D.B. Reynolds
Vámpírok Amerikában 1

Raphael

Rajongói fordítás

Fordította: Szilvi
Lektorálta: Xavier
Malibu, Kalifornia, ahol a rock & roll istenei és a filmsztárok, a szépek és gazdagok
élnek… és a vámpírok.
Az erőteljes és karizmatikus Raphael – Vámpír Lord –, azon kevesek egyike, akik az
élet és a halál urai minden létező vámpír felett. Ezrek hívják őt Mesternek,
élethosszig tartó hűséget fogadva. De amikor egy pimasz és halálos nappali
támadás során egy emberi gyilkos banda elrabolja azt az egyetlen női vámpírt,
akiért az életét adná, Raphael egy emberi nyomozóhoz fordul, hogy megtalálja
ellenségeit, mielőtt még késő lenne.
Cynthia Leighton okos, kemény és szexi, magánnyomozó és volt rendőr, aki
belefáradt a házastársi hűtlenségek utáni kémkedésbe, és a régi bankszámlák
kiásásába. Amikor Raphael a segítségét kéri az emberrablók felkutatásában, Cyn
örömmel fogadja. De hamarosan rájön, hogy a legnagyobb veszélyt rá nem az
emberek, hanem maga Raphael jelenti.
Az orosz maffiózókkal és áruló vámpírokkal szembekerülő Cyn és Raphael az
életükért küzdve – benne találják magukat a vér és az erőszak szenvedélyében,
amelynek célja mindkettőjük elpusztítása.
 Prológus

Malibu, Kalifornia

A nő ujjai szinte repültek a zongorabillentyűkön, és egy

régen meghalt zeneszerző dallamaival töltötték meg a
gyertyafényes szoba levegőjét. A háta mögé egy sötét, karcsú
férfi csúszott a padra, fürge kezeivel gyorsan felvette a
dallamot, majd ugyanolyan gyorsan átalakította valami mássá,
valami modernné. A nő engedékeny mosollyal emelte fel ujjait
a billentyűkről, miközben nézte, ahogy a férfi keze derűs
dallamban táncol a tiszteletre méltó hangversenyzongora
billentyűin. Könnyedén neki támaszkodva hagyta, hogy a feje
a férfi vállára essen, lehunyta a szemét, és testük a régi
szerelmesek ismertségével ért egymáshoz. A folyosóról
lépések hallatszottak, és az ajtó kinyílt.
– Hamarosan itt az idő, Alexandra!
A nő felsóhajtott.
– Köszönöm, Albin! – Felállt, tenyerét bő szatén szoknyája
elejére tette, és elsimította a nem létező ráncokat. Szeretője a
kezét nyújtotta, hogy segítsen megkerülni a padot, amit ő
mosollyal fogadott, majd felnevetett, amikor kecsesen az
ölelésébe forgatta.
– Matias! – rótta meg halkan és szeretettel.
Táncos volt, amikor megismerkedtek, az európai társadalom
általános hódolatának tárgya. De az már régen volt. Nem
mintha öregnek tűnt volna. Egyikük sem; vámpírok voltak,
megjelenésük örökre megfagyott a fiatalság állapotában.
Alexandra a nagy ablakok és a mögöttük lévő fekete
éjszaka felé pillantott. A közelgő hajnalnak még a
leghalványabb csillanása sem látszott, de közel volt a pirkadat;
érezte. A zord Albin közelebb húzódott a nő vékony testéhez,
tejfehér bőre ragyogott a gyertyafényben.
A nő meglepetten nézett rá, majd félrebillentette a fejét,
hogy figyelje a szokatlan kopogást, ami újra és újra
visszhangzott a közelben. Matias káromkodást motyogott, és
gyorsan elhaladt mellette, de Albin megállította, karja
keményen lendült előre. Matias felzihált, majd megfordult, és
a nő felé nyúlt, kisfiús arcán teljes hitetlenség látszott.
Alexandra ösztönösen elkapta, amikor elesett, súlyát még
akkor is érezte, amikor szétesett a karjában. Tiszta bánat
hulláma söpört végig rajta, miközben Albinra meredt.
– Miért? – kérdezte.
A vörös hajú vámpír nem szólt semmit, csak megvető
pillantást vetett rá, mielőtt elfordult volna. A szoba dupla
ajtaja a falhoz csapódva kinyílt, és két álarcos ember rontott be
a szobába, matt fekete fegyvereket tartva maguk előtt. Albin
néhány éles szót váltott a behatolókkal, majd félig lehunyt
barna szemekkel fordult a nő felé.
– Gyere, Alexandra!
Alexandra ismét felállt, kezeivel lerázta halott szeretőjének
porát a szaténról.
– Ez egy hiba, Albin! – mondta nyugodtan, és elhátrált,
amíg meg nem érintette a zongora sima fáját.
A férfi odalépett, és hatalmas kezével megragadta az egyik
karcsú karját.
– Meg fog ölni ezért! – mondta a nő.
– Talán – helyeselt Albin, majd kivillantotta az agyarait. –
Vagy inkább én ölöm meg őt! Most gyere! – Durván magához
rántotta, de Alexandra lerázta magáról a kezét, és magasra
emelt fővel elindult kifelé a szobából. A férfi gúnyosan
meghajolt felé, majd követte, de az utolsó pillanatban
megfordult, hogy megvetően vigyorogjon az üres szobára.
A gyertyalángok lobogtak egy rövid ideig a vámpír
nyomán, majd visszaegyenesedtek, hogy egyenletesen égjenek
a fennmaradó sötétségben reggelig, és még jóval azután is,
hogy a napfény elnyomta kis fényüket.
 1. Fejezet

Cynthia Leighton keményen kanyarodott be jobbra, a

malibui seriffi hivatal parkolójába, a kerekei enyhén
csikorogtak a szemcsés aszfalton. Szinte már azelőtt kinyitotta
az ajtót, hogy a nagy Land Rover teljesen megállt volna.
Kirángatta a kulcsokat a gyújtásból, és bedugta bőrdzsekije
zsebébe. Egyik lábát kitette, majd visszafordult, és lehajolt az
utasülésen lévő, szögletes, rózsaszínű dobozért. Sima zsinórral
volt megkötve, egy rendezett kis masnival pontosan a vékony
karton közepén. Óvatosan csúsztatta az ujjait a masni alá, és
felemelte a dobozt. Aztán kicsúszott az autóból, az egyik
bakancsos lábával becsapva az ajtót maga mögött.
A hivatal egy haszonelvű épület volt a bíróság közelében
lévő hátsó utcában, dísztelen betonlépcsők vezettek egy nehéz
fémkeretes, dupla üvegajtóhoz. Cynthia gyorsan fellépkedett a
lépcsőn, hálás mosolyt villantva az idősebb úrnak, aki nyitva
tartotta neki az ajtót, mielőtt folytatta volna útját lefelé a
lépcsőn.
A pultnál ülő őrmester rámosolygott, ahogy közeledett felé.
– Hé, itt van Nancy Drew!
Cynthia finoman letette a dobozt a pultra.
– Ezt neked hoztam! Kérlek, tedd el! – mondta némi
sürgetéssel
Adam Linville őrmester vigyora még nagyobb lett.
– Nancy, te vagy álmaim nője! – Levágta a madzagot, és
kinyitotta a dobozt, kiszabadítva a cukor és a zsír mámorító
kombinációjának illatát, amely szétáradt a szobában.
Cynthia drámai módon felszisszent, és kinyújtott kezével a
gonosz elleni jelet mutatta.
 – Tedd el!
Linville felnevetett.
– Ugyan már, Leighton, gyere, egyél valamit! –
Megemelgette a szemöldökét. – Azon gondolkodom, újra
megnősülök, tudod, hogy valaki melengessen vénségemben.
Te igazán csinos vagy, és eléggé fiatal, de én szeretem, ha egy
nőnek van egy kis hús a csontjain!
– Ezt biztosan megjegyzem, ha valaha megbolondulok
annyira, hogy úgy döntök, férjhez megyek!
– Minden nő férjhez akar menni! Ez benne van a DNS-
etekben, vagy valami ilyesmi!
– Nem az enyémben, őrmester! Mindenki, akit ismerek,
elvált.
– Micsoda cinizmus – kesergett Linville. – Fáj a szívem!
– Egyél egy töltött fánkot! Segíteni fog! – mondta Cynthia
mosolyogva. Kedvelte Linville-t. Nagydarab, nyers modorú,
nagyon fehér pasas volt, vöröses arccal, és kevesebb mint egy
év múlva nyugdíjba vonul. Mindig talált alkalmat, hogy
benézzen a malibui sheriffi hivatalba, amióta magánnyomozó
lett. Magánnyomozóként volt értelme, hogy barátságban
legyen a helyi rendőrséggel, különösen egy olyan kisvárosban,
mint Malibu. Ráadásul a LAPD-nél dolgozott, mielőtt kilépett
volna, hogy magánnyomozó legyen, és valahogy hiányolta
annak az érzését, hogy valami nagyobb része, mint saját maga.
– Szóval, áruld el, őrmester – mondta. – Történt bármi,
amiről tudnom kellene?
– Nos, Nancy, ha tudnod kellene róla, akkor tudnád, nem?
– Ugyan már! – győzködte a nő, és felemelte a dobozt, hogy
a férfi orra alá csúsztassa. – Nincs semmi pletyka, amit
megoszthatnál egy szorgalmas magánnyomozóval?
Linville elvette tőle a dobozt, durva kezei mellett
eltörpültek a lány elvékonyodó ujjai. Letette a dobozt az
asztalra, és óvatosan letakarta, mielőtt visszafordult volna,
hogy a pult fölé hajoljon.
– Valójában nem sok minden történik. A turisták mind
hazamentek, a hülyék! Ez az év legjobb időszaka errefelé! –
Megrázta a fejét. – Azt hiszem, annál jobb nekünk!
Cynthia türelmesen várt. Ez egy kis játék volt, amit minden
egyes alkalommal eljátszottak, de Linville mindig adott
valamit, ezért a nő nem bánta.
– Ma reggel hívtak a Paradise Cove-tól keletre. Még
hajnalhasadtakor, az asszony azt állította, hogy automata
fegyverekből eredő lövéseket hallott… gépfegyverek, azt
állította. Azt mondta, hogy lövöldözésnek hangzott.
Lövöldözés! – Linville felkuncogott és megrázta a fejét. –
Kiment a járőr, de semmit sem talált. Úgy gondolták, hogy a
szomszédban lakó fickó éjszakába nyúlóan filmezett és játszott
– túl hangosan. Tudod, milyen jól terjed a hang a parton!
– Senki más sem jelentett semmit?
– Egy kukkot sem. Ó, és visszajött a feleségverőd!
Feltételes szabadlábra került, és mi volt az első dolga?
Meglátogatta az exét. A hülyéje! Még a bejárati ajtóig sem
jutott el, mire a nő felhívott bennünket!
– Letartóztattad? – Cynthia a feleségnek dolgozott a
válóperben, dokumentálva a férj sok hűtlenségét, és az is
kiderült, hogy a barátnőit is bántalmazta.
– Ó, igen! Azonnal visszakerült a rácsok mögé, a feltételes
szabadlábra helyezés megsértése miatt. Mekkora idióta!
– Nem számít! Rohannom kell, Linville! Adj másoknak is a
sütiből! Nem akarom, hogy szívrohamban halj meg, mielőtt
még találkoznál álmaid nőjével!
Linville felnevetett, és Cynthia látta, ahogy az első fánkba
beleharap, amikor az üvegajtókon át visszament a parkolóba.
****
Mire a Santa Monica-i irodája mögötti magánrészre gurult,
már közel hat óra volt, és a nap vakítóan aranysárga volt a
nyugati látóhatáron. A napok egyre rövidültek. Még körülbelül
hat hét, és ekkorra már teljesen sötét lesz. Kikapcsolta a
gyújtást, és óvatosan körülnézett a telken, mielőtt kinyitotta az
ajtót. Soha nem árt óvatosnak lenni az ő munkájában.
Korábban néhányszor már megfenyegették, többnyire az
elégedetlen házastársak, mint a feleségverő, vagy azok, akiket
filmre vett in flagranti. Az emberek még mindig azt mondják,
hogy „filmre vette”? A digitális fényképezőgépek sokkal
kényelmesebbek voltak; elküldeni egy e-mailt az ügyfélnek, a
fényképek a csatolmányban. Elkapva a byte-on? Bárhogy is
nevezzék, mindegy volt. Ha Linville tudni akarta volna, miért
olyan cinikus a házassággal kapcsolatban, csak bele kellene
néznie az ügyei irataiba. Egyik kudarcba ment házasság a
másik után, mindegyik élénk színekkel megörökítve.
Hátizsákját a vállára vetve kimászott és becsapta a kocsija
ajtaját.
Biztonsági rendszere ismerősen pittyent, amikor beütötte a
kódot, és belépett a saját magának fenntartott aprócska
irodába. Az egész épület az övé volt – egy hosszú, alacsony,
négy irodából álló bungaló a forgalmas Montana sugárúton,
Santa Monica feltűnő üzleti negyedének a szívében. Nem a
turisztikai rész, hanem az a negyed, ahová az emberek
elmentek lazulni és kortyolgatni a hét dolláros lattéjukat,
miközben várták a következő nagy üzletüket, vagy legalábbis
úgy csináltak, mintha azt tették volna. Csak az egyik irodát
használta, a másik hármat kiadta pár ügyvédnek és egy
terapeutának. Ügyfeleinek többsége az első látogatás után soha
többé nem jött be az irodájába, de ha mégis megtették, akkor
az általában sötétedés után történt. A késői órák talán kissé
szokatlanok voltak, de elég jól működtek az emberi ügyfelei
számára, és lehetőségeket nyitottak más ügyfelek számára. A
vámpíroknak.
Cynthia soha nem tervezte, hogy a nyugati parti vámpírok
közösségének választott nyomozója legyen. Amikor otthagyta
az Los Angeles-i rendőrséget, inkább valami olyasmi járt a
fejében, hogy a „filmcsillagok nyomozója”. A családi
kapcsolatai lehetővé tették számára a hozzáférést a
kiváltságosak és gazdagok világához, ahol elkölteni néhány
ezer dollárt, hogy valaki kövesse a csalfa férjedet… vagy
feleségedet… nemhogy csak aprópénz, hanem szinte
társadalmi követelmény, mint a legújabb divat. Ehelyett Cyn
véletlenül a megfelelő helyen volt, hogy megmentse egy
vámpír életét, és ezzel közben megváltoztatva a sajátját. A
vámpírok olyan távolról is megkeresték, mint Colorado és
Montana. Nem látta akadályát, hogy megtalálja rég elveszett
rokonaikat, vagy előássa az elfeledett bankszámlákat vagy
családi örökségeket. Ügyeinek fele egy vagy két vámpírhoz
kapcsolódott, és nagyon jól fizettek. De soha nem fogadta el a
néha ezt követő személyes meghívásokat. Nem vágyakozott
mélyebbre merülni egy olyan társaságban, ahol a vér volt a fő
választott ital, és az övén volt a csap.
Irodai telefonja megcsördült, amikor belépett. Mindent
ledobott az asztalára, és felkapta, még mielőtt beindult volna a
hangposta.
– Leighton – mondta.
A szomszédos ügyvéd volt.
– Hallottam, ahogy megállsz a parkolóban – magyarázta. –
És arra gondoltam, van-e időd találkozni egyik ügyfelemmel.
Éppen itt van. A szokásos: hűtlen férj!
Cyn abban reménykedett, hogy a feleség nem hallhatta az
ügyvéd meggondolatlan megjegyzését szívének összetörőjéről.
Kísértésbe esett, hogy elutasítsa a munkát. Lehet, hogy
viccelődött Linville-lel, de néha tényleg elege volt. A nő
felsóhajtott. Másrészről, nem voltak más esetek a láthatáron,
és bár bevétel nélkül sem éhezne, azzal próbálkozott, hogy az
ügynöksége fenntartsa magát. Azt mondta az ügyvédnek, hogy
küldje át az ügyfelét.
Közel egy órával, és egy kiürült doboz papírzsebkendővel
később, Cyn sajnálta a fellobbanását, és azt gondolta, hogy
milyen kár, hogy nincs bent ma a terapeuta, mert ennek a
nőnek nagyobb szüksége van valakire, akivel sokkal többet tud
beszélgetni, mint amennyire egy magánnyomozóval van
szüksége. De nem Cynthia lesz az a valaki. A nehezebb úton
tanulta meg, hogy ne vegyen részt személyesen ügyfelei
házassági problémáiban. Néhány boldogtalan házastárs sírt,
volt, aki kiürülten nézett, egyfajta sivár elfogadással, mások
pedig pokolian dühösek voltak, és úgy döntöttek, hogy a
hűtlen házastársat a lehető legnagyobb szenvedésre késztetik.
De mindegyikben volt egy közös vonás. Olyasvalakit kerestek,
aki hibáztatható a jelenlegi nehéz helyzetük miatt. És ez
legtöbbször Cynthián csapódott le, amiért bizonyítékot
szolgáltatott arra a hűtlenségre, aminek a leleplezésére
felbérelték.
Miután a kétségbeesett nőt kivezette a hátsó ajtón –
együttérzéséről, és a csalfa férj elleni gyors
bizonyítékszerzésről biztosítva –, Cyn megkönnyebbült
sóhajjal rogyott a székére, és azon gondolkodott, hogy az
éjszaka hátralévő részére szabadságolja magát. Egyrészt a
feleség által már megadott információkkal valószínűleg
megszerezhetné a szükséges bizonyítékokat, és reggelig
lezárhatná az ügyet; másrészt… Megcsörrent a telefonja, és
felvette, remélve hogy haladékot kap a döntéshez.
– Ne törd össze a szívemet azzal, hogy vannak már terveid
ma estére! – Nevetéssel teli, déli akcentusú férfihang hangzott
fel a telefonban.
– A szívek összetörése a te specialitásod, nem az enyém,
Nicky! A városban vagy?
– Nem összetöröm a szíveket, drágám, édes szerelemmel
gyógyítom őket! Találkozz velem!
Cynthia felnevetett. Nem tudta visszatartani. Nick egy
bűntudat nélküli gazember volt, vonzó, jóképű… és egy állat
az ágyban. A legújabb hűtlenkedő férjre gondolt, és megvonta
a vállát.
– Mikor és hol?
 2. Fejezet

Buffalo, New York

Raphael hagyta, hogy tekintete végigbarangoljon a gyéren

elfoglalt konferenciatermen, szemét sötét szemüveg mögé
rejtve a ragyogóan erős fényben. Vámpírtársaival egy hatalmas
ovális márványlap körül foglaltak helyet, amely asztalként
szolgált. Az asztal elég nagy volt, a vámpírok pedig elég
zárkózottak, így távol ültek egymástól, lehetetlenné téve a
négyszemközti beszélgetést. Többek mögött segédek vagy
testőrök álltak. Néhányan még az emberi szolgáikat is bevitték
a terembe, otthagyva őket a falakhoz simulva, remélve, hogy
nem veszik észre őket. Mind közülük csak Raphael ült
egyedül. Úgy tűnt, csak Raphaelnek nincs szüksége a csatlósai
megnyugtató jelenlétére.
Óvatosan az órájára pillantott, és azon gondolkodott, hogy
az udvariasság mennyi ideig kényszeríti még arra, hogy csak
üljön és hallgassa a házigazdájuk fecsegését ezen a találkozón.
A vámpírlord ősi volt… és ugyanolyan szenilis, mint
bármelyik másik öregember. A fiatal fizikai megjelenése
ellenére reszketeg volt a hangja, és elméje elkalandozott,
múltjának dicsőségébe kapaszkodva, fluoreszcensen
megvilágított tornyában bezárva. Raphael tekintete az öregúr
háta mögött álló hatalmas és sokkal fiatalabb vámpírra
kalandozott. Pár másodpercig felmérték egymást, és
tökéletesen tisztában voltak a sötét lencsék mögött rejlő másik
tekintettel. Ez nem fog sokáig várni, gondolta magában
Raphael. Az öregúr éjszakái meg voltak számlálva.
Elfojtott egy sóhajt és kibámult az ablakon. A találkozó
valódi ügye az előző éjszakán lezárult. A ma esti összejövetel
alig volt több formalitásnál, csupán késleltette a távozását. De
az udvariasság jellemzője volt a vámpír társadalomnak.
Amikor valaki több száz évig élt és vegyült másokkal, az ilyen
finomságok számítottak.
A szoba hátsó ajtaja halkan kinyílt, és Raphael hallotta a
sötét szőnyegen közeledő léptek neszét. Orrlyukai kitágultak,
ahogy beleszagolt a levegőbe; az egyik saját embere volt, a
hadnagya, Duncan. Duncan több mint kétszáz éve volt együtt
Raphaellel, ennek több mint a felében a legfőbb jogásza.
Bármilyen hírt is hozott, nem lehet jó, ha nem várhatta meg,
amíg egyedül maradnak. Duncan odaért a Raphael mögötti
területre, és lehajolt, lélegzete könnyedén érintette Raphael
bőrét, miközben elsuttogta a csak a gazdája fülének szánt
szavakat.
– Atyám, Alexandrát elrabolták!
Egy lusta szemvillanás a sötét szemüveg mögött volt
Raphael egyetlen külső reakciója. Könnyedén biccentett, majd
egyik ujjával intett, hogy Duncan maradjon. Halvány
légmozgás hallatszott, amikor hadnagya kiegyenesedett és
hátralépett a szükséges két lépéssel. Ezer kérdés futott végig
Raphael fején, miközben a beszélő tovább duruzsolt, és a
mindnyájukat összekötő becsületkötésekről csacsogott, és így
tovább, és így tovább. Lényegében ugyanaz a beszéd volt,
amelyet minden házigazda mondott minden éves találkozón az
elmúlt háromszáz évben ezen a kontinensen, és valószínűleg
jóval előtte is az egész világon.
Raphael kényszerítette magát, hogy udvariasan hallgassa,
egyetértően bólogasson, és magabiztos arcot mutasson. Amíg
nem tud többet, addig nem mutatja szorongása, vagy
sebezhetősége jelét. A gyengeség elfogadhatatlan volt ebben a
társaságban, mert Raphael és vámpírlord társai többek között
egy kontinenst, és még annál többet is irányítottak. Az egész
Egyesült Államokat, Kanadát, Mexikót – egyetlen vámpír sem
létezett ezeken a határokon belül, hogy ne tartozott volna
hűséggel a jelenlévő nyolc nagyúr egyikének.
És bármennyire is hatalmasok voltak, egyikük sem volt
olyan hatalmas, mint maga Raphael. Néhányan idősebbek
voltak, de az életkor nem volt minden. Néhányan azt állították,
hogy ügyesebbek, de a képességek nem helyettesítették az
erőt. Ezekről a dolgokról soha nem beszéltek; egyszerűen
elfogadták őket. A határokat betartották, a tiszteletet
kimutatták. Bármi más háborúhoz vezetne. És ebben a
teremben egyik férfi sem akart újabb háborút. De valaki igen.
Valaki azt gondolta, hogy Alexandrát fogja ellene felhasználni.
És az a valaki drágán megfizet.
****
Raphael kilépve a konferenciateremből, közvetlenül a
liftekhez ment, emberei biztonsági kordont képeztek körülötte.
Nyugtalanok és feszültek voltak. Érezte, ahogy a bőrük
bizsereg az idegességtől, hallotta, ahogy a szívük felgyorsultan
dobog, és lüktet a vérük az izgalomtól. Valószínűleg már
többet tudtak, mint ő. De nem sokáig.
A golyóálló limuzin nehéz ajtaja tompa puffanással
csukódott be mögötte. Megvárta, amíg a jármű és kísérői
bekapcsolódnak a forgalomba, majd Duncanre pillantott.
– Pillanatokkal hajnal előtt történt, uram. Biztosan a
műszakváltásra időzítették, hogy korlátozzák a számunkat,
akikkel foglalkozniuk kell. Az emberi őrök már az
állomáshelyükön voltak aznap, a vámpírok pedig a
szálláshelyükre mentek a birtok alatt. Nem tudtak semmit,
amíg ma este fel nem ébredtek.
– És az emberi őreink?
– Halottak, uram!
– Megfigyelés?
– Igen, uram! Los Angelesben várják! Gregoire
tájékoztatott…
– Azt akarom, hogy zárják le a birtokot! Senki sem mehet se
ki, se be, amíg oda nem érek!
– Már megtörtént, uram!
– A testőrei?
– Egy megsemmisült… Matias. Nem lehetünk biztosak…
– Akkor Albin?
Duncan felsóhajtott. – Úgy tűnik, uram!
 Raphael állkapcsa megfeszült. – Figyelmeztettél rá,
Duncan!
– Uram…
– Nem! Igazad volt! Bízni akartam benne!
– Nem tudhatta…
– Tudnom kellett volna, Duncan! Hagytam, hogy a régi
baráti kapcsolatok elvakítsanak az igazságra. Éppen olyan
bolond vagyok, mint az a mai fecsegő vénember! – Egy ideig
hallgatott, és bámulta a sötétített ablakok melletti várost,
amely mellett elhaladtak, bár nem látta. – Az enyém!
– Uram?
– Senki sem nyúl Albinhoz, Duncan! Ő az enyém!
– Természetesen! Uram, visszaszerezzük őt!
Veszélyes mosoly villant fel Raphael arcán, tekintete
találkozott Duncanével, agyarai lassan és kíméletlenül
csúsztak elő.
– Igen, Duncan! Soha ne kételkedj ebben! És akkor
megfizetnek! Senki sem veszi el azt, ami az enyém, és marad
életben!
 3. Fejezet

Malibu, Kalifornia

Hajnali sötétségben érkeztek a Csendes-óceánra néző

birtokára; Raphael már érezte, hogy a nap a látóhatár peremén
leselkedik. Raphael ismert olyanokat, akik annyira megbíztak
az emberi szolgáikban, hogy bezárkóztak egy zárt fülkébe, és
napsütésben repültek, rábízva magukat bárki kényére-kedvére,
aki ártani akart nekik. Raphael nem azért élt olyan sokáig,
mert tele volt bizalommal. Közvetlen kíséretének minden
tagja, a testőrei, a sofőrje, a pilótája, sőt a házvezetőnője is
saját maga által átváltoztatott vámpír volt. Mindegyikük
Raphaelnek köszönhette az örök életet, és képtelenek lettek
volna elárulni mindaddig, amíg hatalma töretlen. Területeinek
vitathatatlan ura volt, gyermekei pedig teljesen és
maradéktalanul hűségesek voltak hozzá. Vagy meghaltak. Nem
létezett más választás.
Miközben a limuzin átgördült a birtok kapuján, az őrségben
lévő vámpírok merev vigyázzállásban álltak. Raphael
megengedett magának egy apró mosolyt. Az jó, hogy féltek
tőle, de nem akarta hűséges katonáit elpusztítani olyan tettek
miatt, amelyek nem a sajátjaik. Nem, Albin lesz az, aki
megfizeti ezt az árulást. Albin. Kettejüknek volt egy közös
történelmük, olyan történelem, amely visszavezethető szinte
egészen Raphael átfordulásáig.
Ugyanannak az úrnőnek voltak a gyermekei, akik akkor
függetlenedtek, amikor a nőt szeretője féltékeny felesége
szúrta szíven, miközben aludt nappal. Ostoba halál volt, bár
mégsem volt teljesen váratlan. Az úrnő hanyag volt,
könnyelmű és tékozló, nemcsak a saját erejével, hanem
utódaival is. Sok vámpír gyermeke vele együtt halt, halálos
kínok között, mert képtelenek voltak elviselni a sokkot. Az
erősebbek túlélték; némelyek csak azért, hogy azután áldozatul
essenek saját könnyelműségüknek, amit az úrnőtől tanultak.
Raphael fiatal volt még, amikor ezek a dolgok történtek,
alig több mint száz éves volt, amikor a nő meghalt. Sokkal
fiatalabb, mint Albin, de máris erősebb – nemcsak
vámpírmágiájának erejében, hanem az akarat és a fegyelem
erejében is, amelyek szükségesek voltak az elkövetkező
hosszú évszázadok során a fejlődéshez és a boldoguláshoz. Ők
ketten évtizedeket töltöttek együtt, csak akkor váltak el
egymástól, amikor Albin már nem bírta tovább elviselni, hogy
ő a gyengébb, és függ Raphael nagyobb erejétől. Raphael a
maga részéről végül úgy döntött, hogy teljesen elszakad
Európától és az ősi vámpír nemességtől. Összegyűjtötte
néhány csatlósát, és Amerikába indult, hogy kihasználja a
lehetőségeit, hogy egy saját dinasztiát építsen fel. Albin
Európában maradt, mestertől mesterig vándorolt, de soha nem
találta meg azt az erőt, amelyre vágyott.
Amikor Albin végül csatlakozott hozzá Amerikában,
Raphael hajlandó volt esélyt adni régi bajtársának, de a
nagydarab vámpír több hatalmat akart, mint amennyit Raphael
adott neki ennyi év távollét után. A bizalmat nem volt könnyű
kiérdemelni Raphael területén. Mindazonáltal régi barátját az
Alexandra biztonságáért felelős egységbe osztotta, az áhított
feladatra. Alexandra bájos volt, de egy gyenge és haszontalan
vámpír a nagy hatalmi rendszerben, azonban Raphael számára
fontos volt, több száz évre visszanyúló megszakíthatatlan
kötelékek fűzték hozzá. Minden szeszélyét kielégítette,
megvédve egy olyan világtól, amelyben már nem vágyott élni;
pénzét és hatalmát felhasználva egy olyan időbuborékot hozott
létre, ahol Alexandra számára a világ változatlan maradt. A
mai napig.
A limuzin a tiszta, fehér vonalakkal rendelkező, és a széles
üvegtábláival az óceánra néző ház elé gördült. A lámpák
megvilágították a fákon át vezető utat, és elvilágítottak
egészen oda, amit a helyi ingatlanügynökök eufemisztikusan
„vendégháznak” neveztek. Ez volt Alexandra álomháza, egy
18. századi francia kastély, amely mintha a történelem lapjairól
lépett volna ki. Raphael ezt a nő kedvéért építtette; nem
számítottak a költségek. A nő szerette ezt a házat.
Testőrei kint sorakoztak fel, a limuzin ajtaja kinyílt, még
mielőtt a jármű teljesen megállt volna. A testőrei idegesek
voltak, nagyon is tisztában voltak Alexandra elrablásával,
tudván tudva, hogy ez valószínűleg egy sokkal merészebb
játék első lépése, hogy az atyjuk maga az igazi célpont.
Raphael óvatosan kilépett az autóból, és figyelembe véve
testőrei aggodalmait, hajlandó volt elfogadni a segítségüket,
hogy a lehető leghamarabb a négy fal biztonságába juttassák.
Amint belépett a házba, megérezte a vérszagot. Orrlyukai
kitágultak, és a harag most először áradt ki belőle
akadálytalanul, mióta Duncan közölte vele az emberrablás
hírét. Hatalma szétáradt, megtöltve a visszhangzó folyosót és
azon túl is, láthatatlan hullámban tolva maga előtt a rettegést.
A vámpírok térdre és hasra estek dühének hevességétől. Az
ajtók mögé rejtőző emberi szolgák kiáltoztak félelmükben,
jajgatásuk beleolvadt a rémülettel elárasztott levegőbe.
– Duncan! – Hangja lüktetett a haragtól, a bonyolult csillár
erőteljesen megcsördült fölötte.
– Atyám! – Duncan az oldalára lépett, ő volt az egyetlen,
aki nem tért ki a szörnyű rémület elől. Raphael fagyos
pillantást vetett a hadnagyára, és látta, ahogy kemény kis
almaként nyeldesi a félelmét, majd figyelmét a közvetlenül
előtte térdeplő vámpírra irányította.
– Gregoire!
Alexandra biztonsági főnöke felpillantott, és bátorsága
elvesztette a félelem elleni harcot, amikor szembenézett
Mesterével.
– Uram! – suttogta, de túlságosan kiszáradt a torka ahhoz,
hogy többet tegyen.
– Mutasd meg nekem!
– Uram! – Gregoire talpra ugrott, megkönnyebbülése
egyértelműen kirajzolódott az arcán az ideiglenes haladéktól. –
A parancsnoki központban állítottam fel, uram! Ha…
Raphael elhaladt mellette, a bonyolult lépcső mellett, a
felbecsülhetetlen értékű antik bútorokkal és szaténnal borított
falakkal teli szobák mellett, és egy keskeny, lefelé vezető
lépcső felé vette az irányt. Az alagsori szoba éles ellentétben
állt a fölötte lévő tizennyolcadik századbeli házzal.
Számítógépek zümmögtek a monitorok között, amelyek a nagy
ház közös területeinek gyakorlatilag minden sarkát lefedték.
Amikor belépett, Raphaeltől balra egy ketrec tele volt
mindenféle személyi fegyverekkel, amelyek nemcsak a
modern ember, hanem az ókori ember számára is ismerősek
voltak. Széles kardok és nehéz szekercék, mindenféle formájú
és alakú pengék, ugyanannyi helyet foglaltak el, mint az Uzi
géppisztolyok és az AK-47-esek. Mindenfajta kézifegyver, a
zömök Smith & Wesson 357-től a Piszkos Harry kedvencéig, a
44-es Magnumig, valamint a manapság divatos és halálos
félautomatákig, állványokon és polcokon tárolva, a lőszeres
dobozokkal és kellékekkel együtt. Egy vámpír őr térdelt a
rácsos bejáratnál.
Raphaeltől jobbra egy boltíves ajtó állt nyitva, amely
mögött egy folyosó volt kisebb, normális ajtókkal. Mindegyik
mögött volt egy privát kamra, ahol Alexandra és a személyes
testőrei, valamint az összes vámpír őr, akiket a biztonsági
részleghez osztottak be, eltölthette a nappali pihenőt. Miután a
boltíves ajtót biztosították, Duncan vagy maga Raphael
kivételével csak belülről lehetett kinyitni. Ezen ajtó mögött
voltak biztonságban a vámpírkatonák, miközben Alexandrát
csak néhány lábbal a fejük fölött elrabolták. Újabb dühroham
közeledtét érezte.
– Gregoire?
– Erre, uram! – Gregoire egy székre mutatott a legnagyobb
kijelző előtt. Raphael leült, és az előtte levő képernyőn
megjelenő képre meredt. Alexandrát mutatta az egyik
nevetségesen elegáns ruhájában, és a Steinway mellett ült,
amelyet akkor vásárolt neki, amikor ez a ház felépült. Még
mindig látta az örömöt az arcán, amikor a nő belépett az új
szalonjába, és ott találta a nagy, fekete hangversenyzongorát,
és mellette a bársonypárnás padot. Raphael elhessegette az
emléket, és a képre koncentrált. Matias mellette ült, Albin a
hátuk mögül közeledett feléjük.
Raphael nem várt Gregoire-ra, hanem kezét az egérre tette,
és rákattintott a biztonsági felvételek lejátszására. Matias
ismerte a kúria biztonsági rendszerét, és tudta, hogy
valószínűleg minden mozdulatukat rögzítik. Albint nem
tájékoztatták a megfigyelés mértékéről, de biztosan észrevette
volna a kamerákat, mivel az elmúlt néhány hétben minden
reggel és este áthaladt ezen az ellenőrző helyiségen, amióta
beosztották Alexandra védelmére. Láthatta volna a biztonsági
monitorokat. De vajon felfogta, hogy mennyit fedtek le a
kamerák? Vajon tudta, hogy minden cselekedetét videóra
fogják venni, vagy egyszerűen csak nem érdekelte?
Raphael végignézte Matias halálát, és meglátta az
embereket az ajtóban.
– Emberek? – Nem vette a fáradságot, hogy leplezze
hitetlenségét.
– Emberek, uram! – erősítette meg Gregoire. – Az elülső
kapu kamerája mutatja az érkezésüket. Amikor a vámpírjaim
ma reggel kimentek, zárva találták a kaput, és a nappali őreink
holttestei a falak mellett volt felhalmozva, a látószögön kívül.
Megmutathatom a kapusház felvételeit… – intett a következő
monitor felé, de Raphael megrázta a fejét. – Csak mondd el! –
mondta.
– Uram! Albin megvárta, amíg én és a többiek lejövünk a
kamráinkba. Bezárta a boltíves ajtót, lemészárolta a házban
lévő emberi őröket, és kinyitotta a külső ajtót az emberek
számára, akik legyilkolták a kapunál lévő őröket, elrejtették a
holttesteket, és közvetlenül ide vezette őket a Lady házához.
– Értem – mondta Raphael csalóka nyugalommal. – Tehát
Alexandra őrizetlenül maradt az emeleten, Albint és Matiast
leszámítva?
Gregoire nagyot nyelt. Félelme bűzlött Raphael orrában,
amelyet a homlokán gyöngyöző véres verejték illata édesített.
– Késő volt, uram, és Lady Alexandrának szokása volt az
utolsó pillanatban lejönni. Albin biztosított, hogy… – Mély
lélegzetet vett, mintha attól félne, hogy ez lehet az utolsó. –
Hallottam, ahogy a boltíves ajtó becsukódik, uram. Azt
feltételeztem…
 – Feltételezted – ismételte halkan Raphael. – Valóban. –
Ült, és Alexandra utolsó képére meredt, ahogy a nő ellépked
az ajtó előtt álló emberek mellett. Elgondolkodva hátradőlt a
székben.
– Duncan!
– Uram!?
– Találkozni akarok Lonnie-val! – Lehunyta a szemét,
felmérve mennyi maradt számára az éjszakából, és
felsóhajtott: – Akkor holnap! Első dolog legyen!
– Természetesen, uram! – Duncan arrébb lépett, és mivel a
mobiltelefonok nem működtek a biztonsági helyiségből,
felvette a vezetékest, röviden beszélt és letette a kagylót.
Raphael felállt és körözött hatalmas vállával, majd egy
aprót biccentett. Őrei azonnal reagáltak, fellépkedtek a lépcsőn
a folyosóra, Raphael együtt haladt velük. Megállt, mielőtt a
külső ajtóhoz ért volna, és megfordult, hogy hűvös tekintetét
Gregoire-ra vesse. Az őrség vezetője térdre esett, fejét
szégyenkezve és bűntudatosan hajtotta le.
– Több mint két évszázadon át jól szolgáltál engem,
Gregoire! – Gyengéden rátette kezét a vámpír lehajtott fejére.
Oda sem nézve, kinyújtotta a másik kezét Duncan felé, aki egy
sima, kihegyezett karót tett a tenyerére.
– Köszönöm a sokéves szolgálatodat, és sajnálom, hogy
most el kell hagynod engem!
Gregoire döbbenten nézett fel, amikor Raphael határozottan
és keményen a szívébe döfte a karót. A többi őr kővé
dermedve állt a helyén, nem tudva, ki lehet a következő, aki
megfizet ezért az elfogadhatatlan hibáért.
Raphael ledobta a karót a márványpadlóra, lustán nézve,
ahogyan az egyszer felpattant, majd belegurult a Gregoire-ból
maradt porhalomba. Összedörzsölte a kezét.
– Duncan még a következő hajnal előtt tanácskozik veletek
az új vezetőtökkel kapcsolatban. Addig is bízom benne, hogy
mindannyian mindent megtesztek azért, hogy méltóak
legyetek további létezésetekre. – Egy gyors pillantást vetett a
megdermedt őrökre. – Takarítsátok fel! – mondta, majd
megfordult, és megtette a rövid távolságot a várakozó
limuzinig.
 4. Fejezet

Van rosszabb módja is az ébredésnek, mint ha egy gyönyörű

férfi van a lábaid között. Cynthia lustán elmosolyodott,
miközben Nick fenekére csapott, jelezve, hogy le kellene
emelnie a nagy testét róla. A férfi legurult róla, és a lány
számára láthatóvá vált a digitális órája, amelynek vérvörös
számai a tudtára adták, hogy majdnem délután egy van.
– Zuhanyoznom kell – mondta a lány, és felállt, majd a
válla fölött visszapillantott a férfira. – Jössz?
Nick akkora energiával pattant le az ágyról, mintha egész
éjjel aludt volna, ahelyett, hogy ébren tartotta volna a nőt egy
maratoni szexszel. Cyn csodálkozva ingatta a fejét, amikor
lehajolt, hogy elindítsa a forró vizet, majd a víz alá lépett, és
megpróbálta eldönteni, hogy előtte, vagy utána mossa-e meg a
haját?
Nick erős karjai a dereka köré fonódtak, és magához húzta.
Gondolom, inkább utána.

***

Jól érezte magát, amikor besétált a konyhába. Minden izmát

úgy érezte a testében, mintha az edzőteremben edzett volna,
nem pedig ágyban feküdt volna. Nos, talán a „fekvés” nem
éppen a megfelelő ige volt. Lágy kuncogása akkor szakadt
félbe, amikor meglátta, hogy a húga, Holly a konyhapultnál ül,
magazint lapozgat és gyümölcsös joghurtot uzsonnázik. Cyn
szinte elfelejtette – és csak az Isten tudta, hogy tényleg
megpróbálta nem tenni –, hogy Holly itt tölt néhány napot,
amíg a saját házát festik… vagy kifüstölik… vagy valami
ilyesmi. Ez egyike volt azoknak a házas dolgoknak, amiért
Cyn inkább lakásban élt.
– Jó napot, Cynthia! – mondta Holly az órájára meredve.
Holly nem helyeselte Cynthia bioritmusát. Ha Cyn éjszakai
bagoly volt, akkor Holly volt a közmondásos pacsirta. És ez
csak egy volt a számos közöttük lévő különbség közül. Holly
tökéletes világában mindenki reggel 6-kor kelt, és szorgos kis
nyusziként ugrándozott a káposztásában, mielőtt minden este
visszatért volna a tökéletes házába és a tökéletes családjához.
Az a tény, hogy Holly maga még nem tudta biztosítani a
tökéletes férjet, a tökéletes család megvalósításához, nagy
aggodalmat okozott számára. Nem azért, mintha alig várta
volna, hogy gyermekeket vállaljon; dada fog gondoskodni
róluk. Nem, Holly azzal töltené napjait, amit a gazdag
feleségek tesznek. Nagyon konkrét pénzügyi követelményei
voltak a leendő férjével szemben, valószínűleg ezért nem
szerezte még meg.
– Van valami hír a házadról? – kérdezte Cyn, és próbált
visszaemlékezni, hogyan sikerült Hollynak ismét bűntudatot
keltenie benne pusztán az ittlétével. Úgy tűnt, minden
alkalommal, amikor a húgának szünetre volt szüksége, Cyn
tengerparti lakása lett a helyi motel. Nem esett nehezére
segíteni, de tényleg nem volt szüksége szobatársra. És amikor
Holly utoljára látogatóba jött…
– Tényleg, Cyndi – szólította Holly a Cynthia által utált
becenéven, valószínűleg ezért is használta Holly. – Meg
tudnád tenni, hogy még kevésbé érezzem magam szívesen
látottnak? Nem mintha nem azt tennéd… Ó! – Holly arca
bájosan elvörösödött, amikor Nick lejött a lépcsőn a konyhába,
sötét, férfias energiát árasztva, amely látszólag betöltötte a
szobát. Hullámos, barna haja még mindig nedves volt a
zuhanytól, inge ki volt gombolva alacsony derekú kék farmere
fölött, amely előnyösen kihangsúlyozta karcsú csípőjét. Több
mint hat láb magas, feszes izomzatú férfi volt, széles vállakkal,
hosszú, karcsú lábakkal és a mellkasán éppen elég selymes,
sötét szőrzettel, hogy bizonyítsa, teljesen felnőtt férfi. Bár
ahhoz nem elég, hogy aggódnia kelljen, hogy átlép valamilyen
láthatatlan faj-határt. Cynthia élvezte a látványt, majd
odalépett, és végigsimított egyik kezével a férfi csupasz
derekán, felemelve az arcát egy csókra.
A lány hátra pillantott a válla fölött – Emlékszel Nickre,
ugye, Holly?
– Igen – mondta röviden Holly, és mindkettőjükre utálkozó
pillantást vetett.
Nick elmosolyodott, és elkezdte begombolni az ingét.
– El kell érnem a repülőm, kicsim – mondta Cynthiának,
miközben öltözködött. Odament a kanapéhoz, felemelte a
bőrdzsekijét, és elővette a kulcsokat a zsebéből. – Kikísérsz?
Cynthia lekísérte őt a lépcsőn a háromszintes tengerparti
társasház földszintjén lévő garázsba. Nick a Ferrari kabrió
ülésére dobta a kabátját, majd nekitámaszkodott az ajtónak, és
a lába közé húzta a nőt.
– Tudod, nehéz elhinni, hogy ti ketten testvérek vagytok!
Mintha külön bolygókon nevelkedtetek volna.
– Valójában féltestvérek vagyunk. Ugyanaz az anya, más az
apa. És soha nem éltünk együtt. A szüleim hároméves
koromban elváltak, és én apámmal éltem. Anyám nem
fárasztotta magát, hogy kapcsolatban maradjon velem; alig
ismertem Hollyt a középiskola előtt.
– Azt hiszem, jó, hogy apád gondoskodott rólad – mondta
Nick nyilvánvaló esetlenséggel. Soha nem beszélgettek
személyes dolgokról. Az ő viszonyuk kifejezetten a kölcsönös
kéjvágyon alapult.
– Igen, nos, ne légy szentimentális! Egyszerűen csak túl
alacsonyan voltam a vagyonlistán ahhoz, hogy bárki is harcba
szálljon értem. – Elhúzódott a férfitól, amitől kócos, sötét haja
meglebbent, és kezeit a nadrágja zsebébe dugta. – Jó utat,
Nicky!
– Meglesz! Felhívlak, amikor a városban leszek!
– Én itt leszek! – egyezett bele.
A férfi kiegyenesedett, egy kemény és gyors csókot adott
neki, majd vigyorogva beszállt a kocsiba, és eltűnt, magával
vitt minden energiát, és az üresség érzését hagyta maga után.
 Cynthia figyelte a versenyautót, ahogy felgyorsul a lakása
mögötti kis dombon, és rákanyarodik az autópályára, majd
sóhajtva mászott vissza az emeletre.
– Láttam az autót, amikor reggel a boltba mentem –
jegyezte meg Holly, amikor Cyn visszatért a konyhába. – Nem
is tudtam, hogy Nicknek ennyi pénze van! Gondolom, hasonló
a hasonlóhoz húz. Bár borzasztóan jól néz ki. Nem lenne
ellenemre lecsapni rá, ha téged nem érdekel! – Az egyik szőke
tincsét csavargatta az ujjaival, és számító pillantást vetett
Cynthiára.
Cynthia megpróbálta elképzelni Nicket és húgát együtt.
Inkább mégse.
– Nick csak… Nick – mondta helyette. – Felhív, amikor a
városban van, és jól érezzük magunkat! – vonta meg a nő a
vállát. – Ez mindkettőnk számára működik. Nincsenek
komplikációk.
– Komplikációk – ismételte a húga savanyúan, és mindkét
tökéletesen ápolt kezét a kilapozott pultra engedte. – Mint
például amikor megkövetelnék, hogy egyszer-egyszer vegyél
figyelembe másokat is magadon kívül?
Cynthia lenyelte az eszébe jutó éles visszavágást, kinyitotta
a hűtőszekrény ajtaját, és vakon meredt Holly joghurt
készletére, először tízig, majd húszig számolva, mielőtt a húga
felé fordult volna.
– Nick egy barát, Holly! Élvezzük egymás társaságát és
ennyi! Tudod, nem mindenki keres férjet!
– Könnyű neked ezt mondani! Nem mindenki kap a
huszonegyedik születésnapjára egy vagyonkezelői alapot!
Néhányunknak aggódnia kell a jövő miatt!
Cyn felsóhajtott. Pénz. Hollynál mindig minden a pénzre
vezetődött vissza. És az tény, hogy Cyn apjának volt, Hollynak
pedig nem. Mintha Cynthia lenne a hibás, mintha valahogy
ellopta volna azt, aminek Hollyénak kellett volna, hogy
legyen. Természetesen Holly soha nem akarta hallani a másik
oldalt. Arról, hogy milyen volt felnevelkedni a legjobb
dadusok által, akiket pénzért meg lehetett venni, és arról, hogy
ő volt az egyetlen gyermek az iskolában, akinek a szülei soha
nem jöttek látogatóba. Arról, hogy milyenek az ünnepek,
amikor egy halom ajándék van, és senki sincs, aki nézze,
ahogy kibontja őket, az élet mindazon kis mérföldköveiről – a
diplomaosztóról, az első munkanapról, az első dollárról,
amelyet egyedül keresett – mindazon pillanatokról, amelyeket
egyedül ünnepelt, mert senki sem törődött vele annyira, hogy
ott legyen mellette. Nem, Holly nem akart tudni erről a részről.
– Valójában aggódom a jövőm miatt – mondta végül Cyn. –
Ezért nem áll szándékomban férjhez menni.
– Ó, tedd már túl magad rajta, Cyndi! Keress egy terapeutát,
az isten szerelmére!
Cyn beszívta a levegőt. Nem szolgálná senki céljait, ha
Holly és ő újra összevitatkoznak. Nick nem tévedett túl sokat;
akár különböző bolygókról is származhatnának. Holly és ő
nővérek voltak, de a genetika volt az egyetlen, ami közös
bennük, és még erre sem volt sok bizonyíték.
– Olyannak szeretem az életem, amilyen – mondta halkan. –
És ha már itt tartunk, futnom kell! Ügyelj arra, hogy bezárj,
amikor kimész!
 5. Fejezet

Raphael az íróasztala mögött állt, és a boltíves ablakokon

keresztül a hatalmas óceánra bámult. Telihold volt az égen; a
finoman gördülő hullámok ezüstösen csillogtak a fényében.
Sápadt unokatestvére volt a napfény dicsőségének, de az
egyetlen égi fény, amelyet valaha is látni fog. A vámpír
megállt, megzavarodva a saját töprengése miatt. Ritkán
gondolkodott ilyesmiken, és azon tűnődött, miért pont most
jutott az eszébe. Az ajtó kinyílt mögötte, és megjelent Duncan.
– Megérkezett Lonnie, uram!
Raphael még egy pillanatig hallgatott, majd megfordult,
hogy helyet foglaljon az íróasztala mögött.
– Vezesd be!
– Uram! – Duncan röviden lehajtotta a fejét, kicsusszant a
szobából, hogy néhány pillanat múlva visszatérjen, Lonnie
Materrel a sarkában.
Az általában jóhangulatú férfi, ma este rá nem jellemző
módon csendes és visszafogott volt, mint egy kis állat, amely
megdermed egy ragadozó pillantása alatt, és abban
reménykedik, hogy elkerüli annak figyelmét. Találó
összehasonlítás. Középmagas, jelentéktelen, kellemes
megjelenésű férfi volt, de semmi túl drámai. Filmproducer
volt, amikor Raphael rátalált, aki kevés sikerrel, de sok
kapcsolattal rendelkezett, és így tökéletes eszköze volt a
vámpírlord beilleszkedésének a hollywoodi társaságba.
A volt producer meghajolt derékból, meglepően elegáns
mozdulat egy amerikaitól, akinek soha nem kellett
megtanulnia ezt a készséget.
– Uram – mondta halkan. – Állok rendelkezésére!
 A nyomasztó körülmények ellenére, Raphael szórakozottan
tekintett rá. A férfi minden extravagáns módja ellenére sem
volt bolond. Lehet, hogy Lonnie nem tudja pontosan, mi folyik
itt, de elég okos ahhoz, hogy felismerje, valami halálosan
komoly dolog van a levegőben, és maximalizálja a túlélés
esélyét.
– Foglalj helyet, Lonnie!
Lonnie felnézett, és most először villant fel az arcán valódi
személyisége.
– Köszönöm, uram!
Raphael komoran tanulmányozta. Hollywood ideális hely
volt a vámpírok számára. Szinte minden éjjel voltak
valamilyen összejövetelek, és Los Angeles városa pedig óriási
és még mindig növekszik, és emberek milliói telepednek le,
ami még néhány évtizeddel ezelőtt is elképzelhetetlen volt.
Lonnie egy házat tartott fenn Raphael számára, közvetlenül a
malibui tengerparton, éjszakánként bulikat rendezve, és ezzel
állandó vérforrást biztosítva Raphael személyzetének,
beleértve Lonnie-t is. Maga Raphael ritkán jelent meg, és csak
akkor, ha jelenlétére valamilyen más cél miatt volt szükség,
például a hollywoodi beruházásokkal járó valódi üzleti
tevékenységre. Egyébként az önkéntes véradók körültekintő
kiválasztás után kerültek ide a birtokra, és tértek vissza hajnal
előtt, hogy ott ébredjenek, ahonnan elindultak. Mindannyian
teljesen önkéntes résztvevők voltak, és egyikük sem
emlékezett soha semmire, csak egy nagy bulira, remek szexre
és egy különösen rossz másnaposságra. Lonnie egyik munkája
az volt, hogy gondoskodjon róla, hogy a többi vámpír közül
egyik se… essen túlzásba.
Habár eléggé a háttérben maradtak, a vámpírok létét
diszkréten elismerték a kormányzati és az üzleti életben lévők,
sőt, néhányuk határozottan szerette volna bevonni őket egy-
egy finanszírozandó projektbe. Hollywood pedig semmit sem
szeretett jobban, mint a veszély halvány érzetét, amit az
emberi társaságokban megjelenő vakmerő vámpírok
jelentettek. Ők voltak a végtelenül rosszfiúk – és lányok – a
városban, ahol a lakók lázadóknak tettették magukat,
miközben terepjáróikkal a masszív kapuk mögött lévő
biztonságos otthonaikba vezettek.
Lonnie idegesen tette keresztbe a lábát, és Raphael intett
Duncannek, hogy töltsön egy kis bort.
– Egyszer volt dolgod egy magánnyomozóval, Lonnie. Egy
nővel.
Lonnie levette a keresztbe tett lábát, és megriadva húzta ki
magát a váratlan témától.
– Igen, uram! Cynthia Leighton. Az LAPD volt tagja. Apja
Harold Leighton. Meglehetősen gazdag, főleg pénzügyi
befektetésekből. Ő, izé… megmentette az életemet.
Raphael előrehajolt.
– És hogy történt ez?
– Rajtaütés volt az egyik belvárosi klubban. A tulajdonos
kábítószerrel kereskedett a hátsó szobában. Bejöttek a zsaruk,
és mindenkit letartóztattak. Cynthia a különítmény tagja volt.
Mindannyiunkat berángattak az őrsre… főleg a nyilvánosság
miatt. Azt hiszem. Valamiféle „nézzétek, gazdag embereket
tartóztatunk le” dolog. Választási év és ilyenek. A rendőrök
nem is vettek nyilvántartásba minket. Szinte mindenkit
elengedtek, kivéve a tulajdonost és pár szerencsétlen ügyfelet,
akik részt vettek az üzletben, amikor a rendőrök betörtek.
Nekem semmi közöm sem volt hozzá. Nem drogozom, soha
nem is tettem! Egy jó whisky, egy pohár bor, az valami más,
de semmi drog. Nem nekem. Ööö, mindenesetre…
Aggódva megköszörülte a torkát, majd sietve folytatta,
amikor Raphael unott pillantást vetett rá.
– Az egyik rendőr egy szemétláda volt. Egy pillantást vetett
rám, és úgy döntött, hogy megdolgozik a következő
csillagjáért. Berakott egy tetőablak alatti cellába, és arra
gondolt, hogy ott hagy a napsütésben. – Lonnie undorodva
ingatta a fejét. – Cynthia látta, hogy mit csinál, és kiszedett
onnan. Szembeszállt a seggfejjel. Nem sokkal később
felmondott, és magánnyomozó lett. Jó néhány ügyfelet
küldtem már hozzá. Rájöttem, hogy az adósa vagyok, ráadásul
megéri vele dolgozni.
Raphael némán bólintott. Duncanre pillantott, majd
megpördítette a székét, és nézte, ahogy az ezüstös hullámok
táncolnak a sötétben. Hallotta, ahogy Lonnie belekortyol a
borába, majd visszateszi a poharat. Duncan nem mozdult, de
Raphael el tudta képzelni a hadnagyát, ahogy őt figyeli, és
azon tűnődik, mit tervez.
Hirtelen elhatározással felállt, majd a másodperc töredéke
után Lonnie is követte, aki szinte reflexszerűen ugrott fel a
székről.
– Azt akarom, hogy hívd fel Ms. Leightont, Lonnie! Ma
este meglátogatod! – Elbocsátó mozdulatot tett.
Duncan kivezette Lonnie-t a szobából, becsukta mögötte az
ajtót, és visszafordult Raphael felé.
– Nem kérdőjelezném meg az ítélőképességét, uram, de…
egy embert?
Raphael kissé elmosolyodott.
– Albin nem egyedül vesz részt ebben, Duncan. Nagyon jól
ismerem. Ő csak magára gondol. Igen, nem tetszett a feladat,
amelyet kijelöltem neki, de nem törne olyan magasra, hogy
megpróbálja elragadni tőlem a hatalmat. Álmai sokkal
egyszerűbbek ennél. És Alexandra… senki sem vinné őt el,
hacsak nem azért, hogy kínozzon engem, vagy csapdába
akarjon csalogatni. Van egy kígyó a fészkünkben, Duncan, de
ez nem Albin, vagy nem egyedül csak ő. Ő csupán egy eszköz,
és valószínűleg olyan, amelyet a cél elérése után el kell dobni.
Valaki arra játszik, hogy megbuktasson, és elég ügyes ahhoz,
hogy megtegye ezt az első lépést anélkül, hogy az ügynökeim
akár csak pletykát is hallottak volna róla. Albin nem ilyen
okos.
– De az emberek, uram…
– Ez az első hibájuk, Duncan, embereket használnak. Az
emberek gyengék, és könnyen szembefordulnak egymással, ha
megfelelő a meggyőzés. Csak reményre van szükség, erre a
törékeny dologra, a reményre, hogy a saját életüket
megkímélik, ha elmondják titkaikat. Ragaszkodnak az élethez;
talán azért, mert olyan kevés év áll rendelkezésükre. Ennyi idő
után elvesztettem a képességemet, hogy megértsem őket. És
Duncan, ezért hozom ide ezt az emberi nőt. Ő ismeri a fajtáját,
és felkutatja számomra ezeket az emberi gyalogokat. Ha
Alexandra a gyengeségem – és kétségtelenül azt gondolják,
hogy az –, akkor ezek az emberek az övéik. Adj csak egy
embert a kezembe, és mindent megtudok, amit tudnom kell
arról, hogy ki áll emögött, és hol találhatjuk meg. Ehhez
szükségem van az emberi ravaszságra, ami kibogozza, hogy
kik a hunyók.
 6. Fejezet

Néhány elhaladó autó fényszórója bevillant a zsalugáter

résein, szinte közvetlenül Cynthia szemébe. A lány
hunyorgott, majd odalépett, és összezárta a fa lamellákat.
Készen állt a hazamenetelre. Kora délután óta itt volt, és olyan
munkákat csinált, amelyeket általában az otthoni irodájában
szokott végezni. Sok nyomozása megkövetelte a régi
nyilvántartásokban való kutakodást, és olyan dolgok keresését,
amelyeket az internet könnyen hozzáférhetővé tett azok
számára, akik tudták, hol kell keresni. De úgy nézett ki, mintha
Holly hosszú távra érkezett volna, és kezdett túl sok kérdést
feltenni Cyn munkájával kapcsolatban. Különösen a
vámpírokra volt kíváncsi, mivel olyan keveset lehetett tudni
róluk. Sokan csak szóbeszédnek tartották a létezésüket.
Cyn azon kezdett tűnődni, hogy egyáltalán van-e bármi baja
a húga házának, vagy talán Hollynak valami privát oka van,
hogy pontosan megtudja, min dolgozik.
Cyn mindenesetre elment az irodájába, hogy ott dolgozzon.
Itt nyugalom volt, csak néhány alkalmi látogató a
szomszédban és a forgalom folyamatos zümmögése a
sugárúton zavarhatta. Megcsördült az irodai telefonja, amikor
visszaült.
– Leighton!
– Szia, Cyn! Ott vagy!
Emlegesd az ördögöt, és felhív. Nem mintha Lonnie rosszfiú
lenne. Nem az… vámpírhoz képest.
– Kicsit korán van még neked, nem igaz, Lonnie?
– Uh, igen! – nevetett fel idegesen. – Figyelj, Cyn!
Beszélnem kell veled! Beugorhatok?
 Cynthia a homlokát ráncolta. – Persze, Lonnie, tudod jól!
Mi a baj?
– Ööö, ez bonyolult, és inkább nem telefonon beszélném
meg! Körülbelül tizenöt percre vagyok az irodádtól.
Nem tetszett neki Lonnie hangja. Ideges volt, és kissé
túlságosan is rámenős a máskor laza vámpír. De valószínűleg
nem ártana találkozni vele. Bármit is akar, még mindig
mondhat neki nemet.
– Rendben, gyere át! De csak azért, mert megbízom
benned! Ha bajt hozol magaddal, dühös leszek!
– Ugyan már, Cyn! Jusson eszedbe a sok munka, amit
küldök neked! Tizenöt perc múlva ott leszek… legyen
tizenhárom perc!
Cyn búcsúzkodás nélkül letette a kagylót, aztán látta,
milyen sötét van az irodájában, és körbejárt, hogy felkapcsolja
a lámpákat. A monitor fénye mellett dolgozott, csak egy kis
asztali lámpa égett mellette. Miközben a kapcsolókat
kattintgatta, azon merengett, hogy Lonnie nem tagadta, hogy
bajban van. Mire visszament az íróasztalához, és újra dolgozni
kezdett, megszólalt a biztonsági hangjelző, és ott volt Lonnie,
aki a biztonsági kamerába nézett, és a „Szia, Cyn” szavakat
tátogta.
A nő elmosolyodott, amikor megnyomta a kaputelefon
gombját.
– Gyere be, Lonnie!
Elfordult, kinyitotta az irattartó fiókot és elrakta a
mappákat, és arra gondolt, hogy Lonnie milyen gyakran
megmosolyogtatta. Könnyed személyiséggel rendelkezett, és
megvolt az a képessége, hogy az emberek jól és szívesen
látottnak érezzék magukat. Cyn úgy gondolta, hogy ezért
bízták meg őt a vámpírok személyes lakmározóhelyének az
irányításával a tengerparti házban. Azt azonban nem tudta
kideríteni, hogy ennek mi köze van hozzá.
– Na, mi újság? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna,
miközben előhúzott egy jegyzettömböt az asztal fiókjából.
– Cyn… – mondta Lonnie kényelmetlenül.
 A lány felpillantott, majd talpra ugrott, villámgyorsan
előrántotta a Glock 17-esét, és két kézzel fogva maga elé
tartotta. Anélkül, hogy félrenézett volna, ellökte a székét, és a
lehető leghátrébb húzódott, megpróbálva némi távolságot tenni
maga és az irodájában álló ismeretlen vámpírok közé. Ujja a
ravaszra ereszkedett, és éppen annyira nyomta le, hogy
felcsattanjon a biztonsági retesz.
– Lonnie, te kis szarzsák, halott vagy! – vicsorogta.
Az első vámpír megmozdult kissé az ajtóban, így eltakarta a
háta mögötti fickót, de Cyn nagyon örült, hogy az elülsőre
összpontosíthatott; úgyis csak egyszer lőhet rájuk. A férfi
körülbelül olyan magas volt, mint Cyn, de jó harminc kilóval
nehezebb, többségében mind izom. Széles mellkasán és vállán
elegáns, sötét öltöny feszült; hosszú szőke haját egyenesen
hátrafésülte, és nagyon emberinek tűnő, barna szemek
figyelték őt egy jóképű, de jellegtelen arcból. Amikor
megszólalt, még csak az agyara sem látszott.
– Attól tartok, Lonnie már meghalt, Ms. Leighton – mondta.
– Nagyon vicces! Mégsem nevetek! Ki a fasz vagy?
A szőkeségnek ez nem tetszett. Barátságtalan pillantást
vetett rá, majd Lonnie-ra pillantott.
– Lonnie! – mordult rá.
– Cyn, baszd meg, tedd le a fegyvert! – sziszegte Lonnie. –
Ez itt Lord Raphael. – Lélegzetvisszafojtott suttogással
mondta ki a nevet, amely ugyanolyan félelmet, mint tiszteletet
fejezett ki.
Cynthia megrökönyödött pillantását Lonnie-ra vetette, majd
gyorsan vissza a szőke vámpírra. Hallott már Raphaelről. A
fenébe, mindenki hallott már Raphaelről. De nem ismert
senkit, aki valaha látta volna őt személyesen. Egyébként sem
ismerték volna be. Raphael volt állítólag a nyugati területek
fejese, az ország ezen oldalán élő összes vámpír vezetője. És
ha ez igaz volt, akkor ő nagyon öreg és nagyon hatalmas.
– Miért? – károgta, és hirtelen kiszáradt a torka. Szemeit az
ajtóban lévő vámpíron tartotta, de leeresztette a fegyvert. Nem
akarta, hogy a férfi lássa, ahogy a félelemtől reszketnek a
kezei, és azonkívül, ha ez Raphael, akkor a kis 9 mm-es
amúgy sem csinálna szart se vele.
A vámpír békés mozdulattal emelte fel a kezét.
– Ne hibáztassa Lonnie-t, Ms. Leighton! Nem volt más
választása, és úgy véljük, hogy Ön semmilyen kárt sem fog
szenvedni. Kérem – intett a lány székére. – Üljön le!
Cynthia figyelmesen tanulmányozta, majd lassú
mozdulatokkal bepattintotta a biztonsági reteszt, és
visszacsúsztatta fegyverét a válltokba. Visszalökte székét az
íróasztalhoz, és leült, kezeit szabadon és lazán tartotta.
– Nem válaszoltál a kérdésemre – mondta a nő.
A szöszi ellépett az ajtótól és beljebb lépett a kis irodába,
helyet adva a mögötte álló vámpírnak. Cynthia élesen
felszisszent. Ez a fickó még nagyobb volt, meghaladta a 190
centit. Rövid fekete haja és sötét, bársonyos pillantású szeme
volt, érzéki ajkakkal, és egy férfi modell markáns vonásaival
és magas arccsontjaival rendelkezett. Mérete alapján testőrnek
gondolta, de hatalma nagyobbnak tűnt, mint aki megélhetésért
dolgozott. Figyelmesen tanulmányozta a lányt, és Cyn
vonakodott elvonni a tekintetét róla, valami ösztön arra
figyelmeztette, hogy ne tévessze szem elől.
Kemény erőfeszítés volt figyelmen kívül hagyni őt, és arra a
szőke vámpírra összpontosítani, aki most az asztala előtt ül.
– Leighton kisasszony, köszönöm, hogy találkozik velünk!
– mondta.
Volt valami a hangjában, vagy a viselkedésében, amit
Cynthia furcsának érzett. Nem tudta pontosan megmondani,
mi az, de finoman jeleztek berozsdásodott zsaruösztönei.
– Nem mintha lett volna választásom – emlékeztette a lány.
– Lonnie mégis jó fogás volt!
A vámpír elismerően bólintott.
– Jó dolgokat hallottam Önről – jegyezte meg. – Lonnie-tól
is, és másoktól is.
Cynthia értetlenül billentette oldalra a fejét. A korábbi
csengő most harangként kolompolt. Néhány másodpercig
tanulmányozta a szőke vámpírt, majd inkább a sötét
vámpírhoz fordult.
– Ha együtt akarunk működni, Lord Raphael, talán
közvetlenül velem kellene beszélnie!
A szőkeség egy elmosódott mozdulattal ugrott fel a székről,
és állt a sötét vámpír elé. Cynthia ismét talpra ugrott, és
hátával a falnak támaszkodva, fegyverrel a kezében kissé
ostobának érezte magát. Raphael – mivel személyével
kapcsolatban már nem voltak kétségek – egyszerűen bólintott
neki, és hagyta, hogy egy kis mosoly játsszon az érzéki
ajkakon. Cynthia rámeredt, elátkozva azt a napot, amikor
megmentette egy vámpír életét, átkozva a francos vámpírokat
és a játékaikat, káromolva az anyját, hogy megszülte őt, és az
apját, amiért nem költöztette Belgiumba… vagy
Svédországba, vagy bárhová, ahol távol lenne ettől a helytől és
ettől az éjszakától.
Raphael mosolya kiszélesedett. Megérintette a szőke vállát.
A másik vámpír egyetlen fenyegető pillantást vetett a lányra,
és félrelépett.
– A hadnagyom, Duncan – mondta Raphael bemutatásként
Cynthiának.
– Miért? – kérdezte Cynthia.
A férfi elegánsan megvonta kissé a vállát.
– Teszt, ha úgy tetszik. – Leült a nemrégiben megüresedett
székre az íróasztal előtt, míg Duncan a bal válla mögött foglalt
helyet. Raphael felnézett rá, és az erősebb fényben Cyn látta,
hogy a szeme nem egyszerűen sötét, hanem teljesen fekete.
– Kérem – intett. – Üljön le, Ms. Leighton!
Cynthia gyanakodva nézett rájuk, majd mérges pillantást
vetett Lonnie-ra, mielőtt ismét visszahúzta a székét és leült
volna.
– Honnan tudta? – kérdezte Raphael. Meleg, gazdag hangja
volt, amely édes mézként folyt, olyan hang, amelyet nemcsak
a fülével hallott, de nyelvével is megkóstolt volna, érezve
forróságát az ajkain. A lány öntudatlanul megnyalta ezeket az
ajkakat, és azon tűnődött, vajon alkalmazott-e valamilyen
mágikus vámpíros hatást rajta. Fókusz, Cynthia!
– Két dolog – mondta végül, megköszörülve a torkát, hogy
tisztábban beszélhessen. – Amikor először bejött az ajtón, és
előhúztam a fegyveremet… ő Ön elé állt. És Ön megengedte.
Ha Ön lett volna a testőr, és jó benne, akkor soha nem került
volna a látókörömbe, amiben a leghatározottabban benne volt.
Milyen jó is lett volna – motyogta magában.
Raphael bólintott, és szemében felvillant a jókedv. – És a
másik?
– Déli akcentusa van. Amerika déli részéről. Alig hallható,
de ha figyelmesen hallgatja, akkor észrevehető. Ez azt jelenti,
hogy háromszáz évnél fiatalabb, és valószínűleg több évvel is.
Mindenből, amit a vámpírokról hallottam, az életkor egyenlő a
hatalommal, és ez még nem elég idős kor ahhoz, hogy egy
akkora birodalmat irányítson, amely a szóbeszéd szerint az Ön
uralma alatt áll.
A férfi szeméből minden jókedv tovaszállt, tekintete
hideggé vált – két sötét ónix az érzelemmentes arcban.
– És mit hallott az úgynevezett birodalmamról?
Cynthia kényszerítette magát, hogy ellazuljon, hátradőlt a
székében, és lazán keresztbe tette a lábát.
– Semmi különöset. Célozgatások innen-onnan.
Összeraktam őket. Ez az, amit csinálok.
– Valóban. – Csendben tanulmányozta, majd kissé balra
fordította a fejét: – Duncan?
– Igen, uram! – Úgy hangzott, mintha egy hangtalanul
feltett kérdésre válaszolna.
– Ms. Leighton, van egy munkám az Ön számára.
Cynthia röviden biccentett. Ezt már eddig is feltételezte
Lonnie rejtélyes megjegyzéseiből. Egyébként minek jött volna
ide? Csak arra várt, hogy a vérszívó folytassa, hogy utána
eltűnjön az irodájából, és remélhetőleg soha többé ne lássa. A
francba, még az is lehet, hogy eladja az egész átkozott
épületet, és elköltözik valahova messzire.
Raphael ajka egy pillanatra vidáman megrándult, és Cynthia
ismét kíváncsi lett a vámpír rendkívüli erejére. Vajon tudja
olvasni a gondolatait? Vagy talán csak jól tud olvasni az
emberek arckifejezéseiben.
A férfi arckifejezése megkeményedett.
– Valakit… – mondta. – Valakit, aki fontos számomra,
elraboltak. Azt akarom, hogy segítsen megtalálni!
Cynthia kihúzta magát, hirtelen nagyon érdekelte a vérszívó
mondandója.
– Elrabolták? Biztos benne? Úgy értem, hogy nem…
– Nem elmenekült? – Raphael hangosan felnevetett.
Nevetése durva és mesterkélt volt. Különösen ellentétes volt
lágy hangjával. – Nem, Ms. Leighton! Biztos lehet benne,
hogy Alexandra nem menekült el. Soha nem hagyna el
önszántából! – fejezte be halkan.
Cynthia hitt neki, bár gyakorlatilag minden elszökött
családjától ugyanezt hallotta, akik ügyében valaha is
nyomozott.
– Akkor honnan tudja, hogy emberrablás volt?
Megkeresték? Várjon csak, mikor történt ez? – kérdezte
hirtelen, visszaemlékezve Linville őrmesterre és a
„géppuskás” lövésekről szóló jelentésre.
– Vasárnap napkelte előtt, ezelőtt két napja.
– Nem hívta a rendőrséget?
– Nem, és nem is fogom hívni őket. Árulja el, Ms.
Leighton, miért mentette meg Lonnie életét?
Cynthia kissé későn észlelte a hirtelen témaváltást, de
habozás nélkül válaszolt.
– Nem értem a kérdést! Nem tett semmi rosszat. Nem
akartam csak állni ott, és hagyni, hogy meggyilkolják, mert
valami seggfej játszani akarja az eszét.
– De ő nem az Ön fajtája, nem ember! Mit számított?
Cynthia nyersen felhorkant.
– Sok embert sem tartok magaménak, de nem fogok
mellettük állni és nézni, ahogyan meghalnak.
Raphael kíváncsi pillantást vetett rá.
– Csakugyan. Nos! Ennek ellenére megpróbáljuk…
minimalizálni az emberi bűnüldözési szervekkel a kapcsolatot.
Tekintettel a Lonnie-val való meglehetősen egyedi múltjára,
biztos vagyok benne, hogy megérti az okunkat.
– Sajnos – helyeselt a nő, bár kénytelen volt hozzáfűzni: –
Nem minden rendőr ilyen. A legtöbbjük nem ilyen.
– Biztos vagyok benne, hogy ez így is van – mondta
Raphael szórakozottan, majd egyenesen rá nézett. – És hogy
honnan tudom, hogy elvitték az én Alexandrámat, elég
meggyőző bizonyítékokkal rendelkezem, amelyeket Ön is
megnézhet, ha beleegyezik, hogy nekem dolgozzon.
Cynthia tudta, hogy el kellene utasítania a munkát. Csak
tartsd magad távol ettől, és térj vissza az elkóborló
házastársak és a régi bankszámlák felkutatásához! Az
emberrablás kívül esett az ő lehetőségein, ahogy bármelyik
magánnyomozó lehetőségein is. Bármilyen emberrablás esetén
a szokásos eljárás a családdal történő kapcsolattartás éjjel-
nappal, telefonok lehallgatása és az összes kapcsolat
ellenőrzése. Egyedül nem képes mindennek a végére érni, és
senkit sem hívhat segítségül, főleg nem ebben az esetben.
Másrészt ebben az esetben nem volt semmi szokványos vagy
konvencionális. És különben is ki volt ez az Alexandra?
Akarja-e egyáltalán, hogy megtalálják? Talán a szeretője volt?
A felesége? Házasodnak egyáltalán a vámpírok? Arról
beszélünk, hogy „amíg a halál el nem választ”. Ötven év az
egy dolog, ötszáz év azonban egy teljesen új szintje az
elkötelezettségnek.
– Rendben van! – hallotta saját magát. – Mindenre
szükségem lesz, amije van, vagy azt hiszi, hogy van.
Szeretném megnézni, honnan vitték el, és mindenkit ki akarok
kérdezni, aki a házban, vagy a birtokon volt abban az időben.
– Kiváló! Ma este kezdjük! A „nyom”, ahogy Önök,
emberek fogalmaznak, már nagyon kihűlt. Abban az időben
nem voltam a városban, és a természetünk által ránk szabott
korlátok sokkal tovább késleltették ezt a nyomozást, mint azt
szerettem volna. Lonnie?
Lonnie békaként ugrott fel, és egyenesedett ki a sarokból,
ahol eddig rejtőzött.
– Uram!?
– Hozd el Ms. Leightont a birtokomra! – Cynthiára
pillantott. – Gyanítom, hogy kényelmesebb lesz neki a te
autódban, mint az enyémben, és visszahozhatod, ha
befejeztük.
– Természetesen, uram!
Raphael felállt.
– A kérdéseire válaszolni fogunk, Ms. Leighton. Örvendek
az együttműködésünknek!
Duncan kinyitotta az ajtót és kilépett, Cynthia pedig számos
homályos, árnyékos alakot pillantott meg az irodája előtt.
Amint Raphael megjelent, a testőrök zárt lánccá egyesültek,
körülvéve őt, amíg a nyitott ajtóval várakozó hosszú, alacsony
limuzinhoz ment.
Cynthia felállt és becsukta az ajtót, és egy kis időt szánt,
hogy összeszedje magát, mielőtt egy dühös pillantást vetett
Lonnie-ra, miközben visszament az íróasztalához.
– Köszönöm, Lonnie!
A férfi megvonta a vállát, és hátrasimította a haját a
kezével, ami jobban remegett, mint az övé.
– Nem volt más választásom, Cyn! Amikor Raphael azt
mondja, hogy ugorj, én azt mondom: Kérlek, ne bánts, Mester!
Cyn megvetően fújt egyet, majd hátradőlt a székében. Ez az
egész helyzet rossz volt. Először is, nem gondolta, hogy a fő
vámpírral való találkozás ígéretes jövőbeli egészsége
szempontjából. Volt oka annak, hogy senki sem tudott semmit
a vámpír társadalomról; azért volt így, mert ők így akarták.
Másrészt felcsigázta. Az élet az utóbbi időben meglehetősen
unalmas volt; halott ősök felkutatása és a csalfa házastársak
utáni kémkedés jövedelmező volt, de nem túl izgalmas. A
fenébe is, a ma este előtt nem húzta elő a pisztolyt… basszus,
már legalább hat hónapja. Unalmas.
 – Tehát, ki ez az Alexandra? A felesége vagy valami
ilyesmi?
– Nem a felesége, nem. A vámpírok általában nem
házasodnak össze. Ráadásul… – Közelebb lépett, és
bűntudatos pillantást vetett a háta mögé, mintha Raphael
valahogy még mindig hallhatná. – Egy vámpírt megöltek,
amikor elvitték őt, tartósan ölték meg. Egy Matias nevű öreget.
A pletykák szerint ő és Alexandra régóta szeretők voltak, és
pontosan tudom, hogy egyikük sem vett vért vénából. Ha
tudod, mire gondolok.
Üres pillantást vetett rá, majd undorodva fintorodott el.
– Pfuj!
– Ne szóld le, amíg ki nem próbáltad, Cyn!
A nő egy elutasító hangot adott ki.
– Tehát a vámpírok nem házasodnak, mi? Nem felel meg az
örök hűség?
Lonnie megrázta a fejét. – Nincs tápértéke! – Felnevetett a
nő arckifejezésén. – Készen állsz az indulásra?
– Miért kell ennek ma este megtörténnie?
Lonnie szokásos könnyed személyisége visszatért.
– Raphael azt mondta, ma este, szóval ma este, édesem! Én
csak a sofőr vagyok.
– De nem az enyém! A saját autómmal megyek! Ennyit már
megtanultam még a középiskolában! És soha többé ne hívj
édesemnek!
Lonnie fájdalmas pillantást vetett rá.
– Rendben, de maradj szorosan a nyomomban, Cyn! Ezt
teljesen komolyan mondom! Raphael biztonsági emberei
paranoid faszok, és pokolian ijesztőek!
– Istenem, Lonnie, annyira csábítónak hangzol! –
vigyorodott el Cynthia. – Alig várom!
 7. Fejezet

Cynthia követte Lonnie-t a part mentén, és azon

gondolkodott, vajon fáztak-e valaha is a vámpírok. Neki volt
fűtése a nedves éjszakai levegő ellen, de ott volt Lonnie, a
leengedett tetejű Porsche 911-ben, túlságosan hosszú haja
lobogott az arca körül, miközben jóval a sebességhatár felett
haladtak. Átmentek Malibu belvárosán, és a sziklaszirt mentén
haladtak tovább, ahol a diszkrét kapuk mögött az igazán drága
birtokok voltak. Ha nem ismerné jobban a környéket, akkor
simán elhajthatna néhány több millió dolláros kúria mellett, és
nem is tudná, hogy ott vannak. Lonnie a fékre lépett, és élesen
lekanyarodott balra az útról egy privát lehajtóra, amelyet
szinte elrejtett a magas leanderekből álló sövény. Cynthia
kíváncsian követte. Ez a birtok jelentős része volt egy nagyon
drága ingatlannak. Szinte minden nap elhaladt mellette az
irodába menet és jövet, és még soha nem jutott eszébe, hogy a
vámpíroké lehet. Nem mintha jeleket tettek volna ki, vagy
bármi mást, de elgondolkodott rajta, vajon hány másik vámpír
él a szomszédságban, és senki sem tud róla.
Lelassított, amikor a keskeny sáv az óceán felé kanyarodott,
figyelve Lonnie piros hátsó lámpáit. A leanderek átadták a
helyet sűrű, fás ligeteknek – torrey fenyők, örökzöld tölgyek,
amerikai gyertyán, még néhány eukaliptusz illata is érződött az
éjszakai levegőben. Kusza aljnövényzet szegélyezte a sima,
aszfaltozott utat, miközben a szorosan egymás mellett növekvő
fák a feje fölött íveltek, és szinte átláthatatlan lombkoronát
képeztek, elzárva az éjszakai eget. Az út mentén egyáltalán
nem volt világítás, csak a holdfény véletlenszerű sugarai,
amelyeknek sikerült áthatolniuk a vastag lombozat között. A
vámpírok kiváló éjszakai látással rendelkeztek; nem okoz
gondot nekik a sötét ösvény. Az emberek viszont…
Körülbelül száz méterrel beljebb Lonnie hátsó lámpái
hirtelen eltűntek. Cyn szíve kissé hevesebben kezdett verni, de
ahogy közelebb ért, látta, hogy a férfi elfordult, és egy komoly
acélkerítés bejáratához húzódott, amely egy körülbelül tíz láb
magas, vastag téglafalba volt beállítva. Cynthia nem sokat
látott, de a fényszóró fényében a fal inkább bézsnek, mint
fehérnek tűnt. Talán homokkő. Az egyik ilyen dizájner
színnév, ami valójában csak egyszerű, sima bézs volt. Két őr
lépett oda Lonnie autójához, és a nő észrevette, hogy még
kettő áll a kapu mindkét oldalán. Az összes őr sötét, SWAT
stílusú ruhát viselt, és nehéz automata fegyverekkel voltak
felfegyverkezve. Erős biztonság. Mindig ilyen volt, vagy
történt valami, ami miatt a vámpírok megerősítették a
védelmet? Tényleg tudni akarta? Lehet, hogy nem.
Lonnie mondott valamit az egyik őrnek, aki Cynre
pillantott, és tanulmányozta a kevés fényben. Cyn elfojtotta a
zihálását, amikor az őr szeme szinte sárgán villant fel a
fényszórók fényében, és érezte, ahogy a szíve megugrik.
Rengeteg vámpírral találkozott már. Még többükkel beszélt
telefonon. De ez volt az igazi oroszlánbarlang. Raphael idős
volt… nagyon idős és nagyon-nagyon hatalmas. Valószínűleg
hosszabb ideje birtokolja ezt a területet, mint amióta ő élt. A
francba, hosszabb ideje, mint amióta a nagyszülei éltek.
Hirtelen azon kezdett tűnődni, hogy van-e itt más ember is ma
este. Ő lenne az egyetlen? Nem kellemes gondolat.
Bármit is mondott Lonnie az őröknek, az működött. A nagy
acélkapu kitárult, és a Porsche motorja hangosan felbőgött,
amikor áthaladt a küszöbön. Cynthia szorosan a nyomában
maradt, vigyázva, hogy a szeme előre nézzen, de nagyon is
tisztában volt a vámpírőrök figyelmével, ahogy elhaladt
mellettük. A méretes kapu dübörögve csukódott be mögötte,
és Cyn néhány halvány lámpát látott, először az út mellett,
majd a szépen gondozott parkban. Megkönnyebbülten
felsóhajtott, hogy aztán egy néma „ó” -ban szívja vissza,
amikor megmutatkozott nagy ház.
Valami gótikusra számított, esetleg valamilyen déli
imitációra, ahol az oszlopos tornácról moha lóg. Ehelyett
Raphael háza egy modern építész álma volt, a délnyugat
kellemes és tiszta vonalaival. Malibu mércéje szerint szerény
volt, a főház talán 750 négyzetméter, két kisebb
melléképülettel és egy hosszú, hat férőhelyes garázzsal. Az
épület kétszintes volt, a második emelet messze hátrébb
húzódott, széles, magas teraszt hagyva a csillagok és a tenger
előtt. Cyn kitalálta, hogy van egy alagsori szint is, amelyet
nem lát, mert végül is vámpírok élnek itt.
Éles ellentétben a sötét leágazással, a ház szinte fényárban
úszott, gondosan megtervezték, hogy megmutassa a remek
építészeti megoldásokat, valamint a számos kisebb erkélyt és
alkóvot, végig a ház hosszán. A hatalmas méretű medence az
egész mellékudvart elfoglalta, a mélyéről még több fény
ragyogott fel. Cyn kíváncsi volt, vajon a vámpírok úsznak-e
éjfélkor. Nincsenek napernyők, vette észre. Ennek volt is
értelme, ha jobban belegondolt.
Az út egy szelíd dombról gördült le az egyszerű bejárathoz,
ahol lépcsők vezettek fel az elegánsan üvegezett dupla ajtóhoz,
egy széles, fedett verandán. A vámpírőrök is láthatóak voltak,
végig az udvarban, és még többet lehetett látni állandó
mozgásban a különböző épületekben és azok környékén. Most,
hogy tudta, mire kell figyelnie, Cyn sötét árnyakat pillantott
meg az erkélyeken, sőt még a medence menti kiugrók alatt is.
Az őrök körülvették a járművét, amint megállt. Cyn a
légzésére összpontosított, miközben arra várt, hogy Lonnie
kiszálljon a Porschéból, és odajöjjön az ő SUV-jához.
– Gyere, Cyn! – Megpróbálta kinyitni a kocsi ajtaját, majd
vidáman bekopogott az ablakán, amikor felfedezte, hogy az
zárva van.
– Csak szórakoznak! A Mester vár téged, ne aggódj!
Mester. Már másodszor nevezte Lonnie „mesternek”
Raphaelt. Hátborzongató volt Renfieldnek, amolyan
légyzabáló, és Cyn aggódni kezdett azon, hogy mit talál a
vámpír odújának erős fényei és szép építménye mögött.
Lekapcsolta a motort, összeszedte a hátizsákját – a
bátorságával együtt –, majd kinyitotta az ajtót, csak azért, hogy
az egyik őr kinyújtsa a kezét a kulcsaiért.
Magához szorította őket, és nem vette le a tekintetét az
őrről.
 – Gondolj úgy rá, mint egy parkolóőrre – mondta Lonnie
megnyugtató hangon. Kihúzta a kezéből a kulcsokat, és
odadobta az őrnek azokat. – Mi az? Azt gondolod, hogy Lord
Raphael bontott alkatrészekkel kereskedik, vagy ilyesmi?
Lazíts, Cyn!
– Könnyű azt mondani! – motyogta. A nő követte a lépcsőn
felfelé, majd megállt, amikor egy öltönyös vámpír lépett ki a
bejárati ajtón, két nő és egy férfi kíséretében, akik
nyilvánvalóan magukon kívül voltak, vagy elképesztően
részegek… vagy valami más miatt.
– Lonnie! – mormolta.
A férfi követte a pillantását a botladozó trió felé, és
megvonta a vállát.
– Mind önkéntesek, Cyn! Tudsz a tengerparti házról! Az
emberek könyörögnek a lehetőségért, hogy eljöhessenek ide,
és… ööö… – Nyilvánvalóan kereste a megfelelő szavakat,
hogy a megfogalmazása ne sértse meg. – Tudod! – mondta
végül ingerülten csóválva a fejét.
Cynthia tudta. Tudott a nőkről és a férfiakról, akik
készségesen, mi több pokolian lelkesen ajánlkoztak fel a
vámpírok eledelének. Némelyiküknek ez olyan volt, mint a
kábítószer, állítólag olyan szexuális élmény, amit egyetlen
hétköznapi ember sem tudna soha nyújtani. És mint minden
drognak, ennek is voltak függői.
– Milyen gyakran jönnek ide? – kérdezte.
– Ugyanazok? Nem gyakran. De az önkénteseket pár
alkalommal hozzuk ide egy héten. Férfiakat és nőket, Cyn.
Nem csak Lord Raphaelnek, hanem az őreinek is, azoknak,
akik nem hagyhatják el a birtokot, mert szolgálatban, vagy
valami ilyesmiben vannak.
– Hogy lehet, hogy senki sem tud erről a birtokról? –
kérdezte a nő témát váltva. – Úgy értem, mindennap elhajtok
mellette, és még soha nem is sejtettem, hogy ez a parancsnoki
központja annak, akit te Raphaelnek hívsz… A vámpírok
királyának? A vér hercegének? – A nő úgy elhúzta az utolsó
szót, hogy úgy hangzott, mintha Lugosi Béla Drakulája lenne.
 – Baszd meg! – Lonnie megragadta Cyn karját, és magához
rántotta, a szeme a környező őrökre villant.
– Ne mondj ilyen szarságokat, Cyn! – sziszegte. –
Jesszusom, mindkettőnket megöletsz, és a végsőre gondolok.
Figyelj, „uramnak” vagy „Lord Raphaelnek” szólítsd,
rendben? Ennyi az egész. Gondolj rá, mint királyi személyre!
– Igen, nos, ő nem az én uram! Ez Amerika, tudod!
Lonnie szinte hisztérikusan felnevetett.
– Ezt nem tudom elhinni! Biztosan meg fogok halni! –
Könyörgő pillantást vetett a nőre. – Raphael birtokolja ezt a
területet, Cyn! Kérlek, ne sértegesd! Szeretek örökké élni.
Cynthia megforgatta a szemeit, majd undorodva
felsóhajtott.
– Túl sokat aggódsz, Lonnie! Gyerünk, essünk túl rajta!
 8. Fejezet

Amikor beléptek Raphael házába, Lonnie ismét megfogta a

lány könyökét, de Cynthia egy éles rántással elhúzta. Nem
szerette, ha bárki megragadta, és főleg nem egy ilyen
helyzetben.
A dupla ajtók mögött tágas helyiség volt, magasan lévő
mennyezettel, nagy tolóablakokkal, amelyek egyik oldalról a
fényesen megvilágított medencére nyíltak. Hatalmas csillár
volt a feje fölött, de nem volt felkapcsolva; az egyetlen
beszűrődő fény a medence területéről érkezett, a ragyogó kék
fény visszaverődött a márványpadlóról, véletlenszerű
árnyékokat vetve, és keveset tett a sötétség eloszlatása
érdekében.
– Cynthia! – sziszegte Lonnie a fülébe. – Ne feledd!
Raphael olyan, mint egy királyi családtag, ezért amikor
megszólítod, azt mondod, hogy „uram” vagy „nagyuram,
Raphael!
Cynthia a szeme sarkából nézett rá, felzaklatódva a
mozogni kezdő árnyaktól. Elrántotta magát tőle, és
kiszabadította a kezét, hogy a kabátja alatti fegyverre tegye.
– Pihenj, Lonnie! – csattant fel a nő.
– Igen, Lonnie, pihenj!
Cynthia a könnyed, női hang felé fordította a fejét, amely
közvetlenül előtte szólalt meg. Önkéntelenül is hátralépett,
meglepődve – és aggódva –, hogy egy vámpír ennyire közel
került hozzá, anélkül, hogy észrevette volna. A nő
elmosolyodott, lassan felfedve a hosszú, fehér agyarakat,
amelyek nekinyomódtak a tökéletesen rúzsozott alsó ajakhoz.
A rúzs mélyvörös volt, ami Cyn szerint kissé túlzás volt,
különösen a tésztaszerű fehér bőrrel és a jeges, szőke hajjal.
Az öltözéke viszont szép volt. Duplasoros szénfekete, egy
szűk nadrággal, amely jól állt rajta, annak ellenére, hogy a
teste túl sok időt töltött valahol egy tornateremben.
– Elke! Ő itt Cynthia Leighton. A Mester várja őt! – Lonnie
a szokásos könnyed viselkedésére törekedett, de Cynthia
megértette, ha ő érzi a félelmét, akkor a vámpír biztosan
sokkal jobban érzi.
– Tudom, ki ő – dorombolta Elke, bezárva a köztük lévő
távolságot. Kis körben sétált Cynthia körül, figyelmen kívül
hagyva Lonnie-t, aki kitért az útjából. Néhány centivel
alacsonyabb volt Cynnél, és fel kellett rá néznie, hogy
találkozzon a pillantásuk.
– Szóval te magánnyomozó vagy!
– Szóval te vámpír vagy! – válaszolta Cynthia szárazon. –
Mi van az árnyékjátékokkal? Vagy ez a szokásos
vámpírüdvözlés? Meg kell bocsátanod nekem! Nem vagyok
tisztában a szokásaitokkal!
Elke megdermedt, halványszürke szeme hitetlenkedve
bámult, mint valami robot, amelynek lekapcsolták az
energiaellátását. Cynthia visszabámult, annak ellenére
lenyűgöződve, hogy kíváncsi volt, vajon kell-e félnie. Nos,
rendben van, félt, valójában rettegett, de rohadjon meg, ha ezt
elárulja ennek a fura csajnak. Persze a vámpír valószínűleg
hallhatta, hogy Cyn szíve megpróbálja áttörni a mellkasát, de a
fenébe is! Bátran áll itt, az összes félelme ellenére, igaz? Csak
egy bolond nem fél, amikor szembe kell néznie egy közelgő és
erőszakos halállal. Visszafojtotta a nevetést, mert tudta, hogy
ha egyszer elkezdi, lehet, hogy soha nem fogja abba hagyni.
Kemény lépések csattantak a sima márványpadlón, és a
csillár, amely pillanatokkal korábban csak a holdfényt tükrözte
vissza, hirtelen fényesen kezdett világítani, és tiszta, fehér
fénnyel töltötte meg az előteret. Az új érkező biztosan
felkattintotta a kapcsolót. Ez volt a logikus magyarázat, de
Cynthia Elkére pillantott, aki lassú, tudálékos mosolyt vetett
rá, mielőtt még egyszer pislogott, és két megfontolt lépést tett
hátra. Voltak pletykák a vámpírok hatalmáról az elmével
kapcsolatban, olyan pletykák, amelyek jobban megijesztették
Cynt, mint bármilyen fizikai erőszak fenyegetése. Az elméje a
sajátja volt, az egyetlen hely, amely hozzáférhetetlen és
biztonságos. Az a lehetőség, hogy bárki baszakodhat az
elméjével, és arra késztetheti őt, hogy olyan dolgokat lásson és
érezzen, amelyek nem voltak valóságosak… nagyon
feldühítette.
– Elvetted a fegyverét?
Cynthia átirányította a tekintetét az alattomos Elkéről az új
jövevényre… pontosabban, jövevényekre. Két szumó kinézetű
férfi vámpír csatlakozott a bulihoz, mindketten hét láb
magasra nyúltak, széles mellkassal és kétszer olyan vastag
karokkal, mint Cyn combjai. Mi van amúgy ezekkel a
srácokkal? Mi értelme az örök életnek, ha minden óráját egy
kibaszott edzőteremben töltöd? Ez a kettő eléggé hasonlított
egymásra ahhoz, hogy testvérek, esetleg ikrek legyenek, és
mindketten Elke elegáns szénfekete öltözékének férfi
megfelelőjét viselték; még a hosszú, fekete hajukat is
egyforma copfba kötötték a tarkójukon.
Az, amelyik beszélt, odalépett Cynthiához, és tenyérrel
felfelé kinyújtotta a kezét. Cynthia felnézett a kompromisszum
nélküli arcra, majd le az előtte kinyújtott hatalmas mancsra, és
felsóhajtott. Miután először megmutatta a vámpírnak az üres
kezét, lassan benyúlt a kabátja alá, és elővette a Glockot a
válltokból. Két ujjal fogva a vámpír kezébe tette, és felnézett
rá.
– Ezt vissza fogom kapni, igaz?
Egy pillanatig azt hitte, hogy a nagydarab vámpír nem fog
válaszolni neki. De amikor vastag ujjai becsukódtak a fegyver
fölött, és az gyermekjátéknak tűnt a kezében, azt mondta: –
Amikor elmész!
– Köszönöm!
– Nos, most már ez is megvan! – mondta Elke nyilvánvaló
unalommal.
A nagy vámpír olyan gyorsan fordult meg, hogy Cynthia
nem is látta, ahogy mozog. Az egyik pillanatban még előtte
volt, a következőben pedig ötlábnyira, és a jóval kisebb Elkére
nézett.
– Megengednéd, hogy az ember, fegyvert birtokolva
járuljon Atyánk elé?
Elke haragosan pillantott fel rá, majd lesütötte tekintetét.
– Nem! – mondta halkan, és dacosan felnézett. – De
ellenőriztem volna, Juro!
Még egy pillanatig bámulta a nőt, majd a testvérére
pillantott, és kissé megrántotta a fejét Cynthia felé. Ketten
mellé álltak, és Juro a lépcső felé intett.
– Erre, Ms. Leighton!
– Most már elmehetsz, Lonnie! – Elke hangja arra késztette
Cynthiát, hogy megforduljon, és a női vámpírra bámuljon, aki
megakadályozta Lonnie tovább haladását.
– A Mester azt mondta, hogy kísérjem el, Elke!
– És meg is tetted! Ugye a saját autójával jött?
– Nos, igen, de…
– Akkor biztosan nincs többé rád szüksége! Menj vissza a
kis kajáldádba! – A vámpír egy kis csettintő mozdulatot tett az
ujjaival, mintha azt mondta volna egy szolgának, induljon
foglalkozni a dolgaival.
– Sajnálom, Cyn!
Cynthia hirtelen együttérzést érzett a barátságos vámpír
iránt. Nyilvánvaló volt, hogy itt a totemoszlop alján
helyezkedik el, és megdöbbentette, hogy ez egy elég
könyörtelenül önző hely. Nehéz lehet ez egy olyan pasinak,
mint Lonnie. Kiharcolta a helyét a tengerparti házban, de
mindennek ellenére nagyon kevés volt a valódi hatalma.
– Rendben van, Lonnie – biztosította, arcával kifejezve az
Elke iránti undorát. – Köszönöm, hogy idáig is eljöttél velem!
Lonnie elvigyorodott, és egy utolsó barátságtalan pillantást
vetve a női vámpírra, eltűnt az udvaron.
Magára maradva, Cynthia úgy vélte, nincs más választása,
mint együtt menni Juróval és az ikertestvérével, ezért
átlépkedett az előcsarnokon a lépcsők felé, és elindult felfelé.
Azok ketten lépést tartottak vele, közvetlenül mellette
lépkedtek, és Cyn úgy érezte magát a két sötét öltözetű óriás
között, mint egy sovány és vékony szelet ebédnek való hús.
Rossz hasonlat választás, Cyn – emlékeztette magát. Ugorjuk
át az étel metaforáit a látogatás időtartamára.
A lépcső tetején jobbra fordultak, majd egy hosszú folyosón
haladtak végig, amely egy magas, diófából készült, fekete és
dupla ajtóban fejeződött be. A katedrálison kívül ez volt a
legnagyobb ajtó, amelyet Cyn valaha is látott – több lábbal
magasodott a feje fölé, és legalább hat láb széles volt, szép
faragásokkal és bonyolult bronz betétekkel. Előrehajolt, hogy
alaposan szemügyre vegye a mintát, arra számítva, hogy a
harci vágy és a káosz jelenetét fogja találni. Ehelyett azon
kapta magát, hogy egy sötét kertbe néz, mintha az ajtók valami
éjszakai rejtekhelyre nyílnának, ha valaki tudná, hogyan kell
átmenni rajtuk. Felegyenesedett, majd ránézett az őrökre,
várva, hogy mi fog történni ezután, és eléggé elhagyatottnak
érezte magát Lonnie nélkül. Nem mintha Lonnie bármiféle
védelmet nyújtott volna, de legalább olyan arc volt, akit
ismert.
Juro néhány percig mozdulatlanul állt, majd hirtelen,
mintha néma jelet kapott volna, felemelte hatalmas öklét, és
meglepően gyengéden bekopogtatott a vastag faajtókon. A
szoba belsejéből nem hallatszott hang, de az ajtók elkezdtek
kinyílni. Juro és a testvére hátraléptek, jelezve, hogy egyedül
kell tovább mennie.
Cynthia egyikről a másikra nézett, majd mély lélegzetet
vett, kihúzta magát, és belépett az oroszlán barlangjába.
 9. Fejezet

Raphael némán figyelte, ahogy a Leighton nőszemély belép

az ajtón. A nő egy pillanatra összerezzent, amikor az ajtók
nesztelen légmozgással becsukódtak mögötte, majd szemmel
láthatóan összeszedte a bátorságát, és a tekintetével felmérte a
szobát. Pillantása elsőként Duncanen siklott át, aki oldalt, és
kissé mögötte állt, majd Raphaelhez ért, aki az íróasztala
mögött ült. Hátralépett, ami lehetővé tette számára, hogy
mindkét vámpírt szemmel tartsa. Helyváltoztatásával meglepte
Raphaelt. Csak egy nő volt, fegyvertelenül és egyedül egy
szobában két hatalmas vámpírral. Meg kellene hunyászkodnia,
remegnie kellene a félelemtől, le kellene térdelnie a
nyilvánvalóan jobbak előtt. Ehelyett dacosan áll ott, és jobb
védekező pozícióba helyezkedett el, mintha lenne bármi
reménye a világon, ha a férfi meg akarná érinteni.
Felcsigázta a kíváncsiságát. Raphael pedig manapság elég
kevés dolgot talált felcsigázónak. Alaposabban tanulmányozta
a nőt, észrevéve magas, karcsú alakjának elegáns
könnyedségét. Alakjához simuló fekete nadrágot viselt hosszú
lábain, és szépen kidolgozott, hegyes orrú western-csizmát,
valamilyen fémdíszítéssel a sarkán. Erdőzöld selyem blúz
simult telt, buja melleihez, mielőtt eltűnt a nadrág derekában,
és egy rövid, puha bőrkabát hangsúlyozta csípőjének gyengéd
ívét. Minden a pénzről árulkodott rajta. Talán jövedelmezőbb a
vállalkozása, mint ahogy azt Raphael felbecsülte. De eszébe
jutott Lonnie, aki azt mondta, hogy gazdag családból
származik, és bólintott magában. Ez a stílusérzék és
magabiztosság szinte mindig veleszületett volt. Az arca
nagyon keveset árult el, miközben némán vizsgálta a szobát.
Nem, felmérte a játékteret, gondolta néma elismeréssel.
Viszont a némasága szokatlan volt egy emberhez képest.
Mindig olyan szívesen töltötték tele a levegőt értelmetlen
szavaikkal. A nő befejezte a szoba felmérését, és Raphael felé
fordította a tekintetét, viszonozva a tanulmányozást. Cinikus
vigyor görbítette fel a szája egyik sarkát, és Raphael érezte a
régóta szunnyadó vágy felkavarodását, amikor a nő zöld
szeme a humor és az irritáció kombinációjában villant fel.
Tényleg felcsigázó.

****

Cynthia, ajkán kis vigyorral belenézett Lord Raphael

mélységesen fekete szemeibe, és azon gondolkodott, hogyan
tovább. Teste-lelke unta az egész hamis színjátékot, amelyet a
vámpírok látszólag annyira kedveltek, kezdve a kísérteties,
fákkal borított kocsifelhajtótól, az előtér árnyékaitól, a
hátborzongató, kis robot testőrtől odakinn, valamint az ajtók
maguktól nyílásától és csukódásától. És most csak ül ott, és
figyeli őt, kezeit összekulcsolva egy hatalmas íróasztal tetején,
háttal az óceánra néző ablaknak. Cynthia enyhe hullámzást
látott az üvegben, amely elárulta neki, hogy a szokásosnál
vastagabb és kétségtelenül golyóálló. A szoba mindkét oldalán
a falakat csillogó, vörös tölgyfából készült beépített polcok
szegélyezték, és mindegyik fal mellett volt egy gördíthető
létra, ami hozzáférést biztosított a legmagasabb szintekhez,
amelyek legalább tizennyolc lábbal voltak a padló felett. A
felső polcokat teljesen megtöltötte a mindenféle méretű és
formájú könyv, és több kötet ferdén feküdt, vagy nem volt
rendesen visszatéve, ami azt árulta el, hogy ez egy használt
gyűjtemény, és nem csupán bemutatásra szolgál. Az alsó
polcokon különféle műalkotások voltak szétszórva, és azt
feltételezte, hogy ezek egy hosszú élet emlékei. Feltűnően
hiányzott bármilyen fénykép, olyasmi, ami szinte mindig
megtalálható egy ember irodájában, még ha csak hatásvadász
szinten is.
Duncan közvetlenül a szemközti fal közelében állt, tőle
jobbra. Automatikusan elmozdult, és úgy fordult, hogy
szemmel tartsa őt, bár valószínűleg semmit sem tehet, ha rá
akar támadni. De legalább látná, hogy jön. Talán. Az irdatlan
méretű Juro olyan gyorsan mozgott, hogy szinte láthatatlan
volt.
Még senki sem szólt egy szót sem. Lonnie azt mondta neki,
hogy Raphael olyan, mintha királyi személy lenne, így talán ez
egy olyan protokolláris dolog volt, amely szerint senki sem
beszélhet, amíg az uralkodó meg nem szólal. Elképzelte,
ahogy ők hárman órákig ott álldogálnak, és mindenki arra vár,
hogy a másik szólaljon meg először, és a szája félmosolyra
húzódott.
Raphael viszonozta a mosolyát. Tényleg káprázatos, amikor
elmosolyodik, gondolta a lány. Természetesen a fennmaradó
időben vérszívó szörnyeteg volt, de akkor az apja bankár-
barátai többsége is az volt, és ki ő, hogy ítélkezzen.
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljött, Ms. Leighton! –
szólalt meg végül Raphael. – Remélem, nem gondolja, hogy
sürgetni szeretném, de az éjszaka rövid, és én szeretnék
nekilátni. Alexandrát a birtokon lévő vendégházból rabolták
el, ezért valószínűleg ott kellene kezdenünk. Miért nem
sétálunk át?
Ez meglepte Duncant – vette észre Cynthia. Látható volt a
reakciója, amikor Raphael felállt és megkerülte az íróasztalát.
– Uram – mondta tétován.
Raphael megállt, és a hadnagyára nézett. – Duncan?
A szőke vámpír kinyitotta a száját, majd szemmel láthatóan
jobb belátásra tért, bármit is akart volna mondani. Megrázta a
fejét.
– Önnel megyek! – mondta helyette. – Megmondom
Jurónak…
– Nem! Természetesen elkísérhetsz minket, de senki más! –
Duncan a homlokát ráncolta, egyértelműen boldogtalannak
látszott. – Teljesen biztonságban vagyok itt, a birtokon,
Duncan! Vagy úgy gondolod, hogy képtelen vagyok
megvédeni magam?
A kérdés elég egyszerűnek tűnt Cynthia számára, de
Duncan elsápadt, ha ez egyáltalán lehetséges volt egy vámpír
számára. Úgy tűnt, megdöbbent a kérdéstől, és talán kissé meg
is ijedt.
 – Nem, Uram! – suttogta. – Én soha…
– Nyugodj meg, Duncan! Ez csak egy vicc volt, semmi
más! Mindenesetre azt hiszem, hogy te és én több mint elegek
vagyunk ahhoz, amit ellenségeink bevethetnek ellenünk.
– Mindig, uram! Az Öné vagyok!
Raphael kedvesen elmosolyodott, odalépett és kinyújtotta
kezét, hogy megszorítsa a másik vámpír vállát.
– Tudom, Duncan! Nagyra értékelem!
Cynthia nem szívesen szakította félbe a vámpír
szeretetkitörést, de az ő ideje is legalább olyan értékes volt.
Hangosan felköhögött, magára vonva mindkét férfi figyelmét.
– Vendégház? – emlékeztette őket.
– Természetesen – mondta Raphael. – Jöjjön! Gyönyörű az
éjszaka egy sétára.
 10. Fejezet

– Gyönyörű éjszaka a sétára, egy fenét! Kibaszottul hideg

van itt kint! – motyogta magában Cynthia, miközben a fák
alatti sötét ösvényen botorkált. Ma délután a kedvenc Zanotti
csizmáját húzta fel, mielőtt elindult volna az irodájába;
gyönyörűek és tökéletesen kényelmesek voltak az íróasztal
melletti feladatok lebonyolításához és a munkavégzéshez. De
ha tudta volna, hogy késő esti túrázáson kell részt vennie egy
erdőn keresztül, akkor rohadtul biztos, hogy valami
praktikusabbat vett volna fel.
A két ház közötti területet sokkal jobban gondozták, mint a
falakon kívüli sűrű erdőt. Az aljnövényzetet teljesen
eltávolították, hogy egy labirintusszerű útvesztőt hozzanak
létre a mindenféle formájú és méretű elegáns fatörzsekből.
Volt hely sétálni közöttük, ha valaki úgy dönt, és ha nem egy
hatszáz dolláros csizmát visel, fémszegecses sarkakkal. Cyn
felsóhajtott. Legalább van ösvény, gondolta, még akkor is, ha
az teljesen kivilágítatlan és kaviccsal borított. Ezenkívül a
nagyságos Raphael úgy döntött, hogy biztosít számára egy
zseblámpát, hogy megnövelje gyenge emberi látását. Azonnal
felkattintotta, amint kiléptek a házból, a ribanc Elke
legnagyobb szórakozására. De Cynthia is szórakozott egy
kicsit, amikor Elke rájött, hogy ő nem hivatalos erre a kis éjféli
sétára. Juro sem volt túlságosan elragadtatva, de ő sokkal
jobban tudta leplezni az érzelmeit, mint az ingatag Elke. Az ő
dühe nyilvánvaló volt… és Raphael egyetlen pillantásától
lehűlt gyorsan.
– Már nincs messze! – jegyezte meg Raphael. Cyn
összerándult, amikor a bársonyos hang megszólalt a semmiből,
majd ingerülten sóhajtott, amikor a férfi megjelent a jobb
oldali fák közül. Megesküdött volna rá, hogy több lábnyival
hátrébb sétál a délies akcentusú fickóval, de itt siklik mellette
valami hihetetlen kecsességgel, sötét szemein megcsillant a
holdfény. A nő elfordította a tekintetét, és azon gondolkodott,
hogy bárki összetévesztheti-e egy emberrel. Duncan könnyen
elmehetett volna embernek, de Raphael… volt benne valami.
Túl sok minden. Túl káprázatos, túl sima, túl kecses, túl
ragadozó. Ez az. Volt egy ragadozó jellege, amely láthatatlan
köpenyként vette körül. Ezt próbálta a hátsó agya korábban
sikoltozva elmondani neki – menekülj, fuss az életedért!
Elképzelte magát, ahogy őrülten sikoltozva fut Raphael
elegáns folyosóin, és halkan felkuncogott.
– Valami szórakoztatja, Ms. Leighton?
Elég gyengéden mondta, de Cyn megborzongott a
félelemtől. Nem tudta, hogyan magyarázza el, min nevetett,
anélkül, hogy bolondnak ne tűnjön, vagy akár sértőnek, ezért
inkább így szólt: – Szólíts Cynthiának! Vagy Cynnek! Ha
együtt fogunk dolgozni, mindketten belebetegszünk a Ms.
Leightonba.
– Cyn – ismételte elgondolkodva Raphael. – Érdekes
választás. (utalás a hasonló hangzású sin-bűn szóra)
– C. Y. N – betűzte a nő.
– Persze – egyezett bele. – Ah, itt is vagyunk.
Cynthia felnézett, és végre fehér fény látott átszűrődni a
fatörzsek között. Az ösvény élesen felfelé kanyargott, és egy
különösen vastag, lombos fa mellett haladt el, hogy odaérjen
egy burjánzó sövény által határolt tisztáshoz. Egy pillanatra
megállt, és nem tudta, hogyan reagáljon a „vendégházra”.
Alexandra házában semmi sem volt – sem a tervezés, sem a
szín, vagy a külső környezet elrendezése –, ami Raphael
délnyugati stílusú kúriájához hasonlított volna. Egy kétszintes,
18. századból való francia kastély volt, fehérre meszelt
falakkal, kék tetővel, tetőablakokkal és a falakra kúszó
borostyánnal. Azokra a régi házakra emlékeztette, amelyeket
Európában látott egyetemista korában, bár pokolian sokkal
jobb állapotban volt, mint azok többsége. Még elbűvölő is
volt, a maga régies módján. Leszámítva a fekete-fehér kockás
udvart, amely az egész ház elejét elfoglalta, mint valami bizarr
sakktábla. Cynthia úgy vélte, ez valahogy nem illett a ház
elejéhez, ahogy bármelyik másik elé sem.
Néhányszor rápislogott, majd gyanakvó pillantást vetett
Raphaelre. A férfi elkapta a pillantást.
– Alexandra egy magazinban látta egészen véletlenül –
rándította meg egy kicsit a vállát.
Cynthia hagyta, hogy a felvont szemöldöke beszéljen
helyette, majd visszafordult a házhoz, megpróbálva a
bűncselekmény helyszíneként tekinteni rá. Arról a helyről,
ahol álltak, megállapíthatta, hogy a túloldalon van egy külön
bejárat, ami előtt közvetlenül elhalad az út, valószínűleg azért,
hogy ne kelljen sokat használniuk ezt az udvart. Ennek volt
értelme. Miért kellene a fekete-fehér négyzetek csodálatos
tökéletességét rendszeres koptatással tönkre tenni? Persze
miért kell egyáltalán leburkolni az átkozott ház elejét ezzel a
dologgal? De hé, nem az ő háza, nem az ő döntése. Elsétált az
udvar széléig, majd habozott, mielőtt rálépett volna.
– Szabad? – kérdezte meg előírásosan.
– Természetesen, Cyn – válaszolta Raphael simán, és úgy
tűnt, eléggé szórakoztatja az egész helyzet.
Cynthia óvatosan lépkedett a négyzeteken, nagyon is
tisztában lévén a csizma bőrtalpa alatti sima felülettel. Nem
volt értelme itt elidőzni. Biztos volt benne, hogy az
emberrablók nem erről érkeztek. Ha így tettek volna,
Alexandrát soha nem rabolták volna el. Túlságosan elfoglalta
volna a nevetés, ahogy a tükörsima márványon csúszkálnak.
Ehelyett Cyn egyenesen az oldalsó ajtóhoz ment, és felmérte a
betonozott utat.
– Ez az út csatlakozik a fő úthoz?
– Igen. Valójában ez a fő út végállomása. Csak akkor lett
meghosszabbítva, hogy elérjen idáig, amikor felépíttettem
Alexandra házát.
– És az mikor volt? – Nem igazán volt szüksége rá, hogy
megtudja, csak kíváncsi volt.
Raphael egy zavarodott pillantást vetett rá.
– Nagyjából tíz évvel ezelőtt, nem igaz, Duncan? Röviddel
azután, hogy felépítettük az új főházat.
– Tíz éve volt a múlt hónapban, uram – mondta Duncan, és
jó vámpírszokás szerint előbukkant a semmiből. Bár Cynthia
egészen biztos volt benne, hogy korábban az élősövény másik
oldalán látta őt mozogni. Raphael ennél sokkal ügyesebb. Cyn,
hol vagy, az általános iskolában? Elment az ajtó és a ház
oldala mellett, főleg azért, hogy elterelje a figyelmét Raphael
nyugtalanító jelenlétéről. Mindenhol fák övezték az épületet,
egészen a ház hátsó faláig. Felnézett az eresz alá, és észrevette
egy biztonsági kamera lámpácskáját. Ennek belső munkának
kellett lennie. Túl erősek voltak a biztonsági intézkedések ezen
a helyen ahhoz, hogy valaki megcsinálja az egész utat a
vendégházig és vissza, anélkül, hogy elkapnák.
– Videó? – kérdezte a nő, és a fejét hátrahajtva a kamerára
nézett: – Archiválódik?
– A digitális videó és audió közvetlenül a ház alagsorában
lévő szerverre érkezik – válaszolta Duncan.
– Megvan a kérdéses éjszaka?
– Biztosan.
– Megnézhetem? – kérdezte a nő, kissé ingerülten a vámpír
semmitmondó válaszaitól.
– Valójában, igen – szólt közbe könnyedén Raphael. – Ez az
egyik oka annak, hogy itt vagyunk.
– És mi a másik oka?
– Természetesen, hogy megnézd a tetthelyet. Ti, emberek,
ezt csináljátok, nem igaz, Cyn?
Cynthia felsóhajtott. Hosszú éjszakának nézett elébe.
– Igen, így van, Lord Raphael – válaszolta,
visszaemlékezve Lonnie tanácsára. – Nem ismerek más módot
a nyomozás lefolytatására.
– Nagyszerű! Akkor gyere, Cyn! – Valahányszor kimondta
a nevét, elválasztotta a körülötte levő szavaktól, mintha az ízét
kóstolgatná. Bűn. – Azt hiszem, a dolgok sokkal világosabbak
lesznek számodra, miután megnézted a biztonsági felvételeket
– folytatta, miközben gyengéden megfogta a karját, és
visszairányította az ajtó felé. – És szólíts Raphaelnek! Végül is
ember vagy! Még nem vagy hűséges hozzám… egyelőre –
tette hozzá halkan.
Cynthia megfordult és rámeredt, bizonytalanul, hogy
valóban hallotta-e ezeket az utolsó szavakat. Úgy tűnt, hogy
Raphael ezt nem vette észre, a sötétben végigvezette a ház
oldala mellett, majd könnyedén kinyitotta a nehéz faajtót.
Amint beléptek, a lány meglátta, hogy az ajtón egy dupla
kulcsos biztonsági zár van, valamint belül még egy billentyű
zár is. Ami azt jelentette, hogy igaza volt a korábbi
értékelésében. Bárki is vitte el Alexandrát, és bármilyen okból
is tette ezt, annak volt legalább egy cinkosa idebent. Eszébe
jutott egy gondolat.
– Mit is mondtál, hány óra volt, amikor… amikor elrabolták
Alexandrát?
– Közel volt a pirkadat. Már éreznie kellett a hajnal
nyomását. Ez lassúbbá és kevésbé éberré tette őt is, és az őreit
is.
Duncan riadtan bámult az urára. Cynthia pedig azon
tűnődött, vajon ez egyike-e azoknak a titkoknak, amelyeket a
vámpírok általában nem osztanak meg. És akkor az is eszébe
jutott, hogy Raphael vajon miért beszél ilyen szabadon?
Félretolta ezt az aggasztó gondolatot, és mérlegelte, amit
mondott neki.
– Emberek – mondta.
Raphael elmosolyodott. Gyönyörű és halálos.
– Emberek vitték el – ismételte a lány lélegzetvisszafojtva
és kissé elkeseredve, amiért Raphael nem mondott el neki
mindent.
– Nagyon jó, Cyn! Ezért hiszem azt, hogy te, mint ember,
vagy a legalkalmasabb, hogy megtaláld őket.
– De ha még ébren volt, akkor néhány más vámpírnak
szintén ébren kellett lennie. Nem hagytad volna itt csak emberi
őrökkel, főleg nem éjszaka.
Raphael arckifejezése hirtelen sötétebbé vált, mint egy hold
nélküli éjszaka, a szemei sötét gödrökké váltak, amelyek
beszippantották a fényt, és semmit sem adtak vissza.
– Nem, valóban nem! De az áruló az én gondom lesz! –
Cyn figyelte, ahogy a düh ugyanolyan gyorsan eltűnik az
arckifejezéséről, ahogy megjelent, és nézte, ahogy a holdfény
szikrája ismét visszatér a szemébe. – A te munkád – folytatta
–, hogy elkapd az emberi bábokat, akik viszont elvezetnek
engem a vámpírmestereikhez.
– Oké – lehelte a nő enyhén remegve. – Akkor vágjunk
bele!
Raphael a félhomályos folyosó felé mutatott. – Minden elő
van készítve.
 11. Fejezet

A házban belül sötét volt, a folyosóról csak halvány fény

szivárgott. Enyhe fehérítőszag érződött a levegőben, mint a
tisztítószereké. Kérdőn nézett Raphaelre.
– A nappali órákban emberi őrök járőröznek a házban és a
birtokon. Meggyilkolták őket, és testüket a konyhába
hurcolták. A személyzetem már feltakarított.
Cyn bólintott. Ha ez szokásos helyszínelési vizsgálat lett
volna, értékes bizonyítékokat pusztított volna el a takarítás. De
ebben az egész ügyben kevés volt a „megszokott”. Áthaladtak
a hagyományos francia konyhán, és Cynthia nem tudta nem
észrevenni a nagy amerikai stílusú fagyasztós hűtőszekrényt.
Nem akart azon gondolkodni, mit tárolnak abban. Pfuj!
A folyosó világosabb volt, mint a konyha, bár nem sokkal,
néhány halvány fényt kibocsájtó lámpa volt süllyesztve a
mennyezet mentén kialakított szegélybe. Észrevette a falakon
végig felszerelt gyertyatartókat, és kíváncsian emelte egyikre a
zseblámpáját. Ez igazi volt. Habár a tartóba jelenleg belerakott
gyertyák frissek voltak, érezte a korábbiak égésének
viaszszagát. Raphael már elment előtte, de visszalépett a
folyosóra, hogy megnézze, mit néz.
– Gyertyák? – kérdezte Cyn.
– Alexandra jobban szerette a régi dolgokat. Soha nem
alkalmazkodott igazán a modern korhoz. Természetesen
vannak plusz fények is – mutatott a magasba. – Főleg az
emberi személyzet számára. Néha elfelejtem, hogy nektek,
embereknek milyen gyenge a látásotok a sötétben, Cyn!
– Tudod – motyogta a lány félig-meddig magában –, te és
én sokkal jobban ki fogunk jönni, ha abbahagyod az összes
emberi hiányosságom felemlegetését! Biztos vagyok benne,
hogy nektek is megvannak a sajátjaitok!
A férfi halk kuncogást hallatott.
– Attól tartok, kissé berozsdásodott a modorom. Nagyon
ritkán kerülök már közvetlen kapcsolatba az emberekkel.
Cynthia kételkedve nézett rá. Minden szót helyesen
mondott ki, de ezen a jóképű arcon mindig ott volt egy apró
vigyor, mintha a saját szórakoztatására játszott volna.
– Rendben. Akkor hol van ez a biztonsági felszerelés?
– Erre! – Végigment a folyosón, és befordult egy kis
előcsarnokba, amely a főbejárat mellett lett volna, ha nincs az
a haszontalan sakktáblás udvar. Cyn követte őt egy kanyargós
lépcső mellett és a ház hátsó része felé tartottak, ahol a
fapadlón megjelenő négyzetnyi fény egy nyitott ajtót jelzett.
Raphael megállt a fényben, hogy bevárja, majd megelőzte a
pincébe vezető lépcsőn.
Duncan már ott volt, egy nagyon kifinomult biztonsági
ellenőrző központ közepén ülve. Minden konzol világított, és
amikor Cyn monitorról monitorra pillantott, látta, hogy a
vendégházban nagyon kevés olyan hely van, amelyet nem
felügyeltek. Gyorsan felmérte a szobát, és észrevette a bezárt
fegyverketrecet, és még valamit, ami úgy nézett ki, mint egy
zárt banktrezor a túlsó falnál. Érdekes.
– Szép! – Csak ennyit jegyzett meg, és a biztonsági
konzolra összpontosított. – Van további ellenőrzés a házak
között? Mint a fő kapu?
– Ebben a házban nincs. Egyébként sincs élő adás – mondta
Duncan. – Alexandra elkülönülve élt. – Könnyedén összevonta
a szemöldökét. – Sok okból kifolyólag. Van azonban a fő
kapun. Íme, a videó. – Ujjai repültek a billentyűzet fölött, és a
tőle jobbra lévő falon lógó nagy monitor felé intett. – A
kérdéses reggel!
Cynthia odalépett a monitorhoz, és nézte, ahogy egy fekete,
nem túl régi kocsi áll meg a kapunál. Az őrök emberek voltak,
figyelte meg.
– Állítsd meg! – A képernyő megdermedt. – Emberi őrök –
mondta. – Amikor megérkeztem korábban, az őrök mind
vámpírok voltak.
– Amint megjegyezted, gondosan időzítettek – szólalt meg
Raphael közvetlenül a háta mögött. Cyn kissé félrelépett, és
találkozott a pillantásuk. Raphael elég sokáig rajta tartotta a
tekintetét, hogy Cyn kényelmetlenül érezze magát. – Ezek az
emberek… – elhallgatott, és a monitorra mutatott. – Talán ha
fél órát voltak szolgálatban, nem többet.
– Biztosan van video a műszakváltásról is. Láttál rajta
valami szokatlan dolgot?
– Nem! Alexandra vámpírőreinek a többsége a sajátom, a
gyermekeim…
– Mit jelent ez? A gyermekeid? – kérdezte Cynthia
meglepetten. – Ugye nem szó szerint…
– Persze, hogy nem, Cyn! – nézett a nőre. – Nálunk a
„gyermek” kifejezés olyan személyre utal, akit személyesen
hoztunk át. Az egyik… újjászületettünk. Ez egy erőteljes
kapcsolat a fajtánkban, és nem könnyen szakítható meg.
– De megtörhető?
Raphael a homlokát ráncolta.
– Ritkán. De igen.
– Árulóra hivatkoztál. Egy volt a tieid közül?
– Nem!
– De Alexandra egyik őre volt?
– Igen. Azt hittem, ismerem. Ez az én hibám volt, és ezt
személyesen fogom orvosolni!
Cynthia várta, hogy majd folytatja. Amikor nem tette, a nő
megvonta a vállát, és visszafordult a monitor felé.
– Folytasd tovább, kérlek! – mondta Duncannek. A videó
ismét aktiválódott, és a fekete kisteherautó sofőrje láthatóan az
egyik őrrel beszélgetett. Az őr vitatkozott vele, a ház felé
intett, majd visszatért a papírokhoz, amelyeket a sofőr próbált
átadni. Látszott, ahogy kinyílik a kombi hátsó ajtaja, és négy
férfi ugrik ki belőle, ketten-ketten elindulva a jármű mindkét
oldalán. Ugyanakkor a sofőr kinyitotta az ajtaját, és nekilökte
a hozzá beszélő őrhöz, és ezzel elterelte a többiek figyelmét. A
lány elkomorult, amikor a betolakodók tüzet nyitottak; Az
AK-47-esek szinte még azelőtt elkaszálták az emberi őröket,
hogy fel tudták volna emelni saját fegyvereiket. Raphael egyik
emberének a falon belülről sikerült eltalálnia a kisteherautó
első ablakát, megrepesztve a szélvédőt, de pillanatokon belül
az összes őrt leszedték, és a kapu nyitva volt.
Hang nélkül nem hallotta az elhangzottakat, de a sofőr
láthatóan káromkodott, amikor az ülése mögött keresgélt, és
elővett egy kerékkulcsot, amellyel kitörte a szélvédő többi
részét, kitisztítva a jármű első ablakát. Vakkantott néhány szót,
és csapata beszállt vissza, mielőtt áthajtott volna a kamera
alatt, és eltűnt szem elől.
– Amikor ma este átjöttem a kapun – mondta Cyn –,
legalább hat vámpírt láttam magánál a kapunál, és számtalanul
sokat az egész birtokon és a főházban. Miért csak három
ember volt három nappal ezelőtt? – kérdezte.
– Lord Raphael itt tartózkodik ma este – magyarázta
Duncan csendesen. – A fő biztonsági egység a Mesterrel
utazik, ezért Alexandra külön egységgel rendelkezik. Ő jobban
szereti az ismerős környezet kényelmét és csak ritkán utazik.
Amikor nincs itt a Mester, csak az ő biztonsági egysége marad
itt.
– De vannak kamerák a kapun, valaki biztosan látta, hogy
mi történik.
Duncan egyetértően bólintott. – Ismétlem, Lord Raphael
távollétében a kaput innen, az udvarházból figyelték volna. Az
emeleten van egy külön, kisebb vezérlőhelyiség a konyha
mellett. Az őrök azt használják napközben. – Raphaelre
pillantott, mielőtt folytatta volna. – Az áruló még a
kisteherautó érkezése előtt megölte a házban az emberi őröket,
és miután a többiek visszavonultak a szállásukra, ő kívül
maradt. Soha nem gondoltuk…
– Folytathatnánk? – szakította félbe Raphael.
Duncan beleegyezően lehajtotta a fejét, és visszafordult a
billentyűzethez. A felvétel következő részét egy belső kamera
rögzítette, és tartalmazott némi hanganyagot is, bár a minősége
nem volt túl jó. A magas mennyezetről és az ablakokról
Cynthia úgy gondolta, hogy biztosan az egyik emeleti
szobából származott. Egy fiatal nő zongorázott, valami
könnyűt és szépet. Mozart, gondolta. A kamera a háta mögött
volt, így Cyn nem láthatta az arcát. De hosszú, fekete haja
sűrű, fénylő fürtökben lógott a hátára, és alacsony volt, szinte
gyermeknyi méretű. Tökéletes méretű, gondolta Cyn
cinikusan. Egy férfi ült mellette, a haja ugyanolyan fekete, de
teljesen egyenes és a válláig ért. Ugyanolyan szénfekete ruhát
viselt, mint Juro és a többi testőr, akiket a főháznál látott.
Cyn inkább érezte, mint látta, ahogy Raphael a háta mögé
lép, érezte, ahogy a férfi lehelete megmozgatja a haját, amikor
a „Matias” nevet suttogta.
Cynthia hátrapillantott rá a válla fölött, és nem volt biztos
benne, hogy a férfi akarta-e, hogy hallja ezt, majd elfordította
tekintetét a Raphael arcán megjelenő nyers fájdalomtól.
Ehelyett Matias kissé ázsiai beütésű arcára koncentrált, és
azon tűnődött, vajon mennyi idős és honnan jöhetett. Erről a
vámpírról mesélt Lonnie, mint Alexandra feltételezett
szeretője. A kamera szöge magas volt, de Cyn úgy gondolta,
hogy a pletyka valószínűleg igaz. Ők ketten, Alexandra és
Matias, nagyon ellazultnak tűntek együtt, mint a régi barátok
vagy a régi szeretők.
Egy férfihang mondott valamit a kamerán kívül, és
Alexandra háta megmerevedett. Felállt és megfordult, Matias
kinyújtotta a kezét, hogy segítsen neki, és Cyn először látta
szemtől szemben. Cynthia felszisszent. Olyan fiatalnak
látszott, alig több, mint egy kislány, szinte olyan, mint egy
játékbaba az őszibarack színű, hosszú szaténruhájában. Apró
mellek domborodtak ki a csipkés fűzőjéből, amely egészen a
derekáig keskenyedett, majd hirtelen kibővült a csípője fölött.
Cynt azokra a porcelánarcú babákra emlékeztette, amelyeket a
nagymamája Európából hozott. Meglehetősen aprók,
amelyeket a polcra kell rakni és csodálni őket, de soha nem
szabad hozzányúlni, és soha, de soha nem szabad játszani
velük.
– Ő még csak egy gyerek! – mondta Cyn rosszalló hangon.
– Hány éves volt, amikor átalakítottad?
 Duncan talpra ugrott, és tiltakozás jelent meg az ajkán, de
Raphael felemelte egyik erős, szögletes ujját, hogy megállítsa,
és pillantását nem vette le Cynthia arcáról.
– Figyelembe veszem, Ms. Leighton, hogy ember vagy, és
talán nem ismered a szokásainkat! Az embereim… – fejével
Duncan felé biccentett – vadul hűek hozzám, és ők nem
lesznek ilyen toleránsak. Érdemes lenne ezt megfontolnod a
jövőben! Akár tudomásul veszed, akár nem, én vagyok a
kontinens nyolc vámpírlordjának egyike. A hatalmam,
őszintén szólva, meghaladja a felfogó képességed! Elvárom és
ki is érdemeltem a körülöttem élők tiszteletét, mivel saját
erőfeszítéseim révén jutottam hozzá, és ha nem is a tiszteletet,
akkor legalább az udvariasságot! Alexandra fizikai kora nem a
te gondod, és egy ilyen kérdés megbocsáthatatlan megsértése
az etikettnek a fajtám körében! A kinézetétől függetlenül, ő
egy több száz éves felnőtt!
Cynthia elpirult, elszégyellte magát, feldühödött, és
megdermedt az ijedtségtől. Megérintette Raphael nyilvánvaló
fájdalma Matias láttán, és megdöbbentette a lány fiatalos
megjelenése, de ez nem volt mentség. Ennél azért okosabb
volt.
– Elnézést kérek, Lord Raphael! Én… meglepődtem és
gondolkodás nélkül reagáltam! – A nő felemelte az állát, és
merje csak elutasítani a bocsánatkérését.
Raphael szinte teljesen kifejezéstelen arccal tartotta a
tekintetét. Cynthia kényszerítette magát a lélegzetvételre.
– Duncan – szólalt meg végül Raphael, sötét szemét
továbbra is Cynthián tartva. – Kérlek, folytasd! – Aztán egy
aprót biccentett felé, és ismét a képernyő felé intett.
Cynthia lassan megfordult, a szíve hevesen vert, a lábai
meginogtak az adrenalin-lökettől. Beletelt egy pillanatba, hogy
újra arra tudjon koncentrálni, amit látott.
– Ki a vörös hajú? – kérdezte végül.
– Albin. – Raphael hangja olyan hideg volt, hogy Cyn
megborzongott, és anélkül, hogy megkérdezte volna, tudta,
hogy az árulóra néz.
 A jelenet többi része bontakozott ki a képernyőn, miközben
nézték. Cynthia visszafojtotta hitetlenkedő sóhaját, amikor
meglátta, hogy Matias szó szerint elporladt, és keményen
elmosolyodott, amikor Alexandra lerázta Albint, és kisétált
előtte a szobából. Duncan halkan cöccögött, amikor Albin
megállt, mielőtt kilépett volna a szobából, hogy megvetően
belevigyorogjon a kamerába.
– Tudott a kameráról – kommentálta a nő.
– Természetesen – helyeselt Raphael.
A videó fennmaradó része a folyosó és a külső kamerákból
kivágott képek montázsa volt, amely az elrablás további
történéseit mutatta be, beleértve Albin nyilvánvalóan emberi
tettestársait. A fekete furgon hátsó részével ért véget a felvétel,
ahogy elhajt, otthagyva a szétszóródott testeket a kapu körül.
– Ki találta meg a holttesteket? – kérdezte visszafogottan.
– A biztonsági erőim, amikor felkeltek este. Alexandra
szobája üres és érintetlen volt, akárcsak Albin és Matias
szobája. Alexandra… volt biztonsági főnöke azonnal átkutatta
a házat és a birtokot. Az emberei sajnálatos hírekkel
jelentkeztek a kaputól.
– Sajnálatos – ismételte Cynthia. Felsóhajtott, és elfojtotta
kiakadását az emberi őrök halálával kapcsolatos
érzéketlensége miatt, emlékezett a hangjában megjelenő
veszteségérzetre, amikor Matiasról beszélt, és ezt mondta
helyette: – Emberi halálesetek. Nem hívtátok a rendőrséget!
Mi történt velük?
Raphael figyelte őt, és a furcsa intuíciójával úgy tűnt,
érzékelte a különbséget aközött, amin éppen járt az esze… és a
kérdés között, amelyet valójában feltett. – Már elmúlt annak az
ideje, Cyn, hogy az embereim a test megsemmisítésére
szorultak a táplálkozásuk érdekében. Róluk – intett a monitor
felé – gondoskodtunk, és elküldtük a családjuknak, ha volt
nekik. Ha nem, akkor elhamvasztották őket és szétszórtuk őket
a szélben, akárcsak a sajátjaink testével tettük volna.
Családjaikat kártérítésben részesítették, már amennyiben a
pénz kompenzálhatja az életet, és a temetési költségeiket – ha
voltak ilyenek – megtérítették. Jól bánok az embereimmel,
Cynthia! Minden emberemmel!
A nő bólintott, és nem is számított másra. Lenézett a
padlóra, átgondolta, amit látott és hallott, majd felemelte a
fejét.
– Albin beszélt az emberrablókkal, nem sokat, csak néhány
szót. Orosz volt, igaz?
Raphael egy újabb hosszú, és elismerő pillantást vetett rá.
– Az volt – erősítette meg. – Semmi lényeges. Rákérdezett a
kapu állapotára, majd visszaparancsolta őket a járműbe,
mondván, hogy hozza Alexandrát. Az emberek válasza túl
halk, hogy felismerhető legyen.
– Megkérdezhetem… – Tanult korábbi hibájából. – Miért
beszélne Albin oroszul?
– Sokunkhoz hasonlóan, Albin is több országban élt, mielőtt
eljött volna ebbe. Egy ideig a cári Oroszországban lakott.
Meg akarta kérdezni, hogy ezért beszél-e Raphael is
oroszul, de nem akarta kísérteni a szerencséjét.
– Oké – mondta a lány elgondolkodva. – Szeretném
megnézni a szobát, ahol voltak, azt a zongorásat, és követni
szeretném az utat, amelyen kimentek a házból. És ezenkívül…
– Lélegzetet vett, tudva, hogy Duncan biztosan nem akarja
megadni neki, amit kérni akar. – Szeretnék egy másolatot az
összes aznap reggeli felvételről. Ezt… – Intett a most üres
képernyőre… – Több kamera felvételeiből szerkesztették.
Szeretném az eredeti felvételeket, beleértve az összes hangot,
minden kamerából. A kapu, az itt található folyosók, a szoba,
ahonnan elrabolták Alexandrát, és bármelyik kameráét, ahol
Albin megjelent.
Ahogy azt várta is, Duncan arcán azonnali elutasítás villant.
Felállt a konzoltól, és könyörgő pillantást vetett mesterére, de
Raphael ismét felemelte a kezét, hogy megelőzze.
– Miért van szükséged rá, és miért nem nézed meg
egyszerűen itt? – kérdezte.
– Egyrészt nem ismerem ezt a felszerelést, és nem tudom,
hogy megvan-e az, amire szükségem van. Nekem vannak
speciális programjaim, amelyek képesek képkockánként
átnézni a videót, lehetővé téve a nagyítást olyan részleteken,
amelyek lehet, hogy számodra nem jelentenek semmit, de
amelyek elég sokat elárulhatnak nekem. És képes vagyok arra
is, hogy tovább javítsak a hanganyag minőségén a számodra.
A berendezés az otthoni irodámban van, ami privátabb és
biztonságosabb, mint az az iroda, amiben meglátogattál, ezért
nem kell aggódnod a titkosság miatt. Senki sem fogja látni és
hallani, csak én. Ha úgy gondolom, hogy egy hangnak vagy
képnek a feljavítása hasznos lenne, túl azon, amit magam is
megtehetek, megmutatom a szegmenst, és az engedélyed
kérem, mielőtt bárki másnak átadom, hogy dolgozzon rajta.
Ami a másik részt illeti, nem akarlak megbántani, Lordom, de
ez a hely kissé megrémít.
Raphael pislantott, majd elnevette magát. Valódi hang volt,
nem a korábbi nyers vakkantás.
– Duncan – mondta még mindig mosolyogva – Készíts
másolatot Ms. Leightonnak!
– Atyám, kérem! – Duncan nyilvánvalóan szorongott.
– Készítsd el a másolatot, Duncan! – mondta halkan
Raphael. – Leighton kisasszony garantálta a titkosságát, és
biztos vagyok benne, hogy felfogta a garancia elárulásának
negatív következményeit! – Olyan pillantással mérte végig,
amely nagyon rövid jövőt ígért mindenki számára, aki
keresztbe tett neki. – Igaz, Cyn?
– Igen – suttogta Cyn. – Igen, természetesen – mondta
hangosabban. – Köszönöm!
– Most megmutatom Ms. Leightonnak a ház többi részét,
amíg elkészíted a másolatot, Duncan. Találkozunk a ház előtt,
amikor végeztél!
– Uram – fogadta el Duncan, lehajtva a fejét. Olyan
lehangoltnak tűnt, hogy Cynthia szinte megsajnálta őt.
– Gyere, Cyn! – mondta Raphael. – Hadd mutassam meg
Alexandra házának többi részét.

****
 Cynthia követte Raphaelt a széles lépcsőn felfelé, az erkély
körül és a nyitott francia ajtókon keresztül. Ez a szoba volt a
felvételen, bár sokkal nagyobb volt, mint amilyennek látszott.
A Steinway hangversenyzongora a helyiség túlsó végén volt,
közel a nyugati fekvésű ablakokhoz, amelyek a ház elejére és a
kockás udvarra néznek. A szoba tele volt valószínűleg eredeti,
XVI. Lajos korabeli antikvitásokkal – brokáttal bevont
kanapék, szekrények, bordázott lábú asztalok, amelyekbe
levelek és virágok voltak faragva. Cynthia megkereste a
biztonsági kamerát, amely alig látszott a fenti szegély mélyén.
Követte a kamera látóterét a szobán át a zongoráig és azon túl,
ahol Raphael állt az ablaknál, és a lent lévő cifra márványra
nézett.
Cynthia néhány percig némán figyelte őt, majd átsétált a
szobán, hogy mellé álljon, és ujjaival könnyedén átsiklott a
billentyűkön, ahogy elhaladt mellettük.
A férfi hátrafordult. – Játszol?
– Már nem! Évekig tanultam; az első dadám ragaszkodott
hozzá, és senki más nem törődött annyira velem, hogy
megakadályozza ebben. – Megvonta a vállát. – Azt hiszem,
most már a kottát sem tudnám olvasni! Alexandrát viszont
hallottam játszani. Csodálatos volt.
– Igen. Egyike a sok megszerzett tehetségének. Mocsokban
született, nagyon keményen dolgozott, hogy hölgy legyen –
intett maguk köré.
– De te szereted őt!
– Igen – suttogta, röviden lehunyva a szemét, mielőtt újra
kinyitotta volna őket, hogy kibámuljon az ablak mögötti
ragyogóan kivilágított éjszakára. – Tizenhat – mondta, anélkül,
hogy hátranézett volna.
Cynthia a homlokát ráncolta. – Tizenhat mi?
Raphael hátranézett a válla fölött. – Azt kérdezted, hány
éves volt Alexandra, amikor átfordult. Tizenhat éves volt.
Sokkal később, Párizsban, a forradalom idején találtam rá. –
Megvonta a vállát, és visszafordult az ablakhoz. – Megöltem
az Atyját, és a sajátommá tettem.
– Értem – mondta Cyn, mivel nem tudta, mi mást
mondhatna.
– Nagyon régen volt, Cyn. Más idő, más kultúra. Jól tennéd,
ha emlékeznél erre, ha a vámpírok körül fogsz forogni!
– Tudom! Sajnálom a korábbit! Nem gondoltam…
– De igen! – Teljesen megfordult, és sóvárgó mosolyt vetett
a lányra. – De megbocsátok!
Cynthia automatikusan feldühödött, Raphael pedig
felkuncogott.
– Elragadó! – mondta. Egyik hűvös ujjával megérintette
Cyn arcát, végigsimítva az állkapcsán, majd lecsúsztatta a
nyakáig, ahol kétszer is végigsimított a nyakszirt enyhe
duzzanatán. – Elragadó!
Cynthia nyelt egy nagyot, és hadakozott benne a vágy, hogy
ezek a hűvös ujjak még jobban megérintsék, és hogy a lehető
legmesszebb eltávolodjon a férfitól. Felnézett a férfira, és
találkozott a pillantásuk.
– Ki fogod törölni a ma esti emlékeimet?
Raphael egyértelműen boldogtalanul húzta vissza a kezét.
– Sokat tudsz rólunk, igaz? – Elgondolkodónak tűnt, majd
félrebillentette a fejét, mintha hallgatódzna. – Duncan vár a
földszinten. Összeszedte Alexandra biztonsági csapatát, és
veled marad, amíg beszélsz velük.
– Szükségem lesz némi különálló helyre; külön-külön kell
kihallgatni őket.
– Bármi, amire szükséged van! Duncan gondoskodni fog
róla. – A belső zsebéből elővett egy vastag, fehér
névjegykártyát, és odaadta neki. – Ha kapcsolatba akarsz lépni
velem… bármilyen okból… felhívhatod ezt a számot! Arra
számítok, hogy rendszeresen tájékoztatsz a nyomozásról, és
nem kell mondanom, hogy az idő milyen fontos! Ezen az
oldalon mi is folytatjuk saját nyomozásunkat, és ha
felfedezünk valamit, ami kapcsolódhat a tiédhez, üzenetet
fogunk küldeni!
 Cynthia felismerte az elbocsátást, amikor hallotta.
– Holnap estére már kellene, hogy legyen valamim
számodra, egy hely, ahol el lehet kezdeni a keresést! Én,
hmmm… köszönöm, Lordom! – Úgy tűnt, hogy Raphael ismét
elmerült a gondolataiban, visszafordulva, hogy kibámuljon az
ablakon, és Cynthia elindult az ajtó felé.
– A válasz nem, Cyn!
Visszanézett rá. – Lordom?
Tökéletesen mozdulatlanul állt, nem is nézett rá. – Az esti
emlékeid nem lesznek kitörölve! Emlékezni fogsz rám!
– Ó – mondta a lány nyugtalanul. – Köszönöm… – De
addigra Raphael nesztelenül eltűnt a dolgozószobájában.

****

Raphael hallgatta Cynthia lépteit, miközben a lány

megkerülte az erkélyt és lefelé haladt a lépcsőn. Illata ott
maradt a szobában; nem parfüm, hanem valami könnyebb.
Talán sampon. Valami friss és tiszta, amit alig észlelt még a
rendkívüli szaglása is. A szeme megmozdult, amikor hallotta,
hogy az oldalsó ajtó kinyílik, majd becsukódik, és jobbra
nézett, ahol a kocsifelhajtó elkanyarodik a ház mellett. Alig
tudta kivenni a két alakot, Cynt és Duncant, ahogy lefelé
haladtak. Inkább az árnyékukat látta és nem őket. Beindult egy
motor, és Raphael elmosolyodott magában. Duncan
odarendelte az autót, amellyel jött, hogy ne kelljen a lánynak a
fák között visszasétálnia. Amint elhalkult a motor hangja,
visszafordult a szoba felé, amely annyira alexandrás volt. Az
egész házat úgy építették és díszítették, hogy ő járt a
tudatában, de ebben a szobában érezte magát a legeslegjobban.
Személyesen választott ki minden egyes bútordarabot, minden
porcelánfigurát, amelyekkel telezsúfolta az asztalokat. A
zongora volt a mindent megkoronázó dicsőség; még mindig
hallotta Alexandra elragadtatott nevetését, amikor arra ébredt,
hogy itt van a hangszer, már felhangolva, és várja az elegáns
kezét. A ritka alkalmak egyike volt, amikor igazi szeretetet
mutatott iránta.
Leült a zongora mellé, és felsóhajtott, hosszú ujjait
könnyedén végighúzta a billentyűkön. Cynnel ellentétben, neki
soha sem volt egyetlen zeneórája sem. Nem volt idő ilyesmire,
ahol felnőtt, de még ha lett is volna, nem volt pénzük fizetni
érte. Visszahúzta a fedelet a billentyűk fölé, és kezét a fénylő
fekete lakkra támasztotta. Puha és ápolt kezek és körmök. Egy
úriember, és nem egy paraszt keze. Többé már nem.

****

Moszkvai Orosz fejedelemség, 1472

Vadim Nestor becsukta az ősöreg istálló ajtaját, és leengedte

a nehéz rudat, hogy biztosítsa éjszakára. Mostanában gondjaik
akadtak a farkasokkal, ezekkel az átkozottul okos lényekkel,
amelyek az ütött-kopott építményen minden lyukat, vagy
repedést megtaláltak. Ma meglehetősen sok időt töltött azzal,
hogy betömje a falak alá vájt lyukakat, befoltozva minden
megtalált rést. Elég nehéz megpróbálni átvészelni a telet úgy
is, hogy csak két egészséges állatuk maradt; nem kellene
többet elveszíteniük az átkozott farkasok miatt. Sóhajtva nézte
a parlagon heverő mezőket, azokat a mezőket, amelyek készen
álltak volna a kései betakarításra, ha idősebb testvérei nem
mennek más országokba, jobb életet keresni, mint ez a kemény
munkát igénylő farm. Vadim remélte, hogy megtalálták, de
elszomorító meséket hallott a kemény szolgaságról az új
országokban.
– Vologya! – hangzott fel kishúga hangja a kemény, kopár
udvaron, amikor odaszaladt hozzá. Hosszú, fekete haja
kiszabadult a fonatból, sápadt lába felvillant, ahogy felemelte a
szoknyáját a poros talajtól.
– Sasha – korholta –, emlékezned kell, hogy hölgyként
viselkedj. Mit gondolna Arkagyij, ha látná, hogy úgy futsz át
az udvaron, mint egy neveletlen bakfis?
 – Pfff, mit érdekel engem az az öregember!? Bűzlik a
disznóktól. Nem érdekel, mit mond Atyánk! Elszökök
Novgoradba, mint a testvéreink, minthogy feleségül menjek
ahhoz a fogatlan aggastyánhoz! – Felnézett rá, arcát
kipirosította a hideg levegő, fekete cigány szemei, éppen
olyanok, mint az övéi, sziporkázóan huncutok. Annyira
szerette, és mennyire utálta a gondolatot, hogy a
disznótenyésztő ágyába fog kerülni.
– Halkabban! – mondta, és elhúzta az istálló oldala mellé,
távol a kopott háztól, ahol az apjuk kétségen kívül figyelte
minden mozdulatukat.
– Nem szabad így beszélned, ahol az Atyánk meghallhatja!
A lány nekidőlt, fejét a fiú mellkasa közepének támasztotta.
– Nem félek tőle! Emellett megvédesz, ugye, Vologya?
Nem engeded, hogy újra bántson!
– Nem! – suttogta hevesen, és az ölelésébe vonta. – Nem,
soha többé nem teszi rád a kezét! – Megpuszilta a feje búbját.
– De okosnak kell lennünk, dushenka! Ez még mindig az ő
farmja, függetlenül attól, hogy minden munkát én végzek el.
Mindkettőnket kidobhat innen, és akkor mit csinálunk?
Találnom kell egy helyet, ahol élhetek és dolgozhatok.
Aggódom a testvéreink miatt, attól tartok, hogy ők alig többek,
mint rabszolgák, akik az idegen embereknek dolgoznak.
A lány megborzongott a karjaiban.
– Papa meg akar szabadulni tőlem! – mondta halkan. – Azt
mondja, hogy az egyetlen értékem a lábam között van, és
Arkagyij jó ezüsttel fizet!
Úgy égette a düh a mellkasát, hogy azt hitte megfullad.
– Előbb fogom megölni! Nem fogod az ifjúságodat egy
öregemberre elpazarolni!
Most a lányon volt a sor, hogy óvatosságra intse, miközben
ujjait a fiú ajkára tette.
– Sshhhh, Vologya! Ne mondj ilyeneket! Feodor atya azt
mondja, hogy Isten mindent hall!
– Akkor az Isten mutasson nekünk az utat, kishúgom! Vagy
megtalálom a sajátomat!

****

Kint még sötét volt amikor Vadim hirtelen felült,

megborzongott a hideg levegőben, amikor a takarója lehullott.
Valami felébresztette. A farkasok voltak? Megint az istállóban
voltak? Hallgatózott, nem szívesen merészkedett volna ki. Az
állatok falkákban érkeztek, ördögi vadállatok, nem félnek az
embertől, főleg nem az olyantól, aki csak egy villával volt
felfegyverkezve.
Valami mozgott a vékony fal másik oldalán. Nem a
farkasok tappancsainak zaja, hanem valami lágyabb,
titokzatosabb. Női nevetés hangzott fel a fülében, és a falra
meredve ugrott talpra a szalmazsákjáról. Sasha? Kint volt egy
ilyen éjszakán? Az ajtó felé száguldott, és futás közben
megragadta nehéz zubbonyát, majd véletlenül benézett a
szemközti szobába, ahol a szülei aludtak, ahol Sasha mély
álomba merülve feküdt a kandalló melletti szalmazsákon.
Az ajtó halkan megzördült, és Vadim ledobta a zubbonyát,
és négykézláb elhátrált, rémült állattá redukálódva. Volt
valami odakint. Valami természetellenes. A bőre megremegett
a csontjai felett, és a lélegzete megdermedt a tüdejében, ahogy
az ajtót zárva tartó szánalmas fa reteszt nézte. Kissé
megremegett, amikor valami kívülről hozzányomódott.
Izzadság bűz töltötte meg az orrát, ahogy saját félelme
átterjedt a mellkasából a hasába.
További nevetések hangzottak fel. Hangosabbak. Most már
nemcsak női, hanem férfiaké is, akik úgy hangzottak, mint az
éjszakai szamárbőgés. Hallotta a tehenek bőgését is, és
feljajdult a szerencsétlen, tehetetlen állatokra gondolva, akik ki
tudja milyen tomboló vadállatokkal néztek szembe.
– Mi van? – hallatszott fel apja mogorva hangja az
alkóvból. – Vadim, valami történik az állatoknál! – Felült az
ágyban, és felhúzta a csizmáját, ajka undorodva fintorodott el,
amikor meglátta legfiatalabb fiát rettegve kuporogni a földön.
– Mi van veled, fiú? Félsz néhány farkastól? Majd én
megmutatom neked…
Vadim felpattant és megragadta az öreget, visszalökte az
ágyra, mielőtt kirontott volna az éjszakába, és ami az életükbe
került volna.
– Figyelj! Hallgasd, apám! Nem farkasok, ezúttal nem!
Figyelj, te bolond!
– Bolond? – üvöltött fel az apja, és egyik vastag karjával
ellökte Vadimot a padlóra. – Bolondnak mertél nevezni? –
Odarohant az ajtóhoz, és megragadta a villát, miközben
kinyitotta. – Majd én megmutatom…
Vadim rémülten felkiáltott, amikor a lény megragadta apja
kinyújtott karját, kirántotta a házból, és lehetetlen fogait a
nyakába süllyesztette. Vér fröcskölt az öreg mellkasára, teste
görcsösen rángatózott, mint Arkagyij egyik disznója a
vágáskor. Sasha sikolya csatlakozott édesanyjukéhoz, és ez
kizökkentette Vadimot a saját megdöbbenéséből. Anyjuk
elhagyta az otthonuk biztonságát, hogy ütni kezdje a férjét
tartó lényt. Sasha követte az anyját, a karjába kapaszkodva
próbálta visszarángatni a házba. Vadim felugrott és felkapta az
eldőlt villát, majd kirontott az udvarra és a szörnyek felé
szurkált, miközben az anyjára és Sashára üvöltött, hogy
térjenek vissza a házba. De már túl késő volt. A rettenetes
lények már mindenütt ott voltak az udvaron, és apjuk testét
úgy dobálták maguk között, úgy játszadoztak vele, mint az
istállóban a macska az egérrel. Anyja véres alakja egy másik
szörnyeteg kezében volt, akinek agyarai a nyakába
temetkeztek, és obszcénul huncut hangok hallatszódtak a lény
torkából, miközben anyjából kiszivárgott az élet. Vadim
rémülten pördült körbe. Sasha. Hol van Sasha? Átható sikoly
járta be a környéket, és Vadim felnyögött a rémülettől. Két
lény között volt, kezük a testén barangolt, széttépve a
mellényét, hogy lecsupaszítsák a melleit, és a szájuk a gyenge
testre tapadt. Sasha rémült pillantása megtalálta az övét, és a
lány a nevét tátogta, már nem volt képes sikítani.
Üvöltve emelte fel a villát, és a lány támadóiba döfte,
egyikük felsikoltott a kíntól, amikor a hegyes eszköz az
oldalába fúródott. Az istentelen lény megpördült, hogy véres
fogakkal vicsorogjon Vadimra, ő pedig újra és újra beléjük
nyomta a villát, amíg kénytelenek nem voltak elengedni húgát
és vele foglalkozni.
– Fuss, Sasha! – sikoltotta. De a lány ernyedten és
élettelenül zuhant a földre, ahol egy újabb szörny kuporodott
mellé, aki a legédesebb krémként nyalogatta a vért a feltépett
nyakáról. Vadim térdre rogyott, elborzadva a rémülettől és
veszteségtől, arra várva, hogy a lények rátámadjanak, kitépjék
a torkát és hagyják, hogy csatlakozzon a családjához a
halálban.
Egy női nevetés lebbent a vállánál. Összekuporodott a
hangjától, és rettegve figyelte, ahogy a legszebb nő, akit
valaha látott, ott köröz körülötte, csípője csábítóan ring a
ribancosan szűk ruhája alatt, nyelve pedig kicsúszik, hogy
megnyalja a telt, vörös ajkakat.
– Ne bántsd! – mordult fel a nő.
Vadim megfordult, és meglátta, ahogy az egyik lény elhátrál
a nőre sziszegve, a szeme pedig vörösen izzik a sötét
éjszakában.
– Akarom ezt! – mondta a nő, visszafordítva magára Vadim
figyelmét. – Csinos. – A nő körbesétálta a fiút, finom kezével
végigsimított a haja selymes fekete hosszúságán, a váll
szélességén. – És olyan erős! – A nő az arcát Vadiméhoz
szorította, és a fiú szinte öklendezett a lélegzetének
bűzösségétől.
– Szeretnél örökké élni, szépfiú?
Vadim tagadóan megrázta a fejét, és küzdött, hogy
kiszabaduljon a finom kezek lehetetlenül erős szorításából.
– Túl késő! – suttogta a nő.

****

Az éhségtől elgyengülve, olthatatlan szomjúsággal botorkált

a kátyús úton. Vastagon rászáradt vér borította a ruháját, a
haját… felemelte a kezét, és a fekete csíkot bámulta a körmei
alatt. Nem Oroszország anyácska tiszta földje, hanem vér.
Végtelen mennyiségű vér. A farkasok szánalmasan vonyítva
követték őt az aljnövényzetben, vonzotta őket a hús szaga, de
megzavarta őket az embernek ezen szánalmas maradványából
áradó veszélyesség illata.
Csak a tudata peremén regisztrálta a farkasokat. Csak az
számított, hogy kielégítse ezt az elsöprő éhséget, ezt a
sóvárgást, mintha soha életében még nem evett volna. Emberi
hangokat hallott, és felemelte a fejét. Kolostor ragyogott a
sötétségben, gyertyák világították meg az ablakait, ének
hangja visszhangzott a körülötte lévő zöld mezők fölött.
Pislogott, hirtelen összezavarodott, és nem emlékezett arra,
hogyan került erre az útra vérrel borítva, csak azt tudta, hogy
üres, és bánattal teli. Az ég felé üvöltötte a gyötrelmét, és a
farkasok visszahúzódtak, félelmükben a földhöz lapultak.
– Jézus Krisztus! – Egy szerzetes sietett ki a kapun, egy
lámpát tartva maga előtt, hogy megvilágítsa az utat. – Fiam! –
mondta együttérzőn, amikor meglátta Vadimot. – Fiam, ne
légy kétségbeesett, Isten veled van! Mindannyiunkkal együtt
van! – A szerzetes erős karjaival átölelte, figyelmen kívül
hagyva az őt körülvevő véres bűzt. – Gyere! – mondta. –
Gyere be! Találunk megoldást! Isten segít rajtunk! – Erős
vállát Vadim karja alá tette, és talpra emelte. – Rövid az út,
fiam! Közel van Isten segítsége!
Lassan, de egyenletes tempóval haladtak a földes úton, és
vissza a kolostor kapuján. Vadim felnézett, és a kápolnát
kémlelte a keresztjével és a barátságos fényével, és ismét
felüvöltött térdre rogyva. Kétségbeesett kiáltás volt, tele
fájdalommal és bánattal.
– Milyen szörnyű sors ért téged, testvér, hogy Isten házának
látványa ilyen állapotba sodor téged! – A szerzetes ismét
talpra segítette Vadimot, és a vendégházba vezette, ahol a
szeszélyes utazókról gondoskodtak. Eltámogatta az ágyig, ahol
betakarta egy durva, szőtt takaróval, amikor belezuhant.
– Pihenj! – mondta a szerzetes. – Van vizem és kötszerem.
És egy kis étel, ha már eléggé felépültél. – Nyüzsgött a puritán
helyiségben, kirohant vízért, majd vissza az ágy mellé, ahol
elkezdte tisztogatni Vadim sok borzalmas sebét.
 – Csoda, hogy élsz, fiam! Isteni csoda! Bizonyára
különleges célja van veled, hogy megmentett és hozzánk
küldött! – Vadim szeme kinyílt, amikor a szerzetes elkezdte az
arcát mosdatni, a nyelve szinte öntudatlanul kiesett, hogy
megkóstolja a másik férfi karját.
– Hogy hívnak, fiam? – folytatta tovább a szerzetes a
beszélgetést. – Hogy nevezzelek?
Vadim üres tekintetében csak a bánat volt olvasható, ahogy
a szerzetesre meredt.
– Nem számít! – biztosította a szerzetes. – Raphaelnek
foglak nevezni. Ez azt jelenti, hogy „Isten által megmentett”,
és biztosan valamilyen nagy cél érdekében mentett meg téged!
Tetszik neked ez a név? – A szerzetes a véres rongyot a
lavórba ejtette, majd szemügyre vette Vadim ruháit, legalábbis
azt a keveset, ami maradt belőlük. – Attól tartok, a ruhád
tönkrement, Raphael! De hozok neked a testvérek ruháiból
egyet. Senki sincs olyan magas, mint te, de egyelőre elég lesz.
Majd később készítünk neked megfelelő öltözéket. –
Megveregette a karját. – Várj itt, és ne félj! Most már velünk
vagy, Raphael! Biztonságban vagy! Hamarosan visszatérek
étellel és ruhával. Most pihenj!

****

Vadim kinyújtózkodott teljes magasságában, és körülnézett

a véres teremben. A megmentője volt az első, aki elesett, de a
többiek is elég könnyen feladták. A szent és tanult emberek,
akik a könyveik mellett éltek, elpuhultak az imáik és
elmélkedéseik közepette, és nem voltak ellenfelek egy frissen
átfordult vérszomjának, különösen egy moszkvai gazda
méretével és erejével rendelkezőnek.
Megnyalta az ajkát. Az éhség ismét elkezdte rágni. Ennek
soha sem lesz vége? Semmiféle vér nem oltja el ezt a szomjat?
Érezte úrnője vonzerejét, messze és nyugaton, de elég könnyen
elfordult tőle. Nem hívta. Ha túléli, ha megerősödik, akkor
lehet, hogy majd egyszer magához, és az ágyába hívhatja. De
egyelőre egyedül volt. Bámulta a szerzetes szörnyű holttestét,
aki megtalálta, és pillanatnyi szomorúságot érzett. A férfi
megpróbált segíteni neki, és a végén az egyetlen lehetséges
módon segített neki. Vére gazdag és bőséges volt. Ennek
ellenére a halál rossz fizetségnek minősült az erőfeszítéseiért.
Vadim a szerzetes testét bámulta. Vadim? Nem, gondolta.
Többé már nem! Vadim Nestor meghalt a családjával együtt.
Milyen nevet is adott neki a szerzetes? Raphael. Isten által
megmentett. Akkor egy kis tisztelgés a megmentője előtt,
megfelelő gesztus. Érezte a napot a láthatáron, mint egy meleg
szellőt az arcán, és elindult lefelé a borospincébe, ahol hűvös
és sötét volt. Ahogy a semmibe zuhant, új nevét suttogta.
Raphael…
 12. Fejezet

– Uram?
Raphael pislantott egyet Duncan hangjának hallatán, hogy
visszanyerje látását, amely elhomályosult a múltban való
kalandozás következtében. Felállt a zongora melletti
zsámolyról, ami kényelmetlen volt számára, túl rövid és
keskeny volt az ő nagy testéhez. Ellökve a zsámolyt
szembefordult a hadnagyával.
– Találtál helyet Ms. Leightonnak?
– Igen, Uram! A személyzet konferenciatermében
helyeztem el a garázsok alatt, és utasítottam az őröket, hogy
válaszoljanak a kérdéseire. Vonakodtak, de megteszik,
ahogyan Ön parancsolta.
– Természetesen! Maradj vele, Duncan! Még mindig
kényelmetlenül érzi magát közöttünk, de meg fogja szokni!
– Mester… – Duncan elhallgatott, de Raphael megértette, és
szeretettel mosolygott hű segédjére.
– Nyugodj meg, Duncan! Egyelőre a céljainkat szolgálja!
– Persze, Uram, nem tenném…
Raphael felnevetett.
– Megtennéd, Duncan, értékellek is ezért! Gyere, már csak
néhány óra van hátra az éjszakából, és sok a tennivaló!
 13. Fejezet

Cynthia bagolyszerűen pislogott, amikor felment az

alagsorból a lépcsőn, és kinyitotta a keskeny előcsarnok
ajtaját. A Raphael birtoka alatti ablaknélküli biztonsági
helyiségben eltöltött sok óra után, a folyosó kis ablakán át
bevilágító gyenge fény is élesnek és vakítónak tűnt. Arra fel
volt készülve, hogy a vámpírlord házának méretes alagsora
lesz, de ez annál sokkal több volt. Egy teljes földalatti szint,
ugyanolyan elegánsan berendezve, mint maga a ház, és a
CNN-nel és Londonnal vetekedő biztonsági és
kommunikációs központtal. Elhaladt több konferenciaterem,
szórakoztató helyiség és konyha mellett, amelyekben
természetesen nagy hűtőszekrények voltak és egy kevés más
felszerelés. És ott volt még egy teljes szárny, elzárva egy
nehéz, boltíves ajtó mögött, amely a gyanúja szerint a birtokon
élő vámpírok nappali hálószobáit őrizte.
Duncan egy jól felszerelt konferenciateremben helyezte el,
ételt és italt kínálva neki, mielőtt összeállította az érintett
alkalmazottak és azok feladatkörének listáját. Cyn a
vámpírokkal kezdte, kikérdezett mindenkit Alexandra
biztonsági személyzetéből, azokat, akik az elrablás éjszakáján
szolgálatban voltak, és a többieket is. Egyikük sem tudott
elmondani semmit.
A vámpíroknak nem sok mondanivalójuk akadt; halottak
voltak a világ számára, a szó legszorosabb értelmében.
Megnézve a kamerák felvételét, valószínűleg többet tudott,
arról, hogy mi történt, mint ők. Az egyetlen dolog, ami tisztán
és világosan kiderült, az a Raphaellel szembeni feltétel nélküli,
teljes hűség és engedelmesség volt, valamint abszolút nem
voltak hajlandók semmi másról beszélni, ami nem
kapcsolódott a nyomozáshoz. Már arról is meg kellett győznie
Duncant, hogy vegye rá a vámpírokat, hogy elárulják a
nevüket, az isten szerelmére! Ellenkező esetben a kinézetük
alapján sorolja fel a kihallgatás alanyait – férfi vámpír, szőke,
kék szemű, heg az arcon; női vámpír, barna haj/barna szem,
szegecs az orrban. És onnantól kezdve minden lejtmenetbe
indult.
Mindegyiküktől, akár férfi, akár nő, úgy érezte magát,
mintha ő lenne a sétáló vacsora. Duncan javarészt vele maradt,
és ez a vámpírokat arra késztette, hogy jól viselkedjenek.
Néhány olyan messzire ment, hogy megszimatolgatta, egy
másik pedig, kihasználva Duncan pillanatnyi távollétét,
ténylegesen odahajolt, hogy megnyalogassa a nyakát, bár ez
inkább a hatás kedvéért történt, mint bármi másért… –
gondolta. Ami eszébe juttatta… diszkréten megszaglászta saját
magát. A leghamarabb zuhanyozni szeretett volna.
Kinyitotta maga előtt az egyetlen megerősített ajtót. Nem
egészen volt biztos benne, hogy hova vezet, alighanem
kívülre. A reggel ködös volt, a nap a háta mögött álló épület
mögül kelt fel. Mégis, már ettől a kevés napfénytől is az arcán
csodálatosan érezte magát, ha másért nem, csak azért, mert
biztosította, hogy többé nincs körülötte vámpír. Körülnézett, és
felfedezte, hogy a garázsokhoz nagyon közel jutott ki… és ott
volt a Land Roverje, amely nem egészen húsz méterre állt.
Szinte szédítően rohanó ingert érezve odasietett a járműhöz,
kinyitotta a vezető ajtaját és bekukkantott. Nemcsak a kulcsa
volt a gyújtásban, hanem a Glock 17-es is ott volt az
utasülésen. Az istenek nyilvánvalóan kinevették az idióta
magánnyomozókat, akik a vámpírokkal üzleteltek.
Halk, csoszogó hang keltette fel a figyelmét, és
megpördülve látta, ahogy Raphael egyik emberi őre közeleg a
főház felől. Ahogy közelebb ért, elmosolyodott.
– Ms. Leighton – mondta, és kinyújtotta a kezét. – Steve
Sipes vagyok, Lord Raphael nappali biztonsági vezetője.
Cyn kezet fogott vele, és észrevette a férfi kezében tartott
számítógépes lemezeket.
– Ezeket nekem hozta?
– Igen, asszonyom! Duncantől. Azt mondta,
emlékeztessem, hogy nem szabad megosztania sem a
rendőrséggel, sem a People magazinnal, ahogy bárki mással
sem!
– Duncannek nem kellene ezen aggódnia! – mondta
savanyúan, amikor átvette a lemezeket. – Nem szoktam
könnyelmű ígéreteket tenni.
– Hé, ezek az ő szavai, nem az enyémek! Én csak a hírnök
vagyok!
Cyn az órájára pillantott. Legalább egy kis alvásra volt
szüksége ma, hogy bárkinek a hasznára legyen.
– Nappali biztonság, mi? Tehát, ha arról a napról akarnék
beszélni az emberi őrökkel, ön az az ember, akivel beszélnem
kell?
– Mindenkit megöltek, akik aznap ügyeletet teljesítettek!
Cyn meglepetten nézett rá. – Mindenkit? – Természetesen
látta a videót, de eszébe sem jutott, hogy senki más nem volt a
közelben. Bár volt értelme. Különben a lövöldözés kiváltotta
volna a főház reagálását.
– Igen, asszonyom – mondta komoran. – Napközben
könnyű a műszak, főleg, ha a Mester a városon kívül van.
– Mi van a… mit tudom én, munkásokkal és a többiekkel?
– Senki sem léphet be nappal a kapun! A kiszállításokat
éjszakára ütemezik, ugyanúgy, mint minden elvégzendő
munkát is.
– Ezért vitatkoztak az őrök a sofőrrel.
– Igen, asszonyom! Azok az őrök tudták a munkájukat, és
az életükkel fizettek érte. A birtokon mindenki készültségben
van, amióta felfedezték a holttesteket, és azóta be vagyunk
zárva.
– Nem hoztak erősítést?
– Nem szükséges! Háromnaponta, tizenkét órás műszakban
dolgozunk. A birtokon állandóan jelen van legalább két teljes
váltás.
– Értem! – Cyn elgondolkodva harapta be az ajka belsejét. –
Miért kellett így megölni mindenkit? – Úgy tűnt, a férfi
megértette, hogy nem vár választ, és Cyn folytatta. – Áruljon
el valamit! – A férfi bólintott. – Miért nincs biztonsági
ellenőrzés a házak között? Egyszerű dolog, és aznap minden
másképp történhetett volna!
– Igaza van, és én már a kezdetektől hangoztatom ezt. De a
hölgy… – A homlokát ráncolta. – Kedveli a magánéletét. Nem
akartam elhinni, amikor hallottam!
– Egyébként mi a helyzet vele és Raphaellel? – kérdezte
Cyn lazán. – Ha valaki úgy gondolja, hogy elég fontos ahhoz,
hogy zsarolja vele, hasznos lenne tudni, miért.
Steve arca azonnal bezárult, barátságos arckifejezése eltűnt.
– Ez egy jó munka, Ms. Leighton. Jól fizet, mindenkivel jól
bánik. Sokáig tervezem megtartani. Ha információt szeretne,
kérdezze meg Duncant!
– Jól van, sajnálom! Nem akartam kíváncsiskodni! Nagyra
értékelem a segítséget!
A férfi fürgén bólintott. – Készen áll az indulásra?
– Több mint készen – értett egyet a nő, és hirtelen nem akart
mást, csak egy zuhanyt és a friss ágyneműt a saját ágyában.
– Szólok előre a kapunál!
– Köszönöm! Gondolom, találkozunk még!
Steve tekintete azt sugallta, hogy nincs elragadtatva a
kilátástól, de volt olyan jó, hogy betartotta a szavát, és
odaszólt a kapuhoz. Az őrök gondosan átvizsgálták, de
megengedték, hogy a nehéz kapu kinyíljon, és minden gond
nélkül áthaladhatott rajta. Nem sokkal később már a Pacific
Coast Highway-n haladt a saját tengerparti társasházban lévő
lakása felé vezető úton, és remélte, hogy a vámpírok valóban
nem léphetnek be egy házba meghívás nélkül.
 14. Fejezet

Sötét szemekről és hűvös ujjakról álmodott, amelyek nem

álltak meg a nyakánál, hanem lassan átsiklottak a kulcscsontja
fölött, tovább haladtak lefelé, hogy az egyik széles tenyerét a
telt mellére szorítsa. A kéz, amely finoman megszorította, a
hüvelyk- és mutatóujja közé vette a mellbimbóját, amíg az egy
kemény kis gyöngyszem nem lett, és olyan fájdalommal
kacérkodott, amely miatt felnyögött a vágytól. Szükség, amely
a tiszta vágy lüktetésében visszhangzott, amely ott lüktetett a
lába között, nedvesen és sóvárogva hagyta.
Cynthia zihálva ébredt, teste belefájdult a sóvárgásba, és a
szíve zavarodottan kalapált. Istenem, még soha nem érzett még
csak hasonlót sem. És mi a fenéért álmodott Raphaelről? Erre
gondolt vajon, amikor azt mondta, hogy emlékezni fog rá? A
kezei végigsimítottak a meztelen testén, beborították a mellét,
és hagyta, hogy hüvelykujja játsszon a mellbimbókkal,
amelyek még mindig érzékenyek voltak álombéli szeretője
érintésétől. Az egyik keze lejjebb csúszott, belemerült a lába
közötti nedvességbe, lassan dörzsölte, miközben csalódottan
felnyögött, két ujját addig mozgatta, amíg be nem csúsztak,
majd be és ki csúsztatta, addig dugta magát, amíg egy
kiáltással el nem élvezett, ami félig orgazmus és félig csalódás
volt. Csak feküdt, remegve a kielégültségtől, és még többet
szeretett volna, akarta a kemény, hosszú farkat, a férfi súlyát,
aki érzéki ölelésének hálójába vonja.
Cynthia felnevetett, hagyta, hogy az ujjai még egyszer
utoljára végigsimítsanak lüktető csiklóján az öröm hulláma
miatt. Felült, a takaró lecsúszott róla, felfedve meztelen
melleit, és lehűtve a közöttük összegyűlt izzadságot.
Tudta, hogy még mindig világos van, annak ellenére, hogy
az ablakon lévő sötétítő függönyök még mindig össze voltak
húzva. Felállt és kinyújtózkodott, teste még mindig bizsergett
az álom maradványaitól. Ezért vállalták önként a nők, hogy a
vámpírok tápláléka legyenek? Mert olyan átkozottul jó érzés
volt? Odalépett az ablakhoz, széthúzta az első függönyréteget,
és beengedte a fényt a szobába, mielőtt még az órára pillantott
volna. Még tizenegy óra sincs; talán ha négy órát aludt.
Tekintete a számítógépes lemezekre esett, amik a kulcsai
mellett hevertek. A francba!
Széthúzta a függöny maradék részét is. A napfény beáradt,
és Cyn kinyitotta a csúsztatható üvegajtót, az óceán
félreérthetetlen illata felé. Háromemeletes lakása sokkal több
helyiséget tartalmazott, mint amire szüksége volt, de szerette
ezt a helyet a parton, Malibu központjától kétmérföldnyire,
nyugatra. A legfelső emelet az ő magánterülete volt, egy nagy
hálószobával és egy élvezethajhász fürdőszobával, benne egy
hatalmas jakuzzival és egy zuhanyzóval, amely négy ember
számára is elég nagy volt. Nem mintha valaha is lett volna
benne négy ember. Két ember, az egyikük férfi, eléggé ideális
felállás volt számára. A fő lakosztály tágas nappalival
rendelkezett, amiben kandalló is volt, és a legfelső emelet
közel kétharmadát foglalta el.
Az egyetlen másik szoba ezen a szinten az otthoni
multimédiás irodája volt, amely a legújabb számítógépes és
audio/video technológiával volt felszerelve, minden kocka
álma. A kezdeti felszerelést szakember telepítette, de azóta
nagyjából egyedül tartotta fenn a berendezéseket, telepítette a
megjelent frissítéseket, és megvásárolta a legújabb és legjobb
új programokat is. A helyiséget egy csúcskategóriás,
duplazáras biztonsági zár védte, megerősített cilinderekkel és
ütközővel rögzítették a négyhüvelykes tömörfa ajtóban. Az
ügyfelei adatainak nagy részét itthon tartotta, tehát a bizalom
fontos dolog volt. Ezen kívül azt sem szerette volna, hogy
bárki tudja, mi történik a belső szentélyében.
A fő lakosztály alatt, a második emeleten volt található a
konyhája, egybenyitva a dolgozó/nappali szobával és
kandallóval, majd két kisebb hálószobával, amelyek közül az
egyiknek volt saját fürdőszobája. A földszintet leginkább
parkolásra használták; a garázs két nagyméretű jármű
befogadására volt alkalmas. A felhajtón túl volt egy fedetlen
vendégparkoló is, amelyet ritkán használtak. A garázs mögött
volt egy szoba, amelynek rácsos és zárt tolóajtaja közvetlenül
a partra nyílt. Volt még egy mosogatóval rendelkező bárpult,
és egy apró fürdőszoba is. Cyn tudta, hogy legalább az egyik
szomszédja kiadta a partra néző alsószintet, ami egyértelműen
ellentétes az egyesület szabályaival, de Cyn biztosan nem fog
emiatt panaszkodni, és senki más sem.
Birizgálta Raphael ügye, ezért a szekrényéhez sétált a saját
kis szobájában, és néhány laza ruhát – fehérneműt, melegítőt
és pólót – vett magára. Majd a lemezeket megragadva az
irodája felé indult.
Először a kapunál készült felvételt nézte meg. Nem volt
hang, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy mi történt, akár volt
hang, akár nem. Az emberrablók egyértelműen azzal
számoltak, hogy az emberi őrök el lesznek foglalva a reggeli
rutinnal és a műszakváltással. A sofőr egy teljesen átlagos
kisvállalkozói furgonnal jelent meg, mintha valamilyen
kiszállítást teljesítene, mindkét kapuőr figyelmét magára
vonva a vitában, mielőtt a haverjai kijöttek volna lövöldözve a
kocsi hátuljából. Ez soha nem működött volna a felfokozott
érzékekkel bíró vámpírok ellen, akik ráadásul átkozottul
gyorsan mozogtak ahhoz, hogy ilyen könnyen le lehessen őket
teríteni. De az emberek holtan estek össze, mielőtt még
felfogták volna, mi történik. Adjuk hozzá a tényt, hogy
Raphael nem volt a városban, ami azt jelentette, hogy a
biztonsági intézkedések sokkal lazábbak voltak, mint
általában, és függetlenül attól, hogy Raphael mennyire
bizonygatta, hogy kincsként kezeli Alexandrát, úgy tűnt, az
első osztályú biztonsági emberei vele utaznak együtt. A rablók
persze ezt mind tudták; az áruló gondoskodott erről.
De ugyanahhoz a kérdéshez jutott vissza. Miért Alexandra?
Miért volt annyira fontos neki? Cynnek eszébe jutott Raphael
arckifejezése, amikor tegnap este beszélt róla. Szinte olyan
volt, mintha fájdalmat okozott volna neki a lányra gondolni,
mintha… bűntudata lenne. Ez az! Valamiért bűnösnek érezte
magát Alexandra miatt. Lehet, hogy a volt szeretője volt?
Megpróbált emlékezni a Raphael által használt szavakra.
„Megöltem az Atyját, és a sajátommá tettem.” Tehát hajtva a
mániától, hogy az övé legyen, elszakította a lányt az Atyjától.
De egyetlen megszállottság sem tarthat örökké, és a
halhatatlanság néhány évtized után valószínűleg a szerelmet
gyűlöletté alakította át. De Alexandra még mindig védelemre
szorult, és Raphael felelősnek érezte magát. Tehát megadta
neki azt, amit mindig is szeretett volna, egy finom francia
hölgy életét.
Cyn fejhallgatójában éles sípszó hallatszott, ami visszahozta
a valóságba. – Jó képzelőerő, Cyn – mondta hangosan. – Jobb,
ha kevesebb romantikus regényt olvasol! – De nem tudott
szabadulni az érzéstől, hogy van némi igazság az
elképzelésében.
A következő fájlba lépett, és elhatározta, hogy hagyja a
fantáziadús elméleteket, és ragaszkodik a tényekhez. A
kapcsolatuktól függetlenül, aki elvitte Alexandrát,
egyértelműen azt tervezte, hogy felhasználja Raphael ellen, de
Cyn képtelen volt megérteni, hogy ez hogyan működhetne.
Még ha Alexandrát el is engedik végül, Raphael már ismert
legalább néhány érintettet, és a vámpírlord nem igazán tűnt
elnéző fickónak. Tehát az emberrablók vagy hihetetlenül
ostobák voltak, vagy valami más van a háttérben. Mivel úgy
tűnt, hogy az elrablás legalább minimális szintű intelligenciát
és tervezést mutat, Cyn kizárta az ostobaságot. Akkor csapda.
Hagyják, hogy Raphael égen-földön keresse szeretett
Alexandráját, higgye, hogy megtalálta, majd megölik, amikor
megjelenik, hogy megmentse. Megint úgy tűnt, hogy minden,
amit eddig a vámpírlordtól látott, kizárta annak lehetőségét,
hogy felüljön egy ilyen cselnek. És miért nem ölik meg
egyszerűen Alexandrát? Sokkal könnyebb lenne minden, és
valójában nem kellett élnie, hogy a csapda működjön. Meg
kellene kérdeznie valakit. Nem Raphaelt; ez kissé ostobaság
lenne, még Cyn számára is. De talán Duncant.
Mindenesetre, jelentős mennyiségű arrogancia kellett
ahhoz, hogy egy ilyen merész lépést tervezzenek egy olyan
hatalmas vámpír ellen, mint Raphael, hogy betörjenek a
magánterületére és elragadják a kedvenc… franc se tudja mi is
a nő. És miért foglalkoztatja ez ennyire Cynt. Eszébe jutott
hihetetlenül erotikus álma, és megrázta a fejét. Hülye! Mindig
rossz lépés kapcsolatba lépni egy ügyféllel, de amikor az
ügyfél egy vámpír… Nos, ez messze túlmutatott a rossz
lépésen. Fókuszálj, Cyn! Csak végezd a munkád!
Gyorsan végignézte az összes felvételt, de semmi olyat nem
látott, amire nem számított, és lenyűgözőnek találta Raphael
biztonsági intézkedéseinek szintjét. A mű-francia kastély
egyetlen része, amely nem volt bedrótozva, maga az alagsori
helyiség volt, benne az elektronikus központtal, és a
megmagyarázhatatlan trezorszerű dologgal. Miután volt a
főépületben, meglehetősen biztos volt benne, hogy ott
rejtőznek a vámpírok hálószobái. Türelmetlenül megrázta a
fejét, és továbblépett az őt leginkább érdeklő két felvételhez,
és fejhallgatót tett fel, hogy jobban hallja a gyenge hangot. Az
egyik a zongoraszoba volt, Alexandrával és a két vámpírral, a
másik pedig a konyha oldalsó ajtaja, amit az emberrablók
kijáratként használtak, az a hely, ahol leparkolták a
járművüket, miközben behatoltak a házba.
Beindította a zongoraszoba felvételét, és megrökönyödve
figyelte, ahogy Matias porrá válik a szemei előtt. Félig-meddig
azt várta, hogy Duncan kitörli azt a részt. Ez a tizenöt
másodpercnyi videó önmagában egy kis vagyont érhet… ha
annyira ostoba lenne, hogy elárulna egy vámpírlordot. De,
istenem, mit meg nem adnának a televíziós hálózatok azért a
felvételért, amin egy vámpír ténylegesen porrá válik.
A folyosóról beáradó fény elárasztotta a monitort,
kifehérítette a felvétel képét, és elvakította Cynt, amikor
megpördült a sötét szobában, de előtte még lenyomta a
gyorsbillentyűt, hogy letörölje a képernyőt.
Önuralmat erőltetve magára, levette a fejhallgatót, és a
húgára meredt, aki a nyitott ajtóban állt.
– Holly – mondta lassan. – Már korábban is kértelek, hogy
ne szakíts félbe, amikor itt dolgozom! Ez az ügyfeleim
védelmének érdekében történik. – Odalépett az ajtóhoz, és
kiterelte a húgát a folyosóra. – Csak adj egy percet, hogy
bezárjam az aktáimat, és találkozunk a földszinten! Nem várta
meg a választ, hanem visszalépett az irodába és bezárta az
ajtót.
Holly azonnal kopogtatni kezdett az ajtón, és a nevén
szólítgatta. Cyn figyelmen kívül hagyta annyi időre, hogy
odamenjen a számítógéphez és bezárja a videofájlt, majd ismét
kinyitotta az ajtót.
– Jézusom, Holly! Dolgozom! Mi lehet ennyire fontos?
– Mi a fene bajod van? Kopogtam, mielőtt kinyitottam a
drágalátos irodád ajtaját! Nem az én hibám, hogy nem
hallottad!
– Dolgoztam – ismételte a lány. – Senkit sem engedek ide
fel! Semmilyen okból!
– A barátodat, Nicket is felengedted! Ó, sajnálom! Ő nem a
barátod; csak kefélsz vele!
– Atyaég, Holly! – mondta Cyn, túllépve a családi
udvariasságon. – Lehetnél ennél is gorombább? Mit akartál
egyébként? – Cyn úgy döntött, hogy éhes, és egyértelműen a
lépcső felé intett. Holly undorodva dühöngött, de elindult a
konyha felé. Cyn követte, és kinyitotta a mélyhűtőt, és keresett
valamit, amit megsüthetne.
Anna, a házvezetőnője, több muffint is hagyott neki. Óriási,
házi készítésű, gyümölccsel töltött, vajjal átitatott muffinokat,
amelyek mindegyike legalább 1500 kalóriát tartalmazott. Anna
kedves, duci hölgy volt, aki aggódott Cyn hajadoni állapota
miatt, és meg volt róla győződve, hogy ez azért van, mert túl
vékony ahhoz, hogy vonzza a férfiakat. Ki akar egy olyan nőt,
aki túl sovány ahhoz, hogy gyermekeket szüljön?
Folyamatosan hizlaló csemegéket hagyott körülötte, abban a
reményben, hogy az felhúz néhány kilót Cynre, így növelve az
esélyeit. Cynthia éhesen nézte a muffinokat. Ha később
elmegy futni, akkor muffinozhat. De ha később futni megy,
soha nem lesz ideje végignézni az összes videót Raphael
birtokáról, és nagyon szeretett volna elmozdulni ebben az
ügyben. Ráadásul még néhány dologgal lógott, amelyet ma el
kell rendeznie, hogy kitisztázza a naptárát, hogy teljes
mértékben Alexandra elrablására koncentrálhasson.
Felsóhajtott, és egy sima angol muffin után nyúlt.
– Figyelsz rám?
Cyn bedobta a muffint a kenyérpirítóba, majd a húgára
pislogott. – Sajnálom! Munkaügyi problémák. Mit mondtál?
 – Azt mondtam, ha normális munkát végeznél, normális
munkaidőben, akkor nem lennél annyira furcsa! Biztos, hogy
antiszociális vagy, Cyndi! Ez nem egészséges.
– Szeretem a munkám! – Felnézett. – És a legtöbb embert
nem szeretem, ezért nekem ez nagyon megfelel!
– Ó, persze – mondta Holly zsémbesen. – De te szeretsz
azok körül az istentelen vérszívók körül lógni, és ki tudja,
milyen más utálatosságok körül is! Chuck szerint el fogsz
kárhozni, Cynthia! Azt mondja, hogy a vámpírok a természet
tévedései, szentségtelen lények, akik a pokolba tartoznak!
– Hmm! Hadd gondolkodjak… nem, nem érdekel! Tehát
újra Chuckkal randizol? Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy
a Pillsbury kabalababájára emlékeztet.
– Egy férfiban sokkal fontosabb tulajdonságok is vannak,
mint a fizikai megjelenése, Cyndi! – mondta Holly affektálva.
– Igen, mint például a bankszámlája! Ne akarj nálam is
szentebb lenni, kishúgom! A Chuck iránti érdeklődésed inkább
az apja pénzével függ össze, mint Chuck bármelyik egyéb
nagyszerű tulajdonságával!
– Mondja ezt egy vagyonkezelői alap tulajdonosa!
– Rengeteg pénzed van, Holly! – mondta Cyn szelíden. Ez
egy régi vita volt közöttük, és Cyn már szívből gyűlölte. Apja
egyetlen gyermekeként Cyn volt az egyetlen haszonélvezője a
nagyszülők által létrehozott vagyonkezelői alapnak, és egy
kisebb vagyon lett az övé a 21. születésnapján.
– Szóval így!
Cynthia megvonta a vállát, miközben vékonyan megvajazta
a muffinját, és témát váltott.
– Nos, mit akarsz?
– Elkészültek a házammal, de szükségem van egy fuvarra
az autómhoz. Otthagytam egy barátom házánál, Palisadesben –
mondta Holly szándékosan lezserül. – Chuck hozott haza
tegnap este.
Cynthia felkuncogott. – Túl sok szer, Hol?
 – Nem voltam részeg – ellenkezett Holly. – Valami nem
esett jól a vacsorából, és Chuck udvariasan felajánlotta, hogy
hazahoz. Ennyi az egész!
Cyn tanulmányozta Holly bíborvörös arcát és azt, ahogyan
kerülte a pillantását. – Tegnap este beengedted Chuckot?
Meddig volt itt?
– Tényleg, Cyndi, nem hiszem, hogy…
– Sajnálom, Holly! Tudom, hogy szerinted ez észszerűtlen,
de tényleg nem szeretem, ha idegenek vannak az otthonomban,
amikor nem vagyok itt! Ezenkívül bármit is mondasz Nickről,
ő legalább nem somfordál el az éjszakában, miután elélvezett!
– És még engem hívsz gorombának! Úgy beszélsz, mint egy
kamionsofőr.
Cynthia nevetve kapta be az utolsó falat muffinját.
– Vagy mint egy zsaru! – A nő a faliórára pillantott. – Nézd,
ha fuvart szeretnél, intézzük el! Bemehetek a Santa Monica-i
irodámba és elintézhetek néhány dolgot, amíg ott vagyok. És
figyelj, ha most becsomagolod a cuccaidat, akkor az egészet
bepakolhatjuk a Land Roverbe, és megspóroljuk neked a
visszautat!
– Jól van! Nem akarok tovább a terhedre lenni!
Cynthia biztos volt benne, hogy Holly ezt az utolsó
megjegyzést valamiféle bűntudatkeltésnek szánta, de ez nem
fog működni, ezúttal nem. Ez az elrablási ügy kezdett
bonyolulttá válni, és arra volt szüksége, hogy kíváncsi húga
eltűnjön innen.
– Remek! Gyorsan letusolok!
 15. Fejezet

Mire Cyn visszaért a társasházba, több óra telt el, és a nap

már jóval meghaladta a zenitjét. Behajtott a garázsba, az ajtót
szokás szerint nyitva hagyta. A garázs és a lakás között volt
egy nehéz ajtó, és amikor belépett rajta, megbizonyosodott
arról, hogy teljesen bezárult és az elektromágneses zár is
bekapcsolt. Aztán mentálisan feljegyezte, hogy át kell
programoznia a hozzáférést. Ha Holly megint azzal a
kabalafigura kinézetű Chuckkal kavar, akkor nem lehet benne
megbízni. Chucknak elég furcsa ötletei voltak, és Cynthia nem
ette meg a húga kifogását, hogy miért ment ma reggel az
irodájába. Cyn sokat dolgozott ismert emberekkel. És bár soha
eszébe sem jutott, hogy az e munka során megszerzett
fényképeket vagy egyéb információkat eladja, nem voltak
illúziói arról, hogy Holly hasonló értékrenddel rendelkezne.
Különösen, ha ez közelebb vitte volna az oltárhoz Chuckkal és
az apja pénzével.
A húga eltűntével nyugalom telepedett Cyn otthonára. Ő és
Holly nem jöttek ki jól egymással, de ez inkább a
személyiségük különbözőségének összecsapása volt, mint
bármi más. Holly kényszeresen rendmániás volt, és nem volt
rossz vendég, már ami az ilyen dolgokat illeti. Nos, kivéve
természetesen a szimatolást. Mégis, amikor keresztülhaladt a
lakáson, hogy széthúzza a függönyöket és kinyissa az
ablakokat, hatalmas megkönnyebbülést érzett. Az otthona
ismét csak az övé volt.
Békésen dúdolgatva levetette a selyem blúzt és a nadrágot,
amelyet a városba való kiruccanáshoz vett fel, lerúgta stílusos
magassarkúját, pólót húzott a kényelmes farmer fölé, és
mezítláb lépkedett vissza az irodájába a korábban félbehagyott
munkájához. Ebben a szobában lehúzva tartotta a rolót; jobban
szerette a gyenge fényviszonyokat, amikor a különféle
elektronikus kütyükkel dolgozott. De most, hogy egyedül volt
a lakásban, nyitva hagyta az iroda ajtaját. Friss levegő áramlott
be a folyosóról, fellebbentve az íróasztalon lévő papírjait, és
emlékeztetve arra, hogy létezik világ a munkaterületének
elsötétített falain kívül is.
A felvétel, amikor elindította, még mindig a zongoraszobát,
és Matias korai halálát mutatta. Lassított felvételként újra és
újra végignézte a jelenetet. Valami piszkálta az ajtóban lévő
emberekkel kapcsolatban, volt valami oda nem illő, de nem
tudott rájönni, mi az. A biztonsági kamera szöge nem volt
ideális; a szoba közepére irányult, tökéletesen elhelyezve,
hogy vegye Alexandrát a zongoránál, valószínűleg ez volt az
oka az elhelyezésének. De az ajtónyílást olyan ferde szögben
hagyta, hogy találgatásra késztette Cynt. A homlokát ráncolva
nézte át a Duncan által biztosított számítógépes fájlokat.
Legalább egy kamerának, ha nem többnek, kell lennie a
zeneszoba előtti félemeleten. Elindította a szerinte megfelelőt,
majd káromkodni kezdett a csalódottságtól, és megpróbált egy
másikat. Végül harmadszorra sikerült, felgyorsította a
felvételt, amíg meg nem találta, amit keresett. Ott, ahol két
férfi állt az ajtóban. Az, akiben a sofőrt ismerte fel,
beszélgetett valakivel a szobában, valószínűleg az áruló
Albinnal. A másik hallgatott. Két férfi. De öt ember volt a
kapunál lévő furgonban, a sofőr és négy fegyveres. Tehát hol
volt a másik három férfi?
Cyn újra beolvasta a fájlokat, és előhívta a konyha
bejáratáról készült videót. Az egyik elrablót lehetett látni rajta,
ahogy két emberi őr holttestét vonszolja be a konyhába, majd
ott marad őrködni a fekete furgonnál. Cyn egészen addig nézte
a felvételt, amíg Albin elő nem bukkant az oldalsó ajtón,
Alexandra mellette volt, mielőtt a férfi betuszkolta volna a
furgonba. Cynthia ismét a homlokát ráncolta. Albin bemászott
Alexandra után a raktérbe, a sofőr pedig becsukta az ajtót,
majd a jármű elejéhez sietett. A másik két férfi – az egyik, aki
bent volt a sofőrrel, a másik pedig, aki kinn őrködött – beszállt
az utasülés felől, és mindhármukkal a vezetőfülkében a furgon
elszáguldott. A lány szíve vadul vert, kimerevítette a képet, és
hátradőlt a székében.
A két vámpír benn volt a furgon hátuljában, az elrablók
közül hárman pedig elöl voltak. Lehet, hogy a másik két
fegyveres a furgon hátsó részében várakozott – de mi a fenéért
tették volna azt? Miért nem mentek be a házba segíteni?
Persze állítólag Albin mindent elrendezett, de annyi dolog
között bármi elsülhetett volna rosszul is. Miért ne lenne ott az
extra erő, minden esetre? Ami azt jelentette, hogy két
felfegyverkezett személy eltűnt. Nagyszerű! Oké. A nő
felsóhajtott. Ez nagyon unalmas lesz.
Öt órával később a nap lenyugodott, az ablakokon befújó
szél pedig határozottan hűvös lett, és Cynthia gyorsan haladt a
huszonnégy órát felölelő felvételekkel, amelyeket Duncan
biztosított. Felállt és kinyújtotta megmeredt izmait, majd
bement a hálószobájába, és becsukta a teraszajtót, miközben
figyelte, ahogy a nap a szmogszínű látóhatár alá süllyed.
Amint a nap eltűnt, tárcsázta a számot az elegáns
névjegykártyáról, amelyet Raphael adott. A hangposta
jelentkezett, és egy személytelen női hang arra kérte, hogy
hagyjon üzenetet.
– Lord Raphael, itt Cynthia Leighton! Beszélnem kell
veled! Sürgős!
Aztán levetette a kényelmes ruháját, és még egyszer
lezuhanyozott. Úgy érezte, hogy ez egy hosszú éjszaka lesz.
 16. Fejezet

Cyn még mindig nedvesen a zuhanyozástól, törölközőt

tekert maga köré, és kilépett a fürdőszobából a hálószobába. A
kandallóhoz lépve lenyúlt, és benyomta az elektronikus
gyújtást, elmosolyodva, amikor a tűz azonnal fellobbant
vidáman táncolva a nyitott tűztérben. Szerette a meleg levegő
érzését meztelen bőrén, és hagyta, hogy a törölköző a földre
essen, amikor elment leellenőrizni a mobiltelefonját. Nem volt
üzenet. Nem volt szakértő, de a nap már csaknem egy órája
lenyugodott. Mennyi idő kell ahhoz, hogy egy vámpír
felébredjen, vagy bárhogy is nevezzék? Visszatért a
fürdőszobába és hidratáló krémet kezdett masszírozni a
bőrébe, először a lábán, majd a teste és a karja többi részén. A
krém illatmentes volt. Cynthia semmiféle parfümöt sem
használt. Tevékenysége során gyakran kellett inkognitóban
mozognia, és nem volt szüksége rá, hogy a rajta lévő
parfümből azonosítható legyen.
Összepattintotta az elülső kapcsot egy különösen vonzó
pezsgőszínű csipke melltartón, és felhúzott egy tiszta farmert,
amikor felhangzott a biztonsági kaputelefon. Valaki a
földszinti ajtónál állt a garázsban. Cynthia néhány
másodpercig bámulta a vétkes kaputelefont, majd megragadott
egy pulóvert, és belebújt, miközben a folyosón át az irodájába
sétált. Az otthoni biztonsági rendszere nagyon hasonlított a
Santa Monica-i irodájában lévőre, csakhogy ennek valójában
szélesebb látószögű lencséje volt. Ez hiba volt a Santa
Monica-i biztonsági rendszerben, amelyet nagyon hamar
orvosolni kívánt. Még mindig meg volt ijedve, hogy Raphael
és Duncan milyen könnyedén besurrantak Lonnie után. Ha
valaki más lett volna, aki rosszat akar neki, akkor a dolgok
nagyon gyorsan elfajulhattak volna.
Az orra alatt motyogva benyomta a kijelzőt.
 – Ha te vagy az, Holly, máris fordulhatsz vissza, és
visszatérhetsz Chuckhoz, mert ez a szálloda egy időre bezárt.
Amit Holly helyett talált megborzongtatta.
Duncan megfordult, és közvetlenül a kamerába nézett,
amikor bekapcsolta a monitort, mintha meghallotta volna az
előbbi mormogást. Szőke haja frissen volt hátranyalva, és a
Raphael biztonsági emberei által egyenruhaként viselt öltözék
volt rajta – szénszürke öltöny, de ezen az estén fekete inggel és
ónszínű nyakkendővel. Valójában nagyon jól nézett ki, és ha
bárki másról lett volna szó, Cyn értékelte volna a látványt.
Felmérte a helyszínt mögötte, és látott még legalább két
vámpírt, akik egy nyitott limuzinajtó közelében álltak.
Hallható sóhajjal nyomta meg a kaputelefon gombját.
– Duncan! Miért is nem csodálkozom?
– Ms. Leighton – válaszolt egy rövid biccentéssel –, azt
mondta, hogy sürgős!
– Így igaz! Tudod, felhívhattál volna! Van saját autóm!
– A Mester ragaszkodott hozzá!
– Mint mindig! Oké, figyelj! Beengedlek, de várnod kell
egy percet a földszinten. Nem vagyok kész…
– Ne legyen szégyenlős, Ms. Leighton! – A vámpír
arckifejezése szigorúbbá vált az ingerültségtől. – Be kell, hogy
hívjon bennünket!
Cynthia meglepődve vonta fel a szemöldökét, és örült, hogy
a vámpír nem láthatja az arckifejezését. Tehát ez a rész igaz
volt. De várjunk csak…?
– Tegnap este nem volt ilyen problémátok, hogy betörjetek
az irodámba!
– Az irodája üzleti vállalkozás, Ms. Leighton. Sokan jönnek
és mennek. Ez az otthona, és Lord Raphael türelme
korlátozott. Hívjon be minket azonnal!
– Azt akarod mondani, hogy Raphael ott van lent és
várakozik? A limuzinban van? – Micsoda szörnyű gondolat
volt ez.
 Duncan határozottan bosszúsan nézett rá. – Azonnal hívjon
be minket, Ms. Leighton!
Cynthia a monitorra meredt. Nagyon nem akarta, hogy egy
csomó vámpír bóklásszon az otthona körül. Másrészt viszont
aligha utasíthatja vissza a helyi vámpírlordot, aki véletlenül az
ügyfele is volt. Elmosolyodott. – Tudod Duncan, én nem így
gondolom! – Felemelte a hangját. – Lord Raphael, meghívlak
az otthonomba!
Férfias nevetést hallott, mielőtt Raphael hajlékony
kecsességgel kibontakozott a limuzinból. Odalépett Duncan
mögé, és a lány még a biztonsági kamera száloptikáján
keresztül is látta a szemében az ezüstös szikrákat.
– Atyám, nem teheti!
– Dehogynem tehetem, Duncan! Ms. Leighton nem jelent
veszélyt a számomra. – Tekintete a kamerán keresztül is a nő
lelkébe fúródott. – Ugye, Cyn?
Cynnek elakadt a lélegzete, és hirtelen újra átélte azokat az
erotikus álmokat, amelyek ma reggel felébresztették. Raphael
elmosolyodott, és Cyn érezte, ahogy a bőre vágytelin
megremeg.
– A francba – suttogta.
– Cyn?
– Igen, sajnálom! Úgy értem, nem, persze, hogy nem fogok
ártani, vagyis nem szándékozom… – Elhallgatott, megnyomta
a gombot, és hallotta a kaputelefonból a hangos kattanást,
amikor a mágneses zár kioldódott.
Raphael sötét alakja blokkolta a kamerát, amikor elhaladt
mellette, majd Duncan hevesen nézett bele. – Ha bármi kárt
okoz a Mesteremnek, akkor kínkeservesen megbánja, minden
családtagjával együtt! Személyes küldetésemmé teszem,
Cynthia Leighton!
– Bakker, Duncan! – válaszolt a nő, élvezve az alkalmat,
hogy újra normálisan lélegezhet. – Mi ez az eltúlzott
drámázás? Ez nem az én ötletem volt, ne feledd! Ti vagytok
azok, akik hívatlanul jelentetek meg. Ráadásul nehezen hiszem
el, hogy Raphaelnek védelemre lenne szüksége ellenem. –
Inkább fordítva – tette hozzá magában.
– Én figyelmeztettem! – mondta komoran.
– Igen, igen! Mindenféleképpen! – Fejcsóválva engedte el a
kaputelefon gombját, és rájött, hogy a haja még mindig nedves
a zuhanytól. A francba! Kirohant az irodájából, hogy gyorsan
megszárítsa, és felhúzzon valamilyen cipőt, és majdnem
beleütközött Raphaelbe a folyosón. Kiszaladt belőle egy halk,
meglepett kiáltás, mielőtt még visszatarthatta volna.
Raphael mindkét kezével elkapta, hűvös ujjai a karjai köré
simultak, és lefelé siklottak, hogy végigsimítsa a tenyerével,
mielőtt végül elengedné.
– Raphael! – bökte ki a lány. – Mármint Lord Raphael… azt
gondoltam, hogy megvársz…
– Eddig vártam, Cyn! Elegem lett a várakozásból! –
Megfordult, és bement a lány hálószobájába, elsétált az ágyán
összegyűrődött ágynemű mellett, és az ablakhoz lépve
széthúzta a függönyt, hogy beengedje az éjszakai égboltot.
A nő utána sietett.
– Nekem még meg kell… Úgy értem, hogy neked
valószínűleg kényelmesebb lenne…
– Itt jól érzem magam! – A férfi megfordult, hogy
tanulmányozza őt, szemhéja lassan ereszkedett le, mielőtt
előrehajolt volna, majdnem megérintve a lányt, miközben egy
mély lélegzetet vett. Kissé elmosolyodott. – Ez a samponod!
– Mi?
– A samponod! Előző este éreztem egy nagyon halvány
illatot. Nem viselsz parfümöt. Ez a samponod.
– Ó, igen, azt hiszem. – Cynthia megpróbált
összpontosítani, de nagyon nehéz volt ez a hihetetlenül szexi
férfi – rendben, vámpír – mellett, aki ott állt a haját szaglászva,
és úgy mosolygott, mint aki sokkal többet szeretne csinálni. Ő
egy vámpír, Cynthia! Egy mély levegőt vett, hogy
megnyugodjon, és elhátrált a férfitól két lépést, emlékeztetve
magát arra, hogy ő egy profi, és Raphael az ügyfele.
– Adj még egy pillanatot! – Sikerült még egy lépést
eltávolodnia. – Fel kell vennem valamilyen cipőt.
A férfi lenézett az élénk színűre festett körmökre a lány
meztelen lábán, majd hagyta, hogy tekintete lustán haladjon
felfelé a testén az arcáig. Cyn majdnem térdre rogyott, hogy
könyörögjön, hogy ott helyben dugja meg. Csak fejezd ezt be,
hogy újra racionális emberré válhass, olyan nővé, aki
irányítja a saját ügyeit és életét, és nem veti magát egyetlen
férfi lába elé sem! Érezte, ahogy a szavak a torkának tódulnak,
és elrohant.

****

Amikor visszatért, a haja szinte teljesen száraz volt, és egy

praktikus, masszív sarokkal ellátott Frye csizmát viselt,
amelyben vagánynak és higgadtnak érezte magát. Egy
pillanatra elakadt a lélegzete, amikor kijött a gardróbból, és
Raphaelt még mindig az ablaknál állva találta. Széles válla
feketén körvonalazódott az üveg mögött bevilágító
holdfényben és a nő pontosan tudta, hogyan nézne ki a szeme,
ha megfordulna. Megacélozta magát Raphael természetes
csáberejével szemben. Valószínűleg a férfi nem is volt
tudatában, annyira a része volt annak, aki és ami volt.
– Lord Raphael – mondta határozottan, majd újra
próbálkozott. – Azt hiszem, kényelmesebb lenne a földszinten.
– Nem! Tetszik itt! – Ekkor elfordította a fejét, és a
pillantása a gyűrött ágyra esett, mielőtt egy oldalpillantást
vetett volna a lányra. – Neked nem? A földszinten a közösségi
területed van, Cyn. Az nem te vagy! Ez… – intett maga körül.
– Ez a fészked.
A lány a homlokát ráncolta. A fenébe is, igaza volt.
– Nem ide hívtalak – nos, egyáltalán nem hívtalak ide –, de
szó sem volt a lakásom beosztásáról, Lordom! – kezdte,
amikor odalépett az ablakhoz, ahol a férfi állt. – Megnéztem az
elrablás napjának összes felvételét. Azok alapján, amit
megállapítottam, vagy sokkal alaposabb vagyok, mint az, aki
összeállította a montázst, vagy van egy másik tégla is a
szervezetedben.
Raphael kecsesen megpördült, mint egy táncos a színpadon.
– És mit találtál, Cyn? – érdeklődött.
– Aznap reggel öt rosszfiú jött be a főkapun, de csak
hárman mentek ki. Ha igazam van, van két betolakodód, akik
kétségtelenül beszivárogtak a biztonsági személyzetedbe.
Valószínűleg már azelőtt is neked dolgoztak, és egyszerűen
csak visszaosontak, miután segítettek a haverjaiknak átjutni a
biztonságiakon a kapunál. Természetesen maszkot viseltek,
ezért a videóból nem tudjuk azonosítani őket, de szeretnék
beütemezni további kihallgatásokat az emberi
alkalmazottakkal, és megpróbálom kiszűrni őket. Valószínűleg
még mindig szolgáltatnak információkat annak, aki eleve
fizetett nekik. Ami az emberrablást illeti, tudhatták, hogy a
biztonság laza, és csak Alexandra tartózkodik a birtokon.
Ismerhették a gyakorlatot – mikor és hány vámpír tért
nyugovóra, hány emberi őr teljesít szolgálatot és hol. Nem is
beszélve bármilyen… lazításról a teljesítményben, ami a
távollétedben történhetett.
Raphael szeme felvillant, és a lány sietve folytatta. –
Minden szervezetben előfordul, Lordom! Legalábbis az
emberek között. Amikor hetek és hónapok telnek el fenyegetés
nélkül, hajlamosak lazítani, kevésbé ébernek lenni. És ha a
nagy főnök – ez lennél te – eltűnik, még lazábbak lehettek. Ez
a két férfi tudhatta ezt, tudhatta, hogy ki lehet különösen lassú,
különösen reggel.
Raphael előrántott egy kis mobiltelefont a zsebéből, és
benyomta az egyik gyorshívó számot. Cyn hallotta, ahogy lenn
csörög a terasz alatt. Kilépett, és a tengerparton találta
Duncant, aki a lakás felé bámult, mobiltelefonnal a fülén.
Pislogás nélkül meredt Cynre, miközben Raphaellel beszélt,
majd a beszélgetés befejezése után azonnal tárcsázott egy
másik számot, és hátat fordított neki, mielőtt beszélni kezdett
volna. Cyn vissza bement.
– Duncan gondoskodni fog erről – biztosította Raphael. –
Reggelre meg kellene tudnom, kik ezek a kémek. Az
emberrablás óta senki sem hagyhatta el a birtokot. Akárkik is,
még mindig ott vannak!
– Nos, ez jó. Mi van azzal a fickóval, aki eredetileg átnézte
a felvételeket, vagy állítólag megtette? Vagy rosszul végezte a
munkáját, vagy szándékosan kihagyta ezt a kis részletet. Nem
emlékszem, hogy beszéltem volna hasonlóval a múlt éjszaka,
ezért beszélnünk kell vele is!
– Ah! Ez Gregoire volt. Nemrég még ő irányította
Alexandra biztonsági egységét.
– Nemrég? – ismételte meg Cyn lesüllyedő gyomorral.
– Gregoire már nem… ad okot aggodalomra.
Cyn kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, majd inkább
beszívta a levegőt, és kiengedte.
– Oké. Mi van ezzel a másik két fickóval? Mit fogsz velük
csinálni?
– Válaszokat kapok tőlük, Cyn! – mondta hidegen. – Olyan
válaszokat, amelyek egy lépéssel közelebb visznek az
ellenségemhez.
Cyn nagyot nyelt.
– Szeretnék, hmm… szeretnék ott lenni, amikor beszélsz
velük, Lordom! Van néhány kérdés, amire szeretnék választ
kapni, és lehetséges… – sietve folytatta, amikor a férfi
fenyegető pillantást vetett rá. – Lehetséges, hogy olyasmit is
észreveszek, ami felett ti átsiklanátok. – Szelíd emlékeztető
volt, de mégiscsak arra hívta fel a figyelmét, hogy ő volt az,
aki felfedezte a behatolók jelenlétét.
Raphael keresztülsuhant a szobán, a lépései elhalkultak a
vastag szőnyegen, az öltönyének puha gyapjúja pedig mintha
simogatta volna magas, karcsú testét. Egészen a lányig
lépkedett, és csak akkor állt meg, amikor már csak néhány
centiméter választotta el őket. Cynthia megdermedt, a szíve
olyan erősen dobogott, hogy látható volt a pulóvere finom
kötésén keresztül.
– Igazad van, Cyn – mondta halkan. – Az adósod vagyok.
– Ez… – Elkezdte megnyalni a hirtelen kiszáradt ajkait,
majd megállt, mivel észlelte a férfi pillantását, ahogy követte a
nyelve mozdulatát. – Ez is a munkám része, Lordom! Erre
béreltél fel!
– Így van! – Kissé előrehajolt, testét kissé közelebb
mozdította a lányéhoz, lélegzete a bőrét súrolta. – Időbe telik,
Cyn, hogy megtaláljuk ezeket a férfiakat. És még előttünk áll
az egész éjszaka.
Cynthia küzdött, hogy tiszta maradjon a gondolkodása.
Raphael annyira közel volt. Egész teste áhítozott, hogy
megérintse, csak egyetlen egyszer érintse meg… kérlek!
Annyira szorosan szorította össze az öklét, hogy a körmétől
vérezni kezdett, és látta, ahogy Raphael orrlyukai kitágulnak
az illattól. Olyan volt, mint egy arculcsapás. Vett egy mély
lélegzetet, majd még egyet, és ellépett.
– Dolgom van! Ha ezt figyelmen kívül hagyták, lehet, hogy
valami mást is. És szeretném feljavítani a hangot. Az
emberrablók mondhattak olyasmit egymásnak, ami nem
hallatszik az alapfelvételen, vagy akár olyat, amit az embered,
Greg nem akart, hogy hallj.
Raphael lehunyta a szemét. – Természetesen. Folyamatosan
tájékoztass!
– Igen. Persze. És ugye beengedsz a kihallgatásra? Nem
csinálod nélkülem?
Raphael szeme csillogott. – Ó, nem, Cyn! Nem fogom
nélküled csinálni! – Odalépett a lépcsőhöz, és elindult lefelé,
majd megállt, mielőtt a következő lépcsőfokra lépett volna.
Cynthia, aki szorosan a nyomában lépkedett szintén megállt,
amikor a férfi is.
– Áruld el, Cyn – mondta halkan, szinte kifejezéstelen
arccal –, álmodtál az este?
A nő pislantott, és szíve a vágy helyett a félelemtől lüktetett
hevesen.
– Hogy érted? – suttogta.
Raphael mindentudóan mosolyodott el.
– Majd jelentkezem!
Mire leért a lépcső aljára, a férfi már be is fordult a sarkon,
és sokkal gyorsabban haladt, mint egy ember. A garázs ajtaja
nagyot csapódott, és Cyn a korlátnak támaszkodott, és addig
hallgatózott, míg meg nem hallotta az autóajtó távoli
becsapódását, majd a limuzin halk motorzúgását, amint felfelé
tartott a dombon az országút felé.
A tenyerén lévő apró, vérrel teli félholdakra meredt.
– Nos, Holly – suttogta –, lehet, hogy Chucknak ezúttal
talán igaza van…
 17. Fejezet

Raphael leviharzott a lépcsőn, haragja minden lépéssel

egyre csak növekedett. Hogy merészeli úgy kezelni őt, mint
valami egyszerű közembert! Gyönyörű nők, hatalmas nők
térdeltek előtte esdekelve, egyetlen csókért könyörögve, de ez
nem! Úgy képzelte, majd játszik vele, de ez egy veszélyes
játék volt. Ó, meg fogja kapni őt, az ő Cynjét. Látta a vágyat a
szemében, valahányszor ránézett. Egyelőre játssza csak a
játékát, még azt is hagyja, hogy azt higgye ő nyert. De amikor
odajön hozzá, ugyanúgy térdre fog esni, mint az összes többi.
Ami a ma estét illeti… Sokan voltak, akik szívesen álltak
volna a szolgálatára, akik lelkesen oltották volna a szomját.
Felrántotta az ajtót, hagyta, hogy hangosan becsapódjon, és
hallotta, ahogy bezárul mögötte. Dühe újból fellángolt a
hangtól.
– A tengerparti házhoz! – morogta, és anélkül haladt el
Duncan mellett, hogy egy pillantást vetett volna rá.
– Uram, ez…
Duncan tiltakozása félbeszakadt, amikor Raphael keze
kilőtt, megragadta a torkánál, és felemelve a falhoz szorította.
Raphael szorosan mellé lépett, a pillantását rászögezte, és
figyelmeztetően kivillantotta az agyarait.
– Olyan vagy nekem, mint egy testvér, Duncan! –
vicsorgott. – Még talán közelebbi is! De te is engedelmeskedni
fogsz!
Szétnyitotta az ujjait, és hagyta, hogy a másik vámpír a
garázs padlójának kemény betonjára essen. Duncan
négykézlábra ereszkedett, fuldokolva kapkodott a levegő után.
Raphael bámult rá, már megbánta, hogy elvesztette az
önuralmát, bár még mindig küzdött a dühvel, amely azzal
fenyegetett, hogy elárasztja. Biztonsági egységének többi része
némán és mozdulatlanná dermedve figyelte a történteket.
Kinyújtotta a kezét Duncan felé. Duncan lesütött szemmel,
és légszomjjal küszködve mászott előre, és megfogta a kezét.
Úgy emelte az arcához, mintha meg akarná csókolni, de
Raphael türelmetlenül elrántotta, majd ismét kinyújtotta.
– Fogd meg a kezem, Duncan!
A szőke vámpír engedelmeskedett, Raphael pedig
megszorította a kezét, és egy könnyed mozdulattal talpra
rántotta hadnagyát.
– A tengerparti házhoz – mondta. Sarkon fordult, és gyorsan
becsúszott a sötét limuzinba.
Ahogy a part mentén haladtak, Raphael csendben
merengett, tudatában volt a mellette ülő Duncannek, és a két
másik vámpírnak, akik elöl ülnek. Megvárta, hogy jó messze
kerüljenek Cynthia házától, mielőtt megszólalt volna.
– Nos? – kérdezte.
– Megvannak, mester – mondta visszafojtott hangon
Duncan. – Egyszerű dolog volt, csak ellenőrizni kellett a főház
biztonsági felvételeit.
Raphael szája komoran összeszorult. – Egyszerű dolog.
– Igen, uram! Teljes mértékben…
– Ne fáradj! – emelte fel a kezét. – Éppen olyan ostoba
vagyok, mint az a Buffalo-i öregember. Megtörténhetett volna
ez ötven évvel ezelőtt, Duncan? Még tíz évvel ezelőtt is?
Nem! Önelégült lettem, elkényelmesedtem és ellustultam a
kényelemtől. Ez egy hatalmi játszma. Valaki észrevette, amit
én nem láttam egészen eddig a pillanatig!
– Nem fog sikerülni, uram! Az emberei egyedül Önhöz
hűek…
– Nem, nem fog neki sikerülni! – értett egyet vele
keményen. – Az ellenségem túlságosan elbizakodott, és még
az újhold előtt meg fogom tudni a nevét.
– Uram – merészkedett Duncan. – A tengerparti háznál… –
Raphael lassan és fenyegetően meredt rá. Duncan nyelt egyet,
a torkának nyilvánvaló fájdalma emlékeztette az előbbi
büntetésére. – Akarja, hogy Lonnie…
– Nem! Majd én kiválasztom a sajátomat!
– Bemehetnénk legalább a privát bejáraton, uram? –
könyörgött Duncan.
– Természetesen, Duncan! Nem vagyok észszerűtlen.
– Nem, uram! – suttogta hadnagya. Megnyomta az interfont
és utasította a sofőrt.

****

A tengerparti ház Malibu központjában volt, két emelet és

ötszázhatvan négyzetméter fényűzés, egy teljes üvegfallal az
óceán felé nézve. Volt egy privát borospincéje, amely teljesen
mértékben fel volt töltve a vámpírok által kiválasztott,
meglehetősen egyedi itallal, és egy hatalmas, ínyenc konyha,
amelyet elsősorban a nagyon készséges adományozók
táplálására használtak, akik hetente négy este töltötték meg a
házat. A ház hétfőtől szerdáig sötét volt, és bizonyos
ünnepeken, ez utóbbi Lonnie részéről volt egy kis poén. Az év
fennmaradó részében a partik állandó helyszíne volt.
Meghívtak mindenféle szexuális preferenciájú szebbnél szebb
embereket, valamint a hatalmi elit körébe tartozókat, akik
szerettek az árnyékban maradni. Az összejövetelek céljáról
soha nem beszéltek, bár mindenki, aki belépett a bejárati ajtón,
pontosan tudta, mi történik a hálószobákban és a sötét
sarkokban. A tengerparti házban senki sem volt ártatlan.
Raphael szó nélkül suhant ki a limuzinból, a saját
magánbejáratán át lépve a házba. A főszoba egy hatalmas,
tágas terem volt, amely kifejezetten egy exkluzív éjszakai
klubra emlékeztetett. A világítást szándékosan félhomályosan
tartották, hogy kíméljék a vámpírok érzékeny szemeit, és
álcázzák nemcsak a vámpírok és az emberek gyakori jövés-
menését az emeleti magánszobákból, hanem a kevésbé
diszkrét találkozásokat is a sarkokban. A hangszórókból
dübörgő lüktető dobolás, folyamatosan fokozta a veszély és
ígéret érzését. Raphael simán haladt keresztül a tömegen,
tudva, hogy ő egy ragadozó a zsákmányai között. Arcát
elrejtették a folyamatosan változó árnyékok. Az útjába kerülő
emberek felnyögtek a félelemmel vegyes kéjtől, amikor
elhaladt mellettük, testük felé hajolt, még akkor is, amikor a
szemük elárulta az agyuk állati részében zakatoló rettegést.
Látta, ahogy a vámpírok lopva figyelik őt, az urukat, ahogy az
extázisban lévő sápadt arcokat méri fel, és hogyan fürdik a
hatalmában, magába szívva a körülötte lévő emberi marhák
vágyát és félelmét.
Raphael nyugtalan tekintettel böngészte a tömeget, teste
kemény és tettre kész volt, dühe az ereiben dübörgő kéj
felszínén haladt, és arra csábította, hogy fogait belemerítse egy
nő vérének édes melegébe, farkát pedig a lábai közötti nedves
forróságba. De az, akire éhes volt, nem volt itt. Mérföldekre
volt, acélajtója és törékeny ellenállása mögé rejtőzve.
Felmordult az ismét fellobbanó frusztrációtól, és megragadott
egy magas, sötét hajú nőt. Ugyanolyan sóvárgó volt, mint a
többiek, csábítóan magas sarkú cipőivel a hosszú, karcsú
lábain, egészen a rövid és szűk szoknyába burkolt feszes
seggéig. Kócos haja a csupasz vállát verdeste, és a férfi
lehajolt, hogy megszagolja az illatát. A türelmetlen düh
vicsorgása dübörgött fel a mellkasában, amikor végigvonszolta
a folyosón és be a földszinti hálószobába, amely csak az ő
számára volt fenntartva. Alig sikerült becsuknia az ajtót,
mielőtt az agyarait belemélyesztette a lány puha nyakába, és a
farka egyre keményebb lett minden egyes csepp zamatos
vértől.
A nő buján felnyögött, és Raphael erekciójához nyomta
magát, átölelve a férfi hátát, hogy mellét a mellkasához
dörzsölje. Raphael figyelmen kívül hagyta a könyörgést, amíg
tele nem itta magát, amikor már kicsordult a vér a szájából,
mert már nem tudott többet lenyelni. A nő kis tiltakozó kiáltást
adott ki, amikor elengedte, megkapaszkodott benne, és
esdekelve könyörgött. Arccal lefelé az ágyra dobta, csípőjét
felhúzta az ágyékához, a szűk szoknyát felgyűrte a fenekén, és
letépte az azt borító kis csipkét. Kiszabadította lüktető farkát,
és a lány felé lökte, a bejáratát keresve. A nőnek felívelt a
háta, hívogatóan még szélesebbre tárta a lábait, zihálva a
vágytól.
Raphael megdermedt, a szemérmetlen látványt bámulva,
megundorodott a nőtől, és önmagától is. Az elméje Cyn képét
varázsolta maga elé, zöld szemei félelemmel vegyes
vágyakozással teltek, telt melle, ahogy megemelkedik minden
egyes lélegzetvétellel, kemény mellbimbói, ahogy
könyörögnek, hogy megérintsék, szíve olyan hangosan dobog,
hogy minden erejére szüksége van, hogy ne tegye rá a kezét.
Az ágyon fekvő nő nyíltan zokogni kezdett, rávetette magát a
férfira, és könyörgött, hogy bassza meg. Raphael elhátrált, és
hirtelen rájött, miért éppen ezt a nőt választotta. A lány rossz
utánzata az ő Cynjének, de Cyn soha nem alacsonyította volna
le magát ennyire. Arra gondolt, hogy figyelmezteti a nőt,
megfenyíti, hogy jobban becsülje saját magát, de
tapasztalatból tudta, hogy a figyelmeztetése nem talál
meghallgatásra. És különben is, ki ő, hogy megfenyítse a
másikat, a saját vágyának visszataszító kimutatása után?
Az erekciója lelankadt. A vér, amelynek még néhány
perccel ezelőtt olyan édes íze volt, most ecetként érződött a
nyelvén. Felhúzta a nadrágján a cipzárt, megtörölte a száját, és
kiköpött az egyik oldalra, mielőtt kilépett volna a szobából,
anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna hátra.
Duncan a folyosón várakozott, Juro a közelben; Juro bátyja
kint lehet az autónál. Lonnie halkan beszélgetett Duncannel,
amikor Raphael, mint a megtestesült harag felbukkant.
– Gondoskodj róla! – morogta Lonnie-nak, és elment,
kilépett az ajtón, és beült a várakozó limuzinba.
Duncan szótlanul követte a kocsiba, kinyitott egy rekeszt a
vezetőülés mögött, és átadott Raphaelnek egy meleg, nedves
törlőrongyot. Raphael köszönő mordulással vette el, majd
figyelmesen megtörölte a száját és a kezét, mielőtt visszaadta
volna a most már véres rongyot a hadnagyának.
– Várnak?
– Igen, Uram!
– Jó! – Többféle módon is le lehet dolgozni a gerjedelmet,
gondolta komoran.
 18. Fejezet

Raphael és Duncan egyenesen az alagsorba mentek, az

udvar felől léptek be, és végigmentek a hosszú, gyengén
megvilágított folyosókon, amíg oda nem értek az őrizetes
részhez, jó mélyen az épületben. Minden vámpír, akivel csak
találkoztak, azonnal féltérdre ereszkedett és lesütötte a szemét,
érezve Mesterének forrongó indulatát. Raphael alig pillantott
rájuk, teste továbbra is lüktetett a ki nem elégült vágytól,
elméje kizárólag arra összpontosított, hogy kedvére való
információkat szerezzen a meggondolatlan emberektől.
Duncan kinyitott egy jelöletlen ajtót, elsőnek lépett be, majd
félreállt, miközben Raphael elhaladt mellette a
megfigyelőablakig, amely elválasztotta ezt a szobát a
szomszédostól. Két ember várakozott a másik oldalon. Nem
voltak megkötözve, még mindig a nappali őrség fekete
egyenruháját viselték, bár a kabátjukat elvették. Egyikük sem
volt még véres, és látszólag hanyagul várakoztak. Egyikük az
asztalnál ült, és nyugtalanul dobolt az ujjaival, a másik lehunyt
szemmel támaszkodott a falnak, mintha csak pihenne.
– Ismered őket? – kérdezte Raphael.
– Érintőlegesen. Annyira, amennyire bármelyik emberi őrt
ismerem. A jobboldali, aki a falnak támaszkodik, azóta van
Önnel, amióta megvásárolta ezt a birtokot. Kiváló az adatlapja,
és valójában már az előléptetését fontolgatták. A másik, az
asztal mellett, hat hónappal ezelőtt lett alkalmazva, egy ottani
barát ajánlására.
– Szóval hat hónapja.
– Valószínűleg.
– És még csak egy suttogás sem! Kihallgatták őket?
 – Még nem, uram. Vártuk az utasítását.
Raphael bólintott.
– Megígértem Cynnek, hogy részt vehet a kihallgatáson –
mondta oldalra pillantva.
Duncan próbálta elrejteni a meglepett pillantását, tekintettel
a Mestere bizonytalan hangulatára. Amikor megszólalt,
láthatóan gondosan válogatta meg a szavait.
– Lehet, hogy Ms. Leighton nem fogja megérteni, mit kell
tennie, uram.
Raphael töprengve meredt a foglyokra.
– Talán itt az ideje, hogy megtanulja, Duncan! – A belső
gondolatai dühöngtek az emberi nőn és a saját bátortalanságán
a vele való bánásmódban. Miért érdekelte, hogy a nő
elfogadja-e? Miért ne venné el egyszerűen úgy, ahogy ahhoz
joga volt?
Összeráncolt homlokkal lépett el az üvegtől, szeme tágra
nyílt a fehér ingére ömlött vörös foltoktól, amelyek
beleszáradtak a kézzel készített öltöny elegáns szövetébe. A
szája olyan mosolyra húzódott, ami megrémítette volna a
férfiakat azon az ablakon túl.
– Igen, azt hiszem, itt az ideje, hogy Cyn megtanulja, mit
jelent vámpírnak lenni. Hívd fel Ms. Leightont és kérd meg,
hogy csatlakozzon hozzánk! Ezután válassz ki egyet ezek
közül, mondjuk azt, aki hosszabb ideje van velünk, jobban
meg fogja érteni a leckét. Kötözd meg a biztonság kedvéért, és
hagyd, hogy figyelje a kihallgatást. Mire Cyn megérkezik, azt
hiszem, a barátunk szívesen elmond nekünk mindent, amit tud.
– Igen, uram! Csatlakozzon Juro is Önhöz?
– Nem! – mondta Raphael, és kigombolta a kabátját. – Ezt
egyedül intézem!

****

Raphael ellépett a reszkető hústömegtől, amely valamikor

ember volt. A férfi felismerhetetlen arcából továbbra is
elkínzott nyögések hallatszottak, de ezek egy állat esztelen
morgásai voltak. Az emberi gondolkodás minden maradványa
már rég eltűnt a fejéből. A sarokban megkötözött és öklendező
szövetségese a rettegéstől forgó szemekkel nézte, néma
sikolyait elfojtotta a feje köré tekert szalag. Bűzös verejték
borította a testét és itatta át a ruházatát, csatlakozva az emberi
ürülék bűzéhez, amikor a félelem ellazította a záróizmait.
Raphael tekintete az emberre csúszott, és lassan
elmosolyodott, felfedve teljesen kinyújtott agyarait. A
sarokban lévő férfi felvinnyogott, a falhoz szorította magát, és
semmit sem érő tagadással egyik oldalról a másikra forgatta a
fejét.
Raphael a hadnagyára pillantott.
– Át kell öltöznöm – mondta szelíden.
– Igen, Uram!
– Csatlakozz hozzám az irodámban, Duncan, és hozd ezt az
egyet magaddal – intett a fejével a rémült túlélőre –, miután
megérkezett Ms. Leighton!
 19. Fejezet

Cynthia a sötét irodájában ült, fejhallgató volt a fején, és

lehunyt szemmel hallgatta a Raphael birtokán készült
biztonsági felvételt, amely az előtte lévő képernyőn pörgött.
Hátradőlt a székében, mezítelen lábát keresztbe tette az
íróasztalon. Hallgatta Alexandra zongorázását. Biztos, hogy
Mozart, de alig ismerhető fel abból, ahogyan a nő játszotta.
Magányos hang volt, és Cyn nem gondolta, hogy Mozart azt
akarta volna, hogy így játsszák.
Cynthia megértette a magányt; élete nagy részében egyedül
volt. Már gyermekkorában – dadusok és különböző
temperamentumú és különböző ideig ott tartózkodó
házvezetőnők által körbevéve – egyedül volt. Nem olyan volt,
mint a mesékben. Egyetlen dadus sem viselkedett anyaként a
kis Cynthia mellett, miközben pimaszul jóképű apja bejárta a
világot. Egyikük sem maradt elég hosszú ideig. És ha még
maradtak is volna, inkább az apjának akartak örömet okozni,
mint a kislányának anyát játszani. Az apja haza akart jönni a
születésnapjára, vagy karácsonyra, vagy bármelyik alkalomra
a kislány életében – mindig ezt mondták neki. De mindig
közbejött valami elkerülhetetlen, az utolsó pillanatban
kialakult szükséghelyzet, amely távol tartotta. Cynthia hatéves
korára már nem hitt, néhány évvel később már nem is tettette,
hogy hisz. Kitörölte a naptárából ezeket a különleges
dátumokat, és az ünnepeket egyedül töltötte a szobájában, a
nagyanyja által szervezett kiváló magániskolákban.
Tizenéves korában megpróbálta felvenni a kapcsolatot
anyjával. De az egykori Estelle Leighton eléggé boldog volt új
férjével és új lányával, az ő Hollyjával, aki teljesen szőke,
ruganyos pompomlány volt, éppen olyan, mint maga Estelle.
Tehát teljes ellentéte Cynthiának, annak sötét, szögletes
szépségével, ami az anyját csak a bukott házasságára
emlékeztette, és arra a férfira, aki nemcsak elhagyta, de ami
még fontosabb, jelentős vagyonára sem engedte, hogy rátegye
a kezét.
Végül Cynthia úgy találta, hogy jobban szeret egyedül
lenni. Az általános iskola felsőbb éveiben, a tanácsadója
elborzadva fedezte fel, hogy amikor Cyn jogi karrierről
beszélt, akkor a bűnüldözésre gondol, nem pedig a jogi
egyetemre. A tanácsadó az iskolaterapeutához irányította,
hogy foglalkozzon a „társadalmi alkalmazkodásban”
jelentkező problémáival. A terapeuta viszont arról tájékoztatta
Cynt, hogy az apjával való rossz kapcsolata miatt alakít ki
nehezen értelmes emberi kapcsolatokat. Nem vicc. Csak annyi
ideig járt a találkozókra, hogy a tanácsadót lerázza a hátáról, és
folytathassa a saját életét.
Hé! Mi ez az önsajnálat, Cyn? Ez mind amiatt az átkozott
vámpír miatt van. Miatta érezte magát bizonytalannak és
önuralom-vesztettnek. És ha volt valami, amit Cynthia utált,
ha úgy érezte, hogy nem tud uralkodni a saját élete felett.
Levette a lábát az íróasztalról, felült, és visszatette azt a
felvételt, ahol Albin beszélget a két férfival. Két évet töltött az
orosz tanszéken, ami egy orosz-irodalom szakos hallgatóba
való szerelem következménye volt. Hat hónap után
szakítottak, de addigra a lány már elkötelezte magát a nyelv
mellett, amelyre szüksége volt a diplomához. Vagy ez volt,
vagy visszamegy, és elkezd elölről valami mást. Akkoriban
úgy gondolta, hogy mivel már megtanulta azt az átkozott
ábécét, akár maradhat is. Most jól jött. Nem mintha megértené
az elhangzottakat. De tudta követni a mondatok mintáját, és
itt-ott meg is értett egy-egy szót, és ha valamin megakadt a
füle, később még mindig utánanézhetett.
Eddig azonban semmi. Az utolsó felvételt indította a
konyha ajtaja előtti kamerából. Úgy tűnt, hogy a három ember
váltott néhány szót, mielőtt beszálltak a furgonba, és Cynthia
megpróbálta kiszűrni a motor hangjait, hogy kiemelje a
beszélgetést a zajból, valamiféle eredmény reményében. Az
asztal fölé hajolt, és a hangot babrálta, amikor megcsörrent a
telefonja, kimutatva a hívó azonosítóját.
A nő felsóhajtott. Raphael száma volt. Nagyon remélte,
hogy elmúlik egy-két nap, anélkül, hogy újra látná. Minden
találkozás alkalmával, valamivel nehezebb volt ellenállni neki,
egy kicsit nehezebb volt megakadályozni, hogy teljesen hülyét
csináljon magából azzal, hogy nemcsak az ügyfelével, hanem
egy istenverte vámpírral is kefél. Ha lenne pár napja
lecsillapodni, találna egy kis távolságtartást, valamilyen
logikát.
Raphael hűvös ujjainak emléke a nyakán, lehelete az arcán,
miközben mézédes hangja a fülét simogatja, széttörte az
önuralma illúzióit. Megnyomta a szünet gombot, és felvette a
telefont.
– Ms. Leighton!
– Duncan! Öröm, mint mindig!
– A Mester megköveteli a jelenlétét! Mikorra tud ideérni?
– Ma este? – Ellenőrizte a számítógépén az időt, majdnem
hajnali két óra volt. – De én…
– Kihallgatjuk az egyik emberi őrt. Ön azt mondta Lord
Raphaelnek, hogy itt akar lenni. Ha mégis meggondolta
magát…
– Nem – mondta gyorsan. – Nem, természetesen nem! –
Ránézett a ruhájára. – Adj egy fél órát! Rendben van így?
– Ez elfogadható.
A vonal megszakadt, és Cyn a telefonra fintorgott. Raphael
lehet, hogy veszélyesen vonzó, de Duncan biztosan nem fog
csábítási versenyeket nyerni. Újra felsóhajtott, és a
szekrényéhez ment, hogy megtalálja benne a legkevésbé
tetszetős ruhadarabot.
 20. Fejezet

Raphael állt, amikor ő és Duncan beléptek az irodájába.

Lezuhanyozott és átöltözött, mióta utoljára és nem is olyan
régen látta. Fekete haja még enyhén nedves volt, és érződött a
szappan illata. A szokásos elegáns öltöny helyett fekete
pulóvert és testhezálló, fekete farmert viselt, amelyek miatt
begörcsölt a lány gyomra. A pulóver kasmír volt. Csodálatos
érzés lenne az ujjai alatt, amikor kezével végig simít a férfi
széles mellkasának izmain. Cynthia egy pillanatra lehunyta a
szemét, és igyekezett az arcára valami professzionálisabb
kifejezést ölteni, és kevésbé…
– Köszönöm, hogy csatlakozol hozzánk, Cyn!
Cyn szeme kinyílt. A vámpír alig kétlábnyira állt tőle, és
elégedett arckifejezéssel figyelte. Ennyit a profizmusról. A
férfi vonzó arcára meredt. Elég fiatal lehetett, amikor meghalt,
valahol a húszas évei végén, vagy akörül. A szokásosan viselt
elegáns öltönyében és az őt körüllengő hatalommal sokkal
idősebbnek látszott, de ma este a természetes korának tűnt. Ha
egy vámpírral kapcsolatban bármi is természetesnek
mondható.
Az ajtó kinyílt Cyn háta mögött, és megjelent Juro, akinek
egy ember lógott le csak úgy az egyik hatalmas mancsáról –
egy megkötözött ember, akinek a szája és a szeme is be volt
kötve. A hatalmas testőr a foglyot a szoba közepére hurcolta,
és leejtette a földre Raphael lába előtt.
A vámpírlord szeme hideggé és számítóvá vált, mint ahogy
egy éhes farkas méreget egy kövér nyulat. Leguggolt a férfi
mellé, és egyetlen rántással letépte a szemére ragasztott
szalagot. A férfi bizonytalanul pislogott, majd meglátta
Raphaelt. A szeme elkerekedett a rémülettől, és nyüszítve
próbált elmenekülni, küszködött, hogy elkússzon az antik
perzsaszőnyegen.
Cynthia a homlokát ráncolta.
– Már ki is kérdezted? – kérdezte.
Raphael felállt, és visszanézett rá a válla fölött.
– Persze, hogy nem, Cyn! Itt akartál lenni!
– Hol van a másik? Mindkettőt elkaptad?
– Á, igen! Attól tartok, az embereim kissé túl lelkesek
voltak. A másik őrt már kezelésbe vették, mielőtt átadtam
volna a részvételi szándékodat.
Hazudott. De ez rendben volt, így könnyebb lesz ellenállni
a vonzerejének. Tekintetével körbejárt a szobában, de csak a
kifejezéstelen arcokat látta, majd visszafordult a padlón lévő
szánalmas lény felé. Ez az ember rettegett. Nem általában a
vámpíroktól, hanem kifejezetten Raphaeltől. Sok embert látott
már ezen a birtokon, embert és vámpírt is, és bár mindannyian
mély tisztelettel és óvatossággal viszonyultak a
vámpírlordhoz, olyat még nem látott, ami felért volna a
félelemnek ezzel a szintjével.
– El lehetne távolítani a szájából a pecket?
Raphael szótlanul jelzett Jurónak.
– Mi a neve?
– Duncan? – kérdezte Raphael.
– Judkins – válaszolt Duncan. – Scott Judkins.
Cynthia megkerülte Raphaelt, és közé és a rémült rab közé
helyezkedett. Aztán leguggolt, és halkan szólalt meg, szavait
csak kettejüknek szánta.
– Scott? – mondta halkan.
A férfi majdnem arccal lefelé feküdt a szőnyegen, térde be
volt hajlítva, védekezően a mellkasához húzta, keze a háta
mögött volt megkötözve. A nő hangjának hallatán a fejét felé
fordította, de a tekintete felismerés nélkül futott át az arcán, és
folyamatosan a vámpírokat leste maga körül. Cynthia
káromkodott az orra alatt. Mi a fenét csináltak vele? Nem
látott rajta fizikai sérülést. Akkor valamit a fejével csináltak?
Maradt még bármi benne, amiről kérdezhette?
– Ne rájuk figyeljen, Scott! Rám nézzen, csak rám!
A férfi gyorsan pislogott, és a szemei összpontosítani
látszottak, először meglátva őt. Tágra nyíltak, és a férfi
kapálódzni kezdett, hogy megpróbáljon felülni és közelebb
kerülni hozzá. Inkább érezte, mint hallotta, ahogy Raphael
megmozdul, és egyik kezét felemelve megállította. Ez a
megtört ember nem jelentett rá veszélyt. Megtámasztotta a
vállát, és segített neki kiegyenesedni, amennyire csak tudott.
– Tudod, mik ezek? – suttogta a férfi durván.
– Tudom – erősítette meg Cynthia. – Segíteni akarok neked,
Scott! Beszélned kell velem, hogy segíthessek rajtad!
– Még csak hozzá sem ért! – Tágra nyílt szemmel és űzött
tekintettel meredt rá. – Széttépte a saját… – Judkins lehunyta a
szemét, mintha valami túl szörnyűség lenne a szeme előtt,
hogy emlékezzen rá.
– Ki, Scott? – kérdezte zavartan a lány – Kire gondolsz?
– Ő – mondta lopva, a szeme össze-vissza villant, rémült
pillantása megérintette Raphaelt, majd elhúzódott. – Ma reggel
elfogtak minket. Tudtam, hogy ez lesz! Mondtam, hogy nem
fog sikerülni, de náluk van a családom! – A szeme könnybe
lábadt, amikor könyörgő pillantást vetett a nőre. – Nem
akartam megtenni, de náluk van a családom! – Zokogni
kezdett. Cynthia döbbenten meredt rá.
– Scott – erőltette Cyn. – Nincs értelme annak, amit
mondasz! Segítened kell, hogy megértsem! Kinél van a
családod?
Judkins ismét pislogott, nyilvánvalóan zavarodottan, és
koncentrálni próbált.
– Kolinskynál. Elvitte a kislányomat. Egy nap elkapta az
utcán, amikor hazafelé sétált az iskolából. Ő csak egy
nyolcéves kicsi lány. A házhoz hozta, és ledobta, csakhogy
tudjam. Pontosabban, hogy tudjam mi fog történni, ha nem
adom meg neki, amit akar. Mi mást tehettem volna? És most
már késő – nyögte, és tagadóan ingatta oda-vissza a fejét. –
Túl késő!
– Mire késő? Ki az a Kolinsky?
A férfi feje felemelkedett, és a lányra meredt.
– Tudsz Kolinskyról?
– Nem tudok mindent! Próbálom megérteni! Mit akar?
– Be kell juttatnia ide egy fickót, azt mondta. A vámpír
birtokára. Azt mondta, hogy a fickónak Barry a neve, de azt
hiszem, hogy hazudott. Mit érdekel engem, hogy hogy hívják?
Akárhogy is, halott ember voltam.
– Ki az a Kolinsky?
– Nem vagyok benne biztos – mondta hirtelen kitérően. –
Honnan tudjam? Én csak egy biztonsági őr vagyok. Nem
tudom, hogyan találtak meg. Nem sokat beszélek a
munkámról, de a feleségem… tudod, milyenek a nők, ők akkor
is tudják a dolgokat, ha nem mondod el nekik. És ő túl sokat
beszél. Azt hiszem, az unokatestvére. Nem vagyok biztos
benne. De megkerestek. Azt mondták, ha nem működök
együtt, elviszik a családom… a feleségemet, a kislányomat.
Mit tehettem volna?
Cyn próbált értelmet adni a szaggatott monológnak.
– Értem! Hol van most a családod, Scott? Biztonságban
vannak?
– Nem tudom! Lehetséges. Be vagyunk zárva, amióta az
megtörtént, valószínűleg még nem tudják, hogy Barry
meghalt.
Cynthia káromkodott magában, amikor ezt mondta. Raphael
csak beismerte, hogy a másik őr meghalt, de…
– Szegény gazember – folytatta Judkins. – Még ha seggfej
volt is, senkinek sem volna szabad így meghalnia! –
Leginkább magában motyogott, de megfordult, hogy fürkésző
pillantást vessen rá. – Ugye, nem engeded, hogy ezt tegyék
velem? Megölhetnek, nem érdekel, de ne engedd, hogy azt
tegyék velem, mint Barryvel, kérlek! Ó, Istenem… – Újra sírni
kezdett, és Cyn zavartan és szégyenkezve nézett félre.
 – Megpróbálom, Scott. Megteszem, de… – Mély lélegzetet
vett. – Segítettél megölni hat férfit. Férfiakat, akik ismertek és
bíztak benned. Elárultad ezt a bizalmat. Nem tudom…
– Nem én! Nem, nem, nem erre gondoltam – erősködött a
lány szkeptikus tekintetére. – Megtettem ezeket a dolgokat!
Igazad van! Ismertem azokat a férfiakat, ismertem a
családjukat és én… – Nagyot nyelt. – Ha segítek, ha mindent
elmondok, amit tudok, megmented a családom? Elviszed
innen őket, hogy újrakezdjék? Van életbiztosításom, halál
esetén juttatásokkal; ezt megcsináltam. Ha elmondok mindent,
segítesz nekik?
A szemében már nem volt őrület, csak a saját sorsának sivár
elismerése és a családja iránti kétségbeesett remény. Cynthia
nem akarta ennek az embernek a reményének a terhét. Nem
volt ő senkinek sem a megmentője; nem is akart az lenni.
– Kérlek! – suttogta. – Ember vagy! Olyan vagy, mint én!
Nem vagyok olyan, mint te, akarta Cynthia sikítani. Nem én
fekszem a földön, büdösen a saját húgyomtól és
izzadtságomtól, könyörögve egy idegen embernek, hogy
mentse meg a családom, mert elbasztam az életemet. Lehunyta
a szemét, és elfordította a fejét, és amikor kinyitotta őket, látta,
hogy Raphael őt figyeli. Összefonódott a pillantásuk, majd
Cyn egyik kezével fáradtan megdörzsölte az arcát.
– Megpróbálom – mondta végül. – Add meg a feleséged
nevét és címét, és megpróbálom. De mindent el kell
mondanod, amit tudsz! Adnod kell valamit, amivel
dolgozhatok!
– Rendben! – mondta Scott buzgón bólogatva. – Rendben!
– Megnedvesítette nyelvével az ajkait, amikor beszélni
kezdett.

****

Az ajtó becsukódott Juro és Duncan mögött, szegény Scott

Judkins ott lógott közöttük. Egy dologban igaza volt. Halott
ember volt, és ő nem tudott ezzel kapcsolatban semmit sem
tenni. Abban a percben aláírta a saját halálos ítéletét, amikor
úgy döntött, hogy elárul egy vámpírt. Elmehetett volna Steve
Sipeshez, Duncanhez vagy akár magához Raphaelhez is, és
elmondhatta volna, hogy megkörnyékezték. Ez lett volna az
okos lépés. De az emberek soha nem gondoltak az okos
lépésre. Egyszerűen reagáltak, majd nézték, ahogy az életük
lefolyik a WC-n, és azon tűnődtek, miért történik ez. És most
hat férfi meghalt, családjuk gyászolt, és egy nyolcéves kislány
soha nem fogja megtudni, mi történt apjával.
Cynthia nézte, ahogy az ajtó becsukódik, majd elfordult,
rosszul érezte magát az emberi élet elpazarlásától. Odalépett a
Raphael íróasztala mögötti tolóablakhoz, és kinyitotta, majd
kilépett az erkélyre, a hűvös, sós levegőbe. Felemelte az arcát
a frissességbe, és le akarta mosni élete utolsó óráját.
– Ez jól sikerült! – Raphael bársonyos hangja tökéletesen
illett a sötét éjszakába.
Cynthia lehunyta a szemét.
– Rettegett tőled!
Nem szólt semmit, és a nő kissé elfordította a fejét, hogy
hallgatózzon. Tudni akarta, hogy hol van a férfi. – Hogyan halt
meg a másik? Te ölted meg?
Raphael elegánsan megvonta a vállát. – Én vámpír vagyok,
Cynthia! Elárultak, és meggyilkolták azokat az embereket,
akik bíztak bennük! Nem ugyanezt mondtad Judkinsnak?
A lány sötét pillantást vetett rá. – Tehát ez olyan, mint egy
palotaforradalom, vagy valami hasonló?
– Pontosan!
– Azt hittem, hogy a sajátod nem árulhat el.
Raphael a lány felé fordult, és sötét szemében nem lehetett
olvasni.
– Azt mondtam, hogy valószínűtlen, de nem lehetetlen.
Mindenesetre valószínűleg nem a saját gyermekeim közé
tartozik.
– Honnan tudod, hogy még mindig életben van? – kérdezte
hirtelen a lány, és meg akarta repeszteni az örökké hűvös
álarcot. – A csalinak nem muszáj életben lennie!
A férfi rendületlenül figyelte, de egy szót sem szólt, de Cyn
attól ugyanúgy érezte a szemrehányást. Találkozott a
pillantásuk, és Cyn nem volt hajlandó elfordítani a tekintetét.
A férfi enyhén elmosolyodott, és azt mondta: – Alexandra és
én több szempontból is össze vagyunk kapcsolódva.
Megérezném a halálát abban a pillanatban, amikor
megtörténik! A vámpírcsalinak életben kell maradnia, édes
Cyn!
Cynthia elpirult, elszégyellte magát a finomság hiánya
miatt, bár ezt soha nem ismerte volna be a férfinak. Dacosan
felemelte az állát. – Akkor tudod, kinél van Alexandra?
– Gyanú, semmi több. Valaki, aki hűségesküt tett, és most
átgondolta.
– Úgy valahogy, mint a haverod, Albin.
– Tetszik neked, hogy tudod, hogy vannak ellenségeim,
Cyn?
Cynthia ezen elgondolkodott.
– Nem – mondta végül, és tudta, hogy ez az igazság. –
Nem, nem tetszik! Segítesz nekik?
A homlokát ráncolta. – Kinek segítsek?
– Megígértem Judkinsnak, hogy megpróbálok segíteni a
feleségének és a lányának. Dicsekedtél nekem, hogy mennyire
korrekt vagy az embereiddel, hogyan segítesz a családjuknak,
amikor meghalnak érted. Ez az ember hűen szolgált tíz évig.
Ostoba volt, nem rosszindulatú. A családjának nem szabadna
ezért szenvednie. Már eleget szenvedtek, és csak azért, mert ő
elkövette azt a hibát, hogy neked dolgozott!
– Ahogyan te is! – A hangja sima volt, de érződött benne a
düh.
– Ahogy én is – értett vele egyet fáradtan. – Szóval
megadod nekik a halálából eredő juttatásokat?
Komoran nézte a nőt, majd egy alig mosolyba görbítette a
szája egyik oldalát.
 – Igen, megadom, Cyn! – A nő megkönnyebbülten
felsóhajtott. – Ha személyesen nyújtod át ezeket a juttatásokat!
– Mi? Nem! Nem is ismerem ezeket az embereket! Nem
akarom…
– Ó! Tehát vannak korlátai az együttérzésednek? Vagy
inkább nem akarsz szembenézni annak az eredményével, amit
ma este elkövettél?
Igaza volt. Nem akart valami nő arcába nézni, és azt
mondani, hogy a férje soha nem jön haza. Nem akart egy
történetet kitalálni, hogy megmagyarázza, miért halt meg,
hogy megpróbálja hőssé tenni. De talán hős volt. Mindent,
amit tett, a családja védelmében tette, talán tévesen, de
megpróbálta.
– Rendben! Meg fogom tenni! – mondta, majd elfordult, és
az óceánra meredt. – Biztonságban vagy itt kint? – kérdezte a
lány, abban reménykedve, hogy vissza bemegy a házba.
A csempézett erkélyen hallatszó halk koppanás
figyelmeztette, hogy közeledik hozzá, míg végül megállt
pontosan a háta mögött, szájával a füle mellett.
– Aggódsz értem, Cyn? – Olyan nagy volt, hogy a teste
elzárta az irodájából érkező fényt, és akkora árnyékot vetett,
amely elfedte az övét. Cyn érezte, ahogy a férfi hatalma
körülveszi, lehelete megmozgatja a nyakán lévő apró
szőrszálakat, a borotválkozás utáni arcszeszének illata pedig
incselkedik az érzékeivel. Olyan közel állt, hogy ha a nő túl
mélyen venne levegőt, összeérne a testük. És akkor ő elveszne.
– Kérlek! – suttogta.
– Kérlek? – ismételte Raphael félhangosan. – Mire, Cyn? –
Végigsimította a haját a füle mögött, ujjai tovább haladtak a
nyakán és a vállán, alig érintve a melle görbületét, mielőtt
kezét a derekára tette. A legkisebb nyomással, pusztán az ujjai
megfeszítésével húzta magához, megszüntetve a térnek ezt az
utolsó apró töredékét, amely elválasztotta őket. Erekciója
keményen feszült a lányhoz, miközben hosszú ujjai
incselkedve simogatták a hasát. A lányt olyan intenzív vágy
árasztotta el, hogy a térdei szinte összerogytak alatta,
megingott, és a fejét a férfi vállára hajtotta. A férfi meleg szája
Cyn nyakához hajolt, nyelvével lassan végignyalta az
állkapcsát, mielőtt megállt volna a nyakán lüktető pulzusa
felett.
– Ne! Kérlek! – suttogta a nő, és alig tudta kierőltetni a
szavakat.
– Melyik, kedves Cyn? A ne? – Gyengéden megszívta a
nyakát, hagyta, hogy fogai a bőrbe nyomódjanak, anélkül,
hogy áttörte volna, és a lány a vágytól megborzongva felzihált,
és tűz gyúlt a lábai között.
– Vagy a, kérlek? – Kezei a telt mellekhez emelkedtek,
tenyerében tartva a halmokat, miközben hüvelykujjaival a
fájdalom határára sodorta az érzékeny mellbimbókat. – Érzem
az izgatottságodat, Cyn! Hallom, ahogy a szíved dübörög a
bordáid alatt! – A hangja még halkabb és érzékibb lett, a
szavak a szájából közvetlenül Cyn agyába áramlottak.
Hozzádörzsölte nyilvánvaló izgalmát a nő fenekéhez, és
hagyta, hogy Cyn érezze kemény hosszát, ahogy a farmer
durva anyagához feszül. – Tudom, hogy akarod ezt!
Cynthia eltakarta az arcát a kezével, és szinte felnevetett a
nyomorúságos helyzetén. Raphael megdermedt. Cyn érezte,
ahogy a férfi izmai megfeszülnek a karjaiban a haragtól, és
már nem simogatja, hanem a testéhez szorítja.
– Igen, kívánlak! Annyira akarlak, hogy nem is tudok másra
gondolni! – suttogta, és még csak meg sem próbált elhúzódni a
férfitól. – Üldözöl az álmaimban, és még a napjaimban is
kísértesz, amikor meg kellene szabadulnom tőled. Minden
idegszálam kínzóan vágyik rád, meg akarlak érinteni, akarom,
hogy megdugj, kitölts annyira, hogy felsikoltsak az érzéki
fájdalomtól, és még többért könyörögjek! – És akkor tényleg
felnevetett, ami kétségbeesett zokogásnak hallatszott.
– Akkor miért? – Most már éle volt a hangjának; nem csak
Cyn volt az egyetlen, aki fel volt izgulva, és ő nem volt
hozzászokva, hogy megvárakoztassák, vagy visszautasítsák.
Mivel rettegek, akarta mondani. A saját igényemtől rémülten
fulladozok, amíg már semmi nem maradna abból, aki vagyok,
semmi más, csak az illatod és az érintésed a bőrömön, amíg
rajtad kívül nem marad más!
Kinyitotta a szemeit, és megfordult, hogy meglássa a
csillogó fekete gömböket, amelyek csak néhány centiről
bámulták. Ujjaival felnyúlt, hogy első alkalommal megérintse
ezeket az érzéki ajkakat, és felszisszent, képtelen volt elviselni
a lágyságukat. Elhátrált egy lépést, hideg könnyeit törölgetve,
miközben az éjszakai levegő ismét áramlani kezdett a testük
között.
Raphael összeszorított állkapoccsal figyelte, orrlyukai
minden lélegzetvétellel kitágultak. Pislantott egyet, és a
szemei ismét csak szemek lettek, gyönyörűek és drámaiak, de
csak szemek.
– Az enyém leszel a vége előtt, Cyn! Ne áltasd magad!
– És mi lesz, ha rám unsz? – kérdezte halkan. – Engem is
eldobsz, Raphael? Csodálatos palotában bebörtönözve, ahol
csak az emlékek maradnak? Láttam, mit hagysz magad
mögött! – Elsiklott mellette, szinte már futott vissza a házba,
de a férfi szavai megállásra késztették.
– Ez nem az, amire gondolsz! – mondta ridegen.
Cyn megfordult és rámeredt. – Akkor mi?
– Hosszú történet. – Odament hozzá, és megállt, hogy az
egyik ujjával megsimítsa az arcát. – Talán egy másik éjszaka,
amikor hajlandóbb leszel meghallgatni. – Elhúzta a tolóajtót,
amikor Duncan jelent meg a folyosóról. – Aludj jól, Cyn!
Elmenekült anélkül, hogy hátranézett volna.
Raphael az óceánra meredt, Cynről és Alexandráról
merengett. A megunt szeretője? Elfojtotta a nevetését. Bárcsak
ennyire egyszerű lenne. Emlékei visszavitték abba a bűzös
párizsi börtönbe. Alexandrával soha semmi sem volt egyszerű.
 21. Fejezet

Párizs, 1793

Raphael a börtön mélyén barangolt, belélegezve az emberi

szenvedés szagát, a drága parfümök bűze alatti mámorító
rémület illatát. A cellákat zsúfolásig megtöltötték az
elkényeztetett párizsi arisztokraták, finom ruházatuk mostanra
teljesen elrongyolódott, puha bőrüket mocsok borította,
amelyet semmiféle parfüm sem tudott elfedni. A női cellák
voltak a kedvencei. Ó, az biztos, hogy a férfiak
kétségbeesetten elkeseredettek voltak, azon gondolkodva,
vajon a következő nap lesz-e az utolsó, vagy talán az azutáni.
A guillotine minden egyes lecsapódásával növekedett a
félelem, hogy a saját fejük túl hamar fog a kosárba hullani.
De a férfiak többnyire gyáván kucorogtak nyomorúságos
celláik sarkában, képtelenek voltak elhinni, hogy ilyen sors
érte őket a francia arisztokrácia szívében. Már feladták a
szívüket és lelküket, ha a testüket nem is.
De a nők! Életük és erényük heves védelmezői, dacosak
egészen addig a pillanatig, amíg az éles penge a finom
nyakukra nem zuhant. Rettegésük sokkal élénkebb volt,
szellemük sokkal élőbb, mint a férfiaké, még ebben a pokoli
lyukban is.
Szabadon sétált a nyirkos folyosókon, egy hamis egyenruha
névtelenségében, amely a győztesek egyikévé nyilvánította…
A mai győztesek ugyanis könnyen a holnap áldozataivá
válhatnak. Túl sokszor látta már, ahogy a birodalmak és a
királyok felemelkednek, majd elbuknak, hogy elhiggye az
emberi fajról, hogy bármi állandó marad. A zárkákban levő
nők felnéztek rá, miközben elhaladt mellettük, annak ellenére,
hogy az állati ösztöneik menekülésre sarkallták őket. Szinte
egy üres cella mellett állt meg, és a magányos lakóját figyelte.
Már nem volt fiatal, de még mindig szép, gömbölyded nő,
amely ebben az időszakban és környezetben gazdagságra utalt.
A nő kába szemeivel óvatosan figyelte, ahogy kinyitotta a
cella ajtaját.
– Ne félj, kicsikém! – nyugtatta meg. – Még jobb lesz!
Könnyedén a bűvölete alá esett, teste ellazult a karjában,
amikor a húsos nyakához hajolt. Elfintorodott a vére ízétől,
betegség bujkált a testében. Túl gyakran találkozott olyan
módos nőkkel, akiket a saját férjük fertőzött meg a kórral – a
társaság elismert, előkelő tagja, aki a dokkokon lévő kurvákat
dugta, majd a betegségüket hazavitte a feleségének, és halállal
töltötte meg még akkor is, amikor élettel akarta. „Éljen a
forradalom!”, gondolta cinikusan. Megérdemelték, hogy
elsöpörje őket a történelem nagy seprűje. Nyelt egyet, és
küzdött a vággyal, hogy kiköpje a vért. A betegség őt nem
fertőzte meg, és a vér ettől függetlenül táplálta.
A cellán kívülről felhangzó fiatal női nevetés keltette fel a
figyelmét. Felemelte a fejét, és beleszimatolt a levegőbe.
Annyira ismerős ez a hang, keresgélt az emlékezetében, hogy
kire emlékezteti…?
Elengedte a haldokló nőt, és az utolsó pillanatban jutott
eszébe, hogy leengedje a földre, mielőtt kitágult orrlyukakkal
kilépett volna a folyosóra. Új céllal sétált végig a folyosón,
szándékában állt megtalálni ennek a zavarnak a forrását, ezt a
dolgot, amely egy már régen meghalt érzelmet váltott ki,
amelyet nem is tudott megnevezni.
A sarkon befordulva meglátta a börtönőrök egy csoportját,
az ő egyenruhájuk valódi, az ő hamisítottjának szomorú
utánzatai, testük nem volt tisztább, mint a foglyoké, akiket
felügyeltek. Szánalmas sportot űztek az egyik nővel; látta már
ezt, ezek a mocskos utcai gazfickók most élvezkednek egy
olyan nő puha redőiben, akire néhány hónappal ezelőtt még
csak rá sem mertek nézni. Ezt a sarokba szorították, és úgy
gyülekeztek körülötte, mint egy farkasfalka. A lány nevetése
áttáncolt a fejük fölött, és a férfi a homlokát ráncolta. Miért
tenné…
 Az egyik erőszaktevő előremozdult, és az egész csoport
vele mozdult, hogy elkapja a szerencsétlen lányt. Raphael
hallotta a fájdalmas üvöltést, és a hangulat megváltozott,
ahogy az őrök rémülten visszahúzódtak, néhányan a hozzá
legközelebb állókból elkezdett rohanni. Vér folyt. Érezte érett
és friss illatát. Előretolakodott, az őrök félrehúzódtak előle,
arcuk kábult volt, mintha…
Ez lehetetlen! Raphael áthaladt a mocskos csoporton,
félrelökve az embereket, figyelmen kívül hagyva a fájdalom-
és félelemkiáltásaikat. Semmit sem jelentettek a számára. A nő
mindent. Ő… Sasha volt.
A nő felbámult rá, sűrű haja fénytelen és piszkos volt, teste
izzadságtól és túl sok férfi vérétől bűzlött. A fekete szemek,
ugyanolyanok, mint az övé, lustán pillantottak rá, aztán a
felismeréstől élesebbé váltak, majd megvetéssel, és valami
gyűlölethez hasonlóval teltek meg. Véres szája durva
nevetésre nyílt, feltárva karcsú agyarait.
– Nézd már! – gúnyolódott. – Nézzétek urak, ki jött velünk
bulizni! Az én kedves bátyám. Azért jöttél, hogy elvedd végre,
ami után ennyi éve vágytál, Vadim?
– Sasha! – mondta, megrökönyödve mind a szavaitól, mind
a létezésétől.
– Sasha – utánozta kegyetlenül. – Már nem, Vadim! Az
ilyen gyerekes nevek már régóta mögöttem vannak! – Ellökte
a karjában lévő embert, és a férfi felé lépett, szemei dühvel
teltek meg, amikor megmarkolta finom ruháit és tiszta kezeit.
– Elmentél! Ott hagytál, hogy…
– Mi történt, Alexandra?
Raphael a simulékony hang felé fordult, ajkai vicsorogva
húzódtak vissza, amikor egy új vámpír sétált a szeme elé,
ruhája olyan kopott és piszkos volt, mint bármelyik rabé, szája
vértől volt nedves. Elvigyorodott, amikor meglátta Raphaelt.
– A szépfiú! – mondta vihogva. – Mondd csak, ott voltál az
úrnőnkkel, amikor meghalt? Úgy hallottam, meglehetősen
szörnyű volt. – Alexandrára pillantott, és egy fejrándítással
magához hívta. A nő közelebb lépett, és félelemtől nyüszítve
dörgölődzött hozzá.
Raphael undorodva biggyesztette le az ajkát.
– Alexandra! – mondta élesen.
A lány még csak rá se nézett. A vámpír felnevetett.
– Már nem a tied, fiú! – Magához húzta a nőt, egyik kezével
szemérmetlenül megmarkolva a melleit. – Ő az enyém! –
Ujjait a nő haja köré szorította, és hátrarántotta a fejét, hogy
találkozzon a pillantásuk. – Nem így van, édesem?
– Igen, Mester – vinnyogta a nő.
Raphael összeszorította az állkapcsát dühében, amely azzal
fenyegetett, hogy élve felperzseli.
– Engedd el, és élhetsz még egy éjszakát! – mordult fel
halkan.
A vámpír gúnyolódott. – Ez nem így működik, fiatalember!
Az úrnőnk meghalt, és te… – Raphael irányába szimatolt. –
Gazdátlan vagy… és úgy tűnik, jól megy sorod. Azt hiszem, itt
az ideje egy családi összejövetelnek! – Megkeményedett az
arca. – De az én akaratom valósul meg, fiú! Nem a tiéd! –
Félre lökte Alexandrát, és kihívó pózba helyezkedett. Raphael
elnevette magát, és hagyta, hogy hatalma szabadon
kiáramoljon, élvezve a másik vámpír döbbent pillantását… és
félelmét.
– Azt hiszem, nem! – mondta Raphael halkan.
Alexandra harcolt vele, küzdött Atyja életéért, aki elhagyta
őt, amikor elkeseredetten próbált megszökni, és nem törődött a
lány biztonságával. Raphael hatalma végigsöpört a menekülő
vámpír felett, a földre döntötte, kiszívva belőle az életet.
Alexandra felsikoltott, hatástalanul csapkodta Raphael széles
hátát, mocskos körmeivel az arcát akarta megkarmolni, míg
végül a férfinak sikerült lefognia, és megvédenie őt Atyja
halálától, és magához szorította, amíg a halott vámpír porrá
nem omlott. A lány a falhoz tántorgott, majd lehuppant a
földre. A nyöszörgése megfájdította Raphael szívét, miközben
húga bántalmazott testét a köpenyébe burkolta. Felkapta a
karjaiba, és a bűzös folyosókon végigsétálva kivitte a friss
éjszakai levegőre, láthatatlanul, kihívásoktól mentesen,
átsietve az erőszak által széttépett városon, már nem hallva a
haldoklók sikolyait vagy a gyilkosok harsány nevetését.
Bűntudat lett úrrá rajta, ahogy áthaladt a sötét utcákon.
Egészen eddig azt hitte, hogy húga halott. Vajon az úrnője
ismerte Alexandrát? Vajon eltitkolta előle? Nem számított.
Semmi sem számított, csak Alexandra. Ismét vele volt, és
ezúttal megmentette. Az örökkévalóságig vigyázni fog rá.
 22. Fejezet

Cynthia kivonszolta a seggét a Land Roverből, és azon

gondolkodott, van-e elég energiája feljutni a lépcsőn a
harmadik emeleti hálószobába. A második emeleti vendég
hálószobában is tökéletesen kényelmes ágy volt. Ebből a
szempontból a tengerparti szoba kanapéja is rohadt
kényelmesnek tűnt. Átcsúsztatta kulcskártyáját az olvasón, és
kinyitotta a nehéz ajtót, majd hagyta, hogy becsukódjon
mögötte, miután belépett.
Váratlan dörömbölés hallatszott az emeletről, és a nő
hirtelen felnézett, keze elkapta az ajtót, mielőtt becsukódhatott
volna, és bejelentette volna az érkezését.
– Ó, csak egy kis szünetet kérek! – motyogta.
Letette a hátizsákját a földre, és kicsúszott a bőrdzsekiből,
majd előhúzta a Glockot a válltokból és elindult felfelé a
lépcsőn. Kényszerítve magát, hogy lassan mozogjon, a falhoz
simult, miközben tekintetével felfelé fókuszált, a rövid
pihenőknél gyorsan befordult, hogy minél kevésbé tegye ki
magát a következő szintnek. A legfelső emeletről
hallatszódnak a hangok, gondolta. Az irodája. A francba! Most
gyorsabbra vette a tempót, és kikukucskált a párkány felett,
amikor a szeme odaért a második szinthez, majd felsietett az
utolsó néhány lépcsőn.
Nem égtek a lámpák, de biztosan volt valaki odafent. Nem
is próbálták eltitkolni a jelenlétüket, és nyilvánvalóan nem
hallották a visszatérését. Amikor Cyn áthaladt a konyhán,
meglátta, hogy egy kulcskártya fekszik a sziget pultján.
Nagyszerű. Nem csak betörők, hanem balfék betörők.
Kibaszottul fáradt volt ahhoz, hogy megbirkózzon ezzel a
szarsággal. Az utolsó lépcsőn megállt hallgatózni. Bármit is
kerestek, nem sokat mozogtak, nem dobálták a fiókjait vagy
bármi mást. Valójában egyáltalán nem mozdultak. A homlokát
ráncolva a falnak támaszkodott, és kibújt nehéz csizmájából és
zoknijából, majd könnyedén elindult felfelé.
– Jézusom, Billy, mi tart ilyen sokáig? Hamarosan hazaér. A
vámpír pasijának már a koporsójában kell lennie!
– Mondtam már, hogy nem koporsóban alszanak, te idióta!
Ez csak hülye filmes szarság! Éppen úgy ágyban alszanak,
mint mindenki más.
– Ne nevezz idiótának! Ki juttatott el minket idáig?
– Oké, oké! Sajnálom! Nézd, csak maradj csendben egy
percet, rendben? Itt most koncentrálnom kell! Biztos vagy
benne, hogy a kazetta bent van? Nem szokta bezárni, vagy
valami hasonló?
– Ez van bezárva, tökfej! És ez nem szalag, hanem
számítógépes fájl. Krisztusom, miért kínlódok egyáltalán
veled?
– Mert én vagyok az unokatestvére annak, aki a Foxnak
dolgozik, bébi! Egy csomó pénzt fizetnek nekünk ezért a kis
otthoni videóért!
– Igen – vetette oda Cynthia. – És ez elég is lesz a legszebb
temetésre, miután a vámpírok letépik a fejed! De, hé, a szüleid
annyira büszkék lesznek!
Holly elég hangosan sikoltott ahhoz, hogy Cyn fülét bántsa,
mielőtt leejtette volna a kezében tartott zseblámpát. Az a
padlón gurulva véletlenszerű fénysugarakat vetett a két
megdöbbent betörőre. A duó férfi fele, egy fiatal szörfös
kinézetű alak, akinek nyilván Billy volt a neve, egyszerűen
csak állt, és tátott szájjal bámulta őt. Meg sem próbálta
elrejteni az irodaajtó kulcslyukából kilógó tolvajkulcsokat.
– Jesszus, Cyndi, tényleg halálra tudod rémíteni az embert!
Cynthia kettejükre tartotta a fegyverét, amikor odalépett, és
felcsapta a folyosó lámpáját.
– Mi folyik itt, Holly?
– Nos, nyilvánvaló, nem? Elkaptál minket. Bibibi! Tehát
engedd le a fegyvert, és csendben elmegyünk.
 Cyn bámult.
– Csak így? Semmi „Jaj, Cynthia, sajnálom, hogy
megpróbáltam betörni a magánirodádba, de nem is örülsz,
hogy milyen alkalmatlan pöcsök vagyunk?” Még egy hazug
bocsánatkérés sem, Holly?
– Olyan ribanc vagy néha! Tényleg. Nem is kellene, hogy
betörjek! Helyesen kellene cselekedned, és ide kellene adnod a
lemezt, egyszer és mindenkorra nyilvánosságra kell hozni
ezeket a vérszívókat! Ez a te kötelességed az emberi faj iránt!
Cynthia undorodva megrázta a fejét, és visszacsúsztatta
fegyverét a tokjába.
– Hihetetlen vagy! Takarodj a házamból, és vidd magaddal
ezt az Einsteint is!
Holly felháborodottan felsóhajtott, és megragadta Billy
karját, de ő elrántotta magát, és megállt, hogy összegyűjtse
zárfeltörő szerszámait Cyn megvető pillantásával kísérve.
Követte őket át a konyhán, és megrökönyödve ingatta a fejét,
amikor a húga lazán végigpásztázta a pultot, majd odáig ment,
hogy gyorsan ellenőrizte a sziget körüli padlót is.
– Ezt keresed, Holly? – kapta fel a kulcskártyát, amelyet
húga a konyhapulton hagyott, miután belépett.
Holly a kártyáért nyúlt.
– Te most viccelsz! – mondta Cyn, és elhúzta a keze
ügyéből. – Tartsd szerencsésnek magad, hogy nem hívom rád
és a barátodra a zsarukat! Mellesleg, Chuck tud erről?
– Ki az a Chuck? – kérdezte Billy a homlokát ráncolva.
Holly dühösen összeszorította a száját, de Cyn
hitetlenkedve felnevetett. Követte őket le a lépcsőn és ki az
ajtón keresztül, egészen a garázsig, amíg be nem szálltak egy
ütött-kopott Toyota szedánba, feltehetően Billyébe. A falnak
támaszkodva figyelte, ahogy az autó végighalad az autópályáig
tartó rövid lejtőn, majd elkanyarodik. Fáradtan kiegyenesedve
megfordult, hogy visszasétáljon a garázsba, amikor egy halk
hangra megpördült. Lépés? Végigmérte a környéket,
erőlködve, hogy lásson valamit. Még mindig sötét volt, az
éjszaka és a napkelte közötti éles vonal, amikor a fény még túl
gyenge volt ahhoz, hogy tisztán lásson, de az agya mégis azt
mondta, hogy a nap már felkelőben van, hogy már látnia
kellene. Árnyak ragaszkodtak a domboldalhoz, és az épület
sarkai körüli cserjés bokrokhoz. Tekintete végigsöpört a sötét
garázs és a kis parkoló felett, és el az autópályára, ami
nagyjából üres ezen a kései, vagy ezen a korai órában. Egy
fekete folt mozgott a távolban, hosszú, alacsony jármű
közeledett felé. Valami nagy, mint…?
Óh ne! A szíve ismét hevesen kezdett dobogni. Nincs több
vámpír! Berohant a garázsba, és megnyomta a gombot,
becsukva a nagy lehúzható ajtót, még egy akadályt képezve
közte és bárki között, aki abban a limuzinban tartózkodott. A
házba sietve becsapta a biztonsági ajtót és ráfordította a
zárakat, megfogadva, hogy nem válaszol, függetlenül attól,
hogy ki fog kopogni. Túl késő a vámpírok számára! – kiáltotta
panaszosan egy hang a fejében. Menj haza!
 23. Fejezet

Cyn élvezte az ügyes kezek érintését, a hűvös ujjak

áthaladva a hátán és a csípője ívén, a lába közé merültek…
Mi? Káromkodva riadt fel. Megint az az átkozott vámpír!
Felült, és lábait lerakta az ágy oldalán, és szarul érezte magát.
Az órára pillantva látta, hogy majdnem dél van. Aznap reggel
bevett egy bogyót, hogy aludni bírjon, megharagudott Hollyra,
és teljesen bestresszelt egy bizonyos szexi vámpír miatt, aki
elhatározta, hogy tönkreteszi az életét. Öt óra nyugtalan alvás,
és semmi mást nem tud felmutatni, csak homályos emlékeket a
mézédes hangról és a lábai közötti fájdalomról, amely nem
akar elmúlni.
Miután lehajtott egy csésze megfelelő erősségű kávét, és
megengedett magának egyet a házvezetőnő bűnös muffinjából,
újraprogramozta az alsó ajtó mágneses zárját. Még ha
Hollynak valahogy sikerült is másolatot készítenie Cyn
kulcskártyájáról, az már nem fog működni. Pár új kártyát
készített magának, az egyiket a pénztárcájába, a másikat pedig
az éjjeliszekrényébe tette, a tartalék 9 mm-es Glock mellé.
Miután ezzel megvolt, felhívta a régi ügyosztályát. Abból,
amit Judkins elmondott neki, egészen biztos volt benne, hogy
ez a Kolinsky nevű fickó az orosz maffia tagja. L.A.-ben nagy
kelet-európai emigráns közösség volt, és a régi Szovjetunió és
a kommunizmus összeomlása óta a maffia jelenléte
ugrásszerűen megnőtt. Cynnek volt pár barátja az
ügyosztályon. Alkalmi barátok, munkahelyi barátok. Olyanok,
akikhez fordulhatott információért. Mint Benita Carballo, aki
főleg a latin és fekete bandák ügyein dolgozott, de hallhatott
valamit az irodában. Együtt jártak az Akadémiára, és egy
időben meglehetősen közel voltak egymáshoz. Egészen addig,
amíg Cyn el nem hagyta az LAPD-t. Aztán eltávolodtak
egymástól, évente kétszer vagy háromszor telefonáltak
egymásnak. Benita egyike volt azoknak a vékony latin-
amerikai lányoknak, aki folyamatosan megpróbálta
bebizonyítani, hogy ő is van olyan kemény, mint a srácok.
Aztán ott volt Dean Eckhoff. Az újonc éve alatt ő volt a
kiképzőtisztje, utána mindjárt nyomozó lett, és végül a
gyilkosságiakhoz osztották be. Dean már húsz éve ott van az
osztályon, és valószínűleg ő volt a legjobb információforrás
Kolinsky esetleges maffiakapcsolatairól.
A Benitához intézett telefonhívásra egy recepciós
jelentkezett, aki átvette az üzenetet, de nem adott további
információt. Ez azt jelentette, hogy barátnője valamilyen
megbízatáson volt, esetleg titkosban, és egy órától egy
hónapig is eltarthat, mire jelentkezik Cynnek. Másrészt
Eckhoff az irodájában tartózkodott, amikor a nő felhívta, és azt
mondta neki, hogy ugorjon be.
Mielőtt a zuhany alá lépett volna, felhívta Raphaelt. Nem
akarta, hogy ő induljon utána a dolgoknak, mielőtt még nem
használta fel a forrásait, amelyek biztosan diszkrétebbek és
kevésbé voltak szélsőségesek, mint a férfié. Hálásan fogadta a
hangposta személytelen üdvözletét, és várta a hangjelzést.
– Raphael, itt Cynthia Leighton. Néhány ismerősömnél
leellenőrzöm Kolinskyt, és nagyon megköszönném, ha addig
nem lépnél, amíg nem jelentkezem. Hívlak, amint lesz valami.
Valószínűleg ma késő este. Hm, oké. Később beszélünk.
Micsoda béna üzenet, Cynthia. Szakmai? Nem! Okos? Nem!
Krisztusom, úgy hangoztál, mint egy tizenöt éves! A lány
felsóhajtott és letette a kagylót. A vámpírok rendszerében
szemmel láthatóan nem volt lehetőség a kínos üzenetek
törlésére. Kár.
Levetette a ruháját, és elfordította a csapot a zuhanyzóban,
amikor csöngettek az ajtón. A bejárati ajtón. Beletelt egy
pillanatba, mire rájött, mi az, amit hall. Soha senki sem
használta a bejárati ajtót. A legtöbben nem is gondolták, hogy
van bejárati ajtó, mivel az a ház második szintjén és az oldalán
volt. Ráadásul a garázson át vezető ajtó sokkal kényelmesebb
volt. De bezárta a garázs ajtaját, nem igaz? A francba! Nos,
mivel a nap fenn van az égen, legalább tudta, hogy a látogató
nem vámpír.
Cyn felöltött egy pulcsit, majd csendben kilépett az
erkélyre, és lenézett az épület oldalára. A bejárati ajtónál nem
volt kamera; annyira ritkán használták. Ez egy masszív,
tömörfa ajtó volt, megerősített keretben, és be volt kötve a
riasztórendszerbe, de ennyi volt. Egy helyi kézbesítő fickó állt
a kis pihenőhelyen, unottnak látszott, és egyértelműen azon
tűnődött, vajon van-e valaki otthon. Cyn némán
visszahúzódott a házba, majd lesietett, hogy kinyissa az ajtót.
A pasi azonnal felderült.
– Küldeményt hoztam Cynthia Leightonnak!?
Mindenféle frappáns visszavágás jutott az eszébe, de a
fenébe is, a fickó csak a munkáját próbálta elvégezni.
– Én vagyok Cynthia. Mi az?
Megmutatta a barna, tizenhat hüvelykes, négyzet alakú
kartondobozt, amely a lába mellett volt, majd átadott neki egy
kézi számítógépet, hogy írjon alá. Cyn bizonytalanul nézte a
dobozt.
– Kitől jött?
A küldönc visszavette a számítógépét, és megnyomott pár
gombot.
– Raphael Enterprises? Itt, Malibuban. A hívás… hú, kora
reggel érkezett!
– Igazán?
Vidáman bólintott.
Cynthia felsóhajtott.
– Oké! – Fogta a felajánlott eszközt és aláírta a nevét, majd
a melegítőjébe kotort a húsz dollárosért, amelyet a cipzáras
zsebben tartott, amikor kocogni ment. Szegény srác
megérdemelte a borravalót. Valószínűleg nem is sejtette, hogy
kora reggel egy vérszívó fészkébe merészkedett. És nem is
akart belegondolni, hogy mi lehet abban az ártatlan kinézetű
dobozban.
– Köszönöm! – Eltette a borravalót, majd felvette a dobozt,
és átadta neki.
– Rendben!
Már kíváncsi volt, hogy Raphael milyen új szörnyűséget
helyezett a küszöbére. A konyhába érve a dobozt a pultra
csúsztatta, majd a konyhai ollóval – amelyet soha nem
használt papírnál keményebb dolgok vágására – elvágta a
szalagot a doboz tetején.
Legelőször egy borítékot pillantott meg, amelyre régies
kézírással rá volt írva a neve. A szíve kihagyott pár dobbanást,
és idegesen megnyalta az ajkait. A borítékban több
dokumentum sorakozott, amelyek mindegyike a néhai Scott
Judkinsra vonatkozott. Volt egy másolat az életbiztosítási
kötvényéről, a teljes összegű illetményről szóló csekkel együtt;
a munkaszerződésének másolata, kiemelve a halálesetre
vonatkozó rendelkezéseket, és egy másik csekk, amelynek
összege elég nagy volt ahhoz, hogy Cyntia szeme
elkerekedjen. Az utolsó dokumentum Scott Judkins utasításai
voltak, hogy mi történjen a maradványaival a halála esetén.
Cynthia gyorsan átfutotta, és a beteg érzés a gyomrában úgy
növekedett, ahogy haladt előre a szövegben. Amikor végzett,
óvatosan letette a dokumentumot a pultra, és megemelte a
dobozban lévő kisebb dobozt.
– A francba! Az az istenverte, kibaszott vérszívó…
A doboz belsejében, szépen bedugva a saját kis
urnatartójába, egy egyszerű bronz urna volt. Scott Judkins
hamvai.
Nyilvánvaló volt, hogy a Raphael alkalmazásában álló őrök
nyilatkoztak, hogy idő előtti haláluk esetén testüket azonnal a
megfelelő ravatalozóba szállítják, és megfelelően
gondoskodnak róla. Kétségtelen, hogy a halott testükből
lakomázó vámpírok képe szerepet játszott a gyors
megsemmisítés hajlandóságában, de Cynthiának fel kellett
tenni a kérdést, hogy Mrs. Judkins miként fogja fogadni a hírt,
hogy a férje nemcsak meghalt, de már el is hamvasztották,
és… ó, mellesleg, tessék, itt van!
A kibaszott Raphael valószínűleg röhögött az élőhalott
álmában.
 24. Fejezet

Kiderült, hogy Judkinsék háza egyike volt azoknak a

sütőforma jellegű házaknak, amelyek ezrével emelkedtek a
L.A.-től keletre fekvő, korábban kopár domboldalakon.
Teljesen egyformán sorakoztak egymás mellett, leszámítva
néhány tervezési variációt, amelyek minden negyedik házon
megismétlődtek, vagy úgy valahogy. Nem volt említésre méltó
udvar, és ha te és a szomszédod nem használtad
következetesen a függönyöket, akkor tisztában lehettetek
egymás életének meghitt részleteivel. A nagy amerikai álom a
saját házról.
A környék üresnek látszott, amikor Cyn leparkolta a Land
Roverét. Még elég korán volt, ha a gyerekek iskolába jártak, és
a legtöbb itteni családban valószínűleg mindkét szülő
dolgozott. Az otthon maradó anya olyan luxus volt, amit nem
sokan engedhettek meg maguknak. Nem, ha meg akarták
tartani a házat. Emily Judkins szemmel láthatóan az egyik
kivétel volt. Egy átlagos, szőke hajú és fáradt szemű nő
nyitotta ki az ajtót, amikor Cynthia becsengetett. Valószínűleg
aggódik a férje miatt. Cyn felsóhajtott.
– Mrs. Judkins? Emily Judkins?
– Igen – érkezett a válasz kissé tétován. Egy pillantást vetett
Cynthia fekete, kézzel szabott Armanijára, és a ház előtt
leparkolt Land Roverre, és megállapította, hogy Cyn nem a
helyi Lakástulajdonosok Egyesületéből jött.
Cynthia kinyújtotta a kezét.
– A nevem Cynthia Leighton, Mrs. Judkins. A… Raphael
Enterprisesnél dolgozom. – Azt a cégnevet használta, amit a
küldönc mondott reggel. – Bemehetek egy pillanatra?
A fáradt szemek könnybe lábadtak, miközben Mrs. Judkins
megrázta Cynthia kezét, kissé szorosabban és kicsit hosszabb
ideig tartva, mint az udvarias lett volna.
– Scott meghalt, igaz? – suttogta.
– Ha bemehetnénk – ösztönözte Cynthia.
– Kérem, mondja meg! Meghalt a férjem?
Cynthia komolyan a nőre nézett. Végül is mi a különbség,
hogy hol hallja a hírt?
– Sajnálom, Mrs. Judkins! Tényleg nagyon sajnálom!
Emily eltakarta az arcát, és megremegett a válla a néma
zokogástól. Amikor megfordult és visszatámolygott a házba,
Cynthia követte őt, becsukva az ajtót maga mögött. Cyn nem
olyan ember volt, aki könnyedén vagy önként ölelt át
tökéletesen idegen személyeket, vagy akár olyan embereket is,
akiket csak alig ismert. Szinte bármiféle túlzott érzelem
kimutatása kényelmetlen volt számára, különösen mások előtt,
mivel maga is virtuális érzelmi vákuumban nevelkedett. Ennek
ellenére ismerte az elvárható formákat, és valóban sajnálta
Scott Judkinst és családját. Nem arról volt szó, hogy nem
voltak érzései; egyszerűen nem volt hajlandó kimutatni őket.
Cyn esetlenül átölelte az alacsonyabb nőt, és a kanapéhoz
vezette, majd megkereste a konyhát és engedett egy pohár
vizet. Nem volt biztos benne, hogy mit kell tennie a víznek, de
úgy tűnt, mindenkinek szüksége van egy pohár vízre egy ilyen
válságban. Egy doboz papírzsepi volt a konyhapulton, így azt
is felkapta visszafelé tartva.
Letette a vizet az asztalra, és odatartotta a dobozt. Judkins
megragadott pár zsebkendőt a zokogások között, amitől
Cynthia úgy érezte, helyesen cselekedett, amikor elhozta a
dobozt. Kísérletképpen megveregette a nő vállát, és még
esetlenebbnek érezte magát, ezért beérte egy gyors, vigasztaló
simogatással, mielőtt visszahúzta volna a kezét, és leült volna
a kanapé melletti székre.
– Van valaki, akit felhívhatok, Mrs. Judkins? Szeretné, ha
lenne itt valaki most Ön mellett? – Ennyire emlékezett a
rendőri képzéséből.
– Nem – mormolta Judkins. – Nem, jól leszek! Sajnálom! –
Elhasznált még néhány zsebkendőt, és ivott egy korty vizet. –
Sajnálom! – ismételte meg. – Azt hiszem, mindig is tudtam,
hogy ez fog történni.
Cynthia kereste a szavakat, hogy mondjon valamit.
– Hogyan jött a férje a céghez, Mrs. Judkins?
– Rendben van – mondta a nő erőtlen mosollyal. – Tudom,
hogy mik voltak, mik ők. Scott és én beszélgettünk róla, hogy
helyes dolog-e egy vámpírnak dolgozni. – A nő kissé elpirult.
– Így kimondva ostobának érzem magam. Olyan sokan el sem
hiszik, hogy léteznek, vagy úgy tesznek, mintha nem is
léteznének.
– Ez nem éppen titok.
– Nem, de nem is beszélnek erről, igaz? Feltételezem, hogy
ők így akarják! – Elfordította a tekintetét, és hirtelen ismét
elszomorodott. – És most mi lesz? Tudom, hogy Scottnak
volt… – Megremegett az ajka, és ivott még egy korty vizet. –
Tud róla? Arról! Vagyis…
– Támadás történt a birtokon. A támadók jól
felfegyverkezettek voltak, és több őrt megöltek, mielőtt bárki
felfogta volna, mi is történik. A motiváció ebben a pillanatban
kissé tisztázatlan, bár nyomozunk. – Hirtelen valami eszébe
jutott Cynnek. – Okunk van feltételezni, hogy valamilyen
összefüggésben lehet a szervezett bűnözéssel. Nem tudom,
Scott mennyit mesélt arról, hogy milyen munkát végez.
– Alig beszélt róla – mondta Emily mélabús mosollyal. –
Azt mondta, hogy ez itt a menedéke. Ez a ház, a lányunk… én.
De időnként csúsztak ki dolgok a száján, tudja, hogy van ez. –
Cynthiára nézett. – Házas, Ms. Leighton?
– Uh, nem! De megértem – hazudta a nő. – Voltak barátai,
akikkel beszélgetett? Talán valaki, akivel együtt dolgozott?
– Nem igazán. Olyan messze éltünk. A többiek közelebb
laknak a birtokhoz, így nehéz volt. Az utóbbi időben nagyon
sok időt töltött valakivel, akit az unokatestvérem férje mutatott
be. Valamilyen Barry. Hallottam párszor beszélgetni őket, de
én sohasem találkoztam vele.
– Azt mondja, hogy az unokatestvére ismertette össze őket?
 – Az unokatestvérem férje – javította ki. – Ronnie. Ez a
Barry vele dolgozott. Ronnie teherautó-sofőr. Ez valamikor jó
munka volt, tudja! Amíg nem kezdtek Mexikóból toborozni
embereket. Most már olyan embereket hoznak be, akik tízen
laknak egy szobában, és feleannyiért dolgoznak. Tehát az
olyan pasasoknak, mint Ronnie, nincs szerencséjük.
Mindenesetre ezt a munkát egy raktárban találta Kelet-LA-
ben, és szerencséje volt vele. Amikor megtudta, hogy hol
dolgozik Scott, bemutatta neki ezt a pasast, Barryt. Azt
hiszem, Barry biztonsági őr akart lenni. A férjem soha nem
beszélt velem erről. – Elgondolkodva ráncolta a homlokát,
Cynre pillantott, és elfordult, mintha nem tudná eldönteni,
hogy akarja-e folytatni.
– Mrs. Judkins? Valamit Barryről szeretne mondani?
A nő elfintorodott. – Csak úgy tűnt, hogy Scott nem nagyon
kedveli, de amúgy viszont sok időt töltöttek együtt. Ez furcsa,
nem gondolja?
– Hallotta valaha, hogy a munkáról beszéltek, bármiről…
– Barrynak köze volt ehhez? Csinált valamit, ami miatt
megölték Scottot?
Cynthia némán nézett a másik nőre, bűntudatot érzett az
ötlettől, hogy becsapja a gyászoló özvegyet, hogy
információhoz jusson. Másrészt ez lehet az egyetlen esélye.
– Lehetséges – ismerte el a nő. – Van okunk azt feltételezni,
hogy Barry is részt vett benne.
– De Scott nem! Ezt nem hiheti! Scott soha nem tenne
ilyesmit! Ő jó ember… – A nő hangja megremegett. – Jó
ember volt! És szerette a munkáját, Ms. Leighton!
– Miféle dolgokról beszéltek? A férje és Barry. Itt
beszéltek, vagy…
– Nem! Scott soha nem hozta Barryt ide a házba. Leginkább
telefonon beszéltek, vagy egy helyi bárban találkoztak. –
Rosszallóan szorította össze a száját. – Nem tetszett, hogy
Scott bárokba járt! – Emily elhallgatott. Cyn éppen mondani
akart valamit, hogy ösztönözze a folytatásra, amikor a nő újra
beszélni kezdett. – Mint mondtam, nem sokat hallottam, de
egy dolog megragadt a fejemben. Azt hiszem, egy név. Az
elmúlt félévben előadásokra jártam a főiskolán. Esti
foglalkozás azoknak az embereknek, akik valami érdekeset
akarnak megtanulni, vagy találkozni valakivel. Azt hiszem,
nagyon sok egyedülálló ember volt ott. Nem érdekes, költészet
óra volt, 19. századi költészet, és ezért maradt meg bennem a
név.
Cynthia bátorítóan elmosolyodott, azon gondolkodva, hogy
vezet-e a történet bárhová is.
– Puskin – mondta Emily, mintha ez mindent
megmagyarázna.
– Puskin? Az orosz költőre gondol?
– Pontosan! Ezt a nevet hallottam egy hangposta-üzeneten.
Tévedésből vettem fel Scott üzeneteit, és az egyik üzenet
Barrytól érkezett. Természetesen, amint rájöttem, hogy mit
csinálok, letettem a telefont.
Persze, hogy le, édesem, gondolta magában Cynthia.
– De ezt a nevet mondta. Puskin. Amit furcsának találtam.
– Hmm! A név számomra semmit sem jelent, de másnak
talán igen. Ez hasznos lehet, Mrs. Judkins. Köszönöm! –
Cynthia idegesen megköszörülte a torkát, és kivette a
táskájából az összekészített borítékot.
– Ah, tudom, hogy ez nehéz, Mrs. Judkins. De, nos, van itt
néhány papír, amelyet látnia kell.
Emily tétován nyúlt a borítékért. Felnézett Cynre, mintha
engedélyt kért volna, mielőtt óvatosan felnyitotta volna.
Szeme friss könnyekkel telt meg, amikor meglátta az
életbiztosítási kötvény kimutatását, mintha az az egyetlen
papírdarab tudatosította volna benne, hogy a férje valóban
meghalt. Mikor az első, majd a második csekkhez ért, a
könnycseppek zavartalanul gördültek végig az arcán, és leesett
az álla a döbbenettől.
– Ez…
– Rengeteg pénz. Igen. A Raphael Enterprises nagyon
komolyan veszi a felelősségét. A férje munkavégzés közben
halt meg, és a vezetőség nem akarja, hogy Ön, vagy a lánya
szenvedjen emiatt. Ez nem elég az egész életére – mutatott a
két csekkre. – De ha gondosan kezeli, akkor egy ideig kitart, és
talán félre is tehet valamennyit a lánya főiskolai
tanulmányaihoz. Ez nem helyettesíti Scottot, de… – Megvonta
a vállát. – Mi ennyit tehetünk!
– Köszönöm – lehelte Emily. – Nem tudnék…
– Mrs. Judkins, bocsásson meg, ha tolakodónak ítéli a
kérdést, de van családja? El tudja vinni valahová a lányát, ami
nem Kaliforniában van?
Emily meglepetten nézett rá, aztán riadtan.
– Úgy gondolja, hogy aki megölte Scottot, nekünk is ártani
akar? Bántaná a lányomat?
– Nem ijesztgetni akarom, de nagyon rossz emberekről van
szó. Annyi pénzt kapott, hogy nagyjából bárhol építhet ki új
életet, ahol csak akar! Lehet, hogy Önnek és a lányának is jobb
lesz egy újrakezdés.
Emily a mellkasához szorította a borítékot, és szétnézett
maga körül a házban, mintha katalogizálná az emlékeket.
– A családom Wisconsinban él – suttogta. – Talán…
– Nem kell most azonnal döntenie – sietett megnyugtatni
Cynthia. – Még azt sem kell közölnie, hogy mit döntött. –
Kérlek, ne áruld el, hogy milyen döntést hoztál! – könyörgött a
lány magában. – Csak gondolkodjon el rajta! – Felállt, és
megrángatta a kabátját. – Biztos vagyok benne, hogy fel
szeretné hívni a családját – mondta, és az autójában lévő
urnára gondolt. – Nálam van a… hmmm…
– Ó, Istenem, fel kell hívnom Scott szüleit! – Emily a
tenyerébe temette az arcát, felsóhajtott és felnézett.
– Köszönöm, Ms. Leighton, hogy tájékoztatott! Nagyon
kedves volt Öntől!
Tényleg?
– Ez a legkevesebb, amit tehettem. A férje mesélt Önről és
a kislányról, állandóan Önökre gondolt.
 – Ismerte Scottot? Vele dolgozott?
– A végén. Igen. A legvégén. – Cynthia az ajtó felé vette az
irányt, és hirtelen alig várta, hogy elmenjen ebből a kényelmes
otthonból és az emlékektől. – Ha bármire szüksége lenne, ha
bármilyen kérdése van, a borítékban van egy kártya, és
felhívhatja a rajta lévő számot.
Már kinyitotta az ajtót, és megacélozta magát a végső,
utolsó dolog kézbesítéséhez, amikor megszólalt Emily a háta
mögött.
– Mi van Scott… maradványaival? – Az utolsó szó
hitetlenkedő suttogás volt. – Tudom, hogy beleegyeztünk a
hamvasztásba, de hogy van ez…
Cynthia kifújta a levegőt, és megpróbált valamiféle
méltóságteljes arcot vágni. – Én, uh… A férje urnája ott van az
autómban. Sajnálom, de nem akartam…
– Ó, Istenem!.
– Én… hm… behozom! Rendben van?
– Természetesen! Én… – Emily megint sírva fakadt, olyan
erősen, hogy a zokogástól a kanapéra rogyott.
– Kérem, hadd hívjak valakit ide! – mondta Cynthia
nyomorultan.
– Helloooo! – Cynthia megugrott, amikor a félig nyitott
ajtón kívülről megszólalt egy hang. – Emily, itthon vagy?
Cyn teljesen kinyitotta az ajtót, hogy beengedje az idősebb
nőt, aki stílusosan, de megfizethetően volt felöltözve, és elég
idős volt ahhoz, hogy a nő anyja vagy nagynénje lehessen.
Kérlek, az anyja vagy a nagynénje legyen!
– Emily, kedvesem, van bármi… – Az új érkező gyanakvó
pillantást vetett Cynre, majd odasietett megvigasztalni a
gyászoló özvegyet. Cynthia kihasználta a félbeszakítást, és
kirohant a kocsijához, és kivette a barna dobozt a hátsó ülésről.
Elgondolkodott azon, hogy teljesen hátulra, a csomagtartóba
teszi, mint bármilyen másik dobozt, de túl személytelennek
találta valaki hamvai számára. Másrészt az első ülésen túl
hátborzongató lett volna, így Scottnak be kellett érnie a hátsó
üléssel. Az még mindig az emberek számára fenntartott hely,
bár nem a halottaknak.
Mire Cynthia visszaért, Emily és a vigasztalója eltűnt
valahol a ház mélyén, ezért letette a dobozt az ebédlőasztalra –
ismét hezitált, padló vagy asztal, végül az asztalra helyezte,
mivel valószínűleg úgysem marad ott sokáig. Azon is
gondolkodott, hogy megkeresi a nőt, hogy elbúcsúzzon, de
aztán rájött, hogy Mrs. Judkins valószínűleg nagyjából
mindent hallott Cynthia Leightontól, amire kíváncsi volt, ezért
csendben becsukta maga mögött az ajtót, felmászott a Land
Roverbe, és elindult az egyetlen férfihoz, akiről úgy gondolta,
hogy adhat néhány választ. Ki volt Kolinsky és mi köze van
egy régen elhunyt orosz költőhöz?
 25. Fejezet

Műszakváltás volt az őrsön; kék egyenruhásokkal voltak

tele a folyosók, egy nagyvárosi rendőrkapitányságra jellemző
jövés-menéssel. Látott néhány embert, akiket ismert, és intett
nekik; látott másokat, akiket ismert, és elfordította a tekintetét.
Több oka is volt, hogy Cyn magánnyomozóvá vált. Elismerő
füttyök hangzottak fel szűk szoknyája láttán, ahogy elhaladt az
egység helyiségében található íróasztalok között. Ennyit az
érzékenységi képzésről, gondolta a nő. Dean Eckhoff a
székével hátradőlve várta őt, és a plafont bámulta, mint aki
régóta várakozik.
– Hagyd a színjátékot, Eckhoff, nem kell máshol lenned, és
ezt te is tudod!
A férfi hagyta, hogy széke a földre essen, és a homlokát
ráncolva nézett Cyn felé.
– Tájékoztatom, Ms. Leighton, hogy van egy hölgy
barátom, aki áhítozik a társaságomra ma este!
– Igen, de ő csak azt akarja, hogy vakargasd a hasát,
miközben a Szerencsekereket nézed, és az még nem kezdődik
el pár óráig.
Eckhoff undorodva rázta a fejét.
– Megsebezted az egómat, Cyn! Hogy is lehetne egy
férfinak sikerélménye a világon, amikor egy gyönyörű nő
ilyeneket mond neki?
– Ugyan már – mondta kuncogva. Mélyet sóhajtott, és leült
a székre a férfi íróasztala előtt, fájdalmasan tudatában volt
rövid szoknyájának és csupasz lábának.
 – Húzós nap? – gúnyolódott.
– Fogalmad sincs róla! – nézett régi barátjára. – Jól nézel ki,
Dean! Talán valóban vár rád egy hölgy! – Eckhoff magas,
sovány fickó volt, aki úgy öltözött, mint egy oxfordi
professzor, és tudott is úgy beszélni, amikor olyan késztetése
támadt. Amelyik késztetést általában a túlzott mennyiségű
alkohol kapcsolta be. A szeme fakókék volt, és ami maradt
még a hajából, az vörössel átszőtt szürke volt. Évekig
fésülgette a tincseket, amikor kopaszodni kezdett, amíg
Cynthia el nem mondta neki a kendőzetlen véleményét a
fésülésről. Kiderült, hogy tökéletesen szép a koponyája.
– Tehát mi hozott ma ide, Prücsök?
Cyn elmosolyodott.
– Az egyik ügyfelem ügye, Úgy néz ki, mint egy
emberrablás, de valószínűleg zsarolás, hogy megszerezzen
valamit az ügyfelemtől. Néhány olyan információ került
felszínre, amely arra enged következtetni, hogy kapcsolat
állhat fenn az oroszokkal.
Eckhoff a homlokát ráncolta.
– Ez nem haladja meg a te lehetőségeidet, Cyn? Mondtad
neki, hogy hívja fel a kedves rendőrséget?
– Ennél jobban ismersz, Dean! Persze, hogy megtettem. De
ez a fickó nem fogja felhívni. Megvan rá az oka. Igazán
nagyon jó okai vannak.
Eckhoff komoran nézte.
– Ez egyike a különleges ügyfeleidnek?
– Lehetséges – nyugtázta a nő, ami egyenértékű volt a
beismeréssel.
– Igen. Nos, ez megmagyarázza. Nem hibáztathatom a
fickót, amiért távol akarja magát tartani. És ki dolgozik veled?
– Csak én, egyedül! Tudod, hogy egyedül dolgozom.
– Ezért nem viselsz többet kék egyenruhát – válaszolta
savanyúan.
Cyn megvonta a vállát. – Részben! Szóval mit tudsz a helyi
oroszokról? Van egy pár…
– Nem az én területem, édesem!
– Nem közvetlenül, nem! De biztosan elkaptál ezt-azt?
– Mostanában nem! Figyelj, Cyn, tényleg el kell mennem
innen! Elkísérsz?
– Persze – mondta értetlenkedve a lány. – Hátul parkolok.
– Tökéletes.

****

Eckhoff barátságosan átölelte és szorosan magához húzta,

amikor az őrs ajtaja becsukódott mögöttük.
– Óvatosnak kell lenned, ha itt akarsz az oroszokról
beszélni, Cyn! – mormogta halkan. – Valaki informálja őket
bentről, és nem tudjuk kideríteni, hogy ki az! Mindent
kiszedtek erről az egységről!
Cynthia ránevetett, mintha valamilyen könnyed beszélgetést
folytatnának.
– Mióta? – kérdezte.
– Pár hónapja, talán több is. Mennyit tudsz?
– Nem sokat. Van két nevem. Az egyik meglehetősen
biztos, a fickó neve Kolinsky. A másik bizonytalan. Puskin. És
egy esetlegesen hamis exportcég Kelet-L.A.-ben. Elég gyenge,
de csak ennyire jutottam eddig!
– Nem hallottam senkiről, akinek Puskin lenne a neve, de
Kolinsky futtatja az Odessa Exportot Vermontban.
Bingo, gondolta Cyn.
– Valószínűleg van kéznél egy fotóm róla a nyilvántartóból,
majd elfaxolom. Nem ő a főnök – folytatta Eckhoff. – De
rohadtul közel van. Carballo barátod többet tudna erről
mondani. Azt hallottam, manapság a város azon a részén
dolgozik.
 – Benita?
– Az egyetlen, akit ismerek.
– Ez nem a szokásos körzete.
– Hé, én nem teszek fel kérdéseket! De meglehetősen biztos
vagyok benne, hogy megbízható. Figyelj, Cyn! Ez egy nagyon
rossz banda. Ezek az orosz fickók vérszomjas faszfejek. Ne
menj oda egyedül, megértetted? Még ha csak kérdéseket is
akarsz feltenni, akkor is vigyél magaddal néhányat azokból a
vámpírokból! Úgy hallom, még a kolumbiaiakat is
megszégyenítik.
– Köszönöm, Dean! Jövök neked eggyel! Küldök a
barátnődnek egy extra hassimogatást! – Elvigyorodott, majd
lábujjhegyre állt és megpuszilta a férfi szeplős arcát.
– Semmi tisztelet! Vigyázz magadra, Prücsök! Komolyan
mondom.
Cyn gúnyosan pukedlizett. Átsétált a parkolón a saját
autójához, a lemenő nap sugarai majdnem megvakították.
Beszállt és lehajtotta a napellenzőt, majd beindította az autót
és Malibu felé vette az irányt. A vámpírok hamarosan
felébrednek, és ideje volt néhány rosszfiúval játszani.
 26. Fejezet

Cyn lekanyarodott az autópályáról, és rátért a lakásához

vezető rövid útszakaszra. A terepjáró műszerfalán tapogatózott
a garázsnyitó eszközt keresve. Fényszórói megvilágították a
zárt garázskaput, és automatikusan felnézett, amikor
rákattintott a készülékre. Halkan felkáromkodott. Egy ismerős,
hosszú, fekete limuzin parkolt a növényekkel borított domb
tövében, és nem volt szüksége a fényszórójára, hogy
azonosítsa a mellette álló kisebb hegyet. Juro. Ami azt
jelentette, hogy… a limuzin ajtaja kinyílt, amikor elhajtott
mellette, és megpillantotta a széles vállat és sötét hajat. Hát
persze!
Leparkolta a Land Rovert, és hosszú lábait kirakta a
kocsiból, amikor Raphael beballagott a garázsba. Nos, a
francba! A vámpírlord teljesen feketébe volt öltözve, hosszú
ujjú pólójától kezdve, az ó-milyen-szűk farmerig és a sima
bőrbakancsig. És az egész felett egy bokáig érő fekete
bőrkabátot viselt, amely szinte csaknem könyörgött, hogy
megérintse, megszagolja, és hozzá dörgölődzön az egész
testével. Nyugi, te lány!
Találkozott a pillantása Raphael tekintetével, és Cyn hagyta,
hogy látszódjon benne az elismerés. Minek színlelni? A
vámpírlord viszonozta a bókot, végigfuttatva tekintetét a lány
teljes magasságán, elidőzve a csupasz lábain a rövid, vékony
szoknya alatt, mielőtt folytatta volna felfelé, hogy ismét
találkozzon a pillantásuk.
– Jó estét, Cyn! – mondta olyan hangon, amely sokkal
többet ígért, mint pusztán jót. – Mid van a számomra?
Cynthia az előtte álló vonzó férfi példányt bámulta. Vámpír
vagy sem, Raphael remekbe szabott pasas volt. Kétség sem
férhetett hozzá. Ahogy a pillanatnyi, szinte ellenállhatatlan
vonzerőhöz sem, amit érzett iránta. Egy kétségbeesett kacajt
adott ki a saját tehetetlen reakciójára. Duncan egy
megbotránkozott pillantást vetett rá, de Raphael csak nevetett
vele. Egy arrogáns szemétláda volt; tökéletesen megértette.
Cyn mély lélegzetet vett, és a homlokát dörzsölte,
megpróbált némi józan észt dörzsölni az agyába.
– Figyelj – mondta Duncanre pillantva. – Sajnálom a tegnap
estét, az egészet Judkinsszal… – Felnézett, és ott találta
Raphaelt csak néhány centire magától. A férfi elmosolyodott.
– Édes Cyn! – Hűvös ujjával puhán megérintette a lány
arcát. – Félreértés.
A lány a férfi szemébe nézett, és érezte, hogy zuhan.
Elfordította a tekintetét, tudatában volt a többi vámpírnak, akik
figyelték az egészet.
– Rátaláltam Kolinsky tartózkodási helyére – mondta
lélegzetvisszafojtva. – Hazajöttem átöltözni…
– Milyen szomorú – mormolta Raphael.
Cyn szíve hevesen vert, és összevont szemöldökkel nézett a
férfira.
– …és aztán indulok leellenőrizni.
– De biztosan nem egyedül! – ráncolta Raphael a homlokát.
Cynthia őszinte mosolyt vetett rá. Aggódott érte.
– Nem, valójában hívni akartalak, hátha kölcsön tudnál adni
néhány vámpírodat. Úgy vélem, hogy hasznosak lehetnek, ha
harcra kerül sor.
– Valóban. Hány kell?
Cynthia elgondolkodott. A maffiás fickók hajlamosak
voltak csapatosan közlekedni, és az összegyűlt tesztoszterontól
mindenki úgy érezte, mintha több lenne. Legalábbis minden
rosszfiú. Másrészt Raphael emberei elég halálosak, és ő
biztosan nem akar vérfürdőt, ha az elkerülhető. Nem mintha a
városnak nem lenne hasznára, ha kevesebb gengszter
bóklászna, de gyanúsnak tűnhet rögtön azután, hogy
kikérdezte őket.
 – Azt hiszem, négy elég lenne. Valószínűleg több, mint
elég, de kettő maradhat a háttérben, ha szükségem lenne rájuk.
Jobb biztosra menni, mint később sajnálkozni.
– Kiváló! Elférünk az autódban, vagy küldjem vissza Jurót
a nagyobb terepjáróért? A limuzin kissé túl feltűnő lenne, nem
gondolod?
– Hohó! – szólalt meg Cynthia egy időben Duncennel, aki
riadtan húzta ki magát, és azt mondta: – Atyám!
Raphael felvont szemöldökkel nézett egyikükről a másikra.
Cynthia Duncanre nézett, és átadta neki az elsőbbséget.
– Atyám, nem gondolhatja, hogy ezt maga csinálja? –
kérdezte diplomatikusan.
– De igen! Túl rég volt már, Duncan, hogy elhagytam a
birtokom és az őreim biztonságát. Ellenségeim ezt észrevették;
gyengeségnek tartják. Gondolod, hogy egyébként fellépnének
ellenem? Meg kell mutatni, hogy nem így van!
Duncan lemondóan lehunyta a szemét, majd kinyitotta,
hogy Cynthiára nézzen.
– Hé, ne rám nézz, Szöszi! Én sem így képzelem a jó
szórakozást!
Raphael farkasszerű vigyort villantott. Ó, istenek, már
nagyon várta ezt. Cyn arra gondolt, hogy a vérontás lehetősége
éppen drámai módon megnövekedett.
– Rendben – mondta sóhajtva. – Át kell öltöznöm! –
Megpördült, és áthúzta a kulcskártyát az olvasón, mielőtt
felfogta volna, hogy Raphael közvetlenül a háta mögött áll.
Kérdő pillantást vetett rá a válla fölött.
– Ehhez nem igazán van szükségem segítségre, Lordom!
– Tájékoztathatsz a részletekről, amíg átöltözöl. Nem kell
időt pazarolni, igaz?
– Tudod, ezek a vámpírok, meg a meghívásos dolog?
Visszavonható?
– Attól tartok, ez nem igazán így működik, Cyn – mondta
vidáman.
 – Kár – motyogta, amikor kinyitotta az ajtót.

****

Cynthia elindult felfelé a lépcsőn, nagyon is tudatában volt

a mögötte haladó vámpírnak, akinek a tekintete kétségen kívül
szilárdan a fenekére szegeződött. Lehetne rosszabb is,
gondolta magában. Legalább a segge feszes volt; Csak az Isten
tudja, hogy elég keményen dolgozott, hogy ez így is maradjon.
Érezte, hogy hisztérikus nevetés akar kibuggyanni belőle,
megpróbálta köhögéssel elfojtani.
A második szintet elérve, egyenesen áthaladt a konyhán a
következő lépcsősorig.
– Helyezd magad kényelembe! – intett a lány a kezével. –
Öt perc, és…
Raphael elegáns kabátját a konyhaszigetre dobta, és a
nyomában maradt. A lány a homlokát ráncolta.
– Azt hiszem, már tisztáztuk, hogy kényelmesebben érzem
magam veled az emeleten – mondta ártatlan arckifejezéssel.
– Ne is fáradj ezzel a pillantással! – csúfolódott Cyn.
A hálószobába érve Raphael gyorsan körülnézett, majd
kecsesen az ágyra ereszkedett, hosszú lábait kinyújtotta, hátát
a párnáknak és a fejtámlának támasztotta. Cynthia
gondolkodás nélkül lerúgta a cipőjét, majd felpillantott, és
elkapta a férfi tekintetéből áradó forróságot. A nő kiszáradó
szájjal nyelt egy nagyot.
– Majd… – köhécselt idegesen – átöltözök a gardróbban!
– Ne is foglalkozz velem! – dorombolta Raphael. – Most
már meglehetősen kényelmesen érzem magam.
Cynthia besietett a gardróbba, és elkezdte kigombolni az
ingét. A ruhát a szennyestartóba dobta. Nem igazán volt
koszos, de gyorsabb volt, mint felakasztani, és szükségét
érezte, hogy gyorsan felkapjon valamit. Felhúzott egy farmert,
majd anélkül, hogy begombolta volna, belebújt egy pulcsiba
is. Lehajolt, hogy felhúzza a bakancsát, amikor meghallotta,
hogy Raphael szólítja.
– Milyen volt az utad Mrs. Judkinshoz, Cyn?
Cynthiának hirtelen eszébe jutott, hogy miért is haragszik a
vámpírra. Egyik kezében a bakancsával kiviharzott a
gardróbból.
– Ez egy aljas trükk volt, Raphael! Figyelmeztethettél
volna…
Gyorsabban ugrott fel az ágyról, mint ahogy a lány szeme
követni tudta volna, hirtelen ott állt közvetlenül előtte, a
vágytól elhomályosult szemmel, a hangja olyan mély volt,
hogy érezte a mellkasában a rezgését.
– Volt valamilyen probléma Judkinséknél, Cyn? – Ujjai
könnyedén becsúsztak a farmer nyitott derékpántja alá, az
anyag alatt megsimogatva a csupasz csípőjét, hüvelykujját
bedugva a tanga pántja alá. Olyan meghitt mozdulat volt, hogy
Cyn lélegzete elakadt a torkában, amikor felnézett és
találkozott fekete szemei pillantásával. Nem, nem fekete. Most
nem. Ezüstösen csillogtak a félhomályban.
– Igen – suttogta a lány. – Úgy értem, nem! Ez… meglepett,
ennyi – sikerült kimondania.
Raphael lehajtotta a fejét, és végigsimított az ajkával a lány
állán, előbb a fülét, majd a nyakát érintve. Testük egyáltalán
nem ért össze, csak az ujjai simogatták csípője sima, meztelen
bőrét. Ajka gyengéden megérintette az ajkát, és nyelvével a
nyitott szájában körözött, kóstolgatta.
Cynthia válaszolt. Hogy is ne tette volna? A testében
minden idegszál bizsergett a vágytól, mellei könyörögtek az
érintéséért, a szája még akkor is üdvözölte, amikor küzdött,
hogy ne nyomja magát a férfi kemény testéhez.
– Olyan kevés az idő, édes Cyn – suttogta, majd hátralépett.
Cynthia felzihált, amikor elhúzódott. Káromkodni akart,
sikítani, hogy… mi? Jesszus, azt akarta, hogy felemelje, dobja
a nagy ágyra, és még a lelket is kefélje ki belőle. Tudta, milyen
érzés lesz a lába között, mélyen belé nyomva azt a vastag
farkát, és ki-be húzogatva…?
 Szedd össze magad, Cyn!
– Rendben – sikerült kimondania. – Rendben… – Lenézett
a meztelen bőrére, ami még mindig kilátszott a farmerje alól,
és azon gondolkodott, hogy talál-e kéznyomot a bőrébe égve,
ahol a férfi ujjai voltak. Megrázta a fejét, és fel akarta húzni a
cipzárt, de felfedezte, hogy még mindig ott van a bakancs a
kezében. A földre ejtve a lábbelit, gyorsan felhúzta cipzárt,
majd leült, hogy felhúzza a bakancsot. Raphael visszatért az
ágyra, és ott ülve figyelte, mintha soha meg sem mozdult
volna. Szemétláda!
– Oké – mondta a nő – Kolinsky.
– Kolinsky – helyeselt Raphael.
– Ő az orosz maffia tagja, meglehetősen magas pozícióban.
Ennyit tudtam meg eddig, de mielőtt elmegyünk, ellenőriznem
kell az irodámat. Az emberem el akart faxolni nekem egy
képet. Van még egy barátom, aki esetleg képes többet
mondani, de megbízást teljesít, és várnom kell, amíg visszahív.
Nem lehet tudni, hogy az mikor lesz, ezért magam is meg
szeretném nézni ezt a raktárt. Bárki is követte el ezt a dolgot
ellened, nem fog örökké várni!
– Persze, hogy nem! Sőt, azt várnám, hogy hamarosan
hallani fogok felőlük.
Megpördült, hogy ránézzen.
– Miért?
– Néhány… nagyon kényes tárgyalás közepén vagyok.
Kezdem azt gondolni, hogy ezek az események összefüggenek
egymással.
– Miért?
Raphael alaposan tanulmányozta, majd alig észrevehetően
bólintott, mintha úgy döntött volna, hogy megbízik benne.
– Azt mondod, hogy Kolinsky orosz. Mondjuk, hogy a
jelenlegi vállalkozásomnak is vannak orosz kapcsolatai.
– Van értelme!
– Sajnálatos módon.
 Cynthia felállt, és határozottan dobbantott egyet.
– Készen állsz a bulira?
Raphael kecsesen legördült az ágyról és talpra állt. Elég
lassan ahhoz, hogy Cyn ezúttal végigkövethette a tekintetével.
Amit meg is tett. Akárhogy is nézte – mozogva vagy
mozdulatlanul állva –, teljes mértékben élvezetes látvány volt.
– Megérkezett Juro a terepjáróval.
– A saját autómat fogom vezetni – erősködött Cyn.
– Akkor két autóval megyünk. Én veled megyek!
Cyn felhorkant. Ő és Raphael egyedül az autójában egy
sötét éjszakán. Szerencséjük lesz, ha elhagyva a feljárót még
mindig lesz rajtuk ruha.
 27. Fejezet

Cyn úgy állította be a visszapillantó tükröt, hogy ne lássa

Duncan mogorva pillantásait, amelyekkel rámeredt a hátsó
ülésről. Mégsem kellett attól tartania, hogy egyedül marad
Raphaellel. Duncan ragaszkodott hozzá, hogy velük menjen,
mintha inkább ő jelentene veszélyt a vámpírlordra, nem pedig
fordítva. Cyn mellett az anyósülésen ült Raphael, és ütemesen
ütögette ujjaival az ajtó párnázott belsejét. Ó, az isten
szerelmére, gondolta a nő. Dúdolt! A vámpírlord egy vidám
kis dallamot dudorászott. Boldog volt. Cyn a fejét ingatta, és
inkább próbált a GPS képernyőjén megjelenő irányokra
összpontosítani. Ez olyan része volt L.A.-nek, amelyet
egyáltalán nem ismert. Erősen kereskedelmi jellegű volt,
többnyire elhagyatott ezekben a kései órákban, kevés utcai
lámpával és túl sok sötét zuggal. Befordult az utolsó
kanyarban, és lassan hajtva kereste a címet, észrevéve, hogy az
épületek közül csak nagyon kevésen volt bármilyen felirat,
még kevésbé házszám.
– Ott – mondta Raphael, és balra mutatott. – Odessa
Imports. – Ő és Duncan gyors pillantást vetettek egymásra, és
Cynthia kíváncsi volt, milyen titkokat rejtegetnek előle. Oké,
valószínűleg több ezret, de az egyetlen, ami őt érdekelte, hogy
van-e valami kapcsolat a maffia-raktárral, ahova éppen
bemenni szándékozik. Leparkolt a járdaszegély mellett, és
ahogy lekapcsolta a motort, észrevette, hogy megállt mögötte a
másik két vámpírt hozó terepjáró is.
– Én megyek be először! Én teljesen ártalmatlannak nézek
ki hozzátok képest. Csak…
– Nem – mondta Raphael határozottan –, együtt megyünk
be!
– Ha ti ketten beléptek azon az ajtón, a hely három perc
múlva kiürül! Ti, fiúk, nem igazán barátságos hangulatot
sugároztok.
– És te, Cyn, túlságosan csábító célpont vagy! Egy nő
egyedül egy ilyen helyen? Azt hiszem, nem! Tehát mi ketten
megyünk!
– Elkísérem én, Mester, ha itt marad a többiekkel! –
Hiábavaló erőfeszítés volt, és ezt Duncan már akkor is tudta,
ahogy kimondta a szavakat; hallatszott a hangjában.
Raphael már kiszállt a kocsiból, és Cyn gyorsan követte,
mielőtt még egyedül belépett volna az ajtón, és minden esélyét
megszüntette volna a békés megoldásnak. Ami azt illeti, még
abban sem lehetett biztos, hogy bűnbandáról van szó.
Valószínűleg vagy féltucatnyi zugüzem volt a környéken.
Behatolhatnak, és lehet, hogy nem találnak mást, csak egy
csomó illegális munkást, akik játékokat állítanak össze, hogy
azok azután Amerika szerte, középosztálybeli otthonok
karácsonyfái alá kerüljenek. Ezt Raphaelnek is elmondta.
– Ezt te sem hiszed el! – mondta egyszerűen.
– Nem. – Előhúzta a fegyverét, ellenőrizte a teli tárat, majd
visszatette.
– Várj itt a többiekkel, Duncan! – mondta Raphael anélkül,
hogy elfordította volna a tekintetét Cynről. – Tudni fogod, ha
szükségem lesz rád!
Duncan nem is fárasztotta magát a vitával. Egyetlen
lemondó sóhajt hallatott, majd bólintott.
– Ahogy szeretné, Atyám!
Raphael annyi időre megfordult, hogy megnyugtatóan
megveregesse hadnagya vállát, majd így szólt: – Kik legyünk,
Cyn? Gondolom, nincs már meg a jelvényed!?
Cynthia a szemeit forgatta. Nagyszerű. Remek.
– Te leszel a néma és erős izomember! – mondta, és a
derekához nyúlva ellenőrizte az övére helyezett második
fegyverét. – Majd én beszélek, rendben?
 Raphael megvonta a vállát.
– Egyelőre – helyeselt, hirtelen halálos komolysággal.
Odalépett, és kinyitotta a nehéz ajtót, és hagyta, hogy az utcára
fény hulljon. Cynthia a férfira pillantott, amikor belépett az
épületbe, és megborzongott a sötét szemek mögött leselkedő
eltéveszthetetlen ragadozótól.

****

Ez egy kicsi, lehangoló iroda volt, annyira villogó felső

lámpákkal, hogy Cyn már az első tíz perc után megőrült volna.
A falak, valamikor a távoli múltban, valószínűleg fehérek
voltak, de ma már annyira beborította őket a piszok és
cigarettafüst, hogy tartósan sárgás színt öltöttek. Ettől a
látványtól legszívesebben hazament volna, hogy hosszú és
forróvizes zuhanyt vegyen. Csak egy ablak volt, és az sem úgy
tűnt, hogy a friss levegőre nyílna, hanem a mellettük lévő
helyiségre. Egyetlen belső ajtó, fémből és kitűnő zárral, ami
markáns ellentétben állt a kopott iroda többi részével.
Egy idősebb nő ült a kopott, ipari méretű íróasztalnál az
átjáró előtt, arca ugyanolyan szürke volt, mint a haja. Felnézett
Cynthiára és Raphaelre, ahogy az állandó cigarettafüst
ködében besiklottak az ajtón. Pillantása nyugtalanul villant
Raphaelre, majd Cynre terelődött.
– Emberek, rossz címet kaptatok! – Hangja durván reszelős
volt, ami azt árulta el Cynnek, hogy a cigaretta már megtette a
hatását.
Cynthia elmosolyodott, és az asztalhoz lépett.
– Nem hinném – mondta talányosan. – Mr. Kolinskyt
keressük!
– Nincs itt senki ilyen névvel! Senki sincs itt! Viszlát!
Cyn már tiltakozásra nyitotta a száját, amikor Raphael
megmozdult, felhívva magára a nő figyelmét.
– Azt hiszem, hogy Mr. Kolinsky találkozni akar velünk,
Mavis – mondta a bársonyos hangján.
 A nő zavartan pislogott.
– Természetesen – csikorogta a nő. – Hadd nyissam ki az
ajtót! – Bizonytalanul felállt, pulóvere zsebéből előrántott egy
kulcskarikát, és igyekezett az egyik kulcsot belehelyezni a
nehéz zárba.
– Hadd tegyem meg én! – mondta Raphael. – Miért nem
mész vissza és ülsz le? Nagyon fáradt vagy! Talán jól esne egy
kis szundikálás!
– Igen – motyogta Mavis. – Szundítás. Tényleg. – Elaludt
még mielőtt leült volna, feje egy akkora koppanással ért le az
íróasztalra, hogy együttérzést váltott ki Cynthiából.
– Hogyan csinálod ezt? – sziszegte, és gyanakodva meredt a
férfira.
– Az egyszerű elméket egyszerű meggyőzni – mormolta,
majd hirtelen átölelte a lány derekát, és a füléhez tette a száját.
– Ne félj, édes Cynem! Benned semmi sem egyszerű! –
Hirtelen elengedte, és a lány megragadta a karját, hogy
stabilizálja magát.
– Készen állsz? – A nő bólintására belépett a szomszéd
helyiségbe.

