polcok és munkapad húzódtak benne végig
körben a fal mentén. A főhelyen Robyn új mikroszkópja volt elhelyezve, amelyet a
"Hackett, a katona Matabeleföldön" honoráriumából vásárolt, mellette pedig vastag
bőrkötésű munkanaplója, amelybe épp az előzetes megfigyeléseit jegyezgette.
"Alany: makkegészséges kaukázusi típusú nő...", rögzítette határozott, tiszta
kézírásával, és ingerülten pillantott fel kezében tollával a tragikus képet vágó Juba
siránkozó hangjára.
– Esküvel fogadtad meg a nagy Lobengula királynak, hogy gondoskodsz a népéről
halála után. Hogy fogsz ennek eleget tenni, ha meghalsz, Nomusa? – kérdezte Juba
szindebele nyelven Robynt a matabele nevén, Nomusának, azaz Könyörület Leányának
szólítva.
– Nem fogok meghalni, Juba! – csattant fel idegesen Robyn. – A Jóisten áldjon meg,
ne vágj már ilyen képet!
– Nem bölcs dolog a sötét szellemeket ingerelni, Nomusa.
– Igaza van Jubának, Mama – kontrázta Vicky. – Direkt nem szedsz kinint már hat
hete, pedig te magad állapítottad meg, hogy a maláriaveszély fokozódott...
– Elég! – csapott tenyerével az asztalra Robyn. – Egy szót se többet...!
– Rendben van – hagyta annyiban Elizabeth. – Nem próbálunk többet
megakadályozni, de ha súlyosan megbetegszel, elmegyünk Bulawayóba, és idehozzuk St.
John tábornokot
Robyn úgy vágta le tollát a nyitott naplóra, hogy szétfröccsent a tinta, és talpra ugrott.
– Azt már nem, leányom! A közelébe sem mégy annak az embernek!
– De Mama, mégiscsak a férjed! – mutatott rá Vicky ésszerűen.
– És Bobby apja – vágta rá Elizabeth.
– Aki szeret téged – kottyantotta még ki Vicky.
Robyn falfehér volt, és reszketett dühében, de valamitől – önmagát meghazudtolva –
még mindig nem bírt megszólalni, és Elizabeth ezt használta ki:
– Ő olyan erős...
– Elizabeth! – Robyn visszanyerte a hangját, amely úgy csengett, mint a hüvelyből
kirántott kard. – Megtiltottam, hogy akár a nevét is kiejtsd annak az embernek! – Azzal
visszaült a helyére, felvette tollát, és egy jó percig a tollhegy sercegése volt az egyetlen
hang a szobában. Mikor Robyn ismét megszólalt, hangja higgadt és hivatalos volt. –
Amíg nem tudom vezetni a naplót, ez Elizabeth feladata lesz... neki szebb a kézírása.
Óránkénti bejegyzéseket kérek, függetlenül a helyzet súlyosságától.
– Igenis, Mama.
– Vicky, te végzed majd a kezelést, de csak ha a ciklus már minden cáfolati
lehetőséget kizárva beállt. Részletesen leírtam az utasításokat arra az esetre, ha
érzéketlenné válnék.
– Igenis, Mama.
– És én, Nomusa? – kérdezte Juba halkan. – Nekem mi a dolgom?
Robyn arckifejezése megenyhült, és kezét az asszony karjára tette.
– Juba, értsd meg, én nem szegem meg az ígéretemet, hogy gondoskodom a népedről.
Csak egy betegségnek fogok a végére járni, amely a matabelék között és egész Afrikában
dühöng, amióta a világ világ. Bízzál bennem, drága barátnőm, ezzel nagy lépést teszek
előre, hogy megszabadítsam a te népedet és az enyémet ettől a borzalmas kórtól.
– De nem lehetne valahogy másképp, Nomusa?
– Nem. – Robyn megrázta a fejét. – És azzal tudsz segíteni, ha velem maradsz, és
bátorságot adsz nekem.
– Tudod, hogy számíthatsz rám – suttogta Juba és magához ölelte. Robyn karcsúnak és
lányosnak hatott Juba terjedelmes karjaiban, akinek testét a zokogás vele együtt rázta.
*
A fekete lány a pavilon alacsony falánál lévő gyékényen feküdt. Eladósorban lehetett,
mert mikor lázálmában felkiáltva levetette magáról az állatbőrt, meztelen teste teljesen
fejlett volt, széles, asszonyos csípővel és kemény hegyes mellbimbókkal, de a magas láz
megviselte. Bőre olyan törékenynek látszott, akár a pergamen, ajkai szürkék és
cserepesek voltak, szeme a láztól természetellenesen csillogott.
Robyn benyúlt a lány hónaljába, és felkiáltott: – Tűzforró, szegény gyermek a
csúcsponton van –, azzal visszahúzta kezét, és rátakarta a lányra a vastag, puha szőrmét.
– Azt hiszem, ez az a pillanat. Juba fogja meg a vállát, Vicky tartsa a karját, te meg
Elizabeth, hozd a tálkát.
A lány takaró alól kilógó, csupasz karját Vicky a könyökénél tartotta, miközben
Robyn egy bőrszíjat tekert az alkarjára, és addig csavarta, míg a csuklóerek sötétvörösen
és keményen úgy duzzadtak ki, mint megannyi éretlen szőlőszem.
– Gyerünk, fiam – szólt rá Robyn Elizabethre, aki odaadta neki a fehér zománctálat, és
levette róla a kendőcskét. Keze remegett.
Robyn kezébe vette a fecskendőt, amelynek sárgaréz hengerében vékony üvegcső
futott végig. Robyn kihúzta a lyukas belsejű tűt a végén lévő illesztékből, és közben a
másik keze hüvelykujja finom masszírozó mozdulattal megtapogatta a matabele lány
csuklóján az ereket. Utána egyetlen döféssel átszúrta a vastag tűvel a bőrt. Szinte egyből
eltalálta a vénát, s a tű nyitott végén vékony, sötétvörös vérsugár lövellt ki és fröccsent az
agyagpadlóra. Robyn visszaillesztette rá a fecskendőt és lassan kifelé húzva a dugattyút,
feszülten figyelte a henger átlátszó üvegcsövébe áramló, láz-fertőzött vért.
– Két köbcentit veszek le – motyogta, mikor a mozgó, piros csík elérte a sárgarézbe
vésett fokjelzést, azzal kirántotta a tűt a lány karjából. Hüvelykujját a szúrásra nyomva,
belepottyantotta a tálba a fecskendőt, és kiengedte az érszorítót.
– Juba – mondta –, most adj neki kinint, és maradj mellette, amíg izzadni kezd. –
Robyn nagy szoknyasuhogással felállt, és az ikrek csak futva tudtak lépést tartani vele, a
laboratóriumba menet.
A kör alakú házikóba lépve Robyn bevágta az ajtót.
– Gyorsan kell csinálnunk – mondta, kigombolva és jól feltűrve ruhája sonkaujját. –
Nehogy valamelyik organizmus megromoljon benne. – Odanyújtotta karját Vickynek, az
pedig ráhurkolta az érleszorítót, és megszorította.
– Nézd meg a pontos időt – utasította Robyn.
– Hat óra tizenhét perc – mondta Elizabeth, s ahogy mellette állva a zománcedényt
tartotta, alig tudva uralkodni elszörnyedésén, bámult a kék erekre anyja karjának fehér
bőre alatt.
– A könyökhajlati vénába szúrunk – közölte Robyn magától értetődő hangon, és egy
friss tűt vett ki az asztalfiókból.
Robyn beharapta ajkát a szúrásra, de finoman tovább nyomta befelé a tűt a kidudorodó
érbe, míg egyszer csak vér lövellt ki a tű szabad végéből, és Robyn elégedett dörmögéssel
nyúlt a megtöltött fecskendő után.
– Jaj, Mama! – kiáltott fel Vicky, nem bírva tovább uralkodni magán.
– Nyugalom, Victoria.
Robyn ráillesztette a fecskendőt a tűre, és nem tartva drámai szünetet vagy mondva
nagy szavakat, belefecskendczte a beteg matabele lány még meleg vérét a vénájába.
Azután, mint aki jól végezte dolgát kihúzta a tűt, és visszatűrte a ruhája ujját.
– No, ez megvan – mondta. – Ha jól számítom, márpedig jól számítom, az első roham
negyvennyolc órán belül várható.
Mungo St. John kancájának oldalán sötét tajtékcsíkok folytak végig, s a lovas
csizmáját telefröcskölte a lihegő ló pofájából lecsapódó hab, miközben fölfelé kaptatott a
buckák közötti földszorosra, megállás nélkül nyomulva előre a Misszió fehér epületei
felé. A lódobogásra, amelyet visszhangoztak a dombok és a házak falai, Elizabeth karcsú,
szoknyás alakja jelent meg a tanyaház tágas verandáján. Kezét ellenzőként szeméhez
emelve bámult a lejtőre, s mikor felismerte Mungót, lesietett a lépcsőn, ki a napfényre.
– St. John tábornok, Istenem, csakhogy megjött. – Odaszaladt és megfogta a kanca
fejét.
– Milyen állapotban van? – Mungo csontos arcán vad, űzött tekintet ült. Kirúgta lábait
a kengyelből, leugrott a lóról és nyugtalanul megrázta Elizabeth vállát.
– Játéknak indult. Vicky és én ide akartuk csalni, mert a Mamának szükségé van
magára... de akkor még csak egy kicsit volt lázas:
– A fene vigyen el, lányom! – ordított rá Mungo. – Mi történt?
Erre a hangra Elizabeth nem tudta tovább visszatartani a zokogást, és könnyek
patakzottak végig az arcán. – Megváltozott... a lány vérétől... megöli annak a lánynak a
vére!
– Szedd össze magad! – Mungo újból megrázta. – Lizzie, Lizzie, ez nem rád vall!
Elizabeth nyelt egyet, és erőt vett magán. – Beoltotta magát egy lázas beteg vérével.
– Egy néger lányéval? De az Istenért, miért? – kérdezte Mungo, aztán meg sem várva
a választ, faképnél hagyta Elizabethet, és felszaladt a verandára. Mikor berontott Robyn
hálószobájába, az ajtóban megtorpant.
A kis, zárt helyiségben olyan áporodott szag terjengett, mint egy disznóólban, és a
tábori ágyon fekvő lázas test forrósága olyan párával lepte be az egyetlen ablak
üvegtábláját, akár a forró vízgőz. Az ágynál, mint egy kiskutya a gazdája lábánál, Mungo
fia kuporgott. Robert óriási, komoly szemével felpillantott apjára, és szája elgörbült a
keskeny, sápadt arcban.
– Kisfiam! – Mungo tett egy lépést az ágy felé, de a gyerek feltápászkodott, némán az
ajtó felé pillantott és fürgén elugorva Mungo kinyújtott keze elől úgy iramodott ki a
szobából, hogy csupasz lábacskája megcsúszott a verandán. Mungo egy pillanatra
szeretett volna utána menni, de aztán megrázta fejét, odalépett az ágyhoz és lenézett a
nyugodtan fekvő alakra.
Robyn úgy lesoványodott, hogy arc- és homlokcsontjai élesen kiálltak a sápadt bőr
alatt. Lehunyt szemei mélyen be voltak esve ólmos-vörös üregeikbe. Ezüstösbe vegyülő
haja a halántékán száraz és törékeny volt, akár a préri füve télen. Mikor Mungo lehajolt
és megérintette homlokát, olyan hidegrázás jött az asszonyra, hogy belezörgött a vaságy,
és úgy vacogtak a fogai, hogy félő volt, darabokra törnek, mint a porcelán. Mungo ujjait
szinte perzselte a forró bőr, és átható pillantást vetett a mellette álló Elizabeth döbbent
arcára.
– Kinin? – kérdezte a férfi.
– Máris többet adtam be neki a kelleténél... 100 szemet reggel óta, de semmi hatás. –
Elizabeth elhallgatott, mert nem akarta elmondani neki a legrosszabbat.
– Hogyhogy?
– A Mama már hat hete nem szedte a kinint, hogy megkapja a betegséget, és
bebizonyíthassa elméletét.
Mungo elszörnyedve meredt rá. – De hiszen az ő vizsgálatai... – hitetlenkedően rázta
meg fejét. – Ő maga mutatta ki, hogy a kihagyás utáni nagy dózisok... – nem folytatta,
mintha attól félt volna, hogy még a falra festi az ördögöt.
Elizabeth viszont kimondta:
– Ez a sápadtság – suttogta –, és a kininre egyáltalán nem reagál... nagyon félek.
Mungo ösztönösen átkarolta Elizabeth vállát, s a lány egy pillanatra hozzásimult.
Mungót sajátos kapcsolat fűzte az ikrekhez, akik mindig készséges cinkosai és titkos
szövetségesei voltak az első naptól kezdve, mikor elgennyesedett lőtt sebbel a lábán,
félholtan beállított a Khami Misszióba. Bár a lányok akkor még épphogy csak serdülők
voltak, ők sem maradtak mentesek attól a különös, igéző hatástól, amelyet a férfi a nők
minden korosztályára tett.
– Vicky és én az Istent kísértettük, mikor azt mondtuk, hogy Mama haldoklik.
– Ugyan kérem – rázta meg gyengéden Mungo. – Vizel? Pisál? – ismételte meg
durvábban, hogy leplezze zavarát.
– Tegnap este óta nem. – Elizabeth szerencsétlenül megrázta a fejét, mire a férfi az
ajtó felé tolta.
– Meg kell itatnunk. Van egy üveg konyak a nyeregtáskámban. Hozz citromot a
kertből, egy tálka cukrot és egy nagy kancsó forró vizet.
Mungo Robyn fejét tartotta, mialatt Elizabeth apró kortyonként diktálta bele a gőzölgő
folyadékot halottsápadt anyja szájába, aki a borzalmas malárialáz lidérceitől űzve és
hajszolva önkívületben dulakodott velük.
Addig erőlködött, míg a Robynt rázó jeges borzongásokat egyszer csak perzselő
forróság váltotta fel, amely kiszárította bensejét, s bár nem ismerte meg sem Mungót, sem
Elizabetht, mohón, fuldokolva kortyolta a szájához tartott vizet, pedig olyan gyenge volt,
hogy mikor föl próbálta emelni fejét, az visszahanyatlott és oldalra csuklott, úgy, hogy
Mungónak kellett megtartani. Az erős, kegyetlennek látszó kezek furán gyengéden és
szeretettel fogták meg az asszony állát, és törölték le róla a melléfolyt cseppeket.
– Mennyit ivott meg? – kérdezte a férfi.
– Több mint négy pintet – felelte Elizabeth belenézve a kancsóba.
A fény a szobában megváltozott az alkony beköszöntésével. Elizabeth felállt, az
ajtóhoz ment és a verandán keresztül a földszorosról lefelé vezető utat fürkészte.
– Vickynek és Jubának már itthon kéne lennie – mondta, de anyja ismét felkiáltott,
mire becsukta az ajtót, és visszasietett a tábori ágyhoz. Ahogy letérdelt Mungo mellé,
hirtelen megérezte a szobában terjengő ammóniákszagot. Elfordította tekintetét, és halkan
azt mondta: – Tisztába kell tennem.
De Mungo nem kelt fel. – Robyn a feleségem – mondta. – Vicky és Juba nincsenek itt,
segítenem kell neked.
Elizabeth bólintott, de mikor lehúzta az ágyneműt, fátyolos hangon csak annyit
suttogott: – Édes jó Istenem...
– Ettől féltünk – mondta Mungo halkan, reményvesztetten.
Robyn hálóinge felcsúszott halovány, lányos combjain. Át volt ázva az alatta lévő
vékony matraccal együtt, de nem kénes, sárga vizelettől, amit reméltek. A foltos
ágyneműre meredő Mungónak az az otromba nóta jutott eszébe róla, amit Jameson
seregének katonáitól hallott egykoron:
A bűzös folt olyan fekete volt, mint a rég megalvadt vér. A vesék igyekeztek
megtisztítani a véráramlatot a Robyn szervezetében futótűzként terjedő anémiától, akinek
borzalmas sápadtságát a vörösvértestek pusztulása okozta. A malária ugyanis, közben
valami még súlyosabbá és végzetesebbé alakult át benne.
Miközben mind a ketten tehetetlenül bámultak a betegre, hirtelen mozgás hallatszott a
verandáról és kivágódott az ajtó. A küszöbön Victoria állt. Valamiféle belső fény
sugárzott róla. annak a fiatal nőnek a különös, törékeny szépsége, aki most fedezte fel a
szerelem csodáját és titkát.
– Hol voltál, Vicky? – kérdezte Elizabeth, aztán észrevette a magas, fiatal férfit
mögötte az ajtóban, és megértette Harry Mellow homályos, de büszke arckifejezését.
Nem érzett neheztelést, sem irigységet, csak röpke örömet. Ő soha nem pályázott Harry
Mellow-ra, csak azért mutatott iránta érdeklődést, hogy a testvérét cukkolja. Ő egy olyan
férfit szeretett, akiről tudta, soha nem lehet az övé, de ebbe már régen belenyugodott.
Miközben örült Vicky boldogságának, a magáéra gondolva elszomorodott, és Vicky
félremagyarázta arckifejezését.
– Mi van? – A fény elhalványult Vicky szép arcán, és egyik kezét a keblére tette,
mintha a bensejében emelkedő rémületet akarná visszaszorítani. – Mi történt, Lizzie? Mi
ez?
– Vérvizelés – felelte kertelés nélkül Elizabeth. Szükségtelen volt többet mondania.
Az ikrek egy kórháztelepen élték le addigi életüket, és tudták, hogy a betegség menynyire
szelektív. Csak fehér embert támadott meg, melynek okát Robyn kutatásai a
kininszedésben jelölték meg, amihez szinte kizárólag csak fehérek folyamodtak. Robyn
jó ötvenegynéhány esettel találkozott a misszióban töltött évek folyamán. Régen az
elefántvadászok és vándorárusok kapták meg, az utóbbi időkben pedig Jameson
seregének katonái, új telepesek és aranykereskedők, akik átrajzottak a Limpopo folyón.
Az ikrek tudták, hogy az ötven vérvizelésesből csak három maradt életben, a többi a
folyón túli kis temetőben nyugodott. Anyjuk komoly életveszélyben volt. Vicky
odarohant az ágyhoz és letérdelt mellé.
– Istenem, Mama – suttogta mélységes bűntudattal. – Itt kellett volna maradnom...
Robyn hol erőre kapott kissé, hol visszahanyatlott a betegség borzalmas sodrásába,
amelyben újabb perzselő lázrohamok csaptak át jeges hidegrázásokba, s a gyötrelmes
verejtékezéseket ernyedt önkívületi állapot követte. Sokszor lázálmában múltbeli
látomásokkal és démonokkal viaskodva. Olykor Mungo St. Johnra nézett, és ismét
olyannak látta, amilyen rég volt szép baltimore-i klippere, a Huron hátsó fedélzetén,
mikor ő, Robyn még a húszas évei elején járt.
– Milyen jóképű – suttogta. – Pokolian... hihetetlenül jóképű.
Azután, világos pillanataiban, a láz csak fokozta haragját.
– Megölted őt... megölted őt, aki egy szent volt – suttogta tisztán, kivehetően, de
dühtől remegő hangon, és Mungo nem tudta megnyugtatni. – A férjem... átküldted a
férjem a folyón, ahol tudtad, hogy matabele lándzsák várják. Megölted... csak épp nem
saját kezűleg szúrtad a pengét a szívébe.
Azután hangulatváltozás állt be nála. – Kérlek, hagyj békén végre! – könyörgött olyan
elhaló hangon, hogy Mungo csak föléje hajolva tudta kivenni szavait. – Tudod, hogy nem
bírok neked ellenállni, pedig minden, amit te jelképezel, sért engem, sérti az Istent... és
sérti azt a remény és vezető nélkül maradt népet, amely a gondjaimra lett bízva.
– Igyál! – parancsolt rá a férfi. – Innod kell! – s az asszony erőtlenül küszködött,
ahogy ajkához tartotta a kancsót.
Azután a betegség keményebbre fogva rajta szorítását újabb perzselő lázködbe
burkolta, amelyben megszűnt minden értelem és realitás. A nappalok és éjszakák
egymásba mosódtak. Néha Mungo arra ébredt, hogy éjfél elmúlt, és egyik vagy másik
lány a széken aludt az ágy túloldalán. Ilyenkor fáradságtól zsibbadtan felállt, és
folyadékot erőltetett Robynba.
– Igyál! – suttogta neki. – Ha nem iszol, véged! Aztán visszaroskadt székébe, és mikor
újra felébredt, már pirkadt, és a fia állt mellette, az arcába bámulva. Amint kinyitotta
szemét, a gyerek eliramodott; s mikor utána szólt, Robyn szenvedélyesen azt suttogta az
ágyról:
– Soha nem lesz a tiéd... soha!
Néha délidőben, mikor Robyn sápadtan és némán feküdt egy-egy lázroham között,
Mungo alhatott néhány órát a veranda végében álló nyugágyban, amíg Juba vagy
valamelyik lány fel nem ébresztette, mert újabb roham kezdődött. Ilyenkor az ágy mellé
sietett, és újabb ösztökéléssel kipiszkálta Robynt letargiájából, és további küzdelemre
késztette.
Mungo, akinek csontos arca beesetté, nyúzottá vált, az ágy mellett ülve olykor
csodálkozott saját magán. Száz, ennél szebb nője volt életében, és tudta, milyen furcsa
vonzerőt gyakorol még mindig a nőkre, ám ő mégis ezt választotta, ezt a nőt, akit soha
nem tudott birtokolni. Ezt a nőt, aki szenvedélyesen szereti és gyűlöli egyszerre, aki egy
észveszejtő együttlét eredményeképp megfogant tőle, hogy azután minden eszközzel
távol tartsa tőle gyermekét. Ő akart hozzámenni feleségül, mégis megtagadta hitvesi
kötelességét, s csak ilyenkor tűrte meg őt, Mungót a színe előtt, mikor nem volt ereje
tiltakozni, vagy azon ritka alkalmakkor, midőn a vágya felülkerekedett az értelmén és
visszatetszésén.
Ez utóbbi egy hónappal ezelőtt fordult elő utoljára. Gyertyafényre ébredt Bulawayo
szélén álló vályogháza belső szobájában, és Robynt pillantotta meg a helyiség egyetlen
bútordarabját képező tábori ágya mellett. Képes volt átlovagolni a sötét vadonon érte...
– Az Isten bocsássa meg nekem! – suttogta, és őrült vágytól égve rávetette magát.
Pirkadatkor kifacsarva és bódultan faképnél hagyta őt, s mikor másnap kiment hozzá
Khamiba, vadászpuskát fogott rá a verandáról, és Mungo tudta, jobb, ha nem közelít
hozzá, mert képes és agyonlövi. Soha nem látott még olyan gyűlöletet, ami Robyn
szemeiben lobogott ő és saját maga iránt.
Az asszony megállás nélkül szellőztetgette az otthoni és fokvárosi lapokban az ő,
Bennszülöttügyi Főbiztosként tett minden nyilatkozatát. Támadta az őáltala bevezetett
dologra sorozási rendszert, melynek révén feketéket küldtek dolgozni a kétségbeejtő
munkaerőhiánnyal küszködő farmerekhez és bányászokhoz az új ország fennmaradása
érdekében. Elítélte bennszülöttekből toborzott rendőrségét, amelyet a törzs nyakára
ültetett. Egyszer még egy indabára is berontott, amelyen Mungo a törzsi indunákkal
tanácskozott, és folyékony szindebele nyelven, a férje jelenlétében lázította az indunákat
vénasszonyok és gyáva nyulak gyülekezetének nevezve őket, amiért behódolnak
Mungónak és a Brit Dél-Afrika Társaságnak. Aztán, nem egész egy óra múlva, a
gázlóhoz vezető ösvény melletti sűrű bozótban várva rá útját állta. Pucéron szeretkeztek a
nyeregtakaróján, a prérin, akár a vadak, olyan, szinte egymást pusztító dühvei, ami őt,
Mungót megrázta és elborzasztotta.
– Gyűlöllek! Uramisten, hogy gyűlöllek! – suttogta Robyn könnybe lábadt szemmel,
ahogy felszállva lovára elvágtatott, nem törődve a szoknyájába akadó tüskékkel.
Az indunák buzdítása csupán hangos izgatás volt lázadásra és véres forradalomra, de a
"Hackett, a katona Matabele-földön"-ben már nevén nevezte Mungót, olyan szavakat
adott a szájába és olyan tetteket tulajdonított neki, amelyekkel kimerítette a legdurvább
becsületsértés fogalmát. Mr. Rhodes és a B. D. A. Társaság más igazgatói igyekeztek
rábeszélni, hogy fogja perbe az asszonyt.
– A saját feleségemet, uram? – Mungo összehúzva egyetlen szemét, keserűen
elmosolyodott. – Teljesen bolondot csinálnék magamból.
Robyn volt a legkönyörtelenebb és legádázabb ellenfél, akivel valaha is dolga akadt,
mégis, a halála gondolata annyira elkeserítette, hogy valahányszor az asszony
visszacsúszott a szakadék felé, ő is vele együtt süllyedt, s mikor újra erőre kapott, ő is
felvidult.
Pedig az érzések játéka és az asszony életben tartása az utolsó energiatartalékait is
kiszívta és lelkileg teljesen kimerítette. S ez így ment tovább, szünet nélkül, nap mint
nap, míg végül egy napon Elizabeth verte fel néhány óra után mély álmából. A lány
hangja remegett a felindultságtól, szemében könnyek csillogtak.
– Vége, St. John tábornok – mondta, s ő megdöbbenve, mintha arcul ütötték volna,
kábultan felkászálódott. Szemét könnyek csípték.
– Nem tudom elhinni. – Akkor vette észre, hogy Elizabeth mosolyog a könnyein
keresztül, mikor elébe tartotta a kezében lévő zománcedényt.
A folyadékból ammónia és áporodott betegségbűz áradt, de színe most már nem sűrű
sötétbarna, hanem világos aranysárga volt.
– Elmúlt – ismételte Elizabeth. – A vizelete kitisztult. Megmenekült! Hála legyen érte
Istennek! Megmenekült!
Délutánra Robyn olyan jól lett, hogy fel tudta szólítani Mungo St. Johnt a Khami
Misszió elhagyására, másnap reggel pedig már az ágyból is ki akart szállni, hogy érvényt
szerezzen felszólításának.
– Nem engedhetem, hogy a fiam egy nappal is tovább az ön rossz hatása alatt legyen!
– Asszonyom... – kezdte a férfi, de Robyn belefojtotta a szót.
– Mostanáig el tudtam kerülni, hogy beszéljek a gyereknek önről. Ő nem tudja, hogy
az apja volt a vezetője a leghírhedtebb rabszolgakonvojnak, amely valaha is végigvonult
Afrikán az Atlanti-óceántól Nyugat-Indiáig. Nem tud arról a sok ezer elátkozott lélekről,
Afrika ártatlan gyermekeiről, akiket ön egy távoli kontinensre hurcoltatott. Nem tudja,
hogy ön és a hasonszőrűi viseltek véres és indokolatlan háborút Lobengula és a matabele
nemzet ellen. És azt sem, hogy ön a kegyetlen elnyomás eszköze, de ha nem távozik,
tudatni fogom vele mindezt. – Hangja részben visszanyerve régi erejét pattogott, és
Jubának le kellett fognia a vállát. – Felszólítom, hogy azonnal távozzék Khamiból!
Robyn sápadtan zihált az erőfeszítéstől, miközben Juba gyöngéd, dundi kezei
visszanyomták a vánkosra. Elizabeth odasúgta Mungónak:
– Még visszaesik. Talán az lenne a legjobb.
Mungo szája a jól ismert, gúnyos mosolyba görbült, amelyre Robyn olyan jól
emlékezett, de egyetlen szemének aranyos mélyében Robyn egy árnyékot, megbánást
vagy borzalmas magányosságot vélt felfedezni.
– Alászolgája, asszonyom – hajolt meg, mélyebben a kelleténél, majd nagy léptekkel
távozott a betegszobából. Robyn hallgatta, ahogy átvág a verandán és lefelé megy a
lépcsőn, s csak akkor lökte le magáról Juba kezét és fordult be a sivár, meszelt fal felé.
A dombtetőn, ahol az ösvény egy hágóban folytatódott a sűrű erdő borította hegyek
közé, Mungo St. John megállította lovát és hátranézett. Mikor látta, hogy a tanyaház
verandája üres, felsóhajtott, aztán megfogta a gyeplőt, és egyenesen nézett maga elé az
úton északra. De nem indult el. Összevonta szemöldökét és felnézett az égre.
Az északi égbolt sötét volt, és vastag, nehéz függöny ereszkedett róla alá a földre.
Felhőnek túlságosan vastag és testes lett volna, inkább ahhoz a titokzatos, vörös
árapályban látott undok planktontelephez hasonlított, amely az Atlanti-óceán déli vizein
vonult át, halált és pusztulást hagyva maga után.
Ilyet azonban Mungo most látott először. A valami hihetetlenül nagy kiterjedésű volt,
félkörív alakban, szinte az egész látóhatárt eltakarva száguldott a delelőre álló nap felé.
Valamikor a messzi északon, a Szaharában látott óriási homokviharokat, amiket a
hamuszín szelek kavartak, de errefelé még homoksivatag sem volt ezer mérföldön belül,
így a jelenséget valami más idézhette elő. Mungónak fogalma sem volt, mi lehet az, és
tanácstalanságát ijedtség váltotta fel, mikor látta, hogy a valami szédítő sebességgel
közeledik felé.
A sötét fátyol rojtjai már a napkorong szélét súrolták, a fehér déli fény megváltozott.
A kanca kényelmetlenül ficánkolt Mungo alatt, s az ösvény melletti fűben az előbb még
csipogó gyöngytyúkok elnémultak. A borongós áradat pillanatok alatt úgy elfedte az
égboltot, hogy a nap mogorva narancssárgába fordult, mint valami felizzított vasgolyó, és
hatalmas árnyék telepedett a vidékre.
A természetre csend borult. Az erdőben döngicsélő rovarkórus elhallgatott, a bozótban
a kismadarak abbahagyták a csicsergést és csipogást, és lassanként az afrikai táj minden
háttéri zaja teljesen elcsitult.
A csend nyomasztóvá vált. Mikor a kanca méglóbálta fejét a zablalánc csörrenése
szinte fülsiketítőnek hatott. A szétterülő függöny megvastagodott, és teljesen eltakarva az
eget még jobban fokozta a félhomályt.
Aztán egyszerre csak egy halk, távoli, zizegő hang hallatszott, mint mikor szél
fodrozza a sivatagi dűnék cukorszerű, fehér homokját. A nap olyan tompán fénylett, mint
a hamvadó tábortűz.
A hang egyre közeledett, s most már a fülhöz tartott tengeri kagyló tompa bugásához
hasonlított; s a nap fénye kísérteties bíborvörösen szűrődött le a földre. Mungo babonás
áhítattal megborzongott, pedig a déli hőség a félhomályban még nyomasztóbbnak hatott.
A furcsa zizegés mély, zümmögő szárnyrezegtetéssé, majd csattogássá változott, s a
nap eltűnt, teljesen el lett takarva.
A gyér világosságban Mungo észrevette, hogy alacsonyan, az erdőn át egyenest feléje
száguld kígyózó oszlopokban, mint egy óriási ködpad.
Halk morajlással úgy csapott le rá, akár egy kartácssorozat, és a kemény szárnyú
testek olyan zsibbasztó erővel vágódtak arcába, amitől felszakadt a bőre és kiserkent a
vére.
Mikor kezeit védekezőn arca elé kapta, a megrémült ló felágaskodott, és Mungo csak
az ügyességének köszönhette, hogy nem esett le róla. Félig elvakította és elkábította a
fejére csapódó szárnyzuhatag, amely olyan sűrű volt, hogy mikor belekapott, egy repülő
rovar a kezében maradt.
Majd kétszer olyan hosszú volt, mint a mutatóujja, és csillogó, narancssárga szárnyait
kusza fekete rajzolatok tarkították. A torát kemény páncél borította, sisakos fejéből
kidülledő összetett szemei sárgák voltak, mint a csiszolt topáz, és hosszú hátsó lábai éles,
vörös karmokban végződtek. A rovar olyan görcsösen kapálózott kezében, hogy
felsértette bőrét, és keskeny vérző csíkot hagyott rajta.
Mungó összenyomta, mire reccsenve szétment és sárga folyadék fröccsent ki belőle. –
Sáskák! – ámult el Mungo felpillantva, hogy ilyen sokan lehetnek. – Az egyiptomi
harmadik csapás – mondta fennhangon, aztán elrántotta lovát a nekitámadó újabb
rovarfelhő elől, megsarkantyúzta és levágtatott a dombon a Misszió felé. Ám a sáskahad
gyorsabb volt a vágtató kancánál, és Mungo alig látott ki a hatalmas, surrogó szárny
függöny mögül.
Vagy tucatszor kis híján letérítették az ösvényről a körülötte sűrűn rajzó rovarok. A
hátára szálltak, s ahogy végig másztak rajta, hegyes lábaik szurkálták a bőrét. Hiába verte
le őket, újabbak telepedtek helyükre, és Mungót borzadály töltötte el a gondolatra, hogy
úgy ellephetik, hogy belefojtják testük zubogó üstjébe.
Előtte a Khami Misszió épületei körvonalazódtak ki az elsötétült déli napvilágban. Az
ikrek és szolgák a verandára csődülve megdermedtek a döbbenettől, és Mungo leugorva
lováról feléjük iramodott.
– Menjen ki mindenki, aki csak járni tud, a földekre! Vigyetek magatokkal lábasokat,
dobokat..., bármit, ami csörömpöl, és pokrócokat, amikkel csapkodni lehet...
Az ikrek azonnal észbekaptak. Elizabeth sálat kapott fejére, és kiszaladt az örvénylő
sáskaviharba a templom és a betegpavilonok irányába, Vicky pedig eltűnt a konyhában,
ahonnét jó néhány, egymásba rakott vaslábast cipelt ki magával.
– Okos kislány vagy! – Mungo egy pillanatra magához ölelte. – Ha ennek vége, majd
beszélünk rólad és Harryról. – Elkapta a legnagyobb edényt a lánytól. – Gyerünk!
De mielőtt nekiiramodtak volna, a levegő egy csapásra kitisztult, és a nap ismét olyan
fehéren és vakítóan tűzött, hogy el kellett takarniuk a szemüket.
A sáskafelhő nem szállt le, csak leereszkedett a földre, s noha az égbolt kék és magas
volt, a mezők és az erdő megváltoztak. A legmagasabb fák groteszk színekben játszó
szénakazlaknak, buzogva forrongó narancssárga-feketetarka kupacoknak látszottak. Az
ágak hajladoztak és lekonyultak a tengernyi apró test megtarthatatlan súlya alatt, és szinte
másodpercenként letört egy ág éles reccsenéssel, és hullott robajjal a földre. A lábon álló
gabona a szemük láttára feküdt le a földre, amely nem látszott ki a rajta hemzsegő,
pattogva surrogó rovarok alól.
Vagy száz ember rohant be őrjöngve a szántóföldre fémedényeket kongatva
egymáshoz, és a szürke, kórházi pokrócokkal csapkodva. A sáskák kurta
szárnysurranással a levegőbe emelkedtek, de amint elvonult a menet, újra leszálltak.
Egyszer csak egy új, élesebb hang hasított keresztül a levegőn, és több ezer, izgatottan
sivítozó madár csapott le, és kezdte kétpofára habzsolni a sáskahadat. A hosszú
villásfarkú szénfekete drongók, a malahitzöld különböző árnyalataiban játszó seregélyek,
kékcsókák, türkizkékben, napsárgában, kárminvörösben és bíborban pompázó méhfaló
gyurgyalagok fickándoztak és kergették egymást teljes sebességgel, mohóságtól
megrészegürten. A gólyák hosszú léptekkel térdig gázoltak az eleven szőnyegbe, és
ijesztő pikkelyesfejű marabuk, gyapjas nyakú, fehér pehelygalléros gólyák és sárga
mellényes, hosszú vörös és fekete nyereg-csőrűek csipegették éhesen az eleven lakomát.
Egy óráig sem tartott az egész. Aztán ugyanolyan hirtelenül, ahogy letelepedett, a
hatalmas raj mintegy gombnyomásra ismét a levegőbe rebbent. Újabb természetellenes
sötétség borult a földre, ahogy a napot eltakarták, amelyre újabb mesterséges hajnal
következett, mikor a szárnycsattogtató felhők elvékonyodva dél felé vonultak. Az üres
földeken az elszörnyedve maguk köré tekintgető emberi alakok aprónak és
jelentéktelennek látszottak. Nem ismertek rá az otthonukra.
A kukoricatábla a puszta barna földig le volt tarolva, a sáskák még a durva csutkákat
is felfalták. A tanyaház körüli rózsabokrok csupasz barna karókká változtak. A
gyümölcsös őszibarackfáiról és almafáiról eltűntek a virágok, és a kopasz, kicsavart ágak
a tél ekhóinak tűntek.
Még a hegyeken az őserdők és a Khami folyó két partján burjánzó sűrű bozót is
semmivé lett.
Egyetlen zöld növény, levél, de még fűszál sem maradt épen Matabeleföld szívében,
ahol a sáskahad átvonulását széles, bama nyomtáv jelezte.
Juba két nő kíséretében indult útnak. Ez is a matabele nemzet hanyatlási tünete volt.
Hajdanán, a Társaság betelepedése előtt, a Kumalo Ház nagy indunájának legidősebb
feleségét egy negyven nőből álló kíséret és ötven, tolldíszt viselő és felfegyverzett
amadoda várta készenlétben, hogy biztonságban elkísérjék a férje kraljába. Most azonban
Juba maga vitte az alvógyékényét a fején. Terebélyes kövérsége ellenére rendkívüli
könnyedén és kecsesen mozgott, egyenes háttal, feltartott fejjel.
A Missziótól eltávolodva levetette pamutingét, csak a keresztet hagyta a nyakában.
Óriási, zsírral bekent meztelen mellei ifjonti rugalmassággal himbálózva és ugrálva
csillogtak a napfényben. Lábszárai kivillantak a rövid, tehénbőr csípőkötő alól, miközben
meglepő gyorsasággal szinte úszott előre a homokos ösvényen.
Kísérői, két, vele egy kralból való fiatal újházas asszony, szorosan mögötte haladtak.
Egy szót sem szóltak, nem énekeltek, nem nevetgéltek, csupán ide-oda forgatva fejüket a
rajta lévő teherrel, megilletődötten bámulták a sivár és lecsupaszított tájat. A sáskahadak
erre is elvonultak. A kopasz, megcsonkított fákon sem madár, sem rovar nem volt. A nap
már felperzselte a védtelen földet, amely porrá mállott és a kis szélörvények
tovarepítgették.
Egy alacsony dombra felérve önkéntelenül megtorpantak, közelebb húzódtak
egymáshoz, és a batyujukat is elfelejtették letenni, úgy elszörnyedtek azon, ami a szemük
elé tárult. A hajdan Gandang parancsnoksága alatt álló inyati kafir hadsereg nagy kralja
volt az. Miután az új bulawayói Bennszülöttügyi Főbiztos dekrétumban elrendelte a kafir
harcosok csapatainak feloszlatását és szétzilálását, a kralt felégették. Azóta már új fű
kezdte lassan benőni a foghíjakat, de a sáskahad most azt is letarolta, újra felfedve a
gyűrű alakú, fekete hamupadokat. A letűnt nagyság emlékét idéző nagy kralhoz képest a
Gandangnak és közeli hozzátartozóinak otthont adó új kral kicsinek és jelentéktelennek
látszott.
Az Inyati folyótól egy mérföldre volt, és a közte elterülő legelő elpusztult. Mivel a
tavaszi esők még nem töltötték föl a folyót, a homokpadok ezüstfehérek voltak, s a nagy,
sima, vízmosta kövek hüllő-pikkelyekként csillogtak a napfényben. Az új kral
elhagyottnak látszott, és a marhakarámok üresen álltak.
– Megint elvitték a marhákat – mondta Ruth, a Juba mellett álló csinos fiatal nő, aki
még húszéves sem volt, s bár már két éve férjes asszony fejdíszét viselte, még nem esett
teherbe. A meddőségtől való titkos félelmében vette fel a keresztény vallást, mert úgy
okoskodott, ha az a három isten tényleg olyan mindenható, amilyennek Juba mondja
őket, akkor csak nem hagyhatják, hogy egy hívük gyermektelen maradjon. Nomusa
keresztelte meg őt a legutolsó teliholdkor, s nevét az új istenek nevében Kampuról Ruthra
változtatta. És most alig várta, hogy találkozzék férjével, Gandang egyik unokaöccsével,
hogy próbára tegye új vallása hatékonyságát.
– Nem – felelte Juba kurtán. – Gandang küldhette a csordákat északra, új legelőt
keresni.
– És az amadodák... hol vannak a férfiak?
– Lehet, hogy a csordával mentek.
– Az a kölykök dolga, nem a férfiaké.
Juba rávakkantott. – Amióta Csillogó Félszem elvette a pajzsaikat, a férfiaink csupán
csak mujibák.
A mujibák a csordapásztor fiúk voltak, akiket még nem vettek fel a harcosok seregébe,
és a két fiatal nőt szégyen fogta el, mert tudták, hogy Jubának igaza van. A férfiakat
valóban megfosztották fegyvereiktől, és a marha- és rabszolga-zsákmányoló portyákat, az
amadodák fő tevékenységét és kedvenc szórakozását megtiltották. Az ő férjeik vérbeli
harcosok voltak, akik megmártották lándzsáikat Wilson lovaskatonáinak vérében a
Shangani folyónál, a háború egyetlen szép matabele győzelemmel végződött csatájában,
de mi lesz a fiatalabb férfiakkal most, hogy nem lehetnek többé harcosok? Hogy vívják ki
így a harcmezőn a jogot, hogy bemehessenek a nőkhöz feleséget venni maguknak? Vagy
azok a szokások és törvények, amelyek szerint eddig éltek, most érvényüket vesztik és
feledésbe mennek? Akkor viszont mivé válik a nemzet?
– Az asszonyok még itt vannak – mutatott Juba a barna, letarolt búzamezőkön a
kapálás ütemére ringó sorokra.
– Újra beültetik a földeket – mondta Ruth.
Már késő motyogta Juba. – Nem lesz termés, amit megünnepeljünk az idény első
gyümölcsei táncán. – Azután erőt vett magán. – Menjünk le.
A homokpadok közt az egyik sekély tavacskánál letették fejükről terheiket, aztán
levették a csípőkötőjüket, és a hideg, zöld vízben lemosták magukról az izzadságot és az
út porát. Ruth talált egy kutyatej folyondárt, amely megmenekült a sáskáktól, és
leszedegetve a sárga virágokat, mindenkinek font egy koszorút.
A földeken dolgozó asszonyok, mikor meglátták őket feljönni a partra, örömtől
ujjongva szaladtak elébük, majd fellökve egymást, hogy hódolattal adózzanak Jubának.
– Mamewethu – mondták meghajolva, és összecsapva a kezüket mély tiszteletük
jeléül. Elvették a csomagjait, és két unokája lépett hozzá félénken, és jobbról-balról
megfogták a kezét. Azután a kis menet köszöntőket énekelve bevonult a kralba.
Nem minden férfi ment el. Gandang a vadfügefa kopasz koronája alatt ült faragott
főnöki székén, zsámolyán, és Juba odasietve hozzá letérdelt elébe.
Gandang nyájas mosollyal és elégedetten bólogatva fogadta az asszony
kötelességtudatának és odaadásának kifejezésre juttatását. Utána, mintegy Juba iránti
érzéseinek rendkívüli jeléül felemelte őt, és leültette a gyékényre, amelyet valamelyik
fiatalabb felesége terített mellé. Megvárta, míg Juba szomját oltotta a nagy, agyag
sörösedényből, amit egy másik feleség letérdepelve átnyújtott neki.
Azután egy intéssel elbocsátotta az asszonyokat és gyermekeket. Mikor végre
magukra maradtak, a szerető társak egymáshoz hajtva fejüket beszélgetni kezdtek:
– Nomusa jól van? – kérdezte Gandang. Ő nem rajongott úgy a Khami Misszió
doktorasszonyáért, mint Juba, és tulajdonképpen mélységes gyanakvással viseltetett a
legidősebb felesége által felvett idegen vallás iránt. Gandang kafir harcos csapata fogta el
és mészárolta le az utolsó szál emberig Wilson kis felderítő osztagát a háború alatt, a
Shangani partján. A meztelenre vetkőztetett, borzalmas, szederjes, lándzsaütötte sebekkel
borított fehér holttestek között ott feküdt a misszionáriusnő első férje is. Ahol már vér
volt, ott nem lehet többé szeretet. Ennek ellenére Gandang tisztelte a fehér asszonyt.
Azóta ismerte, amióta Jubát, és figyelemmel kísérte a matabele nép támogatása és
védelmezése érdekében tett lankadatlan erőfeszítéseit. Az asszony Lobengula király
barátja és tanácsadója volt, és sok beteg és haldokló matabelének nyújtott vigasztalást.
Gandang aggodalma tehát őszinte volt: – Lerázta magáról a rossz szellemeket, akiket
magára szabadított, mikor megitta a lány vérét?
Várható volt, hogy Robyn kísérletét elferdítve mesélgetik majd tovább, és
boszorkányságot fognak belemagyarázni.
– Nem itta meg a lány vérét. – Juba meg akarta neki magyarázni, hogy Nomusa a
matabele nemzet érdekében fecskendezte be magának azt a vért, de mivel maga sem
egészen értette a dolgot, érvelése nem lehetett meggyőző. Látva a kétkedést Gandang
szemében, feladta.
– És Bazo, a Fejsze? – kérdezte meg inkább. – Ő hol van? – Elsőszülött fia egyben a
kedvence is volt.
– A hegyekben, a többi férfival – felelte Gandang. A Matopost a matabelék mindig
olyankor használták búvóhelyül, ha valami baj vagy veszély volt, és Juba aggódón,
előrehajolva megkérdezte: – Csak nincs valami baj?
Gandang válaszképp megvonta a vállát. – Manapság mindig van valami baj.
– És most mi az?
– Csillogó félszem üzent a kankáival, a csatlósaival. Kétszáz fiatal matabele férfit
követel munkára délre Henshaw, a Sólyom új aranybányájába.
– És nem küldted el neki őket?
Gandang megvetően kankáknak, azaz kis dögevőknek nevezte a Társaság bennszülött
rendőreit, akik az oroszlán nyomában sompolyognak a hulladékért. Ez az elnevezés
egyben kifejezte a matabelék gyűlöletét is az árulók iránt. – Megmondtam a kankáknak,
hogy a fehér ember megfosztott a pajzsomtól, lándzsámtól és induna tisztemtől, így nincs
többé jogom olyan parancsokat adni a fiataloknak, hogy ássanak gödröket és építsenek
utakat neki.
– És Csillogó Félszem most idejön?
Juba belenyugvóan viselkedett. Már ismerte a sorrendet: először a parancs, aztán a
kihívás, végül a szembeszállás. Ez mindig így történt, de neki már elege volt a férfiak
büszkeségéből, háborúkból, a halálból, megnyomorodásból, éhezésből és szenvedésből.
– Igen – értett egyet Gandang. – Nem minden kanka áruló. Az egyik megüzente, hogy
Csillogó Félszem útban van ide ötven emberrel, mire a fiatal férfiak fölmentek a
hegyekbe.
– És te miért maradtál itt? – kérdezte Juba. – Fegyvertelenül és egyedül várod Csillogó
Félszemet és ötven fegyveresét?
– Én soha nem futamodtam meg senki előtt – mondta Gandang egyszerűen. – Soha
életemben.
Juba csordulásig telt büszkeséggel és szerelemmel, ahogy ránézett a markáns, csinos
arcra, és mintha csak most vette volna észre a fejgyűrűje fölötti sötét hajkoronán
megcsillanó dért.
– Gandang, én jó uram, a régi idők elmúltak. A dolgok megváltoztak. Lobengula fiai
inasokként dolgoznak Lodzi kraljában a messzi délen, a nagy víz mellett. A kafir
harcosok csapata szétszóródott, és egy új és jóságos isten, Jézus istene van az országban.
Minden megváltozott, és nekünk is meg kell változnunk.
Gandang jó darabig szótlanul a folyón túlra bámult, mintha meg sem hallotta volna.
Aztán felsóhajtott, és kicsippentett egy kis piros burnótot a nyakában, egy bőrszíjon lógó
szarvasagancsból. Tüsszentett, utána megtörölte szemét, és az asszonyra nézett.
– A te tested része az enyémnek – mondta. – Az elsőszülött fiad az én fiam. Ha benned
nem bízom, magamban sem bízhatok. Ezért elmondom: tudd meg, hogy a régi idők
vissza fognak térni.
– Mit beszélsz uram? – kérdezte Juba. – Miféle különös szavak ezek?
– Az Umlimo szavai, aki felidézett egy jóslatot. A nemzet felszabadul, és újból nagy
lesz...
– Az Umlimo küldte a harcosokat a géppuskák elébe a Shanganinál és a Bembesinél –
suttogta keserűen Juba. – Az Umlimo háborút, halált és dögvészt hírdet. Most új isten
van, béke, Jézus istene.
– A békéé? – kérdezte Gandang kiábrándultan. – Ha ezt az istent így hívják, akkor a
fehér ember nemigen hallgat rá. Kérdezd csak meg a zulukat; miféle béke várt rájuk
Ulundiban, és Lobengula árnyékát, hogy miféle békét hoztak Matabeleföldnek.
Juba erre sem tudott mit válaszolni, mert erre vonatkozóan sem értette teljesen
Nomusa magyarázatát, így beletörődve fejet hajtott. Kis idő múlva, mikor Gandang úgy
érezte, az asszony egyetért vele, így folytatta:
– Az Umlimo három dolgot jósolt meg. Az első már be is következett: a sötétség
délben, sáskaszárnyaktól, és a tavasszal lombjukat vesztett fák. Most már élesíthetjük a
pengéinket.
– A fehér ember összetörte a lándzsákat.
– A hegyekben új acél születik. – Gandang ösztönösen suttogóra fogta hangját. – A
Rozwi kovácsok kemencéi éjjel-nappal égnek, és úgy árad belőlük a folyékony vas, akár
a Zambezi vize.
Juba rámeredt. – Ki tette ezt?
– Bazo, a fiad.
– A puskagolyó ütötte sebek még frissen fénylenek testén.
– De Kumalo induna – suttogta Gandang büszkén –, és férfi.
– Férfi, férfi – replikázta Juba. – Egyetlen férfi. És hol vannak a kafir harcosok?
– Már készülődnek titokban a vadonban. Újra begyakorolják a harc művészetét, amit
még nem felejtettek el.
– Gandang, én jó uram, megint össze fog törni a szívem, érzem, úgy gyűlnek a
könnyeim, mint mikor nyári zápor készülődik. Hát folyton háborúnak kell lennie?
– Te, aki délről származó matabele lány vagy, akinek a nagyapja követte Mzilikazit, az
apja pedig ugyanúgy ontotta érte a vérét, ahogyan Bazo Lobenguláért, te kérdezel tőlem
ilyet?
Juba hallgatott, mert tudta, fölösleges vitatkozni vele ilyenkor, mikor ott az a kis
lángocska a szemében. Ha elfogta a harci láz, beszélhetett neki.
– Juba, kisgalambom, lesz neked munka, ha az Umlimo jóslata az utolsó szóig valóra
vált.
– Hogyhogy, uram? – kérdezte Juba.
Ti, asszonyok viszitek majd el a pengéket gyékényekben és szalmakötegekben a
fejeteken a harcosoknak.
Értem, uram – mondta Juba színtelen hangon, és lesütötte szemét, miközben Gandang
csillogó szemmel folytatta:
– A fehér emberek és kankáik nem gyanakszanak asszonyokra, és benneteket nem
fognak feltartóztatni. Te vagy most a nemzet anyja, most, hogy a király feleségei
meghaltak vagy szétszéledtek. Neked kell összehívni és kioktatni a fiatal nőket. És te
fogod elkísérni őket az acéllal a harcosokhoz, ha eljön az idő, ami az Umlimo jóslata
szerint akkor lesz, mikor a kereszt felfalja a szarvatlan marhákat.
Juba nem akart felelni, mert félt, hogy feldühíti Gandangot. De a férfi nem tágított.
– Hallottad a szavaimat, asszony, így tudod, mi a kötelességed a férjed és néped iránt.
Juba erre felemelte fejét, és belefúrta pillantását Gandang vad, sötét tekintetebe.
– Bocsáss meg nekem, uram. de ebben nem engedelmeskedhetem neked. Nem
segíthetek újabb bánatot zúdítani az országra. Nem bírnám újból hallgatni az özvegyek és
árvák jajveszékelését. Mással vitesd el azokat a gyilkos pengéket.
Juba számított Gandang haragjára, és el is tudta volna viselni, ahogy már oly sokszor
életében, csakhogy most olyasmit pillantott meg szemében, amit még soha nem látott
azelőtt: megvetést. És azt már nem bírta volna elviselni. Mikor Gandang egy szót sem
szólva többet felállt és a folyó felé indult, Juba legszívesebben utána szaladt volna, hogy
a lábaihoz vesse magát, de eszébe jutottak Nomusa szavai.
– Az Isten jóságos, de az út, amelyet számunkra kiszab, kimondhatatlanul nehéz.
És Juba azon kapta magát, hogy nem bír mozdulni. Két különböző világ és két
ellentétes kötelesség között őrlődött, és úgy érezte, a szíve hasad ketté tőle.
*
Juba a nap hátralévő részét egymagában üldögélve töltötte a kopasz vadfügefa alatt.
Karba téve kezét dús, fénylő mellein, némán ringatta magát, hátha az megnyugtatja, mint
valami nyűgös gyereket, de sem a mozgás, sem a gondolkodás nem hozott enyhülést. Így
valósággal megkönnyebbülve pillantott fel végül, mikor két kísérője letérdelt elébe. Nem
tudta, mióta lehettek ott. Nem hallotta őket jönni, annyira bele volt merülve a bánatába és
tanácstalanságába.
– Légy üdvözölve, Ruth – bólintott a keresztény lánynak és társnőjének –, és te is,
Imbali, kis virágom. Miért vágtok ilyen szomorú arcot?
– A férfiak felmentek a hegyekbe – suttogta Ruth.
– És magukkal vitték a szíveteket – mosolygott Juba a fiatal nőkre. Mosolya jóságos,
de szomorú volt, mintha a saját ifjúkori szenvedélye jutott volna eszébe, sajnálva, hogy a
lángok már alacsonyan égnek.
– Én csak az én szép emberemről álmodtam minden magányos éjszakán – mondta
halkan Ruth.
– Meg arról, hogy mit fog csinálni veled – vihogott Juba. Ismerte a lány heves
vérmérsékletét, és kedvesen tovább heccelte. – Lelesa, a Villámcsapás, pont illik a neve
az emberedre.
Ruth lehorgasztotta fejét. – Ne csúfolódj, Mamewethu – motyogta keservesen, mire
Juba Imbalihoz fordult.
– És te, kis virág, neked sincs méhecskéd, amelyik megcsiklandozná a szirmaidat?
A lány kuncogott és szája elé kapva kezét feszengett zavarában.
– Ha akarod, Mamewethu – ajánlotta fel buzgón Ruth –, veled maradunk.
Juba kínosan váratta még őket pár pillanatig. Milyen kemény és anyányi a húsuk,
formás és fiatal a testtik! Micsoda mohóság és éhség ül nagy, sötét szemeikben minden
után, amit az élet csak kínálhat. Juba újból elmosolyodott, és tapsolt egyet.
– Eredjetek csak, eredjetek – mondta. – Van, akinek nagyobb szüksége van rátok, mint
nekem. Menjetek föl az uratok után a hegyekbe.
A lányok boldogan felsikoltottak, és félrerúgva minden ceremóniát, örömükben
megölelték Jubát.
– Te magad vagy a napfény és a hold! – mondták, azzal beszaladtak a kunyhójukba
készülődni az útra. Juba bánata kis időre enyhült, de mikor leszállt az est, és egyik fiatal
feleség sem jött, hogy behívja Gandang kunyhójába, elemi erővel tört rá ismét a
szomorúság. Aztán addig sírdogált egyedül gyékényén, míg álomba sírta magát.
Borzalmas lángnyelvekről és rothadó hús szagáról álmodott, és mikor felsikoltott, senki
sem volt, aki meghallotta és felébresztette volna.
Mungo St. John tábornok megállította lovát, és körbepillantott a letarolt erdőben. Nem
volt fedezék a sáskák jóvoltából, ami még jobban megnehezítette a dolgát.
Levette szombreróját, és megtörölte a homlokát. Ez az öngyilkosság hónapja volt. A
nagy gomolyfelhőpadok magasan az égig emelkedtek a látóhatáron, és a hőség
délibábban reszketett és imbolygott a csupasz, megperzselt földön. Mungo óvatosan
megigazította a fekete posztót üres szemüregén, és hátrafordulva nyergében szemügyre
vette az embereket, akik libasorban követték.
Ötvenen lehettek, mind matabelék, fura, hagyományos és európai hevenyészett
gúnyában. Némelyek pecsétes bársony-bricseszt, mások rojtos szőrme lágyékkötőt
viseltek. Egyesek mezítláb voltak, a többi nyers marhabőr szandálban, vagy a csupasz
lábára húzott szögestalpú csizmában parádézott. A legtöbbjük derékig meztelen volt, de
akadt, aki kiselejtezett zubbonyt vagy rongyos inget viselt. Csak egyvalami volt
mindegyiken azonos: a bal könyökük fölötti láncon a fényes sárgaréz azonosítási jegy,
amelybe a B. D. A. T. Rendőrsége volt vésve.
Új, ismétlő winchesterekkel és sárgaréz tölténytartókkal voltak felszerelve. Térdig
porosak voltak, mert erőltetett menetben haladtak délnek, könnyedén lépést tartva Mungo
St. John ügető lovával. Mungo komor megelégedettséggel nézett végig rajtuk. A fedezék
hiánya ellenére is hitt abban, hogy a gyors előrenyomulással meglepetésszerűen le tudnak
csapni a kralokra.
Olyan volt, mint a rabszolga-expedíciók hajdanán a nyugati partvidéken, mielőtt még
az az átkozott Lincoln meg az a rohadt Királyi Flotta véget vetett a sok millió dolláros
üzletnek. Hej, azok voltak aztán a szép idők! Gyors előrenyomulással körülzárták a falut,
és hajnalban már fürgén tovább is álltak, és a fekete gyapjas koponyák csak úgy
recsegtek a rabszolgahajcsárok botjai alatt. Mungo erőt vett magán. A korral járna, hogy
egyre gyakrabban idézi fel a múltat? – töprengett el.
– Ezra! – szólította magához őrmesterét. Mungón kívül csak ő ült lovon a csapatban –
egy durvaszőrű, csapott hátú szürkén.
Ezra nagycsontú matabele volt, arcán sebhellyel, amit egy baleset során szerzett a
kimberleyi nagy gyémántfejtő aknában, hatszáz mérföldre délre. Ott vette fel új nevét is
és tanult meg angolul.
– Mennyire van még Gandang kralja? – kérdezte tőle Mungo angolul.
– Ennyire – írt le Ezra karjával egy körívet az égen, ami vagy két órát jelentett a nap
útvonalából.
– Jól van – bólintott Mungo. – Küldheted a felderítőket. De nem akarok baklövéseket!
Magyarázd el nekik még egyszer, hogy a kral felső részéhez keljenek át az Inyatin, aztán
járják körbe, és várjanak a hegy lábánál.
– Nkosi – bólintott Ezra.
– Mindenkit fogjanak el, aki szökni próbál, és vigyék vissza a kralba.
Mungónak terhére volt lefordíttatni minden egyes parancsot, és már századszor
fogadta meg, mióta átkeltek a Limpopón, hogy megtanul szindebeléül.
Ezra eltúlzottan nagyot szalutált Mungónak, a brit katonákat utánozva, akiket rácsos
cellaablakából figyelt meg, mikor a büntetését töltötte gyémántlopásért. Utána
megfordult nyergében, és hátra ordította a parancsokat a mögöttük haladó embereknek.
– Szólj nekik, hogy pirkadatra helyezkedjenek állásba. Akkor lovagolunk be.
Mungo lecsatolta posztóbevonatú kulacsát a nyeregkápa gombjáról, és lecsavarta róla
a kupakot.
– Készen állnak, Nkosi – jelentette az őrmester.
Jól van, őrmester, akkor induljanak – mondta Mungo, és ajkához emelte a kulacsot.
A két lány gyors, puhán ringó léptekkel haladt az ösvényen, ügyesen egyensúlyozva
fején nagy batyuját. Mindegyikük különleges ajándékokat vitt emberének; sót, törött
búzát, tubákot, gyöngyöket és lágyékkötőre való kartont, amit Nomusától kunyeráltak a
Khami Misszió raktárából. Maguk mögött hagyva a sáskahadaktól letarolt vidéket,
jókedvűen folytatták útjukat a tavaszi, aranysárga virágba szökkent akácfaligetben,
amelyben méhecskék döngicséltek.
Mikor megpillantották az első gyöngyszínű gránitkupolákat, tudták, hogy már nincs
messze az emberük. Vidáman kiáltozva incselkedni kezdtek egymással és hangos,
csilingelő nevetésük betöltötte a tájat. Megkerültek egy magas sziklafalat, és pihenés
nélkül folytatták útjukat fölfelé kaptatva a természetes, szürke kőlépcsőkön, amelyek egy
meredek szurdokon át a csúcsra vezettek.
Imbali ment elöl, és gömbölyű, izmos csípője ringott a rövid szoknya alatt a
hepehupás földön haladva. Ruth szorosan a nyomában maradva buzgón követte, míg
egyszer csak az ösvény élesen két hatalmas kerek szikla közé kanyarodott, amelyek
föntről gurultak le.
Imbali úgy torpant meg, hogy Ruth majdnem beleszaladt, és riadtan felszisszent.
Az ösvény közepén egy férfi állt. Bár félreismerhetetlenül matabele volt, a lányok
soha nem látták még. Az idegenen kék ing volt, a könyöke fölött kerek sárgaréz lemez
szikrázott, és a kezében puskát tartott. Ruth fürgén hátra pillantott és újból felszisszent. A
nagy kő mögül még egy fegyveres férfi lépett elő és zárta el az utat. Mosolygott, de
mosolya korántsem volt megnyugtató. A lányok letették a batyut fejükről, és közelebb
húzódtak egymáshoz.
– Hová-hová, szép cicuskák? – kérdezte a mosolygó kanka. – Tán kandúrt kerestek?
Egyik lány sem válaszolt, csak rémülettel kimeredt szemekkel bámulták.
– Mi is veletek jövünk. – A mosolygó kankának olyan széles mellkasa és annyira
izmos lábai voltak, hogy torznak látszott. Hófehér lófogai voltak, mint egy lóé, de a
mosoly soha nem terjedt ki apró, hideg és halott tekintetű szemeire.
– No, kiscicák, fogjátok a batyutokat, és induljunk a kandúrokhoz.
Ruth megrázta a fejét. – Mi csak gyógyító gyökereket keresünk. Mit akartok tőlünk?
A kanka közelebb lépett. Vastag, görbe lábain szinte gördülni látszott. Hirtelen
belerúgott Ruth batyujába, ami szétesett.
– Lám, lám! – mosolyodott el hidegen. – Miért kell ennyi mindent cipelni, ha csak
mutit keresni jöttetek?
Ruth letérdelve igyekezett összekotorni a kövek közé szóródott búzát és gyöngyöket.
A kanka a hátára eresztette kezét és megsimogatta a fénylő fekete bőrt.
– Dorombolj, cicuska – vigyorodott el, és Ruth megborzongott, ahogy ott kuporgott a
lába előtt, markában az összeszedett magokkal.
A kanka könnyedén felfuttatta ujjait a tarkójára. Mikor a lapátkéz bütykös, vastag és
erős ujjai a nyakára fonódtak, Ruth-t elfogta a remegés.
A kanka az ösvényt még mindig őrző társára nézett, aki viszonozta pillantását. Imbali
észrevette és megértette.
– Ő ifjú házas – suttogta. – Gandang unokaöccse a férje. Vigyázz, kanka!
A férfi rá se hederített. Felhúzta Ruth-t a nyakánál fogva, és arcát maga felé fordította.
– Vezess a férfiak búvóhelyére!
Ruth némán rábámult, aztán hirtelen jól szemen köpte. A habzó nyál szétfröccsent a
férfi arcán, és lecsöpögött az állán.
– Kanka! – sziszegte. – Áruló kutya!
A férfi mosolya egy pillanatra sem halványult. – Erre vártam – mondta neki, aztán
beleakasztotta ujját Ruth szoknyájának pertlijébe és megrántotta. A szoknya leesett.
A férfi a tarkóbőrénél fogva tartotta a vergődő lányt, aki mindkét kezét ágyékára
szorította. A kanka végignézett meztelen testén, és lélegzése megváltozott.
– Vigyázz a másikra! – szólt társának, és odadobta neki a puskáját, amit az a tusánál
felkapott, aztán böködni kezdte Imbalit a csövével, míg felállt és nekihátrált a magas
gránittömbnek.
– Mindjárt ránk kerül a sor – biztosította a lányt, és miközben a sziklának szegezve
tartotta, a másik pár után fordult.
A kanka becibálta Ruth-t az ösvénytől pár lépésnyire lévő ritkás, lecsupaszított
bozótba.
– Ezért megöl az emberem! – üvöltötte Ruth. Imbali és a másik mindent hallottak az
ösvényen, még a kanka lihegését is.
– Akkor tegyél ki magadért, hogy megérje – röhögött a férfi, aztán keservesen
felnyögött. – A nemjóját, cicuskám, de élesek a karmaid! – Egy ütés tompa csattanása és
dulakodás hallatszott, miközben a bozót hullámzott, és kilazult kavicsok gurultak lefelé a
lejtőn.
Az Imbalira vigyázó rendőr kinyújtotta a nyakát, hogy lássa, mi folyik. Ajka megnyílt,
és megnyalta. A kopár bokrok között kivett némi mozgást, azután egy nagy puffanás
hallatszott és Ruth elfúló szusszanása, amit a rázuhanó súlyos test szorított ki belőle.
– Nyugalom, cicuskám! – zihálta a kanka. – Ne dühíts föl! Feküdj rendesen! – A
következő pillanatban Ruth velőtrázó hangon felsikoltott, mint egy haláltusáját vívó állat.
És attól kezdve egyre csak sikított. – Ez az... hörögte a kanka, aztán szuszogni kezdett,
mint egy kandisznó a vályúnál, azután halk, ritmikus, csapódó hangok vegyültek Ruth
sikoltozásával.
Imbali őre a kőtömbnek támasztotta társa puskáját, majd a saját fegyvere csövével
félrenyomta a bokor ágait, és mögéje bámult. Arca valósággal megduzzadt és
elfelhősödött a szenvedélytől, és teljesen elmerült a látványban.
Imbali ezt kihasználva eloldalazott a kőtömb mellett, megállt egy pillanatra, aztán erőt
vett magán, és eliramodott. Már a kanyarban volt, mikor a kanka hátrafordult és
észrevette.
– Gyere vissza! – ordította.
– Mi van? – szólt ki a bozótból a másik megvastagodott, elkínzott hangon.
– A másik... meglóg!
– Kapd el! – bődült el a kanka, és társa a szökevény után vetette magát.
Imbali vagy ötven lépéssel előtte járt már, olyan sebesen szökdelve lefelé a göröngyös
hegyoldalon, akár egy rémülettől hajtott gazella. A férfi hüvelykujjával felhúzta a kakast,
és vállához kapva a puskát gyorsan, célzás nélkül vaktában tüzelt. A nagy puha
ólomgolyó vesetájon találta el a lányt, és a hasán át távozott. Imbali összerogyott, s ahogy
lefelé gurult a meredek ösvényen, tagjai élettelenül bicsaklottak ide-oda.
A rendőr leeresztette a puskát. Arckifejezése döbbent volt és hitetlenkedő. Lassan,
tétován lement utána. A lány a hátán feküdt, szeme nyitva volt, és lapos, zsenge hasán a
távozó golyó ütötte borzalmas, tátongó lyukon kibuggyantak a belek. Tekintete a férfi
arcára fordult, egy pillanatra fellángolt benne a félelem, aztán lassan elenyészett,
beleveszett a sötétségbe.
– Meghalt! – A másik kanka otthagyta Ruth-t, és lement az ösvényen. Lágyékkötőjét a
bozótban felejtette, és kék inge szárnyai csupasz lábszárai körül repkedtek.
Lebámultak a halott lányra,
– Nem akartam – mondta a gyilkos, akinek a puska még meleg volt a kezében.
– Most a másikat sem engedhetjük el, mert elmeséli, mi történt – mondta a társa, és
visszafordult az ösvényre. Útközben elvette puskáját a szikla mellől, és belépett a ritkás
bozótfüggöny mögé.
A még mindig áldozata üveges szemét bámuló gyilkos a második eldördülésére
hátrahőkölt és felnézett. Mikor a gránitszirtek már elnyelték a visszhangot, a kanka ismét
kilépett az ösvényre.
– Ki kell találnunk, mit mondjunk Csillogó Félszemnek meg az indunáknak – mondta
halkan, miközben visszaerősítette az állatbőr lágyékkötőt vastag derekára.
Bazo három nappal azután jött le a hegyekből, hogy a két lányt nyugalomra helyezték
egy terebélyes, de kopasz koronájú óriásmimóza alá, a folyó felőli oldalra. Két fiatal férfi
volt a kíséretében, és Juba egyenest a sírokhoz vezette mindhármójukat. Egy idő múlva
Bazo magára hagyta a gyászoló vőlegényeket, és visszament apjához, aki a nagy fa alatt
várt rá.
Miután eleget tett az előírásos üdvözlési formaságoknak, egy sörösedényből ittak
némán, kézről kézre adogatva, s mikor kiürült, Gandang felsóhajtott.
– Ez borzalmas.
Bazo élesen felnézett rá. – Örvendezz, atyám, és adózz hálával az ősök szellemeinek –
mondta. – Jobb vásárt csináltunk, mint amilyet valaha is kívánhattunk volna.
– Nem értem – bármult Gandang a fiára.
– Két élet árán, két nem igazán fontos élet árán, amik úgyis hiábavalósággal és
üresfejű könnyelműséggel lettek volna leélve, egy ilyen jelentéktelen árért tüzet
gyújtottunk a nemzet hasában A leggyengébb és leggyávább amadodánkat is
megacéloztuk. Így ha eljő az idő, senki sem fog tétovázni. Örvendezz, atyám, hogy ez
megadatott nekünk.
– Irgalmatlanná váltál – suttogta Gandang.
– Büszke vagyok rá, hogy annak találsz – felelte Bazo. – De ha mégsem volnék elég
irgalmatlan a feladatra, a fiam, vagy később az ő fia lennének azok.
– Nem hiszel az Umlinio jóslatában, amelyben győzelmet ígért? – kérdezte Gandang.
– Nem atyám – rázta meg Bazo a fejét. – Gondold csak át alaposan a szavait. Ó csak
azt mondta, hogy vágjunk bele, de semmit sem ígért. Egyedül csak rajtunk múlik a siker
vagy a bukás. Ezért kell keménynek és irgalmatlannak lennünk, ezért nem szabad
senkiben sem bíznunk. És ezért kell előnyt szereznünk és teljes mértékben
kihasználnunk.
Gandang eltöprengett, majd újból felsóhajtott.
– Azelőtt nem így volt.
– És nem is lesz többé. Megváltozott a világ, Baba, és nekünk is vele kell változnunk.
– Akkor mondd meg, mi a teendőm? – kérdezte Gandang. – Mivel járulhatnék hozzá a
sikerhez?
– Parancsold meg a férfiaknak, hogy jöjjenek le a hegyekből, és menjenek dolgozni,
ahogy a fehér ember kívánja.
Gandang szótlanul fontolóra vette a kérdést.
– Mostantól kezdve bolhákká változunk. A fehér ember köpenye alá költözünk,
egészen a bőrére, hogy meg ne láthasson, annyira közel megyünk hozzá, hogy meg sem
fordul majd a fejében, csak arra várunk, hogy csíphessünk.
Gandang bólintott, hogy érti, de valamiféle kifürkészhetetlen sajnálkozás ült
tekintetében. – Nekem jobban tetszett, mikor szarvával támadó bika alakzatban kerítettük
be az ellenséget, és a veteránok középen tömörülve szétzúzták őket. Én jobban szeretem a
csapatok dicsőítő énekét zengve vonulni, s fényes nappal, fejünkön repkedő tollakkal
megvívni a csatát.
– Annak örökre vége, Baba – mondta neki Bazo. – Az az idő nem jön vissza többé.
Ezentúl a fűben kell lapulnunk összetekeredett viperákként. Talán csak egy évet kell
várnunk, de az is lehet, hogy tízet, vagy egy életet, vagy még annál is többe telik, és mi
már meg sem érjük, atyám. Talán csak a gyermekeink gyermekeinek sikerül majd
kitörniük a sötétségből más fegyverekkel, mint az ezüstacél, amelyet mi annyira
szeretünk, de nekünk kell megnyitni számukra az utat, a nagysághoz visszavezető utat.
Gandang bólintott, és új fény gyúlt szemében, amely olyan volt, mint a hajnal első
sugara. – Nagyon jól látod a dolgokat, Bazo. Nagyon jól ismered őket, és igazad van. A
fehér ember mindenben erős, csak türelme nincs. Mindent adjuramisten, de mindjárt akar.
Mi viszont tudunk várni.
Szótlanul üldögéltek, válluk enyhén összeért, s mikor a tűz már alacsonyan égett, Bazo
megmozdult.
– Elmegyek, mielőtt kivilágosodna – mondta.
– Hová? – kérdezte Gandang.
– A mashonákhoz keletre.
– Minek?
– Hogy felkészítsem őket a nagy napra.
– A mashona kutyákhoz mégy segítségért, azokhoz a földevőkhöz?
– Oda megyek segítségért, ahol találok – mondta Bazo egyszerűen. – Tanase azt
mondja, a határainkon túl, a nagy folyó másik partján is találhatunk szövetségeseket. Sőt,
egy olyan országbeli szövetségesekről is beszél, amely olyan hideg, hogy a vizei
megkeményednek és kifehérednek, akár a só.
– Létezik ilyen ország?
– Nem tudom, csak azt tudom, hogy szívesen kell fogadnunk minden szövetségest,
akárhová valók is. Mert Lodzi emberei kemény, ádáz harcosok – volt szerencsénk
megismerni őket.
Az öszvérfogat nyitott ablakain az ellenzők csak annyira voltak leeresztve, hogy Mr.
Rhodes kényelmesen beszélgethessen a kocsiból kétoldalt mellette lovagló kísérőivel. Ez
az egytucatnyi ember alkotta az új ország arisztokráciáját, akik hatalmas, szűz
termőföldeket, népes marhacsordákat és olyan bányaterületeket tartottak kezükben,
amelyeken a föld mélyében felbecsülhetetlen értékű ásványkincs rejtőzött.
A fényűző, öt válogatott fehér öszvér húzta kocsiban ülő férfi volt a vezetőjük, aki
polgár létére akkora gazdagsággal és hatalommal bírt, amekkora fölött rendszerint csak
királyok rendelkeztek. A Társasága nagyobb területet mondhatott magának, mint az
Egyesült Királyság és Írország együttvéve, amelyet ő dekrétum által saját
magánbirtokaként igazgatott. Ő tartotta ellenőrzése alatt a világ gyémánttermelését egy
kartellen keresztül, amelyet olyan erőssé tett, mint egy választott kormány. Az ő
tulajdonában voltak a világ gyémánttermelésének kilencvenöt százalékát adó bányák. A
mesés witwatersrandi aranymezőkön kisebb befolyása volt, mint amilyen lehetett volna,
mert sok esetben nem élt bányaterület-szerzési jogával azokon a telérleleteken,
amelyeken a hajdanán büszkén, éles és fekete cápauszonyként a préri fölé emelkedő
gazdag aranytelért a bányászok lefarigcsálták.
– Nem érzek erőt ebben a telérben – mondta egyszer a kibúváson állva, és
rosszkedvűen bámulva rá sápadt, messiási kék szemeivel. – A kimberleyi nagy vágat
mellett ülve pontosan meg tudom mondani, hány karát érkezik a felszínre
rakományonként, de ez itt... – Megrázta fejét és visszament a lovához, hátat fordítva
százmillió font értékű színaranynak.
Mikor végül kénytelen volt elfogadni a "Fehér Vizek Fodra" igazi potenciálját, és már
visszasietett volna, hogy magához ragadja a még megszerezhető kevéske birtokot, egy
tragikus baleset megakadályozta ebben. A legkedvesebb barátját, egy nagyszerű és szép
fiatal férfit, bizonyos Neville Pickeringet, aki társa és partnere volt hosszú évek óta,
levetette a ló, és maga után vonszolta.
Rhodes Kimberleyben maradt, hogy ápolja, majd mikor meghalt, gyászolja őt. A
néhány hét alatt nagy alkalmakat szalasztott el. De végül megalapította a teléren az
Egyesült Aranymezők Társaságot, amely bár nyomába sem jöhetett a másik társaságának,
a De Beers Egyesült Bányáknak, sem annak az aranybirodalomnak, amit régi vetélytársa,
J. B. Robinson épített ki, az elmúlt pénzügyi év végén 125 százalék osztalékot fizetett.
Akkora vagyona volt, hogy mikor szeszélyből a fejébe vette, hogy meghonosítja Dél-
Afrikában a lombhullató gyümölcsök termesztését, utasítást adott egyik ügyvezetőjének,
hogy vásárolja meg az egész Fransehhoek-völgyet.
– De Mr. Rhodes, az egymillió fontba jön! – aggályoskodott a megbízott.
– Én nem azt kértem, hogy felértékelje – utasította rendre Rhodes –, hanem a
megvásárlásával bíztam meg.
A közélete legalább olyan látványos volt, mint a magánélete.
Mint a királynő titkos tanácsadója, közvetlen kapcsolatban lehetett azokkal az
emberekkel, akik a világon valaha is létező legnagyobb birodalmat kormányozták, de
akik közül tulajdonképpen nem mindegyikkel rokonszenvezett. Gladstone egyszer meg is
jegyezte: – Én csak egy dolgot tudok Mr. Rhodesról: tömérdek pénzt csinált rövid idő
leforgása alatt, s ez nem túl nagy bizalmat ébreszt bennem irányában.
A brit nemesség többi tagja nem volt ennyire finnyás, és ha Rhodes Londonba
látogatott, ő volt a társaság üdvöskéje – lordok, hercegek és earlök sereglettek köréje,
mert igen jövedelmező állások várták a B. D. A. Társaság igazgatótanácsában betöltésre,
továbbá Mr. Rhodes egyetlen szava öldökléshez vezethetett az értéktőzsdén.
És mindezeken felül Mr. Rhodes Cape Colony választott miniszterelnökeként a
zsebében tartotta minden angol ajkú állampolgár szavazatát, és régi barátja, Hofmeyr és
Afrikander Bondja segítségével a holland anyanyelvűek zömét is.
Így, a kocsi zöld bőrülésén slampos, gyűrött, magas gombolású öltönyben
elterpeszkedő férfi félrecsúszott Oriel College nyakkendőjével a gazdagsága, hatalma és
befolyása csúcspontján volt.
A vele szemközt ülő Jordan Ballantyne, mintha a Mr. Rhodes által az imént lediktált
gyorsírásos feljegyzéseket tanulmányozná, pedig a jegyzettömb fölött a gazdáját
fürkészte némi aggodalommal, hosszú szempillák keretezte érzékeny szemeiben. Bár a
kalap lapos karimája árnyékot vetett Mr. Rhodes szemére, és Jordan a szenvedés
leghalványabb jelét sem olvashatta ki belőle, de az arcszíne betegesen sötét volt, s bár
lankadatlan energiával beszélt, erősebben izzadt, mint ahogy a reggeli hűvös időben
indokolt lett volna.
Egyszer csak felemelve hangját dölyfösen, szinte ingerülten kiszólt: – Ballantyne! –
Zouga Ballantyne az ablakhoz ugratott és figyelmesen kihajolt a nyeregből.
– Megmondaná, kedves barátom, mi az, ami ott épül? – kérdezte Rhodes.
A frissen kiásott alapozó árkokra és vörös téglarakásokra mutatott a Bulawayo két
széles, poros utcájának kereszteződésében lévő saroktelken.
– Az új zsinagóga – felelte Zouga.
– Ami azt jelenti, hogy a zsidóim maradnak! – mosolyodott el Mr. Rhodes, és Zouga
majdnem biztos volt benne, hogy Mr. Rhodes nagyon is jól tudja, mi az, csak azért
kérdezte meg, hogy legyen min a nyelvét köszörülnie. – Akkor jól fognak menni a dolgok
az új országomban. Ők a jó előjel madarai, akik soha nem raknak fészket kivágásra ítélt
fán.
Zouga kötelességszerűen elnevette magát, és tovább beszélgettek. A bolyban lovagló
Ralph Ballantyne eközben olyan kíváncsian figyelte őket, hogy megfeledkezett a mellette
baktató hölgyről, aki megpaskolta a karját ostornyelével.
– Azt mondtam, kíváncsi vagyok, mi lesz, mikor megérkezünk Khamiba – ismételte
Louise, és Ralph figyelme visszarebbent mostohaanyjára. Ő volt az egyetlen nő Ralph
ismerősei közül, aki lovaglóülésben lovagolt, méghozzá elegánsan és biztosan ülte meg a
lovat bokáig érő szoknyanadrágjában. Ralph egyszer tanúja volt, ahogy maga mögött
hagyta Zougát is egy kimerítő mezei futamban nehéz terepen. Ez még Kimberleyben volt
az északra vándorlás előtt, de az évek igazán kegyesen bántak Louise-zal. Ralph
elmosolyodott magában, visszaemlékezve, mennyire belehabarodott kamaszfejjel, mikor
először meglátta az asszonyt végighajtani, két világos aranybarna húzta phaetonján
Kimberley zsúfolt főutcáján. Már sok éve ennek, és Louise már rég apja felesége volt, de
Ralph továbbra is sajátos, nem fiúi és nem is kötelességszerű szeretetet érzett iránta. Az
asszony alig pár évvel volt idősebb nála, és az ereiben csörgedező fekete lábú indián vér
valamiféle időtlen szépséggel ruházta fel.
– Nem tudom elképzelni még Robynról, az én nagybecsű nénémről és anyósomról
sem, hogy a legkisebb lánya házasságát politikai előnyszerzésre akarná fölhasználni –
mondta Ralph.
– Ezt le is mernéd fogadni, mondjuk egy guinea-ban? – kérdezte Louise rávillantva
szabályos fehér fogsorát, mire Ralph hátra vetett fejjel elnevette magát.
– Hogyisne! Veled már megjártam! – Aztán halkabban hozzátette: – Különben sem
igazán hiszek az anyósom józanságában.
– Akkor mi a csudának akar Mr. Rhodes minden áron ott lenni az esküvőn? Tudhatná,
hogy mire számíthat.
– Nos, először is, mert a Misszió az ő földjén áll, másodszor pedig, mert nyilván úgy
érzi, a khami hölgyei egy becses vagyontárgytól fosztják meg őt. – Ralph állával a
vőlegény felé intett, aki valamivel a csoport előtt haladt. Harry Mellownak virág volt a
gomblyukában, csizmája fénylett, ajka mosolyra húzódott.
– De hát nem vesztette el – vélekedett Louise.
– Azonnal kirúgta Harryt, mikor látta, hogy a szép szó nem használ.
– Úgy hírlik, olyan jó geológus, hogy egy mérföldről megérzi az aranyat.
– Mr. Rhodes nem szereti, ha a fiatal alkalmazottai megnősülnek, mindegy, milyen
tehetségesek.
– Szegény Harry és Vicky, mi lesz most velük?
– Ó, már minden el van intézve – mondta Ralph sugárzó arccal.
– Veled? – kockáztatta meg Louise.
– Ki mással?
– Rájöhettem volna. Tulajdonképpen az sem lepne meg, ha kiderülne, hogy a te
műved volt az egész – gyanúsította Louise és Ralph sértődött képet vágott.
– Nagyon igazságtalan vagy velem, Mama. – Tudta, hogy az asszony ki nem állhatja
ezt a megszólítást, és készakarva ingerkedett vele. Aztán Ralph előrenézett és olyan képet
vágott, mint a fácánt szimatoló vadászkutya.
A násznép maga mögött hagyva a város utolsó új épületeit és vityillóit, rátért a széles,
kitaposott szekérútra. Egy szekérkonvoj jött velük szemben, dél felől. A tíz szekér között
akkora távolságok voltak, hogy a legutolsót csak a lapos koronájú akácfák fölé felszálló
finom fehér por jelezte. A legelső ponyváján Louise már ki tudta venni a "RHOLANDS",
"Rhodesian Lands and Mining Co" (Rodéziai Földbirtok és Bányászati Társaság)
rövidítését, amit Ralph fedőnévül választott szerteágazó üzleti tevékenységeire.
– A teremtésit! – kiáltott fel boldogan. – Az öreg Isazi öt nappal a tervezett előtt
felhozta őket! Ez a kis fekete ördög valóságos csoda! – Kalapját bocsánatkérőn
megbillentette Louise felé. – Amolyan üzleti kiszólás... elnézést, Mama. – Azzal
előrevágtatott, s a vezető szekérhez érve leugrott lováról, és magához ölelte a kiselejtezett
katonakabátot viselő kis emberkét, aki a fogat mellé szökkenve megsuhintotta harminc
láb hosszú ökörhajtó ostorát.
– Hol időztél el ennyi ideig, Isazi? – kérdezte Ralph. – Csak nem botlottal valami
csinos matabele lányba útközben?
A kis zulu hajtó igyekezett elfojtani vigyorát, de az arcát behálózó ráncok
összeszaladtak, és huncut fény villant szemében.
– Nekem annyi idő elég elintézni egy matabele lányt meg az anyját, meg a húgait,
amennyi alatt te egyetlen ökröt befogsz.
Ezzel nemcsak a saját férfiasságára akart utalni, hanem Ralph fogathajtó tehetségére
is. Isazi mindent megtanított neki a nyílt útról, amit csak tudott, de még mindig olyan
elnéző leereszkedéssel kezelte Ralphot, ahogy egy kisfiút szokás.
– Nem, kis Sólyom, nem azért hoztam őket öt nappal előbb, hogy plusz jutalompénzt
csikarjak ki tőled.
Isazi ezt finom emlékeztetőnek szánta, hogy mit vár el a következő fizetési paklijában.
Aztán a kis zulu deres fején a gyűrűvel, amit még az Ulunci csata előtt kapott,
hátralépett, és úgy végigmustrálta Ralphot, ahogy az ökröket szokta.
– Ejha, Henshaw, miféle cicoma ez? – Ralph öltönyére és angol csizmájára pillantott
és a mimózaágacskára a gomblyukában. – Még virágja is van... akárcsak egy finom,
elsőbálos kisasszonynak. Es mi az ott a kabátod alatt? Nálatok a Nkosikazi hordja ki a
bébiket a családban?
Ralph lepillantott a hasára. Isazi igazságtalan volt, mert aligha láthatott rajta annyi
húsfelesleget, amit egy egyhetes nehéz vadászat alatt ne adhatna le, de Ralph folytatta az
élcelődést, amit mindketten élveztek.
– A nagy embereknek kijár, hogy szép ruhában járjanak és finom dolgokat egyenek.
– Hát akkor, láss csak neki cifra tollú kis Sólyom! – rázta meg rosszallóan Isazi a fejét.
– Falatozz kedvedre. Mialatt a bölcsebbek dolgoznak, te játszol, mint egy gyerek. –
Meleg mosolya meghazudtolta tónusát és Ralph a vállára csapott.
– Soha nem született még a földre hozzád fogható hajtó, Isazi, és valószínűleg nem is
fog.
– Lám, lám, Henshaw, ezek szerint mégiscsak tanultál tőlem valamit, ha egyszer ilyen
szemed van az igazi nagysághoz! – kuncogta végezetül Isazi, majd ágyúlövésszerű
durranással a levegőbe suhintott hosszú ostorával, és rákiáltott az ökreire.
– Hejhó, Fransman, fekete ördöge! Mozgás, sátán, virágszálam! Pakarnisa, előre!
Ralph visszaült a nyeregbe, és lehúzódva az útról figyelte, ahogy a megrakott szekerek
tovagördülnek. Csak ez az egy konvoj háromezer font hasznot hajtott neki, és kétszáz
szekere közlekedett rendszeresen az egész hatalmas szubkontinensen. Ralph megilletődve
rázta meg fejét, ahogy visszagondolt arra az öreg, tízennyolc láb hosszú szekérre, amivel
először hajtottak ki Kimberleyből ő és Isazi. Kölcsönpénzen vásárolta, s a rakomány sem
az ő tulajdonát képezte.
Hosszú, nehéz út volt – mondta fennhangon, aztán megfordult és megsarkantyúzva
lovát az öszvérfogat után vágtatott.
Mikor visszaért Louise mellé, az asszony úgy el volt merülve gondolataiban, mintha
észre sem vette volna távollétét.
Ábrándozunk, ábrándozunk – kapta rajta az asszonyt, aki ezt nem is próbálta tagadni,
szétterjesztette kecses ujjait, majd felemelte kezét:
Odanézz, Ralph! Milyen szép! – mutatott a kocsi előtt keresztben elszálló madárra.
Egy fényes, fekete hátú gébics volt az, amelynek pompás, karmazsinvörös mellénye
úgy szikrázott a fehér napfényben, mint valami értékes rubint.
Mennyi szépség – lelkesedett Louise, mikor a madár beleveszett a bozótba. Kifordulva
nyergében, széles mozdulattal körbemutatott, miközben csak úgy repkedtek a rojtok fehér
szarvasbőr kabátja ujján. – Tudod, Ralph, King's Lynn lett az első igazi otthonom. –
Ralph csak ekkor vette észre, hogy ez még az apja földje. Zouga Ballantyne a kimberley-i
tárna kék földjéből szerzett egész vagyonát hatalmas földterületekbe fektette, amelyeket
azoktól a henye és örök elégedetlen katonáktól vásárolt fel, akik Jameson doktor
seregével vonultak be Matabeleföldre Lobengula király ellen. Az expedíció valamennyi
résztvevőjét négyezer acre-nyi, tetszés szerint kiválasztott földterület illette meg, amelyet
némelyik egy üveg whiskyért ruházott át Zouga Ballantyne-ra.
Egy jó lovon is három napba telt volna körbejárni King's Lynn határát. Zouga a távoli
hegyek egyikén építette fel otthonát, amely egy széles, akácossal és illatos fűvel benőtt
síkságra nézett. A téglaház vastag, aranyos zsúpfedelével olyan harmonikusan
illeszkedett a magasra nyúló, árnyékos ligetbe, mintha öröktől fogva ott állt volna.
– Ebben a szép országban sok örömünk fog telni – suttogta Louise fátyolos hangon,
boldogságtól elérzékenyült tekintettel. – Vicky ma férjhez megy, és a gyermekei itt
fognak gyökeret ereszteni. Talán... – elhallgatott és szeme egy pillanatra elfelhősödött.
Még nem adott fel minden reményt, hogy hordhatja Zouga gyermekét. A meghitt éjszakai
szeretkezések után mindig hasára tette kezét és összeszorította combját, hogy magában
tartsa a férfi magját, és imádkozott, miközben férje békésen aludt mellette. – Talán – ...
de babonából meggondolta magát, és másképp fejezte be a mondatot –, talán egy napon
Jonathan vagy a következő megszületendő fiad lesz King's Lynn ura. – Rátette kezét
Ralph karjára. – Ralph én úgy érzem, az utódaink is örökre itt fognak élni.
Ralph gyengéden rámosolygott. – Nos, kedves Louise-om, még Mr. Rhodes is csak
négyezer évet ad neki. Annyi időre már érdemes letelepedni, nem?
– Ó, te! – Louise játékosan ráütött a vállára. – Hát soha nem fogsz megkomolyodni? –
Aztán hirtelen kiugratott a menetből.
A csapás mentén egy lapos koronájú akácfa alatt két tízévesforma matabele fiúcska
állt. Egy kis lágyékkötő volt minden öltözékük, és szégyellősen hajtották le fejüket,
mikor Louise folyékonyan csobogó szindebele nyelven köszöntötte őket: A King's
Lynnben tucatszám alkalmazott mujibák közül valók voltak, akik a nagy bennszülött
marhacsordát és a Zouga által délről fölhozott tenyészbikákat őrizték. Louise név szerint
ismerte őket, s a fiúk boldogan felragyogó arccal viszonozták köszöntését.
– Te is légy üdvözölve, Balela. – Louise matabele ragadványneve "Derűt és Napfényt
Hozó"-t jelentett. A gyermekek türelmesen és kötelességtudóan válaszoltak kérdéseire,
míg Louise végül benyúlt a szoknyája zsebébe és egy-egy cukorkát pottyantott rózsaszín
markukba.
A fiúcskák visszarohantak csordájukhoz, pofazacskójuk kidagadt, mint a mókusé,
szemük tágra nyílt az élvezettől.
– Elkapatod őket – dorgálta Ralph, mikor Louise visszalovagolt mellé.
– Ők a mi házunk népe – felelte egyszerűen Louise, majd szinte sajnálkozva
hozzátette: – Ez a birtok határa. Olyan rossz elhagyni a földünket.
A menet, elhaladva az egyszerű útjelzőtábla mellett, rálépett a Khami Misszió földjére.
Ennek ellenére majd egy órába telt, míg feljutottak a sűrű bozóttal szegélyezett meredek
ösvény végén lévő egyenletes földszorosba, ahol az állatok kifújták magukat, mielőtt
továbbindultak volna az alant fekvő missziótelep fehérre meszelt épületei felé.
Úgy látszott, mintha egy hadsereg táborozott volna le a völgyben.
Jordan leugrott a kocsiról, lekanyarintotta a pamut porköpenyt szép, galambszürke
öltönyéről és lesimítva dús aranyos fürtjeit, odament bátyjához.
– Mi a csuda folyik itt, Ralph? – kérdezte. – Erre aztán nem számítottam.
– Robyn a fél matabele nemzetet meghívta az esküvőjére, a másik fele meg eljött
magától – mosolygott le Ralph öccsére. – Sokan száz mérföldet tettek meg idáig, Robyn
összes volt betege és megkereszteltje, minden férfi, nő és gyerek, aki valaha is ügyes-
bajos dolgaival Nomusához fordult a misszióban, most itt van. Még a rokonaikat és
barátaikat is magukkal hozták. Ez lesz a legnagyobb mulatság Lobengula utolsó, 93-ban
tartott Chawala ceremóniája óta.
– De ki fogja ezt mindet etetni? – szólalt meg Jordanból az ellátmányfelelős.
– Ne féltsd Robynt, telik neki rá a honoráriumából, meg aztán tőlem is kapott ötven
vágómarhát ajándékba. Ráadásul Gandang felesége, az öreg, kövér Juba állítólag ezer
gallont főzött a híres Twalájából. Felpuffadnak majd, mint a pitonok, és kicsattannak a
jókedvtől. – Ralph gyöngéden megbokszolta öccse karját. – Erről jut eszembe, hogy
magam is alaposan megszomjaztam. No, induljunk.
Az út két oldalán virágokkal és gyöngyfüzérekkel feldíszített lányok énekeltek, zsírral
és agyaggal bemázolt bőrük bronzként fénylett a napsütésben. Rövid csípőkötőjük
hullámzott a combjuk körül, és meztelen keblük finoman rázkódott és szökdécselt, ahogy
dobbantgatva riszálták magukat.
– Odasüss, Jordan! Láttál te már ilyen szép kiállítást? – cukkolta Ralph az öccsét,
tudva róla, hogy milyen merev és tartózkodó nők dolgában. – Az a kettő amott, szavamra,
hófúvásban is melegen tartaná a füleidet!
Jordan elpirult és fürgén visszaindult gazdájához, mikor a lányok a fogat köré
csődültek, s az öszvérek sétalépésre kényszerültek.
Az egyik lány felismerte Mr. Rhodest.
– Lodzi! – kiáltotta és társai visszhangozták: – Lodzi! Lodzi!
Azután észrevették Louise-t. – Légy üdvözölve, Balela! Köszöntünk, Balela! –
kántálták tapsolva és ringatózva. – Köszöntünk Derű és Napfény Hozója!
Zougát megpillantva azt kiáltották: – Béke kísérje lépésedet, Ököl! – Ralphnak meg: –
Szemünk fehér az örömtől, hogy látunk, kis Sólyom!
Zouga levette a kalapját és meglengette a feje fölött. – A nemjóját! – súgta oda
Louise-nak –, sokért nem adnám, ha Labouchére meg az az istenverte Bennszülöttvédő
Egylet ezt láthatná!
– Olyan boldogok és felszabadultak, amilyenek soha nem voltak Lobengula uralma
alatt – értett egyet Louise. – Boldogok leszünk ezen a földön, azt súgja a szívem.
Ralph a lóhátról átlátott a lányok mögé. Kevés férfi volt a tömegben, azok is
leghátulra szorultak, de az egyikük arca megragadta Ralph figyelmét – az egyetlen
komoly arc a mosolygó sokaságban!
– Bazo! – kiáltott fel Ralph intve neki, mire a fiatal induna ránézett, de arca
rezzenéstelen és komoly maradt.
– Később beszélünk! – kiáltotta oda Bazónak, aztán elügetett az embersereg mellett a
magas, sötétzöld, narancsszínű virágú spathodea fákkal szegélyezett sétányon.
A pázsit széléhez érve a táncoló fekete lányok megtorpantak, mintegy hallgatólagos
megegyezéssel, tudva, hogy az a fehér vendégeknek, van fenntartva. Vagy százan
összegyűltek már a tágas, zsúpfedeles verandán. Cathy is ott volt, aki három nappal előbb
érkezett segíteni az előkészületekben. Karcsú volt és légies sárga muszlinruhájában, sötét
haján szekérkerék nagyságú, fényes selyem művirágokkal díszített kalapot viselt, amit
Ralph Londonból hozatott.
Jonathan felsivított, mikor meglátta Ralphot, de Cathy erősen fogta a kezét, nehogy
eltapossa a tömeg, amely nagy vigassággal előretódult a vőlegény köszöntésére, Ralph
otthagyta lovát, keresztülfurakodott a vendégseregen és olyan hevesen ölelte meg
feleségét, hogy kis híján leverte a kalapját. Miközben Cathy utánakapott, egyszer csak
megborzongott és kiszaladt a vér arcából.
Az öszvérfogat ajtaja kinyílt, Jordan kiszállt és leengedte a lépcsőt.
– Ralph! Ez ő! – buggyant ki az asszonyból, aki a karjába kapaszkodott. – Mit keres
itt?
Mikor Mr Rhodes tömege megjelent az ajtónyílásban, döbbent csend támadt.
– Jaj, Ralph, mit szól majd Mama? Nem tudtad volna visszatartani?
– Őt nem lehet visszatartani – motyogta Ralph, anélkül, hogy elengedte volna. –
Azonkívül, ez jobb lesz, mint egy kakasviadal.
Alighogy ezt kimondta, Robyn St. John kilépett a házból megnézni, mi okozta a
hirtelen nyugtalanságot. A tűzhely melegétől kipirultan szívélyes mosollyal jött az újabb
vendégeket üdvözölni, de mikor meglátta a kocsi ajtajában álló férfit, a mosoly lehervadt
arcáról. Megmerevedett és elsápadt.
– Mr. Rhodes! – mondta élesen a csendben. – Örülök, hogy ide jött Khamiba.
Mr. Rhodes pillantása úgy repdesett, mintha arcul ütötték volna. Mindenre számított,
csak erre nem! Óvatos galantériával meghajtotta fejét, de Robyn máris folytatta:
– Az ég küldte, hogy felszólíthassam, ne merészelje még egyszer átlépni a
küszöbömet!
Mr. Rhodes megkönnyebbülten bólintott, mert ki nem állhatta a tisztázatlan, zavarba
ejtő helyzeteket.
– Elismerem, hogy az ott a maga területe – mondta Mr. Rhodes. – De a küszöbén
innen, ez a föld, amelyen most állok, annak a Társaságnak a tulajdona, amelyiknek én
vagyok az elnöke...
– Téved, uram! – cáfolta hevesen Robyn. – A Társaság a haszonélvezeti jogot nekem
adományozta...
– Az már jogi kérdés – rázta meg Mr. Rhodes komolyan a fejét. – Majd az
ügyvezetőm megadja rá a pontos választ. – Az ügyvezető doktor Leander Starr Jameson
volt. – Addig azonban innék egy pohárral az ifjú pár boldogságára.
– Biztosítom, Mr. Rhodes, hogy önnek nem lesz felszolgálva frissítő Khamiban!
Mr. Rhodes biccentett Jordannak, aki visszasietett az öszvérfogathoz és pánikszerű
buzgalommal vezényelte a libériás szolgákat, akik tábori székeket és asztalokat pakoltak
ki a spathodea fákon a sáskajárás óta kihajtott zsenge növények árnyékába.
Amint Mr. Rhodes és kísérete letelepedett, és Jordan kipukkantva az első pezsgősüveg
dugóját teletöltött a gyöngyöző nedűvel egy kristálypoharat, Robyn St. John beillant a
verandáról.
Ralph átadta Cathynek Jonathant. – Készül valamire – mondta, aztán átszaladt a
pázsiton. Átugrotta a veranda alacsony mellvédjét és épp akkor rontott a nappaliba, mikor
Robyn levette a vadászpuskát a kandalló fölötti szögről.
– Mit csinálsz, Robyn néni?
– Kicserélem a töltényeket, nagymenetűeket teszek a sörét helyére!
– Drága anyósom, ezt nem teheted meg! – tiltakozott Ralph, feléje oldalazva.
– Nem lőhetek nagymenetűvel? – Robyn óvatosan kitért előle és a cifra, kacskaringós
kakassal ellátott vadászpuskát mellmagasságba emelte.
– Csak nem akarsz rálőni?
– Miért ne?
– Gondolj a botrányra!
– A botrány és én kenyerespajtások vagyunk, amióta csak az eszem tudom.
– Akkor gondolj a pánikra! – győzködte Ralph.
– Majd a pázsiton csinálom – mondta Robyn, és Ralph tudta, hogy komolyan beszél.
Kétségbeesetten igyekezett újabb érvet találni...
– És a Hatodik Parancsolat? – kiáltotta és Robyn megborzongva meredt rá. – A
Hatodik Parancsolat! Ne ölj!
– Azt Isten nem Cecil Rhodesra értette! – védekezett Robyn, de tekintete tétován
megrezzent.
– Ha a Mindenható vadászidényt engedélyezne különleges célpontokra, biztos vagyok
benne, hogy arra lábjegyzetben utalt volna – használta ki Ralph az előnyét, mire Robyn
f'elsóhajtott, és visszafordult a kampón lógó bőr tölténytáskához.
– Most meg mit csinálsz? – kérdezte gyanakvón Ralph.
– Visszateszem a madársörétet – motyogta Robyn. – Isten a hússebre vonatkozóan
nem rendelkezett. – Ralph ekkor elkapta a puska agyát, amit Robyn némi ellenállás után
elengedett.
– Ó, Ralph – suttogta. – Micsoda arcátlan alak ez... káromkodni volna kedvem...
– Isten megértené – buzdította Ralph.
– A franc essen bele a fajtájába! – tört ki Robynból.
– Most jobb?
– Nem sokkal.
– Tessék – mondta Ralph, kihúzva ezüstflaskáját a farzsebéből.
Az asszony meghúzta és hunyorogva elfojtotta a szemét csípő dühkönnyeket.
– És most?
– Valamivel – ismerte el Robyn. – Mit csináljak, Ralph?
– Légy hűvösen méltóságteljes.
– Jól van. – Robyn eltökélten felszegett fejjel visszament a verandára.
A spathodeafák alatt Jordan már fodros fehér kötényben és magas szakácssapkában
pezsgőt és nagy adag cornwalli húspástétomokat szolgált föl boldog-boldogtalannak. Az
öszvérfogat befutása előtt vendégekkel zsúfolt veranda most üres volt. Mr. Rhodes körül
viszont vidám csődület tolongott.
– Kezdjük főzni a virslit – mondta Robyn Jubának. –Szólj a lányaidnak, hogy fogjanak
hozzá.
– De hát még nem házasok, Nomusa! – vetette ellen Juba. – A szertartás csak ötkor
kezdődik...
– Etesd őket! – parancsolta Robyn. – Az én virslim majd visszacsábítja őket Jordan
Ballantyne pástétomjától!
– Én viszont lefogadom, hogy Mr. Rhodes pezsgője ott tartja őket – mondta neki
Ralph. – Versenyre tudsz vele kelni?
– Egy csepp pezsgőm sincs, Ralph – ismerte el Robyn. – Van söröm és brandym, de
pezsgőm, az nincs.
Ralph elkapta a pázsiton álló egyik fiatal vendég pillantását, aki bulawayói
nagykereskedelmi lerakatát vezette. A férfi elértette Ralph tekintetét, és felsietett hozzá a
verandára. Pár pillanat alatt vette az utasításokat, és már szaladt is a lovához.
– Hová küldted? – kérdezte Robyn.
Érkezett ma egy konvojom. Még nem rakodhatták le a szekereket. Pár órán belül egy
szekérderékra való pezsgőd lesz.
– Soha nem fogom tudni ezt viszonozni neked, Ralph – nézett rá Robyn, aztán
lábujjhegyre ágaskodott, és életében először könnyed, száraz csókot nyomott ajkára,
aztán besietett a konyhába.
Ralph szekere drámai pillanatban tűnt fel a dombtetőn. Jordannak épp akkor fogyott el
az utolsó csepp pezsgője is. Az üres zöld palackok egymás hegyén-hátán tornyosultak a
standja mögött, s a tömeg elfelé szállingózott az ökörsütők felé, ahol Robyn híres
fűszeres marhavirslije sistergett aromafelhőkben.
Isazi megállt a szekérrel a veranda előtt, és egy bűvész mozdulatával lerántotta a
ponyvát a rakományról. Mindenki odasereglett, faképnél hagyva Mr. Rhodest puccos
hintajánál.
Pár perc múlva Jordan odaosont bátyjához.
– Ralph, Mr. Rhodes szeretne néhány ládát venni a legjobb pezsgőből.
– Nem adok el kis tételekben. Mondd meg neki, hogy vagy az egész rakomány, vagy
semmi – Ralph nyájasan elmosolyodott. – Üvegje 20 font.
– Ez rablás – lihegte Jordan.
– Viszont nincs más hozzáférhető pezsgő Matabele-földön.
– Mr. Rhodes nem fog neki örülni.
– Majd örülök én helyette is – biztosította Ralph. – És azt is mondd meg neki. hogy
készpénzben és előre. – Mikor Jordan elment megvinni a rossz hírt gazdájának, Ralph
átballagott a vőlegényhez, és karját a vállára tette.
Köszönetet mondhatsz nekem Harry fiam. Az esküvődet száz év múlva is emlegetni
fogják. De szóltál már a szépséges Victoriának a nászútról?
– Még nem – ismerte be Harry.
– Bölcsen tetted, öcsém. Wankie-földjének úgysincs olyan vonzereje, mint a fokvárosi
Mount Nelson Hotel nászutas lakosztájának.
– Ő meg fogja érteni – mondta Harry tétova bizakodással.
– Persze, hogy meg – nyugtázta Ralph, aztán megfordult, és Jordan felé indult, aki
lobogtatva hozta a csekket, amelyet Mr. Rhodes egy szakadozott pezsgősüvegcímkére
firkantott.
– Milyen elbűvölően frappáns – motyogta Ralph, és a mellényzsebébe gyömöszölte. –
Felküldöm Isazit még egy szekérre valóért.
Mikor híre ment, hogy Khami Misszióban ingyenpezsgőt osztogatnak. Bulawayo
kísértetvárossá változott. A Grand Hotel csaposa ezzel a konkurenciával már nem tudott
versenyre kelni, így bezárta bárját, és maga is a délnek tartó zarándokmenethez
csatlakozott. A hír hallatán a rendőrségi gyakorlótéren folyó krikettmeccs "célkapu léc"-
nek nevezett bírói és mind a huszonkét játékos, úgy, ahogy voltak, flanelnadrágban,
díszőrségben vonultak Isazi szekerével, a város lakossága pedig lovon, biciklin és gyalog
követte őket.
A Misszió kis templomába a meghívottaknak és hívatlan vendégeknek csak egy kis
része fért be, a többi a parkban tolongott, bár a zömük továbbra is a két egymástól tisztes
távolságra álló pezsgős szekér körül tömörült. A sok jókora korty meleg pezsgőtől
szentimentálisan duhajjá vált férfiak és zokogó nők mennydörgésszerű kiáltással
köszöntötték a verandára lépő menyasszonyt.
A sétányon sógora karján és testvérei kíséretében végighaladó Victoria előtt szétvált a
tömeg a pázsiton.
Már akkor is nagyon csinos volt, ragyogó zöld szemével és fehér szaténruhájára omló,
csillogó, vörösrézszínű hajtömegével, de férje karján visszatérve még jobban megszépült.
– A dolog törvényes részével meg is volnánk – jelentette be Ralph. – Kezdődjék hát a
mulatság!
Azzal intett a zenekarnak – egy sebtében összetoborzott kvartettnek, amelyet
Matabeleföld egyetlen temetkezési vállalkozója dirigált hegedűn –, amely rázendített egy
tüzes Gilbert és Sullivanre. Ez volt ugyanis az egyetlen beszerezhető kotta a Limpopótól
északra. A kvartett minden egyes tagja a maga szájíze szerint interpretálta a Mikádót, így
a táncolók keringőzni is meg polkázni is tudtak rá, ahogyan az úri jókedvük vagy a
pezsgő diktálta.
Pirkadatra a vendégek úgy belemelegedtek a mulatozásba, hogy egyesek ökölre
mentek a templom mögött. De Ralph közbelépett és rendre utasította az ingujjra vetkőzött
ellenfeleket: – Ez nem illendő viselkedés, uraim, egy ilyen örömünnepen szeretettel kell
viseltetnünk egymás iránt. – Aztán, mielőtt felfoghatták volna, mit akar, Ralph a bal és
jobb keze egy-egy lengőütésével gyors egymásutánban földre küldte őket, majd féltő
gonddal felsegítette mindegyiket és tántorgón kacsázva a legközelebb eső italos
szekérhez vezette.
Másnap hajnalra a vigalom tetőfokra hágott. Az ifjú pár, egyetlen pillanatot sem
akarva elszalasztani a mulatozásból, még nem indult nászútra, hanem a spathodea fák
alatt vezette a táncot. Mr. Rhodes, aki az éjszakát a kocsijában töltötte, most előjött, hogy
elfogyassza reggelijét. A kiadós szalonnás rántottát, amit Jordan készített neki a szabad
ég alatt, egy hasaspohárnyi pezsgővel öblítette le, amitől szónokló kedve támadt. Felállt a
bakra és ékesszólását és karizmáját az alkalomra kihegyezve és a saját izzó hitével
fűszerezve fogott bele mondókájába.
– Rodéziai gyermekeim! – szólt hallgatóságához, amely ezt jobbára kedveskedésnek,
semmint birtoklási igénynek vette tőle és szerette érte. – Ti és én, mi együtt nagy ugrást
tettünk a felé a nap felé, amelyen Afrika térképe rózsaszínre lesz színezve Fokvárostól
Kairóig, amelyen ez a szép földrész India mellé kerül, hatalmas gyémántként szeretett
Királynőnk koronájának csillogó rubinija mellé...
Az amerikaiak, görögök, olaszok és írek erre éppolyan éljenzésben törtek ki, mint a
"szeretett Királynő" saját alattvalói.
Robyn St. John félóráig bírta ezt az érzelgést, aztán kivetkőzve Ralph tanácsolta hűvös
méltóságteljességéből, a tanyaház verandájáról olvasni kezdte egy, még meg nem jelent
költeményét:
"Szelíd mélabúval beletörődve őrzi
Más csordáit apja egykori mezején,
Hol most a fehér ember építi házát,
S gőgösen osztogat parancsokat.
Sötét szemében nem gyúlfény,
Csüggedt keze juhászbotot markol,
Nem forgathat többé fénylő acélt,
Fejet hajt az elnyomó előtt... "
Magas tiszta hangja túlharsogta Mr. Rhodesét, s a fejek úgy forogtak ide-oda egyikről
a másikra, mintha teniszmeccset néztek volna.
– De ez még csak a kezdet! – emelte fel hangját Mr. Rhodes –, igaz, nagy kezdet, de
mégiscsak kezdet. Vannak tudatlan és arrogáns emberek, nem mind feketék – még a
legostobább hallgató is rájött, hogy Rhodes itt az öreg Kruegerre, a transvaali Dél-Afrikai
Köztársaság búr elnökére céloz –, akiknek alkalmat kell adni, hogy inkább szabad
akaratukból, mint fegyverektől kényszerítve jöjjenek a pax britannica védőpajzsa alá.
Az újból Rhodes hatása alá került hallgatóság figyelmének visszahódítására Robyn
harcias vetélkedő kedvében egy másik művét kezdte szavalni:
A hallgatóság kritikai érzéke eltompult a két nap két éjszakai dőzsölésétől és Robyn
keményhangú versét is lelkesen megtapsolták, bár a mondanivalója szerencsére, süket
fülekre talált náluk.
– Ments meg Uram minket az émelyítő nemzetieskedéstől hasmarsot okozó
verseléstől! – dörmögte Ralph, majd vállán a fiával, és kezében Mr. Rhodes egyik
pezsgősüvegével eloldalgott a kerti úton, hogy ne is hallja a szónokvetélkedőt. Jonathan,
akin matrózruha volt és zsirardikalap hátul lelógó szalaggal, locsogott és úgy ösztökélte
sarkával apját, akár egy pónilovat.
Ötven vágómarha és ezer gallon sör volt, amit Juba főzött, s a fekete bőrű násznép
nagy ügybuzgósággal szentelte magát a falatozásnak. Itt már energikusabb tánc folyt,
mint odébb a spathodea fák alatt – a fiatal férfiak úgy vonaglottak, és dobbantgattak,
hogy derékmagas port kavartak maguk körül, és izzadság patakzott lefelé meztelen
hátukon és mellükön. A lányok csoszogva csípőjüket ringatva énekeltek, a dobosok pedig
frenetikusan ütötték hangszerüket, s mikor kimerülten kidőltek, mások kapták fel
fabotjaikat, s verték tovább a hangosan kongó, üreges fatörzseket. Miközben Jonathan
boldogan sivítozott Ralph hátán, egy hatalmas, púpos hátú vágómarhát vonszoltak ki a
kralból, aztán egy lándzsás előre ugrott és átdöfte ütőerénél a torkát. Az állat egy
halálbőgéssel összerogyott és görcsösen rúgkapált. A hentesek a tetem köré tódulva egy
darabban lefejtették a bőrét, aztán kivágták az ínyencfalatokat, vesét, májat és
belsőségeket, a nedvesen fénylő szerveket rádobták a parázsló szénre, aztán szétfejtették
a bordákat, s a vastag sütni való szeleteket ráhelyezték a tűzhelyrácsokra.
A hús félig nyersen, zsírtól és létől csöpögve tűnt el a mohó szájakban, és a
sörösedények a forró, kék nyári égbolt felé billentek. Az egyik szakács odadobott
Ralphnak egy lángoktól megpörkölődött belsőségfüzért – a gyomorhoz még hozzátapadt
a tartalma –, aki szemlátomást aggályok nélkül letépte a cafrangot, és jókorát
beleharapott az alatta lévő illatos, fehér húsba.
– Mushle – mondta a szakácsnak. – Finom! Nagyon finom! – Aztán felnyújtott egy
darabkát a gyereknek is. – Egyél, Jon-Jon, ami nem öl meg, az hizlal –, a fiúcska pedig
hangos csámcsogással jelezte, hogy egyetért vele.
– Mushle, ez tényleg mush, Papa.
Aztán táncosok vették körül őket és ágaskodva-forogva hívogatták maguk közé. Ralph
fölültette Jonathant a csordakrál kerítésére, hogy jól lásson, aztán beugrott a középre a
Nguni táncos heroikus pozitúrájába, amit még Bazo tanított meg neki legénykorában. A
jobb térdét vállmagasságba kapta, és csizmás lábával nagyot dobbantott a földön a
táncosok buzdító és elismerő zúgása közepette.
– Dzsii! Dzsii!
Miközben Ralph ugrott, dobbantott és figurázott, és a többi táncos vetélkedett vele, a
nők tapsoltak és énekeltek, és Jonathan a kerítésen izgatottan és büszkén hahotázott.
Nézzétek az apukámat!
Mikor inge már átázott az izzadságtól, zihálva-nevetve kiállt és visszaültette Jonathant
a vállára. Tovább mentek, név szerint köszöntgetve az ismerősöket, elfogadva itt-ott hol
egy darab feléjük nyújtott húst, egy korty kesernyés, zabkása sűrűségű sört, mígnem a
kral mögötti dombon egy fatörzsön ülve, távol a táncoló és vigadozó sokaságtól, Ralph
megtalálta, akit keresett.
– Légy üdvözölve, Bazo, a Fejsze – mondta leülve melléje, aztán letette a
pezsgősüveget kettejük közé és megkínálta Bazót egy manilaszivarral, amire az még
hajdanán a gyémántmezőkön kapott rá. Miközben némán szivarozva a vigasságot nézték,
Jonathan elunta magát és odébbállt valami izgalmasabb elfoglaltságot keresni magának,
amit rögtön meg is talált.
Egy nála legfeljebb egy évvel fiatalabb fiúcska toppant elébe. Tungata, Bazo fia,
Gandang unokája és a nagy Mzilikazi dédunokája teljesen meztelen volt, csupán egy
fényes kerámia gyöngysor díszítette derekát. Köldöke kitüremkedett kis pocakján, tagjai
izmosak, térdei gödröcskések, csuklói egészségesen hurkásak voltak. Kerek, sima és
fényes arcában a nagy, komoly szempár teljes bűvöletben meredt Jonathanra.
Jonathan is leplezetlen kíváncsisággal bámult rá, és nem húzódott el, mikor Tungata
kinyújtotta kezét, és megérintette matrózgallérját.
– Hogy hívják a fiadat? – kérdezte Bazo, sötét arcán kifürkészhetetlen tekintettel
nézve a két gyereket.
– Jonathannak.
– Az mit jelent?
– Isten ajándéka – felelte Ralph.
Jonathan egyszer csak lekapta szalmakalapját, és rátette a matabele hercegecske fejére.
A meztelen, fekete fiúcska fején a szalagos kalappal és kis potroha alatt hetykén kiálló,
kis körülmetéletlen nemi szervével olyan komikus képet nyújtott, hogy a két férfi
önkéntelenül elmosolyodott. Tungata vidám, gyöngyöző nevetéssel megfogta Jonathan
kezét, aki engedelmesen követte a táncolok közé.
A bűvös pillanatnak a két gyerek között lengedező melegsége feloldotta a két férfi
merevségét. Futólag ismét megtalálták egymással a hangot, ugyanúgy, mint
legénykorukban. Egymásnak adogatták a pezsgősüveget, s mikor kiürült, Bazo tapsolt
egyet, mire megjelent Tanase és kötelességtudóan elébe térdelve átnyújtott neki egy
gyöngyöző itallal teli agyagedényt. Azután, rá sem nézve Ralphra, ugyanolyan szótlanul
távozott, ahogyan jött.
Délben Tanase visszament az elmerülten beszélgető férfiakhoz, kézen fogva vezetve
Jonathant és Tungatát, akinek még mindig fején volt a szalmakalap. Ralph, aki teljesen
megfeledkezett a környező világról, hevesen összerezzent, mikor meglátta fiát. A
gyermek üdvözült mosolya alig látszott a korom és marhazsírréteg alatt. Matrózruhája
áldozatul esett az újdonsült pajtásával együtt kitalált csodálatos játékoknak. A gallérját
már csak egy cérna tartotta, térdén kilyukadt a nadrág, amelyen Ralph hamut, marhavért,
sarat, és friss ganajt fedezett fel. A többit nem tudta pontosan azonosítani.
Magasságos Isten! – nyögte. – Anyád megfojt mindkettőnket. – Vigyázva felemelte
fiát. – Mikor látlak ismét, öreg barátom? – kérdezte Bazót.
– Hamarabb, mintsem gondolnád – felelte halkan Bazo. – Mondtam, amint készen
vagyok, újból neked fogok dolgozni.
– Jól van – bólintott Ralph.
– És már készen vagyok – mondta egyszerűen Bazo.
Az esti szél finoman feltámadt keletről. Ralph tudta, hogy ebben az évszakban mindig
fújni fog éjszakánként, és csak fokozódik a nap melegével.
Elküldött két csapat Swan Vestas gyufával felfegyverzett matabelét két ökörrel
keletnek. Pirkadatra elérték a Gwaai folyó partját, ahol kivágtak két nagy, kiszáradt
galagonyafát és ráakasztották a szekérláncokat a rönkökre.
Mikor meggyújtották az ágakat, a száraz fa fáklyaként égett és az ökrök megrémültek.
A hajtók melléjük szaladva ellenkező irányokba vágtáztatták őket a szélben, s a mögéjük
kötött parázsló fák szikrázó csapást és izzó gallyakat hagytak maguk után a magas, száraz
fűben. Egy óra múlva már mérföldekre terjedt az erdőtűz, hátában a széllel, és már a
nyitott tisztás felé morajlott, amelyen Ralph szekerei álltak.
Ralph pirkadat előtt tábort bontott és ellenőrizte a forró hamut, mikor a harmat már
elnyomta és kezelhetővé tette a tisztáson a lángokat. A matabelék felgyújtották a füvet a
nyitott tisztás szélfújta oldalán és az erdő szemközti széléig hagyták harapózni, ahol
leverték, mielőtt a lángok a fákba kaphattak volna.
Isazi kigurította szekereit a megfeketedett, még forró földre, és négyszög alakzatba
állította őket drága ökrei körül.
Most végre megpihenhettek és kelet felé néztek. Az erdőtűz sötét füstfelhője
elfüggönyözte a hajnali égboltot, és biztonságos oázisuk hirtelen nagyon kicsinek látszott
a borzalmas tűzvész útjában. Még a rendszerint jókedvű matabelék is kedvükszegetten és
feszengve tekintgettek a kavargó füstvonalra bőrlenyúzó késeik fenése közben.
– Csupa kormok leszünk – panaszkodott Cathy. – Minden koszos lesz.
– És így kicsit még meg is perzselődünk – nevetett Ralph, miközben Bazóval együtt
ellenőrizte a tartalék lovakat, és becsúsztatta a puskákat a hüvelyükbe.
Utána Cathyhez lépett és átkarolva vállát, azt mondta neki: – Te és Vicky a
szekerekben maradtok. Ne hagyjátok el őket, bármi történjék is. Ha túl meleg lesz,
spricceljetek magatokra vizet, de maradjatok a helyeteken.
Aztán beleszippantott a szélbe és megérezve az első füstfuvallatot, Harryre kacsintott,
aki vágyakozó öleléssel búcsúzott Vickytől.
– Felteszem a Wankie-részemet a tiéd ellenében.
– Nincs szüksége az őrült fogadásaidra, Ralph Ballantyne – vágott közbe gyorsan
Vicky. – Harrynek most egy feleséget kell eltartania!
– Akkor egy guinea-t! – mérsékelte Ralph a tétet.
– Legyen! – állt rá Harry.
Egy kézfogással megpecsételték, aztán nyeregbe pattantak. Bazo elővezette Ralph
tartalék lovát egy puskával a hüvelyben, s csillogó, sárgaréz tölténytartó hevederrel a
nyeregkápán.
– Maradj a közelben, Bazo – mondta neki Ralph, és Harryre nézett, aki szintén készen
állt, maga mögött a matabele lovászával és tartalék lovával.
– Mehetünk? – kérdezte Ralph, mire Harry bólintott és kivágtattak a szekértáborból.
A kesernyés füstszag most erősen érződött a szélben, s a lovak idegesen szimatolva,
macskaléptekkel osontak előre a parázsló, forró hamun.
– Odanézz! – mondta Harry megilletődötten.
A bivalycsordák széliránnyal előre vonultak a bozóttűz elől, majd fokozatosan
egybeolvadtak és százból ötszáz, ötszázból ezer lett. Aztán az ezer is meghatványozódott,
mikor már valósággal csörtettek nyugat felé, a fekete testek közelebb szorultak
egymáshoz, és a föld enyhén remegni kezdett vasfekete patáik alatt. Most már pár
percenként megtorpant és hátranézett valamelyik fekete és robusztus, kőszoborszerű bika,
gátolva a tehenek vágtató özönét. Felszegve óriás, csipkézett, szarvdudoros fejét, nedves
orrlyukaival beleszippantva a keleti szélbe, hunyorgott a füsttől, aztán megfordult és
folytatta vadul dübörgő vágtáját. Nyugtalansága átragadt a tehenekre, a vörös borjak
pedig rémülten bőgve nyomultak anyjuk oldalának.
Azután a csordák egyre összébb tömörültek. A hatalmas állatok, melyek közül
némelyik másfél tonnát is nyomott, teljes hosszukban egymáshoz szorulva nyomakodtak
előre egymérföldnyi távon. A vezetők már kifelé csörtettek az erdőből a tisztásra, mikor a
tömött sorok még az égig csapó porba nyúltak, és elrejtették őket az ezüstös,
kicsavarodott törzsű mszaszafák.
Ralph arca elé kötötte sálját, és mélyen a szemébe húzta kalapját.
– Harry fiam, mindegyik, amelyik a szekereknek erre az oldalára esik – széles
mozdulatot tett –, az enyém. Amelyik pedig arra, az a tiéd.
– És egy guinea a batyura – állt rá Harry. Belenyomott egy töltényt Lee Enfieldjébe és
hangos rikoltással megsarkantyúzva lovát a legközelebbi állatokhoz ugratott.
Ralph elengedte, majd ügetésre fogta a lovát. Finoman oldalazgatott a hömpölygő
csordák felé, vigyázva, mert egyelőre még nem akarta megriasztani őket, addig jó, míg a
mögöttük lévő lángokra koncentrálnak és nem az elébük kerülő vadászra. Mikor már elég
közel ért hozzájuk, kinézett magának egy szép bikát az első sorban. Ráhajolt puskájára és
megcélozta a vastag nyaknak azt a pontját, ahol a szőrtelen, rücskös bőr összeráncolódott
a lapockája fölött.
A lövést szinte elnyomta a fülsiketítő patadobogás és borjúbőgés, de a bivaly felbukott
és a hátára hemperedve görcsösen rúgkapált haláltusájában, és olyan baljósan bőgött,
akár egy ködkürt erős téli szélben. A csordák teljes vágtába csaptak át.
Ralph lovát a sarkával és lábujjaival kormányozva, hogy mindkét kezét használhassa a
töltésre, célzásra és tüzelésre, nekinyomult a sebesen száguldó fekete testek falának.
Néha olyan közel került, hogy a puska csöve alig pár centire volt csak egy-egy óriási
nyaktól vagy válltól, s a gyors és fényes torkolattüzet lándzsaként nyelte magába a vastag
fekete bőr. Minden lövésdördülésre felbukott egy állat – abban a sorban egy tapasztalt
vadász igazi aratást végezhetett. Ralph addig tüzelt, míg a kakas süketen kattant, majd új
tölténysorozatot dugott a tárba, és olyan gyorsan adta le ismét lövéseit, ahogy a töltőkar
húzogatása csak engedte, le sem véve a puskát a válláról és szemét a látványról.
A cső már forrón füstölgött, és a puska agya minden lövésnél keményen visszapattant
a vállának. Fogai összekoccantak és a jobb keze mutatóuja vérzett, és a második percén
bőrcafrang fityegett, amit a ravaszvédő kengyel szakított ki, s bár az másodpercekkel
hátráltatta az újratöltésben, ismét tüzelt. A puskatűztől megsüketülve, a lövéseket már
csak tompa pukkanásoknak hallotta, és a csorda patadübörgése, bőgése és bömbölése
álomszerűvé és távolivá vált. Látása elhomályosult a fejmagasságig emelkedő
porfellegben és egy újabb erdőbe rontva, a fölötte összeérő fakoronák sötét árnyékában.
Vérzett az álla, ajka és a homloka, a száguldó paták nyomán arcába vágódó,
makknagyságú kövektől. De tovább töltött, tüzelt és újratöltött. Már rég nern tudta
számon tartani a zsákmányt, és a végtelen csorda még mindig közel nyomult botladozó
lova oldalaihoz.