28. Fejezet

– A francba! – káromkodott halkan Cynthia, amikor

meglátta, mi vár rájuk a másik oldalon. Ez tényleg egy raktár
volt. A futballpálya méretű helyiség tele volt dobozokkal
teljesen telepakolt polcokkal, és egyik irányban sem lehetett
nyolclábnyinál messzebb ellátni. Raphael a lány karjára tette a
kezét, hogy csendre intse, majd előrefelé biccentett,
másodpercekkel azelőtt, hogy Cyn meghallotta volna a feléjük
közeledő lépéseket.
– Mavis? – kiáltotta egy férfi. – Te vagy az, Mavis? –
ismételte élesebben.
Cynthia előhúzta a Glockját, és ellépett oldalra két polcsor
közé. Raphael elhátrált egy lépést, és egyszerűen eltűnt,
árnyékot vonva maga köré, ahol állt.
A férfi előhúzott fegyverrel közeledett. Középkorú volt,
dagadt a zsírtól és a valószínűleg túl sok elfogyasztott piától.
Olyan hangosan zihált, hogy valószínűleg akkor sem tudott
volna nesztelenül közlekedni, ha akart volna. Cyn hangtalanul
emelte mellmagasságba a fegyverét a csupasz polcok között.
A férfi összeráncolta a homlokát, amikor meglátta az üres
folyosót és a csukott ajtót. A szeme idegesen villant egyik
oldalról a másikra. Óvatosan lépkedve elhaladt lassan Raphael
mellett, anélkül, hogy meglátta volna őt, míg a magas vámpír
karja a nyaka köré nem fonódott, majd élesen elcsavarta. A
férfi gerincének roppanása hangosan hallatszott a csendben.
Még hangosabb volt a fegyvere fémes koppanása, amikor
élettelen kezéből a betonpadlóra hullott.
Cynthia nézte, ahogy a fegyver leesik, majd felemelte a
pillantását, hogy találkozzon Raphael tekintetével. A férfi
szemei kifejezéstelenek és feketék voltak, egyetlen ezüstös
csillanás sem árulta el, ahogy ott állt a saját sötétségébe
burkolódzva. A nő óvatosan odalépett a halotthoz, majd a
raktár mélye felé intett.
Eleinte egyszerűen az egyenes vonalat követték, vagy a
lehető legközelebb hozzá. Végül harsány nevetés és hangzavar
hallatszott az egyik távoli sarokból, az épület sikátor felőli
oldala közelében. Néma pillantásváltás után irányt váltottak, és
oldalra tértek ki az elektronikai és mindenféle árucikkek – a
ruházattól a játékokig – véletlenszerűnek tűnő halmai között.
Ahogy a hangok egyre hangosabbak lettek, úgy lassultak le,
Raphael pedig Cynthia bal oldalán bukkant fel.
Amint a zaj forrása a látókörükbe került, megálltak.
Tucatnyi vagy annál több férfi üldögélt néhány asztal körül
egy széles, nyitott térben, egy pár hatalmas felhúzható ajtó
mellett. Hatalmas, széles képernyőjű televízió állt az egyik
sarokban, a bemondó hangja együtt visszhangzott a férfiak
kiáltozásaival a betonpadlón, miközben két félmeztelen harcos
küzdelmét nézték egy sikoltozó közönség előtt. Az egyik
oldalon volt egy kis iroda. Cyn látott egy üres széket és egy
íróasztal elejét, de nem tudta kivenni, hogy van-e valaki a
szobában vagy nincs. Raphaelre pillantott, remélve, hogy tud
valahogy kommunikálni Duncannel és a többiekkel, mert
pokolian biztos, hogy némi segítségre lesz szükségük. A lány a
lehető legközelebb húzódott a férfihoz, és már vette a levegőt,
hogy suttogni kezdjen, amikor egy hang kezdett kiabálni
messze mögöttük.
– Pender meghalt! Látogatóink vannak, fiúk!
Cynnek nem volt alkalma feltenni a kérdését. Tizenöt
szempár fordult hirtelen az irányába, és ő jobbra vetődve
hallotta, ahogy a golyók süvítenek és fütyülnek körülötte, és
felkiáltott, amikor valami forró és éles súrolta a bal karját.
Gurult tovább, becsúszott a polcok alá, előre kúszva próbált
távolságot tenni maga és az illető közé, aki lőtt. Minden
irányból lépések hangzottak körülötte, dobozok zuhantak a
földre, polcok csúszkáltak a kemény padlón. A férfiak
üvöltöztek, morgolódtak az erőfeszítésektől, lövések hangjai
töltötték meg a magas mennyezetű helyiséget, amitől csengeni
kezdett a füle. Megdermedt egy pillanatra, hallgatta az üldözés
zajait, erőlködve, hogy halljon valamit a hangzavaron
keresztül, majd újra mozogni kezdett, közelebb akart kerülni a
nyitott térhez, hogy lássa, mi folyik itt. Elért a sor végére, és
kikukucskálva látta, ahogy Raphael gyerekjátékként emeli fel
a felnőtt férfiakat, és dobálja félre őket. Minden mozdulata
erőszakot sugárzott, fogai csupaszon villantak ki, hosszú
fekete kabátja kavargott a lába körül, a szeme haragosan
villogott. De bármennyire is küzdött, az ellenfelek sokan
voltak, belőle pedig csak egy volt. A lőtt sebekből mindenfelé
fröcskölt a vére, beborítva az áldozatait, a padlót körülötte, és
a mögötte lévő ajtót. Biztosan hamarosan megérkezik Duncan?
Cyn lövöldözni kezdett. Nem volt fizikailag olyan erős,
mint Raphael, de besegített a kezében lévő fegyverrel. Lőtt, és
fedezékből fedezékbe mozdult, elterelve a férfiak figyelmét
Raphaelről, de közben sarokba szorította magát. Rápillantott
az irodára, amely már csak néhány lábnyira volt tőle. A
gyenge gipszkarton fala nem nyújtott sok védelmet, de ez lehet
a legjobb, amit kaphat. Az utolsó néhány dobozt használva
fedezékként, egy új tárat helyezett a Glockba, majd felállt,
mély levegőt vett, hogy oda szaladjon. Egy alacsony, inas férfi
lépett be a nyitott ajtón, felemelte az AK-47-est és golyókkal
kezdte megszórni a raktárt. Cyn a valódi félelem első rohamát
érezte. Raphael lehet, hogy sok kárt tud okozni, de még a
vámpírlordot is megsemmisítheti egy automata gépfegyver
teljes ereje.
Felsikoltott dühében, majd egyetlen sima mozdulattal
felemelte a fegyverét és tüzet nyitott. Gyors egymásutánban
négyszer meghúzta a ravaszt, és minden lövésével eltalálta a
gépfegyveres mellkasát. Az döbbenten pördült meg maga
körül, a tekintete rövid ideig találkozott az övével, majd
hanyatt esett. Golyók süvítettek a lány feje mellett, miközben
az iroda felé rohant, átvetődött a lövöldöző teste fölött, és
begurult az ajtón. Azonnal talpra állt, és szembe találkozott
egy komor férfival, aki fegyvere tusát fellendítve kíméletlenül
visszavetette a padlóra. Kolinsky. Hát persze! A látása
elhomályosodott, amikor a férfi megmarkolta a hajánál fogva
és felrántotta, elgyengült ujjai közül kitépve a fegyverét.
Felkiáltott fájdalmában, és hallotta, ahogy Raphael dühében
felordít a másik szobában, majd Duncan üvöltése és a rémült
férfiak eszeveszett sikolyai következtek. Nyilvánvalóan
megérkezett az erősítés.
– Cyn! – A raktár visszhangzott Raphael hívásának erejétől.
A nő hallotta Raphael kemény lépéseit, ahogy az irodához
közeledett, érezte, ahogy a hatalma előtte halad, az iroda
vékony falait átütve elszívja a tüdejéből a levegőt. A mögötte
álló férfi megdermedt, amikor megérezte, ahogy az erő
végigsiklik a bőrén, karja görcsösen megfeszült a lány körül,
és Cyn érezte a hátán a férfi szívverését.
Raphael úgy jött be az ajtón, mint egy gyerek rémálma, a
szeme szinte szilárd ezüstként izzott a haragtól, csillogó
agyarai teljesen kilátszottak, a vér ragyogó vörösre festette a
száját, lecsöpögött az álláról, hogy nedvesen csillogjon
széttépett fekete inge maradványain. Hatalmas mellkasa
fújtatott a dühtől, és a kezei karmokká görbültek, amikor a
tekintete rájuk talált, és figyelmeztetően felmordult.
– Engedd el, ember!
 – Ki vagy te? – mordult fel a férfi, a félelemtől elakadt
lélegzettel.
– Engedd el!
A férfi fokozta a szorítását.
– Gyere közelebb, és meghal!
Raphael szája egy félelmetes mosolyra nyílt.
– Azt hiszed, alkudozhatsz velem? – A pillantása
megmozdult, hogy végigmérje Cynt a karjából szivárgó vértől,
egészen a homlokán lévő sebből folyó véres patakig.
– Cyn? – Gyengédség érződött a hangjából, amikor
kimondta a nevét. Cyn megnyalta dagadt ajkait, megkóstolva a
saját vérét, és bólintott neki.
Raphael tekintete visszatért Kolinskyra.
– Még nem vagy halott, ember! De hamarosan azt kívánod,
bárcsak az lennél!
Nem volt még csak elmosódott mozgás sem. Az egyik
pillanatban még Kolinsky termetes mellkasához szorult, a
fegyverével keményen a hátában, a következőben pedig
Raphael nagy teste ölelte körül, széles vállai teljesen
védelmezték, amikor a falnak szorította. Kolinsky szánalmasan
nyöszörögve feküdt a padlón, egyik karjából ömlött a vér,
miközben a széttépett ínszalag megfeszült, hogy a vállán
tartsa. Állatszerű nyüszítés szökött ki a szájából, amikor a jó
karjára emelte magát, és kétségbeesetten próbált elkúszni a
padlón.
Raphael hirtelen magához szorította Cynt, halk morgása
elvonta a nő tekintetét a rémült férfiről, aki kimászott az ajtón,
vissza a dühös és teljesen felizgult vámpírra, aki a helyén
tartotta. Raphael lehajtotta a fejét, hogy megnyalja az arcát, és
Cyn hallotta az örömteli szisszenést a vére ízétől. A nő szíve
dübörgött az izgalomtól, a küzdelem okozta adrenalin-roham
még mindig ott keringett a testében. Raphael szája megtalálta
az övét, és a nő gondolkodás nélkül reagált. Kezét a férfi rövid
hajába túrta, ajkait Raphael ajkához szorította. Akarta ezt,
akarta őt. Regisztrálta az ajtó becsapódását, és valahol a
fejében az agya azt mondta neki, hogy álljon meg, de a teste
nem volt hajlandó hallgatni rá. A vágy elöntötte az érzékeit,
elsöpörve a gondolatokat.
Raphael úgy érezte Cyn sóvárgását, mintha az övé lenne.
Erekciója lüktetett a nőért, miközben Cyn elmozdult, és
kemény hosszát a nő combjai közötti égő háromszögbe
helyezte. Az agyarai megcsípték a nyelvét, és felnyögött,
amikor a lány meleg vére kicsordult az ajkuk között.
– Édes, Cyn – mormogta, és a kezét a pulóver alá csúsztatta,
hogy türelmetlenül félre tolja a melltartóját, majd a csupasz
halmokat a tenyerébe fogva, a keménységig dörzsölte a
mellbimbóit, egészen addig, amíg Cyn vágyakozva fel nem
kiáltott. Visszafogva magát, vicsorgott, miközben úgy tépte
szét a nő farmerját, mintha az a legvékonyabb selyem lenne, és
a kezét a lába közé tolta, hogy felfedezze, nedvesen és forrón
készen áll rá. Míg a szája továbbra is Cyn arcának minden
négyzetcentijét ízlelgette, lerántotta saját cipzárját, és a nő
hasának meztelen bőréhez simította kemény farkát. Felemelte,
hogy találkozzon vele, a nő lábai pedig szétnyíltak, hogy
átöleljék a derekát.
Úgy tűnt, hogy Cyn szeme kitisztul, amikor hirtelen rájött,
hogy mi fog történni, de a férfi nem adott lehetőséget
tiltakozásra. Mindkét kezével felemelte, és a falhoz szorította.
– Az enyém! – morogta, és egyetlen erős döféssel
elsüllyesztette kemény hosszúságát a nőben, elnyelve a
sikolyát.
Felnyögött az elégedettségtől, amikor megérezte maga
körül a lányt. Nedves volt, olyan nedves és olyan forró, hogy
úgy érezte lángra lobbantja a testét. Hüvelyének szűk falai
megragadták, szorongatták, miközben egyre mélyebbre
erőltette magát. Meglepett kiáltásai vágyteli nyögésekké
váltak, és Raphael érezte, ahogy hullámzani kezd körülötte,
amikor elérte az első orgazmus, a háta ívbe feszült, lüktetett a
mélyen benne lévő farka körül. Hullám hullám után
következett, miközben a nő a szájába sikoltott, mígnem a
hullámok remegéssé nem váltak. A szeme kinyílt,
elhomályosult volt a vágytól, amíg a tűz fel nem lobbant, és
akkora szenvedély égett benne, amely megegyezett az övével.
A hosszú lábak még szorosabban fonódtak a derekára,
magához húzták, fogva tartották. A fal mögöttük rengett a férfi
döféseinek erejétől, de a nő még mindig többet követelt, tompa
emberi fogaival Raphael vállába harapott, ahol ellepték a
sebek, hihetetlen extázis remegését keltve a testében, és az
elviselhetetlen keménységig szorítva a farkát, ahogy a meleg
nyelve megnyalta a vért a bőrén. Érezte a saját orgazmusának
felépülését, és egyre gyorsabban mozgott, amíg a lány fel nem
ért a második csúcspontra, hüvelye simogatta, csábította,
vulkanikus hővel vette körül, amíg ő is fel nem ordított az
orgazmus érkezésével, és megtöltve őt nedves forróságával.
– Még! – suttogta rekedten, és ismét mozogni kezdett,
csábítva, hogy teljesítse a követelését.
 29. Fejezet

Cynthia lassan ébredezett szinte kábult álmából, felriadva a

fájdalomtól. Megfordult, és zihálva nyelte el a nyögést, amikor
minden izma panaszkodni kezdett. Mi a fene? Kinyitotta a
szemét, és pislogva bámulta az ismeretlen környezetet. És
akkor eszébe jutott. A raktárépület. Kolinsky. Istenem,
Raphael! Pánikba esetten fordult meg, és hálásan fedezte fel,
hogy egyedül van. Másfajta fájdalomtól hunyta le a szemét, és
a könnyei végigcsordultak az arcán. Akkora idióta vagy, Cyn!
Kitapogatta az ágy szélét, és felállt. A szoba másik oldalán
felfedezett egy fürdőszobát, elsétált odáig, felgyújtotta a
villanyt és a tükör elé lépett, szinte félve attól, hogy mit fog
látni. A homlokát, ahol Kolinsky megütötte, összevarrták, a
jobb szemöldöke fölött szépen sorakoztak az öltések, és tarka
foltok keretezték, amelyek már előrehaladottan sárgulni
kezdtek. Oldalra fordulva ráncolta homlokát a karján lévő
golyó ütötte sebre, ami még a küzdelem elején keletkezett.
Egy szúró fájdalmat érzett a tapintására, de nem volt semmi
más, csak egy haragos vörös heg a halvány bőrén. Nyugtalanul
karolta át saját magát. Ennyi ideig ki volt ütve? Elég hosszú
ideig ahhoz, hogy a sebek meggyógyuljanak, vagy…
Visszaemlékezett a raktár kis irodájára, Raphael szeme
csillogott, amikor megnyalta a sebeit, a saját szája pedig
megtelt…
Megpördült, és leroskadt a WC mellé, irányíthatatlanul
hányni kezdett, és rémülten öklendezett, amikor meglátta a
kihányt vért, ahogy kávékristályokként lebegnek a
mesterségesen kék víz felszínén. Vajon tényleg megitta
Raphael vérét? És ez most mit jelent? Csak pletykákat hallott
arról, hogy a vámpírokat hogyan változtatták át, vagy születtek
újjá, vagy a franc se tudja, minek nevezték. Most akkor vámpír
lett? A mosdóba kapaszkodva talpra állt, és visszatámolygott
az elegáns hálószobába. Nehéz kárpitok borították az ablakot,
de látta, hogy a szélek mentén látszik a fény, és hallotta az
állandó hullámverést is. Lassan odament az üveghez, és
átkozta magát a hülyesége miatt. Habozva csúsztatta egyik
ujját a forró napfénybe. Semmi. Oké. Tehát nem lett vámpír.
Teljesen széthúzta a függönyöket. A nap gyorsan
ereszkedett lefelé. Ami azt jelentette, hogy most azonnal el
kellett innen tűnnie.
Őrjöngve kutatta át a hálószobát, és megtalálta a ruháinak
maradványait. Felrángatta őket, és csalódottan vicsorgott,
amikor rálelt a javíthatatlanul széttépett cipzárra a szakadt
farmerén. Pulóvere többé-kevésbé ép maradt, amúgy
meglehetősen szemérmes, de nem volt elég hosszú, hogy
eltakarja a csípőjénél lévő rést. Kinyitotta a szekrényt, és ott
találta Raphael hosszú bőrkabátját, amely ott lógott, sötét és
beleszáradt a vér és… egyéb dolgok. Homályos emlék bukkant
fel a nagy vámpírról, aki meleg mélységébe burkolta, majd
kivitte az autóhoz, ahol Duncan várta őket. Duncan és a többi
vámpír. Várakoztak, amíg ő és Raphael szexeltek, az isten
szerelmére, a tűzharc közepette. Mi a fene ütött bele?
Az arca felforrósodott az elkésett szégyenkezéstől, levette a
nehéz kabátot a vállfáról, és felhúzta. Egyelőre ez is megteszi.
Bakancsa az ágy mellett hevert, vérrel volt lefröcskölve, mint
minden más, de sértetlen volt. Jó érzés volt felrántani őket,
hogy van valami szilárd, valami, ami a sajátja. Gyors pillantást
vetve a szobára, az ajtó közelében lévő asztalhoz sietett, ahol a
fegyverei vártak rá. Mindkettőt megtisztították és újratöltötték,
az egyik benne volt a vállra akasztható tokban. Annyi időre
vetette le a kabátot, hogy feltegye a tokot, majd gyorsan
visszahúzta, és a másik fegyvert a kabát zsebébe csúsztatta.
Ennyi volt. Nincsenek itt a kulcsai. Hol van az autója?
Álldogált az ajtó mellett és hallgatózott, de a másik oldalról
nem hallott semmilyen hangot. Lassan elfordította a gombot,
majd kinyitotta az ajtót, és kipillantott a folyosóra. Senki. Az
ablakból nyíló kilátásból tájékozódva kitalálta, hogy a
második emeleten van, nem messze Raphael irodájától.
Valószínűleg ott, ahol a könnyű hozzáférés érdekében elrejtette
a véradóját, gondolta aljasul. Az első emeletre érve tétovázott,
és lekukucskált a folyosóra a tágas bejárat előtt.
Itt őrök voltak. Emberi őrök. Elnézve mellettük látta, hogy
kocsija kint parkol, pontosan ugyanott, mint legutóbb. Lehet,
hogy a kulcsok is megint benne voltak? Fogoly volt? Ha
egyszerűen csak kisétálna, mint aki tudja, hova akar menni,
megpróbálnák megállítani?
Cyn kihúzta magát, összefogta magán a nehéz kabátot, és
jobb kezét a zsebébe csúsztatva érezte a Glock megnyugtató
súlyát. Magabiztos bólintással és mosolyogva sétált el a
meglepett őrök mellett az üvegajtók felé, és az ajtón kívül volt,
és beült a kocsijába, mielőtt ténylegesen regisztrálták volna a
jelenlétét. A kulcsok a gyújtásban voltak; gyorsan elfordította
őket, és a Land Rover a szokásos erős morajlással válaszolt. A
nyomás legördült a mellkasáról, amikor elhajtott a háztól,
majd ismét megfeszült, amikor a kapunál lévő őrségre gondolt.
Talán ezért nem állították meg a háznál lévő őrök. Nem volt rá
szükség.
Lassított, amikor az őr kilépett a kapusházból, és
megközelítette autója oldalát.
– Ms. Leighton, nem is tudtam, hogy elmegy!
– Hazamegyek átöltözni. – Jelentőségteljesen ráncolta a
homlokát. – Tudod, hogy van ez!
Az őr kényelmetlenül nézett ki, de bólintott.
– Azt hiszem, igen, de nem…
– Nem vagyok fogoly, ugye? – kérdezte zavarodottságot
színlelve.
– Természetesen nem, de…
– Nos, akkor haza akarok menni és átöltözni! Innen csak öt
perc.
– Ööö, oké! Azt hiszem! Visszajön?
– Természetesen! – Végül is. Valamikor.
Az őr a homlokát ráncolta, de jelzett a haverjának, és a kapu
kinyílt. Néhány perc múlva, Cyn már az autópályán gurult a
saját lakása felé.
 A garázsajtó nyitva állt, ezért begurult, és kinyitotta a kocsi
ajtaját. Most lassabban mozgott, a menekülése okozta öröm
kezdett elkopni, amikor a fájó izmok megerősítették
boldogtalanságukat. Nem akart mást, mint hosszan áztatni
magát egy kád forró vízben, és talán egy alapos masszázst.
Szinte hangosan felnyögött, amikor arra gondolt, milyen jó
érzés lesz.
– Ms. Leighton?
Cyn meglepetten összerándult, keze a zsebében lévő
fegyverért nyúlt, még mielőtt felismerte volna Raphael egyik
emberi őrét, aki a garázsában állt.
– Mi van? – kérdezte ingerülten.
– Itt kellene lennie, asszonyom? Úgy értem, azt mondták,
hogy vigyázzak a helyre, mert néhány napig ott marad a
birtokon.
– Tényleg? És ki a fene mondta ezt?
– Lord Raphael, asszonyom.
– Gondoltam! Ez az én házam – pillantott a férfi
névtáblájára a nő –, Tony! Tehát ennyit arról, hogy itt kellene-
e lennem. Azt hiszem, ez rajtam múlik.
– Nem tudom, asszonyom! Jobb, ha jelentem! – Felemelte a
mobiltelefonját… így Cynthia a lábába lőtt, és a férfi
fájdalmas kiáltással zuhant a kemény betonra.
– Sajnálom, Tony! – mentegetőzött a nő, és odarohant. –
Tényleg, nagyon sajnálom! Ez nem személyes! Biztos vagyok
benne, hogy kedves fickó vagy, aki próbálja ellátni a munkáját.
De nem engedhetem meg, hogy a nyakamra hozd őket!
Szükségem van egy kis levegőre! Ugye megérted ezt, Tony? –
fecsegett Cyn, majdnem ugyanannyira sokkolta az események
fordulata, mint szegény Tonyt, aki válaszként csak felnyögni
tudott.
– Sajnálom! – ismételte meg. Kivette a hátsó ülésén tartott
kis párnát, és a férfi feje alá nyomta. A golyó ütötte seb gyors
ellenőrzésével kiderült, hogy nem talált el semmi
létfontosságút, de még mindig vérzett. Figyelmen kívül
hagyva a próbálkozásait, hogy megállítsa, a nő levette az övét,
és fintorogva csúsztatta a férfi combja köré. Lehet, hogy a
golyó csontba ütközött, de pillanatnyilag nem tudott mit
kezdeni ezzel.
Ezután felpattant, és rohant megnyomni a gombot az ajtó
bezárásához, hogy a szomszédjai ne láthassák a garázsában
fekvő véres férfit. Elég baj lenne az is, ha hallották a lövést, de
a legtöbbjük nincs itthon egy munkanap délutánján, és az
emberek egyébként sem figyeltek arra, hogy mi zajlik a saját
kis világukon kívül.
Miután elkobozta Tony mobiltelefonját és fegyverét,
besietett a lakásba, takarókat és további párnákat rántott ki a
földszinti szekrényből, és a lépcső közelében ledobta a földre.
Az emeleten előkapott néhány üveg vizet és pár darab
Percocetet (fájdalomcsillapító) – amelyet a szájsebész írt fel,
miután kihúzta bölcsességfogait –, hogy vegyen be belőle, ha
majd elmúlik az érzéstelenítő hatása. Ez erősebb volt a
szükségesnél, ezért soha nem vett be egyet sem, de
elgondolkodtatta, hogy milyen nyúlbélákkal szokott a doki
foglalkozni. Másrészt tökéletes meg fog felelni szegény
Tonynak, aki hamarosan meg fogja érezni a fájdalom világát.
Visszaszaladt a garázsba. Tony a fájdalomtól elködösült
szemmel nézett rá, miközben ő egy szép kis fészket csinált
körülötte, ahol pihenni tudott.
– Meglőttél – nyögte hitetlenkedve.
– Tudom! Mondtam, hogy sajnálom!
– Nem hiszem el, hogy meglőttél!
A nő csak nézett rá. Talán a sokk miatt.
– Gyere! – mondta, és felhúzta a jó lábára. Felkiáltott, és
Cyn együttérzően összerezzent, miközben átsegítette az általa
összerendezett takarókupacig.
– Bevinnélek a házba, de jobban jársz, ha itt maradsz, főleg,
ha a vámpírok jönnek megmenteni. Nem tudnak bemenni a
házba, tudod, és még nektek is, emberi őröknek problémás
lenne. Kicsit paranoiás vagyok a biztonságot illetően. Ha
mégis sikerül betörniük, megszólal a riasztó, és jön a
biztonsági cég, és… nos, azt hiszem, Raphael meglehetősen
elégedetlen lenne, igaz?
– Meglőttél! – motyogta.
– Igen – válaszolta röviden. – Nézd, vedd be ezt a helyes
tablettát! – A nő a férfi szájába tette a tablettát, felemelte a
vizes palackot, és ivásra kényszerítette. – Ez az egész
hamarosan álomnak fog tűnni! – Gyorsan megpaskolta Tonyt,
visszarohant a lépcsőn, és egy őrült nőként száguldozott fel-alá
a szobákban. Letépte magáról a vérfoltos ruhák maradványait,
és tiszta farmert és pólót vett fel, saját nehéz bőrdzsekijével
együtt. Raphael hosszú kabátját a szekrényébe akasztotta, és
egy csepp szívfájdalommal emlékezett vissza arra, hogy
milyen tökéletesen borította be a vámpír hatalmas testét.
Fókuszálj, Cyn! Lerángatta a véres bakancsát, és a
legkényelmesebb Zanotti csizmáit vette fel. Összeszedett
mindent, amiről úgy gondolta, hogy szüksége lehet, bedobta
egy táskába, és tizenöt perc múlva visszatért a garázsba.
Gyorsan leellenőrizve Tonyt, boldogan szundikálva találta, a
színe jó volt, a vérzés szinte már elállt. Minden rendben.
Megbökdöste, hogy felébredjen.
– Milyen gyakran jelentkezel be, Tony?
– Nem mondom meg!
– Dehogynem! Gyerünk, milyen gyakran?
– Óránként – motyogta.
Tényleg csodálatos tabletták.
Cyn az órájára pillantott. Húsz perccel múlt három óra.
Tehát háromkor jelentkezett be? Vagy hamarosan kell
bejelentkeznie? Nem volt módja megtudni, de tételezzük fel a
legrosszabbat.
Kocsijának a hátsó lökhárítójára állva próbált kikukucskálni
az ajtó tetején lévő hosszú keskeny ablakon. Senkit sem látott
a közelben. Járt már a motor, amikor megnyomta az ajtónyitó
gombot, kitolatott, majd ismét becsukta az ajtót, amint átért az
autó a küszöbön. Azt nem tudta, hova megy, de el akart tűnni,
mielőtt Tony felébred és rájön, hogy valójában nem rossz
ember. Végül is otthagyta neki a mobiltelefonját.
 30. Fejezet

Cyn déli irányban haladt a Pacific Coast autópályán,

tényleges célállomás nélkül. Átgondolta és elvetette az ötletet,
hogy megálljon az irodájánál. Ha Raphael azt gondolta, hogy
őrt állít a lakásához, a következő hely, ahol keresni fogja, az
irodája lesz. Másrészt nagy szüksége volt egy zuhanyra és egy
kis pihenésre. Felvette a telefonját, hogy felhívja a helyi
szállodákat, aztán észrevette, hogy két üzenete is van,
mindkettő a barátnőjétől, Benitától. Lejátszotta az első
üzenetet.
– Hé, chica! Visszahívlak!
Cyn továbblépett a következő üzenetre.
– Lemme esplain (hadd magyarázzam el) – mondta
barátnője eltúlzott Ricky Ricardo akcentussal –, felhívtál.
Visszahívtalak. Akkor most te hívj vissza!
Cyn még mindig nevetett, amikor Benita felé kanyarodott a
10-es autópályán.
Benita Carballo egy ötvenes évekbeli apró, földszintes
házban lakott L.A. belvárosától nyugatra. A ház egyike volt
azoknak a százaknak, ha nem ezreknek, amelyeket a második
világháború után építettek, hogy ott helyezzék el a dél-
kaliforniai virágzó katonai-ipari komplexumot elárasztó
munkásokat. Kicsik voltak, általában két szobás építmények,
egyetlen fürdőszobával és egy szerény udvarral. Az eredeti
épület fából készült, bár sokukat kőépületté fejlesztették az
évek során. Benita háza is ezek közé tartozott. Háza rendezett
és gondozott volt, halványsárgára festett, fehér díszítéssel.
Amikor Cyn leparkolt a járdaszegély mellett, az összes redőny
le volt engedve, és a reggeli újság még mindig ott hevert az
elülső lépcsőn. Barátnője autója a rövid kocsifelhajtón állt, egy
különálló garázs előtt, amelyről Cyn véletlenül tudta, hogy sok
barát és családtag tárolóhelyként használta.
Cynthia felkapta a mobiltelefonját, és beütötte Benita
számát. Többször megcsörrent, mire bejelentkezett a
hangposta.
– Benita, itt Cyn! – mondta hangosan. – Vedd fel, vedd fel,
vedd fel!
Valaki felvette a telefont, majd hangos csattanással le is
ejtette. Cynthia elrántotta a fülétől a telefont, majd éppen
időben tette vissza, hogy meghallja Benita alvástól rekedt
hangját.
– Chica, jobb, ha nagyon jó okod van arra, hogy felébressz!
– Hé, éppen visszahívlak! Ezen kívül majdnem
csúcsforgalom van… és a délutáni csúcsforgalomra
gondoltam.
Benita felhorkant.
– A nap huszonnégy órájában csúcsforgalom van ebben a
városban! Mi a helyzet?
– Nem hívhatom fel a régi barátomat, hogy üdvözöljem?
Fel kell mennem?
– Mondd ezt a gazdag fiúcskáknak, kicsim! Ennél azért
jobban ismerlek!
Cyn drámai módon felsóhajtott.
– Eckhoff azt mondta, hogy lehetnek válaszaid néhány
kérdésemre.
– Eckhoff? Tudtad, hogy az az öregember Jennifert döngöli
a nyilvántartóból?
– Nem hülyéskedsz? Mondta, hogy van valakije; azt hittem,
a kutyájára gondol.
Benita köhögni kezdett a meglepett nevetéstől.
– Ez az a Cyn, akit ismerek! Szóval hol vagy?
 – Pontosan a házad előtt. Látod, milyen udvarias ember
vagyok? Csengettem? Nem! Először felhívtalak!
– Dios mio! Gyere be! Főzök kávét.
Mire Cyn az ajtóhoz ért, Benita már elfordította a kulcsot,
és újra eltűnt. Cyn felvette az újságot, és kinyitotta a régimódi,
szúnyoghálós ajtót, és beengedte magát. A ház rendezett és
takaros volt, a fapadló csillogott. Semmi sem volt szanaszét,
még egy folyóirat vagy egy könyv sem. Alig látszott, hogy
lakik benne valaki. Arra gondolt, hogy Benitának biztos van
takarítónője, mert a lány, akire Cyn emlékezett, nem volt ilyen
rendszerető. Hallotta, ahogy barátnője a konyhában pepecsel,
ezért abba az irányba indult.
Benita hátrapillantott a válla fölött, amikor Cynthia belépett
az apró konyhába, és az egyik szemöldökét felvonta, amikor
észrevette Cyn megviselt arcát.
– Úgy látom, van mit bepótolnunk! – Kivett pár bögrét a
szekrényből, és a csempézett pultra tette. – Néhány napot nem
voltam itthon, így a legtöbb, amivel megkínálhatlak, az egy
kávé és a fagyasztóból kivett, felmelegített bolilló (egyfajta
sós kenyér, amelyet hagyományosan Mexikóban, de Közép-
Amerikában is készítenek. A bagett egyik változata, de annál
rövidebb). Bármi mást akarsz, elmész a boltba!
– A kávé elég! Mit dolgozol manapság az őrsön?
A lány hárította a kérdést.
– A szokásos dolgok – mondta.
Cyn, hogy leplezze a meglepetését, a fal mellett álló két
bárszékhez sétált, és felült az egyikre. Nem volt jellemző
Benitára, hogy szégyenlős legyen. Még azután is, hogy Cyn
otthagyta az őrsöt, Benita mindig is nagyon szívesen osztott
meg vele mindent a feladataival kapcsolatban.
– Eckhoff azt mondja, hogy az oroszokkal dolgozol.
Benita hirtelen megfordult, és gyanakvóan nézett rá.
– Miért mondta ezt neked?
– Jesszus, Benita, mi a probléma? Feltettem neki néhány
kérdést, és ő azt mondta, hogy te valószínűleg jobban tudsz
rájuk válaszolni, mint ő.
– Milyen kérdések?
– Egy oroszt keresek. Csak a neve van meg. Kolinsky. –
Figyelmesen nézte a másik nőt, ezért elkapta arcának parányi
megfeszülését a név hallatán.
– Persze – mondta Benita erőltetett könnyedséggel. –
Kolinsky helyi lakos, de lehet, hogy elkéstél. Tegnap este elég
komolyan elkapták! Miről van szó?
– Ki kapta el? – kérdezte Cyn, azon tűnődve, mennyit
tudhatnak a rajtaütésükről. Nem tudta biztosan, nem
emlékezett semmire a tűzharc után, de úgy gondolta, hogy
Kolinskyt élve kapták el, és talán még párat.
– Még nem tudom a részleteket, de ha ő az, akit keresel,
akkor lehet, hogy máshol kell keresned. Amúgy miért érdekel?
– Azt hiszem, elrabolt valakit, aki közel állt az
ügyfelemhez. És az ügyfelem azt a valakit vissza akarja kapni.
– Emberrablás? Nem a szokásos ügyed, chica.
– Igen, Eckhoff is ezt mondta! Mi a helyzet egy Puskin
nevű valakivel? Eckhoff soha sem hallott a fickóról, és a
forrásom is kissé bizonytalan volt.
– Puskin? – Benita remegő kézzel túrt a rövid hajába,
mielőtt válaszolt volna. – Nem – mondta. – Soha nem is
hallottam róla! – Hirtelen felélénkülve felugrott. – Végül is
azok a bolillók egészen jól hangzanak! Akarsz egyet? –
Előhúzott egy műanyag zacskót a mélyhűtőből.
– Nem, köszönöm, nem kérek! Szóval, milyen a munka?
– Szar, de még mindig jobb, mint a vámpírok piszkos ügyeit
intézni, nem?
– Oké! – Cyn megsértődve és megbántódva állt fel. –
Nyilvánvaló, hogy hibáztam, hogy idejöttem! Térj vissza az
alváshoz, talán kedvesebben fogsz ébredni, én pedig majd
máshol jutok az információhoz!
Már félúton járt a bejárati ajtó felé, amikor Benita
utánaszólt.
 – Nézd, sajnálom, Cyn! Gyere vissza! Ez a feladat túl
régóta tart, és felőröl, ennyi. Gyere vissza! Kérlek!
Cyn megfordult, és kételkedve tanulmányozta. Aztán
megvonta a vállát.
– Rendben! Kezdjük újra! Szóval, mi a helyzet, Benita?
– Rávettek, hogy az oroszokkal dolgozzak. Ez nem az én
területem; nem az, amit megszoktam. Nem ismerem ezeket az
embereket, nem ismerem a kultúrájukat, a szokásaikat, és ez
őrülten kikészít.
– Miért? Úgy értem, te remek zsaru vagy, de… – Cyn
legyintett a kezével. – Nem igazán tudsz beolvadni. – Benita
csinos latin-amerikai nő volt, sötét szemekkel és göndör fekete
hajjal, amelyet fájdalmasan rövidre vágatott.
Benita elkeseredetten sóhajtott fel.
– Nekem mondod? Balszerencsémre az egyik célpont
imádja a barna bőrt, szóval itt vagyok.
– Nem beszámítható az ízlése, mi?
Benita felnevetett.
– Én is ezt mondom neki folyamatosan! – Az arca
kijózanodott, mire megfordult, hogy kiöntse a kávét.
Odalépett, és átadta Cynnek az egyik bögrét, és a Cyn mögötti
bárpulton lévő cukorra intett. Kinyitotta a hűtőszekrényt, és
felöntötte tejjel a saját bögréjét. Cynthia megrázta a fejét a
felemelt kartondobozra, és kanalazott egy kis cukrot a
kávéjába, míg Benita eltette a dobozt és csatlakozott hozzá a
szomszédos bárszéken.
– Szóval, honnan szerezted az infót Kolinskyről? – kérdezte
Benita.
– Egy haldokló embertől.
– Ki volt, és hogyan halt meg?
– Nem ismertem, és ami a hogyant illeti… túl fiatalon és
váratlanul.
– Honnan tudod, hogy az információi jók?
 – Mondjuk úgy, hogy ez a fickó motiválva volt, hogy az
igazat mondja.
– Bassza meg!
– Igen!
– Balszerencse a tegnap balhéval kapcsolatban – mondta
Benita túl lazán, belekortyolva a kávéjába. – Lehet, hogy
számomra is balszerencsés!
– Várj, ő nem a te pasid volt, ugye?
– Mi? Ó, nem! Nem! Nem, az én pasim ennél sokkal
magasabban van! – Felemelte a tekintetét, és leltárt készített
Cyn megtépázott arcáról. – Úgy nézel ki, mintha téged is
utolért volna a balszerencse!
– Ja, ez? – Cyn csak legyintett egyik kezével barátnője
aggodalmára. – Egyik ügyem félresikerült. A fickó, aki
megcsalta a feleségét, nem akarta, hogy lefényképezzék!
– Most szólj hozzá!
– Igen! Figyelj, Benita, vigyázz ezzel az orosszal! Eckhoff
azt mondja, hogy ezek rossz emberek.
– Igen! – A nő elfordította a tekintetét, majd visszanézett
Cynre. – Tudod, azt hiszem, lehet, hogy már túl késő vigyázni.
Figyelj – folytatta hirtelen lelkesedéssel –, ha tényleg tudni
akarod, mi történik ezeknél a fickóknál, miért nem jössz velem
ma este? Nagy felfordulás lesz, valami kibaszott orosz dolog,
nem tudom! De mindannyian ott lesznek. Ez egy
csúcstalálkozó. Jó buli lesz, ha más nem is! – Kinyújtotta a
kezét, és Cynthia stílusosan tépett hajának végét a homlokán
lévő vágás fölé igazította. – Szeretni fognak, kislány! Egy kis
smink, és pont olyan jó leszel, mint mindig!
Cynthia átgondolta. Valami furcsa történik. Benita furcsán
viselkedett, egyik pillanatban teljesen titokzatos, aztán a
másikban teljesen vidám, és „Hé, gyere a buliba” a következő.
Másrészt, ha akár csak egy éjszakára is bejuthatna, hogy egy
kicsit flörtöljön és elcsevegjen néhány rosszfiúval… Nem
sokat foglakozott a saját kinézetével, de ez nem azt jelentette,
hogy nem volt tisztában vele. Általában tetszett a férfiaknak,
legalábbis addig, amíg meg nem tudták, hogy van agya is.
 Egy dolgot biztosan tudott, miután látta a tegnap esti akciót,
nem Kolinsky volt Alexandra elrablásának a kiötlője. Fogadni
mert volna, hogy az ő részvétele Judkins megzsarolásával, és
az egyáltalán nem siratott Barry bejuttatásával be is fejeződött.
Valószínűleg semmi köze sem volt a tényleges
emberrabláshoz. Természetesen, ahelyett, hogy a saját
nyomozásával foglalkozik, meg kellene várnia az estét, hogy
felhívja Raphaelt, és megtudja, kikérdezték-e Kolinskyt, és
mondott-e bármit is. De Cyn soha sem olyan volt, aki azt tette,
amit kellett volna.
– Oké! – egyezett bele. – Jól hangzik. – Lenézett arra, ami
rajta volt. – Be kell szereznem valami másik öltözéket!
Benita végigfutott a tekintetével Cyn kopott farmerén és
bőrkabátján.
– Igen, valóban! Ezek a fickók nagyon adnak az
öltözködésre! Viselj valami szexi és rövid cuccot, ami
megmutatja azokat a hosszú, vékony lábaidat!
– Az én lábaim nem vékonyak, törpe! – Régi, ismerős vita
volt ez kettejük között.
– Folyamatosan ezt mondod magadnak, chica! – Benita
megnézte hány óra. – Nézd, a buli közelebb van a te házadhoz,
mint az enyémhez. Miért nem várod meg, amíg átöltözök, és
akkor mehetünk közvetlenül tőled!?
– Mmm, inkább ne! Ma valahogy kerülném a lakásomat!
Csak rajta, te készülődj, én pedig elmegyek vásárolni! –
Felállt, az izmai emlékeztették, hogy mennyire fájnak, ami
viszont arra emlékeztette, hogy nem jött össze a forró fürdő.
Felsóhajtott.
– Figyelj, hmmm… mielőtt elmegyek, lezuhanyozhatnék
gyorsan? – Gondolkodás nélkül levette a kabátját. – Úgy
értem, nem akarom az összes ruhát így felvenni…
Benita felzihált, és a szeme tágra nyílt, amikor felfogta Cyn
összes zúzódását és sebhelyét.
– Van valami problémád a barátoddal, kislány?
– Igen – motyogta Cyn. – Valami olyasmi. Mit mondasz a
zuhanyra?
 Benita kételkedő pillantást vetett rá, és rosszallóan ingatta a
fejét. – Légy a vendégem, chica! Tiszta törölközők a folyosón
lévő szekrényben!
– Köszönöm!
– És ne használd el az összes forró vizet!

****

Három órával később Benita Cyn műholdas rádióját

tekergette, és motyogva keresett valami „salsa”-szerűt. Cyn
csak félig figyelt oda, jobban aggódott a rajta lévő ruha miatt,
ami felcsúszott a combján, nem beszélve a majd tíz centis
sarkú cipőről, amely remekül nézett ki a ruhával, de jóval
magasabb volt, mint amit megszokott. Kihívás volt egy olyan
ruhát találni, amely elég szexi volt, de azért elrejtette az előző
éjszaka legcsúnyább zúzódásait. Arról nem is beszélve, hogy
bár hajlandó volt bulilány lenni annak érdekében, hogy többet
megtudjon Kolinskyről, vagy hogy pontosabb legyen, bárkiről,
aki támogatta őt, de nem állt szándékában valakinek a könnyű
prédája lenni. Annyira azért nem volt elkötelezett.
Végül egy fekete, kötött ruhát választott, amely magas
nyakú és hosszú ujjú volt, és néhány centiméterrel a térde
felett ért véget. Egy rakás sminket is vásárolnia kellett, egy
vagyont költve olyan holmira, amelyet soha többé nem fog
használni, miután a pultnál lévő lány kisminkelte. A
kozmetikai részlegen dolgozó lány rendkívül együttérző volt
Cyn gyorsan gyógyuló sérülései iránt, keményen dolgozott
azok elfedéséért, miközben tippeket adott valamiféle
bántalmazott nők segélyvonaláról. Összességében elmondható,
hogy elég megalázó kiruccanás volt a bevásárlóközpontba, és
Cyn több mint boldog volt, amikor elhagyhatta. Felvette
Benitát, és ismét nyugat felé fordította az autót.
A buli a Decker Canyon mélyén, jó messzire a Pacific
Coast autópályától, az északi megyehatár közelében volt.
Légvonalban nem volt olyan messze a lakásától, vagy ami azt
illeti, Raphael birtokától sem. De egy egyszerű ember
számára, aki csak az utakra szorítkozik, jó tízmérföldnyi
kanyargás volt ez a kanyont elkerülő út mentén, amely
bizonyosan többször is visszafordult önmagába. Normális
esetben, a Benita házától nyugatra lévő 10-es autópályán
haladt volna egészen a part menti útig, majd onnan hajtott
volna fel a Deckerhez. Rövidebb volt, valószínűleg gyorsabb
és természetesen látványosabb is. De Raphael birtoka és saját
lakása mellett is el kellett volna haladnia. És egészen biztos
volt benne, hogy Tony már régen megtalálta a mobilját. Ezért
inkább a hosszabb utat választotta a San Fernando-völgyön
keresztül. Benita furcsa pillantást vetett Cynre, amikor
bekanyarodott a völgybe, de megette Cyn történetét arról,
hogy építkezés lassítja a forgalmat a part közelében.
Jelentős távolság megtétele, és a szokásos forgalmi dugók
után a Deckerhez értek, és elindultak mélyebbre a kanyonba.
Cynt bántotta a lelkiismerete, sürgette, hogy hívja fel
Raphaelt, és tudassa vele, hogy hol van. Valószínűleg aggódni
fog, ha nem teszi. Eszébe jutott a düh az arcán, amikor
meglátta a sebesülését, amikor Kolinsky elkövette azt a hibát,
hogy túsznak használta. Felemelte a telefont. De már nem volt
jel. Már túl mélyen benn voltak a hegyek között.
 31. Fejezet

Raphael felrakta a mandzsettákat keményített, fehér ingére,

majd a tükör elé állt, és elkezdte csomózni hosszú, kék
selyemnyakkendőjét. Az ajtó kinyílt mögötte, és Duncan lépett
be, már a szokásos szürke tűcsíkos öltönyt viselve. Raphael
ma este vendégeket várt. Bonyolult tárgyalások folytak a
kereskedelmi jogokról Santa Barbarában és a parttól északra.
Bár a malibui birtok volt Raphael kedvenc rezidenciája, főleg
télen, ő az összes nyugati területet uralta. Az egész
vámpírközösség a területének határain belül az ő fennhatósága
alá tartozott, beleértve az összes kereskedelmi vállalkozást is.
Bölcs uralkodó és jó üzletember lévén megosztotta e különféle
vállalkozások nyereségét a beosztottakkal, akikben
szükségszerűen bíznia kellett, hogy ne kelljen mindennap
irányítania őket. Sőt, bár közel sem volt annyi vámpír, mint az
elterjedt a közhiedelemben, elég volt ahhoz, hogy rendet
kelljen fenntartani, és Raphael nem felügyelhetett személyesen
egy ekkora területet. Bízott a népében és nagylelkűen
megjutalmazta őket hűségükért.
Ma esti vendége is egy ilyen volt. Aki talán úgy érezte,
hogy hűsége valamivel több cselekvési szabadságot érdemel,
mint amennyit Raphael hajlandó megadni.
Duncan nesztelenül lépett be a szobába, és Raphael
közelében állt meg.
Raphael a tükörből nézett rá.
– Hol van Cyn?
– Ms. Leighton ma délután három óra után néhány perccel
távozott a birtokról, majd szinte azonnal megérkezett a
lakásába. A kapu őrségének nem volt utasítása az őrizetbe
vételére; ragaszkodott hozzá, hogy csak átöltözni megy haza.
 – És az őr a lakásánál?
– Lelőtte, uram!
Raphael abbahagyta a nyakkendő kötést, és a válla fölött
Duncanre nézett.
Duncan bólintott.
– Fájdalmas, de nem végzetes. Valójában ellátta őt a
távozása előtt, még fájdalomcsillapítót is biztosított neki.
Éppen ezért, közel egy óra telt el, mire jelezték a távozását.
Raphael a homlokát ráncolva fordult vissza a tükör és a
nyakkendője felé.
– Mi van vele, Duncan? – kérdezte végül. – Minden
lépésnél harcol velem, azután majdnem meghal, miközben
engem véd. Több mint szívesen jön az ágyamba, aztán már
másnap reggel elfut. Semmit sem akar tőlem, mégis…
lenyűgözőnek találom.
– Gyönyörű nő, uram!
– A szépség olcsó, Duncan.
– Ön mondta, uram! Összezavarja Önt! Ő, őszintén
megmondva, púp a háton! Olyan, mint amilyent Ön
ellenállhatatlannak talál!
Raphael befejezte nyakkendője megkötését, és
megigazította a mellkasán. Felnézett.
– Olyan, mint én?
– Ön vámpírlord, Atyám! Halhatatlan életek ezrei függnek
egyedül az Ön akaratától! És mégis, ez az emberi nő ellenáll
Önnek!
Raphael elgondolkodva tanulmányozta hadnagyát.
– Meglepsz, Duncan!
Duncan nyugtázva hajtotta le a fejét.
– Azt akarom, hogy figyeljék az otthonát és az irodáját!
– Már megtörtént.
– Tájékoztass abban a pillanatban, amint megtalálják! Nem
számít, mit csinálok, Duncan!
– Igen Uram!
– Itt vannak a többiek?
– A konferencia teremben, Atyám.
– Akkor kezdjük.
A lifttel mentek a földszintről, ahol Raphael a
lakóhelyiségét rendezte be, a második emeleti
konferenciaterembe. Ezen a találkozón csak nagyon kevés
résztvevő volt, valamennyien vámpírok. Raphael mosolyogva
nézte, hogy látogatóinak két tagja is elkerülte az egyik fal
mentén található tágas ablakokat. Begyökeresedett szokás,
amelyet nehéz megtörni.
Látogatója felállt, amint Raphael belépett a szobába, és
megfordult, hogy mély meghajlással üdvözölje, amely mély
tiszteletét hivatott kifejezni. Átlagos kinézetű férfi volt, félig
afrikai származására utaló rakoncátlan hajjal, és sötét bőrrel.
Raphael egy pillanatig tanulmányozta.
– Pushkin – nyugtázta végül, és folytatta tovább az útját az
asztalfőre.
 32. Fejezet

Minél mélyebbre hatoltak a kanyonba, Cyn annál inkább

úgy vélte, hogy ez az egész terv elhibázott volt. Mire felértek a
zegzugos tanya jellegű házhoz, készen állt arra, hogy otthagyja
barátnőjét, és elhajtson. Ennek az estének számtalan szinten
nem volt értelme. Először is, végre behatolt a makacs fejébe,
hogy a legjobb esetben is szokatlan, a legrosszabb esetben
pedig nagyon felelőtlen, hogy Benita egy olyan buliba viszi,
ahol a titkos identitását használja. Mi van, ha valaki felismeri
Cynt? Vagy elég kíváncsi lesz rá, hogy utána nézzen? Lehet,
hogy Benita valódi személyisége kellőképpen le van védve, de
Cynthiáé azonban nem. Egy egyszerű Google-keresés kiadná
élete kiemelkedő tényeit – az apját, a rendőrségbeli múltját,
jelenlegi magánnyomozói munkáját. Akkor ez miért nem
zavarta Benitát?
És ha ez még nem lenne elég nyugtalanító, akkor az a tudat,
hogy nem kellett volna lelépnie Raphaeltől, állandóan
piszkálta az agya hátsó részét. Bűnösnek, ostobának,
gyerekesnek és egyenesen gyávának érezte magát. Nem dugsz
egy oltárit egy pasival, majd tűnsz el másnap reggel! Ez a
pasik trükkje. Egy szemét pasi trükkje. És nem mintha nem
akarta volna. Szóval mi van abban, hogy ivott egy keveset a
véréből? Mindketten véreztek; nehéz lett volna nem lenyelni
egy kis kortyot. Ráadásul nem is ez lett volna az első alkalom,
hogy megharapta a szeretőjét. Cynthia soha nem volt híve a
vanília szexnek. Nem mintha azt akarta volna, hogy bárki
megkötözze és megverje, de Nick ritkán távozott a randijaikról
anélkül, hogy legalább néhány fognyom ne maradt volna rajta
emlékül, és gyakran ennél sokkal több is. Emellett Cyn elég
őszinte volt ahhoz, hogy beismerje, hogy nem a vér miatt
borult ki, hanem attól a ténytől, hogy itt ül azon aggódva, hogy
hogyan fog Raphael reagálni az eltűnésére. Valahogy a férfi
átjutott a védelmén, és ez sokkal aggasztóbb volt, mint egy kis
vér.
– Hé, Cyn! Egész éjjel ott fogsz ülni, vagy bemegyünk?
Cynthia ijedten rezzent fel Benita hangjára. A kocsi ajtaja
nyitva volt, és a személyzet egy fiatal, bögyös női tagja nézett
rá az unalom és a türelmetlenség keverékével.
– Ó, sajnálom! – mondta. A kulcsokat a gyújtásban hagyva
kezdett kiszállni, de valami megállásra késztette. Megint az a
rossz érzés, az az érzés, hogy valami nem egészen stimmel.
– Figyelj, inkább magam parkolok le! Hol tehetem meg?
Benita felnyögött. Már kint volt a kocsiból, és elindult a
bejárati ajtó felé, a fényszórók nem túl hízelgő árnyékokat
vetettek zömök alakjára.
– Nyugi, chica! Add oda a helyes lánynak a kulcsaidat!
Nézz körül, jó társaságban lesz!
Cyn körülnézett. Benitának igaza volt. A ház előtti udvar
tele volt a Mercedes és a BMW minden modelljével és
színével, még egy-két Rolls is akadt. Sok autó. Túl sok autó. A
kanyargós szakaszt, ami a főútig vezetett, végig parkoló
járművek szegélyezték, és az inasok folyamatosan távolították
el az autókat az udvarról az út mellé. Ez egy nagy buli volt.
Annál több ok arra, hogy kéznél legyen a saját autója.
Kivette a kulcsokat a gyújtásból, és odalépett barátnőjéhez.
– Tudod, Benita, végül is azt gondolom, hogy ez
valószínűleg nem jó ötlet. Volt néhány hosszú napom. Lehet,
hogy inkább hazamegyek…
– És itt hagysz? Köszönöm szépen, Cyn! Esélytelen!
Maradsz, kislány!
Cynthia a homlokát ráncolta. Egyre jobban bűzlött valami.
– Igazad van – mondta könnyedén. – Nem gondolkoztam!
Nézd, menj be, én kiveszem a kabátomat a kocsiból.
Benita úgy nézett ki, mintha vitatkozni akarna, de aztán
megvonta a vállát, és tovább sétált. Cyn nézte, ahogy
végigsétál a poros udvaron, a magas sarkú cipők eltúlozták
csípőjének ringását a feszes, vörös ruhában, amelyet az esti
ünnepség alkalmából öltött fel. Cynthia nem emlékezett rá,
hogy valaha is látta volna Benitát ruhában. Inkább a farmert és
pólót részesítette előnyben, mint a csajos rucikat. De a
barátnője volt, és csak a gyanú miatt nem akarta itt hagyni.
Megkerülve a Land Rovert, Cyn figyelmen kívül hagyta a
személyzet türelmetlen tagját, és kinyitotta a hátsó ajtót.
Engedte, hogy az ajtó félig becsukódjon, és közelebb húzva a
táskát, turkálni kezdett benne. Előhúzta a csizmáját, majd
gyorsan kipattintotta a Glockot rögzítő hevedert a válltokban,
ami a táska sarkában volt elrejtve. Az ajtót kinyitva leült a
küszöbre, lerúgta csinos, új magassarkúját, átdobta a válla
fölött, és inkább a cowboy csizmáját vette fel. Nem ez lett
volna az első választása a bulizós ruhához, de pokolian
megbízhatóbbak voltak, ha futnia kell. Ezután felvette a
bőrdzsekijét. A csatokkal és a fémrészletekkel megint csak
nem igazán volt megfelelő a partihoz, de ez van. Szép mély
zsebei voltak. Gyorsan leellenőrizte, hol a személyzet, majd
felkapta a fegyverét, és az egyik belső zsebbe süllyesztette.
Nem illett, tényleg nem, de elég közel járt, és Cynnek nem állt
szándékában fegyvertelenül bemenni abba a házba.
Amikor becsukta az ajtót, és megjelent a sofőr ajtó mellett,
a parkolóinas felvonta a szemöldökét a Cyn öltözékében
bekövetkezett változásokra. De Cynt egyáltalán nem érdekelte,
hogy mit gondol egy tini parkolóinas az öltözékéről.
– Mennyibe kerül, hogy itt maradjon az autó? – kérdezte
Cyn nyíltan. Ezek a gyerekek a borravalókból éltek.
– Nem hagyhatom, hogy pontosan itt maradjon – mondta a
lány jelentőségteljesen.
– Oké! Mit szólnál ahhoz a helyhez? – mutatott Cyn egy
harmincméternyire lévő kerítésre. – Párhuzamosan leparkolok
közvetlenül a kerítés mellett, távol az úttól. – Kinyitotta a
pénztárcáját, és megbizonyosodott róla, hogy a lány látja-e a
halom zöld ropogós pénzt. Az egyik lecke, amelyet Cyn az
apjánál eltöltött ritka látogatásai során megtanult… mindig
legyen nála készpénz. Ujjaival elgondolkodva kezdte pörgetni
a bankjegyeket. Felnézett a lányra. – Pár száz? – A parkolóinas
szeme elkerekedett, és óvatosan körülnézett. Egy másik segítő
sem volt a láthatáron.
– Természetesen!
Cyn kivett két százdollárost és átadta őket a lánynak,
ügyelve arra, hogy más ne láthassa meg az ügyletet.
– Magamnál hagyom a kulcsokat – erősítette meg.
A lány alig észrevehetően bólintott, máris eltüntetve a
pénzt.
Cyn leparkolta az autót és zsebre vágta a kulcsokat, majd
körbejárta a házat kívülről, felmérte az ajtókat és ablakokat,
mielőtt fellépett volna az alacsony tornácra, hogy csatlakozzon
a partihoz.
 33. Fejezet

Miután már harmadszor botlott meg valaki a lábában, Cyn

úgy döntött, hogy nem foglalkozik a kárpittal, és a rövid bőr
kanapén maga alá szedte a lábait. A fenébe is, a csizmája
valószínűleg többe került, mint ez az átkozott kanapé, ami
furcsa volt, mert maga a ház és a körülötte lévő több hektáros
terület nem volt olcsó. Természetesen, nyilvánvalóan ízléssel
sem rendelkezett a tulajdonos. A délnyugati tervezésű épület
tele volt zsúfolva mindenféle giccses díszítő elemmel.
Különböző állatok agancsai lógtak a falakon, délnyugati
művészeti darabok széles választékával vegyítve, melyek
közül egyik sem volt jó. Fekete-fehér tehénfoltos minták
díszítették – már ha lehet egy ilyen szót a tehenekkel együtt
használni –, nemcsak a szétszórt szőnyegeket, hanem a
bútorok nagy részét is. És a vitatható témát, traktorülésekhez
hasonlító székek, nyergek és mindenekelőtt tábori székek
egészítették ki.
Az órájára pillantott. Már majdnem kilenc óra. Közel két
órát töltött szobanövényt játszva, és figyelve a parti
áradásának és apadásának váltakozásait. És rengeteg apály és
áradás zajlott. Az orosz zene hangosan dübörgött és lüktetett a
szinte klausztrofóbiás módon megtömött helyiségekben,
együtt a drága, de rosszul öltözött öltönyös férfiakkal és olyan
nőkkel, akik egyértelműen egy vagyont költöttek a ruhájukra,
de akik soha nem találkoztak olyan tervezővel, akit ne
szerettek volna. Ami azt jelentette, hogy túl sok ékszer és
kevés stílus. Nem mintha Cyn kivételével ez bárkit is zavarni
látszott volna. A vidámság szinte mániákus kinézetet öltött,
olyan izgalmi szintet, amely indokolatlannak tűnt a Cyn által
megfigyeltektől. A bulizók folyamatosan eltűntek a ház hátsó
szobáiban, és később – általában néhány perc múlva, de néha
sokkal tovább tartott – újra megjelentek. Cyn feltételezte, hogy
valószínűleg kábítószert osztanak a ház alsó részében, de
annyira nem érdekelte, hogy meg is bizonyosodjon róla. A
drogok soha nem tartoztak a választott anyagai közé. Már nem
is ivott annyit. Mint mindig, ez is az ellenőrzésről szólt, és
Cyn szerette kézben tartani az irányítást. És akkor még ott van
az az egészen undorító gondolat, hogy valójában bármit
felszippant az orrába. Pfuj!
Hosszú lábával a padlóra dobbantott, miközben
megcsodálta a csizmáját. Lehet, hogy nem igazán illett a szűk,
fekete kötött ruhához, de a fenébe is, tökéletesen beleillett
ebbe a házba. Ideje lefújni ezt a bulit, Cyn. A beépült
rendőrnek lehet, hogy ez a hely ért valamit, de számára semmi
érdemleges sem volt itt. Ideje megtalálni Benitát, és
elpárologni. A lány homlokráncolva állt fel és körülnézett; egy
ideje már nem látta a barátnőjét. A francba!
Egy lépést tett a ház hátsó része felé, amikor egy vaskos kar
fonódott a derekára, és szinte lerántotta a lábáról.
– Hé!
– Hol bujkáltál eddig, szépségem? Gyere, téged választalak!
Cyn megrándult elrablója visszataszító leheletétől, és
visszafordult, hogy dühösen ránézzen. És megdermedt a
meglepetéstől. Vámpír. Basszus! Nem drogoztak hátul; ez egy
etetőhely volt, mint Lonnie tengerparti háza. De…?
Az igazság megrázta. Raphael mindvégig azt mondta, hogy
Alexandra elrablása volt az első lépés egy hatalomátvételi
kísérletben. Valaki eljutott Kolinskyhoz, aki megzsarolta
Judkinst, hogy bejuttassa Barryt a birtokra, és elindítsa az
emberrablást. És hogy valaki egy etetőhelyet vezet itt, a
tanyán, Raphael területének a közepén. El kell mennie innen
azonnal. És hol a fenében volt Benita?
A vámpír csak vitte magával a félhomályos folyosón,
elhaladva a mindkét oldalon csukott ajtók mellett. Olyan volt,
mint egy tini-parti valaki szüleinek a házában, vagy talán egy
bordélyházban, és Cynnek nem állt szándékában csatlakozni
egyik tevékenységhez sem. Megkapaszkodott az egyik
ajtóban, és megvetette a sarkát, hirtelen megállítva ezzel a
meglepődött vámpírt. Megpördült, és értetlenül nézte a nőt,
mintha nem tudná megérteni, miért álltak le a haladással.
– Meg kell találnom a barátnőmet – magyarázta Cyn –,
Benitát.
Felvillant a lámpa az üres szemekben.
– Benita? Persze, ismerem Benitát! De nem szabad
hozzányúlnom! A főnök parancsa!
Cyn szíve émelyegve szorult össze. Benita azt mondta, a
célpontja olyan személy, aki magasabban volt, mint Kolinsky.
Istenem, elment olyan messzire, hogy hagyja, hogy a célpontja
táplálkozzon belőle? És ha ez így van, akkor bízhat még
benne? Ez egyre rosszabb és rosszabb lett. És Cyn silány
színésznő volt.
– Oké, figyelj! – mondta a nő. – Ez egy tévedés! Nem
szabadna itt lennem, és nem tudtam, hogy ez egy ilyen fajta
buli, ezért talán csak egyszerűen megfordulok, és
hazamegyek! – El is kezdett a szavai szerint cselekedni,
megfordult az egyik sarkán, hogy elinduljon a kocsijához,
találjon egy tiszta helyet és felhívja Raphaelt. Egy lépést tett,
és visszahúzták. A vámpír olyan volt, mint egy földbe
gyökerezett fa, amely a helyén tartotta.
– De én éhes vagyok! – nyafogta. – A főnök azt mondta,
hogy bárkit elvihetünk innen.
Cynthia vett egy mély levegőt.
– Nézd! Fogadok, hogy a főnököd csak az önkénteseket
engedélyezi, igaz? Mert törvénybe ütközik kényszeríteni
valakit, és ha megszeged a törvényt, a főnököd nagy bajba
kerülhet, nem igaz? Nem így működik? Nos, tudom, hogy
éhes vagy, de rengeteg tökéletesen önkéntes adományozó van
kinn. Mondd csak, miért ne kísérhetnélek el, és kiválasztunk
valakit. Valaki csinosat. Nem lenne szórakoztató?
– Egy másik lányt? – vigyorodott el mohón a vámpír.
Cyn zavarodottan pislogott rá.
– Hogy mi? – kérdezte, és ekkor megvilágosodott. Ó,
istenem, mi ez a pasasokkal meg a leszbikus fantáziáikkal? –
Akár fogadhatsz is rá! – mondta. – Ugye, azt szeretnéd? –
Görény! De a jó irányba mozdította el őket.
– Igen én…
– És mi ez, Tommy? – Egy új hang hangzott fel a nyitott
ajtóból, amelyen éppen túlhaladtak.
– Van egy szépségem, Albin!
– Azt látom!
Cyn megdermedt, amikor meghallotta a nevet. Albin.
Raphael árulója, az a vámpír, aki meggyilkolta Matiast és
elrabolta Alexandrát. Megragadta Cynthia másik karját, amire
Tommy is megerősítette a lányon a szorítását, és közelebb
rántotta magához. Mindkét vámpír fájdalmasan szorította, és
Cyn abban reménykedett, hogy valahogy megfeledkeznek róla,
és egymásnak esnek, még mielőtt emberi játszócsonttá
változtatják.
– Tommy – mondta Albin halkan. Ennyit mondott. Csak a
nevét. Cynthia érezte a férfi erejének enyhe pulzálását, hallotta
a fenyegetést a nyájas hang alatt.
Tommy hosszú, büdös leheletet fújva Cyn arcába – ami
majdnem kiváltotta a lány öklendező reflexét – elengedte.
Amikor dühösen eltolakodott mellette, Cyn tudta, hogy most
párologtak el a könnyű menekülésre a lehetőségei.
– Ms. Leighton – dorombolta Albin. A nő szíve erősen
csapódott a bordáinak. – Valaki beszélni akar Önnel!
– Nézd – mondta lélegzetvisszafojtva, és kétségbeesetten
tettette, hogy fogalma sincs, hogy ki a férfi. – Nem tudtam, mi
ez a hely! Nem mintha érdekelne! Ez a te dolgod! Engedj
haza, és boldogan elfelejtem ezt az egész estét!
– Nagyon szórakoztató! – mondta Albin keményen,
miközben kirántotta a folyosóra, és maga előtt tolta a ház
leghátsó részén lévő szobába. Cyn botladozva lépett előre, és
megpróbált talpon maradni. A csípőjének nekiütődött a
zsebében lévő pisztolya, és Cyn csak remélni tudta, hogy lesz
is esélye használni.
– Chica!
Cyn döbbenten egyenesedett ki. Benita egy királyi méretű
ágyon heverészett, cipőjét a földre rúgta, a szűk, piros ruha
egyik pántja a karján lógott, és lecsupaszította a telt barna
halmot. És nem volt egyedül. Mellette elnyúlva, egyik karjával
átölelve a nő vállát, egy másik vámpír volt. Egy vonzó, latinos
külsejű férfi, finom vonásokkal és egyenes, fekete hajjal. A
vámpír ragyogó fehér fogakkal, teljesen kivillantva az
agyarait, vigyorgott Cynthiára.
– Benita? – suttogta Cyn.
Benita túl hangosan nevetett fel, legyintve Cyn nyilvánvaló
döbbenetére.
– Ne nézz már ilyen meglepődve, kislány! Mintha ma még
nem osztottad volna meg a véred! Mindazok a gyönyörű
vámpírok, akik Malibu körül lógnak? Őrült lennél, ha nem
tetted volna!
– Nem – mondta Cyn, és alig kapott levegőt. – Nem, soha
nem tettem!
Benita dühös pillantást vetett rá.
– Ugye, te mindig sokkal jobb vagy, mint mi többiek?
Mindig is az voltál, apád pénzével és a divatos ruháiddal. Nos,
édesem, a pénz most nem fog kihúzni ebből! Meséltem a
barátomnak az ügyfeledről. Tudod, az elrabolt lánnyal?
Nagyon érdekli.
– Soha nem mondtam, hogy lány – mondta Cyn halkan, és
hányingert érzett.
Benita zavartan nézett rá.
– Mi? Dehogynem! Azt mondtad, hogy elrabolták a
barátnőjét, vagy valami ilyesmit.
– Nem, Benita! Soha nem mondtam ilyet! – Lerázta Albin
kezét, és kihúzta magát. – Mióta, Beni? Pár hónapja? Ezért
váltottál az oroszokra, vagy ez már utána történt? – kérdezte
keserűen a lány – Még több meghalt rendőr, Carballo rendőr?
– Hijo de tu puta madre! (szemétláda) Mit tudsz te erről? –
mondta Benita, és elhúzódott a vámpírtól, és Cynthia felé
mászott az ágyon. – Nekem nincs pénzem, hogy felmondjak,
és menő magánfasz legyek! Maradnom kellett, és meg kell
élnem! Úgy állítottak be a bandáknál, mint egy kibaszott
kurvát! Így legalább azzal baszok, akivel akarok, valami sunyi,
tetovált pendejo helyett, aki öt dolláros szopást akar a hátsó
ülésen!
A latinos külsejű vámpír hirtelen visszahúzta magához
Benitát, valamit a fülébe súgott, miközben egyik hosszú ujjú
kezét végigcsúsztatta Benita combján és be a lábai közé.
Benita halkan felnyögött a férfi nyakához simulva. A lány feje
fölött a vámpír sötét szeme gúnyosan nevetett Cynen.
Undorodva fordította el az arcát, összetörve barátnője
árulásától.
– Ön a legszerencsésebb, Ms. Leighton. – Benita vámpírja
erős kasztíliai akcentussal beszélt. – Az Atyám magának
akarja Önt!
– Kibaszottul nem valószínű! – motyogta Cyn gonoszul.
A vámpír felnevetett. – Ellenkezőleg! Szinte biztos! –
Megkeményedett az arca, amikor egy fejbólintással jelzett
Albinnak. A vörös hajú vámpír ismét megszorította a karját,
kirángatta a szobából egy másik folyosóra, miközben Cyn
eszeveszetten kereste a módját, hogy megszökjön. Nem
engedhette meg magának, hogy bezárják, amíg ez a mester
meg nem jelenik; el kell innen mennie, mielőtt ez megtörténik.
Elhaladtak néhány nyitott ajtó mellett, és Cyn redőnyös
ablakokat látott. Amikor korábban körbejárta a házat, látott
néhány ajtót ezen a végén. Az egyik egy eltolható üvegajtó
volt, amely valószínűleg egy másik szobába vezetett, de a
másik egy rendes hátsó ajtó volt. A logika szerint valamilyen
folyosóra vezethet. Ha képes lenne megtalálni azt az ajtót, és
elég hosszú ideig elterelni Albin figyelmét, hogy kirántsa
magát a kezei közül, kijuthatna és elszaladhatna.
És akkor mi van, Cyn? gúnyolódott a saját tervén. Ezek
vámpírok. Erősebbek, gyorsabbak, és igen, látnak a kibaszott
sötétben. Oké, szóval ez egy veszett fejsze nyele, de számára
csak ez az egy maradt.
Albin egy rándítással megállította, és belökte maga előtt
egy üres szobába. Ez a fickó sohasem sétál be egy szobába?
Mindig nyomulnia kell? Cyn megbotlott és az ágyra zuhant.
Azonnal felpattant, hátát a falnak támasztotta, és óvatosan
figyelte, ahogy a sápadt vámpír becsukja az ajtót, és lassan
elindul felé. A vámpír tekintete forró és éhes volt, szemei
pénzérmekként csillogtak a gyenge fényben, és agyarai
kicsúsztak az izgalom groteszk paródiájában.
– Azt hittem, hogy… vagyis azt hittem, hogy a mestered…
Halk, metsző nevetést hallatott.
– Ne hízelegj magadnak, kurva! Az agyadat akarja, nem a
véredet! Ha az ottani barátodnak igaza van…
– Ő nem a barátom! – motyogta Cyn. – Többé már nem!
– Ah! Árulás! Fáj, igaz?
– Mit tudsz te arról? – mordult fel. – Raphael bízott benned,
és te elárultad…
A férfi karja kilőtt, ujjai Cyn torkára szorultak, elzárva
mind a szavait, mind a levegő útját.
– Már jóval ez előtt elárultak, ember! Együtt harcoltunk,
túléltük az elképzelhetetlent, és ő nem ajánlott fel nekem
semmit, csak az asztaláról lehullott maradékokat! Ne beszélj
nekem árulásról! Képtelen vagy felfogni, hogy mi az igazi
árulás!
Cyn kétségbeesetten kaparászta a vámpír ujjait, levegő után
kapkodva. Végül egy kétségbeesett mozdulattal, a hegyes orrú
csizmájával erősen belerúgott a férfi sípcsontjába. Albin
felüvöltött, elengedve Cyn torkát, hogy átdobja a szobán. Cyn
keményen az ágyhoz csapódott, és a padlóra zuhant, ahol
fuldokolva feküdt, és zihálva kapkodott a levegő után. Előbb
térdre, majd négykézlábra állt, és behúzódott az ablak alatti
sarokba.
– Ezt megbánod, te kurva! – Albin karmokká görbített
ujjakkal lépkedett felé, és agyarai kivillantak a félig nyitott
szájából.
Cyn a távolabbi sarokba robogott, remegő kézzel rángatta
nehéz kabátját, és igyekezett hozzáférni a fegyveréhez. A
pokolba a tervvel, a pokolba a visszafogottsággal! Szét akarta
lőni ennek a faszfejnek az agyát, hogy beterítse az egész
szobát, és el akarta hagyni ezt a helyet.
Kétségbeesett ujjai megtalálták a fegyver hűvös fémjét.
Kihúzta a belső zsebből, a méretes kabátot használta
fedezéknek, majd lassan alányúlt a másik kezével is, és
kioldotta a biztonsági reteszt.
Albin mindkét kezével megragadta, hatalmas marék bőrt
szorítva össze ökleivel. Egyetlen mozdulattal ledöntötte Cynt a
lábáról, a száját pedig a nő nyakához tette. Cyn felsikoltott,
amikor a férfi agyarai belemélyedtek a testébe, és újra
felsikoltott, amikor megérezte a szívó mozdulatokat, és kezdett
az öntudata távolodni. A fegyver nehéz volt, amikor Cyn
felemelte és a testük közé kényszerítette. Kezének alig volt
annyi ereje, hogy meghúzza a ravaszt.
Felsikoltott a fájdalomtól, amikor a visszarúgó pisztoly a
bordáinak csapódott. Albin szája ellazult a döbbenettől, és
hátratántorodott, hitetlenkedve bámulva az inge elején
kivirágzó kis vörös foltra. Cyn kifejezéstelenül meredt a
vámpírra, majd meglátta, ahogy az izzó tekintettel néz rá.
Remegő kézzel emelte fel a fegyverét, és újra és újra meghúzta
a ravaszt, amíg az üresen nem kattant, és a vámpír a mocskos
szőnyegre zuhant. Cyn a falnak dőlt, a fegyver lógott a
kezében, és várta, hogy valaki berohanjon az ajtón. A lövések
hangosak voltak. De senki sem jött. A zene, a szakadatlanul
dübörgő zene elnyelte az egészet.
Lassan kiegyenesedett. Vér folyt a nyakán lévő sebből. De
nem spriccelt, gondolta a nő megtántorodva, nem sugárban.
Nem szúrta át a nyakában lévő ért, csak rágcsálta a nyakát,
mint egy kutya a csontot. Megragadott egy párnát, és lehúzta
róla a párnahuzatot. Koszos volt és túl sok izzadt fejtől bűzlött,
de csak ez akadt a keze ügyébe. Olyan szorosan csavarta a
nyaka köré, amennyire csak merte, visszadugta az immár üres
fegyverét a zsebébe, és igyekezett tisztán gondolkodni. A
látása folyamatosan homályosodott, és reszketett a sokktól.
Sokk. Ez most a legnagyobb veszély. A vérveszteség és a
sokk.
Elhaladt az ablak mellett, és az ajtó felé igyekezett. Ablak.
Ostobán pislogott a redőny felé, majd reszkető kezét kinyújtva
felhúzta a redőnyt. Szinte sírva fakadt a megkönnyebbüléstől.
Egy gyors és kétségbeesett keresés elárulta, hogy az ablakot
nem úgy tervezték, hogy ki lehessen nyitni, ezért újra kézbe
vette a fegyverét, és belevágta az üvegbe. Az összetört
szilánkok megvágták az ujjait, és szétszóródtak a szobában, de
alig vette észre. Amennyire csak bírta, kiverte az üveget az
ablaktáblából, majd a poros takarót a keretre dobta, és fel-
majd kilendítette magát.
Szinte fejjel előre zuhant a hideg földre, és a fáradtságtól
kimerülve a fal mellé gurult. Nevetés hallatszott valahol a
közelben, és Cyn megugrott, amikor egy autó megindult, és a
gumik kipördültek a kavicsos felhajtón. A feje a hang irányába
lendült. Ez a következő célpont. A nő elindult előre, a ház
árnyékában maradva, megállt egy ajtó csapódására, a dühös
kiáltásra a fájdalom sikolya mellett. Szédülten lehunyta a
szemét, azon gondolkodva, hallotta-e valaki a saját sikolyát.
Ahogy közeledett a ház elejéhez, megnőtt az aktivitás
szintje, de a zaj is. A zene megremegtette a falakat, az
emberek nevetgéltek és beszélgettek, mindössze néhány
centivel arrébb, ahol Cyn véres kezei a ház oldalához tapadtak.
A nő a földre zuhant, zihált a megerőltetéstől. Fényszórók
villantak át az udvaron, és kirajzolódott a fehér kerítés a
sötétben. Az ő Land Roverje a kerítés közelében parkol.
Gyorsan elfordította a fejét, és visszaharapott egy nyögést a
fájdalomtól, érezte, hogy a rögtönzött kötés alól csordogál a
vér a mellkasára. Még néhány méter, Cyn! Meg tudod csinálni!
Igen, meg tudja csinálni. Átkozott legyen, ha itt fog
meghalni a sötétben, mint egy sebesült állat.
Mély lélegzetet vett, és elképesztő gyorsan a kerítéshez
rohant, összegörnyedve siklott a rések közé, majdnem
összeesve, amikor megszédült a vérveszteségtől.
Visszaemlékezve az elsősegélynyújtási képzésére, mozdulatlan
maradt, fejét a térde közé hajtotta, amíg a látása vissza nem
tért émelyítő tisztasággal. Felkapta a fejét, amikor hirtelen
újabb kocsik érkeztek, és a személyzet az autók felé rohant a
tornácról. Vámpírok. Jól öltözöttek és magabiztosak. Ezek
nem a Tommy-féle vámpírok voltak. Cyn biztos volt benne,
hogy az inkvizítora van az egyik ilyen autóban; indulnia
kellene.
 A kerítés közelében sötét volt, ezért sietett, amennyire csak
bírt, egyik kezével a legalacsonyabb deszkára támaszkodva,
hogy egyensúlyban maradjon. Az autóját keresve észrevette,
hogy most sokkal több jármű parkol itt, mint amikor
megérkezett. Egy pillanatra pánikba esett, azt gondolva, hogy
a kocsiját eltorlaszolták, de akkor meglátta a nagy Land
Rovert. Nem volt sok hely körülötte, de elég lesz.
Cyn előhúzta a kulcsokat a zsebéből, és a zárba dugta a
kulcsot, nem pedig a távirányítót használta, mert az felvillanást
okozott volna. Gyorsan becsúszott az autóba, becsukta az ajtót,
remélve, hogy senki sem vette észre a benti égő fényét a
színezett ablakokon keresztül. Megkönnyebbülten felzokogva,
hogy idáig eljutott, és rettegve attól, hogy bármelyik
pillanatban felfedezi valaki az eltűnését, fájdalommal telve
átmanőverezett az alacsony konzolon a vezetőülésbe. Néhány
értékes pillanatig a kormányon pihentette a fejét, várva, hogy
kitisztuljon a látása, és elmúljon a hányingere. Miután
beindítja az autót, nem marad hely a hibázásra. Nagy volt az
esélye, hogy valaki észreveszi az elmenő autót, de
folyamatosan jöttek-mentek. És a parti zajának el kell fednie a
motor hangját.
Elfordította a kulcsot, és a visszapillantó tükörbe nézett,
amiben látta a ház elülső részét. Úgy tűnt, senki sem vette
észre. Az inasok még mindig rohangáltak, és próbálták
leparkolni az összes autót, amelyek a nagyfőnökkel érkeztek.
Cyn hátratolatott, amennyit csak tudott, majd erősen balra
forgatta a kormánykereket, és rálépett a gázpedálra.
 34. Fejezet

Raphael a második emeleti dolgozószobájában állt, és a

sötét éjszakába meredt. Pushkin húzta az időt. Ó, a tisztelet és
az udvariasság mintapéldánya volt, nem volt túl követelőző,
megbízható vámpír, aki az urához fordult. De Raphael már
korán felfedezte, hogy bármit is javasol, a másik vámpír nem
fog beleegyezni. Majd meggondolja, Konzultálni fog. De ma
este nem lesz megállapodás. Amiből csak egy következtetést
lehetett levonni. Pushkin az időt húzta.
De miért? – tűnődött Raphael. A legegyszerűbb válasz az
volt, hogy Pushkin volt az, aki felbérelte Albint és elrabolta
Alexandrát. Mindvégig tudta, hogy az emberrablás színjáték,
és hogy Alexandra nem más, mint csali, amely csapdába
csalja. De egy dolog volt gyanúsítani, a másik pedig lépni a
gyanú szerint. Még egy olyan hatalmas vámpírlord, mint
Raphael, sem engedhette meg magának, hogy elidegenítsen
magától egy olyan valakit, mint Pushkin.
És bár Pushkin törekedhet a nyugati területek uralmára,
még ha sikerülne is neki elpusztítania Raphaelt, nem Pushkin
fog a csúcsra emelkedni. Az ország minden részéről érkező
hatalmas vámpírok vitatják meg az utódlást. Pushkin nem élne
elég sokáig, hogy élvezhesse árulásának gyümölcsét. Nem
mintha lenne gyümölcse. Raphaelnek nem állt szándékában
megengedni, hogy ez a lázadás sikerrel járjon.
Az ajtó kinyílt mögötte, és felnézve Duncant látta belépni
az üveg tükrében. Sietett, és Raphael megfordult kíváncsian
figyelve.
– Uram – kezdte Duncan. – Ms. Leighton visszatért a
lakásba!
 Duncan hangjában stressz érződött, és Raphael megfeszült.
– Duncan?
– Uram, megsérült…
Nem kapott esélyt, hogy befejezze. Raphael azonnal
elindult kifelé a szobából, Duncan pedig követte.
– Mi történt? – vicsorogta, miközben lépkedtek.
– Húsz perccel ezelőtt, uram, talán még kevesebb ideje.
Egyedül és kiszámíthatatlanul vezetett, ezt mondták az őrök.
Első gondolatuk az volt, hogy ivott, de aztán… Beállt a
garázsába, szinte azonnal becsukta maga mögött az ajtót. Az
őröknek csak pillanatokba telt, míg bejutottak, de a nő már
belépett a lakásába. – Elhallgatott, és Raphael élesen nézett rá.
– Vér, uram. Nyilvánvalóan súlyosan megsérült. Tiszta vér
volt az autó, és a házba vezető utat is végigjelölte. Az őrök
felhívták a kaputelefonon, dörömböltek az ajtókon és az
ablakokon. Nem érkezett válasz. Uram, kikapcsolták a
riasztóját. Ha kapnék néhány emberi őrt…
– Senki sem ér hozzá! – vágta rá Raphael.
Raphael azonnal kiadta a sofőrnek a parancsot az indulásra,
még mielőtt az ajtók becsukódtak volna. Miért menekült el
tőle? És mibe futott?

****

A lány lakása sötét volt, amikor megérkeztek; az egyetlen

fény a garázsból származott, ahol Cyn Land Rovere állt, a
vezető felőli ajtó nyitva volt. A férfi már azelőtt megérezte a
vért, mielőtt meglátta volna. Mennyi vér. Vajon egy ember
túlélhet egy ekkora vérveszteséget?
– Vigyél be! – Nem kérdezte, hogy lehetséges-e, nem
érdekelte, mire lesz ehhez szükség.
– A másik ajtónál, Atyám – mondta az egyik őr, aki
őrködött a lakásnál.
A négy vámpír villámgyorsan megkerülte az épületet, és
feliramodott a lépcsőn a második emeletig. Az ajtó vastag volt,
egy ember számára áthatolhatatlan. De könnyen engedett egy
vámpírnak. Az őr nem állt meg, egyszerűen hátralendítette a
lábát, és belerúgott. A vastag ajtó két darabba törve lerepült a
keretről, befelé a lakásba.
Vérillat áradt a sötét belső térből, édes és felismerhető. Cyn.
A vámpírok gondolkodás nélkül reagáltak, agyaruk
előbukkant, a torkukból halk mordulások hallatszottak.
Raphael érezte, ahogy a saját fogai is megnyúlnak, és
megkeményedik az ágyéka. Vicsorogva fordult meg,
visszakényszerítve a többieket, kifejezve az erőfölényt, és
birtoklási igényét. Amikor átlépte a küszöböt, csak Duncan
merte követni, ösztönei, hogy védelmezze Atyját, erősebbek
voltak, mint a félelem. Gyötrelmes fintorral állt meg.
– Uram, nem tudok belépni!
– Akkor még életben van – morogta Raphael, és belépett az
épületbe.
 35. Fejezet

Cynthia a lépcsőkön feküdt a sötétben, túl gyenge volt

ahhoz, hogy tovább menjen, el-elveszítve az öntudatát. Egy
része tisztában volt vele, hogy ha nem mozdul, ha nem kap
segítséget, akkor itt, a lépcsőn hal meg, a konyhája és a
telefonja csak néhány lépésnyire van, olyan távolságra,
amelyek akár mérföldekre is lehetnének.
Az út a tanyaháztól összemosódott a fájdalom és a zűrzavar
elegyével. Sötétben vezetett, félt felkapcsolni a fényszórókat,
félt, hogy elárulják a koromfekete kanyonon átvezető úton.
Emlékezett, hogy többször arra riadt, hogy az út közepén áll,
vagy kisodródott az egyik oldalra, félig-meddig öntudatlan
volt a fájdalomtól, és egyszer el is ájult. Csak a vakszerencse
volt, hogy az autója soha nem sodródott a kanyon szakadék
felőli oldalára, ahonnan, ha lezuhan, csak hetek vagy hónapok
múlva találják meg.
Óráknak tűnt, de tudta, hogy nem telhetett el ennyi idő,
mire elérte a Pacific Coast autópályát. Zsongott a forgalomtól,
az autók száguldoztak az autópálya széles sávjain. Fényük
elvakította Cynt, összezavarva amúgy is zavaros agyát. Végül
rámerészkedett az autópályára, és csak az utolsó pillanatban
kapcsolta fel a fényszórókat. Autók kerülték ki, dühösen
dudálva, a sofőrök alig várták, hogy eljussanak saját esti
szórakozásukhoz, ingerülten a feltételezhetően részeg
vezetőtől, aki veszedelmesen kacsázik a jobboldali sávban. A
közúti jelzőtáblák arra ösztönözték a sofőröket, hogy jelentsék
a részegeket a 911-es számon Malibuban, és Cyn tudta, hogy
csak idő kérdése, hogy néhány felelős állampolgár ezt meg is
tegye, és megállítsák őt. De a lakása nem volt túl messze, pár
mérföld, talán még annyi sem.
Amikor meglátta házának fényeit, a megkönnyebbülés
könnyei homályosították el amúgy is zavaros szemeit. A
megkönnyebbülés gyorsan eltűnt, amikor meglátta az épület
előtt leselkedő árnyakat, akiknek elfordult a feje a Land Rover
motorjának hallatán, miközben lelassult a kanyarban. A
félelem szúrásától felpörgött a szíve, és kitisztultak a
gondolatai, ami hiányzott a tanyasi háztól idáig vezető
kanyargós úton. Felkapta a garázsnyitót a véres kezével, és
imádkozott, hogy úgy időzíthesse a kinyílást, hogy bejusson,
mielőtt a vámpírok elérhetnék. A gyenge, lehúzható ajtó nem
sokáig tartja vissza őket, de csak annyi időre volt szüksége,
hogy bejuthasson a lakásába.
Csak néhány lábnyi távolságról nyomta le a gombot, és
figyelte, ahogy az ajtó felfelé halad, remélve, hogy ez
elegendő lesz. A motorháztető áthaladt a fém ajtó alatt, mivel
az még húzódott felfelé, és halk kaparást hallott, amikor a
jármű teteje túl közel volt. Nem várta meg, hogy az ajtó
megálljon, hanem gyorsan egymás után kétszer megnyomta a
gombot. Az első megállította az ajtót a helyén, a második
pedig elindította lefelé.
Tönkretett nyaka fájdalmasan felsikoltott, amikor kiszállt a
kocsiból. Saját sikolyával hangot adott a fájdalomnak, és
majdnem a garázs padlójára zuhant, amikor a feketeség
hulláma azzal fenyegetett, hogy utoléri. Nem, nem! Nem ilyen
közel! Nem fogják elkapni, amikor idáig eljutott. Hogy
megtartsa az egyensúlyát, belekapaszkodott az autó ajtajába,
majd talpra állt, és elindult a lakásajtó felé, a falat, a polcokat
és bármi mást használva, ami segített megtartani az
egyensúlyát. Félúton jutott eszébe, hogy nincs nála a
kulcskártyája. A hátitáskájában volt, egészen a kocsi
csomagtartójában. A szeme haragos könnyekkel telt meg.
Nincs idő. A vámpírok hamarosan elkapják. Túl hamar. A
lány eltántorgott az ajtó közelében lévő faliszekrényhez, és
kinyitotta, félredobálva a szinte üres dobozokat és haszontalan
lomokat, amelyeket ott tároltak. Ablaktáblák voltak, semmi
más, egy rejtett billentyűzet az egyik homályos sarokban,
ahova senki sem gondolt volna benézni. Lehunyta a szemét,
lüktető fejét a polcon pihentette, keze a billentyűzetet
simogatta.
 Majdnem megérkeztél, Cyn! Beírta a kódot, és a mágneses
zár kattanása volt a legédesebb hang, amit valaha hallott.
Kétségbeesetten vetette magát az ajtó felé, nekiesett,
becsúszott a padlóra és éppen akkor csukta be, amikor az első
hatalmas ököl áthatolt a fém garázsajtón.
Mennyi ideje volt ez? Összekuporodott a lépcsőn, és
hallgatta, ahogy a lélegzete kapkodóvá válik, és érezte, ahogy
a szíve lüktet a mellkasában, mindegyik dobbanás kicsit
gyengébb, mint az előző. Egy hirtelen csattanás megriasztotta,
elszívva az utolsó leheleteit, és a szívét a félelem staccatójába
küldve. De vámpír nem léphetett be. Meghívás nélkül nem. A
sötétség átölelte. Biztonságban volt a sötétben, a hűvös
sötétségben.
– Csókolj meg, Cyn! – mormolta egy ismerős, mézédes
hang.
 36. Fejezet

Raphael követte a nő illatát, vérének finom csábítása az

érzékszerveinek csapódott, amitől a farka könyörtelenül
megkeményedett. A nő alig volt több, mint egy árnyékfolt a
sötét lépcsőn, mozdulatlan és néma. De élt. Raphael hallotta
Cyn szívének erőtlen dobbanását, a szivárgó vér
csorgadozását. Cyn mellé ereszkedett, és felszisszent, amikor
meglátta, mit tettek vele. Egy vámpír tette ezt. Valaki meg
merte jelölni azt, ami az övé.
Őrjöngő dühvel vicsorodott el, de kényszerítette magát,
hogy lenyugodjon, felemelje Cynt a karjaiba, átadva saját
testének melegét neki. A legrosszabb sebéhez hajolt le, a
nyaka és a válla megrongálódott izmaihoz. A csupasz bőrön
lelassult a vér csordogálása, ahogy a lány szíve egyre
gyengébben vert. Cyn íze elsöprő volt. Elnyelte az
elégedettség nyögését, harcolt az ösztönei ellen, tudta, ha most
enged, örökre elveszíti a lányt. Tovább nyalogatta a sebet,
nyálának alvadásgátló része megakadályozta a további vérzést,
az eufórikus érzéseket kiváltó anyagok enyhítik a fájdalmát,
nyugalomba ringatva őt. Cyn halkan felnyögött, inkább a
veszteségérzet, mint a fájdalom zokogása.
A férfi erős ujjai elsöpörték a hajat Cyn viharvert arcáról,
óvatosan elsimogatva a véres homlokától, és finoman az egyik
fül mögé téve. A lány lélegzete alig rebbenő érintés volt a
száján, miközben az arcát az ajkához hajtotta, hogy az ajkaiba
suttogjon.
– Csókolj meg, Cyn!
Cyn halkan felsóhajtott, és kinyitotta meleg száját. Raphael
beleharapott a saját alsó ajkába, és hagyta, hogy folyni kezdjen
a vér, majd betakarta Cyn száját a szájával, nyelvét
körbeforgatva az ajkaival, és érezte, ahogy a lány finoman
szopni kezd. Ujjaival óvatosan masszírozta a torkát, nyelésre
kényszerítve. A lány felkiáltott, már nem elveszetten, hanem
éhesen és vágyakozón. Raphael nem tudott tovább ellenállni; a
mellkasához szorította, a gyengéd gyógyító csókot izzóan
szenvedélyesre változtatta. Cyn reagált, amikor a férfi vére
felmelegítette a bőrét, és a teste eléggé meggyógyult ahhoz,
hogy érezze Raphael csókjának extázisát, és a szája kezdett
egyre többet követelni.
Lágyan megremegett az orgazmustól, és karjai lehullottak a
férfi mellkasára, teste puha lett a férfi alatt.
– Raphael – suttogta.
Raphael érezte, ahogy Cyn ajkai örömmel görbülnek felfelé
az övé alatt.
– Aludj, édes Cyn!
A nyitott ajtóban Duncan állt, miközben ura kihozta
Cynthiát a karjaiban, és nem tehetett mást, csak figyelte őket.
Raphael megállt az utolsó lépcső előtt.
– Túl fogja élni! – mondta a férfi, és hangja megfeszült a
fellobbanó dühtől. – Kétszer is megérintették azt, ami az
enyém, Duncan! Meg fogom tudni, hogy mi történt itt! És
akkor vadászni fogunk!
A kint hallgató vámpírok egyetértően üvöltöttek fel, és ezt
Raphael félelmetes mosollyal viszonozta.
 37. Fejezet

Raphael óvatosan lefektette Cynt az ágyra, majd felállt és

levette a zakóját és a nyakkendőjét, és meglazította az ing
gallérját. Aztán jobban belegondolva, kilépett a cipőjéből, és a
zokniját is lehúzta, majd mezítláb tért vissza a nagy ágyhoz.
Elmosolyodott, amikor lerángatta a lány díszes cowboy
csizmáját, és félredobta őket. A mosolyt dühös vicsorgás
váltotta fel, amikor levette a lány öltözékének többi részét – a
vastag bőrdzseki hihetetlen módon volt felaprítva, és hacsak
valakinek nincsenek vastag, éles karmai, akkor nehéz lehet az
ilyen kemény anyagon ekkora károkat okozni. Elgondolkodott
a lány ruhája láttán, és végül rájött, hogy a csúszós, kötött
anyagot úgy tervezték, hogy pulóverszerűen kell áthúzni a
fején. Ehelyett széttépte az anyagot, legördítette a válláról és a
testéről, átcsúsztatva a csípőjén, felfedve a nő feszes, karcsú
testének minden négyzetcentijét, telt melleit.
– Ah, édes Cyn! – suttogta rekedten, amikor meglátta Cyn
puncija halmának selymes, csupasz és sima bőrét. A farka
megfájdult a sóvárgástól, és gyorsan áthúzta a ruhát a lány
lábán, és betakarta a takaróval, hogy eltakarja a
mezítelenségét. Nem volt olyan állat, hogy kihasználjon egy
tehetetlen nőt, még azt sem, aki a vágy ilyen magaslataiba
sodorta.
Elnyújtózott a nő mellett, és gyengéden a karjaiba vette,
miközben a vaskos takarót maguk között tartotta, annyit azért
megengedve az egyik kezének, hogy a takaró alatt Cyn
csípőjére simuljon. A nő halkan mormolt álmában, az
elégedettség, és biztonságérzet hangja. Csókolgatni kezdte
Cyn arcát, összerándult a zúzódásoktól, és nyalogatta az apró
vágásokat, kiszabadítva az üvegdarabokat, amelyek még
mindig a sebekhez tapadtak. Vastag ujjai figyelemre méltóan
gyengédek voltak, amikor eltávolította az apró darabkákat, és
azon tűnődött, hogyan kerültek oda. Szája folytatta a kutatást,
és eléggé letolta a takarót, hogy feltárja a csúnya sebet a lány
nyakán.
– Ki tette ezt veled, Cynem? – mormogta halkan, nem várva
választ. Lesz még elég idő a válaszokra, miután meggyógyult.
És azután következik a bosszú.
Amikor tőle telhetően a lehető legjobban megtisztította, a
csuklóját a szájához emelte, és felhasította. Véres csuklóját a
nő szájához tette, és közvetlenül a fülébe súgta.
– Igyál, lubimaya!
Nyűgösen tiltakozott, míg a férfi szét nem kente a vért az
ajkain. Akkor a nyelve automatikusan előbújt, hogy lenyalja,
és elégedetten mormogott, miközben kereste a többit, és a
szája rá nem tapadt a csuklójára, és szopni kezdett, mint egy
újszülött baba. A lány ajkának minden mozdulatától
végigsugárzott a férfi ágyékán a sóvárgás, mintha a lány a
megkeményedett farkát szívta volna, nem pedig a csuklóját.
Lehunyta a szemét az érzéki örömtől.
– Vámpír leszek?
Raphael szeme kinyílt a megsebzett hang hallatán, a lány
fájdalomtól elhomályosult szeme rá bámult.
– Nem – mondta gyengéden. – Ez nem olyan egyszerű
dolog, és egyébként sem csinálnám az engedélyed nélkül!
– Akkor miért? – A szavai elhalkultak; félig már elaludt,
becsípett a férfi vérének fogyasztásától.
– Segíteni fog a gyógyulásban.
– Hmmm – mormolta a nő, és még egyszer megnyalta
Raphael csuklóját, mielőtt arcát a férfi mellkasára nem tette, és
természetes alvásba nem merült.
Lenézett a nőre, szinte megsemmisítette a felé mutatott
bizalma.
– Olyan szörnyű lenne, édes Cyn? – suttogta. – Az
örökkévalóságot mellettem tölteni? – De Cyn már túl mélyre
süllyedt az álmában, és Raphael nem tudta, hogy egyáltalán
hallani akarja-e a lány válaszát.
 38. Fejezet

– Raphael! – Cyn álomittas suttogása felriasztotta Raphaelt

a saját gondolataiból, emlékeztetve a múló időre. Egy utolsó,
vonakodó simogatással elhúzódott tőle, a lány álláig felhúzta a
takarót, és a melege alá bújtatta.
Búcsúzóul még lehajolt, hogy megcsókolja Cynt. Gyors
ajakérintés a homlokára, amely érzéki felfedezéssé vált a bőre
és meleg szája felé. Cyn éhesen dorombolt álmában, tele
vágyakozással iránta. Felállt, és sajnálkozva nézte a nőt,
mielőtt távozásra kényszerítette volna magát.
Lent a garázsban emberi őrök csatlakoztak a vámpírjaihoz,
és velük együtt egy emberi orvos is, aki megbízható tagja volt
személyzetének.
– Hívattam Dr. Saephant – mormogta Duncan az oldalán. –
Az őrök kint maradnak, de arra gondoltam, talán…
Raphael megfeszült, küzdve a késztetéssel, hogy megtartsa
magának, nem engedve, hogy bárki más hozzáérjen rajta kívül.
De a nap felkel. És akkor nem lehet mellette. Lehunyta a
szemét, érezte a bőrén az első hőpírt.
– Igen! Köszönöm, Duncan!
– Meg fogjuk védeni, uram!
– Bosszút állunk érte! – mondta hevesen. Azután maga köré
gyűjtötte a vámpírjait, és eltűnt az elhalványuló sötétségben.
 39. Fejezet

Cynthia éles fájdalmat érzett a karjában, amikor felébredt,

majd égő érzés követte, amikor a tű visszahúzódott. A szeme
kinyílt, és legördült az ágyról, mozgás közben megragadta a
Glockot az ágy melletti fiókjából, és lekuporodott az asztal
mellé, a fegyvert pedig ráfogta… egy szimpatikus, fehér
köpenyes fickóra? Megvizsgálta a szobát. Ott volt, ahol várta
is, a saját lakásában, a saját ágyában. Lefelé nézve, lassan
szivárgó vért és zúzódásokat látott a bal karja belső felén.
Felnézett a férfi megrökönyödött arcára.
Az egyik kezében üres véres tasakot tartott, a másikban egy
műanyag csövet, ami tűben végződött.
– Vérátömlesztés – magyarázta. – Sok vért veszített.
– Ki maga? – A hangja rekedtebb volt, mint várta, és
öntudatlanul is felköhögött.
– Dr. Peter Saephan, szolgálatára! – mondta kellemes
mosollyal. – Nekünk, embereknek ez mennyiségi kérdés, nem
csak minőségi – intett a vért tartalmazó tasakra.
– Raphaelnek dolgozik? – Kicsit ellazult, majd rájött, hogy
meztelen, és lerántotta az ágyról a takarót, hogy a teste köré
csavarja.
– Az a megtiszteltetés ért – ismerte be Saephan. – Éhes?
– Éhes, de… – Cyn megszimatolta magát, és undorodva
fintorodott el. – Le kell zuhanyoznom!
– Ah, akkor biztosan jobban érzi magát! Jó! Mutassa meg,
hol tartja az ágyneműt, és én áthúzom ezt az ágyat, amíg
felfrissül!
– Meztelen vagyok! – mondta elkeseredve.
 – Ugyan már, én orvos vagyok! Emellett…
– Nos, igen, de maga nem az én orvosom! – Intett a
kezével, kiparancsolta a férfit a szobából, és a fürdőszoba felé
indult, amikor az eleget tett a kérésének.
– Az ágynemű az előszobai szekrényben van! – kiáltotta,
mielőtt a férfi becsukta volna az ajtót.

****

A víz vörös lett a vértől, mielőtt befejezte a zuhanyozást, és

semmiféle súrolás sem tudta kitörölni Albin fogainak emlékét
a nyakán. De a teste tiszta volt, a haját – hála Istennek –
sikerült besamponoznia, és csak egyszer kellett
megtámaszkodnia a falban, hogy talpon maradjon a forró víz
alatt. Amikor végül majdnem rózsaszínűre forrázódva
előbukkant, ezerszer jobban érezte magát. A hálószobát üresen
találta, és az ágy szépen meg volt igazítva. Lassan a szekrény
felé lépkedett, és tiszta fehérneműt, majd egy kényelmes
selyemköntösöt vett magára. Sebei elképesztően gyorsan
gyógyultak, de a bőre még mindig érzékeny volt, és mindenütt
fájt. Miután szélnek eresztette a stílust, beledugta a lábát egy
kényelmes mamuszba, majd követte az orrát a valahol lent
készülő friss kávéhoz.
A konyhájában megtalálta a kávét és Dr. Saephant is.
– Nos, jobban néz ki! – jegyezte meg a doki mosolyogva. –
Még mindig éhes?
– Farkaséhes, de figyelmeztetem, hogy nem sok kaját talál
a… – A hangja elcsuklott, amikor Saephan lerakta elé a
tányért – rántotta sajttal és pirospaprikával, ropogós szalonna
és vajas pirítós.
– Tudom, hogy ezt az ételt nem a hűtőmben találta! –
jegyezte meg a nő, és falni kezdett.
– Hmm, nem! Ebben igaza van! Elküldtem az egyik őrt a
boltba.
Cynt túlságosan elfoglalta, hogy ételt lapátoljon a szájába,
hogy válaszoljon.
Saephan töltött egy csésze forró kávét, és elé tette.
– A koffein jó arra, ami most kínozza!
– A koffein mindig jót tesz, doki – mondta teli szájjal.
Lenyelte a falatot, és egy nagyot kortyolt a bögréből. –
Egyébként köszönöm az ágyneműcserét. És minden mást is.
Nem sok mindenre emlékszem! – Önkéntelenül is
összerezzent. – Azt mondta, hogy Raphaelnek dolgozik?
– Közel húsz éve! És ez idő alatt több mint néhány véres
ágyneműt is átcseréltem.
Cyn kételkedve nézett rá. Legfeljebb huszonöt, talán
harminc évesnek tűnt. A fedetlen ablakokra nézett.
– Nem lehet vámpír!
– Nem, nem! A párom egyike Raphael embereinek. Ő
megosztja velem a vérét, és az egészségesen tart. Tisztességes
cserének tűnik, nem gondolja?
– Gondolt valaha arra, hogy… tudja… hogy átváltozzon?
Saephan üres pillantást vetett rá.
– Ó, az újjászületésre gondol? Vámpírrá válni? Gondoltunk
rá, de akkor mindkettőnknek mástól kellene beszereznünk a
vért, és nem vagyok biztos benne, hogy ez tetszene, lévén,
hogy ez egy… meglehetősen meghitt élmény. A legtöbb
vámpír emberrel párosul, ha egyáltalán párosul. És
természetesen Lord Raphaelnek mindenképpen engedélyt
kellene adnia az újjászületésemre.
– Újjászületés?
– Annak nevezzük. Jobbnak tűnik, mint annak nevezni, ami
valójában.
Cyn érdeklődve nézett fel.
– És mi az?
– Egyetlen szóval, bonyolult. Különösen agresszív
vírusként viselkedik, mindent felfal, ami az útjába kerül, de
ennél sokkal többről van szó. Hogyan magyarázza meg
például Raphael mentális erejét? Azt a képességét, hogy képes
kommunikálni a vámpírjaival telepatikusan, hogy gondolattal
képes befolyásolni a fizikai világot?
– Mágia?
A férfi fájdalmas arckifejezést öltött. – Tudós vagyok; az
elmém nem tudja felfogni ezt a lehetőséget. Mondjuk inkább
úgy, hogy még nincs megfelelő tudásunk a magyarázatra.
– Igen? Nos, ez… – Egy laza mozdulattal megérintette a
sérült vállát. – Elég mágikus.
– Ugye? Természetesen Lord Raphael vére sokkal erősebb,
mint a többségé. Elvégeztem néhány kezdetleges kutatást a
vámpírvér gyógyító tulajdonságairól – traumatológiai sebész
vagyok, így a kutatás nem éppen az én területem, de ez
egészen meghökkentő.
– Ne hagyja, hogy a botoxos tömeg megtudja! Ledöntik a
falakat!
– Mennyire igaz!? De nincs semmi gond. Az ajkaim le
vannak pecsételve!
A lány a kinyilatkoztatás másik részére koncentrált.
– Tehát Raphaelnek kell engedélyt adnia, mielőtt bármelyik
embere új vámpírt készítene?
Úgy nézett ki, mintha vitatkozni akarna a nő által választott
szavakkal, majd elmosolyodott.
– Nos, természetesen. A vámpírlordok meglehetősen
szigorúan ellenőrzik a lakosságot. Nem lehetnek az országban
szabadon kódorgó vámpírok; hamarosan többen lennének az
embereknél, és ez hová juttatna minket? Vagy őket, ami azt
illeti. Szeretne még tojást? – kérdezte, észrevéve Cyn üres
tányérját. – Örülnék, ha…
– Nem, köszönöm! Már ez is több volt, mint amit egész
héten szoktam reggelizni! Apropó, meddig voltam kiütve?
– Harmincnyolc óra, többé-kevésbé. Tegnap nem sokkal
napkelte előtt értem ide, és akkor már egy ideje ki volt ütve.
Valaki tényleg jól megdolgozta!
 Cyn felkapta az üres tányérját, és a mosogatóhoz vitte.
Saephan ott állt, elvette tőle, majd leöblítette és betette a
mosogatógépbe.
– Pihennie kell! – emlékeztette.
– Nagyon jól érzem magam, csak kicsit fáj! – mondta a nő
szórakozottan, és figyelmét a bejárati ajtó vonta magára. A
homlokát ráncolva lassan átsétált a nappalin. Az ott… az
fűrészpor? – mindenen és mindenhol. Valószínűleg azért, mert
új ajtó lett beszerelve. A nő zavarodott pillantást vetett a
dokira a válla fölött.
– Új ajtó – erősítette meg. Felismerés villant fel az arcán. –
De nem emlékszik erre, igaz? Természetesen nem voltam itt,
de azt hiszem, Lord Raphaelnek a szó legszorosabb
értelmében be kellett kopognia az ajtón, hogy eljusson önhöz.
Megmentette az életét!
– Tudom – mondta komoran. – Annyira emlékszem.
Felmérte az ajtót, kezével végigsimítva a széleken.
– Oké, elég az izgalomból! Vissza az ágyba!
Cyn felsóhajtott.
– Nem hiszem! Dolgom van! – Visszafordult a konyhába, és
friss kávét töltött magának, mielőtt elindult volna az irodájába
vezető lépcsőn.
– Ms. Leighton, ragaszkodnom kell hozzá! Lord Raphael
rám bízta…
A vaskos irodaajtó becsukódott, elvágva a jó orvos utolsó
szavait. Régi barátnője, Benita két éjszakával ezelőtt elárulta,
és ez szinte a halálához vezetett. És Cyn ki akarta deríteni,
hogy miért.
 40. Fejezet

Cynthia érzékelte azt a pillanatot, amikor Raphael belépett a

lakásába, érezte, ahogy a hatalom zümmög a vérében, mintha a
teste valami egészen más szinten ismerte volna fel. Felállt és
kinyitotta az irodája ajtaját, hallotta a férfi hangját a
földszinten, ahogy Saephanhoz beszélt. Nem is próbálta
kivenni, hogy miről van szó, inkább visszasétált a
számítógépéhez, és leült, hogy befejezze, amit korábban
elkezdett. Ez az ügy hamarosan a végkifejletéhez ér, és neki
szándékában állt részt venni a végső leszámolásban.
– Dr. Saephan azt mondja, hogy pihenned kellene!
Cyn anélkül válaszolt, hogy megfordult volna, ujjai a
billentyűk fölött röpültek, hogy elmentse és kinyomtassa a
munkáját.
– Pihenek! – Eltartott egy pillanatig, mire megfordult, mivel
automatikusan a falakért nyúlt, amelyek pajzsokként
viselkedtek, és megakadályozták, hogy túl sokat aggódjon,
hogy ne függjön senkitől, és hogy ne engedje meg, hogy bárki
más törődjön vele. És semmi sem volt ott. A falai
összeomlottak, és az üres helyeken csak Raphael volt.
Felsóhajtott, és megfordította a székét, hogy felfedezze, ahogy
a férfi azokkal a fekete szemekkel figyeli őt, mintha átlátna
rajta. A hirtelen érkező sóvárgás elakasztotta a lélegzetét. A
férfi lazán támaszkodott az irodája ajtókeretéhez, kifakult
farmert viselt hosszú lábain, amelynek dereka alacsonyan
lógott a keskeny csípőn, fekete pulóver simult széles
mellkasára egy bőrdzseki alatt, amely kihangsúlyozta azokat a
csodálatosan széles vállakat.
Ennyi lehet az egész, ez az automatikus sóvárgás, amely
minden alkalommal megragadta, amikor meglátta Raphaelt?
Vajon csak a vámpírok egyedi biológiája miatt vágyódott
annyira utána, amikor külön voltak? Azt kívánta, bárcsak ez
lenne az igazság. Sokkal egyszerűbb lenne, ha így lenne. De
nem az volt. Ó, igen, ott volt a vágy. Érezte, hogy a teste most
is reagál rá, a szoba másik oldaláról. De ez ennél sokkal több
volt. Hogyan tudná meghatározni, akár csak saját magának?
Mintha a gravitáció többet nyomott volna, amikor ott állt az
irodájában, mintha a világ visszatartotta volna a lélegzetét,
amikor elment. Felállt és az ajtóhoz lépett.
– Tartozom egy bocsánatkéréssel – mondta, és felnézett a
férfira.
Raphael kinyújtotta a kezét, és a köntös övénél fogva
közelebb húzta magához. – Miért is?
– Nem kellett volna a minap úgy távoznom, ahogy… nem
tudom, hagyhattam volna egy cetlit vagy ilyesmit. Ez… kissé
elsöprő volt! Kicsit lehengerlő vagy!
A férfi szeme felvillant a hirtelen haragtól.
– És ezért elmenekültél valakihez, aki ezt tette veled? – A
fejét Cyn alig meggyógyult válla felé rántotta.
– Megtámadtak, Raphael, és éppen elnézést kérek, tehát ne
legyél seggfej!
Raphael ekkor elmosolyodott, lassú, ragadozó mosollyal.
– Seggfej? Nem hiszem, hogy bárki is merte volna
használni ezt a szót velem kapcsolatban a néhány száz év alatt,
legalábbis még soha sem hallottam.
– Valószínűleg ezért vagy néha olyan nagyképű! –
vigyorgott rá Cyn, majd kijózanodott. – Figyelj, rengeteg
információt szereztem neked…
– Később – mondta –, most téged akarlak!
– Igen – mondta egyszerűen a nő.
Raphael egyetlen ujjmozdulattal kioldotta a köntös övét, és
félrelökte, amikor a keze a nő derekára csúszott, a csupasz bőrt
simítva. Forró, követelődző csókot nyomott a szájára, és a lány
teste azonnal reagált. A férfi kabátjának puha bőre a melleihez
simult, miközben átkarolta a Raphael nyakát, és a cipzár fogai
a mellbimbóit karistolták.
 – Raphael – suttogta sóvárgóan, és felismerve a férfi
vágyakozását is, magas, karcsú testét a férfi testéhez nyomta.
Érezte, hogy a férfi merevedése máris kemény és őt várja.
Raphael halk morgása Cyn szájában dübörgött, végiggurult a
torkán és ott remegett a mellkasában. Halk, nyüszítő hanggal
fejezte ki szükségét, és a férfi felemelte, a szája nem hagyta el
az övét, miközben az ágyhoz vitte.

****

Raphael félrelökte a selyemköntöst, amely gúnyolódva

rejtegette Cyn telt melleinek puha íveit. A szája Cyn ajkától a
sebzett válláig haladt, elidőzve a finom, új bőrön, majd lefelé
mozdult, hogy először az egyik, majd a másik mellét
megcsípje finoman, amíg édes, megkeményedett gyöngy nem
lett a tetején, és a szájába véve óvatosan megrágcsálta kissé a
fogával. Ez elég volt ahhoz, hogy legcsekélyebb mennyiségű
vért magához vonzza, elég ahhoz, hogy a lány háta ívbe
feszüljön a vágytól. Amíg a szája az egyik mellét rágcsálta, az
ujjai a másikat simogatták, fájó gyengédséggel megcsípve a
mellbimbót, tovább lakomázva Cyn zamatos testén.
A lány újra és újra felkiáltott örömében, az apró nyögések
az éhség szikráit terjesztették a férfi testében, és szinte
megőrjítette a vágy, hogy a fogait a nyakába, a farkát pedig a
lány lüktető forróságába süllyessze. A lány a férfi ruháit
rángatta, gyengéden panaszkodott, miközben a kezei Raphael
bőréhez akartak érni. Lerángatta a dzsekijét, és a pulóvert
áthúzta a feje fölött. A férfi megállt, hogy kigombolja a
farmerját, és Cyn követte, karcsú ujjaival kinyitotta a slicc
gombjait, és a vastag anyag alá csúsztatva a kezét, megtalálta
kőkemény farkát. A lány a szájába vette, a farmert letolta a
csípője alá, és még mélyebbre szívta, amikor a teljes hossza
kiszabadult, nyelve az érzékeny fejen játszott. A férfi
felnyögött, és igyekezett uralkodni azon a vágyán, hogy
belemerüljön a torkába, és megdugja a forró, nedves száját.
Megfogta Cyn fejét nagy kezeivel, az ujjai a hajába merültek,
miközben a lány nyelve fel-alá siklott, csintalan nyelve úgy
nyalogatta, mintha a kedvenc cukorkájáról lenne szó.
 Amikor már nem bírta tovább, összeszorította a kezét, és
motyogó káromkodással felhúzta a nőt, és visszalökte az
ágyra, majd követte és csapdába ejtette ott. Megkóstolta,
harapós csókokkal incselkedett vele, amíg fel nem kiáltott, és a
hajába túrva a lába között lévő selymesen sima V-ig nem
kényszerítette. A férfi mindkét kezével megfogta a nő fenekét,
és felemelte magához. Széthúzta a lábait, hogy szélesre tárja a
kutató szája előtt. Nyelve a megduzzadt redők közé siklott,
megmeredve tapogatózott benne, mint egy kis farok, majd
felfelé siklott a kemény csiklóhoz. A lány döbbenten felzihált,
amikor a férfi nyelve körbejárta az érzékeny részt, tovább
keményítette, majd beleharapott, hogy a legédesebb vért
kóstolja, aminek hosszantartóan megmaradt az íze, amíg Cyn
sikoltozott az orgazmustól, és teste remegett Raphael keze és
szája szorításában.
Remegés hullámoztatta meg alatta a lány izmait, amikor
megnyalta orgazmusának finom nedűjét, és újabb
örömkiáltásokat váltott ki az ő Cynjéből.
– Édes, Cynem – suttogta, és gyengéden megfújta az
érzékeny csiklót. – Annyira édes!
– Kérlek! – suttogta. – Ó, Istenem, kérlek, Raphael!
A vágy elöntötte a férfit. Felemelte magát a lány lábai
közül, és a farkát mélyen beledöfte, olyan erőteljes lendülettel,
amely felemelte az ágyról. Cyn felnyögött az elégedettségtől,
szorosan átfogta a lábaival a férfi derekát, csapdába ejtve sima
hüvelyének vulkáni forróságában. Lehajtotta a fejét, hogy még
egyszer megkeresse a lány száját, vegyítve testük ízét, a lány
nyelvét megkóstolva, hagyta, hogy a nő megkóstolja saját
édességét. Ki-be csúszott, olyan vágy vezérelte, amilyet még
sohasem érzett, és azt követelte, hogy sajátjának jelölje meg,
hogy se más vámpír, se másik ember ne merje soha elvenni
tőle.
Amikor megérezte csúcspontjának közeledését, érezte heréi
megfeszülését, ami azt mondta neki, hogy nem képes tovább
ellenállni a lány kísértésének, engedte, hogy a szája megtalálja
azt az édes eret Cyn nyakában, és hagyta, hogy agyarai
kicsússzanak, megsimogassák a verejtékes bőrt, majd
belemélyesztette őket. Forró vér csúszott le a torkán, amikor
az orgazmusa mélyen kilövellt a lányban. Cyn görcsbe rándult
alatta, csatlakozva hozzá az izzó orgazmusban, és sikolyait a
vállába fojtva, körmeivel a hátát karmolta.
Raphael összeomlott a nő felett, nyelve lustán nyalta fel a
nyakára csöpögő vért, és érezte, ahogy a lány szíve a
mellkasához csapódik. Cyn lábai szétnyíltak, és a férfi kissé
elmozdult, hogy levegye testének súlyát a karcsú testről.
Félmerev farka kezdett kicsúszni belőle, és a nő egy kis
tiltakozást mormolt, felemelte egyik hosszú lábát, hogy a
derekára fonja, szorosan tartva őt, befészkelve a lába közötti
meleg, nedves völgyben. Raphael felemelte a fejét, és halkan
felkuncogott. A lány kinyitotta a szemét a hangra, és egy újabb
vágy emelkedett a férfi ágyékában a zöld tekintet által
kifejezett heves birtoklástól. Mélyen a torkából felmordult.
Száz éjszaka, ezer, tízezer sem lenne elég, hogy kielégítse a
szenvedélyét ez iránt a nő iránt. Érezte, ahogy a farka
ébredezik, szükségét érezte, hogy újra a magáévá tegye, és újra
megkeményítse a testét. Soha nem érzett ekkora sóvárgást
egyetlen nő iránt sem, legyen az halandó vagy halhatatlan. Mit
áldozna fel egy ilyen vágyért? Miről mondana le, hogy az
éjszakáit Cyn ágyában tölthesse?
– Magad vagy a kísértés, édes Cyn! – mormogta, és a
kezére emelte magát, távol a nő testének csábító forróságától.
Lehajtotta a fejét, hogy még egyszer megcsókolja a lány puha
száját, majd felállt, felkapta a farmert és elindult a
fürdőszobába a hideg zuhany alá.
Cynthia az ágyon feküdt, és hallotta a fürdőszoba ajtajának
kattanását, hallotta a víz folyását. Valami elveszett abban a
pillanatban, amikor a férfi a távozás mellett döntött, valami
megfoghatatlan és értékes dolog. A gyomrában érzett meleg
elégedettség kihűlt, és hirtelen meztelennek és
kiszolgáltatottnak érezte magát.
Gyorsan legördült az ágyról, és szinte berontott a gardróbba
néhány ruháért, mielőtt lesietett volna a lépcsőn a másik
fürdőszobába. Olyan érzése volt, hogy Raphael nem akar
társaságot a zuhany alatt, és ő nem akarta látni az arcát, amikor
visszautasítja.
 41. Fejezet

Amikor Cyn kijött a vendégszobából, Raphael már a

konyhai sziget pultja mellett ült. Elfordulva beszélt
félhangosan a mobiljába. Cyn nem szólt semmit, de felment
egyenesen az emeletre az irodájába, és elővette a korábban
összekészített jegyzeteket. Információkkal teli mappájával
felszerelkezve csatlakozott a férfihoz a konyhában.
A férfi sötét szeme követte Cyn minden mozdulatát, amikor
az kivett egy üveg hideg vizet a hűtőből, és leült az egyik
bárszékre, a sziget másik oldalán.
– Ma némi kutatást folytattam a házzal kapcsolatban, ahová
tegnap este vittek – kezdte a beszámolóját. – Hat hónappal
ezelőtt vásárolta meg az Odessa Exports, amely egy
meglehetősen kirakat cég. Megpróbálták elrejteni a nyomaikat,
de egészen biztos vagyok benne, hogy sikerült azonosítanom
ennek az egész cirkusznak a valódi tulajdonosait. –
Megkockáztatott egy gyors pillantást a férfira, és
megállapította, hogy feszülten bámul rá. De bármit is érzett,
túl mélyen el volt temetve, hogy a nő felismerhesse azt az
üres, gyönyörű arcon. – Valószínűleg azt is tudni szeretnéd,
hogy valaki vérbankot vagy etetőhelyet üzemeltet, bárhogy is
nevezitek ezt, nem egészen tíz mérföldre innen, a Decker
Canyonban. Feltételezem, hogy nem te.
– Ki nyúlt hozzád? – Ezt olyan sértett birtoklásvággyal
mondta, hogy a nő legszívesebben felsikoltott volna. Milyen
jogon érzett ekkora felháborodást? Nyilvánvalóan nem akarta
őt; mit érdekli, ha valaki más viszont igen? Nem nézett rá. A
férfi túl jól tudta, mire gondol.
– A haverod, Albin! Bár állítólag csak meg kellett
kóstolnia! Valaki másnak tartogatott főételnek.
 – Kinek?
– Nem tudom! Soha nem mondták ki a nevét, és soha nem
is láttam. Mire megérkezett, én már próbáltam visszajutni az
autómhoz, és más dolgok jártak a fejemben – tette hozzá
szárazon. – Ezenkívül még két vámpírral beszéltem, mielőtt
Albin monopolizálta volna az időmet. Egy nagydarab
maflával, akit Tommynak hívnak, és… – a hangja elakadt,
amikor eszébe jutott, ahogy Benita vonaglik a spanyol
vámpírral. Nyelt egy nagyot, majd folytatta. – Sötét hajú,
vonzó pasas, kemény spanyol akcentussal. Nem mexikói,
hanem kasztíliai. Ő… tudta, hogy ki vagyok, tudta, hogy
neked dolgozom!
– Che Leandro – mormolta Raphael. – Miért volt ott?
– Amennyire felfogtam, egyetlen célja az volt, hogy
feküdjön az ágyon, és vonzónak tűnjön. És csúnya utalásokat
tegyen a küszöbön álló, és kifejezetten kellemetlen halálomról.
Úgy tűnt, úgy gondolja, hogy megtiszteltetve kell éreznem
magam az Atyjától, aki maga akarja a piszkos munkát
elvégezni.
– Az Atyja – mondta élesen Raphael. – Pontosan ezt a
kifejezést használta?
Cyn visszapörgetett az emlékeiben. – Igen! Azt mondta,
hogy az Atyja magának akar engem!
Raphael talpra ugrott, a szék a háta mögött a padlóra
zuhant. Keze olyan erősen szorította a lapozott pultot, hogy a
lány biztos volt benne, hogy összetörik a keze alatt.
– Pushkin – vicsorgott a férfi.
Cyn riadtan húzódott vissza egy kicsit.
– Mrs. Judkins említette a Puskin nevet. Úgy gondolta,
hogy valaki ezzel a névvel hagyott üzenetet a férjének. Akkor
nem sokat gondolkodtam rajta. Úgy értem… mindenki ismeri
Puskint, nem igaz?
A férfi sötét szeme a nő arcára villant, majd áttért a sérült
vállára a vastag pulóver alatt, amelyet a zuhanyozás után vett
fel.
 – Mit tudtál még meg? – morogta.
Seggfej, gondolta.
– Az Odessa Exportsot visszakövettem egy Santa Barbara-i
holdinghoz. A State Streeten adták meg az irodáik címét, de ha
meg akarod találni ezt a Pushkint, azt javaslom, hogy
Montecitóban nézz utána. Itt megtalálod őt, és… –
ráhunyorított a dühös vámpírra, aki a pult másik oldaláról
figyelte. – Valószínűleg ott tartják Alexandrát is fogva.
– Hogyan szöktél meg Albintól?
A nő megrökönyödve pislantott a hirtelen témaváltástól.
– Lelőttem – mondta egyszerűen. – Ti hajlamosak vagytok
elvetni az embereket, mint ártalmatlanokat. Különösen az
olyan idősek, mint Albin, akik még modern fegyverek nélkül
vívták a háborúikat. Egyáltalán nem motozott meg. – Átölelte
saját magát az emlékektől. – Rám támadt – mondta halkan. –
Olyan gyorsan; ti mind olyan gyorsan vagytok! Alig sikerült
elővennem a fegyverem, és máris rajtam volt, a fogai a
vállamba mélyedtek. Azt hittem, hogy meghalok, de úgy
gondolom, ő először játszani akart. Bántani akart, hallani,
ahogy sikoltok. Sikítottam, rendben! De miközben
sikoltoztam, majdnem a teljes tárat belelőttem a fattyúba. Nem
tudom, megöltem-e, de elengedett annyi időre, hogy el tudtam
menekülni. És akkor csak ez érdekelt. – Felnézett, és elsápadt
a Raphael arcán látható dühtől. – Szóval – mondta könnyedén.
– Mikor megyünk ezek után a fickók után?
– Te nem! – mondta kifejezéstelen, kemény hangon.
– Gondold át még egyszer, Lordom! – mondta határozottan.
– Ez az én esetem, és szándékomban áll felügyelni. Lehet,
hogy elkerülte a figyelmed, de nekem is van némi
elszámolnivalóm ezekkel a fickókkal!
– Túl veszélyes lesz! Ezúttal nem esetlen emberekkel
kerülünk szembe! Ha ez Pushkin fészke, akkor várni fog
minket, engem fog várni!
– Igen, nos, nem mondod, pajtikám! Ez az esetlen ember
jön a buliba! És nincs szükségem a kibaszott engedélyedre!
Elvihetsz magaddal, vagy követhetsz oda, de én is megyek!
 Raphael zordan meredt rá, nagyobb magasságával és
termetével akarta megfélemlíteni. Vagy legalábbis
megpróbálta. Cyn nem volt hajlandó megijedni sem tőle, sem
bárki mástól.
– Rendben! – vicsorogta a férfi, és sarkon fordulva a
garázsba vezető lépcsőhöz sétált. – Holnap este! Javaslom,
hozz magaddal néhány karót!
– Ne aggódj miattam! – kiáltott utána. – Van saját
fegyverem!
Raphael megállt, amikor az ajtóhoz ért, széles válla egy
pillanatra meggörnyedt, amikor ránézett. – Cyn…
A lány pillantása találkozott a férfi tekintetével, és egy
pillanatra arra gondolt, hogy talán… de nem. A férfi
arckifejezése megkeményedett, tekintete ismét kifejezéstelen
lett.
– Nyolc órára legyél a kapuban! – mordult fel. – Nem fogok
várni rád!
És eltűnt azzal a természetfeletti sebességgel, amely alig
volt több, mint egy elmosódott mozdulat az emberi szem
számára.
– Gyáva! – suttogta Cyn, és visszaereszkedett a bárszékre. –
Te kibaszott gyáva!

42. Fejezet

Cyn dél előtt ébredt fel, mindene fájt, és úgy érezte, mintha
semmit sem aludt volna. Azt mondta magának, hogy ez Albin
támadása, és az azt követő menekülés miatti merevség. Az
álmatlan éjszaka nem lehet a sötét szemek és érzéki ajkakról
való álmodás, vagy a szívét ért fájdalom, vagy akár a lába
közötti sóvárgás következménye. Nem tűnt igazságosnak,
hogy az a gazember képes volt kilépni az életéből, és még
mindig kísérti az álmait. Kigurult az ágyból, és elhatározta,
hogy Raphaelt és perzselő tekintetét száműzi az elméjéből és a
szívéből. Legalábbis estig. Ami eszébe juttatott valamit.
Felhívta a vámpírlord birtokát, és Dr. Saephant kérte.
Valószínű, hogy az orvos is nagyjából úgy dolgozott az
éjszakai órákban, mint a lány, de ma korán kell ébrednie. Miért
csak ő szenvedjen?
– Saephan – válaszolt egy álmos hang.
– Cynthia Leighton vagyok.
– Cynthia! – A nő szinte hallotta, ahogy gondolkodni
próbál. – Nincs semmi baja, igaz? – kérdezte gyorsan aggódva.
– Nem, nem – biztosította a lány. – Azért hívtam, hogy
bocsánatot kérjek a minap történtekért. Amiért, tudja, kizártuk.
– Ó! Nos, köszönöm! Ez szép öntől… gondolom. De
egyszerűen csak megkérhettek volna, hogy menjek el!
– Igen. Attól tartok, hogy az egyedül élés tompította a
szociális készségeimet.
– Mmmmm.
– Nos, az ön párja is megy a nagy vadászatra ma este?
– Ó, Istenem, igen – nyögte. – Mindenki erről beszél.
Olyanok, mint egy rakás gyerek karácsony előtt. Vérszívók,
halálos gyerekek, de… el tudja képzelni!
– Igen! – kuncogott fel erőltetetten. – Amint elég sötét lesz,
azonnal útra kelnek, igaz?
– Szerencsére igen, különben teljesen megőrjítenének
minket, többieket. Azt hiszem… Cynthia, ön most információt
próbál kiszedni belőlem?
– Talán egy kicsit – ismerte be a nő. – Raphael azt mondta,
hogy én is mehetek, de úgy tűnik, néhány órával eltévesztette
az indulási időt. Furcsa, nem? – Mély sóhajt hallott a vonal
másik végéről.
– Talán nem akarja, hogy újra megsérüljön – mondta
halkan.
– És talán nekem nincs szükségem valami hatalmaskodó
vámpírra, aki döntéseket hoz az életemről helyettem!
 – Mit fog tenni? – Aggódónak tűnt.
– Ne aggódjon, doki! Nagyon szeretem az életemet, minden
ellenkező bizonyíték ellenére. De nem fognak kizárni ebből!
Kiérdemeltem a jogot, hogy részt vegyek a végjátékban! –
Hallgatta a vonal másik végén a csendet.
– Talán így van – mondta a doki végül. – De… én már
láttam ezeket a fickókat akcióban. Nem akar ennek a közepébe
kerülni, higgye el nekem!
– Elhiszem. Úgy értem, hiszek önnek. Szóval, ne aggódjon,
óvatos leszek! Nézze, indulnom kell! Nem pazarolhatom az
időmet, ahogy mondani szokták. Nagyon köszönöm, doki, és
bocsánatot kérek a múltkoriért!
– Biztos vagyok benne! Vigyázzon magára!
– Ön is! – Amikor letette a kagylót, azon gondolkodott,
vajon Saephan megemlíti-e ezt a beszélgetését a párjának,
vagy akár Raphaelnek. Nem mintha ez számítana. Mire a
vámpírok ma este kikelnek az ágyukból, ő már régen eltűnt.
 43. Fejezet

Pushkin birtokát össze sem lehetett hasonlítani Raphael

tágas birtokával. A Santa Barbara feletti dombok kanyargós,
keskeny utcájának végén lévő két ingatlan egyike volt. Az első
egy tágas hacienda stílusú rezidencia volt, homokszínű
falakkal és vörös cseréptetővel. Nyolc láb magas fallal volt
körülvéve, és egyetlen széles kapu volt a bejárata. Egy
magányos, unatkozónak látszó emberi őr állt csak a gyenge
fülkében, és úgy tűnt, jobban érdekli Judy bírónő
mondanivalója a kis televízió képernyőjén, mint bármi, amit
Cyn csinálhatna. Nem mintha egyébként is észrevette volna.
Százméternyire volt, a vámpír birtokánál valamivel
magasabban fekvő ingatlan szélén, tökéletes rálátással az
egész birtokra.
Az őrön kívül nem látszott semmilyen mozgás a házban
vagy a ház közelében. Vastag függöny borította az összes
ablakot, amelyet látott, de úgy tűnt, hogy Pushkinnak
nincsenek sem erőforrásai, sem hajlandósága, hogy nappal
jelentős számú emberi őr jelenlétét igényelje. Ezt megfontolta,
és úgy gondolta, hogy nem valószínű, hogy a Santa Barbara-i
vámpír olyan földalatti létesítményekkel rendelkezik, mint ami
a malibui birtokon van. Ez a ház régi volt, nem olyasmi, amit
saját használatra épített volna, és a környékbeli házaknak nem
volt alagsora. Magának Pushkinnak valószínűleg volt
valamilyen ablaktalan, belső szentélye, ahol a nappali óráit
töltötte. De úgy tűnt, mintha néhány vámpír követője holtan
töltötte volna napjait a világ előtt, és csak egy darab vastag
függöny akadályozta az azonnali megégést. Cyn elképzelte,
ahogy Albin fehér bőre ropogós feketére sül a napsütésben, és
komoran elmosolyodott.
Mozgás keltette fel a figyelmét. Felemelte a nagy
teljesítményű távcsövet, és figyelte, ahogy egy magányos,
középkorú nő siet ki a főházból, pulóvert húzva a hűvös
levegőben. Az éjszaka esett; a föld még mindig nedves volt, és
a levegő kifejezetten hidegnek érződött. A nő pár szót váltott a
kapuőrrel, barátságos beszélgetésnek tűnt, mivel mindketten
elmosolyodtak, és Cyn hallotta a férfi nevetésének hangját,
amikor kinyitotta annyira a kaput, hogy a nő át tudjon haladni
rajta.
A nő kiérve balra fordult, és céltudatosan kezdett lépkedni,
nem sétálásnak látszott. Pushkin birtoka elég nagy volt, és még
így sietve is tíz percbe telt, hogy a kanyar körüli másik
ingatlanhoz érjen, ami mélyen benn volt a zsákutcában. Sűrű
eukaliptusz, vad leander és súrolókefére hasonlító bozótos
borította be a két ház közötti területet, és jóval azelőtt kikerült
az őr látóteréből, hogy elérte volna a második birtokot.
Kifakult fehér ház volt, vályogból épített, de szinte teljesen
elhagyatottnak tűnt, a fák és a szőlő benőtte az udvart, és
felkúsztak a halvány falra. Cyn a helyéről alig látta a
földszintet. Egy járókelő az utcáról, pedig egyáltalán nem
láthatott semmit.
Az asszony beírta a kódot a billentyűzeten, és beengedte
magát egy keskeny kiskapun, amelyet a szilárd fém kapuban
helyeztek el. Néhány percre eltűnt a fák alatt, majd a főházhoz
ért, ahol kulcsot húzott elő a zsebéből, fellépkedett a néhány
lépcsőfokon, majd bement a házba.
Cyn a homlokát ráncolta. Lehet ez ennyire egyszerű? Vajon
Pushkin olyan okos volt, vagy úgy vélte, hogy ilyen könnyen
becsaphatja az ellenségeit? Cyn nem akarta ezt elhinni. De
biztosnak látszott, hogy Raphael ellenfele elrejtőzött a szem
elől, otthagyva a jól karbantartott és nyilvánvalóan, ha nem is
hatékonyan őrzött házat, mint álcát, miközben ő és a vámpírjai
ebben az úttól viszonylag távollévő, romos épületben pihentek
a szomszédban. De ha így is van, Cyn akkor is számítana
valamilyen őr jelenlétére. Lehet, hogy bízik a cselében, de
biztosan nem ennyire magabiztos.
Távcsőjével átvizsgálta az új ingatlant, és nőtt a
bizonyossága. Nehéz, viharbiztos fémredőnyök borítottak
minden ablakot. A nő a tetőre emelte tekintetét, és szinte
lemaradt az árulkodó jelről, olyan finom volt. Nem több, mint
egy árnyék a kémény világos tégláján. Tekintete visszatért a
forrásához, és látta, hogy egy fekete ruhás láb mozdul meg a
fedezék alatt a külső boltíves mellvéd mögött. Az alapos
keresés nem talált más jeleket, de ez nem azt jelentette, hogy
nem voltak ott, csak azt, hogy az itteni őrök elég profik voltak
ahhoz, hogy ne lássák meg őket… ellentétben a Judy bírónő
rajongójával a másik házban.
Cyn tovább kukucskált a távcsövön keresztül, amíg a szeme
a megerőltetéstől már könnyezni kezdett, de nem talált más
jelet sem a vámpírokról, sem az őrzőikről. A szemét dörzsölve,
szórakozottan vizsgálgatta az ingatlan maradékát, és egy
halvány fehér villanást kapott el messze a ház mögött.
Valamilyen melléképület? Egy garázs?
Közel két órán át rejtőzött a domboldal bozótjában,
gyakorlatilag mozdulatlanul a sűrű leander bokrok között.
Unatkozott, és nyugtalan lett, és azon kezdett gondolkodni,
miért számít neki annyira, hogy a nedves talajon fekve töltse a
napját, miközben az apró rágcsálók túlságosan is közel
rohannak el mellette az ügyeiket intézni. Meghozva a döntést,
óvatosan betette a távcsövet a hátizsákjába, és addig kúszott
felfelé és a dombon túlra, amíg már nem láthatták meg lentről.
Aztán felállt és sétálni kezdett. Talán szükség lenne egy kis
közvetlen felderítésre.

****

A bézs színű ház őre alig figyelt oda, amikor Cyn

elkocogott a ház mellett, leszámítva az alapos
szemrevételezést, ami undorral töltötte el a lányt, egyrészt a
férfi intelligenciájának teljes hiánya miatt, másrészt a teljes
professzionalizmus mellőzése miatt. Persze, Cyn szándékosan
vetkőzött le annyira, hogy csak a feszes, ujjatlan alsóing
maradt rajta, sőt az általában használt sportmelltartóját is egy
csipkés darabra cserélte, ami a Benitánál történt gyors
átöltözésből maradt nála. De volt rajta egy baseball sapka is,
amelyet mélyen az arcába húzott, és egy fekete, testhez simuló
nadrág, belegyűrve a SWAT stílusú nehéz bakancsokba, amik
nem igazán minősültek futócipőnek. És a fickó akkor is csak a
pattogó melleit vette észre. Addig futott, amíg el nem jutott
mélyen a zsákutcába, a második ingatlan túlsó szélére. Egy
pillantás a válla fölött biztosította, hogy az alkalmatlan őr még
akkor sem láthatja, ha azon gondolkodna, de tudva a tetőn
tartózkodó őrökről, megállt az utcán, és egyik lábáról a
másikra helyezte a súlyát, kirázva a lábait, mintha pihenne
egyet, mielőtt folytatja a kocogást vissza le a dombról.
Bámulta a házat, kétségbeesetten követni akarva azt a falat
a fák között. Talán volt valahol egy hátsó kapu, amit talán
kevésbé őriztek, elég nagy ahhoz, hogy egy kis ember átjusson
rajta, de túl kicsi ahhoz, hogy teljes munkaidős őrséget
biztosítsanak mellé. Tíz másodpercig játszott az ötlettel. Túl
kockázatos. A tetőn lévő őrök minden bizonnyal látták, ahogy
befutott a zsákutcába, és talán most is figyelik. Ha eltűnik,
keresni kezdenék. És ha valamit Cyn biztosan tudott, az az
volt, hogy soha többé nem akart Pushkin vámpírjaival bulizni.
Lemondóan sóhajtott, és elindult visszafelé, és addig
folytatta a kocogást, amíg el nem jutott olyan távolságra, ahol
már nem láthatták. A nehezebb utat kellett követnie, ami azt
jelentette, hogy át kell kúsznia a bozótoson. Még több rágcsáló
és valószínűleg kígyók is. Jobb lesz, ha ez az átkozott Raphael
megéri ezt.

****

Visszatérve az előző helyére a domboldalon, ismét néhány

percig tanulmányozta a környéket, majd eltette a távcsövet, és
elindult. Hosszú és koszos túra volt, és a hűvös hőmérséklet
ellenére bőségesen izzadt a kabátja vastag anyaga alatt. De
még mindig jobb volt, mintha a bőre karcolódott volna össze,
ahogy áthaladt a bozót és a gaz gubancain, amelyeket
valószínűleg azóta nem sikerült eltakarítani, amióta a
legutóbbi tűz pusztított ezen a területen több évvel ezelőtt.
Undorodva káromkodott. Cyn teljesen városi lány volt. Ha
kocogásra volt szüksége, akkor azt megtehette Malibu
homokján, a lakása előtt. Ha túrázni akart, a Beverly Centerbe
hajtott, és kirándult a plázában. Tényleg nem élvezte a
szabadban való szórakozást, és biztosan nem ez volt az
elképzelése a jó szórakozásról. De ő nem valami ostoba
felelőssége volt valakinek, akit ott kell hagyni a kapuban állva,
miközben a nagyfiúk elmentek, hogy megmentsék a világot!
Így hát tovább sétált.
Két órájába telt, és már rég kiürítette kis vizes palackja
utolsó cseppjét is, de végül odaért a lejtőhöz, közvetlenül a
benőtt fehér vályogfal mögött. Itt nem volt más, csak bozótos,
valószínűleg valamiféle szövetségi park vagy
természetvédelmi terület. Cyn hasra feküdt, és még egyszer
előhúzta a távcsövet. Rövid lejtő volt a domb ezen oldalán
fekvő birtokig, ahol végig bőven volt fedezék, főleg vad
tölgyfák, többnyire elágazó törzsekkel és teljes
lombkoronával, valamint a kefeszerű bozótos, amelyekkel
egész idáig küzdött. Az ingatlan meredek lejtése
megnehezítené a tetőn lévők számára, hogy észrevegyék, de
egy jó biztonsági csapatnak a helyszínen is lennének emberei,
akik pótolnák ezt a hiányosságot. Másrészt a fal kerületén
kívül még nem látott egyetlen őrt sem – sem a korábbi
megfigyelései alapján, sem most. Ami csak azt jelenthette,
hogy inkább a birtok területén tartózkodtak.
A homlokát ráncolta, és hosszan gondolkodott azon, mit
csináljon. Még nappal volt, így az őrök emberek. Tudta
kezelni az embereket. Zajt keltettek, és nyomon követhetőek
voltak, mint bárki más, és ami még fontosabb, nem volt
emberfeletti sebességük, agyaraik és karmaik. Még egyszer
felemelte a távcsövet. A kőben nem volt törés, még hátsó kapu
sem, de az épület, amelyet a domboldalról pillantott meg, itt
egészen a falig ért. Eltakarná, ha át akar mászni.
Raphael hangjának az emléke – amikor azt mondta, hogy
nyolckor legyen a kapuban – indította el. Az a vámpír úgy
gondolta, hogy hátrahagyhatja? Lekúszott a dombról, közel
maradt a földhöz, és lassan haladt, éberen figyelve minden
hangra. Körülbelül tizenöt métert tisztítottak ki közvetlenül a
birtok körül. Ez nem elég a hatékony egy tűz esetleges
megszakításához, de ez azt jelentette, hogy egy meglehetősen
széles, szabad területen kell átkelnie, hogy elérje a falat. A
legutolsó fedezéke alatt kuporgott és várt. Néhány perc
elteltével, amely alatt nem hallott és nem is látott semmiféle
mozgást odabent, rugalmas párnákat húzott elő a
combzsebéből, és a térdére rögzítette azokat. Aztán felállt és a
fal felé kezdett rohanni, térdét behajlítva az utolsó pillanatban
ugrott. A keze elkapta a fal felső szélét, és a lába és a térde
segítségével a durva felülethez tapadt. Addig mászott felfelé,
amíg a felsőtestét át nem tudta vetni a fal tetején. Olyan volt,
mint felmászni a sziklafalra az edzőtermében. Vagy elég
hasonló hozzá. Amikor felért, megdermedt az épület
szélárnyékában, és hallgatózott. Valahol lennie kell ott egy
őrnek, de rohadjon meg, ha bárkit is hallott, még egy bakancs-
csoszogás, vagy valamilyen mormogás sem árulkodott. A
melléképület fala nagyon közel volt, hegyes cseréptetője
elrejtette a főépületből lefelé nézők előtt. Alatta egy szűk hely
volt, tele levelekkel, szeméttel és a szokásos törmelékkel, állati
ürüléktől és rothadástól bűzlött. Felnézett. A tető közel volt, de
ezek a cserepek sokkal törékenyebbek voltak, mint amilyennek
látszottak, és pokoli lehetett rajta áthaladni. Tényleg ezt fogja
csinálni? Hülye büszkesége válaszolt a kérdésre. Naná!
Testének többi részét is a vastag fal tetejére manőverezte, a
tető szélét használta támaszként, és elosont a túlsó végéig, ahol
lassan körülnézett. Valamiféle vendégháznak tűnt, vagy talán
egy régi, átépített tárolónak. Tíz másodpercig gondolkodott,
aztán átfordította a lábát, és gyorsan a földre zuhant az
ingatlanon belül. A szíve hevesen vert a veszély adrenalin-
rohamától, attól a kémiai koktéltól, amelytől minden egy kicsit
életszerűbbnek, kicsit intenzívebbnek tűnt. Ez a roham volt,
amit minden extrém sportoló, minden tűzoltó, minden SEAL-
tag megértett. Ez volt az oka annak, amiért azt tették, amit
tettek. Cyn számára ez egy vékony határvonal volt, ami
rávette, hogy időről időre őrült kockázatokat vállaljon. Nem
volt függő, de néha élvezte az ízét. Többször is
megkérdőjelezte saját józan eszét, mint most is, amikor egy
ismert bandita odújában ült, aki történetesen vámpír, és
egyszer már megpróbálta megölni. És ha ez nem lenne elég,
egy gyors pillantás az órájára azt mondta, hogy kevesebb mint
egy óra van naplementéig. Ma reggel ellenőrizte az
almanachot, hogy biztos legyen benne. Jesszus, Cyn. Ha
szükséged van egy kis szünetre a rutintól, nem tudtál volna
inkább egy kellemes nyaralásra menni?
 Oké, szóval most bent van, és kevés az ideje. Mi legyen a
következő lépés? Lassan felállt, a vendégház hátsó részén
haladva kikukkantott a sarkon. Ezen az oldalon ablakok
voltak, mind bedeszkázva belülről. A lány a homlokát
ráncolta, és még egyszer körülnézett. Azt kívánta, bárcsak
ezek az átkozott őrök megmutatnák magukat. Legalább tudná,
hogy mivel áll szemben. Itt nyugalom volt, mint egy
temetőben, és csendes, mint egy sír. Befogta a száját, hogy
elfojtsa az őrült kuncogását, és majdnem megfulladt, amikor
hangokat hallott… Vigyázz, mit kívánsz, kislány!
Minden jókedve elpárolgott, és visszasurrant a sarok mögé,
a növekvő árnyékban a földhöz lapulva. Ki kell innen jutnia.
Elég őrültség volt nappal is bóklászni egy vámpírfészek körül,
de éjszaka ez az öngyilkosságot jelentené. Ezenkívül Raphael
napnyugta után hamarosan megérkezik, és ő ott akart lenni,
hogy üdvözölje az önelégült seggét. Természetesen jobb lenne,
ha lenne valami jóféle átadható információja, és ő már itt
volt…
A hangok egyre közeledtek, és Cyn összeszoruló gyomorral
vette észre, hogy az ő irányába jönnek. Visszafordult a kerítés
fala felé, és a ház mögötti keskeny, büdös tér közelében
kuporgott. Ha feltétlenül szükséges, valószínűleg be tudja oda
szorítani magát. Ha feltétlenül szükséges.
– Ugyan már, nem lehet olyan rossz! – A férfi hangja
könnyedén ugrató volt.
– Ó, a francba, az a nő állandóan nyafog! Rosszabb, mint
egy gyerek! A tízéves unokámnak több gerince van, mint
ennek! – Ezúttal egy nő volt.
– Nem is tudom; csinos kis teremtés.
– Elpazarolja a jó vért! Nem tudom, a mester miért törődik
vele!
– Ssshhh! Mindjárt sötétedik; lehet, hogy már ébren van.
A nő undorodva sóhajtott fel. Cyn hallotta a kulcsok
zörgését, majd az ajtónyitás halk hangját. Egy ideig csend volt,
bár egyszer úgy tűnt, mintha mozgást hallana a kis ház
belsejéből, majd az ajtó becsukódott, és hallatszott a zár
kattanása.
– Jössz? – kérdezte az asszony.
– Nem, itt kellene lődörögnöm. Valami nagy dolog készül!
Nem vagyok biztos benne, hogy mi. Nekünk semmit sem
mondanak! Azt az utasítást adták, hogy vigyázni kell erre a
helyre, amíg meg nem érkezik a vámpír váltás. De az
embernek csak kell néha pisálnia, és ki tudja meg, mi?
– Én nem mondom el, édesem! Úgyis vissza kell mennem!
Most érezd jól magad!
– Igen! – Az őr nem igazán hangzott elbűvöltnek a
megbízatásától.
Egy olyan érzés, amellyel Cyn együtt tudott érezni. Ha ez a
semmirekellő ott fog állni, akkor hogy a pokolba jut vissza a
falon, és a Dodge-hoz?
– Van valami probléma?
Cyn megugrott az őr kiáltására, de az még mindig a
láthatatlan nővel beszélgetett, aki válaszként mondott valamit,
de túl halkan, hogy Cyn hallja.
– Hagyd, majd én megnézem! – folytatta az őr, és a hangja
kissé elhalkult, ahogy távolodott.
Cyn nem habozott, máris a fal felé ugrott, és átvetette
magát, megütve a durva felületen a hasát és a kezét, miközben
lecsúszott a másik oldalon. Hangosan csapódott a földhöz,
felrebbentve a madarakat a fák közül, és ott maradt a fal
tövében, küzdve, hogy kordában tartsa a lélegzetét, amikor
meghallotta az őr nehéz lépteit, ahogy megkerüli a házat, hogy
megnézze mi okozta a zajt. Hallotta, ahogy a fal közelében
motoszkál, és azon tűnődött, vajon hagyott-e valamilyen
lábnyomot, valamiféle törést a levelekben vagy valami
ilyesmi. A francba, nem volt kibaszott nyomkövető; nem
tudta, mit keres a férfi. De bármi is volt az, Cyn remélte, hogy
a férfi nem találja meg. Kihúzta zsebéből a fegyvert, és
hallgatózott.
Végül az őr az orra alatt motyogva eltávolodott. Cyn még
várt tíz percet, amíg az árnyak olyan hosszúak voltak a fák
között, hogy már alig volt fény, amin keresztül látni lehetett,
majd futni kezdett.
 44. Fejezet

Cyn a rejtekhelyén egy éjjellátón keresztül figyelte Raphael

és vámpírjai érkezését. Könnyű volt őket megtalálni. Pushkin
háza egy zsákutcában volt, és csak egy út vezetett errefelé.
Lenn a kanyarnál volt egy régi missziós ház. Az épület körüli
terület tágas, és lapos volt, sok fával, és piknikezésre alkalmas
helyekkel a látogatók számára. Ennyire a szezon végén már
senki sem volt a közelben a sötétben. Kivéve a vámpírokat.
Néhány tucatnyian érkeztek a hat nagy sötétített üvegű
terepjáróban. Nem igazán alkalmas a rejtőzködésre. Mégis
igyekeztek kerülni a feltűnést, ezért külön-külön, esetleg
kettesével érkeztek. Bár az ország ezen részén olyan sok híres
vagy hírhedt ember élt, hogy egy biztonsági konvoj sem
igazán keltett figyelmet. Cyn felismert néhány vámpírt.
Elsősorban Duncant, Jurót és a testvérét, Elkét, és még egy-két
másikat, akiket már látott, de még nem ismerkedtek meg. Az
összes őr lecserélte a szénfekete öltönyét a Cyn által viselt
öltözékhez hasonlóra, fekete nadrág, erős, fűzős bakancs, és
hosszú ujjú fekete póló. Cyn egy golyóálló mellényt is vett a
kabátja alá, amit a lenti vámpírok egyértelműen nem éreztek
szükségesnek. De hát ő csak egy esetlen ember, nem igaz?
Látta, ahogy Raphael kecsesen kicsusszan az utolsó járműből,
és összeszorult a gyomra. Szinte akaratlanul is követte őt a
tekintetével, ahogy végighaladt az emberei között, hosszú,
fekete kabátja lobogott a lába körül. Semmi hasznos gúnya a
vámpírlordnak. Nyilvánvaló, hogy adni kell a látszatra
ezekben a dolgokban. A nő felsóhajtott. Az összes férfi közül,
akivel eddig találkozott, miért pont ebbe kellett beleesnie?
Persze, gyönyörű volt, de korábban már találkozott gyönyörű
férfiakkal. Gazdagok, hatalmasok… több tucatnyian éltek
errefelé. Akkor miért pont ebbe? Ez egy olyan kérdés volt,
amire valószínűleg soha sem kap választ, és ami amúgy sem
volt fontos, mivel a férfi teljesen egyértelművé tette, hogy már
nem akarja.
Seggfej!
Észrevétlenül figyelte, ahogy két vámpír kiválik, és
eltűnnek a dombon, hogy felderítsék az első házat – a házat,
amelyet még mindig Pushkin rejtekhelyének feltételeztek.
Éjszakai távcsövét a második házra emelte, és sokkal több
tevékenységet láthatott most, amikor eljött az éjszaka, és
mindezt sötétben, még a legkisebb fényvillanás sem árulkodott
Pushkin csapatainak céltudatos, szervezett jelenlétéről. Cyn
megvárta, amíg Raphael felderítői visszatérnek, majd
összepakolta felszerelését, és nesztelenül elindult lefelé a
domboldalon.
A férfi már sokkal hamarabb kiszagolta, hogy a többiek
tudták volna, hogy ott van. Cyn látta, ahogy Raphael feje
felemelkedik, és tekintete keresi a fák közötti sötétségben. A
vér volt az. Lemosta a szennyeződéseket és a piszkot a
karjairól és a hasán lévő karcolásokról, és a vágások egyike
sem volt súlyos, de néhány mélyebb karcolásból továbbra is
szivárgott egy kicsit a vér. Elég volt ahhoz, hogy a pólója
helyenként hozzáragadjon, és nyilvánvalóan elég volt ahhoz,
hogy a vámpírlord megérezze a közeledő illatát.
Remek! Nem!
Állhatatosan figyelte, ahogy a lány kiérkezik a fényre,
orrlyukai kitágultak, szemei ezüstösen csillogtak, mint a fagy a
fekete gyöngyön. A többiek késve vették észre Cynt, akár
Raphael figyelme miatt, akár azért, mert maguk is megérezték
az illatát, a nő nem tudta. De mindnyájan elhallgattak, amikor
a lány besétált közéjük.
– Cyn! – Raphael hangja mély volt, és olyan érzékiség
dübörgött belőle, amely miatt a lány idegvégződései mentén
végigszáguldott a vágy, megkeményítette a mellbimbóit, és
borzongást váltott ki a bőrén. Cyn átkozta áruló testét, és
küzdött, hogy az arca ne mutassa ki, amit érez.
– Raphael! – mondta könnyedén. – Úgy vélem, hogy ami itt
van, az a kommunikációnk sikertelenségét jelzi! – folytatta
gúnyosan, eltúlzott déli akcentussal, és hallotta, ahogy az
egyik filmkedvelő visszahúzódik a csoportba, és köhögéssel
próbálja elfojtani a nevetést. Ha Raphael értette is a poént,
nem mutatta. Teljesen mogorva üzemmódban volt.
– Duncan! – mondta halkan.
Hadnagya a többi vámpírt beterelte a parkba, és eltűntek a
terjedelmes missziós épület körül.
Raphael lassú, csábító mosolyának egyikét villantotta
Cynre, közelebb jött, és egyre szorosabb körökben körözött
körülötte, lehajolt, hogy könnyedén a hajába és az arca bőrébe
szimatoljon.
– Vérzel, Cyn – mormolta.
Cynthia szándékosan kilépett Raphael köréből, majd
megpördült és dühösen nézett rá.
– Ne merészeld, te szemétláda! – sziszegte. – Azt hiszed,
nem tudom, mi történt tegnap a fekete szemeid mögött? Nem
akarsz engem, rendben! De ne gondold, hogy baszakodhatsz
velem, ezzel az engedelmességgel! Lehet, hogy könnyű
vagyok, de ennyire azért nem!
Raphael állkapcsa dühösen összeszorult, de a szeme
nemcsak a haragtól izzott. Cyn nézte, ahogy a férfi agyarai az
alsó ajkára csúsznak, és nagyot nyelt.
– Itt azonnal a magamévá tehetnélek, édes Cyn, és te nem
csinálnál mást, csak még többért könyörögnél! Te az enyém
vagy! A vérem dalol az ereidben; most is engem hív!
Cyn érezte, ahogy a könnyek gyülekeznek a szeme
sarkában, de nem volt hajlandó megengedni, hogy a férfi lássa
ezt.
– Igazad van – suttogta keményen. – Akarlak téged! De van
különbség a vágyakozás és a birtoklás között, Lord Raphael!
Ezt a leckét meg kellett tanulnom! És nem lesz senkim –
vicsorogta –, aki nem akar engem!
A férfi szeméből rámeredő izzást felváltotta a meglepetés
és… fájdalom? Istenem, ebben reménykedett. Remélte, hogy a
férfi legalább a töredékét érzi, mibe kerül neki, hogy ennyire
közel áll hozzá, és tudja, hogy nem az övé.
 Lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett, majd
megkérdezte. – Mit mondtak a felderítőid?
A férfi válasz nélkül tanulmányozta, majd megvonta a
vállát.
– Igazad volt Pushkin központjával kapcsolatban. Ez a ház
– intett a dombra – kétségtelenül az igazi fészke. A kapuban
vámpírőrök vannak, és… – elhallgatott, mintha bizonytalan
lenne, hogyan magyarázza meg. – Az illat megfelelő.
– Ez nem a fő épület – mondta fáradtan. Arra számított,
hogy diadalt fog érezni, amikor elhozza neki ezt az
információt, elégedettséget, hogy bebizonyította, mennyit ér.
Ehelyett csak fáradtnak érezte magát. Azt akarta, hogy legyen
vége ennek az ügynek. Távol akart lenni Raphaeltől és a
pokoli játékaitól, távol attól, hogy állandóan játsszon az
érzelmeivel, a vágyaival. Csak el akart menni. – És azt hiszem,
tudom, hol tartják fogva Alexandrát.
 45. Fejezet

– Be kell sétálnod a csapdába! – erősködött Cyn, amikor

Duncan és a többi vámpír visszatért. – Ha nem tudtátok volna
meg, hogy a másik ház a fő épület, ha nem mondom el, mit
tettetek volna? Hogyan jutottatok volna be a kapun?
Duncan Raphaelre pillantott, aki félfenékkel az egyik
piknikasztalon ült, hosszú lábait kinyújtotta maga előtt, és a
bokáinál tette őket egymásra. A tekintetét folyamatosan Cynen
tartotta, de két ujjával intett a hadnagyának.
– Lord Raphael megparancsolta volna a kapuőröknek, hogy
engedjék be.
Cynthia a homlokát ráncolta.
– Csak így egyszerűen? Raphael odasétál, azt mondja
„engedjetek be”, és megteszik? Milyen biztonság ez?
– Ez van, Ms. Leighton! Atyám az ő vámpírlordjuk. Az ő
akarata szó szerint parancs a számukra. Képtelenek lennének
ellenállni.
– De ha ez igaz, hogyan gondolta Pushkin egyáltalán, hogy
ez sikerülhet? Ezt ő is tudja, igaz?
– Természetesen!
– Tehát ki kell iktatnia Raphaelt. Hogyan teszi ezt?
– Nem tud – mondta Raphael hűvösen és magabiztosan. –
Csak akkor tud felemelkedni, ha az akaratpróbán legyőz
engem, és Pushkin még csak a közelemben sincs!
– Akkor vajon hogy akar megszabadulni tőled? Azt te sem
gondolod, hogy belement volna ebbe az egészbe, ha nem
gondolná, hogy sikerrel járhat! Ha nem tud legyőzni, akkor azt
tervezi, hogy valahogy elpusztít és átveszi a területedet.
 Raphael elutasítóan fújta ki a levegőt. – Még ha sikerülne is
neki elpusztítania… ami a legkevésbé valószínű… nem
sikerülne neki uralkodni utánam. Ez egy megbecsült terület.
Vámpírok jönnének az ország, sőt a világ minden tájáról, hogy
elvegyék tőle a hatalmat. A saját gyermekeim között is vannak
olyan vámpírok, akik le tudják őt győzni. Még egy hónapig
sem bírná ki! De… – egyetlen, kecses mozdulattal talpra állt. –
Képzeljük el, hogy elhiszi, hogy képes valahogy megtartani.
Talán úgy, hogy ötvözi az erejét valaki máséval… Albinnal
például, aki elég erős, de képzetlen.
– Uram, soha nem tennénk…
– Tudom, Duncan, de Cynnek igaza van! Erre nem is
gondoltam! Pushkin arra számít, hogy ma este sikerrel jár.
Miért? – Ezüstfényű tekintete Cynre szegeződött.
– Nem azt tervezte, hogy legyőz téged – mondta Cyn
nyersen. – Azt tervezte, hogy megszabadul tőled. Ez
visszavezet minket a csapdához. Be kell sétálnod a csapdába!
És amikor eljön megnézni, hogy mit fogott a csapdája, inkább
te kapod el! – A vámpírok úgy bámultak rá, mintha egy
második feje nőtt volna. Cyn undorodó hangot adott ki. – Ti
srácok túl régóta éltek Raphael erejének ragyogásában. Ha
gyengék vagytok, akkor ravaszsággal kell pótolni az erőt.
Tehát tegyük fel, hogy nem tudsz a másik házról. Mit teszel?
Átmászol a falakon, vagy valami ilyesmi?
Raphael helytelenítően nézett, mintha Cyn valami egészen
nevetségeset javasolt volna.
– Ó, igaz is – mondta Cyn szemforgatva. – Mit gondoltam?
Oké, szóval Raphael odamegy a kapuhoz, feltehetőleg a
kabátja megfelelően drámaian kavarog körülötte, és
végrehajtja az őrön az elmetrükkjét. De Pushkin, nem is
tudom, nem lesből támadna rátok, vagy valami ilyesmi? Nem
várakoznának a csapatai a bokrokban?
– Valószínűleg nem! Ez végül is Pushkin részéről kihívás a
tekintélyem ellen. Ha nem tudja megakadályozni, hogy
belépjek a fészkébe, akkor aláveti magát az ítéletemnek!
– Te most viccelsz, ugye? Ezek után egyszerűen csak
lehajtja a fejét, és azt mondja, hogy sajnálja?
 Raphael kissé elmosolyodott.
– Nem egészen, de nem várnék igazi ellenállást, amíg nem
próbálok bejutni magába a házba.
– Abba kellene hagynod, hogy azt feltételezed, hogy
Pushkin továbbra is a szabályok szerint játszik! Én úgy
gondolom, hogy nem. – Egy pillanatra elgondolkodott. –
Mondjuk, hogy az őr kinyitja a kaput, de biztosan jelet küld,
hogy te vagy itt, nehogy véletlenül egy szövetségest öljenek
meg helyetted.
– Attól a pillanattól kezdve, hogy megragadom az őr
elméjét, nem tehet mást, csak azt, amit mondok neki!
– Pushkin képes, mit tudom én, összekapcsolódni az
őreivel, és azt látni, amit az lát?
Raphael bólintott. – Lehetséges. Ha az egyik saját
gyermeke, akkor minden bizonnyal.
– Szóval ez az! Pushkin látja, hogy megérkezel, megvárja,
amíg be nem lépsz a házba… és akkor ki tudja. Valami teljesen
halálos. Meg tudod akadályozni, hogy Pushkin így használja
az őrét?
– Igen!
– Tehát, ráveszed az őrt, hogy azt lássa, amit látni akar,
vagyis téged a kapuban. Az őr kinyitja a kaput, tudatja
Puskinnal, hogy itt vagy, és bemegy a házba. Hagyd, hogy az
őr próbálja ki a csapdát, bármi is legyen az. Hadd lépjen be ő a
házba!
Raphael ránézett. – Ez nagy valószínűséggel az őr halálát
eredményezi!
Cyn megvonta a vállát. – Inkább ő, mint te!
Raphael szeme élvezettől izzott, és még valami mástól.
– Olyan vérszomjas vagy, Cynem! Duncan?
– Működnie kellene, uram!
– Jó, akkor… – Raphael hirtelen megfordult, és a tekintetét
Cynre szegezte. – Alexandra abban a házban van?
 Cynthia hitetlenkedő pillantást vetett rá. Vajon tényleg azt
gondolta, hogy hagyja meghalni Alexandrát? Basszus! Néha
akkora seggfej.
– Nem – mordult fel hangosan. Raphael figyelmesen nézte,
majd egy fejrándítással Duncanre irányította a tekintetét.
– Várj! – mondta gyorsan Cyn, még mielőtt a szőke vámpír
gyorsan el nem tűnt volna. – Sok minden folyik a másik
háznál. Megnéztem a távcsövemmel, de néhány srácodnak is
meg kellene néznie. Jobban látnak, mint én, ráadásul jobban
meg is értik, hogy mit csinálnak.
Duncan intett néhány vámpírnak, és ők hárman elmentek,
mire Cynthia kétszer pislanthatott volna. A nő felsóhajtott. Ez
egy praktikus trükk volt. Egy pillanatig esetlenül állt, és
fájdalmasan tudatában volt Raphael viharos tekintetének az
ütött-kopott piknikasztal másik oldaláról.
– Nézd, a kocsim a másik oldalon parkol, megyek és
felkészülök.
– Elkísérlek! – mormolta Raphael, és a szája alig mosolyra
görbült.
– Nem! – Mindannyian rá bámultak. – Úgy értem, jobb ha
itt maradsz, arra az esetre, ha Duncan visszatérne. Én jól
leszek! – Cyn elindult, és nem mert visszanézni, amíg meg
nem hallotta az utána siető lépteket. Megpördült, és arra
készült, hogy azt mondja Raphaelnek, hogy bassza meg… de
Elke volt, aki követte, mosolya majdnem körbeért a fején.
– A főnök küldött utánad! – hajolt felé összeesküvő módon
– Gondolod, hogy talán nem bízik benned? – kuncogott.
Cyn pillantása találkozott Raphael szemével az alacsonyabb
nő feje fölött.
– Kopj le, Elke! – mondta egyértelműen, majd sarkon
pördült, és az épületet megkerülve a másik parkoló felé sétált.
A női vámpír így is követte őt, de Cyn figyelmen kívül
hagyta, elővette a kulcsát, és a távirányítóra kattintott, mielőtt
felrántotta volna a csomagtartó ajtaját. Ma este nem fog
finomkodni. A ma este brutális erőt követelt. Kinyitotta a
nagy, párnázott fegyvertartót a csomagtér padlóján, felfedve,
hogy ő mit gondol vámpír ellenes arzenálnak. Először egy Uzi
géppisztoly. Beletett egy 32 darabos tárat, és további
tartalékokat a combján lévő zsebekbe. Szinte önkéntelen
mosoly suhant át az arcán, amikor a következő tárgy után
nyúlt. Azután készíttette egyedi megrendelésre, hogy először
találkozott egy ellenséges vámpírral. Ez egyfajta lőszeröv volt,
négy könnyű, géppel esztergált fa karó, amelyek
mindegyikének vége halálos, edzett acélból készült éllel volt
ellátva. A késkészítő, aki ezt direkt neki tervezte, büszke volt a
termékére, és bonyolult mintákat vésett minden penge
szalagjára, amivel a fához kapcsolódott. Mindegyik halálos
mestermű volt.
A háta mögött Elke felszisszent.
– Basszus, csajszi!
– Erő kell ahhoz, hogy átdöfj egy karót egy férfin –
mormolta Cyn, majd a szeme sarkából a vámpírra pillantott –,
vagy egy nőn. Az acél megnyitja nekem! – Szinte felkuncogott
a saját akaratlan szójátékán.
– Tényleg azt hiszed, hogy képes leszel tartani a lépést a
nagyfiúkkal?
Cynthia megfordult, de nem nézett Elkére, inkább az öv
becsatolására és az egyes karók csúszásának ellenőrzésére
összpontosított.
– Nem! – mondta. – Tudom, hogy nem vagyok rá képes! –
Akkor felnézett, és találkozott a pillantása a másik nő
tekintetével. – De tarthatom magam!
Elke mogorván bólintott. – Talán képes vagy rá!
– Vigyázzon, hogy megkülönböztesse a barátot az
ellenségtől! – Duncan hangja hamarabb érkezett az árnyékból,
mint ahogy feltűnt volna.
Cyn gúnyosan elmosolyodott. – Aggódsz, Duncan?
– Mindig, Ms. Leighton – mondta komolyan. – Mindjárt
indulunk!
Becsukta az ajtót, és odalépett a férfihoz.
– Mennyire kell közel mennie Raphaelnek az őrséghez?
 – Egyáltalán nem kell közel mennie.
– Tehát a nagyember elvégzi a varázslatát, és meglátjuk, mi
fog történni. Bármi is legyen, az lesz a jel, hogy a többi vámpír
induljon, szóval…
– Ezt a részt tudom, Ms. Leighton. Valószínűleg jobban,
mint ön.
– Hé, ez itt nem verseny! Srácok, ti menjetek és tegyétek a
dolgotokat, én is csinálom az enyémet!
– És mi az?
– Amire felvettek. Megkeresem Alexandrát.

****

Mire csatlakoztak a csoport többi tagjához, a levegő már

annyira megtelt várakozással, hogy a vámpírok szinte már
szökdécseltek. Amikor Raphael bólintott Duncannek, az egész
csoport puskalövésként kilőtt, és elmosódott a sötétségben, és
csak enyhe szellő maradt, ami felkavarta a leveleket a
nyomukban. Cyn az autók mellett állt, szeme a sötétséget
fürkészte, de nem talált semmit. A lány felsóhajtott,
belegondolva a saját hosszú hegymászásába, amikor valami
ösztöntől vezérelve megmerevedett, és gyorsan megfordult.
Raphael állt a háta mögött, ezüstös fény villant a félig lehunyt
szemhéjak alól. Mielőtt kétlépésnyire eltávolodhatott volna, a
férfi már rajta volt, egyik hatalmas keze kinyúlt, hogy
megfogja Cynt a kabátjánál, és felemelje a nagy terepjáró
hűvös fémjére, miközben a szája kemény, heves csókban
tapadt a lányéra.
Cyn nem tudott nem reagálni, de ezt haraggal és
szenvedéllyel tette, legalább annyira harapta, mint csókolta.
Amikor a férfi elhúzódott, a vérük összekeveredett Cyn ajkán,
Raphael pedig előrehajolt, és egy lusta nyelvmozdulattal
lenyalta. Hozzásimult a lányhoz, és hagyta, hogy Cyn
megérezze testének reakcióját a közelségére.
– Soha ne kételkedj abban, hogy akarlak téged, Cynem –
mondta gorombán.
Cyn mély levegőt vett, küzdött a fájdalommal, ami
összezúzta a szívét, elakasztotta a lélegzetét.
– Tegyél le! – suttogta.
Lassan leeresztette, de egy centivel sem hátrált meg. Még
mindig érezte a férfitest nyomását, izmainak feszültségét,
merevedésének szilárd vonalát.
– Nem engem akarsz – mondta lélegzetvisszafojtva. – Csak
meg akarsz dugni!
Mindkét kezét a férfi mellkasára tette, és eltolta, tudván
tudva, hogy ez teljesen hiábavaló mozdulat, hacsak nem dönt
úgy, hogy elengedi. Raphael elengedte, a nő pedig hátra se
nézve elindult.

46. Fejezet

Cyn ismét a domboldalon állt, és az épületet figyelte egy

eukaliptuszfa árnyékából. Duncan mellette állt, Raphael kissé
előrébb. A többi vámpír eltűnt az éjszakában, feltehetően a
másik ház körül helyezkedtek el, és a Duncan által kigondolt
tervet követték. Valamilyen láthatatlan jelzésre, Raphael
elkezdett a kapuban álló őrre koncentrálni. Ezúttal nem a Judy
bírónőért rajongó emberi őr volt a kapuban délutánról, hanem
egy nagytermetű vámpír. Cyn nem látta elég jól ahhoz, hogy
biztos lehessen benne, de úgy gondolta, lehet, hogy Tommy
az, a tegnapelőtti buli éjszakájáról. Valahogy sajnálkozott
miatta. Tommy valójában nem volt rossz fiú. De az is lehet,
hogy Cyn megfigyelését torzította az Albinnal való
összehasonlítás.
Zörgést hallott, amikor a nagy kapu elkezdett mozogni, és
ez visszatérítette a figyelmét a jelenre. Az őr mozdulatlanul
állt, amíg a kapu teljesen ki nem nyílt, majd belépett a kapun,
és elindult a ház felé vezető úton. Cyn arra számított, hogy
mozgása robotszerű, darabos lesz, mint a filmekben, amikor
valakit mozgásra kényszerítenek az akarata ellenére. De a
Raphael irányítása alatt lévő őr normálisan, szinte gondtalanul
lépkedett, mintha csak sétált volna. Cyn Raphaelre pillantott,
de csak azt a tökéletes modellszerű profilját látta. A férfi
tekintete lefelé szegeződött.
Az őr fellépkedett a néhány lépcsőfokon a dupla bejárati
ajtókhoz, és a kilincsekért nyúlt. Kinyitotta őket, mindkét ajtót
szélesre tárva, pontosan úgy, ahogy Raphael is kétségkívül
tette volna. Cyn automatikusan összerezzent, de nem történt
semmi. A ház teljesen sötét volt, amikor az őr eltűnt odabent.
Cynnek egy pillanatra kételye támadt, de csak egy pillanatra…
amikor a ház nagy fénnyel és hanggal felrobbant, megrengetve
a talajt a lába alatt, és ragyogó színnel megtöltve a sötét eget.
A riasztók egymás után kapcsoltak be az utcán, és a törmelék
széles körben hullott alá. Fények villantak fel mindenhol a
környéken, amikor az emberek kirohantak a házaikból, hogy
megtudják, mi volt ez a zaj.
Cyn nagyot nyelt.
– Ez megölte volna? – kérdezte halkan Duncantől.
– Igen, meg! – felelte komoran.
Raphael nem szólt semmit, csak bámult a pokolra.
– Ez tényleg nagyon gyorsan vonzani fogja a figyelmet –
mondta a nő.
– Igen – helyeselt Duncan. – De ezt ki tudjuk használni!
Cyn megfordult, hogy távozzon, és hallotta amikor Raphael
azt mondja: – Duncan!
A vámpírhadnagy megállította Cynt a karja megérintésével.
– Elke lent vár. Ne menjen be nélküle!
A lány mérgesen nézett rá, de a férfi számított a
tiltakozására.
– Nem a képességeiben kételkedünk, Ms. Leighton! De
vámpírokkal nézünk szembe. Még Alexandra is, bármennyire
is törékenynek tűnik, vámpír, és ez nehéz lesz számára. Ha jól
bántak vele, lehet, hogy csak annyi baja lesz, hogy kimerült.
De ha nem, akkor sokkal rosszabb is lehet. Vigye magával
Elkét, és legyen óvatos!
Cynthia vigyora látszott a tűz narancssárga fényében. Nem
állt szándékában Elke seggében lógni, de megértette a
javaslatot.
– Köszönöm, Duncan! Találkozunk, ha vége!
Egy utolsó pillantást vetett Raphael kővé dermedt alakjára,
aztán megvonta a vállát, és elindult a sötétbe. Volt egy
feladata, amit el kellett végeznie.
 47. Fejezet

Raphael hallotta, ahogy Cyn távozik, de a körülötte lévő

mozgásra összpontosított, utasítva csatába készülő vámpírjait.
Duncan csatlakozott hozzá, és ők ketten átsiklottak a fák alatt,
gyorsabban haladtak, mint az elképzelhető lett volna. Egyetlen
levél sem suhogott az elhaladásuktól, egyetlen apró állat sem
kaparászott az aljnövényzetben. A két vámpír árnyék volt az
éjszakában, elfelejtve, már azelőtt, hogy elmentek volna.
Pushkin valódi épületének erős vaskapuja előtt jelentek
meg, Raphael bátran lépkedett ki a vastag fák alól, hogy
felnézzen a régi házra. Lehunyta a szemét, és érezte minden
bennlévő vámpír szívdobogását, kinyújtotta óriási hatalmát,
hogy rettegéssel töltse el mindegyiket, a közelgő halál biztos
tudatával. Üvöltés hangzott fel az éjszakában, ahogy a
gyengébb lelkek megrettentek a félelemtől, Raphaeltől való
rettegésük messze meghaladta Pushkin parancsainak gyenge
hatalmát. Raphael saját vámpírjai is felüvöltöttek válaszul, és
dühük megrengette a falakat. Raphael felemelte a karját,
érezte, ahogy a hatalom erősödik benne az ellenségei
életerejéből táplálkozva, tovább gyengítve őket, miközben ő
erősödik a támadásra készülve.
– Pushkin! – Ez sokkal többet jelentett, mint csak egy név,
ez kihívást intézett minden jelenlévő vámpír elméjébe.
Raphael érezte Pushkin válaszát, a rettegés és a tagadás
kombinációját, annak tudatát, hogy a terve sikertelen volt, és a
bosszú megérkezett az ajtaja elé.
Raphael kimutatta erejét, és ezek az ajtók darabokra
szakadtak. Raphael vámpírjai beözönlöttek az épületbe, és
torokhangon érkező kiáltások töltötték be az éjszakát,
csatazajok, amelyeket olyan lények halálkiáltásai szakítottak
félbe, akik halhatatlannak hitték magukat. Ma este nem voltak
semleges pártok; Raphael megengedhette magának, hogy ma
este senkit se kíméljen, aki ellene tört. Belevetette magát a
küzdelembe, fittyet hányva minden veszélyre, az őt körülvevő
hatalom minden akaratlan támadást visszavert, elméje
kizárólag arra az egyre összpontosult, aki ellenkezni mert vele,
aki megszegte a hűségesküjét, és most kibaszottul az örök
életével fog fizetni érte. Vidáman nevetve haladt át a házon,
hatalmának ereje jobb volt bármelyik emberi drognál, és a
minden visszafogottság nélküli szabadon engedése minden
dobbanással kitágította a szívét, minden lélegzetvételével
erősítette a tüdejét. Érezte, hogy Pushkin odabent szorong,
túlságosan rettegve, hogy csatlakozzon embereihez a csatában,
tovább gyengítve azokat a gyávaságával.
Raphael szinte átsiklott az ajtókon, követve a másik vámpír
félelmének bűzét. Tévedhetetlenül haladt a lépcsőkön és
folyosókon, félresöpörve azokat a gyenge illúziókat,
amelyeket Pushkin állított védekezésként. Az utolsó ajtó is
széttört Raphael előtt, és kiderült, hogy ellensége rettegve
kuporog az erődjében, egy fiatal nő holttestével a lábai mellett,
a vére még mindig ott csorgott a gyáva álláról, az utolsó
erőfeszítése, hogy erőt szerezzen a túléléshez. Raphael
megvetően nézett le rá.
– Azt hitted, hogy egy ilyen szűkös élettel megveszed a
szabadságodat, Pushkin?
Az orosz vámpír úgy vicsorgott, mint egy csapdába esett
állat, még mélyebbre húzódott a sarokba, az emberi kinézet
minden látszata eltűnt, csak a vadállat maradt bent.
– Véget ért a hosszú életed, öreg barátom, de még
szerezhetsz tőlem egy uncia kegyelmet. Hol van?
Pushkin szeme elkerekedett, majd nevetni kezdett, tátott
szájjal, mint egy őrült. Hirtelen elhallgatott, őrültség sugárzott
a szeméből.
– Mostanra már meghalt, uram! – mondta ravasz hangon. A
szeme egy pillanatra kitisztult, lenézett a véres ruhájára, és
értetlenül ráncolta a homlokát. Amikor felnézett, úgy bámulta
Raphaelt, mintha azon tűnődött volna, miért van ott, és akkor
újból elborította az őrület.
 – Albin már megölte őt, őt is, és az új szeretődet is!
Tegnapelőtt még sikerült megszöknie, de most nem! Olyan
szomorú, Raphael. Semmi sem maradt számodra!
Raphael tudta, hogy ez nem igaz, és mégis felüvöltött a
dühtől, ereje ledöntötte Pushkint a földre, miközben az áruló
vámpír fájdalmában és a rémülettől felsikoltott. Végtagjai
megfeszültek, amíg az ízületei el nem pattantak hallható
csontrepedésekkel, és a testéből elkezdett a vér ömleni.
Raphael hatalmas öklével belecsapott Pushkin mellkasába, és
összezúzta a még dobogó szívét, a lázadó rémült tekintetét
fogva tartva, miközben akaratának egy csöppnyi
erőfeszítésével lángba borította a szívet. Pushkin sikoltozott a
gyötrelemtől, amikor a teste követte, a tűz tovább terjedt
belülről kifelé, amíg a híres Pushkinból nem maradt semmi
más, csak egy kupac zsíros hamu.
Raphael felállt, undorodva porolta le a kezét, elméje máris
kinyúlt, és kereste azt, aki az ő vérét lobbantotta lángra.

****

Cyn megvárta, amíg Raphael vámpírjai eltűnnek,

mindannyian elrohanva a küzdelembe. Elke egy pillanattal
tovább maradt, mint a többiek, egyértelműen vívódva a Cynre
való várakozás és a már zajló csata között. Fel-alá járkált,
hosszú, dühös pillantásokat vetve a fák közé, ahol Cynnek már
meg kellett volna jelennie mostanra, és az egyre növekvő
csatazajok felé, amelyek Pushkin odúja felől hallatszódtak.
Végül hangosan elkáromkodta magát, undorodva felemelte a
kezét, és eltűnt, vámpírtársai és a beígért vérontás felé
rohanva.
Cyn adott neki egy két perces előnyt, amire valószínűleg
nem volt semmi szükség, tekintettel a sebességre, amivel a
vámpírok mozogtak. De nem akarta, hogy közbeavatkozzon
abba, amit tenni fog. Vámpír, vagy sem, nem kellett neki egy
kibaszott bébiszitter.
A korábban már felderített útvonalon haladt a fák között, és
követte a halvány fal vonalát, amely alig volt látható a hold
nélküli éjszakában. A korábbi eső miatt egyenletesen
csöpögött a levelekről a víz, és a föld puha és nedves volt,
koromfekete a vastag ágak alatt. A messze alatta lévő utcán
szirénákat hallott felfelé haladni a dombra, amelyek
elhalkultak, majd felerősödtek, ahogy a tűzoltóautók bevették
az égő ház felé vezető úton az éles kanyarokat. A tűz mély,
állandó zúgás volt, amely arany szikrákat lőtt a fekete égbe.
Cyn körözött a ház körül, örült a sötét éjszakának, és megállt,
amikor észrevette a kis vendégház vörös cseréptetőjét a fal
fölött. És akkor megállt hallgatózni.
A sötétség élt, amikor Raphael és vámpírjai elözönlötték a
birtokot. A csata hangjai töltötték meg a levegőt, a dühös
vámpírok morajlása, a fájdalmas morgolódások és a rémület
sikolyai, mivel Pushkin seregének tagjai felfedezték, hogy
nem ők vadásznak egyedül, sőt, még csak nem is ők a
legveszélyesebbek ma este.
Cyn a fal felé rohant, és elrugaszkodott, hogy megragadja a
szélét, az Uzi a hátára csúszott, miközben pókként mászott a
fal tetejére. Ezúttal nem állt meg, hanem felhúzódzkodott,
átpördült, és azonnal le is ugrott a ház mögé, és egy fülsértő
roppanással éles, szúrós fájdalom hasított a sípcsontjába.
Miután földet ért, a lány guggolva maradt és hallgatózott. A
helyén hagyta a hőérzékelő szemüvegét, és maga elé húzta az
Uzit, megközelítette a vendégház falát, és körülnézett. A főház
hátsó része kihaltnak tűnt. Nyilvánvaló, hogy Pushkin egyik
vámpírjának sem jutott eszébe erre jönni. Vagy talán már nem
is maradt idejük gondolkodni, amikor Raphael és az emberei
rajtuk ütöttek. Cyn azon tűnődött, vajon Raphael elpusztítja-e
Pushkin összes emberét. Valószínűnek tűnt. Nem mintha őt
bárki is érdekelte volna, mindaddig, amíg az a szemétláda
Albin is a halottak közé tartozott.
Egy mentális nyakoncsapással visszafordította a figyelmét a
saját helyzetére. Ha Alexandra még mindig bent volt ebben a
házban, nem valószínű, hogy egyedül hagyták. Az udvar gyors
átvizsgálása nem mutatott semmit. Még egy vámpír is
megmutatkozott volna a hőérzékelőn keresztül. Talán nem
olyan fényesen, de mégis észrevehetően. Befordult a sarkon,
és elindult a vendégház hosszú oldala mentén, a bedeszkázott
ablakok mellett. Gyorsan lebukott, amikor mozgást hallott,
csupasz fémcsikorgást, semmi mást. De megerősítette a
gyanúját, hogy van valaki a házban. A lány a homlokát
ráncolta. Ez így kicsit túl könnyű volt. Pushkinnak mostanra
már tudnia kellett, hogy a terve kudarcot vallott, miért nem
próbálta Alexandrát valamiféle alku tárgyának tartani? Utolsó
kísérletként az áruló bőre megmentéséért.
Odaért a következő sarokhoz, és villámgyorsan szétnézett
elől, és maga mögött. Az ajtónak egyetlen ablaka volt, de
ebben a házban sem égtek a lámpák. Basszus! A vámpírok
éjszakai látása kifejezett előnyt biztosított számukra. Neki
segített az éjjellátó szemüvege, de egyben hihetetlenül
sebezhetővé is tette. Ha ellenfele olyan egyszerű dolgot tenne,
mint felgyújt egy lámpát, ő teljesen elvakulna. Csak
másodpercekig tartana, de ezek a másodpercek is elegendőek
lennének, ha egy vámpír várja bent. Másrészt, vajon
számítanának-e arra, hogy egy ember lépjen be ezen az ajtón?
Raphael maga is haszontalannak tartotta az embereket, annak
ellenére, hogy számos emberi őrt alkalmazott a birtokán. A
lehető leghalkabban a bejárathoz kúszott, és mély levegőt vett.
Cynthia testével nekicsapódott az ajtónak, kinyitotta és
egyetlen mozdulattal befelé gördült. Miközben gurult, a szobát
fürkészte. Két ember, egy nagy, egy kicsi. Helyesbítés. Két
vámpír, a szemük forrón izzott. Cyn folyamatosan mozgott,
begurult valamilyen szék mögé.
– Nos, micsoda meglepetés! – A hang ismerősen csengett.
Cyn átnézett a szék fölött, és látta, hogy a nagyobb alak
kinyújtja a kezét. Mozgásba lendült, felismerte, hogy mit akar
a vámpír csinálni, és még időben le is tépte a szemüvegét. A
vámpír egy állólámpán nyomta meg a kapcsolót, és egy
halvány, sárgás fény világította meg a kis szobát.
– Nagyon vártam Raphaelt – mondta Albin. – Bár be kell
vallanom, Cynthia, reméltem, hogy még találkozunk, mielőtt
ennek vége lenne! – A szoba túlsó oldalán állt, Alexandra félig
ülő helyzetben volt egy roskatag kanapén, egyik karjával a
férfi vastag, halvány kezében. A női vámpír száját betömték,
kezén széles fémszalagok voltak, amelyek egy nehéz lánchoz
csatlakoztak, amit a betonpadlóhoz rögzítettek. A lánc elég
hosszú volt ahhoz, hogy Alexandra elérje az apró fürdőszobát
a túlsó sarokban, és pár lábnyi mozgástere volt az ágy előtt, de
semmi más. Vastag függöny borította a deszkákat a baloldalon
lévő ablakokon, és Cyn egy nagy kipárnázott szék mögött
kuporgott, ami az egyetlen bútordarab volt a szobában.
– Tessék, Alexandra, látod, hogy Raphael milyen keveset
törődik veled!? Ezt a szánalmas embert küldi, hogy
megmentsen, míg ő valahol máshol foglalatoskodik!
A több mint egy hétnyi börtönt az alacsony vámpír
kifejezetten rosszul viselte. Elegáns, barackszínű szaténruhája
koszos és szakadt volt, a fodrok lógtak rajta és az alátétek is
elszakadtak. A finom, fehér bőr tésztaszerűnek és
egészségtelennek tűnt, nem pedig kényeztetettnek, arcán és
karjain egyértelműen látszottak a rossz bánásmód nyilvánvaló
jelei. A szeme, amikor Cynre nézett, kimerültséget és szinte
zavarodott félelmet mutatott, mintha el sem tudná képzelni,
hogy ez történik vele.
– Úgy tűnik, egészen szépen helyrejöttél a tegnapelőtti
találkozásunk óta, Cynthia – mondta a vörös hajú vámpír,
felhívva Cyn figyelmét. – Bevallom, örülök, hogy ezt látom!
Szeretem, ha a játékszereim kitartanak egy ideig! – Gonoszul
elvigyorodott. – Hallottam a robbanást. Mondd, működött
Pushkin nagy terve?
Cyn rá meredt. A férfi visszanézett rá, és tanulmányozta a
lány reakcióját.
– Nem, azt hiszem, nem – mondta végül. – Mondtam az
orosznak, hogy nem fog. De ő elutasított, akárcsak Raphael! –
tette hozzá morogva.
– Tudod mi a te problémád, Albin? – szólt közbe Cyn.
Gúnyosan kérdő pillantást vetett Cynre.
– Túl sokat beszélsz! – Cyn felrántotta az Uzit a szék
mögül, és kiürítette a tárat a termetes vámpírba, szinte levágva
a fejét, miközben az összeesett az elborzadt Alexandra mellett.
Cyn nem várt, hanem odarohant a karóval a kezében, és lefelé
döfött, szíven szúrva a lezuhant vámpírt. Utána azonnal felállt,
és elhátrált, bizonytalan volt Alexandra viselkedésében, és ki
akart kerülni a lánc hatósugarából.
Albin teste elképesztő sebességgel bomlott le. Cyn látta
Matiast a videófelvételen, de a látvány a saját szeme előtt
egyszerűen hihetetlen volt. Nem volt rá más szó. Lenyelte a
felböffenő epét, ami próbálta megfojtani, majd szinte
öntudatlanul tárat cserélt az Uziban, mielőtt Alexandra felé
fordult volna.
A női vámpír a lehető legtávolabb ugrott Albintól, távol
tartva a szoknyáját a véres kezektől, és mindezt olyan
gyorsasággal, amihez nem volt hely a kellemetlen házban.
Sötét szeme Cynre nézett.
– Alexandra? – Cyn teljesen feleslegesen erősítette meg.
Halk, megnyugtató hangon beszélt.
Alexandra néhány másodpercig kifejezéstelenül nézett.
Utána bólintott.
– A nevem Cynthia Leighton, Alexandra. Raphael bérelt fel,
hogy megtaláljalak. – Alexandra szeme lassan becsukódott, az
állát a mellkasára ejtette, ami megkönnyebbülésnek tűnt.
Cyn a feje fölé emelte az Uzi hevederét, és a székre fektette.
A béke egyetemes jelével, felemelt kezekkel ellépett a
fegyvertől, fenntartva a szemkontaktust a kísértetiesen
nyugodt Alexandrával. Bármennyire is nyugodtnak és teljesen
ártalmatlannak tűnt, még mindig vámpír volt, amint arra
Duncan is rámutatott. Simán felülkerekedhet Cynen, és sok
kárt okozhat benne, mielőtt Cynnek sikerülne elmenekülnie.
Feltéve, hogy egyáltalán sikerülne.
– Nem akarlak bántani, Alexandra! Szeretném kivenni a
szádból a pecket, és talán azokat a láncokat is, ha sikerül.
De… Nem akarom, hogy bánts, rendben?
Alexandra némán bólintott, szeme tágra nyílt a sárga
fényben.
– Éhes vagy? – tette fel Cyn a legfontosabb kérdést. –
Tápláltak?
Egy pillanatra gyűlölet jelent meg Alexandra szemében,
majd bólintott.
 – Oké! – Cyn lassan odalépett, és figyelte, ahogy a vámpír
nézi. Amikor elég közel ért, előhúzott egy kis kést az övéből,
és felemelte, hogy Alexandra láthassa.
– Elvágom az anyagot – magyarázta a lány. Alexandra
tanulmányozta a csillogó pengét, majd bólintott.
Cynthia az ujjait a pecket tartó anyag alá csúsztatta, kissé a
nő füle mögött, behelyezte az éles kést, és gyorsan
megrántotta, könnyedén átvágva a vékony anyagot és
hátralépett. Alexandra ziháló zokogással zuhant előre,
megbilincselt kezével csendesen dörzsölte elzsibbadt száját és
arcát.
– Köszönöm – sikerült suttognia.
– Nincs mit! – Cynthia figyelte a sokkal alacsonyabb nőt, és
azon kapta magát, hogy valójában sajnálja őt. Arra számított,
hogy gyűlölni fogja, gyűlölni fogja azt a nőt, aki látszólag
olyan határozottan a gyenge kezeiben tartja Raphael szívét. De
ezt a tehetetlen teremtményt képtelen volt utálni. Ó, gyönyörű
volt, az biztos. Cyn látta a szépséget a zúzódások, meg a
rettegésben eltöltött hét következményi alatt, amit a lány a
brutális Albin kezei között töltött. De túl szánalmas volt
ahhoz, hogy gyűlölje. Alacsony volt és törékeny és bájos, és
teljességgel segítségre szoruló. Minden, ami Cyn nem volt.
Felsóhajtott.
– Alexandra? – A vámpír felnézett, piszkos arcát rózsaszín
könnyek csíkozták. – Volt Albinnak valamiféle kulcsa vagy
valamije ezekhez a bilincsekhez? – Alexandra az ajtó felé
emelte a tekintetét, Cyn pedig megfordult, és látta, hogy ott
lógnak egy kampón a kulcsok, a lánc hosszán kívül. Albin
valóban szadista gazember volt.
Cyn megragadta a kulcsokat, de habozott, mielőtt kinyitotta
volna a bilincseket. – Ugye, nem fogsz bántani?
– Nem – mondta Alexandra halkan, rekedten az
erőlködéstől. – Nem szeretném a napomat ezen a mocskos
helyen befejezni!
Cyn kinyitotta a bilincseket. Kemény csörrenéssel estek le.
Alexandra mintha megduzzadt volna, mintha a láncok
lemerítették volna a fizikai erejét. Felállt, és reszketés járta át
az egész testét. Más kinyújtotta volna a karját, vagy körözött
volna a vállával, a női vámpír valahogy… vibrált. Aztán
várakozóan nézett Cynre.
Cyn mély lélegzetet vett. – Oké, menjünk…
Cyn! Raphael mentális üvöltése elvágta a következő szavait.
Szinte gondolkodás nélkül megfordult, a férfi felé fordult,
képtelen volt ellenállni a hívásának. Kifutott a nyitott ajtón, el
a ház hátsó részéig, és látta, ahogy a férfi egy bosszúálló
angyalként lépeget a benőtt udvar árnyékai között, hosszú
kabátja gomolyog mögötte, ezüstös-matt szemei
ikercsillagokként ragyogtak. A levegő remegett a nyomában,
hatalma előtte haladt, hogy esztelen hatékonysággal elhárítsa
az útjából az akadályokat. Félelmetes volt szépségében, és
fájdalmas vágyakozás szorította össze Cyn szívét.
– Raphael! – mondta halkan, de a férfi tekintete azonnal rá
szegeződött. Hosszú lábai két lépéssel mellé vitték.
– Cyn! – fogta meg a lány kezét, szemével átfutva rajta,
sérüléseket keresve, mielőtt az ölelésébe vonta, és szilárd
melegéhez szorította. – Cynem!
– Raphael, megtaláltam…
– Raphael!
Raphael megmerevedett, és átnézett az udvaron, ahol
Alexandra sápadt árnyékként állt. Cyn esetlenül kilépett a férfi
öleléséből, és figyelte, ahogy az alacsonyabb nő közelebb jön,
sötét tekintetével soha nem hagyva el a vámpírlordot.
– Alexandra – mondta.
Közvetlenül odament a férfi elé, és nyugodtan állt. Aztán a
válla meggörnyedt, és Raphael előrelépett, és átölelte egy
mozdulattal, amely szeretettel kezdődött és furcsán formális
öleléssel végződött.
Cynthia egy darabig csendben figyelte, majd visszasétált a
ház felé. Mielőtt befordult volna a sarkon, hátranézett, és
pillantása találkozott Raphael tekintetével Alexandra feje
felett. Bánatot látott ott, és sajnálkozást. Azt nem tudta, hogy a
férfi mit látott, amikor ránézett. Végül elfordult, csak annyi
időre tért vissza a házba, hogy felvegye a fegyverét, majd
átmászott a falon és eltűnt a fák között.
 48. Fejezet

Cynthia az elkövetkező két napot végigaludta, csak annyi

időre kelt fel, hogy elmenjen a fürdőszobába, igyon egy kis
vizet, bevegyen egy újabb altatót, majd visszafeküdt. Tudta,
hogy ez nem egészséges, tudta, hogy kerüli a szembesülést a
valós élettel, és valószínűleg mélyen depressziós. Kár. A
legújabb tabletta hatni kezdett, és újabb álomtalan álomba
merült.
Harmadik reggel arra ébredt, hogy undorodik saját magától,
és ami még fontosabb, hogy tényleg zuhanyozásra szorul. Így
hát felkelt.
A hosszú, hosszú és forró zuhany után, amely során valóban
sikerült megfürödnie a zuhogó víz alatt állva, gondosan
megszárította a forró víztől kivörösödött bőrét, kényelmes
köntöst vett fel és mezítláb elindult lefelé.
Első megállója a kávéfőző volt, majd csak ült és bámulta a
csempézett pultot, amíg a friss kávé illata annyira fel nem
ébresztette, hogy öntsön magának egy csésze életmentő
folyadékot. A második bögre után felfedezte, hogy éhes is, és
a mikrohullámú sütőben felmelegített egyet a házvezetőnője
muffinjából, majd még egyet. Miután a muffinok eltűntek,
töltött még egy csésze kávét, és észrevette, hogy az
üzenetrögzítőn villog a piros fény. Megédesítette a kávéját,
majd elindította az üzenetek lejátszását.
Az első három üzenet a húgától, Hollytól származott:
„Testvérek vagyunk, nem tudnánk egyszerűen csak kijönni
egymással?”. Törölte őket. A következő üzenet Nicktől
érkezett, aki vidáman közölte vele, hogy szerdán a városban
lesz – Cyn ellenőrizte a naptárat, vagyis ma –, és hogy
felhívja, ha a közelben van. Ezt is törölte, de csak miután egy
ideig elgondolkodott rajta. Még nem állt készen Nickre. Talán
majd egyszer. De most még nem.
A következő üzenet Dean Eckhofftól érkezett, amely túl
komolynak és hivatalosnak hangzott, és arra kérte, hogy hívja
fel. Az üzenet előző délután érkezett. Cyn a homlokát ráncolta,
felvette a telefont és tárcsázott.
– Eckhoff – válaszolta.
– Cynthia vagyok.
– Igen, várj, valami csendesebb helyre megyek! – Cyn
hallotta, ahogy a férfi mozog, hallotta az ajtók nyitódását és
csukódását, majd végül a forgalom hangját. Tehát, nem valami
csendesebb helyre ment, hanem oda, ahol nem hallgathatták
ki.
– Jól vagy? Hol vagy? – kérdezte.
– Itthon vagyok! Mi történt?
– Nagy szarság, Cyn, nagyon komoly szarság! Megtalálták
Carballo holttestét, és én azt hittem… – Cyn hallotta, hogy a
férfi mély levegőt vesz, és tudta, hogy aggódott érte.
– Jól vagyok, Dean! Mi történt?
– Vámpír! Teljesen lecsapolták, majd kidobták a Malibu-
kanyon melletti dombokon, az autópálya mentén. Néhány Cal
Trans-alkalmazott találta meg. Úgy néz ki, már pár napja ott
volt.
Cyn meglepődött a veszteség okozta fájdalmon,
meglepődött a könnyeken, amelyekkel megteltek a szemei.
Benita barát volt, bármi is történt később. De el is árulta Cynt
a vámpíroknak, pontosan tudva, hogy Albin és Pushkin mit
terveznek vele. Cyn egy része nem tudta nem érezni, hogy
bizonyos költői igazságot szolgáltattak.
– Cyn?
– Igen, itt vagyok!
– Azok a szemétládák megölték! – mondta dühösen, és
csalódottan Cyn reagálása miatt.
– Ő volt a te besúgód, Eckhoff! – mondta Cyn határozottan.
– Ő maga mondta nekem! – Elmesélte a tanyai házban töltött
éjszakát, hogy Benita hogyan vette rá, hogy elmenjen a buliba,
és feladta őt, majd dicsekedett azzal is, hogy hogyan játszik a
rendőrökkel.
– Bassza meg! – káromkodott Eckhoff. – A francba! Oké,
figyelj, Cyn, egy időre lapulj meg, és ne lepődj meg, ha ki
akarnak hallgatni…
– Nem csináltam semmi!
A férfi felsóhajtott.
– Carballo hagyott hátra néhány jegyzetet, szándékosan
hétköznapi dolgokat, de éppen eleget, hogy tudassa velünk,
hová megy aznap este és kivel. Veled. Mindent úgy állított be,
mintha te lennél az, aki ellátja a vámpírokat információval, és
valószínűleg mindvégig ez volt a terv, amíg ez vissza nem
ütött rá. Most, hogy tudom, mit keressek…
– Ez baromság, és ezt te is tudod!
– Én igen, de egy zsaru meghalt, Cyn, és mindenki tudja,
hogy te a vámpírokkal játszol! Inkább elhiszik azt, hogy te
voltál, mint azt, hogy az egyik sajátjuk sáros!
– Nagyszerű! Tudod, kezdem azt gondolni, hogy mégsem
volt olyan jó ötlet felébredni!
– Mi?
– Nem érdekes! A francba! Ez mocskos ügy! Most mihez
kezdjek?
– Csak lapulj meg! Innentől kezdve megteszek mindent,
amit tudok, és végül be kell vallaniuk az igazságot! De, Cyn,
lehet, hogy beletelik egy kis időbe!
– Aha! – mondta morcosan. – Tudom! – Nem számít,
mennyi bizonyítékot fognak feltárni, amelyek Benita
bűnösségére utalnak, bármennyire is kristálytisztának bizonyul
is Cyn, mindig akad majd valaki, aki el fogja hinni róla a
legrosszabbat.
– Nézd, köszönöm, hogy hiszel bennem, Dean! Ez sokat
jelent számomra!
– Hé, törődöm veled, Prücsök! Tudod ezt!
 – Lehet, hogy te vagy az egyetlen! – sóhajtotta. – Figyelj,
mennem kell! Maradjunk kapcsolatban, oké?
– Persze, édesem!
Cyn letette a kagylót, és komolyan fontolgatta, hogy
visszamegy az ágyba, amikor rájött, hogy van még egy
üzenete. Megnyomta a lejátszást indító gombot, és dermedten
hallgatta Duncan kifejezéstelen hangját. „Ms. Leighton, meg
kell beszélnünk a szerződése végleges elszámolását. Legjobb
lenne, ha személyesen találkoznánk! Kérem, hívjon fel, hogy
mikor és hol lenne megfelelő! Úgy hiszem, megvan a
számom!”.
Megdermedve maradt, és a konyhapadló színes csempéit
bámulta, míg ki nem zökkentette a bejárati ajtón felhangzó
kopogás. Robotszerűen átsétált a még mindig porral teli
nappalin, és kinézett az új ajtó kukucskáló nyílásán.
Házvezetőnője állt a tornácon, és zavarodottnak látszott,
miközben a kulcstartóján lévő kulcsai között válogatott. Új
ajtó – jutott eszébe Cynnek, és próbált visszaemlékezni, hogy
hol vannak a kulcsok. Lenyomta a kilincset, és kitárta az ajtót.
– Bocs, Anna! – mentegetőzött fáradtan, amikor a nő zavart
mosollyal nézett fel. – Új ajtó.
Anna belibbent, készen állt a munkára. Megállt és
döbbenten nézett körül a nappaliban.
– Miss Cynthia?
– Ó! – Cyn úgy nézett körül, mintha először látná a
rendetlenséget. – A munkások! Rendetlenséget csináltak. Ne
aggódj, ha ma extra időre van szükséged, bármennyi is lesz!
– Igen! – A házvezetőnő lassan bólintott, majd alaposan
szemügyre vette Cynt és összevonta a szemöldökét. – Fogytál!
– mondta szigorúan. A fejét ingatva a konyhába ment, betette
táskáját a sziget alatti szekrénybe, és azonnal elindult a
tisztítószerekért.
Cyn nem szeretett otthon lenni, amikor Anna dolgozott.
Betolakodónak érezte magát a saját házában. Felemelte a
telefont, és tárcsázta Duncan számát a memóriából. Nem
azonosította magát, amikor a hangposta válaszolt, csak
mondott öt szót, és letette a kagylót.
– Az irodámban nyolckor. Ma este. – Letette a telefont, és
felöltözött.
 49. Fejezet

Lent a garázsban Cyn egy pillantást vetett a Land Roverben

lévő rendetlenségre, majd becsukta az ajtaját. Átment egy
autómosón, és törölközőt dobott az ülésekre, mielőtt Santa
Barbarába hajtott volna, de egy dolog volt az átkozott autóval
egy olyan randevúra hajtani, ahol nagy valószínűséggel még
több káoszban vesz részt, és egy teljesen másik, hogy
leparkoljon vele az irodája mögött Santa Monicában. Biztos
van valaki, aki arra szakosodott, hogy kitisztítja a vérrel
átitatott autóüléseket. Valaki, mint Harvey Keitel a
Ponyvaregényben. Ha jobban belegondolt, a televízióban látott
egy bejátszást egy társaságról, amely mindenféle véres
események – bűncselekmények, öngyilkosságok, ilyesmi –
után takarított. Biztosan létezik ilyen társaság L.A.-ben. Meg
kell találnia, és fel kell hívnia őket. Közben megbeszélte a
helyi autókölcsönzővel, hogy leszállít egy Lexus szedánt az
irodájához, és taxit hívott.
Amikor kiszállt a taxiból az alacsony irodaház mögött,
észrevette, hogy az ügyvédek a szomszédos irodákból
mindketten bent vannak. A terapeuta nyilvánvalóan
szerdánként szabadnapot vett ki. Golfoznak a terapeuták?
Vagy talán fürdőbe járnak? Isten tudja! Ha Cynnek naponta
órákon át kellene ülnie és hallgatnia, ahogy mások
panaszkodnak, akkor minden héten szüksége lenne egy
fürdőlátogatásra.
Beengedte magát a hátsó ajtón, automatikusan kikapcsolta a
riasztót, és szétnyitotta a zsalugátert, hogy beengedjen némi
fényt. Néhány üzenet várt rá, semmi egetverő. Biztonsági
hívás Nicktől és néhány mások által javasolt potenciális
ügyféltől. Később majd felhívja őket, vagy nem. Szép, hosszú
nyaraláson gondolkodott. Valahol messze Malibutól és az ott
lakó vámpírlordtól. Cyn mélyet sóhajtott. Az elmúlt napokban
sikerült elkerülnie, hogy Raphaelre gondoljon, sikerült
figyelmen kívül hagynia a szívében érzett tompa fájdalmat.
Duncan telefonhívása visszahozta az egészet az életébe.
Odalépett az íróasztalához, és végiglapozta a rá várakozó
levélköteget. Ez volt a hónapban az első. Kifizetendő számlák,
rendezendő bérleti csekkek voltak. Az élet ment tovább.
Kinyitotta a banki alkalmazását, és munkához látott.
Mire befejezte, a szobában sötét lett, csak a kis asztali
lámpa és a számítógép monitorja világította meg az irodát.
Nyugtalanul pillantott fel, és fájdalmasan tudatában volt, hogy
valahol a városban Raphael is elkezdte az éjszakáját. Nélküle.
Dühösen ellökte magát az íróasztaltól. Nem fog sírni! Nem
fogja megtenni!
Az órájára pillantott. Már majdnem nyolc óra volt. Hol a
fenében volt Duncan? Összepakolt az íróasztalon, becsukta a
mappákat, és leállította a számítógépét. Nincs miért maradnia,
miután ez a találkozó véget ér. Jelenleg nem voltak más
ügyfelei, és most nem is akart újakat, főleg nem olyanokat,
akik éjjel érkeznek. Amikor megszólalt az interfon,
összerezzent, pedig számított rá. A lány a csukott ajtóra
meredt, és vonakodva kinyújtotta a kezét, majd rákattintott a
biztonsági képernyő kis gombjára.
Duncan állt kint, és közvetlenül a kamerába nézett.
– Bassza meg! – Cyn hátradőlt a székén, és először jött rá,
hogy abban reménykedett, hogy ma Raphael jelenik meg, nem
Duncan. Csalódása tiszta és éles volt, és annyira ostoba.
Kopogás hallatszott az ajtaján, és meghallotta a vámpír
hangját.
– Engedjen be, Ms. Leighton! Tudom, hogy ott van!
– Honnan tudod, te szemétláda? – suttogta.
– Mert hallom – válaszolta egyértelműen szórakozva.
– Nagyszerű! – Megnyomta a gombot, hogy beengedje.
Duncan egyedül lépett be az irodába. Határozottan egyedül.
– Miért jöttél? – kérdezte a lány.
– A telefonba is mondtam – válaszolt türelmesen. – Hoztam
a végső elszámolást. – Elegáns, fehér borítékot rakott le az
asztalra. A neve rá volt gépelve – nem folyó kézírással – az
elejére. – Ön nagyon csodás teljesítményt nyújtott, de úgy
vélem, a kompenzációt több mint megfelelőnek fogja találni.
– Igen, nagyszerű!
A vámpír kíváncsian billentette meg a fejét.
– A múltkor eltűnt, mielőtt még köszönetet mondhattam
volna! Kétségeim voltak, azzal kapcsolatban, hogy belevonjuk
az ügybe, de… jó szolgálatot tett neki. Ez fontos számomra!
Cynthia rámeredt a szőke vámpírra, akinek annyira emberi
barna szemei voltak. Olyan őszinte, olyan józan Duncan. És
annyira odaadó Raphael felé.
– Kérdezhetek valamit?
Duncan nyugodtan nézte a nőt, majd beleegyezőn
megbillentette a fejét. – Persze!
– Nem akarlak megbántani, de… hogy haltál meg? Úgy
értem, hogy mi történt, ami miatt Raphael átváltoztatott?
Duncan rámosolygott. Cyn arra gondolt, hogy ez az
egyetlen alkalom, amikor valóban mosolyogni látta.
– Ön nagyon egyértelmű, Ms. Leighton. Csodálom ezt. Ami
a kérdését illeti, sok mással együtt haldokoltam a háború alatt.
– Elkapta a nő tekintetét. – Ez az Észak agressziójának
háborúja lenne, de úgy vélem ön polgárháborúnak hívja.
Cyn bólintott.
– 1863 volt, a Stones folyó melletti csata. Ezrek haltak meg
mindkét oldalon, még többen sebesültek meg. A sebészek
akkoriban nagyon keveset tudtak tenni értünk, és azt a keveset
is a tisztek, és azok a férfiak kapták, akiknek életük volt a
harc. – Távolba révedő szemei a falra meredtek. – Én nem
tartoztam közéjük. Mint oly sokan, én is földműves voltam,
kiképzés és tudás nélkül besorozva a hadseregbe. Micsoda
pazarlás! – A fejét ingatta, az emlékektől. – Mindenesetre,
súlyosan megsebesültem, átvágták a hasam, és csak a saját
kezeim akadályozták meg, hogy a beleim kicsússzanak a
porba. Rettenetes módja a halálnak, lassú és fájdalmas,
keselyűk köröznek körülötted, várva, amíg túl gyenge nem
leszel ahhoz, hogy ellökd őket. Még ennyi év után is hallom a
többi ember sikolyát… – Egy pillanatig elhallgatott, majd
élénken folytatta.
– Lord Raphael talált rám, és választási lehetőséget adott.
Az életemmel tartozok neki, de a hűségemet önként adom!
Cynthia arcán könnyek gördültek végig, és Duncan a lányra
meredt.
– Cynthia?
A lány dühösen megtörölte az arcát.
– Azt hiszem, ez az első alkalom, hogy a nevemen
szólítottál, Duncan! Légy óvatos; nem akarhatod, hogy bárki is
azt gondolja, hogy kedvelsz engem! – Mosolyt erőltetett az
arcára. – Szóval, hogy van Alexandra? Magához tért?
– Ahogy te is láttad, nehéz volt neki, de a körülményekhez
képest, egészen jól van. Raphael egy időre elviszi egy másik
birtokára, távol az emlékektől. Bár sajnálja, hogy el kell
hagynia Malibut. Ez a kedvenc városa. – Közvetlenül a lányra
nézett. – Több okból is! – Amikor Cyn nem válaszolt, tovább
folytatta. – Alexandra elmesélte, hogyan ölted meg Albint és
szabadítottad ki őt. Raphael először dühös volt; Albin az övé
kellett volna, hogy legyen! – Úgy tűnt, Duncan mulatva néz rá.
– Alexandrának csak dicsérő szavai vannak rád, és szinte
naponta megkérdezi, hogy meglátogatod-e.
– Nos – nevetett fel Cyn idegesen –, ez kínos lenne, nem
gondolod? Úgy értem, ő és Raphael…
Duncan a lányra meredt. – Úgy gondolom, hogy téved a
kapcsolatukat illetően, Ms. Leighton. Alexandra Raphael húga.
Évszázadokig nem találkoztak; Raphael halottnak hitte, a
szüleikkel együtt. Azt hiszem, még mindig bűntudata van,
hogy annyi időre elvesztette, és Alexandra nem igazán… Nos,
mondjuk úgy, hogy Alexandra meglehetősen igényes tud
lenni!
– A húga! – Cyn úgy érezte, mintha valaki hasba rúgta
volna. Küzdött azért, hogy a fájdalom ne jelenjen meg az
arcán, és Duncan arckifejezéséből tudta, hogy nem járt
sikerrel. Ezért elfordult, elfoglalta magát a boríték – amely
készpénzzel volt tele – elvételével, és bedugta a hátizsákjába.
Lekapcsolta a villanyt, mielőtt újra szembe nézett volna a
férfival. Kétségtelen, hogy a sötétben ugyanolyan jól láthatja,
de ettől kevésbé érezte magát kiszolgáltatottnak.
– Köszönöm, hogy elhoztad ezt, Duncan! Kedves volt
tőled!
– Megdolgoztál érte! – Kinyitotta az ajtót, hátranézett,
mintha mondani akarna valamit, majd sóhajtva azt mondta. –
Vigyázz magadra, Cynthia! – Kilépett, és becsukta maga
mögött az ajtót.
Cyn lehuppant a székre, és engedte, hogy könnyei szabadon
ömöljenek. Könnyebb volt elhinni, hogy nincs remény, amikor
Raphael Alexandra iránti érzelme és e kötelék halálos
állandósága elzárt minden lehetőséget számukra. De most,
hogy megtudta…?
Bolond vagy, Leighton! Ha az élet egyáltalán megtanította
bármire, akkor az az volt, hogy a szerelemben nem lehet
megbízni. Az apja, anyja, nagymamája, sőt még az idegenek
is, akik gondoskodtak róla, mindannyian cserbenhagyták, míg
végül beismerte, hogy ez csak akkor nem fog megtörténni, és
akkor lesz jól, ha tényleg egyedül van. De ez az átkozott
vámpír átjutott a védelmén, elérte, hogy kívánatosnak,
akartnak, vágyottnak, dédelgetettnek érezze magát. És ő
amilyen bolond volt, elengedte az aggodalmait, és hagyta
magának elhinni, hogy számít a férfinak.
Felállt, kissé megrázta magát, és kihúzta a vállát. Valójában
mit számított? Nos, Raphael elment. Korábban is egyedül volt,
és újra az lesz. Tehát egy pillanatra felkeltette egy hatalmas
vámpírlord érdeklődését. És akkor mi van? A szex remek volt,
a pénz bőkezű, és a hírnevének minden bizonnyal hasznára
válik, ami a jövőben még több munkát jelentett. Ennyi.
Minden nagyon szuper.
Felkapta a hátizsákját, és elindult a parkoló felé, ahol a
bérelt Lexus várta. Nos, bolond volt. Megtanulta a leckét. Túl
lesz rajta. Egy év múlva valószínűleg nevetni fog az egészen.
De ma este… ma este nagyon fájt.
 50. Fejezet

Duncan leparkolta a BMW-t egy hosszú, fekete limuzin

mellé, amely a privát hangárban várakozott. Raphael elindult
felé, és arra várt, hogy hadnagya lekapcsolja a motort és
kiszálljon a kocsiból.
– Jól van? – kérdezte.
Duncan bólintott, alig több, mint egy főhajtás.
– Egészségesnek és jól kipihentnek tűnt, talán kissé túl
vékonynak, de… – megvonta a vállát. – Stresszes néhány nap
volt!
– És ő…
– Alexandráról kérdezett, és érdeklődött az egészsége felől.
Mondtam, hogy Alexandra is érdeklődött utána. – Merőn
nézett Raphaelre, aki viszonozta a tekintetét.
– Mi van, Duncan? Mondd ki, bármi is az! Nem akarom a
következő néhány órát úgy tölteni a levegőben, hogy közben a
hátamba meredsz!
Duncan elpirult, hogy dühében vagy zavarában, Raphael
nem tudta megmondani. Esetleg mindkettő. Várt.
– Akár követeli őt, akár nem, uram – mondta végül Duncan
–, ő az Öné!
Raphael mozdulatlanul állt, fekete szemében brutálisan
visszafogott érzelmek lapultak. Kimondatlan maradt, és soha
nem mondható el a jelenlétében, de Duncan kijelentésének
másik fele, a következmény, ami ugyanolyan
megváltoztathatatlan, mint annak igazsága, amit Duncan ki
mert mondani. Mert ha Cyn az övé volt, és dühvel töltötte el,
amikor arra gondolt, hogy a lány máshoz tartozik, akkor
ugyanolyan biztosan ő is az övé volt.
 Mögötte megváltozott a gép motorjainak hangmagassága,
amikor a pilóta felszállni készült, és hallotta, hogy Alexandra a
nevén szólítja. Raphael felsóhajtott, amikor Duncan odalépett
mellé, és együtt elindultak a lépcső felé.
– Havazik már Coloradóban, Duncan?
– Még nem, uram, de hamarosan!
Raphael felsóhajtott.
– Utálom a hideg időt!
– Tudom, Atyám! Reménykedjünk, hogy hamarosan
visszatérhetünk Kaliforniába!
– Reménykedjünk!
A pilóta becsukta az ajtót, és a sugárhajtású gép szinte
azonnal kigurult a hangárból, amint a fedélzetre léptek. Rövid
időre megálltak, amíg a pilóta bejelentkezett a toronyba, majd
Raphael hátradőlt a puha bőrülésen a felszálláshoz készülődve,
szeme valamilyen oknál fogva a magasan az aszfalt felett lévő
étterem ragyogó fényére és a bárnál ülő nőre szegeződött. Ott
volt, és pillanatok alatt eltűnt, miközben a gép száguldott a
kifutópályán, és felemelkedett az éjszakai égboltra az óceán
felett, mielőtt megdőlt volna, hogy messze maga mögött
hagyja Malibu meleg homokját.

****

Cynthia a Santa Monica-i repülőtér feletti sushi bárban ült,

és nézte, ahogy egy karcsú Gulfstream a felhőtlen égbe
emelkedik. Nem tudta, miért jött erre a helyre. Évek óta nem
járt ebben az étteremben, azóta nem, hogy egy rövid ideig járt
az FAA tesztpilótájával. Az egyetlen gondolata az volt, amikor
otthagyta az irodáját, hogy hazamegy, és még néhány napot
átalszik. De azon kapta magát, hogy az ellenkező irányba
fordul, és most itt ült, miközben végignézte, ahogy valaki más
megszökik L.A.-ből
Felállt, hirtelen alig várva, hogy távozhasson. Fázott,
kabátja pedig az autóban volt. Borravalót hagyott a bárpulton,
a lift felé indult, azon gondolkodva, hogy lesz-e valaha is
melege, van-e annyi hőség a világon, hogy kitörölje a férfi
kezének érintését, a csókjának ízét. És tudta, hogy egy életre
szóló meleget cserélne el még egy éjszakáért a hűvös hold alatt
a vámpírlord karjaiban.

Folytatódik…
  
D.B. Reynolds
Vámpírok Amerikában 2

Jabril

Rajongói fordítás

Fordította: Szilvi
Lektorálta: Xavier
 Houston, Texas – Cowboy csizma, baseball és „Kirándulás
a csillagok közé” (a houstoni planetárium ismeretterjesztő
filmje)… igaz?

Tévedés! Mert Houston egyben Jabril Karim otthona is, aki

egyike annak a nyolc hatalmas vámpírlordnak, akik egész
Észak-Amerikát uralják. És amint Cynthia Leighton
magánnyomozó hamarosan felfedezi, nem minden vámpírlord
egyforma.
Jabril a gonosz arca az új világban, egy vámpír, aki a saját
életén kívül senki másét nem értékeli, aki rabszolgasorba
taszítja azokat, akikre vágyik, ellopja, amit megkíván, és
elpusztít mindenkit, aki az útjában áll.

L.A.-ből és annak csábító vámpírlordjától, Raphaeltől

menekülve, Cyn a houstoni munkát örvendetes menedéknek
tekinti, egy helynek, ahova elmenekülhet, és meggyógyíthatja
összetört szívét. De Texas nem vakáció lesz. Cyn egy igazi
ellenséget fog találni Jabrilban, egy olyan embert, aki mindent
megtesz, hogy kielégítse a vágyait, növelje a vagyonát és
kiterjessze a hatalmát.

Két fiatal lánytestvér életéért küzdve, Cyn útja Houston

utcáin keresztül visszavezet L.A.-be, ahol az emberi rendőrség
elhatározta, hogy elkapja Raphaelt egyikük meggyilkolása
miatt. De a veszélynek ezzel még nincs vége.
Jabril ugyanis szemet vetett Cynre, és semmi sem fogja
megállítani, hogy megszerezze.
 Prológus

Cynthia Leighton a kormánykereket szorítva száguldott a

sötét országúton, a motor morajlása elnyomta eszeveszett
zihálásának hangját. A szeme aggódva pislantott a majdnem
üres útra a visszapillantó tükrében, ahol hirtelen egy
fényszórópár jelent meg, egyre közelebb száguldva a
korahajnali sötétben. A már eddig is dübörgő adrenalinszintje
még magasabbra szökött, amikor beletaposott a gázpedálba, és
a nagy terepjáró örömteli sebességgel ugrott meg. Cyn az
alacsonyan lévő fényszórókra meredt, egy drága szedán hűvös
kékjére, ami túl gyorsan közeledett. Pillanatok alatt utoléri. Ő
volt az? Felfedezte volna a lány megtévesztését, és utána
eredt?
Még szorosabban markolta a kormánykereket, a keze
görcsös fájdalommal tiltakozott, miközben a szedán már ott
volt a seggében, annyira közel, hogy alig látta már a
fényszóróit. Hirtelen oldalra húzódott, hogy nekimenjen, ha
erre van szükség. Egy pillanatig az a veszély fenyegetett, hogy
a terepjáró felborul, egy ideig két keréken gurult, ahogy
átcsúszott a szomszédos sávba, a biztonsági öv pedig a
nyakába vágott, miközben próbálta visszatartani őt.
A nagy szedán elrongyolt mellette, a sofőr még csak felé
sem pillantott, miközben elszáguldott a saját célja felé –
amelynek semmi köze sem volt hozzá. Cyn lehanyatlott a
vezetőülésen, lenyelve félelme kemény gombócát, érezte a
légkondicionáló hűvösét, miközben verejték lepte el testét.
Miért gondolta valaha is, hogy jó ötlet további vámpírokkal
kapcsolatba lépni? Arra számított, hogy mindannyian olyanok
lesznek, mint Raphael – a gyönyörű, hazug gazember – is
volt? Persze, összetörte a szívét, de minden cserkész erény,
mint például tiszteletreméltó és megbízható, rá is vonatkoztak.
Akármilyen hatalmas is volt, ő a területét a népe hűségével és
tiszteletével irányította, nem pedig félelemmel.
De Texasban nem ezt találta. Nem, itt felfedezte a gonosz
arcát – Jabril Karimot, a déli területek vámpírlordját, és
egyben egy olyan megvetendő és aljas lényt, amellyel még
sohasem találkozott. Egy vámpír, aki rabszolgává tette azokat,
akikre vágyott, és megsemmisített mindenkit, aki az útjába
került. És most ide került Cyn… és a csomagtartóban bujkáló
vámpír, egy vámpír, akinek az élete attól függött, hogy Cyn a
repülőtérre ér-e, mielőtt Jabril felfedezné, hogy eltűntek.
Erősebben nyomta a gázpedált, finoman átlépve a sebesség
és az óvatosság közötti vékony határvonalat. Egy pillantást
vetett a műszerfal órájára. Már majdnem napkelte volt. Ha
addig sikerülne megérkeznie, biztonságban lennének.
Még gyorsabban vezetett.
 1. Fejezet

Houston, Texas, négy nappal korábban

Jabril Karim némán figyelte, ahogy hadnagya, Asim,

besurran a dolgozószoba ajtaján, látta, ahogy a férfi zavartan
megáll, amikor észrevette, hogy Atyja az íróasztal mögött ülve
tanulmányozza. Asim keskeny mellkasa megdagadt a
visszafojtott lélegzettől, miközben láthatóan küzdött félelme
visszaszorításáért, Jabril pedig perverz elégedettséggel
elmosolyodott.
– Nos? – kérdezte unott hangon.
– Két napja senki sem látta Elizabethet, uram – mondta
Asim, kissé megborzongva, miközben a nem kívánt hírt
közölte. – És az őröknek sincs feljegyzésük arról, hogy átlépte
volna a kaput ebben az időszakban.
Jabril ellökte magát a kecses Chippendale íróasztaltól, és
keresztbe tette a lábát.
– Tehát, a kicsi megszökött – mondta elgondolkodva, és
végigsimította térdén a nadrágja szövetét. Felpillantott Asimra.
– Természetesen nem fog neki sikerülni! Ő hozzám tartozik,
és szerencsére az amerikai törvények mellettem állnak ebben
az esetben! De… – figyelmeztetően felemelte az ujját. –
Hogyan szerezzem vissza a tulajdonomat, mielőtt túl késő
lenne?
– Megszervezem a keresést – ajánlotta lelkesen Asim. –
Nem mehetett messzire!
– Lehetséges. De az emberi gyermekeknek nagy a
cselekvési szabadságuk ebben az országban, és emellett
Elizabeth elég érettnek tűnhet, amikor úgy akarja. Nem
szívesen teszem ezt, de attól tartok, hogy esetleg valaki külsőst
kell bevonnunk, hogy vegye át a keresést tőlünk. Aki jobban
megérti a társadalmat, talán valakit, aki ilyen szökött
gyerekekre specializálódott?
Asim a homlokát ráncolta.
– Természetesen vannak ilyen emberek, ha úgy gondolja,
hogy ez bölcs dolog. Felveszem a kapcsolatot az ügyvédekkel,
és megtudom, ki foglalkozik ezekkel a dolgokkal. Hadd
keressék meg annak a pénznek egy részét, amelyet a
semmittevésért fizet nekik! Talán egy magánnyomozó… –
Riadt pillantást vetett urára, amikor Jabril ugatva felnevetett. –
Atyám?
– Magánnyomozó, Asim! Ez egyszerűen tökéletes!
Emlékszel arra a szerencsétlen ügyletre a nyugati parton a
közelmúltban? A pletykák szerint Raphael magánnyomozót
alkalmazott, egy nagyon magánnyomozót, ahogy hallottam, de
aki ellenállt még annak az arrogáns gazember vonzerejének is.
– Alkalmazna egy nőt?
– Ó, aligha, Asim! – mondta elutasító mozdulattal. –
Beszélj az ügyvédekkel, és keress egy megfelelő férfit a
munkára! De hívd fel Raphael nőjét is mindenképp! Szeretnék
találkozni vele, és annak a gazembernek az egójára már ráfér
egy jó kis szurkálódás! Gondolod, hogy bánná, ha megosztaná
velünk?
– Azt hiszem, inkább egy kígyóval osztozna, uram –
mondta Asim éles mosollyal.
Jabril ismét felnevetett, kellemetlen hangon.
– Pontosan, Asim! Pontosan így! Hadd gondolkozzam… ez
valamilyen Cynthia volt. Lawson vagy Layland, vagy valami
hasonló. Emlékszel?
– Leighton. Cynthia Leighton. Apja Harold Leighton, a
Leighton Investments tulajdonosa.
– Tényleg? Nos, nem érdekes? Raphael magasabb körökben
mozog, mint gondoltam. Annál is inkább indokolt egy
pillantást vetni rá. Meg tudod találni őt?
 – Természetesen, uram!
– Kiváló! Ne mondj neki semmit telefonon, Asim!
Ragaszkodj hozzá, hogy személyesen jöjjön el; hangsúlyozd a
helyzet kényességét!
– És ha visszautasítja?
– Ó, nem fogja visszautasítani! Az emberek szeretik a
titkokat. És mi nagyon jók vagyunk a titkok megőrzésében!
 2. Fejezet

Cynthia Leighton a beszálló rámpán haladt felfelé, az

ügyvéd meglehetősen jelentős méretű csípőjét követve, aki a
reggel legnagyobb részében mellette ült, és kinevezte magát
Cyn legjobb barátjának. Cynthia több mint három órán
keresztül hallgatta őt, ahogy a legújabb, lenyűgöző (unalmas)
diadaláról zümmög a kártérítési törvénykezés világában. Cyn
nem az a fajta lány volt, aki könnyen barátkozik, de
megpróbált udvarias lenni. Az ügyvéd még a legjobb szándéka
határait is feszegette. Szerencséjére az ellenőrök arra
késztették, hogy hagyja a paprikaspray-t az L.A.-i reptér
biztonsági ellenőrző pontján. Amikor meglátta a houstoni
terminált, megigazította hátizsákja hevederét a vállán, és
határozottan megfogta bőröndjének teleszkópos fogantyúját,
tisztán a menekülés szándékával.
Az ügyvéd még egyszer próbálkozott, megállva a Jetway
ajtaja közelében, hogy javasolja, csatlakozzon hozzá egy italra
a szállodájában. Cyn az órájára pillantott – alig múlt még
délután egy. Mosolyogva fejezte ki sajnálkozását, és gyorsan
eltűnt a zsúfolt repülőtéren. Vajon a fickó tényleg azt hitte,
hogy érdekli egy kis délutáni hancúrozás? Ennyire
kétségbeesettnek látszott?
Elkeseredetten felsóhajtva, a feje feletti feliratokra
összpontosított, és a poggyászkiadót kereste. Nem mintha
lenne táskája, amit meg kellett volna várnia, de a limuzin sofőr
azt ígérte, ott fognak találkozni. Tekintetével követve a tömeg
mozgását a mozgólépcsők felé, megdöbbentette, hogy
mennyire hasonlít egymásra az összes repülőtér. Nem számítva
a megemlíthető elvileg egyedülálló építészeti részleteket,
továbbra is ugyanazok a végtelen hosszú, kemény
padlóburkolatú folyosók és tágas csarnokok voltak, amik
visszaverték az összes a zajt, amitől még a saját gondolatait is
nehezen hallotta, és még kevésbé a legutóbbi bejelentett
szolgálati közleményt. Kimerülten sóhajtott fel, amikor végül
a mozgólépcsőre lépett, és tekintete a táblára esett, amely
üdvözölte őt a Bush Nemzetközi Repülőtéren. Egyébként is,
mi volt ez a politikusokkal, hogy mindig rohantak mindenre
felrakatni a nevüket? Nem jutott eszébe egyetlen politikus
sem, aki megérdemelten adta volna a nevét akár egy
szennyvíztisztító telepnek is, nemhogy egy nagy repülőtérnek,
ahol mindenkinek azt kellett néznie állandóan.
Jesszus, micsoda zsémbelődés! Egy italra van szükséged,
Cyn! Nem, amire igazán szüksége volt, az egy pihentető alvás
volt, amelyet nem zavartak meg egy bizonyos vámpírlordról
szóló álmok. Tehát mit keres most Texasban, hogy megint
munkát vállaljon egy úgynevezett élőhalott számára? Amikor
megérkezett két nappal ezelőtt a hívás, csak az jutott eszébe,
hogy legalább egy időre elszabadul L.A.-ből. Jó ötletnek tűnt,
hogy egy-két államnyi távolságot teremtsen maga és Raphael
közé, mivel úgy tűnt, semmi más nem működik. Különben is,
a magánnyomozóként végzett munkájának fele a vámpíroknak
történt. A legtöbb elég unalmas dolog volt, a régi bankszámlák
és a fiatal rokonok felkutatása, de ebben az új esetben voltak
lehetőségek. Talán elég érdekes lesz, hogy kitörölje a csillogó
fekete szemek és a könnyed mosoly elnyúló emlékeit. A nő
felsóhajtott. Valószínűleg nem.
Egy férfi közeledett felé, amikor Cyn lelépett a
mozgólépcsőről. Egyszerű fekete öltönyében, fehér ingével és
fekete nyakkendőjével, lesírt róla, hogy „limuzin sofőr”.
– Ms. Leighton? – kérdezte.
Cynthia komoran tanulmányozta, kissé meglepődve, hogy
felismerte. Kiírásra számított, nem személyes üdvözletre.
– Igen – ismerte el. – Honnan tudta?
Felvillanó mosolyából előtűntek a fogai, amely egy
pillanatra teljesen megváltoztatta az arcát.
– Nem, nem voltam biztos! Mr. Asim adott egy
személyleírást, de elég pontatlan volt. – Megvonta a vállát. –
Jól nézett ki!
 – Ki az az Asim?
Ez nyilvánvalóan meglepte a férfit.
– Lord Jabril alkalmazottja, azt hittem…
– Ó! Azt hiszem, telefonon beszéltünk! – Ami nem
magyarázta meg, hogy honnan tudta, hogy hogyan néz ki, de
hát a vámpírokkal semmi sem volt sem egyszerű, sem
egyértelmű. – Rendben – mondta a lány. – Nos, merre tovább?
– Erre! Megengedi… – nyúlt a nő hátitáskájáért.
Cyn elmozdult, így nem érhette el.
– Nem, ezt én viszem! Viheti a bőröndöt, köszönöm!
Milyen messze van a szálloda?
A sofőr összecsukta a kis bőrönd fogantyúját, és húzás
helyett felvette.
– Körülbelül harminc perc, de Mr. Asim arra utasított, hogy
vigyem ki önt azonnal a birtokra!
– Tényleg? Milyen kedves tőle! – elmosolyodott a szavaiból
hallható szúrásra. – Sajnálatos módon… elhallgatott. – Nem
árulta el a nevét!
– Scott.
– Mindig is tetszett ez a név – az első szerelmemet is
Scottnak hívták –, ezért mondok önnek valamit. Nem akarok
problémákat okozni, de ma reggel még hajnal előtt kellett
felkelnem, hogy elérjem a repülőgépet. Csaknem két órát
töltöttem a repülőtéren, mire felszállhattam arra a keskeny
fémhengerre, ahol foglyul estem egy kibaszott ügyvéd mellett,
aki több mint három órán át duruzsolt közvetlenül a fülembe.
Fáradt és nyűgös vagyok, és lassan egy hónapja nem tudom
magam normálisan kialudni. Tehát a szállodába megyek, de
hajlandó vagyok taxit fogadni, amennyiben ez Önt bajba
sodorja. – Nem említette, hogy azért is akart a hotelba menni,
mert várt rá ott egy csomag. Egy csomag, amely tartalmazta a
kiválasztott fegyverét, egy 9 mm-es Glock 17-es pisztolyt.
Cynnek nem állt szándékában fegyvertelenül látogatni meg a
furcsa vámpírt.
Kifurakodott az ajtón, és beszippantotta tüdejébe a repülőtér
koszos levegőjét.
– Tökéletes! – motyogta a nő, és kíváncsian felvont
szemöldökkel nézett Scottra. – Nos, szükségem van taxira?
A férfi egy pillanatig csak pislogott rá, mintha még nem
érkezett volna felfogni Cyn pergő és heves kirohanását. – A
Four Seasons, igaz? – mondta végül.
– Igen – mosolyodott el Cyn.
– Itt parkolok!
Amikor elhúzódtak a járdaszegélytől, Scott a nőre nézett a
visszapillantóból.
– Ki kellene próbálnia valamilyen altatót! – mondta.
Cyn tekintete találkozott a férfi pillantásával.
– Megtettem! Már mindet kipróbáltam! Az orvosom már
nem ad többet nekem, ami már jelent valamit L.A.-ben.
Nagyjából bármilyen tablettát lehet ott kapni; csak kérni kell!
– Akkor talán a meditáció – javasolta a férfi, és figyelmét a
mellettük haladó hosszú kocsisorra fordította.
– Az az elképzelés! – mondta Cyn szórakozottan. – Keresek
magamnak egy gurut! – Nem tablettára volt szüksége, és nem
is meditációra. Arra volt szüksége, hogy kidobja Raphaelt az
életéből. Nem mintha benne lenne az életében. Már nem. Ó,
nem. Lord Raphael elvette, amit akart és elfutott, olyan
gyorsan és olyan messzire, ameddig és amennyire csak a
jelentős vagyona és hatalma elvihette. Cyn azt hitte, hogy ez
szerelem. Kiderült, hogy egyszerűen egy mozgó büfé volt,
ahol ő volt az előétel. Lehunyta a szemét a túl ismerős
fájdalomtól és veszteségérzettől, tudta, hogy ez nem ilyen
egyszerű. Raphael nem azért hagyta el, mert nem akarta őt.
Azért ment el, mert akarta. Még évszázadok alatt sem nőtte ki
az evolúciós férfiúi félelmet, hogy elkötelezze magát egy
nőnek. Természetesen a teljes igazság valószínűleg még
bonyolultabb volt, de ez volt a lényege, és neki nem maradt
más dolga, mint túltenni magát rajta. Több mint egy hónapja
nem látta a férfit, amikor az anélkül távozott, hogy
visszapillantott volna. Azelőtt még soha nem volt szerelmes;
mennyi ideig tart egy összetört szív gyógyulása?
 Cyn hátradőlt, fejét a puha bőrnek támasztotta, és lehunyta
a szemét. Az első ülésen Scott vette a célzást, berakott egy
CD-t a lejátszóba, és hagyta, hogy halk zene töltse be a
csendet, amíg el nem érik a szállodát.

****

Álmában megfordult, a szállodai puha ágya alkalmazkodott

a mozdulatához, elringatta a melegében. Súly ereszkedett le
mögé, és Cyn elmosolyodott, amikor megérezte a
borotválkozás utáni arcszesz illatát – alig érezhető fűszeres
illat. Érezte, ahogy kinyújtózkodott mellette, és odanyúlt érte,
hogy magához húzza, hogy a nagy testének ívébe simuljon,
ahol biztonságban és védve érezte magát. Ő volt az egyetlen
férfi, aki valaha is ilyen érzést keltett benne, mint valaki, akiért
érdemes harcolni, aki értékeli. Az arca durva volt az övéhez
képest, de az ajka puha volt, miközben az álla vonalán siklott,
megrágcsálta a fülkagylóját, mielőtt végigcsókolta volna a
lefelé vezető úton, hogy elidőzhessen a nyaka ívén. Cyn
mocorogni kezdett, teste reagált a férfi érintésére, miközben az
erős ujjak becsúsztak a lábai közé, és finoman simogatni
kezdték.
Egy apró nyögés szakadt ki belőle, miközben a férfi
behajlította a lábát, és végigcsúsztatta farkát a feneke
hasadékán, bele a lába közötti nedvességbe. Cyn már az első
döféstől zihálni kezdett, háta ívbe feszült, hogy jobban kitárja
magát, üdvözölve a lökéseket, együtt kezdett mozogni vele. A
férfi ritmusa sürgetővé vált, és megragadta a lány csípőjét,
szilárdan magához szorítva, miközben egyre mélyebbre hatolt
a lány sikamlós redőiben. Cyn lenyúlt, és kezét a férfi kezére
téve erősen megnyomta a csiklóját, érezte, ahogy a vastag
farok ki-be csúszik. A férfi éhesen felnyögött, és ismét a lány
nyakának ívéhez hajolt. A másodperc töredékéig Cyn érezte a
férfi leheletének melegségét a nyakán, majd Raphael fogai a
vénájába süllyedtek. Cyn felnyögött, ahogy a hirtelen és
mindent elsöprő orgazmus másodpercek alatt az extázis
hullámává emelkedett. A nő felsikoltott, amikor a férfit is
elragadta és végigsöpört rajta a hullám, és kielégülésének
üvöltése vibrálásként maradt a csontjaiban.
Ott feküdt a férfi karjai között, kipirulva szenvedélyes
szeretkezésüktől, izmai ellazultak, vágya kielégült.
Pillanatnyilag. Mintha tudta volna, hogy a nő mire gondol,
halkan és érzékien felkuncogott, lehelete lágy volt az arcán.
– Édes, Cynem – mormolta. – Olyan édes.

****

A telefon csörgése ébresztette fel Cynthiát. Pislogott az

elsötétített szobában, automatikusan a kemény, férfitest felé
nyúlt, amelynek a háta mögött kellett volna lennie, de nem
talált mást, csak az üres helyet. Lehunyta a szemét, és
visszafojtotta a könnyeket, teste összegörnyedt a mellkasában
érzett fájdalomtól. A telefon újra kezdte az ébresztését, mire
ingerülten kinyúlt, és félrelökte a kagylót, és hallgatta az
automatizált hang áradását. Még egy pillanatig csak feküdt,
érezte testének izgalmát, a verejték finom fátylát, amely
belepte a bőrét. Olyan valóságos volt. Nagyon valóságos. És
az egész hazugság volt.
Félrelökve a takarókat, arra kényszerítette magát, hogy
felálljon és a zuhany alá induljon. Egyszerre csak egy lépés!,
nem ezt mondják azok az anonim segítő csoportok? Egyszerre
csak egy lépés! Kíváncsi volt, mit gondolnának róla, ha látnák,
hogy a mottójukat alkalmazza a vámpír szeretője emléke ellen.

****

Cyn káromkodva lépett ki a szálloda előcsarnokának

automatikusan nyíló ajtaján.
– Itt kibaszottul hideg van! – mondta, senkinek sem
címezve. – Azt hittem, Texasban meleg van!
– Cynthia Leighton?
A nő megmerevedett, körbe nézett maga körül, és észrevette
a férfit, aki egy hosszú, fekete limuzin mellett állt, amely a
kapubejáró előtt parkolt. Nem, nem férfi. Egy vámpír. Nem
mintha az emberek többsége meg tudta volna különböztetni.
Apró dolgok árulták el – a dudor a felső ajkánál, amely mögött
az agyarai rejtőztek, és az agresszió ösztönös
megnyilvánulásaként jelentek meg, valamint az, hogy
túlságosan mozdulatlanul figyelte őt a limuzin felett. Cyn
ismerte a vámpírokat, tudta, hogy bármennyire is hasonlítanak
az emberre, határozottan mások – jobbak, erősebbek,
gyorsabbak. A The Six Million Dollar Man, de a légi
katasztrófa nélkül. Ez a vámpír irtózva nézett Cynre, mintha
kétségbeesetten remélte volna, hogy téved a
személyazonosságát illetően. A lány elvigyorodott, és
határozottan boldog volt, hogy tönkretette a vámpír éjszakáját.
– Én vagyok az!
A vámpír arcán még a mosoly árnyéka sem jelent meg.
– Lord Jabril Karim várja!
Cyn az órájára pillantott.
– A találkozóm hétkor kezdődik! – Hat óra volt, és Jabril
Karim birtoka negyvenpercnyire volt a várostól. Tudta, mert
ellenőrizte.
A vámpír csak nézett rá. Cyn kinyitotta a limuzin ajtaját, és
besiklott a puha bőrülésre. Hosszú negyven perc lesz.
 3. Fejezet

Mirabelle felébredt. Nem lassú ébredés volt, nem az

érzékek fokozatos visszatérése, mintha alvásból ébredezne. Az
élet és halál közötti különbség olyan tiszta volt, mint a fekete
és a fehér közötti. Vámpír volt és ébren volt.
Tökéletesen mozdulatlanul maradva hallgatta a körülötte
levő apró zajokat – egy autó lassan távolodott a háztól, egy
madár csicsergett az ablakon kívül, és a szobája alatt lévő
konyhában keletkezett hangok. De semmi közelebbi.
Biztonságban van. Egyelőre.
Felült a szinte teljesen sötét gardróbban, és félrelökte
magáról a már teljesen szükségtelen takarót, de amit továbbra
is használt. Vigaszt nyújtott, talán a szebb időkre emlékeztette.
Maga a sötétség nem volt akadály; a szeme kompenzálta a
fény hiányát, beérve az ajtó alól beszivárgó kis mennyiséggel,
megmutatva neki a polcok és vállfák, ruhák és cipők
körvonalait és árnyékát. Felsóhajtva állt fel, kinyitotta a
gardrób ajtaját, és besietett a hálószobába.
Tágas szoba volt, elegánsan berendezve, benne egy
hatalmas baldachinos ággyal és nehéz, szatén- és
bársonyborítású bútorokkal. Összehúzott brokát függöny
borította a széles ablakokat, sötét bordó és kék, hogy
illeszkedjen az ágytakaróhoz. Nagyon szép és nagyon drága
volt az egész… és semmi olyan, amit ő választott volna
magának. De akkor sem aludt itt soha. Valahogy
biztonságosabbnak érezte bebújni a gardróbba. Ostobaság volt,
és végtelenül értelmetlen. De mégis így tett.
Meghúzta a zsinórt, és a függöny széthúzódott. Az ablakon
túli éjszakát elűzte a birtok élénk, szinte bántó, mesterséges
világítása. Mirabelle vakon bámult kifelé, és azon tűnődött,
miért ilyen nyugtalan ma este. Ez is olyan éjszaka, mint
bármelyik másik. Vagy mégsem?
Kopogás hallatszott az ajtón, mosolyogva megfordult, és
átment a szobán. Valószínűleg a húga, Elizabeth az, az
egyetlen igazi barátnője, és az egyetlen fényes pont az
éjszakáiban. Még csak tizenhét éves, és még mindig ember.
Liz egy különálló épületben lakott a birtok szélén, egy
házvezetőnővel és más szolgákkal együtt. Már napok óta nem
találkoztak. Liz nem tudott minden este eljönni, de próbált…
Mirabelle megállt, mielőtt még az ajtóhoz ért volna, és
óvatosan beleszimatolt a levegőbe. Látogatója határozottan
ember volt, de…?
Idegesen pillantott le selyem hálóingjére. Titkos
kényeztetése volt ez a nőiességének, az utolsó, ami megmaradt
neki. Visszarohant a szekrényhez, és egy hosszú, vastag
köntöst vett magára, szorosan összehúzta magán, mielőtt
kinyitotta volna az ajtót.
– Hölgyem! – A kinti szolga lesütötte a szemét, és még a
mindent takaró köntösben sem volt hajlandó ránézni. – Lord
Jabril Karim igényli az azonnali jelenlétét! – A nő éjszakai
öltözetére pillantott, és rosszallóan elhúzta a száját. – Vagyis,
az uram igényli a jelenlétét, mihelyt tisztességesen felöltözik!
Mirabelle elpirult, inkább a megaláztatástól, mint a
haragtól. Még a szolgák is azt hitték, hogy ítélkezhetnek
felette, bár az ő pénze etette és öltöztette ezt az embert és az
egész családját. És mivel ma este boldogtalannak és
nyugtalannak érezte magát, valami olyat tett, amit egyébként
ritkán. Szélnek eresztette az udvariasságot, és rávágta az ajtót
a férfira.
Aprócska dac – ismerte be, amikor visszasietett a
szekrényhez, és amit valószínűleg vissza fog kapni, a ruháit ért
szakadások, és a takarítószemélyzet rendszertelen látogatása
formájában. Nem mintha érdekelte volna akár egy kicsit is.
Gyűlölte ezeket az úgynevezett szerény ruhadarabokat,
amelyekhez Jabril Karim ragaszkodott, hogy viselje, és a
szobák alig voltak többek, mint egy börtön zárkája. Mit
érdekelte, hogy tiszták-e vagy sem? Mégis, ha az öreg
vérszívó küldött valakit érte, akkor az valószínűleg fontos volt
számára – valahogyan. És neki olyan büntetési módszerei
voltak, amely sokkal rosszabb volt, mint bármi, amit a takarító
személyzet el tudott képzelni.
Levetette a köntöst és a hálóinget, bement a fürdőszobába,
beindította a zuhanyt, és hagyta, hogy a fürdőszoba gőzzel
teljen meg, amíg megmosta a fogát. Jabril felhánytorgathatná,
hogy túl sok időre van szüksége, de rohadjon meg, ha tusolás
nélkül megy. A férfi nagyon jól tudta, hogy ő jóval később
ébred fel, mint ő. Sőt, a ház többi vámpírjától is lényegesen
később. Nagyon fiatal volt még, és ezek a dolgok számítottak.
Alig tizennyolc éves volt, amikor átváltoztatták, és az is
mindössze öt évvel ezelőtt történt. Legalább egy évszázaddal
volt fiatalabb, mint a többi itt élő vámpír. A napnak jóval a
láthatár alatt kellett lennie, mielőtt képes volt megmozdulni,
ami azt jelentette, hogy mindenki más már jó órája ébren volt,
mire ő először fellélegzett az éjszakában.
Kiöblítette a száját, és a forró permet alá lépett, hagyta,
hogy az megtörje a feszültségét, és arra kényszerítette magát,
hogy tegye félre a sérelmeit, messze az elméje mélyére. Így
élte túl eddig is, és így fogja túlélni egészen addig, amikor
egyszer elmenekül innen Lizzel együtt, és kialakít kettejüknek
egy életet, messze Texastól és Lord Jabril kibaszott Karimtól.
 4. Fejezet

A vastag szoknya lógott Mirabelle csípőjén. A lány

megrángatta, és megpróbálta kényelmesen eligazgatni a lábai
körül. Ruhája egyhangú fekete volt – a bokáig érő szoknya, a
póló és laza pulóver, sőt még a sál is, ami elrejtette hosszú,
szőke haját. A lábán fekete Nike cipőt és egy pár
öregasszonyos, fekete, térdig érő zoknit viselt, mintha a
testének legkisebb kivillanó részlete is ellenállhatatlan
kísértést jelentene a Jabril udvarában élő férfi vámpírok
számára.
Mirabelle egyáltalán nem érezte magát ellenállhatatlannak
vagy csábítónak. Öregnek és csúnyának érezte magát, és
neheztelve nézte a szobát megtöltő, pompázatos öltözéket
viselő férfiakat. A péniszbrigád szivárványszínű selymekbe és
puha gyapjúba öltöztette magát.
Mirabelle volt az egyetlen női vámpír a birtokon. Ami azt
illeti, még soha nem találkozott másik női vámpírral, bár tudta,
hogy léteznek. Jabril Karim ritkán alakított át nőket vámpírrá.
Normális esetben semmi haszna nem volt a nőkből, leszámítva
a vérük tápértékét és az általuk biztosított szexuális élvezeteket
– de ezt biztosította az emberi vérrabszolgák alagsori istállója.
Mirabelle esetében kivételt tett, mert neki volt valami mása,
amit szeretett volna… rengeteg pénze.
Szerencséjére a férfi még nem találta ki, hogy hogyan
jusson a pénzéhez, anélkül, hogy életben tartaná, már ha ez a
fogalom vonatkoztatható a vámpírokra. A lány nem ismerte e
kérdés tudományos hátterét, de biztosan élőnek érezte magát.
Néha úgy gondolta, hogy érdemes lenne végleg meghalni, csak
azért, hogy Jabril ne rakhassa a mocskos mancsát az ő
pénzrészére. De akkor még inkább Liz után menne, ráadásul,
ha ő igazából és valóban meghal, nem tudná élvezni a férfi
reakcióját, így ez elvette az örömét az egész elképzelésnek.
Erőfeszítésébe került, hogy eltérítse a figyelmét Jabrilról és
híveiről, és valami kellemesebbre gondoljon, amiből nem volt
túl nagy választék. Kíváncsi volt, hogy hol lehet Liz. Nem
mintha kishúga bármikor is bemerészkedett volna éjszaka a
ház ezen részébe. Csak kétféle lény volt ebben a szobában –
vámpírok és ételek. Ha nem az egyik voltál, akkor csak a
másik lehettél. Liz pedig eltökélte, hogy egyik sem lesz.
Mirabelle pedig arra törekedett, hogy meg is valósuljon húga
minden szándéka. Elég rossz az is, hogy Jabrilnak sikerült őt
átfordítania; nem fog félreállni és hagyni, hogy a kishúgát is
átalakítsa.
Mozgás hullámzott végig a szobán, és Mirabelle
felpillantott a szempilláján keresztül. Nagy terem volt, a
szalon, ahogy a szülei építésze hívta, széles oszlopok
tarkították az üres területeket. Az oszlopok csak a látszatot
szolgálták – Mirabelle a gyerekkori játékokból tudta, hogy
meglehetősen üregesek, és egyáltalán nem azok a márvány
tömbök, amelyeknek látszottak. De ez még azelőtt történt,
hogy a szülei meghaltak, mielőtt Jabril a magáénak követelte
volna az otthonukat. Ebben a szobában többé már nem
játszottak gyerekek. Ismerős szomorúság futott végig rajta,
amikor eszébe jutottak azok a régebbi idők. A texasi társaság
nagyszerű fogadásai és partijai – a szülei és mások által
szervezett jótékonysági adománygyűjtések, karitatív
rendezvények, ahol a vendégek koktélokat szürcsölgettek és
különböző ínyencségeket falatoztak, mielőtt kiírták
nagyösszegről szóló csekkjeiket, amit azután jóváírhattak az
adójukból.
A nő felsóhajtott. Jabril természetesen átalakíttatta a szobát
a saját igényei szerint. A bútorok nagy részét eltávolították –
nincs szükség kanapékra vagy székekre, amikor senki sem
ülhet le Jabrilon kívül. Csak néhány keskeny asztalt hagyott a
falak mentén, a tetejükön néhány patinás urnával, amelyek
halványzöldje visszatükröződött a szinte fehér
márványpadlóról. A messze a feje fölött lévő mennyezet fölött
egy kerek, üvegtáblás kupola ívelt, amelynek rézkerete
ugyanolyan zöld patinás volt. Mirabelle-nek eszébe jutott,
ahogy a napfény átsüt ezeken az óriási üvegtáblákon, és
megtölti a nagy helyiséget…
A duplaajtók kivágódása hozta vissza a figyelmét a jelenbe.
Egy nagydarab, félmeztelen vámpír robogott be, és úgy nézett
körül a szobában, mintha azt várta volna, hogy valaki kihívja.
Senki sem tette. Valójában mindenki kerülte a tekintetét. Már
mindannyian régen megtanulták, hogy Calixto elképzelése a
kihívásról kiszámíthatatlanul rugalmas, a hangulatától függően
az adott este. A vámpírok sebesülései nagyon gyorsan
gyógyulnak, de attól még pokolian fájdalmasak. A testőr
ellépett az ajtóból, félreállt az egyik oldalra és tisztelettudóan
bólintott valaki felé a maga mögötti szobába.
Egy pillanattal később Jabril lépett be, és egy királyian
jóváhagyó bólintással ismerte el őrének szorgalmát. A
vámpírlord egy fitt negyvenesnek látszott, fekete, göndör
hajjal, étcsokoládé színű nagy, kerek, szinte felpüffedt
szemmel, sárgás szemfehérjével. Mirabelle számára ezek
mindig is könnyezőnek tűntek – nagy, nedves, sárga
szemeknek. Pfuj!
Gyorsan lesütötte a szemét, amikor a vámpír felé
közeledett. Jabril Karim al Subaie egy nagyon tradicionális és
konzervatív arab család sarja volt, akik évszázadok óta
szövetségesei voltak a Szaúdi-dinasztiának, már Jabril
születése előtt is. Tiszteletteljes és alázatos magatartást
követelt szolgáitól… és a nőitől.
Mirabelle megfeszült, amikor lesütött tekintete előtt megállt
az elegáns pár bőrcipő a tökéletesen szabott nadrág alatt. A
lány várakozott, nem mert felnézni.
– Mirabelle, kincsem! – mondta végül a férfi. A lány
küzdött, hogy ne fintorodjon el a kedves megszólításra. Ami
közöttük volt, még a szimpátiát sem közelítette meg. Ha ő a
kincse volt, akkor az csak a szó legszorosabb értelmében
történhetett.
– Uram – suttogta.
– Kíváncsi vagyok, kedvesem, hallottál-e mostanában
Elizabethről?
 A nő megremegett a félelemtől a szavaira. Megdöbbenve
nézett fel egy rövid pillanatra a férfi szemébe, majd ismét
lesütötte a szemét.
– Elizabeth, uram? – sikerült megszólalnia. – Nem láttam őt
mióta… – Kétségbeesetten gondolkodott, hogy mikor is volt
Liz utolsó látogatása. – Azt hiszem, öt napja volt, uram. Hajnal
előtt.
Történt valami? akart rásikítani a férfira, de nyugalomra
kényszerítette magát, szorosan ökölbe szorítva a kezét a vastag
szoknya redőiben. Ha a férfi tudná, hogy ez számít neki, akkor
örömmel tartaná titokban előle az információkat.
Tudatában volt a Lord néma vizsgálatának, miközben a férfi
rámeredt, és állatként szimatolta a levegőt, mintha valahogy
megérezné a szavaiban az igazságot. De ő nem hazudhatott
neki. Ő volt az Atyja, az alkotója, és túl fiatal és túl gyenge
volt ahhoz, hogy ellenálljon neki. Közel olyan jól ismerte az
elméjét, mint ő maga. Sikerült elrejtenie néhány titkot előtte,
eldugva az elméjének legtitokzatosabb részébe, a félrevezetés
és a lényegtelen részletek falai mögé. A vámpírnak sohasem
jutott eszébe megkeresni a nő által elrejtett igazságokat, mert
fogalma sem volt arról, hogy léteznek. De arról tudna, ha a nő
hazudna egy közvetlen kérdésre válaszolva. És nem hazudott
erről. Ha Elizabeth eltűnt, Mirabelle-nek fogalma sem volt
arról, hogy hol van.
– Értem – mondta Jabril. – Nos, ez aggasztó. Megjött a nő,
Asim? – kérdezte a könyökénél álló vámpírt.
– Éppen most lépte át a kaput, nagyuram.
Mirabelle lesütött szemmel hallgatta őket, elméjét kérdések
bombázták. Hol van Elizabeth? És milyen nőről beszélt
Jabril? Ő tud valamit Lizről? Annyira lefoglalták a saját
kérdései, hogy szinte elmulasztotta Jabril következő szavait, és
félelmében összerándult, amikor a férfi megszólalt közvetlenül
előtte.
– Itt maradsz, Mirabelle!
– Uram – vinnyogta zihálva és mélyen meghajolva, nem is
egyenesedett ki, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy
Jabril jócskán eltávolodott. Amikor kiegyenesedett, nagyon
lassan tette, a pillantása még mindig a férfit kereste. Jabril nem
habozott megbüntetni a tiszteletlenség miatt. A hozzá
legközelebb álló vámpírok megvető kuncogással figyelték
óvatos viselkedését, és Mirabelle ismét a régi sérelmek
fájdalmát érezte. Valamikor ugyanezek a vámpírok egy kishúg
iránti szeretettel fordultak felé. Az átalakulását követő
hónapok alatt látták, ahogy Jabril eldobja, látták, hogy teljes
tiszteletlenséggel bánik vele. Hogy eleget tegyenek gazdájuk
kegyének, egyik a másik után követte a példáját, amíg a lány
teljesen el nem szigetelődött, és egyedül nem maradt egy
szobában, ami tele volt vámpírokkal. Elfojtva sóhaját, egyelőre
figyelmen kívül hagyta a vigyorokat, tudva, hogy nem
tehetnek mást, csak vigyorogni. A huszonötödik
születésnapjáig, amíg Jabril kezébe nem kerül a pénzének
irányítása, senki sem bánthatta. Kivéve Jabrilt.
Mirabelle addig mocorgott hátrafelé, amíg a fal mellé nem
ért. Ott lehajtott fejjel és kezét az oldala mellett ökölbe
szorítva megállt, és nem akart mást, csak láthatatlanná válni.
Óvatosan körülnézett a szobában, és megpróbálta felmérni a
többi vámpír hangulatát. Harsány csoportokban álltak, túl
hangosan beszélgettek és nevetgéltek, hangjuk visszhangzott a
márványpadlókról és a magas mennyezetről. Jabril egy
alacsony emelvényre lépett a szoba elején, és leült egy
túlméretes, aranyozott díszítésű faragott fa székre. A háttámla
és az ülés sötétbronz, aranyhímzéses kárpittal volt borítva.
Másnéven trón, gondolta Mirabelle.
Nem érdekelte. Hadd legyen trónja, hadd töltsék tele a
talpnyalói a szobát, és lökdösődjenek a pozícióért, hogy
igyekezzenek elég közel kerülni ahhoz, hogy felkeltsék a
figyelmét. De nem Mirabelle. Az utolsó, amit akart, Jabril
figyelme. Legszívesebben elrejtőzne a szekrényében, és
ellenőrizné az üzenőfalakon, hogy van-e valami jel Liztől.
Mert ha Jabril valóban nem tudja, hová tűnt Liz, akkor lehet,
hogy elszökött ebből a pokoli lyukból, ami egykor az ő
otthonuk volt. És ha így lenne, megpróbálna üzenetet küldeni
Mirabelle-nek, hogy tudassa vele, biztonságban van.
Mindketten tudták, hogy Liznek óvatosnak kell lennie, mert
minden olyan információt, amelyet a nővérének adott, Jabril
megtudhatja Mirabelle fejéből. De küldene valamit. Nem
hagyná, hogy Mirabelle feleslegesen aggódjon. Mirabelle
pedig most nagyon aggódott.
A szoba hátsó részén lévő ajtó szinte nesztelenül nyílt ki.
Mirabelle is, mint mindenki más felnézett, és látta, hogy a
vámpír Lord számtalan testőre közül az egyik besiklik. Eléggé
hasonlítottak egymásra ahhoz, hogy a nő ritkán fárasztotta
magát azzal, hogy próbálja megkülönböztetni őket. Sötét hajú
és kifejezéstelen tekintetű, tetőtől talpig feketébe öltözött
férfiak. Ez megállt, háttal a csukott ajtónak, és kérdőn nézett a
szoba eleje felé. Mirabelle követte a tekintetét, és látta, ahogy
Asim röviden odasúg Jabrilnak, aki felnézett, és a testőr felé
biccentett.
Mirabelle kíváncsian fordult az ajtó felé, még éppen időben,
hogy lássa, ahogy az ismeretlen nő besétál. Magas és karcsú
volt, sötét, tépett frizurája a válláig ért, zöld szemeinek
pillantása látszólag felületesen futott át a szobán. Mirabelle
alig tudta elfojtani vágyakozó sóhaját, amely olyan erősen
szúrt bele, hogy szinte fájt. Ez a nő minden volt, amiről
Mirabelle tudta, hogy ő soha nem lesz – szép, magabiztos…
szabad. Ez a zöld tekintet egy rövid időre ráesett, és Mirabelle
megpillantotta a humor villanását. Abban a pillanatban tudta,
hogy mindez póz, szándékos figyelemfelkeltés. És működött.
A szobában minden vámpír éhesen bámulta a látogatót, és
azon gondolkodott, milyen lenne belesüllyeszteni a fogait
abban a karcsú, puha nyakba. Jabril és vámpírjai lehet, hogy
megvetik a nőket, mint alsóbbrendű lényeket, de ez nem
tartotta vissza őket attól, hogy azért vágyakozzanak is utánuk.
Mirabelle nagyot sóhajtott a csendben. A nő pillantása ismét
találkozott az övével, és rákacsintott.
Mirabelle érezte, hogy elpirul az elégedett meglepetéstől.
Egyszerű pillantásváltás, egy kacsintás, és ennyi. De annyi
mindent mondott. Itt vagyunk együtt, te és én. Két nő a
bolondokkal teli szobában. Tétován visszamosolygott, de
gyorsan lesütötte tekintetét, és hirtelen elszégyellte magát,
hogy így kell megjelennie ez előtt az elegáns nő előtt, a csúnya
ruháiban és sáljával, még szempillaspirált sem használhatva,
hogy kiemelje szemének színét.
 – Lord Jabril Karim? – csendült fel a nő hangja a néma
szobában, megtörve a dermedt élőképet.
Jabril egy ragadozó mosolyt villantott rá, amely sokkal több
volt, mint csatlósai egyszerű vágya. Alattomosság volt ebben a
mosolyban, és kapzsi vágy. Mirabelle abban reménykedett,
hogy hosszú élete hátralévő részét úgy éli le, hogy rá soha nem
vetődik ez a mosoly. Jabril elismerően bólintott.
– Ms. Leighton, kérem, csatlakozzon hozzánk! – mondta.
A nő elindult előre, divatos csizmájának magas sarka
hangosan kopogott a márványpadlón. Mirabelle-hez hasonlóan
ő is teljesen feketébe volt öltözve, de itt a hasonlóság véget is
ért. Fekete nadrágja hozzátapadt a combjához, mielőtt a térd
alatt kissé kiszélesedett volna, hogy elférjenek a vádli
közepéig érő csizmák. A hideg ellen kasmír garbót viselt, és
egy bokáig érő bőrkabátot. Bár Mirabelle fojtogatónak érezte a
légkört, a nő hűvösnek és nyugodtnak tűnt, amikor átsétált a
zsúfolt szobán, és csak néhány centire állt meg az
emelvénytől, ahol Jabril trónolt.

****

Cyn már a szobába lépve tudta, hogy hiba volt Texasba

jönnie. Kétlépésnyit belépve, megállt a nagy, visszhangos
teremben, és érezte, ahogy a tekintetek végigmásznak a bőrén,
a tesztoszteron olyan sűrűnek érződött a levegőben, hogy
nehéz volt lélegezni. Miközben ott állt, felmérte a környezetet,
ami elárulta neki, hogy csak férfiak vannak jelen, és
mindegyikük vámpír. Nem, várjunk csak, volt egy magányos
nő is, fiatal és rémült, aki valakinek az olasz nagymamája által
kidobott rongyokat viselt.
Mély lélegzetet vett, megvigasztalódva a hosszú, bőrkabát
alatti válltokban lévő Glock súlyától. Nem kutatták át, és nem
is kérdezték meg, hogy van-e fegyvere. Eleinte azt hitte, hogy
ez a szokásos emberek lenézése a vámpírok által, de aztán
rájött, hogy nem az emberi mivolta tette őt kevesebbé. A neme
volt az. A felismerés egyszerre tette magabiztosabbá… és
óvatosabbá. Magabiztossá, mert tudta, hogy sokkal jobban
helyt tud állni, mint azt a legtöbb férfi elvárta. Óvatossá, mert
nem számíthatott az udvariasság normáira, amikor
neandervölgyiek bandájával van dolga, különösen nem,
amikor ezek a neandervölgyiek egyben vámpírok is voltak.
És ha már a neandervölgyieknél tartunk… Tekintete egy
félmeztelen óriásra esett, aki a vámpírlord egyik oldalán állt,
és gyanakodva nézett rá. Cyn azon tűnődött, vajon eunuch-e.
Elmosolyodott magában, és közvetlenül Jabrilra nézett.
– Lord Jabril Karim? – kérdezte a nő, bár valójában ki más
lehetett volna?
A férfi királyi bólintást vetett felé, és előrébb hívta.
Szándékosan lezser ringással lépkedett át a termen, jól
kihasználva erre a célra magasságát és hosszú lábait. Megállt a
pódium tövében, és fontolóra vette, hogy megtegye-e ezt az
utolsó lépést magára az emelvényre, és azon tűnődött, mit
tenne az eunuch testőr, ha megpróbálná. Az önfenntartó
ösztöne azonban arra vette rá, hogy megálljon, és inkább
meghajolt derékból.
– Uram – mondta.
Lord Jabril nagy szemei tetőtől talpig végigsétáltak rajta.
Több volt, és valahogy kevesebb is, mint az a kéjvágyó
tekintet, amelyet általában kapott a férfiaktól. Mintha őt
akarná, de nem nőként. Vagy nemcsak nőként. A nő némán
felmérte a vámpírt, és várta, hogy az megtegye a következő
lépést. Tipikus, gondolta a nő. Ott ült, a vámpírlord a hamis
trónján, mint egy herceg és udvaroncai. Lehet, hogy Raphael
egy álnok disznó, de soha nem adta ki magát hercegnek,
legalábbis abból, amit valaha is látott belőle.
Cyn egyre ingerültebbé vált a percek elteltével, egyre
inkább egy állatkertben élő példánynak érezte magát, de a
vámpírokkal és játékaikkal kapcsolatos korábbi tapasztalatai
megakadályozták, hogy az irritáció megjelenjen az arcán.
Vajon ez a bunkó azt hitte, hogy elgyengül a tekintete súlya
alatt? Nem valószínű. Enyhe kíváncsiságot ragasztott az
arcára, és várakozott.
Jabril az őszinte elragadottság teljes mosolyát villantotta rá.
 – A munkatársam, Asim – mondta mutogatva. – Azt
hiszem, vele beszélt telefonon.
Cyn ránézett. Asim teljesen jelentéktelen alak volt, magas
és sovány, beesett mellkasú, sötét haja kissé túl hosszú volt, és
bőrének sárgás színe arról árulkodott, hogy már nagyon régen
nem látott napot. Keskeny, barna szemeivel mindent átfogó
pillantást vetett Cyn testére, még csak nem is színlelt
udvariasságot, amíg tekintete végül megpihent az arcán.
Kedves ember. Cyn „nagyon örült”, hogy eljött egészen
Texasig, hogy ezeknek a fickóknak dolgozzon.
Jabril felállt és egyetlen lépést tett le a pódiumról, ezzel túl
közel állva meg Cynhez. A lány a helyén maradt, bár alig. A
férfi alacsonyabb volt nála, különösen, hogy magas sarkú
csizmában volt, de ez semmivel sem enyhítette
személyiségének puszta erejét. Fel kellett volna készülnie rá,
miután leszámolt Raphaellel. Jabril Karim vámpírlord volt.
Vámpírok százai, esetleg ezrei – mindegyikük önmagában is
hatalmas –, köszönheti ennek az embernek az életét. Veszélyes
és halálos volt, és Cyn jól teszi, ha ezt észben tartja, ha abban
reménykedik, hogy ép testtel és elmével akar visszatérni
Kaliforniába.
– Talán az irodámban kellene folytatnunk a megbeszélést! –
mondta Jabril, és nem vette le a tekintetét Cynthia arcáról.
A nő egyetértően lehajtotta a fejét, és a férfi azonnal
megfordult. Asim is azonnal nyomába eredt mesterének és
annak félmeztelen testőrének, de Cynnek annyira elterelte a
figyelmét, ahogy Jabril előrehaladt a szobában, hogy
elfelejtette követni. Az egész terem mozgásba lendült
egyszerre, Jabril vámpírjai mindegyike az útjába lendült és
egyidőben ki is tért, egyensúlyba hozva vágyukat, hogy
elismerjék, és félelmüket, hogy akadályozzák a mozgását.
Asim hirtelen megfordult, és éles pillantást vetett a nő
irányába, fejének egy parancsoló mozdulatával jelezve, hogy a
nőnek is jönnie kell. Cyn visszamosolygott rá, élvezve az
ingerültséget a férfi arcán, miközben lassan elindult felé.
Ahogy közelített az ajtó felé, elhaladt a fiatal nő mellett, az
egyetlen furcsaság ebben a férfiakkal teli szobában. Ilyen
közelről a lány nem tűnt sokkal többnek húszévesnél –
függetlenül attól, hogy fiatalos teste el volt rejtve a terjedelmes
ruhák alatt. Természetesen nehéz volt ezt megmondani a
vámpírokról, de valami ennél arról árulkodott Cynthiának,
hogy „fiatal”. Emberi években is fiatal, és nő. Határozottan
nem illett ide.
– Mirabelle! – Jabril Karim hangja félbeszakította Cyn
gondolatait. A lány megugrott, és a szeme tágra nyílt a
félelemtől.
Cyn a homlokát ráncolta, amikor a lány automatikusan
követni kezdte, mint egy pórázon lévő kutya. Egy kutya, aki
félt, hogy megverik, ha nem engedelmeskedik.
Jabril mindannyiukat egy apró irodába vezette. Asim lépett
be utoljára, becsukva az eunuch testőr előtt az ajtót, aki kint
maradt a nagy helyiségben, és feltehetően őrizte urának
magánéletét. Az iroda belseje takaros, kissé nőies bútorokkal
volt tele – egy bájos Chippendale íróasztal, amely szinte túl
törékenynek tűnt ahhoz, hogy megtartsa a sarkán a díszes
lámpa súlyát, néhány üvegezett könyvespolc és két, brokáttal
kárpitozott, faragott lábú szék az íróasztal előtt. Egy gyönyörű,
és kétségtelenül felbecsülhetetlen értékű szőnyeg borította a
padló nagy részét, színei élénkek a gesztenyebarna és a kék
visszafogott árnyalatai ellenére. Jabril megkerülte az íróasztalt
és leült, kecsesen intve Cynnek, hogy foglaljon helyet a két
szék egyikén. Asim nem ült le, hanem az íróasztal mögött állt
a Mestere mellett.
Cyn a Mirabelle nevű lányra pillantott, és azt várta, hogy
helyet foglal a másik széken, de a lány a szoba hátsó részében
állt, szorosan a második ajtóhoz simulva, mintha készen állna
elrohanni a leghalványabb lehetőség esetén is.
– Remélem, az utazása eseménytelen volt? – mondta Jabril
Karim Cynnek. Hangja dallamos, kimért és egyenletes volt.
Cyn nem tudta, hogy ez miért lepte meg; a férfi nem nézett ki
rosszul, vonásain a sivatagi ősei kemény vonalai tükröződtek,
telt ajkai, mint egy fiatal nőé, és a szemei kissé túl feltűnőek
voltak. De Cyn abban a pillanatban rájött, hogy nem nagyon
kedveli ezt a vámpírlordot, és kíváncsi volt, mi fordította
ellene. Természetesen ott volt az a mű trónterem, de azt inkább
szórakoztatónak találta, mint meglepőnek. Valószínűleg több
mint néhány száz éves volt, és egy olyan időből származott,
amikor a hercegeknek még valódi hatalma volt. És az az
igazság, hogy vámpírlordként a hatalma nagyon is valóságos
volt, és ezért bizonyos mértékű arrogancia szinte várható volt.
Nem, döntötte el, a lány volt az, aki miatt azonnal
ellenszenvet érzett Jabril Karim iránt. A fiatal nőt
szerencsétlen háziállatként kezelték, és rákényszerítették, hogy
olyan ruhákat viseljen, mintha nőiessége valami szégyenteljes,
elrejtendő dolog lenne. Cynt nem érdekelte, hogy hány éves a
vámpírlord, és honnan jött. Ez a gyerek fiatal és retteg, és ezek
a nagy, kék szemek Amerikában születtek, különben Cyn
megeszi a csizmáját.
Rájött, hogy Jabril válaszra vár, ezért kissé előrehajolt,
szándékosan csábító mozdulattal keresztezve a lábait.
– A repülés olyan volt, mint amire számítani lehet
manapság – válaszolta. – Említett valamilyen kifinomultságra
igényt tartó dolgot, uram?
Jabril szeme Cyn keresztbetett lábáról az arcára villant, ahol
egy szívdobbanásnyi ideig ott is tartotta, mielőtt hűvösen
válaszolt volna.
– Valóban! Nagyon aggasztó dolog, de egy bizonyos…
diszkréciót igényel, attól tartok. Egy gondozásomban lévő
fiatal lány eltűnt…
– Egy lány? – Cyn meglepetése nyilvánvaló volt. Egy eltűnt
lány volt az utolsó, amit ettől a feladattól várt.
Jabril hűvössége kissé megrepedt a félbeszakításra, de
simán folytatta.
– Elizabeth Hawthorn. A szülei kedves barátaim voltak, és
amikor meghaltak, azt gondoltam, hogy a legkevesebb, amit
tehetek, ha a gyerekeikkel családias környezetükben törődök.
Nagyon fontos, hogy a gyerekek életében megmaradjon az…
állandóság, nem igaz? Örömmel tapasztaltam, hogy a bíróság
is egyetértett velem.
Cyn magában elrettentőnek találta, hogy bármelyik bíró
átadta a gyermeket ennek a vérszívónak, és azon tűnődött,
mennyi lehet a napi ára egy gyermek életének.
 – Megkérdezhetem, hogy hány éves az eltűnt lány?
– Tizenhét – felelte Jabril nyilvánvalóan előre kiszámított
sóhajjal –, és attól tartok, hogy mint minden gyermek ebben a
korban, ő is lázadozik.
Jó Isten! Egy tizenhét éves lány él ezzel a csürhével! Nem
csoda, hogy elmenekült!
– Mennyi ideje tűnt el?
– Legalább egy hete. Biztos megérti, Ms. Leighton, nehéz
volt neki itt élnie! – Újabb mély sóhajjal intett maga köré. –
Mi vámpírok vagyunk! Ő természetesen nem az, túl fiatal
még, hogy ilyen elkötelezettséget vállaljon, bár remélem, hogy
csatlakozni fog hozzánk.
Ekkor felállt, és megkerülte az íróasztalt. Cyn
automatikusan felállt, hátralépett, hogy ne érjen hozzá, de a
férfi mintha szándékosan üldözte volna, elég közel lépett
ahhoz, hogy ujjaival végigsimítson a kezén.
Cynnek különös érzése volt, amikor eltávolodott mellőle, és
ujjai elhagyták a kezét. Mintha ragacsos pókháló lepte volna
be. Ösztönösen megborzongott, de úgy tűnt, hogy a férfi nem
vette észre, figyelme már a szoba hátsó részében lévő néma,
fiatal nőre irányult. A lány megalázkodva összegörnyedt,
amikor a vámpírlord átkarolta a vállát. Begyakorlott és mégis
esetlen gesztus volt, amely főleg a magasságuk közti
különbségből eredt – amit Cyn korábban nem is vett észre,
mert a lány alázatos testtartása miatt sokkal alacsonyabbnak
tűnt, mint amilyen valójában volt. Cyn kényelmetlenül nézte,
ahogy Jabril előre rángatja a rémült lányt.
– Mirabelle úgy döntött, hogy velünk marad, ugye,
kincsem? – A fenyegetést annyira vékony fátyol borította,
hogy Cyn el sem tudta képzelni, hogy a vámpír azt hitte, bárkit
is becsapnak ezek a kedves szavak.
– Ms. Leighton nem hallja, ha nem beszélsz, kedves
lányom!
– Igen! – suttogta gyorsan. – Úgy értem, igen, uram!
Maradni akartam!
A férfi úgy felragyogott, mint egy büszke szülő.
 – Az én drága Mirabelle-em szégyenlős, Ms. Leighton! Ő a
legfiatalabb, és attól tartok, hogy elkényeztetjük. A gyerekek
olyan ritkák közöttünk.
Hála istennek ezért!
– Mióta élsz itt, Mirabelle? – A lány feje felemelkedett, és
először találkozott közvetlenül a pillantásuk. Ebben a rövid
pillanatban Cyn látta, a félelem mögött lángoló dühöt, majd
Mirabelle gyorsan lesütötte a szemét, hogy semmit se
mutasson.
– Itt születtem, asszonyom – mondta halkan Mirabelle. – Ez
korábban az otthonom volt… – nyelt egy nagyot a lány. – A
baleset után, a gazdám volt olyan kedves, hogy ide költöztette
a háztartását, így Elizabeth és én…
– Badarság – vágott közbe Jabril. – Ez volt a legkevesebb,
amit megtehettem, gyermekem! Annyira szörnyű veszteség ez
egy ilyen fiatal személy számára! De mi mindent megteszünk,
amit csak tudunk…
– Várjunk csak! – szólt közbe Cyn. – Azt akarja mondani,
hogy Mirabelle az eltűnt lány nővére? – Ami azt jelentené,
hogy ő maga sem volt sokkal több, mint tizenhét.
Jabril meglepetten nézett rá. – Természetesen! Nem
említettem volna? – Asimra nézett tisztázás céljából. – Milyen
furcsa! Azt hiszem, Mirabelle-re úgy tekintek, mint a saját
családom része! – Megsimogatta a lány lefedett haját, Cyn
pedig igyekezett visszafogni a késztetést, hogy a férfi kezére
csapjon.
– A húgod… – Egyenesen meg akarta kérdezni Mirabelle-t,
hogy tudja-e a testvére tartózkodási helyét, de a lány szemében
felvillanó pánik hatására megállt a mondat közepén. – A
húgod vitt magával valamit – kérdezte helyette –, bármit, ami
elárulhatja, hogy hova mehetett? – Mirabelle
megkönnyebbültnek látszott, és Cyn érezte, hogy nő a
nyugtalansága.
– Nem tudom! Elizabeth nem ebben a házban lakik, és mi…
– Túl veszélyes! – vágott közbe Jabril gyorsan. – Az
embereim jól képzettek és kiválóan fegyelmezettek, de végül
is csak emberek… sok szempontból – módosította kijelentését,
kissé elvigyorodva saját okosságán. – Elizabeth egy kedves
lány, aki a nőiessége kezdetén áll. Úgy éreztem, jobb, ha a
cselédlakban tartózkodik a házvezetőnővel.
– Beszélhetnék a házvezetőnővel?
Jabril ragyogó mosolyt villantott rá.
– Akkor vállalja a munkát? Csodálatos! Ó! – Elhallgatott,
mintha hirtelen felmerült volna benne egy gondolat. Olyan
nyilvánvalóan mesterkélt volt, hogy Cyn tudta, mik lesznek a
következő szavai, még mielőtt kimondta volna őket.
– Raphael nem bánja, hogy nekem fog dolgozni, igaz? Mi
vámpírok igencsak… birtoklóak tudunk lenni. Nem akarok
egyetlen lábujjra sem taposni!
Cyn szilárdan viszonozta a pillantását, mielőtt válaszolt
volna.
– Az egyetlen lábujj az életemben a sajátom, uram. Lord
Raphael alkalmazott egy rövid ideig, egy meghatározott
feladatra, amelyet megelégedésére el is végeztem! Biztos
vagyok benne, hogy ő is ugyanezt fogja mondani!
– Ah, igen, hallottuk, hogy valami csúf dolog történt.
Valami, aminek Alexandrához volt köze, igaz? Nem tudom
elképzelni, hogy bárki is annyira ostoba legyen, hogy
megpróbálja kihívni Raphaelt, de mégis…
Cyn felnevetett.
– Lordom, a vállalkozásom sikerének a kulcsa az ügyfelek
bizalmas kezelése. Ahogy nem osztom meg Önnel Raphael
ügyének részleteit, úgy vele sem tenném ezt, az Ön ügyével
kapcsolatban! Biztos vagyok benne, hogy ez Önnek is így
jobban megfelel.
– Természetesen! – csattant fel a férfi. Mély, megnyugtató
lélegzetet vett az orrán keresztül. – Kezdheti a
házvezetőnővel! – mondta nyersen. – Persze én már beszéltem
vele. Kevés eredménnyel, attól tartok, de hátha Ön kihúz
belőle valami hasznosat!
Eltűnt a kellemes vámpír. Egyértelműen befejezte Cynnel,
és alig várta, hogy visszatérjen a saját estélyére. – Mirabelle,
miért nem kíséred el Ms. Leightont a hátsó házba? Attól
tartok, ez most rosszkor jött nekem, és sok dolgom van! Asim?
Cyn zavartan nézte, ahogy Jabril és csatlósa kivonul a
szobából, még annyit sem mondva, hogy „később
találkozunk”. Nyilvánvaló volt, hogy miután meglehetősen
durva próbálkozása meghiúsult, hogy pletykákat szerezzen
Raphaelről, nem tudott neki mi mást mondani. Cyn szája
félmosolyra húzódott, és Mirabelle felé fordult, hogy valami
nem túl hízelgőt mondjon, de a szavak megdermedtek a
nyelvén. A lány kezét szorosan a mellkasához szorította,
tenyerét figyelmeztetőn tartva.
– Erre, Ms. Leighton! – mondta hangosan, majd intett
Cynnek, hogy kövesse a külső ajtó felé. Cyn undorodva
ingatta a fejét. Miért gondolta egyáltalán, hogy jó dolog lenne
ezt a munkát elvállalni? Miért nem egy hawaii nyaralás, Cyn?
Vámpírok Texasban? Mi a francot képzeltél!?
 5. Fejezet

Amint kiértek, Mirabelle hátradöntötte a fejét, és beszívta a

hideg éjszakai levegőt. Cyn kíváncsian figyelte.
– Nem sokat vagy kint? – tippelte meg.
Mirabelle megugrott.
– Bocsáss meg! – mondta a lány gyorsan. – A szolgák
lakrészei erre vannak! – indult el sietve, miközben vállait
megrogyasztotta.
Cyn utolérte és halkan beszélt séta közben.
– Látom a dolgokat, Mirabelle; figyelek és összekapcsolom
a szálakat! Ezért vagyok jó a munkámban. Tudom például,
hogy Jabril nem igazán szereti a nőket. Ó, nem meleg,
semmiféleképp sem! De szerinte a nők nem érnek sokat, igaz?
– Gyorsan körülnézett. – Hadd mutassak neked valamit! –
Szétnyitotta annyira a bőrkabátját, hogy felfedje a válltokban
rejtőzködő Glock 17-et, mielőtt újra elfedte volna. – Meg sem
kérdezték, hogy van-e nálam fegyver, még kevésbé kutattak át.
Feltételezem, soha eszükbe sem jutna, hogy egy nő ilyesmit
cipeljen. Úgy gondolom, hogy csak azért vagyok itt, mert Lord
Raphaelnek dolgoztam Kaliforniában, és Jabril abban
reménykedik, hogy piszkálni fogja Raphaelt azzal, hogy
idehívott Texasba. Nem lennék meglepve, ha már felvett volna
valaki mást is, valakit, akinek pénisze van, hogy elvégezze az
igazi munkát. – Felkuncogott és a lányra pillantott. Mirabelle
hallgatott, de úgy tűnt, hogy figyelmesen hallgatja. – Ez
engem különösebben nem zavar. Mindenféleképp jár a fizetés,
és még soha sem voltam Texasban. Mindenesetre, tekintetbe
véve Jabril nőkről alkotott véleményét, el kell gondolkodnom
azon, te mit keresel itt. És mivel ez a birtok a Hawthorn Trust
nevű vállalkozás tulajdonában van, amelynek ismert vagyona
meghaladja az ötszázmilliót, úgy gondolom, hogy nem téged
akar – nem sértésnek szánva –, hanem a pénzedet! Hogy
csinálom eddig? Hé – mondta halkan, amikor látta, hogy a
lány szeme könnybe lábad. – Sajnálom! Néha nem vagyok
alkalmas udvarias társaságnak!
– Nem! – Mirabelle durván megdörgölte az arcát, mint egy
gyerek. – Nem, mindenben igazad van! Annyira zavarban
vagyok – mondta nyomorultul. – Mit gondolhatsz rólam?
– Ne aggódj emiatt, édesem! Ismerem a vámpírokat és
tudom mire képesek. Szóval áruld el, a jó, öreg Jabril valaha is
levette rólad a szemét?
Mirabelle megrázta a fejét.
– Ez az első alkalom, hogy egyedül vagyok kint… Istenem,
már legalább hat hónapja! Még nyár előtt, amikor az egyik
szobalány váratlanul vajúdni kezdett. Nem lett volna szabad a
házban lennie abban az időszakban! Nem tudom… – A lány
megremegett. – Látnod kellett volna Asim arcát, amikor rájött,
hogy mi történik. – Szomorú és keserű mosoly jelent meg az
arcán. – Nem akarnád látni, hogy szinte mi történt ezek után.
Nem vártam engedélyre, a lehető leggyorsabban futottam,
hogy segítséget kérjek. Valamilyen emberi segítséget. Valakit,
aki elviszi ezt a nőt és babáját erről a helyről, még mielőtt… –
megborzongott.
– Oké, lehet, hogy van néhány dolog, amit nem tudok a
vámpírokról – mondta Cyn fintorogva. – Szóval, mondd csak
Mirabelle, hogyan lettél vámpír? Nem akarom elhinni, hogy
tényleg úgy döntöttél, hogy ezzel a csürhével akarod tölteni az
éjszakáid!
– Nem, én… – Mirabelle felkapta a fejét, és néhány
másodperc múlva Cyn is meghallotta, hogy bezárul egy ajtó,
majd lépések közelednek.
– Mirabelle? – Egy középkorú nő jelent meg a kétszintes
épület sarkán, ami felé közeledtek. – Mit keresel idekint? –
Gyanakvó pillantást vetett Cynre. – És ki ez?
– Lord Jabril Karim küldött – mondta Mirabelle mereven. –
Ő itt Cynthia Leighton. Magánnyomozó. Ő fogja megkeresni
Lizt.
Az asszony szkeptikus pillantást vetett Cynre a szemüvege
halvány kerete felett. Őszülő, barna haját szoros kontyba fogta,
szürke szoknyája és felsője pedig inkább egyenruhára, mint
kosztümre hasonlított. Egy lépéssel közelebb lépett, és a kezét
nyújtotta. – Mrs. Elaine Peach. Lord Jabril házvezetőnője
vagyok. Mr. Asim említette, hogy jönni fog ma este. Önnek is
csak azt tudom mondani, amit neki is mondtam. Egy hete nem
láttam a lányt. Nem szokott nálam bejelentkezni!
– Miből jött rá, hogy eltűnt? – kérdezte Cyn.
Mrs. Peach tanulmányozta Cynt, intett, hogy kövessék,
majd fanyalogva megfordult, és elindult visszafelé, amerről
jött. A sarkon befordulva, egy üvegezett ajtón keresztül léptek
be a házba, amely egy nagy, nyitott konyhába vezetett.
Figyelmen kívül hagyva a két férfit, akik az asztalnál
kávéztak, a házvezetőnő tovább sétált, amíg egy egyszerű
bejárathoz nem ért. Egy kis asztalka állt a bejárati ajtó
közelében, rajta egy metszett kristályváza, egy egyszerű
csokor virággal. A házvezetőnő végül megállt, és visszafordult
Cynhez.
– Valójában nem sok közöm van Elizabeth-hez. Van egy
oktatója, aki felügyeli a tanulmányait. De a nő távol volt egy
hétig, személyes vakáció, valami családi dolog. Azt
feltételeztem, hogy a kislány… – megvonta a vállát. – …a
szobájában van.
– Mi a helyzet a hozzá kirendelt gyermekvédelmi szolgálat
dolgozójával? Szokott vele találkozni valahol?
– Nem, az a nő havonta egyszer eljön ide! – Mrs. Peach
hangneme nem hagyott kétséget afelől, hogy mi a véleménye
ezekről a rendszeres látogatásokról. – Beleköt mindenbe,
mintha rosszul bánnánk azzal a gyerekkel!
– Van valami ötlete, hogy hová mehetett Elizabeth? És
miért? Említett valamit, ami nyugtalanította?
– Elizabeth nem sokat beszélt velem! Nem volt udvariatlan;
egyszerűen nem érdekelte. Valószínűleg nagyobb szerencséje
lesz az ügyintézővel. Úgy gondolom, a körülményekhez
képest, meglehetősen jól megvoltak!
– A körülményekhez képest?
– Nos, társadalmilag nem éppen egyenrangúak, nem igaz?
Úgy értem, hogy a letétbe helyezett vagyonrészével, Elizabeth
már most többet ér, mint amennyit az a nő száz emberöltő alatt
láthat. És ő… – Mrs. Peach hirtelen elhallgatott, és kissé
idegesen köhécselni kezdett. – Nos, megadhatom a nevét és a
telefonszámát, ha szeretné.
– Nagyra értékelném, köszönöm! És ha lehet, az oktatóét is!
– Természetesen! Majd én gondoskodom róla! Most, ha
nincs más…? – Egy szórakozott pillantást vetett Cynre, az
elméje nyilvánvalóan már a következő feladatával
foglalkozott.
– Megnézhetném a szobáját, kérem?
– Persze! – Mrs. Peach Mirabelle felé fordult, majd
nyilvánvalóan jobban belegondolt, és beszólt az egyik
szomszédos szobába. – Kelli!
Cyn észrevette Mirabelle szégyenkezését, bár biztos volt
benne, hogy a házvezetőnő nem. Mrs. Peach lehet, hogy
nagyszerű házvezetőnő, de az emberekhez való viszonya
miatt, Cynt a Beépített szépség nyomozójára emlékeztette.
Egy karcsú, rózsaszínű egyenruhás lány jelent meg, szeme
tágra nyílt a kíváncsiságtól. Sűrű barna haja egy hosszú
fonatba volt fogva, így a szemöldöke melletti piercing mellett,
a többi is látható volt a fülében.
– Kelli, mutasd meg Ms. Leightonnak, hol van Elizabeth
szobája, és ne gatyázz! Ma este be kell fejezned az ezüst
tisztítását, különben holnap nem kapsz szabadnapot!
– Igen, asszonyom! – mondta engedelmesen Kelli. Gonosz
mosollyal fordult Cyn felé, és kivillant a nyelvpiercingje is.
– Erre, kérem, kisasszony!
Elizabeth szobája az első emeleten volt, egy csendes
sarokban, egyetlen szobaként. Az övé volt az egyetlen ajtó,
amely a folyosóra nyílt, és ez a folyosó vezetett közvetlenül a
konyhába, amely az egyetlen hely volt a birtokon, ahol szinte
mindig volt néhány cseléd vagy valaki más ébren.
Valószínűleg ezért nem fordított senki sem különösebb
figyelmet Lizre, aki elég körültekintő volt ahhoz, hogy
korlátozza a mozgását és a barátkozásait. Vagy legalábbis
megpróbálta. Kelli bevezette őket a szerény szobába, és
azonnal a túlsó falon lévő ablakhoz lépett, és kinyitotta, hogy
szellőzzön.
– Olyan fülledt itt, állandóan becsukva. De Liz így szerette.
Szerette a magánszféráját.
Cyn gyors vizuális felmérést végzett. Észrevette, hogy nincs
zár az ajtón, és a sima, egyenes támlájú széket is a közeli fal
mellett. A szék háttámlájának felső széle megkarcolódott, és
volt rajta egy bemélyedés. Úgy tűnik, Liz kialakította saját
zárját. Ez jó. Cyn Kellire nézett.
– Barátok voltatok? – kérdezte.
Kelli a homlokát ráncolta, és lapos pillantást vetett
Mirabelle felé. Mirabelle elkapta a pillantást, és Cyn látta,
ahogy felvillan a lány arcán a megdöbbenés.
– Kint fogok várni – mondta Mirabelle halkan –, jót tesz
egy kis friss levegő! – Elhallgatott, ahogy kifelé tartott, majd
anélkül, hogy visszafordult volna, folytatta. – Szeretem a
húgom! – Ekkor felpillantott, kék szemeiben könnyek
csillantak. – És nem akarom, hogy megtaláld! – Aztán kiment
a szobából, szinte futott a folyosón.
Kelli megvárta, amíg Mirabelle lépései teljesen elhalkulnak,
mielőtt egy kényelmetlen pillantást vetett volna Cynre.
– Nem akartam megbántani az érzéseit, de… – A lány
megvonta a vállát. – Ő vámpír! Bármi, amit előtte mondok,
visszajuthat Lord Jabrilhoz. Nem az ő hibája, de ez így van! –
Kutató pillantást vetett Cynre. – Tudnom kell valamit! Mi
történik, ha megtalálja Lizt? Úgy értem, visszahozza ide?
Tudja, hamarosan tizennyolc éves lesz. Utána már nem
kényszerítheti semmire!
Cyn viszonozta Kelli tekintetét.
– Nem – mondta végül. – Átkozottul esélytelen, hogy
visszahozzak egy gyereket erre a helyre! Nem érdekel, hogy
nyolc vagy tizennyolc éves!
Kelli Cynt tanulmányozta, és egyértelműen látszott rajta,
hogy megpróbálja eldönteni, hogy hihet-e neki vagy sem.
– Honnan tudjam, hogy megbízhatok-e Önben? – kérdezte.
– Úgy értem, Liz a barátnőm, és… honnan tudjam?
– Nem tudhatod – mondta Cyn őszintén.
– Igen! – nevetett fel Kelli félszegen. – Szívás! – Mély
levegőt vett. – Oké! Azt hiszem… oké.
– Szóval? – kérdezte Cyn.
– Szóval, talán néha beszélgettünk, Liz és én.
– Tudod, hol van? – kérdezte Cyn egyenesen.
Kelli a kezére meredt, amivel idegesen gyűrögette a
rózsaszín egyenruha szoknyarészét. Pillantása gyorsan
körberebbent a szobán, majd határozottan bólintott, és
becsukta az ajtót, mielőtt Cynhez fordult. – Nem mondott
semmit konkrétan arról, hogy bárhová el akar menni. Nem
pontosan. De… – Összeszorította a száját, és mélyet lélegzett.
– Liz sokkal többet észrevett, mint azt bárki tudta volna. Okos,
sokkal okosabb, mint én, és nem fél semmitől. Még az öreg
Jabriltól sem.
– Nos, akkor miért maradt? Úgy értem, az eddig
hallottakból, jóformán akkor jött és ment, ahogy a kedve
tartotta. Akkor miért tért vissza egyáltalán?
– Nos, Jabril kezében van a nővére, nem igaz? – mondta ki
Kelli a teljesen nyilvánvalót. – Úgy gondolom, Liz félt, hogy
Jabril mit tenne Mirabelle-lel, ha ő elmegy.
– Akkor most miért?
Kelli megvonta a vállát, és kerülte Cyn tekintetét. A
pillantása repdesett a szobában, majd megpihent a kicsi, ütött-
kopott asztalon.
– Liz enyelgett néhány nappali őrrel az első kapunál. Hogy
ne jelentsék. Ő csinos. Mutatták a képét?
Cyn sajnálkozva vette tudomásul, hogy valójában senki sem
adott neki leírást a lányról, és Jabril játszadozása annyira
elvonta a figyelmét, hogy eszébe sem jutott megkérdezni.
Igazán profi, Cyn! Másrészt ez a mulasztás bebizonyította
számára, hogy valóban valaki mást kértek fel a tényleges
keresésre. Meg kellett volna sértődnie, hogy egyetlen értéke,
hogy Raphaelt piszkálják, de leginkább szórakoztatta.
Fogalmuk sem volt, mennyire irritáló is tud lenni.
– Nem, nincs kép. Hasonlít Mirabelle-hez?
Kelli felhorkant.
– Ki tudja? Lehet, hogy régen igen, de ki tudja ezt
manapság megmondani? – Odalépett az asztalhoz, kihúzott
egy fiókot, és kezét egészen becsúsztatva kivett néhány
összehajtott fotót. – Ő itt Liz – bökött rá az ujjával.
Kellinek igaza volt. Elizabeth Hawthorn csinos volt. Több
mint csinos. Magasságához képest kissé vékony volt, hosszú,
mézszőke haja, nagy szemei és egy texasi szépségkirálynőhöz
méltó mosolya volt. A képen egy kopott kék farmert viselt,
amely jóval a köldökében lévő arany gyűrű alatt kezdődött, és
egy ujjatlan trikót, amely sokkal több bőrt tárt fel, mint
amennyit Jabril jónak látott volna. Valamiféle hosszú nyaklánc
egészítette ki az öltözékét, olyasmi, amit őslakos utcai
árusoktól lehetett vásárolni. Egy magas, sovány gyerekhez
simult, akinek széles vállai csak csontokból és inakból álltak,
mintha még nem nőtt volna bele a testébe, vagy talán csak nem
jutott rendszeresen ételhez. Tekintettel a fiú ruházatára és
hajának állapotára, Cyn az utóbbi magyarázat felé hajlott.
– Ki a srác? – kérdezte Kellitől.
– Ő Jamie. Ő és Liz elég közel állnak egymáshoz.
– Közel, mint…
– Azt nem tudom.
– Van rá esély, hogy Jamie-vel van?
Kelli ezen elgondolkodott.
– Talán. De nem tudom. – Hirtelen hangok visszhangoztak a
folyosón, és Kelli bűntudatos pillantást vetett az ajtóra.
– Nézze, mennem kell! Találkozhatnánk holnap napközben?
A Gyermekmúzeumban. Tudja, hol van?
– Megtalálom!
– Legyen délután kettő, ma késő estig dolgozom. Most
vissza kell térnem ahhoz az ezüsthöz, különben egyáltalán
nem lesz szabadnapom! – Elindult kifelé a szobából, de Cyn
megállította.
– Köszönöm, Kelli!
Kelli bólintott. – Holnap kettőkor! Ott leszek.
Cyn még néhány percet Liz szobájában töltött. Átvizsgálta
az íróasztalt, megnézte a szekrényt, valami jelét kereste annak,
ami arról árulkodott volna, hogy Liz egy időre el akart menni
valahova. Valószínűnek tartotta, hogy a lány elszökött, de Cyn
nem akart semmit sem kizárni. Még nem. A nő felállt az ágy
mellől, miután szétnézett alatta is, és lesöpörte a port és a
szöszöket fekete nadrágjának térdéről.
– Ennyit a jól karbantartott háztartásról, Mrs. Peach!
Még egy utolsó pillantást vetett körbe, majd kilépett és
becsukta maga mögött az ajtót.
Mirabelle a falnak támaszkodott közvetlenül a konyhaajtó
előtt. Kevés fény volt ilyen messze a fő háztól, és Cyn alig
látta a fiatal nőt.
– Itt nagyjából befejeztem – mondta Cyn.
Mirabelle kiegyenesedett, és átnyújtott Cynnek egy
összehajtott, fehér papírt.
– Mrs. Peach hagyta ezt neked. Ezek azok a számok, amiket
kértél, Liz oktatója és ügyintézője.
– Ismered őt?
– Mrs. Peachet?
Cyn gyengéden rámosolygott. – Nem! Az ügyintézőre
gondoltam!
– Ó! Ó, természetesen! Milyen ostoba vagyok! –
Széthajtotta a papírt, és a névre nézett. – Ramona Hewitt.
Persze, emlékszem rá. Meglep, hogy még mindig ott van. Nem
gondoltam, hogy bárki is kitart közülük ilyen sokáig. Ez egy
szörnyű munka. – Két lélegzetvételnyi ideig csendben volt. –
Mrs. Hewitt azonban törődött vele. Azt hiszem, ténylegesen.
– Holnap felhívom őt. Megmondom neki, hogy üdvözölted,
oké?
– Persze – bólintott Mirabelle. – Visszakísérlek a házba, ha
készen állsz. Bár valószínűleg már vár az autó, ha el akarsz
menni. Úgy értem, ha nem kell találkoznod Lord Jabrillal,
mielőtt elmész.
Jabril nem tűnt túl lelkesnek, hogy ma este több időt töltsön
Cynnel. És Cyn bizonyosan nem érzett égető vágyat, hogy
találkozzon vele. Soha többé.
– Azt hiszem, a késői időre hivatkozom, szóval inkább az
autó. Kösz!
Ahogy megkerülték a ház elülső részét, Cyn szorosabbra
húzta össze magán a kabátját az erős szélben.
– Mindig ilyen hideg van Houstonban?
Mirabelle elmosolyodott. – Nem általában, nem. Most
hidegfront érkezett!
– Ez az én formám!
Ahogy közelebb értek az autóhoz, Cyn ugyanazt a néma
vámpírt látta unatkozva az autónak támaszkodni, aki korábban
is a sofőrje volt. Kiegyenesedett, amikor megjelentek, és
mindkettőjüket bámulta, mintha az ő hibájuk lenne, hogy az
éjszakát a kocsifeljárón ácsorogva kellett töltenie.
– Rendben, Mirabelle – mondta Cyn –, köszönöm a
segítséget! Amint megtudok valamit, vissza fogok térni
Jabrilhoz!
– A mesterem neve Lord Jabril Karim – morogta a testőr. –
Ennek megfelelően fogtok rá hivatkozni!
Mirabelle megdermedt, de Cyn alig pillantott a férfira,
mielőtt megrázta a fejét, és kinyitotta a kocsi ajtaját. – Később
találkozunk, Mirabelle! Vigyázz magadra!
A sofőr elég sokáig maradt kívül, hogy Cyn
elgondolkodjon, hogy taxit hív, de végül becsúszott a
vezetőülésbe, és egy fenyegető pillantás vetett a lányra, mielőtt
megfordult és elindította az autót.
Cyn kifelé bámult az ablakon, miközben végigsiklottak a
hosszú úton. Végtelen hosszúságban ápolt gyepek húzódtak
mindkét oldalon, művészien elhelyezett fás ligetekkel és
virágoskertekkel tarkítva. Visszanézve meglátta magát a házat,
amely több száz lámpás fényében fürdött. Mirabelle a tornácon
állt, kicsinek és fakónak látszott a tündöklő fehér ház mellett.
Cyn megfordult, amikor áthaladtak a mesterségesen rusztikus
kapun, és arra gondolt, hogy nem Liz az egyetlen Hawthorn
lány, akit meg kell menteni.
 6. Fejezet

Mirabelle nézte, ahogy a limuzin végigsiklik a hosszú

felhajtón, elegáns vonalat húzva a gondozott gyepen, majd
áthalad a kapun. Úgy tűnt, mintha Cynthia Leighton az utolsó
pillanatban hátrafordult volna, de valószínűleg ez csak a
képzelete vagy a vágyálma volt. Azt kívánta, bárcsak ő lett
volna abban a limuzinban, aki áthalad azon a kapun, aki
elmegy… bárhová. Akárhová, csak ne maradjon itt.
Felsóhajtott, megérintette a sálját, visszarángatta ruháit a
helyére, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, és bement a házba.
Odabent megállt, hallgatózott, de senki sem volt a közelben.
Mindannyian a trónteremben voltak, vagy talán mostanra
Jabril már levonult a pincében lévő saját magán háremébe az
esti vacsorájára.
Amilyen gyorsan csak tudott, a lépcső felé sietett, ügyelve
arra, hogy minden esetre fenntartsa a megfelelő kinézetet.
Lépései simák és kimértek voltak, kezét az oldala mellett
tartotta, szemét pedig lesütötte, először a saját lábára, a
lépcsőre, majd az előtte lévő szőnyegpadlóra. A szobája a
második emeleten volt, a ház hátsó részében. Becsukta maga
mögött az ajtót, és egyenesen a gardróbhoz lépett, becsukta azt
az ajtót is, és rákattintott a gyenge zárra. Felkapcsolta a
halvány égőt a feje fölött, és lerángatta a slampos sálat a
fejéről. Megkönnyebbülten felsóhajtott, miközben mindkét
kezével beletúrt a szőke fürtjeibe. A gyűlölt ruhák
következtek, bár azokat gondosan felakasztotta egy vállfára,
viselésre készen. Egyszer elkövette azt a hibát haragjában,
hogy a visszataszító cuccokat a padlóra hajította. Másnap este
Jabril nagyon elégedetlen volt gyűrött megjelenése miatt, és ő
fájdalmasan megbizonyosodott arról, hogy ez soha többé nem
fog megtörténni. Nem maradtak utána véraláfutások, nem
voltak látható jelei a vámpírlord nemtetszésének. Nem kellett
ehhez semmi durvasághoz folyamodnia. Vámpírlord volt, és
neki mind a teste, mind a lelke hozzá tartozott. A férfi
akaratának legapróbb kinyilvánítása is kimondhatatlan
fájdalmat okozhatott neki, olyan fájdalmat, amelytől a padlón
vonaglott, kegyelemért könyörögve, miközben Jabril hideg
szenvtelenséggel nézte.
Megborzongott az emléktől, és felvett egy régi, kényelmes
farmert és egy pólót, a lábait, a bűnösen manikűrözött
körmeivel csupaszon hagyta. Törökülésben a padlóra ült,
lehunyta a szemét, és hallgatózott. A vámpírérzékei sokkal
érzékenyebbek voltak, mint egy emberé. Mirabelle könnyedén
látott a látszólag teljes sötétségben, hallotta a szolgák
szívdobbanásait a csendes ház folyosóin, és bár a vér illata
mámorítóan erős volt, az egész szaglása jelentősen
megerősödött. Mindig tudta, hogy a személyzet tagjai mikor
hoztak ételt a saját lakrészükből, hogy napközben a főkonyhán
fogyasszák el. Tudta, mikor hagyták túl sokáig bent a
szemetet, és mikor puhultak meg a gyümölcsök a pulton.
Nem mintha valaha is megengedték volna, hogy belépjen a
konyhába. És nem mintha amúgy szüksége lett volna az ételre.
Legalábbis nem ilyen ételekre. Amire szüksége volt, amire
minden vámpírnak szüksége volt, az a vér. Friss, emberi vér.
Jabrilnak volt egy vérrabszolgákból álló állománya, amelyet
megosztott Asimmal és még néhány csatlósával, akik minden
pillanatban kimutatták elkötelezettségüket. Mirabelle
táplálkozása egy névtelen adományozótól származó zacskós
vérből állt, amelyet hetente háromszor felakasztottak az ajtaja
gombjára, mint egy szörnyű, „ne zavarjanak” jelzést. Ha
közvetlenül az emberből fogyasztják a vért, az intenzív
szexuális cselekmény lehet. Állítólag páratlan eksztázis, mind
az ember, mind a vámpír számára egyaránt. Ezért volt olyan
sok önként jelentkező ember. És ezért nem engedte Jabril soha,
hogy Mirabelle kipróbálja ezt. A lány eredetileg azt hitte, hogy
ez Jabril valamiféle obszcén birtoklásvágyából fakad, mert ő a
férfié. Később azonban rájött, hogy ez csak a férfi prűd
elképzelése volt a háztartásbeli nő megfelelő szerepéről.
Minden bizonnyal ő volt a totemoszlop legalacsonyabban lévő
vámpírja, de mivel vámpír volt, ez teljesen más osztályba
sorolta, mint a birtokon élő emberek. Olyasmi, amelyhez némi
tiszteletre volt szüksége, a férfi szerint.
Jabril háztartása többi vámpírjának, akik nem voltak elég
kiváltságosak, hogy a vérrabszolgákat használják,
megengedték a vadászatot a közeli Houstonban.
Természetesen diszkréten, és csak az önkéntesekre
vonatkozott. A Lord nagyon világosan kinyilvánította ezt.
Jabril Karim egyike volt annak a nyolc vámpírlordnak, akik
egész Észak-Amerikát irányították, és ezt a pozíciót nem
politikai pártfogással, hanem nyers erővel szerezték meg. Az
Egyesült Államok déli része volt a területe, de Houstonban
volt az otthona. És egyetlen vámpír sem akart az lenni, aki
galibát okoz Jabril területén.
Miközben Mirabelle a gardrób padlóján ült, beazonosította
minden ember helyét – akár ember, akár vámpír –, akit a
második emeleten talált. A vámpírokat volt a legegyszerűbb,
különböztek a lassú szívverésükkel és érződött rajtuk a régi
vér bűze, amely mintha soha nem akarna eltűnni. De a
vámpírok ritkán jártak a második emeleten. Jabrilnak és a
szolgáinak a ház alagsorában voltak a szobái. Mirabelle-nek,
alacsony státuszának köszönhetően, a legfelső szinten volt a
lakrésze, és a szobájának nem csak egy ablaka volt, hanem egy
egész fal, amely ablakból állt. Mirabelle-t nem zavarta. A jobb
időkre emlékeztette, és távol tartotta a többiektől. Ami
tökéletes volt ahhoz, amit ma estére tervezett.
Még egy utolsó pillanatig mozdulatlanul hallgatózott.
Elégedetten megfordult, és gyorsan eltávolította a hamis
előlapot a közönséges beépített fióknak látszó dologról, hogy
felfedje mögötte a kis hűtőszekrényt. Amikor még élt, ez volt a
nagyapja szobája. Szerette az éjszakai uzsonnázásokat, és
szeretett a hátsó lépcső közelében lenni, amely közvetlenül a
konyhába vezetett. Mirabelle-nek csak szép emlékei voltak a
nagyapjáról. Tíz éves volt, amikor nagyapja meghalt, öt évvel
a szülei halálos balesete előtt. A sok titkok közül, amiket
megosztott vele a halála előtt, az egyik a becsempészett
finomságok kincsesbányája volt, ami olyan ételekből állt,
amelyektől az orvosa eltiltotta a harmadik szívrohama után.
Mirabelle sok vidám délutánt töltött a gardrób padlóján, míg a
nagypapa mindenféle finom csemegét készített. Nem tudta, mi
nyűgözte le a legjobban, az ötlet, hogy egy felnőtt elrejti az
anyja elől a dolgokat, vagy az, hogy minden sokkal finomabb
volt, amikor a nagypapa titkos raktárából származott.
De amit ma húzott elő a kis hűtőszekrényből, az nagyon
különbözött a nagypapa zsíros kolbászos és sajtos zsemléitől.
Ez egy elegáns, csúcsminőségű laptop volt, vezeték nélküli
adapterrel, amely tisztán és erősen fogta a földszinti modem
jelét, amelyet a birtok szinte minden lakója használt.
Liz ötlete volt. Ő volt az, aki megszerezte a hálózati jelszót,
és nappal csempészte be a laptopot, miközben a főházban
mindenki aludt. Így át tudtak törni azon az elszigeteltségen,
amelyet Jabril próbált rájuk erőltetni. A testvérek privát
kommunikációja megtörténhetett távol a kíváncsi fülektől és
szemektől, amelyek mindenhol jelen voltak ebben a házban.
Mirabelle bekapcsolta a laptopot, és bejelentkezett a
hatalmas, tizenévesek által közkedvelt weboldalra, amelyet ő
és Liz használtak. Ezen az oldalon naponta több millió
üzenetet tettek közzé, többségükben a fiatal tizenévesek
észvesztően banális eszmecseréi szerte a világon. Több
üzenetet is leellenőrizett, és véletlenszerűen belépett
különböző csevegőszobákba, hogy ködösítse számítógépének
nyomait, mielőtt belekezdett volna Liz üzenetének keresésébe.
Az egyik nyilvános üzenőfalon találta meg.
EgyesszámúTehén, jól vagyok! Ne aggódj! Kapcsolatban
maradok! KettesszámúTehénként volt aláírva. A
tehénmegjelölés régi tréfa volt kettejük között, a szüleik által
gyerekkorukban használt becenevek miatt. Mirabelle
egyszerűen csak Belle volt. Elizabeth pedig Elsie. Belle és
Elsie. Néha azzal vicceltek, hogy szüleik zavarban vannak,
hogy lányokat vagy teheneket nevelnek-e. Hiszen Texasban
voltak.
Mirabelle lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a
megkönnyebbülés elsodorja a félelmeit. Még mindig aggódott,
hogy hol van Liz és mit csinál, de most már legalább tudta,
hogy ez nem Jabril valamiféle terve, hogy fogva tartsa Lizt,
hogy jobban tudja irányítani. Isten tudta, hogy képes lenne rá.
Mint szüleik kedves barátja és közeli üzlettársa sikerült magát
kineveztetnie mindkét lány törvényes gyámjává, amikor a
szüleik meghaltak. A vámpírok többnyire diszkréten éltek, úgy
vonultak végig a társadalmon, hogy a legtöbb ember nem is
tudta, hogy ott vannak. De ez nem jelentette azt, hogy a
vámpírok nem voltak tisztában az emberi társadalommal.
Udvaroltak és adakoztak a politikusoknak. Fű alatt olyan
törvényeket fogadtattak el, amelyekkel védték az ősi és a
hosszú távú érdekeket.
Jabril jó ítélőképességgel és kellő ravaszsággal, mindig
nagyon nagylelkű politikai támogatásokat adományozott a
megfelelő helyeken. Senki nem ellenezte a gyámságot. Sem a
Gyermekvédelmi Szolgálat, aki felszínes vizsgálatot végzett,
és semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy egy vámpírnak
adjon felügyeleti jogot két fiatal lány felett. És a bíró sem, aki
zártkörű tárgyalást tartott – a saját lakrészében éjjel – jó
barátjának, Jabril Karimnak.
Jabril kellő óvatossággal és türelemmel várt három évig,
amíg Mirabelle tizennyolc éves nem lett. Három év és egy nap.
A tizennyolcadik születésnapját követő napon fordította át.
Csúnya dolog volt, az első és egyetlen szexuális élménye.
Brutális és felszínes, olyan érzéketlenül, mint egy tolvaj, aki
ellop egy felbecsülhetetlen értékű örökséget, csak az érte
kapott pénzért. Hónapokig beteg volt. Jabril dühös volt, félt,
hogy a lány nem éli túl. Nem mintha törődött volna Mirabelle-
lel, de ha meghal a huszonötödik születésnapja előtt, a pénze
örökre elveszik a férfi számára, és nem Elizabeth kapja, hanem
a Hawthorn jótékonysági vagyonkezelő alap. A családi vagyon
egyetlen része, amire Jabrilnak nem volt esélye rátenni a kezét.
Végül Liz volt, aki miatt életben maradt. A kilátás, hogy
kishúgát egyedül hagyja a szörnyekkel, elegendő motiváció
volt ahhoz, hogy elhagyva a betegágyát talpra álljon, és
elhatározza, hogy életben marad, amíg Lizt messze el nem
távolítja Lord Jabril Karimtól, és mindenki hozzá hasonlótól.
Ma este, amikor Jabril közölte, hogy Liz eltűnt, első
kétségbeesett reménye az volt, hogy a húga végre elszökött.
Liz tizennyolcadik születésnapjáig már csak néhány hét volt,
és nem volt titok, hogy Jabril alig várja azt a napot, amikor át
tudja fordítani régi barátai kisebbik lányát, és ezzel teljes
uralmat szerez a vagyonuk felett. Nem volt neki elég Mirabelle
része; mindet akarta. És mivel megúszta Mirabelle
megerőszakolását, miért ne tenné Lizzel is? De Liz erősebb
volt, mint Mirabelle, és úgy látszik, sikerült megszöknie.
Mirabelle heves büszkeséget érzett kishúga iránt.
Léptek visszhangoztak a folyosón. A lány felemelte a fejét,
és hallgatózott. Valaki jön felfelé a márványlépcsőn a ház eleje
közelében. Megérezte a régi vér illatát, és összeráncolta a
homlokát. Rutinos mozdulatokkal kikapcsolta a számítógépet,
és visszadugta a rejtekhelyére, becsukta a hűtőszekrény ajtaját,
és visszahelyezte a fiókborítást. Mindössze néhány
másodperccel később talpra állt, és a farmer és a pulóver fölé
felhúzta a vastag köntöst. Mire a felszínes kopogtatás jelezte
ajtajának kinyitását, már az ablaknál ült, és egy könyvet
olvasott.
Asim óvatos pillantása az egész szobát végigpásztázta,
mielőtt tekintete megállt volna a lányon.
– Tudod, hol van? – kérdezte gyengéden. Asim már
évszázadok óta együtt volt Jabrillal, egy régi bútordarab, akit
Jabril vámpírként hozott magával, hogy saját fejlődő igényeit
szolgálja. Asim foglalkozott minden olyan részlettel,
amelyeket a vámpírlord túl unalmasnak tartott, hogy saját
maga foglalkozzon vele, és ő volt az egyetlen Jabril csatlósai
közül, aki még mindig jóindulattal bánt Mirabelle-lel.
Többször is közbenjárt az érdekében, megmentve őt Jabril
büntetésétől. Néha Mirabelle azt gyanította, hogy Asim
valójában a védelmezőjének tartja magát, szinte egy szigorú
apafigurának, vagy talán egy nagybácsinak tekintette magát.
Mirabelle zavartan összevont szemöldökkel fogadta a
kérdést.
– Uram? – Valójában nem volt nagyúr, ezt a címet csak
maga Jabril Karim érdemelte ki, de a lány tudta, hogy tetszett
neki.
– Tudom, hogy ez nehéz neked, Mirabelle! Tudom, hogy
nem érted a módszereit, de amit tesz, az szükséges. Neked is,
és mindannyiunknak. A nő a kormányhivatalból a jövő héten
jön a szokásos havi ellenőrzésre. Elizabeth nem volt itt az
utolsó látogatásakor; ez alkalommal itt kell lennie! Jabril
nagyon dühös lesz, ha nem lesz itt, és mondanom sem kell,
hogy ki fogja elszenvedni a haragja súlyát.
Mirabelle Asim arcát tanulmányozta, és kereste a jelét,
hogy csak játszik vele. Azt akarta, azt kellett hinnie, hogy a
férfi törődik vele, hogy bízhat benne, és hogy nincs teljesen
egyedül. Sóhajtva lesütötte a szemét.
– Nem láttam, Asim! Őszintén. Nem mondott nekem
semmit arról, hogy bárhova is el akarna menni!
– Értem! – Szinte csalódottnak tűnt, és Mirabelle
szégyenkezni kezdett, úgy érezte, mintha valahogy
cserbenhagyta volna. Könnybe lábadtak a szemei, és a férfi
feszélyezetten fordította el a tekintetét.
– Jobb, ha ma este a szobádban maradsz! – mondta végül az
ajtó felé indulva. – Ma este a Mester viselkedése
kiszámíthatatlan, és nem akarom, hogy így lásson. – Egy
utolsó, bánatos pillantást vetett a lányra, majd kilépett a
szobából, nesztelenül becsukva maga mögött az ajtót.
Az ajtó becsukódása után Mirabelle hagyta, hogy könnyei
kicsorduljanak. Sírt mindazért, amit elveszített. Nem csak a
nagyapját és a szüleit siratta, hanem egy tizenéves lány álmait
is – az első barátját, az első csókját, egy férjet, gyerekeket.
Egy egész életet, amiben már soha nem lesz része.
 7. Fejezet

Jabril keze ökölbe szorult a szőke vérrabszolga hajában,

hátrarántotta a nő fejét, és megfeszítette a torkát, amíg a
nyakszirt vastagabb körvonala ki nem látszott a finom bőr
alatt. Szimatolva hajtotta le a fejét, élvezve a nő vérének édes
illatát és rettegésének még édesebb bűzét. Várakozott, élvezte
a pillanatot, ahogy a sötét hajú vérrabszolga a szájával a farkán
a csúcspont szélére juttatta, majd fogait a szőke nyakába
süllyesztette. A nő fájdalommal teli sikoltása ismét keménnyé
tette, és addig ivott belőle, amíg a lány el nem ernyedt alatta.
Hagyta, hogy a nő az orgazmustól görcsösen reszketve a
párnákra zuhanjon, amelyet a nyálában lévő anyag váltott ki.
Néha nem vette a fáradságot, hogy az etetést élvezetessé tegye
a vérrabszolgák számára, de néha igen. Ez a lehetőség
mindennél jobban izgatta őket, hogy a kedvére tegyenek.
Jabril visszafeküdt az ágyra, élvezte a friss vér rohanását az
ereiben, és hagyta, hogy a sötéthajú vérrabszolga befejezze
lelkes ajkai által nyújtott szolgálatát. Az ajtó kinyílt, és
felnézve látta, hogy Asim lép be a szobába, orrcimpái
kitágultak az éhségtől és a sok vér illatától. Asim odasétált az
ágy lábához, és megállt, keskeny szemeivel a gazdájára és a jól
kihasznált rabszolgákra nézett.
– Ms. Leighton visszatért a szállodájába – mondta.
– Nagyszerű! Mit gondolsz róla, Asim? – Jabril végighúzta
kezét a szőke hajú meztelen csípőjén, és figyelte, ahogy
segédje összeszorítja a szemét az éhségtől, miközben a nő
vágytelin nyögdécselve dörgölődzött Jabrilhoz.
Asim bűntudatos rándulással hozta vissza a tekintetét a
vámpírlordra.
 – Büszke, szinte férfiasan! Tipikus amerikai nő.
– De ettől függetlenül gyönyörű.
Asim mesterkélt közömbösséggel vonta meg a vállát. – A
vére olyan ízű lesz, mint bárki másé!
– Lehet, hogy nem – mondott ellent Jabril. – Tudod, hogy
Raphael megjelölte!
– Én nem…
– Nem, persze, hogy te nem! Túl finom és régi; néhány hete
már elváltak egymástól, úgy hiszem! Arrogáns dolog
megjelölni, majd hagyni parlagon heverni. Lehet, hogy kissé
nehéz lesz majd újra igényt tartania rá!
Asim tekintete kissé nyugtalan lett.
– Ön…
– Egy apró érintés. Mert ő Raphaelé, és még ez is fel fogja
bosszantani. – Elhallgatott, és a szeme sarkából a segédjére
pillantott. – Ettél már?
– Nem, mester!
Jabril meglepetést színlelt.
– Nos! Ez itt kiaknázatlan ma este! – Eltolta a sötét hajú
vérrabszolgát a most már petyhüdt farkától, figyelmen kívül
hagyva a nő halk tiltakozó hangjait. Asim arca megfeszült a
rosszul leplezett haragtól, de kissé meghajolt derékból Jabril
felé, mielőtt megragadta a lány karját, és kirángatta a szobából.
Jabril kissé elmosolyodott, lenézett a szőkére, és szórakozottan
simogatta a nő sima bőrét, miközben Cynthia Leightonra
gondolt. Gyanította, hogy Asim tévedett. Ms. Leighton vére
valójában édes lenne.
 8. Fejezet

Cyn az erkélyen állt, a holdnak csak egy vékony szelete

biztosította az egyetlen fényt a bársonyos égbolt fekete
hátterén. Az erkély alatt lévő parton az óceán nyugtalanul
hullámzott, láthatatlanul a sötétben. Erős karok ölelték át, és
egy szilárd, széles mellkashoz húzták, kemény ölelésbe zárva.
A nő hátradőlt, lehunyta a szemét a férfi jelenléte okozta édes
megkönnyebbülésében, karjainak kényelmében. A férfi ajka
végigsimított Cyn haján, és megállt, hogy a fülébe súgjon.
– Hol vagy, Cynem? Hová tűntél?
– Itt vagyok veled!
– Nem! Mondd a nevemet, édes Cyn!
– Raphael – suttogta.
– Olyan távol vagy, lubimaya! Hol vagy?
A lány összevonta a szemöldökét a férfi kitartó
kérdezősködésére. Egyébként miféle álom volt ez?
– Texasban – mondta zavarodottan. – Erre vagy kíváncsi?
Houstonban vagyok, Texasban!
A férfi karja acélszalagként szorult a lány köré, és lélegzetét
elfojtotta hangjának sziszegése.
– Miért? Miért Texas?
– Egy munka – csattant fel Cyn most már ingerülten. A lány
megpróbálta ellökni a férfi karját, de Raphael erősen tartotta.
– Milyen munka, Cyn? Ki?
– Hogy érted, hogy „ki”? Ez nem tartozik rád, de Jabril
Karimról van szó! Mit számít? – Kihasználta a pillanatot, hogy
ellökje magától. – Mi ez? Ha már kísértened kell az álmaimat,
sokkal jobban szeretem a szexet!
A férfi karjai ismét visszahúzták, és puha, érzéki nevetése
végigsimított Cyn testének teljes hosszán.
– Ó! Ezek szerint hiányzom neked, Cynem?
Ez túl kegyetlen volt. Már egyáltalán nem élvezte ezt az
álmot. Ez csak elszomorította.
– Engedj el! – suttogta. – Csak engedj el!

A párna nedves volt, amikor a telefonos ébresztő kirángatta

az álmából, de meggyőződött róla, hogy ez csak verejték, ami
az idegen szállodában eltöltött nyugtalan éjszaka
következménye. Már nem maradt több könnye, hogy Raphael
miatt sírjon, akárhányszor is kísértette az álmait. Kezével
beletúrt a hajába, és egy pillantással ellenőrizte az időt.
Kicsivel reggel nyolc óra előtt volt. Tökéletesen istentől
elrugaszkodott időpont az ébrenléthez, de azt remélte, hogy ma
reggel találkozhat Ramona Hewittal, a Gyermekvédelmi
Szolgálat munkatársával. Előző este hagyott neki üzenetet, de
nem tervezte, hogy megvárja a visszahívást, amely talán soha
nem érkezik meg. Ehelyett beugrik, és remélte, hogy beszélhet
néhány percet a nővel. Amire szüksége volt, nem tart tovább
ennél.
Egy órával később a Gyermekvédelmi Szolgálat liftajtaja
egy kisgyerek sírására nyílt ki, ami gyorsan elhalkult, amikor
az anyja bűntudatos tekintettel valamit a szájába dugott. Vajon
azért volt a bűntudat, mert a gyerek sírt? Vagy azért, mert az
anya édességgel nyugtatta meg reggel kilenckor? A levegő a
GySz várótermében fojtogatóan nehéz volt a kétségbeeséstől.
De Cyn semmit sem tehetett ezekért az emberekért. A céljára
összpontosított, amiért idejött, és egyenesen a recepcióhoz
ment, ahol egy zaklatott kinézetű fiatal nő ült, és válaszolt a
telefonhívásokra.
Cyn megvárta, amíg a recepciós befejezi a hívását.
– Találkozni szeretnék Ramona Hewittal – mondta.
– Várja Önt? – A fiatal nőnek határozottan texasi akcentusa
volt, és mindenféle végzettséget és tapasztalatot nélkülözött.
– Nem, de nekem csak…
– Időpontot kell kérnie! Adhatok…
– …néhány percre van szükségem az idejéből. Mondja meg
neki, hogy Elizabeth Hawthornról van szó!
A recepciós ingerülten összeszorította az ajkát, majd
tekintetével felmérte Cyn megjelenését tetőtől-talpig – a
mesterségesen kifakult és koptatott, halványkék farmert, a
puha bőrkabátot, a drága frizurát, tiszta, elegáns… pénzt. Az
egyetlen dolog, amit a kormány bürokratái megtanultak
tiszteletben tartani.
– Egy pillanat! – Fölvette a telefont, beütött néhány
gombot, és elfordulva beleszólt a kagylóba, mindent megtéve,
hogy Cyn ne hallja. Amikor visszafordult, rosszalló tekintete
tovább mélyült, de biccentett a fejével.
– Mrs. Hewitt fogadja Önt! – A nő kimondatlanul hagyta a
véleményét ezzel kapcsolatban, és balra mutatott. – Végig
ezen a folyosón, először balra, utána jobbra, és az utolsó iroda
a jobb oldalon – magyarázta gyorsan, majd szúrós pillantást
vetett Cynre, hogy próbáljon csak további magyarázatot kérni.
Cyn mormogva mondott köszönetet, de ő már megszűnt
létezni a fiatal nő számára, amikor a telefon ismét csörögni
kezdett.
Ramona Hewitt felnézett, amikor Cyn könnyedén kopogott
a nyitott ajtón. Ötvenes fekete nő volt, sima, tökéletes bőrrel,
amely nyolcvanévesen is pontosan ugyanúgy nézne ki, mint
ma. Hosszú, drótszerű haját kíméletlenül befonta, és szorosan
a feje köré tekerte, ami így egy őszülő koronát képezett az arca
körül, amely mosolygósnak látszott. Habár most nem
mosolygott. Ugyanúgy végigmérte Cynt, mint a recepciós, és
ugyanarra a nem túl hízelgő következtetésre jutott.
– Nem lehet rokon, mivel ismerem az egész családot, és
egyik sem ér egy lyukas garast sem, így magukra hagyva a
kislányokat!
– Mrs. Hewitt – mondta Cynthia a legudvariasabb és
legprofibb hangján. – A nevem Cynthia Leighton.
Magánnyomozó vagyok…
– Nyomozó? Körülbelül nyolc évet késett, nem?
Cyn zavarodottan állt.
– Jabril bérelt fel…
– Akkor nincs mit mondanom! – Hewitt már el is fordult, és
lapozni kezdett az asztalán lévő kövér mappában.
– Tudta, hogy Elizabeth elszökött? – szakította félbe Cyn.
Az ügyintéző a homlokát ráncolta.
– Ezt nem hiszem el! Lizzie hívott volna!
– Ezért vagyok itt! Azt mondták, ha beszélt bárkivel, akkor
az Ön! És én meg akarom találni!
Hewitt undorodva horkant fel.
– Miért, hogy visszavigye annak az istenverte vámpírnak? –
Nem káromkodás volt, ahogy Hewitt mondta; szó szerinti
igazság volt.
– Nem! Akár hiszi, akár nem, segíteni akarok neki! Neki is,
és a nővérének, Mirabelle-nek is! – Cyn előhúzott egy
névjegykártyát a hátizsákjából. Ez a Jessica’s House-nak volt a
névjegykártyája, egy menedékhely tinédzserek számára Los
Angelesben, amelyet Lucia Shinn, Cyn egyik közeli barátnője
vezetett. Cyn aláhúzta Luci nevét és telefonszámát, valamint a
hátoldalra felírta saját számát is, mielőtt átadta az
ügyintézőnek.
– Mielőtt eldöntené, hogy a rosszfiúk közé tartozom-e, hívja
fel ezt a személyt. Ha a beszélgetés után úgy dönt, hogy
valóban segíteni akarok, a számom felírtam a kártyára, és
mindig be van kapcsolva. Houstonban leszek, amíg ez az ügy
el nem visz máshová!
Megfordult, hogy kisétáljon, de Hewitt hangja megállította.
– Hogy van Mirabelle?
Cyn megtorpant, majd visszafordult.
– Nem jól! De őt is elviszem onnan! – Nem várta meg a
választ. Nem volt rá szüksége. Egy pillanatig sem volt számára
kétséges, hogy mit kell tennie. Hewitt segítségével könnyebb
lenne, de ha szükséges, nélküle is megteszi.
 9. Fejezet

A houstoni Gyermekmúzeumot meglehetősen könnyű volt

megtalálni. Végül is, hány épület lehet óriási sárga
oszlopokkal és egy pagoda kinézetű táblával, amelyre
hatalmas rózsaszín betűkkel van kiírva, hogy „múzeum”? Nem
is említve a sikoltozó gyerekek csoportjait, akik egyértelműen
leigázták kísérőiket, és most ismét valamiféle csínyt terveztek.
Cyn nekitámaszkodott az egyik szomszédos épületnek, jóval
hátrébb a tömegtől, és hat láb magasságát kihasználva
végigpásztázta a környéket Kellit keresve. Megértette, hogy
miért itt akar a lány vele találkozni. Annyi ember volt a
környéken, és olyan sokan voltak a gyerekek, hogy egy olyan
vékony lányt, mint Kelli, könnyen össze lehetett téveszteni egy
idősebb gyerekkel. Cyn egy vaskos oszlop mögött pillantotta
meg a lányt, akinek sok fülbevalója csillogott a napfényben,
miközben kikukucskált az oszlop mögül Cynt keresve. A
támadások ellen védekezve, Cyn elindult a téren keresztül, és
áthaladt a potenciális forradalmárok között, hogy Kellihez
érjen.
– Szia!
Kelli arca felderült, bár a szeme úgy fürkészte a környéket,
mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy Cyn egyedül
érkezett.
– Szia! – fordult vissza Cyn felé. – Menjünk be! Úgy
teszünk, mintha te az anyám lennél! – villantott Cynre egy
gonosz vigyort.
– Nagyszerű! Mennyi vagy, tizenkilenc?
– Jövő hónapban leszek húsz.
– Igen, nos, nem vagyok elég idős ahhoz, hogy az anyukád
legyek. Miért vagyunk itt?
Kelli megvonta a vállát.
– Zajos, és mindig sok ember van. Ezenkívül Montrose is a
közelben van, és sok utcai gyerek lóg itt, különösen csütörtök
esténként. A családok ingyenesen léphetnek be, és nagyon
könnyű belógni. Mindenesetre, senki sem fog második
pillantást vetni egy egyedülálló anyára és a gyerekére.
Cyn megvette a jegyeket, és az ajtó felé lökdöste Kellit.
– Nem akarok egyedülálló anya lenni! Miért nem lehet
helyette gazdag férjem?
– Nem tudom! Nekem egyedülálló anyának tűnsz, ahogy ott
állsz, tudod? Mintha keresnél valakit.
Remek!
– Szóval, mióta dolgozol Jabrilnál? – kérdezte Cyn, témát
váltva.
– Majdnem két éve. Tizennyolc éves korom óta. Anyám
egyik barátja szerezte nekem ezt a munkát. Valahogy
hátborzongató, ahogy ezek a halott fickók egész nap alszanak,
és az órák is furcsák, de rendben van.
– Nem hiszem, hogy valójában halottak – jegyezte meg
Cyn. – Szóval, mit csinálsz ott? – A nő kezdte felemelni a
napszemüvegét, amikor beléptek, de vissza is engedte, amikor
látta, hogy minden felületről élénk színek ragyognak.
– Tudod, takarítok. Portörlés, porszívózás, az ezüst
fényesítése – forgatta meg undorodva a szemeit. – De jó a
fizetés.
– A nagy házban is dolgozol, vagy csak a cselédlakban?
– Néha a nagy házban is. Napközben. Sötétedés után senkit
sem engednek oda. Nem akarhatjuk megőrjíteni a nagy és
gonosz vámpírokat azzal, hogy arra kényszerüljenek, hogy
minket, alantas embereket nézzenek. Hacsak nem vagy egyike
az ostoba macáknak!
– Ostoba maca?
– Így nevezzük azokat a vérrabszolgákat, akiket Jabril az
alagsori barlangjában tart. Egyiknek sincs egyetlen darab
egész agysejtje sem, bár ami hiányzik az agysejtekből, azt
szilikonnal pótolják. Azok a mellek nem lehetnek mind
valódiak.
Cyn elfojtotta a nevetését. Nagyjából ezt is várta Jabriltól és
a hozzá hasonlóktól.
– Szóval, le tudunk itt ülni valahol? Óriásnak érzem magam
ennyi liliputi között.
– Van egy kávézó. Többnyire gyerekételeket szolgálnak fel,
de van Starbucksos kávéja.
– Van isten! Mutasd az utat, gyermekem!
Cynnek sikerült lecsapnia a kávézó néhány felnőtt méretű
asztalának egyikére, és rávette Kellit, hogy foglalja le,
miközben ő elindult kávét szerezni. Nem igazi Starbucks volt,
de megteszi.
– Tessék! – Cyn leült a padra az asztal túlsó oldalán, és egy
édes, csokoládédarabos frappuccinót nyújtott Kellinek. – Mit
tudsz?
Kelli lenyalta a tejszínhabot a felső ajkáról, mielőtt
válaszolt volna.
– Mint mondtam, Liz el szokott menni otthonról napközben.
Az oktatójának fogalma sem volt róla, ráadásul hetente csak
kétszer jött. Van egy őr, aki mindig félrenéz, és még néhányan,
akik hasonlóan viselkedtek. – A lány tenyerével lefelé
fordította a kezét. – Kicsit sajnálták Lizt, mert mégiscsak egy
gyerek volt azokkal az öregekkel. És tudod, vámpírok meg
minden.
– Nem aggódtak, hogy nem fog visszajönni? Úgy értem,
Jabril nem tűnik megértő munkaadónak.
– Huh, jól gondolod! De tudták, hogy Liz vissza fog térni,
mert ott volt a nővére. Ráadásul… – vonta meg a vállát. – Liz
nem tenne ilyet a srácokkal, nem hozna ilyen bajt a fejükre!
– Szóval mit csinált, amikor elhagyta a házat?
– Leginkább idejött.
 – Ebbe a múzeumba? – nézett körül Cyn. Ha Liznek az volt
a szokása, hogy itt lóg, akkor akár itt lehet most is.
– Nem, nem ide! Csak tudod, erre a környékre. A
múzeumnegyed és Montrose, a többi gyerekkel. Nos, és
Jamie-vel.
– Ó, igen, Jamie! Róla mit tudsz mondani?
– Mit mondhatnék? Az anyja drogos, az apja elment, vagy
meghalt, ki tudja? Kit érdekel? Jamie néhány évvel ezelőtt,
amikor betöltötte a tizenhatodik évét, megszökött, azóta az
utcán van. Egyik éjszakát itt tölti, a másikat ott. Különböző
menedékházakban, csoportoknál. Tudod, mint a többi gyerek.
Liz néha adott neki pénzt ételre, néha szállásra is. Elég közel
álltak egymáshoz.
– Igen, ezt már mondtad. Azt hiszed, hogy Liz Jamie-vel
van?
– Talán – válaszolta a lány, kerülve Cyn tekintetét.
Cyn felsóhajtott.
– Nézd, Kelli, valakinek meg kell találnia, mielőtt Jabril
találná meg! Jó lenne, ha én lennék az, mert én segíteni akarok
neki!
– Tudod, másvalaki is keresi!
Cyn kíváncsian nézett rá. – Úgy érted, Jabril?
– Igen. Valamilyen pasas kérdezősködött egy nappal ezelőtt.
Egy idősebb pasi, tüskés hajjal, és szivarfüsttől volt büdös.
Most dühös vagy? – fintorodott el a lány.
– Őszintén szólva? Eddig is gyanítottam. Jabrilnak van
valami régi ügye valakivel, akinek nemrégiben dolgoztam. Azt
hiszem, megpróbál egy kicsit baszakodni a fickó fejével. Nem
fog neki sikerülni, de Jabril ezt nem tudja. Ahogy azt sem
tudja, hogy amikor megtalálom Lizt – és megfogom –, nem
fogom visszavinni Lord kibaszott Jabrilnak! Elmegyünk
valamilyen biztonságos helyre, talán egy szép fürdőbe,
csodálatos kilátással, és stílusosan megünnepeljük a
tizennyolcadik születésnapját. És akkor átkozottul meg fogok
győződni arról, hogy ő maga döntsön a jövőjéről!
 – Az jó lenne! – suttogta Kelli. – De tudod, ez vissza fog
csapódni a nővérére, Mirabelle-re!
Cyn cseppet sem nőiesen felhorkant.
– Kölyök, te nem igazán ismered az anyádat! – Megitta az
utolsó korty kávét is, meglendítette hosszú lábait, és felállt. –
Szóval, hol találhatom ezt a Jamie-t?
Kelli is felállt. – Nem Jamie-vel van.
Cyn kemény pillantást vetett Kellire.
– Akkor hol van Liz?
A lány az ajkába harapott, majd egy ferde mosolyt villantott
Cynre.
– L.A.-ben van.
 10. Fejezet

– A francba! – ült vissza Cyn a fejét ingatva.

– Igen, elég furcsa, mi?
– Nem, nem ezt a szót használnám! Hogyan?
– Már tervezte egy ideje. Tudod, gyűjtötte a pénzt és az
egyéb szarságokat. Van egy hamis személyi igazolványa, ami
szerint betöltötte a tizennyolc évet, így egyedül is felszállhat a
repülőgépre. Pár hét múlva már egyébként sem lesz rá
szüksége.
– Miért L.A.?
Kelly megvonta a vállát. – Miért ne? Az hasonló, mint
Texas, nem igaz?
– Nem éppen!
– Nos, úgy értem, hogy süt a nap, meg minden, és mindenki
tudja, hogy az emberek ott meglehetősen lazák, ezért úgy
gondolta, könnyebb lesz munkát és lakást szerezni.
– Jamie is ment vele?
– Nem, össze is vesztek emiatt! Azt akarta, hogy Liz
maradjon itt, de ő teljesen készen állt arra, hogy elhagyja
Texast. Úgy értem, ez az az állam, amely Jabrilnak adta, akkor
most miért bízna benne?
– Jamie miért nem akart vele menni?
– Az anyja miatt. Időnként ellenőrzi őt, és van egy kishúga
is, aki a nagynénjével él. Azt hiszem, felelősnek érzi magát.
– Szóval Liz most egyedül van ott. Fel tudod venni vele a
kapcsolatot?
 – Meg szokta nézi azt a weboldalt, amit használunk, de… –
A hangja elhalkult, és a tekintete nyugtalanul rebbent félre.
– De?
– Nem hallottam felőle. Úgy értem, még csak néhány nap
telt el eddig, de az első napon hagyott egy üzenetet, és azóta
nem hallottam felőle semmit!
– Tökéletes! Jó tervezés! – Cyn megdörzsölte fáradt
szemeit, nem akart kifakadni Kellire, miközben próbálta nem
elképzelni azt a sok mindent, ami egy egyedül lévő tizenhét
éves lánnyal megtörténhet Los Angelesben. – Rendben,
figyelj… – elhallgatott, amikor megcsördült a telefonja, és
összevonta a szemöldökét a kijelzőn megjelenő számra. Ez
egy helyi szám volt, de nem az, amit ő is ismert. Másrészt,
biztosan nem a vámpírok hívták. Felvette a telefont. –
Leighton!
– Ms. Leighton, itt Ramona Hewitt! Találkozhatunk?
Cyn szeme elkerekedett a meglepetéstől. Ez nem tartott
sokáig.
– Persze – mondta Hewittnak. – Nevezze meg az időt és a
helyet, lehetőleg még sötétedés előtt!
Hewitt hümmögve adott hangot egyetértésének.
– Hol szállt meg?
– A Four Seasonsben.
– Az jó! Megfelel. Van egy bár az előcsarnokban. Vehet egy
közalkalmazottnak egy jól megérdemelt italt!
– Mikor?
– Legyen fél öt. A nap korán nyugszik ebben az évszakban.
– Ott leszek – egyezett bele Cyn.
Hewitt búcsúzás nélkül letette a kagylót, ezért Cyn eltette a
telefont, és visszafordult Kellihez.
– Hol is tartottam?
– Gratulálni akartál nekem és Liznek a hihetetlen
tervünkhöz!
 – Valami ilyesmi, de ami történt, megtörtént. Ha értekezel
Lizzel, azonnal felhívsz engem, megértetted? Megadom a
mobilszámomat! – A nő beletúrt a hátizsákjába, és elővette az
egyik saját névjegykártyáját, és írt még a hátoldalára, mielőtt
átadta volna. – Ha valaki kérdezi, mondd meg, hogy akkor
adtam oda, amikor a birtokon voltam. Ha eszedbe jutna bármi,
ami segíthet nekem, ugye? Mondd meg Liznek, hogy hívjon
fel, vagy adjon egy számot, amin felhívhatom. Hinni fog
neked, ha elmondod neki, hogy bízhat bennem?
– Valószínűleg. Igen, azt hiszem.
– Rendben, de ha nem, akkor add meg neki ezt a címet! –
Elmondta Kellinek a Jessica’s House címét, amelyet már a
névjegy hátuljára is felírt. – Itt van a telefonszám is. Ez egy
menedékhely tinédzserek számára L.A. nyugati oldalán, olyan
vezeti, akiben megbízom, aki tökéletesen megbízható. Ha
Liznek fuvarra van szüksége, hogy eljusson oda, arról is
gondoskodnak.
– Te mit fogsz most csinálni?
– Az előbbi hívás Liz ügyintézőjétől érkezett. Úgy tűnik,
mindenki egyetért abban, hogy Liz megbízott benne, ezért
remélem, hogy tud valamit, amivel a segítségemre lehet. Ezt
követően ki kell találnom, hogy csempésszem fel Mirabelle-t
egy repülőre, majd visszatérek Kaliforniába, és akkor
megkeresem a barátnődet, Lizt.
Kelli szemei akkorára kerekedtek, mint a csészealjak.
– Soha nem fogja elengedni! Mirabelle-t biztosan nem!
Még ha Liz meg is ússza, már a kezében van Mirabelle és a
pénze. Nem tudod, hogy mire képes, és mit fog vele tenni!
– Tulajdonképpen egészen jó elképzelésem van róla, de ki
fogok találni valamit! Nem hagyhatom ott!
Kelli úgy nézett rá, mintha Cynnek egy újabb feje
növekedett volna.
– Miért téged hívott? Úgy értem, úgy tűnik, hogy nem
igazán kedveled a vámpírokat, akkor miért?
Cyn ismét felállt, az elméje már Mirabelle problémáján
dolgozott.
 – Ahogy már korábban is mondtam – mondta szétszórtan –,
azt hitte, hogy felhasználhat engem, hogy bosszút álljon valaki
máson. Sajnos az a valaki nem törődik velem, így nem fog
neki bejönni, amit remél.
– A pasid, mi?
– Nem! – Cyn meglepetten nézett a lányra. – Ezt most miért
mondtad?
– Mert úgy van! – mondta önelégülten. – Ez olyan pasis
dolog.
– Mindegy! Figyelj, van mobilod, ugye?
– Persze!
– Add meg a számod! – Odalökte a tollat, és előkotort egy
újabb névjegyet, majd figyelte, ahogy a lány gyerekes írással
felírja a nevét és a számát, majd visszavette és megnézte. – Jó!
Mennem kell! Rendben leszel?
– Semmi gond! Később találkozom néhány barátommal.
– Felhívsz, ha megtudsz valamit? Bármit!
– Igen!
– Oké! Nem tudom, meddig leszek még Houstonban, de a
mobilomon elérsz, bárhol is vagyok! – Átvetette a vállán a
hátitáskáját, és utoljára még egyszer Kellire nézett. –
Köszönöm ezt, Kelli! Ez egy jó dolog!
Kelli elpirult, és lehajtotta a fejét.
– Nos, igen! Liz rendben van!
– Ahogy te is! Büszkévé tetted anyádat! – vigyorodott el a
nő. – Később beszélünk!
Kisietett a múzeumból, és úgy vélte, még éppen maradt
annyi ideje, hogy visszaérjen a szállodába és találkozzon
Ramona Hewittal.
 11. Fejezet

Ramona Hewitt már az asztalnál ült, amikor Cyn

megérkezett. A vártnál tovább tartott neki átjutni a városon,
mert ellentétben a legtöbb ember által alkotott képpel Texasról
– tágas és nyitott terek –, Houston egy forgalmas nagyváros
volt.
Hewitt kimerültnek tűnt. A makulátlanul tiszta kék
kosztümje gyűrött volt, és rendezett frizurájából egy halom
fürt kiszabadult a merev fogságból. Egy pohár skót whisky
volt előtte az asztalon.
– Remélem, ezt a számlámhoz íratta – mondta Cyn, és
kihúzott egy széket, hogy leüljön.
– Igen.
– Jó! – Cyn jelzett a pincérnek, aki odasietett, miután
kiszolgálta a szomszédos asztalt.
– Mit hozhatok, hölgyeim?
Cyn általában nem ivott alkoholt, de ma kivételt tett.
– Egy vodkát kérek jéggel, pár olajbogyóval és… –
Hewittra nézett, de az ügyintéző megrázta a fejét. Cyn a skót
whiskyre mutatott. – Hozzáírná ezt a számlámhoz, és kérem,
tartsa még nyitva! Ó, és talán valami ennivalót is… – Felkapta
a bár étlapját, és gyorsan átnézte, a választék láttán pedig egy
kis grimaszt vágott. – Távol-keleti falatok, azt hiszem, bármi is
legyen az! – A pincér bólintott, és elindult, útközben megállva
egy másik asztalnál.
– Elég zsúfolt itt bent – jegyezte meg Cyn.
– Péntek van – mondta Hewitt. – Az emberek szeretik korán
kezdeni a hétvégét. – Belekortyolt a whiskyjébe, és Cyn
észrevette, hogy tisztán issza. Tehát igazi whiskyivó, Cyn nem
erre számított. Hewitt inkább a sherry típusnak tűnt számára.
– Szóval, miért nem említette, hogy egyike a Jessica’s
House alapítóinak? – kérdezte Hewitt.
Cyn megvonta a vállát.
– Mert nem vagyok az! Ez Luci gyereke, nem az enyém.
Minden munkát ő végez. Én csak egy csekket írtam.
– Elég nagy összegű csekket.
– Nem nagyobb, mint Lucié. Már amikor a főiskolára
jártunk az volt az álma, hogy létrehoz egy helyet, ahol a
szökevény gyerekek biztonságban érezhetik magukat. Inkább
megszállottság volt, de tényleg! Ez volt az egyetlen dolog,
amiről beszélni tudott! Én nem voltam ennyire elkötelezett, de
hittem Luciban és abban, amit csinálni akar. Én annyira nem
kedvelem az embereket, ezért a könnyebbik utat választottam,
és kiállítottam egy csekket.
– És magánnyomozó lett.
– Nos – jelent meg egy halvány mosoly Cyn ajkain –, előbb
rendőr lettem. Luci ezt valószínűleg elmondta önnek. Főleg
azért, hogy apámat bosszantsam, de egy ideig élveztem.
– De nem örökké.
– Nem. Nem örökké. Ahogy mondtam, nem igazán
kedvelem az embereket. Jobban szeretek egyedül dolgozni!
Megérkezett a pincér az italával, és a hamarosan érkező étel
ígéretével. Cyn megvárta, amíg a férfi távozik, aztán nagyot
kortyolt a vodkájából, érezte, ahogy elsimítja a nap gubancait,
kellemesen felmelegítette, ahogy lefelé csúszott.
– Nos, felhívott!
– Igen – mondta Hewitt. – Mennyit tud Jabril Karimról és a
társaságáról?
– Azt hiszem, többet, mint a legtöbben, és kevesebbet, mint
néhányan. Tudok a vámpírokról és általában a működésükről,
a hierarchiájukról és hasonlókról. Jabrilnak igazi hatalma van
a társadalmukban, mind személyes, mind politikai értelemben.
Nem becsülném alá. De ami a két testvért illeti, Mirabelle-t és
Elizabetht? Csak annyit tudok, amennyit elmondtak, ami nem
sok. Azt viszont kétségtelenül állíthatom, hogy Mirabelle
gyakorlatilag fogoly a házban, Jabril pedig a pénzét akarja,
semmi mást. Ami a Hawthorn Trustöt illeti, az nyilvános, és
feltételezem, hogy vannak magánvagyonok is. Amit nem
tudok, az az, hogy Jabril hogyan jutott a lányhoz. Azt állítja,
hogy ő Liz törvényes gyámja is, igaz ez?
– Igen, az! – Hewitt állkapcsa megfeszült a dühtől. – Talán
nem hiszi el, de próbáltam megakadályozni, hogy ez történjen.
Én voltam az eredeti ügyintéző, a Gyerekvédelmi szolgálat
részéről, és határozottan elleneztem, hogy annak az istentelen
teremtménynek ítéljék oda a két lány felügyeletét. Csak
kisgyerekek voltak. Tizenöt és tíz évesek. Miféle rendszer az,
ami egy ilyen szörnyeteg felügyeletére bízza ezeket a
gyerekeket? Akkor sem értettem, és most sem értem. Még
azután sem szólt senki egy szót sem, miután megtette
Mirabelle-lel, amit tett, sima ügy! – A nő áthajolt az asztal
felett, egyik ujjbegyét a hangsúly kedvéért a lakkozott fának
nyomta. – A pénzről szól, ez az egész arról szól. Az egész
rendszert megvásárolta és kifizette. Egy olyan okos fickó, mint
Jabril – lehet, hogy nem kedvelem, de ravasz, mint egy kígyó
–, tudja, hova tegye a pénzét, hogy a legtöbbet elérje. Azoknak
a lányoknak esélyük sem volt!
– Nem volt más családtagjuk? Senki, akinek közelebbi a
követelése?
– Egy féltestvér valahol Maine-ben, az apjuk első
házasságából. Sok keserűség volt a váláskor, és ő jóval
idősebb, mint a lányok. Felvettem vele a kapcsolatot, de nem
igazán érdekelte. Az ember azt hitte volna, hogy már csak a
pénz miatt is befogadja őket, de nem. Volt neki elég sajátja, azt
hiszem. Vagy talán ő is egyike annak a tíz embernek a Földön,
akit nem érdekel a pénz, nem tudom. Javasoltam a
nevelőszülőket. Minden problémájuk ellenére jobb lett volna.
De nem hiszem, hogy a bíró látta volna a jelentésemet. A volt
felettesem vette át az ügyet, és a meghallgatást zárt ülésen
tartották, a gyerekek magánéletének védelmére hivatkozva. –
A nő felhorkant. – Inkább azért, hogy titokban tartsák az egész
rohadt dolgot! Átadták a lányokat, és soha többé vissza sem
néztek! A bíró egy évvel később nyugdíjba ment, szép kövér
nyugdíjjal és egy nyaralóval a Bahamákon. A felettesem?
Kapott egy remek új állást a polgármesteri hivatalban.
Megvették és kifizették, azt mondom!
– Mi a helyzet a pénzzel? A szülőknek a Hawthorn Trustön
kívül biztosan volt valamilyen, külön kiskorúaknak szánt
vagyonkezelői alapjuk is. Ennyi pénzt nem lehet átadni
gyerekeknek.
– Nem, valóban nem. A szülők okosak voltak. Nem hiszem,
hogy arra számítottak, hogy Jabril Karim üti bele az orrát, de
megtették, amit tudtak. A vagyonkezelői alap mindkét lányról
gondoskodik, amíg be nem tölti a tizennyolcadik életévét;
addig minden jövedelmet megkapnak, de az alaptőkéhez nem
nyúlhatnak. Tizennyolc éves korukban mindegyikük megkapja
az ötven százalékot. Mirabelle esetében ez gyakorlatilag azt
jelenti, az összes vagyonát Jabril rendelkezésére bocsátja,
mivel, ha jól tudom, a vámpírokat az irányítja, aki létrehozza
őket. – Cyn bólintott, és Hewitt folytatta. – A szülők tettek
bele egy kis csavart, valamit, ami segít a lányoknak egy kicsit
felnőni, mielőtt elkezdenének saját döntéseket hozni. Ha
bármelyikük meghal, mielőtt betölti a huszonötödik életévét, a
vagyonkezelői alapból az ő része egyenesen a család
jótékonysági alapítványához kerül. Más örököst nem lehet
megnevezni, még a túlélő nővért sem!
– Valószínűleg ez az egyetlen oka annak, hogy Mirabelle
még életben van!
– Ha ezt életnek nevezi! A törvény szerint igen, úgyhogy
azt hiszem, csak ez számít, de amit azzal a lánnyal tett, az
bűncselekmény. Egyszerűen bűncselekmény.
– És Liz azért szökött meg, mert Jabril ugyanezt akarja
tenni vele, ha egyszer betölti a tizennyolcadik életévét?
– Így van! Ó, Jabril azt fogja állítani, hogy ez a lány döntése
volt, pontosan úgy, ahogy Mirabelle-lel is tette, de ez nem így
lesz. Ha valamit biztosan tudok, az az, hogy Elizabeth
Hawthorn nem akar semmit sem Jabril Karimtól, sem más
vámpírtól. Ő egy tökéletesen kedves fiatal nő, aki fel akar
nőni, férjhez akar menni és gyerekeket szülni, mint minden
más jó amerikai lány.
Cynnek mosolyognia kellett, miközben azon tűnődött, vajon
mit gondolna Hewitt az ő döntéseiről, amelyeket az életében
hozott. – Ez… – hallgatott el, amikor a pincér ismét megjelent,
és egy ázsiai tapas-tálat csúsztatott az asztalukra, kisebb
tányérokkal, szalvétákkal és evőeszközökkel együtt.
– Még egy italt?- biccentett a férfi Cyn majdnem üres
poharára.
– Én nem kérek! – Újra Hewitt poharára pillantott. – Még
egy whiskyt? Vagy valami mást?
– Még haza kell vezetnem – mondta Hewitt valódi
sajnálkozással, és megrázta a fejét. – Maradok ennél az egynél.
– Akkor nincs más – mondta Cyn a pincérnek. A férfi újra
elrohant, utat törve magának a tömegben, amely még sűrűbbé
vált, mialatt ők ott ültek. Cyn bedobott valamit a szájába, ami
remélhetőleg tojástekercs volt, és elgondolkodva rágcsálta,
majd így szólt. – Oké! Nos, amit eddig elmondott, az
nagyjából az, amire számítottam is. De amit igazán szeretnék
tudni, hogy van-e valami ötlete, hogyan tudnám Mirabelle-t
akár csak néhány órára is elválasztani tőle? Elég hosszú időre
ahhoz, hogy felszálljon egy repülőre, és elinduljon Texasból.
Hewitt még döbbentebbnek tűnt, mint Kelli.
– Ezt a lényt nem szabad félvállról venni, Ms. Leighton!
– Cynthia – javasolta Cyn. – Vagy Cyn.
– Cynthia – helyesbített Hewitt. – Úgy vélem, ha keresztbe
teszel Jabrilnak, elég kegyetlen tud lenni. Nem kevés
versenytársa szenvedett kudarcot az évek során. Elég régóta
van ezen a területen, és amennyire én tudom, némileg kellett
változtatnia a szokásain, de a helyedben én nem számítanék az
udvariasságára. Azok a csicsás modorok csak a külszín.
– Hiszek neked, de nekem is megvannak a saját forrásaim.
Ha ki tudom vinni őt Jabril területéről, a Lord lehetőségei
korlátozottak. És amint elérjük a Sziklás-hegységet, a keze
eléggé meg lesz kötve. A vámpírok pokolian territoriálisak, és
a nyugati főnök még a többinél is jobban.
 – Attól tartok, ebben nem tudok segíteni, de mi a helyzet
Elizabeth-tel? Ha elhagyod Texast…
– Liz Kaliforniában van.
– Kaliforniában? De hogyan…
– Egy barátja. Van esélye, hogy Liz kapcsolatban marad
Mirabelle-lel?
– Nem tudom, hogyan. Láttad te is, milyen az a birtok. Én
magam is próbáltam párszor találkozni Mirabelle-lel, de
elutasítottak. Még üzenetet sem küldhettem, mondván, hogy
nem akar senkit sem látni. Nem mintha ezt valaha is elhittem
volna, de ha már elmúlt tizennyolc éves, nem volt jogköröm.
A pincér az asztalukra tette a számlás mappát egy
mormogással. – Amikor csak készen áll. – Cyn gyorsan
átnézte, és hozzáírta a szobájához.
– Majd kitalálok valamit – mondta. – Tudsz még valamit
mondani?
– Azon kívül, hogy óvatos légy? – Hewitt megrázta a fejét,
és elkezdte összeszedni a holmiját, hogy távozzon. – Jó
kislányok ezek, mindketten. És a szüleik is jó, istenfélő
emberek voltak. Jobbat érdemelnek annál, amit az élet adott
nekik.
– Mint mi mindannyian? – Cyn felkapott néhány
tojástekercsnek látszó dolgot, és felállt. A teremben azonnal
megváltozott az emberek mozgása, ahogy az emberek
helyezkedni kezdtek, hogy hozzájussanak az asztalához. –
Valószínűleg nem beszélünk már, amíg L.A.-be nem érek, de
utána megpróbállak majd tájékoztatni. És ha itt bármi
felbukkan, felhívsz?
– Igen. – Hewitt felállt, és határozott, de barátságos
kézfogásra nyújtotta a kezét. – Sok szerencsét kívánok,
Cynthia! Imádkozni fogok érted és a lányokért!
Cyn nézte, ahogy Hewitt végigvonul az előcsarnokon a
bejárati ajtók felé, figyelte, ahogy a kék kosztüm fölé felveszi
a pufók, barna télikabátot, és időt szakít arra, hogy megálljon
és felhúzza a cipzárt, mielőtt kilépne a fagyos szélbe.
Megvárta, amíg az inas elő nem hozta a kocsiját, és Hewitt el
nem indult, aztán sarkon fordult, és elindult a lift felé. Volt egy
ötlete, hogyan szabadíthatná ki Mirabelle-t Jabril karmai
közül, de ehhez sokkal jobban kell vágni az agyának, mint
most. Fáradt volt, és még ez az egy ital is lelassította. Sok kávé
és egy forró zuhany. Ez majd megteszi a hatását. De előbb fel
kell hívnia egy vámpírt.
 12. Fejezet

Még van néhány óra, mire nyugaton lenyugszik a nap. Cyn

egy vaskos, sárga lapos könyvvel töltötte az időt, jegyzetelt,
próbálta előre felmérni, amire az elkövetkező órákban
szüksége lehet. Amikor végre eljött a hívás ideje, a keze
megremegett, ahogy beütötte a számot. De válaszokra volt
szüksége, és ez volt az egyetlen hely, ahol tudta, hogy
megkaphatja őket. Megkönnyebbült, amikor egy személytelen
női hang válaszolt.
– Raphael Enterprises.
– Duncant, kérem!
– Megkérdezhetem, hogy ki keresi?
Gondolkozott, hogy hazudjon-e, de ez Duncan volt,
Raphael első számú embere, a hadnagya és legközelebbi
tanácsadója. Valószínűleg nem jönne a telefonhoz
olyasvalakiért, akit nem ismer, ezért az igazat mondta.
– Cynthia Leighton.
– Egy pillanat! – Kicsit túl gyorsan mondta, mintha a nő
már várta volna a hívását. Cyn gyomra rángatózott az
idegességtől, miközben várakozott, rettegve attól, hogy egy
bizonyos mézes-mázos hangot hall a vonal másik végén. De a
mindig olyan udvarias, olyan rendes Duncan volt az, aki
felvette a kagylót.
– Ms. Leighton, örülök, hogy hallok önről!
A hangja olyan őszintének hangzott, hogy Cyn valóban
elhitte, hogy komolyan gondolja, amit mond. Ez könnyeket
csalt a szemébe, és dühösen elhessegette az érzelmeket.
– Duncan! Köszönöm, hogy beszélsz velem!
 – De hát persze! Miért ne tenném? – A férfi értetlensége
ismét őszinte volt, de mivel ez csak összezavarta Cynt,
figyelmen kívül hagyta, és folytatta hívásának indokaival.
– Lenne néhány kérdésem. Kérdések, amelyekre talán nem
akarsz válaszolni, de nekem tényleg szükségem van az
információkra. Élet-halál kérdése, és ezt szó szerint értem.
– Veszélyben van? – kérdezte gyorsan.
– Nem, nem! Legalábbis nem jobban, mint máskor.
Ismerhetsz! – viccelődött könnyedén, majd kijózanodott. – Ha
egy fiatal vámpír, mondjuk öt éve született újjá… – alkalmazta
az átalakulásra a vámpírok saját kifejezését – …megpróbálja
elhagyni az Atyja területét, az meg fogja érezni? Tudni fogja?
– Szinte látta maga előtt, ahogy Duncan összevonja a
szemöldökét, miközben hallgatta.
– Hány éves ez a fiatal vámpír? A tényleges életkora a
születésétől számítva.
– Most huszonhárom, éppen csak betöltötte a tizennyolcat,
amikor átváltozott.
– Jabril Karim – mondta komoran. – Honnan telefonál, Ms.
Leighton?
– Miért kérdezi ezt mindenki folyton tőlem? Van egy
munkám, Duncan! Az emberek alkalmaznak, én pedig oda
megyek, ahová a munka visz!
– Ms. Leighton…
Cyn hallotta a tétovázást a férfi hangjában, hallotta, ahogy a
kerekek forognak. – Ha Raphael jön a telefonhoz, leteszem,
Duncan! Komolyan mondom!
– Nehéz helyzetbe hoz! – sóhajtott fel a férfi. – Miért nem
vagyok meglepve? Igazam van? Texasban van? Ennyit
legalább áruljon el!
– Igen – ismerte be a lány.
– Nem tudom, mi ütött Önbe, hogy ezzel foglalkozzon, de
ez már nem számít. A lehető leghamarabb el kell onnan
jönnie! Nem hiszem, hogy teljes egészében felfogta, mi forog
kockán.
 – Tudod mit, Duncan? Felejtsd el! Sajnálom, hogy
felhívtalak! Mi van veletek? Jól van, dugtam párszor
Raphaellel! De ő az, aki lelépett! Nem én! Ez nem jogosítja fel
őt, vagy bármelyikőtöket, hogy megszabja az életem hátralévő
részét. Oda megyek…
– Ms. Leighton…
– …ahová csak akarok…
– Cynthia!
Cyn elhallgatott, és egy mély levegőt vett.
– Válaszolsz a kibaszott kérdésre vagy sem? Itt több forog
kockán, mint Raphael farka!
Duncan visszafojtotta a nevetést.
– Hiányoztál, Cynthia! Bármi is történt, hiányoztál! Nagyon
is. Ismételten arra kérlek, hogy azonnal hagyd el Texast, de…
– A férfi felülkiabálta a nő feltörő tiltakozását. – De a szóban
forgó fiatal nő – és ne sértegess azzal, hogy tagadod – nagyon
régóta, nagyon fiatal korától kezdve Jabril befolyása alatt áll,
és Jabril módszerei nem kíméletesek. Ha megtudja, hogy a
lány el akar menni, minden erejével azon lesz, hogy
megállítsa, függetlenül attól, hogy ennek milyen fizikai vagy
egyéb következményei lesznek. Ne számíts a lány segítségére
ebben, Cynthia! Még akkor sem tudná megadni, ha akarja is!
Harcolni fog ellened!
– Mi van, ha nappal csinálom?
– Az lenne a legjobb! Fiatal még, és a nap sokkal erősebben
hat rá. De Jabril soha nem fogja neked átengedni!
– Ezt bízd rám! Ha egyszer elhagyjuk a területét, gyengülni
fog a hatalma?
– Természetesen, gyengülni fog! De nem fog eltűnni, amíg
egy erősebb hatalom nem lép a helyébe.
A lány hallotta az elégedettséget a férfi hangjában.
– A francba!
– Úgy bizony!
 – Elkábíthatom? Van bármi, ami beválik?
– Nem! A vírus túl gyorsan kiürít bármit is a szervezetéből
ahhoz, hogy használjon. Azt kellene…
A férfi félbehagyta a mondatot, és Cyn egy bársonyos, mély
hangot hallott a háttérben. A szíve megugrott, és hirtelen
nehéz volt lélegezni.
– Uram… – hallotta Cyn, ahogy Duncan elkezdi. Nem
hallgatta tovább.
– Viszlát, Duncan! – Letette a telefont. A mobilja szinte
azonnal csörögni kezdett, de Cyn nem vette fel. Kísértést
érzett, hogy kikapcsolja, de félt, hogy esetleg Kelli hívja, vagy
akár maga Liz. Ezért rezgőre kapcsolta, és néhányszor
végignézte, ahogy a telefon körbetáncol az asztalon, a tekintete
nem hagyta el a kijelzőt, miközben az minden hívást
hangpostára küldött. Végül elhallgatott. Anélkül, hogy
meghallgatta volna, törölte az üzeneteket.
 13. Fejezet

Több órába és túl sok telefonhívásba telt, de végül Cyn

talált olyan cégeket Houston környékén, amelyek rendelkeztek
a terveihez szükséges felszereléssel és szolgáltatásokkal.
Ezután végre odajutott a régóta esedékes zuhanyhoz, és addig
állt a forró víz sugarai alatt, amíg a bőre élénk rózsaszínű nem
lett, de hiába próbálta meggyőzni az izmait, hogy egy kicsit is
lazítsanak. Végül feladva ezt, bebugyolálta magát a szálloda
egyik nagy, bolyhos törölközőjébe, és megszárította a haját,
majd elővette a sminkes táskáját, amit mindig bedobott a
bőröndjébe, de csak ritkán használt. Nem vitte túlzásba, csak
annyit kent fel, hogy kiemelje a szeme zöldjét, az arccsontja
éles peremét. A ruháit is ugyanilyen gondosan választotta ki,
nem a kényelem, hanem a hasznosság érdekében. Rövid,
fekete bőrszoknyája a combjához simult, és kiemelte feszes
fenekének ívét. Keményen megdolgozott azért, hogy ez így is
maradjon, és nem volt rest kihasználni ezt a saját előnyére.
Egy sötét türkizkék selyemblúzt vett fel hozzá, amelynek a
nyakkivágása elég sokat megmutatott a dekoltázsából. Nem
annyit, hogy kurvásan nézzen ki, de eleget ahhoz, hogy lazán
provokatív legyen. A vállára rakott heveder kényelmetlenül
illeszkedett a csúszós anyaghoz, de azért feltette. A fegyvere
nélkül a közelébe sem megy Jabril Karimnak.
A bőrcsizmája megfelelő volt, a magas sarkok
kihangsúlyozták a rövid szoknya alatti hosszú lábait.
Mindezek fölé felhúzta a bőrkabátját, ujjai automatikusan
megtalálták a rugós kés hűvös fémjét az egyik zseb alján. A
fegyverek jók voltak, de a vámpírok gyorsak voltak, és ha
valamire sürgősen lett volna szüksége… Nos, mindig jó, ha
volt tartalék. Minden más a kis bőröndjébe került. Még
egyszer utoljára körülnézett a szobában, átvetette a hátizsákját
az egyik vállán, és kigurította a bőröndjét a folyosóra, a
lifthez.
A bérelt jármű, amelyet telefonon rendelt, a szálloda előtt
várta, egy lelkes fiatalemberrel együtt, aki nagy élvezettel
mutatta be a nagy terepjáró különböző funkcióit, beleértve a
minden képzeletet felülmúló luxuskényelmet és a pohártartók
káprázatos sorát. Az egyetlen funkció, ami Cynt igazán
érdekelte, az a fedélzeti navigációs rendszer és a feketére
sötétített ablakok voltak. Azért választotta ezt a céget, mert a
specialitása volt a magas rangú, névtelenségre vágyó
ügyfeleknek történő bérbeadás.
Miután visszavitte a fiatalembert az irodájába – azt mondta,
nem szükséges, de Cyn ragaszkodott hozzá –, bekapcsolta a
GPS-t, és a Hawthorn Estate felé vette az irányt, amely már
csak a nevében volt az, egyébként Jabril személyes odúja volt.

****

– Ez teljesen szabálytalan! – morogta az őr. – Lord Jabril

Karim nem várja önt!
– Tudom – mondta a lány behízelgő mosollyal. – És
sajnálom, de tényleg beszélnem kell vele, és ez nem várhat
holnapig.
A férfi a homlokát ráncolta, majd egy durva „Egy pillanat”
felkiáltással elfordult.
Amíg várakozott, Cyn megnézte az óráját, és mentálisan
végiggondolta a következő körülbelül egy-két órát. Néhány
perccel múlt hajnali öt óra, és a helyi újság szerint a következő
napfelkelte fél nyolc körül lesz. Eléggé rövidre szabta az időt,
de a legnagyobb félelme az volt, hogy elég időt ad Jabrilnak
ahhoz, hogy utána jöjjön. Azzal, hogy minél közelebb járt a
napfelkeltéhez, arra számított, hogy a vámpírlord nem fedez
fel semmi rendellenességet, amíg holnap este fel nem ébred.
Addigra már vagy minden a feje tetejére állt volna, vagy ha a
szerencse mellé áll, ő és Mirabelle már a tengerparton
élvezhették volna a kilátást Cyn lakásából.
 Hallgatta, ahogy az őr beszél valakivel a házi telefonon,
valószínűleg Asimmal. Az a férfi olyan lakájnak tűnt neki, aki
a saját hatalmának fitogtatásaként ellenőrzi a nagyfőnökhöz
való hozzáférést. Amikor az őr visszafordult, Cyn ragyogó
mosollyal várakozott.
– Az uram fogadja önt.
Cyn küzdött a késztetéssel, hogy megforgassa a szemeit.
– Ez nagyon kedves, köszönöm szépen! – A kedvességre
való törekvése nem váltott ki morgásnál többet válaszul, de a
kapu kinyílt, és ez volt minden, ami Cynt igazán érdekelte.
Cyn a nagy terepjárót a kocsifelhajtó külső ívén parkolta le,
ami távolabb volt a bejárati ajtótól, viszont közelebb a hátul
lévő cselédlakhoz vezető ösvényhez. Remélte, hogy az ilyen
dolgok nem számítanak majd, amikor eljön az indulás ideje, de
sohasem lehetett tudni. A bejárati ajtó kinyílt, amikor a
teraszhoz ért, és egy középkorú férfi jelent meg, aki az oldalt
parkoló néhány autó felé tartott. Az arcbőre csillogott, és
majdnem fehér haja annyira rövidre volt vágva, hogy jól
látható volt rózsaszín fejbőre. Ez lehetett a másik
magánnyomozó, akit Jabril felbérelt, az igazi. Ismerte a
fajtáját. Volt katona, akinek valószínűleg volt otthon egy
nagyon engedelmes és nagyon fiatal felesége, akit egy távoli
szigetről hozott, valahonnan, ahol a nők még mindig
alárendelték magukat a férfiaknak. Magában felnevetett. Több
ilyen fickó is kellemetlenül meglepődött, amikor a kisegérből
igazi amerikai nő lett. A férfi figyelmen kívül hagyta Cynt,
egyetlen rávetett pillantás nélkül suhant el mellette.
Cyn a férfi után fordult, ahogy elhaladt mellette.
– Elizabeth Hawthornt keresi, ugye? – szólította meg.
A férfi megállt, élesen fordította vissza a fejét, hogy
rábámuljon.
– Sikerrel járt? – kérdezte a nő.
A férfi dühös pillantást vetett valakire a válla fölött,
odasétált a kocsijához, beszállt, és szó nélkül távozott.
– Látom, bárhová megy, mindenhol barátokat szerez!
 Cyn gyomra összeszorult, de ügyelt rá, hogy semmi se
látszódjon az arcán, amikor szembefordult Asimmal, aki az
ajtóban állt.
– Asim – mondta. – Milyen jó újra látni téged!
A vámpír tekintete végigvándorolt a lány testén, megállt a
rövid szoknya alatt látható hosszú, csupasz combon, mielőtt
pillantása találkozott volna az övével.
– Így intézi az üzletet, Ms. Leighton? – A férfi arckifejezése
pontosan elárulta neki, hogy szerinte mi lehet a munkája.
– Én mindig a feladathoz öltözöm, Asim! Bármi, ami
beválik. Szeretnék újra beszélni Mirabelle-lel, ha lehetséges!
– Nem igazán számítottunk önre, és mindjárt hajnalodik –
mondta őszintén a férfi, de Cyn csak kedvesen elmosolyodott.
Ha valamiféle magyarázatot várt tőle, akkor jó sokáig várhat.
– Erre jöjjön! – csattant fel.

****

Jabril Karim hátradőlt az íróasztala mögött, és az

összekuporodott fiatal nőt tanulmányozta. Semmi örömet nem
okozott Mirabelle megbüntetése. A lány még csak látszólag
sem próbált ellenállni, szinte még azelőtt megadta magát, hogy
a férfi az első csapást mérte volna rá. Nem mintha
lealacsonyodott volna odáig, hogy ténylegesen megüsse a nőt.
Az túl durva lett volna, és a bizonyíték túlságosan is látható.
Különben is, nem volt szüksége ilyen durva eszközökhöz
folyamodni; mint az Atyja, egy gondolattal is képes volt
fájdalmat okozni. A lány szépen meggörnyedt, ezt el kellett
ismernie. Úgy gömbölyödött össze a sarokban, mint egy kutya,
és úgy reszketett, hogy a szoba másik végéből is látni lehetett.
A maga módján nagyon kielégítő, gondolta, és ez volt az
egyetlen kielégülés, amit ma este eddig élvezhetett. Még nem
is érkezett enni, amikor közbeszólt az üzlet, egy sürgős üzenet
a szaúd-arábiai családja vezetőjétől, amely azonnali cselekvést
követelt.
 És most ez a dolog Elizabethtel. Az az idióta
magánnyomozó, akit Asim bérelt fel, nem talált semmit –
abszolút semmit. Kevesebb, mint két hét volt hátra a lány
tizennyolcadik születésnapjáig, és úgy tűnt, hogy a lány köddé
vált. Jabril évek óta várt erre a lehetőségre; megvesztegette és
hízelgett a szükséges hatóságoknak, elviselte a tolakodó
nyomozásaikat és ellenőrzéseiket. Kiérdemelte a jogot arra a
vagyonra, amit a lány örökölt. Sőt, kiérdemelte a jogot magára
a lányra is. Elizabeth sokkal több lelkierőt mutatott, mint az
idősebb nővére, és Jabril nagyon várta már, hogy megtörje,
hogy lássa, amint a lábai előtt mászik, és kegyelemért
könyörög.
Dühösen ellökte magát az íróasztaltól, hátralökte a széket,
és olyan gyorsan állt fel, hogy a kis Mirabelle a sarokban
ijedten zihált fel. És most váratlanul megjelent Raphael
szajhája, minden bizonnyal azért, hogy hasonló kudarcról
számoljon be, nem mintha egyébként is bármi hasznosat várt
volna tőle.
Halk kopogás hallatszott, és Asim surrant be a szobába, egy
pillantást vetett urára, mielőtt teljesen kinyitotta volna az ajtót,
hogy beengedje a Leighton nőt. Jabril ösztönösen megfeszült,
amikor a nő belépett, és megérezte rajta Raphael halvány, de
összetéveszthetetlen illatát, amely még mindig hozzátapadt a
nő bőréhez, és az ereiben folyó vérhez. Az éhsége
megnövekedett, ahogy a nő besétált a szobába, hosszú lábai
selyemként csúsztak a rövid bőrszoknya alatt, a mellei
szemérmetlenül kilátszottak. Elképzelte, milyen lenne, ha a
lány alatta lenne, a lábai a csípője köré fonódnának, a farkával
könyörtelenül döngetné, a fogai belemélyednének abba a sima
nyakba, és forró vére végigömlene a torkán. A gondolattól
felállt a farka, és még keményebb lett, amikor elképzelte
Raphael dühét a birtokháborítás miatt. Persze aligha az ő
hibája, hogy Raphael hagyta ezt a lányt védtelenül kóborolni.
A másik vámpírlordnak tudnia kellett, mennyire csábító lehet a
lány az ellenségei számára. Leeresztett szemhéja alól bámulta
a nőt, és érezte, ahogy az agyarai kiemelkednek az ínyéből,
ahogy reagálnak a teste éhségére.
– Ms. Leighton! – Ez inkább morgásként hangzott, mint
amennyire Jabril akarta, és látta, ahogy a lány szeme kissé
kitágul, ahogyan észrevette felizgulásának nyilvánvaló jeleit.
Az illata megváltozott, megédesítette a félelem árnyéka, és
ettől még jobban fokozódott a férfi izgalma. Egy szempillantás
alatt rajta lehetne, jóval azelőtt, hogy észrevenné, hogy jön,
jóval azelőtt, hogy előhúzhatná a puha melle mellé rejtett
fegyvert.
Fél lépést tett előre, az elméje tele volt Leighton meztelen
testéről szóló gondolatokkal, amint az megfeszül az övé alatt,
ami reszket a szükségtől, a vére lefolyik a telt melleken, hogy
aztán lenyalja, miközben a lány enyhülésért könyörög.
Mirabelle nyöszörgött, és a Leighton nő elugrott a férfi
kinyújtott keze mellől, hogy leguggoljon amellé az ostoba lány
mellé. Jabril dühösen vicsorgott, a fejében már formálódtak a
büntető szavak. Megállt, és mély levegőt vett, hatalmas
akaraterejével, ami az egyik legerősebb vámpírrá tette őt, erőt
vett magán.
– Ms. Leighton! – A hangjában még mindig jelen volt némi
remegés, ezért elhallgatott, hogy nyeljen egyet, mielőtt
folytatta volna. – Ez váratlanul ért, és későre jár. Van valamije
a számomra?

****

Cyn letérdelt a földre a nyöszörgő Mirabelle mellé, és

küzdött, hogy levegőhöz jusson, amely hirtelen sűrűvé vált az
egyenlő arányban megjelenő vágy és félelem elegyétől. Jabril
a nevét morogta, és a lány rámeredt, látva a férfi szeme mögött
kúszó sötét gondolatokat, az elegáns nadrágja alatt a
nyilvánvalóan duzzadó erekciót. A férfi elmosolyodott, és
amikor a telt ajkak visszahúzódtak, felfedték a teljesen
leeresztett agyarakat. Félelmetes látvány volt. Cyn igyekezett
nem kimutatni a félelmét, amikor a férfi egy lépéssel közelebb
lépett, a fegyverére gondolt, és arra, hogy milyen gyorsan tud
mozogni, de egy dologgal tisztában volt. Nem akarta, hogy a
férfi újból hozzáérjen. Nem tudta, hogy ez miért volt olyan
fontos, de a gyomra már a gondolattól is felfordult.
 Jabril megismételte a nevét, aztán elhallgatott. Amikor
legközelebb megszólalt, az agyarai eltűntek, a szeme szinte
normálisan nézett ki.
Cyn Mirabelle-re pillantott, majd felállt, hogy
szembenézzen a férfival.
– Köszönöm, hogy fogadott, uram! – mondta, és
kényszerítette magát, hogy elfelejtse a férfi pillanatokkal
ezelőtti izgalmát, és ne foglalkozzon a lábai mellett nyöszörgő
lánnyal. – Tudom, hogy kevés az idő, de válthatnék néhány
szót Mirabelle-lel? És esetleg vethetnék még egy pillantást
Elizabeth holmijára? Beszéltem néhány emberrel, akik úgy
vélik, hogy látták Mrs. Hewittal…
Jabril a homlokát ráncolta.
– Az ügyintéző – tette hozzá Asim.
– …és talán van egy ötletem, hogy hol rejtőzhet. Mivel a
nővérek közel állnak egymáshoz, eszembe jutott, hogy
Elizabeth talán mondott valamit véletlenül Mirabelle-nek,
vagy talán hagyott valamit egy zsebben vagy fiókban, ami
segíthet leszűkíteni a nyomokat.
Cyn a légzésére koncentrált, miközben Jabril őt
tanulmányozta.
– Az embereim semmit sem találtak! – mondta. – Nem
látom, hogy miért gondolja, hogy esetleg…
Cyn elmosolyodott. – Mondjuk, uram, az én forrásaim
némileg eltérnek az ön másik nyomozójának forrásaitól.
Houston utcáin több száz gyerek, kamasz él; Elizabeth
valószínűleg közöttük bujkál. Bármennyire is tapasztalt az ön
embere kétségkívül az ilyesmiben, valószínűbb, hogy ezek a
gyerekek inkább elmenekülnének előle, minthogy bármi
hasznosat mondjanak neki!
– Azt akarja mondani, hogy Önnel beszélni fognak? – Asim
nem is vette a fáradságot, hogy tagadja, hogy mást is
felbéreltek.
– Ahogy már mondtam, Asim – mondta anélkül, hogy
elvonta volna a figyelmét Jabrilról – én be tudok olvadni!
Uram – folytatta –, biztos vagyok benne, hogy huszonnégy
órán belül meg tudom fordítani ezt az ügyet, ha le tudom
szűkíteni a keresést! Van rá esély, hogy Mirabelle…
– Rendben! – Csak ennyit mondott, de továbbra is
szemrebbenés nélkül bámulta a nőt, miközben Mirabelle
láthatólag fájdalmasan zihált, és talpra állt, lehajtott fejjel, a
kezét szorosan az oldalához szorítva.
– Atyám! – suttogta a lány, tekintete a talpa közötti padlóra
szegeződött.
– Mirabelle, úgy tűnik, Ms. Leighton nem végzett alapos
munkát a legutóbbi látogatásakor. Megtennéd, hogy még
egyszer elkíséred őt Elizabeth szobájába, kérlek!? – Cyn
figyelmen kívül hagyta a szándékos sértést, jobban zavarta
Mirabelle viselkedésének megváltozása, mint Jabril véleménye
a képességeiről. Ha a fiatal nő korábban gyáva volt, most
egyenesen rettegett.
– Igen, uram! – Mirabelle hangja alig hallatszott, ahogy az
ajtóhoz oldalazott, anélkül, hogy egyszer is hátat fordított
volna, vagy felemelte volna a tekintetét a padlóról.
– Azonnal térj is vissza, kincsem! Közeleg a napkelte! –
Mirabelle összerezzent, mintha megütötték volna.
– Igen, uram! – suttogta újra.
Cyn visszafordult Jabril felé, az arcát teljesen
kifejezéstelenül tartotta.
– Köszönöm, uram! – Valószínűleg többet kellett volna
mondania, egy kicsit nyalnia a seggét, de most az egyetlen
dolog, amit akart, az volt, hogy eltűnjön a szeme elől. Követte
Mirabelle-t az ajtón keresztül, minden akaraterejét
összeszedve hátat fordított a vámpírlordnak, nem volt hajlandó
rabszolgaként kihátrálni. Baszódjon meg!

****

– Mit akar ez a nő? – horkant fel Jabril, amikor a két nő

eltűnt.
 – Mirabelle-lel akar beszélni, uram. Azt állítja, hogy tudhat
valamit Elizabeth eltűnéséről, és az őr jelentése szerint nagyon
állhatatos volt.
– Lehetséges, hogy talált valamit? – Jabril intett Asimnak,
hogy kövesse, miközben a lift és a magánháreme felé
lépkedett, sürgette az éhség.
– Nem valószínű! A nyomozó továbbra is biztos benne,
hogy megtalálja a lányt, mielőtt túl késő lenne. Aligha hiszem,
hogy Ms. Leighton jobb lenne. Ő egy gazdag ember
elkényeztetett lánya, aki nyomozót játszik. Nem kétséges,
hogy belefáradt a helyi éjszakai életbe, és szeretne valami
ürügyet találni arra, hogy ejtse az ügyet, és hazamehessen.
– Lehet – mondta Jabril szórakozottan, amikor becsukódott
a liftajtó. Az órájára pillantott, és csak az járt az eszében, hogy
maradt még ideje egy-két rabszolga elfogyasztására, mielőtt
megvirradna.

****

Mint ahogy korábban is, Mirabelle most is megállt az ajtó

előtt, és mélyeket lélegzett. A korábbiaktól eltérően azonban
nem érezte a felszabadultságot. Összegörnyedve állt, kezét
ökölbe szorítva, zihálva kapkodta a levegőt. Cyn észrevette,
hogy a lány sír, és kinyújtva a kezét, megérintette a vállát.
Mirabelle összerezzent a gyengéd érintéstől, és elhátrált egy
lépést.
– Sajnálom – mondta Mirabelle síri hangon. – Erre, kérem!
Cynthia a homlokát ráncolta, de néhány lépést csendben tett
meg. – Mondd, Mirabelle – mondta társalogva. – Ha tűzvész
lenne, és tíz másodperced lenne, hogy összeszedj mindent, ami
jelent számodra valamit, mit vinnél magaddal?
Mirabelle döbbent pillantást vetett rá, mielőtt gyorsan
félrenézett volna. Cyn először azt hitte, hogy nem fog
válaszolni, de aztán azt mondta: – Semmit!
– Semmit?
 – Már mindent elvett tőlem! Innen semmit sem akarok!
– Én is így gondoltam. Mi van Elizabethtel?
– Elizabeth elment. És remélem, ez így is marad. Ne vegye
sértésnek, Ms. Leighton, de remélem, soha nem találja meg!
– Ó, már megtaláltam!
Mirabelle megtorpant, aztán kétségbeesett pillantással Cyn
felé pördült.
– Nem adhatja át neki! Hát nem tudja, mit tenne?
Cyn egy apró mosolyt villantott a lányra.
– Gondolkozz, Mirabelle! Tudom, hogy van eszed, még ha
ő nem is engedi, hogy használd! Miért lennék itt, és kutatnám
át Elizabeth holmijait, ha már megtaláltam őt? Miért nem
mondom el egyszerűen Jabrilnak, hogy hol van, és veszem fel
a pénzemet?
Mirabelle fáradtan és zavarodottan ráncolta a homlokát.
– Nem tudom! – kiáltotta. – Kérem, ne… – Visszanyelt egy
zokogást. – Kérem, ne játsszon velem! Mindig mindannyian
ezt csinálják, ő is mindig csak ezt csinálja! És bánt engem! Ó,
Istenem, annyira fáj! – A kezével eltakarta az arcát, majd
hirtelen felemelte a fejét, és egyenesen Cynre nézett, a szemei
izzottak a gyűlölettől. – Akarja tudni, mit tennék, ha tűz lenne
ebben az átkozott házban? Elvágnám a saját torkomat, és
nagyon remélném, hogy velem együtt mindenki hamuvá ég.
Nincs itt semmi, amit érdemes lenne megmenteni, magamat is
beleértve!
– Mirabelle! – szólt rá Cyn élesen, megijedve a lány
szélsőséges érzelmi állapotától. Szüksége volt rá, hogy tisztán
tudjon gondolkodni, ha azt akarta, hogy ez a terv működjön. –
Mi történik, miután elmegyek innen reggel? Jabril akar majd
találkozni veled, vagy egyedül maradsz, amíg be nem
sötétedik?
– Mi van? – kérdezte a lány, akit láthatóan megzavart a
témaváltoztatás. – Miért?
– Válaszolj a kérdésre! – követelte Cyn.
 – Nem! Úgy értem, nem, nem akar majd találkozni velem.
Valami nagy ügye volt korábban. Nem tudom, mi volt az, de
nem jutott táplálékhoz. Szóval éhes. Ezért borult ki annyira,
amikor bejöttél. Te ember vagy és nőstény, és az önuralma
kicsúszott a kezéből. Ilyen közel a napfelkeltéhez, egyenesen a
szállására megy, és tart egy kis vérorgiát, mielőtt lefekszik
aludni.
– Szóval azt várják tőled, hogy egyedül térj vissza a
szobádba? És senki más nem lesz ott?
– Nem. Senki, de miért…
– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy ma estig el tudlak vinni
Texasból?
Mirabelle szemei tágra nyíltak a félelemtől, mielőtt szinte
összeroskadt a földön Cyn lábai előtt.
– Nem, nem! Nem szabad! Nem szabad ilyen dolgokról
beszélnie! Meg fogja tudni, és bántani fog engem! Önhöz nem
nyúlhat! Fél Öntől, vagy valami ilyesmi, de engem nagyon
bántani fog! – A lány nyíltan zokogott, leült a földre, és
szorosan átölelte magát.
Cyn mellé guggolt, és egyenesen a fülébe beszélt.
– Figyelj rám, Mirabelle! Ez a te esélyed! Megértetted?
Nem adhatom vissza, amit elvett tőled! Nem adhatok neked
férjet, gyerekeket és házat fehér kerítéssel, de adhatok egy
esélyt az igazi életre. Valami jobbat, mint félelemben
gubbasztani, és várni, hogy Jabril úgy döntsön, nincs már rád
szüksége élve. Jabrilnál jobb Lordok is vannak, és jobb helyek
is vannak, mint Texas. Ez a te esélyed, Mirabelle! Élj vele!
– Ő tudni fogja! – suttogta nyomorultul. – Nem fog
elengedni!
– Így van – értett egyet Cyn. – Tudni fogja. De a nap… –
nézett az órájára –, kevesebb, mint egy óra múlva felkel.
Gondolom, a jó öreg Jabril mostanra már túlságosan el van
foglalva a saját kényelmével, hogy a tiéddel törődjön. Gyere
velem, és szállj be a kocsimba, a többit majd én elintézem!
– De hol fogok… a nap… Én még soha…
 – Bízz bennem! Két perce még azt mondtad, hogy inkább
hamuvá égnél, minthogy így élj! Szóval, mit veszíthetsz?
Különben is, gondolj a cirkuszra, ha hagynám, hogy ez
megtörténjen! Hogy a fenébe magyaráznám meg a kölcsönző
cégnek?
Mirabelle fojtottan felnevetett. – Tényleg azt hiszi, hogy
képes vagyok rá?
– Tudom, hogy képes vagy rá! – Cyn felállt, és kinyújtotta a
kezét. – Most pedig tűnjünk el innen, mielőtt felkel a nap!
Mirabelle először Cyn arcára meredt, aztán a felajánlott
kézre. Egész testében remegve felnyúlt, és az ujjait Cyn
kezébe helyezte, végül erősen megragadta. Cyn talpra rántotta,
és gyorsan megölelte. – Induljunk, bébi! Öreg az éjszaka.
 14. Fejezet

A nagy ház árnyékában Cyn segített Mirabelle-nek

bemászni a terepjáró csomagtartójába, és ráhúzta a lehúzható
fedelet. A fiatal vámpír már teljesen elgyengült, ahogy a nap
már karistolta a horizontot, és Cyn csak remélni tudta, hogy
nem számolt rosszul. Mirabelle-nek legalább félig-meddig
eszméleténél kell lennie, mire elérik a kicsi, privát repülőteret.
Kizárt, hogy Cyn egyedül ki tudta volna szedni a terepjáróból
és be tudta volna ültetni a repülőgépbe. Egy utolsó, óvatos
pillantást vetve körbe, elfordította a kulcsot.
Az emberi őrök már csatlakoztak vámpír társaikhoz a
kapunál, és Cyn emlékezett rá, hogy Raphael azt mondta – úgy
tűnt, mintha száz évvel ezelőtt történt volna –, hogy minél
közelebb van a hajnal, annál szétszórtabbak és kevésbé
megbízhatóak a vámpírőrök. Most számított erre a
szétszórtságra, és megkönnyebbült, amikor ugyanaz a
vámpírőr lépett elé, hogy elállja az útját, aki korábban
beengedte. Barátságosan rámosolygott, amit a férfi figyelmen
kívül hagyott, de csak egy felületes pillantást vetett rá, mielőtt
hátralépett volna, hogy türelmetlenül intsen a továbbhaladásra
biztatva.
Cyn nem lélegzett fel, amíg el nem érte a körgyűrűt.
Korábban időt szakított arra, hogy feltérképezze a menekülési
útvonalat a terepjáró fedélzeti navigációs rendszerének
segítségével. Fontolóra vette, hogy teljesen elkerüli az
autópályákat, és ragaszkodik a mellékutakhoz, de ebben az
esetben a legközvetlenebb útvonal volt a legbiztonságosabb is.
Ráadásul kaliforniai lány lévén, az autópályán érezte magát a
legjobban, és még túl korán volt a reggeli csúcsforgalomhoz,
így szabadnak kellett lennie előtte az útnak. Ellenőrizte a
helyzetét, és beletaposva a gázba, száguldott Ellington Field
felé.
– Még mindig velem vagy, Mirabelle? – szólt hátra Cyn, és
automatikusan a visszapillantó tükörbe pillantott, bár a fekete
takarón kívül semmi sem látszott. Tompa nyögést kapott
válaszul, ami aggasztotta, de most már nem tehetett semmit. El
kellett érnie azt a gépet, el kellett érnie, hogy felszálljanak, és
Kalifornia felé vegyék az irányt. De mi van, ha nem sikerül?
Mi van, ha elkésett? Jézusom, mi lesz akkor? Erősen
elgondolkodott, ha lekési a gépet, akkor a földön kell
továbbmennie. Az elsötétített ablakok és a raktérfedél mögött
Mirabelle eléggé biztonságban lesz a naptól. De vajon mennyi
időbe telne, amíg elérné az arizonai határt és Raphael
területét? És milyen gyorsan találja meg őket Jabril? Tudná,
hol vannak, még ha az egyetlen logikus célpontjuk nem is
Arizona volt, vérségi kötelék fűzte Mirabelle-hez, és jobban
tudta követni őket, mint bármelyik GPS, amit készítettek. És
mindeközben Cyn egy benzinzabáló terepjáróban rekedt volna
egy valószínűleg őrült vámpírral, amint besötétedik.
A semmiből egy pár fényszóró tűnt fel a visszapillantó
tükörben, és gyorsan közeledett. Ó, Istenem, gondolta Cyn. Ő
volt az, kereste Mirabelle-t, és nem találta? Eszeveszetten
hajtott, tekintete az út és a tükör között táncolt, miközben
figyelte a végzet közeledtét, egy alacsony padlózatú szedán
formájában. A férfi közvetlenül a sarkában haladt, olyan közel,
hogy nem látta a fényszóróit, olyan közel, hogy Cyn meg volt
győződve róla, hogy neki akar hajtani, hogy letaszítsa az útról.
Hirtelen mozdulattal átkanyarodott a szomszédos sávba, és
döbbent hitetlenkedéssel figyelte, ahogy a másik autó
elszáguld mellette, a sofőrje még csak rá sem pillant.
Mély levegőt vett, és továbbhajtott, reszketve a hidegtől,
ahogy az adrenalin kiszivárgott a testéből.
Amikor a repülőtér látótávolságba került, mobilján felhívott
egy előre egyeztetett számot, és a bérelt repülőgép pilótája a
hangárhoz irányította. Ez a légitársaság bizonyos kényelmi
szolgáltatásokat kínált a vámpírközösségnek; a hirdetéseik
körmönfontan voltak megfogalmazva, de nyilvánvalóak, ha az
ember tudta, mit kell keresni. Amikor Cyn behúzódott a
magánhangár viszonylagos biztonságába, a pirkadat már ígéret
– vagy fenyegetés – volt a horizonton. Mire az ajtók csukódni
kezdtek mögötte, már látszott a fény vékony szalagja.
Emlékezve arra, amit Duncan mondott Mirabelle nagyobb
érzékenységéről a napra, Cyn olyan közel állt meg a
kisrepülőgéphez, amennyire csak tudott, majd gyorsan kiszállt
és megkerülte az autót. A repülőgép utasterére nyitva volt az
ajtó, és a rövid felvezető lépcső fölött a belső fények
üdvözlően világítottak. Csak néhány lépcsőfok volt, de Cyn
szinte kétségbeesett pillantást vetett rá, miközben elrohant
mellette. Lehet, hogy a légitársaság szállítja a vámpírokat, de
világossá tették, hogy az utasoknak saját erejükből kell
felszállniuk a gépre.
– Istenem, add, hogy Mirabelle eléggé ébren legyen ahhoz,
hogy képes legyen járni! – Suttogta a könyörgését az összes
istenhez, amelyik védelmezi a vámpírokat és ostoba emberi
barátaikat.
– Mirabelle! – kiáltotta, amikor a csomagtartó ajtaja
hangtalanul felpattant. – Még ébren vagy odabent? –
Ellenőrizte a környéket, mielőtt visszatolta volna a fedelet.

****

Mirabelle, szemeit lehunyva kicsire gömbölyödött. A nap

már majdnem felkelt, az agya tudta ezt; olyan volt, mintha
forró láva csapkodná a koponyáját. Majdnem megőrült a
félelemtől, olyan érzések bombázták, amilyeneket még soha
sem érzett. Mostanra már otthon kellett volna lennie a
szekrényében, a megnyugtató takarók alá bújva, falakkal,
függönyökkel és ajtókkal védve. Amikor a nehéz hátsó ajtó
hirtelen felnyílt, tehetetlenül felsikoltott, és rémülten meredt a
nőre, aki egy ismeretlen épület mesterséges fényétől volt
körbevéve.
– Mirabelle? – mondta a nő. Mirabelle pislogott, és próbált
valamire koncentrálni a saját szívének folyamatosan csökkenő
dobogásán kívül. – Mirabelle, meg kell mozdulnod, drágám,
nincs sok időnk!
 – Mozogni? – reszketett Mirabelle. Bámulta a furcsa nőt,
küzdött, hogy lásson, hogy megkülönböztesse a részleteket a
sűrű ködben, amely valahonnan beáramlott, és mindent szürke
fátyol mögé rejtett. Emlékezett a ködre. A szülei egyszer
elvitték őket télen a tengerpartra, őt és Elizabethet. A puffadt,
szürke felhők úgy ültek a homokon, mint egy falnyi koszos
vattapamacs. Furcsa volt keresztülsétálni rajtuk, érezni a bőrén
és a haján a köd tapadós, nedves ujjait.
– …siess … megtalál minket… Nem tudok… Elizabeth…
Mirabelle figyelme kiélesedett. A nő még mindig beszélt.
Elizabeth? Mi van Elizabethtel? A nő azt akarta, hogy menjen
vele valahová. Hogy meglátogassa Elizabethet? Szüksége volt
Liznek rá, megsérült? Jabril már őt is elkapta? Mirabelle
feltápászkodott, kényelmetlenül érezte magát a szűk térben. A
nő megragadta a kezét, hogy segítsen. A nő erős volt. Sokkal
erősebb, mint Mirabelle. Nem, ez nem lehetett igaz. Mirabelle
vámpír volt. Erősebbnek kellett volna lennie. Hagyta, hogy a
nő talpra húzza, hagyta, hogy a nő a néhány lépcső felé
vezesse. Nem túl sok lépcső, csak néhány. Aztán már bent
voltak. Ez jó volt. A nap már felkelt; be kellett mennie. Itt
sötét volt, biztonságos. Betántorgott a sötétségbe, valami puha
dolgot érzett maga alatt, aztán semmit.

****

Cyn megtántorodott a vámpír hirtelen holt súllyá változott

teste alatt, és alig ért el a gép hátsó részében lévő szűk ágyig,
mielőtt elengedte volna a lányt, hogy ráessen. Mindent
megtett, hogy kiegyenesítse Mirabelle végtagjait, aztán
betakarta egy könnyű takaróval, ellenőrizte a
hőmérsékletszabályozókat, és visszament a főfülkébe.
Becsukta maga mögött az ajtót, és végigrohant a rövid
folyosón, majd kettesével le a lépcsőkön vissza a terepjáróhoz,
és felkapta a hátizsákját meg a bőröndjét. A kulcsokat az
ülésen hagyta. A kölcsönzőből majd holnap eljön érte valaki,
és a szállodai kimutatások szerint még két napig ott van, ha
valaki ellenőrizné. Gyenge hazugság volt, de ez volt minden,
amije volt.
A pilóta az ajtóban várta. Az a már-már szokásos kinézete
volt, ami minden pilótára jellemző – átlagos magasságú,
karcsú, középkorú, lazán jóképű, de semmi olyasmi, amire
felkaphatná a fejét. A nevén üdvözölte a lányt, átvette a
bőröndjét, és egy személytelen mosollyal elrakta, mielőtt
felhúzta a lépcsőt, és biztosította az ajtót. Cyn beesett a
legközelebbi ülésbe, és becsatolta magát, kezével a kartámlába
kapaszkodva várta, hogy a gép elinduljon a kifutópályára.
Néhány perccel később felemelkedtek, és Houston eltűnt
mögöttük. Cyn megkönnyebbülten felsóhajtott, úgy érezte,
minden izom egyszerre lazul el a nyakában. A Santa Monicáig
tartó repülőút körülbelül három órát tartott, minden egyes
percét áldottan ragyogó napsütésben töltötték. Levetette
magassarkú csizmáját, és felállt a bőröndjéért, csodálva a
vastag szőnyegpadlót a mezítlábas talpa alatt. A bőrszoknya és
a csizma a bőröndbe került, lecserélve a kifakult farmerjára és
egy pár zoknira.
Kiszolgálta magát egy pohár borral a kínálatból, és
belesüppedt a puha, kényelmes székbe, addig nyomkodta a
gombokat, amíg teljesen hátra nem dőlt. Voltak pillanatok,
gondolta Cyn, amikor jó volt az apja lányának lenni. Lehet,
hogy nem sokat volt vele, miközben ő felnőtt, és Isten lássa,
még most sem igazán volt köztük apa-lánya kapcsolat. De
ilyenkor, amikor az utolsó pillanatban kellett egy
magánrepülőgépet bérelnie, nagyon hálás volt a Leighton
névért és a hozzá tartozó nagylelkű vagyonkezelői alapért.
Már félálomban volt, amikor megszólalt az intercom.
– Elértük az utazómagasságot, Ms. Leighton. Úgy néz ki,
hogy sima utunk lesz egészen Los Angelesig.
Megnyomta a válasz gombot. – Köszönöm! Valószínűleg
aludni fogok, amíg le nem szállunk, úgyhogy ne aggódjon
miattam.
– Igen, hölgyem! Majd értesítem, mielőtt megkezdjük a
leszállást!
– Tökéletesen hangzik! Még egyszer köszönöm! – Magára
húzta a takarót, és elaludt, mielőtt még ideje lett volna azon
gondolkodni, hogy vajon fog-e álmodni.
 15. Fejezet

Valaki sikoltozott. Cyn talpra ugrott, megbotlott és

kinyújtotta a kezét, bár még azt sem látta. Koromsötét volt,
sötétebb, mint egy holdtalan tengerparti éjszaka, még a
csillagok halvány fénye sem pislogott. Gyorsan pislantott,
felemelte a kezét, hogy megérintse saját arcát, nyitott szemét.
A sikolyok egyre hangosabbak lettek, fájdalommal teltek. A
szíve vadul vert, ahogy a hang irányába tapogatózott,
csapkodó kezeivel nem talált semmi kapaszkodót – se falakat,
se bútorokat, semmit.
A sikolyok abbamaradtak, levegővétel közben elakadtak, és
Cyn megdermedt, küzdött, hogy levegőhöz jusson, hogy
lelassítsa hevesen dobogó szívét, hogy halljon. A tér hatalmas
volt körülötte, visszhangzott az ürességében. Finom hang törte
meg a csendet, egy nő halk hangja, amely olyan szavakkal
könyörgött, amelyeket nem értett. Egy férfi kegyetlen nevetése
szisszent fel, és a rémület jajkiáltásával folytatódott a nő kínja,
a félelem hangjával töltve meg a sűrű sötétséget. Cyn
leguggolt, közel a talajhoz, karjait a feje köré kulcsolta, hiába
próbálta elnyomni a szörnyű zajt, ajkát összeszorítva próbálta
elfojtani a saját nyöszörgését.
Valami megérintette a sötétben. A leghalványabb érintés
volt a csupasz karján, de megtapadt. Hideg. Gonosz. Jabril
Karim.
Futni kezdett. A férfi nevetése követte, élvezkedve a lány
félelmében, kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa az arcát, a
hátát, véletlenszerű, mocskos fenyegető érintésekkel. Tudta,
hogy a férfi valahogy játszik vele; hogy kiragadhatja a
sötétből, és magába szívhatja, belefojtva őt a mocskos
miazmájába, amíg a hangja fel nem emelkedik, hogy
csatlakozzon a reménytelenség kórusához.
Karok ölelték át, és egy széles mellkashoz szorították. A
lány némán küzdött, nem volt hajlandó hangot adni a
rémületének, rúgott és ütött.
– Nyugalom, Cynem!
A lány megdermedt az ismerős, mézédes és bársonyosan
puha hangra, amely biztonságba burkolta, kizárta a sikolyokat,
kizárt a férfi érintésén kívül mindent. A karok szorosabbra
fonódtak, a férfi hűvös ereje elmosta a rémületet, érzéki ajkai
letörölték a könnyeket, amelyekről nem is tudta, hogy
hullanak. A lány nekidőlt a férfinak, karjai a férfi karcsú
dereka köré csúsztak, belekapaszkodott az erejébe.
– Aludj most, édes Cyn!

****

Los Angeles, Kalifornia

Cyn felriadt, a szíve még mindig kalapált a rémülettől. Az

ismeretlen ülést kezelő gombokat tapogatta, végül felrántotta
az ablakredőnyt, és napfényt engedett a sötét utastérbe.
Megkönnyebbülten hunyta le a szemét, és érezte, ahogy a
rémálom elillan egyetlen fénysugár erejétől.
A pilóta hangja megnyugtatóan normálisnak tűnt az
hangszórókból, amikor bejelentette, hogy hamarosan
megérkeznek Los Angeles környékére. Cyn felkattintotta a kis
lámpát a feje felett, és végre megtalálta a megfelelő
gombkombinációt, hogy az ülést nagyjából függőleges
helyzetbe hozza. Mirabelle iránti figyelmességből visszahúzta
az ablakredőnyt, majd felállt, és kinyújtotta a karját, hogy
megérintse előbb a plafont, majd a padlót. Hamarosan majd
egy igazi ágyban kell aludnia.
Végigment a folyosón a kicsi, sötét szobáig, ahol Mirabelle
aludt. A fiatal vámpír nyugodtan feküdt, szőke haja halványan
kócosnak látszott a kabinból érkező gyenge fényben. Cyn
ismét behúzta az ajtót, és belépett a folyosó túloldalán lévő
fürdőszobába.
A biztonsági öv jele őrülten villogott, amikor visszatért az
ülőhelyéhez. A változatosság kedvéért másik széket választott.
Nem mintha számított volna, mindegyik egyforma volt – nagy
és kényelmes, puha, krémszínű bőrrel kárpitozott. Úgy vélte,
hogy jól táplált üzletembereknek és nőknek tervezték őket.
Egy pillantást vetett a repülőgép hátsó részében lévő csukott
ajtóra, majd ismét felhúzta az ablakredőnyt, és figyelte, ahogy
az L.A.-i medence ismerős látványa megjelenik előtte.
Cyn a világ minden táján lévő repülőtereken landolt már –
néhány gyönyörű, néhány csúnya, néhány zöld, néhány a Föld
legnagyobb városainak közepén –, de volt valami különleges
érzés abban, amikor az ember az otthoni repülőtéren szállt le.
Az a tudat, hogy hamarosan beülhet a saját autójába,
kinyithatja a saját bejárati ajtaját, a saját hűtőjéből ehet, és a
saját fürdőszobájában zuhanyozhat. És ami a legáldásosabb
mind közül, az a tudat, hogy hamarosan a saját ágyában, a
saját takarója alatt alhat. Nem volt ehhez fogható érzés a
világon. A repülőgép halk puffanással szállt le, és ő otthon
volt.

****

A chartercéggel kötött megállapodás része volt, hogy a

repülőgépet egészen napnyugta utánig használhatja a
magánhangárban. Ez egyike volt azoknak a vámpírbarát
kényelmi szolgáltatásoknak, az ablak nélküli hálószobával
együtt, amelyet most Mirabelle foglalt el. Akkoriban remekül
hangzott, pontosan erre volt szüksége. De amint leszállt a
földre, Cyn szembesült a valósággal, hogy több órát kell
várnia, amíg Mirabelle felébred. És még dél sem volt.
Túlságosan felpörgött, hogy aludjon, vagy akár csak
nyugodtan üljön, ezért Cyn végigsétált a folyosón, és még
egyszer ellenőrizte az alvó vámpírt. A hálószoba ajtaját egy
résnyire nyitva hagyta, hogy ha Mirabelle felébred, legalább
egy kis fény legyen körülötte, hogy lásson. Eléggé magába
roskadtnak tűnt Houstonban, és Cyn nem akarta, hogy
kiboruljon, amikor egy idegen helyen ébred fel.
Odakint a hangárban Cyn hallotta a közeli kifutópályán fel-
és leszálló kisgépek egyenletes zúgását, amihez időnként egy
magánrepülőgép süvítése is társult. Ez a repülőtér csak
általános repüléseket bonyolított le, így valószínűleg semmi
nagyobb nem volt a kifutópályákon, mint az ő saját bérelt
gépe. Maga a hangár elég nagy volt két gép számára, de a cég
biztosította őt arról, hogy az épület rajta kívül üres lesz.
Cyn szeretett volna biztosra menni, ezért gyorsan körbejárt.
Az egyik falnál volt egy ablakos iroda, néhány íróasztallal és a
szokásos irodai kellékekkel, de az ajtó zárva volt, és a lámpák
is le voltak kapcsolva. Néhány mellékhelyiség és valamiféle
karbantartó helyiség egészítette ki a nagy körutat. Miután
ellenőrizte az összes külső ajtó zárját, visszament a géphez, és
leült a lépcsőn, hogy előkotorja a hátizsákjából a
mobiltelefonját.
Raphael számáról több üzenet is érkezett, amelyeket anélkül
törölt, hogy meghallgatta volna őket. Lehet, hogy Duncan
hívta, de nem akart kockáztatni. Raphael túlságosan is
meggyőző tudott lenni, hogy bármit is akar, az észszerű. És
különben is, Cynnek is volt büszkesége. A férfi hetekkel
ezelőtt elhagyta őt, és most hirtelen mindenáron vissza akarta
kapni. Véletlen volt, hogy nemrég Texasban járt egy rivális
vámpírlordnál? Cyn nem hitt a véletlenekben. Főleg nem, ha
vámpírokról volt szó. Ezek mellett Machiavelli is csak egy piti
amatőrnek tűnt.
Volt még két másik üzenet is, az egyik Dean Eckhofftól, a
régi kiképzőtisztjétől a Los Angeles-i rendőrségnél, a másik
pedig Lucia Shinntől, a főiskolai barátnőjétől, aki a
kamaszoknak szánt menhelyet vezette, és akinek a nevét
megadta Ramona Hewittnek és Liz barátnőjének, Kellinek.
Először Luciát hívta fel, minden reménye ellenére abban
bízva, hogy Elizabeth megkapta a számot Kellitől, és felhívta.
– Halló? – A kamasz hangjából annyi gyanakvás és
neheztelés hallatszott, hogy Cyn csodálkozott, miért vette fel
egyáltalán a gyerek a telefont. Nem mintha mást várt volna.
Luci átadta az „ő” gyerekeinek a ház körüli teendőket, amíg
betartottak néhány alapvető szabályt, amelyek a kábítószer, az
alkohol és a verekedés tilalmára vonatkoztak. Ezen kívül arra
ösztönözte őket, hogy otthonuknak tekintsék – egy olyan
fogalom, amely legtöbbjük számára kevés kedves emléket
őrzött.
– Szia – mondta Cyn. – Lucia a közelben van?
– Talán. Ki keresi?
A lány megforgatta a szemeit, de lenyelte a
türelmetlenségét.
– Mondd meg neki, hogy Cynthia keresi.
– Luci! – A gyerek olyan hangosan kiabált, hogy Cyn
összerezzent. – Hívásod van!
Cyn hallotta Luci hangját, ahogy a telefonhoz lépett, lágy és
nyugodt volt, mint mindig. Ha Luci valaha is felemelte a
hangját, Cyn sosem hallotta. Az önjelölt recepciós továbbította
a nevét.
– Valami csaj, azt mondja, Cynthiának hívják.
– Cyn! Merre jártál, te lány? – kiáltott fel Luci egy
pillanattal később.
– Hé, Luce, te rímekben beszélsz!
Luci felnyögött. – Szóval, mi tartott ilyen sokáig?
– Két perce hallgattam le az üzenetedet, kicsit elfoglalt
voltam. Mikor hívtál?
– Két nappal ezelőtt. Hol vagy?
– Egy repülőgép hangárban ülök és várom a naplementét.
– Várod a… – Luci felsóhajtott. – Vámpírok, már megint?
Azt hittem, Texasban vagy. Hívott valaki az ottani
gyámügytől, Ramona Hewitt, és azt mondta…
– Igen, említette. Beszéltünk. Köszi! Nem beszéltél az
eltűnt lányommal, ugye? Elizabeth Hawthornnal? Szőke, kék
szemű, magas, valószínűleg egy kicsit orrhangon beszél?
 – Nem – mondta Luci lassan, mintha egy listát futott volna
végig a fejében. – Nem! – Magabiztosabban. – Miből
gondolod, hogy itt van?
– Ő az oka annak, hogy Texasban voltam. A gyámja bérelt
fel, hogy keressem meg, és elég biztos vagyok benne, hogy
L.A.-be távozott. Megadtam a számod egy barátjának,
remélve, hogy jelentkezik.
– Oké, össze vagyok zavarodva! Ez a tinédzser vámpír,
vagy mi?
– Nem, ha rajtam múlik! – mondta Cyn komoran. – Ez egy
hosszú történet, de ha felbukkan a kölyök, ne hívj senkit
rajtam kívül, oké? Nem akar visszakerülni Texasba.
Lucia felsóhajtott a vonal másik végén.
– Ha azt mondja, hogy rendben van, akkor felhívlak,
különben…
– Igen, igen, ismerem a dörgést! Mondd meg neki, hogy
Mirabelle velem van, ha hívni fog.
– Ki az a Mirabelle?
– A nővére, és ő az oka annak, hogy egy
repülőgéphangárban ülök, ahelyett, hogy hazafelé tartanék.
Mint mondtam, hosszú történet. Szóval miért hívtál, mi a
helyzet?
Lucia mély levegőt vett, és lassan kiengedte.
– Szükségem van a segítségedre!
– Bármit, amit tehetek, ezt te is tudod!
– Lehet, hogy te vagy az egyetlen, akihez fordulhatok.
Figyelj… – Luci hangja tompa lett, mintha leárnyékolta volna
a telefont. – Elmehetek hozzád? – kérdezte. – Ezt inkább nem
telefonon keresztül szeretném megbeszélni.
Cyn meglepetten hátrált, de azt mondta: – Persze, ha nem
bánod, hogy egy vámpírra kell vigyáznod! Hé, ha már jössz,
meg tudnál állni néhány helyen? Eléggé itt ragadtam…
 ****

Amíg várta Lucit a kért cuccokkal, Cyn felhívta barátját,

Dean Eckhoffot. Eckhoffot nem sokkal Cyn gyakornoki éve
után áthelyezték a gyilkosságiakhoz, és miután Cyn elhagyta a
testületet, kapcsolatban maradtak. A múlt hónapban segített
neki felkutatni egy helyi orosz maffiózót, amikor Raphael
először bízta meg, hogy találja meg az elrabolt húgát.
Eckhoff akkor is kitartott mellette, amikor a beépített
ügynök, aki ugyanannak a bűnszervezetnek dolgozott, holtan
került elő. A Los Angeles-i rendőrségen belül még mindig
sokan meg voltak győződve arról, hogy valahogy Cynthia a
felelős. A halott ügynök, Benita Carballo, Cyn barátnője volt,
legalábbis Cyn egészen addig a pillanatig így gondolta, amíg
Benita el nem árulta őt Raphael egyik ellenségének – egy
vámpírnak, aki szárazra akarta szívni Cynt. Cyn épphogy csak
megmenekült. Benita nem. Vértelen testét két nappal később
találták meg, és Eckhoff azon kevesek közé tartozott, akik
szerint Cynnek semmi köze sem volt hozzá.
Végre felvette a telefont.
– Eckhoff!
– Cynthia vagyok.
– Igen. Beszélnünk kell!
– Ma népszerű lány vagyok. Mindenki velem akar
beszélgetni! Elmondanád, miről van szó?
– Most nem! – Elhallgatott. – A mobilodról hívtál, ugye?
– Igen.
– Tíz perc múlva hívlak! – Letette a telefont.
Cyn homlokráncolva csukta össze a telefonját. Ez már két
furcsa hívás volt – túl sok. Valami határozottan történt. Felállt,
kinyújtóztatta a lábát, majd nyugtalanul járkált az üres
hangárban, várva, hogy megcsörrenjen a telefonja. Amikor
megszólalt, azonnal felvette.
– Igen.
 – Bajban vagyunk, és akár tetszik, akár nem, te is benne
vagy a közepében!
– Mindent elmondtam nekik, amit Benitáról tudok.
– Nem az! Vagy nem csak az, bár ez biztosan nem segít!
Valaki lányokat gyilkol, többnyire szökött tinédzsereket; eddig
öt áldozatunk van. Mindegyiket olyasvalaki követte el, akinek
éles fogai és vérszomja van.
– Lehetetlen! Raphael soha nem…
– És pont ez a te problémád! – vágott közbe. – Túl közel
állsz a vérszívókhoz, Cyn! Az emberek errefelé emlékeznek
Carballóra, és a te neved megint fel fog merülni.
– Jézusom, most mi van? Segítek valami görénynek
kislányokat ölni? Szedd össze magad, az isten szerelmére!
– Nem mondtam, hogy elhiszem – mondta a fogai közül, és
Cyn hallotta a dühöt a szavai mögött.
– Igazad van! Sajnálom! Hosszú napjaim voltak. Figyelj, az
elmúlt héten nem is voltam Los Angelesben. Egy órája jöttem
vissza.
– Hát, ez már valami.
– Én mondom neked, kizárt, hogy Raphael eltűrné, hogy az
egyik embere így gyilkolja meg az embereket. Valami nincs
rendben ezzel az egésszel. Mióta folyik ez?
– Tudod, hogy nem szabadna mondanom semmit sem!
Sikerült távol tartanunk az újságoktól, mert az áldozatok több
helyről valók az egész megyében, és nagyrészt az utcán éltek.
De ez csak idő kérdése.
– Nem hívtál volna, ha nem lenne mondanivalód, főnök!
A férfi felsóhajtott, és csendben maradt, mintha a következő
lépésén gondolkodna. – Igazad van! Rendben. Öt lány,
kevesebb mint egy hónap alatt.
– Jesszusom! Elfoglalt kis köcsög. Luci Shinn is próbált
elérni. Ezért?
– Valószínűleg. Azzal fenyegetőzik, hogy a sajtóhoz fordul,
ha nem teszünk valamit.
 – Beszéltél vele?
– Nem az én ügyem, de szerintem eddig senki sem beszélt
senkivel.
– Tudod, ha rászánnál pár percet, hogy beszélj vele, talán
tudna segíteni neked. És vette valaki a fáradtságot, hogy
felhívja Raphaelt? Ő tudná, ha…
– Ahogy mondtam, nem az én ügyem, nem nekem kell
hívni!
– Nos, a francba, Eckhoff! – Egy percig elgondolkodott. –
Megnézhetem a holttesteket?
– Mit?
– Láthatom a holttesteket?
– Mi a fenének?
– Mert meg tudom mondani, hogy tényleg egy vámpír
csinálta-e őket.
– Az orvosszakértő azt mondja…
– Az orvosszakértő siet. A hajléktalan lányok nem kerülnek
a címlapra. Lát egy harapást a nyakon és vért, és azt mondja,
vámpír. Hadd nézzem meg a holttesteket, Eckhoff! Talán
tudok segíteni, és tudod, hogy tudok beszélni a vámpírokkal és
Lucival is a nevedben.
Eckhoff oldalán hosszú csend következett.
– Rendben, de csak titokban! Beszélek az emberemmel a
halottkémi hivatalban, és meglátjuk, mit tudok kitalálni.
Elérhető leszel?
– Napnyugtáig itt ragadtam…
– Nem is akarom tudni, miért! Maradj a telefonod
közelében! Majd hívlak, ha összehoztam valamit! – Búcsú
nélkül tette le a telefont.
Cyn állt és merengett néhány percig, bámult a semmibe,
dühös volt, hogy csapdába esett ebben a hülye hangárban. A
francba, a francba, a francba! Most már bűntudata volt. Mi
van, ha az a sok hívás Raphael számáról a vámpírgyilkossági
ügy miatt volt? Mi van, ha nem is Raphael hívta, hanem
Duncan vagy valaki más, aki a segítségét kérte az emberi
rendőrséggel kapcsolatban? Talán Raphael mégsem
vágyakozott utána. És ez nem volt nagy szívás?
Fel kell hívnia. És nem csak a gyilkosságok miatt.
Mirabelle-nek Raphael jóváhagyására lesz szüksége ahhoz,
hogy Kaliforniában maradhasson, ami valószínűleg azt jelenti,
hogy kérvényeznie kell a védelmét, vagy valami ilyesmi. A
vámpírok nagy hívei voltak a szertartásoknak és a
hagyományoknak. Mirabelle-nek valószínűleg valamilyen
archaikus esküt kell tennie, valami olyasmit, amihez vér is
kell, ebben biztos volt. Mindez szörnyen gótikus és baljóslatú,
de bármi is volt, jobbnak kellett lennie, mint Jabril privát
játékszereként élni. Mindez nem változtatott azon a tényen,
hogy Cynnek fel kellett hívnia Raphaelt. Talán inkább
Duncant kellene elérnie.
– Esélytelen! – motyogta hangosan. Halk visszhangok
gúnyolódtak vele az üres hangár magasából. Az órájára nézett,
és majdnem felnyögött. Még órákat kell agyonütnie.
Visszalépkedett a lépcsőn a repülőgépbe, és elhelyezkedett a
várakozáshoz.
Mire Lucia telefonált, hogy bejelentse, hogy a hangár előtt
van, Cyn már nem tudott elég gyorsan az ajtóhoz érni. Már
majdnem egy óra eltelt, amióta Eckhoffal beszélt. Próbált listát
készíteni a tennivalókról, listát a nyomokról, amelyeknek
utána kell néznie, listát az emberekről, akikkel beszélhet, listát
a híres emberekről, akikről azt hitte, hogy meghaltak. Még
aludni is próbált, úgy két percig. Végül felvette a melegítőjét
és a futócipőjét, és elkezdett köröket futni a fülledt épület
belsejében. Amikor Luci megérkezett, tempót váltott, és
odakocogott az ajtóhoz, hogy beengedje, aztán úgy állt ott
lihegve, mint egy kutya, egyik kezével az oldalát fogva, ami
már kezdett fájni.
Luci végignézett Cyn izzadt arcán, és mulatva megrázta a
fejét.
– Nem tudtál semmi mást találni, amivel eltölthetnéd az
idődet?
 – Nem tudtam nyugton ülni – lihegte Cyn. – Túl sok
minden járt a fejemben.
– Ez is egy kifogás. Oké, azt hiszem, sikerült mindent
beszereznem, amit akartál, és hoztam némi kaját, de… – Vetett
egy átható pillantást Cynre, valahogyan sikerült lenéznie a
felhúzott orrára, annak ellenére, hogy néhány centivel
alacsonyabb volt nála. – Talán nem ártana megmosakodnod,
mielőtt eszel!
– Mit hoztál?
– Szendvicseket Brunótól. Rád nézve, nem is gondolnád, de
hideg van odakint, és gondoltam, jól esne valami meleg. Van
zuhanyzó a közelben?
Cyn elvigyorodott. – Azt akarod mondani, hogy bűzlök?
– Soha nem lennék ilyen durva! – Luci elhaladt mellette, és
hátravetette fényes fekete haját. Sóhajtva nézett körbe az üres
hangárban, majd tekintetét a sugárhajtású gépről visszavezette
Cynre, tökéletesen szedett szemöldöke felemelkedett a sötét,
mandulavágású szemek fölött.
– Gondolom, odabent eszünk?
Cyn felnevetett és bólintott.
– Tulajdonképpen egész jó, és rengeteg hideg ital van. Hadd
mosakodjak meg! – Elindult a női mosdó felé, majd
megfordult, hogy hátrálva haladjon, és azt mondja: – Hívott
Dean Eckhoff!
– Szóval, akkor tudod, miért vagyok itt – mondta Luci
komoran. – Egyik szemétládát sem tudom szóra bírni. A
gyerekeim szart sem jelentenek nekik!
– Ez nem igaz, Luce! Nézd, hadd mosakodjak meg, aztán
majd beszélünk!
 16. Fejezet

Cyn lenyalta a paradicsomszószt az ujjairól, és felnyögött

az élvezettől.
– Istenem, ez nagyon jó! Esküszöm, napok óta nem ettem
igazi kaját! Egész éjjel azzal a seggfej Jabrillal voltam fent, és
egy idegen városban kergetőztem, hogy megtaláljak valakit,
minden támpont nélkül, közben alig találtam időt arra, hogy
bekapjak egy szendvicset a szobaszervizből. Bár ettem egy kis
tojásos tekercset vagy valami hasonlót a hotel bárjában. Nem
ezt vártam Houstontól, de… – Megvonta a vállát. –
Gondolom, nem kellett volna barbecue-meghívást várnom egy
vámpírtól, mi?
– Aligha! Személy szerint nem hiszem, hogy elfogadnék
bármilyen vacsorameghívást egy vámpírtól. Túlságosan
aggódnék amiatt, hogy mi – vagy ki – szerepel a menüben.
Főleg, ha én!
Cyn kuncogott.
– Ne higgy a filmeknek! A legtöbb vámpír manapság
gondot visel a beleegyezéssel kapcsolatban. – A kolbászos
szendvics utolsó falatját is a szájába dugta, és egy szalvétával
letörölte a maradék zsírt és szószt az ujjairól, amíg megrágta. –
Szóval – mondta –, Eckhoff valóban az eltűnt lányok miatt
hívott fel. Tudtad, hogy a zsaruk szerint egy vámpír a tettes?
Luci a homlokát ráncolta.
– Miért gondolnák ezt?
– Ezt fogom kideríteni! Dean bejuttat a hullaházba, hogy
megnézzem a holttesteket. – Luci rosszallóan fintorgott, de
Cyn folytatta. – Meg kell tudnom állapítani, hogy vámpír ölte-
e meg őket. Bár nagyon kétlem. A vámpírlordok elég kemény
kézzel fogják az embereiket. Valami ilyesmi sok problémát
okozhat, és azt senki sem akarja.
– Talán valamiféle belső vámpír dologról van szó. Ismersz
valakit, aki problémákat akar okozni?
Cyn megrázta a fejét.
– Nem mintha néha nem gyűlölnék egymást. Hidd el, ebben
pontosan olyanok, mint mi, többiek. De ez mindenkinek rossz,
nem csak egy-két fickónak.
– Hát, ha tényleg olyanok, mint mi, akkor talán valaki
túllőtt a célon. Tudod, egyszerűen csak megőrült.
– Lehetséges. Raphael is hívott; nem tudom, miért.
Nyilvánvalóan még nem tudtam visszahívni.
Luci a homlokát ráncolta.
– Azt hittem, hogy te és ő…
– Voltunk, vagyis vagyunk – tette hozzá gyorsan Cyn. – De
ez nem személyes ügy, hanem üzleti. Tudom, hogy nem
kedveled a fickót, Luce…
– Mert megbántott téged!
– Nem volt minden…
Luci szemrehányó pillantást vetett rá.
– Összetörte a szívedet!
Cyn mély lélegzetet vett a nyers emlékeztetőre. Majdnem
sikerült elfelejtenie az események száguldásában, mióta
kieszelte a tervet Mirabelle megmentésére. Igen, így van.
– Igen – mondta, és halkan folytatta. – De Raphael
üzletember, Luci! És ez nagyon rosszat tesz az üzletnek. Ha
tud róla, akkor megpróbálja megakadályozni.
– Sajnálom, drágám!
– Nem, nem, igazad van! Egy pillanatra elragadtattam
magam. Nézd, Eckhoff hívni fog, ha valamit sikerül
összehoznia. Valószínűleg késő este, amikor a hullaházban
már csendesebb lesz. Elmegyek oda, beszélek vele, és majd
szólok, ha megtudok valamit. De ezt tartsd meg magadnak,
Luci! Ha Dean megtudja, hogy beszéltem veled, pokolian
dühös lesz, és nem kapok semmit.
Luci úgy tett, mintha behúzna egy cipzárt az ajkai felett,
aztán kinyitotta, és azt mondta: – Bízom benned! Nem bízom
Eckhoffban, sem azokban a fickókban, de tudom, hogy te azt
teszed, ami helyes!
– Oké, köszönöm! Szóval, mit tudsz mondani a halott
lányokról? Valamelyikük a tiéd volt?
– Nem sokat tudok, még a nevüket sem, kivéve a legutolsót.
Ő eléggé rendszeresen járt hozzánk – Carlene. Csak ennyit
tudok, a keresztnevét, és hogy közel volt a tizennyolchoz, vagy
a tizenkilenchez. Tudod, hogy van ez, Cyn, szerencséd van, ha
elárulják az igazi nevüket. Próbáltam kideríteni, hogy ki a
többi áldozat. Azt gondolnád, hogy a zsaruk örülnek annak, ha
valaki segítene kideríteni, kik ők, de még ennyi
együttműködést sem tudok elérni!
– Ez bonyolult, Luce! A gyilkosságok különböző
joghatóságoknál, különböző városokban történtek. A
zsaruknak valószínűleg eltartott egy darabig, mire
összekapcsolták őket, nemhogy bármiféle koordinációt
indítottak volna el. De hidd el, ők is legalább annyira meg
akarják találni a gyilkost, mint te!
Luci szkeptikusan nézett rá.
– Oké, talán nem annyira, mint te, de te egyedüli vagy!
– Igen, az vagyok! – szipogta a lány.
Cyn elmosolyodott.
– Menj haza, Luce! Menj vissza a kis csibéidhez, majd
hívlak!
Lucia felállt, összeszedte a szemetet, és beletuszkolta egy
zsírfoltos barna papírzacskóba.
– Rossz hatással vagy rám! Nem tudom, miért hagytam,
hogy rábeszélj, hogy megegyem ezt a szemetet! – morogta, és
megtörölte a kezét.
– Mert jó íze van. Volt lehetőséged… – Elhallgatott, amikor
Luci felemelt egy zacskót, aminek az oldalán a Gap logója volt
látható.
– A legjobb, amit rövid idő alatt megtehettem, de minden
megvan.
– Tökéletes, Luce! Köszönöm! A következő napokban
elviszem vásárolni, de el sem hinnéd, mit visel. Huszonhárom
éves, és úgy öltözködik, mint valaki nagymamája. Persze nem
az én nagymamám, őt sosem kapnánk rajta olyan cuccokban,
még holtan sem.
– A nagyanyádnak kiváló ízlése van. Múlt héten láttam egy
banketten.
– Te többet látod őt, mint én.
– Azért, mert én részt veszek a társaság rendezvényein.
– Uh huh! – Cyn nem kapta be a csalit. Luci mindig
győzködte, hogy vegyen részt valamilyen adománygyűjtő
összejövetelen. Cyn kedves mosolyt villantott barátnőjére.
Luci méla undorral ingatta a fejét.
– Oké, én leléptem. Ne hagyj cserben, Cyn! Hívj fel! Még
ha nincs is semmi új mondandód, akkor is fel kell hívnod,
oké?
– Ma este ne számíts semmire! Valószínűleg már elég késő
lesz, mire találkozom Eckhoffal, és eltarthat egy darabig, amíg
utánajárok annak, amit megtudok. – Együtt sétáltak a hangár
ajtajához, és Cyn meglátta a barátja gondterhelt tekintetét. –
Ne aggódj, Luce, legkésőbb holnap este felhívlak!
– Nem emiatt aggódom!
– Amiatt se aggódj! Ami köztem és Raphael között történt,
már történelem! Ez szigorúan üzleti ügy.
– Ha te mondod! – Luci megcsippantotta a kocsiját, majd
bedobta a táskáját, és beült a vezetőülésre. Beindította a kocsit,
a nyitott ablakon át kiintegetett, és elhajtott.
Cyn mosolyogva viszonozta az integetést. Nem barátkozott
könnyen, és ritkán ragaszkodott hozzájuk, ha egyszer sikerült.
De a barátok, akiket megtartott, fontosak voltak számára.
Benita fontos volt. A halála részben azért volt fájdalmas, mert
elárulta Cynt, de azért is, mert elment. Cynnek mindennek
ellenére hiányzott. A szemét leárnyékolva a nap ellen, amely
éppen időben bukkant elő a felhőtakaróból egy ragyogó
naplementéhez, figyelte, amíg Luci kocsija el nem kanyarodott
a látóteréből az épületek között. Aztán elővette a
mobiltelefonját.
Megvárta az automatikus üdvözlőhangot, és azt mondta:
– Duncan, itt Cynthia Leighton. Megvan a számom. – Már
nem tarthat sokáig. A vámpírok hamarosan felébrednek, és
Cynnek meg kellett látogatnia néhány holttestet.
 17. Fejezet

Amikor besötétedett a hangárban, Cyn megkereste a

főkapcsoló-szekrényt, és addig csavargatta a nehéz
kapcsolókat, amíg a fölötte lévő ipari lámpák mindkét hosszú
sora teljesen ki nem gyulladt. Visszatérve a repülőgép
belsejébe bekapcsolt még néhány lámpát a kabinban, és
kinyitotta Mirabelle hálófülkéjének ajtaját, hogy minél több
fényt engedjen be.
Ezután nem maradt más dolga, mint tovább várakozni, így
hát ide-oda járkált a repülőgép előtt, időnként megállt, amikor
úgy vélte, hogy zajt hall, majd folytatta a járkálást. Annyira
igyekezett Mirabelle-t meghallani, hogy a mobiltelefon
csörrenése csúnyán megijesztette. Egyik kezét a hevesen verő
szíve fölé tartva ellenőrizte a kijelzőt, és felcsapta.
– Helló, Duncan!
– Ms. Leighton!
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, amíg visszahívtalak –
mondta.
– Megkapta az üzeneteimet? – Sikerült a rosszallását és a
csalódottságát belesűrítenie ebbe a három szóba.
– Hm, igen! Valahogy. A mobilom furcsán viselkedett.
– Értem!
Elég hangosan sóhajtott fel, hogy a férfi biztosan meghallja.
– Sajnálom, oké!? Azt hittem… Nem fontos, hogy mit
gondoltam! Mit tehetek érted? – mondta a legtisztább üzleti
hangján.
– Hol vagy?
 – Valójában a Santa Monica-i repülőtéren. – Ez
emlékeztette. – Figyelj, beszélnem kell veled…
– Mióta vagy itthon? – A férfi zavarodottnak tűnt.
– Ma reggel óta. Itt ültem, és vártam a naplementét.
– A naplementét. – Túl sokáig hallgatott. – Van veled
valaki, Cynthia?
– Igen.
– Mirabelle Hawthorn.
– Igen. Ne mondj semmit, Duncan! Itt van és itt is marad!
Nem hagyhattam ott!
– Jabril nem lesz boldog, hogy elvesztette őt, Cynthia!
– Szívás! Nem tarthatja fogva, ugye? Úgy értem, biztos van
valami eljárásotok a vámpírok mozgására. Nem kell örökké
egy helyen maradniuk.
– Nem, valóban nem!
– Krisztus a kereszten, Duncan! Elég ebből a rejtélyes
vámpír szarságból! Most mit csináljak?
– Hol van Mirabelle?
– Még mindig nincs magánál. Béreltem egy gépet, és külön
fizettem, hogy sötétedés utánig a hangárban álljon… – Cyn
elhallgatott, mert úgy vélte, mozgást hallott a gép belsejéből. –
Sajnálom, Duncan! – folytatta szórakozottan, még mindig a
néma repülőgépet bámulva. – Azt hittem, hogy Mirabelle
mozgását hallom, de lehet, hogy nem. Nem kellene már ébren
lennie? Úgy értem, te…
– Sokkal idősebb vagyok, mint ő! – vágott közbe a férfi. –
Valószínűleg csak jóval napnyugta után ébred fel, bár most
már nem sokkal később, azt hiszem. Elintézted már, hogy
kapjon enni?
– Étel? Ó, a francba! Erre nem is gondoltam! Mit
csináljak… A francba! – Cyn újra járkálni kezdett, az agya
pörgött a lehetőségek között. – Gondolom, ha kétségbeesett a
helyzet, akkor…
 – Ne add neki a saját véredet! – szakította félbe Duncan
erőteljesen. – Megértettél, Cynthia? Semmilyen körülmények
között!
– Undorító, Duncan! Azt akartam mondani, hogy
felhívhatnám Lonnie-t. – Lonnie Raphaelnek dolgozott, és Los
Angeles különböző részein vezette azokat a partizó házakat,
ahol az emberek lelkesen álltak sorba, hogy találkozhassanak a
vámpírokkal, és egyenesen az ereikből adják a vért, hogy
cserében élvezzék a felkínált észbontó szexet. Lonnie-t
általában a malibui házban lehetett megtalálni a gyönyörű
emberek között. – De miért… – Cyn már éppen meg akarta
kérdezni, hogy Duncan miért volt olyan határozott a saját
vérének megosztásával kapcsolatban, aztán beszívott egy nagy
levegőt. – Raphael!
– Lord Raphael – értett egyet a férfi komoran. – Nem venné
jó néven, ha egy másikkal osztanád meg…
– Milyen jogon…
– A következmények nem rád, hanem Mirabelle-re
vonatkoznának, Cynthia. És neki nem csak táplálékra lesz
szüksége, ott van a védelem kérdése is.
– Oké, oké! Szóval mi… – Cyn megpördült, amikor tompa
puffanás visszhangzott a hangárban. A kis gépet bámulta, és
figyelte, ahogy az enyhén ringatózik, mintha valaki mozogna
benne. – Duncan – mondta halkan. – Azt hiszem, felébredt.

****

Mirabelle lassan ébredt, a teste lomha volt, az elméje

tompa, semmi sem volt benne abból a tisztánlátásból, amit
általában ébredéskor tapasztalt. Mozdulatlanul feküdt, mint
mindig, figyelt, szaglászta a levegőt. Kinyitotta a szemét.
Fény. Túl sok volt a fény. Valaki kinyitotta a szekrényajtót,
amíg ő aludt? Valaki várt rá…
A szíve, amely alig szokott dobogni a hosszú, egész napos
alvás után, pánikszerűen kalapált, amikor az érzékei
működésbe léptek. Nem a szekrényében volt. Ez nem az ő
takarója volt, és – félresöpörte az ismeretlen takarót, és magára
nézett – a ruhájában aludt, amit soha sem tett. A tüdeje
kitágult, beszívta a fém és az olaj furcsa illatát, és valami
fűszeres, étel illatát, de semmi olyat, amire emlékezett volna,
hogy korábban érezte volna.
Felült, remegő kézzel letolta magáról a takarót, és
igyekezett lemászni az ágyról. Valamiféle emelvény volt, egy
kis szobába dugva, három oldalról körbevéve falakkal, és
hosszú szoknyája akadályozta a mozgásban. A lába leesett a
matrac szélén, és a talpa megérintette a szőnyegpadlót. Egy
keskeny ajtó volt nyitva előtte, a folyosóról erős mesterséges
fény sugárzott befelé. Lassan felállt, egyik kezével
megtámaszkodva a közeli falon. Rettegett attól, hogy kilépjen
a fényre, de ugyanennyire rettegett attól is, hogy a sötétben
maradjon. Az éhség döntött helyette, figyelmeztetés nélkül
csapott le rá, fájdalmasan intenzíven, félelemmel párosulva.
Mi van, ha nincs vér? Meg fog halni? Hallott már történeteket
vámpírokról, akik hónapokig, sőt évekig éltek táplálék nélkül.
Horrorisztikus történeteket.
A lány tett egy lépést a fény felé, és felsikoltott, amikor a
hirtelen fájdalom térdre kényszerítette, és a szűk térben a
kíntól görcsösen összegömbölyödött. Jabril Karim. Csak ő volt
képes erre, de miért? Mit tett? A fájdalom megduplázódott,
majd megháromszorozódott, és a lány újra és újra felsikoltott,
képtelen volt bármit is tenni, csak hangot adni a testét gyötrő
kínnak. Minden idegszála lángolt, minden izma véletlenszerű
görcsbe rándult és megfeszült, amíg azt nem hitte, hogy a bőre
szétreped, és a teste szétrobban. A fájdalom minden
figyelmeztetés nélkül eltűnt, és olyan gyorsan abbamaradt,
ahogy elkezdődött. A csendben suttogást hallott. A fény felé
mászott, de a suttogás követte, egyre hangosabb lett, üldözte
őt, még több kínzással, még több gyötrelemmel fenyegette, ha
nem… mit nem tesz? Mit akartak tőle? – Figyelj!
Mirabelle figyelt, és rémülten rázta a fejét a hallottakra. –
Figyelj! – követelték a hangok újra. – Nézd! – Megpillantott
egy képet. Egy sötét hajú nő, a teste ernyedten feküdt,
gyönyörű arcát nagy véres vágások tépkedték szét, ahogy
Mirabelle… Hangosan felzihált, és a saját kezére meredt, a
gyémántkemény körmökre, a karmokká görbült ujjakra, mint
egy állaté. Megízlelte a saját vérét, ahogy az agyarai
felhasították az ínyét, utat törve az ajkai közé. Remegő
lélegzetet vett, aztán felállt, és a nyitott ajtó felé tántorgott.
 18. Fejezet

A sikolyok kiáradtak a kis repülőgépből, betöltötték a

barlangszerű hangárt, és visszaverődtek a fémfalakról. Cyn a
lépcső felé rohant, és még időben haladt át a szűk nyíláson,
hogy meglássa Mirabelle-t, aki a földön guggolt a hálófülke
előtt és szemeit elárasztotta a rémület. Amikor meglátta Cynt,
visszahúzódott a sarokba, vicsorogva mutatva leengedett
agyarait.
– Jézusom, mi…
– Cynthia! – kiabált Duncan a fülébe. – Ne…
– Siess, Duncan! – csukta össze a telefont, és tett egy lépést
előre, hagyva, hogy a mobil kiessen remegő kezéből.
Mirabelle a válaszfalnak támaszkodva guggolt, dacosan
sziszegett, a kezei karommá görbültek maga előtt.
– Mirabelle – mondta Cyn, és kinyújtotta az üres kezét. –
Mirabelle, én vagyok az! Cynthia vagyok. Minden rendben
van veled! Biztonságban vagy!
Mirabelle megdermedt. Először némán bámult, aztán
lehunyta a szemét, és előre-hátra kezdett ringatózni, valamit
suttogva, magában motyogott. Cyn közelebb lépett, próbálta
elkapni a szavakat.
– Kérem, kérem! Sajnálom, sajnálom… – A lány újra és
újra ugyanazt a néhány szót ismételgette, karjait olyan
szorosan a teste köré fonva, hogy a saját karmai sebezték
véresre. A teste a szavai ritmusában hintázott, a feje minden
egyes hátralendülésnél halkan nekicsapódott a mögötte lévő
kárpitozott válaszfalnak.
Cyn nem tudta, mit tegyen. Miért nem gondolt erre, miért
nem intézte el, hogy legyen itt valaki, valaki, aki tudja, mit
kell tennie? Jézusom, mennyi idő kell, hogy megérkezzen
Duncan?
Megcsörrent a telefon, és felkapta. – Duncan?
– Melyik légitársaságot használtad?
– Lonnie?
– Egy és ugyanaz, bébi! Melyik légitársaság?
Megmondta neki.
– Tudom. – A férfi mondott valamit oldalra, feltehetően
annak, aki vezetett. – Tarts ki, Cyn!
A lány legszívesebben ráordított volna, hogy siessen, de egy
pillantás Mirabelle-re azt árulta el, hogy a sikoltozás
valószínűleg nem volna jó ötlet. A hangár ajtajára gondolt.
Zárva volt? Nem emlékezett rá. De a fenébe is, vámpírok
voltak. Ha ki akarták nyitni az ajtót, akkor ki is nyitották. És
különben is, Mirabelle újra kinyitotta a szemét, és kifejezetten
éhes tekintettel nézett Cynre.
– Oké, őrizzük meg a nyugalmunkat, Mirabelle! Tudom,
hogy éhes vagy, de ez Lonnie volt… Nos, nem ismered őt, de
ő hoz vért.
Mirabelle dühösen sziszegett… és kicsit előrehajolt, mintha
támadásra készülne? Jézusom, talán mégiscsak jobb lenne nem
beszélni az ételről. Cyn csendbe burkolózott, és számolgatni
kezdte, mennyi időbe telik, amíg valaki ideér – Duncan vagy
Lonnie, nem érdekelte, melyikük. Bármelyikük jobban meg
tudná oldani a helyzetet, mint ő. Gondolatban végigkövette
Duncan útvonalát Malibutól a reptérig, talán megállt, hogy
felvegye Lonnie-t? Igen, oké, de az nem tartott volna sokáig;
megvárhatta volna a ház előtt, és menet közben beugorhatott
volna.
Persze, ott volt a forgalom. De a napnak ebben a szakában
dél felé haladva nem lehetett túl nagy a forgalom, legalábbis
az autópályán nem. A lába kezdett görcsölni, ahogy ott
gubbasztott a keskeny folyosón, de félt megmozdulni. Úgy
tűnt, Mirabelle egyfajta éber várakozásra rendezkedett be.
Jézusom, mire várt? Olyan volt ez, mint azok a
természetfilmek a tévében, ahol a nagymacska ül és várja,
hogy az antilop kimerülten összeessen, mielőtt megtámadná?
Majdnem elejtette a telefonját, amikor az megcsörrent;
elfelejtette, hogy egyáltalán a kezében tartja, annyira
koncentrált arra, hogy a vámpír minden rezdülését figyelje.
– Hol vagy? – suttogta. Hallotta a félelmet a saját
hangjában, és elkáromkodta magát.
– Öt perc, bébi! – Megint Lonnie volt az. Beszélt valakivel
az ő oldalán, majd azt mondta: – Vannak autók a hangárod
előtt?
– Amikor utoljára néztem, nem volt. Minden lámpa ég.
– Oké, látom! Mindjárt ott vagyunk!
Hallotta az autóajtók csapódásának távoli hangját, majd a
fém csattanását, ahogy a hangár ajtaja kivágódott. Lépések
koppanását a betonpadlón, a repülőgép remegését, ahogy a
lépcsőkön lépkednek. Duncan felé fordult, amint az belépett az
ajtón… és Mirabelle támadásba lendült.
 19. Fejezet

Cyn hallotta a mögüle érkező mozdulatot, majd elesett,

amikor Duncan megragadta a vállát, és a meglepett Lonnie
karjaiba pörgette.
– Duncan! – kiáltotta, és küzdött Lonnie szorítása ellen. –
Ne bántsd… – Kiszabadította magát, és még időben
megtorpant, hogy lássa, ahogy Mirabelle megdermed a lépés
közepén, és szemei felakadtak, ahogy Duncanre meredt. A
férfi kinyújtotta felé a kezét, alacsonyan és nem fenyegetően.
– Semmi baj, kicsikém! – mondta halkan. – Itt biztonságban
vagy!

****

Mirabelle óvatosan bámult a feléje közeledő idegen

vámpírra. Kedves arca volt; nagy, barna szemei gyengéden
aggódónak tűntek érte, a hangjából pedig olyan déli akcentus
hallatszott, mint amilyen az apjáé volt. Meleg érzés vette
körül, amely betakarta, elzárta őt a… hangoktól.
Elindult, hirtelen rájött, hogy a hangok eltűntek, még csak
suttogás sem maradt belőlük. Megkönnyebbülten lehunyta a
szemét, érezte, ahogy a könnyek kicsordulnak az arcára.
A vámpír leguggolt előtte, és mondott valamit. A lány
felnézett.
– Ki vagy te? – suttogta.
– A nevem Duncan, és vigyázni fogok rád.
– Vissza akar kapni!
 – Tudom!
– Nem megyek vissza! Nem vagyok képes!
A férfi bólintott. – Tudom. Nem kell emiatt aggódnod! Éhes
vagy?
– Igen – ismerte be a lány halkan.
– Hát persze, hogy éhes vagy. Nehéz időszakon mentél
keresztül, Mirabelle, de tovább már nem kell. Tudsz inni
tasakból?
– Igen. Eddig csak úgy csináltam! – ismerte be
szégyenlősen.
– Értem. Nos, akkor rendben van. – Megfordult anélkül,
hogy felállt volna, és mondott valamit a mögötte álló két
embernek. Mirabelle felnézett, most látta őket először igazán.
Egy másik vámpír hosszú hajjal és… – Cynthia – mondta
halkan, csodálkozva.
– Szia! – felelte mosolyogva a magánnyomozó. –
Megijesztettél! Jól vagy?
– Sajnálom!
– Ne aggódj, édesem! Mi majd gondoskodunk rólad!
Mirabelle lehajtotta a fejét, egyszerre megkönnyebbülten és
zavartan. Duncan még mindig beszélt, halkan mondott valamit
a másik vámpírnak, majd Cynthiának. Mirabelle még mindig
túlságosan zavarodott volt ahhoz, hogy hallja a szavakat, de a
másik vámpír, a hosszú hajú, valamilyen dobozt tartott a
kezében. Mirabelle megérezte a vér illatát, és az éhség olyan
hevesen vágott bele, mintha tudta volna, hogy közel a táplálék.
Mohón figyelte, ahogy a vámpír leteszi a dobozt, és elhagyja a
repülőgép kabinját. Cynthia makacs arckifejezéssel nézte
Duncant. Végül átnyúlt az ülésen, és elővett egy nagy
bevásárlószatyrot, amit egy elmormolt káromkodással Duncan
elé lökött, mielőtt kilépett volna a nyitott ajtón.

****
 Cyn csalódottan viharzott le a lépcsőn, amiért Duncan nem
engedte, hogy maradjon.
– Mi a fene volt ez? – kérdezte Lonnie-tól.
– Ez… – mondta a férfi –, valószínűleg az Atyja próbálta
rávenni, hogy térjen vissza hozzá. Duncan egyelőre elzárta őt.
A lány csodálkozva bámult rá. – Duncan képes erre?
Lonnie vidám pillantást vetett rá. – Nem lehetsz Lord
Raphael hadnagya attól, hogy kedves vagy!
– Ó! Azt hiszem, ezt még sosem gondoltam így át.
– Semmi okod rá, kicsim! – A lány egy lagymatag fintort
vágott a gyűlölt becézés hallatán.
– Mit csinál odabent? – kérdezte.
– Megeteti a gyereket. Hoztam pár tasakkal, nem tudtam,
mennyire éhes.
– Miért nem engedte Duncan, hogy ott maradjak?
– A lány zavarban van. Fiatal még, de egy ilyen korú
vámpírnak már régen vénából kellene ennie. Olyan, mintha
egy hatéves még mindig szopná a cumisüveget. Ez persze nem
az ő hibája, de… – Megvonta a vállát.
– És most mi lesz?
– Megvárjuk, amíg Duncan eldönti, mi lesz a következő
lépés.
Cynnek nem tetszett ez a hang.
– Szerintem Mirabelle fogja eldönteni, hogy mi legyen a
következő lépés, nem Duncan. Nem azért szakítottam el attól a
görénytől, hogy most valaki más…
– Hagyd ezt, Cyn! A gyereknek segítségre van szüksége!
Cynnek el kellett ismernie ennek az igazságát. És Duncan
ma este kétségkívül a segítségére sietett, úgyhogy hajlandó
volt meghallgatni, amit mondani akart. Ez nem azt jelenti,
hogy úgy is tenne, de meghallgatná.
– Szóval, srácok, visszatértetek Malibuba? Azt hittem, hogy
mindannyian a hegyekbe mentetek a Pushkinnal történt balhé
után. – A néhai, és határozottan nem gyászolt Pushkin volt az
a vámpír, aki megpróbálta megbuktatni Raphaelt, elrabolva a
húgát, Alexandrát, hogy csalinak használja.
– Így is volt. Nem tartott sokáig. A nagyember utálja a
hideg időt.
– Raphael is itt van?
Lonnie ravasz pillantást vetett rá, majd felnevetett, de
azonnal ki is józanodott, amikor Duncan jelent meg a lépcső
tetején, és feléjük indult a hangáron keresztül.
– Hogy van? – kérdezte tőle Cyn.
– Ahogy az várható is – mondta kimérten, déli akcentusa
pedig visszatért a szokásos, távoli emlékéhez. – Gyenge és
alultáplált; az előző ura szinte éheztette őt, miközben
igyekezett rabszolgasorban tartani, és mindezek mellett,
éveken át fizikailag is bántalmazta. Fogalmunk sem volt róla!
– ingatta a fejét. – Azt tudtuk, hogy túl fiatalon változtatta át;
gyanítottuk, hogy kényszerítette, de ez…
– Találkoztál már Jabril Karimmal? – kérdezte Cyn.
– Nem, nem igazán. Láttam őt, persze, a találkozókon. A
Lordok ritkán érintkeznek a formaságokon túl, és Jabril Karim
még kevésbé, mint a többiek.
– Nos, én igen! Az a fickó egy igazi szemétláda!
Vérrabszolgákból álló háremet tart az alagsorban, és nem
lepődnék meg, ha egy-két holttestet is eltemettek volna azon a
birtokon.
Duncan riadtan meredt rá. – Vajon ő, vagyis téged is…
– Nem! – mondta Cyn röviden. – Egyszer közel volt hozzá,
de nem!
– Legalább ezért hála Istennek! Aggódtunk, amikor nem
tudtunk téged elérni. Nem válaszoltál az üzeneteimre, és
Raphael… – Hirtelen elhallgatott, és felsóhajtott, az egyik
kezével megdörzsölte az arcát.
– Meghallgattad bármelyik üzenetemet, Cynthia?
– Már mondtam neked…
 – Igen, tudom, de meghallgattad az üzeneteket?
Cyn elfintorodott és félrenézett, képtelen volt belenézni
azokba az őszinte szemekbe.
– Nem!
– Nem – ismételte meg a férfi.
– Sajnálom, oké?
Néhány pillanatig figyelte a lányt, majd egy pillantást vetett
Lonnie-ra, és azt mondta.
– Lonnie, magunkra hagynál minket egy pillanatra?
– Persze – mondta Lonnie vidáman. – Kint várok.
Cyn a saját lábát bámulta, tudatában volt Duncan fürkésző
tekintetének, miközben Lonnie az ajtóhoz sétált, és halkan
becsukta maga mögött. A lány felpillantott.
– Szóval?
Duncan vidáman elmosolyodott, ami csak elmélyítette a
lány fintorát. A mosoly vigyorrá szélesedett.
– Örülök, hogy biztonságban látlak, Cynthia! Még akkor is,
ha bajt hozol magaddal.
– Nem hagyhattam ott, Duncan!
– Megértem.
– És most mi lesz?
– Vissza kell jönnie velem a birtokra. Rendszeres táplálásra
van szüksége – nem túloztam el az alultápláltságát. Jabril
Karimot karóba kellene húzni azért, amit tett. Sajnos kevés
Lord olyan felvilágosult, mint Lord Raphael.
– Mit akar Mirabelle tenni? Megkérdezted egyáltalán…
– Cynthia, mikor fogod már megtanulni, hogy mi nem
vagyunk olyan szörnyetegek, mint amilyennek hiszel minket?
Cyn mély levegőt vett. Kezdett belefáradni a
bocsánatkérésbe.
– Tudod, nem tudom!
 Duncan kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Hogy azt hiszem, hogy szörnyetegek vagytok –
magyarázta Cyn. – Az emberekben sem bízom! – vigyorodott
el.
– Megnyugodtam – mondta szárazon.
– Mit csinál most odabent?
– Azt hiszem, átöltözik. Eléggé izgatott lett, amikor
megmutattam neki, hogy miket vásároltál. Kedves volt tőled!
– Igen, nos, én is tudok kedves lenni, tudod!
– Igen, valójában tudom.
– Oké, most már aggódom! Miért vagy ilyen kedves
hozzám? – Csak félig viccelt.
– Látni akar majd téged!
Cyn jó kedve elszállt. Még csak meg sem kellett kérdeznie,
hogy ki akarja majd látni.
– Miért?
Duncan türelmetlenül felsóhajtott, és ujjaival a szeme
között dörzsölte, mintha fájna a feje… vagy talán kettő
közülük.
– Jabril Karim lehet, hogy valóban egy görény, ahogy te
fogalmaztál, de ő egyben egy hatalmas vámpírlord is.
Bizonyára tudott a kapcsolatodról Lord Raphaellel… –
Türelmetlenül felemelte a kezét, hogy megelőzze a lány
tiltakozását, miszerint nem létezik semmilyen kapcsolat. –
Fogyasztottál a véréből; szexeltél vele, nem is egyszer!
Cyn érezte, hogy felforrósodik az arca a szégyentől, de nem
tudta letagadni a férfi szavainak igazságát.
– Egy hatalommal bíró vámpír számára a vércsere egy
módja annak, hogy megjelölje a számára fontos személyeket,
különösen az emberi szeretőket. Jabril Karim szinte biztosan
megérezte ezt a kapcsolatot, amint meglátott téged. Még az is
lehet, hogy kifejezetten azért hívott téged, mert tudta, hogy
Raphael szeretője vagy. A Lordok keményen versengenek
egymással. A lehetőség, hogy elvehesse Raphael egyik… –
Megrázta a fejét. – Amikor nem tudtunk elérni téged, a
legrosszabbtól tartottunk.
Nem tudta, mit mondjon. Egy része izgatott lett a
gondolattól, hogy Raphael törődött vele annyira, hogy
aggódjon érte. A józanabbik része ellenállt a gondolatnak,
hogy bárki tulajdonaként „megjelölték”, és nehezményezte,
hogy nem több, mint egy bábu a két vámpírlord között, aki
csak azért értékes, mert a másik akarja őt. Vagy legalábbis
egykor akarta.
– Nos, most már visszatértem – mondta, és hagyta, hogy a
neheztelésének egy része látszódjon. – És jól vagyok! Ezt meg
is mondhatod neki! Nem szükséges…
– És akkor ott van még Mirabelle ügye.
A lány a férfira meredt, a szája tátva maradt a mondat
közepén. – Mirabelle?
– Egyelőre megvédtem őt Jabril Karim azon kísérleteitől,
hogy visszahívja magához. Máskülönben megőrülne, de ez
nem tart sokáig. Ez Lord Raphael területe, és Mirabelle
másnak a gyermeke. Ahogy te is rámutattál, elmúlt tizennyolc
éves, és szabadon hozhatja meg a saját döntéseit, de túl fiatal
és tapasztalatlan ahhoz, hogy ténylegesen egyedül éljen.
Szüksége lesz Lord Raphael engedélyére, hogy maradhasson,
és ami talán még fontosabb, a védelmére, hogy túlélhessen.
– És?
A férfi kifejezéstelen pillantást vetett rá.
– Mirabelle-nek meg kell jelennie Lord Raphael előtt, és
védelmet kell kérnie tőle, és garantálhatom, hogy nem lesz
hajlandó fogadni őt, hacsak nem egyezel bele, hogy mellette
állj. Elvégre te vagy a felelős azért, hogy egyáltalán itt van.
– Ha ez olyan fontos… – És ha ennyire aggódik, gondolta
magában. – …miért nincs most itt?
– Lord Raphael ma este mással van elfoglalva.
– Mivel? – kérdezte gyorsan, figyelmen kívül hagyva a
féltékenység indokolatlan és nem kívánt fellobbanását.
Duncan félig vidám, félig elkeseredett tekintettel rázta meg
a fejét. Felsóhajtott, és elkomorult.
– Korábban kapott egy hívást az emberi rendőrségtől.
– A gyilkosságok – mondta Cyn szinte lélegzetvisszafojtva.
A férfi gyors pillantást vetett rá. – Te tudsz ezekről a
gyilkosságokról?
Cyn bólintott. – Felhívtam Lucia Shinnt, amikor
visszatértem a városba. Meg kell találnom Elizabethet –
Mirabelle emberi testvérét. Eleve ezért bérelt fel Jabril. Pár hét
múlva lesz a tizennyolcadik születésnapja, és azt tervezte,
hogy őt is átváltoztatja, ahogy Mirabelle-t.
– Így az egész Hawthorn-vagyon ellenőrzése a kezébe
kerülhetne.
Cyn bólintott. – Szerencsére Elizabeth nem hülye; rájött,
mit tervezett Jabril, és nem maradt ott a partira. És itt jövök én
a képbe. De amint odaértem, két dolog vált nyilvánvalóvá.
Először is, Jabril csak kíváncsiságból bérelt fel engem, és hogy
felbosszantsa Raphaelt. – A fejét ingatta a férfi arckifejezésére.
– Nem vagyok teljesen ostoba, Duncan! Másodszor pedig –
folytatta –, bár biztosan meg fogom találni Elizabeth
Hawthornt, mindent megteszek, hogy soha többé ne kerüljön
száz mérföldnél közelebb Jabril Karimhoz. Mert szörnyek
mindenféle formában és méretben léteznek, Duncan, még a
vámpírok között is.
– Valóban – mormogta a férfi.
– Egyébként Luci mesélt az itteni gyilkosságokról Los
Angelesben. Dühös, és úgy gondolja, hogy nem tesznek eleget
a gyilkos megtalálásáért. Így hát telefonáltam párat, és
megtudtam, hogy a zsaruk szerint egy sorozatgyilkos
vámpírral van dolguk.
– Nem akármilyen vámpír, Cynthia. Lord Raphael.
Cyn bámult. – Raphael? Azt hiszik, hogy Raphael a
gyilkos? Hisz ez nevetséges!
– Azt állítják, hogy van egy szemtanúja az egyik
bűnténynek.
– Aha, bizonyára! Úgy értem, Raphael… sosincs egyedül,
ugye? A biztonsági emberei…
– Pontosan, a biztonsági emberei. A rendőrség nem fogadja
el egyik tanúnkat sem, mert mindegyikük, vámpír!
– Hát, bassza meg! Mondtam nekik, hogy nem lehetett
vámpír, aki ezt tette, hogy Raphael soha nem…
– Ebben a pillanatban is kihallgatják.
Cyn riadtan nézett rá. – Miért nem vagy vele? Van
ügyvédje?
– Az uram arra utasított, hogy őhelyette neked segítsek, és
igen, mindkét ügyvédje vele van. A rendőrség eredetileg a
kapitányságon akarta kihallgatni, de a mi embereink ennyiben
győzedelmeskedtek. Lord Raphaelnek vannak kapcsolatai!
– Rendben! Rendben! – Erősen elgondolkodva elkezdett
fel-alá járkálni. – Nézd, én már elkezdtem utánanézni ezeknek
a dolognak Luci miatt. – Felnézett. – Még ma este meg kellene
néznem a holttesteket. – Duncan arcán látszott a meglepettség.
– Nekem is vannak kapcsolataim! – csattant fel a nő. – Nem
tudom pontosan mikor, de el kell rejtenem Mirabelle-t
valahol…
– Már mondtam…
– Igen, igen, de gondolkodtam rajta, és jobb lesz neki Lucia
Shinnel. Luci hozzá van szokva, hogy ijedt, magányos
gyerekekkel foglalkozzon, és Mirabelle is ilyen, vámpír vagy
sem. Hajnal előtt felveszem és elviszem magamhoz. Ott
biztonságban lesz, egyelőre legalábbis. – Abbahagyta a
járkálást. – Bár igazad van! Hosszú távon másra lesz szüksége,
de nem vagyok benne biztos, hogy Raphael birtoka az. Nem
láttad a texasi tesztoszteron gyülekezetet! Én igen! Valami…
másra van szüksége. Nem vagyok benne biztos… A francba!
Mozgásban kell lennem, ha utána akarok járni ennek, és ő nem
jöhet velem! Ő nem…
– Alexandra.
– Mi?
– Mirabelle maradhat Alexandrával. Ő persze jóval idősebb,
de a kezdeti élményeik nem különböznek, és Alexandra… azt
hiszem, magányos az emberrablás és Matias halála óta. Sokáig
voltak együtt, és nagyon közel álltak egymáshoz. Valószínűleg
ő volt az egyetlen igazi barátja. Talán jót tenne neki, ha valaki
mással törődhetne, valakivel, akivel tud azonosulni.
– De… – Cyn felsóhajtott, próbálta kitalálni, hogyan
mondhatná el, amit szeretne, anélkül, hogy bárkit is
megbántana. – Mirabelle egy modern tinédzser. Vagyis az volt,
mielőtt az a seggfej megerőszakolta volna, ellopva az életét.
Szabadnak kell lennie, újra fiatalnak, és Alexandra… –
felsóhajtott, és eszébe jutott a vámpírnő tökéletes francia
kastélya Malibu közepén, az antik bútorokkal és gyertyafényes
szalonokkal, nem is beszélve a díszes ruháiról, amelyek
egyenesen egy nagy költségvetésű kosztümös drámából valók.
– A tizennyolcadik században él, Duncan!
– Így volt – javította ki a férfi. – Azt hiszem, a
közelmúltbeli események egyfajta ébresztőt jelentettek
Alexandra számára. Az utóbbi időben más utakkal
kísérletezik. Sőt, többször is megkérdezte Raphaelt, hogy
meglátogathatnád-e.
– Én?
Duncan bólintott. – Eléggé lenyűgözte őt az, mondjuk úgy,
ahogy szakszerűen elintézted Albint, amikor megmentetted őt.
Cyn nagyon nem hölgyhöz méltóan horkant fel, mert eszébe
jutott Albin, a vámpír halála. A vámpír és egy Uzi közötti
küzdelem volt. Az Uzi nyert. Nem mintha nem érdemelte
volna meg. Albin nemcsak elárulta Raphaelt, és segített
elrabolni Alexandrát, hanem majdnem Cynthiát is megölte.
– Oké – mondta elgondolkodva. – Megmondom, mi lesz.
Ma estére Mirabelle hazajön velem – persze ha ezt akarja, és
aztán…
– Én is ezt akarom!
Mindketten meglepődve néztek fel, felfedezve, hogy
Mirabelle ott áll a gép ajtajában, a Lucia által kiválasztott
ruhákban. Mióta Cyn találkozott vele, Mirabelle most először
hasonlított arra, ami volt, mielőtt Jabril vámpírrá tette, aminek
mostantól mindig is látszani fog. Egy tinédzser. A kifakult
farmer egy kicsit túl nagy volt, a póló pedig túl világos a
vámpír sápadt bőréhez, de egyértelmű volt, hogy néhány hét
tisztességes táplálkozással egész csinos lesz. Szőke haját
kifésülte és rendezett lófarokba kötötte, így kiemelkedett
megdöbbentően nagy kék szeme és telt szája.
Cyn elragadtatva mosolygott rá.
– Mit szólnál, ha tábortüzet raknánk, és elégetnénk azokat a
régi rongyokat, Mirabelle? Ihatunk pezsgőt, és táncolhatunk
meztelenül a tűz körül.
– Hűha, én is jöhetek? – Lonnie a nyitott ajtóban állt, és a
lányt bámulta.
– Nem! – mondta Cyn, és csúnya pillantást vetett rá. – Csak
lányoknak szól! Gyerünk, Mirabelle, ideje elhagyni ezt a
helyet! Van egy barátom, akivel szeretném, ha találkoznál,
ezeknek a srácoknak pedig dolguk van.
 20. Fejezet

Houston, Texas

Tiszteletteljes kopogás hallatszott Jabril

magánlakosztályának ajtaján.
– Gyere be! – mondta, miközben figyelmét az utolsó
mandzsettagombjára összpontosította. Hátranézett a válla
fölött, amikor az ajtó kinyílt.
– Uram, azt kívánta… – Asim megtorpant, az éhség és a
visszatetszés harcolt az arcán, ahogy szemügyre vette ura
dühének véráztatta következményeit.
– Asim – mondta Jabril nyugodtan, elvonva hadnagya
tekintetét a vérengzésről, és odavonzotta, ahol ő állt a
fürdőszoba ajtajában. – Azokat az őröket, akik a napfelkelte
műszakváltásakor a kapunál voltak szolgálatban, vámpírokat
és embereket egyaránt, az irodámban akarom látni… nem –
mondta, meggondolva magát. – Jobb lesz valahol a
földszinten. Valószínűleg rendetlenség lesz.
– Az elkülönítő kamra, uram? – mondta Asim halkan.
– Kitűnő választás, Asim! Igen. Az elkülönítő kamra.
Gondoskodj róla, rendben?
– Igen, uram! Uram…
Jabril felvonta a szemöldökét.
– Asim?
– Ez itt – mutatott a hatalmas ágyra, amely elfoglalta a
szoba nagy részét.
 Jabril körülnézett, mintha most látná először. Minden
felületet vér borított, a falak és a bútorok is össze voltak
fröcskölve, az ágynemű és a párnák átitatva. Az egykori
kedvenc vérrabszolgájának maradványai az ágy közepén
feküdtek, hosszú, szőke haja vörösre festve, torka kitépve,
szemei üvegesen meredtek felfelé. Mély, karmolt barázdák
borították végig a felsőtestének nagy részét, részben eltakarva
egy második vérrabszolga teste által, akit nem különösebben
kedvelt, de akit balszerencséjére kiválasztott a múlt éjjel, hogy
a kedvére tegyen. Ami azt jelentette, hogy ez a nő volt vele
ezen az éjszakán, amikor arra ébredt, hogy Mirabelle eltűnt.
Ellopta az a ribanc, Leighton.
Vörös köd borította el a látását, ahogy a nyers düh kezdett
ismét eluralkodni rajta, de leküzdötte, megerősítve a két
rabszolga vérével, akikből nemrég lakmározott. Nos, legalább
jól töltötték az életüket, gondolta elégedetten.
– Igen – mondta szórakozottan, Asim kérdésére válaszolva.
Már másra gondolt, például arra, hogyan fogja visszaszerezni
azt a hálátlan kis szukát, Mirabelle-t. Meg fog fizetni ezért a
kis lázadásért, ha megtalálja. Nagyon-nagyon hosszú időbe
telik, mielőtt még egyszer gondolni merne arra, hogy kétségbe
vonja az uralmát. – Még reggel előtt takarítsd ki ezt a helyet! –
mondta Asimnak. A szekrényéhez fordult – szerencsére az
ajtók zárva voltak, az egész ruhatára tönkrement volna –,
felhúzott egy finom, méretre szabott zakót, és pontosan fél
centire igazította az inge mandzsettáját, mielőtt átment volna a
szobán az ajtó felé. – Előbb azonban nézz utána az őröknek,
Asim! Tudni akarom, hogyan történt ez!
Asim némán bólintott, lehajtott fejjel és lesütött szemmel
várta, hogy Jabril elsétáljon mellette a folyosóra. A hadnagya
megőrizte tiszteletteljes testtartását, amíg Jabril be nem ment a
liftbe, és el nem tűnt a látóteréből.
Talán jó dolog alkalmanként demonstrálni a hatalmát,
gondolta Jabril merengve. Emlékeztetni a szolgáit a kudarc
árára – ezt az őrök is hamarosan megtanulják.
 21. Fejezet

Los Angeles, Kalifornia

Cynthia még egyszer ellenőrizte az Eckhoff által megadott

címet, és megállt egy kétszintes téglaépület előtt. Az utca
csendes és sötét volt, amikor kiszállt a Land Roverből; az
egyetlen zaj a néhány háztömbnyire lévő Olympic
Boulevardon elhaladó autók zaja volt, és ilyen késő éjjel alig
volt forgalom. Felnézett, miközben megkerülte a kocsija elejét.
Az épület első pillantásra megkülönböztethetetlen volt a többi
épülettől a többnyire üzleti célokra szolgáló háztömbben,
ablaktalan és sötét volt, leszámítva néhány biztonsági lámpát a
külső falakon. A téglafalak azonban újak voltak, és a
biztonsági lámpák között diszkréten videokamerák is rejtőztek,
amelyek követték a bejárati ajtó felé vezető útját. Nem volt
zár, csak egy billentyűzetes kaputelefon.
Cyn gondolkodott, hogy bejelentse-e a jelenlétét a csengő
megnyomásával. Amikor Eckhoff végre felhívta őt,
hajthatatlanul ragaszkodott ahhoz, hogy ez a látogatás ne
kerüljön jegyzőkönyvbe. Éppen Luciánál volt, miután elvitte
hozzá Mirabelle-t, amikor megérkezett a hívás. Mirabelle
először ideges volt, hogy a menedékházban marad, de a
gyerekek a szokásos barátságos gyanakvással fogadták, nem
tudták és nem is törődtek vele, hogy vámpír. Számukra ő csak
egy volt az élet újabb áldozatai közül, sérült, de még nem
összetört. Az átbillenést az jelentette, amikor Luci kilépett az
irodájából, egyenesen Mirabelle-hez ment, és anyaian átölelte.
Cyn mindig is csodálta, hogy Lucia képes volt megölelni egy
olyan gyereket, aki egy teljes fejjel vagy még annál is többel
fölé magasodott, és valahogy a gyerek újra biztonságban
érezte magát. Amikor Cyn elment Eckhoffal találkozni,
Mirabelle a nappaliban ült a többi gyerekkel, és nézték a tévét.
Az ajtó kinyílt, miközben még mindig a kaputelefonon
gondolkodott.
– Meddig fogsz még ott álldogálni, Leighton? – Dean
Eckhoff magas és sovány volt, halványkék szemekkel és olyan
hajjal, amely valaha vörös volt, de most már többnyire
szürkének látszott. Kíméletes túlzás lenne azt mondani, hogy
ritkulóban volt. A szokásos sötét nadrágját és tweed
sportdzsekijét viselte, a gombos ingét szépen kivasalták.
Cyn megvonta a vállát.
– Még sosem jártam itt. Ez új?
A férfi bólintott, tekintete gyorsan végigpásztázta a kinti
utcát, mielőtt berántotta a lányt, és egy határozott lökéssel
becsukta az ajtót. – Valami ragyogó elme úgy döntött, hogy
szükségünk van egy speciális fogdára a vámpírok részére.
Tudod, ablakok nélkül, meg minden. Aztán rámutattak, hogy
talán egy speciális hullaházra is szükségünk lenne. Az
áldozataiknak.
Cyn a homlokát ráncolta. – Az áldozataiknak?
– Igen, arra az esetre, ha három nap múlva feltámadnának a
halálból – mondta vontatottan.
A lány megforgatta a szemeit.
– Jézusom, ezeknek a fickóknak nem kellene nézniük a
Buffy-ismétléseket!
A férfi felhorkant.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy valakinek valóban
tanulmányoznia kellene a dolgot, mielőtt döntést hoz,
Prücsök? Te ezt jobban tudod!
– Így van! Bocsánat! Mégis mit gondoltam!? Oké, szóval
azt mondod, hogy a hatalom úgy döntött, hogy a legújabb
áldozatokat itt kell tárolni, arra az esetre, ha feltámadnának a
halálból.
– Fején találtad a szöget! Mindig is te voltál a legjobb
tanítványom! Gyere, lent van a pincében!
– Persze, hogy ott van. – Tapasztalata szerint a hullaházak
általában az alagsorban voltak. Nem tudta, miért volt ez így.
Talán még abból az időből származott a gyakorlat, amikor még
nem voltak hűtőszekrények, és a holttesteket a föld alatt kellett
tartani, a hűvösben. Vagy talán valamiféle szimbolikus
temetése volt a nem várt elhalálozásoknak.
Elsétáltak a lift mellett a tűzlépcső ajtajáig. Eckhoff belépett
rajta, és elindult lefelé a lépcsőn, Cyn pedig közvetlenül
mögötte haladt. Az alagsori ajtó kinyitásakor az a
meghatározhatatlan hullaházszag áradt ki, vegyszerek,
tisztítófolyadékok… és még valami, a halál szaga. Nem
rothadás, semmi olyan, mint a rothadó hús vagy zombik
látomása. De a túlságosan szűrt levegővel együtt bejutott a
tüdejébe, és ott maradt, elfoglalta a helyet, és kétszer olyan
nehézzé tette a lélegzetvételt.
– Cyn?
Felnézett, és rájött, hogy időközben megállt.
– Igen, bocsánat! Régen volt már.
Eckhoff morgott.
– Ugye, nem fogsz itt berezelni nekem? Nem fogsz elájulni
vagy, isten ments, hányni? Az kínos lenne!
Cyn rámosolygott.
– Istenem, Eckhoff, nem is tudtam, hogy érdekel!
– Nem miattad, Leighton! Hanem miattam! Soha nem
élném túl, ha az egyik újoncom egy holttest fölött dobná ki az
ebédjét.
Enyhén megütötte a férfi karját.
– Ne aggódj, öregem! Nem lesz semmi bajom!
A férfi átvezette a lányt a kétszárnyú ajtón, és a falon lévő
lapos, fém kapcsolóra csapott, hogy kinyissa az ajtókat, jóval
azelőtt, hogy odaértek volna. Hordágyakhoz tervezték, így a
technikusok már a holttest előtt ki tudták nyitni az ajtókat.
Egy szikár, szőke férfi nézett fel, amikor beléptek, a
tekintete végigsiklott Eckhoffon, majd megállapodott Cynen.
Felállt fájdalmasan rendezett íróasztala mögül, és egyik
kezével levette az olvasószemüveget, míg a másikkal becsukta
a mappát, amit tanulmányozott. Túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy
olvasószemüvegre legyen szüksége, és Cyn azon
gondolkodott, vajon ez csak affektálás-e.
– Eckhoff nyomozó – mondta halk, suttogó hangon.
Eckhoff egy gyors intéssel lerendezte a bemutatást.
– Ian Hartzler, Cynthia Leighton. Ian az éjszakai technikus
itt a paraintézményben. Régen a belvárosban volt, de amikor
megnyitották ezt a helyet, önként jelentkezett.
Cyn Hartzlert tanulmányozta. Átlagos magasságú volt, talán
175 centi magas, karcsú, de szögletes és formás vállakkal.
Szőke, kócos haja volt, a szeme pedig olyan világos, hogy
szinte beleolvadt a körülötte lévő fehérbe. Azok a szemek
szinte pislogás nélkül meredtek rá. Ez valahogy megrémítette.
– Miért? – kérdezte tőle.
A férfi kérdőn vonta fel halvány szemöldökét.
– Miért jelentkeztél önként? Nem hiszem, hogy olyan nagy
lett volna a tolongás ezért a pozícióért.
A férfi elmosolygott, de nem villantak ki a fogai.
– Engem mindig érdekeltek a szokatlan dolgok, és a
vámpírok minden bizonnyal szokatlanok, nem gondolod?
Hartzler, Cyn furcsaságmérőjén a valahogyról a
határozottanra váltott, de Cyn megtartotta magának ezt a
véleményét.
– Hát, mások; ezt elismerem – válaszolta.
Eckhoff türelmetlen mozdulatot tett.
– Igen, oké! Essünk túl rajta, mielőtt valaki felbukkan!
– Persze! – Hartzler odasétált egy sor csillogó,
rozsdamentes acélból készült ajtóhoz, és az egyik kilincsre
tette a kezét, mielőtt a válla fölött hátranézve megkérdezte
volna: – Mind az ötöt látni akarjátok? Elhalálozási
sorrendben?
 Cyn bólintott. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a technikus
pontosan tudta, melyik fiókhoz kell mennie, anélkül, hogy
megnézte volna az aktát, vagy akár csak rápillantott volna
magára az ajtón lévő címkére.
Hartzler elégedetten mosolygott, majd a zárakat feloldó
tompa puffanással kihúzta az ajtót. Odalépve a nyíláshoz,
kihúzta a testet, felnézett Cynre, mintha meg akart volna
bizonyosodni, hogy figyel-e, majd egy lendülettel visszahúzta
a halványzöld lepedőt.
– Patti Hammel – mondta. – Huszonkét éves; a halál oka:
tompa tárgy okozta koponyasérülés.
Cyn a homlokát ráncolta.
– Tompa erőhatás? – nézett Eckhoffra.
– A kivéreztetés a halál beállta után történt.
Cyn szemöldöke hitetlenkedve felszaladt.
– Post mortem? De ez szinte lehetetlen. Mennyi időn belül
kellett volna kivéreztetnie a lányt? – nézett Hartzlerre. – Talán
tíz perc alatt?
A férfi lassan lehajtotta a fejét, mintegy kis meghajlással
kifejezve a tiszteletét, vagy talán örült, hogy a nő feltette neki
a kérdést.
– A szív megáll, a test meghal, és a vér öt percen belül
elkezd alvadni – erősítette meg. – A kivéreztetés tizenöt perc
után szinte biztosan lehetetlen lenne.
Cyn a holttestre mutatott.
– Szabad? – kérdezte udvariasan.
Hartzler egy újabb fog nélküli mosolyt villantott és
biccentett, mielőtt hátralépett volna, hogy helyet csináljon
Cynnek a sápadt holttest mellett. Hammel bőre, amely
életében valószínűleg világos volt, halálában szinte áttetsző
lett, már száraz és papírfinom, rázsugorodva az alatta lévő
csontokra. A halál az halál volt. A hűtés csak ennyit tudott
tenni.
A hullaházi technikus felajánlott egy pár kesztyűt a
vizsgálathoz, amit Cyn gyorsan magára húzott, mielőtt
megdöntötte a halott lány fejét, hogy jobban láthatóvá váljon a
nyaka. Két apró, kerek seb látszott a torok bal oldalának
középső részén, amelyet jelentős mennyiségű zúzódás vett
körül. Cyn nem volt semmiféle orvosszakértő, de még ő is
láthatta, hogy a támadó sokkal nagyobb erőt alkalmazott, mint
amennyire szükség lett volna, ami amellett szólt, hogy nem
vámpírról van szó. A sötét, zúzódásos ujjlenyomatok arra
utaltak, hogy Hammelt a helyén tartották, miközben átszúrták
a nyaki ütőeret. Cyn a homlokát ráncolta. Valami más is
zavarta azokban a sebekben, de nem igazán tudta kitalálni, mi
lehet az. Elrakta ezt a gondolatot későbbi megfontolásra, és
felpillantva látta, hogy Hartzler sápadt szemei mohón figyelik
őt. Kiegyenesedett, és Eckhoffra pillantott.
– Láthatnám az aktát, a boncolási fotókat?
Dean némán nézett rá, majd Hartzler irányába biccentett.
Cyn meghallotta a technikus csoszogó lábát, és egy mappa
jelent meg előtte. Gyorsan kinyitotta, és átfutotta a szegény
Patti Hammelt ért számos traumát ábrázoló, élénk színű
fényképeket. Kevés képzelőerő kellett ahhoz, hogy felidézze
élete utolsó, rémületes pillanatainak brutalitását.
Cyn becsukta a mappát, és halkan azt mondta.
– Láthatnám most a többieket, kérlek?
Hartzler meglepettnek tűnt, de készségesen eleget tett a
kérésnek, letakarta Patti Hammel holttestét, és visszacsúsztatta
a halottkémi hivatal hűtőszekrényének névtelenségébe. Ismét a
jegyzetekre való hivatkozás nélkül, egyenesen egy másik
ajtóhoz ment, és kihúzta, megismételve a pillanatokkal ezelőtti
cselekedetét.
– Egyes számú ismeretlen nő – mondta, mintha egy műsor
házigazdája lenne.
– Nincs igazolványa? – kérdezte hirtelen Cyn Eckhoffot.
A férfi megvonta a vállát. – Ezek többnyire utcagyerekek.
– Luci azt mondta, hogy felajánlotta a segítségét, de senki
sem hívta fel.
Eckhoff átlapozta az új aktát.
 – Ennél nem volt semmilyen igazoló dokumentum, és a
helyszínen senki sem ismerte be, hogy ismerte volna. Az
ujjlenyomatok negatívak lettek. – Újra felvette Hammel
mappáját, összevont szemöldöke ráncokat képzett a homlokán.
– Hammel nem az utcán élt. Egyike volt azoknak az utazó
közjegyzőknek, akiket alvállalkozóként szerződtettek egy
csomó különböző céghez. Így kerültek az ujjlenyomatai a
személyazonossági nyilvántartásba. Nem volt közeli
hozzátartozója, senki, akivel együtt dolgozott, nem ismerte őt
társaságilag. Legtöbbször csak telefonon érintkeztek vele.
Magának való volt, Culver Cityben bérelt egy lakást. A
főbérlője azt hitte, hogy randizik valakivel, azt mondta, hogy
sokszor elment éjszakánként.
Cyn felnézett.
– A pasija? Ő jelentette be az eltűnését?
– Nem.
– Érdekes. – Lenézett az egyes számú ismeretlen
holttestére. – Ez a lány sokkal fiatalabb, mint Hammel.
– A halottkém tizenhat évesnek becsüli, talán fiatalabb is –
erősítette meg Hartzler. – Erős drogfogyasztó volt. – Szinte
simogatóan végigcsúsztatta a kezét a lány karján, kifordította a
könyökét, hogy felfedje a tűszúrások nyomait.
Cyn nem tett megjegyzést, hanem egyenesen a lány
nyakához ment, és rátalált a két takaros szúrt sebre, amelyek
szinte pontosan megegyeztek Hammelével. – Ugyanaz a
módszer ennél is?
– Nem egészen – válaszolta Eckhoff. – Nincs tompa trauma.
Úgy gondoljuk, a támadó tanult az első támadásból, és ezúttal
tisztábban csinálta. A halál oka a kivéreztetés volt, tisztán és
egyszerűen. Ráadásul ez a nő be volt tépve, nem volt szükség
arra, hogy a támadás előtt megfékezzék.
– Uh, huh! Következő!
Egymás után mentek végig a listán, öt fiatal nő, köztük két
ismeretlen nő, kezdve Patti Hammellel, és befejezve azzal a
lánnyal, akit Luci a menhelyről ismert, és aki csak Carlene
Doe néven szerepelt a listán. Hammel volt a legidősebb, az
egyetlen, akit először leütöttek, és az egyetlen, aki nem az
utcán élt. A többiek ugyanazt a mintát követték, mint az egyes
számú ismeretlen; mindannyian kábítószer vagy alkohol hatása
alatt álltak, és a nyakukon keresztül véreztek el. Cyn Carlene
arcára húzta a lepedőt, és bólintott, hogy Hartzler visszateheti
a holttestet.
A férfi sima, gyakorlott mozdulatokkal tette ezt,
tiszteletteljes mozdulattal csukta be az egység ajtaját, mielőtt
várakozóan a lányra szegezte volna halvány szemét. Cyn
kényelmetlenül kerülte a tekintetét, és azzal foglalatoskodott,
hogy jegyzeteket készítsen egy kis spirálfüzetbe, amelyet a
hátizsákjából kotort elő, és minél több információt akart
megjegyezni az akták rövid átfutásából.
Befejezte az írást, és éppen visszatolta a füzetet a
hátizsákjába, amikor megszólalt Eckhoff telefonja.
Diszharmonikus zaj az egyébként csendes hullaházban, és a
lány kissé összerezzent. Eckhoff szkeptikus pillantást vetett rá,
majd kilépett a folyosóra, és a hangja behallatszódott a csukott
ajtón keresztül. Cyn bizonytalanul mocorgott, nem örült, hogy
az udvariasság miatt a hullaházban ragadt, amíg Eckhoff
befejezi a hívását.
– Tudom, hogy ki vagy! – Hartzler vékony hangja tele volt
érzelmekkel.
Cyn megpördült, és automatikusan elhátrált egy lépést,
amikor rájött, milyen közel került hozzá.
– Mi van?
– Tudom, hogy ki vagy – ismételte meg a férfi, és rámeredt.
– Te magánnyomozó vagy! Az, akiben megbíznak.
Nem kellett megkérdeznie, hogy kik azok az ők.
– Sajnálom, Mr. Hartzler…
– Semmi baj! Számíthatsz a diszkréciómra! – A férfi
jelentőségteljesen Eckhoff irányába fordította a tekintetét. –
Nekik dolgozol ebben az ügyben? Segíthetek valamiben?
– Uh, köszönöm, de nem! Én nem igazán…
– Persze, persze! Megértem! Biztos vagyok benne, hogy
nehéz ez nekik! Egy közülük! – A férfi egy összehajtogatott
papírlapot csúsztatott a zsebébe. – Ha… – A szája
becsukódott, amikor az ajtók zúgva kinyíltak, és bejelentették
Eckhoff visszatérését.
– Végeztünk itt, Cyn? – kérdezte Eckhoff.
– Igen! – Megragadta a hátizsákját, és kisietett az ajtón, a
folyosón a lépcső felé rohant, anélkül, hogy megnézte volna,
követi-e Eckhoff. A férfi utolérte, mielőtt az ajtó becsukódott
volna, hosszú, vékony lábai kettesével vették a lépcsőt. Kérdő
pillantást vetett rá, de nem szólt semmit, amíg kint nem álltak
az utcán, a terepjárójának ajtaja mellett.
– Mi volt ez az egész?
– A haverod odabent egy vámpír rajongó. Feketébe
öltöznek, műfogakat dugnak a szájukba, kiverik egymásnak, és
arról fantáziálnak, hogy valósággá válnak. Ez az
álommunkája; valószínűleg minden kis barátja irigyeli. –
Átdobta a hátizsákját az anyósülésre, és erőteljesen
megdörzsölte a karját, mert úgy érezte, valahogy
bemocskolódott. – Felajánlotta, hogy segít nekem a
nyomozásban nekik, bármivel, amit csak tud. Ő egy őrült.
Eckhoff visszapillantott az épületre.
– Talán. De ő az én őrültem, és megbízható. Évek óta őt
használom forrásként. Ugyanolyan jól ismeri ezt a dolgot,
mint a dokik, és sokkal szívesebben beszél róla.
– Igen? Hát, talán kicsit jobban meg kellene nézned a
forrásodat, mert egyáltalán nem vámpír ölte meg azokat a
lányokat.
– Honnan tudod?
Cyn élesen levegőt vett, frusztráltan a saját hiányosságai
miatt. – Valami nem stimmel! Nem tudom egészen… Mennyit
tudsz erről az ügyről? Miért azonosította az orvosszakértő ezt
vámpírtámadásként? Úgy értem, volt már egyáltalán valaha is
ilyen?
A férfi hitetlenkedve nézett rá.
– Úgy érted, Carballót kivéve? Emlékszel rá, ugye? A
zsarura, akit szárazra csapolva találtunk az út szélén?
– Igen, emlékszem rá, Dean! De mivel állítólag nekem
kellett volna ott feküdnöm a porban, miközben Benita azzal
volt elfoglalva, hogy az osztály titkait továbbadja a vámpír
barátjának, nem érezhetem magam túl rosszul emiatt, tudod?
A férfi félrenézett, az állkapcsa olyan erősen összeszorult,
hogy a lány láthatta, amint a fehér csont kirajzolódik a bőrén.
– Dean?
A férfi a távoli forgalomra szegezte a tekintetét.
– A nyomozótiszt a helyszínen azt sugallta, hogy
vámpírharapás volt. Carballo halála óta mindenki vámpírokat
lát a belvárosban, és ez a szép új létesítményünk készen áll, és
csak arra vár, hogy használjuk. – Hüvelykujjával átmutatott a
válla fölött. – A holttesteket egyenesen ide hozták, és
felboncolták, hogy megerősítsék a halálokot, valószínűleg
menet közben. Megrendelték a szokásos – toxikológiai szűrést,
néhány szövetmintát a sebek környékéről, de ez alacsony
prioritású, így még nincs eredmény. Nem mintha nem lenne
elég dolguk a belvárosban. Hartzlernek kellett volna minden
másról gondoskodnia.
– Nagyszerű – mormolta Cyn az orra alatt.
– Mondtam, hogy ez nem az én ügyem! Nekem semmi
közöm ehhez a szerencsétlenséghez, és én sem tudok sokkal
többet, mint te!
– Ki a tanú?
– Milyen tanú?
– Ne légy szégyenlős, Eckhoff! Ti állítjátok azt, hogy van
egy tanútok, aki azonosította Raphaelt.
– Hé, te vagy az, aki azt mondta, hogy beszélniük kell
vele…
– Nem gyanúsítottként! Elég baj, hogy azt hiszitek, hogy
egy vámpír csinálja ezt, de Raphael? Nektek elment az
eszetek! A fickónak biztosabb az alibije, mint a kibaszott
elnöknek; sosincs egyedül!
 – Az alibit meg lehet hamisítani, Cyn.
A nő felnevetett. – Dean, ha Raphael holtan akart volna
látni valakit, sosem találnád meg a holttestet! Komolyan azt
hiszed, hogy egy vámpírlord halott lányokat hagy az utcán?
Van fogalmad róla, mekkora hatalma van?
– Nem, fogalmam sincs! Egyikünknek sincs, és ez a
probléma! Van egy halott beépített zsarunk, akit senki sem
tagadja, hogy egy vámpír ölt meg, és most már halott
tinédzserek hevernek az utcákon. Honnan tudjuk, hogy nem
ugyanaz a fickó az?
Cyn rámeredt, és azon gondolkodott, hogy mit mondjon.
– Elmondtam, mi történt Benitával. Sáros volt. Jobban
bízott a bűnözőkben, mint a zsarukban, és ez a halálát okozta.
Ami a vámpírt illeti, aki megölte őt… miatta már nem kell
aggódnod!
Eckhoff keményen nézett rá. – És ezt te honnan tudod?
– Ahogy már mondtam, ha Raphael holtan akar valakit,
akkor sosem találod meg a holttestet!
– Nagyszerű! Ez kurva jó, Cyn!
– Mit érdekel téged? Egy vámpír ölte meg, és az a vámpír
megfizette az árát. Egy vámpírral kevesebb, egy pont a
jófiúknak, nem igaz?
A férfi pillantása csalódott volt, majdnem megbántott, és a
lány elpirult.
– Sajnálom, Dean, hosszú napok vannak mögöttem, kevés
alvással! De tudod, hogy igazam van a többivel kapcsolatban.
A férfi összevonta a szemöldökét, és mély levegőt vett az
orrán keresztül.
– Ez az ügy bűzlik!
– Igen, így van! Ki a tanútok?
– Nem mondhatom meg, Cyn! Ezt te is tudod!
Cyn arra gondolt, hogy vitatkozik, de a férfinak igaza volt.
– Tudod, Hammel nem illik bele! – mondta helyette.
 – Szerintünk baleset volt, a fickó a lány után ráérzett a
vénára, és könnyebb préda után kezdett nézni.
– Ha egy L.A.-i vámpír vénából akar vért, nem kell ölnie
érte. Az emberek sorban állnak, hogy önként jelentkezzenek.
A pokolba is, a barátod, Hartzler odabent valószínűleg a bal
tökét is odaadná a lehetőségért, ő és az összes haverja is.
Tudsz az etetőházakról. Mit gondolsz, mi folyik ott?
– Talán ez itt szereti a vadászatot.
Megrázta a fejét.
– Ez nem így működik! Egy gyilkosság, és Raphael
végrehajtói rajta lennének, mint legyek a légypapíron!
Huszonnégy órát sem bírna ki. Ezek a fickók nem
játszadoznak, Eckhoff, és nem adnak második esélyt!
Sóhajtott egyet. – Ez nem az én ügyem – mondta újra, és a
lány nyilvánvaló megkönnyebbülést érzett a szavai mögött. –
Tudok beszélgetni, de ennyi.
– Tudom! – Az órájára pillantott. – Figyelj, most már
tényleg rohannom kell. Még egy megállót be kell iktatnom,
mielőtt hazamegyek, aztán alszom vagy tíz órát a saját
ágyamban. – Fáradtan megdörzsölte az arcát. – És aztán vissza
kell térnem az igazi munkámhoz, ami nem más, mint
megtalálni egy szökevény tinédzsert, mielőtt ő lesz a
következő áldozat.
– Ennek köze van a texasi ügyedhez?
– Igen, elég biztos vagyok benne, hogy Los Angelesbe
szökött. Luci már keresi, és megadtam a számomat valakinek,
aki talán még mindig tartja a kapcsolatot, de… – Megvonta a
vállát. – Tudod, hogy megy ez.
– Tű a szénakazalban.
– Valami ilyesmi. Oké. – Beszállt az első ülésre.
Eckhoff az egyik kezét a nyitott ajtó tetején pihentette, és
behajolt. – Vigyázz magadra, Prücsök! Bárki is áll a
gyilkosságok mögött, azt akarja, hogy azt higgyük,
vámpírokról van szó, és lehet, hogy nem venné jó néven, ha
valaki rácáfolna a blöffjére.
 – Mi ebben az újdonság? Nem, nem! – A nő elhárította a
férfi ellenvetését, mielőtt a férfi hangot adhatott volna neki. –
Óvatos leszek! Most pedig hadd menjek haza!
A férfi elhátrált, hagyta, hogy becsukódjon az ajtó, mielőtt
rácsapott volna a lány autójának tetejére, és elindult volna az
utcán a saját, amerikai szedánja felé. Cyn egy gyors
hárompontos fordulatot tett, és odaintett a férfinak a nyitott
ablakon keresztül, amikor elhajtott mellette. Vissza kellett
érnie Luciához, fel kellett vennie Mirabelle-t, és még
napfelkelte előtt be kellett költöztetnie a lányt a lakásba.
Feltéve, hogy egy másik vámpír nem dönt úgy, hogy
megjelenik váratlanul.
 22. Fejezet

Cyn hullafáradt volt, mire behajtott a malibui lakása alatti

garázsba. A mellette ülő Mirabelle ideges volt, aggódott az
első olyan napfelkeltéje miatt, amit távol töltött az általa ismert
egyetlen otthon biztonságától – még akkor is, ha azt az otthont
Jabril Karim börtönné változtatta. Cyn próbálta megnyugtatni,
mondván, hogy egész nap vele marad, hogy az ablakok mind
sötétítővel vannak ellátva, Cyn saját, éjszakai bagoly szokásai
miatt, de a lány továbbra is rettegett. Cyn nem igazán
hibáztathatta, de ő maga is annyira kimerült volt, hogy már az
is erőfeszítésébe került, hogy egy izgága Mirabelle-lel
foglalkozzon.
Kinyitotta a garázsból a társasházba vezető nehéz ajtót, és
tartotta a lánynak, amíg bement, majd a lépcső irányába intett.
– Menj csak fel! – mondta. – Mindjárt jövök én is!
Mirabelle bizonytalan pillantást vetett a lépcsőre, mielőtt
elindult volna felfelé, miközben Cyn becsukta az ajtót, és
megfordult, hogy hatástalanítsa a biztonsági riasztót. A lány a
homlokát ráncolta, amikor meglátta a zöld fények sorát,
amelyek azt jelezték, hogy a rendszert már hatástalanították.
Cyn ritkán felejtette el élesíteni a biztonsági rendszerét, és
soha nem akkor, amikor elutazott a…
Felnézett, amikor az emeletről hangos puffanás hallatszott,
mintha valaki elejtett volna egy bőröndöt… vagy egy testet.
Cyn teljesen mozdulatlanul állt, és figyelt… de nem hallott
semmit. Kibújt a kabátjából, kicsatolta a fegyvere biztonsági
pántját, és nesztelenül a lépcső lábához lépett. Közel volt a
napfelkelte; talán a lány már álomba ájult. Duncan
kihangsúlyozta, hogy milyen fiatal.
 Cyn elindult felfelé a lépcsőn, egy-egy puha lépéssel.
Felérve az első lépcsőfordulóhoz megállt. A lépcső tetején egy
sötét kupacot látott; Mirabelle volt az, aki lekuporodva, magát
szorosan átölelve, halkan nyöszörgött. Cyn felsietett az utolsó
lépcsőfokokon, féltérdre ereszkedett, és megnyugtatóan
végigsimított a fiatal nő hátán, miközben átfutott pillantásával
a szobán, de nem talált semmit. Átfutott rajta az az emlék,
ahogy Mirabelle görcsbe rándul Jabril kegyetlenségének
ostorcsapásai alatt, és azon tűnődött, vajon Jabril próbál-e újra
kapcsolatba lépni vele. Talán Duncan pajzsa mégsem volt elég.
Egy félig észrevehetetlen mozdulat miatt megpördült, a
keze automatikusan a vállszíjához és az ott lévő Glock 17-
eshez ért. A nappalijában lévő árnyékok elmozdultak, ahogy a
keze a fegyver csövéhez ért. A fegyvert már félig kivette a
pisztolytáskából, amikor rájött, hogy ki az.
– Nem! – vicsorgott Cyn. Visszalökte a Glockot a tokjába,
és kiegyenesedett. Három kemény lépéssel elért a nappaliba. –
Nem, nem, nem! Nem teheted ezt, Raphael! Nem jöhetsz be
ide, és…
Raphael is kiegyenesedett teljes magasságába, erőteljes
teste a lány fölé magasodott, fekete szeme ezüstösen izzott a
gyenge fényben. Azok az érzéki ajkak magabiztos mosolyra
húzódtak, és az árnyékok simogatták az arca tökéletes
vonásait, megmutatva annak szépségét. Az elmúlt hónap
szívfájdalmának minden egyes pillanata visszatért, hogy
gyomorszájon vágja, elfojtva a szavait, és megállítva Cynt.
– Mit akarsz? – kérdezte halkan, remélve, hogy a férfi nem
hallja meg az alatta rejlő fájdalmat.
A vámpírlord rámeredt, jóképű arca olvashatatlan volt. De
hát Cyn sohasem volt képes bármit is leolvasni róla, hacsak a
férfi nem akarta. Azt kívánta, bárcsak ugyanezt ő is
elmondhatná magáról.
– Tudni akartam, hogy jól vagy-e.
Olyan értelmesen hangzott.
– Jó – mondta a lány. – Látod, hogy jól vagyok, és most már
elmehetsz!
 – Cyn… – kezdte, de a lány meghallotta, hogy Mirabelle
halkan nyögdécsel a háta mögött, és visszasietett mellé.
– Semmi baj, Mirabelle! – mondta, és a lány mellé guggolt.
– Sajnálom, sajnálom! – suttogta Mirabelle a könnyein
keresztül.
– Semmi baj! Gyere, drágám, kelj fel!
– Nem tud – jegyezte meg Raphael hűvösen.
Cyn érezte, hogy a fájdalom helyébe dühroham lép. Felállt,
egyetlen mozdulattal megpördült, és odasétált hozzá,
egyenesen a férfi arcába.
– Ne csináld ezt vele! – sziszegte. – Azért jött vissza velem
ide, mert azt mondtam, hogy te jobb vagy ennél, jobb vagy
annál a texasi seggfejnél! Ha dühös vagy rám, rendben,
haragudj rám, de ne merészeld így kihasználni őt!
A férfi visszabámult rá, ugyanolyan dühösen, mint ő, és
Cyn első gondolata az volt, hogy elgondolkodik, mi a fene
joga van neki haragudni bárkire is. Egy örökkévalóságnak
tűnő ideig bámultak egymásra, aztán a férfi kikerülte a lányt,
és Mirabelle-hez lépett, féltérdre ereszkedve mellette.
Cyn figyelte, ahogy gyengéden a lány remegő vállára teszi a
kezét, és lehajolva egyenesen a fülébe beszél. A hangja túl
halk volt ahhoz, hogy Cyn bármit is halljon, de Mirabelle
vékony teste abbahagyta a remegést, és megkönnyebbülten
zokogni kezdett, a zokogása nevetésbe csapott át, ahogy
minden izma egyszerre látszott ellazulni. Mirabelle végre
felemelte az arcát, és valami imádathoz közeli módon bámulta
Raphaelt, kék szemei könnyektől csillogtak a gyenge fényben.
Raphael gyengéden kinyújtotta a kezét, és letörölte őket,
félresöpörve egy kósza tincset az arcáról. Cyn éles
féltékenységet érzett, amit azonnal szégyen követett, hogy
ilyen kicsinyes. És ilyen ostoba.
A vámpírlord felállt, és felemelte magával Mirabelle-t is.
Újra mondott neki valamit, és a lány bólintott, félénk
mosollyal ajándékozta meg, amit aztán Cynre is átvitt.
Cynthia odasétált, ügyelve arra, hogy Mirabelle közte és
Raphael között maradjon.
 – Gyere, Mirabelle, a napfelkelte már nem lehet messze!
Hadd mutassam meg a szobádat, és átöltözhetsz valami
kényelmesbe. Nem akarhatsz egész nap azokban a ruhákban
aludni!
Anélkül, hogy hátranézett volna, a fiatal vámpírt a konyhán
túli folyosóra terelte, onnan pedig a két vendégszoba közül a
nagyobbikba. Kellemes, bár személytelen szoba volt, mivel
Cynnek ritkán voltak említésre méltó vendégei. Valamikor a
féltestvére, Holly rendszeresen jött, még ha ő is hívta meg
saját magát. De legutóbb, amikor Holly itt volt, megpróbált
betörni Cyn dolgozószobájába, hogy fényképeket és videókat
lopjon el Cyn vámpír ügyfeleiről. Holly úgy gondolta, hogy az
eltulajdonított tárgyak sok pénzt érnének a különböző
bulvárlapoknak, és televíziós csatornáknak. Igaza volt.
Szerencsére, Cyn rajtakapta, mielőtt neki és balfék betörő
barátjának sikerült volna bejutnia a bezárt ajtón. Ami
valószínűleg megmentette az életüket. A vámpírok nem vittek
bíróság elé, ha megsértetted a magánéletüket. Az ő
megoldásaik általában tartósabbak voltak.
Persze Holly ezt nem egészen így látta. Nem mintha Cynt
érdekelte volna. Hollyt már semmilyen körülmények között
nem látta szívesen.
Cyn odasétált a szekrényhez, ahol még mindig ott lógott a
húga néhány ruhája. Egy dolgot el kellett ismernie Hollyról; a
nőnek kiváló ízlése volt.
– Lássuk, mi van itt – mondta leginkább magának. Feltúrta
a ruhákat, és előkerült egy áttetsző, szép és drága selyem
hálóing, amely úgy nézett ki, mintha soha nem viselték volna.
– Mit szólnál ehhez ma estére? Holnap elmehetünk vásárolni
neked néhány saját cuccot. – Megfordult, kezében a
hálóinggel, de Mirabelle már az ablaknál állt, és a függönyöket
ide-oda húzogatta, ellenőrizve, hogy mennyire takarnak. Cyn a
hálóinget a franciaágyra dobta, és odasétált. A lány mellett
elnyúlva felnyúlt, és lehúzta a sötétítőfüggönyt.
– Tessék, látod – mondta megnyugtatóan. – Az árnyékoló az
egész ablakot elfedi, de hogy teljesen biztosak legyünk, a
függönyt is elé húzhatjuk. – A szavait tettek követték. – Hidd
el, Mirabelle, semmi sem jut át rajta! Ez a szoba nappal
koromsötét.
– Kedves – mondta Mirabelle hirtelen.
Cyn a homlokát ráncolta. – Kicsoda?
– Lord Raphael. Azt mondtad, hogy kedves lesz, és az is.
– Nem hiszem, hogy valaha is a „kedves” szót használtam
volna Raphaelre vonatkoztatva – felelte Cyn savanyúan.
Mirabelle elpirult.
– Nem, nem egészen. De ő az – erősködött. – Ő a te…
– Nem! – mondta Cyn gyorsan. – Nos, többé már nem! –
tette hozzá. – Lehet, hogy kedves, de egy seggfej is. Ezt soha
ne felejtsd el, Mirabelle! A férfiak lehetnek kedvesek és
aranyosak, amikor akarnak, de alatta továbbra is egy rakás
seggfej maradnak.
Mirabelle azzal az óvatossággal bámult rá, amit a teljesen
őrültekkel szokás.
– Nem érdekes! Nem kell emiatt aggódnod! Igen, Raphael
rendes fickó, ha akarja, és meg fog védeni téged. Maradjunk
ennyiben! Most pedig… Itt van a mosdó. – Odasétált,
kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét, hogy megbizonyosodjon
róla, hogy vannak-e törölközők és minden más, amire egy
embernek szüksége lehet éjszakára… vagy napközbenre. – Az
ágy kényelmes… – A hangja elakadt, amikor meglátta, hogy
Mirabelle ismét aggódva néz körül. – Figyelj, Mirabelle, az a
szekrény elég nagy. Ha ott jobban érzed magad, akkor…
– Nem – mondta Mirabelle gyorsan. – Nem! Elegem van
abból, hogy szekrényekben alszom. – Mély levegőt vett, és
kihúzta a vállát. – Nem lesz semmi bajom! Ez csodálatos,
Cynthia! Köszönöm!
Cyn elmosolyodott, megkönnyebbülten látta, hogy a kislány
visszanyerte a gerincét. Nem egy kislány, Cyn! Nem sokkal
fiatalabb nálad, akárhogy is néz ki.
– Rendben! Magadra hagylak. Ha bármire szükséged van,
odakint leszek, vagy az emeleten. A hálószobám egy emelettel
feljebb van, de ha kiabálsz, meghallom, oké? És ígérem, hogy
egész nap itt leszek. Teljesen ki vagyok ütve, valószínűleg
előbb fogsz felébredni, mint én.
– Oké! Köszi!
– Semmi gond! Aludj jól! – Jól mutatta, mennyire furcsa
lett az élete, hogy Cyn még csak nem is tartotta furcsának,
hogy ezeket a szavakat mondja egy épp lefekvő vámpírnak.
 23. Fejezet

Cyn azt hitte, hogy Raphael már elment, amikor visszasétált

a félhomályos konyhába. Egyszerre volt megkönnyebbült és
furcsamódon csalódott. De aztán meglátta, hogy a férfi az
ablakok mellett áll, háttal a szobának, ahogy az óceánt
bámulja. Tökéletesen beleolvadt az árnyékba, és a lánynak
ismét eszébe jutott, milyen hatalmas a férfi, hogy a sötétséget
úgy tudja maga köré vonni, mint egy köpenyt a normális
emberi szemek ellen.
– Miért Duncant hívtad? – kérdezte.
Cyn pislogott, kizökkenve a férfi tökéletességén való
elmélkedésből.
– Mi van? – kérdezte zavartan.
A férfi olyan hátborzongató kecsességgel pördült meg,
amitől minden mozdulata táncnak tűnt. – Miért Duncan? Azt
hitted, hogy én nem segítek neki?
– Nem! – tiltakozott a lány. – Nem, tudtam, hogy segíteni
fogsz; ezért is hoztam ide.
– Akkor miért Duncant hívtad?
Nem akart válaszolni erre a kérdésre. Nem akarta bevallani,
mekkora fájdalmat okozott neki, hogy beszéljen vele, hogy
lássa, ahogy ott áll és tanulmányozza őt olyan ezüstös
szemekkel, mint az alacsonyan járó hold az óceánon odakint.
– Későre jár, nem igaz? – mondta. – Nem kellene már
visszaérned a birtokra?
A férfi elmosolyodott, szórakozva a lány ügyetlen
témaváltásán. Áthaladt a szobán, elég közel jött, hogy a lány
érezze az arcszeszének könnyű, fűszeres illatát, láthatta, ahogy
a férfi agyarai enyhén az ajkaihoz nyomódnak, amelyekről
biztosan tudta, hogy elképesztően puhák.
– Aggódsz értem, Cynem? – mormogta a férfi.
A lány rövid időre lehunyta a szemét, küzdve a késztetés
ellen, hogy bezárja azt a néhány centimétert, és a férfi karjaiba
temetkezzen.
– Nem vagyok a tiéd – suttogta kétségbeesetten. – Senkié
sem vagyok.
Raphael kinyújtotta a kezét, hogy ujjait a lány tincseibe
fonja, és közelebb rántsa magához. Az orrlyukai kitágultak,
ahogy levegőt vett.
– Hozzád ért!
– Nem! – ellenkezett, mielőtt eszébe nem jutott Jabril
alkalmi érintésének tapadós érzése. – Csak a kezemet, nem
akartam…
– Már ezért is meg kellene ölnöm! – A férfi szája közel volt
a bőréhez, a lehelete melegen érintette a halántékát, és Cyn
nem emlékezett, mikor került ilyen közel hozzá. Lágy ajkai
végigsiklottak a lány arcán, a várakozó szájáig. A lány gyenge
tiltakozást nyöszörgött, amikor a férfi szája az övére tapadt,
amikor a karja a háta köré fonódott, és hatalmas testének
tömör hosszához húzta.
A csókban nem volt semmi romantika vagy csábítás.
Kemény és követelőző volt, éhség és szükség. Az agyarak
előrenyúltak, beleszúrtak a lány nyelvébe, és Raphael
élvezettel hümmögött, ahogy megérezte szájában a lány vérét.
Cyn a vámpírlordhoz szorította magát, éreznie kellett Raphael
izgalmát, tudnia kellett, hogy ugyanúgy akarja őt, mint
ahogyan ő akarja a férfit. Raphael felemelte a lányt a földről,
hagyta, hogy agyarai mélyebbre süllyedjenek Cyn alsó ajkának
puhaságába, és morgott, amikor a meleg vér folyni kezdett. Az
érzés a vágy újabb rohamát hozta, és Cyn a férfi nyaka köré
fonta a karját, ujjait a rövid hajába túrva. Visszaharapott,
emberi fogait a férfi puha szájába nyomta, élvezte a vérének
ízét, és érezte az extázis áradását, ahogy az lecsúszott a torkán.
Raphael az egyik kezével a lány fenekét tartotta, a másikkal
a csípője köré emelte Cyn a lábát, a combjai közötti
hasadékhoz dörzsölve az erekcióját. A lány felsikoltott, mert
ebben a pillanatban az életénél is jobban akarta a férfit, érezni
akarta, ahogy a súlya lenyomja, széttárja a lábait, és mélyen
beledöfi a farkát, keményen a puha bársonyosságába.
És eszébe jutott, hogy Duncan elmondta neki, hogyan
jelölik meg a vámpírlordok az emberi szeretőiket. Elárasztotta
a rideg valóság.
– Nem! – préselte ki magából. A teste sikoltozott a dühtől,
kefélni vágyott a férfivel; a szíve ismét megszakadt, amikor
ellökte magától. A haragot választotta a bánat helyett,
összeszedte magát, és mindkét kezét a férfi kemény mellkasára
szorította. Kissé megtántorodott, amikor a férfi elengedte.
– Miért nem tetováltatod a neved a kibaszott homlokomra!
– vicsorogta, egyik kezével letörölve a szájáról
összekeveredett vérüket.
Raphael lehetetlenül gyorsan kinyúlt, és elkapta a lány
kezét, hogy érzéki nyelvcsapásokkal nyalogassa le a vért.
Hátralépett, megnyalta az ajkát, és a vágytól izzó szemekkel
bámult a lányra, hogy tudassa vele, milyen jó íze van.
– Ha tudtam volna, hogy Texasba mész – mondta
bársonyosan –, megtettem volna!
– Szemétláda!
A férfi ismét közelebb húzódott, a lélegzete összekeveredett
az övével, miközben az egyik ujját végigsimította az arcán,
hogy végül megpihenjen a nyakán lüktető vénáján.
– Mondd, hogy nem akarsz engem, édes Cyn! – mormogta.
– Mondd ki, és örökre békén hagylak!
A lány fájdalmasan felsóhajtott, megdöbbenve a
gondolattól, hogy soha többé nem láthatja a férfit.
– Menj el, Raphael! Már az is fáj, ha nézlek!
A férfi leengedte a kezét, és elhúzódott tőle. A szemében
valami nagyon is fájdalomra emlékeztető dolog villant fel,
mielőtt gyorsan lehunyta volna, és helyét a szokásos,
gondosan üres arc vette át. Cyn egy pillanatra megbánást
érzett, amiért megbántotta, amit az undor hulláma követett,
hogy a férfi még mindig ilyen könnyen manipulálja őt.
– A te Mirabelle-ednek be kell mutatkoznia – mondta
kifejezéstelenül. – Ez az én területem, Cyn!
– És ezt hogyan csinálja?
Elmosolyodott, ismét a magabiztos arrogancia sugárzott
róla.
– Hívjon fel egy időpontért. Hogyan másképp? – Sarkon
fordult, és elvette a kabátját a kanapé háttámlájáról. – Mindjárt
hajnalodik. Rohannom kell! – Mielőtt a lány megállíthatta
volna, a férfi megragadta a lány pólójának elejét, és magához
húzta egy kemény, gyors csókra. – Később találkozunk,
Cynem! – És már el is tűnt, nem volt több, mint egy
elmosódott mozgás, ki a bejárati ajtón és le a külső lépcsőn,
mielőtt az ajtó még becsukódott volna.
Cyn odasétált, és behúzta a reteszt, azon tűnődve, miért is
vesződik ezzel, amikor a rá nézve legnagyobb fenyegetés
nyilvánvalóan bármikor besétálhat, amikor csak akar. Kinézett
az ablakon, ahol az égbolt továbbra is sötét maradt a fekete
óceán felett, a hold végre lenyugodott. Valahol a keleti
horizonton az égalja már halványodni kezdett, előre jelezve a
napfelkeltét, de az ő lakása nyugatra nézett. Elhúzta a
függönyt a közelgő nap ellen, és felment a lépcsőn a harmadik
emeleti hálószobájába, lekapcsolva a kis konyhai lámpát,
miközben átment rajta.
A hálószobájában teljesen sötét volt; csak a különböző
LED-ek fénye rajzolta ki az ismerős formákat. Levetkőzött,
hagyta, hogy ruhái a padlóra hulljanak, és belebújt a babapuha,
finomszövésű ágyneműje alá. A szemei lecsukódtak, és a
régóta halogatott kimerültség magával ragadta, felszabadítva
őt, hogy a vámpírlord öleléséről álmodjon.
 24. Fejezet

A fából készült fedélzet hideg volt mezítláb, a korlát rúdja

nedves a ködös éjszakai levegőben. Megdörzsölte a karját a
hideg ellen. Raphael mögé lépett, és széles mellkasának feszes
izmaihoz húzta. Nem volt igaz, amit a vámpírokról mondtak.
Nem voltak jéghidegek, és nem is voltak halottak. A szívük
pumpált, a vérük lüktetett, a tüdejük fújtatott. A
testhőmérsékletük csak egy kicsit volt hűvösebb, mint az
átlagembereké, valószínűleg ez volt az oka a régi babonáknak.
De amikor Raphael karja átölelte, melegben és biztonságban
érezte magát, védve a nyirkos éjszakától és minden
fenyegetéstől, amit az rejtegethetett.
– Emlékszem, amikor először láttam az óceánt. – A hangja
mély mormogás volt, az arca a lány hajába simult. – Zsúfolt
volt és zajos, mocskos a mosdatlan testek bűzétől és sokkal
rosszabbtól. Alig láttam a vizet, mert a hajók három-négy
méter mélyen kötöttek ki a dokkoknál.
Cynthia csendben és nyugodtan hallgatta. Soha nem mesélt
a múltjáról.
– Szentpétervár volt akkoriban a világ közepe. Vagy
legalábbis ezt mondogattuk magunknak. A birodalom
központja volt, és ez elég volt.
Oroszország, ismerte fel Cyn. A cári Oroszországról
beszélt.
– A franciaországi kikötőváros, Brest ugyanilyen rossz volt,
amikor végül elhagytam Európát, hogy idejöjjek, New York
pedig még rosszabb. Soha nem fedeztem fel az óceán
szépségét, amíg nyugatra nem költöztem. Emlékszem, ahogy
átjöttem a hegyen, vonzott a levegő frissessége, a víz sós íze.
Azon az éjszakán telihold volt, és mint egy tanulatlan fiú
bámultam a horizont tágasságát, amely addig nyúlt, ameddig a
szem ellátott, és semmi jele sem volt annak, hogy az ember
valaha is járt itt a maga zajos szokásaival. – A férfi lélegzetet
vett, szorosabb ölelésbe vonta a lányt, ajkait a halántékához
nyomva.
– Akkor tudtam, hogy ez lesz az otthonom. Más városokban
is vannak házaim, gyönyörű helyek, lenyűgöző kilátással. De
nekem csak egy otthonom van, édes Cyn, és az itt van.
A férfi lehajtotta a fejét, és az ajkai végigkísérték a lány
nyakszirtjének vonalát, majd fel a nyakán, hogy gyengéd
csókot nyomjon a szája sarkára. A lány összefonta az ujjait a
férfiéval, a fejét Raphael vállára hajtotta, és lehunyta a szemét,
hallgatta a hullámok halk morajlását, érezte, ahogy a férfi
szívverése egybeesik a saját ereiben lüktető pulzussal.

****

Cyn hirtelen felébredt saját hálószobájának ismerős

sötétségében, ujjaival elgondolkodva simogatta végig Raphael
szájának álmában bejárt útját. Felült, ránézett az órára, és
rájött, hogy átaludta a napot. Már majdnem világos volt,
amikor végre elaludt, és az évnek ebben a szakában a nap
korán nyugszik, ami azt jelentette, hogy a vámpírok az
éjszakával együtt kelnek. Ami jó volt, mert voltak kérdései,
amire csak egy vámpír tudott válaszolni. A mobiltelefonjáért
nyúlt, felcsapta, és éppen a híváslistáját görgette, hogy
eldöntse, kit hívjon fel, amikor a földszinten megszólalt a
csengő. Egy teljes percig azon gondolkodott, hogy nem
válaszol, de aztán úgy döntött, hogy legalább érdemes
megnézni. Felállt, felhúzta az előző napi gyűrött farmerját, a
fején át felvett egy régi melegítőt, és az erkélyre lépett, hogy
lelessen a verandára.
A vámpír a bejárati ajtónál azonnal felnézett, Cyn lopakodó
mozdulatai nem maradtak észrevétlenek éles hallásának a
csendes éjszakában.
 – Ms. Leighton? – A halvány holdfény sárgán csillogott a
szemeiben.
– Hm. Igen.
Az agyarak megvillantak, ahogy elvigyorodott, és felemelte
a karjában tartott kis hűtőtáskát.
– Lonnie küldött. Azt mondta, ez Mirabelle-é.
– Ó! Oké, mindjárt lemegyek.
Cyn visszalépett a házba, nyitva hagyva a tolóajtót. Hideg
volt, de a hullámok egyenletes mozgása ismerős hang volt, a
friss levegő pedig szívesen látott betolakodó. A lakásban csend
volt körülötte, amikor lefelé tartott, Mirabelle még nem
mozdult.
Eltartott néhány percig, mire az összes zárat visszahúzta, de
a vámpír türelmesen várt, amikor végre kinyitotta az ajtót.
Várakozó pillantást vetett rá, de Cynnek esze ágában sem volt
behívni. A saját bőrén tanulta meg, hogy ha egyszer behívta,
nem tudta visszavonni. Elég bosszantó volt az is, hogy
Raphael kedvére ólálkodott a háza körül, nemhogy egy
vámpír, akit nem is ismert.
Kinyújtotta a kezét, és kivette a hűtőtáskát a férfi karjából. –
Köszönöm! Hé – mondta, és eszébe jutott a kérdés, amire
ébredt. – Lonnie a közelben van?
A férfi megvonta a vállát. – A tengerparti házban.
– Kéznél van a mobilszáma?
A férfi kissé gyanakvó pillantást vetett rá, de előhúzott a
zsebéből egy telefont, és gyorsan felolvasta a számot. Cyn ezt
magában ismételgette, miközben átsietett a szobán, és letette a
hűtőtáskát a sziget pultjára. Felkapott egy tollat, és gyorsan
felírta a számot, majd visszafordult az ajtó felé, de a vámpír
már eltűnt.
– Gondolom, nem számított borravalóra – mondta az üres
szobának.
Amikor az ajtó ismét becsukódott, és minden zár a helyére
került, a lány a hűtőtáskára nézett, és azon gondolkodott, hogy
mit kezdjen vele. Végül úgy döntött, hogy az egészet
betuszkolja a hűtőjébe, ami szokás szerint szinte üres volt, így
bőven volt benne hely. Ha kiderülne, hogy Mirabelle jobban
szereti a szobahőmérsékletű vért, még mindig felmelegíthetik
valahogy. Valahogy, amihez nem kellett a mikrohullámú sütő.
Cynnek nem tetszett a gondolat, hogy egy zacskó vér
szétrobbanjon a kedvenc főzőkészülékében. Talán
használhatnának forró vizet. Homályosan emlékezett arra,
hogy egyik ismerőse vagy egy másik ismerőse egy edény forró
vízben melegítette meg a cumisüveget. Megvonta a vállát.
Majd kitalálnak valamit.
A kávé következett, egy olyan automatikus folyamat, amire
nem is emlékezett, hogy egyáltalán csinálta, amíg nem
fonódtak hálásan az ujjai az első bögre köré. Ivott néhány
életmentő kortyot, feltöltötte a csészét, és visszament az
emeletre az irodájába. Az ajtó zárva volt, mint mindig, amivel
nemrég meghiúsította a húga, Holly tolvajlási kísérletét. Cyn
rajtakapta a két leendő betörőt, amint megpróbálták feltörni a
zárat. Nem jártak sikerrel, de azért kicserélte a zárat. Nem
kockáztatott, ha az ügyfelei bizalmas adatairól volt szó.
Kávéscsészéjét az egyik kezében tartva beütötte a kódot az
újonnan beszerelt billentyűzeten, hallgatta, ahogy a nehéz
retesz kioldódik, majd kinyitotta az ajtót, és az íróasztalához
lépett, felkapcsolta az asztali lámpát, és bejelentkezett a
számítógépébe.
Egy gyors ellenőrzés az e-mailjei között egy zsúfolt spam
mappát mutatott, és nem sok mást. Egyetlen e-mail volt
Duncantől – Alexandra beleegyezett, hogy ma éjfélkor
találkozik Cynnel és Mirabelle-lel. Milyen különös. Azt is
megjegyezte, hogy Mirabelle találkozója Raphaellel –
ellenőrizte a dátumot a naptárában – egy hét múlva lesz.
Elkomorult, és beütötte Duncan számát.
– Jó estét, Cynthia! – vette fel Duncan a szokásos nyugodt
hangján.
– Miért ilyen sokára lesz?
– Jól vagyok, köszönöm, hogy megkérdezted!
– Igen, igen! Jó estét, Duncan! Bízom benne, hogy minden
rendben van, és bla-bla-bla-bla. Szóval miért ilyen sokára
lesz?
– Mi lesz sokára?
– Mirabelle találkozója Raphaellel. Miért kell várni jövő
vasárnapig? Nem lenne nagyobb biztonságban, ha hamarabb
megtennénk?
– Valóban, de vannak bizonyos formaságok, amelyeket
tiszteletben kell tartani. Tájékoztatni kell Jabrilt bár azt
hiszem, feltételezhetjük, hogy legalábbis ez a része mostanra
már tényleg csak formalitás. Ugyanakkor joga van ahhoz is,
hogy egy tanú jelen legyen, aki igazolja, hogy Mirabelle
szabadon hozta meg a döntését, és nem kényszer hatására.
Miután megfelelően tájékoztatták a szándékáról, Jabrilnak egy
hete van arra, hogy mindkét fél számára elfogadható tanút
állítson. Ami azt jelenti, hogy ez előtt az idő előtt nem tehet
fogadalmat Lord Raphaelnek.
– Várj, azt mondod, hogy Mirabelle-nek fel kell hívnia
Jabrilt? Nem hiszem…
– Persze, hogy nem! Ez a két vámpírlord közötti ügy.
Raphael ma este fogja felhívni Jabrilt.
– És mi lesz ezzel a tanúval?
– Mi van vele?
– Lehet maga Jabril is…
– Egyáltalán nem. A Tanács tagjai csak kifejezett
engedéllyel utazhatnak egymás területére, és ezt az engedélyt
ritkán adják meg, kivéve a teljes Vámpírtanács éves gyűlésére,
amely rotációs rendszerben zajlik a tagok között.
– Akkor ki lesz a tanú?
– Nem tudom.
– Nem Asim.
– Á, igaz is, Asimmal már találkoztál. Elbűvölő ember.
Nem, nem Asim lesz az. Raphael soha nem fogadná el őt.
Nem, egy kisebb valaki lesz az, valaki, akit Jabril nem fog
bánni, ha elveszít, ha kiesik a sorból.
– Iiigen!
 Duncan felnevetett. – Ne aggódj, Cynthia! Nem lesz semmi
zűrzavar! Legalábbis a jelenlétedben nem.
– Jó tudni! Rendben, akkor beírom a naptáramba.
– Alig várom, hogy találkozzunk!
– Mmmhmm. Várj! – mondta Cyn. – Mirabelle veszélyben
lehet addig? Úgy értem, megpróbálhatja Jabril visszaszerezni
őt?
– Ostobaság lenne a részéről, de lehet, hogy elég
elkeseredett ahhoz, hogy megpróbálja, igen. Mirabelle
vagyona jelentős, és Jabril már évek óta sajátjaként kezeli.
Sokkal nagyobb biztonságban lesz, ha a birtokon belül van,
akár Alexandrával, akár itt, a főépületben. Elhozod még ma
este őt?
– Úgy terveztük, hogy előbb bevásárolunk. Az üzenetedben
éjfélt írtál.
– Akkor átküldök valakit, aki elkísér benneteket. Talán
Mirabelle szívesen találkozna Elkével. Nem hiszem, hogy
Jabrilnak egyetlen nő is van a kegyencei között.
– Tényleg azt hiszed, hogy fennáll a veszély?
– Nem! Ilyen hamar nem, de miért kockáztatnánk?
– Oké. Elke jó lesz. Felvegyük őt?
– Nem, egy órán belül az ajtód előtt lesz. Várd meg,
Cynthia!
– Mintha én nem ezt akarnám.
Még mindig nevetett, amikor letette. Cyn elmosolyodott.
Kedvelte Duncant. Kár, hogy a főnöke ekkora seggfej volt.
Egy egész hét, gondolta. Jobban szerette volna, ha ez az
egész hamarabb elintéződik, de talán jobb is így. Mirabelle egy
kicsit kiheverheti a Jabrillal való traumatikus szakítást,
ráadásul lesz ideje valami szép ruhát találni a nagy napra –
nincs is jobb egy pompás ruhánál, hogy az ember jól érezze
magát a bőrében.
Cyn beírta a dátumot a számítógép naptárába, majd nagy
piros betűkkel felírta egy öntapadós cetlire, amit a
hűtőszekrény ajtajára tett.
Gyorsan átfutotta a maradék e-mailjeit, és gyorsan válaszolt
két potenciális új ügyfél megkeresésére – mindkettő vámpír
volt. Csatolta a szokásos díjainak és feltételeinek listáját, majd
átváltott a Google-ra, és beírta azt a keresést, ami igazán
érdekelte.
Miközben végiglapozta az eredményeket, végigsimított a
nyakán, és ismét végigkövette az utat, amelyet Raphael szája
járt be álmában. A keresés végül behozta a keresett képet, és
alaposan tanulmányozta, mielőtt kinyomtatott volna néhány
oldalt. Az internet csodálatos dolog volt. Miközben a
nyomtatóra várt, a gyomrából felhangzó hangos korgás
emlékeztette, hogy már jó ideje nem evett – utoljára a
szendvicset Lucival. Finom volt, de régen.
Elvette a lapokat, amint azok kijöttek a nyomtatóból,
felkapta az immár üres kávéscsészéjét, és visszament a
földszintre. Miután gyorsan átnézte a fagyasztójában lévő
kínálatot, úgy döntött, hogy megjutalmazza magát egy
muffinnal. És nem is akármilyen muffinnal, hanem egy óriási
kalória- és cukorbombával, amelyet kifejezetten arra terveztek,
hogy felhizlalja Cynt, és segítsen neki férjet szerezni. Ezeket a
muffinokat a házvezetőnője, Anna gyártotta, akit elkeserített
Cyn folyamatos szinglisége, és elhatározta, hogy tesz ellene
valamit. Cyn nem igazán támogatta a nő házasságszerzői
keresztes hadjáratát, de szívesen fogyasztotta a muffinokat…
takarékosan. Soha nem tesztelt egyet sem, de nem volt kétsége
afelől, hogy az aranyló kincsek mindegyike tele van ízletes
kalóriákkal. Betett egyet a mikrohullámú sütőbe, és felcsapta a
mobiltelefonját, hogy felhívja Lonnie-t.
– Cyn! – vette fel. – Micsoda meglepetés! Megkaptad a
vért, amit átküldtem?
– Igen, köszönöm, Lonnie, figyelj…
– Láttad az üzenetemet, hogy gondoskodj róla, hogy az
egészet megigya?
– Üzenet?
– Hagytam egy cetlit a hűtőtáskában. Győződj meg róla,
hogy Mirabelle megissza mindkét tasakkal; nem fogja akarni,
neked kell majd erőltetned, de megteheti, hogy most megiszik
egyet, és később a másikat, ha túl sok lenne egyszerre.
– Hm, fúj, de oké! Lenne egy kérdésem hozzád.
– Lökjed!
– Tegnap arról beszéltetek, hogy Mirabelle inkább
zacskóból iszik, mint vénából. Ezt mondtad, „vénából”.
– Iiigen. – Lonnie elhúzta a szót, mintha azon tűnődött
volna, hogy mire akar kilyukadni.
– Rendben, szóval, szoktál te valaha is artériából inni?
Tudod, mint a nyakon lévő, ami…
– Igen, Cyn! – szakította félbe a férfi. – Tudom, mi az az
artéria. A válaszom nem.
– Nem? Mármint soha?
– Nem, mármint soha!
– Miért? Úgy értem, miért vénák, és nem artériák?
– Emberi keringés, bébi! A vénák a szívbe mennek, az
artériák pedig onnan jönnek ki. Ami azt jelenti, hogy az
artériákban a vér pumpál, innen az emberi pulzus, puff-puff-
puff-puff. Amikor a kórházban vért vesznek, tűt szúrnak a
vénádba. Ugyanez a helyzet egy vámpírnál is, szép, egyenletes
áramlás, nem nagy ügy. Ha átszúrsz egy artériát, akkor igazi
zűrzavar van a kezedben, ráadásul pulzáló zűrzavar. Nem
alkalmas a nyugodt étkezésre, ha érted, mire gondolok.
– De ez nem könnyítené meg a dolgot? Tudod, gyorsabbá?
– De ki akarja gyorsan? Gondolj egy doboz üdítőre.
Felpattintod a tetejét, megiszod, és szépen, könnyedén
kifolyik. De ha helyette egy apró lyukat szúrsz az oldalába,
akkor túl nagy a nyomás, és szétfröcsköl mindenfelé. Nem
tudod irányítani, és nem tudod elég gyorsan meginni. Ugyanez
a helyzet a vérrel is.
– Oké, tehát a nyaknál a nyaki vénát használnád, igaz? –
kérdezte, és eszébe jutott Raphael ajkainak érzése a nyakán. –
Nem a nyaki verőeret?
 – Igen! Miért akarod tudni ezeket a dolgokat, Cyn?
– Valami, amin dolgozom – mondta semmitmondóan,
miközben figyelmét az odafent kinyomtatott képek
átlapozására összpontosította. Megtalálta azt a kettőt, amit
keresett, olyan képeket, amelyek elég világosan mutatták az
emberi nyak főbb vénáinak és artériáinak elhelyezkedését.
Képek, amelyek igazolták, hogy nem egy vámpír csinálta
azokat a lyukakat az öt halott fiatal nő nyakán a megye nagyon
különleges paranormális hullaházában.
– Cyn?
Lonnie hangja visszatérítette a feladatához. – Igen, itt
vagyok. Figyelj, köszönöm, Lonnie! Pont erre volt szükségem.
Ja, és ami Mirabelle-t illeti. Valószínűleg Alexandrával marad
a ma este után. Ott nagyobb biztonságban lesz, amíg ez az
egész texasi dolog el nem rendeződik.
– Alexandrával? – Lonnie meglepettsége nyilvánvaló volt.
– Igen. Duncan javasolta. Az nem lesz probléma, ugye?
Úgy értem, úgyis küldesz vért Alexandrának, nem?
– Igen, igen, így van. Szólj, ha megtetted!
– Remek! Köszönöm, Lonnie! Később beszélünk. – A
mikrohullámú sütő időzítője megszólalt, miközben letette a
telefont. Mire kitöltött magának még egy csésze friss kávét, és
leült, hogy élvezze a muffint, már hallotta az első életjeleket a
vendégszobából. Mirabelle végre felébredt, és kétségkívül
éhes volt.
Amíg megvárta, hogy Mirabelle befejezze a zuhanyzást,
Cyn elővette a hűtőtáskát a hűtőből, és gyorsan átfutotta
Lonnie üzenetét. Amellett, hogy azt javasolta, hogy Mirabelle
igya meg mindkét tasakkal, utasításokat is mellékelt, hogyan
kell a vért a kívánt hőmérsékletre melegíteni. Cyn
meglepődött, hogy az élete eljutott arra a pontra, hogy egy
zacskó vér felmelegítése valakinek a reggelijéhez
mindennaposnak tűnt, de készen állt és várta, amikor
Mirabelle belépett a konyhába.
– Köszönöm – mondta Mirabelle halkan, és nem volt
hajlandó Cyn szemébe nézni.
 Cyn a homlokát ráncolta, és eszébe jutott, mikor Lonnie azt
mondta, hogy a fiatal vámpír zavarban van, amiért zacskóból
kell innia. – Felszaladok gyorsan az emeletre, és
lezuhanyozom, amíg te reggelizel, Mirabelle!
– Persze. – A megkönnyebbülése nyilvánvaló volt.
– Remek! Szóval, a ma esti terv. Először is, szükséged van
néhány igazi ruhára, úgyhogy elmegyünk vásárolni. Elke átjön
a birtokról, hogy csatlakozzon hozzánk. Ő Raphael egyik
biztonsági embere.
Mirabelle aggódónak tűnt, ezért gyorsan hozzátette: –
Duncan szerint nincs veszély, de úgy gondolta, így talán
nagyobb biztonságban érzed magad. És Elke jó fej. –
Elgondolkodva tartott egy kis szünetet. – Bár én nem
fogadnám meg a tanácsát, ha ruhákról van szó, ha érted, mire
gondolok – mondta kacsintva. – Vásárlás után átmegyünk a
birtokra, hogy meglátogassuk Raphael húgát, Alexandrát. Ha
jól kijöttök egymással, akkor nála fogsz lakni. Ha nem, akkor
majd kitalálunk valami mást. Egyébként a találkozód
Raphaellel mához egy hétre van kitűzve. – Megkocogtatta a
hűtőre ragasztott cetlit. – Azt hiszem, vannak erre bizonyos
vámpír szabályok. Ki gondolta volna, igaz?
Elindult felfelé a lépcsőn a saját fürdőszobájába, de eszébe
jutottak Lonnie utasításai.
– Ó – mondta, és megfordult, hogy meggyőződjön róla,
hogy Mirabelle figyel. – Lonnie azt mondta, hogy idd meg
mindkét zacskó vért, de ha most nincs kedved a másodikhoz,
beugorhatunk ide, miután bevásároltunk, és mielőtt átmegyünk
Raphael birtokára. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én
megéhezek a vásárlástól!
– Raphaelhez megyünk? – ragyogott fel a lány arca az
izgalomtól.
Te jó ég, egy tini szerelem, gondolta Cyn. És mind közül,
pont Raphaelbe!
– A birtokra megyünk, de valószínűleg – remélhetőleg, tette
hozzá magában – nem találkozunk Raphaellel – tisztázta a
lány. – Alexandrának van saját háza ott.
 – Ó – mondta Mirabelle kissé leeresztve. – Oké – tette
hozzá sietve. – Köszönöm, Cynthia!
Cyn ismét megállt, félúton a lépcső felé. – Semmi gond,
kölyök, és kérlek, hívj Cynnek! Jó étvágyat a reggelihez! – Ezt
még sikerült is őszinte arccal kimondania.

****

Mire Cyn lezuhanyozott és felöltözött a szokásos

munkaruhájába – farmer, pulóver és cowboycsizma –,
Mirabelle már megitta az első tasak vért, és a tévé előtt ült a
csatornák között váltogatva. Felnézett, amikor Cyn belépett a
szobába, a szeme csillogott.
– Ez elképesztő, Cyn! Itt a világ összes csatornája
megtalálható!
– Igen. Ötszáz csatorna, és még mindig nincs mit nézni! –
Hangos csengő jelezte, hogy valaki a földszinti ajtónál van. –
Ez valószínűleg Elke lesz – jegyezte meg, de semmit sem vett
készpénznek, átment a konyhán a biztonsági monitorhoz, és
látta rajta Raphael kigyúrt és szőke biztonsági vámpír őrét, aki
azt a sötétszürke öltönyt viselte, ami Raphael biztonsági
csapatának egyenruhája volt.
– Szia, Elke! Mindjárt lent leszünk!
Elke fintorogva nézett a kamerába Cyn vidám üdvözlésére.
Ők ketten nem voltak éppen barátok, és biztosan nem jártak
még együtt vásárolni. De Cyn nem akarta, hogy Mirabelle még
jobban stresszelje magát, mint amennyire már amúgy is tette.
– Készen állsz az indulásra? – kérdezte a lánytól.
– Persze! – Mirabelle kikapcsolta a készüléket, és néhány
perccel később már hármasban cikáztak a Pacific Coast
Highwayen, Elke pedig csendben ült a hátsó ülésen.
– A Harmadik utcára megyünk – mondta Cyn Mirabelle-
nek, amikor elhaladtak a malibui móló mellett. – Kicsit hideg
van a kinti vásárláshoz, de ezúttal nem tart sokáig. Csak
néhány cuccot veszünk neked, amivel el leszel pár napig. –
Oldalra pillantott, felmérve Mirabelle alakját, amelyet még
mindig eléggé eltakart a farmer és a bő póló, ami a
rendelkezésére állt. – Azt hiszem, olyan nyolcas méret vagy,
vagy akörül. Talán tízes, ha megfelelően táplálkozol, de
fogadok, hogy fogytál egy kicsit.
Mirabelle megvonta a vállát. – Nem vettem ruhát, mióta
anyám meghalt. Jabril mindig ragaszkodott hozzá, hogy azt
viseljem, amit ő választott. Liznél is, de ő elsunnyogta, és vett
magának cuccokat. Kitalálta, hogyan jusson hozzá a pénzünk
egy részéhez, de sosem árulta el, hogyan. Egyébként sem
számított. Soha nem volt merszem szembeszállni vele. A
legnagyobb lázadásom az volt, hogy anyám régi selyem
hálóingét viseltem.
– Igen, nos, ez már történelem. Egyelőre megteszik majd
ezek is, de amint megtaláljuk Lizt, komolyan bevásárolunk.
– Gondolod, hogy megtalálod?
– A pokolba is, igen! – mondta Cyn, remélve, hogy ez igaz
is lesz.
Néhány percig csend volt az autóban.
– Van valami, amit mondhatok Liznek, ha megtalálom,
hogy tudja, velem vagy? Valami, amit csak ti ketten tudtok? –
Cyn elkapta Elke meglepett pillantását a visszapillantó
tükörben, és rosszalló pillantást vetett vissza rá. Mi van? A
vámpír azt hitte, Cyn nem tudja, mi a dolga?
A néma szóváltásról tudomást sem véve Mirabelle egy
pillanatig elgondolkodott.
– Mondd neki, hogy azt mondtam, hogy nekünk,
teheneknek össze kell tartanunk.
Cyn szkeptikusan felhúzott szemöldökkel pillantott rá.
– Ez egy tréfa még a gyerekkorunkból. Liz meg fogja
érteni.
Cyn megvonta a vállát.
– Ahogy akarod! Figyelj, ahogy már mondtam, a vásárlás
után elviszlek a birtokra, hogy találkozz Raphael húgával,
Alexandrával. Sokkal idősebb, mint te most, de még nálad is
fiatalabb volt, amikor vámpírrá vált. Nem ismerem a
részleteket, de elég nehéz időszakon ment keresztül, mielőtt
Raphael rátalált volna, aztán a múlt hónapban valaki elrabolta,
és megpróbálták vele megzsarolni őt. Visszaszereztük, de egy
másik vámpír, egy Matias nevű fickó meghalt, miközben
próbálta megvédeni őt, és elég közel álltak egymáshoz.
Duncan szerint sok közös van bennetek, és talán segíthetnétek
egymásnak túljutni ezen az egészen.
– Oké. – Mirabelle kételkedő volt. – Akkor ott maradunk?
Az ő házában?
– Ööö, nem. Vagyis, te igen, és természetesen Elke is
marad. De nekem meg kell keresnem Lizt!
– Miért nem jöhetek veled?
Cyn felsóhajtott. – Nézd, tudom, hogy segíteni akarsz, de a
helyek, ahová el kell mennem, az emberek, akikkel beszélnem
kell… velem sem szívesen beszélnének, nemhogy olyannal,
akit nem is ismernek. Ráadásul… – Cyn elkomorult, próbált
kitalálni valamit, hogy szépen fogalmazza meg, de nem jutott
semmire. – Egyedül dolgozom, Mirabelle – mondta
egyszerűen. – Sajnálom, de ez van!
– De ő a húgom!
– Tudom, és tudom, hogy azt akarod, hogy minél hamarabb
megtaláljam. Szóval hagynod kell, hogy végezzem a
munkámat, oké?
– Rendben! – A fiatal nő felsóhajtott, és kinézett az
ablakon. – Mit gondolsz, mit fog tenni Lord Raphael? –
kérdezte végül. – Úgy értem, amikor elmegyek hozzá?
– Nem tudom! Valami formálisat és nagyképűt, gondolom.
– Hallotta, ahogy Elke nevetve felhorkan a hátsó ülésen. – Úgy
tűnik, ezek a fickók szeretik a fullasztó ceremóniákat –
folytatta. – Különben is, te mondtad, hogy kedves fickó.
– Igen, de emellett nagyon ijesztő is!
Cyn felnevetett. – Hát, ebben legalábbis egyetértünk! –
Becsúszott a parkolóház első szintjén egy üres helyre, és
leállította a motort. – Menjünk vásárolni!
 25. Fejezet

Houston, Texas

Jabril kilépett az elkülönítő kamrából, érezte a levegő enyhe

mozgását, ahogy a nehéz ajtó becsukódott, és elzárta a
mögötte lévő szobát betöltő halálszagot. Az őrei kihallgatása
igencsak kielégítő volt. Nem mintha bármi újat megtudott
volna. De több mint készségesen válaszoltak a kérdéseire, és ő
pedig alaposan kikérdezte őket. Igen, emlékezett vissza
elégedett sóhajjal, nagyon alapos volt. Ez persze nem mentette
meg őket. A kudarcuk megbocsáthatatlan volt, az ár személy
szerint szinte felbecsülhetetlen volt számára – már a
gondolattól is felduzzadt a dühe, hogy ismét eluralkodjon rajta.
De fegyelmezte magát, elfojtotta, elraktározta későbbi
felhasználásra, amikor majd jobban szolgálja a céljait.
Raphael szajhája volt a felelős mindezért, aki ott
kotnyeleskedett bele a dolgokba, ahol semmi keresnivalója
sem volt. Nem volt szüksége az őrökre, hogy ezt elmondják
neki. Talán gyanúsíthatta volna a nyugati vámpírlordot, hogy
összeesküvést szőtt ellene, de kénytelen volt beismerni, hogy ő
hibázott. Ő hívta ide, ő hozta a kígyót a fészkébe, azt
gondolva, hogy játszadozik Raphaellel, hogy kipukkasztja azt
az önbizalom buborékot, amit az a fattyú második bőrként
viselt.
Jól van! Egy nyugtató lélegzetet vett. Ennek még nem volt
vége. Nem érdekelte Mirabelle. Ő csak egy eszköz volt a
célhoz. A Hawthorn-pénz az övé volt, és csakis az övé, még
akkor is, ha két haszontalan nőstény is társult hozzá. De
túlságosan elébe ment a dolgoknak. Lesimította a
nyakkendőjét, és a zakója alá tűzte, miközben elindult a
folyosón. Az első dolga az lesz, hogy visszaszerezze a
tulajdonát.

****

Jabril elhelyezkedett az íróasztala mögött, és ivott egy

kortyot a vörösborból, amelyet épp csak annyi vérrel
fűszereztek, hogy ízletes legyen. Alaposan megfontolta a
következő lépését. Ha vár egy kicsit, Raphael biztosan
közvetlenül fel fogja hívni őt. Nem volt kétséges, hogy
Mirabelle hol van, vagy hogy ki nyújt neki menedéket.
Raphael ugyanolyan jól tudta ezt, mint ő maga. És ha a lány
úgy gondolta, hogy végleg megváltoztatja a hűségét…
Nagyobb kortyot ivott a borból, lenyelte a dühét, még csak a
gondolatától is. De ha mégis, akkor is be kellett tartani a
formaságokat.
Felemelte antik asztali telefonjának aranyozott
elefántcsontból készült kagylóját, és tárcsázott egy nagyon
bizalmas számot.
Raphael személyesen vette fel.
– Jabril! – mondta.
– Raphael! – Hallotta, ahogy a másik vámpírlord halkan
kuncog, és összeszorította a fogát. – Azt hiszem, van nálad
valami, ami az enyém! – mondta végül, és nem engedte, hogy
a hangjába beszivárogjon a frusztrációja.
– Úgy tudom, már nem akar a tiéd lenni!
– Biztos vagyok benne, hogy megérted!
– Természetesen, küldhetsz egy tanút!
Jabril meglepetten megmerevedett, és hálát adott, hogy a
vámpírlord a vonal másik végén nem láthatta őt. Nem
számított arra, hogy Raphael ilyen gyorsan lépni fog, vagy
hogy Mirabelle ilyen határozottan cselekszik. Raphaelnek
legalábbis tudnia kellett, milyen jelentőséggel bír számára ez
az ostoba lány. Több volt, mint egy egyszerű kegyenc. Sokkal
több.
 – Tudod már az időpontot? – kérdezte.
– Hét nap, ahogy az lenni szokott – mondta Raphael. – A
szertartás jövő vasárnap lesz.
– Hmm – felelte Jabril, előrehajolt, és lapozgatott, mintha
egy naptárat ellenőrizne, tudva, hogy a másik vámpírlord
minden mozdulatát hallja. – Igen, átrendezhetek néhány
dolgot, és magam is részt vehetek rajta.
Jabril érezte Raphael önelégült mosolyát, még mielőtt
kimondta volna: – Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ez
nem fog megtörténni!
– Tényleg? – mondta Jabril, meglepetést színlelve. – Mi
történt azzal a bizalommal, amivel dicsekedni szoktál?
– Inkább Mirabelle kényelmére gondoltam, mint a
sajátomra. Eléggé traumatizált volt, amikor megérkezett!
– Ebben biztos vagyok! Elég nagy sokk lehetett számára,
amikor arra ébredt, hogy ellopták a saját otthonából, miközben
tehetetlenül aludt!
– Ez történt?
Jabril ismét visszafojtotta a dühét.
– Akkor Asim – mondta tökéletes nyugalommal.
– Nem!
– De most, tényleg, Raphael! Ha ennyire fontosak számodra
a lány érzései, azt hinném, hogy azt akarod, hogy olyan valaki
álljon mellette ebben a fontos döntésben, akiben megbízik!
– Valóban! Van egy ilyen?
Jabril legszívesebben kiköpött volna.
– Rendben! – Gyorsan elgondolkodott, végigfutott a szolgái
listáján, és nem talált senkit, aki különösebben hasznos lenne
számára ebben a kérdésben. Igazság szerint, ha ő maga nem
lehetett ott, bárkit is választott, az nem lett volna több, mint az
igazság tanúja, így aligha számított. Szinte találomra választott
ki egy nevet. – Akkor legyen Nasir!
– Az embereid adják meg a részleteket, az én embereim
pedig várni fogják a repülőtéren!
– Rendben! – Jabril letette a telefont anélkül, hogy
udvariasan elköszönt volna. Soha nem kedvelte Raphaelt, de
végül is, a tanácstagok közül egyiket sem kedvelte. Mentális
parancsot küldött Asimnak, aki odakint várakozott a folyosón.
Kétségtelenül minden szavát hallhatta, gondolta Jabril
gyűlölettel.
Az ajtó kinyílt, és a hadnagya lépett be, tiszteletteljesen
lehajtva a fejét.
– Uram?
– Intézd az előkészületeket, Asim! – mondta szórakozottan,
a következő lépésén gondolkodva.
– Igen, uram!
Asim távozni készült, de Jabril visszahívta.
– Hol van a nyomozód, Asim? Hogy is hívják – Windle.
Tud valami érdemlegeset mondani Elizabethről? – Nem hitte,
hogy ez megtörténne, de ha elveszíti Mirabelle-t, akkor
biztosra kell mennie a fiatalabbal kapcsolatban.
– Ma este jelentkezett, uram, amíg ön… mással volt
elfoglalva. Biztos benne, hogy napokon belül kézre keríti veszi
a lányt.
– Kitűnő! Mit gondol, hol rejtőzik?
– Ah – mondta Asim, láthatóan vonakodva, hogy átadja ezt
a hírt. Nagyot nyelt. – Kaliforniában, uram.
Jabril felállt az íróasztala mögül, és végre kitört belőle a
düh. Hatalma dühöngő áradatként söpört végig, mindent
elsodorva maga előtt. A falak megremegtek, az ajtók
leszakadtak a félfákról, és végigrepültek a folyosókon, az
ablakok megrepedtek és szilánkokra törtek, amelyek vékony,
kristályos tőrökként vágódtak minden felületbe. Vámpírok
borultak a padlóra, nyöszörögve félelmükben, és kegyelemért
könyörögve. A birtok túloldalán a cselédlak úgy zörgött,
mintha földrengés történt volna, de az ott élő emberek jobban
tudták. Remegve térdre estek, és imádkoztak az istenekhez,
hogy túléljék ezt az éjszakát.
 Jabril csak állt, lángoló szemekkel, kétoldalra kinyújtott
karral, és érezte szolgái rémületét, valamint az emberek távoli
rettegését is. Úgy itta magába, mint a legédesebb nektárt,
érezte, ahogy beszivárog a csontjaiba és a vérébe, erőt és
hatalmat adva neki. Több volt, mint vámpír, ő volt az uruk, és
ők rohadtul meg fognak hajolni nagysága előtt.
Végre lehunyta a szemét, összefonta a karjait a mellkasán,
és szorosan átölelte magát, élvezte a teljesség érzését, a
legyőzhetetlenség elsöprő rohamát. Kivillantotta az agyarait,
és kinyitotta a szemét. Asim az ajtó melletti falnak
támaszkodott, az egyik karja nyilvánvalóan eltört, és a
homlokán lévő vágásból vér szivárgott.
Jabril szigorúan nézett rá, tudva, hogy a szemében még
mindig ragyog a maradék erő.
– Azt akarom, hogy találják meg Elizabethet, és azt akarom,
hogy visszakerüljön az irányításom alá! Megértettél, Asim?
Bérelj fel bárkit, akit csak akarsz, költs, amennyit csak akarsz,
de hozd vissza őt ide! Ne hagyj cserben ebben!
– Igen, uram! – suttogta Asim.
– Most pedig állj fel! – parancsolta Jabril. – Dolgunk van.
– Igen, uram! – Asim talpra tántorgott, rendbe szedte
szakadt ruhájának foszlányait, és épségben maradt kezével
végigsimított a homlokán lévő véres vágáson, amely már
gyógyulni kezdett. Egy pillanatig bámulta az ujjain lévő vért,
majd a szájához emelte, és tisztára nyalta.
Jabril ezt egyre türelmetlenebbül figyelte. Mintha
megérezte volna mestere nemtetszését, Asim felnézett, és még
jobban elsápadt, miközben átsietett a szobán.
– Miben lehetek szolgálatára, Mester?
– Szükségem van a segítségedre a könyvelőkkel
kapcsolatban! Kétlem, hogy Mirabelle-nek lesz bátorsága
Kaliforniában maradni, de fel kell készülnünk a lehetőségre.
Raphael nem bolond; meg fogja látni az előnyét annak, ha
megtartja magának. Szerencsére még mindig hozzáférhetek a
vagyona nagy részéhez, ami helyénvaló, de azt akarom, hogy
minden egyes pennyt, amit a kezünkbe tudunk venni, a lehető
leghamarabb kijuttassunk az országból!
– Ahogy Ön akarja, uram!
– Valóban, Asim. Valóban.
 26. Fejezet

Malibu, Kalifornia

Éjfél felé járt, amikor Cyn a Land Roverével Raphael

malibui birtokának bejárati kapujához ért. Az őr, aki egyike
volt a hat nyilvánvalóan jelenlévő őrnek, biccentett Elkének,
és felismerte Cynt, de azért alaposan átnézte a kocsit, és a
homlokát ráncolva nézett, amikor meglátta Mirabelle-t az
anyósülésen ülni. Raphael őrei túlságosan éberek voltak a
birtok elleni múlt havi támadás után, és Cyn helyeselte az
óvatosságukat.
– Alexandra már vár minket – biztosította Cyn.
Az őr idegesen pillantott Elke felé, aki nem szólt egy szót
sem, csak ült és figyelte őt azokkal a halványszürke szemeivel,
amelyek szinte fehérnek tűntek a kapu fényeinek halvány
fényében. Az őr megállt, aztán úgy tűnt, hogy döntést hoz, és
megvárta, amíg a társa leteszi a telefont az Alexandra
őrségével folytatott beszélgetés befejeztével, mielőtt jelzett
volna, hogy nyissák ki a kaput. Cyn hallotta, ahogy Elke
halkan kuncog magában, miközben behajtott a birtokra, és
rájött, hogy az őr azon tépelődött, hogy kövesse-e a rutint,
vagy engedje át őket Elke jelenléte miatt. Jó jelnek vette, hogy
a vámpírnő jól szórakozott. Bár, ha jobban belegondolt, ha
Elke megsértődött volna, az őr valószínűleg a hátán fekve
könyörgött volna az életéért. Elke nem véletlenül volt Raphael
belső biztonsági csapatának tagja.
Elhajtott a letisztult, délnyugati vonalakkal rendelkező
hatalmas főépület, és a végtelen medence mellett, elhaladt az
eukaliptuszfák lombkoronája alatt, és odaért a kis tisztásra,
ahol Alexandra saját rezidenciája állt. Ez egy francia kastély
volt, egyenesen a 18. századból, borostyánnal borított falakkal
és kék cseréptetővel. A kocsifelhajtó elkanyarodott a ház
oldala mellett, és a konyhaajtóhoz vezetett, amely az egyetlen
volt, amelyet valaha is használtak.
Cyn leparkolt, és Alexandra egyik biztonsági embere lépett
a kocsihoz, amikor kiszálltak. Elke odasétált, és röviden
tanácskozott vele, mielőtt visszament oda, ahol Cyn és
Mirabelle várt.
– Ma este nincs több vásárlás, ugye? – kérdezte. Cyn
néhány centivel magasabb volt Elkénél, és a vámpírnő
tiltakozó fintorral nézett fel rá, mintha azt sugallta volna,
próbáljon mást mondani.
Cyn elmosolyodott. Elke jó fej volt, de nem állt fenn annak
a veszélye, hogy boltmániássá válik.
– Ma este nincs – értett vele egyet. – Mirabelle a birtokon
marad, vagy itt, vagy a főépületben.
– Nagyszerű – mondta Elke, és megkönnyebbülten
felsóhajtott. – Mirabelle, majd beszélünk. Leighton… –
Bizonytalanul tartott egy kis szünetet, és megelégedett azzal,
hogy – mindegy. Valamiféle jelet adott Alexandra őrének,
aztán már el is tűnt, végigszáguldva a felhajtón, gyorsabban
eltűnt a fák alatti árnyékban, mint ahogy Cyn emberi szeme
követni tudta volna.
Cyn is felsóhajtott. Ez egy ügyes trükk volt. Nem kevés
alkalom jutott eszébe, amikor igazán jól jöhetett volna.
Vigyorogva fordult Mirabelle felé.
– Gyere, Mirabelle, erre megyünk!
Átmentek a konyhán, majd egy hosszú folyosón, ahol
Alexandra várta őket a széles lépcső aljánál, és nyilvánvalóan
a drámai hatás kedvéért pózolt. Cyn meglátta őt, és
megtorpant.
Amikor Alexandrát a múlt hónapban elrabolták, a
forradalom előtti Párizs legrangosabb divatját viselte – egy
díszes szaténruhát, csipkeborítással és egy olyan szoknyával,
amely riasztóan kiemelkedett karcsú dereka két oldalán.
Hosszú haja gondosan fésült és göndörített volt, sűrű
fürtökben lógott a hátán. Minden körülötte a 18. századot
sugározta. Még a villanyvilágítást is mellőzte a házban a
gyertyákkal szemben, és minden szoba XVI. Lajos és a halálra
ítélt udvarának stílusában volt berendezve – Cyn szerint
túldíszítve.
De a dolgok megváltoztak. Az az Alexandra, aki ma este
várta, hogy üdvözölje őt, bő fekete nadrágot viselt, és egy
selyemblúzt, amely be volt tűrve lehetetlenül karcsú dereka
mellett, és majdnem a nyakáig be volt gombolva. A blúz
mélyvörös volt, mint egy remek cabernet, és kiemelte dús,
csillogó fekete haját, amely még mindig hosszú volt, de most
lazán lógott egy fekete bársony hajpánt mögött. Alexandra
alacsony volt, magassarkúban is alig érte el az öt láb
magasságot, és könnyen elmenne egy ápolt Beverly Hills-i
feleségnek… rendkívül ápoltnak, mivel az arca egy tizenhat
éves lányé volt. Elmosolyodott, és üdvözlésképpen mindkét
kezét kinyújtotta.
– Cynthia – mondta melegen. – Annyira örülök, hogy úgy
döntöttél, meglátogatsz. Már kérdezgettem Raphaelt, hogy
mikor jössz.
Cyn a maga részéről kissé meglepődött. Nem ismerte olyan
jól Alexandrát, egyetlen korábbi találkozásuk során nem
váltott vele tíz szónál többet. De mivel Kalifornia legjobb
iskoláiban tanult, Cyn tudta kezelni a helyzetet, és megfogta
Alexandra felkínált kezét, udvariasan megszorította, mielőtt
hátralépett volna, hogy Mirabelle-t maga mellé húzza.
– Alexandra, ő itt Mirabelle. Duncan valószínűleg mesélt
neked valamit a helyzetéről.
Alexandra fekete szemei, amelyek annyira hasonlítottak a
bátyjáéra, Raphaeléra, a fiatalabb vámpírra szegeződtek, és
felmérték a takaros khaki nadrágot és a jólszabott blúzt, amely
felváltotta a rosszul illeszkedő farmert és pólót.
– Mirabelle – mondta kegyesen, ha nem is pontosan
ugyanazzal a melegséggel, mint ahogyan Cynt üdvözölte. –
Üdvözöllek az otthonomban!
Mirabelle szégyenlősen elmosolyodott. – Köszönöm!
Remélem, nem zavarunk!
– Ó, dehogy! Örülök a társaságnak! Most, hogy úgyszólván
újra az élők sorába léptem – tette hozzá egy jelentőségteljes
pillantást vetve Cyn irányába. – Nem is tudom, miért nem
tettem meg hamarabb. Már csak a ruhák miatt is megérte volna
a fáradságot. – Végigsimított a puha anyagon a karján. –
Sokkal kényelmesebb… és nincs fűző! Tényleg tudok
lélegezni! – Mély lélegzetet vett, mintha ezzel akarná
bizonyítani szavai igazságát.
– Gyertek, menjünk fel az emeletre, a zeneszobába! –
Alexandra feltette egyik aprócska lábát a lépcsőre, és megállt,
hogy Cynhez forduljon. – Még mindig ez a kedvencem, bár
egy kicsit átrendeztem.
Nem kicsit, és nem csak a zeneszobát rendezte át, gondolta
Cyn, miközben Mirabelle-lel együtt követte őt a lépcsőn. A
legszembetűnőbb különbség a ragyogó fény volt, amely egy
hatalmas kristálycsillárból sugárzott, és színfoszlányokat vetett
a halvány falakra. Eltűnt a mindent átitató gyertyaviasz átható
illata és füstös nyoma. A díszes szatén falburkolatokat
eltávolították, a falak újra a felszínre bukkantak, és olyan
halvány színűre festették, amely alig volt több, mint a meleg
arany pírja.
A zeneszobában még mindig kiemelt helyen állt a
Steinway-zongora, de a törékeny antik asztalok és a szaténnal
és brokáttal kárpitozott ülőgarnitúrák és székek, amelyek miatt
még ez a tágas szoba is annyira zsúfoltnak látszott, eltűntek.
Helyettük néhány jól megválasztott darab hangsúlyozta a
kényelmet, párnákkal borított kanapé és székek. Friss virágok
díszítették a kandallót, és lakberendezési lapok hevertek az
alacsony dohányzóasztalon. Úgy látszik, Alexandra még nem
fejezte be az átalakítást.
Mirabelle felkiáltott örömében, amikor meglátta a zongorát,
és odasietett, megállt, mielőtt az ujjai megérintették volna a
fényes fekete felületet.
– Szabad?
Alexandra bólintott, teljesen oly módon, ahogy egy előkelő
hölgy szokott szívességet tenni, és Cyn elfordult, hogy
leplezze a reakcióját. Néhány dolog, úgy tűnik, nem változott.
A zongorához sétált, és figyelte, ahogy Mirabelle kissé
mereven végigfuttatja az ujjait a billentyűkön.
– Az anyukám játszott – mondta Mirabelle halkan. –
Gyerekkoromban vettem órákat, mielőtt… – A hangja elakadt,
majd megkeményedett. – Jabril nem volt hajlandó zongorát
tartani a házban; azt mondta, nem bírja elviselni a ricsajt. Ezek
az ő szavai. Elajándékozta a zongorát. Az anyukám
zongoráját.
Cyn felnézett, és látta, hogy Alexandra őt nézi.
– Kölcsönkérhetem Cynthiát egy pillanatra, Mirabelle? –
kérdezte Alexandra.
Mirabelle összevont szemöldökkel koncentrált az ujjaira,
miközben azok egy dallamot próbáltak játszani.
Cyn megérintette a vállát, és Mirabelle kérdő pillantására
egy gyors, megnyugtató mosollyal válaszolt.
– Mindjárt visszajövünk – mondta.
Cyn követte Alexandrát végig a folyosón, és egy olyan
szobába értek, amely egyfajta otthoni irodának volt
berendezve.
– Az én nappalim – mondta Alexandra megremegő
ajkakkal. – Az a fajta szoba, amelyet egy rendes hölgy a
háztartási könyvei vezetéséhez, vagy a levelezései intézéséhez
használna. Persze nem mintha nekem ilyesmivel kellene
fáradnom. Raphael emberei mindenről gondoskodnak.
Tovább sétált, átvezette Cynt a szobán, és kiléptek egy
impozáns erkélyre, amely a kastély elejére nézett.
– Megváltoztattál néhány dolgot – jegyezte meg Cyn,
amikor kiléptek.
– Igen – mosolyodott el Alexandra halványan. – Néhány
dolgot. Úgy éreztem, itt az ideje. Igazából már régen itt volt az
ideje.
– Jól nézel ki!
Alexandra lenézett magára, majd vissza Cynre, a szája
enyhén felgörbült az elégedettségtól. – Jól nézek ki, ugye?
Nem vicceltem a ruhákkal kapcsolatban. Nem is tudom, miért
küzdöttem olyan sokáig azokkal a szörnyű ruhákkal. –
Elhallgatott, és miközben Mirabelle lelkes zongorajátékát
hallgatta, kezével egy rosszalló mozdulatot tett. – Ő még
gyerek!
– Tizenöt éves volt, amikor meghaltak a szülei, és a bíróság
őt és a tízéves húgát átadta Jabril Karimnak. Tizennyolc éves
és egy napos volt, amikor a férfi megerőszakolta és vámpírrá
tette.
– Értem. És itt akar maradni?
– Szerintem még nem tudja.
Alexandra megfordult, hogy Cynt tanulmányozza. Bájos
teremtés volt, de a mosolya nem őszinte volt, inkább valahogy
kiszámított, mintha tetszés szerint ki- és bekapcsolható lenne.
– Tetszel nekem, Cynthia – mondta. – Nincs benned semmi
színlelés, és az én életem már túl régóta csak színlelésből áll.
Odasétált az erkély széléhez, és finoman nekitámaszkodott
a kőkorlátnak, hogy az alatta elterülő udvart bámulja. Fekete-
fehér kockás márvánnyal volt kirakva, magas élősövény vette
körül, amely megakadályozta, hogy bárki összetévessze a
használt bejárattal. Alexandra hátrapillantott Cynre.
– Áruld el – mondta, és tekintete visszatért a feltűnő
márványra –, mit gondolsz erről az udvarról?
Cyn a csípőjét a kőnek támasztotta, és a márványt bámulta,
azon töprengve, mit mondjon. De hát Alexandra szerint ő nem
volt egy „megjátszós” lány, nem igaz?
– Szerintem tényleg szörnyű – mondta.
Alexandra felnevetett, ez volt az első őszinte érzelem, amit
Cyn hallott tőle. – Én is így gondolom – vallotta be a lány. –
Bár egyszer a jobb időkre emlékeztetett, de azt hiszem, csak
azért rakattam le, hogy lássam, Raphael is belemegy-e.
Folyamatosan próbáltam találni valamit, amit majd
visszautasít!
– Miért? – kérdezte Cyn nyíltan.
 Alexandra elgondolkodott.
– Vannak testvéreid? Fiú vagy lány testvéreid?
– Egy féltestvérem van. Nem állunk közel egymáshoz.
– Raphael és én azok voltunk. Közel álltunk egymáshoz.
Volt még két másik testvérünk, ikrek, akik sokkal idősebbek
voltak, és elmentek, mielőtt elég idős lettem volna ahhoz,
hogy hiányozni tudjanak. Mindig Raphael volt az, aki
gondoskodott rólam, elkényeztetett, megvédett apánk
haragjától és a környező tanyákon élő férfiaktól, akik apámmal
alkudoztak értem, még az első vérzésem előtt. – Lazán
megvonta a vállát. – Anyánk gyönyörű volt; természetesen rá
hasonlítok. Raphael is, bár ő apánk tekintélyes termetével
rendelkezik. – Ismét Cynre pillantott, felmérve annak
reakcióját. – Az a szörnyű éjszaka oly régen volt – az az
éjszaka, amikor megtámadták a családunkat, és Raphael és én
vámpírrá váltunk. Most már nem tudom, hogy
megváltoztatnám-e azokat az eseményeket, még ha tudnám is,
de akkoriban gyűlöltem, amit velem tettek. Utáltam, amivé
váltam. Raphaelt hibáztattam, amiért nem védett meg úgy,
ahogy kellett volna, amiért nem mentett meg azoktól a
lényektől. Mindenért. Tudtam, hogy még mindig él valahol, a
vámpír Mesterem gúnyolódott velem ezzel az információval,
mondván, hogy Raphael inkább az új úrnője szolgálatát
választotta, minthogy évszázadokig egy haszontalan kishúggal
terhelje magát. Ez persze hazugság volt. Most már tudom,
hogy Raphael a szüleinkkel együtt engem is halottnak hitt. De
én elhittem a hazugságot. Talán csak azért, mert el akartam
hinni.
– Persze, Raphael végül megmentett, bár teljesen véletlenül
történt. Egy párizsi tömlöcben talált rám a forradalom idején.
Ott voltam, alig jobb, mint egy szajha, az utcán éltem, lopva,
gyilkolva, férfiakat elcsábítva, hogy az uram és a többi
gyermeke lecsapolhassa őket, nekem pedig maradjon a
mocsok. És akkor megjelent Raphael – hatalmas, elegáns,
Mester a saját erejéből. Végre a megmentésemre sietett, és én
gyűlöltem őt ezért, mert ő soha nem adta meg magát, amiért ő
soha nem süllyedt olyan mélyre, mint én.
Megfordult, háttal az udvarnak elegánsan megvonta a
vállát. – Így hát megfizettettem vele. Olyan könnyű volt,
mintha soha nem is lettünk volna szétválasztva. Tele volt
bűntudattal, hogy olyan sokáig rabszolga voltam, hogy a
csatornában éltem, míg ő finom ruhákba öltözött és puha
ágyneműben aludt. És kétségbeesetten próbált kártolni. Nem
volt semmi, amit ne tett volna meg, csak kérnem kellett. Végül
tesztelni kezdtem az odaadását.
– Megtaláltad? – kérdezte Cyn.
– Mit?
– Valamit, amit nem akart neked megadni?
– Tudod, Cynthia, igen! Valójában nemrég.
– Mi volt az?
– Te!
– Mi? – Cyn ellépett az apró vámpírnőtől, hirtelen
kényelmetlenül érezve magát.
Alexandra felnevetett a reakcióján.
– Azt mondtam a bátyámnak, hogy magányos vagyok.
Matias halálával – meghalt, miközben próbált megvédeni
engem, de ezt persze te is tudod –, nem maradt senkim.
Csodáltalak téged, az erődet, a bátorságodat. Azt akartam,
hogy a barátom, a társam légy!
– Felhívhattál volna telefonon is – jegyezte meg Cyn.
Alexandra egy apró, nagyon elégedett mosolyra húzta a
száját.
– Ó, nem, te ezt nem érted! Azt akartam, hogy tegyen
vámpírrá, hogy örökre a barátom lehess!
Cyn megdermedt, nem tudta, mit válaszoljon. De valami
látszódhatott az arcán, mert Alexandra ismét felnevetett,
teljesen elégedetten a reakciójával.
– Ó, ne aggódj, Cynthia! – mondta könnyedén. – Nemet
mondott. – Aztán elkomolyodott, és elgondolkodva nézett a
márványozott udvarra. – Nem hiszem, hogy valaha is láttam
volna a bátyámat olyan dühösnek, mint aznap este, rám meg
pláne nem. Napokig nem szólt hozzám, és azután is csak azért,
hogy közölje velem, ha bármi bajod történik miattam,
személyesen fog karóba húzni!
Cyn arcán bizonyára látszott a kételye.
– Nagyon is komolyan gondolta, Cynthia. És nagyon
boldogtalan lenne, ha tudná, hogy ma itt vagy; azt hiszem,
még mindig nem egészen bízik bennem. – Megint az a
bizalmas kis mosoly, mielőtt derűsen folytatta. – Azt mondták,
holnap jön egy vállalkozó, hogy felszedje ezt a nevetséges
márványt.
Cyn kényszeredetten felnevetett, megkönnyebbülve a
témaváltástól. – Hát, hála Istennek!
– Tudod, hiányoztál neki! – mondta Alexandra, és átható
pillantást vetett Cynre. – Soha nem láttam még, hogy a
bátyámnak annyira hiányzott volna egy nő, vagy bárki, mint
te, amikor be voltunk zárva ott fent, Coloradóban.
Cyn frusztráltan felsóhajtott.
– Tudod, kezd elegem lenni abból, hogy mindenki úgy tesz,
mintha ez az én hibám lenne! Raphael lépett le, nem én!
– A férfiak bolondok, Cynthia! Ezt mostanra már biztosan
tudod!
– Nekem mondod! – motyogta. A zeneteremből újabb
lelkes zongorajáték hangzott. Mindkét nő felnézett.
– Talán Mirabelle értékelne néhány zongoraleckét – mondta
Alexandra komoran.
Cyn összerezzent. – Jó ötlet! El tudlak érni a birtok
telefonközpontján keresztül? – Amikor Alexandra bólintott,
Cyn azt mondta: – Akkor majd jelentkezem. És Mirabelle-nek
megvan a mobilszámom, ha bármire szüksége lenne.
Köszönöm ezt, Alexandra!
– Igen, rendben. Talán mégiscsak lehetünk barátok!
Cyn kételkedett benne, de Mirabelle érdekében remélte,
hogy barátságos viszonyban tudnak maradni. Legalábbis
addig, amíg nem találnak ki valami hosszú távú megoldást a
lány számára. Rámosolygott Alexandrára. Nem a vámpír volt
az egyetlen, aki tudott mosolyt színlelni.
 – Az jó lenne – hazudta.
Alexandra szemei mohó örömmel csillantak fel, mint egy
gyereknek, aki a kedvenc édességével szemezget. Cyn hirtelen
kényelmetlenül érezte magát, és ellépett a korlát mellől.
– Elköszönök Mirabelle-től, és máris indulok.
– Mi ez a sietség? – követte Alexandra Cyn mozdulatát, sőt,
annyira közel lépett, hogy Cyn láthatta a gondosan felhordott
sminkjének apró repedéseit.
– Cynthia! – Mirabelle ijedt hangja törte meg a hirtelen
támadt feszültséget, és mindkét nő visszasietett a terembe.
 27. Fejezet

Téves riasztás volt – Mirabelle rosszul reagált Alexandra

egyik vámpír biztonsági őrének hirtelen megjelenésére. A
Jabril barlangját benépesítő neandervölgyiekhez szokott
Mirabelle egy sarokban kuporgott, amikor Cyn újra belépett a
zeneterembe. A vámpír őr majdnem annyira stresszes volt a
helyzet miatt, mint Mirabelle. Mindössze néhány pillanatba
telt, hogy megnyugtasson minden felet, de Cyn még ezt is
sokallta. Nem tudott elég gyorsan eltűnni Alexandra
közeléből. A régi Alexandra meglehetősen korszerűtlen volt.
Emellett az új Alexandra mellett a Beverly Hills-i cápák
gyerekes utánzatoknak tűntek.
Nem sokkal később Cyn maga mögött hagyta Malibut és a
város nyugati részét, céltalanul hajtott fel-alá a Hollywood
Boulevardon és a mellékutcákon, és időnként megállt, hogy
rápillantson Liz képére. Mindig is úgy gondolta, hogy
kellemetlen sokk lehet, amikor a látogatók felfedezik, hogy a
világhírű Hollywood valójában L.A.-nek egy lepukkant része,
ahol több kurva és hajléktalan él, mint filmsztár. Egy-két
divatos szállodát leszámítva Cynnek nem jutott senki sem
eszébe, akit ismert, vagy akiről tudta volna, hogy valóban
Hollywoodban él. Hollywood Hillsben talán, magasan fent,
ahol a kosz és a bűnözés nem volt több, mint pislákoló fények
a távolban, de nem lent, magának Hollywoodnak a lepukkant
lakói között. Az elszökött kamaszok ismert törzshelyein, a
sötét zugokban, a forgalmas utcákon cirkált, ahol az autók
lassítottak, és néha egy-egy fiatal lány vagy fiú beszállt egy-
egy fuvarra, hogy megkeressen néhány dolcsit.
Az egész jelenettől lehangolódva, Cyn ismét nyugatnak
fordult, és a mellékutcák és sikátorok felé vette az irányt, ahol
egy fiatal lány meghúzódhatott, hogy kivárja az éjszakát.
Útközben beütötte Luci számát, és reménykedett, hogy Liz
bejelentkezett. Luci hangja szokatlanul zaklatottnak és
türelmetlennek tűnt, amikor a telefonhoz ért, és Cyn kiabálást
hallott a háttérben.
– Szükséged van ott erősítésre, Luce?
– Amire szükségem van, az egy ketrec és néhány erős
bilincs! – csattant fel Luci, majd mély lélegzetet vett. – Ne is
törődj vele! Kemény éjszaka volt. Holnap jobb lesz. Van
valami nyoma az eltűnt lányodnak?
– Semmi nyoma, de még alig kezdtem keresni. Tegnap késő
este végre találkoztam Eckhoffal, és belenéztem az…
hmmm… aktákba. Egészen biztos vagyok benne, hogy a
zsaruk rossz nyomon járnak, de senki sem fog rám hallgatni.
Legalábbis addig nem, amíg nem találok valami bizonyítékot.
Azon is dolgozom. – Cyn egy stoptáblához ért, és körülnézett;
már majdnem az egyik gyilkossági helyszínnél volt. Az agyán
végigcikázott az összes ok, amiért egyenesen tovább kellene
hajtania. Későre járt; fáradt volt; ez nem az ő dolga volt. Mi a
franc! – Majd visszahívlak, Luce!
Letette a kagylót, és balra kanyarodott, a lehető legközelebb
parkolt a helyszínhez, ahol még viszonylag biztos volt benne,
hogy a kocsija még mindig egyben lesz, mire visszaér. Az út
hátralévő részét gyalog tette meg, nagyon is tudatában lévén a
körülötte lévő éjszakának, egyik kezét a kabátja alá csúsztatta,
és kioldotta a válltokjának biztonsági pántját. Nem számított
semmiféle problémára, de ezen a környéken jobb volt biztosra
menni.
Könnyen megtalálta a helyszínt. A körúttól néhány
saroknyira volt, egy rövid sikátorban, amelyet a kisboltok
használtak az árufeltöltéshez és a szemétszállításhoz. A sikátor
sötét volt, és nagyjából olyan szaga volt, mint a sikátoroknak
mindenhol, szemét szag, átszőve a kétségbeesés és a vizelet
szagával. Elővett egy mini zseblámpát, és leguggolt, hogy
tanulmányozza a környéket.
– Nem úgy nézel ki, mint egy zsaru!
Cyn megpördült, ahogy a testetlen hang előbukkant az
árnyékból, jobb keze reflexszerűen a fegyvere markolatához
nyúlt. Egy fiú lépett a gyér fénybe, talán tizenhat éves lehetett,
vékony és alultáplált, mint az összes többi. A szeme körül
zúzódás látszott, az ujján a bütykök lehorzsolódtak.
Nyilvánvalóan verekedett nemrég. Valószínűleg nem először,
és nem is utoljára.
– Azért, mert nem vagyok az – mondta Cyn nyugodtan, a
keze ellazult, a tekintete pedig visszatért a hetekkel ezelőtti
tetthelyre.
– Itt halt meg Joni – mondta a fiú.
Cyn felnézett. – Ismerted őt?
– Persze! Mindenki ismerte Jonit. Sokat lógott erre, mindig
volt pénze, és hajlandó volt megosztani.
– Mit osztott meg? – kérdezte Cyn, és arra gondolt, hogy
valószínűleg drogokról van szó, mert eszébe jutott, hogy a
holttesteken látható jelei voltak a droghasználatnak.
– Főleg ételt – mondta a fiú, meglepve a lányt. – Joni néha
berúgott, de nem drogozott. Volt néhány törzsvendége, öreg
fickók, akik szerettek megdugni egy kislányt, és nem bánták,
ha ezért egy kis pluszt kell fizetniük.
– Igen – sóhajtott fel Cyn, túlságosan is ismerte a történetet.
– Gondolod, hogy talán az egyik ügyfele ölte meg?
– Lehet, de elég későn történt. Majdnem reggel.
Cyn gyorsan átfutotta, amire emlékezett az aktából. Az
áldozatot erről a helyszínről egy névtelen hívó jelentette a 911-
nek.
– Honnan tudod, hogy hány óra lehetett?
– Én találtam rá. Mellette ültem, amíg a zsaruk meg nem
jöttek.
Cyn szíve kihagyott egy ütemet. Nem volt a jelentésben,
hogy lett volna szemtanú.
– Láttad, ki tette?
– Nem láttam. De hallottam. Azt hiszem, elijesztettem a
fickót.
 – Mit hallottál?
A kölyök hirtelen gyanakodva nézett rá. – Miért kérdezel
ennyit, ha nem zsaru vagy?
– Magánnyomozó vagyok. – Elővett egy névjegykártyát, és
átnyújtotta. – Egy családtag bérelt fel, hogy kiderítsem, mi
folyik itt! – Ez nem volt teljesen hazugság.
A fiú a kártyára hunyorgott, majd vissza Cynre. – Olyasmi,
mint az a varázslós fickó, a Harry Dresdenes könyvekből?
– Olyasmi, de varázslat nélkül. Szóval, élt még, amikor
ideértél?
– Nem hiszem. – Fáradt szomorúság jelent meg a vonásain,
és elfordította a tekintetét. – Legalábbis nem sokáig.
– Mit hallottál, mielőtt rátaláltál?
– Egy autót és nagy zajt, mintha valami nagyot dobtak
volna a szemétbe. Elmentem megnézni, hogy mi az, mert néha
az emberek jó dolgokat is kidobnak, tudod? Szép autó volt,
úgyhogy gondoltam, talán valami jó dolog lehet.
– Láttad a kocsit?
– Nem, de meg lehetett állapítani. A motornak sima és halk
hangja volt, és amikor becsukódtak az ajtók, azt a kellemes,
csapódó hangot lehetett hallani, nem mindenféle zörgést meg
ilyen szarságokat.
Figyelmes, gondolta Cyn, okos. Egy pillanatra
kétségbeesést érzett, és ezredszerre is feltette a kérdést, hogy a
társadalom miért dobja el ezeket a gyerekeket.
– És akkor mi történt?
– Ahogy mondtam, szerintem a fickó biztosan meghallotta,
hogy jövök. Elég gyorsan hajtott el, még a gumijai is füstöltek.
– A föld felé mutatott, Cyn pedig odasétált, és leguggolt, hogy
alaposan szemügyre vegye a nehezen kivehető, vastag fekete
csíkokat.
– Ha nem láttad, honnan tudod, hogy egy fickó volt?
A fiú egy kicsit elgondolkodott a kérdésén. – Csak
gondoltam, azt hiszem – mondta végül. – Úgy értem… nem
mindig azok?
– Ők?
– Tudod, a sorozatgyilkosok, azok a fickók, akik kurvákat
nyírnak ki.
Cyn elgondolkodott. – Te hívtad a 911-et?
– Hogyan? – gúnyolódott.
– Akkor honnan tudták a zsaruk, hogy jönniük kell?
A fiú megvonta a vállát. – Gondolom, valaki más hívta
őket.
– Beszéltél a rendőrökkel? Elmondtad nekik, hogy mit
láttál?
– Kurvára nem! Leléptem, amikor meghallottam a
szirénákat. Nem mentem messzire, hátha nem ide jönnek, de
aztán mégis idejöttek, szóval… – Ismét megvonta a vállát.
Cyn a földet bámulta, erősen gondolkodva. Valószínűleg a
gyilkos hívta őket. És miért tett ilyet? Mert még napfelkelte
előtt jelenteni akarta, mert azt akarta, hogy a zsaruk azt
higgyék, vámpír a tettes. Lassan felállt, és a hátizsákjába nyúlt.
– Mikor ettél utoljára? – kérdezte lazán.
Újabb vállrándítás.
Cyn előhúzott néhány McDonaldsos ajándékutalványt, Liz
fényképével együtt. Átnyújtotta neki a kuponokat. – Szerezz
magadnak valami kaját, osztd szét, ha akarod, de
mindenképpen egyél belőle te magad is! – Megfordította a
fényképet. – Láttad ezt a lányt?
A fiú ránézett a fényképre, de nem szólt semmit.
– Nem fogod elhinni, de segíteni próbálok neki.
– Honnan tudjam ezt?
– Nem tudhatod! Figyelj, megértem, ha nem akarsz velem
beszélni, de… – Megtalálta Luci egyik névjegykártyáját, és
odanyújtotta. – Ha látod a lányt a képen, add meg neki ezt a
számot! Mondd meg neki, hogy hívjon fel! Mondd meg neki,
hogy Mirabelle szerint itt az ideje, hogy a tehenek
hazatérjenek! Ez nagyon fontos! Tudni fogja, mit jelent!
A fiú olyan pillantást vetett Cynre, amelyből kiderült, hogy
kételkedik a józan eszében. – Tehenek?
– Igen, tudom, de azért mondd meg neki! Mármint ha
találkozol vele.
A srác tanulmányozta Luci névjegykártyáját, amelyen a
szökevénymenhelyről szóló információk szerepeltek. –
Hallottam már erről a helyről – mondta a kártyára mutatva.
– Igen?
– Állítólag rendben van.
– Így igaz!
– Talán én is felhívhatnám?
– Persze! – Cyn átnyújtott még néhány kártyát. – Mindig
van hely.
– Nem mondom, hogy fel fogom hívni!
– Nem. De csak a biztonság kedvéért.
– Így van! Csak a biztonság kedvéért!
Cyn elsétált, arra gondolva, hogy talán elmegy a menhelyre,
de tudta, hogy valószínűleg nem fog. De remélte, hogy
legalább az étkezési kuponokat felhasználja, és nem cseréli el
piára vagy drogra. Nem mentheted meg mindet, Cyn!
Lassan, fáradtan és elbátortalanodva sétált vissza a
kocsijához. Utálta a szökéses ügyeket. Ezek a kölykök soha
nem akartak beszélni senkivel, és erre jó okuk is volt, de ez
sokkal nehezebbé tette a munkáját, amikor tényleg segíteni
akart. Odaért a Land Roverhez, és a zárak csippanva kinyíltak.
A hátizsákját átdobta az ülésen. Másrészt ez a gyerek mintha
felismerte volna Liz képét. Talán továbbadja az üzenetet.
Talán, ha Liz megtudná, hogy a nővére keresi, jelentkezne.
Talán.
A felkelő nap egészen Malibuig a visszapillantó tükörben
ragyogott. Megkönnyebbülten húzódott be a garázs hűvös
sötétségébe, és becsukta maga mögött az ajtót, kizárva a
nappali fényt. Tíz perccel később már a saját ágyában feküdt,
és az óceán csendes hangjai altatták el. Azt mondta magának,
hogy nem érdekli, álmodik-e vagy sem. De ez hazugság volt.
 28. Fejezet

Kevesebb mint egy órával később felébredt, és homályos

emlékei voltak egy helikopterről, amely a parton berregett.
Bosszúsan elfordult a nyitott ajtótól, és felhúzta a takarót,
eltökélten, hogy visszasüllyed az öntudatlanságba. A harmadik
nyugtalan forgolódás után megadta magát, és undorodva dobta
vissza a takarót. Soha többé nem tudott visszaaludni, ha
egyszer felébredt, és az agya kavarogni kezdett.
Az ágy szélén ülve, könyökét a térdére támasztva, ujjaival
hátratúrta a haját, és káromkodva felállt. Akár csinálhatna is
valamit. Talán később még szundíthat egyet. Most viszont
kávéra volt szüksége. Sok-sok kávéra. Egyedül volt a
lakásban, nem volt rajta más ruha, csak a póló, amiben aludt.
Lement a konyhába, ahol két csésze kávé után még a
harmadikba is bele kellett kezdenie, mire az agya eléggé
kitisztult ahhoz, hogy bármilyen értelmes tevékenységre
koncentrálhasson. Egy homályos pillantás után, villogó fényt
látott a konyhában, és rájött, hogy a telefonja akar mondani
valamit. Megnyomta a hangposta gyorshívóját.
Egy bourbon simaságú, déli akcentusú hang áradt belőle.
– Szia, Cyn, Nick vagyok! Kezdek egy kicsit aggódni,
drágám! Már egy ideje nem láttalak. Hívj fel!
Nick egy régi barát volt. Valójában több és kevesebb, mint
egy barát. Barát extrákkal. Kettejüknek már régóta tartó
megállapodása volt, amely kölcsönösen nagyon kielégítő volt,
mind fizikailag, mind érzelmileg. Nick a másik parton élt, és
mindig felhívta, amikor a városban járt. Az évek során
mindketten élvezték a nagyszerű szexet mindenféle
kötelezettség nélkül, és mindketten szabadon továbbléphettek,
ha találkoztak valakivel, akivel szerettek volna több időt
tölteni. Amikor a többi kapcsolatuk kifulladt, ahogy az mindig
is történt, a régi kényelem mindig várta őket. A Raphaellel
való viszony olyan gyorsan jött és ment, hogy Cynnek még
csak esélye sem volt arra, hogy elmondja Nicknek, és a seb
még mindig túlságosan fájdalmas volt ahhoz, hogy valaki
másra gondoljon. Nick, mivel nem tudta, időközben hagyott
néhányat a szokásos üzeneteiből, de a lány soha nem hívta
vissza. De most… Most mi van, Cyn?
Tárcsázott. Kétszer csörgött, mielőtt a férfi felvette volna.
– Hát, épp ideje volt, Leighton! Hol a fenében voltál?
– Én is örülök, hogy beszélhetünk, Nicky!
– Igen, igen! Gyerünk, Cyn! Már aggódtam!
– Igazad van. Sajnálom!
– De azért barátok vagyunk, igaz?
– Igen! Mondtam, hogy sajnálom!
– Szóval, mi a baj? Nagy ügy, ami minden idődet elveszi?
Találkoztál egy új pasival, és őrülten szerelmes vagy? De
akkor boldog lennél, és felhívnál. Gondolom, valaki összetörte
a szívedet. Akarod, hogy megöljem helyetted?
Cyn felnevetett. – Lehet, hogy nehéz őt megölni.
– Igen? És lehet, hogy meglepnélek! Szóval, mi a helyzet?
Jövő héten a városban leszek, ha szeretnél találkozni.
Cyn elhallgatott, elgondolkodott.
– Cyn, drágám, ha ennyit kell gondolkodnod rajta, akkor
még nem állsz készen. A szemétláda! Mi lenne, ha csak
néhány csontját törném össze?
– Nagyra értékelem az ajánlatot, Nicky. Mindkettőt. És
igazad van, nem állok készen. Legalábbis még nem. De tudatni
akartam veled, hogy minden rendben van.
– Hát, tényleg értékelem a hívást. Szóval legalább elfoglalt
vagy? Ugye nem lógsz otthon, és eszed a fagyit egyenesen a
dobozból? Mert kár lenne tönkretenni azt a szép seggedet.
– Jesszusom, Nicky! Már azt hittem, hogy aggódsz értem,
és kiderült, hogy csak a seggem miatt.
– Nos, ez egy nagyon szép segg, drágám.
– Talán később elviszem a seggemet egy kis futásra a
tengerparton. Talán letisztulnak a gondolataim, és segít
kitalálni, hogyan juthatnék válaszokhoz.
– Szóval új ügyön dolgozol.
– Elszökött lány, a kedvencem. Nem! És hogy még
érdekesebb legyen, egy sorozatgyilkos garázdálkodik a
városban, és úgy tűnik, a szökött lányokat kedveli. Semmi
nyomás!
– Azért még mindig elég jó kapcsolataid vannak a
rendőrségnél, ugye? Ez talán segíthet valamit.
– A rendőrség nincs velem megelégedve az utóbbi időben.
Még a rendes fickó is óvatoskodik. Kicsit beengedett, de
egyelőre bezárta az ajtót. Ez elég frusztráló.
– Akkor beszélj a titkárnőjével vagy az alkalmazottjával,
vagy akármije is van ezeknek a fickóknak. Én is ezt teszem. A
titkárok mindent tudnak, ami történik, és ha kedvelnek téged,
akkor beszélni fognak.
– Mivel a legtöbb titkárnő nőnemű, biztos vagyok benne,
hogy ez neked nem jelent problémát!
– Hé, a hölgyek kedvelnek engem, mit mondhatnék?
Cyn nem válaszolt azonnal. – Tudod, Nicky – mondta
elgondolkodva. – Végül is nem csak egy csinos arc vagy! Ez
egy remek ötlet!
– Okéééé… Nem vagyok benne biztos, hogy ez most sértés
vagy bók volt.
– Mindenképpen bók volt. Örülök, hogy felhívtalak!
– Igen, én is! Fogalmam sincs, miről beszélsz, de oké!
Cyn felnevetett. – Köszi, Nick! Majd jelentkezem.
– Tedd azt! És vigyázz arra az édes seggedre!
Cyn megszakította a kapcsolatot, majd felrohant az
emeletre, hogy átkutassa a szekrényét. Megtalálta a papírt,
amit Hartzler a zsebébe dugott, és széthajtotta. Szép
nyomtatott betűkkel írta rá a nevét és egy mobiltelefonszámot.
Megnézte az óráját. Túl korán volt ahhoz, hogy felhívjon egy
olyan fickót, aki dolgozott az éjszaka. Talán mégiscsak kimegy
a tengerpartra futni, hogy a változatosság kedvéért napfényt és
friss levegőt szívjon. Mire visszaér, lezuhanyozik és felöltözik,
Mr. Ian Hartzlernek már készülődnie kell a műszakjára a
megye különleges para-intézményében. Pontosan ott, ahol Cyn
látni akarta őt.
 29. Fejezet

A nap már csak egy folt volt a ködbe burkolódzó

naplementében, amikor Cyn ismét leparkolt a kétszintes
téglaépület előtt. A nappal hideg és nyirkos volt, a napot
teljesen eltakarták az alacsonyan lógó felhők. A futás után a
gőzölgő zuhany alá ment, extra sokáig maradt a forró víz alatt,
hogy megpróbáljon felmelegedni.
A biztonsági kamerák elfordultak, ahogy a nő felfelé haladt
a para-létesítménybe vezető sétányon. A kamerák sokkal
feltűnőbbek voltak nappali fényben, a mozgásuk szinte zavaró
volt, ahogy követték a haladását. Az ajtó kinyílt, mielőtt
megnyomhatta volna a csengőt.
– Ms. Leighton! – Hartzler hangja izgatottan remegett.
Több mint lelkes volt, amikor Cyn felhívta korábban, és
fojtottan elmondta neki, hogy megtiszteltetésnek veszi, hogy
segíthet Lord Raphaelnek. Most is próbálta hűvösre venni a
figurát, korlátozott sikerrel. Cyn még mindig kissé kiakadt
tőle, de barátságosan mosolygott rá. Elvégre önként
jelentkezett, hogy segít neki, jól tudva, hogy ez az állásába
kerülhet, ha valaki rájön.
– Mr. Hartzler! Köszönöm, hogy beleegyezett, hogy
találkozzunk!
– Ó, természetesen! – Óvatosan becsukta Cyn mögött az
ajtót. – Ahogy a telefonban is mondtam, megtisztelő, hogy
felkértek.
– Nos, azért köszönöm! Mint említettem, amit igazán
szeretnék, az egy újabb lehetőség, hogy átnézzem az
áldozatokról szóló aktákat. Természetesen az ügy aktái
lennének az ideálisak, de megértem, hogy valószínűleg nincs
hozzáférése…
– De nekem vannak ilyenjeim! – mondta lelkesen. – Jó,
persze nem a legfrissebbek, és nem a gyilkossági nyomozók
jelentései, de megvan az összes első jelentés, a helyszíni fotók,
a tanúvallomások. Van egy barátom… – Elhallgatott, mintha
tudatában lett volna annak, hogy olyasmit készül bevallani,
ami határozottan ellentétes az eljárással, és valószínűleg
bűncselekmény. – Nos, mondjuk úgy, nem én vagyok az
egyetlen, aki szolgálni kíván.
Cyn pislogott. Szolgálni kíván?
– Remek, ez nagyszerű – mondta, és próbálta leplezni a
kellemetlen érzését. – Akkor lefelé?
Hartzler ott állt és bámult rá, halvány szemei izzottak az
izgalomtól. Elmosolyodott. – Igen, természetesen. A lépcsőn
megyünk.
Lent, a saját birodalmában, a hullaházi technikus ismét
hatékony és hozzáértő szakemberré változott. A szemei még
mindig kissé túlságosan is közelről figyelték a nőt, és egy
mosoly játszadozott az ajkán, de többnyire teljesen szakszerű
volt.
– Előbb a holttestek vagy az akták? – A szavaiban volt egy
csipetnyi kihívás. Mintha Cynnek bármit is bizonyítania
kellene ennek a fickónak.
– Az akták, azt hiszem.
Kihúzott egy íróasztalfiókot, és kivett néhány mappát. –
Ezek a saját aktáim, a halottkém feljegyzései és mindazok
kombinációja, amiket más forrásokból sikerült összeszednem.
Ezek bizalmasak, ugye érti, és semmilyen hivatalos
értelemben nem léteznek!
– Természetesen – mormogta Cyn. Elvette a mappákat, és
körülnézett, hogy keressen egy helyet, ahová leülhet.
– Használja az íróasztalom! – mondta Hartzler, és
nagyvonalúan kihúzta a széket. – Szánjon rá annyi időt,
amennyit csak akar!
 ****

Cyn leírta az utolsó jegyzetet, és becsukta az utolsó aktát.

Egy egész sárga tömböt töltött meg jegyzetekkel és
vázlatokkal, Hartzler pedig már régen megunta, és
elkalandozott a saját feladataihoz. Úgy látszik, Cynt az
ügyiratok olvasása közben nézni, mégsem volt olyan nagy
megtiszteltetés.
A férfi sehol sem volt, amikor a lány áthaladt a folyosóra
vezető dupla ajtón, ezért felment az emeletre, gondolva, hogy
ott lesz. Lehet, hogy nem nagyon kedvelte a fickót, de az aktái
elképesztően teljesek voltak, olyannyira teljesek, hogy azon
tűnődött, vajon pontosan honnan szedhette az információit.
Nem mintha számított volna. Az adatok rendkívül hasznosak
voltak a számára, és ez volt minden, ami érdekelte.
A lépcső tetején lévő ajtó becsukódott mögötte, és hangokat
hallott a folyosóról. Gondolta, hogy Hartzler lehet az, és abba
az irányba indult, miközben már elő is kotorta a kulcsait a
hátizsákjából.
– Mi a faszt keres ő itt?
Cyn felismerte a hangot, és megtévesztő mosollyal
megpördült. – Én is örülök, hogy látlak, Santillo!
– Még egyszer kérdezem – mondta Charlie Santillo
nyomozó, és nem foglalkozva Cynnel, Hartzlerre pillantott. –
Mi a faszt keres ő itt?
Cyn megszólalt, mielőtt Hartzler mindkettőjüket bajba
sodorhatta volna.
– Engedéllyel rendelkező magánnyomozó vagyok, Santillo,
egy eltűnt lányt keresek. A megfelelő csatornákon keresztül
engedélyt kértem és kaptam, hogy megnézhessem az ebben a
létesítményben lévő ismeretlen nők holttesteit, hátha az
egyikük az én lányom. Örömmel mondhatom, hogy nincs itt!
Santillo barátságtalan pillantást vetett rá.
– Legközelebb, ha látni akarod az egyik ügyemhez tartozó
holttestet, Leighton, hívj fel, megértetted? Leszarom, hogy az
apád milyen szálakat húzott meg, hogy idejuttasson, tudom,
kinek dolgozol, és nem akarom, hogy az én ügyeimbe
keveredj!
– Fogalmad sincs, hogy kinek dolgozom, Santillo! De hát
sok minden másról sincs fogalmad, különösen ezekről a
gyilkosságokról! – A nő szándékosan elfordult a férfitól. –
Köszönöm, hogy időt szakított rám, Mr. Hartzler! Sajnálom,
hogy nem tudtam segíteni! – Elindult a folyosón az ajtó felé,
de Santillo húsos keze megragadta a karját, és visszatartotta.
– Ez meg mi a faszt jelent?
Santillo egy-két centivel alacsonyabb volt nála, de a teste
vaskos volt az izomtól és a zsírtól. Lenézett a férfi kezére,
amivel megfogta a karját, majd szándékosan felfelé fordította a
pillantását, hogy hideg tekintete találkozzon a férfiéval. A férfi
keze elengedte.
– Elkaptuk a fiúdat, Leighton! Ezúttal nem fogja megúszni!
– Nincs semmid, Santillo, és alig várom, hogy lássam az
arckifejezésed, amikor erre rájössz! – Újra elindult, de a férfi
hangja ismét megállította.
– Mi van Carballóval, Leighton? Nem zavar, hogy azoknak
a teremtményeknek dolgozol, akik meggyilkolták a jó
barátodat, Benitát? Vagy talán éppen te segítettél nekik
eltussolni az egészet, mi? Tudod, úgy hallottam, a vámpírokkal
való szex átkozottul fantasztikus! Csak ennyi kell ahhoz, hogy
megvegyenek téged, Leighton? Egy jó dugás?
Cyn megpördült a sarkán. – Erről van szó, Santillo?
Megbántották az érzéseid? Teljesen alkalmatlannak érezted
magad, amikor rájöttél, hogy Benita egy vérszívóval kefél
helyetted? – A szándékosan durva szavakat édesen
gondoskodó mosollyal adta elő. És elérte a kívánt hatást.
– Ribanc! – robbant fel Santillo, és addig csökkentette a
távolságot, amíg a nő arcába nem ért. A szája az ebédre
elfogyasztott fokhagyma szagától bűzlött, amit a menta
gyengén fedett el, és Cyn orrlyukai összeszorultak a
tiltakozástól, miközben tartotta magát.
– Miattad ölték meg Benitát, Leighton! Kiszipolyozták, és
otthagyták az út mellett, és te még mindig véded azokat a
szemeteket!
– Benita saját magát ölette meg! Sáros volt, és ezt te is
tudod! Ahogy azt is tudod, hogy azokat a lányokat nem egy
vámpír ölte meg! – Az ujjával a padló és az alatta lévő pince
felé bökött.
Az izmok megfeszültek, ahogy a férfi keze ökölbe szorult
az oldala mellett.
– Ne beszélj Benitáról! Ne merészeld!
Még többet mondott volna, de az ajtó kinyílt Cyn mögött,
hogy beengedjen egy másik zsarut, valakit, akit Cyn nem
ismert, de aki nyilvánvalóan jól ismerte Santillót. Vetett egy
pillantást a helyzetre, és kettőjük közé lépett. Cyn inkább
elhátrált egy lépést, minthogy nekilökje magát a férfi testének.
– Nyugalom, Charlie – mondta az érkező Santillónak. –
Nem akarod ezt most elszúrni!
– Tudod, hogy ki ő? – lendült Santillo karja a nő irányába.
– Igen, tudom! És tudom, hogy nem éri meg, úgyhogy
hagyd békén!
Cyn felborzolódott erre az elutasításra valakitől, akit nem is
ismert, és kísértést érzett, hogy mégiscsak félrelökje a férfit az
útból. De meglátta Hartzler sápadt arcát, ahogy figyeli őket a
folyosó végéről, tágra nyílt és pánikba esett szemmel, és
hirtelen eszébe jutott az igazi ok, amiért itt van. Tett még egy
önkéntes lépést hátrafelé, és vakon nyúlt a mögötte lévő
ajtógomb után.
– Még nincs vége, Leighton! – Santillo fojtott hangja
követte őt.
– Hagyd abba! – mondta a másik zsaru. – Ne cseszd el ezt
az egészet, ember!
Cyn hátrapillantott a válla fölött, gyorsan kinyitotta az ajtót,
és elfordult, hogy távozzon. Ahogy kilépett, az ajtó
becsapódott mögötte, de elég lassan ahhoz, hogy újra
meghallja az ismeretlen zsaru hangját. – Mennyit tud?
– Semmit – csikorogta Santillo. – Azt állítja, hogy egy
szökött gyerek miatt volt itt. Különben is, rajtam és rajtad
kívül senki más nem…
Az ajtó becsukódott, elvágva a szavait. Cyn megállt a
lépcső lábánál, és visszabámult az ablaktalan épületre. Santillo
volt a vezető nyomozó ebben az ügyben. Ő volt az, aki miatt
mindenki más is a vámpírgyilkosok útján indult el, ő volt az,
aki addig nyomult, amíg ez lett az egyetlen nyom, amit bárki
követett. Ha ezt megtörheti valami, nagyon szerette volna
tudni, hogy mi az. Hartzler valószínűleg elmondaná neki, de ő
már így is eléggé kitett magáért. Akarva-akaratlanul, az biztos,
de nem akarta tovább erőltetni. Most nem. Később még
szüksége lehet rá, és különben is, azokat a lányokat nem egy
vámpír ölte meg. Ebben biztos volt. Ha Santillo megpróbálja
ezt Raphaelre, vagy bármelyik vámpírjára kenni, nagy
meglepetés fogja érni. És biztosan nem a jó fajtából.
 30. Fejezet

Későre járt, de megállt egy elektronikai boltnál, mielőtt még

bezártak volna, és mindenki csúnyán nézett rá, kivéve az
eladót, aki felírta a laptop és egy kártyás mobiltelefon
megrendelését. Később majd elintézi, hogy Mirabelle kapjon
egy számlásat is, de egyelőre a kártyás is megteszi. Mirabelle
segíteni akart a húga keresésében, és Cyn kitalálta, hogyan
teheti ezt meg anélkül, hogy még jobban elveszne, mint Liz. A
hátsó ülésre dobta a vett cuccokat, és Malibu felé fordult.
Alexandra kastélya fényesen ki volt világítva, amikor Cyn
befordult a felhajtó utolsó kanyarján. Lágy elektromos fény
töltötte be az összes ablakot, amitől a formális épület
melegnek és barátságosnak tűnt, olyan háznak, amilyet mindig
mutattak azokban a nyálas ünnepi filmekben, kivéve, hogy az
ablakban nem állt fa. Azon tűnődött, vajon Alexandra tervez-e
idén karácsonyfát venni. Valószínűleg attól függött, hogy
éppen melyik magazint olvassa akkor.
– Cyn! – Mirabelle akkor röppent ki a házból, amikor Cyn
épp a vásárlásait pakolta ki. – Nem tudtam, hogy jössz! –
mondta széles vigyorral az arcán.
– Látni akartam, hogy vagy. Minden rendben van itt?
– Határozottan! Ez egy olyan klassz ház, és az összes többi
vámpír olyan barátságos. A srácok még a zongorázásommal is
cukkolnak. Ó, és Alexandra és én már vásároltunk is! Tudtad,
hogy szinte bármit megvehetsz az interneten, ha van
hitelkártyád? Ha ezt tudtam volna, egy vagyont költöttem
volna. Persze, ehhez hitelkártyát kellett volna szereznem, de
fogadok, hogy Liz már rájött erre, és…
Cyn felemelte a kezét, már a hallgatástól is kifáradt.
 – Nagyszerű! Ez szuper, Mirabelle! Sőt, van itt egy új
laptop a számodra! – Kiemelte a nagy, szögletes dobozt a
kocsijából, azzal a szándékkal, hogy ő maga viszi, de
Mirabelle könnyedén kicsúsztatta a karjából. Ó, igen. Vámpír.
– Azt akarom, hogy kezdj el lógni azokon az üzenőfalakon,
amiket Lizzel használsz – mondta Cyn. – Küldj néhány
üzenetet, hogy biztonságban vagy, és keresed őt! Vettem neked
egy mobiltelefont is.
– Király! Köszi, Cyn! Megnéztem a szokásos fórumainkat;
Alexandra megengedte, hogy használjam a számítógépét. De
az első üzenet óta semmi sem történt. – Mirabelle aggódva
vonta össze a szemöldökét.
– Igen, bár ez nem lep meg túlságosan. Lehet, hogy Liz
számítógépe elveszett, vagy akár el is lophatták, vagy talán
valahol egy széfbe tette biztonságos megőrzésre. Akárhogy is,
bármelyik nap bejelentkezhet egy internetkávézóban vagy
valaki más számítógépéről, és azt akarom, hogy várj rá!
Elindultak a ház felé, elhaladtak a márványudvart körülvevő
sövény mellett. Cyn odapillantott, és látta, hogy a fényes
márványt eltávolították, és egy poros földdarab maradt az
érintetlen sövénnyel körülvéve.
– Jöttek a munkások, mi? – mondta.
Mirabelle megvonta a vállát. – Gondolom. Amikor ma este
felébredtem, már ilyen volt. Alexandra azt mondta, hogy
labirintust fog csináltatni. Mindig is azt gondoltam, hogy azok
elég hátborzongatók.
Cyn ferde pillantást vetett Mirabelle-re, de a lány
nyilvánvalóan nem vette észre az iróniát, hogy egy vámpír
hátborzongatónak nevezi a labirintust.
– Ugyan már! – mondta. – Menjünk be, és állítsuk be
számodra! A pokolba is, ha van itt vezeték nélküli hálózat,
akkor hamarosan a ház bármelyik szobájából vásárolhatsz.
– Várj, amíg Alexandra meglátja. Ő is akar majd egyet. Már
beszéltünk arról, hogy milyen jó lenne, ha bármelyik szobából
be tudnánk jelentkezni. Tudod, mert hatalmas átalakítást
végez, és így tényleg abban a helyiségben lehetnénk, amin
éppen dolgozunk.
– Szóval jól kijöttök egymással?
– Ó, igen! Teljes mértékben! – Mirabelle lehalkította a
hangját, amikor beléptek a házba. – Kicsit rosszul érzem
magam, hogy beköltöztem hozzá, de úgy tűnik, tényleg nem
bánja. Szerintem eléggé magányos. Mindent elmesélt az
életéről és Matiasról. Az a fickó, aki meghalt, miközben őt
védte. Nagyon aranyosnak tűnt. Táncos volt, tudod…
– Nem, én nem…
– Európában, nem is tudom, úgy száz évvel ezelőtt, vagy
valami ilyesmi, talán régebben. Mindenesetre olyan
romantikus!
Cyn egyetértően bólintott, és elhallgatott, örült, hogy
Mirabelle berendezkedett, és Cyn szabadon folytathatja az
elszökött Elizabeth keresését.
 31. Fejezet

Három éjszaka telt el. Az éjszakák azzal teltek, hogy fel-alá

kocsikázott L.A. sötét utcáin, beszélgetett a szökött
gyerekekkel és a menedékházak üzemeltetőivel, kávézókat és
klubokat látogatott meg, Liz képét mutogatva mindenkinek,
aki csak hajlandó volt ránézni. De Cyn nem jutott közelebb a
lány megtalálásához. A negyedik éjszakán a gardróbban állt, a
fehérneműjén kívül semmi más nem volt rajta, és
kifejezéstelenül bámulta a ruhák állványait, miközben az agya
azon kattogott, hogy kitaláljon valami új megközelítést, valami
mást, ami segíthetne neki megtalálni Elizabethet. A gyerekek
közül, akikkel beszélt, többen is egyértelműen felismerték a
képet, bár egyikük sem vallotta volna be. Ez frusztráló volt, de
legalább azt elárulta, hogy Liz él és virul valahol Los Angeles
utcáin. Most már csak rá kellett vennie a lányt, hogy bújjon
elő.
Ennél sokkal aggasztóbbak voltak azonban az egyre
gyarapodó bizonyítékok arra, hogy Jabril igazi nyomozója
végül követte Kaliforniába a nyomokat. Az utcagyerekek
közül többet is kikérdezett valaki, mielőtt Cyn odaért volna,
valaki, akit a gyerekek úgy írtak le, mint aki nagyon
hasonlított arra a fehér hajú fickóra, akivel Jabril háza előtt
futott össze. Ami nemcsak azt jelentette, hogy a férfi jó
nyomon járt Elizabeth felkutatásában, hanem azt is, hogy
közelebb jutott Mirabelle-hez, mint amit Cyn megnyugtatónak
talált.
Természetesen Raphael biztonsági őrei megértették annak
fontosságát, hogy Mirabelle a birtokon maradjon, és ne legyen
szem előtt, ahogy ezt Cyn meg is említette Alexandrának.
Négyszemközt beszélt Duncannel is, aki biztosította róla, hogy
a kapuőrök utasítást kaptak, hogy ne engedjék ki Mirabelle-t a
birtokról, hacsak ő, vagy Raphael nem ad rá külön engedélyt.
Ezután kicsit fellélegezhetett, mert megörvendeztette a tudat,
hogy a Mirabelle-t fenyegető veszély csak átmeneti, csak
addig tart, amíg a fiatal vámpír hivatalosan is Raphael védelme
alá nem kerül. Amint ez megtörténik, Jabril nyílt konfliktust
kockáztatna Raphaellel, ha megpróbálná visszakényszeríteni őt
Texasba, amit Duncan szerint még Jabril sem merne
megkockáztatni, mivel a Vámpírok Tanácsa ebben az ügyben
biztosan Raphael pártjára állna. A gondolatmenete eszébe
juttatta, hogy Mirabelle időpontja a vámpírlorddal három nap
múlva lesz, és Raphael elvárja, hogy Cyn is ott legyen.
Sóhajtott egyet.
Ami Raphaelt és a gyilkosságokban való érintettségét illeti,
az elmúlt napokban senki sem szólt egy szót sem a
nyomozásról. Eckhofftól semmi, ami várható volt, tekintve,
hogy összefutott Santillóval, de Duncan is hallgatott. Ez azt
jelentette, hogy a rendőrség már nem Raphaelt gyanúsítja?
Duncan biztosan szólt volna neki, ha a dolgok felforrósodnak.
Leült, hogy felhúzza a Frye-csizmáját, és azt mondta magának,
hogy bolond. Különben is, miért aggódott? Raphael miatt? A
nagy, gonosz vámpír tud vigyázni magára.
Megrázta a fejét, elvetve a gondolatot. Valószínűleg
elutazott, vagy elfoglalt volt, vagy ki tudja, mi lehet? Tehát
senki sem hívta őt. Hát nem ezt akarta egész héten? Hogy
békén hagyják, hogy túllépjen rajta?
Aha. Felkapta az első pulóvert, amit talált, és a fején
keresztül felhúzta. Ideje volt abbahagyni a vámpír miatti
idegeskedést, és munkához látni. Meg kell találnia Lizt, és
biztonságba kell helyeznie, mielőtt valaki más elkapná.
 32. Fejezet

Mirabelle az üres véres tasakot a műanyag szemetesbe

dobta, és finoman megtörölte a száját a finom
vászonszalvétával. Az egyik ujján maradt egy kis vér, és
gyorsan lenyalta, élvezve a sűrű folyadék gazdag ízét. Soha
nem tudta, hogy a vér ilyen jó ízű is lehet. Lonnie azt mondta,
hogy Jabril valószínűleg éveken át hígította a vérkészletét,
hogy gyengén és alázatosan tartsa. A régóta elfojtott düh
összeszorította a gyomrát, felállt, odalépett a kis privát
fürdőszobájához, hogy megmossa a kezét és az arcát.
Rosszul lett, ha belegondolt, milyen volt az élete az elmúlt
években, hogy mennyire rettegésben tartotta őt a texasi
vámpírlord. Szerette volna azt hinni, hogy az alultápláltság
vagy az egyszerű tudatlanság volt az oka. De az őszinteség
arra kényszerítette, hogy bevallja, félt. Valójában rettegett.
Nem mintha Jabril Karim nem adott volna elég okot arra, hogy
féljen tőle, de valahogy vissza kellett volna vágnia. A pokolba
is, ott kellett volna hagynia őt. Ki kellett volna sétálnia az
ajtón, elmenni a szülei ügyvédjéhez, a zsarukhoz, vagy akár
Ramona Hewitthoz. Valaki segített volna neki, már csak a
pénz miatt is. És Isten tudja, abból volt elég. Cynthia már
beszélt vele arról, hogy visszaszerzi Jabriltól a Hawthorn Trust
irányítását. Összehozta néhány nagymenő ügyvéddel itt Los
Angelesben, és azok már el is jöttek ide, hogy találkozzanak
vele. Cynthia is ott volt, de csak egy rövid ideig. Alig várta,
hogy visszatérhessen az utcára, tovább keresni Lizt. Cyn nem
mondott semmit, de Mirabelle tudta, hogy aggódik amiatt,
hogy milyen sokáig tart megtalálni a húgát.
Mirabelle is aggódott. Több üzenetet is hagyott Liznek a
chatszobában, lényegében mindegyik ugyanaz volt. Minden
rendben, biztonságban vagyok. Te hol vagy? Lizről
átterelődtek a gondolatai a tegnap leszállított új íróasztalra.
Gyönyörű darab volt, ha nem is éppen olyan, amilyet
Mirabelle választott volna. De végül is, ez Alexandra háza
volt; Mirabelle csak vendég volt. Egy napon, miután Cyn
megtalálta Lizt, a két nővér együtt talál majd egy lakást, és
úgy fogják berendezni, ahogyan csak akarják. Azért egy kicsit
elszomorította a birtok elhagyásának gondolata. Az összes
vámpír itt olyan kedves volt, olyan hétköznapinak néztek ki.
Elkén kívül más női vámpírral is találkozott, aki elég ijesztően
nézett ki, de nagyon barátságos volt, azzal viccelődött, hogy
Mirabelle-nek szüksége van egy kis izomzatra, és felajánlotta,
hogy segít neki edzeni az edzőteremben.
Most először érezte magát egy közösség tagjának. Tíz kilót
szedett fel azalatt a rövid idő alatt, amióta L.A.-ben volt, és a
bőre rózsaszínes pírt kapott, ami sápadt volt, de sokkal
egészségesebbnek tűnt, mint amire valaha is számított, hogy
milyen lesz. És tíz kiló! Ki gondolta volna, hogy ez jó dolog.
Halkan felnevetett. Talán mégiscsak bevállalja Elke edzését.
Kedvelte a női őrt, még ha Alexandra nem is helyeselte.
Alexandrának elég régimódi elképzelései voltak arról, hogyan
kell egy nőnek viselkednie, és a testőrség nem tartozott ezek
közé.
De Mirabelle nagyszerűnek találta, hogy Elke része volt
Raphael belső biztonsági őrei körének. Ez megtiszteltetés volt,
a férfi bizalmának jele. Természetesen itt mindenki nagyon
komolyan vette a biztonságot. És nem csak a kapuknál. A
birtokon minden vámpír az alagsor biztonságában aludta át a
napot. Nemcsak Raphael vagy Alexandra, hanem az összes őr
és Mirabelle is. Mindegyiküknek volt egy-egy különálló
kamrája a külön erre a célra épített páncélteremben, egy a
főépület alatt, egy pedig Alexandra udvarházában. Olyanok
voltak, mint az óriási banki páncélszekrények, de ha egyszer
bezárták őket, az ajtót csak belülről lehetett kinyitni. Mirabelle
vámpírként soha nem ismerte ezt a fajta biztonságot.
A főépületben még nem járt, de hamarosan az is meg fog
történni. Ezen a hétvégén fog bemutatkozni Raphaelnek, és
hivatalosan is kérni fogja a védelmét. Alexandra megtanította
neki a megfelelő szavakat, és azt is, hogyan kell viselkednie.
Félt, hogy Mirabelle szégyent hozna magára, és ezzel együtt
Alexandrára is, ha elrontaná. Ezért minden este elpróbálták a
rituálét, amíg már Mirabelle a nappali pihenője alatt is ezekről
a szavakról álmodott. Nem volt bonyolult vagy ilyesmi, de
Alexandra számára fontos volt, ezért Mirabelle gyakorolta,
mert mindenképpen Raphaelnél akart maradni.
Visszatérve a számítógépéhez, először az ismerős
csevegőszobába ment, és bejelentkezett. Azonnal felugrott egy
ikon, hogy új üzenete van. Annyira meglepődött, hogy
percekig csak bambán bámulta. Amikor végre ráébredt, hogy
mit jelenthet, a szeme tágra nyílt, a szíve pedig hevesen
kezdett kalapálni; a keze annyira remegett, hogy kétszer kellett
próbálkoznia, mire sikerült a kurzort felé manőverezni, és
rákattintania az üzenet megnyitására.
Liz! Liztől jött! A boldogság és a megkönnyebbülés
könnyei egyszerre öntötték el a szemét, és felkapott egy
zsebkendőt, mielőtt a számítógépre potyogtak volna. Gyorsan
végigolvasta az üzenetet, és az öröm gyorsan aggodalomra
váltott át. A húga örült, hogy hallott felőle, és csodálkozott,
hogy Mirabelle elmenekült Jabriltól, és itt van Los
Angelesben. De Liz minden holmiját ellopták a városban
töltött második napján, így nem maradt semmije, csak a
kistáskája, és szerencséjére az a kevéske pénz, amit össze
tudott szedni, mielőtt elmenekült volna. Egy ideig kemény
volt, de most már biztonságban van, mondta. Találkozott egy
idősebb fickóval, aki megengedte neki, hogy a
vendégszobájában aludjon, amíg kitalálja, mihez kezdjen. A
fickó még azt is felajánlotta, hogy segít neki ügyvédet, vagy
valami hasonlót szerezni, amint betölti a tizennyolcadik
életévét, és jogszerűen igényelheti az örökségét.
Ne aggódj! – írta, helyesen előre látva Mirabelle reakcióját.
Nem perverz és nem is barom! Ő olyasvalaki, aki tudja, min
megyek keresztül, mert tizenhat évesen el kellett menekülnie
otthonról. A mostohaapja bántalmazta. El tudod ezt hinni?
Undorító. Nem szeret beszélni róla, de szerintem elég durva
lehetett. Amint megkapom anya és apa pénzét, segítek neki
saját vállalkozást alapítani. Ez a legkevesebb, amit tehetek
érte.
 Mirabelle a húga üzenetére meredt, a vér, amit nemrég még
annyira élvezett, súlyos kőként nehezedett émelygő
gyomrában. Isten tudta, hogy ő biztosan nem volt egy
világszép nő, nem úgy, mint Cynthia, aki mindig olyan
magabiztos és bátor volt. Sóhajtott egyet. De még Mirabelle is
tudta, hogy ez a fickó kihasználja Lizt. Rosszul lett a
gondolattól, hogy az a fickó milyen játékokat játszhat most is a
kishúgával. Megnyomta a válasz gombot.
Tehénbébi! Egy nagy vigyorgó smiley-t biggyesztett a
szavak után. Tudok egy helyet, ahol meghúzhatod magad!
Valami biztonságos helyen, Velem! Hívj fel! Beírta az
ideiglenes mobilszámát. Vagy találkozzunk a chaten! Várni
fogok rád. Szünetet tartott a gépelésben, próbálta kitalálni a
legjobb időpontot, amikor tudta, hogy ébren lesz, és már a
számítógép előtt ül. Megvonta a vállát, és beírta: Minden este.
Tik-tak, tik-tak. Váááárlak! Egy vámpírmosollyal fejezte be,
apró agyarakkal és V-alakú hajvonallal, amelyet magas nyakú
köpeny övezett.

****

Az emberi őrök kezdtek megérkezni a nappali műszakra, és

Mirabelle még mindig nem kapott választ a húgától. Nem
kellett volna reménykednie az azonnali válaszban, gondolta.
Az a fickó megengedte Liznek, hogy használja a számítógépét,
de talán nem állandóan. Mégis, Mirabelle egész éjjel ki-be
járkált a chatszobában, miközben laptopjával a kezében
bolyongott a kastélyban, és próbálta elkerülni a legutóbbi
mesterek csoportját, akiket Alexandra bérelt fel a tökéletes
átalakítás érdekében. Úgy látszik, ha a nő egyszer valamibe
belekezdett, azt szívvel-lélekkel csinálta.
Mirabelle az órájára pillantott. Nemsokára indulnia kell
lefelé a páncélteremben lévő kis szobájába. Az emberi
munkások kezdtek összepakolni, a szerszámokkal zörögtek, és
hangosan beszélgettek egymással. A vámpír őrök közelről
figyelték a látogatókat, tudatában voltak a közelgő
napfelkeltének, és alig várták, hogy elmenjenek.
 Egy csendes helyet keresve, Mirabelle kisietett a konyhán
keresztül, le a felhajtón és át a két ház közötti ösvényre. Itt kint
békés volt, a zajos munkások és az aggódó őrök messze
mögötte maradtak. Miután annyi éven át élt Jabril foglyaként,
élvezte a szabadságot, hogy csendben sétálhatott a sűrű fák
alatt, és belélegezhette a friss levegőt. A horizonton
alacsonyan járó sápadt hold alig zavarta, de vámpírlátása miatt
könnyedén követte a kavicsos ösvényt. Szabályos
időközönként padok sorakoztak, apró betonépítmények,
amelyeknek a háttámláján és az ülőrészeken fantáziadús
vízköpők cikáztak körbe-körbe. Néhányan bátran ültek a
szabadban, mások hátulról vagy alulról leselkedtek. Amikor
először meglátta őket, hangosan felnevetett a látványuktól, és
most úgy gondolt rájuk, mintha a sajátjai lennének. Majdnem
minden éjjel kijött ide hajnal előtt, és az időnkénti őrjáraton
kívül még soha sem látott senki mást.
Amikor már eltávolodott annyira, hogy Alexandra háza már
nem látszott a fák között, leült az egyik betonpadra, és
bejelentkezett, hogy gyorsan átnézze a honlapokat. Még
mindig semmi, és ma éjszaka már nem maradt sok ideje,
kevesebb mint egy órája volt, mielőtt le kell mennie és be kell
bújnia az ágyába, bár a többiek később jönnek. Hátradőlt, és a
fejét a kastély felé billentetve hallgatózott. Ajtók csapódtak
motorzúgás közepette, tehát a munkások végre elmennek.
Felállt, készen arra, hogy visszainduljon, de a felhangzó zajok
a másik irányba terelték, az elegáns és nagy kiterjedésű
építmény felé, ahol Raphael és a vámpírjai éltek, és ahol a
Raphael Enterprises néven ismert céget vezették. Tétovázott a
kíváncsiság és az ösztönös vágy között, hogy lemenjen a
kastély alatti páncélterem biztonságába.
Természetesen a kíváncsiság győzött. Esténként gyakran
leült, és figyelte a főépületben zajló jövés-menést. A legtöbb
este vámpírok és emberek nyüzsgő felvonulása zajlott.
Néhányan azért érkeztek, hogy üzletet kössenek Raphaellel.
Mások – és Mirabelle könnyen felismerte őket – azért voltak
ott, hogy felajánlják vérüket a vámpíroknak. Férfiak és nők
egyaránt, akiket a városszerte fenntartott vértanyákból
szállították ide, akiket Raphael vámpírjai szigorúan őriztek,
esténként bekísérték őket, és reggelre mindig elmentek.
Jabrillal ellentétben Raphael nem tartott rabszolgákat, sem
vérrabszolgákat, sem másmilyeneket.
Közeledett az ösvény utolsó kanyarjához. A főépület még
nem egészen volt látható. Itt szokott leülni néhány méterrel az
ösvény mellett, közvetlenül a szikla szélén. De látta a sötét
égbolton villódzó fényeket. Vörös és kék, forgó mintázatban.
Valamiért ismerősnek tűnt, és a lány előresietett, hogy aztán
gyorsan elbújjon a fák mögött.
Két rendőrautó állt a felhajtón, az egyik fekete-fehér,
amelynek fénycsíkja némán villogott, a másik egy kései
amerikai szedán, amelynek a tetején egy hordozható piros
lámpa villogott. A járőrkocsi mellett néhány egyenruhás
rendőr állt, kezük idegesen pihent a fegyverükön, miközben a
körülöttük lévő néhány nagydarab és nagyon feldühödött
vámpírt bámulták. A szedán mindkét ajtaja nyitva állt, a belső
lámpái világítottak, de senki sem volt benne.
Miközben a lány figyelt, a főépület dupla üvegajtói
kinyíltak, és Duncan lépett ki, őt követte a két hatalmas ázsiai
vámpír, akik úgy tűnt, mindenhová követik Raphaelt. Duncan
láthatóan dühös volt. Mereven mozgott, és a lány láthatta,
hogy az agyarainak hegye kivirít a felső ajka alól. A fejével
odabiccentett a rendőrségi járműveket körülvevő vámpírok
felé, mire azok elhátráltak, félkört alkotva a testőrök és a két
ember körül, akik követték őket… Mirabelle felzihált.
Raphael!
Az összegyűlt vámpírokból halk dühös morgás hallatszott,
amikor Raphael hátrabilincselt kezekkel bukkant fel két ember
között, akik valószínűleg a jelöletlen autóból való rendőrök
voltak. Megálltak a lépcső lábánál, és a Raphael mellett álló
testes, sötét hajú rendőr mondott valamit.
A hatalmas vámpírlord lassan elfordította a fejét, hogy a
férfira meredjen. Fekete szemei ezüstösen villogtak a dühtől,
majd elfordult, és minden vámpírjára rávillant a tekintete,
lassan pásztázva őket, mindegyiküket megérintette, egyetlen,
koncentrált egységbe vonta őket, teljesen az irányítása alatt, a
parancsára várva.
Fent a kis kilátóján Mirabelle is érezte akaratának
ellenállhatatlan vonzását. Remegett ettől az erőtől, és teljes
bizonyossággal tudta, hogy a hegyről a megmentésére fog
rohanni, akár a saját halála árán is, ha a férfi ezt kívánja. A
lány megfeszült, készen arra, hogy a férfi parancsára
elinduljon, de ehelyett nyugtató megnyugvás hulláma
árasztotta el az érzékeit. Hirtelen úgy érezte, mintha vállvetve
állna az alant összegyűlt vámpírokkal, akik egyetlen, egységes
mozdulattal hátraléptek, hogy az emberek átmehessenek a
foglyukkal. Raphael halkan beszélt Duncanhez, aki élesen
bólintott, majd félreállt, arcán valami kétségbeeséshez közeli
maszkkal, és figyelte, ahogy ura méltóságteljesen becsúszik a
jelöletlen autó hátsó ülésére.
Gyorsan becsapódó ajtókkal, és kipörgő kerekekkel a
rendőrautók megfordultak a felhajtón, és elszáguldottak a
főkapu felé. Szinte azonnal felbőgött két nehéz terepjáró, és a
vámpír testőrök gyorsan beszálltak, köztük Duncan is. A nagy
terepjáróknak is sivítottak a gumijai, amikor elindultak
közvetlenül Raphael és rendőrségi fogvatartói nyomában.
A nyomukban maradt csend fülsiketítő volt. A vámpírok
megdermedve álltak, a kocsifelhajtót bámulva a Mesterük
után, nem tudtak, vagy nem akartak elmenni. Végül az egyik
vámpír, aki követte Raphaelt ki a házból, parancsot adott, és
mindenki egyszerre megindult. Mirabelle reszketett. Vissza
kellett mennie a házba, el kellett mondania Alexandrának és a
többieknek a kastélyban a történteket, ha még nem tudták
volna. Visszasietett az ösvényen, a hóna alá dugott laptopról
szinte teljesen elfeledkezett. Fel kellett… fel kellett hívnia
Cynthiát!

33. Fejezet

Cyn káromkodva csukta össze a mobilját, és szinte elrohant

a hajléktalanszállóról, ahová Elizabeth nyomát követte. Az
utcára lépett, és leviharzott a két háztömbnyi távolságra lévő
Land Roverjéhez, egyetlen mozdulattal kinyitotta a zárakat, és
becsúszott a kormány mögé. A felháborodott sofőrök
dudálását figyelmen kívül hagyva, kilőtt a járdaszegély mellől,
és újra felcsapta a telefonját, hogy gyorsan felhívja Eckhoffot.
Többször is kicsörgött, mire a hangposta felvette.
– Kösz a figyelmeztetést, Eckhoff! – vicsorogta. – Mondd
meg annak a szarházi Santillónak, hogy búcsúzóul
megcsókolhatja majd a seggét, ha ennek vége, mert kurvára
rossz embert kapott el! – Megszakította a kapcsolatot, és
azonnal hívta Duncant.
A vámpír hangja alig volt több egy morgásnál.
– Már úton vagyok – mondta Cyn.
– Tudod, hogy hova? – A szavakat alig tudta áterőltetni a
dühöngésén.
– Az Olimpic és a Huszadik sarka. Ott leszek! –
Összecsukta a telefont, és kerékcsikorgatva jobbra kanyarodott
az autópályára. A pokolba a sebességkorlátozással. Már
majdnem világos volt. Fel volt-e szerelve a paraintézmény egy
alvó vámpír kezelésére? És mi lesz Duncannel és a többiekkel,
a szükségletük, hogy megvédjék Raphaelt, még a felkelő nap
elől való visszavonulás ösztönét is felülmúlja. Dühösen
csapkodta a kormányt. Kibaszott Santillo. Alig várta, hogy
elmondhassa neki, mekkorát tévedett. Csak remélte, hogy nem
a vámpírok kapják el őt előbb.
 34. Fejezet

Duncan már kint várt, amikor Cyn megérkezett, és fel-alá

járkált a keskeny járdán. Felnézett, amikor a nő leparkolta a
kocsiját, és szinte kivetette magát a vezetőülésből, a szeme
halványan világított a fogdát körülvevő biztonsági lámpák
fényében.
– Hol van? – kérdezte szűkszavúan.
A férfi némán szemlélte a nőt, a tekintete még Duncanhez
képest is szokatlanul intenzív volt. – Bent – mondta végül. –
Nem engedték, hogy vele maradjak, de az ügyvédei ott
vannak!
Cyn továbbment, Duncan pedig tartotta a lépést vele.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Cyn. – Mirabelle azt
mondta, hogy egy csomóan követtek!
– Már majdnem világos van! Hazaküldtem a többieket.
Nem volt értelme, hogy mindenki itt kint ácsorogjon! –
Duncan mobilja megcsörrent. Ránézett a kijelzőre, és fogadta
a hívást. – Itt van! – mondta, és szinte azonnal bontotta is a
kapcsolatot.
Cyn ránézett. – Ki volt az?
– Lord Raphael ügyvédje. Úton van, hogy beszéljen veled.
– Velem? Miért?
Duncanben volt annyi tisztesség, hogy kényelmetlenül
nézzen ki. – Hallottál már Obakerről?
– Persze, hallottam Obakerről, de mi…
 – Obaker kontra Oklahoma – szólalt meg egy női hang. –
Minden őrizetbe vett vámpírnak joga van ahhoz, hogy
kijelöljön egy személyt a biztonsága érdekében, ha egy külön
az erre felhatalmazott szövetségi létesítmény körletén kívül
tartják fogva. És szerencsénkre ez a csodálatos építmény
határozottan nem ilyen szövetségi létesítmény!
Cyn megfordult, és látta, hogy egy karcsú női vámpír jön
lefelé a járdán. Hosszú fehér haja megcsillant a gyenge
fényben, éles kontrasztot alkotva az aranyszínű bőrrel és az
ázsiai vonásokkal, egzotikus külsőt kölcsönözve neki, ami
tökéletesen illett a gonosz vigyorban kivillantott finom
agyarakhoz. Ahogy közeledett, kinyújtotta formás kezét. –
Kimiko Lorick – mondta. – Lord Raphael rám bízta a
védelmét. Nem mintha nagy szüksége lenne rá, mivel ezek a
vádak nyilvánvalóan abszurdak és teljesen alaptalanok! –
Kritikusan szemügyre vette Cynt. – Készen állsz?
– Készen mire? – kérdezte Cyn, bár meglehetősen jó
elképzelése volt, és ez egy cseppet sem tetszett neki.
– Duncan nem magyarázta el? – pillantott Kimiko Raphael
hadnagyára, aki megrázta a fejét.
– Ms. Leighton csak most érkezett meg, Kimiko. Épp erről
akartam vele beszélni…
– A nap már majdnem felkelt, Duncan! Nincs idő a
diplomáciára! – Visszanézett Cynre. – Lord Raphael
érvényesítette a jogait Obakerre hivatkozva, és téged jelölt ki,
Cynthia Leighton! Ha nem akarsz a szolgálatára lenni, azt
azonnal tudnom kell, amíg még rá tudom beszélni, hogy
fogadjon fel valaki mást. Nem hagyom őt védtelenül! Ha
szükséges…
– Miért? – követelte Cyn, Duncan felé fordulva. – Miért
tenne ilyet?
– Mert bízik benned, Cynthia!
– Miért nem az ügyvédeiben? – fordult vissza Kimiko felé.
– Egyikőtök biztosan ember, igaz?
Kimiko bólintott. – A férjem, Boyd. És megtiszteltetés
lenne, ha maradhatna, de nagyobb haszna lesz a bíróságon,
Lord Raphael szabadon bocsátásának biztosításában. Őt nem
lehet ide bezárni. Különben is, a Mesterem téged választott.
– És ha nemet mondok?
Kimiko baljós pillantást vetett Cynre. – Akkor megpróbálok
még időben más megoldást találni! Ha nem járok sikerrel,
Lord Raphael védtelenül fog aludni, kiszolgáltatva annak, amit
az emberek terveznek. És egy pillanatig sem kételkedem
abban, hogy ezt az egész komédiát ezért rendezték! A
letartóztatás időzítése túlságosan kényelmes az én ízlésemnek!
Cyn Duncanre pillantott.
– Ne nézz így rám! – csattant fel. – Megteszem! És most mi
lesz?
Kimiko nagyon elégedetten vigyorgott, mintha az egész az
ő ötlete lett volna. – Van nálad fegyver?
– Hát persze! De miért?
– Add ide! – Kimiko felemelte a kezét, hogy megelőzze
Cyn automatikus tiltakozását. – Meg fognak motozni, amikor
belépsz! – elhallgatott, elvette a felkínált Glockot Cyntől, és
bedugta a bőrdzsekijébe. – De engem nem fognak átkutatni.
Maradj utána a közelemben. Elvárják majd, hogy
tanácskozzunk, és persze nem akarjuk, hogy kihallgassanak
bennünket, úgyhogy összebújunk. Akkor majd visszaadom
neked a fegyvert. Meg tudod oldani?
– Igen – válaszolta Cyn sértődötten, hogy megkérdezték.
Kimiko megfogta a karját.
– Duncan – mondta a válla fölött. – Nem sok időnk lesz!
Boyd vissza fog vezetni a birtokra, de álljatok készen, amint
kijutottunk onnan!
Mintha csak a nő figyelmeztetését akarná nyomatékosítani,
a biztonsági lámpák automatikus időzítője kikapcsolt, és Cyn
kelet felé tekintve meglátta a napfelkelte első halvány fényeit.
Az ajtó felé siettek, miközben gyorsan megkérdezte az
ügyvédet: – Láttad a holttesteket? – Mellette Kimiko lassan
kapcsolt.
– Nem – mondta kissé zavartan. – Kértem másolatokat a…
 – Az áldozatokat a nyaki verőéren ejtett szúrt sebekkel
véreztették ki!
– A francba! Nem csoda, hogy visszatartották a halottkémi
jelentéseket! A francba! – Olyan erősen bökött az
ajtócsengőre, hogy a gomb beragadt, és vérszegény zajt
kezdett kiadni.
Cyn átadta Kimikónak a hátizsákját. – Van ebben egy akta,
amit Boydnak látnia kell! Légy óvatos vele! Egy része, a
pokolba is, a legnagyobb része olyan dolog, amit nem
szabadna magamnál tartanom!
Kimiko odadobta a hátizsákot Duncannek, és türelmetlenül
az ajtóra csapott az öklével. – A rohadékok tudják, hogy itt
vagyunk kint; rángatják a láncaimat! Szétperelem a seggüket,
amikor… – Az ajtó végül harsányan berregve kissé kinyílt.
Kimiko teljesen kivágta az ajtót, nem törődve az újonc
zsaruval, aki a folyosón sietve közeledett feléjük.
Végigmentek a folyosón, a lépcsőház mellett, egészen az
épület hátsó részéig. Menet közben gyorsan beszélt.
– Oké, figyelj, ezek a szabályok! Senki sem léphet be a
cellába, hacsak nem kifejezetten te kéred! Ha már bent vagy,
az ajtót bezárják mögötted. A cellán belül semmiféle
megfigyelés nem lehet, ez egy újabb Obaker-rendelet, és a fiút
utálták…
Fehér fény villant fel, és hirtelen Ian Hartzler dübörgött ki
az egyik irodából, egy halom aktát tartva a mellkasa előtt.
Egyenesen Cynbe rohant, és elég erősen nekiütközött, hogy
mindkettőjüket kibillentse az egyensúlyából, az akták pedig a
padlóra zuhantak.
– Ms. Leighton – mondta. – Nagyon sajnálom! – Leguggolt,
hogy összeszedje a szétszórt aktákat, és Cyn automatikusan
lehajolt, hogy segítsen neki, az arca csak centikre volt a feldúlt
technikustól. – Kamerák – suttogta sürgetően. Cyn zavartan
nézett rá. A férfi feszült pillantása találkozott a tekintetével, és
azt sziszegte: – Kamerák vannak a cellában!
Cyn gyorsan odaadta az összeszedett mappákat, miközben
Kimiko megragadta a könyökénél fogva, és a hátsó folyosó
felé kezdte tessékelni.
 – Van nálad rágógumi? – kérdezte Cyn. Kimiko zavartan
nézett rá. Cyn hirtelen megállt, megakasztva az
előrehaladásukat. – Kimiko! Nagyon szeretnék egy rágót!
Biztos van itt valahol egy automata!
– Jesszusom, Cynthia, nem várhatna ez? Van fogalmad róla,
hogy… – A nő szemei hirtelen megértően nyíltak tágra. –
Rágógumi. Rendben! – Vadul körülnézett, majd ismét
továbbhaladásra sürgette Cynt. – Majd én elintézem! Neked
tovább kell menned!
A cellán kívüli folyosón három kék egyenruhás állt, akik
vonakodva engedték Cynt és Kimikót áttolakodni. Santillo egy
zárt ajtó előtt állt, és egy magas férfival kiabált, akinek sűrű
fekete haja tökéletesen egyenesen lógott le a szépen szabott
kék öltöny hátán. Boyd Lorick, feltételezte Cyn, és
beigazolódott, amikor Kimiko odarohant, és csatlakozott a
vitához. Cyn talált egy falat, és úgy tervezte, hogy megvárja,
amíg ők hárman befejezik a veszekedést. Az órájára pillantott,
és arra gondolt, hogy Duncan odakint várakozik, miközben a
nap egyre magasabbra halad.
– Vegye fel a pozíciót, Leighton!
Cyn felnézett, és észrevette, hogy Santillo meg nem
nevezett társa bámul rá. Mellette egy kék egyenruhás fiatal nő
állt, aki kifejezetten úgy nézett ki, mint aki kényelmetlenül
érzi magát. Cyn egy hanyag vállrándítással engedelmeskedett,
elállt a faltól, és kétoldalt kitartotta a karját, miközben a
rendőrnő gyors, de alapos motozást végzett.
– Tiszta – mondta a nő, és eltűnt a tömegben. Cyn figyelte,
ahogy elment, és kiszúrt egy sor automatát a folyosó végén.
Biccentett abba az irányba. – Nem bánja? Nem vacsoráztam.
A társ szkeptikus pillantást vetett rá, és követte, amikor a nő
odasétált a két automatához. Az egyikben hideg italok voltak,
de a másikban… Egy gyűrött ötdollárost kotort elő a
farmerzsebéből, kisimította, és becsúsztatta az olvasóba. A gép
egy darabig mérlegelte a pénze minőségét, majd úgy döntött,
hogy rendben van, és élénkpiros számokkal tájékoztatta őt a
szerencséjéről. Cyn vett egy csomag süteményt, amit nem
akart, megvárta, amíg a tálcára zuhan, majd hozzátett a
rendeléshez egy világoszöld csomag Doublemint rágót. Nem
éppen a kedvenc íze, de hát nem is az íze miatt vette meg.
Ahogy visszatért az azóta is folytatódó vitához, kicsomagolt
néhány rágógumit, és a szájába dugta őket, ujjaival lustán
végigsimítva a csomagoláson.
Santillo társa az apró alufólia darabkákat bámulta, Cyn
pedig hangosan csámcsogva vigyorgott rá. – Kéri a
rágógumim papírjait, nyomozó?
A férfi elkomorult, Cyn pedig hangosan felnevetett.
Lehajolt az íróasztal mögé, és a szemetesbe dobta a
csomagolópapírokat. – Túl sok filmet nézett – rótta meg a
lány, majd odapillantott, amikor a kiabálás végre abbamaradt.
– Fegyvertelen – erősítette meg a partner, Cyn és a két
ügyvéd kivételével mindenki nyilvánvaló csalódottságára.
– Így kell ezt csinálni, Leighton! – vicsorgott Santillo. –
Védd csak meg a sajátjaidtól! Nem gondoltam volna, hogy te
ilyen mélyre süllyedhetsz!
Cyn kedvesen elmosolyodott, nem hagyta magát csapdába
csalni.
– Kimiko – mondta, és a vámpír ügyvédre nézett. – Egy
pillanatra, ha megkérhetlek?
– Természetesen! Adjon egy kis helyet, Santillo! – Kimiko
meg sem próbált udvarias lenni, lassú, hideg tekintettel mérve
végig a testes nyomozót. Santillo káromkodott az orra alatt, de
elhátrált néhány lépést. Kimiko és a férje, Boyd, magához
húzta Cynt, hátat fordítottak a folyosónak, és megvédték a
kíváncsi szemek elől. Összedugták a fejüket, mintha
tanácskoznának, Boyd Lorick keményen a feleségére nézett. –
Jól vagy, Kimmi?
Kimiko többször pislogott, és mély levegőt vett. – Már nem
sokáig! – Nesztelenül becsúsztatta a fegyvert Cyn övébe. –
Találtál rágógumit! – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Jó! –
Boyd kérdő pillantást vetett Kimikóra, de az megrázta a fejét,
hátralépett egy lépést, és Santillóra meredt.
– Gyerünk, kezdjük! – vicsorogta.
 35. Fejezet

Raphael a szoba közepén állva várta Cynt, amikor az

belépett az ajtón. Elvették tőle a nyakkendőjét és az övét –
mintha megtenné nekik azt a szívességet, hogy emiatt
öngyilkos lesz, már ha ez egyáltalán lehetséges egy vámpír
számára –, de még mindig rajta volt az öltönye, majdnem
szénfekete gyapjúból, és a gallérjánál nyitott fehér ing. Cyn
felsóhajtott. A nyakkendő hiányánál sokkal több kell ahhoz,
hogy Raphael ne tűnjön gyönyörűnek. Felnézve látta, hogy a
férfi kifejezéstelen fekete szeme őt bámulja. Nem tudta
elfordítani a tekintetét, idegesen nyelt egyet, hogy ne fulladjon
meg a rágógumijától, és egy gyenge mosolyt erőltetett az
arcára. Raphael tekintete nem tágított.
Kimiko előrelépett, hogy biztosítsa a férfit, hogy Boyd majd
mindent elintéz.
– Menj, Kimiko! – mondta Raphael halkan, miközben a
tekintete nem engedte el Cynt. – Későre jár, és nem adnám
meg nekik ezt az elégtételt! – Kimiko elégedetlenül bólintott,
de kisietett a nyitott ajtón, elhaladva Santillo mellett, aki úgy
tett, mintha lenne oka, hogy ott legyen. Cyn megugrott, amikor
Boyd gyengéden megérintette a vállát, és amikor megfordult, a
férfit közvetlenül maga mellett találta.
– Napnyugta előtt visszajövök! – mondta halkan.
Cyn megértően bólintott, miközben intenzíven tudatában
volt Raphael folyamatos figyelmének.
– Akkor viszlát! – mondta.
Boyd kitessékelte Santillót a szobából, és még egyszer
utoljára felemelte a hüvelykujját, mielőtt az ajtó becsapódott
volna. A lány az ajtót bámulta, amíg a lépések csoszogása el
nem halkult a folyosón, aztán visszafordult Raphaelhez, és
próbált kitalálni valami értelmes mondanivalót. A férfi
felemelte a kezét, hogy várjon, a fejét kissé lehajtotta,
miközben sokkal élesebb vámpírérzékével figyelt.
Cyn időt szakított arra, hogy körülnézzen. Mivel tudta,
hogy ott vannak, gyorsan meg is találta a két kamera lencséjét.
Fintorogva vette ki a szájából az immár íztelenné vált
rágógumit – utálta a rágógumit –, és rövid időn belül
hatástalanította azt a kettőt, plusz még egyet az ajtó fölött.
Kérdő pillantást vetett Raphaelre.
A férfi kinyújtotta a kezét. Cyn ránézett, majd a férfi arcára
emelte a tekintetét, és lemondóan felsóhajtott. Megfogta
Raphael kezét, és hagyta, hogy a férfi az ölelésébe vonja. A
férfi egész teste ellazult, ahogy a karja átölelte a lányt, majd
újra megmerevedett, ahogy mély levegőt vett az orrán
keresztül.
– Fegyver van nálad, Cynem! – A hangja alig volt hallható,
alig volt több, mint egy lehelet a lány fülénél. A lány
megakadályozta, hogy a kamerák bármit mutassanak, de lehet,
hogy még mindig rögzítik a hangot. – Nem kutattak át?
Cyn bólintott, és visszasúgott, tudta, hogy a férfi hallja.
– De Kimikót nem!
Raphael felkacagott. – Félelmetes nő, Kimiko, már azelőtt
is, hogy… – Fuldokló köhögés kapta el, és úgy tűnt, egy
pillanatra elveszíti az egyensúlyát, de erősen támaszkodott a
nőre. Cyn riadtan hátrált.
– Raphael?
– Elnézést kérek, Cyn, úgy tűnik… – Látható erőfeszítéssel
kiegyenesedett, és megrázta a fejét. Egy bizarr
visszaemlékezés – Mirabelle-re és a repülőgépre – alapján,
Cyn a férfi karja alá nyomta a vállát, és az ágy irányába
ösztökélte, mielőtt a vámpírtermészet elvette volna tőle a
lehetőséget. Épphogy csak eljutottak odáig. Cynnek sikerült
visszahúznia a takarót, és Raphael a keskeny matracra rogyott,
magával rántva a lányt is. A lány szkeptikus pillantást vetett
rá, kíváncsi volt, vajon tényleg annyira nincs magánál, mint
amennyire látszott, de a férfi szemhéja még csak meg sem
rebbent. A feje a párnára zuhant, kifújt egy utolsó mély
lélegzetet, aztán… semmi.
Cyn kicsit bepánikolt, amikor a férfi nem lélegzett tovább,
az ő tüdeje is együttérzőn görcsbe rándult, miközben a kezét a
férfi szívéhez szorította. A tenyere alatt halovány dobbanást
észlelt, és megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy aztán
meglepetten összerezzenjen, amikor a férfi mellkasa kitágult,
és egy újabb lélegzetet vett. A nő percekig figyelte a férfi
életjeleit, és végül megnyugodott, amikor a férfi teste
szabályos, bár kifejezetten lassú ritmusra állt be.
Cyn látott már holttesteket, hullaházban fekvő testeket,
erőszakosan elhunyt friss testeket, vagy akár otthon vagy a
kórházban csendesen elhunytakat. De a filmek és a televízió
fikciója ellenére az igazság az volt, hogy az élet viszonylag
gyorsan elszállt a testből. A személyiség, amely valaha
megelevenítette a testet, az egyedi arckifejezések, amelyek a
szeretteik által felismert arcot formálták… ezek örökre
eltűntek. Lenézett Raphaelre, és azon tűnődött, hogyan
téveszthette össze bárki is ezt a derűs szépséget a halállal.
Lesöpört egy képzeletbeli hajszálat a férfi homlokáról, ujjaival
végigsimított a homlokán, majd lágyan továbbhaladt az arcára.
A szíve összeszorult a mellkasában, és felállt, kissé perverznek
érezte magát, mintha kihasználta volna a férfi kiszolgáltatott
állapotát.
Kiegyenesedett, és körülnézett a kis cellában – négy
négyzet alakú, tompa szürkére festett fal, az egyik oldalon az
egyetlen ágy volt, a másik sarokban pedig egy mosdó és egy
vécé. Ablakok nem voltak – ennyit legalább jól csináltak.
Odalépett a mosdóhoz, és használta a vécét, miután nagyon
alaposan szétnézett, hogy nem talál-e további kamerákat.
Megmosta az arcát és a kezét, fintorogva a mellékelt durva
szappantól, és alighogy megszárította a kezét egy
papírtörlővel, a lámpák figyelmeztetés nélkül kialudtak.
Hallgatta az elhalványuló fluoreszkáló zümmögést, és
felkuncogott. Santillo és a stábja nem panaszkodhatott arra,
hogy szabotálta a kamerákat, amelyeknek nem is kellett volna
ott lenniük, ezért nyilván úgy döntöttek, hogy inkább azzal
büntetik, hogy lekapcsolják a villanyt az ablaktalan szobában.
Csalódottan vették volna tudomásul, hogy a lányt ez nem
érdekelte. Egész éjjel ébren volt Lizt keresve; ez
tulajdonképpen megkönnyítené az alvást.
Sajnos vagy a padlón, vagy az ágyon kell elhelyezkednie;
máshol nem lehetett helyet foglalni. Kétségtelenül egy újabb
szándékos mulasztás. Újra elgondolkodott azon, hogy Raphael
egyáltalán tudatában van-e ennek a nyugodt külsőnek, és arra
gondolt, hogy valószínűleg éppen most is röhög. De túl fáradt
volt ahhoz, hogy harcoljon ellene.
Hálás volt a sötét szobáért, kicsúsztatta a fegyvert az
övéből, és a párna alá dugta, majd elnyújtózott az ágyon a
vámpírlord mellett, és úgy fordult, hogy az ajtóval szemben
legyen. Lehunyta a szemét, hálás volt, hogy legalább már
majdnem tél van, és a napok rövidek, bár gyanította, hogy ez a
mostani nagyon-nagyon hosszúnak fog tűnni.
 36. Fejezet

Cyn abban a pillanatban felébredt, amikor Raphael

elkezdett mocorogni. Nyugtalan napja volt, az emberek szinte
folyamatosan jöttek-mentek a folyosón. A létesítmény néhány
nappal ezelőtt gyakorlatilag üres volt, de valószínűleg extra
személyzetet hoztak, mivel egy valódi foglyot tartottak fogva.
Mégis, Cyn nem tudott nem elgondolkodni azon, hogy vajon
szándékos volt-e az a sok zaj a folyosón. Voltak pillanatok,
amikor inkább úgy hangzott, mint egy diákszövetségi buli,
nem mint egy rendőrségi fogda. Megmozdult a keskeny
ágyon, hogy felüljön, amikor egy ismerős kar fonódott a
dereka köré, hogy a helyén tartsa.
– Ez az én büntetésem, vagy a tiéd, édes Cyn? – mormogta
a férfi.
Cyn koncentrált, hogy normálisan lélegezzen, intenzíven
tudatában volt a férfi közelségének… és annak, hogy az ajtó
bármelyik pillanatban kinyílhat.
Raphael lehelete meleg volt a nyakán. – Kamerák?
– A láthatóság még mindig blokkolva van. – Ő is csak alig
hallhatóan suttogott. – A hangról nem tudok.
A férfi részben megnyugodott. – Hiányoztál nekem, Cyn!
– Elhagytál, te szemétláda!
– Bolond voltam!
Cyn behunyta a szemét a férfi szavai által kiváltott érzelmi
hullám ellen. Hálás volt a még mindig sötét szobáért, még
akkor is, ha tudta, hogy a férfi megérezhette a hirtelen
megugró pulzusát, és valószínűleg kiszagolta a könnyeket is,
amelyek megmagyarázhatatlanul megtöltötték a szemét.
Sajnálkozó sóhajjal ölelte magához a lányt.
– Sajnálom, lubimaya!
Cyn hagyta, hogy a feje a férfi karján nyugodjon.
Lubimaya, így szólította őt. Ez oroszul volt. Szerelmem. Olyan
bolond vagy, Cynthia!
Valahol a cellán kívül csapódott egy ajtó, és Raphael ismét
megfeszült.
– Boyd – mondta, amikor a lámpák felkapcsolódtak. – És
mások is vannak vele.