Egyszer csak meglepetten vette észre, hogy az egyik töltény tartó üres – száz töltényt
kilőtt! Újat húzott elő nyeregtáskájából, ösztönösen lebukva egy lelógó ág előtt, de mikor
felegyenesedett, egy óriási bika vágtatott félhosszal előtte.
Ralph torzító látása a bivalyok fejedelmét vélte felfedezni benne. Akkora agancsa volt,
amit egy ember aligha tudott volna átérni, olyan súlyos, akár a Matopos valamelyik
gránittömbje, és olyan öreg, hogy a hegyei tompára és kerekre koptak. A fartöve és háta
megszürkült és kikopaszodott a kortól, és óriási, himbálózó heréinek mély bőrráncaiban,
mindkét oldalon kék fürtökben lógtak a tetűlegyek.
Ralph lova már fújtatott és alig tudta megtartani lovasát, és a bika vadul nyargalt előre;
óriási tompora ki-be rándult, hasított patái majdnem csánkig süppedtek a puha, homokos
talajba hatalmas súlya alatt. Ralph felállt a kengyelben és megcélozta a bivaly dühödt
rohanásban ide-oda csapkodó, hosszú, bojtos farka tövénél a gerincét.
De a tüzelés pillanatában válla beleakadt egy ágba, és a golyó célt tévesztve, a húsos,
kerek fekete tomporba fúródott. A bivaly megbotlott és megtorpant, hogy erőt vegyen
magán, aztán hirtelen félreugrott, miközben hátsó lábain vér folyt lefelé. Ralph utána
ösztökélte kimerült lovát, ám hirtelen alig tudott kikerülni. A durva fakéreg a térdét
súrolta, a bivaly pedig beleveszett a száguldó állatok és por hullámzó tengerébe.
– Menj csak! – kiáltotta Ralph. Nem volt esély még egy elszigetelt állatot találni a
tömegben. Újabb tárat gyömöszölt a závárzatba, és tarkón lőtt egy karcsú, vörös nőstényt,
és a rákövetkező pillanatban félig felnőtt borjának is golyót küldött a lapockájába.
A puska kiürült és Ralph nekilátott az újratöltésnek, minden figyelmét a feladatra
összpontosítva, de hirtelen ösztönösen felpillantott.
A sebesült bivaly visszafordult, hogy üldözőbe vegye őt. Úgy zúdult ki a homályból,
mint valami fekete görgeteg, és félreöklelve a tunyákat útjából, törtetett keresztül a
száguldó, fekete állatfolyamon. Nedvesen csillogó pofáját magasra tartotta, öblös
orrlyukaiból hosszú, ezüst takonycsíkok folytak. Szimatolva közeledett, miközben a
poros föld tompán pufogott sebesen rohanó patái alatt.
– Gyerünk, fiú! – ordított Ralph kétségbeesve fáradt lovára, miközben a térdeivel és
ágyékával ösztökélve félreugrasztotta a rárontani készülő bivaly elől, és újabb kartácsot
gyömöszölt a winchester töltő bemenetébe.
A bika kígyózó rohanással közeledett, mire Ralph vállához kapta a puskát, és vaktában
megcélozta a gigantikus fejet, tudva, hogy nem lesz idő még egy lövésre. A bivaly feje
megrándult és egy palaszürke szarvszilánk hasadt le az óriás kerek dudorokról, mire a
bivaly megszilárdította magát, s egy gazella kecsességével lépkedett tovább vaskos,
mellső lábaival. Úgy leszegte fejét, hogy Ralph kinyúlva kényelmesen megfoghatta volna
a borzas sörényt a hátán. De épp csak annyi ideje volt, hogy magasan átlendítse lábát a
túloldalra, s a bivaly már bele is akasztotta tömör szarvait a ló oldalába. A fekete szarv
tompa hegye ott fúródott bele az állat szügyébe, ahol az imént még Ralph lába volt.
A bordák úgy reccsentek és szakadtak be, mint a száraz ágak, és a ló torkából
artikulátlan, sikolyszerű nyerítés tört ki, azután lovasával együtt a magasba emelkedett. A
ló sikoltozva vívta haláltusáját, és levetette a hátáról Ralphot, akinek kirepült kezéből a
puska, s az oldalára esve térdre gurult. Az eséstől nem bírt rögtön a jobb lábára állni, és
értékes másodperceket veszített.
A bivaly, bár a vér már bugyogva folyt végig masszív, izmos tomporán, mellső lábait
kifelé fordítva, páncélos fejét alacsonyan előreszegve nekirontott a ló hasának, és úgy
felhasította, akár egy halaskofa a tőkehalat a taligáján. Lágy, nedves, főtt spagettiszerűen
csúszós belek tekeredtek tompa szarvhegyére, s mikor fölkapta fejét, az egészet
kiszakította a tátongó hasüregből. A ló egy utolsót rúgott és többé nem moccant.
Ralph a jobb lábát húzva egy vadtikfa alá vonszolta magát.
– Bazo! – üvöltötte. – Hozd a puskát! Bazo, hozd a lovat! Bazo!
Kihallotta hangjából a rémület és félelem sikolyát, amely a bivalynak sem kerülte el a
figyelmét. Otthagyta a lovat, és Ralph már hallotta is a széttartó paták pufogását a
homokos talajon és a szuszogó lélegzést, és orrát megcsapta a szarvasmarhafélék
áporodott kigőzölgése. Ismét elüvöltötte magát, és felhúzódzkodott az ép lábára. Tudva,
hogy nem érheti el a mopanit, megperdülve szembenézett a dühöngő bikával.
Már olyan közel ért hozzá, hogy Ralph látta a bozontos, fekete pofában ülő apró,
vérben forgó malacszemek sarkából lefolyt könnyek nedves csíkját, és a vörös-szürke-
tarka szivacsos nyelvet, amely kilógott, ahogy az állat rábőgött. A bivaly mélyen leszegte
fejét, hogy őt is felöklelje és kibelezze, mint a lovat, de abban a pillanatban valaki azt
üvöltötte szindebele nyelven:
– Hóóó! De pocsék dög vagy! – A bivaly megtorpant és megfordult tömzsi mellső
lábain. – Gyere, te boszorkányok átka!
Bazo, miközben elterelte Ralphról a bivaly figyelmét, kivágtatott a porfelhőből, maga
után húzva a tartalék lovat a gyeplőjénél, és a vadállat elé vágva, majombőr köpenyével
gúnyolódva pofán csapta. A bivaly bekapta a csalit, és fejét leszegve üldözőbe vette. A
ló, amelyen Bazo ült, még pihent volt, és elugrott a nagy himbálódzó fej elől, mikor a
fényes szarv megcsillant a tüdeje magasságában.
– Henshaw! – üvöltötte Bazo. – Kapd el a lovat! – És még mindig teljes vágtában
odadobta a tartalék ló gyeplőjét Ralphnak.
A szürke kanca észrevette az útjában kuporgó embert, és már-már kikerülte, de Ralph
felugrott és elkapta a nyeregkápát. Néhány méteren keresztül még a vágtató ló mellett
szökdécselve próbált felugrani rá, míg végül nagy lendülettel sikerült a hátára pattannia.
A nyeregbe huppanva nem vesződött a kengyelkereséssel, hanem kirántotta a tartalék
puskát a térde alóli hüvelyből, és megsarkantyúzva a kancát visszairamodott a hatalmas,
fekete bivaly után.
A vadállat elszántan fenekedett Bazóra, aki még mindig groteszkül cammogón
nyargalva üldözte őt, rejtélyes sebességgel nyelve a távolságot. Abban a pillanatban egy
lelógó ág végighorzsolta a félmeztelen matabele induna vállát és arcát.
Bazo oldalra pillantott, miközben a majombőr köpeny olyan röpködve csapdosott
rajta, mint valami elhízott, fekete varjú. Azután addig csúszott lefelé, míg már fejjel
lefelé lógott és kis híján a földet söpörte a ló dobogó patái között.
A bivaly véres tompora mögé kerülve Ralph belelőtt a hátába, megpróbálva eltalálni a
fekete bőr- és izomköteg borította gerincet. Gépiesen tüzelt, a töltőnyelet csikorogtatva,
és a visszapattanás úgy hasított fülébe, hogy nemigen hallotta. A nehéz ólomgolyók
szőnyegporolásra emlékeztető hanggal belecsapódtak a bivaly testébe. Eltalálhatta, mert
az állat orrlyukaiból hirtelen dőlni kezdett a vér, és támadó rohamról botladozó vágtára
váltott
Mikor Ralph mellé lovagolt, a bivaly feléje fordította nagy fejét, és ránézett
haláltusakönnyekben úszó szemével. Ralph előretartotta puskáját, melynek a csöve szinte
érintette a széles nyakat a kiugró szarvak alatt. A bivaly a lövéstől hátravetette fejét,
némán térdre rogyott, és többé nem mozdult.
Ralph tovább vágtatott, elkapta Bazo száguldó lovának kantárját, és megállásra
késztette.
– Csak egy matabele lovagol fejjel a kengyelben és lábbal a nyeregben – lihegte és a
nyeregbe húzta Bazót.
A durva ág lehorzsolta a sötét bőrt Bazo homlokán, s a halványrózsaszín nyers húson
apró, kristálytiszta nedvcsöppek gyöngyöztek kifelé.
– Henshaw, kis Sólymom – mondta fátyolos hangon, alig érthetóően. – Úgy üvöltöttél
már, hogy azt hittem, a szüzességedet veszi el hátulról a szarvával
Ralph levegő után kapkodva rázkódott a nevetéstől, szinte hisztérikusan, hogy
megszabadult a félelemtől és életveszélytől. Bazo megrázta fejét, hogy kitisztuljon, aztán
rápillantott és gonoszkodva elvigyorodott.
– Eredj vissza az asszonyhoz, Henshaw, ha úgy kiabálsz, mint egy süldőlány. Add ide
a puskádat, és megnyerem neked ezt a guinea-t.
– Majd meglátjuk, hogy bírod – mondta neki Ralph, és megsarkantyúzva lovát
elvágtatott. A félelem valamiféle atavisztikus dühöt váltott ki belőle, felgerjesztve
vadászszenvedélyét, és vérszomjasan vetette magát a vágtázó csordák után.
De a bozóttűz utolérte őket és végét vetett a mészárlásnak. Ralphot és Bazót kis híján
körbe ölelték a lángok, és ahogy kitörtek belőlük, lovuk sörénye megpörkölődve bűzlött a
forróságtól, és Ralph inge is foltosra perzselődött. Azután a forró hamuszentélyből
figyelték babonás áhítattal a kétoldalt mellettük elsöprő tüzet. Izzó fuvallat kapott égő
ágakat a magasba és vágta őket fától fáig százlábnyit is ugorva mély, surrogó morajjal, és
olyan messzire robbantva a következő fát, akár egy howitzer liddit bombája.
A lángok úgy elszívták az oxigént, hogy zihálva kapkodtak levegő után, miközben a
forróság mélyen behatolt tüdejükbe és köhögtek, mint a kenderszívók. Kiszárította az
arcbőrüket, szemgolyójukat, és úgy elvakította őket, mintha az izzó napkorongba
bámultak volna.
Mikor a tűz tovaharapózott nyugatnak, megnémultan és döbbenten figyelték,
lenyűgözve monumentalitásától és a saját kicsinységüktől egy ilyen elemi erőhöz képest.
A talaj csak másnap reggelre hűlt ki annyira, hogy a nyúzók kimehettek dolgozni. A
bivalytetemek félig megégtek fölül, csak az oldaluk volt ép, amelyiken feküdtek. A táj
letarolt és megfeketedett földjével, groteszkül kicsavarodott, kopasz fáival és a tetejükön
kuporgó keselyűk borzalmas sziluettjével Hieronymus Bosch egy pokolbéli víziójára
emlékeztetett.
Az első csapat megfordította az óriási tetemeket, finoman bemetszették a bőrt a nyak
körül, a végtagokon és felpuffadt hason hosszanti irányban. A következő csapat egy
darabban lehúzta a bőröket, a harmadik pedig durva fehér kősót lapátolt a nedves
bőrökre, és kiterítette a napra.
Másnapra a levegőt a több száz oszló bivalytetem nehéz rothadásszaga töltötte meg,
amihez a dögevők üvöltő, vonító és károgó kórusa szolgáltatott méltó zenei aláfestést. A
szürke füstfüggöny már szétfoszlott, de az égboltot most fényes, fekete varjúszárnyak,
élesen csapkodó kis vöröskányaszárnyak, és hatalmas, méltóságteljesen szétterjesztett
keselyűszárnyak sötétítették el.
A megnyúzott, undorító rózsaszín, felpuffadt tetemek körül hiénák köhögtek és
kacagtak, és olyankor kis, kutyaszerű sakálok vetették izgágán magukat közéjük csenni
egy-egy falatkát a lakomából. A keselyűk rikoltozások és szárnycsapkodások közepette
civakodtak, és egymást marcangolva kampós, acélkemény csőrükkel, a tetem kifeszített
végbélnyílásán át furakodtak a hasüregbe.
A magas, fekete-fehér, ünnepélyes temetkezési vállalkozókra emlékeztető marabu
gólyák hetykén, magosan lépdeltek, és szemük mohón csillogott bőr arcmaszkjukban.
Rózsaszín, kopasz begyük, amely úgy nézett ki, mint amit leforráztak, úgy fityegett a
torkuk előtt, akár valami albínó gusztustalanul megdagadt heréi. Hosszú, erős csőrükkel
kihasítottak maguknak egy-egy oszlástól már zöldesen csillogó húscsíkot. Aztán az ég
felé tartva csőrüket, mohón lihegve és nyújtózkodva letornázták a falatot dugig megtelt
bögyükbe.
Az égett és rothadó hús és a dögevők bűze a szekértábort is elérte, és a nők nem tudtak
tőle aludni.
– Ralph, tovább mehetnénk holnap? – suttogta Cathy.
– Miért? – kérdezte a férfi álmosan. – Hiszen annyira tetszett neked itt.
– De most már nem tetszik – felelte Cathy és kis idő múlva hozzátette: – Ralph, ha
továbbra is így égetünk és gyilkolunk, meddig fog ez tartani?
A férfi úgy meghökkent, hogy felkönyökölt és rábámult a gyertyafényben.
– Mi a csudáról beszélsz, fiacskám?
– Ha az állatok kipusztulnak, ez a föld már nem lesz ugyanaz, amit ismerek és
szeretek.
– Kipusztulnak? – Ralph olyan megértőn rázta meg fejét, mintha egy hülyegyerekkel
beszélne. – Méghogy kipusztulnak! Miket nem mondasz! Hát nem láttad a csordákat
odakinn? Megszámlálhatatlanok... kifogyhatatlanok. Annyian vannak, hogy sorba állítva
elérnének egészen északig, Khartunig! Ha mindennap ilyen vadászatot rendeznénk, sem
fogyatkoznának meg. Nem Cathy, sosem fognak kipusztulni.
– Hányat öltél meg? – kérdezte halkan Cathy.
– Én? Kétszáztizennégyet, harminckettővel többet, mint a nagyra becsült sógorod. –
Ralph kényelmesen visszafeküdt és mellére vonta az asszonyt. – És ez egy guinea-jébe
fog kerülni a pimasz csirkefogójának az ebül szerzett koncból.
– Ketten együttvéve majdnem négyszázat... egyetlen nap leforgása alatt, Ralph. – Alig
hallhatóan beszélt, de a férfi nyersen felcsattant.
– Ott egye meg a fene, Cathy! Nekem szükségem van azokra a bőrökre! Az enyémek,
én akkor veszem el őket, mikor akarom. Erről ennyit. Most pedig aludj szépen, csacsi
lány.
Ralph Ballantyne becslése a bivalycsordákat illetően még így is óvatos volt. Talán
soha egyetlen nagyemlős sem szaporodott el ilyen tömegesen, amióta a világ világ. A
nagy Szudántól, ahonnét a kisded Nílus mérhetetlen papiruszingoványokon kanyarog
délre Kelet- és Közép-Afrika széles szavannáin keresztül, a Zambezin túli Matabeleföld
aranyos tisztásain és erdein át, mindenütt hatalmas fekete csordák kóboroltak.
Primitív törzsek nemigen vadásztak a nyilaikhoz és lándzsáikhoz túl fürge, vad és
erőteljes állatokra. A hatalmas bivalyok tőrbe ejtéséhez szükséges nagy, mély csapdák
megásása olyan kemény munkát jelentett, hogy a törzsbeliek inkább a táncot, sörivást és
a marhacsordák fosztogatását választották helyette. A földrész belsejébe hatoló arab
utazókat sem vonzotta a durva nagyvad – ők inkább ifjú fekete leánykákra és legénykékre
vadásztak, akiket megláncolva a malindi és zanzibári piacokra hajtottak, vagy ráncos,
szürke, görbe agyarú elefántokra. Európai utazó meg csak nagyon kevés merészkedett el
finommívű fegyverével ezekre a távoli vidékekre, s a csordákat követő hatalmas
oroszlánfalkák sem tudták lelassítani azok természetes szaporodását.
A legelők szinte feketéllettek az óriásemlősöktől. Némelyik csorda húsz-harmincezer
fős volt, amelynek a vége a szó szoros értelmében éhen maradt, mikor odaért az előtte
haladók által már teljesen lepusztított legelőre. Óriási számuktól legyengülten
fogékonnyá váltak az északról lefelé terjedő járványra.
Egyiptomban ugyanaz a járvány tört ki, amit Mózes idejében Jahvé küldött a fáraóra.
A marhapestis vagy marhavész néven ismert vírusos betegség kérődzőket, de azok közül
is elsősorban a szarvasmarhaféléket, a bivalyt és házimarhát támadja meg. A
megbetegedett állatok megvakulnak és fuldokolnak az orrlyukaikból és pofájukból
vastagon folyó, nyúlós nyálkahártya-váladéktól, amely rendkívül ragályos. A legelő még
akkor is fertőz, mikor a vírusgazda, amely átvonult rajta, már rég kimúlt.
A betegség gyors lefolyású és gyógyíthatatlan. A nyáladzást állandó hasmenés és
vérhas követi – az állatok még akkor is székelési ingerrel küszködnek, mikor már csak
véres nyálka jön a beleikből. Végül összerogynak, nem bírnak többé lábra állni,
rángatózva köröznek szarvukkal, míg a fejük egyszer csak az oldalukra kornyad. Ebben a
testhelyzetben múlnak ki.
A marhavész orkánsebességgel söpört végig a földrészen és egyes helyeken, ahol
nagyszámú bivaly tömörült, pirkadattól naplementéig egy tízezres csorda pusztult ki. A
tetemek olyan sűrűn egymás mellett hevertek a lekopaszított szavannán, mint a
mérgezéstől elpusztult, partra mosott szardíniarajok. Az elhullott állatok nehéz
betegségszagához hamarosan rothadásbűz elegyedett, mert a százszám hemzsegő
keselyűk és nagybélű hiénafalkák az ezredrészét sem bírták felfalni a szerte heverő
dögöknek.
A halált szóró betegség rohamosan terjedt dél felé, pusztítva az oktondin bőgő
csordákat, míg végül elérte a Zambezit. De még a szélesen hömpölygő zöld víz sem bírta
feltartóztatni a járványt, amelyet a keselyűk és dögevők átvittek a túlpartra degeszre
tömött bögyükben és repülés közben ürítve szétterítették a legelőkön.
És a borzalmas járvány futótűzként terjedt tovább még délebbre.
Isazi, a kis zulu hajtó ébredt mindig elsőként a szekértáborban. Elégedetten nyugtázta
saját éberségét a többiekkel szemben, akik feleannyi idős létükre még aludtak.
Felkelt gyékényéről és a fehér pernyévé hamvadt tábortűzhöz lépett. Összetolta a
megfeketedett farönkvégeket, száraz pálmaleveleket dugdosott közéjük. Utána lehajolt,
lefújta a hamut, s addig élesztgette a lomhán csillámló széndarabot, míg a pálmalevél
vidám lángocskára lobbant. Mikor a rönkök tüzet fogtak, Isazi egy pillanatig föléjük
tartotta tenyerét, aztán kilépett a szekértáborból, és átballagott a kipányvázott ökrökhöz.
Isazi úgy szerette az ökreit, mint a gyermekeit vagy a kutyáit. Mindegyiknek nevet
adott, ismerte a természetüket és gyengéiket. Tudta, hogy melyik próbál kifordulni a
fogatból, ha túl nehéz az út vagy túl puha a talaj, és tudta, melyik különösen melegszívű
és okos. Persze, azért voltak kedvencei is, mint például a hatalmas, vörös rudasökör,
melyet Sötét Holdnak keresztelt nagy bársonyos szemei miatt. Ez az ökör egyszer
megtartott egy megrakott, tizennyolc láb hosszú szekeret a Shashi áradásával szemben,
mikor az iszappad leomlott a patái alatt. Hollandit, a fekete-fehér tarka vezérökröt meg ő,
Isazi idomította be – ha füttyentett neki, úgy ment hozzá, mint egy kutya és a fogathoz
vezette a többieket.
Isazi szeretettel kuncogva nyitotta ki a rögtönzött kral tüskebozót kapuját és füttyentett
Hollandinak. A pirkadat előtti sötétségben valamelyik állat furán, keservesen köhögött és
rémület nyilalt Isaziba. Egészséges ökör nem köhög így!
A kral bejáratában orrát ismeretlen szag csapta meg, s bár nem volt erős, felfordult
tőle a gyomra. A koldusok... a leprások szagára emlékeztetett. Isazi, legyőzve undorát és
félelmét, belépett.
– Hollandi – szólította. – Hol vagy, szépségem?
A vérhasban szenvedő állatok pöfögő köpködését hallva, odaszaladt hozzá. A gyér
fényben is felismerte a terjedelmes foltos testet: az ökör a földön feküdt.
Isazi közelebb lépett. – Talpra! kiáltott rá. – Vusa thandwa! Kelj föl, galambom! –
Mert amelyik állat már lefekszik, az feladta a reményt.
Az ökör görcsös erőfeszítést tett, de nem bírt lábra állni. Isazi térdre esett és átkarolta a
nyakát, amely erőtlenül, természetellenesen ki volt fordulva úgy, hogy a bársonyos orr az
állat oldalának nyomódott. Fényes szőre alatt az izmok merevgörcsbe rándultak.
Isazi végigsimított a nyakán és érezte, hogy ég a láztól, majd a pofáján, ami nyálkásan
nedves volt. A kis zulu megszagolta sűrű nyállal bemaszatolódott kezét, és felfordult a
gyomra. Feltápászkodott, ijedten kihátrált a kralból, aztán sarkon fordult és visszafutott a
szekerekhez.
– Henshaw! – ordította vadul. – Gyere gyorsan, kis Sólyom!
Isazi másnap hajnalban nem ment be a kralba, mert félt attól, amit ott találhat. Bazo
ment helyette. Az összes állat kimúlt. Már merevek és hidegek voltak, szoborszerűen
belekövülve borzalmas, utolsó rángásukba. Bazo megborzongott és szorosabbra vonta
majombőr köpönyegét a nyakán. Nem a hajnali hideg, hanem egyfajta babonás
félelemmel vegyes tisztelet jeges ujja érintette meg.
– Midőn a marhák feje oldalra kornyad és nem bírnak többé fölkelni... – ismételte meg
fennhangon az Umlimo szavait és félelmét ujjongó harci kedv söpörte el. – A jóslat
beteljesedett.
Az Első számú Kiválasztott jövendölése soha nem volt még ennyire csalhatatlan. És
neki, Bazónak, azonnal rá kellett volna jönnie, de az események förgetege úgy
megzavarta, hogy csak most világosodott meg előtte a végzetes járvány igazi jelentése.
Legszívesebben máris elhagyta volna a szekértábort, és futott volna egyfolytában
megállás nélkül délre, a szent hegyekben megbúvó titkos barlangba, hogy az indunák elé
állva a szemükbe vághassa:
– Ti, akik kételkedtek, most elhihetitek az Umlimo szavait! Ti, akiknek tej és sör van a
hasában, tegyetek követ a helyére.
El akart menni a bányákba, tanyákra, az új falvakba, amiket társai a fehér embereknek
építettek, kezükben az ezüstpenge helyett csákánnyal és lapáttal robotolva, a kafir
harcosok tollai és szoknyái helyett gazdáik rongyos katonazubbonyát viselve.
Meg akarta kérdezni tőlük: – Emlékeztek még az Izim-vukuzane Ezembintabára, a
Vakondok Hegy Alatt Túrnak harci indulóra? Rajta, ti más földjét túrók, rajta,
énekeljétek velem a Vakondok dalát!
De még nem érkezett el az idő: míg nem válik valóra az Umlimo harmadik, és egyben
utolsó próféciája, addig neki, Bazónak és régi fegyvertársainak a fehér ember szolgája
szerepét kell játszania. Erőt vett kitörő örömén, és visszahúzódott Afrika
kifürkészhetetlen maszkja mögé. Otthagyta az elpusztult ökröket, és odament a
megmaradt szekérhez, amelyben a fehér asszonyok és a gyermek aludtak, alatta pedig
Harry Mellow feküdt pokrócába burkolózva – ott nem érte a harmat.
Henshaw előző nap késő délután vált el tőlük, mielőtt a Lupani partjára értek. Miután
kiválasztotta a négy leggyorsabb és legerősebb lovat, titokban megbízta Bazót, hogy
vezesse vissza a kis társaságot Bulawayóba gyalog. Utána megcsókolta a feleségét és fiát,
kurtán kezet fogott Harry Mellow-val és úgy elvágtatott délnek a gázló felé, maga mögött
három, hosszú gyeplőn tartott tartalék lóval, mint akit vadkutyák üldöznek.
Bazo a szekérhez lépett és lassan, tagoltan beszólt alá a pokrócba burkolózott Harry
Mellow-nak. Bár a fiatal amerikai napról napra többet értett szindebele nyelven,
szókincse még mindig nem volt gazdagabb egy ötéves gyermekénél, így Bazo meg akart
bizonyosodni, hogy megérti-e őt.
– Az utolsó ökör is felfordult. Egy lovat megölt a bivaly, négyet pedig Henshaw vitt
magával.
Harry Mellow gyorsan felült és döntött.
– Akkor egy-egy hátasló jut az asszonyoknak, Jon-Jon meg majd valamelyik mögé ül.
Mi meg gyalog megyünk. Mennyi ideig tart az út vissza Bulawayóba, Bazo?
Bazo sokatmondóan vállat vont. – Egy gyors és ügyes kafircsapatnak öt nap. De fehér
embernek, csizmában...
Úgy néztek ki, mint a menekültek: a szolgák csak a legfontosabb készleteket vitték
batyuba kötve fejükön, és rendetlenül elnyúló sorban lézengve követték a lovakat. De
mikor pihentették a lovakat, a nőket akadályozta a hosszú szoknya a gyaloglásban és
Bazo nem tudta a lassú iramot tartani. Jócskán megelőzte a csapatot, s amint eltűnt szem
elől és senki sem hallhatta, táncra perdült és toporzékolva döfködött egy képzeletbeli
lándzsával egy nem létező ellenségre. A giyát, azaz kihívó táncot a hajdani kafir harcosok
csatadalával kísérte:
És hirtelen egy újabb versszak ötlött Bazo eszébe, olyan spontánul és hibátlanul,
mintha már tízezredszer énekelné:
Fél tucat ló volt a jászol elébe fogva az épület előtt. Ralph találomra egy megtermett,
erősnek látszó pejhez rohant oda. Megragadta a hevedert, kioldozta a kantárokat és az út
felé fordította a lovat.
– Hé, maga! – ordította az ajtónálló. – Az Sir Randolph hátaslova!
– Mondja meg Sir Randolphnak, hogy visszaköltözhet a lakosztályába! – kiáltotta neki
Ralph nyeregbe pattanva. Jól választott, a ló derekasan bírta az iramot. Miután maga
mögött hagyta a bányaállványzatokat és átvágtatott a magas meddőhányóbuckák között,
megpillantotta Mr. Rhodes magánvonatát.
A szerelvény épp a váltón haladt át a rendező pályaudvar déli végén és nekivágott a
nyílt vidéknek. A négy kocsit húzó mozdony hajtókerék dugattyúiból minden kattanásnál
gőz lövellt ki. A jelzőkar lefelé állt, a szemaforok zöldek voltak. A mozdony szaporán
gyorsított.
– Gyerünk, fiú! – ösztökélte Ralph a pejt a vágány melletti szögesdrót kerítés felé. A
ló megszilárdította magát, előre szegve fülét bemérte a célvonalat, aztán merészen
nekiiramodott. – Klassz vagy! – emelte őt Ralph a kezével és térdével.
A ló két láb magasan átrepülte a kerítést és szépen földet ért. Lapos, nyílt terep
előttük, és a vágányok enyhén elkanyarodtak. Ralph át akart vágni a vargabetűn. A ló
nyakára fekve vigyázott a köves talajban lévő lyukakra. A vonat ötszáz yarddal előtte
fokozatosan távolodott, de a pej csak vadul nyargalt utána.
Mikor a mozdony a Magersfontein hegyek meredek emelkedőjéhez ért, a kazán
másképp kezdett fújtatni és a vonat lassított. Ralph negyed mérföldre a tetőgerinctől
utolérte és sikerült annyira megközelítenie, hogy kihajolva a nyeregből el tudta kapni az
utolsó kocsi hátsó peronjának korlátját. Ralph átlendült az űrön és felkapaszkodott a
peronra. Hátranézett: a pej már elégedetten legelészett a karúi bozótban a vágányok
mentén.
– Éreztem, hogy jössz. – Ralph gyorsan megfordult, és a kocsiajtőban Jordant
pillantotta meg. – Még meg is ágyaztattam neked egy vendégfülkében.
– Hol van? – kérdezte Ralph.
– A szalonkocsiban vár. Érdeklődéssel figyelte a bravúros vágtádat. Nyertem egy
guinea-t rajtad.
A vonatot állítólag valamennyi De Beers-igazgató igénybe vehette, de az
igazgatótanács elnökétől eltekintve, egyik sem merészelt élni ezzel a jogával.
A kocsik és a mozdony kívülről csokoládébarnára és aranyszínűre voltak lakkozva. A
fényűző enteriőrök, a szalonkocsi plüss szőnyegpadlója és metszett üveg csillárai, s a
fürdőszobák színarany és ónix szerelvényei, mind korlátlan mennyiségben rendelkezésre
álló pénzre utaltak.
Mr. Rhodes egy gombtűzéses, borjúbőr fotelba süppedve üldögélt magánkocsija nagy
panorámaablakánál. Olasz íróasztala arany dombornyomású bőrlapján iratkötegek voltak,
a kezeügyében pedig egy kristálypohár whisky állt. Rhodes fáradtnak és betegnek
látszott, sötét bíborszínű arca fel volt puffadva. Több ezüst, mint aranyos vörös szál
csillogott bajuszában és hullámos hajában, de a szeme most is vaksápadt kék, hangja
pedig magas és éles volt.
– Üljön le, Ballantyne – mondta. – Jordan, hozzon italt a bátyjának.
Jordan letett egy ezüsttálcát egy rekeszes palacktartóval egy Stuart korabeli
kristálypohárral és hozzá való borvörös vizeskancsót az asztalra Ralph mellé. Mr. Rhodes
eközben ismét az előtte fekvő papírokra fordította figyelmét.
– Mi a legértékesebb kincse egy nemzetnek, Ballantyne? – kérdezte hirtelen, fel sem
pillantva.
– Gyémántok? – vélekedett Ralph csúfolkodón, és hallotta, hogy Jordan hangosan
levegőt vesz mögötte.
– Emberek – mondta Mr. Rhodes, mintha nem is hallotta volna. – Fiatal, jóeszű
emberek, akik életük legfogékonyabb időszakában nagy terveket szövögetnek. Fiatalok,
mint maga, Ralph, kiváló képességű angol férfiak... – Mr. Rhodes szünetet tartott. –
Ösztöndíj-alapítványt teszek a végrendeletemben, hogy ezeknek a fiatalembereknek a
legjava Oxfordba mehessen tanulni. – Először pillantott fel Ralphra. – Látja, ez az, amibe
nem lehet belenyugodni... hogy a legnemesebb gondolatok is megszűnnek a halállal. Ők
lesznek az én élő gondolataim. Ezeken a fiatalembereken keresztül örökké élni fogok.
– És minek alapján fogja kiválasztani őket? – kérdezte Ralph, akinek felcsigázta a
kíváncsiságát, hogy ez a beteg szívű óriás halhatatlanságra pályázik.
– Épp ezen dolgozom. – Rhodes összerakosgatta papírjait.
– Az irodalomban, hittudományokban és férfias sportokban elért kiváló eredményeik
és vezetésre alkalmas egyéniségük alapján.
– De hol fog ilyeneket találni? – Ralph egyelőre megfeledkezett haragjáról és
csalódottságáról, – Angliában?
– Nem, nem – rázta meg Mr. Rhodes bozontos oroszlánfejét. – A birodalom minden
sarkában; Afrikában, Kanadában, Ausztráliában, Új-Zélandon, sőt Amerikában. Amerika
tizenhárom ösztöndíjat kaphat évente, államonként egyet.
Ralph elfojtott egy mosolyt. Afrika kolosszusának, akiről Mark Twain azt írta: "Ha a
Tábla-hegyen áll, árnyéka a Zambezire vetődik", akadtak fehér foltok nagy, intrikáló
elméjében. Azt hitte, hogy Amerika még mindig csak tizenhárom államból áll. Az ilyen
kis hiányosságok felbátorították Ralphot, hogy szembenézzen, szembeszálljon vele. Nem
nyúlt hozzá a könyökénél álló üveghez. Minden figyelmére szüksége volt, hogy újabb
gyenge pontot tapinthasson ki nála, amit kihasználhat.
– És az emberek után mi a második legnagyobb kincse egy új országnak? – kérdezte
Rhodes. – A gyémánt, ahogy maga hiszi, netán arany? – Megrázta fejét. – Energia! Ami a
vonatokat hajtja, a bányák aknatornyát működteti, a kohókat fűti! Az energia, amely az
összes kereket forgatja! Szén!
Pár pillanatig csendesen bámultak egymásra. Ralphnak minden izma megfeszült,
tarkóján a pihék felborzolódtak valamiféle atavisztikus szenvedélyben, mint mikor a
fiatal bika először fordul szembe a csordával, hogy megmérje erejét.
– Nagyon egyszerű dolog, Ralph. A Wankie-földjén talált szénfekvéseknek felelős
kézben kell lenniük.
– A Brit Dél Afrika Társaságéban? – kérdezte mogorván Ralph.
Mr. Rhodes-nak nem kellett felelnie. Továbbra is farkasszemet nézett Ralph-fal.
– És milyen eszközzel fogja elvenni tőlem? – törte meg Ralph a csendet.
– Amilyen csak szükséges.
– Törvényesen vagy más úton?
– Ugyan kérem, Ralph, maga is tudja, hogy én azt tehetek törvényessé, amit akarok,
Rodéziában. – Nem Matabeleföldet vagy Mashonaföldet mondott, figyelt föl Ralph,
hanem Rodéziát. A megalomániás álom a nagyságról valóra vált.
– De természetesen, kárpótlást fog kapni... földet, aranyat, bányaengedélyt, vagy amit
akar. Nos, Ralph?
Ralph megrázta fejét. – Én a szénfekvéseket akarom, amiket én fedeztem fel és
jelöltem ki karókkal. Azok az enyémek és harcolni fogok értük.
Rhodes felsóhajtott és megcsípte orrnyergét. – Rendben van, akkor nem kap
kárpótlást, viszont rámutatnék egy-két dologra, amelyekről, gondolom, nincs tudomása.
A Társaság két vezetékellenőre is hajlandó esküvel megerősíteni a bulawayói kormányzó
előtt, hogy látták, maga vágta el a távíró-huzalokat 4-én, hétfőn, délután négy órakor.
– Hazudnak – mondta Ralph és öccse felé fordult. Csak ő vonhatta le ezt a
következtetést és szólhatott Mr. Rhodesnak. Jordan nyugodtan ült egy karosszékben a
szalon végében, szemét az ölében lévő gyorsírótömbre szegezve, szép arca derűs volt.
Ralph keserű ízt érzett torkában ettől az árulástól és ismét szembefordult ellenfelével.
– Lehet – hagyta rá lágyan Mr. Rhodes. – Mindenesetre megesküsznek rá.
– Szándékos károkozás a Társaság tulajdonában – vonta föl egyik szemöldökét Ralph.
– Ez most halálos bűn?
– Látom, még mindig nem értjük egymást. Minden olyan szerződést, amely szándékos
félreértelmezéssel jött létre, a bíróság semmissé nyilváníthat. Ha Roelof Zeederberg be
tudja bizonyítani, hogy a megállapodásuk aláírása idején magának tudomása volt a
Rodéziában dühöngő marhavészjárványról (már megint ez a Rhodézia!), akkor maga
bűncselekményt követett el azáltal, hogy ezt eltitkolta előtte... – Mr. Rhodes nem fejezte
be a mondatot, hanem felsóhajtott és hüvelykujjával megdörzsölte az álla alatti ezüstös,
reszelős borostát. – Negyedikén az édesapja, Zouga Ballantyne őrnagy ötezer
tenyészmarhát adott el az én tulajdonomat képező Gwai Szarvasmarha Farmnak. Három
nappal később a fele állományt elvitte a marhavész, a megmaradottakat pedig a kiadott
intézkedés értelmében le kell ölni. Már a Zeederberg fivérek is elvesztették a magától
vásárolt ökrök hatvan százalékát és kétszáz szekerük rakománnyal együtt a nagy északi
úton vesztegel. Belátja végre, hogy mind a maga, mind az apja adásvételi szerződése
semmisnek és érvénytelennek nyilvánítható. Mindkettőjüket kötelezni lehet a pénz
visszafizetésére és több ezer elhullott és haldokló állat visszavételére.
Ralph arca szobormerev volt, de úgy elsápadt, mint aki már öt napja lázas beteg.
Görcsös mozdulattal félig töltötte az öblös kristálypoharat whiskyvel és úgy ivott egy
kortyot, mintha üvegszilánk volna benne, Mr. Rhodes pedig úgy ejtette maguk közé a
marhavész témát, mint egy összetekeredett viperát, és más irányba terelte a beszélgetést.
– Remélem, hogy jogtanácsosaim utasításaimnak megfelelően tájékoztatták a bérleti
területekre vonatkozó bányászati és kutatási törvényekről. A transvaalival ellentétes
amerikai törvény alkalmazása mellett döntöttünk. – Mr. Rhodes ivott egy kortyot és
megforgatta poharát az ujjai közt. A pohár talpa nedves karikát hagyott a drága, olasz
bőrön. – Van néhány sajátos vonása ezeknek az amerikai törvényeknek, s mivel,
feltételezem, még nem volt alkalma átnézni az összeset, ha megengedi, rámutatnék egyre.
A 23. szakasz értelmében, ha a bányaengedély-kérelemmel kapcsolatos terület a
napnyugtától napkeltéig terjedő időközben lett karókkal kijelölve, semmissé
nyilváníttatik és a reá való jogcím igény bányabiztosi utasításra töröltethetik. Volt erről
tudomása?
Ralph bólintott. – Hallottam róla.
– A Kormányzó asztalán már ott fekszik egy esküvel megerősített nyilatkozat, amelyet
egy bizonyos Jan Cheroot tett békebíró jelenlétében. A Zouga Ballantyne őrnagy házi
szolgálatában álló hottentotta tanúbizonysága alapján a kérdéses Rodéziai Föld és
Bányászati Társaság, amelynek maga a legnagyobb részvényese, nevére bejegyzett és
Harkness Bányaként ismert bányaterület határai az éjszaka leple alatt lettek kijelölve, így
a jogcím érvénytelennek nyilvánítható.
Ralph úgy összerezzent, hogy pohara az ezüst tálcának koccant és a whisky
kifröccsent belőle.
– És mielőtt még megfenyítené a szerencsétlen hottentottát, tudja meg, ő azt hitte,
hogy a maguk legjobb érdekében cselekszik, mikor esküvel erősítette meg nyilatkozatát.
A percekig tartó csendben Mr. Rhodes kifelé bámult az ablakon a tejkék égbolt alatt
elnyúló, kifehéredett, kopár, napperzselte karui síkságra.
Aztán hirtelen ismét megszólalt: – Tudom, hogy már megrendelte a gépeket a
Harkness Bányába és váltót írt alá vagy 30 000 fontról. De még egyszerű a választás.
Szépen lemond a Wankie szénfekvésekről, ha nem akarja a Zeederberg-szerződést és a
Harkness-jogot is elveszíteni. Még mindig jobb gazdag emberként tovasétálni, mint...
Ralph vagy fél percig hagyta a befejezetlen kijelentést a levegőben lógni, utána
megkérdezte: – Mint?
– Mint koldusbotra jutni – felelte Mr. Rhodes. Higgadtan állta a fiatal férfi gyűlölettől
lángoló tekintetét. Már hozzászokott a talpnyaláshoz meg a gyűlölethez is, amelyek nem
bírtak jelentőséggel az ő nagy célkitűzéséhez képest. De azért békülékenyen hozzátette:
– Szeretném, ha megértené, Ralph, hogy nem személyeskedésről van szó. Én magát
csak csodálni tudom a bátorságáért és elszántságáért. Mint mondottam, a magafajta
fiatalembereket tekintem a jövő reménységének. Higyje el, nem személyes ok vezérel,
csupán nem engedhetem meg senkinek, hogy az utamba álljon. Én tudom, mi a feladatom
és nagyon kevés időm van már az elvégzésére.
Ralph agya elborult a dühtől és veszett gyilkosvágy fogta el. Elképzelte, ahogy ujjai
ráfonódnak a püffedt torokra, és hallani vélte a hüvelykujja alatt szétroppanó gégéből
felszakadó velőtrázó sikolyt. Aztán lehunyta a szemét és leküzdötte vad indulatát. Úgy
vetette le magáról, mint egy viharban átázott köpönyeget, s mikor újra kinyitotta a
szemét, már egész más színben látta az életet. Jeges nyugalom szállta meg, kezeiből
elmúlt a remegés és hangja egyenletesen csengett.
– Értem – bólintott. – A maga helyében talán én is ugyanezt tenném. Megkérhetnénk
Jordant a szerződés megszövegezésére, amelyben átruházom a magam és társaim minden,
a Wankie szénmezőkkel kapcsolatos jogát a B. D. A. Társaságra, melynek fejében a
Társaság végérvényesen megerősíti a Harkness néven ismert bányához való jogomat.
Mr. Rhodes elismerően bólintott. – Maga sokra viszi még, fiatalember. Tud küzdeni. –
Utána Jordanre pillantott. – Írja meg – utasította.
– Apám ezen a helyen ölt meg egy nagy elefántot, amelynek az agyarai most ott
vannak a verandán, King's Lynnben – mondta halkan Ralph. – Én meg egy szép oroszlánt
ejtettem el ugyanitt. Milyen fura, hogy mindez nem fog többé megismétlődni ezen a
helyen...
Harry Mellow fölegyenesedett mellette szögmérőjéből és arca egy pillanatig komoly
volt.
– Azért jöttünk ide, hogy meghódítsuk a vadont – mondta. – Itt nemsokára egy
aknatorony fog az égnek meredezni, s ha a Harkness telér beváltja reményeinket, egy
egész város épül majd ide iskolákkal, templomokkal és több száz vagy több ezer
családdal. Nem ezt akarjuk mindketten?
Ralph megrázta fejét. – Bolond volnék, ha nem ezt akarnám. Csak most olyan
különösnek tűnik, ahogy így ránéz az ember.
A sekély völgyeket még halványrózsaszín fűtakaró borította, a hegygerinceken magas
erdők álltak, s a fák törzse ezüstösen csillogott a napfényben. De az egyiknek hirtelen
megremegett a koronája, azután megingott és recsegve-ropogva a földre zuhant. Az óriást
fejszékkel fel fegyverzett matabelék lepték el, s miközben lefelé hasogatták ágait,
sajnálkozás árnyéka vonult át Ralph szemén, aztán elfordult.
– Jó helyet választottál – mondta. Harry követte a pillantását.
– A Knobs Hegyet – nevette el magát.
A zsúpfedeles vályogkunyhó nem a fekete munkások telepére nézett, hanem a
lélegzetelállítóan szép erdőre, amelynek déli lejtője beleolvadt a végtelen kék
messzeségbe. Egy apró női alak lépett ki a kunyhóból, tulipánsárga köténye vidám
színfoltot képezett a durva vörös föld közepén, amelyen Vicky kertet akart varázsolni. A
két férfit megpillantva lefelé integetett nekik.
– Isten az atyám, ez a lány csodákat művel! – Harry szerelemtől ellágyult
arckifejezéssel meglengetve kalapját visszaintegetett neki. – Remekül állja a sarat,
semmitől sem borul ki... ma reggel egy kobrát talált a vécében, mire kapott egy
vadászpuskát és agyonlőtte. Még meg kell csinálnom az ülőkét.
– Ezt szokta meg – mutatott rá Ralph. – Ha egy nagyvárosba vinnéd lakni, tíz perc
múlva sírva menekülne onnét.
– Szó sincs róla! – vetette ellen Harry büszkén.
– Rendben van, jól választottál – ismerte el Ralph –, de nem való dicsekedni a
feleségeddel.
– Már miért ne? – rázta meg csodálkozva a fejét Harry. – Ó, ti angol bevándorlók! –
mondta és visszahajolt a szögmérője fölé.
– Hagyd azt a vackot egy percre – csippentett Ralph a vállába. – Nem azért
lovagoltam háromszáz mérföldet, hogy a hátsó feledet nézzem.
– Nagyon jó – egyenesedett fel Harry. – A munka megvár. Miről akarsz beszélgetni?
– Látni akarom, hol lesz az 1. akna – mondta Ralph. Miközben lesétáltak a völgybe,
Harry elmagyarázta, milyen tényezők alapján választotta ki a helyet.
– A régi árkok kábé negyven fokra lejtenek, és három kristályos palaréteg fut rajtuk
keresztül. Most kiterjesztettem a régi telér sávját, és itt lesznek a lyukak...
A feltáró üregek keskeny, függőleges aknák voltak és mindegyik fölött nyersfa
állványzat állt, bizonyos térközökre egymástól és egyvonalban a hegyoldalon.
– Ötben már lejutottunk pár száz lábra a morzsalékos szinteken keresztül, és elértük a
felső, kristályos palaréteget...
– Kristályos palából nem fogunk meggazdagodni.
– Nem, de alatta telér van.
– Honnét tudod?
– Az orrom miatt fogadtál föl, nem? – kuncogott Harry. – Érzem a szagát. – Tovább
vezette Ralphot. – Szóval, mint látod, ez a legjobb hely a főaknának. Háromszáz lábnál
ismét átvágom a telért, mert ha már rajta vagyunk, lépcsőzetesen tudjuk jöveszteni.
Egy kis csapat matabele tisztogatta épp az aknatorok környékét, és Ralph megismerte
a legmagasabbikat.
– Bazo! – kiáltotta, mire az induna felegyenesedett és a csákánya nyelére
támaszkodott.
– Henshaw – mondta komolyan –, eljöttél megnézni, hogy dolgoznak a férfiak?
Bazo lapos, kemény izma úgy fénylett, mint a nedves antracit, és verejték kígyózott
rajta lefelé.
– Az igazi férfiakat? – kérdezte Ralph. – Kétszázat ígértél, de csak húszat hoztál
belőlük.
– A többiek még várnak – közölte Bazo. – Csak akkor jönnek, ha az asszonyaikat is
magukkal hozhatják. Csillogó Félszem azt akarja, hogy az asszonyok a falvakban
maradjanak.
– Annyi asszonyt hozhatnak, ahányat csak akarnak. Majd én beszélek Csillogó
Félszemmel. Menj csak el értük, hozd magaddal a legerősebbeket és legjobbakat, a
hajdani bajtársaidat a Vakondok kafircsapatából. Mondd meg nekik, hogy nálam jó
fizetést és kosztot kapnak, és elhozhatják az asszonyaikat meg a nagyobb, erős fiaikat is
dolgozni a bányákba.
– Reggel indulok – állt rá Bazo. – Mire a hold ismét megmutatja a szarvait,
visszatérek.
Bazo hosszasan bámult az ellenőrző vonalon eltávolodó fehér emberek után, arca
kifejezéstelen, szeme kifürkészhetetlen, aztán a társaira nézett és bólintott.
A matabelék a tenyerükba köptek, felemelték csákányaikat és Bazo előénekelte a
munkadal első versszakát.
– Ubunygnyo bu ginye entudhla. A kis fekete hangyák fel tudják falni a zsiráfokat.
Bazo komponálta ezt a dalt hajdanán egy marhavészben elpusztult zsiráf teteme
mellett, amelyhez hozzá sem nyúltak a jóllakott dögevők, de egy fekete szafari
hangyakolónia csontig letisztította róla a húst. És Bazo akkor megértette: kitartással a
legnagyobbakat is le lehet győzni. Az ártatlannak tűnő danászás valójában a mellette
robotoló amadodák leplezett felkészítése volt. A felszólításra egyszerre lendítették
magasba csákányaikat, amelyeknek félhold alakú feje kikörvonalazódott az ég sápadt kék
háttere előtt. – Guga mzimba! – válaszolták zengő kórusban. – Sala nhliziyo. – Testünk
elcsigázott, de szívünk állhatatos maradt.
Azután együtt rávágták: – Dzsiii! – és a csákányfejek egyként szisszenve a levegőben
egyetlen reccsenéssel beletemetkeztek a vaskemény földbe.
És míg kiemelték a csákányt és előbbre lépve újból nekigyürkőztek, Bazo énekelt: – A
kis fekete hangyák fel tudják falni a zsiráfot.
A jelenet újra és újra, még százszor megismétlődött, miközben szakadt róluk a
verejték és szállt a vörös por.
Kéz a kézben ballagtak egymás mellett, ami szokatlan dolog volt, mert egy matabele
feleségnek, fején az összetekert alvógyékénnyel, a férje mögött volt a helye. De ők úgy
mentek, mint az álomvilágba került gyerekek. Az átjáró tetején Bazo átölelte asszonyát és
úgy magához szorította, mint még soha.
– Ha én fejsze vagyok, akkor te az élem, a legélesebb részem vagy.
– Mi ketten együtt, uram, mindenen átverekedjük magunkat, ami az utunkban áll! –
mondta Tanase lelkesen és kibontakozva Bazo öleléséből felnyitotta az övén lógó
gyöngyös erszényt.
– Van egy ajándékom, ami bátor szívedet még bátrabbá és az akaratodat
acélkeménnyé teszi. – Egy puha, selymes, szürke szőrmepántot vett elő és lábujjhegyre
állva Bazo homloka köré kötötte. – Viseld ezt a vakondprémet az egykori és az eljövendő
dicsőségért, Hegy-Alatt Túró-Vakondok indunája. Eljő a nap, mikor majd felcserélheted
az aranypöttyös, királykék gémtollas leopárdbőr fejpánttal!
Aztán ismét kéz a kézben lefelé indultak a hegytetőről, de mielőtt a füves síkságra
értek, Bazo újból megállt és lehajtott fejjel hallgatózott. Az enyhe, száraz szellő halk,
durrogó hangot hozott, amely olyan volt, mint a forrásban lévő zabkásában szétpukkanó
buborékok.
– Puskák – mondta Bazo. – Még messze vannak, de sok van belőlük.
– Bizony, uram – erősítette meg Tanase. – Amióta elmentél, Csillogó Felszem
kankáinak puskái úgy kelepelnek, akár az öregasszonyok söriváskor.
– Borzalmas járvány söpör végig az országon. – Mungo St. John tábornok egy agyag
hangyabolyra állva szólt az egybegyűltekhez. – Úgy terjed egyik állatról a másikra, mint
a bozóttűz. Ha nem tudjuk megfékezni, elpusztulnak a csordák.
A hangyaboly lábánál Ezra őrmester hangosan fordította Mungo St. John szavait a
csendesen guggoló matabeléknek. Vagy kétezer ember gyűlt egybe az Inyati két partján a
Lobengula katonai kraljai helyén létesített falvakból.
Az első sorokban helyet foglaló, kifejezéstelen arcú, de éber tekintetű férfiak mögött a
kamaszok és ifjak guggoltak, akik még nem nyertek felvételt a harcosok közé. Ők voltak
a mujibák, azaz csordások, akiknek mindennapi élete szorosan összefonódott a törzsi
állatállományéval, így ez az indaba éppúgy nyugtalanította őkét, mint az idősebbeket. Az
asszonyok nem vettek részt rajta, mivel a csordáról, a nemzet vagyonáról volt szó.
– Nagy bűnt követtek el, ha továbbra is megpróbáljátok elrejteni a marháitokat a
hegyekben és a sűrű erdőkben. Az állatok a veszélyes betegség csíráját hordozzák
magukban.
– Megvárta, míg őrmestere lefordítja, azután folytatta: – Lodzi és én nagyon
megharagszunk az effajta csalásért. Súlyos bírságot fizettetünk azokkal a falvakkal,
amelyek elrejtik a marhákat. Mellékbüntetésként pedig megduplázom a férfiak
munkarészét és amaholik, rabszolgák módjára robotolhattok, ha megszegitek Lodzi
parancsát. – Mungo St. John újból szünetet tartott és felemelve fekete szemvédőjét,
letörölte a szombrerója alól folydogáló verejtéket. A gyengülő csorda rajokban vonzotta a
nagy, fényeszöld legyeket a tüskebozót kralba, s a levegőben tehéntrágyabűz és áporodott
emberszag terjengett. Mungónak már fogytán volt a türelme, mert eddig harminc indabán
ismételte el ugyanezt a figyelmeztetést Matabeleföld különböző vidékein a félmeztelen és
nehézfelfogású vadembereknek. Közben az őrmester befejezte a fordítást és várakozón
pillantott fel rá.
Mungo St. John a mögötte lévő kralban kipányvázott állatokra mutatott. – Be kell
látnotok, hiába próbálnátok elrejteni őket, a bennszülött rendőrség úgyis a nyomukra
bukkan. – Mungo ismét elhallgatott és bosszúsan összevonta szemöldökét. A második
sorban felállt egy fiatal férfi és nyugodtan szembenézett vele.
A magas, finom izomzatú matabele egyik karja esetlenül ki volt csavarodva vállból.
Az élete teljében lévő testhez tartozó arc olyan mélyen barázdált és megviselt volt,
mintha valami nagy gyászba vagy fájdalomba öregedett volna bele. Sűrű, gyapjas haján
az indunák fejgyűrűjét viselte, homlokát szürke prémpánt övezte.
– Baba, Atyám – szólt az induna –, olyan értetlenül állunk szavaid előtt, mint a
gyermekek.
– Ki ez a fickó? – kérdezte Mungo Ezra őrmestertől, s a válaszát hallva bólintott. –
Hallottam hírét. Közönséges bajkeverő. – Azután felemelve hangját Bazóhoz fordult. –
Mi olyan érthetetlen abban, amit mondok? Mi az, ami neked fejtörést okoz?
– Azt mondod, Baba, hogy a betegség elpusztítja a marhákat... így jobb, ha máris
agyonlövöd őket. És azért teszed ezt, hogy megmentsd a csordát.
A nyugodt matabelék most fészkelődni kezdtek. Arcuk továbbra is rezzenéstelen
maradt, de egyik-másik elköhintette magát, meztelen lábaival a port kavargatta, vagy
vesszővel a köröző legyeket csapkodta. Senki sem nevetett, gúnyolódott vagy
mosolygott. Mungo St. John mégis nevetségesnek érezte magát. Tudta, hogy a
kifürkészhetetlen afrikai álarc mögött jót mulatnak a barázdált, öreg arcú induna
alázatosan feltett, csúfondáros kérdésein
– Mi nem érjük fel ésszel ezt a mély bölcsességet, Baba, ezért kérlek, légy türelmes a
gyermekeidhez, és magyarázd meg nekünk. Azt mondod, ha elrejtjük a marhákat, Lodzi
nevében súlyos bírságot fizettetsz velünk. De ugyanakkor azt is mondod, hogy ha
engedelmes gyermekeidként idehozzuk neked az állatokat, akkor lelövöd és elégeted
őket.
A tömött sorokban egy fehér szakállas aggastyán burnótot szippantott és hangosat
lüsszentett, mire valóságos tüsszentés- és köhögésroham tört ki. Mungo St. John tudta,
hogy a ravaszul pimasz fiatal induna alá akarnak ezzel lovat adni.
– Baba, Jóatyánk, azt mondod, megduplázod a munka részünket és rabszolgává teszel
bennünket. Ezt sem értjük. Miért kevésbé rabszolga az, aki egy napot dolgozik mások
parancsára, mint az, aki kettőt dolgozik? Léteznek félig rabszolgák... és felig szabad
emberek? Baba, kérlek. magyarázd el nekünk, milyen fokozatai vannak a
rabszolgaságnak.
Halk morajlás hallatszott, mint a méhkasból délben, és bár a Mungo St. Johnnal
szemben álló matabele ajka nem mozdult, látta, hogy a torkuk enyhén remeg. Már
doboltak is előjátékként a mély csengésű ,,Dzsiii! Dzsiii!'' kántáláshoz.
– Ismerlek, Bazo! – kiabálta Mungo St. John. – Jól hallottam és megjegyzem a
szavaidat. És biztosra veheted, hogy Lodzi is meghallja majd őket.
– Megtisztelő számomra, Atyácska, hogy alázatos szavaim a nagy fehér atyához,
Lodzihoz is eljutnak.
A Bazót körülvevő férfiak arcán alattomos és kárörvendő mosoly jelent meg.
– Őrmester! – ordította Mungo St. John. – Hozza ide azt az embert!
A nagydarab, karján csillogó sárgaréz rangjelzést viselő őrmester előreugrott, de a
csendes matabelék abban a pillanatban felálltak és soraik Bazo köré zárultak. Senki sem
emelt kezet, miközben az őrmester keresztültörtetett az eleven fekete futóhomokhoz
hasonlító tömegen. Mire arra a helyre ért, ahol az imént Bazo állt, az induna eltűnt.
– Így is jó – bólintott komoran Mungo St. John az őrmester jelentésére. – Menjen
csak. Most úgyis dolgunk van, de ami késik, nem múlik. Sorakoztassa az embereit
tüzelőállásba!
Egy tucat fegyveres fekete rendőr ügetett előre és lövésre tartott puskával
felsorakoztak a tömeggel szemben. A többiek ezalatt felmásztak a kral töviskerítésére, és
a parancs elhangzásakor megtöltötték ismétlő winchestereiket.
Mungo bólintására eldördült az első sortűz.
A fekete rendőrök a kerítés tetejéről egymás után lőtték ki a kralban tolongó állatokat,
amelyek szarvas fejüket hátravetve rogytak a többi patája alá. A friss vér szagától
megvadult csorda fejvesztetten és fülsiketítő halálbőgéssel nekirontott a tüskekerítésnek,
s a matabelék soraiból együttérző, keserves fájdalomkiáltás szakadt fel.
Ezek az állatok képezték minden vagyonukat és létalapjukat. Mujiba korukban látták
őket megszületni a prérin és elkergették mellőlük a hiénákat és a többi ragadozót.
Mindegyiket név szerint ismerték és úgy szerették őket, ahogyan csak pásztorember tudja
szeretni az állatát, akár az életét is kockáztatva érte.
– Az első sorban állt egy nagyon öreg harcos, akinek lába már olyan vékony volt, akár
a marabu gólyáé és dohányszínű bőrét ezernyi apró ránc hálózta be. Bár agg csontváza
teljesen kiszáradtnak látszott, nehéz, kövér könnycseppek gördültek lefelé fonnyadt
arcán, ahogy a mészárlást figyelte. A puskák napnyugtáig ropogtak, s mire elhallgattak, a
kralban már csak tetemek voltak. Úgy hevertek egymáson, mint búzarendek a kasza
nyomában. De a matabelék nem mozdultak, csak csendben nézték őket – már jajszavuk
sem maradt.
– El kell égetni a tetemeket! – Mungo St. John nagy léptekkel elvonult a harcosok
előtt. Hordjatok fát rájuk! Mindenki! A betegek és öregek sem képeznek kivételt ez alól!
Minden férfikézben fejszét akarok látni! És ha végeztetek, magam gyújtom meg a tüzet.
A hosszú menet nőkkel és gyermekekkel együtt közel ezer főből állt és vagy egy
mérföldnyi hosszúságban tekergett csonka viperaként lefelé a hegyekből. Ezúttal is fittyet
hánytak a szokásokra, mert bár a férfiak vezettek, ők cipelték a gabonástarisznyákat és a
főzőedényeket is. Az öregek csak a pajzsukat és fegyvereiket vitték. Több erős férfi volt
köztük, mint az a kétszáz, akiket Bazo Henshaw-nak ígért.
Az asszonyok mögöttük mentek. Sok férfi nemcsak egy feleséget hozott – némelyik
négyet is. Még a kis gyereklányok is összetekert alvógyékényeket egyensúlyoztak
fejükön. Az asszonyok csípőjükre kötve vitték apró gyermekeiket, hogy
hozzáférhessenek kövér, fekete mellükhöz útközben. Juba gyékénytekercse nem nyomott
kevesebbet, mint másoké, a fiatal nők mégis csak jól kilépve tudtak lépést tartani a
nagytestű asszonnyal, aki magas, tiszta szopránján vezette az éneket.
Mikor Bazo könnyed szökelléssel hátraszaladt a menetben, a hajadonok óvatosan
utánafordítva teherrel megrakott fejüket összesúgtak és kuncogtak. A tönkretett és
sebhelyekkel borított férfit övező erő és elszántság aurája még mindig nagy vonzerőt
gyakorolt a legfiatalabbjára és legkönnyelműbbjére.
Bazo Jubához érve felzárkózott mellé.
– Mamewethu – köszöntötte tisztelettudóan. – A lányok megszabadulnak csomagjaik
egy részétől, ha átkeltünk a folyón. Otthagyunk majd háromszáz lándzsát a sukuk
kölestárolóiba és kecskeólai alá rejtve.
– És a többi? – kérdezte Juba.
– Azokat továbbvisszük a Harkness Bányába. A rejtekhely már elő van készítve.
Onnét hordják majd ki őket a lányaid apránként a környező falvakba.
Bazo vissza akart indulni a menet elejére, de Juba utánaszólt:
– Fiam, én nagyon aggódom... borzalmasan aggódom.
– Ne szomoríts el, Anyácska. Mi az, ami aggaszt?
– Tanase azt mondja, minden fehér embert meg kell ölni.
– Mindet – bólintott Bazo.
– És Nomusának, aki olyan nekem, mint az anyám, neki is meg kell halnia? Fiam, ő
csupa jót cselekedett a népünkkel!
Bazo gyengéden karon fogta és levezette az ösvényről, hogy senki se hallhassa őket.
– Épp az a nagy jósága, amiről beszélsz, teszi őt valamennyi közül a legveszélyesebbé
– magyarázta Bazo. – Az iránta érzett szereteted mindünket elgyengít. Ha őt hajlandó
lennék megkímélni, akkor te a kisfia, a lányai, meg azoknak a gyermekei számára is
kegyelmet kérnél. – Bazo megrázta fejét.
– Nem! Tudd meg, ha már nagyon meg kéne kímélnem közülük valakit, az egyedül
Csillogó Félszem lenne.
– Pont ő?! – hökkent meg Juba. – Nem értem. Az a kegyetlen, vad és érzéketlen
ember...!
– Igen. Mert ha a harcosaink az ő arcába néznek és az ő hangját hallják, a sok-sok
szenvedés jut majd eszünkbe, ami fokozza az erejüket és haragjukat. De Nomusát látva
elgyengülnének és elbizonytalanodnának. Ezért az elsők között kell meghalnia.
Valamelyik jó emberemet bízom majd meg ezzel a feladattal.
– Így hát mindnek meg kell halnia? – kérdezte Juba. – Az ott ni... az is meg fog halni?
– Juba előremutatott, ahol az ösvény lustán elkanyarodott a szétterjedő lapos koronájú
akácfák alatt. Egy lovas tartott könnyű vágtában feléjük a Harkness Bánya irányából. A
nyeregben ülő széles vállú, hetyke tartású férfit még ekkora távolságból sem lehetett
összetéveszteni. – Nézd meg! – folytatta Juba. – Te adtad neki a kis Sólyom nevet.