****

Amikor az ajtó kinyílt, már mindketten álltak, Cyn kissé

Raphael mögött. A zár első kattanására tolta oda a férfi. Ez
ösztönös volt a részéről, így Cyn megpróbált nem tudomást
venni a következtetéséről, hogy védelemre van szüksége.
Fintorogva nézett a férfi hátára, de nem tudta megállni, hogy
ne érezzen egy kis elégedettséget.
Az első személy, aki belépett a szobába, Boyd volt. Gyorsan
besurrant, majd szinte azonnal be is húzta maga mögött az
ajtót, és egyenesen Raphaelhez lépett a vámpír elkobzott
övével és nyakkendőjével.
– Uram – mondta, és fanyar mosollyal nyújtotta át őket.
Raphael először az övet vette el, átcsúsztatta a nadrágon
lévő hurkokon, és gyors mozdulatokkal becsatolta. A
nyakkendő következett. A nyakába csúsztatta, és felvont
szemöldökkel fordult Cyn felé. A szobában nem volt tükör.
Cyn egy olyan nő gyakorlott mozdulataival csomózta meg a
nyakkendőt, aki sok öltönyös férfit ismert, majd megigazította
a gallérját, és végigsimította a nyakkendőt a széles mellkason.
Amikor befejezte, Raphael megfogta a kezét, és az ajkához
emelte egy lágy csókra, mielőtt visszafordult volna Boydhoz.
Az ügyvéd arckifejezésén alig leplezett vidámság csillogott,
miközben beszámolt.
 – A kerületi ügyész mélységes sajnálatát fejezi ki, uram, és
biztosít, hogy minden vádat elejtettek. Ő maga is jött volna,
hogy személyesen közölje ugyanezt, ha nem győzöm meg az
ellenkezőjéről, és nem tanácsolom neki, hogy ön minden
bizonnyal jobban örülne, ha nem kerülne nyilvánosságra.
Egyébként Ms. Leighton kutatása igen hasznos volt – tette
hozzá egy biccentéssel Cyn irányába.
A mobiltelefonja bejövő szöveges üzenetet jelzett, és
elhallgatott, amíg ellenőrizte a kijelzőt. – Megérkezett Duncan
a megfelelő kísérettel, uram. Az épület hátsó kijáratán fogunk
kimenni.
Raphael formálisan bólintott, de köszönetképpen
megveregette Boyd karcsú vállát, mielőtt megszólította a
lányt, anélkül, hogy ránézett volna.
– Cyn! – lépett oda mellé. – Készen állsz, lubimaya? –
kérdezte tőle.
Cyn nevetve horkant fel. – Ezerszer is! – biztosította.
A férfi egy gyors ölelésbe húzta egyik karjával, és
megpuszilta a feje búbját. Cyn elkapta a meglepetést az
ügyvéd arcán, mielőtt Raphael elengedte volna.
– Akkor készen állunk – mondta.
A kinti folyosó ismét tele volt emberekkel, akik most sokkal
kevésbé tűntek boldognak, mint korábban. Santillo a háttérben
ólálkodott, éles pillantásokat vetett a vámpírra, tekintete nem
tartalmazott kevesebb gyűlöletet, amikor Cynre váltott,
miközben Boyd utat tört magának a tömegben. Cyn figyelmen
kívül hagyta Santillót, de meglátta Hartzlert, aki egy nyitott
ajtóban állt, és áhítattal bámulta Raphaelt. Elkapta a férfi
tekintetét, és köszönetképpen bólintott felé. Később, egy
kevésbé nyilvános helyen, többet fog tenni. Nem volt értelme
bajba keverni a technikust Santillónál és a haverjainál. Lehet,
hogy nem értette Hartzler megszállottságát, de a férfi
egyértelműen bizonyította a lojalitását, és nem fog ártani, ha a
jövőben az ő oldalukon áll.
Balra fordultak, eltávolodva az épület elejétől, egy keskeny
vészkijárat felé. Boyd pillantást váltott valakivel a tömegben,
nyilvánvalóan ellenőrizve, hogy a riasztót kikapcsolták-e.
Lassan nyitotta ki az ajtót. Duncan odakint várakozott, a
megkönnyebbülés csak rövid ideig volt látható az arcán,
miközben vicsorgott a Raphael mögött tolongó emberekre.
Tett egy röpke mozdulatot, és a vámpír testőrök összezárultak,
védőkört alakítva Raphael és Cyn körül, miközben egy nagy
fekete terepjáróhoz mentek, amelynek mérete szinte teljesen
elzárta a szűk sikátort. Csak annyi hely maradt, hogy az
utasajtókat ki lehessen nyitni az egyik oldalon, de több nem.
Raphael megállt, és intett Cynnek, hogy menjen előtte, de ő
megrázta a fejét.
– A kocsim az épület előtt parkol.
Raphael a homlokát ráncolta. – Majd az egyik…
– Nem! – szakította félbe a lány, majd halkan folytatta. –
Nagyra értékelem, de nem! Meg akarom nézni Mirabelle-t,
hátha hallott már Lizről. Ha nem, újra el kell kezdenem
keresni. Nem szabadna ilyen sokáig tartania, és…
A szavai elhalkultak. Raphael úgy nézett ki, mint aki…
megbántódott? Mit gondolt, hogy a lány egyből az ágyába
ugrik, most, hogy olyan kedves volt vele, most, hogy
bocsánatot kért? Nos, oké, ez tulajdonképpen nem volt egy
rossz ötlet, de… Nem, nem akart ilyen könnyű eset lenni. Volt
egy élete, volt munkája, és volt egy tinédzser lány, aki még
mindig az utcán volt, ahol egy gyilkos garázdálkodott. De
minderről nem itt akart beszélni, ahol az összes vámpírja
hallhatta.
– Ez fontos, Raphael! Meg kell találnom őt!
A férfi mereven nézett rá, a szemei csillogtak az
érzelmektől. – Rendben van! – mondta kissé mereven. – Ha
szükséged van…
– Úgy lesz! – A nő ellépett, hagyta, hogy a védőkör
bezáruljon a férfi körül, falat képezve közöttük. A férfi még
egy pillanatig bámulta őt, aztán eltűnt a terepjáróban. Duncan
becsukta mögötte az ajtót, de odasétált Cynhez, mielőtt ő is
beszállt volna az első ülésre.
– Mirabelle bemutatkozása…
 – Tudom, Duncan. Ne aggódj! Mindketten ott leszünk!
A férfi értetlenül nézett rá, megvonta a vállát, és azt
mondta: – Akkor vasárnap találkozunk!
Cyn végignézte, ahogy elhajtanak, majd lassan végigsétált a
sikátoron, majd ki az utcára, hogy a több mint egy
háztömbnyire a para létesítménytől bukkanjon elő. Átment a
másik oldalra, és csendben odament a Land Roveréhez. A teste
tiltakozott, amikor bemászott a kocsiba. Merev és fájdalmas
volt egy újabb olyan nap után, amelyben kevés alvás volt,
ráadásul egy olyan keskeny ágyon, amely még magának
Raphaelnek sem volt elég széles, nemhogy mindkettőjüknek.
Elfordította a kulcsot, és felvette a mobiltelefonját, de hívás
közben rájött, hogy valószínűleg túl korán van, és fiatal
vámpírként Mirabelle még nem lesz ébren. Üzenetet hagyott,
és elindult hazafelé, semmi másra nem tudott gondolni, mint
egy forró zuhanyra és tiszta ruhákra. Lehet, hogy az első
éjszakáját töltötte börtönben, de nem kellett volna úgy
bűzlenie.
 37. Fejezet

Zuhanyozás után Cyn Malibuba hajtott, és megreggelizett…

vagy megvacsorázott. Akárhogy is nevezte, a többnapos furcsa
munkaidő és rendszertelen étkezés miatt úgy érezte, hogy
kifogyott az energiája. Így hát leült egy igazi asztalhoz, egy
szalonnás-sajtos omlett, néhány szelet friss baracklekvárral
megkent pirítós és egy kancsó friss, forró kávé társaságában.
Így megerősödve visszatért a Pacific Coast Highwayre, amikor
megcsörrent a telefonja. Egy pillantás a kijelzőre elárulta,
hogy Mirabelle az, aki visszahívta a korábbi üzenete miatt, így
hagyta, hogy bekapcsoljon a hangposta, és gyorsan balra
kanyarodott a Raphael birtokához vezető keskeny útra. Nagyra
nőtt fák hajoltak az út fölé, olyan sűrűn és szorosan, hogy élő
alagutat alkottak. Néhol olyan sötét volt ezek alatt a fák alatt,
hogy a fényszórók alig tudták megvilágítani az utat. Ma este,
amikor a fák némelyike lecsupaszodott télire, és közeledett a
telihold, a fénysugarak átszűrődtek az örökzöldeken, és
ezüstösen csillogtak a platánok és nyírfák csupasz, halvány
törzsén.
Mélyen a fák között volt a főkapu, amelyen túl a terület
szépen gondozott és művészien megvilágított volt, elegáns,
zöldellő gyep a főépületig, és a mögötte lévő sötét erdő rejtette
Alexandra kastélyát.
Az őrök biztosan jelezték az érkezését, mert Mirabelle már
várta, amikor megérkezett. Félúton a felhajtón találkozott
Cynnel, remegve az izgatottságtól.
– Lord Raphael itthon van, Cyn, tudtad? Egész nap
börtönben tartották! Istenem! Itt mindenki teljesen feldúlt, még
Alexandra is ideges volt ma este, pedig ő általában olyan
nyugodt. Biztosra vettem, hogy a vámpírok háborúzni fognak,
vagy ilyesmi. Látnod kellett volna!
Cyn némán szemügyre vette a lányt, és mélyet sóhajtott.
Nagyon örült, hogy Mirabelle ilyen gyorsan felépült. Tényleg.
Tényleg elégedett volt. A szája szeretetteljes mosolyra görbült.
– De most már visszatért, igaz, Mirabelle?
– Igen! Órákkal ezelőtt ért haza. Mindenki átrohant a
főépületbe. Mindenki ott akart lenni, hogy üdvözölje őt.
Valahogy hátborzongató, tényleg. Az a sok vámpír csak állt
ott, és várta őt, teljesen koncentráltan, egy szót sem szóltak.
Aztán hirtelen megjelent a nagy fekete terepjáró, ő kiszállt
és… Esküszöm, Cyn, olyan volt, mintha mindannyian
egyszerre lélegeztek volna fel, csak egy nagy levegővétel
hallatszott. – Megrázta a fejét. – A szívem őrülten kalapált,
annyira örültem, hogy látom őt. El tudod ezt képzelni?
Cyn elgondolkodott a kérdésen.
– Mit kellene elképzelnem? – kérdezte végül.
– Tudod, hogy van egy Mestered. Olyan valakihez tartozni,
mint Raphael. Mintha nem tudnál lélegezni, ha ő nincs a
közeledben!
Mivel Cyn maga is nehezen kapott levegőt, amikor Raphael
a közelében volt, komolyan vette a gondolatot. Arra gondolt,
amit Duncan mondott neki egyszer, a Raphael iránti
rendíthetetlen hűségéről, arról, hogy Raphael abszolút
hatalommal rendelkezik minden egyes felesküdött vámpírja
felett.
– Tudod, Mirabelle, azt hiszem, valószínűleg pontosan el
tudom!
– Király!
Cyn szkeptikusan felvonta a szemöldökét. – Ha te mondod!
Gondolom, nem hallottál Lizről? – kérdezte reménykedve.
– De igen! Épp hívni akartalak tegnap, amikor ez az egész
dolog kirobbant Raphaellel.
Cyn Mirabelle-re meredt. Elfelejted a lélegzést, ez történik
egy mestervámpír és a gyermekei között? Mirabelle minden
hűségét és szeretetét, amelyet Jabril alkalmi kegyetlensége oly
teljesen tönkretett, most feltámasztotta, és teljes egészében
Raphael felé irányította. Vajon ez volt az a hamisítatlan hűség,
amelyet Raphael megkapott minden vámpírja részéről? Te jó
isten, több ezren voltak! Nem csoda, hogy ilyen arrogáns
szemétláda volt.
– Szóval, igen – folytatta Mirabelle. – Liz hagyott nekem
egy üzenetet. Valami fickó megengedte neki, hogy nála lakjon,
azt mondja, segít neki megszerezni a pénzét, amint betölti a
tizennyolcat. – Mirabelle megforgatta a szemét. – Mintha!
Mondtam neki, hogy ez nagyon rossz ötlet, és hogy itt
vagyunk Kaliforniában, és hogy Raphael nagyon jó fej, de
nem hisz nekem! Szóval azt mondtam neki…
– Várj… Hogy beszélgettetek erről? Felhívott téged?
– Ó, nem! Egy chatszobában találkoztunk ma este. Az a
fickó megengedi neki, hogy használja a számítógépét. Az övét
ellopták, ahogy mondtad is. Mindegy, szóval mondtam neki,
hogy hívja fel azt a barátodat, Lucit. Azt mondta, hogy
megteszi, de aztán valahogy megszakadt a kapcsolatunk, és
jött a főépületből a hír, hogy Raphael úton van, és én nem
akartam lemaradni róla, úgyhogy…
Cyn szünetet tartott, és próbálta feldolgozni ezt az
információáradatot.
– Oké! Hadd hívjam fel…
A telefonja csörgése szakította félbe. Megnézte a kijelzőt,
és felcsapta.
– Szia, Luce!
– Szia, Cyn! Figyelj, azt hiszem, itt van az elveszett csajod!
– Cyn ránézett Mirabelle-re, és jelentőségteljesen intett. –
Kicsit nyugtalan – folytatta Luci halkan –, de próbálom
meggyőzni, hogy te a jófiúk közé tartozol!
– Ezt nagyra értékelem! Beszélhetek vele?
– Még nem. Valójában, miért nem ugrasz be később? Most
eléggé feszült. A fickó, akinél lakott, eléggé kiakadt.
– Megsérült?
– Fizikailag nem. Néhány karcolás, néhány zúzódás, de
nem hiszem, hogy a férfi bántotta, legalábbis nem közvetlenül.
Legalábbis abból, amit ő elmondott nekem. Leginkább meg
van ijedve.
– Reméljük, hogy az igazat mondja. Mikor jöjjek át?
– Adj nekünk egy-két órát! Majd hívlak, de szerintem nem
lesz gond, ha találkoztok.
– A nővére is jöhet?
– Ő egy vámpír, igaz?
– Igen.
Luci elhallgatott, és elgondolkodott. Cyn hallotta a tévét a
háttérben, amit időnként hangos megjegyzések szakítottak
meg.
– Ez valószínűleg nem jó ötlet – mondta végül Luci. – Hadd
lásson először téged, egy kedves emberi lényt, aki vagy, aztán
majd utána meglátjuk!
– Rendben! Akkor majd beszélünk. – Cyn soha nem
kérdőjelezte meg Luci ösztöneit, amikor ilyesmiről volt szó.
Mirabelle rögtön hozzáfordult, amint a telefon lecsukódott.
– Liz?
– Lucinál van. Odamegyek.
– Rendben! Menjünk!
– Hm, igen, ami azt illeti, Luci úgy gondolja, és én is
egyetértek vele, hogy jobb, ha először egyedül megyek.
Luciéknál biztonságban van, úgyhogy most nincs okunk
erőltetni. Később találkozom vele, és majd meglátjuk, hogy mi
lesz onnantól. Liz kicsit ideges az egész vámpír dolog miatt.
– Tudja, hogy soha nem bántanám! – tiltakozott Mirabelle.
– Nem, szándékosan nem! De ugyan már, Mirabelle,
elszökik Kaliforniába, és hirtelen te is itt vagy. Amennyire ő
tudja, Jabril téged küldött, hogy megkeresd és visszavidd
hozzá.
– Ó, persze, mintha Raphael valaha is…
– Liz semmit sem tud Raphaelről, még azt sem tudja, hogy
ki ő – mondta Cyn fogyatkozó türelemmel. – Csak azt tudja,
amit te mondtál neki, és abban nem bízhat. – Felnézett, amikor
Alexandra jelent meg a felhajtón.
– Szép, Alexandra – mondta, és a sövénykertre mutatott,
amely gyorsan elfoglalta a régi udvart.
– Igen, jól halad. Az ihletet egy könyvből kaptam, amit még
Coloradóban olvastam. Az egyik másik vámpír ajánlotta. A
szerző neve King volt, azt hiszem.
Cyn pislogott, a bőrén tiszta, ösztönös hideg futkosott,
libabőrt okozva. Felnézve látta, hogy Alexandra szórakozott
arckifejezéssel tanulmányozza őt, ezért a saját arcát gondosan
kifejezéstelenül tartotta. Alexandra olyan szerényen nézett ki,
hogy néha könnyű volt elfelejteni, hogy a maga módján öreg
és halálos. De Cyn nem szerette, ha bárki is játszadozik vele.
– Úgy tűnik, megtaláltuk Lizt – mondta helyette. – Vagy ő
talált meg minket. Mirabelle majd elmondja a részleteket. – A
mobilja rezgett, ami bejövő üzenetet jelzett, és a lány elővette,
ellenőrizve a kijelzőt. – Igen. Ez Luci, úgyhogy én leléptem.
Lehet, hogy később találkozunk, attól függ. Ha nem, akkor
holnap. – Mirabelle-re nézett. – Felhívlak, Mirabelle, miután
beszéltem Lizzel, és elmondom, mi a helyzet. Addig is, ne
aggódj!
 38. Fejezet

Cyn felsietett annak a háznak a lépcsőjén, amelyet Luci és ő

vásároltak és újítottak fel néhány évvel ezelőtt. Ötvenes
évekbeli épület volt, kétszintes, széles, régimódi tornáccal és
fakerítéssel. A félhektáros telek Los Angeles egy olyan részén
volt, amely egykor az orvosok és ügyvédek által kedvelt
környék volt. De a város megváltozott, az orvosok és az
ügyvédek mind délre és nyugatra költöztek, és sok ilyen régi
házat a közeli egyetem hallgatóinak szánt lakásokká
alakítottak át. Ő és Luci jó áron jutottak hozzá ehhez a házhoz,
főleg azért, mert annyira pocsék állapotban volt. Az idős
hölgy, akitől megvették, több mint hatvan évig élt ott, és
legalább húsz éve egy fillért sem költött a fenntartására.
Kopogás nélkül nyitott be, és egyenesen hátrament,
áthaladva a nagy nappalin. Egy nagyképernyőjű tévén egy
olyan film színei és hangjai robbantak szét, amit Cyn nem
ismert fel. A kanapék, a székek és a padló tele volt
tizenévesekkel, akik nem is figyeltek rá, amikor elhaladt
mellettük, bár gyanította, hogy ez inkább választás kérdése
volt, mint a figyelmetlenségé.
Luci irodája a ház hátsó részében volt, a konyha közelében,
egy kicsi helyiség, amely valaha a komornyik kamrája vagy
valami hasonló lehetett. Kiszedték a vízvezeték csöveit, és
ablakokat tettek be Luci sok növénye számára, amelyek azzal
fenyegettek, hogy elfoglalják az aprócska helyiséget.
Luci az íróasztalánál ült, háttal az ajtónak. A mellette lévő
széken egy tizenéves lány ült, és a Mirabelle-lel való
hasonlóság tagadhatatlan volt. A lány felnézett, amikor Cyn
belépett a szobába, a tekintete fáradt és gyanakvó volt. Cyn
egy aprót biccentett felé, majd a barátnőjére nézett, és azt
mondta: – Luce!
Lucia megpördült, az aggodalom feloldódott egy üdvözlő
mosolyban. – Cyn! – mondta melegen, felállt, és odalépett,
hogy átölelje. Luci nagyon ölelgetős típus volt. Cyn igazából
nem volt az, de Luci kedvéért próbálkozott. Liz figyelmesen
figyelte a szóváltást.
– Liz, ő az én nagyon jó barátnőm, Cynthia Leighton. Ő és
én együtt nyitottuk ezt a házat, már sok-sok évvel ezelőtt.
Liz nagy kék szemei alaposan tanulmányozták Cynt,
ellenőrizve a száját, a kezét, még a szemét is.
Vámpírjellemzőket keres, gondolta Cyn. Nem mintha
megsértődött volna ezen. Ő is ugyanezt tette volna.
– Szóval te Luci barátja vagy? – kérdezte Liz kételkedve.
Cyn bólintott. – A főiskoláról.
– És a nővéremnek dolgozol?
– Nem igazán neki, inkább csak vele együtt dolgozom.
Biztos vagyok benne, hogy Luci elmondta… – A barátnőjére
pillantott megerősítésért. Luci bólintott, aztán leült, és
odahúzott egy repedt faszéket, hogy Cyn is így tegyen. –
Tulajdonképpen Jabril bérelt fel, hogy megtaláljalak –
folytatta Cyn, vonakodva elfoglalva a kényelmetlen széket. –
De aztán találkoztam Mirabelle-lel, és, nos, a fenébe is,
találkoztam Jabrillal. Kiszabadítottam Mirabelle-t onnan, és
elkezdtelek téged keresni. Szerencsémre te L.A. mellett
döntöttél.
– Egy másik fickó is keres engem – jelentette ki Liz
óvatosan. Egyre jobban hallható orrhangja nyilvánvalóvá tette,
hogy kezd megnyugodni.
– Igen, találkoztam vele. Nagydarab fickó rövid, fehér
hajjal?
– Azt hiszem, igen! Én magam nem láttam, de néhány
barátom azt mondta, hogy keres. Ez még azelőtt volt, hogy…
– A lány kényelmetlenül félrenézett, Luci pedig közbelépett,
és Liz kezét a sajátjába fogta.
 – Semmi baj, édesem! Most már mindez nem számít, és
Cyn megérti. Ugye, Cyn?
– Sin? (bűn) – kérdezte Liz. – Téged bűnnek hívnak?
– Cyn C Y-nal – mondta Cyn. – Mindig is utáltam a Cyndi
nevet, és a Cynthia olyan… nem is tudom… illedelmesnek
hangzik. – Luci felhorkant és megforgatta a szemeit, egy kis
meglepett nevetést kiváltva ezzel Lizből.
– A szüleim mindig Elsie-nek hívtak – jelentkezett Liz. –
Azt hittem, én is utálom – tette hozzá szomorúan.
Cyn eleget tudott a lány szüleiről és korai halálukról ahhoz,
hogy témát váltson.
– Akkor meséld el, mi történt, Liz. Már mindenütt
kerestelek.
– Igen, hallottam. Jól hangzott, és minden gyereknek adtál
étkezési kuponokat. De nem tudtam, kiben bízhatok! –
Lenézett a kezére, amelyet Luci szorosan fogott. – És az a sok
lány, akik meghaltak! – Felnézett, és pillantása találkozott Cyn
tekintetével. – Megijedtem, és Todd akkor kezdett megjelenni.
Sok mindent csinál az utcagyerekekkel, kosárlabdameccseket,
meg más ilyen szarságokat. Elkezdett beszélgetni velem, és
nagyon kedvesnek tűnt, bár egy sporttal foglalkozó fickóhoz
képest elég öreg és formátlan. Mindig olyan nagy csíkos
pólókat hord, tudod, mint azok az ausztrál srácok? De úgy
tűnt, hogy minden gyerek ismeri őt, szóval… – Megvonta a
vállát. – Amikor megtudta, hogy texasi vagyok, azt mondta,
neki is él ott családtagja. Valamilyen unokatestvér vagy
ilyesmi. És meséltem neki Mirabelle-ről és Jabrilról, meg
mindenről, meg arról, hogy ha a tizennyolcadik
születésnapomig el tudnék bújni, akkor minden rendben lenne,
mert akkor lenne saját pénzem. Erre ő azt mondta, miért ne
maradhatnék addig nála, tudod, mert addig már csak két hét
volt hátra – elhallgatott, hogy egy szomorú pillantást vessen
Cynre. – Kedves fickónak tűnt – ismételte meg.
– És mi történt? Miért gondoltad meg magad?
– Soha nem nyúlt hozzám. Úgy nem! Ha megtette volna,
akkor el is tűntem volna onnan, mert ő… hát, olyan
negyvenéves vagy akörül. Mindegy, nagyon elkezdett
parancsolgatni. Mint például mindig el kellett mondanom,
hogy hova megyek, mit csinálok, meg ilyenek. Aztán kaptam
egy üzenetet Mirabelle-től, hogy itt van és találkoznunk kéne.
Elvesztettem a gépemet, de ő megengedte, hogy használjam az
övét, hogy megnézzem az üzeneteimet, meg ilyenek. Éjszaka
dolgozik valahol, és én nem akartam sötétedés után kimenni,
ráadásul ez egy jó alkalom volt arra, hogy megpróbáljam
elérni Mirabelle-t, és tudassam vele, hogy biztonságban
vagyok. Szóval, kaptam egy üzenetet, hogy itt van
Kaliforniában, és ez furcsának tűnt. Úgy értem, miért lenne itt?
Így hát visszaírtam neki, hogy nem vagyok benne biztos, és
honnan tudjam, hogy biztonságban van? És ő mesélt nekem
arról a Raphaelről, hogy ő nem olyan faszfej, mint Jabril, vagy
ilyesmi, és hogy egy szép helyen lakik, és hogy én is eljöhetek
lakni hozzá.
Cyn bólintott. A legtöbbet már hallotta Mirabelle-től.
– Na mindegy, szóval Mirabelle-lel online vagyok, és bejön
a fickó, és elkezd kiakadni a vámpírokról, különösen
Raphaelről, és azt mondja, hogy Raphaelt letartóztatták, mert
megölte azokat a lányokat, és nem akarja, hogy bármi közöm
legyen hozzá vagy Mirabelle-hez, mert az a kibaszott vámpír –
így nevezte, az a kibaszott vámpír – felhasználja Mirabelle-t,
hogy eljusson hozzám, mert én az esete vagyok. Én meg
megkérdeztem, hogy hogy érted, hogy az esete vagyok? De
aztán azt mondta, hogy nem kell aggódnom, mert én nem
vagyok olyan, mint a többi lány.
– Hogyhogy nem vagy olyan, mint ők? – kérdezte Cyn
halkan.
– Azt mondta, hogy azok a lányok együtt lógtak a
vámpírokkal, és ezért haltak meg.
Cyn pillantást váltott Lucival.
– Mit is mondtál, hogy hívják, Liz?
– Todd. Todd Ryder. Lent lakik a tengerpart közelében, de
azon a nyomorúságos részen, ahol nagyon zsúfolt. Azt hiszem,
Venice-nek hívják. Valaki azt mondta, hogy ott is vannak
csatornák, mint Olaszországban, de én még nem láttam egyet
sem.
– Majd egyszer megmutatom neked őket – mondta Cyn
szórakozottan. – És akkor mi történt?
– A köcsög megpróbált bezárni a házába, ez történt! Miután
összevesztünk, berontottam a szobámba, és elaludtam. És mire
felébredtem, ő bezárta a hálószoba ajtaját! És az összes
ablakon olyan börtönrács van, tudod? Szóval dörömböltem az
ajtón, de ő elment dolgozni, és otthagyott, fürdőszoba vagy
bármi nélkül!
Luci elégedetten vigyorogva nézett a válla fölött Cynre.
– Az én Liz nevű lányom betörte az ajtót – mondta.
Liz elpirult, zavartan és büszkén egyszerre. – Igen, nos, ez
egy olyan olcsó, üreges ajtó volt. Nem kellett hozzá sok erő.
Volt az asztalon egy régi, fémből készült lámpa. Tényleg
ronda, de nehéz. Szóval csak kalapáltam és kalapáltam.
Összevertem a karomat, de amikor egyszer áttörtem, aztán már
gyorsan ment. Kidugtam a kezem és kinyitottam az ajtót, aztán
elhúztam onnan. A táskámon kívül amúgy sem volt semmi
másom, úgyhogy felkaptam és elrohantam. – Felnézett Cynre,
és ismét megvonta a vállát. – És most itt vagyok.
– Szóval itt vagy, és én nagyon örülök, hogy látlak – értett
vele egyet Cyn. – Mit akarsz most csinálni?
– Nem tudom! Nem igazán gondolkodtam azon, hogy itt
legyek.
Cyn bólintott.
– És valószínűleg egyelőre jól is vagy itt, de óvatosnak kell
lenned! Jabril embere nem fog kétszer gondolkodni azon, hogy
törvényt szegjen, hogy elkapjon téged. Jobban érezném
magam, ha velem maradnál, amíg mindent tisztázunk.
– Nem akarok vámpírokkal élni!
Cyn kinyitotta a száját, hogy rámutasson, hogy nem él
vámpírokkal, de Luci szólalt meg.
– Talán Liz maradhatna itt is egy ideig – javasolta. –
Minden másképp fog kinézni, miután volt pár napod
átgondolni a dolgot – mondta Liznek.
 – Mi lesz Mirabelle-lel? – kérdezte Liz, és Cynre nézett. –
Veled lakik?
Cyn megrázta a fejét. – Mirabelle-nek olyan táplálkozási
igényei vannak, amelyeket én nem tudok kielégíteni. Raphael
birtokán lakik, a húga, Alexandra házában, amely mindenki
mástól el van különítve. Ők ketten felfedezték az internetes
vásárlást, Isten mentsen meg bennünket! – rezzent össze
drámaian. – Ha pillanatnyilag nem akarsz velem maradni,
talán meglátogathatnád legalább Mirabelle-t. Szívesen
elviszlek, és tudom, hogy nagyon szeretne veled találkozni,
hogy megbizonyosodjon, tényleg jól vagy.
Liz elfintorodott, és gondolatban az alsó ajkát harapdálta.
Cynre pillantott, majd vissza Lucira.
– Azt hiszem, legalább ma éjszakára itt szeretnék maradni!
Bízom Luciban. – Cyn figyelmen kívül hagyta a célzást, hogy
benne viszont nem bízik meg. – És talán holnap este – folytatta
Liz – meglátogathatom Mirabelle-t. Nem gond? – A kérdést
Lucihoz intézte, nem Cynnek.
Luci előrehajolt, és megölelte a lányt, majd felállt.
– Természetesen, ahogy akarod! Gyere, előkészítjük a
dolgaidat. Szükséged van egy zuhanyra, és azt hiszem, van
néhány ruhám, ami jó rád. – Ők ketten nagyjából tudomást
sem vettek Cynről, amikor elindultak kifelé a szobából, de
Cyn megérintette Liz karját, amivel magára vonta a lány
megdöbbent figyelmét.
– Meg tudod mondani, hol lakik ez a Todd? Ha a címet nem
is, akkor hogyan lehet eljutni oda?
Liz aggódó pillantást vetett rá. Megnyugtatásért Lucira
pillantott, mire Luci megveregette a vállát.
– Miért nem mész fel – mondta a lánynak. – Abba a
szobába a lépcső tetején, aminek kék az ajtaja. Egy perc múlva
ott leszek. – Komor pillantást vetett Cynre, miközben Liz
kettesével vette a lépcsőfokokat felfelé.
– Nekem megvan Todd címe – mondta Luci halkan, és
visszament az irodájába. – Soha nem volt vele semmi
problémánk! Sokat foglalkozik a gyerekekkel munkaidő után,
játékokat szervez, meg ilyesmi, hogy távol tartsa őket az
utcától. Régebben ő is csinált valamit, amikor még volt
barátnője, de szakítottak, és mostanában eléggé ragaszkodik a
szervezett tevékenységekhez.
Cynnek lett egy megérzése. – A barátnőnek van neve?
– Hm, valami Patty, azt hiszem – válaszolta Luci, miközben
beütötte a keresést számítógépének adatbázisába. – Fiatalabb
volt Toddnál, nem volt szép, de elég csinos. Amolyan keskeny
arcú és kis szájú. Mi az? – kérdezte megriadva, meglátva Cyn
arckifejezését.
 39. Fejezet

Útban Venice és Todd Ryder háza felé, Cyn gyorsan felhívta

Mirabelle-t, elmagyarázta neki a helyzetet, és mondta neki,
hogy másnap este számíthat Liz látogatására.
– Miért nem ma este? Itt is maradhatna; Alexandra nem
bánná.
– Először is, eléggé ki van merülve, Mirabelle. Nehéz
heteken van túl egy idegen városban, egyedül az utcán. Úgy
értem, hagyd őt pihenni! Másodszor pedig, nem igazán van
elragadtatva az ötlettől, hogy még több vámpírral éljen együtt,
tudod?
– Gondolom! De nem akar legalább engem látni? – Az
utolsó rész inkább egy panaszos jajongás volt.
– Dehogynem akar! És látni is fog. Holnap este. Különben
is, már majdnem hajnalodik. Mire odaérnénk, már készen
állnál az alvásra!
– Azt hiszem, igazad van! De ő biztosan jól van, ugye?
Nem megvédeni akarsz az igazságtól, vagy ilyesmi?
– Nem tennék ilyet, Mirabelle! Liz jól van. Nagyon fáradt,
de ennyi. Majd holnap te magad is meggyőződhetsz róla!
– Oké! Köszönöm, Cyn! Akarsz itt valakivel beszélni?
– Nem, köszönöm! Én is megyek haza. Figyelj, majd
felhívlak, mielőtt mennénk. Aludj jól!
Mirabelle kislányosan felnevetett. – Igen. Te is! Szia!
Cyn a konzolra ejtette a telefonját, amikor behajtott Ryder
sötét utcájába. Liz lesajnáló megfigyeléseivel ellentétben ez
valójában egy drága környék volt, bár első pillantásra nem úgy
tűnhetett. A házak kicsik és túlzsúfoltak voltak, és volt egy kis
probléma a csavargók bűntettei miatt, akik a tengerpartot
tették meg otthonukká. De csak néhány háztömbnyire volt a
homok, és Rydernek meglehetősen jól mehettek a dolgai, ha
megengedhette magának, hogy megvegye ezt a helyet. Persze
az is lehetett, hogy csak bérelte. Cyn még nem ellenőrizte a
hátterét. Megvárta, hátha egy kis betörés kiderít előbb valami
érdemlegeset.
Leparkolt az autójával pár házzal lejjebb és szemben a
férfiéval, majd nekiállt tanulmányozni Ryder lakását. Régebbi
ház volt, keskeny, egyemeletes, különálló garázzsal. A két
oldalán lévő házakat átépítették, kibővítették egy második
emelettel – a telkek kicsik voltak, és az embereknek felfelé
kellett építkezniük, ha több helyre volt szükségük –, és Ryder
háza úgy tűnt, hogy elbújik a szomszédok közé, és vergődik a
két felújított ház lenéző tekintete alatt. Liz azt mesélte, hogy
Rydernek szabályos időbeosztása volt, minden nap nagyjából
ugyanabban az időben indult munkába és jött haza, ami azt
jelentette, hogy még jó pár óráig nem várható haza. Jobb lett
volna várni, és rögtön azután bemenni, hogy egy másik napon
elment dolgozni, de péntek volt, és Liz nem gondolta, hogy
péntek vagy szombat este dolgozik. Ami azt jelentette, hogy
Cynnek vasárnap estig kellett volna várnia, hogy elkapja a
munkába induló férfit, és a türelem sosem volt az erőssége.
Ráadásul Mirabelle-nek vasárnap volt a bemutatkozása
Raphaelnél.
Ryder házában nem égett a villany, még a tornácon sem. A
szomszédai mindketten gyenge fényű kültéri lámpákat
szereltek fel, és az egyiken halványan megcsillant valamilyen
fény, ami valószínűleg egy éjjeli lámpa fénye volt az
emeletről. Idegesen kopogtatott ujjaival a kormánykeréken, és
úgy döntött, megkockáztatja. A belső világítást lekapcsolva,
rezgőre kapcsolta a telefonját, becsúsztatta a kabátzsebébe, és
hangtalanul kinyitotta az ajtót. Végigment a sötét utcán,
elhaladt Ryder háza mellett, hogy aztán a garázs felől lépjen be
a telekre. A keskeny kocsifelhajtó nem volt befejezve, kivéve
két párhuzamos betonburkolatú sávot, amelyeket Cyn követett,
ahogy csendben haladt a ház hátsó része felé.
Csak néhány percre volt szüksége, hogy bejusson a házba.
Vékony gumikesztyűt húzott, lenyomta a kilincset, és bement
a hátsó ajtón. Az elülső ajtó túlságosan látszott az utcáról, és
különben is, mint oly sok embernek, Ryder hátsó ajtaján is
sokkal gyengébb zár volt, mint az elülsőn. Miért feltételezik az
emberek, hogy a rosszfiúk a bejárati ajtót használják?
Odabent a különböző elektronikus eszközök LED-
fényeiben szemügyre vette a kis házat – két hálószoba és egy
kis nappali, fapadlóval, és egyetlen szőnyeg sem lágyította a
kinézetet, még egy ajtóbelépő sem. Cyn elindult az első
szobán keresztül, és kuncogva nézte a Liz által hátrahagyott
ajtó roncsait. Abbahagyta a nevetést, amikor meglátta a
rendetlenséget a hálószobában. Valaki széttépte. A lepedőket
és a takarókat lerángatták az ágyról, és szétdobálták a kis
szobában. A matracot, a rugós ágyat és a párnákat kegyetlenül
összevagdosták valami éles tárggyal, a padlót teljesen
beborította a bennük lévő tömőanyag. Apró darabkák lebegtek
még mindig a levegőben, amelyeket az ablakon át beszűrődő
utcai lámpa fénye világított meg, amely most már csupasz
volt, mivel a földön kígyózva hevert a minifüggöny. A lámpa,
amellyel Liz az ajtót püfölte, az ajtófélfa köré volt görbítve,
olcsó fémje elvált az összeillesztésnél.
Tehát Todd Ryder indulatos volt. Cyn gyorsan
végigpásztázta a szétdúlt szobát, de nem számított rá, hogy
bármit is talál itt. Sokkal érdekesebb volt a fő hálószoba a
folyosó végén, amely tökéletesen tiszta és rendezett volt. Az
ágy be volt vetve, a párnák pontosan egymás mellé igazítva, a
huzatok keményítettek, és vasaltak. Toddnál nem volt csúnyán
lógó ágynemű. Gyorsan kinyitotta és átnézte a fiókokat, és
felvonta a szemöldökét az éjjeliszekrény fiókjában talált nagy,
részben használt óvszeres dobozon. Barátnő ide vagy oda,
Toddnak nyilvánvalóan voltak tervei. A szekrényben az ingek
stílus szerint voltak csoportosítva, rövid ujjúak nyárra, hosszú
ujjúak a hűvösebb időre. Néhány khakinadrág lógott, vasaltan
és keményítve, még mindig a mosodából származó műanyag
zacskókban. A cipők párokba rendezve sorakoztak egymás
mellett a padlón.
Az aprócska fürdőszoba még kevesebbet árult el. Todd
Ryder láthatóan a jó egészség mintaképe volt. Még egy üveg
aszpirin sem volt a borotvahab és a borotva mellett, és az
arcszeszének illata túlságosan is parfümhöz hasonlított Cyn
ízlésének.
Visszatérve a nappaliba, Cyn örömmel dörzsölte össze a
kezét Ryder íróasztalának és számítógépének látványától.
Odakint egy autó ajtaja csapódott be, és a lány megdermedt, a
szíve hevesen kezdett kalapálni, de a motor sima dorombolása
elfelé távolodott az utcán. Gyorsan az íróasztalhoz lépett, és
emlékeztette magát, hogy kevés az ideje. Leült, és bekapcsolta
a számítógépet, miközben egyenként átnézte a fiókokat. Volt
egy rendezett dosszié az esedékes és kifizetett számlákról,
amit gyorsan átlapozott, és nem talált semmi érdekeset, kivéve
egy Culver Cityben lévő raktáregység számláját.
Automatikusan feljegyezte a helyet és a szekrény számát, de
tovább keresgélt. Egy különálló kék mappát töltöttek meg a
fizetési csekkek, amelyekből kiderült, hogy Todd Ryder egy
húsfeldolgozó üzemben dolgozik. Na, ez már érdekes volt.
Egy férfi, aki éjszakánként marhákat darabolt, nem riad vissza
egy kis, vagy akár sok vértől sem. Az utolsó dossziéban Ryder
az utcagyerekeknek szervezett játékokról szóló szórólapokat,
egy név- és telefonszámlistát – talán edzőkről? –, a meccsek
menetrendjét és néhány üres beleegyező nyilatkozatot
tartalmazott. Ez utóbbira valószínűleg nem sok szükség volt, a
legtöbb gyereknek nem volt senkije, aki annyira törődött volna
vele, hogy aggódjon érte.
Mire végzett a fiókokkal, a számítógép már el is indult. Egy
gyors ellenőrzés után a fejét ingatta. Rendszerető Todd nem
alkalmazta a biztonságos számítógépezést. Ez jó neki, nem
annyira jó Toddnak. Annyit azért tudott, hogy ne mentse el az
e-mail jelszavát, ami kiábrándító volt, de azt már nem, hogy
legalább egy kezdetleges törlőprogramot is telepítsen. Cyn
majdnem felnevetett, amikor elkezdett Todd számítógép-
használatának előzményei között kutatni. Sok olyan fórumot
látogatott, amelyek a vámpírokról szóló vitáknak voltak
szentelve. Az oldalak között sok olyan volt, amilyeneket Ian
Hartzler is látogatott volna, olyan fórumok, amelyeket olyan
rajongók népesítettek be, akik vámpírrá akartak válni, és
olyanok, akik azt állították, hogy már átfordultak. Más oldalak
sötétebbek, összeesküvés-központúak voltak, és tele voltak a
vámpírok hatalomátvételére vonatkozó szörnyű
figyelmeztetésekkel, azt állítva, hogy az elnöktől kezdve a
helyi adószedőig mindenki a vámpírok bábja, vagy maga is
vámpír. Cyn feljegyezte a webcímeket, a mobiltelefonját
használta, hogy a hangpostán hagyja magának üzenetként az
információkat, és a biztonság kedvéért hozzáadta a raktározási
cég adatait is.
Ami még érdekesebb, felfedezte, hogy Todd az elmúlt
napokban többször is rákeresett a halott lányokkal kapcsolatos
hírekre, és különösen a vámpírokkal kapcsolatos halálesetekre.
A gyilkosságokkal kapcsolatban kevés hír jelent meg, Santillo
kedvenc elméletéről pedig egyáltalán semmi. Raphael
letartóztatása még csak be sem került a hírekbe. Ez részben
azért volt, mert a para-intézménybe vitték, aminek létezéséről
alig tudott valaki, de azért is, mert a gyilkosságok egyszerűen
nem számítottak hírnek. Különben is, Raphael jóval a radar
alatt élt; nem mintha a letartóztatása amúgy is címlapra került
volna. Persze, mivel utcagyerekekkel foglalkozott, Ryder
hallhatott a gyilkosságokról, de miért pont a vámpír szempont?
Ismét csak érdekes, de nem meggyőző.
Cyn tovább kutatott a számítógépben, de semmi újat nem
talált. Volt néhány könyvelőprogram és néhány játék, de úgy
tűnt, Ryder elsősorban internetezésre használta a számítógépét.
Ha valahol vezette is egy sorozatgyilkos naplóját, az nem ezen
a számítógépen volt. Kikapcsolta a rendszert, és ellökte magát
az íróasztaltól, ügyelve arra, hogy a széket úgy tegye vissza,
ahogy találta.
A konyha következett, még több fapadló, szép kék-fehér
csempékkel kilapozva, és fenyőfa szekrényekkel. A
szekrényekben nem túl figyelemre méltó élelmiszerválaszték
volt; a mosogató alatt pedig a szokásos tisztítószereket találta.
A hűtőszekrény gyakorlatilag üres volt, egy hatos csomag
sörből hiányzott egy üveg, és egy negyedliternyi tejszín volt
még benne. Az edények és serpenyők gyakorlatilag
használaton kívülinek tűntek. Még a kávéfőzőt is elmosogatta,
az üvegkanna fejjel lefelé volt borítva a csillogó mosogató
egyik oldalán lévő faállványon. Ryderből remek háziasszony
lett volna. Vagy talán ez volt az oka, hogy negyvenévesen még
mindig egyedülálló volt. Soha nem találkozott olyan nővel, aki
felért volna vele háziasszonyként. Sajnos az, hogy rendmániás,
aligha volt bűn. A környezetében megváltoztak a
fényviszonyok, amikor megállt az ajtóban, és még egyszer
átfutott pillantásával a helyiségen. Odakint kialudtak az utcai
lámpák; ideje indulni.
Biztonságban ülve a kocsijában, és perverz módon
csalódottságot érezve, hogy semmi igazán gyanúsat sem talált,
Cyn figyelte, ahogy egy idősebb BMW szedán elhajt mellette,
és behajt a kocsifelhajtóra. Todd Ryder fiatalabb volt, mint
amire Liz leírása alapján számított. Valószínűleg közelebb volt
a harmincöthöz, mint a negyvenhez, körülbelül 170 centi
magas, világosbarna hajú, és egy kissé pocakos testtel, mint
egy egykori sportoló, aki elpuhult. Valószínűleg a
középiskolában vagy a főiskolán sportolt. Az állát, amely
sosem volt erős, a plusz súly lágyító hatása tovább gyengítette.
A sok szépen kivasalt khaki nadrágjának egyikét viselte, kék-
piros galléros pólóval. Az ing körülbelül egy számmal volt
nagyobb a szükségesnél, valószínűleg azért, hogy elfedje a
teste középső részén lévő tizenöt kilónyi plusz súlyt.
Kikászálódott a kocsiból, és megállt, hogy hüvelykujjával
végigsimítson az ajtó díszlécén, undorodva megrázta a fejét,
mielőtt továbbindult volna a felhajtón, és bement a házba. A
BMW-k jó, masszív autók voltak, gondolta Cyn, és eszébe
jutott a srác a sikátorban, aki hallotta a gyilkos autóját.
Határozottan nem csörömpöltek.
Várt még néhány percet, mielőtt hazavezetett volna, észak
felé cirkált a Pacific Coast Highwayen, teljes sebességgel az
autópályán, és sajnálta a reggeli csúcsforgalomban rekedt
embereket délen. Átgondolta, amit tudott. Az egyetlen áldozat,
akiről a zsaruk bármit is tudtak, Patti Hammel volt, aki
történetesen Todd Ryder régi barátnője volt, és aki annak
ellenére, hogy ő volt az első áldozat, nem illett bele a profilba.
Kényelmes, hogy nem volt se családja, se barátai. Senki sem
vette át a holttestet, senki sem tett bejelentést, kivéve a régi
barátját, Toddot, aki még csak suttogva sem aggódott. Todd,
aki talán egy kicsit túlságosan is feszült volt, és akinek a
vérmérséklete heves volt, amikor kibukott. És ott volt még a
szemtanú, aki Raphaelre mutogatott, mint gyilkosra, és aki
talán eléggé gyűlölte a vámpírokat ahhoz, hogy kitalálja az
egészet. Felcsapta a telefonját, és felhívta Eckhoff mobilját.
 – A francba, Leighton, tudod, mennyi az idő?
– A város sosem alszik, öregem! Légy kedves hozzám, most
szívességet teszek neked!
– Kezdhetnéd azzal, hogy kibaszottul bocsánatot kérsz a
legutóbbi üzenetedért!
– Ki a tanútok a sorozatgyilkossági ügyben? Az, aki egy
vámpírra mutogat, mint gyilkosra?
– Ezért ébresztettél fel? Ez nem az én rohadt ügyem!
Különben is, már mondtam neked…
– Igen, igen! De utánanéztél, amikor korábban rákérdeztem.
Ismerlek már! Szóval ne mondd meg nekem! Majd én
megmondom. A neve Todd Ryder.
– Hogyan… Mi a fasz van, Leighton? Ki a fene…
– És micsoda véletlen… Tudod Patti Hammel régi
barátjának a nevét? – kérdezte hamis lelkesedéssel. Halotti
csend lett, amit csúf káromkodás követett Eckhoff feléről. Cyn
elmosolyodott. – Érdekes, ugye?
– Honnan szerezted ezt? – szólalt meg Eckhoff halkan. –
Még Santillo sem nézett volna el valami ennyire nyilvánvaló
dolgot!
– Keresned kell valamit ahhoz, hogy elnézd, Dean! Santillo
azt hallotta, amit hallani akart. Akarod az infómat vagy sem?
– A francba! Igen, a fenébe is! És azt se mondd meg,
honnan szerezted!
– Oké – mondta vidáman, aztán átadott minden részletet,
amit megtudott, a névtelen utcakölyök szemtanútól, Todd
Ryder vámpírmániájáig, a szép autójáig és a bérelt
raktárhelyiségéig. – Megvannak a részletek a weboldalakról és
a bérelt raktárról a hangpostámon. Továbbítom neked, amikor
letesszük a telefont, és csak egy dolgot kérek cserébe a Los
Angeles-i rendőrség nevében tett erőfeszítéseimért.
– Igen? És mi az? – kérdezte savanyúan.
– Jézusom, Dean! Azt hiszem, ennyit megérdemlek!
– Jól van, jól van! Mi az?
 – Tudni akarom, miért tette! Tíz percet akarok vele egy
szobában a letartóztatás után!
Eckhoff hallgatott. – Csak te, ugye, nem…
Cyn felnevetett. – Nem fogom megölni a gyanúsítottadat,
Eckhoff! Tíz perc, csak ennyit kérek. Természetesen nem
hivatalosan!
Eckhoff mélyet sóhajtott.
– Miért csinálod ezt, Cyn? Ha akarnád, okozhatnál itt némi
bajt! Santillo és a barátai bántották a fiúdat, miért ne adhatnád
nekik vissza?
– Mert – ellentétben azzal, amit úgy tűnik, mindannyian
gondoltok – én még mindig hiszek a törvényben, főnök! És
igazából csak azt akarom, hogy állítsuk meg ezt a seggfejet,
mielőtt még valakit megöl!
– Kezd könnybe lábadni a szemem, Prücsök!
– És ez a végszó, hogy letegyem. Emlékezz az ígéretedre!
 40. Fejezet

Houston, Texas

Jabril kilépett a zuhany alól, gyorsan megtörölközött,

mielőtt felvette volna az ajtó mögött lógó selyemköntösét.
Magára húzta, élvezte, ahogy az a csupasz bőréhez ér. Nem
volt értelme felöltözni. Még nem. Ma este egy új rabszolgát
próbált ki – valakit, aki felváltja régi kedvencét. A nőt
nehezebbnek bizonyult pótolni, mint gondolta volna, ami csak
azt árulta el neki, hogy már régen ideje lett volna
megszabadulnia tőle. Soha nem volt jó egy vérrabszolgához
kötődni. Azért léteztek, hogy őt szolgálják, semmi több.
Visszasétált a hálószobába, és megcsodálta az új bútorokat.
A személyzete csodálatra méltóan gyorsan újjávarázsolta ezt a
szobát; teljesen elégedett volt.
Kopogás hallatszott az ajtón.
– Épp időben! – mormolta. – Gyere be! – kiáltotta.
– Uram! – Asim a szokásos alattomos módján surrant be a
szobába. A vámpír soha nem nyitott ki teljesen egy ajtót, és
lépett be rajta, inkább csak annyira nyitotta ki, hogy éppen
csak át tudjon csúszni a résen.
Jabril a homlokát ráncolta. – Nem számítottam rád, Asim!
– Nem, uram, de olyan híreim vannak Elizabethről, amiről
úgy gondoltam, hogy hallani akarja.
Jabril mohó örömöt érzett. – Akkor hát megtalálták!
Biztonságba helyezték?
– Igen, megtalálták, uram. Windle még nem kapta el, bár
arra számít, hogy ez is hamarosan megtörténik.
 – Ha tudja, hogy hol van, akkor mi a késedelem oka?
– Napok óta szorosan követi a nyomát, uram, és egy
magánházig követte, ahol megszállt. Sajnos mostanra már
átköltözött valamiféle szökevényeknek fenntartott otthonba. A
házban többen is laknak, és a férfi többször látta a Leighton
nőt jönni-menni.
Jabril gonoszul káromkodott.
– Nem engedhetjük meg neki, hogy…
– Nem, uram! – merészelte Asim félbeszakítani. – Windle
őrséget állított a házhoz, és egészen biztos benne, hogy
Elizabethet napokon, ha nem órákon belül elkapja.
Jabril a hadnagyát tanulmányozta, és azt mérlegelte, hogy
ez a hír érdemel-e büntetést. Minden hozzáértő nyomozó már
régen elkapta volna a lányt. Persze ő kénytelen volt emberi
ügynökökre hagyatkozni. Raphaelt csak egy bizonyos határig
tudta kényszeríteni, és ha vámpírügynököket küldött volna a
lány elkapására, az átlépett volna egy olyan határt, amelyet
nem volt hajlandó megsérteni. Még nem.
Könnyed kopogás hallatszott az ajtón, és Asim félreállt,
hogy kinyílhasson. Egy fiatal nő állt ott – meztelenül, hosszú,
fekete haja formás fenekéig ért. Bőre szép aranybarna volt, és
kicsi, feszes mellein a hegyes mellbimbók máris kőkeménnyé
váltak a félelemtől. Jabril lustán pislogott, és kinyújtotta a
kezét.
– Nagyon jó, Asim! – mondta szórakozottan, közelebb
húzva a lányt, és az öklét beletekerte abba a bőséges, selymes
hajba. Oldalra rántotta a lány fejét, felfedve a nyakát. Az
agyarai éhesen hasították át az ínyét. – Tájékoztass! – sikerült
kimondania, mielőtt a fogait a lány nyakának puha bőrébe
mélyesztette, és érezte, ahogy a lány sikolyainak rezgése
visszhangzik a csontjaiban.
Homályosan érzékelte, ahogy Asim kihátrál, és becsukja az
ajtót, miközben mélyen ivott a lány véréből, érezte, ahogy az
melegen és frissen lefolyik a torkán. Morgott a gyönyörtől,
ahogy a farka megkeményedett, vágyva a saját gyönyörére.
Felemelte a fejét, felkapta a lányt, és az ágyra dobta. A lány
halk, fájdalommal teli sikolyai csak még keményebbé tették a
férfit. Igen, határozottan itt volt az ideje a váltásnak.
 41. Fejezet

Los Angeles, Kalifornia

A para-létesítmény sötét és csendes volt Todd Ryder

letartóztatását követő éjszakán. Üresnek tűnt, éles ellentétben
azzal az éjszakával, amikor Raphaelt hozták be, és a folyosók
faltól falig tele voltak kékruhásokkal. Cyn halkan lépkedett a
linóleummal borított folyosón, igyekezett, hogy a csizmája ne
kopogjon, valahogy nem akarta megzavarni a csendet.
Mögötte Duncan akár szellem is lehetett volna, amennyi zajt
csapott. Ha nem jött volna vele, nem is tudta volna, hogy ott
van.
Egy ajtó kinyílt, és Eckhoff lépett ki a fénybe. A tekintete a
lányról Duncanre villant, és elkomorult.
– Cyn! – Teljesen kinyitotta az ajtót, és a lány látta, hogy a
férfi főnöke áll bent, mögötte pedig Santillo bámul.
– Garzon hadnagy – nyugtázta a lány. Nem vett tudomást
Santillóról.
– Leighton – mondta Garzon. – Nagyra értékeljük a
segítségét ebben az ügyben! – Santillo dühös pillantást vetett a
hadnagyára.
– Mindig szívesen segítek az ügyosztálynak, uram! – felelte
Cyn őszintén. Kissé félreállt, és Duncanre mutatott. – Ő Lord
Raphael biztonsági főnöke, Duncan… – Rájött, hogy fogalma
sincs, mi Duncan vezetékneve, de a férfi könnyedén belépett a
szünetbe.
– Duncan Milford – mondta, és ismét feltűnt déli akcentusa.
Kinyújtotta a kezét, hogy kezet rázzon vele, és a hadnagy
automatikusan válaszolt, szintén kinyújtva a kezét. Eckhoff
követte a példáját. Cyn egy percig azt hitte, Duncan még
Santillóval is kezet fog, de beérte egy barátságos biccentéssel a
nyomozó irányába, ami bizonyára erőfeszítésébe került.
Cyn nem tudta, hogy a déli akcentus vagy Duncan emberi
jóképűsége miatt, de ezután mindenki megnyugodott. Minden
önuralmára szüksége volt, hogy ne nevessen fel hangosan.
Persze az egyik oka annak, hogy Duncan állt ott mellette, és
nem valaki más, éppen az volt, hogy olyan nagyon is
emberinek tűnt.
– Szóval, mit szeretne tőlünk? – kérdezte meg Garzon
Duncant.
– Nos, uram, biztonsági kérdésről van szó – húzta ki magát
Duncan. – Meg kell értenie! A gyanúsított… – Ahogy
kimondta, arra ösztönzött mindenkit, hogy ezt helyettesítsék a
„gyilkos” szóval. Ebben a helyiségben nem volt kétséges
Ryder bűnössége. – A gyanúsított megpróbálta bemártani a
főnökömet néhány elég súlyos váddal, és nem tudok rájönni,
miért. Nem ismerjük őt, egyik aktánkban sincs említve. Úgy
gondoltam, hogy mivel Ms. Leighton segített a fickó kézre
kerítésében, talán megengedné, hogy beszéljünk vele, hogy
kiderítsük, mi a baja Lord Raphaellel. Szeretünk ügyelni az
ilyesmire!
Cyn legszívesebben hányt volna ettől a jófiús színjátéktól,
de úgy tűnt, hogy működik. A hadnagy már azelőtt bólogatni
kezdett, mielőtt Duncan befejezte volna a beszédet.
– Természetesen! Nem jelenthet gondot! Leighton ismeri az
itteni kihallgatásokra vonatkozó szabályokat, és önnek is kell,
hogy legyen némi tapasztalata, Mr. Milford?
– Duncan, uram! Csak Duncan! És igen, van. Eltöltöttem
egy kis időt a munkámmal!
Közel kétszáz évvel ezelőtt, akarta Cyn hozzátenni. Duncan
oldalpillantást vetett rá, mintha tudná, mire gondol.
– Akkor jó – mondta a hadnagy. – Hamarosan elszállítjuk
innen. A belvárosba való, de ezt a kis látogatást szerettük
volna visszafogottan intézni. Úgyhogy lássunk hozzá. Tíz
perc, igaz, Leighton?
– Igen, uram!
– Elég jó! Eckhoff…
– Honnan tudtad? – követelte Santillo, a tekintete
egyértelművé tette, hogy a lányhoz beszél.
Cyn kérdőn felhúzott szemöldökkel nézett rá.
– Hogyan kapcsoltad Ryderhez?
Cyn kifejezéstelenül bámult rá, és azon töprengett,
válaszoljon-e a kérdésére. Mi a fene!
– Az eset párhuzamba állt az egyik ügyemmel – mondta. –
Egy texasi szökött tinédzser. Sok gyerekkel beszéltem,
miközben próbáltam megtalálni, és mind a gyilkosról akart
beszélni. Minden, amit mondtak, Ryderhez vezetett vissza.
Utcagyerekekkel dolgozott, szokása volt, hogy időről időre
befogadott egy-egy lányt, sőt, még olyan munkája is volt, ami
alapján tudta, hogy a gyilkoshoz hasonlóan ki tudja véreztetni
a holttesteket. De Lucia Shinn volt az, aki azonosította őt
Hammel barátjaként. Hetek óta próbált beszélni veletek erről,
de senki sem hallgatta meg!
Santillo dühösen elvörösödött, de nem mondott semmi
mást. Eckhoff megköszörülte a torkát, és egy lépést tett az ajtó
felé.
– Essünk túl rajta, Leighton!

****

Eckhoff végigvezette őket a folyosón, és elhaladtak az a

cella mellett, ahol Raphaelt tartották fogva.
– Erre – mondta, és kinyitott egy jelöletlen ajtót. –
Szabványos berendezés, egyirányú üveg. Van felszerelés
felvétel készítéshez, de…
– Arra nem lesz szükség – mondta gyorsan Cyn.
– Ezúttal nem – értett egyet Eckhoff. – Akarod, hogy én is
bemenjek veled?
– Duncan velem lesz. – Eckhoff tiltakozásra nyitotta a
száját, de Cyn felemelte a kezét. – Nem fog szólni egy szót
sem, de azt akarom, hogy Ryder lássa. Egy kis megfélemlítés
sosem árt, Dean, és ha Ryder megölte azokat a lányokat…
– Igen, megölte őket! Arról a raktárhelyiségről kiderült,
hogy egy olyan lakókocsis hely. A legtöbben egy nagy
parkolóhelyet bérelnek, de a mi pasasunknak volt egy teljes
garázsa, folyóvízzel és mosogatóval, ha le akarta volna mosni
az öreg Winnebagót. Egy saját vágóhidat hozott létre ott.
– Bizonyíték?
– Az egész hely bűzlött a fehérítőtől, de úgy tűnik, Hammel
sok időt töltött nála, amikor megölte a nőt, mert sok személyes
holmija volt nála – könyvek, papírok, ilyesmi. El kellett volna
égetnie az egészet. Szerencsénkre mindent elrakott a
raktárban, szépen és rendezetten.
– Igen, Todd egy rendszerető fickó. Van gyilkos fegyver?
– Valószínűleg egy egyszerű, öreg grillvilla. Volt egy pár a
raktárhelyiségben, jó minőségű, strapabíró típusok. A
halottkém teszteket végez, hogy fémdarabokat keressen a
nyaki sebekben.
– Amit már korábban is meg kellett volna tenniük!
Eckhoff megvonta a vállát. – Tíz perc, Leighton!

***

Ryder felnézett, amikor beléptek a szobába. Egy egyszerű,

padlóhoz rögzített fémszéken ült. Volt egy a székhez illő asztal
is, de azt félretolták az egyik fal mellé, így a fogoly szabadon
ült, a kezét a háta mögött bilincselték össze, a bokáját pedig
megbéklyózták. Még mindig a csíkos pólót és khaki nadrágját
viselte, de már nem tűnt olyan rendesen kivasaltnak.
– Te ki a fasz vagy? – csattant fel.
– Nem fontos, Todd – mondta Cyn udvariasan. – De ha már
ilyen kedvesen kérdezted, elmondom. Én vagyok az, aki
elkapott téged!
– Baromság!
– Micsoda nagyszájúság! – ciccegett. – Szóval, meséld el!
Tudom, hogy minden Pattira vezethető vissza. Gondolom,
valószínűleg baleset volt, talán egy vita. Ő el akart menni, te
meg feldühödtél…
– Baszd meg! Úgy nézek én ki, mint akinek könyörögnie
kell egy nőnek, hogy maradjon? A francba! Két órával azután,
hogy elment, már valaki fiatalabb csúszott az ágyamba!
– Igen, de ki is csúszott az ágyadból, Todd? A barátnőidnek
mostanában elég rövid az élettartamuk!
– Ez nem az én hibám! Kibaszott vérszívókkal lógnak
együtt, megtörténik a baj!
Cyn ránézett, és olyan mosolyra húzta a száját, amire
Raphael is büszke lett volna. Todd Ryder nyilván látta ezt,
mert izzadni kezdett. – Sajnálom, Todd! – mondta Cyn
kedvesen. – Nem mutattalak be a társamnak. – Félreállt, hogy
a férfi tisztán láthassa Duncant. – Ő itt Duncan.
Ryder tekintete átvillant oda, ahol Duncan állt, háttal a
megfigyelőablaknak, lazán keresztbe tett karral.
– Igen? Kurva nagy ügy! Rám fogod uszítani a barátodat,
vagy ilyesmi? Meg vagyok rémülve! Remélem, van egy jó
ügyvéded, hölgyem, mert nem fogok börtönbe kerülni
olyasmiért, amit nem én követtem el! Bassza meg!
Cyn látszólag csalódottan ingatta a fejét. – És mi itt csak
barátságosak voltunk. De ne aggódj…
– Nem aggódom – vágott gyorsan közbe, de Cyn úgy
folytatta, mintha meg sem szólalt volna.
– …Duncan nem fog itt megütni téged. – Előrehajolt, és
bizalmasan folytatta. – Ez nem igazán az ő stílusa. Ugye,
Duncan? – pillantott hátra a válla fölött.
Duncan nem változtatta meg a helyzetét; csak kinyitotta a
száját, és elmosolyodott.
 Ryder szeme kitágult, és izzadsággyöngyök jelentek meg a
homlokán, miközben a szoba megtelt a félelme bűzével. – Mi
a faszt keres itt ő? – zihált fel. – Nem tehetitek ezt! Vannak
jogaim!
– Pattinak is voltak jogai, Todd. Ahogy a többi lánynak is,
akit megöltél, hogy fedezd a saját seggedet! Vagy várj… talán
még élvezted is, mi? Vajon a zsaruk találnak majd
spermafoltokat azokon a kis szuveníreken a rejtekhelyeden?
A férfi elfordította a tekintetét Duncanről, az arca
undorodva torzult el. – Jézusom, de egy visszataszító ribanc
vagy… – A tekintete visszapattant, a szavak félbeszakadtak,
amikor Duncan egy lépést tett előre.
– Vigyázz a szádra, ember!
Ryder dühösen pislogott, combizmai begörcsöltek a barna
anyag alatt, miközben igyekezett eltolni a lecsavarozott széket
a vámpírtól.
– Figyelj, szeretnék segíteni, de, én nem…
Duncan kicsit közelebb hajolt, és szimatolgatott.
– Ideges vagy, kisember? – suttogta, és lágyan megfújta
Ryder izzadságtól nedves bőrét.
Ryder felugrott, mintha megszúrták volna, a szemei
majdnem kifordultak a félelemtől, miközben egy magas,
nyögő hang tört elő a torkából.
– Nem teheted ezt! – suttogta rekedten Ryder újra.
– De Todd, én sosem voltam itt – mondta Cyn észszerűen.
A férfi bámult rá, próbálta értelmezni a szavait. Az arca
elsápadt, ahogy megértette.
– Nem! – suttogta. – Nem teheted, én nem…
Cyn elmosolyodott.
– Oké – nyögte, a tekintete kétségbeesetten ugrált Cyn és
Duncan között, mivel igyekezett szemmel tartani a vámpírt,
miközben a nővel beszél. – Nézd! Elmondom, amit tudni
akarsz, de ne hagyd, hogy… – rántotta a fejét Duncan felé.
 – A gyónás jót tesz a léleknek – mondta Duncan halkan. –
Legalábbis én ezt hallottam. – Felnevetett, és ez a hang ijesztő
volt.
– Kérlek! – suttogta Ryder lélegzetvisszafojtva. – Beszélek,
de ne…
– Akkor beszélj! – mondta Cyn unott hangon. – Kezdd az
elején!
– Oké, oké! – mondta Ryder, majd hangosan nyelt egyet. –
De hinned kell nekem! Nem akartam megölni – mondta
gyorsan. – Pattit! Veszekedtünk, ahogy mondtad – biccentett
Cyn felé. – Meghívták az egyik vámpírbuliba, azokba a
vértanyákba. Annyira izgatott lett. Undorító volt! – Nyilván
eszébe jutott a közönsége, és tágra nyílt szemmel nézett fel. –
Nem úgy értettem… – Ismét idegesen nyelt egyet, és folytatta.
– Szerettem őt, és kértem, hogy ne menjen el, de nem
érdekelte. Felhúztam magam, és hozzávágtam valamit. Már
nem is emlékszem, hogy mi volt az, de nem akartam megütni.
Szerettem őt – ismételte szánalmasan nyüszítve, mintha ez
mindenre mentség lenne. – De tudtam, hogy a zsaruk nem
hinnének nekem, ezért… – Hirtelen kihúzta magát, vett egy
mély lélegzetet, mintha most először tudatosult volna benne,
hogy mit készül mondani. Összeráncolta a homlokát, és
számító pillantást vetett Cynre, de Duncan hirtelen ott állt
előtte, pont előtte, elzárva őt attól, hogy bárkit vagy bármit is
lásson. Ryder szeme elkerekedett, és tovább beszélt.
– Úgy döntöttem, mivel a vámpírok kezdték az egészet,
nekik kell megfizetniük érte. De gyorsan kellett csinálnom.
Bevittem Pattit a kádba, és kivéreztettem, hogy úgy tűnjön,
mintha egy vámpír tette volna, aztán kidobtam a holttestet
valahol, ahol a zsaruk megtalálják. A többi lányt csak azért
öltem meg, hogy úgy tűnjön, mintha Patti egy sorozatgyilkos
áldozata lenne. Úgy értem, azok a vámpírok állandóan
embereket ölnek, szóval mi a különbség…
Cyn kikapcsolta Ryder hangját, undorodott a szánalmas
próbálkozásaitól, hogy igazolja mindazt, amit tett. Mintha
azok a lányok megérdemelték volna a halált, mert Patti
Hammel dugott egy vámpírral. Nem kellett hallgatnia, hogy
tudja, miféle szarságokat lapátol a férfi. És különben is, bármit
is mondott Eckhoff, tudta, hogy rögzítik a beszélgetést. Nem
hivatalosan, és a zsaruk nem tudnák bizonyítékként
felhasználni, de mindent elmond nekik, amit tudniuk kell
ahhoz, hogy Rydert elkapják a gyilkosságokért. Ült a székben,
és a lábát bámulta, amíg Duncan gyengéden meg nem érintette
a vállát.
– Cynthia!
A lány felnézett, és döbbenten vette észre, hogy Ryder
elhallgatott. Az egész szoba bűzlött az izzadságtól és a
félelemtől, és ő ki akart menni. Felállt.
– Duncan? Végeztünk? – Volt annyi lélekjelenléte, hogy
hátat fordítson az ablaknak, de Duncan aggódva
tanulmányozta, ezért mély levegőt vett, és lassan kiengedte. –
Jól vagyok! Csak tűnjünk el innen a fenébe!

****

Amikor Duncant kitette a főépület előtt, még éjfél sem volt.

Megállt, és járva hagyta a motort, Duncan pedig meglepetten
fordult felé.
– Nem jössz be?
– Ma este nem. Figyelj, Duncan! Köszönöm! Nélküled nem
tudtam volna megcsinálni!
Megvonta a vállát. – Semmi sem állna meg a bíróságon
abból, amit mondott.
– Nem, de most már tudják, mit kérdezzenek, és ki fognak
szedni belőle valamit. Eleget ahhoz, hogy elítéljék. Különben
is, te egy ijesztő vámpír vagy. Nem hiszem, hogy Todd sietni
fog, hogy kijusson a börtönből.
– Majd én beavatom Raphaelt a részletekbe, hacsak te
nem… – Nem fejezte be, csak várakozóan nézett rá.
– Nem, menj csak! Szükségem van egy kis alvásra. Mindig
van egyfajta csalódottság, miután lezártam egy ügyet, tudod?
Duncan tudálékosan elmosolyodott, ami valahogy irritálta
Cynt, ezért felmordult: – Mi ez az akcentus? Már a reptéren is
az volt, Mirabelle-lel. Általában nem szoktál így beszélni.
Mosolya szélesebb lett.
– De igen, Cynthia – mondta nehézkesen. – Ez az északi
beszéd az, ami nem normális!
Cyn felnevetett. – Te a meglepetések embere vagy, Duncan
Milford! Ez az igazi neved?
– Valamikor az volt – mondta komoran. – Most már csak
Duncan.
– Nos, csak Duncan, köszönöm!
Kissé megbiccentette a fejét, és kicsúszott a kocsiból.
– Jó pihenést, Cynthia!
– Köszönöm! És gondolom, vasárnap találkozunk, ugye?
– Ó, igen – mondta elégedett arckifejezéssel. – Ki nem
hagynám!
 42. Fejezet

Másnap Liz már várta, amikor Cyn megérkezett a

menedékházhoz. Luci talált számára valamilyen ruhát, egy
tiszta farmernadrágot, amelynek elég alacsony dereka volt,
hogy kilátsszon a köldökében csillogó ezüst, valamint néhány
egymásra rétegzett, megfelelően ellentétes színű felsőt. Cyn
elmosolyodott. Volt egy olyan érzése, hogy egykoron sok
közös vonásuk lehetett volna Lizzel.
– Beszéltem Mirabelle-lel – mondta Liz minden előzmény
nélkül. – Tudja, hogy jövünk.
– Én is így hallottam. Készen állsz?
– Igen. Ez a te autód? – kérdezte a lány, szemügyre véve a
nagy terepjárót. – Szép. Vezethetek?
– Van jogosítványod? – Liz megrázta a fejét. – Akkor a
válaszom nem. De hamarosan teszünk róla, hogy ezt
helyrehozzuk. Gyere, nincs messze!
– Odaérünk már? – kérdezte Liz harminc perccel később. –
Azt hittem, azt mondtad, nincs olyan messze!
Cyn nem válaszolt azonnal. Arra koncentrált, hogy az
utolsó pillanatban vakmerően átvágjon a négysávnyi torlódó
forgalmon, amiért autós társaitól beszerzett nem egy obszcén
gesztust és felharsanó dudaszót.
Néhány perccel később áthaladtak a McLaren-alagúton, és
Malibuban a Pacific Coast Highway-en kötöttek ki.
– Minden, ami egy óránál kevesebb ideig tart, az nincs
messze ebben a városban! De most már nem tart sokáig –
biztosította Cyn.
Liz az autópálya mellett álló drága házak szűk sorát
bámulta, amelyek bejárati ajtaja csak pár méterre volt a rohanó
forgalomtól. Túl rajtuk nem volt más, csak a homok és a
Csendes-óceán hömpölygő fekete bársonya a majdnem
telihold alatt.
– L.A. nagyobb, mint gondoltam – mondta halkan.
– Úgy tűnik – értett egyet Cyn. – A probléma az, hogy nincs
igazi központja. Valahogy mindenfelé szétszóródott.
– Gondolom.
Cyn odapillantott. – Mirabelle nagyon izgatott, hogy láthat
téged.
– Mmm. Én is. – Ferdén Cynre pislantott. – Biztos vagy
benne, hogy rendben van, ugye? Úgy értem, Luci azt mondta,
hogy bízzak benned, meg minden, de te nem tudod, milyen
Jabril! Nagyon alattomos, és pénzt ad a bíráknak és
mindenkinek, így aztán azt csinálnak, amit akar…
– Liz!
– Szeretem Mirabelle-t, és tudom, hogy próbálkozik, de az a
férfi bántja őt, és…
– Liz!
Elizabeth rémülettől tágra nyílt szemmel meredt rá.
– Elizabeth, drágám, minden rendben van! Jabrilnak itt
nincs hatalma, és megbízhatsz Raphaelben! Én bízom benne!
Nem fogja bántani Mirabelle-t, és téged sem fog bántani. És ha
valaki mégis megpróbálna bántani téged, én nem hagynám,
oké? Veled maradok, amíg csak akarod, amíg biztonságban
nem érzed magad! És bármikor, amikor vissza akarsz menni
Lucihoz, csak egy szót szólsz, és már megyünk is!
Liz nagyot nyelt.
– Oké? – kérdezte Cyn.
– Oké! – Gyenge volt, de határozott.
– Elég jó – mondta Cyn vigyorogva. – Mert itt vagyunk! –
Intett előre és balra, ahol Raphael birtokából nem látszott más,
mint egy magas fákból álló sötét erdő az út szélén. –
Rosszabbul néz ki, mint amilyen valójában – ismerte be. –
Amint átjutunk a kapun, egész szép. – Befordult a leágazásra,
de megállt, mielőtt a kapuhoz értek volna. – Biztos vagy
benne, hogy neked ez megfelel, ugye? Ha nem, akkor most
rögtön visszafordulunk, és elfelejtjük az egészet!
Liz biccentett a fejével, és vett egy mély levegőt.
– Nem, nem, semmi bajom! Látni akarom a nővéremet!
– Ne aggódj miattuk! – mondta Cyn, amikor a kapuhoz
értek. Raphael vámpír őrei megállíttatták a Land Rovert, és
alaposan szemügyre vették azt és őket is. Az egyik, amelyik a
legközelebb állt hozzá, barátságos biccentéssel üdvözölte
Cynt, és ő tudta, hogy Alexandra figyelmeztette őket Elizabeth
látogatására, de ők mégis követték az eljárást, ahogy annak
lennie kellett. Hallotta Liz megkönnyebbült sóhaját, amikor az
őrök elhátráltak, és intettek, hogy átmehetnek a kinyíló kapun.
– Ijesztő – mondta Liz.
– Igen, eléggé. Raphael biztonsági rendszere sokkal
szigorúbbnak tűnik nekem, mint Jabrilé.
– Úgy érted, Faszfejé.
– Igen, arra gondoltam. Itt is vagyunk. – Alexandra kastélya
közelében az út szélére húzódott a Land Roverrel, és leállította
a motort.
Liz kibámult az első ablakon.
– Miféle ház ez? Olyan, mintha egy régi filmből lenne.
– Aha. De ezt ne mondd Alexandrának, jó? Imádja ezt a
házat.
– Aha! Ahogy én is. És most mi lesz?
– Nos, most kiszállunk a kocsiból és… – a látóhatára
peremén mozgást észlelt a ház közelében. – Itt jön Mirabelle!
Liz megfeszült, amikor Mirabelle nyitva hagyta maga
mögött a konyhaajtót, és feléjük száguldott a felhajtón.
– Majdnem normálisnak tűnik – suttogta Liz.
– Majdnem normális is – suttogta vissza Cyn.
Liz hirtelen felnevetett, és kivágta az ajtót, majdnem kiesett
a terepjáróból nagy buzgalmában, hogy találkozzon félúton
Mirabelle-lel. Cyn nézte, ahogy a két nővér megöleli egymást,
és zavarodottan érezte, hogy könnyek szivárognak a szeméből.
– Az én munkám itt véget ért!

****

Cyn eltávolodott a kastélytól a fák között, és megállt,

amikor elhaladt az újonnan ültetett kerti labirintus mellett.
Bámulatos volt, hogy megfelelő mennyiségű pénz mire képes
ilyen rövid idő alatt. Labirintust akarsz? Nem kell megvárni,
amíg a bokrok megnőnek. Hozunk teljesen kifejlett
példányokat, és olyan formára nyírjuk őket, amilyet csak akar.
Nem kétséges, hogy Alexandra azt tervezte, hogy ezek még
magasabbra nőnek, különösen, ha Stephen King Ragyogás
című könyve volt az ihletője. Elsétált mellette, nem volt kedve
kipróbálni az árnyékos ösvényeket a bokrok között. Talán
egyszer, teljes világosban, de nem sötétben, és nem
vámpírokkal körülvéve, legyenek azok bármilyen barátságosak
is.
Hallotta, hogy valaki elkezd zongorázni az emeleten, és
elmosolyodott, azon tűnődve, vajon Mirabelle most mutogatja-
e újonnan szerzett tudását. Nem tudta elképzelni, hogy ez a
lelkes előadás Alexandra igényes kezétől származna.
Alexandra természetesen meghívta őt, hogy maradjon.
Mirabelle és Liz szinte azonnal elindultak, fejüket összedugva,
konspiratívan suttogtak egymás között. De Cynnek nem volt
kedve Alexandra játékaihoz. Túlságosan hasonlított a
munkához, és Cyn úgy gondolta, hogy megérdemel egy kis
szünetet. Elvégre megtalálta Elizabethet, és megoldott néhány
gyilkosságot, mindezt huszonnégy óra alatt. A gondolat, hogy
Jabril hogyan reagál az általa adott előleg felhasználásáról,
mosolyt csalt Cyn arcára.
Megkerülte a labirintust a széle mellett, és kijutott a két ház
közötti ösvényre. A területet itt gondosan ápolták, a sűrű
aljnövényzetet kiirtották, hogy inkább erdő, mint akadály
legyen. A lábai alatt a kavics fehéren csillogott a holdfényben,
amely az ösvény egyetlen megvilágítását jelentette. A
vámpíroknak nem volt szükségük többre, és soha senki mást
nem hívtak ide sétálni. Kivéve persze Cynthiát. Ő Raphaellel
jött errefelé az első éjszaka, amikor megismerkedtek, amikor
beleegyezett, hogy segít neki visszaszerezni Alexandrát. A
talaj a lába alatt finoman emelkedni kezdett, és tudta, hogy a
főépület az emelkedőn túl van. De nem akart odamenni. Még
nem. Így hát letért az ösvényről, és utat keresett a fák között,
ujjaival végigsimítva a durva kérgeken, amíg egyfajta tisztásra
nem ért, egy privát völgybe, amelyet a kertész művészete
hozott létre.
Leereszkedett a talajra, élvezte a látszatot, hogy egyedül
van az erdőben. Enyhe idő volt, nem meleg, de elég kényelmes
a bőrkabátjában. Nekidőlt egy széles fatörzsnek, és lehunyta a
szemét, hallgatta az óceán egyenletes morajlását.
– Megtaláltad a kismadárkádat! – a hang az éjszakából jött,
mézédes simasággal, sötét dolgokra utalva.
 43. Fejezet

Cyn tudta, hogy ott van, érezte a közeledését azon a

meghatározhatatlan kapcsolaton keresztül, ami úgy tűnt, hogy
létezik közöttük. Kinyitotta a szemét, de a férfi nem volt több,
mint egy mélyebb sötétség a fák alatt.
– Igen – mondta a lány anélkül, hogy megmozdult volna.
Raphael ledobta az árnyakat, amelyek körülvették, és ő is a
tisztásra lépett, kiválasztva egy fát, amelynek
nekitámaszkodhat. A szokásos elegáns öltönyét viselte, és Cyn
élvezettel figyelte, ahogy leveti a zakót, félredobja, és
kecsesen a földre ereszkedik. Leült vele szemben, meglazította
a nyakkendőjét, és kinyújtotta hosszú lábait, amíg a lábuk már
majdnem összeért.
Először egyikük sem szólalt meg. Cyn hallotta a férfi lassú,
egyenletes lélegzetvételét, és tudta, hogy a férfi ennél sokkal
többet is érzékel belőle – a hirtelen megdobbanó szívet a férfi
láttán, a vért, amely az idegességtől és az izgalomtól az arcába
szökött, sőt a vágy forróságát is, amely szinte azonnali reakció
volt a férfi jelenlétére.
– Miért? – kérdezte végül.
Raphael fekete szemeiben megcsillant a holdfény, ahogy a
tekintete megtalálta a lányt az éjszakában. Nem sértette meg
azzal, hogy úgy tesz, mintha nem értené a kérdést, hanem
elfordította a tekintetét, és egy olyan múltba bámult, amelyet a
lány nem láthatott.
– Vámpírként eltöltött első évtizedeim alatt egyedül éltem –
mondta. – Csak akkor gyilkoltam, ha éhes voltam – ezt
legalábbis a javamra írom. Egyes fiatal vámpírok, akiket elönt
az újonnan szerzett hatalmuk, válogatás nélkül gyilkolnak,
amíg így vagy úgy, de meg nem állítják őket. Én sosem
tartoztam közéjük. De még így is, amikor öltem, nem
gondoltam az egyénre, az életre, amit elvettem. Csak élelem
volt, semmi több, és szükségem volt rá, hogy éljek, ezért
elvettem. Persze akkoriban nem tudatosan gondoltam ezekre a
dolgokra. Alig voltam több, mint egy állat, a ravaszság és az
ösztönök teremtménye, aki csak a túlélési vágyat ismerte, hogy
túlélje az adott napot, a következőt és az azt követő napot. – A
férfi lesöpört egy láthatatlan szöszt a nadrágjáról egy olyan
gesztussal, amit a lány bárki mástól idegességnek vett volna.
– Az idő telt – folytatta –, és én kezdtem elsajátítani az új
életemet, visszanyerni az irányítást afelett, aki és ami vagyok.
És amit találtam magamban, az hatalom volt. Életemben
először igazi hatalom. Nem voltam többé apám szolgája, vagy
a hercegem rosszul használt eszköze. Vámpír voltam, és nem
csak vámpír, hanem egy mester, akinek hatalma van. Az
Úrnőm, ő, aki teremtett engem, megérezte ébredésemet és
növekvő erőmet, és végre magához hívott, azzal a szándékkal,
hogy felhasználjon a saját céljaira, ugyanúgy, ahogyan mások
is felhasználtak egész életemben.
A hangja megkeményedett.
– Nem állt szándékomban engedni, hogy kihasználjanak.
Sem ő, sem más, soha többé. De voltak dolgok, amiket meg
kellett tanulnom, dolgok a vámpírokról és emberekről, a
hatalomról és az életről. Megvethettem a hercegeket, akik
kihasználtak, megvethettem az apámat, aki a mocskos
farmjához kötözve tartott, de ők annak láttak, ami voltam –
egy tudatlan parasztnak, semmi többnek.
Egy bagoly huhogott messze a fejük fölött, majd suhogó
hang követte, ahogy átrepült a fák lombjai között. Raphael
felfelé kapta a tekintetét, könnyedén követte a madár
mozgását, miközben Cyn erőlködött, hogy akár csak egy
szárnycsapás halvány villanását is észrevegye. Raphael
leeresztette a tekintetét, gyorsan Cynre pillantott, majd
elfordította, mintha túl nehéz lenne ezeket a dolgokat
elmondania, miközben találkozik a pillantásuk.
– Sok éven át az úrnőmmel maradtam – folytatta. –
Hagytam, hogy az elmémet – és a testemet – a saját céljaira
használja. És tanultam. Hogyan legyek úriember, hogyan
uralkodjak másokon, vagy az ő esetében inkább azt, hogyan ne
uralkodjak másokon, de mégis tanultam, még ha csak az ő
rossz példáján keresztül is. És tanulmányoztam a hatalmat. Az
én hatalmamat, amiről hamar rájöttem, hogy sokkal nagyobb,
mint az övé. Titokban gyakoroltam, másokon teszteltem az
akaratomat, kísérleteztem, tágítottam a határait annak, amit
elérhetek egy egyszerű gondolattal. Vigyáztam arra, hogy
növekvő erőmet elrejtsem az Úrnőm elől. Egy az egyben már
akkor is le tudtam volna győzni, de ő a többi gyermekét is
ellenem uszította volna, és én még nem voltam elég ügyes
ahhoz, hogy mindannyiukat legyőzzem.
– És aztán meghalt. – Megrázta a fejét, és halkan
felnevetett. – A végletekig önimádó volt, teljesen magabiztos a
bájaiban és a szépségében, ami, elismerem, jelentős volt. De
végül a szépsége semmit sem ért, vagy talán mindent. Egy
féltékeny feleség volt az, aki megsemmisítette, szíven szúrva,
miközben a szeretője mellett feküdt a nappali pihenője alatt,
aki egyben a nő férje is volt. Ostoba hiba volt így
kiszolgáltatottá tenni magát, és teljesen kiszámítható volt,
hogy ilyen szégyenletes módon fogja végezni. – Egy
lélegzetvételnyi ideig hallgatott, és amikor legközelebb
megszólalt, szavaiból áradt a szomorúság. – A legtöbb
gyermeke vele együtt meghalt. Elválaszthatatlanul kötődtek az
ő akaratához, és az utolsó pillanataiban teljesen kiszipolyozta
őket, hiábavalóan próbálva megmenteni magát. Tudnia kellett,
hogy ez hiábavaló, tudnia kellett, hogy csak magával rántja
őket a halálba, de egyáltalán nem érdekelte. Semmilyen ár sem
lett volna túl nagy, ha csak a legcsekélyebb esély is
megmenthette volna a saját hosszú életét.
– Én és még néhányan maradtunk életben, azok, akiknek
volt erejük ellenállni az utolsó hívásának. Néhányan közülük
nem sokkal később szintén meghaltak, belezuhanva a
kicsapongó életbe, mivel az volt minden, amire valaha is
megtanította őket. A többiek szétszéledtek, hogy új mestert
keressenek, míg én fogtam az újonnan szerzett szabadságomat,
és saját területet szereztem magamnak. Ekkorra már egyik régi
mesternek sem volt elég ereje ahhoz, hogy kihívjon engem. És
amikor pedig összefogtak volna ellenem, fogtam néhány
emberemet, és idejöttem Amerikába, az új világba. –
Egyenesen a lány szemébe nézve hangsúlyozta a következő
szavait. – Vámpírként, több mint ötszáz év alatt nem ismertem
el egyetlen urat, egyetlen lordot, egyetlen úrnőt sem. Úrnőm
halála óta egyetlen teremtmény, élő vagy holt sem követelt
többet tőlem, mint amennyit hajlandó voltam adni – a hűséget
a társak között, a hűséget az Atya és gyermeke között.
– De Alexandra – tiltakozott Cyn.
– Alexandra – mondta szinte fáradtan –, egy aprócska nő,
aki egykor az a gyermek volt, akit szerettem. Néha azt hiszem,
jobban járt volna, ha soha nem találom meg abban a párizsi
tömlöcben, vagy ha magára hagyom, hogy a saját útját járja,
még ha kudarcot is vall a próbálkozásban. – Megrázta a fejét.
– Nem, Cynem, senki sem volt az elmúlt több száz év alatt, aki
úrrá lett volna rajtam. Egészen addig, amíg nem találkoztam
veled. Az első pillanattól kezdve akartalak, és az ellenállásod
miatt a közeledésemmel szemben, csak még jobban akartalak.
Amikor végre benned voltam, és éreztem, hogy
szenvedélyesen mocorogsz alattam, csak arra tudtam gondolni,
hogy újra és újra az enyém legyél. Az éhségem irántad olyan
friss volt, mintha nem is csak pillanatokkal azelőtt egyesültünk
volna. Lenéztem az arcodra, a szemedre, amely csak rám
vágyott, és tudtam, hogy mindenemet odaadnám, hogy ott
tudjalak mellettem és az ágyamban. Így hát, miután végre egy
olyan ellenféllel találkoztam, akit nem tudtam legyőzni,
elmenekültem – mondta undorodva. – Ahelyett, hogy
gyengeségemben szembeszálltam volna veled, inkább úgy
gondoltam, hogy hátrahagylak, hogy elfelejtselek, amit
biztosan lehetségesnek tartottam. Elvégre hogyan tudna egy
ember ilyen rövid idő alatt elárasztani érzésekkel? – Keserűen
elmosolyodott, és megrázta a fejét a saját ostobaságán.
– Egyszer azt mondtad, hogy kísértem az álmaidat – mondta
halkan. – Miután elmentél, az álmodból ellopott pillanatoknak
éltem. Azt akartam, hogy emlékezz rám, hogy más férfi ne
tudjon úgy megérinteni téged, mint én. Már a puszta lehetőség
is az őrületbe kergetett. Amikor megtudtam, hogy Texasba
mentél, az első gondolatom az volt, hogy elpusztítom Jabril
Karimot, mielőtt még csak rád pillanthatna, nehogy még csak
az eszébe jusson, hogy a magáénak követeljen!
 Egy felhő takarta el a holdat fenn a magasban, eltakarva
Raphael arcát is, amíg csak a szeme ezüstös csillogása látszott,
amikor találkozott a pillantásuk. – Végre legyőzettem általad,
édes Cyn, tehetetlenül az emberi gyarlóságtól. Szeretlek!
Cyn a férfira meredt, a szíve olyan hevesen, olyan gyorsan
vert, hogy kiszorította a lélegzetét a tüdejéből. Egy része
emlékezni akart ennek az éjszakának minden apró részletére, a
mély árnyékokra a fák alatt, a holdra, amely ott szórta a fényt,
ahol tudta, az eukaliptusz éles és fanyar illatára – a pillanatra,
amikor Raphael először tárta ki a lelkét előtte. Szerette volna a
karjaiba vetni magát, érezni, ahogy átöleli azzal a nagy
testével az övét, és újra kimondja, hogy szereti. És hogy
kudarcnak tartotta, hogy így szereti őt? Tökéletesen
megértette. Élete nagy részében harcolt a szeretet ellen – az
apja iránti szeretet, a távollévő anyja, a világában ki-bejárkáló
dadák sora ellen. A szeretet cserbenhagyta, sebezhetővé tette.
Egyetlen más érzelemnek sem volt akkora ereje, hogy
elsöpörje az értelmet, lerombolja a gondosan felépített falakat,
és összetört roncsként hagyja az embert.
De mert megértette, mert túlságosan is jól emlékezett a férfi
elvesztésének friss fájdalmára, mozdulatlan maradt, ült a
csendes sötétségben a fája alatt.
Raphael szomorúan elmosolyodott, és hirtelen felemelte a
fejét Alexandra kastélya irányába, mintha hallgatózna.
– A kis madarad készen áll a repülésre – jegyezte meg.
Szinte azonnal felállt, felkapta a zakóját, és Cyn felé nyújtotta
a kezét.
A lány a férfi kezébe tette a kezét, hagyta, hogy a férfi
talpra húzza, és érezte a könnyed erőt minden mozdulatában.
A férfi magához húzta, kezét a derekára csúsztatva, hogy
megtartsa.
– A választás a tiéd, édes Cyn – mormolta a fülébe. Aztán
felemelte az arcát, lassan és gyengéden megcsókolta, amire a
lány nem tudott nem válaszolni. – Gyere hozzám, ha készen
állsz – suttogta, majd elengedte a lányt, és ellépett tőle.
– Raphael… – kezdte a lány, de a férfi félbeszakította.
 – Ő nem tartozik ide – mondta, és Alexandra háza felé
bámult. – A húga, Elizabeth. – Visszanézett Cynre. – Nem
tartozik a népem közé! Kint kellene lennie a világban.
– Tudom! – bólintott Cyn. – Találok neki valamit, valahol.
– És azt sem akarom, hogy Mirabelle Alexandrával éljen! –
mondta elgondolkodva. – Megértem Duncan érvelését, amiért
idehozta őt. Bizonyos szempontból jól tette. De nekem más
terveim vannak Mirabelle-lel.
– Hogy érted azt, hogy tervek? Miféle tervek? – követelte
Cyn, hirtelen nagyon védelmezőnek érezve magát mindkét
lánnyal szemben.
Raphael Cynre vigyorgott, mintha számított volna a
reakcióra.
– Semmit a beleegyezése nélkül, Cynem! Emiatt ne aggódj!
Igazából a főiskolára gondoltam. Többet ér, minthogy
Alexandra játékszere maradjon!
– Ó!
A férfi merev pillantása találkozott a lány szemével.
– De ne feledd, lubimaya, ő most már az enyém, nem a tiéd!
Cyn felsóhajtott. – Tudom – ismerte el kedvetlenül.
Raphael felnevetett. – Gyere hozzám, édes Cyn! Várni
foglak! – És már el is tűnt, nem hagyva mást maga mögött,
csak a susogó leveleket és puha ajkainak hosszan tartó ízét a
lány száján.
 44. Fejezet

Houston, Texas

Jabril az íróasztalánál ült, és a könyvelőitől kapott

legfrissebb jelentéseket olvasta. Igyekezett nyugodt maradni,
növekvő izgatottságát a jobb kezében lévő elegáns töltőtoll
kopogtatásával próbálta levezetni, miközben a számok hosszú
sorait böngészte. A pénzügyesei lázasan dolgoztak, hogy
minél többet elhappoljanak Mirabelle pénzéből, mielőtt az
ostoba lány rájönne, mit csinál, és véget vetne a dolognak. Ez
volt a legkevesebb, amivel a lány tartozott neki azokért az
évekért, amíg ő gondoskodott róla, amikor senki más nem
törődött volna vele. Hálátlan ribanc!
Persze már felbérelt egy rakás pénzéhes ügyvédet
Kaliforniában, hogy megtámadjanak mindent, amit a férfi tett.
Kétségtelen, hogy Raphael örömmel segített neki, ezért Jabril
emberei olyan gyorsan vitték a pénzeket külföldre, ahogy ő el
tudta lopni őket. Nem mintha ezt lopásnak lehetne nevezni.
Végül is csak azt vette el, ami jogosan az övé volt. Bárcsak
több ideje lenne. A finom toll elpattant, a tintatartály
megrepedt, és sötét folyadék ömlött az ujjaira és az alatta lévő
papírokra. Jabril felugrott a székből, és káromkodva dobta
félre a törött darabokat. Dühös vicsorgással nézett fel, amikor
kinyílt az ajtó, és Asim sietett be.
Asim azonnal megdöbbenve regisztrálta a tintafoltos
rendetlenséget. Jabril dühösen pillantott rá. Szüksége volt
valakire, aki elviseli a haragja súlyát, és Asim is éppen olyan
jól jött ehhez, mint bárki más.
– Ne állj ott, te szánalmas idióta! – csattant fel. – Hozz egy
törülközőt!
Asim a szomszédos fürdőszobába sietett, és egy vastag,
fehér törülközővel tért vissza, amelyet felajánlásként tartott
maga elé. – Uram – mondta Asim, amikor Jabril elkapta a
törülközőt, és törölgetni kezdte a kezét. – Telefonhívása van.
Jabril hitetlenkedve sziszegett rá.
– Úgy tűnik, mintha nagyon szeretnék telefonon beszélni,
Asim? Ki hívhatna, akivel most éppen szeretnék beszélnék?
Asim tekintete idegesen pásztázott a szoba egyik oldaláról a
másikra, mintha láthatatlan lehallgatókat keresne. Egészen
közel lépett, és elsuttogott egy nevet.
Jabril szeme tágra nyílt a meglepetéstől.
– Hát ez érdekes. Mit akar?
Asim köhintett. – Barátságot. Rábeszéltem, hogy
közvetlenül Önnel beszéljen.
– Barátságot? Milyen furcsa! – Jabril leült, és a telefonért
nyúlt, a szája undorodva fintorodott el a kék foltos keze láttán,
mielőtt felvette az antik aranyozott elefántcsont kagylót.
– Mennyire örülök, hogy hallom, kedvesem – mondta, sima
hangja semmit sem tükrözött korábbi haragjából.
Kényelmesen hátradőlve, a lábát keresztbe vetve hallgatta a
vonal másik oldalán lévőt.
– Mmm! És miért tenné ezt értem? – nevetett fel
könnyedén. – Nem, nem, érdekel, csak meglepett. Aligha
hibáztathat érte. – Hallgatta a lágy, nőies hangot. Szinte
suttogott, félt, hogy meghallják. És ki hibáztathatta volna érte?
– És ez mikor lenne? – kérdezte. – Ilyen hamar? Nos, kiváló.
Ez nagyon jól jöhet! – Tovább hallgatta, ahogy a hívója egy
kérést fogalmaz meg.
– Értem! Hirtelen minden világossá válik. – Ismét
felnevetett, ezúttal gúnyosan. – Tényleg, kedvesem. Az ember
megtanul néhány dolgot az évszázadok során. Ez azonban
semmin sem változtat. Az ön és az én céljaim történetesen
egybeesnek. Biztos az időpontban? Akkor lesz valaki, aki
várni fog. Ó, és kedvesem? Nem lenne bölcs dolog csalódást
okozni nekem! – Letette a kagylót, és pillantása találkozott
Asim kérdő tekintetével. – Hogy is hívják azt a hozzá nem értő
nyomozót?
– Windle, uram. Patrick Windle.
– És ő még mindig ott van Los Angelesben, és vakon keresi
Elizabethet?
– Igen, uram! Biztosított, hogy hamarosan elkapja.
– Tényleg? Micsoda optimista. Nos, talán elvégeztük a
munkáját, kaptunk egy esélyt, hogy ne csak a mi édes
Elizabethünket, hanem Raphael áruló szajháját is elkapjuk.
Álmodoztam róla, hogy újra a kezem közé kerül, Asim, és ez
hamarosan meg is történik!
 45. Fejezet

Los Angeles, Kalifornia

A sok várakozás és aggodalom után, Mirabelle

bemutatkozása Raphael előtt viszonylag egyszerű volt. Cyn
meséi alapján, Mirabelle valami nagyképű és hivatalos dologra
számított, de jobban kellett volna ismernie. Raphael sokkal
inkább volt vezérigazgató, mint király. Igaz, egy olyan
vezérigazgató, akinek hatalmában állt megölni mindenkit, aki
nem tetszik neki, de ki mondta, hogy az amerikai
nagyvállalatokban nem ugyanezt teszik? Raphael módszerei
egyszerűen közvetlenebbek voltak.
Cyn egy órával a megbeszélt nyolcórai időpont előtt
érkezett Alexandrához. A kastélyban csend volt, minden
átalakítással végeztek, legalábbis egyelőre. Klasszikus melódia
hangjai szálltak a zongorából, tudtára adva Cynnek, hogy most
Alexandra van a zeneszobában, nem pedig Mirabelle. Arra
gondolt, hogy az udvariasság kedvéért beugrik köszönni, de
inkább továbbment Mirabelle szobája felé.
Cyn nagyra értékelte mindazt, amit Alexandra tett – hogy
befogadta Mirabelle-t az otthonába, hogy adott neki egy
helyet, ahová tartozhat. De nem érezte jól magát Raphael
húgával. Volt valami Alexandrában, ami miatt Cyn úgy
gondolta, hogy a vámpírnő gondolatai ritkán egyeznek a
szavaival.
Mirabelle ajtaja nyitva állt, de Cyn könnyedén
bekopogtatott rajta, mielőtt belépett volna, és egy hosszú,
zafírkék selyemköntösbe burkolódzva találta a lányt a tükör
előtt állva. Elgondolkodva bámulta a tükörképét, és úgy tűnt, a
gondolatai messze járnak attól, amit ott látott.
– Mirabelle? – szólalt meg Cyn halkan.
A fiatal vámpír lassan hátrapillantott a válla fölött,
egyáltalán nem ijedt meg, tehát mégiscsak hallhatta, ahogy
Cyn belépett.
– Szia, Cynthia! – mondta egy apró mosollyal.
– Készen állsz a ma estére?
– Ó, igen – mondta a lány. Odasétált a régimódi
öltözőasztalhoz, felkapott egy kefét, és sima, hosszú
mozdulatokkal elkezdte végigsimítani vele a haját. Szőke
haját, amely a naptól távol töltött évek után besötétedett, de
egy fodrász kivilágosította, és most mézarany színben
csillogott.
Cyn körülnézett. A szoba csupa fehér csipke és vászon volt.
A négyoszlopos ágyon mindenféle formájú és méretű puha
párnák sorakoztak, a pehelypaplan vastag és puha volt a
hímzett csipkehuzat alatt. Cynnek futólag eszébe jutott, hogy
egy vámpír vajon miért vesződik azzal, hogy berendezzen egy
olyan hálószobát, amelyben soha nem alszik. Miért nem
alakította ki inkább nappalinak? A vámpírok úgyis mind az
alagsori páncélteremben aludtak. Habár, egy bizonyos ponton
az ágynak talán más hasznát is lehet venni, gondolta.
Mirabelle-re pillantott, aki ismét elmélyülten elmélkedett, és a
karja szinte automatikusan mozgott, hogy megfésülje a haját.
– Átrendezted – mondta Cyn.
Mirabelle körülnézett, mintha meglepődne a változásokon.
– Alexandra csinálta.
Cyn kissé értetlenül csóválta a fejét. – Nem tetszik?
Mirabelle szomorú mosollyal nézett vissza a válla fölött. –
Nem igazán az én ízlésem, tudod?
– Jól vagy, Mirabelle? – kérdezte Cyn halkan.
A lány rá szegeződő kék szemei hirtelen megteltek könnyel.
– Helyesen akartam cselekedni, Cyn! Minden annyira
összekuszálódott, és én…
 Cyn átment a szobán, és magához húzta a fiatalabb nőt,
kezét Mirabelle vállára helyezve.
– Helyesen cselekszel, Mirabelle! Tényleg helyesen
cselekedtél! Bátorság kellett ahhoz, hogy elhagyd Jabrilt, hogy
visszavedd tőle az életed, és a sajátoddá tedd! Büszke vagyok
rád! Anyukád és apukád is büszke lenne rád. Gyűlölték volna,
amit veled és Elizabethtel tett!
– Elizabeth – ismételte Mirabelle, kihúzva magát az
ölelésből, és felsóhajtott. – Igen.
Odasétált a szekrényhez, ahol az esti ruhája egy felakasztott
vállfán lógott. Ő és Alexandra a Rodeo Drive egyik legjobb
üzlete által küldött válogatásból választották ki, a rengeteg
más ruhával együtt, amelyek most megtöltötték Mirabelle
szekrényét. Nem kellett elhagyni Raphael malibui birtokának
biztonságát – ha van elég pénzed, ebben a városban bármi
lehetséges, és Mirabelle-nek sok pénze volt. Cyn kissé bosszús
volt, amiért kimaradt a vásárlási őrületből, de el kellett
ismernie, hogy a választás jó döntés volt. A nadrág finom,
puha gyapjúból készült, a hozzá illő hosszú kabát pedig éppen
a térd alá ért. Az egész öltözet fekete volt, de a kabátnak
ragyogó, szinte irizáló kék bélése volt. A stílus valószínűleg
túl régi volt Mirabelle-nek, túl komor, de a bélés gyönyörű
volt, és a feketén nem látszódnának a nem kívánt vérfoltok.
Mirabelle belelépett a nadrágba, és lecsúsztatta a köpenyt a
válláról. Cyn odasétált, hogy segítsen, átvette a köntöst, hogy a
fiatalabb nő felvehesse a kabát alá illő ujjatlan selyemtopot.
– Beszéltél ma este Elizabethtel? – kérdezte Cyn.
– Felhívtam, de nem beszélgettünk sokáig. Sok szerencsét
kívánt, és hogy majd hívjam fel utána. Nem igazán érti ezt az
egészet, tudod. Ezt a vámpír dolgot. – Cyn némán figyelte,
ahogy Mirabelle leül, hogy felvegye a cipőjét, egy fekete
Ferragamo topánt, praktikus 7 centis sarokkal. – Holnap lesz
Liz születésnapja. Hivatalosan is tizennyolc éves lesz.
– Tudom. Luci egy kis partit tervez a menedékházban. Te is
mész?
Mirabelle figyelmen kívül hagyta a kérdést, és helyette azt
mondta. – Liz mondta, hogy te viszed el az első vezetési
órájára.
– Ja. Vagy ez, vagy én magam tanítom meg – jegyezte meg
Cyn lazán. – Könnyebben fog közlekedni, miután megszerzi a
jogosítványt. Akkor már egyedül is meglátogathat téged.
– Gondolom.
Cyn odasétált, és leült az ágyra, lehozva magát az ülő lány
szemmagasságára.
– Mi folyik itt, kölyök?
Mirabelle felnézett, és a szeme hirtelen megtelt
kétségbeesett intenzitással, ahogy találkozott a tekintetük.
– Liz a húgom. A kishúgom! Nem is vettem észre, amíg a
minap meg nem láttam, hogy már öregszik, de én pontosan
ugyanolyan vagyok. Mindig is pontosan ugyanolyan leszek.
Nemsokára idősebb lesz nálam, és akkor… – Lehajtotta a
fejét, és nagyot nyelt. – Meg fog halni – suttogta szinte alig
hallhatóan. – És én egyedül leszek! Nem úgy, mint Alexandra.
Neki ott van Raphael. Mindig is ott lesz neki Raphael.
Cyn mélyen elgondolkodva meredt Mirabelle lehajtott
fejére, és azon tűnődött, honnan a fenéből jött ez az egész.
Mirabelle nem sok emberrel érintkezett, kivéve Alexandrát és
az őröket. Eszébe jutott, amikor Alexandra azt mondta, hogy át
akarta változtatni Cynt, vámpírrá akarta tenni, hogy örökre a
barátja legyen. Vajon helyette most Mirabelle-t vette célba?
Egy kedves kis vámpírbébit, aki teljesen egyedül van a
világban, hogy Alexandra állandó barátot és tanítványt
formáljon belőle?
– Nagy kockázatot vállaltál azzal, hogy idejöttél – mondta
Cyn halkan. – Bizonyos szempontból te tetted lehetővé Liz
számára, hogy túléljen, hogy elmeneküljön Jabriltól, és valódi
életet éljen. És most hagynod kell, hogy a maga módján élje az
életét. De a család több mint vér, Mirabelle! A barátaid, azok
az emberek, akik törődnek veled, azok, akikkel te törődsz.
Megteremtheted a saját családodat. – Felállt, és magával húzta
Mirabelle-t is.
– Szereztem itt néhány barátot – mondta Mirabelle hirtelen.
– Ma átjött Elke hozzám. Megmutatta a tornatermet, azt, amit
Raphael őrsége használ.
– Dolgoztam Elkével – mondta Cyn. Elke valójában az
egyetlen női vámpír volt Raphael közvetlen biztonsági
vonalában. Voltak más női vámpírok is a biztonsági
személyzetében, de Elke volt az egyetlen, akit Cyn ismert, és
akire rábízták, hogy személyesen őrizze a férfit. Ő és Elke nem
voltak éppen barátnők, de Alexandra elrablása után különös
tiszteletet tanúsítottak egymás iránt.
– Felajánlotta, hogy segít egy kicsit edzeni. Tudod, például
súlyemelés és olyan harcművészeti dolgok.
– Valószínűleg jó ötlet – jegyezte meg Cyn.
– Én is így gondoltam, de Alexandra azt mondta…
– Hadd mondjak neked valamit, Mirabelle – szakította félbe
Cyn, a hangja mély és átható volt. – Alexandrát néhány
hónapja elrabolták. Nem számít, hogy miért, de amikor
elvitték, tudod, hogy mit csinált?
Mirabelle tágra nyílt szemmel rázta a fejét.
– Csak ült ott abban a mocskos kis házikóban, azon a
helyen, ahová tették, és várta, hogy valaki megmentse.
Gondolod, hogy Elke is ezt tette volna? Liznek is ezt kellett
volna tennie? Ott ülni és várni, hogy valaki más megmentse?
Vegyél leckéket Elkétől, legyél olyan erős, amennyire csak
tudsz, és tanulj meg mindent, amit csak tudsz! És ha egyszer
eljön az idő, amikor megmentésre szorulsz, készen állsz majd
arra, hogy megmentsd saját magadat, a fenébe is!
Mirabelle szemében hirtelen könnyek kezdtek csillogni.
– Sajnálom, Cyn! Én nem…
Cyn visszahúzódott, meglepődve és megdöbbenve a
reakciótól.
– Nem rólad beszélek, Mirabelle! Gyerek voltál, amikor
Jabril átfordított, ráadásul teljesen egyedül, úgy értem…
– Ó – szakította félbe Mirabelle. – Nem, tudom, hogy nem
erre gondoltál! Tényleg, semmi baj! – Elhallgatott, mély
levegőt vett, és letörölte a könnyeit.
 – Ugye nem Jabril tanúja miatt aggódsz? Mert Raphael soha
nem…
– Ó, nem! – biztosította Mirabelle gyorsan. – Nem
aggódom emiatt. Csak minden olyan gyorsan történik. De
igazad van. Elfogadom Elke ajánlatát, és erős leszek. Erősebb
leszek, mint bárki gondolná rólam. Ma estétől kezdve.

****

Alexandra a zeneterem előtt várta őket. Egy karamellszínű,

szinte katonai stílusú St. John kötött öltönyt viselt egy fekete
kasmír garbó fölött. A testhez simuló szoknya rátapadt a
vékony alakjára, egy St. Johnbéli nő tökéletes képe volt.
Különös pillantást vetett Cynre. Olyan pillantást, amely miatt
Cyn azt hitte, hogy Alexandra hallott minden szót, amit
Mirabelle-nek mondott.
– Hát nem csodálatosan nézünk ki ma este? – jegyezte meg
Alexandra, amikor közelebb értek. – Csodálatosan áll ez a szín
rajtad, Cynthia!
Cyn automatikusan lenézett a saját ruhájára. Mély, dús
smaragdzöld, csillogó nyers selyem, csónaknyakú, hosszú,
szűkített ujjú ruha volt. Szándékosan választotta, mert tudta,
hogy a szín kiemeli a szeme zöldjét, és a szegély kiemeli a
hosszú lábait, amelyeket a tíz centis tűsarkú cipő még
hosszabbá tett. Lehet, hogy nem tudta pontosan, mit akar tenni
a Raphaellel való kapcsolatával, de átkozottul biztos akart
lenni abban, hogy a férfi észreveszi őt.
– Menjünk a kocsimmal? – kérdezte Cyn. – Nem hiszem,
hogy ezt a magassarkút egy erdei sétára tervezték volna.
Alexandra vidáman felnevetett, és megfordult, hogy
elinduljon a földszintre.
– Kár, hogy nem vagy vámpír, Cynthia! Mirabelle-lel
egyáltalán nem lenne semmi gondunk. – Visszafordult, és egy
bizalmas pillantást vetett Mirabelle-re. – Ugye, drágám?
Mirabelle elvörösödött, és oldalról egy pillantást vetett
Cynre. – A kocsi rendben van, Cyn. Nem akarok teljesen
megizzadni, mielőtt még odaérnék. – Elhallgatott egy
önkritikus nevetést hallatva. – Biztos vagyok benne, hogy
bőven meg fogok izzadni, amikor az egész kezdődik! – Ne
butáskodj! – mondta Alexandra könnyedén, megvárva, hogy
Mirabelle utolérje, és összekulcsolta a karjukat. – Nem lesz
semmi bajod! Ugye, Cynthia? – Ez utóbbit a válla fölött
vetette hátra, miközben a két vámpír lefelé haladt a lépcsőn.
– Igen, Alexandra, így lesz – mondta Cyn. – Mirabelle
rendben lesz!
 46. Fejezet

Juro várta őket a főépületben, ikertestvére – aki úgy tűnt,

soha nem szólal meg, és akinek a nevét Cyn még mindig nem
tudta – mellette állt, mint mindig. Két hét láb magas, szikár
fatörzs őrizte Raphael belső szentélyének kapuját. Juro
óvatosan szemlélte Cynt, egyértelműen meg volt győződve
arról, hogy valahol rejteget a testén egy fegyvert, de fogalma
sem volt róla, hol rejtőzhet a testhezálló ruhája alatt. Lemondó
pillantást vetett rá, és Cyn együttérzőn megveregette a
fatörzsszerű karját.
– A bátyám már vár minket, Juro – mondta Alexandra egy
cseppnyi türelmetlenséggel.
– Így van, Alexandra – értett egyet Juro. Cyn látta, hogy
Alexandra úrinői szája kissé összeszorul, és azon tűnődött,
vajon van-e valami feszültség Raphael húga és a fő testőre
között. Ha volt is, Jurót ez láthatóan nem zavarta. Megfordult,
és az élre állt, az ikertestvére pedig megvárta, amíg elhaladnak
mellette, mielőtt elfoglalta volna a hátvédpozíciót.
Felvonultak a lépcsőn és végig a hosszú folyosón, amíg el
nem értek a hatalmas, díszesen faragott ajtópárhoz Raphael
irodája előtt. Juro megállt, hogy egyszer bekopogjon, és
megvárta, amíg az ajtók szélesre tárulnak, minden látható kézi
segítség nélkül. Hátralépett, és a három nő belépett, Alexandra
lépett be elsőnek, mögötte Mirabelle és Cyn egymás mellett.
Raphael irodája egy használatban lévő iroda volt, a padlótól
a magas mennyezetig érő könyvespolcokkal. Gördíthető létrák
álltak időközönként, hogy fel lehessen jutni a legfelső
polcokig, amelyek tele voltak mindenféle formájú, méretű és
korú könyvekkel. Ez a szoba inkább megfelelt volna
valamiféle kutatónak, talán egy történelemprofesszornak, mint
egy vámpírlordnak. De ha valaki évszázadok óta él, a
történelem nagyon is személyes üggyé válik, gondolta Cyn.
Raphael a hatalmas íróasztala mögött ült, Duncan oldalt állt.
Mögöttük egy üvegfal volt, amelyen keresztül nem látszott
semmi más, csak a holdfényben fürdő óceán. Juro az ajtótól
jobbra foglalt helyet, az ikertestvérével együtt, és közéjük
szorult egy vámpír, akit Cyn nem ismert fel. Végigmérte a
férfi sötét ruházatát és állandó gúnyos mosolyát, és rájött,
hogy ez szinte biztosan Jabril tanúja. Nem csoda, hogy Juro és
a testvére olyan gondosan őrzik őt.
Rápillantott Mirabelle-re, de úgy tűnt, a fiatal lánynak
Raphaelen kívül másra nincs szeme. Cyn pillantása találkozott
a fekete tekintettel, és el kellett ismernie, hogy a látvány
pillantásra érdemes.
Raphael felállt, ahogy közeledtek, tekintete végigsiklott
Cyn meztelen lábán és smaragdzöldbe öltözött alakján, és
amikor találkozott a pillantásuk, a férfi szeme forrósággal teli
volt. Cyn nagyon örült, hogy időt szánt a felkészülésre. A férfi
ajkai alig húzódtak egy elismerő mosolyra, mielőtt komorabb
arckifejezést öltött volna magára, és várakozóan nézett
Mirabelle-re.
– Találkozni szerettél volna velem, Mirabelle? – kérdezte
hivatalosan.
– Igen, uram! – Mirabelle hangja reszelős volt az
idegességtől, és két próbálkozásába telt, mire ki tudta préselni
ezt a néhány szót. Szemmel láthatóan ingerülten saját magára,
elhallgatott, majd nagy levegőt vett, és mélyen meghajolt.
– Raphael, uram – mondta, miközben felegyenesedett. –
Megtiszteltetés számomra, hogy engedélyt kérhetek arra, hogy
elköltözzek Atyám, Jabril Karim területéről és fennhatósága
alól. Felajánlom hűségemet és szolgálataimat, ha akarod,
uram!
Alexandra jóváhagyólag bólintott, és büszkeséget sugárzott,
tekintetét Mirabelle és Raphael között váltogatva.
– És Atyád beleegyezik ebbe az áthelyezésbe, Mirabelle? –
Raphael lágy hangja feltette a szükséges kérdést, bár a választ
mindenki tudta, aki ott volt.
– Nem, uram, nem járul hozzá! Szabad akaratomból és saját
kívánságomból jöttem hozzád.
Cyn mozgolódást hallott maga mögött Mirabelle szavaira,
és látta, hogy Raphael tekintete a válla fölött arra villant, ahol
Jabril tanúja állt. Csak egy másodpercig tartotta a vámpír
tekintetét, mielőtt visszafordította a figyelmét Mirabelle-re.
– Megértetted – mondta neki –, hogy amennyiben
elfogadlak, minden korábbi hűséged Atyádhoz elveszik. Olyan
leszel, mintha a sajátom lennél.
– Igen, uram!
– És ez az, amit igazán akarsz?
– Teljes szívemből ez a vágyam, uram!
– Nagyszerű! – Raphael egy kecses vállrándítással
kicsúszott az öltönykabátjából, és az íróasztalára terítette. Cyn
mélyen a testében érezte a vágy rándulását, amikor a férfi
kigombolta a bal oldali ingujjon a mandzsettáját, és takarékos
mozdulatokkal elkezdte feltekerni az alkarján. Gyengéje volt a
szép férfikéz. Raphael keze erős volt, az ujjai hosszúak és
szögletesek, az alkarja simán izmos. Szárazon nyelt egy
nagyot, és elnyomta az emlékeket, hogy mire képesek azok a
kezek.
Duncan egy kis ékköves kést vett elő, nem több mint tizenöt
centi hosszúságút, pengéjének éle csillogott a penge
koromfekete fémjén. Raphael ránézett a fegyverre, és bólintott,
miközben megkerülte az íróasztalt.
– Térdelj le előttem, Mirabelle!
Mirabelle tett egy lépést előre, majd térdre ereszkedett, és
olyan kecsességgel érkezett le, amire bármelyik udvaronc
büszke lett volna. A sok gyakorlás ma este jó szolgálatot tett
neki. Raphael mindkét kezét Mirabelle lehajtott fejére tette.
Néhány percig úgy tűnt, semmi sem történik, aztán Mirabelle
nyilvánvaló elégedettséggel sóhajtott fel, és rózsaszín
könnycseppek kezdtek gördülni a lehunyt szemhéja alól.
Raphael felemelte a kezét, a jobbját Duncan felé nyújtotta,
aki némán átnyújtotta neki az ékköves kést. Cyn elfojtotta a
lélegzetét, amikor Raphael figyelmeztetés nélkül végighúzta
az éles pengét a bal csuklója alatti puha bőrön, és egy három
hüvelykes függőleges vágást ejtett rajta. Azonnal kicsordult a
vér, befestve a makulátlan fehér ing felgöngyölt szélét, mielőtt
leeresztette a kezét, és hagyta, hogy a vér a tenyerébe folyjon.
Mirabelle orra megrándult, és szemei felpattantak, hogy
éhesen nézzék az előtte megjelenő lakomát – egy vámpírlord
vérét, amely gazdagabb és erőteljesebb volt, mint bármely
teremtmény vére a földön, sokkal gazdagabb, mint bármi, amit
Mirabelle valaha is megízlelt volna, kivéve talán a Jabril keze
által okozott rémálomszerű átváltozást. És Cynnek hinnie
kellett benne, hogy Raphael vére édesebb, mint bármi, amit
Jabril elő tudott állítani.
Raphael némán figyelte a fiatal vámpírt, visszatartotta a
karját, amíg a vér egyre nagyobb tócsát nem alkotott a széles
tenyerében, amíg meg nem töltötte az ujjai közötti réseket, és
azzal fenyegetett, hogy a szőnyegre csöpög, amíg Mirabelle
szinte már közel állt ahhoz, hogy megtörjön az előtte lévő
kísértéstől. Aztán a legapróbb mozdulattal a lány várakozó
szája felé nyújtotta. Mirabelle mohón fogadta, a férfi karja
után nyúlt, a keze remegett az erőfeszítéstől, hogy lassan,
megfontoltan mozogjon. Amikor Raphael nem tett semmilyen
elutasító mozdulatot, nem akarta kihúzni magát a szorításából,
a lány lehunyta a szemét az eksztázistól, és leeresztette a száját
a vérre.
Mirabelle orgazmikus nyögéseket hallatott, a torka
folyamatosan mozgott, miközben szívta magába Raphael
adományát. Cyn el akarta fordítani a tekintetét, úgy érezte
magát, mintha betolakodó, kukkoló lenne, aki szemtanúja
valaminek, aminek intenzíven bizalmasnak kellene lennie.
Ehelyett figyelt, eltökélten, hogy tanúja legyen Mirabelle
behódolásának új Mesterének, hogy tudomásul vegye Raphael
életének ezt a részét. A férfit is figyelte, a lehajtott sötét fejét,
ahogy szemeit lehunyta, alkarjának izmait összeszorította,
hogy fenntartsa a vér áramlását. Vajon meddig tudja ezt
folytatni?
Alighogy eszébe jutott a gondolat, Raphael a másik kezével
gyengéden megérintette Mirabelle-t. A lány egy kellemes
sóhajjal azonnal elhúzódott, a nyelve pedig kisöpört, hogy
megnyalja véres ajkait, hogy megmentse az értékes folyadék
minden egyes cseppjét. Visszaült a sarkára, és felnézett új
urára, kipirult arcán a teljes imádat kifejezésével.
– Köszönöm, Mester! – mondta halk, érzéki dorombolással,
ami egyáltalán nem hasonlított a rendes hangjára.
Raphael lenézett rá, arckifejezése szórakozott türelemről
árulkodott. – Nagyon szívesen, Mirabelle!
Duncan szinte azonnal előrelépett, és lenyúlt, hogy talpra
segítse Mirabelle-t. A lány kissé megtántorodott, szédelegve,
szinte részegen, az erős vértől.
– Gyere, kicsikém! – mondta. – Egy kis ünnepséget
terveztünk a tiszteletedre.
A lány gyermeki elragadtatással mosolygott rá. – Egy
ünnepséget? Nekem?
– Neked – erősítette meg Duncan. Megfogta a karját, és
kivezette a szobából. Jabril tanúja eltűnt, nyilvánvalóan
valamikor Juro ikertestvére kísérte el, aki szintén távol volt.
Cyn csak remélni tudta, hogy a kíséret egészen a repülőtérig és
egy Texasba tartó repülőgépig viszi.
Juro a nyitott ajtó előtt várakozott, és az általában komoly
arcán szeretetteljes szórakozás jelent meg, amikor Mirabelle
úgy üdvözölte, mint egy rég nem látott barátot. Alexandra
követni kezdte, de megállt, és visszafordult, hogy Cynre
nézzen.
– Cynthia?
Cyn Raphaelt figyelte, amint elállítja a véráramlást,
behajlítva a karját, és nyomást gyakorol a seb fölé. Az arca
kifejezéstelen volt, mintha az ilyesmi mindig megtörtént
volna, mintha az ujjairól lecsöpögő vér, amely felszívódik az
elegáns perzsaszőnyegbe, csak kellemetlenség lenne, semmi
több. Fekete szemeinek pillantása hirtelen felemelkedett, hogy
találkozzon az övével, és Cynben olyan erős vágy támadt,
hogy térdre kényszerítette volna, ha nincs egy szék, amibe
megkapaszkodhat.
– Menj előre, Alexandra! – mondta lélegzetvisszafojtva. –
Majd utolérlek!
Alexandra feltörő tiltakozása félbeszakadt, amikor Raphael
tekintete rávillant. Ebben a pillantásban semmi testvéri
melegség sem volt. Alexandra boldogtalanul felsóhajtott, és
megpördült, divatos sarkú cipője halkan koppant a szőnyegen,
ahogy kivonult az ajtón, amely hangtalanul becsukódott
mögötte.
Raphael megkönnyebbülten felsóhajtott, és hátradőlt, hogy
leüljön az íróasztala szélére.
– Jól vagy? – kérdezte Cyn, a férfi sérült karjára mutatva a
fejével.
Raphael ferde mosolyt villantott rá. – Imádom, amikor
aggódsz értem, Cynem! Senki más nem tesz ilyet!
A lány kissé hitetlenkedve fújt egyet. – Duncan aggódik
érted – ellenkezett. – Rosszabb, mint egy tyúkanyó!
– Igen, nos – mondta Raphael halkan –, ez nem egészen
ugyanaz, ugye?
Cyn a szoba másik végéből tanulmányozta a férfit, majd
undorodva megrázta a fejét. – Kit akarok átverni? – mormolta.
Odasétált az íróasztalhoz, kihasználva a magassarkú cipők
által biztosított természetes ringatózását a csípőjének. Raphael
mozdulatlan maradt, de figyelmes tekintete Cyn minden
mozdulatát követte.
Amikor a lány elég közel volt ahhoz, hogy megérintse,
Raphael megszólalt. – Nem akarsz csatlakozni Mirabelle
ünnepségéhez?
Cyn szája felfelé görbült.
– Inkább a Mesterével ünnepelnék! – Kinyújtotta a karját, a
kezébe vette a férfi sérült karját, és a szájához húzta. A
pillantása nem engedte el a férfiét, miközben lassan
végigfuttatta a nyelvét a seb teljes hosszán, időt szakítva arra,
hogy megnyalja a csukló puha bőrét, mielőtt gyengéd csókot
engedett a pulzuspontra.
Mély morgás dübörgött Raphael mellkasában, és a férfi
kinyújtotta a kezét, hogy széttárt lábai közé húzza a lányt, a
sértetlen karja Cyn háta köré fonódott, ujjait a fenekére tette,
hogy szorosan magához szorítsa. A férfi ajkai végigtáncoltak a
lány nyakának és vállának csupasz bőrén, követve az állkapcsa
vonalát, mielőtt hosszú, lassú, ígéretes csókot nem nyomott a
szájára.
– Gyönyörű ez a ruha, Cynem – suttogta a lány ajkára. –
Milyen gyorsan tudunk téged kiszedni belőle?
A lány elragadtatva felnevetett, ujjai a férfi sűrű hajába
túrtak, élvezte az ajkak érzését a bőrén, minden idegszála
életre kelt, ahogy a vér, amit a férfi karjáról felnyalt,
végigsöpört a szervezetén. Teljesen a férfinak dőlt, és a férfi
karjai átölelték, hogy megtartsa.
Raphael hirtelen felállt, és magával vitte a lányt.
– Gyere! – mondta.
A lány a férfi puha ajkaira mosolygott.
– Gondolod, hogy ilyen könnyű lesz, Lordom?
– Édes Cyn – dorombolta Raphael. – Egyáltalán nem áll
szándékomban megkönnyíteni.
Cyn megborzongott a sötét hangban rejlő ígéret hallatán,
miközben Raphael felemelte és átvitte a szobán. Egy
könyvespolc kemény élei súrolták a hátát, mielőtt a férfi
kinyújtotta volna a kezét, és megnyomott egy láthatatlan
kapcsolót. A mellette lévő polcok mozogni kezdtek,
megpördültek, hogy felfedjenek egy rejtett ajtót.
– Egy titkos szoba – cukkolta a lány. – Milyen titokzatos.
– Egy lift – javította ki a férfi, és a falhoz szorította a lányt,
testét a sajátjával takarva el, miközben a kis doboz elkezdett
lefelé mozogni.
 47. Fejezet

Raphael irodája a második emeleten volt, de Cyn nem tudta

volna megmondani, milyen mélyre megy a lift. Nem gondolt
másra, csak arra, hogy Raphael megérintse őt, és ő megérintse
a férfit. A férfi szája éhesen falta az övét, ajkaik perzselő
csókba záródtak, amelynek soha nem akart véget vetni,
miközben testük egymáshoz simult, és semmi sem választotta
el őket, csak a vékony ruharéteg. De ez még mindig nem volt
elég. Éreznie kellett a férfit, csupasz bőrét a csupasz bőrén, az
izmok siklását, az idegek szinte fájdalmas intenzitásig ingerelt
remegését.
Csak azért tudatosult benne, hogy elhagyták a liftet, mert a
lába alatt vastag, bolyhos szőnyeg terült el, amikor lerúgta a
cipőjét. Raphael hűvös ujjai végigsiklottak a hátán, miközben
kigombolta a zöld ruhát, lecsúsztatta a válláról az ujjakat, amíg
az le nem csúszott a testén, és össze nem gyűrődött a lába
körül. A férfi élvezettel hümmögött a melleket tartó csipke
láttán, mielőtt az is a szőnyegre nem hullott, felfedve a vágytól
elnehezült telt halmokat, a rózsás mellbimbókat, amelyek
keményen és sóvárogva vágytak a férfi érintésére. Cyn
felnyögött, amikor a férfi szája először az egyik, majd a másik
megkeményedett bimbót ízlelte, fogaival gyengéden
végigsimítva rajtuk, amitől a vágy villámai végigszáguldottak
a lány egész testén, szinte már alig tudott talpon maradni.
Miközben Raphael szája fenséges kínokat okozott a lány
melleinek, a keze végigvándorolt Cyn hátán, a tangája keskeny
szalagja alá bújt, és könnyedén eltépte, egy újabb
csipkedarabbal gyarapítva a lány lábai körül heverő kupacot.
Cyn felnyögött a vágytól, hogy a férfi most már keményen és
gyorsan döngölje a lábai között. Letépte róla az ingét, gombjai
szétrepültek a sürgetésben. Az öve nem jelentett akadályt, a
cipzárja csupán bejárat az alatta lapuló sima hímvesszőhöz.
Cyn a férfi nadrágja alá csúsztatta a kezét, ahol a férfi már
keményen és készen állt, simogató ujjai lejjebb ereszkedtek,
hogy megsimogassák a férfi nehéz heréit. Csókok sorát
nyomta a férfi mellkasára, követve a selymes szőrzet vonalát a
hasa sima, lapos felületén. A nő térdre ereszkedett, kezét
lecsúsztatta a férfi csípőjén, hogy letolja a nadrágját, és
kiszabadítsa az erekcióját. Raphael meglepetten felszisszent,
amikor a nő a szájába vette, nyelvét megforgatva a makkja
körül, majd a vastagságán cikázva egyre mélyebbre vitte, amíg
a torka hátsó részéhez nem ért, miközben az ujjai tovább
simogatták a férfi golyóit. Raphael megragadta Cyn haját, a
helyén tartotta, és felnyögött a gyönyörtől, mielőtt lenyúlt
volna, hogy talpra rántsa a lányt, és rádobja a végtelennek tűnő
ágyra.
Raphael szeme ezüstösen csillogott, tekintete a lányra
szegeződött, miközben kilépett a maradék ruháiból, és
elnyújtózkodott felette. A feje Cyn nyakához süllyedt, majd
lejjebb ereszkedett, édes fájdalmat keltően szopogatta a
melleit, a fogai közé véve a puha húst, az agyarai vérnyomokat
hagytak, amelyek a telt halmokra csöpögtek, amíg az éhség
halk morgásával tisztára nem nyalta őket.
Cyn vonaglott az érzéki támadás alatt, minden idegszála az
eksztázis éles határán zümmögött, a szíve dagadt az egyszerű
örömtől, hogy ismét vele lehet. Felívelt a háta, felajánlotta
magát, többet akart, felkiáltott, amikor a férfi agyarai a húsába
mélyedtek, és megremegett a gyönyörtől, amikor a férfi
megnyugtató nyelve követte. Tiltakozott, amikor a férfi elvette
a száját a melleitől, hogy azután felziháljon örömében, amikor
a férfi lecsúszott a lábai közé, és elkezdte nyalni a lány
izgalmának nedveit. A férfi agyarai belemélyedtek Cyn
csiklójának csücskébe, és olyan gyönyörűséges intenzitású
csúcspontra juttatták, hogy azt hitte, elveszíti az eszméletét.
Mindkét kezét a férfi rövid hajába túrta, és visszahúzta a
teste hosszára.
– Dugj meg, Raphael! Dugj meg, amíg… – A követelés
elégedett nyögéssé változott, amikor a férfi engedelmeskedett,
és hatalmas, kemény farkát egyetlen erőteljes lökéssel mélyen
a lány lábai közé vezette. Cyn nedves volt és készen állt a
férfira, remegett a vágytól, és a férfi még mindig dicsőségesen
feszült neki, teljes hosszát belé temette, és ott tartotta, alig
mozdult, zihálva, ahogy a lány forrósága körülvette. Cyn a
vágytól elködösült pillantással figyelte a férfit maga fölött,
akinek csukva voltak a szemei, miközben próbált mozdulatlan
maradni. Cyn érezte, ahogy a farka lüktet benne, látta, ahogy a
mellkasát mozgatja a szíve dobbanása, a tüdeje zihálása. A
lány felnyúlt, és ujjaival lágyan végigsimított a férfi
homlokán, a remekbe faragott járomcsontja gyönyörű ívén,
majd le a telt ajkakig.
A férfi szemei kinyíltak és csillogva villantak fel, amikor
pillantása találkozott a nő tekintetével, és elkezdett döfködni.
Először lassan, egyenletesen csúszott be és ki, miközben a
lány nedvei síkosították a mozgást, belső falai alkalmazkodtak
a férfi vastagságához, és üdvözölték a behatolást. Ahogy az
éhség növekedett, a nő felemelkedett, hogy elébe menjen a
férfinak, hosszú lábait a férfi dereka köré fonta, és ráhúzta
magát a férfi farkára. Az orgazmusa mélyen belül kezdődött,
méhe megrándult, majd kifelé haladt a remegése, amíg már a
férfi farkát nem simogatta, miközben a férfi még gyorsabban
mozgott benne, mindkettőjüket a delírium határáig és azon
túlra hajtva.
Cyn felsikoltott, ahogy a hullám végigsöpört rajta, ívbe
feszítve a hátát, megragadva az izmait. Raphaelbe
kapaszkodott, azt akarta, hogy ez az érzés, testük egyesülése
örökké tartson, hallotta, ahogy a férfi is felüvölt, amikor a nő
orgazmusa végigfutott a farkán, és beindította az övét is, fejve
és kiszívva a férfit, ahogy Raphael forró megkönnyebbülése
betöltötte a nő testét.
A férfi a nőre omlott, átölelve Cynt kissé elfordult, hogy
levegye róla a súlyát, miközben magát szilárdan benne tartotta.
Cyn az ölelésében feküdt, érezte, hogy a férfi farka még
mindig mélyen benne feszül és remeg az egyesülésük
utóhatásától. Raphael összeszorította a karjait, úgy tartotta a
lányt, mintha valami értékes dolog lenne, valami, amit félt,
hogy elveszített, és amit most, hogy megtalált, soha többé nem
fog elengedni.
 Cyn a férfi mellkasához fordította az arcát, miközben
elkezdtek a könnyei folyni.
– Te is hiányoztál – suttogta, nem tudva, hogy a férfi hallja-
e.
Raphael megcsókolta a homlokát, majd az arcát, megízlelve
a könnyeket. A férfi elcsendesedett.
– Lubimaya?
Cyn megpróbált uralkodni a sírás szörnyű és ostoba
szükségletén, szégyenkezett saját csupasz érzelmei miatt.
– Az álmok szépek voltak, Raphael, de ez sokkal jobb volt –
sikerült kimondania, és könnyed nevetést erőltetett.
A férfi egy pillanatig nem szólt semmit, miközben Cyn
némán könyörgött magában, hogy hagyja rá. Amikor a férfi is
felkuncogott, a lány elernyedt, a lábát a férfi csípője köré
akasztotta, és ráfordult a férfira, aki még mindig mélyen a
combjai közé volt temetkezve. Találkozva a férfi tekintetével,
lassan mozogni kezdett, előre-hátra ringatózva a férfi érzékeny
vesszején, megfeszítve hüvelye izmait, kínálkozóan
összefogva a melleit. A férfi tekintete felhevült, és ismét
megkeményedett. Hátranyúlt a lány mögé, hogy mindkét
kezével megmarkolja a fenekét, magához szorítva, miközben
egyenletes ki-be mozdulásokba kezdett, átvéve tőle az
irányítást. Cyn felzihált, amikor a férfi jóval mélyebbre hatolt,
teljesen kitöltve őt. A szemei lecsukódtak, és a férfi mellkasára
borult, élvezve a férfi kemény izmainak és selymes szőrének
érzését a mellei puhaságán. Annyira emelkedett fel, hogy
megcsókolja a férfit, nyelvével megcirógatva a férfi előbújt
agyarait, és érezte az enyhe csípést, ahogy a saját vérét vette.
Raphael a lány nevét mormogta, mélyen a mellkasából
morajlott a hang, ami még Cyn csontjait is megrezegtette.
Ahogy a vére tovább folyt, a férfi szorosan megragadta a lányt,
és mindkettőjüket átfordította, most a combjai között
döfködött, feljebb emelte Cyn lábát, hogy mélyebbre hatoljon,
és olyan erőteljes lökésekkel hatolt belé, amelyek felemelték
az ágyról. Cyn halkan nyöszörgött, elveszett az érzések
rohamában. Egyre szorosabban fonta a karjait a férfi köré,
csapdába ejtve őt magában, soha nem akarván őt elengedni.
Egy újabb orgazmus lassú remegése kezdődött a testében, és
Raphael szája megtalálta a nyakán lévő édes vénát.
Megremegett a férfi agyarainak gyémántkeménységétől a
bőrén, felsikoltott, amikor átszúrta az eret, és amikor érezte a
vérének szívását, ahogy az lecsúszott a férfi torkán. Testének
minden idegszála egyszerre elevenedett meg, halk
örömkiáltása elveszett a Raphael beteljesülését jelző
üvöltésben. A férfi megkönnyebbülése mélyen belé lövellt, és
a nő perzselő orgazmusban rándult össze, körmei véres
csíkokat húztak a férfi hátán, egy újabb csúcspontra juttatva őt,
erősebbre, mint az előző.

****

Cyn Raphael karjaiban feküdt, zihálva kapkodta a levegőt,

az érzelmei ereje teljesen elkábította, és rettegett attól, hogy
arra ébred, hogy mindez csak egy újabb álom volt. A szíve
még gyorsabban kezdett verni a gondolatra, és még
szorosabban ölelte a férfit, azt kívánva, bárcsak soha ne
ébredne fel, ha ez csak egy álom lenne. Mintha megérezte
volna a félelmét, Raphael vigasztalóan végigsimított a hátán,
megcsókolta a verejtéktől nedves bőrét, és lenyalta a nyakán
lévő vérnyomokat.
A gyönyör újabb borzongása futott át Cynen, és felnyögött.
– Hagyd abba! – suttogta, és közelebb húzódott a férfihoz. –
Legalább tíz perc szünetre van szükségem!
Raphael felnevetett, és keményen szájon csókolta.
– Tíz perc, tíz év, tíz évszázad, édes Cyn – motyogta
hirtelen elkomolyodva. – Szeretlek! Bármennyi időm is marad,
az a tiéd!
Cyn megdermedt, a szíve hevesen kalapált valami mástól,
mint a fantasztikus szextől.
– Én is szeretlek – suttogta szinte félve.
– Akkor maradj, Cynem! Maradj velem örökre!
 ****

Cyn tudta, hogy közeleg a hajnal, amikor meghallotta a

nehéz ajtók tompa puffanását, amelyek becsapódtak, bezárva
őket belülről, és mindenki mást kívülről. Raphael mocorogni
kezdett könnyű szendergéséből, amikor Cyn felült, és a takaró
lehullott a meztelen testéről.
– Megígértem Liznek, hogy ma elviszem az első vezetési
órájára – mondta.
Raphael visszahúzta a lányt, és előrehajolt, hogy lustán
szopogassa a melleket, amelyek még mindig duzzadtak és
érzékenyek voltak az együtt töltött éjszakától. Annyira emelte
fel a fejét, hogy azt mondja: – Akkor mehetsz el, amikor csak
akarsz! Minden bezárul mögötted. – Aztán ismét leeresztette a
száját a lány mellére, és a párnáknak nyomta a hátát, miközben
a nyelve lejjebb vándorolt.
– Visszajössz? – kérdezte, lehelete melegen érintette a lány
hasának nedves bőrét.
– Próbálj meg… – A lány felzihált, amikor a férfi nyelve a
csiklójára siklott. Nyelt egyet, és újra próbálkozott. – Próbálj
meg távol tartani! – sikerült kimondania.
– Nem – motyogta Raphael. – Semmi sem tarthat távol
tőled! Ezt ne feledd, Cynem! Semmi!
Cyn megborzongott egy hirtelen előérzettől, és egy imát
suttogott a szélnek, hogy a sors ma reggel mással legyen
elfoglalva.
 48. Fejezet

Cyn vidáman felszaladt a lépcsőkön Lucia házánál, annak

ellenére, hogy alig több mint két órát aludt. A teste fájt és
sajgott, de ez jó fajta fájdalom volt, az a fajta, amely
energiával tölti fel az embert… legalábbis néhány órára.
Egyszer majd arccal a párnába akart zuhanni, de még nem
most. Ma reggel még a szokásos tévéző és játszó tizenévesek
bandájának falrengető zajszintje sem tudta megzavarni.
Lucia az irodájában telefonált. Csendesen végigmérte Cynt,
és tudálékosan felvonta a szemöldökét, mielőtt visszatért
ahhoz a bürokratához, akivel éppen vitatkozott. Cyn
visszament a folyosón a lépcső lábához, és Lizért kiáltott. Nem
a szokásos kommunikációs módszere, de ha már Rómában
vagyunk…?
A folyosó végén hallotta, hogy Lucia káromkodva lecsapja
a telefont, és még időben lépett vissza az irodába, hogy lássa,
amint a barátnője dühösen jegyzetel, és az orra alatt azt
mormogja, hogy milyen szájhős idióták vezetik manapság a
kormányt. Lucia megpördült, és Cynre meredt.
– És te is! – mondta, folytatva az egymástól független
eszmefuttatását. – Tudom, hogy mire készülsz, te ribanc!
Nézzenek oda, csillogsz és ragyogsz az elégedettségtől,
miközben én itt lent a lövészárokban harcolok a szociális
szolgálat idiótáival. Mondd, hogy nem a vámpír volt!
Cyn széles vigyorra húzta a száját.
– Ó, a francba, Cyn, miért… – Luci elhallgatott, és alaposan
szemügyre vette a barátnőjét. – Boldog vagy – mondta, majd
még jobban hunyorgott. – Nem, te kurvára szerelmes vagy! –
Sóhajtott egyet. – Ha te boldog vagy, én is az vagyok. De,
édesem – tette a kezét Cyn karjára. – Légy óvatos!
Cyn spontán megölelte, amit ritkán tett. Luci felnevetett, és
azt mondta: – Oké, most már tudom, hogy szerelmes vagy! De
mondd meg annak a nagydarab vérszívónak, ha még egyszer
összetöri a szíved, akkor karóval megyek érte!
Lépések dübörögtek lefelé a lépcsőn, és Liz jelent meg az
ajtóban. Megállt, amikor meglátta a két nőt ölelkezni.
– Mi a helyzet? – kérdezte kissé aggódó hangon.
– Semmi – mondta gyorsan Luci, és figyelmeztető pillantást
vetett Cynre, mielőtt az valami nyilvánvalóan ízléstelent
válaszolhatott volna vissza. Nem mintha meg is tette volna.
Őszintén.
– Hé, kölyök, boldog születésnapot! – mondta Cyn
vidáman. – Készen állsz a nagy napra?

****

– Hagyjál már, mintha még sosem vezettem volna! – Liz a

mindenkori tinédzserek időtlen undorodásával forgatta a
szemeit. – Szükségem van ezekre a hülye leckékre, hogy
megszerezzem a jogosítványomat, de nem mintha nem tudnék
már vezetni!
– Persze – mondta Cyn, és bizalmasan rávigyorgott Luciára.
– Akkor essünk túl ezen a haszontalan gyakorlaton. Pár óra
múlva visszajövünk – tette hozzá Luci irányába. – Kérsz
valamit, amíg odavagyok?
– Igen, mit szólnál ahhoz, ami tegnap volt – mondta Luci
szárazon. – Régen volt már.
Cyn felnevetett. Liz zavartnak tűnt, de nem akarta
bevallani, hogy érdekli, miről beszélgetnek, ezért
türelmetlenül toporgott.
– Akkor most csináljuk ezt, vagy mi lesz?
– Csináljuk, és lelépünk innen! Hívj, ha eszedbe jut valami,
Luce! Bármi, amit hozhatok neked, mindenesetre. – Luci
nevetése követte őket a folyosón végig, majd ki az ajtón.

****

Az autósiskola Nyugat-L.A. üzleti negyedében volt, egy

raktárokból és könnyűipari létesítményekből álló területen,
nem túl messze az új para-létesítménytől, ahol Raphaelt
nemrég bebörtönözték. Normális esetben az autósiskola
oktatója a tanuló lakásához hajtott volna, de mivel Liz
egyetlen jelenlegi lakhelye a menhely volt, Cyn úgy gondolta,
jobb, ha hozzájuk megy, és a malibui lakását használja Liz
hivatalos címeként. Nem mintha a legtöbb ilyen helyen
túlzottan törődtek volna olyan finomságokkal, mint az állandó
lakcím, de elvileg igen, és Cyn balszerencséje lenne, ha
elkapná azt az egyetlen alkalmazottat, aki vesződik az
ellenőrzéssel.
Liz beszerezte a texasi születési anyakönyvi kivonatának
hiteles másolatát Hewittól, mielőtt elmenekült Houstonból,
mert tudta, hogy erre szükség lesz, amikor eljön az idő, hogy
megvédje az örökségét Jabriltól. Egyelőre ez volt az egyetlen
kor- és személyazonossági igazolása, és a biztonság kedvéért a
„nagynénje”, Cynthia kísérte el, felelős felnőttként. Cynthia
néni a maga részéről hangsúlyozni kívánta, hogy ő egy nagyon
fiatal nagynéni, inkább olyan, mint egy nővér, valójában.
Az utcán történő parkolás mindig problémás volt ezen a
környéken, különösen hétköznapokon, ezért az iskolától egy
háztömbnyire lévő parkolóházba tértek be. Liz éppen a házon
belüli, folyamatban lévő nézeteltérésről mesélt, ami fiúk
kontra lányok és valami filmválasztással kapcsolatos dologgal
volt összefüggésben. Cyn csak félig figyelt, a figyelme egy
sötétkék szedánon volt, amely mintha azóta követte volna
őket, amikor elhaladtak az iskola mellett. A garázs
félhomályos belsejében nem sok részletet látott, de már maga a
jármű sivársága is nyugtalanná tette. Fontolóra vette, hogy ma
Raphael egyik emberi őrét is magával viszi, de szinte azonnal
elvetette az ötletet. Glockja a kabátja alá volt dugva,
biztonságosan a szokásos válltokban. És nappal volt. A
legrosszabb, amivel meg kell küzdenie, az Jabril néhány
felbérelt gengsztere lehet. Azzal elboldogul.
Amikor azonban lefordult a felhajtóról, és látta, hogy a
szedán elhalad mellette, és továbbhalad a magasabb szintek
felé, megkönnyebbülten felsóhajtott. Néhány folyosón fel-alá
kóborolva végül becsúsztatta a Land Rovert a nyitott
lépcsőháztól nem messze lévő résbe. Miután kiszállt a
kocsiból, megállt, hogy alaposan körülnézzen a garázsban,
mielőtt kinyitotta a hátsó utasajtót, hogy kivegye a hátizsákját,
és azt mondta magának, hogy az árnyékok miatt aggódik.
Egy hirtelen mozdulat lebbenése megpördítette, félig a
hátsó ülésen belül, túl későn ahhoz, hogy elkerülje a
mellkasához nyomott sokkolót. A fogai összeszorultak, és
önkéntelenül felnyögött, amikor nekicsapódott a terepjáró
padlójának, mielőtt esetlenül a hideg cementpadlóra zuhant.
Zavarodott pillantást vetett Jabril magánnyomozójának kipirult
arcára és fehér hajára, mielőtt a férfi egy újabb sugarat adott le
a sokkolóval, majd hallotta a nevét kiabáló Liz hangját, amint
megkerüli a kocsit.
Ne, gondolta, miközben elvesztette az eszméletét. Ne, Liz,
fuss!
 49. Fejezet

– Uram!
Raphael az íróasztalánál ült, és a Seattle-i új épület
javaslatát tanulmányozta. Az ottani emberi népesség
jelentősen megnőtt az elmúlt száz évben, és a Washingtonban
élő vámpírjai úgy érezték, hogy nagyobb biztonságra van
szükségük. Az egykor kevés szomszéddal rendelkező vidéki
visszavonult hely ma egy nyüzsgő külváros volt, és az emberei
azt javasolták, hogy még messzebbre költözzenek, a
városhatáron túlra. Egy szórakozott mosolyt vetett Duncanre,
és azon tűnődött, vajon hol lehet Cyn, és milyen hamar térhet
vissza. Mondott valamit a Liz nevű lány születésnapi
ünnepségéről, de túl sok éjszakát töltött nélküle, és azt akarta,
hogy itt legyen. Most.
Lazán felpillantott, és hirtelen felfigyelt hadnagya komoly
arckifejezésére.
– Duncan?
– Most hívott Cynthia barátnője, Lucia Shinn. Ő vezeti a
menhelyet, ahol Mirabelle húga, Elizabeth lakik. Úgy tűnik,
Cynthia és Elizabeth nem tértek vissza a ma reggeli
autósiskolai kiruccanásukról, és Ms. Shinn többszöri
próbálkozás ellenére sem tudta elérni őket.
Raphael talpra ugrott. – Megkérdezted Alexandrát? Talán
Mirabelle-lel vannak. – Nem gondolta. Ha Cyn a birtokon
lenne, tudná; érezné a vérében.
– Ms. Shinn azt mondta, hogy közvetlenül napnyugta után
felhívta Alexandra kastélyát.
Raphael és Duncan összenéztek.
 – És a kastélyból még mindig senki sem lépett kapcsolatba
velem!
– Ms. Shinn eléggé aggódott ahhoz, hogy közvetlenül
minket hívjon, a reklámfelületünkön lévő számot használva.
Megcsörrent a házi telefon, Duncan felvette, néhány percig
hallgatta, majd egy szűkszavú parancsot adott ki. Letette, és
Raphaelhez fordult. – A biztonsági embereink még valamikor
régebben rákapcsolódtak Cynthia terepjárójának GPS-ére. Az
ő tudta nélkül, de úgy gondoltam, bölcs dolog…
Raphael félbeszakította. – Hol van?
– A járműve – hangsúlyozta Duncan – a várt mintát követte
ma reggel: először Elizabethért ment, majd egy, az autósiskola
közelében lévő helyre, valószínűleg egy parkolóházba.
Nagyon rövid ideig maradt ott, néhány percig csak, nem elég
ideig ahhoz, hogy bármilyen ügyet intézzen. Azóta
folyamatosan délkeleti irányban halad, többször megállva,
feltehetően tankolni. Most Tucsontól kissé nyugatra,
Arizonában van.
– Hívtad a mobilját? – kérdezte Raphael, miközben az ajtó
felé tartott.
– Nem vette fel, de lenyomoztuk a telefon GPS-ét, és a
feltételezett parkolóházban találtuk, az autósiskola közelében,
ami arra utal, hogy vagy nincs nála a telefon, vagy…
– Vagy nem mozog. Küldj valakit a helyszínre!
– Már úton van, uram. Pillanatokon belül meg kellene, hogy
kapjam a jelentést. – Sietett, hogy lépést tartson Raphaellel,
aki kettesével vette a lépcsőket. Juro a lépcső aljánál várt
rájuk, és kikísérte őket a nagy kétszárnyú ajtón át a felhajtóra,
ahol két terepjáró várakozott, motorjaik üresjáratban
duruzsoltak.
Duncan telefonja ismét csörgött, miközben a Pacific Coast
Highwayen száguldottak Santa Monica felé, a repülőtér és Cyn
utolsó ismert tartózkodási helye irányába. Raphael tudatában
volt a telefon csörgésének és Duncan halk beszélgetésének, de
az elméjét a Cynről szóló gondolatai töltötték meg. Neki sok
ellensége volt. És Cyn túlságosan is ember volt, túlságosan
sebezhető. És túl fontos volt neki, a fenébe is.
Duncan befejezte a hívást. – A telefont megtalálták a
parkolóházban, a hátizsákjával együtt – mondta komoran. – Az
utolsó hívásával a saját otthoni számát hívta, közvetlenül
azután, hogy ma reggel elhagyta a birtokot. Valószínűleg az
üzeneteit ellenőrizte.
Az anyósülésen ülő Juro hátranézett a válla fölött, és
kérdezés nélkül szólalt meg.
– Beadtunk egy repülési tervet Tucsonba, uram – mondta. –
Az emberei Phoenixben találkoznak velünk a repülőtéren.
 50. Fejezet

Mindene fájt. Cyn megpróbált megmozdulni, hogy enyhítse

a jobb karjára nehezedő nyomást, amely valahogy
kicsavarodott, és kezdett elzsibbadni. A pánik fellobbant
benne, ahogy visszatértek az emlékek, de kényszerítette magát,
hogy mozdulatlan és csendes maradjon.
Egy autóban volt, vagy valamilyen járműben, és mozgott. A
szája előtt ragasztószalag volt; érezte a ragasztó húzódását az
arcán. A kezét és a lábát megkötözték, valószínűleg
ugyanazzal a ragasztószalaggal, mint a száját, és a kezei a háta
mögött voltak. Halk zokogást hallott a közelben. Tehát nem
egyedül volt fogságban. Elizabeth, jutott eszébe, és rögtön
tudta, ki kapta el őket, még mielőtt az agya előhozta volna az
eszméletvesztés előtti utolsó képet. Jabril kibaszott vastag
nyakú magánnyomozója. Ami azt jelentette, hogy úton voltak
vissza Texasba. De milyen messzire jutottak?
Megfordult, és igyekezett látni valamit, bármit. Hálát adott,
hogy a seggfej legalább nem kötötte be a szemét. Odakint sötét
volt, teljes sötétség, amit a Land Rover sötétített ablakai még
jobban fokoztak. Land Rover. A saját terepjárójának
csomagterében voltak, ami tulajdonképpen nagyon jó hír volt.
Ha valahogy ki tudna szabadulni, olyan fegyvereket rejtett itt
el, amelyek nagyon jól jöhetnének, még egy vámpír ellen is.
Különösen egy vámpír ellen.
Óvatosan körbenézett, hogy még több részletet vegyen
szemügyre. Liz mellette feküdt, hasonlóképpen megkötözve.
A lány némán, a sírástól duzzadt és vörös szemekkel bámult
Cynre, tehát valószínűleg már egy ideje magánál lehetett.
Remélhetőleg ez azt jelentette, hogy a fiatal lányt nem
sokkolták, vagy legalábbis nem annyira. Cyn pillantása
óvatosan találkozott a lány tekintetével, megbizonyosodva
arról, hogy a lány tudja, Cyn ébren és a tudatánál van. A
rémült kifejezés az arcán elárulta, hogy a lány éppúgy
megértette, mint Cyn, hogy ki tartja őket fogva, és hogy mit
hozhat a jövő, ha nem sikerül megszökniük. Cyn dühös
frusztrációt érzett a szorult helyzetük miatt, de leküzdötte,
későbbre tartogatva. Használni fogja ezt a dühöt, de még nem
most.
Oké, szóval az ő terepjárójában voltak, és valószínűleg a
magánnyomozó vezetett. Egyedül volt, amikor sokkolta a nőt
– a lány újabb dührohamot érzett az emlékre, és megesküdött,
hogy ha valaha is lesz rá lehetősége, megtorolja ezt. De
hogyan jut ehhez a lehetőséghez?
A környezeti fényviszonyok hirtelen kivilágosodtak, és Cyn
megdermedt. Valamiféle kamionmegállóba vagy benzinkútra
hajtottak be. Hangokat hallott a közelben, és a dízelmotorok
egyenletes zúgását, amelyeket üresen hagytak, amíg a sofőrjük
elintézte, bármi is hozta őket ide. A Land Rover első ajtaja
kinyílt, és a belső világítás rövid időre felvillant, mielőtt egy
elmormolt káromkodást hallott, és a lámpák kialudtak. Az autó
ajtaja becsapódott.
Csend, majd egy csővég csattanása, amelyet az
üzemanyagtartályba dugtak közvetlenül Cyn mögött, ahol a nő
a csomagtartó oldalfalának támaszkodva feküdt. Érezte a
füstszagot, és hallotta a benzin gurgulázását, ahogy Jabril
magánnyomozója megtöltötte a tartályt. Ez elég sokáig tartott
ahhoz, hogy tudja, a tartály már majdnem üres volt. Útban
Lucihoz megtankolt, de a V8-as motor pokolian fogyasztotta a
benzint, így körülbelül kétszáz mérföldet tettek meg az
elrablás óta. Hacsak nem ez volt az első megállójuk
üzemanyagért. Liz talán tudna erről, de egyelőre ugyanolyan
néma volt, mint Cyn.
A tanksapka lecsapódott, majd újabb csend következett,
amíg a kocsi meg nem mozdult a vezetőülésbe visszamászó
valaki súlyától. Cyn elkezdett zajt kelteni, rugdosta a fülke
oldalát, hangtalanul kiabált a szalag alatt.
– Fogd be ott hátul, vagy kapsz még egy adagot! – morogta
egy férfihang.
 Cyn válaszul minden eddiginél nagyobb zajt csapott, mert
tudta, hogy a férfi nemcsak hallja őt, de ez irritálja is –
remélhetőleg eléggé ahhoz, hogy tegyen ellene valamit.
A motor beindult, és a terepjáró elindult. Cyn szíve
összeszorult, és azt hitte, kudarcot vallott, de nem adta fel,
még hangosabban sikoltozott, és összekötözött lábával a
terepjáró ajtajába és oldalába rugdosott. Liz is csatlakozott
hozzá, vagy azért, mert úgy gondolta, hogy Cynnek van egy
terve, vagy csak azért, mert megijedt és haragudott. Cyn
némán dicsérte őt, minél nagyobb a zaj, annál jobb.
– Az istenit! – káromkodott a sofőr. A terepjáró elfordult,
megtett egy rövid utat, majd járó motorral megállt. Itt sötétebb
volt, és Cyn tudta, hogy a fogvatartójuk eltávolodott attól a
közterülettől, ahol korábban voltak. A hátsó ajtó hirtelen
kinyílt, és a magánnyomozó kipirult, dühös arca jelent meg.
Cyn tekintete azonnal a jobb kezében lévő sokkolóra siklott.
– Fogd be a pofád, te kurva! – mondta Cynnek,
egyértelműen őt látva a felbujtónak. – Nekem csak élve
kellesz, nem működőképesen, érted? Adok neked egy akkorát
a sokkolóval, amihez képest egy nyáladzó idióta Einsteinnek
tűnik hozzád képest!
Cyn bámult rá, de továbbra is hangokat adott ki, most már
könyörögve. A magánnyomozó elkomorult, majd Lizhez
fordult, és letépte a szalagot az arcáról.
– Mi a probléma, kisasszony? – kérdezte gonoszul.
Liz felsikoltott, amikor a szalaggal együtt a bőrt is letépte,
és percekig tartott, amíg próbálta annyira visszafojtani a
sírását, hogy beszélni tudjon.
– Bassza meg! – vicsorgott a magánnyomozó, és megindult,
hogy lecsukja az ajtót, de Liz kissé felemelkedett, és
felkiáltott, megakadályozva a férfit ebben.
– Kérem! – zokogott. – Kérem, uram! Muszáj… – A lány
dühösen elpirult, nagyot nyelt és suttogott. – Pisilnünk kell!
Jó kislány, gondolta Cyn. Ez az a Liz volt, aki megszervezte
a saját szökését Texasból.
– A francba! A kibaszott nőknek akkora a hólyagjuk, mint
egy borsószem! A francba! Hagynom kéne, hogy
összepisiljétek magatokat, de akkor egészen Új-Mexikóig
szagolnom kéne!
Új-Mexikó. Cyn dühösen gondolkodott. Új-Mexikóba viszi
őket, ami Jabril területét jelentette. Milyen messze van még?
– Rendben! Rendben! – motyogta a férfi magában, és a két
nőre nézett. – Félrefordítom a fejem. Egyszerre csak egyikőtök
mehet! És semmi hülyeség, különben a másik fizet,
megértetted? A kezek maradnak megkötözve, úgyhogy jobb,
ha…
– Kérem – nyafogott Liz. – Nem fogom tudni lehúzni a
nadrágomat! – A lány szeme tágra nyílt, és rémülten meredt a
férfira. – Ó, Istenem! – suttogta, és még jobban zokogni
kezdett.
– Bassza meg, mit gondolsz, mi vagyok én? Valami
perverz? Nézd, fogd be a pofád, a kezek maradnak összekötve,
de elölre hozom őket, és szerencsésnek mondhatod magad,
hogy nem bírom a húgyszagot. És te, kemény csaj –
gúnyolódott Cynnel –, jobb, ha gondolsz erre a kis édesre,
mielőtt bármivel is próbálkozol!
Cyn bólintott.
A férfi még egy rövid utat tett az autóval, leparkolt, majd
megfordult, hogy ismét kinyissa az ajtót. Először Lizt
szabadította ki, levágta a szalagot a kezéről, miközben a lába
még mindig meg volt kötözve, nem törekedett arra, hogy
gyengéd legyen, amikor megfordította, és gyorsan
visszarántotta a kezét előre. Aztán ugyanazzal a késsel elvágta
a lábán lévő szalagot, és kirántotta a lányt a teherautó
hátuljából.
– Gyerünk! Öt percet kapsz!
– Öt perc, de én nem…
– Öt perc, kisasszony! Tetszik vagy nem tetszik!
Liz elfogadta. Az ajtó leereszkedett, és Cyn mozdulatlanul
maradt, hallgatta a magánnyomozó kint dübörgő lépteit.
Megállt, és a terepjáró kissé megingott a súlya alatt, amikor az
elejéhez közeli oldalnak támaszkodott. Cyn óvatosan felemelte
a fejét, és gyorsan körülnézett. Egy salakbetonból épített
illemhely előtt álltak meg, olyan, amilyet az ember a nyilvános
strandokon és az autópályák mentén látott szerte az amerikai
nyugaton. Nem túl messze még látta a kamionparkoló fényeit,
hallotta a légfékek zúgását és a sofőrök kiáltásait – kínzóan
közel, de túl messze ahhoz, hogy bármi hasznát vegye.
Visszabújt az ablakok alá, és próbált kitalálni egy tervet.
Azzal, hogy a keze elöl volt összeragasztva, sokkal több
lehetősége lett volna, de nem akarta megkockáztatni, hogy a
férfi bántja Lizt, vagy, ami azt illeti, megöli Cynt, és otthagyja
az út szélén. Jabril számára Liznek kellett az első helyen
állnia, de Cynt is akarta bosszúból, nemcsak rajta, hanem
Raphaelen is. Megborzongott a gondolattól, hogy mit tenne a
texasi vámpírlord, ha valaha is a kezébe kerülne. Mirabelle
elég ékesszólóan írta le, ahogy Jabril visszaél a
vérrabszolgáival.
Mirabelle-re gondolva rájött, hogy valakinek már biztosan
hiányzott. Luci biztos hívta őket, amikor nem jöttek vissza a
születésnapi partira. Vajon Raphael azt hiszi, hogy megint
elszökött előle? Nem. Még ha azt is gondolná, hogy elszökött,
akkor sem lenne értelme, hogy magával vigye Lizt. Tudná,
hogy valami nincs rendben, és tudná, hogy Jabrilnak köze van
hozzá. De vajon időben megtalálja őt? Már órák teltek el
azóta, hogy elrabolták őket, órák, amelyek tele voltak
napfénnyel és napsütéssel, ami jelentős előnyt biztosított a
fogvatartójuknak.
Az ajtó figyelmeztetés nélkül kinyílt, és felfedte Lizt,
akinek a száját ismét szalaggal ragasztották le, a keze pedig
elöl volt összefogva.
– Oké, ribanc, te jössz! – morogta a magánnyomozó.
Megragadta Cynt a hajánál fogva, és kirángatta a terepjáróból,
hagyva, hogy a földre zuhanjon. A lány keményen beverte a
könyökét az aszfaltba, és hagyta, hogy a férfi meghallja a
fájdalom kiáltását. Minél rémültebbnek és gyámoltalanabbnak
gondolja a lányt, annál jobb. A férfi leguggolt mellé, egyik
térdével leszorította a csípőjét, és a helyén tartotta, miközben
hátulról kiszabadította a kezét, majd durván megfordította, és
elöl kötözte össze őket. Felállt, majd lehajolt, hogy elvágja a
bokája körüli szalagot, és felrántotta Cynt a lábára.
Cyn megtántorodott a sokkoló okozta következmények és a
többórás mozdulatlanság kombinációjától elzsibbadt és gyenge
lábán, de vigyázott, hogy a szemét lefelé fordítsa, hogy a férfi
ne lássa a dühét.
– Menj – mondta, és meglökte a lányt. – És ne felejtsd el,
hogy itt van a kis barátod!
Cyn elindult, először lassan. Szakító hangot hallott a háta
mögött, és megfordulva látta, hogy a magánnyomozó ismét
megkötözi Liz bokáját. Az agya zakatolt, és a nyilvános
mosdó felé vette az irányt, reménykedve, hogy van benne
valami, amit fegyverként használhat.
A bejárat egy sötét, ajtó nélküli lyuk volt, amelyet csak
egyetlen sárga izzó világított meg egy repedezett műanyag
fedél mögött. Megbotlott az egyenetlen járdán, és
megtántorodva nekiesett a bejárat falának. Egy pillanatig
nekidőlt, hagyva, hogy a fogvatartója lássa a gyengeségét, és
kihasználta az időt a gondolkodásra. Amikor úgy gondolta,
hogy addig késlekedett, ameddig csak tudott, kiegyenesedett,
és bement.
A mosdóban elég sötét volt ahhoz, hogy normális
körülmények között zseblámpát használjon. Szerencsére
valójában nem kellett használnia a mosdót. Függetlenül attól,
hogy egy seggfej magánnyomozó mit gondolt, tapasztalatai
szerint a nők sokkal jobban bírták, mint a férfiak. Több
gyakorlatuk volt a hosszú sorban állásban.
Az időt arra használta fel, hogy átkutassa a dohos mosdót,
hunyorogva a sötétben, próbált találni valamit, amit
fegyverként használhatna, vagy csak egy éles pengét. Csak
ennyi kellett neki. Valami, amivel elvághatja a szalagot.
Windle levette a vállhevederét, de rengeteg fegyvert tartott a
teherautóban, és feltételezte, hogy Mr. Szuper
Magánnyomozónak vagy nem volt ideje, vagy nem gondolt
arra, hogy ellenőrizze őket, mivel az oldalsó rekesz fedele
sértetlen volt. Ha igaza volt, ezt a mulasztást fel akarta
használni ellene. És ha tévedett? Nos, akkor jobb, ha igaza
lesz.
 Nagy szavak, Cyn! Hogy fogod ezt csinálni? Gondolkodj,
gondolkodj, gondolkodj! A nyirkos padlóra ereszkedett, izmai
még mindig gyengék voltak és rángatóztak a
megpróbáltatásoktól.
– Gyerünk, ribanc! – kiabálta elrablója odakintről, láthatóan
nem törődve azzal, hogy valaki meghallja.
Cyn fáradtan megdörzsölte a szemét, és maga alá húzta a
lábát, hogy felálljon. Csizmája sarka beleakadt a farmerja
szegélyébe, és türelmetlenül rángatta, káromkodva, amikor a
díszes fém sarok széle beleakadt a farmerbe. Megdermedve
bámulta kedvenc csizmáját, annak díszes fémdíszítését a
sarkán és az orránál. Az egyik, ahogy most látta, eléggé
meglazult ahhoz, hogy a szegélyből elég széles darabot
kiszakítson. Működhetne, de sok időre lenne szüksége… és a
kezének elöl kellene, hogy lekötözve maradjon.
Cyn visszabattyogott kifelé, és mindent megtett, hogy
kimerültnek és legyőzöttnek tűnjön. A Land Roverhez vezető
úton kétszer is elesett, másodszorra a földön maradt fekve,
amíg a testes magánnyomozó oda nem jött, és talpra nem
rántotta. Még ekkor is hagyta magát lazán lógni a férfi
kezében, hogy a férfi szinte magával vonszolja a nagy
terepjáróhoz.
– Mégsem vagy olyan kemény, mi, ribanc? – kárörvendett a
férfi. Amikor a terepjáróhoz értek, a férfi durván felemelte a
nőt, és bedobta a csomagtartóba. A lány tehetetlenül
nyöszörgött, és sírni kezdett, hagyta, hogy a vállai láthatóan
megremegjenek a kétségbeesett zokogásától, miközben a férfi
ismét összekötözte a lábát.
– Hiába! – mormolta a magánnyomozó undorodva.
Lecsapta az ajtót, és hamarosan újra a vezetőülésben ült, és
kihajtott a parkolóból, a kerekek kipörögtek a mocskos
aszfalton.
A csomagtartóban Cyn zokogása elcsendesedett, és
elmosolyodott. – Megvagy, te szemétláda! – suttogta hevesen.
 51. Fejezet

Raphael kifelé bámult a repülőgép ablakán, ahogy az

elegáns Gulfstream lefelé ereszkedett az éjszakai égboltról
Tucson felett. Belülről háborgott, semmi mást nem akart, csak
egy ellenséget a közelben, valakinek a vérét, hogy csillapítsa a
dühét. Jabril Karimon gondolkodott, azon, ahogy a déli
vámpírlord milyen gondosan manipulálta a helyi politikusokat,
pénzzel és ajándékokkal traktálva őket, és eljátszva a jó
állampolgárt a világ előtt. És mindeközben a magánterülete
olyan volt, mint egy archaikus színdarab jelenete.
Jabril könnyedén megkereshette volna magának azt a pénzt,
amit Mirabelle-től és a húgától akart ellopni. A családja még
most is jó kapcsolatokkal rendelkezett a hazájában, a
kapcsolatai és a befektetési lehetőségei pedig elégségesek
voltak ahhoz, hogy gazdag emberré váljon. Ehelyett azonban
inkább a tétlen herceget játszotta, azt lopott el, amit csak akart,
és hagyta, hogy a kegyencei fizessék meg a túlkapásai árát.
Duncan hangja mormogott mögötte. A hadnagya szinte
folyamatosan telefonált, hogy kapcsolatban maradjon a
biztonsági embereikkel Malibuban. Még mindig követték Cyn
terepjáróját, figyelték, ahogy az folyamatosan közeledik Jabril
területe felé. Jabril valószínűleg okosnak gondolta magát,
hogy rávett egy embert, hogy nappal rabolja el a két nőt. Így
az emberrabló több órányi előnyre tett szert, amíg a vámpírok
aludtak, és Jabril kétségtelenül azt feltételezte, hogy
Raphaelnek esélye sem lesz lenyomozni a hollétüket.
Ironikus módon, ha a másik vámpírlord csak Elizabethet
vitte volna el, talán működött volna a dolog. Raphaelnek nem
lett volna módja követni Jabril emberi ügynökét, és még
kevesebb motivációja lett volna arra, hogy megkísérelje a
megmentését. De Jabril elvitte Cynt. És Cyn Raphaelé volt. A
legtisztább élvezet lesz kioktatni Jabrilt a modern technológia
csodáiról.
Duncan előrehajolt.
– A 10-es autópályán haladnak tovább, uram, de az
embereink szerint a jármű nemsokára egy olyan zónába
érkezik, amelynek a vételkörzete megkérdőjelezhető.
– Ez mit jelent, Duncan?
– A nyomkövető programunk a vezeték nélküli hálózatra
támaszkodik a kommunikációban, mint egy mobiltelefon. A
műhold továbbra is követni fogja a járművet, de nem lesz
módja frissíteni a rendszerünket, tájékoztatni minket az
aktuális helyzetéről, amíg vissza nem nyeri a vezeték nélküli
lefedettséget. Ez csak rövid ideig tarthat, és mindenesetre úgy
vélem, hogy a célállomás egyértelmű. Egyenesen Új-
Mexikóba tart, és Jabril területét célozza meg.
– Ez nem fogja megmenteni – morogta Raphael. Jabril
egyértelműen azt feltételezte, hogy Raphael nem szívesen
üldözné őt a területi határain túlra, amivel a Vámpírok Tanácsa
is belekeveredne a vitába. Jabril bolond volt.
A magánrepülőgép megállt, és Raphael türelmetlenül várta,
hogy az egyik embere kinyissa az ajtót. Azonnal kiszállt volna
a gépből, de Juro felállt előtte, és egyedül ereszkedett le a
rövid lépcsőn, miközben a bátyja gyakorlatilag elzárta a
kijáratot. Raphael elkomorult, és már éppen el akarta hárítani
ezt az akadályt a távozása elől, amikor a testőr hirtelen
elhagyta az ajtót, és egyetlen ugrással a földön termett.
Három hatalmas terepjáró állt üresen a kifutópályán, fekete
fényezésük és sötétre színezett ablakaik megcsillantak a
repülőgép fényeiben. Hat vámpír várta őt a phoenixi fészkéből,
amikor a kifutópályára lépett, köztük egy-egy sofőr, akik
mindegyike a járműben maradt. Egy női vámpír lépett előre,
féltérdre ereszkedve.
– Mester!
– Állj fel, Winona! – mondta a fészek vezetőjének. – Erre
most nincs időnk! Duncan eligazított?
 Winona kecsesen felállt, megpördült, hogy Raphael mellett
lépkedjen a várakozó járművek felé.
– Igen, uram, és közvetlen kapcsolatot tartottunk fenn a
biztonsági bázisukkal is. Ismerem a területet, ahová a jármű
tart. Talán ötvenmérföldnyi vakfolt van a vezeték nélküli
lefedettségben, nem több, de érinti az államhatárt.
– Értem! Vigyél elég közel, és nem fog számítani! –
Raphael már érezte a vérében azt a gyenge zümmögést, ami
azt jelezte, hogy Cyn közel van. Minél közelebb kerül, annál
erősebb lesz.
– Ahogy kívánja, uram! – Winona jelzett a várakozó
embereinek, és mindenki beszállt a járművekbe. Juro a három
terepjáró közül a második felé tolta Raphaelt, majd az első
ülésbe tuszkolta a saját tömegét, míg Duncan a harmadik sorba
manőverezett, a középső ülést Raphaelnek és Winonának
hagyva.
Pillanatokon belül kirobogtak a repülőtérről, a terepjárók
tetején forgó lámpák jelezték, hogy hivatalos járművek, és
könnyedén átvágtak a késő esti forgalmon. Az egész teljesen
törvényes volt; nem Jabril volt az egyetlen vámpír, aki
szívélyes kapcsolatot ápolt a helyi hatóságokkal. De végül a
futófényekre már nem volt szükség, ahogy messze maguk
mögött hagyták a várost, és elindultak az arizonai sivatag
áthatolhatatlan feketeségébe.
 52. Fejezet

Elizabeth már régen elájult a kimerültségtől, de Cyn

továbbra is kitartóan dolgozott a csuklóját összefogó szalagon.
A kezei fájtak, az ujjai elzsibbadtak, és a csuklója vérzett a
számos elhibázott vágástól, ahogy küszködött, hogy átvágja a
szalagot csak a csizmája sarkának csorba élét használva. Még
a kezét maga előtt tartva is nehéz volt. A raktérben mindketten
megkötözve feküdtek, és vigyáznia kellett, nehogy a túl sok
mozgással felhívja fogvatartója figyelmét. Megállt, hogy
pihentesse remegő karizmait, és hátradöntötte a fejét a
szőnyegre, semmi mást nem akart, csak behunyni a szemét és
aludni, ha csak egy rövid időre is.
Felriadt, amikor a közelben megcsörrent egy mobiltelefon.
Első gondolata az volt, hogy a saját telefonja az, és azon
tűnődött, vajon hol lehet. Luci vagy Raphael biztosan
megpróbálta felhívni, amikor nem találták őt. A telefon ismét
csörgött, de nem az övé volt. Jabril magánnyomozója
káromkodott, majd egy durva „Halló”-val vette fel. Cyn
erőlködve hallgatta az egyoldalú beszélgetést.
– Igen, uram! Mindkettő nálam van.
– Nem örülök ennek! Az a nagydarab szemétláda biztos a
nyomomban van! A nap már órákkal ezelőtt lenyugodott.
Igen? Hát, próbáljon meg két eszméletlen nőt felpakolni egy
repülőgépre anélkül, hogy bárki kérdezősködni ne kezdene!
Különben is, úgy gondoltam, hogy a ribanc kocsijának
elvételével nyertem pár órát.
– Senki sem követ, annyit mondhatok, nem mintha tudnám,
ha… Igen, uram, még mindig az autópályán, talán hatvan
mérföldre az új-mexikói határtól. Igen, uram, ahogy kívánja!
Minél hamarabb átadom ezt a kettőt önnek, annál boldogabb
leszek!
Cyn halk pittyegő hangokat hallott, ahogy a férfi beírt
valamit a műszerfalba épített navigációs rendszerébe.
– Megvan! Biztos, hogy… Igen, uram! Ahogy mondta, az
ön pénze. Ott leszek, kevesebb, mint… kibaszott mobiltelefon!
– Cyn hallotta a puffanást, ahogy valami nekicsapódott az autó
ülésének, majd: – Seggfej vámpír! Ha találkozni akart velem,
miért kellett egyáltalán idáig vezetnem?
A pihenésről szóló minden gondolat elszállt, amikor Cyn
rájött, hogy lejárt az ideje. Összegörnyedt, amennyire csak
tudott, és elkezdte a megkötözött kezét az apró fémlemezhez
dörzsölni, elfeledkezve a véres ujjakról és csuklóról. Kevesebb
mint hatvan mérföldje van a kiszabaduláshoz, különben
néhány sekély vágásnál sokkal több miatt kell aggódnia.
 53. Fejezet

A limuzin félhomályos belsejében Jabril kérdő pillantást

vetett Asimra.
– Windle nem sokkal előttünk éri el a határt, már csak
kevesebb mint egy óra van hátra. – Asim idegesen mocorgott.
– Uram, kényelmetlenül érzem magam a határátkelés
gondolatától. Szükségtelen és provokatív! Inkább hagyhatná,
hogy az őrei menjenek a találkozóra, és ők hozzák a foglyokat
ide Önhöz, a saját területére! – mutatott a körülöttük lévő üres
sivatag felé.
– Kitől félsz, Asim? Az embertől? – gúnyolódott Jabril. –
Néha akkora vénasszony vagy! Talán mégiscsak Calixtót
kellett volna hoznom helyetted. Ő legalább nem bosszankodna
láthatatlan veszélyek miatt. Nem, Asim! Hamarosan Raphael
meg lesz alázva, és Elizabeth az enyém lesz! Engedd meg,
hogy kiélvezzem a pillanatot!
Mivel nem volt más választása, Asim egy éles bólintással
engedett. – Ahogy akarja, uram!
– Igen, Asim. Mint mindig!
 54. Fejezet

A Land Rover már jó ideje letért az autópályáról, elhagyta

az utat is, és a kemény sivatagban döcögött. Mozgásuk végül
megszűnt, és Cyn hallotta, ahogy a magánnyomozó motyog,
miközben kimászik a vezetőülésből. Gyorsan vetett egy
pillantást az ablakon kívülre. A semmi közepén parkoltak, a
távolban egy kisváros fényei látszottak. A terepjáró halogén
fényszórói hűvös négyszöget világítottak meg a földhöz közel,
így nehéz volt bármit is látni a fényükön túl. A fehér hajú
magánnyomozó a terepjáró oldalán állt, és a hátát dörzsölgette.
Úgy látszott, a hosszú út fizikailag is megviselte.
– Próbáld meg itt hátul, te fasz! – vicsorgott Cyn.
Ismét bebújt az ülés háttámlája alá. A kezéről és a szájáról
eltűnt a ragasztószalag, de a lába még mindig meg volt
kötözve, az ujjai túlságosan is csúsztak a vértől és ügyetlenek
voltak a fáradtságtól, hogy meg tudja fogni a többrétegű
ragasztószalagot. Szóval a pokolba a lábával; nem volt
szüksége a lábaira ahhoz, hogy lőjön a fegyverével, és Jabril
bármelyik pillanatban itt lehet.
– Elizabeth – mondta halkan, és megrázta a fiatalabb nőt. –
Ébredj fel, drágám! Arrébb kell húzódnod!
Elizabeth felriadt, és a szemei elkerekedtek a
zavarodottságtól.
– Mi? Huh? – Küszködött, hogy felüljön, és Cyn látta, az
arcán megjelenik a felismerés, hogy hol vannak, mielőtt
nyögve visszaesett a padlóra.
Cyn egyetértett az érzéssel.
– Ez nagyjából összefoglalta a dolgot – mondta élénken.
Mivel nem volt vesztegetni való ideje, mindkét kezével
megragadta Liz karját, és sürgette, hogy távolodjon el az
oldalsó rekesztől, ahol a fegyvereit tárolta.
– A kezed! – suttogta Liz döbbenten. – Hogy… Engem is ki
tudsz oldozni? – A lány türelmetlenül kinyújtotta a kezét, és a
homlokát ráncolta, amikor meglátta, hogy Cyn ujjain csorog a
vér. – Mi történt? Istenem…
– Ne aggódj emiatt; vannak nagyobb problémáink is!
Cseréljünk helyet! – Cyn ismét felpillantott, miközben egymás
körül manővereztek, érezte, hogy a terepjáró enyhén
ringatózik a mozgástól, de a fogvatartójuk elsétált a kocsitól,
és a távolba bámult.
– Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban – motyogta,
miközben az oldalsó rekesz szélét kaparászta. Végül sikerült
meglazítania, és félrelökte, megkönnyebbülten felsóhajtva,
amikor meglátta, hogy még mindig minden ott van, és azonnal
a rekesz falához tépőzárral rögzített Spyderco összecsukható
késért nyúlt. Először a saját lábát összefogó szalagot vágta el,
majd egy gyors mozdulattal kiszabadította Liz kezét, és átadta
neki a kést.
– Csináld a lábadat! – mondta szűkszavúan.
Ezután egy fekete vászontáskát ragadott meg, és széthúzta a
cipzárt, hogy felfedjen két Sig Sauer kézifegyvert. Egyiket a
másik után vette elő, gyors biztonsági ellenőrzést végezve
mindkettőn, majd egy doboz 147-es Hydra-Shok lőszerért
nyúlt. Ez volt az ő vámpírgyilkos töltete; befelé szép kis lyukat
csinált, de kifelé nagyon nagy káoszt okozva távozott. Úgy
gondolta, még egy vámpír sem bírná ki, ha az agya apró
darabokra fröccsen. Ha mást nem is, de annyit elér, hogy
legalább a földön feküdt volna elég ideig, hogy beledöfhesse a
karót. Gyakorlott hatékonysággal csapta a tárat az első
fegyverbe, és felvette a másodikat.
– Oké, itt nagy szarban vagyunk, Liz! – mondta gyorsan és
halkan beszélve. – De még nem vagyunk a sírban! Lőttél már
valaha pisztollyal?
Felnézve látta, hogy rettegés borítja a tinédzser arcát. Cyn
abbahagyta, amit csinált, letette a fegyvert, és nyugodt
lélegzetet vett. A pánik mindkettőjüket megölné.
– Figyelj rám, Liz! – mondta lassan. – Raphael már úton
van. Érzem a fejemben, de nem tudom, milyen messze van,
vagy mennyi időbe telik, amíg ideér. Akárhogy is, nem
engedhetjük meg magunknak, hogy üljünk és várjunk, ezért
szükségem van a segítségedre! – Vérrel borított ujjaiba fogta a
lány remegő kezét. – Meg tudod ezt csinálni? Egyszer elég
erős voltál ahhoz, hogy elmenekülj, meg tudod csinálni újra?
Liz arcán nagy könnycseppek kezdtek végiggördülni, és
Cyn agyában már alternatív tervek jártak, amikor a lány
hirtelen erősen viszonozta Cyn szorítását.
– Inkább meghalok, minthogy visszamenjek oda! – suttogta
a lány. – Mondd meg, mit kell tennem!
– Jó kislány – sóhajtotta Cyn. – Oké! Lőttél már valaha
fegyverrel? – ismételte meg a kérdést. Liz némán megrázta a
fejét. Talán jobb lett volna, ha mindketten tudnának lőni, de az
igazság az volt, hogy egy sima 9 mm-es lövés szart sem ér egy
vámpírral szemben, és Cynnek esze ágában sem volt átadni
egy rakás „különleges” lőszert egy kezdőnek. Túl könnyen
lehet, hogy nem a megfelelő ember hal meg, beleértve mint
Cynt, mint magát Lizt.
– Rendben! Direkt küzdelemben úgysem tudjuk legyőzni
őket. Túl gyorsak és túl erősek, úgyhogy okosabbnak kell
lennünk. Azt akarom, hogy harcolj! Sikíts, rúgj, harapj, nem
érdekel, mit csinálsz, de ne add könnyen magadat! Jabril élve
akar téged, de ő egy beteges fasz, úgyhogy valószínűleg
megharap a pokolba is! – Cyn nem szépítgette a lehetőségeket.
Azt akarta, hogy Liz dühös és harcra kész legyen, ne pedig
hisztérikus, mert a nagy, gonosz vámpír kiszív belőle egy kis
vért, vagy akár sok vért is.
– Ezt jegyezd meg, Liz! Lehet, hogy pokolian fájni fog, de
nem fog megölni, és nem leszel tőle vámpír! Ehhez sokkal
több kell, mint egyetlen harapás!
Cyn lehajolt, amikor a sötétség hirtelen fényárba borult. Az
ülés fölött átkukucskálva látta, hogy három autó hajt el a
terepjáró mellett, és a jármű hátuljával szemben, durva
félkörben leparkolnak. Az egyik autó egy szép hosszú limuzin
volt, és Cyn elég jól sejtette, ki ül a hátsó ülésen. Jabril
testőreinek megjelenése megerősítette a sejtését, és hálát adott
a sorsnak, hogy az óriás Calixto nincs a vámpírlorddal utazó
biztonsági emberek között. A vámpírok kiugrottak a még
mindig mozgó szedánokból, és elfoglalták a helyüket a
limuzin körül, amikor a fehér hajú magánnyomozó odament,
hogy üdvözölje a megbízóját.
Cyn elég sokáig figyelt, hogy lássa, amint előbukkan Asim,
kezében egy fekete aktatáskával, aztán visszahuppant a
csomagtartó padlójára, és néma könyörgést intézett
Raphaelhez, hogy siessen.
– Jabril az – mondta Liznek, és igyekezett nyugodtnak
tartani a hangját. – Asim van vele, és még egy csomó másik.
Készen állsz erre?
– Nem! – remegett meg Liz hangja, és kétségbeesetten
felkuncogott. – Van más választásom?
– Jó érv – suttogta Cyn, amikor meghallotta a közeledő
lépések dübörgését.
Az ajtó felfelé lendült. – A hintójuk várja önöket, hölgyeim
– mondta a magánnyomozó olyan mű jókedvvel, hogy Cyn
gyomra felfordult. Jabril bizonyára rengeteg pénzt fizet ennek
a seggfejnek.
A magánnyomozó először Lizt ragadta meg, és kirángatta a
kocsiból. A szája tátva maradt, amikor meglátta az elvágott
szalagot, és Cyn térdre gurult, felkészülve arra, hogy
kihasználja a meglepetést. De Asim előreugrott, és azzal a
hátborzongató vámpírgyorsasággal kapta el a nőt, és olyan
könnyedén vette ki a kezéből a fegyvert, mintha gyerek lenne.
A magánnyomozó szégyenkező nyögéssel nyugtázta Asim
segítségét, és Cynre pillantott, mielőtt felemelte Elizabethet,
hogy szembeforduljon a limuzinnal, amikor Jabril előbukkan a
mélyéből.
– Ne tegye ezt – könyörgött Liz, miközben a
magánnyomozó karjaiban forgolódott. – Hát nem tudja, mi ő,
és mit fog tenni velem? – A lány mindent megtett, hogy a férfi
nehezen tudja megtartani. Nem volt szükség arra, hogy
megjátssza a hangjában lévő rettegést.
 – A törvény szerint az övé vagy, kisasszony!
– Nem! Többé már nem! Tizennyolc éves vagyok. Ma van a
születésnapom! Kérem, engedjen el! Meg fog ölni.
– Honnan tudjam, hogy az igazat mondod, hm? Miközben
Mr. Jabril Karim ötvenezer okot adott arra, hogy higgyek neki.
– Te szemétláda! – sikoltott Liz. – Engedj el! – Ekkor a lány
teljesen kiborult, csapkodott a karjával, rugdosta a férfit, még a
fejét is előrecsapta, hogy megpróbálja fejbe találni. A
magánnyomozó igyekezett megragadni, és a lány megharapta,
elég erősen belemélyesztve a fogait, hogy vért fakasszon.
– Ribanc! – káromkodott. Felemelte húsos kezét, hogy
megüsse, de Jabril egy laza mozdulattal közrefogta a
magánnyomozó vastag öklét, és finoman az egyik kezébe
zárta.
– Erre nem lesz szükség! – Egyik kezével megragadta Liz
állát, és óvatosan megfordította, hogy ránézzen.
Elmosolyodott.
Cyn tehetetlenül nézte, ahogy Liz megadta magát Jabril
hatalmának, és azon tűnődött, miért gondolta valaha is, hogy
képesek lesznek ellenállni neki. A vámpírlord halkan
megszólalt, és Liz hozzáhajolt, úgy dörgölőzött hozzá, mint
egy macska. Jabril a szeretet obszcén paródiájával átölelte a
lányt, és a földre ereszkedett, könnyedén átölelve a lányt az
ölében, miközben az agyarai előcsúsztak, és a száját a lány
nyakára eresztette. Cyn elfordult, képtelen volt nézni, de Asim
elfordította a fejét, és olyan szilárd erővel tartotta a lányt, ami
váratlan volt attól a sovány, beesett mellkasú testtől.
A szemei lecsukódtak a látványtól, Asim pedig kuncogott.
– Azt gondoltad, hogy ellenállsz nekünk, Cynthia? – súgta a
fülébe. Megerősítette a szorítását, egyik keze szuggesztíven
végigsiklott a lány mellein és a hasán. Cyn nem foglalkozott
azzal, hogy leplezze undorodó borzongását, és Asim hangja
megkeményedett a dühtől. – Áruld el! – mondta, és kissé
megrázta a nőt. – Azt hitted, hogy a csekély fegyvered árthat a
mesteremnek?
– Tisztelettel, uram – szólalt meg a magánnyomozó a hátuk
mögül, ahol Cyn rejtekhelyén turkált. – Az a fegyver elég nagy
lőerővel bír. A ribanc tudja, mit csinál!
– Tényleg? – dorombolta Asim. Fejét a magánnyomozó felé
rántotta. – Te ott! Segíts Lord Jabril Karimnak! Ha végzett a
lánnyal, beteheted a limuzinba!
Cyn először azt hitte, hogy a magánnyomozó visszautasítja,
de aztán elejtette a lőszeres dobozt, és néhány lépéssel
közelebb lépett Jabrilhoz, miközben azt mormolta: – …nem
egy kibaszott szolga.
Cyn a hátát bámulta. Nem kellett látnia, mit csinál Jabril
Lizzel. Tökéletesen hallotta a táplálkozásának hangjait.
– Igaz, amit mondott? – mormolta Asim a fülébe. – Meg
tudnád ölni a mesteremet azzal a fegyverrel?
Cyn leküzdötte az ösztönös késztetést, hogy elhúzódjon a
sziszegő lélegzetétől. – Valószínűleg. Legalábbis elég sokáig
leterítené ahhoz, hogy karóba húzzam. Már alig vártam!
Asim két lélegzetvételnyi ideig hallgatott.
– Akkor tedd meg! – mondta olyan halkan, hogy a szavak
alig voltak többek levegőnél.
Cyn döbbenten és gyanakodva dermedt meg. Megbízhat a
vámpírban? Miért tenne ilyet? Másrészt, milyen választása
volt?
– Miért nem teszed meg te? – lihegte a lány.
– Nem tehetem – mondta Asim egyszerű őszinteséggel. – Ő
az Atyám, több évszázada a Mesterem. – A hangja halkabbá,
meggyőzőbbé vált. – De te megteheted, Cynthia! – A vállával
arra mutatott, ahol Liz rezzenéstelenül feküdt, miközben Jabril
úgy nyalogatta a vért a nyakáról, mint egy kényes macska. –
Nem éri meg megkockáztatni? Mit veszíthetsz?
Valóban mit, gondolta Cyn. Kinyitotta a száját, hogy
egyetértsen, de aztán eszébe jutott valami, amit Raphael
mondott neki az úrnője haláláról.
– Mi történik, ha meghal? Mi lesz a többiekkel? – biccentett
Jabril vámpírkegyencei felé, akik különös éhséggel
összpontosítottak arra, amit a Mesterük csinál.
 – Gyengék. Majd én elintézem őket!
– Hogyan? – Élénken átfutott az agyán a látomás, ahogy
Asim őt és Lizt a farkasok elé dobja.
Asim ismét felkuncogott.
– Annyira gyanakvó vagy! Nem vagyunk szövetségesek? –
Egy vékony ujjával végigsimított a lány arcán. – Nem
pazarolnék ilyen szépséget az ilyenekre. Nem, más áldozatra
gondoltam! – pillantott a magánnyomozó hátára.
Cyn idegenkedett a férfi alkalmi kegyetlenségétől, de ha
választani kellett közte és Liz között, vagy a magánnyomozó
között, aki kiszolgáltatta őket a vámpíroknak…
– Mi történik Lizzel?
– Ő velem jön.
– Nem!
– De igen! – keményedett meg a hangja. – Elizabeth velem
marad, te pedig szabadon elsétálsz! Ez az ajánlatom. Biztos
lehetsz benne, hogy sokkal jobban fogok bánni vele, mint
ahogy Jabril valaha is bánt Mirabelle-lel.
– Azt akarom, hogy Liz biztonságban legyen!
– Ahogy én is! Az idő fogytán van, Cynthia! Hamarosan
befejezi, és az egyetlen esélyed addig lesz, amíg elvonja a
figyelmét az etetés. Megegyeztünk?
Cyn nyelt egyet, fuldokolva a következő szótól. – Igen!
A fegyver a kezébe nyomódott, és a lány megfogta, ujjaival
végigsimítva a felületén, ellenőrizve, hogy készen áll-e. Asim
keze leesett róla, és a lány gyorsan elrándult tőle, a férfi
legnagyobb mulatságára. Megvárta, amíg Jabril szája
felemelkedik Liz sápadt bőréről, figyelte, ahogy a férfi
hátraveti a fejét, hogy megízlelje a torkán legördülő vért.
Egyetlen, sima mozdulattal felemelte a fegyvert, óvatosan
célzott, és tüzelt. Az ujja gyors egymásutánban kétszer is
meghúzta a ravaszt.
Jabril szemei az utolsó másodpercekben nyíltak ki, inkább
ingerülten, mint riadtan, de még egy vámpírlord számára is túl
késő volt. Két tökéletesen kerek lyuk jelent meg az orrnyereg
felett, amelyek gyorsan megteltek vérrel, miközben a feje
többi része elszállt. A robbanás erejétől hátrafelé zuhant, Liz
kifordult élettelen karjaiból.
Jabril testőrei elég ideig dermedtek meg ahhoz, hogy Asim
vámpírsebességgel felkapja Lizt, és a terepjáróba dobja. Cyn
tett egy megszakított mozdulatot a magánnyomozó irányába,
de Asim rádőlt Lizre, és ugyanazzal a mozdulattal a
megzavarodott magánnyomozót a halott Jabril felé lökte. Cyn
próbált figyelmeztetően felkiáltani, de el kellett rándulnia,
amikor Asim lecsapta az ajtót.
Épp időben mászott vissza az ablakhoz, hogy lássa, amint
Jabril több vámpírja térdre rogy, arcuk eltorzul a fájdalomtól
és a bánattól. Mások állva maradtak, de alig-alig. Egyik
oldalról a másik oldalra hintáztak, szemük üres volt és
kimeredt, izmaik megfeszültek, ereik kidudorodtak, mintha
valami szörnyű megterhelés alatt állnának. Egyikük hirtelen
hátravetette a fejét és felüvöltött, kezeivel a saját haját tépte,
nagy, véres darabokat tépve ki a fejbőréből. Mintha ez
valamiféle jel lett volna, a többiek válaszul a saját testüket
verték, arcukat az éjszakai ég felé fordítva, a gyász szörnyű
kakofóniájában.
Az első hirtelen megfordult, a saját vére végigfolyt az arcán
és a kezén, a feje lassan forgott balról jobbra, ahogy a
környéket fürkészte, a szeme sárgán villogott a dühtől, amikor
meglátta a rémült magánnyomozót, aki lassan elhátrált az
autók köréből. A vámpír szája gonosz vigyorra nyílt, agyarai
fehéren és élesen csillogtak. Újra felüvöltött, de már nem
bánatában. Az őrjöngő vámpírok egy emberként fordultak
meg.
És Cyn felsikoltott.
 55. Fejezet

Csendben száguldottak át az éjszakán, az egyetlen zaj az

aszfalton guruló kerekek surrogása volt. Mivel más autó nem
volt az úton, a vámpírvezetők kikapcsolták a fényszórókat,
mert a holdfényben jobban láttak. Raphael gondolatai a
messze előttük lévő úton jártak, ahol érezte, hogy Cyn minden
egyes mérfölddel, amellyel közelebb került a határhoz, egyre
kétségbeesettebbé válik. Biztosan tudta, hová viszik, és mi vár
rá ott. Az emberei néhány mérfölddel ezelőtt minden
kapcsolatot elvesztettek a külvilággal, belépve a hálózat
nélküli vakfoltba. Furcsának találta, hogy ilyesmi még mindig
létezhet egy olyan világban, ahol úgy tűnt, minden embernek
van mobiltelefonja. Hallotta, ahogy Duncan káromkodik az
orra alatt, miközben ismét megpróbált kapcsolatot teremteni.
– Nem számít, Duncan – mondta halkan. – Nagyon közel
van!
– Uram… – kezdte Winona, de Raphael egy éles
lélegzetvétellel félbeszakította. Hirtelen megmerevedett, a
tekintete egyenesen előre szegeződött, a szemei olvadt
ezüstként izzottak, miközben ösztönösen kinyújtotta a kezét,
hogy megvédje az embereit a féktelen erő hirtelen áradása
ellen.
– Jabril – morogta.
Winona szemei tágra nyíltak a zavarodottságtól, de Duncan
megértette. – Meghalt? – kérdezte Duncan hitetlenkedve.
– Hamarosan – mondta Raphael szórakozottan, és
igyekezett megtalálni Cynt Jabril halálhírének viharában.
Felkapta a fejét, amikor Cyn rémült sikolya hirtelen áthatolt a
zűrzavaron.
 – Állj! – Olyan akaraterővel mondta, hogy mindhárom
sofőr a fékre lépett, mielőtt még tudatosult volna bennük, hogy
parancsot kaptak.
– Duncan! – mondta élesen Raphael, majd eltűnt, az ajtó
nyitva lengett az elhaladása szellőjétől.
– Hozd a járműveket – parancsolta Duncan a meglepett
Winonának, miközben elrobogott mellette, hogy kövesse Jurót,
aki olyan dühvel tépte fel az utasoldali ajtót, hogy a fém még
mindig nyikorgott a feszüléstől.
Pillanatok alatt kiürültek a járművek, és csak Winona és a
sofőrök maradtak a kietlen úton.
 56. Fejezet

Cyn befogta a fülét, hogy ne hallja az őrjöngő vámpírok

üvöltését. Csak azt kívánta, bárcsak el tudná szakítani
elborzadt tekintetét a látványtól, ahogy Windle-t darabról
darabra széttépik. A vámpírok letépdesték a húsdarabokat,
szopogatták azokat, és egymással harcoltak a zsákmányért.
Egyedül Asim tűnt érintetlennek, aki mozdulatlanul állt,
háttal a terepjárónak. Az egyik őrült vámpír a kocsi felé ugrott,
és Cyn próbált átsikítani a torkában feljövő epe fölött. Ellökte
magát az ablaktól, és az ülés háttámlájának támaszkodott, de
Asim könnyedén visszaverte a támadót. A vámpírt egy másik
vámpír karjaiba hajította, és nyugodtan nézte, ahogy a két
vámpír újból tombolni kezd.
Úgy látszik, Asim terve Jabril csatlósainak kezelésére az
volt, hogy hagyja, hogy elpusztítsák egymást, hogy ne neki
kelljen.
Cyn néhány pillanatig még döbbenten bámult, aztán
megrántotta magát, és mozgásba lendült. Nem voltak illúziói
azzal kapcsolatban, hogy Asim hajlandó-e betartani az alkut,
mert neki sem állt szándékában betartani a saját részét.
Tényleg azt hitte, hogy átadja Lizt, hogy mentse magát?
Persze, hogy azt hitte. Ez az a fickó volt, aki ebben a
pillanatban hagyta, hogy a leendő alattvalói széttépjék
egymást, hogy megkönnyítse az életét a következő néhány
napban. Semmi, amit Asim tett, nem lepte meg Cynt.
A pillantása a fegyverre esett, amellyel Asim engedte neki,
hogy megölje Jabrilt. Hát, majdnem semmi, gondolta.
Átkutatta a rekeszt, amíg meg nem találta a második fegyvert a
teli Hydra-Shok tárral, gyorsan ellenőrizte, és a háta mögé
dugta a kabátja alá, majd az eszméletlen Liz felé fordult.
 A nyaki seb már összeforrt, ami jellemző volt egy
vámpírharapásra. A természet csodálatos dolog volt. Néha.
Cyn megtapogatta a lány homlokát, és félresöpört egy szőke
hajtincset. Hűvös volt, de száraz, és amikor ellenőrizte a
pulzust, az erős volt. Jabrilnak sok tapasztalata volt a nők
kiszívásában; tudta, mennyit vehet el anélkül, hogy kárt tenne
az áldozatában. Még szerencse, hogy Lizre élve volt szüksége.
Cyn a kocsi előtti csendre lett figyelmes, és felnézve látta,
hogy Asim egy térdelő vámpírra teszi a kezét. Ez Raphael
szertartására emlékeztette Mirabelle-lel, és rájött, hogy nagyon
valószínű, hogy Asim ugyanezt csinálja. Azon tűnődött, vajon
Asim elég erős-e ahhoz, hogy megtartsa Jabril területét, de
nem pazarolt túl sok energiát arra, hogy ezen aggódjon.
Elvégre, ha rajta múlik, Jabril területének a mai este után is
nagy szüksége lesz egy új Lordra.
Asim felemelte kezét legújabb kegyencének fejéről, vállai
rövid időre megroskadtak a kimerültségtől. Az újonnan
felesküdött vámpír térdelve maradt, enyhén ringatózva,
lehunyt szemmel. Csak egy másik vámpír térdelt mellette, és ő
még rosszabb állapotban volt, a sarkára támaszkodott, fejét
félig öntudatlanul lógatva. Mindketten vérrel voltak
fröcskölve, és kemény küzdelem nyomait viselték. Mintha
tudatában lenne a lány vizsgálódásának, Asim megpördült, és
a terepjáró felé lépkedett, a tekintete találkozott az övével már
a távolban.
Cyn mély lélegzetvétellel acélozta meg magát. Az adrenalin
megdobogtatta a szívét, a vére felgyorsult, és minden idegszála
zakatolt. Küzdött a késztetés ellen, hogy megérintse a háta
tövénél elrejtett fegyvert, ehelyett az ujjait arra a fegyverre
szorította, amelyről Asim tudott, arra, amellyel megölte Jabrilt.
Szem előtt tartotta, és még csak meg sem rezzent, amikor
Asim a kocsihoz lépett, és felfelé húzta a nehéz ajtót.
Gyorsabban, mint ahogy a lány követni tudta volna, a férfi
előrehajolt, és kivette a kezéből a fegyvert, megfogva a
csuklóját, és fájdalmasan megszorította.
– Ugye nem akarunk most semmilyen balesetet, Cynthia?
A férfi gyorsan elvigyorodott, majd a szájához emelte a
lány kezét, és lenyalta a vérét, amely még mindig szivárgott a
szétvagdosott ujjakból.
– Jabrilnak igaza volt! Finom a véred!
Cyn lenyelte az undorát, és inkább a férfira bámult.
– Elizabethnek orvosi segítségre van szüksége, egy
kórházra!
A férfi figyelmen kívül hagyta, elengedte a kezét, és a
karjaiba emelte Lizt.
– Tudod, mi történik, ha egy vámpírlord meghal, Cynthia? –
kérdezte. A férfi tekintete a lányra siklott, majd körbejárta a
holttestekkel borított sivatagot. – Úgy értem, ezen kívül –
folytatta. – Tudod, hogyan választják ki az utódját? A gyilkosa
mindent megörököl. A hatalmát, a területét. – Álmodozó
mosollyal simogatta meg az öntudatlan Lizt. – Minden, ami
Jabrilé volt, most az enyém!
– De nem te ölted meg! Hanem én!
Asim felnevetett. – Ki hinné ezt el? Jabrilé volt Mirabelle,
de Elizabeth az enyém lesz! – A férfi tekintetét a nőre vetette,
és az megkeményedett. – És te is, kedvesem! – Megnyalta az
ajkát, mintha a lány vérének ízét élvezné. – Az én személyes
háremem!
A lány meg sem lepődött. – Nem ez volt a
megállapodásunk! – emlékeztette finoman.
– Nem, azt hiszem, nem – értett egyet a férfi. – Talán végül
visszacseréllek Raphaelnél. Cserébe a támogatásáért. –
Elmozdította Elizabethet a karjában, és Cyn felé rántotta a
fejét. – Most már gyere! A többieket itt hagyjuk a napon! –
Megfordult, és a várakozó limuzin felé sétált.
Cyn két lépést tett meg mögötte, elővette a második
pisztolyt, és tüzelt. Három lövés a tarkójába. Bumm, bumm,
bumm. Vigyázott, hogy a csövet felfelé és távolabb emelje,
mint ahol Asim Lizt a vékony mellkasához szorította, de nem
tudott segíteni az agy- és vérpermet ellen, ahogy a vámpír feje
szétrobbant.
– Gondold át még egyszer, seggfej! – sziszegte a nő.
A friss vámpírlord a földre rogyott, elejtette Elizabethet, és
ráesett a lányra. Cyn állt és nézte őt, nehezen lélegzett, szinte
képtelen volt elhinni, hogy sikerült. A rémület egy rántásával
eszébe jutott a többi vámpír, és megpördült, fegyverét lövésre
készen tartva. De a sokk, hogy egy éjszaka alatt elvesztették
második mesterüket is, túl sok volt az amúgy is legyengült
vámpíroknak. Mindketten eszméletlenül feküdtek a földön.
Cyn fáradtan felsóhajtott, és azon tűnődött, honnan lesz
ereje befejezni a ma esti munkát. Előrehajolt, kezét a térdére
támasztotta, tudta, hogy ha leül, soha többé nem fog felállni.
Végül, mivel túl gyenge volt ahhoz, hogy Elizabethet a Land
Roverhez vigye, elvonszolta Asim testét a többiekhez, a
terepjáró hátuljából elővett egy takarót, és betakarta az
eszméletlen lányt ott, ahol feküdt. Aztán kényszerítette magát,
hogy továbbmenjen, hogy körbesétáljon a tisztáson, és
szisztematikusan golyót eresszen az ott lévő összes vámpír
agyába.
Visszatérve a Land Rover csomagtartójához, felcsapott egy
újabb fegyvertáskát. Ez bőrből készült, vajpuha és fényűző
tapintású, elegáns mintával díszített. Belsejében négy könnyű,
géppel csiszolt fa karó volt, mindegyiknek a hegye egy-egy
hajtogatott acélszúró éllel. Gyönyörűek és halálosak voltak,
kifejezetten neki tervezte őket egy késkészítő, aki büszke volt
a termékére, és bonyolult mintákat vésett minden egyes penge
oldalára, ahol az a fába markolt. Erő kellett ahhoz, hogy egy fa
karót átdöfjön egy vámpír mellkasán. Az acél megkönnyítette
a dolgot.
Bámulta a karókat, aztán megragadta mind a négyet, és
visszatért hátborzongató feladatához. Egy vámpír sem volt
halott, ha még volt teste. Nem akart mást, csak porhalmokat a
sivatag talaján.
Nem sokkal később, Cyn az utolsó áldozatának
maradványai mellett guggolt, egyik kezében fegyverrel, a
másikban karóval. Körülötte a vámpírpor halmok lágyan
mozogni kezdtek, ahogy hűvös szél fújt át a sivatagon. Mintha
a veszély követte volna a szelet, az éjszaka hirtelen sötétebbé
és fenyegetéssel telivé vált. Megpördült. Az autók fényszórói
által vetett szűk fénykörön túl megmozdultak az árnyak,
maguk köré tekerték az éjszakát, és egyre közelebb húzódtak.
Cyn szorosabban markolta a fegyvereit, ajka vad vicsorgásra
görbült.
A szél egyre erősebben fújt, kegyetlenül csapkodva az
autókat. Cyn haját az arcába fújta a szél, és türelmetlen
mozdulattal félresöpörte, miközben bámulta, ahogy a viharból
előtűnik egy fekete forgószél, amely feketébb volt, mint a
körülötte lévő éjszaka, gyorsabban mozgott, felszívva a
sötétséget, ahogy közeledett. Felállt, és közelebb ment oda,
ahol Liz magatehetetlenül feküdt, a szíve hevesen dobogott, a
szája kiszáradt a félelemtől.
Az éjféli szél az autók között fújt. Cyn felemelte a
fegyverét. És az árnyak elvonultak.
Juro jelent meg először, Raphael és a fegyver közé állt,
amelyet Cyn remegő fél kézzel tartott. Raphael felemelte a
kezét, és Juro félreállt.
– Lubimaya – mondta Raphael szomorúan. – Sajnálom,
hogy elkéstünk!
Cyn pislogott. A karjai az oldala mellé hullottak, a
fegyvereket, amelyeket eddig olyan hatékonyan használt,
hirtelen túl nehéz volt tartani. A feje lehorgadt, és elesett
volna, de Raphael elkapta, és a karjaiban ringatta, miközben a
vámpírjai hitetlenkedve bámulták, hogy egy emberi nő
mekkora kárt okozott.
 57. Fejezet

Cyn hallotta, ahogy a helikopter rotorjai kint leállnak,

miközben az ajtók becsukódtak, és elindult a lift. Raphael a
falnak támaszkodott, és némán figyelte a nőt. Nem sokat
mondott, mióta rátalált a lányra a vámpírpor halmok között a
sivatagban. Nem mintha sok lehetősége lett volna rá.
Visszahajtottak Tucsonba, egyenesen a repülőtérre mentek.
Raphael személyi orvosa ott várta őket, és amíg ő Lizt kezelte,
Cynnek volt ideje egy gyors zuhanyozásra és átöltözésre. A
ruhák Winonáé voltak, és nem illettek rá, de jobbak voltak,
mint amiket eddig viselt.
Egy gyors Santa Monicába tartó repülő- és egy helikopteres
út után, valamivel hajnal előtt érkeztek meg Malibuba, a
birtokra. Duncan és Juro velük repült a helikopteren, valamint
Dr. Saephan és Liz, de Raphael csapatának többi tagja ma a
repülőtéren fog napközben maradni. Nem volt elég idő arra,
hogy mindannyiukat biztonságban visszaszállítsák a malibui
birtokra. Raphael néhány emberi őre már úton volt, hogy
biztosítsák a magánhangárt, és vigyázzanak az alvó
vámpírokra.
A liftajtó kinyílt Raphael belső szentélyében, és Cyn
kisietett a kis fülkéből, miközben levetette kölcsönkért
kabátját. A szobában szétszórt gyertyák lángra gyúltak, ahogy
Raphael az akaratát gyakorolta, és a lány megugrott, nevetve a
saját idegességén.
Úgy tűnt, nem tud nyugton maradni, és ide-oda járkált, a
bőre túlságosan feszültnek tűnt, az idegei annyira zakatoltak,
hogy már szinte sikítani akart.
– Cyn – mondta Raphael.
A lány megállt, és rábámult. – Már várt ránk – mondta. –
Az autósiskolánál. Tudta, hogy ott leszünk.
 – Igen.
Az egyetlen szó tele volt információval, de a lány túl fáradt
volt ahhoz, hogy mindezt elemezze, és Raphael nem mondott
többet.
A nő folytatta a járkálást, Raphael pedig továbbra is
csendben figyelt.
– Hol van Liz? – kérdezte szétszórtan.
– Dr. Saephan gondoskodik róla. Az itteni létesítményei
meglehetősen modernek és jól felszereltek. Fel fog ébredni, és
semmire sem fog emlékezni.
Cyn megállt, hogy kemény pillantást vessen rá.
– Kitörlöd az emlékeit?
– Az emlékeit kitöröljük. Nem én személyesen, nem! Cyn,
fontos, életbevágóan fontos, hogy senki se tudja meg, hogy te
ölted meg Jabrilt! A többiek nem számítanak, de Jabril…
Odalépett a férfi elé.
– Az én emlékeimet is ki akarod törölni?
– Nem! – A férfi kissé sértődöttnek tűnt, hogy a nő
megkérdezte.
– És mi lesz Luciával? Ő tudni fogja, hogy történt valami;
nem hülye!
– Ezt rád bízom! – mondta a férfi mereven. – De Dr.
Saephan kiváló hírnévnek örvend a helyi közösségben, és nem
lesz oka kételkedni abban, amit mond neki. Tájékoztatták,
hogy te és Elizabeth jól vagytok, és meghívták, hogy később
látogassa meg. Ha kívánod, Duncan… beszélhet vele.
– Beszélhet vele – ismételte meg Cyn.
– Cyn! – Ez a megértését kérő kérése volt.
– Hagyd abba! – mondta a nő.
– Mit hagyjak abba?
– Ne nézz rám úgy, mintha arra várnál, hogy beüt a
mennykő!
 – Van még mennykő?
– Nincs! – Hosszú, fáradt lélegzetet vett, és a férfi karjaiba
sétált, végül hagyta, hogy Raphael a mellkasához húzza, ahol
hallgatta szívének lassú dobbanását.
– Széttépték – suttogta, miközben a szeme megtelt könnyel.
– Nem volt más, csak véres húsdarabok. Nem is lehetett
látni… – Nagyot nyelt. – Velem is ugyanezt tették volna. – A
férfi karjai szorosabbra fonódtak a lány körül, és ő hagyta,
hogy a karjai a férfi dereka köré fonódjanak. Hosszú,
selyemköntöst viselt, semmi mást. Nem emlékezett rá, hogy
átöltözött volna.
– Nincs rajtad ruha!
– Mindjárt hajnalodik, lubimaya! – Alig hagyták el a szavak
a férfi száját, amikor a lány meghallotta a körülöttük bezáruló
boltozat tömör hangját. Furcsán megnyugtató volt.
– Olyan fáradt vagyok – zihálta a lány.
Raphael megcsókolta a homlokát, és segített neki levetni a
maradék ruháit, majd szinte magával vitte a nagy ágyhoz, és
bedugta a takaró alá. A lány Raphael felé fordult, amikor a
férfi mellé csúszott. – Ölelj át!
– Örökké, Cynem!
 58. Fejezet

Cyn a Raphael íróasztala mögötti ablaknak támaszkodott, és

érezte, hogy az minden egyes partra gördülő hullámtól
megrezeg. Raphael előtte ült, és szenvtelenül figyelte, ahogy
Juro bekíséri Mirabelle-t a szobába. Duncan lépett be ezután,
egyik kezét Alexandra könyökén tartva, mintha egy elegáns
szalonba kísérné. Raphael felállt, és elég sokáig elidőzött,
hogy az egyik kezét végigsimítsa Cyn karján, mielőtt
megkerülte volna az íróasztalt, és szembefordult velük. Kissé
oldalra helyezkedett, hogy Cyn jól láthassa az arcát.
Mirabelle nem várta meg, hogy a vámpírlord megszólítsa.
Elszakadt Jurótól, és Raphael lábai elé vetette magát, arcát a
kezébe temetve, vállát néma könnyei rázták.
Raphael komoran nézte a lány leborult alakját, mielőtt
felemelte a fejét, hogy pillantása találkozzon Alexandra hűvös
tekintetével a szoba másik végéből. A lány dacosan felemelte
az állát, fekete szemei villogtak.
– Mirabelle – mondta Raphael.
– Uram – kiáltotta a lány, és úgy sírt, hogy alig tudott
megszólalni. – Soha nem árulnám el, Mester! Soha!
Raphael kötekedve csóválta a fejét. – Mondtam én, hogy
megtetted, gyermekem?
Mirabelle fel sem nézett alárendelt helyzetéből, válaszát az
arcától csak centikre lévő szőnyegnek címezte. – Hallottam az
őrök beszélgetését, uram! Tudom, hogy valaki, Jabrilt hívta.
De nem én voltam az! Esküszöm Önnek, uram! – Ekkor
valóban felnézett, kék szemei tele voltak fájdalommal. – Nem
árultam el, uram! Nem tettem volna!
Cyn Mirabelle arcát tanulmányozta. Látta rajta a
kétségbeesést, a veszteséget, de nem látott bűntudatot, nem félt
a lelepleződéstől. Nem Mirabelle volt az áruló, gondolta, és
tudta, hogy ez az igazság.
Raphael tekintete Alexandrára siklott, aki büszkén,
gőgösen, és fölöttébb magabiztosan állt.
– Nem figyelmeztettelek, Alexandra? – kérdezte. – Azt
hitted, hogy ezt meg tudom bocsátani?
– Fogalmam sincs…
– Csend! – Egyetlen szó volt, halkan és érzelmek nélkül
kimondva. De Raphael haragjának fizikai jelenléte volt a
szobában, úgy nehezedett a levegőre, mint egy kitörni készülő
vihar. – Elfelejted, Alexandra, hogy több vagyok, mint anyánk
fia! Én a Mestered vagyok! Nincsenek titkaid előttem!
Alexandra szemei tágra nyíltak a meglepetéstől, és az arcán
most először jelent meg a nyugtalan aggodalom.
– Megbabonázott téged ez az ember! – vicsorogta. – Én
csak meg akartalak menteni téged! Egy nap majd megérted, és
hálás leszel nekem!
Raphael némán, várakozva nézett rá.
Alexandra ideges mozdulattal megrántotta a kezét, mintha
el akarná hárítaná a haragját. – A húgod vagyok, Raphael! A
véred! Nem választhatsz egy embert, még ezt sem, a saját
véred helyett! Te szeretsz engem!
– Ötszáz évvel ezelőtt – mondta Raphael gyengéden –,
szerettem egy Sasha nevű gyermeket. – A hangja
megkeményedett. – Téged nem is ismerlek! – Intett, és Juro
odalépett Alexandrához, hatalmas mancsát a lány karja köré
zárta, mint egy bilincset.
Alexandra hasztalanul küzdött és próbált elhúzódni.
– Raphael! – kiáltotta. – Ezt nem teheted! Én vagyok a te…
Raphael egyszerűen csak ránézett. A könyörgése a szótag
közepén szakadt félbe, ahogy a lány igyekezett beszélni a férfi
kényszere ellen, és nem maradt más, mint a hitetlenkedő néma
zokogása, miközben Juro és a testvére kivitték maguk között.
Mirabelle még mindig a padlón térdelt, a szája tátva maradt
a döbbenettől, arckifejezése több mint kissé megilletődött a
megkönnyebbüléstől, amikor Alexandrát kikísérték a
szobából.
– Mirabelle! – A feje megfordult, amikor Raphael kimondta
a nevét, és félelmében összerezzent.
– Én soha nem… – kezdte újra.
– Tudom, gyermekem! Soha nem gyanakodtam rád. Most
menj! Elizabeth már kérdezősködött utánad.
Mirabelle feltápászkodott, és gyorsan meghajolt.
– Köszönöm, uram! – mondta buzgón. Tekintete gyorsan
Cynre siklott, majd elfordult, mielőtt kisietett a szobából.
Duncan követte őt, becsukva maga mögött az ajtót, és
magukra hagyta őket.
Cyn megkerülte az íróasztalt, és Raphaelhez lépett, aki
automatikusan kinyújtotta a kezét, hogy magához húzza. A
lány a férfi széles mellkasához bújt, és megkérdezte: – Mit
fogsz csinálni?
– A Tanács összehívott egy ülést, hogy foglalkozzunk Jabril
megüresedett területével – válaszolta Raphael fáradtan. –
Valószínűleg megnyitják bárki előtt, aki meg tudja tartani.
Jabril kegyencei közül senki sem elég erős ahhoz, hogy
jelentkezzen a jogért – legalábbis senki, aki akarja. És
különben is, sok fiatal agitál a nagyobb hatalomért a
területeken. Ez feloldja majd ezt a nyomást.
– Én nem ezt… – kezdte mondani, de a férfi tekintete
elárulta, hogy nem áll szándékában más választ adni. A lány
visszabámult rá, bizonytalanul, hogy mit gondoljon erről.
– Vámpír vagyok, Cyn – mondta a férfi, mintha ez mindent
megmagyarázna.
– Ez nem elég jó kifogás! – mondta neki. – Nem hagyom,
hogy elbújj a kifürkészhetetlen vámpír szarságod mögé! Tudni
akarom, mit fogsz csinálni Alexandrával!
Raphael kifejezéstelen fekete szemekkel nézett rá.
– Majdnem meghaltál!
 – Ezzel tisztában vagyok. És ha meghaltam volna ott kint a
sivatagban, a szellemem addig kísértett volna könyörtelenül,
amíg el nem pusztítasz minden egyes rohadékot, aki ezt tette!
– Lágy ajkai enyhe mosolyra görbültek. – De én nem haltam
meg, Raphael!
– Azt akarta, hogy meghalj! Vagy még rosszabb! Sokkal
rosszabb!
Cyn a homlokát ráncolta.
– Tényleg rólam van szó? Vagy ez rólad szól? Ő téged is
elárult azon az éjszakán. Jobban, mint engem. Ez csak valami
vámpíros baromság?
Raphael türelmetlenül felsóhajtott, és elhúzódott. Elsétált
volna tőle, de a nő a karjára tette a kezét, és a helyén tartotta.
– Ne öld meg őt, Raphael! Sosem bocsátanád meg
magadnak! Soha nem fogsz megbocsátani nekem!
A férfi szeme felvillanva nézett rá.
– Ez az a nő, akiért eget földet megmozgattál, minden
szeszélyét kielégítve, hány évszázadon át, Raphael?
Felbéreltél, hogy találjam meg őt, amikor az ellenségeid
elvették tőled, és bosszúból mindegyiket elpusztítottad. Ne
mondd, hogy nem szereted őt, még ha ez csak a gyermek iránti
szeretet is, aki valaha volt. A halála úgy fog lógni rajtad,
rajtunk, mint a rák, felemésztve mindent, amik vagyunk, és
minden alkalommal, amikor rám nézel, nem látsz mást, csak a
halálát! – Közelebb lépett hozzá, tenyerét a férfi mellkasára
helyezte. – Nem tudok így élni, Raphael! Nem fogok!
Túlságosan szeretlek!
A férfi elfordította a tekintetét, de mielőtt a tekintete
elhagyta volna az arcát, a lány rövid megkönnyebbülés
villanását látta az obszidiánszínű mélységben. Érezte, ahogy a
férfi felsóhajtott, érezte, ahogy az egész teste ellazul a keze
alatt.
– Jól van, lubimaya! Megkímélem őt. De tudni fogja, hogy
neked köszönheti az életét!
Cyn megvonta a vállát. – Remélem, megfullad tőle! Hidd
el, nem szeretem Alexandrát!
 Ekkor elmosolyodott, mintha megint olyasmit mondott
volna, amire számított, és ez tetszett neki. A testéhez húzta a
lányt, és erősen a karjai közé szorította.
– Arra gondoltam, hogy mostantól az ágyamhoz láncollak –
motyogta a lány hajába. – Elegem van abból, hogy arra
ébredek, hogy eltűntél!
A lány felhorkant. – Megpróbálhatod!
A férfi felkapta és a karjaiba vette.
– Tudok jobbat is, mint próbálkozni, lubimaya! Sokféle lánc
létezik.
– Perverz – jegyezte meg a lány. – Tegyél meg mindent,
amit tudsz, Lord Raphael!
– Veled, Cynem, mindig!
 Epilógus

– Buffalo? – ismételte Cyn hitetlenkedve.

– Tudom – értett egyet Sarah bűnbánóan. – De ez egy jó
egyetem, és az állás véglegesített. Ráadásul nem Kaliforniában
van, és tudod, hogy el akarok innen menni!
– Édesem, Buffalo olyan messze van Kaliforniától,
amennyire csak lehet, és még mindig az Egyesült Államokban
van. Ott igazi tél van, tudod. Nézd az időjárási csatornát.
Mindig mutatnak felvételeket Buffalóról, ahol az emberek
seggéig ér a hó.
Sarah felnevetett. – Olyan nyers vagy, Cyn!
– Hát, igen! Ez abból fakad, hogy zsaru vagyok.
– Szerintem ezt csak kifogásként használod!
Cyn elmosolyodott. – Lebuktam.
– Szóóóval – mondta Sarah, elnyújtva az első szótagot. –
Van valami, amit szeretnél megosztani velem?
Cyn ivott egy kortyot a martinijéből, és a pohár pereme
fölött tágra nyílt szemmel nézett Sarah-ra.
– Ugyan már, Cyn! Hadd lássam a követ!
Cyn felnevetett.
– Ó, erre a kis izére gondolsz? – Kinyújtotta a kezét, és
Sarah szemügyre vette a gyönyörű apróságot. Legalább öt
karát ült azon a karcsú ujjon, és ez csak a gyémánt volt a
közepén. Fogadott volna még néhány karátra a körülötte lévő
foglalatban.
– Ez gyönyörű, Cyn! De ezt te is tudod. Szóval, mikor lesz
az esküvő?
 – Esküvő? – gúnyolódott a barátnője. – Tudod, hogy mit
gondolok a házasságról! Különben is, a vámpírok nem
házasodnak, nekik ez a párzási dolog van, amit csinálnak.
– Párzás? Mint a gorillák?
Cyn felnevetett. – Nagyon hasonló, igen.
– Szóval ez azt jelenti, hogy vámpír leszel? Kezdjem el
takargatni a nyakamat, ha a közelemben vagy?
– Aligha! A vámpírok általában nem házasodnak össze más
vámpírokkal! Egyszer én is feltettem ugyanezt a kérdést. –
Elhallgatott, hogy egy újabb kortyot igyon az italából. –
Tudod, hogy a pletykák szerint a szex…
– Elképesztő – mondta Sarah szárazon.
– Nos, igen. Mindenesetre, a vérvétel számukra a szexhez
kötődik, szóval ha vámpírrá válok, akkor Raphaelnek máshová
kellene mennie a véréért, és mivel ez a szexhez kötődik…
– Ó!
– Igen! Ismersz engem! Nem vagyok jó az osztozkodásban!
Sarah felkuncogott. Igazság szerint Cyn a végletekig
nagylelkű volt, de ezt soha nem mondaná a barátja szemébe.
Talán csorbát ejtene a gondosan ápolt kemény lány imidzsén. –
De mi a helyzet a koroddal? Úgy értem, ő fiatal marad, te
pedig…
– Ez a szépsége a dolognak! Ő az én véremet veszi, én
pedig az övét. Nem sokat, de…
– Undorító! Te megiszod a vérét? – Sarah gyorsan
körülnézett, és lehalkította a hangját. – Pfúj, Cyn!
– Nem olyan rossz ez – dorgálta meg Cyn. – Különben is,
csak egy kicsit, és ez tart engem fiatalon és gyönyörűnek! –
Elvigyorodott, és konspiratívan előrehajolt. – És még jobbá
teszi a szexet!
Sarah kifújta a levegőt. – Oké. Túl sok információ!
Váltsunk témát! Még mindig megvan az ügynökséged?
– Nincs – mondta Cyn sajnálkozva. – Annak mennie kellett.
Nehéz titkos munkát végezni, ha állandóan egy testőr lóg
körülötted.
– Van testőröd?
– Igen. Vagy ez, vagy egy tetoválás a homlokomon. Én a
testőrt választottam. Ami azt illeti… – Sarah válla mögé
mutatott. – Látod azt a fickót ott a bárpultnál?
Sarah elfordult, hogy megnézze, és egy magas, izmos fekete
férfit talált, aki úgy tűnt, meglehetősen megszállottan az ő kis
sarkukra koncentrál. A szeme tágra nyílt, és visszafordult
Cynhez.
– Ez egy vámpír? – suttogta.
– Igen. Nehéz megmondani, mi? Hozzászokik az ember. És
ha már a vámpírokról beszélünk…
Hirtelen felfordulás támadt a zsúfolt bárban. A
beszélgetések suttogásai alábbhagytak, és az emberek kitértek,
utat engedve valakinek, aki az utcai ajtón lépett be. Két férfi
volt, egy szőke és egy sötét hajú, de mindenki figyelmét a
sötét hajú vonta magára. Magas és széles mellkasú, az arcát
csak szépnek lehetett nevezni, és olyan halálos kecsességgel
mozgott, amit a lány általában valami veszélyes és vad
dologhoz társított. Nők és férfiak egyaránt kiegyenesedtek ott,
ahol álltak vagy ültek, arcuk elragadtatottá vált, szemük
üveges volt, ahogy valamiképpen… a férfi irányába hajoltak.
Hallotta, ahogy Cyn vidáman felnevet, és a barátjára nézett.
– Mondd, hogy nem ő az! – mondta hitetlenkedve.
– Ez az én drágám – erősítette meg Cyn.
– Ó, ember – mondta Sarah csodálattal. – Hol tudnék én is
szerezni egy ilyet?
– Valószínűleg nem Buffalóban – jegyezte meg Cyn
szárazon. Még egy utolsó kortyot ivott a martinijéből, és
felállt. – Itt a fuvarom, drágám. Sok szerencsét a munkához.
Remélem, tudják, milyen szerencsések, hogy ott vagy nekik.
– Mindenképpen megmondom nekik – mondta Sarah.
Kinyújtotta a kezét, és ölelést váltottak.
– Küldd el az új címedet, ha megvan!
 – Úgy lesz! És sok szerencsét a… tudod. Mindenhez.
Nagyon örülök neked, Cyn!
– Tudom! – Megcsókolta Sarah arcát, és azt suttogta: – A
tiéd is el fog jönni. Csak várj!
Sarah figyelte, ahogy Cynthia odasétál vámpír szerelméhez.
A férfi karja átkarolta a derekát, amint odaért hozzá, és olyan
gyengéd csókot váltottak, hogy Sarah szemébe könnyek
szöktek. Megrázta a fejét. – Igen – motyogta magában. – De
vajon tudni fogja, hogy Buffalóban kell keresnie engem?

Folytatódik…
 D.B. Reynolds
Vámpírok Amerikában 3

Rajmund

Rajongói fordítás

Fordította: Szilvi
Lektorálta: Xavier
 RAJMUND GREGOR egy vámpír… és New York City
vitathatatlan ura. Senki más előtt nem hajlandó fejet hajtani,
csak atyjának, Krystofnak, aki az USA egész északkeleti
részének vámpírlordja. A New York-i Buffalóban élő Krystof
egy idős vámpír – úgy tűnik, túl öreg, mert lassan kezdi
elveszíteni az eszét. Rajmund, akit atyja visszahívott Buffalóba,
úgy találja, hogy ura már nincs a helyzet magaslatán, és
rohamosan gyengül. Tudja, hogy a terület összeroppan, ha
nem történik valami, és Krystof gyermekei közül ő az egyetlen,
aki elég erős ahhoz, hogy magához ragadja a hatalmat.
Mindemellett gondot okoz néhány eltűnt nő esete, és egy kóbor
vámpír is, aki szemlátomást gyilkosságra készül.

SARAH STRATTON-nek van egy titka, amit soha nem

mondhatott el senkinek – vagy legalábbis azoknak, akik most
ismerik, még a barátnőjének, Cynnek sem. Ez a titok
tönkreteheti gondosan felépített életét, de lehet, hogy mégis
kénytelen lesz megosztani egy vámpírral, ha valóban meg
akarja menteni az eltűnt nők életét.
 PROLÓGUS

Buffalo, New York

Teljesen sötét volt. Az ujjait a szeméhez érintette, hogy

meggyőződjön róla, nyitva vannak-e. Nyitva voltak. De a
szobában olyan koromsötét volt, hogy még a kibaszott kezét
sem látta az arca előtt. Az anyja biztos megint lehúzta a hülye
redőnyöket a függönyök mögött, hogy spóroljon az energiával.
Regina is az energiatakarékosság híve volt, de mégsem volt
egy átkozott denevér. Bosszús nyögéssel felült, az ágya
melletti kis lámpáért nyúlt, és majdnem pofára esett, amikor
nem találta ott. Elkomorult, és vakon tapogatózott mindkét
kezével, végül valami szilárd dologba ütközött. Egy kis asztali
lámpa, de nem az övé. A nyugtalanság első rezdülései
kavarogtak a mellkasában, amikor a keze végigtapogatta az
ismeretlen talapzatot, egészen a régimódi nyomógombos
kapcsolóig. A hüvelykujja nyomására halvány, sárga fény
gyúlt.
A lány körbenézett, és hirtelen teljesen felébredt. Ez nem az
ő szobája volt. A furcsa lámpának figyelmeztetnie kellett
volna, de valahogy mégis arra számított, hogy a megszokott
hálószobáját fogja látni, a régies bútorokkal, amelyeket Lena
nagymamájától örökölt, és a giccses poszterekkel, amelyeket
két évvel ezelőtt, a huszonegyedik születésnapjára kapott
pénzéből vett, amelyeket olyan kifinomultnak gondolt, de
amikről kiderült, hogy csak furcsák. De ez nem az ő szobája
volt; még csak nem is az ő háza. Akkor hol a fenében volt?
Pislogott, elnyomva a félelmét, dühösen gondolkodott.
Elment szórakozni a barátaival. Rendben, oké. Katie
lánybúcsújára. De azután… Valószínűleg túl sokat ivott.
Minden jel arra utalt – a rossz gyomor, a lüktető fej… Istenem,
talán az egyik barátnője hazacipelte magával? Ennyire ki volt
ütve? Bűntudat hulláma söpört végig rajta, felváltotta a
félelmet, és lelkifurdalás szorította össze a mellkasát. Szinte
hallotta, az anyja kioktató hangját: „Ha nem tudsz vezetni, fogj
egy taxit, vagy menj inkább haza valamelyik lánnyal! Csak
mindenképpen hívj fel, Regina, hogy ne aggódjak!”. A lány
magához szorította a durva takarót a hirtelen jött hideg ellen,
és átvetette a lábát az ágy szélén. A lába hideg, nedves
padlóhoz ért, és összevonta a szemöldökét az érzéstől.
Betonpadló? Felnézett. Ablakok sem voltak. Ez egy pince?
Nem emlékezett rá, hogy bármelyik barátjának is lett volna
vendégszobája a…
Minden eszébe jutott – a fények a sötét utcán, a járdán
csillogó jég. Majdnem elesett. Nem, el is esett. Elpirult a
szégyentől, és eszébe jutott, hogy egy erős kéz kapta el a
karját, és megakadályozta, hogy a földre essen. Felpillantott,
köszönetet akart mondani a megmentőjének, de aztán…
Összerezzent, amikor egy zaj törte meg a csendet, valami
hangos és nehéz, egy falnak csapódó ajtó. Megdermedve
hallgatózott, lépésekre számított. Ehelyett halk, női zokogást
hallott valahol a közelben. Felállt, és óvatos léptekkel az ajtó
felé indult, amely a halvány fényben alig volt több, mint egy
körvonal.
– Helló! – suttogta, és azon tűnődött, vajon a másik hallja-e
őt. Az ajtó kilincséért nyúlt. – Helló? – mondta újra, ezúttal
hangosabban.
Nehéz léptek dobbantak a folyosón, és a lány visszarántotta
ökölbe szorult kezét. A szívverése hirtelen felgyorsult,
lélegzete gyors és felszínes lett, és szédülni kezdett, miközben
igyekezett hallgatózni. Egy kulcs zörgött, és a láthatatlan nő
sírni kezdett, most már hangosabban, könyörögve. Regina
visszabotorkált az ágyra, felhúzta és átkarolta a lábát, próbált
kicsire összehúzódni, láthatatlanná válni.
A nő sikoltozni kezdett…
 Első fejezet

Sarah Stratton szeme kinyílt, sikoly töltötte meg a torkát,

fojtogatva, ahogy küzdött ellene, miközben a keze az ágya
melletti kapcsolóra csapott. Fény árasztotta el a szobát, és
felült, minden ismerős részletet alaposan megnézve.
Levegő után kapkodott, mélyen beszívva a levegőt, ami
inkább zokogás volt, mint az álmában.
– Hagyd abba! – mondta magának. Álom volt, rémálom,
semmi több. A sötétség, a rémület – ezek nem voltak
valóságosak. Ezúttal nem. Forró könnyek árasztották el a
szemét, és dühösen letörölte őket. Kikászálódott az ágyból, és
a szekrényéhez botorkált. Semmi értelme nem volt
megpróbálni visszaaludni, úgyis hamarosan fel kell kelnie. Két
órát kell megtartania, és dolgozatokat kell javítania. Akár
korábban is nekiláthat a napnak. Beiktathatna egy reggeli
kocogást, talán megihatna egy igazi kávét a helyi
Starbuck’sban, ahelyett, hogy aludna még egy órát. Nem azért,
mert félt az álomtól, attól tartott, hogy visszatér a félelem, a
tehetetlenség…
– Hagyd abba, Sarah! – ismételte meg.
Gyors, éles mozdulatokkal magára húzta téli futóruháját –
meleg leggingset, melegítőfelsőt a magától értetődő
sportmelltartó fölé. Már majdnem tavasz volt, de a saját bőrén
tapasztalta meg, hogy a hideg idő kitart itt Buffalóban,
különösen reggelente. Hosszú, szőke haját szoros lófarokba
fogta, mielőtt lehajolt volna, hogy megkösse a cipőjét. A
földszinten előkapta meleg széldzsekijét a szekrényből, zsebre
tette a mobiltelefonját és tíz dollárt, majd a kulcsait, miután
biztonságosan bezárta maga mögött a bejárati ajtót.
Egy pillanatra megállt, hogy alkalmazkodjon a fagyos
levegőhöz, és észrevette a csúszós foltokat az utcára vezető
rövid járdán. A lány az álmában – Regina, ahogy nevezte
magát – egy ehhez hasonló járdán esett el. Sarah hajthatatlanul
megrázta a fejét, visszautasítva az emléket. Álom, emlékeztette
magát. Néhány bemelegítő mozgássort tett, nekitámaszkodva
az öreg fakorlátnak, kinyújtotta a combizmait. A
háziasszonyával közös verandájuk oldalán még égett a villany,
de még ennek a szorgalmas hölgynek is túl korán volt. De nem
túl korán Sarah-nak.
Gyorsan lekocogott a lépcsőkön, oldalra lépett, és átfutott
az elszáradt füvön, hogy kikerülje a csúszós járdát. Az utcán
felvette a szokásos tempóját, a lába egyenletesen mozgott,
állandó ritmusban vette a levegőt, a teste a jeges reggel
ellenére is meleg volt. És végül megengedte magának, hogy
elgondolkodjon az álmon, és azon, hogy mit jelenthet.
Évek óta nem látott ilyen rettenetes rémálmot, olyat, amiből
sikoltozva ébredt, ami visszahozta a hideget és a nedvességet,
a kétségbeesést… a párás lehelet fuvallatát a csupasz arcán, a
kéz melegét, ahogy megérintette…
Sarah megállt az üres utca közepén, nehezen lélegzett, szíve
hevesen kalapált. Lehajolt, kezét a térdére tette, minden egyes
lélegzetvétellel kapkodott a levegő után.
– Hé, jól van? – A férfi hangjára megrándult, és majdnem
felbukott, ahogy tágra nyílt szemmel elhátrált. A férfi
kinyújtott tenyérrel felemelte a kezét, és ő is elhátrált egy
lépést.
– Bocsánat! Csak azt hittem…
Sarah mosolyt erőltetett az arcára, próbált normálisnak
látszani, de a férfi arcán látta, hogy nem igazán sikerült neki.
– Nem, én sajnálom! – mondta, és küzdött, hogy
kiegyenlítse a légzését. – Nem hallottam, ahogy jött! Igen, jól
vagyok. Rossz éjszakám volt!
A másik kocogó bólintott, láthatóan nem hitt neki, de alig
várta, hogy elmeneküljön az őrült nőtől. – Ha biztos benne…
– Igen. Igen! – A nő intett a férfinak. – Azért köszönöm,
hogy megállt! Nagyra értékelem! – Lassan sétálni kezdett,
csípőre tett kézzel, és átkozta a saját hülyeségét. Fel sem
nézett, amikor a segítőkész férfi elkocogott mellette, nem
akarta látni az aggodalmat, vagy a kíváncsiságot az arcán.
Az álmok, az átkozott, ostoba álmok. Miért tértek vissza?
És miért most?
 Második fejezet

Az irodájában túl meleg volt. Mivel Kaliforniából jött,

Sarah-t mindig meglepte, hogy a keleti parton élő emberek
ilyen melegen tartják a szobáikat. Álmos lett tőle, ami csak
eszébe juttatta, hogy ma reggel egy órával korábban kelt, és
hogy miért. Határozottan az egyetemi íróasztala fölé görnyedt,
és próbálta ott tartani a tekintetét olvasás közben azon a
valamin, amit manapság az elsőévesek főiskolai esszének
neveztek. A háttérben halk zene szólt, egy retro állomás,
amely a hatvanas és hetvenes évekből játszott dallamokat, egy
másik generáció dalait, amelyek valahogy mégis megérintették
a lelkét. De még a Motown édes ritmusai sem tudták enyhíteni
az undorát az esszékkel szemben, amelyeket olvasott.
Egyáltalán, mit tanítottak ezeknek a gyerekeknek a
középiskolában? A felük abszolút nem tudott helyesen írni, a
másik felüknek pedig a szókincse nem haladta meg egy
tizenhárom évesét. Igaz, a legtöbbjük csak azért járt a
világtörténelem órájára, mert muszáj volt, de…
Megcsörrent a telefon. Már felvette az asztali telefonja
kagylóját, mire az agya feldolgozta a tényt, hogy a mobilja
csörgött. Undorodó sóhajjal leejtette a vezetékes
telefonkagylót, és előhalászta a mobilját a kabátzsebéből, amit
az egyik közeli irattartó szekrényre hajított.
Megnézve a hívásazonosítót, elmosolyodott, és felcsapta.
– Szia, Cyn!
– Gondolkoztál már azon, hogy mit csináltak az emberek a
hívásazonosító előtt? – kérdezte Cyn.
– Felvették a telefont, és reménykedtek a legjobbakban,
gondolom. Miért?
Cyn elégedetlen hangot adott ki. – Hogy van Buffalo?
– Hmmm. Jól, azt hiszem. De mindenhol ez a fehér anyag
van! Nem tudom pontosan mi az, de hideg és csúszós!
 – Érdekesen hangzik. Leszámítva a hideg és csúszós részt.
– Igen, nos, nem igazán. Szóval, nem mintha panaszkodnék
– mert dolgozatokat osztályozok, és minden ürügyet elfogadok
a szünetre –, de te miért vagy ébren? Süt a nap, legalábbis ott,
ahol te vagy. Nem kéne inkább összebújnod azzal a gyönyörű
vámpírral, akivel bűnben élsz?
Cyn elutasító sóhajt hallatott.
– Ne légy már ilyen begyöpesedett, Sarah! Túl fiatal vagy
még ehhez! Különben is, már megcsináltuk ezt az egész
vércsere-dolgot… többször is tulajdonképpen. Párosodtunk, és
ez a házasság vámpír megfelelője. Ha már Rómában vagy…
– Oké, pfúj, a vér dologra! Még mindig nem értem, hogy…
– A vérrel kapcsolatos dolog fontos, Sarah! Különösen egy
olyan szupervámpírnak, mint Raphael. Ez jelzi, hogy a párja
vagyok, ami egyfajta védelmet jelent. És összeköt minket…
Nem tudom, hogy meg tudom-e magyarázni. De fontos!
– Rendben, hiszek neked! Most témát váltok. Kérlek,
mondd, hogy nincs nyolcvan fok Malibuban!
– Nincsen. Esik az eső, ami azt jelenti, hogy a
bennszülöttek meg vannak győződve arról, hogy közeleg a
vég, és rituális autós ütközésekkel próbálják megbékíteni a
dühös isteneket.
– Jól emlékszem rá. Akkor miért vagy ébren? Alig múlt dél
a te oldaladon!
– Részvényesi gyűlés. Utána apámmal és nagyanyámmal
reggeliztem. Néha azt hiszem, hogy fel sem ismernénk
egymást, ha nem lenne a családi hasonlóság!
Sarah a saját családjára gondolt, és udvarias nevetést
erőltetett ki magából. Cyn persze nem dőlt be neki.
– Minden rendben, Sarah?
– Persze, miért?
– Ó, ember, ez gyenge volt! Mi folyik ott?
– Nem, tényleg! Jól vagyok! Valószínűleg csak ez az
istenverte időjárás!
 – Te voltál az, aki messzire akart költözni a napsütötte
Kaliforniából!
– Igen. – Sarah mélyet sóhajtott, és újra azt mondta,
halkabban: – Igen.
– Oké, ennyi volt! Ki kell téged ráncigálnunk abból a
kisvárosból! Azt hiszem, egy vakáció mindenképpen időszerű!
– Nem lehet, Cyn! Még ha lenne is rá pénzem, ami nincs…
– Nekem van…
– …nem tudok szabadságot kivenni. Két tantárgyat is
tanítok, és bizottsági munkával is leterheltek. Én vagyok az új
ember, nem vagyok nyugdíjas, és nő vagyok, ami azt jelenti,
hogy én kapom az összes szar megbízást, mert tudják, hogy
nem utasíthatom vissza.
– Egy hétvége – erősködött Cyn. – Az egyetem nem fog
összeomlani, ha kiveszel egy hétvégét! Ugyan már! Valami
közeli helyre. Mi van ahhoz a helyhez közel? A Niagara-
vízesés? A pokolba is, dehogy! – válaszolta magának. – Tele
van turistákkal és azzal a sok vízzel, ami mostanra
valószínűleg már jéggé fagyott. Várj, hol jár az eszem?
Manhattan! Egy órányi repülőútra van, és istenem, Sarah, a
boltok!
– Cyn, én nem tudok! Különben is, biztosan nem találunk
szállodai…
– Kinek van szüksége szállodára? Apámnak van ott egy
városi háza, vagy lakása, vagy valami ilyesmi. Az mindig üres
az évnek ebben az időszakában. Utálja a hideget!
– Oké, rendben! Egy hétvége, Cyn! Ennyi!
– Micsoda zsémbelődés! Ez történik, ha professzor leszel?
Ugye nem tweedet viselsz?
Sarah végre felnevetett. Ezúttal igazi nevetéssel, nem az az
erőltetett, udvarias nevetés, ami az előbb volt. – Nem, nincs
tweed! Attól a cucctól viszketek! Majd kitalálom, melyik
légitársaságot hívjam fel, és…
– Nem, majd én elintézek mindent! Nem bízom benned!
Van valamelyik hétvége, ami különösen jó neked?
 – Nem, nagyjából mindegyik egyforma – vallotta be Sarah,
és elgondolkodott sivár életén.
– Hát, Jézusom, Sarah! Nem csoda, hogy szabadságra van
szükséged! Jól van. Hadd beszéljek Raphaellel, aztán
visszahívlak. Ez jó móka lesz!
– Ha te mondod!
– Dolgozz a hozzáállásodon, kislány! Majd visszahívlak!
Sarah elhúzta a fülétől a telefont, és hirtelen leeresztettnek
érezte magát, amikor Cyn megszakította a kapcsolatot.
Mesélhetett volna Cynnek ezekről az álmokról. Cyn
megértette volna, megpróbált volna segíteni. Elvégre egy
vámpírral él együtt, az isten szerelmére. Mit számít egy kis
telepatikus álmodás ahhoz képest, hogy a szeretője minden
éjjel a vérét szívja? De Sarah soha nem mondta el senkinek.
Azóta nem, mióta kijutott onnan.
Talán Cynnek igaza volt. Nagy stressznek volt kitéve az új
munkahellyel és az ország másik végébe költözéssel, egy
olyan városba, ahol még sosem járt, kivéve az állásinterjút. És
Buffalo annyira különbözött L.A.-től vagy akár Berkeley-től,
különösen Berkeley-től.
Addig meredt a mobiltelefonja képernyőjére, amíg az el
nem sötétült, aztán a zsebébe csúsztatta, és visszatért a
dolgozatokhoz. Mostanában már recept nélkül is lehetett kapni
tablettákat, altatókat, amelyek ugyanolyan jól, vagy még
jobban is hatottak, mint egyes vényköteles gyógyszerek. Talán
hazafelé menet megáll a drogériában. Elég baj, hogy Cynthia
úgy fog megjelenni, mint egy modell a kifutóról; nem
szükséges, hogy Sarah úgy nézzen ki, mint öt havi rossz idő.
Még akkor sem, ha Buffalóban élt.
 Harmadik fejezet

Malibu, Kalifornia

Raphael a teljes alakos tükör előtt állt, és automatikusan a

gallérja alá csúsztatta a piros selyemnyakkendőt, miközben
figyelte, ahogy Cynthia szórakozottan járkál a háta mögött a
szobában. Az ő Cynje általában közvetlen nő volt, de voltak
pillanatok… Általában, amikor akart valamit, amiről tudta,
hogy a férfi ellenállna. Elmosolyodott, és találkozott a
tükörben a pillantásuk, amikor a nő mögé lépett.
– Majd én! – mondta, és elébe siklott, megfogta a
nyakkendőt, és végigfuttatta rajta elegáns ujjait.
A férfi készségesen átengedte, mindig örült, amikor a nő
kiszolgálta, ami nem volt túl gyakori. Cyn vadul hűséges volt.
Ölni is képes lett volna, és már ölt is, hogy megvédje őt és az
övéit. De nem volt hajlandó arra, amit az ő idejében női
munkáknak tartottak. Majdnem hangosan felnevetett a
gondolatra.
A lány elkapta a mosolya szélét, és komoran ránézett.
– Mire gondolsz, vámpír?
– Csak arra, hogy mennyire élvezem, ha megigazítod a
nyakkendőmet.
A lány kételkedve hunyorgott.
– Uh huh! – Befejezte a selyem csomózását, és felnyúlt,
hogy megigazítsa a gallérját. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy
a férfi nyaka mögé érjen, ő pedig a csípőjére tette a kezét,
stabilizálta és közelebb húzta, élvezve, ahogy a nő telt mellei a
mellkasához nyomódnak. Cyn a férfi arcához emelte az arcát,
és Raphael nekilátott a nő finom szájának hosszú és lassú
felfedezéséhez, miközben érezte a lány leheletének melegét az
arcán.
A teste ugyanúgy reagált rá, mint mindig, a farka vágytelin
mozdult, ugyanolyan éhesen vágyott a nő ízére, mintha nem is
szeretkeztek volna alig egy órája. Kezét a lány csípőjéről a
fenekének határozott ívére csúsztatta, közel húzta magához, és
hagyta, hogy megérezze az izgalmát.
– Szexszel akarsz lekenyerezni, Cynem?
– Nincs szükségem arra, hogy lekenyerezzelek! – mormolta
a férfi szájára. – Már az enyém vagy!
A férfi elmosolyodott. – Ez igaz, lubimaya. Miért nem
kérdezed meg, bármi is legyen az?
A nő megmerevedett a férfi karjaiban, és Raphael mosolya
egyre szélesebb lett.
– Bármi is az? – követelte a lány.
Raphael hangosan felnevetett, és a nő annyira
hátrahúzódott, hogy behúzzon a férfi mellkasára, azonnal meg
is simítva a helyet, mintha attól félt volna, hogy fájdalmat
okozott neki. – Átkozott vámpír!
– Á, de én a tiéd vagyok, nem igaz?
A nő mindkét karját a férfi nyaka köré fonta.
– Gondolkodtam – vallotta be lassan. A férfi önelégült
mosollyal nézett rá, mire Cyn fintorogva nézett fel rá. – A
hétvégén New Yorkba akarok menni!
A férfi a homlokát ráncolta. – Ott havazik.
– De az Manhattan – vásárlás, klubok, múzeumok. Mit
számít egy kis hó?
A férfi felvonta az egyik szemöldökét, mire a lány
ingerülten csettintett a nyelvével. – Jól van! Emlékszel a
barátnőmre, Sarah-ra?
Nem sok barátnőjével találkozott, de a név… – Aki a
bárban volt? – kérdezte gyanakodva.
– Pontosan az. Valami – vagy valaki – nyugtalanítja őt.
Tudni akarom, hogy mi! Buffalóban van – mondta Cyn egy
rosszalló fintorral. – Mintha ez nem lenne elég lehangoló, de
nem hiszem, hogy ez az oka. Vagy legalábbis nem csak ez.
Manhattanben találkozom vele a hétvégén.
– Tényleg? – A nő dühösen nézett Raphaelre, mire a férfi
hozzátette: – Nem hagyhatom, hogy egyedül menj
Manhattanbe, Cynem!
A lány pillantása érdeklődővé változott. – Az apámnak van
ott egy lakása. Biztos vagyok benne…
– Nekem is van egy helyem – csitította finoman. – Sokkal
megfelelőbb szállással, mint az apádé. De nekem, vagy a
társamnak nem egyszerű dolog más területére utazni. – Nagy
levegőt vett, miközben elgondolkodott Cyn kérésén, és azon,
hogy ez a saját célját is szolgálhatja. – Egy hétvége, lubimaya,
nem több!
A nő elvigyorodott, és ismét lábujjhegyre állt, hogy
keményen szájon csókolja a férfit. – Szeretlek – suttogta.
– Tudom! – mondta a férfi önelégülten.
Újra megütötte a mellkasát. – Mondd ki!
– Te vagy a szívem, a lelkem, az életem!
Szép zöld szemei megteltek könnyel, és köhécselni kezdett,
hogy elfedje az érzelmeit. – Beszéljek Duncannel?
– Majd én megteszem! Egyeztetnie kell Krystoffal és
Rajmunddal, aki a várost irányítja helyette.
Megcsörrent a telefonja, és megfordult, hogy felvegye az
asztalról.
– Duncan – mondta, és felvette. – Néhány pillanat,
köszönöm. – Letette a kagylót. – Vannak terveid estére?
– Később edzek Elkével, és talán Mirabelle-lel is, aztán
utána kell néznem ennek-annak az interneten, és el kell
küldenem néhány jelentést. Semmi komoly.
– Akkor majd Duncan egyeztet veled.
Cyn megragadta a férfit, amikor az elfordult volna, ujjait a
rövid hajába fúrta, és lehúzta a fejét egy mély, hosszan tartó
csókra.
 – Inkább maradhatnánk itthon, és egész éjjel vad
majomszexelhetnénk! Hideg van odafent és esik az eső.
A férfi az órájára pillantott. – Három óra, Cynem, és utána
megengedem, hogy reggelig szexszel kényeztess!
A lány gonosz pillantást vetett rá. – Megegyeztünk!
A férfi kivette a zakóját a szekrényből, felöltötte, és
mozdulatlanul állt, amíg a nő megigazgatta a nyakkendőjét és
a hajtókáját.
– Tudod, tényleg szeretlek! – mondta Cyn.
– Én is téged, lubimaya!

***

Raphael a tárgyalóasztalnál ült, és figyelte, ahogy Duncan

kivezeti az utolsó emberi vendégüket is a teremből. Érezte,
ahogy a hullámverés nekicsapódik az alatta lévő sziklának, és
megrezegteti a padlót a lába alatt. Ez volt az egyik oka annak,
hogy ezt a helyet választotta otthona felépítéséhez. Szerette az
óceánt, az ősi energiát, az illatát és érzetét, a hold ezüstös
csillogását a fekete vízen.
– Uram! – Duncan becsukta az ajtót, és átment a szobán,
majd helyet foglalt a Raphaeltől jobbra lévő széken. – Jól
ment, azt hiszem!
– Igen, Duncan. Bármennyire is nem szeretek emberekkel
foglalkozni, ez a befektetés ígéretes. – Hátratolta a székét, és
keresztbe tette a lábát a térdén. – Mondd csak, Rajmund még
mindig találkozót kér?
Duncan kimutatta értetlenségét a témaváltás miatt.
– Igen, uram!
– Cynthia Manhattanbe akar látogatni.
Duncan a homlokát ráncolta.
– Nagyon hideg van ott az évnek ebben a szakában.
Raphael a hadnagya szemébe nézett, és elmosolyodott.
 – Ez volt az én reakcióm is. Sajnos Cyn meg van győződve
róla, hogy a barátnőjének, Sarah-nak szüksége van… egy
barátra, hogy úgy mondjam.
– Értem!
– Intézd el az előkészületeket, kérlek, Duncan! Egyeztesd
Cynnel az időpontot, és mindenhez a mi embereinket vedd
igénybe, beleértve Sarah utazását is! Ő Cyn barátnője, nem az
enyém. Nagyon keveset tudok róla.
– Értem, uram! Mi lesz Krystoffal?
– Majd én felveszem a kapcsolatot Krystoffal, de
mindketten tudjuk, ki Manhattan igazi ura!
– Akkor hívjam fel Rajmundot?
Raphael bólintott. – Tudod, mit akarunk, Duncan!
– Uram! – Duncan enyhén meghajolt, és elhagyta a szobát.
Raphael lassan felállt, kinyújtózkodva teljes magasságába.
Nem tervezte ilyen hamar meglátogatni New Yorkot, de talán
így lesz a legjobb. Krystof egyre jobban hanyatlott. Ez
nyilvánvaló volt. És az öregedő lord gyermekei között csak
egyetlen vámpír volt, akinek elég ereje volt ahhoz, hogy
elfoglalja és megtartsa a területet. Ideje volt új rendet
teremteni Észak-Amerika Vámpírtanácsában, és mi lehetne
egy jobb kezdet, mint a két part közötti szövetség?
 Negyedik fejezet

New York, New York-Manhattan

Sarah egy nagy, fekete terepjáróban ült, és a sötétített

ablakokon keresztül nézve a várost, úgy érezte magát, mint
egy kis szereplő valami filmben, ahol a titkosszolgálat sürgeti
az elnököt egy sötét, külföldi fővárosban. Egyfolytában arra
várt, hogy rosszfiúk ugranak eléjük fegyverrel a kezükben.
Bár, ha jobban belegondolt, biztos volt benne, hogy a
Titkosszolgálat is tanulhatott volna egyet s mást ezektől a
vámpír fickóktól.
Három terepjáró volt, ők a másodikban, egy elöl és egy
hátul, teletömve nagydarab, tréfát nem ismerő vámpírokkal. A
középső járműben ült Cynnel és Raphaellel, valamint Raphael
hadnagyával, Duncannel. Az első ülésen két biztonsági ember
ült, köztük a hegyméretű, akit Cyn Jurónak hívott.
Nyilvánvalóan ő volt az egész főnöke. Az összes vámpír
biztonsági ember ezeket a gyönyörű, szénfekete gyapjúból
készült öltözékeket viselte, amelyek egyesek puszta fizikai
méreteit tekintve, bizonyára egyedi készítésűek voltak. És ez
mennyire volt furcsa? A legújabb vámpír biztonságiőr
öltözék… szénfekete gyapjú. Még a közöttük lévő egyetlen nő
is azt viselt… és úgy nézett ki, mint aki képes lenne kettétörni
Sarah-t, ami valószínűleg sikerülne is neki. Duncan ugyanezt
viselte, bár más inggel és nyakkendővel. És persze Raphael
öltözéke valószínűleg többe került, mint Sarah háromhavi
tanársegédi fizetése.
Szemügyre vette a vámpírlordot, aki a középső ülésen ült
előtte, egyik karjával átkarolva Cynt, egymáshoz hajtva a
fejüket, miközben oda-vissza mormogtak. Be kellett ismernie,
hogy a férfi megfélemlítette. Túlvilágian jóképű volt, egy
életre kelt szobrászati remekmű. És bár ritkán szólalt meg –
legalábbis a lány nem hallotta –, amikor belépett egy szobába,
azonnal a figyelem középpontjába került. Olyan volt, mint egy
hatalmas nap, amelynek gravitációja minden mást – bolygókat,
csillagokat, elhaladó meteorokat – a pályájára vonzott, pusztán
a létezésével. Kivéve Cynt. Cyn sosem volt az a fajta, aki a
fényét a persely alá rejtette, de amikor ő és Raphael együtt
voltak, mindketten egy kicsit fényesebben égtek.
Ami pedig Sarah-t illeti, biztos volt benne, hogy Raphael
észre sem vette volna őt, ha nincs Cyn. Nem azért, mert
udvariatlan volt, vagy ilyesmi, hanem mert őszintén szólva a
lány nem került a radarjára. Ami neki nem is volt ellenére,
mert végső soron a férfi egy ijesztő fickó volt.
A sofőr hirtelen káromkodni kezdett, és a fékre taposott,
amikor az előttük lévő terepjáró ugyanezt tette. Sarah a
biztonsági övének szíjába kapaszkodott. Ő volt az egyetlen,
aki használt ilyet. A vámpíroknak valószínűleg nem volt
szükségük rá, és ami azt illeti, Cynnek sem, amiatt, hogy
Raphael soha nem vette le róla a kezét. A terepjárók ismét
elindultak, átszáguldottak Manhattanen, büntetlenül áthajtva a
jelzőlámpákon. Feltételezte, hogy egy olyan városban, ahol
ennyi méltóság van, az emberek hozzászoktak az ilyen
autókonvojokhoz. Rengetegen dudáltak, de hát mikor nem
dudáltak New Yorkban? Valószínűleg ezért hívták a várost
soha nem alvó városnak, ki tudna aludni ennyi zaj mellett?
A mellette ülő Duncanre pillantott. A vámpírok közül ő tűnt
a legemberibbnek, de Cyn biztosította róla, hogy Duncan
majdnem olyan erős, mint maga Raphael. A férfi elkapta a
lány pillantását, és szórakozottan elmosolyodott, éppen akkor,
amikor mindhárom terepjáró befordult a Chopin’s mögötti
sikátorba. Manhattan legdrágább és legtrendibb klubja
vámpírok tulajdonában volt. Ki gondolta volna? Bár ez
valójában eléggé helyénvalónak tűnt, tekintve az elit klub
szokásos vendégkörét, amely olyan emberekből állt, akik
semmi másról nem voltak híresek, csak arról, hogy véletlenül
rengeteg pénzzel születtek, amit magukra költhettek.
Ellentétben azonban ezekkel a csillogó emberekkel, akik a
paparazzók szeme láttára érkeztek a főbejárathoz – ami a
Chopin’sbe járás lényege volt –, Raphael és a csoportja a
háztömböt megkerülve egy nyilvánvalóan nagyon privát
bejárathoz érkezett.
Ez a bejárat egy sikátorban volt, de aligha egy tipikus
sikátori bejárat. Valami plüssből és csillogó anyagból készült,
sötétarany színű napellenző húzódott egyetlen ajtó fölött, alatta
sötétkék futószőnyeggel. És a többi épület vakító
mozgásérzékelős fényei helyett, amelyek mellett elhaladtak,
egy visszafogott, lágy ragyogás emelte ki a napellenző aranyát,
és szórta szét a sötét sikátorban.
A terepjárók megálltak, Raphael járműve állt meg a
legközelebb a bejárathoz. A biztonsági személyzet szállt ki
először, kiözönlött a két kísérőautóból. A vámpírok közül
többen mindkét irányba elrohantak, nyilván azért, hogy
megbizonyosodjanak arról, hogy senki sem ólálkodik a
közelben, míg a többiek félkörben foglaltak helyet a terepjáró
körül. Az első ülésen Juro nem mozdult, azon kívül, hogy
néhányszor a szájához emelte a csuklóját. Egy rádiós mikrofon
volt rajta, és Sarah észrevette, hogy fülhallgatót is visel,
megint csak úgy, mint a titkosszolgálat emberei. Lenyűgöző.
Minden különösebb figyelmeztetés nélkül, hirtelen
mindenki mozgásba lendült. Juro gyorsabban ugrott ki a
terepjáróból, mint ahogy azt Sarah követni tudta volna. A
jármű épület felőli oldalán kinyíltak az ajtók, és ugyanabban a
pillanatban a klub hátsó ajtaja is kifelé lendült
üdvözlésképpen. A biztonsági embereivel ellentétben, Raphael
nem sietett, kecsesen kicsúszott a terepjáróból, és a kezét
nyújtotta, hogy segítsen Cynnek – mintha szüksége lenne rá,
gondolta Sarah mosolyogva. Mégis édes volt, ahogy várt,
ahogy megcsókolta Cyn kezét, és a karjába penderítette,
miközben mindketten nevettek. És biztos, hogy gyönyörű párt
alkottak, Cyn a testéhez simuló fekete, kötött ruhájában,
azokon a végtelen hosszú lábain egy pár halálos, tűsarkú
cipővel, Raphael pedig egy sportos kabátban a fekete kasmír
garbó és nadrág fölött. Sarah felsóhajtott. Igazán ironikus,
hogy a barátaik közül éppen a cinikus Cyn volt az, aki
beleszeretett egy olyan fickóba, aki nyilvánvalóan igazi
romantikus.
– Hé, Sarah! – szakította félbe Cyn az elmélkedését. – Jössz
velünk?
 Sarah felnézett és elvigyorodott. Ez már az a Cyn volt, akit
ismert. – Igen, igen! – Átcsúszott az ülésen, és öntudatosan
rángatta lefelé a combján piros selyemruhájának rövid
szoknyáját. Gyönyörű ruha volt. Cynnel ma egy kis
bevásárlóterápiát végeztek, bebarangolva egész Manhattant, és
úgy költötték a pénzt, mintha mindkettőjüknek lett volna. Cyn
gyengéden ösztökélte Sarah-t, hogy meséljen arról, mi bántja,
de nem az a típus volt, aki túlságosan erőltetné. Túl sok saját
problémája volt ahhoz, hogy akaratlanul is beleássa magát
valaki más problémájába. Ehelyett egy nagyon kellemes
délutánt töltöttek együtt, vásárolgattak, kávét ittak, pletykáltak
a közös barátokról. Mire visszatértek a városi házba, Sarah
meggyőzte Cynt, hogy egyszerűen csak honvágya van az új
városban töltött váratlanul hosszú tél után.
Emellett ez a nap volt a legjobb terápia, amit kérhetett
volna. Néhány gondtalan órát töltött egy jó barátnőjével a
világ egyik legnagyszerűbb városában, fantasztikus áron jutott
ehhez a gyönyörű ruhához és a hozzá illő gyönyörű cipőhöz,
és egyszer sem aggódott azok miatt az átkozott álmok miatt.
És most éppen táncolni készült Manhattan egyik legmenőbb
klubjában.
De kizárt, hogy úgy ki tudott volna szállni ebből a hülye
terepjáróból, hogy ne villantson mindenkinek, aki csak a
környéken volt.
Cyn visszasétált a terepjáró nyitott ajtajához.
– Gyere! Elállom a kilátást!
Sarah felnevetett, és röviden megérintette a járdát, mielőtt a
meglepően mély szőnyegre lépett. Szép szőnyeg, gondolta. Túl
szép ahhoz, hogy ilyen időben kint legyen. Azon tűnődött,
vajon csak Raphael miatt rakták-e ki, amikor a gondolatai
megakadtak, mert hirtelen minden szőrszála égnek meredt. A
bőre szinte fájdalmasan bizsergett, ahogy valami nagyon is
hatalmas, elektrosztatikus töltéshez hasonló valami
végigsöpört az egész sikátoron.
– Mi a fene? – kapkodott a levegő után.
Cyn gondtalanul megragadta a karját. – Vámpírok! – súgta
Sarah fülébe. – Túl sok, és túl erős egy helyen! Szuper
territoriálisak. Ez Rajmund városa – egyébként RYE-mund, de
Rajnak hívják –, mindenesetre ez az ő városa, de Raphael a
legerősebb vámpír, ami azt jelenti, hogy az összes biztonsági
ember maximális készültségben van. Ösztönös késztetésük
van, hogy megvédjék az urukat. Senki sem fenyeget senkit, de
ez egy automatikus reakció. Most egyszerre mutatták ki az
erejüket, de egy perc múlva lecsillapodnak.
– Cyn! – szólította meg Raphael mély, bársonyos hangja, és
Cyn előre sietett hozzá, ahol a klub ajtaja előtt várakozott.
Megveregetve Sarah vállát, Cyn Duncanre hagyta, és Raphael
karja alá lépett, és felemelte az arcát egy csókra. A férfi ajkai
elidőztek Cyn száján, mielőtt közelebb hajolt volna, és valamit
a fülébe súgott, valamit, amire Cyn halk, fülledt nevetéssel
válaszolt, amire minden férfi hallótávolságon belül elfordította
a fejét, hogy megnézze.
– Ez bizonyára furcsa lehet Önnek!
Sarah Duncanre pillantott. – Olyan, mint a királyi család,
azt hiszem, nem?
Duncan bólintott. – Pontosan! Lord Raphael egy herceg
látogatóban, vagy ha pontosak akarunk lenni, közelebb áll a
királyhoz. Vannak formaságok, amelyeket be kell tartani,
különösen, hogy ez egy vámpír királyság. Egyetlen rossz
mozdulat… jelentős erőszakot eredményezhet. Valami, amit
mindannyian el akarunk kerülni!
– Feltétlenül! – értett egyet Sarah buzgón. Volt egy olyan
érzése, hogy bármilyen erőszak nagyon rosszul esne egy
bizonyos tanársegédnek. Mellette Duncan elmosolyodott,
mintha tudatában lett volna a gondolatainak.
– Amint leültünk a beltérben, mindenki elhelyezkedik.
– Rendben.
– Mehetünk? – A nyitott ajtó felé mutatott, ahol Cyn és
Raphael már eltűnt, a biztonsági embereik felével együtt.
Miután beértek, gyorsan végigmentek egy hosszú folyosón,
és egy kis előszobán. Sarah érezte a dobpergés halk lüktetését
a tőlük jobbra lévő ajtóból, amely bőrrel volt borítva. Sarah
számára túlságosan is szívdobogásnak hangzott, de ez
valószínűleg csak a képzelete volt, tekintettel a jelenlévő
társaságra. Az ajtó kinyílt, beengedve a zenét és a nevetést,
egy klub jellegzetes hangjait, a beszélgetések duruzsolásával
és a kristályok halk csilingelésével együtt. Ez végül is a
Chopin’s volt, nem valami bár a szomsédságból.
Sarah a csoport közepén találta magát, és nem is annyira a
saját irányítása alatt mozgott, mint inkább az általános mozgás
sodrában. Átmentek egy újabb bőrrel borított ajtón, és
valamiféle VIP-helyiségbe jutottak, hosszú bárpultokkal és
meglepően üres táncparkettel. Az egyik falnál volt néhány
asztal, de többnyire alacsony, nyitott, fekete bőrből készült
ülőpadok voltak, krómozott és üveg dohányzóasztalokkal, és
alkalmanként egy-egy szabadon álló bőrszékkel. Az
asztalokon gyertyák égtek, de a fény nagy része a fali
lámpákból áradt, amelyek fénye a sötét mennyezet felé
sugárzott, ahonnan visszaverődve finom árnyékokat vetett.
Ahogy Sarah mindezt felmérte, észrevette, hogy a
helyiségben minden szem rájuk szegeződik. A táncparkett üres
volt, mert mindenki szinte ijesztő intenzitással Raphaelre
koncentrált. És észrevett még valamit. A nézők közül sokan
vámpírok voltak, a szemük csillogott a sötét teremben, ahogy
követték a hatalmas vámpírlord haladását. Tekintetükben
félelem és vágy keveredett, mintha nem tudnák, hogy az
életükért fussanak-e, vagy inkább a lábai elé vessék magukat.
A túlsó falon rövid időre kinyílt egy pár dupla ajtó, és
beengedte a sokkal hangosabb zenét és a harsány zajt. És
valami mást is. A légnyomás hirtelen lecsökkent, és Sarah
megtántorodott volna, ha Duncan nem fogja meg a karját.
– Most mi van? – mormolta.
– Rajmund – mondta Duncan halkan.
 Ötödik fejezet

Sarah a légzésére koncentrált, amikor a nagydarab vámpír

elindult feléjük a helyiségen keresztül. Magas volt, mint
Raphael, de szőke, rövidre vágott haja, és tiszta kék szemei
voltak egy jellegzetesen szláv arcban. Magas, sima
járomcsontok, kissé keskeny szemek, erős állkapocs, és
gyönyörű, fehér fogakkal teli mosoly. Elegánsan volt öltözve,
szmokingot és ropogósan fehér, sima, lapos redőkkel díszített
inget viselt. De az ing nyaka nyitva volt, a felső gomb
kigombolva, és a fekete nyakkendő lazán lógott, mintha csak
most oldotta volna ki.
A zene még mindig szólt, de az a kevés beszélgetés, ami
eddig folyt, most abbamaradt, mivel mindenki, ember és
vámpír egyaránt, visszatartotta a lélegzetét, várva, hogy mi fog
történni. Sarah gyorsan körülnézett, és azon gondolkodott,
hogy nem kellene-e aggódnia. De Raphael biztonsági emberei
nem tűntek aggódónak – vagy legalábbis nem aggódtak
jobban, mint egész éjjel –, és Cyn lazán támaszkodott Raphael
oldalának.
Visszafordította a tekintetét az újonnan érkezettre, és rájött,
hogy abban a pusztító mosolyban nincsenek agyarak. Egyik
vámpír sem villantott látható agyarakat. Valószínűleg valami
protokolláris dolog, mint például, hogy a békekötésre sem
vihetsz fegyvert.
Raj megállt közvetlenül Raphael biztonsági főnöke előtt, és
egy olyan vigyort villantott a hatalmas Juróra, amely egyszerre
volt barátságos és kihívó. A nyomás egyre erősödött Sarah
mellkasában, és a lány kezdett azon tűnődni, vajon túléli-e az
éjszaka üdvözlő részét, nemhogy azt, ami utána következik.
Juro nem reagált, azon kívül, hogy félreállt, miközben Raj
egyetlen lépést tett előre, és enyhén meghajolt. – Uram!
– Rajmund! – nyugtázta Raphael.
Nyilvánvalóan a vámpírok nem pazarolják a szavakat,
gondolta Sarah, kissé ingerülten, és azon tűnődött, vajon
meddig fog ez még tartani. Az új cipője látványos volt, és a tíz
centis sarok csodát tett a lábával, de sosem ilyen álldogálásra
szánták.
– Erre, uram! – mondta Rajmund könnyedén, mintha valami
néma beszélgetést folytatna. És talán így is volt. Hallott már
pletykákat a vámpírok telepatikus képességeiről, de még nem
volt alkalma megkérdezni Cynt erről. Ami azt illeti, nem volt
benne biztos, hogy a barátnője egyáltalán megmondaná-e, ha
megkérdezi. Voltak dolgok, amiket Cyn önként vállalt, és
voltak, nos… Sarah ezt meg tudta érteni. Végül is Cyn
elsősorban Raphaelhez volt hűséges.
– És ő kicsoda?
Sarah felnézett, és a tekintetét szépen megragadta egy
jégkék szempár. Felszikrázott az energia, ahogy a testében
minden idegszál hirtelen felébredt, és boldogan zümmögni
kezdett.
Kényszerítette magát, hogy megmozduljon, hogy kinyújtsa
a kezét. Érezte a férfi ujjainak erejét, ahogy az övéi köré
fonódtak, egészen kicsi volt a keze a férfiében. Nemcsak
magas volt, hanem nagy is. A vállai, a felkarja és a mellkasa
hatalmas volt, keskeny csípőre és izmos combokra
keskenyedett, és… ó, istenem. Sarah mindig is szerette a
nagydarab férfiakat. Persze a legtöbb férfi hozzá képest nagy
volt, de ő a nagydarab férfiakat szerette, azokat, akikből
forróság áradt, olyan feltekeredett energia, amely arra
figyelmeztetett, hogy bármelyik pillanatban akcióba
lendülhetnek. Az ilyen férfiakban volt valami visszafogott
erőszak, valami alfahím arrogancia, ami azt sugallta, hogy
minden ellenféllel szembenéznek, és minden egyes ellenfelet
le tudnak győzni. Ez, mondta magának, egy vámpír. Hirtelen
megértette, miről beszélt Cyn, milyen érzés, amikor ez a sok
erő és energia csak rád összpontosul.
A férfi elmosolyodott – egy lassú, lusta mosoly, amely egy
ezredmásodperc alatt elszívta azt a kevéske levegőt, ami még a
tüdejében maradt, így a lány levegő után kapkodott, de
igyekezett nem mutatni. Valami a férfi szemében azt súgta
neki, hogy egyébként is tudja, és hirtelen élénk képek
támadtak benne egy sötét szobában lévő meztelen testekről.
De nem. A férfi égve hagyná a villanyt, hogy azok a jeges
szemek a lány testének minden rezdülését figyelemmel
követhessék, ahogyan vonaglik. Jézusom, Sarah, szedd össze
magad!
A tekintete a férfi arcára villant, és rájött, hogy úgy bámult,
mint egy idióta, amikor a férfi gazdag, nyugodt hangon azt
mondta: – Rajmund Gregor. Raj, a barátaimnak. – A szavai
mélyek és dübörgőek voltak, alul a rekeszizmában kezdődtek,
és hosszú utat tettek meg azon a csodálatos mellkason
keresztül egészen a lány füléig.
A szeme vidáman csillogott, és Sarah az ajkába harapott,
küzdve a késztetés ellen, hogy még közelebb kerüljön hozzá,
hogy érezze azt a nagy testet, ahogy körülöleli… Mi volt a
baja? Nagyot nyelt, és sikerült szalonképes mosolyt
varázsolnia az arcára. – Cyn barátnője, Sarah Stratton vagyok
– mondta, és átkozta világos bőrét, miközben a pír felhevítette
az arcát.
Raj csak jókedvűen felnevetett, és hatalmas kezét a lány
hátára tette.
– Üljünk le, édesem! – mondta, és gyöngéden irányítva
Raphael után vezette. Egy vámpír, akit Sarah nem ismert fel,
előrement, és kinyitott egy újabb ajtót előttük. Juro rövid időre
eltűnt ebben az új helyiségben, majd újra megjelent, és
biccentett.
A szoba egyértelműen a nagyon zártkörű partik számára
volt fenntartva. A berendezése nagyjából ugyanolyan volt,
mint a VIP-teremé, amelyen átmentek, de a bőr puhább volt,
az asztalok króm helyett csiszolt acélból készültek, az
üveglapok pedig vastagabbak és csillogóbbak voltak. Raphael
és Cyn odasétáltak a legnagyobb, ülőgarnitúra-szerű
kanapéhoz – fekete bőrből készült és a falhoz simult, előtte
alacsony, üveg dohányzóasztal helyezkedett el. Leültek
egymás mellé, míg Duncan egy öblös bőrfotelben foglalt
helyet Raphaellel szemben, az asztal túloldalán. Sarah Cyn
másik oldalára ült, és igyekezett figyelmen kívül hagyni Raj
gonosz vigyorát, amely veszélyes estét ígért. Nekidőlt a puha
bőrnek, és úgy tett, mintha érdekelné a berendezés.
 A helyiség elég kicsi volt ahhoz, hogy inkább melegnek és
meghittnek, mintsem elszigeteltnek érződjön – ezt az érzést
fokozta a VIP-teremre néző üvegfal. Sarah-nak eszébe jutott,
hogy a másik oldalról fekete, lakkozott falnak látszott. Innen
bentről azonban enyhén áttetsző üveg volt, amely tiszta
rálátást biztosított mindenre, ami a nagyobb teremben történt.
Hirtelen életre keltek a hangszórók, hallhatóvá téve a zenét és
a beszélgetések moraját, ahogy a klub vendégei – emberek és
vámpírok – folytatták a félbeszakított szórakozást.
Az egyik fal előtt végig bárpult húzódott, és Sarah látta a
különböző, legjobb minőségű alkoholos italok címkéi sorát,
amelyek közül sokat felismert a szülei bárpultjából. Persze az
már régen volt, az álmok előtt… és ami utána jött. Félretolta
az emléket, és inkább a csiszolt mahagóni pulton várakozó
ezüst pezsgősvödörre koncentrált, benne egy palack jól
behűtöttnek tűnő Krug Grande Cuvee-vel. Már szinte érezte a
buborékokat a nyelvén. De várjunk csak! A vámpírok ittak?
Mármint a vért leszámítva.
Raj még mindig állt, egyik keze a kanapé háttámláján
nyugodott.
– Van itt egy teljes bárpult, uram – mondta Raj,
megválaszolva a lány ki nem mondott kérdését. – Danny –
mutatott a vámpírra, aki kinyitotta előttük az ajtót. Magas és
karcsú volt, vonzóan jóképű, mokka színű arcbőrrel és egy
bonyolult tetoválással, amely a nyakánál indult, majd eltűnt az
inge alatt. Bólintott, amikor Raj kimondta a nevét, és egy
olyan férfi magabiztosságával mosolygott rá, aki tisztában volt
vele, hogy a nők vonzónak találják.
– Danny – folytatta Raj –, bármit elkészít, amit csak
szeretne. Ha itt nincs, a főbárban biztosan tartunk ilyet. És
természetesen vér is rendelkezésre áll, bármilyen formában,
amit csak szeretne! – Amikor ezt mondta, elkapta Sarah
tekintetét, és egy pillanatra megragadta, mielőtt hagyta volna,
hogy meleg simogatásként végigvándoroljon a lány testén, a
mellein keresztül le a csupasz lábán a nagyon magas sarkú
cipőjéig, és onnan vissza. Sarah kissé megremegett a férfi
vizsgálódásának hatására, amitől Raj magabiztosan
elmosolyodott. Nem Danny volt az egyetlen vámpír a
helyiségben, aki tudta, hogy tetszik a nőknek.
Sarah ellenállt a késztetésnek, hogy lefelé rángassa a
szoknyáját, és szórakozottan azon tűnődött, vajon a vámpírok
falkában járnak-e – mintha Raj összes vámpírja nőcsábász
lenne, míg Raphael összes vámpírja olyan erős, csendes típus,
mint amilyen ő is volt. Persze Raphael emberei ellenséges
területen voltak, szóval valószínűleg ez is közrejátszott. De
Raj valahogy fiatalabbnak, gondtalanabbnak tűnt. Raphael
hatalmas tekintélyt sugárzott, azt a magabiztosságot, hogy
senki sem merne keresztbe tenni neki. Sarah szerint Rajnak
sem merne senki sem keresztbe tenni, de ez azért volt, mert
átkozottul veszélyesnek tűnt.
Látta, hogy Raphael valamit súg Cyn fülébe. A barátnője
bosszúsan felsóhajtott, de felállt, és magával húzta Sarah-t is.
– Gyere, Sarah! – mondta, miközben sietve megkerülte az
üvegasztalt. – Minket, nőneműeket a bárba száműztek, amíg a
nagymenők komoly dolgokról tárgyalnak!
Sarah Raphaelre pillantott, de a férfi figyelme Cynre
szegeződött, a szeme ezüstösen csillogott, az ajka pedig szelíd
mosolyra görbült. – Köszönöm, lubimaya! – mondta.
Cyn elutasítóan fújt egyet, de rávigyorgott a férfira, mielőtt
odavonszolta volna Sarah-t a bárpulthoz, ahol egy pohár finom
pezsgő várta, rajta a nevével.
Raj figyelte a két nőt, ahogy átsétálnak a padlón, és
felmásznak a magas bárszékekre. El kellett ismernie, hogy
Raphael nője, Cynthia lenyűgöző volt. De olyan volt, mint egy
egzotikus állat, valami vad, bájos és teljesen kiszámíthatatlan.
Volt egy olyan érzése, hogy a nő egy pokolfajzat lehet az
ágyban, de azon kívül rengeteg munkával jár. Raj ízlésének túl
sok munkával.
A barátnője, Sarah, viszont valami más volt. Nyilvánvaló
volt, hogy úgy érezte, alulmaradt a feltűnően gyönyörű
Cynthiával szemben, de ez kár volt, mert a maga nemében
elbűvölő nő volt. Ha átsétálna az ajtón kívüli helyiségen,
minden vámpír szeme követné annak a feszes kis seggének
minden apró mozdulatát. Alacsonyabb volt, mint Cyn, talán
163 centis lehetett a magassarkú cipők nélkül, de ennek a fele
láb volt, a többi pedig csupa buja gömbölyűség. A mellét
eltakarta a vörös selyemruhája, de szépen kitöltötte. Elég
szépen ahhoz, hogy már előre tudta, milyen íze lesz, amikor a
száját ráteszi a feszes mellbimbókra, amelyek a felette feszülő
anyaghoz nyomódnak. A lány hátradőlt a bárszéken, hosszú,
szőke haját átdobta az egyik válla fölött, és keresztbe tette a
lábát. Raj érezte, ahogy megkeményedik a várakozástól.
– Rajmund!
Raj pislogott, és azonnal visszaterelte a figyelemét.
– Uram! – Leült a bőrkanapéra, és úgy fordult, hogy
szembekerüljön a vámpírlorddal. Duncan félrelökte az
alacsony asztalt, és közelebb húzta a fotelt, hogy ők hárman
beszélgethessenek.
– Találkozni akartál – mondta Raphael.
Raj egy pillanatig némán tanulmányozta őt. A következő
szavai nagy valószínűséggel elítélhetik őt, ha Raphael az
ellensége. Rajnak elég ereje volt, hogy legyőzze a saját
mesterét, ha és amennyiben úgy dönt, hogy megteszi ezt a
lépést. De nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy képes
lenne-e legyőzni Raphaelt, és nem lehetett biztos benne, hogy
a vámpírlord hol áll, ha a tanácsban lévő társairól van szó.
Másrészt Raj bízott Duncanben – már amennyire bízott
minden olyan vámpírban, aki nem a saját teremtménye volt. És
Duncan támogatta ezt a beszélgetést.
– Ön ott volt a tavaly őszi tanácsülésen, uram – mondta Raj
Raphaelnek. – Láthatta, hogy Lord Krystof már… nem az, aki
volt. Gyengül, és vele együtt egész északkelet is gyengül.
Egyes vámpírok már engedély nélkül nemzik a saját
gyermekeiket, magán hűbérbirtokokat építenek a területen
belül.
Raphael a homlokát ráncolta.
– Nem tudtam, hogy ennyire rossz a helyzet!
– De Ön tudta, hogy valami nincs rendben!
– Sejtettem.
Raj felsóhajtott belül. Hatalmas vámpírok között
beszélgetni olyan volt, mint sárban úszni; nem volt tiszta út, és
túl sok láthatatlan veszély fenyegetett. Minden szó fegyverré
vált, és ami kimondatlanul maradt, az gyakran sokkal többet
közvetített, mint amit kimondtak. Másrészt a bátorság erény
volt.
– Fogytán az idő, uram! Még a vámpíroknak is. Tudnom
kell, hogy semleges kíván-e maradni, ahogyan délen is tette!?
– És miért ne tenném?
– Mert Krystof egyszer szívességet tett Önnek.
– Tényleg?
– Krystof elmesélte, uram, hogy amikor Ön ideérkezett
ebbe az országba, eljött az udvarába, és ő megengedte, hogy
átutazzon a nyugati partra, hogy megalapítsa a saját területét.
Raphael fekete tekintete élesen Rajra szegeződött. Lassú
mosolyban kivillantotta a fogait, őszintén szórakozónak
látszott, de semmi barátságos nem volt benne.
– Tényleg azt hiszed, hogy meg tudott volna állítani,
Rajmund?
Raj lenyelte az ingerültségét, szétválasztva a saját
véleményét a mestere képzelgéseitől.
– Nem! – felelte kifejezéstelenül. – Nem, uram, de Krystof
hisz benne, és talán felhívná Önt, ha fenyegetve érezné magát.
Arra gondoltam, hogy talán van valami tartós szimpátiája
iránta, amire reagálna.
– Engem a stabilitás érdekel! Ha Krystof képtelen
megtartani a területét, az mindannyiunkat veszélyeztet!
Raj bólintott, úgy gondolta, ez a legjobb válasz, amit
kaphat. Meglepődött, amikor Raphael tovább beszélt.
– Régóta úgy érzem, hogy több együttműködésre lenne
szükség a területek között – mondta nyugodtan, keresztbe téve
a lábát, és elsimítva a láthatatlan gyűrődéseket. – Úgy vélem,
hogy benned és bennem sok közös van.
– Uram?
– Egy bizonyos szemléletmód, Rajmund! A gyakorlatias
hozzáállás az üzleti élethez. – Egyenesen Raj szemébe nézett.
– Ha valaha is adódna rá alkalom, úgy vélem, mindkettőnknek,
és a vámpírpopuláció egészének hasznára válna, ha a
jövőben… konzultálnánk!
Jézus Krisztus, Raphael nemcsak hallgatólagos
beleegyezését adta, hogy Raj megdöntse Krystofot, hanem egy
kibaszott szövetséget is javasolt. Azzal, hogy Raj uralkodik
északkeleten, Raphael pedig az egész nyugaton, nagyot
lépnének Észak-Amerika vámpírpopulációjának
ellenőrzésében. A többi Lord véres gyilkosságot kiáltana, ha
ezt megtudná. A Lordok soha semmiben sem működtek
együtt; ez szinte lehetetlenné tette az egymással való
üzletelést. De ha ő és Raphael…
– Mit gondolsz Délről? – folytatta Raphael lazán, mintha
nem éppen az előbb dobott volna egy politikai bombát Raj
ölébe.
– Forró és ragacsos – mondta Raj vigyorogva. – De kétlem,
hogy erre gondolt.
Raphael arcán pengeéles mosoly jelent meg.
– Meglepett, amikor Anthony ragadta magához az irányítást
– folytatta Raj komolyabb hangnemben. – Azt hittem,
elégedett New Orleansban.
– Így is volt – erősítette meg Duncan. – Jabril hagyta, hogy
úgy irányítsa New Orleanst, ahogy akarja, amíg fizette a
sarcot. De aztán a hurrikán eltörölte a birtokainak felét és
elvitte az embereinek is több mint a felét.
– Annyit? – mondta Raj meglepődve.
– Legalább – mondta Duncan bólintva. – A konkrét
számokkal kapcsolatban nagyon titokzatos, de nem titok, hogy
máskülönben nem ment volna a területre.
Raj elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Nem ismerem
annyira jól Anthonyt, de véleményem szerint nincs annyi
ereje, hogy sokáig megtartsa a területet.
Raphael megvonta a vállát.
– Anthonynak szüksége volt bizonyos segítségre, különösen
Jabril meglehetősen szövevényes pénzügyeit illetően. Az
egyik emberem, Jaclyn, meglehetősen jártas az ilyen
ügyekben, és egyelőre délen marad.
Raj arca kifejezéstelen maradt, miközben Duncan és
Raphael közé nézett, ismét meglepődve a beszélgetésük
nyersességén. Raphael szinte egyenesen kimondta, hogy
Anthony csak Raphael támogatása miatt képes megtartani a
területét. Ezt Raphael az új együttműködési politikája
bizonyítékának szánta?
– Ahogy mondta is, uram – mondta végül Raj, Raphael felé
biccentve –, a stabilitás a cél mindannyiunk számára. Enyhén
szólva… nyugtalanító lenne, ha Dél ilyen hamar újabb
veszteséget szenvedne el!
– Igen – értett egyet Raphael, a tekintetét felemelve követte
társát, aki elhagyta a bárpult melletti ülőhelyét, és most
visszatért a kanapéhoz. – Lubimaya – mondta.
– Lejárt az idő, szépfiú! – felelte a nő, megfogta Raphael
kezét, és talpra rántotta. – Táncolni akarok! – Cyn az
üvegfalon keresztül a VIP-terem felé mutatott. A táncparkett
ismét megtelt vonagló testekkel, amelyek közül néhányan
valóban táncoltak.
– Uram – mondta Raj, és felállt Raphael mellé. – Ha
óhajtja, teljesen leengedhetem az ablakot!
– Tökéletes! – döntötte el Cynthia. – Csatlakozzunk a
bulihoz!
Raj Raphaelre pillantott, aki egy pillanatra megvonta a
vállát, majd bólintott. Raj a válla fölött jelzett Dannynek, aki
benyúlt a bárpult alá, és megnyomta a vezérlőt, aminek
hatására a füstös üvegfal lecsúszott a padlóban lévő résbe.
Zene és zaj zúdult rájuk, marihuána, emberi izzadság és
kölni szagával együtt. A teremben teljes lendülettel pezsgett az
élet, és az emberek nem csak a szabadon fogyasztható
alkoholtól mámorosodtak meg. Ezek a VIP-szobák Raj
minden egyes klubjában egyetlen céllal léteztek, és ez a vér
volt. Akárcsak a Krystof által fenntartott vérházak Buffalóban
vagy Raphaelé L.A.-ben, a VIP-szalonok összehozták az éhes
vámpírokat és a készséges emberi donoraikat, akik
felajánlották a vénáikat az észbontó szexuális élmény és a
halállal való kacérkodás illúziójáért cserébe. Minden ember,
aki belépett ezeken a dupla ajtókon, aláírt egy jogairól
lemondó nyilatkozatot és felmentést, az egészet rögzítették
biztonsági videófelvételen, hogy bizonyítsák az önkéntes
részvételt, ha valaha is erre kerülne sor. Még száz évvel ezelőtt
is a vámpírok egyszerűen elvették, amire szükségük volt. Most
már ügyvédek, és három példányban kiállított űrlapok álltak
rendelkezésükre, mint mindenki másnak.
Ebben az időszakában az éjszakának, vagy hajnalnak,
minden színlelés eltűnt. Vámpírok és emberek az árnyékos
sarkokban, a táncparketten, vagy ha egy pár a meghittséget
választotta, a hátsó, privát szobák egyikében találkoztak.
Mindenütt ott terjengett az izgalom illata, a vadászó vámpírok
több tucatjának erőteljes és csábító hatásával együtt. Raj mély
levegőt vett, és az édes kis Sarah-ra irányította a tekintetét.
Sarah figyelte, ahogy Raphael megforgatja a nevető Cynt.
Szinte azonnal eltűntek a tömegben, mintha valahogyan
árnyékfüggönyt húztak volna maguk köré. A lány a homlokát
ráncolva próbált látni, de sötét volt odakint, a fények mintha
szinte állandóan váltakoznának, ami megnehezítette, hogy egy
dologra összpontosítson. Egy rövid pillanatra meglátott egy
párt az egyik bőrkanapén, és meglepetten pislantott. Talán jó
oka volt annak, hogy a fények olyan gyengén világítottak.
Elpirult, és gyorsan elfordította a tekintetét, csak hogy
felfedezze, hogy Raj bámulja a szoba másik végéből. A szeme
elkerekedett, a szíve hevesebben kezdett verni, és hirtelen úgy
érezte magát, mint egy nyuszi valami vad, éhes és teljes
mértékben elnyelni képes lény tekintete alatt.
Raj elmosolyodott azzal a lassú, lusta vigyorával, és egy
született ragadozó laza csípőmozgásával elindult feléje, a
szemeinek mély gleccser csillogó kékje, a helyére szegezte a
lányt. Kinyújtotta a kezét, ahogy közelebb ért.
– Gyere, kicsikém! Táncolj velem!
Testének minden idegszála izgatottan zsongott, és azt
kiabálta: Igen! De a lány ingerülten elfintorodott. Kicsikém?
Nem ebben az életben!
 – A nevem Sarah! – javította ki határozottan.
Raj felnevetett, melegen és szexin, tele intim tudással,
mintha már évek óta szeretők lennének.
– Nagyon jó – értett egyet a férfi. Megfogta a lány kezét, és
lehúzta a magas bárszékről, egyik karjával átölelve a derekát,
mielőtt Sarah megbotlott volna a hirtelen mozdulattól.
– Táncolj velem, kicsi Sarah! – suttogta a fülébe.
Sarah önkéntelenül is megremegett. Tudta, hogy nemet
kellene mondania. A férfi egy arrogáns fattyú volt, aki azt
hitte, hogy azzal a vonzó vigyorral bármelyik nőt
megkaphatja, akit csak akar. Tudta, hogy kedvesen meg
kellene köszönnie, vissza kellene mászni arra a nevetséges
bárszékre, és leinni magát a drága pezsgőből, de mielőtt az
agya megfogalmazhatta volna a szavakat, a teste döntött
helyette, és a férfi felé hajolt, miközben Raj a másik terem felé
vezette.
A zene megváltozott, ahogy a táncparketthez közeledtek,
lágy és érzéki lett, lassú és finom. Raj az ölelésébe húzta
Sarah-t, aki kicsinek és törékenynek érezte magát a férfi
széles, izmos mellkasához simulva, erős karjai által
körbeölelve. Még a magas sarkú cipőjében sem ért fel a
válláig, de a férfi nem görnyedt meg, mint egyes férfiak, vagy
nem emelte fel a testét, hogy úgy vonszolja körbe a
táncparketten. Megfogta a lány jobb kezének ujjait, a baljába
hajlította őket, és a szívéhez szorította, majd a másik kezét
mélyen a lány hátára helyezte, az ujjai még egy kicsit lejjebb is
vándoroltak. A legkisebb nyomással rávette, hogy összeérjen a
testük, a lány melle a férfi mellkasához, a férfi csípője Sarah
hasához. Sarah felnézett, amikor elindultak a többi pár között,
és találkozott azoknak a gyönyörű kék szemeknek a
pillantásával.
– Ölelj, kicsim! – mormolta. – Táncolj velem!
Sarah összehúzta a szemét a becézésre, de végigcsúsztatta a
bal kezét a férfi lehetetlenül széles mellkasán, mielőtt hagyta,
hogy a dereka köré fonódjon.
– Tessék! – A férfi közelebb hajtotta a fejét, és lágyan
ringatózni kezdett a zenére. – Finom az illatod – suttogta.
A lány elmosolyodott a szemtelen kettős célzáson, és azon
kapta magát, hogy hónapok, sőt talán évek óta először
nyugszik meg igazán. Lehunyta a szemét, hagyta, hogy a feje a
férfi széles mellkasának támaszkodjon, hagyta, hogy
egyenletes légzésének áramlása, együtt a füle alatt egyenletes
ritmusban dobogó szívével gyengéden elálmosítsa.
Könnyedén siklottak a sűrűn tömött tánctéren, körbe-körbe,
amíg szinte teljesen el nem rejtőztek egy üres fülke sötét
zugában, a hátsó falhoz simuló fekete függöny puha bársonya
beitta és magába szívta a zsúfolt teremből áradó halvány fényt.
Sarah érezte, ahogy Raj keze lejjebb csúszik, amíg meg
nem állt a feneke domborulatán, érezte, ahogy az ujjai egyre
erősebben nyomódnak, amíg a legkisebb hely sem maradt
közöttük. Érezte a férfi leheletét a bőrén, ahogy lehajtotta a
fejét, hogy megcsókolja a halántékát, a nyelvének nedves
melegét, ahogy megérintette a füle ívét. Sarah megborzongott,
amikor Raj megcsókolta a füle alatti érzékeny bőrt,
végigkövetve a nyaki ütőér vonalát, amíg meg nem állt, és
finoman megszívta, nem szakította fel a bőrt, csak körbe-körbe
siklott a nyelvével, mintha megjelölné a helyet.
Érezte a férfi agyarainak sima érintését a nyakán, ahogy a
farkának kemény hosszát is a hasán. Felemelte a karját, a férfi
válla alá és a háta köré fonta, közelebb nyomva magát
nekidörgölődzött a férfi izgalmához. Raj halkan kuncogott.
– Olyan mohó vagy, kicsikém!
Sarah hallotta magát, ahogy halkan felnyög, egy olyan
hangot kiadva, amely annyi érzéki éhséggel volt tele, hogy el
sem hitte, hogy a saját torkából jött. Raj morogva válaszolt,
miközben könnyedén felemelte a lányt, és megpördítve a
falhoz szorította. A keze a lány selyemruhája alá csúszott,
felfelé haladva a combján és a csípőjén. Sarah karjai ismét a
férfi nyaka köré fonódtak, csupasz lábát Raj csípője köré
fonta, és közelebb sürgette a férfit, érezni akarta a lábai között.
Raj magasabbra emelte a lány lábát a hátán, kezét a nő combja
alá csúsztatta, bele a lába közötti nedvességbe, félrelökve a
selyemtanga átázott háromszögét.
 Sarah felkiáltott, amikor a férfi vastag ujjai könnyedén
becsúsztak a nedves redői közé, mélyen behatolva, kitágítva
őt, hogy felkészítsék a farkának teljes vastagságára, amit egyre
keményebbnek, és egyre hosszabbnak érzett…
– Sarah?
Sarah pislogott… és hirtelen rémülten megdermedt. Azon
tűnődött, hogy hol…
– Sarah? – ismételte meg Raj, ujjaival finoman megemelve
a lány állát.
A lány forrón elpirult, és hátralépett, teret engedett közéjük,
érezte saját izgalmának forróságát, a nedvességet a lábai
között. Düh villant át rajta, és a férfira meredt.
– Jól vagy? – kérdezte a férfi gondoskodóan.
A lány mély levegőt vett, biztos volt benne, hogy a férfi tett
vele valamit, de úgy tűnt, a férfi valóban aggódik, és nem
akarta szégyenbe hozni magát azzal, hogy megvádolja a…
Nagyot nyelt, kétségbeesetten próbálta elfelejteni a férfi
szájának érzését, a… Ó, Istenem, nem valami rejtett fülkében
voltak. Még mindig a táncparketten voltak. Ez az egész csak a
fejében volt? – Valószínűleg az időeltolódás! – rebegte.
– Gyere! – erősködött a férfi. – Azt hiszem, le kéne ülnöd! –
A férfi erős ujjaival megfogta a kezét, és Sarah újra perzselő
vágyat érzett, pontosan emlékezett, milyen érzés volt, amikor
azok az ujjak… remegett a lába, amikor Raj felemelte a
bárszékre.
– Tessék – mondta, és átnyújtotta a magas pezsgőspoharat.
– Igyál egy kortyot, és jobban fogod érezni magad!
Jobban? Megőrült? Ha jobban érezné magát, egy padlóra
olvadó nedves tócsa lenne!
– Köszönöm! – mondta, ivott egy kis kortyot, és lehunyta a
szemét, miközben érezte, ahogy a buborékok
végigcsiklandozzák a torkát.
– Mondd el, hol voltunk – mormolta Raj a fülébe. – Mit
csináltunk.
A lány szemei felpattantak, majd gyanakodva
összeszűkültek. – Nem tudom, mire gondolsz!
– De igen, tudod! – A férfi incselkedően elmosolyodott. – A
nevemet suttogtad.
– Nem is!
Felnevetett, tisztán férfias hangon, tele magabiztos
szexualitással. – Még sosem jártál vérházban, ugye? –
kérdezte.
– Mi az a vérház?
Raj felemelte az állát, és a táncparkett felé mutatott. – Ez,
édesem! Vér és szex, adok… kapok.
– Oooh! – mondta, és érezte, ahogy az arca újból
felforrósodik a szégyentől. – Nem tudtam! Sajnálom, én…
– Ne kérj bocsánatot! – mondta vidáman a férfi. – Nagyon
élveztem!
A lány gyorsan felnézett a férfira, azon tűnődve, hogy mi…
– Semmi sem történt, Sarah! Csak valahogy elsodródtál,
miközben táncoltunk. Megsértődnék… – A férfi lehalkította a
hangját. – …de mivel rólam álmodoztál…
Sarah undorodva nézett rá.
– Tudod – folytatta Raj, a szórakozása nyilvánvaló volt –,
néha-néha eljutok Buffalóba. Talán még találkozunk.
– Talán nem!
– Ugyan! Történtek már furcsább dolgok is!
– De nem velem! – mormolta. Hirtelen bevillantak a
megkínzott nőkről szóló álmai, és megborzongott, mert tudta,
hogy ez nem egészen igaz.
Raj a homlokát ráncolva közelebb lépett, egyik hatalmas
kezét a lány karjára téve. – Fázol, édesem?
Érezte, ahogy a megmagyarázhatatlan könnyek nyomják a
szeme hátulját, és lehajtotta a fejét, hogy a férfi ne lássa, és a
pezsgős pohárra koncentrált, amit még mindig a kezében
tartott. – Jól vagyok! – hazudta. – Csak fáradt vagyok.
Általában nem szoktam ilyen későn fenn lenni. Nagyon
unalmas életet élek Buffalóban.
– Akkor ezen változtatnunk kell, nem igaz?
Sarah egy újabb kortyot ivott az immár meleg pezsgőből, és
azon tűnődött, hogy mit is akar valójában. Vissza Buffalóba,
ahol csak azt akarta, hogy minden visszatérjen a régi
kerékvágásba, ahogyan az álmok visszatérése előtt volt. De
most… Hallotta, ahogy Cyn és Raphael visszatérnek a
táncparkettről, hallotta, ahogy nevetgélnek egymással,
miközben visszatelepednek a kanapéra. És érezte Raj szilárd
jelenlétét, ahogy mellette áll, a megnyugvást, hogy van egy
védelmezője, még ha csak rövid időre is, valaki, aki közte és a
hideg világ többi része között áll.
És hirtelen nem is volt biztos benne, hogy egyáltalán mit
akar.

Másnap este Sarah kinyitotta a nagy terepjáró ajtaját,

kiugrott, és körbesétált hátulra, ahol Raphael egyik vámpírja
várta a kis gurulós bőröndjével és egy akasztós táskával,
amelyben az új piros ruha volt. Fogta a táskát, és a karjára
terítette, egyik kezével végigsimítva a nejlonborításon, mintha
az alatta lévő ruhát simogatná. Cynre pillantott, aki arra várt,
hogy elköszönjön.
– Valószínűleg soha többé nem fogom ezt felvenni! –
mondta vágyakozva.
– Mindig ott van a karácsonyi tantestületi buli.
– A kollégáim agyvérzést kapnának, a feleségeik pedig meg
lennének győződve arról, hogy el akarom rabolni tőlük a
sápadt, pufók férjüket!
Cyn felnevetett. – Kedves társaságnak tűnik. Egyszer majd
meg kell látogatnom őket!
Sarah is csatlakozott a nevetéséhez.
– Meghalnál az unalomtól, mielőtt kiérnél a repülőtérről! –
Felnézett, és találkozott a tekintete a barátnője zöld szemének
pillantásával. – Köszönöm, Cyn! Nagyon jól éreztem magam!
Cyn egy percig tanulmányozta őt. – Hívj fel, Sarah! Ha
bármire szükséged van, hívj fel, jó? Még ha csak egy baráti
hang is az.
– Úgy lesz! – Megölelte Cynt, majd megragadta a bőröndje
fogantyúját. – Mennem kell, különben lekésem a gépem!
– Vigyázz magadra! – Cyn megpuszilta az arcát, mielőtt
visszasétált volna, és becsúszott a terepjáróba. Sarah megállt,
hogy esetlenül integessen a csomagja mellől, és látta, ahogy
Raphael karja körbeöleli Cyn vállát, és magához húzza, mintha
még ez a pár perc különlét is túl sok lett volna.
Csak állt és nézte, amíg el nem tűntek, aztán besietett a
terminálba, amikor az automata ajtók surrogva kinyíltak előtte.
Várt rá az élete Buffalóban. Talán nem az, amit ő választott
volna, talán még csak nem is az, amit tervezett, amikor
elvállalta az ottani munkát. De legalább nem zárták be
éjszakára. Legalábbis még nem.
 Hatodik fejezet

– Szóval, mit mondott?

Raj a tetőkorlátra támasztotta a könyökét, nem foglalkozva
a kérdéssel, kedvetlenül bámulta a harmincöt emelettel lejjebb
lévő, forgalmas manhattani utcát. Előrehajolt, és figyelmesen
bámult, mert úgy vélte, hogy egy piros ruhás nőt látott.
Elnevette magát. Sarah Stratton már régen eltűnt, visszatért a
könyveihez és a tantermeihez. Egy dologban igaza volt.
Valószínűleg soha többé nem fognak találkozni. Ami nagy kár
lenne, döntötte el, és azonnal elgondolkodott, miért is gondolta
ezt.
– Raj?
Hűvös pillantást vetett kitartó klubvezetőjére.
– Hogy megy az új klub, Santos?
– Remekül! A Chopin’s összes túljelentkezését átvesszük,
plusz még azon felül is, köszönve az új helyszínnek. De
beszélnünk kell erről a másik dologról, Raj!
– Ha beszélgetni akarsz valakivel, keress egy terapeutát!
– A fenébe, azt hittem… – Santos következő szavai
félbeszakadtak, amikor Raj megragadta a torkánál fogva, és
felemelte.
– Van valami problémánk, Santos?
Santos megpróbált válaszolni, de csak hörögni volt képes.
Raj kinyitotta a kezét, és hagyta, hogy a férfi a földre
zuhanjon, ahol négykézlábra emelkedve dühösen köhécselt.
– Bocsánatot kérek, Mester – nyögte ki végül Santos.
Raj elutasító pillantást vetett rá. – Takarodj a szemem elől!
Santos kezdett felállni, de egyetlen pillantás Rajra arra
késztette, hogy inkább hátrakússzon néhány lábnyit a
lépcsőház ajtajáig, mielőtt talpra állt volna, hogy aztán
lebukdácsoljon a lépcsőn.
Raj fintorogva hallgatta, ahogy a vámpír lépteinek fémes
dobbanása elhalkul. Undorodva káromkodott az orra alatt,
miközben visszatért az alatta elterülő utca szemléléséhez.
– Gyűlölöm ezt a kibaszott vámpírszart! – mondta.
– De te olyan jól csinálod! – A nő hangjából szórakozás
hallatszott. Kisétált az árnyékból, hogy a korlát fölé hajolva
csatlakozzon a férfihez a távoli forgalom szemlélésében. –
Tudod, csak azt a kérdést tette fel, amire mindannyian választ
szeretnénk kapni! Már két éjszaka eltelt, mióta Raphael
elment, és még mindig nem mondtál egy szót sem. Kíváncsiak
vagyunk.
– Te is, Em?
Raj hadnagya megvonta a vállát. – Én különösen!
Raj felsóhajtott. – Mindannyian olyan lelkesek vagytok,
talán inkább valamelyikőtöknek kellene bevállalnia Krystofot!
Emelie felnevetett. Halk, érzéki hang volt.
– Engem élve felfalna! Te vagy az egyetlen, Raj, és ezt
mindannyian tudjuk. – A nő rá-, majd félrenézett, mielőtt
megfordult volna, hogy a hideg fémnek támassza a hátát.
– Mi van, ha nem teszem meg? – kérdezte Raj halkan. – Mi
van, ha úgy döntök, hogy nem szabadulok meg az öregtől?
A nő ismét megvonta kecsesen a vállát. – A tiéd vagyok,
Raj, testestül-lelkestül! Te alkottál engem, a tiéd vagyok! A
hűségem a tiéd, akár ragaszkodsz ahhoz, amid van, akár
felveszed a harcot Krystof és az egész északkelet ellen! –
Elhallgatott, hogy közelebb hajoljon. – De a barátod is
vagyok. És mint barátnak, meg kell értenem, mi folyik itt,
hogy tudjam, kell-e aggódnom vagy nem! Mindketten tudjuk,
hogy Krystof nem bírja már sokáig! Ha nem te iktatod ki,
valaki más fogja, és akkor harcra kerül sor, mert bárki is
legyen az, magának akarja majd ezt a várost! Lehet, hogy
Krystof megelégszik azzal, hogy Buffalóban rohadjon, de
senki más nem fog!
 Raj tanulmányozta a gyönyörű nőt, akinek valahogyan volt
annyi ereje, hogy a hadnagya legyen a könyörtelen
vámpírpolitika világában. A nő komolyan gondolta, amit arról
mondott, hogy a barátja, és a hűsége megérintette valahol, amit
nem akart beismerni.
– Tudod – mondta –, Raphael egyenesen kimondta, hogy
szerinte Krystof elveszett. Amit Duncan is megerősített.
Emelie meglepettnek látszott.
– Azt hittem, ezek a fickók körülményesebben játszanak!
– Igen, de lesz ez még jobb is! Szövetséget ajánlott, amint
elfoglalom a területet!
– Tessék?
Raj felnevetett. – Nagyjából én is így reagáltam. Persze
nem volt ennyire nyers, de a jelentése rohadtul világos volt!
Em magába szívta ezt az új információt.
– Nos – mondta végül –, te nyilvánvaló választás vagy! Úgy
értem, ha úgy gondolja, hogy Krystofnak mennie kell, akkor te
erősebb vagy, mint bárki más odakint, és ismered a terepet.
– Igen – sóhajtott fel Raj. – És pokolian biztos vagyok
benne, hogy nem fogok hátradőlni, és hagyni, hogy valaki más
ránk támadjon, szóval azt hiszem… – Megcsördült a mobilja,
és egy jellegzetes dallamot játszott, ami csak egy dolgot
jelenthetett.
– Bassza meg! – káromkodott, és kirántotta a telefont a
zsebéből.
– Uram! – vette fel.
– Rajmund – mondta bársonyosan az atyja, a vámpírlord
Krystof. – Hogy ment a látogatás?
– Egészen jól, uram!
– Nagyszerű! Mindent elmesélhetsz, ha ideértél!
– Uram?
– Történt valami, Rajmund. Szükségem lesz rád Buffalóban
egy ideig!
 Raj a homlokát ráncolta, és azon tűnődött, vajon mire
készülhet az öreg. Krystof nem véletlenül adta a New York
körüli gazdag területet Rajnak. Ez boldoggá tette – és távol
tartotta Buffalótól. Persze, az öreg kíváncsi volt Raphael
látogatása miatt, de ezt telefonon is elintézhették volna. Akkor
miért hívja most vissza?
– Valami, uram? – kérdezte.
– Valami meglehetősen csúnya dolog.
– Mi az, ami…
– Majd megtudod, amint ideértél!
Raj kísértést érzett, hogy megkérdezze, miféle baj
történhetett a kibaszott Buffalóban, amit az öregember
szokásos csicskásai nem tudtak kezelni. De ez túl közeli
kacérkodás lett volna a lázadással, és ő még nem állt készen
arra, hogy kimutassa a foga fehérjét.
– Rendben van, uram! – morogta az összeszorított fogai
közül. – Holnap alkonyatkor elrepülhetek…
– Repülj ma este, Rajmund!
– Uram…
– Van egy magánrepülőd! – vált ingerültté Krystof hangja. –
Használd! Holnap napnyugta után egy órával találkozunk, és
teljes jelentést várok a látogatódról! – Az öreg letette a
kagylót.
– Bassza meg!
Emelie csak nézett rá. A vámpír hallása lehetővé tette neki,
hogy eleget halljon a beszélgetés mindkét oldalából, és hogy
megértse Raj dühét. – Megyünk Buffalóba?
– Nem mi! Itt van rád szükségem; nem bízom senkiben,
csak a sajátjaimban, és különben is, nem akarom, hogy
Krystof már most tudomást szerezzen rólad, nem hivatalosan!
Lehet, hogy szenilis, de nem vak!
– Nem mehetsz oda egyedül, Raj! Legalább néhány őrt
vigyél magaddal…
– Képes vagyok megvédeni magam, Emelie! Különben is,
nekem nem szabadna őröket tartanom!
– Tudnia kell, hogy készítettél sajátokat! A kémei…
– A kémei jelenthetnek, amit akarnak, de ha a saját
gyerekeimmel körülvéve jelenek meg, akkor valamit tennie
kell ellene. Még nem állok készen arra, hogy erőltessem.
Egyedül megyek. Hívd fel a repülőteret, hogy készítsék elő a
gépet! – Kiszámolta a sötétségből hátralévő órákat, és halkan
káromkodott. A fenébe azzal az öregemberrel! – És mondd
meg nekik, hogy úton vagyok!
 Hetedik fejezet

Buffalo, New York

Hideg volt. Nagyon hideg. Regina reszketett a vékony

kabátjában, és azt kívánta, bárcsak többet törődött volna azzal,
hogy melegen öltözzön, amikor Katie lánybúcsújára
készülődött, és kevesebbet azzal, hogy jól nézzen ki.
Megjegyzés saját magának: ha legközelebb elrabolnak, vegyél
fel egy rendes kabátot! Kétségbeesett kuncogása a rémület
zokogásává változott, amikor a nehéz fémajtó ismét kinyílt, és
megremegett a betonpadló. Elhátrált a falig, érezve a kemény
fém ágykeret hidegét a derekánál. Múlt éjjel megint hallott
valakit sírni. Kivágódott egy cellaajtó, és ő annyira hálás volt,
hogy nem érte jöttek, annyira örült, hogy nem ő volt az, aki sír
és könyörög.
Összerezzent a sötétben a közelből felhangzó fémes hangra.
Kinyílt az ajtaja, és a folyosóról halvány fény szűrődött be,
ami vakítóan fényes volt a cellában lévő teljes sötétséghez
szokott szemeinek. Egy férfi töltötte be a keskeny ajtónyílást,
sötét sziluett, széles vállakkal és szögletes fejjel, a szemei
csillogtak a gyenge fényben. Lekászálódott az ágyról, és az
egyik sarokba húzódott, térdét a mellkasához szorította, egész
testében remegett a hevesen verdeső szívétől. Összeszorította
az ajkát, nem volt hajlandó egy hangot sem kiadni.
– Tudom, hogy ott vagy, kislány! Nem bújhatsz el előlem!
Elszörnyedt kiáltás hagyta el az ajkát, és hallotta, hogy
ugyanúgy zokog, mint a többiek, könyörögve. – Ne, kérlek! –
suttogta felbámulva a férfira. – Ne engem!
Tiltakozása összeomlott, amikor a férfi közelebb húzódott
hozzá, ahogy a tekintete az övébe fúródott, és valami ragacsos
és meleg dologgal elhomályosította az elméjét. A folyosó
fénye elhalványult, amíg már nem maradt más, csak a férfi
szeme, az ő akarata, az ő vágya. Kinyúlt érte, és a nő valahol
mélyen legbelül felsikoltott.

***

Sarah legurult az ágyról, annyira sem állt meg, hogy

felkapcsolja a villanyt, és vakon a fürdőszobába rohant. Térdre
rogyott és hányt, a gyomra kontrollálatlanul hullámzott,
miközben zihálva a vécécsésze oldalát markolta.
Könnyek gördültek végig az arcán, és némán esdekelt: Ne
már megint! Kérlek, Istenem, ne már megint!
Üres gyomorral és égő torokkal kuporodott össze a padlón a
hideg porcelán mellé. A szagtól visszahőkölve, lecsapta az
ülőkét, felnyúlt, és elpirult. A falba kapaszkodva felhúzta
magát, hogy a csukott fedélre üljön, és megengedte a vizet a
mosdónál, lefröcskölte túlhevült arcát, nem törődve a vízzel,
amely túlcsordult az oldalán és ráfolyt a linóleumpadlóra.
Felkapott egy törülközőt a fogasról, és eltakarta az arcát,
előrehajolva, amíg a homloka meg nem érintette a térdét.
Minden olyan ismerős volt, az elszigeteltség, a hideg,
minden szívdobbanás, mint egy üstdob a mellkasában, minden
lélegzetvétel olyan hangos volt, mint egy fújtatás a fogság síri
csendjében. Theresa Bracco, tinédzser Nyugat-L.A.-ből, és
Julie Seaborn, egy kétgyermekes anya Hollywoodból… és a
többiek, a névtelen többiek, akik az álmait kísértették. Akikről
megpróbált tudomást sem venni. Mindannyiukra emlékezett.
És emlékezett arra is, mi történt, amikor a szüleihez fordult
segítségért.
Az intézet, ahová küldték, inkább volt bentlakásos iskola,
mint elmegyógyintézet – leszámítva a zárakat az ajtókon.
Tizenöt éves volt, amikor belépett azokon az ajtókon, és a
tizennyolcadik születésnapjáig nem is lépett ki onnan, amikor
a kaliforniai törvények értelmében immár felnőttként
elmenekült a szülei gyengéd gondoskodása elől, és újra
magára talált. Új név, új város, új élet. Főiskola, egyetem,
diploma, munka. Mint mindenki más. Senki sem tudta, ki is ő
valójában. Senki. Még jó barátnője, Cyn sem tudta az
igazságot Sarah Strattonról. Semmi sem különböztette meg
attól a milliónyi embertől, akik irodába vagy iskolába jártak,
akik keményen dolgoztak és minden este biztonságban aludtak
az ágyukban. És Sarah pontosan ezt akarta.
De most visszatértek az álmok, és velük együtt az emlékek
is az összes nőre, akik a rémálmaiban sírtak, és most
kísértetként, félig láthatatlanul ott ólálkodtak az elméje
sarkában.
Felállt, kinyitotta a tükrös szekrényt, és gyors, határozott
mozdulatokkal kivette a fogkeféjét és a fogkrémet. Ezt nem
teheti meg még egyszer, határozta el határozottan. Nem képes
megismételni. Ez nem valami dokudráma volt a tévében. Ez az
ő élete volt. Az évek, amikor két helyen is dolgozott, hogy
megszerezhesse a főiskolai diplomát, a nulláról kezdve, a
semmiből rakva össze magát. Tehetetlen, csalódott könnyek
töltötték meg a szemét. Addig hagyta, hogy jöjjenek, amíg
majdnem megfulladt a fogkrémtől. Hanyagul a mosdóba
köpött, és kiöblítette a száját, majd felállt. Belenézett a
tükörbe, és meglátta a napfelkelte rózsaszín és aranyszínű
tükörképét, amely épp csak kivehető volt a redőny lamellái
között. És nem tudta megállni, hogy ne tűnődjön el, vajon
Regina is ugyanezt a napfelkeltét látja-e; hogy annak a nyirkos
pincének van-e valahol egy ablaka, a szabadság egy gúnyos
szikrájaként neki és a többieknek. Akiket hallott sírni a
sötétben.
 Nyolcadik fejezet

Raj fékezés nélkül vette be az éles kanyart a sikátorba, és

érezte, ahogy nagy BMW szedánjának hátsó része kissé
megbillen a csúszós járdán. Az évnek ebben a szakaszában
Buffalóban az időjárás nem tudta eldönteni, hogy tél van-e
vagy tavasz, amikor az egyik nap még hozhat egy utolsó
hóvihart, a következő pedig gyors olvadást, amely a
rákövetkező napra csúszós jéggé fagyhat. Ez volt az egyik oka
annak, hogy utálta ezt a várost. Túl hideg, túl nedves, túl
szeles. És túlságosan halott, még egy vámpírnak is.
Megnyomta a kocsi napellenzőjére erősített távirányítót,
amint befordult a kanyarba. Mire a garázshoz ért, az ajtó már
teljesen nyitva volt, és a nagy szedánt becsúsztatta a szűk
helyre, becsukva maga mögött az ajtót, még mielőtt leállította
volna a motort. Túlságosan is közel járt, és ezt ő is tudta. A
repülőtéren kellett volna maradnia, de utált nyilvános helyen
aludni, még ha az jól őrzött hely is volt. Soha nem érezte
magát igazán biztonságban, hacsak nem a saját ajtaja mögött, a
saját biztonsági őreivel. Túl sok vámpírt ismert, akik
megbíztak másokban, és már nem voltak itt, hogy
siránkozzanak az ostobaságuk miatt.
A garázsban többnyire sötét volt, de ez nem jelentett
gondot. A vámpírok ugyanolyan jól láttak a sötétben is, mint
világosban, talán még jobban is. A sötétben az ember csak azt
látta, ami szükséges volt. A lámpafénynél elterelhette az ember
figyelmét egy szépség vagy a szeszély.
Költői hangulatban vagy ma este, Raj?
Felmordult a saját üres gondolataira. Mostanra már inkább
reggel volt, mint éjszaka. Pillanatok alatt be kell jutnia,
különben elalszik a garázs padlóján a kocsija mellett, és ebben
semmi költői sem volt.
A belső ajtó nehéz puffanással csukódott be mögötte, és
automatikusan bezáródott. Egyenesen a biztonsági panelhez
sétált, és a hüvelykujjlenyomatával, valamint egy hatjegyű
kóddal újra élesítette.
Buffalói búvóhelye egy kis raktárépületben volt, ötven
lábnyi széles, és majdnem három emeletnyi magas,
visszhangzóan üres, és csak a riasztópanel LED-jének zöld
fénye világította meg. Ez az ő privát helye volt, egy olyan
hely, amiről még Krystof sem tudott. Raj talán gyűlölte ezt a
várost, de sokkal gyakrabban járt ide, mint ahogy arról a
vámpírlordnak tudomása lett volna. Átsétált a csupasz
betonpadlón egy rövid lépcsőhöz, amely a földszint alá
vezetett. Tíz lépcsőfok, egy forduló és még öt lépcsőfok után
egy újabb nehéz ajtó, egy újabb biztonsági panel. Egy másik
hatjegyű kód, és a kinyíló ajtó mellett meleg levegő szökött ki.
Raj belépett a páncélteremszerű ajtónyíláson, és hagyta,
hogy az a saját súlyától becsukódjon mögötte. Itt volt világítás,
halvány, aranyszínű ragyogás, amely automatikusan
kapcsolódott fel, hogy megérintse az egyébként sötét
bútorokat, és kiemelje a bordó szőnyeg rubinszínű mélységeit.
A szoba tágas volt, a fenti raktár kétharmadnyi részét foglalta
el. Balra egy hatalmas, egyedi készítésű ágy dominált, az
ágyneműt maga Raj vetette be szépen, amikor utoljára itt
töltötte az éjszakát. Az ágy két oldalán egy-egy sötét
mahagóniból készült asztalka állt, a fal mellett pedig egy
alvadt vér színű szarvasbőr fejtámla. Jobbra egy hozzá illő
kanapé és két fekete bőrfotel állt, egy teljesen feltöltött bárpult
mellett. A legendával ellentétben a vámpírok képesek voltak
enni és inni is, bár nem nyertek belőle táplálékot, és az
ételeknek kevés íze volt. A pia viszont ugyanolyan jó ízű volt,
mint mindig is volt. Lehet, hogy nem volt ugyanolyan ütős, de
egy Lengyelországban született és nevelkedett ember számára
a vodka íze olyan természetes volt, mint a légzés. Ez volt a
másik dolog, amiben a legendák tévedtek: Raj éppúgy élt és
lélegzett, mint bármelyik ember, aki nappal sétál az utcán.
Néhány nagyon hasznos fejlesztéssel.
Most jól esett volna neki egy pohárka jéghideg vodka.
Sajnos a Manhattan melletti kis repülőtérre való eljutás tovább
tartott, mint kellett volna, és a rövid repülés ellenére a nap már
felemelkedett a horizonton. Testének minden sejtjében érezte a
közelgő nap sürgetését. Végül úgyis megadja magát a
hatásának – a legendáknak ebben a részben igazuk volt –, de
elég idős és erős volt ahhoz, hogy egy ideig ellenálljon az
öntudatlanságba zuhanásnak. Szándékosan nem sietett,
ellenőrizte a biztonsági panelt, és beütött egy utolsó kódot,
hogy lezárja mind a fenti raktárat, mind ezt a szobát. Éppen
lerúgta a bakancsát, amikor a nappali fény végre elkezdte
elszívni a tudatát. Eszméletének utolsó szálaival az ágyhoz
botorkált, letépte magáról maradék ruháit, és visszahúzta a
takarót. Az utolsó dolog, amit érzett, a ropogós, tiszta takaró
érintése volt a csupasz bőrén.
 Kilencedik fejezet

Sarah biccentve köszönte meg a pultosnak a kávéját, és

elhaladt a koffeinre éhes reggeli tömeg mellett a kávézó előtt.
A hideg levegő a benti meleg után falként csapott le rá, és
kissé megborzongott, egyik kezével összehúzva a kabátját,
vigyázva, nehogy kiöntse a forró italt. Az időjárás elég szép
volt mostanában ahhoz, hogy a kávézó előhozza és felállítsa a
téli raktárból az ernyős asztalokat, és a lány hálát adva a
kabátja vastag gyapjújának, leereszkedett az egyik hideg
fémszékre. Elővett egy példányt a helyi újságból, a Buffalo
Newsból. Nem egy New York Times volt, de ha valaki a helyi
hírekre volt kíváncsi, ez volt a legfontosabb újság. És amit
Sarah keresett, az nagyon is helyi hír volt.
Belekortyolt az italába, majd széthajtotta az újságot, és
majdnem megfulladt, amikor meglátta a címlapot.
Összehajtotta az újságot, és hátradőlt a székében. Határozottan
felemelte a csészéjét, ivott egy kortyot, majd még egyet,
figyelte az Elmwoodon elhaladó autókat, az anyákat, akik
hatalmas babakocsikban ülő kisbabáikkal bemanővereztek a
kávézó ajtaján, hogy odabent összegyűljenek egy távoli
sarokban, és koszos pelenkákról és át nem aludt éjszakákról
meséljenek. A tekintete az utca túloldalán lévő parkra
vándorolt, ahol egy hinta várakozott elhagyatottan, ülései
üresen lógtak súlyos láncaikon, az egyik egy babaülés volt,
biztonsági kerete egyenetlenül billegett, ahogy a lánc valahol
fent elgörbült.
A hideg tavaszi levegő csípte a tüdejét, amikor mély levegőt
vett, és letette a poharat az asztalra, kezét egy pillanatig az
összehajtogatott papírra tette, a szemét pedig lemondóan
lehunyta. Felsóhajtott, és kinyitotta a szemét, valamint az
újságot is.
A történet a címlapon szerepelt a hajtás alatt, egy csinos,
göndör, fekete hajú, vékony arcú lány fekete-fehér fotójával
együtt. Olyan mosoly ragyogott az arcán, mint aki tudja, hogy
szeretik. Sarah erre a mosolyra meredt, és azon tűnődött, vajon
milyen lehet mostanra.
A cikk szerint Patricia Beverly Cowens, akit Trishnek
szólítottak, tizennyolc éves volt, és elsőéves egyetemista. Két
nappal ezelőtt, vasárnap este egy buliban vett részt, és azóta
nem látták. Sarah a homlokát ráncolta, és elgondolkodott. Az
első álma majdnem egy hete volt, jóval Trish eltűnése előtt.
Soha nem tudta biztosan, de mindig is úgy vélte, hogy az
álmai valós időben történnek. És most, hogy Trish Cowensről
olvasott, biztos volt benne. A tegnap esti álmában Regina volt
– Sarah nem is tudta, minek nevezze. Hogyan lehet leírni,
hogy valaki más fejében van, valaki más rémálmában? Regina
emlékezett arra, hogy hallotta, ahogy az elrablója behoz
valakit, egy új áldozatot, azon a napon, ami könnyen lehetett a
vasárnap is.
Sarah ökölbe szorítva a kezét küzdött a vágy ellen, hogy az
asztalra csapjon. Ha a férfi elrabolta Trisht, az azt jelentette,
hogy Regina számára már túl késő volt? Kérlek, könyörgött
minden istenhez, aki esetleg meghallgatja. Kérlek, ne
hagyjátok, hogy Regina meghaljon!
Behunyta a szemét az elhatalmasodó kétségbeesés ellen.
Nem tudom ezt megtenni, gondolta kétségbeesetten. Nem,
újból! De meg kell tennie, nem igaz? Mert nem volt senki más.
Érezte, ahogy a sors nevet a válla fölött, és újra felemelte az
újságot.
Maga a rendőrfőnök vezette a sajtótájékoztatót, amit
egészen addig furcsállott, amíg tovább nem olvasta a cikket, és
rá nem jött, ki Trish apja. William Cowens, önerőből lett
milliárdos, elnökök és filmsztárok barátja. Perverz módon,
szerencse, hogy Trish volt a legutóbbi áldozat, gondolta
keserűen. Persze nem Trishnek, hanem a többieknek, mert
Trish apjának megvolt a befolyása ahhoz, hogy történjenek
dolgok. Sarah folytatta az olvasást. Mint mindig, a rendőrség
most is nagyon körültekintően járt el a kiadott információkkal
kapcsolatban. Sarah remélte, hogy említést tesznek Regináról
is, hogy megerősítik, hogy más nők is tűntek el. De nem volt
ilyen. Tehát talán ez egy elszigetelt eset volt. Talán valaki
váltságdíjért rabolta el Trisht, vagy akár azért a tetemes
jutalomért, amit az apja felajánlott. Talán maga Sarah is ott lát
sorozatgyilkosokat, ahol azok nem is léteztek, és Regina csak
a képzelete szüleménye volt, a túl sok stressz és a túl kevés
alvás miatt. Lehetséges volt, nem igaz? Sóhajtott egyet. Mit
jelentett az, ha már a saját józan eszében sem hitt?
Átfutotta a cikk többi részét, és megtorpant, amikor
meglátta Cowens szóvivőjének nevét. A szavakra meredt,
képtelen volt elhinni, amit látott. Vajon mi lehetett ennek az
esélye? tűnődött. Edward Blackwood. Azon kevés emberek
egyike, akik kapcsolatba hozhatták Sarah Strattont egy fiatal
kaliforniai tinédzserrel, és ő itt volt Buffalóban.
Nem mintha Blackwood jelenléte meglepő lett volna,
tekintve William Cowens vagyonát. Blackwood bámulatos
adománygyűjtő volt a Humanity Realized számára, amely az
általa alapított intézet volt, azzal a meghirdetett céllal, hogy
elősegítse a „teljes emberi potenciál elérését”, bármi is legyen
az. Valamikor régen érdeklődött Sarah iránt, a szüleinek teljes
főiskolai ösztöndíjat ajánlott fel az együttműködésért cserébe.
Szerencsétlenségére a lány szülei nem akarták a pénzét. Amit
ők akartak, és amit senki, még a Humanity Realized sem tudott
megadni nekik, az egy normális lány volt, aki nem változott
traumatizált nőkké álmában. Sarah csak azt tudta, hogy nem
akar senki kísérleti patkánya lenni, főleg nem Edward
Blackwoodé. És most itt volt, éppen akkor, amikor újra
kezdődtek az álmai.
A férfi részvétele az ügyben jelentősen megnehezítette
Sarah életét. Ha eddig óvakodott is a belekeveredéstől, a
jelenléte most eldöntötte a kérdést. Nem akart sem vele, sem a
bulvársajtóval összefutni, amely minden mozdulatáról
beszámolt. Felnevetett volna, ha nem lett volna az egész olyan
tragikus. Az egyetlen személy, aki garantáltan hitt az
álmainak, és ő volt az egyetlen ember, akivel nem akart
semmit sem kezdeni.
Hirtelen felállt, a félig elfogyasztott kávéját a szemetesbe
hajította az újsággal együtt. Elszántan elindult a járdán az
irodája felé. Meg kellett tartania egy órát, élnie kellett az
életét. A rendőrség nyomozott. Nem volt szükségük Sarah-ra
és az álmaira.
A tantestület parkolója csak félig volt aznap délután, amikor
Sarah elindult vissza a kocsijához, ügyesen kikerülve a
jégolvadék tócsáját, amely mellett valahogy sikerült
leparkolnia. A korábban ígért napsütés bejött, és most szinte
melegnek érezte a levegőt. Az arcát a gyenge napsütés felé
fordította, és azt kívánta, bárcsak egyszerűen csak
elindulhatna, talán autózhatna a környéken, megállhatna egy
szendvicsért, és leülhetne egy piknikasztalhoz, élvezve a
tavasz első igazi jelét, mert eléggé biztos volt benne, hogy nem
fog sokáig tartani. Úgy látszik, az országnak ezen a részén
nem volt félút – vagy befagyott a segged, vagy egy nagy,
gőzölgő pocsolyává olvadtál.
Ne panaszkodj, Stratton! Van munkád, nem igaz? Néha
bűntudata volt emiatt. Az egyetemi barátai közül sokan
küszködtek a családjukkal és a kötelezettségeikkel, míg ő egy
tisztességes egyetemen kapott állást. Ilyen állást már nehéz
volt találni, de néha még így is elgondolkodott azon, hogy mit
keres itt. Nem arról volt szó, hogy nem élvezte a tanítást. De
igen, bár tudta, hogy a diákjai többsége szükséges rossznak
tekintette az óráit, olyasminek, amivel kitölthetik a kötelező
követelményeket a választott karrierjükhöz vezető úton – ami
túl sokuknak a jogi egyetem. Mintha a világnak minden évben
új ügyvédekre lett volna szüksége. És nem is arról volt szó,
hogy nem élvezte a kutatás részét. Szerette a történelmet,
szerette felfedezni a régmúlt embereiről és eseményeiről szóló
ismeretek homályos darabkáit. Amit nem szeretett, az az a
fajta kutatás volt, amivel elnyerhette volna a kinevezését – a
lábjegyzetek és a szakirodalmi áttekintések, a prezentációk és
a konferenciák, a jelenlévők üdvözlésével és seggnyalásával
együtt. Az akadémiai politika pedig egy külön világot jelentett
– a hátbatámadás a legkitűnőbb művészetek közé emelkedett.
Átkelt a járda és a parkoló közötti szakaszon, az agya
érzékelte a szilárd, lapos sarkú csizmája talpa alatti textúra
változását. Eszébe jutott a hétvégi piros ruhája, a helyes kis
magas sarkúval, amelyet Raj olyan nyíltan csodált. Mikor a
fenében kezdtem el strapabíró csizmát hordani? tűnődött el
sóhajtva. Valószínűleg akkor, amikor először esett a fenekére a
nedves hóban. De akármikor is volt, itt volt a tavasz, és ideje
volt abbahagyni. Holnap újra magas sarkút fog viselni.
– Jó napot, Stratton professzor!
Sarah kizökkent a gondolataiból, és mosolyogva fordult
legjobb, és talán az egyetemen az egyetlen barátja felé.
– És szép délutánt önnek is, Hoffman professzor! Messze
van a megszokott törzshelyeitől. – Linda Hoffmannak
ideiglenes kinevezése volt művészettörténetre, a férje, Sam
jóvoltából, aki afféle sztár volt a művészeti tanszéken.
– Azért, mert téged kereslek. Ugye eljössz Sam
születésnapjára csütörtök este? És ne keress munkával
kapcsolatos kifogásokat! – tette hozzá, megelőzve Sarah
válaszát. – Pénteken kezdődik a szünet, úgyhogy elvárom,
hogy megjelenj, és ugyanúgy berúgj, mint a többiek!
– Linda, én tényleg…
– És hozz magaddal partnert is!
– Rendben! Hol is találok egy ilyet?
– Bolond lány! Az segítene, ha egyszer-egyszer igent
mondanál! Nézz magadra! Tudom, hogy kapsz ajánlatokat!
Sőt, az unokatestvérem, Tony, pár hete, anyám születésnapi
partija után érdeklődött felőled. – Sarah arckifejezését látva
sietve folytatta: – Ne aggódj! Nem adtam meg neki a
számodat. Még én is tudom, hogy nem az eseted, bár, ha
jobban belegondolok, nem is tudom pontosan, milyen az
eseted. De – tette hozzá, a pletyka csillogásával a szemében –,
ha már Tonyról beszélünk, hallottál Trish Cowensről?
Sarah gyomra összeszorult, és kényszerítette magát, hogy
kifújja a levegőt, és zavart fintort színleljen.
– Trish Cowens?
– Néha-néha ki kell húznod az orrod a könyvekből, kislány!
Patricia Cowens, William Cowens lánya? Tudod, a
bazilliárdos, aki feltalálta a… – Linda a levegőben hadonászott
a kezével. – Valamit vagy másképp, nem tudom! De nem ez az
érdekes. Itt tanul az egyetemen, és eltűnt. Az apja megőrjíti a
helyi rendőrséget, hogy megtalálják.
– Ez szörnyű – mondta Sarah halkan. Nehezen tudott az itt
és mostra koncentrálni. Az agya folyton fel akarta cserélni
Trish Cowens mosolygós képét az álmaiban látott rémisztő
képekkel.
Linda azonnal kijózanodott, mintha tudatában lett volna
annak, hogy valaki más tragédiáján áradozott. – Hát persze,
hogy az! Tony szerint éjjel-nappal dolgoznak…
– Várj! – szakította félbe Sarah. – Mi köze van ehhez az
unokatestvérednek?
– Ó! – mondta Linda, és elgondolkodva ráncolta a
homlokát. – Tony zsaru. Azt hittem, ezt te is tudod! Valójában
nyomozó. Ő és a társa… – Linda elhallgatott, és tűnődve
nézett rá. – Itt is van a lehetőség a számodra! Dan jóképű, és
sokkal… ööö… okosabb, mint Tony. Persze, azt hiszem, már a
harmadik válásánál tart – tette hozzá homlokát ráncolva.
– Linda – mondta Sarah türelmesen. – Mi köze van
Tonynak Trish Cowenshez?
– Ő és Dan vezeti az ügyét – mondta Linda meglepődve. –
Nem említettem már ezt?
– Nem – mondta Sarah szórakozottan. – Nem, nem
említetted.
– És ez még nem minden! – Közelebb lépett, és körülnézett,
hogy megbizonyosodjon róla, egyedül vannak. – Azt hiszik,
hogy vámpírok csinálják.
Sarah zavartan pislogott. – Mit csinálnak?
– Ellopják azokat a lányokat! – kiáltotta Linda, mintha
Sarah nem figyelt volna oda.
– Lányokat? Többes számban? Úgy érted, hogy több is van,
mint egy? – kérdezte, bár már tudta a választ.
– Nos, igen. Azt hiszem, három vagy négy, nem vagyok
benne biztos. De Sarah, vámpírok!
– Igen, ezt értem. Miért? – kérdezte hirtelen.
– Miért? – szajkózta Linda zavart arckifejezéssel.
– Miért gondolják, hogy vámpír is van benne? Úgy értem,
miért tenne ilyet egy vámpír?
 – Természetesen a vérért!
Sarah a homlokát ráncolva gondolt Raphaelre és a
bandájára, Rajra. Próbálta elképzelni, hogy bármelyikük is az
utcáról rabolna el nőket, különösen, hogy olyan gyönyörű nők
voltak szombat este a klubban, nők, akik lelkesen
felajánlkoztak. – Nem hiszem, hogy ezt kellene tenniük,
Linda! Legalábbis többé már nem!
Linda rosszallóan nézett rá, elégedetlenül a nagy hírére
adott reakcióval.
– Hát, nem is tudom – mondta ingerülten. – Tony azt
mondta, hogy az eltűnt nők mind jártak azokban a borzalmas
vérházakban, vagy valami ilyesmi. Igazából nem akart erről
beszélni, de az anyja kipréselte belőle. – Linda lazán megvonta
a vállát, mintha lerázná magáról az egész témát. –
Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy meg fogják találni!
Ismered az elsőéveseket. Amikor először mennek el otthonról,
egy kicsit megőrülnek. Oké, édesem, nekem most rohannom
kell! – Egy gyors puszit nyomott Sarah arcára. – Találkozunk a
bulin, és vegyél fel ruhát, az isten szerelmére!
Sarah figyelmen kívül hagyta a ruhára vonatkozó
megjegyzést, ugyanabba a kategóriába sorolta, mint a
praktikus csizmáját.
– Ott leszek! – mondta helyette. – És add át Samnek
üdvözletemet!
Figyelte, ahogy a barátnője átsiet az épületek között, és a
vámpírokra és a sötét, ablaktalan szobára gondolt, amelyben
Regina felébredt. Az a fajta szoba, amelyet egy vámpír talán
azért választ, hogy elrejtse az áldozatait.

Aznap késő délután Sarah az otthoni irodájában ült, a

számítógépe előtt görnyedve feszülten bámulta a monitort, és
várta, hogy feltáruljanak az univerzum titkai. Vagy legalábbis
a következő fejezetet a könyvből, amely a megbízatását
hivatott megszerezni. Sajnos, csak az üres képernyő bámult
vissza rá. Amikor a monitor visszaváltott a képernyőkímélőre,
meglepetten összerezzent. Mióta ült itt a gondolataiba
merülve? Sóhajtva ellökte magát az íróasztaltól, és még csak
arra sem vette a fáradságot, hogy elmentse a munkáját. Száz
szónál többet nem gépelt, és egyiket sem volt érdemes
megőrizni. A gyomra korgott, emlékeztetve arra, hogy már
órák teltek el az ebéd óta.
Hangosan ledübörgött a furcsán keskeny lépcsőn, és a
konyha felé vette az irányt. Az ikerház, amelyben lakott,
valaha egy ház volt. Amikor valaki kettéosztotta, az ő felét
kissé kisebbre szabták, és a meglévő lépcsőház közepén
vágták el, így mindkét egységben egy-egy szűk lépcsősor
maradt, mint amilyen a padlásra szokott vezetni, amit soha
senki nem használt. Szerencsére Sarah apró termetű volt, 163
centi harisnyában, ha a zokni vastag volt – bár a nála jóval
magasabb testvérei egyszerűen csak Tökmagnak hívták. Nem
volt sovány, de fitt és feszes volt, így kit érdekelt, mit mutat a
mérleg?
Megkerülve a lépcső alján lévő korlátot, zoknis lábával a
konyhába ballagott, és kinyitotta a fagyasztó ajtaját.
Tupperware-dobozok káprázatos sora fogadta, mind gondosan
felcímkézve, háziasszonya, Mrs. Maglietto jóvoltából. Mrs. M.
mintegy örökbe fogadta Sarah-t, amikor rájött, hogy nincs a
közelben családja. Megrögzött pletykafészekként mindig
tudta, hogy Sarah mikor jön és mikor megy, és gyakran
összefutott vele a verandán azzal a raguval, amit ő vagy
valamelyik lánya készített aznap. Sarah nem bánta. Közel állt
a családjához, mielőtt minden szétesett volna. Néha hiányzott
neki az összetartozás érzése, a tudat, hogy valaki törődik vele,
hogy hiányozni fog nekik, ha meghal… vagy ha elragadja
valamelyik emberi szörnyeteg, aki kísérti az álmaiban.
Sarah megborzongott, és rájött, hogy még mindig a nyitott
fagyasztó előtt áll a gondolataiba merülve. Először a
számítógép, most meg a fagyasztó. Legközelebb elalszik,
miközben a kocsiját vezeti. Ki kell találnia valamit az álmok
kezelésére, mielőtt a fagyasztó általi megfagyásnál
drasztikusabb bajba kerülne. Becsapta a fagyasztó ajtaját, és
inkább kivett egy joghurtot a hűtőből, és kifelé bámult az
ablakon, miközben bekanalazta, de alig volt tudatában az
evésnek. Valahogy ki kellene derítenie, mit tud a rendőrség.
Természetesen felhívhatná Linda unokatestvérét, de mit
mondhatna? Még ha emlékezne is rá, nem tudta elképzelni,
hogy szívesen elárulna bármilyen fejleményét is a
nyomozásnak. Végül is, ki volt ő? Egy egyetemi adjunktus,
aki aligha volt szakértője a…
A kanala csörömpölve esett a mosogatóba. Miért is nem
gondolt erre hamarabb? Nem épp most töltötte a hétvégét az
ország két legerősebb vámpírjával? És a legjobb barátnője
gyakorlatilag nem az egyikük felesége? Felhívhatná Linda
unokatestvérét. Nem tudta a vezetéknevét, de elég könnyű
lenne kideríteni. Felhívhatná, és felajánlhatná a
vámpírszakértői szolgálatait. Nos, talán nem szakértő, de
forrás. Valószínűleg amúgy sem volt semmi alapja a
pletykáknak, de nem ez volt a lényeg. Így esélyt kapna arra,
hogy kiderítse, mit tud a rendőrség anélkül, hogy elárulná
magát. És különben is, ki máshoz fordulhatna a rendőrség, ha
vámpírokkal kapcsolatos kérdéseik lennének? Az igazi
vámpírok mind Manhattanben voltak. Látta őket Raj
klubjában. Melyik magára valamit is adó vámpír élne
Buffalóban, amikor ott van Manhattan játszótérnek?
 Tizedik fejezet

A nap lenyugodott, és a vámpírok felkeltek. Raj kinyitotta a

szemét, és azonnal tudta, hol van, és hogyan került oda. És
éhes volt. Tegnap este olyan sietve hagyta el a várost, hogy
nem volt ideje egy kiadós étkezésre. Általában vészhelyzet
esetére tartott itt a bár hűtőszekrényében zacskós vérkészletet,
de az utolsó látogatása Buffalóban hetekkel ezelőtt történt, és a
hűtőszekrényben jégen kívül semmi más nem volt. Ami azt
jelentette, hogy – átkozott Krystof – Raj első dolga az volt,
hogy találjon egy önkéntes donort. Demens vagy sem, Krystof
erőteljes vámpír volt, és Rajnak nem állt szándékában másként
találkozni vele, mint a legjobb formájában.
Emellett nem lehetett nehéz nőt találni a városnak ebben a
részében, még szerda este sem. Ez volt az egyik oka annak,
hogy itt alakította ki a búvóhelyét.
Felállt, a fürdőszoba felé vette az irányt, nyögdécselve a
megmeredt nyaka miatt. Ma reggel arccal lefelé zuhant az
ágyba, amitől mindig egy kicsit rosszul érezte magát, amikor
felébredt. Hangos csigolyaroppanással megmozgatta a nyakát,
és a tükörbe bámult, miközben borotválkozni kezdett. Amikor
még ember volt, bajusza és vállig érő haja volt. Most csupasz
volt az arca, és sűrű, szőke haja alig ért a gallérjáig.
Elfordította a csapot a zuhanyzóban, és hagyta, hogy a gőz
betöltse a fürdőszobát, mielőtt az egyenletes vízsugár alá lépett
– a modern ember egyik legnagyobb találmánya.
Miközben a forró víz elmosta kényelmetlen nappali
alvásának következményeit, Krystofra gondolt, és arra, hogy
mi lehet ez a legújabb krízis. Az öregembernek mostanában
nagyon kevés kapcsolata volt a világgal a saját szűk körén
kívül. Több száz éve élt Buffalóban, az elmúlt kilencven évet
egy nagy, századfordulós házban a Delaware Park
városrészben. Mivel rettegett a tűztől, néhány éve kénytelen
volt az egész épületet újrakábeleztetni, de a házban nem volt
tévé, hifi-rendszer és csak egyetlen számítógép volt, amelyet a
szolgái használtak a biztonság ellenőrzésére.
Érdekes, hogy Krystof egy egész penthouse emeletet is
birtokolt egy belvárosi felhőkarcolóban, irodákkal és
hálószobákkal egyaránt. De soha nem használta, kivéve, ha le
akarta nyűgözni a látogatókat – ami nyolcévente egyszer
fordult elő, amikor az Észak-Amerikai Vámpírtanács éves
találkozójának a házigazdája volt.
Ami magát a várost illeti, Buffalo valaha terjedelmes és
prosperáló volt, acélművei és kikötői virágoztak, és állandóan
új emberek érkeztek. Raj négy évtizeddel az amerikai
polgárháború előtt érkezett ide, más jövőt keresve, mint amit a
saját hazája kínált, amelyet lassan szétszakítottak a versengő
külföldi érdekek. A puszta véletlen hozta kapcsolatba
Krystoffal, aki akkor már évszázadok óta vámpír volt. Krystof
volt az első mestervámpír, aki az új világba költözött. Mivel
nem volt vetélytársa, létrehozta saját területét, és vámpírlorddá
tette magát. És állandóan potenciális újoncokat keresett a
szülőföldjén, Lengyelországban, olyan embereket, akik
hozzászoktak a nemesi hierarchiához, és nem fognak
bosszankodni az uralma alatt. Az, hogy a beszervezett férfiak
nem mindig önként jelentkeztek a szolgálatára, nem számított.
Ha egyszer átváltoztak, mint Raj, nem sok választásuk maradt.
Sajnálatos módon, Lord Krystof gazdagsága
szükségszerűen a városéhoz kötődött, és Buffalo fénykora már
a messze múlté volt. Az, hogy Krystof nem volt hajlandó
belátni a hanyatlás igazságát, és hatalmi székhelyét
Manhattanbe vagy a többi feltörekvő északkeleti város
valamelyikébe áthelyezni, jelezte, mennyire nincs képben; de
sokkal súlyosabb probléma volt az, hogy nem tudta fenntartani
a rendet a területen. Nem Raj volt az egyetlen vámpír, aki
hűséges követők seregét kezdte kialakítani. Ha nem történik
semmi, az északkeleti rész hamarosan hűbérbirtokok
méhkasává válik, ami addig gyengíti az egészet, amíg
darabokra nem hullik – vagy fel nem kelti néhány erős
kívülálló figyelmét, aki jön, és tartósan leporolja.
Amikor a zuhanyzó vize kezdett kihűlni, Raj elzárta a
csapot, kilépett, egy nagy törölközőbe csavarta magát, és
megszárítkozott, miközben a szekrényéhez sétált.
Ruhaválasztása általában a fekete farmernadrágokra és
bőrdzsekikre korlátozódott, különösen hideg időben. Ma este
azonban inkább egy szénfekete gyapjúöltönyt vett elő. Krystof
elégedett lesz. És egyelőre ez volt Raj célja. Azt akarta, hogy a
vámpírlord önelégülten és önhitten bízzon a saját hatalmában,
teljesen felkészületlen legyen a nem túl távoli napra, amikor
Raj lépni fog. Eldobta a törölközőt, és öltözködni kezdett. Az
éhsége percről percre nőtt. Ideje volt vadászni.

A nő halkan felnyögött, miközben Raj ivott, a nyálában

lévő vegyi anyagok orgazmikus gyönyörré változtatták az
élményt a nő számára, ahelyett a brutális aktus helyett, ami
valójában volt. Raj lassan kihúzta agyarait a nő nyakából, és
nyelvével érzékien végigsimított a két apró szúrt seben,
felgyorsítva az alvadást és a gyógyulást. Megnyalta a száját és
a fogait, ízlelgetve a lány vérének aromáját, mielőtt
visszahúzta volna az agyarait az ínyébe. A vér édes volt a
fiatalságtól, és felmelegítette a korábban megivott rum.
Hangokat hallott, és gyorsan megmozdult, a lány apró testét
a saját nagy teste mögé rejtve, amikor két pincér közeledett
feléjük a sötét folyosón, és addig hátat fordított neki, amíg el
nem tűntek. Aztán visszakísérte az álmos nőt a zsúfolt
nagyterembe, a táncparkett szélét megkerülve egy üres fülkéig.
A nő hamarosan fel fog ébredni, valószínűleg kissé zavarban
lesz az orgazmusa nyilvánvaló bizonyítékai miatt. De nem lesz
emléke Rajról, vagy maradandó, esetleg negatív károsodása.
Csak annyit vett el, amennyire szüksége volt, kevesebbet,
mintha a nő a helyi Vöröskeresztnél adott volna vért. Kisétált a
kocsijához, újra erősnek és élőnek érezte magát. Még korán
volt, bár kétségtelenül később, mint ahogy Krystof szerette
volna. De az öreg vámpírlord háza csak egy rövid autóútra
volt, és bármi is várt rá ott, most teljes erőbedobással fog
szembe nézni vele.
 Tizenegyedik fejezet

A BMW készségesen reagált, amikor ráfordult a Delaware

Avenue-ra, és Rajnak kényszerítenie kellett magát, hogy
visszavegyen a sebességéből. Ez volt a veszélye annak, ha
valaki túl sokat iszik. Be volt tépve és legyőzhetetlennek
érezte magát, ami sosem jó kombináció, amikor az ember az
atyjával találkozik.
A hátsó ajtón ment be, biccentve a két őrnek, akik
közvetlenül a házban állomásoztak – az arcuk ismerős volt, és
ők is egyértelműen felismerték őt, bár a nevüket nem tudta.
Áthaladt az üres konyhán, majd a folyosóra, ahonnan az
alagsori lépcsőn ment lefelé, ellenállva a késztetésnek, hogy
kettesével szedje őket.
A lenti helyiség tele volt vámpírokkal, de ők alig voltak
többek, mint egy húsfal Krystof és bárki között, aki lefelé jött
a lépcsőn. Krystof inkább gyengékkel vette körül magát, olyan
vámpírokkal, akik nem jelentettek kihívást a vámpírlord
tekintélyének. Ha az öreg előre tudta volna, hogy Raj milyen
erőssé válik, valószínűleg már évekkel ezelőtt szárazra szívta
volna, és otthagyta volna egy temetkezési vállalkozónak.
De az volt az igazság, hogy senki sem ismerte Raj
hatalmának teljes mértékét, még Emelie sem. A legtöbbször
gondosan leárnyékolta, és csak annyit használt belőle, amire
szüksége volt a munka elvégzéséhez. Elég veszélyes volt
ahhoz, hogy Krystof fenyegetésként tekintsen rá. Nem volt oka
reklámozni, hogy valójában mekkora fenyegetést jelent.
Természetesen Raj ereje volt az, ami miatt ma este a
vámpírlord barlangjába kellett jönnie. Volt alkalma
elgondolkodni Krystof hirtelen idézésén, és ez a forgatókönyv
volt az egyetlen, aminek volt értelme. Bármi is történt
Buffalóban, az elég komoly volt ahhoz, hogy Krystof a háta
mögött akarja tudni Raj erejét. Raj csak remélni tudta, hogy
túléli, bármi is legyen az.
 Az újabb vámpírok egyike – egy nagydarab latin-amerikai
férfi, akit Raj még sosem látott – bukkant elő a tömegből, és
kihívóan kidüllesztette tekintélyes méretű mellkasát. Fizikailag
impozáns volt, de még csak egy cseppként sem jelent meg az
erőskálán, és ez volt minden, ami számított. Raj félig lehunyt
szemmel tanulmányozta a fiatalabb vámpírt, és lusta mosolyt
villantott rá.
– Jozef – mondta elnyújtva, miközben átnézett az idióta
válla fölött. – Ha fontos neked ez a kölyök, akkor jobb, ha
most azonnal visszahívod a lábadhoz!
A szoba túloldalán Krystof biztonsági főnöke felnézett és
káromkodni kezdett, amikor a szóban forgó kölyök vicsorogva
Raj arcába tolakodott.
– Morales, te kibaszott idióta, vissza! – csattant fel Jozef.
Átment az alagsoron, és a vámpír vastag mellkasába bökött.
Morales megmerevedett a bökés hatására, és csak még jobban
bámult.
Raj felkuncogott. – Ez itt lehet, hogy túl hülye ahhoz, hogy
életben maradjon. Biztos, hogy meg akarod menteni?
– Azt mondtam, hogy vissza, baszd meg! – Jozef erősebben
meglökte, amitől a másik vámpír a tömegen keresztül a
túloldalon lévő kemény falnak csapódott. Jozef bólintására két
másik visszatartotta az idiótát, amikor az már rögtön
visszarohant volna a küzdelembe. A biztonsági főnök
undorodva rázta a fejét. – Sajnálom, Raj! Annyira új még,
hogy napkeltekor be kell zárnunk, különben kint álldogálna, és
az égen lévő szép fényekben gyönyörködne.
– Akkor talán hagynod kellene, mindannyiunknak
szívességet tennél vele! Mit keres itt?
– Krystof kedveli őt.
A szoba túloldalán Morales diadalmasan rávigyorgott, de
Raj csak nevetett. A kölyök nyilván nem tudta, de Krystof
kegye azt jelentette, hogy a vámpír túl ostoba vagy túl gyenge
ahhoz, hogy a legkisebb fenyegetést is jelentse.
– A mesterünk már vár rád – mondta Jozef. Ami azt
jelentette, hogy Raj elkésett, és Krystof dühös volt.
 Raj gondtalanul megvonta a vállát.
– Késő volt, amikor tegnap este hívott. Alig értem a városba
hajnal előtt, és ennem kellett. Miről van szó?
– Rajmund!
A szobában minden vámpír – Raj kivételével – féltérdre
ereszkedett, amikor Krystof megjelent az irodája ajtajában. A
térdelés egy olyan modorosság volt, amihez a vámpírlord
ragaszkodott, és aminek Raj már évek óta nem
engedelmeskedett.
– Atyám! – üdvözölte Raj, megbiccentve a fejét, semmi
több. Felemelte a fejét, és egyenesen Krystof szemébe nézett,
kihívva, hogy erőltesse a kérdést.
A vámpírlord vékony szája rövid időre megfeszült, mielőtt
hamis mosolyra görbült.
– Jó újra látni téged, Rajmund! – A hangja erős és
egyenletes volt, ami azt jelentette, hogy valószínűleg épp most
evett. Az elmúlt néhány évben nyilvánvalóvá vált, hogy
Krystof egyre gyakrabban táplálkozott. Ez egy újabb jele volt
növekvő gyengeségének, hogy visszatért egy olyan
napirendhez, amely közelebb állt egy újjászületettéhez, mint
egy jelentős korú és erejű vámpíréhoz. Amikor éhes volt, a
beszéde tétovává és bizonytalanná vált, mint egy öregedő
emberé, bár sosem tűnt öregnek. Nem a teste öregedett.
Hanem az elméje.
– Gyere be! – mondta, kecsesen intve a kezével. Elindult
vissza az irodájába, de megállt, és összevonva a szemöldökét,
éles pillantást vetett Jozefre. – Ürítsd ki a szobát, Jozef!
Rajmundnak és nekem magányra van szükségünk!
A biztonsági főnök felállt térdelő helyzetéből, és
kedvetlenül meredt a mesterük távozó hátára. Egy hosszú perc
múlva elfordította a fejét, és egy olvashatatlan pillantást vetett
Rajra, mielőtt gyorsan meglökte volna a hozzájuk legközelebb
álló vámpírt.
– Mindenki fel az emeletre! – vakkantotta.
Raj megvonta a vállát, kacsintott egyet a füstölgő
Moralesre, és besétált az ajtón Krystof belső szentélyébe.
 Krystof egyedül volt, leszámítva egy fiatal nőt, aki egy
díszes, bársony ülőgarnitúrán heverészett az egyik falnál. A nő
félmeztelen volt, blúza szétnyílt a kis, halvány melleken, a
szoknyája majdnem a derekáig felgyűrődött, és a fehérneműje
is eltűnt, ha egyáltalán volt neki. Friss, vörös vér szivárgott
lustán a nyakán lévő nagy vénából, és a nő halkan dúdolt,
álmodozó arckifejezéssel, miközben egyik ujjával egy lila
hajtincset tekergetett.
– Bájos, nem igaz?
Raj azonnal a vámpírúrra fordította a figyelmét, bosszúsan,
hogy megengedte magának, hogy elterelje a figyelmét az
emberi nőstény. Az elterelődött figyelem halálos lehetett
Krystof jelenlétében, nem számított, hogy az öregember félig
szenilis volt.
– Fiatal – jegyezte meg. De hát Krystof mindig is a
fiatalokat szerette.
Krystof kivillantotta a fogait egy vigyorban, amelyben jóval
több látszott az agyaraknál. – Több mint tizennyolc éves, és az
egyik vérházból szedték ki, szóval csak hogy tudd, legális. –
Hátat fordított, és némán végigsétált a mély szőnyegen, hogy
leüljön egy cikornyás, antik íróasztal mögé, amelynek intarziái
olyan gyönyörűek voltak, hogy még Raj is csak értékelni tudta
őket. A vámpírlord íróasztala mögött telt, gazdag vörös színű
bársonyfüggöny lógott – pusztán a hatás kedvéért, mivel az
alagsori szobák egyikében sem volt ablak. A többi falat mély
mahagóni lambéria szegélyezte, visszafogott szatén tapétával
előtte.
Krystof leült egy törékeny székre, és puha kezét egy bőrrel
szegélyezett mappára engedte. Hosszú, sötét haját fekete
bársonyszalaggal kötötte össze, keretbe foglalva ránctalan
arcát és barna szemét, amely feltűnően tiszta volt, és nem
mutatta a feszültség jeleit, ahogy várakozóan felnézett Rajra.
Rajnak eszébe jutott egy régi, orosz mondás arról az emberről,
akinek az arcát nem érinti a szél. Arra utalt, akit nem
nyomasztanak az élet viszontagságai, és ez nem bóknak
minősült. Itt volt egy vámpírlord, aki már évszázadok óta élt,
aki emberek és vámpírok százait, ha nem ezreit taszította
egyaránt rabszolgasorba, aki brutálisan gyilkolt minden ok
nélkül, csak a saját kényére-kedvére. És mégis, ott ült, egy
elkényeztetett fiatal arisztokrata képmásaként, akinek a kezét
soha nem szennyezte be semmi olyan durva dolog, mint a vér.
Raj bámulta ezt a teremtményt, aki annyira megváltoztatta a
saját életét, és majdnem eluralkodott rajta a késztetés, hogy
átugorja az íróasztalt, és kiszorítsa belőle a természetellenes
életet.
– Miért vagyok itt? – vicsorogta.
Az íróasztal túloldalán Krystof ajka összeszorult, és
megrovóan csóválta a fejét.
– Ne merészkedj túl messzire, Rajmund! Itt még mindig én
vagyok az úr. – A szemei hirtelen elkerekedtek, és Raj rájött,
hogy akár most rögtön is megtehetnék, egyszer s mindenkorra
eldönthetik ezt a dolgot kettejük között. De nem úgy, hogy az
összes saját támogatója több száz mérföldre van
Manhattanben, miközben Krystof egy olyan ház alatt ült, ami
tele volt kegyencekkel, akiknek az élete az ő további
létezésétől függött. Ők a túlélés nyers ösztönéből fakadóan, a
halálig védelmeznék őt, függetlenül attól, hogy mit éreznek
személyesen iránta.
Raj lesütötte a szemét, és röviden lehajtotta a fejét.
– Elnézést kérek, uram!
Krystof kegyesen elmosolyodott, a jóindulatú nagyúr a
szolgájával. Raj olyan erősen csikorgatta a fogait, hogy úgy
gondolta, az öreg vámpír is biztosan hallja.
– Szóval – kezdte Krystof egy született arisztokrata unott,
kellemes hangján. – Mondd el, mit akart Raphael!
Raj felnézett, és hanyagul megvonta a vállát. – Egy
manhattani kirándulást a párjának.
Krystof a homlokát ráncolta. – Miért pont New York?
– Vásárlás, gondolom. Ezt csinálták a barátnőjével egész
nap!
– Los Angelesben nem lehet vásárolni?
– A barátnője New Yorkban dolgozik, itt Buffalóban, ami
azt illeti. Az egyetemen tanít. Ami pedig Raphael párját
illeti… – Raj az egyik lábával odahúzott egy kényelmetlennek
kinéző széket, és leereszkedett rá. – Gazdag amerikai nő, és
nyilvánvalóan hozzászokott ahhoz, hogy a saját feje után
menjen. Raphael elnéző vele.
– Valóban?
Krystof érdeklődő megjegyzése kiélesítette Raj figyelmét,
bár vigyázott, hogy ne mutassa ki.
– Bizonyos mértékig igen – tisztázta. – Elég szép nő.
Az öreg vámpírlord felnevetett. – Szóval még Raphaelnek
is van gyenge pontja. Sosem hittem volna, hogy meglátom azt
a napot!
Raj nem szólt semmit. Ha Krystof azt akarta hinni, hogy
Raphaelt valahogy meggyengítette a párja, Cynthia, az az ő
döntése volt. Raj eleget látott ezen a hétvégén ahhoz, hogy
tudja, hogy bár a nyugati vámpírlord egyértelműen szereti az
emberi nőt, egyáltalán nem engedett a védelméből. Ha valami,
akkor most talán még biztosabb volt, mint valaha. Miután
végre személyesen is találkozott vele, Raj hajlamos volt
elhinni sok pletykát, amit Cyn elszántságáról hallott, és arról,
hogy hajlandó ölni is, ha kell. És nem volt kétsége afelől sem,
hogy haláláig védelmezné Raphaelt, ha ez szükséges. Ami
Raphaelt illeti, csak egy bolondnak jutna eszébe, hogy kárt
tegyen Cynthiában, és túlélje.
– Nos, ez mind nagyon érdekes, de nem ez a fő oka annak,
hogy idehívtalak, Rajmund! Van egy kis problémánk az
emberekkel, és tudod, hogy sosem éreztem jól magam velük.
Elvégre az ember nem beszél a jószágokkal! – Elnevette magát
a saját tréfájától. – Mégis, ez itt Amerika, és az embernek
muszáj alkalmazkodnia!
Raj figyelmen kívül hagyta. Krystof már majdnem
háromszáz éve élt ebben az országban, és még mindig úgy
beszélt, mintha csak egy hónapja érkezett volna.
– Attól tartok, az emberi rendőrség aggódik, Rajmund!
Ez felkeltette Raj figyelmét. – A rendőrség? Miért?
– Úgy tűnik, eltűnt néhány nő. Mintha ez olyan ritka
jelenség lenne egy emberi városban! Olyan lazán
lemészárolják egymást, hogy mi sokkal kisebb veszélyt
jelentünk rájuk nézve, mint ők magukra. Sajnos, egy
befolyásos ember is belekeveredett – a lánya is az eltűntek
között van, és meggyőzte a rendőröket, hogy közünk van
hozzá! Persze ez nevetséges! A lány kétségtelenül szétdugja a
minimális agyát egy alkalmatlan emberrel, és amikor rájön a
tévedésére, miután terhes és beteg lesz, hazatér. De addig
mindannyian kénytelenek vagyunk játszani ezt a buta játékot!
A hangja már nem egy unatkozó arisztokrata hangja volt,
hanem szinte durvává vált valamilyen érzelemtől. Lehet, hogy
félelem? Vajon Krystof többet tudott ezekről az eltűnt nőkről,
mint amennyit elmondott, és ez volt a valódi oka annak, hogy
Rajt hívták, hogy foglalkozzon az esettel?
– Mindenesetre – folytatta a vámpírlord –, ma este
találkozni fogsz a rendőrséggel…
– Ma este? – követelte Raj.
Krystof rosszallóan felvonta az egyik szemöldökét a
félbeszakításra. – Ma este – ismételte meg. – Mondtam nekik,
hogy este kilenckor…
– Egyáltalán miért kell beszélni velük?
Krystof türelme elfogyott. A szék összecsuklott mögötte,
ahogy felállt, a szemei felparázslottak a hirtelen sötétté vált
szobában, az ereje pedig úgy terjedt szét, hogy nemcsak a
Delaware Park-i házat árasztotta el, hanem egész Buffalo
városát, és azon túl Manhattant is, ahol Raj saját vámpírjai is
megérezték az erő hullámzását, és azon tűnődtek, vajon nem
fognak-e hamarosan meghalni.
Raj felpattant, amikor megremegett körülöttük az ősi kúria
Krystof akaratának erejétől. Gipszpor töltötte meg a levegőt,
miközben az öreg fa nyikorogni kezdett a hirtelen nyomás
alatt. Krystof ifjú donora nyöszörögni kezdett félelmében,
miközben a külső szobában a kristály halálhörögve kezdett
énekébe, ahogy valami a földre zuhant, és millió darabra tört.
A felettük lévő emeleteken minden mozgás megszűnt, ahogy
Krystof elvonta az életerőt, amely életben tartotta a
kegyenceit, a legkegyetlenebb módon demonstrálva hatalmát.
 Raj érezte a körülötte lévők rettegését, ahogy térdre estek,
ahogy a szívük megállt a mellkasukban, és elfogyott a
levegőjük. Még ő sem volt teljesen immunis Krystof
akaratának vonzására. De a többiekkel ellentétben ő küzdött,
elég erőt szabadított fel ahhoz, hogy a szíve tovább dobogjon,
a tüdeje pedig levegőt szívjon be atyja követelései ellenére is.
A csendben, amely a vámpírlord akaratát jelentette, Raj
egyetlen szívdobbanása hangos dobpergésként hallatszott. A
szoba túloldalán lévő Krystof is hallotta. Találkozott a
tekintetük.
– Szóval – mondta végül Krystof. Pislogott, és visszatért a
fény. Raj tudta, hogy az egész városban a vámpírok, akiket
elöntött mesterük érintése, megkönnyebbülten csuklanak
össze, beszívva a friss levegőt a tüdejükbe, és érezve, ahogy az
ereikben lévő vér ismét lomhán lüktetni kezd. A fiatal nő a
kanapén görcsösen köhögött, arca fehérre sápadt a félelemtől,
ajkai kékre színeződtek az oxigénhiánytól. Krystof tétova
pillantást vetett rá, majd türelmetlenül felsóhajtott, odalépett
hozzá, és féltérdre ereszkedett mellette. Feltűrte az ingujját, és
az agyaraival lazán feltépett egy eret, kinyújtotta a csuklóját,
és hagyta hogy néhány csepp vér a lány ziháló ajkai közé
hulljon. A lány majdnem megfulladt, ahogy a sikamlós
folyadék végigcsorgott a torkán, de a szorongását hamarosan
eksztázis követte, ahogy a vámpírlord vérének teljes
gazdagsága elérte a szervezetét. A lány felnyögött, az oldalára
fordult, és összegömbölyödve reszketett.
Krystof megnyalta a saját vénáját, és lesimította a
mandzsettáját, majd gyors, hatékony mozdulatokkal
begombolta, miközben leült a kanapé szélére. Egyetlen
vércsepp csúfította el a makulátlan fehér anyagot, és a
homlokát ráncolva nézte.
– Hagynom kellett volna, hogy meghalj, Rajmund! –
mondta anélkül, hogy felnézett volna. – A mai napig nem
vagyok benne biztos, hogy miért nem tettem.
Raj hallgatott.
Krystof gyűlölködő pillantást vetett rá. – Persze most is
megölhetnélek – folytatta társalogva. – Mindannyian önként
meghalnának, ha hívnám őket! – intett a feje fölé a kezével, az
emeleten lévő vámpírokra célozva. – Ha kellene, a várost is
kiszipolyozhatnám, hogy legyőzzelek, és te mit tehetnél? – A
szeme ismét izzani kezdett, de ez a tűz a halál hidegsége volt.
– Semmit! – csattant fel, dühösen Rajra nézve. – Én vagyok itt
az úr! Ezt ne felejtsd el, Rajmund! Egyszer talán eljutunk egy
kihíváshoz, de az a nap nem ma van, és ezt mindketten tudjuk.
– Bosszúsan összeszorította az ajkát, miközben a körülötte
lévő rendetlenséget szemlélte, kissé lehajolt, hogy
megigazítson egy eldőlt széket, mielőtt visszafordította a
figyelmét Rajra.
– Ma este kilenckor találkozol egy bizonyos Scavetti
nyomozóval és még néhány emberrel – mondta. Az ujjait a
zakója alá csúsztatta, és egy közönségesnek látszó
névjegykártyát húzott elő a rendőrkapitányság logójával. Raj
felé nyújtotta. – Az észszerűség határain belül minden
kérdésükre válaszolsz! Mondanom sem kell, hogy légy
diszkrét! A személyes ellenségeskedésünktől függetlenül
tudom, hogy megbízhatok benned, hogy a legjobb tudásod
szerint kezeled ezt az ügyet! – Elhallgatott, a tekintete nem
tágított. – Van még kérdésed?
Raj egy szívdobbanásnyi ideig tanulmányozta atyját,
emlékeztetve a vámpírlordot, hogy a szíve már nem más
akaratából dobog, csak a sajátja szerint. Elvette a felkínált
kártyát, és megkérdezte: – Bölcs dolog ez, uram? Oly sokáig
éltünk túl úgy, hogy észrevétlenek maradtunk!
Egy rövid pillanatig Raj azt hitte, hogy valami ravaszsághoz
hasonlót lát az öreg vámpír szemében, de aztán eltűnt. – A
legutóbbi lány akkor tűnt el, miután részt vett az egyik ilyen
nevetséges vámpírjelmezes rendezvényen – mondta Krystof,
és a szája undorodva fintorodott el. – Az ügyvédeim
elmagyarázták az embereknek, hogy nekünk semmi közünk az
ilyenekhez, de… – Kecsesen megvonta a vállát.
Raj bólintott.
– Majd tájékoztatom Önt!
Krystof bólintott, és figyelmét a reszkető fiatal nőre
fordította, egyik sima, fehér keze a csupasz combját simogatta.
 – Kifelé menet becsukod az ajtót, ugye, Rajmund?

***

– Minden rendben, Raj?

Raj elfordult Krystof irodájának csukott ajtajától, és ott
találta Jozefet, aki mindössze néhány lábnyira állt tőle, egyik
kezében egy kihegyezett karóval. Raj éles pillantást vetett a
karóra. – Azt használni is akarod? – kérdezte, szinte remélve,
hogy a másik vámpír azt mondja: „Igen”. Most jól esne neki
egy jó kis harc.
Jozef lefelé nézett, mintha meglepődne, hogy egy halálos
fegyvert tart a kezében. Elkáromkodta magát, és elhajította.
– Néhány fiatalabbnak nem sikerült – magyarázta, majd
elvigyorodott. – Beleértve Moralest is.
Raj egyetlen reakciója az egyik szemöldöke enyhe
felívelése volt. Ránézett az órájára.
– Szeretnék veled beszélni, Jozef, de erre csak később
kerülhet sor! Krystof megkért, hogy nézzek utána…
– Tudok a zsarukról! – csattant fel Jozef, és hirtelen
megváltozott a hangulata. – Én vagyok a biztonsági főnöke,
Raj! Tudom, hogy miért vagy itt!
Raj némán szemlélte a másik vámpírt. Határozottan van
benne némi neheztelés, gondolta. És ki hibáztathatná érte.
– Nézd – mondta Raj, és konspiratívan a férfi felé hajolt –,
ha gyorsan el akarom ezt intézni, szükségem lesz a
segítségedre! Ezek már nem az én utcáim.
Jozef egy percig tanulmányozta őt, mielőtt egyetértően
bólintott volna. – Elmondom, amit tudok – mondta. – Hívj fel
később! Most, ha jobban belegondolok, el kellene jönnöd
hozzám. Celia örülne, ha találkozhatna veled. Már unja a régi
arcokat.
Celia Jozef emberi felesége volt. Réges-régen
összeházasodtak a hagyományos módon, Celia mostanra már
halott családja kedvéért, akik soha nem ismerték meg annak a
férfinak az igazi természetét, akihez hozzáment. Több mint
egy évszázada voltak együtt, elég régóta ahhoz, hogy bár Celia
még mindig ember volt, az élete teljesen összeforrt a vámpír
férjével. Ha Jozef valaha is úgy döntene, hogy elhagyja őt,
hogy nem ad neki többé vért, napokon belül meghalna. De ez
soha nem történhetne meg. Celia egy aprócska, gömbölyded
nő volt, és teljesen uralta a nagydarab vámpírt. Raj inkább
találkozott volna a nappal, minthogy akár csak egy napra is
megszállottja legyen olyan valakinek, mint Celia, nemhogy
örökre.
– Azt élvezném – hazudta. – Majd összehozzuk!
Raj a bejáraton keresztül ment ki, örült, hogy messze maga
mögött hagyhatja Krystof idegbeteg vámpírokkal teli fészkét.
A kinti levegő friss volt, és most az egyszer nem bánta a hideg
csípését. Megkönnyebbülés volt a ház lappangó miazmája
után, a félig őrült lorddal és a talpnyalóival. Megnyomta a
távirányítót, hogy kinyissa a BMW zárjait, és becsusszant,
élvezve a bőr jó illatát, a motor sima dübörgését, amikor
elfordította a kulcsot, és Leonard Cohen szomorú, rekedtes
hangját, amely a hifiből morajlott. Felvette a mobiltelefonját,
és gyorshívta Manhattant.
– Raj! – Em még azelőtt felvette, hogy a telefon az első
csörgés végére ért volna.
– Most már így veszed fel a telefont?
– Sajnálom, uram! – mondta. – Ön…
– Jól vagyok, Em! – engedett a férfi. – De Krystof ma este
szembesült a szomorú valósággal. Mindenki rendben
átvészelte?
– Semmi gond! Néhány fejfájás és némi pánik a fiatalok
között, de többnyire… – Elhallgatott, mintha bizonytalan
lenne, hogy folytassa-e. – Aggódtam, Raj! – mondta halkan.
– Ennyire kevés a bizalmad bennem, Em?
– Nem! – mondta gyorsan. – Nem igazán – javította ki. –
Csak… te egyedül vagy ott, és Krystof mögött ott áll az egész
bandája…
 – Mármint előtte. Krystof hátulról vezet!
Em felnevetett, és a férfi hallotta a megkönnyebbülést a
hangjában, amikor folytatta: – Szóval, hamarosan visszajössz?
– Bárcsak! Itt baj van. Nők tűntek el, köztük egy olyan
ember lánya is, aki elég gazdag ahhoz, hogy rávegye a
zsarukat, hogy felfigyeljenek rá. A lány egy vámpírpartin volt,
mielőtt eltűnt, ezért a rendőrség utánajár annak, amit
vámpírkapcsolatnak tartanak.
Em felhorkant.
– Milyen vámpírkapcsolat? Nem szóviccnek szánom, de
egyikünket sem kapnánk lencsevégre azokon az ostoba
bulikon!
– Ezt mondta Krystof is nekik, de tudod, hogy megy ez! És
őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy az öreg olyan
ártatlan, mint ahogy állítja. Túlságosan is aggódik emiatt az
egész helyzet miatt.
– Hát, bassza meg! Pont erre van szükségünk! Még több
rossz sajtó! Miért nem hagyjuk, hogy Krystof maga takarítsa
el a saját mocskát?
– Mert egy ilyen dolog mindannyiunknak árthat. Különben
is, ha van benne igazság, és nem Krystof az, akkor meg kell
szabadulnom attól a vámpírtól, aki emögött áll. Isten tudja,
hogy Krystof nem fogja bepiszkolni a kezét!
Hallotta Em hosszú sóhaját a telefonon keresztül.
– Hadd küldjek néhány embert, Raj! Most, hogy Krystof
tudja…
– Még nem! Még túl korai lenne. Meg kell ismernem a
terepet, és ki kell derítenem, mi folyik itt valójában. Eddig
csak annyit tudok, amit Krystof elmondott, és neki mindig a
saját hátsója a legfontosabb. Úton vagyok a zsarukhoz, ha
elhiszed ezt – Krystof már azelőtt elintézte, hogy ideértem
volna. Utána majd hívlak.
– Ha még nem túl késő, még mindig tudok valamilyen
csapatot szerezni…
– Hagyd, Em! Majd hívlak! – Letette, mielőtt a lány tovább
tiltakozhatott volna. Úgy szerette Emet, mint a testvérét, és ő
egy elsőrangú hadnagy volt, de néha tényleg egy tyúkanyó
tudott lenni.
Felhangosította a zenét, és elhúzott a járdaszegélytől, a
rendőrőrs felé véve az irányt – az egyetlen hely, amire soha
nem számított, hogy meglátogat.
 Tizenkettedik fejezet

Sarah Kalifornia óta nem járt rendőrőrsön, még egy

parkolócédulát sem kapott a tizenkét év alatt. Ott állt a rövid
betonlépcső alján, bámulta az üvegajtót, és azon tűnődött,
miért érzi úgy, mintha feladná a szabadságát azzal, hogy belép
abba az épületbe. Értelmileg tudta, hogy ez csak egy épület.
Sőt, egy épület, tele férfiakkal és nőkkel, akik nap mint nap
kockára teszik az életüket a hozzá hasonló emberekért. És nem
mintha le akarták volna tartóztatni, vagy ilyesmi. Kellemesen
elbeszélgetne Tony Scavettivel a vámpírokról, aztán
hazamenne a furcsa lépcsővel és Tupperware-ekkel teli
fagyasztóval rendelkező kis kétszintes házába. Akkor miért
volt a teste teljes harci, vagy menekülési üzemmódban?
– Vámpírok, Sarah – motyogta magában halkan. – Csak a
vámpírokról fogsz beszélni. – És ha Tony véletlenül elárulna
valamilyen információmorzsát, és ő véletlenül javasolna
valamit cserébe, mi baj lehetne belőle? Hát persze!
Megigazította a vállán a táskáját, és felment a lépcsőn.
Az ajtó éppen kinyílt, amikor a kilincsért nyúlt, két öltönyös
– és fegyveres, ahogy észrevette – férfi jött kifelé, amikor
belépett. Az egyikük tartotta neki az ajtót, a tekintete fel-alá
járt a lány testén, végül elismerő mosoly jelent meg az arcán.
Sarah ma nadrágot viselt – mondjon bármit is Linda, túl hideg
volt máshoz. De szépen simult a csípője ívére, és tudta, hogy
olyan alakja van, hogy jól áll neki a pulóver, még akkor is, ha
a teste nagy részét elrejtette a hosszú gyapjúkabátja alatt.
Visszamosolygott, egy köszönömöt mormolt, és belépett az
állomásra.
Az első dolog, ami megcsapta, az a szag volt – izzadság,
piszok, és mindezek alatt a fenyőillatú tisztítószer hosszan
tartó illata. Sajnos túl sok mosdatlan test haladt át itt
nemrégiben ahhoz, hogy még a legszigorúbb takarítás is
változtatott volna rajta – és volt egy olyan érzése, hogy a
takarítás nem volt olyan szigorú. A következő a kopár
előcsarnokban zsúfolódó emberek száma volt. A Tonyval való
találkozóját késő estére időzítette, mert azt hitte, akkor
nyugodtabb lesz. Ennyit erről az elképzelésről.
Jobbra tőle egy recepciós pult volt – és ez nem Mayberry
volt. Az alsó fele fal volt, a felső fele pedig dupla rétegű,
feltehetően golyóálló műanyag. Különböző egyenruhás
embereket látott mögötte mozogni, egy jól táplált, középkorú
tiszt ült a pultnál a műanyag mögött, és többé-kevésbé a
váróterem felé nézett. Odasétált a feje magasságában lévő kis
ovális lyukhoz, megállt, és várta a reakciót. Eltartott egy
darabig, de a férfi végül felnézett.
– Segíthetek? – kérdezte.
Emlékeztetve magát, hogy volt oka, amiért itt van, és nem
az volt, hogy ellenszegüljön az első zsarunak, akivel
kapcsolatba kerül, Sarah elmosolyodott, és kedvesen így szólt:
– Stratton professzor vagyok. Sarah Stratton. Azt hiszem,
Scavetti nyomozó már vár engem.
A zsaru néhány pillanatig némán nézte a nőt, de aztán
megnyomott néhány gombot a konzolján, és beleszólt a
fejhallgatójába. – Scavetti. Látogatód van! – Elhallgatva
figyelte a másik oldalt. – Nem, egy hölgy az! Azt mondja,
hogy a neve… – Sarah-ra nézett segítségkérőn.
– Stratton – emlékeztette a lány. – Sarah Stratton.
– Sarah Stratton – ismételte meg a zsaru. – Igen, oké! –
Megnyomott még egy gombot, és azt mondta: – Mindjárt jön.
Foglaljon helyet!
Sarah felmérte az ülőhelyeket, és úgy döntött, inkább állva
marad. Néhány perccel később kinyílt az egyetlen, ablaktalan
ajtó az előcsarnok túloldalán, és megjelent Tony Scavetti. Már
majdnem elfelejtette, hogy néz ki; nem tett rá túl nagy
benyomást, amikor találkozott vele korábban. De azonnal
felismerte. Egyike volt azoknak az olasz-amerikai férfiaknak,
akik mellett nap mint nap elhaladt a város utcáin, hátrafésült
sötét hajjal, olívazöld bőrrel és mélybarna szemekkel. Jóképű
volt, ha tetszett a típusa, és láthatóan sok időt töltött az
edzőteremben, a rosszul szabott sportkabát alatt látható karcsú
dereka és széles vállai alapján. Odasétált hozzá, és kezet
nyújtott neki. – Scavetti nyomozó.
A férfi tekintete nem jutott el a nő arcáig, miközben röviden
megrázta a kezét, és úgy tűnt, sietett, hogy bevezesse a nőt, és
becsukja az előcsarnok ajtaját.
– Sarah – mondta a férfi –, gyere be!
A nő követte a nyomozót egy rövid folyosón, majd át egy
íróasztalokkal és emberekkel zsúfolt irodán. A telefonok szinte
folyamatosan csörögtek, és a hangok egyenletes moraja
hallatszott, amelyet időnként megtört egy-egy hangos
szóváltás. Nem kevés fej fordult utána, a legtöbbjük
egyszerűen csak kíváncsian figyelte, ahogy Tony után ment
egy üvegezett irodába, ahol négy asztal állt, de egyik sem volt
foglalt.
– Foglalj helyet! – mondta a férfi, és az ajtótól legtávolabbi
asztalhoz lépett. Az íróasztal előtt két párnázott, egyenes szék
állt, és a lány arra ült le, amelyiken nem volt elszakadva a
borítás.
– Szóval, Sarah – mondta mosolyogva. – Mit tehetek érted?
Sarah letette a táskáját a padlóra, és előrehajolt.
– Remélem, inkább én tehetek érted valamit – mondta, és
kissé elmosolyodott. – Ahogy a telefonban is mondtam, tegnap
beszéltem Lindával, és említette, hogy te vagy a vezető
nyomozó a Trish Cowens-ügyben.
Tony nem tűnt boldognak, de bólintott.
– Azt is mondta, hogy szerintetek vámpírok is érintettek
lehetnek, és mivel én…
– Huh… – Gyorsan ránézett a nőre. – Hogy a fenébe tudta
Linda…
– Azt hiszem, az anyád mondta neki.
– Huh – Felsóhajtott, és mosolyogva hátradőlt a székében,
amíg az a mögötte lévő falnak nem ütközött. – Bocsánat!
Rossz szokás! Azt hiszem, le kell tartóztatnom az anyámat,
amiért nem a megfelelő pillanatban beszélt. Sajnálom, Sarah,
de lehet, hogy csak az idődet vesztegetted azzal, hogy
idejöttél! Nem áll módomban semmilyen folyamatban lévő
nyomozásról beszélni! Biztos vagyok benne, hogy megérted!
– Értem – biztosította a lány. – És nem azért vagyok itt,
hogy kérdéseket tegyek fel. Valójában remélem, hogy
néhányra tudok válaszolni neked. Nagyon jó barátságban
vagyok néhány emberrel, akik magasan állnak a
vámpírhierarchiában. Ha szükséged lenne…
A férfi lekezelően elmosolyodott, és előregurult a székével.
– Azt hiszem, a vámpírokkal kapcsolatban már mindent
tisztáztunk. Nem hiszem… – Megcsörrent a telefonja, és
gyorsan felvette. – Scavetti! – Egy pillanatig hallgatta, majd
káromkodni kezdett: – Mi a fasz… – A tekintete ismét a nőre
villant, és kissé elfordult. – Mit keres itt? Nekem senki sem
szólt… Igen. Nagyszerű. Kibaszottul fantasztikus! Mi van a…
Rendben, vezesd be, és találkozunk a tárgyalóban!
A férfi lecsapta a telefont, és a lány látta, ahogy a nyakában
megfeszülnek az inak, ahogy küzdött, hogy uralkodjon a
dühén. A nyomozó hirtelen felállt, és Sarah tudta, hogy lejárt
az ideje.
– Gyere! – mondta szűkszavúan. – Kikísérlek. – A férfi
megkerülte az íróasztalt, megragadta a karját, és gyorsan
visszavezette a nőt az irodába, nem engedte el, amíg át nem
értek a folyosóra.
Sarah érezte, hogy az esélye, bármilyen csekély is volt,
elúszik. Mire gondolt, amikor azt mondta, hogy a vámpírokkal
kapcsolatban már mindent elintéztek? Volt valaki a városban,
aki tudott a vámpírokról? Az egyetemen senki, az biztos. Ki
lehetett… A szemei tágra nyíltak, amikor hirtelen eszébe jutott
valaki, aki csak egy rövid repülőútra van innen, és pokolian
többet tudott a vámpírokról, mint ő.

***

Raj behajtott a rendőrőrs mögötti parkolóba, és leparkolt

egy helyre a második sorban, ahonnan jó rálátása volt a
bejáratra. Nem érezte jól magát itt, bár Manhattanben
állandóan kapcsolatban volt a zsarukkal. Mindig akadt valami
halálvágyó idióta, aki úgy döntött, hogy beleköt az egyik
vámpírjába, vagy aki berúgott, és verekedni kezdett a várakozó
sorban, ahogy az végigkanyargott a háztömbön. De Manhattan
Raj városa volt, és ő ismerte az ottani zsarukat. Tudta, hogy ki
melyik körzetben dolgozik a klubjai körül, és mindig
adakozott a különböző rendőrségi jótékonysági
szervezeteknek, amikor hívták, ami gyakran előfordult. Ez
viszont határozottan nem az ő városa volt, és nem valami
seggfejjel volt dolga egy részeges rendbontás miatt. A
Cowens-lány már néhány napja eltűnt; nagy valószínűséggel
már halott volt, ami miatt ez egy lehetséges gyilkossági
nyomozássá vált. És Rajnak volt egy olyan érzése, hogy a
buffalói rendőrség nem lesz meghatódva a New York-i
rendőrbálnak tett adományaitól.
Egy taxi lassult le a kapitányság előtt, a bal első kereke
láthatóan belecsúszott egy vízzel teli kátyúba, mielőtt a sofőr
gázt adott volna, hogy az autó kipufogógázt okádva megálljon
a lépcső előtt. Egy kócos, sebtében felöltözött nő ugrott ki a
hátsó ülésről. Pénzt lökött a sofőr felé, mire az elindult, az
utolsó pillanatban kitérve, hogy másodszor is a kátyúba
csapódjon, és a kijárat felé menet elhaladt Raj mellett, a fagyos
levegő ellenére lehúzott ablakokkal.
Ahogy a taxi kirobogott az utcára, egyenesen egy limuzin
elé vágott, amely lelassított, hogy a maga nehézkes
kanyarodásával be tudjon fordulni a parkolóba. Raj halkan
kuncogott. Ki gondolta volna, hogy egy rendőrségi parkolóban
ülni ilyen szórakoztató is lehet? A hosszú, fekete jármű
méltóságteljesen haladt el az épület előtt, a sofőr ügyesen
kikerülte a vízzel teli kátyút, miközben szinte pontosan azon a
helyen állt meg, ahol korábban a taxi is. A jobb oldali utasajtó
szinte azonnal kinyílt, és egy férfi ugrott ki belőle, felkészült
viselkedése és diszkrét fegyvere már azelőtt testőrnek hirdette,
hogy alaposan végigpásztázta volna a környéket. A sofőr is
kiszállt, és megkerülte a kocsit, majd a testőr megerősítő
biccentését követően kinyitotta a hátsó ajtót, és mondott
valamit annak, aki bent volt, mielőtt félreállt az útból.
Egy nagydarab férfi lépett ki először, hosszú, fedetlen szőke
haja volt, teveszínű kasmírkabátja pedig szorosan be volt
gombolva. Épp csak annyira fordult meg, hogy jól meg
lehessen nézni az arcát, és Raj halkan káromkodni kezdett.
Edward Blackwood – egy utazó kígyóolajkereskedő, ha volt
ilyen.
A limuzinból egy második férfi is előbukkant, majdnem
olyan magas, mint Blackwood, de közel sem volt olyan testes.
Az ötvenes évei végén járt, gondosan fésült sötét haja volt,
fekete télikabátot viselt, és a hideg ellen sálat tekert a nyakába.
Blackwooddal ellentétben nem várt, hanem azonnal felment a
lépcsőn és bement az épületbe, a testőrével a sarkában.
Blackwoodot mintha meglepte volna a gyors távozás, és sietni
kezdett, hogy utolérje. Raj a homlokát ráncolta. Tekintve
Blackwood azon szokását, hogy olyan gazdag emberek körül
lógott, akiknek semmi jobb dolguk nem volt a pénzükkel, mint
a Humanity Realizedre pazarolni, Rajnak arra kellett
gondolnia, hogy a sötét hajú férfi William Cowens, az eltűnt
lány milliárdos apja volt. Ami nem tette boldoggá. Arra
készült, hogy a zsarukkal kell foglalkoznia, nem pedig egy
zaklatott apával.
A limuzinsofőr beállt a járművel a parkolóba, hogy ott várja
a főnöke visszatérését. Raj még néhány percig ott ült, aztán
lekapcsolta a gyújtást, és kiszállt a meleg autóból. Ideje
kideríteni, mennyit tud a rendőrség. És mennyit nem.
Ideje elvégezni a munkát, és eltűnni ebből a városból,
mielőtt az kiszipolyozza őt.
Raj gyorsan átkelt a parkolón, és kettesével lépkedett felfelé
a lépcsőkön. Egy női parfüm illata lengett a levegőben, valami
könnyű és virágos, valami furcsán ismerős. Ez az illat kitartott,
még a recepcióhoz menet is, ahol egy emberi rendőrrel nézett
szembe, aki egy golyóálló akadály mögött ült, és szorgalmasan
figyelmen kívül hagyott mindenkit a másik oldalon.
Raj megkocogtatta a műanyagot, mire a rendőr felnézett.
– A nevem Gregor, Raymond Gregor – mondta, a neve
amerikai változatát használva. – Scavetti nyomozó vár engem.
– Mr. Gregor? – A férfi hangja a háta mögül érkezett, és Raj
kissé megfeszülve pördült meg.
– Dan Felder nyomozó – mondta a férfi, és előrelépett. –
Scavetti a társam. – Felder magas és karcsú volt, valószínűleg
visszafogottan jóképűnek tartották. Mosolyogva nyújtotta a
kezét. – Nem akartam megijeszteni! Éppen erre jártam, és
meghallottam a nevét!
– Nyomozó! – mondta Raj, elfogadva a kézfogást.
– Szóval, nem okozott gondot az épületbe bejutás, mi?
– Tessék?
Felder kényelmetlenül félrenézett. – Valamiért azt hittem,
hogy, tudja… meghívóra van szüksége, vagy ilyesmi.
Raj első ösztöne az volt, hogy gúnyolódjon, de jobb
belátásra tért. Nagylelkű gesztus volt, és különben is, később
még jól jöhet, hogy van egy baráti kapcsolata az ügyosztályon
belül.
– Nem – mondta. – De köszönöm, hogy gondolt rá, Felder!
Az ilyen nyilvános helyeken, mint ez, remekül boldogulok.
– Ó, persze! Így már érthető! – Felder egy csukott ajtó felé
mutatott. – Errefelé vagyunk. – Fejével az asztalnál ülő zsaru
felé biccentett, aki megnyomott valahol egy gombot. Hangos
zümmögés hallatszott, és Felder kitárta az ajtót, jelezve, hogy
Raj menjen előtte. Ő jobban szerette volna, ha a zsaru megy
előre, de az túlságosan paranoiásnak tűnt volna, így hát
belépett.
Alig tettek néhány lépést, amikor ugyanaz a parfüm csapta
meg az érzékeit. Felemelte a fejét, és elvigyorodott. Sarah
Stratton jött a folyosón, egy másik nyomozó kíséretében.
Láthatóan kényelmetlenül érezte magát, és zavarba jött attól,
amit a nyomozó mondott, és még nem vette észre, hogy Raj ott
áll.
– Nézd, nagyra értékelem, hogy eljöttél, Sarah – mondta a
zsaru, ahogy közelebb értek. – De ahogy mondtam, nekünk is
vannak saját szakértőink ezekben a dolgokban.
– Hát persze! Csak gondoltam, nos, mivel nekem vannak
kapcsolataim a helyi vámpírlorddal…
Tényleg? Ez újdonság volt Raj számára. És ez nem tette
boldoggá. Nem akarta, hogy Sarah Stratton száz méteren belül
legyen Krystof, vagy bármelyik másik vámpír közelében.
Kivéve persze saját magát.
– Tony – mondta Felder nyomozó.
A másik nyomozó türelmetlenül felnézett.
– Igen, egy pillanat, Dan! Nézd – mondta halkan, és
megfogta Sarah karját. – Miért nem hagyod meg a számod, és
én majd…
– Nem! – válaszolta azonnal. Idegesen felpillantott, és
megdermedt, a szemei tágra nyíltak, amikor meglátta, hogy
Raj őt figyeli.
Raj ajkai elégedett mosolyra görbültek, bár legszívesebben
leütötte volna Tony kibaszott kezét a lány karjáról.
– Tony! – erősködött Felder. – Ő itt Raymond Gregor.
Tony, feltehetően az a Tony Scavetti, akivel Rajnak
találkoznia kellett, végre odafigyelt. Elfeledkezett az oldalán
álló nőről, hogy Rajra koncentrálhasson. – Maga a vámpír?
Raj bólintott. – És maga pedig bizonyára a nyomozó –
felelte. Cinikus élvezetet lelt Scavetti automatikus
reakciójának mozdulatában, amikor a férfi kihúzta magát teljes
magasságába – ami nem lehetett több 173 centinél –, és
megfeszítette túlságosan szűk zakója alatt a tornateremben
szerzett izmokat. Raj kifejezéstelenül nézett rá. Hosszú élete
során túl sok Scavettivel találkozott már, olyanokkal, akik csak
azért kezdtek verekedésbe, hogy bebizonyítsák, senki sem
keményebb náluk.
– Jó, hogy tisztáztuk ezeket a részleteket! – mondta Felder,
megjátszva a békéltetőt. Valamit, amit valószínűleg gyakran
kellett tennie, ha Scavetti társa volt.
– Ööö, Stratton professzor? – emlékeztette Scavettit.
Scavetti a homlokát ráncolta, de visszaterelte a figyelmét
Sarah-ra. – Igen. Sarah, biztos vagyok benne, hogy Gregor tud
válaszolni minden felmerülő kérdésre. Sőt, ti ketten
valószínűleg ismeritek is egymást, igaz?
Élénk rózsaszín pír terült szét Sarah járomcsontja mentén,
miközben felnézett Rajra, elrontva az egyébként
porcelánsápadt bőrét. Mogyoróbarna szemei szinte szürkére
sötétedtek az érzelmektől, és egy szívdobbanásnyi ideig
elidőztek rajta, mielőtt lecsukódtak volna, hogy elbújjanak a
sűrű szempillák mögé.
– Mr. Gregor – mondta halkan.
– Stratton professzor – dorombolta Raj. Megfogta a lány
kezét, és megrántotta, simán kiszabadítva Tony szorításából, és
elég közel húzta magához, hogy belélegezhesse az illatát,
kizárva az izzadt zsaruk és az égett kávé szagát. A mozdulata
megijesztette Sarah-t, és felnézett a férfira.
– Nem szívesen szakítom félbe magukat – mondta Scavetti
gúnyosan. Raj épphogy visszatartotta a félbeszakításra adott
dühös vicsorgását, és érezte Sarah meglepődött rándulását,
mintha elfelejtette volna, hogy Scavetti egyáltalán ott áll. –
Folytathatnánk, kérem? – kérdezte a nyomozó.
Raj Scavettire pillantott, és megengedte, hogy a megvetés
felhője átvonuljon az arckifejezésén, mielőtt teljesen
kifejezéstelenné válik ismét. – Természetesen, nyomozó! –
mondta. – Csak előbb elkísérem Stratton professzort a
kocsijához!
Sarah döbbent pillantást villantott rá, de Raj csak enyhén
meghajolt, és a folyosó felé intett. A lány halványan
rámosolygott, és kissé megremegett, amikor elsétált mellette.
Raj lenyelte a vigyorát, és követte, figyelve a lány csípőjének
tompa ringását a terjedelmes télikabát alatt, és azt kívánta,
bárcsak valami könnyű és selymes ruhát viselne, mint
korábban. Talán egy puha szoknyát, valamit, ami
körbetáncolja karcsú lábait azok felett a szexi magas sarkú
cipők felett, amelyeket úgy tűnt, hogy kedvel. Hátrapillantva
látta, hogy a két zsaru őt bámulja, és méltóságteljesen
megvonta a vállát. – Csak egy pillanat az egész! – biztosította
őket.
– Mi a fasz? – hallotta Scavettit káromkodni, mielőtt még
tíz lépést megtett volna. – Mit fog vele csinálni?
– Úgy tűnik, ismerik egymást, Tony – válaszolta Felder
unottan. – Szerinted mit fog csinálni? Kiszívja a lányt a
parkolóban? Különben is, mit érdekel téged?
 – Baszd meg, Dan! Lehet, hogy nem akarom, hogy
belekeveredjen ebbe az ügybe, de ez nem jelenti azt, hogy azt
akarnám, hogy valami kibaszott vámpír a nyakát szopogassa!
Raj kuncogott, és nem figyelt tovább. Épp akkor érte utol
Sarah-t, amikor az kinyomta a kinti ajtót, és beengedte a
sokkal frissebb levegőt.
 Tizenharmadik fejezet

Sarah a nehéz ajtónak támasztotta a vállát, beszívta a hideg

levegőt, és azt mondta magának, hogy mindent megtett, amit
csak tudott, hogy segítsen Trishnek. Scavetti – nos, nem volt
előzékeny, de valószínűleg olyan udvarias volt, amilyen csak
lehetett. A férfi szájából minden második felhangzó szó egy
káromkodás volt, bár a lány kedvéért igyekezett cenzúrázni
magát. És biztos volt benne, hogy a férfi csak azért egyezett
bele abba, hogy adjon neki öt percet, mert Linda szerint abban
reménykedik, hogy összejön vele.
És akkor persze ott volt még Raj. Elég hülyén jött ki,
amikor megjelent. Ha tudta volna, hogy itt lesz, eleve nem jött
volna el. És nem csak azért, mert hülyét csinált belőle a zsaruk
előtt. Az a férfi, az a vámpír, csak bajt jelentett. Valahányszor
kétlábnyira megközelítette a gyönyörűségét, úgy tűnt esett az
IQ-ja negyven pontot. És ezt a férfi is tudta. Az arrogancia
csak úgy áradt belőle, olyan átkozottul biztos volt a… A
vastag üvegajtó hirtelen eltűnt, amikor egy hosszú kar átnyúlt
a válla fölött. Eltűnt az előcsarnok fénye, árnyékba borítva őt,
és felnézve nem lepődött meg, hogy Raj ott áll közvetlenül
mögötte, könnyed vigyora egy pillanatra sem tévesztette meg.
Köszönetet mormogott, és kilépett a lépcsőfeljáróra,
összehúzta a kabátját, és még jobban beburkolózott a
melegébe.
– Jól vagyok, Raj – mondta gyorsan. – Nem kell… –
Oldalra rántotta a tekintetét, amikor egy autó ajtajának
határozott csattanása zavarta meg az éjszakát. A parkoló
túloldalán a sofőr éppen kiszállt egy hosszú, fekete limuzinból,
hogy friss levegőt szívjon. Nem lehetett biztos benne, de nem
gondolta, hogy a jármű ott állt volna, amikor ő érkezett. Persze
bárki lehetett. A limuzinok nem voltak túl gyakoriak – kivéve
a szalagavatókon –, de nem is voltak teljesen ritkák a
városban. De valamiért – talán a telefonhívás miatt, amit Tony
kapott, miközben a lány az irodájában ült – meg volt győződve
arról, hogy ez az autó William Cowensé, és ez azt jelentette,
hogy Edward Blackwood is a közelben van. Azonnal hátat
fordított az előcsarnoknak, és a biztonság kedvéért ellépett a
lámpáktól. Raj természetesen észrevette a reakcióját, és
átkarolta a vállát, hatalmas termete hatékonyan eltakarta őt
mind a limuzin, mind az előcsarnok elől. Sarah érezte, ahogy a
férfi a feje fölött a limuzint és annak sofőrjét tanulmányozza.
– Gyere, Sarah! – mondta. – Elkísérlek a kocsidhoz! – A
férfi elindult lefelé a lépcsőn, a lányt szorosan a válla alatt
tartva. – És elmondhatod, miért nem akarod, hogy Williams
Cowens megtudja, hogy itt vagy. – Sarah majdnem elvétette a
következő lépcsőfokot, de a férfi masszív ereje egyenesen
tartotta. Halk kuncogással szorította a testéhez. – Imádom a
csizmád, édesem – mormolta. – De nem a legjobb választás az
itteni jeges utcákhoz!
Sarah örömöt érzett, hogy a férfi észrevette a bevallottan
szexi, magas sarkú csizmáját, de átkozta saját ügyetlenségét.
– Nem számítottam rá, hogy sokat kell majd sétálnom –
mormolta. – És nem aggódom William Cowens miatt.
– Nem? Akkor talán a limuzinsofőr miatt. Talán egy volt
szeretőd? – Könnyedén mondta, de az utolsó szavaiból
határozott morgás hallatszott.
Sarah felnevetett. – Persze, a limuzinsofőr az. Csak
megdöbbentem, ennyi az egész. Nem szoktam rendőrőrsök
környékén lógni.
Ekkorra már odaértek a kocsijához. Sarah megcsipogtatva
kinyitotta a zárakat, és Raj kinyúlt mellette, hogy kinyissa az
ajtót. – Blackwood az? – erősködött.
A nő átdobta a táskáját az ülésen, és elkeseredett pillantást
vetett rá. – Már mondtam neked! Nem is tudom…
Raj az egyik kezét az ajtóra tette, a másikkal pedig a kocsi
tetejének támaszkodott, és ezzel gyakorlatilag hatékony
csapdába ejtette a nőt. Olyan átkozottul nagy volt. A lány
elfojtott egy rövid, irracionális késztetést, hogy elfusson,
ehelyett felnézett a férfi jól szórakozó szemeibe.
 – Tudod, hogyan működik a hazugságvizsgáló, Sarah?
A lány zavartan vonta össze a szemöldökét a látszólagos
értelmetlenségre.
– Persze! Amikor az ember hazudik valamiről, vannak
fiziológiai változások, amelyek elárulják őt. A pulzus, a
légzés… és valószínűleg néhány más dolog is. Ez nem éppen
az én területem, de mi…
A férfi lehajolt, amíg a szája a nő füléhez nem ért.
– A pulzusod és a légzésed épp most szökött fel, kicsim. És
a szexi szíved is kalapál. Vagy őrülten szerelmes vagy belém,
vagy nem vagy teljesen őszinte. Bár lehet, hogy mindkettő! –
Sarah érezte a férfi nyelvének lágy érintését a füle ívén. –
Finom – suttogta a férfi.
A nő megborzongott, és kényszerítette magát, hogy a férfi
jeges kék szemébe nézzen. Csakhogy azok már nem voltak
annyira jegesek. Megnyalta az ajkát, és azok a szemek
követték a nyelvének mozgását, mielőtt lassú, érzéki
pislantással visszatértek a tekintetéhez. A jég is lehet forró,
emlékeztette magát.
– Miért érdekel téged? – sikerült kimondania.
– Nem azért jöttél le ide, hogy vámpírokkal kapcsolatos
tanácsokat adj – rótta meg gyengéden. – Persze, ott van még a
szoros kapcsolatod Lord Krystoffal… – A férfi hagyta, hogy a
szavak szuggesztíven félbeszakadjanak.
– Nem igazán ismerem őt – ismerte be a lány. – Bár egyszer
láttam egy egyetemi fogadáson. És valószínűleg rávehetném
Cynt, hogy szervezzen meg egy találkozót vagy…
– Nem hiszem! – szakította félbe a férfi keményen.
Sarah meglepődve nézett fel rá, és elkapta valami érzelem
eltűnő felvillanását a szemében. – Ha bármi kérdésed van a
vámpírokkal kapcsolatban, megkérdezhetsz engem! – mondta.
– Senki mást!
– Tessék? – kérdezte, és a férfi arrogáns viselkedése
visszahozott valamennyit a szokásos tartásából.
Raj vonzó mosolyt villantott rá, olyat, amely majdnem
elfeledtette vele újdonsült elszántságát. – Lord Krystof nem
sokat foglalkozik az emberekkel! Míg én… – A férfi lágyan a
lány arcához dörzsölte az orrát, majd ismét a füléhez
tapasztotta az ajkait. – Teljes mértékben a rendelkezésedre
állok!
Sarah-nak nem kellett vámpír, hogy megmondja neki, hogy
a szíve épp most kezdett el hevesebben verni. Arcát a férfiéhez
simította, és megdöbbentette annak simasága, a bőrének
meleg, férfias illata.
– Raj – mormolta.
– Igen?
– Mit csinálunk?
A férfi felnevetett. – Biztosan kiestem a gyakorlatból, ha ezt
meg kell kérdezned tőlem!
Sarah rámosolygott a férfira, és ellazultnak érezte magát,
akárcsak a klubban. Furcsa volt, hogy a férfi hogyan tudta ezt
éreztetni vele – furcsa és egy kicsit nyugtalanító is. Elkezdett
megfordulni, hogy beszálljon a kocsijába, de Rajnak más
ötletei voltak. Átkarolta Sarah derekát, lábujjhegyre emelte, és
megcsókolta – hosszú, lágy, érzéki csábítás szájjal és nyelvvel.
Amikor végül véget vetett a csóknak, ajkával végigsimította a
lány állkapcsát, miközben óvatosan visszaengedte a saját
lábára. Sarah belekapaszkodott, nem volt teljesen biztos benne,
hogy képes lenne egyedül is talpon maradni.
– Vissza kell mennem! – mormolta a férfi, miközben tovább
kóstolgatta a nőt, a szája lassan vándorolt az arca egyik
oldaláról a másikra, majd le a nyakához, ahol elidőzött. –
Miért ne ugorhatnék be hozzád később? – A férfi gyengéden
beleharapott Sarah nyakába, majd elpuszilta az apró fájdalmat.
– És mindent megbeszélhetnénk arról, hogy mi is folyik itt
valójában.
Sarah kényszerítette magát, hogy levegőt vegyen, és fél
lépést elhátráljon. Nekiesett az ajtó szélének, és Raj a karján
lévő kezével stabilizálta. A nő felbámult rá, kissé döbbenten
felfedezve, hogy valóban fontolgatja a dolgot. A férfi vámpír
volt. Még csak néhány napja ismerte, igazából csak néhány
órája, és komolyan fontolgatta, hogy meghívja magához.
Beszélgetni. Hogy beszélgessenek.
– Te szórakozol az elmémmel, Raj? – kérdezte halkan.
– Pokolian remélem!
Elnevette magát, és megrázta a fejét a saját ostobaságán.
– Nem mindenki tud egész éjjel fent maradni. Nekem
holnap tanítanom kell, és már későre jár.
– Akkor holnap este – erősködött a férfi.
Elmosolyodott, és a Linda által szervezett születésnapi
ünnepségére gondolt – mit tenne a barátnője, ha egy vámpír
kísérővel jelenne meg?
– Holnap estére már elköteleztem magam egy barátnak!
– Miféle barát? – kérdezte mogorván.
A nő elkeseredett pillantást vetett rá.
– Nem mintha bármi közöd lenne hozzá – mondta élesen. –
De ő egy barátom az egyetemről. Ez a férje születésnapi
partija.
– Rendben! Majd utána találkozunk!
– Talán. Nem tudom… – A következő szavai
félbeszakadtak, amikor a férfi könnyedén felemelte, és újabb
hosszan tartó csókkal borította be a száját. Hallotta magát,
ahogy halkan nyögdécsel a férfi ajkaira, és tudta, hogy ha Raj
ebben a pillanatban kérdezte volna, bárhová elkísérte volna,
ahová csak akarja. A férfi gyengéden elengedte, Sarah teste
lassú, szuggesztív siklással csúszott lefelé Raj testén, ami nem
hagyott kétséget afelől, hogy mennyire felizgult. A nő a férfi
mellkasának dőlt, biztonságban érezve magát a karjai között,
miközben levegő után kapkodott. – Tudod, hol lakom? –
kérdezte halkan.
Hallotta a férfi vigyorát, amikor az válaszolt.
– Megtudhatom!
Nem volt kétsége afelől, hogy ez igaz. Valójában nem
kételkedett abban, hogy Raj nagyjából bármire képes, amit
csak a fejébe vesz.
– Rendben – mondta. Kényszerítette magát, hogy
elhúzódjon a férfitól, hogy néhány centi távolságot tegyen
maguk közé, hogy gondolkodni tudjon. Megfordult, és átdobta
a táskáját az ülésen. – Azt hiszem, holnap találkozunk!
– Igen, úgy lesz!
Sarah megremegett e három szó forróságától, és azon
tűnődött, vajon tényleg elvesztette-e végre az eszét, ahogyan a
szülei és a terapeutái is gondolták, még annak idején.
Raj hátradőlt, és figyelte, ahogy Sarah kihajt a parkolóból.
Azon kapta magát, hogy alig várja a következő találkozásukat,
és nem csak azért, mert vonzódott hozzá, bár ez nem volt
kérdéses. Valójában az érzései a lány iránt egy kicsit
mélyebbre hatoltak, mint amennyire az kényelmes volt
számára. Már New Yorkban is vágyott rá. Ha nem lett volna
akkoriban meglehetősen különleges helyzetben, mint Raphael
kíséretének tagja, akkor ráhajtott volna. De már nem volt
Raphaellel. A lány parfümjének illata megmaradt, és a férfi
elvigyorodott. Ó, igen, határozottan meg akarta ízlelni az ő
édes Sarah-ját, méghozzá nagyon hamar.
De arra is kíváncsi volt, hogy mit rejteget. És határozottan
rejtegetett valamit. Könnyedén ki tudta volna szedni a fejéből.
Már a legkönnyedebb felfedező érintés is elárulta neki, hogy a
lány elképesztően fogékony volt az akaratára, talán még
fogékonyabb, mint a legtöbb ember. De azt is elárulta neki,
hogy fizikailag és érzelmileg is kimerült attól a titoktól, amit
rejtegetett. Egy titok, amelyet Raj hamarosan felfed.
Persze az sem ártott, hogy a titok egy olyan csomagba volt
csomagolva, amelyet Raj lassan és nagy élvezettel akart
kibontani. Nem fogja gyorsan elvenni a nőt, mint általában
azokat a nőket, akikből ivott, nem úgy, mint korábban azt a nőt
a bárban. Raj nem tettette magát másnak, mint ami volt. Ő egy
ragadozó volt, és az emberek a prédái voltak. És ő nagyon jó
volt abban, amit csinált. De valamiért nem akarta rávenni
Sarah Strattont, hogy teljesítse a parancsait. Azt akarta, hogy a
lány önszántából menjen vele, hogy azért hívja be az
otthonába, mert ott akarta őt, nem pedig azért, mert
elhomályosította az elméjét a kéjvágy. Bár a lány már így is
vágyott rá. Még nem adta át magát neki teljesen, de a teste
finom hangjai azt súgták neki, hogy hamarosan meg fogja
tenni. Elmosolyodott magában. Ó, igen, tényleg nagyon fogja
élvezni Sarah Stratton kicsomagolását.
 Tizennegyedik fejezet

– A kibaszott rendőrfőnök egy jokert dobott nekünk, Dan! –

hallotta Raj Scavetti hőbörgését már a folyosó végén. – A
kapitány azt mondja, hogy néhány perccel ezelőttig nem tudott
róla, de nincs kizárva, hogy hazudik, hogy védje a saját seggét.
Részt akarnak venni a megbeszélésen.
– Milyen megbeszélés, és ki akar részt venni rajta? –
kérdezte Raj, miközben besétált a tárgyalóterembe.
Scavetti szúrós pillantást vetett rá. – Csak egy gyors
harapás, mi, Gregor?
– Ön egy goromba ember, Scavetti! – mondta Raj, rá sem
pillantva a nyomozóra, miközben az asztal végén lévő székbe
zuttyant, háttal a falnak, arcát pedig a nyitott ajtó felé fordítva.
– De Felder elég rendes embernek tűnik, úgyhogy
feltételezem, hogy Ön jó zsaru. – Teljesen nyugodtan hátradőlt
a székben. – Folytathatjuk?
– Neked nem valahol máshol kéne lenned, vámpír?
Raj önelégült pillantást vetett rá. – Most már igen!
– Rohadék! – motyogta Scavetti. – Mi ez a vámpírokkal és
a nőkkel? – Undorodva csóválta a fejét, de a hangjában nem
tudta leplezni a rejtett csodálatot.
Raj megengedett magának egy könnyed mosolyt, tudva,
hogy ez irritálni fogja Scavettit. A zömök nyomozó egy rá
vetett dühös pillantással válaszolt, majd elragadó
személyiségét a partnerére fordította. – Cowens és Blackwood
is részt vesz a megbeszélésen!
– Tudják, hogy… – kezdte Felder.
– Hogy itt van az egyik vérszívó? Igen, tudják. Ne vedd
sértésnek! – tette hozzá, és egy olyan pillantást vetett Rajra,
amelyből világosan kiderült, hogy a sértés nagyon is
szándékos volt.
 – Mr. Gregor – kezdte Dan Felder.
– Szólítson Rajnak!
– Raj? – mondta Tony, egészen elnyújtva az egyetlen
szótagot.
– Egy becenév, nyomozó! Mi, vérszívók meglehetősen jók
vagyunk benne!
Scavetti szeme résnyire szűkült, miközben próbálta
eldönteni, hogy vajon játszanak-e vele, de Felder ismét
közbelépett. – Ugyan már, Tony! Mr. Gregor… ööö, Raj azért
van itt, hogy segítsen nekünk! Mi kértük, hogy jöjjön ide,
emlékszel?
Raj megsajnálta Feldert, hogy minden nap egy ilyen
kellemetlen partnerrel kell dolgoznia. De az igazság az volt,
hogy neki is érdekében állt, hogy ez az ügy gyorsan
megoldódjon, ezért igyekezett diplomatikusabban viselkedni.
– Lord Krystof nagyon érdekelt az ügy megoldásában,
uraim! Megkért, hogy segítsek, amiben csak tudok.
– Lord Krystof, mi? – gúnyolódott Scavetti szemmel
láthatóan. – Hát nem kibaszottul aranyos!? Azt hittem,
Amerikában vagyunk, Dan!
– Jézusom, Tony, mi a fene bajod van? – Láthatóan még
Dan Felder is csak ennyit tudott elviselni.
Scavetti becsukta a száját, visszaszívva, amit mondani
akart. Kihívóan Rajra meredt, hogy mondjon valamit. Amikor
Raj nem szólt semmit, Scavetti bocsánatkérő pillantást vetett a
partnerére.
– Jól vagyok! – motyogta. Hátat fordított, nyilvánvalóan
azért, hogy a következő szavait titokban tartsa. Nem sikerült.
Raj könnyen meghallhatta volna, még akkor is, ha a szobán
kívül, a folyosó végén állt volna. De Scavetti ezt nem tudhatta.
– Csak kizökkentett, ennyi az egész – mondta Scavetti
halkan Dannek. – A rendőrfőnök is csak felbukkan így az
utolsó pillanatban! Ez az ügy fontos nekem, ezt te is tudod!
– Éppen ezért kellene örülnöd a vámpírok segítségének! –
válaszolta Felder. – Mit tudunk a közösségükről? Semmit, az
biztos. Úgyhogy a változatosság kedvéért játssz szépen, te
idióta!
– Igen. – Tony idegesen felnevetett, és láthatóan
megacélozta magát, mielőtt visszafordult volna Raj felé. –
Önnek nem gond, hogy William Cowens és a kibaszott lelki
tanácsadója is jelen legyen a helyiségben?
Raj könnyedén megvonta a vállát.
– Nekem nincs ezzel semmi bajom. Minél több
információval rendelkezünk, annál hamarabb megoldhatjuk ezt
az ügyet, és visszatérhetünk a saját életünkhöz. Higgye el,
nyomozó, én sem örülök jobban, hogy itt lehetek, mint Ön!
Tony barna szemében felvillant hirtelen a hitetlenkedés, de
egyetértően bólintott. – Cowens és a rendőrfőnök az előbb
négyszemközti megbeszélést tartottak. – Az ujjaival jelképes
idézőjelet mutatott az utolsó három szónál. – Blackwood is
velük van. Bármelyik pillantban itt lehetnek.
Raj felsóhajtott, és arra gondolt, hogy minden egyes extra
perc, amit Scavetti társaságában tölt, legalább egy órát elvesz a
halhatatlan életéből. De várt, és hagyta, hogy a gondolatai
elkalandozzanak a bájos Sarah Strattonra és arra, amit vele
tervezett tenni, hogy kellemesebben teljenek ezek a percek.
Elrántotta a gondolatait Sarah-ról, és az ajtóra szegezte a
tekintetét, pillanatokkal azelőtt, hogy egy nagydarab, sötét
öltönyös férfi lépett volna a szobába. Felismerte Thornton
rendőrfőnököt az előcsarnokban, a golyóálló üveg mögött lévő
képéről. Vele volt William Cowens, a testőre, és Edward
Blackwood. Thornton rendőrfőnök körülnézett, tekintete rövid
ideig megállt Rajon, mielőtt Scavettire tért volna.
– Elkezdte már az eligazítást?
– Nem, uram! – mondta Scavetti. – A kapitány azt mondta,
hogy várjam meg önt és Mr. Cowenst.
– Akkor kezdjük el! William – fordult Cowenshez –, ők itt
Scavetti és Felder nyomozók! – mutatott rá mindkettőjükre. –
Ők vezetik Patricia ügyét, és teljes mértékben megbízom a
képességeikben! – Kihúzott két széket, az egyiket Cowensnek
kínálta, a másikba pedig ő maga ült. – Edward Blackwood –
folytatta a HR alapítója felé biccentve – Mr. Cowens
tanácsadója ebben az ügyben, és ő lesz a sajtószóvivője,
hacsak nem döntünk úgy, hogy indokoltabb egy személyesebb
nyilatkozat. – Természetesen arra nem vette a fáradságot, hogy
a testőrt is bemutassa. Nem lett volna helyénvaló, és senki sem
sértődött meg. A férfi alaposan szemügyre vette a szobát, a
tekintete elidőzött Rajon, mielőtt elindult volna, hogy
elfoglalja a pozícióját az ügyfele és az ajtó között, miközben
továbbra is jól látott mindenkit a szobában.
– És ön, uram – szólt Thornton közvetlenül Rajhoz –,
bizonyára a helyi vámpírközösségünk képviselője. – A férfi
szinte megfulladt a szavaktól, amit Raj szórakoztatónak talált.
Az, hogy a legtöbb ember inkább azt hitte, hogy vámpírok
nem is léteznek, a vámpírközösség számára érthető, sőt,
előnyös volt. Ahogy Krystofnak is elmondta, a vámpírok
nagyrészt annak köszönhették fennmaradásukat, hogy
úgymond a radar alatt éltek. Ha az emberek túl sokat
gondolkodnának azon, ami közöttük járkál, talán ösztönözve
lennének, hogy tegyenek valamit ellene. És bármennyire is
erőteljesek voltak a vámpírok, mégis kevesen voltak,
különösen a Földön most élő több milliárd emberhez képest.
De mindig meglepte, amikor az emberi hatóságok
megengedték maguknak, hogy ugyanolyan tudatlanok
maradjanak. Thornton egy amerikai nagyváros rendőrfőnöke
volt – egy olyan városé, amelyet nem kevesebb, mint egy
vámpírlord irányított; egy olyan városé, amely nyolcévente
vendégül látta a kontinens leghatalmasabb vámpírjait, a
Vámpírok Tanácsának találkozóján –, és a férfi még a vámpír
szót sem tudta kimondani anélkül, hogy ne akart volna
megfulladni tőle. De Raj ezeket a gondolatokat megtartotta
magának. Könnyedén felemelkedett, éppen csak annyira, hogy
a kezét félig átnyújtsa az asztalon, és ezzel megállapította a
rangsort, kényszerítve a rendőrfőnököt, hogy ugyanezt tegye.
– Raymond Gregor – mondta. Azt is észrevette, hogy a
rendőrfőnök kerüli, hogy közvetlenül rá nézzen, és ismét el
kellett fojtania a késztetést, hogy hangosan felnevessen. A
televízió és a filmek sok mítoszt terjesztettek a vámpírokról, a
legtöbbjük teljes ostobaság volt, bár némelyikük elég szépen a
vámpírok kezére játszott. A szemkontaktus igénye volt az
egyik ilyen. Néha segített a célpont figyelmének
fenntartásában, de ha Raj meg akarta volna ragadni az
irányítást egy ember elméje felett, akkor biztosan nem kellett
időt vesztegetnie arra, hogy a szemébe bámuljon, hogy ezt
elérje.
– Mindig megtiszteltetés számomra találkozni néhány
kiváló kékruhás emberünkkel, nyomozók! – törte meg
Blackwood hangja a hirtelen támadt feszültséget. – Még akkor
is, ha öltönyt viselnek – tette hozzá a szabadalmaztatott vonzó
mosolyával. Kezet fogott a két nyomozóval. – És Mr.
Gregorral – lelkendezett, és Rajjal is kezet rázott. – Ez valóban
örömömre szolgál! Az intézetem szívesen kezdeményezne
párbeszédet az önök embereivel! Úgy vélem, sok közös van
bennünk!
Raj megjegyzés nélkül fogadta a kézfogást. A Humanity
Realized már évek óta kereste a vámpírközösséget, és próbált
„párbeszédet kezdeményezni”. A vámpírok szinte
halhatatlanok voltak, és a HR tudni akarta, hogy miért, hogy
eladhassák a titkot a gazdag embereknek, és így teljesíthessék
küldetésüket, hogy megvalósítsák a szerintük teljes emberi
potenciált. Mivel az utolsó dolog, amire a földi embereknek –
és ami azt illeti, a vámpíroknak is – szüksége volt, hogy egy
csapat gazdag, halhatatlan seggfej futkározzon a világban. A
bolygó összes Vámpírtanácsa határozott rendeletet adott ki.
Semmiféle együttműködés nem lehetett az emberekkel, ha a
vámpírok fiziológiájának kutatásáról volt szó. Ez volt az
egyedüli, és talán az egyetlen dolog, amiben minden tanácstag
teljes szívvel egyetértett, és ezt a rendeletet teljes mértékben
betartották. A büntetés halál volt – végleges és azonnali halál –
minden vámpírra, akit rajtakaptak a rendelet megszegésén.
Nincs tárgyalás, nincs fellebbezés. A vámpír
igazságszolgáltatásnak megvolt a maga kódexe, és ez
kompromisszum nélküli volt.
– Szeretnék valamit azonnal tisztázni – mondta Cowens, és
a hangja azt sugallta, hogy hozzászokott ahhoz, hogy minden
szavára szigorúan figyelnek. És valóban, csend lett, ahogy a
helyiségben mindenki megfordult, hogy ránézzen. – Eltűnt a
lányom! – Mély levegőt vett, amit az orrán keresztül fújt ki, az
állkapcsa összeszorult, láthatóan küzdött, hogy kordában tartsa
az érzelmeit. – Tudom, hogyan működik ez! – mondta
nyersen. – Tudom, hogy mindannyian azt hiszik, hogy már
halott! – A tekintete megkeményedett, ahogy Felderre és
Scavettire meredt. – Én nem hiszem ezt! Nem is fogom
elhinni, amíg nem lesz egy holttest, amit hazavihetek! Teljes
körű nyomozást akarok, megértették? Nem érdekel, ha
nehezményezik, hogy így beszélek Önökkel! Panaszkodhatnak
a szakszervezetnél, a rendőrfőnöknél, magánál az Istennél is!
Nem érdekel! Azt akarom, hogy megtalálják a lányomat.
Holtan… – Behunyta a szemét a fájdalomtól. – Élve vagy
halva! – folytatta rekedten. – Vagy fejek fognak hullani!
Megértették?
Felder és Scavetti viszonozta a tekintetét, és Raj
elismeréssel adózott nekik, hogy nem ijedtek be a kifejezett
fenyegetéstől. Cowensnek több mint elég befolyása volt
ahhoz, hogy néhány városi nyomozót utcai zsaruvá minősítsen
vissza, ha cserbenhagyják, és ezt tudniuk kellett.
– És te – mondta Cowens, és dühös tekintetét Rajra
szegezte, aki szenvtelenül nézett vissza. – Leszarom, hogy ki
vagy, vagy ki az úgynevezett urad! Ha közületek valamelyik
szörnyetegnél van a lányom, ha csak egy hajszálát is
meggörbítettétek – Cowens felállt, és előrehajolt az asztal
túloldalán –, olyan erőforrásokkal rendelkezem, amiket el sem
tudsz képzelni, vámpír! Egyetlen lyuk sem lesz elég mély
ahhoz, hogy elrejtsen! – Hirtelen hátralökte a székét, dühös
pillantást villantott mindenkire, és elindult kifelé a
helyiségből, a testőre pedig rohant, hogy még előtte az ajtóhoz
érjen. Blackwood csak néhány lépéssel lemaradva követte, de
a rendőrfőnök csak állt, és nézte, ahogy távoznak.
Amikor visszafordult, az arckifejezése komor volt.
– Ez egy nehéz ügy, uraim! Nemcsak önöknek, hanem az
egész ügyosztálynak. Bízom önökben, hogy megoldják! – És ő
is távozott, magukra hagyva hármukat.
– Nos! Ez hasznos volt! – jegyezte meg Raj szárazon.
Kihúzta magát a laza testtartásából, hogy mindkét könyökét az
asztalra tegye. – Szóval, uraim, árulják el, pontosan miért is
volt itt ma este Sarah Stratton?
 Scavetti megfordult, és néhány percig némán bámult rá,
majd hitetlenkedő kuncogással megrázta a fejét. – Felhívott, és
azt mondta, hogy kapcsolatban van a helyi főnökkel. –
Szkeptikus pillantást vetett Rajra. – A főnököddel, gondolom.
– Azt is gondolhatnánk! Blackwoodnak mi köze van hozzá?
– Bassza meg, ha tudom! Úgy tűnik, eléggé tetszettél neki!
Talán neked kéne megkérdezned őt, Raj!
Raj lustán tanulmányozta Scavettit, és arra gondolt, milyen
könnyű lenne elkapni a mocskos szájú nyomozót valamelyik
este, és eltüntetni. Vajon hiányozna-e valakinek, tűnődött.
Vajon még egy olyan neandervölgyinek is, mint Scavetti,
lehetnek olyan kapcsolatai, akik szeretik?
– Ön házas, nyomozó? – kérdezte. – Van felesége?
Családja?
Scavetti gyanakodva nézett rá.
– Mi a fenéért érdekli ez magát?
Raj megvonta a vállát. – Csak kíváncsi vagyok!
– Hát, hagyjál a picsába a kíváncsiságoddal! És ha többet
akarsz tudni Strattonról, kérdezd meg őt te magad! Seggfej!
Felder megforgatta a szemeit.
– Mi lenne, ha folytatnánk az eligazítást, Tony? Nem Raj itt
az egyetlen, akinek van társasági élete is. Nekem is késői
randim van a következő exfeleségemmel!
Scavetti még néhány percig kifejezéstelenül meredt a falra.
Majd minden külső figyelmeztetés nélkül, mindkét kezével az
asztalra csapott, megcsörömpöltetve Felder már amúgy is
csorba kávéscsészéjét, és felborítva néhány bontatlan vizes
palackot.
– Bassza meg, ez az! – jelentette ki. – Csináljuk!
Felállt, és odalépett egy táblához, amely végigfutott az
egész túlsó falon. A táblának egy nagyjából ötször hat láb
széles poszter volt támasztva, amit Scavetti félretolt, hogy
felfedje a táblára ragasztott fényképeket és jegyzeteket.
– Az elmúlt hónapban három olyan nőt találtunk, akire illik
a profil – mondta hirtelen, és egy pilanat alatt teljesen
professzionálissá változott. – Mindhárom eltűnt, holttesteket
még nem találtak.
– Mi a profil? – kérdezte Raj kíváncsian.
Scavetti csúnya pillantást vetett rá, de válaszolt.
– Egyelőre abból indulunk ki, hogy van vámpír kapcsolat,
szóval ez a kibaszott első számú. A többi a szokásos – kor,
megjelenés, hozzáférés. William Cowens lányát, a tizennyolc
éves, egyedülálló Patriciát utoljára egy vámpírpartin látták.
Nyílt rendezvény volt, amit a kollégiumban és az egyetem
különböző helyein, hirdetőtáblákon és más hasonlókon
hirdettek. Beszéltünk a tyúkeszű szobatársával, aki azt mondta,
hogy az utolsó pillanatban győzte meg Cowenst, hogy menjen
el a buliba, mert még soha nem volt ilyenben. Egyelőre nem
gondoljuk, hogy kifejezetten őt célozták volna meg. Nem
hívták fel az apját, nem követeltek váltságdíjat, még a nagy
hírverés ellenére sem – ami nem sokat mond a kibaszott
esélyeiről. Hacsak nem valamelyikőtöknél van? – kérdezte
tettetett kíváncsisággal. – Úgy tudom, hogy néhány napig
életben tartjátok őket!
Raj nem vette a fáradtságot, hogy válaszoljon, Scavetti
pedig morogva folytatta. – Mindenesetre egyelőre úgy néz ki,
hogy véletlenszerű emberrablás – korán és, amennyire tudjuk,
egyedül távozott a buliból, és azóta senki sem látta. Azt
tudjuk, hogy soha nem ért vissza a kollégiumba.
– Visszatérve a Cowens előtti legutóbbi esetre… – Lejjebb
ment a táblán egy másik fiatal nő képéhez, aki idősebbnek tűnt
Patricia Cowensnél, de nem sokkal. – Regina Aiello,
huszonegy éves, az édesanyjával él, aki jelentette az eltűnését.
Az anya szerint a barátnőivel ment el szórakozni, afféle
lánybúcsús estére, valakinek a hétvégi esküvője előtt.
Beszéltünk a barátokkal, akik azt mondták, hogy mindannyian
egy kibaszott vérházba mentek…
– Úgy tűnik, manapság ez a divat a lánybúcsúkon –
szakította félbe Dan, majd folytatta –, nincsenek többé
Chippendale táncosok, azt hiszem. Most a vámpírok a divat!
– A többiek nem vették észre, hogy eltűnt – emelte fel Tony
kissé a hangját, hogy hangosabb legyen a társánál, és tovább
beszélt. – Egészen addig, amíg az anyja másnap el nem kezdett
telefonálgatni. Úgy látszik, a csoportból többen is
félrehúzódtak a buli alatt, hogy Isten tudja, mit csináljanak, és
ők csak feltételezték, hogy Aiello is így tett. Az anya azt
mondja, nem tudta, hogy egy vérházba mennek, és úgy tűnt,
eléggé megdöbbentette az ötlet. A lány barátaival beszélgetve
az a benyomásom, hogy Aiello nem igazán volt nagy bulizós.
Raj fél füllel hallgatta a tényeket – az Aiello barátaival
készített kihallgatásokat, és így tovább –, de ellökte magát az
asztaltól, és felállt, a táblához sétált, ahol az eltűnt nők képeit
tanulmányozta. Trisha Cowens eltűnése talán
megkérdőjelezhető – azoknak a nevetséges vámpírpartiknak
semmi közük nem volt semmihez, ami valóban vámpír volt –,
de hogy Aiello egy vérházból tűnt el, az aggasztó volt.
Raj a homlokát ráncolta, és tovább olvasott, miközben
Scavetti káromkodásokkal teli beszámolója áttért a következő
nőre, tudomásuk szerint az elsőre, akit elvittek. Martha Polk,
tizenkilenc éves, eljegyzett menyasszony, de a szüleivel élt.
Egy előkelő vendéglátóipari cég alkalmazottja volt, és egy
belvárosi magánpartin dolgozott, amely után többen, köztük a
pincér személyzet néhány tagja is, egy másik vérházba
mentek.
Raj határozott mintát látott kialakulni, de hogy vámpírokról
van-e szó, vagy valakiről, aki azt akarta, hogy vámpírnak
tűnjön, az volt a nagy kérdés. Nem mintha mindenki egyből
hazament volna a vérházakból. Scavetti nem járt messze ebben
a kérdésben. Ha egy vámpír talált egy finom és hajlandó társat,
nem volt szokatlan, hogy kettesben töltöttek néhány napot,
különösen hétvégén. Az a nagyon fiatal nő, aki korábban
Krystof irodájában lézengett, jó példa volt erre. De Polk már
majdnem egy hónapja volt távol, és ez túlságosan hosszú idő
volt.
– Polk csoportjának minden tagja kibaszottul amnéziás lett
a kérdéses éjszakát illetően – mondta Scavetti. – Egyikük sem
fogja biztosan állítani, hogy Polk velük volt a vérházban, de
azt sem, hogy nem volt ott. Úgy tűnik, a nő vőlegénye
féltékeny típus, és senki sem akarja felvállalni, hogy bajba
keverje. Mintha nem lenne már így is kibaszottul nagy bajban!
Raj tanulmányozta a fiatal nő képét, amely a munkahelyi
fényképes igazolványáról származott. Túl fiatalnak tűnt ahhoz,
hogy férjhez menjen. Az arca nyílt és kifejező volt, széles
mosolya és barna haja volt, amelyet egy lófarokba fogott
össze.
– Aztán ott van Dr. Estelle Edwards – folytatta Scavetti. – Ő
beleillik az időkeretbe, körülbelül egy héttel Polk előtt tűnt el,
és van vámpír kapcsolat is, de ő idősebb, mint a többiek, és
gyökeresen más körökben mozog. Ő egy kutatóorvos az
egyetemen.
Raj lehajolt Edwards profiljához, amely elkülönült a
többitől. Közelebb hajolt, és erőlködve próbálta elolvasni
valaki egyenetlen kézírását. Összevonta a szemöldökét. A férje
azt mondta, hogy egy helyi vámpírkapcsolatával találkozott?
Mi a fenéről volt szó?
Ismét elmozdította a tekintetét, hogy végigpásztázza a tábla
tetejére tűzött képeket. Scavettinek igaza volt. Estelle Edwards
kilógott a sorból. Csak a harmincas évei végén járt, de
gondosan fésült és harsogó szőke hajával, valamint jól táplált
arcával sokkal idősebbnek, szinte matrónának tűnt. A másik
három nő mindegyike vékony, sötét hajú volt, és olyan fiatalos
érettséggel rendelkeztek, amit Raj is ismert – olyan nők,
akikből sok vámpír – köztük ő is – szívesen táplálkozott. Ez az
érettség különleges ragyogást kölcsönzött nekik, lágyította az
arcukat és duzzadtá tette az ajkukat, ami arra invitálta a
vámpírt, hogy beleharapjon azokba az ajkakba, és
belekortyoljon az élet nedűjébe.
Visszafordult Estelle Edwards képéhez. Minden arról
árulkodott róla, hogy megállapodott, házas, matróna. Elég
vonzó volt, de ő sosem fordította volna el úgy a fejét, mint a
másik három.
– Mi a szakterülete? – kérdezte Raj, félbeszakítva Scavettit.
A nyomozó látható fintorral nézett oda, ami gyorsan
érdeklődéssé változott, amikor meglátta, hogy Raj melyik
képet nézi.
 – Nem vagyok benne biztos. Te emlékszel, Dan?
– Igen. – Felder a jegyzeteit lapozgatta. – Uh…
hematológia?
– Vér – mondta Raj boldogtalanul.
– A férje azt mondta, hogy próbált támogatást szerezni egy
vámpírokkal kapcsolatos tanulmányhoz – tette hozzá Felder. –
Ki akarja deríteni, hogy mi az, ami miatt… – Ránézett Rajra,
mintha egy pillanatra elfelejtette volna, hogy egy igazi vámpír
van vele a szobában. – Vagyis, hogy miért éltek olyan sokáig,
meg ilyenek!
– Veszélyes téma – mondta Raj elgondolkodva. – Hogyan
tervezte ezt tesztalany nélkül csinálni?
– Hogy érted ezt?
A férfi teljesen megfordult, és a két nyomozó közé nézett,
próbálta eldönteni, mennyit mondjon.
– Úgy értem, hogy minta nélkül nehéz a vért
tanulmányozni, és egyetlen vámpír sem működött volna
együtt, legalábbis nem önként. Hacsak nem akart meghalni.
– Miért nem?
– Mi nem osztozunk – mondta Raj röviden. – Honnan tudja,
hogy ő is benne van ebben az ügyben? Talán nyomást
gyakorolt egy vámpírra, aki nem akart együttműködni, és talán
emiatt ölték meg.
– Igazából nem vagyunk benne biztosak, hogy benne van.
Ahogy Tony is mondta, illik az időzítés, és határozottan van
vámpír kapcsolat, de ami a többit illeti… – Felder megvonta a
vállát. – Lehet, hogy igaza van abban, hogy valami
felbosszantott vámpír végzett vele, de a férje eléggé
ragaszkodott ahhoz, hogy kapcsolatba lépett valakivel a
vámpírközösségből. Valakivel, aki hajlandó volt
együttműködni a kutatásában. És azt mondta, hogy legalább
egyszer már találkozott az illetővel, bárki is volt az.
– Volt ennek az állítólagos kapcsolatnak neve?
Scavetti utálkozva horkantott fel.
 – Én is ugyanezt kérdeztem tőle. Azt mondta, hogy a
felesége nagyon titkolózó a munkájával kapcsolatban. Kurvára
alaposan utánanéztünk a férjnek, megmondom őszintén, de
nem hiszem, hogy lenne ott valami. Úgy értem, hogy semmi
sincs ott. Az volt a benyomásom, hogy nem töltenek túl sok
időt együtt. Nincs izzás, ha érti, mire gondolok.
– Ő is doktor az egyetemen – tette hozzá Felder. – Egy nagy
pszichiátriai klinikát vezet, vagy valami ilyesmi. Bár
borzasztóan biztosnak tűnt abban, hogy a felesége fog
mintákat kapni. Azt mondja, sorban álltak a gyógyszergyárak,
hogy szponzorálják. Sok pénzzel is.
– Mennyi pénzről beszélünk? – kérdezte Raj kíváncsian.
– A jó doktor majdnem megfulladt a saját nyelvétől, amikor
megpróbálta elkerülni a választ erre a kérdésre, de rávettem,
hogy beismerje, bőven tízmilliókról beszélünk.
– Érdekes – mondta Raj, leplezve növekvő aggodalmát. –
Utánanézek ennek a szempontnak – mondta. – Lehet, hogy
valaki átverte őt, akár ember, akár vámpír, és ha ez igaz, meg
fogom találni. Szeretnék beszélni Edwards férjével – mondta.
– És talán meglátogatni a laboratóriumát.
– Megszervezek valamit… – kezdte mondani Felder, de
Scavetti félbeszakította, figyelmen kívül hagyva társa
meglepett tekintetét.
– Ez nem fog megtörténni, Gregor! Nagyra értékeljük az
együttműködést meg minden, de nem engedhetem, hogy
beszennyezze az ügyemet, hogy körbe-körbe járkáljon és
beszélgessen az emberekkel, hogy összezavarja a nyomozást!
Raj nem fáradozott azzal, hogy vitatkozzon. Már nem
számított, hogy a nyomozó mit akar vagy mit nem akar.
Krystof azért küldte ide, hogy együttműködjön a rendőrséggel
a nyomozásban, és ő ezt meg is tette. De Raj azt feltételezte,
hogy nem keveredett vámpír ezekbe a bűncselekményekbe,
hogy ez az egész együttműködés csak a látszat kedvéért
történik. Ma este azonban eleget megtudott ahhoz, hogy
kételkedjen ebben a feltételezésben, és ez azt jelentette, hogy a
hatóságokkal való valódi együttműködésnek innentől vége. Ha
vámpírok is érintettek, az belső ügy volt, és ennek megfelelően
fogják kezelni. Ha Edwards férjének igaza volt, és egy vámpír
adta a vért ehhez a kutatáshoz – nos, csak egyetlen lehetséges
kimenetele volt a vámpírnak és a vele kapcsolatban álló
embereknek. És ez a végkifejlet valószínűleg nem lenne
elfogadható az emberi hatóságok számára.
Raj még egyszer a táblára pillantott, megjegyezte mind a
négy eltűnt nő legfontosabb adatait, mielőtt elfordult, hogy
megkerülje az asztalt.
– Akkor azt hiszem, itt végeztünk? – Scavettire pillantott,
akit mintha meglepett volna a gyors kapituláció, noha ő volt
az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy Raj szálljon ki az ügyből, és
tűnjön el az életéből. – Nagyszerű – mondta Raj, amikor senki
sem ellenkezett. Az ajtó felé indult, de egy hirtelen gondolat
megállásra és megfordulásra késztette. – Ha egy vámpír is
belekeveredett ebbe az egészbe, meg fogom találni, és
elintézem. A saját biztonságuk érdekében, uraim, a
nyomozásnak ezt a részét bízzák rám! Ha bármit megtudok,
ami segíthet a saját erőfeszítéseikben, szólok. Addig is… –
Egy vékony, aranyszínű tokot húzott elő a zakója belső
zsebéből. – Az elérhetőségeim – mondta, kinyitotta a tokot, és
néhány vastag, fehér névjegykártyát dobott az asztalra. –
Hívhatnak bármikor, bár éjszaka mindig jobb – mondta egy
gyors vigyorral.
Scavetti még mindig morgott, amikor Raj átsétált az
előcsarnokon, és kilépett a sötét éjszakába, hogy elkezdje a
válaszokat keresni.
 Tizenötödik fejezet

A hőmérséklet még néhány fokot csökkent, amíg Raj bent

volt. Átkozott Buffalo és az időjárása. A Balti-tenger partján
fekvő szülővárosára emlékeztette Lengyelországban. A hideg
és a csapadék ott is örökkévalóságnak tűnt, a napok úgy teltek
el egymás után, hogy a napfénynek még csak egy halvány
szikrája sem volt. Az apja dokkmunkás volt, és néha-néha,
különösen télen, véletlenül elejtett egy láda Olaszországból
vagy Spanyolországból érkező narancsot, és a láda tartalma
szétszóródott a dokkban. Ilyenkor az apja mindig hazavitt
néhányat az érett, zamatos gömbökből, vékony selyempapírba
csomagolva, mintha felbecsülhetetlen kincsek lennének. A
citrusok sűrű illata, miközben az anyja lehámozta a héját, a
gyümölcslé édessége, amikor minden egyes adagot
elfogyasztottak – a sokkal fiatalabb Raj napfényben fürdő
hegyoldalakról álmodott, ahol gyönyörű, szűk ruhás nők
szedték az aranyszínű gömböket a kötényükbe.
Egy kipufogógázt okádó busz hajtott el az utcán, és
belezúgott az álmodozásába. Raj felsóhajtott. Már évszázadok
óta nem látta a napot. Másrészt viszont nem volt hiány
gyönyörű, szűk ruhás nőkből. Sarah Strattonra és a piros
ruhájára gondolt. Sajnos Sarah-nak holnapig várnia kell. Ma
este egy vámpírral kell beszélnie.
A Krystofhoz vezető út rövid volt, az utcák többnyire
forgalom mentesek. Halandóknak későre járt, de a
vámpíroknak a munkanap közepén. Raj elővette a
mobiltelefonját, és végigpörgette a tárolt számokat, hogy
megtalálja a kívántat.
– Igen – válaszolt Jozef.
– Találkoznunk kellene – mondta Raj.
Egy pillanatig csend volt. – Adj pár órát!
– Kint leszek! – Raj letette a kagylót. Két órát kell elütnie.
Ismét a buja Sarah Stratton jutott eszébe, de ő mostanra már
valószínűleg biztonságban betakarózva és melegen feküdt az
ágyában. Á, hát jó. Két óra. Akár meg is nézhetné a házat, ahol
Patricia Cowenst utoljára látták.
Gyorsan megfordult, és visszahajtott a búvóhelyére, ahol
éppen csak annyi ideig maradt, hogy megszabaduljon az
öltönyétől, és felvegye a szokásos hideg időben viselt ruháját,
amely pulóverből, farmerből és bőrdzsekiből állt, minden
feketében.
Visszatérve a BMW-be, emlékezetből előhívta az eltűnt
lány utolsó ismert tartózkodási helyének címét, és beírta a
műszerfal GPS-ébe, hogy útbaigazítsa. Volt idő, amikor ezek
az utcák olyan ismerősek voltak számára, mint a
lengyelországi dokkok, és a városnak ez a része nem sokat
változott az eltelt évek alatt. De ellentétben gyermekkora
utcáival, Buffalo nem váltott ki belőle nosztalgikus emlékeket.
El is engedte őket, amint elhagyta. Ez már nem az ő városa, ha
valaha is az volt.
A csendes utcákon cirkálva leparkolt néhány háztömbnyire
attól a háztól, ahol Patricia Cowens részt vett a vámpíros bulin.
Senki sem tudta pontosan, hogy hol és mikor tűnt el. Kicsivel
tizenegy után hagyta el a házat, és azt mondta a szobatársának,
hogy busszal akar visszamenni az egyetemre. De soha nem ért
vissza a kollégiumba, és az egyetlen buszsofőr, aki aznap este
közlekedett, nem emlékezett rá, hogy felvette volna. Persze
egy idő után valószínűleg minden utas ugyanúgy nézett ki
ezeknek a srácoknak, de a rendőrség abból indult ki, hogy a
lányt a ház és a buszmegálló között kapták el, valószínűleg
még azelőtt, hogy elérte volna a forgalmas főutcát.
A környék csendes volt, amikor kiszállt a kocsiból, és
körülnézett. A közelben egy kutya ugatott fel röviden, de
gyorsan feladta az erőfeszítést, ahogy Raj elindult az utcán. A
környék régebbi volt, szerény házak sora, éppen elég nagy
telkeken ahhoz, hogy a magánélet illúzióját keltse. Többnyire
gondozottak voltak, a felhajtók tele voltak kisbuszokkal és
közepes méretű autókkal. Mivel számára munkaidő volt, így
minden jó polgár mélyen aludt, a házaik jól be voltak zárva,
csak néhol látszott egy-egy éjjeli lámpa pislákolása az ablakon
keresztül, és néhány helyen a terasz lámpája űzte el a
sötétséget.
Raj egyenesen a házhoz sétált, ahol a partit tartották,
fellépkedett a lépcsőn, majd megfordult, hogy a teraszon állva
kifelé bámuljon. Itt is voltak utcai lámpák, de rengeteg fa is.
Nyáron a fák eltakarták az utcai világítás fényeinek nagy
részét, de mivel a tél még csak néhány hete múlt el, a legtöbb
fa még mindig csupasz volt, ágaik csavarodott csontvázakra
emlékeztető árnyékokat vetettek a járdára és az üres
előkertekre.
Dulakodásnak nem volt semmi nyoma, jutott eszébe a
Scavetti tábláján lévő jelentés. Nem volt vér – legalábbis az
emberi rendőrség nem talált –, nem voltak szétszakadt
ruhadarabok, vagy eldobott holmik. Ami még fontosabb, senki
sem hallott semmit. A kutya az utca végén nem ugatott annyit,
hogy a gazdája észrevette volna, és nem voltak sikolyok,
kiáltások. De ha William Cowensnek igaza volt, és a lánya
elrablója egy vámpír volt, akkor a lány önként ment volna
vele. És ha az a vámpír elég sokáig maradt volna a környéken,
a kutya megszokta volna, és abbahagyta volna az ugatást,
ahogy ma este Raj esetében is tette.
A néma utcát tanulmányozta. Bárki is vitte el a lányt, már
várt rá. Talán nem konkrétan rá, hanem valakire a társaságból.
És ha Scavetti munkaelmélete helyes volt, az elrabló már
legalább kétszer megtette ezt korábban. Tehát keresett volna
egy sötét helyet, ahol senki sem vette volna észre, de ahonnan
jól rálátott a házra, hogy lássa az embereket, akik jönnek-
mennek, és várt egy egyedül távozó nőre, egy olyan fiatal
nőre, mint Patricia Cowens.
Raj az árnyékok és a fény mintázatára koncentrált, olyan
helyekre, ahol egy hozzá hasonló elbújhatott. Három házzal
lejjebb és az utca túloldalán, két régebbi téglaház között
nagyjából tízlábnyi hely volt. A távolabbi háznál égett a
verandán a lámpa, de abból a fényből semmi sem jutott el a két
ház közötti sötét kanyonba.
Lassan végigfürkészte a környéket, majd lelépett a
verandáról és végigsétált a repedezett járdán, majd át az utcán.
Ahogy közelebb ért a rejtekhelyhez, felkapta a fejét, és az
amúgy is felerősödött vámpírérzékei felerősödtek. Mély
lélegzetet szívott a tüdejébe, megízlelte a levegőt, ahogy
közelebb lépett, bakancsa szinte nesztelen volt a száraz füvön.
Ha egy vámpír elég erőteljes volt, képes volt sötétségbe
burkolózni és szinte eltűnni, különösen éjszaka és közvetlen
fény nélkül. Ilyen mély árnyékban, mint az… ott. Valamiféle
kölni. Halvány volt, de Raj szaglása sokkal erősebb volt, mint
egy emberé, és bár hideg volt, nem esett sem eső, sem hó,
mióta Trisht elrabolták néhány nappal korábban. Újra beszívta
a levegőt, és rosszallóan elfintorodott. Túl édes. De a kölnivel
keveredve ott volt a vámpír régi vérszaga. A fenébe! Abban a
reményben jött ide, hogy bebizonyítja, tévedett, hogy arra talál
bizonyítékot, hogy egy ember garázdálkodik az övéin, nem
pedig valami rohadék, aki úgy döntött, hogy megszegi a
vámpírtársadalom minden szabályát az új korban.
Újabb lélegzetet vett, rögzítve az illatot az emlékezetében.
Hatalom kellett ahhoz, hogy elrejtőzzön az árnyékban, hogy
úgy jusson el az áldozathoz, hogy az ne lásson semmit. Magán
Rajon kívül, Krystof általában nem tartott maga körül olyan
embereket, akik elég erősek lettek volna ahhoz, hogy ilyesmit
tegyenek. Ha más nem is, akkor a vámpírúr legújabb
kegyencei gyengébbek voltak, mint valaha, valószínűleg azért,
mert Krystof tudta, hogy gyengül az ő irányítása is.
Vajon egy kívülálló megérezte ezt a sebezhetőséget, és
Krystof tudta nélkül beköltözött? Valaki, aki felderítette a
területet, hogy felkészüljön egy hatalomátvételre? Ha igen,
akkor a betolakodónak nem maradt más választása, mint
vadászni, hogy táplálkozhasson. A vérházak emberi donorai
elérhetetlenek lennének egy kívülálló számára, valaki számára,
akinek nem lett volna szabad itt lennie, és el kellett rejtenie a
jelenlétét. De miért rabolná el a nőket? Miért nem keresett
egyszerűen egy készséges halandót, és törölte ki az elméjét,
ahogy Raj tette korábban?
Tett egy lépést kifelé a két ház közötti árnyékból, de
gyorsan visszahúzódott, amikor meghallotta, hogy közeledik
egy autó a háztömb végéből, lassan halad, mintha keresne egy
címet. Nézte, ahogy a sofőr majdnem megállt a partinak helyet
adó ház előtt, de aztán továbbment, hogy helyette a szomszéd
ház előtt parkoljon le. A motor leállt, és felgyulladt a belső
lámpa, amikor a sofőr kiszállt, és becsukta az ajtót,
tekintetével a házra tapadva, ahol Trish Cowenst utoljára
látták.
Raj elvigyorodott, egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy
a sofőr Sarah Stratton volt. Ha valami, hát ez egy pillanatnyi
személyes elégedettséggel töltötte el. Igaza volt a nővel
kapcsolatban. Valahogyan benne volt ebben az ügyben,
méghozzá úgy, hogy nem akarta, hogy bárki is tudomást
szerezzen róla.
A sötétséget maga köré csavarva, ahogy az elrablónak is
tennie kellett, Raj átkelt az utcán, nem több, mint egy felhő
árnyéka, amely a fogyó hold előtt halad át az éjszakában.
Tökéletes csendben közeledett a nő felé, amíg már csak
néhány lábnyira állt tőle, egy szilfa csupasz ágai alatt. Elég
közel volt ahhoz, hogy Raj hallja minden lélegzetvételét,
hallja, ahogy a szíve gyorsan ver az idegességtől, vagy talán a
félelemtől.
Nem volt olyan merész, mint Raj, csak félig ment fel az
egyenetlen sétányon a házig, és egész úton halkan motyogott
az orra alatt. Az a kevés, amit ki tudott venni a lány szavaiból,
teljesen értelmetlen volt Raj számára. A nő megállt, és a sötét
tornácra meredt, majd megfordult, és gyorsan visszaindult a
kocsija felé, úgy tűnt, hirtelen nagyon szeretne elmenni. Még
mindig nem vette észre a férfit, aki ott állt, sietett a járdán
visszafelé, tűsarkú cipője élesen kopogott a cementen.
Szorosan keresztbe font karokkal ment el a férfi mellett, és a
tartása arra utalt, hogy nem az időjárás miatt fázik.
Raj kilépett mögüle, és a mellkasához húzta a lányt, egyik
kezét a szájára szorítva, hogy elfojtsa a sikolyát.
– Azt hittem, mostanra már biztonságban leszel az
ágyadban, kicsim – mormolta a füléhez közel. A férfi enyhített
a szorításán, anélkül, hogy elengedte volna a nőt, kitűnően
érzékelve Sarah testét az övé mellett, a szívének dobbanását a
karján, ahol szorosan tartotta, és a félelem elhalványuló
remegését, amikor a lány rájött, hogy ki fogta meg. Aprócska
volt hozzá képest. A férfi könnyedén felemelhette volna Sarah
testét, és el tudta volna vinni, ahogyan Trish Cowenst is
elhurcolták néhány nappal korábban. De ő nem valami
gazember vámpír volt, és ez nem Trish Cowens volt.
– Ha elveszem a kezem, megígéred, hogy nem sikítasz?
A lány lefelé rántotta a fejét, amit a férfi beleegyezésnek
vett. Elvette a kezét a szájáról, és helyette a csípőjére helyezte
át, de még mindig a helyén tartotta. A nő nagy levegőt vett, de
nem próbált kiszabadulni. Rövid időre elernyedt a férfi
karjaiban, és hagyta, hogy a feje Raj mellkasára essen.
– Remegsz – mondta a férfi halkan.
A lány felháborodottan megmerevedett.
– Halálra rémítettél!
Raj elnevette magát, a szorítását simogatássá változtatta, és
élvezte a lány puha gömbölyűségeit a keze alatt, a melleinek
meleg súlyát a karjához simulva.
– Mit keresel itt, Sarah?
Sarah ekkor megmozdult, de a férfi csak még biztosabban
tartotta.
– Csak kíváncsi voltam – erősködött a lány. – És aggódom
Trish miatt…
– Sarah, Sarah – dorgálta meg a férfi. – Már megint
hazudsz!
Elengedte a nőt, amikor az megpördült, hogy mérgesen rá
meredjen. – Te mit keresel itt?
A férfi felvonta a szemöldökét. – Én közreműködöm egy
folyamatban lévő rendőrségi nyomozásban! Neked viszont azt
mondták, hogy nincs szükség a szolgálataidra. És mégis itt
vagy.
A férfi inkább érezte, mint látta a lány pírjának forróságát.
– Legalább nem az árnyékban lopakodtam, és nem
kémkedtem az emberek után – mormolta, és nem volt hajlandó
a férfi szemébe nézni.
Raj a tágas tér felé mutatott.
– Aligha lopakodtam. Egyszerűen csak nem vettél észre,
amivel mélyen megbántottál.
 Mosolyra számított, de ehelyett a lány félelemmel teli
szemekkel nézett fel rá. – Ő sem vette észre – suttogta. – A
férfi csak… ott volt.
– Ki? – kérdezte Raj, hirtelen elszántan. Elfojtotta a hirtelen
támadt ingerült késztetést, hogy a lányért nyúljon, hogy
magához húzza, és megnyugtassa, hogy semmi sem árthat
neki, amíg ő vele van. Válaszokat akart. – Mit tudsz, Sarah?
A lány kísérteties szemekkel bámult rá, kutatta az arcát,
kereste a… Mit? gondolta Raj.
– Semmit – suttogta a lány. – Rémálmok. Nem jelentenek
semmit! – A hangja elcsuklott az utolsó szavaknál.
Raj ekkor mégis kinyújtotta a kezét, de a nő megelőzte,
mindkét kezével megragadta a férfi kabátjának elejét, és úgy
markolta a bőrt, mintha mentőöv lenne. Ismét remegni kezdett,
és a férfi zavarodottan átölelte.
– Mondd meg a nevüket, Raj! – követelte váratlanul, és
annyira felemelte a fejét, hogy egy kutató pillantást vessen rá.
– A többi nőét. Tony nem akarta nekem megmondani…
Raj a homlokát ráncolta.
– Miért van szükséged a nevükre, Sarah?
A nő elfojtott egy éles nevetést, és a férfi mellkasára
hajtotta a homlokát. – Mert tudnom kell, hogy megőrülök-e
vagy sem. – A hangja tompa volt a férfi pulóverében, de Raj
hallotta a kétségbeesést a hangjában. Ez jobban aggasztotta,
mint kellett volna, de megkönnyítette a döntését.
– Tudsz Trishről; benne volt az újságokban.
Sarah meglepetten nézett fel rá, mintha nem számított volna
arra, hogy a férfi válaszol a kérésére. Aztán bólintott.
– Van még három másik nő: Estelle Edwards, Martha Polk
és Regina Aiello.
A lány arca mintha összeroskadt volna, zokogás hagyta el
az ajkát, ahogy ismét a férfi mellkasába rejtette az arcát.
– Regina – mondta halkan. – Annyira sajnálom!
– Mit sajnálsz, Sarah? Mondd el, mi folyik itt!
 – Semmi! – mondta, hátralépve a férfitól, hogy egyedül
álljon, még akkor is, amikor egyik kezével a férfi pulóvere
elejét simogatta, letörölve könnyei nedvességét. – Ismerem
Regina anyját. Aggódott, és amikor hallottam erről az
ügyről… Nem tudom, mit mondjak most neki!
Már megint hazudott, a francba!
– Ezt meg kell beszélnünk! A lakásodon, most! – mondta
türelmetlenül. – Követlek…
– Nem! – A nő a férfi dühös szemébe nézett, mogyoróbarna
szemeiben aranyszínű foltok csillogtak az utcai fényekben. –
Késő van! – hozta fel kifogásként. – Nem is kellett volna
idejönnöm! Nem tudom, mit gondoltam, mit találok itt!
Raj némán tanulmányozta a nőt, tétovázott. Tudott valamit,
vagy legalábbis azt hitte, hogy tud valamit. Másrészt, Trish
Cowensen kívül még az eltűnt nők nevét sem tudta, így bármit
is gondolt, hogy tud, nem jutott el annak a lényegéhez, aki ezt
tette. Valószínűleg. És még mindig találkoznia kellett ma este
Jozeffel.
– Rendben! – mondta mosolytalanul. – Akkor holnap este.
A nő visszabámult rá, mintha nem igazán bízna a férfi
könnyed kapitulációjában.
– Akkor jóban vagyunk, ugye?
Raj ekkor elmosolyodott, lassan görbítve felfelé az ajkait.
– Ó, igen, Sarah! Nagyon jóban vagyunk!
A lány eltávolodott néhány lépést, úgy mozdult, mintha egy
veszélyes állat elől hátrált volna, mintha attól félne, hogy a
férfi hirtelen ráveti magát, és itt, ezen a hideg, buffalói utcán
megbecsteleníti. A gondolat szórakoztatta Rajt, miközben a nő
végre megfordult, és a kocsijához sietett.
Elhaladva mellette, a nyitott ablakon át egy aprót integetett
neki. Raj elmosolyodott. És amikor a nő elment, benyomott
egy számot a gyorshívóból.
– Uram! – válaszolt azonnal Emelie. – Miben lehetek a
szolgálatára?
 Raj összerezzent. Utálta ezt a hivatalos vámpír szarságot, és
Em tisztában volt ezzel. Csak akkor fordult a formalitásokhoz,
ha dühös volt rá, vagy ha valaki más is hallhatta. És Rajnak
nem jutott eszébe semmi sem, amivel mostanában
felbosszantotta volna.
– Szabadulj meg tőle, akárki is az, Em! Beszélnünk kell!
– Igen, uram!
Raj várt, és hallgatta, ahogy Em megmozdul, ahelyett, hogy
a többieket kérte volna, hogy távozzanak. Hallotta a nő
egyenletes lélegzését, ahogy ment, egy ajtó nyitódását és
csukódását, majd egy újabbét.
– Rendben! – mondta, most már sokkal lazábban. – Az
irodában vagyok. Mi a helyzet, főnök?
– Gratulálok! – mondta a férfi szárazon. – Te nyertél! Küldd
ide néhány emberemet! Nem egy hadsereget, legalábbis még
nem. Csak egy kis erősítést. És csak a saját gyermekeimet,
olyanokat, akikben abszolút megbízhatok.
– Igen – sóhajtotta a nő nyilvánvaló megkönnyebbüléssel. –
Készen állunk az indulásra, uram! Rögtön azután, hogy
elmentél, kiadtam egy figyelmeztetést, a biztonság kedvéért.
Ha azonnal indulunk, még hajnal előtt ott lehetünk.
– Elég lesz holnap este is! Még nincs semmi konkrétum, de
előfordulhat, hogy valaki be akar költözni a városon kívülről
Krystofhoz, és ezt nem fogom hagyni!
– Csak szólj, uram!
– Mihez kezdenék nélküled, Em?
– Megoldanád! Persze nem olyan jól – tette hozzá. – De
boldogulnál!
– Köszönöm! Még valami, Em. Tudni akarok mindent, amit
csak tudunk arról a nőről, aki a múlt héten Raphaellel és a
párjával együtt Manhattanben járt… Sarah Strattonról. Bízd
ezt Simonra, és mondd meg neki, hogy ásson mélyebbre! Azt
már tudom, hogy itt Buffalóban tanít az egyetemen, szóval ez
egy jó kiindulópont, de mindent akarok, amit Simon talál. Ha
szüksége van egy képre, a nőnek rajta kell lennie a klub
biztonsági felvételén.
– Oké! – mondta Em lassan. – Megint kóbor cicákat szedsz
fel, főnök?
Raj felnevetett. A nő kíváncsisága eléggé átsugárzott az
éteren, de ő nem akart többet mondani. Egyelőre még nem.
– Majd később beszélünk, Em! – mondta, figyelmen kívül
hagyva a lány kérdését. Megszakította a hívást, zsebre vágta a
telefonját, kinyitotta a kocsi ajtaját, és becsúszott a kényelmes
belső térbe. Miközben elhajtott a Sarah-éval ellenkező irányba,
kóbor cicákra és Emelie-re gondolt. Mindig azt mondta neki,
hogy gyengéje a bajba jutott hölgyek. És tudnia is kellett,
hiszen az a lány, akit egyszer régen megmentett, maga Emelie
volt.

Albany, New York 1918

Raj végigsétált a sötét utcán, magába szívva az izgalmat, a

félelmet. Az Egyesült Államok háborúban állt. A férfiak
sorban álltak, hogy harcolni menjenek Európába, olyan
dicsőséget keresve a csatákban, amelyet a szülővárosuk utcáin
sohasem találnának. Raj figyelmeztethette volna őket.
Elmondhatta volna nekik, hogy semmi izgalmas nincs a
csatatér bűzében, a vérben és az ürülékben, a körülötted
haldokló barátaid sikolyaiban, miközben te nem tehetsz mást,
csak harcolsz, hogy megmentsd a saját nyomorult életed. De
nem mondott semmit. Úgysem hallgattak volna rá.
Lelkes fiatalemberek kóboroltak Albany utcáin, többnyire
részegen, élvezve az utolsó mulatozást, mielőtt Sam bácsi
elküldi őket katonának. Holnap majd megbánják ezt az utolsó
éjszakai élvezetet – amikor majd lüktet a fejük, lázadozik a
gyomruk, és egy forró, zsúfolt buszon ülnek, hogy valami
komor kiképzőtáborba utazzanak.
De néhányuknak, valószínűleg a legtöbbjüknek, a mai este
volt az első igazi ízelítő a szabadságból, az első alkalom, hogy
távol kerültek a családi farmtól, a kisvárosi kíváncsi
szemektől. Gyakoriak voltak a verekedések, de a rendőrség
nemigen figyelt oda, felismerve, hogy hiába is próbálnak
rendet tenni egy olyan káoszban, amely egy-két nap alatt úgyis
eloszlik. És amíg az újoncok arra szorítkoztak, hogy egymást
verjék, senkit sem érdekelt.
Elfordult a főutcától, és a mellékutcákat fürkészte, a sötét
sikátorokat, ahol a fiatal katonák elaludtak vagy elájultak.
Akárhogy is, gyors, könnyű ételt jelentettek egy éhes vámpír
számára.
Egy csoport zaja hívta fel a figyelmét arra, aminek egy
csendes mellékutcának kellett volna lennie. Hangoskodó
férfiak gyűltek össze, akik bátorítást és fenyegetést kiabáltak.
Kétségtelenül egy újabb ökölharc. Raj majdnem elfordult.
Semmi keresnivalója nem volt ezekben a civakodásokban. De
valami arra késztette, hogy visszaforduljon, és még egyszer
odanézzen. Nem a szavak voltak, amelyeket a férfiak
kiabáltak; azokat alig tudta kivenni. De a gúnyolódás nyers
brutalitással és aljassággal volt teli, ami égette az érzékeit. Raj
a homlokát ráncolva tolakodott át a tömegen, amíg elég közel
nem került ahhoz, hogy átlásson a vállak fölött, hogy mi
történik.
Gonoszul káromkodni kezdett, és céltudatosan
előretolakodott a maradék úton, dühösen félredobálva a
testeket. Egy fiatal nő feküdt a kör közepén, félmeztelenül,
véresen és összeverve, legutóbbi erőszaktevője a lábai között
morgott. Raj kirúgott, vastag csizmája hangos roppanással
törte össze a bordákat. A férfi sikoltva repült át a levegőben, a
sikoly fojtott gurgulázásba váltott át, amikor a közeli falnak
csapódott.
Raj harcra készen guggolásba pördült, nyitott szájából
teljesen kivillantak az agyarai, halvány kék szemei jéghidegen
szikráztak a dühtől.
A fiatalemberek, akik pillanatokkal korábban még tele
voltak bátorsággal egy tehetetlen nő megerőszakolásának
lehetőségétől, elmenekültek a vámpír haragja elől. A sikolyok
elhalkultak a sikátorban, ahogy egymást letaposva menekültek.
A másik oldalon a sérült erőszaktevő igyekezett elkúszni, és
szótlanul nyöszörgött. Raj előre lépett, azzal a szándékkal,
hogy szárazra szívja a férfit, hogy soha többé ne tudjon
brutálisan bántalmazni egy védtelen nőt, de a háta mögül egy
apró, elveszett hang hallatszott.
Visszafordult a nő felé. A nő összegömbölyödött, vékony
ujjai azzal küszködtek, hogy ruhája foszlányait a megviselt
teste köré húzzák, hogy eltakarják a meztelenségét. A férfi
lekapta a kabátját, és betakarta a nőt, óvatosan, hogy ne érjen
hozzá, hagyta, hogy a nő a mellkasához szorítsa az anyag
végeit, miközben hangtalanul reszketett.
– Hadd segítsek, gyermekem! – mondta halkan. A hangja
mély és dallamos volt, ugyanaz a hang, amit arra használt,
hogy elcsábítsa az óvatlanokat, hogy rávegye a gyanútlanokat,
hogy megnyissák neki az ereiket. A lány elcsendesedett,
reszketett, mint egy kis állat a ragadozó tekintete alatt, és nem
volt hajlandó ránézni, mintha ez valahogy megmentené.
– Van családod? – kérdezte a férfi.
A lány ekkor sírni kezdett, halk zokogás, amely az egész
testét megrázta. Raj meg akarta nyugtatni, el akarta mondani
neki, hogy el tudja tüntetni ezt az egészet. Lehet, hogy az ő
vére nem olyan erős, mint a mesteréé, Lord Krystofé, és a lány
nagyon súlyosan megsérült, de ettől függetlenül ő vámpír volt.
És a vére erősebb volt, mint a többieké, elég erős ahhoz, hogy
begyógyítsa a lány sérüléseit, elég erős ahhoz, hogy kitörölje
ezt az éjszakát a fejéből, hogy olyan legyen, mintha meg sem
történt volna. De a jelenlegi állapotában nem hallotta volna
meg a férfit, még kevésbé hitt volna el valami ennyire
fantasztikusat.
– Hadd segítsek! – ismételte meg helyette. Egyik kezét
gyengéden a lány hátára tette, és összerezzent, amikor a lány
megrándult az érintésétől, és a sikolyai végre hangot kaptak,
ahogy a lány egyre kétségbeesettebbé vált.
A férfi felsóhajtott. Az utolsó dolog, amire a nőnek
szüksége volt, hogy egy férfi keze legyen rajta, de a nap már
kezdett felkelni, és neki be kellett mennie.
– Sajnálom, édesem! – mondta. Könnyedén felkapta a lányt,
egy gyors mentális ütéssel, amely elvette az eszméletét,
elhallgattatta a sírását, és hagyta elernyedni a karjaiban. Durva
volt, de hatásos, és az idő fogytán volt.
 Miközben versenyt futva a nappal, a mellékutcákon
száguldott a rejtekhelye felé, arra gondolt, hogy vajon mit fog
csinálni a lánnyal, most, hogy megmentette.
 Tizenhatodik fejezet

Buffalo, New York, napjainkban

Raj megállt a Krystof háza melletti járdaszegélynél,

leállította a motort, és kiszállva a kocsiból, a hűvös, kora
hajnali időben annak melegéhez támaszkodott, várva, hogy
Jozef megjelenjen. Néha eszébe jutottak azok a férfiak, akik
sok évvel ezelőtt megtámadták Emelie-t. Hétköznapi emberek
voltak – fiúk, apák és testvérek. Néhányuk kétségtelenül
meghalt a háborúban. Mások hazatértek, családot alapítottak
és megöregedtek. Így vagy úgy, de mostanra szinte biztosan
meghaltak. Eszükbe jutott valaha is az az éjszaka a sikátorban?
Ránéztek-e valaha is a saját lányaikra, és szégyellték, amit
tettek? Voltak emberek, akik őt szörnyetegnek nevezték,
emberek, akik minden vámpírt kiirtottak volna a Földön. De
ránéztek-e valaha a saját szomszédaikra, és elgondolkodtak?
Felnézett, amikor a bejárati ajtó kinyílt a hangtalan
zsanérokon. A mélyebb árnyék Jozef tömegévé alakult,
emlékeztetve Rajt, hogy Jozef is rendelkezik azzal a
hatalommal, hogy manipulálja az árnyékot, ha úgy akarja. De
nem Jozef volt a támadó. Raj szinte azonnal elvetette ezt a
gondolatot, amint felmerült benne. Jozef elég erős volt, de
intelligencia és fegyelem kell ahhoz, hogy magasra
emelkedjen valaki a vámpírhierarchiában. És ebben Jozef
alulmaradt. Ő volt a tökéletes eszköz – megbízható, de teljesen
fantáziátlan. Ez egyszerre volt előny és gyengeség egy
biztonsági főnöknél. Soha nem szervezne lázadást, de lehet,
hogy nem is látná előre valaki más lázadását. Raj megítélése
szerint ezt senki sem tudta jobban, mint maga Jozef. Jó
helyzetben volt itt Krystofnál, és érdeke fűződött ahhoz, hogy
ez így is maradjon. A biztonsági főnök elhaladt a villódzó
fények között a bejárathoz vezető sétányon, átvágott az
udvaron, egyenesen feléje tartva.
 – Raj – mondta Jozef, amikor elég közel ért. – Jó ideje nem
jártál Buffalóban.
Raj elmosolyodott magában. Krystofhoz hasonlóan, Jozef is
jobban szerette, ha Raj távol van a várostól. Hanyagul
megvonta a vállát.
– Az öreg nem szereti, ha itt vagyok, én pedig megelégszem
Manhattannel!
Jozef felemelte a tekintetét, hogy Raj szemébe nézhessen.
– Szóval, miben segíthetek?
Segíts visszajutni Manhattanbe, gondolta Raj mosolyogva.
– Sok új arcot látok – mondta.
A másik vámpír nem válaszolt azonnal, inkább elfordult,
hogy szétnézzen az utcán. Raj nem siettette őt. Ha Jozef azt
akarta, hogy Raj eltűnjön, ez volt a legjobb módja, hogy ez
megtörténjen. Végül az elméje úgyis eljut erre a
következtetésre. Addig is, Raj várt.
– Túl sok az új arc – mondta hirtelen Jozef. – Krystof
havonta ötöt, néha tízet is átváltoztat, és mindegyikük olyan
hülye, mint az az idióta Morales – folytatta a férfi.
– Egy hadsereg? – kérdezte Raj élesen.
– Inkább ágyútöltelék, de milyen fenyegetés ellen? Nem
tudok egyről sem!
Raj ezt a gyanúja fényében mérlegelte. – Költöztek új
vámpírok a környékre? Bárki, aki elég erős ahhoz, hogy
kihívja Krystofot?
Jozef felnevetett.
– Mármint rajtad kívül?
– Nem lehetek én, aki miatt aggódik! Nem adtam rá okot. –
Még, tette hozzá magában. – Valaki másról beszélek, egy
kívülállóról. Talán valaki, aki nem hivatalosan van a városban.
Jozef tekintete kiélesedett. – Tudsz valamit, amit én nem?
Raj megvonta a vállát, és azt mondta: – Elmentem a házhoz,
ahonnan elvitték Cowens lányát a múlt hétvégén. A nyom régi
volt, de volt ott valaki. Valaki, aki elég erős ahhoz, hogy
észrevétlenül becserkéssze a zsákmányát az üres utcán.
Jozef megmerevedett.
– Ha Krystof szerint valaki orvvadászik, valaki, aki képes
arra, amit te mondasz, hallottam volna róla. Tudod, hogy
milyen! Ha valódi veszély fenyegetné, mindenkit, akit csak
talál, maga és a fenyegetés közé lökne. – Elhallgatott, keresve
a kapcsolatot. – Gondolod, hogy talán erről van szó? Ezért lóg
körülötte ez a sok új hús? De nekem miért nem szólt róla?
Na, ez egy jó kérdés volt. Krystof ugyanolyan jól ismerte
Jozef korlátait, mint Raj, ezért tartotta Jozefet a közelében,
Rajt pedig távol. De ha a vámpírlord valóban szenilis lett,
lehet, hogy már nem gondolkodik olyan logikusan, mint
egykor. Raj frusztráltan beletúrt a hajába. A fenébe azzal az
öregemberrel!
– Oké, figyelj, beszélek néhány emberrel ezekről az eltűnt
nőkről. Szemtanúkkal, családtagokkal, a szokásos.
Megtalálom azt, aki ezt csinálja, és ha közülünk való,
elintézem, hogy eltűnjön ez a férfi. – Elgondolkodva
elhallgatott, eszébe jutott az a túl édes kölni. – Vagy nő.
Jozef felkapta a fejét. – Nő? Szerinted ez egy nő?
– Nem, nem hiszem! De kizárni sem tudom! – tette hozzá,
Emelie-re gondolva – nem mint gyanúsítottra, hanem mint
példára. Az emberekhez hasonlóan, a női vámpírok is
általában gyengébbek voltak, mint férfi társaik, de ha a vámpír
elég erőteljes volt, a fizikai erő kevésbé vált fontossá,
különösen, ha az áldozat egy kislány volt, mint Patricia
Cowens.
Jozef a homlokát ráncolta, mintha próbálná feldolgozni a
gondolatot. – A zsaruk tényleg beavatnak a nyomozásukba?
– Nem, nem engedik! Nagyjából csak végig akarták
csinálni, hogy mondhassák, megpróbálták. De nincs
szükségem az engedélyükre ahhoz, hogy kérdéseket tegyek
fel. – Elkezdett volna valamit mondani Sarah-ról, de
meggondolta magát. Lehet, hogy most nem bízik benne –
valamit biztosan eltitkolt előle –, de ettől még a lehető
legtávolabb akarta tartani Krystoftól és a bohócaitól.
Homlokát ráncolva feldobta a kulcsait, és elkapta őket.
– Mennem kell! Maradjunk kapcsolatban, Jozef!
Megpördült, meg sem várva Jozef válaszát, megkerülte a
kocsit, és kinyitotta az ajtót. Mire elhúzódott a járdaszegélytől,
a másik vámpír már elment, és Raj azon tűnődött, hogy miért
is emelkedik fel minden szőrszála a puszta gondolattól, hogy
egy másik vámpír legyen Sarah közelében.
 Tizenhetedik fejezet

Sarah másnap alig tudta nyitva tartani a szemeit, és csak fél

füllel hallgatta a tantestületi értekezleten elhangzottakat.
Keveset aludt az elmúlt éjszaka, részben azért, mert félt, hogy
visszatérnek az álmok. Másrészt azért, mert úgy forgolódott,
mint egy ostoba tinédzser, Rajra és a lassú, lágy csókokra
gondolva. Azt mondta magának, hogy ez csak azért van, mert
már nagyon régóta nem volt komoly kapcsolata. A főiskola óta
nem, és még akkor sem volt igazán komoly. Korán megtanulta,
hogy kerülje a közeli barátságokat, mert mindig
kérdezősködtek a múltjáról, arról, hogy hol nőtt fel, hol élt a
családja. Olyan kérdések, amelyekre Sarah-nak nem volt jó
válasza. Cyn volt a kivétel a szabály alól, mert egyszerűen
fogalmazva, Cyn nem kíváncsiskodott. És most persze ott volt
az új barátja, a hihetetlenül szexi Raj.
Eszébe jutott egyik professzora, akinek végzős korában járt
az óráira. A férfi Lengyelországban született a háború előtt,
túlélte kis zsidó falujának elpusztítását, mindenki és minden,
amit csak ismert, nemcsak az egész családja – bár az is elég
borzalmas volt –, hanem egy egész életforma eltörlését. Egy
évig volt a tanársegédje, és sok időt töltött vele, teáztak, és
hallgatta a történeteit az örökre eltűnt világról. Mindenfélét
mesélt, de ami most jutott eszébe, az egy apró bölcsesség volt
a régi országból. Soha nem sajátította el a lengyel szavakat; ez
egy nehéz nyelv volt, amit éveken át tanulhattál, és mégsem
értetted az árnyalatokat. De egy durva fordításban valami
olyasmi volt, hogy „Minden szörnyeteg számára létezik egy
szörnyeteg, aki szereti őt”.
Talán ezt látta Rajban. Mindketten valamiféle szörnyetegek
voltak, csodabogarak egy olyan világban, ahol az emberek
élték az életüket, és soha nem kellett aggódniuk a megkínzott
nőkről szóló álmok miatt, vagy… nos, bármi is volt az, ami
miatt a vámpírok aggódtak. Vér, feltételezte, és hogy honnan
szerezzenek.
 Mozgásra lett figyelmes maga körül, és rájött, hogy végre
véget ért a gyűlés. Az asztal túloldalán a tanszékvezető furcsán
nézett rá, ő pedig igyekezett a gondolataiba merült tudósnak
látszani, nem pedig unottnak, miközben összeszedte a
papírjait, és betuszkolta őket a túlméretezett táskájába.
Bizonyára sikerrel járt, mert a férfi helyeslően biccentett felé,
mielőtt csatlakozott volna a tanszék rangidős, azaz férfi
tagjainak egy csoportjához, akik most a legközelebbi bárba
készültek, hogy kábultra igyák magukat. Egy dolgot rögtön
észrevett az akadémikusokkal kapcsolatban. Sokat ittak.
Legalábbis az idősebbek. És ki tudja? Részvétel még néhány
ilyen gyűlésen, és lehet, hogy ő is sokat fog inni.
A többiekkel együtt elindult a lift felé, de az órájára vetett
pillantás után inkább a lépcső felé sietett. Még le akart
zuhanyozni és átöltözni az esti buli előtt. Lehet, hogy
szörnyeteg, de ez nem jelentette azt, hogy úgy is kell kinéznie,
vagy úgy is kell bűzlenie.

***

Raj sokkal jobb hangulatban ébredt a városban töltött

második éjszakáján. Ma reggel bőven volt ideje visszaérkezni
a búvóhelyére, levetkőzni, és még egy jó hideg vodkát is
meginni, mielőtt lefeküdt volna átaludni a napot, biztonságban
a Buffalo belvárosának utcái alatti személyes páncéltermében.
És az sem ártott, hogy hamarosan személyesen meg fogja
látogatni Sarah-t. A lány bőrének íze édes volt. A vére még
édesebb lesz. A férfi a homlokát ráncolta. Sarah Stratton
azonban sokkal több volt, mint édes íz. A nő rejtegetett
valamit, és a férfinak szándékában állt megtudni, hogy mi az,
még mielőtt ez az éjszaka véget érne.
Az órájára nézett. Éppen elmúlt nyolc óra. Egy dolgot még
el kellett intéznie – némi előkészületet kell tennie Em és a
csapat részére. És aztán az édes Sarah-ra fordíthatja osztatlan
figyelmét, hogy megkapja a válaszokat.
A telefonja megcsörrent, amikor megállt egy nagy ipari
épület előtt, nem messze Buffalo nemzetközi repülőterétől.
 – Hol vagy, Em? – vette fel.
– Uram! – mondta Em, hangosan beszélve, hogy a kis
repülőtér jelentős háttérzaján túl is hallható legyen. – Éppen a
készleteket szedjük össze. Éjfél előtt ott leszünk!
– A menedékházban vagyok – mondta, és a szélvédőn
keresztül a sötét épületet bámulta. – Felkapcsolom a villanyt és
a fűtést, de nem leszek itt, amikor megérkeztek. Pár perc
múlva találkozom valakivel.
– Vacsora, főnök?
– Így is mondhatni. Ha már itt tartunk, ma este már
mindenki evett, ugye?
– Muszáj megkérdezned?
– Igen. Mindenki maradjon a közelben, amikor a városba
értek. Később beugrom, és beavatlak, de valami nagyon el van
baszva ebben a városban, és nem akarom, hogy bármelyik
emberem is vakon menjen ki oda!
– Úgy lesz, főnök!
– Később találkozunk!
Raj a zakója zsebébe csúsztatta a telefont, és kiszállt a
kocsiból. Az öreg raktár két emelettel magasodott fölötte, csak
a tekintélyes hosszán végigfutó nagy biztonsági lámpák
világították meg, és az ajtó fölött volt még egy lámpa. Az
épület téglafalai öregek és megfeketedtek voltak az évek óta
tartó reptéri szennyeződéseknek és a kemény időjárásnak
köszönhetően, és elhagyatottnak látszott. Egy éles szemű
megfigyelő azonban észrevette volna, hogy a lámpatestek
újak, és erős ketrecekbe zártak, hogy megakadályozzák a
vandalizmust. Hogy bár az ablakok koszosak és
madárürülékkel tarkítottak, egyetlen egy sem volt repedezett
vagy törött, a keretek biztonsági üveggel voltak kitöltve és
szilárdan zárva voltak. Az egyetlen gyalogos bejárat pedig egy
masszív acélajtó volt, erős zárral.
Raj mindig is tudta, hogy egy nap majd fel fog lépni
Krystof ellen. Évekkel ezelőtt vette meg ezt az ingatlant,
kedvező áron kaparintotta meg, amikor a korábbi
tulajdonosnak diszkrét eladásra volt szüksége, és Rajnak volt
készpénze. Persze a tulajdonjog azóta többször is megváltozott
– legalábbis papíron. Ahogy felbámult az épületre, először
jutott eszébe, hogy még a hónap vége előtt ő lesz az
északkeleti vámpírok ura. Eszébe sem jutott, hogy elbukhat.
Legyőzné Krystofot, és elfoglalná a helyét, mint azon kevesek
egyike, akik az egész vámpírtársadalmat irányítják. Ez nem
tartozott azon dolgok közé, amire különösebben vágyott volna.
Ha Krystof másfajta lord lett volna, Raj megelégedett volna
azzal, hogy Manhattanben marad a klubjaival és a gyerekeivel,
elszigetelve a vámpírpolitikától.
De Krystof mindig is kicsinyes zsarnok volt, örök életében
egy elöregedőben lévő királyi ház elkényeztetett, fiatalabb fia,
amelybe emberként született. Az elméjének nemrégiben
bekövetkezett romlása csak súlyosbította a veleszületett
gyengeségeket. Ami pedig Rajt illeti, elege volt már egy úrból;
nem állt szándékában egy másikat szolgálni.
Kinyitotta a robusztus fémajtót. Halvány biztonsági fény
gyulladt ki, és egy kis előcsarnokot mutatott, néhány lábnyival
arrébb egy második ajtóval. A belső ajtó könnyedén kinyílt,
miután a külső ajtó teljesen bezárult, és Raj belépve a
főépületbe azonnal elfordította a kapcsolókat, hogy
felkapcsolja a felső világítást.
Míg az épület külseje csak sejttette, hogy több, mint aminek
látszik, a belseje nem hagyott kétséget. Az ablakok magasan a
padló felett voltak, és vastag acél redőnyökkel voltak lezárva.
A hatalmas üres tér minden sarkát hosszú ipari lámpák
világították meg. És amikor Raj emberei később megérkeznek,
a járműveikkel egyenesen a raktárba hajthattak a felemelhető
ajtókon keresztül, amelyeket jelenleg a betonpadlóba fúrt
vastag rudak rögzítettek.
A rakodótér fölött volt egy félemelet, több szobával az
emberi őrök számára – néhány megbízható férfi és nő számára,
akiket Em a vámpírcsapattal együtt hoz majd Manhattanből.
Akárcsak Raj sokkal kisebb, privát, belvárosi raktárában, a
vámpírok fő hálóhelyiségei itt is a föld alatt voltak,
biztonságosan egy banki páncélterem ajtaja mögött.
Csizmás léptei hangosan visszhangoztak, ahogy átkelt a
raktár padlóján. Két rövid lépcsőfokon lefelé haladva beütötte
a digitális kombinációt, és kinyitotta a páncéltermet. A belső
helyiségek spártaiak voltak, de ezt a helyet sosem szánták
állandó főhadiszállásnak. Ez egy előkészítő terület volt, semmi
több. Ott is felkapcsolta a villanyt, ellenőrizte a hőfokot a
termosztáton, és visszament az emeletre, nyitva hagyva maga
mögött az ajtót. Az emeleten volt egy mikrohullámú sütő,
amely kettős funkciót látott el: ételt melegített az embereknek
és vért a vámpíroknak. A pult mellett, amely egyben bárpult is
volt, egy hűtőszekrény állt a túlsó falnál, a lépcső közelében
pedig egy nagy vértároló egység duruzsolt vidáman. Most üres
volt, de nem sokáig. Ellenőrizte, hogy működik-e, és ismét az
órájára pillantott. Ideje indulni.
Égve hagyta a főfényeket, bezárta és biztosította a
páncéltermet, majd kilépett az épületből, és bezárta maga
mögött. Em ismerte ezt a helyet; ő volt az, aki segített neki
felállítani. Biztosan nem volt szüksége arra, hogy a férfi
megmondja neki, hogyan helyezze el az embereiket. És
különben is, Sarah már várta.
 Tizennyolcadik fejezet

Sarah Lindába karolva sétált ki az étteremből. A hideg

éjszakai levegő csípős volt a meleg étterem után, ami ebben az
esetben jó dolog volt. Valószínűleg túl sok bort ivott, de olyan
jó íze volt, és egy kis időre képes volt minden másról
elfeledkezni, és csak élvezni a bulit. Sajnos sosem tudott túl
sokáig vagy túl jól felejteni. Éppen ezért Linda hamarosan újra
odabent lesz Sam és a barátai társaságában, és még jobban
elázik, míg a józan Sarah hazamegy, mint egy jó kislány, akivé
sosem tervezte, hogy válik.
– Biztos, hogy nem akarsz maradni, édesem? – Linda
leheletéből a csodás Chateau Margaux illata érződött, amit
egész este ittak.
– Igen, biztos vagyok benne! Aludnom kell egy kicsit,
különben holnap használhatatlan leszek, és vissza kell térnem
a kutatásomhoz. – Nem mondta Lindának, hogy Raj átjön
később, és nem is állt szándékában. A barátnője valószínűleg
azonnal az esküvőt kezdené tervezgetni, ha megtudná, hogy
Sarah-nak egy tényleges randija van.
– Én is kutatok – mondta Linda ujjongva –, csak nem túl
gyakran! – Felnevetett, mintha ez lenne a legviccesebb dolog,
amit valaha hallott. Az étteremben ragaszkodott hozzá, hogy
biztonságosan kikísérje Sarah-t a kocsijához, de Sarah most
azon tűnődött, hogy ki fogja Lindát biztonságosan
visszakísérni az épületbe.
– Talán be kéne menned! – mondta, és megpróbálta
visszafordítani magukat az étterem felé. – Meg tudom én is
találni…
– Jó estét, Sarah!
Összerezzent Raj hangjának hallatán, és megfordulva látta,
hogy a férfi lazán a kocsijának támaszkodik, és úgy nézett ki,
mint egy rosszfiú, akitől minden anya óvja a lányát, és egy
Calvin Klein arcszesz-reklám modelljének keresztezése.
Széles vállát bőr burkolta, keskeny csípőjét és hosszú lábát
szűk farmernadrág borította, amitől a gyomra – és
anatómiájának alsó részei is – sajogni kezdtek. A férfi gonosz
mosollyal nézett rá, mintha pontosan tudta volna, mit érez.
– Raj – mondta szinte nyüszítve a nő.
– Raj? – Linda megállt, hirtelen teljesen kijózanodva, ahogy
felfogta ezt az új fejleményt. – És ki lehet ez, Sarah,
kedvesem? – kérdezte bársonyosan, és szemérmetlen
kíváncsisággal fürkészte végig a vámpírt tetőtől talpig. – Talán
az a kutatás, ami miatt vissza kell térned?
– Um! – Sarah érezte, hogy elpirul, és sietve megszólalt. –
Linda, ő itt Raymond Gregor. Raj, a barátnőm, Linda
Hoffman.
Raj hűvös pillantást vetett Lindára, és a kezét nyújtotta
Sarah-nak. A lány gondolkodás nélkül megfogta, és azon kapta
magát, hogy Linda mellől Raj válla alá húzódik. A férfi
magához szorította, mielőtt megszólalt volna.
– Örvendek, Linda! Gondoskodom róla, hogy Sarah
épségben hazaérjen!
– Tényleg? – kérdezte Linda ravaszul, és egy sejtelmes
pillantást vetve Sarah-ra. – Nocsak, nocsak!
– Linda, Raj és én…
– Régi barátok vagyunk – szakította félbe Raj. – A városban
jártam, és megkerestem Sarah-t. Régen volt már, ugye,
édesem? – Raj megpuszilta Sarah halántékát, a lehelete
melegen érintette a lány bőrét, és a nő a hidegen kívül valami
mástól is megborzongott.
– Hmmm. – Linda nyilvánvalóan nem vette be, de
ugyanilyen nyilvánvalóan hajlandó volt várni a teljes
történetre. – Akkor hagylak titeket, hogy utolérjétek
magatokat! – Kicsit felnevetett, majd így folytatta: – Majd
beszélünk, Sarah drágám – mielőtt egy apró integetéssel a
válla fölött visszasétált volna a parkolóból.
 Sarah megfordult, hogy magyarázatot követeljen Rajtól, de
azon kapta magát, hogy a férfi szó szerint leveszi a lábáról,
amikor egyenesen felemelte egy perzselő csókba, amitől eltűnt
a haragja, nagyjából az agysejtjei felével együtt. A férfi
magához szorította Sarah-t, és olyan éhesen csókolta, mintha
valóban túl sokáig lettek volna külön, nem pedig csak órák
óta. Érezte, hogy a saját válasza is olyan intenzitással
emelkedik, amire nem emlékezett, hogy valaha is
megtapasztalta volna. Nem akart másra gondolni, csak a férfi
szájának ízére, a nyelvének az övéhez simulására, a nagy
testének érzésére, amely körülölelte őt, és megvédte a
barátságtalan éjszakától. Halkan felnyögött, és átkarolta a férfi
nyakát, a nevét suttogva az ajkára.
– Azt hiszem… – kezdte Raj, de bármit is gondolt, a lány
újbóli igénye a szájára elhallgattatta. – Sarah – próbálkozott
újra, és sikerült elég közel vinnie az ajkait a lány füléhez
ahhoz, hogy a nő meghallja, amit mond. – A barátnőd még
mindig figyel!
Sarah megmerevedett az emlékeztetőtől, hogy Buffalo
legnépszerűbb étterme előtt állnak. A férfi vállába temette az
arcát, mire Raj halkan kuncogott. – Hazaviszlek!
– Ne! – tiltakozott a lány. – Én is…
A férfi szorosabbra vonta köré a karját. – Nos, én nem
tudok – morogta. – Nem akarom, hogy eltűnj a szemem elől!
A friss vágy meleg hullámként áramlott át Sarah testén.
– Oké! – suttogta.
Raj autója közvetlenül az övé mellett parkolt. A férfi egy
csippanással kinyitotta a zárakat, és szinte beemelte a nőt az
anyósülésre, majd egy határozott puffanással becsukta az ajtót.
Sarah kissé megrándult a hangra, az adrenalin eléggé
kitisztította a fejét ahhoz, hogy elkezdjen gondolkodni, mit
keres Raj kocsijában, arra készülve, hogy visszaviszi a házába,
és…
Raj áthajolt a vezetőülésből, hogy egy gyors, kemény
csókot adjon neki. – Ne gondolkozz olyan erősen, édesem!
Nem vagyok veszélyes! – Szűk körben megpörgette a
kormányt, és kihajtott a parkolóból a megriadt parkolóinasok
mellett. – Legalábbis rád nem! – mormolta.
Sarah aggódó pillantást vetett rá, de gyorsan rájött, hogy
tetszik neki a gondolat, hogy a férfi veszélyes lehet. Tetszett
neki ez a nagy, halálos vámpír, aki vágyakozik utána, aki
annyira akarta őt, hogy kész lett volna megszerezni ott a
parkolóban. És ő készen is állt rá. Lehet, hogy nem volt
tapasztalt, de tudta, ha egy férfi akarta őt. Persze, nem is
igazán küzdött ellene. Elmosolyodott, és enyhe önelégültséget
érzett.
Raj abban a pillanatban kinyúlt a kezéért, és a szájához
emelte egy lágy csókra, mielőtt kemény, izmos combjára tette
volna. – Hozzád, vagy hozzám, édesem?
Sarah meglepődve nézett rá. – Van lakásod?
A férfi felnevetett. – Persze, hogy van lakásom! Mit
gondolsz, hol alszom, a helyi temetőben?
Sarah elpirult. – Nem! – tiltakozott. – Persze, hogy nem!
Csak azt hittem… Nem is tudom. Talán egy hotelben?
A férfi elutasítóan felhorkant. – Láttad már a helyi
szállodákat? Manhattanből jöttem, drágám. Magasabb
színvonalhoz vagyok szokva. Szóval, mi legyen? Hamarosan
fordulnom kell!
– Gondolom, hozzám – mondta Sarah, és ismét aggódni
kezdett, hogy mibe keveredett. – Én a…
– Tudom, hogy hol laksz! Úgy volt, hogy ott találkozunk!
– Akkor miért… – Egy hirtelen támadt gondolatra
összevonta a szemöldökét. – Honnan tudtad, melyik étterem?
A férfi könnyedén megvonta a vállát. – Azt mondtad, hogy
ünnepség lesz. Errefelé nem sok olyan hely van, ahol érdemes
ünnepelni. Szerencsém volt, és megláttam a kocsidat.
Sarah nem volt biztos benne, hogy hisz neki, de nem tudta
kitalálni, hogy másképpen hogy tudta volna, hogy hol találja
meg. – Nézd, Raj… – A férfi újra megcsókolta Sarah kezét,
hosszan simogatva az ajkával az ujjait, és éppen csak hozzájuk
érve a nyelvével.
 – Már megint gondolkodsz! – mondta. – És különben is… –
A férfi megállt Sarah háza előtt. – Megérkeztünk, és legalább
egy jóéjtpuszit megérdemlek, amiért épségben hazajuttattalak!
Sarah válaszra nyitotta a száját, de a férfi már kiszállt az
autóból, és máris a mellette lévő nyitott ajtónál állt, a kezét
nyújtva, hogy segítsen neki. Tudta, hogy nem lenne szabad, de
mégis megfogta a kezét, és hagyta, hogy a férfi az ölelésébe
húzza, tudta, hogy ugyanazt a sóvárgó vágyat fogja érezni
abban a pillanatban… Ó, Istenem, igen!
Raj követte Sarah-t a századfordulós ikerház bejáratának
két, kissé elgörbült ajtajához vezető lépcsőn. Az épület bal
oldali részén sötét volt, de egy függöny lebbenése elárulta
Rajnak, hogy valaki leskelődik. A veranda fénye alatt Sarah
behelyezte a kulcsát, és kinyitotta az ócska ajtót. Az ajtó
kinyílt, és Raj belélegezte Sarah otthonának illatát, mély
elégedettséget érezve, amely a Sarah által megtestesített
egyedi illattal együtt áramlott. A lány felnézett rá, hosszú haja
aranylóan omlott a puha vállakra, és Raj agyát hirtelen
egyetlen szó töltötte ki. Az enyém! A gondolat azelőtt csapott
le rá, mielőtt meg tudta volna állítani, és elkomorult, amikor a
teste keményen megrándult ösztönös válaszreakcióként. Az
agyarai mohón átnyomultak az ínyén, éhesen vágyva a lány
vérének ízére, a farka pedig egészen másfajta éhségtől
merevedett meg. Soha nem érzett még ilyen azonnali
vonzalmat egy nő iránt. Nem volt biztos benne, hogy ez
tetszett neki, de határozottan akarta a nőt.
– Behívnál? – kérdezte lustán.
A nő tágra nyílt, bizonytalan szemekkel nézett fel rá.
– Gondolod, hogy meg kellene tennem?
A férfi cápamosollyal vigyorgott rá, és elég közel húzta
magához, hogy a lány megérezze a teste reakcióját. – Hacsak
nem szeretnéd inkább a verandán csinálni, hogy a szomszédod
is élvezhesse!
Sarah hevesen elpirult, és belépett a házba.
– Gyere be!
Raj annyi időre megállt, hogy rákacsintson arra, aki a
szomszédban leselkedett, majd követte Sarah-t, és azonnal
becsukta maga mögött az ajtót. A lány a kabátját a
lépcsőkorlátra dobta, lerúgta a magassarkúját, és elindult az
ikerház hátsó része felé. A kabátja nélkül Raj láthatta, hogy
szoknyát és pulóvert visel. Nem az a selymes, áttetsző vékony
ruha volt, amire a múltkor vágyott, de valójában nagyon szép
volt, a szoknya szűk és hozzásimult a csípőjéhez, kiemelve a
nagyon szépen gömbölyödő fenekét. Azt a feneket figyelte,
miközben követte a konyhába. A nő motyogott valami
ostobaságot egy csésze teáról, felemelte a teáskannát, és
megrázta, mielőtt visszatette volna a gázégőre, és elfordította a
gombot, hogy meggyújtsa a lángot. Amikor megfordult és
észlelte, hogy a férfi közvetlenül mögötte áll, meglepetten
felnyikkant.
– Félsz tőlem, Sarah? – kérdezte halkan, és ujjával
gyengéden az egyik füle mögé tolta a haját.
– Rettegek! – felelte a lány ideges kis nevetéssel. – De nem
úgy, ahogy te gondolod!
Raj ajkai mosolyra húzódtak, miközben hagyta, hogy az
ujja végigvándoroljon a lány nyakán, végig a kulcscsontja
törékeny ívén, és épp a mellek telt domborulata fölött állt meg,
ahol érezte a lány szívének gyenge dobbanását. – Azt hiszem,
elég jól nézel ki ahhoz, hogy megegyelek!
– Ó! – sóhajtotta a lány. A szemei, amikor találkozott a
pillantásuk, még mindig tágra nyíltak, de már nem voltak
bizonytalanok.
Raj megszüntette a köztük lévő távolságot, a testéhez húzta
a nőt, birtoklóan átkarolta a derekát, a kezét a csípőjére tette,
miközben lehajolt, hogy mélyen belélegezze a meleg illatát.
Sarah szíve hevesen vert, a légzése gyors és felszínes lett. A
mellei puhán simultak a férfi mellkasához, a mellbimbói
keményen meredeztek. A férfi Sarah pulóvere alá csúsztatta a
kezét, hogy megérintse bársonyosan puha, meleg bőrét, és a
lány beleolvadt az ölelésébe, felnyúlt, hogy átkarolja a nyakát,
karcsú ujjai a férfi hajának végeivel játszottak, miközben
csókra emelte az arcát. Raj sokkal többet akart a játékos
csókoknál, felmordult, és ujjait a lány selymes fürtjeibe fonta,
a száját pedig a csupasz nyakára eresztette. Érezte a forrón és
édesen áramló vér illatát, érezte, ahogy Sarah nyaki ütőere az
ajkához simul, ahogy lehajolt, hogy megkóstolja. Az agyarai
lassan előbújtak, hogy a lány bársonyos bőrét súrolják, olyan
keményen és készen, mint a farka a hasánál. A nő halkan
felnyögött, és a férfi ezt gyengéd vibrációként érezte a
szívében. Az ő asszonya. A vére az ő itala; a teste az övé, hogy
elvegye!
Raj megdermedt. Felemelte a fejét, és a keze mozdulatlanná
vált. Pislogott a szinte mindent elsöprő vágy ellen, hogy
belemélyeszthesse a fogait a lányba, hogy felemelje a pultra,
és ott helyben, a konyhában a magáévá tegye. Sarah halkan,
sóvárogva nyöszörögte a nevét.
Mi a fene? A férfi Sarah vállára tette a kezét, és
kiegyenesítette a karját, eltávolítva magától annyira a lányt,
hogy levegőt vehessen anélkül, hogy belélegezné az
izgalmának bódító illatát.
– Sarah – mondta, és kissé megrázta a lányt. – Sarah!
A lány halkan tiltakozott, és vágytól elhomályosult
szemeivel zavartan nézett fel rá. – Raj? – kérdezte halkan,
megbántódva.
– Bassza meg! – A férfi ismét a mellkasához húzta a lányt,
szorosan átölelte, és Sarah karjait közéjük szorította. A lány
erőlködve próbálta megérinteni a férfit, apró rándulásokkal
megsimogatva. Rajt gyötörte a saját izgalma, üvöltve
követelte, hogy tegye magáévá a nőt. Sarah hajába temette az
arcát, és felnyögött. Olyan könnyű lenne felemelni,
felcsúsztatni azt a szűk szoknyát a derekáig, széttárni a lábát,
és addig döfködni sajgó farkát a lányba, amíg mindketten
üvöltve el nem élveznek. A nő akarta ezt. És az Istenért, ő is
akarta; az egész teste lüktetett, fájt a szükségtől. De maga a
vágy ereje késztette megállásra, mert Raj nem csinált ilyesmit,
nem vesztette el az önuralmát egyetlen nővel sem, legkevésbé
egy olyannal, akit alig ismert. Ő irányított, mindig is ő
irányított.
– Sarah! – parancsolta. Egyik kezével megfogta a lány
finom állkapcsát, és kényszerítette, hogy rá nézzen.
– Raj – felelte a lány türelmetlenül.
 Felsóhajtott, máris bánta, amit tenni készült, és azt kívánta,
bárcsak egy kicsit önzőbb fattyú lenne. De nem volt az. Egy
gyengéd lökéssel álomba küldte a lányt, kitörölve az estére
vonatkozó emlékeit a hazatérése óta. A lány összeesett, de a
férfi könnyedén elkapta, a karjába emelte, a mellkasához
szorította, a fejét a vállára hajtotta.
Felvitte az emeletre, szinte oldalazva kanyarogva a
nevetségesen keskeny lépcsőkön, tudva, hogy a kíváncsi
szomszéd valószínűleg minden lépését hallja. Két szoba volt
odafent, az egyik nyilvánvalóan valamiféle iroda. Azt egyelőre
figyelmen kívül hagyta, és egy finom rúgással kinyitotta a lány
hálószobájának ajtaját. Egy franciaágy töltötte ki a tér nagy
részét, a sarokban egyetlen éjjeliszekrény állt. Az ajtó melletti
komódon egy ékszer jellegű, Tiffany lámpa állt, amely
minimális fényt adott, de vámpír látásához bőven elég volt.
Sarah ernyedt alakját az ágyra fektette, a csipkével
szegélyezett párnák hatalmas halmát a padlóra lökte. A ruháját
rajta hagyta, bár enyhe fenntartásokkal. Nem mintha nem
akarta volna meztelenül látni a lány édes kis testét –
határozottan akarta –, de nem akarta, hogy arra ébredjen, hogy
mit csinált vele, amíg eszméletlen volt. Különösen, mivel
megtagadta magától az örömöt, hogy pontosan azokat a
dolgokat tegye, amikre a lány kíváncsi lett volna. Egy dolog
megfizetni az árat a bűneinkért, de teljesen más dolog
megfizetni az árat anélkül, hogy előbb megvalósulna a
vétkezés gyönyöre.
Bedugta Sarah-t a friss illatú takaró alá. A lány halkan
motyogott, összegömbölyödött az oldalára fordulva, és az ott
maradt párnát az arca alá szorította. Raj figyelte, ahogy a lány
be- és kilélegzik, és hosszan elidőzött a sápadt arcának
érintésével. Nem értette, mi történik. Gyönyörű nők álltak
sorban, hogy a hét minden éjszakáján ágyba bújhassanak vele.
Mi volt tehát az édes Sarah-ban, ami miatt minden férfi ellen,
aki hozzá merészelne érni, vérfürdőt fontolgatott? Úgy
viselkedett, mint egy éretlen gyerek, aki az első friss vér után
liheg, amit valaha is megízlelt? Raj nem szerette a dolgokat,
amiket nem értett, különösen akkor nem, ha ezek a dolgok
képesek voltak sebezhetővé tenni őt.
 Felállt, és átment a folyosón a lány irodájába, amely még a
hálószobájánál is kisebb volt. A szokásos számítógépes
cuccok is voltak benne, de leginkább könyvekkel volt tele a
szoba. Könyvek a polcokon, könyvek a dobozokban, könyvek
a földön egymásra halmozva. Raj kíváncsian nézegette a
címeket. Rengeteg tudományos kötet azokkal a szövevényes
címekkel, amelyeket a tojásfejűek annyira szerettek. A
következő könyvespolchoz lépett, és elfintorodott. Romantikus
regények, nagyrészt vámpírosak. Em tucatjával olvasta ezeket
a könyveket. Igazán élvezte, amikor körbeadogatta őket a
srácoknak, és azt javasolta nekik, hogy tanuljanak belőlük.
Kivette az egyik névjegykártyáját az arany tokjából, és
Sarah telefonja alá dugta, ahol a lány biztosan meglátja, aztán
lekapcsolta az asztali lámpát. A folyosó túloldalán Sarah
békésen aludt, a haja aranylóan kócos volt, hosszú szempillái
sötétek az alig látható sápadt arcon. Raj magát átkozva
megpördült, gyorsan visszasétált a keskeny lépcsőn a
konyhába, ahol az átkozott teáskanna hisztérikusan sivított.
Kikapcsolta, és elviharzott a bejárati ajtóhoz, hangulata
minden egyes lépéssel egyre sötétebb lett.
– Bassza meg! – káromkodott, és éppen csak sikerült
megállnia, hogy ne üsse át az öklével a falat. Az egész átkozott
éjszaka előtte állt, keményen, mint a kő, és elsétált az egyetlen
nőtől, akit alig várt, hogy megdugjon. Valaki meg fogja fizetni
az árát a rossz hangulatának. Talán itt volt az ideje, hogy
kikérdezzen néhány helyi vámpírt. Látni akarta, hogy folyik a
vér, és az biztos, hogy nem a sajátja lesz az.
 Tizenkilencedik fejezet

A vérház, ahonnan Regina Aiello eltűnt, Corfuban, egy kis

faluban volt, jóval a fővároson túl, néhány hektárnyi terület,
amelyet a festői Murder Creek patak határolt. Raj mindig is
eltűnődött azon, vajon ez a patak volt-e Krystof motivációja a
birtok megvásárlására – egy Murder Creek partján álló ház,
ahol a vámpírok játszadozhatnak, túl nagy kísértés volt ahhoz,
hogy kihagyja.
Kívülről a ház ugyanúgy nézett ki, mint amikor Krystof
közvetlenül a második világháború után megvásárolta –
szépen karbantartott, kétszintes épület, fedett tornáccal ellátva.
Az előkertet ápolt gyep borította, de a többi területet hagyták
elvadulni, mindkét oldalon magas fű húzódott, ami egyfajta
biztosítást jelentett a magánélet megőrzéséhez, hogy ne
lehessen látni, mi történik valójában az egyszerű, fehér
parasztházban.
Raj félrehúzódott a BMW-vel az út szélére. Ilyen messze a
várostól nem voltak járdaszegélyek. A ház zsúfolásig megtelt,
sőt, az emberek többsége kiáradt a tornácra, sőt, még az
udvarra is, ahol asztalokat és székeket állítottak fel, hogy
elférjen a tömeg. Amennyire Raj meg tudta figyelni, nem
ellenőrizték, hogy ki jön és ki megy, és az is biztos, hogy senki
sem ellenőrizte a személyi igazolványokat. Mi a fasz?
Végigsétált az egyenetlen füvön, léptei kemények voltak a
puha talajon. Mindenfelé párok szexeltek az előkertben,
vámpírok süllyesztették agyarukat a huszonöt méternyire sem
lévő közút teljes látótávolságában. Megragadott egy marék
hosszú hajat, és lerántotta az egyik szabályszegő vámpírt a
donor de la nuitról{1}. A vámpír dühödt üvöltéssel kapálódzott,
agyarai teljesen kinyúltak, és csöpögött róluk a vér, kezei
karmokká görbültek.
Raj unott pillantást vetett rá.
 – Ki itt a főnök? – kérdezte.
– Ki a fasz vagy te? – vicsorgott a vámpír.
Raj egy szót sem szólt. Erejének egy apró szálával térdre
kényszerítette a vámpírt, majd hátrahajlította, amíg a csigolyák
pattogásának hangja olyan hangos volt, hogy a házból érkező
dübörgő zenén is túl hallatszott. A vámpír képtelen volt másra,
csak nyögni a fájdalomtól, de a szemei tágra nyíltak a
félelemtől, aranysárgán csillogtak, ahogy némán kegyelemért
könyörögtek.
– Azt hiszem, feltettem neked egy kérdést! – mondta Raj
nyugodtan. Figyelmeztetés nélkül elengedte a vámpírt, amitől
az olyan erővel zuhant előre, hogy teljes arccal a fűben landolt,
mielőtt lassan, fájdalomtelten felemelte magát, éppen csak
annyira, hogy válaszoljon Raj kérdésére.
– Mick a főnök, uram – mondta rekedten a vámpír. – A jobb
oldali első szobában lesz.
– Köszönöm! – mondta Raj vidáman, és elsétált. Hallotta
maga mögött, hogy a vámpír társa aggódó hangokat ad ki,
amíg egy kegyetlenül káromkodó vicsorgás el nem űzte. Raj
elmosolyodott. Az estéje máris jobbnak tűnt.
Incidens nélkül átment az elülső verandán. A házon kívül
minden vámpír szemtanúja volt az előbbi erőfitogtatásának, és
gyorsan elhátráltak, magukkal rángatva az emberüket. Ahogy
gyanította is, nem volt kidobó az ajtónál – ami azt jelentette,
hogy a beleegyezésekről sem volt jegyzőkönyv, nemhogy
aláírt lemondó nyilatkozat. Ez a ház egy katasztrófa volt, ami
csak arra várt, hogy megtörténjen – és ma este ennek a
katasztrófának a neve Raj volt.
Miután bejutott, elég könnyen megtalálta Micket. A bolond
egy nagy, baldachinos ágy közepén feküdt, nőkkel körülvéve.
Nagydarab férfi volt, magas és kövér, fején rakoncátlan vörös
hajjal, és széles mellkassal, amely ugyanolyan meztelen volt,
mint a rajta fekvő nők. Hatalma is volt. Elég ahhoz, hogy
irányítsa ezt a házat és a vámpírokat benne. De ahhoz nem
elég, hogy szembeszálljon egy igazi mesterrel.
Raj szerencséjére túl arrogáns is volt ahhoz, hogy ezt
észrevegye.
Raj lazán besétált a szobába, úgy nézett ki, mint egy leendő
házvásárló, aki a berendezést ellenőrzi. Mick tekintete
óvatosan követte, de nem mozdult az ágyról.
– Az előkertben vámpírok süllyesztik el az agyarukat –
jegyezte meg Raj, miközben végigsimított a kezével egy
különösen szép antik tükör ezüstkeretén.
– Megdöbbentő – mondta Mick szárazon. A nőjei ciccegtek.
Raj rápillantott. – És úgy tűnik, senki sem ellenőrzi a
kedves vendégeid személyi igazolványait – folytatta, és egy
aprót biccentett a félmeztelen nők felé, akik domborítani
kezdtek a tekintete alatt.
Mick egy parancsot mordult ki, visszaterelve rajongói
figyelmét egyedül rá.
– Mi közöd hozzá? – követelte. – És ha már itt tartunk, te ki
a fasz vagy?
– Nem mutatkoztam be? Milyen bunkóság! Raymond
Gregor – mondta, és folytatta a többnyire rikító berendezés
szemrevételezését. Megállt, és tekintetét a nagydarab vámpírra
terelte. – Raj a barátaimnak, de attól tartok, te nem tartozol
közéjük, Mick!
A vörös hajú vámpír megvetően felhorkant, és kezdte
ellökdösni magától szerencsétlen játszótársait, hogy lemásszon
az ágyról. Raj hálás volt, hogy a vámpír visel nadrágot, amit
egy gyors mozdulattal begombolt, mielőtt szembefordult volna
vele.
– Szóval te vagy Raj! Már hallottam rólad!
– Tényleg? Én viszont még soha nem hallottam rólad!
Mick szeme dühösen összeszűkült, és kihúzta magát teljes
magasságára, kihívóan kidüllesztve a mellkasát, ugyanúgy,
ahogy az ember Scavetti tette előző este.
– Mick – mondta Raj gyengéden. – Talán előbb ki kéne
takarítanod az embereket a szobából!
A másik vámpír egy pillanatig értetlenül nézett, aztán
felnevetett.
– Frankie! – mondta egy alacsony, ijedtnek tűnő vámpírnak,
aki az ajtó mellett állt. – A ház zárva van, zavarj ki mindenkit!
Öt perccel ezelőtt! – tette hozzá csettintve, mivel Frankie csak
állt és bámult rá.
Raj türelmesen megvárta, amíg a házat bezárják és kiürítik
az emberi szemtanúktól. Az emberek részéről sok volt a
panaszkodás, de a vámpírok részéről semmi. Feszült csendben
haladtak végig a házon, kilökdösve a látogatókat az ajtón, a
kocsijukhoz kísérték és betuszkolták őket. Raj csak remélni
tudta, hogy hazafelé menet nem történik tömegkarambol. Az
nem tenne jót az üzletnek.
– Szóval, Raj – mondta végül Mick. – Hol akarod ezt
csinálni?
Raj elmosolyodott, és lassan felszabadította valódi erejének
egy részét. Éles löket volt, olyan finom, mint a legzamatosabb
nő vére, amit valaha is elvett, olyan édes, mint az első lassan
lecsúszó vér a torkán egy hosszú szárazság után. Gúnyos
pillantást szegezett Mickre.
– Itt is megtehetjük! Nem fog sokáig tartani – mondta a
biztos tudásból fakadó arroganciával.
Mick szeme kitágult, és Raj meglátta a félelem első
felvillanását, ahogy a vámpír felismerte Raj hatalmának valódi
mélységeit. De nem hátrált meg. Tudnia kellett, hogy ezt a
csatát nem nyerheti meg, de állta a sarat, és Raj abban a
pillanatban elhatározta, hogy nem öli meg a jó öreg Micket.
Ilyen bátor vámpírokra lesz szüksége, amikor átveszi Krystof
területét. És ő mindenképpen át fogja venni a területet.
Mick támadott először, megértette, hogy ez az egyetlen,
csekély esélye. Egy koncentrált erőlándzsát indított Raj
mellkasa felé, és ugyanabban a pillanatban fizikailag is
támadásba lendült, átvetve magát a szobán. Jelentős tömege
úgy csapódott be, mint egy faltörő kos, és Raj felnyögött a
becsapódástól, de könnyedén visszaverte, és pusztán a
hatalmának erejével egy elegáns, majdnem a mennyezetig
emelkedő szekrénybe hajította a másik vámpírt. Legalábbis az
volt, mielőtt Mick neki nem csapódott, és az egészet forgáccsá
nem zúzta. Igazán kár, gondolta Raj mellékesen.
Mick üvöltve felállt, és újra támadni készült, de Raj –
fizikai erőszakot akart, sőt, szüksége volt rá – két kemény
lépéssel átkelt a szobán, és egy lendületes ütéssel belecsapott a
nagydarab vámpírba, eltörte az állkapcsát, és megpördítette,
hogy az ágynak csapódott, és belegabalyodott a leszakadt
baldachin poros, kék bársonyába. Mick megrázta a fejét –
groteszk látványt nyújtott a lazán lelógó állkapcsával –, és
ökölbe szorított kézzel ismét felállt. Megfeszültek az izmai, az
erek pedig kidudorodtak, ahogy összeszedte a maradék erejét
egy utolsó kétségbeesett erőfitogtatásra, a száját dühös
üvöltésre nyitotta, mintha hangjának a puszta hangereje is
súlyt adhatna a támadásnak.
Raj felemelte a kezét, és ennek az erőnek minden egyes
cseppjét, és még többet is visszaküldött a tulajdonosára, a
padlóra taszítva Micket, és addig nyomta, amíg az ízületei
recsegni nem kezdtek, és kínjában fel nem sikoltott a
nyomasztó súly alatt.
– Add meg magad! – követelte Raj halkan. – Add meg
magad, és szolgálj engem önként, vagy meghalsz itt és most!
Mick megrándult Raj nagyobb ereje alatt, az arcát
eltorzította a düh és a fájdalom, miközben utolsó erejéig
küzdött. Egyik öklével a padlóba csapott, átütötte az öreg
fadeszkákat, és összezúzta a csontokat a kezében, mielőtt
végül felemelte a tekintetét, hogy Raj kérlelhetetlen kék
szemébe nézzen. Egyetlen szót erőltetett ki tönkrement
szájából. – Mester!
Raj bólintott, és elengedte, majd azonnal levetette a
kabátját, feltűrte az ingujját, és agyaraival felhasította a saját
csuklóját.
– Önként és szabad akaratodból jössz hozzám, Mick? –
kérdezte hivatalosan.
Mick egy pillanatig meglepődve nézett a szemébe, de aztán
bólintott, éhes tekintete pedig leereszkedett a dús vérfolyamra,
amely oly kínzóan közel volt. – Igen, uram!
– És ez az, amire igazán vágysz?
 – Uram, ez a leghőbb vágyam!
Raj leeresztette véres karját a vámpír tönkrement szájához.
– Akkor igyál, Mick, és légy az enyém!
Mick Raj csuklójára engedte a száját, és nagy kortyokkal
szívni kezdte magába az erőteljes vért. Raj érezte a rántást
nemcsak a csuklóján, hanem a lelkén is, ahogy egy újabb
vámpír lett az övé – az övé, akinek parancsolhat, akinek az
élete vagy halála tőle függ. Még egy kővel nőtt a felelősség
terhe, amely már így is túl nehéz volt.
Amikor érezte, hogy a kötelék véglegessé válik, visszahúzta
a karját új kegyencének mohó szájától. Nem vette a
fáradságot, hogy megtörölje. A seb néhány perc alatt magától
is begyógyul, és ebben a szobában nem volt semmi, amivel
szívesen megtisztította volna. Letűrte az ingujját, visszahúzta a
kabátját, és felállt, hogy szemügyre vegye az összegyűlt
vámpírokat. Néhányan a megdöbbenéstől tátott szájjal
bámultak, mások szinte megkönnyebbültnek tűntek. Krystof
tekintélyének kudarcát bizonyította, hogy egyikük sem
tiltakozott a hatalomátvétel ellen, sőt, még csak a kijárat felé
sem rohant, hogy jelentse a történteket.
– Ez a ház két éjszaka múlva, új vezetés alatt újra kinyit –
jelentette be Raj. Lenézett Mickre, aki már kezdett gyógyulni
az ereiben lüktető erőteljes vértől. – Mick gondoskodik majd a
megfelelő igazgatásról. Ugye, Mick?
– Igen, mester! – mondta Mick lelkesen. Amikor ezúttal
felnézett, a tekintete csak tiszteletet tartalmazott. – Már régóta
vártunk Önre, uram!
– Tudom! – mondta Raj komoran. – De most már itt
vagyok! – Megpördült, és elhagyta a házat azon az úton,
amelyen bejött, figyelmen kívül hagyva a vámpírokat, akik
térdre borultak hódolatukban, amikor elhaladt mellettük.
Azzal, hogy elfogadta Mick esküjét, gyakorlatilag elrabolta őt
Krystoftól, nyíltan kinyilvánítva a szándékát, hogy meg akarja
dönteni a vámpírlordot. Lehetséges volt, hogy Krystof elméje
annyira legyengült, hogy észre sem veszi a veszteséget, vagy
egyszerűen csak a szolgái közötti rivalizálásnak könyveli el.
Elvégre azért hozta Rajt Buffalóba, hogy eltakarítsa a mocskát.
De akár értékelte Krystof a tett valódi jelentőségét, akár nem,
Raj tudta, mit tett. És tudta, hogy ez csak az atyjával való
végső konfrontációhoz vezethet. Azt is tudta, hogy diadalt
kellene éreznie első győzelmének könnyedségétől, és egy
része fel is ismerte ennek az éjszakának a fontosságát. De csak
annak a szörnyű tehernek volt élesen a tudatában, amely
hamarosan az övé lesz. A teher, amelyet minden vámpírlord
hordozott, vámpírok ezreinek a súlya, akik a következő
lélegzetüket egyedül az ő akaratából fogják venni. Beszállt a
BMW-je kényelmébe, és a város felé fordult, próbált
visszaemlékezni, mikor érezte magát valaha is ennyire
egyedül.
Már majdnem hajnalodott, amikor behajtott
magánlakásának garázsába. Úgy tervezte, hogy elhajt a reptér
melletti raktárhoz, és megnézi, mi van Emmel és a többiekkel,
de ehelyett az Erie-tó dokkjain találta magát. Nézte, ahogy a
rakodómunkások kirakodnak egy hatalmas teherhajót; a
hatalmas darukat, ahogy kiemelik a nagy fémkonténereket,
amelyek annyira különböznek a ládáktól és hordóktól, sőt,
néha még a jószágoktól is, amelyek megszokottak voltak,
amikor még ő dolgozott ezeken a dokkokon. Amíg egy
véletlen találkozás be nem hozta Krystofot az életébe. Gyakran
gondolt arra az éjszakára – ha munka után egyenesen
hazament volna abba az ocsmány, kis szobába, amelyet jóval
többért bérelt, mint amennyit ért, vagy ha megállt volna az egy
háztömbnyire lévő bárban ahelyett, ahová először érkezett,
mert úgy érezte, hogy fizetésnap után tele a zsebe pénzzel. Egy
szeszély, még csak nem is igazi döntés – egy ilyen
jelentéktelen dolog, ami örökre megváltoztatta az életét.

Buffalo, New York, 1830

Rajmund három korsó habos sörrel egyensúlyozva tért

vissza az asztalhoz, kitérve a röpködő öklök és a botladozó
részegek elől. A hab bőségesen lecsurgott az ujjaira, majd
tovább is, hogy csatlakozzon a koszos padlón lévő régebbi
löttyök rétegéhez. Elég lepukkant hely volt ez a kocsma, egy
sötét móló szélén állt, és bűzlött az alig néhány méterre lévő
dokkok nedves gabonájától. De egyike volt azon kevés
kocsmáknak, amelyek kiszolgálták őt és a barátait, olyan
vaskos akcentussal bíró bevándorlókat, mint egy szelet az
anyja kenyeréből, ha egyáltalán meg tudtak szólalni amerikai
szavakkal, ami nem túl gyakran, és közel sem elég gyorsan
történt.
Kikerült egy ír fickót, aki a bárpult felé tartott, és
leereszkedett a székre, amelyet Maciek őrzött a számára, a
korsókat egy puffanással és az aranyszínű folyadék utolsó
fröccsenésével tette az asztalra.
– Lassabban, Rajmund! – mondta Maciek lengyelül. – Nem
marad semmi az ivásra!
– Raj – javította ki Rajmund. – Már mondtam neked,
Maciek! Az amerikaiak képtelenek kimondani a lengyel
neveket. Hívj Rajnak!
– Raj – mondta Zosia, a hangja mély, fülledt dorombolás
volt, amitől a férfinek sötét sarkok és felhúzott szoknyák
jutottak eszébe. Lehetőleg az övéi. – Ennek semmi értelme,
Rajmund!
Megvonta a vállát, és előrehajolt, hogy csókot lopjon a lány
buja ajkáról. – Talán nincs, édesem, de az amerikaiaknak
tetszik, nem? És most már mindannyian amerikaiak vagyunk!
– Te talán az vagy – mondta, és felemelte a vállát, hogy
félrelökje a férfit. – Én még mindig lengyel vagyok! –
Rajmund átölelte a lányt, és elvigyorodott, figyelmen kívül
hagyva Maciek rosszalló fintorát. A barátja agya otthon ragadt
Lengyelországban, ahol egy rendes lány az anyjával töltené az
estét, nem pedig egy mocskos kocsmában iszogatna a
Rajmund Gregorczykhoz hasonlókkal. De már nem a gdanski
dokkoknál voltak. Ez Buffalo volt, New York. Amerika. És ez
volt a jövőjük.
Maciek húzott egy nagy kortyot a korsóból, és letette az
asztalra. Egyik piszkos kézfejével megtörölte az arcát, és a
sűrű habból majdnem annyit szétkent a szakállán és a
bajuszán, mint amennyit letörölt.
– Elmondom, mit gondolok – kezdte.
 De esélyük sem volt meghallgatni, mit gondol Maciek. Az
ajtó kicsapódott, mintha kivágta volna a tó felől érkező vihar,
amely mintha arra készült volna, hogy lerombolja körülöttük
az épületet. A vastag fa olyan hanggal csapódott a falnak,
mintha egy tonna tégla zuhant volna a dokkra.
Csend lett. A helyiségben minden fej az üres ajtónyílás felé
fordult és bámult. Többen keresztet vetettek, és a Szűzanyához
imádkoztak. Egy férfi lépett a csendbe. Egy gazdag ember. Raj
meg tudta állapítani tiszta ruhájáról, fehér kezéről és
kifényesített körmeiről, rendesen megfésült hajáról. És a
lenéző pillantásból, amellyel végigsiklott az összegyűlt
részegeken.
Mások is voltak vele. Furcsa, gondolta Rajmund, hogy
eddig nem vette észre őket, pedig bizonyára ők léptek be
először a bárba. Négyen voltak, ketten elöl, ketten pedig
kétoldalt védve a gazdag embert oldalát, erős testalkat és húsos
öklök jellemezték őket, ahogy a gazdag embert a finom ruhája.
Testőrök voltak, felbérelt izmok, hogy biztosítsák, hogy a
gazdag ember fehér keze tiszta maradjon.
A piperkőc szippantott egyet a levegőből, és azonnal az
orrához emelt egy finom fehér zsebkendőt.
– Nos – mondta erős akcentussal amerikai nyelven. – Meg
kell, hogy tegyék!
Ami ezután következett, az a vér és az erőszak homálya
volt, ahogy a négy testőr beletépett a tömegbe, a szájukban
lehetetlen agyarakkal, az ujjaik karmokká görbültek, mint
valami gonosz vadállatnak. A kocsma törzsvendégei, akik
kétszáz kilós ládákat úgy dobáltak, mintha gyerekjátékok
lennének, rémülten sikoltoztak, és a mocskos padlón próbáltak
elkúszni, amely most vörösnek látszott a feltépett torkokból
mindenfelé kifolyt vértől. Rajmund megragadta Zosiát, és
maga mögé lökte, a falnak dőlve próbált visszaemlékezni,
hogy van-e hátsó ajtó, és hogy be van-e zárva. Látta, hogy
Maciek felkap egy nehéz széket, és meglendíti, hogy széttörje
az egyik fenevad hátán, de a lény megfordult, és nevetve –
röhögve – Maciek torkába mélyesztette az agyarait, és ő
sikoltozni kezdett.
 Mögötte Zosia is sikoltozott, a hangja a többiek fölé
emelkedett, egy éles női kiáltás a férfiakkal teli teremben.
Rajmund látta, hogy a gazdag férfi észrevette, bár már nem
nézett ki olyan jól, mint korábban – drága ruháját sötét vér és
vérfoltok borították, fehér kezét egyik halott ír szajha testébe
temette. Felemelte a fejét, a szeme úgy izzott a gyér fényben,
mint egy állaté, míg Rajmund már a bőrén érezte a forróságát.
– Maradj csendben, Zosia! – sziszegte Rajmund. Érezte,
ahogy a lány reszket mögötte, a keze szorosan markolta a férfi
ingének vékony szövetét.
A gazdag férfi elmosolyodott, és elindult feléjük, úgy siklott
át a káoszon, mintha maga az Isten szabadítaná fel az utat, az
embereket és a szörnyeket úgy söpörte félre, mintha csak
selyemfüggönyök lennének.
– Mit keresel itt, fiú?
Raj döbbenten meredt rá. A szörny lengyelül beszélt hozzá.
– Én… A dokkokon dolgozom – dadogta, nem tudta, mi
mást mondhatna.
A gazdag ember elvigyorodott, és ez szörnyű látvány volt.
– Többé már nem!
Az egyik finom fehér kéz egyetlen suhintása kitépte
Rajmund torkát. Térdre rogyott, érezte a saját vérének
melegét, ahogy az ujjain keresztül lecsurgott, és csatlakozott a
padlón egyre növekvő tócsához. Zosia a nevét sikoltotta, és ő
tehetetlenül nézte, ahogy a haszontalan testén átvonszolják a
nőt, a sarkai gyengén rángatóztak, miközben a gazdag férfi a
nyakába süllyesztette a fogait, és ivott.
Az utolsó dolog, amit Raj látott, mielőtt a fekete függöny a
szeme elé borult, Zosia szépséges, haláltól elernyedt arca volt,
egykor ragyogó, kék szemei fakók és élettelenek.
Rajmund sötétben nyitotta ki a szemeit. Embereket látott,
nem, nem embereket, szörnyeket, akik mozogtak az
árnyékban, hallotta a morgásukat, ahogy élvezettel szívták a
nedveket a húsdarabokból, amikre nem akart gondolni. Ez volt
a halál? Ez volt a pokol, amire a papok figyelmeztették, a
lelkének romlása, amit megjósoltak, ha elhagyja szülőföldjét,
és ilyen messzire utazik?
– Felébredt – morogta valaki.
– Á, végre! – Rajmund felismerte ezt a hangot. A gazdag
emberét. Azt, aki a gonoszt elegáns köpenyként hordozta
magával.
– Hozzátok ide neki a nőt!
A nőt? Zosiára gondolt? Akkor még él?
Egy fiatal lányt löktek ki a sötétségből – nem Zosiát. Nem
ismerte fel ezt a szánalmas gyermeket. A lány megbotlott, és
szánalmasan zokogva, keményen rá zuhant. A teste szextől és
izzadságtól bűzlött, és reszketett a félelemtől. A férfi
kinyújtotta a kezét, hogy megnyugtassa, amikor a lány néma
könyörgéssel a szemében felé fordult. Megérintette a lány
karjának csupasz bőrét… és megmagyarázhatatlan éhség
söpört végig rajta. Hallotta a lány vérének száguldását, a
szívének rémült dobogását, érezte a lány papírvékony bőre
alatt az édes, friss illatot. Mámorító volt. Közelebb hajolt,
elmerült az illatban, kinyújtotta a nyelvét, hogy érezze a
lüktetést, mint valami kis állat, amelyik a szabadulásért
könyörög.
Érezte, ahogy az ínye felhasad, érezte, hogy valami kemény
és éles tépi az ajkát, és tudta, hogy agyarak, ahogy a lány
nyakának puha húsához nyomta őket. Az egyik éles hegye
átszúrta a bőrt, és kicsordult egyetlen csepp vér. Behunyta a
szemét a mámorító íztől, a fejét hátravetette, mintha egy áradat
ömlött volna le a torkán egy sovány csepp helyett.
A tekintete az apró, vörös szúrt sebre esett. A vastag,
kiemelkedő érre. Arcát a lány nyakába temette, és most
először táplálkozott.
Rajmund félrelökte a lány testét, állkapcsa nagyot reccsent,
ahogy igyekezett levezetni a táplálkozás okozta feszültséget.
Egy pillanatig csendben ült, fejét ide-oda forgatta, hallgatta a
csigolyák pattogását, miközben körbenézett a szobában.
Megdermedt, amikor észrevette a vérengzés nyomait, amikor
rájött, mivé vált, mit tett. Elborzadva kúszott végig a mocskos
padlón, amíg a háta mögött meg nem érezte a falat.
 Valaki felnevetett, és Raj felnézve látta, ahogy a gazdag
férfi bámul rá, aki ismét finom szövetekbe öltözött, keze és
arca makulátlanul fehér volt.
– Zosia? – nyögte ki Rajmund. – Maciek?
A gazdag férfi elegánsan legyintett a kezével a szobában.
– Attól tartok, mind meghaltak. Méltó ügyért, ha ez
megvigasztal! – A tekintete Rajmundra szegeződött. – De te
nem, Rajmund! Te nagyon is élsz!
– Miért? – kérdezte Rajmund, inkább egy meggyötört lélek
kiáltása volt, mint egy férfias kérdés.
A gazdag ember elmosolyodott.
– Mert megtehetem. Gyere, fiam! Most már közénk
tartozol.
Rajmund hátravetette a fejét és felüvöltött.

***

A mobiltelefonja csörgése hozta vissza Rajt a jelenbe.

Zsebéből előhúzta a telefonját, miközben kiszállt a kocsiból, és
nem vette a fáradságot, hogy ellenőrizze ki hívja.
– Igen!
– Raj? – Em hangja nyugtalan volt.
– Igen, Em! Valami baj van? – Beütötte a biztonsági kódot a
magánraktár ajtaján, meggyőződött róla, hogy becsukódott és
bezáródott mögötte, mielőtt átkelt az üres téren, és
leereszkedett a lépcsőn a magánlakásához.
– Nincs – mondta Em óvatosan. – Ezen a részen nincs.
Mindannyian itt vagyunk a raktárban, a srácok lent
rendezkednek be. Arra számítottam, hogy te…
– Valami közbejött!
– Rendben, oké! Találkozunk ma este?
– Igen! – Becsukódott mögötte a páncélterem ajtaja.
Beütötte a kódot, hogy bekapcsolja az épület teljes védelmi
rendszerét, és hallotta, ahogy a páncélterem nehéz zárjai a
helyükre csúsznak.
– Hadd gondolkozzam egy kicsit, Em! – Megdörzsölte a
homlokát, próbálta megtervezni a következő huszonnégy órát.
Újra találkoznia kell Sarah-val. Még mindig ki kell derítenie,
mit rejteget, mi az igazi oka annak, hogy olyan szívesen részt
venne a rendőrségi nyomozásban. És Krystof valószínűleg már
várja a helyzetjelentést, de kurvára várni fog, amíg Rajnak
nem lesz rá ideje. A saját emberei sokkal fontosabbak voltak. –
Rögtön napnyugta után átmegyek! Nagy itt a felfordulás, Em.
Rosszabb, mint gondoltam.
– Akkor örülök, hogy itt vagyunk neked, főnök!
– Igen. Este találkozunk!
Bontotta a kapcsolatot, és a telefont bámulta, miközben
Sarah Stratton járt az eszében. Ő egy olyan bonyodalom volt,
amire most nem volt szüksége, és ha a gondolat váratlan
fájdalmat is okozott, nem törődött vele. Nem ez lenne az első
eset, hogy kénytelen lenne hátrahagyni egy embert, aki fontos
volt számára.
Azonnal tárcsázta a lány számát, és megkönnyebbült,
amikor megkapta a lehetőséget, hogy egyenesen a hangpostára
kapcsoljon.
– Sarah! Beszélnünk kell! Ma este tíz körül ott leszek! –
Ennyiben hagyta a dolgot, és letette a telefont. A lány
megkapja az üzenetet, amikor reggel felébredt. És ha nem
lenne otthon, mire odaér, akkor meg fogja keresni, és így vagy
úgy, de megszerzi, amire szüksége van.
 Huszadik fejezet

Regina kényszerítette magát, hogy felüljön, kinyissa a

szemét és ébren maradjon. Vámpírok kapták el; ebben most
már biztos volt. De nem csak vámpírok. Voltak átlagos
emberek is. Az volt a baj, hogy nem tudott rájönni, mit
akarnak. Az egyik, akit úgymond ismert – akivel táncolt a
vérházban, és aki valahogy kiütötte és elrabolta –, szinte
minden este meglátogatta. De minden, ami a látogatásai után
történt, valahogy elmosódott. És hálás volt ezért, mert az a
kevés, amire emlékezett a többi vámpírról és arról, hogy mit
tettek vele… Nem akart ezekre a dolgokra gondolni. A kezét
végigsimította a hidegtől libabőrös, csupasz karján; még a
vékony kabátját is elvesztette valahol. Ujjai végigsimítottak
egy fájó ponton a bal karján, és lefelé nézve óvatosan
megérintette azt a helyet. Sötét zúzódások tarkították a bőrét,
még a gyenge fényben is jól kivehetőek voltak. Volt egy másik
szoba is. Egy olyan, ahol erős fények voltak és az alkoholos
bedörzsölés hideg érzetét követően a vére megtöltötte a kis
üvegcsövet. Egy nő beszélt valakivel, miközben Regina karja
fölé hajolt. De mit mondott a nő? És ki volt még ott?
Regina megpróbált visszaemlékezni, de szédüléshullám
csapott le rá, amitől üres gyomra kavarogni kezdett a
hányingertől. Visszafeküdt, és lehunyta a szemét, várva, hogy
eltűnjön a fájdalom. Olyan ironikus volt. Mindig is a jó lányok
közé tartozott – nem drogozott, nem ivott, és szinte soha nem
randevúzott. Amikor végre úgy döntött, hogy kitör a
megszokott keretek közül – az első apró lázadása –, és mi
történik? Valami őrült elrabolja.
Fáradtan felsóhajtott, és megmozdult a kényelmetlen ágyon.
Olyan nehéz volt gondolkodni. Talán ezt is akarták,
összezavarni, hogy ne tudjon tisztán gondolkodni, hogy ne
emlékezzen az arcukra, amikor elengedik. Mert hinnie kellett
benne, hogy el fogják engedni. Vagy hogy valaki megtalálja őt
és a többieket. Ez volt az egyetlen dolog, ami életben tartotta.
Megborzongott, és a takaróért nyúlt, amit a férfi végre hozott
neki tegnap este. Ez jó jel volt, nem igaz? Csak… a takarónak
parfümszaga volt. Olyan illat volt, amit felismert, egy
pézsmaillat, amit ő soha nem viselt. És nem tudott nem
elgondolkodni azon, vajon ki használta ezeket a takarókat,
mielőtt odaadták volna neki?
Lecsukódott a szemhéja, és akaratlanul is kicsordultak a
könnyei. Haza akart menni; az anyját akarta. Elaludt. Talán
mire felébred, már ott lesz a rendőrség, talán rátalálnak. Talán
még időben. Mielőtt azt tennék vele, amit a pézsmaillatú
parfümöt viselő lánnyal tettek, a lánnyal, akinek már nem volt
szüksége a takaróra.
 Huszonegyedik fejezet

Sarah arra ébredt, hogy könnyek csordulnak végig az arcán,

a párnája pedig nedves az arca alatt. A könnyek ezúttal nem
csak Regináé voltak. Sarah-é is. A düh, a csalódottság, a
kétségbeesés könnyei a lány törékeny bátorsága és
reménykedése miatt, hogy közel a megmentés. De hogyan
találhatnák meg Reginát, mielőtt túl késő lenne, mielőtt úgy
végezné, mint a többiek, akiket Sarah nem tudott megmenteni?
Felült az ágyban, és mély levegőt vett. Akkor még csak
tinédzser volt, emlékeztette magát szigorúan. Egy gyerek.
Most már felnőtt volt, egy nő, akinek megvoltak a saját
forrásai és kapcsolatai. Biztosan ki tud valamit találni…
Megcsörrent a telefonja, és tudta, hogy nem ez az első
alkalom. A csörgés ébresztette fel.
Automatikusan megfordult, és az éjjeliszekrényéhez nyúlt,
ahol éjszakára mindig otthagyta a vezeték nélküli telefonját.
De az nem volt ott. Újra csöngött… a másik szobában. A lány
a homlokát ráncolta. Soha nem feküdt le úgy, hogy a telefonja
ne lett volna a közelében. Soha.
Elkezdett kikászálódni az ágyból, és ekkor érte a második
meglepetés. A tegnap esti ruháit viselte – a pulóverét, a
szoknyáját és a melltartóját. Ez egyszerűen nem volt helyes.
Egyetlen épeszű nő sem aludt melltartóban. Ez volt az egyik
első dolog, amit levett, amikor belépett az ajtón, a cipőjével
együtt. Biztos részegebb volt, mint gondolta, amikor tegnap
este elhagyta az éttermet. Csak a szerencsének köszönhette,
hogy sikerült hazajutnia anélkül, hogy kárt tett volna magában
vagy valaki másban. Ostoba, Sarah! Taxit kellett volna hívnia.
A telefonja még egyszer megcsördült – teljesen hiába, minek
utána a hívás automatikusan a hangpostára irányult.
Kissé remegve állt fel, mezítláb odalépett a szekrényéhez
egy pár papucsért, majd gyorsan megállt a fürdőszobában.
Átment az irodájába, és ott találta a vezeték nélküli telefonját
az asztalon, a töltőjében. Felvette, és észrevette, hogy ott van
egy névjegykártya, egy vastag, fehér kártya, ropogós széllel és
egy ismerős névvel… És hirtelen minden eszébe jutott.
Elment az étterembe, Raj a parkolóban várta. A férfi hozta
vissza ide, és… Mit csináltak? Emlékezett, hogy kinyitotta az
ajtót, emlékezett, hogy beengedte a férfit a házba. Mrs. M.
hallgatózott az ablakban, mint mindig; Raj is mondta. De aztán
mi történt? És hogy került az ágyba teljesen felöltözve?
A telefonján villogott a fény, emlékeztetve őt, hogy üzenetei
vannak. Felhívta a hangpostát, és felfedezte, hogy kettő is van.
Szórakozottan megnyomta a lejátszás gombot, még mindig
próbálva visszaemlékezni…
– Sarah!
Raj. A székbe roskadt, hirtelen olyan erős sóvárgás öntötte
el, hogy elállt tőle a lélegzete. Előrehajolt, átölelte magát,
mellbimbói megmerevedtek, és fájdalmasan erotikusak voltak
a melltartó csipkéjéhez nyomódva, combjai szorosan
összeszorultak a vágyakozástól, amely olyan erős volt, hogy
hangosan felnyögött. Legszívesebben levetette volna a ruháit,
és…
– Beszélnünk kell. Este tíz körül átmegyek!
És ennyi volt. Letette, anélkül, hogy bemutatkozott volna,
anélkül, hogy elköszönt volna, csak feltételezte, hogy a nő este
várni fog rá, mint egy jó kis házikedvenc.
– Arrogáns szemétláda! – motyogta, bár kissé zihálva.
Egyik kezét a szíve fölé szorította, várva, hogy a teste
magához térjen, és csak félig hallgatta, ahogy a hangposta
továbbment a következő üzenetre, ami a hívás lesz, ami
felébresztette. Linda volt az, aki követelte, hogy Sarah azonnal
hívja vissza, és meséljen el neki mindent erről a
gyönyörűséges Rajról, és arról, hogy miért nem említette még
soha Sarah. Sarah elmosolyodott Linda leírásától. Raj
lenyűgöző volt azokkal a gyönyörű kék szemekkel és a dögös
testével. Megborzongott, ahogy lecsapott rá a vágyakozás
újabb hulláma.
– A kurafi! – káromkodta el magát hirtelen.
 Berohant a fürdőszobába, és elkezdte letépni a ruháit,
először a pulóverét, majd a melltartóját. Félmeztelenül
közelebb hajolt a tükörhöz, felemelte a haját, és a nyakát
vizsgálta, hátha talál rajta valami árulkodó nyomot. Perverz
módon csalódást érzett, amikor nem talált egyet sem, de
azonnal levetette a szoknyáját, lecsúsztatva a csípőjén, le a
padlóra. Az összes vámpírokról szóló könyvben azt olvasta,
hogy volt egy nagy véna a combokban, amit némelyikük
nagyon szeretett. Bámulta csupasz combját a tükörben, majd
leült, hogy a saját szemével is megnézze. Semmi. Semmiféle
harapásnyom.
Hirtelen elég hülyén érezte magát, a hűvös fürdőszobában,
nagyjából meztelenül ülve a csukott vécéülőkén. Ha
megerőszakolta, miért vette volna a fáradságot, hogy
visszaadja rá a ruháit?
– Hülye! – mormolta. Felállt, és a tükörképét bámulta. – De
azért csinált valamit. Tudom, hogy csinált valamit!
Vadul összerándult, és elkezdte összeszedni szétszórt ruháit.
Visszasétált a hálószobába, összehajtogatta a pulóvert, a többit
a ruháskosárba dobta, majd levetette a fehérneműjét is, és a
forró zuhany alá lépett, egy darabig állva a lüktető vízsugarak
alatt, hagyva, hogy felmelegítsék. Az első dolog, amit az
ikerházba költözése után tett, hogy lecserélte a „víztakarékos”
förtelmet, amelyet Mrs. M. spórolás gyanánt felszerelt, egy
tisztességes zuhanyrózsára. Hitt a takarékosságban, de elég
volt. Néha egy nőnek szüksége volt egy jó forró, gőzölgő
zuhanyzásra, méghozzá a vizes fajtából.
Miután kilépett a zuhany alól és megtörölközött, felvette a
legmelegebb melegítőjét és a báránybőrrel bélelt papucsát,
majd lement a földszintre kávéért. Miközben az első adag
koffein ízletesen átáramlott a szervezetén, újra végiggondolta
az előző éjszaka homályos emlékeit. Határozottan emlékezett
arra, hogy Rajjal együtt érkezett ide a házba, mert emlékezett
rá, ahogy kifejezetten behívta őt. A férfi becsukta az ajtót,
majd… A vágy lökése ugyanúgy végigsöpört rajta tetőtől
talpig, akárcsak korábban. Valami történt vele. Valami, aminek
köze volt ahhoz az átkozott vámpírhoz. És ki akarta deríteni,
hogy mi az.
 Visszalépett az irodájába, és megtalálta a fehér
névjegykártyát, amit a férfi az asztalán hagyott. Tárcsázta a
számot, tudta, hogy a férfi napközben nem elérhető, és
remélte, hogy a csörgő telefon sokkal kevésbé teszi
pihentetővé az alvását.

***

Raj szokatlanul ideges és elégedetlen volt, ahogy felöltözött

az éjszakára. És nem a szokásos éhség okozta ezt az érzést.
Elég idős, és elég erős volt már ahhoz, hogy ne kelljen minden
éjszaka táplálkoznia. A két nappal ezelőtti nőnek a bárban
bőven elegendőnek kellett volna lennie ahhoz, hogy legalább
még egy napig erős maradjon – nem mintha olyan sokáig
kellett volna, de megtehette volna. Fontolóra vette, hogy
útközben beugrik valahol egy ivásra, mielőtt találkozna
Emmel és a többiekkel, de ha ennyire szüksége lenne vérre,
bármikor megcsapolhatja a raktárban lévő zacskós készletet.
És különben is, valamiért nem volt vonzó az ötlet, hogy egy
névtelen idegenből táplálkozzon.
Nem, nem valamiért nem volt az! Hanem egy nagyon is
konkrét okból, egy szőke hajú, formás kis testű ember miatt,
akit mindenféleképpen meg akart kóstolni. Túlságosan is. Raj
nem hitt az önkielégítésben. Igen, szép autókat vezetett, szép
ruhákat hordott, és a manhattani lakosztálya jóval túlmutatott a
kényelmen a felszereltségével, de ezek olyan dolgok voltak,
olyan értelmetlen tulajdonok, amikről gondolkodás nélkül
lemondhatott. Amikor a magánéletéről volt szó, a fegyelem és
a kontroll volt a legfontosabb. Néha megivott egy-egy vodkát,
de soha nem ivott mértéktelenül. Jobban szerette egy gyönyörű
nő vénájából származó vért, de soha nem vitte túlzásba, és
mindig boldogan és jóllakottan hagyta ott a nőit. Voltak
vámpírgyermekei, de ő volt a mesterük és az atyjuk. Nem a
barátjuk, vagy az ivócimborájuk volt. Emelie-ben teljes
mértékben megbízott, de ő volt az egyetlen.
Ezért is volt olyan irritáló ez a hirtelen jött irracionális
vonzalom Sarah Stratton iránt. Az a vágya, hogy megvédje őt,
hogy megízlelje, hogy ellopja, és csakis az övé legyen, erős és
ösztönös volt. Nem kellett azon gondolkodnia, hogy akarja-e
őt; akarta őt – teljesen és minden lehetséges módon.
Erőfeszítésébe került, hogy ne tépje le a ruháit, pokolba a
következményekkel. Undorodva ingatta a fejét. Ha lett volna
választása, még ma este visszarepült volna Manhattanbe, és
soha többé nem látta volna Sarah Strattont. Mivel ez nem
jöhetett szóba, egyszerűen civilizált emberként kell
viselkednie, nem pedig dühöngő vadállatként, még akkor is, ha
az utóbbi közelebb állt az igazsághoz.
Felhúzta a bőrdzsekijét, és felvette a mobiltelefonját,
észrevéve, hogy bejövő üzenet érkezett magától a bájos Sarah-
tól. A homlokát ráncolta, mert arra gondolt, hogy le akarja
mondani a ma esti találkozójukat, ami elfogadhatatlan volt.
Amikor azonban meghallgatta az üzenetét, a homlokán még
jobban elmélyültek a ráncok.
Tudom, hogy csináltál valamit tegnap este, vámpír, és tudni
akarom, mi volt az! Senki sem szórakozik a fejemmel, érted?
Még te sem! És a pokolba a tíz órával, Mr. Magas és
Hatalmas! Tíz perccel napnyugta után itt akarlak látni,
különben megyek a zsarukhoz!
Szünet következett, amely alatt a férfi hallotta, ahogy a nő
frusztráltan felsóhajt.
Oké, szóval nem igazán megyek a zsarukhoz, de nem is
fogok itt várakozni! Ha kilencig nem vagy itt, elmegyek, te
pedig igyekezhetsz a hülye vámpírtrükkjeiddel megkeresni!
Raj egy része kuncogni akart a Sarah hangjában jelenlévő
elkeseredésen. Egy része pedig, teljesen irracionálisan, meg
akarta tapsolni a lány elszántságát, hogy szembeszállt vele. A
racionálisabb része viszont azt követelte, hogy megtudja, miért
emlékszik egyáltalán bármire is a tegnap este történtekből.
Vajon öntudatlanul is azt akarta, hogy emlékezzen rá, és
hagyott egy gyenge pontot az általa elültetett emlékekben? Ez
egyszerre lett volna ostobaság és veszélyes. Csak egy módon
derülhet ki. Beütötte Em számát a gyorshívón. A vámpírjai
ébren voltak, és készen álltak az indulásra. Hallotta a
hangjukat a háttérben, amikor a nő felvette.
 – Uram!
– Útközben el kell intéznem valamit, Em! Nem tart sokáig.
– Remélem is, hogy nem – mondta a lány szárazon. –
Ebben a raktárban ragadni olyan, mintha egy majomketrecbe
lennék bezárva. Ezeket a fickókat ki kell engedni!
A férfi felnevetett. – Nemsokára! Már úton vagyok! – De
előbb, gondolta magában, még foglalkoznia kell egy makacs
kis emberkével.
 Huszonkettedik fejezet

Sarah a fején keresztül felhúzta a pulóverét, lesimította a

csípőjénél, és leellenőrizte, hogy nem gyűrődött-e össze a
melltartó csipkéje a finom anyag alatt. Frissen mosott haja
csillogott a hálószobai fényekben, és épp csak annyira
sminkelte ki magát, hogy a szeme kissé füstös legyen, az arany
pöttyök olyanok voltak, mint a szikrák a füstben. Ó, szedd
össze magad, Sarah! Szikrák a füstben, az Isten szerelmére!?
Elnevette magát. Nyilvánvalóan túl sok romantikus regényt
olvasott, amit annyira szeretett.
Persze, ő egyáltalán nem hasonlított a könyvekben szereplő
vagány hősnőkre. Soha nem lőtt még pisztollyal, soha nem
használt kést – hacsak a konyhai fiókjában lévők nem
számítanak. És bár fitten tartotta magát, kizárt dolog volt, hogy
bárkit is fejbe rúgjon. Egyrészt túl alacsony volt, másrészt egy
kicsit túl gömbölyded, és három kiló túlsúllyal, függetlenül
hány reggel futotta le az ötmérföldes körét. Néhány férfinak
azért tetszettek az idomai. Általában nem a megfelelő
férfiaknak, de legalább ez bizonyította, hogy nem egy totális
varangy volt.
És amúgy is, miért töltött ennyi időt a készülődéssel? Ez
nem egy randi volt. Épp ellenkezőleg. Az volt a szándéka,
hogy alaposan leteremti Rajt, és az útjára bocsátja. Ennyi volt.
– Ez határozottan nem randi! – szidta a tükörképét
sokadszorra is. Ez persze felvetette a kérdést, hogy miért
viselte a legszebb csipkés push-up melltartóját, és miért vette
egyáltalán a fáradságot, hogy szemfestéket kenjen magára. Hát
igen, füstöt kellett csinálni a szikrákhoz, nem igaz?
Hangosan felnevetett, mint egy őrült, és leült az ágy szélére,
hogy felhúzza a cipőjét. Nem egy híres ember tervezte őket –
mint a legtöbb nőnek, neki sem volt annyi pénze, hogy ötszáz
dollárt költsön egy pár cipőre. De szépek voltak, és ami még
fontosabb, tíz centis sarkai voltak, így nem érezte magát
annyira tökmagnak Raj mellett állva. Nem mintha ez egy randi
lett volna, vagy ilyesmi. Felállt, majd lekapcsolta a felső
lámpát, miközben kisétált a hálószobából, készen arra, hogy
elintézze az oroszlánt a barlangjában. Vagy a saját
barlangjában. Vagy akármiben. Mert ez határozottan nem randi
volt.

***

Raj egy kecses ugrással ugrott át a lépcsőkön Sarah

verandájára. Sietett, hogy odaérjen a raktárba, és nem volt
ideje arra, hogy embernek tettesse magát. A kezét a kilincsre
tette, és mivel nem volt bezárva, lenyomta, és kopogtatva
besétált.
Félúton a lépcsőn találkozott Sarah-val. Másik melltartót
viselt, olyat, amely még jobban kiemelte nyilvánvaló
gömbölyűségét a puha gyapjúpulóver alatt. És mi a fenéért
vette ezt észre? A lány döbbenten nézett rá, ami gyorsan
felháborodásra váltott.
– Gyere csak be, miért is ne?
– Igen, köszönöm! – mondta, figyelmen kívül hagyva a lány
szarkazmusát. – Gondoltál már arra, hogy bezárod az ajtót?
– Mi értelme lenne? Nem akadályozna meg, ugye?
– Szép. Készen állsz az indulásra?
– Indulásra? Megyünk valahova?
– Igen! Még be kell ugranom valahova, aztán elviszlek
vacsorázni.
– Tényleg? – kérdezte a lány olyan hangon, amely éppen az
ellenkezőt sugallta. Lesétált még pár lépést, de megállt azon a
lépcsőfokon, amelyiken a férfi szemmagasságában volt. – Mi
történt tegnap este? És az igazat akarom, nem pedig a vámpír
szarságaidat!
– Nem is tudtam, hogy vámpíros szarságokat mondtam
volna neked – mondta szelíden.
 – Ha, ha! Mi történt, Raj? És ne mondd, hogy semmi, mert
átkozottul jól tudom, hogy csináltál valamit az emlékeimmel,
és az biztos, hogy nem volt közös megegyezés!
Raj meglepetten húzódott hátra. Először is, a nőnek nem
kellett volna emlékeznie semmire, másodszor pedig a
szóhasználata kifejezetten kellemetlen helyzetbe hozta. Ő nem
vett el nőket akaratuk ellenére. Soha, de soha. Azóta az első
éjszaka óta nem, amikor a kocsmában túlságosan magán kívül
volt, hogy felfogja, mi történik. Sarah várta a választ, és
vádlóan nézett rá. Valamit csinált a szemével, ami kiemelte a
szürkeséget, de nem rejtette el a mindig ott lévő aranyszínű
pöttyöket.
– Beszéltünk az eltűnt nőkről – mondta lassan. – Te…
feldúlt voltál. Több mint feldúlt. Nem értettem, miért, de
zavart, hogy így látlak, ezért elaltattalak, és elvettem az
emlékeket, hogy ne legyenek rémálmaid!
Ez legalábbis az igazság egy változata volt. Nem pontosan
feldúlt volt, bár határozottan elvesztette az önuralmát. És nem
akarta tovább fokozni a rémálmait azzal, hogy belekeveredik
az életébe.
Sarah figyelte őt, az arcát kutatta az igazságot keresve,
szögezte le. Nyugodtan bámult vissza rá, és felismerte a
pillanatot, amikor a nő úgy döntött, hogy hisz neki.
– Soha többé ne csinálj ilyet, Raj! – mondta halkan. –
Semmilyen okból! Az emlékeim az enyémek, jók és rosszak
egyaránt, és én majd megbirkózom velük! Nem bírom
elviselni, hogy bárki is szórakozzon a fejemmel!
Több volt ebben, mint amit mondott, és elgondolkodtatta
Rajt, mi történhetett a múltjában. Vajon köze volt ahhoz, amit
rejtegetett?
– Sajnálom! – mondta a férfi.
Sarah elmosolyodott hirtelen, mintha Raj meglepte volna.
– Hát, nem hall ilyet az ember minden nap! – Az
arckifejezése hirtelen ismét komoly lett, és furcsán nézett rá. –
Ööö, Raj, mi nem, vagyis, ööö… mi nem…
– Sarah – mondta halkan, és elkapta a tekintetét. – Ha
szeretkeztem volna veled, emlékeznél rá!
Sarah arca kellemes rózsaszínre pirult. – Arrogáns fattyú! –
mormolta, de ismét rámosolygott, és a férfi érezte, ahogy egy
súly felemelkedik a lelkéről. – Rendben! Hadd vegyem fel a
kabátomat!
Figyelte, ahogy a lány lesétál mellette a maradék lépcsőn,
nézte, ahogy a feszes feneke ringatózik egy sötétkék
nadrágban, és azok az átkozottul szexi magassarkú cipők,
amiket mindig viselt…
– Jobb, ha vastag kabátot veszel fel! – mondta. – Hideg van
odakint. Talán azt, ami a múltkor is rajtad volt. – Amelyik
elrejti az édes kis tested csábítását tette hozzá magában.
– Oké! – mondta egyetértően, és elővette a hosszú, barna
kabátot. A férfi elvette tőle, és tartotta, amíg a lány felhúzta,
felcsúsztatva a vállára. Hagyta magának, hogy végigsimítsa a
kezét a nő karján, ami ujjbegyeinek könnyed érintésével
végződött, de ellenállt a késztetésnek, hogy az arcát a lány
meleg, aranyló hajába temesse.
Jézusom, Raj, bajban vagy!
A lány felnézett rá a válla fölött. – Szóval elviszel
vacsorázni? Éhes vagy? – kérdezte ártatlanul.
– Felkínálkozol? – nem tudta megállni, hogy ne vágjon
vissza.
A lány finoman felhorkant. – Álmodban, haver!
Lehajolt, hogy egyenesen a fülébe súgja: – Vagy talán a
tiédben, édesem!
A lány megborzongott, a férfi pedig elégedetten
elmosolyodott. Lehet, hogy nem állt szándékában a lányt
használni, de azt sem akarta, hogy teljesen immunis legyen rá.
Sarah kinyitotta az ajtót, de a férfi elé lépett, a figyelme a
szomszédba irányult, ahol ismét figyelt valaki.
– A szomszédod nagyon odafigyel, hogy ki jön és ki megy
itt!
– Ez csak Mrs. M. – mondta a lány vidáman, és megkerülve
a férfit kisétált a verandára. Figyelmeztető pillantást vetett rá.
– Rajtam tartja a szemét!
– Sok férfi látogatód van?
– Egyáltalán nem – mondta a nő, és megveregette Raj
karját, mintha megnyugtatásra lenne szüksége. – Mrs. M. csak
egy kicsit túlságosan védelmező.
Jó, gondolta. De ezt megtartotta magának. – Zárd be az
ajtót! – utasította a lányt.
– Igenis, Mr. Raj, uram!
A férfi lesétált előtte a lépcsőn. Hosszú éjszakának nézett
elébe.
Sarah a szeme sarkából figyelte Rajt, ahogy a péntek esti
forgalomban manőverezett. Ma este másnak tűnt, még mindig
barátságosnak és túlságosan védelmezőnek, de valahogy
hűvösebbnek, leszámítva azt az egy elszólását, hogy éhes-e,
ami elég nagy hülyeség volt tőle. Nem akart rámenős lenni.
Vagy igen? El kellett ismernie, hogy vonzódott hozzá. Ki ne
vonzódott volna? Megvolt benne az a magas, sötét és vonzó
kisugárzás, leszámítva persze, hogy szőke és kék szemű volt.
A haja sűrű volt, egyenesen a gallérjáig hátrafésülve, épp elég
hosszú ahhoz, hogy a lány azon tűnődjön, vajon milyen lenne,
ha még hosszabbra növesztené, talán a válláig. És azok a
gyönyörű kék szemek, amolyan jeges kékek, kivéve, amikor
tagadhatatlan forrósággal izzottak. Megborzongott a meleg
kabátjában. Aha. Határozottan vonzódott hozzá. És néha biztos
volt benne, hogy a férfi is vonzódik hozzá, de aztán mintha
átkapcsolt volna egy kapcsolót, és eltűnt volna az üzleties
külső mögött.
– Te más vagy, mint a többiek! – mondta hirtelen.
A sűrű forgalom ellenére a férfi felé fordult, hogy ránézzen,
a szemei gyakorlatilag izzottak a félhomályban.
– Többiek? – kérdezte olyan mély és halk hangon, hogy
szinte morgásnak tűnt.
Sarah idegesen megnyalta az ajkát. – A többi vámpír itt
Buffalóban.
 – Találkoztál már más vámpírokkal is itt Buffalóban?
Volt valami abban, ahogyan ezt kérdezte, ahogyan ránézett,
ami hirtelen tudatosította benne, hogy egy vámpírral van egy
autóban. Egy nagyon nagy, veszélyes vámpírral. Sajnálta,
hogy felhozta ezt az egészet, de a férfi magyarázatot várt, ezért
azt mondta: – Olyasmi. Úgy értem, igazából nem találkoztam
senkivel, de tavaly volt egy fogadás az egyetemen. Úgy volt,
hogy bemutatkoznak a helyi, Buffalóban élő tehetségek.
Manhattan annyira megdrágult, hogy néhányan tényleg
visszaköltöznek Buffalóba élni. Persze nem sokan, de valaki
úgy döntött, hogy nem árt emlékeztetni az embereket arra,
hogy van itt egy nagy egyetem, orvosi központtal, és sok
okostojással és művésszel. Ez nem Manhattan, de nem is
Külső-Mongólia.
Raj szkeptikusan nézett rá. – A vámpírok? – emlékeztette
Sarah-t.
– Igen. Nos, én csak egy történész vagyok, méghozzá
kezdő, de a barátnőm, Linda – a múltkor találkoztál vele –,
férje afféle sztár a művészeti osztályon.
A férfi bólintott, és Sarah arra gondolt, hogy lehetséges,
hogy tegnap este már mesélt neki róla, csak nem emlékszik rá.
– Szóval – folytatta –, meghívtak, hogy tartsak velük a
fogadásra. Az összes helyi nagyágyú ott volt, köztük a
főnököd, Krystof Sapieha is.
– Ő nem a főnököm! – csattant fel Raj.
Sarah zavartan összevonta a szemöldökét. – De én azt
hittem, ő a helyi vámpírlord, és hogy…
– Ez bonyolult! Folytasd a történeted! – parancsolta a férfi.
A nő csúnyán nézett rá – tényleg abba kellene hagynia a
parancsolgatást. – Mindenesetre Sapieha mindössze talán egy
órát volt ott, néhány másik vámpírral – gondolom, testőrökkel
–, bár nem voltam túlságosan lenyűgözve.
– Nem? – Raj gyors, szórakozó pillantást vetett rá, mielőtt
visszaterelte a tekintetét az útra, hogy megálljon egy piros
lámpánál. – Mit vártál?
 – Óriási eunuchokat. Tudod, arany fülbevalók, meg
ilyesmik.
A férfi felnevetett. – Biztos vagyok benne, hogy az arany és
a kasztrálás hiánya ellenére is elég ügyesek voltak, és
valószínűleg voltak mások is a tömegben, akikről nem tudtál.
Krystof nagyon is tudatos a saját biztonságával.
– Lehet. De úgy gondoltam, érdekes lenne találkozni vele.
Tudod, Cyn és Raphael miatt. Arra gondoltam, hogy
valószínűleg barátok.
– Beszéltél Krystoffal?
Hirtelen tudatosult Sarah-ban, hogy a lámpa zöldre váltott,
de ők még mindig ott ülnek. Raj feszülten nézte őt, és nemcsak
a méretével, hanem a fenyegetettség érzésével is lehengerelte,
mintha minden azon múlna, hogy mit mond legközelebb.
– Nem – mondta óvatosan. – Próbáltam, de ő azzal a nővel
beszélgetett, mintha nagyon benne lett volna, tudod? Azért
elindultam felé, de amikor túl közel értem, egy másik vámpír
megállított. – Megvonta a vállát. – Talán Krystof éppen a
következő étkezését készítette elő, vagy ilyesmi. Rögtön utána
elment.
Raj elégedettnek tűnt a válaszával. Legalábbis
megnyugodott, így Sarah már nem érezte, mintha az élete
függne a következő szavaitól. Raj felpillantott a lámpára, és
felgyorsítva áthajtott a kereszteződésen. – Jobb is így! –
mondta végül. – Krystof nagyon öreg – folytatta, mintha ez
mindent megmagyarázna.
Befordult egy ipari területre, nem messze a repülőtértől, és
többször is elkanyarodott, amíg egy sötét mellékútra nem
fordultak, amely mellett egy rakás elhagyatott raktárnak tűnő
dolog állt. Behajtott az egyik ilyen raktárépület parkolójába, és
megállt közvetlenül az ajtó mellett. Sarah körülnézett,
előrehajolt, hogy a szélvédőn keresztül is kinézzen. Sehol sem
volt másik autó, és belülről sem jöttek fények.
– Tudod, megfelelsz a sztereotípiádnak – mondta a lány.
– Sztereotípia?
– Nagy, gonosz vámpír, ártatlan, tehetetlen nő, elhagyatott
raktárépület, az éjszaka közepén. Tudod! Sztereotípia.
– Mostanában semmi rosszat nem tettem, és te aligha vagy
gyámoltalan, és valószínűleg annyira ártatlan sem – tette hozzá
egy ferde vigyorral. – Ráadásul ez a raktár nem elhagyatott.
Elismerem az éjszaka közepét. Gondolj rá úgy, mint
vámpírdélutánra.
– Humorérzék? Vigyázz, Raj, kezd elcsúszni a sztereotípia!
Amikor a férfi még csak el sem mosolyodott, Sarah arra
gondolt, hogy talán mégsem volt humorérzéke. A kulcsokat a
gyújtásban hagyva és járatva a motort, a férfi megfordult, és
egyenesen Sarah szemébe nézett.
– Várj a kocsiban! Csak néhány percig maradok!
– Igen, mester! – mondta dallamosan.
Raj megcsóválta a fejét, és kiszállt. Mielőtt két lépést tett
volna, kinyílt a raktár ajtajat, és egy nő lépett ki – egy magas,
gyönyörű nő, akinek Raj borzasztóan megörült. Sarah
kíváncsian kinyitotta a kocsi ajtaját, azzal a szándékkal, hogy
csatlakozik a társasághoz.
A nő odanézett a hangra, és elvigyorodott.
– Ki a vacsora? – kérdezte, és az állát Sarah irányába
biccentette.
Raj gyorsan átpillantott a válla felett, és Sarah felé fordult,
elzárva a másik nő elől a kilátást. – Szállj vissza a kocsiba! –
parancsolta komoran.
– Ne légy ünneprontó, főnök! – mondta tisztán a nő. –
Hagyd, hogy a kis barátod csatlakozzon hozzánk!
Raj visszafordult, és Sarah most először látta megvillanni az
agyarait. – Fogd be, baszd meg, Em!
A nő játékos arckifejezése megfagyott a férfi szavaira, de
ami a helyébe lépett, az nem felháborodás volt, amit Sarah egy
barátnőtől várt volna. Ehelyett lehajtott fejjel térdre rogyott. –
Uram! – mormolta, – Bocsáss meg nekem!
Sarah a térdelő nőről Rajra meredt, és azon tűnődött, vajon
neki is félnie kellene-e.
 – Szállj vissza a kocsiba, Sarah! – ismételte meg a férfi, és a
nő felé sétált, az agyarai ismét nem látszottak.
Várjunk csak! Uram? Ez a nő vámpír volt?
Sarah hallotta, ahogy Raj halkan káromkodni kezd,
miközben megkerülte a férfit, odalépett a nőhöz, és kinyújtotta
a kezét. – Sarah Stratton – mondta a nőnek.
A nő döbbent és kérdő pillantást vetett Rajra. A férfi egy
undorodó hangot adott ki, és intett, hogy rendben van. A
vámpírnő felállt, megfogta Sarah kezét, és határozottan
megrázta. Nem egy olyan, csak az ujjakkal való, lányos
kézfogás, hanem igazi kézfogás.
– Emelie – mondta a nő. – Nincs vezetéknév, mint Prince –
tette hozzá egy ferde mosollyal.
Raj felhorkant, Emelie pedig komoran nézett rá Sarah válla
fölött. – Mindenki Önre vár, nagyuram! – mondta
kihangsúlyozva.
– Adj egy percet! – mondta Raj.
– Ahogy óhajtod! – válaszolta Emelie. – Örülök, hogy
megismerkedtünk, Sarah! Talán legközelebb tényleg tudunk
beszélgetni.
– Csak a holttestemen keresztül! – motyogta Raj.
– Túl késő – mondta Emelie kedvesen, és visszasétált a
raktárba, becsukva maga mögött az ajtót.
Sarah megpördült, amint a nő eltűnt.
– Uram? – ismételte meg.
Raj rövid időre lehunyta a szemét, majd kinyitotta, és
türelmes pillantást vetett rá. – A vámpírok sokáig élnek. A
túlélés érdekében rendkívül strukturált társadalmat
alakítottunk ki, hogy megvédjük magunkat egymástól,
valamint a fáklyákkal és karókkal felszerelt emberektől.
Amikor ez a struktúra először kialakult, még nem létezett
olyan, hogy demokrácia. És amúgy sem működne. A vámpírok
többek, mint éjszaka ébren maradó emberek! – Hirtelen
közelebb lépett, és Sarah szemébe nézett. – Ezt ne feledd,
Sarah! A vámpírok veszélyesek és kiszámíthatatlanok,
bármennyire is emberinek tűnnek!
– Oké – mondta a lány halkan. – Rendesen meg vagyok
rémülve!
A férfi egy kicsit hátrébb húzódott. – Nem kell félned
Emtől!
– Ti ketten… – hagyta, hogy félbeszakadjanak a szavak,
szégyenkezve, hogy egyáltalán feltette a kérdést.
Raj egy kicsit túlságosan is önelégülten mosolygott.
– Zavarna, ha így lenne?
– Nem, természetesen nem. Én csak…
– Hát, nem vagyunk azok. Em a legjobb barátom és a
hadnagyom. De soha nem volt köztünk semmi más.
– Ó, hát… Oké. – Sarah idegesen megköszörülte a torkát. –
És most mi lesz?
– Most visszaülsz a kocsiba, és ott maradsz! Nem fog
sokáig tartani. – Megfogta a karját, és visszakísérte a BMW-
be, határozottan becsukva az ajtót. – Maradj itt! – mondta az
ablakon keresztül, amikor a lány megnyomta a gombot, hogy
leengedje. – És húzd vissza az ablakot! Nem Emelie az
egyetlen vámpír odabent!
Ahogy elsétált a kocsitól, Sarah úgy vélte, hallotta, ahogy
azt mormolja: „És nem áll szándékomban osztozni!”. De lehet,
hogy tévedett.
 Huszonharmadik fejezet

Raj még utoljára átvizsgálta a környéket, ellenőrizte, hogy

Sarah a remélhetőleg lezárt kocsiban ül-e, ahogy ígérte, és
kinyitotta a raktár ajtaját, készen arra, hogy bocsánatot kérjen
Emtől. Odabent égtek a lámpák, az emberi szemnek túl
gyengén, de egy vámpírnak éppen megfelelően. És a nagy tér
már nem volt üres. Négy nagy terepjáró – mind fekete,
feketére sötétített ablakokkal – parkolt a rakodóajtó közelében.
A nagy hűtőszekrény mellett a csapat nyolc tagja, akiket
Emelie hozott Manhattanből, különböző tevékenységekkel
foglalatoskodott. Néhányan lustálkodtak, a nagyképernyős
tévét nézték, vezeték nélküli fejhallgatót viselve, hogy
megőrizzék a raktár nesztelen látszatát. Mások a
felszerelésüket ellenőrizték, főként fegyvereket és késeket. A
vámpíroknak nem sok eszközre volt szükségük. Erejükkel,
gyorsaságukkal és agyaraikkal saját maguk voltak a
leghalálosabb fegyver. De egy pisztoly néha jól jött, és a kések
mindig szórakoztatóak voltak.
Em éppen Abellel, Raj egyik legidősebb és
legmegbízhatóbb gyermekével beszélgetett. Abel elkapta Raj
tekintetét, és biccentett neki, a fülében lévő nagy gyémánt
vidáman pislogott a majdnem fekete bőrén. Emelie befejezte,
amit mondott, és odasétált hozzá, megkerülve egy
számítógépes felszereléssel és elektronikával megrakott
asztalt. A csapat műszaki varázslója, egy Simon nevű ember,
helyezkedett ott el, ujjai repkedtek a billentyűzeten, miközben
a fülhallgatójában olyan hangosan bömbölt a zene, hogy Raj
még onnan is hallotta, ahol állt.
Emelie lesütötte a szemét, ahogy közelebb lépett. A férfi
elszörnyedésére féltérdre ereszkedett, és azt mondta: –
Elnézést kérek, uram! Nem tudtam…
– Jézusom, Em, kelj fel! – rántotta talpra Raj a nőt. –
Nekem kell bocsánatot kérnem! Nem kellett volna így rád
förmednem! Nem tudom, mi van velem!
 Em tanulmányozta a férfit, sötétbarna szemei komolyak
voltak, arcának szép vonalait előnyösen kihangsúlyozta a feje
tetején feszesre húzott lófarok.
– Raj, barátom – mondta halkan. – Ez nem igaz! Csak
néhány percet töltöttem veletek, de tudom, mi történik. És te is
tudod!
Raj néhány lélegzetvétel erejéig tartotta a nő komoly
tekintetét. Amikor elfordította a szemét, csúnyán káromkodni
kezdett.
– Bassza meg! Miért pont most? Miért pont ő? Jézusom,
Em, ez a város egy totális káosz! Krystof új vámpírokat gyárt,
mintha csak játékszerek lennének, valaki nőket rabol el a
vérházakból, és most ő! Erre kurvára nincs szükségem!
A hangja egyre hangosabbá vált, mígnem felhívta magára a
terem másik oldalán álló vámpírok figyelmét is. Mindannyian
abbahagyták, amit csináltak. Még a tévét nézők is letették a
fejhallgatójukat. Lehet, hogy nem akartak hallgatózni, de nem
tehettek róla, ha a férfi úgy üvöltözött, mint egy idióta. Mély
levegőt vett, és lassan kiengedte.
– Most nem tudok ezzel foglalkozni! Túl sok minden forog
kockán! Nem engedhetem meg magamnak, hogy elvonja a
figyelmemet egy kislány, aki azt hiszi, hogy a vámpírok
olyanok, mint amit olyan könyvekben olvas, amelyeknek a
borítóján félmeztelen férfiak vannak!
Em szája összeszorult, láthatóan igyekezett nem nevetni, de
a szeme elárulta. – Miért nem használod a lányt, főnök? –
kérdezte gyakorlatiasan. – Talán csak ennyi kell – egy gyors
korty, egy menet a szénában, és máris szabad vámpír vagy!
– És ha nem? Akkor egy kibaszott vámpírhoz van kötve
élete végéig! Arról nem is beszélve, hogy a dolgok hamarosan
eldurvulnak errefelé, és rengeteg vámpír van, aki szívesen
rátenné a kezét, ha hozzám kötődik. Nem érdemli meg, hogy
belekeveredjen ebbe az egészbe!
Em megvonta a vállát. – Talán hagynod kéne, hogy Sarah
maga hozza meg ezt a döntést. Ő már felnőtt nő, tudod, nem
egy gyerek. Különben is, vannak rosszabb dolgok is az
életben, mint egy vámpírhoz kötődni, különösen egy olyan
erőteljeshez, mint te.
Raj csak mogorván nézett rá.
– Miért nem hagyjuk a szerelmi életem témáját?
Em megvonta a vállát. – Te vagy a főnök! Elmondod, mi
folyik itt, vagy egyszerre akarsz mindenkit tájékoztatni?
– Csináljuk egyszerre! Nem szeretem egyedül hagyni
Sarah-t!
– Akkor hozd be!
– Nem! – mondta azonnal.
Em jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, és a fejét
ingatta, miközben átvezette Rajt a várakozó csapathoz.
– Rendben, emberek! – kezdte Raj. – A következő a
helyzet: Az elmúlt hónapban több emberi nő tűnt el,
mindannyian valamilyen módon kapcsolódtak
vámpírtevékenységhez. Az utolsó William Cowens lánya. –
Körülnézett, és látta, hogy a csapata minden tagja tudálékosan
bólogat.
– Cowens volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy a rendőrség
járjon utána a vámpírkapcsolatnak. Krystof beleegyezett az
együttműködésbe, szerintem leginkább azért, mert biztos volt
benne, hogy semmi közünk az egészhez, és így könnyen
szerezhet némi jó állampolgári babért. Engem azért hívott,
hogy elvigyem a balhét, és ha lesz következmény,
gondoskodjak róla, hogy az ne rá essen. Eddig semmi
meglepetés. De… – Elhallgatott, hogy minden egyes embere
szemébe nézzen. – A legújabb információk arra engednek
következtetni, hogy valóban lehet egy vámpír is érintett. Nem
vagyok benne biztos, hogy Krystof tud róla vagy sem, de
egyértelműen úgy érzi, hogy valaki, vagy valami fenyegeti, és
nem gondolnám, hogy csak én vagyok az. Új vámpírokat hoz
létre jobbra-balra, olyan sokat, hogy Jozef még csak nem is tud
mindegyikről. A kulcs a vérházak. A sok új vámpírral, akik itt
szaladgálnak, a házak biztosan zsúfoltak, és lehet, hogy valaki
titokban beolvadt. Azt akarom, hogy kétfős csapatokra
oszoljatok, civilben. Négy vérház van Buffalo szélesebb
körzetében. Már megálltam a corfui háznál, és ott… változott
a vezetőség. – Emelie éles pillantást vetett rá. – Először nem
volt alkalmam túl sok kérdést feltenni, úgyhogy továbbra is
szükségem lesz ott egy csapatra, és váltakozva mindegyik
másik háznál. A sok új vámpír miatt nem jelenthet gondot,
hogy elvegyüljetek, de ne erőltessük.
– Em és én szabadon leszünk; megvan a mobilszámunk. Ha
bármi furcsát találtok, hívjatok minket. Kivéve, ha az életetek
veszélyben van, és akkor azt teszitek, amit kell. Kérdés?
– Zacskókon akarsz tartani minket, vagy táplálkozhatunk? –
kérdezte Abel.
Raj egy percig gondolkodott, majd azt mondta: – Menjetek
csak, és táplálkozzatok a vérházakban, különben feltűnnétek.
De ne vigyétek túlzásba! Szükségem van rátok, hogy éberek és
bevetésre készek legyetek!
Abel megértően bólintott, Raj pedig körülnézett.
– Még valaki?
Nem volt más kérdés, így Raj a hadnagyához fordult.
– Em! – mondta, jelezve, hogy kísérje az ajtóhoz.
Odakint meggyőződött róla, hogy Sarah ott van, ahol
hagyta. Meglepődött, amikor a lány vidáman integetett neki,
de aztán a válla fölött átpillantva, morcosan látta, hogy Em
visszainteget.
– Jézusom! – káromkodott megint. – Hagyd abba! – Em és
az autó közé helyezkedett, gyakorlatilag elzárva minden
kilátást Sarahra. – Nézd, Em! – mondta halkan. – Ez nagyon
rosszul is elsülhet! Néhány dolog, amit hallottam, arra enged
következtetni… A francba, nem is szeretem felhozni ezt! –
Elfordította a tekintetét, megrázta a fejét, aztán visszanézett a
nőre. – Azt hiszem, valaki vámpírvért árul kutatás céljaira.
Em szemei döbbenten tágra nyíltak, ami tükrözte a saját
érzéseit. – Nem a mieink közül!
– A pokolba is, dehogy! Valaki helybéli. Az egyik eltűnt nő
az egyetem kutatója volt. A férje azt állítja, hogy találkozott
valakivel, aki azt mondta, garantáltan hozzájuttatja vámpírvér-
mintákhoz.
– Krystof? – kérdezte Em hitetlenkedve.
Raj megrázta a fejét. – Ez nem tűnik rá jellemzőnek! Soha
nem láttam még, hogy akár annyit is kockáztatott volna, mint
egy papírvágás. És valami ilyesmiért? A Tanács éjfélkor
keresztre feszítené, és otthagyná a napon, és ezt ő is tudja.
– Azért egy ilyen dologban sok pénz van!
– Igen, de neki nincs szüksége pénzre! Azt gondoltam,
esetleg arról lehet szó, hogy megoldást keres a bajára, de akkor
miért hozott ide, hogy áskálódjak benne? – Megrázta a fejét. –
Nem hiszem, hogy ez Krystof. Még nem zárom ki, de nem
érzem helyesnek. – Gyorsan átpillantott a válla fölött, és látta,
hogy Sarah figyelmesen nézi őket, még ha nem is hallhatta,
miről beszélnek.
Visszafordult Em felé, és még jobban lehalkította a hangját.
– Holnap beszélek az eltűnt kutató férjével. A zsaruk nem
akarnak bevonni, de nincs szükségem az engedélyükre, és ha
vámpírokról van szó, az amúgy sem tartozik rájuk. Utána majd
jelentkezem! Addig is, vigyázz arra, ami az enyém!
Gondoskodj róla, hogy senki se menjen ki egyedül, és ez rád is
vonatkozik, Em! Vagy az egyik csapattal mész, vagy velem!
Nem akarok senkit sem elveszíteni emiatt!
– Én is szeretlek, főnök! Megcsókolnálak, de az új
barátnődnek nem tetszene!
– Em! – Undorodva ingatta a fejét. – Most megyek, de majd
jelentkezem!
Sarah nézte Rajt, ahogy elfordul Emelie-től, és visszasétál a
kocsihoz, azzal a halálos kecsességgel mozogva, minden izma
megfeszülve és készenlétben. A férfi ránézett, és Sarah látta,
hogy a szeme megint az a furcsa jeges-kék lett. Elmosolyodott,
és elkapta a férfi meglepett tekintetét, amelyet gyorsan egy
fintor követett. Ez elgondolkodtatta, hogy a férfi miért próbálja
annyira nem kedvelni őt.
Raj felrántotta az ajtót, és beült a kocsiba, alig várva meg,
hogy becsukódjon az ajtaja, mielőtt egy kerékcsikorgó
kanyarral kirobogott volna a koszos parkolóból. Nem szólt
semmit, miközben elindultak vissza a város felé, de Sarah nem
bánta. Ma este sokat megtudott Rajról, valószínűleg sokkal
többet, mint amennyit a férfi akart, hogy megtudjon. Az ember
sokat tanulhatott abból, hogy csak figyelte az emberek
egymáshoz való viszonyát, még anélkül is, hogy hallotta
volna, mit mondanak. Sőt, néha jobb volt nem hallani a
szavakat, mert a szavak nem mindig mondtak igazat, de a test
általában igen. Például biztosan tudta, hogy Raj igazat
mondott Emelie-ről. Semmi szexuális kapcsolat nem volt
közöttük, és soha nem is volt. Barátok voltak, nagyon régi,
közeli barátok, akik teljesen lazák voltak egymással. De ennyi
volt. Semmiféle szexuális feszültségnek nem volt nyoma
közöttük. Semmi flörtölés, semmi hatásvadász pózolás, még
öntudatlanul sem.
Másrészt ott volt Emelie reakciója Sarah-ra, és Raj
reakciója Emelie reakciójára. Sarah nagyon diszkréten
elmosolyodott. Igen, ma este megtudott néhány dolgot Rajról,
és kezdett értelmet nyerni az egész.
– Még mindig éhes vagy?
Megszakította a magángondolatait, hogy a férfira nézzen.
– Tessék?
– Vacsora – mondta türelmesen. – Még mindig éhes vagy?
– Ó, persze! Igen. Ööö, szoktál étterembe járni?
Raj felnevetett. – Általában nem! Legalábbis nem enni.
Elpirult erre a nem túl finom emlékeztetőre.
– Nem halok éppen éhen! Úgy értem, nem baj, ha…
– Tudok egy helyet – mondta a férfi. – És még mindig
beszélnünk kell!
– Miről? – kérdezte idegesen.
A férfi ránézett. – Azokról a hazugságokról, amiket folyton
mondasz nekem!
Apám, tényleg tudott egy helyet, gondolta magában Sarah.
Bekapta az utolsó falatot a legzamatosabb lazacból, amit
valaha is kóstolt. Egy kis étteremben voltak, amely mellett
szinte minden nap elhaladt az egyetemre menet, anélkül, hogy
valaha is észrevette volna, micsoda kincs ez a hely. Az egyik
olyan frusztrálóan gyors hangulatváltásban, amit kezdett
Rajhoz kötni, a férfi szinte vidám lett, amint leültek. Úgy tűnt,
régi barátja a lengyel tulajdonosnak – legalábbis ezen az
érthetetlen nyelven beszéltek. Csak a lengyelben volt ennyi
változata az S betűnek.
Raj még vodkát is ivott, Sarah meglepetésére és a férfi
nyilvánvaló szórakozására.
– Nem arról van szó, hogy nem ehetünk rendes ételt,
édesem – mondta a férfi áthajolva az asztal felett, hogy
konspiratívan suttogjon. – Csak az íze elhalványul a szokásos
étrendünkhöz képest. – Aztán rákacsintott, azok a hűvös kék
szemek jegesen forrón villantak, és a nő elkezdett azon
tűnődni, milyen lenne, ha egyetlen éjszakára… vagy talán
kettőre is rá összpontosulna ez a vámpír érzékiség.
Raj magabiztosan rámosolygott, mintha tudta volna, mire
gondol, amit a lány dühös pillantással viszonzott. Amitől a
férfi csak még egyszer elnevette magát, mielőtt a tulajdonos
visszatért, és mindketten lehajtottak még egy vodkát. Nem
mintha ez bármilyen hatással lett volna Rajra. A nő viszont
óvatosan szopogatta egyetlen pohár fehérborát. Elég nehéz
volt józanul is ellenállni a férfi bájainak.
– Mr. Gregor! – hallatszott egy szívélyes hang a termen
keresztül, és amikor Sarah döbbenten felnézett, azt látta, hogy
Edward Blackwood tart feléjük. A tulajdonos kérdő pillantást
vetett Rajra, de Raj enyhén megrázta a fejét, és kicsusszant a
fülkéből, az asztal mellé állt, és nem tűnt sokkal boldogabbnak
a HR-alapítója láttán, mint Sarah, bár talán nem ugyanazon
okból.
– Mr. Blackwood – mondta simán. – Ez váratlanul ért!
– Váratlan öröm, bizonyára – duruzsolta Blackwood. –
Sajnálom, hogy nem volt alkalmunk többet beszélgetni a múlt
este! Talán most szánhatnánk rá egy percet, ha a kísérője
nem… – A férfi pillantása végigsöpört Sarah-n, és a lány
megdermedt, meg volt győződve arról, hogy azért hallgatott el
egy rövid másodpercre, mert szinte felismerte. Raj mintha
megérezte volna Sarah kellemetlen érzését. Ismét a lány elé
lépett, elzárva Blackwood kíváncsi tekintete elől.
– Sajnálom, Blackwood – mondta Raj, de egyáltalán nem
úgy hangzott, mintha sajnálná. – Terveink vannak!
– Hát persze! Bunkóság volt tőlem, hogy mást gondoltam!
Hogy halad a nyomozás, ha egy pillanatra rabolhatnám az
idejét?
– Nyomozás?
– Nos, igen, a rendőrséggel. Sikerült már valamire haladni?
– Ezt tőlük kellene megkérdeznie! Attól tartok, udvariasan
megkértek, hogy maradjak ki belőle!
Blackwood a homlokát ráncolta. – De azt hittem, vagyis
úgy tudtuk, hogy ön is részt vesz benne!
– Nem – mondta Raj a fejét rázva. – A magam részéről
utánanézek az ügynek, és nem bánnám, ha beszélhetnék
néhány tanúval, de nincs hozzáférésem! Legalábbis
hivatalosan.
– Nahát! Nos, talán elintézhetek néhány hívást! – Előhúzott
egy vékony pénztárcát a zakója belső zsebéből, és kivett egy
névjegykártyát. Átnyújtotta Rajnak, és így szólt: – Cserébe
talán beleegyezik, hogy találkozzunk, ha ennek az egésznek
vége! – Raj átvette a névjegykártyát, és a zsebébe csúsztatta,
miközben Blackwood nyilvánvalóan valamiféle
kölcsönösséget várt. Amikor nem érkezett semmi, idegesen
megsimította a nyakkendőjét, köhintett, és azt mondta: – Nos,
akkor majd intézem azokat a hívásokat! Kellemes estét
kívánok!
Raj addig nem mozdult, amíg Blackwood át nem kelt a fő
étkezőn, és be nem fordult a látóteréből az egyik kisebb, privát
szobába. Anélkül, hogy leült volna, valamit mutatott a
tulajdonos barátja felé, és a kezét Sarah karja alá csúsztatta.
– Elmegyünk – mondta, szinte felrántva a lányt a székéről.
Sarah nem tiltakozott, hiszen semmi mást nem akart, mint
minél messzebb kerülni Blackwoodtól. Hagyta, hogy Raj
kirángassa az étteremből, de végül kitámasztotta a lábát,
amikor a férfi mint valami plüss játékot vonszolta volna végig
az utcán, ahol a kocsija parkolt.
– Állj meg! – mondta, miközben kirángatta a karját a férfi
szilárd szorításából.
A férfi hűvös pillantást vetett rá.
– Az volt a benyomásom, hogy el akarod kerülni
Blackwoodot!
Sarah elpirult, de dacosan felemelte az állát.
– Ez nem jelenti azt, hogy azt akarom, hogy úgy
vonszoljanak végig az utcán, mint egy engedetlen gyereket!
Tudok járni, tudod!
– Igen, tudom! – mondta a férfi úgy, hogy a lány még
jobban elpirult.
– Hogy csinálod ezt?
– Mit?
– Úgy, hogy minden valamiféle előjátéknak tűnjön. Ez csak
járás! – panaszkodott a lány.
A férfi felnevetett, és átkarolta a derekát, hogy újra
meginduljon az autó felé.
– Nem akkor, amikor te csinálod, édesem! És nem azokkal
a magassarkú cipőkkel, amiket viselsz!
Sarah akaratlanul is elmosolyodott, amikor a férfi kinyitotta
a kocsi ajtaját, és a lány beszállt az autóba. De a mosolya
elhalványult, amikor meglátta, hogy Blackwood az étterem
előtt áll, és feléjük néz.
– Figyel minket – mormolta, miközben Raj elhelyezkedett a
vezetőülésben.
– Tudom! – Elfordult a járdaszegélytől, és egy nem
engedélyezett U-fordulót hajtott végre, amely az ellenkező
irányba vitte őket, amerre menni akartak, de elkerülte, hogy
elhaladjanak az étterem és Blackwood kíváncsi szemei mellett.
Sarah azt várta, hogy Raj valahol be fog fordulni, de
ehelyett a városból kivezető főútra tért.
 – Hová megyünk? – Alighogy kimondta a szavakat, a férfi
máris átvágott több forgalmi sávon, és megállt egy sötét,
csendes házakkal és nagyon kis forgalommal bíró utcában. A
motort járva hagyta, de leparkolta a kocsit, és szembefordult
Sarah-val, egyik hosszú karját a nő ülésének háttámlájára
támasztva.
– Azt hiszem, itt az ideje a mi kis beszélgetésünknek, Sarah!
– Itt? – kérdezte a lány.
– Itt. Kezdhetjük azzal, hogy miért félsz Edward
Blackwoodtól. A fickó mellett a használtautó-kereskedők úgy
néznek ki, mint a kiscserkészek, de meglehetősen ártalmatlan.
Hacsak nincs véletlenül néhány milliód elrejtve valahol egy
vagyonkezelői alapban? – A férfi kérdő pillantást vetett rá.
– Nincs. – Mély levegőt vett, és lopva Rajra pillantott. Csak
ült ott, és figyelte őt azzal a hűvös, kék tekintetével, és úgy
nézett ki, mintha a világ összes ideje a rendelkezésére állna, és
kész lenne azzal tölteni, hogy arra várjon, hogy a lány kibökje,
amire kíváncsi. Sarah nyugtalanul játszadozott az ujjaival a
combján, amíg a férfi ki nem nyúlt, és a kezét az övére nem
tette, lenyugtatva őket.
– Nézz rám, Sarah! – A lány megtette. – Bármi is az, bármi
is történik… nem lehet olyan rossz. Vámpír vagyok, édesem!
Rendszeresen iszom emberi vért. Mi olyat tudsz mondani, ami
ezt felülmúlná?
A lány felnevetett, és rémületére érezte, hogy könnyek
gyülekeznek a szemhéja mögött. – Ez csak… Éveket töltöttem
azzal, hogy elmeneküljek az egész elől, és most…
– A múltkor a többi nőről kérdeztél. Tudni akartad a
nevüket. Miért?
A könnyek azzal fenyegettek, hogy kiömlenek, és
végiggördülnek az arcán. El akarta mondani neki az igazat, és
valami azt súgta, hogy meg fogja érteni, ha megteszi. Talán
igaza volt, talán azért, mert vámpír volt, és semmi, amit
elmondhatott volna neki, nem lett volna ennél rosszabb. De…
– Mondd el, Sarah!
– Tizenhat éves koromban eljöttem otthonról – suttogta
nyomorultul, gyűlölve magát. – Nem tudtam tovább ott élni!
Megváltoztattam a nevemet, és megszakítottam minden
kapcsolatot, hogy ne találjanak meg! – Ez közel állt az
igazsághoz, elég közel, és remélte, hogy a férfi nem fogja
észrevenni a különbséget.
A férfi a sötét autóban homlokráncolva nézett rá. – Miért?
Történt valami?
A lány bólintott, nem volt hajlandó a férfi szemébe nézni. –
Egyszerűen nem volt jó hely a számomra.
– És hol jön a képbe Blackwood? – kérdezte a férfi,
láthatóan zavartan.
– Micsoda?
– Blackwood – ismételte meg a férfi. – Láttam a reakciódat
a rendőrségen, és ma este is! Nagyon megijedtél tőle!
– Blackwood… – mondta Sarah, miközben gyorsan
gondolkodott –, …ismerte a szüleimet. Felismerhet engem, és
aztán… Tizenkét éve nem láttam a családom egyetlen tagját
sem. Szeretném, ha ez így is maradna!
Raj hallgatott, könnyedén kocogtatta a kormányt, tekintete
az éjszakai forgalomra szegeződött, de a gondolatai távolinak
tűntek. Hirtelen visszanézett a nőre, és megkérdezte: – Akkor
miért ez az ügy? Miért érdekelnek az eltűnt nők?
– Én csak… Olvastam Trishről az újságban. Sajnáltam őt,
és arra gondoltam… Mivel Tonyt többé-kevésbé ismertem, és
Cyn a barátom. Arra gondoltam, hogy talán én is tehetnék
valamit, ahelyett, hogy megvárnám, amíg Trish meghal. – Ez a
rész legalább igaz volt.
Várta Raj reakcióját, várta, hogy megint hazugsággal
vádolja, de a férfi csak tovább kocogtatta az ujjaival a
kormánykereket, aztán az órájára nézett, és azt mondta: – Haza
kell vigyelek!
Amikor a házhoz értek, Sarah anélkül nyitotta ki a kocsi
ajtaját, hogy megvárta volna, amíg Raj leállítja a motort.
Elindult felfelé a lépcsőkön, és menet közben előkotorta a
táskájából a kulcsait. Mögötte meghallotta a BMW
távirányítójának pittyenését, majd Raj mellette volt, az ajtóhoz
kísérte, és megvárta, amíg kikulcsolja a zárat. Kinyitotta az
ajtót, belépett, és a lépcsőre dobta a táskáját, majd levette a
kabátját. Tudatában annak, hogy a férfi fölé tornyosul, magán
tartotta a magassarkúját, de még mindig érezte, hogy a férfi
hűvös tekintete minden mozdulatát követi. Vajon mennyit
látott? tűnődött. Vajon a vámpírok tudtak olvasni az emberi
gondolatokban? Egyesek szerint ez csak mítosz volt, de a
vámpírok nem igazán álltak sorba, hogy tanulmányozzák őket,
így ki tudta valójában az igazságot?
– Felteszek egy kis vizet teának – mondta, nem igazán
tudva, mi mást tehetne. Raj követte őt a konyhába. Ahogy a
teáskannáért nyúlt, a férfi árnyéka rávetült, és olyan erős deja
vu érzése támadt, hogy meg kellett kapaszkodnia a tűzhelyben,
különben elesik. Érezte, hogy a férfi közvetlenül mögötte van,
elállja az ajtót, tekintete jegesen forró a hátán. A szíve
szaporán kezdett verni, és hideg verejték borította be a bőrét,
miközben a következő lélegzetvételéért küzdött.
– Sarah?
A lány megpördült a férfi hangjára, és elöntötte a vágy,
hogy csökkentse a köztük lévő távolságot, hogy felnyúljon, és
megérintse Raj arcát, hogy végigsimítson ujjaival a sűrű haján,
és megnézze, vajon olyan selymes-e, mint amilyennek látszik.
Érezni, ahogy a karjai könnyedén átölelik, miközben felemeli,
és újra és újra mélyen belesüllyeszti a farkát, amíg ő a nevét
nem sikoltja.
Megdöbbenve a saját gondolataitól, kényszerítette magát,
hogy félrenézzen. Elkerülve a férfi érintését, oldalt elsiklott a
pult mellett, amíg a hűtőszekrényhez nem ért. Hátat fordított a
férfinak, kinyitotta az ajtót, kivett egy üveg hideg vizet, és
túlhevült arcához tartotta.
– Bocsánat! – mondta. – Kicsit fáradt vagyok. Nem aludtam
jól!
– Akkor mennem kéne! Hagylak aludni.
– Ne! – mondta gyorsan, majd megforgatta a szemeit a saját
hülyeségén, és hálát adott, hogy elfordult a férfitól, és így Raj
nem láthatta. Mély levegőt vett, és megfordult, tekintete a
vizes palackra szegeződött, miközben lecsavarta a kupakot. –
Arra gondoltam, hogy talán segíthetnék a nyomozásban!
Valószínűleg beszélni akarsz néhány emberrel az egyetemen,
és én talán veled mehetnék, tudod, mivel ott dolgozom. Arra
gondoltam, hogy olyanok lehetnénk, mint a társak – mondta
észszerűen. Sajnos, amikor felemelte a tekintetét, a férfi nem
úgy nézett rá, mint egy partnerre. Inkább úgy, mintha ő egy
steak lenne, ő pedig egy éhező ember.
Raj az ajtófélfának támaszkodott, megtagadva magától még
egy lépést, félt közelebb kerülni Sarah-hoz. Az ínye fájt, és az
ajkai szorosan összezárultak az agyarai fölött, amelyek semmi
mást nem akartak, mint belemélyedni a lány puha húsába, és
inni a vérének édes nektárját. Észrevette a lány reakcióját,
tudta a pillanatot, amikor a teste visszaemlékezett arra, ami
előző este a konyhában történt, még akkor is, ha az elméjét
kitörölték. Hallotta, ahogy a lány szíve felgyorsul, látta a
hirtelen felcsillanó izzadtságot az ajkai fölött, és tudta, hogy a
mellei közötti finom völgy meleg és nedves.
Kiegyenesedve elvált az ajtótól, leginkább azért, hogy
enyhítse az ágyékában lévő nyomást, mint bármi másért. –
Rendben – mondta, és úgy gondolta, hogy ez nagyon rossz
ötlet. Kerülnie kellene minden kapcsolatot a nővel, nem pedig
egy kibaszott partnerséget kialakítani. De valamiért a szája
csak mondta tovább. – Tényleg beszélnem kell az emberekkel
– mondta. – Tanúkkal, családtagokkal, ilyesmikkel. És
néhányan megfélemlítőnek találnának.
– Tényleg? – kérdezte vékony hangon.
– Te viszont… – Nem tudta megállni a dolgot. Bezárta a
köztük lévő távolságot, és kinyújtotta a kezét, hogy az ujja
köré csavarjon egy szőke hajtincset. – Te vagy az almás pite és
a vasárnapi iskola. Az emberek valószínűleg odamennek
hozzád az utcán, és elmondják a titkaikat. A kisgyerekek téged
keresnek meg, amikor elvesztették a tömegben az anyjukat.
Sarah rosszallóan nézett rá, láthatóan nem tudta eldönteni,
hogy hízelgésnek vagy sértésnek vegye a férfi szavait.
Raj felnevetett, és érezte, ahogy a szexuális feszültség
elszáll.
A lány egy apró félmosolyt villantott rá. – Mi a fene! –
mondta. – Mikor kezdjük?
– Holnap este, ha ráérsz.
– Persze, miért ne? Kinek van szüksége alvásra!?
– Dr. Edwards férjével akarom kezdeni. Ő egy férfi és egy
akadémikus, így a jelenléted különösen hasznos lehet.
– A mindenit, köszönöm! Imádok hasznos lenni! Ki az a Dr.
Edwards?
– Estelle Edwards. Orvosi kutató és az első nő, aki eltűnt.
Nem illik a profilba, és szeretném tudni, miért.
Megvonta a vállát. – Rendben!
Raj elmosolyodott.
– Akkor hagylak aludni! – mondta. Végigsétált a folyosón,
elégedetten, hogy tisztán megúszta a dolgot, és már azon
gondolkodott, hogyan úszhatná meg a holnap esti találkozást.
Isten tudta, hogy időt akart vele tölteni. De túlságosan is akarta
őt, és ez egyikük számára sem volt egészséges. Elérte a
bejárati ajtót, és megfordult, hogy elköszönjön, de Sarah már
ott volt mögötte.
Ott állt, és felnézett rá, a kezét a háta mögött tartva, mint
egy jól nevelt gyerek. Mély levegőt vett, ami semmit sem
segített Raj újonnan szerzett önuralmának, és azt mondta: –
Nem akarsz jóéjtpuszit adni?
A férfi megdermedt. – Micsoda?
– Egy jóéjtpuszit – erősködött.
A férfi a homlokát ráncolta. – Sarah…
A nő türelmetlenül nézett rá.
– Mi a probléma, Raj? Tegnap este megcsókoltál, nem igaz?
És azelőtt is. Hirtelen nőtt egy második fejem, vagy mi? –
Megveregette a vállát, mintha az új kinövést keresné.
– Jól van! – Lehajolt, és egy szemérmes csókot akart adni
az arcára, de Sarah-nak más tervei voltak. Az utolsó
pillanatban elfordította a fejét, hogy az ajkuk találkozzon. És a
férfi elveszett.
 A nő ajkai puhák és melegek voltak, elolvadtak Raj ajkai
alatt, miközben szétnyílva egy apró nyögést sóhajtott. Raj,
egyik karját a nő dereka köré fonva, felemelte, és megpördülve
a falhoz nyomta, testét az övéhez szorítva, miközben
felfedezte édes száját. A nyelvük összekeveredett, a lány
karcsú karjai a nyaka köré fonódtak, és közelebb húzták őt,
amíg már szinte azt hitte, hogy egyetlen egésszé olvadnak
össze, örökre csapdába esve egy perzselő ölelésben. És
bizonyára volt ennél rosszabb módja is annak, hogy valaki
véget vessen az életének?
A lány felkiáltott, amikor Raj agyarai az ajkába haraptak, és
megszívta, elmerülve Sarah vérének első kóstolásában, a
szédítő varázslatban, ahogy az átjárta a szervezetét. Egy
pillanatig még tartotta a lányt, élvezve a meleg, készséges test
érzését, az izgalmának látványát, kipirult arcát és a vágytól
ködös szemét, majd hagyta, hogy lecsússzon, amíg a lába meg
nem érintette a padlót.
– Légy óvatos, kicsikém! – suttogta durván. – Ne
incselkedj, hacsak nem vagy felkészülve a következményekre!
– Addig tartotta a lányt, amíg az meg tudott állni a saját lábán,
és megengedett magának egy gyengéd csókot az éhes kis
szájára, mielőtt elhúzódott tőle. – Holnap felhívlak! – mondta,
majd távozott, miközben a lány csalódott tiltakozása
visszhangzott mögötte az üres járdán.
 Huszonnegyedik fejezet

Raj biztosította a magánpáncélterme ajtaját, és egyenesen a

bárpulthoz ment, töltött egy feles vodkát, és felhajtotta. De
semmi sem tudta lemosni Sarah vérének hosszantartó ízét.
Talán, ha soha nem kóstolta volna meg a bőrének édességén
túl, távol tudna maradni tőle. De most… Az az apró korty a
véréből megpecsételte a sorsát. Még mindig hátrahagyhatná a
nőt, visszarohanhatna Manhattanbe a leggyorsabb
repülőgépével, de az emléket, a szükségletet soha nem
törölhetné ki. A lány az övé volt, és átkozott legyen, ha hagyja,
hogy másé legyen, legyen az ember vagy vámpír. De vajon
Sarah átkozott lenne-e, ha elvenné őt?
Visszacsapta az üres poharat a bárpultra, és letépte magáról
a ruháit, tudatában a felkelő napnak, ahogy az elszívja az
energiáját. Amikor végre belezuhant az ágyába, üdvözölte a
nappali alvás édes feledését. Legalább néhány órára szabad
lesz.
Amikor este felébredt, Tony Scavetti üzenete várta a
hangpostáján, és kérte, hogy hívja fel. Aligha számított rá, de
jó volt tudni, hogy nem vesznek kárba a névjegykártyái.
Raj lezuhanyozott és felöltözött, mielőtt beütötte a nyomozó
közvetlen számát.
– Scavetti!
– Raymond Gregor, nyomozó. Ön hívott.
– Igen – mondta Scavetti, és úgy hangzott, mintha inkább
kihúzta volna az összes fogát, minthogy ezt a hívást
kezdeményezze. – Úgy tudom, szeretne beszélni néhány
tanúval.
Mivel nagyjából ez az utolsó dolog volt, amire Raj
számított, hogy mondani fog, szüksége volt egy percre, hogy
válaszolni tudjon.
 – Szeretnék – mondta végül.
– Igen, szóval… Telefonáltam néhányat. Dr. Edwards ma
este otthon lesz, ha látni akarja.
– Kilenc óra felé ott leszek – mondta Raj. – Miért változott
meg a véleménye, nyomozó?
– Nem tudom, mire…
– Ne játszadozzunk, Tony! Legalábbis magunk között ne! –
tette hozzá Raj szárazon. – Miért ez a hirtelen udvariasság?
Hallotta Scavetti szapora lélegzetvételeit, majd valami
olyasmit, ami úgy hangzott, mintha egy szék csapódott volna a
falnak. – Vannak barátaid, Gregor! Ezt meg kell hagyni.
Barátok, akiknek kurva sok pénzük van! És a pénz beszél, még
akkor is, ha kurvára be kellene fognia a száját!
És visszatér az igazi Scavetti, gondolta Raj. Ez szinte
megnyugtató volt.
– William Cowens felhívta a rendőrfőnököt, és kérte az
együttműködésünket – tette hozzá Scavetti. – Követelte, a
kurva életbe. A kapitány keményen ránk szállt. Szóval
megkaptátok a kibaszott interjúitokat! Ennyi elég lesz?
– Igen, és köszönöm!
– Ja, mindegy! Hé, Gregor, ha már haverok vagyunk, meg
minden, miért vagy itt?
– Tessék?
– Úgy értem, a te szokásos területed Manhattan, ugye?
Raj ezt nem mondta el neki, és nem lett volna könnyű
bárkinek is előásnia az információkat róla és az üzleteiről.
Talán a zsaruknak volt valakijük Krystof körén belül.
– Biztos nem kevés olyan helyi fickó is van, aki képes lenne
ilyesmivel megbirkózni – mondta Scavetti. – Akkor meg
minek hozni egy ilyen ficsúrt a nagyvárosból? Mit akartok
eltitkolni?
Raj is szerette volna tudni a választ erre a kérdésre, de csak
annyit mondott: – Ezt a kérdést Lord Krystofnak kellene
feltenni. Ahogy te is, én is csak azt teszem, amit mondanak
nekem!
– Rendben – mondta Scavetti, láthatóan egy szavát sem
hitte el. – Mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy szólni
fogsz, ha megtudsz valamit azokról az eltűnt lányokról.
– Önnek és nekem ugyanaz a célunk, nyomozó! Sajnálom,
ha ezt nem hiszi el!
– Igen. Mindegy!
A telefon elnémult Raj fülénél. Kikapcsolta, és fejből
beütötte Sarah számát.
– Halló?
Nem mutatkozott be.
– Ma este kilencre van időpontunk Dr. Edwardsnál. El tudsz
jönni?
– Jó estét neked is, Raj!
Egy pillanatig hallgatott, aztán azt mondta: – Sarah!
– Igen.
– El tudsz jönni vagy nem?
– Igen, lordom!
A férfi elkomorult. Átkozott Emelie. – Ne hívj így!
– De Emelie…
– Emelie szeret játszadozni!
Raj hallotta a számítógép billentyűinek halk kopogását, és
rájött, hogy a nő valami máson dolgozik tovább, miközben
hozzá beszél. – Megzavartam valamit? – morogta.
– Hát, ma este valaki bizonyára a koporsó rossz oldalán kelt
fel. Szóval, felveszel, vagy mi lesz?
Raj egy pillanatra elgondolkodott a mondat „vagy mi”
részén, de azt mondta: – Kilenc előtt ott leszek!
– Akkor majd találkozunk.
– Igen! – mondta, és letette, eltökélten, hogy akkor is ő
mondja ki az utolsó szót.
 A telefonja szinte azonnal megcsörrent. Sarah volt az. A
hüvelykujjával megnyomta a gombot, és mielőtt bármit is
mondhatott volna, a nő azt mondta: „Viszlát, Raj!”, és letette.
 Huszonötödik fejezet

– Elmegyünk az egyetemre, miután találkoztunk

Edwardsszal – mondta Raj, amikor Sarah végre válaszolt a
türelmetlen kopogtatására a bejárati ajtaján. A nő úgy döntött
bezárja az ajtót, és a férfi nyilvánvalóvá tette ingerültségét,
amikor végre beengedte. – Én is beszélni akarok Trish
szobatársával – folytatta. – Telefonálj előre, és győződj meg
róla, hogy ott van-e!
Sarah sötét pillantást vetett rá. – Ki bízott meg ennek a
partnerségnek a vezetésével? Talán én valami másra
gondoltam!
– Tényleg? – kérdezte kíváncsian.
A lány bosszúsan összeszorította az ajkát, és odalépett,
hogy elvegye a kabátját a kanapé támlájáról, ahová korábban
hajította.
– Nem! – csattant fel, és elkezdte felrántani a kabátot a
karjára. Meglepődött, amikor Raj elvette tőle, kecsesen
átcsúsztatva a karján, a kezét néhány másodpercnél tovább
tartva a vállán.
A lány megremegett, és Raj azonnal felemelte a kezét.
– Az én autómmal megyünk! – mondta, és tartotta az ajtót.
Majd felvonta az egyik szemöldökét. – Pontosabban, hacsak
nincs más terved?
A lány kinyújtotta a nyelvét, miközben elment mellette,
amivel egy rövid, szinte vakkanásszerű nevetést váltott ki
belőle. Úgy látszik, még Raj is meg tudott lepődni. Jó tudni.
Fél óráig tartott az út Edwardsék házáig, amely egy nagy,
dupla telken álló, burjánzó ranch-stílusú ház volt Buffalo
egyik külvárosában. Ez a külváros hamis vidéki jelleget
sugárzott, fehér kerítésekkel és széles pázsitokkal, amelyeken
a megye más részein hat ház is elférne.
 – Van gyerekük Edwardséknak? – kérdezte Sarah, amikor
behajtottak az U alakú felhajtóra.
– Nincsen. Karrierjük van. – A férfi ránézett, és rajtakapta,
hogy kétkedve szemléli a házat. – Nem helyesled?
– Nem igazán érdekel egyik sem, amíg boldogok. Csak
nézem ezt a hatalmas házat, és próbálom elképzelni, ahogy ők
ketten bolyonganak benne. Valószínűleg napokig el tudnának
lenni anélkül, hogy látnák egymást.
– Talán ez történt. Talán Estelle valójában most is dolgozik
valahol a házban, és Dr. Edwards nem is tud róla. – Leállította
a motort. – Menjünk!
A ház kívül és belül is ki volt világítva. Egyemeletes volt,
valószínűleg pincével, de a mennyezet magas volt, és az
ablakok ezt kihasználták, a talajtól majdnem a tetővonalig
értek. A magas, kétszárnyú ajtókban homályos, metszett
üvegtáblák voltak, így láthatták, hogy valaki mozog odabent,
amikor becsengettek.
– Majd én átveszem – mondta Sarah. – Valószínűleg feldúlt,
és egy nő…
Raj felhorkant. – Amennyire te tudod, ez a fickó meg is
ölhette a feleségét. Az ilyen esetekben mindig a férj az első
számú gyanúsított.
A nő elgondolkodva nézett rá. – Te vagy nagy rajongója
vagy a rendőrös műsoroknak… – Raj megforgatta a szemeit. –
Vagy még nem árultad el az összes titkodat!
A férfi száraz pillantást vetett rá.
– Oké, szóval nem mondtad el egyetlen titkodat sem! De
majd fogod! – mondta magabiztosan. – Az emberek mindig…
Kinyílt a bejárati ajtó, félbeszakítva azt, amit az emberek
Sarah világában mindig csináltak. Donald Edwards csak egy
kicsivel volt alacsonyabb Rajnál, de feleannyi kilósnak
látszott. Barna kordbársony nadrág, fehér ing és szürke
gyapjúkardigán lógott lazán vaskos csontozatú testén, mintha
mostanában vagy beteg lett volna, vagy lefogyott volna. A
haja fekete volt, egészen rövidre vágva, bőven átszőve ezüstös
szálakkal.
 – Dr. Edwards? – mondta Sarah. – Sarah Stratton vagyok.
Azt hiszem, már vár minket? – Kinyújtotta a kezét, amire
Edwards üresen bámult, mintha nem igazán tudná, mit kezdjen
vele. Amikor végre reagált, az lassú és módszeres volt, egy
laza szorítás, amit szinte azonnal elengedett.
Sarah nyugtalan pillantást vetett Rajra.
– Raymond Gregor – mondta Raj, kinyújtva a kezét.
Edwards kézfogása ezúttal gyorsabban jött, mintha miután már
megtette Sarah-val, emlékeztette volna a helyes dologra.
Hosszú, vékony ujjak fonódtak Raj ujjai köré, és a férfi érezte
a hőt és a pulzust a bőre alatt.
Várták, hogy Edwards mondjon valamit, hogy behívja őket,
vagy esetleg elküldje őket. – Scavetti nyomozó azt mondta,
hogy felhívta magát? – emlékeztette Raj.
A férfi barna szeme rá szegeződött, és bólintott. – Igen,
természetesen. Jöjjenek be! – mondta. Elsétált az ajtótól,
helyet adva, hogy beléphessenek. A hangja száraz volt az
egyedülléttől. Vagy egy olyan férfi volt, aki mélyen gyászolja
az eltűnt feleségét, vagy egy olyan, aki túlságosan rákapott a
gyógyszerekre.
Követték őt az előszobán túli ülősarokba. Furcsa szoba volt,
nagy és magas mennyezetű, középen egy süllyesztett térrel,
amelyben egy L alakú kanapé és néhány szék, valamint egy
kandalló állt. Egy szélesvásznú televízió volt az egyik oldalon,
de úgy volt elhelyezve, hogy a szoba szinte minden
ülőhelyéről kényelmetlen lehetett nézni. Edwards egy, a
magasságához képest túl kicsi székre ült, és a szomszédos
kanapé felé mutatott.
Sarah a párna szélére ült, aggodalmat sugárzott, térdeit
összezárta, kezeit összekulcsolta, testével kissé előrehajolt. Raj
a kanapé karfájára ült, közel hozzá. Nem kapott egyértelmű
sugallatot Edwardsról, és ez idegessé tette.
– Meghalt? – Edwards arcán nem volt kifejezés. Még csak
rá sem pillantott Rajra, hanem Sarah-ra meredt, mintha tudta
volna, hogy ő az, aki a rossz hírt közli.
– Nem! Ó, nem, Dr. Edwards! – Sarah kinyújtotta az egyik
kezét, hogy megérintse a férfi bütykös, kordbársonyba öltözött
térdét. Rajnak vissza kellett fognia magát, hogy ne ragadja
vissza a kezét, amikor az elég sokáig ott maradt, mire újból
megszólalt volna. – Nagyon sajnálom! Nem ezért vagyunk itt!
Edwards egész teste összeomlani látszott. Raj érezte a
könnyek szagát, mielőtt meglátta volna, ahogy a férfi lehunyt
szemhéja alól szivárognak. Scavetti tévedett Edwards
házasságának ezt a felét illetően. Ez a férfi szerette a feleségét.
– Annyira sajnálom! Scavetti nyomozónak el kellett volna
mondania – tette hozzá Sarah komoran. – Mi nem…
– Egy új nyomozás részesei vagyunk – szakította félbe Raj.
– Bizonyos információk jutottak a tudomásunkra, amelyek
alapján úgy véljük, hogy a felesége esete egy nagyobb minta
része lehet. A cél, amiért itt vagyunk, hogy összegyűjtsünk
minden új részletet, amit csak tudunk, abban a reményben,
hogy tisztább képet kapunk a bűncselekményről.
Sarah összeráncolta a homlokát, de Edwards reagált a
professzionális hangnemre. Láthatóan kiegyenesedett a
székben, és megnyugtató lélegzetet vett. Egyenesen Rajra
nézett.
– Természetesen! – mondta, és megérkezésük óta először
tűnt ébernek. – Bár a rendőrség már többször járt itt. Én
nem…
– Friss szemek, Dr. Edwards – mondta Raj élénken. – És
egy új nézőpont. Csak néhány kérdés.
– Természetesen! Elnézést! Szeretnének valamit inni? Most
főztem kávét.
A kávé hidegen és érintetlenül állt, és Edwards még mindig
nem mondott nekik sokkal többet, mint amit már eddig is
tudtak. Azt állította, hogy szinte semmit sem tud a vámpír
kapcsolatról, akivel a felesége találkozni akart, amit Raj
hihetetlennek talált. Ha egy nő, akivel törődik, késő esti
randevúra indult volna egy ismeretlen vámpírral, biztos, hogy
tudta volna, kivel találkozik. A pokolba is, ő is vele ment
volna.
– Nem aggódott amiatt, hogy a felesége ilyen késő este
találkozik valakivel, talán még egy vámpírral is? – kérdezte
Raj nyersen, amire Sarah megdöbbent pillantást vetett rá.
Dr. Edwardsot is meglepni látszott a kérdés. Nem válaszolt
azonnal, Rajra bámult, majd elfordult, mintha azon
gondolkodna, hogy válaszoljon-e. Amikor visszanézett, a
szeme tele volt veszteséggel, és valami mással – bűntudattal.
– Úgy volt, hogy aznap este együtt vacsorázunk – mondta
halkan. – Most már értelmetlennek tűnik, de akkoriban… –
Vett egy nagy levegőt, mielőtt folytatta volna. – Valamiféle
szakmai sikert értem el, és ezt akartuk megünnepelni. Estelle
az utolsó pillanatban lemondta. Dühös voltam. Annyiszor
csinált már ilyesmit, mindig mindenek elé helyezte a
munkáját. Hagyott egy telefonüzenetet, amelyben lemondta a
programunkat, és beszámolt a találkozójáról. Még csak vissza
sem hívtam.
– A felesége vezet határidőnaplót? Valamit, amiben
szerepelnek a találkozói?
Könnyek csillantak Edwards szemében, és nagyot nyelt,
mielőtt bólintott. – A számítógépén, de azt már elvitte a
rendőrség. Nem hiszem, hogy találtak volna valamit.
– Van titkárnője? – kérdezte Sarah. – Valaki, aki esetleg
felhívhatta a kapcsolatát?
Edwards megrázta a fejét. – Estelle nagyon óvatos volt a
munkájával kapcsolatban. Az orvosi kutatás igencsak
versengő, egyesek szerint vérengző terület, és korábban már
átverte egyik kollégája. Ritkán osztott meg részleteket a
laboratóriumán kívül, és még akkor is csak azt tudták az
asszisztensei, amin éppen aktívan dolgoznak, a nagyobb
projektről nagyon keveset.
Raj felállt, hogy távozzon. Ez teljesen felesleges volt!
– Köszönöm, Dr. Edwards, hogy…
Edwards is felállt, félbeszakítva őt. – Meg kell értenie! Jól
élünk itt, de nem volt ez mindig így. Nehéz belelátni a szakmai
személyisége mögé, de Estelle nagyon okos. Azt mondta, hogy
találkozik valakivel a vámpírközösségből, valakivel, aki elég
magasan áll ahhoz, hogy biztosítsa a hozzáférést a szükséges
vérmintákhoz. Hittem neki, Mr. Gregor! És azt hiszem, hogy
bárkivel is találkozott… – Vett egy nagy levegőt, mielőtt
folytatta: – …bárkivel is találkozott, az tudja, hogy ő hol van!
Raj összevonta a szemöldökét, és élesen bólintott.
– Ha számít valamit, azt hiszem, igaza van, Dr. Edwards! –
Intett Sarah felé, jelezve, hogy ideje távozni.
Sarah visszatette az érintetlen kávét a finom csészealjra, és
felállt. Amikor leült, lecsúsztatta a kabátját, most pedig
összeszedte, és indulni készült. Valamin megakadt a szeme, és
Raj látta, hogy odamegy az előszoba falának támasztott nagy
komódhoz.
– Ez a felesége? – kérdezte Edwardstól, megérintve egy
ezüstkeretes fényképet.
– Igen – válaszolta az orvos, és láthatólag zavartan nézett
rá. – De én már adtam egy fényképet a rendőrségnek.
– Igen, uram! – mondta Raj gyorsan. – Dr. Stratton új az
ügyben. Köszönjük, hogy ilyen rövid időn belül beleegyezett,
hogy találkozzunk! Majd jelentkezünk – tette hozzá, és
kisietett Sarah-val az ajtón.
 Huszonhatodik fejezet

Sarah megvárta, amíg már Raj kocsijában ülnek, és

visszatérnek a főútra, mielőtt megszólalt.
– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy Krystof valami
nővel beszélgetett azon az egyetemi fogadáson?
– Mmm – mondta Raj szórakozottan.
– Estelle Edwards volt az!
Hitetlenkedve nézett rá. – Miért nem mondtad ezt
korábban? – követelte.
– Még sosem láttam a fényképét – válaszolta nyugodtan.
– De találkoztál Scavettivel!
– Öt percig, hogy elmondja nekem az összes okot, amiért
semmi közöm a drága ügyéhez. Csak azért tudom, hogy Trish
hogy néz ki, mert benne volt az újságban.
– Az istenit!
– Nem értem, Raj!
– Mit nem értesz? – kérdezte. Hirtelen dühösnek tűnt, bár
nem feltétlenül rá.
– Mi a kapcsolat? Miért Estelle Edwards, és miért azok a
nők?
– A vér – mondta tömören. – Az a rohadék!
– Magyarázd meg, kérlek!
A férfi elfintorodott.
– A vámpírok örökké fiatalok maradnak. Az emberek is
szeretnének. Minden a vérben van!
Sarah szeme tágra nyílt a megértéstől.
– Ó, Istenem! – mondta. – És Estelle Edwards hematológus!
Egy vagyont kereshetne!
– Pontosan!
– De miért nem tette ezt eddig még senki? A pokolba is,
miért nem alapítottatok mindannyian egy vállalatot, és
kaszáltatok?
Megállt egy piros lámpánál, és megfordult, hogy ránézzen.
– Mit gondolsz, meddig maradnának szabadok a vámpírok,
ha az emberek felfedeznék, hogy a vérünkkel örökké élhetnek?
– kérdezte komoran.
A lány a férfira meredt, amikor tudatosult benne a
felismerés.
– Igaz – mondta. – Értem. – A lámpa váltott, és a BMW úgy
kilőtt, mintha versenypályán lenne. – Szóval Krystof bajban
van? – kérdezte a lány.
Mr. Kifürkészhetetlen csak megvonta a vállát, figyelmen
kívül hagyva a kérdését, és Sarah hirtelen erős késztetést érzett
arra, hogy hozzávágjon valamit. Sajnos semmi sem volt
kéznél, és különben is, olyan sebességnél, amivel a férfi
száguldott, a kocsi valószínűleg látványosan összetörne, és ő
meghalna. Neki persze nem esne baja. Hülye vámpír.
Egyenesen előre bámulva, és a hatalmas szedánnal
végigszáguldva az üres utcákon, szinte sugárzott belőle a düh.
Sarah arra számított, hogy egyenesen hazaviszi, és csak kilöki
a járdaszegély mellett, ezért meglepődött, amikor a férfi az
egyetem felé fordult.
– A szobatársnő neve Jennifer Stewart – mondta hirtelen, és
elsorolta a telefonszámát. – Próbáld meg felhívni!
– Igen, uram! – válaszolta, amiért egy metsző pillantást
kapott oldalról. Beütötte a számot.
– Ha nincs ott, akkor kiteszlek…
– Helló, Jenniferrel beszélek? – Sarah egy fintort vágott Raj
felé. – Jennifer, a nevem Sarah Stratton!
Jennifer Stewart akár Patricia Cowens ikertestvére is
lehetne, gondolta Raj. Ugyanaz a szív alakú arcuk volt,
amelyet hosszú, göndör, fekete haj övezett, ugyanaz az éppen
érett testük, amely szinte könyörgött, hogy elkapják.
– Már elmondtam a rendőrségnek – mondta a lány. – Trish
még soha nem volt egy ilyen partin sem. Nagyon aranyos volt,
de alig ment valahová. Nagy dolog volt számára, hogy az apja
megengedte, hogy beköltözzön a kollégiumba, és nem akart
semmit sem tenni, ami miatt meggondolhatta volna magát.
Eléggé védelmező, már-már teljesen megszállott. Tudták, hogy
csak azért vett itt egy házat, hogy hétvégenként
meglátogathassa? Kint van vidéken, és hatalmas.
– Azért vett egy házat, mert Trish ide járt iskolába? –
kérdezte Sarah.
– Igen. Trish azonban nem bánta. Azt mondta, ez azért van,
mert meghalt az anyja. Igazából nagyon rendes fickó ahhoz
képest, hogy milyen elképesztően gazdag.
Raj kezdett türelmetlenkedni a beszélgetés miatt. Már túl
voltak egy feleslegesen hosszúra nyúlt bemutatkozáson,
amelynek során Jennifer bölcsen kérte, hogy mutassák meg az
igazolványukat. Raj ezt meg tudta érteni. Elvégre eltűnt a
szobatársa. De az igazolványellenőrzést hosszas magyarázat
követte, hogy miért kellene őt „Jennek” hívniuk, és nem
„Jennifernek”, és soha nem „Jennynek”. Raj bárhogyan hívta
volna, ha ez azt jelenti, hogy a következő évezred előtt választ
kap.
– Bár nem hiszem, hogy jól érezte magát a partin – mondta
Jen. – Néha elég furcsa ott a hangulat, tudod?
Raj nem tudta. Nem is akarta tudni. Amit tudni akart, az az
volt, hogy bármi mondanivalója volt is Jennek, segíthet-e neki
kideríteni, hogy Krystof-e az, aki a vámpírvérrel kereskedik.
Jézusom, ha ez igaz volt, az öreg tényleg elvesztette az eszét.
Odasétált az ablak melletti kis íróasztalhoz, és odahajolt, hogy
megnézze a két szobatárs fényképét, amely egy parafa táblára
volt ragasztva. Anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna
hátra a válla fölött, letépte a fényképet a tábláról, és a zsebébe
dugta, mielőtt megfordult volna, hogy az íróasztalnak
támaszkodjon.
– Te, vagy Trish jártatok valaha valami komolyabb buliba,
mint ezek a partik? – kérdezte türelmetlenül. – Bármilyenre,
amiben vámpírok is részt vettek?
Jen ránézett a férfira azokkal a nagy, kislányos szemekkel,
és megrázta a fejét. – Ó. Úgy érted, mint egy vérházban vagy
ilyesmi?
Pontosan erre gondolt Raj, és furcsállotta, hogy az ártatlan
szemű Jennifer ilyen otthonosan kérdezte. – Többek között –
mondta. – Valami ilyesmi?
– Nem, uram! – mondta a lány, erőteljesen ingatva a fejét,
és megrázva fényes fürtjeit. – Soha!
Raj kiegyenesedett az íróasztal mellől.
– Jennifer! – mondta mély, csábító hangon. A lány tekintete
olyan gyorsan fordult rá, mint az iránytű az észak felé.
A férfi féltérdre ereszkedett előtte, és megfogta a kezét,
mint udvaronc a hercegnő előtt.
Jennifer, ugye tudod, mi vagyok én?
Igen. Még a mentális hangja is fiatalos és ziháló volt. Ez
megmosolyogtatta a férfit.
Próbálom megtalálni Trisht, Jennifer, és tudom, hogy
segíteni akarsz, igaz?
A lány buzgón bólintott.
Segítek neked emlékezni néhány dologra, rendben van?
Ez olyan, mint a hipnózis vagy valami ilyesmi?
Pontosan olyan!
A lány a homlokát ráncolta. Ugye nem fogok úgy
kotkodácsolni, mint egy tyúk, vagy ilyesmi?
Raj nevetni akart, de komolyan válaszolt. Nem, az a
bizalmad elárulása lenne, és én soha nem tennék ilyet,
édesem!
Rendben, akkor.
Raj hallotta, ahogy Sarah nyugtalanul mozog mögötte. Az
egész beszélgetés Jenniferrel csak néhány percig tartott volna,
de hirtelen elképzelte, hogy mit láthat Sarah. Őt térdelve a
fiatal nő előtt, aki a tekintetét a férfira szegezi, az arcát
boldogság itatja át, mintha ő lenne a legcsodálatosabb ember,
akivel valaha is találkozott. Megköszörülte a torkát, és
megszólalt hangosan.
– Jennifer, hazudtál az előbb, amikor a vérházról
érdeklődtem?
A lány szeme megtelt könnyekkel, amelyek végigfolytak az
arcán. – Sajnálom! – suttogta a lány.
– Miért hazudtál, édesem?
– Nem szabad! – mondta a lány gyermeki hangon. – A
szüleim nagyon-nagyon megharagudnának rám!
– Elmondtad a rendőrségnek?
– Nem! Elmondanák!
– Én nem fogom elmondani!
Boldogan elmosolyodott. – Tudom!
– Akkor elmondhatod az igazat, ugye? Mesélhetsz nekem a
vérházról!
– Igen – bólintott erőteljesen. – A barátnőmmel, Karával
kétszer is jártunk ott. Először ijesztő volt, de a vámpírok
nagyon kedvesek voltak. És némelyikük jóképű is volt, ahogy
azt a romantikus könyvekben írják.
Raj elfordította a fejét, hogy megossza a szórakozását
Sarah-val, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a lány dühösen
bámul rá. Elfintorodott, de visszafordította a figyelmét
Jenniferre, nem akarta elveszíteni őt, sem azt a tökéletesen
tiszta képet, amit egy olyan vérházról kapott, amelyet felismert
a saját itt töltött idejéből. – Találkoztál valakivel a vérházban,
Jennifer? Valaki különlegessel?
A fiatal lány elpirult.
– Volt egy fickó. Úgy tűnt, nagyon tetszem neki. Egész éjjel
táncoltunk, és azt mondta, hogy jöjjek el máskor is, hogy
esetleg elmehetnénk valahova, vagy ilyesmi.
Raj a homlokát ráncolta a kép láttán, amit a lánytól kapott,
ami egyáltalán nem volt kép. Bárki is volt az, elég időt töltött
vele ahhoz, hogy becsapja az elméjét, és megváltoztassa az
emlékeit.
– Nagyon tetszett neki a kabátom!
Raj pislogott. – A kabátod?
– Igazából nem az enyém volt – vallotta be Jen, közelebb
hajolva a férfihoz. – Trishtől kértem kölcsön. Olyan szép ruhái
vannak. – Jen szomorúnak tűnt. – A mi kabátunkat viselte,
amikor elment.
Raj feszülten bámulta a nőt. – Emlékszel a vámpír nevére,
Jennifer? Arra, aki veled táncolt?
A nő a homlokát ráncolta. – Nem emlékszem!
– Hogy nézett ki?
A lány ismét a homlokát ráncolta, lenézett az összekulcsolt
kezükre, és koncentrált. – Arra sem emlékszem. Sajnálom! – A
lány felnézett a férfira, és Raj láthatta, ahogy egyre jobban
elkeseredik, ahogy próbál áttörni a másik vámpír
kondicionálásán, hogy a férfi kedvében járjon. Ő nem akarta
ezt.
– Semmi baj! – mondta gyorsan, megnyugtatva a lányt. –
Nagyon segítőkész voltál ma este!
– Tényleg?
– Abszolút! – Megfogta a kezét, és az egyik ikerágyhoz
vezette. – Most már aludnod kellene!
– Én fáradt vagyok – mondta a lány nagyot ásítva, és
összegömbölyödött az ágyon.
A férfi lehajolt, fölé húzta a takarót, és megérintette a vállát.
– Jó éjt, Jennifer!
Kiegyenesedett, és azt látta, hogy Sarah ott áll mellette,
szinte vibrálva a dühtől.
– Mi… – kezdte.
– Kifelé! – mondta dühösen.
A férfi összeszűkült szemekkel nézett rá, nem volt
hozzászokva, hogy bárki is parancsolgasson neki.
 – Mi a bajod?
– Kifelé, baszd meg!
– Nézd, Sarah, ha el akarsz menni, csak rajta! Meg kell
győződnöm arról, hogy…
– Nem hagylak egyedül vele!
Raj érezte, ahogy a saját dühe is felemelkedik. Megragadta
a nő karját, és megszorította, amikor az megpróbálta elrántani
magát, kirángatta a szobából, lefelé a viharvert lépcsőn, és
nem engedte el, amíg a BMW-je mellett nem álltak.
– Mi a fene bajod van? – követelte.
– Nekem? Neked mi a bajod? – követelte a nő. –
Gyakorlatilag megerőszakoltad azt a lányt!
– Elment a kibaszott eszed? – mondta a férfi, minden szót
tisztán kiejtve. A legvékonyabb szálakkal kapaszkodott a
dühébe. Hogy a nő azzal vádolja őt…
– Miért? Mert nem nyúltál hozzá? Azt hiszed, hogy a nemi
erőszak csak a testtel történik? Próbálkozz újra! Tudom,
milyen érzés…
– Szart se tudsz, mert én soha nem bántanék egy nőt! –
vicsorogta, és olyan közel lépett hozzá, hogy érezte, ahogy a
nő teste remeg. – Soha többé ne vádolj ilyesmivel! Soha!
Megértetted?
Sarah rámeredt. – Baszódj meg, Raj! – suttogta.
Megpördült, és elrobogott a parkolón keresztül, miközben
elővette a mobiltelefonját a táskájából.
Raj kihasználta vámpírsebességét, hogy elébe kerüljön.
– Szállj vissza a kocsiba! Nem hagylak itt!
A nő felnevetett. – Nos, én nem szállok be egy erőszaktevő
mellé a kocsiba, úgyhogy peched van!
Raj csak bámult rá, nem akarta elhinni, amit mondott. Hogy
gondolhatott ilyet róla? Hogy gondolhatta bármelyik nő, hogy
ő egy ilyen szörnyeteg, nemhogy ez a nő?
A nő telefonon beszélt valakivel, és Raj megértette, hogy
taxit hív. Megfordult a fejében, hogy felkapja a nőt, és bedobja
a kocsijába. A pokolba is, kitörölhetné ezt az egész kibaszott
rémálmot Sarah fejéből, és ő soha nem emlékezne semmire.
De nem teszi meg. Nem ismét. És nem Sarah-val.
Figyelte, ahogy a lány átviharzik a parkolón, az utca felé
tartva, ahol feltehetőleg megvárja a taxit. Talán jobb is így.
Ürügyet akart, hogy elmenjen a lánytól. Hogy rávegye a nőt,
hogy elmenjen tőle. Hogy minél messzebb kerüljön a
vámpíroktól általában, és tőle különösen. Nem erre gondolt, de
ez is megteszi. Jó lesz. És hosszú távon mindketten jobban
járnának.
Újabb szó nélkül visszasétált a kocsijához, és ott ült, amíg
meg nem látta, hogy megérkezik a taxi, és Sarah be nem szállt,
és biztonságban nem volt. Aztán egyedül belehajtott az
éjszakába.
 Huszonhetedik fejezet

Raj megállt a raktár előtt, és elfordította a gyújtásban a

kulcsot. Egy darabig csak ült, és hallgatta a hűlő motor
pattogását, a közeli Genesee Roadon közlekedő nagy
teherautók időnkénti süvítését. A repülőtéren csend volt. Az
utolsó utasszállító járat éjfél körül érkezett Chicagóból. Utána
a terminálok nagyjából leálltak reggelig, és hatkor indultak az
első teherszállító járatok.
Megvolt a kapcsolat, amit keresett. Jennifer, az édes
Jennifer adta meg neki. A vérházak voltak azok. Trish Cowens
elrablásának sehogy sem volt értelme számára. Miért
cserkészne be egy vámpír az utcán egy áldozatot, amikor a
vérházakban rengeteg nőt találhatott, akik hajlandóak voltak
egy órát, vagy egy hétvégét eltölteni vele, ha ezt akarta? De a
vámpír nem Trish Cowenst akarta. Hanem Jennifer Stewartot,
aki annyira hasonlított a szobatársára, és aki bőrdzsekit viselt
azon az estén, amikor a vérházba ment. Ugyanaz a dzseki volt
Trishen aznap este, amikor elrabolták.
De mi volt a kapcsolat az elrabolt nők és Estelle Edwards
vámpírkutatási projektje között? Szüksége volt emberi
alanyokra, hogy a kutatásait tesztelje? És mi a helyzet
Krystoffal? Még ha ő is áll az egész mögött, biztosan nem ő
volt az, aki Jennifer Stewarttal táncolt a vérházban, vagy aki
elraboltaTrish Cowenst az utcáról. És folyton visszatért ahhoz
a tényhez, hogy Krystof volt az, aki Buffalóba rendelte, hogy
kiderítse, mi történik.
Raj káromkodott, és kilökte az ajtót. Túl sok az átkozott
kérdés és kevés a válasz. Odasétált a raktárhoz, arra számítva,
hogy üres lesz. De amikor belépett, Emet ott találta, aki az
egyik nagy terepjáró felé tartott, az egyetlen raktárban
maradotthoz.
– Raj – mondta a lány, és feléje fordult. – Nem számítottam
rád itt!
– Van még bármilyen emberi erőforrásunk a városban, az
itteni őrökön kívül?
A lány pislantott, láthatóan meglepte a férfi rideg
viselkedése, de Raj nem volt barátságos hangulatban.
– Egyikben sem bíznék meg, uram, de hajnalra tudok
szerezni valakit.
– Csináld! Nagyobb létszámú nappali őrségre van
szükségem erre a helyre, és huszonnégy órás őrségre Sarah
mellé.
Emelie megállt a mobiltelefonja gombjai nyomkodásában.
– Azt hiszed, hogy ő…
– Nincs időm babusgatni, de tudnom kell, mi az amivel
belekeveredett! Végig hazudott nekem, és tudnom kell, miért!
Simon talált valamit róla?
– Semmi lényegeset, uram, de még mindig kutat. Van egy
furcsaság…
Raj élesen ránézett. – Mi az?
– Úgy tűnik, nem létezik nagyjából tíz évvel ezelőtti
időpont előtt. Talán kicsit kevesebb.
– Ez mit jelent?
Megvonta a vállát. – Nincs születési anyakönyvi kivonata,
nincs érettségije, nincs jogosítványa, amit ez előtt az idő előtt
találnánk. Persze lehetséges, hogy magántanuló volt, és
tényleg nem vezetett autót, amíg el nem szakadt a szülői
háztól, de ettől Simon pókérzéke bizseregni kezdett. Most
mélyebbre ás.
Raj a homlokát ráncolta. – Szólj, amint találsz valamit! Hol
vannak a többiek?
– Szerte az egész városban, ahogy parancsolta, uram!
Váltogattuk egymás között a vérházakat, és csak ennyit
mondhatok. Itt senki sem felelős. Egyik helyi vámpír sem
vonta fel a szemöldökét, amikor felbukkantam, pedig én nem
igazán olvadok be.
 Raj bólintott. A legtöbb vámpír férfi volt, bár ez inkább a
véletlen műve volt, mint tervszerűség. Ellentétben azzal, amit
a népszerű fikciók el akartak hitetni, nem volt olyan sok
vámpír a világon. Csak a mestervámpíroknak volt erejük
gyermeket csinálni és megtartani, és a leggyakoribb ok, amiért
egy mester gyermeket csinált, az az volt, hogy megvédje a
területét. A legfiatalabb vámpírok kivételével, minden
vámpírban létezett egy erős kulturális előítélet, amely a nőket
a védendő kategóriába sorolta, míg a férfiakat védelmezőknek
tekintették. És ott volt még a vér iránti szükséglet – ha a
vámpírnak volt egy női szeretője, még ha csak rövid időre is,
azt akarta, hogy a nő ember maradjon, hogy továbbra is
táplálkozhasson belőle. Mindez azt eredményezte, hogy több
férfi vámpír volt, mint nő, ami viszont azt jelentette, hogy
Emelie-re mindenképpen fel kellett volna figyelniük.
– Jozef még a városba érkezésem első éjszakáján mesélte,
hogy Krystof úton-útfélen gyerekeket csinál – mondta Raj. –
A helyi vérházak vezetői valószínűleg annyira hozzászoktak
az új arcokhoz, hogy nem veszik a fáradságot, hogy bárkit is
kikérdezzenek.
– Vagy talán túlterheltek – mondta Emelie. – A házak, ahol
eddig jártam, túlságosan zsúfoltak. A szellőzőrendszerek nem
működnek megfelelően, és az emberek megrészegülnek a
vámpírferomonoktól.
Raj bólintott, nem lepődött meg ezen.
– A vérházak a kulcs, Em. Szerintem Trish Cowens tévedés
volt. Valaki a szobatársát akarta megkaparintani, de helyette
Trisht kapta el. – A férfi a homlokát ráncolta. – És Sarah azt
állítja, hogy látta Krystofot Estelle Edwardsszal beszélgetni
egy egyetemi fogadáson.
Em arcán tükröződött a döbbenete.
– Ez eléggé megdöbbentő, főnök!
A férfi bólintott.
– Úgy néz ki, de a fenébe is, Em, ez egyszerűen nem illik
bele! Krystof nem hozott volna ide, ha ő állna mindezek
mögött. Tudná, hogy rá fogok jönni. Valami még hiányzik!
Csak nem tudom, mi az. – Nyugtalanul felsóhajtott. – Nem
számít! – mondta végül. – Ha Krystof az, akkor a tervezettnél
hamarabb foglalkozom vele, ennyi az egész. És nem lehet ő
az, aki elviszi a nőket a házakból, mert a házak vezetői
átkozottul emlékeznének rá, ha Krystof meglátogatta volna
őket. A múltkor Corfuban voltam, és senki sem szólt egy szót
sem Krystofról. Tehát még ha benne is van, nem egyedül
cselekszik!
– Akárkik is azok – mondta Em –, mostanra már biztos
kezdenek egy kicsit idegesek lenni a hatalmas sajtóvisszhang
miatt. Meg kell találnunk azokat a nőket, mielőtt a rosszfiúk
elkezdenek megszabadulni a bizonyítéktól, feltéve, hogy még
nem tették meg!
Raj undorodva megcsóválta a fejét.
– Telefonálj, Em! Hívj ide még néhány embert az emberi
erőforrásaink közül. Aztán te és én meglátogatjuk az East
Amherst-i vérházat. Jennifer Stewart, Trish szobatársa kétszer
is járt ott. Látni akarom, hogy néz ki!
 Huszonnyolcadik fejezet

A ház nagyjából olyan volt, mint amilyenre emlékezett. A

hetvenes évek elején épült, fából és üvegből készült
kétemeletes ház volt, egy oda nem illő A-vázzal, amely
nevetségesen nézett volna ki, ha nem lettek volna körülötte
teljesen ugyanilyen házak. Egyfajta mini svájci faházas
apartmanok New York állam északi részén.
A belső tér ugyanolyan erősen a hetvenes években ragadt,
mint a külső. Egy rövid folyosó vezetett a süllyesztett
nappaliba, amelynek falain faborítás és aranyozott tükör
váltakozott. A szőnyeg eredetileg kétségtelenül valamilyen
hosszú szőrű szőnyeg volt, de az már régen eltűnt, helyére
valami kevésbé érzékenyet tettek, valami olyat, amin nem
látszanak a vérfoltok. A belső tér sötét és füstös volt, a zene
kemény ütemben lüktetett, amitől az olcsó padló rezgett a lába
alatt. És Emnek igaza volt. A levegő fojtogató volt a
feromonoktól és az emberi izzadságtól.
Raj az ajtóban állt, és várta, hogy valaki kihívja, vagy
legalábbis elismerje, hogy oda tartozik. De senki sem tette.
Emre pillantott, és elindult a ház hátsó része felé, végül
kikötve egy konyhában, amelyet kiürítettek, hogy helyet
csináljanak két egymás mellett álló nagy, mélyhűtős
hűtőszekrénynek. Raj odasétált a készülékekhez, és kinyitotta
az egyik ajtaját.
A belsejében szépen fel voltak sorakoztatva a vérrel teli
zacskók. A ház vezetője vagy üzletet kötött a helyi vérbankkal,
vagy többet szívott ki az emberi donoroktól, mint amennyit
bárki tudott. Becsukta a nehéz ajtót. Még mindig nem
szólította meg senki.
– Az emeletre – mondta Emelie-nek.
A lány bólintott, és visszaindult a folyosón, majd
megkerülve egy gyenge vaskorlátot, felfelé folytatta. A
lépcsők zsúfoltak voltak, de amint felértek az emeletre, a
folyosó többé-kevésbé üres volt, mivel a tevékenységeket zárt
ajtók mögött végezték. A szokásos hangok szűrődtek ki
ezeken az ajtókon keresztül – nők, férfiak és vámpírok, a
szexuális szenvedély és kielégülés mámorában. Nem kevés
kitörést fájdalomkiáltások szakítottak meg; néhány vámpír
meg sem próbált gyengéd lenni.
Raj érezte, ahogy saját agyarai is a kiszabadulásra törnek.
Nem táplálkozott vénából azóta a nő óta, akivel a bárban
találkozott az első éjszakáján a városban, és bár a zacskós vér
tartalmazta az összes szükséges tápanyagot, nem tartogatott
semmit abból a zsigeri kielégülésből, amelyre majdnem
annyira vágyott. A rossz szellőztetőrendszer és az önkéntes
emberek tömege között lenni olyan volt, mintha egy éhező
embertől azt kérnék, hogy sétáljon át egy McDonald’son
anélkül, hogy megkóstolna akár egy sült krumplit is. Kinyílt
mögötte a főlakosztály ajtaja, és ő teljesen előbújt agyarakkal
megpördült. Egy vámpír jelent meg, karja átölelte egy
fiatalember derekát, aki biztosan összeesett volna, ha a vámpír
nem segít neki.
– Raj! – mondta a vámpír. – Hallottam, hogy a városban
vagy! Mi a helyzet, nagyfiú?
– Tüntesd el az embert, Kent! – morogta Raj.
– Persze – mondta Kent egyetértően. – Menj vissza a
szobába, drágám! – mondta a társának. – Kicsit fáradtnak
tűnsz! – Megfordította a kezével az embert, és gyengéden a
háttérben álló nagy ágy felé lökte. A fiatalember éppen csak
elért odáig, az arcával lefelé zuhant, amikor a térde a
matracnak ütközött.
Kent nézte, és szeretettel megcsóválta a fejét. – Aranyos fiú,
de olcsó randi! – Behúzta az ajtót, és visszafordult Rajhoz,
arcán már csak üzleties kifejezés maradt.
– Beszélgessünk! – mondta. Kihúzott egy kulcscsomót a
szűk farmer zsebéből, és kinyitott egy ajtót közvetlenül a
főlakosztály mellett. Ez egyfajta kis iroda volt, egy ipari
kinézetű fém íróasztallal és két székkel. Ablak nem volt, és az
elrendezésből Raj úgy vélte, hogy ezt a helyet a szomszédos
lakosztályból választották le.
Kent az íróasztalnak támaszkodott, háttal a külső falnak, és
a két székre mutatva kíváncsian nézett Emre, mielőtt
megszólalt volna.
– Meglep, hogy látlak, Raj! Kellemesen, de mégis
meglepődve. Szóval, mi a helyzet?
Raj nem ült le. Csak állt az ajtóban, tudatában volt Emelie-
nek a háta mögött, és a háznyi vámpírnak mindenfelé
körülötte. Kent a barátja, vagy az volt valaha, de Raj nem
menne olyan messzire, hogy azt mondja, megbízik benne.
Senkiben sem bízott, aki Krystof kézközelében maradt.
Tanulmányozta Kentet, és látta, hogy finom izzadságfoltok
árulkodnak a nyugodt homlokzat mögötti idegességről, látta,
hogy a keze olyan erősen szorítja a kulcsokat, hogy az ujjai
között vér kezdett szivárogni. Raj Kent szemébe nézett, és
addig tartotta a pillantásukat, amíg Kent halk nyögéssel le nem
sütötte a szemét. Lecsúszva a padlóra, térdre ereszkedett.
– Mester! – préselte ki magából a fájdalomtól összeszorított
ajkai közül.
Raj még néhány percig otthagyta, miközben Emelie
mozdulatlanul állt mellette, valószínűleg küzdve a saját
késztetésével, hogy térdre ereszkedjen.
– Kelj fel, Kent! – mondta végül, és a két szék közül a
nagyobbikba ereszkedett, hátralökve azt az egyik falnak.
Kent megkönnyebbülten felsóhajtott, és miután Rajra
pillantott, remegve feltápászkodott, hogy elernyedve
összeroskadjon az íróasztallal szembeni falnál.
– Miben lehetek a szolgálatára, uram? – kérdezte Kent
fojtottan.
– Nem vagyok az urad, Kent!
A másik vámpír egy gyors pillantást mert vetni Raj arcára,
majd elfordult. Megvonta a vállát.
– Krystof már nem foglalkozik semmivel a Delaware Park
határain kívül. Te vagy az egyetlen Mester, akit az elmúlt két
évben láttam.
 Raj leplezte megdöbbenését.
– Senki sem ellenőrzi a házakat?
– Jozef, néha. Pár havonta jár erre, de volt itt a múlt
hónapban, úgyhogy egy darabig még nem számítok rá.
Raj elhallgatott, elgondolkodott.
– Kérdezett már valaki az eltűnt nőkről?
– Nők?
– Három nő, Kent! Három különböző eltűnés, de
mindegyikük megfordult valamelyik vérházban, beleértve ezt
is. Egy negyedik… – Megfontolta, mennyit akar elárulni. –
Egy negyedik nőnek más kapcsolata van a vámpírközösséggel,
de ő is eltűnt. Neked senki sem szólt?
– Nem! Most hallok erről először!
Raj a fejét ingatta. Kent igazat mondott, ami azt jelentette,
hogy Krystof még azt az alapvető óvintézkedést sem tette meg,
hogy figyelmeztesse a házak vezetőit. Elővette Jennifer
Stewart és Trish Cowens képét, amelyet a kollégiumi
szobájukban lévő tábláról vett el, és kettétépte, hogy csak
Jennifer maradjon meg. – Felismered ezt a lányt?
Kent figyelmesen tanulmányozta a képet, de megrázta a
fejét.
– Sajnálom, uram, ő egy lehet a száz, ezer nő közül.
Jönnek-mennek, és ismersz engem, nem fordítok olyan nagy
figyelmet a hölgyekre!
– Mi az a sok zacskós vér odalent, Kent? Honnan
származik?
A másik vámpír mintha egy pillanatra megdermedt volna,
és Raj halkan felmordult. – Kent!
– Parancs – zihálta, és Raj látta, hogy a vámpír egy másik
mester kényszerével küzd. Újra a földre zuhant volna, de Raj
már talpon volt, és elkapta, mielőtt a földre eshetett volna.
– Kinek a parancsa, Kent? – kérdezte feszülten.
Kent megrázta a fejét, mintha próbálná kitisztítani, aztán
hátravetette a fejét, és felsikoltott. Raj azonnal reagált,
mindkét kezével megragadta a másik vámpírt, és a tiszta erő
gömbjével vette körül magukat. Kent összeesett, Raj pedig
átválogatta az elméjét, feloldva a parancsok és ellenparancsok
kuszaságát, amit valami ügyetlen mester hagyott hátra előtte.
Akárki is tette ezt, volt elég ereje ahhoz, hogy átvegye egy
másik vámpír akaratát, de nem volt elég kifinomultsága, vagy
tapasztalata, hogy ezt sérülésmentesen tegye. Raj átkozta a
tudatlanságot, amely könnyen maradandó sérülést okozhatott
volna Kentnek, és belekóstolt a másik esszenciájába. Ismerős
volt, de… ki? Valaki, akit ismert? Vagy csak valaki, akinek
korábban már találkozott az erejével? Raj óvatosan
visszahúzódott, és a karjába emelte Kentet. Emelie
készenlétben állt, és Raj fejének rándulására azzal válaszolt,
hogy kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra, hogy mindkét
irányba szétnézzen.
– Tiszta, uram!
Raj bevitte a férfit a főlakosztályba. Fontolóra vette, hogy
az ágyon hagyja a szeretőjével, de túl sok ablak volt ebben a
szobában, és nem lehetett biztos benne, hogy Kent időben
felébred. A gardróbszekrény mellett döntött, begyömöszölve
az eszméletlen vámpírt a hátsó sarokba, betakarta egy halom
takaróval, amelyet nyilvánvalóan már használtak korábban.
Kilépve a szekrényből, becsukta az ajtót, megnézte az alvó
embert, és visszavezette Emelie-t a folyosóra. A lány kérdőn
nézett rá, de a férfi megrázta a fejét. – Később!
Kimentek az ajtón, és visszatértek a terepjáróba, mielőtt
bárki a házban észrevehette volna a jelenlétüket. Raj sokáig
nem szólt semmit, próbált visszaemlékezni, hol futott össze
korábban azzal az erővel, annak a vámpírnak az ízével, aki
olyan csúnyán összezavarta Kent fejét. Csak amikor Em
befordult egy mellékútra, amely a repülőtér mögött kanyargott
a raktárhoz, csettintett az ujjaival a hirtelen megvilágosodástól.
– Trish Cowens – mondta.
– Uram? – Em levette a szemét az útról, hogy aggódó
pillantást vessen rá.
– Az a szemétláda, aki Kent elméjével szórakozott.
Ugyanaz a seggfej, aki Trish Cowenst is elvitte. Elég erős
ahhoz, hogy elrejtse a személyazonosságát, de ahhoz nem elég
erős, hogy ne csináljon zűrzavart közben. És tuti, hogy nem
Krystof az, még ilyen elbaszottan sem, mint amilyen az utóbbi
időben. – Elgondolkodva kocogtatta az ujjait az ajtón. – Te és
én a következő pár napban felkeressük a város összes vérházát.
Kent túlságosan elcseszett ahhoz, hogy azonosítani tudjam, de
a többiek talán nem lesznek azok. Talán az emberünk a
gyakorlással javított a technikáján! – Kimondatlanul hagyta
annak lehetőségét, hogy Kent a javulás, a többiek pedig
rosszabbak – veszélyesen rosszabbak – lesznek. Az órájára
pillantott. Kevesebb mint két óra volt hajnalig. A házak
hamarosan zárnak, és ha nem akart a raktárban aludni, akkor
neki is így kell tennie. – Holnap este kezdünk. Napnyugta után
a raktárban leszek. A többiek mehetnek előre, de te velem
jössz!
Emelie mobilja megcsörrent, és a férfi megvárta, amíg a nő
fogadja a hívást, mond néhány szót, majd leteszi. – A további
emberi személyzet reggelre itt lesz, uram. Kit akarsz Sarah
mellé?
– Van nő a csapatban?
– Yossi már itt van, szóval Angel is jön – mondta a nő.
Yossi Raj egyik vámpírja volt. Angel pedig az emberi
szeretője, már több évtizede. – Küldd mellé napközben Angelt
és az egyik srácot. Olyasvalakit akarok, aki a közelében tud
maradni, ha kimegy. Tudni akarok mindenkiről, akivel
találkozik, és arról, hogy miről beszélnek!
Em értetlenül nézett rá, miközben behajtott a raktárépület
parkolójába, és leparkolt az ajtó közelében, a motort járva
hagyta. – Gondolod, hogy készül valamire?
Raj a homlokát ráncolta. – Nem tudom! De valaki, aki
haragszik rám, talán azt gondolja, hogy fontos személy, és
könnyű célpont.
– Szóval szerinted több ember is érintett, nem csak Estelle
Edwards?
– Lehetséges. Tegnap este összefutottam Edward
Blackwooddal egy étteremben. Szívesen rátenné a kezét egy
kis vámpírvérre a kutatásaihoz, és az intézetének biztosan van
pénze, hogy finanszírozzon ilyesmit.
– Talán ez a másik vámpír, aki próbál bejutni, a saját vérét
ajánlja fel mintának – vetette fel Em.
– Az elég lenne? Dr. Edwards férje úgy tűnt, úgy gondolja,
hogy a feleségének egynél több donorra lenne szüksége.
– A pokolba is, ha tudom, főnök! Olyasvalakire lenne
szükségünk, aki ért a vérhez!
– Nem csak a vérhez, hanem a vámpírvérhez is – mondta
Raj elgondolkodva. – Oké, Em, én leléptem! Holnap
találkozunk!
Nem vesztegette az idejét, kerékcsikorgatva kiszáguldott a
parkolóból, és egyenesen a belvárosi búvóhelye felé vette az
irányt. Csak egyetlen embert ismert, aki talán tudna válaszokat
adni a kérdéseire, és hajlandó lenne beszélni vele. Ez Peter
Saephan volt, Raphael nagyon is személyes emberi orvosa. Raj
nem is gondolt volna ilyesmire a Raphaellel való legutóbbi
találkozása előtt. De ha a nyugati vámpírlord komolyan
gondolta az együttműködést, ez volt a tökéletes alkalom, hogy
bebizonyítsa. Emellett, ha valaki vámpírvért árulna, az
világszerte hatással lenne a vámpírok közösségére. A fáklyás
parasztok semmiségek lennének ahhoz a vadászathoz képest,
ami akkor következne be, ha az emberek rájönnének, mire
képes a vámpírvér.
Újra az órájára nézett. Még korán volt a nyugati parton, és
talán éppen lesz elég ideje egy hívásra, mielőtt elragadja a nap.
 Huszonkilencedik fejezet

Buffalo, New York

Sarah másnap reggel sokáig maradt az ágyban. Csukva

tartotta a szemeit, remélve, hogy visszaalszik, de nem sikerült.
Nem mintha nem lett volna fáradt. Tegnap éjjel megint nem
aludt jól, de ezúttal nem az álmok tartották ébren, hanem a
lelkiismeret-furdalás. És kezdte azt hinni, hogy jobban szereti
az álmokat.
A probléma az volt, hogy nem tudta pontosan, miért van
bűntudata. Talán azért, mert tétlenül nézte, ahogy Raj vámpír
módjára bánik Jennifer Stewart fejével? Vagy azért, mert
valódi bizonyíték nélkül vádolta meg Rajt valami
szörnyűséggel?
Egész éjjel feküdt az ágyban, és a plafont bámulva újra és
újra lejátszotta a fejében a jelenetet Jennifer kollégiumi
szobájában. És nem tudott nem arra gondolni, hogy kihagyott
valamit. Valami létfontosságút.
Felsóhajtott. A nap besütött a szobájába. Az ablakai keletre
néztek, és csak az alsó részen volt redőny. Általában szerette,
hogy a hálószobája reggelente napos és meleg, különösen
télen. Ma csak kihangsúlyozta a port a komódján, és arra
emlékeztette, hogy Raj elérhetetlen. Persze, még ha éjszaka
lenne is, nem valószínű, hogy szóba állna vele. Eléggé ki volt
akadva tegnap este.
Másrészt Jennifer tizennyolc éves volt, és valószínűleg a
füléhez ragasztott mobiltelefonnal aludt. Sarah felkelt az
ágyból, és előkotorta a saját mobiltelefonját a táskájából. Egy
gyors ellenőrzés a híváslistán megadta neki Jen számát,
amikor felhívta tegnap este Raj kocsijából.
 A lány azonnal felvette.
– Jen! – Eléggé virgoncnak hangzott, gondolta Sarah.
– Szia, Jen! Sarah Stratton vagyok. Tegnap este
meglátogattalak a kollégiumban, emlékszel? Trish miatt?
– Igen, persze! Üdvözlöm, Stratton professzor!
– Lenne még néhány kérdésem. Találkozhatnánk később?
– Azt hiszem. Bár most dolgozom. El kell készítenem egy
beadandót gyerekirodalomból, ami a jegyem harminc
százalékát teszi ki, és aznap kell beadnom, amikor
visszajövünk a szünetről. Miféle idióta az, aki a tavaszi szünet
utolsó napján írja meg a dolgozatát? – morogta, aztán mintha
eszébe jutott volna, hogy kivel beszél. – Mindegy – motyogta.
– Van pár órám. A bátyám később jön értem, hogy elmenjünk
a szüleimhez. Azt hiszem, találkozhatnánk.
Sarah figyelmen kívül hagyta a lelkesedés hiányát, és azt
mondta: – Remek! A szobádban vagy?
– Persze! – mondta Jen nevetve, ami elárulta Sarah-nak,
hogy hülye kérdést tett fel. – Mintha ma bárki is tanulhatna
ott! Olyan, mint egy temető. Nem, az Unionon vagyok.
Gondolom, talán egy óra múlva tarthatnék egy kajaszünetet,
vagy ilyesmi.
– Oké – egyezett bele Sarah, aki hirtelen ősinek és
tájékozatlannak érezte magát. – A bejárati ajtóknál
találkozunk.
– Raj is jön? – kérdezte Jen hirtelen fellángoló
lelkesedéssel.
– Ööö, nem, Jen, ő…
– Ó, persze! Vámpír. – nevetett fel a lány. – Oké, nézze,
mennem kell!
– Várj, honnan tudod… – De Jen már rég letette.

***
 – Persze, hogy tudtam, hogy vámpír! – Jen úgy nézett
Sarah-ra, mintha elment volna az esze. – Gyönyörű pasi,
kísérteties szemek, beszél a fejemben. Mi más lehetne?
Sarah körbepillantott a zsúfolt ebédlőben, de senki sem
figyelt oda, vagy legalábbis senki, aki furcsának tartotta volna,
hogy vámpírokról beszélgetnek.
– Nem tudom – mondta. – Csak arra gondoltam…
– Tágítania kell a látókörét, Stratton professzor! Ezt mondta
az irodalomtanárom is a múlt héten. „Tágítsátok a
látókörötöket!”. Persze nem hiszem, hogy a vámpír irodalomra
gondolt, de hát, mindenkinek a sajátja, nem igaz? Ez nem
olyan, mint Shakespeare, vagy valami ilyesmi?
– Ööö, nem, az Cicero volt. Szóval nem gondolod, hogy ő,
nem is tudom, kihasznált tegnap este?
Jen rámeredt, majd úgy tűnt, rájön, mit csinál, és befogta a
száját, gyorsan körülnézett, mielőtt azt mondta volna: – Raj a
legédesebb srác, akivel valaha találkoztam. És ugyan már,
Stratton professzor, még önnek is észre kellett vennie, hogy
totál cuki! Bárcsak a legutóbbi barátom fele ilyen kedves lett
volna. Ő csak annyit akart, hogy…
– Oké! – Sarah feltartotta a kezét. Nem igazán érdekelte,
mit akart Jen utolsó barátja. – Ez nagyszerű! Most már
megyek is. Csak meg akartam győződni róla, hogy jól vagy!
– Persze – mondta Jen, zavarodottnak tűnve. – Miért ne
lennék? – A lány arca felderült. – Figyelj, ha látod Rajt,
mondd meg neki, hogy üdvözlöm, oké? És mondd meg neki…
– Megmondom neki – mondta Sarah gyorsan felállva. –
Köszönöm, Jen! Ha szükségünk lenne még valamire, majd
hívlak!
– Vagy Raj is hívhat – kiáltott utána Jen, miközben Sarah
kisietett az ebédlőből. – Minden este nagyon sokáig fenn
vagyok!
Sarah nemcsak kimerült, hanem lehangolt is volt, mire
hazaért a Jennel való találkozásból. Az első reakciója a
megkönnyebbülés volt, hogy a lány jól van, de ahogy hazafelé
vezetett, csak arra tudott gondolni, amit előző este Rajhoz
vágott, mielőtt elviharzott. Emlékezett a férfi arckifejezésére, a
hitetlenkedésére, amikor nemi erőszakkal vádolta, majd az
elárult tekintetére, amikor felfogta a szavai értelmét. Micsoda
idióta volt. Mekkora tökfej. És a férfi mégis megvárta, amíg
megérkezik a hülye taxi, és ő elindul vele, mielőtt maga is
elhagyta volna a parkolót. Behunyta a szemét a megbánás
hullámai ellen. Mit tett?
Leparkolt a háza előtt, és felvonszolta magát a bejárathoz
vezető lépcsőn, azon gondolkodva, hogy felhívja-e Rajt, és
bocsánatot kérjen. Még világos volt, ami azt jelentette, hogy
nem kell megkockáztatnia, hogy a férfi leteszi a telefont.
Hagyhatna egy üzenetet a hangpostáján, és visszabújhatna a
bűntudata mögé. De lehet, hogy meg sem hallgatná, lehet,
hogy amint meghallaná a hangját, megnyomná a törlés
gombot, ami nem volt több, mint amit meg is érdemelt volna.
A fenébe!
Kikulcsolta a bejárati ajtót, hálás volt, hogy Mrs. M. ma a
fia házában van, és nem várta egy újabb Tupperware-dobozzal.
Megcsörrent a mobilja, miközben kinyitotta az ajtót, és a
táskáját a földre ejtve, a kulcsokat tapogatva, a zsebében
kotorászott a telefonja után. A negyedik csörgésnél kapta fel,
éppen azelőtt, hogy a hívás hangpostára ment volna.
– Halló – mondta kissé zihálva.
– Sarah Stratton?
A lány feszülten figyelve hallgatott. A hang ismerős volt,
de…
– Igen – mondta óvatosan.
– Edward Blackwood vagyok. Azt hiszem, úgy is
mondhatni, találkoztunk a múlt éjjel. Ön a vámpírral,
Raymond Gregorral vacsorázott.
– Ó! – A tüdeje megfeszült, hogy elég levegőt termeljen
ehhez az egy szótaghoz, és hogy tovább folytassa a be- és
kilégzést. Összerogyott a lépcsőn, nem törődve a táskájával,
amely a még mindig nyitott bejárati ajtó mellett hevert a
földön.
– Persze, nem mutatkoztunk be rendesen egymásnak –
folytatta Blackwood –, de beszéltem azzal a nyomozóval, Mr.
Scavettivel, és ő említette az ön nevét.
– Értem!
– Arra gondoltam, hogy talán együtt ebédelhetnénk, Ms.
Stratton!
Érezte, ahogy a szíve kalapál a mellkasában, de úgy tűnt,
hogy az agyáig nem jut el vér. Volt valami gúnyos abban,
ahogy a férfi kimondta a nevét? Vagy olyan dolgokat hallott,
amik nem voltak is ott, mert annyira megrémült?
– Ez nagyon kedves – sikerült kimondania –, de attól tartok,
most eléggé elfoglalt vagyok, a vizsgák és a saját kutatásaim
miatt. Nem tudnék…
– Olyan benyomásom támadt, hogy együtt dolgozik a
vámpírral a Cowens-ügyön!
Sarah a lába közé ejtette a fejét, rákényszerítve a vért, hogy
visszaáramoljon az agyába, hogy gondolkodni tudjon. Ez
megnehezítette a légzést, de különben elájult volna.
– Jól van? – Blackwood sikamlós hangja tele volt
aggodalommal.
– Igen – válaszolta, szinte zihálva. – Igen, sajnálom! Edzés
közepén ért el; csak egy kicsit kifulladtam, ennyi az egész!
– Á, elnézést, hogy félbeszakítom! Mi itt az Intézetben
szilárdan hiszünk az egészséges testmozgásban. Én magam is
rendszeresen edzek egy edzővel, bár gyengém a finom ételek!
– A férfi önironikusan felnevetett, ami ugyanolyan hamis volt,
mint minden más, amit azóta mondott, hogy a nő ostoba
módon felvette a telefont anélkül, hogy ellenőrizte volna a
hívásazonosítót. Nem mintha számított volna. Blackwood
kitartó ember volt. Erre emlékezett.
– Nem ebédelünk együtt holnap? – mondta a férfi,
bizonyítva benyomásának helyességét.
– Bocsássa meg a nyersességemet, de pontosan miért is akar
velem ebédelni? – kérdezte Sarah, ismét emlékeztetve magát,
hogy már nem egy rémült tinédzser. Felnőtt nő volt, és ha nem
akart valakivel ebédelni, akkor nem is kellett.
 – Nos, mint talán tudja, a barátomnak, Williamnek – vagyis
Patricia apjának – segítek átvészelni ezt a szörnyű élményt. És
mivel úgy tűnt, hogy önnek vannak információi…
– Mr. Gregor a barátom, Mr. Blackwood. Vacsoráztunk,
semmi több. Nem tudom, miért gondolja, hogy…
– Ugyan már, Susan, erre semmi szükség velem szemben!
Sarah szíve úgy megugrott, hogy a háta mögötti lépcső
élének ütközött.
– Tessék? – suttogta.
– A hajad valamivel sötétebb, és persze már több mint tíz év
telt el, de, ha szabad megjegyeznem, szép nő lett belőled,
Susan! – Kihangsúlyozva ismételte meg a nevét.
– Ne hívjon így! – sikerült némi meggyőződést a hangjába
erőltetni.
– Természetesen – mondta simán. – Természetesen
megértem a magánélet iránti vágyát. A bulvársajtó mindig is
tolakodó volt, de most, hogy az internet pillanatok alatt
szétszórja a képeket az egész világon, eléggé elszabadultak a
dolgok.
Sarah rátalált a dühére. – Ez fenyegetés, Mr. Blackwood?
– Bántó, hogy ezt gondolja! – tiltakozott, de nem fektetett
bele igazi erőfeszítést. – Az egyetlen célom, hogy kapcsolatba
lépjek önnel, az, hogy segítsek egy kedves barátomnak
megmenteni a lányát, mielőtt túl késő lenne. – Hatásvadász
szünetet tartott. – Még nem túl késő, ugye, kedvesem? Úgy
értem, mi másért…
Sarah lehunyta a szemét, érezte, ahogy az elkerülhetetlen
végzet súlya ránehezedik.
– Mit akar? – kérdezte tompán.
– Egy egyszerű találkozót. Esetleg egy kellemes ebédet a
régi barátok között.
Nem vagyunk barátok, gondolta gonoszul, de csak
magában. Blackwood félelmetes ellenség lenne, és neki
nemigen volt védekezési lehetősége a hadjárat ellen, amit
esetleg indíthatna ellene.
– Mikor? – kérdezte.
– Holnap Chloénál. Mondjuk kettőkor? Délben olyan
megszokott!
És Edward Blackwood soha nem akart szokványos lenni.
– Rendben.
– Csodálatos. Akkor már alig várom. Jó napot! …Sarah.

Ült és hallgatta a néma levegőt, és érezte, ahogy a pánik

fizikai fájdalommá fokozódik a mellkasában. Legszívesebben
sikoltozott volna a frusztrációtól, a dühtől, a kétségbeeséstől.
Könnyek töltötték meg a szemét. Beszélni akart valakivel;
beszélnie kellett valakivel. Rajt akarta. De nem kaphatta meg,
mert túl ostoba, túl vak volt ahhoz, hogy meglássa a vámpír
mögött az embert, mielőtt hagyta volna, hogy a saját félelmei
eluralkodjanak az érzelmein, és mindent rajta töltsön ki.
Felhúzta a térdét, és a kezébe ejtette az arcát, hagyta, hogy a
könnyek kicsorduljanak, miközben a lenyugvó nap a horizont
alá süllyedt, halványuló fénnyel beragyogva a félig nyitott
bejárati ajtón.
Hangok ébresztették fel. Sarah felemelte a fejét. A szoba
sötét volt, és egy percbe telt, mire rájött, hol van. A hidegnél is
jobban megborzongott, amikor rájött, hogy a lépcsőn ülve
aludt el, az ajtaja pedig félig nyitva állt. Fájt a háta, ahogy
kiegyenesedett a kényelmetlen helyzetből, és amikor felállt,
erősen kapaszkodnia kellett a korlátba, hogy megtámassza a
túl hosszú üléstől begörcsölt lábát. Egy autóajtó csapódása
rávette, hogy az ajtóhoz siessen, hogy becsukja és bezárja,
mielőtt óvatosan kikukucskált volna az ablakon. De senki sem
volt ott. Felkapcsolta a veranda fényét, és fáradtan felmászott a
lépcsőn, remélve, hogy aludni fog… és nem álmodik.
 Harmincadik fejezet

Raj a raktárhoz hajtott, és a biztonsági lámpák közötti

árnyékban parkolt le. Odabent félhomály volt és csend.
Néhány emberi őr a lakótérben üldögélt, és fejhallgatóval a
fejükön valami videojátéknak tűnő dolgot játszottak. Em az
egyik terepjárónak támaszkodva beszélgetett Yossi Angeljével,
pontosabban inkább figyelmesen hallgatta, amit a jóval
alacsonyabb nő mondott. Raj nem tudta, mi Angel valódi
neve, de tekintve a nő valódi korát és japán származását, nem
valószínű, hogy Angel volt. A vámpírközösségben azonban
mindenki számára ő Yossi Angyala volt. Raj egyik legjobb
emberi erőforrása is, gyors eszével és kiegyensúlyozott
temperamentumával, valamint több harcművészetben való
jártasságával. Talán még ennél is fontosabb, hogy figyelemre
méltó módon tudta megváltoztatni a külsejét és a viselkedését.
Ma este önmaga tizennyolc éves változatára hasonlított,
fekete, derékig érő hajjal. Amikor Em meglátta Rajt, egy
intéssel odahívta. Türelmetlenül felsóhajtott, és ránézett az
órájára, de még volt egy kis idő, mire felhívhatja a nyugati
partot. Odasétált, és kérdő pillantást vetett Emre.
– Mondd el a Mesterünknek, amit nekem is mondtál! –
mondta Angelnek.
Angel féltérdre ereszkedett.
– Uram! – mormolta, és várta az engedélyt, hogy tovább
beszélhessen. Raj fájdalmas pillantást vetett Emelie-re, és
lenézett a tökéletesen egyenes vonalú, sápadt fejbőrre Angel
sötét fejének közepén. Gyűlölte ezt a vámpíros szart.
– Kelj fel, Angel! – mondta szelíden. – És mondd el, mi
folyik itt!
– Igen, uram! – A szokásos takarékos mozdulataival felállt.
– Az utasításnak megfelelően egész nap követtem Sarah
Strattont. Késő délelőttig otthon maradt, amikor is elhajtott a
helyi egyetemre, és találkozott egy diákkal, Jennifer
Stewarttal. Jennifer a terem…
– Tudom, hogy ki ő! Folytasd!
– Jennifer és Sarah találkoztak egy ebédre. A beszélgetésük
nagy részét nem hallottam, mivel az ebédlő rendkívül zajos
volt. Amikor azonban Sarah távozni készült, Jennifer odaszólt
neki, hogy ön, uram, bármikor felhívhatja őt. – Angel
szégyenlősen lesütötte a szemét, nyilvánvalóan azt hitte, hogy
Raj a fiatal nőt vette célba. Ez kellemetlenül emlékeztette
Sarah még mindig friss vádjaira.
– Mi van még? – kérdezte túl élesen.
Angel röviden lehajtotta a fejét, és folytatta.
– Sarah láthatóan zaklatott volt a találkozó után. Egyenesen
hazament, de amikor kinyitotta a bejárati ajtót, megcsörrent a
mobilja. A sietségében, hogy felvegye a telefont, elejtett
néhány tárgyat, és nyitva hagyta az ajtaját, amíg beszélt, így
hallhattam a beszélgetést az ő oldaláról. Edward Blackwood
volt az, aki hívta őt, uram.
Raj megmerevedett a figyelemtől. – Blackwood? Mit akart?
– Abból, amire következtetni tudtam, találkozni akart vele.
Sarah nyilvánvalóan vonakodott, de végül beleegyezett a
találkozóba.
– Részletek?
– Chloe éttermében, holnap délután kettőkor. Már
egyeztettem Simonnal. Ő biztosít egy apró jeladót, amit Sarah-
nál fogok elhelyezni. Simon egészen biztos benne, hogy képes
lesz rögzíteni az egész találkozót.
Raj meg akart ütni valamit. Miért találkozik Sarah
Blackwooddal? Azt mondta neki, hogy a család barátja, akit el
akart kerülni. Vajon erről is hazudott?
– Rendben – mondta végül. – Maradj a közelében holnap,
Angel! Bármi történjék is, nem akarom, hogy egyedül legyen
vele! Em, tegyük Simont a közelébe. Ő egyszerre figyelheti a
poloskát és támogathatja Angelt.
– Igen, uram! Beszéltem vele, és az utca túloldalán fog
berendezkedni. A Chloe-ban végig ablakok vannak a
homlokzaton, így jó eséllyel lesz rálátásunk is.
– Bocsásson meg, uram! De van még más is!
Raj Angelre nézett. – Több?
– Uram… úgy tűnt, vagyis, feltételezem…
– Csak mondd ki, Angel – mondta türelmetlenül, és arra
gondolt, talán ő maga is szörnyeteg, ha még Angel is fél
nyíltan beszélni vele.
– Nem akarok feltételezéseket gyártani, de úgy gondolom,
hogy tudni szeretné… – Vett egy nagy levegőt az orrán
keresztül, és belevágott. – A telefonhívás után még feldúltabb
volt. A bejárati ajtaja még mindig nyitva volt, és hallottam,
ahogy sír – mondta Angel halkan, már nem nézve közvetlenül
a férfira.
Raj csak bámult rá, a gondolatait elnyomta a düh, amely
azzal fenyegetett, hogy minden önuralmát elnyeli.
– Menj, aludj egy kicsit, Angel! – mondta Em halkan.
– Igen, hölgyem! Uram! – suttogta Angel.
Raj alig vette észre a lány távozását. A kezét ökölbe
szorította a szinte elhatalmasodó vágy ellen, hogy belevágjon a
mellette álló terepjáró csillogó fekete sárvédőjébe, az állkapcsa
megfeszült a frusztráció üvöltése ellen. Felnézett, és még Em
is hátralépett egy lépést az arcára kiülő düh láttán.
– Ki van ma este Sarah-val? – sziszegte.
– Cervantes.
– Hívd fel! – Miközben Em tárcsázott, Raj megfordult, és a
kijárat felé viharzott. Em követte, és ahogy kiléptek, átadta
neki a telefont. A férfi a füléhez emelte.
– Hol van?
– Azt hiszem, visszavonult éjszakára, uram! Az ajtaja még
nyitva volt, amikor megérkeztem, de nem sokkal később
becsukta és bezárta. A verandán kigyulladt a lámpa, azután
pedig az emeleten is.
 Raj halkan káromkodott. Nyitva hagyta az ajtaját? Ez nem
vallott rá, ugye? De honnan a fenéből tudhatná? Alig ismeri a
nőt. A fenébe is. Legszívesebben odarohant volna a házhoz,
hogy megbizonyosodjon róla, hogy a nő biztonságban van, de
mivel a lány egyértelműen a rémálmai közé sorolta, nem
gondolta volna, hogy a látogatásától jobban érezné magát.
– Köszönöm, Cervantes! Szólj, amint bármi változik! –
Visszaadta a telefont Emnek. – Corfuba megyünk, és útközben
el kell intéznem egy hívást!
– Uram – vette a bátorságot Emelie –, talán meg kellene
állnunk…
Raj megpördült, és acélos tekintetét a lányra szegezte.
– Ez nem javaslat volt, Emelie!
A lánynak elakadt a lélegzete. – Igen, uram!
Raj kilépett, és a BMW-hez ment, felrántotta az utasoldali
ajtót, és a kulcsot átdobta a tető felett Emelie-nek.
– Te vezetsz! – morogta.
Em egy kézzel elkapta a kulcsokat, és becsúszott a
vezetőülésbe. Miközben a nő simán kihajtott a raktár
parkolójából és rákanyarodott az utcára, Raj beütötte Duncan
számát.
– Mi történik, főnök? – kérdezte a nő.
Raj nem vett róla tudomást, kifelé bámult az ablakon, és
Sarah járt az eszében, ahogy sír az átkozott rozoga ikerház
lépcsőjén. A mobilja hangszórójából Duncan hangja
hallatszott.
– Jó estét, Raj!