Gyakran mesélted, hogyan dolgoztatok vállvetve egymással és ettetek egy tányérból a
régi időkben. Milyen büszkén emlegetted a vadsólymot, amit együtt fogtatok és
idomítottatok. – Juba halkabbra fogta hangját.
– Ezt az embert akarod megölni, fiam? Akit testvérednek nevezel?
– Nem is hagyom, hogy más tegye meg – jelentette ki Bazo. – Saját kezűleg végzek
vele, akkor gyors és tiszta lesz a dolog. Utána megölöm a feleségét és a fiát is. Ha őket
elintéztem, nem lesz többé visszaút.
– Megkeményedtél, fiam – suttogta Juba kimondhatatlan sajnálkozással szemében,
fájdalmas hangon.
Bazo sarkon fordult és visszament az ösvényre. Ralph Ballantyne észrevette és
meglengette a feje fölött kalapját.
– Bazo! – lovagolt oda hozzá nevetve. – Már megtanulhattam volna, hogy sose
kételkedjem benned! Hiszen ez nem csak kétszáz, amennyit ígértél!
Ralph Ballantyne King's Lynn déli határát átlépve még két órát lovagolt, míg végül
kibontakoztak előtte a horizonton a tanya dűnéinek homályos, tejszürke körvonalai.
A csendes és csaknem kihalt préri olyannyira nyomasztotta Ralphot, hogy tekintete
elkomorult és baljós gondolatok törtek rá. Ahol pár hónapja még apja tömzsi testű, tarka
csordái legelésztek sűrű, zöld új fű sarjadt kifelé letaposatlanul, mintha el akarná takarni
a fehér csontokat, amikkel a föld telis-tele volt szórva.
Zouga Ballantyne-t Ralph figyelmeztetése mentette meg a teljes tönkremenéstől.
Sikerült eladni a csordája egy részét a Gwaai Marha Farmnak, a B. D. A. Társaság
leányvállalatának, még mielőtt a marhavész lecsapott King's Lynnre, de a többi marháját
elvesztette. Azoknak a csontjai csillogtak most gyöngysoronként az új, zöld fűben.
Előbbre, a mimózafák közt állt apja egyik karámja. Ralph felállt a kengyelben és
kezével elernyőzve szemét, értetlenül meredt a régi cölöpkerítés fölött lebegő vöröses
porfüggönyre. A port paták verték föl és éles ostorcsattanás hallatszott, amitől már
elszokott az ember füle Matabeleföldön az elmúlt hónapok alatt.
Még ebből a távolságból is felismerte a cölöpkerítés mellvédje fölött körvonalazódó,
két öreg, girhes varjúra emlékeztető alakot.
– Jan Cheroot! – kiáltotta feléjük ügetve. – Isazi! Mit szórakoztok, vén csirkefogó?
A feketék boldogan rávigyorogva odakecmeregtek hozzá.
– Urambátyám! – kiáltott fel Ralph leplezetlen csodálkozással, mikor megpillantotta a
karámban az állatokat, amelyeket eddig vastag porfüggöny takart el szeme elől. – Szóval
ezzel foglalkoztatok a távollétemben, Isazi? Kinek az ötlete volt?
– Bakeláé, az apádé – Isazi tekintete melankolikussá vált.
– Mondhatom, ostoba ötlet.
A kövér, fekete-fehér csíkos, fényes szőrű állatoknak olyan sprőd sörénye volt, akár a
sörtekefe.
– De hisz ezek zebrák! – Ralph megrázta fejét. – Hogy fogdostátok össze?
– Egy tucat jó lóval cserkésztük be őket – magyarázta Jan Cheroot és sárgás,
pergamenszerű arca rosszallón ráncba szaladt.
– Apád abban reménykedik, hogy ezek a buta csacsik helyettesíthetik az igavonó
ökröket, mikor olyan vadak és oktalanok, akár a libák. Rúgnak-harapnak, miközben
fölvezeted őket az útra, ott meg lefekszenek és nem hajlandók húzni. – Isazi undorral
sercintett.
Valóban őrültségnek látszott, hogy valaki pár hónap alatt át akarja hidalni a vadállat és
a domesztikált igavonó barom közt tátongó szakadékot. Még az igavonó ökör
bátorságának, engedelmességének és erős hátának kifejlesztése is ezer éven át tartó
nemesítés eredménye volt. Zouga a telepesek elkeserítő szállítási problémáinak
megoldása végett próbált ehhez az eszközhöz folyamodni.
– Isazi – rázta meg Ralph a fejét –, ha befejezted ezt a gyerekes szórakozást, akkor
férfimunka vár rád a csonka vasútvonalnál a táborban.
– Veled megyek, ha visszajöttél – mondta lelkesen Isazi.
– A gyomrom fordul föl ezektől a csíkos szamaraktól! – Ralph Jan Cheroothoz fordult:
– Beszédem lenne veled, öreg barátom. – Mikor már jócskán maguk mögött hagyták a
cölöpkerítést, Ralph megkérdezte a kis hottentottát: – Igaz, hogy rátetted a jeled a
Társaság papírjára, amin az állt, hogy sötétben jelöltük ki a Harkness Bánya határait?
– Soha sem hagynálak cserben – jelentette ki büszkén Jan Cheroot. – St. John
tábornok azt mondta, ha ráteszem a kézjegyem arra a papírra, megmentem a bányát
neked és az őrnagynak. – Ralph arckifejezését látva aggodon kérdezte: –Talán nem jól
tettem?
Ralph kihajolt a nyeregből és megpaskolta a csontos öreg vállát. – Egész életemben jó
és hű barátom voltál.
– Amióta csak a világra jöttél – bizonygatta Jan Cheroot. – Az édesanyád halála után
én etettelek és dajkáltalak.
Ralph kinyitotta nyeregtáskáját, és az öreg hottentotta szeme felcsillant a brandys üveg
láttán.
– Adj egy kortyot Isazinak is – mondta neki Ralph, de Jan Cheroot úgy szorította
melléhez az üveget, mint az elsőszülött fiát.
– Kár ez a finom brandy egy fekete vademberbe – jelentette ki méltatlankodva, Ralph
pedig elnevette magát és ellovagolt a King's Lynn-i tanyaház felé.
Fel volt készülve a sürgés-forgásra és izgatottságra, ami ott fogadta. A nagy
zsúpfedeles ház alatti bekerített réten idegen lovak és Mr. Rhodes úri fogatának
jellegzetes fehér öszvérei bóklásztak. A hintó az udvaron állt a fák alatt, a festett, csillogó
lószerszám pedig gondosan fel volt akasztva az istállók melletti karámban. Ralph haragja
fellángolt. A gyűlölet úgy égette gyomrát, mint egy demizsonra való silány bor, és a
nyelőcsövében érezte savas ízét. Keményen nyelve egyet, erőt vett magán és leszállt a
nyeregből.
Két fekete lovászfiú szaladt a lovához. Az egyik leoldozta róla a pokrócot, a
nyeregtáskákat és puskahüvelyeket, és elfutott velük a nagy ház felé. Ralph utánament.
Mikor a pázsit közepére ért, Zouga Ballantyne lépett ki a széles verandára egy vászon
asztalkendővel elernyőzve szemét a fény ellen. Még rágta az ebédnél bekapott falatot.
– Ralph, fiam! Csak estére vártalak!
Ralph felszaladt a lépcsőkön, megölelték egymást, aztán Zouga belekarolt és
végigvezette a verandán. A falakat trófeák díszítették: hosszú csavart kudu és
tehénantilop szarvak, csillogó, fekete, homoki és aranyderes antilophandzsá-rok. A dupla
ebédlőajtót két hatalmas agyar fogta közre – az óriás elefántbikáé, amelyet Zouga
Ballantyne a Harkness Bányánál lőtt. A súlyos, görbe elefántcsont rudak magasabbak
voltak egy embernél és vaskosabbak, mint egy kövér nő combja.
Zouga és Ralph belépett köztük az ebédlőbe. A zsúpfedeles házban hűvös és sötét volt
a fehéren izzó déli napfényhez képest. A padló és a tetőgerendák kézi fűrészelésű, vad
tikfából voltak. A hosszú ebédlőasztalt és a bőrhevederes székeket Jan Cheroot ácsolta a
birtokon vágott fából, de a csillogó ezüstnemű a Ballantyne család angliai King's Lynn-i
otthonából származott és egyfajta laza köteléket képezett a két azonos nevű, ám
egymáshoz semmiben sem hasonlító hely között.
Zouga széke a hosszú asztal távoli végén állt üresen. A vele szemközti széken, az
asztal innenső végén a gondolataiba merült, ismerős, nagydarab férfi Ralph beléptére
felemelte bozontos fejét.
– Nini, Ralph, örülök, hogy látom. – Ralphot nagyon meglepte, hogy Mr. Rhodesnak
sem a hangjában, sem a tekintetében nem volt neheztelés. Csakugyan túltette volna magát
és meg sem történtnek tekintette a Wankie szénmező miatti nézeteltérést? Ralph erőt vett
magán és viselkedését a másik férfiéhoz igazította.
– Hogy van, uram? – fogadta el természetes mosollyal a bütykös lapátkezet, amely
olyan hideg tapintású volt, mint valami hüllő, a rossz szív okozta keringési zavar miatt.
Örült, mikor végre elengedhette és végigmehetett a hosszú asztal mellett. Nem tudta,
meddig lesz képes elleplezni igazi érzéseit a közvetlen közelről rászegeződő sápadt,
hipnotikus szemek elől.
Mindnyájan ott voltak. A sima modorú kis doktor Mr. Rhodes jobbján, az őt megillető
helyen ült.
– Ballantyne úrfi – nyújtott kezet hűvösen, ülve maradva.
– Jameson! – bólintott Ralph szándékosan elhagyva a doktori titulust. Tudta, hogy ez
legalább annyira rosszulesik a kis embernek, amennyire őt bosszantotta a vállveregető
"úrfi" megszólítás.
A Mr. Rhodes balján ülő vendég jelenléte meglepte. Ralph életében először látta
Mungo St. John tábornokot King's Lynnben. A szikár, őszbe csavarodó katonának,
akinek fél szemében sötét és rosszindulatú tekintet ült, kapcsolata volt Ralph
mostohaanyjával sok évvel ezelőtt, jóval Ralph északra, Kimberleybe utazása előtt.
Ralph soha nem tudott meg bővebbet erről a kapcsolatról, még csak pusmogni sem
hallott róla. De figyelemre méltó volt, hogy Louise Ballantyne nem tartózkodott a
szobában és teríték sem volt számára az asztalon. Ha Mr. Rhodes ragaszkodott St. John
részvételéhez az összejövetelen és Zouga Ballantyne hajlandó volt meghívni őt, annak
nyomós okának kellett lennie. Mungo St. John Ralphra villantotta farkasmosolyát, mikor
kezet fogott vele. A családi nézeteltérések ellenére Ralph titokban mindig csodálta ezt a
romantikus kalózra emlékeztető figurát és szívélyesen visszamosolygott rá.
Az asztalnál ülő többi férfi jelenléte megerősítette, hogy valami fontos és nagy
horderejű tanácskozásról lehet szó. Ralph érezte, a teljes titoktartás megőrzése érdekében
gyűltek itt össze Bulawayo városa helyett. És a vendégeket feltehetően nem az apja,
hanem Mr. Rhodes választotta ki és hívta meg.
Köztük volt Percy Fitzpatrick, a Corner House bányászati csoport társtulajdonosa a
Witwatersrandi Bányászati Kamara, a johannesburgi aranybárók orgánumának jeles
képviselője. A vidám, jóképű, fehér bőrű, vörös hajú és vörös bajuszú fiatalember igen
változatos életutat mondhatott magáénak. Banktisztviselőként kezdte, aztán fuvarozó lett,
citrusfélék termesztésével próbálkozott, kalauzolta Lord Randolph Churchill afrikai
expedícióját, és végül íróként és bányamágnásként állapodott meg. Sok-sok évvel később
Ralph ironikusan reflektált, mikor ez a rendkívüli ember egy Jock nevű kutyáról szóló
szentimentális regényével akarta megalapozni halhatatlanságát.
Fitzpatrick mellett a nagytiszteletű Bobbie White ült, aki épp Mr. Rhodesnál
vendégeskedett Johannesburgban. A jóvágású, kellemes modorú fiatal angol arisztokrata
testesítette meg Mr. Rhodes zsánerét. Vezérkari tiszt volt és tiszti egyenruhája hivatásos
katonai mivoltára utalt.
Őutána John Willoughby következett, a Fort Salisburyt és Mashoneföldet elfoglaló
első pionír hadoszlop helyettes parancsnoka, aki Jameson Lobengula elleni hadjáratában
is részt vett. Közel egymillió acre-nyi, első osztályú legelőt tartott kezében Rhodéziában
a Willoughby Consolidated Company, amely Ralph vállalatának vetélytársa volt, így tar-
tózkodóan üdvözölték egymást.
Szomszédja, doktor Rutheford Harris, a Brit Dél-Afrika Társaság első titkára, aki Mr.
Rhodes politikai pártján belül a kimberleyi választótestületet képviselte a fokvárosi
parlamentben. Ralph nem bízott a hallgatag, komor tekintetű szürke férfiban, aki egyike
volt Mr. Rhodes tányérnyalóinak.
Az asztal végén Ralph az öccsével, Jordannel került szembe, és tétovázása csak egy
másodperc töredékéig tartott, mert kétségbeesett könyörgést olvasott ki a szelíd
szempárból. Kurtán, mosolytalanul kezet szorítva öccsével olyan hűvös, személytelen
hangon köszöntötte, mint valami ismerőst, azután helyet foglalt Zouga mellett az
asztalfőn, ahol egy fehér libériás, széles, skarlátvörös selyemövet viselő szolga sietve
megterített neki.
A Ralph beléptére félbeszakadt beszélgetés élénken folytatódott Mr. Rhodes
vezénylete és irányítása alatt.
– Mi a helyzet az idomított zebráival? – kérdezte Zougától, aki megrázta aranyos
szakállát.
– Amolyan kétségbeesett, hamvában holt próbálkozás volt. De figyelembe véve, hogy
a marhavész előtti százezer fős állományunkból mindössze ötszáz állat maradt életben,
minden esély kecsegtetőnek látszott.
– Állítólag a fokvárosi bivalynak még az írmagját is elpusztította a járvány –
vélekedett doktor Jameson. – Igaz ez, őrnagy úr?
– A veszteségeik katasztrofálisak. Két hete fellovagoltam északra, egész a
Pandamatenga folyóig, ahol egy évvel ezelőtt még több mint ötezer fős csordákat
számoltam össze, most azonban egyetlen egy élő állatot sem láttam. Mégsem tudom
elhinni, hogy kipusztultak volna. Szerintem vannak még kint valahol szétszóródva
természetes immunitással rendelkező túlélők, amelyek szaporodni fognak.
Mr. Rhodes nem volt egy sportember. Egyszer azt mondta a saját öccséről, Frankról,
hogy "remek fickó, aki vadászik és halászik, vagyis igazi naplopó". Untatta a
vadállatokról folytatott beszélgetés, így Ralphhoz fordulva azonnal témát változtatott:
– Hol tart a vasútvonal építése, Ralph?
– Még mindig két hónappal előbbre vagyunk a tervezettnél – felelte Ralph némi
kihívással. – Két hete átléptük Matabeleföld határát... mostanra, gondolom, a sínek már
elérhetik a Plumtree-i áruraktárt.
– Az is jó – bólintott Rhodes. – Mert záros határidőn belül szükségünk lesz a
vasútvonalára. – Cinkosán összenézett doktor Jimmel.
Miután jóízűen elfogyasztották Louise kenyérből és vajból készült, dióban és
mazsolában bővelkedő, vadmézzel leöntött pudingját, Zouga elküldte a szolgákat, és
miközben konyakot töltött mindenkinek, Mr. Rhodes meghökkentő hirtelenséggel ismét
témát és lépést váltott, és Ralph csak ekkor kapcsolt, hogy miért hívatták őt valójában
King's Lynnbe.
– Uraim, egyikük előtt sem ismeretlen az életcélom, hogy Afrika térképét Fokvárostól
Kairóig pirosra színezve lássam, és átadhassam ezt a földrészt Királynőnknek újabb
ékszerként koronájára. – Mindaddig ingerlékeny és gunyoros hangja most különös,
delejes színt öltött. – Nekünk, angolul beszélő angolszászoknak, a világ első nemzetének
szabta ki a sors a szent kötelességet, hogy egy zászló és egy uralkodó alatt valósítsuk meg
a világ békéjét. Egész Afrikát meg kell szereznünk és hozzácsatolnunk a Királynő
birtokaihoz. Már elküldtem az embereimet északra a Zambezi és a Kongó közti zónába
előkészíteni a terepet. – Rhodes elhallgatott és haragosan megrázta fejét. – De mindez
hiábavalóvá válik, ha a földrész déli csücske kicsúszik a kezünkből.
– A Dél-afrikai Köztársaság – mondta Jameson. – Paul Kruger kis transvaali
banánköztársasága – tette hozzá halk, keserű hangon.
– Ne érzelegjen, doktor Jim – tiltakozott mérsékelten Rhodes. – Csak a tényekre
szorítkozzunk.
– És melyek azok, Mr. Rhodes? – dőlt előre kíváncsian Zouga Ballantyne az asztalfőn.
– Arról van szó, hogy egy fanatikus vén bolond az általa vezetett analfabéta, holland,
nomád csőcseléket Isten különleges, újonnan kiválasztott népének képzeli. És ez a
rendkívüli személyiség úgy ül lovaglóülésben az afrikai földrész leggazdagabb vidékének
egy nagy kiterjedésű sávján, mint valami csapzott és vérszomjas kopó a csontjával és
vicsorogva fogad minden fejlődésre és felvilágosodásra tett erőfeszítést.
Mr. Rhodes végigpásztázta keserű kirohanásától megnémult hallgatóságát, azután
folytatta:
– A witwatersrandi aranymezőkön tevékenykedő angolok fizetnek a Kruger ládáiba
áramló bevételek minden húsz fontjából tizenkilencet, azok az angolok, akik némi
civilizációt vittek abba a szellemi elmaradottságban élő köztársaságba. Kruger mégis
megtagadja tőlük a választó- és képviseleti jogot és kíméletlen adóval sarcolja őket. A
szavazati jog iránti kérelmeiket a Volksraadban összeverődött, tanulatlan fajankók
gyülevész bandája lenézően nevetség és gúny tárgyává teszi. – Rhodes Fitzpatrickra
pillantott: – Nem így van, Percy? Maga ismeri őket, hiszen köztük él. Helyesen
jellemzem a transzváli búrokat?
Percy Fitzpatrick vállat vont. – Mr. Rhodesnak igaza van. A transzváli búr egész más
állatfaj, mint fokvárosi unokatestvére. A fokvárosi holland már elsajátította az angol
életforma jó oldalait és civilizált városi emberré vált. A transzváli, ezzel szemben, sajnos
semmiben sem különbözik tohonya, konok, ellenséges, gyanakvó, alattomos és
rosszindulatú holland ősétől. És egy ilyen népség küld pokolba minket, ha a minden
szabad embert megillető jogot, a szavazati jogunkat kérjük.
Mr. Rhodes megelégelve, hogy más vigye a szót, így folytatta:
– Kruger nemcsak sértegeti honfitársainkat, annál veszélyesebb játékokat is játszik.
Megkülönböztető, büntető díjtételeket szabott ki az angol árucikkekre. Kereskedelmi
monopóliumokat adott az alapvető bányászati árukra, még a dinamitra is, a rokonságának
meg a kormánytagoknak. Nagy csinnadrattával a német Krupp Művektől rendelt
puskákkal fegyverzi fel a burghereit és egy tüzérségi hadtestet, és nyíltan cicázgat a
Kaiserrel. – Rhodes szünetet tartott. – Egy német befolyás alatt álló szféra Őfelsége a
Királynő birtokainak kellős közepén örökre szertefoszlathatná a Brit Afrikáról
szövögetett álmainkat. A németekben nincs meg a mi altruizmusunk.
– És az a szép sárga arany mind Berlinbe menne – tűnődött halkan Ralph, és már meg
is bánta, de Mr. Rhodes mintha nem hallotta volna, folytatta:
– Kruger nem tárgyalóképes. Hogyan próbáljunk szót érteni egy olyan emberrel, aki a
szíve mélyén titokban még mindig laposnak hiszi a Földet?
Mr. Rhodes megint verejtékezett, pedig a helyiségben hűvös volt. Keze úgy remegett,
mikor a konyakjáért nyúlt, hogy felborította a poharat és az aranyos nedű kidőlt a
politúrozott asztallapra. Jordan felugrott és hamar letörölte, nehogy Mr. Rhodes ölébe
folyjon, azután kivett egy ezüst gyógyszeres szelencét órazsebéből és egy fehér pirulát
helyezett Mr. Rhodes jobb keze mellé. A nagydarab férfi fölvette és nehezen szedve a
levegőt, a nyelve alá tette. Pár pillanat múlva már könnyebben lélegzett és folytathatta
mondókáját.
– Én mégis elmentem hozzá, uraim. Elmentem Kruger pretoriai házába, de kiüzent egy
szolgával, hogy aznap nem tud fogadni.
Már mindnyájan hallották a történetet és csak azon csodálkoztak, hogy képes Mr.
Rhodes másodszor is elmesélni egy ilyen megalázó esetet. Kruger elnök egy fekete
szolgával üzent neki, a világ egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb emberének:
"Most nem érek rá. Egy burgheremmel tárgyalok a beteg ökréről. Jöjjön vissza
kedden."
– Isten a tudója – szólt közbe doktor Jim, hogy megtörje a kínos csendet –, hogy Mr.
Rhodes mindent megtett, amit egy értelmesen gondolkodó ember csak tehet. Ha továbbra
is kitenné magát a vén búr sértegetésének, nemcsak a saját, hanem a Királynő és a
Birodalom tekintélyének is ártana vele. – A kis doktor szünetet tartott és egyenként
ránézett a gyülekezet miden tagjára, akik elmerülten várták, mi következik még ezután. –
Mit tehetünk ebben a helyzetben? Mit tegyünk ebben a helyzetben?
Mr. Rhodes megrázta magát és a pompázatos uniformist viselő vezérkari tisztre nézett.
– Bobbie? – mondta nógatva.
– Uraim, én a minap tértem vissza Transvaalból. – Bobbie White egy bőr irattartó
táskát emelt fel széke mellől a padlóról, az asztalra tette és egy ropogós, fehér
papírköteget vett ki belőle. Mindenkinek átnyújtott egy lapot.
Ralph a maga példányára pillantva kissé meghökkent: a Dél-afrikai Köztársaság
hadseregének harcparancsát tartotta kezében! Úgy meglepődött, hogy az első részét nem
is hallotta Bobbie White mondókájának.
– A pretoriai erőd javítás és bővítés alatt áll, melynek következtében a falakon
pillanatnyilag rések tátonganak és teljes mértékben sebezhetők egy kicsi, de elszánt
haderővel szemben is. – Ralph alig bírt hinni a fülének. – A tüzérségi alakulaton kívül
nincs állandó reguláris hadsereg. Mint az önök előtt lévő papírokból is kiderül, Transvaal
csak a polgári védelmi csapattesteire támaszkodhat és azoknak az ütőképessé tétele is
egy-másfél hónapba telhet.
Mikor Bobbie White befejezte mondókáját, Mr. Rhodes Percy Fitzpatrickhoz fordult:
– Percy?
– Tudja, hogy nevezi Kruger azokat a honfitársainkat, akik a tőkéjükkel és
vagyonukkal kifejlesztették az aranybányászat iparát? Uitlandereknek, azaz "nem búr"-
oknak, "külföldiek"-nek. Uraim, önök is tudják, hogy mi külföldiek saját képviseleti
testületet választottunk magunknak, amit Johannesburgi Reform Bizottságnak hívunk, így
én most a transvaali angolok nevében beszélek. – Szünetet tartott, lassan végigsimított
bajuszán a mutatóujjával, azután folytatta. – Két üzenetet hoztam önöknek. Az első rövid
és egyszerű. így szól: "Elszántan csatlakozunk az ügyhöz. A legmesszebbmenőkig
számíthatnak ránk".
Az asztal körül ülők bólintottak, de Ralphnak viszketett a bőre. Ezek tényleg
komolyan veszik az egészet..., ennek fele se tréfa! A történelem egyik legvakmerőbb
kalózakcióját készülnek végrehajtani! Ralph csak óriási erőfeszítéssel tudta megőrizni
komoly és higgadt arckifejezését, mialatt Fitzpatrick folytatta:
– A második üzenetet egy levél tartalmazza, melyet a Reform Bizottság összes tagja
aláírt. A címzett doktor Jameson, Rodézia kormányzója. És most, engedelmükkel,
felolvasom önöknek:
Johannesburg
Tisztelt Uram!
A helyzet ebben az államban olyan válságosra fordult ,hogy biztosra vehetjük, nem
sok hiányzik egy konfliktus kirobbanásához a transvaali kormány és az uitlander
lakosság között...
Ralph a levelet tovább hallgatva rájött, hogy egy fegyveres felkelés megindokolásáról
van szó.
Sorsunkat egy németek és hollandok tulajdonában lévő társaság tartja kezében, akik a
búr vezetőkkel egyetértésben oly módon akarják azt formálni, amely teljesen idegen a brit
népek szellemétől...
A csonkavasút úgy araszolt fölfelé a meredek lejtőn, mint egy óvatos vipera. Gyakran
a régi elefántutakon haladt, mert a hatalmas állatok taposták ki elsőként a legkönnyebb
kaptatókat és a legbarátságosabb ösvényeket. Ahogy messze maga mögött hagyta az
odalent a Limpopo medencéjében álló vastag majomkenyér- és sárgalázfákat, az erdők
szebbek, a levegő illatosabb, a patakok pedig tisztábbak és hidegebbek voltak.
Ralph tábora tovább költözött a végponttal egy félreeső völgybe, hallótávolságon
kívülre a kalapálás-szegecseléstől. A helyben sok volt a távoli vadon bájából. Esténként
egy feketeantilop csorda jött táplálkozni a tábor előtti füves tisztásra, amelyet a hegyi
babuinok ugatása riasztott fel minden hajnalban. A távírókunyhó a végállomásnál
tízperces sétára volt az erdős domb mögött, és a Kimberleyből síneket és talpfákat szállító
mozdonyok a The Diamond Fields Advertiser legfrissebb számát és a táborlakók által
kért egyéb apró luxuscikkeket is elhozták.
Szükség esetén Cathy felhívhatta a munkafelügyelőt vagy annak valamelyik emberét,
a tábort pedig húsz hűséges matabele szolga őrizte és Isazi, a kis zulu hajtó, aki szerényen
rámutatott, hogy ő egymaga hússzor többet ér a legbátrabb matabelénél is. A Harkness
Bánya csupán harminc mérföldre volt, és Harry és Vicky megígérték, hogy minden hét
végén átlovagolnak, ha Cathy esetleg magányosnak erezné magát, vagy unatkozna.
– Nem jöhetnénk mi is veled, apa? – könyörgött Jonathan. – Én tudnék neked segíteni,
tényleg...
Ralph az ölébe vette. – Egyikünknek itt kell maradnia vigyázni anyára – mondta neki.
– És te vagy az egyetlen, akiben megbízom.
– Akkor őt is vigyük magunkkal – indítványozta buzgón Jonathan, és Ralph elképzelte
a feleségét és a gyerekét egy fegyveres forradalom kellős közepén, az utcákon
barikádokkal és mindent letaroló búr rohamcsapatokkal.
– Az csuda jó lenne, Jon-Jon – értett egyet Ralph –, de mi lesz a kisbabával? Mi lesz,
ha közben megjön a gólya és senkit se talál, akinek átadhatná a kishúgodat?
Jonathan morcos képet vágott. Máris egészséges utálatot érzett a még meg nem
érkezett, de örökké jelenlevő nőnemű lény iránt, mert szemlátomást útjában állt minden
kellemes kilátásnak és izgalmas tervnek. A szülei már most szinte folyton a húgáról
beszéltek, az anyja pedig, aki azelőtt minden szabad idejét neki áldozta, most többnyire
kötögetett, varrogatott vagy épp csak üldögélt és mosolygott maga elé. Nem járt ki vele
többé lovagolni reggelenként és esténként és nem állt oda hangoskodva és rohangászva
kergetőzni, amit ő, Jonathan, annyira élvezett. Jonathan az igazat megvallva, már
megkérdezte Isazit, hogyan üzenhetné meg a gólyának, hogy ne fáradjon, mert
meggondolták magukat. Isazi válasza nem volt túl biztató, de azért megígérte, beszél a
helyi kuruzslóval az érdekében.
Jonathan, újból szembesülve a mindenütt jelenlévő nőnemű lénnyel, kelletlenül
kapitulált.
– És akkor jöhetek, ha már a kishúgom itt lesz és vigyáz anyára?
– Tudod mit, öcsi? Akkor még jobb helyre megyünk! Mit szólnál ahhoz, ha egy nagy
hajóval elmennénk a tengerre? – Jonathant ez teljesen levette a lábáról, és kigyúlt arccal
kérdezte:
– És vezethetem is azt a hajót?
– Biztos megengedi majd a kapitány, hogy segíts neki – kuncogott Ralph. – És ha
megérkezünk Londonba, egy nagy szállodában fogunk lakni és egy csomó ajándékot
veszünk anyának.
Cathy ölébe ejtette kötését és rábámult a lámpafényben.
– És énnekem? – kérdezte Jonathan. – Nekem is veszünk egy csomó ajándékot?
– Igen, meg a húgocskádnak is – egyezett bele Ralph. – Aztán, ha visszajövünk,
elmegyünk Johannesburgba és veszünk egy szép nagy házat, fényes csillárokkal és
márványpadlókkal.
– Meg istállóval a pónimnak – tapsikolt Jonathan.
– És kutyaóllal Chakának – borzolta össze a haját Ralph. – Te pedig szép téglaiskolába
jársz majd, sok másik kisfiúval együtt. – Jonathan mosolya erre kissé elbizonytalanodott,
apja kicsit túllőtt a célon. Ralph letette, megpaskolta a popsiját és azt mondta: – De most
adj puszit anyának, kívánj jó éjszakát és mars az ágyba!
Cathy nemsokára kilépett a gyerek sátrából. Az állapotos nők megható, elnehezült
mozgásával visszament a félhomályban Ralphhoz, aki egy összecsukható vászon széken
ült, csizmás lábát a lobogó tűz fényébe nyújtva, whiskyspohárral kezében. Megállt férje
mögött, átölelte a nyakát és arcára nyomva ajkát azt suttogta: – Komolyan beszélsz, vagy
csak húzni akarsz?
– Derék, bátor kislány voltál mostanáig. Olyan házat veszek neked, amilyet még
álmodban se láttál!
– Csillárokkal?
– Meg egy kocsit, hogy azon járj az operába.
– Nem tudom, szeretni fogom-e az operát... még soha nem láttam.
– Majd elmegyünk Londonba, jó?
– Istenem, Ralph; sírni tudnék a boldogságtól! De mért is ne? Mi olyan történhet, ami
ezt megváltoztathatná?
– Valami, karácsony előtt. Éspediglen az, hogy gazdagok leszünk.
– De hát én azt hittem, máris gazdagok vagyunk!
– Jó, jó, de igazán gazdagok. Olyanok mint Robinson és Rhodes.
– Megtudhatnám, mitől?
– Nem – felelte egyszerűen Ralph. – Bírd ki azt a pár hetet karácsonyig.
– Ó, kedvesem! – sóhajtotta az asszony. – Olyan sokáig távol leszel és annyira fogsz
hiányozni nekem!
– Akkor ne pazaroljuk a drága időt beszélgetésre. – Felállt, a karjába emelte Cathyt és
óvatosan bevitte a terebélyes vadfügefa alatt álló kupola alakú sátorba.
Reggel Cathy szorosan fogva Jonathan kezét, felnézett a zöld mozdony csapóhídján
álló Ralphra.
– Úgy látszik, nekünk már csupa búcsúzkodásból áll az életünk. – Cathynek túl kellett
kiabálnia a hajtó kerekekből sziszegve kitörő gőzt és a tűztérben morajló lángok hangját.
– Ez az utolsó – ígérte Ralph.
Milyen jóképű és vidám! Cathynek csak úgy dagadozott a szíve a túláradó szeretettől.
– Siess vissza hozzám!
– Visszajövök, amint tudok! – A mozdonyvezető lehúzta a sárgaréz fojtószelepkart, és
a hirtelen felfortyanó gőz elnyomta Ralph hangját.
– Mi? Mit mondtál? – kiáltotta Cathy nehézkesen futva az acélvágányokon
tovagördülő mozdony mellett.
– Nehogy elveszítsd a levelet! – ismételte Ralph.
– Nem, nem – nyugtatta meg Cathy, aki nem bírta tovább az iramot és megtorpant.
Már csak fehér csipkezsebkendőjével integetett utána, míg végül a mozdony a délnek
tartó vágányokra kanyarodva eltűnt egy domb mögött, és a gőz utolsó panaszosan zokogó
füttyentését is elnyelte a távolság. Cathy visszaindult a bricskánál várakozó Isazihoz.
Jonathan kirántotta kezét az anyjáéból, előreszaladt és felmászott az ülésre.
– Hadd hajtsam, Isazi! – esdekelt és Cathyban pillanatnyi harag szikrázott fel a
gyermeki állhatatlanságra... egyik pillanatban könnyezve sirat, a következőben meg már a
gyeplőért nyafog.
Cathy elhelyezkedett a hátsó, tűzött bőrülésre és a kötényzsebébe csúsztatta kezét,
hogy megbizonyosodjék, benne van a lepecsételt boríték, amelyet Ralph nála hagyott.
Előhúzta és elolvasta a rajta álló gyötrelmes utasítást: "Csak a sürgönyöm kézhezvétele
után bontandó fel."
Már-már visszatette zsebébe, aztán küzdött a kísértés ellen, de végül csak végighúzta
körmét a borítékfül alatt, feltépte és kivette belőle az összehajtott papírlapot:
Amint megkapod a sürgönyömet, azonnal küldj táviratot az, alábbi szöveggel: "Zouga
Ballantyne őrnagy úr részére. Rhodéziai Lovashadsereg Főhadiszállása, Ptsani,
Becsuanaföld.
"FELESÉGED, MRS LOUISE BALLANTYNE SÚLYOS BETEG, AZONNAL
GYERE HAZA KING'S LYNNBE."
Cathy még egyszer elolvasta az utasítást és hirtelen halálos félelem fogta el.
– Uramjézus, drágám, miféle őrültségre készülsz? – suttogta, miközben Jonathan
vágtára ösztökélve a lovakat, a tábor felé hajtolt a csapáson.
– Ez már a jel – suttogta Tanase, keblére szorítva fiát. A kunyhó közepén füstölgő kis
tűz árnyékban hagyta arcát és szemüregei üresnek tűntek. – Ez mindig így történik az
Umlimo jóslatával: a jelentése csak az események bekövetkeztével válik világossá.
– A szárnyak déli sötétségben – bólintott Bazo –, az oldalra kornyadó fejű marhák,
most meg...
– A kereszt lenyelte a szarvatlan marhákat: a lovasok délre mentek éjszaka. A
harmadik, és egyben az utolsó jel, amire vártunk! – lelkendezett halkan Tanase. – Az
ősök szellemei cselekvésre késztetnek. A várakozás ideje lejárt.
– Anyácska, a szellemek téged választottak, hogy tolmácsold nekünk őket. Tenélküled
sose tudtuk volna meg, hogy hívja a fehér ember azt a négy csillagot. Most azonban
újabb feladat vár rád. Csak te tudod egyedül, hogy hányan vannak Khami Misszióban.
Juba az urára pillantott, ajka megremegett, nagy sötét szemei könnyben úsztak.
Gandang bólintott, hogy beszéljen.
– Hát, Nomusa... – suttogta. – Nomusa, aki több nekem, mint az anyám és a nővérem.
Nomusa, aki elvágta a láncomat a rabszolgahajón...
– Jobb, ha mindezt kivered a fejedből – tanácsolta szelíden Tanase. – Ez most nem ide
tartozik. Az érdekel minket, kik vannak még a Misszióban.
– Elizabeth, az én kedves, szomorú Lizzie-m... meg Bobby, akit a csípőmön hordok.
– És? – nógatta Tanase.
– Nincs más – suttogta Juba.
Bazo apjára pillantott.
– A Khami Misszióba te mégy. Tudod, mit kell tenned.
Gandang bólintott, Bazo pedig ismét anyjához fordult:
– Anyácska – hangját halk puhatolózóra fogta. – Mesélj nekem Bakeláról, az Ökölről
és az asszonyáról. Őróla mit tudsz?
– A múlt héten a nagy házban volt, King's Lynnben Bakelával együtt.
Bazo a Gandang mögötti sorban ülő egyik indunához fordult: – Suku!
Az induna feltérdelt.
– Baba? – kérdezte.
– Bakelát és az asszonyát te kapod – mondta Bazo. – Ha ott végeztél, továbbmégy
Hartley Hillsbe és elintézed az ottani bányászokat, három férfit, egy asszonyt és négy
porontyot.
– Nkosi Nkulu – vette tudomásul az induna a parancsot, és senkinek sem volt kifogása
vagy ellenvetése, hogy "Nkosi Nkulu"-nak, királyomnak szólította Bazót.
– Mondd, Anyácska, hol van Henshaw és az asszonya, Nomusa lánya?
– Nomusa három napja kapott tőle levelet. A vasút végpontjánál van a kisfiával együtt.
Gyermeket vár, a Chawala ünnepség táján fog szülni. Írta, hogy milyen vidám és boldog.
– És Henshaw? – kérdezte Bazo türelmetlenül. – Ő hol van?
– Cathy azt írta, hogy Henshaw, a boldogsága forrása vele van. Lehet, hogy most is ott
van.
– Ők az enyémek – mondta Bazo. – Ők és a többi öt fehér ember a végpontnál. Aztán
tovább száguldunk a szekérúton és elintézzük a két férfit, az asszonyt és a három
gyereket az Antilop bányánál. – Higgadtan osztogatta az utasításokat a parancsnokoknak,
ki-ki megkapta a maga farmját és magányos bányáját a leendő áldozatok létszámával
együtt. Azután folytatta: – A távíróvonalakat elvágni, a bennszülött rendőröket kivégezni,
a vájatokhoz őröket állítani! Az összes szekérutat átfésülni, tűzfegyvereket elkobozni, az
állatokat elhajtani és elrejteni! – Az asszonyokhoz fordult:
– Tanase, te fogod fölvinni a nőket és a gyerekeket a Matoposba, a régi szentélybe.
Ügyelj rá, hogy külön-külön kis csoportokban maradjanak, a mujibák és a még
felavatatlan fiúk pedig a hegytetőről figyeljenek, nem közeledik-e fehér ember. Az
asszonyok készítsék el a gyógyító italokat és a mutikat a sebesültek számára.
– Nkosi Nkulu – mondta Tanase minden utasítására, és Bazo arcát nézve alig bírta
leplezni büszkeségét és határtalan örömét. Királyának nevezte, ahogy a többi induna tette.
Miután minden elhangzott, már csak egy dologra vártak. A kunyhóban feszült, néma
csend honolt, s a szemek fehérje világított a fénylőn várakozó ébenarcokban, míg Bazo
végül megszólalt:
– A hagyomány szerint a Chawala hold éjszakáján Mashobane, Mzilikazi és
Lobengula fiai és leányai megrendezik az Első Gyümölcsök Ünnepét. Ebben az évben
nem lesz kukorica, és nem lesz fekete bika, amit a fiatal harcosok puszta kézzel
megölhetnének, mert a marhavész már elvégezte helyettük a munkát.
Bazo lassan körbepásztázta az arcokat.
– Ezért a Chawala hold éjszakáján kezdjük. Tomboljon a vihar, forduljanak vörösbe a
szemek, rohanjanak a matabele ifjak!
– Dziii! – zúgta Suku a második sorban. Az öreg Babiaan és a többiek visszhangozták
a csatakiáltást és ide-oda himbálva magukat torkuk megfeszült és szemeik vörösen
kigúvadtak a tűz fényében, ahogy az isteni harci őrület egyre jobban hatalmába kerítette
őket.
A tipikusan búr felföldi tanyaház egy sziklás hegygerincen állt, egy fodrozódó ezüstös
fűvel borított, fátlan síkság fölött. Galvanizált hullámlemez tetejét itt-ott foltokban már
kikezdte a rozsda. A házat tágas verandák övezték és az elszíntelenedett mész lefelé
pattogzott a faláról. Mögötte szélmalom volt egy csontvázszerű tornyon. Lapátjai a
sápadt felhőtlen ég alatt elmosódva forogtak a száraz, poros szélben, s a szelepszár
minden egyes fásult csikordulására egy csészényi zavaros, zöld víz folyt a konyhaajtó
melletti, kerek betonciszternába.
Kertnek vagy pázsitnak nyoma sem volt. Egy tucat vékonypénzű kendermagos
szárnyas kapirgált a kopár megperzselt földön vagy gubbasztott búskomoran az ebek
harmincadjára hagyott kétkerekű szekéren és egy másik tönkrement felszerelésen,
amilyenből minden búr tanyaház udvarán ékeskedett egy. A legszélesebb oldalon egy
magas, ausztráliai eukaliptuszfa állt, amelynek elöregedett kérge cafatokban lógott
ezüstös törzséről, akár a vedlő kígyóbőr. A fa gyér árnyékában nyolc robusztus, barna
póni volt kipányvázva.
Mikor Ralph lassan leszállt lováról a veranda alatt, egy falka korcs kutya rohant feléje
kapkodva és vicsorogva. Jó néhányat rájuk üvöltött, amit a csizmájával és rinocéroszbőr
lovaglóostora sziszegő suhintásával tett nyomatékosabbá.
– U kom'n bietije laat, meneer. – Egy férfi lépett ki a verandára ingujjban, barna
nadrágját, ami alól kilátszott meztelen bokája, nadrágtartó tartotta. Lábán nyersmarhabőr
szandál volt, zokni nélkül.
– Jammer – kért elnézést Ralph a késésért a holland nyelv leegyszerűsített változatán,
amit a búrok "taal"-nak, a nyelvnek hívtak.
A férfi tartotta neki az ajtót és Ralph előregörnyedve belépett az ablaktalan nappaliba,
ahol áporodott füst és kialudt hamuszag áradt a nyitott kandallóból. A padlót
kákagyékény és állatbőrök borították. A helyiség közepén egyetlen, durván megmunkált
sötét faasztal állt. A falon csak egy hímzett, felnémet nyelvű Tízparancsolat lógott a
kandallóval szemben. Az egyetlen könyv a szobában egy hatalmas, bőrkötéses, sárgaréz
kapcsos holland Biblia, nyitva feküdt a csupasz asztalon.
Az asztal körül bőrhevederes székeken ülő nyolc férfi mind felpillantott Ralph
beléptére. Egyikük sem volt fiatalabb ötvenévesnél, mert a búrok a tapasztalatot és
szerzett bölcsességet értékelték a vezetőikben. Legtöbbjük szakállas volt, mindnyájan
durva, agyonhordott öltözéket viseltek; arcuk komoly, mosolytalan. A Ralphot fogadó
férfi némán rámutatott egy üres székre. Mikor Ralph leült, a borzas, szakállas fejek az
asztal végén ülő alak felé fordultak.
Az a férfi volt a legmegtermettebb a szobában, és ijesztően csúnya, akár egy buldog
vagy egy hatalmas, emberszabású majom. Ősz, cikcakkos szakálla fölött a felső ajka le
volt borotválva. A sok-sok éve rátűző afrikai naptól sötétre égett arcbőre redőkben és
lebenyekben lógott, bibircsókok éktelenkedtek rajta és jóindulatú bőrrák pettyezte –
olyan foltos volt, mint egy ősrégi könyv lapjai. Egyik szemhéja lefittyedt, ami
fondorlatos; gyanakvó kifejezést kölcsönzött neki. Világosbarna szemei a fehér afrikai
napfénytől, és a préri és a csatamező durva porától örökösen vérben forogtak, gyulladtak
és dagadtak voltak. A népe Oom Paulnak, Paul Bácsinak hívta és majdnem ugyanannyira
tisztelték, mint ótestamentumi Istenüket.
Paul Kruger tovább olvasott fennhangon az előtte fekvő nyitott Bibliából, lassan,
ujjával követte a szöveget. A hüvelykujja hiányzott, egy puskagolyó vitte el harminc éve.
Ralph tüzetesen szemügyre véve a hatalmas, összegörnyedt alakot, akinek széles
vállain úgy kuporgott csúnya feje, mint egy csapzott madár a hegy ormán, ezt a különös
férfit övező legendára gondolt.
Paul Kruger kilencéves volt, mikor apja és nagybátyjai felpakolták szekereiket,
összeterelték csordáikat és északra indultak a brit uralom elől, népi hőseik emlékétől
ösztökélve, akiket Slechters Nekben felakasztottak a Vöröskabátosok. A Krugerek a
rabszolgáikat felszabadító igazságtalanság, a fekete vidékre kiszálló angol bíróságok, az ő
nyelvüket nem beszélő bírák, a saját földjeikre kivetett adók, és az adó fejében szeretett
nyájaikat elkobzó külföldi csapatok elől kerekedtek útra.
1835-öt írtak akkor, és a kemény úton Paul Kruger megemberesedett abban a korban,
amikor a vele egyívásúak még sárkányt eregettek és golyóztak. Mindennap egy tölténnyel
és egy lövésre való puskaporral elküldték húst szerezni a családnak. Ha antilop nélkül tért
vissza, apja megverte. A szükség igazi mesterlövésszé tette.
Az ő feladata volt előremenni vizet és jó legelőt keresni, és odavezetni a karavánt.
Kitűnő lovassá vált és szinte misztikus vonzódás alakult ki benne a prérihez és a család
vagyonát képező kövér farú birkákhoz és tarka marhacsordákhoz. Minden állatot név
szerint ismert, akárcsak a matabele mujibák, és egy mérföldről is észrevette a csordában a
beteg jószágot.
Mikor Mzilikazi, a matabele uralkodó a kis szekérkaraván ellen küldte hosszú
pajzsokkal felszerelt kafir seregét, a kis Paul a férfiakkal együtt elfoglalta helyét a
barikádokon. A szekértábort harminchárom búr harcos védte. A szekerek ökrösszekér-
láncokkal voltak egymáshoz erősítve, a kerekek közti nyílásokat tüskeágból font rácsok
töltötték ki.
Se szeri, se száma nem volt a matabele amadondáknak. Egyik regiment a másik után
indított támadást mélyen csengő csatakiáltásukat zúgva. Hat órán át rohamoztak megállás
nélkül, s mikor a golyók kifogyóban voltak, a búr asszonyok ólmot olvasztottak és
öntöttek a csata közepén. Mikor a matabelék végül visszavonultak, a halottaik
mellmagasságban tornyosultak a szekerek körül, és a kis Paul azáltal, hogy embert – sok
embert! – ölt, férfivá vált.
Bármily furának is tűnjék, élete első oroszlánját csak négy évvel később ölte meg: egy
jól irányzott golyót küldött a szívébe, miközben az ráugrott a lova hátára. Addigra már
lovat betörni is tudott, hepehupás talajon vágtatva. És ha levetette a ló, az ifjú Paul talpra
esett, mint a macska és helytelenítőn megrázva fejét továbbsétált. Ha bivalyra vadászott,
fordítva ült a lovon, hogy jobban tudjon célozni, mikor az állatok üldözőbe veszik. Ebben
a szokatlan helyzetben is ugyanolyan jól megülte a lovat, mint rendesen és olyan fürgén
és simán meg tudott fordulni a hátán teljes vágtában; hogy nem zökkentette ki a lépésből.
Körülbelül ebben az időben nyilvánult meg természetfölötti képessége. Vadászat előtt,
a lova fejénél megállva transzba ejtette magát és leírta a környező vidéket és az ott lévő
vadállatokat. "Egy óra lovaglásra északra van egy sáros kis föld-teknő. Éppen egy kvagga
csorda iszik benne és még öt kövér tehénantilop tart az ösvényen a víz felé. Fölötte, a
hegyen, egy tevetövisfa tövében egy oroszlánfalka rejtőzik, 'n Ou swart maanhaar, egy
öreg, fekete sörényű hím és két nőstény. Az azon túli völgyekben meg három zsiráf." A
vadászok rá is bukkantak az állatokra, vagy az ottjártukat jelző nyomokra, amik pont
olyanok voltak, amilyennek az ifjú Paul leírta.
Tizenhat éves korában elnyerte a férfiaknak azt a jogát, hogy lóháton megkerüljön két
farmot, vagyis egy akkora területet, amit egy lovas egy nap alatt bejár. Mindegyikük vagy
tizenhatezer acre volt. Azok voltak az első hatalmas földbirtokok, amelyeket megszerzett
és egész életében megtartott, és előfordult, hogy egy tizenhatezer acre-nyi, kitűnő
legelőterületet egy ekéért vagy egy zsák cukorért cserélt el.
Húszéves korában tábori zászlósnak választották meg, ami a ranglétrán a békebíró és a
seriff között állt. Márpedig akit ilyen fiatalon kiválasztottak a kort tisztelő férfiak, az
csakis rendkívüli ember lehetett. Körülbelül ugyanebben az időben, gyalogversenyt futva
telivér csataménen ülő ellenfelével egy több mint egymérföldes szakaszon, ő ért be
elsőnek. Később, mikor a fekete Sekukuni főnök elleni csatában a búr tábornok, egy
kétszáznegyven font súlyú nagydarab ember fejlövést kapott és legurult a dombról, Paul
Kruger leugrott a kranokon, felnyalábolta a sebesültet és visszafutott vele a hegyoldalba
az ellenség muskétatüzében.
Mikor leánykérőbe indult, elzárta útját a széles, vadul kiáradt Vaal folyó, amelynek
hömpölygő vize szarvasmarha- és apróvadtetemet sodort. Hiába kiáltoztak neki a
révészek, a csizmáját sem véve le belegázolt lovával a vízbe és átkelt rajta. Paul Krugert
nem olyan fából faragták, hogy egy áradó folyó feltartóztathatta volna.
Miután legyőzte Moshes-t, Mzilikazit és az összes többi harcias törzset a Limpopótól
délre, felégette Dr. David Livingstone misszióját, azzal gyanúsítva, hogy fegyverrel látja
el a törzseket és felvette a harcot saját népe, a Szabad Orange Állam búr lázadói ellen is.
A hadsereg főparancsnokává, majd a Dél-afrikai Köztársaság elnökévé tették meg.
A féktelen, bátor, bivalyerejű, csúnya, konok, istenfélő és kötekedő öregember,
hatalmas földek és csordák ura most fölpillantott a Bibliáról és befejezésül egy egyszerű
felszólítást intézett a figyelmesen várakozó férfiakhoz.
– Féljétek Istent és ne bízzatok az angolokban! – mondta, azzal összecsukta a Bibliát.
Azután, véreres szemeit továbbra is Ralphra szegezve, sztentori hangon elbődült: –
Hozzál kávét! – és egy színes bőrű cselédlány lépett be serényen egy gőzölgő bögrékkel
megrakott tálcával. Az asztal körül ülők kézről kézre adták maguk közt a fekete
Magaliesberg-dohányzacskókat, és pipájukat tömködve zárkózott és tartózkodó arccal
figyelték Ralphot: Miután az olajos kék füst elködösítette a levegőt, Kruger ismét
megszólalt.
– Beszélni akar velem, mijn heer?
– Négyszemközt – egészítette ki Ralph.
– Ezekben az emberekben megbízom.
– Rendben van.
A "taal"-t használták. Kruger elég jól tudott angolul, de Ralph érezte, hogy elvből nem
fog az ő nyelvén beszélni. Ralph a gyémántmezőkön tanulta meg a taalt. Az volt a
legegyszerűbb európai nyelv, amely pont megfelelt egy vadászokból és farmerekből álló,
egyszerű berendezésű társadalom mindennapi életének, bár a politika és vallásgyakorlás
kérdéseiről folytatott vitákban átváltottak a gazdagon árnyalt felnémet nyelvre.
– A nevem Ballantyne.
– Tudom. A maga apja volt az elefántvadász. Ő erős, egyenes ember hírében áll, maga
viszont... – mérhetetlen gyűlölet költözött az öregember hangjába –, maga annak a
pogány Rhodesnak a sleppjéhez tartozik. – Hiába rázta meg Ralph a fejét. Kruger
folytatta: – Ne higgye, hogy nem jutottak a fülembe az istenkáromló kijelentései! Tudom,
hogy mikor megkérdezték tőle, hiszel-e Istenben, mit válaszolt. – Most először erős
akcentussal angolul szólalt meg: "Vagy létezik, vagy nem." – Kruger lassan megrázta
fejét. – Meg fog bűnhődni ezért, mert az Úr azt parancsolta: "Isten nevét ajkadra hiába ne
vegyed."
– És lehet, hogy nem is olyan sokára – mondta Ralph halkan. – Talán épp magát
választotta ki Isten a megbüntetésére.
– Maga is istenkáromlásra vetemedik? – vonta kérdőre éles hangon az öreg ember.
– Nem – rázta meg fejét Ralph. – Én azért jöttem, hogy a kezébe adjam az
istenkáromlót. – Azzal letette a borítékot a sötét asztallapra és az elnök elé pöccintette. –
Egy lista a fegyverekről, amiket titokban Johannesburgba küldött, és a tárolási helyükről.
A lázadók névsora, akik használni készülnek őket. A rohamcsapat – amely az ön határain,
Pitsaninál van összevonva – nagysága és ütőképessége; az útvonal, amelyen keresztül
csatlakozni akarnak a johannesburgi lázadókhoz; a támadás időpontja.
Valamennyi jelenlévő kővé dermedt a megdöbbenéstől, csak az öregember pöfékelt
nyugodtan tovább. A legkisebb mozdulatot sem tette a boríték felé.
– Miért jött hozzám evvel?
– Mert ha észreveszem, hogy betörő akar behatolni a szomszédom otthonába,
kötelességemnek érzem szólni neki.
Kruger kivette szájából a pipát és lerázott a száráról egy kis sárga dohánylét maga
mellé a döngölt padlóra.
– Mi szomszédok vagyunk – magyarázta Ralph. – Afrikában élő fehér emberek,
akiknek közös a sorsuk. Sok az ellenségünk és egy napon talán együtt kell majd
felvennünk a harcot.
Kruger pipája halkan kotyogott és teljes két percig néma csend honolt, amit végül
Ralph tört meg.
– Jó. Rendben van – bökte ki. – Rhodes kudarca nagyon sok pénzt hozna nekem.
Kruger felsóhajtott és bólintott. – Ez a beszéd. Most már hiszek magának. Ez
elégséges indok egy angolnak, hogy árulást kövessen el. – Azzal felvette a borítékot
barna, bütykös, öreg kezébe. – Isten vele, mijn heer – adta ki Ralph útját halkan.
Cathy ismét elővette a festékesdobozát, amely Jon-Jon születése előtt volt a kezében
utoljára. Most megint itt volt az ideje, bár negédes családi portrék és szép tájképek helyett
valami komolyabbat akart alkotni.
Elkezdett egy tanulmányt Rhodézia fáiról, amelyekről már jelentős portfoliója gyűlt
össze. Először az egész fát festette meg, vagy húsz tanulmányt készítve a tipikus
specimenekről, mielőtt megállapodott volna egy-egy reprezentatív példánál. Azután az
eredeti festményen részletesen megrajzolta a leveleket, virágokat és gyümölcsöket,
amiket vízfestékkel tett élethűvé. Végül valódi leveleket, virágokat és magokat préselt le,
és részletes leírást készített a növényről.
De nagyon hamar rájött a tudatlanságára és levélben botanikai könyveket rendelt
Fokvárosból és Londonból és megrendelte Linnaeus Systema Naturae-jének növénytani
kötetét. Ezekből a művekből gyarapította-gazdagította ismereteit. Eddig nyolc olyan fát
különített el, amelyet még nem írtak le azelőtt. Egyet Ralph után "Terminalia Ralphii"-
nek nevezett, egy másiknak pedig a Jonathan nevet adta, mert a fiúcska mászott föl a
tetejére és hozott le neki a szép, rózsaszín virágokból.
Bátortalanul elküldött néhány szárított speciment és egy dossziéra való rajzot Sir
Joseph Hookernek Kew Gardensbe, aki egy buzdító levélben gratulált neki hiteles
művészi munkájához és alátámasztotta az új fajok osztályozását. Hooker levelével együtt
a Genera Planatarum című művéből is küldött egy példányt, amelyet "természet csodáit
tanulmányozó kollégámnak" dedikált, ami egy megejtő levelezés kezdetét jelentette.
Cathy új hobbyját együtt űzhette Jon-Jon madárfészek-keresésével és kitöltötte a szomorú
napokat Ralph távollétében, bár már egyre inkább nehezére esett lépést tartania a
gyerekkel, nagy hasa miatt groteszkül kacsázó járásával. A sziklamászást és
nyújtózkodást ezentúl Jon-Jonra kellett bíznia.
Azon a reggelen a tábor mögötti hegyek egyik vízmosásában tevékenykedtek, ahol
találtak egy szép, terebélyes fát különös gyümölcsfürttel a tetején. Jonathan húsz láb
magasságban kifelé oldalazva egy ágon már-már elkapott egy fürtöt, mikor Cathynek
szólongatás ütötte meg fülét a vízmosás száját elzáró sűrű bozót felől. Sietve begombolta
blúzát és visszaengedte a szoknyát csupasz lábára, amit a katlan tikkasztó hőségében a
patak partján üldögélve a csörgedező vízbe lógatott.
– Halló! – kiáltotta és a távirdász kaptatott izzadva fölfelé a lejtőn.
Az apró termetű, búskomor, kopasz és dülledt szemű emberke volt Cathy egyik
legbuzgóbb csodálója. A távirat érkezése jó ürügy volt számára, hogy elhagyhassa
kunyhóját és megkeresse az asszonyt. Imádattal várakozott kalapjával kezében, míg
Cathy elolvasta az üzenetet.
Pitsani nem hogy város, de még falu sem volt, csupán egy egyszerű, elhagyatottan álló
csereügynökség a sík Kalahari homoksivatag szélén, amely 1500 mérföldre terjedt
nyugatra. Ezzel szemben, mindössze pár mérföldre volt a transvali határtól, amelyet sem
kerítés, sem határjelző karó nem jelzett. A vidék olyan lapos és tagolatlan és a bozót
olyan alacsony volt, hogy az ügynökség lóhátról még hét mérföldről is látszott és
körülötte a katonai tábor kis fehér sátorkúpjai kísértetekként csillámlottak meg a
kánikulai délibábban.
A lovas könyörtelenül hajszolta lovát harminc mérföldön át a mafekingi vasúttól, mert
sürgős üzenetet vitt. A béke hírnökére nem éppen találóan esett a választás Maurice
Heany kapitány személyében, aki katona és az akció embere volt. A jóképű, sötét hajú,
bajuszos, csillogó szemű férfi Carrington lovasalakulatánál és a becsuanai rendőrségnél
szolgált, és a matabele háborúban egy lovascsapat parancsnoka volt. Egy sólyom volt, aki
egy galamb üzenetét vitte. Az őrszemek már két mérföldről észrevették a porfelhőt és
sebbel-lobbal riasztották az őrséget.
Mire Heany bevágtatott a táborba, az összes magas rangú tiszt a parancsnoki sátorban
gyülekezett. A kapitányt maga doktor Jameson fogadta és kezet fogva vele betessékelte a
kíváncsi szemektől megóvó sátorba. Zouga Ballantyne tonikot öntött egy kortynyi ginre
és odavitte neki.
– Sajnos, Maurice, ez nem a Kimberley Klub, jéggel nem szolgálhatunk. – Ez így
magában is életmentő.
Nagyon jól ismerték egymást. Maurice Heany volt Ralph Ballantyne és Harry
Johnston egyik fiatalabb társa, midőn vállalkoztak, hogy elhozzák az első pionír sereget
Mashona-földre.
Heany ivott, és megtörölte a bajszát, aztán John Willoughbyre és a kis doktorra
pillantott. Kínosan érezte magát, mert nem tudta, kinek adja át az üzenetet. Bár
Willoughby volt az ezredparancsnok és Zouga Ballantyne a helyettese, doktor Jameson
pedig hivatalosan csak civil megfigyelő, mindnyájan tudták, kinek a kezében van a végső
döntés.
Jameson zavarát enyhítendő, közvetlen utasítást adott: – Hát akkor ki vele, ember!
– Nem jó hírek, Jim doktor. Mr. Rhodes ragaszkodik hozzá, hogy itt maradjon, míg a
Reform Bizottság hatalmába keríti Johannesburgot.
– És az mikor lesz? – kérdezte keserűen Jameson. – Nézzen ide! – Egy távirat-
paksamétát vett fel a tábori asztalról. –Szinte óránként jön egy távirat Frank Rhodes
förtelmes kódolásával. Tessék, ez itt a tegnapi. – Jameson felolvasta: "Minden eszközzel
késleltetni az alapítást, míg nem születik megegyezés a társaság cégjelzését illetően".
Jameson kiábrándultan ejtette vissza a táviratot az asztalra. – Ez egy nevetséges
köntörfalazás arra vonatkozóan, hogy milyen zászlót lengessünk. Még ilyet! Hát mi a
fenéért csináljuk, ha nem a brit lobogóért?
– Ez tisztára olyan, mint a félénk menyasszony, aki miután kitűzte az esküvő napját,
jóleső zavarral néz elébe – mosolyodott el Zouga Ballantyne. – Ne felejtsék el, hogy a
johannesburgi Reform Bizottság-beli barátaink jobban hozzá vannak szokva a tőzsdéhez
és a pénzügyi spekulációkhoz, mint a kardforgatáshoz. Olyanok, mint a pironkodó szűz:
szükségük van némi törvényes kényszerítésre.
– Úgy bizony! – bólintottdoktor Jameson. – És Mr. Rhodes még óva int bennünket az
elébük meneteltől.
– Egy dolgot azért nem ártana tudniuk. – Heaney tétovázott. – Nagyon úgy tűnik, hogy
a pretoriai uraknak tudomása van róla, hogy valami készül. Sőt azt is rebesgetik, hogy
áruló van köztünk.
– Ez elképzelhetetlen! – csattant föl Zouga.
– Szerintem is, Zouga – bólintott doktor Jim. – Sokkalta valószínűbbnek tartom, hogy
Frank Rhodes nyavalyás gyerekes távirataira figyelhetett fel az öreg Kruger.
– Akárhogy is van, uraim, a búrok már bizonyos előkészületeket tesznek, sőt azt sem
tartom kizártnak, hogy a rohamcsapataikat is riasztották Rustenburg és Zeerust
körzetében.
– Ha így áll a helyzet – mondta Zouga halkan –, akkor két dolgot tehetünk: vagy máris
megindulunk, vagy hazavonulunk Bulawayóba.
Doktor Jameson nem bírt tovább ülve maradni, és felugorva vászonszékéről szapora,
rángatózó kis léptekkel fel-alá kezdett járkálni a sátorban. A többiek csendben figyelték.
Végül megállt a sátornyílásban és keresztülbámult a napperzselte síkságon a keleti
horizont előtt elterülő hatalmas witwatersrandi aranykoncra. Mikor ismét feléjük fordult,
látták, hogy elhatározásra jutott.
– Én megyek – mondta.
– Sejtettem, hogy így fog dönteni – motyogta Zouga.
– És maga? – kérdezte Jameson ugyanolyan halkan.
– Magával megyek – felelte Zouga.
– Sejtettem – mondta Jameson, majd Willoughbyre pillantott, aki bólintott.
– Jól van! Johnny összehívná az embereket? Szólni akarok hozzájuk indulás előtt...
Zouga, vágassa el a távíróvezetékeket. Nem kérek többet Frankié sürgönyeiből! A
további mondanivalóit majd személyesen közölheti velem Johannesburgban.
*
Mungo St. John tábornokot éjnek évadján verték föl álmából. Hálóingben hallgatta
végig egy színes bőrű szolga hisztérikus szóáradatát, aki a Tíz-Mérföldes Vágat
csereállomásáról menekült el. A férfi, akinek lehelete brandyszagú volt, kegyetlen
mészárlásról és gyújtogatásról számolt be.
– Be van rúgva – mondta Mungo St. John egykedvűen. – Vigyétek a szemem elől és
náspángoljátok el.
Az első fehér ember három órával pirkadat előtt ért a városba. A combja át volt döfve
és a bal karját két helyen is eltörte egy buzogány. Az ép karjával kapaszkodott a lova
nyakába.