Raj köszönetet mondott Peter Saephannak, és bontotta a

kapcsolatot. Megígérte, hogy tájékoztatja Raphaelt,
feltételezve, hogy olyasmi derül ki az ügyről, ami több, mint
valami helyi hülyeség.
– Mi volt ez az egész, főnök? – zavarta meg Em hangja a
gondolatait.
 – Ez Raphael házi orvosa volt – mondta hanyagul. Em
megfordult, hogy rábámuljon. – Figyelj az útra, Em! – Épp
időben rántotta vissza a figyelmét, hogy elkerülje a piros
lámpán való áthajtást. – Ma reggel Duncant hívtam fel
utoljára. Egy üzenet várt rám, amikor ma este felébredtem.
– Raphael megengedte, hogy beszélj Saephannal?
A lámpa átváltott, és Raj megrándult, amikor Em a
gázpedálra lépett.
– Igen – válaszolta a lány kérdésére. Aztán megvonta a
vállát. – Ha valaki tényleg vámpírvért árul, az mindannyiunkra
visszahat. Én pedig csak fel akartam tenni néhány kérdést.
– Hűha! Lehet, hogy tényleg komolyan gondolta azt a
szövetséges baromságot, amiről meséltél.
Raj bólintott, miközben kifelé bámult az ablakon.
– Lehetséges!
– Szóval, mit mondott Dr. Saephan az eltűnt kutatónkról?
A férfi a nőre nézett. – Azt mondta, hogy ha Edwards ezt
csinálja, akkor általában annyi donorra lenne szüksége,
amennyire csak lehet, de mivel vámpírvérrel van dolgunk, úgy
gondolja, kettő vagy három is elég.
– Vámpír vagy ember?
– Mindkettő. Azt mondta, a nők kiválasztása valószínűleg
csak a vámpírok preferenciája. Az embereknél nem használhat
egyszerűen zacskós vért, mert a fizikai harapás megváltoztatja
a kémiát.
Em az utat bámulta, és figyelt minden egyes szóra.
– Akkor tehát a nők valószínűleg még életben vannak. Ez is
már valami.
– Egy ideig még mindenképpen, igen.
Lefordultak a Lake Roadra, és meglátták a vérházat. Raj a
fehér, zsindelytetős parasztházat tanulmányozta, és halkan azt
mondta: – Hát, ez már előrelépés.
Em feléje fordította a fejét.
 – Erről akartam beszélni veled! – csattant fel. – Nem
hiszem el, hogy erősítés nélkül jöttél ide! Mi van, ha…
Raj hűvös pillantást vetett rá. – Azt akarod mondani, hogy
képtelen vagyok megvédeni magam, Emelie?
Em pislantott, és egy nagyot nyelt, de kitartott.
– Egyáltalán nem, uram! – mondta hivatalosan, de aztán
vicsorogva hozzátette: – És ezt te is tudod! De ez nem jelenti
azt, hogy legyőzhetetlen vagy! Egy egyszerű telefonhívás,
csak ennyit kérek!
Raj megengedett magának egy alig látható mosolyt.
– Rendben! Most már bemehetünk, mami?
– Baszódj meg! – mondta Em vidáman, és kivágta az ajtót.
Együtt keltek át az egyenetlen gyepen, megkerülve a
bebocsátásra váró klublátogatók rendezett sorát. Két vámpír
kidobó állt az ajtóban, ellenőrizték az igazolványokat, és
lemondó nyilatkozatokat készítettek, amelyeket aztán
aláírattak, és átadtak egy harmadik vámpírnak, aki egy kis
asztalnál ült, közvetlenül odabent. A kidobók egyszer
végigmérték Em-et, amit a lány figyelmen kívül hagyott, és
tisztelettudóan biccentettek Rajnak, visszatartva a tömeget,
hogy ő előre mehessen. A zene ugyanolyan hangos volt, mint
korábban, de aztán úgy tűnt, mindenki így szereti. Minek egy
vérház az isten háta mögött, ha nem lehet feljebb tekerni a
hangerőt? Folyamatos áramlottak a vámpírok és az emberek az
emeleti különtermek felé, és nem kevés örömkiáltás hallatszott
a földszinti sötét sarkokból is. De amíg mindez a házon belül
maradt, Raj nem sokat törődött azzal, hogy mit csinálnak.
– Uram!
Raj megfordulva látta, hogy Mick vár rá. Amikor
találkozott a tekintetük, Mick azonnal lesütötte a szemét, és
meghajolt derékból, néhány másodpercig tartva a meghajlást,
mielőtt vigyorogva kiegyenesedett volna.
– Megtisztelő, hogy visszatért, uram, ráadásul egy ilyen
bájos kísérővel! – Megcsodálta Emelie formás alakját, az
értékelését valahol az arca alatt délen pihentette.
 Em egy „Megüthetem ezt a köcsögöt” pillantást vetett Rajra,
de a lány nyilvánvaló undorára Raj csak szórakozva megrázta
a fejét.
– A hadnagyom, Emelie – mondta Micknek. A másik
vámpír szeme kissé kitágult Em címére, és Raj érezte, ahogy
megugrik az ereje, amikor a nagydarab vámpír ösztönösen
kihívta Em-et a pozíciójáért. Elfojtott egy elégedett vigyort,
amikor Emelie egy erőhullámmal és egy gonosz vigyorral
lecsapta Micket. Lehet, hogy úgy nézett ki, mint egy modell a
kifutóról, de Em kemény volt. Minden bizonnyal keményebb,
mint Raj bármelyik másik vámpírja, és ez már mondott
valamit.
Mick hátratántorodott, és komor arckifejezéssel, de
elismerően biccentett Emnek, majd visszafordult Rajhoz.
– Bízom benne, hogy minden úgy van, ahogyan szerette
volna, uram?
– Igen, remekül néz ki! Figyelj, tudunk valahol beszélni?
A másik vámpír szeme másodszor is meglepetten nyílt
tágra.
– Erre! – Visszavezette őket a házon keresztül egy olyan
helyre, ami valamikor valószínűleg egy zárt terasz lehetett, de
amikor Mick becsukta a ház ajtaját, a hangos zene elhallgatott,
mintha csak lekapcsolták volna.
– Egy vámpír néha nem tud gondolkodni ekkora ricsajban –
viccelődött. – Kérem, uram! – intett a rakás szék felé, majd
maga is leült, hátradőlt, és teljesen nyugodtnak látszott, annak
ellenére, hogy alig néhány nappal ezelőtt összeütközésbe
került Rajjal. Raj ezt már megfigyelte a vámpíroknál. Akkor
érezték magukat a legkényelmesebben, ha egyértelmű volt a
dominancia láncolata. Mick könnyedén ült Raj hatalma alatt,
amíg Raj demonstrálta a fölényes erejét. Problémák csak akkor
merültek fel, ha nem volt nyilvánvaló a hierarchia, vagy ha –
mint Krystof esetében – a dominánsnak tartott személy olyan
lazára engedte a gyeplőt, hogy az már nem volt hatékony.
– Szóval, Mick – kezdte Raj –, ugye tudod, miért vagyok a
városban?
 Mick megvonta a vállát. – Tudom, hogy mit hallottam.
Krystof azért hozta ide, hogy foglalkozzon ezekkel az eltűnt
lányokkal, mert aggasztják a zsaruk. – Tanakodva nézett Rajra.
– Jozef szerint ez baromság. Nem egészen örül, hogy
visszatért.
– Igen, ezt észrevettem – mondta Raj szárazon. – Én sem
vagyok túlságosan elragadtatva, hogy itt lehetek. – Hirtelen
támadt egy gondolata, és kíváncsian előre hajolt, a fejét
csóválva. – Jozef nem hiszi, hogy van vámpír kapcsolat
ezekben a bűntényekben?
– Nem mondta ki nyíltan, de ezt a benyomást keltette
bennem. Miért, Ön szerint van?
– Sok új arcot vettem észre a városban – mondta Raj, témát
váltva. – És nem csak a vérházakban. A múltkor a Krystof
pincéjében lévő hús fele új volt számomra.
Mick felhorkant. – Mit gondol, miért volt itt minden
ennyire elszabadult? Az öreg olyan gyorsan gyártja az új
testeket, hogy csodálkozom, hogy a zsaruk nem ebben
nyomoznak, néhány hiányzó darab helyett… – A tekintete
Emelie-re siklott. – …vagyis fiatal nők. Legalább
néhányuknak a városon kívülről kell jönniük, vagy talán
egyenesen egy hajóról, így senki sem hiányolja őket.
– Van valami elméleted arról, hogy Krystof miért olyan
buzgó az átalakításokkal? Tudsz valamilyen fenyegetésről?
Mick felhorkant. – Mármint Önön kívül? – mondta,
akaratlanul is Jozefet utánozva. Megrázta a fejét. – Nem, bár
néhány idősebb eltűnt. Talán Krystof aggódik…
– Idősebb? – szakította félbe Raj. – Mint például kik?
– Csak azt tudom mondani, amit hallottam. De ismeri
Byront?
Raj bólintott.
– Igen, nos, a társa, Serge eltűnt néhány hete. Először azt
hittem, hogy csak továbbállt, tekintve, hogy milyen Krystof.
De Serge nem ment volna el Nina nélkül – ő a régi cicája.
Mióta eltűnt, ő egy kibaszott szellem, és Byron nem mond
semmit. Ő az, akivel beszélnie kéne.
 Raj a homlokát ráncolta. – Még mindig megvan az a
videotékájuk a városban?
– Igen, de ugyanolyan valószínű, hogy otthon találja őket.
Úgy hallottam, Byron mostanában nem igazán figyel az
üzletre.
Raj és Emelie felállt, Mick is követte őket.
– Rendben – mondta Raj. – Kösz, Mick! Egyébként jó
munkát végeztél itt!
Mick a szíve fölé tette a kezét, és ismét meghajolt.
– Köszönöm, uram!
– Igen – mondta Raj. – Oké. Elmegyünk innen, Em!
Em követte Raj gyors lépteit a füvön át, majd vissza a
BMW-hez.
– Kulcsok! – vakkantotta Raj. A nő sóhajtva adta át őket.
– Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani – mormolta.
Raj alig figyelt rá.
– Te, vagy valamelyik srác hallottatok valami hasonlót a
többi vérházban?
– Nem, uram! Még csak suttogást sem. Csak azt, hogy a
házak túlzsúfoltak, és ahogy már mondtam, senki még csak
nem is pislogott az ismeretlen arcunkra, bár mondtam a
srácoknak, hogy csillapítsák le az erőszintet, hogy úgy tűnjön,
mintha frissebbek lennének, mint bármelyikük is valójában.
Raj a homlokát ráncolta. Öreg vámpírok. Ki kellett
derítenie, ki hiányzik Serge-en kívül. Ha a hiányzó vámpírok
elég erőteljesek voltak ahhoz, hogy kihívást jelentsenek, akkor
lehet, hogy valaki kiiktatta a versenytársakat, mielőtt játékba
lendült volna, de ha nem…. Nem ismerte olyan jól Byront és
Serge-et, de Serge sosem tűnt neki olyan típusnak, aki egyedül
vágna neki, Byron pedig gyenge volt.
Beült a vezetőülésbe, és beindította a kocsit.
– Byron és Serge a városban lakik, közel a bolthoz, talán
még egy telken is. Nézd meg… – De Em már tudta a címet, és
a Blackberryjét a kezében tartva, éppen beírta a műszerfal
GPS-ébe.
– Szép – mondta a férfi.
– Azért élek, hogy szolgáljam, uram!
– Persze! – horkantotta Raj.
A videotéka sötét volt, amikor megérkeztek, ami
egybevágott azzal, amit Mick mondott, de Raj mégis
meglepődött. Byron és Serge mindig későig nyitva tartott,
mivel a vámpírtársaik voltak a legjobb vásárlóik, különösen az
idősebbek, akik lassan fogadták el az újabb technológiákat.
Körbejárta a háztömböt, egészen a szerény házig, amely
közvetlenül az üzlet mögött állt. Ez a város régebbi része volt,
még abból az időből, amikor sok kereskedő ugyanabban az
épületben lakott, ahol az üzlete volt. A belvárosi bűnözés
növekedésével a legtöbb üzlet már régen elköltözött, de a két
vámpírnak nem kellett aggódnia a bűnözés miatt. Egyetlen
demonstráció a következményekről, és a helyi gengszterek
nagyjából békén is hagyták az üzletet.
Ő és Em a kicsi, takaros házhoz mentek.
– Szerinted van itthon valaki?
– Minden elég erősen be van zárva, de legalább egy ember
van bent – mondta Em koncentrálva. – És egy vámpír is.
– Byron és Nina, ha Micknek igaza van. Oké, csengessünk
be, mint nem kívánt vendégek.
Nem törekedtek arra, hogy nesztelenek legyenek, hagyták,
hogy a bakancsuk dobbanjon a fából készült tornácon, és
keményen és hosszan megnyomták a csinos, kis csengőt. Raj
várt egy percet, majd újra csengetett. Ha Byronban annyi ész
lenne, amennyit Isten egy hörcsögnek adott, tudná, hogy
nemcsak két vámpír áll a küszöbén, de bármelyikük fel is
téphetné az ajtót anélkül, hogy udvariasságból becsöngetne a
kibaszott csengővel.
Halvány fénycsík jelent meg az ajtókeret mellett, amikor
kinyílt az ajtó, és feltűnt Byron sápadt arca. Sokáig bámult
Rajra, majd Emelie-re, és vissza Rajra, azután szélesebbre
tárta az ajtót, és kinyomta a szúnyoghálós ajtót.
 – Gyertek be! – mondta kedvetlenül.
Emelie betolakodott Raj mellett, hogy elsőként menjen be –
a lány kezdett szabályos púp lenni a hátán, amikor a
biztonságáról volt szó. A mozgás egy rövid villanását látta a
folyosó végén – feltételezte, Nina az. Byron halk, nyugtalan
hangot adott ki, és amikor Raj megfordult, látta hogy a másik
vámpír félve nézi őt.
– Nem fogom bántani őt, By! Ezt tudnod kellene!
Byron vállai megereszkedtek.
– Én már semmit sem tudok, Raj! Egy kibaszott dolgot
sem! – Körülnézett, mintha nem tudná, hova üljön, mintha
nem is a saját házában állnának. Végül a nyilvánvalóan
nappali felé mutatott, és arrafelé kezdte vezetni őket, és a
szobába lépve megnyomta a kapcsolót. A sarokban felgyulladt
egy állólámpa, kiemelve a nagy, kényelmes széket és egy régi,
könyvekkel teli asztalt. Mellette egy hosszú, párnákkal
megrakott kanapé állt, amelynek a háttámlájára egy kézzel
készített takaró volt vetve. A fény elég világos volt az
olvasáshoz, de elég lágy egy vámpír szemének is.
– Foglaljatok helyet! – mondta Byron. A nagy fotel felé
indult, de megállt, és Rajra pillantva inkább a kanapéra
telepedett, egész a szélére csúszva, hogy helyet csináljon
Emnek, ügyelve arra, hogy elég helyet hagyjon közöttük, hogy
ne kelljen összeérniük.
– Köszönöm – mondta Raj. Leült a nagy székre, de nem
dőlt hátra. Betolakodónak érezte magát ebben a házban, ebben
a szobában. – Elnézést a zavarásért, By!
– Nem zavartok. Azt hiszem, tudtam, hogy előbb-utóbb ide
fogsz érni.
– Miért is?
Byron alaposan tanulmányozta Raj arcát, mielőtt válaszolt
volna.
– Mert történik valami! – A hangja megremegett a dühtől,
ami minden egyes szóval nőtt. – És valaki beszélt neked
Serge-ről, különben nem lennél itt. Szóval ne játssz velem
kibaszott játékokat, oké?
 Emelie felborzolódott, de Raj megnyugtatón kinyújtotta a
kezét.
– Szerinted mi folyik itt? – kérdezte halkan.
– Honnan a faszból tudjam? Krystof üzent, hogy Serge-et
akarja, tehát Serge megy. Ez úgy hat hete volt, és azóta egy
szót sem hallottunk felőle. Nina azt mondja, hogy még mindig
él, hogy tudná, ha meghalt volna. De akkor hol a faszban van?
– Az utolsó mondatnál megtört a hangja, és Raj félrenézett,
hogy megadja a magánszférát a gyászának.
– Mick azt mondta, lehet, hogy mások is eltűntek – mondta
halkan.
– Igen – mormolta Byron. – Lehetséges. Van néhány, akik
régebben sokat jártak az üzletbe, de mostanában nem láttam
őket. Az egyikük Barney. Ő egy idős ember, aki szereti a
filmeket, különösen a klasszikusokat, amiket nehéz beszerezni.
Charles fiatalabb… Úgy értem, tudod, viszonylag. Ő a
videojátékokat és a pornót szereti – a mi nagy slágereinket,
tudod?
Raj bólintott.
– Igen, szóval… Egyiküket sem láttam már egy ideje.
Persze lehet, hogy csak olyanok, mint én, és kurvára félnek
elhagyni a saját házukat.
Raj felállt, és az ajtó felé rántotta a fejét, jelezve Emelie-
nek, hogy elmennek. Byron meglepetten nézett fel, és gyorsan
felállt. Esetlenül megtántorodott, Raj pedig a homlokát
ráncolta. – Vigyázol magadra, By? Sem Ninának, sem Serge-
nek nem teszel jót, ha éhezel!
– Nina nem akarja, hogy elhagyjam a házat. Attól fél, hogy
én is eltűnök… – elakadt a hangja. – Nem eszik rendesen, nem
alszik. Nem kockáztathatom, hogy…
– Majd küldök egy kis vért… – Raj az órájára pillantott, és
a homlokát ráncolta. – Holnap este. Addig is, ha bármire
szükséged van, hívj ezen engem vagy Emet! – Átnyújtotta
Byronnak az egyik névjegykártyáját, mielőtt visszasétált a
bejárati ajtóhoz. Elkezdte kinyitni, de Byron hangja
megállította.
 – Majd szólsz nekem? – szólította meg.
Raj megfordult.
– Bármit is találsz – könyörgött Byron. – Bármi is az, Raj!
Hadd tudjam meg! Semmi sem lehet rosszabb, mint nem
tudni!
A férfi bólintott. – Értesíteni foglak! Addig is vigyázz
magadra és Ninára! – Nem tudott elég gyorsan kijutni a
házból. Végigsétált a járdán, és a kapun át a kocsijához, ahol
parkolt. Kinyitotta a zárakat, de ahelyett, hogy beszállt volna,
kemény léptekkel sétálni kezdett oda-vissza a sikátorban.
– Az istenit, Emelie! Mi a fenét képzel Krystof?
– Talán semmit! – mondta a lány. Raj megállt, és ránézett,
miközben Em folytatta. – Hónapok, a fenébe is, évek óta
mondogatod, hogy az öregnek nincs rendben a feje. Talán
végleg elment az esze, és már egyáltalán nem gondolkodik.
– Bassza meg! Jól van, eljött az idő! Holnap este
meglátogatom az öreget. Meglátjuk, mit tud erről az egészről.
– Lehunyta a szemét, érezte, hogy a nap fenyegetően
közeledik a horizonthoz. – Ma este már nem tehetek semmit!
Induljunk! Nem akarom, hogy a végén a majmokkal együtt
kelljen meghúznom magam a ketrecben – mondta,
megismételve Em korábbi megjegyzését a többi vámpírral
kapcsolatban.
– De az nem baj, ha nekem igen? – jegyezte meg Em,
miközben becsúszott a BMW anyósülésére.
– Igen, mert azért élsz, hogy szolgálj, nem igaz? – A lány
egyetlen válasza egy felemelt középső ujj volt. Raj
elmosolyodott, és eszébe jutott, hogy egy ideig talán ez lesz az
utolsó dolog, amin mosolyoghat.
 Harmincegyedik fejezet

Sarah kissé késésben volt, amikor a Chloe díszes, piros-

arany napellenzője felé sietett az utcán. Nem szívesen vette
volna igénybe az étterem parkolószolgálatát, inkább ő maga
parkolta le a saját autóját egy gyors meneküléshez készülve.
De ez a két háztömbnyire lévő nyilvános parkoló használatát
jelentette. Elsietett a hosszú ablaksor mellett, amely több
lábnyival az utca szintje fölött helyezkedett el, és a főtérre
nézett. Blackwood már ott ült az egyik ablak melletti asztalnál,
tisztán láthatóan mindenki előtt, aki véletlenül arra járt –
kétségtelenül szándékosan. A főpincér körülötte legyeskedett,
miközben híres vendége egy pohár vörösbort kortyolgatott, és
kedélyesen csevegett.
A fény tökéletes volt, kiemelte Blackwood műszőke
hajának aranyszínét. Valószínűleg nagyon drága műszőke haj
volt, de ha máshogy hívják, akkor is szőkítés… A lány
elmosolyodott, és a reggeli felkelés óta először érezte magát
egy kicsit jobban.
Nem mintha ez sokáig tartott volna. Fölment a lépcsőn,
majd félreállt, hogy elkerülje, hogy egy csapat öltönyös
üzletember feldöntse, akik éppen akkor tolakodtak át az ajtón,
amikor érte nyúlt. Két lépésnél nem tett többet az étteremben,
amikor Blackwood megpillantotta. Intett, és mondott valamit a
főpincérnek, aminek hatására a rángatózó kisember az
éttermen keresztül a lány irányába sietett.
– Ms. Stratton – mondta zihálva. – Engedje meg, hogy…
– A női mosdó? – kérdezte a nő, félbeszakítva.
– Ó! – mondta, láthatóan megdöbbenve azon, hogy a nő
nem rohan a nagy ember asztalához. – Igen, természetesen.
Csak arrafelé. Majd szólok Mister…
– Köszönöm! – Sarah elmenekült a díszes folyosón, és
mindenféle gyávának nevezte magát. Nem mintha teljesen ki
tudott volna bújni a találkozó elől, úgyhogy mi értelme volt
késleltetni azzal az öt perccel, amíg kezet mos? Felsóhajtott, és
benyomta az ajtót, majdnem megfulladva a légfrissítő erős
illatától. Gyorsan megmosta a kezét, és a mosdókagylón álló
takaros fonott kosárból kivett papírtörlővel megszárította. A
nedves papírt eldobva, kotorászni kezdett a táskájában
szájfényéért. Nem mintha érdekelte volna, hogyan néz ki, de
néhány másodperccel tovább halogathatta az elkerülhetetlent.
Egy fiatal ázsiai nő lépett be mögötte, és hirtelen megállt,
kezével az arca előtt legyezgetve.
– Hű! Bűz van itt bent.
Sarah elmosolyodott a válla fölött. – Tudom.
A nő odasétált a Sarah melletti mosdókagylóhoz, és gyorsan
megmosta a kezét, közben előrehajolt, hogy tanulmányozza
tökéletes, aranyszínű arcbőrét. Nyilvánvalóan elégedett volt
azzal, amit ott látott – és ki ne lenne az, gondolta Sarah
irigykedve –, és egy papírtörlőért nyúlt, véletlenül a földre
lökve Sarah táskáját. Gyorsan utána kapott, de Sarah is így
tett. Együtt kapták el, és a nő Sarah vállának megérintésével és
egy bocsánatkérő mosollyal elengedte.
– Sajnálom!
– Semmi baj! – mondta Sarah. – Amúgy sincs benne semmi
más, csak szemét.
– Nekem mondod? Mármint nem a tiéd. De esküszöm, a
táskám napról napra nehezebb lesz, és nem tudok rájönni,
miért. – Tudálékosan összevigyorogtak, miközben Sarah
átvetette a vállán a táska pántját, összeszedte a bátorságát, és
kisétált, hogy szembenézzen a zenével.
Blackwood az udvariasság látszatát keltve felemelte nagy
seggét a székről, és azt mondta: – Köszönöm, hogy
találkoztunk, kedvesem!
Sarah alig vett róla tudomást, arra koncentrált, hogy leüljön,
felakassza a táskáját a székre, és kigombolja a kabátját. Nem
vette le; nem tervezte, hogy olyan sokáig marad itt.
Blackwood feszülten bámult rá. Idegesen kortyolt egy korty
vizet, amikor a férfi beszélni kezdett.
– Szóval, mondd csak, Susan – kezdte a férfi. A lány dühös
pillantást vetett rá, mire a férfi azonnal meghátrált, és úgy tett,
mintha zavarban lenne. – Milyen ostoba vagyok! Persze, most
már Sarah, ugye? – A férfi behízelgően elmosolyodott. –
Tudod, megértem a titoktartási vágyad. A kamerák vakító
fénye kimerítő tud lenni. – Várta, hogy Sarah válaszoljon,
hogy talán megjegyzést fűzzön a közös nyomorúságukhoz, de
a lány hallgatott, a vizét kortyolgatta, és számolgatta a szálakat
az asztalterítőn. – Szóval… akkor – mondta Blackwood,
megtörve a csendet –, kíváncsi vagyok, vajon hogyan jutottál
el oda, hogy a vámpírral dolgozz ezen az ügyön? Nem is
tudtam, hogy a városban vagy, és hidd el, kiváló forrásaim
vannak.
– Mondtam már, Mr. Blackwood…
– Edward, kérlek.
– Mr. Blackwood – ismételte meg határozottan. – Mr.
Gregor a barátom. Semmi több! – És valószínűleg már az sem,
gondolta magában, és a gondolatra ismeretlen fájdalmat érzett
a mellkasában. – Egyszerűen csak együtt vacsoráztunk, amikor
meglátott minket.
Blackwood arca elvörösödött, és a szája összeszorult a
nyilvánvaló ingerültségtől, de taktikát váltott.
– William meglehetősen meg van győződve arról, hogy a
vámpírok állnak a dolog mögött, tudod. De én nem vagyok
benne olyan biztos.
Sarah felnézett rá. – Nem gondolod, hogy vámpírok is
benne vannak?
– Nem, én… – kezdte Blackwood, de aztán kíváncsi
pillantást vetett rá, és konspiratívan előrehajolt. – Hacsak nincs
valami mondanivalód? Mindig is úgy éreztem, hogy a
rendőrség jól tenné, ha meghallgatná, amit te…
– Nem tudok semmit…
– Ne játszadozz velem! – csattant fel Blackwood, a barátság
minden látszata eltűnt egy pillanat alatt, helyét kemény
elszántság vette át. – Megértem, miért nem fordultál a
rendőrséghez – mondta. – Az idióták akkor sem ismernének
fel egy igazi tehetséget, ha az a seggükbe harapna. Azt viszont
nem értem, hogy miért döntöttél úgy, hogy azokkal az undorító
vérszívókkal állsz össze. Ha álmodsz…
– Azok az álmok évekkel ezelőtt voltak – erősködött Sarah.
– Én nem csinálok ilyesmit…
– Ez baromság! – Blackwood majdnem felkiáltott. A
helyiségben hirtelen mindenki elcsendesedett körülöttük.
Blackwood mély levegőt vett, és széles mosollyal hátradőlt,
rubinszínű nyakkendőjét a nagy hasához simította, és intett a
főpincérnek, aki aggódva nézett feléjük. Hosszan ivott a
borából, és a száját finoman megpaskolta a szépen kivasalt
szalvétával.
– Mindketten tudjuk, mire vagy képes – mondta halkan, és
az a hamis mosoly ismét szilárdan kiült széles arcára. – Szóval
ne sértegess azzal, hogy mást színlelsz!
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Sarah feszülten.
– Mindent akarok arról, amit Patricia Cowensről, és erről az
egész ügyről tudsz!
– Már mondtam! Nem tudok semmit, és nem is akarok tudni
semmit! Van fogalmad róla, minek tettek ki engem annak
idején? A rendőrség úgy bánt velem, mint egy gyilkossal, a
szüleim pedig azt hitték, hogy őrült vagyok. Elvittek egy
intézetbe, Edward! Az elmúlt tíz évet azzal töltöttem, hogy
mindent megtettem, hogy elfelejtsem ezt az úgynevezett
ajándékot, és ezen semmit sem fog változtatni, amit mondasz!
Blackwood önelégült mosollyal nézett rá.
– Semmi? Nos, Susan, egészen biztos vagyok benne, hogy a
bulvársajtó el lenne ragadtatva, ha megtudná, hogy a kedvenc
tinédzser médiumuk él és virul, és itt él Buffalóban. Nos,
feltételezem hetekig a címlapokon lenne, ha ez felbukkanna.
Ott leszel a kétfejű tehenek és Elvis mellett. És persze a
bulvársajtó mindenütt ott van az interneten is, nem igaz? Mit
gondolsz, mit szólnának ehhez az egyetemi kollégáid?
Sarah a székébe gyökerezve ült, a szíve a torkában
dobogott, és figyelte, ahogy a Blackwood szájából elhangzó
minden egyes szóval egy kicsit lejjebb megy az élete utolsó tíz
éve a lefolyón. Annyira tévedett Rajjal kapcsolatban. Ő nem
volt szörnyeteg. Még csak közel sem járt hozzá. Az igazi
szörnyeteg ott ült vele szemben ebben az elegáns étteremben,
önelégült mosollyal a kövér arcán, ami arról árulkodott, hogy
fütyül rá és mindenki másra.
– Az, hogy nem vagy hajlandó szembenézni a tehetségeddel
kapcsolatos igazsággal, az egész emberi faj vesztesége –
mondta. – Igazi veszteség. És, ha szabad megjegyeznem,
önzőség a részedről! Biztosan tartozol azzal, hogy…
– Nem tartozom senkinek semmivel! – sikerült suttognia. –
Legkevésbé neked! – Vakon felkapta a szalvétáját, az asztalra
tette, és a vállára húzta a táskája pántját.
Hátrább tolta a székét, hogy felálljon, de Blackwood
határozott kézzel az asztalhoz szorította Sarah kezét, és a
helyén tartotta.
– Nos, Sarah, nem hiszem, hogy bármelyikünk is…
– Blackwood igazgató? – A nő felnézett, és egy középkorú
nőt látott feléjük közeledni, aki annyi ékszert viselt, hogy egy
kisebb falut is el tudott volna látni egy évig az értékéből. – Ön
az! Hallottam, hogy a városban van…
Blackwood egy pillanat alatt talpra ugrott.
– Hát persze, kedvesem, és micsoda öröm, hogy láthatom! –
A nő megfogta a kezét, és elfordította az asztaltól, miközben
odaszólt valakinek a helyiség túloldalán. Sarah meglátta az
esélyt, és menekülőre fogta a dolgot, szinte kirohanva az
étteremből. Elhaladt a tágra nyílt szemű főpincér mellett, és
eltolakodott a matrónák triója mellett, akik felziháltak a
durvaságán. Mintha érdekelte volna.
Heves menekülésvágyában majdnem leesett a lépcsőn. Egy
nagy, fekete furgon parkolt közvetlenül az étterem előtt, és egy
része felfogta, hogy az inas a sofőrrel vitatkozik, miközben
elrohant mellette. De ezt maga mögött hagyta, az öltönyös
hivatalnokok és egy iPodos tinédzser kíváncsi tekintetével
együtt, akiket félrelökdösött az útjából. Átvágott a két épület
közötti bűzlő átjárón, megkerülve a szemeteseket, és majdnem
felbukott egy hajléktalanban, aki dühösen mormogott, amikor
megzavarta a délutáni szundikálását. Kulcsokkal a kezében ért
a kocsijához, és hálás volt a távirányítónak, ami csippantva
kinyitotta az ajtókat, mert nem hitte, hogy be tudta volna dugni
a kulcsot a zárba, amennyire remegett a keze.
Miután beült a kocsiba, bezárta az összes ajtót, és a
kormánykerékre hajtotta a fejét, próbált gondolkodni.
Menekülnie kell. El kell tűnnie Buffalóból, New Yorkból.
Minden, amit az elmúlt évek alatt felépített – a karrierje, az
iskolai végzettsége – most már nem számít. Kezdheti újra az
egészet. Spórolt egy kis pénzt, ami egy évre elég lesz, ha
óvatos. Valamilyen hangot hallva, gyorsan felült, és
körülnézett. Senki sem volt ott, de nem szabadott volna itt
ülnie a szabadban. Mély levegőt vett, és beindította az autót. A
kocsi legalább az övé volt, szabadon és tisztán. Készpénzzel
fizetett érte, eggyel kevesebb dolog miatt kellett aggódnia,
eggyel kevesebb nyom vezetett hozzá.
Kihajtott a parkolóból, és elindult hazafelé, tudva, hogy
holnapra már nem lesz otthona.
Sarah befordult az utcájába, elhaladt az ikerház mellett, és
megkerülte a háztömböt, hogy a sikátorban parkoljon. A
sikátort egy kopott kerítés és egy rozoga kapu választotta el a
koszos hátsó udvartól, amelyen Mrs. M-mel osztozott. A
kapun lakat volt, de az belül volt, és az idő nagy részében
nyitva lógott. Egyikük sem töltött sok időt itt hátul,
leszámítva, amikor kivitték a szemetet. Sarah a kulcstartójával
babrált, miközben odament a házhoz, és próbálta felidézni,
melyik nyitja a hátsó ajtót. Még soha nem használta, de biztos
volt benne, hogy Mrs. M. adott neki egy kulcsot, amikor
beköltözött.
Megtalálta a megfelelő kulcsot, bedugta a zárba, besurrant,
és becsukta maga mögött az ajtót. Első gondolata az volt, hogy
ellenőrizzen minden redőnyt és függönyt a földszinten, és
mindet becsukja, mielőtt felsietne az emeletre, hogy
törölközőket terítsen a hálószobája ablakainak fedetlen
részeire. Sötét lett, amikor az ablakokat letakarta, ezért
felkapcsolt néhány lámpát, és szobáról szobára járva leltárt
készített. Tényleg nem volt semmi olyan bútor, amit ne tudott
volna hátrahagyni. Talán öntudatlanul is ezt tette az évek
során, soha nem vásárolt semmit, ami jelentett neki valamit.
Talán egy része tudta, hogy eljön ez a nap, amikor ismét
mindent hátra kell hagynia.
A dolgozószobájában kinyitotta az íróasztal alsó fiókjába
rejtett kis széfet. Az útlevele és egy tartalék jogosítvány volt
benne, bár hamarosan új személyi igazolványra lesz szüksége.
A hitelkártyákkal lehetett volna a legkönnyebben nyomon
követni, így azoknak azonnal el kellett tűnniük. Megfordította
a székét, és bejelentkezve a számítógépen, a bankja honlapjára
lépett. Néhány gombnyomással átutalta a folyószámlájáról az
összes pénzt egy külön számlára, az anyai nagyanyja nevére.
Maude nagyi már régen meghalt, és nem ellenezné. Sarah volt
az egyetlen unokája, és közel álltak egymáshoz. Meghalt,
mielőtt minden szétesett volna, ami valószínűleg jó dolog volt.
Mindenesetre a számla nem sokáig marad nyitva. Előbb-utóbb
valaki – a sajtó vagy a rendőrség – lenyomozza az átutalást.
De addigra a pénz eltűnik, készpénzben felvéve a bankokból
vagy ATM-ekből, útban oda, ahol végül kiköt.
Miután ezt megtette, körülnézett a dolgozószobájában. A
bútorok egyike sem számított, de a könyvei mindenképpen
vele tartanak. Az asztali számítógép, és természetesen a
laptopja is. A dobozok – még a beköltözése idejéből –, lent
voltak a lépcső alatti szekrényben. Ma este elkezdhet pakolni,
és holnapra már el is mehet. A bérleti díja ki van fizetve a
hónap végéig, de adni fog Mrs. M.-nek még egy hónapra
elegendő összeget, hogy kárpótolja a hirtelen távozásáért.
Átment a folyosón a hálószobájába. Itt nem voltak emlékek.
Se elveszett szerelmek, se szenvedélyes, forró éjszakák. Újra
Rajra gondolt. Szenvedélyes szerető lett volna, ehhez nem
férhetett kétség. Néhány találkozásuk emléke még mindig
borzongást csalt a csontjaiba, és a gyomra összeszorult a
vágytól. Milyen lett volna, ha szeretkeznek?
Behunyta a szemét, és szándékosan elhessegette a
gondolatot. Ez soha nem fog megtörténni. Hacsak össze nem
fut vele egy stoptáblánál, amikor kifelé tart a városból, soha
többé nem fogja látni. A gondolatra fájdalom lüktetett a
mellkasában, és szórakozottan megdörzsölte, meglepődve,
hogy sírva fakadt.
– Ne légy ostoba, Sarah! – szidta magát. – Még csak nem is
beszél veled!
Mély, megnyugtató lélegzetet vett. Ruhák, gondolta
elszántan, és a szekrényhez masírozott. Az összes ruhája megy
vele. Nem volt olyan sok, és semmiképpen sem engedhette
meg magának, hogy itt hagyja őket. Legalábbis akkor nem, ha
egy ideig a megtakarításaiból kell élnie.
Merengve állt, és azon töprengett, hol kezdjen hozzá,
amikor megszólalt odalent a csengő. Megdermedve
hallgatózott, és összerezzent, amikor a telefonja hangosan
csörögni kezdett, a kitartó csengetés ellenpontjaként. Nem
foglalkozott a telefonnal; bárki is volt az, ment a hangpostára.
Ehelyett nesztelenül az ablakhoz lépett, és megrándult, amikor
a régi keményfa padló hangosan nyikorgott a lába alatt.
Felemelte az egyik törölköző sarkát, amelyet a függönyrúdra
akasztott, és meglátott egy kint parkoló fekete furgont.
Teherautó típusú furgon volt, ablakok nélkül, és volt benne
valami – hátulról egy zilált férfi bukkant elő, aki úgy nézett ki,
mintha aludt volna benne, vagy talán ott lakott volna.
Hangosan becsapta a dupla ajtókat, és elsétált az oldalához,
ahol kinyitotta a nagy tolóajtót. A belső tér meglepően jól
megvilágított volt, és tele volt felszereléssel, valamiféle…
Sarah döbbenten húzódott hátra. Ez egy sajtós autó volt, és
most már tudta, hol látta korábban. Az étterem előtt állt, ahol
Blackwooddal találkozott; emlékezett rá az őrült utcai
rohanásából.
A szíve összeszorult, amikor Blackwood hamis mosolya
töltötte be a gondolatait. A sajtó egész idő alatt ott volt. Nem
csoda, hogy olyan feltűnően kitette magát az utcai ablakba, azt
akarta, hogy lássák őt, hogy közös képeket készítsenek
kettejükről. Hazudott neki. Akár beleegyezett volna, hogy
együtt dolgozzon vele, akár nem, a férfi már terveket
szövögetett, hogy nyilvánosságra hozza az egészet.
Átkozta az aljas szélhámost, és igyekezett leküzdeni a
pánikot, amely megpróbálta felütni a fejét. Semmi értelme
pánikolni. Csak egy fickó volt – újra becsengettek, és hallotta,
hogy valaki kiabál odalentről. Oké, két fickó. A férfi a
furgonnál felnézett, és visszaüvöltött valamit. Valószínűleg
valamelyik bulvárújság, vagy talán valamelyik szórakoztató
magazin. Szorosan követték Blackwood kalandjait, bár sosem
tudta kideríteni, miért.
Oké, ezzel meg tud birkózni. Gyorsan összepakol, és csak
annyit visz magával, amire a következő egy hónapban
szüksége lesz. A ruhái nagy része, még a könyvei is
biztonságban lesznek itt, amíg fizeti a lakbért. Kihasználhatná
az időt arra, hogy kialakítsa az új személyazonosságát, találjon
új lakást, és amikor minden megnyugodott, visszajöhetne a
többi holmijáért. Ez volt a terv. Igen. Határozottan meg tudja
csinálni. Felkapott egy bőröndöt a szekrényéből, és elkezdett
pakolni.
Két órával később már a helyi sajtó is megérkezett nagy
erőkkel, mivel nem akarták, hogy a bulvársajtó lekörözze őket,
ha egy saját emberükről szóló történetről volt szó. Addig
kopogtattak az ajtaján többször is, hogy azt hitte, biztosan
kivérzett az ujjuk. Még Mrs. M-et is kikérdezték a
szomszédban, miközben pörögtak a kamerák. Sarah felhívta őt
és figyelmeztette, a házinéni pedig nyugodtan vette az egészet,
sőt, úgy tűnt, egy kicsit még élvezte is a hírverést.
Sarah még egyszer megköszönte a házinéninek, és letette a
telefont, majd csak úgy, a fenébe is, meghallgatta a
hangpostáját, és nagyjából az első szótag után törölte az egyik
üzenetet a másik után. Az a seggfej Blackwood többször is
telefonált, felajánlva William Cowens otthonának kétes
biztonságát menedékként. Milyen kedves tőle, gondolta Sarah
gonoszul, tekintve, hogy ő uszította rá a sajtó hiénáit.
Felment az emeletre, hogy folytassa a pakolást, és azt
mondta magának, hogy ez az egész dolog hamar el fog múlni.
Valami más sztori kelti fel majd a bulvársajtó figyelmét, és
továbblépnek Sarahról és arról, ami valójában nem is volt
olyan nagy sztori. Újra kikukucskált az ablakon. A helyi hírek
bemondónője volt odalent, valamiféle élő közvetítést csinált.
De a bulvársajtósok, úgy tűnt, már pakolták a felszerelésüket.
Az este hidegnek ígérkezett, és különben is, egy bezárt és
lezárt házból nem lehetett annyi tudósítást kihozni. Amint
elmennek, bepakol néhány dolgot a kocsijába, és még
napfelkelte előtt eltűnik, anélkül, hogy bárki is okosabb lett
volna.
Ez nem volt jó. Sarah sokadszorra is kikukucskált az
emeleti ablakon. Ez határozottan nem volt jó. Ahelyett, hogy
feladták volna, és hazamentek volna, amint lemegy a nap, az
újságírók tömege, akik az elülső pázsitján tolongtak, csak nőtt.
Könnyek töltötték meg a szemét, és azzal fenyegették, hogy
kicsordulnak, de letörölte őket, ahogy tíz perccel ezelőtt, és
azelőtt is tíz perccel. A sírással semmire sem megy.
Megfordult a fejében, hogy kimegy, és nyilatkozatot tesz, de
szinte azonnal el is vetette ezt az ötletet. Korábbi
tapasztalatból tudta, hogy a média éhsége csak nőtt a
táplálkozással. És ezt soha nem lehetett csillapítani, különösen
nem ebben a korban, amikor nincs sem személyes, sem intim
titok, hogy ne harsognák szét az újságok, magazinok és
weblapok oldalain, ahol sorra felszívja őket a közönség, amely
teljes szívvel elfogadta az emberek jogát, hogy minden
átkozott dologról tudjanak.
Egy sziréna visítása miatt visszasietett az ablakhoz. Vörös
lámpák villogtak, ahogy megérkezett egy rendőrségi szedán.
Épp ideje volt, gondolta dühösen. Az a sok riporter és operatőr
biztosan megsértett valamilyen rendeletet. Hagyja, hogy a
zsaruk eltakarítsák őket, ő pedig elfut utánuk, amilyen
messzire és gyorsan csak tud. Dörömbölni kezdtek a lenti
ajtón, de nem törődött vele, ahogy az összes többivel sem.
– Sarah Stratton! – kiáltotta egy mély hang. – Itt a
rendőrség! Nyissa ki!
Oké, ez újdonság volt. Lesietett a lépcsőn, és időt szakított
arra, hogy kinyissa az egyik redőnyt annyira, hogy
meggyőződjön róla, hogy tényleg a zsaruk azok. Oké, tehát
nem a zsaruk voltak, csak egy rendőr volt. Tony Scavetti. És
mi a fenét keresett itt?
– Nyisd ki az ajtót, Sarah! – Újra dörömbölt, megrázta az
olcsó ajtót a keretben, és a nő elkezdte kikulcsolni a különböző
zárakat, amíg még volt ajtó, amit ki kellett nyitnia.
Sarah az előszobájában állt, szemben Scavettivel, aki
dühösebb volt, mint amennyihez joga lett volna. Nem ő kérte
ezt az egészet.
– Nézd – mondta a férfi. – Ez egy baromság! Azt akarom,
hogy ennek a médiacirkusznak azonnal vége legyen!
Beviszlek a…
– Nem megyek sehova! – erősködött a lány, nem hagyta
magát megfélemlíteni. Ismerte a jogait. – Ha azt akarod, hogy
ennek vége legyen, javaslom, kezdd azzal, hogy
megszabadulsz azoktól a kinti bohócoktól! – Keményen az
elözönlött előkertje irányába bökött az ujjával. – Nem tettem
semmi rosszat!
Scavetti egy lépéssel közelebb lépett, betolakodott Sarah
személyes terébe, és megpróbálta megfenyegetni őt a nagyobb
magasságával és testtömegével. – Ha le kell tartóztassalak…
– Milyen alapon? – követelte Sarah, egyenesen a férfi
arcába tolakodva. Egész életét azzal töltötte, hogy kisebb volt
a legtöbb embernél. Valami sokkal jobbal kell előállnia, mint a
mérete, ha meg akarja félemlíteni.
– Egy folyamatban lévő nyomozás akadályozása,
bizonyítékok visszatartása, és…
Sarah felnevetett. – Milyen bizonyíték lenne az, Tony? –
gúnyolódott. – Azt akarod mondani az ügyésznek, hogy
eltitkoltam előled az álmaimat? Mi vagy te most, az
agyturkászom?
Scavetti dühösen elpirult, és válaszra nyitotta a száját, de
valaki más kezdett el dörömbölni az ajtaján.
– Sarah! – kiabálta egy nő.
Sarah összevonta a szemöldökét. Az első ösztöne az volt,
hogy figyelmen kívül hagyja, ahogyan az összes előzőt is
figyelmen kívül hagyta, de volt valami ismerős a hangban. Az
ajtóhoz legközelebbi ablak felé indult, de Scavetti ért oda
előbb.
– Ki a fasz ez? – vicsorogta Scavetti.
A félig nyitott redőnyön keresztül kinézve, Sarah kétszer is
megnézte. Az a nő volt, aki az étterem mosdójában is ott volt.
Az, aki ledöntötte a táskáját. Mi a fenét keresett itt?
 Mintha meghallotta volna Sarah ki nem mondott kérdését, a
nő sürgetően beszólt az ajtón: – Sarah, a nevem Angel! Rajnak
dolgozom! Segíteni szeretnék neked! Engedj be!
Sarah szíve egy kicsit megdobbant. Raj? De ez azt
jelentette, hogy tudott a Blackwooddal való találkozásáról.
Egész idő alatt kémkedett utána? Miért tenne ilyet, hacsak…
– Sarah, kérlek! Hadd segítsek!
Sarah a bejárati ajtóhoz sietett. Ha volt valaki ebben az
egész zűrzavarban, akiben megbízott, jött rá hirtelen, az Raj
volt.
– Mi a fenét csinálsz? – követelte Scavetti. A férfi utána
nyúlt, de Sarah előbb felpattintotta a zárat, és éppen csak
annyira nyitotta ki az ajtót, hogy óvatosan kikukucskálhasson.
– Honnan tudjam, hogy tényleg Raj küldött téged?
– Nem tudom – mondta a nő, Angel, látszólag
nyugtalankodva a kérdéstől. Mondani kezdett valamit, de
káromkodva elhallgatott, ujjait az egyik fülére helyezve,
mintha hallgatózna. Közelebbről megnézve, Sarah látta, hogy
valamiféle rádiós fülhallgatót visel, mint amilyet Raphael
biztonsági emberei is hordtak. Bólintott arra, amit a másik fél
mondott. – Menj, és hívd fel Rajt! – mondta Angel Sarah-nak.
– Ne, várj! Emelie-t hívd fel! Azt mondja, hogy mondjam meg
neked…
Ha a nő tudta Raj és Emelie nevét is, akkor Rajnak kellett őt
küldenie. Sarah kinyitotta az ajtót, és hátralépett. Angel
befurakodott, és gyorsan becsukta az ajtót, kizárva a zaj és a
testek rohanását, amelyek követni próbálták.
– Köszönöm! – mondta a levegő után kapkodva. – És
tényleg Rajnak dolgozom!
– Ma ott voltál az étteremben!
– Igen. Tudtunk a Blackwood-találkozóról, és nem akartuk,
hogy egyedül menj oda. Jó okkal, mint kiderült.
– Nem értem! – mondta Sarah. – Miért tenne Raj… –
Scavetti hangosan megköszörülte a torkát a lány mögött. – Ah
– mondta, kissé megfordulva, hogy a feldühödött nyomozóra
mutasson. – Ő itt Scavetti nyomozó, a buffalói rendőrségtől.
Azt akarja, hogy…
– Nem kell vele menned! – mondta Angel azonnal, és
barátságtalan pillantást vetett Scavettire. – Raj itt lesz…
– Mi a fasz köze van ennek az átkozott vámpírnak ehhez az
egészhez?
Angel hideg pillantással vágott közbe. – Megvárjuk, amíg
ideér, mielőtt bármit is eldöntenénk.
– Ki a fene nevezte ki őt Istennek? – vicsorogta Scavetti. –
Nem kell megvárnom semmilyen kibaszott vámpírt…
– Állj! – kiáltott rá Sarah Scavettire. – Várni fogunk! –
mondta határozottan. – Hacsak nem akarsz mindezek előtt
rúgkapálva és sikoltozva kivinni innen! – A túlfűtött sajtósok
tömege felé mutatott.
Scavetti a homlokát ráncolta, láthatóan éppen ezen
gondolkodott.
– Ugyan már, Tony – hízelgett a nő. – Mit árthat, ha
megvárjuk, amíg Raj ideér? Ha kirángatsz oda, mindenhol
benne lesz az újságokban. És az mire lenne jó? Nem akarod,
hogy belekeveredjek az ügyedbe, és ez nagyjából az utolsó
dolog a világon, amit én is akarok. Talán együtt kitalálhatunk
valamit.
Scavetti bámult rá, és a lány látta rajta, hogy nem örül. De
azt is tudta, hogy ideget érintett azzal, hogy a sajtó is
megjelent. Végül röviden, elégedetlenül bólintott.
– Rendben. Várunk. – Ránézett az órájára. – Tíz perc. Utána
leszarom, mit mondasz! Kiviszem innen a segged!
Sarah tudta, mikor kell kiszállni. – Köszönöm, Tony!
Felmegyek az emeletre, hogy összepakoljak pár dolgot, a
biztonság kedvéért – mondta.
– Jó ötlet! – mondta Angel. Önelégült pillantást vetett
Scavettire, miközben követte Sarah-t a lépcsőn. – Segítek
neked!
 Harminckettedik fejezet

Kinyitva a szemeit, Raj a buffalói búvóhelye ismerős

környezetét látta. A lámpák már égtek. Az időzítő úgy volt
beállítva, hogy mire felébred, legyen kevéske fény, ami
szükséges volt, hogy lásson. Miközben felkelt az ágyból, a
fényerő addig növekedett, amíg elérte a megvilágítás
egyenletes, lágy szintjét. Az első gondolata az éhség volt, de
nem volt ideje megállni egy élő donorért. Legalábbis ezt
mondta magának. Nem volt hajlandó szembenézni a növekvő
vonakodásával, hogy névtelen nőket csapoljon meg vérért és
szexért. Nem volt hajlandó megbirkózni ennek a
vonakodásnak a jelentőségével a Sarah Stratton iránti érzelmei
fényében – aki már történelem volt, emlékeztette magát
határozottan.
Odament a bár hűtőjéhez, és kivett egy egységnyi zacskós
vért. Meglazította annyira a kioldószelepet, hogy a tartalma ne
robbanjon szét a mikrohullámú sütőben, és gyors
felmelegítésre állította. Alig egy perc múlva megrázta a
zacskót a kezében, hogy kiegyenlítse a hőmérsékletet, és
gyorsan lehajtotta, miközben igyekezett nem gondolni arra a
nőre, akiből inkább inna ehelyett.
Sarah édes vérének emléke így is megütötte – a hirtelen
kicsorduló vér, amikor agyaraival megkarcolta a nő telt ajkát, a
melegség, ahogy a nyelvét simogatta, és gyönyörű lassúsággal
csúszott le a torkán. Az agya továbblépett, és arra gondolt,
milyen finom lenne felfedezni a lány vénáját, átszúrni a
nyakának bársonyos puhaságát, miközben a farkával
belemélyed a feszes kis testébe. Szinte érezte puha íveit a keze
alatt, hallotta éhes kis kiáltásait, ahogy a falhoz szorította –
Elég!
Undorodva dobta félre az üres zacskót, és máshová
kényszerítette a gondolatait. Sarah nem akart tőle semmit, és
neki sokkal jobb dolga is akadt, mint egy olyan nő után futni,
aki azt hitte, hogy szórakozásból kislányokat erőszakol meg.
Érezte a jogos düh forró áradását, és üdvözölte, hagyta, hogy
megtöltse a belsejét határozottsággal, miközben elfordította a
zuhanyzóban a csapot. Lehunyt szemmel a csempefalnak
támaszkodott, karjait kinyújtotta egyenesen maga elé,
miközben a forró víz a nyakát és a hátát csapkodta, és
átgondolta, amit eddig tudott. Újra elképzelte a fiatal nők
arcát, elképzelte a jeleneteket a vérházaknál, ahonnan eltűntek.
Amikor Estelle Edwardshoz ért, megálltak a gondolatai.
Minden hozzá vezetett. Ő volt a narancs az almás tálban, a
magányos rózsa a margarétacsokorban. Ő volt a kulcs. Egy
vérre specializálódott kutató, akit láttak beszélgetni Krystoffal,
majd azt mondta a férjének, hogy van egy kapcsolata a
vámpírközösségben, aki tudna…
Csúnyán káromkodni kezdett, amikor eszébe jutott egy
gondolat. Akkora erővel vágott az öklével a falba, hogy
megrepedt a csempe.
Fiatal nők tűntek el, de idős vámpírok is! Idősek, de nem
erőteljesek. Ez volt a döntő elem. Elég idősek voltak ahhoz,
hogy teljesen kifejlődjön bennük az emberi kutatókat
leginkább érdeklő tulajdonság – a betegségekkel és az
öregedéssel szembeni ellenállás –, de nem voltak elég erősek
ahhoz, hogy saját gyermekeiken uralkodjanak, vagy hogy más
vámpírokra kényszerítsék az akaratukat. Mi van, ha az eltűnt
vámpírok is foglyok voltak, akárcsak a fiatal nők? Mi van, ha
mindannyian – vámpírok és emberek – nem voltak egyebek,
mint Estelle Edwards kísérleti patkányai?
De akkor miért hozta ide Rajt, hogy kibogozza? Krystofnak
tudnia kellett, hogy ilyesmit soha nem tűrne el. Hacsak nem ez
volt végig az öreg terve? Talán elvesztette az irányítást a
projekt felett, és nem tudta, hogyan állítsa le ő maga. Jézusom!
Ennek sincs értelme.
Elzárta a csapot, undorodott az egész ügytől. Gyorsan
megszárítkozott, és már félig felöltözött, amikor megszólalt a
telefonja. Felvette, és nem lepődött meg, hogy Emelie volt az.
– Em – mondta üdvözlésképpen. – Hogy ment ma Sarah-val
és Blackwooddal?
 Emelie visszaszívta, bármit is akart mondani, majd
megszólalt.
– Rendben, akkor kezdjük az étteremmel! – Raj összevonta
a szemöldökét, de Emelie belekezdett a beszámolójába, így
figyelmesen hallgatta. – Angelnek sikerült időben
bepoloskáznia Sarah-t, így az egészet hallhattuk. Blackwood
megpróbálta megzsarolni, azzal fenyegetőzött, hogy a sajtóhoz
fordul a valódi kilétével…
– Megzsarolni? Várj, milyen személyazonosság? –
szakította félbe Raj.
– Oké, itt kezd bonyolulttá válni a dolog. Blackwood úgy
tűnik, ismeri Sarah-t még Kaliforniából.
– Igen, ő is ezt mondta. A család barátja, vagy ilyesmi.
– Nem egészen! Az édes kis Sarah nem volt túl közlékeny
velünk. Az igazi neve Susan Siemanski. Ismerős ez a név
neked egyáltalán?
Raj a homlokát ráncolta. Sarah valójában nem is Sarah
volt? Mi a fene? – Nem! – mondta. – Kellene?
– Nem, hacsak nem töltesz túl sok időt az interneten!
– Fizetek embereknek, hogy ezt megtegyék helyettem! –
mondta türelmetlenül. – Mi a fasz folyik itt, Em?
– Susan Siemanski több weboldalon is felbukkan,
mindegyik a furcsa és ismeretlen dolgokkal foglalkozik.
Paranormális szarságok. A mi embereink követik ezeket az
oldalakat, feltételezett vámpírtevékenységet keresve. Néha ez
csak álca a valódi dologhoz, és mi…
– Tudom, Em! Térj a lényegre!
– Bocsánat! Susan, alias Sarah Stratton, tizenöt éves volt,
amikor azt állította, hogy „kapcsolatba” került álmaiban az
elrabolt nőkkel. Két esetet hoztak nyilvánosságra, néhány
hónap különbséggel. Mindkét esetben holtan találtak egy nőt,
miután a rendőrség figyelmen kívül hagyta Siemanski
figyelmeztetéseit. Ezután eltűnt a radarról, ami
megmagyarázza, miért nem létezett Sarah tíz évvel ezelőttig.
Biztosan megváltoztatta…
 – Rendben – vágott közbe Raj, és érezte, ahogy egyre nő a
dühe. A nő egész idő alatt hazudott neki, hagyta, hogy azt
higgye, azért szökött el, hogy elmeneküljön egy rossz otthoni
helyzet elől, hagyta, hogy a férfi mindenféle következtetésekre
jusson. És egyik sem volt igaz. A nő egy kibaszott médium
volt. Ez volt a kapcsolata ezzel az üggyel? Talán az eltűnt
nőkre utaló jeleket kapott az álmaiban, vagy mi a faszt csinált?
Az istenit, teljesen hülyének nézte őt!
– Raj, ott vagy?
– Igen. Szóval, mit akar Blackwood?
– „Meséld el az álmaidat” fajta baromságot, de nyilvánvaló
volt, hogy azt akarta, hogy a lány kizárólag neki dolgozzon,
senki másnak, és főleg nem nekünk, undorító vérszívóknak.
Azt hiszem, így fogalmazott.
– Képzeld csak el! – mondta Raj szórakozottan, miközben
elővett egy inget a szekrényből, és anélkül, hogy letette volna
a telefont, belebújt. – Pedig olyan kedves embernek tűnt!
– Igen, nos, szerencsére beugrott az egyik rajongója, és
Sarah elmenekült. Visszament a házába, és ott is maradt.
Balszerencséjére, a dörzsölt seggfejnek egy kamerás stábja
várakozott odakint, hogy lefilmezze a rég elveszett tinédzser
médium diadalmas újrafelfedezését, vagy ha ez nem jön össze,
hogy véghezvigye a fenyegetését, és leleplezze őt. Amit, úgy
tűnik, meg is fog tenni.
Abbahagyta, amit csinált. – Mi történik?
– Van egy kis probléma!
Raj hallotta, ahogy Emelie valaki mással beszélget,
egyoldalú beszélgetés, mintha egy második mobiltelefonon
beszélt volna. Hallotta, ahogy káromkodik, majd parancsokat
kiabál valakinek a raktárban.
– Yossi volt az – mondta, amikor visszatért hozzá. – Sarah
házát ellepték a riporterek, akik tudni akarták, miért hívtak egy
médiumot, hogy segítsen megtalálni William Cowens lányát.
A rendőrség is ott van, az a Scavetti fickó személyében.
Őrizetbe akarja venni a lányt…
– Nem! – Raj szinte üvöltött. Megint hallotta, hogy Em a
másik telefonon beszél.
– Angel úgy gondolja, rá tudja venni Sarah-t, hogy engedje
be. Akarod, hogy…
– Igen! Azt akarom, hogy valaki bemenjen a házba. Nem
akarom, hogy Sarah eltűnjön a rendőrségen! Tudnom kell
mindent, amit erről az ügyről tud. Mondd meg Angelnek most,
Em! Megvárom!
Em röviden beszélt, majd visszatért. – Oké, Yossi és
Cervantes kint maradnak, de Angel most az ajtón dörömböl.
Hogyan tovább?
Raj már a kabátját húzta, a telefont a válla és a füle közé
szorította. Em oldaláról nagy zajt hallott, a terepjárók motorjai
indulásra készen felpörögtek.
– Em! – kiáltotta, biztos akart lenni benne, hogy a lány
hallja. – Szükségünk van egy menekülő autóra, valami
jellegtelenre!
– Úgy lesz, főnök! – mondta a terepjáróhoz rohanva.
Raj beütötte a páncélterem kijárati kódját, és türelmetlenül
várta, hogy az ajtó kinyíljon.
– Találkozunk Sarah-nál! – mondta, bontotta a kapcsolatot,
és a garázs felé száguldott.

***

– Mi a fasz? – Raj vetett egy pillantást az utcára Sarah

ikerháza előtt, és megkerülte a háztömböt, mert eszébe jutott
valamiféle sikátor, és feltételezte, hogy van hátsó ajtó is. Kicsit
szétszórt volt mindkét alkalommal, amikor Sarah konyhájában
járt. A sikátor keleti végét egy drótkerítés zárta el. Csúnyán
káromkodott, és ismét tett egy kört, majd befordult a sikátor
nyugati végén, és a gyorshívóval tárcsázta Emet, miközben
Sarah kocsijához hajtott, és leparkolt mögé.
– Hol vagy? – kérdezte, mielőtt a lány bármit is mondhatott
volna.
 – Három járműben vagyunk, két terepjáróban és a bérelt
szedánban. A két terepjáró a háztömb két végénél parkol.
Nagy a káosz odakint, főnök!
– Igen, én is láttam. A Sarah háza mögötti sikátorban
vagyok. Itt hátul is lézeng néhány riporter, de semmi olyan,
amit ne tudnék kezelni. Túl sötét van a többieknek, azt hiszem.
Mindkét terepjáró jöjjön be elölről. Mondd meg nekik, hogy
legyenek látványosak. Te hozd a szedánt hátra, mi ketten erre
megyünk. Angel a házban van?
– Igen, uram, Scavetti nyomozóval együtt, aki Angel szerint
nem túl boldog. Sarah megkötötte magát, és nem hajlandó
semmit sem tenni, amíg Ön oda nem ér. Scavetti mindjárt
felrobban, de Angel nem tűnik túlságosan aggódónak emiatt.
– Találkoztam Scavettivel. Bármikor Angelre tenném a
pénzem. Hívd fel, mondd el neki, mi fog történni, és mondd
meg neki, hogy tájékoztassa Scavettit! Nem akarom, hogy
pisztolyt tartsanak a fejemhez, amikor belépek a hátsó ajtón!
– Nem hiszem, hogy most te lennél Scavetti kedvenc
embere!
– Össze vagyok törve! – Raj felnézett, amikor egy fehér
Taurus jelent meg a visszapillantó tükörben, Emmel a
volánnál. Gyorsan megfordult, hogy a BMW a sikátor nyitott
végével álljon szemben. Em ugyanezt tette, és beállt mögé. A
lány kiszállt a kocsiból, és izgatottan vigyorgott a férfira.
– Jó móka lesz ma este, mi, főnök?
Raj a fejét csóválta. Néha emlékeztetnie kellett magát, hogy
Emelie címlapmodell külseje mögött egy totális
adrenalinfüggő rejlik. Az ilyesmiért élt.
– Mindenki készen áll?
A lány bólintott.
– A szavadra, nyomják a gázt. Két perc a ház előtt, két perc
bent.
Raj felmérte hátul a helyzetet. A sivár udvart viharvert
fakerítés vette körül, és ha volt is lámpa, nem világított. Egy
féloldalas kapu állt tárva-nyitva, lakatja hasztalan lógott a
kerítés U-gyűrűjében, valószínűleg a sötétben a Blackberryjük
körül gubbasztó tucatnyi makacs sajtós tette oda. Időnként
valamelyikük felpillantott a házra, de ott sem volt semmi
mozgás. Sarah ablakai mind be voltak fedve, a redőnyök
leengedve, a függönyök behúzva, de a szomszédos emeleti
ablakból megpillantotta a házinéni kíváncsi arcának villanását.
Az asszony remek kém lett volna. Az ikerház Sarah felőli
belsejéből nem szivárgott fény az udvarra, és mögötte a sikátor
is ugyanolyan sötét volt, utcai lámpák nélkül. Egy
mozgásérzékelős reflektor, amely akkor világított, amikor
elhaladt mellette, ismét elsötétült. Három autó parkolt oldalról,
mindegyik a zsákutca felé volt fordulva, és feltehetően a
riportereké volt, mert az itt lakóknak több esze lenne.
– Rendben – mondta Emnek. – Szépen elaltatom ezeket az
embereket, aztán te és én bemegyünk hátul, pont ugyanakkor,
amikor Yossi és a többiek bemennek elöl. Nagy zajt csapnak,
csaliként kiviszik Angelt, és elviharzanak. Körülbelül olyan
magas, mint Sarah, csak a haját takarjuk el. Te itt hátul lelépsz
Sarah-val, és elviszed a raktárba. Én elintézem Scavettit és
bármi mást, ami még felmerül, és később ott találkozunk.
– A zsarut én is el tudom intézni, ha te inkább…
– Ő engem ismer! Te vidd Sarah-t!
Em röviden tanulmányozta a férfit. – Te vagy a főnök!
Raj bólintott. – Add meg Yossinak az engedélyt!

Sarah összekuporodott a lépcső közepénél, a térdét a

mellkasához szorítva, teljesen szerencsétlennek érezte magát.
Szegény Mrs. M. a szomszédban ugyanolyan csapdába esett
volt, mint Sarah maga. Scavetti nem tudta eldönteni, hogy Raj
miatt volt-e jobban kiakadva, vagy amiatt, hogy most
mindenki azt fogja hinni, hogy a buffalói rendőrség, azaz Tony
Scavetti egy médiumot használ a nagyon is kiemelt ügyük
megoldására. Miután beleegyezett, hogy ad Rajnak tíz percet,
a nyomozó undorodva felemelte a kezét, és eltűnt Sarah
nappalijában, ahol a lány hallotta, ahogy káromkodik valakivel
a mobilján. Angel nagyjából ugyanezt csinálta, bár sokkal
kevesebb káromkodással, és úgy suttogott a fejhallgatójába,
mint valami különleges ügynök egy akciófilmben.
Sarah a maga részéről nem tudta, hogy Raj közelgő
érkezése jó vagy rossz hír-e, de azt tudta, hogy gyorsabban el
tudja tüntetni, mint ahogyan arra egyedül, és a rendőrség
bevonása nélkül képes lett volna. Így hát ült a lépcsőjén, ahol
kívülről senki sem láthatta, hallgatta Scavetti és Angel
egymással versengő mormolását, és várta Rajt, aki
valószínűleg gyűlölte őt.
Hirtelen kihúzta magát, mert egyszerre két dolog történt.
Angel felkiáltott: „Bejönnek!”, és a hirtelen felbőgő terepjáró-
motorok és csikorgó kerekek miatt, Scavetti a bejárati ajtó felé
rohant. Hevesen káromkodott, amikor Angel kinyitotta előtte
az ajtót, de aztán mindketten elhátráltak, amikor négy fekete
harci felszerelésbe öltözött férfi átrohant a kiabáló, dühös
riporterek tömegén, felrobogott a tornácra és be a házba.
Angel becsapta mögöttük az ajtót, és Sarah kis előszobája
hirtelen megtelt termetes, nagydarab vámpírokkal, miközben
Scavetti szinte a mellkasát döngette dühében. A tesztoszteron
olyan sűrűn terjengett a levegőben, hogy Sarah felnézett a
plafonra, arra számítva, hogy látható felhők lebegnek a fejük
felett.
– Mi a fasz?! – kiabálta Scavetti. – Ki a fene
engedélyezte…
– Én voltam – mondta Raj a konyhából. A nagy felhajtástól
és zajongástól a bejárati ajtónál, Sarah nem is hallotta, hogy
kinyílt a hátsó ajtó. Rájött, hogy ez volt a terv, hogy az elölről
belépő csapatnak egyetlen célja volt – fedezni az uruk hátsó
udvarból történő belépését.
A hangja hallatán mind a négy vámpír egy emberként
fordult meg, izmaik úgy remegtek, mint a lovaknak a
startkapunál, ahogy Angel mellett féltérdre ereszkedtek.
Scavetti tátott szájjal bámult, tekintete hitetlenkedve vándorolt
a térdelő vámpírokról Rajra, majd vissza.
Sarah kemény lépteket hallott, majd feltűnt Raj feje és válla
a tőle jobbra lévő korláton keresztül. Fekete bőrkabátot és
farmert viselt, veszélyes tekintélyt sugárzott, nagyobbnak tűnt,
mint eddig, és kétszer olyan halálosnak, mint az előtte térdelő
vámpírszolgái. És bár tisztában kellett lennie azzal, hogy a nő
ott ül, még csak egy pillantást sem vetett rá. Sarah szíve
fájdalmasan összeszorult. Em sétált be Raj mögé, fekete harci
öltözékben sokkal jobban nézett ki, mint Lara Croft valaha is.
Raj intett a térdelő vámpíroknak, és azok felugrottak.
– Scavetti nyomozó – mondta Raj nyugodtan. – Le van
tartóztatva Ms. Stratton?
Sarah megrándult a neve hallatán, miközben a
rendőrnyomozó pengeéles tekintettel nézett körbe.
– Kurvára nincs szükségem erre a szarságra, Gregor! –
vicsorogta.
Raj erősen felfegyverzett vámpírjai felháborodva morogtak
a mesterükkel szembeni ilyen tiszteletlen viselkedés miatt, és
Sarah visszahúzódott a falhoz, erőszakra számítva. Raj
azonban csak mosolygott.
– Hadd vegyem ezt le a vállairól, nyomozó. Biztosíthatom,
hogy ez nem Ms. Stratton hibája! Ha azt a személyt keresi, aki
kiszivárogtatta a kilétét, hívja Edward Blackwoodot!
Tehát igaza volt Blackwooddal kapcsolatban. Nem mintha
valaha is kétséges lett volna. A rohadék egész délután szinte
megállás nélkül telefonált, nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy
Sarah rajta kívül senki máshoz nem fordulhat. Nem tudta,
hogy a lány inkább hagyja, hogy Scavetti letartóztassa,
minthogy a zsíros kezébe adja magát.
– Minden kibaszott jól fog menni! – mormolta Scavetti
válaszul Raj Blackwoodra tett megjegyzésére. Körülnézett.
– Nyilvánvalóan van valami terve!
– Angel fog csaliként szolgálni. – A férfi az alacsony nőre
mutatott. – Az embereim a bejárati ajtón keresztül távoznak,
mintha elszállítanák Ms. Strattont, nagy feltűnést keltve
eltűnnek az éjszakába, és a lehető legtöbb figyelmet magukra
vonzzák.
Sarah Angelre nézett, aki elkapta a tekintetét, és
konspiratívan elvigyorodott. A lány a mögötte álló, erősen
izmos vámpírhoz simult, és Sarah azon tűnődött, vajon egy
párt alkotnak-e, vajon ezért van-e az, hogy Angel, aki
nyilvánvalóan nem vámpír, Raj társaságában van?
– Addig is, a hadnagyom – mondta Raj, Emelie-re mutatva,
aki válaszul gyorsan tisztelgett. Megtorlást ígérő pillantást
vetett rá, de közben egy apró mosoly játszott a szája körül. – A
hadnagyom – folytatta –, a hátsó ajtón keresztül kiviszi Ms.
Strattont, és egy olyan helyre szállítja, amelyet csak az
embereim ismernek.
Scavetti eddig elégedettnek tűnt, de most elkomorult.
– Tudni akarjuk majd, hová viszi! És hol a picsában leszel
te mindeközben?
Raj türelmes pillantást vetett a nyomozóra.
– Arra gondoltam, hogy megragadhatnánk az alkalmat,
hogy tájékoztassuk egymást a fejleményekről, nyomozó,
beleértve természetesen Ms. Stratton tartózkodási helyét is. A
célunk ebben az ügyben következetesen az volt, hogy segítsük
az önök nyomozását, nem pedig, hogy akadályozzuk. Amint
az önök megelégedésére végeztünk, újra csatlakozom a
csapatomhoz.
Scavetti úgy nézett ki, mintha valami romlottat nyelt volna,
de bólintott.
A maga részéről Sarah-nak elég komoly kétségei voltak
afelől, hogy Rajnak szándékában áll-e bárkit is tájékoztatni a
hollétéről, miután elhagyták ezt a házat. Azt sem tudta nem
észrevenni, hogy Emelie fogja őt elvinni, nem Raj. Ennyit a
fehér lovon ülő lovag forgatókönyvéről. Egészen biztos volt
benne, hogy egyik jelenetben sem volt olyan, hogy a lovag
segédje lovagolt volna el a megmentett leánykával. Kíváncsi
volt arra is, hogy vajon megkérdezi-e valaki a véleményét
minderről, vagy úgy kezelik, mintha csak egy rakás poggyász
lenne…
– Ez elfogadható számodra, Sarah?
Gondolataiból kizökkenve felkapta a fejét, és Raj először
nézett rá, mióta felbukkant a semmiből. Jégkék szemeit
vizsgálgatta, és hideg mélységükben sehol sem talált
melegségre utaló jelet. Nyelt egyet a torkát elszorító gombóc
ellen, és bólintott. – Igen. Köszönöm!
 Raj még egy pillanatig tartotta a tekintetét. – Fel kellene
hívnod a szomszédodat, hátha ő is meg akarja magát mentetni
– mondta hűvös hangon.
– Rendben – suttogta Sarah. Gyorsan felállt, hálás volt a
kifogásért, hogy felmehetett az emeletre, távol Emelie és a
többi vámpír töprengő tekintetétől. Még csak egy lépést tett
meg, amikor eszébe ötlött egy gondolat. Megállt, és
megfordult, hogy megkérdezze: – Mi lesz a kocsimmal? – Raj
csak nézett rá. – Szükségem lesz a kocsimra, bárhová is
megyünk! – erősködött. Nem tudta pontosan, mit fog csinálni,
vagy hová fog menni, de azt biztosan tudta, hogy nem akarja a
szükségesnél tovább elviselni ezt a fagyosan udvarias Rajt.
A férfi még egy pillanatig tartotta a tekintetét, majd Emelie-
re pillantott. – Add ide a kulcsaidat – szólította meg a nő
Sarah-t. – Majd később az egyik srác elviszi a biztonságos
házba.
– Oké – egyezett bele Sarah. Felment az emeletre, hogy
felhívja Mrs. M-et, és felkapja a táskát, amit korábban már
összepakolt, mielőtt a sajtó lecsapott volna, és minden tervét a
kukába dobta volna. Egyelőre belement Raj menekülési
tervébe. De az első adandó alkalommal el akart tűnni. Ha a
férfi nem akart tőle semmit, az rendben volt. Nem volt rá
szüksége, hogy elmeneküljön ebből a városból. Az első
eltűnését akkor rendezte meg, amikor tizennyolc éves volt és
nincstelen. Most is meg tudta volna csinálni. Rajnak már nem
sokáig kellett aggódnia miatta.
 Harmincharmadik fejezet

A manőver óramű pontossággal működött. Nem mintha

Sarah mást várt volna. Úgy tűnt, Emelie már azelőtt tudta, mit
akar Raj, mielőtt még kérte volna, és ha már egyszer döntés
született, nem lehetett vitatkozni. A vámpír őrei szinte
fanatikus figyelemmel hallgatták minden szavát, de hát, amit
mondott, annak látszólag volt értelme, szóval miért is ne?
Mrs. M. beleegyezett, hogy őt is kimentsék, és gyorsan
elkészítették azt a tervet is, hogy hogyan juttassák el a fiához.
Raj azt mondta, hogy majd ő gondoskodik róla, miután
mindenki más elment, valamint ő és Scavetti befejezték a
beszélgetést. És egy szót sem szólt Sarah-hoz, mióta megkérte,
hogy hívja fel Mrs. M-et.
Amikor eljött az idő, a házban minden lámpát leoltottak, és
Raj fekete ruhás vámpírokból álló csapata, közrefogva Angelt,
úgy rontott ki a bejárati ajtón, majd át az udvaron, mintha a
pokol kutyái lennének a nyomukban. Még le sem értek a
teraszról, amikor Emelie kitaszigálta Sarah-t a hátsó ajtón és
az udvaron át, ahol Sarah majdnem felbukott valaki testében.
Elfojtott egy sikolyt, és megragadta Emet, aki halkan
felnevetett.
– Ne aggódj! Még életben vannak.
– Mi történt velük? – suttogta Sarah, kerülgetve a most már
meglátott néhány embert, akik különösen kísértetiesen néztek
ki a Blackberryjeik és mobiltelefonjaik kékes fényében.
– Raj történt velük – mondta Em némi elégedettséggel.
– Ez mit jelent? – mordult fel Sarah ingerülten.
Em csettintett, és felemelte a kezét csendre intve, miközben
átmentek a kapun a sikátorba, ahol egy unalmas fehér Taurus
parkolt Raj szedánja mögött. Buffalo környékén több tízezer
ilyen fehér amerikai szedán közlekedett, mint ez. Olyan
gyakoriak voltak, mint a szél, és Buffalo nagyon szeles város
volt.
Perceken belül kiértek a sikátorból az utcára. Emelie tett
egy becsmérlő megjegyzést az autó erőtlen motorjára, de a
sebességhatáron belül maradt, miközben a repülőtér felé
tartottak. Sarah-ra pillantott. – Egyelőre a raktárba viszlek.
– Raj miért nem jött velünk?
– Mert bárki vezetheti ezt az unalmas kis kocsit, de csak Raj
képes arra, amit éppen csinál!
– Ez mit jelent? – követelte Sarah ismét.
– Hogy az összes riporter eltűnik – mondta Emelie
kísérteties filmes hangon, és felnevetett.
– Remek! – mormolta Sarah, nem látva a humort.
– Ne aggódj! Kicsit megzavarja az emlékeiket, de
mindannyian rendben lesznek, még az a csúnya
rendőrnyomozó is – vagy legalábbis annyira, amennyire voltak
is. Raj csak nem akarja, hogy bárki is emlékezzen arra, hogy
egy csomó vámpír érkezett sietősen, hogy megmentse az
aranyos kis seggedet.
Sarah elpirult. – Nem érdekel, mit csinál velük! Gyűlölöm
azokat az embereket!
Emelie hosszabb pillantást vetett rá. – Van olyan hely,
ahová szívesebben mennél? Talán a családodhoz?
Sarah kibámult az ablakon, és megrázta a fejét. – Nem!
Nincs családom!
– És mi van a szüleiddel, vagy a testvéreiddel?
Sarah megfordult, és lapos pillantást vetett Emelie-re.
– Te ellenőriztél engem!
Emelie könnyedén bólintott, minden szégyenlőség, minden
bocsánatkérés nélkül.
– Nem volt könnyű, ha ez vigasztal! – ajánlotta fel.
Sarah mély levegőt vett, és kiengedte.
– Már nem számít, nem igaz? – Hüvelykujjával hátrabökött
a válla fölött. – Most már mindenki tudja, ki vagyok. Újra kell
kezdenem az egészet!
– Raj segíthetne ebben. A vámpírközösségnek vannak
forrásai.
Sarah keserűen felnevetett. – Nem hiszem, hogy Raj szánna
rám időt, ha nem lenne muszáj!
Emelie értetlenül nézett rá.
– Ma a megmentésedre sietett, nemde?
– De igen – ismerte el Sarah. – De csak azért, mert meg
akarja oldani ezt az ügyet, és én vagyok hozzá a legjobb nyom.
Legalábbis eddig. Valószínűleg már az sem leszek sokáig.
Emelie azzal döbbentette meg Sarah-t, hogy kinyújtotta a
kezét, és csettintett az arca előtt az ujjaival. Amikor ettől
visszahőkölt, Emelie azt mondta: – Huh! Szóval, nem vagy
vak, tehát az egyetlen alternatíva a hülye!
– Tessék?
– Raj megőrül érted, kisember!
– Raj utál engem, girhes vámpír!
Emelie felnevetett. „Girhes vámpír”, ismételte meg. –
Kínos, de pontos. Szóval áruld el, Sarah – mondta
megfontoltan –, pontosan mit tettél a mesteremmel, hogy így
kifordítottad magából? Kibaszott hangulata volt az utóbbi
napokban, és szerintem ez a te hibád.
Sarah pillantása találkozott Emelie biztos tekintetével, és
elfordult, nem akarta bevallani, mit tett.
– Ugyan már, Sarah! Néhány napig sok időt fogunk együtt
tölteni. Sokkal szórakoztatóbb lesz, ha csajos dolgokról
beszélgethetünk – tudod, pasikról, sminkről, frizurákról, meg
ilyen szarságokról!
Most Sarah-n volt a sor, hogy felnevessen az ötlettől, hogy
Emelie-t érdekelné egy csajos beszélgetés.
– Mit mondott Raj? – kérdezte.
– Lehet, hogy nem vetted észre, Sarah, de Raj, ha akarja,
tisztességesen tud egy Szfinxet utánozni. Nekem nem mondott
semmit. És ez elárul valamit, mert Raj nagyjából mindent
elmond nekem. Ő az atyám, és ez eléggé fontossá teszi őt, de ő
a legjobb barátom is. Ő volt az első ember, aki másnak látott
engem, mint aminek lennem kellett volna. A parancsára
habozás nélkül meghalnék, és bárkit megölök, aki árt neki!
– Ó!
Emelie elvigyorodott.
– Ne aggódj, ez nem fenyegetés volt. Raj engem ölne meg,
ha egyetlen hajszáladat is meggörbíteném a csinos fejeden. De
szerintem bármit is tettél, valami rossz lehetett, mert az a
vámpír megőrül érted.
Sarah felsóhajtott. – Raj elmesélte neked, hogy a múltkor
elmentünk az egyetemre, és beszéltünk Jennifer Stewarttal?
Trish szobatársával?
– Igen. Az elmúlt pár éjszakán amiatt csináltuk a három
dolláros túrákat a buffalói vérházakban.
Sarah meglepetten pislogott. Raj nélküle folytatta a
nyomozást? Hülyeség volt, de valahogy fájdalmat okozott ez a
felfedezés.
– És? – kérdezte Emelie türelmetlenül.
Sarah összerezzent. Elég jó sejtése volt, hogy Emelie mit
fog reagálni arra, amit mondani készül.
– Nem tudok semmit arról, hogy ti hogyan csináljátok a
dolgokat. Úgy értem, azt tudom, hogy a vérivás aktusát
nagyon jó érzéssé tudjátok tenni – nem mintha én valaha is
csináltam volna ilyet.
Emelie hangosan „hú”-zott, láthatóan szórakoztatta Sarah
tapasztalatlansága.
Sarah rosszallóan nézett rá, és folytatta. – Úgy tűnik, Raj
beszélt Jenniferrel, öhm, a fejében, azt hiszem, úgy is
mondhatni. Tudod, telepatikusan, vagy bárhogy is csináljátok.
Azt hiszem, végül rávette, hogy hangosan beszéljen, hogy én
is hallhassam, de erre csak később jöttem rá. Akkor még nem
tudtam, hogy mi történik.
 Emelie arca elkomorodott. – Mit mondtál neki? – kérdezte,
a szeme hirtelen sötét lett a vádtól.
– Mondtam neki, hogy amit tett, az egyenlő a nemi
erőszakkal – mondta Sarah halkan. – Hogy Jen elméjét
erőszakolta meg a teste helyett.
Emelie rövid időre lehunyta a szemét, mintha fájdalma
lenne, és enyhén megrázta a fejét. – Neked és nekem
beszélnünk kell! – mondta komoran. De aztán csendbe
burkolózott, balra kanyarodott egy hosszú, sötét utcán, végül
megállt ugyanaz előtt az elhagyatottnak tűnő raktárépület előtt,
ahol Sarah és Raj is megállt, ami egy emberöltővel ezelőttinek
tűnt. Akkoriban, amikor még tetszett neki.
Sarah felsóhajtott, amikor Emelie elhajtott az irodaajtó
mellett, és inkább megállt a három nagy rakodóajtó egyike
előtt. A kocsit megállítva, hátranyúlt a hátsó ülésre, és egy
fekete vászontáskában kotorászott, amiből egy nagy
garázskapu nyitónak látszó valami került elő. Rámutatott és
kattintott, és a bal oldali ajtó szinte hangtalanul felemelkedett.
Emelie az ölébe ejtette a távirányítót, és behajtott a kocsival,
majd ismét kattintott, hogy becsukja maguk mögött az ajtót,
amint áthaladtak.
– Otthon, édes otthon – jelentette ki Emelie, és leállította a
motort.
– Mi ez a hely? – kérdezte Sarah, az ablakon keresztül
bámulva.
– Ez, kedvesem, az, amiért Raj lesz az északkeleti rész
következő vámpírlordja. A nyers erő jó dolog, és neki abból is
van bőven, de az ész az, ami a különbséget jelenti, és Raj egy
kibaszott zseni, ha stratégiai tervezésről van szó. Már évekkel
ezelőtt megvásárolta ezt a helyet, felkészülve erre a napra.
Sarah szkeptikus pillantást vetett rá. – Erre a napra? –
Emelie vagy valami másról beszélt, mint a saját szorult
helyzetéről, vagy Raj több volt, mint egy stratégiai zseni,
inkább egy átkozott jövendőmondó.
Emelie nevetve nyitotta ki a kocsi ajtaját, és kiszállt.
Felkapta a hátsó ülésről a táskát, és azt mondta: – Sokkal
többről szól ez a nap, mint amire te gondolsz, kisember!
Pokolian sokkal többről!
– Mondj valamit, amit nem tudok! – vágott vissza Sarah.
– Mennyi időd van?
Sarah megpördült. – Mi van?
– Azt mondtad, mondjak valamit, amit nem tudsz. Nos,
mennyi időd van?
– Ha, ha! – Sarah irigykedve figyelte, ahogy Emelie elsétál.
Úgy nézett ki, mint egy modell a kifutón, az egyik vállára
dobott nehéz táska és a funkcionális fekete harci felszerelés
ellenére, amit viselt. Vagy talán éppen emiatt. A kontraszt csak
kiemelte nagyon is nőies vonzerejét. Mintha csak tudatában
lett volna annak, hogy Sarah figyeli, megfordult, és
vigyorogva visszahátrált néhány lépést. – Gyerünk, Sarah! El
kell mesélnem egy történetet, és szükségem lesz előbb egy
italra!
– Egy ital? De…
– Ne légy már ilyen nyuszi! – Emelie ledobta a táskáját egy
halom hasonló felszerelés mellé, és visszasétált, hogy Sarah
karjába karolva átvezesse a nagy, üres téren valamiféle nappali
felé a sarokban. Mivel Emelie ugyanolyan erős volt, mint
bármelyik vámpír, Sarah választhatott, hogy megy-e vele,
vagy rongybabaként vonszolják. Inkább ment vele.
Átmentek az ál-nappaliba, amely körülbelül akkora volt,
mint Sarah házának egész első emelete. A vastag bolyhos
szőnyeg határozta meg. Számos kanapé és szék volt szétszórva
furcsa szögben, bár mindegyik egy magánmozihoz méltó,
szélesvásznú kijelző felé volt fordítva, amelyhez szédítően
sokféle elektronikus eszköz tartozott. Emelie elengedte Sarah
karját, és odasétált a bárpulthoz, amely az egyik fal mentén
állt, mögötte pedig több sor üveg sorakozott a pulton. Emelie
megragadta az egyik üveget, és töltött magának egy felest
valami átlátszó folyadékból. Kínálta Sarahnak is, aki megrázta
a fejét.
– Raj évtizedekkel ezelőtt rászoktatott a vodkára – mondta
Emelie. – Amikor még csak a komcsik itták. – Elnevette magát
a saját viccén, és ledöntötte a torkán a szeszt. Sarah majdnem
felköhögött együttérzésében, de Emelie-t látszólag egyáltalán
nem zavarta az alkohol. – Vérrel jobb az íze, de nem akarom
bemocskolni az ártatlan érzékenységedet! – Rákacsintott
Sarah-ra, és töltött magának még egy felest, amit ugyanúgy
lehúzott.
– Oké – mondta, mély levegőt vett, majd kiengedte, mintha
valami fontos döntésre jutott volna. A kezét keskeny csípőre
téve, töprengve nézett Sarah-ra.
– Foglalj helyet, Sarah! El fogok mesélni neked egy
történetet. Egy olyan történetet, amelyet nagyon kevesen
ismernek – valójában csak két ember ismeri a világon, és ebbe
én is beletartozom.
– Uh, nem vagyok benne biztos…
– Ugyan már! Te tudós vagy, nem igaz? Hol a
kíváncsiságod? Mindjárt megtudod, hogyan lettem vámpír.
 Harmincnegyedik fejezet

Em töltött még egy felest, és gyorsan lenyelte.

– Csoportos erőszakot követtek el rajtam. – Sarah-ra
pillantott, mintha megjegyzést várt volna. Amikor Sarah nem
szólt semmit, folytatta. – A körülmények nem számítanak.
Mondjuk úgy, hogy jobban vonzódtam a szakácsnő lányához,
mint a fiatalemberekhez, akik megjelentek a szüleim házában,
hogy udvarlót játsszanak, és valami hülyeséget csináltam,
hogy ezt jóvá tegyem.
– Raj talált rám, miközben… Mindegy, néhányukat
lerángatta rólam, a többit elijesztette. Erre a részre nem igazán
emlékszem. Nem is nagyon próbálkoztam. De emlékszem, ami
utána következett. Visszavitt a búvóhelyére. Nem volt puccos,
de biztonságos volt. – Félmosollyal az arcán nekitámaszkodott
a pultnak. – Tudom, mire gondolsz! Ő egy vámpír, igaz? Egy
értelmes lány sikítva menekült volna előle. De én tudtam,
hogy kik az igazi szörnyek, és nem a kedves vámpír volt az,
aki rám ejakuált!
A kezével végigdörzsölte a karját, mintha hirtelen fázni
kezdett volna, odasétált az egyik kanapéhoz, felvette valaki
ledobott kabátját, és magára húzta.
– Az igazi szörnyek teljesen emberek voltak. Azok az
emberek akár az unokatestvéreim vagy a nagybátyáim is
lehettek volna. A pokolba is, amennyire én tudom, némelyikük
az is volt. Majdnem halálra vertek és erőszakoltak! – A
padlóra meredt, arcáról minden érzelem eltűnt. – Hülyeség –
mondta végül, majd mély levegőt vett, és Sarah szemébe
nézett. – Raj választási lehetőséget ajánlott nekem azon az
éjszakán. Meggyógyítana, kitörölné az emlékeimet az
erőszakról, és visszavinne a szüleimhez. Vagy a szabadság.
Egy esélyt, hogy önmagam lehessek. A választás könnyű volt.
– Megbántad valaha is, hogy…
 – Soha! – válaszolta Emelie azonnal. – Soha! Raj talán mást
mondana. Akármilyen jó vezető, akármilyen erőteljes vámpír,
ő sosem kérte, hogy átváltoztassák. De én szeretem az
életemet, és szeretem Rajt. Nem mint szeretőt. Sosem voltunk
azok. Nem érdekelnek a férfiak, és Raj soha, de soha nem
erőltetné magát senkire. Ezzel nagyon melléfogtál! De úgy
szeretem őt, mint a mesteremet és a barátomat, az igazi
teremtőmet. Ő a legjobb férfi, akivel valaha találkoztam,
Sarah, vámpír vagy sem, és én már régóta élek. – Figyelmesen
előrehajolt, kényszerítve Sarah-t, hogy ránézzen. – És nem
tűröm, hogy bárki fájdalmat okozzon neki!
Sarah felsóhajtott. – Nagyon elbasztam, igaz?
Emelie felnevetett. – Igen, tényleg elszúrtad! És annak sem
örül, hogy hazudtál neki arról, hogy ki vagy!
– Mindenkinek hazudok erről – mondta Sarah elutasítóan. –
A mai nap előtt senki sem tudta.
– Mi van a barátaiddal?
– Senki! – ismételte meg Sarah.
Emelie elfordította a fejét, mintha hallgatózna, aztán tett két
lépést, és leguggolt Sarah elé.
– Figyelj rám! Raj már majdnem itt van. Még sosem láttam,
hogy úgy törődött volna egy emberrel, mint veled! Ez az egész
ma esti dolog? Senki másért nem tette volna meg. De ha
akarod őt – és bolond vagy, ha nem akarod –, el kell hitetned
vele, hogy ő nem egy szörnyeteg!
– Nem az! – mondta Sarah, már a felvetésen is
felháborodva.
– Nem, de néha azt hiszi, hogy az, és te nagyjából azt
mondtad neki, hogy te is így gondolod!
– Én… Sarah-nak eszébe jutottak a Rajnak mondott dolgok,
és nagyot sóhajtott. – A fenébe!
– Ez nagyjából összefoglalta a dolgokat – értett egyet
Emelie. Felállt, és elindult az ajtó felé. Mire odaért az ajtóhoz,
az már nyílt, és Raj lépett be rajta.
– Uram! – mondta Emelie szeretetteljes tisztelettel.
 – Em – mondta a férfi, és még csak rá sem pillantott Sarah-
ra. – Amikor elküldesz valakit a kocsiért, mondd meg neki,
hogy ellenőrizze belül is a házat, és körülötte is! Biztos akarok
lenni benne, hogy senkit sem hagytunk ki!
Sarah mélyebbre süllyedt a párnákba, és merengve bámult a
férfira. Tény, hogy néhány estével ezelőtt nagyon melléfogott,
és ha a férfi valaha is esélyt adna neki, szívesen kérne
bőségesen bocsánatot, de nem kellene ekkora pöcsnek lennie.
Soha senkinek nem árulta el az igazi nevét, soha senkiben sem
bízott meg ennyire, még Cynben sem, szóval miért gondolta,
hogy neki majd kiönti a szívét? Próbált haragot gyűjteni a férfi
ellen, de nem sikerült. Persze az sem segített, hogy olyan
átkozottul jól nézett ki, ahogy ott állt a szűk farmerben, a
pólója megfeszült a széles mellkasán a bőrdzseki alatt.
Emlékezett annak a kabátnak az illatára, a puha bőrre az arcán,
a cipzár súrlódására…. Istenek! Megfordult a széken, hátat
fordított a férfinak, és összegörnyedt, hogy ne kelljen ránéznie.
Valószínűleg ő is megkönnyebbült, hogy nem kell többé látnia.
Nem mintha egyébként is nézte volna. A kurva anyját!
Raj tudta, hogy Sarah őt figyeli, tudta, hogy valami
figyelmet vár tőle. Látta, ahogy a lány összerezzent, amikor
azt mondta Emnek, hogy az egyik srác ellenőrizze a házat, és
egy kis bűntudatot érzett. Sok mindenen ment ma keresztül, és
a legrosszabb még hátra volt. Valószínűleg ez az egész miatt el
fogja veszíteni az állását, és a nagy nyilvánosság miatt nehéz,
ha nem lehetetlen lesz újat szerezni. Az a seggfej Blackwood
kétségkívül szívesen adna neki munkát a hamis intézetében, de
Raj tudta, hogy a nő ezt még csak meg sem fontolná. Azon
tűnődött, vajon van-e elég pénze ahhoz, hogy egy darabig
boldoguljon, aztán azon, hogy miért érdekli ez őt. Nem mintha
a nő bármiben is őszinte lett volna vele.
Különben is, tudta, hogy hacsak egy centit is enged, ha csak
egy kicsit is hagyja magát törődni, az a centi mérfölddé válik,
és a nő újra a zsigereiben lesz, a jelenléte addig rágja, amíg
kénytelen lesz megérinteni, és akkor… akkor… Nos, nem volt
kétséges, hogy ez hol fog végződni. Megrázta a fejét,
undorodva önmagától. Jézusom, már majdnem kétszáz éves
volt. Talán fel kéne nőnie, és nem úgy viselkednie, mint egy
istenverte szerelmes tinédzser. A kanapé mögül meghallotta
Sarah lélegzetvételének apró szünetét, és azon tűnődött, vajon
sír-e. A fenébe! Ki kell jutnia ebből a kibaszott raktárból.
Tekintetét Emre fordította, és azon kapta, hogy küzd a
mosolyával. Remek! Kurvára nagyszerű!
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy felhívjuk Blackwoodot –
mondta durván. – Megvannak az erőforrásai, hogy támogasson
egy ilyesmit, és kíváncsi vagyok, miért akarta annyira
magának Sarah-t!
– Ráadásul elég nagy seggfej!
– Az is! – Az egyik raktárajtó kinyílt hirtelen, hogy
beengedje a két terepjárót, amelyekben Angel és az őt kísérő
csalicsapat utazott. Az ajtók becsukódtak mögöttük, és
kiözönlöttek a kocsikból, az akció utáni izgatott fecsegésük
elhallgatott, amikor meglátták Rajt ott állni. – Problémák,
Yos?
– Semmi, uram!
– Jó. Simon, tudnom kell, hol van pillanatnyilag
Blackwood, aztán te, Danny és Cervantes velem tartotok!
Mindenki más ellenőrizze a felszerelését, és pihenjen az
éjszaka hátralévő részében. Holnap este találkozunk, és
megnézzük, hol állunk.
Emelie közel hajolt Rajhoz, és elég halkan beszélt, hogy
csak ő hallja.
– Nem igazán vagyok alkalmas a bébiszitter szerepére,
főnök! Itt van Yossi és Angel. Ők tudnának vigyázni… –
Elhallgatott, amikor meglátta Raj arckifejezését. – Igen, igen.
– Nagyot sóhajtott. – Sokkal könnyebb volt veled dolgozni,
mielőtt…
– Ne mondd ki, Em! – figyelmeztette a férfi.
A lány megvonta a vállát. Nem kellett kimondania
hangosan. Sarah Stratton jól a bőre alá férkőzött, és ha nem
szabadul ki hamarosan, soha nem is fog. Valószínűleg már túl
késő volt, de ezt még nem volt hajlandó beismerni, bolond
lenne.
Sarah hallotta, ahogy Raj távozik. Nem azért, mintha
hangos lett volna, inkább azért, mert a vámpírjai mind nagyon
csendesek lettek, ha ő a közelben volt. A raktár ajtaja
becsapódott, és megemelkedett a zajszint, ahogy az emberei a
szokásos tevékenységüket végezték. Többen az ő irányába
tartottak, és ő gyorsan megtörölte a szemét, nem akarta, hogy
bárki is lássa, hogy úgy sír, mint egy nagy gyerek. Megtörölte
az arcát a pólójával, és körülnézett, próbálta felidézni, hová
ejtette a táskáját. Vagy hogy egyáltalán behozta-e a kocsiból.
– A táskád hátul van a hálófülkénél. – Sarah összerezzent
Em hangjára közvetlenül mögötte. Felült, és amikor
körülnézett, látta, hogy Raj hadnagya gondosan üres tekintettel
néz rá.
– Mit szólnál, ha megmutatnám, hol fogsz aludni? –
kérdezte Em.
Sarah egyetértően bólintott. Át kell gondolnia, hogy mit
tegyen ezután, de most túl fáradt volt. Holnap vezetni fog…
Várjunk csak egy percet. – A kocsim? – kérdezte Emtől.
– Reggel átküldjük az egyik emberi őrt. Ő majd ellenőrzi a
házat, és akkor elhozza a kocsidat. Miért? Sietsz valahová?
– Nem – mondta gyorsan Sarah. – Tudod, csak jobban
érzem magam, hogy saját járművem van.
Em szkeptikus pillantást vetett rá.
– Persze! Nos, mire felébredsz, valószínűleg már itt is lesz!
Gyere, körbevezetlek! Valószínűleg így is, úgy is velünk leszel
néhány napig.
Ne számíts rá, gondolta Sarah magában. Jóval előbb el fog
menni.
 Harmincötödik fejezet

Raj és csapata jóval éjfél után érkezett meg. Ez egy tágas

ház volt egy csendes, nagyméretű házakkal teli utcában. Egy
kéthektáros területen elhelyezkedő kétszintes épület volt,
türkizkék, a parti fényeitől csillogó medencével. Egy nagy
fehér sátrat állítottak fel kinn, és partizók tömegei kavarogtak
odabent és odakint, teljes fekete gálában.
– Ez az, Simon? – kérdezte Raj.
– Igen, még mindig itt van. Többen is tweetelnek a buliról.
– Várj itt! Danny, Cervantes… menjünk!
Raj megállt a bejárathoz vezető lépcsőn, és a bulizó
emberek gondolatait fürkészte, Blackwoodot keresve.
Összerezzent a düh, a féltékenység és a kapzsiság
túltengésétől, ami egy ilyen összejövetelt jellemzett, de végül
ráakadt a HR-alapítóra, és elültetett benne egy javaslatot, ami
a házba vezette, távol a tömegtől. A telepátia volt Raj
különleges erőssége – de minél kevesebb emberrel kellett
foglalkoznia, annál hatékonyabb volt.
– Nem kell kopogni – mondta, és az ajtóhoz lépett. – Mr.
Blackwood mindjárt beenged minket.
Jóslatához híven, kinyílt az ajtó, és Blackwood zavartan
bámult rájuk.
– Gregor? – kérdezte. – Mi… – A szemei tágra nyíltak,
ahogy megpillantotta a Raj mellett álló két terjedelmes
vámpírt.
– Beszélgessünk, Blackwood! – mondta Raj udvariasan.
– Tényleg, nem hiszem, hogy…
– Nem – jegyezte meg Raj. – Nem hiszed, ugye? Nos, talán
itt az ideje, hogy elkezdd! Biztos van valahol ebben a
monstrumban egy olyan hely, ahol zavartalanul
beszélgethetünk? – Hűvösen körülnézett.
– Igen – mondta Blackwood, hirtelen tudatára ébredve a
lehetséges kínos helyzetnek. – Természetesen. Erre!
Végigvezette őket egy folyosón, és be egy kétszintes
könyvtárba. Danny és Cervantes becsukta a kétszárnyú ajtókat,
és megálltak a kijárat előtt, míg Raj átment a helyiségen, hogy
megálljon a nagy íróasztal előtt, amelyet Blackwood állított
közéjük, mintha ez segítene rajta. A HR-alapító a könyvtárba
vezető út során újra megtalálta a golyóit, és most jogos dühtől
duzzadva fújtatott.
– Szeretném tudni, mit jelent ez, Gregor! A polgármester és
a rendőrfőnök is a ma esti vendégek között van, úgyhogy ne
hidd, hogy…
– Csend! – mondta Raj halkan. Blackwood hangja
megszakadt a mondat közepén, arca kivörösödött az
erőfeszítéstől, ahogy küzdött Raj parancsa ellen. Úgy tűnt,
hogy végre megértette a történtek teljes jelentőségét, és
belesüppedt a bőr íróasztal székébe, verejték gyöngyözött
hirtelen elsápadó arcán.
– Szépen akartam ezt csinálni, Blackwood – mondta Raj. –
De látni téged itt ezen a nagy partin a puccos szmokingodban,
miközben Sarah Stratton bujkál, és azon töpreng, hová
meneküljön legközelebb… Kedvet kaptam, hogy fájdalmat
okozzak! Úgyhogy… vége, Blackwood. Te következel!
Raj szenvtelenül szemlélte a reszkető emberi tócsát, és
remélte, hogy kijönnek a szőnyegből a foltok. Nagyon szép
szőnyeg volt, afgán, gondolta, és valószínűleg drága.
Blackwood megrándult, és felnyögött, amikor Raj
kísérletképpen megbökdöste az egyik bakancsával. Az
idejövetel nem volt teljesen hiábavaló. Személyes örömöt
okozott neki, hogy fájdalmat okozhatott a HR-alapítónak,
különösen azok után, amit a férfi önimádó elméjében talált.
Nem ő állt az emberrablások mögött, és nem is tudott róla
többet, mint amit az újságokból megtudhatott. Az egész ügy
nem jelentett számára többet, mint egy lehetőséget, hogy
elnyerje William Cowens kegyeit. Az, hogy Sarah-t
belekeverte az egészbe, puszta véletlen volt, mintha egy
gyémántot talált volna az utcán. Leginkább nem kedvelte a
nőt, és örült a bajának azután, ahogyan az
ebédmegbeszélésükön bánt vele. Ez utóbbi annyira feldühítette
Rajt, hogy majdnem megölte a férfit. De nem akarta, hogy
bárki összefüggést találjon Sarah leleplezése és Blackwood
hirtelen halála között.
Újra belerúgott az emberbe, ezúttal erősebben. Blackwood
kinyitotta a szemét, és végigcsúszott a padlón, majd az
íróasztal hátuljának támaszkodva megpihent, ahol ülő
helyzetbe emelkedett, és rettegve figyelte Rajt.
– Holnap elhagyod a várost, Blackwood! És nem fogsz
visszajönni! Sem Buffalóba, sem New Yorkba! Nem akarom,
hogy még egyszer betedd a lábad az országnak erre a részére,
megértetted?
Blackwood gyorsan bólintott.
– El fogod felejteni, hogy Susan Siemanski valaha is
létezett. Sarah Stratton olyasvalaki, akiről még sosem hallottál.
Ha te, vagy bármelyik embered kapcsolatba lép vele, vagy
még egyszer a közelébe megy, tudni fogok róla. Hiszel nekem,
ugye, Edward?
Újabb görcsös bólintás.
– Jó. Akkor itt végeztünk. Csak még egy dolog. – Tekintetét
Blackwoodon pihentette, és lustán pislogott. Blackwood szája
kinyílt, és megpróbált sikítani, de nem jött ki semmilyen hang.
Cervantes becsukta mögöttük az ajtókat, amikor elhagyták a
könyvtárat, majd nyugodtan végigsétáltak a folyosón,
bakancsos lábuk nesztelenül lépkedett a vastag szőnyegen. Raj
elkapta az egyik pincért, amikor elhaladtak a konyha mellett,
megragadta a férfi karját, és elkapta a tekintetét.
– Azt hiszem, Mr. Blackwood szívrohamot kapott – mondta,
majd kitörölte a férfi emlékét magáról és az embereiről, és
kisétált az ajtón.
 Harminchatodik fejezet

Egy autóban volt, az ülés durva anyaga acélgyapotként

dörzsölte meztelen bőrét. Felnyögve megpróbált átfordulni, de
nem sikerült. Gyenge volt, túl gyenge. Valami nem stimmelt.
Hangok hallatszottak, férfiak beszélgettek, röviden
vitatkoztak, aztán az autó hirtelen elkanyarodott, és ő valami
fémnek ütközött. A szemei felpattantak a sötétben, és
felfedezte, hogy nem az ülésen van, hanem a csomagtartóban.
Sós könnyek gördültek végig az arcán, és savként égették.
A kocsi megállt, felnyílt a csomagtartó fedele, elvakítva őt a
tompa fénnyel. Valaki volt ott, egy nagydarab férfi, aki érte
nyúlt, és úgy emelte fel, mintha semmit sem nyomna. A férfi
tett néhány lépést, felemelte a karját, és… a lány repülni
kezdett a levegőben, rémült sikolya csak egy szánalmas
nyöszörgésnek hallatszott. Kövek, száraz kóró, és bozót tépte a
testét, ahogy lezuhant a földre, és legurult egy lejtőn.
Elterülve feküdt, képtelen volt megmozdulni, és hallgatta,
ahogy lecsapódik a csomagtartó fedele, ahogy az autó ajtajai is
becsukódnak, és a motor elhalkul, ahogy távolodik. Reszketve
a hidegtől, majdnem megfulladva a bűztől, ami között
otthagyták, kinyitotta a szemét, és felbámult a holdra, amely
alig volt több, mint egy fehér kifli a tiszta égbolton. Gyönyörű
volt. A nyomasztó rothadásszag, a csupasz bőrébe maró fagyos
levegő ellenére elmosolyodott. És valahol az agyában egy halk
hang azt mondta, amit már tudott. Haldoklik. Elhallgattatta a
hangot, egyszerűen kikapcsolta. Bámulta a holdsarlót és a
fényesen kivilágított épületeket, amelyek túlságosan messze
voltak ahhoz, hogy bármiben segítségére legyenek, aztán
lehunyta a szemét.

Sarah sírva ült fel, és automatikusan az ágya melletti

kapcsolóhoz nyúlt. Kemény puffanással zuhant a padlóra, és
feljajdult a hideg linóleum érzésétől, ahol meleg szőnyegnek
kellett volna lennie. A szíve hevesen kalapált, ahogy hirtelen
minden eszébe jutott. A riporterek tömege, a raktár… Regina!
Négykézlábra emelkedve mászni kezdett, és végre
megtalálta az ágy melletti asztalt, ahol az óráját hagyta.
Ránézett a világító számlapra. Kilenc óra, de vajon reggel
vagy este volt? Feltápászkodott, és kinyitotta az ajtót. Zajok
hulláma, terepjárók motorjai és kiabáló hangok fogadták.
Kibotorkált az ajtón, és lefelé a lépcsőn, majdnem nekiesett a
nőkre halálos Dannynek, aki Raj csaposa volt azon a száz
évvel ezelőtti manhattani éjszakán a klubban.
– Hűha, szépségem – mondta Danny játékosan, és segített
neki talpon maradni. – Jól vagy?
– Életben van! – krákogta Sarah. A hangok elhaltak, és
Sarah csak most ébredt rá, hogy valamiféle megbeszélést
szakított félbe. Raj állt ott, ahogy Em, és egy csomó más
vámpír és ember is. És mindannyian rá meredtek. A nő
megtalálta Raj arcát a tömegben. – Életben van! Regina
Aiello. Meg kell találnunk őt!
Raj jóképű arca továbbra is sötét és hideg maradt.
– Kérlek! – könyörgött neki, a félelem és a frusztráció
könnyei megvédték a férfi jeges tekintetétől. – Gyűlölhetsz, ha
akarsz, de kérlek, találd meg őt! Kérlek, Raj! Eddig sosem
hallgattak rám, és mind meghaltak! De Reginát
megmenthetjük. Kérlek! Kérlek! – Zokogva ült le a lépcsőre, a
szíve majd megszakadt. Ez nem történhet meg újra! Nem
ismét! A fenébe! Nem hagyhatja, hogy újra megtörténjen!
Dühösen ledörzsölte hasztalan könnyeit, megkapaszkodott a
korlátban, és felállt. Raj még mindig őt bámulta. Mintha
együttérzés csillant volna a férfi tekintetében, de nem bízott
benne. Akkor nem, amikor Regina élete volt a tét.
– Tudom, hol van! – mondta, és a hangja minden egyes
szóval erősebbé vált. – És ha nem segítesz, magam keresem
meg! – Az utolsó szóra egy apró zokogás hagyta el az ajkát, és
nagyot nyelt.
– Öltözz fel! – mondta Raj élesen. – Danny, te és Cervantes
velem jöttök! – parancsolta, miközben a tekintete nem hagyta
el Sarah-t. – Em, küldd ki a csapatokat, de maradj
kapcsolatban!
Sarah még csak a kabátját cipzározta, amikor felemelkedett
az ipari méretű ajtó, és kiszáguldottak az éjszakába. Danny
vezetett, ezért elmondta, mit keresnek. Csak arra
hagyatkozhatott, amit Regina szemével látott, de felismerte
azokat az épületeket a távolban.
– Merre, szépségem? – kérdezte Danny, és megállt az első
nagy kereszteződésnél, amelyhez értek.
Sarah a hatalmas terepjáró első ülésén ült, Dannyvel az
egyik oldalán, Rajjal pedig a másikon, aki átvetette a karját a
mögötte lévő ülésen. Raj a becézésre fintorogva nézett
Dannyre, és nagy kezét a lány vállára téve, kissé elhúzta őt a
másik vámpírtól. Sarah megköszörülte a torkát, eltökélten,
hogy nem hagyja magát megfélemlíteni. Nélküle nem tudják
ezt megcsinálni.
– Az egyetemi kampuszra megyünk. Tudod, hol van?
– Persze! – mondta Danny kacsintva. – Bár elég nagy hely.
Valami különleges helyre?
– Az egészségügyi központtól délre, de nem állunk meg.
Csak el kell helyezkednem a főépületekhez képest, és onnan
kifelé megyünk.
– Mi van? – mordult fel Raj.
– Tudom, amit Regina tud – mondta Sarah nyugodtan. –
Valamiféle dombos területen van a kampusztól délre. A
távolságot nehéz megítélni, de olyan szag van, mint egy
szeméttelep, vagy egy hulladéklerakó.
Raj káromkodni kezdett az orra alatt, de biccentett
Dannynek, aki vigyorogva elfordult jobbra, és jóval a
megengedett sebességhatár fölé tolta a terepjárót.
Sarah szíve kalapálni kezdett, amikor elértek a kampuszhoz.
Egészen biztos volt benne, hogy igaza volt az épületekkel
kapcsolatban, de a látvány könnyeket csalt a szemébe a
megkönnyebbüléstől. Buffalo nagyon sík hely volt, és
megkérdőjelezte, hogy bármi dombszerűség is lenne a
közelben.
– Ez az – suttogta. – Pontosan ez az. – Elfojtotta a könnyeit.
– Oké, tudsz arrafelé vezetni, Danny? – mutatott nagyjából
déli irányba. – Nem tudom pontosan…
– Felfogtam, drága – mondta vonzó vigyorral. –
Megkeresem a kedvedért a lányodat!
Raj halkan átmorgott Sarah feje fölött, és Danny azonnal
kijózanodott, és teljesen professzionálissá vált. A hátsó ülésen
Cervantes nevetve felhorkant. Eddig a pontig csendben volt, és
a lány már majdnem el is felejtette, hogy ott van.
Sarah idegesen mocorgott, ahogy egyre jobban távolodtak
az egyetemtől. Folyton hátrapillantott a válla fölött, próbálta
összehangolni a helyzetüket azzal, amit az épületekből látott.
Cervantes minden egyes alkalommal őt figyelte, amikor
megfordult, a szeme halványsárgán csillogott a gyenge
fényben. Valamikor régen ez megijesztette volna, de az elmúlt
néhány hét eléggé immunissá tette a vámpírok furcsaságaira.
Valamikor a jövőben, amikor mindennek vége lesz, és az
élete visszatér a normálishoz közeli állapotba, majd kutakodik
egy kicsit. Cyn sok mindent nem mondott el a vámpírokról,
például azt se, hogy a szemük világít a sötétben vagy amikor
dühösek, vagy azt, hogy mindig agresszívek voltak, állandóan
tesztelve a dominanciát egymás ellen. De talán csak azok
voltak ilyenek, akik az igazán erős vámpírok környezetében
voltak, mint Raphael vagy Raj. Több százan, talán akár ezren
is lehettek, akik csendes, eseménytelen életet éltek.
– Sarah!
Megrándult Raj hangjára. A terepjáró megállt. Danny keze
a kormánykereket szorította, és Sarah szinte érezte a mellette
ülő Raj testéből kiáradó feszültséget. És volt még valami más
is. Levegőt vett, és majdnem megfulladt. A szag undorító volt.
– Ó, Istenem! – kapkodott a levegő után. Lökdösni kezdte
Rajt, kétségbeesetten próbált kiszállni a terepjáróból. – Szállj
ki! – követelte. – Engedj ki!
– Sarah… – A férfi még mondani akart valamit, de aztán
megvonta a vállát, és kinyitotta az ajtót, kicsúszott az útból, és
elkapta a nőt, amikor az majdnem leesett a magas ülésről. A
lába alatt nyálkás volt a talaj a nedvességtől, a föld és a
törmelékek az évnek ebben a szakában szokásos állandó
megfagyási és olvadási ciklusától. Addig fordult, amíg meg
nem látta a távolban az épületeket, aztán elindult.
– Várj! – kiáltott utána Raj, de a lány figyelmen kívül
hagyta, és csak a pillantásait váltogatta az egyenetlen talaj,
amelyet alig látott a lába alatt, és a messzi egyetemi fények
között. – Sarah! – A férfi nehéz keze megragadta hátulról a
lányt, felkapta és megtartotta, amikor próbált kitörni. – Hagyd
abba! – parancsolta. – Meg fogjuk találni! – mondta lágyabb
hangon, Sarah füle mellett. – Nézd!
Danny és Cervantes a közelben álltak, a szemük izzott a
koromsötét éjszakában, miközben a fejük lassan ide-oda
forgott, úgy tűnt, mintha nem vennének tudomást a
környezetükről, ugyanakkor mégis mindennek élesen a
tudatában voltak. Raj karja meglazult a lány körül, de nem
engedte el, megakadályozva, hogy beleavatkozzon abba, amit
az emberei csinálnak. A két vámpír szinte egyként bámult
ugyanarra a pontra lefelé a dombon, ahol álltak.
– Uram – mondta Danny, de Cervantes máris megmozdult,
gyorsabban, mint ahogy Sarah követni tudta volna. Az egyik
pillanatban még öt lábnyira volt tőle, a következőben pedig
már olyan messze volt lefelé, hogy nem is látta volna, ha nem
világít halványan a szeme. Danny közelebb lépett Rajhoz,
mintha bármi, amit találtak, az nyugtalanította volna, előhozva
azt a mélyen gyökerező vámpírigényt, hogy megvédje a
mesterét, amiről Cyn is beszélt.
– Cervantes? – szólította Raj.
Cervantes nagydarab ember volt, nem olyan hatalmas, mint
Raj vagy akár Danny, de azért mégis nagy. Úgy bukkant elő a
bűzös sötétségből, mint egy mesebeli gólem, a szemei
halványsárgán izzottak, a feje egy szögletes tömb volt a széles
vállak felett, és egy fiatal nő ernyedt testét tartotta a karjaiban.
Sarah felkiáltott, és oda akart menni, de Raj ismét
megállította.
– Engedj el! – követelte a lány a férfit lökdösve.
 – Hozd a terepjáróhoz! – parancsolta Raj. – Danny, nyisd ki
a csomagtartót, és vedd ki azt a takarót odabentről!
– Életben van? – kérdezte Sarah döbbenten. Nem igazán
hitte, hogy sikerülhet megmenteni Reginát. Nem azok után,
hogy mindenki más meghalt.
– Alig – mondta Raj feszülten. A férfi szorosan tartva,
szinte elvonszolta Sarah-t a terepjáró hátsó részéhez, és várta,
amíg Danny szétteríti a takarót, és Cervantes ráfekteti a kis
alakot.
Raj Danny szemébe nézett, majd a tekintetét átvitte Sarah-
ra, egyértelmű jelzést adva a másik vámpírnak. Mielőtt Sarah
tiltakozhatott volna, a másik vámpír máris megfogta őt,
miközben Raj a terepjáróhoz, és a sérült fiatal nő mellé lépett.
– Mi történik? – kérdezte Sarah zavarodottan. Nem látta,
mit csinál Raj, mert Cervantes mellette állt, Danny pedig a
helyén tartotta. Aztán hirtelen az jutott eszébe, hogy nem
akarják, hogy lássa, mit csinál.
– Ó, édesem – hallotta Raj halk mormogását. – Majdnem
szárazra csapolták, és nem finoman – mondta hangosabban.
Levetette a kabátját, és a könyökéig felhúzta a pulóvere ujját.
Sarah látta, ahogy a szájához emeli a karját, és a haldokló
fiatal nő fölé hajol.
– Várj! Mit csinálsz? – követelte a lány.
Raj éles pillantása ragyogó, jeges kéken villant át a válla
felett, mielőtt visszafordult volna Reginához.
– Megmenti a kibaszott életét! – sziszegte Danny Sarah füle
mellett. – Most pedig fogd be a szád!
Sarah meglepődve felzihált, hogy a szívélyes Danny így
beszél vele, amit gyorsan követett a heves szégyen, hogy
valószínűleg megérdemelte. Már megint a legrosszabbat
feltételezte Rajról, és ezúttal ez Regina életébe kerülhetett
volna.
– Sajnálom! – mormolta.
Raj tudomást sem vett róla, de Danny szorítása enyhült
kissé. Sarah megborzongott a hideg levegőben, és megpróbálta
elképzelni, mennyivel rosszabb lehetett Reginának, meztelenül
fekve és haldokolva egy kupac szemétben. Kidobva, mert már
nem volt hasznukra.
– Tedd be a kocsiba, Danny! – sodródott hozzájuk Raj
hangja, és Sarahnak egy percbe telt, mire rájött, hogy rá
gondolt, nem Reginára. Kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon,
aztán egy csattanással be is csukta, és hagyta, hogy Danny az
utastérhez vezesse, ahol felemelte az ülésre, és becsukta az
ajtót. Gyorsan átsétált a másik oldalra, beült a vezetőülésbe,
beindította a motort, és bekapcsolta a fűtést. Sarah a
mellkasához húzta a térdét, és átfogva a lábait, várakozott.
Inkább hallotta, mint látta, hogy Raj felállt.
– Óvatosan! – mondta.
Sarah megfordult, és látta, hogy Cervantes a takaróba
csavarja Reginát, mielőtt felemelte volna a mellkasához
szorítva, majd megfordult, hogy becsússzon a hátsó ülésre, a
lánnyal a karjaiban.
– Menjünk! – mondta Raj feszes, dühös hangon, miközben
Sarah arrébb csúszott, hogy helyet csináljon neki elöl.
Kivakkantott egy címet, és Danny elindult.
Sarah megvárta, amíg újra a főútra érnek, mielőtt halkan
meg merte kérdezni. – Kórházba visszük?
Raj rápillantott, majd elfordult. – Haza. Hazavisszük!
Sarah pislantott, lenyelte az első ösztönét, ami az volt, hogy
követelje, miért. Ehelyett csak ült és elgondolkodott egy
pillanatig, aztán megértette. Raj valószínűleg már többet tett
Regináért azzal, hogy a vérét adta neki, mint amennyit egy
orvosokkal és gyógyszerekkel teli kórház tehetne, és ha
kórházba vinnék, ott kérdések merülnének fel. Olyan kérdések,
amelyekre sem ő, sem Raj nem akart válaszolni.
– Él vele valaki? – kérdezte halkan.
– Az anyja.
Sarah bólintott, és hallgatott, amíg meg nem álltak egy
kétszintes ikerház előtt, amely nagyon hasonlított ahhoz,
amelyen Mrs. M-mel osztozott, csak a környék volt
másmilyen.
– Lehetne… – Sarah halk kérdése félbeszakadt, amikor Raj
megfordult, hogy ránézzen. Az arca kifejezéstelen volt, de a
szeme még mindig jegesen csillogott. – Öööö – nyelt idegesen.
– Nem úgy értem… vagyis a szemed!
Raj arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott, élénkebbé,
emberibbé vált. Egy gyors pislogás, és a szeme visszanyerte
világos, de teljesen normális színét.
– Cervantes – mondta, és kinyitotta a terepjáró ajtaját. – Te
hozod a lányt! Danny, várj itt! Gyere, Sarah!
Ez inkább parancs volt, mint kérés, de mivel úgyis ezt
akarta, Sarah nem ellenkezett. Ahogy a keskeny betonjárdán a
sötét házhoz sétáltak, Raj elég közel hajolt, hogy azt mondja: –
Most te jössz, édesem! Használd azt a teljesen szomszédlányos
külsődet, és győzd meg anyját, hogy mi a jó fiúk vagyunk.
Nem akarom, hogy a zsaruk a fejünkre szálljanak emiatt!
Sarah szíve hevesebben kezdett dobogni. Végignézett
magán – farmernadrág, Nike, és egy póló egy világos színű
gyapjúdzseki alatt. Inkább az egyik diákjára hasonlított, mint
egy professzorra, de talán ezt a javára is fordíthatná. Kihúzta a
hajából a hajgumit, ujjával végigfésült a tincseken, tudta, hogy
ez lágyítja az arca szögleteit, és fiatalabbá teszi. Raj az ajtóhoz
lépett, félreállt, és a lányra nézett, hogy engedélyt kérjen,
mielőtt becsengetett.
Eltartott néhány percig, és többször is kellett csengetnie.
Elvégre már majdnem éjfél volt. De végül Sarah meghallotta a
mamuszok csattogását, pont olyanokét, amilyeneket a
házinénije is viselt, majd felgyulladt a terasz lámpája. A nő,
aki ajtót nyitott, akár Mrs. M. is lehetett volna, plusz-mínusz
tizenöt év, így Sarah tudta, hogyan kell meggyőzni.
– Mrs. Aiello?
Az asszony pislantott, és szemügyre vette a tornácán álló
valószínűtlen triót.
– Igen?
– Mrs. Aiello, a nevem… – Sarah hangja megbotlott az
ismeretlen szótagok között – …Susan Siemanski. A
rendőrséggel dolgozom. – Látta, ahogy a nő szeme kitágul,
látta, hogy a tekintete a Cervantes karjában oly gondosan
tartott csomagra szegeződik.
– Az ott… – Mrs. Aiello remegő ujjai eltakarták az ajkát,
félt kimondani hangosan.
– Ha bemehetnénk, asszonyom? – szólalt meg Raj
gyengéden. – Hideg van.
– Ó, Istenem, ó, Istenem! – A nő hangja egyre emelkedett,
miközben a rácsos ajtó gyenge zárjával babrált. Sarah érezte,
hogy Raj megfeszül mellette, és tudta, hogy aggódik, a
figyelemfelkeltő ricsaj miatt. Sarah kinyitotta az ajtót, és
belépett a házba, átölelte a kétségbeesett anyát, és visszahúzta
a házba. – Csendesebben, Mrs. Aiello! Kérem! Nem akarjuk,
hogy a sajtó…
– Nem, nem. Persze, hogy nem! Sajnálom! Akarja, hogy…
– A nő bizonytalannak tűnt, hogy merre induljon, arca sápadt
volt, keze remegett.
– Semmi baj, Mrs. Aiello! Regina jól van. Vagyis most már
rendbe fog jönni, hogy itthon van Önnel. – A szeme sarkából
látta, ahogy Cervantes gyengéden lefekteti a lányt egy nagy,
párnákkal teli kanapéra. Mrs. Aiello felocsúdott a döbbenetből,
és odasietett, hogy letérdeljen a lánya mellé.
– Kicsikém, ó, köszönöm, Jézus, Mária és József! – Regina
fölé hajtotta a fejét, vállai remegtek a zokogástól.
Raj hosszan nézett Sarah-ra. Ő elpirult, és félreállt, hogy
szabaddá tegye az utat a férfi számára, hogy letérdeljen a
kanapé mellé. Cervantes szinte vonakodva távolodott el,
mintha nem akart volna lemondani a sérült Regina iránti
igényéről, de Raj egy pillantására visszatért a bejárati ajtóhoz,
ahol várakozóan megállt.
– Mrs. Aiello! – A nő felkapta a fejét, és megfordult, hogy
Raj szemébe nézzen. Elmosolyodott, amikor a férfi megfogta a
kezét, és Sarah megdöbbenve látta, hogy Raj visszamosolyog.
Nem azzal a félig gúnyos mosollyal, amit az utóbbi időben
kapott tőle, hanem egy őszinte mosollyal, olyan mosoly,
amilyet egy gyerek vált ki az emberből. Közelebb hajolt, és
egyik nagy kezével megsimogatta a nő arcát. Szeretetteljes
érintés volt, gyengéd és megértő, és Sarah elszégyellte magát,
ahogy újra eszébe jutottak a szörnyű dolgok, amiket a fejéhez
vágott.
– Boldog személy az én Reginám – suttogta hirtelen Mrs.
Aiello. – Mindig nevet és mosolyog, még akkor is, amikor
vitatkozunk. Soha nem tudja sokáig tartani a haragot!
Raj némán bólintott, majd az anya kezét a lánya kezébe
tette, és simán felállt, pillantása találkozott Sarah tekintetével a
szoba másik oldalán. A lány mindent megtett, hogy ne lépjen
hátra félelmében. Raj szeme csillogott, mintha erő sugárzott
volna belőle, ahogy ott állt és a lányra meredt. Sarah
megdermedt, csapdába esett a férfi bűvöletében. Aztán a férfi
megmozdult, és hirtelen megint csak Raj volt, jóképű,
arrogáns és türelmetlen, hogy eltűnjön innen. Két hosszú
lépéssel átvágott a szobán.
– Menjünk! – mondta.
– Viszontlátásra, Mrs. Aiello – szólt halkan Sarah, de
Regina anyja már teljesen megfeledkezett róluk.
Sarah megkönnyebbült sóhajjal lépett ki a verandára,
beszívta a friss levegőt, és kitisztította a fejét nemcsak a
túlfűtött ház melegétől, hanem a pókhálóktól is, amelyek
mintha a gondolataira tapadtak volna. Cervantes már beszállt a
terepjáróba, és Raj sem sokkal maradt le mögötte. A lány
sietett, hogy utolérje.
– Mit csináltál? – kérdezte zihálva. Amikor a férfi
figyelmen kívül hagyta, Sarah kinyújtotta a kezét, és
megragadta a karját, hogy megállásra kényszerítse, vagy
magával rántsa. Raj megpördült, tekintete hidegebb volt, mint
az éjszaka. A rémület kis borzongása futott végig a nőn, a
szíve gyorsabb ritmusra váltott, és elakadt a lélegzete a
tüdejében.
– Mit gondolsz, mit tettem, Sarah? – A férfi célzott
pillantást vetett a karján lévő kezére, amire a nő egy halkan
elmormolt bocsánatkéréssel elengedte.
A férfi ismét eltávolodott, és Sarah rohant, hogy újra
utolérje.
– Akár lassíthatnál is, a fenébe is! – panaszkodott. – Nem
fogsz itt hagyni, és ezt te is tudod!
A férfi figyelmen kívül hagyta, megállt a terepjáró nyitott
ajtajánál, és türelmetlenül várta, hogy Sarah felmásszon, és
becsússzon az ülés közepére. Raj láthatóan dühös volt.
Micsoda újdonság! Ha kettesben lettek volna, talán követelte
volna, hogy ezúttal mi a probléma, de mivel Danny és
Cervantes minden szavát hallotta, így hát a nyelvébe harapott,
és nem szólt semmit.
Raj berántotta az ajtót, és ráförmedt Dannyre, hogy „húzzon
innen a picsába!”. Talán Danny tudta, mi a probléma, mert
elkanyarodott a járdaszegélytől, és kipörgő kerekekkel
elindult.
Szó nélkül visszamentek a raktárhoz, de ahelyett, hogy
bement volna, Danny lehúzódott a parkolóba, és kérdőn
felemelt szemöldökkel nézett Rajra.
– Ti ketten jelentkezzetek be Emnél! – parancsolta Raj, és
kinyitotta az ajtót maga felől. – Vegyétek sorra az egyik
vérházat! Sarah velem jön!
Sarah összerezzenve meredt rá. Nem volt biztos benne,
hogy ilyen hangulatában bárhová is el akart menni vele, vagy
akármilyen más hangulatában. De úgy tűnt, sem Dannyt, sem
Cervantest nem érdekelte, mit akar Sarah. A terepjáró hátsó
lámpái már el is tűntek, mire a lány feldolgozta, hogy
elmennek.
– Szállj be a kocsiba! – mondta Raj, miközben
megcsippantotta a kocsijának zárjait.
– Talán meg kellene…
– Szállj be a kocsiba, Sarah! – mondta a férfi, a BMW
csillogó fekete teteje fölött meredve rá.
– Hol vagyunk…
– Szállj! Be! Az! Autóba!
Sarah mély levegőt vett, és körülnézett. Egy üres parkoló
közepén állt, egy sötét utcán, mérföldekre bárkitől és bármitől,
és még a vészhelyzeti húsz dollárja sem volt a zsebében. A
raktár persze közvetlenül mögötte volt, de valahogy kétkedett
benne, hogy beengednék, még ha lenne is ott valaki. És
tényleg nem hitte, hogy Raj bántaná őt. Felsóhajtott, kinyitotta
a kocsiajtót, és belesüppedt az ülésbe, hálát adva, hogy
legalább nem kellett öt láb magasra felmásznia, hogy odaérjen.
Apró örömök!
Raj elmerengve száguldott a sötét utcákon, nem tudta
biztosan, hová tart. Sarah mellette ült, most az egyszer
hallgatott, nem követelve, hogy megtudja, mit csinál, hová
mennek, vagy bármit a számtalan magyarázkodás közül,
amihez mindig ragaszkodott. Valószínűleg azt gondolta, hogy
a férfi dühös. Ami így is volt, bár nem rá. Az tette dühössé,
amit felfedezett Regina Aiello fejében.
Az utolsó pillanatban meghozva a döntést, keményen jobbra
kanyarodott az autópályáról, a kocsi hátsó része megpördült a
csúszós felületen. Elkapta Sarah kezének rándulását, ahogy a
lány megkapaszkodott a kartámaszba, és elégedetten
elmosolyodott.
– Mi történt, Raj? – kérdezte Sarah hirtelen, halk, feszült
hangon. – Kérlek, mondd el!
Ennyit a hallgatásáról. Amikor Raj nem szólt semmit,
folytatta. – Tudom, hogy bejutottál Regina elméjébe.
Szeretném tudni, mit találtál ott!
– Miért? Hogy biztos lehess benne, hogy nem erőszakoltam
meg?
Olyan hevesen húzódott el a férfitól, hogy a feje az
ablaknak ütközött. A férfi hallotta a könnyeket a hangjában,
amikor halkan azt mondta: – Próbáltalak hívni. Hagytam
üzenetet.
Raj figyelmen kívül hagyta, és tovább vezetett.
– Beszéltem Jenniferrel – tette hozzá.
– Tudom! Elmondta.
– Beszéltél Jennel? De…
Ránézett a nőre, és látta a megbántottságot a szemében,
hogy Jennifert felhívta, de őt nem. De hát Jennifer nem is
vádolta meg azzal, hogy megerőszakolta, igaz?
– Azt mondtam, hogy sajnálom – mondta halkan. – Tudom,
hogy te nem tennéd… – Elfordította a tekintetét a férfitól, és
nagyot nyelt. – Meg kell értened, milyen ez nekem! Hogy
milyen nekik!
A férfi oldalról pillantott rá. – Nekik?
– A nőknek az álmaimban, a rémálmaimban. Az ő fejükben
vagyok. Érzem mindazt, amit ők éreznek – a fájdalmat, a
rettegést, a szörnyű, iszonyatos reményt, hogy valaki még
időben érkezik. – A nő megrázta a fejét, és elfordult a férfitól,
hogy az ablakon bámuljon kifelé. – Kérlek, tegyél ki valahol!
– mormolta kétségbeesetten. – Nem érdekel, hol! Tegyél ki
egy telefon mellett! Majd…
– Megint elmenekülsz, Sarah?
A nő Raj felé pördült. – Hogy merészelsz…
– Ilyesmivel vádolni téged? Ezt akartad mondani, édesem?
A lány mély levegőt vett. – Mondtam, hogy kurvára
sajnálom!
Raj hirtelen felnevetett.
– Tudod, azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy
káromkodni hallottalak – mondta, csak hogy bosszantsa a
lányt.
– Igen? Akkor baszódj meg, még egyszer! Engedj ki ebből
a kibaszott autóból!
– Nem!
– Nem? – szinte ordította a nő. – Annyira elegem van
belőled… – A szavai elakadtak, amikor a férfi átvágott három
forgalmi sávon, be két hatalmas, tizennyolc kerekű teherautó
közé, és csak centijei voltak, hogy beessen egy lehajtóra, ami
Buffalo egyik munkásnegyedébe vezetett. Mellette Sarah
ellazította halálos szorítását a karfán, és a környező utcákat
fürkészte. Valószínűleg fogalma sem volt, hogy hol vannak,
valószínűleg sosem merészkedett túl messzire az egyetemtől, a
trendi éttermekkel és takaros bárokkal.
 Raj ezzel szemben pontosan tudta, hová megy. Gyors
egymásutánban kanyargott a szűk utcákon, és egy
lepukkantnak tűnő bár elé húzódott le egy fekete aszfaltcsíkra.
Leparkolt, kiszállt a kocsiból, és szó nélkül elindult a gyengén
megvilágított telken keresztül. Figyelmeztetően kattintott a
távirányítóval, és hallotta, ahogy a nő halkan káromkodik.
Sarah kinyitotta a kocsiajtót, és a férfi elmosolyodott,
miközben érezte a nő dühös tekintetét a hátán. Megállt a bár
bejáratánál, udvariasan megvárva, amíg a lány utoléri, majd
kinyitotta az ajtót, és intett neki, hogy menjen be előtte. A lány
megállt, hogy óvatosan bekukucskáljon az ajtón, gyanakvó
pillantást vetett rá, és átlépte a küszöböt. Raj kuncogva követte
a nőt, és hagyta, hogy az ajtó lassan becsukódjon mögötte.
Sarah megállt benn, hagyta, hogy alkalmazkodjon a szeme.
Odabent még sötétebb volt, mint kint, különösen, miután Raj
hagyta, hogy az ajtó egy tompa puffanással becsukódjon.
Tudatában volt, hogy Raj türelmetlenül toporog mögötte, és
félreállt, figyelve, ahogy a férfi végigsétál a helyiségen. A
szemközti falon három olcsó, bádog falilámpa lógott, olyanok,
amelyek a fémbe lyuggatott mintán keresztül halvány, sárgás
fényt vetettek a padsorokra. Jobbra egy hosszú bárpult állt, a
tükör körül fáradtan pislogó fényekkel. Raj lengyelül kiáltott
valamit a csaposnak. A pultos felmordult, és a pult túlsó végén
lévő kis fagyasztóegység felé indult.
Sarah áthaladt az üres asztalok között a pultig, ahol egy
pillantást vetett a tompa, ragacsos felületre, és úgy döntött,
hogy állva marad. Rajnak nem voltak ilyen aggályai, mindkét
könyökével a pultra támaszkodott, egyik lábát a rúdra tette,
amely valamikor réges-régen, egy korábbi életében sárgaréz
lehetett. A válla fölött a lányra pillantott. – Kérsz valamit inni?
– Te mit iszol? – kérdezte a lány.
– Vodkát! – horkant fel a férfi, mintha hülye kérdés lenne.
– Én is ugyanazt kérem.
Meglepetten felnevetett, és odaszólt a csaposnak, aki a pult
alá nyúlt, és elővett két felespoharat. Egyik kezében a
poharakat, a másikban pedig egy fagyos üveg vodkát cipelve,
kommentár nélkül letette mindkettőt a pultra Raj elé. Az üveg
címkéje lengyelül volt, de ez nem egy volt azok közül a
divatos, Amerikának készült lengyel vodkák közül, gyönyörű
üvegben, és Sarahnak volt egy olyan érzése, hogy az
alkoholtartalma is jóval magasabb.
Raj felvette mindkét poharat és az üveget, és a már amúgy
is sötét helyiség legsötétebb sarkában lévő boksz felé vette az
irányt. Sarah nem látott más választást, minthogy kövesse őt.
– Foglalj helyet! – mondta a férfi. Majd megfogadva a saját
javaslatát, becsúszott az egyik padra, a poharakat az asztalra
ejtette, és a fémkapcsok felpattintása után lecsavarta az üveg
kupakját. A vodka olyan hideg volt, hogy inkább híg
szirupként folyt, mint folyadékként, az alkohol
megakadályozta, hogy teljesen szilárdra fagyjon.
– Sokat isztok, srácok – jegyezte meg a lány. Lesöpörte a
vele szemben lévő padot, és leült.
Lusta pillantást vetett rá. – Mi csak ezt csináljuk, édesem!
Utálta, amikor a férfi ezzel a hangsúllyal becézte. Mintha
valójában ribancot akart volna mondani, de túl udvarias volt.
– Nem így értettem, és ezt te is tudod! – mondta.
A férfi elmosolyodott, és az egyik megtöltött kispoharat
odatolta elébe.
– Igyál egyet! Jobban fogod magad érezni!
Sarah kételkedett ebben. Nem volt nagy ivó, de az a néhány
alkalom, amikor engedett neki, sokkal rosszabbá tette a
dolgokat, nem pedig jobbá. Lenézett a kis pohárra, amely már
szinte fehér lett a hideg folyadéktól. A férfi kuncogását
meghallva, gyorsan felpillantott, hogy belenézzen a kék
szemekbe, amelyek ugyanolyan jegesek voltak, mint az előtte
álló vodka. A férfi tekintete lassan lefelé vándorolt a pohárra,
majd újra felfelé, nyíltan kihívóan. A fenébe is! Sarah
lélegzetet vett, felvette a poharat, és az ajkához emelte. A
szeme azonnal könnybe lábadt az alkohol kipárolgásától, és
habozni kezdett, de a férfi azzal a lekezelő mosolyával
figyelte.
Kinyitotta a száját, és egyenesen a torkába lökte a fagyos
folyadékot, érezte, ahogy az ott lévő izmok összehúzódnak a
sokktól. Fulladozni kezdett, ahogy igyekezett leküzdeni a
reflexszerű köhögést, nem volt hajlandó megadni a férfinak az
elégtételt, még akkor sem, amikor a gyomra lángra lobbant.
Jézusom! Hogy tudta valaki meginni ezt a cuccot?
Raj elismerően felnevetett.
– Nazdrovia! – mondta, és ő is bedobta a saját felesét, majd
az asztalra csapta a poharát, és azonnal újra felemelte az
üveget. A férfi a lány poharára mutatott, de ő megrázta a fejét,
még mindig képtelen volt megszólalni, és a könnyei
fékezhetetlenül gördültek végig az arcán. Raj kicsúszott a
boxból, elsétált a bárpulthoz, és egy pohár vízzel tért vissza,
jég nélkül.
– Ez majd segít – mondta, és a lány elé tette az asztalra.
Sarah megvárta, amíg biztosan ki tudja nyitni a száját
anélkül, hogy levegő után kapkodna, aztán felvette a poharat,
és lassan belekortyolt. A víz éppen csak egy kicsit volt
hűvösebb a helyiség hőmérsékletnél, megnyugtatta a
traumatizált torkát, és lemosta a minden bizonnyal tiszta
alkohol maradványait. Felkapott néhány koktélszalvétát az
asztalról, és megtörölte vele a szemét, amelynek durva
felületét csiszolópapírként érzékelte túlhevült bőrén.
– Nem sokszor iszol? – kérdezte.
– Ez – mondta Sarah rekedten –, nem ivás!
– Ahonnan én jövök, ott az.
Sarah megivott még egy korty vizet, majd még egyet,
mielőtt megbízott volna annyira magában, hogy képes bármit
is mondani.
– Elmondanád, hogy mit tudtál meg Reginától?
A férfi hűvös pillantást vetett rá.
– Én találtam rá, nem te! – erősködött.
A férfi még mindig nem szólt semmit, csak kételkedve
felvonta a szemöldökét.
A nő az asztalra dobta a nedves szalvétákat.
– Te vagy az egyik legfrusztrálóbb ember, akivel valaha is
találkoztam!
– Azért, mert nem vagyok ember, édesem! Folyton ezt
magyarázom neked, de te nem figyelsz rám!
– Rendben. Te vagy az egyik legfrusztrálóbb férfi, akivel
valaha találkoztam, ehhez mit szólsz? Még mindig férfi vagy,
nem igaz?
– Ó, igen! – húzta ki magát szuggesztíven. – Határozottan
az vagyok!
Sarah érezte, ahogy az arca ismét felforrósodik, és nem a
vodkától. – Rendben, megadom magam! Mit keresünk itt?
A férfi megvonta a vállát. – Iszunk valamit.
Sarah felsóhajtott, és beljebb húzódott a padon, oldalra
fordult, hogy a falnak támaszkodjon, és felhúzta maga elé a
lábát. Átkarolta a térdét, és hagyta, hogy a feje hátraessen, a
szeme pedig becsukódjon. Fáradt volt. Nem emlékezett, mikor
aludt utoljára rendesen, és nem tudta, mennyi idő telik el a
következőig. Arra gondolt, mennyi mindent kell még
megtennie, ha ennek vége lesz, ha megtalálják Trisht és a
többieket. A rémálom ezután mindenki más számára véget ér,
de Sarah számára csak akkor kezdődik.
Természetesen fel kell mondania az egyetemen. Rosszul
érezte magát, hogy így cserbenhagyja őket, de a félévnek már
majdnem vége, és találnak majd valakit, aki helyettesíti az
óráit. Biztos volt benne, hogy ezt mindenképp jobban
szeretnék, mint azt, hogy ő vigye végig a félévet. Az is elég
rossz volt, hogy hamis személyazonosság alatt élt, bár ezen
valószínűleg még túl tudtak volna lépni. Semmi illegálisat nem
tett. De egy médium? Egy nő, aki foglyul ejtett nőket
személyesített meg álmaiban? Ez olyan volt, mint azok a
szennylapok, amelyeket az élelmiszerboltok pénztárainál
árultak, és egyáltalán nem illett egy tisztességes egyetem
oktatójához. Újra felsóhajtott, ezúttal mélyebben, és örült,
hogy már kisírta magát a vodkától. A legkevésbé sem
hiányzott neki, hogy sírva fakadjon a Tökéletes Raj előtt, aki
vele szemben ült az asztalnál.
– Fáradt vagy? – kérdezte.
 A lány szemei kinyíltak, és bizalmatlan pillantást vetett rá.
A férfi egy pillanatra majdnem együttérzőnek tűnt.
A férfi cinikusan felnevetett, inkább csak felhorkant, mintha
tudta volna, mire gondol a lány.
– Regina nem tud semmit arról, hogy hol tartották fogva –
mondta minden bevezetés nélkül. – Először elkábították,
aztán… – Komoran nézett a nőre az asztal túloldalán. – De ezt
te már tudod, ugye, Sarah? Mi mást nem mondtál még el
nekem?
Sarah egy percig tanulmányozta a férfit, majd félrenézett.
– Emelie azt mondta, hogy nem fogod megérteni.
– Mit nem értenék meg?
– Hogy miért nem mondtam el neked.
– Úgy érted, miért hazudtál nekem?
A lány frusztráltan kifújta a levegőt, és egy hitetlenkedő
pillantást vetett rá.
– Miért kellett volna bármit is mondanom neked? Mi
vagyunk mi most, a legjobb barátok, Raj? A pokolba is, még a
legjobb barátaimnak sem meséltem erről semmit!
– Mi van a barátnőddel, Cynthiával? Fogadok, hogy ő
tudja!
– Tényleg ez zavar téged? Hogy Cyn tudhat valamit, amit te
nem? – A férfi állkapcsa megfeszült, és a nő hitetlenkedve
felkacagott. – Erről van szó, ugye? Nem, várj! Nem Cyn az,
hanem Raphael! Azt gondolod, hogy Cyn elmondta
Raphaelnek! Ez az ostoba vámpíros játszadozás! – Keserűen
felnevetett. – Hát, ne aggódj, Raj! Cyn sem tudja. Senki sem
tudja – mormolta. – Vagy legalábbis nem tudták, amíg ez az
egész meg nem történt.
Ismét hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Fel kell
hívnia Cynt is, ha ennek vége, gondolta fáradtan. Újra el kell
magyaráznia az egészet. Bár valami azt súgta neki, hogy Cyn
sokkal jobban megértené, mint Raj.
Raj töltött magának még egy felest, és ledöntötte a torkán,
az üres poharat ismét az asztalhoz csapva.
– Legalább egy vámpír is érintett benne – mondta hirtelen,
kifejezett undorral a hangjában. – Az irányítása alá vonja a
nőket, hogy csak azt lássák, amit ő akar, hogy lássanak.
Sarah ránézett. – Meg tudod mondani, hogy ki az?
– Nem! De azt meg tudom mondani, hogy ki nem. Van
hatalma, de nem tudja, mit csinál. A munkája ügyetlen, és
potenciálisan káros.
– Regina?
Megrázta a fejét. – Nem lesz semmi baja!
– Nem az egyik vérházból vitték el?
Raj bólintott. – Corfuból, de az nem…
– A többieket is ugyanígy vitték el? Mármint Trish
kivételével.
– Nagyjából, és szerintem bárki is vitte el Trisht, az Jent
akarta elkapni. Ő az előző héten volt az egyik másik házban.
Várj egy percet – mondta lassan. – Miért?
– Nos, így megtalálhatjuk.
Raj tekintete kiélesedett. – Mi nem csinálunk semmit! Én
teszek. Te tovább már nem veszel részt ebben a nyomozásban!
Túl veszélyes lett! – Kicsúszott a fülkéből, és várakozón
megállt mellette. – Gyere, visszaviszlek a raktárba!
Sarah letette a lábát, kilépett a fülkéből, és nyugodtan
megszólalt. – Nem megyek vissza a raktárba! Segítenem kell
Trishnek és a többieknek, és nem tudok…
– Nem!
– Tessék? – követelte a nő. Felnézett a fölé tornyosuló
férfira, és azt kívánta, bárcsak magassarkút viselne a Nike
helyett.
– Már mondtam – magyarázta a férfi dühítő türelemmel. –
Ez túl veszélyes ahhoz, hogy…
– És én megmondtam neked – vágott közbe, minden egyes
szót tisztán kiejtve –, azt teszek, amit akarok! Nem egy vagyok
az átkozott vámpírjaidból, aki minden szavadon csüngenek…
A férfi ekkor megragadta Sarah-t, felemelte a lábáról, és
elnyelte a következő szavait, amikor a száját a szájához
szorította. A csókja éhes és követelőző volt, az érintése durva
és ismerős egyszerre, egyszerre tele dühvel és szükséggel.
Sarah viszonozta a csókot, apró nyögéssel a férfi nyaka köré
fonva a karjait. Istenem, mennyire hiányzott ez neki. A férfi.
Minden egyes frusztráló, ellenszenves, csodálatos centimétere.
A férfi elmélyítette a csókot, és a nő érezte, ahogy Raj
agyarai az ajka puha húsához nyomódnak, érezte a szúrást,
ami után elkezdett a vére folyni. Raj is felnyögött, és még
jobban magához szorította a lányt, egyik kezét a feneke alá
csúsztatva az erekciójához szorította, amely keményen és
hosszan simult a farmer durva anyagához. Sarah a férfi dereka
köré kulcsolta a lábait, és elégedetten sóhajtott a szájára.
– Ez nem fog megakadályozni abban, hogy…
Raj csak annyira húzódott hátra, hogy megszólalhasson.
– Túl sokat beszélsz! – És akkor Sarah elveszett az
érzésben. Úgy érezte, Raj mindenütt ott van, a nyelve az övét
simogatta, a csókja a szájától az állkapcsára és a nyakára
vándorolt, ahol elidőzött, a füle alatti bőrt szopogatta, és
simogatta a nyelvével.
Halványan észlelte, hogy a csapos valami érthetetlent kiabál
lengyelül, hogy Raj küszködik, hogy kiszedjen valamit a
zsebéből. Pénz, gondolta Sarah, amikor a férfi az asztalra
dobta azt, és elindult az ajtó felé. Nem tudta, hogyan jutottak
ki, de hirtelen a kocsinál voltak, a férfi kemény teste a hideg
fémhez szorította, keze a pulóvere alatt matatott, félrelökve a
melltartóját, amíg a mellei meg nem töltötték a tenyerét, és a
mellbimbóit a lehetetlenségig megkeményítette. Sarah érezte,
ahogy a szíve vadul ver, és tudta, hogy Raj is biztos tudatában
van, tudta, hogy érzi a bőr alatt a vér száguldását. Beletúrt a
férfi sűrű, hullámos hajába, közelebb húzva a fejét a nyakához,
érezte, ahogy a férfi agyarai a bőréhez nyomódnak, érezni
akarta…
Hirtelen trillázó hang hallatszott, ami elviselhetetlenül
hangosnak tűnt a csendes parkolóban.
 – Ne törődj vele! – zihálta a lány, és Raj köré szorította a
lábait. A csengőhang újra megszólalt, és Raj megdermedt, a
lehelete zihált a nő nedves, forró bőre felett. Érezte, hogy a
férfi megmerevedik alatta, és nem a jó értelemben.
– Ne! – könyörgött halkan Sarah.
– Jézusom! – mondta Raj. – Nem szabadna…
Kezének érintése megváltozott, már nem simogató volt,
hanem egy személytelen ketrec, ami megtartotta, amíg a lába a
földre ereszkedett. Sarah lecsúszott a testén, érezte Raj
nyilvánvaló izgalmát, ahogy a férfi a lábára állította, néhány
centit és száz mérföldet téve közéjük.
– Nem kellett volna ezt tennem! – mormolta. Az átkozott
telefon harmadszor is megcsörrent. – Bassza meg! –
káromkodott, és ellépve a nőtől, elkezdett a zsebében
kotorászni a mobilja után.
Sarah a kocsinak dőlt, túlságosan megdöbbenve ahhoz,
hogy bármit is mondjon, még mindig feldobta az érzés, ahogy
a férfi száját a nyakán érezte, a kezeit pedig a testén. Kissé
megremegett. Raj ránézett, a szemei már nem perzselőek
voltak, csak kifejezéstelenül üresek. Sarah pedig a fogait
csikorgatva azon tűnődött, vajon találna-e valahol a közelben
egy hegyes fadarabot. Megigazította a ruháját, nem volt
hajlandó Rajra nézni, nem volt hajlandó látni az arckifejezését.
Hallotta, ahogy kattannak a zárak, és becsúszott a kocsiba,
egészen az ülése szélére ült, remegő kézzel végigsimítva
hosszú haján, próbálta kibogozni a legrosszabbat, emlékezett a
férfi vastag ujjaira, ahogy félresöpörte az útból, a szájára…
Behunyta a szemét az érzéki túlterhelés ellen, és kissé
megborzongott.
Raj háttal állt neki, a telefonnal a fülénél.
– Ne menj be nélkülem, Em! Majd találkozunk… Bassza
meg, ott leszek, amint tudok! – A hüvelykujjával bontotta a
kapcsolatot, és visszadugta a telefont a zsebébe, majd
megpördült, és megkerülve a kocsit a saját oldala felé tartott.
Kinyílt az ajtaja, ő pedig becsúszott, és jelenlétével betöltötte a
kocsit, kiszívva az összes levegőt a lány tüdejéből. Sarah
belendítette a lábát a kocsiba, és becsukta az ajtót.
 – Jól vagy? – kérdezte.
– Persze – hazudta a lány. Lesöpörte a nem létező szöszöket
a farmerjáról, elkerülve a férfi kétségkívül őszinte tekintetét.
– Visszaviszlek a raktárba – mondta a férfi. – Néhány őr ott
van, és Emnek is vissza kell érnie…
– Ne aggódj emiatt! – szakította félbe a lány. Érezte, ahogy
a férfi rámered a két ülés közötti végtelen szakadékon
keresztül.
– Sarah – kezdte mondani Raj.
– Nem kell mondanod semmit! Megértem! – A lány
megfordult, és mosolyt kényszerítve az arcára, röviden a férfi
szemébe nézett. – Úgy hangzott, mintha indulnod kellene!
Raj a homlokát ráncolta. – Vannak embereim a terepen,
édesem, vagy én…
– Ne hívj így! – csattant fel a lány.
A férfi rámeredt, láthatóan megdöbbenve az éles
hangnemtől. Sarah megrázta a fejét. – Sajnálom! Nem
érdekes!
A férfi halkan káromkodott az orra alatt, de nem szólt
többet, sebességbe rakta az autót, és kihajtott a parkolóból.
Sarah csak ült, és bámult kifelé az ablakon, és azt mondogatta
magának, hogy így lesz a legjobb. Hamarosan úgyis el fog
menni, és az utolsó dolog, amire szüksége volt, egy újabb
bonyodalom, egy újabb részlet, amit rendbe kellene rakni,
mielőtt útnak indulna. Nem mintha ezt a bizonyos részletet el
kellett volna rendezni. Raj elég világossá tette, hogy bármi,
ami vele kapcsolatos, hibának számít az ő részéről. Szóval
jobb volt így. Egy tiszta szakítás. Felveszi a pénzét, és újra
szabad lesz, talán kivesz néhány hetet, körbeautózik, és
megnéz néhány látnivalót, mielőtt letelepedik valahol, és
felépít egy új életet. Összeszorította az állkapcsát, és kinézve
az ablakon, azon tűnődött, hogy ezúttal a szabadság íze miért
olyan keserű.
 Harminchetedik fejezet

Raj mellékutcákon hajtott vissza a raktárhoz, végig átlépve

a sebességhatárt, átvágva a stoptábláknál, és a kanyarokban
sem lassítva, amíg be nem fordult a raktár parkolójába. Sarah
kis szedánja a parkoló egyik végében állt, és Raj elkomorult,
nem volt biztos benne, hogy örül, hogy ott látja. Nem volt
szüksége a kocsijára. Arra volt szüksége, hogy addig maradjon
a fenekén, amíg ő meg nem bizonyosodik róla, hogy
biztonságban van az utcán. Persze, gúnyolódott magával.
Mintha veled itt nagyobb biztonságban lenne!
Undorodva ingatta a fejét. Gyakorlatilag letámadta őt a
bárban. Ahogy ott állt, a pokolba küldte, ahogy mindig is tette,
és egyszerűen elpattant benne valami. Megpróbálta az éhségre
fogni. Napok óta nem evett rendesen; a zacskós vér jó volt, ha
kellett, de többre volt szüksége. Többet akart. Amit akart, az
Sarah volt, és a legrosszabb módon akarta őt, a fenébe is,
minden tekintetben.
Leparkolt a főbejárat mellett, és Sarah azonnal kinyitotta az
ajtaját, szinte kiugrott a kocsiból, láthatóan alig várta, hogy
megszabaduljon tőle. Okos lány. A férfi követte az autót
megkerülve, hogy kinyissa a raktár ajtaját, majd kitárta és
tartotta, amíg a lány elhaladt mellette. A belső ajtót is kitárta
előtte, mielőtt még Sarah odaért volna, és azt is megtartotta.
Sarah köszönetképpen némán biccentett, és egyenesen a
félemeletre vezető lépcső felé indult.
– Sarah – szólította meg halkan, mivel nem bírta tovább
elviselni a csendet. A lány lehajtott fejjel megállt a lépcső
lábánál, háttal neki. – Nem úgy értettem – kezdte. – Ez…
Nézd, ma este valószínűleg túl későn érek haza, de holnap itt
leszek, és mi…
A nő szembefordult vele, mogyoróbarna szemei sötétek és
kifejezéstelenek voltak, az aranypöttyök szinte egyáltalán nem
látszottak.
– Ne aggódj emiatt! – mondta elutasítóan. – Jól vagyok! –
Elfordult, és elindult felfelé a lépcsőn. – Mindig jól vagyok! –
mondta olyan halkan, hogy ha a férfi ember lett volna, meg
sem hallotta volna. Ez nyugtalanította, és már követni kezdte a
nőt, de a telefonja pont ezt a pillanatot választotta, hogy ismét
csörögni kezdjen, visszhangozva a csendes raktárban.
– Mi az? – követelte.
– Uram! – mondta Em feszes hangon. – Nem tudom, hogy
meddig…
– Öt perc múlva ott vagyok, Em! Senki sem csinál
semmit…
– Tartom őket, uram, de nem tudom, még meddig…
– Senki sem mozdul, amíg oda nem érek! – vicsorgott.
Zsebre vágta a telefonját, és már rohant is kifelé a raktárból a
kocsiba, vámpírvérének emberfeletti gyorsaságával.
Sarah egy része hallotta Raj távozását, tudatában volt
annak, hogy valahol baj van. Ugyanez a része remélte, hogy
senkinek sem esett baja, legkevésbé Emelie-nek, de még
Rajnak sem. De a gondolatai nagy része valami egészen máson
járt. Meglátta az autóját kinn, és azon tűnődött, vajon
otthagyták-e a kulcsát. Nem mintha számított volna. Volt egy
tartalék kulcskészlet a táskájában, amit akkor kezdett magánál
hordani, amikor két évvel ezelőtt először bezárta a kulcsokat a
kocsiba, és akkor úgy döntött, hogy a pótkulcs nem igazán tesz
jószolgálatot otthon az íróasztalában, amikor mérföldekre van
tőle. A félemeleten az ideiglenes szállása felé sétált, érezte a
fémfelület egyenetlen felszínét a lába alatt, és félig valamiféle
sportesemény hangjait hallotta átsodródni a nappaliból, ahol
néhány emberi őr a nagy képernyő előtt lógott. Raj vámpírjai,
feltételezte, mindannyian azt csinálták, amit az éjszaka
közepén szoktak. Ránézett az órájára. Néhány perccel hajnali
egy előtt volt.
Belépett a szobába, és automatikusan ellenőrizte, hogy
minden úgy van-e, ahogyan hagyta. A kontrollmániás, aki
volt, ismerte a sorrendet a szobában, egészen az összes ceruza
és toll pontos helyéig. Linda kíméletlenül ugratta is emiatt, de
Linda ezt nem érthette. Senki sem érthette. Ha egyszer elvették
tőled az életed, minden pillanatodat idegenek kezébe adták,
akiknek íróasztalaik és bürokratikus tekintetük volt… Amikor
végre visszakaptad, amikor az életed újra a tiéd volt, minden
pillanat, minden részlet fontos lett.
A kis helyiség gyors átvizsgálása azt mutatta, hogy a
laptopja ott van, ahol hagyta, azzal a néhány holmival együtt,
amit sikerült a táskájába gyömöszölnie, mielőtt kisietett az
ikerházból… még két napja sem? Sokkal hosszabbnak
érződött. Nem tűnt helyesnek, hogy az egész világát ilyen
rövid idő alatt a feje tetejére állíthatták.
Kihúzta a táskáját az ágy alól, és elkezdte újracsomagolni,
leltárba véve, hogy mi van nála, és mentálisan összeírva, hogy
mit kell még vennie, és összevetette a pénzével. A városból
kifelé menet meg kell majd állnia egy bankautomatánál, majd
az első adandó alkalommal, amikor lehetősége lesz rá, az
egyik fióküzletükön keresztül felveszi a teljes összeget. Ezért
külön díjat kell fizetne, ami igazságtalannak tűnt, de legalább
készpénzben lenne nála az összes pénze, és senki sem tudná a
számla segítségével megtalálni őt.
Vállára vette a táskáját és a laptop táskáját, még egyszer
utoljára átellenőrizte a szobát, majd kisurrant a félemeletre, és
becsukta maga mögött az ajtót. A tévé körül ülő őrök
felnéztek, és először azt hitte, megpróbálják majd megállítani,
de ő vidáman intett nekik, mintha nem lenne nagy ügy, és
megnyugodtak. Visszafojtott lélegzettel kinyitotta előbb az
egyik, majd a másik ajtót, odasétált a kocsijához, csippantva
kinyitotta a zárakat, bedobta a cuccait, és elhajtott. Nem tudta,
hogy végül hová fog menni, de tudta az első megállót.
Raj talán úgy gondolta, hogy ez az ügy túl veszélyes lett az
ő számára, de nem értette. Az igazi veszély Trisht fenyegette,
és bárki mást, akik még mindig azoknak a vámpíroknak
fogságában vannak, akik úgy dobták ki Reginát, mint a tegnapi
szemetet. És függetlenül attól, hogy Raj mit gondolhatott,
Sarah ezúttal nem fog elmenekülni.
Miközben a gyér forgalomban vezetett, addig lapozgatta a
mobiltelefonja híváslistáját, amíg újra meg nem találta Jennifer
Stewart számát. Stratton professzornak már túl késő volt, hogy
felhívjon egy diákot, de mivel Sarah már nem sokáig lesz sem
professzor, sem Stratton, ez nem számított.
Jen vidáman vette fel a telefont. Sarah zenét és nevetést
hallott a háttérből, és arra gondolt, milyen jó lehet tizennyolc
évesnek és gondtalannak lenni. Úgy látszik, Trish folyamatos
távolléte nem igazán nyomasztotta a szobatársát.
– Jennifer – mondta Sarah. – Üdv, itt Sarah Stratton,
Stratton professzor!?
– Ó, igen – mondta Jen, hallhatóan zavarban és nem
túlságosan elragadtatva a késő esti hívástól. – Üdv, Stratton
professzor!
– Csak egy gyors kérdésem lenne, Jen. Raj kért meg, hogy
felhívjalak. – Oké, ez hazugság volt – egy kicsi, nagyon
ártatlan füllentés.
– Persze! – Jen lelkesedése ezerszeresére fokozódott. –
Bármi, amit csak tehetek!
– Kösz, Jen! Figyelj, meséltél Rajnak arról a vérházról, ahol
jártál, de van egy pár ilyen a környéken, és biztosak akarunk
lenni benne, hogy a megfelelőt kapjuk el.
– Persze, megértem! Ez az, amelyik Kelet-Amherstben van,
amolyan színes, csúcsos ház, aminek a belsejében amolyan
diszkóhangulat uralkodik. Teljesen régimódi…
– Mmhmm – mormogta Sarah. – Tudod az utcát?
– Ó, hadd gondolkozzak! Nem én vezettem, és tudod, hogy
van ez!
– Ez fontos, Jen! – mondta Sarah szórakozottan, miközben
elhajtott a régi ikerháza mellett. – Nagyon közel vagyunk, és
ez segíthet megtalálni Trisht! – Egy kis bűntudat keltés sosem
árt.
– Ó, ember! Trish! Persze! Lássuk csak, Evergreen vagy
valami karácsonyi. Alpesi! Ez az! Az Alpine-on volt,
közvetlenül a Stahley mellett. Erre emlékszem, mert az egyik
barátnőmnek ez a vezetékneve, és kérdeztem tőle, hogy olyan-
e, mint a nagyapja vagy valami hasonló, de azt mondta, hogy
nem.
Sarah úgy gondolta, hogy ezzel és egy online térkép
segítségével meg fogja találni a helyet. Rosszabb esetben
egyszerűen csak fel-alá kocsikázik az utcán, és egy csúcsos
házat keres, ahol sok ember jár ki-be.
– Köszönöm, Jen! Ez tényleg sokat segített! És bocsánat,
hogy ilyen későn hívtalak!
– Hé, semmi gond, Stratton professzor! Tavaszi szünet van,
tudod?
– Igen. Bulizz tovább, Jen!
– Uh. Oké! Szia!
Addigra Sarah már lehúzódott, és leparkolt az ikerháza
mögötti kivilágítatlan sikátorban. A ház eleje teljesen sötét
volt, ami arra utalt, hogy Mrs. M. már alszik, vagy még
mindig a fia házában van. Sarah remélte, hogy az utóbbiról
van szó, mert a nőnek olyan füle volt, mint egy denevérnek.
Besietett a kapun, és át a hátsó udvar kiszáradt füvén a
konyhai bejárathoz, bedugta a kulcsot, és a lehető
leghalkabban kinyitotta az ajtót. Letette a laptopját az asztalra,
bekapcsolta, majd lábujjhegyen felsétált a lépcsőn a
hálószobájába, hogy keressen valami ruhát. Nem tudta, mi az
öltözködési szabályzat egy vérházban, de valószínűleg nem
farmer és póló. És ha bármilyen információhoz akart jutni,
akkor be kellett olvadnia.
 Harmincnyolcadik fejezet

Raj csikorgó gumikkal állt meg Krystof háza előtt. A motort

járva hagyta, kinyitotta az ajtaját, és átviharzott az utcán oda,
ahol Emelie és három másik embere várakozott, az ereje
elektromos áramként lüktetett körülötte, a szeme olyan fényes
volt, mint a nap egy jégtábla jegén keresztül.
Minden vámpírja, még Emelie is térdre rogyott a
közeledésére.
– Keljetek fel, és mondjátok el, mi a fene folyik itt!
Em kecsesen felállt, pihenőpozíciót vett fel, a kezét hátul
keresztbe vetve, a vállát hátrahajtva. Rövid időre a férfira
nézett, de gyorsan lesütötte a szemét.
– Uram – kezdte a lány. – A szokásos körutunkat tettük.
Négy csapat, minden házban eltöltött egy kis időt, aztán
továbbment. Én Abellel voltam, amikor valaki felhívott Simon
mobilját használva.
– Hol kellett volna Simonnak lennie?
– A raktárban volt, uram, de korábban telefonált, hogy
valamilyen elektronikai kellékeket megy beszerezni.
– Ki hívott?
– A hívó nem azonosította magát, uram, csak annyit
mondott, hogy ha élve akarom visszakapni Simont, akkor
jobb, ha megkeresem Önt, és ráveszem, hogy megjelenjen a
következő fél órában. Ez… – ránézett az órájára – negyven
perce volt, uram!
Semmiféle ítélkezést nem hallott Emelie hangjában. Nem is
kellett. Sarah-ra vetette magát a parkolóban, miközben valaki
elrabolta Simont az orra elől.
– Természetesen először felhívtam Önt! – folytatta Emelie.
– Aztán Abel és én egyenesen idejöttünk, Dannyvel és
Cervantesszel együtt – biccentett a többi vámpír felé. – A
többi csapatot felhívtam, és visszaküldtem őket a raktárba,
hátha ez valamiféle csapda, hogy mindenkit elkapjanak.
– Most jöttem a raktárból. Még nem voltak ott.
– Nem, uram! Ők voltak a legtávolabb, ezért küldtem őket a
raktárba, míg mi idejöttünk. Talán harminc perce érkeztünk, de
nem vették tudomásul a jelenlétünket. A parancsát követve,
meg sem próbáltuk közvetlenül megközelíteni a házat!
– Rendben…
Ebben a pillanatban megcsördült Em telefonja. Megnézte a
hívásazonosítót, Rajra nézett, és azt mondta: – Yossi. –
Kevesebb mint egy percig hallgatta, majd letette. – Ő és a
többiek a raktárban vannak. Minden normálisnak tűnik, de
elővigyázatosságból felébresztették a többi emberi őrt.
Sarah a raktárban volt. De erre most nem tudott gondolni.
– Rendben, nézzük meg, mit akar az öreg!
Raj hátra vezette a vámpírjait, és nem fáradva a
kopogtatással, felrántotta a konyhaajtót. Megbámulta a
testeket, akiket Krystof ott őrzött, és elsétált mellettük. Nem
futott, nem dobálta szét a dolgokat, csak úgy sétált át, mintha
joga lenne ott lenni, és jaj annak, aki mást merészel mondani.
Érezte maga mögött Emet és a többieket, mint fizikai és
vámpír erőfalat. Ő nem olyan volt, mint Krystof. Ő nem
ostoba emberekből csinált vámpírokat, és soha nem
változtatott át senkit, aki nem akarta. A gyermekei okosak és
erősek voltak, személyes hűségből, és Em szerint szeretetből
szolgálták őt.
De Simon nem vámpír volt. Ő ember volt. Bármelyiküknek
túl tudott volna járni az eszén, de fizikailag nem volt erős,
valószínűleg ezért is választották ki őt Krystof áldozati
bárányának. De még nem esett bántódása. Simon már régóta
Rajjal volt, sokkal régebben, mint azt a kinézete alapján
gondolni lehetett. Rendszeresen táplálkozott Raj véréből, hogy
életben és egészséges maradjon, ami azt jelentette, hogy Raj
tudta volna, ha bármi baja történik.
A lépcső alján lévő terem ugyanolyan zsúfolt volt, mint
korábban, de ezúttal nem színlelt barátságosságot. Hagyta,
hogy az ereje felemelkedjen, mindent és mindenkit félrelökött
az útjából, mint annyi szemetet az utcán – aminek nagyjából
látta is őket. Nem látta Jozefet, de talán a biztonsági főnök
bent volt a mesterével… és Simonnal.
Az ajtó kinyílt, mielőtt odaért volna, és hívogatón szélesre
tárult. Gúnyosan vigyorgott. Ha Krystof azt hitte, hogy olcsó
trükkel le fogja nyűgözni, akkor tévedett. A válla fölött
hátrabiccentett Em felé, és tudta, hogy a lány a többieket
megállítja az ajtónál, miközben ő maga követni fogja őt befelé.
Másképp szerette volna. Nem azért, mert nem bízott Emben,
hanem mert bízott benne. Ha leszámolásra kerül sor közte és
Krystof között, akkor szerette volna, ha Em távol marad tőle,
hogy esélye legyen minél több gyermekét megmenteni a
visszahatástól. De nem tenné meg ezt vele. Nem kérné meg,
hogy maradjon kint, miközben ő szembenéz a közös életük
legnagyobb fenyegetésével.
– Rajmund – mondta Krystof gördülékenyen. Ugyanazon a
kanapén ült, ahol a lány feküdt valamelyik este. Hátradőlt az
egyik kipárnázott sarokban, a lábát keresztbe tette a térdén,
egyik kezét kecsesen a kárpitozott karfára hajtotta, míg a
másikat Simon fején tartotta, és úgy simogatta finom, barna
haját, mintha a gazdája mellett térdelő valamiféle kutya lenne.
De Krystof nem volt Simon gazdája.
Raj érezte, ahogy a dühe magasba szökik, de visszafojtotta,
mert tudta, hogy Krystof pont ezt a reakciót várja tőle. Figyelte
az öregember arcát, és látta rajta a csalódottságot.
Elmosolyodott.
– Azt hiszem, van nálad valami, ami az enyém – mondta
szelíden.
Krystof könnyedén felnevetett, de a tekintetben, amelyet
Rajra vetett, nem volt semmi szórakozás.
– De Rajmund – rótta meg halkan, de a hangja kemény lett,
amikor folytatta –, neked nem szabadna semmi sajátodnak
lennie!
Raj mosolya csak kiszélesedett, és egy pillanatra meglátta,
ahogy a félelem csillanása felváltja atyja önelégült tekintetét.
 – Ne játszadozzunk, Krystof! Mit akarsz?
A vámpírlord kecsesen megvonta a vállát, és felállt, maga
mögött hagyva Simont. Raj nem mozdult azon kívül, hogy
megfordult a helyén, szemmel tartva Krystofot. De tudatában
volt Emelie-nek, aki gyorsan mellé lépett, maga mögé utasítva
Simont. Krystof letelepedett az íróasztalához, és Emelie felé
intett.
– Látom, jól kiképezted őket! Még azt az embert sem
tudtam rávenni… – intett Simon felé, aki felállt –, hogy bármit
is mondjon nekem. Persze kényszeríthettem volna.
– Megpróbálhattad volna – javította ki Raj.
Krystof szája ingerülten összeszorult. – Amit én akarok –
mondta, figyelmen kívül hagyva Raj kijelentésének igazságát
–, az egy jelentés a nyomozásodról!
Raj ránézett. – Nem tudtál telefonálni? – gúnyolódott.
– Nem is kellene! – mondta Krystof ingerülten, és egyik
kezével az asztalra csapott. – Azért hoztalak ide, hogy
megoldd a problémámat, nem azért, hogy az embereid a
városomban szaladgáljanak, és az ügyeimben turkáljanak!
Raj nem hitt a fülének. Nehezen tudta visszatartani a
döbbenetet az arcáról, és csak remélni tudta, hogy Emelie is
így van ezzel. Krystof, a kibaszott vámpírlord, gyakorlatilag
átengedte a területét. Nemcsak azt ismerte el, hogy tud Raj
magánhadseregéről, hanem panaszkodott, panaszkodott, mint
egy gyerek, hogy beszivárogtak a szülővárosába.
– Mit szeretnél tudni? – kérdezte Raj.
– Szeretném tudni – mondta Krystof Rajt utánozva –, hogy
mit fedeztél fel! Van-e vámpír kapcsolat ezekben a
bűntényekben, vagy nincs?
Raj azon gondolkodott, mit mondjon, mennyit valljon be
abból, amit tud. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Jozef sehol
sincs, és azon tűnődött, hogy ez mit jelenthet. Vajon a
biztonsági főnök a raktár megtámadására készül, miközben
Raj itt áll és ezekre a nevetséges kérdésekre válaszol? Vagy
azért maradt távol, hogy passzív támogatását fejezze ki Raj
felé? Túl sok az ismeretlen, gondolta.
 – Úgy tűnik, tényleg létezik vámpír szál – mondta óvatosan.
– Tovább vizsgálódom, és arra számítok, hogy a következő
negyvennyolc órában megtalálom a megoldást. Biztos vagyok
benne, hogy egyetértesz abban, hogy bárki is legyen az,
azonnal el kell pusztítani!
Krystof erre gyorsan felnézett, és Raj érezte, hogy nyomást
próbál gyakorolni a tudatára, megpróbálva rákényszeríteni,
hogy többet áruljon el, mint amit mondott. Raj visszabámult
rá, nem árult el semmit, de ez önmagában is sokat mondott.
Atyja megvonta a vállát, és ő fordította el először a tekintetét.
– Rendben van! Tájékoztatni fogsz, mielőtt bármilyen végső
lépést tennél!
– Természetesen! Emelie – mondta, és megvárta, amíg a
lány az ajtóhoz kíséri Simont, és kinyitja. Perifériás látásával
érzékelte, ahogy Cervantes és Abel megragadják a jóval
kisebb embert, és maguk közé helyezik, és érezte, hogy az
emberei – vámpírok és emberek – figyelme kizárólag rá
összpontosul, és csak a parancsára várnak. Büszkeséggel
töltötte el a teljes fegyelmezettségük és odaadásuk. A pokol
kapujában is mellette állnának, ha erre kérné őket.
– Elmegyünk – mondta.
Rövid biccentéssel üdvözölte Krystofot, és elindult kifelé a
szobából.
– A nődet akartam elkapni – gúnyolódott Krystof a háta
mögül – de nem találtam meg!
Raj megdermedt. Felnézett, és látta, hogy Emelie őt figyeli,
láthatóan azon aggódva, hogy mit fog tenni. Egy pillanatig
csalódottságot érzett, hogy a lány kételkedik benne, és hagyta,
hogy ez megjelenjen a szemében. Em elpirult, és lesütötte a
szemét.
Ami Krystofot illeti, Raj megpördült az ajtóban, ahol állt, és
a leghidegebb hangon, amit csak ki tudott adni, azt mondta: –
Soha többé ne nyúlj senkihez, aki az enyém, Krystof!
Senkihez sem!
Áttolakodott a vámpírjai között, maga előtt tolta Simont,
érezve, ahogy a többiek felsorakoznak a háta mögé. Emelie
vezetésével lementek a lépcsőn és a konyhán keresztül, meg
sem állva, amíg ki nem léptek a házból és ki nem értek az
utcára.
– Sajnálom, uram! – mondta Simon szerencsétlenül. –
Ostoba voltam és szétszórt! Nem láttam, hogy jönnek, amíg
nem voltak rajtam, és…
– Ne aggódj emiatt, Simon! – mondta Raj. – Ha nem te
lettél volna, akkor valaki más lett volna. – Az órájára nézett, és
látta, hogy még bőven van ideje megállni és megcsapolni egy
önkéntes donort, mielőtt a nap visszakényszeríti a
búvóhelyére. Majd az egyik vérházat használja; azok mindig
zsúfoltabbak voltak, mint a klubok a hét közepén, és ideje volt,
hogy túllépjen ezen a Sarah-val kapcsolatos fixáción.
– Emelie – mondta –, szólj Yossinak, és vidd vissza Simont
a raktárba. Én megyek…
Em telefonja megszólalt. A férfi összevonta a szemöldökét,
de intett a fejével, hogy vegye fel. A fenébe is, indulnia
kellene, különben túl késő lesz, hogy…
Látta, ahogy Em álla leesik, majd a rettegéstől tágra nyílt
szemekkel felé fordul.
 Harminckilencedik fejezet

– Az istenit! – vicsorgott Raj. – Mi a fenét képzelt?

Em gyorsan beszélt a telefonba, miközben Raj úgy vezetett,
mint egy démon, átcsúszott a piros lámpákon, és
gumicsikorgatva vette be a kanyarokat. Sarah Kent vérházában
volt. Sarah, aki annyira fogékony volt a vámpír szuggesztióra,
hogy majdnem orgazmusa lett, miután öt kibaszott percig
táncolt vele abban a manhattani klubban. A franc essen bele!
Figyelmeztette a veszélyekre, de vajon ez megállította-e?
Nem! Persze legalább részben az övé is volt a hiba. Jobban
kellett volna tudnia, hogy a legapróbb információt sem adhatja
meg neki, tudnia kellett volna, hogy a lány bajba fog keveredni
és…
Em bontotta a hívást, és beütött egy másik számot. Raj
ránézett.
– Biztos vagy benne, hogy ő az – mondta Em. – Ha úgy
látod, hogy bele akarja süllyeszteni az agyarát, akkor
megállítod! Nem érdekel, mibe kerül. Tizenöt perc múlva ott
leszünk! – Letette a telefont, és aggódó pillantást vetett Rajra.
– Ez Yossi volt. Ő és Gino már a vérháznál vannak. Yossi bent
van.
Kibaszott Kent! Szét fogja tépni azt a rohadékot, ha Sarah-n
akár csak egy karcolás is lesz. Két keréken vette be a kanyart,
és beletaposott a gázpedálba, érezte, hogy a dühe minden
egyes mérfölddel egyre erősebbé válik.
– Mi a faszt képzelt? – ismételgette.
– Valószínűleg azt, hogy ha te nem mondasz neki semmit,
akkor majd ő maga jön rá!
Raj mélyen a mellkasából morgott, és egy hideg pillantást
vetett a lányra. – Ne kísértsd a szerencsédet, Em!
A nő megvonta a vállát.
 – Nem tudom, miért játszod ezt a játékot vele, vagy
magaddal! Akarod őt, hát vedd el!
– Baszd meg! – Öklével a kormánykerékre csapott, és
kettétörte volna, ha az utolsó pillanatban nem fogja vissza
magát. – Egy istenverte vámpír vagyok! Azt hiszed, ezt
akarja? Minden éjjel egy halott ember mellett ébredni, aki vért
iszik, hogy életben maradjon? Különben is, azzal vádolt meg,
hogy megerőszakoltam Jennifer Stewart elméjét, az isten
szerelmére!
Fájt neki beismerni, hogy a nő, akinek a megszállottja lett –
az első nő az átváltozása óta, aki többet jelentett neki, mint egy
gyors étkezés –, azt gondolta, hogy képes a legszörnyűbb
tettre, amit egy férfi elkövethet.
Em tekintete lyukat égetett az arcába, de nem törődött vele.
– Sarah hibázott – mondta Em türelmesen. – Beismerte. De
nem értette, hogyan csináljuk a dolgokat, akkor legalábbis
nem. Ami pedig a többit illeti… Raj, barátom, te vagy az
egyik legjobb ember, akit ismerek. Az egyik legjobb ember,
akivel valaha találkoztam. Szóval vámpír vagy, és akkor mi
van? Én is az vagyok. És Sarah elég idős ahhoz, hogy
meghozza a saját döntését. Ő egy átkozott egyetemi tanár, az
Isten szerelmére! Nincs jogod elvenni tőle ezt a döntést!
– Ha hozzáértek, mindenkit elpusztítok abban a kibaszott
házban! – vicsorogta.
– Tudom.
Gino odakint várta őket az ajtó melletti árnyékban állva.
Leugrott a sekély tornácról, hogy félúton találkozzon velük az
utcán, óvatos tekintetet vetve Rajra. Gino erős vámpír volt,
fizikailag erős és rettenthetetlen. De egy pillantás az ura arcán
megjelenő dühre a térdére rogyasztotta, és lehajtott fejjel
kezdett beszélni.
– Még mindig odabent van, uram! Yossi vele van.
Raj megragadta Ginót a kabátja elejénél fogva, és talpra
rántotta. – Hogyan vele?
– Őrzi őt, uram! – erősködött Gino. – Csak figyeli. A
többiek… – A szeme kitágult a félelemtől, amikor Raj
közelebb húzta, agyarai teljesen megjelentek, szemei jeges
kékséggel csillogtak. – Mester! – nyüszítette.
Em kinyújtotta a kezét és megragadta Gino karját, kirántva
őt Raj hatósugarából, maga mögé dobta.
– Ez időpocsékolás, uram! Be kell mennünk a házba! –
Olyan lökést adott Rajnak, amit más nem mert volna, és
megpróbált elé lépni, de a férfi vicsorogva rámordult, és előre
nyomult a tornácra és a házba, figyelmen kívül hagyva Em
tiltakozását. – Lehet, hogy csapda!
– Jézusom, Em! – hallotta Gino panaszát az ajtóból. – Azt
hiszed, hagynám, hogy csapdába sétáljon?
– Csak fedezzétek a hátunkat! – csattant fel Em.
Bent majdnem olyan sötét volt, mint kint. A felső
szegélyvilágítást annyira letompították, amíg a kis izzók már
alig világítottak, még egy vámpír látása számára is. A zene
elég hangos volt ahhoz, hogy a tömegben lévő emberekben a
névtelenség hamis érzetét keltsék, de ahhoz nem, hogy zavarja
a szomszédokat. Raj hallotta a háta mögött Gino szavait.
– Egyenesen előre, uram, a hátsó szoba.
Raj előreviharzott, tudatában annak, hogy az emberek és a
vámpírok egyaránt igyekeznek kitérni az útjából, és hagyta,
hogy a dühének hulláma félrelökjön mindenkit, aki nem
mozdult elég gyorsan. A vámpírok közül néhányan
személyesen is ismerték őt; mások csak a hatalmának súlyát
ismerték fel. De mindannyian félremenekültek. Egy-kettő a
tudatlanabb emberek közül hangosan tiltakozott, szavaikat az
ostoba szájra szorított vámpírkéz szakította félbe.
Raj mindennek a tudatában volt, és mégsem, mert elméjét
teljesen lefoglalta a kép, ahogy Sarah elrejtőzik valamelyik
magánszobában, megrészegülve a vámpírferomonok
túltengésétől, ami teljesen átitatta a vérház levegőjét.
Végiglépkedett a keskeny folyosón, és belépett a nagy hátsó
szobába, amely valaha valakinek a családi szobája volt. Itt
hátul ugyanolyan zsúfolt volt a hely, de az emberek bátrabbak
voltak, jobban hozzászoktak a vámpírmámorhoz. Egy sötét
szépségű és érzéki nő arra gondolt, hogy felajánlja magát
Rajnak. A férfi csak meredt rá, alig felfogva, mit lát, aztán a
nő eltűnt, Em vagy valaki más rángatta el. Nem érdekelte,
melyik, mert a tömegben felvillant a szőke haj, és felhangzott
az ismerős kacagás. Látta a hajba beletúró vastag ujjakat, hogy
megragadják a nő tarkóját. És minden más elveszett a kihívás
üvöltésében.
Raj tornádóként csapott le a zsúfolt táncparkettre, testeket
dobált félre az útjából, amíg Sarah-hoz nem ért. Megragadta a
nőt a derekánál, és maga mögé lökte, homályosan tudatában
lévén, hogy Em ott van, hogy elkapja. Ugyanezzel a
mozdulattal a kezét a vámpír felé lökte, aki hozzá mert érni a
lányhoz, és átlökte a fél helyiségen keresztül, amíg egy hangos
reccsenéssel a falnak nem csapódott. A vámpír olyan alkatú
volt, mint Raj, hosszú, sötét haja fürtökben lógott a válla
körül, és sötét szeme vörösen égett a dühtől, hogy ellopták tőle
a zsákmányát. Felüvöltött haragjában, és teljesen kiengedett
agyarakkal, méretes öklével Raj állkapcsába akart csapni. Raj
nem fáradt azzal, hogy félrehajoljon, csak belelépett a
lendületbe, hagyta, hogy az ököl a levegőn kívül másba ne
csapódjon, és alig érezte, ahogy a vámpír vastag karja a
vállához csapódik. Saját öklét ellenfele gyomrába
süllyesztette, megragadta a vámpír torkát, és hagyta, hogy a
kalapács erejű hullám térdre kényszerítse.
A vámpír szemei kidülledtek a fájdalomtól és a döbbenettől,
amikor Raj ereje becsapódott, amikor az agya végre
regisztrálta, hogy ki támadta meg. Működésbe lépett
valamiféle állati önfenntartási ösztöne, és egy zavart nyüszítés
tört ki a torkából, megértésért és kegyelemért könyörögve.
– Raj – mondta Em mögötte, a hangja alig hallatszott a
fejében dübörgő dühtől. – Uram! – kiáltotta, ezúttal
hangosabban, és a férfi ingerült morgással vicsorgott hátra a
válla fölött, anélkül, hogy elengedte volna az áldozatát.
– Nem tudhatta, Raj – mondta Em feszülten, majd még
sürgetőbben: – Uram, ezek a te embereid!
– Még nem azok – morogta a férfi.
– Lord Rajmund! – követelte a nő, hangja megmerevedett
az elítéléstől.
 Raj az előtte térdelő, rémült vámpírra meredt, és arra
gondolt, hogy a Krystoffal és a zsarukkal folytatott napokig
tartó politikai játszmázások után milyen jó érzés lenne kitépni
ennek a vámpírnak a torkát, megízlelni a vérét, és félredobni
az élettelen testét, hogy az porrá váljon előtte. Arra eszmélt,
hogy a teremben halálos csend lett, az emberek mind eltűntek,
elküldte őket az a néhány vámpír, aki még képes volt
racionálisan gondolkodni Raj dübörgő erejével szemben.
Felemelte a tekintetét, és végigpásztázott a megmaradt
vámpírok arcán. A legtöbben nem voltak hajlandóak ránézni,
szemüket lesütötték, néhányan odáig mentek, hogy alázatosan
féltérdre ereszkedtek. Mások mohón várták a táplálkozási
őrületet, amely akkor következne, ha Raj megölné a sötét hajú
vámpírt. Addig tartotta ezeknek a tekintetét, amíg
mindegyikük térdre nem rogyott, meghajolva a nagyobb
hatalma előtt.
De voltak néhányan, nagyon kevesen, akik engedelmesen
letérdeltek, de figyelték is őt. Tudták, hogy ki ő, tudták, hogy
valószínűleg ő lesz a következő uruk, és ítélkeztek fölötte,
várva, hogy milyen úr lesz belőle. Raj legszívesebben
felüvöltött volna a frusztrációtól.
Lenézett a sötét hajú vámpírra, látta a rémületet és a
lemondást a szemében.
– Baszd meg! – vicsorította. Visszahúzta az erejét, és
elengedte a vámpírt, hagyta, hogy a földre zuhanjon, ahol
köhögve kapkodott levegő után.
– Bocsásson meg, uram! – nyögte rekedten.
Raj sarkon fordult, és elkapta Sarah-t Yossi elől, aki
óvatosan távol tartotta a testétől, egyértelművé téve, hogy ő
csak testőr, semmi több.
– Te is baszódj meg, Em! – morogta Raj, miközben
kivonszolta Sarah-t a helyiségből a folyosóra.
Arra számított, hogy Sarah ellenkezni fog, tiltakozni fog az
erőszakossága miatt, de nem számolt a vámpírferomonok
túltengésével, vagy a nő érzékenységével irántuk. Ahelyett,
hogy küzdött volna, Sarah a nyaka köré fonta a karját, és
szimatolni kezdte a férfi nyakát, puha, telt mellei Raj
mellkasához simultak.
– Hagyd abba, Sarah! – mormolta a férfi, szégyenkezve a
lány nevében.
– Raj! – mondta elragadtatva, mintha csak most jött volna
rá, hogy ki tartja őt. – A legkedvesebb vámpírom!
– Jézusom! – mormolta a férfi. Erősebben magához
szorította a nőt, és felnyögött, amikor a lány elrugaszkodott a
talajtól, és a dereka köré fonta a lábait. Érezte a Sarah lábai
közti forróságot a csípőjéhez simulni, érezte a hajának,
parfümjének ismerős illatát. A saját teste, amely már így is
adrenalinnal volt árasztva, reagált a lány jelenlétére, és
káromkodni kezdett az orra alatt. Mindkettőjüket el kell
tűntetnie erről a helyről.
Kent lépett elé, és féltérdre ereszkedett.
– Bocsásson meg, uram, fogalmam sem volt róla, hogy ő…
– A hangját félbeszakította Raj erejének jeges szorítása, amely
érintés nélkül is elfojtotta a lélegzetét.
– Most már tudod, te szemétláda! – morogta Raj, és
elengedte Kentet, aki szinte a padlóra rogyott, és keményen
zihált. – Em! – üvöltötte Raj hátra a válla fölött, és kiviharzott
a házból, félig magával cipelve Sarah-t, aki most éppen
csókolgatta, puha ajkai végigcuppogtak a férfi nyakán, nyelve
a fülébe merült, majd újra kijött.
Odalépkedett a BMW-hez, és megpróbálta kiszabadítani
magát a lány karjainak és lábainak ráfonódásából, anélkül,
hogy fájdalmat okozna neki. Sarah nevetni kezdett, mintha ez
egy nagyszerű játék lenne, hagyta, hogy a férfi elhúzza az
egyik karját, csak hogy visszahelyezze, amikor a másikért
nyúlt, engedelmesen a lábára esett, amikor azt követelte tőle,
majd újra felugrott, amikor Raj a kocsihoz nyúlt, arra
kényszerítve a férfit, hogy elkapja, vagy hagyja, hogy a
fenekére essen. Raj kísértést érzett, hogy éppen ezt tegye, de
Emelie és a többiek is mind kijöttek a házból, és figyelték az
egész megalázó cirkuszt. Legalább senki más nem
merészkedett még ki, gondolta hálásan.
De míg Yossi és Gino emlékeztek Raj korábbi dühére, és
gondosan kifejezéstelenül tartották az arcukat, Em nem fáradt
azzal, hogy leplezze a szórakozását.
– Legalább megjelölhetné, ha már ilyen ősemberesdit akar
játszani, uram! – jegyezte meg.
– Igen, Raj – vágott közbe Sarah. – Legalább… – A szavai
egy magas nyikkanással szakadtak félbe, amikor Raj felkapta,
és bedobta a kocsijába.
Em elfojtott egy nevetést, de Raj nem szórakozott, és ezt
tudatta is a nővel.
– Holnap este találkozunk! – mondta ridegen. – A
raktárban!
Em azonnal kijózanodott, és mintha most először vette
volna észre, hogy Raj mennyire dühös még mindig. – Raj –
mondta, és megérintette a karját. – Talán hagynod kéne,
hogy…
A férfi lenézett Em kezére, és hideg, kék tekintetét az arcára
emelte. – Gondolod, hogy bántanám, Emelie?
Em visszarántotta a kezét, és a szája rövid időre
összeszorult. – Nem – mondta.
– Akkor holnap találkozunk!
Bevágódott az autóba, és behúzta maga mögött az ajtót.
– Csatold be a biztonsági övet! – parancsolta Sarah-nak.
– Talán nem akarom…
– Kapcsold be azt a kurva biztonsági övet, vagy én teszem
meg helyetted, és mindketten tudjuk, hogy képes vagyok rá!
Sarah kinyújtotta a nyelvét a férfi felé, és bekapcsolta a
csatot, majd némán, keresztbe font karokkal ült, miközben Raj
kilőtt a vérház elől, kerekeivel felverve a koszt az út széléről.
 Negyvenedik fejezet

Raj túl gyorsan hajtott, amikor bekanyarodott a szűk

garázsba. A gumik megpördültek a csúszós felületen, amikor
beletaposott a fékbe, és a lökhárító a túlsó falnak ütközött. A
vére még mindig forrongott, az adrenalin még mindig
száguldozott a szervezetében. Elég nehéz volt lehiggadni a
harci mámorból egy olyan összecsapás után, mint amilyen a
vérháznál történt, de még nehezebb volt, amikor Sarah karcsú
keze kalandozott rajta, miközben végigszáguldott Buffalo
utcáin.
– Hagyd abba, Sarah! – mondta már vagy századszorra. A
lány válasza is ugyanaz volt – egy halk, doromboló nevetés,
amitől Raj farka még jobban megkeményedett, és
megfájdultak az agyarai.
Vicsorgó káromkodással kinyitotta a kocsi ajtaját, és a lány
mellé csattogott. A nő nem mozdult, még csak ki sem csatolta
a biztonsági övét. Fogait összeszorítva ellenállt annak, amiről
tudta, hogy történni fog, átnyúlt, és megnyomta az öv
kioldóját, és nem lepődött meg, amikor lehajolva megérezte,
hogy a nő ujjai végigsimítanak a hasán és a lábai között.
– Ooooooooh – huhogta a nő. – Ez az enyém?
– Jézusom! – Raj kiemelte a lányt a kocsiból,
megtámasztotta addig, amíg be tudta írni a biztonsági kódját,
aztán átdobta a vállán, és durván belökte az ajtót. Megvárta,
amíg meghallja a zár kattanását mögötte, majd beütötte a
második kódot a belső panelen, és lecipelte a lányt a lépcsőn,
kinyitotta a páncélterem ajtaját, mielőtt letette volna odabent.
Meglepő módon úgy tűnt, hogy a lány végre kifogyott a
kakaóból, apró sóhajjal Raj mellkasának dőlt, és a fejét a
mellkasának támasztotta, a karjával lazán átölelve a férfi
derekát a kabátja alatt. Raj lenézett a lány aranyszőke fejére a
pulóvere feketéjén, az arcát a hajzuhatag mögé rejtette.
 – Sarah? – mondta halkan.
– Mmmm?
– Még mindig velem vagy?
A lány halkan felnevetett, és egy kis tekergő mozdulatot tett
a csípőjével, emlékeztetve a férfit, hogy még mindig
kőkemény a hasánál. Félretolta a lányt, és aktiválta a nappali
biztonsági rendszert. Megfordulva látta, hogy a nő őt figyeli,
füstös mogyoróbarna szemei érzelmektől parázslottak, az
aranyszínű pettyek fénylettek a lámpák meleg fényében. Sarah
a földre ejtette a kabátját, és a férfi most először vette észre,
mit visel. A kifakult farmer úgy tapadt a lábára és a csípőjére,
mint egy második bőr, megmutatva feszes combjait, és azt a
csodálatos, szív alakú fenekét. A melleit egy pántnélküli felső
mutatta meg, vörös szatén simult a halvány bőréhez, és elég
szoros volt, hogy a telt halmok hívogatóan kidomborodjanak.
Be akarta hunyni a szemét a kísértés ellen, de nem tudta magát
rávenni.
Sarah látta, hogy a férfi figyeli, és incselkedőn végigsimított
az ujjával a vörös szatén felső részén, majd simogató
mozdulatokkal lefelé vezette a kezét, amíg az a derekához nem
ért. Elmosolyodott. – Végre találkozunk, Raj.
– Ne, Sarah! – mondta a férfi halkan.
– Miért ne? – érdeklődött a lány édesen. – Tudom, hogy te
is akarod! Gyerünk, édesem! Dugjunk!
Raj dühe rohamléptekkel tért vissza. Dühös volt, hogy a
lány ilyen veszélynek tette ki magát, dühös, hogy arra
kényszerítette, hogy kimutassa az erejét, mielőtt még készen
állt volna. – Amikor megduglak – vicsorogta –, nem azért lesz,
mert úgy viselkedsz, mint egy tüzelő szuka egy csapat korcs
szaga miatt!
Sarah megrándult, mintha a férfi pofon csapta volna, a
szemei megteltek könnyel, a fájdalom megjelent az arca
minden porcikáján. – Ez kegyetlen volt – suttogta –, még tőled
is.
Kegyetlen volt. Kegyetlen és igazságtalan. Tudta ezt, de
átkozott legyen, ha bocsánatot kér, nem azok után, hogy a lány
eljátszotta azt a hülye trükköt a vérházzal. Tudta, hogy a többi
nőt a vérházakból vitték el. Látta, milyen biztonsági
intézkedéseket hozott a védelme számára a raktárban, és ő
mégis elment egyedül, csak hogy bebizonyítsa, hogy képes rá.
– Haza akarok menni! – mondta halkan.
– Nagy kár. – A lány döbbenten nézett fel a férfira. –
Mindjárt felkel a nap – magyarázta a férfi.
– De – a lány körülnézett, mint egy menekülni próbáló
csapdába esett állat. – Csak nyisd ki az ajtót. Majd én…
– Nem hiszem! – mondta a férfi elutasítóan. – Le kellene
zuhanyoznod – mondta, és a fürdőszoba felé mutatott. – Van
néhány ruhám, amit felvehetsz.
– Rendben – mondta a lány azzal a halk hanggal, mintha el
akarna tűnni. Ez feldühítette, mert tudta, hogy ő volt az, aki
miatt így érezte magát. Seggfejnek érezte magát, ahogy nézte,
ahogy a lány elsétál, ahogy lerúgja a cipőjét, és mezítláb
besurran a fürdőszoba félig nyitott ajtaján, majd
lélegzetvisszafojtva becsukja maga mögött.
Már átöltözött, mire a lány kijött. Az a pulóver volt rajta,
amit Raj az ajtóra tett, de a nadrágot nem vette fel. A lába
csupasz volt, de a póló a térdéig lógott, mint egy hálóing. Az ő
pólója. Az ő ruháit viselte. És amikor a nő kénytelen volt
közelebb jönni, hogy az ágyhoz jusson, a saját szappana illatát
érezte a bőrén. Emnek igaza volt. Ha akarta őt, tennie kellett
érte valamit. Ha pedig nem, akkor el kell engednie a lányt.
– Tiéd lehet az ágy – mondta gyengéden, megpróbálva
jóvátenni a dolgot. – Én a kanapét választom.
– Nem számít – mondta a lány, és friss könnyek csordultak
végig az arcán. – Valószínűleg nem fogok aludni.
– Dehogynem fogsz!
A lány zavart tekintete volt az utolsó dolog, amit látott,
mielőtt a karjaiba zuhant.
– Sajnálom, édesem – suttogta –, de nem engedhetem, hogy
előbb ébredj fel, mint én! – Az ágyhoz vitte, és betakargatta,
miközben egy aranyló hajtincset félresöpört az arcából. –
Aludj jól!
Lefeküdt a bőrkanapéra, kiemelkedően tudatában annak,
hogy Sarah alig néhány lábnyira alszik tőle az ő ágyában.
Egyszer-kétszer megfordult, felült, és átült a másik végébe,
próbált kényelmes pozíciót találni. Hátradőlt, és feladta, mint
vesztes ügyet. Ha egyszer a nap magával ragadja, úgyis
mindegy lesz.
 Negyvenegyedik fejezet

Raj éhesen és felajzva ébredt, és mindkét problémájára ott

feküdt az ágyában a megoldás, melegen és egészségesen
kipirulva. Lassan felállt, minden izmát kinyújtóztatva, hallotta,
ahogy a nyaka megreccsen a túl rövid kanapén töltött
kényelmetlen nap után. Átment a szobán, és megállt a lány
fölött, figyelve belső szentélyének majdnem tökéletes
sötétségében, ahogy alszik. Hallotta minden egyes
szívdobbanását, érezte minden lélegzetvételének páráját,
testének melegét, amely felmelegítette ágya hideg lepedőjét.
Hiba volt idehozni őt. Még nagyobb hiba volt, hogy ezt úgy
tette, hogy már olyan régóta nem táplálkozott. Tegnap este
akart megállni és táplálkozni, de aztán jött a hívás, hogy Sarah
a vérházban van, és most… itt volt.
Emlékek töltötték meg a fejét – ahogy a sötét hajú
vámpírral táncolt, ahogy a teste a férfi testéhez simult, ahogy a
fickó kezei végigsimítottak rajta. Raj lehunyta a szemét a düh
újabb hulláma ellen. Amikor kinyitotta, a lány még mindig ott
volt, még mindig aludt. A lány az övé volt. Miért nem vette el?
Az agyarai mohón megnyúltak, és előbújtak az ajkai közül.
Kinyitotta a száját, hogy kinyújtsa az állkapcsát. Mintha
tudatában lett volna a rá leselkedő veszélynek, Sarah
mormogott valamit álmában, és megfordult. Az illata felszállt
Raj orrába, finom és édes, megspékelve az ő szappana és
ruhája illatával. A farka megkeményedett és
megfékezhetetlenül elnehezült a bő melegítőnadrágban,
amelyet csak azért vett fel, mert Sarah vele volt. Halkan
felmordult, felfedezve a szobában lévő hűvös, kék fényt, a
szeméből áradó ragyogást, amely két különböző éhség
forróságából eredt.
Megcsörrent a mobilja. Üdvözlendő figyelemelterelés.
Átment a szobán, és ellenőrizte a hívásazonosítót. Emelie volt
az. Hát persze. Valószínűleg aggódott érte. Vagy talán Sarah-
ért.
Raj nem vette fel. Hagyta, hogy azt gondolja, a zuhany alatt
van; hamarosan úgyis ott lesz. Felkapott egy farmernadrágot,
és anélkül, hogy az ágyra nézett volna, besétált a
fürdőszobába, becsukta az ajtót, mielőtt még egyszer
megpillanthatta volna az ott fekvő kísértést.
A zuhanyzás ébresztette Sarah-t. Legalábbis úgy gondolta,
hogy az lehetett. A szobában nem volt más zaj, és bár a fény
halvány volt, mégis volt elég, hogy lásson. A fürdőszoba ajtaja
csukva volt, de amikor felült, magával húzta a takarót is. Nem
emlékezett az elalvásra, de minden másra igen. Egész teste
kipirult a szégyentől, amikor eszébe jutott, ahogy Raj berontott
a zsúfolt helyiségbe, hogy megmentse őt a saját ostobaságától.
Fogalma sem volt róla, milyen lesz a vérház, arra sem
gondolt, hogy a levegő át lesz itatva ilyen erős
afrodiziákumhatással. Eszébe jutott, hogy Raj mondott valamit
erről a New York-i klubjában. Amikor azt az erotikus… bármi
is volt az, ott a táncparketten. De ezt ő csak úgy fogta fel,
mintha csak Rajra reagált volna. Hülyeség.
De nem csak az ő hibája volt. Mit gondolt Raj, mit fog
csinálni, ül abban a hülye raktárban, mint egy jó kis kutya, és
várja, hogy a hazaérkező gazdája megsimogassa a fejét? Ha
legalább elmondta volna, hogy mi történik, vagy ami még
jobb, ha beleegyezett volna, hogy meglátogatja vele a
vérházakat, ahogy azt a lány akarta eredetileg, akkor mindez
nem történt volna meg.
Az őszinteség azonban arra kényszerítette, hogy beismerje,
óvatlan volt. Erre már akkor rájött, amikor belépett a vérházba,
kezdve a lemondó nyilatkozattal, amit aláírattak vele, a
vámpírok értékelő tekintetével az ajtóban. Rögtön tudta, hogy
mindenki mit feltételez, mit akar. Ugyanazt, amit mindenki
más is akart ott. Szex és vér. Nem mintha ő maga ellenezte
volna, ha van egy kis szex és vér, csakhogy ő Rajt akarta, és
csakis őt. De a férfi nem akarta őt. Pontosabban nem akarta őt
akarni, ami ugyanaz volt. Főleg, ha a szóban forgó vámpír Mr-
Önkontroll-Raj volt.
A többi vámpírnak úgy tűnt, eléggé tetszik. Az a sötét hajú
vámpír teljesen odavolt érte. Ó, légy őszinte, Sarah, te is
odavoltál érte. Ezért ivott ritkán. Hülyévé tette az embereket.
De tegnap este belekóstolt abba, milyen érzés lehet részegnek
lenni, és nem is volt olyan rossz. Életében először nem
aggódott azon, hogy túl alacsony-e, vagy túl nagy-e a melle.
Nem aggódott amiatt, hogy a mellette ülő kedves fickó talán
egy sorozatos erőszaktevő, vagy valami másfajta
szörnyszülött, aki csak követni akarja hazáig, és szörnyű
dolgokat készül tenni vele. Jól érezte magát, vagy legalábbis
jól érezte magát, amíg Raj fel nem bukkant, és nem kezdte
magát teljesen kurvának érezni. Egy teljesen, nem kívánt
kurvának.
Kinyílt a fürdőszobaajtó, fényt engedve a szobába. Sarah
elhúzódott a fény elől, és mozdulatlanná vált, amikor Raj
megjelent, csak egy nadrágot viselve. Fekete farmer volt rajta,
mélyen lógva a csípőjén, begombolatlanul, és félig felhúzott
cipzárral. A mellkasa csupasz és még mindig nedves volt, és
Sarah nyelt egyet, hogy milyen gyönyörű volt. A vállai
szélesek és vastagok voltak az izmoktól, a mellkasa feszes és
izmos, karcsú derékba és kemény, lapos hasba keskenyedett. A
bőre aranylóan ragyogott a fürdőszobából áradó fényben, és
alig látható göndör, szőke szőrzet borította a mellkasát, ami
egyenesen a kigombolt nadrágja nyílása felé irányult.
A lány pillantása felvándorolt a férfi arcára, és odaért a
jeges, kék szemekhez, amelyek visszabámultak rá. Enyhén
izzottak, mint mindig, amikor a férfi dühös volt, és a nő
szorosabbra húzta maga körül a takarót, örült a gyenge
védelemnek. Hirtelen úgy érezte magát, mint egy kis állat egy
ragadozó tekintete alatt, egy baljós kép. Elfintorodott, és
érezte, ahogy a saját dühe is megemelkedik. Ő nem volt állat;
nem volt senki prédája, és az isten szerelmére, kurva sem volt.
– Raj – mondta hűvösen. Ezzel tudomásul vette a férfi
jelenlétét, semmi több.
– Sarah. – A férfi hangja mély volt és dübörgő, és
határozottan megfélemlítőnek szánta. Nyilvánvalóan még
mindig dühös rá. Hát, nagy kár.
Összeszedve a bátorságát és a leghidegebb hangját, Sarah
így szólt: – Ha befejezted, szeretném én is használni a
fürdőszobát!
Raj pislantott. Majd ismét. Nem szólt semmit, de
eltávolodott két lépésnyire a fürdőszoba ajtajától, épp egy kis
helyet hagyva a lány számára.
Sarah kimászott a nagy ágyból, vigyázva, hogy a túlméretes
póló, amit viselt – nyilván az övé volt –, ne csússzon fel. Egy
pillanatig kétségei támadtak, amikor elsietett a férfi mellett,
aki nagydarab, dögös testével csak állt ott, és lefelé bámult rá.
De Sarah továbbment, és gyorsan becsukta az ajtót kettőjük
között. Miután bejutott, nekidőlt a csukott ajtónak, és
megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Ez nem is volt olyan
nehéz. Szóval egy nagy, gonosz vámpír volt. Az emberei talán
rohantak az utasításait teljesíteni, még Emelie is meghajolt a
férfi szeszélyes énje előtt, de Sarah-nak nem kellett. Raj
világossá tette, hogy nincs köztük semmi, szóval ki ő, hogy
megmondja neki, hova mehet és hova nem? Ha be akar ugrani
a város összes vérházába, és végigtáncolni az éjszakát, az az ő
dolga volt, és nem a férfié. A pokolba is, akár meg is
mondhatná neki. Ez lenne csak sokkoló a számára, nem igaz?
Egy gyenge emberke, aki megmondja neki, hova dughatja a
macsó baromságait? Vissza kéne mennie Manhattanbe és a
gyönyörű nőkhöz. Valószínűleg mind bukik rá, és sorban állva
várják, hogy az ereiket és a lábaikat is kitárják.
Miután befejezte a gyors zuhanyzást, talált egy bontatlan
fogkefét, amit használhatott – és ez mi volt? Vajon állandóan
hozott ide idegen nőket, hogy tartalék fogkefét kellett tartania
kéznél? Készen állt a szembesítésre, amiről tudta, hogy
bekövetkezik. Raj valószínűleg arra számított, hogy ő
bocsánatkérően és szégyenkezve fog viselkedni. Hát, találgass
még egyszer, agyaras fiú!
Megtalálta a farmerját, amely még mindig az ajtón lógott
tegnap este óta. Kissé nedves volt, mivel két zuhanyzás is
történt azóta, de néhány ráncigálással és némi tekergőzéssel
végül sikerült felhúznia és begombolnia. Természetesen
alsónemű még mindig nem volt alatta, de jobb volt, mintha
egyáltalán nem lett volna rajta semmi. Egy pillantást vetett a
túl szűk, vörös szaténfelsőre, amit előző este viselt,
gondolkozott, hogy újra belepréselje magát, de inkább Raj
melegítőjét húzta át a fején. Elég bő volt ahhoz, hogy melltartó
nélkül is megtehesse benne a rövid utat hazáig. Rajon kívül
más úgyse láthatta, és őt amúgy sem érdekelte.
Mély levegőt vett, hagyta, hogy a levegő ki-be járjon a
tüdejéből, hogy levezesse a feszültséget, majd kinyitotta a
fürdőszoba ajtaját.
Raj a szoba másik oldalán állt, a szekrény mellett, amikor
kinyílt a fürdőszobaajtó, és Sarah kijött rajta. Azonnal keresni
kezdett valamit, teljesen figyelmen kívül hagyva a férfit. Ez
meglepte őt. Ez, és a viselkedése is. Zavartságra, sőt
szégyenkezésre számított. Azt hitte, hogy a lány csendben
besurran a hálószobába, annyira eluralkodik majd rajta a
bűntudat, hogy még csak rá sem néz. Ezt még el tudta volna
viselni, sőt, még arra is felkészült, hogy megkönnyíti a
helyzetét, és úgy tesz, mintha elfelejthetnék ezt az egész
megalázó estét. De a nő ott masírozott, félrerángatta az
ágyneműt, motyogott valamit az orra alatt, és úgy hajlongott
abban az istenverte szűk farmerben, hogy az nagyon veszélyes
volt. Mindkettőjükre nézve. A férfi már így is egy hajszálon
függött, ami a nőt illeti.
Sarah megtalálta a cipőjét, először az egyik, majd a másik
lábára állt, hogy a lábára csúsztassa. Azonnal néhány centivel
magasabbnak tűnt, a lábai pedig egy mérfölddel hosszabbnak.
Raj majdnem felnyögött.
Sarah végül ránézett a férfira. – Szeretnék most elmenni!
– Elviszlek a raktárba! Em majd elintézi… – A férfi
elhallgatott, és a lányra meredt. A nő valamit csinált a kezével,
a férfi felé tartotta, és úgy nyitogatta és csukogatta az ujjait és
a hüvelykujját, mintha egy bábu beszélne, vagy ilyesmi.
– Ez meg mi a faszom? – követelte.
– Ez, ó nagy vámpír, bla-bla-bla-bla! Tudnom kell, hol van
a kocsim, benne a cuccaimmal, aztán hazamegyek. Ha nem
akarsz elvinni oda, akkor nyisd ki azt a hülye ajtót, és engedj
ki ebből a börtönből. Majd hívok egy taxit. Talán meg fogsz
lepődni, ha megtudod, hogy évek óta egyedül boldogulok a…
A lány megrökönyödve hallgatott el a mondat közepén,
amikor a férfi hirtelen megjelent alig néhány centire tőle,
emberi érzékszervei nem vették észre, hogy megmozdult
volna.
– Óvatosan, kicsikém! – figyelmeztette a férfi. – Nem
akarhatsz velem kekeckedni! Nem ma este!
A lány szeme elsötétült a dühtől, és összeszűkült, amikor
meglepettsége ellenére egyenesen a férfi szemébe nézett.
– Tényleg? És miért is, Raj? Elegem van abból, hogy azt
hiszed, jogod van irányítani engem! Nem vagy a pasim, és
pokolian biztos, hogy nem vagy az őrzőm, úgyhogy az én
szemszögemből nézve nincs semmiféle igényed rám! Ahogy a
dal is mondja, nem akarsz engem magadnak, szóval hadd
találjak valaki mást! Szarj, vagy szállj le a biliről, Raj! Most
vagy soha! Ideje…
Sarah ijedten felsikoltott, amikor Raj átkarolta a derekát, és
felemelte. Egyik kezének ujjait a hajába túrta és félrehúzta,
kiszabadítva a nő nyakának hosszú vonalát.
– Akkor a mostot választom! – morogta a férfi.
Sarah felkiáltott, amikor Raj belemélyesztette agyarait a
nyakának bársonypuha bőrébe, és átszúrta a nyakszirt törékeny
falát. A kiáltás a gyönyör nyögéseivé változott, és folyni
kezdett a meleg és édes vér, ahogyan azt Raj tudta előre, hogy
az lesz. Sarah átölelte a férfit, odaszorítva Raj fejét és ajkait a
vénájához. Áthullámzott a testén az első orgazmus, és újra és
újra a férfi nevét suttogta, amíg el nem ernyedt a karjaiban.
Raj felemelte a fejét a lány nyakáról, és megnyalta a sebet,
ízlelgetve a lány vérének és bőrének aromáját. Sarah elégedett
sóhajjal simult hozzá, és a férfi feljebb emelte, mindkét
kezével a fenekét fogva, és az ágy felé indult.
– Ne helyezd magad túlságosan kényelembe, édesem! –
mormogta. – Még közel sem végeztem veled! – Sarah-t az
ágyra fektette, és levette róla a tőle kapott felsőt, kiélvezve a
feltáruló bőr minden egyes centiméterének látványát. A férfi
felnyögött a nő melleinek látványától, amelyek teltek és
elnehezültek voltak, a mellbimbók és az udvaraik olyan
világos rózsaszínűek, hogy Raj alig tudta megállapítani, hol
végződnek, és hol kezdődik a halvány színű bőr. Képtelen volt
ellenállni, lehajtotta a fejét, hogy megkóstolja őket,
megízleljen minden egyes kemény, hegyes mellbimbót,
érezve, ahogy lédús, érett gyümölccsé duzzadnak a szájában.
Nyelvével végigkövette a mellek körvonalait, majd
továbbhaladva a testén, áttért a lapos hasra, miközben
kigombolta a szűk farmert, és letolta a csípőjéről.
Sarah megvonaglott a férfi keze alatt, amikor Raj lejjebb
csúsztatta a farmert a lábán, és láthatóvá vált a sima és
bársonyos nemi szerve, kivéve egy kis foltot a puncija tetején
lévő puha, szőke fürtökből. Raj átrángatta a nadrágot a lány
lábfején, és félredobta, majd felállt, és levetette a saját
farmerját is.
– Tárd szét nekem a lábaid, Sarah! – dörmögte leereszkedve
az ágyra, és a combját az övé alá csúsztatva. Sarah az ajkába
harapott, de széttárta annyira a combjait, hogy a lába a férfi
lába fölé kerüljön, így a férfi egyenesen rápillanthatott
érzékeny redőire. A férfi halkan felnevetett a torkából, szinte
morogva, miközben a kezét a lány térdére tette, és
végigsimított ujjaival Sarah combjának belső oldalán.
– Szélesebbre, kicsim!
A lány felzihált, egész teste szégyenlősen kipirult, ahogy
kitárulkozott a férfi tekintete előtt.
– Milyen szép punci! – Az egyik ujját megnyalta, majd
kinyújtva végigsimított a lány punciján, még jobban kitárva őt
a figyelme előtt. – És mennyire nedves nekem! – Beszívta a
lány izgalmának édes illatát, és élvezettel hümmögött.
– Raj! – tiltakozott a lány, de a teste elárulta, a háta ívbe
feszült a gyönyörtől, a mellbimbói megkeményedve
könyörögtek a figyelemért. Raj ujja felvándorolt a kemény
csiklóhoz, és ott megállt, figyelve, ahogy a lány megremeg a
vágytól, miközben újra és újra köröz rajta. – Raj! – ismételte
meg, de ezúttal vágyteli suttogással.
Akarta őt, meg kellett, hogy ízlelje az egész nőt, ezért a
lábai közé temette az arcát, a nyelve felváltotta az ujjait, a lány
nedvei kiáradtak, a csiklója lüktetett, ahogy egyik orgazmus
követte a másikat, miközben Sarah, ujjaival Raj hajába fúrva a
férfi nevét sikoltozta, görcsösen hullámzott, mintha nem tudná,
hogy közelebb kényszerítse-e a férfit, vagy eltolja. Raj nyelve
tovább kutatta a lányt, megízlelve minden egyes új, titkos
völgyet, miközben hosszú, vastag ujjai belülről incselkedek,
dugták, kínozták, előrejelezve a következő ígéretét. A nő
remegett Raj rohama alatt, elárasztva a legutóbbi orgazmusa
nedveivel, a hangja elrekedt, mert többször kiáltotta a férfi
nevét, mint amennyiszer Raj meg tudta volna számolni. Sarah
hirtelen felnyögött, a feje ide-oda csapkodott.
– Raj! Raj, kérlek!
A férfi még egyszer körbejárta Sarah csiklóját a nyelvével,
mielőtt felemelte a fejét annyira, hogy megkérdezhesse: –
Kérlek, mit, kicsim?
A lány megremegett a férfi alatt.
– Szükségem van rád bennem! Kérlek!
A férfi felfelé csúszott a lány testén, állát, mellkasát,
farkának kemény hosszát a lány érzékeny csiklójához
dörzsölte. – Mondd ki, mit akarsz, Sarah! – követelte.
A lány rá meredt, mogyoróbarna szemei sötétek voltak a
sóvárgástól, és megteltek könnyel. – Dugj meg, Raj! Kérlek,
dugj meg!
A férfi lassú, elégedett vigyorral jutalmazta, és széttárta a
nő lábait a csípője körül, miközben a combjai közé süllyedt.
Nem volt szükség előjátékra. Sarah nedves és kész volt rá. De
kicsi volt. A férfi pedig nem volt az. Hosszú, lassú lökésekkel
csúszott bele a lányba, érezve a teste ellenállását, ahogy helyet
csinált neki. A nő feszes volt. Annyira szoros. Sarah hangosan
zihált, ujjai a férfi karjaira szorultak, nedves, forró hüvelyének
izmai összeszorították Raj farkát, tiltakozva a hirtelen
behatolás ellen. A férfi néhány másodpercig megállt, hagyta,
hogy Sarah teste alkalmazkodjon a farka méretéhez, majd
óvatosan mozogni kezdett ki-be, minden egyes lökéssel egyre
mélyebbre hatolva, amíg a lány belső izmai el nem lazultak a
férfi körül, és üdvözlő ölelésben simogatták a farkát.
Keményen beledöfött, a végsőkig belé merülve, majd
elkezdte komolyan dugni, ki-be mozgott, karjaival a lány fölött
tartotta magát, figyelve az arcát, és minden egyes lökésénél
megtartva a tekintetét. A nő a nevét mormolva elmerült a
gyönyörben, túlhevült bőre csillogott az izzadságtól, ahogy
felfelé emelkedett a férfi felé. Raj megnyalta a nő bőrét,
élvezve a kóstolót a sós és meleg ízből. Sarah magasabbra
emelte a térdeit, és a férfi a mellkasához nyomta őket, hogy
még mélyebbre hatolhasson. Sarah felsikoltott, és közelebb
húzva magához a férfit, körmei a hátába vájtak.
Raj felmordult a gyönyörtől, és még gyorsabban kezdett
mozogni, a lány apró teste minden egyes lefelé irányuló
lökésnél megemelkedett, a mellei remegtek, a bimbói olyan
kemények és nagyok voltak, mint egy cseresznye, és élénk
rózsaszínűre pirultak. Raj leengedte a fejét, és beleharapott az
egyikbe, megízlelve a lány vérének vörös nedvét, hallgatta
Sarah gyönyörsikolyait, ahogy újra elélvez.
A lány orgazmusának érzése a farkán már túl sok volt neki.
Úgy hullámzott végig a hosszán, mint ezer ujj, mindenhol
hozzáért, simogatta, szorongatta, bátorította, könyörgött, hogy
adja ki a magját. Hátravetette a fejét, és felüvöltött, ahogy
átcsapott az élvezet határán, és teljesen megtöltötte a nőt.
Raj összeomlott Sarah fölött, nem volt biztos benne, hogy
képes lenne megmozdulni, minden lélegzetvétele telítődött a
lány illatával. Érezte, ahogy a szíve dobog alatta, érezte a
vérének illatát. Felnyögött, és oldalra fordult, mielőtt teljesen
agyon nyomta volna a nőt, magához húzta Sarah-t, és a fejét a
mellkasára hajtotta. Gyengéden simogatta a lány hosszú haját,
hallgatva, ahogy a légzés ritmusa egyenletessé válik, ahogy a
nő lassan ellazul. Sarah szeme csukva volt, de egyik kezével
továbbra is simogatta a férfit, magasan a mellkasánál kezdte,
és lefelé siklott a bordáin át a csípőjéig, majd vissza felfelé,
újra és újra.
Ez hiba volt. Tisztában volt vele. De ez nem magyarázta azt
a csontig hatoló elégedettséget, amit a férfi érzett, hogy a nő
kielégülten és ernyedten fekszik mellette, és a vére már őt
melegíti, ahogy áramlik az ereiben és a szívében. Az övé volt.
Már az első pillanattól kezdve tudta, és nem számított,
mennyire küzdött ellene, nem számított, mekkora veszélynek
tette ki, de maga mellett akarta őt. Az ágyában, az életében.
Mélyet sóhajtott, és Sarah egész teste fel-le mozdult a férfi
mellkasának mozgásával.
– Ha azt mondod, hogy sajnálod – motyogta álmosan –,
akkor karóba húzlak, amíg alszol!
Raj elmosolyodott, majd felnevetett, és közelebb vonta
magához a lányt.
– Nem sajnálom – ismerte be. – Bár ez valószínűleg nem
volt bölcs dolog.
– A fenébe is a bölcsességgel! Soha nem hagynánk el a
házunkat, ha csak az érdekelne, hogy bölcsek legyünk. Én nem
bölcs akarok lenni, élni akarok!
– Ah!
A nő felült, és szigorúan a férfira nézett, bár a hatást
elrontotta szőke hajának hullámzása, és gyönyörű melleinek
ringása.
– Istenek, de gyönyörű vagy – suttogta Raj. – Napokig itt
tudnék maradni, és szeretkezni veled!
Sarah elpirult, de nagyon elégedett mosollyal ajándékozta
meg a férfit. – Csak napokig?
– Nos – kezdte, és közelebb húzta a lányt, hogy az egyik telt
dombot simogathassa. Enyhén megrágcsálta a mellbimbót, és
azt mondta: – Minden étel itt van, amire szükségem van, de
előbb-utóbb neked is enned kell!
– Rendben – mondta a lány zihálva, és máris ívbe feszítette
a hátát, hogy bátorítsa a férfi nyelvét újabb felfedezőútjain. –
Ó, Istenem, Raj!
A férfi maga alá gurította, csípőjével széttárta a lány lábait,
és mélyen belecsúszott a síkos, nedves melegébe. A nő teste
ezúttal könnyedén befogadta. Még mindig kellőképpen
kitágult volt, hüvelyének falai még mindig lüktettek a korábbi
szeretkezéstől. A férfi lassan kezdett mozogni, beljebb
csusszant, majd visszahúzódott, amíg már csak a farkának a
hegye volt a lányban, aztán ismét mélyre merült. Sarah a férfi
csípője köré kulcsolta a lábait, és gyönyörteli kiáltásai
gyorsabb tempóra sarkallták Rajt. A férfi érezte, ahogy a nő
közeledik a csúcspontja felé, érezte, ahogy lüktet a teste
körülötte, magába szívja, simogatja a farkát, amíg át nem
billent az eksztázis határán, és fel nem sikoltott. Raj
hátravetette a fejét, és Sarah nevét üvöltötte, követelve őt a
világ előtt. Az övé volt, csak az övé, mindig az övé.
Sarah csak feküdt Raj hatalmas testének súlya alatt, és úgy
érezte, mintha minden csontja, minden izma, minden ízülete
elolvadt volna, és csak egy emberre hasonlító pocsolya maradt
volna belőle. Egy nagyon boldog és elégedett tócsa, az biztos,
de semmiképpen sem volt képes semmi olyan nagyra törőre,
mint a mozgás. A férfi mormogott valamit, amit Sarah nem
értett, aztán felemelte magát az erős karjaira, és oldalra fordult,
egyik karját kinyújtva, hogy magához szorítsa, mintha attól
tartana, hogy elszökik.
Nem állt szándékában sehova se menni, de ismerte Rajt, és
a következő szavak a szájából valami olyasmik lesznek,
amivel távol akarja majd tartani őt attól, ami itt a városban
történik. Ehhez hozzá kell szoknia, gondolta. Hozzá kell
szoknia, hogy egy főnökösködő, arrogáns, túlságosan
védelmező, csodálatos, jóképű vámpírszerető gondoskodik
róla. Mert a férfi tényleg törődött vele. Nem mondta ki,
szavakkal nem, de volt valami abban, ahogyan átölelte,
ahogyan lenézett rá, amikor szeretkeztek, ami azt sugallta,
hogy fontos neki. A sajátjának tekintette. És Sarah úgy
gondolta, biztosan vannak rosszabb dolgok is az életben, mint
hogy valaki olyan becsben tartja, mint Raj.
– Meglep, hogy ismered ezt a dalt. A „You Keep Me
Hangin’ On” a Supremestől – mondta váratlanul. – Az még a
születésed előtt volt.
Sarah Raj mellkasához simulva elmosolyodott. Oké, talán
más is kijöhet a szájából, gondolta álmosan.
– Amikor abban a diliházban voltam, amit a szüleim találtak
nekem… – Raj felmordult halkan, és a lány hálából egy csókot
nyomott a mellkasára. – Volt ott egy éjszakai ápoló. A
kórházban nem engedték a zenehallgatást; azt mondták, ez
felzaklatja a betegeket, de ez a fickó úgy gondolta, hogy ez
kegyetlen és szokatlan büntetés. Ezért becsempészett egy
rádiót, és mi csak ültünk, és hallgattuk a zenét.
 Raj rosszallóan morgott. – Te ezt így hívtad?
A lány megütötte Raj mellkasát ugyanott, ahol korábban
megcsókolta. – Sokkal idősebb volt nálam, majdnem olyan
idős, mint a nagyapám, és szerette a régi zenéket, úgyhogy azt
hallgattuk. Főleg Motownt; imádta a soul zenét. – Egy
pillanatra elhallgatott az emlékektől, aztán azt mondta: –
Meglep, hogy te ismered a dalt!
Elutasítóan fújt egyet.
– Már azelőtt klubokat üzemeltettem New Yorkban, hogy
megszülettél volna, kislány! És azok nem mindig Manhattan
menő helyei voltak. Egy munkásosztálybeli táncklubbal
kezdtük Brooklynban, még a hatvanas években.
– Huh! – mondta, mintha erősen gondolkodna. – Szóval ez
azt jelenti, hogy majdnem elég idős vagy ahhoz, hogy akár a
nagyapám is lehetnél!
Raj felnevetett. – Inkább dédnagyapa, üknagyapa, de ki
számolja!
Sarah közelebb bújt hozzá, örült, hogy a férfi tud vele
viccelődni, és azon tűnődött, mikor jön elő az a másik téma,
ami elrontja az estéjét. Már nem sokára, mint kiderült.
– Sarah! – Vett egy mély lélegzetet.
Meg is érkezett, gondolta.
– Nem vehetsz részt tovább ebben a nyomozásban! Csak
figyelj – tette hozzá, amikor a lány felült, és rámeredt,
megállítva a tiltakozását, mielőtt levegőt vehetett volna, hogy
hangot adjon neki. – Ez már vámpírügy lett, és minden ember,
aki belekeveredik, meg fog sérülni. Bíznod kell bennem, hogy
elintézem ezt az ügyet, hogy megtalálom Trisht és a többieket!
– A férfi kifejezéstelenül nézett a szemébe. – Bízol bennem,
ugye?
A nő összeszűkült szemekkel nézett vissza. – Ez egy olcsó
trükk, Raj! – A férfi ártatlanul nyitotta tágra a szemeit. Sarah
undorodva fújta ki a levegőt. – Még csak ne is nézz rám így! –
gúnyolódott. Rágcsálni kezdte az ajkát belülről, aztán halkan
elkáromkodta magát. – A fenébe! – Felhúzta a térdét, és
megfordult, hogy üljön a férfi mellett. – Mi lesz a következő
lépésed?
Raj az egyik izmos karján pihentette a fejét, a másikkal a
lány teste köré nyúlt, és simogatni kezdte a fenekét.
– Rá fogok jönni, ki csinálja ezt, és darabokra tépem.
– Nem lehet olyan egyszerű, különben már megtetted volna.
A férfi elvigyorodott. – Most már többet tudok, mint
néhány napja. Reginától nem sokat tudtam meg, de ahhoz
eleget, hogy tudjam, hol keressem. Bízz bennem, édesem! Ez a
művelet hamarosan befejeződik!
Sarah felsóhajtva megadta magát.
– Nem tudok itt ülni a sötétben és várni rád! Megőrülnék!
A férfi felnevetett. – Ne aggódj! Nem hagylak a
börtönömben!
– Nem gondoltam komolyan, amikor ezt mondtam!
– Tudom! De nem hiszem, hogy valaha is láttalak volna
ilyen dühösnek. Ez… lenyűgöző volt.
Sarah felhorkant. – Mindenesetre megmozdította a segged!
– Ha már a seggeknél tartunk – simogatta meg elismerően
az övét. – De előbb fel kell hívnom Emet!
 Negyvenkettedik fejezet

– Raj!
Még soha nem hallotta Emelie hangját ilyen
kétségbeesettnek, amikor felvette a telefont.
– Minden rendben van, Em?
– Igen! – mondta gyorsan. – Te voltál az, aki… Sarah veled
van?
– Igen.
– Ő… jól van?
– Igen, jól van. – Csúfolódva Sarah-ra pillantott, amikor a
nő elvigyorodott, nyilvánvalóan kitalálva, hogy mi volt Em
kérdése, és valószínűleg azt is, hogy hogyan tette fel.
– Hát a francba! – káromkodta el magát Em. – Kurvára
ideje volt már!
– Figyelj, Em! Reggelig elmegyek oda Sarah-val, és ott is
maradok. Holnap azonnal indulni akarok, úgyhogy ma este
maradj nyugton. Ha a srácok vénából akarnak táplálkozni,
mondd meg nekik, hogy a városban vadásszanak, ne a
vérházakban, és maradj éber! És biztos nem kell mondanom,
hogy legyetek diszkrétek!
– Az a középső nevem, főnök!
– Ezt nem is tudtam!
– Csókold meg a seggem!
– Ez neked „csókold meg a seggem, uram!”. – Em nevetése
félbeszakadt, amikor Raj bontotta a kapcsolatot. – Ami téged
illet, kicsikém – mormogta, magához húzva Sarah-t, maga alá
gurította. – Egészen más terveim vannak a seggeddel, bár ha
szépen kérsz, előbb megcsókolom.
 A feneke és minden más testrésze is kellemesen sajgott,
amikor Sarah a zuhany alá lépett, az izmai olyanok voltak,
mint a túlságosan megnyújtott gumiszalagok. Lehajtotta a fejét
a forró víz alá, hagyta, hogy az átáztassa a haját, és
végigfolyjon a hátán. Jó érzés volt, majdnem olyan jó, mint
Raj testének hosszú, kemény forrósága, amikor a férfi mögé
lépett a zuhany alatt, és magához húzta.
Hagyta, hogy a férfi megtámassza, miközben a szappanért
nyúlt, és elkezdte végigsimítani a testét azokkal a csodálatos
nagy kezeivel, esetlenül próbálva lemosni az órákon át tartó
szex izzadságát. A lány lehunyta a szemét, és félálomban a
férfinak dőlt.
– Mennyi idő van napfelkeltéig? – kérdezte álmosan.
– Néhány óra – mormolta. Egyik karját a lány dereka köré
fonta, és hagyta feljebb csúszni, amíg a puha mellek nem értek
az izmos alkarjához. A másik keze lefelé csúszott Sarah hasán,
be a lábai közé, ahol finoman ringatóztak az ujjai benne. A
lány felzihált, amikor Raj végigsimított duzzadt csiklóján, az
érzés olyan volt, mint egy áramütés, amely a lába között
kezdődött, és felfelé vándorolt a melleihez, ahol a mellbimbói
azonnali válaszként megkeményedtek. Raj halkan a fülébe
kuncogott.
– Lehet, hogy mégiscsak napokig fogok dugni veled!
A lány megremegett, ahogy Raj szavai felidézték az elmúlt
néhány óra emlékeit, az állandó izgalom állapotában töltött
órákét, ahogy a férfi harapásától érzett eufória újra és újra
átjárta a szervezetét, amíg a teste már túlságosan ernyedt nem
lett, hogy bármi mást is tegyen, minthogy remegve feküdjön a
férfi karjaiban. A fenekét a férfi kemény farkának nyomta, a
combját gyúrta, miközben fel-le dörzsölte magát, érezve,
ahogy a férfi erekciója siklik a szappanos bőrén. Most Rajon
volt a sor, hogy felnyögjön, a karjai egyre erősebben
szorították a lányt, a lába között lévő keze erősebben nyomta,
miközben lejjebb engedte a fejét, hogy finoman harapdálni
kezdje Sarah nyakát és vállát.
Sarah vonaglott a férfi érzéki támadásától, és azt kívánta,
bárcsak Rajnak igaza lenne, bárcsak a földalatti rejtekhelyén
maradhatnának, biztonságban a puha fényben és a selymes
lepedők között, miközben a világ és a zűrzavar folytatódik
nélkülük. Hallotta, ahogy Raj lélegzete felgyorsul, amikor a
férfi hátulról felemelte őt, a nedves, csempézett falhoz
szorította, és egyik térdével széttárta a lábát, miközben a teljes
hosszával mélyen belecsúszott. Sarah megremegett, és Raj
nevét kiáltotta, megfordult, amikor a férfi szája meglepő
vadsággal az övére tapadt, és olyan erővel nyomta az ajkát a
fogaihoz, hogy folyni kezdett a vére, megtöltve Sarah száját és
a torkát. A nő fuldoklani kezdett, és el akart húzódni, de a férfi
stabilan tartotta, nem engedte el. – Csak egy kortyot, kicsikém
– mormolta a férfi a lány bőrén. – Ez fontos! – A farkát
továbbra is ki-be mozgatta, ujjai a lány csiklójával játszottak,
elárasztva őt az érzéki gyönyörrel, és így elterelve a figyelmét,
hogy reflexszerűen lenyelje a meleg vért. – Ez az én jó
kislányom! – suttogta, és addig fokozta az erőfeszítéseit, amíg
a vére ereje el nem érte a lányt, és el nem nyelte az első
orgazmus sikolyát. Nem hagyta abba, keményebben,
gyorsabban simogatta, mélyen felrobbanva benne, amikor ujjai
még egyszer átbillentették a határon, és a nő csatlakozott
hozzá a hullámzó csúcspontban, amely végigdübörgött a
testén, és ernyedten lógva hagyta őt a férfi karjaiban.
– Sarah!
A lány szemei kinyíltak. Körös-körül víz volt, és a levegő
tele volt gőzzel.
– Ó, a francba! – zihálta. Raj felnevetett, és a lány rácsapott.
Elaludt az átkozott zuhany alatt. – Nagyon vicces! Tudod, ez
mind a te hibád!
– Ha arra célzol, hogy kimerítettelek a rendkívüli szexuális
képességeimmel, akkor szívesen vállalom a felelősséget!
A nő megfordult, és a férfi mellkasába ásított. – Tiszta
vagyok már?
– Igen. Olyan tiszta és édes, mint mindig. – A férfi átnyúlt a
nő válla fölött, és elzárta a vizet. – Gyere! Szárítkozzunk meg
és öltözzünk fel. A raktárba megyünk napközbenre.
– Te is ott maradsz?
 – Vagy ez, vagy mindketten itt maradunk, és nem hiszem,
hogy ezt akarnád!
Sarah belegondolt, hogy egész nap Raj páncélszekrény-
szerű hálószobájába van bezárva, miközben a férfi szinte
élettelenül fekszik az ágyon.
– Nem – mondta a fejét rázva. – De neked is van ott hely?
Raj felnevetett.
– Szerintem csinálnak helyet az uruknak és mesterüknek.
Különben is, a tegnap este után Krystof tudja, hogy az enyém
vagy, és nem akarom, hogy túl messze legyél, amíg ez a dolog
le nem zárul!
 Negyvenharmadik fejezet

– Látod ezt az ajtót?

Sarah megállt, és megfordult, hogy ránézzen a raktár
ajtajára, amelyen az imént lépett be. Zavartan összevonva a
szemöldökét, felnézett Rajra. – Igen?
– Addig nem mész át ezen az ajtón, amíg nem állok
melletted!
Sarah szkeptikus pillantást vetett rá. – Igen, persze!
– Komolyan mondom, Sarah! Tökéletesen biztonságban
vagy, amíg itt maradsz, és én teljesen megbízom az emberi
őreimben. Ha nem így lenne, akkor lent lennél velem, akár
akarod, akár nem!
Sarah kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon a férfi szokásos,
nagyképű bánásmódja ellen, de Raj hirtelen ott állt mellette, és
a mellkasához húzta. – Bízom bennük, de benned is bízom,
Sarah! Ne akard, hogy keresnem kelljen, mert meg foglak
találni! Megízleltem a véredet, és te is megkóstoltad az
enyémet! Nem bújhatsz el előlem, én pedig dühös leszek!
Sarah felnyúlt, hogy átölelje a férfi nyakát, és lehúzza az
arcát egy hosszú, lassú csókra. – Jól van!
– Gyerünk! – mondta a férfi, ajkait a lány füle mellé téve. –
Betakargatlak. – A lány egész teste kipirult a férfi szavaiban
rejlő sugallat forróságától, és az órájára pillantott. Raj
tudálékosan felnevetett. – Van még idő, drágám! – mondta. –
Mindig van idő!

Sarah félrelökte a túl meleg takarót, és megfordult. Lehet,

hogy elég fáradt volt, hogy elaludjon a zuhany alatt állva, de
ez az ágy túl kemény volt, és valahányszor lehunyta a szemét,
csak Rajt látta, az elégedettségtől ragyogó kék szemeit,
miközben ő tehetetlenül remeg alatta az orgazmus egymást
követő hullámaitól. Halkan elkáromkodta magát, felült, és az
olcsó éjjeliszekrényen hagyott üveg vízért nyúlt. Bármennyire
is furcsának találta az ötletet, hogy Raj véréből akár a
legkisebb mennyiséget is megigya, csak egy szóval lehetett
volna leírni azt, amit akkor érzett, amikor a férfi vére legurult
a torkán, és a farkát a testébe döfte. Eksztázis, teljes és
tökéletes eksztázis. Már a gondolattól is vágyakozón remegett,
mellei megduzzadtak, mellbimbói megkeményedtek, a lábai
között feszült várakozás keletkezett. Felsóhajtott, és az órájára
nézett. Még órák vannak hátra. Raj nevetne álmában, ha most
látná őt.
De legalább az a kevéske vér, amit elfogyasztott, segített a
hosszú éjszakai szex utáni fájdalmakon, különösen, hogy több
mint egy éve cölibátusban élt. Ami fájdalmat tapasztalt, az már
kezdett elmúlni, hála a vámpírvér gyógyító hatásának.
Nyilvánvaló, hogy határozott előnyei voltak annak, ha
valakinek vámpír szeretője volt. A hihetetlen szexen kívül,
természetesen. Cyn tett célzásokat, igazából több mint
célzásokat, az észbontó szexre. De Sarah egészen mostanáig
nem értette. És a szex Rajjal több volt, mint egyszerű szex. Ez,
nos, ez az a régi, elcsépelt kifejezés volt… szeretkezés. Több
volt köztük, mint egyszerű szexuális vonzalom. Sokkal több.
Lehetetlennek tűnt, hogy ilyen rövid idő után meg tudjon
szeretni valakit, de ez történt. Szerette Rajt. Abszolút, teljesen,
fülig szerelmes volt. Ki gondolta volna? Hangosan felnevetett,
és gyorsan befogta a száját, nem akarta, hogy bárki meghallja.
Istenem, mit gondolnának a kollégái az egyetemen? A
rendes kis Stratton professzor – a gondolatai megakadtak. De
hát ő már nem volt Stratton professzor, ugye? Az életének ez a
része eltűnt. Az igazság sötét felhőként lebegett a boldogsága
felett, de a takarókkal együtt azt is félrelökte. Ma nem akart
ezen gondolkodni.
Felkelt az ágyból. Még órák voltak hátra napnyugtáig.
Órák, mire találkozhat Rajjal, és a férfi elfeledtethetné vele a
tönkrement karriert. Felsóhajtott, és körülnézett. Nos, lehet,
hogy a raktárban kell maradnia, de az biztos, hogy nem akart
egész nap ebben az átkozott szobában maradni. Le kellett
dolgoznia egy kis energiát, különben tényleg meg fog őrülni.
Lehúzva magáról Raj felsőjét, az arcához szorította, és
beszívta az eau de Raj meleg illatát. Ez volt az egyetlen ok,
amiért ebben aludt, nem mintha ezt valaha is bevallotta volna
bárkinek is, legkevésbé neki. A férfi nem volt éppen híján az
arroganciának. Vagy bármi másnak, gondolta gonoszul. Kissé
önelégültnek érezve magát, felvett egy sportmelltartót és egy
bugyit, majd magára húzott egy leggingset és egy pólót. Lehet,
hogy bent kell maradnia, de ez egy nagyon nagy raktár. Több
mint elég nagy ahhoz, hogy legyen hol futnia.
Egy órával később Sarah még egyszer megkerülte a parkoló
terepjárókat, és ösztönösen lebukott, amikor a félemeleti
erkély kinyúló része alatti falhoz ért. Itt üres irodák voltak, és
azon tűnődött, vajon mire is használták valaha ezt a
raktárépületet. Talán a feldolgozóipar termékeinek, a régi szép
időkből, amikor Buffalo az acélipar szíve volt. Ma már
berozsdásodott, mint minden más.
Elkanyarodott a faltól, hogy elkerülje a fémlépcső nyitott
rácsait, és a nappali felé vette az irányt. Simon éppen a
számítógépén pötyögött. Még csak fel sem nézett, amikor a
lány elrohant mellette, ahogyan az előző tizenkilenc körön sem
tette. Egészen addig folytatta, amíg újra a lépcsőhöz nem ért,
és akkor úgy döntött, hogy mára eleget gyötörte a testét, és
feladta. Különben is, nem mintha előző este nem edzett volna
bőven. Elmosolyodott a gondolatra, és még jobban lelassított,
a lépcső tövénél körözve kirázta a lábát, és egyenesen a
szobájába szándékozott menni, hogy egy forró zuhanyt
vegyen.
– Szia!
Sarah nagyjából két lábnyi magasságra ugrott fel, és
megpördülve egy sovány fiatal nőt látott, aki körülbelül a
lépcső harmadánál ült.
– Nina vagyok – mondta a nő, amikor Sarah zavartan
pislogott rá. – Te biztosan Sarah vagy.
– Uh, igen! Bocsánat, de te ki vagy?
– Ó, nem mondták neked?
 – Mit nem mondtak?
A lány elpirult, és Sarah hülyén érezte magát. Vékony,
aprócska teremtés volt, alig látszott belőle valami a túl nyárias
ruhában és rózsaszín pulóverben, és egy apró, rózsaszín
strasszal borított mobiltelefont szorongatott csontsovány
ujjaival. És halvány, kék szemekkel nézett fel Sarah-ra egy
olyan sápadt arcból, amely túl öregnek tűnt a korához képest.
– Bocsánat – mondta újra Sarah. – Csak megleptél, ennyi az
egész! Nem tudtam, hogy más is van itt! Hát, kivéve az őröket,
tudod, és Simont.
– Igen – mondta a lány homályosan.
– Szóval, ki is vagy te?
– Nina – ismételte a lány, mintha ez jelentene valamit.
– Az egyik emberi őrrel vagy? – Valószínűbb, gondolta
Sarah magában, hogy ez a gyerek az egyik vámpírral van.
Határozottan úgy nézett ki, mint akit nemcsak a vértől, de az
életerejétől is megfosztottak.
– Nem. Byronnal és Serge-dzsel vagyok.
– Ők is itt vannak?
– Nincsenek – mondta a lány szomorúan.
Sarah kezdte azt hinni, hogy Nina talán nem teljes paklival
játszik.
– Oké. Nekem most fel kell… mennem az emeletre, és… le
kell zuhanyoznom, úgyhogy… – Tett egy lépést a lépcső felé,
azzal a szándékkal, hogy átlépi vagy megkerüli a soványka
Ninát, de a lány hirtelen megelevenedett.
– Van valami olvasnivaló magazinod?
Sarah fél lábbal már a lépcsőn állva, elfintorodott.
– Lehet, hogy van valami a kocsimban.
Nina felderült. – Itt van a kocsid?
– Hát, igen, de…
– Akkor talán el tudnál vinni a boltba!
 – Ó, nem, azt nem tehetem! Úgy értem, megígértem…
– Ó!
A lány olyan levertnek tűnt, hogy Sarah kénytelen volt
hozzátenni: – De megnézhetem a kocsimban. Valószínűleg van
nálam valami olvasnivaló. Talán nem egy magazin, de biztos
van egy-két könyv.
– Miféle? – kérdezte Nina könyörtelenül.
– Romantikus, azt hiszem. Valószínűleg vámpíros. – Sarah
tudta, hogy valószínűleg van ott egy-két komolyabb tartalom
is, de nem gondolta, hogy Nina azt keresne.
– Király! Azokat imádom! Megnézhetjük?
– Mit? Most?
– Hát, igen.
Sarah felsóhajtott. – Oké! Hozom a kulcsaimat.
Az őr nem volt boldog. Sarah eléggé biztos volt benne,
hogy csak azért engedett, hogy Nina befogja a száját, ami
nagyjából az ő motivációja is volt. De az igazság az volt, hogy
nem gondolta, hogy ez nagy ügy. Persze, megígérte Rajnak,
hogy nem megy ki, de ő úgy értette, hogy ki, mint egy
kiruccanás a bevásárlóközpontba, nem pedig pár méterre az
ajtótól, az isten szerelmére. Az egész dolog, hogy nem lépheti
át a küszöböt, mintha csak viccelt volna. Elvégre verőfényes
napsütés volt. A rosszfiúk mind vámpírok voltak, és ugyanúgy
elrejtőztek a sötét, kis ágyaikban, mint a lent alvók.
Az őr kinyitotta a belső ajtót, és megvárta, amíg
mindannyian a két ajtó közötti előtérbe zsúfolódnak, majd
kinyitotta a nehezebb, külső ajtót, és egy rövid pillanatra
kilépett a napfényre, hogy körülnézzen. Mormogott valamit a
rádiójába, majd türelmetlenül intett, hogy jöjjenek ki. Sarah
már éppen elindult előre, amikor a férfi hirtelen felkapta a
fejét, és a lány egy felpörgő autómotor hangját hallotta, amely
túl gyorsan, és túl közelről jött.
Ezután minden mintha lelassítva történt volna, úgy tűnt,
mintha örökké tartana, pedig nem lehetett több néhány
másodpercnél. Az őr hátratántorodott a lövések csattanására.
Hallotta a férfiak kiabálását, és megpördült, megrántotta a
belső ajtót, valami olyan homályos elképzeléssel, hogy
figyelmeztesse a többieket, de a biztonsági rendszer nem
engedte kinyitni, amíg a külső ajtó nyitva volt. Nina csak állt
ott, sápadt arca eltorzult a pániktól, csakhogy nem a maszkos
férfiakra nézett, akik most feléjük rohantak, hanem az ajtóra,
amelyet Sarah küszködve próbált kinyitni. Sarah végre
megértette, amikor érezte, hogy a másik nő csontos ujjai
megragadják a karját, érezte a meglepő erőt, ahogy egy
hosszú, sötét autó fekete nyílása felé lökte.
Mintha valaki mással történt volna, hallotta a körülötte zajló
csatát, a mögötte lévő nehéz ajtó becsapódását, érezte a
lövések lőporszagát, a csikorgó gumik füstjét, és mindezek
fölött a sebesült emberek sikolyait. De aztán megragadta egy
pár erős kar, bedobták egy autó hátsó ülésére, és legurították a
földre. Valami durva és büdös dolgot dugtak a szájába, és a
kezét hátra rángatták, hogy egy műanyag kötegelővel
megkötözzék. Egy tűt szúrtak a csípőjébe, és érezte, hogy
teljes öntudatlanságba süllyed. Utolsó gondolata az volt, hogy
Raj ezúttal tényleg dühös lesz.
 Negyvennegyedik fejezet

Raj üvöltve ébredt fel, felugrott a keskeny ágyról, és évek

óta először engedte szabadjára teljes erejét. Az
végigdübörögve a raktáron megrázta az alapokig, ahogy a
falak megremegtek érezte, hogy minden egyes őr, ember és
vámpír egyaránt térdre rogy a rettegéstől.
Sarah! Kereste őt, és átkozta magát, amiért nem erősítette
meg a vérkapcsolatot, amiért nem erőltette jobban, hogy még
több vért vegyen magához. Nem talált semmit, és egy
pillanatra kétségbeesett. De közel volt a biztos tudathoz, hogy
a lány nem halt meg. Eszméletlen volt, be volt drogozva, nem
tudta, melyik, de élt.
Dühösen gondolkodva öltözködött. Érezte maga körül a
vámpírjait, gondolataik féltek a dühétől, kíváncsiak voltak az
okára, de még mindig állhatatosak voltak, még mindig erősen
tartották erejüket, hogy ő erőt meríthessen belőle. Jól
választotta ki a gyermekeit. Nem voltak közöttük gyávák vagy
gyengék. Kinyitotta az ajtaját, és kiviharzott a folyosóra.
Térdre ereszkedve vártak rá, fejüket hűségesen és alázattal
lehajtva.
Tekintete megtalálta Emelie-t. A lány felemelte a fejét a
kimondatlan felszólításra, és a szeme tele volt tudással és
félelemmel, de a félelem nem tőle, hanem érte volt.
– Nincs több játszadozás, Em! Készüljön fel mindenki, és
induljunk! Ez ma este befejeződik!
Raj Simon válla fölött figyelte, ahogy a technikus még
egyszer lejátssza az elrablásról készült videót. Érezte, ahogy
Em közeledik a háta mögött. Megpördülve egy hideg pillantást
vetett rá. – Mi a faszt keresett itt Nina?
– Vállalom a felelősséget, uram! Byron telefonált tegnap
este, amíg Ön távol volt! Azt mondta, Krystof tudomást
szerzett róla, hogy beszélt Önnel, és hogy megfenyegette.
Megkérdezte, hogy Nina velünk maradhat-e. Ő maga akarta
áthozni, és itt akart maradni ő is, de én nem bíztam benne
ennyire. Abel és én elmentünk a nőért. Biztos felhívott valakit.
Sajnálom! Nem is tudtam, hogy van telefonja.
– Beszélni akarok azzal az őrrel, aki délután kinyitotta
nekik azt a kurva ajtót!
– Alig él, uram! Elég vért adtunk neki, hogy egyelőre
stabilizáljuk, de eléggé ki van ütve. Épp csak annyit szedtem
ki belőle, hogy megtudjam, mi történt, és a részleteket
megerősítettem a két tetőn lévő őrrel. Mindhármukat
leterítették, amint kinyílt az ajtó, még mielőtt Sarah-hoz
hozzáértek volna.
– A kurva anyját! Hol van az a seggfej Byron?
– Cervantes és Abel úton vannak hozzá. Ha szerencsénk
van, még azelőtt elkapjuk, hogy eléggé felébredne ahhoz, hogy
elfusson. Csak remélni tudjuk, hogy Nina elég ostoba volt
ahhoz, hogy hazamenjen hozzá.
– Rendben. Mindenki készüljön fel, és induljunk! Ha Byron
nincs ott, nem vesztegetjük az időt a keresésére. Ő és az a
ribanc meg fognak majd fizetni, de Sarah az első! – Felvette a
kabátját, érezte, ahogy a súlya ránehezedik a vállára, és
beszívta a finom bőr meleg illatát. Jól élt vámpírként.
Bármennyire is bánta egykor az átváltozást, bármennyire is
megvetette még mindig Krystofot, amiért akarata ellenére
átváltoztatta, ezt el kellett ismernie. Hosszú élete sokkal
könnyebb volt, mint az emberi élete valaha is volt.
– Uram – mondta Em tétován. Felnézett, és látta, hogy a
lány szemeiben könnyek csillognak.
– Ne sírj, Em! Jó utunk volt!
– A fenébe, Raj, ne merészeld…
A férfi gonosz vigyorral nézett rá.
– Ne aggódj! Nem áll szándékomban a kardomba dőlni.
Krystof ma este elbukik, de bolond és pocsék Atya lennék, ha
nem tennék óvintézkedéseket!
 Em szeme kitágult. – Én nem fogok…
– De igen, fogsz! – mondta keményen. – Két embert viszek
be magammal. Még azt is megengedem, hogy te válaszd ki,
melyik kettőt. De te maradj ki ebből, Em! Szükségem van
rád…
– Ezt nem teheted velem, ez…
– De igen, és meg is teszem! – Közelebb lépett egy lépést,
és a szeretet ritka gesztusaként gyengéden a lány arcára tette a
kezét. – Te voltál az első gyermekem, Emelie, és mindig is te
leszel a legjobb! De nem te vagy az egyetlen! Túl sokan
vannak itt és otthon, akik számítanak a védelmemre. Ha
valami rosszul sülne el, szükségem van valakire a gyilkos
zónán kívül, aki elég erős ahhoz, hogy megvédje az
embereimet a visszahatástól. Elég rossz, hogy néhányan így is
meg fognak halni. Nem akarom, hogy mindenki velem együtt
pusztuljon! Megértetted? Szükségem van rád, Em! Te meg
tudod menteni őket, ha én elbukom!
– Nem fogsz elbukni! – suttogta hevesen.
– Nem – mondta a férfi egy újabb vigyorral –, nem fogok!
El fogom távolítani azt a rohadékot, és mindenkit, akinek
bármi köze van ehhez! Aztán megkeresem Sarah-t, és
megtanítom neki, mi az ára annak, ha megszegi az urának és
mesterének tett ígéretét!
Em visszafojtott valamit, ami részben zokogás, részben
nevetés volt. – Sok szerencsét hozzá!
– Legyen egy kis hited, Emelie!
– Rengeteg hitem van, uram! Ha nem így lenne, a
holttestemen kellene átgázolnod, hogy kijuss azon az átkozott
ajtón!
A raktár tele volt energiával. Raj állt és magába szívta az
egészet – a vámpírok ádáz lelkesültségét, akik tudták, hogy
hamarosan erre az egy éjszakára felszabadulnak a civilizáció
kötelékei, a törvények és erkölcsök korlátozásai alól, amelyek
szerint kénytelenek élni ebben az új világban, a megfigyelő
kamerák és a DNS világában. A mai este a vámpírokról, a
vérontásról és a vérfürdőről szólt, és ők ezt kirobbanó
örömmel várták.
Nyílt vigyorra reccsentette az állkapcsát, és kinyújtotta a
karját, mintha fel tudná markolni ezt a sok energiát, hogy
magába szívja. Hagyta, hogy a saját ereje átjárja őket, eltöltve
őket önbizalommal és a mellettük lévő erejének
bizonyosságával. Együtt fogják ezt véghezvinni, és még az
éjszaka vége előtt győzelmet aratnak. Biccentett Emelie felé,
és a nő visszavigyorgott. A vámpírjai felüvöltöttek, és
elkezdtek a várakozó járművekbe tolakodni. Felbőgtek a
motorok, és kinyíltak a nagy raktárajtók.
Raj az utolsó terepjáró nyitott ajtaja felé lépkedett, és
megállt, amikor Sarah tudata öntötte el hirtelen az érzékeit.
Magához tért és éber volt. Kiküldte hatalmának egy lándzsáját,
küzdve, hogy elérje a nőt a gyenge vérségi köteléken
keresztül, de ez nem volt elég. Frusztráltan a terepjáró tetejére
csapott, és beérte a megnyugtatás és a melegség erőteljes
lökésével. A nő tudni fogja, hogy itt van, hogy jönni fog.
Ennek elégnek kell lennie.
Megpördült Em telefonjának csörgésére. Em a füléhez
tartotta, és hallgatott. A tekintete a férfira siklott, és egy nevet
mormolt: Byron.
– Elkapták – mondta, kikapcsolta a telefont, és visszadugta
a zsebébe.
Raj vicsorogva villantotta ki az agyarát.
– Akkor ez az első megállónk!
 Negyvenötödik fejezet

Hideg volt ahol felébredt, sötét és nyirkos. Érezte a

nedvességet, amely a falakon csorgott lefelé, és felemelkedett
a padló alól, hogy fájdalmat okozzon a csontjaiban.
Megfordult, és ez olyan szédülést váltott ki belőle, hogy vakon
valami szilárd dolog után kellett kapnia, hogy megnyugodjon,
és egy fémágy hűvös rácsát markolta meg. Belekapaszkodott,
érezve a durva krátereket, ahol a festék lepattogzott. Óvatosan
lélegezve feküdt, és várt, meg volt győződve arról, hogy
álmodik, és hamarosan a saját ágyában, a saját szobájában
ébred fel.
– Helló? – szólalt meg egy remegő lányhang.
A döbbenettől felpattant Sarah szeme, és ráébredt, hogy
valóra vált a legrosszabb rémálma. A szívverése az egekbe
szökött, kipréselte a levegőt a tüdejéből, és minden egyes
dobbanással megrázta az egész testét.
– Helló? Van ott valaki? – szólalt meg újra a lány.
Sarah a hang irányába fordította a fejét, és egy fénycsíkot
látott, ahol az ajtó még nem záródott be teljesen. A szeme
tágra nyílt, és kezét a szája elé szorította, hogy ne sikítson.
Ismerte ezt a helyet. Az ajtó kinyílt, és felnézett, arra számítva,
hogy a rémálmaiból ismert árnyat látja, azt, aki elrabolta
Trisht, Reginát pedig otthagyta meghalni.
– Felébredtél. – Egy fiatal nő rajzolódott ki a folyosóról
érkező fényben, alacsony, mint Sarah, de vékonyabb és sokkal
fiatalabb. Trish, döbbent rá Sarah. Ő Trish Cowens volt.
– Minden rendben van! – mondta Trish. – Egyelőre
elmentek. – Közelebb jött, lassan lépkedett, egyik kezét
kinyújtva, mintha egy megrémült állathoz közeledne.
Sarah pislogott. És tüzes dühöt érzett, amely a szívéből
indult, és minden porcikájába szétszáguldott, hogy
felmelegítse a testét. Raj volt az. Úgy érezte őt, mint egy
hatalmas, de távoli dühöngő lángot. A meleg vérének emléke a
nyelvén olyan élénken villant fel, hogy szinte érezte az ízét.
Nem akart inni a véréből, csak azért egyezett bele, hogy
örömet szerezzen neki. A többnek még a gondolata is undorító
volt. De most már értette, miért volt ez fontos. Ez volt az a
kapcsolat, amiről Cyn próbált beszélni neki. Csak remélni
tudta, hogy ez elég volt ahhoz, hogy a férfi rátaláljon, mielőtt
túl késő lenne.
– Jól vagy? – kérdezte Trish.
Sarah-nak sikerült egy gyenge mosolyt csalnia az arcára, de
rájött, hogy a lány talán nem látja. – Igen – mondta hangosan.
– Vagyis egy perc múlva az leszek. – Mély levegőt véve
lenyelte az émelygését, majd lassan kiengedte a levegőt, és
megismételte a ciklust. Felnézett. – Te Trish Cowens vagy,
ugye?
Trish odasietett az ágyhoz, és majdnem felbukott siettében,
hogy közelebb kerüljön.
– Keresnek engem? Az apám… – A hangja elcsuklott, és
Sarah kinyújtotta a kezét, lehúzta a lányt, hogy leüljön mellé.
Mintha az érintés jelzés lett volna, Trish sírni kezdett, úgy
zokogva, mint egy kisgyerek. Sarah átkarolta, és hagyta sírni,
szorosan átölelve ringatta kicsit.
Trish zokogása végül alábbhagyott, de a lány kitartott,
nedves arcát Sarah pólójához dörgölte. – A rendőrségtől vagy?
– kérdezte halkan, reménykedve.
Sarah felsóhajtott. Ha ezt élve megússza, Raj meg fogja
ölni. – Nem a rendőrségtől vagyok, Trish, de a barátaim tudják
hol vagyok, és értünk jönnek!
– Vámpírok azok – mondta Trish tompán. – Ők kaptak el
minket!
– Tudom! – mondta Sarah, és erősebben megszorította a
rémült fiatal nőt.
– Megölték Reginát!
– Nem! – mondta Sarah gyorsan. – Még időben megtaláltuk
Reginát, és megmentettük.
 Trish felült, és Sarah-ra meredt a gyenge fényben.
– Tényleg? Ezt nem csak azért mondod, hogy jobban
érezzem magam?
– Szó sincs róla, drágám, ő is él, mint mi is, és
szándékomban áll, hogy ez így is maradjon! Elmegyünk innen,
Trish! Még nem tudom, hogyan, de biztosan élve megyünk
innen el!
 Negyvenhatodik fejezet

Byron háza ugyanúgy nézett ki, mint négy estével ezelőtt.

Byron azonban nem. A padlón kuporgott Raj előtt, egy laza
melegítőnadrágot leszámítva meztelenül, mellkasán és a karján
több mély vágásból vér folyt.
Raj felvont szemöldökkel nézett Cervantesre.
– Megpróbált megszökni, uram! – mondta rezzenéstelen
arccal.
Raj végiggondolta a kontrasztot a szikár Byron és Cervantes
között, és megengedett magának egy apró mosolyt. Nem
tartott sokáig. Odasétált Byronhoz, és leguggolt, hogy a
gyengébb vámpír szemébe nézzen, alkarját a térdére
támasztotta, kezét lazán lelógatva a térdei közé.
– Nem nézel ki valami jól, By!
Byron heves ellenszenvvel pislantott rá, mielőtt gyorsan
lehajtotta volna a fejét, és a vaskos hajzuhataga mögé bújt.
– Nem csináltam semmit! – mormolta.
– Nem? Akkor talán csak Nina volt az! Mit gondolsz? Nem
hagyhatjuk, hogy az embereink így dacoljanak velünk, igaz?
Megöljem őt helyetted?
Byron felkapta a fejét, szeméből pánik sugárzott.
– Nem Nina tette, Raj! Esküszöm!
– Mit? – kérdezte Raj halkan.
Byron gyorsan pislantott, tudva, hogy lebukott.
– Bármi is az – erősködött, és a hangja panaszos
nyöszörgésbe váltott. – Ideküldted ezeket a fickókat, hogy
elkapjanak, rájöttem, hogy történt valami, de én aludtam,
ember! Ezt te is tudod! És Nina, ő nem tenne…
 Raj behajlította az egyik ujját, és Byron felsikoltott, a feje
hátrafeszült, a nyakában lévő inak csontszilánkokként álltak
ki. Raj leejtette a kezét, Byron pedig előrebukott,
összegömbölyödött, mint egy sebesült állat, aki volt is, a kezét
a feje köré kulcsolta, miközben hangosan sírt.
Raj előrehajolt, hogy a fülébe súgjon. – Hallod Nina
szívverését, By? Én igen!
A síró vámpír felemelte a fejét, hogy rémülten Rajra
bámuljon.
– Szerinted milyen hangosan kell sikítanod, hogy előbújjon
a rejtekhelyéről? Nézzük meg, jó?
– Ne! – nyöszörgött Byron. – Ne, nem teheted… – A
mondat félbeszakadt, ahogy a kíntól felsikoltott, vér folyt a
füléből, a szeméből és minden pórusából, ahogy Raj az ujjait
ökölbe szorította. A vér kezdett összegyűlni alatta, és
Cervantes gyorsan hátralépett, a szeme vajsárgán csillogott a
vérszomj és az izgalom kombinációjától.
Raj felemelte a fejét, hogy elkapja Cervantes pillantását,
mielőtt megmozdult volna annyira, hogy lusta pillantást
vessen a sivár szoba falait borító olcsó lambéria egy részére.
Cervantes szeme tágra nyílt, és figyelmesen tanulmányozta a
lambériát, vastag ujjaival végigsimított a felületen, amíg meg
nem találta, amit keresett. A válla fölött Rajra nézett, aki
röviden megrázta a fejét, mielőtt visszatért volna a figyelme a
haldokló Byronra.
– Micsoda pazarlás, By – mondta valódi sajnálattal. – Én
megvédtelek volna téged! – Könnyedén felállt, és szenvtelenül
figyelte, ahogy Byron porrá omlik a lába előtt. Gyorsan
összefonta a karjait, és felrántott állával jelzett Cervantesnek.
A nagydarab vámpír ökölbe szorította a kezét, és
belecsapott a lambériába, ami meglepett és rettegő sikolyt
váltott ki Ninából, aki mélyen a rejtekhelyben kuporgott.
Cervantes benyúlt, és ugyanolyan könyörtelenséggel rángatta
ki a lányt, mint amilyennel Byront is kezelte. A nyakánál
tartott nő ott lógott előtte.
– Ezzel mit csináljak, uram?
 Raj undorodva fintorította el a száját, ahogy a zokogó nő
elméjéhez ért. Gondolatai kaotikusak voltak a rettegéstől, úgy
szóródtak szét előtte, mint levelek a szélben. Elkapott egy
képet Sarah-ról, és belekapaszkodott, kitépte az emléket Nina
agyából, nem foglalkozva azzal, hogy milyen kárt okozhat.
Látta az elrablókat, látta, ahogy az emberi őr elesik, miközben
megpróbálta biztonságba taszítani Sarah-t, látta, ahogy a nőt a
hátsó ülésre dobják, miközben körülötte tombolt a csata. De ő
mindezt már tudta. Még egyszer átkutatta a Nina agyában lévő
zűrzavart, és megtalálta, amit keresett. Egy telefonhívást, a
hangot a másik végén. Olyat, amelyet Raj felismert.
Visszahúzódott Nina tudatából, az ereje ellökte magától,
mint egy íztelen húsdarabot, ami volt is. A nő beleesett a por-
és vértócsába, ami Byron volt, és megpróbált felemelkedni, a
kezén lévő véres ragacsot bámulva felsikoltott a rémülettől,
amikor rájött, mi lehet az. Négykézláb elmászott, vörös
csíkokat hagyva maga után, ahogy a falhoz kuporodott, vad
szemekkel, miközben őrülten locsogott.
– Uram – szólalt meg Em a háta mögül. – Meg…
– Ne! – mondta a férfi élesen. – Hagyd őt úgy, ahogy van!
– De…
Raj megpördült, és mély, fagyos kékkel izzó szemekkel
tanulmányozta a hadnagyát. Mindenki elcsendesedett, az
egyetlen zaj az őrült nő motyogása, és Em térdre
ereszkedésének hangja volt.
– Bocsásson meg, uram!
Három lélegzetvételig hagyta, hogy a nő ott maradjon, aztán
kisétált a szobából.
– Krystofhoz megyünk – mondta határozottan.
A vámpírjai sietve követték, többen előtte rohantak, hogy
előőrsként szolgáljanak az esetleges ellenséggel szemben, aki
talán előre látta a lépéseiket, és most odakint áll lesben. Raj a
homlokát ráncolta, de felismerte a szükségszerűséget. Ehhez
mostantól hozzá kell szoknia. Feltéve, hogy túléli ezt az
éjszakát.
 Krystof háza ugyanúgy nézett ki, mint mindig. Egy öreg
kúria, zsalugáteres ablakokkal, és a felhajtó tele autók
legutóbbi modelljeivel. Raj az utcán állt, ismét visszafojtva az
erejét – nem volt oka, hogy fennhangon hirdesse a jelenlétét a
vámpírlordnak. Bár a korábbi fellobbanása, és a Byronnal való
összecsapása alapján az öregnek tudnia kellett, hogy jön,
különösen, miután elrabolta Sarah-t. De éppen a ház
normalitása volt zavartkeltő. Nagyobb ellenállásra számított,
egy védelmi vonalra, valamire, ami előre figyelmezteti
Krystofot, és fogyasztja Raj erőforrásait, meggyengítve őt,
mielőtt még belépne a házba.
Érezte, hogy Em odalép a háta mögé.
– Mi a baj ezzel a képpel? – kérdezte.
– Túl csendes – válaszolta azonnal. – Azt várnám, hogy
Krystof távol a drága énjétől állítja fel a védvonalat. – A
vámpírlord háza felé biccentett. – Ennél már egy
diákszövetségi házban is nagyobb biztonságot láttam.
Raj éppen csak elmosolyodott. – Sok ilyenben voltál már,
Em?
– Néhányban – ismerte el a lány. – Azok a jól táplált
fiatalemberek mindig olyan lelkesen adakoznak.
A férfi szórakozva felhorkant. – Kettőt magammal viszek!
– Uram… Raj, én…
– Itt van rád szükségem, Em!
A nő felsóhajtott, és átintett a válla fölött. Cervantes és
Yossi odaléptek, és elfoglalták a helyüket a férfi két oldalán.
Raj oldalra pillantott Emre.
– Sorsot húztak a megtiszteltetésért – mondta Em.
Raj felhorkant, és arra gondolt, hogy atyjukat elkísérni a
lehetséges halálba, aligha nagy megtiszteltetés. – Nagyra
értékelem a gondolatot, uraim!
Cervantes elvigyorodott, míg Yossi némán bólintott.
Mindketten türelmetlenül szemlélték a néma házat, izmaik
megfeszültek a magukra kényszerített mozdulatlanság miatt,
szemük csillogott az utcai fényekben.
 – Megint hátul megyünk be – mondta Raj hűvösen. – Ha a
korábbi látogatásaimból következtetni lehet… – felemelte a
fejét, hogy vigyorogva az előttük álló házra mutasson –, …
nem hiszem, hogy gondunk lesz. Bármeddig megelőzhettek,
amíg… – Elfordította a tekintetét, hogy mindegyikükkel
szemkontaktust teremtsen, és csodálkozott, hogy ki tudta
érdemelni ezeknek az erős és rátermett vámpíroknak a
rendíthetetlen hűségét. – Amíg – ismételte meg, és halkabban
folytatta – el nem érjük Krystof belső szentélyét. Azon a
ponton egyedül haladok tovább.
Látta nyugtalan reakciójukat, és elmosolyodott.
– Megértem az aggodalmatokat – mondta, és felemelte a
tekintetét, hogy Emelie-t is bevonja a szavaiba. – De ennek így
kell lennie! Emelie?
– Igen, uram!?
– Emlékezz az ígéretedre!
A lány szemei rózsaszín könnyekkel teltek meg, de bólintott
egyet élesen. – Igen, uram!
Körbepillantott az összegyűlt vámpírok között, és némi
meglepetéssel vette tudomásul, hogy hány emberi őr döntött
úgy, hogy elkíséri őket. Byronnál nem vette észre őket, ami azt
jelentette, hogy valaki hívta őket. Odapillantott, és látta, hogy
Emelie kerüli a tekintetét. Csodálkozva ingatta a fejét. Ritka
drágakő volt az ő Emelie-je.
Felemelte a fejét, és hagyta, hogy az ereje kiáramoljon,
élvezte a páratlanul felemelő érzést, ahogy kifelé sugárzik az
éjszakába, és jelzi a jelenlétét Krystofnak és bárki másnak a
hatósugarában, aki képes az ilyesmit érzékelni. Mély lélegzetet
vett, és a tüdejét megtöltő levegőnek édesebb és tisztább íze
volt, mint bármelyik lélegzetnek, amit valaha is vett. Tudata
lustán kinyúlt, mint egy macska, amelyik felkel a délutáni
szunyókálásból, és érzékszerveivel befogadta a körülötte lévő
éjszakát. A vámpírok szívének dobogása úgy vette körül, mint
egy timpanonverseny{2}, az emberi követőié valamivel
gyengébben, de ugyanolyan hűséggel. Behunyta a szemét az
érzések túlterhelése, a csábító mámor ellen, majd tiszta
céltudatossággal újra kinyitotta őket.
 – Ne várakoztassuk meg Krystofot!
Megkerülte a házat, és belépett a konyhába, meglepve
három vámpírt, akik úgy néztek ki, mint akiket rajtakaptak a
hűtőszekrény vérkészletének dézsmálásában. Döbbenten
bámultak rá, és csak megkésve tanúsítottak gyenge ellenállást.
Raj, pusztán az ereje cseppnyi foszlányával félresöpörte őket,
a falakhoz és a szekrényekhez lökve, elszívva az erejüket, és
kábultan a földön hagyva őket. Ez volt az ára annak, hogy
Krystof csak gyengéket és ostobákat választott gyerekeinek.
Alig lelassítva a találkozástól, Raj beljebb sétált a házba és
lement a lépcsőkön.
Az alagsorban zűrzavar tombolt. A konyhán keresztül
történő belépőjétől figyelmeztetve, Krystof több brutális
védelmezője is a lépcső aljához rohant, tele lelkes szándékkal
és tomboló tesztoszteronnal, de a támadásuk nem volt
szervezett. Iránytalannak tűntek, mint a flippergolyók a
gépezetben, ide-oda ugráltak, nem tudták, hogy a betolakodót
támadják-e, vagy visszavonuljanak, hogy a mesterük belső
szentélyét védjék. Közöttük Cervantes és Yossi kezelte a
kezdeti támadást, Raj pedig könnyedén legyőzte a többieket.
Megállt az alsó lépcsőfokon, és felmérte a romokat, ismét
csodálkozva a vámpírlord csekély ellenállásán. És hol volt
Jozef?
Megrázta a fejét. Ezek a dolgok már nem számítottak. A
kihívás most már tényleg megvalósult, és nem volt visszaút.
Gyorsan átment a szobán, és minden ünnepélyesség nélkül
kivágta az ajtót. Krystof a díszes ülőgarnitúrán kuporgott, az
arcát egy fiatal nő véres nyakába temetve. Raj hirtelen
belépésére hátradőlt, szája dühös vicsorgásra nyílt, agyarairól
vér csöpögött az ing csipkés, fehér anyagára. Raj alig vette
észre a vámpírlord dühét, a figyelmét inkább a nő hosszú,
szőke haja kötötte le, kecses, csupasz lábai ernyedten lógtak a
földre, egyik fehér karja kinyúlt, keze könyörgésre nyílt.
Raj felüvöltött, két kemény lépéssel átszelte a szobát, és
kitépte a nőt Krystof markából. A nő haja félrelebbent, és Raj
egy ismeretlen arcra meredt. Megkönnyebbülés járta át, hogy
nem Sarah volt, aki holtan feküdt a karjaiban, majd bűntudat,
hogy bármilyen megkönnyebbülést talált ennek a nőnek az
értelmetlen halálában. Felemelve a tekintetét ott találta maga
előtt a vámpírlordot, aki megölte a nőt, és akinek a szája a
nevetés undorító paródiájára nyílt.
– Azt hiszed, le tudsz váltani, Rajmund? – csúfolódott
gúnyosan. A szemei úgy ragyogtak, mint az ikerlángok a
megfeketedett lelkével szemben, miközben szabadjára engedte
az erejét, hagyta, hogy az addig duzzadjon, amíg a ház fel nem
nyögött a nyomástól, a bútorok a falaknak repültek és
darabokra törtek, mintha egy hurrikán tombolt volna teljes
alakjában a kis szoba közepén. De még ez sem volt elég.
Szinte elektromos erőhullám rázta meg a szobát, amikor
Krystof a szolgái felé nyúlt, letépve a védelmüket kiszívta
őket, ellopta azt az erőt, amivel rendelkeztek, és egy
áthatolhatatlannak tűnő védőgubóba szőtte maga körül.
– Nem vagy más, mint egy rakparti patkány! – vicsorgott
Rajra. – Arra születtem, hogy uralkodjak már évszázadokkal
azelőtt, hogy te megszülettél volna, és még évszázadokig
uralkodni fogok, miután téged is elfúj a szél a szánalmas
gyermekgyűjteményeddel együtt! – Az utolsó szavakat
gúnyosan köpte ki, és úgy vágta Raj arcába, mint egy
nyálfröcskölő köpést.
Raj meghajlította az akaratát, biztos, sima eleganciával
tömörítve a saját erejét. Úgy nőtt, mint egy nagy vihar első
hulláma, egyre magasabban és egyre sűrűbben tombolva, erőt
merítve abból az elképzelhetetlen helyből, ami benne volt, a
vámpírerő azon tartalékából, ami a különbséget jelentette egy
szolga és egy lord között. Kinyújtotta a kezét, és tudatára
ébredt, hogy Cervantes és Yossi érintetlenül áll az iroda ajtaja
előtt, hogy Emelie az utcán kanalizálja az összes vámpírjának
az erejét, itt és a távoli Manhattanben egyaránt. Még az emberi
őrök csekély erejét is összegyűjtötte, és mindannyiuknak
menedéket nyújtott, miközben felajánlotta neki ereje
mentőöveként, amelyet szükség esetén igénybe vehet.
Tudta, hogy a szemei hideg, kék tűzzel kezdtek égni, és
elmosolyodott, látva, hogy felvillan a felismerés atyjának
arcán.
– A beszéd olcsó, uram!
 Krystof minden figyelmeztetés nélkül csapott le, feltépve
erejének védekező gubóját, hogy a tiszta energia faltörő kosát
küldje át a kis helyiségen. Raj felnyögött, amikor a lövés
eltalálta, érezte, ahogy a saját ereje megereszkedik a halálos
támadás alatt, megtörés nélkül meglazult és körbeáramlott
Krystof erődárdája körül, felemésztette, magába szívta azt, így
ő erősebb lett, mint korábban, nem pedig gyengébb. A
vámpírlord szemei kitágultak a döbbenettől, és hevesen
igyekezett visszahúzódni, megfeszülve, hogy kiszabaduljon
Raj erejéből, mielőtt azon kapta volna magát, hogy ugyanúgy
szárazra szívódik, mint a saját csatlósai.
Raj kinyújtotta a kezét, és lefelé csapott, mintha csak egy
ráragadt rongydarabot rázott volna le. Érezte az energialökést,
ahogy az ereje ismét összezárult körülötte, és látta, hogy
Krystof kissé hátratántorodik a törmelékhez, amely egykor az
íróasztala volt. De az öregember még nem fejezte be. Ő egy
vámpírlord volt, nem valami túlértékelt rabszolga, akit egy
gyors erőfitogtatással el lehet bocsátani. Egyenesen állt,
kinyújtott karral, kezét ökölbe szorítva, mintha villámokat
gyűjtene a levegőből. Dübörgött a kihívás, megzörgette a
falakat, és egy tömör energiafalat lökött át a szobán, amely
úgy csapódott Rajnak, mint egy tonna könyörtelen kő,
hátraszorítva őt, térdre kényszerítve. Raj dacosan felüvöltött,
dühös volt az ostobasága, a toronymagas büszkesége miatt.
Annyira biztos volt a saját felsőbbrendűségében, annyira
hivalkodó volt az arroganciájában. Miközben ő az öregember
erőfeszítésein nevetett, Krystof magához ragadta a
kezdeményezést, és halálos erejű sortűz sorozatokkal
ostromolta. Raj érezte, hogy elgyengül a könyörtelen támadás
alatt, miközben Krystof egyre erősebb lett, egyre több és több
kegyencét szívva le, kinyúlva a területének végéig, maga a
könyörtelensége volt a legnagyobb előnye.
Raj hallotta, ahogy Emelie sikoltozik a fejében, követelte,
hogy fogadja el, amit felajánl, és könyörögni kezdett, amikor a
követelései meghallgatás nélkül maradtak. Raj a
vámpírgyermekeire gondolt, Cervantesre és Dannyre, Yossira
és az ő Angeljére. Emelie-re. Mi történne velük, milyen
bosszút állna Krystof az emberei ellen az uruk arroganciája
miatt? Elfogadhatatlan.
 Megnyitotta magát Emelie erejének áramlása előtt,
befogadva a sok gyermeke egyesített erejét, hagyta, hogy a
dühe táplálja elszántságát, miközben olyan üvöltéssel állt
talpra, hogy az egész ház összeomlással fenyegetett
körülöttük. Egymás után csapott le Krystofra, nem engedve,
hogy a vámpírlord diktálja ennek a küzdelemnek a feltételeit.
A maga módján vágott vissza, minden oldalról támadva, arra
kényszerítve Krystofot, hogy védekezzen a minden irányból
érkező sortüzek ellen. A vámpírlord felüvöltött,
kétségbeesetten küzdött, hogy újra megteremtse
áthatolhatatlan gubóját, még akkor is, amikor Raj ereje
felemésztette annak szövetét.
Krystof végül térdre rogyott, egy utolsó védekezésként
vákuumként szívta magába az erőt, feladva minden támadási
kísérletet az egyszerű túlélés érdekében. Amikor ez is kudarcot
vallott, felnézett Raj szemébe, a szája véres vigyorra nyílt, a
szemében lévő tűz halvány parázzsá olvadt.
– Azt kívánom, leld örömöd ebben! – mondta, majd
felnevetett, és üvöltött, mint egy őrült, miközben Raj a testébe
húzta a kinyújtott karjait, amíg azok két ökölbe szorított
energiaoszlopként nem álltak előtte. Krystof sikoltozott a
kíntól, ahogy a szörnyű súly a padlóra nyomta, testének
minden csontja megrepedt az elviselhetetlen nyomás alatt,
ízületei elszakadtak, tüdeje szétrepedt, minden pórusából,
minden nyílásából vér ömlött, ahogy a teste mintha magába
roskadt volna. Raj szélesre tárta az egyik öklét, a bőre
kifehéredett az erőlködéstől, mígnem összeszorította ismét az
öklét, és Krystof szíve lángra lobbant a mellkasában.
A szoba levegője hirtelen mozdulatlanná vált, egy
suttogásnyi mozgás sem volt, egy porszem sem szállt, és
aztán, mint egy pillanat alatt összeomló vákuum, Krystof teste
elpárolgott és eltűnt, nem maradt más, mint egy kupac por és
véres folt a szőnyegen.
Raj elzárkózott Emelie-től, térdre rogyott, feje kimerülten a
mellkasára esett, miközben mély levegőt vett… és felüvöltött a
kíntól. Hirtelen ezernyi hang töltötte meg az elméjét, ahogy
minden a területen élő vámpír felkiáltott félelmében, a
fennmaradásért, a védelemért, a puszta életéért kapcsolódva
hozzá. Észlelte, hogy kinyílik az iroda ajtaja, hogy Cervantes
és Yossi berohan, hogy körülvegyék, és egyesítve az erejüket
megpróbálják tompítani Raj új alattvalóinak elsöprő igényeit.
Raj lassan ringatózott előre-hátra, izmai megfeszültek, nyakán
kiálltak az inak, miközben igyekezett értelmet adni a
történéseknek, hogy a végtelen kakofóniába valamiféle rendet
és értelmet vigyen. Az őt körülvevő erőfal egyre erősödött,
ahogy Emelie is hozzáadta a saját erejét, ahogy óvatosan
beirányította a többieket, tégláról téglára építve a falat, míg
végül a hangok elhalkultak, és nem lettek többek, mint egy
egyenletes zúgás a háttérben.
Raj térdelve maradt, a feje előre lógott, az álla a
mellkasához ért. Vér csorgott a szeméből, és a kezéből, ahol a
körmei belemélyedtek a tenyerébe. Hangokat hallott
odakintről, lépések dübörgését a lépcsőn, és akkor Emelie ért
mellé, letérdelve a teste mellé.
– Uram? – mondta halkan. – Raj? – tette hozzá sürgetően,
amikor a férfi nem válaszolt.
A férfi felnyitotta az egyik szemét, és rekedten felmordult.
– Utálom ezt a vámpír szarságot!
A nő felnevetett, ami inkább megkönnyebbülésből fakadó
zokogás volt, és szólt valakinek, hogy hozzon neki vért. Újabb
kiabálás és lépések, és egy zacskó felmelegített vért nyomtak a
kezébe. A fogaival feltépte és felszívta a tartalmát, majd
továbbadta az üres zacskót, és elvett egy újabb felajánlottat,
míg végül három teljes liter vért nyelt le, sokkal többet, mint
amennyit egyetlen ember biztonságosan adni tudott volna.
Mély lélegzetet vett, és Emelie-re nézett, az elméje végre
kitisztult.
– Sarah? – kérdezte.
– Nincs ebben a házban, uram!
Raj csúnyán elkáromkodta magát. Betekinthetett Krystof
beteg agyának minden mocskos zugába, de nem talált ott
semmit Sarah elrablásáról, vagy bármilyen összeesküvésről,
hogy vámpírtitkokat adjon el a gyógyszergyáraknak, szóval
hol a fenében…?
 Léptek dobbanása hallatszott az alagsori lépcsőn, és további
hangok vitatkozása.
– A fenébe! – nyögött fel. – Most mi van?
Emelie továbbra is mellette maradt, de védekező
guggolásba pördült. Raj felnézett, és nem látott mást, csak a
vámpírjai testét, amelyek védőfalat képeztek közte és a
közeledők között. Felnevetett, amikor ráébredt, hogy valahogy
megszerezte a saját húsfalát. Hallotta, ahogy Simon hangja
felemelkedik a többiek között. Nos, legalább az ő húsfalának
volt agya. – Engedd át, Em!
Simon befurakodott Raj testőreinek méretes alakjai közé, és
úgy zuttyant a körülötte lévő szabad térbe, mint a fogkrém a
tubusból. Letérdelt, és elvigyorodott. – Lordom!
– Simon – nyugtázta Raj. – Akartál valamit mondani
nekem?
– Ó! Igen, uram! Tudja, hogy minden mobilvonalat
figyelek, mert az ember sosem tudhatja…
– A lényeget, Simon! – A fickó egy műszaki zseni volt, de
néha elveszett a saját magyarázataiban.
– Igen, uram! Bocsánat, uram! Nos, észrevettem, hogy egy
számról folyamatosan hívások érkeznek a hangpostájára. Négy
hívás kevesebb mint egy óra alatt. Természetesen nem férhetek
hozzá a hangpostájához, uram, az…
– A lényeg?
– Visszahívtam a számot, és Kent volt az amhersti
vérházból. Azt mondta, mondjam meg, hogy Jozef az.
Raj megdermedt, és a műszaki szakértőjére meredt.
– Mi volt pontosan az üzenete? – kérdezte halkan.
– Azt mondta, mondjam meg Önnek, hogy talált valakit, aki
emlékszik, hogy látta az Ön által keresett lányt, és hogy
Jozeffel ment el.
– A rohadék! – Raj hirtelen felállt. Most már minden
értelmet nyert. Nem Krystof játszadozott. A hülye barom
tényleg nem tudta, mi folyik az orra előtt. És ez
megmagyarázta, hogy a biztonsági főnök miért nem volt itt,
hogy megvédje a mesterét. De vajon Jozef tényleg azt hitte,
hogy felveheti Rajjal a harcot? Arra számított, hogy Raj
annyira legyengül a Krystof elleni küzdelemben, hogy
könnyebben legyőzhető lesz? – Emelie! – mondta.
– Már rajta vagyok, uram – válaszolta a lány, miközben
szorgalmasan pötyögött a Blackberryjén. – Van egy háza pár
háztömbnyire innen, de nem az lesz az a hely. Túl kicsi. A
fenébe!
– Hagyd, engedj engem! – Simon előkapta a saját
készülékét. – Itt is van! Van egy ház Clarence-ben, egy nagy,
három hektáros vacak. A tulajdonjog a felesége leánykori
nevén van. Ez lesz az. – Em felé mutatott. – Átküldöm neked a
címet.
– Nem kéne előbb telefonálnunk? – kérdezte Em. – Hogy
meggyőződjünk arról…
Raj feltartotta a kezét.
– Ott van! – morogta. Elfelejtették. Ő maga is
megfeledkezett erről a nagy rohanásban. Most ő volt az
északkeleti terület ura, és a hatalma exponenciálisan megnőtt,
amikor átvette ezt a palástot. Ahogyan életet és védelmet
biztosított a vámpírjainak, úgy ők is kölcsönöztek neki egy
olyan erőtartalékot, amelyet tetszés szerint megcsapolhatott.
Tudta, hogy hol van Jozef, és tudta, hogy Sarah vele van. Raj
vérségi köteléke annyira megerősödött a nővel, hogy őt is
érezte a fejében, ahogyan a területen lévő összes vámpírt is.
Beleértve Jozefet is.
Kinyújthatta volna a kezét, és egyetlen gondolattal
kiolthatta volna Jozef életét. De ebben mi lett volna a móka?
– Emelie!
– Uram?
– Hagyj itt egy csapatot, hogy eltakarítsa ezt a zűrzavart, és
elintézzen mindenkit, aki megpróbálja kihasználni a helyzetet.
Te velem jössz!
 Negyvenhetedik fejezet

Történt valami. Sarah megfordult a kényelmetlen

vizsgálóasztalon, amelyhez odabilincselték, és figyelte, ahogy
az a ribanc Edwards úgy szaladgál a laborban, mint az egyik
patkánya. Őrült módjára mentette a számítógépes fájlokat,
miközben minden papírdarabot felkapott, ami a keze ügyébe
került, és belehajigálta a dobozokba az egészet. Mintha ezzel
bárkit is becsaphatna. Egy egész rohadt laborja volt itt lent.
Azt hitte, senki sem veszi észre? Hogy ezt tényleg megússza?
Ez a hülye nő hónapokig dolgozott vámpírokkal, és még
mindig azt hiszi, hogy el tud rejtőzni előlük? Az élete két
centet sem érne, ha bármit nyilvánosságra hozna ezekből a
dolgokból.
– Tudod, meg fognak ölni – mondta Sarah társalgási
hangnemben. Edwards nem vett róla tudomást, leült a
számítógépéhez, és kicserélte a pendrive-okat. Szemmel
láthatóan rengeteg adat volt. Sarah azon tűnődött, vajon mióta
tart ez a projekt. Régebb óta, mint azt bárki is sejtette, az
biztos. – Le fognak vadászni, és meg fognak ölni!
Valószínűleg fájdalmasan – tette hozzá.
– Fogd be, te hülye kurva!
Sarah elmosolyodott. A jó doktornő kissé sipítozónak
hangzott. Remélte, hogy ez azt jelenti, hogy a segítség már
úton van, mert volt egy olyan érzése, hogy ezek a fickók nem
akarnak szemtanúkat hagyni maguk után.
Az alagsori ablakok megrezegtek, amikor egy egész
terepjáró-konvojnak hallatszó dolog érkezett, amit több hang is
követett. Automatikusan felnézett, de nem látott semmit. Az
átkozott ablakok teljesen el voltak sötétítve. De ez nem
akadályozta meg Edwardsot abban, hogy döbbenten bámuljon
fel rájuk, éppen azelőtt, mielőtt elkezdte volna kitépni a
kábeleket a gépe hátuljából.
 – Bassza meg! – káromkodott a nő az orra alatt. – Majd én
elviszem az egész rohadt…
Bármit is akart mondani, elveszett, amikor egy
hatalomhullám emelkedett a háznak, és úgy rázta meg, mint
egy gyerek a malacperselyét, betörve a befeketített
pinceablakokat, szétrepítve az üvegszilánkokat. Edwards
pánikbaesetten felsikoltott, és karját a fejére borítva az
íróasztala alá bukott. Amikor végre felnézett, az arca
halálsápadt volt, és tágra nyílt szemei tele voltak félelemmel.
Sarah csak elvigyorodott. – Megérkezett a barátom!

Raj körülnézett, ahogy kicsúszott a terepjáró hátsó üléséről.

Ő akart vezetni, de Em a nagy terepjáró hátsó ülésére ültette,
és motyogott valami olyasmit, hogy jobb, ha hozzászokik.
Ehhez és még sok minden máshoz, úgy látszik. Amikor
elindult a felhajtón a kétszintes épület felé, ahol Jozef
felállította a kis projektjét, olyan biztonsági kordon vette
körül, amely vetekedett bármelyik világvezető személye
körülivel. Felsóhajtott, és azon tűnődött, vajon vezetheti-e még
valaha a BMW-jét.
– Em! – A lány ránézett a férfi bal vállánál lévő helyéről. –
Bemegyek a… – Raj elhallgatott a mondat közepén, amikor a
nő csúnya pillantást vetett rá. – Ezt meg kell tennem! – mondta
türelmesen.
A lány szája ingerülten szorult össze.
– Legalább hadd menjünk be előtted, hogy meggyőződjünk
róla, hogy nincs valamiféle csapda, vagy ilyesmi! A kibaszott
Jozefnek tudnia kell, hogy a pokolban sincs esélye egy szemtől
szembeni küzdelemben!
Raj elmosolyodott, szórakoztatta a nő Jozefről alkotott
véleménye. Figyelme hirtelen a házra terelődött, és eltűnt a
mosolya. Kinyílt a bejárati ajtó, és Jozef állt ott, Serge-dzsel és
Charlesszal az oldalán, akiket a legnyilvánvalóbban nem az
akaratuk ellenére tartottak fogva. Nem tudta megállni, hogy ne
tűnődjön el, vajon Nina rájött-e, hogy Serge-et nem elrabolták,
hanem a sorsára hagyta őt. Nem mintha a fattyú elég sokáig
élne ahhoz, hogy bárki is aggódjon emiatt.
– Mozgás! – mondta Raj. A vámpírkordon kettévált, és ő
előrelépkedett, amíg már csak néhány lábnyi távolság
választotta el Jozeftől és a lakájaitól.
Raj felmordult. – Hol van, Jozef? Azt akarom, hogy Sarah
azonnal itt legyen!
– Ne hallgass rá, Joey! – hallotta meg Raj Jozef feleségének
rikácsoló hangját, éppen mielőtt a vámpírokat megkerülve
kilépett volna a verandára. A hegyes kis arca eltorzult a
felháborodástól, a göndör haja úgy nézett ki, mintha nemrég
áramütés érte volna. A rövid tornác szélére lépett, és nyálat
fröcsögve Rajra üvöltött.
– Mi a faszt képzelsz magadról, hogy idejössz és
megmondod az én Joey-mnak, hogy mit csináljon? Te vagy az,
aki ennyi éven át hajlongva és megalázkodva tűrted azt az
őrült vénembert, mindössze csak maradékokat kapva? –
követelte. – Nem te, nem a nagy Raj! Te elrepültél a
nagyvárosba, nagy embernek Manhattanbe! Hát már nem! Az
én Joey-m veszi át itt az irányítást, és mi mondjuk meg, mi
lesz, nem te!
Raj három másodpercig szótlanul állt, aztán felnevetett.
– Te most kibaszottul szórakozol velem, Jozef? Hagytad,
hogy ez az emberi kurva rábeszéljen erre? Hát semmit sem ért
a csaj? Te kurvára semmit sem értesz? – A hangja
felemelkedett, minden egyes szóval egyre hangosabbá és
dühösebbé vált. – AZ ISTENVERTE TÉRDEDRE, MOST! –
üvöltötte.
Parancsa szökőárként csapott le a házra, halálos erejű
robbanásként, amely minden ablakot betört, és üvegeső
záporozott a sötétben. A három lázadó vámpírt összezúzta Raj
parancsának ereje, térdre kényszerítette őket, ahol görcsbe
rándultak a férfi arcára kiülő dühtől. Jozef fel merte emelni a
fejét, de még ő is csak tátott szájjal, döbbenten bámult.
– Azt hitted, Krystof azért adta nekem Manhattant, mert
kedvel engem, Jozef? – követelte Raj kemény, mély hangon. –
Neked kellett volna a legjobban megértened az indokait! –
Előrelépett, és a tornácra lépve teljes undorral bámulta a
legyőzött triót. – Tényleg azt hittétek, hogy ezt
megúszhatjátok? Ennyire kibaszottul hülyék vagytok?
Magas hangú visítással, tompa fogait kivillantva, karomként
görbülő, vörös végű ujjaival, Celia a férfi hátának vetette
magát. Raj nem fáradt azzal, hogy megforduljon, hatalmának
egy erőteljes lökésével visszaverte a nőt, amely láthatatlan
faltörő kosként csapódott be, és lehajította a nőt tornácról,
hogy az üveggel borított földön landoljon, mint egy leszúrt
rovar.
– Celia! – nyögött fel Jozef, és oda akart menni hozzá, de
Raj egy hideg pillantással megállította.
– Ne aggódj, Jozef! Még nem halt meg! – Jozef feje
megfordult, a szeme tele volt félelemmel.
– Nem az ő hibája volt, Ra… – úgy értem, uram! Kérlek,
hagyd életben!
Raj lenézett a nagy vámpírra, ajka megvetően legörbült, de
csak annyit mondott: – Az élete a tiédhez kötődik! –
Kinyújtotta a kezét, és Emelie egy sima, fából készült karót
tett a tenyerébe. A férfi körülfonta az ujjait a hűvös nyélen, és
kedvesen azt mondta: – Menj a pokolba, Jozef!
Jozef megtalálta a büszkesége utolsó morzsáit, és
felhorkant: – Ott találkozunk, te polyák fattyú!
Raj elmosolyodott, egyetértően lehajtotta a fejét, és azt
mondta: – Talán úgy lesz! – Sima ívben lefelé lendítette a
karját, és olyan keményen és mélyre lökte a karót, hogy az
ökle hallható puffanással csapódott a vámpír vaskos
mellkasába. Jozef zihálva hátraesett, arcán rövid ideig
felvillant egy hitetlenkedő tekintet, mielőtt eltűnt egy szürke
porzuhatagban. Raj egy hosszú kifújt lélegzetet hallott maga
mögött, ahogy Celia meghalt a párjával együtt, az életüket
túlságosan szorosan összekötötte a hosszú párzási kötelék
ahhoz, hogy túlélje a halálát.
Serge és Charles arcra borultak, és könyörögve esdekeltek
az életükért, amiről tudniuk kellett, hogy hiábavaló erőfeszítés.
Senki sem maradhatott életben, aki részt vett ebben a
műveletben. Ez sértette a vámpírság legalapvetőbb alapelvét.
Raj egy pillantásra sem méltatta őket, átlépett a porhalmon, és
belépett a házba. Em el tud bánni ezzel a kettővel. Ő meg
akarta találni Sarah-t.
 Negyvennyolcadik fejezet

A pincében Sarah némi szórakozással figyelte, ahogy

Estelle Edwards próbálja beletuszkolni az asztali számítógépet
egy keskeny dobozba. A doki izzadt és vicsorgott, mint egy
disznó az erőfeszítéstől, de nem járt sikerrel. Végül feladta, és
hagyta, hogy a nyavalyás gép csattanva zuhanjon a padlóra.
Csúnyán káromkodott, olyan szavakat használva, amelyekről
Sarah tudta ugyan, hogy léteznek, de valójában még sosem
hallotta őket kimondva. Hűha.
A folyosó végén lévő ajtó dübörögve kinyílt, a szokásosnál
jóval nagyobb erővel csapódva a falnak. Edwards pánikba
esetten felnézett, mielőtt a szája komor elszántságot sugalló
vonallá húzódott össze. Nem az a fajta nő volt, aki könnyen
feladja. Kihúzta a kulcsokat a fehér laborköpenye zsebéből, és
gyorsan levette Sarah bilincseit az asztalról, belemarkolt a
hajába, és hátrafelé húzta a szobában, hogy szemben legyen az
ajtóval. Sarah megbotlott, összekötözött lábai nehezen találtak
támasztékot, de a nő csak még jobban összeszorította a markát,
könnyeket csalva Sarah szemébe. Úgy érezte, mintha
gyökerestől tépnék ki a haját.
– Egy szót se szólj, ribanc! – sziszegte Edwards Sarah
fülébe, és a nő érezte, ahogy valami éles hegy a hátába bök,
közvetlenül a veséje fölött.
Sarah hallotta a lépéseket a folyosón, majd a még
hangosabb zajt, ahogy valaki berúgta a három cella ajtaját.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mert tudta, hogy Trisht és a
többieket időben megtalálták, de aztán gyorsan kifújta a
levegőt, amikor a mozdulat hatására Edwards fegyvere a
bőrébe szúrt, és vért fakasztott.
A zaj hirtelen abbamaradt, és egy ismerős morgást hallott,
amitől elmosolyodott. Raj közeledett.
Raj a folyosó utolsó ajtaja felé viharzott, az egyetlen,
amelyik nyitva állt. Érezte a betört ablakon beáramló éjszakai
levegő szagát, de fölötte vér – Sarah vére – illata terjengett.
Emelie ki akarta kerülni, de a férfi egy éles paranccsal
visszatartotta, maga lépett be az ajtónyíláson, és nem mást
talált, mint Estelle Edwardsot, és előtte fájdalmas szögben
kicsavart fejjel az ő Sarah-ját.
Raj hagyta, hogy a tekintete végigvándoroljon a szeretője
testén, észrevette a sötét zúzódást az arcán, a csupasz bokák
lilás duzzanatát, ahol valaki olyan szorosan kötözte össze
műanyag kötegelőkkel a lábát, hogy alig tudott megállni.
Katalogizálta a sérüléseket, összeszámolta, hogy mekkora kárt
okozzon ennek az embernek, mielőtt megölné. Felnézett, és
tekintete találkozott Sarah pillantásával, látta a dühös arany
dacos villanását a szorult helyzete ellenére is. Elmosolyodott,
és gyengéden megszólalt.
– Sarah.
– Szia, Raj! – A lánynak sikerült elvigyorodnia. – Micsoda
csapda… – A lány felkiáltott, amikor Edwards hátrarántotta, és
Raj megérezte a friss vér csordulásának szagát. A nőnél kés
volt. És megvágta vele Sarah-t.
A dühe olyan nagy volt, hogy szinte megbénította.
Hangosan felmordult, kinyitotta a száját, és kivillantotta az
agyarait. – Emelie!
Emelie mellé lépett. – Igen, uram!
Edwards megmerevedett, és azt mondta:
– Engedjetek ki innen, vagy megölöm…
Csak ennyit tudott mondani, mielőtt minden megváltozott.
Raj túl gyorsan mozdulva, hogy az emberi szem meglássa,
még kevésbé, hogy reagáljon rá, átsuhant a szobán, és
elfordította Sarah-t Edwards mellől, az orvost Emelie felé
hajította, aki megragadta, és eltörte a csuklóját, hogy elengedje
a fegyvert. Raj figyelme csak Sarah-ra összpontosult,
felemelte, és biztonságba helyezte a vizsgálóasztalon, mielőtt
megpördült volna, hogy szembeforduljon az emberi nővel, aki
a fájdalomtól sikoltozva dajkálta törött karját.
Egyetlen hosszú lépéssel átkelt a kis szobán, és ujjait a nő
torkára fonva, elzárta a hangot.
– Találkoztam a férjével, Dr. Edwards – mondta halkan. A
nő szeme kidülledt, és lilulni kezdett az arca, miközben
levegőért kapkodott, és egyetlen működőképes kezével a férfi
ujjaiba markolászott. – Jobbat érdemelne – mondta Raj. A
földre ejtette Edwardsot, és Cervantes már ott is volt, átvetette
a vállán a nő ernyedt testét. Gyorsan elhagyta a szobát, léptei
végigdübörögtek a folyosón és fel a lépcsőn.
Raj visszafordult Sarah-hoz, aki aggodalom és
megkönnyebbülés elegyével nézett rá, ahogy közeledett felé.
Emelie ott guggolt előtte, óvatosan levágva a duzzadt bokája
húsába mélyedt műanyag kötegelőt. Raj tekintete találkozott
Sarah pillantásával, és komoran elmosolyodott. Joggal
aggódott. Bármennyire is megkönnyebbült, hogy a lányt élve
és viszonylag jó állapotban találta, dühös volt, hogy egyáltalán
ilyen helyzetbe hozta magát.
Felemelte a lány megbilincselt kezét, és elpattintotta a fém
bilincset, majd átdobta a szobán. Sarah szeme megtelt
könnyel, és óvatosan megdörzsölte a csuklóját, hangosan
felzokogva, amikor Em végre leszedte a kötegelőket, és a vér
visszafolyt a lábfejébe.
– Emelie – mondta Raj halkan, le sem véve a szemét Sarah-
ról.
Inkább érezte, mint látta, ahogy Emelie pillantása róla
Sarah-ra siklik, majd vissza, és hallotta, ahogy a lány felsóhajt.
Odahajolt, hogy megölelje Sarah-t, és azt suttogta:
– Majd később beszélünk!
Raj rosszallóan nézett a hátára, amikor a nő elhagyta a
szobát, majd ezt a rosszallást átvitte Sarah-ra.
– Tudom – mondta lemondóan.
Raj felemelte a lányt, és hátrébb tolta az asztalon.
Gyengéden felemelte egymás után a lábait, hogy enyhítse a
fájdalmat, meleg áramlatokat küldve a lábfejének és a
bokájának duzzadt szövetébe. Gyorsabb lett volna, ha
megosztja vele a vérét, de tudta, hogy a lány nem akarja ezt.
– Raj – mondta a lány halkan. A férfi felpillantott rá. – Ki
vagy akadva?
Óvatosan elengedte a lány talpát, és a karjába véve a
mellkasához szorította, és érezte a szívverésének egyenletes
dobbanását a bordái alatt. Megcsókolta a lány feje búbját.
– Örülök, hogy életben vagy!
A nő elégedetten felsóhajtott, és belesüllyedt a férfi
ölelésébe, és előrebújt, hogy átkarolja a derekát.
– És pokolian dühös is vagyok – tette hozzá szárazon. A
lány karjai megfeszültek, és az arcát a férfi pulóverének
elejéhez dörzsölte.
– Sajnálom! – mondta.
– Ebben biztos vagyok!
Enyhén meglegyintette a férfit. – Ne légy gonosz! Tudod,
hogy értettem!
A férfi halkan felkuncogott, és átölelte a lányt, tudta, hogy
ez nem tarthat sokáig. Az ellenségei közel jártak ahhoz, hogy
elvegyék Sarah életét. Nem vállalhatta újra ezt a kockázatot,
nem hagyhatta, hogy Sarah fizessen azért, ami ő volt.
– Ki kell vinnünk innen – mondta végül. – Ez volt a fő
helyszín?
– Azt hiszem, igen. Edwards nagyjából itt élt, és azt hiszem,
minden adatot itt tároltak. Azt nem tudom, hogy feltöltött-e
valamit.
– Simon majd gondoskodik róla. Ez a hely, ez az egész
projekt el fog tűnni. Sosem történt meg.
– Nekem is el kell majd tűnnöm megint – mondta fáradtan.
– Blackwood gondoskodott róla, mielőtt elszökött a városból.
Raj felsóhajtott, és elhúzódott.
– Simon segíthet neked – mondta. – Bármire is lenne
szükséged, megkérdezheted tőle vagy Emelie-től. Szereznek
neked új személyazonosságot, fuvart… bármit, ami szükséges.
Sarah felnézett rá, és a férfi látta a zavarodottságot és a
fájdalmat az arcán. – Raj?
 – Nem maradhatok, Sarah, és nem vihetlek magammal!
Nekem… vannak kötelezettségeim. Dolgok, amiket most kell
elintéznem… – A férfi félbeszakította a mondandóját. A nőnek
nem kell minden keserű részletet hallania az új életéről
vámpírlordként. Hónapokba telhet, mire uralma alá vonja a
területet. Hónapokig tartó utazások, egymás utáni kihívásokkal
találkozva és legyőzve őket, elpusztítva azokat, akik
túlságosan függetlenné váltak Krystof uralma alatt ahhoz,
hogy elfogadják az új Lordot, összegyűjtve azokat, akiknek
segítségre lehet szükségük, akár az elhanyagoltság, akár
egyszerűen az átmenet okozta trauma miatt. A kimerítő,
brutális munka hónapjai után egy hosszú, hosszú életű
uralkodás következik. Olyan teher volt ez, amire soha nem
vágyott, de ez az ő terhe volt, nem Sarah-é. Ő jobbat érdemelt.
A férfi a kezébe vette Sarah arcát, hüvelykujjával
végigsimított a lány puha ajkán, gyengéden megcsókolta a
duzzadt halántékon a csúnya zúzódást. Sarah lehunyta
könnyáztatta szemeit, amikor a férfi lehajolt, hogy még
egyszer utoljára megcsókolja, és élvezze a szája édességét.
– Beküldöm Emelie-t. – A férfi távozott, mielőtt a lány
kinyithatta volna a szemeit, mielőtt megláthatta volna a
fájdalmat, amit az imént odatett.
Emelie fordult be a sarkon, még mindig fintorogva Raj
távozó háta után. Elkapta Sarah megbántott, zavarodott
tekintetét, és gyorsan odament hozzá, undorodva ingatva a
fejét. Hangosan ciccegett, és azt mondta: – A férfiak olyan
idióták! Örülök, hogy leszbikus vagyok! – Végigmérte Sarah-
t, és a homlokát ráncolta a sérüléseire. – Nem osztotta meg
veled a vérét?
Sarah elpirult. – Nem.
– Akkor mi a fenét keresett itt? Jézusom, nem hiszem el…
– Nem az ő hibája – kelt Sarah Raj védelmére. – Az enyém.
Ő próbálkozott, öhm, korábban, és én nem akartam, vagyis én
nem… – legnagyobb elszörnyedésére, sírni kezdett.
– Ó, kicsim – sóhajtotta Emelie. – Most mit csináljak
veletek kettőtökkel? – Átölelte Sarah-t, hagyta, hogy kisírja
magából az összes félelmet, amit azóta nyomott el, hogy fejbe
vágták és bedobták a kocsi hátsó ülésére, az összes fájdalmat,
amit a nyomorultul fájó lába és karja, a fejében lüktető
fájdalom okozott. És legfőképpen a szívében érzett fájdalmat a
gondolattól, hogy soha többé nem láthatja Rajt.
– Most már jobb? – kérdezte Emelie.
Sarah bólintott, és egy zsebkendőért nyúlt a közeli polcról.
Kifújta az orrát, és a használt zsebkendőt a szemetesbe dobta.
– Bocsánat!
– Semmi baj! Már megszoktam. Raj sok emberre van ilyen
hatással.
Sarah felnevetett, és érezte, hogy a szeme friss könnyekkel
telik meg. Lenézett a kezére, hogy Emelie ne vegye észre, és
egy fehér kártya elmosódott körvonalaira lett figyelmes.
Összevonta a szemöldökét, és felnézett Emre.
– Adj neki néhány hónapot – mondta Em türelmesen. – Egy
ideig kemény lesz, de utána… – A kártyára biccentett,
amelyen Sarah látta, hogy Em neve és mobilszáma van
feltüntetve. Em a szemébe nézett, és határozott,
jelentőségteljes pillantást vetett rá. – Bízz bennem, kicsim!
Sarah a tenyerébe vette a kártyát, és bólintott. – Oké!
– Rendben! – mondta Em. – Most pedig menjünk innen! A
srácok szét fogják szedni ezt a helyet, és aztán rávesszük
Simont, hogy foglalkozzon a te kis problémáddal. Ő zseniális
abban, hogy eltüntesse az embereket! – Gonoszul
elvigyorodott. – De a jó értelemben.
Sarah felnevetett, és remélte, hogy Emnek igaza van.
Simonnal és minden mással kapcsolatban is.
 Negyvenkilencedik fejezet

New York, New York-Manhattan

Raj a tetőn állt, magasan Manhattan felett, és figyelte,

ahogy az autók fel-alá közlekednek az utcán, a piros és fehér
fényeik visszatükröződnek a nedves járdáról. Ma ismét esett az
eső; ez a hónap kezdett New York történetének egyik
legcsapadékosabb hónapjává válni. De egyelőre elállt az eső.
A levegő meleg és párás volt, de sokkal jobb, mint az a steril,
feldolgozott cucc, ami odabent várt rá, a különböző
beosztottjaival folytatott újabb maratoni megbeszélésekkel
együtt.
Ha valaki három hónappal ezelőtt azt mondta volna neki,
hogy egy vámpírlord élete némiképp hasonlít egy vállalati
vezetőéhez, kinevette volna. Ó, tudta, hogy üzletről van szó.
Elvégre évtizedek óta ő intézte Krystof ügyeit Manhattanben.
De ez a végtelen fecsegés minden apró részletről, még a
legapróbb vámpírvállalkozásról is a területe legtávolabbi
pontjain… Jesszus, voltak pillanatok, amikor legszívesebben
elfutott volna, amilyen messzire és amilyen gyorsan csak
tudott. Találni valami trópusi paradicsomot, ahol melegek és
bársonyosak az éjszakák, és lágy hullámok csobognak a
napmeleg tengerparton – csak maga mögött hagyni ezt az
egész szart, és azt mondani, hogy basszák meg.
De olyan sok lélek volt, akiket szeretett, és akik számítanak
rá – Emelie és a többi gyereke. És most már a végtelen
számúnak tűnő többi, akikkel valójában nem törődött, de akik
ugyanúgy, ha nem jobban, de rá támaszkodtak.
És különben is, ki töltené vele azokat a bársonyos
éjszakákat? A paradicsom nem lenne paradicsom, ha teljesen
egyedül lenne.
Felsóhajtott, felegyenesedett a korlátról, és megfordult,
hogy szemügyre vegye a sok és éber vámpírt, akik vele együtt
osztoztak a háztetőn. Itt biztosan sosem volt egyedül. Többé
már nem. A tekintete végigpásztázott a biztonsági csapaton,
felfedezve Emelie hiányát. Úgy tűnt, Em megérezte, hogy
egyre fogyatkozik a türelme a találkozókhoz, és azt kérte,
hagyja, hogy az éjszaka hátralévő részére törölhesse a naptárát.
Még volt néhány óra napfelkeltéig, de a férfi készségesen
beleegyezett, eredetileg arra gondolt, hogy beugrik az egyik
klubjába, bár ezt az ötletet gyorsan elvetette, mert az csak még
több üzlet lenne. Még mindig ott voltak a divatos emberi
klubok, tele gyönyörű emberekkel, akik kétségbeesetten
vágytak a figyelemre. De ez sem volt vonzó számára. Lehet,
hogy inkább otthon kellene eltölteni néhány csendes órát –
némi behűtött vodkával, jó zenével. Szórakozottan
megcsóválta a fejét. Tényleg kezd öregedni, ha így képzelte el
a szórakozást.
Elindult a lépcsőház felé, amely az épület legfelső
emeletére vezet, a tetőtéri lakásához. A biztonsági csapata vele
tartott, előrelátva az irányt, kettőt beküldtek maguk közül a
lépcsőházba elébe, míg a többiek köréje csoportosultak. Raj
elfojtott egy újabb sóhajt, és hagyta, hogy végezzék a
dolgukat, lement a lépcsőn, át a vészkijáraton, majd a folyosón
a lakása kétszárnyas ajtajáig.
Ott megálltak, és vártak, amíg beütötte a biztonsági kódot,
és elfoglalták a helyüket a folyosón az ajtaja két oldalán,
miközben ő egyedül lépett be a sötét lakosztályba. Ez volt az
egyetlen dolog, amihez ragaszkodott, az egyetlen dolog, amin
Emelie-vel hosszasan és keményen vitatkoztak, még akkor is,
ha a nő tudta, hogy a végén a férfi akarata győzedelmeskedik.
Nem engedett semmiféle testőröket belülre – ez az otthona
volt, az ő belső szentélye. Ez volt az egyetlen hely, ahol nem
voltak kérvényezők, ahol senki sem várta tőle a válaszokat
vagy a védelmet. Az egyetlen hely, ahol igazán egyedül
lehetett.
Kivéve, hogy ma este nem volt egyedül.
Először a nő lélegzetvételét hallotta, amely felgyorsult,
hogy megfeleljen a szapora szívverésének. Szinte közvetlenül
vele szemben állt, egyik kezével egy szék háttámlájába
kapaszkodva, mintha csak le akarta volna magát horgonyozni
a sötét szobában. Raj mély levegőt vett, lehunyta a szemét,
ahogy minden visszatért a fejébe, a lány érzete maga alatt,
körülötte, a gyönyör apró sikolyai, ahogy újra és újra
elélvezett, amíg a karjaiban feküdt, sápadt bőre izzadságtól
volt nedves. Erőt vett magán, és gyertyák lobbantak fel a
szobában, sokkal barátságosabbak voltak, mint a modern kor
kemény, mesterséges fényei.
A lány szemei kitágultak, az aranyszínű pettyek
visszaverték a lángokat. Végül ránézett a férfira, dacosan
felemelte az állát, mintha vitára számítana. Raj elmosolyodott.
Nem fog vitatkozni vele, ma este nem.
– Sarah.
– Raj? – A lány hangja megingott, és a férfi látta a könnyek
csillogását a szemében.
– Gyere ide, kicsim!
A lány futni kezdett a szobában. Rajnak szándékában állt
hagyni, hogy odamenjen hozzá, de az akarata csődöt mondott,
túl erős volt az igénye, hogy megérintse, és túl gyenge a szíve.
Félúton találkozott vele, elkapta, amikor a karjába ugrott,
könnyedén átölelte, miközben szájuk találkozott, minden
bizonnyal évszázadok óta először. A férfi a mellkasához
szorította a lányt, csókjuk először kemény volt, a fogak és a
nyelvek összecsapása, mintha az idejük véges lenne, és
mindkettőjüknek minél többet kellene megízlelniük a
másikból a rájuk szánt rövid idő alatt. A nő újra és újra a férfi
nevét suttogta, miközben könnyek folytak végig az arcán. Raj
megízlelte sós ízüket, és közelebb vonta magához a lányt, a
hálószobájába vitte, berúgta az ajtót, és mindkettőjüket
leeresztette a hatalmas ágyra, ahol már túl sok hónapja egyedül
és éhesen aludt.
Az agya zúgott a kérdésektől. Hogyan került ide, hol volt,
de a testének megvoltak a maga tervei. Érezte, ahogy az
agyarai az ínyéhez, a farka pedig az öltönynadrághoz feszül.
Visszahúzódott, és a lányra meredt, végigsimítva az ujjával
halvány szemöldökének ívén, puha arcán és ajkai körvonalán.
A lány beszívta az ujját a meleg kis szájába, és a férfi
felnevetett. – Éhes vagy, édesem?
– Éhen halok – mondta lelkesen, és a férfi nyaka köré fonta
a karját. – Öltönyt viselsz.
A férfi lenézett magára. – Így van.
– Szerintem le kéne venned – mondta a nő. – Most!
– Milyen sietős! Talán lassan fogunk haladni…
A lány ügyes ujjai lecsúsztak a testük közé, hogy
megragadják Raj erekcióját a nadrágja anyagán keresztül, mire
a férfi felnyögött, és hátravetette fejét az olyan nagy
gyönyörtől, hogy legszívesebben üvöltött volna. Leengedte a
fejét, és lapos pillantást vetett rá. – Óvatosan, kicsikém! –
morogta. – Régen volt már!
A lány határozottan a férfi szemébe nézett.
– Hiányoztál, Raj! Nagyon hiányoztál!
A férfi szíve összeszorult az ismeretlen érzelemtől, és
hagyta, hogy a keze a lány nyakára ereszkedjen, majd a fehér
blúz selyme alá csúszott, és addig babrált a gombokkal, amíg
fel nem fedte a mellei közötti völgyet. – Te is hiányoztál
nekem, Sarah! – Lehajtotta a fejét, és gyengéden megcsókolta,
megízlelte édes száját, a nyelve felfedezte, emlékezett. A lány
apró, mohó hangot adott ki, és a férfi farka megugrott válaszul.
Raj felnyögött, fogai előbújtak csókjuktól, érezte, ahogy a lány
nyelve körbesiklik rajtuk, amíg meg nem csípte az egyik élét,
és meleg vére a szájába folyt. Az íz átlökte a határon.
Letépte a lány blúzának maradékát, felfedve telt melleit,
amelyeket alig takart egy habos, csipkés melltartó. Azt is
letépte róla, és erősen megszívta a mellbimbóit, nyelvével
mindegyiket felfedezte, amíg azok vágyteli, két szép rózsaszín
gyöngyszemekké nem keményedtek, amelyek nedvesen
csillogtak a gyertyafényben. Újra támadásba lendült, fogaival
végigkarcolta a puha melleket, és felnyalintotta a lassan
csordogáló vért, mire a lány felsikoltott, és a hajába temette a
kezét, közelebb húzódva hozzá, ívbe feszítve a hátát.
A férfi lefelé haladt Sarah testén, figyelmen kívül hagyva a
lány tiltakozását, miközben csupaszon hagyta a melleit a szoba
hűvös levegőjében. Valamiféle rövid, szűk szoknyát viselt. Raj
nem fáradozott a cipzárral, egyszerűen felcsúsztatta a
combján, amíg a dereka köré nem gyűrődött. Végigcsókolta a
hasát, állkapcsát a hasa puha bőréhez dörzsölte, és letépte a
halovány csipkebugyit a puncija fölül, amikor az akadályozta
felfedezésében. Sarah halkan felnyögött, lábait hívogatóan
széttárta, hogy izgalmának édes illata felszálljon, és kínozza a
férfit.
A férfi nagy kezeivel végigsimított Sarah combján,
szélesebbre tárva a lábait, leeresztette a száját a selymes
redőkhöz, és a nyelvével megnyitotta. Megtalálta a kemény kis
csiklót, és nyelvével végigsimított rajta. A nő felsikoltott,
vadul rángatta a férfi haját, és zihálva könyörgött: – Kérlek,
Raj! Kérlek!
A férfi nem tudta, hogy a lány miért könyörög, de azt tudta,
hogy ő mit akar. Ugyanolyan éhesen szopogatta a csiklóját,
mint a mellbimbóit, addig izgatta a forró kis csomót, amíg a
lány sikoltozni nem kezdett, amíg nem érezte, hogy a puncija
összeszorul a szája alatt, amikor keményen elélvezett.
Elmosolyodott, és lassan, komótosan nyalogatta a lány
nedveit, miközben az kétségbeesetten nyöszörgött.
– Raj! Bébi, lordom, mesterem, bármi is vagy! Csak dugj
meg, kérlek! Kérlek!
Raj tiszta férfiúi elégedettséggel felnevetett, felállt az ágy
széle mellett, levetkőzött, és éhesen figyelte a lányt, aki
vonaglott a tekintete alatt, kis ujjai lecsúsztak a combjai közé,
és eszeveszetten dörzsölték, próbálva eltörölni az ott égő,
csillapítatlan vágyat. Kilépett az alsónadrágjából, és
meztelenül az ágyra térdelt, gyönyörködve Sarah buja
testében, telt és sóvárgó melleiben, a halvány rózsaszínű
udvarban a mély rózsaszínű mellbimbók körül, amelyek a
szájáért könyörögtek. Tekintete tovább siklott lefelé, a
derekánál még mindig összegyűlt szoknya mellett a forró, kis
közepéig, amely csupa nedvesség volt és készen állt rá. A férfi
mélyen felmordult a mellkasából, és a lány tágra nyílt szemei
fel-alá cikáztak Raj testén, majd megállapodtak a kiálló farkán.
Előbukkant rózsaszín nyelve, vágyakozva megnedvesítve az
ajkait. Sarah a férfi szemébe nézett, és anélkül, hogy
elfordította volna a tekintetét, szándékosan még szélesebbre
tárta a lábait.
A férfi mosolyából kivillantak az agyarai, és leereszkedett
Sarah combjai közé, majd teljes hosszával, hosszú, lassú
mozdulatokkal mélyen a szűk hüvelybe hatolt. Sarah
felkiáltott, lábát a férfi csípője köré fonta, és szorosan
magához ölelte, körmével végigkarcolta a hátát, annyira, hogy
a férfi érezte a bordáin a vér meleg csordulását. Raj ki-be
mozgott, vágyott maga körül a nő csúcspontjának érzésére, a
saját elélvezésének rohamára. Túl sokáig tartott. Várt, amíg
meg nem érezte, hogy a nő remegni kezd alatta, amíg a teste
szorítani kezdte a farkát, és arra késztette, hogy kilövellje a
magját. A fejét a lány nyakához eresztette, agyarainak teljes
hosszával végigsimítva az izzadságtól nedves bőrén, mielőtt
kissé megemelte a fejét, és agyarait belemélyesztette a vérének
ízletes áramlásába.
A nő azonnal elélvezett, sikoltozva, a lábai szinte görcsösen
a férfi háta köré fonódtak, még jobban ráemelve magát Raj
farkára, miközben a férfi is csatlakozott hozzá az extázis
lángoló, kontrollálhatatlan szabadesésében.
Raj összeomlott a lány felett, az utolsó pillanatban
elfordulva az oldalára, hogy ne nyomja össze. A mozdulat
azzal fenyegetett, hogy lüktető farka kicsúszik a forró, szűk
hüvelyéből, de a lány gyorsan reagált, a lábaival oldalra
ollózott, hogy magában tartsa a férfit. Raj halkan felkuncogott,
és megragadta a lány csípőjét, még erősebben a teste ívébe
húzva. Lustán nyalogatta a nyakát, lezárva a sebet, élvezve a
vérének ínycsiklandó ízét, amely íz egyedülálló volt, az ő
Sarah-ja.
– Jó ízed van – dörmögte a mellkasa mélyéről.
A lány megremegett, és felcsúsztatta a kezét Raj hátán a
bordái mentén, ahol felsértette a körmeivel. A vérétől vörös
ujjakat a szájához emelte, tisztára szopogatta őket, és az ajkát
megnyalva, mintha a legédesebb mézet ízlelné, azt mondta: –
Neked is!
Raj megdermedt.
 – Sarah – mondta óvatosan. – Ha te…
– Tudom – mondta határozottan. – A tiéd vagyok, ameddig
csak akarod!
– Az nagyon hosszú idő lenne – mondta a férfi, és
gyengéden megcsókolta. – Nagyon… – Újra megcsókolta. –
…nagyon hosszú idő.
Sarah a férfi nyaka köré fonta a karjait, és a szemébe nézett.
– Oké! De semmi ilyen vámpírpárzási szarság! Nem vagyok
gorilla! Igazi esküvőt akarok!
A férfi felnyögött, és tiltakozásul hátravonta a fejét, de
aztán ismét a szemébe nézett, és elmosolyodott.
– Éjszakai esküvőnek kell lennie!
Sarah felnevetett. – Szeretlek, Rajmund!
– Igen, szeretsz – mondta önelégülten. A nő addig meredt
rá, amíg Raj meg nem könyörült rajta, és be nem vallotta: – Én
is szeretlek!
Hosszan megcsókolta a lányt, élvezve a tudatot, hogy az
övé. – Csak egy kérdésem lenne – mondta végül. A lány
szeme tágra nyílt. – Mióta szervezkedtek Emelie-vel ellenem?
Sarah felnevetett, és mozogni kezdett a férfin. – Ez… –
Ívbe feszítette a hátát, fel-le csúszott a férfi megkeményedő
farkán. – …nem összeesküvés, uram. Azt hiszem, fel kell
frissítenünk egy kicsit a memóriádat.
Raj felmordult, megfordította magukat, és az ágyra
kényszerítette a nőt, mélyen belesüllyesztve magát.
– Úgy látom, meg kell tanulnod a helyedet, kicsikém! Az
pedig az urad alatt van!
Sarah átkarolta a férfi nyakát, és a fülébe suttogott.
– Szeretlek, mester!
Raj elmosolyodott, amikor megcsörrent a telefonja. Átnyúlt
Sarah fölött, hogy előkotorja a mobiltelefonját a nadrágja
zsebéből, amely a földön hevert. Megnézte a hívásazonosítót.
– Emelie – szólt bele, meg sem várva, hogy a nő bármit is
mondjon. – Töröld a programomat a következő három napra! –
Sarah szemei tágra nyíltak, amikor a férfi lassan elkezdett ki-
be mozogni benne. – És, Em? Köszönöm!
 Epilógus

Malibu, Kalifornia

Cyn előrehajolt, és mosolyogva olvasta Sarah legújabb e-

mailjét. Mulattatta, hogy Sarah és Raj összejöttek. De
ugyanakkor örült, hogy van egy barátja, aki tényleg
megértette, hogy mit jelent egy vámpírral párosodni. Vagy
Sarah esetében hamarosan házasodni. Cyn elgondolkodva
szorította össze az ajkát, és próbálta kitalálni, hogyan
győzhetné meg a legjobban Raphaelt, hogy elmenjenek az
esküvőre. Az átkozott vámpírok olyan tüskések voltak
egymással, különösen most, hogy Raj átvette az atyja területét.
Hátralökte magát a számítógéptől, és felkapott egy üveg
vizet, hátrahajtotta a fejét, és hosszan belekortyolt. Mivel nem
volt friss levegő, Raphael földalatti búvóhelyén általában
hűvös és egy kicsit túl száraz volt a levegő. Mégis jobban
szeretett itt dolgozni napközben, amíg a férfi a szoba másik
felében aludt. Az első néhány órában általában Cyn is vele
aludt, aztán dolgozott egy darabig, végül napnyugta előtt
visszabújt mellé az ágyba. A férfi szerette, ha ott volt, amikor
felébredt, és ő sem bánta, hiszen…
Megdermedt, lassan elvette az üveget a szájától, és vakon
letette az íróasztalra, miközben megfordult, hogy az ágy fölötti
mély árnyakba bámuljon. Hallott… Az agya száguldva
próbálta újraalkotni a pontos hangot, de nem sikerült neki.
Egyáltalán nem szabadott volna zajt hallania. Raphael mindig
tökéletesen mozdulatlanul aludt. Felállt, és az ágyhoz lépett, a
lélegzete elakadt a torkában, amikor újra meghallott valamit,
de ezúttal… Ez egy nyögés volt?
– Raphael? – A hangja recsegett a feszültségtől, a szíve
pedig hevesen dobogott a mellkasában. A férfi hangosabban
nyögött fel, olyan gyötrelmes és fájdalmas hangot adva ki,
hogy a nő pánikba esve vetette magát a magas ágyra,
odakúszott hozzá, és vakon kinyúlt a sötétben, hogy
megérintse az arcát. A tüdeje összeszorult a félelemtől, és
visszahúzódott az éjjeli lámpához, hogy a legfényesebb
fokozatra kapcsolja, mielőtt megpördült, hogy a teljes fényben
megnézze a férfi arcát.
Vér borította. Cyn felsikoltott.
– Raphael!

Folytatódik…
{1}
Az éjszaka adományozója
{2}
Timpanon – ókori ütős hangszer
 D.B. Reynolds
Vámpírok Amerikában 4

Sophia

Rajongói fordítás

Fordította: Szilvi
Lektorálta: Xavier
 A Csendes-óceán északnyugati része… ahol buják az erdők
és folyamatosan esik az eső, otthont ad az erdészeknek, a
számítógépes kockáknak, és különösen a vámpír-féléknek.

Sophia, gyönyörű és halálos, az elmúlt évszázadban

áttáncolt Dél-Amerika langyos éjszakáin és perzselően dögös
férfijain. Ám amikor atyjától sürgős hívást kap, hazasiet
Vancouverbe, csakhogy a férfi eltűnt, és nem hagyott maga
után semmi mást, csak három halott vámpírt és egy Sophiának
címzett levelet…

Colin Murphy, a haditengerészet különleges alakulatának

egykori tagja, egy nyugodt helyet keresve érkezett
északnyugatra, ahol behegedhetnek a több mint egy évtized
alatt szerzett háborús sebei. Ám amikor valaki gyilkolászni
kezdi a helyi vámpírokat, és kínozni a társaikat, Colin ismét
magára ölti a katonai öltözékét, és elindul, hogy megtalálja, és
bármi áron megállítsa a gyilkosokat, beleértve azt is, hogy
együtt vadásszon vámpírokkal.

Atyjának halállal járó nyomát követve egy észak-

washingtoni kisvárosig, Sophia váratlanul megtapasztalja a
dél-amerikai éjszakák forróságát Colin karjai között. Ám
Sophia és Colin hamarosan versenyt futnak az idővel, hogy
felfedjék a gyilkosokat, mielőtt a következő halott vámpír maga
Sophia lenne.
 Prológus

Malibu, Kalifornia

Raphael csapdába esve fuldoklott a fájdalom és a veszteség

örvényében… oly sok veszteség, ami magába szippantotta őt,
jeges szilánkokként kavarogva, és borotvaéles pengeként
hasítva a lelkébe. Dühöngött a kötelékek ellen, amelyek rabul
ejtették ebben a rémálomban, miközben az édes Cynje sírt,
könnyei melegen hullottak a mellkasának bőrére, széttépve
azt, ami még maradt a szívéből. A könyörtelen nap alvásra
kényszerítette, miközben hangtalanul üvöltött, halott
gyermekei hangja bosszút követelt az elpusztítóikon.
Öt évszázados és a világ legerősebb vámpírja… és mégis
csak várakozni tudott.
Teltek az órák, majd a percek.
A nap még mindig egy olvadt folt volt a horizonton, amikor
Raphael széttépte a napfény láncát, amely fogva tartotta eddig.
Felült, karjaival körbeölelte Cynt, magához szorítva az ölébe
húzta, és értelmetlen, megnyugtató szavakat mormolt. A
vámpírjai felé nyúlt, azok felé, akik még aludtak, és azok felé
is, akik épp most ébredeztek, de különösen Duncan felé, aki
elég közel volt, és elég erős volt ahhoz, hogy megérezze
Raphael rémálmának harapós élét. Egy rémálom, amely
túlságosan is valóságos volt.
Cyn hirtelen felemelte a fejét, hogy a lámpafényben
tanulmányozza a férfit, a szeme vörös és duzzadt volt, szép
arcát könnyek csíkozták. Lecsókolta őket, tudván, hogy az ő
arca is vértől nedves.
– Mi volt ez? – követelte a lány. – Fájdalmaid voltak,
Raphael! Vérzel!
– Könnyek, lubimaya, csak könnyek. Meghalt két emberem,
ellopták az életüket…
A szoba túlsó végében megcsörrent a mobiltelefonja. Cyn
összerezzent, megfordult a férfi karjában, és úgy bámulta a
tolakodó készüléket, mintha még sosem látta volna.
– Ki? – kérdezte félve.
– Ez Duncan lesz – mondta megnyugtatóan. – Beszélnem
kell vele. Gyere! – A férfi felállt, még mindig szorosan
átölelve a nőt, érezte, hogy félti őt, meg akarta nyugtatni, de
ugyanakkor neki is szüksége volt arra a kényelemre, hogy Cyn
az oldalához simul, a szíve erősen és biztosan dobog… és él.
Gyorsan átlépkedett a szobán, egyik karjával még mindig
Cynt tartva, és a harmadik csörgésnél felvette a telefont.
– Duncan! Marco és Preston meghaltak. Lépj kapcsolatba a
seattle-i fészekkel, és mondd meg nekik, hogy jövünk!
 Első fejezet

Seattle-től északra, Washington

Colin Murphy visszaváltott, amikor bekanyarodott a

keskeny felhajtóra. Néhány éve új kavicsot raktak ide, de az
esőzések mostanra nagy részét elmosták, és akkora kátyúkat
hagytak maguk után, hogy kisebb állatok is el tudtak volna
bújni benne. A terepjáró erősen oldalra billent, és ő
megmarkolta a kormányt, a kerekek megcsúsztak az
egyenetlen felületen, mielőtt a nehéz jármű beásta magát, és
előre kanyarodott. Mondjanak bármit is az amerikai
gyártmányú autókról, gondolta magában, de senki sem
készített jobb terepjárót. Szeretetteljesen megveregette a
műszerfalat, miközben előrehajolt, és hunyorogva próbált
keresztüllátni az esőverte szélvédőn.
Lillian Fremont telefonált, hogy lövéseket hallott errefelé.
Colin valójában nem rendőr volt – inkább egy túlképzett
magánbiztonsági ember –, de Cooper’s Rest jószándékú
emberei azért fizettek neki, hogy foglalkozzon az ehhez
hasonló esetekkel, így hát felöltözött, és elindult. Bár nem
igazán tudta, mire számítson. Mrs. Fremont hajthatatlan volt
azzal kapcsolatban, amit hallott, de az asszony több mint
kilencvenéves volt, és a háza jó két mérföldre volt innen. Igaz,
a hangok furcsa dolgok voltak, és mivel a nő az erdős völgy
túloldalán tartózkodott, könnyen lehet, hogy ott is elég jól
hallotta. Különösen, ha igaz volt, amit mondott neki.
Persze a tapasztalatai szerint a legtöbb ember nem tudta,
milyen a valódi lövések hangja, azt várták, hogy olyan, mint
amit a filmekben és a tévében hallottak. De ez nem egy
nagyváros volt. Itt a legtöbb embernek volt saját fegyvere, és
első kézből ismerte a lövöldözést.
 És a sikolyok nagyjából mindenhol ugyanúgy hangzottak.
Jeremy háza került a látóterébe, egy újabb, egyemeletes
farmház, magas mennyezettel és tűzálló zsindelytetővel. A
redőnyök le voltak húzva a néhány ablak előtt, de az várható is
volt. Végül is Jeremy vámpír volt, így a napfény aligha volt
prioritás. Másrészt Jeremy párja, Mariane ember volt, és Colin
elég gyakran látta őt napközben a városban, hogy tudja, nem
mindig aludta át a nappalokat a szeretője mellett.
Colin megállt a ház előtt, pillantásával a környéket
fürkészte, miközben ujjai automatikusan lekapcsolták a
gyújtást. Rossz előérzete támadt. És ha valamit megtanult a
tizenkét év alatt, amit a Navy SEAL-nél töltött, az az volt,
hogy bízzon az érzéseiben. Különösen a rosszakban.
Halkan kinyitotta az ajtaját, és kilépett, egy pillanatig
teljesen mozdulatlanul állt, hogy hallgatózzon. Nem hallott
semmilyen hangot. Egyáltalán semmit, kivéve az állandóan
zuhogó eső dobolását.
Elhátrált a járműve hátsó ülése felé, tekintetét nem vette le
az előtte álló csendes házról. Előkapta a Sig Sauer P228-asát a
jobb csípőjén lévő tokból, és kivette a tárat, csak annyi időre
engedte le a tekintetét, hogy alaposan ellenőrizze, mielőtt a
hosszú gyakorlás könnyedségével visszacsapta volna a tárat.
Elhúzta a Tahoe hátsó ajtaját, behajolt a raktérbe, és elővett
egy Benelli M4 S90 puskát, egy harci puskát, amelyet
emberölésre terveztek. Vagy vámpírokéra.
Colin visszahúzta a raktérajtót, és egész testével
nekitámaszkodott, így az tompa kattanással csukódott be. És
még mindig nem érkezett egy hang sem a házból.
Ez nem tetszett neki. Egyáltalán nem tetszett. Már majdnem
napnyugta lehetett. A vastag felhőtakaró miatt néha nehéz volt
megmondani, és ma reggel nem igazán ellenőrizte a Farmerek
Kalendáriumát, hogy megtudja a naplemente pontos
időpontját. De közel kellett lennie, és pokolian biztos volt
benne, hogy nem akart Jeremy háza körül szaglászni, amikor a
vámpír éhesen felébred éjszakára, és valószínűleg dühösen, ha
ott találja Colint hívatlanul az épület körül ólálkodni.
De nem is tudott elsétálni. Nem azok után a sikolyok után,
amiket Mrs. Fremont jelentett.
Colin megcsóválta a fejét, felkapta a puskát, majd
megkerülve a kocsiját, elkezdte leellenőrizni a ház bal oldalát.
Mivel semmi rendellenességet nem talált, átment jobbra, és
átmanőverezett a sűrű fák között a hátsó részhez. Megjelent
előtte a ház hátsó része, és megfeszültek a hasizmai, ahogy az
adrenalin elöntötte a szervezetét.
A francba, ha Mrs. Fremontnak nem volt igaza!
A hátsó ajtó – már ami maradt belőle –, tárva-nyitva állt, és
úgy nézett ki, mintha valaki fejszével esett volna neki. Nem
létezett rá más magyarázat. Nehéz, tömör anyagból készült,
még csak díszablak sincs rajta – vagy volt. Nem maradt más
belőle, csak forgácsok és fadarabok, amelyek ferdén lógtak a
nehéz zsanérokról. Jeremy komolyan vette a biztonságát;
ahogy az összes vámpír is így tett. Az a valaki más is tudta ezt,
és felkészülten jött. De bárki is volt az, Colin biztos volt
benne, hogy már régen elment. A házból egy hang sem
hallatszott.
Ennek ellenére óvatosan közeledett, a ház hátsó fala mentén
haladt, jóval a magasan lévő, keskeny ablakok alatt. Amikor
odaért a fából készült tornáchoz, kidugta a fejét, hogy egy
gyors pillantást vessen befelé a szeme sarkából, mielőtt
fellépett volna. Az ajtó fölött magasan lévő háromszög alakú
ablak betört, és mindenfelé szétszóródott az üveg belőle.
Ropogott a bakancsa alatt, és ő megállt, várva a reakciót. De
nem érkezett semmi. A puskát készenlétben tartva, gyorsan
belépett a házba. A konyhában még több pusztítás látszott – a
szekrényeket valószínűleg ugyanazzal a fejszével verték szét,
az edényeket összetörték, a hűtőszekrény ajtaja nyitva lógott,
és előtte vér fröcskölt a padlóra. A vér látványa kiszippantotta
a levegőt a tüdejéből, amíg rá nem jött, hogy ez Jeremy
élelmiszerkészlete, hogy a szemét között műanyag zacskók
vannak szétszakadva és széttépve.
Jeremynek azon felül is szüksége volt vérre, amit Mariane
biztosított számára? Úgy látszik, igen. Vagy talán a vendégek
részére volt. Ki a fene tudta?
Colin óvatos léptekkel a konyha túloldalán lévő boltív felé
indult, ügyelve a padlót borító csúszós trutyira. A következő
szoba sokkal nagyobb volt, magas, ferde mennyezettel és
rengeteg bútorral. Egy hatalmas szórakoztatóközpont foglalta
el teljesen az egyik falat, amely most darabokra hullott, mint
minden más. Colin óvatosan átfésülte a szobát, tudatában a
gyomrában keletkező rossz érzésnek. Hol volt Mariane?
Belépett a hátsó folyosóra. Itt csak három ajtó volt, ebből
kettő nyitva. Az egyik egy fürdőszoba volt, nyilvánvalóan
üres, de ő mégis átvizsgálta. A második valamiféle iroda volt,
a berendezés szétverve, az akták széthajigálva, a pusztítás
mostanra már ismerős mintájára. Csak az ebben a helyiségben
lévő összetört felszerelés több ezer dollárt ért, ami arra
engedett következtetni, hogy ez nem egy egyszerű betörés
volt. Vagy ez, vagy valami mást akartak, mint könnyen
elzálogosítható elektronikai cikkeket.
Colin hátralépett, és szemügyre vette az utolsó ajtót. „A
francba!” tátogta hangtalanul, és elindult a folyosón.
Az ajtó be volt húzva, de nem volt bezárva. Colin egy
pillanatig megállt, hallgatózott, de nem hallott semmit. A
falhoz simult, és egyik kezének ujjaival kinyomta az ajtót. Egy
gyors pillantás többet mutatott, mint a szoba és minden benne
lévő tárgy szinte véletlenszerű szétverését. Belépett az ajtón,
és azonnal a falnak vetette a hátát.
– Á, a francba! – káromkodott halkan.
Mariane a nagy ágy közepén feküdt, vér áztatta az alatta
lévő lepedőt. Colin egy pillanatra lehunyta a szemét, hagyta,
hogy a gyász hulláma végigsöpörjön rajta, mielőtt megacélozta
magát arra, amit tennie kellett. Minden emberi ösztöne azt
súgta, hogy siessen a lány mellé. Ehelyett felmérte a szobát,
belépett a gardróbba és a hozzá tartozó fürdőszobába is,
mielőtt odament volna az ágyhoz, és letette a puskát
karnyújtásnyira.
– Ki tette ezt veled, kislány? – mormogta. A lányt
megverték, úgy tűnt, meg is kínozták, a karját és a lábát sekély
késszúrások borították, amelyeket arra terveztek, hogy
pokolian fájjanak, anélkül, hogy megölnék az áldozatot. Az
egyes vágások egyike sem lett volna halálos, de a sok vágás
együttes hatása… Ott hagyták meztelenül fekve, széttárt
lábakkal. A combján és a vagináján lévő vér és zúzódások
elárulták, hogy megerőszakolták, és Colin összeszorította a
fogát, hogy visszaszorítsa a düh egy olyan erős hullámát,
amely majdnem térdre rogyasztotta.
Ha a lány lélegzett is, Colin nem volt képes meglátni, de
azért odahajolt, és két ujját a nyakára helyezte, arra számítva,
hogy nem talál mást, csak megerősítést abban, amit már
amúgy is igaznak hitt. Ehelyett gyenge pulzust érzett – alig
kitapinthatót, de még élt!
Azonnal felegyenesedett, levette az övéről a mobiltelefont,
és gyorshívta a 911-et. A legközelebbi traumatológiai központ
jó hatvan mérföldre volt, és ennek nagy része kanyargós hegyi
út, de nem tudta, mi mást tehetne, ki mást hívhatna. Ismerte a
harctéri orvoslást, több száz órát töltött kiképzéseken. Volt már
dolga fegyverek és robbanószerek által széttépett testekkel, de
ez… Kényszerítette magát, hogy elvonatkoztassa magát a
támadás brutális természetétől. Oké. Valószínűleg most a sokk
volt legnagyobb ellensége. Keresett valamit, amivel
betakarhatná a lányt. Meg kell emelnie a testhőmérsékletét, és
melegen kell tartania. De csak olyan véres takarókat látott,
mint amilyen a lány is volt. Törülközők! Visszarohant a
fürdőszobába, miközben várta, hogy jelentkezzen a segélyhívó
operátora. Valószínűleg pokollá tenné a törvényszéki…
– Kilenc-tizenegy, mi a…
A nő további szavai elvesztek a házat betöltő dühös vámpír
üvöltésétől.
 Második fejezet

Colin két gyors lépéssel elhátrált az ágy mellől, és közben

felkapta a puskát. Jeremy egy szempillantás alatt a szobába ért,
teljesen leeresztett agyarakkal, vörös lángok villogtak a
szemeiben, ahogy szembeszállt a betolakodóval.
– Jeremy – mondta Colin egyenletesen. – Ismersz engem!
Tudod, hogy nem én tettem ezt!
A vámpír végigsuhant a hálószobán, mozgása
hátborzongatóan kecses volt, úgy siklott előre, mint egy nagy
vadászmacska. Halkan, fenyegetően morgott, de a tekintete
folyton Mariane-ra siklott, arcán gyötrelem váltotta a dühöt.
– Éppen a kilenc-tizenegyet hívom, Jeremy. Hadd szerezzek
neki segítséget!
A vámpír feje megrándult erre, pillantása halálosan hideg
volt az ott lobogó lángok ellenére. – Ha hozzáérsz, megöllek,
ember! Nincs szükségem a segítségedre!
Gyorsabban, mint azt Colin követni tudta volna, Jeremy
már az ágy mellett volt, a karjába emelte Mariane-t, vérvörös
könnyek gördültek le az arcán, ahogy meglátta, mit tettek a
nővel. Halk hörgés tört fel a torkából, amely egyre hangosabbá
vált, mígnem dühös üvöltésbe ment át.
– Ezért igazság lesz szolgáltatva! – vicsorogta, és tekintete
ismét a helyére szegezte Colint. – Jegyezd meg, amit mondok,
ember! Ez nem marad megtorlatlanul!
Aztán eltűnt, nem volt több egy elmosódott mozgásnál és
egy csattanásnál, ahogy a bejárati ajtó a nappali falának
csapódott.
– Hát a francba! – suttogta Colin. Lehajtotta a fejét, és csak
mély levegőt vett, hagyta, hogy a teste magához térjen az
adrenalin lökettől, amely eltörpült mindazok mellett, amit
akkor érzett, amikor először lépett be a házba.
 – Jézus Krisztus! – Vett még egy utolsó mély lélegzetet,
majd újra hívta a 911-et, töröltetve a korábbi hívást. Aztán
kiment a kocsijához, és felmarkolta a felszerelését. Lehet,
hogy Jeremy nem akarta a segítségét, de mindenképpen meg
fogja kapni. Ez egy bűnügyi helyszín volt, és Colin volt a
legközelebb a rendőrséghez Cooper’s Restben. Nem mintha
igazi rendőr lett volna. Jogilag nem volt több egy magán
biztonsági szolgálat emberénél, ami azt jelentette, hogy ez az
ügy a megyei seriff hatáskörébe tartozott. De az itteni emberek
nem akarták, hogy a seriff, vagy bárki más beleszóljon az
ügyeikbe, és ez duplán érvényes volt a vámpírokra, akik
művészetté emelték a magánélet iránti vágyukat. Ezért bérelte
fel őt az önjelölt városi tanács. Nem járt semmilyen rendőr
akadémiára; ehhez legközelebb az a néhány kriminológiai óra
járt, amin a városi főiskolán vett részt. De képesítést szerzett
szinte minden létező fegyver használatára, és súlytól és
edzettségtől függetlenül pillanatok alatt földre tudott vinni egy
férfit vagy nőt. Megvolt a képessége, hogy felmérje a
helyzetet, és a magabiztossága, hogy megbirkózzon vele. Most
is ezt akarta tenni.
Cooper’s Rest volt most az otthona, az a hely, ahová
valahogyan került, miután kilépett a haditengerészettől. Ez az
aprócska falu Washington állam északi részén nagyjából olyan
messze volt attól a helytől, ahol felnőtt, amennyire csak
lehetett, de csendes, békés hely volt, tele többnyire jó
emberekkel, akik azt akarták, hogy békén hagyják őket. És ez
neki is tökéletesen megfelelt.
De most valaki betört erre a békés helyre, betört az
otthonába, és Colin nem az a fajta ember volt, aki hátradőlve
várja, hogy valaki más szolgáltasson igazságot. Meg akarta
találni azt, aki ezt tette. És amikor megtalálja, nem fog
aggódni amiatt, hogy bárkinek is felolvassa a Miranda-
figyelmeztetést{1}.
 Harmadik fejezet

Vancouver, Brit Columbia

Sophia a karfa szélébe kapaszkodott, körmei lyukakat

vájtak a finom bőrbe. Utált repülni. Különösen gyűlölte a
nappali repülést, gyűlölte az emberekre bízni az életét. Lehet,
hogy közel háromszáz éves volt, de ez nem jelentette azt, hogy
a múltban élt. Nézte a CNN-t, használta az internetet, és
olvasta az újságokat. Tudta, milyen gyakran zuhannak le ezek
a repülőgépek az égből, emberi pilótáikkal és esetleges vámpír
utasaikkal együtt.
Elképzelhető, tűnődött, hogy egy vámpír túlélhet egy ilyen
balesetet. Lehetséges, de nem biztos. Ezt az elméletet
semmiképpen sem akarta letesztelni, mint ahogy azt sem
akarta megtudni, hogy képes-e egy vámpír a víz alatt
lélegezni, akármennyi ideig is tartana, amíg a szárazföldre ér,
ha a gép az óceán közepén zuhanna le.
Nem mintha ez a bizonyos kimenetel most fennállna. Már
nem az óceán volt alatta. És a nap sem sütött a repülőgép
vékony falának túloldalán, ahogyan az útja előző szakaszának
nagy részében, amely Rio de Janeiró-i otthonából a torontói
megállóig vezetett. Hálát adott, akármilyen istenek is
mosolyogtak a vámpírokra, hogy legalább volt annyi pénze,
hogy magánrepülőgéppel utazzon, méghozzá olyannal,
amelynek volt a nappali igényeinek megfelelő alvófülkéje.
Persze még kényelmesebb lett volna, ha Rióból Texasba,
vagy akár Mexikóba repülhetett volna, és onnan utazott volna
tovább Vancouverbe. Lekorlátozva a repülési időt a sötétedés
óráira. De az észak-amerikai vámpírok, ellentétben a Dél-
Amerika nagy részén élő vámpírokkal, megszállottan
territoriálisak voltak. Még az egyik ostoba repülőterükön sem
tudott volna átmenni engedélykérés nélkül, amire nem volt
hajlandó. Nem ezen az úton!
Ezúttal túl sok volt az ismeretlen. Nem tudta, mit akar az
atyja, Lucien. Nem tudta, miért adott ki ilyen sürgős hívást,
majd tűnt el, mielőtt még elérhette volna. De a mentális
hívásban tagadhatatlanul érződött a kétségbeesés hangja, és ezt
a kétségbeesést erősítette az a tény, hogy egyáltalán
kapcsolatba lépett vele. Lucien volt az atyja, és a hűsége csakis
az övé volt, de legalább fél évszázada nem is beszélt vele. És
most ez. Bármi is volt ez.
A talaj gyorsan közeledett a repülőgép felé, és a nő lehunyta
a szemét, megérezve minden ütközést és csúszást, mire a gép
végül megállt. Sophia mélyet sóhajtott a megkönnyebbüléstől,
és egy babonás hálaimát suttogott gyermekkora Istenének,
hogy ismét túlélte.
Csak remélni merte, hogy azt is túléli majd, amit Lucien
tartogatott számára.