– Elszabadultak a matabelék! – ordította. – Felégetik a farmokat... – és ájultan csúszott
le nyergéről.
A hajnal első fényére már ötven szekér formált tábort a piactéren: igavonók nélkül,
kézi erővel tolták össze őket. A városból minden gyermeket és nőt betelepítettek a
szekértáborba, ahol tépést csináltak, puskákat töltögettek és kenyeret sütöttek ostrom
esetére. Az a kevés épkézláb férfi, akiket doktor Jameson nem vitt magával Transvaalba,
így nem esett vele együtt fogságba, sietve csapatokba rendeződött, s akinek nem volt lova
és puskája, annak kerítettek.
A sürgés-forgás és zűrzavar közepette választott ki Mungo St. John egy gyors, nyitott
batárt, egy színes bőrű hajtót és egy csapatra való jó kiállású és ügyes lovast, és
megbízott kormányzói minőségében kiadta az indulási parancsot.
A Khami Misszió fölötti hegyszorosba érve megzabolázta lovát, ahol a csapás a
legjobban elkeskenyedett és kétoldalt magas, sárga fű- és erdőfal szegélyezte. Mungo St.
John a kezével ellenzőt formált egyetlen szeme elé.
– Hála legyen Istennek! – suttogta. A misszió zsúpfedeles házai, amelyeket lelki
szemeivel már lángokba és füstbe borultan látott, derűsen álltak odalenn, a békésen
zöldellő völgyben.
A lovak tajtékoztak és fújtattak a hegymenettől, a kocsi pedig kétszáz lépésre
hátramaradt. Fölérve Mungo, pillanatnyi pihenőt sem hagyva az öszvéreknek, azt
kiáltotta: – Csapat! Előre! – azzal megsarkantyúzta a lovát és nyomában az embereivel,
levágtatott a csapásról.
Robyn St. John, mikor kilépett kerek, zsúpfedeles laboratóriumából és felismerte az
oszlop élén haladó férfit, kezeit fiús csípőjére téve haragosan fölszegte fejét.
– Hogy jön ahhoz, hogy betolakodjék ide, uram? – vonta kérdőre.
– Asszonyom, a matabelék fellázadtak. Asszonyokat és gyermekeket hánynak
lándzsaélre és tanyaházakat égetnek fel.
Robyn oltalmazón hátralépett a sápadt arcú Robert elé, aki kijött a klinikaépületből és
szoknyájába kapaszkodott.
– Azért jöttem, hogy biztonságos helyre kísérjem önt és a gyermekeit.
– A matabelék a barátaim – mondta Robyn. – Nekem nincs tőlük félnivalóm. Ez itt
pedig az otthonom, amelyet nem áll szándékomban elhagyni.
– Nincs időm meddő vitába bocsátkozni arról, hogy mihez van kedve és mihez nem –
mondta baljósán és felállt a kengyelben. – Elizabeth – bődült el, mire a lány kilépett a
tanyaház verandájára. – A matabelék fellázadtak. Mind életveszélyben vagyunk. Két
perced van, hogy összepakold a legszükségesebbet...
– Ügyet se vess rá, Elizabeth! – ordította Robyn dühösen. – Mi ittmaradunk!
Mielőtt Robyn felfoghatta volna, mi készül, Mungo megsarkantyúzva lovát a
laboratóriumajtó felé hátrált. Aztán kihajolt a nyeregből, derékon kapta Robynt és úgy
felrántotta a nyeregkápa mögé, hogy szoknyája fellebbent és kitakarta a hátsó felét.
Robyn hiába rúgkapált és sikítozott sértéseket, Mungo a nyitott kocsihoz léptetett vele és
egyetlen vállmozdulattal és újabb alsószoknya-fellibbentéssel ráhuppantotta a hátsó
ülésre.
– Ha nem marad ott, asszonyom, kénytelen leszek szégyenszemre megkötöztetni.
– Ezt soha nem bocsátom meg magának! – zihált Robyn elfehéredett ajakkal, de látta a
férfin, hogy nem tréfál.
– Robert! – szólt Mungo St. John a fiának –, eredj az anyádhoz! Mars!
A gyerek a kocsihoz rohant és felmászott.
– Elizabeth! – bődült el ismét Mungo St. John. – Mozogj, lányom. A perceink meg
vannak számlálva!
Elizabeth kiszaladt a verandára egy batyuval a vállán.
– Derék lány vagy! – mosolygott rá Mungo St. John. A helyes, bátor és higgadt
Elizabeth mindig is a kedvence volt. Mungo leugrott lováról, felsegítette a lányt a
kocsira, aztán visszapattant a nyeregbe.
– Csapat! Indulj! Mozgás! – parancsolta és kifordult az udvarból.
A kocsi az oszlop végén haladt, előtte a tíz lovas kettesével, s az egész menetet Mungo
St. John vezette. Elizabeth-et önkéntelenül is kellemes izgalom és félelem fogta el. Ez
olyan más volt, mint a Khami Misszióban megszokott egyhangú, nyugodt élet: a
fegyveres férfiak, a sietség és feszültség, a körülvevő ismeretlen sötét fenyegetés, a
hűséges férj szerelme, aki átlovagol a halál árnyékának völgyén, hogy megmentse
szeretett asszonyát. Mily nemesnek és energikusnak látszott az oszlop élén, milyen
könnyedén ülte meg a lovat, és milyen haláltmegvető mosollyal nézett olykor hátra a
kocsira! Elizabeth csak egyetlen hozzáfogható férfit ismert. Bárcsak Ralph Ballantyne
jött volna egyedül őt megmenteni! De máris elhessentette ezt a bűnös gondolatot és
menekülni akarva előle hátrafordult és lenézett a dombról.
– Jaj, mama! – kiáltotta felugorva a kilengő kocsiban és izgatottan mutatott lefelé. –
Odanézz!
A Misszió lángokban állt. A templom zsúpfedele a fölfelé kúszó lángnyelvekben
fáklyaként égett. A tanyaházból füst gomolygott kifelé és anya és lánya elszörnyedve
meredtek a spathodeafák szegélyezte ösvényen égő száraz fűnyalábokkal szaladó sötét
emberi alakokra. Az egyik megállt és a klinika tetejére hajította fáklyáját.
– A könyveim – suttogta Robyn. – A feljegyzéseim! Az életem munkája!
– Ne nézd tovább; mama. – Elizabeth visszaült mellé az ülésre és úgy kapaszkodtak
egymásba, mint az elveszett gyermekek.
A kis menet elérte az átjáró tetejét és a megállás nélkül hajtott, elcsigázott lovak
eltűntek a gerinc mögött, ahol a matabelék előbukkantak a csapás mindkét oldalán. Két
fekete hullámban emelkedtek ki a fűből és zümmögő harci kántálásuk olyan sebesen
erősödött, mint a meredek hegyoldalon felgyorsuló lavina.
Bár a lovasok kezében fel volt húzva a karabély kakasa, a tusa pedig a jobb
combjukon pihent, a matabelék olyan hirtelen rohanták meg őket, hogy már az első
áradatuk legázolta a csapatot, amely nem riasztotta meg a feketeemberhullámot. És mikor
a lovak rémült nyerítéssel felágaskodtak, a támadók kirángatva a katonákat a nyeregből,
lándzsáikkal összevissza döfködték őket. A harcosoknak eszét vette a vérszomj.
Vicsorogva és torkukszakadtából ordítva rontottak a fehérekre, mint vérebek a
rókatetemre.
Egy jól megtermett, izzadságtól fénylő testű harcos elkapta a színes bőrű hajtó lábát és
lerántotta a bakról, de mielőtt az földet érhetett volna, egy másik harcos rátűzte
lándzsájának széles ezüstös végére.
Csak az oszlop élén haladó Mungo St. Johnnak sikerült kitörnie. De már őt is
megszúrták az oldalán és a vér patakokban folyt végig a bricsesze szárán és
lovaglócsizmáján és csöpögött sarkáról a földre.
De továbbra is peckesen ülve nyergében, hátrapillantott. A matabelék fölött Robyn
szemébe nézett, majd egy szempillantás alatt megfordulva belelovagolt a fekete tömegbe,
a kocsi irányába. Pisztolyával belelőtt egy harcos arcába, aki melléje ugorva el akarta
kapni a lova fejét, de közben a másik oldalról egy másik matabele mélyen a hónaljába
mártotta lándzsáját. Mungo St. John felnyögött és tovább sarkantyúzta lovát.
– Itt vagyok! – ordította Robynnak. – Ne félj, drágám... – abban a pillanatban egy
harcos átdöfte a hasát. A tábornok összegörnyedt. Éles acéllal szíven szúrt lova kiszaladt
alóla, és már-már úgy látszott, vége a dalnak, de Mungo St. John csodával határos módon
fölállt és szilárdan megvetette lábát a földön, kezében pisztolyával. Szemvédőjét
elvesztette és üres szemürege olyan ördögien fénylett, hogy a harcosok egy pillanatra
visszahőköltek és ott állt középen a borzalmasan vöröslő, lándzsaejtette sebekkel a
mellén és hasán.
Gandang előrelépett és csend telepedett a tömegre. A két férfi farkasszemet nézett
egymással, és miután Mungo fel akarta emelni pisztolyát, de ereje cserben hagyta,
Gandang úgy döfte mellbe lándzsájával, hogy a penge tenyérnyire a hátán jött ki.
Aztán megállt a holtteste fölött és egyik lábát Mungo St. John mellére téve, kihúzta
belőle a lándzsát, amely olyan cuppanós hangot adott, mint csizma a vastag sárban. A
csend a harci kántálásnál és a haldoklók sikolyánál is ijesztőbb volt.
A sűrű fekete tömeg elborítva a holttesteket körülzárta a kocsit. Az amadodák
körbeállták a hátán fekvő Mungo St. Johnt, akinek arca a düh és haláltusa grimaszába
torzult és egyetlen szeme a számára már láthatatlan ellenségre meredt.
A harcosok egy emberként emelve föl fejüket, a kocsiban összebújva kuporgó nőkre
és gyermekre bámultak. A levegő vészterhes volt, szemükben gyilkos őrület izzott és a
karjukat, mellüket és arcukat telefröcskölő vér egy rémisztő harci maszknak látszott.
Soraik úgy hullámzottak, mint a préri enyhe szellőtől borzolt füve. Leghátul már
felhangzott egy zümmögő hang, de mielőtt kórussá dagadhatott volna, Robyn St. John
felállt a kocsiban és a magasból lenézett rájuk. A zümmögés elhalt.
Robyn előrenyúlt és megfogta a gyeplőt. A matabelék figyelték, de senki sem
mozdult. Robyn megrántotta a gyeplőt és az öszvérek lassan megindultak.
Gandang, Mzilikazi fia, a matabelék legmagasabb rangú indunája ellépett az útból és
mögötte az amadodák sorai is szétnyíltak. Az öszvérek lassan haladtak tova közöttük az
ösvényen, finnyásán lépkedve át a lovasok megcsonkított tetemein. Robyn mereven
fogva a gyeplőt egyenest előrenézett. Csak egyszer pillantott oldalra, Mungo St. John
holtteste mellé érve, azután ismét az útra szegezte tekintetét.
A kocsi lassan gördült lefelé a hegyről, és mikor Elizabeth hátra mert nézni végre, az
út üres volt.
– Elmentek, mama – suttogta és csak akkor látta, hogy Robynt néma zokogás rázza.
Elizabeth átkarolta a vállát, és Robyn egy pillanatra elengedte magát.
– Rémes ember volt, de Isten bocsássa meg nekem, nagyon szerettem őt – suttogta.
Aztán kiegyenesedett és nagyot rántva a gyeplőn továbbhajtotta a kocsit Bulawayo felé.
Ralph egy pillanatra úgy érezte, képtelen elengedni a gyereket, de végül erőt véve
magán letette és elküldte Isazival, hogy etessék meg a lovakat az aknanyílásnál. Azután
félrevonta Vickyt és Harry Mellow-t az alagút félhomályába, ahol nem láthatták arcát és
egyszerűen közölte:
– Cathy meghalt.
– Hogyhogy? – törte meg Harry a döbbent csendet. – Hogy halt meg?
– Borzalmasan – felelte Ralph. – Borzalmasan... jobb, ha nem mondom el.
Harry átkarolta a zokogó Vickyt. Az első megrendülés után Ralph folytatta: – Nem
maradhatunk itt. Két helyre mehetünk: a végponthoz vagy Bulawayóba.
– Lehet, hogy Bulawayót már felégették és kifosztották – vélekedett Harry.
– És az is, hogy a végponthoz vezető úton kafir harcosok vannak – jelentette ki Ralph.
– De ha Vicky délre akar menni, elvisszük a végpontra és felültetjük Jon-Jonnal együtt a
legelső délnek tartó vonatra.
– És aztán? – kérdezte Harry. – Aztán mit teszel?
– Bulawayóba megyek. Ha még életben vannak, akkor szükségük lesz harcolni tudó
emberekre.
– Vicky? – Harry megölelte feleségét.
– Az anyám és a családom Bulawayóban vannak. Ez a szülőföldem... én nem
futamodom meg. – Hüvelykujjaival letörölte a könnyeket arcáról. – Én is veletek jövök
Bulawayóba.
Ralph bólintott. Azon lepődött volna meg, ha a lány hajlandó délre menni.
– Eszünk és indulunk.
A szekérúton mentek északnak. Az út nyomasztó volt. Lépten-nyomon gazdátlan
szekereket láttak, amelyek még a marhavész idején maradtak ott. A ponyvájuk már
cafatokra rongyolódott, rakományukat ellopták és körülöttük a fűben ládák, összetört
dobozok és rozsdásodó konzerves dobozok voltak szétszórva. Némelyik szekér
nyomában ott hevertek az ökrök mumifikálódott maradványai úgy, ahogy elhullottak:
hátracsavarodott nyakkal, görcsök közepette, halálba merevedett végtagokkal.
De frissebb keletű és még megrendítőbb pusztulás nyomaira is bukkantak a csapáson.
Az út közepén a Zeederberg fivérek egyik gyorskocsija állt – az öszvérek lándzsával
agyonszúrva feküdtek a földön, a hajtó és utasai pedig kibelezve lógtak egy tüskefán.
Az Inyati folyó gázlójánál lévő csereállomásból csak megfeketedett falak maradtak. A
görög boltos feleségének és három lányának meztelen tetemei sorban egymás mellett
feküdtek az elülső udvarban és nemiszervükből buzogányfejek álltak ki. A családfő
törzse a tűzön égett, lándzsára tűzött feje pedig az út közepéről meredt rájuk. Ralph Jon-
Jon arca elé húzta köpenyét és magához szorította a gyereket, míg a látvány mellett
elhaladtak.
Azután előreküldte Isazit felderítésre, aki visszatérve közölte, hogy a csapást védik.
Ralph felzárkóztatta a kis társaságot, aztán vágtába fogtak és meglepetésszerűen rajtaütve
a tucatnyi matabele amadodán négyet egyből lelőttek közülük, miközben a fegyvereikért
futottak, és áttörtek rajtuk porfelhőt kavarva és tüzelve. Nem követte őket senki, de azért
Ralph minden eshetőségre elkészülve visszafordult és egy darabig lesben állt az út
mentén.
Jonathan egész éjszaka apja ölében aludt, aki szinte negyedóránként felriadt lidérces
álmaiból, amelyekben Cathyt hallotta újra és újra sikoltani és kegyelemért könyörögni.
Hajnalban azon kapta magát, hogy a vakondprém homlok-pántot szorongatja markában,
pedig nem is emlékezett rá, hogy kivette volna a zubbonyából. Visszatette a zsebébe és
rágombolta a fület, mintha valami ritka értékes tárgy lett volna.
Folytatták útjukat észak felé, egész álló nap lovagoltak, maguk mögött hagyva kis
"egyszemélyes" aranybányákat és a tanyaházakat, ahol férfiak és családjaik kezdtek
valamikor emberi arcot adni a vadonnak. Némelyiküket teljesen meglepetésszerűen érte a
támadás – hálóingben voltak. Egy kisfiú még mindig a játékmackóját szorongatta és
halott anyja feléje nyújtott keze már nem érte el vizes fürtjeit.
Más tanyaházak lakói drágán adták az életüket, mert a halott matabelék olyan
szétdarabolva hevertek, akár a fűrészmalomból kikerült faforgácsok a leégett hajlékok
körül. Egy ízben csak amadodák tetemeire bukkantak, amelyek mellett lópata- és
szekérnyomok vezettek északra.
– Andersonék elmenekültek – állapította meg Ralph. – Adja az Isten, hogy
Bulawayóban legyenek.
Vicky a Khami Misszió mellett vezető régi szekérúton akart menni, de Ralph
ellenezte.
– Ha ottrekedtek, akkor már úgyis elkéstünk. Elég borzalmat láttál. Ha viszont sikerült
elmenekülniük, találkozunk velük Bulawayóban.
A harmadik napon korán reggel lovagoltak be Bulawayo városába. A város főterén
megnyíltak a barikádok és beeresztették őket a hatalmas szekértáborba, ahol
összeszaladtak az emberek és kérdésekkel ostromolták a jövevényeket:
– Jönnek már a katonák?
– Mikorra érnek ide?
– Nem látták a fivéremet? Az Antilop bányában...
– Van újabb fejlemény?
Vicky, mikor meglátta az egyik szekér tetején integető Robynt, ismét elsírta magát.
Elizabeth leugrott a szekérről és a tömegen keresztül Ralphhoz furakodott.
– És Cathy?... – kérdezte.
Ralph, miközben megrázta fejét, a saját bánatát látta visszatükröződni a tiszta,
borostyánszínű szemekben. Elizabeth felnyúlt és levette Jon-Jont a nyereg elől.
– Én fogom gondját viselni, Ralph – mondta csöndesen.
Isazi tizennégy embert hozott magával. Mind zuluk voltak délről, a Zeederberg
Társaság hajtói és szekérkísérői, akik valamikor a Rholands Transportnál dolgoztak, és
Bulawayóban rekedtek a marhavész miatt.
– Azt tudom, hogy egy tizennyolc ökrös fogatot el tudtok hajtani – bólintott Ralph a
tűz körül üldögélő zulukra nézve, akik kézről kézre adogatták egymásnak a piros
konzervdoboz "Wrights No. 1. Best Stuff '-ot. – Azt is tudom, hogy annyi sadza
kukoricakását tudtok egy ültő helyetekben megenni, amennyit nyomtok, és annyi sört
meginni hozzá, amitől még egy orrszarvú is berúgna. De harcolni tudtok-e?
Isazi válaszolt helyettük, abban a türelmes hangnemben, amit értetlen gyerekekkel
szoktak használni.
– Mi zuluk vagyunk. – És ezzel mindent megmondott.
Jan Cheroot még hat embert hozott: – Mindegyikük fokvárosi busman és hottentotta
keverék, akárcsak jómagam.
– Ez itt Grootbroom, vagyis Nagy Fa. – De a férfi Ralphot jobbára egy Kalahári-
sivatagi sötét, száraz és tövises tüskefára emlékeztette. – Káplár volt az 52. Gyalogosban
a Fokvárosi Erődben. Az unokaöcsém.
– Miért jött el Fokvárosból?
Jan Cherootot szemlátomást kínosan érintette a kérdés.
Nézeteltérése támadt egy hölgy miatt. Egy férfinak kiszúrták a bendőjét, és az én
drága unokaöcsémet vádolták az alávaló tett elkövetésével.
– És nem ő tette?
– Dehogynem. Nem ismerek olyat, aki jobban bánna nála a késsel... saját magamat
kivéve – jelentette ki Jan Cheroot szerényen.
– És miért akarsz matabeléket ölni? – kérdezte Ralph szindebeléül, mire a hottentotta
ugyanazon a nyelven azt válaszolta:
– Mert ez olyan munka, amihez értek és élvezem.
Ralph bólintott és a következő férfihoz fordult.
– Lehet, hogy ez még közelebbi rokonom – mutatta be Jan Cheroot. – A neve Taas, és
az anyja híres szépség volt. Volt egy hírhedt zugkocsmája a Jelző-hegy lábánál, a
fokvárosi dokk fölött. Hajdanán szerelem és barátság fűzött a hölgyhöz, de aztán sok más
barátja is lett neki.
A leendő rekrutának ugyanolyan lapos orra, magas pofacsontja, ferde vágású szeme és
viaszsima bőre volt, mint Jan Cherootnak... Ha valóban Jan Cheroot zabigyereke, aki a
gyerekkorát a hírhedt fokvárosi dokkországban töltötte, akkor tudhat harcolni. Ralph
bólintott.
– Öt schilling naponta – mondta. – És ingyen láda, amiben eltemetünk, ha a matabelék
kinyírnak.
Jameson sok száz lovat délre vitt, és a farmokon a matabelék elpusztították a lovakat.
Maurice Gofford és emberei 160 hátaslovat vittek magukkal, mikor Gwandába indultak,
hogy elhozzák a távoleső farmokon és bányákban rekedt, esetleg még kitartó életben
maradottakat. Közben pedig George Grey kapitány megszervezte a "Grey Járőrei"
alakulatot, amelynek szüksége volt a megmaradt hátaslovak zömére. Ralph négy szép
hátaslovat hozott magával és sikerült még hatot vennie horribilis összegért. Az egyenként
100 fontért vásárolt állatokért nemrég még legfeljebb ha 15 fontot kapott volna a
kimberleyi piacon, de nem volt más választása. Még jóval éjfél után is ébren ezen
rágódott a szekér alatt, mikor Robyn, Louise, a két lány és a gyerekek már az igazak
álmát aludtak a szekér ponyvateteje alatt.
Ralph lehunyt szemmel feküdt pár lábra Harry Mellow-tól, aki mélyen és egyenletesen
lélegezve, minden apró neszt elnyomott. De Ralph ebben a zaklatott lelkiállapotban is
megérezte a jelenlétét a sötétben. Szimatolni kezdett és orrát áporodott, égett fa, cserzett
állatbőr és annak a zsírnak a szaga csapta meg, amivel a matabele harcosok szokták
bekenni magukat.
Ralph a feje alatt lévő nyereg alá csúsztatta jobb kezét és ujjai kitapintották a Webley
négyszögletesen recézett diófa agyát.
– Henshaw – suttogta egy számára ismeretlen hang. Ralph bal kezével elkapott egy
vastag, eres nyakat, miközben pisztolya csövét a férfi testének nyomta.
– Ki vagy?! – hörögte. – Beszélj, vagy megöllek!
– Azt beszélik rólad, hogy gyors és erős ember vagy – mondta a férfi szindebele
nyelven. – Ezt most már én is tanúsíthatom.
– Ki vagy?
– Jó embereket hoztam neked, és lovakat is fogok.
Mind a ketten suttogva beszéltek.
– Akkor miért lopózkodsz, mint a tolvajok?
– Mert matabele vagyok, és ha a társaid észrevesznek, megölnek. Azért jöttem, hogy
elvezesselek azokhoz az emberekhez.
Ralph óvatosan elengedte, és a csizmája után nyúlt. Kiléptek a szekértáborból és
keresztülosontak a néma és üres városon. Ralph még egyszer figyelmeztette: Ha
becsapsz, megöllek.
– Tudom – felelte a matabele.
Egymagas volt Ralph-fal, csak keményebb kötésű, és egy ízben, mikor hátrapillantott,
a holdfény selymesen megcsillant a jobb szeme alatt az arcán húzódó forradáson.
A város legszélén, közel a prérihez, egy ház udvarában, amelyet egy otthonát szerető,
kertjét védelmezni óhajtó polgár fallal vett körül – tizenkét matabele amadoda várakozott.
Némelyiken állatbőr szoknya, míg másokon rongyos nyugati katonazubbony.
– Kik ezek az emberek? – kérdezte Ralph. – És ki vagy te?
– A nevem Ezra, Ezra őrmester. Csillogó Félszem rendőrtisztje voltam, de őt megölték
a kafir harcosok a Khami hegyekben. Ezek az emberek pedig a Társaság rendőrei.
– A Társaság Rendőrségét feloszlatták és lefegyverezték – mondta Ralph.
– Így van. Elvették tőlünk a puskát. Azt mondják, nem bíznak bennünk, esetleg
átallunk a lázadókhoz.
– És miért nem teszitek? – kérdezte Ralph. – Néhány testvéretek megtette. Állítólag
száz rendőr csatlakozott hozzájuk puskával együtt.
– Mi viszont, ha akarnánk, sem tehetnénk meg. – Ezra megrázta fejét. – Hallottál a két
matabele nőről, akiket az Inyati folyónál megöltek? Az egyiket Ruthnak hívták, a másikat
Imbalinak, Kis Virágnak.
Ralph összevonta szemöldökét. – Igen, emlékszem.
– Ezek az emberek tették, az én alárendeltjeim. A Gandang nevű induna élve akar
elfogatni minket, hogy végignézhesse a kivégzésünket.
– Nekem olyan emberekre van szükségem, akik ugyanolyan könnyen ölik meg az ő
asszonyaikat, ahogyan ők ölték meg a mieinket – mondta Ralph. – És a lovak hol
vannak?
– A lovakat, amiket a matabelék Essexvale-ből és Belingwéből loptak, a hegyekben
rejtették el, de én ismerem a helyet.
Jan Cheroot és emberei jóval a kijárási tilalmat jelző harang megszólalása előtt
egyesével és kettesével kiszállingóztak a lovakkal a szekértáborból. Mire Ralph és Harry,
úgymond vacsora előtti levegőzésre indultak és megérkeztek a főutca végén álló fallal
körülvett kertbe, már mindenki egybegyűlt.
Ezra őrmester szoknyákat, lándzsákat és buzogányokat hozott, Jan Cheroot pedig egy
nagy, fekete, háromlábú, marhazsírral pasztára főzött, lámpakorommal teli edényt. Ralph,
Harry és a hottentották meztelenre vetkőztek és bekenték egymást az avas pacsmaggal,
gondosan eldolgozva a fülek körül, térdeken és könyökön, és a szemek alatt, ahol a
halovány bőr feltűnhet.
Mire az anglikán templom harangja megkondult, már mindnyájan matabele amadoda-
szoknyában voltak. Ralph és Harry fekete paradicsom-vadpintytoll fejdísszel takarták el
hajukat, ami szintén elárulhatta volna őket. Isazi és Jan Cheroot bivalybőr papucsot
kötöttek a lovak patáira, mialatt Ralph szindebeléül – az akció során beszélendő nyelven
– az utolsó parancsokat adogatta.
A napnyugta és holdkelte között hirtelen beállt sötétben hagyták el a várost. A lópaták
kopogását elfojtotta a rájuk húzott saru, és Ezra mezítlábas matabeléi nesztelenül futottak
mellettük. Egy óra múlva Ralph kurta parancsára a lovak mindkét oldalán lógó
kengyelszíjra egy-egy matabele csimpaszkodott. Menetsebességük soha nem csökkent
rövid vágta alá. Addig mentek délkelet felé, míg végül megpillantották a Matopos
vonulatainak csipkézett ormait kirajzolódni a hold-sápasztotta égbolt alatt.
Valamivel éjfél után Ezra azt dörmögte: – Ez az a hely!
Ralph felágaskodott a kengyelben és felemelte jobb kezét. Az oszlop felzárkózott és
leszálltak a lovakról. Míg Jan Cheroot híres-nevezetes zabigyereke, Taas elvezette a
lovakat, Jan Cheroot ellenőrizte a fegyvereket.
– A tűzfénybe teszem neked őket – súgta oda neki Ralph, – Figyeld a jeladásomat.
Aztán Isazira mosolygott, és fogai fehéren csillogtak fényes feketére festett arcában. –
Nem ejtünk foglyot. Maradjatok Jan Cheroot mellett, de óvakodjatok golyóitól.
– Henshaw, én is veled akarok menni.
Harry Mellow szólalt meg szindebele nyelven, mire Ralph, úgyszintén szindebeléül
azt válaszolta:
– Te jobban tudsz lőni, mint beszélni. Eredj csak Jan Cheroottal.
Ralph következő parancsára, mindenki előhúzta a csípőjén lévő bőrzacskóból a fehér
tehénfarok nyakdíszt. Az volt a megkülönböztető jelzés, nehogy egymásra támadjanak a
zűrzavarban. Ralph a vakondprém pántot is elővette és a karjára kötötte. Utána felvette a
súlyos lándzsát és ébenfa buzogányát és bólintott Ezrának.
– Menj előre!
Az Ezrát követő Ralph mögött oldalazva nyargaltak a matabelék a hegyoldalon. A déli
előhegyet megkerülve megpillantották a völgyben a tábortűz vörös csillogását. Ralph
Ezra elé ugrott, a sor elejére, és nagy levegőt véve énekelni kezdett:
Boldog sikongatás támadt, mikor Madárijesztő Asszonyság bottal esett neki pipogya
férjének. Az első sorban ülő gyerekek tapsikoltak, miközben az ütések csak úgy pufogtak
Paprika Jancsi csörgősipkás fafején és komikus púpján.
Jon-Jon úgy beleélte magát a látványba, hogy arca olyan piros lett, mint Paprika Jancsi
kampós orra, és a felháborodástól magán kívül, fölugrálva kiáltozta: – Add vissza neki!
Hiszen csak lány!
– Igazi Ballantyne vagy! – nevette el magát Ralph, miközben alig bírta visszatartani a
fiúcskát, aki az igazság bajnokaként a bábuk közé akarta vetni magát.
Elizabeth Jon-Jon mögött ült, Roberttel ölében. A gyerek sápkóros arca komoly volt,
és olyan önfeledten szopta a hüvelykujját, mint egy kis öreg gnóm a pipáját. Elizabeth-et
viszont magával ragadta a vidámság, miközben kipirult arccal és csillogó szemekkel
buzdította Madárijesztő Asszonyságot, hogy adjon csak neki.
Egy fényes hajtincs kiszabadult szarufésűje alól és zsenge, selymes halántékára lógva
a füle köré göndörödött. Szép, formás füle halványrózsaszín volt, és olyan vékony, hogy
a napfény átvilágította, mint valami ritka, kínai csontporcelánt. A napsugarak
burgundivörös szikrákat csiholtak vastag sötét fürtjeiből.
Ralph figyelme elkalandozott a bábukról és lopva a lányt nézte Jonathan göndör feje
mögül. Elizabeth rekedtesen doromboló nevetése annyira szívből jövő és felszabadult
volt, hogy Ralph a hatása alá kerülve maga is elnevette magát. A lány hátrafordult egy
pillanatra és Ralph szemébe fúrta tekintetét. Úgy érezte, egy forró mézesbödönbe néz. Az
aranypettyek mögött feneketlen mélység rejtőzött. De Elizabeth már rájuk is engedte
sötét, göndör pilláinak fátylát és ismét a kicsiny színpad felé fordult, de már nem
nevetett. Alsó ajka megremegett és fülig elvörösödött.
Ralphot ez különös bűntudattal töltötte el, felkavarta és, ha figyelmét nem is, tekintetét
gyorsan ismét a rikácsolva egymást püfölő bábuk felé fordította. A jelenet, Jonathan
legnagyobb megelégedésére, azzal ért véget, hogy egy Mr. Peel kék sisakját viselő rendőr
elvitte Madárijesztő Asszonyságot, hogy elnyerje méltó büntetését. Azután a kedves,
szemüveges Mr. Meikles, a könyvesbolt tulajdonosa kilépett a rikító csíkos függöny
mögül a bábukkal kezén és meghajolt.
– Pont úgy néz ki, mint Mr. Kipling – suttogta Elizabeth. – És a képzeletvilága is
ugyanolyan vérszomjas és kegyetlen.
Ralph mélységes hálát érzett iránta, amiért a váratlan kínos helyzetet ilyen elegánsan
feloldotta. Felvette a fiúkat és egyiket az egyik, másikat a másik vállára ültetve az
elvonuló közönség után ment.
Jonathan úgy csivitelt az apja vállán, akár egy seregélyraj, miközben elmagyarázta a
nála jóval fiatalabb és még butuska Bobbynak a bábjáték bonyolultabb fordulatait. De
Ralph és Elizabeth némán bandukoltak egymás mellett.
A szekérhez érve Ralph letette a gyerekeket a földre, és a két fiúcska eliramodott.
Elizabeth tétován követni akarta őket, de mikor Ralph utánaszólt, megtorpant és feléje
fordult.
– Nem tudom, mitévő lennék nélküled... borzasztóan kedves tőled... – tétovázott. –
Cathy nélkül... – észrevette a fájdalmat a lány tekintetében és elhallgatott. – Csak meg
akartam neked köszönni...
– Nem kell megköszönnöd, Ralph – mondta halkan a lány.
– Ha bármiben segíthetek... rám mindig számíthatsz.
Elizabeth tartózkodásán repedés keletkezett és meg akart szólalni, de ajkai remegtek.
Hirtelen sarkon fordult és föllépett a gyerekek után a szekérbe.
Egy hírnök érkezett lóhalálában vágtatva, és olyan hirtelen állította meg lovát, hogy az
állat felágaskodott és a gyeplőt rángatta.
– Uram, a lázadók egy nagy csoportja tart idefelé az úton! – kiáltotta sürgető hangon.
– Jól van, katona. – Nagyméltóságú Maurice Gifford, a bulawayói hadsereg B és D
csapatainak parancsnoka sombrerója karimájához emelte kesztyűs kezét. – Menjen előre
és tartsa szemmel őket. – Azután megfordult nyergében. – Dawson kapitány,
formáltasson szekértábort amoda, a fák alá, ott jó tüzelőállásban lesznek a Maximok... Én
kimegyek ötven lovassal megtámadni az ellenséget.
Ritka nagy szerencse volt; hogy Bulawayo közvetlen közelében ütközhetnek bele a
lázadók egy csoportjába. Gifford 160 lovasa élén hetekig járta a vidéket és talált is vagy
harminc túlélőt elszigetelt falvakban és cserekereskedelmi állomásokon, de matabelékkel
nem találkoztak. Gifford Dawsonra bízta a szekértábor felállítását, jómaga pedig az ötven
legjobb emberével elvágtatott a bulawayói úton.
Gifford egy earl legfiatalabb fia volt. A jóképű fiatal arisztokrata altisztként szolgált
egy híres gárdaezredben. Épp eltávozáson volt egy afrikai vadászterületen, mikor a
bennszülött felkelés szerencsés módon megszínesítette szabadságát. A nagyméltóságú M.
Gifford rettenetesen buzgó és átkozottul kemény legény hírében állt, akiről mindenki
biztosra vette, sokra viszi még az életben.
Az emelkedő tetején megzabolázta lovát és felemelve jobb kezét, megálljt vezényelt a
csapatnak.
– Ott vannak, uram! – kiáltotta a hírnök. – Mondhatom, vastag bőr van a képükön!
Maurice Gifford megtörölte a távcsöve lencséjét sárga selyemsálja végével, majd a
szeméhez emelte.
– Mind lovon ülnek... – mondta – és milyen jól ülik meg a lovat. Csupa gyilkosképű,
marcona alak.
A lovasok már csak félmérföldnyire voltak: a rendetlen oszlopban haladó gyülevész
népség bennszülött harci díszbe volt öltözve, fejükön tollbóbita, fegyverzetük a modern
és primitív harci eszközök elképesztő egyvelege.
– Csapat csatarendbe! Balra át! Jobbra át! – vezényelte Gifford. – Őrmester! A lejtőn
támadunk! Aztán szétválasztjuk és a Maxim lőtávolságán belülre tereljük őket.
– Bocsánat, uram – motyogta az őrmester –, de úgy tűnik, mintha egy fehér ember
vezetné őket.
Gifford újra szeméhez emelte távcsövét és belebámult.
– Egy fenét az! – motyogta. – Az a fickó állatbőrökbe meg egyéb maskarába van
öltözve.
A fickó vidáman integetni kezdett nekik, amint közelebb ért hozzájuk a szedett-vedett
népség élén.
– Jó reggelt, csak nem ön Maurice Gifford?
– De én vagyok, uram – felelte Gifford hűvösen. – És engedelmével, ön kicsoda?
– A nevem Ballantyne, Ralph Ballantyne. – A fickó lebilincselő mosolyt villantott rá.
– Az urak pedig – bökött hüvelykujjával maga mögé – Ballantyne felderítői.
Maurice Gifford utálkozva mérte végig őket. Nem lehetett megállapítani, mifélék,
mert összevissza voltak maszatolva zsírral és agyaggal, hogy matabeléknek látsszanak, és
levetett katonaingeket és törzsi maskarákat viseltek. Csak a Ballantyne-fickó nem kente
össze az ábrázatát, nyilván azért, hogy felismerhessék a bulawayói katonák. De biztos ő
is feketére mázolja majd a képét, ha már megkapta tőlük, amit akart. És Ralph Ballantyne
már rá is tért, hogy mit akar...
– Rekvirálás, Mr. Gifford – mondta és átnyújtotta az övéből előhúzott összehajtogatott
és pecséttel ellátott írást.
Gifford fogával lehúzta jobb kezéről a kesztyűt, majd elvette a papirost és feltörte a
pecsétet.
– A Maximokat nem adhatom oda, uram! – kiáltott fel olvasás közben. – Nekem az a
feladatom, hogy megvédelmezzem a rám bízott civil lakosságot.
– Önök mindössze négy mérföldnyire vannak a bulawayói szekértábortól és az úton
egy szál matabele sincsen. Az imént tisztítottuk meg az önök számára. Már semmiféle
veszély nem fenyegeti az embereit.
– De... – kezdte Gifford.
– A rekvirálást William Napier ezredes, a bulawayói haderő parancsnoka írta alá. Azt
ajánlom, vele beszélje meg a dolgot Bulawayóban. – Ralph még mindig mosolygott. –
Nekünk viszont nincs veszteni való időnk. Csak magunkhoz vesszük a Maximját, és nem
zavarjuk többet.
Gifford összegyűrte az írást, pár pillanatig tehetetlenül bámult Ralphra, aztán más
malomban kezdett őrölni.
– Ön, uram, és az emberei az ellenség öltözékét viselik, amivel megsértik a hadviselés
törvényeit – vádaskodott.
– Az indunáknak magyarázza el a törvényeket, Mr, Gifford, azoknak, akik a polgári
lakosságot legyilkolják.
– Nem követelmény egy angolnak a vadak szintjére süllyednie, akikkel háborúzik –
közölte gőgösen Gifford. – Nem tudom, mit szólna az ön viselkedéséhez atyja, Zouga
Ballantyne őrnagy úr, akivel volt szerencsém találkozni. Ő talpig úriember.
– Atyám és a többi összeesküvő – akik egytől egyig angol úriemberek – fölött jelenleg
törvényt ülnek azzal vádolva őket, hogy háborút indítottak egy baráti kormány ellen. De,
biztosíthatom, hogy alkalomadtán meg fogom tőle kérdezni. Most azonban szíveskedjék
mellénk adni az őrmesterét, hogy megkaphassuk végre azt a Maximot, és már el is
búcsúzunk, Mr. Gifford.
Leemelték a Maximot a kocsiról és a háromlábú állvánnyal és lőszeres dobozokkal
együtt teherhordó lovakra rakták.
– Mivel tudtad Napiert rávenni, hogy lemondjon az egyik értékes Maximjáról? –
kérdezte Harry Mellow a lovakra szíjazva a zsákmányt.
– Egyszerű bűvészmutatvánnyal – kacsintott rá Ralph. – A tollnak nagyobb hatalma
van...
– Hamisítottad a papírt! – meredt rá Harry. – Ezért főbelövés jár...
– Ahhoz előbb el kell kapniuk. – Ralph megfordult és jó hangosan elkiáltotta magát: –
Csapat! Lóóóra! In-dulj!
Juba nem tudott lépést tartani a fiatalabb nőkkel és rohanó gyermekekkel. Egyre
jobban lemaradt, miközben Tungata izgatottan nógatta.
– Elkésünk, nagyanyó! Sietni kell!
Nem messze a völgytoroktól Juba már zihált és botladozott, fényes hurkái minden
lépésnél csak úgy rengtek, szemei előtt sötét foltok táncoltak.
– Pihennem kell – lihegte és lerogyott az ösvény szélére.
A sor hátsó vége tovaözönlött mellette és kinevetve és ugratva őt, benyomultak a
völgybe.
– Anyácska! Ne vegyünk a hátunkra?
Tungata egyik lábáról a másikra ugrálva, türelmetlenül tördelve kezeit várakozott
mellette.
– Jaj, nagyanyó, már majdnem ott vagyunk...
Mikor végre kitisztult a látása, bólintott a fiúcskának, aki megfogta a kezét és minden
erejét megfeszítve maga után húzta nagyanyját.
Juba sántikálva ment tovább az ösvényen, ők voltak a legutolsók a sorban, de hallották
messze elölről a kántálást és nevetést, ami hangosan visszhangzott a völgyben. Tungata
előreszaladt, de a kötelességtudat visszaparancsolta nagyanyjához, és újból kézen fogta
Jubát.
– Kérlek szépen, nagyanyó, jaj, gyere már!
Jubának még kétszer meg kellett állnia. Már csak ketten voltak az ösvényen és a
napfény nem hatolt be a szűk torok belsejébe, amely olyan árnyékos és hideg volt a
mélybe zuhogó fehér víztől, hogy még Tungata jókedvét is lehűtötte.
A kanyar utáni magas gránit alagútportálhoz érve belenéztek a nyitott, napsütötte,
füves katlanba.
– Ott vannak! – kiáltotta Tungata megkönnyebbülten. A sárga füvű réten átvezető
ösvény tele volt emberekkel, de az oszlop eleje, akár a hangyák egy áthághatatlan
akadály előtt, felduzzadt és egyhelyben topogott.
– Siess, nagymama, még utolérjük őket!
Juba nagy keservesen föltápászkodott és a melegen hívogató napfény felé bicegett.
Abban a pillanatban megrázkódott a levegő a feje körül, mintha egy madár esett volna
bele a koponyájába. Egy szemvillanásig a kimerültsége tünetének hitte, de aztán látta,
hogy a tömegben kavargás támad, és az emberek bukdácsolva ide-oda vetődnek, mint
porszemcsék a forgószélben.
Juba eddig csak hallomásból, a Shangani és Bembesi találkozásánál lezajlott harc
résztvevőitől tudott a kis háromlábú puskákról, amik úgy kotkodálnak, mint a
vénasszonyok. Hirtelen olyan erőre kapva, amelyről nem is hitte, hogy lakozhat benne,
megfogta Tungatát és visszabotorkált a torokba, mint egy menekülő elefánttehén.
Ralph Ballantyne a tábori ágy szélén ült. Az asztalnak használt felfordított teásládán
egy saját viaszába ragasztott égő gyertya, egy félig üres whiskys üveg és egy
zománcbögre állt.
Ralph szemöldökráncolva bámult nyitott naplójára a gyertya pislogó sárga fényében és
koncentrálni próbált. Részeg volt. Az üveg félórája még tele volt. Felvette a bögrét, kiitta
a tartalmát, aztán újabb adagot töltött az üvegből. Pár csepp a napló üres lapjára csöppent.
Letörölte a hüvelykujjával és a részegek eltöprengő pillantásával, a papíron maradt
nedves foltra bámult. Megrázta fejét, hátha attól kitisztul, aztán felvette a tollat,
bemártotta a tintába és óvatosan letörölte hegyéről a fölösleget.
Szorgalmasan rótta a sorokat, de mikor a nedves foltra ért, a tinta halványkék legyező
alakban szétterjedt a papíron. Ralphot ez úgy felbosszantotta, hogy lecsapta a tollat és
színültig töltötte a zománcbögrét. Majdhogynem egy szuszra itta ki a whiskyt, csak
kétszer állt meg levegőt venni, aztán az üres bögrét két térde közé fogta és fejét föléje
horgasztotta.
Jó idő múlva látható erőfeszítéssel ismét felnézett és újból elolvasta a leírtakat, úgy
mozgatva ajkát, mint egy első elemista.
– A háború mindünket szörnyeteggé tesz.
Ismét az üvegért nyúlt, de odakoccantotta és az aranyosbarna nedű kiloccsant a láda
tetejére.
Ralph hanyatt feküdt az ágyon, lábát továbbra is a földre lógatva, lehunyta szemét és
egyik karját védekezőn arcára emelte.
Elizabeth lefektette a fiúkat a szekérben, aztán óvatosan, nehogy felzavarja anyját,
bebújt az övéké mellett álló tábori ágyba. Ralph nem vacsorázott együtt a családdal és
mikor Jonathant érte küldték, mogorván elbocsátotta.
Elizabeth, oldalán fekve a gyapjútakaró alatt, épp kilátott az összefűzött ponyvák közti
résen. Ralph sátrában még égett a gyertya, míg odébb a szekértáborban Harry és Vicky
sátra már egy órája sötét volt. Elizabeth lehunyta szemét, de olyan nyugtalan volt, hogy
nem bírt elaludni. Anyja nyűgösen felsóhajtott álmában és a másik oldalára fordult.
Elizabeth kinyitotta szemét és lopva ismét átbámult a résen. Ralphnál még mindig
világosság volt.
Elizabeth nesztelenül kibújt a pokróc alól, szemét mindvégig anyjára szegezve, azután
elvéve kendőjét a láda tetejéről, hangtalanul kilépett az ágyból.
Kendőjével a vállán leült a szekér keresztrúdjára. Csak egy vászonponyva választotta
el alvó anyjától. Tisztán hallotta Robyn lélegzését, akinek halk, hörgésszerű szuszogása
arra utalt, hogy mélyen alszik.
Az éjszaka meleg volt és a szekértáborban csaknem teljes csend uralkodott – csupán
egy kiskutya panaszos vinnyogása hallatszott távolabbról, meg egy éhes csecsemő
nyöszörgésé a szomszédból, akit hamarosan elhallgattatott az anyamell. Azután két,
összetalálkozó őrszem elegyedett suttogó beszédbe. Mikor elváltak, Elizabeth látta az
egyik sombrerójának sziluettjét körvonalazódni az éjszakai égbolt alatt.
A sátorban még mindig égett a gyertya, pedig már éjfél is elmúlhatott. A lányt úgy
vonzotta a láng, mint egy molylepkét. Felállt és halkan, szinte lopva a sátorhoz ment.
Felemelte az ajtólapot, besurrant és a ponyva összezárult mögötte.
Ralph a hátán feküdt a vaságyon, csizmás lába a földre lógott, egyik karja keresztbe
volt téve arcán. Panaszosan felnyöszörgött álmában. A gyertya már csöpögött és a saját
viasztócsájában égett, és Elizabeth orrát megcsapta a kifolyt whisky erős, átható szaga. A
ládához lépett és felállította a felborult üveget. Pillantása a nyitott naplóra tévedt és
elolvasta a nagy, szabálytalan betűkkel belefirkantott mondatot: "A háború mindünket
szörnyeteggé tesz".
Fájdalom nyilallt leikébe és gyorsan becsukva a bőrkötéses naplót a férfira nézett, aki
ezt az elkeseredett megállapítást tette. Már-már kinyújtotta kezét, hogy megérintse a
borostás arcot, de aztán beidegződött mozdulattal összehúzva hálóingét, leguggolt az ágy
mellé. Kicsatolta a lovaglócsizmák szíját, és egyenként a térdei közé véve őket, lehúzta a
férfi lábáról. Ralph motyogott és lekapva karját arcáról, elfordult a fénytől. Elizabeth
óvatosan feltette a lábait az ágyra. A férfi ismét felnyögött és összegömbölyödött.
– Nagy csecsemő – suttogta a lány elmosolyodva és nem tudva tovább ellenállni,
kisimította a sűrű, sötét hajtincset Ralph homlokából, akinek tűzforró arca verejtékben
úszott.
Elizabeth rátette tenyerét a kemény, durva borostától sötétlő bőrre, amelynek szaga
aprócska villamos kisüléseket bocsátott fel karjába. Visszahúzta kezét és újabb
beidegződött mozdulattal szétnyitotta a lábnál fekvő pokrócot és a férfira takarta.
Mikor föléje hajolva az álla alá akarta húzni, egy kemény, izmos kar fonódott válla
köré. Elizabeth elvesztette az egyensúlyát és a férfi mellére zuhant, miközben a kar
továbbra is fogva tartotta.
Hang nélkül feküdt, de a szíve vadul kalapált. Pár pillanat múlva a kar szorítása
enyhült és Elizabeth szelíden megpróbálta kiszabadítani magát. Ám a kar máris olyan vad
erővel kapcsolódott újra köréje, hogy majd kiszorította belőle a szuszt.
Ralph motyogott, aztán a másik kezét is felemelte és a lány döbbenten megvonaglott,
mikor a kezet egyszer csak az ülepén érezte. Tudta, hogy hiába próbálna a szorításból
szabadulni. Nem hitte volna, hogy Ralphnak ilyen ereje van, és olyan tehetetlennek érezte
magát a karjaiban, mint egy bábu. A férfi parázsló teste átnedvesítette hálóingét és keze
már fölfelé matatott a hátán, mikor Ralph egyszer csak magához tért.
A kéz ezalatt a tarkójára ért és gyengéden, de ellentmondást nem tűrőn előrenyomta
fejét és a férfi forró, nedves ajka már rá is tapadt szájára. A whiskyszaggal keveredő,
pézsmaillatú csók elsöpörte akaratát és nem tiltakozott.
A józan esze lángkerékként pörgött lezárt szemhéjai mögött és az érzések viharában
egyszer csak arra eszmélt, hogy hálóinge a mellére csúszott. A csontkemény és tűzforró
ujjak lassú simogató mozgással már a meztelen tompora felé tartottak és a combja
tövénél megállapodtak. Ez felvillanyozta...
Hangosan zihálva megpróbált kiszabadulni, elmenekülni a saját akarata okozta
kínszenvedéstől, marcangoló vágyakozástól a férfi után és a kérlelhetetlen kéztől. Ralph
könnyedén fogva tartotta ajkát a torka lágy részére tapasztva és rekedt, nyers hangon
megszólalt:
– Cathy! Cathym! Rettenetesen hiányoztál!
Elizabeth abbahagyta a küszködést. Szinte holttá dermedt. Már nem dulakodott... nem
is lélegzett.
– Cathy! – A férfi kezei elkeseredetten keresték, de ő halott volt, halott.
Ralph közben teljesen felébredt. Kezei Elizabeth testéről az arcára vándoroltak. Két
tenyere közé fogta fejét és felemelte. Egy hosszú pillanatig értetlenül bámult Elizabethre,
aki észrevette a zöld szempárban a változást.
– Nem Cathy! – suttogta Ralph.
Elizabeth szelíden leválasztotta magáról az ujjait és felkelt az ágyról.
– Nem Cathy – mondta ő is halkan. – Cathy meghalt, Ralph.
A csöpögő gyertya fölé hajolt és begörbítve tenyerét mögötte, elfújta. Utána
felegyenesedett a hirtelen támadt koromsötétben, kioldotta a hálóinge övét, lehúzta
válláról és a földre engedte. Kilépett belőle és visszafeküdt az ágyra Ralph mellé.
Megfogta az ellenállhatatlan kezet és visszatette előbbi helyére.
– Nem Cathy – suttogta. – Ma éjszaka, Elizabeth. Ma éjszaka és ezentúl minden
éjszaka. – És ajkát Ralphéra tapasztotta.
Mikor a férfi beköltözött bensejének minden szomorú és magányos zugába és a
gyönyörtől összezúzódni, megsemmisülni érezte lelkét, azt mondta: – Szeretlek! Mindig
téged szerettelek... örökké szeretni foglak.
*
Mr. Rhodes a kíséretével és Arnolddal három hete utazott el az északi gyorssal
Kimberleybe, majd a matabeleföldi vasúti végpontra. Jordannek pedig három hétbe telt
felvenni a leltárt és kiegészíteni a háztartási számlákat.
Mr. Rhodes nem beszélt vele többé a végső szembesülés után. Csak Arnold továbbított
neki két kurta utasítást, de Jordan megőrizte méltóságát és legyőzve a kísértést, nem
vagdosott fölösleges vádakat győztes vetélytársa fejéhez. Csak háromszor látta Mr.
Rhodest a végzetes este óta; kétszer az irodája ablakából, mikor éppen visszatért a hegy
alacsonyabb lejtőin álló fenyőerdőkben tett hosszú, céltalan lovaglásairól, harmadszor
pedig és egyben utoljára, mikor fölszállt kocsijába és a vasútállomásra hajtatott.
Jordan már három hete egyedül volt a nagy, kihalt udvarházban. Korán elküldte a
szolgákat, majd végigjárva a konyhákat és a hátsó traktust, bezárta az ajtókat. Lassan
végigment a szőnyeggel borított folyosókon, két kézzel tartva a petróleumlámpát. Az a
kínai selyembrokát kimonó volt rajta, amit Mr. Rhodestól kapott ajándékba a
huszonötödik születésnapjára. Kiégettnek érezte magát, megfeketedettnek, mint egy erdei
fa, amelynek a tűz elvonulása után kiüregesedett törzse belül még parázslott.
Búcsú-zarándokutat tett a nagy házban az emlékei között. A legelső naptól jelen volt,
mikor a régi épület felújításának és berendezésének terveit készítették. Hosszú órákon át
hallgatta jegyzetelgetve Herbert Baker és Mr. Rhodes megbeszéléseit, melyek során Mr.
Rhodes több ízben is kikérte az ő, Jordan, véleményét.
Ő javasolta, hogy az udvarház fő díszítőeleme a Rodézia régi romjain látható
kőmadár, a Zimbabwe sólyma stilizált változata legyen. A nagy, cápafog motívumokkal
keretezett piedesztálon üldögélő ragadozó díszítette a főlépcső korlátait. Bele volt ékelve
a Mr. Rhodes lakosztályához tartozó hatalmas fürdőszoba csiszolt gránitjába, az ebédlő
falain egy körbefutó freskó jelenítette meg és a különös madár replikái tartották Mr.
Rhodes íróasztalának négy sarkát.
A madár részét képezte Jordan életének, amióta csak az eszét tudta. Az eredeti szobrot
Zouga Ballantyne hozta el az általa felfedezett régi templomból, amelyben hét egyforma
madár állt. Zouga csak egyet bírt elszállítani, így kiválasztotta azt, amelyik a legjobb
állapotban maradt, a többit pedig otthagyta az elkerített romok közt.
Majd harminc évvel később Ralph Ballantyne elutazott és az apja naplója és térképe
alapján megkereste Nagy Zimbabwét. Megtalálta a hat madár-szobrot a templomromok
közt – ugyanúgy hevertek, ahogy apja otthagyta őket. Csakhogy Ralph felkészülve
érkezett: felrakta őket a magával hozott igavonó ökrökre, és hiába próbálták útját állni a
matabele őrök, sikerült délre szöknie és átkelnie a Shashi folyón kincsévél. Fokvárosban
egy üzletembercsoport, amelynek a multimilliomos Barney Barnato volt a vezetője,
tekintélyes összegért megvásárolta tőle az ereklyéket és felajánlotta a városi Dél-Afrika
Múzeumnak. A hat szobor azóta is ott áll közszemlére téve. Jordan végigjárta a
helységeket és egy órát töltött teljesen átszellemülten előttük.
De az ő szemében az igazi bűverőt az eredeti szobor testesítette meg, amelyet apja
fedezett fel és amelyet egész gyermekkorán át egy kis utánfutó bricskán húzott maga után
a családi szekér a hatalmas afrikai prériken keresztül való vándorlások idején. Jordan ezer
éjszakát aludt a madár előtt, amelynek szelleme valahogy átjárta és a hatalmába kerítette
őt.
Mikor Zouga végül megállapodott családjával a kimberleyi gyémántásásnál, legutolsó
táborhelyükön, a madárszobrot leemelték a kocsiról és egy tevetüskefa alá állították. És
miután Jordan anyja, Aletta Ballantyne hastífuszban meghalt, a szobor még nagyobb
szerepet kezdett játszani a fiú életében.
Panesnek keresztelte a madarat az észak-amerikai indiánok istennője után, később
pedig mohón bújta a nagy Panes istennő isméjét, amelyet Frazer vizsgált részletesen
"Aranyág" című, mágiáról és vallásról szóló tanulmányában. Abból tudta meg, hogy
Panes egy szép nő volt, akit felvittek a hegyekbe. A kamaszkorú Jordan képzeletében a
madárszobor Panes összeforrott halott anyja képével. Titokban saját kultuszt teremtett az
istennőnek és az éjszaka csendjében, mikor a család minden tagja aludt, kilopózott és egy
kis áldozatot mutatva be Panesnek, a saját maga kitalálta rituálék szerint fohászkodott
hozzá.
Mikor Zouga pénzzavarba kerülve kénytelen volt eladni a madarat Mr. Rhodesnak,
Jordan vigasztalan volt – egészen, amíg Mr. Rhodes szolgálatába nem lépett és követve
istennőjét, aki mellé ezúttal még egy istenség járult Mr. Rhodes személyében és kitöltötte
a lelkében tátongó űrt. Jordan közben férfivá serdült, de a szobor továbbra is fontos
helyet foglalt el tudatában, bár már csak ritkán, ha valami nagy lelki baja támadt,
folyamodott a gyerekes vallási rituálékhoz.
Most, hogy elvesztette élete természetes mágnesét, ellenállhatatlanul vonzotta a
szobor. Lassan lement az elkanyarodó főlépcsőn. Útközben megsimogatta az ősi madár
képére kifaragott oszlopos korlátot.
Odalenn, a magas előcsarnok padlóját fekete-fehér, sakktábla mintában lerakott
márványlapok burkolták. A tömör, vörös tikfa főbejárati ajtókat fényes sárgaréz
illesztékek díszítették. A kezében tartott lámpás világa groteszkül torz árnyékokat vetett
körös-körbe a helyiségben, amelyek hullámzottak a márványpadlón és
óriásdenevérekként röpdöstek ide-oda a magas, faragott mennyezeten. Középütt egy
súlyos asztal állt, ezüst tálcákkal a névjegykártyák és levelek számára. Közöttük állt egy
magas, kiszáradt csodafenyő virágkompozíció, Jordan műve.
Jordan úgy tette le a sévres-i porcelán lámpát az asztalra, mint valami rituális lanternát
egy pogány oltárra. Hátralépett és lassan felemelte fejét. Az eredeti zimbabwei kősólyom
a magas falbemélyedésben trónolva őrizte a Groote Schuur bejáratát. A faragott bálványt
igazi mágikus erő aurája lengte körül. Mintha a régi idők zimbabwei papjainak imái és
varázsigéi még most is a levegőben reszketnének körülötte; mintha a márványpadlón
imbolygó árnyakból a feláldozottak vére gőzölögne, és mintha az Umlimo, az ősök
szellemi kiválasztottjának jövendölései önálló élettel ruházták volna fel.
Zouga Ballantyne az Umlimo ajkairól hallotta ezeket a jövendöléseket és hűen
feljegyezte naplójába. Jordan százszor is elolvasta, betéve tudta és belefoglalta őket az
istennő tiszteletére saját maga kitalálta szertartásba.
"Nem lesz béke a mambók és monomatapák királyságában, míg vissza nem térnek.
Mert a fehér sas addig fog háborúzni a fekete bivallyal, míg a kősólymok vissza nem
térnek fészkükre".
Jordan a madár büszke, kegyetlen arcában ülő világtalan szemekre nézett, amelyek
kifejezéstelenül meredtek északra, a mambók és monomatapák földje felé. Azon a földön,
amelyet most Rodéziának hívtak, a fehér sas és a fekete bivaly között ismét halálos
ellentétek dúltak, és Jordan olyan tehetetlennek és üresnek érezte magát, mint aki úgy
belegabalyodott a végzet tekervényeibe, hogy képtelen kiszabadítani magát belőlük.
– Könyörülj rajtam, nagy Panes! – borult térdre. – Nem tudok elmenni. Nem bírlak
elhagyni sem téged, sem őt. Nincs hová menjek...
Arca a lámpa halvány, zöldes fényében olyan volt, mintha jégből faragták volna.
Felvette az asztalról a porcelán lámpát és két kézzel magasan a feje fölé tartotta.
– Bocsáss meg, nagy Panes – suttogta és a faburkolatú falhoz vágta a lámpát.
Az előcsarnok egy pillanatra sötétségbe borult és a ripityára tört lámpa lángjai már
kialvófélben reszkettek. Aztán hirtelen kísérteties kék fény szárnyalt fel az olajtócsából.
A lángok egykettőre a magasba csaptak és már az ablakokon lógó hosszú bársony
drapériák széleit nyaldosták.
A még mindig a kőszobor előtt térdelő Jordant köhögés fogta el, mikor az első
füstgomolyok körülölelték. Kissé meglepte, hogy az első szúrás után már alig érzett
sajgást tüdejében. A sólyom képe lassan elködösült fölötte, elhomályosították a szemébe
toluló könnyek és a sűrűn kavargó füstörvény.
A lángok halkan lüktető morajlással belekaptak a faburkolatba és a mennyezet felé
harapóztak. Az egyik súlyos drapéria átégett és lezuhanva úgy terült széjjel, mint valami
hatalmas keselyű szárnya. A vastag, égő bársonyszárnyak a térdeplő Jordanre borultak,
aki a súlya alatt arcra esett a márványpadlón.
A sűrű, kék füsttől megfulladt és nem vergődött, mikor, néhány másodperc múlva a
gyűrött bársonykupac halottégető máglyává vált, melynek lángjai játékosan fölfelé
ágaskodva már a kősólyom piedesztálját simogatták.
– Bazo végre lejött az Umlimo barlangjától – mondta Isazi halkan. Ralph nem tudta
türtőztetni magát.
– Biztos vagy benne? – kérdezte mohón és Isazi bólintott.
– Ott ültem a tábortűznél a kafir harcosaival, és saját szememmel láttam őt. A
forradások úgy fénylettek mellén, mint az ezüst medálok. Saját fülemmel hallottam az
amadodákhoz intézett beszédét, amelyben az eljövendő harcra buzdította őket.
– És hol van most? Hol tudnék a nyomára bukkanni?
– Nem egyedül van. – Isazi nem akarta csökkenteni beszámolója drámai hatását és
azonnal kirukkolni a puszta ténnyel. – Vele van a boszorkány is, a felesége. Bazo harcias,
de az asszonya, Tanase, a sötét szellemek kegyeltje, vakmerő és könyörtelen és olyan
vérszomj hajtja, hogy az amadodák a szépségére pillantva megborzonganak, mintha
valami förtelmes csúfságot látnának.
– Hol vannak? – kérdezte ismét Ralph.
– Bazóval vannak a legvérmesebb és legvakmerőbb fiatal indunák, Zama és Kamuza,
akik magukkal hozták a háromezer legvadabb és legügyesebb amadodájukat. Bazo és
Tanase vezetése alatt ezek a harcosok olyan veszélyesek, mint a hasba szúrt oroszlán,
olyan életveszélyesek, mint a sűrű fedezékben lapuló öreg bölénybika, amely az óvatlan
vadászra les...
– Az Isten verjen már meg, Isazi, eleget vártunk! – förmedt rá Ralph. – Bökd már ki,
hol van!
Isazi szenvedő képet vágott és azért is szippantott még egy kis tubákot. Szemei
könnybe lábadtak, élvezettel eltüsszentette magát és tenyerével megtörölte orrát.
– Gandang, Babiaan és Somabula nem voltak vele – folytatta Isazi az elbeszélését
pontosan onnét, ahol Ralph az imént gorombán félbeszakította. – Kihallgattam az
amadodákat, mikor egy indabáról beszéltek, amit jó pár hete tartottak az Umlimo
völgyében. Azt mondták, az öreg indunák úgy döntöttek, megvárják a szellemek
sugallatát. Addig is nyitva hagyják a délre vezető utat és a pajzsaikon üldögélve
megvárják, míg a fehér ember kivonul Matabeleföldről.
Ralph lemondóan utálkozva legyintett. – Ne siess elmondani, okostóni – buzdította
éles gúnnyal Isazit. – Nehogy a legcsekélyebb részlet is kimaradjon.
Isazi komolyan bólintott, de sötét szemei szikráztak és kis kecskeszakállát húzogatva
igyekezett visszatartani a vigyorgását.
– Az öreg indunák hasa kifelé hűl, a Shangani és Bembesi csatamezőkre gondolnak. A
kémeik jelentik, hogy a bulawayói szekértábort a háromlábú puskák őrzik. Én mondom
Henshaw, Bazo a kígyó feje. Azt vágd le és a test meghal. – Isazi tudálékosan bólintott.
– Leszel végre szíves azt is megmondani, hogy Bazo hol van, derék bölcs öreg
barátom?