****

– Hogy érted, hogy nem tudod, hol van? – követelte Sophia

komoran.
– Szükségünk van egy tolmácsra? Ez a probléma, Sophia?
Kurvára nem tudom, hogy hol van, oké? Nem igazán
jelentkezik be nálam!
Sophia a vele szemben ülő vámpírra szegezte a tekintetét.
Darren Yamanaka Lucien hadnagya volt. Csak névleg,
gondolta gonoszul. Össze tudta volna zúzni, mint egy bogarat.
Valószínűleg még élvezné is. A nő szeme értékelőn
összeszűkült, de Darren rezzenéstelen arccal fogadta a
pillantását. Nem volt olyan erőteljes, mint ő, de gyenge sem
volt. És volt benne bátorság. Ezt elismerte neki. Amivel nem
rendelkezett, hogy a leghalványabb fogalma sem volt arról,
hogy hol van a közös atyjuk.
– Mikor láttad utoljára? – kérdezte magára kényszerített
türelemmel.
– Már elmondtam, és akárhányszor is kérdezed meg újra, a
válasz ugyanaz lesz! Lucien nyolc nappal ezelőtt lépett ki azon
az ajtón. – Drámaian átmutatott a nagy tárgyalóterem nyitott
kétszárnyú ajtaján Lucien vancouveri főhadiszállásának nehéz
bejárati ajtajára. – Azt mondta, hogy találkozik az újabb
nőjével. Az összes ember közül, neked kellene a legjobban
emlékezned, hogy Lucien mennyire szereti a nőit!
Sophia visszafojtotta a torkából feltörő vicsorgást, és
kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon. Nem azért
repülte át a fél világot, kockáztatva a hosszú, halhatatlan életét,
hogy elveszítse a türelmét ezzel a mitugrász férfival szemben.
Mindenki tudta, hogy Lucien szerette a nőket. A pokolba is,
Lucien a férfiakat is szerette. De azt a tényt, hogy Sophia
valaha a szeretője volt, és hogy azért tette vámpírrá, mert nem
akarta elveszíteni az emberi kor és gyengeség miatt… ezt nem
mindenki tudta. Bár Darren nyilvánvalóan igen. Lucien
elmesélt ezt-azt, mielőtt eltűnt, az a szemétláda.
– Egyedül volt, amikor elment? Még testőre sem volt?
– Nem – ismerte el Darren vonakodva. – Általában vitt
magával valakit, de most nem. Azt állította, hogy a nő olyan
valaki, akit régóta ismer, és hogy biztonságban lesz. És hogy
meg tudja védeni magát, ha arra kerülne sor. Vitatkoztam vele.
De… ismered Lucient!
Ismerte Lucient. Jóképű volt, zseniális, rendkívül vonzó, és
néha teljesen idióta. Különösen, ha nő is volt a dologban.
– Mit gondolsz, miért hívott ide?
– Kurvára fogalmam sincs! Még azt sem tudom, hogy
tényleg idehívott-e. Szörnyen kényelmes, hogy Lucien eltűnik,
és te hirtelen felbukkansz! Mennyi ideje is, Sophia?
– Nem elég rég, Darren! – mondta a nő mézédesen, mielőtt
megkeményedett volna a hangja. – De ha arra célzol, hogy
bármilyen módon ártottam atyánknak, akkor búcsúzz el attól,
aki elég bolond ahhoz, hogy törődjön veled, mert ott foglak
megölni, ahol állsz!
A férfi felállt, áthajolt az asztalon, a szeme sárgán
ragyogott. – Megpróbálhatod, ribanc!
Sophia érezte, ahogy a férfi neki nyomul, érezte, ahogy a
saját ereje is felpezsdül, hogy találkozzon a férfiével. Ő is
felállt, megfelelve a férfi agresszív tartásának, és éppen csak
annyi erőt küldött vissza, hogy a férfi megérezze a súlyát.
Darren szemei meglepetten elkerekedtek, és egy teljes
percig megdermedt, mielőtt lassan visszasüllyedt a székébe. A
tekintete, ami a nőre szegeződött, olyan volt, mint egy állaté,
amelyik épp most fedezte fel a fészkében megbújó ragadozót.
Sophia kedvesen elmosolyodott, és visszaült, egyelőre
elégedetten. Nem akarta megölni Darrent. Nem, ha elkerülheti.
Amit akart, az az volt, hogy megtalálja Lucient, és rájöjjön, mi
a fene folyik itt.
– Kerested már őt? – kérdezte szelíden.
Darren pislogott, majd válaszolt. – Persze, hogy kerestem!
Mindannyian kerestük. Életben van, de ezt már te is tudod!
Bár furcsa…
Sophia tekintete kiélesedett. – Furcsa? Mi a furcsa?
– Kerested őt, mióta a városban vagy?
A nő értetlenül ráncolta a homlokát. – Nem, nem kerestem!
– Próbáld meg! Utána mondd el, mit találtál!
Sophia némán szemlélte a másik vámpírt. Nyilvánvalóan
nem bízhatott benne, de a Lucien iránti aggodalma eléggé
valódinak tűnt. És határozottan volt valami furcsa ebben az
egészben.
– Van valami biztonságos hely? – kérdezte hirtelen. Az
atyja utáni alapos kutatás a tudatosság olyan szintjét igényelné,
ami már-már meditációnak számított. Kiszolgáltatott lenne
bármilyen támadásnak, különösen ebben a házban.
Darren bólintott. – Megmutatom.

****
 Sophia megvárta, amíg Darren távozik, majd kilőtte a zárat
az ajtón, és a saját hatalmi gátját állította be, hogy biztosítsa az
ajtót. Addig várt, amíg a másik vámpír léptei el nem halkultak,
és már nem érezte a közelben. Aztán megfordult, hogy
szemügyre vegye ezt a helyet, amely nyilvánvalóan Lucien
privát menedékhelye volt. Mindenütt ott érezte a férfit, és
olyan hirtelen és erős vágyakozás fogta el, hogy az már-már a
fizikai fájdalommal volt határos, mintha a szíve egy pillanatra
megállt volna. Mi van, ha megtörtént a lehetetlen? Mi van, ha
valaki valahogy elintézte a hatalmas vámpírlordot, aki az
atyjának számított? Vajon ebben a pillanatban is haldoklik, és
elsorvad, miközben ő itt áll, elpazarolva azt a kevés időt, ami
még hátra volt neki? Enyhén megrázta magát, és átment a
szobán, majd kinyitotta az erkélyre nyíló franciaajtót.
Megerősítette magát a hideg és a szél ellen, és kilépett a
város fölé magasodó erkélyre. Lucien dolgozószobája a
kastélya harmadik emeletén volt, amely maga is a Vancouvert
körülvevő egyik legmeredekebb domb tetején állt. Az égbolt is
sötét volt, csak néha törte meg egy-egy csillag vagy holdsugár
a felhőzetet. Vágyott déli otthona melegére, az élet és a
vitalitás ismerős lüktetésére. Figyelte a lent pislákoló fényeket.
Bár, gondolta, Vancouvernek is megvolt a maga lüktetése.
Más, de nem kevésbé élő.
Tekintete a horizontot fürkészte. Elismeréssel tartozott
Darrennek. Ez a tökéletes hely volt, ahonnan a mesterük után
kutathatott. Bármit is érzett iránta a másik vámpír, úgy tűnt,
őszintén segíteni akar Lucien megtalálásában. Talán mégiscsak
annyira szerette atyjukat, mint ő.
Mély levegőt véve Sophia lehunyta a szemét és félretette a
Darren iránti ellenszenvét, a hideget és a szelet, az idegen
város furcsa illatait és hangjait. Valahol mélyen legbelül
megérintette azt a láthatatlan, megbonthatatlan köteléket,
amely összefűzte Luciennel. Ő volt az atyja, a vámpír, aki
három évszázaddal ezelőtt elvette az életét, és valami többet
adott vissza, valami örökkévalót, erőset és szépet. Sophia
szeretett vámpír lenni, elragadtatta a hatalom, amit ez adott
neki, az érzékszerveinek finom felfokozódását, amíg már a
sötét éjszakában egy orchidea virágának lágy zuhanását is
hallotta. Természetesen hiányzott neki a nap érzése az arcán, a
bőre illata egy tengerparti nap után. De ez csekély ár volt
azért, amit nyert. És mindez Lucien jóvoltából történt, aki
eltűnt, és talán bajban volt.
Kiterjesztette érzékeit, és minden erejét latba vetve, hálót
vetett a városra.
Néhány órával később kinyitotta a szemét, a kimerültség
átszivárgott a pórusain, és minden izma elgyengült. Egész éjjel
kutatott, minden nyomot követett, bármilyen halvány is volt
az. És annyi nyom volt – Lucien nyomai mindenütt ott voltak
ebben a városban. Ez volt az otthona, a búvóhelye több száz
éven át. Ha volt is egyetlen utca vagy sikátor, ahol nem járt, ő
nem találta meg. De a mindenütt jelenlévő illatával valami
valahogy nem stimmelt. Életben volt. Ebben biztos volt. De
szinte olyannak tűnt, mintha szándékosan olyannyira
szétszórta volna magát, hogy már alig létezett a saját
városában.
Feltápászkodott, és megrázogatta a lábát, amely szinte
elzsibbadt a sokáig ugyanabban a helyzetben üléstől. Nem volt
már messze a napfelkelte. Érezte a vérének lomhaságán, az
idegvégződései tompaságán. A Dél-Amerikából való gyors
utazás okozta időeltolódás csak tovább rontott a helyzeten. A
teste azt mondta neki, hogy a nap már felkelt, miközben az
agya tudta, hogy még van legalább egy órája, hogy
biztonságos és sötét helyre jusson. Az időeltolódás a
vámpírokat is pokolian megviselte.
Azon tűnődött, vajon Darren még mindig itt van-e, vagy
magának kell majd ebben a hatalmas házban valahol szállást
keresnie. Sokkal kisebb volt, amikor utoljára járt itt, de
gyanította, hogy néhány dolog nem változott. Akárhogy is, ez
aligha számított. Évszázadok óta gondoskodott a saját
menedékéről; ez ma reggel sem lesz másképp.
Fáradtan visszatért Lucien dolgozószobájába, éppen időben,
hogy meghallja a félénk kopogást az ajtón. Tűnődve szemlélte
a csukott ajtót. Egy vámpír volt az; ennyit tudott. És biztosan
nem Darren volt az, aki ilyen halkan kopogtatott. A hatalmát
használva feloldotta a személyes pajzsát, és kinyitotta az ajtót.
– Gyere be! – kiáltotta, miközben Lucien egyik székébe
süllyedt.
A vámpír, aki belépett, aprócska volt, de határozottan
felnőtt, a mellei szépen kirajzolódtak a szűk, testhez simuló
ruhából, amely meghazudtolta gyermeki termetét. Nagyon idős
lehetett, egy olyan korra és helyre emlékeztetett, amikor az ő
csekély magassága volt a megszokott a nők között. De
akárhány éves is volt, nem volt ereje, vagy éppen csak egy
kicsi. Sophia azon tűnődött, milyen lehet vámpírként ennyi
ideig élni, miközben olyan gyenge, hogy mindörökre a
hatalom legalsó fokára fagyott.
A vámpír szelíden elmosolyodott, mintha tudta volna, mi jár
Sophia fejében.
– Lady Sophia, én Larissa vagyok, Lord Lucien titkárnője.
Valami a hangsúlyában, ahogyan kimondta a titkárnő szót,
elárulta Sophiának, hogy a régi értelemben értette –
asszisztens és bizalmas. Sophia még sosem találkozott vele,
tehát valószínűleg Lucien valamelyik másik városából
érkezett, valamikor az elmúlt száz évben, ennyi ideje, hogy
Sophia nem járt Vancouverben. De ha Larissa közel állt
Lucienhez, akkor talán többet tudott arról, hogy mi történt
vele, mint bárki más a házban.
Sophia nem ajánlotta fel a kézfogást. A nő viselkedéséből
és az öltözködéséből ítélve, Larissa nem azok közé tartozott,
akik átvették volna ezt a modern szokást.
– Larissa – mondta bólintva. – Miben segíthetek?
Larissa ismét azt a mindentudó mosolyt villantotta rá. –
Kedves öntől, úrnőm, de azért vagyok itt, hogy önnek
segítsek! Biztos szeretne egy helyet, ahol megpihenhet, ugye?
Sophia fáradtan felsóhajtott. – Igen, köszönöm! Van vér a
házban?
– Természetesen, úrnőm!
– Lucien még mindig fenntartja a vendégházakat? Ha igen,
a legkisebb, a kertben lévő is elérhető?
– A tűz már ég, úrnőm. Lucien jól ismerte az ön
preferenciáit. Akkor küldjem a vért a házikóba?
 – Ezt nagyra értékelném! Köszönöm, Larissa! – Felállt, és
kezdett elfordulni, de elkomorult, amikor Larissa szavainak
értelme behatolt fáradt agyába.
– Várj! – kiáltotta. – Lucien mondta neked, hogy
Vancouverbe jövök?
Larissa bólintott. – Néhány héttel ezelőtt – válaszolta. – Azt
mondta, hogy jönni fog, úrnőm, és hagyott önnek valamit.
Csak önnek, azt mondta.
Sophia az apró nőre meredt. Napok teltek el azóta, hogy
Lucien hazahívta, nem hetek. – Mi… – Nagyot nyelt, hirtelen
biztos volt benne, hogy nem akarja tudni a választ. – Mit
hagyott nekem? – kényszerítette magát mégis, hogy
megkérdezze.
Larissa odament a könyvespolchoz, kihúzott néhány kötetet,
hogy felfedje a rejtett fali széfet. Egy régebbi fajta volt,
amelyiknek számlapja volt, nem pedig billentyűzete. Többször
megpörgette a tárcsát, majd kinyitotta az ajtót, és benyúlt,
hogy kivegyen egy finom, fehér borítékot. Letette a polcra,
gondosan becsukta a széfet, és visszatette a könyveket, mielőtt
ismét Sophia felé fordult volna, és átnyújtotta neki a borítékot.
Sophia pillantása találkozott a másik vámpír tekintetével, és
néhány percig megtartotta azt, keresve az árulás vagy
rosszindulat bármilyen jelét. Mivel nem talált semmit, elvette a
borítékot, és lenézve a nevét látta, Lucien extravagáns betűivel
leírva. A súlyából és a méretéből ítélve több összehajtogatott
papírlapot tartalmazott. Egy pillanatig bámulta, aztán
megkérdezte: – Tudod, mi van benne?
– Nem az egészet, de eleget.
Sophia észrevette a szomorúság felhangját Larissa
szavaiban, és amikor ránézett, meglepődve és aggódva –
nagyon is aggódva – érzékelte, hogy a nő szemében könnyek
csillognak.
– Larissa?
– Olvasd el, ami ott van, Sophia! – suttogta. Elhátrált és
megfordult, hogy távozzon, az ajtó mellett megállt, hogy azt
mondja: – Ha bármire szüksége van, úrnőm, csak kérnie kell!
Én itt vagyok… ebben a házban. Mindig. – Kinyitotta az ajtót,
és eltűnt, otthagyva az aggódó Sophiát, aki attól tartott, hogy
Lucien olyan bajba keveredett, amiből még ő maga sem tudott
kijutni. Csak remélni tudta, hogy semmi ennél többről nincs
szó.
 Negyedik fejezet

Seattle-től északra, Washington

Az elegáns, fekete limuzin átsiklott az új seattle-i telephely

robusztus kapuján. Továbbra is így hívták, bár valójában már
nem Seattle-ben volt. Az a város, amely egykor Los Angeles
és San Francisco tömege és zsúfoltsága előli menedék volt
azok számára, akik menekülni vágytak ettől, mára éppen azzá
vált, ami elől próbáltak lelépni.
Raphael vámpírjai számára ez azt jelentette, hogy a régi
birtokuk, amely egykor tíz hektárnyi elszigetelt vidéken állt,
most egy zsúfolt külváros közepén találta magát. Eltartott egy
ideig, de végül az emberei találtak egy megfelelő új helyet a
hegyekben, Seattle-től nem messze. Ezúttal egymással
szomszédos parcellákat vásároltak fel, mígnem lett száz
hektárnyi területük, hogy kivédjék a jövőbeni terjeszkedést.
Az új épületkomplexum felépítése majdnem ugyanannyi ideig
tartott, mint a hely megtalálása. Nem létezett olyan ember,
akire Raphael rábízott volna egy ilyen megbízást, és az a
néhány vámpír, aki egy személyben volt megbízható és
kellően képzett, igen keresett volt. Persze, ők a saját
gyermekei is voltak, ami bizonyos prioritást biztosított
számára, amikor a szolgálataikat kérte, de Raphael
mindenekelőtt üzletember volt. Nem volt hajlandó azt
követelni, hogy bármelyik vámpírja feláldozza a vállalkozását,
csak azért, hogy nyerjen egy kis időt. Kivéve, ha ez feltétlenül
szükséges volt.
A limuzin befordult a felhajtó utolsó kanyarjába, és a fák
mögött feltűnt a főépület. Wei Chen, a seattle-i fészek vezetője
lépett ki a lépcsőre néhány társával együtt, akik a szürke,
betonból készült kiálló rész alatt álltak, és várták, hogy
üdvözöljék.
 Cyn ujjaikat összefűzve ült mellette a limuzinban, hosszú
lába melegen simult az övéhez. A rémálma óta különösen éber
volt, szinte megszállottan ügyelt a férfi biztonságára. Fel volt
fegyverkezve, mint mindig – egy 9 milliméteres Glock a
kabátja alatti válltokban –, de egy ugyanilyen fegyvert viselt a
derekánál, a nadrágja derékszíjába dugva. Meg sem próbálta
elrejteni a férfi elől, és világossá tette, hogy azt szeretné, ha
Raphael a kocsiban maradna, amíg ő meg nem nézi, ki és mi
vár rájuk. Az asszonya, a nagyon is emberi párja úgy vélte,
helyénvaló, hogy veszélybe sodorja saját magát a férfi
védelmében. Mintha a körülöttük felálló vámpírőrök falanxa
nem lenne elég, mintha nem a saját fészkét látogatná meg, ahol
minden jelenlévő vámpír személyesen tett neki esküt… vagy
mintha nem lenne teljes mértékben képes megvédeni magát és
őt is.
Fájdalmas érzés futott át a tudatán, és az esőáztatta ablakon
keresztül az új komplexum szigorúan szürke beton- és vörösfa
építményeire és az összegyűlt vámpírok ünnepélyes arcára
bámult.
– Mi a baj? – kérdezte Cyn hirtelen.
A férfi elfordította a fejét, hogy a nő szemébe nézzen, a
zöld szemek pillantása a férfi hangulatának biztos tudatával
szegeződtek rá.
– Nem vagyok biztos benne – ismerte be. – Valami… – A
hangja elakadt, miközben megpróbálta megragadni, bármi is
volt az, ami felkeltette a figyelmét. De annyi érzelem volt a
vámpírok között abban az épületben – félelem és gyász,
valamint fájdalom a szörnyű veszteség miatt, amit
elszenvedtek. Bizonyára az okozta, hogy kettőt közülük
eltöröltek a föld színéről, mintha soha nem is léteztek volna, a
ragyogásuk másodpercek alatt kialudt, miközben megdöbbent
sikolyaik a lelkébe martak. De nem erről volt szó. Vagy nem
csak ez volt. A tekintete kiélesedett.
– Állj! – parancsolta. A sofőr beletaposott a fékbe, és még
azelőtt megállította a limuzint, hogy tudatában lett volna
annak, hogy mit tesz. Raphael csak homályosan érzékelte a
biztonságiak közötti riadalmat, és Cyn hangját, amely a nevét
kiáltotta, amikor kinyitotta a kocsi ajtaját, és kilépett a párás
éjszakába.
Wei Chen és a többiek aggodalomtól eltorzult arccal siettek
felé.
– Uram! – Duncan, Raphael hadnagya jelent meg mellette,
miközben a biztonsági főnök, Juro, alkalmazkodva az új
fejleményekhez, nyugodtan átirányította a személyzet
különböző tagjait. Jurót nagyon kevés dolog tudta csak
megzavarni; ezért is választotta őt Raphael.
– Atyám! – Wei Chen kifulladt az esőben való rohanástól,
ami arról tanúskodott, hogy nem végzett semmiféle rutinszerű
fizikai tevékenységet.
Raphael felemelte a fejét, tekintete az épület elegáns
külsejét kutatta, és a szíve megsajdult az ott érzett fájdalomtól.
– Jeremy – döbbent rá hirtelen. Kérdő tekintetét Wei Chenre
szegezte, fekete szemei ezüstösen kezdtek csillogni a dühtől. –
Mi történt, Wei Chen? Hol van Jeremy?
A fészek vezetője rezzenéstelen arccal fogadta Raphael
tekintetét. – A házát megtámadták korábban, uram. A párja,
Mariane…
Raphael már nem figyelt rá. Mozgásba lendült, a főbejárat
felé tartva követte a fájdalom nyomát, amely olyan egyértelmű
volt, mintha csak a földre festették volna előtte.
Wei Chen igyekezett tartani vele a lépést.
– Jeremy a gyengélkedőn van vele, atyám. Megosztja a
vérét…
– Nem lesz elég! – mondta Raphael, tudva, hogy ez az
igazság. Belökte a nehéz üvegajtókat, nem foglalkozva
semmivel, csak a gyermeke szükségével, ami szinte húzta a
folyosón. Egy kanyar, aztán még egy, és már be is lépett a
birtok gyengélkedőjének nevezett helyiségébe.
Kisebb szoba volt. A vámpíroknak ritkán volt szükségük
többre egy vért adományozónál, és néhány óra pihenésnél, és
ezt is csak a legfiatalabb vámpírok, vagy a legsúlyosabb
sérülések igényelték. De a távolabbi sarokban, a fali lámpa
halvány fénye alatt egy fiatal nő feküdt az ágyban, amely túl
nagynak tűnt törékeny testalkatához. Az arca majdnem olyan
halovány volt, mint a lepedő, amelyen feküdt, a lábán és
karján lévő fehér kötések pedig még mindig át voltak itatva a
vérétől.
– Jeremy!
A vámpír felnézett atyjának hangjára, arcára ráfagyott a
bánat maszkja, amelyre rászáradtak véres könnyei.
– Uram! – mondta megtörten, térdre rogyva. – Nem elég! A
vérem… Nem elég! – A hangja megtört, ahogy zokogni
kezdett, a hangos, elgyötört hangok szinte széttépték Raphael
lelkét.
Odalépett a megtört vámpírhoz, átölelte, mintha egy
gyermeket ölelne, az ő gyermekét, aki kevesebb mint harminc
éve született újjá vámpírként. Jeremy az atyja csípőjéhez
szorította az arcát, Raphael pedig vigasztalóan simogatta a
fejét, és közben a nőt, Mariane-t tanulmányozta. Észrevette a
mellkasának sekély emelkedését és süllyedését, a szívének
lassú dobbanását, amely alig győzte átnyomni a vért a testén.
Az ujjai már halványak és hidegek voltak, ahogy a teste
leállította a végtagjait, hogy mentse azokat az életfontosságú
szerveket, amelyeket még tudott.
– Még nem késő, Jeremy – mondta Raphael csak a vámpír
fülének. – Hadd segítsek neki!
Jeremy felkapta a fejét, a remény egy rövid pillanatig
küzdött a birtoklási vágyával, mielőtt bólintott volna.
– Könyörögnék önnek, uram, ha ez segítene rajta!
Raphael dorgálóan megrázta a fejét.
– Az enyém vagy, a vérem vére! És Mariane a tiéd.
Óvatosan elvált Jeremytől, és megrázva a vállát, kibújt a
zakójából, és hagyta leesni a drága ruhadarabot. Tudatában
volt a szorosan mögötte álló Cynnek, ahogy annak is, ahogy a
keze elkapja zuhantában a kabátot és átadja valakinek,
miközben ő az ágy túlsó oldalára sétált. A nő követte őt,
szorosan mellette maradt, és Raphael szíve összeszorult a
gondolattól, hogy szegény Mariane helyett ő fekszik ebben a
steril ágyban.
 Anélkül, hogy megállt volna, feltűrte az ingujját, és az
agyaraival átszúrta a csuklója bőrét, megnyitva ezzel a vénát.
Leült az ágyra, és a fiatal nő fölé hajolva, a csuklóját a szája
elé helyezve, hagyta, hogy az első néhány csepp a nyitott ajkak
közé hulljon. Jeremy vele szemben helyezkedett el, fogta párja
kezét, a nő fülébe súgta az iránta érzett szeretetét, és biztatta,
hogy nyeljen, éljen érte.
Mariane torka görcsösen megmozdult, a teste arra
kényszerítette, hogy nyeljen, mielőtt a vér megfojtaná. Valami
megmozdult a lehunyt szemhéja mögött, és újra nyelt, majd
újra, mielőtt vékony, sápadt kezei felemelkedtek, hogy
Raphael életet adó csuklóját a szájához szorítsák. Mohón
szívni kezdte a vért – egy vámpírlord vérét, amely erősebb
volt, mint bármi, amit az emberek egészségügyi kutatásai az
évszázadok során előállítottak.
Úgy szopott, mint egy éhes gyermek, és Jeremy sóvárgó
tekintete az atyja és a párja közötti fizikai kapcsolatra
szegeződött. Az érintkezés miatti feszültsége minden
másodperccel nőtt. A vámpírok birtokló lények voltak, még
egy olyan újdonsült vámpír is, mint Jeremy. Raphael óvatosan
elhúzta a csuklóját, és hagyta, hogy Jeremy megfogja a nő
kezét, amikor az még többért kapkodott volna. A nő
boldogtalanul nyöszörgött a veszteségre, és Jeremy csókkal
borította be az ajkát, lenyalva a nő ajkairól a vért, és visszaadta
neki, ahogy a nyelvük összefonódott.
Duncan egy meleg, nedves törülközőt nyújtott Raphaelnek,
hogy letörölje a vért a karjáról. A férfi ülve maradt az ágyon,
és szórakozottan törölgette a törülközővel a csuklóját,
miközben figyelte, ahogy Jeremy csókolja Mariane éhes
száját. Visszaadta a törülközőt Duncannek, és a kinyújtotta a
kezét Cyn felé. A lány odament hozzá, a vállára tette a kezét,
és röviden lehajtotta a fejét, hogy az arcát a fejéhez simítsa.
– Jeremy!
A másik vámpír óvatos pillantással felnézett, az ujjai
aggódva szorultak Mariane sápadt kezére.
Raphael könnyedén lehajtotta az ingujját, az önmaga által
okozott seb már gyógyulóban volt. Felállt, megfogta Cyn
kezét, és behúzta a fénykörbe.
– A párom – mondta Jeremy kedvéért. Cyn ujjait az ajkához
emelte. – Cynthia.
Jeremy egész teste ellazult e szavak hallatán. Ha
Raphaelnek volt saját párja, akkor nem lehetett érdeke
Mariane elrablása. Raphael megértette ezt.
– Rendbe fog jönni, Jeremy! És ha további szükséged lenne
rám, itt vagyok!
Amikor Raphael távozni készült, Jeremy térdre rogyott,
megfogta atyjának kezét, és hálásan megcsókolta.
– Uram… – A hangja elcsuklott az érzelmektől. – Atyám!
Köszönöm!
Raphael könnyedén kivonta a kezét a kezéből, és helyette
Jeremy lehajtott fejére tette. – A gyermekem vagy! –
mormolta. Semmi mást nem kellett mondani.
Felpillantva a hadnagya szemébe nézett, megérkezése óta
először engedte, hogy megmutatkozzon a dühe.
– Duncan!
– Igen, uram! – Duncan megfordult, és elkezdte kiterelni az
összegyűlt vámpírokat, miközben a gégemikrofonjába
parancsokat mormolt Jurónak és a többieknek. Cynthia átvette
Raphael zakóját, és tartotta, amíg a férfi belecsúsztatta a karját
és felhúzta a vállára, a kezével végigsimítva a hátán, mielőtt a
férfi szembefordult vele. Elfojtott könnyek töltötték meg a
szemét, Raphael pedig elmosolyodott. Az ő Cynje a
keménység maszkját viselte, mint pajzsot egy olyan világgal
szemben, amely élete nagy részében kevés szeretetet mutatott
irányában. De volt egy puha pontja, amelyet csak ő tudott
megérinteni. Magához húzta a lányt, és gyengéden
megcsókolta.
– Lubimaya – suttogta.
A nő meleg ujjai megálltak Raphael állkapcsán, majd a
nyaka mögé csúsztak, hogy közelebb húzzák a férfit, és a
homlokát a homlokához vonják. – Mikor megyünk a
rohadékok után, akik ezt tették? – mormolta a lány.
 Raphael annyira húzódott hátra, hogy pillantása
találkozhasson Cyn heves tekintetével.
– Nagyon hamar, Cynem! – Kivezette a lányt a szobából,
kezét a derekán nyugtatva. – Ha kell, a világ végéig vadászni
fogunk rájuk!

Ötödik fejezet

Raphael hagyta, hogy a gyengélkedőből való kilépés után

Wei Chen vezesse. Elég sokszor látta ennek az új
komplexumnak a tervrajzait, hogy ne legyen szüksége
idegenvezetőre, de ez volt az első alkalom, hogy itt járt, mióta
elkészült. Volt tervezve a közeljövőben egy látogatás, bár
egészen más körülmények között. Ki láthatta volna előre, hogy
két emberét megölik, egy harmadikat pedig megkísérlik
megölni, és… Összeszorult az állkapcsa attól, amit Mariane-
nel tettek. Védtelen volt velük szemben. Ő nem volt harcos,
nem olyan, mint az ő Cynje. De túlságosan is tisztában volt
vele, hogy még Cyn is legyőzhető lenne, ha ilyen brutalitással
kellene szembenéznie.
Az ujjai enyhe nyomásával közelebb húzta magához. A nő
engedelmeskedett, de kérdőn nézett rá. A férfi halvány
mosolyt villantott rá, amit megnyugtatónak szánt, bár tudta,
hogy nem járt sikerrel. Könnyebb lett volna, gondolta, ha egy
ostoba nőbe szeret bele, vagy legalábbis olyanba, aki hajlandó
figyelmen kívül hagyni az élet kellemetlenebb dolgait. Cyn
egyik sem volt ezek közül. Okos és intuitív volt, különösen
akkor, ha róla volt szó, és a kedvenc módszere a bajok
kezelésére az volt, hogy szembeszállt velük. Pontosan ezek a
tulajdonságok vonzották hozzá, amikor először találkoztak –
amikor még elég okos volt, hogy féljen tőle, de túl makacs,
hogy engedjen ennek a félelemnek.
Raphael csodálta ezt benne. De ugyanakkor meg is
rémisztette, amikor arra gondolt, hogy a világon mi minden
van, ami át tudna törni ezen a makacsságon, és szét tudná tépni
őt. Ahogyan Mariane-nel is megtették.
 A csoportjuk átvonult a birtok főépületének várótermébe,
egy tágas helyiségbe, amelynek magas mennyezete volt, és az
egyik fala üvegből épült, amely látványos kilátást biztosított le
a hegyoldalon a messze alant elterülő városra és a távoli
öbölre. Elég korán volt még ahhoz, hogy a város még tele
legyen fénnyel, de az óceán fekete, üres tér volt, túl távol
ahhoz, hogy látszódjanak az ott horgonyzó hajók aprócska
jelzőfényei.
A szobában véletlenszerűen szétszórt bőrkanapék és fotelek
laza kinézetet adtak a helyiségnek. Mivel itt csak vámpírok
laktak, a nehéz bútorok helyzetét mindig az határozta meg, aki
éppen használta a szobát.
Cynt magával vezetve, egy több nagyméretű fotelből álló
csoportosuláshoz sétált, amely közvetlenül az ablak előtt
helyezkedett el, de a szoba belseje felé nézett. Biztonsági
emberei szétszóródtak a szobában, egy páran mögé és az üres
ablak közé álltak. Az ablaküvegek természetesen golyóállóak
voltak, és a támadás lehetősége elhanyagolható volt a birtokon
belül, de Juro nem volt hajlandó kockáztatni.
Raphael leült, és biccentett Wei Chennek és a többieknek,
hogy ők is foglaljanak helyet. Duncan elfoglalta szokásos
helyét a mestere balján, míg Cyn a férfitől jobbra lévő fotel
széles karfájára kuporodott, és a karját Raphael közelebbi
vállára támasztva hajolt előre. Még mindig viselte a fegyvereit,
annak ellenére, hogy most már biztonságban voltak nemcsak a
birtokon, hanem benn magában a félelmetes biztonsági
rendszerrel rendelkező épületben is. Cyn és Duncan egyesített
erővel ellenezték ezt az utat, mondván, hogy túl veszélyes. Mi
van, ha ez az egész csapda? Mi van, ha az emberek azért ölik
meg egyenként a vámpírjait, hogy csapdába ejtsék a
legnagyobb zsákmányt – nem egyetlen vámpírt, hanem magát
a vámpírlordot? Visszaemlékezve a vitáikra, ahol minden
ellenvetést elutasított, elfojtott egy morgást. Itt kell lennie.
Ezek az ő vámpírjai voltak, akik meghaltak.
– Uram!
Raphaelt Wei Chen halk hangja rántotta ki a gondolataiból.
Heves pillantást szegezett a fészek vezetőjére.
 – Részleteket akarok, Wei Chen! Mindent, amit kiderítettél
ezekről a gyilkosságokról, és arról, hogy ki áll mögöttük!
– Természetesen, uram! – A férfi a mellette ülő vámpír felé
mutatott. – Loren a mi biztonsági…
– Tisztában vagyok vele, hogy ki Loren! – szakította félbe
Raphael hidegen.
Wei Chen ajkai enyhén megremegtek.
– Bocsásson meg, uram! Szeretné, ha Loren…
– Nem érdekel, ki adja a jelentést, csak kezdjen már valaki
beszélni!
A fészek vezetője úgy elsápadt, hogy Raphael attól tartott,
felborul ültében. Vámpírként Wei Chen ereje nagyobb volt,
mint bármelyik másik vámpíré a fészekben, bár meg sem
közelítette Raphael legközelebbi biztonsági emberei
többségének a szintjét. Wei Chen azonban nem harcos volt,
ezért is élt itt. A seattle-i birtok tükrözte a környezetét. A
közelmúltbeli gyilkosságok előtt ez sosem volt magas
kockázatú terület. Az itteni vámpírok meglehetősen
visszafogottan viselkedtek. Többnyire profik voltak, sokan
közülük valamilyen számítógépes szakemberek – Cyn csak
úgy hívta őket, hogy vámpír kockák. A legtöbbjük kizárólag
számítógépen vagy telefonon keresztül dolgozott, ritkán, vagy
egyáltalán nem találkoztak személyesen az ügyfeleikkel
és/vagy emberi kollégáikkal. Wei Chen pénzügyi tanácsadó
volt, akit azért választottak a birtok vezetésére, mert vállalati
mentalitással rendelkezett, és természetes képessége volt
mások irányítására.
– Loren, talán elmondhatnád a konkrét részleteket arról,
hogy mi történt eddig – szólt közbe Duncan, aki mindig is
diplomata volt, és ezzel oldotta a feszültséget, amely kiszívta a
levegőt a szobából.
Loren Duncanre pillantott, majd Raphael szemébe nézett, és
magabiztosan bólintott. Kinyitott egy mappát az ölében, és
beszélni kezdett.
– Atyám, mint tudja, két támadás történt korábban, és most
már három, a Jeremy párját ért kegyetlen támadás után.
Valószínűnek tartom, hogy ennek a legutóbbi atrocitásnak a
célpontja valójában maga Jeremy volt, hogy…
– Így igaz! – Mindannyian felnéztek, amikor Jeremy lassan
besétált a szobába, kimerültsége nyilvánvaló volt, de az arca
tele volt elszántsággal. – Megkínozták Mariane-t, próbálták
arra kényszeríteni, hogy felfedje a tartózkodási helyemet. Ő
megtagadta.
– Jeremy – nyugtázta Raphael. – A párod?
– Jól van, uram, hála Önnek! Áldom a sors véletlenjét, ami
ma este idehozta Önt! Az emberi orvos az Ön kíséretéből most
vizsgálja őt…
– Peter Saephan – erősítette meg Raphael. – Ő kiváló
gyógyító, és nem egyszer bíztam már rá a saját párom életét. –
Fanyar mosolyra húzta a száját, elismerte magának, ha másnak
nem is, a valóság újra és újra olyan helyzetekbe sodorta Cynt,
amelyek Dr. Saephan szakszerű ellátását igényelték.
– Elmondom Mariane-nek. Köszönöm, uram!
Raphael elfogadóan bólintott, de Jeremy ott maradt, vékony
alkatú teste szinte vibrált az erőfeszítéstől, hogy megőrizze
méltóságát a ma esti szörnyű trauma ellenére. Úgy tűnt,
mintha valamilyen belső harcot vívna önmagával, míg végül
odalépett Raphael elé, és térdre ereszkedett.
– Vele voltam, uram – suttogta Jeremy. – Ott voltam! – A
tekintete, amely találkozott Raphael pillantásával, tele volt
bűntudattal. – De nem tudtam elérni őt. Próbáltam! – mondta
kétségbeesetten, inkább azért, hogy meggyőzze magát,
gondolta Raphael, mint bárki mást.
Jeremy mély levegőt vett, és úgy tűnt, összeszedi magát. A
háta megmerevedett, és amikor legközelebb megszólalt, már
határozottság csendült ki a hangjából.
– Nem vagyok katona, uram! Ezt én is tudom. De
csatlakozni kívánok Önhöz, hogy elkapjuk ezeket az állatokat!
A párom vére feljogosít, hogy részt vehessek a vadászaton!
Raphael hallotta a ki nem mondott gyötrelmet a kérésében.
Jeremy vére nem volt elég Mariane életének megmentéséhez.
Az, hogy Raphael vére volt, ami megmentette a lányt,
enyhítette a kudarc fájdalmát, mert Raphael volt az ura
mindegyik vámpírnak ezen a birtokon, az ő ereje leírhatatlanul
meghaladta az övékét. De még mindig fájt, hogy nem tudta
megmenteni a párját. Viszont megbosszulhatja ezt a támadást.
– A segítséged felbecsülhetetlen értékű lesz, Jeremy.
Ismered a környéket és az embereket. És rajtad keresztül a
párod sokat elmondhat nekünk ezekről a lényekről, akik meg
merték támadni. A szavamat adom, Jeremy, a legnagyobb árat
fogják fizetni ezért!
Jeremy lehajtotta a fejét, hosszú, sötét haja eltakarta az
arcát, mielőtt hálával telten felnézett volna.
– Köszönöm, atyám!
Raphael figyelmesen tanulmányozta a gyermekét,
felfedezve a merev járásában rejlő feszültséget, miközben
felegyenesedett, és elfoglalt egy széket a közelben. Érezte
Jeremy fájdalmát, és legszívesebben megkímélte volna az
éjszakai szörnyű események elmesélésétől, de szükség volt rá.
És sokkal jobb, ha Jeremy meséli el, mintha Mariane-t kérné
meg, hogy élje át újra.
Loren Jeremy mellé ült, és halkan beszélgetni kezdett vele.
Cyn megragadta az alkalmat, hogy közelebb hajoljon Raphael
füléhez, és odasúgja: – Tudni fogja, mi történt? – A kérdése
elég halkan hangzott, hogy még a vámpírokkal teli szobában is
csak neki szóljon.
Raphael hasonlóképpen válaszolt: – Jeremy fiatal, de már
néhány éve párosodtak. A kapcsolatuknak elég erősnek kell
lennie, hogy láthatta a történtek nagy részét. Ez elég lesz! –
Érezte, ahogy Cyn megkönnyebbülten felsóhajt mellette.
– Jeremy! – mondta Raphael hangosabban.
A vámpír azonnal félbeszakította, amit Lorennek mondott,
és szembefordult Raphaellel.
– A párom, Cynthia kezdi a kihallgatást. Ő egy képzett és
tapasztalt nyomozó, meglehetősen jártas ezekben az ügyekben,
különösen, ha emberekről van szó. Az ő meglátásai különösen
hasznosak lehetnek.
Cyn felegyenesedett ültében, hűvös helyet hagyva a férfi
karján, ahogy visszahúzódott meleg testével. Raphael
felpillantott Cynre, és elkapta a koncentrációt jelző
homlokráncolását, amit egy Jeremyre irányuló szelíd mosoly
követett.
– Néhány kérdéssel kezdem a délután eseményeiről –
mondta. – Fájdalmas lesz számodra, és sajnálom! Nem
kérdezném, ha nem lenne feltétlenül szükséges, kérlek, hidd
el! De minden részlet számít! Soha nem lehet tudni, mi lehet
az az egy dolog, ami elárulja őket!
Jeremy bólintott, miközben idegesen nyelt egyet.
Cyn előrehajolt, testtartása és tekintete céltudatos volt.
– Oké, kezdjük az alapokkal! Mariane otthon volt, amikor
ezek a fickók betörtek a házba?
A férfi űzött tekintettel rázta meg a fejét.
– Nem volt otthon. A házunk nagyon biztonságos, de
betörték a hátsó ajtót egy fejszével. Biztosan elrejtették a
járművüket, és várták, hogy Mariane visszatérjen. Tudtam,
hogy mikor ért haza, megéreztem a jelenlétét – mindig a
bejárati ajtón lép be –, és aztán megéreztem a rémületét.
Megragadták, mielőtt még észrevette volna, hogy ott vannak.
– Mariane általában ébren van napközben? – kérdezte Cyn.
– Bocsáss meg, tudom, hogy ez magánügy, de… nem alszik
veled?
– A legtöbb napon igen. De néhány napon ébren marad,
hogy elintézze a dolgokat. Bevásárol Cooper’s Restben, ami
egy közeli kisváros, és ritka alkalmakkor lemegy a lenti
városba. Élelmiszert vásárol magának, és elintézi, amit még el
kell intéznie. Természetesen ott van a posta, amit át kell
vennie. És néha… néha Mariane egyszerűen csak élvezni
akarja a napfényt.
Cyn bólintott, és Raphael tudta, hogy megérti Mariane
igényét a napfényre. Ugyanez volt az oka, hogy Cyn
megtartotta a tengerparti lakását, nem messze a birtokától. Már
nem lakott ott, de időnként még mindig ott töltötte az idejét,
üldögélt a napsütésben, sétált a víz mellett a meleg homokban.
Cyn ismét megszólalt, és ezzel kirángatta Raphaelt az
álmodozásból.
– Van valami rutinja? Mondjuk a hét bizonyos napjain
megy, minden második hétfőn vagy ilyesmi?
Jeremy összevont szemöldökkel koncentrált. – Lehetséges.
Nincsenek meghatározva a napok, de havonta legalább kétszer
bemegy a városba. Általában reggelente. És amikor hazajön,
ébren marad – takarít, telefonál, néha kiül a teraszra, ha szép
az idő.
– Ki tudhat erről rajtad kívül? – kérdezte Cyn. – Vannak itt
barátai? Van esetleg valaki, akivel együtt szokott kávézni? Jár
valahova konkrétan?
Raphael látta, hogy Jeremy szemöldöke gondterhelten
húzódik össze. Ő még nagyon fiatal vámpír volt, és a Mariane-
nel való kapcsolata még újabb. A felvetés, hogy a nő bárkivel,
esetleg egy másik férfival is találkozhatna, miközben Jeremy
alszik, felébresztette a birtoklási ösztöneit. És ellentétben
Raphaellel, aki elég idős és elég erős volt, hogy bármikor
megérezze, bármit is csinál Cyn, Jeremy nem igazán
rendelkezett olyan hatalom-szinttel, amely elég erős lett volna,
hogy egy normális, eseménytelen néhány órán át a párja
nyomában maradjon. Csak a támadás traumatikus jellege volt,
ami a kapcsolatukat teljes tudatosságra kényszerítette az egész
időre. Ez, és az a tény, hogy bár Jeremy valószínűleg a föld
alatti pincében aludt, nem lehetett messze attól a helytől, ahol
Mariane-t brutálisan megtámadták.
– A postára szokott menni – ismételte meg Jeremy. – És az
élelmiszerboltba. Soha nem mentem vele. Általában egyáltalán
nem megyek a városba. Az ügyeimet otthonról intézem,
többnyire számítógépen vagy telefonon keresztül. Az az
igazság, hogy hacsak nem vámpírról van szó, nagyon ritkán
találkozom bárkivel személyesen, még az ügyfeleimmel sem.
– Mi a munkád? – kérdezte a nő. Raphael már látott tőle
korábban is ilyet, rutinszerű kérdésekkel lazította a
feszültséget.
– Könyvelő vagyok. Főleg adóügyekkel foglalkozom.
– Milyen jól ismerted Marcót? Vagy Prestont? – kérdezte
Cyn, megnevezve a két halott vámpírt .
Jeremy a fejét ingatta. – Természetesen ismertem őket. Azt
hiszem, néhányszor találkoztunk itt a birtokon. Nem én adtam
be az adóbevallásukat, vagy ilyesmi, ha ezt kérdezi. Ők
csinálták a sajátjukat. Számítógépes kockák, tudja –
mosolyodott el félszegen. – Mindenre van programjuk! – A
mosolya elhalványult. – Vagyis volt nekik.
– Oké! – Mivel Cyn még mindig mellette ült, elég közel,
hogy Raphael érezze, ahogy mély levegőt vesz, mielőtt
folytatta volna. Ő sem volt jobban kíváncsi ennek a
gyalázatnak a részleteire, mint amennyire Jeremy beszélni
akart volna róla, de meg fog tenni mindent, amit meg kell
tennie. Raphael könnyedén a lány hátára támasztotta a kezét,
felajánlva a támogatását.
– El kell mondanod, mi történt a támadás során, Jeremy!
Arra kérlek, semmit se hagyj ki, bármennyire is ocsmány,
bármennyire is fájdalmas! Igyekszem nem félbeszakítani
kérdésekkel; azokat későbbre tartogatom. Csak nyugodtan!
Jeremy pillantása Cyn és Raphael között vándorolt, majd
bólintott, és beszélni kezdett.

****

Mire teljes egészében elhangzott a történet, Jeremy hangja

újra és újra elcsuklott, ahogy kénytelen volt visszaemlékezni
párja gyötrelmeire; Raphael vámpírjainak dühe éles, keserű
érzelmi áradatként hömpölygött a teremben. Raphael lassan
fürkészte őket, osztozva a felháborodásukban, de szem előtt
tartva a katasztrófa lehetőségét is. A dühük hasznos lenne, ha
elkezdenének a zsákmányukra vadászni, de ez nem ma este
fog megtörténni. Tudatában volt maga mellett Duncannek, aki
éppen olyan éberen figyelt, mint maga Raphael. A szoba
túloldaláról Juro némán a szemébe nézett, és kissé arrébb
húzódott, hogy eltakarja a csukott ajtót.
Mellette pedig ott ült az ő Cynje, akinek kicsordultak a
könnyei, ahogy hallgatta a történetet, a kezét pedig ökölbe
szorította a maga frusztrált dühe.
– Felismerném a hangjukat – mondta Jeremy, mostanra már
szinte suttogva. – De az arcukat nem láttam. Végig fekete
símaszk volt rajtuk. És amikor végre felébredtem, eltűntek.
Amikor megláttam őt… Majdnem megőrültem a bánattól. Az
egyetlen dolog, ami az ép elmémnél tartott, az volt, hogy
segítséget kell szereznem neki. Tudtam, hogy életben van,
alig, de életben van. Colin próbált segíteni, amikor én…
Cyn hirtelen kiegyenesedett. – Colin? – ismételte meg. – Ki
az a Colin?
Jeremy pislogott. – Ő, azt hiszem…
– Colin Murphy – szolgáltatta az infót Loren. – Ő afféle
rendőr Cooper’s Restben.
Cyn elkomorult. – Olyasmi? Hogy lehet valaki afféle
rendőr? Azt hittem, ti a megyei seriff hatáskörébe tartoztok!
– Oda tartozunk – értett egyet vonakodva a biztonsági
főnök. – De messze vagyunk a legközelebbi seriffi irodától.
Nem szívesen jönnek el idáig, és őszintén szólva, mi sem
szívesen hívjuk őket. És nem csak mi – tette hozzá, rámutatva
a vámpírtársaira. – A helyi emberi lakosok is általában
magányosak a legtöbbször. Valószínűleg nem kevés túlélő van
közöttük, bár nem mindenki vallja be.
– Colin Murphy egy volt tengerészgyalogos. Több mint tíz
évet szolgált, mielőtt úgy döntött volna, hogy kiszáll, amíg
még vannak ép csontjai. A történetek, amiket mesél… – Loren
elragadtatottan ingatta a fejét, mielőtt körülnézett volna, és
megköszörülte a torkát. – Vagyis, ő egy ügyes fickó. Ért a
fegyverekhez, a harcművészetekhez, a taktikához, és egy
csomó más dologhoz, amiről biztosan nem beszélhet. Egy
haverjával jött ide, amikor kilépett, egy Garry McWaters nevű
fickóval. McWaters itt nőtt fel, de nem maradt sokáig. A
családtagjai mind meghaltak, vagy elköltöztek, és ő már nem
bírta elviselni ezt az időjárást.
– De valamiért Colin itt ragadt. Ő egy jó srác. Elintézi a
kellemetlen hívásokat, ránéz az öregasszonyokra, elzavarja a
részegeket a városból, ilyesmi. Ha valaki gyanakodott, hogy
valami rossz történt aznap Jeremyéknél, biztos felhívta Colint.
Cyn visszaterelte a figyelmét Jeremyre.
– Szóval ez a Colin ott volt, amikor felébredtél?
Jeremy bólintott. – Azt hiszem, mentőt hívott, vagy valami
ilyesmi. Nála volt a telefonja, és már akkor tudtam, hogy
segíteni próbál, de… …de én akkor is kiakadtam rá!
Kényelmetlenül félrenézett, még mindig elég fiatal volt
ahhoz, hogy szégyellje magát attól, amit az irányítás
elvesztésének látott.
– Megtámadták a párodat – nyugtatta meg Raphael. –
Órákig csak feküdtél ott, tudtad, mi történik, de képtelen voltál
a segítségére sietni. Aztán arra ébredtél, hogy egy ember keze
van rajta. – Kissé megrázta a fejét. – Ez a Colin Murphy
szerencsés, hogy életben van! Nem tudom, hogy én képes
lettem volna-e ilyen önuralmat tanúsítani!
Jeremy kipirult az örömtől Raphael dicsérete miatt, aztán
vett egy nagy levegőt, és erőteljesebben folytatta. – Colin
elhátrált, amint meglátott engem. Felkaptam Mariane-t, és
idehoztam.
– Beszélnem kellene vele – mondta Cyn Raphaelhez
fordulva. Ez inkább kijelentés volt, mint javaslat, de Raphael
habozott. – Tudnom kell, mit talált, amikor odaért, Raphael! –
tette hozzá halk, sürgető hangon. – Lehetséges, hogy nem
sokkal azután érkezett, hogy elmentek a támadók. Lehetséges,
hogy látott még valamit, valamit, amit Jeremy nem vett észre,
mert annyira Mariane-re koncentrált. Emellett, ha ő a törvény
a városban, hasznos lehet, ha őt is bevonjuk a nyomozásunkba.
Ha másért nem is, ismeri az embereket, és ez a mi saját
vadászatunknak megadja a helyi hatóságok – bármilyenek is
azok – jóváhagyását.
Loren Raphaelt figyelve várta a döntését.
– Szervezz meg egy találkozót holnap estére! – mondta neki
Raphael.
– Gondoskodom róla – mondta Loren azonnal.
Raphael felállt, és mindenki felállt vele együtt.
 – Köszönöm, Jeremy! Tudom, hogy ez fájdalmas volt. Térj
vissza most a párodhoz! Szüksége van rád!
Jeremy könnyedén meghajolt. – Köszönöm, atyám! – A
vámpír láthatóan kimerült volt. Még Raphael segítségével is
komolyan kimerülne Jeremy ereje, a párja szükséglete
állandóan elszívná. Néhány másodpercig megállt, elég ideig
ahhoz, hogy megnyugodjon, mielőtt lassan kisétált volna a
szobából.
Raphael végigfuttatta a tekintetét a bennmaradt
vámpírokon.
– Gyalázatot követtek el ellenünk, és ez nem maradhat így!
Senki… senki sem nyúlhat ahhoz, ami az enyém és maradhat
élve! Készüljenek fel, uraim! Holnap vadászni fogunk!
 Hatodik fejezet

Vancouver, Brit Columbia

Ahogy azt Larissa mondta is, a házikóban már meleg volt,

amikor Sophia átvágva a kerten megérkezett. Lucien
udvarházának méretét tekintve, Sophia biztos volt benne, hogy
rengeteg vendégszoba volt az alagsorban. De ő jobban szerette
az ilyen régi házikók, és különösen ennek a házikónak a
bensőséges érzését. Bár kényelmesen tágas volt, mégis ez volt
a legkisebb a három vendégház közül, és a főépülettől a
legtávolabb álló. De ez volt a legbiztonságosabb is. Mint az
összes többinél is, az ablakok csak a látszat kedvéért voltak,
belülről teljesen elfedték a zárt fémredőnyök. Ez már
önmagában eléggé biztonságossá tette a vámpírok
többségének. De ennek az adott házikónak volt egy
pinceszintje is, amelybe egy rejtett ajtón keresztül lehetett
lejutni a gardrób padlóján keresztül. Lucien még évtizedekkel
ezelőtt mutatta meg neki, amikor utoljára volt nála látogatóban
itt Vancouverben.
Sophia kinyitotta a bőröndjét, és elkezdte felakasztani azt a
néhány ruhát, amit magával hozott, késleltetni akarván az
elkerülhetetlen pillanatot, amikor ki kell nyitnia Lucien
borítékját. Tűnődve felemelt egy gyűrött selyemblúzt, hogy
érdemes-e kitisztíttatni és kivasalni, amikor kopogtak a ház
ajtaján. Először figyelmesen hallgatózott, aztán élesítette a
vámpírérzékeit. Egy emberi férfi volt az, valószínűleg az egyik
szolga, aki vért hozott a számára.
Ledobta a blúzt, és átment a szobán, majd mielőtt kinyitotta
volna az ajtót, meggyőződött róla, hogy senki más nem
várakozik a másik oldalon az egyetlen férfin kívül. A
házikóból kijutó gyenge fény négyzet alakban világította meg
a keskeny teraszt, és az ott álló férfit. Magasabb volt nála – a
legtöbb férfi az volt –, bár ez a fickó nem sokkal. Úgy ítélte
meg, hogy a húszas évei végén járhat, csinos, karcsú és fiús
kinézetű, amilyen férfiakat mostanában szeretett. Sötét, jó
megjelenése és szelíd barna szemei a Rio de Janeiró-i
kávézókban és klubokban oly gyakori, vonzó fiatalemberekre
emlékeztették. Elismerően végigmérte a férfit tetőtől talpig, és
elkomorult, amikor látta, hogy üres a keze. Talán mégsem a
vérszállítója volt.
– Úrnő – suttogta, azok a nagy szemek rövid ideig elidőztek
a nő arcán, mielőtt alázatosan lesütötte volna.
Sophia alig tudta elrejteni undorodó fintorát. Elfelejtette,
Lucien vérrabszolgák iránti hajlamát, ami azt jelentette, hogy
ritkán volt kéznél zacskós vér. Nem mintha a rabszolgái nem
készséges donorok lettek volna – Lucien nem tartott másfélét.
És nem mintha neki ellenére lett volna, hogy vénából vegyen
vért. Épp ellenkezőleg. Rióban minden pasija nagyon is
tisztában volt azzal, hogy mi ő, és több mint hajlandó volt vele
tölteni egy, vagy akár több éjszakát is. Ritkán fordult elő, hogy
zacskós vérhez kellett folyamodnia.
De egyik szeretője sem volt vérrabszolga – olyan férfiak és
nők, akik kizárólag azért léteztek, hogy vámpír gazdáik
használják őket, emberek, akik az ilyen használat nyújtotta
szexuális felszabadulásra éheztek. Ez a függőség legalább
olyan erős volt, mint a világ sötét sikátoraiban árult drogok. És
mint minden függőséget, ezt is lehetett a függő ellen
fegyverként használni, kimondhatatlan cselekedetekre
kényszerítve, hogy elviselje a szörnyű bánásmódot, amely túl
gyakran a kínzás határát súrolta.
Lucien azonban jól bánt a vérrabszolgáival. Ezt el kellett
ismernie. A bántalmazást soha nem tűrték, nem ebben a
házban. Még így is, a rabszolgái olyan… szánalmasan lelkesek
voltak. A hangsúly a szánalmason van.
Felsóhajtott. Már túl késő volt, hogy valami kevésbé
személyeset szervezzen, így vagy ez a vonzó fiatalember, vagy
várnia kell holnap estig. Gyanította, hogy a holnapi nap még
rosszabb lesz, mint a mai, mert egyvalamit tudott: Lucien
elegáns borítékjában semmi jó nem lesz.
 Hátralépett.
– Gyere be, gato!

****

A rabszolga minden bizonnyal ügyes volt. Sophia azon

tűnődött, vajon Lucien esetleg maga képezte-e ki ezt az egyet.
Az atyja meglehetősen hedonista volt, ha a szeretőiről volt szó,
egyformán választott férfiakat és nőket is. És mindig a
csinosakat.
Aurelio – valószínűleg nem ez az igazi neve, de azért
választották, hogy tetsszen neki – halkan felnyögött, amikor a
nő egyik kezét a sötét hajába túrva lustán elhúzta a meztelen
mellétől. A férfi engedelmesen elfordította a fejét, feltárva a
nyaka finom, feszes, aranyszínű bőrét. Nem volt idő igazi
csábításra, de a nő játszott vele egy kicsit, felépítve a
várakozást, hagyta, hogy a pasi kiérdemelje a gyönyört. Lehet,
hogy nem tartott saját vérrabszolgákat, de megértette őket,
megértette, hogy ki kell érdemelniük a jutalmukat. Furcsa
jutalom volt ez szerinte, de ahogy a franciák szokták mondani,
chacun ses goûts{2}. Bár eléggé biztos volt benne, hogy még a
legezoterikusabb ínyencek sem a tényleges vérivásra
gondoltak.
A csinos Aurelio nyöszörögve fogadta a nő incselkedését.
Sophia addig forgatta a férfit, amíg az alá nem került,
végignyalta a nyaka hosszú vonalát, lágyan megfújta, és
elmosolyodott, amikor az libabőrös lett. Az agyarai
figyelmeztetés nélkül szúrták át a véna puha bársonyát. A férfi
felnyögött, a tiszta gyönyör torokból eredő hangja, miközben
az amúgy is merev farka még jobban megkeményedett a nő
combjainál. Sophia nagyot kortyolt, élvezte a vér első forró
áramlását le a torkán, érezte, ahogy szétfolyik a testében,
feltöltve a szöveteket, amelyeket kiszárított a hosszú repülés és
az azóta történt stresszes események. Hirtelen örült, hogy
Lucien megtartotta a vérrabszolgái csapatát. Szüksége volt
erre; semmilyen zacskós vér nem táplálhatta volna őt ilyen
tökéletesen.
 Még egy hosszú korty, és lassítani kezdett, vigyázva, hogy
csak annyit vegyen magához, amennyire szüksége van, csak
annyit, amennyit az emberi férfi még megengedhet magának.
Még néhány ízletes korty, élvezve a férfi vérének illatát,
amelyet nem szennyezett sem alkohol, sem kábítószer, majd
lassan visszahúzta az agyarait, megállt, hogy játékosan
megrágcsálja a férfi húsát, mielőtt tisztára nyalta a bőrét, és
bezárta az apró sebeket.
Sophia jóllakottan és pihenésre készen lehunyta a szemét, a
hosszú utazás végre utolérte. De ott volt még Aurelio, akivel
törődnie kellett. A férfi tökéletesen mozdulatlanul feküdt
alatta, annyira óvatosan, hogy ne követelje a saját kielégülését,
de a nő érezte a pasas szívének dobogását, hallotta a vérének
forró lüktetését, ahogy az egyetlen irányba tart. A lába közötti
egyre keményedő hossza felé.
Sophia hagyta, hogy a tekintete végigvándoroljon a fickó
izzadt testén, mindig készségesen gyönyörködve egy vonzó
férfi alakjában. Lassan végigsimította a kezét a férfi
kulcscsontjainak ívén, lefelé a tömör mellkasának lapos,
szőrtelen síkjain, amíg nem ért a selymes szőrszálakhoz,
amelyek egyenesen az ágyéka felé irányultak. Halkan,
elismerően dorombolt, ahogy ujjai a megfeszülő merevedés
köré fonódtak, és érezte, ahogy a férfi megremeg alatta,
miközben küzd, hogy mozdulatlan maradjon.
Először csak lassan simogatta, csodálta a fegyelmezettségét,
és még inkább csodálta az ínycsiklandó húsdarabot, amelyet a
kezében tartott. Olyan kemény volt, mint a márvány,
bársonyosan sima és elegáns formájú. Hosszú és vastag, jól
formált fejjel, a körülmetélés keskeny hegével, amely
kifejezetten érzékeny volt, olyannyira, hogy a férfi minden
egyes alkalommal megborzongott, amikor megérintette, amit
újra és újra megtett, és gyönyörködött a férfi könyörgő
nyögésében, ahogy szó nélkül könyörgött neki a kielégülésért.
– Sssshh, Aurelio! – hajolt le, hogy a férfi fülébe mormolja.
– Készen állsz, hogy elélvezz a kedvemért?
A férfi szemhéjai megrebbentek, a farka pedig megrándult a
nő kezében. – Igen, kérlek, úrnőm! – suttogta.
 Sophia erősebben megszorította a férfit, megszorította és
elengedte, miközben ujjaival a meleg, aranyló bőrön játszott. –
Akkor élvezz el nekem, gato! Gyere most!
Aurelio szemei kinyíltak, kifordultak, amíg már csak a
fehérje látszott, mélyen felnyögött a torkából, ahogy elvesztve
az önuralmát mozogni kezdett a nő kezében, a régóta
halogatott orgazmusa kilövellt a nő ujjai között, rá a combjára
és a hasára, amíg ki nem ürült.
Sophia mozdulatlan maradt, időt hagyva a férfinak, hogy
magához térjen, hagyta, hogy a szíve és a légzése lelassuljon,
megközelítve a normális szintet. Várt, ameddig csak tudott, de
a napkelte már nagyon közel volt, és ő a föld alá akart kerülni,
mielőtt megérkezik.
– Aurelio – mondta halkan.
A férfi kinyitotta a szemét, az arca lángvörös lett a
szégyentől. – Bocsásson meg, úrnőm! – mondta azonnal. –
Nem akartam…
– Nyugodj meg! Jól szolgáltál engem!
– Köszönöm, úrnőm! – mondta lelkesen. Megragadta a bő,
vászonnadrágot, amit az ajtón kívül viselt, és gyorsan
megtörölte magát, mielőtt felállt, és felhúzta a lábán az immár
ragacsos ruhadarabot, majd megkötötte a zsinórját.
Sophia elismerően szemlélte a fickó feszes fenekét,
miközben ezt tette, és azt kívánta, bárcsak tovább játszhatott
volna ma este.
De nem így történt.
Ő mezítláb állt, de még mindig teljesen felöltözve, kivéve a
pólóját, amely szétnyílt, feltárva a melleit, a mellbimbói
kipirultak és kemények voltak Aurelio odaadó figyelmétől. A
vérrabszolga lopott pillantásokat vetett rá, de Sophia nem
mozdult, hogy eltakarja magát. Élvezettel töltötte el a tudat,
hogy a teste vonzó a férfiak számára, legyenek azok emberek
vagy vámpírok.
– Köszönöm, Aurelio! – mondta, és kinyitotta a kertbe
vezető ajtót. – Nagyon elégedett vagyok!
 – Köszönöm, úrnőm! Megtiszteltetés volt számomra!
Sophia figyelte, ahogy a férfi elsiet a hideg éjszakában, és
együttérzően megremegett az általa viselt kevés ruhától. Talán
az ember hozzászokhatott ehhez a hőmérséklethez, ha elég
sokáig élt itt. Gyorsan becsukta az ajtót, bezárta és
bereteszelte, majd megfordult, és Lucien borítékjára meredt,
ami egy bájos antik komódon hevert.
Türelmetlenül felsóhajtott, lerázta magáról a furcsa
előérzetet, és azonnal a komódhoz lépett. Felvette a levelet, és
magával vitte, miközben a gardróbba, és az ott lévő titkos
bejárathoz sietett. Megtett néhány lépést lefelé a meredek
lépcsőfokokon, majd becsukta és bezárta maga mögött az ajtót,
majd leereszkedett a vastag matracra, amely ágyként szolgált
az apró helyiségben.
Törökülésbe helyezkedve, egyik skarlátvörös körmét a
pecsét alá csúsztatta, felhasította, majd kivette belőle az
egyetlen, összehajtogatott papírlapot. Egy fénykép hullott a
padlóra, és lehajolt érte, hogy felvegye, miközben összevont
szemöldökkel nézte a rajta látható három embert. Két férfi és
egy nő. Egyiküket sem ismerte.
Félretéve a fényképet, széthajtotta a vastag írólapot, és
szembe találta magát Lucien kézírásával. Sophia szíve
összeszorult, ahogy olvasni kezdte.
 Hetedik fejezet

Raphael felsóhajtott, amikor a páncélterem ajtaja

becsukódott mögötte, és hallgatta, ahogy Cyn tompa
puffanások sorozatával bezárja. Ez a helyiség a föld alatt volt,
egy magánlifttel lehetett megközelíteni, és kizárólag az ő
részére volt fenntartva, amikor a seattle-i birtokra látogatott.
Minden vámpírja itt töltötte a napjait a föld alatt, biztonságban
egy ehhez hasonló, korszerű páncélteremben, amelyet ha
egyszer bezárták, csak belülről lehetett kinyitni, kivéve ha
Raphael, a fészek vezetője, illetve a biztonsági főnök akarta
kinyitni. A nagyobb páncélteremben minden vámpírnak volt
saját hálószobája. Raphael magánszobája egy külön szárnyban
helyezkedett el, tágasabb és jobban felszerelt, de biztonsági
intézkedésekből nem volt se több, se kevesebb, mint a birtok
többi vámpírja szobájának.
Cyn ledobta a bőrdzsekijét egy székre, lecsúsztatta a
válltokját, és kipattintotta a tárat a Glockjából, mielőtt elég
közel lépett volna a férfihoz, hogy nekidőljön, és átkarolja a
derekát.
– Sajnálom, ami Marcóval és Prestonnal történt – mondta. –
Sokáig voltak veled.
Raphael átölelte a lány karcsú vállát, és a mellkasához
húzta, vigaszt merítve a jelenlététől.
– Örülök, hogy itt vagy! – ismerte el.
– Mondtam neked – ugratta a lány gyengéden. – Különben
is, a legutóbbi új-mexikói utad után megfogadtam, hogy soha
többé nem engedem, hogy magamra hagyj! Egész idő alatt,
amíg távol voltál, nyomorultul éreztem magam!
Raphael belemosolygott a lány édes illatú hajába, és hagyta,
hogy elterelje a figyelmét a szörnyű éjszakáról.
– Tényleg úgy érezted magad? – kérdezte.
 A nő oldalba bökte. – Mintha te nem úgy érezted volna
magad! Különben is, ki vigyázna rád, ha én nem vagyok itt?
– Duncan? Esetleg Juro?
– Ne legyél már ilyen ostoba!
– Ostoba. Feltételezem, ez jobb, mint a szokásos jelződ.
– Melyik is lenne az?
Raphael elutasítóan felhorkant. – Aligha fogok muníciót
szolgáltatni a saját kivégzésemhez!
– Ne légy gyerekes!
– Hmmm – mormogta, miközben a keze végigsiklott a nő
hátán, hogy megsimogassa a fenekét. – Nem erre gondoltam,
nem!
Cyn még közelebb húzódott, lábujjhegyre emelkedett, hogy
elérje a férfi száját.
– Mennyi idő van még napkeltéig?
– Több mint egy óra, édes Cyn.
– Akkor sietnünk kell!
Raphael elnevetette magát, és ez jól esett. A karjaiba kapta
a nőt, néhány lépéssel átszelte a helyiséget az ágyhoz, és
leengedte annak tágas felületére.
– Ruhák, lubimaya! – mondta. – Le vele!
– Olyan romantikus vagy – mormolta a nő, miközben
lerúgta a csizmáját, majd hátradőlt az ágyon, hogy kigombolja
és letolja a nadrágját az édes feneke alatt, majd ahogy
lecsúsztatta a lábain, a férfi farka egyre keményebbé vált a
combjainál. Raphael letépte magáról a ruháit, félredobta őket,
miközben figyelte, ahogy Cyn áthúzza a fején a pulóverét, így
nem maradt más rajta, csak egy áttetsző melltartó, amely
inkább csábított, mint takart, és egy hozzá illő csipke a lábai
között.
Raphael szemügyre vette ezt a csipkedarabot, és morogva
vetette le az utolsó ruhadarabjait is, majd az ágyhoz surrant,
közelebb húzta a lányt az ágy széléhez, egészen addig, amíg a
csípője nem ért a széléig.
– Le! – ismételte meg vicsorogva. Elpattintotta a két vékony
szaténdarabot, amely a csipkeháromszöget a helyén tartotta, és
átdobta a válla felett. A melltartóért nyúlt, de Cyn már ott volt,
és kiszabadította gyönyörű melleit, miközben Raphael
széttárta a csípője köré a lány lábát, és kezét a feneke alá
csúsztatva, teljesen kitárta maga előtt a nőt.
– Raphael – mondta a lány zihálva.
Megérezve Cyn izgalmának illatát, a férfi figyelmeztetés
nélkül belesüllyesztette magát a nő szűk hüvelyébe, és olyan
mélyre nyomta magát, amilyen mélyre csak tudta. Már készen
állt rá, ahogyan azt a férfi tudta is, és élvezettel hümmögött,
ahogy a behatolás tágította a farka körül, az izmai
megfeszültek a férfi vastagságától. A nő vágytelin reszketve
egyre nedvesebb, síkosabb és forróbb lett, megmelegítve és
otthonosan üdvözölve a férfi farkát.
Meg akarta dugni, újra és újra belesüllyeszteni a farkát a nő
emberi forróságába, amíg meg nem feledkezik mindenről,
leszámítva Cyn buja testének tisztán érzéki gyönyörét,
ahogyan lüktet körülötte. Amíg be nem borítja a lány krémes
nedve, miközben a nevét kiáltja.
A nő felnézett, zöld szemei összeszűkültek, és szikrázóan
csillogtak a vágytól, tekintete nem engedte el a férfiét,
miközben szándékosan simogatni kezdte a saját melleit,
kihívóan megmarkolva, megszorítva és elengedve őket. Az
egyik mellbimbót a hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, addig
tekergette, amíg kemény és telt nem lett, majd áttért a másik
mellre. Az ujjait a szájához emelte, és jó alaposan
megnyalogatta őket, amíg már csillogni nem kezdtek a
nedvességtől. Raphael figyelte ezt, a farka lüktetett, ahogy
lassan mozogni kezdett, ki-be csúszva a lány selymes testében.
Cyn lustán pislogott, miközben azokat a nedves ujjakat
végigsimította a mellein, majd folytatta lefelé a lapos hasán,
hogy a puncija duzzadt redői közé csússzon. Nyitva tartva
magát, körözni kezdett a csiklója körül, egyre gyorsabban
kapkodva a levegő után, ahogy a férfi erősebben és
gyorsabban kezdett mozogni, karjait feszesen és mereven
feszítette a nő két oldalára, hogy nézhesse, ahogy játszik
magával, ahogy érzékeny gyöngye megduzzad a vágytól,
rózsaszínűre színesedik a vértől, ahogy lelkesen reagál az ujjai
ingerlésére.
Cyn lélegzete zihálva hagyta el a tüdejét, és lehunyt
szemmel hátradőlt, arca izzadságtól csillogott, ahogy küzdött
az orgazmus ellen.
– Élvezz el nekem, édes Cyn! Hadd érezzem, ahogy
remegsz a farkam körül!
A lány halkan felnyögött, remegve suttogta: – Raphael!
A férfi előredőlt, a szájába vette a nő mellét, erősen
megszívta, hagyta, hogy a fogai végigsimítsanak a puha húson,
és felnyalta a kiserkenő vért. Cyn lélegzete gyors és felszínes
lett, ujjai most már a férfi hajába túrtak, szorosan tartva őt,
sürgetve, hogy a másik mellét is részesítse ugyanilyen
bánásmódban. A férfi készségesen engedelmeskedett, nyelvét
végigpörgette a megduzzadt mellbimbón, és erősen
szopogatta, csak annyira megharapva, hogy megízlelhesse a
lány zamatos vérének ízét.
– Ó, Istenem, Istenem! Raphael, kérlek!
– Mit kérsz, Cynem? – dörmögte a férfi, végigsimítva a
mellén, és egyre mélyebbre hatolva a testébe, érezve, hogy
minden egyes újabb lökéssel még forróbb és nedvesebb lesz.
A lány szemei felvillantak, körmei végigkarcolták a férfi
hátát, miközben már szinte sikoltotta a követelését.
– Raphael!
A férfi megharapta Cyn mellbimbóját, ami újabb kéjes
zokogást váltott ki a nőből, majd végignyalva az utat a mellei
között, fel a gyengéd kulcscsontjára, fogait a vállának feszes
inaira zárta, mielőtt tovább haladt volna, hogy ajkaival
végigsimítson a nyakán. Mélyen beszívta a levegőt, érezte a
lány vérének finom illatát, csábító aromáját az izgalmának.
Cyn felnyögött, karjait a férfi vállai köré fonta, melleit
pedig a kemény mellkasához szorította. A csípője most már
együtt mozgott a férfiéval, a hasizmai összeszorultak, ahogy a
méhe megrándult, remegést küldve mélyen magában a férfi
farka körül.
Raphael még egyszer utoljára megnyalta Cyn nyakát,
megfújta a nedves bőrt, érezte, ahogy a nő megborzong.
– Szeretlek, Cynem! – suttogta a lány felhevült testéhez
simulva. Ahogy a fogait a nyakába mélyesztette, a lány teste
megfeszült a férfi alatt, az orgazmus keményen megragadta és
extázisba taszította. Cyn a férfi nevét zihálta, elakadt a
lélegzete, könnyek csordultak végig az arcán, ahogy a gyönyör
eluralkodott rajta, és tehetetlenül vonaglott a csúcsponton.
Raphael hagyta, hogy a lány vérének édes áramlása betöltse
a száját, és meleg mézként gördüljön le a torkán,
megkeményítve a farkát, amíg fel nem nyögött a szükségtől,
hogy elélvezzen. Hátravetette a fejét, és felüvöltött, ahogy
megérkezett a saját orgazmusa, mélyen belelövellve a párja
remegő testébe, érezte, ahogy a lány lábai köré szorulnak,
átölelve, simogatva, kiszipolyozva őt.
 Nyolcadik fejezet

Lucien szavai még mindig tömör súlyként nehezedtek

Sophia mellkasára, amikor másnap este felébredt. Félrelökte a
sok pehellyel töltött takarót, hirtelen úgy érezte, megfullad
tőle, ahelyett, hogy melegítené a jelenléte. A hatalma egy
aprócska megnyilvánulásaként fellobbant néhány gyertya,
megvilágítva a sivár kis zárkát, ahol a napot töltötte.
Óvatosan összehajtogatta a levelet, megérintve az egyik
sarkára pottyant egyetlen rózsaszínű könnycseppet, Lucien
megbánásának bizonyítékát. Ezután visszacsúsztatva a
papírlapot a borítékba, felvette a három vámpír fényképét,
akiket soha nem volt alkalma megismerni, és most már soha
nem is lesz. Mindhárman halottak voltak, az emberi gyűlölet
és Lucien ostobasága pusztította el őket. De az ostobasága
most már másokat is érintett. Veszélyes másokat, és tőle pedig
azt várta, hogy valahogy megnyugtassa őket, és akkor mi lesz?
Megmenti az értéktelen irháját, miközben ő biztonságos
helyen bujkál? Tipikus Lucien, gondolta dühösen. Soha nem
gondol senki másra, csak saját magára – a saját élvezetére, a
kíváncsiságára, az átkozott szexualitására.
Elhessegetve saját könnyeinek maradványait – nem Lucien,
hanem az ártatlan vámpírok miatt, akiket a halálba küldött –,
Sophia felállt, és megborzongott, ahogy a hideg levegő
megcsapta csupasz melleit. Egy pillanatra eszébe jutott a
csinos Aurelio, a hosszú, karcsú testével, de aztán félretolta a
gondolatot. Lehet, hogy élvezetet talált az érzéki
közjátékokban, de szíve mélyén a fegyelem és a céltudatosság
nője volt. Még egy dolog, amiben ő és az atyja nem értettek
egyet.
A csapóajtóhoz érve megállt egy ideig, hogy meggyőződjön
arról, hogy a fölötte lévő helyiség üres, mielőtt felfelé nyomta
volna, hogy felmenjen a házikóba. Egy gyors pillantással
meggyőződött róla, hogy semmi sem változott a távolléte alatt,
senki sem járt ott, amíg ő védtelenül aludt a mélyben. Ismét
megborzongott, ezúttal egészen másfajta okokból – gyűlölte a
körülményeket, amelyek miatt itt kellett lennie, gyűlölte
Lucient a kitartó önimádatáért, ami egy nap még a vesztét
fogja okozni.
Odalépett az íróasztalhoz, felemelte a régimódi telefon
kagylóját, és várta, hogy valaki jelentkezzen. Nem tartott
sokáig.
– Hölgyem? – válaszolt egy udvarias férfihang.
– Beszélnem kell Larissával!
– Küldjem őt, úrnőm, vagy…
– A telefon is megteszi.
– Csak egy pillanat!
Eltelt vagy tíz másodperc is, mire meghallotta Larissa
finom hangját.
– Lady Sophia, miben lehetek szolgálatára?
– Kapcsolatba kell lépnem Lord Raphael irodájával,
Larissa. Tudod a telefonszámát?
– Természetesen, hölgyem! Személyesen kíván beszélni
vele, vagy…
– Nem! – szakította félbe gyorsan Sophia. – Megteszi valaki
a személyzetéből is. Csak néhány információra van szükségem
tőlük. – Minden valószínűség szerint Raphael volt a legutolsó
személy, akivel most közvetlenül beszélni akart volna. A hír,
amit át kellett adnia, rossz volt. Nagyon rossz. Sokkal jobb
lenne azzal beszélni, aki mostanában vezeti a seattle-i fészket.
– Akkor talán a hadnagyával, Duncannel? – kérdezte
Larissa.
Duncan, gondolta Sophia komoran. Soha nem találkozott
még sem a vámpírlorddal, sem a hadnagyával, de Duncan
állítólag akkora hatalommal rendelkezett, mint a Vámpírok
Tanácsának bármelyik tagja, kivéve magát Raphaelt. Halkan
felhorkant. Csak Raphael tarthatott egy olyan erős vámpírt,
mint Duncan, a kettes számú vámpírjának.
 – Úrnőm? – érdeklődött Larissa.
– Bárki is veszi fel a telefont, valószínűleg elég lesz,
Larissa. Köszönöm!
Sophia letette a telefont, és várt, miközben tekintete ismét
visszatért a fényképre. Alkalmi felvétel volt, valaki
személyesen készítette egy fényképezőgéppel. Hárman ültek
szorosan egymás mellett, a nő volt középen, a férfiak köré
fonódó karja kifejezte könnyed szeretetüket. A nő mosolygott,
a fejét az egyik férfi vállára hajtotta, a keze a másik férfi
combján pihent. De a szemében óvatosság volt, ahogy a
kamerába nézett, bizalmatlanság, ami azt súgta Sophiának,
hogy ez a nő valószínűleg egy idősebb vámpír, aki ahhoz
szokott, hogy az árnyékban él, és nem igazán érzi jól magát, ha
fotózzák. A férfiaknak nem voltak ilyen fenntartásaik, az
arckifejezésük nyíltságot sugárzott, és boldogan nevettek, egy
barátok között töltött estén.
Sophia szíve elszorult. Meghalt. Mindannyian meghaltak.
Hány évesek lehettek, hány éve jártak a földön, és mi
mindennek lehettek tanúi azokban az években?
– A fenébe veled, Lucien! – suttogta újra. Megcsörrent a
telefon, és felkapta, mert túl akart lenni az egészen.
– Sophia – szólalt meg egy hűvös férfihang. – Duncan
vagyok. Miben segíthetünk?
Sophia megdermedt. Duncan? Miért pont Raphael
félelmetes hadnagya fogadja a hívását? Ő egy senki volt.
Hatalmas, igen, de senki sem ismerte. Soha nem járt a Tanács
ülésein, még csak nem is láthatták Lucien oldalán Kanadán
kívül, és az is évtizedekkel ezelőtt volt.
Akkor miért Duncan vette fel a telefont, amikor felhívta a
semmiből?
Talán azért, mert Raphael már sejtette, mit tett Lucien, és
most Sophia lesz az, aki szenvedni fog érte.
 Kilencedik fejezet

Észak-Seattle, Washington

Raphael hideg és halálos eltökéltséggel ébredt. A tegnapi

nap a gyászról szólt. A mai este a bosszúé volt. Cyn
mocorogni kezdett mellette, és a férfi lenézett rá, ahogy még
mindig hozzá simulva aludt. A karja megszorult a lány csípője
körül. Tegnap este kimerítette őt. Helyesebben, kimerítették
egymást az évszázados gyógymóddal, amikor a halállal
szembesültek. Az élet megerősítése, még akkor is, ha az
egyesülésük soha nem fog mást eredményezni, mint kölcsönös
örömöt.
Raphael előrehajolt, és gyengéd csókkal ébresztette a nőt.
Cyn szemei kinyíltak, mosoly jelent meg a mohazöld
mélységekben, ami még akkor is ottmaradt, amikor teljesen
magához tért.
– Dolgunk van! – mondta.
Raphael gonoszul elvigyorodott. Jól összeillettek, ő és a
párja.
– Így van! – mondta a férfi. – A zuhanyzó elég nagy
mindkettőnk számára.
Cyn felült, ujjaival beletúrt kócos hajába, amitől a mellei
vágytelin kinyomódtak. A férfi halk morgással fejezte ki
elismerését. Cyn pillantása perzselővé vált, amikor összeakadt
a tekintetük. – Mindig is nagy híve voltam a sokoldalú
képességeknek – sóhajtotta.

****
 Raphael Wei Chent és Lorent komoly beszélgetésbe
merülve találta Duncannel és Juróval a folyosón, miközben rá
vártak az emeleten. Duncan éppen akkor lépett a szobába,
amikor megjelent Raphael és Cyn.
– Uram! Cynthia – köszöntötte őket a férfi. – Szokatlan
kérést kaptunk az imént. A hívást Malibuból továbbították, és
nem hiszem, hogy a hívó tudná, hogy Ön itt van Seattle-ben.
Raphael kérdő pillantást vetett rá.
– Lucien egyik gyereke, Sophia… – Duncan hangja
elhalkult, és megcsóválta a fejét. – A hivatalos neve elég
hosszú, egyike azoknak a régi spanyolországi arisztokratikus,
származást jelző címeknek. Nem tudom, hogy Ön találkozott-e
már vele, uram, én még nem.
Raphael elgondolkodva ráncolta a homlokát, és
visszalapozott a több ezer vámpír emléke között, akikkel
hosszú élete során találkozott, némelyikkel csak rövid ideig,
másokkal évtizedeket vagy még többet is együtt töltve.
Megrázta a fejét.
– Nem találkozom Luciennel túl gyakran, leszámítva az
éves Tanács-találkozókat. De a hadnagya férfi, így ez a Sophia
nem tölt be hivatalos pozíciót nála, amiről nekem tudnom
kellene. Mit akar?
– Engedélyt kért, hogy Vancouverből beléphessen az Ön
területére. Tulajdonképpen ide szeretne utazni Seattle
környékére, és vendégjogot kér magának a birtokon.
Duncan megfordult, és intett Jurónak.
– Nem tetszik ez nekem! – mondta Cyn komoran, amikor
Juro is csatlakozott hozzájuk.
Mindhárom vámpír gondosan kifejezéstelen arccal nézett
rá.
– Ó, hagyjátok már ezt a kifürkészhetetlen vámpíros
szarságot, srácok! Valaki gyilkolja a vámpírokat, és most
hirtelen felbukkan ez a csaj a semmiből, és be akar ugrani
látogatóba? Nem találjátok ezt egy kicsit sem gyanúsnak?
 – Több mint egy kicsit, azt mondanám – értett egyet vele
Duncan. – De az, hogy tudjuk, mit akar, hasznos lehet, akár
rosszak a szándékai, akár nem. Azt állítja, hogy Lucien
megbízásából jön, tehát talán Kanadában is hasonló problémák
jelentkeztek.
– Mikor szeretne megérkezni? – kérdezte Raphael.
– Ma este, uram. Már a határon van. Ha megadjuk az
engedélyt, kész azonnal átkelni, ami bizonyos sietségről
árulkodik.
Cyn elégedetlenül megmoccant, de Rapfael azt mondta: –
Hadd jöjjön, Duncan! Juro, intézd el, hogy két emberünk
várja, és hozza el! Azt akarom, hogy minél hamarabb érjen
ide, de egyedül, az én feltételeim szerint, vagy sehogy sem!
Garantálom a biztonságát, de csak az övét!
Juro bólintott.
– A hívása után azonnal küldtünk egy csapatot, uram, hogy
időt nyerjünk abban az esetben, ha engedélyezi az átkelését.
Tájékoztatom őket az engedélyéről, és megszervezem a
találkozót Sophiával. – Elővette a mobiltelefonját, és már be is
ütött egy számot, miközben elsétált.
– Mennyi idő múlva érkezik? – kérdezte Raphael.
– Szerintem még egy-két óra, uram. Amint Sophia átlépi a
határt, és találkozik a csapatunkkal… – Megvonta a vállát. –
Csak a hegyi utak fogják némileg lelassítani őket.
Raphael elgondolkodott ezen. A vámpíroknak kiváló
reflexeik voltak, és sokkal jobb volt az éjszakai látásuk, mint
az embereknek. Az utak nem nagyon lassíthatják le őket.
– Rendben van. Ha megérkezik, személyesen fogok
beszélni vele…
Cyn azonnal megszólalt. – Raphael, mi van, ha…
Raphael felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a
kiszámítható ellenvetést. – Megteszünk minden szükséges
óvintézkedést, Cynem!
A nő elvörösödött, de a szemében lázadás csillogott, amikor
a férfi szemébe nézett.
 – Van itt valahol kávé, Duncan? – kérdezte, nem fáradva az
ingerültsége leplezésével.
Duncan Raphaelre pillantott, mielőtt válaszolt volna.
– A másik oldalon van az étkező. Wei Chen egy teljes
műszaknyi nappali őrnek ad otthont a birtokon, és van egy-két
vámpírtársunk is, aki szintén itt lakik.
– Köszönöm! – mondta Cyn Duncannek, majd figyelmét
Raphaelre irányította. – Mivel itt nincs rám szükség, megyek,
és szerzek egy kis koffeint. Aztán szeretnék feltenni Wei
Chennek és a többieknek néhány kérdést… ha ez önnek is
megfelel, uram! – tette hozzá szarkasztikusan. Azzal
megpördült a sarkán, és távozott.
Raphael nézte, ahogy elmegy, élvezte a csípője ringását,
még akkor is, ha a lány éppen haragudott rá. Megvonaglott a
szája, ahogy visszafordult Duncanhez. – Azt hiszem, még
nálad is jobban aggódik, Duncan!
Duncan elvigyorodott.
– Lehetetlen, uram – jegyezte meg, majd hozzátette: –
Mélységesen szereti Önt.
– Meg akar védeni engem!
– Ha már itt tartunk, ha megengedi, hogy ez a Sophia
találkozzon Önnel…
Raphael lassan pislogott, és türelmes pillantást vetett a
hadnagyára.
– Á, vagyis amikor találkozik vele, uram, azt hiszem, meg
kellene engednie, hogy először Juro és én köszönthessük őt.
Legalábbis szeretném jobban megismerni a célját, mielőtt
beengednénk az épületbe, és minden bizonnyal mielőtt
beengednénk Ön elé.
– Te is olyan rossz vagy, mint Cyn!
– Semmi kétség! És nagyjából ugyanazok az okok miatt.
Raphael felvonta a szemöldökét.
– Azt mondtam, nagyjából – mondta Duncan szárazon.
 Raphael egy gyors vigyort villantott, majd szinte azonnal
visszakomolyodott.
– Rendben. – Raphael meghallotta Cyn lépteit, és a válla
fölött hátranézve látta, hogy a nő a magánlakosztályuk felé
tart. – Azt hiszem, váltok pár szót a párommal.

****

Cyn éppen a nagy fürdőszobából jött ki, amikor Raphael

belépett a lakosztályukba. Törülköző volt a kezében, és az arca
még mindig nedves volt a nemrég történt mosakodástól. Nem
szólt semmit, csak felakasztotta a törülközőt a fogasra, aztán
odasétált az oldalt álló asztalhoz, és elkezdte felölteni a
fegyvert tartó tokot, mindeközben hátat fordítva a férfinak.
Raphael nesztelenül átkelt a szobán, önző elégedettséget
érezve, amikor a lány meglepetten kezdett a levegő után
kapkodni, amikor kikapta a fegyvert az ujjai közül, mielőtt
becsúsztathatta volna a tokjába. Átcsúsztatta a fegyvert az
asztalon, hogy a nő ne érje el, majd szembe fordította magával
a lányt. Nem mintha Cynt megijesztette volna Raphael
erőfitogtatása. Kihívó pillantással szinte provokálta a férfit,
hogy bármivel is próbálkozzon.
– Édes, édes Cyn – mondta bársonyosan. Érezte, ahogy a nő
teljesen mozdulatlanná válik, látta, ahogy a szeme riadtan
felcsillan, amikor felismerte a halk hang mögött bujkáló
veszélyt. A makacsság elszállt, helyét az óvatos éberség vette
át. A férfi halkan, és mélyen a mellkasából morgott. – Azért
vagy dühös, mert túlságosan nagyra értékelem az életedet,
hogy mögéd bújjak? Te ember vagy, Cynem, én pedig vámpír!
Mit gondolsz, melyikünk élné túl nagyobb eséllyel az
ellenségeim támadását?
– Nos, köszönöm szépen, ó nagymenő! Nem foglak tovább
fárasztani a te érdekedben tett haszontalan emberi
erőfeszítéseimmel!
Raphael erősebbre vette a szorítását, közelebb húzva a
lányt, lábujjhegyre kényszerítette. – Nincs szükségem arra,
hogy megvédj! – erősködött a férfi, csak centikre az arcától. –
Több száz vámpírom van, akiket kifejezetten erre képeztek ki.
Ezt te is tudod!
– És mi van a többiekkel? – vágott vissza a lány, kezeit
közéjük emelve eredménytelenül próbálta eltolni a férfi
mellkasát. – Az a több ezer vámpír, akiknek az élete tőled
függ, az a több ezer, akik meghalnak, ha bármi történik veled.
És mi lesz velem? Hogyan élhetnék nélküled? – A hangja
elcsuklott az érzelmektől, miközben az egyik kezét ökölbe
szorítva megütötte a férfi vállát. – Pótolhatatlan vagy, a fenébe
is!
A férfi rá meredt, meglazította a szorítását, hogy gyengéden
meg tudja simogatni a nő karját. – És azt hiszed, hogy te nem
vagy az? – kérdezte, türelmetlenségét döbbent hitetlenség
váltotta fel. – Gondolod, hogy tudnék tovább élni, ha történne
veled valami? Gondolod, hogy akarnám?
Cyn elfordította a tekintetét, a szégyen pírja öntötte el
szépséges arcát.
– Édes Cyn – mormolta, és a karjába húzta. – Lubimaya –
suttogta a lány illatos hajába. – Inkább meghalnék melletted,
minthogy nélküled éljek!
– Én is – suttogta a lány sírós hangon.
– Akkor nincs mit tenni! Mindkettőnknek élnünk kell,
Cynem!
Raphael egyik ujját Cyn álla alá helyezte, és a sajátjához
emelte az arcát, hosszan és lassan megcsókolta, élvezve a szája
zamatos, meleg ízét, hosszan elidőzve, hogy nyelvét az övére
fonja, míg végül a lány ellágyult, karjai a férfi kabátja alá
kúsztak a háta köré.
– Szeretlek, Cynem! – mondta, félbeszakítva a csókot, és
szorosan magához ölelve a lányt. – És mindig szükségem van
rád! Soha ne kételkedj ebben!
– Dettó, agyaras fiú! – mormolta a férfi mellkasához
simulva.
Raphael felnevetett. – Akkor vedd fel a fegyvered!
Hamarosan látogatónk lesz, akit ki kell kérdeznünk.
 – Sophia még nem lehet itt! – Visszarohant a fürdőszobába,
megnézte az arcát a tükörben, és lefröcskölte hideg vízzel,
hogy eltüntesse a könnyek nyomait.
Raphael követte őt, és az ajtókeretnek támaszkodva figyelte
a tükörben.
– Nem, de Juro csapatának nem tart sokáig. A vámpírok
gyorsan vezetnek.
– Amíg várunk, szeretnék tisztázni néhány dolgot Wei
Chennel, és itt vannak Juro csapatának jelentései is a két
helyszínről. Az első éjszaka kimentek oda, és biztosították a
házakat.
Odament az asztalhoz, és bepattintotta a fegyverét a
tokjába, majd felcsúsztatta a kabátját, elrejtve a fegyvert a
véletlen pillantások elől. Egy vámpírnak persze nem kellett
látnia a fegyvert. Már az illata is elárulná a jelenlétét. Cyn
tisztában volt ezzel, de évek óta így hordta a fegyverét, és nem
látta okát, hogy változtasson rajta. Átnézett a válla fölött, és
várakozással teli pillantása találkozott a férfi tekintetével.
– Szóval, találkozunk ezzel a kanadai csajjal, és aztán
elkezdhetjük követni ezeket a fickókat, igaz?
– Olyan türelmetlen vagy, lubimaya! Engedélyezem!
A lány elutasítóan fújt egyet, mire a férfi megragadta,
megfordította, és kemény csókban követelte a száját. Aztán
felemelte a fejét, és azt mondta: – Hamarosan, Cynem,
hamarosan vadászni indulunk!
 Tizedik fejezet

Sophia a seattle-i birtokot tanulmányozta, ahogy a nagy,

szemmel láthatóan nehéz kapu szinte nesztelenül becsukódott
mögötte. Vonakodó elismeréssel adózott a nyugati vámpírok
biztonsági rendszerének, kezdve a kíséretére küldött két ember
gondos ellenőrzésétől, az őrök éberen figyelő tekintetéig,
amikor áthaladt a kapun, és belépett a tulajdonképpeni
birtokra. Lucien területén semmi ilyesmi nem volt, még a saját
rejtekhelyén sem, amelyet a nő szinte riasztóan védtelennek
talált. Persze lehet, hogy azért, mert maga Lucien sem
tartózkodott ott. Ha az uruk jelen lett volna, az őrei éberebbek
lettek volna? Másrészt, ha megfelelően végezték volna a
munkájukat, akkor eleve nem is tűnt volna el.
Bár miután elolvasta a levelét, most már valószínűbbnek
tűnt, hogy inkább bujkál, mint eltűnt.
A furgon – és függetlenül attól, hogy a készítők minek
nevezték, ez a behemót jármű nem volt másnak tekinthető,
mint teherautónak – behajtott a birtokra, örökzöld fák között
kanyarogva megkerülték a kanyargós felhajtót, és a
meglehetősen elegáns beton- és acélszerkezet felé vették az
irányt. Az épületből meglepően erős hatalom zümmögött
kifelé, és Sophia azon tűnődött, vajon hány vámpír lehet
odabent. Jelentős számúnak kellett lennie, hogy ilyen erős
energiajelet produkáljon.
A teherautó megállt, és Sophia mozdulatlan maradt, várva
valamilyen jelre a kísérőjétől. A sofőr – egy nagydarab ázsiai
vámpír –, meg sem szólalt egész úton, ezért a másikra nézett,
egy sötét bőrű férfira, akinek karibi akcentusa vidáman áradt a
fülébe. Hallotta, ahogy mormog az előtte lévő ülésen, és
ráébredt, hogy egy olyan kommunikációs eszközt visel a
csuklóján, amilyet világszerte használnak a magas szintű
biztonsági személyzet tagjai. Még lenyűgözőbb, gondolta. Ha
ennyire elővigyázatosak egy egyszerű látogatás miatt a helyi
birtokra, el lehet képzelni, micsoda kihívással kell
szembenéznie annak, aki magát Raphaelt szeretné
meglátogatni.
Két vámpír lépett ki az épületből, és lefelé tartott a lépcsőn,
egyértelműen feléje irányulva. Az épület belsejéből kiáradó
fény és a nagyvonalúan megvilágított udvar fényeiben tisztán
láthatta az arcukat, és első pillantásra egyikük sem volt
ismerős. De ez nem volt meglepő. A vámpírok általában nem
keveredtek, és főleg nem átlépve a területi határokat.
Larissának volt egy aktája a seattle-i birtokról, amely
tartalmazott ugyan néhány fényképet, de ezen túlmenően
Sophiának kevés információja volt arról, hogy kire számíthat
itt. Darren, aki éveken át részt vett a Tanács ülésein Lucien
mellett, le tudta volna írni magukat a Tanács tagjait, és talán a
vámpírhadnagyaikat is, de Sophia nem számított arra, hogy
bármelyikükkel is összefut itt, Seattle-ben, ezért nem is vette a
fáradságot, hogy megkérdezze.
Tanulmányozta a két férfit, ahogy azok közeledtek a
járműhöz. Az első kísérteties másolata volt hatalmas termetű
sofőrjének. Minimum testvér volt, ha nem ikertestvér, ami
lenyűgöző volt – nem hitte, hogy valaha is látott már ilyet. A
másik seattle-i vámpír jóképű férfi volt, magas és jó testalkatú,
hosszú, szőke haját összekötötte a tarkóján. Mondott valamit
az ikernek, aki odasétált a teherautóhoz, és kinyitotta az ajtót
Sophia mellett.
– Szálljon ki, kérem! – mondta az óriás mély, dübörgő
hangon, amely tökéletesen illett impozáns termetéhez.
Sophia kilendítette a lábát a nyitott ajtón, és kiszállt. A hím,
segítséget ajánlva kinyújtotta hatalmas mancsát, amit a nő
hálásan el is fogadott, és mindeközben észrevette a férfi bőre
alatt a hatalom mély zümmögését. Nem szándékos
erőfitogtatás volt ez a részéről. Ha próbára akarta volna tenni,
sokkal nyilvánvalóbban csinálta volna. Ez egyszerűen a benne
lakozó erő volt, méghozzá jelentős mértékű. Sophia tudta,
hogy a férfi hasonlóképpen érzékeli az ő erejét, amely
ugyanolyan jelentékeny volt. Ma este mindannyian nagyon
óvatosan udvariasak voltak.
A földre érve elvette a kezét, és a szeme sarkából figyelte a
szőke vámpír közeledését.
– Sophia – mondta hűvös, kifejezéstelen hangon. –
Üdvözöllek Seattle-ben! Duncan vagyok.
Sophia megdermedt, és küzdött, hogy ez ne látsszon rajta. Ő
itt Duncan? Amikor beszélt vele korábban, azt feltételezte,
hogy Malibuban van. De persze a hívását bárhová
továbbíthatták. Nyilvánvalóan pont ide, Seattle-be
továbbították. De ha Duncan Seattle-ben volt…
Hirtelen mindennek szörnyű értelme lett. A biztonsági
intézkedések, a hihetetlenül erős energiajelzés. Tudatában a
mindentudó barna szemek nagyon is közeli pillantásának,
Sophia kényszerítette magát, hogy előre lépjen egy lépést, és
elfogadja Duncan kinyújtott kezét. Az idősebb vámpírok közül
sokan nem fogtak kezet, különösen azok, akik kerülték az
emberi érintkezést. Sophia nem tartozott közéjük. A riói
életében sokkal több ember szerepelt, mint a vámpír.
– A felbecsülhetetlen Duncan – nyugtázta. Határozottan
megrázta a férfi kezét, és meglepődött, hogy ő legalább nem
ellenőrizte az erejét ezzel a kézfogással. Sok vámpír a
helyzetében megtette volna. De aztán, ha igaz volt, amit hallott
róla, valószínűleg nem érezte szükségét. Ugyanakkor azon is
eltűnődött, vajon mennyi mindent tudtak meg róla a
telefonhívás óta eltelt rövid idő alatt. Valószínűleg nem sokat.
Dél-Amerikában szándékosan visszafogottan viselkedett, és
azelőtt is csak egy volt Lucien játékszerei közül, aki egyáltalán
nem érdemelt figyelmet.
Duncan szelíden elmosolyodott. – Csak Duncan is
megteszi. Ő pedig Juro – tette hozzá, a mellette álló óriás
vámpírra mutatva. – Mi szél hozott Seattle-be, Sophia?
Nos, gondolta a nő, legalább nem vesztegették az idejüket
csevegésre. – Ahogy már a telefonban is megbeszéltük, atyám
megbízásából vagyok itt – mondta simán. Elég közel állt az
igazsághoz, hogy átmenjen, és különben is, a saját ereje bőven
elég volt ahhoz, hogy elrejtse a gondolatait. – Keresek egy
vámpírt, aki eltűnt. A nyomok ide vezettek, ahol reméltem,
hogy engedélyt kapok a keresés folytatására, és biztonságos
menedéket a keresés idejére.
 Duncan nyugodtan nézte a nőt, semmit sem elárulva a
gondolataiból. – Kit keresel?
Sophia pillantása találkozott a férfi hűvös tekintetével,
arckifejezése nyugodt maradt, annak ellenére, hogy kiválóan
tudatában volt a férfi mögött álló épületnek, és ami sokkal
fontosabb, annak is, ki várja abban az épületben. A nő egy
vékony, kíváncsiskodó szálat küldött ki, ami szinte
fájdalmasan pattant vissza, szinte megperzselte a nyers,
elképzelhetetlenül mély hatalom, amely csakis Raphaelé
lehetett. A rettegés borzongása kúszott végig a gerince mentén,
és megacélozta magát ellene. Nem engedhette meg magának,
hogy gyengeséget mutasson. Többé már nem, nem most, hogy
Raphael is itt van Seattle-ben, míg a saját atyja rejtélyes
módon nincs jelen. Lehetséges, hogy Raphaelnek is van
valamilyen köze Lucien eltűnéséhez? Vagy, meu Deus, lehet,
hogy az atyja Raphael foglya? Talán éppen itt, ezen a
birtokon?
Duncan türelmesen nézett rá, és úgy tűnt, hajlandó
mindaddig a Csendes-óceán menti északnyugati éjszaka hideg
párájában állni, amíg választ nem kap a kérdésére. A nő
elfintorodott, egy mély, erősítő lélegzetet vett.
– Lucient keresem – mondta végül, mert tudta, hogy
másképp sosem jutna túl a bejárati ajtón. – Okom van
feltételezni, hogy a közelben van. Még arra is gondoltam, hogy
talán ellátogatott ide, de ezt most már valószínűtlennek tartom.
Itt van? Tudod, hogy hol van? Elfojtotta a kérdéseket,
amelyeket kétségbeesetten fel akart tenni.
Duncan kérdőn felvonta az egyik szemöldökét, ez volt tőle
a legtöbb reakció, amit eddig látott. A férfi nagyon
mozdulatlanná vált, és Sophia tudta, hogy telepatikusan
beszélget valakivel odabent. Valószínűleg Raphaellel. Senki
mástól nem fogadna el utasításokat.
A férfi ekkor rámosolygott, éppen csak enyhén felfelé ívelő
ajkakkal, majd megfordult, és az egyik kezével a meleg
fényekkel megvilágított épület felé mutatott.
– Az atyám fogad téged!
 Nem látva más lehetőséget, Sophia elindult felfelé a
betonlépcsőkön a bejárati ajtó felé, irritálta az egyes
lépcsőfokok kényelmetlensége, túl hosszúak és túl sekélyek
voltak, így úgy érezte magát, mint egy túlméretezett gyerek,
aki egy óriás lépcsőjén robog. De még amikor le is nyelte az
ingerültségét, felismerte, hogy mi is ez – elterelés a
gyomrában tomboló rettegésről, amire nem is tudott
visszaemlékezni, mikor érzett utoljára. A legkorábbi egyedül
töltött éjszakái óta nem, miután Lucien kidobta a fészkéből,
arra kényszerítve, hogy saját otthont keressen magának.
Duncan mellette lépkedett, Juro pedig kissé előttük.
Egyikük sem szólt semmit, de Duncan legalább barátságosnak
tűnt a maga visszafogott módján. Nem rettenetesen közlékeny,
de nem is ellenséges. Inkább kíváncsi, mint bármi más,
gondolta.
Juro kinyitotta a nehéz, üvegezett bejárati ajtót, és elsőként
lépett be. Duncan megfogta az ajtót, és enyhe meghajlással
tartotta a nő előtt. Sophia mosolyogva nyugtázta az
udvariasságot, és biccentett a fejével, miközben belépett.
Mindez az udvariasság azonban nem akadályozta meg, hogy
észrevegye a feje fölött lógó nehéz acél redőnyöket. A
redőnyöket – efelől nem volt kétsége –, minden nap napkelte
előtt leeresztették, és valószínűleg egy gombnyomással le
lehetett engedni, ha szükséges volt. A bejárati ajtókon túl egy
„nagyszoba” volt. A modern házakban sok mindenre
használták az ehhez hasonló helyiségeket, de ez itt egy nagy,
alkalmi nappali volt, két hosszú, nehéz kanapéval, amelyek
egymással szemben álltak egy vastag üveg dohányzóasztal két
oldalán. Néhány hozzáillő szék állt a két végében, kialakítva
így egy négyzet alakú ülőfelületet, és mindezt egy hatalmas
szőnyeg fogta keretbe. A mennyezet legalább kétemeletnyi
magasságban volt, a túlsó falon lévő ablakok pedig majdnem a
tetővonalig értek. Az ajtóhoz hasonlóan minden ablakot
automata redőnyök kereteztek. Ezt az épületet vámpíroknak
építették. Az ajtó volt az egyetlen igazi sebezhető pont, ám
mire egy betolakodó elérhette volna, a redőnyök már
működésbe léptek volna, és az is nagyjából bevehetetlenné
vált.
A helyiség felénél Duncan felgyorsította a lépteit, kilépett a
nő elé, és egyenesen egy magas, dupla faajtó felé vette az
irányt. Ezzel egy időben Juro lelassított, hogy az oldalára
kerüljön, sőt, az ikertestvére és a jamaikai is felzárkózott
mögötte, és Duncan nyomában tartották, miközben ő kinyitotta
az ajtókat, és eltűnt a mögöttük lévő szobában.
Juro tovább lassított, egyszer az ikertestvérére pillantott,
mielőtt megállt a nyitott ajtó előtt, és széles tenyerével jelezte,
hogy Sophia előtte lépjen be.
Sophia belenézett a férfi kifejezéstelen szemébe, majd
hosszú haját átdobta a válla fellett, és belépett az oroszlán
barlangjába.
Két lépést tett a helyiségben, tekintete gyorsan ide-oda
pásztázott, és észrevette a vámpírok kis csoportját. A seattle-i
fészek vezetője, Wei Chen is ott volt. Egyike volt azoknak,
akiket felismert a fényképekről, amelyet a hatékony Larissa
mellékelt az aktájában. Volt még három másik is, akik közül
egyiket sem ismerte, de mindannyian, beleértve Wei Chent is,
figyelmesen nézték őt, erejüket éppen a kihívás határa alatt
tartva, készen álltak megvédeni atyjukat. Távolabbra engedve
a tekintetét, látta, hogy Duncan átmegy a helyiség túlsó
oldalára, egy hatalmas üvegfal felé, amely az alattuk elterülő
völgyre nézett. Amikor Sophia belépett, a férfi megfordult,
hogy elfoglalja helyét egy vámpír mellett, aki csakis Raphael
lehetett.
Sophia nem tehetett róla. Mély levegőt vett, a tekintete a
díszhelyen ülő nagydarab vámpírra szegeződött. Miért nem
figyelmeztette senki a puszta jelenlétére? Szinte vibrált a
hatalomtól. Ez eltorzította körülötte a levegőt, és fájdalmasan
cikázott végig a nő idegvégződésein, miközben igyekezett
megőrizni a hidegvérét. Sophia azt hitte, hogy a mestere,
Lucien erőteljes, és az is volt. De soha nem volt ekkora
hatalma, soha nem próbálta az erejét a területének laza
irányításához szükségesnél erősebbre fejleszteni, ideje és
energiája nagy részét az élvezetekre és ostoba játékokra
fordította. Sophia néhány értékes másodpercet vesztegetett
arra, hogy megbánja saját ostobaságát, amiért annyi évet
töltött Rio forró, párás utcáin való táncolással, ahelyett, hogy a
saját hatalmát csiszolta volna. És ismét átkot szórt Lucienre,
amiért arra biztatta a gyermekeit, hogy hosszú életük során ne
csináljanak mást, csak játszanak.
Azt azonnal megállapította, hogy Raphael nem játszott az
életben. Ő maga volt a hatalom, a maga legigazibb
formájában, a legfinomabbra csiszolt hatalom, amelynek nem
volt párja.
De miközben a vámpír része tudomásul vette a férfi erejét –
miközben a sajátját gondosan visszafogta, hogy még a sértés
leheletnyi esélyét is elkerülje –, a nő, aki még mindig volt,
tudomásul vette a férfi szépségét. Még emberként is félelmetes
lehetett, jóval több mint hat láb magas, széles vállú, rövidre
vágott fekete hajjal és szokatlanul fekete szemekkel. Aprócska
ezüstös fény villant ezekben a szemekben, rendelkezésre álló
erejének bizonyítékaként. Mintha szüksége lett volna rá,
hiszen annyi saját, erőteljes gyermeke vette körül.
Sophia hirtelen hálát adott, hogy gondoskodott a megfelelő
megjelenésről. Tudta, hogy a testhez simuló pulóvere és a
fekete leggings kiemelte a nagyon is nőies idomait, és hogy a
térdig érő, tűsarkú csizma vonzó hosszúságot kölcsönzött a
lábainak. Hosszú kabátját maga mögé söpörte, és kecsesen
pukedlizett, amit évszázadokkal ezelőtt a dadája térdénél
tanult.
– Lord Raphael – mondta, és hangját szándékosan mély,
érzéki dorombolássá formálta. – Sophia Micaela Angelina de
Sandoval y Rojas, hűséges szolgája atyámnak, Lucien
Guiscard-nak, a kanadai területek Lordjának.
A nő felpillantott, szándékosan találkozva a férfi
tekintetével. – De köztünk szólva, uram – mondta –, elég a
Sophia is.
Raphael szenvtelenül szemlélte a nőt, nem adva jelét annak,
hogy bármi másnak tekintené, mint kellemetlenségnek. A
vállára támaszkodó sovány emberi nő már más tészta volt.
Leplezetlen ellenszenvvel tanulmányozta Sophiát, jobb keze
rövid időre a rövid bőrdzsekije alá süllyedt, ahol… Meu Deus,
a nőnél fegyver volt! Sophia visszaterelte a tekintetét
Raphaelre, aki nyilvánvalóan észrevette az ember reakcióját,
és kétségkívül meg fogja dorgálni.
 De ehelyett a vámpírlord keze a szék karfájáról a nő lábára
csúszott, egyértelmű jelzésként, ami nem kerülte el Sophia
figyelmét. Ahogyan az önelégült tekintet sem az ember zöld
tekintetéből, vagy az apró győzelmi mosolyából. Ribanc.
Sophia elfordította a tekintetét az emberről, és ismét
Raphael szemébe nézett, és hagyta, hogy regisztrálja a
sajátjában az udvarias csalódottságot, mielőtt tiszteletteljesen
lehajtotta volna a fejét.
– Hol van Lucien, Sophia? – kérdezte Raphael, a hangja
bársonyburokba rejtett hatalommal zúdult a nő bőrére.
Sophia feje felemelkedett, pillantása ismét találkozott a
férfiéval. – Nagyuram, azt reméltem, hogy itt találom!
Látta, hogy Duncan kissé megmozdul, hallotta a mögötte
álló vámpírok lélegzetvételét, és hideg bizonyossággal tudta,
hogy atyja nincs Seattle-ben. Vagy ha mégis, egyikük sem
tudott róla.
Raphael továbbra is őt tanulmányozta, arckifejezéséből
minden érzelem hiányzott. Mindannyiuk közül egyedül ő nem
mutatott semmilyen reakciót a lány válaszára és az általa
közvetített információra – a legcsekélyebbet sem, sem
meglepetést, sem értetlenséget, és legfőképp riadalmat sem.
– Lucien nem lépett be a területemre – mondta nyíltan,
nyilvánvalóan nem voltak kétségei, és nem érezte szükségét,
hogy bővebben kifejtse.
– Miért gondoltad, hogy itt találod? – kérdezte Duncan
Raphael bal oldaláról.
Hirtelen felfedezve, hogy még mindig a kényelmetlen
pukedli pózában van, Sophia felemelkedett teljes, szerény
magasságába. Tekintete oda-vissza járt Duncan és Raphael
között. Mennyit mondjon el nekik? Lucien levele vezette ide,
de vajon akarta-e, hogy bárkivel is megossza a vancouveri
halálesetek részleteit?
A vámpírlordok általában nem osztottak meg egymással
információkat – vagy bármi mást. Kegyetlenül territoriálisak
és nyíltan ellenségesek voltak, legalábbis Észak-Amerikában.
Nem volt ritka, hogy az erősebb lord feszegette a területi
határokat, hogy a saját hatalmát egy másik rovására
gazdagítsa, és gyakran törtek ki viták, néha erőszak is. Lucien
kanadai területe hatalmas, de nagyrészt lakatlan volt, mind
emberek, mind vámpírok tekintetében, és ritkán vált más
lordok ambícióinak tárgyává. Ez Lucien számára jó dolog volt,
hiszen, ahogyan azt már sokszor említette neki, ő inkább
szerető volt, nem harcos. Sophia nem tudott semmilyen nyílt
konfliktusról atyja és Raphael, vagy bármelyik másik észak-
amerikai lord között, ami azt illeti. De hát olyan régóta volt
már távol, és olyan kevés figyelmet tanúsított irányába.
Egy nemkívánatos gondolattól émelygés fogta el. Vajon
Lucien tudta, hogy Raphael itt lesz, amikor elküldte erre a
megbízásra? Vagy ha nem is tudta, legalább sejtette? Lehetett
összefüggés a vancouveri halálesetek és aközött, ami
idevezette a nyugati vámpírlordot Malibuból ebbe a betonból
és acélból épült épületbe?
Sophia felsóhajtott, és akaratlanul is Raphaelre szegezte a
pillantását, aki lustán pislantott, hagyva, hogy a szemhéja
lassan leereszkedjen az ezüstösen csillogó erőre. Majdnem
felnevetett. Mégis mit képzelt? Raphaelnek nem volt szüksége
kérdésekre a vágyott információért; fel tudná tépni az elméjét,
mint egy konzervdobozt, és egyszerűen elvenné.
– Lucien néhány napja hazahívott – mondta keserűen. –
Évek óta ez volt az első kapcsolatunk. – Megrázta a fejét. –
Évtizedek óta – javította ki magát. – Én Brazíliában élek. Az
ottani lordok enyhén szólva is, lazán tartatják be a szabályokat.
Amíg egy vámpír betartja a néhány alapvető szabályt, addig
nem érdekli őket, ki a nemzője, vagy kit hív mesterének.
– Hogyan lépett veled kapcsolatba Lucien? – kérdezte
Duncan.
Sophia Raphaelre pillantott, mielőtt válaszolt volna, de úgy
tűnt, a vámpírlord megelégszik azzal, hogy a hadnagyára bízza
az irányítást.
– Közvetlenül – mondta egyszerűen. – Éppen akkor szólalt
meg a fejemben, amikor este felébredtem. Nem indokolta meg,
egyszerűen csak hazahívott magához a sürgősség jelével.
– Tudod, hogy miért?
 Sophia megrázta a fejét, hagyva, hogy némileg látszódjon a
frusztráltsága.
– Nem – ismerte be. – Csak tegnap este érkeztem
Vancouverbe. Egyenesen a város feletti főbirtokára mentem,
arra számítva, hogy ott fog várni, de nem volt ott. És bárkivel
is beszéltem, senki sem tudja, hol van.
– Akkor miből gondoltad, hogy itt, Seattle-ben fogod
találni?
– Egy levélből. Hagyott nekem egy levelet, amelyben
bizonyos közelmúltbeli és nagyon nyugtalanító események
részleteiről írt. A végén azt írta, hogy jöjjek ide.
– Milyen események? – szólalt meg végre Raphael, a kérdés
ostorcsapásszerű erővel követelte a választ.
Sophia mély lélegzetet vett, és belevágott. Lucien átengedte
neki ezt az ügyet. Csak az ösztönei vezették, és ezek az
ösztönök azt súgták, hogy fedje fel, amit tud. Minden más út
csak további gyilkossághoz vezetne.
– Halál, uram – mondta nyíltan. – Vancouverben három
vámpírt pusztítottak el. Nem tudom, hogyan és kinek a keze
által, de a gyilkosok most az Ön területén lehetnek, és… Úgy
vélem, Lucien valahogyan ennek a középpontjában áll.
 Tizenegyedik fejezet

A saját halottaira gondolva, Raphael ismét érezte dühe

fellobbanását. Mellette megmozdult Cyn, és ujjait a férfi
tarkójára helyezte.
– Ki halt meg? – követelte Sophiától.
Raphael látta, ahogy a nő pislant a kifelé áradó dühére,
érezte, ahogy a lány ereje rövid időre visszaveti. Lucien egyik
gyermekéhez képest meglepően erős volt. Talán ezért hívta
pont őt Lucien, amikor összecsaptak a feje fölött a hullámok.
–Vannak képeim róluk, uram – mondta csodálatra méltó
nyugalommal. – És a nevüket is tudom, bár még sosem
találkoztam velük.
– Kik azok? – erőltette tovább Raphael.
– Giselle – mondta halkan.
Wei Chen hallhatóan felzihált, amikor kimondta a nevet.
Sophia egy gyors pillantást vetett rá a válla fölött, mielőtt
visszafordult volna Raphaelhez. – Damonnal és Benjaminnal
együtt – mondta. – Úgy tudom, hogy mindhárman együtt
éltek, és ugyanazon az éjszakán haltak meg.
– Uram – kezdett beszélni Wei Chen, de Raphael
elhallgattatta a felemelt kezével. Giselle nem tartozott az övéi
közé, de ismerte őt. Idős volt és ravasz, de nagyon kevés
hatalommal rendelkezett. És éppen ezért döntött úgy, hogy
Vancouverben fog élni, miután Lucien és Raphael a területeik
határait az Egyesült Államok és Kanada közötti nemzetközi
határhoz igazította. Nyugodt életet akart, és bízott abban, hogy
a laza Lucien ezt meg is adja neki. Botorul, mint ez kiderült.
– Honnan tudod, hogy ezek hárman meghaltak? – kérdezte
Raphael Sophiától.
 – A nevük szerepelt Lucien levelében, egy fényképpel
együtt. Mindkettő nálam van, uram, ha látni szeretné.
Raphael intett Duncannek, aki előrelépett, hogy átvegye
Sophia kezéből a kabátja zsebéből előhúzott összehajtogatott
borítékot. Duncan lassan kinyitotta a levelet, kirázta belőle a
fényképet, és alaposan tanulmányozta, mielőtt a fényképet és a
levelet is átadta volna Raphaelnek.
Raphael csak egy pillantást vetett a fényképre, és szinte
azonnal továbbadta Cynnek. A figyelmét inkább Lucien
levelére fordította. Ha korábban voltak is kétségei azzal
kapcsolatban, amit Sophia mesélt, most már nem voltak. A
kézírás Luciené volt, de ennél több is volt; a vámpírlord ereje
beleivódott magába a pergamenbe, a sajnálat és a szomorúság,
amit írás közben érzett, éppoly élénk volt, mint a finom
vászonpapíron foltot hagyó könnycsepp. De Raphaelből
együttérzés helyett inkább felháborodást váltottak ki
vámpírlord társa szavai.
Lucien és Raphael majdnem egyidősek voltak, de a másik
vámpír évtizedekkel azelőtt telepedett le Amerikában, hogy
Raphael megérkezett volna az Újvilágba. Lucien eleinte a
későbbi Kanada keleti tartományaira szorítkozott. Amikor
elhatározta, hogy nyugat felé fog terjeszkedni, könnyedén
megegyeztek Raphaellel egy területi határvonalban, amelyet
az eseményeknek és az emberek településeinek növekedésével
megfelelően mozdítottak. Lucien mindig is gyenge
védelmezője volt a népének, és laza őrzője a területének, de
megfelelően erős volt, hogy megtartsa azt, különösen, hogy
nem érkezett komolyabb átvételi szándék.
De a jelenlegi helyzet még Lucien számára is új mélypontot
jelentett. Az emberei meghaltak, álmukban gyilkolták meg
őket, ő pedig eltűnt, nem hagyva hátra mást, mint egy sürgős
hívást Sophiának és ezt a szánalmas levelet, amelyben Lucien
bevallotta saját bűnrészességét, hogy a gyilkosokat egyenesen
Giselle ajtajához vezette.
És most ezek az állatok, akik meggyilkolták Giselle-t és a
szeretőit, nyilvánvalóan délre, Raphael területére költöztek,
hogy folytassák a gyilkolászást. Véletlen volna, hogy Lucien
arra utasította Sophiát, hogy kövesse őket? Hogy a levele
összekapcsolta a két gyilkossági sorozatot? Raphael nem hitt a
véletlenekben, különösen akkor nem, ha azokat Lucien
önsajnálatba burkolózó szavaiba csomagolták.
De Raphael nem Lucien volt. Ő nem rejtőzködik el, amikor
az emberei meghalnak. Meg fogja találni ezeket a gyilkosokat,
és egyszer s mindenkorra felszámolja a fenyegetést.
És azután… talán itt volt az ideje, hogy új Lordot találjon a
kanadai területek számára.

****

Sophia csendben állt, és figyelte, ahogy Raphael elolvassa

Lucien levelét. Tudta, hogy mennyire terhelő, emlékezett a
saját dühére, amikor elolvasta. Csak elképzelni tudta Raphael
dühét. Az ő vámpírjait sodorta veszélybe Lucien azzal, hogy
elrejtőzött, ahelyett, hogy foglalkozott volna az általa okozott
tragédiával.
Összerándult, amikor Raphael hirtelen egy parancsot
vakkantott.
– Wei Chen – mondta. – Valaki vezesse Sophiát a
vendégszobába!
– De uram… – Sophia tiltakozása elhalt az ajkán, amikor a
hatalmas Lord felé fordította fekete tekintetét. Érezte, ahogy
felgyorsul a szívverése, érezte, ahogy a saját ereje próbál a
felszínre törni, ahogy minden védekező ösztöne egyszerre
siklott a felszínre. Brutálisan elfojtotta a reakciót, majdnem
elájult az erőfeszítéstől, de tudta, hogy másodperceken belül
halott lenne, ha Raphael úgy akarná. És a férfi dühös volt.
Nem kellett ismernie őt ahhoz, hogy ezt lássa. A dühe
különálló lényként volt jelen a szobában, mint a forróság és a
harag teremtménye.
Térdre rogyott, hajlandó volt könyörögni azért, amit akart,
amire szüksége volt – hogy részt vehessen a gyilkosok utáni
hajszában. Mert egynél többnek kellett lenni. Valószínűleg egy
egész gyilkos falka. Egyetlen ember sem tudott volna elintézni
három vámpírt, és Lucient fedezékbe űzni. Azt akarta, hogy
ezek az emberek az igazságszolgáltatás elé kerüljenek – a
vámpír igazságszolgáltatás elé. Olyan okokból, amelyeket nem
tudott megmagyarázni, ez többet számított neki, mint bármi
más az elmúlt évszázadokban – egy kivétellel, és ez volt az a
valami, valaki, akire soha nem engedte meg magának, hogy
gondoljon.
– Lord Raphael – mondta, és próbálta visszatartani a
könyörgést a hangjából. – Engedje meg, hogy részese legyek
ennek! Lucien gyermekeit gyilkolták meg, és igen, legalább
részben az ő hibája volt – sietett hozzátenni. – De az atyám
életben van, uram! Ezt biztosan tudom!
A hangja elhalt, a torka hirtelen kiszáradt, mint a sivatag,
ahogy Raphael amúgy is hűvös arckifejezése teljesen fagyossá
vált. Sophia abban a pillanatban tudta, hogy Lucien hátralévő
éjszakáit egy ujján meg lehetne számolni, ha Raphael élve
rátalálna.
Forró könnycseppek gyülekeztek a szemhéja mögött, a
szíve fájdalmasan összeszorult. Szerette Lucient. A sok hibája
ellenére az élet legnagyobb ajándékát adta neki, amikor
átváltoztatta, és annyi örömöt osztottak meg egymással. Fájt
volna neki, ha meghal, még akkor is, ha ezt ő maga okozta.
Lehajtotta a fejét, nem akarta hagyni, hogy Raphael, vagy a
többiek tanúi legyenek a fájdalmának. Összeszorította az
állkapcsát, és félretolva a bánatát, felemelte a tekintetét, hogy
ismét a férfi szemébe nézhessen.
– Tudom, hogy nincs szüksége a segítségemre, Lord
Raphael, de könyörgöm, engedje meg, hogy felajánljam!
Lucien népe érdekében, akik nem érdemlik meg, hogy
szenvedjenek az ő vétkei miatt!
Raphael csak nézett rá kifejezéstelenül.
– Wei Chen, valaki kísérje el Sophiát a szobájába! –
mondta.
– Igenis, uram! – szólalt meg Sophia mögött a seattle-i
fészek vezetője.
Sophia kecsesen talpra állt, és időben megfordult, hogy
lássa, amint egy karcsú, fiatal vámpír tanácskozik Wei
Chennel, aki felnézett, és elkapta a tekintetét. – Sophia –
mondta a férfi. – Ő itt Lukas. Ő fogja megmutatni neked a
szobát, amit az itt tartózkodásod alatt fogsz használni.
Sophia bólintott, majd vette a merészséget, és ismét
Raphael felé fordult.
– Uram? – kérdezte. A férfi továbbra sem szólt semmit,
csak nézte őt kifejezéstelen arccal, amely nem árulta el, hogy
mi jár a fejében. Sophia mély levegőt vett, és elindult a
várakozó Lukas felé, tudatában annak, hogy mindenki őt
figyeli, ahogy átkanyarog a bútorcsoportok között a
visszhangos teremben.
Legalább nem küldte azonnal haza. Már ez is valami. És ha
megpróbálta volna… neki is megvolt a maga ereje. Sokkal
több, mint amennyit mutatott. Ahhoz nem volt elég, hogy
felvegye a harcot Raphaellel, de ahhoz igen, hogy kihívjon
bárkit, aki azt hiheti, hogy félreállíthatja, mint egy
nemkívánatos kölyökkutyát. Vadászni fog a gyilkosokra.
Raphael segítségével vagy anélkül.
 Tizenkettedik fejezet

– Igazat mond – mondta Duncan, miután az ajtók biztosan

becsukódtak a látogatójuk mögött.
– Amit tud róla – pontosította Wei Chen, és ismét helyet
foglalt. – Megkértem az embereinket, hogy ellenőrizzék.
Ahogy mondta is, közel egy évszázada él lent Dél- és Közép-
Amerikában, utoljára Rióban. Mindent egybevetve, mester
nélkül, a radar alatt él. Tudja, milyen lazán kezelik az ilyen
dolgokat odalent.
Raphael hátradőlt, elégedetten hagyva, hogy az emberei
megbeszéljék a dolgot.
– Tegnap repült ide, uram – tájékoztatta Juro. –
Magánrepülőgéppel érkezett, de a távolság miatt többször meg
kellett állnia, és eltartott egy darabig. Az út legalább egy része
azonban nappali fényben történt, ami alátámasztja a
sürgősségre vonatkozó állítását.
Cyn volt az, aki feltette a kérdést, ami mindannyiuk fejében
ott motoszkált.
– Szóval, hol van ez a Lucien fickó? Meghalt?
Raphael összes embere rá nézett a válaszért.
Elgondolkodott, ujjai szórakozottan simogatták Cyn lábát.
– Nem, nem halt meg. Lucien sosem tartozott közöttünk a
legerősebbek közé, de az ereje így is jelentős volt. A halála
minden bizonnyal érzékelhető lett volna számotokra itt
Seattle-ben, Wei Chen, és valószínűleg még a legtöbbünk
számára Malibuban is. Különösen, ha váratlanul érte a halál.
Még ha egy államcsíny során valamelyik saját embere is
iktatta volna ki, lett volna legalább a gyermekei között néhány
veszteség, és az a sok haláleset biztosan érezhető lett volna.
Hacsak Luciennek nincs olyan gyereke, akiről nem tudunk.
Valaki, aki elég erős ahhoz, hogy kiiktassa az atyját, és
zökkenőmentesen átvegye a hatalmat.
Duncan halkan felhorkant, és megkerülte, hogy elfoglalja a
Cyn melletti széket.
– Nagyon valószínűtlen, uram! Lucien mindig is
játszótársakat választott gyermekeinek, nem játékosokat.
– Sophia képes lenne rá – jegyezte meg Wei Chen. – Rejti
az erejét, de ott van.
– Valószínűleg képes lenne rá – értett egyet Duncan
elgondolkodva. – De az elmúlt száz évet azzal töltötte, hogy
atyjának hedonista nyomdokait követte, így az ereje többnyire
potenciális maradt. És ha kiiktatta volna, aligha kockáztatná
meg, hogy idejöjjön azzal az ürüggyel, hogy őt keresi. Semmi
értelme nem lenne. Ráadásul úgy tűnik, őszintén törődik
Luciennel, ami valószínűtlenné teszi, hogy megölte volna őt.
– Lehetséges – ismerte el Wei Chen. – Uram – folytatta, és
Raphaelhez fordult. – Előfordulhat, hogy Lucien elég jól
elrejtse a kisugárzását, hogy ne lehessen megtalálni?
Raphael megvonta a vállát.
– Előlem nem. Nincs a területemen, de életben van, és meg
fogom találni!
Cyn nyugtalanul mocorgott.
– De nem az ő megtalálása az elsődleges feladatunk, ugye?
Ha nincs itt, akkor nem fontos, kivéve, hogy most már tudjuk,
hogy a gyilkosok onnan indultak, és ide utaztak.
– Miért? – kérdezte Wei Chen. – Ez az amit tudni szeretnék!
És hogyan döntötték el, hogy kik legyenek a célpontjaik?
Jeremy – fordult a mellette csendben ülő vámpírhoz. –
Ismerted Giselle-t vagy a fészektársait? Véletlenül nem
dolgoztál nekik?
Jeremy rögtön megrázta a fejét. – Minden ügyfelem az
Egyesült Államokban él. És nem végeztem munkát sem
Marcónak, sem Prestonnak, szóval nem lehet ez a kapcsolat.
Wei Chen frusztráltan felsóhajtott.
– Szóval, miért pont ők? Hogyan kerültek ezeknek a
gyilkosoknak a látókörébe?
– Nem ők voltak – mondta hirtelen Cyn. Figyelmesen
előrehajolt. – Lefogadom, hogy azok az emberek soha nem
látták azelőtt a vámpír célpontjaikat, mielőtt lecsaptak rájuk!
A seattle-i vámpírok egyformán kétkedő arckifejezéssel
bámultak rá. Annak ellenére, amit Raphael korábban mondott
nekik, arra számítottak, hogy az ő Cynje nem több, mint
karácsonyfadísz. Duncan és Juro jobban tudták, és
elgondolkodó arckifejezéssel néztek rá, de Cyn mindannyiukat
figyelmen kívül hagyta.
– Beszélnünk kell azzal a helyi fickóval – mondta félig-
meddig magában, mielőtt a tekintetét Lorenre fordította volna.
– Colin Murphyvel.
Loren bólintott. – Azt gondoltam, hogy ma este nem lesz rá
időnk. Holnap napnyugta után egy órával itt lesz. De miért
fontos ez? Bizonyára mi mindannyian, akik itt vagyunk ebben
a szobában, mi vagyunk a legjobban képzettek, hogy
megtaláljuk és elpusztítsuk ezeket az embereket. Őszintén
szólva a legkevésbé sincs szükségünk az emberi hatóságok
beavatkozására, akik csak az utunkba állnának!
– Előfordulhat – ismerte el Cyn kevés meggyőződéssel. –
De gondolj bele! Tudjuk, hogy Lucien árulta el az emberei
tartózkodási helyét a gyilkosoknak. Hajlandó vagyok megadni
neki a kételkedés lehetőségét, és feltételezni, hogy nem annak
tudatában tette, hogy mi fog történni velük. De ez azt jelenti,
hogy bárkinek is mondta el, olyasvalaki volt, akit ismert, és
akiben megbízott. Valószínűleg nem a gyilkosoknak, hanem
valakinek, aki velük dolgozik.
– Miért mondod ezt? – kérdezte Loren.
– Lucien egy vámpírlord. Még ha nem is a legerősebb a
környéken, legalább annyi ereje van, hogy tud olvasni az
emberekben. Nem lenne tudatában, ha az illető, akivel
beszélget, eléggé gyűlöli őt ahhoz, hogy gyilkosságot
kövessen el?
– Feltéve, hogy vette a fáradságot, hogy utánanézzen –
jegyezte meg Duncan. – Ha olyan valaki volt, akiben
megbízott, akit évek óta ismert… – Megrázta a fejét. – Lehet,
hogy észre sem vette volna a szimpátia megváltozását.
– De látod, ezért van szükségünk ennek a Colinnak az
együttműködésére! Nem ismerem az itteni embereket. Nem
tudom, ki gyűlölheti annyira a vámpírokat, hogy el akarná őket
tűntetni, vagy kinek van gyomra és szervezete ahhoz, hogy
többszörös gyilkosságot kövessen el. És te tudod? – kérdezte
Lorent.
Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, aztán becsukta, és
elkomorult, egyértelműen elgondolkodva Cyn kérdésén.
Megrázta a fejét.
– Nem, nem tudom, és igazad van, kellene. De ha ez
Vancouverben kezdődött, akkor lehet, hogy nincs is benne
helyi lakos.
Cyn megvonta a vállát.
– Ez visszavezet minket ahhoz, hogy honnan tudták, hol
lakik Marco és Preston. Valamint Jeremy is, de különösen
Marco és Preston. Mariane bement a városba. Bárki követhette
volna hazáig, és ő észre sem vette volna.
– Ilyen lehetőség soha nem jutott volna eszébe, de miért is
jutott volna? – kérdezte Jeremy kissé védekezően.
– Nem kellett volna – értett egyet Cyn. – És senki sem
hibáztatja Mariane-t. A lényeg az, hogy könnyű lett volna
megtudni, hogy te hol laksz, Jeremy, de Marco és Preston
lakhelyét nem. Ők nem nagyon mozdultak ki, de ha mégis
megtették, akkor azt többnyire más vámpírokkal tették. És ez
nem olyan, mintha a külvárosban élnétek. A házaik
mérföldekre voltak az autópályától. Ha nem tudtad volna, hol
keresd őket, nem tudtad volna, hogy ott vannak!
– De a legtöbbünk most a birtokon belül él, még azok is,
akik korábban külön éltek – ellenkezett Loren. – Honnan tudná
meg valaki, hogy az a néhány közülünk, akik kint élnek, hol
találhatóak?
– Pontosan – mondta Cyn. – Van valahol egy adatbázisod,
címekkel, telefonszámokkal, ilyesmikkel?
– Természetesen vezetünk adatbázist. De az nem
tartalmazza a biztonsági intézkedéseik részleteit. Nem vagyok
benne biztos, hogy tudtam volna, ha valaki megkérdezi, hogy
néz ki Marco vagy Preston magánlakosztálya.
– De mindketten ezen a területen éltek, mielőtt ezen a
birtokon kezdtetek építkezni, igaz?
– Igen, így volt. Marco volt, aki először javasolta, hogy
költözzünk ide, Cooper’s Restbe.
Cyn elgondolkodott ezen, és az ajka megvonaglott,
miközben belülről harapdálta az alsó ajkát.
– Hány vámpír él odakint? – kérdezte.
Wei Chen kérdőn emelte a tekintetét Raphaelre. Cyn elkapta
a pillantást, és elkomorult, de Raphael gyengéden
megdörzsölte a kezével a derekát. Bólintva adott engedélyt a
seattle-i fészekvezetőnek.
– Összesen negyvenhét vámpír tartozik az úgynevezett
seattle-i fészekhez, bár magában a városban már csak
néhányan élnek. A legtöbben itt élnek ezen a birtokon.
Biztonságosabb, és őszintén szólva kényelmesebb is a mieink
között lenni. Tíznél kevesebben tartanak fenn külön lakhelyet,
beleértve azokat is, akik még mindig a városban élnek, bár a
legtöbben közülük legalább egy kis időt rendszeresen itt
töltenek. Marco és Preston azok közé tartozott, akik külön
éltek, és ők éltek legrégebben ezen a vidéken. Jeremy a seattle-
i fészekben élt, amíg össze nem jött Mariane-nel, és nem
építettek saját házat.
– Saját házat akart – erősítette meg Jeremy halkan. – Azért
vettünk itt fent, hogy közel legyünk az új birtokhoz.
Cyn nyugtalanul kopogott az ujjaival a combján, és Raphael
tudta, mi lesz a következő kérdése. Azt is tudta, miért
tétovázik a lány feltenni.
– Milyenek voltak a nappali alvási szokásaid, Jeremy? –
kérdezte meg Raphael Cyn helyett.
Jeremy egy pillanatra meglepődött a kérdésen, de mivel az
atyjától érkezett, elég gyorsan válaszolt.
– Egy páncélteremben, uram. Mint amilyen itt is van.
Sokkal kisebb persze, de ugyanolyan biztonságos.
Cyn előrehajolt. – Akkor a semmiből építetted a házadat?
– Igen.
Cyn előre-hátra hajolt, majd bólintott.
– De ők ezt nem tudták – mondta elgondolkodva. – Tudták,
hogy hol laksz, de nem tudtak az extra biztonságról.
– Nem – mondta Jeremy keserűen. – Ezért inkább
megkínozták Mariane-t!
Raphael érezte, hogy Cyn megdermed, hallotta, ahogy
élesen beszippantja a levegőt a burkolt célzás hallatán, hogy
valahogy nem vesz tudomást a Mariane-nel történtekről. Ami
bizonyára nem állt szándékában. Az ő Cynje sok minden volt,
de érzéketlen, különösen más fájdalma iránt, nem volt.
– A párom és én – mondta Raphael nyomatékosan – teljes
mértékben arra összpontosítunk, hogy igazságot
szolgáltassunk azoknak, akik meghaltak, és azoknak, akik
életben maradtak, Jeremy! Különösen Mariane-nek. Lehet,
hogy Cyn módszerei neked nyersnek tűnnek, de ő sokkal
képzettebb, mint bármelyikünk az ilyen emberi bűnözők
leleplezésében!
Jeremy elpirult atyjának szelíd dorgálására.
– Elnézést kérek, uram! Nehéz tisztán gondolkodni.
– Megértem. Cyn?
Cyn erősen nekidőlt a férfi vigaszt nyújtó kezének.
– Oké – mondta mély lélegzetet véve. – Tudjuk, hogy
Lucien elárulta Giselle-t és a fészkét, de azt nem árulhatta el,
hol lakik Marco vagy Preston. Ahogy Jeremy és Mariane
lakhelyét sem. Akkor ki adta ki őket? Ismerlek titeket, és
ismerem Raphael biztonsági embereit. Nem igazán adtok fel
hirdetéseket a sárga oldalakon a jelenlétetekről. És mégis,
valahogy a gyilkosok nem csak azt tudták, hogy a másik kettő
hol lakik, hanem azt is, hogy hol alszanak, mert feltételezem,
hogy nem egy sötétítővel ellátott hátsó hálószobában tették.
Marco és Preston sokáig túlélték. Biztos volt valamilyen
rejtekhelyük, amit biztonságosnak gondoltak. Valahol a
házukban vagy annak közelében, de nehezen megtalálható
helyen, igazam van?
Wei Chen kellemetlen pillantást vetett Cynre, láthatóan nem
volt hajlandó ilyen részleteket elárulni. Cyn türelmetlenül fújt
egyet. – Meghaltak, Wei Chen! Bármilyen megállapodásuk is
volt, nem működött!
Sóhajtott egyet. – Természetesen igazad van. Bocsánatot
kérek! Ez egy automatikus reakció. Marcónak és Prestonnak
volt egy-egy biztonságos szobája a házuk alatt. Nem olyan
biztonságos, mint ami itt van, de minden bizonnyal elég
biztonságos, legalábbis úgy gondoltuk. A bejáratok rejtve
voltak, a szobák pedig megerősítettek.
– Hogyan jutottak be a gyilkosok? – Megfordult, hogy a
válla fölött Raphaelre nézzen. – Tényleg meg kell vizsgálnom
a házaikat. Nappal, amikor látom is, hogy mit nézek.
Raphael a homlokát ráncolta, nem tetszett neki a gondolat,
hogy a nő védtelenül rohangáljon, miközben egy emberi
önbíráskodó banda szabadon szaladgál, különösen annak
fényében, amit Mariane-nel tettek. De Cyn nem látta a
homlokráncolását; már visszafordult, hogy beszéljen Lorennel.
– Holnap napközben találkozni akarok Colin Murphyvel!
Ha megadod a számát, én…
– Nem!
Cyn felkapta a fejét, és Raphaelre meredt.
– Holnap este találkozom ezzel az emberrel, és akkor majd
eldöntjük, milyen irányt követünk!
A lány állkapcsa ingerülten megfeszült, de a férfi jól tudta,
hogy nem fog vele vitatkozni a vámpírjai előtt. Ráadásul a nő
elég értelmes volt ahhoz, hogy tudja, mikor nem engedi magát
megingatni, és ebben az egy pontban nem fogja magát
meggondolni. Amíg nem találkozott ezzel a helyi rendőrrel,
nem hagyja Cynt egyedül vele. Ami azt illeti, még akkor sem
bízna meg a férfiban. Ha a párja úgy érezné, hogy a nyomozás
valamelyik részét napközben kell folytatnia, akkor mellé
rendelne egy testőrt, aki vele tartana. A saját emberét, akiben
abszolút megbízott.
 Felállt, felcsúsztatta a kezét Cyn vállára, majd végig a
karján, összefonta az ujjaikat, és talpra húzta, miközben
átkozta a még mindig rövid tavaszi éjszakákat.
– A napkelte már közel van. Holnap este újra találkozunk,
és eldöntjük, hogyan tovább. Duncan, hozd ide Maxime-ot
Malibuból! Tudni akarom, hogy megsértették-e elektronikusan
vagy más módon a biztonságunkat! Wei Chen, azt akarom,
hogy az összes vámpírom a következő napfelkeltéig a birtok
falain belül legyen!
– Uram – mondta gyorsan Loren. – Figyelmeztetést
küldtünk, amint Marcót és Prestont megölték. A legtöbb
emberünk már bejött, de néhányuknak vannak kinn
szeretőik…
– Mindenki! – jelentette ki Raphael. – Nincs kivétel,
különben nekem felelnek!

****

Cyn szinte már azelőtt kilépett a liftből, hogy az ajtók

teljesen kinyíltak volna, kabátját rádobta egy székre, és
szaggatott, nyugtalan mozdulatokkal megszabadult a
vállhevederétől.
Raphael félig lehunyt szemekkel figyelte a nőt. Utálta, ha
megmondják neki, mit nem tehet. Túl sokáig volt egyedül.
Már gyerekkorában is, amikor az egyetlen felügyelője a
felbérelt dadus volt, akinek leginkább az volt az érdeke, hogy
saját magát szórakoztassa, és ne őt zavarja. Magában
megvonta a vállát. Nem érdekelte, hogy a korlátozásai
felborzolják a nő túlfejlett szabadságérzetét. Sokkal
szívesebben foglalkozna a lány haragjával, mint a halálával.
Cyn ellenőrizte a fegyverét, kivette a tárat, és felhúzta a závárt,
hogy ellenőrizze az állapotát – ezt sosem mulasztotta el
megtenni, bármennyire is dühös volt.
Raphael kibújt a ruháiból, időt szakítva, hogy felakassza
őket a szekrénybe. Ez a szállás egyáltalán nem hasonlított a
malibui birtokán lévőkhöz, csak egyetlen nagy szoba volt,
amely hálószobaként és nappaliként is szolgált, és volt egy
nagyvonalú fürdő is. Azonban teljesen bensőséges és
biztonságos volt, és ez volt a lényeg. A lift kódolt zárral volt
ellátva, amely minden reggel automatikusan bekapcsolódott,
és a kódot senki más nem ismerte, csak Cyn és ő maga. És
egyiküknek sem lett volna oka arra, hogy napközben
kimozduljon a látogatás idején. Ezzel a véleménnyel Cyn
biztosan nem értett volna egyet.
Az esti fegyverrel kapcsolatos rutinját befejezve, Cyn a
szekrényhez lépett, és vetkőzni kezdett, továbbra is kerülve a
férfit, nem nézett rá, miközben lerúgta a csizmáját, és
levetkőzött, csak akkor ért hozzá véletlenül, amikor lehajolt,
hogy felkapja a kabátját, és felakassza. Raphael farka
megkeményedett a sok szép bőr láttán, majd tovább
merevedett, amikor a lány kikapcsolta a melltartójának elülső
kapcsát, és levette, majd lehajolt, hogy levegye a rajta lévő
csipkés bugyit. Raphael nem is igyekezett leplezni az immár
meztelen testre érkező reakcióit, hagyta, hogy a pillantása
végigvándoroljon a lány domborulatain, és megállt, hogy
megcsodálja ínycsiklandó melleit, amelyeknek rózsás csúcsai
máris megduzzadtak a tekintete alatt. Éhesen felmordult, és
felnézve látta, hogy a lány csípőre tett kézzel és szikrázó
szemekkel figyeli őt. Ellenállhatatlanul csábítóan nézett ki, bár
Raphael kételte, hogy ezt a hatást akarta volna elérni.
Elfojtotta az ajkait meggörbíteni igyekvő mosolyt, és
várakozóan belenézett a lány szemébe.
– Megbízol benne? – kérdezte hirtelen.
Raphael szemöldöke meglepetten emelkedett fel.
– Sophiában? – kérdezett rá.
– Természetesen Sophiában! – csattant fel a lány. – Volt ma
este egy másik kövér spanyol csaj is abban a szobában?
Raphael majdnem megfulladt, miközben próbált nem
nevetni, és rövid időre az jutott eszébe, hogy még jó, hogy a
nő már letette a fegyvert. – Miért pont spanyol? – kérdezte. –
Brazíliából repült ide.
– Én pedig tizennyolc évesen egy nyarat Párizsban
töltöttem. Ettől még nem vagyok francia. Összeköpködte a
szőnyeget, miközben végigpörgette a névsort. Hidd el, az
anyanyelve kasztíliai spanyol! – A lány szeme összeszűkülve
tanulmányozta a férfit. – És az biztos, hogy pokolian tetszettél
neki!
Raphael flegmán megvonta a vállát.
– Vonzó nő, aki hozzászokott, hogy a külsejével
manipulálja a férfiakat.
– Térdre ereszkedett volna, és mindenki előtt leszopott
volna, csak az ujjadat kellett volna begörbítened! – vicsorogta
Cyn.
Raphael elvesztette a harcot a nevetéssel szemben, és a
karjaiba kapta a nőt, mielőtt az felrobbanhatott volna. A falhoz
szorítva csapdába ejtette őt nagyobb testtömegével, és hagyta,
hogy erekciója a lány selymes combjai közé csusszanjon.
– Túlzás, Cynem! Féltékeny vagy?
– Álmaidban, agyaras fiú!
– Álmaimban – dorombolta a lány füle mellett –, nincs
senki más a lábaim között, csak te, lubimaya!
– Okos húzás, hiszen én vagyok az, aki melletted fekszik,
miközben alszol.
– Későre jár, édes Cyn, különben bemutatót tartanék neked
az álmaimból! – mondta a férfi kimerültséget színlelve, és
erősen nekidőlve a lánynak, mindkettőjüket elmanőverezve a
faltól, amíg az ágyra nem zuhantak. Aztán egy gyors, biztos
mozdulattal átölelte egyik nagy kezével a lány csípőjét, és
maga alá simította, odabújva a puha nyakához.
– Azt hittem, fáradt vagy – mormolta a lány, miközben a
férfi ujjai végigsétáltak lapos hasának sima bőrén, majd
szétfeszítve a combjait, hogy belemerüljenek a köztük lévő
bársonyos redőkbe.
– Úgy tűnik, erőre kaptam! – incselkedett a férfi.
A nő szívdobbanása a férfi mellkasának csapódott, a
lélegzete meleg fuvallatként szállt, miközben a vállába
markolt, és körmei a testébe vájtak. – Raphael! – zihálta, és
teste Raphael felé ívelt, miközben a férfi először egyik, majd a
második ujját is mélyen belé csúsztatta. A nő felemelte a
csípőjét, elébe ment a férfi mozdulatainak, és szélesebbre tárta
a lábait, hogy még mélyebbre vonja a férfit édes, forró,
szaténsima és nedves belsejébe, amely vágyakozott az
érintésére, a behatolására. Raphael felnyögött, tudva, hogy
ténylegesen túl kevés az idő, bár a farka fájdalmasan feszült,
alig várva, hogy eltemesse magát a nő buja testének
vulkanikus forróságában.
Cyn halkan nyüszítve még többet akart, a férfi kezéhez
dörgölőzött, ujjai ökölbe szorultak a hajában, és hívogatóan
szorította a nyakát a férfi szájához. Raphael hozzányomta a
nyelvét a lány nyakszirtjének lédús duzzanatához, de nem
harapott bele, még nem. A lány csalódott nyögésére,
elvigyorodva elindult a nyelvével lefelé, végighaladt a
kulcscsont ívén, majd tovább lefelé, amíg el nem kapta a
szájával a mellbimbóját, és finoman megharapta. A lány
felkiáltott, lábát a férfi csípője köré fonta, és le-fel mozgott a
férfi ujjain. Raphael figyelmeztetés nélkül becsúsztatta a
harmadik ujját is a lányba, és elkezdte ki-be süllyeszteni,
utánozva azt a műveletet, amire a farka éhezett, élvezve a lány
síkos melegét, izmainak remegését, az apró, éhes hangokat,
amelyeket kiadott, miközben a csípője fel-le mozgott, a
lélegzete kapkodva jött, miközben újra és újra a nevét suttogta,
mintegy könyörgésként az orgazmusért.
És a férfi még mindig várt, várt, amíg a nő szinte már
sikoltotta a nevét, amikor már olyan erősen szorult az ujjai
köré, hogy alig tudta mozgatni a kezét. A hüvelykujjával
könnyedén végigsimított a csiklóján, egyszer, kétszer és
harmadszor is, mielőtt teljesen megsimogatta volna, előre-
hátra dörzsölte, amíg a nő egész teste meg nem feszült alatta,
selymes falai összerándultak, mellbimbói olyan kemények
lettek, hogy meleg, sima köveknek érezte őket a mellkasán.
Cyn sóhajtva szippantotta be a levegőt, a levegő megrekedt a
tüdejében az orgazmus puszta nagysága miatt. A férfi
felemelte a fejét, és agyarait a nő nyakába mélyesztette, a
meleg, édes vér áradata betöltötte a száját, amivel újra csúcsra
juttatta a lányt, akinek szenvedélyes sikolya betöltötte a fülét.
Szorosan tartotta őt, élvezte az ízét, miközben remegett alatta,
belső izmai hullámoztak az ujjai körül, miközben újra és újra
végigsimított rajta; a lány teste remegett, mintha sokkot kapott
volna minden alkalommal, amikor a hüvelykujja
megsimogatta a duzzadt csiklóját.
Amikor végül a lány elernyedt, karjai gyengén
kapaszkodtak belé, a férfi visszahúzta az agyarait, és
megnyalta a kis sebet. Óvatosan kihúzta ujjait a nő még
mindig remegő testének mélyéről, orgazmusának nedvei
beborították az ujjait, és benedvesítették a hasát, miközben a
kezét a lány csupasz csípője köré fonta, és közelebb húzta a
karjainak biztonságába.
– Tartozom neked egy szopással – motyogta, már
félálomban, ahogy összegömbölyödött a férfi ölelésében. A
férfi karjai köré zárultak, csupasz mellei a mellkasához
nyomódtak, szíve dobogása megnyugtató metronómként
hatott, miközben egyre közelebb sodródott a nappali álomhoz.
Ahogy a nap fénye megvilágította a horizontot,
elmosolyodott, és arra gondolt, hogy a következő ébredése
édes lesz. Utolsó gondolata, amikor a nap teljesen felkúszott a
reggeli égboltra, és elrabolta mind a mosolyát, mind az
öntudatát, az volt, hogy az éjszaka túl könnyen ért véget. És
Cyn egy szót sem szólt a tilalmáról, hogy nélküle menjen a
városba.

****

Raphael tudta, hogy Cyn mikor csúszott ki a közös

ágyukból. Álmában figyelte, ahogy a lány gyorsan felöltözik,
és felveszi a fegyverét, mielőtt letérdel mellé az ágyra.
Előrehajolt, és egy búcsúcsókot nyomott a férfi ajkaira.
Raphael dühöngött, a párkapcsolaton keresztüli kapcsolatuk
elég erős volt ahhoz, hogy a lány szeme kitáguljon, amikor a
dühe keményen a tudatához csapódott. Egy pillanatra azt hitte,
határozatlanságot olvas a lány arcáról. De aztán a lány
felsóhajtott, és azt suttogta: – Nem lesz semmi bajom. Ígérem!
És már el is tűnt.
 Tizenharmadik fejezet

Colin az irodája előtt ült hátrabillenve egy olcsó

műanyagszéken. Egy időjárástól megviselt, fából készült
előtető védte a szitálástól, ami azzal fenyegetett, hogy esőbe
vált. A falnak dőlve merengett a városán. Az iroda nem valami
nagy dolog volt. Egyetlen helyiség, egy apró fogdával és
pocsék szigeteléssel, ami miatt az idő nagy részében jéghideg
volt odabenn. Az egyetlen kivétel azon ritka alkalmakkor
fordult elő, amikor a napnak sikerült elég hosszú időre
előbújnia a felhők mögül, hogy egy kicsit felmelegítse a
helyet. A legtöbb nap nem is fáradt azzal, hogy bejöjjön ide,
kivéve, ha be kellett zárnia egy-két részeg embert éjszakára,
ami nem túl gyakran fordult elő. A legtöbb részegnek, akit a
városon keresztül kanyarogva elkapott, többé-kevésbé józan
barátai voltak, akik szívesen átvették tőle a vétkezőt, ahelyett,
hogy másnap vissza kelljen utazniuk érte.
De ma reggel elhatározta, hogy megmutatja magát a
városban elszórtan található néhány szórakozóhelyen. Az
emberek hallottak Mariane-ről. Ez tényleg elkerülhetetlen volt.
Minél kisebb egy város, annál aktívabbak a pletykafészkek, és
Mrs. Fremont kétségtelenül felpörgette ezt a bizonyos
történetet. A mobiltelefonja szinte megállás nélkül csörgött a
támadás óta. Néhányan a saját vagy a nőik biztonsága miatt
aggódtak. Mások csak első kézből akarták hallani a híreket.
Megint mások pedig teljesen tévesen értesültek a tényekről, és
szinte hisztérikus félelemmel hívták őt valamiféle
vámpírinváziótól tartva.
Nem mintha ez utóbbi teljesen alaptalan lett volna.
Colinnak nem kerülte el a figyelmét a nagy, fekete terepjárók
felvonulása, amelyek a minap este közre fogva egy limuzint,
végigszáguldottak az autópályán. Akkor mentek el mellette,
amikor hazafelé tartott Jeremytől. Ma reggel pedig egy üzenet
várta Lorentől. Úgy látszik, valami nagykutya érkezett, és
találkozni akart a helyi rendfenntartás képviselőjével. Colin
már alig várta.
Homlokát ráncolva a széket a mögötte lévő falnak döntötte.
Meg tudta érteni Jeremy dühét. A pokolba is, osztozott benne,
bár elég okos volt ahhoz, hogy tudja, bármennyire is dühös,
meg sem közelítheti azt, amit a vámpír érez. De miért kellene
egyetlen támadásnak – bármilyen kegyetlen is volt – így
elővonzania a nagyágyúkat? És hogyan sikerült ilyen gyorsan
megérkezniük, gyakorlatilag a bűncselekmény nyomában?
Figyelme a háztömb végére terelődött, amikor az egyik
terepjáró, amin az előbb gondolkozott, megállt az Emma’s – a
seattle-i kávézókra való helyi válasz – előtt. Colin leeresztette
a széket mind a négy lábára, és előrehajolt, alkarját a combjára
támasztva figyelte az újonnan érkezőt. A terepjáró ablakai
szinte teljesen el voltak sötétítve, így nem láthatott senkit
odabent, de a gyéren világító nap még mindig ott trónolt az
égen valahol a sűrű felhők mögött, így tudta, hogy bárki is az,
legalábbis embernek kell lennie. És az emberrel tudott bánni.
Kinyílt a terepjáró ajtaja, Colin pedig felállt. Egy fekete
nadrágot viselő láb jelent meg, vastag talpú, harci stílusú
bakancsban. Colin fél lépést tett előre, és majdnem megbotlott,
amikor a lábról kiderült, hogy egy magas, karcsú nőé.
Becsukva maga mögött a terepjáró ajtaját, egy pillanatig csak
állt, felmérve Cooper’s Rest belvárosát. Nem volt nagy
valami, ezt elismerte, és úgy tűnt, a nő is egyetértett vele, ha
következtetni lehetett az arcára kiülő homlokráncolásból.
A nő tekintete a férfira esett, aki a tornác feletti előtető alatt
állt, majd felemelkedett, hogy elolvassa a táblán lévő feliratot,
amely az irodát a helyi rendőrőrsként azonosította. Még
egyszer szemügyre véve a férfit, megvonta a vállát, majd
elindult felé.
Colin figyelte, ahogy közeledik. Szinte teljesen olyan ruhát
viselt, mint ő – fekete katonai stílusú nadrágot, amelyet
beletűrt a kényelmes, fűzős bakancsba, és fekete pólót, bár a
nőn lényegesen jobban állt a sajátja, mint rajta. Elismerő
mosolya nem tartott sokáig, amikor regisztrálta, hogy a rövid,
minden időjárási körülményeknek megfelelő dzsekije
kidudorodik a válla alatt, amelynek jelenléte éles kontrasztban
állt a lány kecses járásával és azzal, ahogyan kitöltötte azt a
pólót. A férfi tett egy lépést előre, amikor a nő elért az előtte
lévő lépcsőig, kinyújtózkodott a teljes 193 centiméteres
magasságában, a keze elérte az előtetőt, mielőtt leereszkedett
volna a csípőjéhez.
A lány enyhén elmosolyodott, mintha tudomásul venné a
férfi dominanciamutatványát, mielőtt fellépkedett volna a
három lépcsőfokon, hogy egy szinten álljon vele.
– Colin Murphy? – kérdezte, elég magas volt ahhoz, hogy
majdnem a férfi szemébe nézzen anélkül, hogy fel kellene
emelnie a fejét.
Colin biccentett.
– Pontosan, drága – válaszolta, élvezve az aprócska
elégedettséget, amikor a lány szája összeszorult a becézésre.
– A nevem – mondta a lány –, Cynthia Leighton! Cyn, ha
úgy jobban tetszik!
– Örülök, hogy megismerhetem, Ms. Leighton – húzta el a
mondatot a férfi, hagyva, hogy georgiai neveltetésének minden
porcikája érződjön a szótagokon. Úgy találta, hogy a legtöbb
északi azt feltételezi, hogy aki vontatottan beszél, az ostoba, és
ő nem volt rest kihasználni ezt a saját előnyére.
A Leighton nő szája enyhén felfelé görbült.
– Ne fáradjon, Murphy! – mondta szárazon. – Vannak
barátaim délen. Jó barátaim. És különben is, tudom, ki maga.
Colin összeszűkült szemekkel mérte végig a nőt tetőtől
talpig. Valószínűleg ugyanúgy felhasználta azt a gyilkos testét,
mint a férfi az akcentusát, és méghozzá pokolian sokkal
jobban. Szóval ki a fene volt ő?
– Mit tehetek önért, Leighton? – kérdezte nyersen, az
akcentusa még mindig jelen volt, de már jóval kevésbé
hangsúlyozottan.
– Magánnyomozó vagyok. Nagyon „magán”nyomozó.
Valójában egyetlen ügyfelem van, és ő egy innen nem messze
lévő birtokon alszik.
Colin hagyta, hogy meglátszódjon az arcán a
meglepettsége. – Ön a vámpírokkal van?
– Igen. És biztos vagyok benne, hogy tudja, miért vagyok
itt.
– Tudom, hogy egy rakás terepjáró hajtott át a városon két
estével ezelőtt.
– És ott volt, amikor Mariane-t megtámadták.
– Utána – javította ki élesen. – Mire odaértem, bárki is
támadta meg, már eltűnt.
– Bocsásson meg! – mondta, és úgy tűnt, komolyan is
gondolja. – Nem akartam semmire sem célozni. Wei Chen és
Loren is kezeskedett Önért és az őszinteségéért.
– Mariane jól van? Mentőt akartam hívni, de Jeremy…
– Mariane jól van, a körülményekhez képest. Az, hogy
Jeremy elvitte a birtokra, tényleg a legjobb megoldás volt, Mr
Murphy.
– Colin – mondta. – Nincs szükség formaságokra
közöttünk, ugye?
A lány elvigyorodott, ez volt az első őszinte, számítás
nélküli dolog, amit eddig tett. – Akkor tegyük félre a
formalitásokat. Azért vagyok itt, mert látnom kell a
tetthelyeket – mindhármat –, méghozzá nappali fényben.
Colin a homlokát ráncolta. – Tetthelyeket?
A nő a férfi felé billentette a fejét.
– Azt hittem, ezen már túlléptünk, Murphy!
A férfi értetlenül rázta a fejét. – Nem, úgy értem, megértem,
hogy látni akarod Jeremy házát. Nem hiszem, hogy járt volna
ott, mióta megtörtént az eset, de, tetthelyek, így többes
számban?
A nő figyelmesen tanulmányozta a férfit.
– Nem tudsz róla – mondta, és nem kérdezte, hanem
kijelentette.
– Miről nem tudok? – csattant fel a férfi.
– Marcóról és Prestonról.
 – Marco? Mi van Marcóval?
– Ismerted őt?
– Ismerted? Miért beszélsz róla múlt időben? Történt
valami Marcóval?
A férfi látta a lány szemében felvillanó együttérzést.
– Marco meghalt – mondta halkan. – És Preston is.
Mindkettőjüket meggyilkolták, feltehetően ugyanazok, akik
Mariane-t is megtámadták néhány estével ezelőtt.
Colinba keményen belenyilallt a szomorúság, az állkapcsa
pedig összeszorult, ahogy a nőre bámult. – Mikor?
– Két nappal azelőtt, hogy Mariane-t megtámadták volna.
Marcót és Prestont is ugyanazon az éjszakán. Sajnálom. Azt
hittem, tudsz róla!
– Nem. – Mély levegőt vett, és elfordította a tekintetét a
lány túlságosan figyelmes pillantása elől.
– Barátok voltatok?
– Marcóval, Prestonnal nem. Neki voltak lovai, az apám
pedig tréner Georgiában. Marco nemrég rendelt néhány cuccot
a műszaki boltból, és én megláttam, amikor bepakolta a
dolgokat a teherautójába. Néha együtt lovagoltunk. – Megrázta
a fejét. – A fenébe! Biztos, hogy meghalt?
– Teljes mértékben – mondta, egyszer bólintva. – Az
ilyesmit nem lehet eltéveszteni.
– Bassza meg!
– Mi van Prestonnal?
– Őt nem ismertem – ismételte meg. – Marco említette
egyszer vagy kétszer, de ennyi.
– Tudtad, hogy hol laknak?
– Marcót persze. Ahogy mondtam, együtt lovagoltunk – az
ő lovain, nekem itt nincsenek. Várj, mi történt a lovakkal?
Imádta azokat az állatokat!
– Gondoskodtak róluk. Egy wyomingi farmra küldték őket
– tette hozzá a férfi szkeptikus pillantására. – A vámpírokat
nem érdekli a ló hús vagy a ló vér.
Colin cseppet sem sajnálkozva megvonta a vállát.
– Amit a vámpírokról tudok, azzal egy oldalt sem töltenék
meg, Leighton!
A lány egy félmosolyt villantott a férfira. – Az én tudásom
valamivel kiterjedtebb. Szeretném látni mindhárom helyszínt.
El tudnál vinni oda?
– Persze, bent van a listám. Hadd nézzem meg Preston
címét, és már indulhatunk is!
– Egy lista? Mindenkit felsorol?
– Mindenkit, akiről tudok – mondta a válla fölött, miközben
besétált a kis irodába.
– Kinek van hozzáférése ehhez?
Colin megállt, és ránézett. – Rajtam kívül senkinek, azt
hiszem. Rajta van a számítógépen, valójában egy laptopon,
amit minden este hazaviszek magammal. Miért?
– Abból, amit Jeremy mondott, ők ketten meglehetősen
nyíltak voltak azzal kapcsolatban, hogy hol laknak. Újak
voltak a környéken, és Mariane még vásárolt is itt a városban.
De Marcót és Prestont nem lett volna szabad ilyen könnyen
megtalálni. Ha valaki megszerezte a listádat…
– Drága, ez egy kisváros! Mindenki mindent tud –
motyogta, és nem nézett a lányra, miközben előhívta a fájlt a
számítógépén.
– Úgy tűnik, nem, Szépfiú, hiszen te még azt sem tudtad,
hogy Marco és Preston meghaltak!
Colin felnézett, szemei ingerülten összeszűkültek.
– Igazad van – értett végül egyet. – És sajnálom a drágát!
Rossz szokás!
– Igen, oké! Fegyverszünet. Úgyis van fontosabb dolgunk
is!
Colin felállt, és felkapta a széldzsekijét a szék háttámlájáról.
– A fenébe is, igazad van! Valami történik ebben a
városban, és szándékomban áll kideríteni, hogy mi az.

****

Colin Tahoe-jával indultak útnak, és először Jeremy háza

felé vették az irányt. Az volt a legközelebb a városhoz, és
útközben elhaladtak Colin háza mellett, ami azt jelentette,
hogy megállhatott, és felmarkolhatott még némi tűzerőt.
– Egy kisebb országot akarsz ott megszállni, Murphy? –
kérdezte Leighton, szemügyre véve a Benellit, amikor a hátsó
ülésre tette. A férfi behívta a házába, de ő inkább a kocsi
mellett várakozott, és valami olyasmit mormogott, hogy „olajt
önteni a tűzre”. Bármit is jelentsen ez.
– Nem tudom, mi van veled, Leighton. – Becsukta a kocsi
hátsó ajtaját, és kinyitotta az elsőt. – De ha vámpírokkal van
dolgom, szeretek felfegyverkezni!
– Részemről nincs ellenvetés – mondta könnyedén. – Bár az
én személyes fegyverválasztásom inkább a töltetre koncentrál,
mint a célba juttatásra.
A férfi értetlenül nézett rá, miközben visszacsúszott a
vezetőülésbe, és elfordította a kulcsot a gyújtásban.
– Azt hittem, ezekkel a fickókkal dolgozol!
– Igen.
– Igen, és? – Gyorsan megfordult 180 fokban, és elindult a
felhajtóján a főút felé.
A lány ferde mosolyt villantott rá. – Nem minden vámpír
egyforma, Murphy. Különböző fajták léteznek, akárcsak
közöttünk, többiek között.
Colin megvonta a vállát, és ráfordult az országútra Jeremy
háza felé.
– Logikus, gondolom, hiszen mind ugyanúgy kezdték, mint
mi, többiek, nem igaz?
– Ez nagyon felvilágosult tőled!
 – Igen, nos, megteszem, amit tudok, hölgyem! – mondta
eltúlzottan vontatottan.
A nő felnevetett, de szinte azonnal vissza is komolyodott,
ujjai idegesen kopogtak a mellette lévő ajtókereten. – Ezt
azonban nem vámpírok csinálták – mondta elgondolkodva. –
Nappal történt, a kezdők kedvéért. Van fogalmad róla, hogy
melyik polgártársad lehet egy kicsit kevésbé felvilágosult,
mint te?
Colin a homlokát ráncolva megrázta a fejét.
– Amikor megtörtént ez a dolog Mariane-nel, azt
gondoltam, hogy biztos valaki kívülről csinálta. Sokan járnak
hozzánk – turisták, a természettel közösséget keresők,
favágók. Ez egy kisváros, és egyszerűen nem fér a fejembe,
hogy valaki, akit ismerek, megtehette volna azt, amit azzal a
kislánnyal tettek. Különben is, abból ítélve, amit a házban
láttam, és… nos, Mariane állapotából ítélve, biztos vagyok
benne, hogy nem csak egy valaki volt ott aznap. És szerintem
így még kevésbé valószínű, hogy helyiek voltak az elkövetők.
Az itteni emberek ismerik Mariane-t, és kedvelik őt. – Kissé
lelassított, miközben befordult Jeremy kocsifelhajtójára. – De
most azt mondod, hogy Marcót és ezt a másik, Preston nevű
fickót is megölték, és ez elgondolkodtat, hogy mennyire
ismerem jól azokat az embereket, akikkel együtt élek.
– Ez egy elég vad környék – ajánlotta Leighton. –
Mindenféle alakok lóghatnak az erdőben, anélkül, hogy az
ember tudna róluk.
Éles pillantást vetett rá, amikor megállt Jeremy háza előtt.
– Tudsz valamit, amit én nem?
A lány a fogait kivillantva, könnyedén csúfolódva
elvigyorodott. – Valószínűleg mindenfélét. – Megmutatta
mindkét kezét, és azt mondta: – Megnézem a fegyveremet. Ne
ess pánikba, oké?
A férfin volt a sor, hogy csúfolódjon, amikor a nő előhúzott
egy Glock 17-est a válltokból, ellenőrizte a tárat és a csövet,
mielőtt visszatette volna a kabátja alá.
– A pánik nem szerepel a szótáramban, drá… Leighton –
válaszolta a saját öntelt vigyorával.
– Jó tudni – mondta, és kinyitotta az ajtaját. – Ez még jól
jöhet a következő napokban!
A ház hátsó része felé sétálva Colin látta, hogy valaki
bedeszkázta a betört ablakokat, és pótolta a széttört ajtót egy
rögtönzött nyílászáróval, és egy nehéz lakattal. Leighton
elővette a lakatkulcsot, ami elárulta a férfinak, hogy
valószínűleg Jeremy intézte az ideiglenes javításokat, vagy
legalábbis olyan valaki, aki törődött vele és Mariane-nel.
Odabent a nő alig nézte meg a szobát, ahol Mariane-t
megkínozták, inkább Jeremy irodája felé vette az irányt, ahol
körbenézett, és gondosan átvizsgált mindent, ami Colin
szemében csak a hátrahagyott teljes pusztítás volt. A bútorokat
elmozdították, vagy felborították, a számítógépet és a
hozzácsatolt eszközöket összetörték, és mindenfelé papírlapok
voltak szétszórva.
– Valami konkrétat keresel? – kérdezte végül.
A nő egy szórakozott pillantást vetett rá.
– Hmm? Nem, csak nézelődöm. Inkább kíváncsiságból,
mint bármi más miatt. – Megfordította a kezeit, és morcosan
nézte a rájuk tapadt koszt. – Hadd mossam meg a kezem, aztán
végeztem itt, ha te is.
Colin figyelte, ahogy megmosakszik a mosogató mellett.
– Jeremy nappali rejtekhelye, ugye?
A nő elzárta a vizet, és felkapott néhány papírtörlőt, mielőtt
megfordult volna, hogy óvatos pillantást vessen rá.
– Micsoda?
A férfi tudálékosan elmosolyodott. – Bárki is tette ezt,
szétszedte a házat. Voltak felszerelések, amik jó pénzt
hozhattak volna, de ehelyett mindent szétvertek. És Mariane…
– Az ajka megvonaglott. – Én találtam rá, Leighton! Nemcsak
megerőszakolták; meg is kínozták! Akartak tőle valamit, és
gondolom, ez a valami Jeremy volt. Nem találták meg, pedig
elég közel lehetett, hiszen napnyugta után perceken belül itt
volt, hogy a szart is kiverje belőlem. Most vagy együtt
dolgozunk, vagy nem. Nem kérek mély vámpírtitkokat, de
szeretném tudni, hogy megbízhatok abban, akivel együtt
dolgozom!
Leighton hosszú percekig bámult rá, aztán elgondolkodva
vett egy nagy levegőt, majd hangosan ki is fújta.
– Igazad van – mondta lassan. – Tehát igen, Jeremy nappali
nyughelye az alatt a padló alatt van. Gondolom, a vámpírok,
akik bedeszkázták a házat, áthelyeztek néhány dolgot, hogy
elrejtsék a helyét, mivel a ház már nem igazán biztonságos. De
az igazat megvallva, még ha tudom is, hogy hol volt, nem
tudnék bejutni. Ezért van Jeremy még mindig életben.
– Mi van Marcóval? – kérdezte Colin, miközben ismét
bezárták az ajtót, és a kocsija felé indultak.
– Ő és Preston már régebben építették a házukat, és
fogadok, hogy egyikük sem frissítette a biztonsági rendszerét.
Colin megrázta a fejét, aztán megállt, és a teherautója körüli
terepet szemlélte. – Mostanában sok jármű járt errefelé. A ti
embereitek?
Leighton bólintott.
– Lord Raphael biztonsági csapata járt itt tegnapelőtt este,
és néhányan tegnap este is voltak itt, hogy összeszedjenek
néhány dolgot Jeremy számára. Ők voltak azok is, akik
bedeszkázták a házat – tette hozzá, a ház felé mutatva.
– Lord Raphael? – ismételte meg, és nem is igyekezett
leplezni a szkepticizmusát.
A nő oldalról rápillantott.
– Jobb, ha elhiszed! A vámpírok világában ő irányítja az
egész Egyesült Államokat a Sziklás-hegységtől nyugatra,
plusz magának a hegységnek is egy nagy részét.
– Mi a fenét jelent az, hogy irányítja? Soha nem hallottam
még róla! Milyen hatalmas lehet?
A nő minden aggodalom nélkül megvonta a vállát.
– Azért, mert te nem vagy vámpír! Ha az lennél, hidd el,
tudnál róla, mert itt élve ő lenne az egyetlen dolog közted és az
azonnali halál között.
Colin a homlokát ráncolta.
– Bízz bennem! Ijesztő ereje van. De ezt ma este te magad
is megítélheted. Találkozód lesz estére a birtokon. Ott lesz.
– Fantasztikus! – motyogta, miközben visszamásztak a
teherautóba.
Egyikük sem beszélt sokat a Marco házához vezető úton. A
maga részéről Colin nem nagyon várta, hogy Marco halála
után láthassa a helyet. Nem mintha közel álltak volna
egymáshoz, nem úgy, mint az otthoni barátai, és pláne nem
úgy, mint a SEAL-csapatbeli haverjai. De mindketten szerették
a lovakat – nem csak a lovaglást, hanem az állat egyszerű
szépségét is. Marco nagyon örült, hogy talált valakit, akivel
beszélgethetett, valakit, aki úgy értett a lótenyésztés és a
lókiképzés finomságaihoz, ahogy Colin. Colin talán nem vette
át az apja üzletét, de a családi farmon nőtt fel, az istállókban
dolgozott szinte attól a naptól kezdve, hogy megtette az első
lépéseit, egészen addig, amíg el nem sétált, hogy belépjen a
haditengerészethez. Részben azért vonult be a hadseregbe,
mert ez volt az utolsó dolog, amit bárki elvárt volna egy
georgiai fiútól, aki a középiskolában végig csak bajkeverő
volt. De azért is tette, hogy megmeneküljön apja elszántsága
elől, aki irányítani akarta a legkisebb fia életének minden
területét.
Colin számára meglepetés volt, amikor felfedezte, hogy
még mindig élvezettel tud beszélgetni a családi vállalkozásról,
és hiányozni fognak neki ezek a beszélgetések Marcóval.
– Azt mondtad, hogy egy biztonsági csapat volt kint
Jeremyéknél – törte meg a csendet. Marco házához is
ellátogattak?
A nő bólintott. – Tegnapelőtt este, ugyanúgy, mint
Jeremyékhez és Prestonhoz.
– Akkor miért…
– Nappal kell megnéznem magamnak, hogy meg tudjam
állapítani, mit látok!
Colin bólintott. Ennek volt értelme a számára. Bár, ha
őszinte akart lenni, még mindig nem tudta, mit kezdjen
Leightonnal. Úgy tűnt, a nő csak az, amit állít, egy
magánnyomozó, akit felbéreltek a vámpírok, hogy kivizsgálja
ezeket a bűntényeket. Nem nyüzsgött az ő tetthelyén, mint
valami drámakirálynő, és nem is hadonászott a fegyverével,
mint egy amatőr. Egyik fegyverével sem. Akkor vette észre a
tartalék fegyvert a nő derekánál, mielőtt elhagyták volna a
várost.
És a zavarodottsága sem csak azért volt, mert nő volt.
Rengeteg nővel szolgált a hadseregben, némelyikük jó volt,
némelyikük nem, akárcsak a férfiak. De egyikük sem nézett ki
úgy, mint egy kibaszott divatmodell, vagy viselt olyan
gyémánt jegygyűrűt, amiről még az ő avatatlan szeme is tudta,
hogy többet ér, mint a legtöbb ember éves fizetése. Arról nem
is beszélve, hogy megjelent, és azt állította, hogy a vámpírok
magánnyomozójaként dolgozik. Egyáltalán, hogy lehetett
ilyen melóhoz jutni?
Befordulva az utolsó kanyarnál a Marco házához vezető
úton, faágak csapódtak a teherautó tetejéhez. Marco nagyra
becsülte a magánéletét. Sosem fárasztotta magát azzal, hogy a
házát a feltétlenül szükségesnél jobban megközelíthetővé
tegye.
Colin megállította a teherautót, lekapcsolta a motort, és a
szélvédőn keresztül bámult kifelé. A hely máris elhagyatottnak
tűnt. A karám üres volt, a kis istálló ajtajai nyitva álltak. Még a
ház is valahogy lepusztultnak tűnt.
– Biztos vagy benne, hogy a lovak biztonságban vannak?
– Teljes mértékben – biztosította a lány.
Mély levegőt vett, és kilökte a teherautó ajtaját.
– Rendben, akkor vágjunk bele!
Néhány perccel később Marco házának pincéjében voltak –
egy olyan pincében, amelynek létezéséről Colin nem is tudott,
amíg Leighton oda nem vezette. Annyiszor járt Marco
házában, és soha nem vette észre a dolgozószoba lambériája
mögé rejtett ajtót. De miért is vette volna észre?
Leighton végigsétált a falak mentén, végigsimította a kezét
az illesztéseknél, mintha tudta volna, mit kell keresnie. És
nyilvánvalóan tudta is, mert elégedetten felmordult, és rögtön
ki is nyitotta az ajtót, felfedve ezzel a ház alá vezető durván
megmunkált lépcsősort. Egy meghúzható madzag kapcsolta be
a felső világítást, de Leighton ezt kiegészítette néhány
halogénlámpával a Tahoe hátsó ülésére dobott táskából. A
pincében most nappali világosság támadt, ami még
meglepőbbé tette, amit láttak.
– Te tengerészgyalogos vagy, igaz, Murphy? – kérdezte
Leighton elgondolkodva.
– Nyugdíjban, de igen.
A nő visszapillantott a férfira.
– Ezáltal te vagy a szakértő, ami engem illet. Te mit
gondolsz, mi történt itt?
Valaki pokoli lyukat robbantott Marco pincéjének falán, ez
történt. Pontosabban nem egészen a falon. A célpont a
megerősített ajtó volt, amely most félig az oldalán feküdt,
megvetemedve és az egyetlen megmaradt alsó zsanérról lógva,
feltárva egy kis szigetelt helyiséget mögötte.
Nyilvánvalóan ez volt Marco nappali lakása, és egyáltalán
nem hasonlított a filmekben bemutatottakra. Nem volt kosszal
teli koporsó, nem voltak olvadt viasszal borított falikarok
pókhálós gyertyákkal. Modern, kellemes és egyszerű
hálószoba volt, egy franciaággyal és egyetlen
éjjeliszekrénnyel, rajta egy olvasólámpával. Vagy legalábbis az
volt, mielőtt valaki szétverte volna a helyet. Feltehetően Marco
meggyilkolása után.
– Murphy? – zökkentette ki a gondolataiból a lány.
– Igen, oké. Az ajtó elég nehéz volt, és voltak belső
zsanérok, de régi volt, és ezek a falak… – Megpaskolta az
egyik omladozó szerkezetet. – …öregebbek, mint a kosz és
málladoznak. Valószínűleg elég rés volt, hogy valamilyen
plasztik robbanóanyagot – kémiai tesztek nélkül nem tudom
megmondani, milyen fajtát – dugjanak a hasadékba.
Behelyezni a gyújtózsinórt, visszaszaladni az emeletre, amíg
nem robban. Egy irányított robbanás, felrobbantja az ajtót,
és… ennyi. – Nagy levegőt vett az orrán keresztül, és felmérte
a károkat. – Gondolom, Marco eléggé tehetetlen volt, mivel
napközben támadtak rá, igaz?
– Nagyjából. És egyedül élt itt kint, így nem volt senki, aki
megvédte volna.
– Átkozott pazarlás!
– Igen, az. Kinek van errefelé annyi tudása, hogy ilyesmit
tegyen?
– Sok embernek. De igen, hogy válaszoljak az igazi
kérdésedre. Bárki az én képzettségemmel biztosan meg tudta
volna csinálni.
– Él rajtad kívül más volt katona is Cooper’s Restben?
– Nem aktívan, már nem.
Kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– A haverom itt, Coop’ban nőtt fel. Én is így kerültem ide,
de ő egy ideje már elment. Lent él San Diegóban, és nagy
pénzeket keres a Pentagon egyik beszállítójának dolgozva. Van
néhány idősebb fickó, akik annak idején Vietnámban voltak.
Lehetséges, hogy megvan a képzettségük ehhez, de biztos
vagyok benne, hogy a gyalogságnál szolgáltak. Ráadásul
maguknak valók, és ahogy hallottam, mindkettőjüket jobban
érdekli, hogy elszálljanak, mint hogy bárkit is megöljenek.
Bárki is tette ezt, nem volt betépve!
– Nem – értett egyet a nő. – Bárki is tette ezt, nagyon
koncentrált volt, és pontosan tudta, mit csinál. – Felsóhajtott,
majd ránézett az órájára, ami egy drága, de feltűnés mentes
sportmodell volt. A fények ismét megcsillantak a
jegygyűrűjén, és Colin sikertelenül próbálta elképzelni, hogy
hagyná, hogy a felesége a vámpíroknak dolgozzon. Bár csak
gondolt erre, de akkor is tudta, hogy ez nem túl modern
hozzáállás. Valahogy nem gondolta volna, hogy Leightont
különösebben érdekli, mit enged neki a férje.
– Ha nincs itt semmi más, amit látni szeretnél – mondta
Cyn, és máris az első halogénlámpa felé indult –, szeretnék
átmenni Prestonhoz, mielőtt visszamegyek a városba. – A férfi
válaszát meg sem várva leoltotta a lámpát, mély árnyékba
borítva a fél pincét. A második lámpa is gyorsan követte, és
már csak a felülről világító izzó gyenge fénye maradt,
átváltoztatva Marco rejtekhelyének romjait nem mássá, mint a
sötétség fekete szakadékává a halvány, sárga fénykörön túl.
Colin még egy utolsó pillantást vetett a helyre, ahol Marco
meghalt, és meghúzta a lámpát kapcsoló láncot, ismét
sötétségbe borítva a pincét.
Rövid ideig tartó autóút vezetett Preston házához, amely
szinte teljesen ugyanolyan volt. Kívülről különbözött, nem
volt karám vagy pajta, de a pince akár Marcóé is lehetett
volna, egészen a módszerig, amellyel a majdnem ugyanolyan
biztonságos helyiséget elpusztították.
– Mintha ugyanaz a fickó építette volna mindkét helyet –
jegyezte meg Colin, miközben a teherautója hátsó részéhez
sétáltak.
– Talán úgy is volt – mondta Leighton. Figyelte, ahogy a
férfi kinyitja a csomagtér ajtaját, majd beemeli a táskáját. –
Nagyjából egy időben költöztek ide. Soha nem éltek együtt,
ahogy néhány vámpír teszi, de barátok voltak. Szóval nagyon
valószínű, hogy ugyanazzal a vállalkozóval építtették meg a
nappali szobáikat. Valószínűleg egy vámpírral, hiszen nem
bíznának ilyen tudást egy emberre. Vagy ez, vagy megölték az
embert, amint befejezte!
Colin megdermedt, a keze még mindig a nyitott ajtón volt a
feje fölött. – Ugye csak viccelsz?
– Persze, ha ettől jobban érzed magad! – Hátralépett, hogy a
férfi becsukhassa az ajtót.
Összeszűkült szemekkel tanulmányozta a nőt, próbálta
felmérni, hogy komolyan beszél-e.
A nő látta, hogy a férfi őt figyeli, és elmosolyodott.
– Ne aggódj, Murphy! Valószínűleg úgyis egy vámpír volt
az építő. Gyerünk, vissza kell mennem a városba a kocsimért!
Colin végigsétált a teherautó oldalán, és becsúszott a
kormány mögé.
– Ott leszel a ma esti nagy találkozón ezzel a Raphael nevű
fickóval? – kérdezte, miközben Leighton is beült az
anyósülésre, és a biztonsági övéért nyúlt.
– A világért sem hagynám ki! – mondta a lány. – Bár nem
hiszem, hogy túlságosan örülni fog nekem! – Becsattintotta a
biztonsági övet. – És neked sem!
Colin megállt a kulcs elfordítása közben, hogy rámeredjen.
Mi a fenét jelentett ez?
 Tizennegyedik fejezet

Raphael Cyn tiszta és meleg illatára ébredt, még mindig

érződött a zuhanyozás után a szappan és a víz, valamint a
samponjának enyhe illata. Bőre bársonyosan sima volt, ahogy
a férfi testéhez simult, puha, telt mellei kellemes súlyt
képeztek Raphael csupasz mellkasán, a lába pedig a lábát
simogatta. Ráfeküdt a férfira, megcsókolta a lecsukott szemeit,
majd szája hívogatóan az ajkára tévedt.
A férfi beletúrt ujjaival a lány selymes hajába, majd
végigsimított a hátán. Cyn hümmögött a gyönyörtől, és ívbe
feszült a teste a férfi érintésétől. Raphael minden
figyelmeztetés nélkül szorosabbra vette az ölelését, és
megfordította magukat, így a nő fölé került.
Cyn elmosolyodott, és felnézett a férfi szemébe… és
felsóhajtott, mozdulatlanná dermedve az ott található dühtől.
– Azt hitted, nem fogom tudni? – kérdezte a férfi
megtévesztő nyugalommal.
A lány arcán érzelmek egész sora villant át – meglepettség,
bűntudat, sőt, rövid időre még vereség is –, mielőtt végül
megállapodott a szokásos dühös dacban. – A saját szememmel
kellett látnom, a fenébe is!
Raphael ellökte magát tőle, legurult az ágyról, és elindult a
zuhanyzó felé.
– Hová mész? – kiáltott utána, egyszerre kifejezve a
hitetlenkedését és felháborodását. A férfi megpördült a
fürdőszobaajtóban, a szemei ezüstös szikrákat szórtak a sötét
szobában. – Eszedbe jutott már valaha is, hogy jó okom van
arra, amit kérek tőled, Cyn? Hogy talán jobban megértek
bizonyos veszélyeket, hogy talán vannak ellenségeim, akik
felhasználnának téged ellenem?
– Persze, de…
 – De! Mindig van egy de, nem igaz? Mindig van egy ürügy,
hogy azt csináld, amit akarsz, tekintet nélkül az én
kívánságaimra!
Cyn is felpattant az ágyból, és átsétált a szobán, hogy
szembeszálljon vele.
– Én nem tartozom a vámpírjaid közé, Raphael! Nem kell
követnem a szabályaidat! Emellett teljesen képes vagyok
megvédeni magam, és nem voltam egyedül. Az a helyi rendőr,
Colin Murphy velem volt.
– Ettől most jobban kéne éreznem magam? Hogy tudom,
hogy a párom egy másik férfival tölti a napot, míg én egyedül
alszom? Ahogy te mondanád, kibaszottul fantasztikus!
– Ne légy gyerekes! Tudod jól, hogy…
– Gyerekes? Talán utána kéne nézned a definíciónak! –
Raphael behátrált a fürdőszobába, és becsukta az ajtót,
hatalmának egy apró szálával biztosította, hogy a lány ne
próbálja folytatni a vitájukat a zuhanyzóban. A nő teste
túlságosan is vonzó volt, és ma este nem volt kedve ahhoz,
hogy csábítással csökkentse az indulatait.
Raphael a szokásosnál tovább időzött a zuhany alatt, csak
hogy megvárassa Cynt. Még a csukott ajtón keresztül is
hallotta, ahogy a lány egész idő alatt szörnyű fenyegetéseket
mormolt rá. Ezt összességében mulatságosnak találta, és a lány
dühös pillantását egy semmitmondó mosollyal viszonozta,
amikor végül átengedte neki a fürdőszobát. Felöltözött, amíg a
lány zuhanyozott, és éppen a nyakkendőjét csomózta, amikor a
nő végre kijött, egy szerény méretű törülközőbe burkolózva,
mintha nem is feküdt volna vele meztelenül az ágyban alig egy
órája.
– Jól áll rajtad a törülköző – jegyezte meg. A lány beintett
neki a válla fölött, amire a férfi felnevetett.
– Seggfej! – sziszegte a lány.
Raphael odament az ágy mellé, felvette az óráját, és a
csuklójára erősítette, miközben a lányt figyelte az ágy
túloldalán.
– Meddig kell még elviselnem ezeket a kis hatalmi
játszmáidat, Cyn? – kérdezte. – Meddig tart még, amíg már
nem érzed szükségét, hogy elkülönítsd magad tőlem, hogy
bebizonyítsd, hogy nélkülem is boldogulsz?
A nő megpördült, és a férfi kiolvasta az igazságot a
szeméből, mielőtt még levegőt vett volna, hogy tagadjon.
– Légy őszinte magaddal, ha velem nem is, lubimaya! Fent
találkozunk!

****

Duncan háttal állva már várt rá, amikor kilépett a

magánfolyosóról, a figyelme látszólag Wei Chenre irányult,
aki a bejárati ajtók közelében merült beszélgetésbe egy emberi
nővel. Juro a páros fölé magasodott, nagyon boldogtalannak és
egyre türelmetlenebbnek látszott. A nő jelenléte sértette
Raphael egyik alapvető biztonsági szabályát ezen az úton –
napnyugta után ember nem tartózkodhatott a birtok területén,
kivéve, ha valamelyik vámpír párjáról volt szó, vagy ha a
jelenlétét Juro vagy Duncan külön engedélyezte.
Amikor Raphael Duncanhez lépett, a nő felpillantott,
mondott valamit Wei Chennek, és vállán egy hátizsákkal
távozott, amely nem különbözött attól, amit Cyn is gyakran
cipelt.
Duncan simán megpördült, és üdvözölte őt.
– Jó estét, uram!
– Duncan! – válaszolt Raphael szórakozottan, és a homlokát
ráncolva nézte az ajtó melletti triót. – Ki volt az?
– Wei Chennek dolgozik, azt hiszem.
Raphael a nő távozó hátára meredt, miközben Juro és két
vámpírja lekísérte őt a külső lépcsőn a parkoló felé.
– Mi a helyzet a biztonsági rendszer ellenőrzésével? –
kérdezte, figyelmét ismét Duncanre fordítva.
– Maxime már a helyszínen van, uram – válaszolta Duncan,
utalva Raphael számítógépes biztonsági szakemberére. – Épp
hajnal előtt indult el Los Angelesből, és a nappalt Seattle-ben a
kifutópályán töltötte. – Ránézett az órájára. – Még túl fiatal,
hogy ébren legyen, de hamarosan érkezik. A plusz őrök, akiket
kért, vele együtt repültek. A ma este végére
megháromszorozzuk Wei Chen emberi és vámpír őrségét.
– Elke is velük van? – Raphael személyes biztonsági
csapatának egyetlen női tagjaként, Elke gyakran kapta
megbízásként Cyn védelmét, és a férfi további
elővigyázatosságból akarta, hogy itt legyen.
Duncan bólintott. – Természetesen tiltakozott. Tudja, mit
gondol a napközbeni repülésről!
– Tiltakozhat, amennyit csak akar. Azt akarom, hogy itt
legyen! – Kis időre elhallgatott az érkező lift hangjára. A
folyosó ajtaja kinyílt mögötte, és Cyn szó nélkül átlépkedett a
helyiségen az ebédlő felé. Duncan meglepett tekintetére
Raphael komoran elmosolyodott. – Cynthia ma korábban
felfedezőútra ment – mondta szárazon.
Duncan kifejezően felvonta a szemöldökét. – Egyedül?
– Nem. Úgy tűnik, randevúzott a helyi rendőrséggel.
– Értem.
Raphael látta Duncan válla fölött, hogy Wei Chen közeledik
feléjük, és biccentett neki, hogy csatlakozzon hozzájuk.
– Jó estét, uram! – mondta Wei Chen halkan. – Gondoltam,
tudni szeretné, hogy minden emberünk hamarosan a birtokon
lesz. Az utolsó néhány Seattle-ben lakó éppen most hagyja el
az otthonát, miközben beszélgetünk. Amint tudomást szereztek
a jelenlétéről, mindenki azonnal jött. Csak a távolság tartotta
vissza őket ma estig.
– Értettem.
– Mikorra várható ennek a rendőrnek az érkezése? –
kérdezte Wei Chentől.
– Bármelyik pillanatban, uram. Loren azt mondta neki…
Duncan félbeszakította Wei Chen beszámolóját azzal, hogy
bólintott, és a kezét a fülhallgatójához tartotta, jelezve, hogy
valaki hívja őt. Raphael várakozóan figyelte.
 – Most érkezett a kapuhoz, uram – mormolta Duncan, még
mindig a fülében lévő hangot hallgatva. – Juro bekíséri őt.
Raphael cápavigyorszerűen kivillantotta a fogait.
– Kitűnő! Hívd Sophiát is, hogy csatlakozzon hozzánk, de
előbb adj nekünk néhány percet Mr. Murphyvel! Alig várom,
hogy megismerjem azt a férfit, aki az egész napot egyedül
töltötte Cynemmel!
 Tizenötödik fejezet

Colin leengedte az ablakot, és szemügyre vette a termetes

biztonsági őröket, akik körbevették a teherautót. Ezek nem a
birtok szokásos őrei voltak. Nem ismerte személyesen a
szokásos fickókat, de már járt itt egy-két alkalommal, és ezek
nem ők voltak. Valójában egyetlen arcot sem ismert fel. Az
ablakánál álló őr – nyilvánvalóan vámpír, tekintve a szemének
élénkvörös csillogását a kapuról visszaverődő fényekben –
alaposan megvizsgálta az engedélyen lévő fényképét, és
többször is ellenőrizte, miközben a többiek a teherautó hátsó
ülésére világítottak be, és felemelték a csomagtartó ajtaját.
Más körülmények között Colin tiltakozott volna a motozás
ellen. De ma este nem. Ezek a fiúk halálosan komolyan vették
magukat, és volt egy olyan érzése, hogy nem foglalkoznának a
finom megkülönböztetéssel, ha arra kerülne a sor.
A vámpír az ablakánál odavakkantott valamit a többieknek,
az angoltól eltérő nyelven, és ketten eltűntek a látóteréből,
miközben ellenőrizték a futóművet. Mindannyian halvány,
ködlámpaszerű sárgán világító zseblámpát használtak, és az
ujjukkal letakarták a lencséket, így csak egészen apró
fénysugarak szivárogtak ki. Éjszakai látás, döbbent rá. Tudta,
hogy a vámpíroknak állítólag páratlan képességük van
sötétben is látni – Leighton is mondott erről valamit korábban
–, de még sosem látta, hogy így használják.
A két vámpír, aki a futóművét ellenőrizte, újra felpattant a
látóterébe, és ugyanezen a nyelven jelentett valamit. Az
ablakánál álló őr visszaadta az igazolványát, és erős
akcentussal közölte, hogy haladjon át a kapun, majd parkoljon
le, rámutatva egy kis kikövezett területre egy kicsit feljebb a
felhajtótól jobbra.
Colin nem sietett, a jogosítványát a tárcájába, a pénztárcáját
pedig a széldzsekije cipzáras belső zsebébe csúsztatta.
Udvariasan biccentett, sebességbe tette a teherautót, és lassan
begurult a kapun. Általában egyenesen a főépületig hajtott, és
ott parkolt le. De úgy látszott, hogy a nagyfőnök látogatása
miatt új biztonsági intézkedéseket léptettek érvénybe. Így hát
behajtott a kijelölt területre, és észrevette, hogy az övé az
egyetlen jármű ott. Tehát nem sok látogató volt. Vagy talán
csak nem sok emberi látogató volt, mert innen látta a
főépületet, és odabent rengeteg tevékenység látszott. Úgy tűnt,
minden lámpát felkapcsoltak, és a nagy üvegajtók mögött elég
sokan mozogtak. Még az emeleti ablakokon át is látszott
mozgás, az ott lévő emberek alig voltak többek árnyalakoknál
az erősen mattított üveg mögött.
Leállította a motort, kivette a kulcsokat, és kinyitotta a
teherautó ajtaját, feltételezve, hogy valaki…
– Mr. Murphy!
Colin nagydarab embernek tartotta magát. A 193 centijével
és 120 kilójával felülmúlta a legtöbb embert, akivel
találkozott, még a seregben is. De az előtte álló óriás hatalmas
volt. Szumó birkózó méretű, de zsír nélkül, és háromezer
dolláros öltönyt viselt. Hét lábnyi kemény izomzat és fekete,
rendíthetetlen szemek, amelyekben halvány aranyló ragyogás
jelent meg, ahogy figyelte Colint.
– Igen – felelte Colin, bár ez nem is kérdés volt.
– Van fegyvere? – dörmögte a japán vámpír.
– Igen, van. Engedéllyel rendelkező biztonsági tanácsadója
vagyok Cooper’s Rest városának, és mint ilyen, jogosult
vagyok, hogy mindig fegyvert viseljek.
Úgy tűnt, mintha az óriás szája enyhén megrándult volna,
mintha valami, amit Colin mondott, mulatságos lenne.
– Lehet, hogy így van, Mr. Murphy! De ön már nem
Cooper’s Restben van, és nem engedem, hogy fegyvert
viseljen a mesterem jelenlétében!
Colin gondosan kifejezéstelenül tartotta az arcát. Mester?
Sem Loren, sem Wei Chen nem hívott még soha senkit
„mesternek”. Komolyan fontolóra vette – körülbelül két
másodpercig –, hogy mossa kezeit az egész ügy miatt, és
elsétál. Nem volt szüksége erre a szarságra. Arra meg pláne
nem volt szüksége, hogy teljesen védtelenül besétáljon egy
vámpírokkal teli épületbe. De tényleg tudni akarta, ki áll a
Mariane elleni támadás mögött, és őszintén kételkedett abban,
hogy bárki is legyen ez a „mester”, őt magát szándékozna
könnyű vacsoraként felszolgálni.
Colin felsóhajtott. – Akkor a kocsimban hagyjam? –
kérdezte.
– Természetesen!
Felemelve üres kezét, lassan eltolta a jobb csípőjéről a
széldzsekijét, lecsatolta az övéről a pisztolytáskát és a
pisztolyt, majd a teherautó ajtaját kinyitva behajolt, és a
konzol rekeszébe tette.
– Nincs más fegyver? – kérdezte az óriás vámpír, és
végigmérte őt azzal a figyelemre méltó éjjeli látásával. – Nincs
tartalék fegyver? – tette hozzá.
Colin kissé megrándult a szumóbirkózó szájából felhangzó
köznyelvi kifejezés hallatán, de megrázta a fejét.
– Nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá – mondta, és
nyugodtan várakozott a vámpír tekintete alatt.
– Rendben van! Kövessen!
Ahogy elindultak felfelé a kanyargós felhajtón, a vámpír
belebeszélt a gégemikrofonjába, amit Colin eddig nem is vett
észre. Nem kapta el a szavakat, de nem is kellett. Az óriás épp
most mondta valakinek odabent, hogy úton vannak.
Loren az ajtóban várta őket. Azonnal előrelépett, és kezet
fogott Colinnal.
– Colin, jó, hogy eljöttél!
Colin gondterhelt mosolyt villantott a biztonsági főnökre. –
Aligha utasíthattam vissza, nem igaz? Különben is, biztos
vagyok benne, hogy mindannyian ugyanazt akarjuk! Hogy
megállítsuk azt, aki ezt teszi!
– Természetesen.
– Úgy veszem észre, ma este sokkal több biztonsági őr van
odakint. Történtek további támadások?
 – Nem, nem! Semmi ilyesmi – biztosította Loren, és a Colin
mögött tornyosuló vámpírra pillantott. – Csak
elővigyázatosság!
– Leighton mesélt nekem Marcóról, Loren! És Prestonról.
Eléggé meglepett, hogy senkinek sem jutott eszébe, hogy
nekem is szóljon. Különösen Marcóról.
Lorennek volt annyi esze, hogy látsszon rajta a
kényelmetlenség. Tudta, hogy Colin és Marco barátok voltak.
– Elnézést kérek, Colin! Nem voltunk biztosak benne, hogy
mi történik, és…
Egy hűvös hang szakította félbe. – Lorennek megmondták,
hogy ne ossza meg ezt az információt, Mr Murphy!
Loren megmerevedett, mint egy kiképzésről frissen kikerült
matróz, és láthatóan megrándulva pördült meg, hogy
szembenézzen a megszólalóval.
– Duncan – mondta. – Ő itt…
– Colin Murphy – szakította félbe Colin, kinyújtva a kezét,
miközben kíváncsian tanulmányozta az újonnan érkezett
Duncant. A férfi széles vállú volt, de alacsonyabb Colinnál,
olyan 182, esetleg 185 centi magas, és ugyanolyan szabású
öltönyt viselt, mint a szumóbirkózó. Nyilvánvalóan valamiféle
egyenruha.
A vámpír észrevette Colin nyílt felmérését, és ferdén
elmosolyodott, barna szemei nagyon is emberi melegséggel
ragyogtak. De mindezek ellenére, határozottan vámpír volt. És
Loren reakciójából ítélve, nem is akármilyen vámpír. Ez a
Duncan nevű fickó volt valaki.
Barátságosan megrázta Colin kezét, elég nyomást
alkalmazva ahhoz, hogy érezhető legyen, de nem annyit hogy
megfélemlítse. Óvatos, kiszámított, gondolta Colin.
– A nevem Duncan – mondta a szőke vámpír feleslegesen.
Se vezetéknév, se cím, jegyezte meg Colin, és magában
megvonta a vállát.
Duncan kissé megfordult, és a nagyterem másik végébe
mutatott, ahol Cynthia Leightont látta eltűnni egy hatalmas,
nyitott kétszárnyú ajtó mögött.
– Lord Raphael vár ránk – magyarázta Duncan.
Nos, rendben. Úgy látszik, Colin hamarosan találkozik a
főnökkel. Mit is mondott Leighton ma délután? Hogy ez a
fickó uralja az Egyesült Államok nyugati részének nagy
részét? Beleértve a Sziklás-hegység egy részét is. Nem szabad
elfelejteni a Sziklás-hegységet. A homlokát ráncolta, amikor
eszébe jutott, hogy mit mondott még. Hogy a nagyfőnök nem
fog örülni neki… és Colinnak sem.
 Tizenhatodik fejezet

Raphael ugyanabban a székben ült, mint előző este, jól

tudva, hogy a mögötte lévő panoráma-üvegfal drámai
környezetet teremt. Ma este telihold volt, és ezen az örökké
esős helyen most kivételesen csak elszórtan voltak felhők, így
a hold ezüstös fénye megvilágította az eget, amitől az inkább
kéknek, mint feketének tűnt.
Mivel a saját emberei biztosították a kaput és a területet,
nem volt további biztonságiakra szükség a helyiségen belül,
így közte és az üvegfal között nem volt semmi más, csak üres
tér.
Hátradőlve a nagy székben figyelte, ahogy Cyn belép, majd
ott marad a túlsó falnak támaszkodva, és összehúzott
szemekkel szemléli őt. A szemébe nézett, és kérdőn felvonta
egyik szemöldökét. A nő válaszul megforgatta a szemeit, de
ellökte magát a faltól, és átballagott a szobán, a tőle jobbra
lévő szokásos helyére állt, de elég messze ahhoz, hogy a férfi
ne tudja könnyen megérinteni.
Néhány percig mereven és hajthatatlanul tartotta a
pozícióját, aztán hallhatóan felsóhajtott, közelebb húzódott, és
olyan halkan szólalt meg, hogy csak a férfi hallhatta.
– Nem tudott Marcóról és Prestonról, amíg én nem
mondtam neki. Azt mondta, hogy ő és Marco barátok voltak.
– És te hiszel neki?
A lány egy pillanatig elgondolkodott, aztán azt mondta: –
Igen.
– Köszönöm, Cynem! – mormolta a férfi, és végigsimított
egyik ujjával a nő combja hátulján, most hogy közelebb
húzódott, hogy beszélhessen vele.
Az ujja alatt megfeszült az izom, és a lány undorodva
szusszantott. De nem mozdult el.
 Visszafojtotta a mosolyát, és felnézett, amikor lépéseket
hallott a szoba felé közeledni. A mosolya teljesen eltűnt, mire
Duncan, és az általa kísért Colin Murphy megjelent az ajtóban.

****

Colin követte Duncant egy igazán nagy, és szinte üres

szobába. A túlsó fal csak üvegből állt, ahonnan millió dolláros
kilátás nyílt a völgyre, valószínűleg egészen az öbölig.
Látványos volt, de a tekintete gyorsan az ablak előtti nagy
székben ülő fekete hajú vámpírra esett inkább. Minden
idegszála rögtön a klasszikus harc vagy menekülés reakcióba
rándult. A sokéves kiképzése, a világ leghalálosabb csataterén
szerzett tapasztalatai sikoltoztak, hogy védekezzen, hogy
elővegye azt a kurva fegyvert, ami nem volt nála, hogy a
falnak vesse a hátát, és átkozottul gyorsan tűnjön el innen.
Felejtse el a mögötte álló nagydarab szumóbirkózót, felejtse el
Cynthia Leightont a fegyvereivel, és Duncant az éber, emberi
szemével. Lord Raphael, csakis ő lehetett az, olyan erős
vibrációt árasztott, ami úgy nyomta Colin mellkasát, mintha
150 kiló súlyt akarna fekve kinyomni. Valami ösztön a hátsó
agya mélyén, valami, ami talán még a primitív őseiből maradt
rá, akik az istenektől vártak védelmet a világ csapásaival
szemben, azt akarta, hogy térdre boruljon, és mindhalálig tartó
hűséget fogadjon neki.
De Colin Murphy nem térdel le senki előtt, és már régen
hűséget fogadott a hazájának és a csapatának. Minden, amit
tehetett, hogy megtartja azt a hideg, fekete tekintetet, de azt
megtette, rákényszerítve magát, hogy higgadt maradjon. Nincs
itt probléma! Csak egy találkozó a helyi vámpírokkal! A
pokolba is!
A nyomás alábbhagyott, és Colin fellélegzett, ami
remélhetőleg finom megkönnyebbülés volt. Az az átkozott
vámpír alig leplezett szórakozással nézett rá, és Colin tudta,
hogy sokkal, de sokkal rosszabbul is járhatott volna.
Dührohamot érzett a tudat miatt, hogy játszottak vele, de
összeszorította a fogát, és nem szólt semmit. Ez egy újabb
lecke volt, amit a hadseregben tanult. Voltak idők, amikor csak
vigyorogni lehetett, és elviselni a dolgot.
Például amikor szembe kerül egy vámpírral, aki képes lenne
eltaposni, mint egy bogarat. Ha jobban belegondolt, most,
hogy vége lett a játszadozásnak, Raphael nagyjából így is
nézett rá, mintha valami kellemetlen dolog lenne, ami a
szélvédőjéhez csapódott.
Mivel a nyomás többé-kevésbé megszűnt, Colin kihasználta
az alkalmat, hogy felmérje a környezetét, amit kellett volna is
tennie, ahelyett, hogy a kilátást bámulta. Lord Raphael egy
hatalmas székben ült, amelyet közvetlenül a látványos üvegfal
előtt helyeztek el. Talán az arroganciája miatt foglalt ott
helyet, ahol egy jó mesterlövész golyója végezhet vele? A
pokolba is, lehet, hogy a golyók nem is tudnak ártani ennek a
fickónak. De golyóálló vagy sem, Colin az arroganciára
szavazott, mert ez a fickó bőven rendelkezett vele. Colin már
szembeszállt néhány kemény seggfejjel – drogdílerekkel,
törzsi vezetőkkel, a pokolba is, még egy-két terroristával is. De
egyikük sem tudta felvenni a versenyt az előtte ülő vámpírral.
Gyorsan felmérte a szoba többi részét. Voltak szétszórva
bútorok, de csak a közvetlenül Raphael körüli terület volt
foglalt. Wei Chen egy rövid, bőrkanapén ült Colintól balra,
Lorennel együtt. Jeremy is jelen volt, aki a jobb oldali három
egyforma szék egyikén ült. A másik két szék üres volt.
Colin biccentett Jeremy felé.
– Jeremy, hogy van Mariane?
– Gyógyulófélben – mondta a vámpír mereven. –
Köszönöm!
Colin ismét Raphaelre nézett. Duncan a nagydarab fickó
balján foglalt helyet; Cynthia Leighton a jobbján állt, elég
közel ahhoz, hogy a lába súrolja a szék karfáját, ahol… A
francba! Nem csoda, hogy Leighton azt mondta, Raphael nem
lesz boldog miatta. Ők ketten egy párt alkottak. A pokolba is,
nem, gondolta, és eszébe jutott a gyűrű a lány ujján. Nem csak
párt. Kibaszottul házasok voltak, vagy bármi is volt az, amit a
vámpírok csináltak. És Colin az egész napot egyedül töltötte
vele.
 Felemelte a tekintetét, hogy újra találkozzon Raphael
pillantásával. A vámpírlord önelégült mosolyra görbítette az
ajkát, nyilvánvalóan észlelte Colin a francba pillanatát.
Raphael lustán pislantott, majd megszólalt.
– Az én Cynem azt mondja, hogy Ön ismerte Marcót.
Colinnak nem kerülte el a figyelmét a birtokos névmás. Egy
cserepes növénynek sem kerülte volna el a figyelmét a
kibaszott birtokos névmás.
– Barátok voltunk – mondta bólintva.
– Valóban. Érdekes ember volt Marco. A családja a spanyol
arisztokrácia közé tartozott, tudja. Egyenes ágon Izabella
királynővel.
– Nagyon érdekes – értett egyet Colin –, hiszen Marco olasz
volt, a családja pedig kereskedő. Egy genealógiai táblázat
lógott a nappalijában, azt mondta, ez emlékezteti arra, honnan
származik.
A mosoly ezúttal őszintébb volt.
– Igazad volt, Cyn – mondta Raphael Leightonnak, bár nem
vette le a pillantását Colinról. – Foglaljon helyet, Mr Murphy!
– A Jeremy melletti üres székre mutatott. – Loren, kérd meg
Sophiát, hogy csatlakozzon hozzánk!
Colin az ajtóhoz legközelebbi szék felé vette az irányt, a
közte és Jeremy közötti széket üresen hagyta. Klasszikus
férfias húzás volt, de nem ezért tette. Egyszerűen csak jó
taktika volt, hogy minél távolabb kerüljön Raphaeltől és minél
közelebb az ajtóhoz.
Épp csak leért a feneke a székre, amikor kinyílt az ajtó, és
Loren visszatért egy sötét hajú nővel a nyomában. Alacsony és
gömbölyded volt, sötét feje Juro felé fordult, és köszönetet
mormolt, miközben a férfi tartotta előtte az ajtót, amíg be nem
lépett, majd behúzta maga mögött. A nő kecsesen belépett a
szobába, a tekintete balra lebbenve átfutott Wei Chen és Loren
felett, mielőtt nagy barna szemeit Colin felé fordította volna,
akinek láttán hitetlenkedve elkerekedtek.
Colin felállt, a szíve a mellkasfalának csapódott.
– Sophie? – suttogta.
 Tizenhetedik fejezet

Sophia Colin Murphyre meredt, az utolsó férfira, akire

számított, hogy valaha is viszontlátja. Ő volt az egyetlen, akit
megbánt, az egyetlen ember, akit a vámpírként töltött
évszázadok alatt igazán szeretett. És mi a fenét keresett itt?
Valahonnan délről származott. Nem emlékezett pontosan
honnan, de emlékezett arra a lassú, lusta, vontatott hangsúlyra
a mély hangjában, arra, ahogyan ínycsiklandó dolgokat
suttogott, miközben a kezeivel… Visszarántotta magát a
jelenbe, megdöbbenve a reakciójától ennyi idő után. Tisztában
volt vele, hogy a szobában mindenki őket figyeli, érezte, hogy
Raphael tekintete szinte lyukat fúr a fejébe. Ez volt az utolsó
dolog, amire szüksége volt.
– Colin – sikerült kimondania. – Hogy vagy?
A férfi csak bámult rá, a hitetlenkedést felváltó düh
elsötétítette a feltűnően kék szemeit. Sophia erre is emlékezett.
Ahogy a férfi szeme elsötétült az érzelmektől, ahogy mélyen
belé hatolt, nem csak a testét töltötte ki, hanem a lelkét is, és
ettől olyan élőnek, olyan értékesnek, olyan… szeretettnek
érezte magát. Meu Deus, erre nem volt most képes!
Elszakította a tekintetét a férfiról, megtette azt a két lépést
előre, ami eltüntette a férfit a szeme elől, a kísértésből.
Derékból meghajolt Lord Raphael előtt, túl bizonytalannak
érezte magát, hogy képes legyen a pukedlihez szükséges
kecsességre.
– Uram – mondta.
Raphael metsző pillantással tanulmányozta őt. Már eddig is
gyanakvó volt vele szemben, óvatos, hogy a semmiből
felbukkanva azt állította, hogy Lucient keresi. És most ott volt
Colin, aki nyilvánvalóan a helyi seriff volt, akiről beszéltek.
Ez csak még inkább gyanússá tehette Raphael szemében. A
lány kifejezéstelen arccal nézett a férfi szemébe, nem volt
semmi rejtegetnivalója. Raphael néma kérdésként billentette
felé a fejét.
– Colin… vagyis Mr Murphy és én már évekkel ezelőtt
megismerkedtünk egymással, uram. Egy másik országban.
Nem tudtam, hogy most ezen a környéken él. – Különben,
Lucien legyen átkozott, soha nem jöttem volna ide! gondolta
magában.
Raphael még egy pillanatig némán figyelte, aztán azt
mondta: – Ma este Vancouverbe megyünk, Sophia!
Sophia meglepetten pislantott, annyira meglepődött, hogy
minden gondolata elszállt a mögötte álló férfiról. Raphael
Vancouverbe készült? Meghívás nélkül lépne be Lucien
területére? A háta megmerevedett a felháborodástól. Mégis ki
a fenének képzelte magát? Rámeredt a férfira, nem fáradt a
dühe leplezésével, de küzdött az ösztönös vágy ellen, hogy
lecsapjon rá az erejével, hogy megüsse a férfit, amiért ennyire
megsérti a mesterét. Mert ez öngyilkosság lett volna, és Sophia
nem állt készen a halálra. Ezért nem, és nem azelőtt, hogy
megtudta volna, mi történt Luciennel.
És addig sem, amíg nem volt esélye beszélni Colinnal.
Kissé lehajtotta a fejét Raphael felé. – Elkísérem önt, uram
– mondta, mintha a férfi nem pontosan ugyanezt parancsolta
volna neki.
A férfi ajkán mosoly derengett. – Kitűnő! Fél óra múlva
indulunk. Előbb azonban… – elhallgatott, amikor Duncan
lehajolt, és valamit súgott a fülébe. – Egy kisebb változás van
a tervben! Vancouverbe indulunk, ahogy terveztük. Előbb
azonban… kérem, bocsásson meg nekünk, Mr. Murphy!
Felmerült egy kis ügy, amit el kell intéznem! Nagyra
értékeljük azonban az együttműködését ebben a nyomozásban!
Cyn később kapcsolatba lép önnel a gyilkosok felkutatására
irányuló közös erőfeszítéseinkkel kapcsolatban!
Raphael felállt, és az emberi nő felé mutatott, aki, mint
Sophia rájött, sokkal több volt, mint a vámpírlord karácsonyi
cukorkája; ő a párja volt. A vámpírok gyakran vettek maguk
mellé párt, de az szokatlan volt, hogy egy vámpírlord is ezt
tegye. Vagy talán ezt csak a Luciennel szerzett tapasztalatai
miatt gondolta.
Mindenki felállt, amikor Raphael is, és most általános
mozgolódás indult az ajtók irányába. Sophia gyorsan
körülnézett, és látta, hogy Colin már elment. Visszatartotta
magát, amíg Raphael ki nem lépett az ajtókon, aztán
áttolakodott Loren és Jeremy mellett, és még időben lépett a
nagyterembe, hogy lássa, amint Colin becsapja a nagy
üvegajtót, és elindul lefelé a külső lépcsőn. Utána sietett, és
megvárta, hogy ő maga is kiérjen, mielőtt a nevét kiáltotta
volna.
– Colin! – A férfi válla megfeszült, de továbbment. – Colin!
– ismételte meg, és vámpírsebességre kapcsolt, hogy utolérje a
férfit. Fontolóra vette, hogy megragadja a karját, de inkább
kikerülte, és az útjába állt.
– Colin – mondta újra, belenézve a férfi dühtől szikrázó
szemeibe. – Sajnálom!
– Sajnálod? – morogta a férfi. – Sajnálod, Sophie? Ez a
legjobb, amire képes vagy?
– Mit akarsz…
– Azt hittem, hogy meghaltál! – morogta.
– Tudom! Szükséges volt.
– Szükséges? Mi a fasz volt benne szükséges!? Nem mintha
én bármit is követeltem volna tőled! Nem voltunk házasok! A
pokolba is, amennyire én tudom, lehet, hogy nem is én voltam
az egyetlen pasi, akivel lefeküdtél…
– Colin! – tiltakozott, és hagyta, hogy látszódjon a fájdalma,
bár tudta, hogy nincs joga hozzá.
– Akkor miért, Sophie? Megjártam a poklot, mert azt
hittem, hogy ott hagytalak meghalni. Szeretném tudni, miért!
– Mert vámpír vagyok! Hát nem érted? Mit kellett volna
mondanom?
– Mit szólnál az igazsághoz?
– Olyan egyszerűnek hangzik! Te mit mondtál volna,
Colin? Mit tettél volna, ha évekkel ezelőtt elmondom neked,
hogy vámpír vagyok?
– Azt hiszem, ezt sosem fogjuk megtudni, nem igaz?
– Lehetetlen volt, ami köztünk volt! Ember és vámpír. Soha
nem működött volna!
– Úgy tűnik, ez nem akadályozza meg a barátodat, Raphaelt
odabent.
Sophia keserűen felnevetett. – Ő nem a barátom! Ő…
Jézusom, ő a legerősebb vámpír, akivel valaha is találkoztam.
Ha holtan akart volna látni, a szíved már azelőtt péppé vált
volna az öklében, mielőtt észrevetted volna, hogy
megmozdult. Ne vedd félvállról, Colin! És a párját sem!
– Köszönöm a tanácsot!
A férfi kitért a nő elől, és távozni kezdett, de Sophia ismét
elé állt. – Colin!
A férfi türelmetlenül meredt rá.
– Sajnálom! Nem akartam…
A férfi nem hagyta, hogy befejezze. – Igen, nem érdekes!
Még találkozunk, Sophia!
Sophia nézte, ahogy a férfi elsétál, és tudta, hogy ez volt a
helyes döntés. Megint. Azért maradt életben eddig, mert nem
törődött senkivel, ezt a leckét Lucientől tanulta. Ő és az atyja
ugyanazok a fajták voltak. Áttáncoltak az életükön, soha nem
törődtek túlságosan senkivel és semmivel, nem kötötte őket
semmi, nem voltak szívet tépő zűrös érzelmek, amelyek túl
sokáig tartották volna őket egy helyben.
Colin volt az egyetlen, aki valaha is kísértésbe hozta őt, a
mély hangjával és meleg kezeivel, a nagy testével, amely köré
gömbölyödött az éjszakai hidegben. Harcosnak született. A
csontjaiban és a vérében volt, minden ösztöne arra hajtotta,
hogy megvédje azokat, akiket szeretett. És vele is törődött.
Szerette őt. És ő viszontszerette a férfit. Azért ment el abba a
kávézóba, hogy megmentse őt. És ehelyett elvesztette.
Végigdörzsölte a hirtelen kihűlt karját, és sóhajtva
visszafordult a főépület felé. Az a régmúlt éjszaka már
történelem, ahová tartozott is. Elég gondja volt Luciennel és a
pokoli játékaival. És úgy látszik, ma este vissza kell mennie
Vancouverbe. Raphael úgy döntött, hogy így lesz, és így is fog
lenni. Nem volt őrá szüksége, hogy átlépje a határt, de a
jelenléte az illendőség látszatát kelti majd. Lucien talán még
életben volt, de nagyjából átengedte a területének irányítását a
nőnek mostanra. Ha átkíséri Raphaelt a határon túlra, az elég
jó szolgálatnak minősül. És különben is, ki lenne ott, aki
tiltakozhatna? Lucien nem, a fene az átkozott fekete lelkébe!
Ismét megborzongott, és felsietett a lépcsőn, azt
mondogatva magának, hogy a nyirkos éjszakai levegő miatt
fázik ennyire. Semmi köze nem volt a szíve körüli jéghez. A
jég, amely abban a pillanatban repedezni kezdett, amikor újra
meglátta Colin Murphyt.
 Tizennyolcadik fejezet

Raphael és az emberei követték Lorent egy jellegtelen

fémajtón keresztül, lefelé egy dísztelen lépcsősoron, amely
mellett egyszínűre festett fal, és közönséges fémcsőből
készített korlát volt. A főépületnek volt egy kiterjedt alagsora,
amely magában foglalta a vámpírok hálóhelyiségeit, de ennek
a bizonyos lépcsősornak csak egy célja volt, mégpedig egy
korszerű számítógépes terem, amely egyben a biztonsági
hálózat szíve és lelke is volt. Raphael közvetlenül maga előtt
tartotta Cynt, Juro pedig a nő és Loren között haladt. Duncan
mögötte volt, közvetlenül a bal vállánál, mint mindig. A
biztonsági csapatának többi tagja az emeleten maradt.
Maxime, a számítógépes szakembere és egyben a vámpír,
aki ezt a bizonyos rendszert tervezte, valamivel korábban
érkezett Los Angelesből, és azonnal megkezdte a kutatást a
lehetséges biztonsági rések után. Raphael a biztonság kedvéért
minimális közönséget akart erre a bizonyos eligazításra.
Loren leért a lépcső aljára, és jobbra fordult egy szűk
folyosón. – Erre, uram – irányította.
Nem mintha Raphaelnek irányításra lett volna szüksége.
Nem lehetett másfelé menni itt lent. Megérintette Cyn vállát,
inkább csak az érintés kedvéért, mint a vezetésért. A lány
később megint nagyon elégedetlen lesz miatta. A férfi
intézkedéseket indított be, hogy biztosítsa a lány biztonságát,
és kételkedett benne, hogy könnyen fogja fogadni. De ő nem
fogja meggondolni magát, és nem fog bocsánatot kérni azért,
mert biztonságban akarja tudni őt.
Előttük Loren beütött egy kilencjegyű kódot, és a
hüvelykujját a biometrikus szkennerhez nyomta. A
zárszerkezet hangosan berregett, és a visszahúzódó reteszek
puffanása után kinyílt. Maxime már ott volt, tüskés szőke feje,
mint mindig, a billentyűzet fölé hajolt, tekintete az előtte lévő
képernyőn végiggördülő számítógépes kódsorokra
szegeződött.
– Maxime – mondta Raphael.
A lány befejezte, amit gépelt, és kissé kába tekintettel
megpördült, gyorsan pislogott, mielőtt félszegen
elmosolyodott volna.
– Elnézést, uram! Én csak…
Raphael megrázta a fejét.
– Mire jöttél rá? – Kihúzott egy széket a szoba hosszán
végigfutó hosszú asztaltól, és felajánlotta Cynnek, mielőtt leült
volna a mellette lévőre.
Maxime felkapott egy jegyzetekkel borított papírtömböt, és
hátrafelé gurította a székét, az utolsó pillanatban megfordítva
az asztalnál, hogy szembeforduljon velük.
– Uram! Először is egy bevezetőt ennek a rendszernek a
természetéről, ha szabad?
Raphael engedélyt adóan bólintott.
– Ez – mutatott a körülötte lévő számítógépek, monitorok és
biztonsági videokijelzők csoportjára – a birtok szíve. Fő
funkciója a biztonság, de ennek érdekében a környezeti
rendszer minden aspektusát ellenőrzi, a világítástól a levegő
minőségéig. Minden ajtó vagy ablak összes zárja ellenőrizhető
innen, akárcsak a különböző állomások a területen. Egyetlen
gombnyomással az egész birtokot le lehet zárni, ha szükséges.
Ez, és ez létfontosságú, uram, egy zárt rendszer. Nincs, és úgy
értem, abszolút nincs kapcsolatban a külvilággal. Nincs
internet-hozzáférés, nincs semmilyen kimenő vonal. Van egy
külön szerver, amelyet egy külön irodában tartanak fenn, és
amely internet-hozzáférést biztosít az itt lakóknak, de azon a
szerveren nincs semmi más. Minden érzékeny természetű
információt – és ezt a legtágabban értelmezve – itt, ebben a
szobában tárolnak.
– Ami mit jelent? – kérdezte Raphael, kicsit megsürgetve őt.
Maxime imádta a munkáját. Ettől volt olyan jó benne, ettől és
igazán zseniális elméjétől. De szeretett egy kicsit elkalandozni,
ha nem lökdösték a megfelelő irányba.
 – Ez azt jelenti, hogy senki sem férhet hozzá az itt tárolt
információkhoz a birtokon kívülről, de még ezen a szobán
kívülről sem. Azt is jelenti – folytatta sietve –, hogy a
vámpírjainkról szóló adatbázishoz, beleértve a neveket és a
címeket, sem férhet hozzá senki, akinek nincs jogosultsága ide
belépni.
– Vagy van valaki, aki bejutott ebbe a szobába, akár volt rá
engedélye, akár nem – pontosított Cyn.
Maxime néhány másodpercig értetlenül bámult Cynre,
mintha próbálná feldolgozni, amit az imént hallott.
– Helyes – mondta végül. – De az itteni biztonsági…
– Nem tévedhetetlen, Max. Senkié sem az – szakította félbe
Cyn.
Maxime a homlokát ráncolta. – Elméletileg ez igaz.
– Természetesen ellenőrizted, hogy nincs-e illetéktelen
hozzáférés – mondta Raphael, visszaterelve őket az eligazítás
céljára.
– Igen, uram. Nem történt egy sem. Senki sem lépett be
ebbe a szobába, akinek nem volt engedélye. Van digitális
videóm, ha szeretné látni, archiválva az elmúlt egy év, ami
gyakorlatilag az egész időszakot lefedi, amióta működik ez a
birtok.
– Van nyilvántartás arról, hogy ki lépett be az adatbázisba,
még ha volt is felhatalmazása? – kérdezte Cyn.
– Természetesen. És ezt is ellenőriztem. De most egy
mélyebb szintű vizsgálatot futtatok le. Elméletileg lehetséges,
megint csak elméletileg, hogy egy magasan képzett operátor
eltüntesse a nyomait. De nem teljesen. Ha valaki illegálisan
behatolt ebbe a rendszerbe, huszonnégy órán belül tudni
fogom. Azonban jelenleg azt mondanám, hogy nincs
biztonsági rés. A tégla valahol máshol van. Megvannak az
adatok, uram…
Raphael megrázta a fejét, amikor Maxime visszapördült a
számítógépállomásához, elővett egy vastag, adatokkal teli
papírköteget, majd ismét megpördült, és odanyújtotta neki. –
Nem, köszönöm, Maxime! Teljesen megbízom a
képességeidben.
Maxime diadalittas pillantást vetett Cynre, amitől Cyn a
legnagyobb bosszúság kifejezésével fordult Raphael felé.
Raphael rákacsintott, és felállt. – Magadra hagyunk, Maxime.
Szólj Duncannek, amint van valami újdonságod!
Visszatérve az alagsori biztonsági központból felfelé vezető
lépcsőn, az első emeleten, a főépület egyik hátsó folyosóján
hagyták a biztonságiakat. Ahogy ismét a nagyterem felé
indultak, Raphael Duncanhez fordult.
– Győződj meg róla, hogy Sophia készen áll! És tudj meg
mindent, amit csak tudsz a Colin Murphyvel való múltjáról!
Gyanítom, hogy a válasz a pasi hátterében rejlik majd, nem a
nőében.
– Ő egy volt SEAL-tag – mondta Cyn hátrafordulva. –
Nehéz lesz hozzáférni az aktáihoz!
– Majd meglátjuk – mondta Duncan vigyorogva.
Cyn megrázta a fejét, és rámosolygott Raphael hadnagyára.
– Nincsenek titkok…
– Uram!
Cyn megpördült az ismerős hangra, és Elkére meredt, aki a
folyosó végén várta őket. A nő a biztonságiak jellegzetes
egyenruháját viselte, világos haja és még világosabb bőre éles
kontrasztot alkotott a sötét, szénfekete öltözékkel.
– Elke? – mondta Cyn nyilvánvalóan meglepődve. – Mikor
érkeztél?
– Ki tudja? – mondta a női vámpír láthatóan elégedetlenül.
– Csak azt tudom, hogy sütött a nap, ami azt jelenti, hogy én
nem.
Cyn gyanakvó pillantást vetett Raphaelre a válla fölött,
nyilvánvalóan előre sejtve Elke hirtelen megjelenésének okát.
– Nos – mondta Cyn Elkének. – Üdvözöllek Seattle-ben.
Érezd jól magad! – Gyorsan elsétált, anélkül, hogy hátranézett
volna.
Elke figyelte, ahogy elmegy, majd értetlenül fordult
Raphaelhez. – Nem kellene itt lennem, uram? Duncan azt
mondta…
– Ott vagy, ahová tartozol, Elke! Duncan, keresd meg
Sophiát, és küldj valakit, aki elkezdi lenyomozni a Colin
Murphyvel kapcsolatos történetét. Hamarosan visszajövök!
Raphael átlépkedett a nagytermen, végigsétált a folyosón,
és megállította a liftajtó becsukódását, amikor még néhány
lépésnyire volt tőle. Csak a hatalmának egy kis erejére volt
szüksége, hogy visszatartsa az összezáródásukat, mielőtt be
nem lépett volna. Elengedve az ajtókat, azok azonnal
becsukódtak. Cyn, mindkét kezét a háta mögött tartva a túlsó
falnak támaszkodott. Megvárta, amíg a lift elindul, mielőtt
halkan azt mondta volna: – Nincs szükségem bébiszitterre!
– Nem, nincs is – értett egyet a férfi.
A lány zavartan ráncolta a homlokát. – De Elke…
Elsötétített lakosztályuk ajtaja kinyílt, a páncélterem ajtaja
nyitva maradt éjszakára. Raphael maga elé engedte Cynt. A nő
belépett elébe, de vetett még rá egy bizalmatlan oldalpillantást,
mielőtt elhaladt volna mellette.
– Szóval miért rendelted pont Elkét ide? – kérdezte a lány,
megállva a szoba közepén, hogy szembeszálljon vele.
– Megkértem Duncant, hogy erősítse meg a birtok védelmét
néhány saját emberünkkel. Nem mintha nem bíznék Wei
Chenben, vagy az őreiben, de az enyémek jobbak.
– Szóval Elke csak ennek a része?
Raphael csökkentette a köztük lévő távolságot, súrolva
testével a lány testét, és mindkét kezével megfogva az arcát.
Csókokat hintett a homlokára, a szemére, nyelvével
végigsimította az ajkak puha teltségén, mielőtt hosszú, lassú
csókba követelte volna a száját. A nő automatikusan válaszolt,
lábujjhegyre emelkedett, hogy elébe menjen, karjai a férfi
kabátja alá csúsztak, és a férfi háta köré fonódtak.
A férfi vonakodva vált el a lány szájától, nyelvével még
egyszer végigsimított az ajkán, és néhány gyengéd, gyors
puszit cuppantott a szájára. – Szeretlek, Cynem!
A lány szemei ragyogtak az érzelmektől, amikor a férfi
szemébe nézett. – Én is szeretlek! Tudod jól!
– Tudom!
A lány pislogott, hirtelen felismerve, hogy aggódnia
kellene. – De?
A férfi mosolygott, hogy megnyugtassa. – Nincs de,
lubimaya!
– Ne lubimayázz itt nekem, te alattomos szemétláda!
Felismerem a „de”-t, amikor hallom!
Raphael felnevetett. – Mondtam már, úgy döntöttem, hogy
igazad van!
– Miben? – követelte a lány.
– Azzal kapcsolatban, hogy szükséged van a szabadabb
mozgásra, amíg leleplezzük, ki áll a gyilkosságok mögött.
Elvégre nem csak azért hoztalak ide, mert azt akartam, hogy
velem legyél…
Cyn gúnyosan ciccegett, mire a férfi elmosolyodott.
– Hiányoznál, Cynem – rótta meg a férfi.
– Hm! Folytasd csak!
– Valamint azért is magammal hoztalak, hogy kihasználjam
a nyomozói képességeidet. Olyan képességeket, amelyeket
nem tudsz teljes mértékben alkalmazni, ha egész éjjel és
nappal az oldalamhoz vagy szegezve.
A nő minden egyes szóra figyelt, láthatóan próbálta
megtalálni a csapdát. És Raphael tudta, hogy létezik csapda.
Csak még nem jutott el hozzá.
– Másrészt… – kezdte.
– Tudtam!
– …mivel a biztonságod sokkal fontosabb nekem, mint a
nyomozói képességeid…
– Nem fogok itt bujkálni a pincében, amíg te és mindenki
más…
– Hívtam a megfelelő személyzetet – folytatta Raphael,
átbeszélve a lány tiltakozása felett –, hogy a testőreid
legyenek.
A lány tátott szájjal bámult rá. – Bassza meg! Ez az igazi
oka, hogy Elke itt van, nem igaz? Hazudtál nekem! Ő a
bébiszitterem.
– Ő az egyik testőröd, ahogy Juro és a többiek az enyémek.
Te vagy az, aki ragaszkodik hozzá, hogy védelemre van
szükségem. Bizonyára lehet ugyanezt állítani rólad is!
– Ez nem ugyanaz! Te egy átkozott vámpírlord vagy!
Mindenki téged akar kiiktatni. Itt fent senkinek sincs fogalma,
hogy én ki vagyok. Ők…
– Persze, hogy tudják! – törtek ki végre Raphael indulatai. –
Három perccel azután, hogy végigsétáltál azon a szegényes
főutcán, minden lélek ebben a hitvány faluban pontosan tudta,
hogy ki vagy, és mit keresel itt! Észszerűtlenül viselkedsz!
– Én vagyok észszerűtlen? Rendben! Akkor Elke ülhet és
nézheti, ahogy olvasok egész kibaszott este. Csak megvárom,
amíg felkel a nap, aztán megyek a dolgomra. Hacsak nem
tervezed, hogy minden reggel az ágyadhoz láncolsz?
Raphael türelemért küzdött. Ha bármelyik vámpírja így
beszélt volna vele, mostanra már a földön fetrengene, és az
ostoba életéért könyörögne. De ahogy a nő újra és újra
rámutatott, ő nem tartozott a vámpírjai közé. És a legkevésbé
sem akarta, hogy a lánynak baja essen. Ezért is volt ez az
átkozott veszekedésük.
– Nem igényelnék semmi olyan durva dolgot, mint a
láncok, hogy itt tartsalak, ha úgy akarnám – mondta végül. –
Amikor azonban nappal elhagyod a birtokot, egy emberi őr fog
elkísérni.
– Nem!
– De igen, Cynem!
– Ezt nem teheted!
– De igen!
– Rendben! Menj csak, oszd be a kis házőrződet. Én meg
majd csak lerázom! – vágott vissza gyerekesen.
 – Ó, nem, lubimaya! Túl jól ismerlek ahhoz, hogy
megbízzak az együttműködésedben. Ha lerázod a kijelölt
őrződet, annak ára lesz.
– Megrémültem – húzta ki magát.
Raphael lassú, elégedett mosollyal nézett rá. A lány
észlelte, és halkan felsóhajott. – Mi az? – zihálta.
– Lesz ára, Cynem, de nem te leszel, aki megfizeti! Az
emberi testőröd fogja. És azt hiszem, mindketten tudjuk,
milyen árat követelnék egy ilyen jellegű kudarcért.
– Ezt nem teheted meg!
– Persze, hogy megtehetem!
– Vannak szabályok, Raphael! Nem lehet csak úgy…
– Á, de, Cyn, én vámpír vagyok! Nem követem a te
szabályaidat!
A lány dühösen a férfira nézett, hallva, hogy korábbi
szavaival vágott vissza.
– Rendben! – csattant fel, letépte a kabátját, és nekilátott a
vállpántjának. – Jó szórakozást Vancouverben! Én nem
megyek!
– Nem is gondoltam, hogy akarnál – mondta szelíden. – Ha
úgy döntenél, hogy ma este még elmész, Elke várni fog rád
odafent.
Magához húzta a lányt, miközben az kicsúszott a
vállhevederéből, és magához vonta egy egészen másfajta
csókra, ezúttal egy kemény és birtokló csókra. A lány
visszacsókolta, viszonozva a kapott érzelmeket, a végén
beleharapott a férfi alsó ajkába, mire ő felnevetett, és ellépett
tőle. Raphael figyelte, ahogy a lány lenyalja a vérét a szájáról,
látta, ahogy kipirul az arca, és érezte, ahogy az ágyéka
megkeményedik válaszul.
Pillantása találkozott a lány tekintetével, amely félig dühös,
félig felizgult volt.
– Vigyázz magadra, lubimaya! – mondta, és otthagyta a
lányt, nem nézve vissza, amíg be nem ért a liftbe, és az ajtók
már majdnem bezárultak. Az utolsó pillanatban találkozott a
tekintetük, és látta, ahogy szinte némán mozognak az ajkai.
– Te is! – mondta a lány.
 Tizenkilencedik fejezet

Raphael miután kilépett a liftből, bezárta maga mögött. Ez

Cynt nem zárta be, de bárki mást távol tartott. Elke a lift
folyosója és a nagyterem közötti nyitott ajtóban állva várta őt,
ahonnan mindenkit láthatott, bármelyik irányból vagy irányba
közlekedett.
– Uram!
– Nem mehet sehova egyedül! – parancsolta a férfi. –
Sehova, Elke!
– Igenis, uram!
Raphael komoran nézett a nő szemébe, kihangsúlyozva a
parancsa komolyságát. Túlságosan is jól ismerte Cyn
képességét, hogy rábeszélje az embereket olyan dolgokra,
amiket egyébként nem tennének meg, és ő és Elke afféle
barátnők voltak. De ő volt Elke atyja, és az ő akarata fog
győzedelmeskedni, vagy fejek fognak hullani.
Mindezt belefoglalta egyetlen pillantásába, amitől Elke
megmerevedett.
– Megvédem őt, uram! Az életemre esküszöm!
Raphael bólintott, és figyelmét Duncan felé fordította, aki
az oldala mellé állt.
– Sophia odakint várakozik, uram. Az embereink pedig
azon dolgoznak, hogy felkutassák Colin Murphy aktáját.
Maxime ragaszkodott hozzá, hogy ő maga akarja csinálni. Úgy
tűnt, úgy érzi, a Védelmi Minisztérium nyilvántartásának
feltörése élvezetes gyakorlás lenne a képességei számára.
– Inkább a biztonság esetleges megsértésére koncentráljon!
– Én is ezt mondtam neki, de jelezte, hogy a diagnosztika az
ő beavatkozása nélkül is több órán át fog futni, míg a
Murphyre vonatkozó feljegyzések felkutatása – az ő szavaival
élve – néhány szórakoztató percet vesz igénybe.
– Mondd meg neki, hogy maradjon kapcsolatban, Duncan!
Ez a kis utazás Vancouverbe valószínűleg igénybe fogja venni
az éjszaka nagy részét.
– Már utasítottam, hogy hívjon, amint megtud valamit.
A beszélgetésük közben szinte teljesen átértek a
nagytermen, ahol Juro várakozott a bejárat mellett. Raphael
biccentésére a nagydarab vámpír kinyitotta az egyik nehéz
üvegajtót, amivel beengedte a nedves, hideg levegő egy
fuvallatát.
– Szép idő – jegyezte meg Raphael.
– Igen – értett egyet Duncan. – Talán meg kellene
fontolnunk, hogy átköltözzünk a malibui birtokról!
Raphael felmordult, beszállt a várakozó terepjáró nyitott
ajtaján, átcsúszott az ülésen, hogy helyet csináljon Duncannek.
– Megfontolom az ötletet – felelte végül.
Az út a határig meglepően gyorsan telt. A három terepjáró
lelassított, amikor megközelítették az Egyesült Államok és
Kanada határát, és Raphael várta, hogy megérezze Lucien
erejének nyomását a sajátján. Az jutott eszébe, hogy már régen
meg kellett volna éreznie a másik vámpírlord erejének első
cseppjeit, amelyek átszivárogtak a területi határaikon. Azt
biztosan tudta, hogy Lucien jóval a határ kanadai oldalán túl,
sőt még a saját rejtekhelyén belül is érzékeli az ő erejét.
Bármennyire is próbálták tiszteletben tartani egymás
szuverenitását, a hatalom kisugárzását nem lehetett késsel
elvágni. Mindig volt szivárgás.
Azonban ma este Lucienből semmi sem volt érezhető, még
a határátkelőhelyen sem, ahol vártak, amíg a kanadai határőrök
ellenőrizték az útleveleiket. Sophia brazil útlevele okozott
némi fennakadást, de csak azért, mert váratlanul érte őket.
Raphael és az emberei mindannyian teljesen legális amerikai
állampolgárok voltak, és ezt érvényes útlevelekkel
bizonyították. A vámpírok lehet, hogy nem tekintették
magukat az emberi törvények hatálya alá tartozónak, de nem is
hivalkodtak vele feleslegesen.
 Amíg vártak, Raphael érzékelőket küldött ki Lucien után
kutatva, de továbbra sem érzett semmit. A homlokát ráncolva
erősebben koncentrált, miközben átlépték az országhatárt, és a
közeli Vancouver fényei felé vették az irányt.
– Lucien főhadiszállására megyünk, Juro – mondta hirtelen.
– Szólj Sophiának, hogy hívja fel előre a személyzetét! Nem
akarok értelmetlen dacoskodást!
– Igenis, uram! – mondta Juro, és rádión keresztül kiadta az
utasítást az előttük haladó terepjáró utasainak.
Raphael nemigen figyelt a városra miközben átrobogtak
rajta. A felhők ismét összezárultak, mindent sötétségbe
burkolva ezzel, de egy tipikus nagyváros általános benyomását
keltette, a fényesen kivilágított üzleti és lakóépületekkel,
amelyek egészen a vízpartig húzódtak. Az utcák és az
autópályák tele voltak autókkal és teherautókkal, és még ebben
a kései órában is többször le kellett lassítaniuk a forgalom
miatt. Időnként felvillant az öböl, de az is zsúfolt volt,
halászhajóktól és a part menti raktáraktól.
Raphael biztos volt benne, hogy az itt élő emberek szeretik
a városukat, és tudta, hogy megérdemelt a hírneve a
kifinomultságáról és a bájáról. Azt is tudta, hogy Los Angeles
sokkal zsúfoltabb város. De ugyanakkor neki ritkán kellett
megküzdenie L.A. külvárosának növekedésével, vagy zsúfolt
autópályáival. Ha L.A.-re gondolt, akkor az csak a malibui
birtokát jelentette, ahol a végtelen, üres tenger húzódott az
otthona alatti sziklák mögött.
Ahogy közeledtek a városközponthoz, Raphael végre
megérezte az első kavarodását a hatalomnak, amely olyan
gyenge volt, hogy ha nem tudta volna jobban, sosem hitte
volna, hogy a kanadai lordtól származik. Csendben ült a hátsó
ülésen, és megpróbált kinyúlni és megragadni a gyenge indát,
hogy visszakövesse az eredetéig, de az eltűnt, elmerült az
általános vámpírerő hullámaiban. Lucien kanadai vámpírjainak
többsége itt élt Vancouverben, és a legtöbbjük a belvárosra
koncentrálódott. Volt még egy nagyobb kontingens Torontóban
és egy kisebb Montrealban, a többiek pedig szétszóródva éltek
a hatalmas kanadai területen. De egyik sem érte el a
vancouveri fészek méretét, egyszerűen azért, mert Lucien
ebben a városban töltötte a legtöbb időt.
Még így sem lehetett volna lehetséges, hogy egy vámpírlord
kisugárzása elvesszen az alattvalóié között. Valami komoly baj
volt Luciennel, és Raphael kezdte gyanítani, hogy mi lehet az.
De előbb Lucien embereivel kell foglalkoznia, akik nem
szívesen fogják venni behatolását a mesterük területére.

****

Raphael tanulmányozta Lucien vancouveri főhadiszállását,

amikor az a látóterébe került. Egy impozáns épület volt, amely
a hegyoldalban épült, magasan a város fölött. Szinte
viktoriánus megjelenésű, közvetlenül az első világháború után
épült Lucien tervei alapján, és mindhárom emeletének minden
fordulóján erkélyekkel és kiszögellésekkel büszkélkedhetett.
Minden ablak és ajtó fényárban úszott, amikor megálltak a
terepjárók előtte, mintha Lucien emberei jelzőfénnyel
világították volna meg, hogy utat mutassanak Uruknak.
Az első terepjáró utasoldali ajtaja kinyílt, amint megálltak,
és Sophia kiugrott, átsietett a kapun, majd fel a hosszú
sétányon. A bejárati ajtó kinyílt, mielőtt még odaért volna,
fehér fény áradt ki rövid időre, mielőtt az ajtó zsúfolásig
megtelt volna vámpírokkal, akik kiözönlöttek a verandára és
lefelé a lépcsőn. Az egyik hím a többiek elé lépett, és dühösen
Sophia felé csörtetett.
– Darren Yamanaka, uram – szolgáltatta az információt
Duncan. – Lucien hadnagya.
Raphael nézte, ahogy azok ketten vitatkoznak. Yamanaka
csak átlagos magasságú volt, de vaskos testalkatú, és
igyekezett előnyére fordítani a méretét. Nem mintha ez
működni látszott volna, mivel Sophia a legkevésbé sem tűnt
megfélemlítettnek a nagyobb méretű férfitól. Viszont az ereje
jóval meghaladta Yamanaka erejét, és ez volt az egyetlen, ami
igazán számított. Raphael néhány pillanatig hagyta, hogy
folytatódjon a vita, aztán ingerülten megmozdult.
 – Erre most nincs időnk! – mondta. Kinyúlt balra,
megrántotta a fogantyút, és a saját oldalán kilökte a terepjáró
ajtaját. Megkerülve a jármű elejét, bement a kapun, és éppen
időben ért Sophia mögé, hogy meghallja, amint Yamanaka
azzal vádolja, hogy elárulta a mesterüket, hogy meghívta az
ellenséget a területe szívébe, amely ellenség természetesen
maga Raphael volt.
– Elég! – mondta Raphael halkan, annyi erőt sugározva
bele, hogy minden jelenlévő vámpír meghallja és
engedelmeskedjen.
Darren gyilkos pillantást vetett Sophiára, mielőtt Raphael
felé fordult volna.
– Nem adjuk meg magunkat harc nélkül, uram! Megölhet
mindannyiunkat, de legalább valamilyen árat fizetni fog majd
atyánk életének és szuverenitásának ellopásáért!
Raphael Darrent tanulmányozta, csodálva a vámpír
bátorságát, még akkor is, ha megvetette annak ostobaságát.
– Ne légy seggfej, Yamanaka! Ha a gazdád területét
akarnám, már halott lennél!
A vámpír szeme rövid időre felcsillant, de mivel valójában
nem voltak öngyilkos hajlamai, inkább Sophia felé fordította a
dühét. – Így segítesz az urunknak, Sophia? Elhozod az
ellenséget a küszöbére?
– Fogd be, Darren! – sziszegte Sophia. – Egyszer már
megütöttelek, és megtehetem újra! Ha olvasnád Lucien levelét,
tudnád, hogy…
– Milyen levelet? – kérdezte Darren, és eltűnt a dühe.
Sophia válaszra nyitotta a száját, de Raphael közbelépett.
– Talán ezt odabent kellene folytatnunk – javasolta. – Vagy
az a szándékotok, hogy a szomszédokat szórakoztassátok?
Sophia önelégültnek tűnt, de Yamanaka összerezzent
Raphael szavaira, és gyors pillantásokat vetett az utca többi
házára. Igaz, egyik sem volt közelebb száz méternél, de a
hangok terjedése jelentős volt az ilyen dombokon, mint ezek.
– Lucien dolgozószobáját fogjuk használni – jelentette be
Sophia higgadtan, és hívogatóan a ház felé intett.
– Kiváló – értett egyet Raphael. Elindult felfelé a sétányon,
a biztonsági emberei pedig szoros kordont alkottak körülötte,
hatékonyan félresöpörve Lucien embereinek minden utolsó
ellenvetését. Yamanaka merengve figyelte, ahogy elhaladnak,
és Raphael észrevette, hogy Lucien hadnagya lemaradt
mögöttük, amikor a lépcsőhöz értek.
Érezte Sophia erejének egy érintését, és hallotta, ahogy a
megrója a másik vámpírt: – Ne légy bolond, Darren!
Raphael komoran elmosolyodott, anélkül, hogy hátranézett
volna. Nem hódítani jött ide, de ha Lucien valóban eltűnt,
talán nem ártana megszűrni a vetélytársak mezőnyét, mielőtt
elmegy. Elvégre Raphael nem akarta, hogy egy bolond üljön
az északi határán.
Odabent Sophia egy keskeny lépcsősorhoz vezette őket,
egészen fel a harmadik emeletre. Ekkor kikerülte Raphaelt és a
biztonsági embereit, és egy rövid folyosón keresztül egy pár
csukott ajtóhoz vezette őket. Mint minden más is a házban,
ezek is régiek voltak, és sokkal keskenyebbek, mint a
modernebb házakban találhatók. De egyben gondozottak és
gyönyörű részletességgel kifaragottak is voltak. Sophia
kinyitotta az ajtókat, átment a szobán és félrehúzott egy pár
nehéz függönyt, hogy felfedje Vancouver fényeit egy
franciaajtó mögött, amely egy erkélyre vezetett.
Maga a szoba nagy volt, és tele volt Lucien irataival és
tárgyaival, valamint a vámpírlord hatalma jelenlétének
erőteljes érzetével. Ezt az esszenciát magába szívva, mintha
maga Lucien állna a szobában, Raphael egyenesen a szemközti
falon lévő üvegajtókhoz ment, és kilépett az erkélyre. Egészen
a megfeketedett vaskorlátig sétált, megragadta a hideg fémet,
és megnyitotta érzékeit a Lucien által képviselt egyedi jel előtt.
Amit talált, nem lepte meg. Már akkor gyanította, amikor
átlépte a meggyengült védelmet nyújtó határt. De az elvárás
nem csökkentette az aggodalmat, amit a megerősítés hozott.
Tudta, hogy Lucien nem halt meg, de ez még rosszabb lehet.
Érezte Duncan jelenlétét maga mögött.
 – Érzed? – kérdezte.
Duncan odalépett mellé, és lassan megrázta a fejét.
– Furcsa, uram. Határozottan érzem a jelenlétet, de
valahogy… valahogy gyengül. Nem tudom, mi ez!
– Nem – mondta Raphael. – Kétlem, hogy felismerhetnéd!
Én magam is csak egyszer tapasztaltam eddig, több száz éve,
és több ezer mérföldnyire innen.
– Mi az? – Sophia hangja a mögöttük lévő ajtóból jött.
– Elhalványulás – mondta Raphael.
– Ez mit jelent? – kérdezte a nő. – Még sosem hallottam…
Raphael megpördült, hogy szembe kerüljön vele.
– Lucien haldoklik!

****

Sophia hallotta Raphael szavait, és látta a teljes

bizonyosságot a fekete szemeiben. És érezte, hogy a szíve
szinte teljesen elszorul a mellkasában. Lucien nem halhat meg!
Ő nem engedné meg!
– Akkor meg tudja találni – mondta, nem kérdezve, hanem
kijelentve. – Ha érzi, hogy haldoklik, akkor…
– Nem – mondta a férfi, és hátrálásra késztette a lányt
vissza a szobába, azzal az egyszerű módszerrel, hogy ő maga
előrelépett. – Attól tartok, Lucien nem akarja, hogy
megtalálják!
– Dehogynem akarja, hogy megtalálják! Az uram soha nem
fogadná el ilyen könnyen a halált! Túlságosan is szereti az
életet!
– Elismerem, ez nem vall rá – értett egyet Raphael
bosszantó nyugalommal. – Talán bűntudat gyötri.
Raphael körbejárt Lucien dolgozószobájában, tárgyakat vett
fel, tanulmányozta őket, majd visszatette pontosan abba a
helyzetbe, ahol találta őket. Sophia figyelte, ahogy a férfi úgy
bolyong, mintha új bútorok – az ő bútorai – számára mérné fel
a helyet, és hirtelen megbánta, hogy egyáltalán beengedte ide.
Talán Darrennek igaza volt.
– Mondd csak, Sophia – mondta Raphael, és érzelemmentes
tekintetét a lányra szegezte. – Mit gondolsz, miért hívott ide
Lucien?
Sophia rámeredt, nem számított a kérdésre, de a saját
tekintete ugyanolyan kifejezéstelen maradt, mint a férfié.
– Feltételezem, azt akarta, hogy találjam meg, aki ezt tette,
és álljak bosszút a népéért. – Gyengén hangzott, már akkor is,
amikor kimondta.
Raphael lekezelő mosollyal nézett rá.
– Miért te? Miért nem Darren? Elvégre ő Lucien hadnagya,
és már itt van. Jobban ismeri a várost, mint te, és valószínűleg
az embereket is. Ami azt illeti, sokkal valószínűbb, hogy
vannak kapcsolatai a saját vámpírjaim között, amiről Lucien
tudhatta, hogy hasznos lehet. Akkor miért pont te?
Sophia dühbe gurult, hogy a férfi ilyen kitartóan faggatja,
mintha tudna valami titkot, amit ő nem. Vagy talán csak azért
volt dühös, mert kénytelen volt szembesülni az igazsággal.
Többé már nem. Kihúzta magát, és egyenesen a férfi szemébe
nézett.
– Erősebb vagyok Darrennél – mondta nyersen. –
Tudomásom szerint én vagyok a legerősebb Lucien gyermekei
közül.
Raphael megvonta a vállát. – Van ennek itt jelentősége?
Sophia valami gyűlölethez közeli pillantást vetett
Raphaelre. Csak az önfenntartás erős érzése tartotta vissza
attól, hogy vicsorogva visszamorduljon: „Lucien engem szánt
az utódjának! Ha ő meghal, nekem itt kell lennem!”.
A férfi önelégült mosolya egyre csak szélesedett, de a
hangjában nem volt semmi szórakozás, amikor az ezüstös
pillantását a lányra szegezve azt mondta: – Akkor azt
javaslom, cselekedj! Lucien elhalványulása máris gyengíti a
határait. Hamarosan a kontinens minden részéről érkeznek
majd a jelöltek, hogy betöltsék a távolléte miatt keletkezett űrt.
Egyelőre szerencsések vagytok a szomszédaitokkal. Én nem
kívánom kiterjeszteni a területemet, és Rajmund északkeleten
még mindig a hatalmát szilárdítja. Nincs energiája senki
másra. De ez nem tart örökké. És ahogy a sebezhetőség
növekszik, úgy fognak terjedni a jelei is.
Körbepillantott a szobában, mintha a terület láthatatlan
határait méregetné. – Valakinek meg kell erősítenie Lucien
védelmét, mielőtt túl késő lenne. Egyelőre többen is
dolgozhattok együtt, ha elég jól kijöttök egymással. De előbb-
utóbb egyvalakinek be kell lépnie a résbe. Ha nem te leszel az,
akkor minden bizonnyal valaki kívülről, mert Darren
Yamanaka nem alkalmas a feladatra. Ő elbukik az első
kihívónál.
Raphael jelzett a biztonsági embereinek, és a folyosóra
vezető ajtók felé indult.
– Várjon! – követelte Sophia. Válaszokat akart a nagydarab
vámpírlordtól, nem kioktatást.
A férfi megállt a szobában, és visszafordult, hogy a lányra
nézzen, az egyik szemöldökét felvonva az ellentmondást nem
tűrő parancsra.
– Lehet, hogy Lucien fogoly? Lehet, hogy valaki éhezteti,
miközben fogva tartja?
Raphael oldalra billentette a fejét, mintha fontolóra venné a
kérdést. – Lehetséges – ismerte el. – Lucien mindig is
túlságosan könnyen adta a bizalmát.
Sophia kifújta a levegőt, részben megkönnyebbülve, hogy
Lucien talán még él, részben pedig gyötrődve, hogy atyját
éheztetve kínozzák a fogvatartói.
– Visszajössz velünk? – kérdezte Raphael.
Sophia egy pillanatig vakon bámult, az elméje nehezen
tudta feldolgozni a kérdést mindannak tetejébe, ami az imént
zúdult rá. Pislogott, és nagyot nyelt, majd bólintott egyet.
– Igen – mondta. – Lucien megtalálásának kulcsa ezeknek a
bűntényeknek a felderítésében rejlik.
Raphael jelzett valakinek.
 – Az egyik járművem meg fog várni, hogy megbeszélhesd a
kollégáiddal a terület helyzetét, mielőtt elindulnál.
Sophia belesüppedt a Lucien íróasztala mögötti székbe,
amikor Raphael kisétált a szobából, a fejét a kezére ejtette.
Nem akarta ezt. Sem Giselle és a többiek rejtélyes halálát, sem
Lucien rejtélyes levelét, vagy váratlan eltűnését, és pláne nem
a szinte biztos csatát Darrennel Lucien területének
irányításáért. Hangosan felzihált, amikor a gondolat eljutott a
tudatáig. Nem lesz harc az irányításért, mert Lucien nem halt
meg, és nem is fog. Egy percig sem hitte, hogy a férfi valami
nevetséges bűntudat miatt meg akarná ölni magát. Már a
felvetés is nevetséges volt. Lucient nyilvánvalóan
elszomorította Giselle és a pasijai halála. A levele is ezt
bizonyította. De a szomorúság legnagyobb részét valószínűleg
saját magának tartogatta, hogy el kellett szenvednie az
elvesztésüket, és meg kellett birkóznia a következményekkel.
Nem, meg fogja találni azt, aki ezt tette, és meg fogja találni
Lucient is. Lehet, hogy szüksége lesz a segítségére néhány
hónapig, talán egy évig is, amíg visszanyeri az erejét. De aztán
a dolgok visszatérnek a normális kerékvágásba.
Ugyanakkor kénytelen volt elismerni, hogy Raphaelnek
igaza van. Ha az atyjának olyan területet akart biztosítani,
ahová visszatérhet, akkor valamit most azonnal tenni kellett,
hogy ezt megvalósíthassa. Valahogy neki és Darrennek…
– Elment.
Darren kellemetlen hangja bejelentette a jelenlétét, mintha
csak tudta volna, hogy a nő rá gondol.
– Nem volt itt sokáig – mondta, és elkomorult, amikor
észrevette, hogy a nő Lucien íróasztala mögött ül… Lucien
székén. – Mit keresett itt?
– Semmi olyat, amit te és én ne próbáltunk volna már, de ő
nagyobb sikerrel csinálta – ismerte el a lány. – Gondolom, ez
nem túl nagy meglepetés, tekintve, hogy ki ő.
Darren megkerülte az íróasztalt, és úgy döntött, hogy
inkább az asztal szélére ül a nő mellé, minthogy elfoglalja az
asztal előtt lévő, kérvényezőknek fenntartott székek
valamelyikét. – Mit jelent a nagyobb siker? Megtalálta
Lucient?
– Sajnos nem. – A nő nagyjából szóról szóra elmondta
Darrennek, amit Raphael magyarázott el neki.
– Bassza meg! – robbant ki a férfi, felállt, és a
könyvespolcig lépkedett, majd vissza. – Lucien soha nem
tenne olyat, amivel ártana magának! Ismerem őt!
– Egyetértek – mondta Sophia, megkönnyebbülve, hogy
valaki más is kimondja ezt hangosan. – De amit Raphael
mondott a terület határairól, az igaz. Én is éreztem, amikor ma
este idejöttünk. Először azt hittem, csak azért, mert Raphael a
közvetlen mögöttem lévő járműben ül, de ennél többről volt
szó. És ha nem akarjuk, hogy egy rakás keselyű költözzön ide,
akkor neked és nekem ki kell találnunk, hogyan tartsuk össze
itt a dolgokat, amíg Lucien vissza nem jön. Vagy ez, vagy
harcolhatunk egyenként ellenük!
Darren abbahagyta a járkálást, és a nőre bámult. Sophia
látta rajta, ahogy felméri őt, és próbálja eldönteni, hogy a
korábbi, hirtelen felindulásból kirobbant kakaskodásuk
valóban tükrözte-e a viszonylagos erejüket, vagy pedig letudná
győzni őt egy valódi küzdelemben. Azt tudta, hogy soha nem
hívta volna ki Lucient. Még ha az atyjuk jelentősen
meggyengülve is kerülne elő ebből az egészből, Darren soha
nem szállna szembe vele.
De az a lehetőség, hogy Lucien meghalhat… az mindent
megváltoztatott. Darren hűséges volt Lucienhez, de ő vámpír
is volt. A vámpírok pedig alapvetően territoriálisak és
agresszívek. És ha Lucien meghal, egyáltalán nem volt oka
arra, hogy tiszteletben tartsa, hogy atyjuk Sophiát akarta
utódjának.
Sophia felállt, és hűvös pillantást vetett vámpír kollégájára.
– Nem fogok veszekedni veled emiatt, Darren. – A férfi
szeme diadalmasan felcsillant, Sophia pedig felkacagott. –
Most nem – tette hozzá megfontoltan. – Hiszem, hogy Lucien
vissza fog térni! De ha nem… – Hagyta, hogy felduzzadjon a
saját ereje, hagyta, hogy a szemébe ömöljön, amíg a megjelenő
ragyogás el nem nyomta a félhomályos világítást.
 – Ha nem jön vissza – ismételte meg halkan, és egyenesen
Darren szemébe nézett. – Halálig fogok harcolni veled, mielőtt
átengedném neked ezt a területet!
 Huszadik fejezet

A terepjárók az immár kihalt éjszakában gurultak, az utcák

csendesek voltak, leszámítva azt a néhány járművet, amely
megosztotta velük az utat. Raphael hallotta a távolból egy újra
és újra felharsanó ködkürt figyelmeztetését.
Az elméje is elcsendesült, az éjszaka eseményein
töprengett, de minden különösebb sürgetés nélkül. Lucien
helyzete érdekes volt, de a saját vadászatához már nem tűnt
relevánsnak. De továbbra is ott lappangott a gondolatai
felszíne alatt a kanadai lord iránt érzett dühe. De ez várhat a
későbbiekig – miután felkutatta a gyilkosokat, akiket Lucien a
küszöbén hagyott, miután a vérükből táplálkoztak a katonái, és
a csontjaikat porrá és hamuvá őrölték. Lucien várhat addig. Ő
nem megy sehová.
Mellette Duncan a fülhallgatójához emelte a kezét,
miközben elöl Juro ugyanezt tette. Raphael Duncanre
pillantott, aki felé fordult, és halkan így szólt: – Sophia egy
órával van mögöttünk lemaradva, uram. Gyorsan haladnak, és
mire a birtokra érünk, utolérnek bennünket.
– Szólj nekik, hogy ne foglalkozzanak a
sebességkorlátozással, Duncan! Azt akarom, hogy minden
emberem birtokon belül legyen és biztonságban! – És biztos
volt benne, hogy ha véletlenül megállítanák őket az emberi
hatóságok, a vámpírjai elég ügyesek ahhoz, hogy meggyőzzék
őket, nézzenek másfelé. Ez a képesség követelmény volt
minden vámpírral szemben, aki a személyes biztonsági
osztagába tartozott.
– Mi a parancsa Luciennel kapcsolatban, uram? – kérdezte
Duncan óvatosan. Amit valójában tudni akart, gondolta a
vámpírlord, az az volt, hogy mit szándékozik Raphael ezután
tenni.
– Lucien meg fog várni, Duncan! – mondta. – Először a
sajátjainkat bosszuljuk meg!
A visszafelé vezető úton nem találkoztak rendőrökkel, és
nagyon kevés más utazóval is. Hamarosan feltűntek a birtok
fényei, ragyogó foltként az egyébként sötét erdőben.
Raphael néhány pillanatig még tanácskozott Duncannel és a
többiekkel, de az éjszaka már múlóban volt, és napfelkelte
előtt még egy kicsit kettesben akart maradni Cynnel.
A lány már aludt, amikor Raphael végre az ágyukhoz jutott.
Mielőtt lejött volna, meghallgatta Elke jelentését. Azt mondta,
Cyn megtartotta a szavát, és valóban a szállásukon töltötte az
éjszakát, még csak enni sem jött elő. Raphael megkönnyebbült
volna, ha nem ismerte volna olyan jól a nőt, mint amennyire
ismerte. Valószínűleg egész idő alatt a neten lógott, és azt
kereste, hogyan veszélyeztetheti magát a holnapi nap
folyamán.
Sóhajtva kibújt az öltönyéből, levette a nyakkendőjét,
kigombolta finom egyiptomi pamutból készült ingét, és
bedobta mindet a szennyestartó kosárba. Az utazás hátralévő
részében már úgysem fogja viselni ezeket a holmikat. Amíg el
nem kapják és meg nem büntetik a gyilkosokat, addig nem
szerepel a tervei között semmi olyan elegáns, mint egy rendes
öltöny és nyakkendő.
Cyn egy halványan égő lámpát hagyott felkapcsolva a
komód tetején. Az ő számára hagyta ott, bár tudta, hogy nincs
rá szüksége. Inkább a szívéhez volt köze, mint az eszéhez,
amit ő ugyanazért hagyott égve, miután biztosította a
páncélterem ajtaját, és az ágyuk felé vette az irányt. Lehet,
hogy neki ma este nincs szüksége a fényre, de Cynnek reggel
igen. Földalatti lakosztályukban nem volt természetes fény,
nem voltak ablakok, amelyek jelezték volna a felkelő napot.
De neki nem is volt erre szüksége. Minden csillagásznál
jobban ismerte a nap útját az égen.
A nagy ágyhoz lépett, és elmosolyodott, amikor meglátta,
hogy Cyn ruhában alszik, nem pedig meztelenül, ahogy
általában szoktak. Bár nem is annyira ruhában, mint inkább
fehérneműben – egy ujjatlan felsőben, amely a melleihez
tapadt, gyönyörű részletességgel körvonalazva azokat, és egy
apró bugyiban, amely csak fokozta a vágyát. Ha ezekkel a
cuccokkal próbálta a férfi közeledését hárítani, akkor csúfos
kudarcot vallott.
Raphael bebújt a takaró alá, karját a lány karcsú teste köré
fonta, magához húzta, és hozzágömbölyödött álmos, emberi
melegségéhez. A nő halkan motyogott valamit, túl mélyen
aludt, hogy emlékezzen a korábbi haragjára, és túlságosan
hozzászokott a férfi jelenlétéhez, hogy felébredjen miatta.
Vigyorogva végigcsúsztatta egyik kezét a lány selymes bőrén a
sztreccs felső alatt, a kezét egyik telt mellre, az ujjait pedig a
megkeményedő mellbimbóra tapasztotta. Cyn elmosolyodott
álmában, csinos fenekét a férfi ágyékához nyomta, és
gyengéden hozzádörzsölte a gyorsan keményedő farkához.
Halkan felmordult torokból, ahogy a nő iránti éhsége együtt
növekedett a merevedésével. Ez egy hosszú éjszaka volt, és
nem a legjobb viszonyok között váltak el egymástól. Bele
akarta temetni magát a nőbe, meg akarta sajátjaként jelölni,
hogy a haragjukat birtoklással váltsa fel. Vámpír volt, és a nő a
párja.
Lehajtotta a fejét, megcsókolta a halántékát, az állkapcsát,
de gyengéden, hogy ne ébressze fel. Még ne. A lány kissé
megmoccant, de csak azért, hogy még mélyebben bújjon a
férfi ölelésébe. Raphael kivillantotta a fogait, az agyarai már
az ínyét hasították, amikor a lány érzékeny bőre alatt folyó vér
illata úgy csapott le rá, mint egy üllő. A nő az övé volt. Mindig
az övé lesz, és senki másé.
Belemélyesztette fogait a nyak bársonypuha húsába, élvezte
a véna falának pillanatnyi ellenállását, ahogy az a fogai alatt
felpattant, és a torkán lecsorduló első korty vér ízét.
Cyn végre felébredt a véráramába hatoló fogak által
kiváltott eufória lökésétől, Halkan felnyögött, és a nevét
suttogta. „Raphael”. Hátranyúlt, hogy megsimogassa a férfit, a
nyakához szorítva a fejét, miközben táplálkozott.
A férfi megsodorta Cyn mellbimbóját a hüvelyk- és
mutatóujja között, gyengéden megmarkolva a mellét, mielőtt a
kezével végigsimított volna a lapos hasán, egészen a lába
közötti bársonyosan sima bőrig. Az aprócska csipkedarab,
amelyet a nő félszívű próbálkozásként viselt, hogy visszatartsa
Raphaelt, könnyen elszakadt, és a férfi félrelökte az útból.
Ekkor stratégiát váltva ujjait hátulról csúsztatta be a nőbe,
érezte, ahogy a borzongás végigfut a nő bőrén, ahogy ki-be
csúsztatta őket, amíg elég nedves nem lett, hogy készen álljon
rá.
De Cyn nem várta meg, hogy ő kezdeményezzen.
Hívogatóan előre emelte a combját, széttárta a lábait, és a
fenekét a férfinak nyomta, alig várva, hogy magában érezze a
farkát. Ismét a nevét suttogta, de ezúttal vágytelin, inkább
követelésként, mint simogatásként, karcsú ujjai hátranyúltak,
hogy megragadják a férfi farkát, még nagyobb éhséget
ébresztve benne.
Raphael félresöpörte a lány kezét, megragadta a farkát, és a
nő puha, felhevült hüvelyének bejáratához helyezte, előre
csúszott, amíg teljesen bele nem merült, érezte a belső falainak
szorítását, ahogy nekifeszül, és megpróbálja még mélyebbre
húzni magába.
Cyn tiltakozóan felnyögött, nyugtalanul mocorogva a férfi
karjaiban, próbálva gyorsítani a szeretkezésük ütemén.
Raphael mélyen a mellkasából felkuncogott, a rezgés
végigvándorolt a még mindig a lány nyakába mélyedő
agyarain, és újból vágytelin megremegtette a nőt. Nem sietett,
már nem szívta a vérét, hanem mozdulatlanul tartotta
harapásával, a kezét a hasára helyezte, és ott is mozdulatlanul
tartotta, miközben ingerelte a lányt, a farkát egy hüvelyknyit
becsúsztatta a nedvességébe, majd újra kifelé húzta, soha nem
hagyva el egészen, de nem is kitöltve teljesen.
– Raphael, kérlek! – suttogta a lány.
A férfi felemelte a fejét, válaszul felmordult, majd egy
hosszú, erőteljes lökéssel belesüllyesztette magát a nőbe,
mélyen beléje csapódott, majd újra vissza, hogy aztán még
egyszer megismételje. A nő hüvelyének belső falai olyan
erősen szorultak a farka köré, hogy szinte nehéz volt átpréselni
magát rajta, és amikor a csúcsra ért, a sikolyai édes hangként
töltötték meg a fülét, míg az ujjai a ökölbe szorultak a hajában,
így szorítva őt magához. Az orgazmusa végül alábbhagyott,
már csak a végtagjai remegtek, valamint véletlenszerűen meg-
meghullámzott a hüvelye a férfi farka körül, miközben
Raphael tovább mozgott benne, tudva, hogy a harapás extázisa
még mindig tombol a testében, és nem sokáig fog pihenni.
Ujjait ismét végigcsúsztatta a nő hasán, és mélyen a nő
síkos redőiben, szétfeszítve puncijának duzzadt ajkait, és
felfedve a vérbő, és megkeményedett csiklójának gyöngyét.
Körözni kezdett rajta az ujjával, végigsiklott az érzékeny
felszínen, és addig távolodott, amíg a nő a keze után nem
kapott, és a férfi farka mozgásának ütemében lágy, nyöszörgő
hangokat adott ki, miközben ismét a megkönnyebbülést
kereste.
Ujjai a lány csiklójára záródtak, gyengéden megszorította,
hüvelykujjával megdörzsölte, ahol megduzzadva könyörgött a
figyelemért.
– Ó, Jézusom! – suttogta a lány. Először a hasa szorult
össze, majd az egész teste görcsbe rándult a férfi körül.
Raphael szorosan tartotta, amikor Cynt elragadta a második
orgazmus is, miközben a nevét sikoltotta.
Mélyen a nőben, mintegy válaszul az orgazmusára,
megrándult a farka, majd a felszabadulása végigbizseregve a
golyóin, továbbhaladva a farkán, kifelé spriccelve megtöltötte
a nőt, megjelölve és egyben magáénak követelve őt, kívül-
belül.
– Te csaló! – motyogta Cyn, amikor végre abbahagyta a
remegést, és amikor a férfi betakarta izzadságtól lehűlt testét a
takaróval, és lecsókolta a túláradó érzelmek könnyeit.
– Éhes voltam – ajánlotta fel Raphael.
– Baromság! Kanos voltál!
– Az is – kuncogott a férfi. – De csak rád, lubimaya!
Mély levegőt vett, Raphaelhez simult, és a férfi kezét a
mellei közé szorítva még mélyebbre fúrta magát az ölelésébe.
– Szeretlek, tudod – motyogta, már félálomban.
– Tudom – mondta, miközben érezte, ahogy a nap égető
melege előbukkan a horizonton. – Én is szeretlek téged,
Cynem!
 Küzdött, ahogy a nap elindult a reggeli égbolton felfelé,
szerette volna figyelmeztetni a lányt arra, amit felfedezett
Vancouverben. Emlékeztetni akarta, hogy a gyilkosokat
Lucien küldte az útjukba, hogy azokat veszik célba, akik a
legfontosabbak Raphael számára. És számára senki sem volt
fontosabb, mint Cyn. De a napfelkelte ellopta szavait, és a
félelem kergette álomba.
 Huszonegyedik fejezet

2000, Közép-Amerika

Colin a sötét, keskeny utcán sétált, a macskakő kemény és

hepe-hupás volt a szandál talpa alatt, amelyet azért viselt, hogy
elvegyüljön a tömegben. A nap már órákkal ezelőtt
lenyugodott, és errefelé nemigen volt az utcákon világítás. A
körülötte emelkedő falak ragyogó színeit többnyire elfojtotta a
sötétség, csak néha tűnt fel egy-egy színszalag egy ajtónyílás
vagy ablak fényében. Az emberek tömegesen kivonultak az
utcákra, kihasználva a kissé hűvösebb esti levegőt. A nappali
hőmérséklet errefelé igencsak intenzív volt. Még ő is forrónak
találta, pedig Dél-Georgiában nőtt fel, ahol ha a hőség nem is
ölte meg az embert, a páratartalom annál inkább.
De ma este jól érezte magát. Sőt, több mint jól, nagyszerűen
érezte magát. Fiatal, erős és egészséges, egy csúcsformában
lévő alfahím, aki úton volt, hogy randizzon a legszebb nővel,
akivel valaha is találkozott életében. De Sophie nem csak
gyönyörű volt, hanem szexi, titokzatos és okos is. Nagyjából
minden, amire Colin valaha is vágyott egy nőben, egy
ínycsiklandó csomagba csomagolva, amely a megfelelő
helyeken gömbölyödött és domborodott. Gyorsított a
tempóján, alig várta, hogy odaérjen a kávézóba, ahol tudta,
hogy a nő már vár rá.
– Hé, Murphy! – ragadta meg a karját a haverja, Garry
McWaters. – Lassíts, te szívtipró! A hölgy megvár! Ne
keltsünk feltűnést, rendben?
– Igen, bocsánat! – mondta Colin kissé szégyenlősen. –
Ezek a forró éjszakák. Mindig kikészítenek!
– A középiskolára emlékeztet, mi? Azokra az édes, kis déli
lányokra, akik alig várták, hogy ledobják a bugyijukat a
futballsztárnak?
Colin felnevetett. Csak hat évvel volt fiatalabb Garrynél, de
a SEAL-nél ez nagy különbséget jelentett.
– Nem dobtak le annyi bugyit, mint gondolnád, Mac –
mondta, McWaters becenevét használva. – A szülővárosomban
a legtöbb lány várt a gyűrűre, ahogy azt az anyukájuk tanította
nekik.
– Mese habbal, Murphy! Valaki biztos meg is eszi! Itt is
vagyunk!
Befordultak az utolsó sarkon is, így a szemük elé került a
kávézó a főtér túloldalán. A szabad tér ellenére a heti piac
felállt, és ha valami, akkor itt még sűrűbb volt a tömeg. Ő és
Mac még jobban lelassítottak. Ebben a városban senki sem
sietett, és ahogy Mac is mondta, nem akarták felhívni magukra
a figyelmet. Nem is kellett volna itt lenniük. A pokolba is,
nem is voltak itt. Hivatalosan nem. Már csak néhány nap, és
tényleg elmennek. Vissza az Államokba. Legalábbis egy időre.
Ezért volt olyan fontos, hogy beszéljen ma este Sophie-val.
Nem akarta elveszíteni őt csak azért, mert hazamegy. Lehet,
hogy eltarthat néhány hétig, vagy akár hónapig is, de intézne
neki egy amerikai vízumot, egy turistavízumot vagy bármi
mást, amit csak sikerül. A nőnek tetszene Kaliforniában, ahol
állomásozott, mint tengerészgyalogos. Tudta, hogy úgy lesz.
Végre eléggé áttörtek a tömegen, hogy meglássák a
kávézót, de még mindig csak a tér felénél jártak. Sophie-t
keresve fürkészte a teraszt és az erkélyeket. Néha ott várt rá, és
integetett a tömeg felett, amikor meglátta a férfit. De ma este
nem. Ma este…
A homlokát ráncolva megállt.
– Mac? – mondta halkan.
Mellette a haverja kissé arrébb húzódott, így
mindkettőjüknek bőven volt helyük, hogy előhúzzák a
derekuknál a derékszíjukba dugott fegyvereiket.
– Igen. Elég üresnek tűnik, nem?
– A francba! – káromkodott Colin halkan. – Be kell jutnom
oda, Mac! Ha Sophie vár…
A mondata vége elveszett, ahogy a világ felrobbant
körülöttük. Mindenfelé szétszállt az égő törmelék, repeszként
repülve a levegőben, majd landolva a kereskedők asztalain,
újabb tüzeket gyújtva az ott kirakott áruk között. A kis
kávézóból lángok lövelltek ki, amelyek a július 4-i római
gyertyára (egyfajta tűzijáték) emlékeztettek.
És a sikolyok. Az emberek szinte észvesztve rohangáltak a
téren, mint flippergolyók a játékgépben, csak azt tudták, hogy
menekülniük kell, de azt nem, hogy merre induljanak. Mások
az égő épületből, a felgyújtott árusítóasztalok mellől
menekültek, némelyikük lángolva, másokat a kétségbeesetten
segíteni próbáló barátok üldöztek.
– Tűnjünk innen el, haver! – ragadta meg Mac Colin karját,
és visszarángatta arrafelé, amerről jöttek.
A férfi hagyta, hogy néhány lábnyit elráncigálja,
hitetlenkedve bámult, mielőtt a valóság rázúdult volna.
– Sophie! – üvöltötte. Kirántotta a karját Mac kezéből, és az
égő épület felé rohant, átugorva a földön fekvő sérült
embereket, akiknek az arca és a végtagjai véresek voltak, és
testüket borító ruhájukból csak megfeketedett foszlányok
maradtak.
– Sophie! – kiáltotta újra, és már érezte a lángok forróságát,
amikor harminc méternyire megközelítette a kávézót, és
izzadság csorgott az arcáról.
– Murphy! – Mac hangja közvetlenül mögüle hallatszott, és
a parancs csattanása lelassította Colin fejvesztett rohanását, de
nem állította meg. Nem, amikor a nő, akit szeretett – ó,
Jézusom, szerette őt. Colin a térdére hajolt, a mellkasában
olyan nagy fájdalmat érzett, hogy azt hitte, belehal. Az arcát a
tűz felé emelte, és tudta, hogy senki sem él odabent. Vajon ő is
bent volt? Előtte érkezett, mint eddig mindig?
– Elmegyünk! – Mac hangja kemény volt, nem volt helye
vitának, érveknek. Megragadta Colint a tarkójánál fogva,
lehajolt, hogy a fülébe beszéljen. – Sajnálom, haver, de
elmegyünk! Most azonnal!
 Felrántotta Colint, és nyers erővel megfordította, hogy
csatlakozzanak a térről kiáramló többi emberhez. Átkarolta
Colin vállát, és magával húzta, csak egy újabb sétáló
sebesültje volt annak, ami bizonyára valami drogkartell
bosszúja volt, egy merénylet valaki ellen, vagy egy üzenet
valaki számára, és kit érdekelt, hány ártatlan civil halt meg
közben?
Sophie! Colin megvetette a lábát.
– Meg kell néznem, Mac! Tudnom kell…
– Semmit sem kell tenned, csak továbbmenned! Majd
később felhívod, megnézed, jól van-e, és elmondod neki
azokat a kedves, déli dolgokat! De most elmegyünk!
Colin folytatta a lépkedést, egyik lábát a másik elé téve,
Mac jelenléte volt az egyetlen dolog, ami mozgásban tartotta.
Végül egy másik utcához értek, egy keskeny sikátorhoz, amely
ki tudja, hová vezetett. De sötét volt és hűvös, üdvözlendő
felüdülés a mögöttük lévő nyomasztó hőségtől. Mac már
belökte volna a biztonságába, de Colin az utolsó pillanatban
megfordult, és nézte a lángokat, látta, hogy valaki kitántorog
az épületből, egy fekete alak, aki sikoltozva üvöltött, amikor a
mentők a segítségére siettek. Megállt és oda bámult. Sophie
volt az? Valahol a lángoló roncsok között várta, hogy
megmentse, várta, hogy…

****

Megcsörrent a telefon, kizökkentve ezzel Colint az évek óta

nem látott rémálomból. Egyik kezével végigtörölte az arcát,
azt is elöntötte az izzadság, akárcsak a többi testrészét.
Elfintorodott, félrelökte a nedves takarót, és anyaszült
meztelenül kimászott az ágyból. És az az átkozott telefon
egyfolytában csörgött. Ki a fene hívja ilyen korán? Bement a
fürdőszobába, vizet fröcskölt az arcára, próbált felébredni,
hallgatta a telefoncsörgést, és a csörgések között…
– Bassza meg! – Mély átéléssel köpte ki a mondatot. Art
Collardnak az az átkozott kutyája megint ugatott. Ez
megőrjítette a szomszédokat, valószínűleg ezért csörgött a
telefonja. Art időnként lement a városba, és a kutya nem
szerette, ha egyedül hagyják. És valahányszor ez megtörtént, a
telefonja megállás nélkül csörgött a panaszoktól.
Ó, igen, asszonyom, uram! Azonnal intézkedem! Vágjuk el a
kutya torkát, és grillezzük meg vacsorára, mit szól hozzá?
Akkor nincs több ugatás, mi?
Colin önkéntelenül is elmosolyodott, elképzelve, milyen
képet vágnának a szomszédok, ha valóban ezt mondaná
bármelyiküknek is. Mindegyiküknek volt saját kutyája. Itt fent
mindenkinek volt. De valahogy az egyetlen ugatás, ami valaha
is zavart bárkit is, az Art nagy bolhafészek kutyája volt. Bár
Colinnak el kellett ismernie, hogy az öreg John Henry mély
bömbölése tényleg úgy hangzott, mint a végzet hangja.
A nappaliban bukkant a székre hajított kabátjára, és
előkotorta a zsebéből a mobiltelefonját, amit épp azelőtt vett
fel, hogy bekapcsolt volna a hangposta.
– Murphy – dörmögte, és ránézett az asztalon heverő
órájára. Oké, végül is nem volt már olyan korán.
– Jó napot neked is, Murphy!
Elhúzta a telefont a fülétől, és ellenőrizte a hívásazonosítót.
Cynthia Leighton. Tökéletes.
– Mit akarsz, Leighton?
– Te jó ég, de rosszkedvű vagy! Arra gondoltam, hogy talán
szeretnél segíteni nyomozni néhány gyilkossági ügyben itt a
környéken, seriff!
– Nem én vagyok az átkozott seriff, és amúgy is, mi
szükséged van rám? Biztos vagyok benne, hogy az összes
szupervámpírod remekül megbirkózik vele!
– Ne duzzogj már, Murphy!
– Fogalmam sincs…
– Átmegyek, úgyhogy vegyél fel valami ruhát!
– Ne… – De már le is tette. – A kurva életbe! –
káromkodott hangosan, az utolsó pillanatban fogva vissza
magát, hogy a falhoz ne vágja az átkozott telefont. Szép
telefon volt, és különben is, az ilyesmit csak nyűg volt
kicserélni.
A telefont az órája mellé helyezte a pultra, és csípőre tett
kézzel nézett szét maga körül a házában. Rengeteg munkát
fektetett ebbe a házba. A levegőben még mindig érezte azt a
friss faillatot, ami azóta érződik, amióta alig egy hónapja
beszerelte az új konyhaszekrényeket. Igaz, még sok mindent
meg kell majd csinálnia, de haladt a dolog. Szeretett itt lenni.
Itt is akart maradni. Ami azt jelentette, hogy valószínűleg
együtt kell játszania azzal az átkozott Leightonnal, és mindent
meg kell tennie, hogy megoldja ezeket a gyilkosságokat. Nem
mintha nem akarta volna megtalálni azt, aki ezt tette Marcóval,
és megfizettetni vele. Csak nem úgy akarta ezt tenni, hogy
közben vámpírok leselkednek a válla fölött.
Vagy talán csak egy bizonyos vámpírt akart elkerülni. Aki
gömbölyded csomagolásban, nagy barna szemekkel érkezett.
Igen, határozottan el kellene kerülnie az átkozott
elvegyülést, amíg ez az egész le nem zárul.
– Gyáva! – motyogta.
– Átkozottul igaz! – válaszolt saját vádjára, és indult
zuhanyozni.

****

Colin áthúzott a fején egy fekete pólót, hátrasimította vizes

haját, és megragadott egy törölközőt, amikor a víz a hátára
csöpögött. Mondta magának, hogy le kéne már vágatnia a
haját, de már hozzászokott, hogy hosszabban hordja,
különösen az utolsó éveiben a tengerészgyalogságnál, amikor
többször állomásozott külföldön, és olyan helyeken, ahol egy
rövid hajú, csupasz arcú férfi kitűnt. A szakállt leborotválta,
amint hazajött, de a haj kényelmes volt.
Az ajtón felhangzó kopogás elterelte a gondolatait a hajáról.
Hála az égnek! Lehet, hogy már túl régóta ragadt idefent az
erdőben, ha már csak erről tud gondolkodni.
 Beletűrte a pólót a nadrágjába, a bakancsa keményen
dobbant a keményfapadlón, ahogy odalépett a bejárati ajtóhoz.
Meglátta odakint a fekete terepjárót, és kinyitotta az ajtót.
– Leighton – mondta, és átnézett a nő válla fölött, ahol egy
nagydarab fekete fickó nézett vissza rá felmérő pillantással. –
Ki ez az izomagy? – kérdezte.
– Robbie Shields, bemutatom Colin Murphyt – mondta
röviden a nő, és benyomult a házába. Úgy látszik, már nem
aggódott a külsőségek miatt, most, hogy a kibaszott vámpír
férje küldött mellé valakit testőrnek. – Sok közös van bennetek
– tette hozzá.
– Hogyhogy? – kérdezte Colin, szemügyre véve a testőrt.
Robbie egy-két centivel alacsonyabb volt Colinnál, de ezt
pótolta puszta izomtömeggel. A fickónak jól kigyúrt izmai
voltak.
Leighton anélkül szólalt meg, hogy megfordult volna,
túlságosan lefoglalta a házának fürkészése. – Különleges erők,
bla, bla, meg minden szarság! Robbie Zöldsapkás volt. Robbie
a Zöldsapkás.
Colin hosszan felmérő pillantást vetett harcostársára, és
intett neki, hogy lépjen be. – Zöldsapkások?
– Igen, haver – mondta Robbie. Két lépést tett befelé, és
kezet fogtak.
– Sok Zöldsapkással dolgoztam együtt a szolgálati időm
alatt. Jó emberek!
– Az élen járnak – mondta Robbie széles vigyorral. –
Valakinek meg kell tisztítania előttetek, tengerészgyalogos
puncik előtt a terepet.
– Hát nem szép? – Mindketten Leighton felé fordultak, aki
savanyúan nézett rájuk. – Összefogni a golyóink miatt? –
kérdezte édesen.
– Ne is törődj vele! – mondta Robbie. – Csak dühös, mert a
nagy ember nem hagyja, hogy kóboroljon és megölesse magát!
– Ugyan már! – vágott vissza a nő. – Rengeteg órám van a
terepen, ha rendőrségi munkáról van szó.
 – Tényleg? Felolvasod a vámpírgyilkosodnak a Mirandát? –
kérdezte Colin. – Mert én nem terveztem!
Cyn rákacsintott a férfira.
– Tudtam, hogy okkal kedvellek, Murphy!
– Szóval, miért léptél ki a rendőrségtől?
– Rám gugliztál. Meghatódtam – mondta szórakozottan,
miközben a konyhába sétált, és körülnézett. – A rendőri
munka túlságosan is fiúklub, minden esélyegyenlőségi
baromság ellenére. A magánnyomozói munka jobban
megfelelt nekem, hagyott egyedül dolgozni. Nem igazán
vagyok nagy csapatjátékos.
– Ne viccelj! – mormolta Robbie.
– Viselkedj, Robbie, különben beárullak Irinának – mondta
Leighton visszatérve a nappaliba.
– Mintha ez működne! Irina mélyen együttérzett velem,
amikor hallott erről a megbízatásról.
Leighton elvigyorodott, és nem túl finoman karon ütötte a
férfit.
Colin elfintorodott. – Ha már a jobbik felekről beszélünk,
Leighton, Raphael a férjed?
A nő mosolya eltűnt. – Szigorúan véve ő a párom. Ez olyan
vámpíros dolog. Olyasmi, mint egy férj. Legalábbis olyan
főnökösködő. De én szeretek úgy gondolni rá, mint a pasimra.
Ez aranyosabban hangzik.
A mosolya teljes erővel visszatért, de Robbie hirtelen
fuldokolni kezdett, amit köhögéssel leplezett, ezért Leighton
segítőkészen veregette a hátát. Colin úgy gondolta, szegény
Robbie-nak rengeteg zúzódása lesz a mai testőri munkája után.
Azt is észrevette, hogy Leighton lecserélte az ujján lévő drága
gyémántgyűrűt egy egyszerű platinagyűrűre. Talán mégiscsak
volt némi tereptapasztalata.
– Különben is – folytatta a lány összedörzsölve a kezét,
amit aztán a csípőjére tett – Szeretem, ha az illető első
benyomása rólam van, nem róla. Szóval… Azon
gondolkodtam, hogyan tudná valaki – mármint egy ember –
kideríteni, hol lakik Marco és a többiek. Nem igazán hirdették
ki a tartózkodási helyüket, és ti eléggé szétszóródva éltek itt.
Nem úgy van, hogy valaki csak úgy végigkocsikázik az
utcákon, amíg nem talál egy házat. A legtöbb helyet még a
főútról sem lehet látni, és az utak fele a semmibe vezet.
– Igen, Coop csak egy a sok nem bejegyzett város közül itt
fent. Pár ezer ember van itt szétszórva pár százezer
négyzetkilométeres területen. De Washington államban
nyilvánosak az ingatlan nyilvántartások. Bárki, akinek van
internet hozzáférése, vagy sok szabadideje, kedvére
keresgélhet.
Leighton bólintott.
– De ott csak a tulajdonosról szerezhetne információt, nem
pedig arról, hogy valójában ki lakik ott. Ráadásul – és bízom
benne, hogy ezt diszkréten kezeled, Murphy – a legtöbb
vámpír álnéven, vagy akár több különböző álnév alatt
birtokolja az ingatlanát. Ha az ember több száz évig él, néha
szükséges úgy tenni, mintha az ingatlant eladták volna, vagy a
tulajdonos meghalt, és az örökösök vették át, vagy bármi más.
Ha más nem is, ezek a mostani gyilkosságok bizonyítják az
efféle trükkök bölcsességét.
– Ezt én is látom – értett egyet Colin. – De ha a tulajdoni
lapokat félredobjuk, akkor mondanom sem kell, ez azt jelenti,
hogy valószínűleg van valahol egy tégla.
– Igen, tudom. Raphaelnek van is valakije, aki ennek a
nyomába eredt.
– És megosztod vele, amit találsz – mondta Colin, és
kifejezéstelen pillantást vetett rá.
– Meg fogjuk osztani – biztosította a lány. – Raphael sem
rajong a Mirandáért.
– Nem mondhatnám, hogy hibáztatom érte. Legalábbis nem
ebben az esetben. Egyébként – folytatta Colin –, Loren átadott
egy listát a Marco és Preston lakásából hiányzó dolgokról.
Főleg elektronikai cikkek. Jeremy azt mondja, hogy tőlük
semmit sem vittek el, de szerintem azért, mert mindent
szétvertek, miközben őt keresték, aztán túl késő lett, és
elmenekültek, még mielőtt lement volna a nap. Nem hiszem,
hogy sokkal korábban mentek volna el, mint hogy
felbukkantam.
– Zálogházak? – kérdezte Leighton.
– Itt a városban nincsenek, de kiadtam a városban a
riasztást. Néhány fickó az ottani rendőrőrsön egykori katona.
Néha összejövünk, pókerezünk, és a régi időkről beszélgetünk.
– Látod? Erről beszélek! Engem soha senki sem hív meg
pókerezni! – sóhajtotta.
– Ó – mormolta Robbie együttérzően. – Majd meghívunk a
meccsünkre, ugye, Murphy?
– Attól függ – mondta Colin elgondolkodva. – Vajon csal?
Leighton elvigyorodott. – Csak akkor, ha muszáj!
– Benne vagy!
– Mi a helyzet a gyűlöletcsoportokkal? – kérdezte Leighton,
felvéve az előző beszélgetés fonalát. – Vannak errefelé helyi
nácik?
– Arra gondolsz, hogy talán a vámpírokat is felvették az
alsóbbrendű emberek listájukra – jegyezte meg Colin. – Ez
bizony lehetséges. Többnyire az államhatáron túl vannak, de
elég közel vagyunk ahhoz, hogy akadjon néhány kiugró.
Odasétált, felvette a Sigjét, ellenőrizte a tárat és a
závárzatot, mielőtt az övére csattintotta volna.
– Menjünk, beszéljünk néhány emberrel, rendben?

****

Colin Tahoe-jával mentek. Elég ismerős jármű volt ahhoz,

hogy a meglátogatni készült férfi ne tűnjön el a látványától.
Coop’sban mindenki tudta, hogy a városban nagyobb létszámú
vámpír él. Ha valaki, akinek köze volt ezekhez a
gyilkosságokhoz, meglátta volna Leighton nagy, fekete
terepjáróját megállni, vagy bemenekült volna az erdőbe, vagy
lövöldözni kezdett volna. Így vagy úgy, Colin nem kapná meg
a keresett válaszokat.
Hugh Pulaski háza olyan erősen el volt torlaszolva, hogy
alig tudtak átmanőverezni a sok kapu között, amelyeket a
másfél mérföld hosszú magánútja mentén állított fel a
forgalom elzárására. Egyik kapu sem volt bezárva. Ez eléggé
értelmetlen is lett volna, hiszen egy elszánt látogató
egyszerűen csak körbesétálhatta. De kellemetlenséget
jelentettek, mivel a sofőrnek – vagy ha volt utasa, akkor az
utasnak – minden kapunál ki kellett szállnia a járműből, és
találnia kellett valamit, amivel kitámaszthatja a kaput, mivel
azok rugósak voltak, hogy automatikusan becsukódjanak.
Hugh szerette volna, ha az emberek azt hiszik, hogy
mozgásérzékelők és kamerák is vannak mindenhol. De
Colinnak első kézből volt tudomása az efféle eszközökről, és
egészen biztos volt benne, hogy ezek csak Hugh túlélési
fantáziájában léteztek.
– Nem úgy tűnik, mintha bárki is lenne otthon – jegyezte
meg Robbie a hátsó ülésről. Ő volt az, aki mind a négy
kapunál kiszállt, és mindegyik után arra panaszkodott, hogy
úgy érezte, mintha egy céltáblát festettek volna a hátára.
– Itthon van – mondta Colin, és az oldalt álló, ütött-kopott,
öreg pickup felé rántotta a fejét.
– Az? – mondta Leighton hitetlenkedve. – Azt hittem, ti jó
öregfiúk vigyáztok a teherautótokra.
– Így is van – értett egyet Colin, és megállt a pickup mellett.
– De Hugh nem éppen egy jó öregfiú. Ő egy vagyonkezelői
gyermek – vagy most már öregember –, aki a Harvardon
szerzett diplomát kémiából. Talán azon tűnődsz, hogy egy
újabb Ted Kaczynskival kerültünk-e szembe, de nem hiszem,
hogy Hugh a legjobbak között végzett volna a generációjában.
– Akkor miért vagyunk itt?
– Hugh önmagában nem jelent veszélyt, de csatlakozott a
fehér felsőbbrendűségi mozgalomhoz. Többnyire a
peremvidéken lebeg. Bármi más túl nagy erőfeszítésébe
kerülne. Viszont ha történik valami, akkor valószínűleg tud
róla.
 – Gondolod, hogy hajlandó lesz beszélni velünk? – kérdezte
Leighton, miközben kiszállt a terepjáróból.
– Szerintem alig várja – válaszolta Colin, állával a ház
irányába mutatva, ahonnan már hallatszott a zárak nyitásának
zörgése. Ahogy közelebb értek, a nehéz ajtó befelé nyílva
kitárult, és egy sovány alak jelent meg khakiben és
flanelingben, mindkettő vadonatúj és túl nagy volt rajta. De
ami Colin figyelmét megragadta, az nem az erdészek
ruházatának Hugh-féle változata volt, hanem a sörétes puska,
amely egyenesen hármójukra irányult a szúnyoghálós ajtón
keresztül.
Leighton megtorpant, és Robbie-ra vicsorgott, amikor az elé
lépett, és a puska és az elsődleges célpontja közé állt, ahogyan
azt kellett is tennie.
– Tedd le azt az átkozott fegyvert, Hugh! – mondta Colin,
megengedve, hogy látszódjon a türelmetlensége, bár a keze a
jobb csípőjén lévő Sig Sauer .9 mm-esre vándorolt.
– Mit keresel itt, Murphy? És ki a fenék ezek?
– Tedd le a fegyvert! – ismételte meg Colin. – És akkor
beszélgetünk.
Hugh lejjebb eresztette a fegyvert, de nem tette le.
Leightonra és Robbie-ra bámulva kinyomta az ajtót, és kilépett
a házából, lejött a két lépcsőfokon a talajig, ami még mindig
több lábnyi távolságot hagyott közte és a látogatói között.
– Nem akarom, hogy ezek az emberek a házamban
legyenek! – mondta, és kiköpött oldalra.
– Összetörtem – mormolta Leighton, miközben kilépett
Robbie mögül. Közelebb lépett volna Hugh-hoz, de a testőr
figyelmeztetően megérintette a karját. A nő elfintorodott, de
megfogadta a tanácsát.
Hugh, abból a távolságból, ahol volt, nem hallhatta, hogy
mit mondott, de azért összeszűkült szemekkel meredt a nőre,
mielőtt Colinhoz fordult volna.
– Ismét megkérdezem, Murphy, mit akarsz?
Colin szemügyre vette a másik férfit. Hugh többnyire csak
pózolt és blöffölt, úgy tett, mintha valami túlélő lenne, aki itt
él az erdőben a rozoga teherautójával. Az igazság az volt, hogy
az úgynevezett rusztikus faháza minden kényelemmel el volt
látva, amit a modern élet kínálhatott, és a vagyonkezelői
csekkek csak úgy érkeztek.
– Hallottál a gyilkosságokról – Colin ezt kijelentésnek
szánta, nem kérdésnek.
– Hát persze – válaszolta Hugh, és egy kicsit kidüllesztette
a mellkasát. – Jó, hogy megszabadultunk az ócska szeméttől,
ha engem kérdezel!
Leightonnak ez nem tetszett. Megmerevedett, egyik kezével
félretolta a kabátját, hogy tisztán hozzáférjen a saját
fegyveréhez. Colin békítő mozdulattal, alacsonyan és nyíltan
feléje nyújtotta a kezét.
– Miért mondasz ilyesmit? – kérdezte Pulaskit. – Mit vétett
neked Marco vagy Preston?
– Bassza meg! – mondta az öregember lassan és
vontatottan. – Vámpírok, nem igaz? Természetellenesek! Még
Isten jó napfénye alatt sem tudnak járni!
– Sokat napozik, Mr. Pulaski? – kérdezte Leighton,
végigmérve a férfit tetőtől talpig. – Nekem egy kicsit
sápadtnak tűnik.
– Azért, mert fehér ember vagyok, kisasszony. Nem olyan,
mint az a gorilla, aki mögött ott bujkál!
– Elég volt, Hugh! – csattant fel Colin. – Biztos vagyok
benne, hogy mindannyiunkat nagyon lenyűgözött a szaros
hozzáállásod, és hogy milyen kemény fickó vagy. Most pedig
válaszolj néhány kérdésre, és máris elmegyünk!
– Akkor kérdezz! Nem tudok elég hamar megszabadulni
tőled!
Leighton elfordította a fejét, hogy egy undorodó pillantást
villantson Colinra. Az csak megvonta a vállát, és visszafordult
Pulaskihoz.
– Az a hír járja, hogy ismered az errefelé működő fehér
fajgyűlölő csoportokat – mondta.
 – Persze – mondta Pulaski ismét. – Nincs sok minden,
amiről ne tudnék!
– Tudod, hogy van-e valami közük ezekhez a
gyilkosságokhoz?
– Mintha elmondanám, ha igen?
– Nos, majd én elmondom Önnek, Mr Pulaski! – csattant fel
hirtelen Leighton. – Ez egy gyilkossági nyomozás! Lehet,
hogy nem kedveli a vámpírokat, de vannak jogaik, akár
tetszik, akár nem! És ha tud valamit arról, hogy mi történt ott,
és nem mondja el nekünk, azt utólagos bűnpártolásnak
hívják… vagy talán már előtte is részt vett benne egy kicsit?
Talán Murphynek bilincset kellene csattintania a sovány, fehér
csuklójára, és bevinnie a városba. Nem tart sokáig, amíg
megérkeznek a megyei fiúk, és letartóztatják. Persze – mondta
a lány a férfit utánozva –, …egy napnál egy kicsit tovább is
beletelhet, nem gondolja? Lehet, hogy időközben besötétedik,
és nem hiszem, hogy az a börtön, amit Murphy irodájában
láttam, sokat segítene a vámpírok távoltartásában. Mit
gondolsz, Robbie?
– Nehéz megmondani, Miss Cynthia – mondta vontatottan
Robbie. – De ezek a vámpírok pokolian erősek. Láttam már
őket, ahogy vasrudakat szakítanak ki a falból. A pokolba is,
valószínűleg nem fognak bajlódni a rácsokkal sem. Nagy
eséllyel csak áttörik a falakat. – Elhallgatott, mintha
elgondolkodott volna. – Igen, minden bizonnyal ezt tennék.
– Szóval, mi lesz, Mr. Pulaski? Válaszolna nekünk néhány
kérdésre? Vagy inkább megvárná a sötétedést? – A nő lustán,
önelégült mosollyal nézte a férfit. – Személy szerint remélem,
hogy várni fog!
Pulaski gyűlölettel teli pillantást vetett a nőre, de előtte még
Colin észrevette a félelem felvillanását az arcán.
– Csak mondd el, amit tudsz, Hugh! – mondta Colin
türelmesen. – Négyünk között fog maradni!
Hugh tekintete Colinra, majd Leightonra és ismét vissza
Colinra esett. Hátralépett egy lépést, és eltávolodott
Leightontól, ujjai megfeszültek az oldalánál tartott fegyveren.
Robbie is látta ezt.
– Cyn! – mondta élesen, megérintette a karját, és ismét elé
lépett.
A testőr reakciója tetszett Hugh-nak, és ravasz mosoly ült ki
az arcára, amikor visszanézett Colinra. – Akik ezt csinálják,
nem idevalósiak – mondta hirtelen. – Kívülállók rontanak be
és veszik át a hatalmat, mintha ide tartoznának. Félrelöknek
minket, akik egész életünkben itt éltünk, mintha semmit sem
jelentenénk. Sok pénzt és fegyvert hoztak, mindenféle
felszerelést és olyan szarságokat, amiket még sosem láttam.
– Nem ismertél fel senkit? Miért választanák Cooper’s
Restet, ha nem idevalósiak?
– Nem árulnám el, ha ismerném is őket. De nem ismerem.
És hogy miért pont Coop’s? A pokolba is, Murphy, azért, mert
ideköltöztek azok az átkozott vámpírok a nagy, puccos
házukba, és velük a kibaszott puccos kurváik is! – Leightonra
nézett, amikor az utolsó szavakat mondta, és gúnyosan
végigmérte. – Legyen óvatos, kisasszony! – mondta. – Egy
olyan szép nővel, mint Ön, aki kurválkodik, azok az igaz
emberek azt tehetik, amit Mariane-nel is tettek. Ha egy nő
elviseli egy vámpírtól, szinte bárkitől elviseli!
Leighton még csak meg sem rezzent. Csak belenézett az
öreg Hugh szemébe, és kivillantotta a fogait, a szeme hideg és
kifejezéstelen lett. Colin már sok arcon látta ezt a tekintetet, de
soha egy nőén.
Mivel nem bízott abban, hogy mi következhet, azt mondta:
– Rendben, elmegyünk innen. Vigyázz, hogy kivel
találkozgatsz, Hugh! Ez rosszul fog elsülni mindenki számára,
akinek köze van ahhoz, ami ott történt.
Robbie már a terepjáróhoz siettette Leightont, kinyitotta a
hátsó ülés ajtaját, és befelé tolta. Becsapta az ajtót, és
megvárta, amíg Colin a volán mögé ül, mielőtt eltette volna a
fegyverét, és maga is beült a járműbe.
– Tűnjünk innen a picsába! – vicsorogta.
Colin kitolatott a Hugh háza előtti tisztásról, mivel nem
akarta levenni a szemét az öregemberről, amíg nem távolodtak
el valamennyire. Amint kiért a keskeny magánútra, lehátrált
annyira az útról, hogy legyen némi helye megfordulni, aztán
elindult az országút felé.
– Szóval, honnan tudott ez a fehér fickó itt az isten háta
mögött Mariane-ről? – kérdezte Leighton. A hátsó ülés szélére
csúszott, és előrehajolt a két első ülés közé.
– Ez egy kisváros – mondta Colin, miközben ráfordult
Hugh kocsifelhajtójáról az autópályára. – Mindenki órákon
belül mindent tudott a Mariane és Jeremy elleni támadásról.
Talán nem minden apró részletet, de nagyjából tudták, hogy mi
történt, és kik voltak benne. Ami talán furcsább, hogy Hugh
még csak meg sem rezzent, amikor Marcót és Prestont
említettem. Ő már tudta, hogy meghaltak, de én tegnapig
egyáltalán nem tudtam róla, amíg el nem mondtad, én pedig
senki másnak nem mondtam el. Lehet, hogy nincs közvetlen
köze ezekhez a bűncselekményekhez, de tudja, hogy mit
csinálnak. Talán – valószínűleg – csak ül egy asztalnál az
árnyékban, és hallgatózik.
A nő elkeseredett hangot adott ki, és hátralökte magát a
mögötte lévő ülésnek. – Szóval, fehér fajgyűlölők
tevékenykednek a hátsó udvarodban. De mi a fene köze van
ennek ahhoz, ami Vancouverben történt?
– Mi történt Vancouverben?
Leighton csak ránézett.
– Ugyan már, Leighton! – mondta, ránézve a visszapillantó
tükörből. – Ha együtt akarsz működni velem, az kétirányú
utca. Mi történt Vancouverben?
A nő pillantása találkozott a férfi tekintetével a tükörben.
– A barátnőd, Sophia nem mondta el?
Colin hidegen nézett vissza rá.
– Ő nem a barátnőm! – mondta kifejezéstelenül. – És te
kitérsz a kérdés elől!
Leighton megvonta a vállát, és kinyújtotta a lábát, mielőtt
válaszolt volna. – Még három vámpírt megöltek – mondta. –
Ezért van itt Sophia. Úgy gondolja, és hajlamos vagyok
egyetérteni vele, hogy bárki is ölte meg a vámpírokat odafent,
úgy döntött, hogy dél felé terjeszti a szórakozását.
– A francba!
– Ez még csak nem is fedi a lényeget! Te még sosem láttad,
mi történik, ha egy vámpír igazán felhúzza magát, Colin. De
igen! Nem hisznek az esküdtszék előtti tárgyalásban, és nem
adnak második esélyt. Ezeknek a gyilkosoknak, bárkik is
legyenek, abban a pillanatban megpecsételődött a sorsuk,
amikor úgy döntöttek, hogy átlépnek Raphael területére. Ez
nem lesz szép, akárhogy is nézzük.
– Igen? Nos, elmondom, hogy én hogy látom ezt, Leighton!
Láttam, mit tettek Mariane-nel! Szóval, amíg csak véreznek
azok az állatok, akik ezt tették, addig azt mondom, kezdődjön
a vérontás!
 Huszonkettedik fejezet

Sophia kritikusan szemlélte magát a tükörben, mindkét

kezét használva kihúzta a haját a magas nyakú pulóverből,
amelyet a ma esti vadászatra választott. Ostobaságnak tűnt
vadászatnak nevezni, különösen a mostani időben, de nem
tudott más szót találni rá. Raphael vámpírjai le akarták
vadászni azokat az embereket, akik átlépték a békés együttélés
határát, és gyilkolászni kezdtek. Egyértelműnek tűnt,
legalábbis Sophia számára, hogy ezeknek a bűntényeknek az
indítéka egyszerűen a gyűlölet volt. Amit azzal a Mariane
nevű gyermekkel tettek, az bizonyította ezt, ha további
bizonyítékra lett volna szükség. Úgy gondolta, Raphael
egyetért vele, bár nehéz volt biztosra menni, mivel még
mindig ki volt zárva minden komolyabb beszélgetésből.
A nyugati vámpírlord nem bízott benne, még a tegnap este
után sem, amikor bizonyítva saját bizalmát, beengedte őt nem
csak Lucien területére, hanem a fészke szívébe is. A vámpírok
nehezen adták a bizalmukat. Erre emlékeztetnie kellett magát
most, hogy újra Vancouverben volt. Túl sok évet töltött
Brazíliában, egy olyan országban, amelyet egy olyan laza
vámpírlord irányított, aki épphogy csak jogosult a címre.
Bár emlékeznie kellett volna rá. Emlékeznie kellett volna
arra a közép-amerikai falura és arra az éjszakára, amikor
választás elé állították – vagy most elmegy, vagy hűséget
esküszik az új lordnak. Annak a régiónak a vámpírlordja nem
volt laza. Nem volt hajlandó eltűrni a nő jelenlétét a területén,
amíg Luciennek volt felesküdve. Sophiának pedig esze ágában
sem volt elhagyni atyját, főleg úgy nem, hogy annyi más hely
volt a világon, ahol békésen élhetett.
Persze az ellenséges vámpírlord területének elhagyása Colin
elhagyását is jelentette. Az évek során milliószor racionalizálta
a döntést a fejében. Hogy ő ember, hogy nem értené meg,
hogy nem akarná őt, ha tudná, mi is valójában. Vagy hogy
úgyis hamarosan elhagyta volna, úgyis visszahívták volna a
saját urai az Egyesült Államok hadseregéből. De mindezek a
kifogások még mindig rossz szájízt hagytak maguk után.
Másképp is kezelhette volna a dolgot. Másképp kellett volna
kezelnie. De amikor fellobbant a tűz, az ajándéknak tűnt, a
Sors jelének, hogy ez a helyes út, amit választania kell.
De soha nem számított rá, hogy újra látni fogja a férfit, soha
nem számított rá, hogy azt a gyomorba vágó ütést fogja érezni,
mint amikor belépett az emeleti szobába, és meglátta azokat az
őt vádló kék szemeket.
Elfordult a tükörtől, nem volt hajlandó tovább nézni a vádló
tekintetet a saját tükörképéből. Talán újra beszélnie kellene
vele. Megpróbálni megértetni vele. Finoman felhorkant.
Mintha Colin nem tette volna már tökéletesen világossá a saját
érzéseit a témával kapcsolatban.
Odakint a folyosón kemény léptek dobbantak, eszébe
juttatva a közelgő éjszakai bulit. A csípőjén végigsimítva a
helyére igazította a pulóverét. Hála az égnek, hogy tegnap este
gondolt arra, hogy Vancouverben vesz magának néhány
ruhadarabot. Soha nem tervezte, hogy ilyen sokáig marad
Raphael területén, de úgy tűnt, hogy még legalább néhány
éjszakát itt fog maradni. Nem hitte, hogy hamarabb
sikerülhetne lezárniuk ezt az ügyet, még Raphael hatalma és
erőforrásai mellett sem.
Ma este lezserül öltözködött – farmert, lapos talpú csizmát
és egy vastag pulóvert viselt. A vadászat valószínűleg sok
erdőben való taposással fog járni, különösen, mivel errefelé
nem sok más volt erdőn kívül. A ruhák sokkal fiatalabbnak
láttatták – amit általában kerülni szokott véget nem érő
igyekezetében, hogy komolyan vegyék a férfiak uralta
vámpírok világában.
És egyértelműen a férfiak domináltak. Az imént az ajtaja
előtt eldübörgő léptek is ezt igazolták. A vámpírlordok
évszázadokon át a fizikai védelmet szem előtt tartva
választották ki a csatlósaikat, ami azt jelentette, hogy minél
nagyobb, annál jobb, és ez egyenlő volt a férfival. A modern
idők ezt kevésbé tették szükségessé, de a hagyomány továbbra
is fennmaradt, mert a vámpírurak irányították, hogy kiket
változtassanak át, és az urak többnyire a régi hagyományok
tisztelői voltak. Raphael emberei nagyon jó példái voltak a
vámpírok tesztoszteronban gazdag sorainak. Sophia csak
egyetlen nőt látott a Kaliforniából magával hozott vámpírok
között.
Sophia a maga részéről erősebb volt, mint a legtöbb vámpír,
akivel találkozott, de az, hogy nő, a legtöbb vámpír szemében
még mindig egyenlő volt a gyengével. Akár Raphael egyetlen
nőstényének, Elkének az útját is járhatta volna, aki ugyanolyan
izmosnak tűnt, mint a férfiak, akikkel együtt dolgozott. De
Sophia olyan kultúrában nőtt fel, ahol a szépség volt a nő
legjobb, és néha egyetlen fegyvere. És tudta, hogy gyönyörű,
ahogy azt is, hogy ez táplálta a férfiak téves képzetét a
gyengeségéről. De a szépségével már jóval azelőtt megtanult
bánni, hogy vámpír lett volna. És sosem élvezte a súlyemelést.
De ma este elállt a külsőségektől a gyakorlatiasság javára.
Nem állt szándékában tíz centis magassarkú cipőben és
selyemblúzban gázolni az aljnövényzetben. Egyetlen
engedményként hagyta a haját szabadon lógni a hátára,
ahelyett, hogy praktikus fonatba rendezte volna, amelyet
általában ilyen helyzetekben szokott alkalmazni. Azt mondta
magának, hogy ennek semmi köze ahhoz a lehetőséghez, hogy
Colin a közelben lesz, hogy emlékezni fog rá, mennyire
szerette a hosszú haját, amikor együtt voltak.
Általában nagyon jól tudott hazudni, ha az a céljait
szolgálta. De abban sosem volt túl jó, hogy önmagának is
hazudjon. Megnyugtatta a hiúságát egy utolsó tükörbe vetett
pillantással, majd kinyitotta az ajtaját a már üres folyosóra.
Úgy látszik, Raphael vámpírjai már mind az emeleten voltak.
Az alagsori szintről fellépkedve a meredek lépcsősoron,
Sophia ismét megcsodálta, hogy milyen fokú biztonsági
intézkedések vannak a birtokon, és hogy még egy magához
hasonló vendégvámpírnak is mekkora kényelmet biztosítanak.
Raphael jól vigyázott az embereire. Erről volt híres, így nem
kellett volna meglepődnie. De a valóság felülmúlta még a
hírnevét is. Önkéntelenül is le volt nyűgöződve, és emiatt kissé
hűtlennek érezte magát Lucienhez.
Nevetést hallott, amikor befordult a sarkon, a hangot a
hideg levegő hozta az épületbe. Felismerve Colin mély
hangját, lelkesen felnézett… és elkomorult. Colin valóban ott
volt, de Raphael nőjével volt, és úgy nevetgéltek és
beszélgettek ők ketten, mintha régi barátok lennének, mintha
nem is csak két napja találkoztak volna. Sophia szemei
rosszallóan összeszűkültek, de gyorsan eltüntette az
arckifejezését. Ha Colin Raphael nőjére akarja pazarolni az
idejét, az az ő döntése.
Sophia figyelmesen hallgatózott, miközben úgy tett, mintha
nem figyelne, hallotta, ahogy Cynthia jó éjszakát kíván
Colinnak, és elindul a nagyterem tágas terében, Raphael egy
másik nagydarab – ezúttal egy ember – testőre kíséretében. A
halovány, szőke Elke fogadta őket, aki ugyanolyan öltözéket
viselt, mint a férfiak. Sophia kissé irigykedve figyelte, ahogy
Cynthia és a fekete testőr üdvözlik Elkét, és még néhány
percet vidám beszélgetéssel töltenek. Neki voltak ilyen
barátai? Sophia elgondolkodott. Vagy akár ismerősei? Valaki,
akivel tudott volna néhány pillanatig könnyed beszélgetésbe
elegyedni? A válasz a nem volt. Sem Vancouverben, sem
Rióban, amely évek óta az otthona volt. Nem volt senkije. Ami
megdöbbentette, az az volt, hogy eddig észre sem vette ezt a
hiányt.
Tanulmányozta a kis csoportosulást. Raphael párja
gyönyörű volt. Sophiát sosem zavarta, ha más nők szépségét
kellett elismernie. Elvégre neki is megvolt a saját szépsége, és
így elismerte másokét is. De ez a Cynthia másképp használta a
szépségét, mint Sophia, talán kevésbé tudatosan, de azért
mégiscsak használta. Olyan könnyed magabiztosságot adott
neki, ami miatt mások könnyebben elfogadták őt, ami miatt
olyan kockázatokat vállalt, amelyeket egy kevésbé magabiztos
ember soha nem mert volna.
Sophia körbepillantott, és észrevette, hogy hányan figyelik
a cserét. A szemek között ott volt Coliné is. Fintorogva
ráncolta a homlokát, érezte, ahogy a féltékenység élesen
belemar a gyomrába, amit ritkán tapasztalt. Mintha tudatában
lett volna a reakciójának, Colin odapillantott, és a tekintete egy
hosszú pillanatig találkozott az övével. Sophia mosolyogva
elindult felé, de mielőtt megtett volna két lépést, a férfi
undorodva megrázta a fejét, és elfordult tőle, majd kivonult az
ajtón, beengedve egy újabb hideg, nyirkos légáramlatot, hogy
körbejárja a gyéren berendezett szobát.
Sophia szája ingerülten összeszorult. Tehát egy egész napot
el tudott tölteni ezzel a Cynthiával, aki egyértelműen tiltott
személy volt, de egy pillanatnyi üdvözlést sem tudott szánni
Sophiára? Ahogy Raphael Cynthiáját hallotta mondani…
Bassza meg!
Végigpásztázta a nagytermet, és megpillantotta Wei Chent,
aki a második emeletre vezető kanyargós lépcső felé tartott.
Gyorsan elkapta a férfit, mielőtt az elérte volna az első
lépcsőfokot.
A férfi kissé visszahőkölt a nő hirtelen megjelenésétől, de
aztán elég udvariasan üdvözölte.
– Sophia – mondta. – Valamire szüksége van?
– Egy autóra – mondta egyszerűen. – Nem egy olyan
hatalmas terepjáróra, hanem egy egyszerű szedán is megteszi.
A seattle-i tábor vezetője zavarodottnak tűnt. – Az volt a
benyomásom, hogy ön is elkíséri a többieket a ma esti
vadászatra. A terepjárók nehézkesek, de…
– Később – szakította félbe a nő. – Előbb el kell intéznem
valamit. A maguk Murphy seriffje és én régi ismerősök
vagyunk.
Wei Chen szemöldöke felszaladt. Nem kerülhette el a
figyelmét a nő és a Colin közötti nyilvánvaló feszültség a
minap este. Kétségtelen, hogy az emberei már a lány és Colin
múltjának és kapcsolatainak minden részletét átkutatták.
Mostanra ő, és ezen keresztül Raphael is többet tudott a volt
szeretőjéről, mint ő maga.
– Természetesen – mondta barátságosan Wei Chen, miután
magához tért a meglepetéséből. – Szeretné, ha valaki elvinné
önt…
– Nem – mondta gyorsan. Az utolsó dolog, amire szüksége
volt, még több tanú. – Bár nem ismerem az itteni utakat. Ha
van egy autója GPS-készülékkel, az jól jönne, és ha esetleg
valaki beprogramozná a megfelelő címeket?
 Wei Chen amúgy is kicsi szája összeszorult. – Tud vezetni?
Sophia kifejezéstelen pillantást vetett rá.
– Természetesen! – mondta olyan lekezelően, amennyire
csak tudta. – Brazíliában is vannak autóink! – Nem mintha
tényleg vezette volna őket, de ezt nem kellett tudnia ennek a
fölényes kis öntelt alaknak. Igazság szerint nem is emlékezett,
mikor vezetett utoljára autót. De itt az erdőben nem volt
akkora forgalom, és a sötétség sem jelentett akadályt.
Mennyire lehetett nehéz?
– Rendben! – Wei Chen elővett a zsebéből egy
mobiltelefont, és percekig hadart kínaiul, mielőtt letette volna.
– Az egyik emberem várni fog önre a kocsi mellett, odalenn a
garázsok szintjén, odakint balra. Be fogja programozni Mr.
Murphy címét, valamint ennek a birtoknak a címét is, hogy
vissza tudjon térni. Természetesen van mobiltelefonja,
úgyhogy ha eltévedne, hívjon minket, és valaki majd útba
igazítja.
Sophia összeszűkítette a szemét, és érezte az ismerős
neheztelést. Wei Chen egy fontoskodó kis szemétláda volt.
Valószínűleg nagyon jó volt abban, amit csinált, de a
hozzáállása tipikusan atyáskodó volt. Gondosan
kifejezéstelenül tartotta az arcát, miközben elképzelt minden
módot, amivel megfizettethetné ezt a kis pöcsöt. Nem
utolsósorban azt, hogy elcsábítja, majd hoppon hagyja álló
farokkal. Elmosolyodott a gondolatra, és hagyta, hogy a férfi is
lássa. Az elpirult, mint egy iskolás lány, amitől Sophia sokkal
jobban érezte magát, mint kellett volna. Elvégre ő volt a
házigazdája. Szóval szépen köszönetet mondott, és elindult a
garázsok felé.
Colin Murphy azt hitte, hogy elkerülheti őt. De Sophia nem
azért maradt életben ilyen sokáig, mert hagyta, hogy mások
diktáljanak neki. Sem a szemérmes kis Wei Chen, de még
Colin Murphy sem.