Isazi ismét elismerőn bólintott Ralph hangnemváltására.
– Nagyon közel van – felelte. – Még kétórai járásra se innét, ahol ülünk. – Isazi széles
mozdulattal körbemutatott a szekértáboron. – Háromezer amadodával áll lesben a
Kecskék Völgyében.
Ralph felpillantott az égbolton alacsonyan lógó öreg hold kiflijére.
– Négy nap van még újholdig – motyogta. – Ha Bazo a szekértábort akarja
megtámadni, megvárja az újholdat.
– Háromezer ember – suttogta Harry Mellow. – Mi meg ötvenen vagyunk.
– Háromezer. A Vakondokok, az Insukaminik és az Uszók. – Ezra őrmester megrázta
fejét. – Isazi jól mondta: a legvadabbak és legjobbak.
– Lecsapunk rájuk – jelentette ki Ralph Ballantyne higgadtan. – Lecsapunk rájuk a
Kecskék Völgyében, holnapután éjszaka, és azt is elmondom, hogyan...
Ralph Ballantyne egy állatbőr takaró alatt fekve egy fonott nádgyékényen hallgatózva
várta, míg a tábor nyugovóra tér körülötte. A matabelék behúzódtak a völgy szűkebb,
nehezebben megközelíthető zugaiba. Ralph látta, hogy az őrtüzek lankadnak és a
narancsszínű fénykörök összezsugorodnak rajtuk. A suttogó hangok is lassan
elcsendesültek és a mellette alvó harcosok lélegzése megváltozott, mélyebbé és
szabályosabbá vált.
A Kecskék Völgye egy egyenetlen, sziklás hegyszakadék volt, amit olyan sűrűn benőtt
a tüskebozót, hogy a kafir harcosok nem tudtak egy helyen tömörülni. Szétszóródtak a
völgyben lévő katlanokban ötven-egynéhány ember helyezkedett el egy-egy tisztáson, a
tüskebozótban kacskaringózó szűk ösvényeken keresztül, amelyek fölött a magasabb fák
egyfajta baldachint képeztek.
Mikor az utolsó tüzek is szürke pernyévé hamvadtak, a sötétség fenyegetőbbé vált és
Ralph a szőrmetakaró alatt megmarkolta lándzsája nyelét és várta a megfelelő pillanatot.
Az időt elérkezettnek látva, lopva letolta magáról a takarót és négykézláb a
legközelebbi harcos mellé kúszott. Ahogy óvatosan tapogatózott, megérintett egy csupasz
kart, amelynek gazdája felriadt és hirtelen felült.
– Ki az? – kérdezte álomittasan rekedt vastag torokhangon, mire Ralph hasba szúrta.
A férfi felordított. Az éles halálsikoly harsányan visszapattanva a sziklafalakról,
belehasított az éjszaka csendjébe és még Ralph is elüvöltötte magát:
– Démonok! Démonok támadtak rám! – Azzal tovább hemperedve még egy harcosba
beledöfött, aki meglepetésében és fájdalmában szintén felüvöltött:
– Segítség! Démon!
A völgyben égő ötven őrzőtűznél a Ballantyne Felderítők egyszerre döftek és
üvöltöttek Ralph-fal.
– Vigyázat! Szellemek járnak közöttünk!
– Tagati! Boszorkányság! Óvakodjatok a boszorkányoktól!
– Öljétek meg a boszorkányokat!
– Boszorkányság! Védjétek magatokat!
– Meneküljetek! Meneküljetek a démonok elől!
Háromezer, gyermekkorától babonákkal és boszorkányságokkal mételyezett harcos
riadt fel a halálsikolyokra, artikulálatlan üvöltésekre és a démonok légióival
szembeszállók rémült, figyelmeztető kiáltásaira. A vakító, fojtogató sötétségben
megragadva fegyvereiket eszeveszetten ordítozva hadonásztak vaktában, és bajtársaik,
akiket közben megsebesítettek, üvöltve fenekedtek vissza rájuk.
– Megsebesültem! Védekezzetek! Jaj! Jaj! Megölnek a démonok!
Az éjszaka benépesült összevissza rohangászó és ordítozó alakokkal, akik mindenkit
ledöftek, akit csak értek.
– Kísértetek laknak a völgyben!
– Mindnyájunkat megölnek a démonok!
– Meneküljetek! Meneküljetek!
Aztán a völgy mélyéről egy iszonyatos, fülhasogató bőgés hangzott fel, ami csak
magától a nagy emberevő démontól, Tokoloshétől származhatott. Az emberek majd
eszüket vesztették a rémülettől, és a pokoli fejetlenség tetőfokra hágott.
Ralph négykézláb mászva a keskeny csapáson, nehogy szúrás érje, alulról támadt a
fejvesztetten rohangászó matabelékre. A csillagok halvány fényében körvonalazódó
sziluetteknek az ágyékát és hasát célozva eltekintett a halálos döféstől, és megsebesített
áldozatainak üvöltözése csak fokozta az iszonyatos hangzavart.
A völgy alján Harry Mellow ismét megfújta a sárgaréz kürtöt, amelynek hangjára
újabb üvöltő kórusban törtek ki a lejtőn bukdácsolva fölfelé, a szirten túli nyílt, füves
prérire igyekvő menekülők.
Ralph előrekúszott, egyetlen hang után fülelve a zsivajban. Az első percekben több
száz, zömében fegyvertelen harcosnak sikerült kimenekülnie a völgyből. A szélrózsa
minden irányában belevesztek az éjszakába és másodpercenként újabbak követték őket.
Ezek az emberek, akik elszántan rohantak volna a géppuskák csöveinek, a
természetfelettitől való félelmükben fejvesztett gyermekekként futottak, amerre láttak.
Ordítozásukat elnyelte a távolság, és Ralph fülét egyszer csak megütötte a várva-várt
hang.
– Megállni, Vakondokok! – dörögte a hang. – Ide hozzám, Bazóhoz! Ezek nem
démonok! – És Ralph a hang irányába kúszott.
Előtte a tisztáson egy tábortűz éledezett lomhán a rádobott friss farönköktől, és Ralph
felismerte a magas, széles ösztövér vállú alakot a karcsú asszonnyal oldalán.
– Ez a fehér ember trükkje! – kiáltotta az asszony, ura mellől. – Várjatok,
gyermekeim!
Ralph felugrott és a sűrű bozóton keresztül odarohant hozzájuk. – Nkosi! – kiáltotta.
Szükségtelen volt elváltoztatni a hangját, ami durva és rekedt volt a portól, feszültségtől
és harci kedvtől. – Bazo, uram, én veled vagyok! Szálljunk szembe együtt az árulással!
– Derék dolog, bajtárs! – dicsérte meg Bazo megkönnyebbülten a sötétből előbukkanó
Ralphot. – Álljatok háttal egymáshoz kör alakban, hogy mindenki védje a másikat és
kiáltsatok a többi bátor embernek, hogy jöjjenek ide hozzánk.
Bazo Ralph hátához állt és maga mellé húzta Tanasét. Az asszony ismerte föl
hátrapillantva az előregörnyedő Ralphot.
– Ez Henshaw! – sikoltotta, de már késő volt. Mielőtt Bazo szembefordulhatott volna
vele, Ralph úgy fogva a lándzsát, mint egy hentesbárdot, csapást mért Bazo Achilles-
inaira, amelyek halk, gumiszerű pukkanással elszakadtak. Bazo térdre rogyott és
megnyomorított lába úgy a földre szegezte, mint egy bogarat a kartonpapírra.
Ralph elkapta Tanase csuklóját és kipenderítve a tűz fényudvarából, fejjel levágta a
földre. Könnyedén tartva letépte róla a kurta bőrszoknyát és a lándzsahegyet az
ágyékának szegezte.
– Bazo – suttogta Ralph. – Dobd a lándzsádat a tűzre, vagy felnyitom az asszonyod
nemi szervét, ahogy te tetted az én feleségemmel!
A kötelek nem egyforma hosszúak voltak, így Tanase alacsonyabban lógott uránál.
Fejmagasságban lévő talpa egész fehér volt, és lábujjai olyan merőlegesen mutattak a
földre, mintha csak lábujjhegyen állt volna. Hosszú gémnyaka teljesen oldalra
csavarodott, mintha még most is Bazo hangját hallgatná.
Bazo felpuffadt arca a sárga hajnali égbolt felé volt fordulva, mert a hurok épp az álla
alá került. Ralph Ballantyne is fölfelé nézett a magas akácfa tövében állva a Kecskék
Völgyének fenekén.
Tanase látomása nem volt pontos: Ralph Ballantyne nem mosolygott.
Két lágyékkötős matabele tolta az acélcsillét a keskeny sínen. A végére érve az egyik
félreütötte a rögzítő éket, mire a vasserpenyő előrebillent és az öttonnányi cukorszerű kék
kvarcot belezúdította a tölcsér alakú aknába. Lebukdácsolt az osztályozó tartályba és a
vasrostára rakódott, ahol egy tucat másik matabele esett neki tízfontos kőtörő
kalapácsokkal, és addig püfölték, míg átment a rostán az alatta lévő őrlőbe.
A masszív öntöttvas őrlők, amelyeket sziszegő gőz hintáztatott monoton ritmusban,
hintőpor finomságúra zúzták az ércet. Az őrlők dübörgése fülsiketítő volt. A lenti
völgyből felvezetett víz mosta ki folyamatosan az őrlőkből a poros ércet és szállította
tovább a faelvezetőkön a munkaasztalhoz.
Az alacsony, nyitott oldalú kunyhóban Harry Mellow az 1. asztalnál állva figyelte,
ahogy a sűrű sárlé átmosódik az asztallap súlyos, vörösréz lemezén. A lap lejtős volt,
hogy az értéktelen sár lefolyhasson a meddőbe. Az asztalt körhagyó bütykök mozgatták
finoman, hogy az áramlat szétterüljön és minden ércrészecske érintkezzen a lap
rézköpenyével. Harry elzárta a csavarszelepet és a 2. asztalra terelte a sáráramlatot. Utána
meghúzta a kart és az asztal megállt.
Harry felpillantott Ralph Ballantyne-ra és Vickyre, akik kíváncsian figyelték, és
hüvelykujját feltartva jelezte, hogy minden rendben. Az őrlők fülhasogató dübörgése
minden más hangot elnyomott. Harry ismét az asztal fölé hajolt. Az asztallapot vastag
higanylepedék borította, amit Harry egy széles spatulával lekapargatott a vörösrézről és
egy súlyos, sötét gömbbe préselt. A higany egyik rendkívüli tulajdonsága, hogy úgy tudja
felitatni az aranyszemcséket, mint itatóspapír a tintát.
Harry végül egy baseballnál kétszer nagyobb amalgámozott higanygömböt kapott,
amely majdnem negyven fontot nyomott. Csak két kézzel bírta felemelni. Átvitte a
Harkness Bánya laboratóriumául és finomítójául szolgáló kerek, zsúpfedeles épületbe.
Ralph és Vicky utána nyomultak a parányi helyiségbe.
Megbűvölten figyelték, ahogy az amalgámtömb olvadni és buborékolni kezdett a
retortában a hordozható rezsó erős, kék lángja fölött.
– Kifőzzük a higanyt – magyarázta Harry –, aztán újra kondenzáljuk, de ez marad
utána.
A forrásban lévő ezüstfolyadék mennyisége megcsappant és változni kezdett a színe.
Észrevették az első, ígéretes vörösessárga csillanást, ami több mint hatezer éve bűvös
hatalmában tartotta az embert.
– Jé! – csapta össze Vicky a kezét, izgatottan megrázva sűrű, vörösréz színű tincseit,
és szemében szinte visszatükröződött az értékes folyadék fénye. A higany teljesen elforrt
és egy mélytüzű, színarany kupac maradt utána.
– Arany! – kiáltotta Ralph Ballantyne. – A Harkness Bánya első aranya! – Fejét
hátravetve felkacagott. Harry és Vicky meghökkentek. Nem hallották őt nevetni, amióta
elhagyta Bulawayót. Ralph belekarolt a két álmélkodó emberbe és kitáncolt velük a
napfénybe.
Körtáncot jártak, miközben Ralph úgy kurjongatott, mint egy hegylakó, és Harry úgy
rikoltozott, mint egy indián. A matabele kőtörők leállva bámulták őket először
meglepődve, aztán rokonszenvezőn kuncogva.
Vicky szakította meg a kört zihálva és mindkét kezét erősen gömbölyödő hasára
szorítva.
– Bolondok vagytok! – zihálta nevetve. – Bolondok! Mind a ketten! De én azért
szeretlek benneteket!
Második rész
1977
Egy év is eltelt azóta, hogy Craig utoljára erre járt, és már valósággal hiányzott neki.
– Itt van! – figyelmeztette Samson, és Craig élesen rákanyarodott a mellékösvényre,
amely tekergőzve szelte át az erdőt, míg egyszer csak kilyukadt a klinika-kunyhókhoz
vezető, spathodea fákkal szegélyezett hosszú, egyenes sétányra. A fatörzsek vastagabbak
voltak egy ember mellkasánál és a sötétzöld lombok fölül összeértek. A sétány elején,
jóformán teljesen eltakarva a fáktól és magas fűtől, egy alacsony, fehérre meszelt fal állt
rozsdás, kovácsoltvas kapuval. Craig eléje hajtott és leállította a motort.
– Miért állunk meg itt? – kérdezte Samson.
Maguk között mindig angolul beszéltek, mások előtt azonban átváltottak szindebelére.
Ha csak ketten voltak, Samson Craignek nevezte, de mikor mások is hallották, Nkosinak
vagy Mambónak szólította. Ez amolyan hallgatólagos egyezmény volt közöttük, mert
ebben a meggyötört, háborúszaggatta országban Samson folyékony angolságát pimasz ki
ha ő nem-kedésnek vették, Craiget viszont a matabeléhez fűződő bensőséges barátsága
miatt kétkulacsos bennszülöttimádónak tartották.
– Miért állunk meg a régi temetőnél? – ismételte Samson.
– Sok sört ittam. – Craig leszállt a Land-Roverről és nyújtózkodott egyet. – Le kell
csapolnom a vizet.
Könnyített magán a viharvert elülső keréknél, aztán leült a sírkert alacsony falára, és
lógázni kezdte hosszú, csupasz, napbarnította lábait. Khaki sort és antilopbőr sivatagi
csizma volt rajta zokni nélkül, mert a kígyófű tüskés termése beleáll a kötött gyapjúba.
Craig lenézett a Khami Misszió Állomás háztetőire az erdőkkel borított dombok
tövében. Néhány régebbi építménynek, amelyek még a századfordulón épültek,
zsúpfedele volt, de az új iskolát és kórházat már vörös cseréptető fedte. A település olcsó
kivitelezésű házsorait festetlen, rozsdamentes azbeszt borította, ami csúnya
összevisszaságban szürkéllett a szép zöld öntözött földek tőszomszédságában. Bántották
Craig szépérzékét, aki elfordult.
– Gyerünk, Sam, poroljunk tovább... – Craig elhallgatott és összevonta a szemöldökét.
– Hé, mi a fenét csinálsz? Samson bement a kovácsoltvas kapun a fallal körülvett
temetőbe és hanyagul levizelte az egyik sírkövet.
– Megőrültél, Sam? – Ez sírgyalázás!
– Nem, csak régi családi szokás. – Samson megrázta magát és felhúzta a cipzárját. – A
nagyapámtól, Gideontól tanultam – magyarázta, aztán átváltott szindebelére. – A víztől
nő ki újra a virág – mondta.
– Mi az ördögöt akar ez jelenteni?
– Az a férfi, aki odalenn fekszik, megölt egy matabele lányt, akit Imbalinak, Virágnak
hívtak – mondta Samson. – A nagyapám mindig lepisálja a sírját, ha erre jár.
Craig megdöbbenését fokozatosan kíváncsiság váltotta fel. Átlendítette lábát a falon,
és odament Sámsonhoz.
"Az 1896. évi matabele lázadás során megölt Mungo St. John tábornok emlékére".
Craig fennhangon elolvasta a feliratot:
"AZ EMBERNEK SEMMI SEM OKOZ NAGYOBB ÖRÖMET, MINT AZ, HOGY
EGY MÁSIKÉRT FELÁLDOZZA ÉLETÉT, RETTENTHETETLEN TENGERÉSZ,
BÁTOR KATONA, HŰSÉGES FÉRJ ÉS ODAADÓ APA. ÖRÖKRE MEGŐRZI
EMLÉKEZETÉBEN ÖZVEGYE, ROBYN ÉS FIA, ROBERT."
Craig az emelkedő tetejére érve most is lassított, alig várva, hogy lássa a tanyaházat,
de mikor megpillantotta, hirtelen csalódást érzett.
Bawu eltávolította a zsúptetőt, melynek helyén most tompa, szürke hullámpala
éktelenkedett. De muszáj volt kicserélnie, mert elég, ha egy RPG-7 rakéta a periméteren
kívülről beletalál a zsúpfedélbe és az egész ház úgy a levegőbe röpül, mint november 5-
én. Craiget ugyanúgy bántotta ez a változás, mint a szép jacarandafák elvesztése,
amelyeket még Bawu nagyapja, az öreg Zouga Ballantyne ültetett, aki King's Lynnt is
építette az 1890-es évek elején. Tavasszal a jacarandafák virágainak zsenge, kék szirmai
mindig szőnyegként borították a pázsitot. De aztán kivágták őket, hogy tűzelhárító mezőt
létesítsenek a ház köré, s a helyükön most a tíz láb magas, szögesdrót tetejű drótkerítés
állt.
Craig lehajtott a tanyaházhoz vezető szelíd lejtőn a raktárházak és traktorjavító
műhelyek komplexuma felé, amely pont a közepén helyezkedett el a nagy kiterjedésű
farmnak. Félúton lehetett, mikor egy hórihorgas alak tűnt fel a műhely ajtajában és
csípőre tett kézzel figyelte a közeledő autót.
– Szia, nagyapó! – Mikor Craig leszállt a kocsiról, az öregember szemöldökét
ráncolva akarta leplezni örömét.
– Hányszor mondjam, hogy ne szólíts így! Ne akarj engem öregnek feltüntetni! –
Jonathan Ballantyne bőrét úgy kiégette és kiszárította a nap, hogy az embernek a
Rodéziában ínyencség számba menő sötét, szárított vadkanhús jutott róla az eszébe.
Úgy tűnt, ha megvágná magát, vér helyett por jönne sebéből. A szeme még mindig
élénkzölden ragyogott, és fejét vállig érő dús, fehér sörény koronázta. Az volt az egyik fő
büszkesége. Naponta mosta és kefélte az éjjeliszekrényén tartott ezüstfoglalatú kefével.
– Bocs, Bawu – szólította ezúttal Craig a matabele nevén – ami pákosztost jelentett –
és megfogta az öregember száraz bőrrel borított, hűvös, csupa csont kezét, amelynek a
szorítása meghökkentően erős volt.
– No, megint kirúgattad magad? – gyanúsította Jonathan. Műfogsorát – ami jól
passzolt és kitöltötte aszott orcáit – olyan szikrázó fehéren tartotta, hogy remekül illett
ezüstös hajához és bajuszához. Az is a fő büszkeségei közé tartozott.
– Én mondtam föl – füllentett Craig.
– Nem igaz, kirúgtak.
– Nem sok hiányzott hozzá – ismerte be Craig. – De megelőztem őket és én mondtam
föl.
Craiget nemigen lepte meg, hogy Jonathan már értesült legújabb balszerencséjéről.
Senki sem tudta pontosan Jonathan Ballantyne életkorát, egyesek szerint százéves volt,
de Craig nyolcvan-egynéhányra becsülte. Az öregember makkegészséges volt.
– Felvihetnél a házhoz. – Jonathan könnyedén föllódította magát a magas utasülésre és
büszkén mutogatta unokajának a tanyaház védelmi rendszerét megszilárdító
kiegészítéseket.
– Még húsz Claymore-t helyeztem el az elülső pázsiton. – Jonathan Claymore aknái
tíz kiló plasztikkal megtömött ócskavas dobok voltak, háromlábú csőállványokra
aggatva, amelyeket a hálószobájából fel tudott robbantani távirányítással.
Jonathan krónikus álmatlanságban szenvedett, és Craig elképzelte, ahogy éjszakánként
hálóingben üldögélve ágyában, ujját a gombon tartva azon imádkozik, bárcsak
hatótávolságon belülre kerülne egy terrorista. Jonathannek a háború húsz évvel
meghosszabbította az életét. Sose érezte olyan jól magát, mint az első somme-i csatában,
mikor vezérőrnaggyá léptették elő, miután egy szép őszi reggelen három német
géppuskafészket is kifüstölt gyors egymásutánban. Craig titokban meg volt győződve,
hogy a ZIPRA gerillapalántákat már az első alapkiképzésen figyelmeztetik, hogy nagy
ívben kerüljék el King's Lynnt és dilis, öreg lakóját.
A biztonsági övezet sövénykapuin áthaladva félelmetes Rottweilerek és Dobermannok
egész falkája vette körül őket, és Jonathan ismertette a stratégiáján eszközölt legújabb
finomításokat.
– Ha a domb mögül jönnek, hagyom, hadd jöjjenek be az aknamezőre, és ott lövöm
őket géppuskával halomra...
Gesztikulálással kísért tájékoztatóját már a széles verandára vivő lépcsőkön baljósan
és sejtelmesen ekképp fejezte be:
– A minap találtam fel egy csodafegyvert, amit holnap reggel fogok kipróbálni. Majd
megnézed.
– Szívesen, Bawu – mondta Craig nem nagy meggyőződéssel. Jonathan előző kísérlete
során kimentek a konyhaablakok és megsebesült a matabele szakács.
Craig Jonathan után ment a széles, árnyékos verandán. A fal tele volt aggatva
vadásztrófeákkal, bivaly, kudu és tehén-antilop szarvakkal. A hajdani ebédlő – most
könyvtár – üvegajtaját két hatalmas elefántagyar fogta közre, amelyek olyan hosszúak és
görbék voltak, hogy a végük majdnem összeért az ajtó tetején.
Az ajtón belépve Jonathan beidegződött mozdulattal megsimogatta az egyik vastag
sárga agyarat, amelyik egy ponton kifényesedett az évtizedek során ujjai érintésétől.
– Tölts nekünk gint, fiam – rendelkezett. Jonathan azóta nem ivott többé whiskyt,
mióta a Harold Wilson kormány megtorló intézkedéseket hozott Rhodézia ellen. Ezzel a
magányos visszavágással próbált csapást mérni a Brit-szigetek gazdaságára.
– Te jó isten, ez tiszta víz! – sopánkodott, mikor megkóstolta, mire Craig
kötelességtudóan visszavitte poharát a bárszekrényhez és még töltött bele a ginből.
– Így már mindjárt jobb. – Jonathan az íróasztala mögé telepedett és letette a Stuart
kristálypoharat a bőr és sárgaréz kötésű mappa közepére.
– Nos, hadd hallom, ezúttal mi történt? – kérdezte, Craigre függesztve ragyogó zöld
szemeit.
– Hát, Bawu, ez hosszú történet, nem akarlak untatni vele. – Craig lecsúszott a mély
bőr karosszékben és tüzetesen szemügyre vette a bútorokat, amelyeket gyermekkora óta
ismert. Elolvasta a polcokon álló szattyánbőr kötésű könyvek gerincén a címeket és
végigpásztázta a kék selyemszalag csokrok gazdag gyűjteményét, amiket King's Lynn
díjnyertes afrikander bikái kaptak a Zambezitől délre rendezett mezőgazdasági
bemutatókon.
– Tudod, mit hallottam? Hogy megtagadtad a főnököd, a főigazgató törvényes
rendelkezésének végrehajtását, majd erőszakot alkalmaztál, pontosabban, behúztál egyet
annak a derék embernek, okot szolgáltatva neki ezáltal, hogy elbocsásson, amit már
amúgy is epekedve várhatott a legelső nap óta, amikor betetted a Parkba a lábad.
– A füleseid eltúlzottak.
– Hagyd ezt az ártatlan vigyorgást, fiatal barátom, ez nem tréfadolog – utasította
rendre Jonathan. – Nem voltál hajlandó közreműködni az elefántok kiselejtezésében. Igaz
vagy nem?
– Vettél te már részt ilyesmin életedben, Jon-Jon? – kérdezte Craig halkan. Csak a
legmeghittebb pillanatokban szólította a becenevén nagyapját. – A megfigyelő repülőgép
kipécéz egy megfelelő, mondjuk, ötvenfős csordát és rádión feléjük navigál bennünket.
Mikor már csak egy mérföldnyire vagyunk tőle, gyalog loholunk tovább utánuk.
Közvetlen közelről, mintegy tízlépésnyi távolságból kell rájuk lőnünk, alulról fölfelé. A
458-asokkal ágyúzzuk le őket. Kiválasztjuk az öreg nőstényeket, amelyeket a fiatalabb
állatok tisztelnek, szeretnek és nem hagynak el. Legelőször tehát a nőstényeket lőjük –
természetesen – fejbe, aztán kényelmesen kinyírhatjuk a többit. Már van benne
praxisunk. Olyan jó munkát végzünk, hogy utána vontatóval kell elhúzni a kupacokat.
Csak a borjak maradnak. Különös látvány, mikor egy borjú halott anyját próbálja talpra
állítani kicsiny ormányával.
– Muszáj megtenni, Craig – mondta csendesen Jonathan. – A parkokban párezer
állattal több van, mint amennyit be tudnak fogadni.
De Craig mintha nem is hallotta volna, folytatta: – Ha az árván maradt borjak még túl
fiatalok az életbenmaradáshoz, azokat is megöljük. A megfelelő korúakat viszont
összetereljük és eladjuk egy nyájas öregembernek, aki eladja őket a világ különböző
állatkertjeinek, ahol rács mögé zárva, láncra vert lábbal szedegetik a földimogyorót, amit
bedobnak nekik a turisták.
– Ennek így kell lennie – ismételte Jonathan.
– Jutalékot szedett az állatkereskedőktől – mondta Craig.
– Erre föl azt a parancsot kaptuk, hogy az egész fiatal, árván maradt borjakat is
hagyjuk meg, amelyeknek csak ötvenszázalékos esélye volt a túlélésre. Olyan csordákat
kellett keresnünk, amikben sok kisborjú volt. Hogy zsebre vághassa a
vesztegetéspénzeket a kereskedőktől.
– Kicsoda? Csak nem Tomkins, a főfelügyelő? – kiáltott fel Jonathan.
– De bizony ő. – Craig felállt és elvitte a poharakat újratölteni.
– Van bizonyítékod?
– Hát ez az, hogy nincs – felelte ingerülten Craig. – Ha volna, egyenest a miniszterhez
mennék vele.
– Így viszont csak a selejtezést tudtad megtagadni.
Craig hátradőlt a karosszékben, hosszú, csupasz lábait szétvetve, haja a szemébe
lógott.
– De ez még nem minden. Az elefántcsontot is lopják. A nagy bikákat nem szabad
bántani, Tomkins mégis azt parancsolta, hogy lőjük le mindet, amelyiknek jókora agyara
van, aztán az agyarak szépen eltűnnek.
– Gondolom, erre sincs bizonyítékod – mondta Jonathan szárazon.
– Láttam a helikopteren elszállítani őket.
– Tudod a számát?
– El volt takarva – rázta meg a fejét Craig –, de katonai gép volt. Meg van szervezve.
– Így fogtad magad, és leütötted Tomkinst, mi?
– De szép is volt – mondta ábrándosan Craig. – Négykézláb állva szedegette össze a
fogait az irodája padlójáról. Még most sem tudok rájönni, vajon mit akart velük csinálni?
– Craig, fiam, mit akartál ezzel elérni? Gondolod, hogy ez megakadályozza őket, még
ha megalapozottak is a gyanúid?
– Nem, de sokkal jobb a közérzetem. Azok az elefántok szinte emberiek. Nagyon
megszerettem őket.
Mind a ketten hallgattak egy darabig, majd Jonathan felsóhajtott: – Hány
munkahelyed volt eddig, Craig?
– Nem húztam a strigulákat, Bawu.
– Nem tudom elhinni, hogy valakiben, akinek Ballantyne vér folyik az ereiben, ne
volna egy szemernyi tehetség vagy ambíció sem. Mi, Ballantyne-ok, fiam, győztesnek
születünk, nézd meg Douglast... nézd meg Rolandet...
– Én Mellow vagyok és csak félig Ballantyne.
– Igen, csakis ez lehet az oka. A nagyapád is elherdálta a Harkness bánya részvényeit,
úgyhogy mikor az apád feleségül vette az én Jeanemet, jóformán koldusszegény volt.
Nagy Isten! Azok a részvények ma 10 millió fontot érnének!
– Az a harmincas évek nagy Depressziója alatt volt... akkor sok ember elvesztette a
vagyonát.
– Mi nem... a Ballantyne-ok nem!
Craig vállat vont. – Igaz, a Ballantyne-ok megduplázták.
– Mi győztesnek születünk – ismételte Jonathan. – És most mihez kezdesz?
Megmondtam, hogy tőlem egy pennyt sem kapsz többet.
– Emlékszem rá, Jon-Jon.
– Megint nálam akarsz dolgozni? Mert az legutoljára nem valami jól sült el. Igazam
van?
– Lehetetlen egy vén csibész vagy te – mondta Craig szeretettel. – Nagyon szeretlek,
de előbb dolgoznék Idi Aminnak, mint még egyszer neked.
Jonathan roppant önelégültnek látszott. A magáról alkotott képe, miszerint ő egy
kemény, könyörtelen és ölni is kész ember, volt a harmadik büszkesége. Mélységesen
sértette volna, ha őt bárki is könnyen kezelhetőnek vagy nagylelkűnek nevezi. A nagy
adományokat, amelyeket névtelenül küldött minden jótékony, támogató jellegű vagy
egyéb célra, minden alkalommal vérfagyasztó fenyegetésekkel toldotta meg, ha bárki is
fel merné fedni kilétét.
– Akkor mit akarsz csinálni?
– Megvan a gépfegyvermesteri képesítésem a katonaságtól és épp van egy szabad,
fegyvermesteri állás a rendőrségnél. Szerintem úgyis nekem szólnának, így nem várom
meg, hanem én jelentkezem.
– Rendőrség... – tűnődött el Jonathan –, annak az az előnye, hogy azon kevés helyek
egyike, amiket még nem próbáltál ki. Hozz nekem még egy italt.
Mialatt Craig kitöltötte a gin-tonikot, Jonathan felöltötte legzordonabb arckifejezését,
hogy leplezze zavarát és azt morogta: – Nézd, fiam, ha tényleg sóher vagy, akkor most az
egyszer megszegem a szavamat és kisegítelek pár dollárral. De ez szigorúan csak
kölcsön.
– Igazán rendes tőled, Bawu, de a fogadalom, az szent.
– Én tettem, én szegem meg! – vetett rá haragos tekintetet Jonathan. – Mennyire van
szükséged?
– Valamikor nagyon szeretted volna azokat a régi könyveket – motyogta Craig, letéve
a poharat az öregember elébe. Jonathan szemébe élénk ravaszság költözött, amit nem
sikerült ellepleznie.
– Miféle könyveket? – Értetlenkedése hamisan csengett.
– Azokat a régi naplókat.
– Ja, azokat? – Jonathan önkéntelenül az íróasztal melletti könyvespolcokra pillantott,
amelyeken a családi naplógyűjtemény sorakozott. Némelyiket több mint száz éve kezdte
írni a nagyapja, Zouga Ballantyne, mikor Afrikába jött 1860-ban és Jonathan apja, Sir
Ralph Ballantyne 1929-ben bekövetkezett halálával zárultak. Közben kimaradt néhány
év, azután Craig ágával folytatódott a történet újabb három kötettel gazdagodva,
amelyeket az öreg Harry Mellow, Sir Ralph üzlettársa és legjobb barátja írt.
Craig, valamilyen perverz oknál fogva, amit maga sem értett, mindeddig ellenállt az
öregembernek, aki minden áron el akarta kunyerálni őket tőle. Ez valószínűleg azért volt,
mert a naplók képezték az egyedüli csekélyke hatalmát Jonathan felett, amióta a
tulajdonába kerültek a huszonegyedik születésnapján. Csupán azok képviseltek értéket a
rég elhalt apja után maradt ingóságokból.
– Igen, azokat – bólintott Craig. – Arra gondoltam, hogy neked adom őket.
– Nagyon meg lehetsz szorulva. – Az öregember igyekezett palástolni örömét.
– Jobban, mint valaha – vallotta be Craig.
– Elherdálod a...
– Oké, Bawu. Ezt már elégszer hallottam – szakította félbe Craig. – Kellenek vagy
nem?
– Mennyiért? – kérdezte gyanakvón Jonathan.
– Tavaly ezret ajánlottál darabjáért.
– Hibbant lehettem.
– Azóta száz százalékos infláció van...
Jonathan kedvét lelte a kicsinyes alkudozásban, ami még jobban megerősítette a
magáról alkotott kemény és könyörtelen képet. Craig úgy tízmillióra becsülte nagyapja
vagyonát, akinek King's Lynnen felül még négy farmja volt. Ő birtokolta a Harkness
Bányát, amelyből nyolcvan év után is ötvenezer uncia aranyat termeltek ki évente, és
nemcsak ebben az ostromlott országban voltak vagyoni érdekeltségei, hanem tőkéje egy
részét az évek során elővigyázatosan Johannesburgban, Londonban és New Yorkban
helyezte biztonságba. Tízmillió az óvatos becslések szerint, döbbent rá Craig, és
ugyanolyan makacsul alkudozott ő is, mint az öreg.
Végül megegyeztek egy összegben, de Jonathan még akkor is morgott: – A felét érik.
– De akkor is csak két feltétellel, Bawu. – Jonathan máris újból gyanakvóvá vált.
– Egy: rám hagyod őket a végrendeletedben, az egész sorozatot, Zouga Ballantyne és
Sir Ralph naplóival együtt cakompakk.
– Ronald és Douglas...
– Ők King's Lynnt, a Harknesst és az összes többit kapják, azt mondtad.
– Úgy bizony – dörmögte Jonathan. – Ők biztos nem fogják elkótyavetyélni, ahogyan
te tennéd.
– Vigyék csak – vigyorodott el könnyedén Craig. – Ők Ballantyne-ok, ahogy te
mondod, de én a naplókat akarom.
– És a másik feltétel? – kérdezte Jonathan.
– Már most hozzájuk akarok férni.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy, hogy akkor olvasgathassam és tanulmányozhassam őket, amikor csak akarom.
– Mit hallok, Craig! Hiszen eddig fütyültél rájuk! Szerintem még azt a hármat se
nyitottad ki soha, amik nálad vannak.
– Beléjük lapozgattam – ismerte be Craig szégyenkezve.
– És most mi ez a pálfordulás?
– Ma reggel fönt jártam a Khami Misszióban, a régi temetőben. Van ott egy sír,
Victoria Mellow-é...
Jonathan bólintott. – Vicky néni, Harry felesége. Folytasd.
– Olyan furcsa érzésem támadt, ahogy előtte álldogáltam... mintha kiszólt volna
hozzám. – Craig a vastag tincset húzogatta a szeme előtt, nem tudva a nagyapjára nézni. –
És hirtelen vágyat éreztem, hogy többet megtudhassak róla meg a többiekről.
Mindketten szótlanok voltak egy darabig, aztán Jonathan bólintott.
– Rendben van, fiam, elfogadom a feltételeidet. Mind a két sorozat a tiéd lesz egy
napon, és addig is kedvedre olvasgathatod őket.
Jonathan talán még soha nem örült ennyire alkunak. Végre az övé lett a teljes sorozat,
amire már harminc éve fente a fogát, és ha a fiú komolyan el akarja olvasni a naplókat,
akkor jobb kezekbe nem is kerülhetnének. Isten a megmondhatója, sem Douglast, sem
Ronaldot nem érdekelték, azonkívül, a naplók miatt Craig talán gyakrabban fog King's
Lynnbe jönni. Kitöltötte a csekket, s kacskaringósan alákanyarintotta nevét, miközben
Craig kiment a kocsihoz és előbányászta a három bőrkötéses kéziratot utazózsákja
fenekéről.
– Gondolom, az egészet arra a hajóra fogod költeni – vetette a szemére Jonathan,
mikor Craig belépett a verandáról.
– Egy részét igen – ismerte el Craig. Letette a könyveket az öregember elé.
– Álmodozó vagy. – Jonathan átcsúsztatta a csekket az asztalon.
– Néha jobb szeretem az álmokat a valóságnál. – Craig futólag szemügyre vette a
számjegyet, aztán begombolta a rózsaszínű csekket a felső zsebébe.
– Ez a te bajod – mondta Jonathan.
– Bawu, ha most ki akarsz oktatni, fogom magam és visszamegyek a városba.
Jonathan megadón feltartotta a kezeit. – Jól van, no – kuncogta. – A szobád ugyanúgy
van, ahogy hagytad, ha itt akarnál maradni.
– Hétfőn találkozóm van a toborzó tiszttel, de hétvégére ittmaradok, ha akarod.
– Felhívom Trevort ma este, hogy mikor tud fogadni.
Trevor Pennington a helyettes-rendőrfőnök volt. Jonathan úgy gondolta, legjobb
mindjárt a fejhez menni.
– Kérlek, ne tedd, Jon-Jon.
– Ne légy már ilyen együgyű! – förmedt rá Jonathan. – Meg kell tanulnod az
előnyöket kihasználni, ha boldogulni akarsz az életben, fiam.
Jonathan felvette a háromkötetes kézirat első darabját és gyönyörködve megsimogatta
bütykös, barna ujjaival.
– Most hagyj egy kicsit magamra – szólította fel Craiget, miközben szétnyitotta
drótkeretes olvasószemüvegét és feltette az orrára. – Teniszparti van odaát Queen's
Lynnben, napnyugtára gyere vissza.
Craig visszapillantott az ajtóból, de a napló fölé görnyedő Jonathan Ballantyne-t a
sárga lapok megfakult tintájú bejegyzései már visszaröpítették a gyermekkorába.
Queen's Lynn, bár egy hétmérföldes közös határmezsgyét osztott meg King's Lynn-
nel, különálló farm volt. Jonathan Ballantyne az 1930-as évek nagy depressziója idején
vette meg negyedáron és csatolta hozzá birtokaihoz. Most a keleti nyúlványát formálta a
Rholands Állattenyésztő Vállalatnak.
Queen's Lynn Jonathan egyetlen életben maradt fia, Douglas Ballantyne és felesége,
Valerie otthona volt. Douglas a Rholands és a Harkness Bánya ügyvezető igazgatója volt,
és ugyanakkor mezőgazdasági miniszter is Ian Smith kormányában.
Douglas Ballantyne egyszer őszintén megmondta a véleményét Craignek. "Alapjában
egy nyavalyás hippi vagy, Craig... Jobb lenne, ha levágatnád a hajad és a saját lábadra
állnál. Nem piszmoghatod el így az életed, várva, hogy Bawu és a családtagjaid tartsanak
el örökké."
Craig savanyú képet vágott az emlékezésre, miközben a karámok mellett elhajtva
megcsapta orrát a tehéntrágya ammóniák szaga.
A hatalmas afrikander állatok mind sötét vörösesbarna színűek voltak, a púpos hátú
bikák szügyén hintázó lebernyegek szinte a földet söpörték. Ez a fajta tette a rhodéziai
marhát majdnem egyformán híressé a köbei márvány marhával. A mezőgazdasági
miniszter Douglas Ballantyne feladata volt gondoskodni arról, hogy a megtorló előírások
ellenére más országok is hozzájuthassanak ennek az állatnak az ízletes húsához. A világ
nagy éttermeihez az út Johannesburgon és Fokvároson keresztül vezetett, ahol meg kellett
ugyan változtatni a nevét, de a hozzáértők ráismertek és a nom de guerre-jén rendelték. A
fogyasztók ízlelőszemölcseit duplán izgathatta a tiltott gyümölcs vonzása. A rhodéziai
dohány, nikkel, vörösréz, és arany ugyanezen az úton távozott külföldre, benzinért és
dízelolajért cserében. A népszerű öntapadós matricán egyszerűen csak az állt:
"Köszönjük, Dél-Afrika"!
A marhakarámok és állatorvosi épület után újabb biztonsági szögesdrótkerítés védte
Queen's Lynn zöldellő pázsitú parkját, amelyet virágzó bokorcsoportok és csillogó
miatyánkfák díszítettek. Az ablakokat gránát elleni védőlemezek borították és a szolgák
lehúzták az acél golyóálló redőnyöket alkonyatkor, de a védelem nem olyan érzékkel volt
kiépítve, mint King's Lynné. Bawu ugyanis feltűnésmentesen a környezetbe illesztette
védelmi berendezéseit.
A szép, régi, piros téglaház tágas, hűvös verandáival pontosan olyan volt, mint a
háború előtt. A hosszú, kanyargós kocsifelhajtót szegélyező, virágba borult jacaranda fák
olyanok voltak, mint valami halvány, éterikus, kék ködpad. Vagy két tucat autó parkolt
alattuk, Mercedesek, Jaguárok, Cadillacek, és BMW-k, belepve a matabeleföldi vörös
portól. Craig a vörös és bíborszínű bougainvillae kúszók szövevénye mögé rejtette
kiszolgált Land-Roverjét, nem akarva megzavarni a Queen's Lynn-i szombat egyenletes
tónusát. Megszokásból a vállára kapta FN-jét és megkerülte a ház oldalát.
Jonathan Ballantyne mikor kilépett King's Lynn verandájára és meglátta a lányt, egy
szempillantás alatt magára öltötte a gáláns világfi szerepét.
Kezet csókolt Janine-nak. – Kiskegyed a legelbűvölőbb ifjú hölgy, akit Craig valaha is
idehozott... egykilométeres körzetben.
Valamiféle perverz, gúnyolódó kedv arra késztette Craiget, hogy azonnal tisztázza a
dolgot. – Janine Roly barátja, Bawu.
– Vagy úgy! – bólintott az öregember. – Rájöhettem volna. Neked nincs ilyen jó
ízlésed, fiam.
Craig házassága valamivel tovább tartott, mint bármelyik állása, pont egy évig. Bawu
nem helyeselte Craig választását, és ennek hangot is adott az esküvő előtt és után, és a
válás előtt és után egyaránt és azt követően is minden adandó alkalommal.
– Köszönöm, Mr. Ballantyne. – Janine rézsútos pillantást vetett Jonathanra.
– Szólítson csak Bawunak – nyilvánította ki Jonathan legnagyobb elismerése jelét és
felajánlva a karját, azt mondta: – Jöjjön, kedves, megmutatom a Claymore aknáimat.
Craig figyelte őket eltávolodni. A védelmi berendezés bemutatása magas kitüntetésnek
számított Bawu részéről.
– Három feleséget temetett el a dombon – motyogta Craig szomorúan –, de a vén
kecskéje még mindig megnyalná a sót.
Samson Kumalo a poros csapás közepén állva figyelte Craig viharvert Land-Roverját
tovazötyögni a spathodes-sétányon. Mikor a régi temető után bekanyarodva eltűnt,
Samson felvette táskáját és benyitott a személyzeti épület kapuján. Megkerülte oldalról az
épületet és a hátsó bejárathoz ment.
Nagyapja, Gideon Kumalo egy egyenes támlájú konyhaszéken ült, mindkét kezét a
lába közt álló, csavarodó kígyó alakúra faragott sétabot fején tartotta. Ülve aludt a
kényelmetlen széken, a fehéren izzó napon.
– Csak így tudok felmelegedni – mondta egyszer Samsonnak.
Haja fehér volt és pelyhes, mint a gyapot, és kis kecskeszakálla a legapróbb
szusszanásra és megrezzent. Egészen sötét borostyánszínű, pergamenszerű bőre olyan
vékonynak és finomnak látszott, mint ami bármelyik percben elszakadhat. Sűrű ráncokkal
borított arcát kíméletlenül perzselte a napfény.
Samson vigyázva, nehogy elállja előle a napot, felment a lépcsőn és letéve táskáját
leült az alacsony mellvédre. Az öregember arcát nézve most is gyengéd, túlcsorduló
szeretetet érzett. Több volt ez a matabele fiúknak tanított, öregekkel szembeni
kötelességénél, de még a hagyományos szülői szereteten is túlment, mert ő és a nagyapja
között szinte misztikus kötelék volt.
Gideon Kumalo közel hatvan évig a Khami Misszió iskolájának igazgatóhelyettese
volt. Több ezer matabele fiú és lány nőtt fel a keze alatt, de egyik sem volt számára olyan
különleges, mint az unokája.
Gideon hirtelen összerezzent és kinyitotta szemét, amely tejeskék és világtalan volt,
mint az újszülött kutyakölyöké. Fejét oldalt döntve hallgatózott, ahogy a vakok szokták.
Samson visszatartotta a lélegzetét és mozdulatlanul ült; attól félt, hogy Gideon végül
mégis elveszíthette, már-már csodaszámba menő érzékelését. Nagyapja tovább
hallgatózva lassan más irányba fordította fejét. Orrlyukai kissé kitágultak, ahogy a
levegőt szimatolta.
– Te vagy az? – kérdezte és hangja olyan rekedten csikorgott, mint egy olajozatlan
sarokvas. – Igen... te vagy, Vundla. – A vadnyúl mindig kiemelkedő figurája volt az
afrikai folklórnak. Br'er Nyulat, a legenda eredetijét a rabszolgák magukkal vitték
Amerikába. Gideon a kedves és okos kis állat után adta Samson becenevét. – Csakugyan
te vagy az, Vadnyulacskám!
– Baba! – Samson kifújta a levegőt és fél térdre ereszkedett előtte. Gideon kitapogatta
a fejét és megsimogatta.
– Sose vagy távol tőlem, mert a szívemben élsz – mondta.
Samson úgy érezte, egyetlen hang sem tud kijönni a torkán. Némán kinyúlva megfogta
a keskeny, törékeny kezeket és ajkához emelte.
– Igyunk egy kis teát – motyogta Gideon. – Csak te tudod úgy elkészíteni, ahogy
szeretem.
Az öregember édesszájú volt, Samson hat púpozott teáskanál barna cukrot tett a
zománcbögrébe és ráöntötte a teát a megfeketedett bádogkannából. Gideon két marokra
fogta a bögrét, hangosan szürcsölve ivott egy kortyot, aztán elmosolyodva bólintott.
– Most pedig mesélj, Vadnyulacskám, mi van veled? Valami bizonytalanságfélét
érzek körülötted..., mint aki letévedt az ösvényről és megpróbál visszatalálni rá.
Az öreg teáját szürcsölve és bólogatva hallgatta Samsont és mikor az befejezte
mondókáját, azt mondta: – Ideje volt már, hogy visszagyere a Misszióba tanítani. Annak
idején azt mondtad, nem taníthatod a fiatalokat az életre, amíg magad sem tudsz róla
eleget. No, megtanultad, amit akartál?
– Nem is tudom, Baba. Mit taníthatnék én nekik? Azt hogy halál arat az országban, s
az emberi élet annyit ér csak, mint egy puskagolyó?
– Szüntelenül kétségek közt akarsz élni, drága kis unokám? Folyton azokat a
kérdéseket kell feszegetned, amelyekre nem létezik válasz? Az az ember, aki mindenben
kételkedik, semmit sem fog megpróbálni. A mai világban azok az erős emberek, akik
mindig magabiztosak.
– Akkor lehet, hogy én sose leszek erős, Nagyapa.
Megitták a teát és Samson főzött még egy kannával. Még a mélabús társalgás sem
homályosította el a találkozás örömét, amelytől nem tudtak betelni. Végül Gideon
megkérdezte: –Mennyi az idő?
– Négy óra múlt.
– Constance ötkor végez. Lemennél a kórházhoz elébe?
Samson farmernadrágot és világoskék inget vett, és magára hagyta az öregembert a
tornácon. Lement a dombról. A kórházat övező magas biztonsági kerítés kapujában
hagyta, hogy az egyenruhás őrök megmotozzák, azután folytatta útját a megműtöttek
pavilonjaihoz, amelyek körül lábadozó betegek üldögéltek kék köntösben a pázsiton a
napon. Sokuknak végtagjai is hiányoztak, a Khami kórházban látták el ugyanis a
szárazföldi aknarobbanások sérültjeit és a háború sebesültjeit. Valamennyi páciens fekete
bőrű volt, mert a Khami kórház csak afrikaiak fogadására volt berendezkedve.
A főcsarnokban lévő eligazító pultnál szolgálatot teljesítő két kis matabele ápolónő
megismerte Samsont és örömükben olyan csivitelésbe kezdtek, mint a fecskék. Samson
óvatosan kiszedte belőlük a legfrissebb helyi eseményeket: kinek volt esküvője, született
gyereke, ki halt meg és ki kinek udvarol a szorosan zárt kis közösségben? A csevegést
egy éles, ellentmondást nem tűrő hang szakította félbe.
– Samson, Samson Kumalo! – A fiatalember megfordult és megpillantotta a kórház
igazgatónőjét, aki nagy léptekkel egyenest feléje tartott a széles folyosón.
Doktor Leila St. John fehér orvosi köpenyének felső zsebében egy készletre való
golyóstoll volt, nyakában sztetoszkóp lógott. A nyitott köpeny alatt egy formátlan, barna
szvetter és hosszú, rikító népművészeti mintás, gyűrt indiai pamutszoknya volt rajta.
Lábán vastag zöld férfizoknit és oldalt csatos, nyitott szandált viselt. Szálkás és sima
sötét haját bőrszíjak fogták copfba kétoldalt, elálló fülei mögött.
Szinte betegesen sápadt, himlőhelyes bőrét az apjától, Robert St. Johntól örökölte.
Szarukeretes szemüvege négyszögletes volt és férfias, nagy, keskeny szélű szája sarkában
cigaretta lógott. Komoly, prűd, régimódi arca volt, de zöld szemében nyílt és élénk
tekintet ült, mikor megállt Samson előtt és határozottan megfogta a kezét.
– Szóval a tékozló fiú visszatért..., hogy megszöktesse a legjobb műtősnőmet, igaz?
– Jó estét, Leila doktornő.
– Még mindig a fehér telepeseknél "inaskodik"? – kérdezte a nő. Leila St. John öt évet
töltött politikai fogolyként a gwelói börtönben a rodéziai kormány jóvoltából.
Egyidejűleg volt ott Robert Mugabéval, aki jelenleg száműzetésből vezette a felszabadító
hadsereg ZANU-szárnyát.
– Craig Mellow harmadik generációs rodéziai a családja mindkét ágán és egyben a
barátom. És nem telepes.
– Samson, maga tanult és jó képességű ember. Körülöttünk a világ beleolvad a
változás olvasztótégelyébe, a történelem a háború pörölye alatt ölt alakot. Hogyan
tékozolhatja ennyire az istenadta tehetségét és nézheti el, hogy magánál értéktelenebbek
ragadják kezükbe a jövőt?
– Én nem szeretem a háborút, Leila doktornő. Az édesapja kereszténnyé tett.
– Csak a bolondok szeretik, de tud más módot a kapitalista imperialista rendszer
esztelen kegyetlenségének elpusztítására? Tud más módot, hogy teljesíthessük a
szegények, gyengék és elnyomottak nemes és jogos vágyait?
Samson gyorsan körülpillantott az előcsarnokban, de Leila elmosolyodott.
– Ne aggódjék, Samson. Itt barátok között van. Igaz barátok között. – Leila St. John a
karórájára pillantott. – Mennem kell. Szólok Constance-nak, hogy hozza el vacsorára.
Majd még beszélünk. – Azzal sarkon fordult és elkoptatott barna szandálja klaffogott a
kockakövön, ahogy az "Ambuláns betegek" feliratú, kétszárnyú lengőajtó felé sietett.
Samson leült a folyosón egy hosszú padra a betegek, nyomorékok, köhécselők,
szipákolók, bekötözöttek és vérzők közé és várakozott. Úgy érezte, az átható fertőtlenítő
és kórházszag beleivódik a ruhájába és bőrébe. Végre jött Constance. Szólhatott neki
valaki, mert a fejét kíváncsian ide-oda forgatta és sötét szemei izgatottan fénylettek,
ahogy kereste őt. Samson ízlelgette még pár pillanatig az örömöt, hogy láthatja, azután
felállt a padról.
A lány egyenruhája, a selyemcukor-rózsaszíncsíkos ruha és a patyolatfehér kötény
ropogósra volt keményítve és vasalva, fityulája hetyke szögben ült fején. Minősítési
jelvényei – műtősnővér, bábaasszony és a többi a mellén csillogtak. Haja a feje búbján
szövevényes fonatokból álló frizurába volt fésülve, amely órákig tartó türelmes munkába
kerülhetett. Klasszikus nguni szépség volt: arca kerek és sima, mint egy sötét hold, óriási
fekete szeme és vakítófehér fogai szívélyes mosolyba villantak.
Tartása egyenes, válla keskeny, de erős volt. A fehér kötény formás kebleket, vékony
derekat és széles, asszonyos csípőt emelt ki. Jellegzetes afrikai kecsességgel mozgott,
mint aki egy olyan zenére táncol, amit csak ő egyedül hall.
Megállt Samson előtt. – Légy üdvözölve, Samson – suttogta. – Hirtelen megilletődve
lesütötte szemét.
– Légy üdvözölve, szívem – válaszolta a férfi ugyanolyan halkan. Nem értek
egymáshoz, mert a szenvedély nyilvános kimutatása nemcsak a szokással ellenkezett,
hanem ők is ízléstelennek tartották.
Lassan felsétáltak a dombon a házikóhoz. Constance nem rokona, csupán a kedvenc
tanítványa volt Gideon Kumalónak, mielőtt még az öregembert a látása megromlása
visszavonulásra kényszerítette. Gideon feleségének halála után a lány hozzáköltözött,
hogy gondoskodjék róla és a háztartást vezesse. Ott találkozott Samsonnel.
Bár a lány meglehetősen fesztelenül csevegett a távollétében történt kisebb
eseményekről, Samson valamiféle visszafogottságot érzett ki belőle. Constance két ízben
is hátrapillantott az ösvényre és szemében mintha félelem ült volna.
– Zavar valami? – kérdezte a férfi a kertkapuban megállva.
– Honnét jöttél rá...? – kérdezte a lány, de már válaszolt is a saját kérdésére: – Persze,
te tudod. Te mindent tudsz rólam.
– Mi az, ami zavar?
– Itt vannak a "fiúk" – felelte egyszerűen Constance. Samson megborzongott és
libabőrös lett a karja.
A "fiúk" és a "lányok" a zimbabwei forradalmi hadsereg geríllaharcosai voltak.
– Itt? – kérdezte Samson. – Itt, a Misszióban? A lány bólintott.
– Mindenkit bajba... életveszélybe sodorhatnak!
– Samson, szívem – suttogta a lány – Ideje, hogy megtudd... Nem vonhatom ki tovább
magam a kötelességem alól... csatlakoztam hozzájuk. Most már én is a "lányok" közé
tartozom.
A Vakondokok a kafir harcosok csapatának ősi harci dalát hallva, emlékek rohanták
meg Gideon Kumalót. Az aggastyán, aki előtt az elmúlt hét eseményei is összemosódtak,
kristálytisztán felidézte gyermekkorát. Ismét látta a barlangot, a Matopos belsejében, apja
soha nem feledett arcát a tűz fényében és az ének szövege visszatért emlékezetébe:
Énekelte Gideon reszelős öreg hangján, és közben észre sem vette, könnyek csordultak
ki vak szeméből és gördültek lefelé arcán.
Mikor az ének véget ért, a látogató csendben ült, megvárva, míg Gideon letörli
könnyeit, majd halkan azt mondta: – Az ősök szellemei szólítanak, Tungata Zebiwe
elvtárs.
– Én már öreg, vak és gyenge vagyok, nem tudok engedelmeskedni neki...
– Akkor küldenie kell valakit maga helyett – mondta az idegen. – Valakit, akinek
ereiben Bazo, a Fejsze és Tanase, a boszorkány vére csörgedezik. – Azután lassan az
asztalfőn ülő Samson Kumalo felé fordult és a szemébe fúrta pillantását.
Samson rezzenéstelenül viszonozta a pillantást. Dühös volt. Tudta ő, mi célból jött ide
ez az ember! A matabelék között kevés diplomás és képzett ember volt. Samson már
régóta tisztában volt vele, mennyire meg akarják őt nyerni az ügyüknek, és minden
leleményességére szüksége volt, hogy kitérhessen előlük. Most azonban mégiscsak
rátaláltak... Nemcsak rájuk haragudott, hanem Constance-ra is, aki rászabadította őket.
Nem kerülte el figyelmét, hogy a lány egész vacsora alatt folyton az ajtóra pillantgatott –
ő mondta el nekik, hogy itt van!
Haragját nehéz, fásult belenyugvás is tetézte. Tudta, hogy nem szegülhet tovább ellen
nekik, mert azzal nem csupán önmagát sodorta volna veszélybe! Ezek kemény emberek,
akik a vérben elképzelhetetlenül kegyetlenné edződtek. Tudta, hogy az idegen miért
Gideon Kumalóhoz fordult először: mert figyelmeztetni akarta. És ha most ő, Samson
visszautasítaná őket, a nagyapját sodorná vele szörnyű veszélybe.
– Küldenie kell valakit maga helyett.
Az ősi alkudozás volt: életet életért. És ha Samson nem fogadja el az alkut, az
öregember az életével lakolna, de még azzal sem érne véget az ügy. Őt akarják, őt kell
megkapniuk.
– Az én nevem Samson Kumalo – mondta. – Keresztény ember vagyok, és irtózom a
háborútól és kegyetlenkedéstől.
– Tudjuk, ki vagy – mondta az idegen. – De a mostani időkben nincs helye a
lágyszívűsködésnek.
Az idegen elhallgatott, mert az ajtó résnyire belökődött és az odakinn őrködő társa
bedugva fejét, riasztotta:
– Kankák! – Csak ennyit mondott. – Fehér ember bérencei! – és már el is tűnt.
Tebe felugrott és miközben előhúzott egy 7.62-es Tokarevet a farmerje övéből,
lekapcsolta a villanyt. A sötétben azt súgta Samson fülébe: – A bulawayói
buszpályaudvaron... Holnapután, reggel nyolckor...
Aztán Samson hallotta az ajtó kattanását, és ismét csak hárman voltak. Öt percig
vártak a sötétben, majd Constance megszólalt: – Elmentek. – Felkapcsolta a villanyt,
leszedte az edényeket és összegöngyölte az abrosz gyanánt használt újságpapírt.
– Valami vaklárma riaszthatta meg a "fiúkat". A falu csendes, árnyéka sincs a
biztonságiaknak.
Egyik férfi sem válaszolt és a lány mindenkinek készített egy bögre kakaót.
– Film van a tévében kilenckor. A "Vasút gyermekei".
– Én fáradt vagyok – mondta Samson, aki még mindig haragudott Constance-ra.
– Én is fáradt vagyok – suttogta Gideon és Samson a homlokzati hálószobához kísérte.
Az ajtóból hátrapillantott. Constance olyan patetikusan esdeklő pillantást vetett rá, hogy
Samson megenyhült.
Az öregemberével szemközti vaságyon fekve, a sötétben hallgatta a konyhából
beszűrődő halk hangokat; Constance elmosogatott és reggelihez terített másnapra. Azután
a lány kis hálószobájának ajtaja a ház végében becsukódott.
Samson megvárta, amíg az öregember szuszogni kezdett, azután nesztelenül felkelt. A
durva gyapjútakarót meztelen vállára terítve kilépett a hálószobából és Constance
szobájához ment. Az ajtó nem volt bezárva, mihelyt hozzáért kinyílt, s a lány hirtelen
felült ágyában.
– Én vagyok az – suttogta Samson.
– Már úgy féltem, hogy nem jössz.
Samson kinyújtotta kezét és megsimogatta a lány csupasz bőrét, amely hűvös és
bársonyosan puha volt. Constance megfogva a kezét lehúzta magához, és Samson
maradék neheztelése is elszállt.
– Bocsáss meg – suttogta Constance.
– Nem érdekes – mondta Samson. – Úgysem bújhattam volna el előlük örökre.
– Elmégy a találkozóra?
– Ha nem teszem meg, nagyapán állnak bosszút és továbbra sem fognak nyugodni.
– Te nem emiatt fogsz elmenni, hanem ugyanazért, amiért én megtettem... mert hívott
a kötelesség.
A lány teljesen meztelen volt, akárcsak ő. Mikor megmozdult, keblei Samson
mellének lökődtek, aki érezte a testében szétáramló forróságot.
– Téged is magukkal visznek a bozótba? – kérdezte.
– Nem. Még nem. Egyelőre itt kell maradnom. Nekem itt van munkám.
– Örülök neki. – Samson a lány torkát súrolta ajkaival. A bozótban nagyon csekély
esélyei lesznek. A biztonsági erők hozzávetőlegesen minden harminc emberből egyet
megölnek.
– Hallottam, hogy Tebe elvtárs megadott neked egy időpontot és egy helyet. Lehet,
hogy a bozótban lesz rád szükségük?
– Fogalmam sincs. Szerintem először inkább kiképzőtáborba visznek.
– Lehet, hogy ez az utolsó éjszakánk együtt hosszú időre –suttogta a lány. Samson
nem szólt semmit, csak végigsimogatta a hátát és keze a bársonyos, rugalmas
izomvölgyben le-siklott a fara mély réséig.
– Helyezz egy fiút a méhembe – suttogta a lány. – Hadd legyen valakim, akit
babusgathatok, míg távol vagy.
– Megsértenénk vele a törvényt és a szokásokat.
– Nincs ebben az országban törvény, csak puskák és a szokásokat is csak az tartja
tiszteletben, aki akarja. – Constance alája hemperedett és átkulcsolta testét hosszú, izmos
végtagjaival. – Minden körülmények között, a halál torkában is meg kell őriznünk az
életet. Adj nekem gyermeket, még ma éjszaka, mert ki tudja, lesz-e több éjszakánk!
Samson egy lidércnyomásszerű tündöklésre ébredt. Fény árasztotta el a kicsiny szobát,
az egyetlen ablak foszladozó függönyén át durva mozgású árnyakat vetett a csupasz,
fehérre meszelt falra. Constance hozzábújt. Teste még forró és nedves volt a
szeretkezéstől, szeme ernyedt az álmosságtól. Odakintről egy borzalmas, artikulálatlan
hang parancsokat harsogott.
– Itt a Rodéziai Hadsereg! Mindenki azonnal jöjjön ki a házából! Ne próbáljanak
elmenekülni, vagy elbújni! Aki ártatlan, nem esik bántódása! Azonnal jöjjenek ki a
házakból! Emeljék fel a kezüket! Ne próbáljanak elmenekülni, vagy elrejtőzni!
– Öltözz fel és segíts nekem az öreggel – mondta Samson Constance-nak.
A lány félálomban tántorgott a sarokba a faliszekrényhez és egy rózsaszín, pamut
ingruhát húzott meztelen testére. Azután mezítláb Samson után ment a homlokzati
szobába. Samson egy khaki sortban kifelé segítette Gideont az ágyból. Az udvaron
hangerősítők rikoltották fémes, sztentori hangon:
– Azonnal jöjjenek ki! Aki ártatlan, nem esik bántódása! Ne próbáljanak elmenekülni!
Constance egy gyapjútakarót terített az öregember vállára, aztán közrefogták és
áttámogatták a nappalin az ajtóhoz. Samson kinyitotta az ajtót és mindkét kezét tenyérrel
kifelé magasra tartva kilépett. Az arcába tűző erős reflektorfény úgy elvakította, hogy
kénytelen volt eltakarni a szemét egyik kezével.
– Hozd nagyapát!
Constance kivezette az öregembert az ajtón és mind a hárman megálltak szorosan
egymáshoz bújva, elvakítva a fénytől és megzavarodva a hangerősítők ismétlődő
bömbölésétől:
– Ne próbáljanak elmenekülni, vagy elrejtőzni!
A személyzeti házikók sora körül volt zárva. A keresőfények áthatoltak a sötétségen és
megvilágították a tanítók és egészségügyi dolgozók családjainak kis csoportjait, ahogy
félénken összebújtak, legtöbbjükön csak lenge hálóruha vagy egy sebtében felkapott
pokróc volt.
A reflektorok mögötti áthatolhatatlan sötétségből alakok váltak ki óvatosan lopakodva,
mint a prédára leső párducok. Az egyik átugrott a veranda mellvédjén és a falhoz lapulva
Samson testét használta védőpajzsnak.
– Csak ti hárman vagytok itt? – kérdezte a katona szindebele nyelven. Szikár,
keménykötésű férfi volt, harci öltözékben és dzsungelkalapban. Arca és kezei éjszakai
álcázáshoz voltak mázolva, így nem lehetett tudni, fehér-e vagy fekete.
– Igen – felelte Samson.
A férfi csípőjén lógó FN enyhén imbolygó csöve mindhármukat befogta.
– Ha van valaki a házban, jobb ha most szóltok, mert kinyírjuk!
– Senki sincs.
A tiszt elkiáltva magát parancsot adott, mire a katonák egyszerre benyomultak az első
és hátsó ajtón és az oldalsó ablakokon. Másodpercek alatt átfésülték a házat, ügyes
csapatmunkával fedezve egymást. Miután meggyőződtek, hogy tiszta a levegő, újból
belevesztek a sötétségbe, otthagyva a három embert a verandán.
– Ne mozduljanak! – rikoltották a hangerősítők. – Maradjanak a helyükön!
A sötétségben, a spathodeafák alatt Roland Ballantyne ezredes vette az egység
beérkező jelentéseit. A negatív eredményektől egyre csalódottabbá vált. Az információik
jók voltak és a nyom forró. Ezt a nyomot már azelőtt is gyakran követte. Tebe elvtárs, a
ZIPRA egyik kiképzőtisztje, aki már közel hét hónapja tevékenykedett Matabeleföldön,
elsőszámú célpontjaik közé tartozott. Már három ízben kerültek ilyen közel hozzá, és
mindig kudarcot vallottak. Pedig a füles minden esetben valamelyik informátortól vagy a
Felderítők egyik civil álca alatt működő tagjától jött: "Tebe ebben és ebben a faluban
van". Erre ők csendesen megközelítették és körülvették a helyet, módszeresen elzárva
minden egérutat. Azután az éj leple alatt, amikor már mindenki mélyen aludt, lecsaptak
és átfésülték a terepet. Egyszer elfogták Tebe két hadnagyát, de ő maga nem volt velük.
Mialatt a Felderítők főtörzsőrmestere, Esau Gondele kihallgatta a két terroristát, Roland
figyelte. Hajnalra már egyik sem tudott többé lábra állni, de nem beszéltek.
– Vigyük őket helikopterkirándulásra – parancsolta Roland.
Gondele kétezer láb magasságból kilógatta a konokabbik terroristát az ajtónyíláson, a
hóna alá erősített hevederen.
– No megmondod, barátom, hol találjuk meg a te Tebe elvtársadat?
A férfi rézsútosan fölfelé fordította fejét, hogy leköpje Esau Gondelét, de a légcsavar
lefelé irányuló légnyomása elfújta a köpést. A főtörzsőrmester Rolandre pillantott, s
mikor az bólintott, elengedte a hevedert. A terrorista lassan, a saját tengelye körül
forogva zuhant lefelé. Talán, mert már nem bírt üvölteni, vagy végső kihívást akart
ellenük intézni, mindvégig teljesen néma maradt.
Gondele főtörzsőrmester a második terroristának is hevedert hurkolt a hóna alá. Mikor
leeresztette az űrbe, s áldozata lábai kétezer láb magasságban kalimpáltak az aranyos
matabeleföldi prérik fölött, a férfi felnézett és azt mondta: – Én megmondom, hol van.
De azért még fél óráig kilógatták. Mire a Felderítők lecsaptak a Hillside Location-i
biztonsági házra, Tebe elvtárs már odébbállt.
Roland Ballantyne kudarca sokba került. Az előző héten Tebe elvtárs a
szupermarketben egy bevásárlókocsiban pokolgépet hagyott, amely öt nőnek és két tíz
éven aluli kislánynak oltotta ki életét. Roland olyan elkeseredetten vadászott rá, hogy
mikor rájött, hogy ezúttal is kicsúszott a markából, valósággal ködbe borult az agya.
– Hozassa ide az informátort! – parancsolta és Esau Gondele halkan beleszólt a
hordozható rádióba. Pár perc múlva már hallották is a Land-Rovert felfelé jönni a
dombon, reflektorai átpislákoltak a fák között.
– Jól van, főtörzsőrmester. Sorakoztassa csak fel itt ezeket.
Hatvan-egynéhány embert sorakoztattak fel az út szélén a személyzeti házacskák
hosszú sora előtt a keresőfények vakító és könyörtelen fénycsapdájában. Roland
Ballantyne ezredes felugrott a Land-Rover hátsó részébe és szájához tartotta a
hangtölcsért. Tökéletes szindebele nyelven beszélt.
– A bűnösök köztetek jártak! Halálbűzt hagytak a faluban! Pusztítani jöttek ide,
megölni és megnyomorítani benneteket és a gyermekeiteket! A mi védelmünket kellett
volna kérnetek! De ti féltetek a segítségünket kérni és most nagy bajt hoztatok
magatokra!
A fekete, hálóruhás férfiak, nők és gyermekek hosszú sora még mindig olyan
egykedvűen és sztoikusán állt, mint egy bekerített csorda. Két tűz közé kerülve, a gerillák
és a biztonsági erők között álldogáltak a fehér keresőfényekben és hallgattak.
– A ti apátok a kormány, amely mint minden jó apa, azon van, hogy megvédelmezze
gyermekeit. Mégis akadnak köztetek olyan ostobák, akik a bűnösökkel cimborálnak, enni
adnak nekik, informálják és figyelmeztetik őket a jövetelünkre. De mi tudjuk mindezt. És
azt is, hogy ki figyelmeztette őket.
Roland lábánál, a Land-Rover keresztirányú padján egy emberi alak ült. Tetőtől talpig
egy vászonzsákba volt bújtatva, hogy még a nemét se lehessen megállapítani. Fölül
lyukak voltak kivágva a szemének.
– De most majd megtudjuk, kik a bűnösök, akik segítséget nyújtanak a halált
hozóknak –jelentette be nekik Roland.
A Land-Rover lassan gördült végig a sor előtt, és a katona egész közelről belevilágított
elemlámpájával minden nő és férfi arcába. A jármű nyitott hátuljában a titokzatosan
elálcázott alak kifelé bámult a szemének vágott lyukakban. Sötét szemei csillogtak az
elemlámpa visszaverődő fényében, ahogy az arcokat fürkészte.
A lepelbe burkolt informátor mozdulatlanul ült, miközben a Land-Rover az
öregembert közrefogó Samson és Constance felé tartott.
Samson szájmozgatás nélkül megkérdezte a lányt: – Biztos, hogy nem ismernek?
– Nem tudom – felelte a lány.
– Mit tegyünk... – De akkor a kocsi őelébük ért és Constance már nem válaszolhatott.
A kámzsás fantom most megmozdult és egy hosszú, fekete kar csapott ki a lepedő alól
és mutatott egyenest Constance feltartott arcába. Egyetlen szó sem hangzott el, de két
harci maszkot viselő Felderítő lépett a sötétből a lány mögé és karon ragadták.
– Constance! – Samson előre szaladt és utánakapott. Egy puskatus sújtott le rá
vesetájékon, mire égő fájdalom nyilallt gerincébe és csapott föl a koponya tetejéig.
Térdre rogyott.
A fájdalom eltorzította látását és az arcába világító elemlámpa fénye elvakította.
Fellökte magát heves erőfeszítéssel, de érezte, hogy egy puskacső nyomódik a hasába.
– Téged nem bántunk, barátom. Csak ne avatkozz bele, ami nem rád tartozik.
A felderítők közben elvezették Constance-t, aki engedelmesen ment velük. Nagyon
kicsinynek és tehetetlennek látszott a két magas, harci szerelést viselő katona között.
Hátrafordult és Sámsonra nézett nagy, bársonyos szemeit arcára szegezve, és ajkai
megmozdultak.
Azután a Land-Rover egy pillanatra elfogta a keresőlámpák fénynyalábját. A csoportot
sötétség burkolta be, de pár másodperc múlva, mikor ismét fényudvarba kerültek,
Constance kirántotta magát a katonák kezei közül és futásnak eredt.
– Ne! – üvöltötte Samson kétségbeesett, fájdalmas hangon. Tudta, mi fog történni. –
Állj meg! Constance, állj meg!
A lány úgy repült, mint egy bájos molylepke a fényben, rózsaszín ruhája ide-oda
cikázott a spathodeafák között. De a golyók fehér, nedves szilánkokat hasítottak a
fatörzsekből körülötte, és Constance már nem volt gyors és kecses – mintha a molylepke
szárnyait kitépdeste volna egy vásott gyerek.
Négy katona visszahozta a karjainál és lábainál fogva. Constance feje hátra lógott,
majdnem a földet söpörte, és az orrlyukaiból és szájából arcán végigfolyó vér olyan sűrű
és fekete volt a keresőfényekben, mint a melasz. Feldobták őt a Land-Rover hátsó
részébe, ahol úgy hevert összegabalyodott sötét végtagjaival, mint egy elejtett gazella.
Samson Kumalo Bulawayo főutcáján ment. Még érezni lehetett az éjszakai hűvös
levegőt és a jacarandafák árnyéka tigriscsíkokat vetett a kék makadám burkolatra.
Könnyedén elvegyült a lustán hömpölygő emberfolyamba a járdán, és nem vette a
fáradságot, hogy elfordítsa arcát, amint elhaladt egy khaki egyenruhás, trópusi sisakos
rendőr mellett a park sarkán.
A villanyrendőrnél várakozva szemügyre vette az embereket maga körül: a védekezőn
eltakart szemű matabelék fásult, közömbös arckifejezését, s a ragyogóan csinos, fiatal,
virágos ruhás fehér hölgyeket, akik – egyik vállukon retikül, a másikon géppisztoly –
bevásárlókörútra indultak. Kevés fehér férfi volt az utcán, zömük túl idős a katonai
szolgálatra, a többi pedig egyenruhában felfegyverezve.
A kereszteződésben főleg katonai járművek haladtak át. A gazdasági szankciók
bevezetése óta a havi üzemanyag adagot néhány literre csökkentették. A városba bejövő
farmerok ormótlan, golyóálló lemezekkel és páncélkarosszériávai ellátott, aknabiztos
gépeket vezettek.
Samson Constance halála óta most, a fehérek arcát szemlélve érezte először igazán,
hogy mennyire gyűlöli őket. Érezte, hogy a zsibbadtság, amely egészen idáig fékező
hatást gyakorolt, lassan felenged.
Nem vitt magával csomagot, mert nem akarta felhívni magára a figyelmet, hátha
megmotozzák. Farmernadrág, rövid ujjú ing és edzőcipő volt rajta – dzseki nem, ami
fegyvert takarhatott volna – és arca ugyanolyan üres és kifejezéstelen volt, mint a többi
matabeléé körülötte. Neki a gyűlölet volt az egyetlen fegyvere.
Mikor a lámpa váltott, komótos léptekkel átvágott a túloldalra és a buszpályaudvar
felé vette útját, amely már ilyen korán is zsúfolt volt. Türelmesen sorbaálló parasztok
várakoztak a törzsi ellenőrzés alatti területekre induló járatokra. Mind alaposan
bevásároltak és fel voltak pakolva élelmiszerrel és sóval teli táskákkal, étolajos és
parafinolajos kannákkal, vég kelmékkel és élvezeti cikkeket, gyufát, szappant, gyertyát
tartalmazó kartondobozokkal. A fémfedeles váróhelyeken guggolva csevegtek és
nevetgéltek, sültkukoricát majszólva és Coca-Colát iszogatva. Néhány asszony a
kicsinyét szoptatta, vagy haszontalankodó lurkóit fegyelmezte.
Szinte két-három percenként beérkezett egy busz zsíros dízel kipufogófüstfellegben,
kiokádta magából az utasok tömegét, amelynek helyére azonnal újabb horda nyomult fel
rá a végeláthatatlan sorokból. Samson nekidőlt a nyilvános latrina falának, mert az volt a
legfeltűnőbb hely és várakozott.
Először nem ismerte meg Tebe elvtársat, akin egy szutykos, rongyos kék overál volt
piros "COHEN MÉSZÁRSZÉK" felirattal a hátán. Hanyagul görbén tartva magát álcázta
magasságát, arcán ártalmatlanul együgyű kifejezés ült.
Elment Samson mellett és egyetlen pillantást sem vetve rá, belépett a latrinába.
Samson pár másodperc múlva követte. Tömény kapadohány és áporodott vizeletszag
csapta meg orrát. A zsúfolt helyiségben Tebe elvtárs nekiütközött és egy kék kartonpapír
jegyet csúsztatott a kezébe.
Samson a fülkében szemügyre vette! Egy egyutas harmadosztályú jegy volt
Bulawayótól a Victoria-vízeséshez. Samson beállt a járatra váró sorba ötödiknek Tebe
után. A busz harmincöt percet késett, és az utasok, szokás szerint nagy tülekedés
közepette felpakolták poggyászaikat a tetőcsomagtartóra és megrohanták az ülőhelyeket.
Tebe egy ablak mellé ült, három sorral Samson előtt. Egyszer sem pillantott körül,
mialatt az agyonterhelt busz nehézkesen keresztülcammogott az északi
peremkerületeken. Áthaladtak a hosszú, még Cecil Rhodes ültette jacarandafákkal
szegélyezett sugárúton, amely az oromfallal ellátott Szövetségi Parlamenthez vezetett, a
város fölötti dombra, ahol egykoron Lobengula matabele király kralja állt. A repülőtéri
elágazás után megérkeztek az első útakadályhoz.
A rendőrök minden utast leszállítottak, és miután kiválaszttattak velük és átkutatták
poggyászaikat, kipécéztek néhány férfit és nőt testi motozásra, de sem Samson, sem Tebe
nem volt közöttük. Negyed óra múlva mindenki visszaszállhatott csomagostul és a busz
folytathatta útját.
Északnak robogva az akácost és szavannát hirtelen fönséges erdő váltotta fel. Samson
a kemény padon kucorogva bámulta a tovasuhanó rengeteget. Előtte Tebe aludni látszott.
Déltájban megérkeztek a Gwaai folyóhoz, a Sikumi Erdő Rezervátum szélén fekvő St.
Matthew Misszióhoz, ahol az utasok zöme leemelte csomagjait a tető-poggyásztartóról és
elcammogtak az erdőbe vezető pókhálószövevényen.
– Itt megállunk egy órára – jelentette be az egyenruhás sofőr a többieknek. –
Rakhatnak tüzet és főzhetnek ebédet.
Tebe elkapta Samson tekintetét, majd kényelmesen elindult az útkereszteződésben álló
szatócsboltocska felé. Mikor Samson pár másodperc múlva belépett utána, először nem
látta Tebét, aztán észrevette a pult mögött résnyire nyitott ajtót, és a tulajdonos intett
neki, hogy oda menjen be. Tebe a hátsó traktusban, a kukoricászsákok, szárított bőrök,
karbolos szappan és a hideg üdítős rekeszek tornyai közt várt rá.
Már levetette a rongyos overált és vele együtt a tunya munkásegyéniséget is.
– Légy üdvözölve, Samson elvtárs – mondta halkan.
– Már nem így hívnak – felelte Samson.
– Hát hogyan?
– Tungata Zebiwének.
– Akkor légy üdvözölve, Tungata elvtárs – bólintott Tebe elégedetten. – A
Vadászoknál dolgoztál és értesz a fegyverekhez igaz?
Tebe nem várt válaszra. Kinyitott egy fém liszttároló tartályt a hátsó falnál. Kiemelt
belőle egy zöld plasztik műtrágyászsákba tekert hosszú köteget és leporolta róla a fehér
lisztport. Kibogozta rajta a spárgát és Tungata Zebiwe felé nyújtotta a fegyvert, aki
elvette tőle. A bozótháború első napjaiban a biztonsági erők propaganda kampánnyal
igyekeztek besúgókat megnyerni maguknak, hogy jelentsék, ha valaki fegyvert rejteget a
falujukban. Felhívásokat intéztek a televízióban és az újságokban. A távoli, törzsi
ellenőrzés alatt álló területeken tömegesen szórtak le fotókkal illusztrált röplapokat,
amelyeken 5000 dollár pénzjutalmat ígértek azoknak, akik a képeken látható személyek
valamelyikének a nyomára vezetnek.
Tungata, mikor kezébe vette a 7.62-es automata Kalasnyikovot, meglepően nehéznek
találta a nagyságához képest. A NATO-fegyverek zömétől eltérően, ez nem fémpréselt,
hanem hengerelt acél alkotórészekből állt. Az agya és a markolata rétegelt lemezből volt.
– Ezek itt a tölténytárak. – A rodéziaiak Banánpuskának nevezték el a jellegzetesen
görbe tárai miatt. – Így kell megtölteni – mutatta Tebe, lefelé nyomkodva a rövid,
könnyű, sárgaréz töltényeket hüvelykujjával a szájba. – Próbáld csak. – Tungata fogta a
második, harminc töltényt tartalmazó tárat és hozzáértő kézzel ugyanannyi idő alatt
beletette.
– Jó – bólintott Tebe, mintegy nyugtázva a saját választása helyességét. – Most
megtöltjük a puskát. Így ni. – Belenyomta a tár elülső végét a fogadó résbe, majd a hátsó
véget fölfelé buktatta. Egy kattanás jelezte, hogy a závár beilleszkedett.
Nem egész három perc alatt Tebe megmutatta, miért a Kalasnyikov a kedvenc
fegyvere a gerilláknak mindenütt a világon. Könnyen kezelhetősége és masszív
szerkezete ideálissá tette a feladatra. A fajgyűlölő rodéziaiak gúnyosan csak "kafirbiztos"
fegyverként kérték a boltban.
– A szelektort föl, ameddig megy és biztonságos – fejezte be Tebe a szemléltetést. –
Teljesen lent félautomata. Középállásban teljes automata. – Megmutatta Tungatának az
öntvénybe préselt cirill betűket. – Ez az AB oroszul automatát jelent. Tessék – nyújtotta
át Tungatának, és figyelte, milyen gyorsan és határozottan tölti meg, húzza fel, és szedi ki
a töltényeket. – Igen, jól van. Ne felejtsd el, a puska súlyos, de gyorsan átcsúszik
automatára. Erősen kell fogni.
Tebe becsavarta a fegyvert egy olcsó, szürke pokrócba, amely alól egy pillanat alatt
szabaddá lehetett tenni.
– Ez a boltos a mi emberünk – tájékoztatta Tebe. – Most is utánpótlást pakol föl
nekünk a buszra. Itt az ideje, hogy megtudd, miért jöttünk ide, és hová megyünk.
Mire Tungata és Tebe elhagyták a kis boltot és visszamentek a parkoló buszhoz, a
gyerekek már megérkeztek. Vagy hatvanan voltak, a fiúk khaki ingben és sortban, a
lányok pedig kék tornaruhában, a St. Matthew Missziós Iskola széles zöld selyemövével
derekukon. Mind mezítláb voltak. Felvillanyozottan fecsegtek és kacarásztak, örültek a
váratlan kirándulásnak, amely kiszabadította őket az unalmas tanteremből. Tebe azt
mondta, nyolcadikosok, ami azt jelentette, hogy tizenöt év körüliek lehettek. A lányok
serdülőkorúaknak látszottak, az iskolai egyenruha durva anyaga alatt domborodó
kebleikkel. A tanítójuk, egy fiatal, szemüveges matabele mögött, szófogadóan és
rendesen sorakoztak a poros piros busz mellett. Mikor a tanító meglátta Tebét, odasietett
hozzá.
– Teljesítettem a parancsodat, elvtárs.
– Mit mondtál az atyáknak a Misszióban?
– Hogy atlétikai gyakorlatot tartok, és csak sötétedésre megyünk haza.
– Szállítsd fel a gyerekeket a buszra.
– Igenis, elvtárs.
A buszvezető, akinek ellenzős sapkája tekintélyt parancsolón trónolt fején, tiltakozni
kezdett a jegy nélküli ifjú utasok áradata ellen, míg Tebe mögéje állva bordái közé nem
nyomta a Tokarevet. Akkor arca olyan szürke lett, mint az egynapos tábortűz hamuja és a
helyére ült. A gyerekek ablak melletti ülésekért tülekedtek, aztán várakozó, sugárzó
arccal pillantottak fel.
– Egy izgalmas utazásra megyünk – jelentette be nekik a szemüveges tanító. – De
mindent pontosan úgy kell tennetek, ahogy mondják. Megértettétek?
– Megértettük! – válaszolták kötelességtudóan, kórusban. Tebe megérintette a
buszsofőr vállát a pisztolycsővel.
– Indulás északnak a Zambezi felé, a Victoria-vízeséshez – parancsolta halkan. – Ha
biztonsági útakadályba botlanánk, azonnal álljon meg és viselkedjen természetesen.
Megértette?
– Igen – motyogta a sofőr.
– Megértettem, elvtárs, és teljesítem a parancsot – rágta a szájába Tebe.
– Megértettem, elvtárs, és teljesítem a parancsot.
– Mert ha nem, akkor te halsz meg legelsőnek. Erre szavamat adom.
Tungata a busz leghátuljában lévő hosszú padra ült, lábainál a pokrócba tekert
Kalasnyikov. Megszámolta a gyerekeket és névsort készített. Ötvenheten voltak, köztük
huszonnégy lány. A nevüket kérdezgetve gyorsan felmérte, kik a legértelmesebbek és
legrátermettebbek a vezetésre, és egy csillagot tett a nevük mellé a listára. Örült, mikor a
tanító megerősítette becsléseit. Négy fiút és egy lányt választott ki. A tizenötéves, jó
alakú, mosolygós, értelemtől sugárzó tekintetű lányt Miriamnak hívták. Volt benne
valami, ami Tungatát Constance-ra emlékeztette. A lány mellette ült a busz végében, így
megfigyelhette, hogyan viszonyul az első indoktrínáláshoz.
Miközben a busz észak felé robogott az egyenes, sima makadámúton, a fák
csodálatosan összeboruló lombalagútjában, Tebe elvtárs a sofőr mellett állt, szemben a
felfelé néző ifjú arcocskákkal.
– Tudjátok, hogy hívnak engem? – kérdezte, azután megmondta: – Tebe elvtársnak.
Halljam, hogy hívnak engem?
– Tebe elvtársnak! – kiáltották.
– És tudjátok, kicsoda Tebe elvtárs? Tebe elvtárs a ti barátotok és vezetőtök!
– Tebe elvtárs a mi barátunk és vezetőnk!
Kérdések és feleletek ismétlődtek.
– Kicsoda Tungata elvtárs?
– Tungata elvtárs a mi barátunk és vezetőnk!
A gyerekhangokba harsány lelkesedés költözött, szemük hipnotikusan csillogott.
– Mi a forradalom?
– A forradalom hatalom a népnek! – rikoltották, akár a velük egykorú nyugati
gyerekek egy pop koncerten.
– Ki a nép?
Mi vagyunk a nép!
– Ki a hatalom?
– Mi vagyunk a hatalom!
Teljesen átszellemülve ringatóztak az üléseiken. Mostanra már a legtöbb lány vad
örömmel kiáltozott.
– Kicsoda Inkunzi elvtárs?
– Inkunzi elvtárs a forradalom atyja!
– Mi a forradalom?
– A forradalom, hatalom a népnek.
A katekizmus megint elölről kezdődött, és a gyerekeket lehetetlenül magasra kapta a
politikai fanatizmus szárnyain.
Tungata, maga is fura izgalomba jőve, csak ámult az ügyes és könnyed
hangszerelésen. Tebe egyre magasabbra szárnyaltatta őket, míg Tungata azon kapta
magát, hogy ő is együtt kiáltozik velük a Constance meggyilkolása óta benne erjedő
gyűlölet és bánat csodálatos katarzisában. Úgy rázkódott, mint aki lázas, mikor a busz
zökkenése hozzálökte Miriam karcsú, alig érett testét, amelytől azonnal és kínosan
felizgult. Különös, szinte vallási megszállottság kerítette mindnyájukat hatalmába és
végül Tebe elvtárs az énekre tanította őket.
– Ezt fogjátok énekelni a csatába menet, ez a dicsőségetek dala, a forradalom dala!
Rázendítettek édes, igaz gyermekhangjukon, miközben a lányok összehangolták és
spontán ritmusban tapsoltak hozzá:
Mikor befejezték, olyan kábák és kimerültek lettek, mint akik valami borzalmas
megpróbáltatáson mentek keresztül. Tebe elvtárs halkan odaszólt a sofőrnek, aki
lekanyarodott a főútról egy alig észrevehető csapásra az erdőbe. A busz csak lépésben
tudott haladni a csapáson, amely ide-oda kígyózott a nagyobb fák között és kiszáradt
folyóágyakon át vezetett. Besötétedett, mire megálltak. A csapás véget ért, s a legtöbb
gyerek elaludt. Tungata, végigmenve a buszban, felkeltette és leszállította őket.
A fiúkat elküldték tűzifát szedni, miközben a lányok kukoricából és édes teából álló
egyszerű vacsorát készítettek. Tebe félrevonva Tungatát tájékoztatta:
– Ez itt felszabadított terület. Ebben az övezetben már nincsenek rodéziai járőrök.
Gyalog megyünk tovább. Az úticélunk két napi járásra van innét. Te leszel a sereghajtó,
vigyázz, nehogy valaki megszökjön. Míg el nem érjük a folyót, a gyávák veszélyt
hozhatnak ránk. Most beszélek a sofőrrel.
Tebe egyik karját a sofőr vállára téve, kivezette a döbbent és rémült férfit a táborból.
Húsz perc múlva, mire visszatért, a legtöbb gyerek már megvacsorázott és kutyakölyök
módján, összegömbölyödve feküdt a csupasz földön a tábortűznél.
Miriam félénken odavitt nekik egy tál kukoricalepényt és a két férfi szorosan egymás
mellé ülve falatozni kezdett. Tebe teli szájjal beszélt. – Te csecsemőknek hiszed ezeket –
mutatott az alvó iskolásokra. – Pedig gyorsan tanulnak és kérdés nélkül elfogadják, amit
tanítanak nekik. Nem fogják fel a halált, ezért a félelmet sem ismerik.
Engedelmeskednek, és ha meghalnak, nem kiképzett, pótolhatatlan embereket veszítünk.
A szimbák Kongóban, a vietkongok az amerikaiak ellen használták őket; ők a tökéletes
takarmány, amely a forradalmat táplálja. – Kikaparta a tálat. – Ha valamelyik lány
kedvedre való, nyugodtan használhatod. Ez is a kötelességük.
Tebe felállt. – Először te őrködsz. Éjfélkor felváltalak. – Azzal, még le sem nyelve a
falatot, elsétált. Leguggolt a legközelebbi tűznél fekvő Miriam mellé és súgott neki
valamit. A lány azonnal felkelt és gyanútlanul kilépett utána a tűz fényudvarából.
Később, mikor Tungata megkerülte az alvó tábort, fojtott, fájdalmas jajkiáltást hallott
a sötétből, amerre Tebe eltűnt a lánnyal. Egy ütés csattant és a jajgatás halk zokogásba
fulladt. Tungata átment a tábor túlsó oldalára, hogy ne hallja.
Pirkadat előtt Tungata elvezette a buszt a meredek folyómeder szélére, ahonnét a fiúk
lelkendezve lelökték. A lányok segítségével addig hordták az ágakat a járműre, míg úgy
betakarták, hogy még egy alacsonyan szálló helikopterről sem lehetett volna észrevenni.
A hajnal első sugarára útra kerekedtek északnak. Tebe előrement, fél kilométerrel
megelőzve őket. A tanító a gyerekekkel maradt és néma csendben tartotta őket Tebe
parancsának megfelelően. Még egy mérföldet sem tettek meg, inge átázott a hátán és a
szemüvege bepárásodott. Tungata zárta a menetet. Nem a csapáson, hanem az erdő foltos
árnyékában követte őket, két-három percenként megállva fülelni, és óránként
visszaszaladva és az ösvény mellett meglapulva megbizonyosodni, nem követik-e őket.
A vadászkopó egyetlen beidegződését sem veszítette el. Teljesen elemében, sőt furán
boldognak érezte magát. A jövő gondoskodott saját magáról. Végre el volt kötelezve!
Már nem volt többé semmi kétsége, sem lelkifurdalása: Gandang és Bazo harcias vére
száguldott az ereiben.
Délben pihentek egy órát. Nem gyújtottak tüzet, hideg kukoricalepényt ettek és sáros
vizet ittak a mopani tározójából. A víz elefántvizelet ízű volt, mert elefántok fürödtek
benne az éjszaka. Miriam odavitte Tungatának az adagját, de nem bírt az arcába nézni,
azután óvatosan lépkedve, mintha egy sebet kímélne, továbbment.
Délután elindultak lefelé a Zambezi irányába. Útközben a bozót más jelleget öltött: a
sűrű erdő nyitottabb szavannába ment át, amelyen rengeteg jel utalt vadállatokra. A
menet mögött cirkálva Tungata megpillantott egy magányos, öreg, ébenfa és hófehér
színű, homoki antilop bikát, amely nemesen és büszkén állt elegáns, hátraálló szarvaival.
Tungata furcsa rokonságot érzett vele, de az állat szagot kapott és elvágtatott. Tungata
úgy érezte gazdagabb lett a látványtól, erőt merített belőle.
Tebe a délután derekán megállította a csapatot és azt mondta: – Éjszaka megyünk
tovább. Most pihenjetek.
Aztán egy gallyal térképet rajzolt Tungatának a porba.
– Ez itt a Zambezi. A túlsó partja már Zambia. Ők a szövetségeseink. És itt van az,
ahová megyünk. Nyugatra Botszvána és vízszegény föld van. Mi a botszvánai határral
párhuzamosan haladunk, de mielőtt elérnénk a Zambezit, át kell jutnunk a Victoria-
vízesés és Kazungula közti úton, amelyen a rodéziaiak járőröznek. Sötétben kell
átmennünk rajta. Azután meg a folyópart mentén ott a rodéziaiak cordon sanitaire-je, az
aknamező, hogy megakadályozzák az átkelést. Hajnalra oda kell érnünk.
– És hogy jutunk át az aknamezőn?
– Az embereink ott várnak ránk és átvisznek bennünket. De most pihenj.
Tungata egy kezet érzett a vállán, mire azonnal felébredt és kitisztult a feje.
– A lány! – suttogta Tebe. – Miriam megszökött!
– Nem tartóztatta fel a tanító?
– Azt mondta neki, hogy könnyíteni megy magán.
– Ó nem fontos – vélekedett Tungata. – Hadd menjen.
– Nem fontos – értett egyet Tebe. – De a példa igen, a többiek számára. Vedd a
nyomot – parancsolta.
Miriam ismerhette Matabeleföld e legtávolabbi északnyugati csücskét, mert nem
visszafelé ment, hanem vakmerően északnak tartott, az ő menetvonalukon. Nyilván azt
remélte, még világosban eléri a Kazungula utat, és ott belebotlik egy rodéziai őrjáratba.
– Milyen okosan tettük, hogy követtük – suttogta Tebe, amint a nyomvonal
nyilvánvalóvá vált. – Az a cafka egy órán belül ránk hozta volna a kankákat.
A lány nem is próbálta álcázni a nyomait, így Tungata futva követte őket. Kitűnően
bírta az iramot, hisz annak idején Craig Mellow-val együtt dolgozott a véres
elefántselejtezéseken és tíz mérföld meg se kottyant neki, még csak a lélegzése sem vált
szaporábbá tőle. Tebe elvtárs lépést tartott vele, egy leopárd gyorsaságával és kegyetlen,
zord tekintettel törtetve előre.
Utolérték Miriamot két mérfölddel azelőtt, hogy elérte volna az utat. Amint
megpillantotta őket maga mögött, egyszerűen feladta. Térdre rogyott és olyan remegés
fogta el, hogy a fogai vacogtak. Megálltak fölötte, de a lány nem bírt felnézni rájuk.
– Öld meg! – parancsolta Tebe halkan.
Tungata sejtette, hogy így lesz, lelkét mégis ólomsúlyúnak és jegesnek érezte.
– Mi soha nem ismétlünk kétszer egy parancsot – figyelmeztette Tebe, mire Tungata
megváltoztatta fogását a Kalasnyikov agyán.
– Nem puskával – mondta Tebe. – Az út pont amott a fák alatt húzódik. A rodéziaiak
perceken belül itt teremnének.
Előhúzott egy bicskát a zsebéből és átnyújtotta neki. Tungata egy mopanifának
támasztotta puskáját, aztán kinyitotta a bicskát. Látta, hogy a pengének hiányzik a hegye
és végighúzva hüvelykujját az élén, rájött, hogy Tebe szándékosan tompára dörzsölte a
kövön.
Döbbenet és rosszullét fogta el, ahogy belegondolt, hogy mit várnak tőle. Igyekezett
palástolni érzelmeit, mert Tebe árgus szemekkel figyelte. Rájött, hogy próbára akarta őt
tenni, azt akarta tudni, mennyire képes a kegyetlenségre és Tungata tisztában volt vele, ha
nem engedelmeskedik, ő is halálfia. Szobormerev arccal kihúzta bőrövét a farmerjából és
hátra szíjazta vele a lány kezeit.
Azután mögéje állt, hogy ne lássa a sötét, rémült szemeket. Térdét a lány lapockái
közé nyomva hátrafeszítette fejét, hogy hozzáférjen a karcsú torokhoz, majd újból Tebére
pillantott, hátha meggondolja magát. De nem volt irgalom, így Tungata munkához látott.
Pár percig küszködött a csorba pengével és a kétségbeesetten viaskodó gyermekkel,
míg végül a karotid artéria kirobbant és a lány arcra bukott. Tungata zihálva és a saját
áporodott szagú izzadságában fürödve előző életének és Samson Kumalónak az utolsó
nyomait is betemette. Most végre igazán Tungata Zebiwe lett, az Ellopott Javak
Visszakövetelője – a Bosszúálló.
Letört egy lombos ágat a legközelebbi mopani csemetéről, és ledörzsölte vele a kezét,
majd a pengét is a földbe szurkálva megtisztította. Mikor visszaadta a kést Tebe
elvtársnak, szilárdan a szemébe nézett, és az együttérzés és megértés szikráját fedezte fel
benne.
– Most már nincs visszaút – mondta Tebe halkan. – Végre igazán közénk tartozol.
*
Nem sokkal éjfél után érték el az utat. Azután a tanító az út mellett maga köré
gyűjtötte a gyerekeket és csendben tartotta őket, mialatt Tebe és Tungata mindkét
irányban átfésülte a határt egy kilométerre, hogy megbizonyosodjanak, nem állnak-e a
rodéziaiak lesben. Miután tisztának találták a terepet, átvitték a gyerekeket a Tungata
által kiválasztott kemény kavicsos csapáson, amelyen nem marad utánuk nyom. De azért
Tungata visszament és óvatosan felsöpörte az utat egy fűnyalábbal.
Még pirkadat előtt a cordon sanitaire-hez értek. A műszaki zár negyven mérföld
hosszú és száz yard széles volt. Vagy hárommillió különböző típusú robbanószerkezetet
rejtett a buktató drótakadályokon lévő Claymore-ok-tól a plasztik gyalogsági aknákig,
amelyek többnyire csak végtagokat szakítanak le, nemigen ölnek. Az volt a cél, hogy
sebesülteket hagyjanak az ellenségnek, akiket meg kell menteni és istápolni és akikből
soha nem lesz többé katona.
Az aknamező szélén egy sor kerek zománctábla volt póznákra és fatörzsekre szegezve.
A táblákon piros koponyák és csontok voltak és a "Veszély! Aknamező"! felirat állt.
Tebe megparancsolta a gyerekeknek, hogy feküdjenek hasra a sűrű, barna fűben, és
húzzák a fűszálakat magukra, hogy ne lássák őket a levegőből. Aztán letelepedtek várni
és Tebe elmagyarázta Tungatának:
– Az AP-aknák egyfajta minta szerint vannak lerakva, aminek megvan ugyan a kulcsa,
csak nagyon nehéz rájönni, mert gyakran szándékos hézagokat hagynak a mintában.
Nagy ügyesség és halált megvető bátorság kell ahhoz, hogy valaki belépjen a mezőre és
megbontsa a mintát, pontosan azonosítani tudja, hogy melyik ponton jött be, és ki tudja
számítani a soron következőt. A Claymore-ok megint mások és más trükkökre is van
hozzájuk szükség.
– Milyen trükkökre...?
– Majd meglátod, ha megjön a vezetőnk. – De a vezető nem érkezett meg pirkadatkor.
Délben Tebe azt mondta: – Csak várni tudunk. Egyedül bemenni a mezőre, biztos
halál. – Nem volt se élelem, se víz, de nem engedte a gyerekeket megmozdulni. – Ez
olyasmi, amit úgyis meg kell tanulniuk. – Vállat vont. – A türelem a mi fegyverünk.
A vezető késő délután jött meg. Még Tungata sem látta közeledni – mintha az égből
pottyant volna közéjük.
– Hogyan találtál ránk?
– Az út mentén jöttem, míg végül felfedeztem, hol jöttetek át. – A vezető nem sokkal
volt idősebb az elrabolt iskolás gyerekeknél, de szeme egy öregemberé volt, akinek az
élet már nem tartogat meglepetéseket.
– Elkéstél – mondta rosszallóan Tebe.
– Rodéziaiak álltak lesben a csapáson – vont vállat a fiú. – Körbe kellett mennem.
– Mikor tudsz átvinni minket?
– Csak ha már a harmat leesett. – A vezető leheveredett Tungata mellé. – Reggel előtt
nem.
– Elmagyaráznád a mintát? – kérdezte Tungata, mire a fiú Tebére pillantott, aki
beleegyezően bólintott.
– Képzeld magad elé a mopanilevél erezetét – kezdte a vezető és vonalakat húzogatott
a porba. Vagy egy órán át magyarázott, miközben Tungata bólogatott és időnként
kérdéseket tett fel.
A vezető, mondókáját befejezve, fejét behajlított karjára hajtotta és nem mozdult
másnap pirkadatig. Ez egy trükk volt, amit mindnyájan elsajátítottak: tudni egy pillanat
alatt elaludni, egy pillanat alatt felébredni. Akik ezt nem tanulták meg, nem voltak hosszú
életűek.
Mikor már elég világos volt, a vezető Tungatával nyomában a mező széléhez kúszott.
Jobb kezében egy kihegyezett biciklikerék-küllőt, a balban pedig egy nyaláb sárga
műanyag csíkot vitt, amit egy olcsó bevásárló tasakból vágtak ki. A fiú lekuporodott és
egész közel hajolt a földhöz, verébmódra felszegett fejjel.
– A harmat – suttogta. – Látod? – Tungata összerezzent. Pár lépésnyire előttük egy
szikrázó gyémántcseppsor lógott a levegőben, pár inchnyire a földtől.
Egy Claymore alig látható buktató drótakadályán csillogott a harmatfüzér a nap első,
alacsony sugaraiban. A vezető rátett egy sárga szalagot és szondázni kezdett a
bicikliküllővel, ami másodperceken belül beleütközött valamibe a laza, porhanyós
talajba. A fiú ujjaival finoman lesepre-gette a földet egy AP-akna szürke, körkörös
tetejéről. Föléje állt úgy, hogy az akna a lábai közé essen és újból szondázott. Bámulatos
sebességgel dolgozott és talált még három aknát.
– Ezzel meg is találtuk a kulcsot – szólt oda a mező szélén hasaló Tungatának. – Most
igyekeznünk kell, mielőtt a harmat felszáradna.
A fiatal vezető vakmerően kúszott át a folyosón, amelynek felfedezte a bejáratát. Még
két Claymore buktató drótakadályt jelölt meg, aztán elérte a láthatatlan elkanyarodást. Ott
újból szondázott és amint kitapasztalta a mintát, befordult a következő cikcakkba.
Huszonhat perc alatt nyitotta ki és jelölte meg a folyosót a mező túlsó széléig. Aztán
visszajött és rávigyorgott Tungatára. – No, a következőt meg fogod tudni csinálni?
– Igen – válaszolta Tungata önhittség nélkül, mire a fiú fölényeskedő vigyora
elenyészett.
– Igen, szerintem is meg tudod... csak mindig ügyelj a csatangolóra, amit szándékosan
tesznek le. Egyetlen védekezés van ellene: az óvatosság.
Ötös csoportokban vitték át a gyerekeket, akik egymás kezét fogták. Tungata vagy a
vezető minden Claymore-nál megállt és lábukkal közrefogták a buktató drótakadályokat,
nehogy valaki hozzáérjen elhaladtában.
Az utolsó csoport átvitelénél, amikor Tungata már nem egész egy tucat lépésre a
biztonságtól épp az utolsó buktató drótakadályt fogta közre lábaival, egy repülőgép
motorjának berregése hallatszott. A szemközti irányból, a Victoria-vízesés felől jött és
rohamosan közeledett. Tungata és a három gyerek a nyílt terepen rekedtek. Szinte
ellenállhatatlan kísértést éreztek, hogy futásnak eredjenek.
– Ne mozduljatok! – mondta a fiatal vezető kétségbeesve. – Kuporodjatok le és
maradjatok nyugton! – Letérdeltek a nyílt aknamező kellős közepén, és a műanyagcsíkkal
megjelölt vékony acéldrót Tungata combjai közé került. Egyetlen inch választotta el a
borzalmas haláltól.
A repülőgép hangja gyorsan erősödött, amint tovaszállt az ő közöttük és a folyó közti
fakoronák fölött. Egy ezüst színű Beechcraft Baron volt az fekete "RUAC" felirattal a
törzsén.
– "Rhodéziai Egyesült Légi Szállítók" – azonosította a vezető. – Gazdag kapitalista
disznó turistákat visznek a Mennydörgő Füsthöz.
A gép olyan lassan és alacsonyan szállt el fölöttük, hogy látták a pilótát a mellette ülő
női utasokkal csevegni, de aztán bedőlt és már el is tűnt a Zambezi partját szegélyező
elefántcsontdiófák lombjai mögött. Tungata lassan fölegyenesedett, inge testéhez tapadt
az izzadságtól.
– Indulás! – szólt oda a gyerekeknek. – Csak óvatosan!
A Victoria-vízesésnél a Zambezi folyó teljes szélességében átbukik egy meredek
sziklazátonyon, és mennydörgő permetfelhőörvényben zuhog alá, a mélységben lévő
szűk torokba –innen az afrikai "Mennydörgő Füst" elnevezés.
E mesebeli jelenségtől pár mérföldre, az árral szemben kezdődnek a gázlók. Negyven
mérföldön át, a kazungulai kis határátkelőhelyig, a széles folyó szellős szakaszokon
átbotladozva, lomha gázlókban terül széjjel. Tizenkét olyan pont van, amelyeken
ökrösszekerek kelhettek át az északi partra, de egy ember is átgázolhatott, ha nem riadt
vissza a Zambezi krokodiljaitól, amelyek közül némelyik egy tonnát is nyomott és egy
bivaly lábát is le tudta szakítani és egészben lenyelni.
– Lesben szoktak állni a gázlóknál – mondta Tungatának a vézna kis vezető. – De
mindet nem tudják őrizni. Azt tudom, hogy reggel hol voltak, de lehet, hogy azóta
átmentek máshová. Majd meglátjuk.
– Eredj vele! – parancsolta Tebe, amit Tungata a bizalma jelének vett.
Aznap reggel megtanulta a kis vezetőtől, hogy az embernek a túléléshez nem csupán a
fülét és a szemét, hanem az összes érzékeit használnia kell. Megközelítették a
legközelebbi gázlót. Egyszerre és araszolva nyomultak előre, miközben kutatva,
hallgatózva átfésülték a sűrű folyóparti bozótot és a liánok szövevényét az erdő víztől
megvastagodott fatörzsei alatt.
A vezető figyelmeztetőn megbökte Tungatát, és szorosan egymás mellé feküdtek a
nedves avarra halálos csendben, de ugrásra készen, akár az összetekeredett vipera.
Tungata csak percek múlva vette észre, hogy a vezető a levegőt szimatolja. Aztán rátette
ajkát Tungata fülére és suttogása csak egy lélegzet volt.
– Itt vannak. – Lassan visszahúzta Tungatát, és mikor biztonságba értek, megkérdezte:
– Érezted a szagukat?
Tungata megrázta fejét és a vezető elvigyorodott. – Mentol. A fehér tisztek képtelenek
megérteni, hogy a fogkrém szaga napokig megmarad a levegőben.
A következő gázlót őrizetlenül találták. Vártak sötétedésig, azután megfogatták a
gyerekekkel egymás kezét, élő láncot alkotva átkeltek. A túlsó partra érve a vezető nem
engedte pihenni az átázott ruhájú, didergő gyerekeket, hanem tovább kényszerítene őket.
– Végre Zambiába értünk, de még nem vagyunk biztonságban – intette őket. – A
veszély ugyanakkora, mint a déli parton. A kankák akkor jönnek át, amikor akarnak és ha
gyanút ébresztünk bennük, hajtóvadászatot indítanak ellenünk.
Egész álló éjszaka és másnap délben is meneteltette őket, s a gyerekek már alig
vonszolták magukat és nyűgösködtek az éhségtől és fáradtságtól. Délután az ösvény
egyszer csak kivezetett az erdőből egy széles irtásra a fő vasútvonalhoz, ahol a sínek
mellett féltucat, ponyvából és durván kivágott karókból épült, primitív kalyiba állt.
– Ez itt a ZIPRA toborzóállomása – magyarázta a vezető. – Egyelőre biztonságban
vagyunk.
Reggel, mikor a gyerekeket felszállították egy marhaszállító teherautóra, a szikár
vezető Tungatához lépett.
– Eredj békével, elvtárs. Én mindig ösztönösen megérzem, kik azok, akik életben
maradnak és kik fognak elpusztulni a bozótban. Rólad úgy érzem, élni fogsz és megéred
a dicsőség beteljesülését. – Azzal búcsút vett tőle kéz és hüvelykujj fogással, ami a
tisztelet jele volt. – Azt hiszem, találkozunk még, Tungata elvtárs.
Tévedett. Néhány hónap múlva Tungata hallotta, hogy a kis vezető belebotlott egy
őrjáratba a gázlónál. Szétlőtt gyomorral még bevonszolta magát egy hangyászmedve
odvába és mikor már az utolsó töltényét is kilőtte rájuk, kibiztosított egy gránátot és
felrobbantotta magát.
Késő délutánra értek vissza a városba. Craig egyenest a jachtjához hajtott, anélkül,
hogy a lány véleményét megkérdezte volna. A mangófák alatt megállva Janine szó nélkül
kiszállt a kocsiból és követte őt a létrafeljáróhoz.
Craig feltett egy kazettát, kinyitott egy üveg bort, aztán lehozta Sir Ralph bőrkötéses
naplóját, amit Bawu kölcsönadott neki, és egymás mellé ülve a padra a szalonban;
elmerültek benne. Janine-nak nagyon tetszettek a lapszéleket díszítő tinta- és
ceruzarajzok és az 1890-es évek sáskajárásának leírásához érve teljesen le volt nyűgözve.
– Jó szeme volt az öreg szivarnak – vett szemügyre egy sáskát ábrázoló rajzot. –
Tapasztalt természetbúvár lehetett, nézze csak a részleteket.
Felpillantott a szorosan mellette ülő Craigre, aki egy rajongó kölyökkutya szemeivel
nézett rá. Janine lassan becsukta a bőrkötésű könyvet, anélkül hogy elfordította volna
pillantását és mikor Craig közelebb hajolt hozzá, nem próbált elhúzódni. Ajka ellágyult
és megnyílt Craig rátapadó ajka alatt. Nagy, ferdevágású szemei lecsukódtak és hosszú
szempillái olyan finomak voltak, mint a pillangószárnyak.
Jó idő múlva Janine fátyolos hangon azt suttogta: – Az isten szerelmére, ne mondj
semmi ostobaságot. Csak folytasd amit elkezdtél.
Craig engedelmeskedett, s végül a lány törte meg a csendet. Hangja remegett.
– Remélem voltál annyira előrelátó, hogy elég szélesre csináld az ágyat kettőnknek.
Craig még mindig nem szólt, hanem karjába emelve az ágyra tette, hogy győződjön
meg róla.
– Tudod, nem is képzeltem volna, hogy ez így lehet. – Hangjában csodálkozás volt,
miközben fél könyékre támaszkodva lebámult a lányra. – Olyan jó, természetes és
könnyed volt.
Ujja hegyét végighúzta Craig csupasz mellén és kis köröket rajzolt vele a mellbimbói
köré. – Szeretem a szőrös mellű férfiakat – dorombolta.
– Azazhogy... én ezt mindig olyan ünnepélyes dolognak éreztem... amit esküvések és
vallomások előznek meg.
– Orgonazene? – kuncogott a lány. – Ha nem haragszol a kifejezésért.
– Az más – mondta Craig. – Egyedül akkor hallottalak kuncogni, mikor csinálod, vagy
épp befejezted.
– Mert csak akkor érzek kedvet hozzá – ismerte el a lány. – Légy jó fiú és hozzál
poharakat.
– Most mi olyan vicces? – kérdezte Craig a kabinlépcsőről.
– Olyan fehér és sima a feneked, mint egy csecsemőé... ne, ne takard el!
Miközben a konyhában a faliszekrényben keresgélt, Janine kiszólt a kabinból. –
Megvan neked a Pasztorál?
– Azt hiszem, igen.
– Tedd fel, kedves!
– Miért?
– Elárulom, ha visszajöttél az ágyba.
Janine az ágy fejénél ült, anyaszült meztelenül, lótuszülés-ben. Craig átnyújtotta neki
az egyik borospoharat és némi erőlködéssel maga is lótuszülésbe csavarta hosszú lábait a
lánnyal szemközt.
– Akkor áruld el – szólította fel a lányt.
– Ne butáskodj, Craig... csak úgy gondoltam, pont jó kíséret ez.
Újabb nagy zene és szerelemvihar söpört végig rajtuk, ami után tehetetlenül egymásba
kapaszkodva maradtak. A fájó csendben a lány gyengéden hátrasimította Craig szeméből
verejték áztatta haját.
Ez már túl sok volt Craignek. – Szeretlek! – kottyantotta ki. – Istenem, mennyire
szeretlek!
A lány szinte durván ellökte magától és felült.
– Aranyos, édes, jópofa srác vagy és gyengéd és figyelmes szerető, de valami
istentelen tehetséged van arra, hogy rosszul időzítsd a butaságaidat.
Reggel Janine azt mondta: – Te csináltad a vacsorát, én készítem a reggelit – azzal
kiment a konyhába. Craig egy régi inge volt rajta, amely a térde alá ért és fel kellett tűrnie
az ujját.
– Annyi tojásod és szalonnád van, hogy akár éttermet is nyithatnál... vendéget vártál?
– Nem vártam, csak reménykedtem a jövetelében! – kiáltotta Craig a zuhany alól. –
Nekem tükörtojást csinálj!
Reggeli után Janine segített neki feltenni a nagy, csillogó, rozsdamentes acélcsörlőket
a főfedélzetre. Szükség volt valakire, aki pozícióban tartja a bekötőlemezeket, mialatt ő,
Craig kifúrta és csapszeggel összekapcsolta a túloldalon.
– Igazi ezermester vagy! – kiáltott le Janine a vezetőfülke széléről a fedélzet alatt
dolgozó Craignek.
– Kedves tőled, hogy rájöttél!
– És gondolom, kitűnő fegyvermester is vagy!
– Úgy bizony!
– Ha jól sejtem, puskákat javítasz?
– Többek között!
– Hogy választhattad ezt a mesterséget? A puskák gyilkos eszközök!
– Igazi, előítéletekkel teli, tudatlan és tájékozatlan laikus vagy! – fordította Craig a
lány ellen a saját szavait. – A tűzfegyverek egy bizonyos szinten rendkívül gyakorlati és
hasznos szerszámok, másfelől pedig pompás műremekek is lehetnek. Az ember mindig
fordított az alkotó ösztöneiből a fegyvereire.
– És a felhasználási módjuk? – vetette ellen a lány.
– Többek között arra is használták őket, hogy megakadályozzák Adolf Hitlert a zsidó
nép elgázosításában – mutatott rá Craig.
– Ugyan, Craig! És most éppen mire használják őket odakinn a dzsungelben?
– Nem a puskák gonoszak, hanem bizonyos emberek, akiknek a kezébe kerülnek.
Ugyanezt lehetne mondani a villáskulcsokról is.
Megszorította a csavarokat a csörlőn és bedugta fejét a lejárónyíláson. – Mára elég... a
hetedik nap a pihenésé. Iszunk egy sört?
Craig bekapcsolta a vezetőfülkébe szerelt hangszórót, azután mindketten leheveredtek
a napra a fedélzeten, sört iszogattak és zenét hallgattak.
– Nézd, Jan, én nem tudom ezt tapintatosan megfogalmazni, de nem akarom, hogy
mással is találkozz... érted, mire gondolok?
– Már megint ezzel jössz? – A lány szemei összehúzódtak és jegesen kéklettek. –
Hagyd már ezt abba, Craig!
– De hát azok után, ami köztünk történt... – makacskodott tovább Craig. – Azt hiszem,
nekünk...
– Figyelj ide, drágaságom, választhatsz... újból feldühítesz, vagy felvidítasz! Melyiket
akarod?
Hétfőn ebédidőben Janine bement a főparancsnokságra és miközben sonkás
szendvicseket eszegettek, Craig körbe kalauzolta a fegyvertárban. Janine akaratlanul is
nyugtalanná vált a zsákmányolt fegyverek és robbanóanyagok kirakodóvásártól. Craig
elmagyarázta a különféle aknák működési elvét és azt, hogy hogyan lehet őket felderíteni
és ártalmatlanná tenni.
– Csak kerülnének a terroristák kezébe – mondta Craig. – A disznók kétszáz
mérföldön is keresztül tudják cipelni őket a hátukon a dzsungelen. Pedig nem két deka...
emeld csak meg.
Végül egy kis hátsó helyiségbe vezette a lányt. – Ez itt a különleges tervem, az M és A
– "megtalálni és azonosítani". – A falakat borító tengerészeti térképekre és a
munkapadnál egymásra rakott nagy, üres tölténykazettás dobozokra mutatott. – Minden
összecsapás után a terroristákkal, a fegyvermestereink átfésülik a terepet és összeszedik a
kilőtt töltényeket. Legelőször az ujjlenyomatokat ellenőrzik. Így, ha a terrorista szerepel a
nyilvántartásban, azonnal azonosítható! Ha pedig megtörölte a töltényeket betöltés előtt,
vagy ha nincs nyilvántartásunk az ujjlenyomatairól, még mindig pontosan be tudjuk
azonosítani a puskát, amelyből a töltényt kilőtték.
Odavezette a lányt a munkapadhoz és belenézetett vele a rajta álló kis mikroszkópba. –
A csapszeg minden puskában rovátkát üt a töltény csappantyújába, ami olyan egyedi,
akár az ujjlenyomat. Ezáltal követni tudjuk minden kint működő aktív terrorista
útvonalát. Pontosan fel tudjuk becsülni, hogy hányan vannak és kik a megszállottak.
– Megszállottak? – Janine felpillantott a mikroszkópról.
– Minden száz terroristából, akik a terepen vannak, kilencven-egynéhány egy biztos
fedezékben húzódik meg egy falu közelében, amely ellátja őket élelemmel és lányokkal
és igyekeznek kerülni a veszélyt és az összecsapást a mi katonáinkkal. De a
megszállottak, azok mások. Ők a tigrisek, a fanatikus gyilkosok, ezek a térképek az ő első
csapatukat ábrázolják.
A falhoz vezette a lányt.
– Nézd meg ezt. Mi Kankalinnak hívjuk, mert a csapszege virág formájú nyomot hagy
maga után. Már három éve van a dzsungelben és kilencvenhat összecsapásban vett részt,
ami minden tíz napban egyet jelent. Vasból lehet a pasas.
Craig lefuttatta ujját a térképen.
– Ez itt egy másik, akit Leopárd Mancsnak neveztünk el a puskája lenyomata után.
Látod? Új fiú, először kelt át a folyón, de már négy farmot támadott meg és vezetett egy
lesbenállást, azután megütközött Roly Felderítőivel. Nem sok szokta túlélni az ilyesmit,
mert Roly embereit nagyon kemény fából faragták. A legtöbb kádert kinyírták, de
Leopárd Mancs úgy harcolt, mint egy veterán és kereket oldott egy maroknyi emberével.
Roly harci jelentésében az áll, hogy négy emberével végeztek az AP-aknák, amiket
Leopárd Mancs fektetett menekülés közben, és hat embere esett el a tűzharcban. Ez
összesen tíz ember. Ilyen súlyos veszteséget a Felderítők még soha, egy összecsapásnál
sem szenvedtek. – Craig egy újabb névre bökött a térképen. – Egy megszállott. Sokat
fogunk még hallani erről a fickóról.
Janine vállat vont. – Borzalmas... ennyi halál és szenvedés. Véget fog ez érni valaha
is?
– Akkor kezdődött, mikor az ember először felállt a két hátsó lábára és nem holnap
fog véget érni. De most inkább a ma esti vacsoráról beszéljünk. Hétre érted megyek a
lakásodra, oké?
Janine valamivel öt óra előtt felhívta a fegyvertárban.
– Craig, ne gyere értem ma este.
– Miért ne?
– Mert nem leszek otthon.
– Mi történt?
– Roly visszajött a dzsungelból.
Craig dolgozgatott egy kicsit a jacht első fedélzetén, felszerelte a kötélvillákat az
orrvitorla lemezekre, de sötétedéskor lement a kabinba. Mélységesen levert volt és nem
találta a helyét. A lány ottfelejtette napszemüvegét az ágy melletti asztalon és ajakrúzsát a
mosdókagyló szélén. A szalonban még ott lebegett a parfümje, és a két borospohár
egymás mellett állt a mosogatóban.
– Azt hiszem, berúgok – határozta el magát, de nem volt tonikja és a ginnek tiszta
vízzel pocsék íze volt. Kilöttyintette a mosogatóba és feltette a Pastoralt a magnóra. A
zene csupa fájdalmas képet idézett fel előtte és leállította.
Felvette Sir Ralph bőrkötéses naplóját az asztalról és belelapozgatott. Már kétszer
elolvasta. Ki kéne mennie a hétvégén King's Lynnbe, Bawu már biztosan várja, hogy
jelentkezzen a következő naplóért. Újból elkezdte olvasni, ami azonnal csillapítószerként
hatott a magányosságra.
Kis idő múlva keresgélni kezdett a térképasztalfiókban és megtalálta a vonalas irkát,
amely a kabinok és a konyha tervrajzait tartalmazta. Kitépte a néhány telerajzolt oldalt és
még vagy száz lap maradt a füzetben. Leült a szalonban az asztalhoz, kivett egy ceruzát a
tartóból és legalább öt percen át bámult a legelső üres oldalra. Azután írni kezdett:
"Afrika alacsonyan kuporgott a horizonton, akár egy lesben álló oroszlán,
sárgásbarnán és aranyosan a korai napfényben, kiszárítva a Benguela Áramlat hidegétől.
Robyn Ballantyne a hajókorlátnál állva bámulta..."
Craig újból elolvasta a leírtakat és furcsa izgatottság fogta el, amilyet még soha nem
érzett azelőtt. Igazából látta a fiatal nőt. Látta, ahogy ott áll, fejét türelmetlenül felszegve,
miközben a szél a hajába kapaszkodik és összekuszálja.
A ceruza száguldásba fogott az üres oldalon, és az asszony mozgott és hangosan
beszélt Craig képzeletében. Lapozott és folytatta az írást, mígnem egyszer csak azt vette
észre, hogy az irka teljesen megtelt csúcsos, hegyes betűivel, és fejénél az
ökörszemablakon már bevilágítottak a nap első sugarai.
Janine Carpenter emlékezete szerint, amióta csak az eszét tudta, mindig voltak lovak
apja istállójában, az állatorvosi rendelő mögött. Nyolcéves volt, mikor apja először elvitte
a helyi vadászatra. Pont mikor huszonkét éves múlt, néhány hónappal Afrikába utazása
előtt, nyerte a vadászjelvény kitüntetéseit.
A hátasló, amelyet Roland Ballantyne-tól kapott ajándékba, egy szép pej kancacsikó
volt és semmilyen jelzést nem viselt magán. Fényesre csutakolt szőre úgy ragyogott a
napfényben, mint nedves, vörös selyem. Janine gyakran lovagolt rajta azelőtt. A ló fürge
és erős volt, és jól ráérzett gazdájára.
Rolandnek egy csődöre volt. A hatalmas, fekete állatot Mzilikazinak nevezte el a
hajdani király után. Az erek eleven kígyókként dagadtak ki lapockája bőrén és hasán.
Nagy, fekete, batyuszerű heréi nyersek és döbbenetesen férfiasak voltak. Mikor
hátracsapta fülét és kivicsorította fogait, vad szemei sarkában a nyálkahártya vérvörös
volt. Valami olyan arrogancia és fenyegetés volt benne, ami megijesztette Janine-t, de
egyúttal izgatta is. Lovak és lovasaik egy pár voltak.
Roland Ballantyne barna, ferdecsíkos fésűsszövet bricseszt és tükörfényesre glancolt
csizmát viselt. Ropogósra vasalt fehér ingének rövid ujja szorosan megfeszült
felsőkarjának kemény, sima izmain. Janine biztos volt benne, hogy Roland azért hord
mindig fehéret, hogy még jobban kihangsúlyozza arca és karja barnaságát. Janine
fantasztikusan jóképűnek találta a férfit és a benne lakozó kegyetlenség és irgalmatlanság
csak még vonzóbbá tette szemében.
Az éjszaka a férfi legénylakásán az ágyban Janine megkérdezte tőle:
– Hány embert öltél meg eddig?
– Amennyit kellett – felelte Roland, s a lányt bár gyűlölte a háborút, halált és
szenvedést, ez akarata ellenére is izgatta. Aztán a férfi könnyedén elnevette magát és azt
mondta: – Hóbortos egy kis szuka vagy, tudod? – Janine mélységesen elszégyellte magát
és olyan dühbe gurult, hogy a szemének akart esni a körmével. Roland erőfeszítés nélkül
lefogta és továbbra is kuncogva addig suttogott a fülébe, míg ismét teljesen levette a
lábáról.
A dombtetőn Roland megállította csődörét. A ló szoros kis körben táncolt, patáit
finoman felkapva és meg akarta szaglászni Janine kancáját, de Roland visszahúzta a fejét
és körbemutatott a kék távolságba vesző látóhatáron.
– Minden, amit innét látsz, minden fűszál, minden göröngy a Ballantyne-oké. Harcok
árán szereztük meg és annak, aki el akarná venni tőlünk, előbb engem kéne megölnie. –
Az elképzelés, hogy bárki is ilyesmit akarhatna tenni, egyenesen nevetséges volt. A férfi
halhatatlan ifjú titánnak látszott.
Roland leszállt a nyeregből és egy magas mszaszafához vezette a lovakat. Kipányvázta
őket, aztán felnyúlt és leemelte a lányt is a nyeregből. A szakadék szélére kormányozta és
hátával a mellére ölelte, hogy Janine jól láthassa az egészet.
– Ez az! – mondta Roland. – Nézd csak!
Gyönyörű látványt nyújtottak a dús, aranyos prérik; kecses fák és vizek, amelyek
tiszta patakocskákban folytak vagy tükörként ragyogtak, ott, ahol a gát falai
feltartóztatták őket; a nagy vörös marhák békés csordái, amelyek olyan vörösek voltak,
mint a gazdag föld a patáik alatt, és az egészre a magas, felhők tarkította afrikai égbolt
kékje borult.
– Egy asszonyra van szükség, aki ugyanúgy szereti, mint én – mondta. – Egy
asszonyra, hogy szép fiúgyermekeket hozzon a világra, akik ugyanúgy gondját viselik és
megtartják, ahogyan én.
A lány tudta, mit készül Roland aztán mondani, és most, hogy már-már kimondta,
zsibbadtnak és zavartnak érezte magát. Remegés fogta el, ahogy a férfihoz simult.
– Azt akarom, hogy te légy az az asszony – mondta ki végül Roland Ballantyne és
Janine hevesen sírva fakadt.
*
A zsivajgó utasokkal teli öreg busz lefelé tartott a kanyargós hegyi úton, s az utána
maradó zsíros, fekete dízel füstcsík lustán félresodródott az enyhe szellő hátán. A
tetőcsomagtartók dugig voltak pakolva kötéllel és zsinegdarabokkal összekötött
batyukkal, kartondobozokkal, olcsó bőröndökkel, faháncsból és vesszőből font
ketrecekben káráló tyúkokkal és egyéb, bajosabban azonosítható csomagokkal.
A sofőr, az útakadályt megpillantva, a fékre taposott és az utasok csevegése és
nevetgélése feszült csendbe enyészett. Amint a busz megállt, a fekete utasok mind
letódultak az első ajtón és a lent álló fegyveres rendőrök két csoportra osztották őket,
férfiak az egyik oldalon, nők és gyerekek a másikon. Közben két fekete bőrű rendőr szállt
fel az üres buszba, hogy átkutassa, nem rejtőzik-e valamelyik ülés alatt szökevény, vagy
nem dugott-e benne el valaki fegyvert.
Tungata Zebiwe elvtárs a felbolydult férfiak csoportjában állt. Kalapja a szemébe volt
húzva, rongyos inget, khaki rövidnadrágot és szutykos teniszcipőt viselt, aminek foltos
vászonfején kidudorodtak a nagylábujjai. Tipikus szakképzetlen vándormunkásnak
látszott, akik az ország munkaerejének zömét adták. Csak addig volt biztonságban, míg a
rendőrök felületesen végezték az ellenőrzést, ezúttal viszont minden jel az ellenkezőjére
vallott.
Miután átkelt a gázlón a Zambezin a sötétben, és átvergődött a cordon sanitaire-en,
délnek vette útját az elhagyatott bányaterületen keresztül, kiért a főútra a Wankie-
kőszénbányáknál. Egyedül utazott, hamis munkáltatópapírokkal, melyek szerint két napja
bocsátották el egy kőszénbányából. A papírok elég jók voltak, hogy bármelyik
közönséges útakadályon átjusson velük.
Csakhogy, mikor már két órája utazott a zsúfolt buszon, amely már Bulawayo
külvárosához közeledett, hirtelen rájött, hogy egy másik ZIPRA futár is van az utasok
között. Felismerte a húszas évei végén járó matabele nőt, aki együtt volt vele a zambiai
kiképző táborban. A nő parasztlánynak volt öltözve, és a hátára kötve vitt egy
kisgyermeket, ősi szokás szerint. Tungata lopva szemügyre vette a nőt, mialatt a busz
délnek robogott, reménykedve, hátha nem visz terhelő anyagokat, ha viszont mégis, és
kiemelik a sorból valamelyik útakadálynál, akkor a busz összes többi utasát teljes
biztonsági vizsgálatnak vetik alá, ami az ujjlenyomatvételt is magába foglalta. És mivel
ő, Tungata, annak idején a rhodéziai kormány alkalmazottja volt, az ujjlenyomatai
szerepeltek a nyilvántartásokban.
A nő, bár szövetségese és elvtársa volt, most halálos veszélyt jelentett számára.
Teljesen jelentéktelen gyalogparaszt, egyszerű futár, amolyan "fogyóeszköz" volt, de ki
tudja, mi van éppen nála. Tungata lopva egyre csak figyelte, hátha utalást talál a jelenlegi
státuszára, aztán figyelmét a lány hátára kötözött csecsemőre összpontosította. A
rémülettől görcsbe rándult a gyomra attól, amire rájött. A nő küldetésben volt. Ha
lebukik, akkor szinte biztos, hogy őt, Tungatát is lefogják.
Most a többi férfi utassal felsorakozott testi motozásra, míg a nők a busz túlsó oldalán
külön sort formáltak. Rendőrnők vetkőztették őket pőrére. A futárlány ötödik volt a
sorban, s ahogy rázta az alvó gyermeket a hátán, az aprócska fej egyik oldalról a másikra
bicsaklott.
Tungata hirtelen a sor elejére tolakodott és sietve, de nyugodtan mondott valamit a
motozást vezető fekete őrmesternek, majd határozottan a nők között álló lányra mutatott.
A lány, mikor észrevette a vádlón részegeződő ujjat, kirontott a sorból és futásnak eredt.
– Feltartóztatni! – bődült el az őrmester, mire a menekülő meglazította a csecsemőt a
hátához fogó hevedert és a földre pottyantotta az apró, fekete testet. Megszabadulva
terhétől, az utat szegélyező, sűrű tüskés bozót felé rohant. Ám az útakadály épp az ilyen
szökések megakadályozására volt hivatva, és két rendőr ugrott elő a bozótból. A lány
visszafordult, de bekerítették és egy súlyos puskatusütéstől elterült a fűben. Miközben
visszavonszolták, úgy viaskodott, rúgkapált, prüszkölt és vicsorított, mint egy macska, és
Tungata mellett elhaladva, odavisította neki:
– Áruló! Ezért kinyírunk! Meghalsz, bérenc... Tungata tunya közönnyel bámult rá.
Az egyik rendőr felemelte a meztelen csecsemőt a földről, ahová a lány ledobta és a
következő pillanatban felkiáltott:
– Hideg! – Óvatosan megfordította, a testes és parányi tagok élettelenül csuklottak le.
– Halott! – mondta a rendőr döbbenten, aztán újból felkiáltott: – Idenézzetek! Ezt
nézzétek meg!
A gyermek úgy ki volt belezve, akár egy hal. A vágás az ágyékától futott fölfelé a
gyomrán és szegycsontján át a kicsiny torok tövéig és zsákvarró cérnával, durva foltozó
öltésekkel volt bevarrva. A fehér rendőrkapitány émelygő arccal elnyisszantotta az
öltéseket és a testüreg megnyílt. Barna plasztik robbanózsinórokkal volt telitömve.
– Jól van. – A kapitány felegyenesedett. – Mind ittmarad. Alaposan átvizsgáljuk
mindegyik fattyút!
Azután Tungatához lépett. – Szép munka volt, barátom.
– Megveregette Tungata vállát. – Már mehetsz is a jutalomért az őrsre. Ötezer dollár...
nem semmi! Csak add oda ezt nekik. – Ráfirkantott valamit a jegyzettömbjére és kitépte a
lapot. – Itt a nevem és a beosztásom. Én tanúsítom az igényedet. Az egyik Land-
Roverünk mindjárt elindul Bulawayóba... velük bemehetsz.
Leila St. John befarolt a kis Fiatjával a baleseti ambulancia bejárata melletti beugróba,
fedezékbe a bámész szemek elől. Tungata kisurrant a hátsó ajtón és bekuporodott az
ülések közé. Leila ráterített egy moherplédet, aztán a főkapuhoz hajtott. Kurtán odaszólt
az egyik őrnek és rákanyarodott az igazgatói rezidenciához vezető leágazó útra.
Egyenesen előrenézve és ajakmozgatás nélkül hátraszólt:
– Semmi jele biztonságiaknak egyelőre. Úgy látszik, sikerült észrevétlen maradnod, de
akkor sem fogunk kockáztatni.
Beállt az öreg kőépülethez később hozzátoldott garázsba és miközben levette az
útitáskáját és a dossziéköteget az ülésről, megbizonyosodott, nem figyeli-e valaki. A
kertet magasra futtatott kúszónövények és virágzó bokrok takarták el az úttól és a
zsúptetős templomtól.
Leila, miután kinyitotta a ház oldalajtaját, odaszólt neki:
– Húzódzkodj össze, amennyire csak bírsz és szaladj be.
Tungata kiugrott a kocsiból és Leila utánament a nappaliba, ahol a redőnyök és
függönyök be voltak húzva és félhomály honolt.
– A nagyanyám építette ezt a házat, miután az eredetit felégették az 1896-os
zavargások alatt. Szerencsére megtette az óvintézkedéseket a jövőbeni zavargások ellen.
Leila átment a kézzel fűrészelt, felfényesített rhodéziai tikfapadlón, amelyet cserzett
állatbőrök és merész mintájú, ősi színekben pompázó kézi szövésű szőnyegek borítottak.
Belépett a nyitott kőkandallóba és elhúzta a fekete tűzrostélyt. A kandalló alja
palakockákból volt. Leila a piszkavasakkal feszegetni kezdte és kiemelt közülük egyet.
Tungata melléje lépve egy mély aknát pillantott meg, amelybe az egyik oldalon
kőlépcsők vezettek.
– Itt rejtőzött el Tebe elvtárs akkor éjszaka? – kérdezte. – Mikor a Felderítők és a
kankák mindent tűvé tettek utána?
– Igen, itt. Az lenne a legjobb, ha már most lemennél.
A férfi ügyesen leugrott az aknába és sötétben találta magát. Leila becsukta a
palanyílást és lement melléje. Egy csupasz villanykörte szolgáltatott világosságot az apró
kőcella plafonján. Egy fenyőfa asztalon néhány agyonlapozott könyv volt egymásra
rakva. Az asztal alatt egy alacsony zsámoly, a szemközti falnál egy kis keskeny és
alacsony, kerekes pótágy állt a lábánál egy vegyszeres vécével.
– Nem túl kényelmes – mentegetőzött Leila. – De itt senki sem találhat meg.
– Volt már kényelmetlenebb szállásom is – nyugtatta meg őt a férfi. – Akkor most
nézzük, ami még hátravan.
Az orvosi igazolások már elő voltak készítve az asztalon, így Leila leült a zsámolyra
és írta, amit Tungata az Umlimo szállítására vonatkozóan diktált.
Mikor végzett, a férfi azt mondta: – Vésd jól az eszedbe és semmisítsd meg.
– Rendben van.
Leila figyelmesen végigolvasta a listát, aztán felpillantott.
– Egy üzenetet akarok küldeni veled Inkunzi elvtársnak – mondta Leila. – A magas
helyen lévő barátunktól van.
– Mondjad – bólintott Tungata.
– Ballantyne Felderítői, a karikák különleges hadműveletre készülnek Inkunzi elvtárs
és a vezérkara legyilkolására. A te neved is a legelsők közt szerepel a listájukon.
Tungata arckifejezése nem változott. – Részleteket is tudsz?
– Mindent – biztosította a nő. – A következőket tervezik... – Lassan, megfontoltan
beszélt, közel tíz percen keresztül és a férfi némán hallgatta. És miután a lány befejezte,
Tungata hanyatt fekve az ágyon még hosszú percekig szótlanul bámulta a villanykörtét a
plafonon, Leila látta, hogy állkapcsa összeszorul és szemgolyói vörös ködbe borulnak.
Mikor megszólalt, hangja vastag volt a gyűlölettől.
– Roland Ballantyne ezredes. Ha elkaphatnánk! Háromezer honfitársunk halála szárad
a lelkén... neki és a kankáinak! A táborokban olyan suttogva ejtik ki a nevét, mint valami
démonét. A puszta neve hallatán a legbátrabb embereinknek is inába szállt a bátorsága.
Én már láttam őt és a henteseit munkálkodni. Ha legalább csak őt elkaphatnánk! – Felült
és villogó szemmel Leilára bámult. – Talán... – hangja elfúlt, gyűlölettől megrészegülten.
– Talán most sikerülni fog.
Kinyújtotta kezeit és megfogta Leila vállát. Ujjai mélyen a húsba vájódtak és a lány
összerázkódva el akart húzódni, de a férfi erőfeszítés nélkül visszatartotta.
– Az asszonya... Azt mondod, a Victoria-vízeséstől repülővel utazik haza? Ki tudnád
nyomozni nekem a dátumot, a járat számát és az indulási időt?
Leila bólintott. Most már félt tőle, megrémült az erejétől és dühétől.
– Van egy emberünk a repülőjegy-irodában – suttogta, de már nem igyekezett
kiszabadulni a fájdalmas fogásból – megtudakolom tőle.
– A csali... a zsenge bárányka fogja becsalogatni a leopárdot a csapdába.
Douglas Ballantyne kiválasztott egy tucatra valót a King's Lynn-i és Queen's Lynn-i
csordák legszebb vágómarháiból. Az elsőrendű tetemek három hétig a hűtőszobában
lógva érlelődtek. Most éppen egészben sütögették őket a nyitott kőszénaknákban a park
végében. A Queen's Lynn-i konyhai szolgálók felváltva forgatták a nyársat és
locsolgatták zsírral az ínycsiklandó gőzfelhőkben sercegő, arányló marhákat.
Három zenekar szolgáltatta a zenét folyamatosan. A zenészeket felszereléssel együtt
Johannesburgból hozatták ide repülőgéppel és busás "veszélyességi pótlékot" fizettek
nekik, hogy átjöjjenek a háborús zónába. Ötven mérföldes körzetben minden tanyaház
virágoskertjét kifosztották és a nagy sátrak zsúfolva voltak a szivárvány minden színében
viruló rózsákkal, mikulásvirágokkal és dáliákkal.
Bawu Ballantyne külön bérelt repülőgéppel hozatta az italt – több mint négy tonna
finom bort és pálinkát – Dél-Afriká-ból. Némi politikai öntudatvizsgálat után még a saját
maga számára előírt, Nagy-Britannia Egyesült Királysága és Észak-Írország elleni
szankcióit is felfüggesztette a lakodalmi ünnepség idejére és száz láda Chivas Regal
whiskyt is rendelt. Ez volt az ő legbecsesebb hozzájárulása az előkészületekhez – többek
között.
Áthozatott King's Lynnből néhányat a szívének oly kedves és igen hatékony Claymore
aknákból kiegészítésként a Queen's Lynn-i park dekorációjához.
– Sose lehet az ember eléggé óvatos – felelte komoran a vádaskodásokra. – Ha a
terroristák támadást intéznek a szertartás alatt, akkor... – Olyan mozdulatot tett, mintha
egy gombot nyomna meg. A család minden tagja megborzongott, mert lelki szemeikkel
már látták a gombafelhőt Queen's Lynn fölött. Egyesült erővel végül sikerült jobb
belátásra bírniuk, hogy távolítsa el kedvenceit.
Bawu ezt követően belopózott a konyhába és még hat üveg brandyt kevert az esküvői
torta tésztájába. Szerencsére Valerie még egyszer megkóstolta – és a lélegzete is elakadt
tőle. Azonnal másik tésztát csináltatott a séffel. Bawut büntetésből kitiltották a konyhából
és Douglas beosztást készített a családtagok számára, hogy mettől-meddig ki tartsa
szemmel az öreget a nagy napon.
Elsőként Craig "teljesített szolgálatot" reggel kilenctől – a kétezer meghívott
érkezésének kezdetétől – tizenegyig, mikor is leváltotta az egyik unokatestvére, hogy
eleget tehessen vőfélyi feladatának Roland mellett. Craig segített az öregembernek
felölteni a német császár elleni háborúban viselt egyenruháját, amelyet előzőleg egy
helybéli szabó igazított rá King's Lynnben meglepő eredménnyel. Bawu elegánsan és
daliásan festett a tiszti derékszíjjal, sétapálcával és mellén a dupla sor színes
rendjelszalaggal.
Craig büszke volt rá, mikor az öreg elfoglalva helyét a homlokzati verandán,
körbehordozta tekintetét a vendégekkel zsúfolt pázsiton és felemelt sétapálcával,
végigsimítva csillogó, ezüstös bajuszán, és kepijét huncutul egyik szemére billentve
nyugtázta a lelkes "Hello, Bawu bácsi" kiáltásokat.
– A nemjóját, fiú! – mondta Craignek. – Ettől a hogyishívjáktól újból gusztusom
támad egy kis romantikára. Vagy húsz éve nem nősültem. Kedvem volna még egyszer
megpróbálni.
– Elvehetned Angus özvegyét – vélekedett Craig, mire nagyapja vérig sértődött.
– Azt a vén tyúkot?!
– De Bawu, csak ötvenéves és gazdag.
– Az már öreg, fiacskám! Fiatalon kell elkapni őket, míg még tanulékonyak. Ez az én
mottóm. – Bawu rákacsintott. – Mi a véleményed például amarról ott?
A kiszemeltje egy huszonöt éves, kétszeresen elvált asszony volt, aki divatjamúlt
miniszoknyájában kihívó pillantásokat lövellt maga köré.
– Bemutathatsz neki – engedélyezte Bawu.
– Azt hiszem, a miniszterelnök találkozni akar veled, Bawu. – Craig kétségbeesetten
töprengett, mivel terelhetné el a nagyapja figyelmét, mielőtt még az alaposat csípne a
miniszoknyás nő hetyke farába. Craig már látta Bawut flörtölni... Otthagyta az öreget egy
pohár gin-tonikkal kezében, aki éppen nemzetközi diplomáciával kapcsolatos tippeket
adogatott Ian Smithnek.
– Ne feledje, hogy ezek a fickók, Callaghan meg a barátai munkásgyerekek, Ian fiam,
akiket nem lehet úriemberekként kezelni. Nem értenék meg a...
És a kötelezettségeitől fásult, fáradt és sápadt miniszterelnök, akinek egyik szemhéja
lefittyedt és kopasz homloka göndör, seszínű hajban folytatódott, bólogatva igyekezett
visszafojtani a mosolygást.
– Így van, Bawu bácsi, ezt szem előtt fogom tartani.
Craig úgy érezte, nyugodtan magára hagyhatja tíz percre – annyi időt csak igénybe
vesz, hogy az öreg kifejtse a Brit Munkáspárti Kormányról alkotott nézeteit – és sietve
átment a veranda végére, ahol Janine szülei álltak egy kis csoporttal.
Diszkréten bevette magát közibük és a szeme sarkából szemügyre vette Janine anyját.
Tompa fájdalmat érzett a teljesen Janine-éit idéző arcvonások, állkapocsvonal és magas
homlok láttán, amelyeket csak alig homályosítottak el a tovaszállt évek. Ugyanazok a
ferdevágású szemek és ugyanaz a csábos, macskaszemen kancsító pillantás... – Az
asszony elkapta a tekintetét és rámosolygott.
– Mrs. Carpenter, én Janine jóbarátja vagyok. A nevem Craig Mellow.
– Ó, igen, Jan írt magáról néhányszor. – Mosolya meleg volt, hangja kísérteties
visszhangja volt a lányáénak. Craig azon kapta magát, hogy közlékennyé vált, és addig
mondta a magáét, míg az asszony halkan és együttérzőn végül közbe nem szólt:
– Jan mondta, hogy milyen helyes fiú. Sajnálom, igazán sajnálom.
– Nem értem – merevedett meg Craig.
– Nagyon szereti, ugye?
Craig szerencsétlenül bámult rá, képtelen volt válaszolni, de az asszony megértőn
megérintette karját.
– Bocsánat – bökte ki végül Craig. – Roland már biztos öltözik... mennem kell. –
Elbotorkált és kis híján leesett a verandalépcsőn.
– Ejha, Öcsi, hol voltál? Már azt hittem, egyedül kell belépnem a ringbe! – kiabálta
Roland a zuhanyozóból. – Hoztad a gyűrűt?
Egymás mellett állva várakoztak az élővirág lugasban rögtönzött oltár előtt, amelyet
szintén virágok borítottak. Roland díszegyenruhát viselt: rozsdabarna baszksapkát a Bazo
fejét ábrázoló jelvénnyel, vállán ezredesi koronák, mellén a hősiességéért kapott
ezüstkereszt, kezén fehér kesztyű, derekán aranyozott, bojtos kard.
Craig egyszerű rendőregyenruhájában olyan esetlennek és szürkének érezte magát
mellette, mint egy veréb az aranysas, vagy a cirmoscica a leopárd mellett, és a várakozás
örökkévalóságnak tűnt számára. És mindvégig abba a reménytelen elképzelésbe
kapaszkodott, hogy talán mégsem történik meg a dolog... csak ily módon volt képes
elkeseredését kordában tartani.
Aztán diadalmasan hömpölyögve megindult a násznép és a ház mindkét, szőnyeggel
borított oldalfolyosójából élénken és izgatottan zsongó sokaság áradt kifelé. Craig érezte,
hogy lelkére hideg és sötétség telepszik és nem volt ereje körbepillantani. Egyenest előre,
a pap arcára bámult. Az egyházfi gyermekkora óta jól ismert arca most idegennek tűnve,
elmosódva hullámzott és imbolygott szeme előtt.
Aztán Janine szagát érezte orrában; még az oltár virágainak illatán keresztül is
megérezte a lány parfümjét és megrohanták az emlékek. Mikor a lány uszálya a bokáját
legyintette, kissé hátrébb lépve úgy fordult, hogy még egyszer, utoljára láthassa.
Janine-t az apja vezette. A hajára omló és arcát elködösítő fátyol lágy redői alatt is
látszottak a trópusi tenger sötétkékjét idéző, szelíden csillogó, nagy, ferdevágású szemei,
ahogy felpillantott Roland Ballantyne-ra.
– Hőn szeretett hittestvéreim, azért gyűltünk itt egybe Isten színe előtt, s az ő
templomának küszöbén, hogy e férfit és nőt szent házasságban egyesítsük...
Craig most nem tudta levenni a szemét a lány arcáról. Soha nem látta még ilyen
bájosnak. Fejét a szemével megegyező színű, friss violakoszorú övezte. Craig még
mindig reménykedett, hogy nem történik meg, hogy valami közbejön...
– Ezért, ha bárkinek tudomása van olyasmiről, ami a törvényes egyesítést
akadályozhatja, kérem, most szóljon...
Craig szeretett volna közbekiabálni, hogy leállítsa. Legszívesebben azt ordította volna:
"Szeretem őt! Ő az enyém!", de a torka úgy ki volt száradva és sajgott, hogy lélegzetet
venni is alig bírt. Aztán megtörtént.
– Én, Roland Morris, nőül veszlek téged, Janine Elizabeth, és mától fogva
asszonyomnak tekintelek... – Roly tisztán zengő hangja fenekestől felforgatta Craig
lelkét. Most már semmi sem számított. Craig olyan távol érezte magát az egésztől, mintha
a nevetéstől és vidámságtól egy üvegfal választotta volna el. A hangok furán elnémultak,
s a fény is tompulni látszott, mintha épp egy felhő vonult volna el a nap előtt.
Craig a tömeg mögül, a jacarandafák alól figyelte, ahogy Janine kilép a verandára
violacsokrával kezében, de már kék kosztümben, útra készen. Roland most elengedte a
kezét és felemelve az izgatott női sikongatások közepette egyensúlyozni és csokrát
eldobni igyekvő Janine-t, az asztal tetejére állította.
Abban a pillanatban a lány elnézett a fejek fölött és meglátta Craiget. A mosoly
ráfagyott bájos, érzéki ajkára, de szemén sötét árnyék vonult át – sajnálkozásé vagy
megbánásé? –, aztán eldobta a csokrot, amelyet az egyik nyoszolyólány kapott el. Roland
lekapta az asztalról és kéz a kézben átszaladtak a pázsiton a forgó légcsavarral várakozó
helikopterhez. Mindketten nevettek, Janine széles karimájú szalmakalapját szorongatta és
Roland igyekezett eltakarni őt a körülöttük örvénylő konfetti vihartól.
Craig nem várta meg, míg a gép felszáll velük, hanem visszament öreg Land-
Roverjéhez az istálló végébe. Hazahajtott a jachthoz. Levetette és az ágyra dobta
egyenruháját és selyem kocogósortot vett föl. Bement a konyhába és kivett a frizsiderből
egy doboz sört. A habot szürcsölgetve visszament a szalonba. Egész életében zárkózott
ember lévén azt hitte, őt sosem fogja magány gyötörni, de most tudta, hogy tévedett.
Már vagy ötven, ceruzával teleírt füzet állt egymásra rakva a szalon asztalán. Leült és
kiválasztott egy ceruzát a bögréből, amelyből egy egész marékra való meredezett kifelé,
akár a tarajos sün tüskéi. Mihelyt írni kezdett, a magányosság romboló gyötrelme
fokozatosan enyhült és lassú, tompa sajgássá változott.
Hétfőn reggel, mikor bement a főkapitányságra és a fegyvertárba tartott, a szolgálatos
tiszt behívta az irodájába.
– Craig, áthelyezési papírja van. Különleges megbízatásra megy.
– És mi az?
– Honnan a fenéből tudjam? Én csak dolgozom itt. Nekem senki nem mond semmit,
de az a parancsa, hogy jelentkezzen a területi parancsnoknál, Wankie-ben 28-án... – a
szolgálatos elhallgatott és szemügyre vette Craig arcát. – Jól érzi magát, Craig?
– Igen, miért kérdi?
– Rém rossz színben van. – Pár pillanatig eltöprengett. – Tudja, mit? Léceljen le innét
25-én és pihenjen pár napot, mielőtt a megbízatásra jelentkezne.
– Maga a fény az éjszakában, George – vigyorodott el félszegen Craig, miközben
magában azt gondolta: "Pont erre van szükségem. Három nap semmittevésre, mikor csak
magamat sajnálhatom".
Janine Ballantyne a bal oldali oldalfolyosó utolsó sorában ült. Szomszédja az ablak
melletti ülésen egy copfos tinédzser lány volt, aki fogszabályozót hordott. A lány szülei
közvetlenül előttük ültek.
– Látta a krokodilfarmot? – kérdezte a lány Janine-tól.
– Oda már nem jutottunk el – vallotta be Janine.
– Van ott egy ötméteres krokó, amit Nagy Papinak hívnak – mondta kuncogva a lány.
A Viscount elérte repülési magasságát és az övek becsatolására felszólító jelzések
kialudtak. A kék egyenruhás utaskísérő felállt a Janine mögötti ülésről és előrement a
folyosón.
Janine kinézett a jobb oldali két üres ülés melletti ökörszemablakon. A lenyugvó nap
nagy, vörös golyója mogorvának tetszett bíborfelhő-bajuszával. Alattuk végtelen
sötétzöld erdőtenger terült el, amelynek egyhangúságát csak néha törte meg egy-egy
magasabb földdudorodás.
– Kaptam apától egy pólót a Nagy Papi képével, de a táskámban van...
Recsegés-ropogás hallatszott, majd egy nagy, kavargó ezüstfelhő homályosította el az
ökörszemablakokat, és a gép olyan hevesen oldalra billent, hogy Janine-nak fájdalmat
okozott a testébe nyomódó biztonsági öv. A légikisasszony fölvágódott a plafonra és
eltört babaként zuhant vissza kificamított testtel egy üres ülés támlájára. Az utasok
rikoltozni és üvöltözni kezdtek, s az iszonyatos hangzavarban a lány kétségbeesetten és
magánkívül visítozva kapaszkodott Janine karjába. Az utastér puhán, de élesen oldalt
dőlt, azután a gép orral előrebukott és vészjóslóan ide-oda billegett.
Bár biztonsági öve az üléshez fogta, Janine úgy érezte, mintha egy megvadult
hullámvasút száguldana lefelé az égboltról. Áthajolt és magához ölelte az eszeveszetten
sikítozó kislányt, hogy lecsillapítsa. Feje vadul összevissza bicsaklott, de sikerült
kipillantania az ablakon: az egész látóhatár forgott, mint a ringlispil... Janine-t szédülés és
hányinger fogta el. Aztán egyszer csak megakadt a szeme az alatta lévő ezüstös szárnyon:
az áramvonalas motorgondola helyén csipkézett szélű lyuk tátongott, amelyen át
megpillantotta az erdő vattaszerű tetejét. A leszakadt szárny elfelé görbült és
megcsavarodott, sima fémbőre fokozatosan ezer ráncba gyűrődött. Janine fülei
bedugultak, dobhártyája recsegett-ropogott a hirtelen nyomásváltozástól, miközben a fák
sötétzöld pacában száguldottak feléje.
Kitépte a kislány karját a nyakából és fejét erővel lenyomta az ölébe. – Feszítsd meg a
térded! – ordította. – Tartsd lenyomva az arcod! – Azután jómaga is azt tette.
Pár pillanat múlva lecsapódtak, fülsiketítő recsegés-ropogás és dübörgés közepette
egymás hegyére-hátára zuhanva. Janine még mindig az üléséhez szegezve, keresztül-
kasul bukfencezett kábán és elvakulva, összevissza törve magát a roncsokon és
törmelékzáporban.
Úgy érezte, soha semmi sem fogja megállítani. A leszakadt tetőn át napfény vetődött
rá egy pillanatra, aztán valami sípcsonton vágta. Az iszonyú hangzavaron keresztül
tisztán hallotta a saját csontját eltörni és a fájdalom a gerincén át a koponyájáig hasított.
Tovább hánykolódott és újabb ütés érte a tarkóján, amitől csillagokat látott a feketén
éneklő űrben.
Mikor visszanyerte eszméletét, még mindig az ülésében volt, de fejjel lefelé lógott a
biztonsági övön. Arca csurom véres volt a belefolyt vértől, szeme előtt minden
imbolygott és hullámzott, mintha délibábot látna. Feje úgy sajgott, mintha egy vörösen
izzó szöget vertek volna pöröllyel a homloka közepébe.
Lassan félrefordult és a saját törött lábát pillantotta meg az arca előtt lógni, s a lábujja
arrafelé mutatott, ahol a sarkának kellett lennie.
– Sosem fogok tudni többé járni – gondolta megdermedve a rémülettől. A biztonsági
öv kapcsolója után matatott, de eszébe jutott, hogy kitörheti a nyakát, ha fejjel lezuhan.
Karját az ülés karfájába akasztotta és kikapcsolta az övet. Esés közben kipenderült az
ülésből és a csípőjén ért földet, miközben törött lába a teste alá bicsaklott. A fájdalomtól
ismét elvesztette eszméletét.
Órák múlva térhetett ismét magához, mert közben majdnem teljesen besötétedett. A
csend ijesztő volt. Másodpercekig nézegette a füvet, fatörzseket és a homokos talajt, mire
végre felfogta, hogy tulajdonképpen hol is van.
Akkor jött rá, hogy a géptörzs pont az ő ülése előtt vált szét, mintha egy guillotine
hasította volna ketté és csak a farokrész maradt meg körülötte. Feje fölött utastársa, a
kislány teste még mindig a hevederen lógott. Karjai és szőke copfjai a levegőben
himbálóztak. Rémülettől kimeredt szemekkel és eltorzult arccal halt meg.
Janine a két könyökén, lábait maga után húzva, kifelé kúszott a géproncsból, és hideg
borzongás és émelygés fogta el a megrázkódtatástól. Úgy ahogy volt, hason fekve
öklendezni kezdett és addig hányt, míg végül annyira legyengült, hogy elméje
visszazuhant a sötétségbe. Egy hangra tért magához, amely először csak gyengén
hallatszott, majd sebesen erősödött a csendben.
Egy helikopter légcsavarjainak kattogása volt az... Janine felnézett az égre, de a fa
koronája eltakarta előle, csak azt látta, hogy a nappal utolsó fényei is elenyésztek és a
gyors afrikai este már lefelé száguldott a földre.
– Jaj! Kérem! – sikoltotta. – Itt vagyok! Segítsenek! Kérem! – De a helikopterzúgás
nem erősödött fel. Mindössze pár száz méterre húzhatott el az őt takaró fák fölött, s a
légcsavarok hangját már el is nyelte a távolság. Leszállt a sötétség és teljes csend volt.
– Tüzet... – gondolta. – Jelzőtüzet kéne gyújtanom... Hevesen körbe pillantott és szinte
karnyújtásnyira magától meglátta a szőke lány apjának összetört testét, aki előttük ült a
gépen. Odavonszolta magát hozzá és ujjával könnyedén megérintette arcát és szemhéját.
A férfi nem rezzent. Janine sírva fakadt és elhúzódott tőle, de azután erőt vett magán és
kikutatta a halott férfi zsebeit. A zakója oldalzsebében talált egy Bic műanyag öngyújtót,
mely az első kattintásra szép, sárga lángot villantott. Janine megint sírva fakadt – ezúttal
örömében.
Janine összekapart egy kupacra való száraz gallyat és kévébe rakta. Már csak lángra
kellett lobbantania az öngyújtóval. Nehéz munka volt. Lassan hátrafelé csúszott az ülepén
és kezein, törött lábát maga előtt húzva gyűjtötte össze az aprófának valót a legközelebbi
bokrokból. Valahányszor félrecsavarodott a lába vagy beakadt egy rögbe a felszaggatott
talajon, ájulás környékezte a fájdalomtól.
Mikor már égett a tűz, letette mellé az öngyújtót és visszaroskadt pihenni. De a
vékony ruhában máris átjárta az éjszaka hidege és legyőzhetetlen borzongás fogta el.
Hallatlan akaraterővel összeszedte magát és visszafelé kezdett csúszni a repülőgép
szétroncsolódott farokrészéhez. A gyér fényben épphogy csak ki tudta venni a pusztítást,
amelyet a gép fő elülső része végzett, utat törve magának az erdőben.
Fémroncsok, szétszaggatott poggyászmaradványok és holttestek jelezték borzalmas
útvonalát, bár a fő roncs, amelyet a saját súlya lódított tovább, nem látszott onnét, ahol ő
feküdt.
Janine újból elkiáltotta magát: – Van itt valaki? Él még valaki? – De az éjszaka
csendes volt. Tovább vonszolta magát.
A farok könnyebbik része, amelyben Janine ült, egy nagyobb fának csapódhatott,
mikor a géptörzs oldalt dőlt, és teljesen elfordult. A becsapódás ostorcsapásszerűen
eltörte a körülötte ülő utasok nyakát. Janine-t az mentette meg, hogy előrehajolt és fejét
az ölébe nyomta.
Janine elérte a leszakadt farkot és – kerülve pillantásával a felfordított üléséről még
mindig fejjel lefelé lógó tinédzser lány holttestét – fölhúzódzkodott rá. A konyha előtti
tárolószekrény ajtaja leszakadt és Janine a félhomályban plédek, konzervek és italok
egész kincsestárát pillantotta meg. Araszolva feléje vonszolta magát. A gyapjúpléddel a
hátán mindjárt sokkal jobban érezte magát. Mohón megivott két doboz keserű citromlét,
azután kutatni kezdett a szekrény kiborult és összezagyválódott tartalmában.
Megtalálva az elsősegély-felszerelést, bepólyálta és leragasztotta a lábát, legjobb
tudása szerint. Máris megkönnyebbült. A ládikában egy tucat ampulla morfium és
eldobható fecskendők is voltak. Hirtelen kísértést érzett, hogy csillapítsa fájdalmait, de a
következő pillanatban felülkerekedett benne a józan ész: a morfium letompítaná érzékeit
és kikapcsolná vagy lelassítaná reakcióit, amivel halálos veszélynek tetiné ki magát a
sötétség előtte álló hosszú órái alatt. Még mindig kacérkodott a gondolattal, mikor ismét
meghallotta a helikoptert.
Gyorsan közeledett... Janine eldobta a fecskendőt és sután a géptörzsön tátongó lyuk
felé vetette magát. Lehuppant a poros földre közel három láb magasról, s a lábába hasító
pokoli fájdalom másodpercekig a földhöz szegezte. De azon keresztül is hallotta a feléje
tartó helikopter süvítő és berregő lüktetését.
Belevájva ujjait a földbe és véresre harapva alsó ajkát a fájdalomtól, visszavonszolta
magát a fűkupachoz. Addigra a helikopter motorjának hangja már a fejében zúgott, s az
égbolt kékes fényben úszott. Felkattintotta az öngyújtót és a száraz fűhöz tartotta. A
kupac fürgén lángba borult.
Janine az ég felé emelte fejét. A tűz világa és a leszállólámpák erősödő fénye
megvilágította arcát, amely csupa maszat volt a portól, a fején lévő vágott sebből ráfolyt
és rászáradt vértől, amelyre most a gyötrelem és reménység könnyei buggyantak ki
megduzzadt szemhéjai alól.
– Istenem! – fohászkodott. – Édes jó, könyörületes Istenem, add, hogy észrevegyenek!
A leszállófények még erősebbé; ragyogóbbá és vakítóbbá váltak... aztán hirtelen
kialudtak. A sötétség husángként csapott le rá. A helikopter hallhatóan elrepült fölötte,
érezte a légcsavarok lefelé csapó légörvényét. Egy röpke pillanatra még látta is a gép
fekete cápaalakjának körvonalait a csillagos égbolt háttere előtt... de már el is tűnt, s a
forgó légcsavarok zaját gyorsan elnyelte a messzeség.
A csendben hallotta a saját, vadul kétségbeesett sikolyát.
– Gyere vissza! Nem hagyhatsz itt! Könyörgök, gyere vissza!
Felismerte a hisztériát hangjában és belenyomta öklét a szájába, hogy elfojtsa, de
továbbra is heves, leküzdhetetlen zokogás rázta testét, s az éjszaka hidegét még
elviselhetetlenebbé tette a jeges kétségbeesés, amely úrrá lett rajta.
Közelebb mászott a tűzhöz. Csak pár maroknyi gallyat tudott összeszedni. Nem sokáig
tart ki, de a vidám sárga és narancssárga lángoknál kissé megmelegedett, javult
valamelyest a közérzete és visszanyerte lélekjelenlétét. Magába fojtotta a ziháló zokogást,
lehunyta szemét és miközben lassan elszámolt tízig, érezhetően megnyugodott.
Mikor újra kinyitotta szemét, a lángokon keresztül egy pár vászon dzsungelcsizmát
pillantott meg. Lassan fölnézett, egyik kezével elárnyékolva szemét. Egy férfialakot vett
ki. A férfi magas volt és a tűz villódzó fénye megvilágította arcát, amelyen
megfejthetetlen tekintet – együttérzés lett volna? – ült.
– Köszönöm Neked, Istenem – suttogta Janine. – Köszönöm. – A férfi felé kezdte
vonszolni magát. – Segítsen... hörögte. – Eltört a lábam... kérem, segítsen.
A St. Giles kórház rehabilitációs osztálya egy olyan menedék, szentély volt, ahová
Craig Mellow szívesen vonult vissza.
Szerencsésebb volt, mint néhány betegtársa. Őt csak kétszer tolták végig a hosszú,
zöld folyosón a kerekeken guruló, zötyögve nyikorgó tolóágyon a dupla lengőajtón túli,
fertőtlenítőtől és érzéstelenítőtől bűzlő műtőbe, ahol maszkos, személytelen arcú
műtősnők hajoltak fölébe.
Először szépen megplasztikázták a csonkját, körbeágyazták húspárnával és bőrrel,
hogy illeszkedhessen a művégtaghoz. A második műtéttel a lába közé, altestébe és farába
fúró-dott nagyobb srapnel szilánkokat távolították el, és egyúttal azt kutatták –
sikertelenül –, mi lehet az oka, hogy deréktól lefelé teljesen megbénult.
Megcsonkított teste az operáció után a fiatal, egészséges állatokéra jellemző
gyorsasággal begyógyult, de a műanyagból és rozsdamentes acélból készült műláb
használatlanul árválkodott az éjjeliszekrénye mellett. Karizmai viszont megvastagodtak a
láncfogantyúkon való föl-le húzódzkodástól és a tolószék kezelésétől.
Hamar megtalálta a maga különleges búvóhelyeit a hosszan elnyúló régi épületben és
parkjában. A nap java részében a terápiaműhelyben tevékenykedett a tolószékében ülve.
Teljesen szétszerelte öreg Land-Roverjét, átépítette a motort, leköszörülte a főtengelyt és
felfúrta a féktuskót. Aztán átalakította kézi vezérlésűre, fogantyúkat szerelt rá és úgy
adaptálta a sofőrülést, hogy könnyebben fordulhasson ide-oda béna alsótestével. Beépített
egy tartót az összecsukható tolószéknek a hajdani puskatartó helyére, az elülső ülés
mögé, és átfestette a karosszériát fényes vörösesbarnára.
Miután az autóval megvolt, rozsdamentes acél- és bronzillesztékeket tervezett a
jachtra, órákat töltött az esztergapadnál és oszlopos fúrógépnél. Észrevette, hogy a
tevékenységgel száműzheti agyából a kísértő emlékeket, ezért minden érdeklődését és
figyelmét a feladatra összpontosítva valóságos kis remekműveket hozott létre fából és
fémből.
Esténként írt vagy olvasott. Újságot soha nem vett a kezébe és televíziót sem nézett a
kórház társalgójában. Soha nem bocsátkozott vitába a többi beteggel sem a harcról, sem a
körülményes béketárgyalásokról, amelyek nagy reményekkel kezdődtek, de rendszerint
félbe is szakadtak. Így Craig el tudta hitetni magával, hogy a háború farkasai még nem
vadásznak az egész országban.
Csak éjszakánként nem volt képes kordában tartani emlékezete csalóka játékait: ismét
rémülettől verejtékezett egy végtelen aknamezőn, miközben Roly ocsmányságokat
suttogott a fülébe; látta a világítólövedékek elektrikus fényét az esti égen a folyó fölött és
hallotta a puskatűz viharát. Aztán üvöltve felébredt és az éjszakai nővért pillantotta meg
maga mellett, aki aggódva és együttérzéssel figyelte.
– Nyugodjon meg, Craig, csak lidérces álom volt. Nincsen semmi baj. – Csakhogy ő
nem nyugodott meg, tudta, hogy igenis van baj.
Valerie néni írt neki. Neki és Douglas bácsinak az fájt a legjobban, hogy soha nem
találták meg Roland holttestét. A biztonsági erők hírszerzésétől azt a rémtörténetet
hallották, hogy Roland szitává lőtt testét közszemlére tették Zambiában, aztán
összecsődítették a kiképzőtáborból a gerillákat, akik leköpték és levizelték. Miután
mindenki meggyőződött róla, hogy valóban halott, bedobták a kiképzőtábor pöcegödrébe.
Valerie néni remélte, Craig megérti, hogy egyelőre sem ő, sem Douglas bácsi nincs
abban a lelkiállapotban, hogy meglátogassák, egyben kérte, ha bármire szüksége volna,
nyugodtan írja meg nekik.
Jonathan Ballantyne viszont minden pénteken meglátogatta Craiget. Az öreg,
ezüstszínű Bentleyjén érkezett a szokásos elemózsiás kosárral, amelyben mindig hozott
egy üveg gint és féltucat üveg tonikot, amit Craiggel együtt el is szopogatott valamelyik
fedett zugban a park végében. Ahogyan Craig, az öregember is kerülni akarta a fájdalmas
jelent, így együtt kerestek menekvést a múltban. Bawu minden héten elhozott egy régi
családi naplót, amit sóváran mindjárt meg is beszéltek, mert Craig abban reménykedett,
hátha sikerül bővebbet is megtudnia nagyapjától azokról a régmúlt időkről.
Csak két ízben szegték meg a feledésre és hallgatásra vonatkozó egyezményüket.
Craig kezdte azzal, hogy megkérdezte:
– Bawu, mi van Janine-nal?
– Miután kijött a kórházból, Valerie és Douglas azt akarták, költözzön hozzájuk
Queen's Lynnbe, de ő nem ment. Tudtommal még mindig a múzeumban dolgozik.
A rákövetkező héten Bawu hozta szóba a témát, mielőtt beszállt volna a kocsijába: –
Mikor Rolyt megölték, rájöttem, hogy ezt a háborút mi fogjuk elveszíteni.
– Elveszítjük, Bawu?
– Igen – felelte az öregember, azzal elhajtott és Craig a tolószékéből bámult a Bentley
után.
Már tíz hónapja volt a St. Gilesben, mikor elküldték egy sor vizsgálatra, amelyek négy
napig tartottak. Volt röntgenen, EKG-n, szemorvosi vizsgálaton; megnézték a reflexeit,
hogy miként reagál a bőre a hideg és meleg hatásokra, ami esetleg rossz idegműködésre
engedhet következtetni, azután meglumbálták és agyvizet vettek tőle. Craig a végére
ideges lett és kimerült. Azon az éjszakán ismét lidérces álma volt. Megint az aknamezőn
feküdt, és Janine hangját hallotta maga előtt a sötétből. Éppen azt tették vele, amit Roland
elmondott és a lány neki üvöltött segítségért. De ő nem bírt megmozdulni. Mikor végül
felébredt, langyos verejtéktócsa volt alatta a vörös gumilepedőn.
Másnap a kezelőorvosa azt mondta: – Derekasan végigcsinálta a vizsgálatokat, Craig,
igazán büszkék vagyunk magára. Mostantól új kezelést fog kapni és Davis doktor lesz az
orvosa.
A fiatal és komoly dr. Davisnek zavarbaejtően közvetlen tekintete volt. Craig már az
első pillanatban megutálta, mert érezte, hogy a férfi le akarja tépni róla a békének azt a
gubóját, amit már-már sikerült maga köré szőnie. Már tíz perce ült Davis irodájában,
mikor rájött, hogy a férfi pszichiáter.
– Nézze, doktor úr, én nem vagyok dilinós.
– Persze, hogy nem az, Craig. De azért még szüksége lehet egy kis segítségre.
– Jól vagyok és nincs szükségem segítségre.
– Semmi baja a szervezetének és az idegrendszerének. Én csak azt akarom kideríteni,
hogy miért nincs működés az altestében.
– Figyeljen ide, doktor úr, én megkímélhetem magát egy csomó vesződségtől. Azért
nem tudom mozgatni a csonkomat és azt az egy virgácsomat, mert ráléptem egy AP-
aknára, és az egész testem telement repeszekkel.
– Craig, létezik egy állapot, amit hajdanán aknasokknak neveztek...
– Doktor úr – szakította félbe Craig –, ön szerint tehát semmi bajom?
– A teste teljesen meggyógyult.
– Fantasztikus! És mért nem mondták ezt előbb is?
Craig visszakormányozta magát a folyosón a szobájába. Öt perc alatt összepakolta a
könyveit és papírjait, aztán kigurult a vörösesbarnán fénylő Land-Roverhez. Feldobta
táskáját a hátsó részébe, fehúzódzkodott a vezetőülésre, beemelte a tolószéket a helyére
maga mögé és kihajtott a jachthoz.
A kórház műhelyében erre a célra tervezett és összeszerelt emelőcsigás, kézifogantyús
szerkezettel könnyen felvonta magát a magas hajótest mellett a fedélzetre. Most a jachton
elvégzendő módosítások kötötték le minden energiáját és képzelőerejét. Mindenekelőtt a
kapaszkodókat kellett felszerelnie a fedélzeten, vezetőfülkében és fedélközben, hogy
közlekedni tudjon. Bőrfoltokat varrt a nadrágja fenekére, mert az ülepén körben csúszva
adaptálta a konyhát és az előrészt, engedte lejjebb a hajóágyat és szerelte át a
térképasztalt az új körülményeknek megfelelően. Mialatt dolgozott, harsogott a zene a
hangszóróból, és egy bögre gin állt a keze ügyében. A zene és az alkohol segített neki
elűzni a nemkívánatos emlékeket.
A jacht valóságos erődítmény lett. Csak havonta egyszer hagyta el, mikor bement a
városba a rendőrségre a nyugdíjáért és élelmiszert és írólapot vásárolt.
Egyik ilyen kiruccanása alkalmával vett egy használt írógépet, és egy "Tanuljunk
egyedül gépírni" című könyvecskét. Az írógépet a térképasztal egyik sarkára csavarozta,
hogy majd annak idején az erős tengeri szélben se mozduljon el, aztán hozzáfogott a
rendetlen kézírásos irkák legépeléséhez. Most már nett papírköteg tornyosult előtte és
idővel úgy belejött a gépelésbe, hogy a zene ritmusára kopogtatta a billentyűket.
Mikor dr. Davis, a pszichiáter végül a nyomára bukkant, Craig leszólt neki a
vezetőfülkéből.
– Magának volt igaza, doktor úr, én tényleg egy közveszélyes pszichopata vagyok!
Ezért, a maga helyében nem tenném a lábam arra a létrára!
Craig ezt követően felszerelt egy egyensúlyozót, amivel úgy felhúzhatta a létrát maga
után, akár egy felvonóhidat. Csak Bawunak eresztette le, aki most is eljött hozzá
péntekenként és a ginjüket iszogatva építgették a maguk elképzelt fantáziavilágát,
amelyben mindketten elrejtőzhettek.
Aztán egyszer csak kedden is megjelent. Craig az elülső fedélzeten épp a főárboc
lépcsőjét erősítette meg. Mikor az öregember kikászálódott a Bentleyből, Craignek ajkára
dermedt a boldog, üdvözlő kiáltás. Bawu teljesen össze volt menve. Olyan öregnek és
aszottnak látszott, akár egy múmia a British Múzeum egyiptológia-szekciójából. A kocsi
hátsó ülésén a matabele szakács ült, aki negyven éve dolgozott nála King's Lynnben.
Bawu irányításával a matabele leemelt két nagy deszkaládát a csomagtartóról és a
teherliftre rakta őket.
Craig felkurblizta a ládákat, aztán visszaeresztette a liftet az öregnek. A szalonban,
miközben gint töltött a poharakba, igyekezett nem nézni nagyapjára, nehogy zavarba
hozza.
Bawu most igazán öregember lett; szeme hurutos és zavaros volt, szája megpetyhüdt,
úgy hogy motyogva és hangosan cuppogva beszélt. Kilöttyintett egy korty gint az inge
elejére, de észre sem vette. Jó darabig csendben üldögéltek, miközben az öregember
magában bólogatva néha összefüggéstelenül dörmögött vagy motyogott valamit. Azután
hirtelen megszólalt:
– Elhoztam az örökségedet. – Craig kapcsolt, hogy a fedélzeten álló deszkaládák a
naplókat tartalmazhatják, amiken olyan kicsinyesen alkudoztak. – Douglas úgysem tudna
mit kezdeni velük.
– Köszönöm, Bawu.
– Meséltem már neked, mikor Mr. Rhodes az ölébe ültetett? – kérdezte Bawu hirtelen
irányváltással. Craig ötvenszer is hallotta a történetet.
– Még nem. Meséld el, Bawu.
– Hát, a lakodalomban történt, odakinn a Khami Misszióban... 95-ben vagy 96-ban
lehetett. – Az öregember vagy tíz percig motyogott, aztán teljesen elvesztette a fonalat és
ismét hallgatásba burkolózott.
Craig újból megtöltötte a poharakat, és ahogy Bawu a szemközti rekeszfalra bámult,
egyszer csak könnyek gördültek lefelé ráncos arcán.
– Mi a baj, Bawu? – kérdezte Craig hirtelen ijedten. Azokat a lassú, fájdalmas
könnyeket borzalmas volt látni.
– Hallgattad a híreket? – kérdezte az öregember.
– Tudod, hogy sose hallgatom a híreket.
– Vége van, fiam, vége. Vesztettünk. Roly, te, és az a sok-sok fiatal élet... és mindez
semmiért... elvesztettük a háborút. Mindent, amiért az apáink harcoltak, mindent, amit
megszereztünk és felépítettünk... mindent elvesztettünk. Mindent elvesztettünk egy
asztalnál egy Lancaster House nevű helyen.
Bawu válla némán vonaglott, és a könnyek csak úgy patakzottak szeméből. Craig
átvonszolta magát a szalonon és felhúzódzkodott mellé a padra. Kezébe fogta Bawu
kezét, amely olyan keskeny, könnyű és száraz volt, akár egy halott tengeri madár
kiszáradt csontváza. Az öregember és unokája úgy üldögéltek egymás kezét szorongatva,
mint két rémült gyermek egy elhagyatott házban.
– Szóval nem jössz! – Janine reszketett dühében. – Most, hogy nagy keservesen végre
elintéztem, hogy fogadjon! Most te egyszerűen megmakacsolod magad és nem akarsz
jönni!
– Jan, úgyis csak az időnket vesztegetjük!
– Köszönöm! – Janine közelebb tolta arcát az övéhez. –Nagyon köszönöm! Felfogod
mit jelent nekem újra szembenézni azzal a szörnyeteggel? De erőt vettem magamon,
hogy megtegyem érted! Es ezt te időpazarlásnak nevezed?!
– Jan, kérlek...
– A fene egyen meg, Craig Mellow, én vagyok az, aki terád pazarolom az időmet! Egy
magadfajta gyáva nyúlra! – Craig zihálva elhúzódott tőle. – Igenis gyáva vagy! –
ismételte a lány meggyőződéssel. – És nemcsak mondom, így is gondolom. Még azt a
nyavalyás könyvedet is rettegtél elküldeni egy kiadónak! Úgy kellett kitépnem a
kezedből, hogy elküldhessem! – Elhallgatott, levegő után kapkodva, nem találva szavakat
dühében.
– Félsz szembenézni az élettel... félsz kibújni ebből a magad építette barlangból, félsz
vállalni a kockázatot, hogy visszadobhatják a könyvedet, félsz bármi erőfeszítést tenni,
hogy végre vízre bocsáthasd ezt a teknőt, amin annyit dolgoztál! – Széles, extravagáns
mozdulattal a jachtra mutatott. –Nem is igazán akarsz te kijutni az óceánra! Inkább
bebújsz ide, vedeled a gint és egy álomvilágba menekülsz! Járni sem akarsz! Szívesebben
csúszkálsz ide-oda a fenekeden...! Ez a te nagy ürügyed, a te nagy, sziklaszilárd
elméleted, hogy kitérhess az élet elől!
Janine kénytelen volt megint elhallgatni egy levegővétel erejéig, aztán így folytatta. –
Jól van, vágj csak ilyen esendő képet és meressz nagy, szomorú szemeket! Engem ugyan
nem hatsz meg vele! Most nem! Vedd tudomásul, felkértek, hogy legyek a Dél Afrika
Múzeum kurátora! Én gondoskodnék a gyűjtemény biztonságos elhelyezéséről új
otthonában... és el is vállalom! Hallod, mit mondok, Craig Mellow? Itthagylak, csússz-
mássz csak a padlón, ha olyan pokolian félsz fölállni! – Azzal beperdült a szalonból az
elülső kabinba. Lekapkodta ruháit a polcokról és az ágyra hajigálta.
– Jan – szólalt meg Craig mögötte.
– Mi van? – Janine nem nézett hátra.
– Háromra ott kell lenni... induljunk – mondta Craig.
– Te vezess – mondta Janine és ellépve mellette felment a vezetőfülkébe, faképnél
hagyva Craiget, aki a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal igyekezett utána.
Egyikük sem szólt egy szót sem a jacarandafákkal szegélyezett, hosszú, egyenes
sugárút elejéig. Az út végén látszottak a Parlament fehér kapui. Janine maga elé bámulva
azt mondta:
– Bocsáss meg, Craig. Nehezemre esett neked ilyen dolgokat mondani, de még annál
is nehezebb volt hallanom. Az az igazság, hogy én legalább annyira félek, mint te. Azzal
az emberrel készülök szembenézni, aki tönkretett. De ha képes leszek megtenni, talán
sikerült kiemelkednem valamelyest a romjaimból. Hazudtam, mikor azt mondtam, hogy
érted vállalom. Mindkettőnkért teszem.
Craig szó nélkül átnyújtotta a kocsi mellé lépő rendőregyenruhás őrnek a kihallgatásra
szóló kártyát. A rendőr utána nézett az előjegyzési naplóban, azután Craig beírta a nevét,
címét és látogatása célját: "Kihallgatás Tungata Zebiwe elvtársnál".
Az őr visszavette tőle a könyvet és udvariasan tisztelgett. A kovácsoltvas kapuk
kinyíltak és Craig behajtott. Balra fordultak a miniszter épületszárnya felé, csak egy
villanásnyira látták a fák között a főépület fehér oromzatát és kék palatetejét.
Craig leállította a Land-Rovert a látogatók számára fenntartott parkolóban és
belecsúszott tolószékébe. Janine mellette ment a szárnyépület verandájához vezető
lépcsőkhöz, amelyeken Craig a puszta karizmaival sután felküszködte magát. Azután
követték a jelzéseket végig a facölöpökön álló verandán, a kék lilaakác és kúszó
bougainvillaeák alatt a várószoba ajtajához. A miniszter egyik testőre átvizsgálta Janine
kézitáskáját, végigtapogatta Craiget fürgén és szakértelemmel, azután félreállt és
beengedte őket a világos és tágas szobába.
A falakon még ott voltak az előző fehér kormányzók és politikusok eltávolított
arcképeinek világos, négyszögletes helyei. Minden dekoráció a dupla ajtó belső oldalát
borító ZIPRA zászló és az új Zimbabwe nemzetiszínű lobogója volt.
Craig és Janine már vagy félórája vártak, mikor nyílt az ajtó és egy másik öltönyös
testőr lépett ki rajta.
– A miniszter elvtárs kéreti önöket.
Craig begördült a belső szobába. A szemközti falon a nemzet vezetőinek, Robert
Mugabénak és Josiah Inkunzi portréi lógtak. A padlószőnyeg közepén, egy hatalmas,
XIV. Lajos korabeli stílusú íróasztalnál ült Tungata Zebiwe, aki az asztal méreteitől sem
látszott kisebbnek.
Craig önkéntelenül megállt félúton.
– Sam? – suttogta. – Samson Kumalo? Nem tudtam... elnézést...
A miniszter hirtelen felállt. Arca legalább akkora megdöbbenést tükrözött, mint
Craigé.
– Craig... – suttogta –, mi történt veled?
– A háború – felelte Craig. – Azt hiszem, a rossz oldalon álltam, Sam.
Tungata gyorsan magához tért és visszaült helyére. – Ezt a nevet jobb, ha elfelejted –
mondta halkan. – És azt is, amit valamikor egymásnak jelentettünk. Kihallgatást kért
tőlem doktor Carpenter révén. Milyen ügyben kíván velem beszélni?
Tungata figyelmesen végighallgatta Craiget, azután hátradőlt székében.
– Az elmondottakból tehát kiderül, hogy már kérvényezte a devizahatóságnál a
hajókiviteli engedélyt. Nem adták meg?
– Nem, miniszter elvtárs – felelte Craig.
– És miből gondolja, hogy nekem hatalmamban áll ettől eltekinteni és ellentétes
döntést hozni? – kérdezte Tungata.
– Tulajdonképpen nem is gondoltam, hogy megteszi –mondta Craig.
– Miniszter elvtárs – szólalt meg most először Janine. – Azért kértem ezt a találkozót,
mert úgy érzem, a jelen esetben különleges körülményekről van szó. Mr. Mellow egy
életre megrokkant és az a hajó minden vagyona.
– Doktor Carpenter, Mr. Mellow szerencsés ember. Ennek az országnak az erdői és a
vadonjai telis-tele vannak olyan fiatal férfiak és nők jeltelen sírjaival, akik többet adtak a
szabadságért, mint Mr. Mellow. Igazán ésszerűbben gondolkodhatna.
– Talán igen – mondta Janine halkan. – Miniszter elvtárs, mi már azelőtt is
találkoztunk.
– Az arca ismerős nekem – ismerte el Tungata. – De nem jut eszembe...
– Egy éjszaka, az erdőben, egy repülőgép roncsainál...
Észrevette a felismerés fényét a borongós, füstös szemekben, amelyek, úgy érezte, a
lelkébe fúródnak. Janine-t ismét rémület kerítette hatalmába óriási, fojtó hullámokban. A
földet szédelegve imbolyogni érezte lábai alatt és egyedül csak a férfi arcát látta. Minden
maradék erejét és bátorságát összeszedve, ismét megszólalt.
– Azzal, hogy nyert egy országot, örökre elvesztette az emberségét?
Janine észrevette a halvány változást a sötét, hipnotikus tekintetben, s a férfi szája is
alig érzékelhetően meglágyult. Azután Tungata Zebiwe lepillantott az előtte, a fehér
mappán nyugvó erőteljes kezeire.
– Ön meggyőző ügyvéd, doktor Carpenter – mondta halkan. Felvett egy arany
töltőtollat az asztali készletből, kurtán ráírt valamit monogramos írótömbjére, ezután
letépte a lapot és felállt. Megkerülte az íróasztalt és Janine elé lépett.
– A háborúban még a rendes emberek is elkövetnek kegyetlenségeket – mondta. – A
háború mindnyájunkat szörnyeteggé tesz. Köszönöm, hogy emlékeztetett az emberségre.
– Átnyújtotta Janine-nak a papírlapot. – Vigye el ezt a devizaellenőrzés igazgatójához –
mondta. – Meg fogják kapni az engedélyt.
– Köszönöm, Sam. – Craig felnézett rá, mire Tungata föléje hajolt és kurtán, de forrón
megölelte.
– Eredj békével, öreg barátom – mondta neki szindebele nyelven, aztán
felegyenesedett. – Vigye ki, doktor Carpenter, mielőtt teljesen elérzékenyülnék –
szólította fel Janine-t Tungata Zebiwe nyersen, és nagy léptekkel odament a széles,
függőlegesen nyíló tolóablakokhoz.
Kibámult a zöld pázsitra, s mikor hallotta a duplaajtó csukódását, halkan felsóhajtott
és visszament az íróasztalhoz.
Két nap múlva hirtelen viharos szél támadt délkelet felől, és a Bawu úgy az oldalára
dőlt, hogy a masszív, zöld víz átcsapott a mellvéden és kisöpörte Janine-t a
vezetőfülkéből. Csak a mentőövének köszönhette, hogy nem fulladt a vízbe, és Craig
vagy tíz percig küszködött, míg visszahúzta a fedélzetre. Eközben a jachtot vadul
továbbsodorta a szél és az orrvitorla fülsiketítő reccsenéssel eltört.
A szélvihar öt napig tartott, és már úgy látszott, nincs tiszta felezővonal a tomboló szél
és a vad hullámok között. Fülhasogató kakofóniában éltek, miközben a viharos szél úgy
játszott a hajótesten, mint egy megbolondult hegedűs, és az Atlanti-óceán szürke
hullámtaraja fönséges ritmusban csapdosott át rajtuk. Csontig átfáztak, bőrig áztak, kezük
úgy elfehéredett és összeráncosodott, akár a vízbefúltaké, tenyerüket felszaggatták a
durva nejlon lepedők és a konokul ellenszegülő vitorlák. Időnként bekaptak egy-egy
száraz kekszet vagy egy falásnyi jéggé dermedt babot, ittak egy kis vizet, aztán
visszakapaszkodtak a fedélzetre. Felváltva aludtak, de mindig csak pár percet, a szalonba
vezető lejáratban kupacba hányt, vizes vitorlákon.
Zöldfülűként kerültek a viharba, de mire a szél ugyanolyan hirtelen, ahogy föltámadt,
elült, tengerészek lettek. Teljesen kimerültek és lefogytak az átélt rémülettől, de büszkék
voltak saját magukra és a hajójukra.
Craignek épp csak annyi ereje volt, hogy egyenesbe lavírozza a hajót, azután hagyta,
hadd lovagolja meg egyedül a már sima, de még mindig erősen hömpölygő vízáradat.
Levonszolta magát az ágyához, lehányta bűzlő és vizes ruháját a padlóra és meztelenül
hanyatt fekve a durva pokrócon tizennyolc órát aludt egyhuzamban.
Valami új, erős érzésre ébredt, amiről még maga sem tudta, hogy valóság-e vagy csak
álom. Az alteste, amelyben előzőleg semmi élet nem volt, most fájdalmasan görcsölt.
Újra érezte minden egyes izmát, ahogyan rángva és egymásnak feszülve szinte szét
akartak pattanni. A talpától a gyomra gödréig olyan érzékenyek voltak az ideg
végződései, mint amik sebesre vannak karcolva. A fájdalom olyan kibírhatatlanná vált,
hogy már-már felordított, de akkor hirtelen lágy, szinte elviselhetetlenül kellemes érzés
áradt végig testében.
Ismét felkiáltott és hallotta a saját hangja visszhangját a feje fölött. Mikor kinyitotta a
szemét, Janine arcát pillantotta meg pár inchnyire a magáétól. A lány meztelen teste teljes
hosszában az övéhez simult. Craig meg akart szólalni, de Janine, ajkát a szájára tapasztva
felnyögött. Craig csak akkor fogta fel, hogy mélyen bele van temetve Janine forró,
selymesen rugalmas ölébe... és már együtt szárnyaltak a diadalhullám tetején, amely az
Atlanti-óceánon átélt szélvihar korbácsolta hullámoknál is szilajabb volt és magasabbra
csapott.
Révbe érve, összebújva feküdtek egymás mellett némán és kifulladva.
Janine bevitt neki egy bögre kávét a kormányosfülkébe, aztán leült a párkányra, egyik
kezét Craig vállára téve.
– Idenézz! – mondta Craig.
A párnás ülésen maga elé nyújtott csupasz lábára mutatott és jobbra-balra, majd előre-
hátra mozgatta lábujjait.
– Ó, drágám! – kiáltotta Janine elfúló hangon. – Ez a legügyesebb mutatvány, amit
életemben láttam!
– Minek neveztél? – kérdezte Craig.
– Tudod, mit gondolok? – Janine nem válaszolt azonnal a kérdésre. – Szerintem mind
a ketten rendbejövünk – mondta és csak azután simult arcával az övéhez és súgta a
fülébe: –Drágámnak neveztelek. Meg vagy elégedve?
– Meg, drágám – felelte Craig és önműködőre állítva a kormányt, karjaiba szorította
Janine-t.
VÉGE
ISBN 963 7696 65 2