Huszonharmadik fejezet
 Raphael megérezte, amikor Cyn visszatért a birtokra, tudta,
mikor lépett be az épületbe, és azt is, hogy elidőzött az emeleti
lift előtt, hogy Elkével és a többiekkel beszélgessen. Eléggé
önző volt – és tudta, hogy ez az egója – ahhoz, hogy
idegesítette, hogy a lány nem volt mellette, amikor felébredt az
este, hogy az emeleten beszélget, ahelyett, hogy egyenesen
lejönne ide, hogy üdvözölje. Félmosolyra húzódott a szája,
amikor belegondolt, hogy Cyn valószínűleg hogyan reagálna
az ingerültségére.
Kinyíltak mögötte a liftajtók. Nem fordult meg, hanem
folytatta az öltözködést, és egy fekete, hosszú ujjú pólóba bújt
bele. Cyn a férfi derekát átkarolva akadályozta meg, hogy még
lejjebb húzza, a keze még mindig hűvös volt a kinti hidegtől.
– Sajnálom, hogy nem voltam itt, amikor felébredtél! –
mondta, és megcsókolta a férfi csupasz hátát. – Egy nagy
teherautó felborult, és elzárta az utat. Végül letértünk az útról
és megkerültük, de ez időbe telt.
– Te nem voltál érintett a balesetben? – kérdezte a férfi, és
szemügyre vette a lány sötét hajának hullámait a válla fölött,
mert csak ennyit látott belőle a tükörben.
– Nem – mondta a lány, és úgy mozdult, hogy tekintete
találkozzon a férfi pillantásával a tükörben. – Azelőtt történt,
hogy odaértünk volna.
A férfi megfordult, megcsókolta a lány feje búbját, lehúzta
és beletűrte a pólóját a farmerjába, mielőtt begombolta volna a
sliccét. A nő halk, elkeseredett hangot adott ki a férfi hűvös
üdvözlésére, majd lehuppanva egy székre figyelte, ahogy a
férfi leül az ágyra, hogy felhúzza a bakancsát.
– Átöltözöl? – kérdezte, kimondva a nyilvánvalót.
– Duncan és én korábban találkoztunk a többiekkel.
Maxime továbbra is vizsgálja a helyi szerveren lévő
feljegyzéseket, bár még nem talált semmit, és gyanítom, hogy
nem is fog. Három csapatra osztom az embereimet, és
egyelőre hagyom őket a régi módon vadászni. Mindegyik
csapat kivonul az egyik tetthelyre, és körbejárnak, a végén a
városban fejezve. Sokkal nagyobb területet tudunk lefedni, és
sokkal hatékonyabban, mint bármelyik emberi keresőcsapat. A
vámpírjaim kezdenek nyugtalanná válni a végtelen várakozás
miatt, és emiatt dühösek is. Ez a keresés biztosít számukra
valami tennivalót. Gondolom, te és a barátod, Colin nem
találtatok semmi hasznosat?
Felnézett, és észrevette, hogy a lány óvatosan néz rá.
Kérdőn felvont szemöldökkel nézett vissza, de a nő csak
röviden megforgatta a szemeit, és így szólt: – Murphy kiadta a
keresést az ellopott elektronikai eszközökre. Az talán kiderít
valamit. De időközben kikérdeztünk néhány helyit is. Elég
unalmas volt. Sajnáltam Robbie-t, hogy itt kellett lógnia. De
adott néhány ötletet, aminek ma este utánajárhatok a
számítógépen. Te is csatlakozol a vadászokhoz?
– Igen.
– Hagynod kéne, hogy Elke is veled menjen! Én csak útban
lennék odakint, úgyhogy inkább itt maradok és itt dolgozom.
Rengeteg rendelés és felszerelés érkezik erre a területre. Ennek
valahol fel kell bukkannia. Csak meg kell találnom a
megfelelő szálat, és meg kell húznom.
Raphael felállt, és könnyedén megmozgatta a lábát a
bakancsban. – Nem várok sokat a mai estétől. Az igazi
vadászat majd akkor kezdődik, ha lesz valami több, amin
elindulhatunk, talán Maxime munkájából, vagy a tiédből. De
addig is úgy vadászunk, ahogy tudunk. – Felvette hosszú,
bőrkabátját, és elindult a lift felé.
– Raphael! – tiltakozott a háta mögül.
A férfi megfordult, hogy ránézzen, és észrevette, hogy a
szeme még a gyér fényben is ragyog.
– Még csak meg sem csókolsz? – kérdezte Cyn.
Némán tanulmányozta a nőt, majd kinyújtotta a kezét.
Majdnem elmosolyodott a konok villanáson, amely átfutott a
lány arcán. De magában tartotta a szórakozást, és várta, hogy a
nő odamenjen hozzá.
Ő nagyot sóhajtva meg is tette.
– Soha nem fogom megtudni, miért szerettem bele egy
átkozottul arrogáns vámpírlordba – motyogta, miközben a férfi
karjai közé lépett.
 A férfi átölelte, és belemosolygott a nő selymes hajába.
– Sokszor kérdeztem én is ugyanezt magamtól – mondta a
férfi. – Bár az én kérdésem némileg más, mint a tiéd.
A lány könnyedén megpaskolta Raphael arcát, és felemelte
az arcát a régóta halogatott csókra.
– Jó estét, lubimaya! – mondta, majd hosszú, forró csókba
húzta, épp elég erőt fektetve bele, hogy emlékeztesse a
szeretkezésükre. A mellbimbói megkeményedtek a férfi
mellkasán, és a szíve hevesen dobogott, ahogy hosszú, karcsú
testét a férfiéhoz szorította.
– Te átkozott! – suttogta, amikor a férfi felemelte az ajkát az
övéről. – Ez egyszerűen aljas volt!
A férfi halkan kuncogott. – Te voltál az, aki csókot kért,
Cynem!
– Meddig maradsz? – kérdezte levegő után kapkodva.
– Az sok mindentől függ. – Megfogta a lány kezét, és ismét
a lift felé indult. – Közlekedési balesetek és hasonlók – tette
hozzá szelíden.
Elke a lift előtti folyosón állt a helyén, amikor a férfi és Cyn
kijöttek. Tudta, hogy Cynnek igaza van, hogy Elke ma este
szívesebben csatlakozott volna a vadászathoz, de függetlenül
attól, hogy Cyn mit mondott arról, hogy a számítógépe mellett
akar maradni, nem bízott benne. Ha valami felkeltené a
figyelmét, amire keresés közben bukkant, gondolkodás nélkül
eltűnne az éjszakában, tekintet nélkül a saját biztonságára,
vagy a neki tett ígéreteire.
Látta, hogy Duncan és a többiek a nagyterem túloldalán
várakoznak. Mielőtt azonban elindult volna feléjük, az étkező
ajtaja mellől jelzett neki Robbie Fields, az emberi testőr, akit
Cyn nappali védelmével bízott meg. Raphael magára hagyta
Cynt, hogy tovább ugrassa Elkét – éppen komoly vitát
folytatott a női vámpírral, hogy melyik társasjátékkal töltsék el
az idejüket ezen az estén –, és csatlakozott Robbie-hoz, aki a
látótávolságon kívül húzódott az ebédlőbe.
– Uram – szólalt meg Robbie, amint meglátta.
 – Robbie – üdvözölte Raphael. – Cyn azt mondja,
eseménytelen napod volt.
Az ember meglepettsége nyilvánvaló és túlságosan is
átlátszó volt. – Nem egészen, uram.
– Ah. Akkor mondd el, mi történt pontosan?
Egy rövid, de informatív beszélgetéssel később Raphael
elhagyta az ebédlőt, és egyenesen a kanapék felé vette az
irányt, ahol Cyn ült, Elkével és néhány társával beszélgetve.
Robbie-t már biztosította, hogy helyesen cselekedett, mind a
kötelessége teljesítésében, mind abban, hogy beszámolt neki a
részletekről. Nem mintha ez utóbbi kérdéses lett volna.
Raphael világossá tette, hogy teljes jelentést akar Cyn
tevékenységéről, jól tudva, hogy a nő hajlamos elhallgatni a
finom részleteket. A nő azt állította, hogy így akarta elkerülni,
hogy feleslegesen felzaklassa, de még ő sem igazán hitte, hogy
a férfi bedől ennek a kifogásnak.
– Egy pillanat, Cyn – mondta, megfogta a lány kezét, és
felhúzta a kanapéról, majd visszahúzta a folyosón a lifthez. A
vámpírok hallása kiváló volt, és nem akarta, hogy az egész
birtok hallja a közelgő beszélgetést.
A lány megpördült, amint leértek a földszintre, a szája
összeszorult az ingerültségtől. – Robbie köpött, ugye?
– Köpött? Robbie a kötelességét végezte, ami először is az,
hogy téged megvédjen, másodszor pedig az, hogy
tájékoztasson engem minden veszélyről, ami az őrködése alatt
felmerül.
– Soha nem volt semmilyen…
– Akkor miért tőle kellett hallanom, és nem tőled? Fehér
fajgyűlölők? Vámpírgyűlölő csoportok? Nem gondoltad, hogy
ez lényeges? És mi van azzal az egyértelmű fenyegetéssel,
amit egy olyan ember intézett hozzád, akinek elég kapcsolata
van ahhoz, hogy ismerje azokat az embereket, akik
megkínozták Mariane-t?
– Tudtam, hogy így ki fogsz borulni – mormolta.
A férfi türelmetlenül nézett le rá. – Nagy a kísértés, hogy
bezárjalak ebbe a szobába…
 – Csak próbáld meg!
– De, ahogy oly gyakran emlékeztetsz rá, az vagy, aki vagy.
Úgyhogy beérem azzal, hogy figyelmeztetem a biztonsági
embereimet, hogy legyenek különösen éberek. – Sarkon
fordult, és ismét belépett a liftbe, amelynek mélyéről
szenvtelenül szemlélte a nőt.
– Csalódott vagyok, Cynem! – Az ajtók másodpercekkel
azelőtt csukódtak be, hogy hallotta, amint valami kemény
dolog csapódik hozzájuk. Elég hangosan nevetett ahhoz, hogy
a lány is hallja, amikor a lift elindult felfelé.
Még mindig vigyorogva lépett ki az emeletre, és találkozott
Duncannel a majdnem üres nagyterem közepén.
– Uram – mondta Duncan kissé óvatosan.
– Ma este teszünk egy rövid kitérőt, Duncan. Engedd a
többieket előre!
– Igenis, uram! Juro természetesen velünk tart. Akarja,
hogy valaki…
– Nem kell más! Majd később csatlakozunk a vadászathoz.
Raphael kilépett a nedves éjszakába, most az egyszer nem
foglalkozva az időjárással. Itt volt az ideje, hogy ezek az
emberek megtanulják, hogy ára van annak, ha megfenyegetik
azt, ami Raphaelé. És ma éjjel szándékában állt elkezdeni a
tanítást.
 Huszonnegyedik fejezet

Sophia lassan hajtott végig a Colin házához vezető keskeny

sávon. Majdnem elvétette a leágazást, csak azért sikerült mégis
befordulnia, mert a GPS dallamos női hangja arra biztatta,
hogy forduljon jobbra. Így is túlhaladt rajta, és vissza kellett
tolatnia, hogy be tudja venni a kanyart. A sáv majdnem nem
tűnt elég szélesnek a luxusszedán számára, amelyet Wei Chen
emberei biztosítottak számára, de úgy gondolta, hogy ez
inkább a vezetési tapasztalat hiányának tudható be, mint bármi
másnak. Végül is eszébe jutott, hogy Colin egy olyan
túlméretes amerikai alfa-mobilt vezetett, mintha egy férfi
bátorsága valahogy összefüggésben lenne a kocsija méretével.
De az is lehet, hogy valami másról volt szó, valami olyanról,
ami inkább a férfivé válás velejárója? Hangosan felnevetett a
gondolatra. Ahogy visszaemlékezett, Colinnak nem voltak
gondjai ebből a szempontból.
A nevetése azonban azonnal elhalt, amikor végre a
látóterébe került Colin háza. Először a fényeket látta meg,
amelyek átvilágítottak a mindenütt jelenlévő fák között.
Nemsokára egy nagy tisztáshoz ért, és meglátta magát a házat.
Egy nagy A-keretes ház volt, csupa fából és üvegből, és a
rengeteg ablak mindegyikéből fény sugárzott kifelé, beleértve
magának az A-nak az egész felső felét is. Balra és jobbra is
rövid szárnyak húzódtak, de csak a jobb oldalin látszottak
fények.
Legalább eléggé biztos lehetett benne, hogy Colin itthon
van. Vagy ez, vagy nem szeretett sötét házba hazatérni. De
nem, a teherautója ott állt jobbra leparkolva egy különálló
garázs előtt.
Sophia félig-meddig arra számított, hogy a férfi meghallja
az érkezését. Nem mintha az autó, amit vezetett, zajos lett
volna, épp ellenkezőleg, de itt olyan csend volt, különösen a
városokhoz képest, amelyekhez eddig szokott. Leállította a
motort, és egy pillanatig csak ült, várva, hogy kinyíljon a ház
ajtaja. Amikor az nem nyílt ki, kinyitotta a kocsi ajtaját,
óvatosan becsukta, és felsétált a verandára. Nem volt csengő,
ezért kopogott… aztán újra kopogott. Összeráncolta a
homlokát, és egy vékony erőszálat küldött az ajtó mellett a
házba. Ott volt. Egy emberi szívverés. És folyó víz, ami
valószínűleg megmagyarázta, a férfi miért nem hallotta a
kopogást.
Kevés olyan alkalom volt, amikor Sophia sajnálta, hogy
vámpír. Ez volt az egyik ilyen. Ha ember lett volna,
egyszerűen kinyitotta volna az ajtót, és besétált volna,
meglepve Colint, amikor végre előbukkan a zuhany alól, vagy
bármi más mosakodásból, amit éppen folytatott. Sajnos
vámpírként erre nem volt lehetősége. Így hát megvárta, amíg
elhallgat a folyó víz hangja, és újra bekopogott.
Lépések hallatszottak bentről, és ismét bekopogott. A léptek
egyre közelebb értek, egy nagydarab férfi kemény léptei, és
Sophia szíve kicsit gyorsabban kezdett verni.
Az ajtó kinyílt, és Colin ott állt. Csak félig volt felöltözve,
széles mellkasa teljesen csupasz volt, keskeny csípőjén
alacsonyan lógott egy melegítőnadrág, felfedve lapos,
izmoktól barázdált hasát. Egy törölközőt terített a nyakába, a
haja még mindig nedves volt.
– Sophia. Mit akarsz?
A férfi hangja megakasztotta Sophia pillantásának útját a
zafírkék szemei felé, amelyek olyan feltűnő kontrasztban
álltak fekete hajával, és a lány rádöbbent, hogy bámul. De ó,
annyira bámulatra méltó volt. Ha valami, akkor most még
ínycsiklandóbb volt, mint amikor majdnem egy évtizeddel
ezelőtt megismerte. Akkoriban még ígéretes férfi volt, fiatal,
erős és fitt. De most már felnőtt férfi, vastag, izmos vállakkal
és karokkal, és egy férfiasan domború mellkassal. A mellkasán
végigfutó sötét szőr könnyedén lefelé irányult, incselkedve a
lány tekintetével, ahogy eltűnt a laza, zsinóros derékrész alatt.
A törzse és a karjai tele voltak sérülésekből visszamaradt
hegekkel és sebhelyekkel, de ezek csak még félelmetesebbé,
egy fénykorában lévő harcosnak tették.
 És hirtelen Sophia visszaemlékezett, miért is fogadta a férfit
szeretőjének. A férfiak mindig is akarták őt, egyesek a
dicsekvés miatt, hogy a magukénak vallhassák, mások pedig
azért, amit ő adhatott nekik. De soha senki nem akarta őt
önmagáért. Egészen addig, amíg nem találkozott Colin
Murphyvel. A férfi nem Lady Sophia Micaela Angelinát, az
apja egyetlen gyermekét és örökösét akarta, vagy Sophiát,
Lucien vámpírját és kedvenc gyermekét. Colin csak Sophie-t
akarta, egy közép-amerikai parasztlányt.
– Sophie? – kérdezte Colin újra, aggódva ráncolva a
szemöldökét. – Valami baj van? Történt valami?
– Nem – vonszolta vissza magát a jelenbe, erre az örökös
esőáztatta és a magasba nyúló fákkal teli helyre. – Csak
beszélgetni akartam.
A férfi néhány percig tanulmányozta, aztán hátrébb állt az
ajtótól, befelé invitálva a nőt. Sophia érezte, ahogy a pír
felforrósítja az arcát és a nyakát.
– Be kell hívnod!
– Mi van?
– Ki kell mondanod a szavakat! – csattant fel, egyszerre
szégyenkezve és dühbe gurulva. – Vámpír vagyok, Colin!
– Ez a része igaz? – kérdezte hitetlenkedve. – Tényleg nem
jöhetsz be meghívás nélkül?
– Igaz. És hideg van idekint.
– Jól van, jól van – mondta. – Gyere be, Sophie! Vagy
Sophiának kell szólítsalak?
– Megteszi a Sophie is – mormolta, és belépett a meleg
házba.

****

Colin becsukta az ajtót, és figyelte, ahogy Sophie – nem,

Sophia, emlékeztette magát – felméri az otthonát. A lány
udvarias volt – udvariasabb, mint Leighton volt a múlt reggel
–, többnyire az első szobában maradt, a konyhába is bedugta a
fejét, és végigpillantott a folyosón. A nő ott elidőzött, és a férfi
kiolvasta a testtartásából, hogy alig várja, hogy tovább
vizsgálódhasson. De nem tette, a férfira pillantott, mielőtt
visszasétált volna a nappaliba, ahol az várakozva állt.
Nem ült le. A nőt sem kínálta hellyel. Elég rossz volt az is,
hogy itt volt vele ebben a házban, és nagyjából ugyanúgy
nézett ki, mint tíz évvel ezelőtt, amikor megismerte. Sőt, ma
este is pontosan ugyanúgy nézett ki, a haja lazán lógott, és
szűk farmer ölelte a dús combjait, meg azt az ínycsiklandó,
feszes fenekét, amitől egykor már attól is felállt a farka, hogy
ránézett, és arra gondolt, hogy mit fognak csinálni később.
Arról a fenékről álmodott, amikor kiküldetésen volt a
dzsungelben, túl sokszor ébredt fel keményen és sóvárogva, és
számolva a napokat, amíg újra láthatja a lányt. És a fenébe is,
ha nem keményedett meg már megint csak az erről való
gondolkodástól.
Ez az a Sophie volt, akibe beleszeretett. Már régen nem
áltatta magát ezzel kapcsolatban. Szerette őt, azóta nem
szeretett senkit, és úgy gondolta, hogy soha nem is fog.
Amikor Sophie meghalt – vagy amikor azt hitte, hogy meghalt
–, sokáig gyászolta. És most felfedezte, hogy az egész
hazugság volt. Ezt a fejébe kell vésni. Hogy annyi évet
elpazarolt egy hazugságot gyászolva.
– Szóval, mi az, Sophie? – kérdezte türelmetlenül. – Mit
keresel itt?
A lány felnézett rá, csokoládébarna szemei kutatva fúródtak
a lelkébe. Mit keresett? Ezúttal mit akart tőle?
– Nem kaphatod meg őt, tudod – mondta hirtelen.
A férfi zavartan nézett rá. – Kit?
– Raphael nőjét. Cynthiát. Szerelmes belé, és még ha nem is
lenne az, akkor is hozzá tartozik. Nem fogja elengedni.
– Elment az a kibaszott vámpír eszed, Soph!?
– Láttalak vele ma este a birtokon, nevetgéltetek és
beszélgettetek.
Colin keserűen kuncogott. – Féltékeny vagy, Sophie? Kicsit
elkéstél ezzel a játékkal, nem igaz? Már tíz éve halott vagy!
A lány kissé megrándult a férfi szavaira. Colin rosszul
érezte magát, amiért megbántotta, majd rögtön húszféle
bolondnak nevezte magát. A nő összetörte a szívét, és
otthagyta véresen a dzsungel talaján, ő pedig azért aggódik,
hogy fájdalmat okoz neki?
– Együtt dolgozunk – mondta végül. – Olyan, mintha a
társam lenne. Vigyázunk egymás hátára. Ez hűség kérdése.
Valami, amit nem várok el, hogy megérts!
– Ez meg mit jelentsen? – követelte a nő felborzolódva.
– Azt jelenti, hogy a te elképzelésed a hűségről az, hogy
hagyod, hogy azt higgyem, hogy halálra égtél egy tűzben,
ahelyett, hogy egyszerűen csak mondtad volna, hogy húzzak
el! – vicsorogta a férfi. – Ha véget akartál vetni ennek, Sophie,
akkor vehettél volna nekem egy pohár chichát, és egyszerűen
csak mondhattad volna.
– Nem akartam befejezni – mondta a lány, még mindig
nagy szemeket meresztve rá. – Nem volt más választásom!
– Dehogynem volt! Mindenkinek van választása!
– Nem volt ilyen egyszerű – erősködött a lány. – Sok
minden történt akkoriban, Colin. Több, mint gondolnád.
– És nyilvánvalóan több, mint amit el akarnál mondani
nekem. Szóval, miért vagy itt? Raphaelnek dolgozol?
– Nem dolgozom Raphaelnek, és soha nem is fogok! Az én
uram Lucien. Raphael uralja a nyugati partot, de Lucien uralja
egész Kanadát. Ő az, aki vámpírrá tett engem, ami… –
Hirtelen elhallgatott, és szinte ijedt pillantást vetett a férfira.
– Mit akartál mondani? – kérdezte tőle feszülten. – Ez a
Lucien nevű fickó vámpírrá tett téged, ami mi volt? – A férfi
még mindig a lányra meredt, de a nő már elfordította a
tekintetét, nem volt hajlandó tovább a szemébe nézni. A férfi
elgondolkodva billentette oldalra a fejét, és a nő szavait
ismételgette a fejében. Egy gondolat villant a fejébe, és
meglepetten megrándult.
– Nem mit, hanem mikor. Nem így van, Sophie? – A nő
karjára tette a kezét, amikor az már el akart húzódni. – Mikor
lettél vámpír, Soph? Hány éves vagy?
A lány felemelve a tekintetét a férfira nézett, a pupillái
olyan nagyok voltak, hogy a szemei majdnem feketének
látszottak.
– 1733-ban születtem – mondta dacosan. – Lucien nem
sokkal a huszonkettedik születésnapom előtt tett vámpírrá.
Colin rá meredt. Tudta, mit jelent vámpírnak lenni, tudta,
hogy sokáig élnek, hogy nem öregszenek, de azt még soha…
– Jézusom – mondta hirtelen felismeréssel. – Ez azt jelenti,
hogy te…
– Majdnem kétszázhatvannyolc éves voltam, amikor
találkoztunk.
Nem csak akkor, amikor találkozott vele, hanem akkor is,
amikor megdugta. Amikor beleszeretett!
– Colin?
– Szükségem van egy italra! – morogta, és a konyhapult
felé vette az irányt, majd felmarkolta az üveg whiskyt, amit
vészhelyzet esetére mindig kéznél tartott. Ha ez nem
vészhelyzetnek minősült, akkor nem tudta, mi lenne az.
Háromszáz év, plusz-mínusz néhány évtized. Az ő Sophie-
ja, az édes lány a faluból, akivel olyan óvatos volt, egy több
évszázados vámpír volt, aki valószínűleg olyan dolgokat látott
és tett, amiket ő csak elképzelni tudott. És tizenkét év után,
amit a különleges egységnél töltött, borzasztó sok mindent el
tudott képzelni.
Egészséges háromujjnyi whiskyt töltött a poharába, majd
nagyot kortyolt, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a whisky
végigguruljon a torkán, és melegsége átjárja minden izmát és
idegét.
Hátrafordult a nappali felé, hogy odaszóljon Sophie-nak: –
Akarsz egy…
A szavak megfagytak a torkában, amikor meglátta Sophiát
lehajolva, hogy lehúzza a csizmáját, hosszú, sötét haját az
egyik vállára dobva. Kifakult farmernadrágja kívánatosan
feszült csinos fenekén, miközben lecsúsztatta előbb az egyik,
majd a másik csizmáját, felfedve apró, finom lábát, amelyen
élénkvörös körömlakk volt.
A férfi elfojtott egy nyögést, tekintete végigvándorolt a nő
gömbölyded testén. Ez rossz ötlet volt.
 Huszonötödik fejezet

Raphael már akkor kiszállt a terepjáróból, miközben az még

gurult. Duncan azonnal csatlakozott hozzá, egy rejtélyes
pillantást vetve rá, amit ő figyelmen kívül hagyott, míg Juro
halkan káromkodott ritkán előforduló meglepettségében.
Raphael nem aggódott. Itt nem volt semmi, ami fenyegethette
volna.
Körbepillantott a tisztáson, felmérte az egyik oldalon álló
ütött-kopott teherautót, és a rendezetlen fahalmot a hátsó fém
szerszámoskamra mellett. A lakóépület inkább kunyhó volt,
mint ház, elég kicsi ahhoz, hogy gyaníthatóan csak egy
szobája legyen, a fa részeket kétségbeesetten fel kellene már
újítani, az ablakokat pedig leragasztani, vagy lefesteni.
Raphael nem tudta biztosan megmondani. Talán mindkettőt. A
magányos ajtó úgy nézett ki, mintha többe került volna, mint
az egész kunyhó körülötte, ami elárulta, hogy a tulajdonos
nem sokat tudott a biztonságról.
A mellette álló Duncan is felmérte a környéket.
– Egyetlen emberi férfi van a házban, uram. Ki ő?
– Hugh Pulaski.
Duncan kíváncsian döntötte oldalra a fejét.
– Egy nagyon ostoba férfi – tette hozzá Raphael.
Duncan megvonta a vállát.
– Az ajtó meglehetősen erősnek tűnik. A falak viszont…
Raphael kivillantotta a fogait.
– Gondoltam, először megpróbálunk bekopogtatni. Lenne
néhány kérdésem hozzá.
Duncan bólintott, felszökkent a rozoga verandára, és
hangosan bekopogott. Raphael hallotta a mozgást odabent. A
pokolba is, még a férfi szapora szívverését és ziháló
lélegzetvételét is hallotta. Az ember azt talán nem tudta, hogy
vámpírok vannak az udvarán, de azt biztosan tudta, hogy nem
barát.
– Hugh Pulaski! – szólította Raphael. – Tudjuk, hogy ott
vagy!
Az ajtó hirtelen kicsapódott, és egy sörétes puska jelent meg
a szúnyoghálós ajtón keresztül, a mögötte álló férfi már a
ravaszra görbítette az ujját. Juro Raphael elé ugrott, míg
Duncan emberfeletti gyorsaságát kihasználva megragadta a
fegyver csövét, és felfelé rántotta, mielőtt az ember
befejezhette volna a ravasz megnyomását. Elég erővel rántotta
meg a puskát Pulaski kezében, hogy az embert is kihúzza a ház
biztonságából. Ráébredve, hogy mit tett, Pulaski
kétségbeesetten felsikoltott, és próbált megfordulni, de Duncan
már a férfi torkára zárta az ujjait.
– Ezért meg kéne ölnöm téged! – mondta Duncan feszülten,
és a puskát az udvarra dobta.
Raphael közelebb sétált.
– Még ne, Duncan! Előbb a kérdések.
– Nem tudom, hogy kik a faszok vagytok – próbált kiabálni
Pulaski –, de nem kell…
Duncan kivillantotta az agyarait, elvágva ezzel a férfi
szavait. A mosdatlan testen lévő emberi izzadság szúrós szaga
betöltötte Raphael orrlyukait, és fintorogva megszólalt.
– Ha megtennéd, Duncan!
Pulaski felsikoltott, miközben átrepült a levegőben, hogy
azután nyögve landoljon Raphael lábai előtt.
– Mit akarsz? – nyüszítette remegve. – Nem tudok többet a
gyilkosságokról! Esküszöm!
Raphael lenézett az emberiség szűkölő darabjára.
– Hazudsz! És erre majd később még visszatérünk. De
előbb… – Leguggolt, és engedte, hogy az ereje annyira
felemelkedjen, hogy felkavarja a körülöttük lévő földet, amíg
az emberi féreg össze nem rogyott a pillantása ezüstös
ragyogása alatt. – Ma délután megfenyegetted a páromat.
Magas, gyönyörű, sötét hajú? Emlékszel rá?
– Nem, nem! Soha nem láttam… – Felsikoltott, amikor
Raphael ereje a szíve köré zárult, de csak annyira, hogy
fájjon… nagyon.
Raphael halkan ciccegett. – A gyilkos barátaid semmit sem
tanítottak neked a vámpírokról? Elvégre egy jó vadász mindig
ismeri a zsákmányát. És én mindent tudok rólad, Hugh
Pulaski!
Könnyek csorogtak végig a férfi arcán, sávokat vágva a
vaskos izzadságban. Valamit motyogott az orra alatt. Úgy
hangzott, mintha imádkozna.
Raphael felnevetett. – Jobban tennéd, ha hozzám
imádkoznál, ember! Az életed ma este az én kezemben van,
nem az Istenedében! Most pedig… – belemélyedt Pulaski
agyába, arra kényszerítve, hogy felnézzen. – Azt hiszem,
bocsánatot akartál kérni, ugye?
Pulaski kétségbeesetten bólintott, a szemei fehéren forogtak
a rettegéstől. – Sajnálom, sajnálom!
Raphael megvonta a vállát. – Persze jobb lenne, ha
közvetlenül a páromtól kérnél bocsánatot, de ez nem fog
megtörténni. Sőt, azt hiszem, az lenne a legjobb, ha teljesen
elhagynád ezt a területet! Nem olyan szomszéd vagy, amilyet a
népem mellé képzeltem!
– Elmegyek. Elmegyek! Már holnap elmegyek!
Raphael elkomorult, és Pulaski ismét felsikoltott. – Ma este
– zokogta. – Elmegyek ma este! Ígérem! Elmegyek! Csak
kérlek, ne bánts többé!
– Fáj? Ó, Hugh! Te még nem tudod, mi az a fájdalom!
Raphael figyelmen kívül hagyta az ember szánalmas
nyöszörgését, és elkezdett Hugh Pulaski agyában turkálni, a
szája undorodva szorult össze. A férfi egy senki volt. Egy
gazdag ember, aki szegénynek tettette magát, kis ember, aki
nagynak színlelte magát. Egy hazug és csaló. És ez, ez a
puhatestű csiga merészelte Cynt sértegetni és erőszakkal
fenyegetni? Raphael szívességet tenne a világnak, ha
megszabadítaná ettől az ócska szeméttől. De ma este nem ez
volt a célja.
Cyn testőre, Robbie biztos volt benne, hogy Pulaski többet
tud, mint amit hajlandó volt elmondani ma délután Colin
Murphynek. De az is lehetséges volt, hogy Pulaski többet tud,
mint amennyit gondolt, hogy tud. Raphael egy szuggesztiót
küldött az ember elméjébe, ami a közelmúltbeli
vámpírgyilkosságokra, és a mögötte álló emberekre irányította.
Pulaski rángatózni kezdett a földön fekve, a szemei
kifordultak, a szájából pedig csorgott a nyál. Úgy nézett ki,
mint egy idióta, de nem volt maradandó károsodása. Még nem.
Raphael követte az ember kicsavarodott gondolatait, a
borzongó izgalmat, amit Marco és Preston meggyilkolása
hallatán érzett, valamint a fordulatot, amikor ez átváltozott
beteges, perverz izgalommá Mariane brutális
megerőszakolásának hírére. Raphael felmordult, és mélyebbre
ásott, egyre messzebbre ment vissza az időben. Pulaski
valamiféle kocsmában volt. Kicsi és sötét hely volt, világítás
csak a bárpult felett volt, és csak néhány asztal burkolózott
sűrű füstbe és mély árnyékba. Sör-, izzadság- és régi
cigarettaszag terjengett benn, egy a nem is olyan távoli
múltban eldugult vécé elhúzódó szagával. Az egyetlen zaj
valamilyen beszélgetés halk duruzsolása volt, túl halk ahhoz,
hogy érteni lehessen. Néhány szó azért kivehető volt. Elég a
tudathoz, hogy vadászni mennek néhány vámpírra, nappal
lecsapva rájuk, amíg alszanak. Senki sem tudna meg róla
semmit, amíg nem lenne túl késő, és addigra már rég
eltűnnének.
Raphael rákényszerítette Hugh-t, hogy mélyebbre nézzen,
hogy meglássa a részleteket, azokat a dolgokat, amelyek felett
elsiklott a tudatos figyelem nélkül. A kocsma részletei – a
tábla, amely valami sört reklámozott, a márka kivehetetlen
volt, mert az izzók fele kiégett, a poros szarvasfej a pénztárgép
fölött, és az agancsa köré csavarodott műanyag girland.
Részletek az összeesküvőkről – emberekről, akiket Hugh jól
ismert, és másokról, akiket nem. De Raphaelt az általa ismert
emberek érdekelték. Tovább kutakodott, egészen addig
nyomta, amíg az ember torkából már önkéntelen nyöszörgés
tört fel, és a háta ívbe feszülve felemelkedett a földtől az
erőlködéstől.
Raphael elengedte.
Bűz töltötte meg a levegőt, ahogy Pulaski összevizelte
magát. Belehemperedett a sárba, és egészen kicsire
összegömbölyödve, szánalmasan sírdogált a saját szenvedése
miatt.
Raphael ellépett mellőle, és lerázta a koszt a kabátjáról.
– Ne felejtsd el, Hugh Pulaski! – mondta, és szenvtelenül
figyelte, ahogy az ember megdermedve hallgatja. – Ma este
elhagyod ezt a területet! És ezt véglegesen teszed! Tudni
fogom, ha visszajössz!
Duncan visszakísérte a terepjáróhoz, míg Juro a nyöszörgő
ember fölött állva várakozott. Amint Raphael mögött
becsukódott a terepjáró ajtaja, Juro is követte őket, a
legcsekélyebb reakciót sem mutatva az emberre vagy a
szenvedésére, beszállt a vezetőülésre.
Felnézett, és pillantása találkozott Raphael tekintetével a
visszapillantó tükörben.
– Uram?
Raphael végiggondolta, mennyi idő maradt még reggelig.
– Keresd meg Wei Chent és Lorent! – mondta Juronak. –
Mondd meg nekik, hogy találkozzunk a birtokon!
Juro szűk körben megfordította a terepjárót, a kerekek elég
közel kerültek Pulaskihez, hogy a felverődő földdarabok
ráessenek, elég közel, hogy sikoltozva eltávolodjon a nagy
terepjárótól. Raphael a biztonsági főnökére pillantott, és
elkapta a nagydarab vámpír szájának enyhe megvonaglását.
Juro nagyon kedvelte Cynt. Tisztelte őt, ami már jelentett
valamit. Nem sok lény volt, akit Juro tisztelt, legyen az ember
vagy vámpír.
Miközben visszavezettek a főútra, Raphael átgondolta
mindazt, amit Pulaski zavaros agyából megtudott. Voltak
benne hasznos információk, de értelmezést igényeltek.
Eredetileg Wei Chennel és Lorennel akart találkozni, mert ők
helyiek voltak. De amire igazán szüksége volt ehhez, az egy
helyi és emberi személy volt. Valaki olyan, mint Colin
Murphy.
****

Raphael azonnal kiszúrta Elkét, amint belépett az

üvegajtón. Pontosan abban a pozícióban állt őrségben, ahol
korábban is állt, amikor ő távozott.
– Uram! – mondta, amikor meglátta őt.
Raphael kérdőn döntötte oldalra a fejét.
– Néhány órára feljött korábban. Kártyáztunk – tette hozzá
becsmérlően. – Szerintem szándékosan tette.
– Semmi kétség – értett egyet Raphael. – De nem fog
működni. Mikor volt ez?
Elkének nem kellett az órájára nézni. Mint minden vámpír,
ő is a nap következő érkezése alapján mérte az időt, és
pontosan tudta, mennyi idő telt el, mert tudta, mennyi idő
maradt még hátra. – Egy órája, uram. Esetleg még néhány
perc.
Bólintott, és megfordult, amikor meghallotta, hogy újabb
járművek érkeznek a kapun keresztül. Juro az ajtó közelében
állva megfordult, és így szólt: – Wei Chen, uram. Loren nincs
vele.
Raphael megállt a kabátja levevésében.
– Hol van?
Duncan kezében máris megjelent a mobilja. Mondott
néhány szót, majd letette, és Raphaelhez fordult.
– Egy nyomot ellenőrzött, uram. Már úton van visszafelé.
Raphael és Duncan szkeptikus pillantást váltott. Loren
Raphael saját gyermeke volt. A vámpír nem hazudhatott neki,
nem sikeresen. Mégis, érdemes volt figyelni a helyzetet.
Befejezte a kabátja levételét, és rádobta a hosszú kanapéra,
nem messze Elkétől, mielőtt átment volna a tárgyalóterembe.
 – Itt leszünk bent – mondta a nőnek, és jelzett Duncannek,
hogy kövesse.
A nagy ajtók egyik oldalán telepedtek le, Raphael leült egy
hatalmas, antik kanapé végébe, egyik lábát keresztbe tette a
térdén, a karját pedig kinyújtotta a háttámlán.
Duncan a kanapé másik végébe ült le.
– Azonkívül, hogy Mr. Pulaski szoros kapcsolatban áll a fán
lakó őseivel – mondta –, az agya elárult bármiféle megbízható
információt?
Raphael enyhén elmosolyodott.
– Az az ember egy féreg. Néhány lábnyira ült azoktól az
emberektől, akik megtervezték ezeket a gyilkosságokat, és
túlságosan meg volt rémülve, hogy akár csak a válla fölött is
átnézzen. Ehelyett hallgatózott, mint egy vénasszony a piacon.
– Rosszallóan megvonta a vállát. – Sajnos a zene hangos volt,
az összeesküvők pedig óvatosak.
Duncan tudálékos pillantása találkozott a vámpírlord
tekintetével, és Raphael mosolya kiszélesedett.
– Ismerem az ügyességét, uram, és az elszántságát! Ha
szükséges lett volna Pulaski csekély méretű agyát kitépni a
fülén keresztül és leteríteni a földre, hogy megvizsgálhassuk,
akkor azt is megtette volna!
– Nagyon szemléltető. De pontos. A féreg két embert ismert
az érintettek közül. Az egyiket a becenéven szólította. Junior.
Ez afféle gúnynév, olyasmi, aminek az összeesküvőt
gyerekkorában nevezték, és láthatóan utálta. A másik Curtis.
Nem tudom, hogy ez kereszt- vagy vezetéknév-e. És nem
hiszem, hogy az embereink túl nagy segítségünkre lennének
ebben.
Duncan elgondolkodva nézett rá.
– De Colin Murphy igen.
– Pontosan! Adjunk át neki mindent, amit Pulaskitól
megtudtam, nemcsak a neveket, hanem a helyi kocsma leírását
is, ahol találkoztak. Pulaski elég sok időt töltött ott, úgyhogy
aki ismeri a helyet, annak tudnia kell azonosítani a kapott
adatok alapján.
– És Cynthia?
– Mi van vele?
– Őt is tájékoztatja majd ezekről az új fejleményekről?
Raphael dobolni kezdett az ujjaival a kanapé bolyhos
háttámláján.
– A közelében sem akarom tudni ennek, de nagyon dühös
lesz, ha valaki mástól tudja meg. És mindketten tudjuk, hogy
így lesz. Szóval, küldd el neki is ugyanazt az infót, de mindent
másolj le Robbie-nak is. Legalább nem tud majd lelépni
mellőle, és egyedül utána menni. És mondd meg Robbie-nak,
hogy ha bármi történik vele, jobb, ha meghal, mielőtt én
tudomást szereznék róla!
 Huszonhatodik fejezet

Colin figyelte Sophiát, ahogy sétálva felé közeledik,

mélybarna szemeiben nevetés küzdve a vágyakozással.
Csípője ringott, ahogy átment a szobán, egyik hosszú hajfürtje
előre hullott, hogy a mellét simogassa. Csodálatosan nézett ki.
Pokolian szexien. Már a látványától is megkeményedett a
farka. Mindig is ez volt. Semmi sem tudta megváltoztatni a
nőre adott reakcióját – sem az évek, sem a hazugságok, sem a
tudat, hogy vérre volt szüksége, hogy életben maradjon.
Próbálta elképzelni, milyen lenne, ha a nő az ő bőrét
nyalogatná, ha érezné, ahogy a fogai a nyakába mélyednek, és
a vérét kortyolja. A merevedése még keményebb lett.
Bassza meg! Kényszerítette magát, hogy azokra a
hónapokra emlékezzen, amikor gyászolta őt, a bűntudatra és a
fájdalomra, amitől szenvedett, azt gondolva, hogy meghalt.
Elfordította a tekintetét, és ivott egy jó nagy korty whiskyt,
remélve, hogy az majd elmossa a lány ízét, amely az eltelt
évek ellenére még mindig olyan friss volt.
Sophia kecsesen leereszkedett a kanapéra vele szemben, a
talpát a combja alá dugva. A nő Colin pohara után nyúlt, és a
férfi hagyta, hogy elvegye, figyelve, ahogy iszik, ahogy
bársonyos ajkai a perem köré záródnak, a nyelve kicsúszik,
hogy megkóstolja, mielőtt hagyja, hogy a whisky a szájába
guruljon. Jézusom, mi a baj vele? Elfordította a tekintetét,
kétségbeesetten próbálva gondolni valami másra, bármire,
csak arra ne, milyen érzés lenne, ha ez a nyelv mást
nyalogatna.
A nő visszanyújtotta a poharat, és ő elvette, óvatosan
kortyolva a pohár másik oldaláról, nem akarván érezni a nő
szája melegének nyomát. Ivott, és felpillantva találkozott a
tekintetük, ahol látta a csokoládészín mélységben, hogy a nő
tudatában van az izgalmának. Nem mintha ehhez különleges
képességekre lett volna szüksége. A farka olyan merev volt,
hogy attól félt, eltörik, ha nem mozdul meg hamarosan.
– Szóval – mondta, megköszörülve a torkát, amikor a
hangja olyan rekedtnek hangzott, mint egy tizenhárom évesé. –
A vámpírok isznak? Mármint a véren kívül.
– Megtehetjük – értett egyet Sophia. – Néhányan csinálják
is. Én általában nem szoktam, bár élvezem a jó bor ízét.
– Itt nincs bor, drága! – húzta ki magát, megkönnyebbülve,
hogy a nő által a libidójára gyakorolt hatáson kívül van mire
gondolnia. – Csak sör és whisky.
– A whisky jó lesz. Igazából egész jó – mormolta a lány.
Közelebb lépett, amíg a mellei meg nem érintették a férfi
vállát, a kezét pedig magasan a combjára tette, olyan közel a
lüktető farkához, hogy Colin megesküdött volna, hogy érzi az
ujjai melegét, ahogy azok az ujjak megsimogatják a sóvárgó
merevséget. A másik kezével végigsimított a karján, egészen a
válláig, ujjai könnyedén játszottak a hajában. Ismét a
whiskyért nyúlt, és a férfi engedte, mert azt hitte, hogy a nő
még egy kortyot akar inni.
Ehelyett Sophia letette a poharat a dohányzóasztalra, a
maradék folyadék enyhén lötyögött a pohár oldalán. Colin
figyelte, ahogy a szelíd borostyánszínű hullámok ide-oda
mozognak, és behunyta a szemét, amikor a nő ujjai az
erekciójára simultak. Megragadta a nő kezét.
– Ne csináld! – mondta.
– Ne? – dorombolta Sophia magabiztosan, és erősebben a
férfi vállához nyomta a mellét.
– Ne! – erősítette meg Colin. A férfi hirtelen felállt,
kibillentve a nőt az egyensúlyából, így az a bőrkanapé
hátpárnáinak dőlt.
A nő lassan felállt, minden mozdulata dühöt sugárzott, a
szemei szó szerint fényes borostyánszínű szikrákat szórtak,
amelyek illogikusan a pillanatokkal ezelőtt ivott whiskyre
emlékeztették őt.
– Hogy merészeled? – követelte.
 – Hogy merészelem? – ismételte meg Colin élesen, hálásan
a dühért, amely elmosta a vágy utolsó maradványait is. – Ki a
fene vagy te? Ez itt Amerika, drága! Az Amerikai Egyesült
Államok. Bármit merészelek, amit csak akarok, beleértve azt
is, hogy én választom ki a nőket, akikkel dugni akarok! És
tudod mit, Sophia? Te nem tartozol bele, mert én nem dugok
halott nőkkel!
A nő felzihált, a keze hihetetlen gyorsasággal villant. A
férfi megragadta a csuklóját.
– Ah, ah! Nincs ütés, emlékszel? Különben is, nem úgy
értettem! – tette hozzá kedvetlenül. – Tudom, hogy ti
vámpírok nem halottak vagytok. De számomra te meghaltál tíz
évvel ezelőtt, Soph, és átkozottul biztosra mentél, hogy ezt
tudjam. Nem látom okát, hogy ezen most változtassak.
A nő felnézett rá, minden dühe eltűnt, helyét egy olyan
elveszett, szomorúsággal teli tekintet vette át… A francba!
Úgy érezte magát, mint egy seggfej. És dühös volt, hogy most
miatta így érezte magát.
De mielőtt kifejthette volna, hogy mit is akar mondani, a nő
arckifejezése ismét megváltozott, mintha hirtelen egy maszk
fedte volna el az arcát – a tiszta, hideg arrogancia maszkja.
Anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét a férfiról, a
csizmája felé nyújtotta a karját, ahol a pult alatt hagyta. Azok
átvágtak a szobán, olyan közel elhaladva Colin feje mellett,
hogy érezte a levegő mozgását, olyan közel, hogy a férfi tudta,
szándékosan csinálta. Összeszűkült szemekkel nézett rá, és a
nő ezt önelégült pillantással viszonozta, mielőtt a hóna alá
csapta volna a csizmákat, és kinyitotta az ajtót.
Mielőtt a férfi felfogta volna, mi történik, a nő már kívül is
volt a házból, és beült a kocsiba, amely azonnal kilőtt az
országút felé. Colin halkan elkáromkodta magát. Nem látta,
hogy Sophia megmozdult volna, még azt sem látta, hogy az az
átkozott kocsiajtó kinyílik és becsukódik. Olyan gyorsan
suhant el mellette, hogy a bejárati ajtaja még mindig enyhén
lengett a szélben.
– A kurva életbe! – motyogta. Megrázta a fejét, és
visszafordult, hogy bemenjen, miközben azon tűnődött, miért
merevedett meg újra a farka.
 Huszonhetedik fejezet

Raphael a lassan, egyenletesen lefelé ereszkedő liftben

várakozott, bőrkabátja az egyik karján lógott. Későre járt. Mire
befejezte Duncan és a seattle-i vámpírok eligazítását, a
kiküldött vadászcsapatok már kezdtek visszaérkezni a birtokra.
Duncan is el tudta volna intézni a jelentéseket, de úgy döntött,
hogy ő is ott ül velük, hogy megmutassa az embereinek, hogy
fontos számára ez az ügy, hogy a bosszúvágya ugyanolyan
forrón ég, mint bármelyiküké. Az igazság az volt, hogy a
bosszúvágya nagyobb volt, mint amit ők felfoghattak volna.
Az ő vámpírjait gyilkolták meg, a gyermekeit. Az ő vérét.
De a bosszúra még kellett néhány órát várnia. A nap már a
horizont közelében járt. Érezte a vérében és a csontjaiban. Ez
felbőszítette. Fárasztotta.
Az ajtó a majdnem teljesen sötét szobára nyílt, csak az ágy
melletti aprócska fény játszott szeretett Cynjének majdnem
mozdulatlan alakján. Biztosította a páncélterem ajtaját, és
odalépett az ágyhoz, néhány percig figyelte, ahogy a lány
lélegzik, és azt kívánta, bárcsak lenne elég bátorsága, hogy
visszaküldje Malibuba, hogy dacoljon a dühével és a
tiltakozásával, és biztonságban tartsa. De ezt nem tehette meg
vele. Nem is tenné meg vele. Nem akarná őt egy általa
készített ketrecbe zárni, egy ketrecbe, amelyet soha nem
hagyhatna el, mert túlságosan szerette őt. De ez a ketrec a
végén csak gyűlöletet hagyna közöttük.
Felsóhajtott, és levetkőzött, elcsodálkozva a borús
gondolatoktól. Biztosan fáradtabb, mint gondolta. Óvatosan
felemelte a takarót, és becsúszott az ágyba Cyn mellé. A lány
megmoccant, ösztönösen felé fordult, és anélkül, hogy
felébredt volna, átvetette egyik lábát és karját a férfi testén.
Raphael szorosan átölelte, és azt kívánta, bárcsak
megvédhetné őt a… A szíve gyorsabban kezdett verni a
mellkasában, ahogy hirtelen egy riasztó előérzet futott át a
gondolatain, és egy utolsó, rémisztő kérdés töltötte meg az
elméjét, mielőtt elragadta volna a nap. Mitől kell megvédeni?
 Huszonnyolcadik fejezet

Másnap reggel Colin a konyha és a nappali közötti pultnál

állt, belekortyolt az első csésze kávéjába, és próbált nem
gondolni Sophiára, vagy az előző esti látogatására. Az éjszaka
folyamán beérkezett e-mailek listáját nézegette, és úgy
tanulmányozta, mintha a szeméten kívül másra is számított
volna. A csészét az egyik kezében tartva, a másikkal egyik
üzenetet törölte a másik után, amíg egy Lorentől érkezett
üzenethez nem ért. Ujjai megálltak a tapipad fölött, és
elkomorult. Nem emlékezett, hogy valaha is kapott volna már
e-mailt a vámpíroktól. Ha megkérdezték volna, abban sem lett
volna biztos, hogy megvan nekik az e-mail címe. Nem mintha
az titok lett volna. Nagyjából mindenkinek megvolt a
városban, és a névjegykártyáira is rá volt nyomtatva.
Egy mentális vállrándítás után rákattintott az üzenetre,
elkezdte olvasni a Lorentől érkezett e-mailt, és az első sorok
elolvasása után káromkodni kezdett az orra alatt. Lord
kibaszott Raphael tegnap este meglátogatta Hugh Pulaskit.
Nem mintha Hugh példás polgár lett volna, vagy akárcsak
különösebben tisztességes, de a fenébe is, ha csak a fele is igaz
annak, amit Sophia mesélt neki Raphaelről, akkor Hugh-nak
bizonyára nehéz pillanatai voltak. Azon tűnődött, hogy talán el
kellene ugrania oda, hogy megbizonyosodjon arról, hogy az
öregedő, önjelölt erdőlakó túlélte a találkozást, de aztán
elolvasva az e-mail többi részét, úgy döntött, Hugh várhat. A
szemétláda átvágta. A kurva anyját!
Ránézett az órájára. Alig múlt kilenc óra, valószínűleg még
túl korán volt Leightonnak. Mégis felhívta, és megvárta, amíg
a hívás átvált hangpostára.
– Leighton, itt Colin Murphy! Ellenőrizd az e-mailjeidet! A
pasid a jelek szerint tegnap este új nyomokat szerzett nekünk.
Ismerem a kocsmát, amit Hugh leírt. Elég messze van a
várostól, egy kétsávos út mentén, amely végül a főútra
csatlakozik. Valószínűleg ott találjuk meg Curtis Jenkinst is.
Jelenleg rokkantnyugdíjas – eltörött a karja, vagy valami, ami
nem gyógyult be rendesen – és ott tölti ideje nagy részét.
Mindenesetre úgy gondolom, ő az a „Curtis”, akiről Hugh
beszélt. Viszont nem ismerek senkit, akit „Junior”-nak hívnak.
Később elmegyek a kocsmához, és gondoltam, talán
csatlakozni akarnál a mókához. Robbie is szívesen látott, még
ha ő csak egy punci Zöldsapkás is. Nem árt, ha lesz egy kis
plusz izom kéznél.
Szóval, hívj fel, ha megkaptad ezt! Én pedig telefonálok
párat, hátha rájövök, ki az a „Junior”. Lehet, hogy egy régi
becenév. Hugh sokkal régebb óta él itt, mint én. Megpróbálom
lenyomozni, mielőtt találkoznánk.
Már szinte bontotta a kapcsolatot, de aztán hozzátette: – És
teljesen aszexuális értelemben értettem a találkozást, úgyhogy
ne dühödj be, és ne panaszkodj a pasidnak rám! Majd később
találkozunk!
Töltött magának egy második csésze kávét, mielőtt
kezdeményezte volna a következő hívást. Ő és Garry
McWaters régóta ismerték egymást. Visszaemlékezett a
kiképzésre, amikor Garry már többéves szolgálati idővel
rendelkező veterán volt, Colin pedig még zöldfülű újonc.
Garry volt az, aki kihúzta őt abból a dél-amerikai városból, aki
visszarángatta az alaptáborba, és gondoskodott róla, hogy
másnap éjjel sikerüljön kijutniuk az országból.
Cooper’s Rest Garry szülővárosa volt. A nagyszülei itt
nevelték fel, és ők voltak a független közösség első alapítói. A
nagyanyja akkor halt meg, amikor a SEAL-csapatuk az
országon kívül tartózkodott. Garry még a temetésén sem tudott
részt venni. A nagyapja még évekig élt, és kevesebb mint egy
évvel azután halt meg, hogy Garry és Colin alig többel, mint a
táskájuk és a haditengerészet által előírt frizurájuk,
megjelentek Coopban.
Az öregember halálával Garryben is meghalt valami.
Azután már nem akart itt maradni, még akkor sem, amikor
Colin úgy döntött, hogy marad. Garry visszament
Kaliforniába, és leszerződött egy olyan vállalathoz, amely
magánhadsereget biztosított az amerikai kormánynak.
Jövedelmező munka volt, különösen egy SEAL-kiképzéssel és
tapasztalattal rendelkező ember számára. Azóta többször is
megpróbálta beszervezni Colint, de a pénz nem volt elég
ahhoz, hogy kárpótolja őt egy olyan munkáért, amely
túlságosan hasonlított arra, amit maga mögött hagyott.
Emellett Colin felfedezte, hogy valahogy megtetszett neki a
Cooper’s Restben megvalósított laza életmód.
Megkereste Garry számát a névjegyzékében, és remélte,
hogy a haverja az országban van. Ha nem, akkor Colinnak…
– Hé, Colin! – Garry hangja olyan erősen dübörgött fel,
hogy Colin néhány centire eltartotta a fülétől a telefont. – Mi a
helyzet, haver? Készen állsz végre egy kis pénzt keresni?
– Sajnálom, Mac, egy másik balekot kell találnod, aki
megmenti a segged!
Garry fitymáló hangot adott ki. – Azt hiszem, ezt egy kicsit
fordítva értetted! Biztos sok eső van odafent! Ha már itt
tartunk, hogy van a jó öreg Coop?
– Ugyanúgy, mint mindig, lassú és nyugodt, pont
amilyennek szeretem. – Síri csend fogadta ezt a megjegyzést,
és Colin a homlokát ráncolva tűnődött, vajon megszakadt-e a
kapcsolat. – Garry? Ott vagy?
– Mi az? Ó, igen, Colin! Bocsánat, elszundítottam!
– Baszódj meg! – mondta vontatottan Colin.
– Álmodban, haver! Szóval, mi a helyzet?
– Akadt egy kis gondunk itt fent, és felmerült egy név.
Olyan, amit még sosem hallottam. Gondoltam, mivel te már
öreg vagy, mint az országút… – folytatta a beszédet Garry
káromkodása ellenére is –, …és mivel szinte mindenkit
ismersz errefelé, talán segítségemre lehetnél.
– Miféle gond?
– Vámpír gondok.
– Vámpírok? Soha nem volt problémánk…
– Nem a vámpírok okozzák a problémát. Valaki megölt
néhányat közülük…
 – Bassza meg! Kiket?
– Nem vagyok benne biztos, hogy ismered őket. Marco és
Preston? Nem hiszem, hogy volt vezetéknevük, legalábbis én
nem tudok róla.
– Marco az a fickó a lovakkal, ugye? Alacsony, sötét hajú?
Ott lakott, amikor még gyerek voltam. Ember, meghalt?
Hogyan?
– Valaki betört hozzá, berobbantotta az ajtót a…
hálószobájába, azt hiszem, úgy is mondhatnám. Inkább egy
páncélterem. De megölték. Nappal volt, így nem tanúsított
ellenállást. Talán egy hete történt. Nem is tudtam róla, amíg fel
nem bukkant valami vámpír nagymenő, hogy nyomozzon.
Még ugyanaznap megölték Prestont is, két nappal később
pedig rajtaütöttek Jeremyn és Mariane-en. Nem találtak rá
Jeremyre, így inkább Mariane-nel kegyetlenkedtek.
– Jézusom! A következő hónapom szabad. Akarod, hogy
visszajöjjek segíteni neked?
– Értékelem az ajánlatot, de a vámpírok hoztak saját
sereget, hogy levadásszák a gyilkosokat. Nem vagyok híve az
önbíráskodásnak, de ebben az esetben nem szándékozom
túlságosan tiltakozni.
– Értem, mire gondolsz. – Mély levegőt vett. – Szóval, mi a
neved?
– Junior.
– Junior? Ennyi?
– Ezt kaptam. Állítólag egy becenév, de nem olyan, amit az
illető különösebben szeretett, amikor így hívták. Nem ismerek
egyetlen Juniort sem. És te?
– Junior – ismételte meg Garry. – Talán az általános iskolára
gondoljak vissza? A gimnáziumra?
– Az már nagyon távoli múlt – mondta Colin tettetett
komolysággal.
– A fenébe is, Murphy! Mindössze hat év van köztünk!
– Igen. Lássuk csak, amikor te csináltad a kiképzést, én
nyolcadikos voltam.
– Baszódj meg! Kapásból egy Junior sem jut eszembe, de
majd gondolkodom rajta. Még valami?
– Semmi más. Késő délután elmegyek Babe’shez, egy
másik nyomot követve.
– Kemény hely.
– Van egy emberi magánnyomozó is a városban, egy nő, aki
a vámpíroknak dolgozik. Volt zsaru. Nem katona, de érti a
dolgát. Elkísér.
Garry felnevetett. – Jobb, mint a semmi!
– Az az érzésem, hogy keményebb, mint amilyennek
látszik.
– Akkor hagyom, hogy belevágjatok. És majd jelentkezem a
névvel kapcsolatban, talán előszedem a régi évkönyveimet,
vagy valami ilyesmi.
– Jesszusom, főnök, még mindig megvannak a gimnáziumi
évkönyveid?
– Az elsősök báljának virágját őrzöm a lapok közé nyomva,
mint az első szeretkezésem emléke.
– Addig nem is kaptál, mi? Sajnálom!
Garry oldalán teljes volt a csend. A barátja letette a telefont.
Colin röviden felnevetett, és már a Babe’s-hez teendő
kirándulásra gondolt, amikor megcsörrent a telefon.
– Leighton – vette fel, miután ellenőrizte a hívásazonosítót.
– Nem voltam benne biztos, hogy fent leszel.
– A fent relatív kifejezés. Függőlegesben vagyok, ha erre
gondolsz, de az ébrenléthez még kell néhány csésze kávé.
Szóval, mi a helyzet?
– Megnézted már az e-mailjeidet?
– Épp most csinálom. Gondolom, a Lorentől kapottra
gondolsz. Lássuk csak… A francba!
– Nem tudtad, hogy Raphael odamegy?
– Nem! Robbie, az a spicli mesélt neki a Pulaskinál történt
látogatásról, annak minden véres részletével. – A nő
hallhatóan felsóhajtott. – Mit mondhatnék, Raphael nagyon
védelmező fickó.
– Nem panaszkodom! Többet szedett ki Hugh-ból, mint mi.
Ahogy mondtam is, tudom a kocsmát, és ismerem Curtist. Ma
odamegyek. Akarsz velem jönni?
– Persze, jól hangzik.
– És Robbie?
Leighton undorgó hangot adott ki.
– Mintha nélküle kiengednének innen! Elmegyünk a
házadhoz. Adj egy órát!
– Hozd az összes fegyveredet, Leighton! Szükséged lesz
rájuk!

****

Colin épp a Benellije tárját töltötte, amikor meghallott egy

terepjárót közeledni a házához vezető felhajtón. Rögzítette a
puskát a harci hevederbe, letette az egészet, és kinyitotta a
bejárati ajtaját. Leighton egy nagy Suburban mellett állt, és a
mobilján beszélt, miközben Robbie hátrasétált, benyúlt a
raktérbe, és előhúzott egy hatalmas, fekete zsákot. Átvetette a
vállán, odasétált Colin Tahoe-jához, majd ledobta a földre.
Colin biccentett Robbie-nak, és visszalépett, hogy felkapja
a kulcsait. Megcsipogtatta a járműve zárjait, felkapta a
felszerelését, és kisétált a verandára, bezárva maga mögött a
ház ajtaját. Robbie már bedobta a fekete zsákot a Tahoe-ba.
Colin kíváncsian szemlélte, amikor a saját felszerelését ledobta
mellé, de Robbie nem magyarázkodott, Colin pedig nem
kérdezősködött.
A két férfi az autónak támaszkodva figyelte Leightont a
telefonnal. Colin nem tudta, kivel beszélget a nő, de abban
biztos volt, hogy nem csajos csevegésről van szó. A nő
figyelmesen hallgatta a másik oldalt, és rövid, szűkszavú
mondatokban válaszolt, amelyeket a férfi nem hallott.
 Colin ismét elgondolkodott azon a kettősségen, ami
Leightont jellemezte, a modell külsejével és a rejtett
fegyvereivel. Azon tűnődött, vajon mindig is ilyen volt-e, vagy
Raphael valahogy olyanná formálta, amilyenre szüksége volt.
– Szerinted milyen lehet? – kérdezte elgondolkodva
Robbie-tól.
– Micsoda?
Leighton irányába biccentett. – Vámpír szeretővel
rendelkezni.
Robbie sötét szemei mellett mosolyráncok jelentek meg.
– Te még soha… nem enyelegtél egy vámpírral?
Colin a homlokát ráncolva rázta meg a fejét.
– A pokolba is, dehogy! – Nem szándékosan, tette hozzá
magában. Elvégre akkor még nem tudta, hogy Sophia vámpír.
Robbie a fogait kivillantva nevetett fel.
– Amikor vért szívnak, a szex fantasztikus, ember! De több
mint szex, ha párosodsz valakivel, mint Cyn. – Kihívó
pillantást vetett Colinra. – Vagy mint én – tette hozzá.
Colin szemöldöke meglepetten húzódott fel. – Te? A
francba! Nem gondoltam semmi rosszra! Csak kíváncsi
voltam.
– De nada – mondta Robbie lazán. – A feleségem, Irina
vámpír. Egy aprócska kis lény, aki vasmarokkal vezeti Raphael
háztartását.
– Téged is nagyjából ugyanígy irányít – szúrta közbe Cyn,
aki úgy csatlakozott hozzájuk, hogy egyikük sem vette észre.
Robbie egyetértően mormogott, és nagyon elégedettnek
tűnt. – Hallottad, hogy panaszkodom? Szóval, mit tudtál meg?
Colin kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Egy régi kapcsolatom volt. Egy fegyverkereskedő. Nem
teljesen legális, de nem is rossz ember. Az üzlete bizonyos
fokú hozzáférést biztosít neki a vevői tevékenységéhez. Néha
gondja van ezekkel a tevékenységekkel, és hajlandó beszélni,
beleértve az Idahóban és a nyugati részeken működő fehér
fajgyűlölő csoportokat is. Azt mondja, hogy rengeteg rendelést
teljesít erre a vidékre, emberekkel együtt, akik felhasználják
ezt.
– A fenébe! Reméljük, még nem érkeztek meg – mormolta
Colin. – Remélem, felkészülten jöttetek! Mi van a táskában?
Robbie elvigyorodott, és kicipzározva a fekete táskát,
széthúzta a két oldalát. Belenyúlt, és kivett egy Uzi
géppisztolyt, majd Colinnak dobta. Aztán tovább kotorászott a
táskában, és elővett egy Point Blank golyóálló mellényt
Leighton számára, és átadta neki azzal a paranccsal, hogy
„vegye fel”.
Colin megvizsgálta a matt fekete Uzit. Ismerte a fegyvert,
de jobban szerette a saját Benellijét. Visszaadta Robbie-nak,
aki éppen a morgolódó Leightont figyelte, amint felveszi a
mellényt. Elrejthető modell volt, olyan, amilyet az országban
lévő legtöbb rendőrségi alkalmazott visel. Valószínűleg ez volt
az egyetlen fajta is, amit a nő hajlandó volt viselni. Bármi
nehezebb megnehezítené és korlátozná a mozgásában.
– Hol van a tiéd? – kérdezte Robbie-tól összeszűkült
szemekkel.
– A táskában. Majd felveszem, ha szükségem lesz rá.
– Miért nem lehet, hogy én…
– Mert megígértem Raphaelnek, hogy vigyázni fogok rád!
De leginkább azért, mert neked pocsék önfenntartási érzéked
van!
– Nem is! – ellenkezett Leighton, de nevetett, amikor
kimondta.
Colin a fejét csóválta. Meg sem próbálta megérteni, hogy ez
mit jelent.
– Guruljunk – mondta hangosan. – Szép kis út áll előttünk.

****
 – Colin egy szűz köztünk! – hajolt előre Robbie a hátsó
ülésről, tekintélyes méretét beerőltetve a két első ülés közé.
– Nem vagyok az! – tiltakozott azonnal Colin.
– Nem úgy – tisztázta Leighton egy ferde vigyorral. –
Robbie, mint vámpírszűzet említ. Téged még sosem haraptak
meg?
– Nem! – csattant fel a férfi.
– Tényleg? Megesküdtem volna, hogy repkedtek a szikrák
közted és az a Sophia nevű csaj között. Határozottan szexuális
feszültség – tette hozzá, elnyújtva a kifejezést.
– Az már nagyon régen volt – felelte a férfi mereven. – És
soha nem árulta el, hogy vámpír.
Mellette Leighton felvonta a szemöldökét, de nem tett
további megjegyzést Sophiára. – Szóval, mi ez a hely, ahová
megyünk? – kérdezte helyette.
– Babe’s. Ez az, amit mi otthon úgy hívnánk, hogy egy
vidéki késdobáló. Az autópálya mellett, az erdő túloldalán van.
A hét öt, néha hat napján van nyitva, de a péntek és a szombat
a legforgalmasabb, mint mindenhol máshol. Minden hétvégén
van legalább egy verekedés, és most csak azokat számolva,
amikor valakit letartóztatnak, vagy valaki kórházban végzi. Ez
egy idegesítő dolog, de már régóta, a hatvanas évek óta
működik. Szigorúan véve nem tartozik Cooper’s Resthez, de
mi vagyunk hozzá a legközelebbi város.
Észrevette a rést fák között, ami a kocsma parkolóját
jelezte.
– Íme – mondta.
A parkoló tele volt, vagy szinte majdnem tele, amikor a
kocsma elé hajtottak. Nem volt nagy a parkoló – csak két
sorban lehetett parkolni, merőlegesen az országútra. A sorok
között maradt elég hely volt a manőverezéshez, és négy-öt
teherautó is parkolhatott egymás mellett. És a teherautók
voltak az egyetlen járműtípus, amivel valaha is parkoltak itt.
Colin végigmérte a zsúfolt parkolót, és összevonta a
szemöldökét. Inkább péntek estinek tűnt a forgalom, mint
hétköznap délutáninak. Az egyik fakitermelő brigád bizonyára
korán fejezett.
Elhajtott a kocsma mellett, és megfordult, majd leparkolt a
Tahoe-jával az autópálya melletti utolsó helyen, és a teherautó
elejével kifelé fordulva állt be, hogy gyorsan ki tudjon hajtani,
ha arra kerülne a sor. Valószínűleg nem lesz rá szükség, de
nem ez lenne az első alkalom, hogy gyorsan el akarna indulni
a Babe’sből. A verekedések olyan gyakoriak voltak itt, mint a
sör, és a törzsvendégek durván játszottak.
A járműve kerekei alig hagyták el az országút aszfaltját, az
ajtaja egyenesen a forgalomba nyílt, ha lett volna forgalom.
Egy Dodge Ram dually – egy nagy, a hátsó tengelyén négy
kerékkel – parkolt mellette, orral az övé fara felé. A két
teherautót alig néhány centi választotta el egymástól, a másik
fickó autójának utasoldala pedig közvetlenül az övéhez
szorult.
Ellenőrizte az országutat, majd kicsúszott a teherautóból.
Be akarta csukni az ajtót, de megállt, amikor észrevette, hogy
Leighton az anyósülésről átmászik az ő oldalára, ahelyett,
hogy a másik oldalon próbálkozna a szűk hellyel. Mivel az
anyja úriembernek nevelte, Colin tartotta a nyitott ajtót, amíg a
lány meglepő könnyedséggel fel- és átcsusszant a konzol
felett, rá az ő ülésére, majd kisiklott a poros úttestre.
Rávigyorgott a férfira, amikor kilépett, majd megállt, és a
parkoló szélén álló fenyőről lelógó rozsdás, golyó lyuggatta
táblát bámulta.
– Paul Bunyan? – kérdezte, szemügyre véve a valaha
tisztességes ábrázolását a hatalmas favágónak, piros kockás
ingben, karjával kék ökre, Babe széles marján. A nő a
kocsmára pillantott, majd vissza, és szkeptikus pillantást vetett
a férfira.
Colin elfintorodott.
– Hát igen. A házaspár, akik annak idején megnyitották a
helyet, egyetemi professzorok voltak valahonnan délről.
Nyugdíjba vonulásuk után ide jöttek, és megnyitották ezt a
helyet. Azt hinné az ember, hogy professzorok lévén jobban
tudják, meg minden. És bár a Cheerst várták a kocsmától, amit
kaptak, az sokkal közelebb állt a Zsarukhoz. Amikor Leon
apja megvásárolta tőlük a helyet – állítólag fillérekért –,
megtartotta a feliratot. Olcsóbb volt, mint újat venni, és a név
is rendben van. Tudod, ez itt a fakitermelés országa.
– Ki az a Leon?
– Leon Pettijohn. Ő és a felesége, Ellen vették át a férfi
apjától néhány éve. Ez még azelőtt volt, hogy én idejöttem
volna, de az a hír járja, hogy az öreg Mexikóba vonult vissza
az időjárás miatt. Leon legtöbbször itt van esténként, de Ellen
a városi élelmiszerboltban dolgozik. Amennyire én tudom,
soha nem jön a kocsmába. A legtöbb nő nem szokott.
Leighton másfelé fordította a figyelmét, a tekintete a
majdnem tele parkolót fürkészte, mielőtt magára a kocsmára
tért volna. Nem mintha sok látnivaló lett volna. A Babe’s egy
kicsike, egyemeletes, betonkockákból készült épület volt, a
tetején egy parabolaantennával. Az egészet feketére festették,
és Colin tudta, hogy ha elég közel mennek hozzá, úgy néz ki,
mintha azt aki a festéket vastagon felhordta, jobban érdekelte,
hogy elkészüljön, mint az, hogy jól csinálja. Az egyetlen ablak
egy apró, koszos üvegháromszög volt a bejárati ajtóban. A
kocsma jóval hátrébb helyezkedett el az erdőben, vastag
fatörzsek övezték azt a három oldalt, amely nem a parkoló felé
nézett. Ezek a fák eltakarták a napfényt, így az egész épületet
kékes-szürke árnyékok vették körül. A fekete festéssel
kombinálva, meglehetősen baljós hangulatot kölcsönözve az
egésznek.
Colin még egyszer felmérte a parkolót ellepő teherautókat.
– Bassza meg! – mondta, és követte Robbie-t a Tahoe
hátuljához. Felrántotta a rakodóajtót, felkapta a mellényét, és
néhány gyors mozdulattal magára húzta. Robbie pillantása
találkozott az övével, és Colin megvonta a vállát. – Túl sok
teherautó van ezen a telken. Lehet, hogy semmit sem jelent, az
egyik fakitermelő brigád korábban leállt. De az is lehet, hogy a
mieink tartanak egy rögtönzött megbeszélést odabent.
Robbie elkomorult, majd Leighton felé fordult, és megrázta
a fejét. Az orra alatt káromkodva odahúzta a hatalmas zsákot,
lehúzta a cipzárját, és előkotorta a saját mellényét. Leighton is
odahátrált, a tekintete kiélesedett, amikor meglátta, mit
csinálnak.
– Mire gondolsz? – kérdezte Colintól. A jobb keze a
derekánál pihent, közvetlenül a kabátja alatt. Nem érintette
meg a fegyverét, de elég közel volt, hogy elérje. Ő is érezte.
Valami nem egészen stimmel.
– Azt hiszem, talán itt kellene várnod – mondta a férfi. – Ez
nem éppen hölgyeknek való hely.
Robbie köhintett, Leighton pedig csúnyán nézett rá, mielőtt
azt mondta volna: – Nem azért jöttem idáig, hogy a kocsiban
üljek. Különben is, te magad mondtad, hogy hozzam a
fegyvereimet! Gondolom, azért, mert úgy gondoltad, még jól
jöhetnek!
Colin gyors pillantást vetett Robbie-ra, aki megvonta a
vállát.
– Ne nézz rám, haver! Láttam már lőni. – Belenyúlt a
táskába, és átadta Leightonnak az egyik Uzit, három
harminckét töltényes tárral együtt, a második fegyvert és a
további lőszert pedig magához vette.
Leighton két tárat a fekete kommandós nadrágja
combzsebébe dugott, a többit pedig olyan gyakorlott
könnyedséggel csattintotta a fegyverbe, amire Colin nem
számított, annak ellenére, hogy a lány azt állította, hogy
tapasztalt, és Robbie, a zöldsapkás is jóváhagyta. Amikor Cyn
felnézett, látta, hogy Colin őt bámulja.
– Biztos vagyok benne, hogy az a fegyver illegális –
jegyezte meg semmitmondóan.
– Lord Raphael magántestőreként az ország minden
államában érvényes engedélyem van – mondta vigyorogva. –
Megmutathatom az engedélyeimet a birtokon, ha szeretnéd.
– Lefogadom. Én megyek be először. Ti ketten maradjatok
hátra pár lépést. Valószínűleg mindenkit ismerek odabent,
vagy legalábbis ők ismernek engem. Remélem, nem döbbensz
meg a csúnya beszédtől, Leighton!
Robbie ezen hangosan felnevetett, Leighton pedig sötéten
mormogta: – Ja, baszd meg, Robbie! Te spicli!
 Colin a fejét ingatta mindkettejükre. Annak ellenére, hogy
piszkálták egymást, egyértelműen barátságot érzett közöttük.
Emlékeztették a SEAL-csapatának tagjaihoz fűződő
kapcsolataira. Az olyan fickókhoz, mint Garry McWaters. Egy
pillanatig sajnálkozott, hogy Garry úgy döntött, elhagyja a
Cooper’s Restet. Ilyenkor jól jött volna valaki, akiben
megbízott. Nem mintha nem bízott volna Leightonban és
Robbie-ban. De őket nem is ismerte igazából. Egyszerűen nem
ugyanaz volt, mint olyasvalakivel dolgozni, aki veled együtt
megjárta a poklot, és kijött a másik oldalon.
Áthúzta a fején a puskája hevederét, rögzítette a Benellijét,
és becsukta a raktérajtót, majd csippantva bezárta. Három
lépést tett a bár felé, amikor valami ösztön arra késztette, hogy
megálljon, és ismét rákattintson a távirányítóra, kinyitva a
Tahoe ajtaját. Talán ez a sok teherautó tette idegessé, gondolta,
vagy talán csak az Uzik és a velük járó erőszak szintje volt az
oka. De bármi is volt, hallgatott az ösztöneire.
Leighton előtte haladt a parkolóban. Elővette a
mobiltelefonját, és lefényképezte a rendszámtáblákat, ahogy
elhaladt mellettük. Felnézett, amikor a férfi kikerülte, és egy
gyors vigyort villantott rá, mielőtt visszacsúsztatta a
mobiltelefont a zsebébe.
Colin az ajtóhoz lépett, Leighton és Robbie néhány lábnyira
és jobbra lemaradt mögötte. Robbie kissé Leighton előtt állt,
sokkal nagyobb testével eltakarva a nőét, mintha arra számított
volna, hogy valami szörnyűség fog történni, amint kinyílik az
ajtó. Colin remélte, hogy erre nem kerül sor, reménykedett,
hogy téved, és nincs odabent más, csak néhány keményen ivó
férfi, akik kihasználják a korai szünetet a veszélyes munkában.
Az ajtótól kissé balra állva Colin kinyújtotta a kezét, és
megfogta a kilincset, először befelé nyomva az ajtót, majd
meghúzva. A szeme sarkából észlelte, ahogy Leighton kilépett
Robbie árnyékából, és két óvatos oldallépést tett jobbra.
Robbie megfordult, hogy kövesse, és Colin kinyitotta az ajtót.
És ekkor elszabadult a pokol.
Robbie figyelmeztetően felüvöltött: – Murphy! –
mindeközben megragadta Leightont, és jobb oldalon a
legközelebbi teherautók közé lökte. A napnak egy sugara
verődött a kinyíló ajtóra, és Colin egy fegyver fekete csövét
látta közvetlenül odabent.
– Fegyver! – kiáltotta, amikor a kocsma jobb oldalán lévő
fák közül nehéz puskák dübörgése hallatszott fel.
Colin érezte a lövedékek becsapódását az ajtó vastag fájába,
mielőtt oldalra gurult volna, védve a tömör falak által. Az ajtó
becsapódott, és lövések zápora zúdult ki a sötét belső térből.
Leighton és Robbie egy nagy, kéttonnás teherautó mögé
húzódtak, és most előbukkantak, mindkét Uzi teljes
kapacitással köpködte a golyókat, miközben Colin elkúszott az
épület fala mellőli fedezékéből, és a parkoló bal oldalán álló
két teherautó közé bújt.
A kocsma nyitott ajtajából egy M4-es karabély kerepelése
hallatszott, és mindhárman lekuporodtak, amikor a golyók
megszórták a teherautókkal teli parkolót, belecsapódva a
fémekbe, és betörve az üvegeket. A levegőben gázolaj bűze
érződött, majd egy nagy gumiabroncs leeresztésének süvítése
csatlakozott a lármához.
Colin látta, ahogy Robbie felemelkedik a kéttonnás hosszú
platója mögül, és lead egy gyors sorozatot. Valaki felsikoltott
odabent, és az ajtó ismét becsapódott. Az épület jobb oldaláról
azonban folytatódott a folyamatos sortűz, a lövészek a fákat és
magát a kocsmát használták fedezékül. Minden lövésükkel
Leighton és Robbie pozíciójára összpontosítottak, ami miatt
Colint arra gyanakodott, hogy nem tudták, hogy ő ott van
egyedül a parkoló túloldalán.
Fontolóra vette, hogy csendben elmanőverezik az épület bal
oldala mellett, hogy a lövészek háta mögé kerüljön, de ezt
szinte azonnal elvetette, amint eszébe jutott valami. A
kocsmának volt egy hátsó ajtaja. Úgy tűnt, hogy a fickók, akik
odabent vártak rá, lemondtak a bejárati ajtóról, de ez
valószínűleg azt jelentette, hogy ők is hátrafelé tartottak, hogy
csatlakozzanak a haverjaikhoz, és azok a fickók gyilkolni
akartak.
Pusztán abból ítélve, hogy mennyit lőttek rájuk, ők hárman
igencsak alulmaradtak a túlerővel szemben, és ezt a harcot
nem nyerhették meg. Neki, Leightonnak és Robbie-nak most
az a dolga, hogy eltűnjenek a pokolba a csapdából. De hogyan
tegyék ezt anélkül, hogy még nagyobb célponttá váljanak,
mint amilyenek már voltak?
Míg Leighton és Robbie egy tűzharc kellős közepén volt,
Colinra nem lőttek, és a jelenlegi pozíciójából neki sem volt
célpontja. Leguggolt, és a parkoló bal oldalán, a teherautók és
a fák közötti keskeny résben manőverezett. Folyton
hátrapillantott a válla fölött. A parkoló szélesebb volt, mint a
kocsma, ami azt jelentette, hogy védtelen, ha valaki észreveszi,
hol van, és mögé kerül. Olyan közel maradt a teherautókhoz,
amennyire csak tudott, kihasználva azok tömegét. Azt remélte,
hogy talál megfelelő szöget a lövöldözők felé, és fedezést
biztosíthat Leightonnak és Robbie-nak, hogy
visszahúzódhassanak a Tahoe-ba. Ezután neki is át kell kelnie
a nyílt parkolón, hogy csatlakozhasson hozzájuk, de ez még a
jövő terve.
Miközben a fák mentén futott, vetett a társai felé egy futó
pillantást, és látta, hogy Robbie elesik. Összeszorult a gyomra,
és egy ütött-kopott F-150-es mellé csúszva megállt, de gyorsan
rájött, hogy a nagy Rangerre nem lőttek. Harci kúszásba
kezdett, a járműveket és a földet használva fedezékként,
miközben közelebb manőverezett Leightonhoz, aki már nem a
kéttonnás teherautó mögött húzta meg magát. Miközben Colin
úgy helyezkedett, hogy csatlakozzon a harchoz, a nőnek
sikerült elszakadnia a kéttonnás mellől, és most egy nagy
Century roncsautó mellett guggolt, amely valószínűleg a
legnehezebb dolog volt a telepen, és csak két teherautónyira
volt Colin Tahoe-jától. Ha ott tudna maradni, amíg Colin
pozícióba nem kerül, akkor fedezőtüzet adhatna, amíg ő
biztonságban visszavonul…
Halkan elkáromkodta magát, amikor Leighton felhúzta
magát a roncsautó hátuljára, és tüzelni kezdett, a vontató
karosszériáját használva fedezékként.
Hallotta Robbie káromkodását, hallotta a biztonsági üveg
szilánkokra roppanását és a golyók éles süvítését, miközben
becsapódtak a roncsautó nehéz fémtestébe. De Leighton úgy
ragaszkodott a pozíciójához, mint egy kullancs a kutyához,
karcsú teste a vastag vontatókar mögé húzódott, miközben
folyamatosan lőtt.
Robbie magára vonta Colin figyelmét, és feltartotta mind az
öt ujját. Colin bólintott, és figyelte, ahogy az ujjak egyenként
becsukódnak. Amikor véget ért a visszaszámlálás, Robbie
felállt, és lőni kezdett, egyesítve tűzerejét Leightonéval,
halálos hullám alá szorították támadóikat.
Colin átrohant a parkolón, és bebújt a Tahoe-ja mellett
parkoló egytonnás pickup alá, hason átkúszott először a pickup
alatt, majd folytatta a saját teherautója alatt. A háta
hozzádörgölődzött az alvázvédőhöz, de kifújt egy nagy
levegőt, és kimászott a másik oldalon, közvetlenül az országút
mellett. Föllépett a teherautója kapaszkodójára.
– Leighton! – kiáltotta. – Vonulj vissza!
Úgy vélte, hogy a nő beleegyezően kiáltott, de nem lehetett
biztos benne, mert Cyn lehajolt, és a roncsszállító hátsó ablaka
kirepült, amikor valaki egy sorozatot lőtt a nő fejének
magasságában. Colin visszatartotta a lélegzetét, amikor a nő
mintha leesett volna a nagy roncsszállítóról, és
megkönnyebbülten káromkodott, amikor megjelent Robbie
mellett, aki a földre rántotta, és a sorban a következő teherautó
alá tolta.
Colin felhúzta a Benellit, és leadott néhány lövést a fák
közé. Nem látott senkit, de valaki fájdalmasan felsikoltott, elég
távol, hogy tudja, nem a Benelli lövésétől. A puskával a
kezében leguggolt, hátralépett a teherautó oldala mellett, és
kinyitotta a hátsó utasoldali ajtót.
– Robbie! – kiáltotta. – Gyerünk! – Visszalépett a
motorháztetőhöz, és a motorblokkot használva fedezéknek,
félrelökte a Benellit, felvette a .9 milliméteresét, és
egyenletesen lőni kezdett. Egy második .9 mm-es hangja
csatlakozott az övéhez, és odapillantva látta, hogy Leighton
kigurult a Tahoe alól, és a jármű hátsó része közelében veszi
fel a pozíciót. Miközben Colin odanézett, a nő kidobta a tárat a
Glock 17-eséből, benyomta a póttárat, és folytatta az
egyenletes, módszeres tüzelést, olyan sebességgel, ami sokkal
többről árulkodott, mint egyszerű céllövő gyakorlatról.
 Robbie a földre zuhant a pickup túlsó oldalán, de ő túl nagy
volt, a teherautó alja pedig túl közel a földhöz, hogy át tudjon
mászni alatta, még akkor is, ha minden levegőt kifúj a
tüdejéből. A kisteherautó eleje a fák közelében, és teljesen a
tűzvonalban volt arról az oldalról. Ezért inkább a hátsó részhez
ment, és annyi időre állt meg, hogy betegye a tartalék tárat az
Uziba.
Colin látta, mit tervez a nagydarab férfi, és újra felrántotta a
Benellijét, a Tahoe fellépőjére lépett, és lőni kezdett a tető
fölött. Ilyen távolságból úgysem találna el senkit, de legalább a
fejüket behúzzák. Robbie kihasználta a felkínált lehetőséget,
kirohant a fedezékből, és az út felé hátrált, folyamatosan lőve
az Uzijával. Elérte a Tahoe viszonylagos biztonságát, lehajolva
az ablakoknál Leighton felé rohant, aki még mindig
lövöldözött a Glockjával, egyenletes, kettős ritmusban –
bumm-bumm, bumm-bumm.
– Leighton! – kiáltotta Colin. Aggódva pillantott a
mögöttük lévő nyílt országútra. Ideje volt elindulniuk.
Leighton bólintott, és tovább tüzelt.
A Tahoe megbillent, amikor Robbie felugrott az utastér
mögötti platóra, és Leightont kettejük közé vette. Félautomata
Uzijával a támadóik felé lőtt, és közben ráüvöltött Leightonra:
– A kocsiba, Cyn! Most!
Hirtelen új irányból – a parkoló túloldaláról, ahol korábban
Colin rejtőzött –, újabb lövések dördültek. Colin a földre
rogyott, amikor Leighton kilépett, és tüzelni kezdett, fedezve a
hátát, miközben ő kirántotta a teherautó első ajtaját, és
viszonozni kezdte a tüzet. Inkább érezte, mint látta, hogy
Robbie leesik a platóról, és odapillantva látta, hogy Leighton
után nyúl, és megpróbálja elhúzni a kiszolgáltatott helyzetéből
a teherautó védelmébe.
Colin halk nyögést és zihálást hallott, majd meghallotta
Robbie elborzadt, tagadó kiáltását.
Megpördült, és néma tiltakozás fojtogatta, miközben
ereiben megfagyott a vér.
– Az istenit! – káromkodott. Leighton a földre rogyott, a
vére már átitatta a ruhája elejét, és a földre csorgott.
 – Tedd be a kocsiba, Robbie! Tedd be a kibaszott
teherautóba!
– Utolsó tár – kiáltotta Robbie, és Colin felé hajította az
Uzit, aki elkapta fél kézzel. Betette a .9 milliméterest a
tokjába, és tüzelni kezdett az Uzival, teljesen automatára
állítva, meg sem próbálva eltalálni semmit. Az egyetlen
gondolata az volt, hogy az ellenségeiket fedezék mögé
kényszerítse, amíg Robbie beviszi Leightont a teherautóba,
hogy eltűnhessenek innen a fenébe.
Még egy pillantást vetett hátra a válla fölött, és látta, hogy
Robbie úgy emeli fel Leightont, mintha az semmit sem
nyomna. Golyók süvítettek a levegőben, belecsapódtak a
parkoló talajába, és darabokat téptek ki a fákból. Valakinek
szerencséje volt, és eltalálta a Tahoe összes ablakát,
megrepesztve a biztonsági üveget. Robbie a testével Leighton
fölé görnyedt, és haladt tovább, bemászott a hátsó ülésre, és
alacsonyan tartotta magát.
Colin odanyúlt, és becsapta a hátsó ajtót. Majdnem hasalva
feküdt az első ülésen, beledugta a kulcsot a gyújtásba, és
sebességbe tette a kocsit. Elkezdett felülni, a lába a gázpedál
felé nyúlt, amikor meghallott egy parancsokat kiabáló hangot,
egy hangot, amely majdnem olyan ismerős volt számára, mint
a sajátja. A gyomra összeszorult a tagadástól. Ez lehetetlen
volt. A lövések hirtelen abbamaradtak, és hallotta, hogy a
nevét kiáltják. Behunyta a szemét a fájdalmas árulás hulláma
ellen.
Becsapta a teherautó ajtaját, és rálépett a gázra, a kerekei
felverték a földet, mielőtt füstölgő gumijai felkaptak volna az
aszfaltra.
Colin az első néhány mérföldön nem gondolt semmire. A
szélvédő megrepedt, de még mindig kilátott, így a vezetésre
koncentrált, valamint arra, hogy segítséget szerezzen
Leightonnak, hogy távolságot tegyen közéjük és az istenverte
Babe’s közé. A Benelli az anyósülésen hevert, Robbie Uzijával
együtt, a .9 mm-es a kezében volt. Figyelme az előtte lévő
útról a visszapillantó tükörre terelődött, majd vissza, újra és
újra, amíg meg nem győződött róla, hogy senki sem követi
őket.
 – Mennyire súlyos a helyzet? – kérdezte Robbie-tól,
megkockáztatva egy gyors pillantást a válla fölött.
– Van elsősegélydobozod, vagy valami más a kocsiban? –
kérdezte Robbie feszülten.
– Igen, hátul van, de talán jobb lenne, ha…
– Húzódj félre, az istenit! – követelte Robbie. – Szükségem
van valamire a kezemen kívül, hogy elállítsam ezt a vérzést! –
tette hozzá halkabban, a hangja érdes volt az érzelmektől.
– Bassza meg! – Colin gyorsan ellenőrizte a tükröt, és
lekanyarodott egy régi fakitermelő útra, meg sem állt, amíg az
országút el nem tűnt mögötte a fák között. Kivetette magát a
teherautóból, hátrarohant, felemelte a raktér ajtaját, felkapta az
elsősegélydobozt, és lecsapta az ajtót.
Visszasietett, felrántotta a hátsó ajtót, és csúnyán
elkáromkodta magát, amikor meglátta az ottani állapotokat.
Vér. Túl sok vér ahhoz, hogy egy ember elveszítse. Cyn
nadrágja fekete volt tőle, a szürke szőnyeget élénkpiros foltok
tarkították. Robbie a karjában ringatta Leightont, egyik nagy
kezével újra és újra hátrasimítva a haját az arcáról.
– Cyn, kicsim – könyörgött neki halkan –, tarts ki a
kedvemért, édesem! Tarts ki!
– Mennyire rossz a helyzet? – kérdezte Colin komoran.
Robbie felnézett, és pillantása találkozott Colin tekintetével.
Nem kellett mondania semmit. A gyász az arcára volt írva.
– Nem adjuk fel! – mondta Colin keményen. – A kórház jó
hatvan mérföldre van, de be tudok érni…
– Nem! – Leighton hangja váratlan volt, ijesztően gyenge.
A szemei kinyíltak, elködösültek a fájdalomtól, ahogy Robbie
arcát kutatta. Vértelen ujjaival a férfi kezébe kapaszkodott.
– Raphael! Robbie, el kell vinned… – A nő felnyögött,
oldalra hányt, majd felsikoltott a fájdalomtól.
Colin automatikusan felkapott egy nedves törlőkendőt az
elsősegélydobozból, és a kezében tartott kendőre meredt,
mielőtt a padlóra dobta volna. Mi a faszt számított, hogy
koszos marad az arca?
Leighton sírása halk nyögéssé gyengült, majd hirtelen
felzokogott, az eddig kapaszkodó keze pedig leesett Robbie
karjáról. – Annyira fáj, Robbie! – A könnyek végigfolytak az
arcán, és elfojtották a szavait. – Ígérd meg nekem, Rob! –
mondta alig hallható suttogással.
– Megígérem, édesem! Megígérem! Tudod, hogy
megígérem! Csak nyugodj meg!
Colin szinte találomra ragadta ki a csomagokat az
elsősegélydobozból, feltépte őket, a tartalmukat Robbie kezébe
nyomta, és továbbiakat tépett fel. Kötszereket, pakolásokat,
gézlapokat, bármit, amiről úgy gondolta, hogy segíthet. A
padlót a vér és a hányás tetején papírcsomagolások borították.
Robbie a rögtönzött borogatást Leighton véres gyomrára
szorította, még akkor is a helyén tartva, amikor a lány
felkiáltott, újra és újra bocsánatkérést suttogva neki.
Hirtelen elszántan felnézett. – Menjünk! – mondta
szűkszavúan. – Igaza van! Napnyugta előtt el kell vinnünk a
birtokra.
– A birtokra? – mondta Colin. – Ember, mi a fene ez a…
– Csak csináld! – mondta Robbie keményen. – Vagy
lelőlek, és magam vezetem ezt a rohadt teherautót!
– A francba! Majd én vezetek, bassza meg! Te vigyázz rá!
Colin visszavágódott a vezetőülésbe, és hárompontos
kanyarban megfordult. Visszaindult az országút felé, csak
annyira állt meg, hogy alaposan leellenőrizze az utat, mielőtt
kihajtott, és elindult vissza Cooper’s Rest és a vámpírbirtok
felé. Padlóig nyomta a gázpedált, kikövetelve a Tahoe-ból
minden sebességet, amit az adni tudott.
– Maradj velem, Cyn! – hallotta, ahogy Robbie halkan
könyörög. Colin a visszapillantó tükörbe pillantott. A
nagydarab férfi arcát könnyek csíkozták, a szeme csukva volt,
miközben a szája néma imát mormolt.
– Tíz perc – szólt hátra Colin a válla fölött, úgy tűnt egy
emberöltővel később. Élesen ráfordult a keskeny útra, ami a
vámpírok birtokára vezetett. – Talán kevesebb.
 – Van mobilod? – kérdezte Robbie feszülten. – Az enyém
megpörkölődött.
– Meglőttek? – követelte Colin, megkockáztatva egy
hátrafelé pillantást.
– Semmi olyan, ami ne várhatna. Mobiltelefon – ismételte
meg.
– Igen, igen! Tessék! – Colin kihalászta a zsebéből, és
hátranyújtotta a válla fölött, de Robbie nem vette el.
– Hívd ezt a számot! – mondta helyette, és egy Los
Angeles-i körzetszámmal kezdődő telefonszámot diktált.
Colin beütötte, és hallotta, ahogy kicsöng.
– Csörög. Most mi van?
– Add ide!
Robbie keze véres volt, amikor átvette a telefont.
– Saephan doki, gond van Cynnel. Ő… – A hangja
elcsuklott, és Colin hallotta, ahogy mély levegőt vesz. – Igen –
folytatta. – Rossz a helyzet. Bélsérülés. Vérzik… Nagyon
vérzik, ember. Murphy szerint legfeljebb tíz perc múlva. –
Tartott egy pillanatnyi szünetet, aztán azt mondta: – Bassza
meg, azt hiszed, nem tudom? Igaz, bocsánat! Oké. Ott
találkozunk!
Colin a visszapillantó tükörből figyelte, ahogy Robbie véres
alkarját a homlokába törli. A nagydarab Ranger felnézett, és
találkozott a pillantásuk.
– Akarod ezt vissza? – kérdezte, és a kezébe nyomta a
telefont.
Colin a telefonért nyúlt, amely ragacsos volt a vértől. A
középkonzolra ejtette. – Ki volt az?
– Saephan doki. Ő egy baleseti sebész, az egyik legjobb az
országban. A párja Raphael egyik katonája, és sokat utazik
velünk, különösen, ha Cyn is velünk van. Mennyi idő van
napnyugtáig?
Colinnak kellett egy perc, mire feldolgozta a témaváltást.
 – Ööö… – a sötétedő fákra nézett. – Nem tudom pontosan.
Fél óra talán? A fény csalóka errefelé.
– Az jó – sóhajtotta Robbie. – Hallod ezt, Cyn édesem!
Mindjárt lemegy a nap.
Colin egészen biztos volt benne, hogy Leighton nem sok
mindent hallott. De még élt, és már ez is valami. És ha ez a
sebész olyan jó, ahogy Robbie állította, talán megmentheti az
életét. És, oké, már majdnem napnyugta volt, tehát Raphael és
a többi vámpír hamarosan felébred.
De azon kívül, hogy Raphael fogja a kezét, miközben a nő
szenved, mi a fenét számítana ez?
Felnézett, amikor a birtok a látóterébe került. Az őrök már
készenlétben vártak rájuk, és a nagy kaput már azelőtt
kinyitották, mielőtt odaértek volna. Colin alig lassított, ahogy
befordult, a fékezni csak a felhajtó kanyarja után, a nagy
épület mellett kezdett.
Még soha sem járt itt nappal. Belülről minden ablak be volt
redőnyözve, szinte beleolvadva a szürke betonhomlokzatba.
Az egyik nagy üvegajtó redőnye felfelé gördült, amikor
megállt a széles lépcső mellett. Az ajtó kivágódott, és egy
karcsú, sötét hajú férfi rohant ki rajta, kezében egy
összehajtott, hordozható hordágyat cipelve. Lesietett a
lépcsőn, és kinyitotta a hátsó ajtót, mielőtt még a Tahoe
megállt volna a mozgásban.
Egy pillantást vetett a Robbie karjában fekvő Leightonra,
folyékonyan káromkodni kezdett, és orvos üzemmódba
kapcsolt, ami elárulta Colinnak, hogy ő az a Saephan nevű
doki, akiről Robbie beszélt. A kapuőrök közül ketten követték
a teherautót a házig, és az egyikük már a hordágyat hajtotta
szét, bekattintotta a merevítéseket, miközben a kollégája
megragadta a másik végét.
– Te – parancsolta Saephan Colinnak –, gyere ide, és segíts
nekik! Nem akarom, hogy most a szükségesnél jobban
elmozduljon ez a kötszer! Robbie, talán húsz percünk van,
mielőtt beüt a krach! Ennyi idő alatt nem sokat tehetek, de
annyit igen, hogy ennél jobban nézzen ki! Készen álltok? –
kérdezte a válla fölött.
 A két kapuőr bólintott. – Készen állunk, doki!
– Rendben, akkor induljunk!
Robbie átcsúszott az ülésen, a mellkasához szorítva
Leightont, és a lábával irányította a csúszást. Amikor az
ajtóhoz ért, kissé megfordult, és Colin ott állt Saephan mellett,
hogy átvegye a nő súlyát, és átrakják a hordágyra. Leighton
felkiáltott, amikor megmozdították, de nem tért magához. Az
arca halálsápadt volt a kosz és az izzadtság alatt, a kezei
ernyedten feküdtek a mellkasán, ahová Saephan tette őket.
Az őrök már elindultak felfelé a lépcsőn, a hordágyat
óvatosan tartva maguk között, Saephan pedig mellettük futott.
Egy nő állt a lépcső tetején, döbbenettől tágra nyílt szemekkel
tartotta nyitva az ajtót.
– Ez meg ki a fasz? – követelte Robbie.
Saephan sietve odapillantott.
– Itt dolgozik. – Hátrafordult, és magára vonta Robbie
figyelmét. – El kell tűnnöd innen, Rob! Csak erre az éjszakára.
Majd hívlak!
Robbie tiltakozásra nyitotta a száját, de Saephan felemelte a
kezét, és a tekintete Leighton hordágyát követte az ajtón
keresztül.
– Nincs időm vitatkozni, és te is tudod, hogy igazam van!
Nincs szükségem két betegre! Biztos vagyok benne, hogy ez
az úr megengedi, hogy a kanapéján aludj! Most pedig
segítenem kell Cynnek.
Saephan sarkon fordult, megtette az utolsó lépéseket, és
berohant a nyitott ajtón, miközben parancsokat kiabált. A nő
ismét megjelent. Belökte az ajtót, ujjai egy pillanatra a
kilincsen pihentek, miközben Colint és Robbie-t
tanulmányozta az üvegen keresztül. Aztán hátralépett, és a
nehéz redőny lehúzódott, teljesen elzárva őket.
Colin Robbie felé fordult, perzselő düh jelentkezett a
zsigereiben. Többször volt már kénytelen várni, mint
ahányszor meg tudta volna számolni, miközben a társai az
életükért harcoltak, de még soha sem zárták így ki.
 – Mi a fasz van? Nézd, értem én, hogy Raphael dühös lesz.
De miért nem mehetünk be vele? Miféle…
– Igaza van – mondta tompán Robbie, tekintete még mindig
az immár bezárt ajtóra szegeződött. Lehajtotta a fejét, és
mélyet sóhajtott. – A doki az életemet próbálja megmenteni. A
tiéddel együtt.
Colin rá meredt.
– Tudod, jobb lenne, ha valaki beszélni kezdene, és rajtad
kívül nem látok itt senkit! Van itt egy baleseti sebész,
fantasztikus! Akkor miért nem visszük mentőhelikopterrel a
dokit és Leightont egy kórházba? És ki a faszt érdekel, hogy
Raphael felébredt-e már vagy sem? A nőnek orvosi ellátásra
van szüksége, nem pedig arra, hogy fogják a kezét! És mi a
fenéért állunk itt kint, mint a tegnapi szemét?
Robbie fáradtan nézett Colin szemébe, annak dühe ellenére.
– Láttál már ilyen sebeket, Murphy! Ismered az esélyeket!
De te nem sokat tudsz a vámpírokról, úgyhogy bíznod kell
bennem, amikor azt mondom, hogy a legjobb esélye a
túlélésre, abban az épületben alszik. Ezért van itt, és ezért
érdekel, hogy mikor megy le a nap, rendben? Ami a másik…
A szavai elakadtak, a szemei elkerekedtek a döbbenettől,
amikor egy hatalmas ordítás dübörgött át a levegőn, megrázva
a talajt a lábuk alatt, és mindenfelé por szállt, miközben a
betonépület megremegett az alapjain.
– Mi a fasz? – sóhajtotta Colin.
– Raphael – suttogta Robbie.
 Huszonkilencedik fejezet

Raphael dühödt üvöltéssel ébredt. Cyn fájdalma éles

késként hasított a gyomrába. Érezte a lány vérének illatát,
szívének egyre gyengülő dobbanását, levegőért küszködő
tüdejét. Évszázadok óta először tört rá igazi rémület a
gondolattól, hogy elveszítheti a lányt.
Nem fárasztotta magát a ruhákkal, átlépdelt a szobán,
átkozódva az idő miatt, ami szükséges a páncélterem ajtajának
kinyitásához, majd várva a liftajtó becsukódását, hogy a lift
felemelkedjen arra a rövid távolságra, ahol a lány haldokolva
feküdt nélküle.
Az ajtók kinyíltak, ő pedig átrobogott a folyosón be a
nagyterembe, vicsorogva a két emberi őrre, akik a bejárati
ajtók mellett kuporogtak.
– Ők hozták be a kocsiból, uram – szólalt meg egy ismerős
férfihang. – Nem mehetnek el, amíg a redőnyök ki nem
nyílnak éjszakára.
Raphael feje a Cynje mellett térdelő ember felé fordult.
Felmordult, de az ember már elfordult, és a lány fölé hajolva
csinált valamit, amit Raphael nem láthatott. Raphael
kinyújtotta a kezét, azzal a szándékkal, hogy felkapja az
embert, és átdobja a szobán, amiért hozzá mert érni a lányhoz.
De a férfi felnézett az utolsó pillanatban, és Raphaelnek épp
csak annyi lélekjelenléte maradt, hogy felismerje Peter
Saephant.
– Mozdulj! – morogta Raphael.
Saephan megtette, és anélkül mozdult el, hogy felállt volna.
Raphael térdre ereszkedett Cyn előtt, és feltépte a saját
csuklóját. A nő szájához érintette, de a lány túl gyenge volt
ahhoz, hogy igyon. Felüvöltött, és helyette az egyik agyarát az
ajkába mélyesztette, majd lehajolt, hogy ajkait a lány
reakcióképtelen szájához nyomja, nyelvét a fogai közé
csúsztatva. A lány lélegzete elakadt, majd elernyedt, mintha
csak rá várt volna, mintha tudta volna, hogy végre itt van.
Raphael lehunyta a szemét, és felemelte a száját az övéről,
majdnem összeroppanva a hullámokban lecsapó fájdalomtól.
Ökölbe szorította a kezét, és a fejét hátravetve kínkeserves
üvöltést eresztett ki, amely betöltötte az épületet, és kitörte az
üvegeket a nehéz redőnyök mögött.
A karjába kapta Cynt, felállt, és a mellkasához szorítva a
lányt, villámgyorsan elindult vissza a lift felé.
Lépések dübörögtek mögötte, és hallotta, ahogy Saephan
hadarni kezd.
– Vérre van szüksége, uram! Emberi vérre, hogy pótolja,
amit elvesztett.
Raphael nem vett tudomást róla. Csak egy dolgot tudott.
Leviszi a lányt a búvóhelyére, ahol senki sem érhet hozzá, ahol
biztonságban lesz. Vele.
Raphael a lift hátuljának támaszkodott, fejét Cyn feje
mellett tartotta, és a megnyugtatás, a szerelem, a könyörgés
szavait suttogta neki, esdekelve, hogy maradjon életben. Alig
volt tudatában a lent kinyíló ajtóknak, a saját mozdulatainak,
ahogy átment a szobán, és különös óvatossággal az ágyra
fektette a lányt. Az agyarát a csuklójába mélyesztette, feltépve
a már záródni kezdő vénát. Kiömlött a vér, és a lány szája elé
tartotta, sürgetve, hogy igyon. A férfi Cyn elméjéért nyúlt, de a
lány túl erőtlen volt, túlságosan legyengült. Raphaelt elöntötte
a kétségbeesés hulláma, de könyörtelenül félrelökte.
Ujjait belemártva a saját vérébe, végigdörzsölte velük a
lány ajkait, majd a szájába csúsztatta őket, és megmasszírozta
az ínyét. A lány nyelve ösztönösen megérintette az ujjait, még
több vért szívva magába. Végre erőtlenül nyelt egyet, aztán
felköhögött, és fájdalmasan feljajdult, miközben könnyek
szivárogtak a csukott szemhéjai alól.
Raphael érezte, hogy a saját arca is nedves a könnyektől.
– Még egy kicsit, lubimaya! – suttogta bátorítóan. Szélesre
tárta a sebet a csuklóján, hagyta, hogy néhány csepp a lány
szájába hulljon, és gyengéden megdörzsölte a torkát. A lány
ismét nyelt, ezúttal könnyebben, a szája mohón kinyílt, mintha
egy része még öntudatlan állapotában is megértette volna,
hogy a férfi vére megmenti őt.
A lány ismét nyelt, ezúttal erősebben, és a férfi még néhány
cseppet adott neki, közben végig mormogott neki, átváltva
orosz anyanyelvének dallamos ritmusába. Cyn mellkasa
felemelkedett egy mély lélegzetvételtől, és Raphael szíve
megrebbent… hogy aztán újra összeomoljon, amikor elkezdte
levenni a nő ruháját, és meglátta a sérülései valódi mértékét.
A bordái eltörtek a jobb oldalán, a mellkasa kékesfekete
volt ott, ahol védte a mellény. De a mellény csak korlátozott
védelmet biztosított, és nem terjedt ki a dereka alá. A
gyilkosok golyói a gyomrába és a hasába fúródtak,
szétszaggatva a beleit, és megrongálva megannyi létfontosságú
szervét. Saephan a vérveszteség miatt aggódott, de Raphael
tudta, hogy ez a legkevesebb. A fertőzés már terjedni kezdett
Cyn sérült testében, a forrósága rosszindulatú jelzőfényként
csúfolódott vele.
Bárki más már rég halott lenne. Csak a hozzá fűződő
kapcsolata – amelyet megerősített a tőle szinte naponta vett
vér – adott neki erőt, hogy ilyen sokáig túlélje.
De az ő Cynje nem volt halhatatlan. A véren való
osztozásuk miatt tűnt annak azok számára, akik nem értették.
De minden bensőséges viszonyuk ellenére, mindannak
ellenére, hogy a nő maga volt az élet az ő számára, a valóság
az volt, hogy nem voltak együtt hosszú ideje, kevesebb mint
egy éve, ami nem volt elég hosszú idő ahhoz, hogy Cynnek a
minimális gyógyulási képességnél több legyen. Száz év múlva
gyakorlatilag halhatatlan lesz, de még akkor is szüksége lesz a
férfi segítségére, hogy meggyógyítson egy ilyen pusztító
sérülést.
Ősi düh tüskéje hasított a gyomrába. Le akarta rombolni az
úgynevezett civilizált létének falait, el akart pusztítani minden
embert, aki bántani merte a lányt, el akarta pusztítani az ostoba
kisvárosukat, és mindegyiküket vérző és összetört testtel
otthagyni a keselyűknek, hogy lakmározhassanak belőlük.
 Cyn halkan felnyögött, és Raphael magához térve átkozni
kezdte magát. Cyn megérezte a dühének erejét, és reagált rá.
Ez fájt neki. Megbántotta őt. Letörölte a lány szeméből
kicsordult könnyeket, gyengéden köré gömbölyödve lefeküdt
mellé, és felhúzta magukra a takarót. Figyelmen kívül hagyva
mindent, és mindenki mást, elmerült a hatalma mélyébe, és
magával húzta Cynt is. Meg fogja gyógyítani a lányt. Túl fogja
élni. Vagy együtt fognak meghalni.
 Harmincadik fejezet

Sophia a fejében még mindig ott dübörgő nyers erő

üvöltésére ébredt. Felült, a szíve hevesen vert az adrenalintól,
saját ereje csak úgy zakatolt a bőre alatt. A nap még nem ment
le. Érezte, hogy a horizonton jár, és mégis ébren volt. És nem
volt egyedül. A folyosón ajtók csapódtak, és lépések
dübörögtek odakint. Mindenfelől hangok hallatszódtak,
parancsokat kiabáltak, információkat követeltek.
Sophia lehunyta a szemét, és figyelt. Nem az ajtaja előtti
pánik és zűrzavar hangjaira, hanem azon túl arra a múló
valamire, ami a hatalom aurája volt, a vámpír adománya.
Kinyújtotta az érzékeit, amennyire csak merte ezen az
ismeretlen helyen. Vendég volt itt, nem szívesen látott, de
megtűrt vendég. Óvatosnak kellett lennie. A düh második
hulláma rázta meg a falakat, elhallgattatva az ajtaja előtti zajt,
és kiszívva a levegőt a tüdejéből. Egyik kezét a mellkasára
szorítva, a saját erejéből merített, hogy elszigetelje magát a
dühtől és a fájdalomtól, amely szinte szivárgott a falakból.
Valami történt. Valami szörnyűség. Raphael dühöngött,
kontrollálatlan haragja minden vámpírt felébresztett az
épületben, azzal fenyegetett, hogy lerombolja körülöttük a
falakat, és a levegő is rezegni kezdett, hogy azok, akiknek volt
érzékük, érezhessék. Soha nem tapasztalt még ilyen nyers
fájdalmat egy ekkora hatalommal bíró embertől. És rettegett
megtudni, hogy mi okozhatta.
Gyorsan felöltözött, belebújós pólót és pulóvert húzva a
farmer mellé, és egy alacsony szárú csizmába gyömöszölte a
lábait. Kinyitotta az ajtót, és rohanás közben fonta be a hosszú
haját, miközben csatlakozott az őrökhöz és a többiekhez, akik
mind ugyanabba az irányba siettek.
Az emeleti nagyteremben ellenőrzött káosz uralkodott.
Sophia vérszagot érzett, rengeteg vért. Elfordítva a fejét,
követte a szagot a szoba túlsó oldalára, közel a Lord Raphael
magánszobájához vezető folyosóhoz. Két vámpír őre éppen
eltávolított egy vérrel átitatott kanapét, egy másik pedig
feltekerte az előtte heverő szőnyeget. A másik oldalon nyitva
volt az ahhoz a helyiséghez vezető ajtó, ahol első este
találkozott Raphaellel, és látta, hogy Duncan épp odabent áll,
és beszélget valakivel, akit a látókörén kívül állt.
Elindult arrafelé. Bármi is történt, Duncan tudni fog róla.
Kétségtelen, hogy az ő jelenléte nem lenne szívesen látott
dolog, de legrosszabb esetben megkérné, hogy távozzon. A
legjobb esetben pedig megtudná, ki halt meg. Sophia sietett,
eltökélte, hogy kideríti, mi történt, mielőtt Raphael embereinek
esélyük lenne kizárni őt. Ennek valahogyan kapcsolódnia
kellett a közelmúltbeli gyilkosságokhoz és Lucien eltűnéséhez.
És tudni akarta, kinek a vére festette vörösre a kanapét.
Raphael párján kívül senkit sem tudott elképzelni, aki ilyen
gyötrő dühkitörést válthatna ki a hatalmas vámpírlordból. De
ha Cynthia megsérült, vagy ha, isten ments, haldoklik, hogyan
történhetett ez? És Colin vele volt?
Lelassított, amikor elért a magas kétszárnyú ajtókhoz, és
csendben besurrant a szobába. Duncan háttal állt neki, a
hegyméretű Juróval az oldalán. Mióta Sophia megérkezett,
először fordult elő, hogy egyikőjük sem volt tökéletesen
felöltözve. Duncan egyértelműen az első kéznél lévő dolgot
húzta magára, egy kopott melegítőnadrágot és egy pólót, a
lába még mindig csupasz volt. Jurónak sikerült cipőt és egy
sötét nadrágot felvennie, de az egyszerű fehér inge csak félig
volt begombolva.
Egyikük sem vett tudomást Sophia jelenlétéről, ehelyett a
szobában lévő harmadik személyre koncentráltak – egy hadaró
emberi férfira.
– Rossz volt, Duncan, olyan rossz, amilyet még nem láttam!
Nem tudom, hogy még Raphael is képes lenne-e
meggyógyítani egy ilyet.
– Mi történt, tudod? – kérdezte Duncan feszülten.
Az ember láthatóan frusztáltan rázta meg a fejét.
– Nem kérdeztem. Robbie előre telefonált, és
figyelmeztetett, hogy érkeznek vele. Amikor megérkeztek…
– Kik?
– Á, azt hiszem, az a helyi rendőr volt…
– Colin? – A név kicsúszott, mielőtt Sophia vissza tudta
volna fojtani. Megdermedt, amikor mindenki megfordult, hogy
őt bámulja.
– Sophia – mondta Duncan hűvösen. Elhallgatott, majd
kissé oldalra döntötte a fejét. – Csatlakozz hozzánk! Ő itt
doktor Peter Saephan, Lord Raphael személyzetének
megbecsült tagja. – A lány felé intett. – Sophia, Lucien
képviselője.
Sophia előrelépett, és üdvözlően bólintott.
– Mi van Colinnal? – kérdezte. – Megsérült?
– Nem – mondta Saephan, és megrázta a fejét. – Nos, nem
láttam – javította ki magát. – Úgy értem, ő és Robbie is
megkarcolódott és véres volt, de azt hiszem, a legtöbb vér
Cyné volt. Murphy vezetett. Robbie a hátsó ülésen ült Cynnel
és… Ó, Istenem, Duncan, amikor kinyitottam az ajtót, és
megláttam őket…
Amikor felnézett, a szeme nyomorúsággal volt teli.
– Semmit sem tehettem érte! Még egy teljes traumatológiai
egységgel sem tudom, hogy…
– Megtetted, amit tudtál, Peter – nyugtatta meg Duncan. –
És Robbie is megtette azzal, hogy egyenesen ide hozta. Hol
van most Robbie?
– Elküldtem őt. Féltem, hogy Raphael mit fog tenni, ha
meglátja őt. Nem tudom…
– Még mindig a kapunál vannak – szakította félbe Juro. –
Murphy nem hajlandó elmenni, amíg meg nem tudja, hogy
milyen állapotban van Cyn.
– Majd én beszélek vele – mondta Sophia éppen olyan
érzelemmentesen, mint Duncan.
Duncan ismét Sophia felé fordította azt a személytelen
tekintetét, az arca teljesen kifejezéstelen volt. – Rendben van –
mondta. – Juro majd elkísér a kapuig.
Sophia tiltakozni akart, azt akarta mondani, hogy nincs
szüksége, hogy bárki is elkísérje őt a száz méterre lévő
átkozott kapuig, de úgy döntött, nem érdemes vitatkozni. Ez az
ő birtokuk volt, és csak ő lenne a vesztes.
– Ahogy óhajtod – felelte szenvtelenül.

****

Colin kényszerítette magát, hogy mozdulatlan maradjon,

tudatában volt a vámpírőrök ellenséges tekintetének, akik
rögtön azután özönlöttek ki az épületből, hogy Raphael
kiakadt, és most úgy tűnt, hogy az elmúlt néhány percben
megduplázódott a számuk. Robbie néhány méterrel odébb, a
fal mellett guggolt, fejét a kezébe hajtva. A garázs melletti
kerti slaggal lemosta magáról a vér nagy részét. Szinte
kényszerítette Colint, hogy ugyanezt tegye, szinte
figyelmeztetés nélkül fordította felé a vizet. Colin ezt
felesleges idő- és fáradságpocsékolásnak tartotta. Egészen
addig, amíg meg nem jelentek a vámpír őrök, hogy felváltsák
emberi társaikat. Amíg mindegyikük kitágult orrcimpákkal
Robbie-ra nem meredt. Colinra kevésbé figyeltek, de róla
kevesebb vért kellett lemosni. Robbie szinte megfürdött benne.
Colin odasétált a Tahoe-jához, csak hogy csináljon valamit.
Eléggé tönkre ment – nem maradtak ablakok, kivéve a
szélvédőt, ami megrepedt, a karosszéria tele volt golyó ütötte
lyukakkal, és a belseje csuromvizes volt a víztől, amivel
lemosták Leighton vérét. Nem mintha ez számított volna. Nem
érdekelte az átkozott teherautó. Egyedül az volt a fontos, hogy
a nő él-e vagy halott. És úgy tűnt, ezt senki sem tudja, vagy
talán nem is akarja megmondani neki.
Tehetetlenül ökölbe szorította a kezét. Nehéz volt itt
ácsorogni, amikor legszívesebben keresni kezdte volna azt, aki
ezt tette. Az a hang folyamatosan visszatért, szinte kísértette.
Tévednie kellett. Nem lehetett…
A vámpírőrök hirtelen megmerevedtek. Colin megpördült,
amikor a sötétből előbukkant Raphael hatalmas japán
biztonsági főnöke, őt pedig…
– Helló, Colin – mondta Sophia. Az arca teljesen nyugodt
volt, a hangjából pedig minden érzelem hiányzott.
Colin csak bámult rá. Ez nem Sophie volt a faluból. Még
csak nem is az a csábító Sophia volt, aki a múlt éjjel megjelent
a házában. Ez Sophia volt az igazi vámpír-megjelenésében.
Általában meleg barna szemei a gyenge fényben fagyos sötét
tavak voltak, a testtartása gőgösen feszes. Colin elfordította a
tekintetét, és azon tűnődött, vajon melyik a nő igazi arca, vagy
vajon bármelyik is az-e.
Robbie felállt nyomorúságtól átitatott guggolásából, amint
megjelentek. Most a nagydarab szumó alkatú fickó előtt állt,
kezeit szorosan az oldalához szorítva, mintha csak azt akarná
megakadályozni, hogy megragadja a vámpírt, hogy kirázza
belőle az igazságot. – Hogy van, Juro? Életben van?
– Raphaellel van – válaszolta Juro. – Ez minden, amit
tudunk.
– Életben van – mondta Sophia bizonyossággal. – Egyikünk
sem állna itt, ha meghalt volna.
Colin számára ennek nem volt semmi értelme, de úgy tűnt,
Robbie-t kielégíti. Bólintott, és vágyakozva nézett a nagy
házra.
– Nem kell elmenned, Rob – dörmögte Juro mély hangon,
meglepő együttérzéssel. – Tudjuk, hogy mindent megtettél,
amit csak tudtál. Lord Raphael is tudni fogja.
Robbie hálásan felnézett, de megrázta a fejét. – Egyáltalán
nem kellett volna ott lennie, Juro! Nem volt…
– Mindketten jobban ismerjük őt ennél – erősködött Juro.
És Colin most először látott valódi érzelmeket átfutni a
hatalmas vámpír arcán. Ugyanaz az arckifejezés volt, amit
Robbie arcán is látott abban az átkozott kocsiban. Ugyanaz,
amit a társai arcán is látott, amikor a katonai kórházak steril
folyosóin járkáltak fel-alá, és arra vártak, hogy megtudják,
vajon egy újabb temetésen vesznek-e részt, vagy még egyszer
sikerült kicselezni a halált. Ugyanezt a tekintetet látta a saját
arcán is a tükörben. Szerették Leightont. Nem mint szeretőt,
hanem mint barátot, mint harcostársat.
– Colin! – Sophia hangja zökkentette ki az új
gondolatsorból.
– Mi az?
A lány ajka kissé meggörbült, nyugtázva a férfi
gorombaságát. – Beszélhetnék veled?
A férfi egy pillanatig tanulmányozta a nőt, majd vállat vont.
– Persze, miért ne.

****

Sophia Colin szemébe bámult. Szinte szürkének tűntek

ebben a gyenge fényben, de kékek voltak – gyönyörű,
kristálykékek, amelyek kontrasztban álltak a fekete hajával,
amely most nedvesen tapadt a homlokához. Fekete ír, mondta
a férfi, és a lány kinevette, mert még sosem hallott ilyesmiről.
Akkor vigyorgott, de most nem.
Sóhajtott egyet, próbálta kitalálni, hogyan beszéljen
helyesen ezzel a férfival, ezzel az emberrel, aki a közös
múltjuk ellenére idegen volt ezen a helyen és időben. Úgy tűnt,
a férfi nem érzékelte a veszélyt, amiben van, és Sophia azt
gyanította, hogy ez azért van, mert olyan keveset tudott a
vámpírokról. Amit az előbb mondott, teljesen igaz volt. Ha
Raphael párja meghal, semmi sem mentheti meg egyiküket
sem. A gyász viharában elszabaduló ekkora erő mérföldekre
elsöpörne mindent, mielőtt a vámpírlord egyáltalán tudatában
lenne, hogy mit csinál. Vak bosszúvágyában válogatás nélkül
megölne barátot és ellenséget egyaránt.
De még ha Cynthia nem is halna meg, annak is lennének
következményei. Colin és ez a másik ember, Robbie, Cynnel
volt, amikor megtámadták. Raphael értékrendje szerint az ő
felelősségük volt, hogy nem tudták megvédeni őt. Robbie-é
mindenféleképpen – hiszen ő valamiféle testőre volt. De
Colint is ugyanúgy bűnösnek tekintették volna. Raphael
legalább a ma estét a párjával tölti. De amikor majd előbújik a
rejtekhelyéről, keresni fog valakit, akit megbüntethet. Le fogja
vadászni a valóban felelősöket is, de a haragját az első kéznél
lévő személyre fogja zúdítani. És ha neki bármi beleszólása
lenne ebbe, az a személy nem Colin lenne.
De hogyan győzze meg erről Colint?
Tudatában lévén vámpír hallgatóságával, különösen
Juróval, hátat fordított nekik, és megérintette Colin karját,
sürgetve őt, hogy távolodjon el a csoporttól, és sétáljon át a
feljárón. Ez nem fogja megakadályozni Jurót, hogy minden
szavát hallja, de nem fogja látni az arcát, amikor kimondja.
Colin meglepte azzal, hogy nem rándult el az érintésétől.
Elsétált vele néhány métert a felhajtón túlra, a fűre. Nem sok
holdfény volt, de a kapu fölött világítottak a biztonsági
lámpák. És Colint mintha nem zavarta volna a sötétség, léptei
biztosak voltak az egyenetlen gyepen.
Vigyázva, hogy háttal álljon a kapunak és a vámpíroknak, a
nő rámosolygott a férfira, egy őszinte, melegséggel és
szeretettel teli mosollyal. A férfi enyhe meglepettséggel
fogadta a nő viselkedésének változását. Gyorsan leplezte, de a
nő meglátta.
– Nagyon jó az éjszakai látásod – jegyezte meg.
A férfi szeme összeszűkült, mintha csapdától tartott volna.
De a nőnek nem volt ilyen szándéka. Végül megvonta a vállát.
– Éveken át vettem részt éjszakai bevetéseken. Megmaradt
bennem.
– Colin – kezdte a nő, kezét még mindig a férfi vastag,
izmos alkarján tartva –, van valami, amit meg kell értened a
vámpírokkal kapcsolatban, különösen az olyan erős
vámpírokkal, mint Raphael. Az ő… – A nő kereste a
megfelelő szót. – …agresszivitásuk nagyon közel van a
felszínhez. Ez része annak, ami azzá teszi őket, akik,
amilyenek. A hajlandóságuk, hogy harcoljanak azért, amit
akarnak, hogy megvédjék azt, ami az övék. És egy vámpír
számára semmi, Colin, semmi sem szentebb, mint a párja.
Hallottam az emberi orvos jelentését…
Colin arckifejezése azonnal felderült.
 – Beszéltél vele? Mit mondott?
Sophia elmosolyodott, csodálkozva embere összetettségén.
Az ő embere? Ez volt ő? Felsóhajtott magában. – Azt mondta,
hogy nagyon súlyosan megsérült, és ha életben marad, akkor
Raphael lesz az, aki megmenti.
Colin fájdalmas arckifejezéssel rázta tagadóan a fejét.
– Ezt nem értem, Sophie! Mindenki azt mondja, hogy
Raphael meg tudja menteni, de hogyan?
Sophia egy része megrándult örömében a becenév hallatán,
de ugyanakkor rájött, hogy Colin mennyire keveset tud a
vámpírokról. Ez nem csak egy vámpírúr hatalmáról és
agresszivitásáról szólt, hanem magáról a vámpírság
lényegéről. És vajon mennyit oszthatna meg a férfival? A
vámpírközösség bizonyos igazságokat féltve őrzött, és nagyon
jó okkal. Az egyik legszigorúbban titkolt és legveszélyesebb
ilyen igazság a vámpírvér gyógyító ereje volt.
Tanulmányozta az előtte álló férfi ismerős arcát,
vámpírlátásának köszönhetően teljesen tisztán látta. Jóképű
férfi volt az ő Colinja, erős állkapoccsal és szögletes állal. A
szeme körül halvány mosolyráncok látszottak, olyan ráncok,
amelyek tíz évvel ezelőtt még nem voltak ott. Azon tűnődött,
vajon egy másik nő szerezte-e ezeket a nevetőráncokat a férfi
arcára, és féltékenységet érzett.
Az igazság villámcsapásként érte. Akarta a férfit. Nem egy
órára, vagy egy éjszakára. Azt akarta, hogy az övé legyen, és
senki másé. A felismerést szorosan követte a kétségbeesés, a
tudat, hogy talán tönkretette azt a szeretetet, amit a férfi
egykor érzett iránta, amikor évekkel ezelőtt úgy döntött, hogy
becsapja őt.
Az állkapcsa határozottan megfeszült. Nem tudta
megváltoztatni a múltat. De ha közös jövőben reménykedik,
most már csak az igazság elég. A férfi még mindig őt nézte, és
választ várt a kérdésére.
– A vámpírvér nagyon erős, Colin, különösen egy olyan
idős és erős vámpíré, mint Raphael. A vámpírok
párosodásának alapja a vércsere. Cynthia emberi vére táplálja
őt, de az ő vére tartja a nőt egészségesen és fiatalon, amíg
együtt vannak. Ezért van az, hogy a legtöbb párosodás vámpír
és ember között történik. Fenntartják egymást.
Colin teljesen arra koncentrált, amit a nő mondott. Minden
egyes szót figyelt, szemmel láthatóan mindent magába szívott
és elraktározott, és ez határozottan emlékeztette Sophiát, hogy
Colin Murphy több mint egy erős test, több mint egy magasan
képzett harcos. Az elméje is első osztályú.
De Sophia nem akart többet mondani a vámpírvér gyógyító
tulajdonságairól, nem Juro és a többiek előtt. Válaszolni fog
Colin minden kérdésére, de majd később, amikor kettesben
lesznek.
Valami a nő arckifejezésében biztos figyelmeztette Colint,
mert csak egy hajszálnyit megcsóválta a fejét, és enyhén
elmosolyodott. – Szóval megmentheti az életét? – kérdezte.
– Ha bárki képes rá, akkor az ő – figyelmeztette a nő. –
Néhány óráig még nem fogjuk megtudni, a legvalószínűbb
csak holnap napnyugta után. Nem akar majd elmenni mellőle,
amíg nem lesz teljesen stabil az állapota, és talán még akkor
sem. Nem ismerem őket jól, de még én is látom, mennyire
szereti őt, és az ittlévő többieknek is fontos – tette hozzá, a
kapu körül álló vámpírokra, különösen Juróra és Robbie-ra
utalva. – A hűségük legalábbis részben a mesterük Cyn iránt
érzett szeretetéről árulkodik.
– Szóval mit akarsz ezzel mondani, Sophie? Mit akarsz, mit
tegyek?
A nő gyengéden elmosolyodott.
– Arra kérlek, hogy menj haza. Itt nem biztonságos
számodra. Ha – amikor – megtörténik a legrosszabb, Raphael
egy kicsit megőrül, legalábbis egy időre. Az orvos eleve ezért
küldött el téged és Robbie-t. Nem biztonságos, főleg nem az
emberek számára.
– De Juro azt mondta Robbie-nak, hogy maradhat, hogy
ez…
– És Jurónak igaza van. A ma este valószínűleg
biztonságos. De Robbie-nak vannak itt barátai, erős barátai,
akik ki fognak állni az érdekében, talán még meg is védik,
amennyire csak lehet. Neked csak én vagyok itt.
Colin rá meredt.
– Azonnal értesítelek, ha lesz hírünk, jó vagy rossz – tette
hozzá gyorsan. – Annyira bízz bennem!
Colin még mindig a nőt tanulmányozta. Végül kifújta a
levegőt, és a fejét ingatva elfordította a tekintetét.
– Rendben. Hazamegyek. De bízom benned, Sophie. –
Kifejezéstelen pillantása találkozott a lány tekintetével. –
Bízom benned – ismételte meg.
– Tudom – mondta a lány halkan. – Köszönöm!
Egyszer megrázta a fejét, és sarkon pördült, odasétált, ahol
Robbie még mindig várt. Egyik kezét a másik férfi vállára
tette, és halkan azt mondta: – Hazamegyek, lezuhanyozom és
átöltözöm. Szívesen látlak, ha velem jössz. Rengeteg helyem
van.
Robbie Colinról Sophiára nézett, majd vissza.
– Köszönöm! De azt hiszem, itt fogok aludni. Majd hívlak!
– Várni fogom! – Colin elfordította a fejét, és a tökéletesen
kék szemeinek pillantását Sophiára szegezte. – Tudod, hol
találsz!
 Harmincegyedik fejezet

Colin ellökte magát a számítógéptől, hogy ellenőrizze az

időt, ahogy azt tíz másodpercenként tette, mióta hazajött. Alig
volt hajnali kettő, de már órák teltek el azóta, hogy elhagyta a
vámpírok birtokát, és kezdte úgy érezni, hogy megőrül.
Még egyszer lecsapatta a Tahoe belsejét, mert tudta, hogy
ha úgy hagyja, ahogy van, az minden dögöt magához vonz az
erdőből. Lemosta a maradék vért, összegyűjtötte a nedves
papírokat és a kötéseket, és a háza mögötti biztonságos kukába
dobta. Ez legalább egy órát felemésztett – egy órát, amit nem
azzal töltött, hogy üldögélve várja, hogy halljon valamit
Sophiától.
Valamennyi időt eltöltött a forró zuhany alatt is, de a
zuhanyozás már nem tartott olyan sokáig, mint azelőtt, hogy
tizenkét évet eltöltött volna a haditengerészetnél. Hacsak nem
valakivel zuhanyozott.
Ami visszavezette őt Sophiához. És átkozott legyen, ha nem
kívánja még mindig őt. Könnyű lett volna, ha a nő megtartotta
volna azt a hűvös vámpírszerepet, amit ma este öltött. Vagy ha
teljesen megváltozott volna a távol töltött évek alatt. De ma
este, amikor ott állt a sötétben a lány kezével a karján, az évek
elszálltak, és ő újra abban a közép-amerikai faluban volt, a
hőségben és a párás levegőben, körülvéve a dzsungel szagával
és a fülével incselkedő spanyol nyelv áradatával.
Talán csak meg kellene dugnia a nőt. Egy gyors menet a
régi idők emlékére, hogy kiűzze őt a szervezetéből. De
Sophie-val nem lenne ilyen egyszerű. Sosem volt az. Szerette
őt. A pokolba is, azt a bizonyos fehér kerítést tervezte vele. És
most itt volt újra az életében.
Hallotta, hogy egy autó érkezik a felhajtón, és megfordult,
mezítlábas talpai megdobbantak a fapadlón, ahogy az elülső
ablakhoz ment. Halkan felhorkant. Igen, itt volt. Visszatért az
életébe.
Colin kinyitotta az ajtót, amikor a lámpák kialudtak a Lexus
szedánon, amit a nő vezetett. Kicsit meglepődött, hogy Sophie
egyáltalán tud autót vezetni. Akkor nem tudott, amikor
korábban megismerte. Legalábbis ő nem tudott róla.
Elkomorult, és eszébe jutott, hogy nem tudott róla annyit,
amennyit gondolt, hogy tud.
Az ajtónyíláson kiáradó fény reflektorfénybe állította a
lányt, amikor becsukta a kocsi ajtaját, és elindult felé. A
szemei furcsa szögben kapták a fényt, és egy pillanatra úgy
tűnt, mintha gazdag borostyán-arany színben ragyognának.
Colin pislogott egyet, és a ragyogás eltűnt.
Figyelte a nő arcát, ahogy közeledett, keresve a rossz hír
valamilyen jelét. Nem látott semmit, de…
– Leighton? – kérdezte gyorsan.
– Nincs hír. De a maga módján ez jó. Duncan – ismered őt,
ugye? A szőke vámpír, aki Raphael hadnagya? – Megvárta,
amíg a férfi nem bólintott. – Nos, Raphael Duncan atyja, az,
aki vámpírrá tette őt. Több mint két évszázada vannak együtt,
és nagyon szoros az együttműködésük. Duncan saját maga is
elég erős, ami azt jelenti, hogy sokkal érzékenyebb Raphael
lelkiállapotára, mint bárki más, kivéve talán Cynthiát.
Colin türelmetlenül bólintott. Nagyra értékelte a
vámpírtörténeti leckét, de igazából arra volt kíváncsi, hogy
Leighton hogy van.
Mintha csak olvasta volna a férfi gondolatait, Sophia tovább
magyarázott.
– Azért mesélem el ezt neked, hogy megértsd Duncan
értékelésének megbízhatóságát. Szerinte Raphael alámerült a
hatalma mélyére. – Felemelte a kezét, megelőzve a férfi
következő kérdését. – Ez egyfajta transz, egy mély, szinte
meditatív állapot. Ez lehetővé teszi számára, hogy kizárjon
minden zavaró tényezőt, és csak arra koncentráljon, amit
keres, vagy ebben az esetben arra, ami fontos neki, ami a
párja. Tekintélyes erejének minden cseppjét Cyn gyógyítására
összpontosítja, nem csak a vérét, hanem azt a… te mágiának
neveznéd, ami őt vámpírúrrá teszi.
– Hogyan működik?
A nő komoran elmosolyodott.
– Ezt lehetetlen megmagyarázni, Colin. Sajnálom,
egyszerűen így van.
Kíváncsiságtól hajtva megkérdezte: – Neked is megvan ez a
mágiád?
A lány meglepődött a kérdéstől. – Igen, természetesen.
– Szóval akkor nem csak a vámpíruraknak van.
– Nem, de egyenesen arányos az egyes vámpírok erejével.
Mondd csak, van másod is, amit vezethetsz?
A vámpírmágiáról való elmélkedésbe merülve, Colin
elkomorult a lány kérdésére, aztán rájött, hogy a teherautójáról
beszél.
– Ott van – mondta, miközben az agya felzárkózott a
látottakhoz. Leugrott a verandáról, odasétált a Tahoe-hoz, és
csapkodni kezdte az ajtókat. – Ennek a kicsikének teljes
mértékben annyi. Holnap el kell vontattatnom, aztán elmegyek
a városba, és bérelek valamit. Miért?
Sophia diszkréten szippantott egyet, és összerezzent.
– Érzik Cyn vérének az illata. Az lenne a legjobb, ha
egyáltalán nem vezetnéd, még csak el sem mozdítanád!
Colin megdörzsölte a haját.
– Tényleg olyan rossz a vérszag? Talán mégiscsak el
kellene vontatnom már ma este.
– Nem rossz – biztosította a lány. – Csak azért említem
meg, mert a vér Leightoné. A dolgok most a szokásosnál is
nyugtalanítóbbak.
– Hogyhogy nyugtalanítóbbak?
– Még ha Raphaelnek sikerül is meggyógyítania, egy ideig
gyenge lesz. Ettől a Lord a szokásosnál is jobban fogja őt
védeni, és sokkal érzékenyebb lesz a vérének illatára,
különösen egy másik férfin, vagy annak tulajdonán.
 – Értem. Ez eléggé ijesztő, tudod. Ez az egész vérszag
dolog. – Amint a szavak elhagyták a száját, azonnal megbánta
őket. – Ó, hé, nem akartam sértő lenni!
– Nem sértődtem meg, Colin. Nem felejtettem el olyan
alaposan az emberi származásomat, hogy már ne emlékezzem,
milyen volt.
Egy nagyon hosszú pillanatig kínos csendben álltak, amíg
Colin gyáván be nem adta a derekát.
– Szóval, nem akarsz bejönni?
A lány mosolya széles és hálateli volt.
– Szívesen, köszönöm!

****

Sophia elsétált Colin mellett, és belépkedett a nappali

közepére. Érezte a feszültséget a férfi erőteljes testében, és
tudta, hogy minden könnyed ugratásuk ellenére, a férfi érzései
még mindig nem egyértelműek iránta. Mégis győzelemnek
tekintette, hogy a férfi egyáltalán képes volt kötetlen
beszélgetést folytatni vele.
– Nem maradok sokáig – biztosította Colint. – Csak egy kis
időre el kellett jönnöm onnan. Ott minden olyan feszült,
mindenki tűkön ülve várja a hírt, én pedig idegen vagyok
számukra. Az összes vámpír, aki Raphaellel utazik, az saját
maga által teremtett, beleértve az egész biztonsági osztagát és
az összes további katonát is, akiket a gyilkosságok
felderítésére hozott. Fanatikusan hűségesek, és teljesen
összezártak körülötte a tragédia miatt.
– Ez szokásos? – kérdezte Colin. – Úgy értem, hogy egy
vámpírlordot a saját… tudod, olyan vámpírok vesznek körül,
akiket ő teremtett?
Sophia megvonta a vállát.
– A vámpírlordok nem bíznak az idegenekben, így igen, a
legbelsőbb kör gyakran a lord saját gyermekeiből áll. De
szokatlan, hogy egy vámpírlord ennyi saját gyermeke éljen
ilyen közel hozzá, különösen, mivel Raphael emberei közül
sokan meglehetősen nagy hatalommal rendelkeznek. Úgy
vélem, hogy a Lord Lucien vancouveri főhadiszállásán élő
vámpírok legalább felét valaki más változtatta át, bár neki is
van egy saját utódaiból álló belső köre.
– Mi a helyzet a többiekkel? Az átlagos vámpírokkal,
azokkal, akik nem vámpírurak. Mi a helyzet az ő… –
Megbotlott a szó kimondásában. – …gyerekeikkel?
A nő szórakozó mosollyal csóválta a fejét. – Ez nem olyan,
mint a filmek, vagy a tévé, Colin! Csak nagyon kevés vámpír
elég erős ahhoz, hogy másikat nemzzen, és a vámpírurak
mindenféleképp maguknak tartják fenn ezt a hatalmat. – A nő
arca komolyra fordult, ahogy folytatta. – Bármelyik vámpír,
aki engedély nélkül nemz gyermeket, súlyos büntetést kapna,
talán el is pusztítanák, az ura kívánságától függően. Ez a
népességszabályozás egy formája, ha érted. A vámpírok
gyakorlatilag halhatatlanok. Korlátozások nélkül a populáció
hamarosan túlságosan elszaporodna.
Mivel nem állt szándékában elárulni Colinnak, hogy miért
lenne probléma a túl sok vámpír – mert gyorsan kinövik a
táplálékforrásukat, vagyis az embereket –, elfordult, és a
nappali és a konyha közötti pulthoz húzott bárszékekhez sétált,
hogy leüljön. – Különben is – folytatta –, én nem tartozom
Raphael gyermekei közé, és mivel mindenki feszült, az
indulatok elszabadulhatnak. Az utolsó dolog, amire szükségem
van, az az, hogy az egyik vámpírjával valamiféle „ki tud
távolabb pisilni” versenybe keveredjek!
Colin átkelt a szobán, elég közel elhaladva, hogy a nő
megérezze a teste melegét, a bőrének erős, férfias illatát. Volt
rajta ing, de nem volt begombolva, és kifakult farmernadrágja
alacsonyan lógott keskeny csípőjén. Sophia ujjai szinte
viszkettek, hogy végigsimítson a mellkasán és a hasán, hogy
megtapogassa az ottani kemény izomkockákat, és végighúzza
a körmét a sötét szőrszálakon, amelyek eltűntek a farmer
derékrésze alatt.
Colin a maga részéről úgy tűnt, nincs tudatában annak,
hogy mennyire vonzó ebben a pillanatban a lány számára, és
kinyúlt mellette, hogy elkapja a felbontott üveg sört a
bárpultról, mielőtt leült volna az övé melletti székre.
– Egyelőre figyelmen kívül hagyva a pisilős hasonlatot –
mondta –, elbírnál velük? – Már-már belekortyolt az üvegbe,
aztán megállt, és azt mondta: – Úgy értem, ha valamelyik
vámpír belekezdene valamibe, képes lennél, tudod, legyőzni?
– Valószínűleg – mondta Sophia, a homlokát ráncolva, hogy
a férfi egyáltalán nincs tudatában az ő vágyainak.
Colin elvigyorodott. – Tényleg?
A lány homlokráncolása mogorvaságig mélyült.
– Igen, tényleg. És tudom, mire gondolsz. Mindannyian ezt
gondolják. Alacsony nő, olyan csinos, olyan törékeny. Azért
Raphael embereitől elvárnám, hogy jobban tudják. Végül is
elfogadják Cynthiát olyannak, amilyen. – Undorodva
legyintett a kezével. – De a vámpírok olyanok, mint valami
primitív visszafejlődés. Igaz, néhányuk nagyon régen született,
amikor a nők alig voltak többek, mint ingóságok, de sokan
közülük nem, és mégis csupa tesztoszteron és mellkas
döngető.
– Én személy szerint eléggé szeretem a tesztoszteronomat –
jegyezte meg Colin lazán.
Sophia felnevetett, a szemei tágra nyíltak a meglepetéstől,
miközben felkapta a kezét, hogy eltakarja a száját. Érezte,
ahogy elvörösödik az arca, ami már egyre ritkábban fordult elő
vele.
Lesütötte a tekintetét, a keze fölöslegesen megérintette
fekete farmerbe öltözött combját.
– Mindenesetre – mondta, még mindig nem nézve a férfira
–, a legtöbbjükkel el tudnék bánni. Bár Duncannel
valószínűleg nem. És akkor sem nyerhetnék, ha összefognának
ellenem, de az egy az eggyel küzdelemben helyt állnék.
Tudod, én vagyok Lucien legerősebb élő gyermeke. Kétlem,
hogy ez volt a szándéka, amikor átváltoztatott, de itt vagyok.
Elhallgatott, és az eltűnt Lucienre gondolt, és arra a nagyon
is reális lehetőségre, hogy hamarosan harcba szállhat a
területének irányításáért.
 – Sophie?
A nő felnézett, és rájött, hogy túl sokáig hallgatott.
– Bocsánat! Elgondolkodtam valamin. A lényeg az –
folytatta, visszatérve a beszélgetésükhöz –, még ha képes is
lennék nyerni, nem akarok senkivel sem harcolni. Nem ezért
vagyok itt.
Colin egy újabb kortyot ivott a söréből, aztán felnevetett.
– Kicsi Sophie, nagy gonosz vámpír – ugratta, majd
megdermedt, és a lányra meredt.
Sophiának nem kellett hallania a gondolatait, hogy tudja,
eszébe jutott, miért nem kéne itt lógnia és beszélgetnie vele –
vagy ne adj’ isten, nevetnie vele. Látta a férfi feltűnő kék
szemeiben. De azt is látta, hogy a gondolatok mögött milyen
kötélhúzás folyik. A férfi meg akarta tenni ezeket a dolgokat.
Akarta őt.
Colin hirtelen felállt, és hangos csattanással letette a
sörösüvegét a pultra.
– Sajnálom! Bocsánatot kérek az udvariatlanságom miatt!
Kérsz egy italt vagy valamit?
– Colin – mondta halkan.
– Nagyjából mindenem van – folytatta, és megkerülve a
pultot a konyhába sétált. – Vagy csinálhatok…
– Colin – ismételte meg Sophia.
A férfi háttal állt neki, a kezét a hűtőszekrény ajtajának
támasztva. Sokáig hallgatott, aztán megfordult, és ránézett a
lányra. – Mi az?
– Beszélnünk kell!
– Nem. Nem hiszem, hogy kell, Soph.
– Én szeretnék! Kérlek!
A szája mogorván elfintorodott. – Adj egy okot, Sophie!
Mondj valamit, ami elmoshatná a hazugságokat, és újra
elhitetné velem, hogy te vagy az a nő, akibe tíz évvel ezelőtt
szerelmes voltam!
 Sophia szíve hevesen vert a mellkasában. Ő akkor is
hallotta, ha a férfi nem volt rá képes. Soha nem mondta neki,
hogy szereti, akkoriban nem. Bár a lány anélkül is tudta.
Nehéz volt nem olvasni egy férfi gondolataiban, amikor
szeretkeztél vele, amikor a testedbe temetkezett, több gyönyört
és örömet okozva, mint amit valaha is éreztél.
És már megígérte magának, hogy elmondja neki az igazat.
– Megijedtem – mondta egyszerűen.
Colin összerándult.
– Baromság! Soha nem csináltam semmi…
– Nem tőled, Colin! Soha nem tőled! Ez volt a probléma
része. Te… – A lány csodálkozva ingatta a fejét. – Tökéletes
voltál. Túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. Kedves voltál,
nagylelkű, vicces. Csodálatos szerető, és olyan ádázul védtél a
legkisebb fenyegetéstől is. – Elmosolyodott, gondolatai
visszatértek az együtt töltött időre.
Colin elutasítóan kifújta a levegőt.
– Most már valószínűleg hülyeségnek tűnik – mondta. –
Úgy értem, aligha volt szükséged a védelmemre, de nem
tudtam…
Sophia felnézett.
– Nem! – mondta gyorsan. – Nem, Colin! Soha nem volt
hülyeség! Csodálatos volt. – A lány mosolya lehervadt. – És
tudtam, hogy nem tarthat sokáig. Vámpír voltam. Ami még
rosszabb, egyedül élő vámpír voltam. Lucien elküldött engem.
Nem durván, és nem szeretet nélkül, de nem mehettem vissza
Vancouverbe. Akkor nem. Így hát országról országra
költöztem. Még mindig élt a Luciennek adott hűségesküm, és
egyetlen más vámpír sem engedte volna, hogy sokáig a
területén éljek, ha máshoz kötött a hűségem.
– Akkor miért nem tetted azt, amit ti mindannyian
csináltok? Találhattál volna egy új lordot vagy ilyesmit?
– Szerettem Lucient. Még mindig szeretem! – Sophia látta,
hogy Colin szeme erre boldogtalanul összeszűkül, és egy kis
reménysugarat érzett.
 – Nem értem! – csattant fel Colin. – Ez a fickó kidobott, és
te még mindig szereted?
– Ez nem így van! Lucien az atyám. Egyszer szeretők
voltunk, évszázadokkal ezelőtt, amikor megteremtett engem,
de azóta nem. Szinte természetellenes lenne, ha most szeretők
lennénk. – A lány megrázta a fejét. – Nem tudom, hogy meg
tudom-e magyarázni. Nem tudom, hogy vannak-e szavaim
valamire, ami beleivódott minden sejtembe, ami vagyok, amit
ő teremtett, amit ő adott nekem.
– És mi az, Soph?
Sophia Colinra meredt, és azon tűnődött, vajon vissza
tudna-e menni arra a szörnyű helyre, akár még miatta is. A
mellkasa megsajdult a gondolatra, hogy újra átélje azokat a
szörnyű időket. Majdnem annyira, mint a gondolatra, hogy
örökre elveszíti Colint.
Rövid időre lehunyta a szemét.
– Az apám nagyon gazdag ember volt – kezdte. – A bátyáim
mind meghaltak betegségben vagy háborúban, mielőtt még
tízéves lettem volna. Én voltam az egyetlen élő gyermeke, az
örököse. Az egyetlen erényem, a létezésem egyetlen oka apám
szemében az volt, hogy képes voltam unokát szülni a halott
fiai helyett. Mire tizenhárom éves lettem, és kezdtek nőni a
melleim, a hét minden estéjén udvarlókat fogadtunk. Azt
mondom, mi, de senkit sem érdekelt, hogy én mit gondolok.
Úgy állított ki, mint az egyik kiállítási lovát, aztán
visszaküldtek a szobámba. Még nem is ehettem az asztalnál!
Sophia felállt, és járkálni kezdett. Ezek közül egyik sem
volt jó emlék, de a következő rész… a következő rész olyan
fájdalmas, olyan erős volt, hogy még mindig térdre tudta
kényszeríteni. Megállt, és odapillantott, ahol Colin várakozóan
figyelte őt. Elfordult, és beszélni kezdett.
– Tizenhat évesen férjhez mentem egy olyan férfihoz, akit
gyűlöltem.

****
 1755 – Dél-Spanyolország

– Melegem van, mama!

Sophia megfordult az ajtóban, ahol a kert friss illatát
élvezte, hűvös szellő reményében. Már órák teltek el mióta a
nap egy újabb perzselő nap után lenyugodott, és a levegő még
mindig meleg volt, légmozgás pedig szinte nem is létezett.
Óvatosan lépkedett a majdnem teljes sötétben, és a rögtönzött
ágyhoz lépett, ahol egymás mellett feküdt két kisfia.
– Tudom, Teo. Sajnálom! – Leült, hallva, ahogy a fakeret
megnyikordul a súlya alatt. Teo, a legidősebb – kevesebb mint
egy évvel idősebb öccsénél –, felnézett rá, sötét szemei
megcsillantak az egyetlen lámpa halvány fényében.
– Hamarosan lehűl a levegő. – Félresimította a homlokáról
– amely magas és elegáns volt, mint az apjáé – az izzadságtól
átitatott hajat. Mindkét fia az apjára hasonlított, ami
természetes volt, feltételezte. Bár szívesen látott volna bennük
valamit magából is, talán a szemük vagy az álluk formájában?
De nem, mindketten az apjuk képmásai voltak. És ő
meglehetősen jóképű férfi volt, annak ellenére, hogy egy
disznó.
– Hol van a papa? – bukkant fel a kisebbik fia arca a bátyja
válla fölött.
A nő szeretetteljesen elmosolyodott.
– Nemsokára hazajön, Miguelito.
– Itt maradsz velünk?
– Természetesen, bebé! Soha nem hagylak el titeket! Most
aludj! Énekelek neked egy dalt.
Halkan énekelt, és addig ült mellettük, amíg el nem aludtak,
annyira elfáradtak a kisfiús elfoglaltságaikban, hogy még a
hőség sem tudta sokáig ébren tartani őket. Azt kívánta, bárcsak
ő is ilyen szerencsés lenne. A nehéz ruharétegek, amelyeket
még itt, a kertje magányában is kénytelen volt viselni,
fojtogatóak voltak. A fűzők annyira szorosra voltak húzva,
hogy néha azt hitte, hamarabb megfullad, minthogy elvinné a
tikkasztó hőség. Egy átlagos estén már visszavonult volna a
szobájába, és levetette volna a fűzőt. De a kicsinyei annyira
rosszul érezték magukat a házban, még a vastag falak ellenére
is, a kertek pedig zöldek és kellemesek voltak.
Nagyot sóhajtva felállt, és a gyenge szellőben az ajtóhoz
sétált. A főépület második emeletén megmozdult egy fény, és
a nő ajkai ingerülten szorultak össze. Végre hazajött a férje,
végre otthagyta annak a francia kurvának az ágyát, akit
Alberto Alejandro tavaly télen vett feleségül. Sajnos Alberto
nem sokkal később holtan esett össze, és fiatal felesége
nincstelen özvegyasszonyként maradt egy idegen országban,
akinek még arra sem volt pénze, hogy szégyenszemre
hazamenjen, pedig csak ezt érdemelte volna.
Az ember talán még meg is sajnálhatta volna az asszonyt,
ha lett volna egy csepp erénye is. De miután elvesztette a
férjét, Sophia férjére, Teodosióra vetette a szemét, aki
korántsem volt nincstelen. Legalábbis a szajha így gondolta.
Túl ostoba volt ahhoz, hogy megértse, Teodosio soha nem
hagyná el Sophiát, még egy gyönyörű francia szajháért sem.
Nem azért, mert szerette Sophiát, hanem mert szerette a pénzt
és a földeket, amelyeket a nő az apjától örökölt. A birtokot,
amely a fiaira száll, és nem a férjére. Ha Teodosio elhagyná
Sophiát, ugyanolyan nincstelen lenne, mint a szajhája.
Figyelte, ahogy kinyílik az erkélyajtó, és kilép a férje,
nyilvánvalóan ugyanazt a nem létező szellőt keresve, mint ő
korábban. Lenézett a nyári lakra, ahol a fiai aludtak, és
megállt. Talán a tekintete is találkozott az övével. Túl sötét
volt ahhoz, hogy tudja, de tudta, hogy a nő őt figyeli. Szó
nélkül megfordult, és visszament a házba.
Tiszta, izzó gyűlölet hulláma söpört végig Sophián, és
megremegett tőle. Gyűlölet az apja iránt, aki hozzáadta egy
olyan férfihoz, akit megvetett. Gyűlölet a férje iránt, aki a
második fiuk születése óta hozzá sem ért. Nem mintha
hiányzott volna neki, hogy osztozzanak a közös ágyon. Sok
férj és feleség élt külön életet, különösen a vagyonosabbak. De
a legtöbben legalább adtak a látszatra, és diszkréten kezelték a
viszonyukat. Teodosio nem. A francia szajha csak a legutóbbi
indiszkréciója volt, és nem is az utolsó. Megunja majd őt is,
mint a többit, míg Sophia némán viselte szégyenét.
Visszatért a kerti házikóba, a piknikezésre és a gyermekek
játszóhelyének szánt, nyitott, nádtetős, gyenge építménybe. A
fiai nagy kalandnak tartották, hogy az elmúlt néhány éjszakát
itt kint töltötték. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott. Ők
voltak élete örömei, az ő kincsei. Ezt még a disznó apjuk sem
tudta tönkretenni.
Odalépett a kancsó vízhez, amelyet az egyik szolga hozott,
mielőtt nyugovóra tért volna. A víz akkor még hűvös volt,
frissen felhúzva a kútból. Megdöntötte, kiöntve belőle az
utolsó cseppeket is, és eszébe jutott, hogy sokat elhasznált a
gyerekek kis arcának letörlésére alvás előtt. Türelmetlen
hangot adott ki, mert arra gondolt, hogy nagy valószínűséggel
fel fognak ébredni az éjszaka folyamán, és vizet kérnek, de
neki nem lesz.
Felébreszthetné az egyik szolgát, hogy hozzon neki, de a
kút itt volt az udvaron, a konyha másik oldalán. Feleslegesnek
tűnt felébreszteni őket egy ilyen apróság miatt, különösen,
amikor ő maga még ébren volt, és minden bizonnyal elég erős,
hogy maga is megtehesse.
Sophia még egyszer megnézte a fiait, és mosolyogva nézte,
ahogy Teo elterült álmában, míg Miguelito csendben, a bátyja
hátához simulva feküdt, mint egy kisegér. Felvette a kancsót,
és kisétált a kertbe, az udvar felé véve az irányt.
Senkivel sem találkozott, ahogy áthaladt a konyhán, és
vissza kiment az udvar közepén álló nagy kúthoz. A fából
készült fedél félig nyitva volt, a vödör pedig a kút káváján állt.
A vödör csattanó hanggal zuhant a víz felszínére, amikor
beleejtette, és Sophia a káva fölé hajolva bámult a sötét
mélységbe, amíg a kötél meg nem feszült, jelezve, hogy
megtelt a vödör. Felegyenesedve megfogta a kart, és elkezdte
tekerni, hogy újra felhozza a vödröt.
A kiabálást hallotta meg először. Előrehajolt, hogy
megragadja a vödröt, amint az a kút pereme fölé emelkedett,
és elfintorodott. A hőség miatt a szakács a szokásosnál
korábban ébredt, és már majdnem itt volt az ideje, hogy a
konyhai munkások is felkeljenek és meggyújtsák a tüzet a
nagy kemencékben. Megint egereket fedeztek fel a lisztben?
Felkapta a korsóját, és elindult vissza az udvaron keresztül,
csakhogy majdnem elütötték a mellette elszáguldó férfiak,
akik vödröket tartottak a kezeikben. Aztán megérezte a füst
szagát.
Elejtette a korsót, átugrotta a nedves szilánkokat, és futni
kezdett a kert felé, amely már látszott a nyitott konyhaajtón
keresztül. A zöld árnyékok között aranyszínű fény pislákolt,
mintha milliónyi gyertyaláng táncolt volna egyszerre. Sophia
sikoltozni kezdett már az ajtó előtt, áttolakodott a rémült
szolgák csoportjain, félrelökve mindenkit, aki megpróbálta
megállítani.
A kis kerti lak lángokban állt, nádfedele fáklyaként
világított az éjszakában. A nő regisztrálta a képet, miközben
átfurakodott a káoszon, a szíve dübörgött a mellkasában, az
agya sietésre ösztönözte, még akkor is, amikor a szíve azt
mondta, hogy Isten nem lenne ilyen kegyetlen, hogy ő jó
katolikus, aki tiszteli az egyházát, aki nagylelkűen adakozik,
és soha nem hagy ki egy szertartást sem. Isten nem venné el a
gyönyörű gyermekeit, a fiait.
A tűz felé rohant, közben az összebújó szolgákat fürkészte,
keresve a gyermekeit, figyelve a hangjukra. Valaki felkiáltott,
és ő megfordult, a megkönnyebbülés, szélrohamként fújt át a
lelkén. Az arcokat pásztázta maga körül, és megtalálta a férjét,
Teodosiót, akinek az arcára a szomorúság maszkja rajzolódott,
amely eltorzította vonzó arcát, és valami groteszkké
változtatta.
– Sophia – mondta megtörten, és felé nyújtotta a kezét.
A nő elhátrált tőle, a fejét rázta, valahogy úgy gondolta, ha
soha nem hallja a szavakat, akkor soha nem kell megtudnia a
szörnyű igazságot.
– Sophia – ismételte meg, megragadva a nő karját, és a
mellkasához húzva, majmolva a vigasznyújtást.
– Nem! – Ököllel ütve a mellkasát, ellökte magától a férfit.
Egy hangos süvítő hang miatt Sophia még időben fordult
meg, hogy lássa, ahogy a lángok hirtelen magasabbra csapnak,
és szikraesőt zúdítanak a fákra. Sophia felsikoltott, és a tűz
felé rohant. A gyermekei odabent voltak, miért nem menti meg
őket senki? Miért sír a haszontalan apjuk ahelyett, hogy a fiait
keresve dacolna a lángokkal?
A hőség falként csapott le rá, összezsugorítva a bőrén az
apró szőrszálakat, megégetve a kezét és az arcát, mielőtt még
tíz lábnyira megközelíthette volna. Még közelebb ment volna,
beleszaladt volna magába a tűzbe is, de erős karok ragadták
meg, és szorosan tartották, elfordítva az erős lángoktól.
Sophia sikoltozva, rúgkapálva küzdött, megkarmolva az őt
tartó kezeket.
– Chérie, Sophia, ne! Már túl késő! – Az idegen szavak
megnyugtató mormogásként hangzottak, a keze nem engedett
a szorításából, bármennyire is küzdött a lány.
A tető figyelmeztetés nélkül beomlott. Parázs repkedett, és
a szolgák üvöltözve rohantak a kisebb tüzek után, nehogy a
ház is felgyulladjon, és leégjen az egész birtok. Nem mintha
Sophiát ez érdekelte volna. Kétségbeesetten nézett, szemeit
könnyek és hamu homályosította el, zihálva zokogott, ahogy
küzdött a levegőért egy olyan világban, amely minden értelmét
elvesztette.
Az őt tartó karok kissé meglazultak, és leeresztették, amíg a
talpa meg nem érintette a földet. Megfordult, és felnézve egy
idegen sima arcát látta, amelyet a lángok korma befeketített, és
amelybe világos csíkokat vájtak a könnyek.
A nyomasztó gyász térdre kényszerítette Sophiát. A szíve
összeszorult a mellkasában, és örömmel fogadta a kínt.
Levegőt vett, hogy felsikoltson, de a tüdeje nem talált levegőt,
és ezt is üdvözölte. Miért dobogjon a szíve, miért harsogjon a
tüdeje, amikor a gyermekei, a gyönyörű gyermekei
meghaltak? Körmeivel az arcába vájt, és érezte, hogy
kicsordul a meleg vére, amely az el nem sírt könnyek helyébe
lép. Végre megtalálta a hangját, de csak éles, állati jajongásra
volt képes, előre-hátra ringatózva küzdött a minden eddiginél
nagyobb fájdalom ellen.
Semmit sem hallott a szolgák vagy a falubeliek szavaiból,
akik odarohantak segíteni leküzdeni a tüzet, amely mindenkit
fenyegetett, ha elszabadulna. Kiabálásaik és üvöltéseik, a
lovak távoli, pánikba esett sikolyai, a futó lépések, ahogy
vödörről vödörre öntik a vizet a lángok mohó torkába –
mindez értelmetlen zaj volt. Az elméjét ehelyett a gyermekei
édes hangjai, nevetésük és éneklésük töltötte meg. Nem látta
okát, hogy bármi másra figyeljen… egészen addig, amíg egy
női hang hangos átkai nem hasítottak az éjszakába.
Sophia megdermedt, a feje hallgatózva fordult oldalra.
Dühös férfihangok kiabáltak, egy nő felháborodott sikolya
pedig föléjük emelkedett.
– Don Teodosio – kiáltotta az egyik férfi. – Ezt találtuk,
ahogy el akar illanni!
Sophia hallotta a felzihálást maga körül. Felállt, és látta,
ahogy a férje lefelé bámul a ribanc szeretőjére. A nő feketéllett
a füsttől, a haja helyenként leégett, de a keze volt az, ami
mindenki figyelmét magára vonta. Vörösek, égettek és
hólyagokkal borítottak voltak.
Sophia látta Teodosio tekintetében az elborzadt felismerést.
Felsikoltott, futva megszüntette a rövid távolságot köztük, a
hajánál fogva megragadta a szajhát, és erősen rángatta, amíg a
férfiak szét nem választották őket. Teodosio átölelte Sophiát,
és újra és újra a nevét suttogta, mint egy bocsánatkérő
esdeklést.
Sophia felüvöltött, és felé fordulva pofon vágta. Nem tudott
megbocsátani neki.
– Te tetted ezt! – vicsorogta dühösen, és az arca görcsbe
rándult a bánattól. – Megölted a saját fiaidat! – A hangja
megtört az utolsó szónál, és zokogás váltotta fel a szavakat,
miközben elfordult a férfitól.
– Nem! Nem, Sophia, kérlek, én nem…
Sophia nem hallotta a férfi tagadásának további részét.
Visszament a tűzhöz, és térdre ereszkedett, de nem azért, hogy
imádkozzon, hanem hogy tanúságot tegyen a gyermekei
haláláról.

****
 Másnap eltemették a gyerekeit. Apró testüket kivették a ház
elszenesedett romjai közül, és fehér vászonba burkolták őket,
miközben Sophia öntudatlanná kábítva feküdt az ágyban, egy
jó szándékú orvos jóvoltából, aki úgy gondolta, hogy
megkíméli őt attól, hogy meglássa, mi maradt a fiaiból. Ott állt
a száraz domboldalon, és hallgatta, ahogy a papok buzgón
mormolják üres szavaikat arról, hogy a gyermekeit Isten hívta
el, hogy nagy sorsuk most kezdődött el. De Sophia nem tudott
mit kezdeni egy olyan Istennel, aki ilyesmire képes, aki
megengedi egy értéktelen francia szajhának, hogy ártatlan
gyerekeket gyilkoljon. Elfordult tőlük és imáiktól, elfordult
hűtlen férjétől, és a hegyekbe sétált, várva, hogy rátaláljon a
halál.
A halál nem jött el. De Lucien igen.
Három nappal később végre megszűnt a hőség. Sophia
ismét fiai sírjánál állt, és érezte, ahogy az éjszakai hűvös szellő
végigfúj a kiszáradt hegyoldalon. Arra gondolt, hogy Teo és
Miguelito mennyire nevetett volna, ha ezt érzi, és szomorúan
elmosolyodott. Nem lesz többé kisfiúk nevetése az életében.
Kiáltások hallatszottak a mögötte lévő birtokról.
Hátranézett a válla fölött, és látta, hogy lámpások fényei
haladnak át a kapun, a domboldal felé, ahol egyedül állt a fiai
lelkével. Disznó férje ismét felfedezte a távollétét, és
kétségtelenül üvöltözött a szolgákkal, hogy keressék meg.
A fények gyorsan közeledtek. Hátat fordított nekik,
suttogott egy utolsó búcsút a gyermekeinek, és besétált a
sötétségbe.
Ott várta őt – Lucien, az idegen, aki tartotta, amikor a ház
leégett, aki megmentette az életét, amit már nem akart élni. Ott
várt rá az első éjszaka, amikor felosont erre a domboldalra,
azzal a szándékkal, hogy a fiai sírjára kifolyatott vérével az
élete is elfolyik. A férfi elvette a kést a csuklójáról, és tartotta
őt, miközben zokogott, és úgy sírta ki a bánatát egy idegennek,
ahogyan addig még soha. Nem volt senki más, akiben annyira
megbízott volna, hogy ezt megtegye.
Aztán a férfi azt mondta, hogy el tudja tüntetni – a
fájdalmat, a szörnyű, gyötrő veszteséget, az ürességet, amelyet
soha nem lehet betölteni. El kell majd menniük,
figyelmeztette, messzire kell utazniuk, messzebbre, mint
ahová valaha is ment, mint amiről valaha is álmodott. Sophia
könyörgött neki, hogy tegye meg. Kész volt azonnal, még
abban a pillanatban elindulni, ha szükséges. Végül is, mi oka
volna maradni? De Lucien ragaszkodott hozzá, hogy várjon.
Biztosra kell mennie, mondta. Mert ha egyszer elfogadja, amit
felajánlott, azt nem lehet visszacsinálni.
Sophia az első pillanattól kezdve biztos volt a döntésében,
de ez nem hatott a férfira. Egészen ma estig. Ez lesz a
harmadik találkozásuk, és a férfi megígérte, hogy ma este
elmennek.
– Sophia! – A hangja meleg és gazdag volt, mint a forralt
rum egy téli éjszakán.
– Lucien – mondta halkan és megkönnyebbülten. – Ma
este? – kérdezte.
– Ma este, chérie. Ha biztos vagy benne.
– Igen. Lucien, kérlek!
A férfi elmosolyodott, és gyönyörű volt. Kinyújtotta a
kezét.
****

– Sophie?
Sophia meglepetten pislantott. Annyira el volt veszve a
múltban, hogy elfelejtette, hol van. Vakon nézett körül, mintha
csak most ébredt volna fel. Még mindig állt, lábai fájtak a
feszültségtől, karjait keresztbe fonva szorosan átölelte magát.
Colin a bárpult mellett félig leült az egyik magas bárszékre.
Sophia ismét lehunyta a szemét, a mellkasa üresen sajgott.
Még most is, évszázadok elteltével is olyan friss volt a
vesztesége, mintha tegnap történt volna.
Colin felállt, és közelebb jött. – Sophie? – ismételte meg.
A nő kinyitotta a szemét, és a férfira nézett.
 – Azt mondtad, Lucien elvette az emlékeket – mondta a
férfi a homlokát ráncolva.
Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és Sophia ugyanazt a
meleg együttérzést látta benne, amit Lucien szemében látott
oly régen. És úgy gondolta, egyik férfi sem örülne az
összehasonlításnak.
– Így volt – mondta végül.
– Akkor hogyan…
– Egy idő után visszaadta őket. Elmesélte a történetet,
mintha valaki mással történt volna, és megkérdezte, mit
tennék. Mondtam neki, hogy nem tudom elképzelni, hogy egy
anya ne akarjon emlékezni a saját gyerekeire, ezért visszaadta
őket. Nemcsak a haláluk emlékét, hanem az életükét is. Azokat
a csodálatos pillanatokat.
– Ezután azonnal elmentél Spanyolországból?
– Hellyel-közzel. Minden kicsapongása ellenére, Lucien
nagyon gyakorlatias bizonyos dolgokban. A legtöbb idősebb
vámpír ilyen, különösen, ha a vagyon megőrzéséről van szó.
Amikor a fiaim meghaltak, a vagyon visszakerült hozzám, a
jövendő gyermekeim számára. Apám nagyon eltökélt volt
abban, hogy csak az ő vére örökölhet. És Luciennek voltak
ügynökei, akik az ilyesmit elintézik.
– Apám teljes vagyonát – most már az enyémet – eladták, a
befektetéseket likvidálták. Biztos vagyok benne, hogy jelentős
veszteséggel, de ez nem érdekelt minket. Pontosabban Lucient
nem érdekelte. Engem akkoriban semmi sem érdekelt. Több
hónapba telt, és néhányszor meg kellett jelennem a hatóságok
előtt, de végül sikerült.
– És mi lett a francia nővel? Hogyan büntették akkoriban a
gyilkosságot?
– Nem tudom, mit tettek volna – mondta Sophia elutasítóan.
– Nem bíztam rájuk a dolgot! Én magam öltem meg. Ő volt az
első. – Colinra meredt, mintegy kihívva, hogy vitatja-e a
bosszúja jogosságát a gyermekei gyilkosán.
Colin szemöldöke meglepetten felemelkedett.
 – Úgy érted, az első vámpírölésed?
– Az már nagyon régen volt, Colin. A dolgok nagyon mások
voltak, mint most, különösen a vámpírok esetében.
A férfi tudálékos mosollyal nézett rá.
– Akkor gondolom, nem mindenki válik vámpírrá, akit
megölsz. Nem tudom elképzelni, hogy halhatatlanságot adtál
volna annak a ribancnak!
Sophia viszonozta a férfi mosolyát.
– Igazad van! Egyenesen megöltem a szajhát, és
gondoskodtam róla, hogy tisztában legyen vele, hogy én
teszem ezt vele!
Colin oldalra billentette a fejét. – Jól hangzik. És mi a
helyzet a férjeddel? Vele mi történt?
– Fogalmam sincs! Őt is meg akartam ölni, de Lucien nem
engedte. Teodosiónak a kéjvágyon és az ostobaságon kívül
semmi köze nem volt a halálesetekhez. És kevés férfi lenne
életben, ha ez gyilkossági vétség lenne.
– Azt hiszem, megsértődtem – mondta elgondolkodva.
Sophie fáradtan elmosolyodott. Az emlékeknek már nem
volt erejük, hogy könnyeket váltsanak ki, de az érzelmek és a
veszteség még mindig erős és éles volt, és fárasztó volt
beszélni róla.
Colin még közelebb lépett, a teste kemenceként sugározta a
hőt, a szívdobogása pedig hangos volt a hirtelen beállt
csendben.
– Sajnálom, hogy rávettelek, hogy beszélj róla – mondta. A
keze lazán lógott az oldala mellett, ujjai újra és újra ökölbe
szorultak, mintha nem tudná, mit kezdjen velük.
Sophia a szemébe nézett.
– Azt akartam, hogy megértsd – erősködött. – Kérdezted,
hogy miért mentem el, miért hagytam, hogy azt hidd,
meghaltam azon az éjszakán. – A lány felnyúlt, és engedve a
kísértésnek, megérintette a férfi arcát, hagyta, hogy az ujjai a
férfi ajkán maradjanak, amikor meglepte őt azzal, hogy nem
húzódott el. – Tudod, álmaimban még mindig hallom, ahogy
az a kávézó felrobban. Három háztömbnyire voltam, és az utca
mégis olyan erősen rázkódott, hogy majdnem elestem.
Mindenki sikoltozott, én pedig felnéztem, megláttam a
lángokat, és tudtam. Voltak a pletykák – még beszéltünk is
róluk, te és én –, hogy bizonyos emberek elégedetlenek a
kormánnyal, elégedetlenek az egész országban hirtelen
megjelenő külföldiekkel, és tudtam, hogy megtámadták azt az
átkozott kávézót, és hogy te benne voltál.
Megrázta a fejét emlékezés közben. – Futottam, amilyen
gyorsan csak tudtam, nem foglalkoztam azzal, hogy diszkrét
legyek, vagy hogy elrejtsem a vámpír másságomat, ahogy
Lucien tanította. Amikor odaértem a kávézóhoz, és megláttam
a lángokat… Újra ott voltam abban a kertben, végignézve,
ahogy a tűz elragad valakit, akit szerettem. Majdnem utánad
mentem. Nem tudtam, hogy túlélném-e, de nem érdekelt. Csak
azt tudtam, hogy nem tudnám még egyszer átélni. De aztán
megláttalak a tér túloldalán állni. Láttam, ahogy a barátod
beléd kapaszkodik, elrángat, miközben te harcolsz vele, és
tudtam, hogy a sors adott nekem egy második esélyt.
Elvesztettem a drága gyermekeimet. Semmit sem tehettem
ellene. De te életben voltál, Colin. Az életed megmenekült, és
én nem akartam tönkretenni az esélyt, amit kaptam, amit te
kaptál, azzal, hogy belerángatlak az életem drámájába.
Csavargó voltam, aki egyik helyről a másikra vándorol. Nem
mehettem volna vissza veled az Egyesült Államokba. Az
amerikai vámpírlordok soha nem tűrték volna meg a
jelenlétemet. És sosem lett volna meg az a fehér kerítés, amiről
beszéltél. Sem a gyerekek, sem a piknik a tengerparton
napsütésben. Nem tudtam mást felajánlani neked, csak vért és
sötétséget. Így hát hagytalak elmenni, és azt mondtam
magamnak, hogy a sors így akarta; hogy helyesen
cselekedtem.
Colin végre kinyújtotta a kezét és átölelte a lányt, a
lélegzete a haját súrolta, amikor megkérdezte: – És most mit
gondolsz, Soph?
A lány felsóhajtott, és anélkül szólalt meg, hogy felemelte
volna a fejét, félve attól, hogy mit látna a férfi arcán.
 – Azt hiszem, talán tévedtem azzal kapcsolatban, amit a
Sors akkoriban mondott nekem. Vagy csak talán már nem
érdekel. Te vagy az egyetlen férfi, akit valaha is szerettem,
Colin Murphy, és belefáradtam, hogy nélküled éljek.
 Harminckettedik fejezet
Colin halkan káromkodott az orra alatt, elmondva magát
mindenféle bolondnak, amikor a teste reagált Sophie szavaira.
Ha igaz, amit Leighton mondott neki a vámpírérzékekről,
Sophie valószínűleg már tudta, hogy a szíve hevesen kalapál,
és a légzése olyan gyors, hogy már szinte hiperventillál. És az
is biztos, hogy nem kerülhette el a figyelmét a puha hasának
nyomódó merevedés.
– Sophie – mormolta a férfi.
A lány felemelte a fejét, hogy felnézzen rá, gyönyörű, barna
szemei tele voltak kérdésekkel.
– Valószínűleg ezt már korábban el kellett volna mondanom
– kezdte. A lány szeme tágra nyílt és kissé rémültté vált, mire
a férfi sietve folytatta. – Szeretlek, drágám! – Egyik kezének
ujjaival végigsimított a lány puha arcán. – Akkor is
szerettelek, és ez soha nem szűnt meg.
Lehajtotta a fejét, hogy gyengéden, érzelemmel telten
megcsókolja a lányt. Ami illik ehhez a különleges pillanathoz.
De a testének saját elképzelései voltak. A szája megérintette a
lány ajkát, és végigsöpört rajta a nyers vágy, összeszorítva a
gyomrát, és acélrúddá keményítve a farkát. Már majdnem tíz
éve hiányzott neki ez, hiányzott Sophie, a buja
domborulataival és a gyengéd szájával, a gyönyörű
melleivel…
A nő halkan felnyögött, ujjai Colin haját rángatták,
közelebb kényszerítve a férfit. Colin elvigyorodott a lány ajkai
felett. És igen, ez is hiányzott neki.
Szájával nem hagyva el az övét, a karjába kapta a nőt,
bevitte a hálószobába, és leeresztette az ágyra. A lány ujjai
nyugtalanul kapirgáltak a férfi ingén, és Colin kivonaglott
belőle. Sophia átváltott a farmerjára, kigombolta a gombot, és
lerántotta a cipzárat. Nyúlt, hogy ő maga is kigombolja a
nadrágját, de megállt, hogy figyelje Sophie-t, ahogy kibújik a
szűk farmerből, és a fején keresztül lerántja a pulóverét.
 Tudta, hogy manapság a vékony, keskeny csípőjű és apró
fenekű nők a divatosak. De ez nem neki való volt. Szerette a
puha csípő és a kerek has érzését az ujjbegyei alatt, az
ínycsiklandó melleket, amelyek a mellkasához simulnak,
amikor belesüpped egy nő melegébe. Egyszóval, amit egy
nőben szeretett, az Sophie volt.
A lány elnyújtózkodott az ágyán, domborítva a férfi
szemében lévő forróság alatt, büszke volt az idomaira, és csak
csipke volt rajta, egy meleg rózsaszínű, egymáshoz illő bugyi
és melltartó, amitől a bőre egészségesen kipirultnak tűnt az
egyetlen éjjeli lámpa fényében.
– Vedd le! – morogta Colin, miközben a keze a farmerja
cipzárjára tapadt.
Sophie gonosz vigyorral nézett rá. – Megteszem, ha te is! –
dorombolta, négykézlábra emelkedett, és a férfi felé kezdett
mászni az ágyon.
Colin figyelte, ahogy a lány közeledik, hatalmas mellei
azzal fenyegettek, hogy kibújnak törékeny kalodájukból,
csípője csábosan ringott minden egyes mozdulatával. Amikor
a nő a cipzárjáért nyúlt, a férfi megragadta az ujjait, és a szeme
felvillant, amikor találkozott a pillantásuk.
A nő halk, fülledt hangon felnevetett, amitől elakadt a férfi
lélegzete.
– Óvatos leszek – ígérte, és előrehajolt, hogy megcsókolja a
férfi farkát a farmernadrágon keresztül, csábító látványt
nyújtva tökéletes fenekére.
Colin a lány hosszú hajának sűrű tincseibe fúrta az ujjait,
miközben az lassan lehúzta a cipzárját. Hangosan felnyögött,
amikor a farka végre kiszabadult, amikor Sophie finom keze
súrolta a csípőjét, miközben letolta a nadrágját a combjáig.
A férfi a kezére csavarta a lány haját, eltartotta az arcától,
hogy nézhesse, ahogy a nő lassan nyalogatni kezdi, nyelvével
körbejárja a farkát, az ujjaival pedig alá nyúl, hogy a golyóit
dajkálja. Kemény, gyors lélegzetet szívott be, amikor a lány a
szájába vette, amikor felnézett, hogy figyelje a férfi reakcióját,
ahogy fel-le kezdett mozogni, ki-be csúsztatva a farkát a dús
ajkai között. Lassan mozgatni kezdte a csípőjét, minden egyes
lökéssel egyre mélyebbre hatolva a lány szájába és torkába.
A farka megérintette a lány torkának hátsó részét, és Sophie
sóvárgón felnyögött, a hang úgy rezgett a férfi hossza mentén,
mint egy hangvilla. Colin lehunyta a szemét, és erősebben
kezdett lökni, a heréi megfeszültek a lány ujjainak simogatása
alatt, Sophia nyelve végigsimított rajta, miközben a szája
egyre erősebben és gyorsabban szívta.
Colin felnyögött. Meg akarta dugni a nőt, benne akart lenni,
és ő soha nem…
Jézusom!
Sophie végigfuttatta egyik körmét a heréje feszes bőrén,
éles, intenzív fájdalmat okozva, amely minden érzékszervét
túlcsordította. Egy rekedt kiáltást adott ki, ahogy minden
gondolata eltűnt, ahogy minden idegvégződése hirtelen a
farkára és arra a szükségszerűségre összpontosult, hogy most
azonnal elélvezzen. Orgazmusa végigdübörgött a testén,
kiindulva golyóiból és felfelé a farkán a tiszta, forró gyönyör
rohamában. Sophie mindent elnyelt, körmei a férfi fenekébe
vájtak, miközben belekapaszkodott, és megakadályozta, hogy
széthulljon.

****

Sophie körbeforgatta a nyelvét Colin lankadó farkán, és

elmosolyodott, amikor a férfi ismét megremegett. Ujjai még
mindig a hajába fonódtak, de most már gyengéden
masszírozták, ahogy nagy teste izmonként ellazult.
Egy utolsó nyalintással visszahúzódott, és térdre
emelkedett. A férfi átkarolta, arcát a nyakába temette, és
gyengéden csókolgatta, felfelé haladva az állkapcsán egészen a
szájáig. Kezei a lány fenekére ereszkedtek, gyengéden
megszorítva azt.
– Neked van a legtökéletesebb feneked – mormolta.
A lány felnevetett. – Neked is! – Könnyedén megcsókolta a
férfit, és játékosan beleharapott az ajkába. – Ha te megmutatod
a tiédet, én is megmutatom az enyémet!
A férfi felkapta a fejét, kék szemei perzselően elszántak
voltak. – Először te!
Sophie végigsimított ujjaival a férfi széles, izmos vállán,
majd végig a karján, és élvezte a férfi kemény tapintását.
Néhány centit hátrébb húzódott, és a sarkára ülve,
megsimogatta magát, a keze lassan végigsimított a csipkével
borított melleken, a keskeny derekán át a telt csípőjére, majd
végig a combja külső oldalán. Colin tekintete minden
mozdulatát követte, és összeszűkült a szeme, amikor a nő ujjai
a combja belső oldalára kerültek, és szélesre tárta a térdeit,
érzékien végigsimítva a kezével a puha bőrén és a punciját
borító csinos csipkeháromszögön.
A férfi tekintete elidőzött a lány lábai között, majd hirtelen
felkapta, hogy a szemébe nézzen.
– Meztelenül akarlak látni, Sophie!
A lány lustán elmosolyodott, nyelvét végigsimította a felső
ajkán, miközben leengedte előbb az egyik, majd a másik
melltartópántot, és érezte Colin elragadtatott figyelmének
perzselését, miközben figyelte, ahogy a mellei lassan
elkezdenek túlcsordulni a csipkés kosárkákon. Hátranyúlt, és
kikapcsolta a csatot, előre engedte, érezte a megszokott öröm
rohamát, ahogy a mellei kiszabadultak, felpillantott, és zihálva
kezdte kapkodni a levegőt, ahogy a Colin szemében lévő éhség
megkeményítette a mellbimbóit, fájó sóvárgást ébresztve
benne.
Enyhén reszkető kézzel dobta félre a melltartót, mivel
megrázta, amit Colin szemében látott. A férfi őt akarta. Ezt
eddig is tudta. De a vágyának ereje, a puszta intenzitása… ez
megrázta. Hozzászokott a riói fiatalembereihez, az emberi
játékszerekhez, akikkel játszadozott egy ideig, majd félredobta
őket; szeretőkhöz, akiket teljesen az ő szükségletei és vágyai
uraltak. És hirtelen rájött, hogy Colin nem ilyen férfi. Ő ízig-
vérig alfa volt, és úgy figyelte, mint egy oroszlán egy
különösen ízletes gazellát.
– Colin – kezdte, de a férfi félbeszakította.
 – A többit is, Sophie! – morogta. – Vegyél le mindent!
A lány nagyot nyelt, és ujjait a bugyijába akasztva,
lerángatta a csípőjéről. De Colin nem várt. Letolta a farmerját
és az alsóneműjét a lábán, majd egyetlen mozdulattal kilépett
belőlük és az ágyra dőlt. A nő hanyatt esett, miközben a férfi
végighúzta a bugyiját a lábán és át a lábfején, nagy kezei
végigsimítottak a vádliján és a combjai között, még
szélesebbre tárva azokat. De nem állt meg itt. Ujjaival
végigsimított a nő puncijának selymes, csupasz bőrén, és
elégedett mosollyal hümmögött az orra alatt, miközben két
ujját a duzzadt redők közé csúsztatta, és saját síkos melegével
kínozva a nőt, teljesen leplezetlenül kitárta a tekintete előtt.
Amikor felnézett, gonosz csillogás jelent meg a szemében.
– Most én jövök! – mondta.
Sophia megrándult, amikor a férfi szája a csiklójára tapadt,
addig szívogatta, amíg az éhesen nem kezdett lüktetni, és a
nyelvének minden egyes érintése hihetetlen vágyat küldött a
testébe – egy olyan áramütést, amelytől a nő állandóan a
csúcspont szélén remegett. Kielégítette-e valaha is egy férfi
ennyire? Vajon engedte nekik? Hangosan felsikoltott, amikor a
férfi ugyanazt a két ujját, amellyel eddig simogatta, mélyen
belé süllyesztette, pontosan abban a pillanatban, amikor
elkapta a fogaival bizsergő csiklóját. A férfi ujjai lassan
kezdtek ki-be mozogni, a nő pedig elébe ment a
mozdulatoknak, kétségbeesetten várva az orgazmust, amely
testének minden porcikájában kezdett felépülni, a duzzadt és
sajgó melleiben, az orgazmusért szinte lüktető méhében.
Megragadta Colin haját, még erősebben magához szorítva a
férfi száját, attól félve, hogy igazi halált hal, ha a férfi nem
elégíti ki hamarosan.
– Colin – zihálta, majd szótlanul felnyögött.
A férfi nyelve lustán végigsöpört a lány résén, gyors
nyalintásokkal ingerelve lüktető csiklóját. Kihúzta az ujjait a
lány belsejéből, és szürcsölve leszopogatta róluk a nő
nedvességét, és közben végig őt figyelte. – Jó ízed van, Soph!
– Colin! – gyakorlatilag sikoltotta a férfi nevét.
A férfi felnevetett! De aztán szinte azonnal elkomolyodott,
és céltudatos határozottsággal felemelte magát a nő teste fölé,
csípőjével még szélesebbre tárva a lábait, nagy, kemény farka
pedig előre-hátra csúszott a combjai közötti sajgó
nedvességben. – Ezt akarod, drágám?
– Igen! – Sophia bólintott, majdnem felzokogva a
megkönnyebbüléstől. – Igen!
Szorosan a férfi csípője köré kulcsolta a lábait, ujjai a férfi
karjába fúródtak, erősen magához szorítva őt, nehogy a férfi
azt gondolja, hogy tovább kínozza.
Colin kissé hátrébb húzódott, és lenyúlt, hogy farkát a lány
bejáratához pozícionálja. Felnézve találkozott a pillantásuk, és
megtartotta a tekintetét, miközben teljes, kemény, csodálatos
hosszával mélyen beledöfött a nőbe.
Sophia felsikoltott, amikor keményen elélvezett,
hüvelyének falai lüktettek a férfi hossza körül, és az orgazmus
végighullámzott a méhén keresztül fel a melleibe, ahol
megfeszítette a mellbimbóit, és a gyönyör erotikus hullámait
küldte végig a testén. A lány hevesen ment a férfi mozdulatai
elé, képtelen volt uralkodni azon a vágyán, hogy még többet
érezzen – a férfi mellszőrzetének durva súrolásából érzékeny
mellein, a farkának vastagságából, ahogy minden egyes
lökéssel szélesebbre tágítja, a karjainak feszességéből, ahogy
fölötte tartotta magát, erőteljes combjaiból és fenekéből, ahogy
mélyen ki-be mozgott benne.
Sophia átölelte a férfit, körmeivel belemarva a hátába, és
megérezve a meleg vért az ujjbegyei alatt. Colin hátravetette a
fejét, és felnyögött, ahogy egyre erősebben nyomult. A lány
közelebb húzta magához, akarta a szája érintését, a csókját.
Az ajkuk kemény, éhes csókban találkozott, összecsattantak
a fogaik, a nyelveik mámorosan küzdöttek egymással. Sophia
beleharapott a férfi ajkába, és először ízlelte meg Colin vérét.
Forróság száguldott az ereiben, az a parányi korty olvadt
lávaként száguldott a szívébe, és megpecsételte a sorsát. Colin
Murphy az övé volt, és megölne bárkit, aki megpróbálná
elvenni tőle.
– Élvezz el a kedvemért, Sophie – mormolta a férfi a nő
szájára, a vére még mindig friss volt az ajkán. – Hadd
érezzem, ahogy elélvezel a farkamon!
Mintha a szavai lettek volna a pszichés kapcsolók, Sophia
egész teste megremegett az orgazmustól, minden izma,
minden idegszála reagált a férfi követelésére. Az érzésektől
elárasztva nyögdécselt, fel-felkiáltva, ahogy a gyönyör
hullámai szökőárként átgördültek rajta, ide-oda dobálva őt,
miközben a férfiba kapaszkodott. A combjai összeszorultak a
férfi csípője körül, ahogy hullámzott alatta, hüvelyének belső
falai simogatták a farkát, csapdába ejtve őt magában, amíg a
férfi meg nem adta magát, és hátradöntve a fejét, üvöltve
csatlakozott hozzá az extázisban, élvezetének forró
kilövellései rohamként csapódtak a nő remegő méhéhez.

****

Colin összeomlott Sophie fölött, akinek puha, telt mellei

édes párnát képeztek a mellkasának. E mellek képe a nagy,
duzzadt mellbimbókkal, amelyek keményen vágyakoztak a
szája után, friss vágy lüktetését küldte egyenesen az ágyékába,
lehetetlen elképzelésekkel incselkedve lelankadó farkának.
Felnyögött, és oldalra fordult, levéve súlyát Sophie-ról, és
magához húzta a nőt. Sophia ernyedten válaszolt, egyik karja a
férfi mellkasára simult, mintha nem lenne ereje felemelni.
A férfi tiszta, férfiúi elégedettséggel mosolyodott el, és
lefelé haladt a kezével a nő hátán, hogy megsimogassa azt a
látványos feneket. A vágy újabb lökése szúrta meg az ágyékát,
ezúttal gyenge rándulásra késztetve a farkát. A fickó lehet,
hogy kimerült, de kezdett magához térni.
– Hallom, ahogy élvezkedsz – mormolta Sophie ásítva.
– Nem élvezkedek – felelte Colin. – Tervezem a jövőt!
– Ó, Istenem! – tiltakozott Sophie drámaian. – Téged nem
lehet kielégíteni?
A férfi felnevetett. – Végül is.
Sophie felemelte a fejét, hogy rámosolyogjon a férfira, és
végigcsókolta a mellkasát. A férfi kissé elgurult, és mindkét
karjába zárta a lányt. A lány kezei a férfi háta köré csúsztak,
majd felszisszent.
– Vérzel – mondta komolyan.
– Karcolások, azt hiszem – mondta, hirtelen tudatára
ébredve a távoli fájdalomnak. – Majd begyógyulnak!
Sophie felült, és feszülten meredt a kezén lévő vérre. A férfi
szemébe nézett.
– Gyorsabban meg tudom gyógyítani őket!
Colin nagyot nyelt. A lány szemei újra abban a furcsa
borostyánszínű fényben ragyogtak, és a szextől elbódult agya
végre felfogta, mit is jelent ez. A nő vámpír volt. És ő pedig
vérzett.
– Úgy érted…
– A vérem meg tud gyógyítani – mondta a nő teljesen
nyugodtan. – Nem csak a karcolásokat, hanem ezeket is. –
Megérintette a sebeket és vágásokat, amelyeket a férfi
Leighton életét majdnem elvevő lövöldözésben szerzett. Újra a
férfi szemébe nézett. – És minden mást is, Colin. Ha iszol a
véremből, tíz évvel fiatalabbnak fogod érezni magad.
Colin pislantott. – Erről beszéltél a birtokon? Amikor azt
mondtad, hogy Raphael meggyógyítja Leightont? Úgy érted,
hogy szó szerint meg tudja gyógyítani?
– Igen.
– De… nem láttad, hogy milyen rossz állapotban van, Soph.
A hasán lőtték meg. Mindenhol vér volt. Nem számítottam rá,
hogy élve visszaér a birtokra. A vámpírok meg tudnak
gyógyítani egy ilyen súlyos sérülést?
– Ha a vámpír elég erős, akkor igen.
– De ha ez igaz, akkor miért nem a vámpírvér az új
csodaszer? Az ország minden kutatójának jól jönne valami
ilyesmi!
– És mi történne velünk? A vámpírokkal? – kérdezte Sophie
óvatosan. – Láttam, mire képesek az emberek. Mit gondolsz,
mit tennének a vezetőitek, ha tudomást szereznének a
vérünkről? Egy szempillantás alatt bezárnának minket. Vagy
megpróbálnák. – A nő hátrasimította a férfi izzadságtól nedves
haját. – Nem, Colin! Ezt a titkot minden élő vámpír
tiszteletben tartja. Vagy meghalnak. Ilyen egyszerű.
– Akkor nekem miért mondod el?
– Vannak kivételek, meu querido{3}. Emberek, akikben
megbízunk. – A nő megmozdult, a hátára lökte a férfit, és
négykézlábra állt, miközben lehajolt, hogy lenyalja a
mellkasán lévő izzadságot, és gyengéden megharapdálja a
lapos mellbimbóit. A férfi beletúrt a nő hosszú hajába, és
hátrarántotta a fejét, hogy a szemébe nézhessen.
– Akarsz vért venni tőlem, Sophie?
A lány mozdulatlanná vált, és azzal az intenzív pillantással
tanulmányozta a férfit, mint egy ragadozó a prédáját. A nyelve
végigsuhant a felső ajkán, és a férfi meglátta az agyarainak
első felvillanását, a fehér hegyeket, amelyek alig látszottak az
ínye alatt. A szeme megváltozott, színe ismét ragyogó
borostyánszínű lett, amely elfedte az emberségét. Hosszú,
lassú lélegzetet vett, az orrlyukai kitágultak, ahogy beszívták a
férfi illatát.
– Érzem az illatát – mondta halk, érzéki dorombolással. – A
véred illata mámorító. Gondolj a legfinomabb illatra, amivel
valaha is találkoztál; sülő kenyér, csokoládé, fortyogó pörkölt
– mindezek és még sok minden más. Ez nem csak vér, Colin,
ez a te véred! És, ó, igen, akarok!
Colin mély, nehéz levegőt vett. Az adrenalinszintje
felszökött, de ez nem félelem volt. Vagy nem csak félelem.
Őrültnek kellett volna lennie, hogy ne félemlítse meg egy
kicsit a gondolat, hogy valaki beleharap és iszik a véréből. De
ez több volt ennél. Ez vágy volt, tisztán és egyszerűen. A
fenébe is, ha nem izgatta fel a gondolat. És ha ettől beteges
fasz lett, hát legyen.
– Oké – mondta. – Csináljuk!
Sophie szemének borostyánszínű ragyogása felerősödött,
mintha csak bekapcsolt volna egy lámpát. Kinyitotta a száját,
és az agyarai fehéren csillogva teljes hosszukban
megmutatkoztak.
– Biztos vagy benne? – kérdezte.
Colin bólintott. – Csináld!
A nő lassan elmosolyodott, és elnyújtózott a férfi felett,
bársonypuha sima puncijával csúszkálva a férfi farka felett és
körül, csábítva őt, mintha még több csábításra lett volna
szüksége. A mellbimbói súrolták a férfi mellkasát, miközben
az arcát a férfi nyakába temette. Lélegzete forró volt, nedves
nyelve simogatta a férfi nyakát. Colin szíve gyorsabban vert,
mint a legrosszabb tűzharcokban, amelyeket valaha is átélt.
Fellázadt a félelem ellen, emlékeztetve magát, hogy ez itt
Sophie. Gyengéden lökdösődni kezdett a nő alatt, és Sophia
felnyögött a nyakánál. Érezte, ahogy valami kemény és tompa
dolog végigsúrolja az állkapcsa alatti bőrt, hallotta a lány
elakadó lélegzetét.
Extázis. A farka azonnal és hihetetlenül megkeményedett.
Sophie a férfi fölött ült, lábait a csípője két oldalán tartotta,
selymes haja a mellkasára borult. Érezte a lány szájának
húzását, agyarainak siklását, ahogy a vérét szívta. És olyan
vágyat érzett, amilyet még soha nem tapasztalt.
Legszívesebben maga alá fordította volna a nőt, és széttárva a
lábait, keményen és hosszan megdugta volna. Megragadta a
lány fenekét, kezeit végigcsúsztatta a feszes dombokon, és
ujjait a lány lábai közé merítette. A lány nedves volt, és még
mindig forró a korábbi orgazmustól. Sophia felnyögött, amikor
a férfi elkezdte ki-be mozgatni az ujjait benne, és finoman
előre-hátra dörzsölte magát a férfi erekcióján, ahol az olyan
ínycsiklandón megrekedt alatta. A férfi a másik kezének ujjait
végigvezette a lány fenekének vágásában, incselkedve a
szorosan összehúzott záróizommal, és Sophie megrándult a
férfi karjaiban, hüvelyének feszes falai összeszorultak Colin
ujjai körül.
Szúrást érzett, enyhe fájdalmat, amikor a nő agyarai
kihúzódtak a nyakából, de ezt gyorsan felváltotta a nyelvének
meleg simogatása. A férfi vállára támaszkodva felült,
gyönyörű mellei incselkedően közel ringatóztak. Szemei szinte
teljesen borostyánszínűek voltak, ahogy a férfira meredt,
ékszerként ragyogtak a sötét szobában. Szó nélkül felemelte a
csípőjét, puha ujjai a férfi farkára fonódtak, ahogy ismét
magába vezette a férfit, és lassan ringatózni kezdett előre-
hátra.
Megfogta a saját melleit, megszorította és elengedte,
körmeivel körbe-körbe karcolva a mellbimbóit, amíg azok
szopogatásért nem könyörögtek, és amíg vér nem csíkozta a
mellei kerek tökéletességét, és a cseppek ott lógtak a
legvégükön. Előrehajolt, kezeit a férfi fejének két oldalára
tette, miközben mozgott, fel-le csúszott a férfi sajgó farkán.
Colin felmordult, kezével megragadta a lány csípőjét, és a
helyén tartotta, miközben felfelé kezdett nyomulni, farkának
minden egyes döfésével mélyebbre hatolva a hívogató testbe.
A nő közelebb hajolt, és a férfi rácuppant az egyik mellére,
erősen megszívva, a nyelvén érezve a lány vérének ízét, érezte,
ahogy forrón lecsúszik, ahogy nyelt. Sophie felsikoltott, belső
falai figyelmeztetően megremegtek a férfi körül. Colin
elvigyorodott, szorosabban fogta a nő csípőjét, és figyelmét a
másik mellre irányította, a szájába vette, és addig szopogatta,
amíg az élénk rózsaszínűvé és duzzadttá nem vált.
Sophie lehunyta a szemét, a teste úgy ringatózott a férfi
fölött, mintha transzban volna. Colin érezte, ahogy a nő
orgazmusa gyűlik a hossza körül, érezte a remegést a hasában,
a belső falainak megfeszülését, ahogy azok elkezdenek
hullámzani a farkán, simogatva őt, arra sürgetve, hogy adja ki
a magját. A férfi halkan felnyögött, próbált még egy kicsit
kitartani, érezni akarta, ahogy a nő elélvez, ahogy a nedve
eláztatja a farkát, és kicsöpög a duzzadt hüvelyéből.
– Colin – zihálta a nő. – Nem bírom… Nem bírom már
sokáig!
– Akkor ne tedd, Sophie. Élvezz el a kedvemért!
Mintha csak a szavára várt volna, Sophie hátravetette a
fejét, és felsikoltott, ahogy elárasztotta az orgazmus.
Összeomlott a férfi tetején, és nyögdécselt, miközben egész
teste a szexuális felszabadulás kínjaiban remegett. Colin
összeszorította a fogait, élvezte az érzést, ahogy a lány puha
teste remeg az övén, a hüvelye görcsösen hullámzik az
orgazmus erejétől. Nyögve megszorította a lány csípőjét,
átfordította magukat, felhúzta Sophia térdeit, és a lábait a
vállára tette, miközben újra és újra beledöfte magát a testébe a
szükség mámorában.
Sophie szemei kinyíltak. A lány szótlanul felhorkant, és
mozogni kezdett, csípőjének felfelé irányuló lökésével
válaszolt a férfi lefelé irányuló lökéseire, belső izmait
megfeszítve, hogy még szorosabban megragadja a férfi farkát.
Colin érezte, hogy közeledik az orgazmus. Ezúttal nem
lehetett megállítani. Fékezhetetlenül felkiáltott, ahogy
földrengésként végiggördült rajta, megrázva a csontjaiig,
testének minden izma megfeszült, ahogy a farka újra és újra
lüktetett, mélyen Sophie testébe temetkezve, amíg ki nem
ürült.
A férfi levette Sophia lábait a válláról, és átfordult, az
oldalához szorítva a lányt.
– Jézusom, Soph! – sikerült kimondania.
A lány egy érthetetlen „mmph”-vel válaszolt, a hangját
eltompította a férfi mellkasa.
Colin nem volt biztos benne, hogy meddig maradtak így.
Még abban sem volt biztos, hogy mikor kezdtek el szeretkezni,
vagy hogy mióta csinálják ezt. Azt viszont tudta, hogy
valamikor mindketten elaludtak. Akkor ébredt fel, amikor
Sophia nyugtalanul mocorogni kezdett, és felült mellé.
– Elaludtam – bosszankodott a lány. – Mindjárt hajnalodik.
Nem tudom, hogy…
– Semmi baj, drágám! – nyugtatta a férfi, és visszahúzta a
lányt a meleg ágyba. – Ezek sötétítő függönyök, és én majd
őrködöm. Semmi baj!
A lány álmosan elmosolyodott, és felnyúlt, hogy
megsimogassa a férfi arcát.
– Colin – suttogta. – El sem hiszem, hogy megtaláltalak!
– Megtaláltuk egymást, Soph! Most pedig aludj! Itt leszek,
amikor felébredsz.
 ****

A telefon csörgése rángatta ki Colint az álmából. Egy gyors

pillantás az órára elárulta, hogy éppen elmúlt kettő. Újra
megnézte. Délután kettő, tisztázta. Sophie összegömbölyödve
feküdt mellette a takaró alatt. Ha nem ismerné jobban, azt
hinné, hogy alszik, de egy közelebbi pillantásból kiderült,
hogy ennél többről van szó. Nem olyan volt, mint a filmbeli
vámpírok, akik sápadtak és szürkék, a kezük csontos, hosszú,
görbe körmökkel. Az ő Sophie-ja nem volt halott. De ez
valami több volt, mint alvás.
A többiekre gondolt, a vámpírokra, akiket meggyilkoltak, és
most először értette meg, hogy mennyire kiszolgáltatottak
voltak, amikor a támadóik lerohanták őket. Nem nyújtottak
ellenállást. A haláluk brutális mészárlás volt, semmi más.
A telefon ismét csörgött, és összerezzent, mert azt hitte,
Robbie lehet az, akinek vannak valamilyen hírei Leightonról.
De rögtön utána jött a felismerés, hogy a házi telefonja csöng.
Nem a mobilja, hanem a vezetékes telefonja. A térerő évekig
elég gyenge volt itt, amíg a vámpírok ide nem költöztek, és
nem fizettek egy új torony felállításáért. A szélessávú internet
a vezetékes vonalon keresztül érkezett, így megtartotta a
szolgáltatást, de már alig hívta valaki azon a számon.
Hagyta, hogy csörögjön. Hamarosan átkapcsol az
üzenetrögzítőre, és meghallgathatja, hogy olyan valaki-e,
akivel akar beszélni.
Felhúzta Sophie-ra a takarót, és kimászott az ágyból,
ügyelve arra, hogy becsukja maga mögött a hálószoba ajtaját.
Ahogy mondta is neki, a hálószobájában vastag függönyök
lógtak, alattuk redőnnyel. Miután évekig mindenféle helyen és
körülmények között aludt, szerette a sötét szobát és a
kényelmes ágyat, amikor aludt.
A bejövő hívás átkapcsolt a rögzítőre, amikor belépett a
nappaliba, a bőre libabőrös lett a hidegtől. Már majdnem
megfordult, hogy visszamenjen a hálószobába, és felhúzzon
egy melegítőt, amikor Garry McWaters ismerős hangja
csendült fel a rögzítőből.
 – Hé, Murphy! Itt vagy?
Colin hitetlenkedve meredt a gépre. Összeszorított
állkapoccsal lépett a telefonhoz, és lerántotta a töltőről.
– Te szemétláda! – mondta morogva.
– Nem mondtad, hogy a nőnek testőre van, Murph! – rótta
meg Garry. – Nem szép tőled!
Garry hangját hallotta Babe’s-nél a tegnapi lövöldözés után.
Nem akarta elhinni, de most…
– És te sem mondtad, hogy a barátaidra indulsz támadni, te
rohadék!
– Hé, mi nem céloztunk rád, haver. Egyáltalán nem sérültél
volna meg, ha az a ribanc nem látja meg, hogy néhány srác
odakint mászkál. Utálok amatőrökkel dolgozni, érted, miről
beszélek? Mindegy, ő volt a célpont. Neked csak ki kellett
volna nyitnod az ajtót, ahogy mindig is szoktad a hölgyeknek.
Olyan úriember vagy, Murph! Ezt mindig is csodáltam benned.
– Igen, baszódj meg, Garry!
McWaters csak nevetett.
– Igen, de te elbasztad a tervet. És a fiúk nem örülnek neki.
A teherautójukat szétlőtték, és tudod, mit gondolnak errefelé a
teherautóikról. Különben is, szerintem te jól néztél ki, amikor
elhajtottál. A testőr is, ami azt illeti. Mi ő, Delta? Ranger? A
fickó biztosan részt vett valahol valamilyen kiképzésen. Hé –
mondta hirtelen, mintha csak most jutott volna eszébe. – Hogy
van a nő?
– Menj a pokolba!
– Ugyan már, aligha volt tehetetlen odakint. Jól néz ki a nő,
és érti a dolgát. Kár, hogy a rossz oldalon áll.
– A rossz oldalon? Melyik is az?
Minden nevetés elszállt, és Garry hangja komorrá változott.
– A kibaszott emberi oldalon, Murphy! Te délről jöttél. Azt
hittem, felismered az igaz ügyet, ha látod!
– Örülök, hogy csalódást okozhatok, seggfej!
 – Ó, én nem csalódtam! Azt reméltük, hogy kiiktatjuk, de
eléggé megsebesítettük. Úgy hallottam, ezek a vámpírok
eléggé ragaszkodnak a nőikhez, eléggé szétesnek, ha valami
rossz történik velük, mint Mariane-nel. De ez, a nagydarab
fickó így majdnem elveszítette a barátnőjét? Ez majd
megkeseríti a vadászatukat, nem igaz?
Colin a homlokát ráncolta. Honnan szerezte Garry az
információit? Honnan tudta, hogy Leighton milyen súlyosan
sérült meg, vagy egyáltalán, hogy még életben van? Ami azt
illeti, honnan tudta, hogyan reagálna Raphael arra, hogy
Leightont így lelőtték? Még ő sem tudta volna, mielőtt nem
látta Jeremy reakcióját Mariane sérüléseire. Persze, a városban
valószínűleg már mindenki tudott a Mariane elleni támadásról,
de a vámpírbirtokon kívül senkinek sem kellett volna tudnia,
hogy ez milyen súlyos hatással volt Jeremyre.
Egész idő alatt a városban élő emberek között keresték a
téglát, de talán a tégla a birtokon belül volt.
Garry elhallgatott, és várta, hogy Colin reagáljon. Vajon
megerősítést várt Leighton haláláról, vagy legalábbis friss
híreket az állapotáról? Colin ajka meggörbült. A rohadéknak
rohadt sokáig kell várnia, mire bármilyen információt kiszedne
Colinból. Azonkívül jócskán elszámította magát, ha azt hitte,
hogy Raphael reakciója hasonló lesz, mint Jeremyé. Jeremy
egy kibaszott könyvelő volt. Raphael meg…
A francba! Raphael szét akarta szedni ezt a várost.
– Van bármi fogalmad róla, mit tettél, Garry? – kérdezte
helyette. – Raphael ezért a te véreddel fogja befesteni a várost.
– A mindenit, remélem! – mondta Garry hamis
lelkesedéssel. – Hát nem az én véremmel. De bárki másé is
megteszi. – A hangja megkeményedett. – Mit gondolsz, mi a
fenéért vettük pont őt célba, valaki más helyett? Ha azok a
vámpírok elkezdik az embereket gyilkolni, talán a többieknek
is kinyílik a szemük, és ráébrednek, hogy egy rakás szörnyeteg
él közöttünk, és a kibaszott kormányunk szart sem tesz ellene!
– Szóval ezzel valamiféle politikai nyilatkozatot akarsz
tenni? – kérdezte Colin hitetlenkedve. – Nem lesz itt
semmiféle végső összecsapás, Mac! Nincs Waco, nincs Ruby
Ridge, nincs média, amelyik a dicső áldozatodról tudósítana.
Halott vagy, tisztán és egyszerűen. Te és az összes őrült
haverod. Azok a vámpírok levadásznak, és olyan apró
darabokra tépnek, hogy nem marad belőled elég, hogy
eltemessék.
Colin nem várt választ. Letette a kagylót, és reszketett a
dühtől. Az a hülye faszfej! Nem tudta elhinni, hogy Garry
belement ebbe a tudatlan baromságba. A pokolba is, nem tudta
elhinni, hogy Garry így ellene fordulna, azok után, amin együtt
mentek keresztül, miután nem egyszer megmentették egymás
életét. De Colin ezúttal nem tudja megmenteni. Szerencséje
lesz, ha saját magát megmentheti. Amint a vámpírlord rájön,
hogy Leighton volt a kifejezett célpont… Colin megrázta a
fejét. Lehet, hogy nem sokat tud a vámpírokról, de ott volt,
amikor Raphael tegnap este felébredt napnyugtakor. Látta,
ahogy az a hatalmas, átkozott épület úgy zörög, mintha
kartonpapírból készült volna.
A pokolba! Felejtsd el Garry McWaterst és az idióta
barátait! Colin minden erejével azon lesz, hogy meggyőzze a
vámpírokat, hogy ne öljék meg az összes embert innen Seattle-
ig.
Egyik kezével előre-hátra dörzsölve beletúrt a hajába. Ma
már nem tudna újra elaludni, nem ezzel a zümmögéssel az
agya hátsó részében. De ha már ébren volt, akár csinálhatna
valami hasznosat is, és kezdhetné mindjárt Leon és Ellen
Pettijohnnal, a Babe’s bár tulajdonosaival. Meg volna lepődve,
ha bármelyiküknek is közvetlen köze lenne ehhez az egészhez.
Nem nyernének állami kitüntetéseket, de gyilkosnak sem
tartotta őket.
Elindult vissza a hálószoba felé, azzal a szándékkal, hogy
gyorsan lezuhanyozik, felöltözik, és elindul a városba. Ellen
nappali műszakban dolgozott a piacon, de Leon valószínűleg
otthon lesz, és még mindig alszik. Colin úgy gondolta, először
oda megy. Telefonálhatna, de ezek a dolgok jobban működnek
személyesen, és ha fel kell ébresztenie Leont az ágyból, annál
jobb…
Nekiment a hálószoba ajtajának, és megállt.
 A fenébe is! Ma nem tud átmenni Leonhoz. Nem mehet
sehova. Sophia mélyen és teljesen tehetetlenül aludt az
ágyában. Valószínűleg rajta kívül senki sem tudja, hogy itt
van, de vajon hajlandó-e vállalni ezt a kockázatot? A pokolba
is, dehogy.
Sarkon fordult, végigment a folyosón a dolgozószobájáig,
és leült a számítógépéhez. Még egy dolgot megtehetne, és
ehhez nem kell elhagynia a házat. Garrynek és a haverjainak
valahol a közelben kellett meghúzniuk magukat, és ez egy
kisváros volt. Ha Garry valamelyik törzsvendégnél szállt volna
meg, az már kiszivárgott volna. De ha esetleg azoknál az
idegeneknél rejtőzködött, akikre Hugh Pulaski panaszkodott…
nos, Garry családja már régóta Cooper’s Restben élt.
Valószínűleg volt egy olyan birtokuk a semmi hátsó részében,
amiről Colin nem is tudott.
De ha megtalálná ma estig, még napnyugta előtt, akkor
adhatna a vámpíroknak egy helyet, ahol elkezdhetik a keresést,
egy fókuszpontot a vadászatukhoz. És talán, ha nagyon
szerencsés, meg tudná akadályozni, hogy Raphael vérfürdővé
változtassa Cooper’s Restet.
 Harmincharmadik fejezet

Sophia nagyot nyújtózkodott, és olyan jóllakottnak és

nyugodtnak érezte magát, mint már nagyon régen nem. Talán
még soha. A szemei csukva maradtak, de tudta, hogy Colin a
közelben van. Érezte, hogy a férfi figyeli, és a hátát ívbe
feszítve kidomborította magát a férfi előtt, kezeit a mellei fölé
csúsztatva, majd le a combjaira, mielőtt a feje fölé nyújtotta
volna őket egy utolsó nyújtózkodásban.
Colin halkan elkáromkodta magát, és a nő vigyorogva
nyitotta ki a szemeit. Félmeztelen volt, a mellkasa csupasz,
egy fekete kommandós nadrág feküdt mélyen a keskeny
csípőjén, és úgy szemlélte a lány testét, mint egy kiéhezett
ember.
– Miért vagy olyan messze? – dorombolta, és megpaskolta
az ágyat.
– Ha az ágyba jövök, sosem jutunk ki innen, és mennünk
kell! Isten tudja, hogy mennyire sajnálom, de vissza kell
mennünk a birtokra!
Sophia felült, az agya máris a lehetőségeken kavargott.
– Történt valami?
– Ma felhívott egy régi barátom. Tudni akarta, hogy
Leighton meghalt-e.
Sophia nagyon elcsendesedett. – Miért érdekelné ez őt? –
kérdezte óvatosan.
– Mert valószínűleg ő az, aki lelőtte. Ő és a haverjai ölték
meg Marcót és Prestont, és támadták meg Mariane-t.
Sophia ereje kéretlenül is feltámadt, és tűzzel töltötte el.
Látta, hogy Colin szeme kitágul, és tudta, hogy az övé izzani
kezdett. – Ki az a férfi? – követelte.
– Garry McWaters. Együtt szolgáltunk. – A férfi állkapcsa
megfeszült, és a szemei összeszűkültek valami olyasmitől, ami
több volt, mint harag. Megízlelte az érzelmeit, és felismerte.
Árulás. És ezt Sophia nagyon is jól megértette.
– Szóval megöljük őt – mondta nyíltan.
Colin egyenesen a szemébe nézett.
– Megöljük – értett egyet. – És azt hiszem, tudom, hol
kezdjük el keresni. Öltözz fel, és majd útközben beavatlak.
Beszélnünk kell Raphaellel, mielőtt rossz embereket kezd el
gyilkolászni.

****

Colin parkolóállásba váltott a teherautóval, és kinyitotta az

ajtót anélkül, hogy a kulcsot kivette volna a gyújtásból. Ma
este még több vámpír volt a kapunál, és mindannyian idegesek
voltak az adrenalintól, vagy bármi is volt az, ami a vámpírokat
idegessé teszi. Nem féltek és nem is idegesek voltak, hanem…
inkább izgatottak, mintha valami nagy dolog készülne történni,
és már alig várták. De ez nem akadályozta meg őket abban,
hogy alaposan átkutassák őt és a kocsiját, mintha még sosem
látták volna. Mintha Sophia nem ott ült volna mellette.
És teljesen figyelmen kívül hagyták a Leightonra vonatkozó
kérdéseit. Vagy nem tudtak semmit, vagy nem mondták el.
A főépület úgy ki volt világítva, mint egy átkozott
partipalota, a nagy üvegajtókon át áradtak kifelé a fények.
Embereket látott bent állni – vámpírokat. Rengeteg vámpírt,
mindannyian harci ruhába öltözve. Olyan volt, mintha újra egy
bevetésen lett volna – mindenki tetőtől talpig feketében,
kommandós nadrágban és bakancsban, hosszú ujjú pólókban
–, kivéve, hogy néhány katonának kilátszottak az agyarai.
Sophie mögé lépett, és erősen megragadta a kezét,
kényszerítve őt, hogy megálljon, és szembeforduljon vele.
– Sophie – tiltakozott. – Erre most nincs időnk!
– Figyelj rám! – erősködött a lány. – Leighton biztosan
túlélte az éjszakát, különben az őrök nem lennének ilyen
nyugodtak.
– Ez nyugodt volt?
– Hidd el, Colin! Ha meghalt volna, nem jutottál volna át a
kapun, legalábbis nem egy darabban!
– Oké, remek, menjünk be, és…
– Figyelj rám! – ismételte meg sürgetően. – Kaptál egy kis
ízelítőt abból, hogy Raphael mire képes. Csak egy kis ízelítőt,
Colin. Ha rád támad…
– Nagyfiú vagyok, Sophie! Tudok vigyázni magamra!
A lány dühösen megrántotta a karját.
– Ettől nem! De én igen. Érted, amit mondok? Hagynod
kell, hogy megvédjem magunkat, ha arra kerül a sor! Ne
avatkozz bele, és ne próbálj segíteni!
Colin lefelé bámult a lányra. Nem volt bizonytalan ember,
és nem érezte szükségét annak, hogy állandóan bizonyítania
kelljen. A seregnél eltöltött tizenkét év megtanította arra, hogy
mennyire fontos félreállni, és hagyni, hogy más vegye át a
vezetést, ha az jobban el tudja végezni a munkát. De hatalmas,
kozmikus különbség volt Sophie és a társai között. Azt akarta,
hogy mögé bújjon, amíg ő Raphael ellen harcol? A fickó ellen,
aki kisebb földrengéseket tud okozni, amikor felbosszantotta
magát?
– Colin – mondta a lány. – Kérlek! Tudom, hogy mit kérek,
de ez az egyetlen lehetőség!
A férfi félrenézett. – Bassza meg! – vicsorította. – Jól van,
rendben! De úgy segíts, Sophie, ha bármi történik veled, a
térdemre fektetlek, és…
A nő az ajkát a férfi ajkára tapasztotta, elhallgattatva ezzel.
– Ígéretek, ígéretek! – suttogta. Egy pillanatra megdermedt,
aztán a feje az épület felé fordult. – Raphael! – mondta.
Colin átnézett a feje fölött, és meglátta a térdelő Robbie-t.
– Menjünk! – mondta.
 Harmincnegyedik fejezet

Raphael kinyitotta a szemét, és azonnal Cynért nyúlt. Egész

nap tudatában volt, hogy a lány mellette fekszik, egész nap
hallotta, ahogy a szíve minden egyes dobbanással erősebbé
válik. Életben fog maradni. Ezt most már tudta. És meg fog
gyógyulni. De ez egy hosszú, lassú folyamat lesz, és
valószínűleg sok hónap, mire újra teljes erőre kap. Bármilyen
erős is volt, csak korlátozott volt, amit meg tudott tenni. A
vére elindíthatja a folyamatot, életben tarthatja és
felgyorsíthatja a gyógyulást. De ezekkel a sérülésekkel a
testének a saját tempójában kellett megtennie a gyógyulás egy
részét.
Gyengéden a karjába zárta a lányt, és előrehajolt, hogy
megcsókolja a homlokát. A nő megmozdult, de nem ébredt fel.
Azonban tudta, hogy a férfi ott van, és ez elég volt neki.
Inkább a gyógyulásra tartogassa az energiáját, minthogy
felesleges szavakra pazarolja.
Felemelve a karját, az agyaraival feltépett egy eret, és a
csuklóját Cyn szájához engedte. A lány mohón
rácsimpaszkodott, ami újabb jele volt növekvő erejének. Az
egyik keze felemelkedett, hogy megfogja a csuklóját,
miközben szívta a vért, és Raphael észrevette, milyen
törékenynek tűnik, és hogy mintha lefogyott volna az elmúlt
néhány órában. A teste önmagát használta fel. Eszébe jutottak
Dr. Saephan tegnapi szavai. Az ő Cynje még mindig ember
volt. Emberi vérre volt szüksége, hogy pótolja, amit elvesztett,
és táplálékra is szüksége volt azon túl, amit Raphael adni
tudott neki.
A lány szorítása meglazult a férfi csuklóján, ahogy
abbamaradt a vér szívása, és úgy tűnt, egyre mélyebb álomba
merül. Raphael a szájára tapasztotta a száját, megcsókolta, és
szerelmes szavakat mormolt az ajkára. Felemelte a fejét, és
hátrasimította a lány haját az arcából.
 – Egy rövid időre el kell hagyjalak, lubimaya – mondta
halkan. – Saephan doktor itt lesz veled, Elke pedig odafent
lesz. Tudnom kell, hogyan történt ez, Robbie miért…
A lány szemei kinyíltak, és ismét megragadta a férfi
csuklóját.
– Ne bántsd őket! – mondta feszülten, ami úgy tűnt minden
erejét elveszi.
Raphael elcsitította a lányt, és óvatosan kicsavarta a
csuklóját, hogy a sajátjába foghassa az ő kezét. Megcsókolta a
kézfejét. – Mit gondolsz, kit fogok bántani, lubimaya? Most
már halkan, hallak!
– Robbie – sóhajtotta a lány. – Murphy. Nem az ő hibájuk
volt!
Raphael szája összeszorult, és megcsókolta a lány
szemhéját, kényszerítve, hogy becsukja a szemét, hogy ne
lássa a dühöt az arcán. Nem tenne olyan ígéretet, amit nem
tudna betartani. Főleg nem Cynnek.
– Aludj! – sürgette a lányt, és gyengéd lökést adott az
elméjének, biztosítva, hogy pihenni fog a visszatéréséig.
Megvárta, amíg a lány egyenletesen lélegzik, aztán fölé
húzta a takarót, odament az íróasztalhoz, és felvette a mobilját.
– Uram – válaszolt azonnal Duncan. – Hogy van?
– Életben marad – mondta Raphael komoran. – Mondd meg
doktor Saephannak, hogy gyűjtsön össze minden szükséges
felszerelést. Felküldöm a liftet. Az orvoson kívül senki más
nem jöhet le ide, Duncan!
– Természetesen, uram! Már minden elő van készítve,
Saephannak csak a vért kell hoznia a raktárból.
– Amint ideér Cyn mellé, feljövök. Hol van Robbie?
– Itt van, uram, és készen áll, hogy elfogadja az ítéletét.
– Valóban? Majd meglátjuk! – Raphael bontotta a
kapcsolatot, és visszadobta a telefont az asztalra. Elsőként a
páncélterem ajtajához ment, kinyitotta, és felküldte a liftet Dr.
Saephanért. Amíg várakozott, magára húzott egy köntöst,
aztán leült az ágyra Cyn mellé, fogta a kezét, tudta, hogy
megérzi a jelenlétét, és megnyugszik tőle.
Hangokat hallott a liftaknából, hallotta, ahogy Saephan
irányítja a többieket, miközben bepakolják az orvosi
felszerelését. Aztán becsukódott az ajtó, és hallotta a motor
zúgását, ahogy a lift ereszkedett lefelé. Az ajtók kinyíltak, és
Peter Saephan kilépett, majd azonnal térdre ereszkedett.
– Uram!
Az orvos nagyon okos ember volt. Elég sokat volt már
erőteljes vámpírok között, hogy tudja, Raphael az indulatai
határán jár, ha a párja ilyen súlyosan megsérülve fekszik
mellette. Raphael Saephan lehajtott fejére meredt, és küzdött
az ösztönnel, hogy átugorjon a szobán, és elpusztítsa ezt a
betolakodó férfit.
– Doktor – morogta végül. – Azt mondtad, vérre van
szüksége. Hoztál neki?
– Igen, uram! – Saephan gyorsan felnézett, tekintete
Raphael és Cyn között cikázott, arckifejezése egy olyan orvosé
volt, aki nem lát mást, csak egy beteget, akinek
kétségbeesetten szüksége van az ellátására.
És ettől Raphael könnyebben megnyugodott. Saephan nem
azért volt itt, hogy ártson Cynnek, vagy hogy elrabolja őt.
Azért volt itt, hogy segítsen neki. Felállt, és mivel tudta, hogy
az orvos nem szívesen közelítene, ha ilyen közel maradna, a
fürdőszoba ajtajához sétált, majd visszafordult, hogy azt
mondja: – Le kell zuhanyoznom! Egyelőre a gondjaidra
bízom!
Saephan először nézett a szemébe.
– Vigyázni fogok rá, uram! A becsületemre esküszöm!
Raphael bólintott, a tekintete megpihent Cynen, majd
visszatért Saephanra. – Köszönöm, Peter! – Hátralépett a
fürdőszobába, és becsukta az ajtót.
Raphael levetette a köntösét, és gyorsan lezuhanyozott.
Normális esetben nem foglalkozott volna vele, hiszen az volt a
szándéka, hogy az ellensége vérében fog fürdeni, mielőtt véget
érne az éjszaka. De Cyn vérével volt borítva, és a nő az övé
volt. A vére az övé volt, senki másé. Így hát hagyta, hogy a
szappan és a víz végigcsurogjon a testén, és magában
megesküdött, hogy azoknak a vére, akik bántották az ő Cynjét,
ugyanúgy fog folyni ma este, mint a víz.
Nem foglalkozott azzal, hogy megszárítkozzon, csak egy
törülközőt tekert a csípője köré, és felrántotta az ajtót, hirtelen
meg kellett győződnie róla, hogy a lány jól van.
Saephan alig vette észre a jövetelét. Szétszórtan
felpillantott, de a figyelme nagy része a betegén maradt. Már
felakasztott egy egység vért, és ellenőrizte Cyn infúzióját,
sötét fejével a nő túl vékony karja fölé hajolva.
– Megmentette az életét, uram – mondta Saephan halkan. –
Ha bárki más… – Mély levegőt vett. – Ő a párja, uram, de a
barátom is, és féltettem őt!
Raphael csuromvizesen állt ott, nézte, ahogy egy másik hím
megérinti a társát, és ráébredt, hogy ebben az emberben jobban
megbízik, mint bárki másban.
– Az én Cynem hűséget ébreszt másokban – jegyezte meg.
Saephan ránézett. – Ahogy Ön is, uram. Soha ne
kételkedjen ebben! – Visszafordult Cynhez, és amikor
legközelebb megszólalt, egy orvos személytelen, száraz
előadásmódjával beszélt, aki beszámol a betege állapotáról. –
Jelenleg a legnagyobb szüksége emberi vérre van.
Elvesztette… – A professzionális viselkedése egy pillanatra
megcsúszott, és nagyot nyelt. – Nagyon sokat vesztett –
folytatta kissé érdesen. – De ezt tudom pótolni. Természetesen
rengeteg van készleten, és az ő típusa gyakori.
Kereszthasonlításra nincs szükség, mert az Ön vérével
ellensúlyozhat bármilyen összeférhetetlenséget. Emellett
dehidratált is, úgyhogy egy második infúziót is be fogok kötni,
és egyúttal szükséges tápanyagot is adok neki. A sérülés
súlyosságát és típusát figyelembe véve, antibiotikumot is adok
hozzá. Ismétlem, mivel az Ön vére dolgozik benne, ez
leginkább elővigyázatosságból van. A legjobb esetben
szükségtelen, a legrosszabb esetben gyorsítja a gyógyulását.
De, uram – fordult meg Saephan, és először fordult
közvetlenül Raphaelhez. – Még az Ön vérével együtt is, a
sérülései… – Levegőt vett. – Nagyon sokáig fog tartani, mire
teljesen meggyógyul!
Raphael bólintott. – Értem. – A szekrényhez sétált, és
röviden végigdörzsölte a testét a törülközővel, mielőtt felvette
az éjszakai ruházatát. Farmer, pulóver, bakancs. Fekete az
árnyékban való mozgáshoz; fekete az ellenségeire való
vadászathoz.
Saephan ismét Cyn fölé hajolt. A válla fölött szólt hátra
anélkül, hogy megfordult volna.
– Engedelmével, uram, teljesebben lefürdetem, amíg távol
van. Könnyebben fog pihenni, ha tiszta lesz.
Raphael megdermedt a bakancshúzás közben, és ismét le
kellett küzdenie a párját védelmező ösztönt. Némi
erőfeszítéssel félretolta, és lenyelte a frusztrációval teli
felszisszenő vicsorgását, hogy ne riassza meg az orvost.
– Tedd, amit szükségesnek érzel! – sikerült kimondania, és
bakancsába belelépve, felegyenesedett. – De – folytatta –,
rajtad kívül senki sem láthatja őt így, doktor!
– Természetesen, uram! Nem is akarnám másképp!
– Elke fent fog őrködni. Te itt maradsz, amíg vissza nem
térek!
– Értettem, uram!
– Rendben. Akkor magadra hagylak!
Raphael odament az ágyhoz, és végigsimított a kezével Cyn
arcán. Elég közel hajolt, hogy ismét megcsókolja a lány száját,
és az ajkára suttogta: – Megfizetnek, lubimaya! A felelősök
ma éjjel meghalnak!

****

Elke gyorsan felnézett, amikor Raphael kilépett a liftből.

– Uram?
– Életben marad, Elke. Mások nem lesznek ilyen
szerencsések! Doktor Saephan vele marad, amíg vissza nem
térek. Te fogod őrizni ezt a bejáratot! Senki sem mehet se ki,
se be a szobámból, megértetted?
– Igen, uram.
A férfi lehalkította a hangját, hogy egyedül csak a nő hallja.
– Tudom, hogy szívesebben csatlakoznál a vadászathoz,
Elke, de senkiben sem bízom jobban, hogy őrizze őt!
Elke halvány szeme rózsaszínűvé vált az el nem sírt
könnyektől, és Raphael meglepetten pislantott. Még soha nem
látott nála érzelmeket, kivéve a dühöt.
– Az életem árán is vigyázni fogok rá, atyám! Az én helyem
itt van!
Raphael lehajtotta a fejét, és enyhén elmosolyodott. Tudta,
hogy Cyn és Elke afféle barátok voltak. Együtt edzettek a
tornateremben, és mivel Elke volt az egyetlen női őr a belső
körében, gyakran osztották be Cyn mellé. De egészen
mostanáig nem tudta, milyen mélyreható ez a barátság.
– Jó vadászatot, uram! – mondta Elke.
Raphael kivillantotta a fogait.
– A föld ma éjjel fekete lesz a vértől, Elke! Esküszöm! –
Megpaskolta a nő vállát, és elkomolyodott tekintetével
végigfürkészte a nagytermet. Duncan már ott volt, feléje
lépkedett. Félúton találkoztak.
– Uram – kezdte Duncan, de Raphael félbeszakította.
– Hol van?
Robbie kilépett a nagy közös helyiségből.
– Itt vagyok, uram! – Néhány lépést tett Raphael felé, majd
lehajtott fejjel térdre ereszkedett.
Raphael a nagydarab testőr csupasz nyakára meredt.
– Mondd meg, miért érdemled meg, hogy élj! – morogta.
– Mert nem tett semmi rosszat – szakította félbe egy másik
hang.
Raphael lassan elfordította a fejét, és a válla fölött arra
nézett, ahol Colin Murphy állt a nyitott ajtóban Lucien
gyermekével, Sophiával. Hideg, nedves levegő áramlott
körülöttük, és a lábához csapódott.
– Te – gúnyolódott Raphael. – Még egy, aki valahogy
sértetlenül túlélte, miközben az én Cynemet darabokra tépték!
– Uram! – tiltakozott Robbie, de Raphael egy éles
pillantással elhallgattatta, épp elég erőt kifejtve, hogy a férfit a
helyén tartsa anélkül, hogy bántotta volna.
– Légy nagyon óvatos, Robert! – figyelmeztette. – Az
egyetlen ok, amiért még életben vagy, az az, hogy Cyn az
életedért könyörgött, bár alig volt hozzá ereje. Ne tedd
hiábavalóvá az áldozatát!
Raphael szembefordult Murphyvel, és teljes figyelmét a
férfira szentelte. Lazán összeszedte az erejét, és hagyta, hogy
egy aprócska töredéke kiáramoljon a szobába, ami elég volt
ahhoz, hogy szétszórja a papírokat és megzörgesse az ajtókat.
Meglepetésére Sophia előrelépett, meredeken felemelkedett
a saját védekezése, és úgy terjeszkedett, hogy körülölelje az
emberi férfit. A szemei enyhén izzani kezdtek, ahogy
növekedett az ereje, és közvetlenül a sokkal nagyobb ember
elé állt, kezeit az oldala mellé szorítva, állát dacosan
felemelve.
Raphael lustán pislantott, és lenézett rá.
– Lehet, hogy az atyád az utódjának szánt, Sophia, de soha
ne ess abba a hibába, hogy azt hidd, egyenrangú vagy velem!
A lány formás állkapcsa dühösen megfeszült, de röviden
bólintott, elismerve a férfi szavainak igazságát. Aztán az álla
ismét felemelkedett, és így szólt: – Meghalna azért, hogy
megvédje a párját, Lord Raphael. Én sem teszek kevesebbet!
Raphael alaposabban tanulmányozta őt, és most először
vette észre a közte és Murphy között lévő kapcsolatot. Nagyon
új és nagyon gyenge volt, de ott volt. A homlokát ráncolva
Duncanre pillantott, aki nyílt kíváncsisággal szemlélte az
újonnan párosodott párt. Úgy látszik, erről senki más sem
tudott. Ez nem akadályozta volna meg abban, hogy megölje a
lányt, ha kell, de hajlandóvá tette, hogy meghallgassa.
 – Robbie – mordult hátra Raphael a válla fölött. – Mondd
el, mi történt!
A következő néhány percben Robbie részletesen elmesélte
neki az előző nap történteket.
– Már majdnem elmentünk, uram – mondta Robbie, amikor
a meséje végére ért. Még mindig térdelt, de a szeme nyílt
őszinteséggel nézett Raphael szigorú szemeibe. – Cynt a
teherautó ajtaja felé tereltem, fedeztem a hátát, amikor új
irányból nyitottak ránk tüzet. Ismeri Cynt, uram! Beugorhatott
volna a teherautóba, a saját biztonsága érdekében, de ehelyett
tüzelni kezdett, fedezve Murphy hátát. Meg kellett volna
ragadnom, nem lett volna szabad elengednem. Ekkor… – tört
meg először a hangja, és lenézett. – Sajnálom, uram! Cynt és
Önt is cserben hagytam!
– Nem az ő hibája! – erősködött ismét Colin Murphy. – A
fenébe, Raphael, meg kell hallgatnod!
Raphael vámpírjai, akik már amúgy is idegesek és
vadászatra készen álltak, felborzolódtak az ember hangjára, és
még Sophiának is volt annyi esze, hogy intőn a párja karjára
tegye a kezét. Murphy mély levegőt vett, és óvatosabban
folytatta.
– Elnézést kérek, uram! De egy ismerősöm ma felhívott egy
olyan információval, amit feltétlenül hallania kell!
Raphael türelmetlenül csikorgatta a fogait. Túl sokáig tartott
ez az egész.
– Beszélj! – követelte.
– Leighton kifejezetten célpont volt – mondta Murphy
feszülten. – Tudták, vagy azt hitték, hogy tudják, hogy a
kiiktatásával személyesen téged gyengítenének meg. Azt
hitték, hogy a vámpírjaid vezető nélkül maradnak és
megőrülnek, vagy te is csatlakozol hozzájuk, és válogatás
nélkül elkezditek mészárolni az embereket. Vérfürdőt akartak.
Azt akarják, hogy minden televízióban és az egész interneten
címlapokon üvöltsön, hogy vámpírok járják az éjszakát, és
ártatlan embereket mészárolnak le.
Raphael elgondolkodva szorította össze az ajkát.
 – Állj fel, Robbie! – mondta anélkül, hogy megfordult
volna. Hallotta, ahogy az ember mögötte talpra áll.
– Uram – mondta Robbie.
Raphael megfordult. – Az egyetlen szó, amit Cyn ma reggel
mondott, az a védelmedre szólt… és az övére – tette hozzá, a
fejét Murphy felé biccentve. – És az eseményekről szóló
beszámolód igaz volt. – Némán nézte a testőrt. Robbie már
régóta vele volt, és Raphael egyik vámpírjával volt párosodva.
Ezért is bízta rá Cyn védelmét. – Nem fogunk lassítani miattad
– mondta neki most. – De szívesen látunk, ha csatlakozol a
gyilkosok utáni vadászathoz!
– Köszönöm, uram!
– Uram – szólalt meg ismét Colin Murphy, és Raphael
sötéten fordult szembe vele.
– Tudtak Mariane-ről – mondta az ember sürgetően. –
Tudták, mit tett Jeremyvel az őt ért támadás, hogyan
gyengítette le őt. Tudták, hol találják Marcót és Prestont… –
Gyors pillantást vetett Sophiára, mielőtt halkan folytatta: – És
azt is tudták, hogy Leighton még életben van, amikor tegnap
idehoztuk.
Raphael rá meredt, és a Sophia által kialakított új kapcsolat
ellenére könnyedén belecsúszott az ember gondolataiba. A
férfi az igazat mondta, ahogy ő tudta. És ez azt jelentette, hogy
Raphaelnek van egy téglája ezen a birtokon. A saját emberei,
akiket Malibuból hozott, ízig-vérig lojálisak voltak. Erre az
életét tette volna fel. Minden nap erre tette fel az életét.
Körülnézett, és megállapította, hogy kik vannak ott… és ki
nem.
– Hívd fel Lorent! – parancsolta Wei Chennek, és figyelte,
ahogy a fészek vezetőjének kitágul a szeme, ahogy a környező
arcokat vizsgálgatva ráébredt, hogy Loren nincs köztük.
Elővette a zsebéből a telefonját, és gyorsan végiglapozta a
névjegyzékét.
– Loren – mondta, a hangjában nyilvánvaló
meglepettséggel. – Hol vagy?
Raphael még időben elvette tőle a telefont, hogy meghallja
Loren válaszát.
– Marcónál vagyok – mondta. – Egy lehetséges betörésről
kaptam hírt.
Raphael még a telefonvonalon keresztül is hallotta a
hazugságot a szavaiban, és ez csak megerősítette azt, amit már
kezdett sejteni.
– Szeretnéd újra megpróbálni? – kérdezte Raphael hidegen.
– Uram! – Loren zihált. – Uram, én…
– Azonnal gyere vissza ide! És hozd magaddal a nőt is! –
Letette a kagylót, miközben Loren még mindig hablatyolt, és
próbálta igazolni a kétszínűségét. Idióta rohadék! Gyors
pillantást váltott Juróval, aki bólintott, és néhány lépést
eltávolodott, két biztonsági emberét is magával vitte.
Miközben halkan tanácskozni kezdtek, Raphael Murphyhez
fordult.
– Tudod, kik ezek a gyilkosok? – kérdezte.
– Némelyiküket – válaszolta az ember. – És azt hiszem, azt
is tudom, hogy legalábbis néhányuk hol rejtőzködött. De nem
tudom az összes nevet. Ha azokat, akiket ismerek, élve el
tudjuk kapni, akkor…
Raphael mögött megszólalt Robbie.
– Várj egy percet! – Megkerülte Raphaelt, hogy
szembenézzen Murphyvel. – Cyn lefényképezte a
rendszámtáblákat abban a parkolóban!
– Így van – értett egyet Murphy, és csettintett az ujjaival. A
tekintetét Raphaelre irányította. – Szükségünk van a mobiljára!
Raphael előhúzta a telefonját a belső zsebéből, és felhívta
Peter Saephant, aki az első csörgésre felvette.
– Igen, uram? – mondta halkan.
– Cyn?
– Jól pihen, uram. A folyadékok máris segítenek.
– Kiváló! Szükségem van Cyn mobiljára! A tegnap esti
ruhái egy táskában vannak a szekrényben. Megnéznéd, hogy
ott van-e a telefonja?
Rövid szünet következett, aztán Raphael hallotta, ahogy a
szekrényajtó kinyílik, majd követi egy műanyag zacskó éles
reccsenése.
– Egy pillanat, uram – mondta Saephan, majd halk puffanás
követte, ahogy letette a telefont. Újabb műanyag zizegés, majd
ismét felvették a telefont.
– Megvan, uram! Hadd… Letisztítom a vért egy kis
alkohollal.
Cyn vére, tudta Raphael, és hálás volt a jó doktor higiénikus
ösztöneiért.
Saephan így folytatta: – Úgy tűnik, rendben van, de az
akkumulátor lemerült. Akarja, hogy…
– Erre nem lesz szükség, doktor, köszönöm! Ha betennéd a
liftbe, és felküldenéd…
– Természetesen, uram! Még valamit?
– Nem, köszönöm!
Raphael bontotta a kapcsolatot, és a többiekhez fordult.
– A telefon most érkezik a liftben.
Murphy előrelépett, mintha ő maga akarná elvenni a
telefont, de Raphael felmordult, és Duncan az ember elé lépett,
elállva az útját.
– Majd Elke felveszi – mondta Duncan. A hangja elég
nyugodt volt, de a testbeszéde nem hagyott teret a vitának.
Murphy kinyitotta a száját, mintha mégis tiltakozni akarna,
de elakadt a szava, amikor Raphael felé fordulva meglátta az
arcát. Duncan talán nyugodt volt, de Raphael egészen biztosan
nem.
Murphy elhátrált, hogy Sophia mellé álljon, aki kissé eléje
helyezkedett, és ellenséges pillantást vetett Raphael irányába.
Duncan eközben megvárta, amíg ismét meghallják a liftajtók
becsukódását, majd odaküldte az egyik vámpírőrt, hogy vegye
el a telefont Elkétől, aki a helyén maradt.
 Az őr odavitte a telefont Duncanhez. Raphaelre nézett
engedélyért, majd belépett a telefon memóriájába.
– Itt vannak – erősítette meg, miközben lapozott a
fényképek között. – Van egy felvétel az egész telekről, aztán
az egyes rendszámok. Úgy tűnik, mintha … igen, az összeset
megszerezte – mondta csodálkozva.
– Le tudom futtatni azokat… – kezdte Murphy.
– Erre nem lesz szükség – szakította félbe Duncan.
Magához intette Maxime-ot a főiroda mellől, ahol Wei
Chennel és néhány másikkal együtt állt, és az eseményeket
figyelte. Az ott állók közül senki sem volt vadász – Raphael
katonáit kifejezetten kiválasztották és kiképezték. De még
azok között a vámpírok között is, akik ma este nem vettek
volna részt aktívan a vadászatban, még azok között is, akik
ébren töltött óráik nagy részét a számítógép előtt töltötték, az
izgalom szintje magas és ragályos volt.
Duncan átadta a telefont Maxime-nak, és a lány átlapozta a
képeket, sokkal gyorsabban haladva, mint ő. Önelégült
pillantást vetett Murphyre.
– Adj öt percet! – mondta, és elindult a közeli iroda felé.
– A legtöbb rendszámtábla helyi – jegyezte meg Murphy,
miközben figyelte, ahogy Maxime elsétál. Visszafordult
Raphaelhez. – Szóval gondolom, a tulajdonosok is azok. És
van néhány lehetséges tartózkodási helye annak a fickónak,
aki ma délután felhívott, hogy gúnyolódjon velem – Garry
McWaters. Errefelé nőtt fel, de tegnapig azt hittem, hogy San
Diegóban él.
– Nyilvánvalóan nem – jegyezte meg Raphael utálkozva.
– Igazad van – ismerte el Murphy. – De azt akarta, hogy ezt
higgyem. Tudnám, ha a városban lakna. Ezen a helyen nem
lehet titkot tartani. De a családjának van néhány régi birtoka a
semmi közepén. Nem is tudtam, hogy ott vannak, amíg nem
kerestem valami hasonlót.
– Honnan ismered őt?
Murphy a homlokát ráncolta, mintha vonakodna beszélni.
 – A barátom volt – ismerte el kényszeredetten. – Azt hittem,
felismertem a hangját tegnap kint a kocsmánál, miután
Leighton elesett, de most már biztos vagyok benne.
– Akkor ma este meghal! – mondta Raphael sötéten.
Murphy megrázta a fejét, de nem vitatkozott, ami jó volt,
mert Raphael nem volt abban a hangulatban, hogy bárki is
ellentmondjon neki, legkevésbé egy ember.
– Nézd – mondta Murphy türelmetlenül. – Nincs ránk itt
szükséged. Amíg várod, hogy Loren megjelenjen, Sophia és én
beugorhatunk Leon Pettijohnhoz.
– Annak a kocsmának a tulajdonosa, ahol Cynthiát
megtámadták, uram – tette hozzá Sophia. – A feleségével
közösen birtokolják, de csak a férfi dolgozik ott. Az
asszonynak a helyi piacon van nappali munkája.
– Nem hiszem, hogy ők is benne lennének ebben az ügyben
– ugrott közbe Murphy. – Már próbáltam felhívni Leont a
kocsmában, de nem veszi fel. Valószínűleg retteg a tegnapi
lövöldözés után, de ha szóra tudom bírni, tudni fogja, ki volt
még ott. Nem csak McWaters lövöldözött ránk.
Raphael némán tanulmányozta az embert. Nem volt
hajlandó bízni benne, de Cyn igen.
– Akkor a vadászatunk a kocsmában kezdődik – mondta
Raphael. – Robbie beszámolója alapján valószínű, hogy a
támadók közül egyet vagy többet eltaláltatok, ami azt jelenti,
hogy véreztek. Elkapjuk a szagukat, és így követjük őket, ha
semmi más nem segít. Sophia, te és Murphy menjetek el ennek
a kocsmatulajdonosnak a házához, és ha bármi érdemlegeset
találtok ezektől az emberektől, szóljatok nekünk! Ha nem,
akkor majd később utolértek minket.
– Loren a kapunál van, uram – mormolta Duncan.
Raphael lassan, gonoszul elmosolyodott.
– Kiváló!
 Harmincötödik fejezet

– Hát, ez aztán intenzív volt! – jegyezte meg Colin,

miközben nyitva tartotta az ajtót, hogy Sophie be tudjon
szállni a Suburbanbe, amit a birtok garázsából kölcsönöztek.
Sophie azt javasolta, hogy a Lexusszal menjenek, amit
korábban vezetett, de Colin semmiképp sem akart egy átkozott
luxusszedánnal menni egy bevetésre – még egy civilre sem.
Túl kínos lenne. Mivel az ő Tahoe-ja eléggé összetört, és
Sophia szerint bűzlött a vértől, ezért Wei Chen egyik
terepjáróját választotta.
Becsukta Sophie ajtaját, gyorsan megkerülte a
motorháztetőt, és beült a volán mögé, majd gyorsan elfordítva
a kulcsot, beindította a terepjárót. Kihajtott a garázsból, és
elindult a kanyargós felhajtón, majd lelassított, amikor kinyílt
a kapu, és egy szürke BMW hajtott be rajta, Lorennel a
volánnál. Colin egy pillantást vetett a vámpír megrendült
arcára, ahogy elhajtott mellette. A vámpír mellett egy nő ült,
és ő sem tűnt boldognak. Colin a fejét csóválta. Nem irigyelte
Lorent. Egy kicsit sem.
Rövid volt az út Pettijohnékhoz. A házuk a város közelebbi
részén volt, egy keskeny földdarab mellett, amely aligha
nevezhető útnak. Mint sok más ház Cooper’s Rest környékén,
az övék is régebbi, és kissé lepusztult állapotban volt. A fára
ráfért volna egy alapos olajozás, és az ereszt fenyőtűk
tömítették el, de a tető stabil volt, és az egyik oldalon egy
vadonatúj alumíniumgarázs állt. A dupla ajtó nyitva volt, és
Colin láthatta, hogy Ellen Hondája bent parkol, de Leon
teherautójának nyoma sem volt.
– Essünk át rajta gyorsan! Úgy tűnik, Leon már elment, és
én szeretnék még Raphael előtt odaérni hozzá.
Sophie finoman felhorkant.
– Csak ha azt akarod, hogy tovább lélegezzen! – Kinyitotta
a teherautó ajtaját, kicsusszant a földre, és halkan becsukta
maga mögött az ajtót. – Talán egyenesen a kocsmába kellene
mennünk, és ehhez a Leon nevű fickóhoz. Azt mondtad, a nő
amúgy sem szokott ott lenni. Nem fog tudni semmiről!
– Igen, de Leon valószínűleg mesél neki dolgokat. Ha már
itt vagyunk, megér egy ötperces beszélgetést.
Sophie megvonta a vállát. – A te döntésed! Nem ismerem
ezeket az embereket. – Körbenézett az udvaron, majd a
pillantása visszatért Colinra, mintha azt akarná mondani, és
valójában nem is szeretném őket ismerni.
Colin elvigyorodott, és két hosszú lépéssel átkelt a
lépcsőfokokon a verandáig. Mielőtt becsengethetett volna, az
ajtó kivágódott, és Ellen állt ott, puskával a kezében, és
egyenesen az arcába célzott.
 Harminchatodik fejezet

Raphael már jóval azelőtt megérezte Loren félelmét, hogy a

vámpír belépett volna az épületbe az emberi nővel az oldalán.
Szörnyen nézett ki, az arca sápadt volt, a szemei pedig tágra
nyíltak, ahogy a bejárat körül összegyűlt vámpírokat fürkészte.
Átfurakodott közöttük, vetett egy pillantást Raphaelre, és
térdre rogyott.
– Bocsásson meg, atyám! – zokogta.
Raphael utálkozva nézett le rá. Hogyan is gondolhatta
valaha, hogy ez az ember méltó a felelősségre?
– A másik szobába! – mondta hidegen.
Két vámpírja megragadta a könyökénél Lorent, és talpra
rántotta. A nő hangosan jajveszékelt, de Duncan odalépett, és
egy gondolattal elvágta a sírását. A jelére Raphael egy másik
őre a most már nyugodt nőstényt Loren után kísérte.
– Duncan, te velem jössz! – Juro felé fordult. – Ez nem tart
sokáig – mondta. – Egyenesen a kocsmához megyünk, és
onnan indulunk tovább. Győződj meg róla, hogy mindenki
megértette a szabályokat! Teljesen biztos akarok lenni abban,
hogy minden egyes állatot a markunkba kerítünk. Előbb az
információk… – Lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy az erejének
egy töredéke kifelé áramoljon, és körbe-körbe kavarogjon. –
…és aztán vadászunk – fejezte be.
A vámpírjai felüvöltöttek. Vad vigyort villantott
mindegyikükre, aztán sarkon fordult, és besétált a dupla ajtón
át a majdnem üres helyiségbe. Mivel csak néhányan voltak ott,
a fények le voltak tompítva, az éjszaka pedig nem volt más,
mint fekete űr az ablakokon túl. Loren térdre rogyva görnyedt
össze, karjaival nyomorultul átölelve saját magát. Az emberi
nő egy közeli széken ült, bár úgy tűnt, nem vesz észre senkit,
legkevésbé a vámpír szeretőjét.
Raphael odasétált Lorenhez, és csípőre tett kézzel meredt
rá. Raphael életet adott Lorennek. Birtokolta őt testestül-
lelkestül. Lehetetlen volt hazudnia az atyjának, még ha
gondolta is, hogy megpróbálja.
– Mióta kefélsz vele, Loren? – kérdezte Raphael egyenesen.
Szárazon nyelt egy nagyot, mielőtt megszólalt volna.
– Majdnem egy hónapja, uram.
– Ki ő?
– Deb Jenkins. De nem mondtam neki semmit, uram!
Esküszöm…
– Csend!
Loren szája összezárult, és a mellkasára ejtette a fejét, a
válla megereszkedett, és reszketett a félelemtől. Raphael még
nem döntötte el, mit tegyen vele. Loren tagadó tiltakozása
ellenére Raphael tudta, hogy a vámpír titkokat árult el a
nőnek. A kérdés az volt, hogy milyen szándékkal? Az egy
dolog, ha egyszerűen csak egy bolond volt, aki információkat
kotyogott ki, miközben a nővel az ágyban feküdt. De ha
szándékosan adott ki titkokat, hogy meggyőzze a nőt a saját
fontosságáról, vagy hogy a kegyeibe férkőzzön, az valami más
volt. Loren életének következő néhány perce attól függ, hogy
mit mondott a nőnek… és az mit kezdett vele.
– Deb! – Ahogy Raphael kimondta a nő nevét, a
hatalmának egy szálát tekerte köré, biztosítva ezzel az
együttműködését. Ha szükséges lenne, kitépte volna az
igazságot a nő elméjéből, de ahogy megérintette a gondolatait,
tudta, hogy erre nem lesz szükség. A nő tágra nyíltan nyitva
állt előtte.
A lány felnézett, és mosolyogva nézett a férfi szemébe.
– Igen? – mondta kellemesen.
– Mióta ismered Lorent?
– Csak mióta visszajöttem Los Angelesből. A városban
találkoztunk a postán. Ott voltam, hogy meggyőződjek róla,
hogy az a vén denevér Mavis nem baszta el a postámat. Nem
tudom, miért tartják ott. Mindegy, Loren ott volt. Azt hiszem,
ő is a postájáért volt ott.
– Tudtad, hogy ki ő?
– Ó, persze! A bátyám, Curtis mindent elmondott rólatok,
amint ideértem.
Raphael tekintete kiélesedett. Amikor átfésülte Hugh
Pulaski elméjét – miután megtanította neki, milyen ostobaság
Cynt fenyegetni –, az az ember azonosított egy Curtis nevű
embert azok között, akiket hallott a vámpírok elleni
összeesküvést szőni.
– Curtis azt mondta, hogy ha lehetőségem van rá – folytatta
Deb –, össze kéne jönnöm valamelyikőtökkel. Loren elég
jóképű volt…
Loren megfordult, hogy elszörnyedve bámuljon rá, és a lány
rákacsintott, amikor ezt mondta, nem lévén tudatában a férfi
reakciójának.
– …és azt hallottam, hogy a szex észbontó – tette hozzá. –
Szóval úgy gondoltam, miért ne? Kipróbálom. Nem mintha
Coop’s tele lenne alkalmas pasikkal, tudod?
– Uram, esküszöm…
Raphael egyszerűen csak ránézett Lorenre. A vámpír
nyöszörögve becsukta a száját.
– Mit is mondtál, Deb?
– Igen, nos, Curtis, vagyis ő és a barátai, mindent tudni
akartak róla. Nem annyira a szexről – az túl hátborzongató lett
volna, hiszen ő a bátyám –, hanem minden másról. Rendesen
kivallatott, miután Lorennel töltöttem az éjszakát. Néha
felbosszantott, mert én csak aludni akartam. Tudod, miről
beszélek – mondta jelentőségteljes pillantással.
Raphael felsóhajtott. – Miféle dolgokról beszélgettetek?
– Hát, a francba, nem sok mondanivaló volt. Úgy értem, a
szex volt nagyjából minden, amit csináltunk. Legalábbis amíg
te fel nem bukkantál. Loren eléggé stresszes volt emiatt, mert
azt akartad, hogy mindenki itt lakjon – mondta, és legyintett a
kezével. – Ez azt jelentette volna, hogy nincs több szex, és
egyikünk sem volt túlságosan elragadtatva ettől, meg kell
mondanom!
– De aztán megtámadták azt a szegény lányt – folytatta a
fejét ingatva. – Nem ismertem őt, de ez senkivel sem történhet
meg. Megkérdeztem Curtist, hogy ő volt-e, vagy valamelyik
haverja – mert lehet, hogy haragudtak a vámpírokra, de az a
lány olyan ember volt, mint én, vagy… – Elvigyorodott. – Hát,
te nem, de tudod, mire gondolok!
– Mit szólt ehhez Curtis? – kérdezte Raphael kíváncsian.
– Azt mondta, hogy nem. Őszintén szólva, nem voltam
biztos benne, hogy hiszek neki. Mármint hiszek neki, de
néhány fickó, akikkel együtt lóg… nos, nem szívesen futnék
össze velük egy sötét sikátorban!
– És mi van Lorennel?
– Ó, Loren olyan édes, amilyen csak lehet! Egy légynek
sem ártana.
– Nem – mondta Raphael türelmesen. – Úgy értem, mit
mondott neked Loren Mariane megtámadásáról?
– Ó, nos, mindent elmondott a férjéről, Jeremyről, és hogy
mennyire feldúlt volt. Hogy milyen jó, hogy éppen akkor
jöttél, amikor jöttél, különben Mariane meghalt volna, és
akkor Jeremynek is annyi lett volna.
– És ezt elmondtad a bátyádnak?
– Hát, persze! Ez volt az első igazi dolog, amit el kellett
mondanom neki.
– Az első? Volt még több is?
– Nos, tegnap este Loren eléggé feldúlt volt. Azt hiszem,
lelőttek valami nőt, ezért nem tudott nálam maradni. Jól van?
Raphael figyelmen kívül hagyta a kérdést. Nem akart
semmit sem mondani ennek a nőnek Cynről. Ellentétben
Lorennel, úgy tűnik.
– Curtisnek erről is beszéltél?
– A pokolba is, igen! Felébresztett ma reggel azzal az
átkozott telefonnal!
Raphael elfordult, az ablakhoz sétált, és kifelé bámult, látta
lelki szemei előtt a véres mocskot, amit Cynből csináltak,
hallotta a fájdalommal teli sírását. És miért? Mert meg akarták
őt gyengíteni. Mert Loren annyira ki volt éhezve arra, hogy
megdugja ezt a tudatlan embert, hogy úgy járatta a száját, mint
egy megfelelni vágyó gyerek. Remélte, hogy a nő megérte,
mert Loren nagyon sokáig nem fog senkit sem megdugni.
Eszébe jutott a másik összeesküvő, akit Pulaski hallott a
kocsmában, és anélkül szólalt meg, hogy visszafordult volna.
– Mondd csak, Deb, nem hívják Curtis valamelyik barátját
Juniornak? Esetleg egy becenév?
– Dehogynem! Garry McWaters lenne az, de ő utálja ezt a
nevet. Eléggé utálja az öregét, vagy utálta őt. Azt hiszem,
meghalt.
Raphael elvált az ablaktól, és átsétált a szobán, jelezve az
őröknek, ahogy elhaladt.
Ketten közülük megragadták Lorent, aki felkiáltott: –
Atyám, kérem!
Raphael figyelmen kívül hagyta a kiáltásait. Ha most
megállna, gondolkodás nélkül megölné Lorent. Ami a nőt
illeti, az elméjét kitöröli. Nem fog emlékezni semmire az
elmúlt hónapból – sem Lorenre, sem a postára, sem semmire.
Sem Mariane-re, sem Jeremyre, de főleg nem Cynre.
Ami a bátyját, Curtist illeti. Ő sem fog gondot jelenteni a
mai este után.
 Harminchetedik fejezet

– Mi a fenét akarsz, Murphy? – Ellen kijjebb lökte a puskát,

hogy nyomatékosítsa a kérdését. Amatőr mozdulat volt, de
ezen a távolságon nem sokat számított.
– Ellen – mondta Colin halkan, tudatában annak, hogy
Sophia tökéletesen mozdulatlanná vált mögötte. Felemelte a
kezét, hogy a nő láthassa. – Nem akarok problémát okozni!
Hallottam, hogy tegnap délután történt valami a Babe’snél, és
csak próbálom kideríteni, mi volt az.
Ellen gyanakodva nézett rá a Remington hosszú csöve
fölött. Szép puska volt, és amatőr vagy sem, ezen a távolságon
egy vak is eltalálhatta volna.
– Leon nem jött haza tegnap este. – A hangja megingott,
amikor kimondta ezt, de a puska nem. – Ez nem vall rá.
Colin bólintott. – Hallottam, hogy történt valami – ismételte
meg.
Ellen bámult rá, láthatóan próbálta eldönteni, mennyit
mondjon, vagy hogy megbízhat-e benne. Egy kicsit lejjebb
engedte a puskát.
– Valaki azt mondta, hogy lövöldözés volt, Ellen. Ha történt
valami, és…
Újra feljebb emelte a puskát, és gyanakodva nézett a férfira.
– Hol hallottad ezt? Mit hallottál…
Csak ennyit sikerült kimondania, mielőtt Sophia ügyesen
megkerülte Colint, ujjai a puska csöve köré fonódtak, és
kitépte Ellen kezéből, szinte még mielőtt Colin észrevette
volna a mozdulatot. Jobb kezével Colinnak nyújtotta a puskát,
baljával mozdulatlanul tartotta Ellent, és azt mondta: – Nem
vinnénk ezt be?
– Hát a francba, Sophie! – mondta vontatottan Colin. – Ez
olyan jól ment eddig!
– Visszaadhatom neki a fegyvert, ha akarod? – mondta a nő
édesen mosolyogva.
– Talán mégse! Rendben, lássuk, mi mondanivalója akad
Ellennek.
Sophie a vámpír varázserejét akarta használni, hogy
beszédre kényszerítse Ellent, de Colin rábeszélte, hogy előbb
hagyja, hogy ő próbáljon meg beszélni vele. Miután Ellen
abbahagyta a nyakának dörzsölését és a Sophie-ra bámulását,
nem tartott sokáig meggyőzni, hogy Colinnak semmi köze
azokhoz az emberekhez, akik tegnap a parkolóban
lövöldöztek. Colinnak igaza volt abban, hogy Leon elmondta a
nőnek, mi történt a kocsmában, de Colin nevét egyáltalán nem
említette. Emellett Ellen őszintén aggódott a férje miatt, és
nem volt senki más, akihez fordulhatott volna.
– Leonnak semmi köze hozzájuk! – erősködött Ellen
harmadszor is. – A kocsmában találkoztak, de ennyi volt. Nem
utasíthatja el a vendégeket, mert nem tetszik neki a politikájuk.
Egyáltalán nem térne be senki, ha ezt tenné. Különben is, még
ha tudta volna is, hogy tervezgetnek valamit, mit tehetett volna
ellene?
– Ha valami készülne, szólhatott volna nekem, Ellen!
A nő hangosan gúnyolódott. – A haverod, McWaters a fő
szervezők között volt, Murphy. Honnan tudtuk volna, hogy
megbízhatunk benned?
– Elég tisztességes – válaszolta, még mindig érezve Garry
árulásának fájdalmát.
Ellen megvonta a vállát. – De mondok én valamit! Azok a
fickók veszélyesek. Ha azt tervezitek, hogy felveszitek velük a
harcot, remélem, nem csak ti ketten vagytok! – Bizalmatlanul
nézett Sophie-ra. – Még ha az egyikőtök vámpír is!
– Ellen – mondta Murphy, elvonva a figyelmét Sophie-ról.
– Említett Leon valakit Garryn kívül is?
– Curtis Jenkinst, ki mást? Ő már az első naptól kezdve
gondot okoz.
 Colin bólintott. – Hol van most Leon, Ellen? Szeretnék
beszélni vele!
A nő komor pillantást vetett rá. – Mondtam már, tegnap este
nem jött haza – suttogta. – Gondoltam, hogy itt találom,
amikor ma este hazaérek, és kialudja magát. – A szeme
hirtelen könnyekkel telt meg. – Felhívott volna, ha tudott
volna, Murphy! Tudja, hogy aggódnék!
Colin káromkodott az orra alatt. – Oké! Elmegyek a
kocsmába…
Ellen felállt. – Veled megyek! Én…
– Nem! – mondta Colin azonnal, Raphaelre és a vámpírjaira
gondolva, akik hamarosan elözönlik a Babe’st és a körülötte
lévő erdőt. – Megnézem, és majd hívlak!
– Nem kényszeríthetsz arra, hogy itt várjak, Murphy! Én
egy szabad…
Sophia hirtelen ott termett, a keze Ellen nyakát simogatta,
miközben a kanapéra eresztette. Nyilvánvalóan azután, hogy
eszméletlenre varázsolta, vagy bármi is volt az, amit a
vámpírok csináltak.
– Jézusom, Soph, tudnál figyelmeztetni, mielőtt újabb
vámpír szarságot csinálsz?
– Túl udvarias vagy, és nincs időnk vitatkozni vele! Raphael
mostanra már úton lesz, és nem akarjuk lekésni a vadászatot!
Colin betakarta Ellent a kanapé háttámlájára terített horgolt
takaróval. Volt valami Sophie hangjában, amikor a vadászatról
beszélt, ami arra késztette, hogy megforduljon és ránézzen. A
lány ideges volt, és alig várta, hogy elmenjen, már az ajtó felé
tartott. Türelmetlenül visszapillantott rá, és a férfi meglátta a
szeme csillogását, nem teljesen borostyánszínű volt, mint
néha, hanem mintha aranyszínű perem lett volna az íriszei
körül.
A lány kihívó tekintettel válaszolt a férfi tekintetére.
– Mi az? – követelte.
– Izgatott vagy – mondta, és már akkor rájött, amikor
kimondta. – Alig várod már ezt az egészet!
 – A pokolba is, igen! – értett egyet a nő. – Fogalmad sincs
róla, milyen érzés úgy élni, hogy úgy teszel, mintha
hétköznapi lennél. Visszaszorítani a hatalmadat, elrejteni a
másságodat, nehogy az emberek megijedjenek. Raphael ma
este hagyja futni az embereit. Nem lesz visszatartás.
Átkozottul igazad van, már alig várom!
– Ember vagyok – emlékeztette a férfi.
A lány gyorsabban mozdult, mint ahogy a férfi látta volna.
Az egyik pillanatban még az ajtó mellett volt, a következőben
pedig már ott állt előtte, karjaival átkarolva a nyakát, buja
testét az övéhez szorítva.
– Lehet, hogy ember vagy, Colin Murphy. – A nő hosszú
vonalat nyalt végig a nyakán és az állkapcsán, amíg a szája
hozzá nem ért a férfi szájához. – De határozottan nem vagy
átlagos!
A nő egy gyors, kemény csókban a férfi ajkára nyomta az
ajkát.
– Fussunk végig az éjszakán, Colin! Itt az ideje a
vadászatnak!
 Harmincnyolcadik fejezet

Colin és Sophie Raphael és a vámpírjai után érkeztek a

Babe’s előtti parkolóba. A kocsma sötét volt, a parkoló üres.
Vagy legalábbis az volt, mielőtt meg nem érkeztek, és meg
nem töltötték terepjárókkal. És még akkor is sötét maradt. A
vámpírok fényszórók nélkül vezettek, nyilvánvalóan
ugyanolyan jól, vagy még talán jobban is láttak a sötétben,
mint világosban. Sőt, Sophie még egy napszemüveget is
felcsúsztatott, hogy megóvja az éjszakai látását a
fényszóróitól, amikor idefelé hajtottak.
Colin leállította a motort, és lekapcsolta a belső világítást,
hogy ne gyulladjon fel, amikor kinyitják az ajtókat. Aztán várt,
bár nem tudta, mire várnak. Az előtte lévő terepjárók is csak
álltak ott, feltehetően tele vámpírokkal. Éppen meg akarta
kérdezni Sophie-t, hogy mi történik éppen, amikor, mintha
valami jelzés érkezett volna, az ajtók egyszerre kinyíltak, és
kiözönlöttek Raphael emberei.
Colin is így tett, a teherautó hátsó részéhez ment, és
felfegyverkezett, miközben óvatosan figyelte, ahogy a
vámpírok egymást lökdösik, és gyakorlatilag helyben
ugrándoznak várakozás közben. Nem volt biztos benne, hogy
mit érezzen ezzel kapcsolatban. Egyrészt a csatába indulás
adrenalinlökete annyira ismerős volt, hogy szinte fájt újra
érezni. Egészen addig a pillanatig nem is érzékelte, mennyire
hiányzik ez neki. De volt valami hátborzongató abban, hogy
vámpírokkal van körülvéve, akiket teljesen felpörget a
gondolat, hogy megöljenek egy csomó embert.
– Ne hagyd, hogy ez eluralkodjon rajtad! – mondta mellette
egy mély hang.
– Szia, Rob! – mondta Colin, és felnézve a golyóálló
mellényt viselő, indulásra kész Rangert látta.
– És ne hagyd, hogy megtévesszen a hiperaktív
viselkedésük! Ezek a srácok életre-halálra ki vannak képezve.
Ha már itt tartunk, pokolian fegyelmezettek.
– Jó tudni! – Colin figyelme elterelődött, amikor Raphael
sétált oda hozzájuk.
– Mondd csak, Murphy, szerinted sikerült lelőnöd
valamelyik állatot? Vagy csak az én Cynem sérült meg?
Colin összeszorította a fogait, emlékeztetve magát, hogy a
vámpír aggódik Leighton miatt.
– Eltaláltunk néhányat. Nem tudom, mennyire súlyosan.
– Akkor kezdhetjük azzal. Duncan! – A hadnagya félig az
összegyűlt vámpírok felé fordult, és bólintott.
Mint a starthelyről kilövő lovak, néhány vámpír
nekilendült, és olyan gyorsan rohant be a fák közé, hogy csak
elmosódott foltoknak látszottak. És egyetlen kibaszott hangot
sem adtak ki, még csak a mozgás susogását sem, a sűrűn álló
fák és az évek óta elszáradt ágak ellenére sem.
Sophia csatlakozott Raphaelhez és Duncanhez valamiféle
tanácskozásban. Feltehetően a ma esti terveiket beszélték meg,
de ki a fene tudta? Colin biztosan nem.
Amikor a nő ismét csatlakozott hozzá, a férfi komor
pillantást vetett rá, amit Sophia mosollyal viszonozott.
– Türelem, Colin!
– Mi a fenét keresünk itt?
– Raphael emberei vérszagot keresnek. Te és Robbie is azt
mondtátok, hogy néhányan megsérültek a támadók közül, ami
azt jelenti, hogy véreztek. A szag segíthet azonosítani a
bűnösöket. És van egy… pszichológiai haszna is, azt hiszem,
így is mondhatnánk. Motiválja a katonákat, felkészíti őket a
harcra.
– Mintha ezeknek a fickóknak még több motivációra lenne
szükségük! – motyogta.
– Raphael ismeri az embereit – mondta nyugodtan, és a férfi
karjára tette a kezét.
Hatalmas zaj törte meg a csendet. Colin felnézett, és arra
számított, hogy egy fa zuhan rájuk, de ugyanakkor az agya
visszajátszotta a hangot a fejében, és rájött, hogy ez egyáltalán
nem is fa. Az egyik vámpír berúgta a Babe’s hátsó ajtaját.
A Raphael körül álló vámpírok mind azonnal felkapták a
fejüket, és úgy meredtek a zárt kocsmára, mint a kutyák egy
pontra.
– Gondolom, megtalálták, amit kerestek – mondta Colin
szárazon.
Sophia mozdulatlanul és csendben állt, a fejét oldalra hajtva
figyelt.
– Egy holttest – mondta. – A fagyasztóban.
– Á, bassza meg! – sóhajtott Colin egy mélyet. – Meg kéne
néznem!
Sophia bement vele a kocsmába. A bejárati ajtón mentek
be, amelyet Raphael egyik vámpírja nyitott ki, és hátra
irányította őket. Nem mintha Colinnak szüksége lett volna
útmutatásra. Csak egyetlen helyen lehetett egy akkora
fagyasztó, amely elég nagy volt egy holttest befogadására.
Egy nagy, láda alakú modell volt, körülbelül hétszáz literes.
Sok embernek volt ilyen a környéken. Coop kis
élelmiszerboltja megfelelt a mindennapi dolgokhoz, de a
legtöbb lakó havonta leutazott a hegyről, és feltöltötte a
készleteit húsokkal és mindennel, amit le lehetett fagyasztani.
A fedél fel volt nyitva, de Colin igazán nem akarta látni, mi
van benne. Azért mégis belenézett.
– Igen, a fenébe is, ez Leon! – Elfordította a tekintetét. Ez
már túlment a határon, teljesen felesleges volt. Nem Leon
hibája volt, hogy azok a balfaszok úgy döntöttek, az ő
kocsmájában találkoznak. De még így is, a kocsmatulajdonos
senkinek sem mondta el, amit hallott. És mégis megölték őt.
A fagyasztószekrény fedele után nyúlt, és lecsapta,
óvatosan a szélénél fogva, hogy ne dörzsölje el az
ujjlenyomatokat.
– Erre ki kell hívni a zsarukat – mondta kifejezéstelenül. –
Győződjetek meg róla, hogy semmi sem utal arra, hogy itt
jártatok!
Sarkon fordult, és kisétált a kocsmán keresztül a parkolóba.
Sophia vele tartott. A lány a karjára tette a kezét, amikor
átkeltek a földes parkolón. – Sajnálom, Colin!
– Igen, nos, egyikőtök sem volt az, aki ezt tette!
Sophie erősebben megszorította a karját, és megállásra
késztette. A férfi várt, amíg a lány hallgatott valamit, amit csak
ő hallhatott.
– Raphael beszélni akar velünk – mondta.
Colin meg sem kérdezte, honnan tudja ezt. Már rájött, hogy
valamiféle telepátia működik a vámpírok között. Csak arra
volt kíváncsi, mennyire elterjedt.
– Igazad volt a megítélésedben – mondta neki Raphael,
miután emberi hallótávolságon belülre húzódtak. – Nem
kevesebb, mint négy vérnyom volt. A fák között kezdődnek,
ahol a támadók elrejtőztek, és itt végződnek – mondta, a
parkolóra mutatva. – …ahol az emberek beszálltak a
járműveikbe. Az emberi férfi a fagyasztóban…
Colin felkapta a fejét, és dühösen Raphaelre pillantott.
– Leon – csattant fel. – Leon Pettijohn!
Raphael oldalra billentette a fejét, nyugtázva a lényeget.
– Még egy újabb áldozata ezeknek a gyilkosoknak. A
kocsmában halt meg, eltörték a nyakát. Vér nélkül, a testet
lefagyasztva, a szagot szinte teljesen elrejtené a légmentesen
lezárt doboz.
Colin bólintott.
– És most mi lesz?
– Utánuk megyünk, McWatersszel kezdve – mondta
Raphael. – Úgy tűnik, hogy ő valamiféle főkolompos, talán
még az agy is az egész cselszövés mögött.
– Szerintem szét kellene válnunk – javasolta Colin. – Ellen
Pettijohn, Leon felesége – most már az özvegye – adott
nekünk egy nevet, amely szintén felbukkant a járműlistán.
Curtis Jenkins…
– Deb bátyja – mondta Raphael, meglepve őt.
– Igen – értett egyet Colin zavartan. – De honnan tudod ezt?
Csak úgy egy hónapja jött vissza a városba. Azt akarod
mondani, hogy ő is benne van ebben?
– Nem közvetlenül, nem.
Colin valamiféle magyarázatra várt, de nem érkezett.
Mellette Sophie ugyanolyan tanácstalannak tűnt, mint ő,
legalábbis eleinte.
De aztán kifújta a levegőt, és lassan azt mondta: – De benne
van. Talán az egyik vámpírral?
Raphael barátságtalan pillantást vetett rá, ami elég válasz
volt.
– Valószínűleg ő az, aki elmondta nekik, hogy Jeremy
milyen összetört volt Mariane megtámadása után – szolgáltatta
a magyarázatot Duncan. – Kétségtelenül ezért hitték, hogy
Cynthia célba vétele cselekvésképtelenné teszi Lord Raphaelt.
– Semmi kétség! – mondta Colin szárazon. – Oké, rendben!
Tehát egyikünk McWaters után megy, a másikunk pedig Curtis
Jenkins után.
– McWaters az enyém! – mondta Raphael kifejezéstelenül.
Colin bólintott, és igyekezett nem gondolni arra, hogy
Raphael mit tervez a régi bajtársával.
– Akkor Sophie és én megnézzük Jenkinst, és még néhányat
a listáról – mondta. – Talán szerencsénk lesz, és mindannyian
együtt bujkálnak valahol.
Raphael a hadnagyára nézett. – Duncan?
– Van értelme, uram! Sophia és Mr Murphy felderíthetik
Jenkinst és a helyi polgárokat. Néhány vadász elkísérheti őket,
míg mi többiek McWatersszel és a szövetségeseivel
foglalkozunk. Megvan a mobilszámom, Mr Murphy. Ha
segítségre van szüksége, azonnal küldhetünk további
embereket a helyszínre. Ha sürgető a szükség – tette hozzá,
megelőzve Colin következő szavait –, elhagyhatjuk a
járműveket, és pillanatok alatt megérkezhetünk.
Colin szemöldöke meglepetten szaladt fel. Korábban látta,
hogy a vámpírok gyorsan mozognak, de úgy látszik, ezt
nagyobb távolságon is meg tudják tenni. Jó tudni.
– Akkor rendben. Sophie?
– Ez elfogadható. Jó vadászatot kívánok, uram!
– Mindannyiunknak! – vicsorogta Raphael, és a vámpírjai
hátborzongató üvöltéssel válaszoltak, figyelmeztetésként
minden teremtménynek, hogy egy sokkal veszélyesebb
ragadozó járja az erdőt ma éjjel.
 Harminckilencedik fejezet

Raphael besétált a Garry McWaters rejtekhelye előtti

udvarra, vámpírjai hangtalanul manővereztek a fák között,
hogy körülvegyék a házat. Ez volt az első a két helyszín közül,
amelyet Murphy javasolt, de nem volt kétséges, hogy ez a
megfelelő. Több teherautó parkolt az épület mellett és mögött,
több is a lövöldözés nyomait mutatta, és legalább az egyik
ismerős és erős vérszagot árasztott. Ezeket az embereket
kereste, azokat, akik megpróbálták megölni az ő Cynjét.
Mellette Duncan halkan kommunikált a többiekkel,
miközben Juro néhány lépéssel előtte haladt. Mindannyian
tisztában voltak vele, hogy az emberek, akikre vadásznak,
fegyveresek és gyilkolni akarnak. Maga Cyn tanította meg
Raphaelt és a vámpírjait arra, hogy közülük még a
legerősebbeket is elpusztíthatja egy ember, akinek megfelelő
fegyvere és elegendő bátorsága van használni azt.
Juro ikertestvére visszatért ma este a birtokra, hogy
felügyelje a biztonságot és Cyn védelmét, ami Murphy
információi alapján, miszerint a lány kifejezett célpont,
sürgetővé vált. Ugyanez a sürgetés táplálta ma este Raphael
vérszomját. A nő biztonságát úgy lehet a legjobban garantálni,
ha kiiktatja azokat, akik ártani akartak neki.
Duncan közelebb lépett. – Két őrszem, uram – mondta
suttogva, hogy csak egy másik vámpír hallja. – Mindkettő
likvidálva!
Raphael bólintott. Körülöttük az éjszaka teljesen
elcsendesedett. Minden állat, amely korábban itt lehetett, az
odúikba vagy fészkeikbe húzódott, vagy bárhova, ahol
biztonságot talált. Ma éjjel a végső ragadozó lépett színre, a
tápláléklánc csúcsán lévő ezen a bolygón, és az állatok, sőt
még az emberek is tudták ezt.
 Az előtte álló házra összpontosított. Egy elnagyolt építmény
volt, meglehetősen régi, de jól karbantartott, és nagyobb, mint
amire számított. A Hugh Pulaski-féle szánalmas kunyhó
helyett ez inkább a régi európai vadászházakra hasonlított –
menő, kevés magánszobával rendelkező építmények,
amelyeket arra terveztek, hogy kényelmesen elszállásolják a
lordot és kíséretét, ami akkoriban kényelemnek számított. Az
előtte álló épületet nem is olyan régen bővítették ki,
valószínűleg a gyilkolászási szándékaik miatt. A hozzáépített
szárny szemmel látható volt, és a friss fa éles illata még
mindig csípte az orrát. Az ablakokat vastag függönyökkel
takarták el, de a széleken kilátszott a fény, és határozottan
emberek voltak odabent.
Zenét vagy tévét nem lehetett hallani, csak fojtott
beszélgetést, ami csak megkönnyítette a feladatát.
Figyelmesen hallgatta, és elkülönítette a dobogó szíveket –
oldalra döntötte a fejét, és megszámolta –, tizenhárom
emberét, akik közül az egyik haldoklott. A két őrszemmel
együtt, akiknek a szíve soha többé nem fog verni, ez összesen
tizenöt embert jelentett. Raphael mellett, saját magán kívül
még hét vámpír volt, köztük Duncan és Juro. Ez aligha volt
tisztességes küzdelem. Az emberek számára.
– Duncan?
– Készen állok, uram!
Raphael megvonva vállát, felszabadította az emberség
látszata alá rejtett erejét, és hagyta, hogy az olvadt ezüst
folyóként kiáradjon belőle.
Ez felmelegítette az ereit, és felgyorsította a szívverését,
arra kényszerítve a tüdejét, hogy minden egyes lélegzetvétellel
egyre jobban kitáguljon. Mámorító érzés volt, amitől ajkai a
tiszta élvezet ördögi mosolyára húzódtak, és az agyarai
előbújtak az ínyéből, ahogy a legtisztább formájává vált annak,
ami volt…. Vámpír.
Lehajtotta a fejét, és az előtte lévő, gyenge szerkezetre
koncentrált. Erejének egyetlen suhintásával le tudná dönteni,
ki tudná oltani minden élőlény életét, aki a falai között
kuporgott. De ez túl könnyű lenne, túl kegyes lenne azok
számára, akik bántani merészelték azt, ami a legértékesebb
volt számára. És a vámpírjai megérdemelték, hogy
csatlakozzanak ehhez a vadászathoz.
Hagyta, hogy ereje kifelé duzzadjon, hogy megérintse az
emberi lakhelyet, hallotta rémült kiáltásaikat, ahogy a falak
megremegtek körülöttük, megízlelte a rettegésüket, ahogy az
átjárta gyáva elméjüket.
– Garry McWaters – suttogta, és a szavait egy erőszálon
küldte a magasba, hogy minden lény az épületben úgy hallja,
mintha egyenesen a saját fülébe mondták volna. – Gyere elő,
és nézz szembe velem, ha mersz!
Raphael közömbösen várt. Aligha volt lehetőség arra, hogy
a zsákmánya elmeneküljön. Még ha az embereknek valahogy
sikerülne is kiosonniuk a házból, a vámpírjai elkapnák őket,
mielőtt néhány lépésnél többet megtennének. És ha valami
teljesen valószínűtlen szerencse folytán mégis sikerülne
elintézniük az egyik vámpírját, talán megérdemelnék, hogy
életben maradjanak.
Vagy talán Raphael megvárná, amíg biztonságban hiszik
magukat, és akkor vadászná le és ölné meg őket.
Néhány pillanat múlva halk hangokat hallott odabentről,
sürgető szavakat, amelyek gyorsan elhallgattak. A zárak
felpattantak, és kinyílt az ajtó. Odabent lekapcsolták a
világítást, de ez inkább az emberek számára volt hátrányos,
mint neki. Nyilvánvalóan nem igazán értették, hogy kivel
kerülnek szembe, amikor felvették a harcot Raphael és a
vámpírjai ellen.
Több férfi is előbukkant a ház belsejének árnyékából, lassan
kimerészkedtek a keskeny fa tornácra, ahol széthúzódtak,
kezeikben lövésre kész puskákkal és más fegyverekkel. Juro
megfeszült, de Raphael szenvtelenül figyelte, ahogy egyikük
kiválik a többiek közül, és elindul a lépcsőn lefelé az udvarra.
Nagydarab ember volt, majdnem akkora, mint maga
Raphael. A feje kopaszra volt borotválva, és Raphael
vadászaihoz hasonló ruházatot viselt, fekete kommandós
öltözéket, fűzős bakanccsal. Két fegyver volt látható, és több is
volt elrejtve a testén.
 Juro kezdett előrelépni, kétségtelenül azzal a szándékkal,
hogy lefegyverezze a férfit, de Raphael egy gondolattal
megállította. Ez itt az övé volt, senki másé.
Raphael összevonta a szemöldökét. A férfi nyakán és válla
körül, valamint keresztül-kasul a mellkasán át volt fonva
valami.
Rámeredt, majd hitetlenkedve emelte a tekintetét az
emberre.
– Így van, vámpír – gúnyolódott az ember. – Tiszta ezüst!
Megszívtad!
Raphael néma jelzést váltott Duncannel, majd nekilendült.
Gyorsabban, mint ahogy McWaters primitív érzékei érzékelni
tudták volna, Raphael elvette a férfi fegyvereit, és félredobta
őket, miközben Duncan egy mentális lökéssel lesújtott a
többiekre, amitől azok megtántorodtak, eldobták a
fegyvereiket, miközben térdre estek, egyikük pedig a tornác
oldalára hányt.
Raphael egyetlen lépést tett hátra, és szándékosan megállt,
mosolyogva nézte a férfi szemében a döbbenetet, amiért
egyedül és fegyvertelenül találta magát, szemtől szemben a
nagy, gonosz vámpírral. A fickó azonban csodálatra méltó
gyorsasággal tért magához, és bízva ezüst talizmánjainak
védelmében, kidüllesztette a mellkasát.
Raphael mosolya gúnyosra váltott, amikor kinyújtotta a
kezét, megragadta az egyik ezüst medált, amely az ember
vastag mellkasát díszítette, és elpattintotta a láncot, amely a
helyén tartotta. Az ezüstdarabot megforgatva az ujjaiban,
McWaters arca elé tartotta.
– Ssssst – sziszegte, és felnevetett, amikor a férfi
meglepetten összerándult, a szemei pedig elkerekedtek a
félelemtől.
Raphael elvigyorodott, felfedve agyarainak teljes hosszát. A
tisztáson mindenütt felüvöltöttek a vámpírjai, ahogy reagáltak
az atyjukból áradó ördögi elégedettség hullámára.
– Garry McWaters, gondolom – erősítette meg Raphael
szükségtelenül.
 McWaters csak bámult rá, láthatóan halálra rémülten. És
volt is rá oka, mert számára a rettegés csak most kezdődött.
– Térdre! – mondta Raphael nyugodtan.
McWaters rázni kezdte a fejét, de Raphael egyenesen az
agyába küldte a parancsot.
– Most! – tette hozzá.
Az ember felnyögve halkan a fájdalomtól, a földre rogyott.
Raphael lenézve látta, hogy saját szemének ezüstös ragyogása
fényben füröszti a férfi arcát. Hátrasöpörte a bőrkabátját, és a
jobb keze ujjai között ide-oda kezdte forgatni az ezüst medált.
– Tudnod kell, ember, hogy Raphael vagyok! Az én
páromat vetted célba! A párom, akinek a csapdába ejtésével
hencegtél a gyáva rajtaütésedben! Az én vámpírjaimat
gyilkoltad meg hidegvérrel!
Cyn fájdalmára, Marco és Preston rémületére gondolva
Raphael látása egy pillanatra vörös ködbe burkolózott. Minden
benne bosszúért kiáltott, arra sürgetve, hogy tapossa el ezt az
embert, mint egy bogarat. De ő azt akarta, hogy előbb
szenvedjen.
Raphael látása kitisztult, és megelégedett erejének egy apró
szeletkéjével, majd elégedetten elmosolyodott, amikor
McWaters jobb karjából éles pukkanások sorozata hallatszott.
A férfi először döbbenten felnyögött, majd felsikoltott, amikor
a karjában lévő csontok mindegyike sorban, egymás után
megrepedt.
Raphael közelebb hajolva suttogott. – Mit gondolsz, ember?
Gyenge vagyok? A sarokban kuporgok rémülten, hogy te a
pimasz bátorságodat fitogtatva egy tucat embert küldtél
egyetlen nő megölésére?
McWaters csak tágra nyílt szemekkel meredt rá, pillantása
fókuszálatlan volt a fájdalomtól, a könnyek elvesztek a sápadt
arcát áztató verejtékben.
Nem volt elég. Közel sem elég.
Raphael tanulmányozta a férfit, olyan kíváncsiságot
színlelve, amit nem érzett.
 – Szeretnél könyörögni az életedért? Valószínűleg nem
segítene, de sosem lehet tudni, és egészen biztos vagyok
benne, hogy a vámpírjaim szórakoztatónak találnák!
Félelme ellenére az ember állkapcsa összeszorult, és
megrázta a fejét.
– Csak ne tegyél engem is olyanná, mint te! – nyögte. –
Inkább meghalok!
Raphael lenyúlt, és a torkánál fogva megragadta a
nagydarab férfit, könnyedén felemelte, amíg a lába néhány
centivel a föld felett nem lógott.
– Az nem lesz probléma!

****

Raphael leguggolt Garry McWaters maradványai mellé.

Széttépte az ember beleit, és méreg ömlött a szervezetébe.
Raphael különösen szerette volna, ha a férfi pontosan azt a
kínt éli át, amit ő okozott Cynnek. A testének minden csontja
is eltört, de az ember még mindig élt, a gerince még mindig ép
volt, hogy biztosan megérezze a fájdalom minden porcikáját.
Raphael gondoskodott róla. Arról is gondoskodott, hogy
megszerezzen minden információt, amivel az ember
rendelkezett a vámpírok elleni összeesküvésről.
– Még egy utolsó lecke, mielőtt a pokolba küldelek! –
mondta Raphael, és a háta mögé tolta a kabátját, hogy ne
legyen útban. – Soha, de soha ne nyúlj ahhoz, ami az enyém!
Öklével McWaters mellkasába csapott, megragadta a szívét,
és megszorította. Az ember erőtlenül felnyüszített, ez volt az
egyetlen hang, amire még maradt ereje. Raphael felnézett, és
elkapta a férfi tekintetét, majd kitépte a mellkasából a dobogó
szívet, és felállt, szenvtelenül szemlélve azt.
– Gondolod, hogy Cynem szeretne egy emléket? – kérdezte
Duncantől.
Duncan kihajolt oldalra, hogy tanulmányozza a csöpögő
szervet. – Valószínűleg nem, uram.
 – Nem – értett egyet Raphael. Kifejtett egy kis erőt, és a
szív lángba borult, másodpercek alatt hamuvá változva
hamarosan csatlakozott hozzá McWaters testének többi része
is.
Raphael fürgén lesöpörte a kezét, és a ház felé nézett. A
megmaradt emberek, ártalmatlanná téve a rémülettől, a
falakhoz kuporodtak. Még mindig náluk voltak a fegyvereik,
de képtelenek voltak összeszedni az akaratot, hogy használják
őket, miközben Duncan és a többi vámpír rémálomszerű
látomásokkal töltötte meg a fejüket arról, hogy mi vár rájuk.
– Elintézzük most ezeket a többieket? – kérdezte Raphael,
és egy gyors vigyort villantott Duncanre. – Nem azért hoztam
ide a vadászokat, hogy csak nézelődjenek!
Bólintott Duncannek, majd hátrébb húzódott, és elégedetten
elmosolyodott, ahogy a vámpírjai üvöltve üdvözölték a
felszabadulásukat, ahogy a civilizáció béklyói lehullottak, és
szabad kezet kaptak a vadászatra, a tépésre és a szakításra, az
erekből forrón és frissen folyó vér ivására, miközben a
zsákmányuk szíve dübörög a tenyerük alatt. Az önkéntes
donorok jók voltak, sokkal jobbak, mint a zacskós vér, de
semmi sem jobb annál a csúszós hőáradatnál, ahogy egy
vámpír kitépi a zsákmánya torkát, és learatja a sikeres vadászat
jutalmát.
Raphael a terepjárónak támaszkodva várakozott, miközben
az emberi gyilkosok kiszabadultak rémálmaikból, és
elkezdődött az igazi rémület.
Valamivel később Duncan jelent meg a fák közül, és
odasétált, ahol Raphael a terepjáró nyitott ajtajában ült.
– A Cynthia mobiltelefonjában lévő fényképek alapján,
uram, úgy becsülöm, hogy a támadóinak nagy része itt volt. A
vadászok Sophiával és Mr Murphyvel talán csalódottak
lesznek.
– Talán – mondta Raphael szórakozottan. A figyelme a
távoli birtokra irányult, ahol Cyn kezdett felébredni a mély
gyógyító transzból, amelyet köréje szőtt. Visszafordult, hogy
Duncanre összpontosítson.
 – Ez mindenki?
– Igen. Juro most takarítja el az utolsókat. Reggelre a
járműveiken kívül nem lesz nyoma annak, hogy bárki is itt járt
volna.
– Vérnyomok?
Duncan bólintott.
– Mind a kunyhóban, mind a két teherautóban. Mind
emberi, egyik sem a miénk.
Finoman fogalmazva azt mondta, hogy nem volt Cyn-szag a
helyszínen vagy a járművekben. Raphael azon tűnődött, hogy
mit tegyen ezután. Hagyhatná a dolgokat úgy, ahogy vannak,
vagy felgyújthatná mind a kunyhót, mind a járműveket, nem
hagyva mást, csak egy feketévé változott kupacot bárkinek, aki
keresné. De holttestek egyik esetben sem lennének.
Az emberek közül nagyon kevesen hívták a halált, a
kunyhóban kuporogtak, azt hitték, ott biztonságban lesznek,
hogy a vámpírjai nem tudnak behatolni a házba.
Szerencsétlenségükre, amint McWaters meghalt, a kunyhó már
nem volt senki otthona, ami egy irodaházhoz tette hasonlóvá,
ahová bárki be-, és kiléphetett – beleértve a vámpírokat is.
A többiek, azok, akik kijöttek McWatersszel együtt,
legalább tanúsítottak némi ellenállást, és jó vadászatot
biztosítottak a vámpírjainak. Nem mintha bármelyikük is
elmenekülhetett volna. Erre még csak lehetőség sem volt. És
miután véget ért a vadászat, Duncan és Juro elégette a
holttesteket, ahogy Raphael is megszabadult McWaterstől.
Nem minden vámpírnak volt meg az ereje ehhez, de Raphael
erővel vette körül magát, nem gyengeséggel.
– Hagyd úgy a kunyhót, ahogy van – mondta végül. – Az
egyik járművet hagyjátok a kocsma parkolójában. Ez majd ad
némi gondolkodnivalót a nyomozóknak, amikor majd
megtalálják a tulajdonos holttestét. A többi járművet hagyd itt.
De teljes mértékben győződj meg róla, hogy a holttestek
eltűntek, és minden más bizonyíték is, Duncan! Az emberi
hatóságok gyanakodhatnak, de nem lesz bizonyítékuk arra,
hogy itt jártunk.
 – Természetesen, uram!
Raphael ismét a birtok irányába fordult, szinte akarata
ellenére. Cyn ezt nem tudatosan tette, de a szükséglete hívta
őt, és ez elég volt.
– Vissza kell térnem! – mondta hirtelen. Elkezdte
megkerülni a terepjárót, azzal a szándékkal, hogy ő maga
vezet, de Duncan kiadott egy éles parancsot, és két vámpír
jelent meg a sötétségből, fekete harci öltözékük vér- és erőszak
szagát árasztotta. Raphael lenézett a saját ruhájára. Le kell
zuhanyoznia, mielőtt találkozna Cynnel.

****

Raphael már akkor kiugrott a terepjáróból a mobilját a

füléhez szorítva, miközben az még gurult.
– Uram – válaszolt azonnal Saephan hangja.
– Az épületben vagyok – mondta Raphael, miközben Juro
ikertestvére kinyitotta előtte az ajtót. – Az őrök szállásán
lezuhanyozom, és hamarosan ott leszek!
Nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze az őröket,
történt-e valami, amíg ő távol volt. Ha igen, akkor már
felvették volna vele a kapcsolatot. Ehelyett a bal oldali
folyosóra lépett ki a nagyteremből, ami szemközt volt a
magánlakosztályával, és majdnem futva esett be az alagsori
lépcső ajtaján.
Becsapta az első szoba ajtaját, amelyhez ért, és
szórakozottan megjegyezte, hogy azt éppen az egyik férfi
vámpírja használja. Az esélyek neki kedveztek, de ez mégis
szerencse volt, mert szándékában állt kölcsönvenni néhány
ruhát. További szerencse volt az is, hogy ez a részleg Raphael
személyes biztonsági őrei számára volt fenntartva, és ezek a
vámpírok általában nagyobbak voltak az átlagosnál.
Letépte magáról a véres és mocskos ruhát, és egy kupacba
dobta. Valaki majd később visszaszerzi. Amit meg lehet
menteni, azt kitisztítják és visszaadják neki. Minden mást
elégetnek. Belépett a zuhany alá, amíg az még melegedett,
gyors, gazdaságos mozdulatokkal beszappanozta a testét és
megmosta a haját. Érezte Cyn nyugtalanságát. Valamilyen
szinten tudta, hogy a férfi közel van, és közelebb akarta őt
magához. És bár csak néhány órája volt távol, újra látnia
kellett őt, a saját szemével kellett meggyőződnie róla, hogy jól
van, mielőtt a napfelkelte megfosztja az érzékeitől.
A törülközővel a nedves haját dörzsölte, miközben a
rendelkezésre álló ruhák között kutakodott. Egy melegítő és
egy póló került a kezébe, és ez volt minden, amire szüksége
volt.
Két perc múlva már vissza is ért az emeletre, mezítláb, még
mindig vizes hajjal, törölközővel a kezében, és a nagytermen
keresztül a szemközti szárnyban lévő magánlakosztálya felé
tartott. Wei Chen lépett ki az irodából, amikor Raphael elsétált
mellette. A seattle-i fészekvezető kinyitotta a száját, hogy
mondjon valamit, valószínűleg a vadászatról akart kérdezni, de
Raphael szólalt meg előbb.
– Az emberi nő, aki neked dolgozik – mondta –, itt lesz
holnap is? – Nem lassított, arra kényszerítve Wei Chent, hogy
siessen mellette.
– Igen, uram.
– Találj valami kifogást, hogy holnap napnyugta utánig itt
tarthassuk! Megkérek valakit, hogy kövesse, amikor elmegy.
És első dolgom lesz négyszemközt találkozni veled! Hozd el
az aktáit! Megértetted?
– Természetesen, uram! Van valami…
– Semmi! – Elfordította a figyelmét a seattle-i vezetőről, és
inkább Elke felé biccentett, aki úgy nézett ki, mintha meg sem
mozdult volna egész idő alatt, amíg a férfi távol volt. Elsietett
mellette, és beütötte a kódot, hogy hívja a magánliftjét,
türelmetlenül várva, hogy az megérkezzen. A lefelé vezető út
végtelenül hosszú volt, és amint az ajtók elég szélesre tárultak,
hogy elférjen a válla, máris kilőtt a kinyíló ajtókon.
Dr. Saephan Raphael hirtelen érkezése ellenére is
nyugodtan állt. Kétségtelenül hallotta a lift indulását, és tudta,
mit jelent.
– Lord Raphael – mondta, és enyhén meghajolt.
– Jól van?
– Nagyon jól, uram. Egyelőre eltávolítottam az infúzióját. A
zacskót napközben kellene cserélni, de abban a néhány órában
jól meglesz nélküle. Amire a legnagyobb szüksége van, azt
meg fogja kapni, és az Ön, uram. Ha már itt tartunk…
Saephan elhallgatott, mintha próbálná felmérni Raphael
hangulatát, mielőtt folytatná. Raphael elszakította a tekintetét
Cynről, hogy kérdő pillantást vessen rá.
– Van vér a hűtőben, uram, ha szüksége van rá.
Raphael nem mozdult. Normális körülmények között a
párjától vett vért, és senki mástól. De ez nyilvánvalóan
lehetetlen volt a lány jelenlegi állapotában. Tehát Saephan
vagy attól tartott, hogy Raphaelt arra készteti az éhsége, hogy
mégis vért vegyen tőle, és ezzel veszélybe sodorja az életét.
Vagy őszintén aggódott, hogy Raphael esetleg elhanyagolja a
saját egészségét, miközben Cyn gyógyításával van elfoglalva.
Raphael inkább az utóbbit választotta.
– Köszönöm, doktor! – mondta, és szemrebbenés nélkül
nézett Saephan szemébe. – Holnap este találkozunk.
– Igen, uram.
Raphael megvárta, amíg meg nem hallja az ajtók kinyílását,
majd újra becsukódását az emeleten, és egy gyors
szondázással megbizonyosodott róla, hogy a lift üres. Aztán
visszahívta, és éjszakára bezárta, a páncélterem ajtaját pedig
behúzta a kis előcsarnokban, és azt is biztosította.
Levetette a kölcsönvett ruháit, és bebújt az ágyba Cyn
mellé. Raphael egyik pólóját viselte, amelyet nyilván Dr.
Saephan választott ki, miután megfürdette. Cyn ritkán viselt
bármiféle hálóruhát, és szinte biztos, hogy erre az útra sem
hozott magával egyet sem.
Raphael meglepő zsigeri élvezetet érzett, amikor a lányt a
ruhájában látta, és némán gúnyolódott magán. Talán mégsem
áll olyan messze a primitív embertől, mint azt szerette hinni.
 Közelebb csúszott, testét óvatosan a lány köré görbítve.
– Itt vagyok, lubimaya – mondta teljesen feleslegesen. Cyn
egész teste ellazult, ahogy a férfi felé fordult, a lélegzete
hosszú, lassú kilégzésben érkezett, ami felmelegítette a férfi
mellkasának csupasz bőrét. Raphael megkönnyebbülten
lehunyta a szemét, és a kezét gyengéden a lány által viselt póló
alá, a dereka csupasz bőrére helyezte. Mindkettőjüknek
szüksége volt az érintésre. De ebben az esetben az ő
szükséglete talán nagyobb volt, mint a lányé.
– Szeretlek, Cynem! – mormolta a férfi. A lány szívének
erős dobbanására a bordáin aludt el, és észre sem vette, amikor
a nap megkezdte az aznapi felemelkedését.
 Negyvenedik fejezet

Colin az anyósülésen ülve irányította Robbie-t a listán

szereplő következő címhez, amelyet Raphael műszaki embere
adott. Sophie mögötte ült. Nem szólt semmit, de a férfi
kivételesen tudatában volt, szinte mintha megérintené, pedig
hozzá sem ért. Azon tűnődött, vajon ennek van-e valami köze
ahhoz a vérhez, amit a lány elvett tőle. Összekötötte őket
valahogy?
Robbie elkanyarodott, és Colin felnézett. Curtis Jenkins
háza felé tartottak, de a listán szereplő emberek közül többen
is útba estek, így azoknál a címeknél is megálltak, ahogy
haladtak. Párat már kipipáltak, és ez nem is tartott sokáig,
hiszen senki sem volt otthon.
Raphaelről és a társaságáról még nem érkezett hír, de még
túl korai volt bármit is várni. Elvégre McWaters mindkét régi
családi birtoka elég messze volt. Talán Duncan állítása miatt,
miszerint a vámpírok percek alatt a segítségére tudnak sietni,
bárhol is legyenek, várt többet. Vagy talán azért, mert
valamilyen szinten biztos volt benne, hogy Garry az egyik
eldugott kunyhóban van, és hogy öreg cimborája nem fogja
túlélni az éjszakát, ha Raphaelnek bármi beleszólása is van
ebbe. És Colin meglehetősen biztos volt benne, hogy
Raphaelnek sok mondanivalója volt erről a bizonyos témáról.
Nem mintha Colin hibáztatta volna. Garry és az újdonsült
cimborái megpróbálták megölni Leightont. Megölték Leont,
valamint Marcót és Prestont is. Garry pedig szinte hencegett
azzal, amit Mariane-nel tettek. De annyi évnyivel a háta
mögött… A pokolba is, talán ez volt az igazi oka annak, hogy
javasolta a két csoportra oszlást. Hogy ne kelljen szembesülnie
a barátja kivégzésével. Pontosabban a volt barátja
kivégzésével. Lehet, hogy Garry halálával kapcsolatban
vegyes érzései voltak, de a barátságuk múltidejével
kapcsolatban egyáltalán nem.
– Mély gondolatok, haver – mondta Robbie, anélkül, hogy
elfordította volna a tekintetét az útról.
Colin felmordult, és a hajába túrt a kezével, tudatában
annak, hogy Sophia minden szavát hallgatja. A lány tudta,
hogy a férfi nem egyértelműen viszonyul Raphael terveihez
McWatersszel és a többi emberrel kapcsolatban. És a nő
figyelte is őt, valószínűleg azon gondolkodva, hogy vajon őt is
elítéli-e, mielőtt véget érne az éjszaka.
Colin félig megfordult az ülésében.
– Meglep, hogy nem Raphaellel mentél, Jeremy – mondta a
Sophia mellett ülő vámpírnak.
Jeremy visszafordult az ablakon kibámulásból. Minden
egyes mérfölddel, amit megtettek a kocsmától elhajtva, egyre
feszültebb lett, és Colin felismerte, hogy mi is ez. Tiszta és
egyszerű félelem. Lehet, hogy a vámpír elszántan bosszút
akart állni a párjáért, de még soha nem vett részt semmilyen
csatában. Halálra volt rémülve.
Jeremy egy gyors pillantást vetett Sophiára, mielőtt
válaszolt volna Colinnak.
– Én csak egy könyvelő vagyok. Lord Raphael és az
emberei olyan szintű erőszakhoz vannak szokva, ami
számomra teljesen idegen. Néhányan közülük évtizedek óta
vele vannak, és kihívásról kihívásra harcoltak. Én csak útban
lennék.
Colin megvonta a vállát.
– Valószínűleg itt is valamiféle szarságba kerülünk, tudod.
Ha megtaláljuk valamelyik rosszfiút, nem fogják könnyen
megadni magukat.
Jeremy élesen bólintva megrántotta a fejét.
– Igen. És nem foglak visszatartani. Lehet, hogy könyvelő
vagyok, de vámpír is. És különben is, remélem, hogy azok
között, akiket megtalálunk, legalább egy ott lesz, akik
megtámadták az én Mariane-emet. Ennyivel tartozom neki!
– Nincs ezzel semmi bajom! – biztosította Colin, tudatában
lévén a morbid szórakozásnak Sophia sötét szemeiben.
Gyanította, hogy azon a tényen, hogy a nagyon is emberi
szeretője kevésbé ideges, mint egy kibaszott vámpír, ha
tűzharcba kell mennie.
És ha már itt tartunk, mi a fenére gondolt akkor a birtokon,
amikor a párjának nevezte? Raphael biztosan amiatt hátrált
meg, és nézte meg még egyszer. Nem kellett volna valakinek
őt is megkérdeznie, hogy akar-e a párja lenni? A pokolba is,
nem kellett volna egy szertartásnak is lennie? Megforgatta a
szemeit, és ráébredt, hogy úgy hangzott, mint egy vonakodó
menyasszony. Mi a következő, az isten szerelmére? Elkezd
majd azon aggódni, hogy kap-e egy szép gyűrűt? A francba!
Megkönnyebbült, amikor Robbie bevette az utolsó kanyart, és
látótávolságba került a következő ház. Bármelyik nap a hét
bármelyik napján tiszta harcot adhatna neki. Sokkal
egyszerűbb volt, mint megpróbálni kitalálni, hogy hogyan
működik egy vámpír.
Robbie lelassított, és megállt, mielőtt elhagyták volna a fák
fedezékét. Mögöttük a második terepjáró, féltucatnyi Raphael-
vadásszal, követte őket. A házban égtek a lámpák, de előtte
nem parkolt jármű.
– Mit gondolsz? – kérdezte Robbie, kikukucskálva a
szélvédőn keresztül.
– Azt hiszem, itthon van a felesége. Nincsenek gyerekeik. –
Colin kicsatolta a biztonsági övét. – Maradj itt! Bekopogok az
ajtón! – Sophia keze megérintette a vállát, miközben kiszállt,
és megnyugtatóan rákacsintott, miközben halkan becsukta a
teherautó ajtaját, és elindult a ház felé.
Lassan haladt, ujjaival a fegyvere csövét simogatva. A ház
mindkét oldalát ellenőrizte, járművet, vagy akár valamilyen
fészert keresve, ahol esetleg elrejtőzhetett volna egy. De nem
volt ott semmi. Mégis óvatosan lépkedett, és egy pillanatig
hallgatózott az ajtónál, mielőtt bekopogott.
A tévé hangja azonnal elhalkult. Újra kopogott. Valaki
káromkodni kezdett, és valami olyasmit hallott, ami úgy
hangzott, mintha egy nyugágyat engedtek volna le, majd
lépések közeledtek az ajtó felé. Bárki is volt az, mamuszt
viselt. Hallotta, ahogy minden egyes lépésnél a
keményfapadlóhoz csapódnak. Kinyílt az ajtó.
– Colin! – Az ott álló nő nem tűnt, vagy hangzott
boldognak, hogy látja őt.
– Jan – mondta udvariasan. – Gordon itthon van?
– Úgy néz ki, mintha itthon lenne? Látta valahol a nagy,
fekete teherautóját?
– Nem, hölgyem, nem láttam, de mindig lehetséges, hogy a
műhelyben van.
– Hát, nincs. Ha Gordont akarja, akkor jobb, ha Curtishez
megy. Mindannyian ott sustorognak valamit. És mielőtt
megkérdezné, nem tudom, mi a fene az, és nem is akarom
tudni!
Amikor Colin nem reagált azonnal, a nő undorodó hangot
adott ki. – Van még valami más is? A műsoraimat nézném!
Colin megrázta a fejét. – Nem, hölgyem! Ennyi az egész!
Megnézem Curtisnél, ahogy mondta.
– Nos, halleluja! Jézus Krisztus! – mormolta, és már csukta
is be az ajtót a férfi előtt.
Colin önkéntelenül is elvigyorodott. Még két lépést sem tett
meg lefelé a lépcsőn, és már hallotta a hátracsapódó nyugágy
csattanását, majd a konzerv nevetés hullámait, ahogy Jan
visszatért a műsora nézéséhez.
Még mindig mosolygott, amikor visszaszállt a terepjáróba.
– Igazán boldognak tűnt, hogy a küszöbén álltál, Murph –
jegyezte meg Robbie.
– Jól láttad – értett egyet Colin. – Azért egy kis időt
megspórolt nekünk. Azt mondta, a férje és a haverjai mind ott
vannak Curtis Jenkinsnél. Úgy tűnik, ezek a fickók mégiscsak
valakinek a pihenőszobájában bujkálnak.
– Megspórolt nekünk egy kis időt és lőszert.
– Ha megtaláljuk őket, nem sok lőszerre lesz szükségünk –
szólt közbe Sophia, szexi, mély hangja éles kontrasztot
alkotott a szavaiból áradó vérszomjjal. – Mi, vámpírok az
ilyen jellegű problémákra a közvetlenebb megoldást
részesítjük előnyben.
– Igen, hölgyem – értett egyet Robbie. – Láttam Lord
Raphaelt akcióban, és én is határozottan a közvetlen szót
használnám!
– Vért akarok! – mondta Jeremy vad morgással a hátsó
ülésről. Felnézett, és Colinra meredt. – Emberi vért! Azt
akarom, hogy még maga az éjszaka is sikítson a rémületüktől!
Colin pillantása találkozott a vámpír feszült tekintetével, és
észrevette a szemében pislákoló vörös fényt.
– Remélem, megkapod, amire szükséged van, Jeremy! –
mondta. – Mariane miatt!
Colin ismét előre fordult, és figyelte, ahogy a sötét út rohan
alattuk, miközben Curtis Jenkins háza felé robogtak. Csak
remélni tudta, hogy abban az emberi vérben, amire Jeremy
annyira éhes, nem lesz sem az övé, sem Robbie-é.
 Negyvenegyedik fejezet

Sophia a kavicsos út közepén sétált, vagy az is lehet, hogy a

felhajtó volt. Mind egyformán nézett ki, és igazából mit
számított, hogy melyik? Az egyetlen dolog, ami érdekelte,
azok a kétoldalt húzódó barázdák voltak, ahol a kavics szinte
teljesen eltűnt a földben, hepe-hupás szegélyt hagyva maga
után. A stabil, lapos sarkú bokacsizmáját vette fel, mert
számított rá, hogy a földben lehet némi trágya is, de ez nem
jelentette azt, hogy ő maga trágyázni akart volna.
Elmosolyodott, a helyzet komolysága ellenére is szórakozva
saját magán. Ezt a gondolatot majd meg kell osztania Colinnal,
ha mindennek vége, és biztonságban visszaérnek Vancouverbe.
Mert oda készült. Nem bujkál többé Dél-Amerikában. Ha
Lucien meghalt – és még mindig bántotta a gondolat –, és ha
ez igaz, akkor ő szándékozott a következő vámpírura lenni a
kanadai területeknek. És ha Lucien nem halott? Ha valahogy
sikerült jó alaposan elrejtőzködnie, amíg mások eltakarították
a mocskát? Elfintorodott a gondolatra.
Talán jobb lenne neki, ha halott lenne.
Egy apró hang visszahozta a jelenbe és a házhoz a felhajtó
végén. Kíváncsian szemlélte. Lehet, hogy nem minden keresett
ember bujkált itt, de sokan közülük igen. Öt teherautót számolt
meg, amelyek úgy sorakoztak előtte, mint a pányvára kötött
lovak. A ház oldalánál is fémes csillanás látszott, ami könnyen
lehetett még egy vagy kettő.
Még mindig az erdő fedezékében, sötét ruházatával álcázva
magát, megállt, felmérve a helyzetet. Lehet, hogy nem volt
olyan tapasztalt a harcban, mint Raphael és az emberei, vagy
akár Colin és a barátja, Robbie, de az évek során ő maga is
megküzdött a maga kihívásaival. És mivel a vámpírpárbajok
gyakran életre-halálra mentek, különösen az idegenek között,
nem állna most itt e komor építmény előtt, ha nem tanulta
volna meg, hogyan kell harcolni… és győzni.
A ház előtte többnyire sötét volt. Talán azt remélték, hogy
elrejtik a jelenlétüket az útról nézve. Vagy talán csak Colinnak
volt igaza, és mindannyian a pincében gyűltek össze.
Akárhogy is, nem fáradoztak őrszemekkel. A vámpírok, akiket
Raphael küldött velük, már körbevették a házat, és jelentették,
hogy senkit sem találtak.
Beazonosította Colint és Robbie-t, ahogy mögé léptek,
emberi szívverésük árulta el őket, annak ellenére, hogy
majdnem olyan nesztelenül jártak, mint egy vámpír.
Elhelyezkedtek a két oldalánál, továbbra is a fák között
rejtőzve. Válaszul a nő maga mögött hagyta az erdő védelmét,
és belépett az udvarra. Hangos kattanás hallatszott, és Sophia
összerezzent, lehunyva szemét a felülről érkező sárga
fényáradat ellen. Túl későn ismerte fel a ház körül szétszórt,
ütött-kopott rudakat. Valamiféle mozgásérzékelős rendszerre
kapcsolt biztonsági lámpák, amelyeket épp most kapcsolt fel.
Nem mintha számított volna. Azt akarta, hogy lássák. A
terv az volt, hogy kicsalogatja az embereket a házból, és ez
éppúgy megteszi, mint bármi más.
Persze, egy másik lámpa is felgyulladt a bejárati ajtó fölött,
mielőtt kinyílt volna, és egy sovány ember állt a szúnyoghálós
ajtó mögött, aki az udvarra nézett. Ostobaság volt tőle, hogy
ilyen könnyű célpontot szolgáltatott. Szerencséjére nem
szerepelt a tervükben az ajtóban való elkapása.
– Valószínűleg az állatok mindig felkapcsolják a lámpákat –
suttogta Colin valahonnan balról.
Sophia bólintott, és tett még két lépést előre, hogy az ember
biztosan meglássa őt.
A férfi kissé megrándult, amikor a nő megjelent, egy
pillanatra túlságosan ledermedve. Újabb bizonyíték a gyenge
túlélési ösztöneire. Mintha csak későn tudatosult volna benne,
hogy reflektorfénybe állítja magát, az ember hátranyúlt,
lekapcsolta a villanyt, és mondott valamit valakinek a háta
mögött, mielőtt kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, és kilépett a
verandára. Valamiféle puskát tartott magánál, és a vállához
emelte. De bár többé-kevésbé az ő irányába mutatott, még ő is
láthatta, hogy nem egészen rá céloz. Elvégre ő csak egy nő
volt, és teljesen egyedül. Milyen fenyegetést jelenthetne egy
felfegyverzett férfi számára?
Ez volt az a része a tervnek, amit Colin ellenzett. Utálta az
ötletet, hogy a nő ott álljon a nyílt terepen, és csak arra várjon,
hogy lelőjék. Sophia biztosította róla, hogy szinte bármilyen
lőtt sebet képes túlélni, még ha a fejét éri is a találat, amíg az
agya nagyjából sértetlen marad. Colin erre válaszul felsorolta a
könnyen elérhető lövedékek listáját, amelyekkel a tarkóján
keresztül is ki lehetett volna lőni az agyát, méghozzá elég
könnyen. És bár rámutatott arra, hogy ezek ugyanazok a
férfiak voltak, akik megpróbálták meggyilkolni Cynthia
Leightont, még ő is elismerte, amikor rákényszerítette, hogy a
legtöbb férfi habozna lelőni egy magányos, fegyvertelen nőt.
És hogy megédesítse a vitát, Sophia emlékeztette, hogy még
akkor is, amikor próbálták megölni Cynthia Leightont, a
testére lőttek, nem a fejére. Persze még mindig lehetséges volt,
hogy a fejére céloztak, csak egyszerűen elvétették, de ezt nem
említette Colinnak. Volt elég aggódnivalója.
A sovány ember a házból újabb lépést tett előre, a tornác
szélére érkezett, az egyik bakancsának orra az első lépcsőfok
fölött lógott. Kissé lentebb eresztette a puskát, és lassú,
száznyolcvan fokos fordulatot tett, ami közben a koszos udvart
fürkészte, majd visszanézett a lányra, amikor nem talált ott
semmit.
Elvigyorodott, felfedve a szájában az egyenletes, fehér
fogsorát.
– Hé, srácok – szólt vissza a válla fölött. – Ezt látnotok kell!
A fegyvert az oldalára ejtve, leugrott a négy lépcsőfokon a
földre, és egy felcsapódó porfelhőben érkezett a talpára.
Mögötte további férfiak tolongtak a verandára, mindannyian
állig felfegyverkezve, némelyikük kihagyta a lépcsőt, hogy
egyenesen leugorva a verandáról érkezzen a földre, és
elhúzódjon oldalra. Sophia gyorsan számolt. Hét ember. Azon
tűnődött, vajon Raphael hányat talált.
– Hát idáig jutottak ezek a vámpírok? – kérdezte gúnyosan
az első férfi. – Egy emberi nőt küldenek, hogy elvégezze a
piszkos munkát? Van valami üzeneted számunkra, édesem?
Sophia megvonta a vállát. – Tapasztalatom szerint mindig is
a nők végezték a piszkos munkát!
– Nem elég baj, hogy egy kibaszott agyarasimádó –
mormogta valaki –, egy kibaszott femi-náci agyarasimádó!
– Még egy okkal több, hogy kinyírjuk, ahogy én látom! –
mondta a sovány férfi, éles tekintete röviden megpihent a nő
arcán, mielőtt tovább kutatott a fák között.
– Azért elég jól néz ki – mondta egy másik, és két hosszú
lépéssel átszelte a tornácról a négylépésnyi távolságot. – Talán
szórakozhatnánk egy kicsit, mielőtt megszabadulunk tőle. Mit
szólsz hozzá, szépségem? – szólította meg. – Akarsz dugni
néhánnyal a sajátodból, mielőtt meghalsz?
Sophia kíváncsian oldalra döntötte a fejét. Érdekes, hogy
azt feltételezték róla, hogy ember. Még sosem láttak női
vámpírt?
– Én nem dugok állatokkal – mondta szenvtelenül.
A férfiak közül többen csúnyán káromkodni kezdtek, az
utolsó is a földre huppant közéjük a tornácról, ahol aztán
nagyjából félkörben álltak vele szemben, bár még mindig több
méternyire voltak tőle. Minden bátorságuk ellenére sem volt
egyikük sem hajlandó elhagyni a csorda védelmét.
A sovány egy agresszív lépést tett előre.
– Vigyázz a szádra, ribanc, vagy megtöltöm valami hasznos
dologgal!
– És mi lenne az? – kérdezte kíváncsian.
– Hé, Curtis – szólalt meg hirtelen az egyik férfi –, valami
nem stimmel itt! – A férfi, aki egyértelműen a csapat esze volt,
visszahátrált a veranda felé, és nyugtalanul körülnézett. – Mit
keres itt kint egyedül?
Sophia mögött felhangzott Colin hangja: – Ki mondta, hogy
egyedül van?
A lány elmosolyodott, hagyva hogy meglássák az agyarait,
miközben a tisztás körül vigyorgó vámpírok léptek elő a fák
takarásából.
Az emberek szinte egy emberként fordultak meg, és a ház
biztonsága felé rohantak. Sophia kinyújtotta az erejét, becsapta
az ajtót, és elvágta a visszavonulásukat, szétszórva őket
Raphael vadászainak karjaiba.
Mindenkit, kivéve a sovány embert, Curtis Jenkinst. Jenkins
az övé volt.
Figyelmen kívül hagyva a körülötte zajló csatazajokat,
teljesen bízva vámpírtársaiban, hogy képesek elbánni fél tucat
emberrel, és tudva, hogy Colin vigyázni fog a hátára, erejének
szálait Jenkins köré fonta, és lassan, feltartóztathatatlanul
húzta át az udvaron, amíg ott nem állt előtte pár lábnyira, és
átkokat üvöltve küzdött a kiszabadulásért.
– Maradj csendben! – mormolta ingerülten.
Az ember szája tovább mozgott, úgy nyílt és csukódott,
mint egy oxigénért tátogó hal. Amikor egyetlen szó sem jött
ki, a szeme elkerekedett, és döbbenten bámult Sophiára.
– Curtis Jenkins – mondta a nő, és kedvesen elmosolyodott.
– Úgy döntöttem, hogy mégiscsak meg akarlak dugni. – A nő
a homlokát ráncolta. – Vagy várj, ez így nem jó! Az
angolom… – tette hozzá, és döbbenten rázta a fejét. – Hadd
gondolkozzam! Ah. Nem, nem akarlak megdugni. Ez annyira
visszataszító. Amit én akarok, az az, hogy baszakodjak veled!
Eltűnt a mosolya, és térdre kényszerítette az embert. Fojtott
hangok jöttek ki a férfi torkából, miközben vergődve
kapálózott, próbálva kitörni a nő láthatatlan hatalmának
kötelékeiből. Sophia lassan körözött körülötte, és
szórakoztatta, ahogy a férfi csavargatta a fejét, próbálva szem
előtt tartani.
– Mondd csak, Jenkins, tudod, hol van Lucien?
Az ember láthatóan meghökkenve dermedt meg a kérdéstől.
Zavartan bámult rá.
A férfi reakciója előtt értetlenül állva, Sophia kérdőn
döntötte meg a fejét. – Tudod, hogy ki az a Lucien?
A férfi elkerekedett szemekkel, kétségbeesetten rázta a
fejét.
Sophia felsóhajtott. Nem tudta, miért gondolta, hogy ez
könnyű lesz. Eldobva az emberség minden látszatát,
egyenesen a férfi elméjébe merült, szétszedte azt, hogy
megkeresse az igazságot. A gondolatai a gyűlölet és a
neheztelés pöcegödrei voltak, és a nő úgy érezte, hogy
bemocskolódik az érintésüktől. Elsősorban a diadal volt a
fejében, amiért a bandája nemrég megtámadta Raphael párját
és Colint is. Nehezményezte, hogy Colint vették fel a helyi
rendfenntartó munkára, mert úgy vélte, hogy ő sokkal
képzettebb, bár nem volt világos, mi ütött belé, hogy ezt
gondolja.
De a Jeremy fiatal párja elleni brutális támadás is ott volt,
olyan kegyetlen kéjvággyal körülvéve, amelytől felfordult a
lelke. Habozás nélkül elpusztította ezt az emléket, nem törődve
azzal, hogy milyen kárt okoz. Undorodva tántorodott el, és
éppen azon gondolkodott, hogy kell-e még több időt
pazarolnia erre a szemétre, amikor egy ismerős arc villant fel
egy pillanatra – ott volt és eltűnt. Sophia kutakodott, próbálta
visszahívni, de elveszett a közelmúlt emlékeinek
összevisszaságában, amelyek legtöbbjére aligha érdemes
emlékezni.
A frusztráció ügyetlenné tette, és túl gyorsan lökte el
magától az emberi elmét. Az izmok a férfi testében egyszerre
megfeszültek, majd egy hallható csattanással ellazultak,
mintha csak egy rugó engedne ki. Ettől a földre rogyott, ahol
reszketve feküdt, míg az agya magához tért a lány tapintatlan
szondázásától.
Sophia szenvtelenül figyelte a férfit. Felemelte a kezét,
hogy véget vessen az egésznek, de megállt, amikor ismerős
lépteket hallott közeledni. Épp időben fordult meg, hogy lássa
Colint előbukkani a fák alatti árnyékból. Egyik kezében
valamilyen puskát tartott, és ahogy közelebb ért, határozott
lőporszag érződött a ruhájáról. Sophia pislantott, hirtelen
eszébe jutott, hogy nemrég lövéseket hallott.
– Jól vagy? – kérdezte, gyorsan végigpásztázva a férfin.
Colin egy félmosolyt villantott rá. – Jól! – Elhajolt a nő
mellett, és unott érdektelenséggel szemlélte Jenkinst. – És mi
van ezzel?
Jenkin agyának valamelyik maradéka felismerte Colin
hangját, és felnyögött, felhívva magára a nő figyelmét.
Hanyatt feküdt a földön, mozdulatlanul, kivéve a szemeit,
amelyek tágra nyílva Colinra szegeződtek. Sophia kíváncsian
figyelte, és azon tűnődött, hogy vajon maradt-e még benne
annyi állati agy, hogy azt higgye, az embertársa meg fogja
menteni.
– Szükséged van segítségre, drágám? – kérdezte Colin.
– Nem, ezt elintézem!
– Ha biztos vagy benne, akkor megyek, megkeresem
Jeremyt! Az előbb eléggé zöldnek látszott!
Sophia lábujjhegyre állt, és lehúzta Colin fejét egy gyors
csókra. A férfi láthatóan megrökönyödve pislantott, de mégis
öröm csillant a szemeiben.
– Nem tart sokáig – biztosította a lány.
Colin bólintott, és elsétált mellette, a ház hátsó része felé
tartva. A nő nézte, ahogy elmegy, és csodálta a mozgását, azt a
könnyed kecsességet, ami jellemző egy erős férfira. Élvezettel
sóhajtott fel. Aztán visszafordult Jenkinshez.
– Hol is tartottunk?

****

Colin meglepődött saját magán. Egyáltalán nem volt

lelkiismeret-furdalása, hogy otthagyta Jenkinst Sophie-val,
még akkor sem, ha tudta, hogy csak egy lehetséges kimenetel
van. Nem az volt a kérdés, hogy az öregfiú meghal-e, hanem
az, hogy hogyan. És ha Sophie akarta elvégezni a
megtiszteltetést, az neki megfelelt. Valahol az alatt a nap
között, amikor felfedezte a majdnem halálra kínzott Mariane-t,
és a délután között, amikor Leighton véres testével
kétségbeesetten száguldott vissza annak vámpír szeretőjéhez,
hogy megmentse az életét, úgy döntött, hogy ezek az emberek
nem érdemlik meg, hogy éljenek. És nem bízott abban, hogy a
bíróságok igazságot szolgáltatnának, ha vámpírokról, vagy az
őket szerető emberi nőkről van szó.
Halk morgást hallott, és felemelte a puskáját, tekintetével
lassan előrefelé haladva a ház mögötti árnyékokat fürkészte.
Nemrég errefelé látta Jeremyt eltűnni. A vámpír nem volt
katona, és teljesen lehetséges volt… Lépés közben
megdermedt, és hagyta, hogy a lába lassan a földre
ereszkedjen.
– Szia, Jeremy! – mondta óvatosan.
A vámpír felemelte a száját valakinek a nyakáról, akit Colin
már nem ismert fel, és kiköpött egy véres húsdarabot, mielőtt
egy hátborzongató vigyort villantott volna Colinra.
– Szia, Colin! – mondta vidáman.
Colin közelebb lépett. Az ember egyértelműen halott volt,
bár a vére még mindig csöpögött, tehát nem olyan régen
történhetett.
– Ismered ezt a fickót? – kérdezte, Jeremyre pillantva.
– Elég jól – mondta sötéten a vámpír. – Ő volt az egyik, aki
bántotta az én Mariane-emet. Csak felvillanásokat láttam
abból, ami aznap történt, de a hangját felismertem. A nevét
nem tudom. Te ismered?
Colin tanulmányozta a véres masszát, ami a férfi arcát
jelentette. Megrázta a fejét. – Nem!
– Nem számít! – mondta Jeremy. – Sophia úgyis
megsemmisíti az összes holttestet, mielőtt ma este elmegyünk
innen. Ennyit még én is tudok a dolgok menetéről.
Colin bólintott. Hallotta, hogy Sophie mondott valamit erről
a többieknek, bár még nem volt előtte tiszta, hogyan fog ez
megtörténni.
– Valószínűleg előre kellene ezt az egyet húznunk! –
mondta. – Kell segítség?
Jeremy azzal a meglepő gyorsasággal és kecsességgel állt
fel, amivel úgy tűnt, minden vámpír rendelkezik. Megragadta
a halott ember karját, és könnyedén felemelte, tűzoltófogással
átdobta az egyik vállán, mintha semmit sem nyomna.
Elvigyorodott Colin meglepett tekintetén.
– Vámpír, emlékszel? Jobb, ha hozzászoksz, ha nem akarod,
hogy Sophia csapágyasra hajtson!
Colin nézte, ahogy a vámpír elvonul a terhével, mint a
nyolcadik törpe egy különösen hátborzongató mesében. És
volt egy olyan érzése, hogy Sophia csapágyasra fogja hajtani,
bármit is tesz.
Eltartott egy darabig, mire mindent eltakarítottak, de végül
Sophia visszasétált mellette oda, ahol a főút egy szűk
kanyarulatában elrejtve hagyták a terepjárót. A holttestek
eltűntek, hamuvá váltak és szétszórták őket az erdőben, így
nem maradtak gyanús hamukupacok, amelyeket valamilyen
szorgalmas bűnügyi technikus átvizsgálhatott volna. Nem
mintha valószínű lett volna, hogy találnának bármit is. Sophie
ereje olyan lángot keltett, amely alaposabban elbomlasztotta a
húst és a csontokat, mint bármilyen közönséges láng tette
volna. Az eredmény valami olyasmi lett, ami jobban
hasonlított egy fa elégett maradványaira, mint bármilyen
emberi hamvasztásra. Colint elgondolkodtatta, hogy Sophie-
ban ekkora erő lakozik, de egy kicsit büszkévé is tette.
Csendben maradt, amíg a terepjárókhoz lépkedtek, de
tudnia kellett valamit, és Sophie volt az egyetlen, akit
megkérdezhetett.
– Láttad, mit tett Jeremy azzal a fickóval!? Még azt sem
tudtam megmondani, hogy ki volt az, amikor befejezte.
– Igen.
– Ez az… Úgy értem, szerinted Raphael is ezt tette
Garryvel?
Megfogta a férfi kezét, és megállította, hogy az arcába
nézhessen. – A barátod…
– Nem a barátom! – erősködött a férfi, kifejezéstelenül
nézve a nő szemébe. – Többé már nem!
Sophia lassan bólintott, tudomásul véve a különbséget.
– McWaters, nos… megpróbálta megölni Raphael párját.
Láttad, mit tett Jeremy, mire késztette a bosszúvágya. És
Jeremy… – Megcsóválta a fejét, mintha összehasonlítást
keresne. – Jeremy egy gyermeki lehelet a legpusztítóbb
viharhoz képest, amit a világ valaha látott, amely tekintet
nélkül elpusztít mindent, ami az útjába kerül. És ez a vihar
Lord Raphael.
Megfogta a másik kezét is, és gyengéden megszorította.
– McWaters mostanra már szinte biztosan meghalt, és
semmi haszna nincs olyan dolgokat próbálni elképzelni,
amelyek a legtöbb ember képzeletét teljesen felülmúlják.
– Bassza meg! – nézett félre Colin. – Mac nem az volt,
akinek gondoltam! Kiderült, hogy nagyjából olyan mélyre
csúszott, amilyen mélyre egy ember csak csúszhat. De jó
katona is volt. És valaha becsületes ember volt. Nehéz! Az
érzelmek nem változhatnak meg egy pillanat alatt, tudod?
– Tudom! Néha az emberek csalódást okoznak nekünk, de
ez nem változtatja meg a róluk való emlékeinket.
– Igen! – Megszorította ujjait a lány kezén, és újra elindult,
felnézve, amikor az útra értek, és Robbie Sophie nevét
kiáltotta.
Elindult feléjük a sötétben, kezében egy mobiltelefonnal.
– Duncan – mondta, és átnyújtotta a mobilját.
Sophie köszönetet bólintott, és átvette a telefont.
– Itt Sophia!
A szája ingerülten összeszorult, ahogy hallgatta a másik
oldalt, de a hangja továbbra is professzionális maradt. – Igen,
természetesen – mondta. – A holttestek hamuvá égetve és
találomra szétszórva, minden vérnyom eltüntetve. Egyikünk
sem sérült meg.
Egy kicsit tovább hallgatta, aztán felemelte a fejét, és
Colinhoz fordult. – Mennyi idő múlva érünk a birtokra?
– Ilyen késő este még tudunk időt szakítani. Fél óra
valószínűleg, legfeljebb negyven perc.
Megismételte az információt, és bólintott olyan automatikus
módon, ahogy az emberek telefonálás közben szoktak. –
Akkor holnap este. Ott leszek! – Bontotta a kapcsolatot, és egy
elmormogott „Köszönöm” kíséretében visszaadta Robbie-nak.
Felnézett Colinra, és halkan azt mondta: – Majd később
beszélünk.
A férfi bólintott, ismét megfogta Sophia kezét, és
továbbindult a terepjárók felé. Úgy gondolta, bármit is
terveztek holnap estére, az még mindig az eltűnt Lucienhez
kapcsolódik. A gyilkosságokért felelős embereket talán már
elintézték, de Luciennek is köze volt hozzá, és róla még
mindig semmit se tudni. Meghalt? Vagy valahol elrejtőzve
mozgatta a szálakat? Colin nem tudta. És úgy tűnt, senki más
sem tudta.
De Colin egy dolgot tudott. Nem hagyja el Sophie-t, amíg
Lucient el nem kapják és nem semlegesítették. A vámpírlord
Sophia atyja volt, és ez valamiféle hatalmat adott neki felette.
Az a fattyú visszahívta Sophie-t is Vancouverbe, hagyta, hogy
ő és a többiek az életüket kockáztassák, és megfizessék az árát
az ő ostobaságának és a puszta gyávaságának. De most, hogy a
cirkuszt eltakarították, most, hogy Luciennek már nem volt
szüksége Sophie-ra, talán fenyegetésként tekint rá. Lehet, hogy
meg akar szabadulni tőle.
De Colinnak szüksége volt rá. Most és mindörökké.
Egyszer már elveszítette, és nem állt szándékában újra
elveszíteni. Jenkinsnek és a haverjainak nem volt annyi
előrelátásuk, hogy vámpírölő lövedékekkel fegyverkezzenek
fel, de Colin nem követi el ezt a hibát. Akkor nem, amikor
Sophie élete foroghat kockán.
 Negyvenkettedik fejezet

Az első dolog, amit Raphael meghallott, amikor felébredt,

az Cyn szívverése volt, amely még mindig ott lüktetett a
mellkasán. Álmában is érezte, hogy ott van, de ez nem
akadályozta meg a megkönnyebbülést, amely elárasztotta a
szívét, hogy ott találta őt a valóságban is, miközben az éjszaka
leszállt körülöttük.
Ajkát a lány homlokához érintette, és karjait a legkisebb
mértékben megfeszítette a lány körül.
– Raphael? – mondta a lány álmos, zavarodott és túlságosan
gyenge hangon.
– És ki más feküdne meztelenül az ágyadban, Cynem?
Érezte, a lány mosolyát a bőrén, és a következő pillanatban
már azt érezte, ahogy élesen megfeszül.
– Jól vagy? Elmentél…
– Meghaltak, lubimaya! Akik bántottak téged, akik
meggyilkolták Marcót és Prestont, és megtámadták Mariane-t.
Mind halottak!
A nő kissé hátrébb húzódott, és a fájdalomtól fáradt
szemeivel a férfi arcát fürkészte. A látvány feldühítette
Raphaelt, és egy pillanatra azt kívánta, bárcsak lenne még száz
ember, akit lemészárolhatna bosszúképpen.
Valami látszódhatott az arcán, mert a nő hűvös ujjaival
megérintette az arcát.
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte.
– Jól vagyok, Cynem! Ahogy mindenki más is, beleértve a
te Robbie-dat is!
– És Murphy is?
 Raphael féltékenységet érzett, hogy a nő egyáltalán
rákérdezett az emberre. Cyn ezt is látta, és a szája szelíd
mosolyra görbült.
– Szeretlek, Raphael!
A férfi lehajtotta a fejét, hogy ajkát az övéhez érintse, és a
lány a sérülése óta először viszonozta, kinyitotta az ajkát, és
hagyta, hogy a nyelve könnyedén érintkezzen a férfi ajkával.
Valami megtört Raphaelben ettől a törékeny érintéstől, ami
annyira különbözött a szokásos szeretkezéseiktől. Igyekezett
uralkodni az érzésen, nem akarta, hogy ez felzaklassa a nőt.
– Mr. Murphy is sértetlen – mondta. – És azt hiszem, ő és
Sophia, ahogy te mondanád, egy párt alkotnak.
– Van közös múltjuk – motyogta Cyn, fáradtnak tűnt,
mintha már ez a rövid eszmecsere is kimerítette volna.
Raphael még egyszer, röviden megcsókolta a lány száját.
Aztán az arcát és a homlokát, az ujjaival közben hátrasimítva a
haját.
– Le kell zuhanyoznom! – bosszankodott a lány.
– Tökéletes vagy, ahogy vagy, Cyn! – Életben, gondolta
magában, és csak ez számított. Idővel majd visszanyeri az
erejét. Erre gondolva, felemelte a karját, és az agyaraival
feltépte a csuklóját.
– Innod kell, lubimaya!
A lány szemei kinyíltak.
– És veled mi lesz? Ha tovább iszom belőled, akkor nem…
– Tegnap este táplálkoztam – biztosította a férfi. A nő nem
kérdezősködött, a férfi pedig nem ajánlotta fel, hogy elmondja,
kinek a véréből fogyasztott. De ő és a vámpírjai mind nagyon
jót táplálkoztak az ellenségeik véréből.
– Rendben – mondta a lány. – Ez jó, de ma este sokkal
jobban érzem magam! Nem lesz szükségem…
– Igyál! – parancsolta a férfi, félbeszakítva Cynt. – A többit
majd megbeszéljük később!
 A lány felsóhajtott, de megadta magát az
elkerülhetetlennek. Túl gyenge volt, hogy mindenáron
ellenálljon a férfinak. A szája a férfi csuklójára zárult, és
szívni kezdte. Raphael a másik kezével a lány tarkóját tartotta,
gondolatai az előttük álló éjszakára terelődtek. Az emberekről
már gondoskodtak, de Lucien még mindig problémát jelentett.
Hamarosan meg kell találni, és végleg el kell bánni vele.
Raphael nem tűrhette tovább egy idegen vámpírlord befolyását
a területén, különösen nem egy olyanét, aki ilyen
szomorúságot hozott Raphael embereire.
Luciennek mennie kell, és Sophiának követnie kell.
 Negyvenharmadik fejezet

Raphael éppen áthúzta a pulóvert a fején, amikor Elke

leszólt, hogy megérkezett Dr. Saephan. Cyn aludt, de
felébredt, amikor csörgött a telefon, és a fejét elfordítva
figyelte, ahogy a férfi kinyitja a páncélajtót, és felküldi a liftet
az orvosért.
Amíg várt, Raphael felhívta Duncant, tudatta vele, hogy
hamarosan fent lesz, és ellenőrizze a Wei Chen által
alkalmazott emberi nővel kapcsolatos megállapodásaikat.
Raphael nem volt biztos benne, hogy a nőnek köze van a
közelmúltbeli eseményekhez, de úgy érezte, hogy igen. Nem
volt rá kézzelfogható oka. Ösztönös volt, semmi több, de
bízott az ösztöneiben. Hosszú utat tett meg az apja
oroszországi farmjától.
A liftajtók kinyíltak, és Peter Saephan kilépett, rövid
üdvözletet mormogva Raphaelnek, miközben egyenesen az
ágy és Cyn felé vette az irányt. Egyik hóna alatt egy hűtőtáskát
cipelt, a másik kezében pedig a fekete táskáját.
– Az én Cynem ma este sokkal jobban lévőnek tűnik,
doktor. Végigaludta a napot, és csak nemrég ébredt fel.
– A te Cyned is itt van! – motyogta a nő.
Saephan felnevetett. – Jobban érzed magad! Soha nem
gondoltam volna, hogy ezt mondom, de hiányzott az okostojás
éned!
– Szép orvosi hozzáállás, doki!
– Csak neked tartogattam, drágám! – Saephan leült, és
kinyitotta a táskáját. – Nézzük csak meg!
Raphael csendben figyelte, ahogy az orvos ellenőrizte az
életjeleket, majd meghallgatta Cyn mellkasát, és feltűrte a
pólóját, hogy megvizsgálja a hasát. Cyn többször is
összerezzent a férfi óvatos érintése alatt, és Raphael a
homlokát ráncolta, de Dr. Saephan elégedetten bólintott.
– Igaza van, uram – mondta Raphaelnek, majd Cynnek –,
határozottan jobban vagy. De tekintve, hogy két napja még
majdnem meghaltál, a jobban relatív kifejezés.
– Bassza meg! – suttogta a lány, a szokásos vitriolosságának
csak az árnyékával.
Saephan felnevetett. – Szörnyű beteg vagy, de én szeretlek!
Úgyhogy gyerünk, add ide a karodat!
Cyn Raphaelre pillantott, miközben sóhajtva kinyújtotta a
karját.
– Menj csak! – mondta neki. – Nem lesz semmi bajom! És
ha mégis, akkor megverheted helyettem a dokit!
Raphael átment a szobán, és lehajolt hozzá, hogy óvatosan
megcsókolja.
– Nem valószínű, hiszen segített megmenteni az életedet,
lubimaya! De légy jó, és majd elmondom a híreket, ha
visszatértem!
– Milyen híreket? – kérdezte a lány elhalkulva, miközben
fáradtan ásított.
– A kanadai területek új uráról.

****

Raphael ahogy kilépett a liftből, biccentett a mindig éber

Elkének. A nő kérdő pillantást vetett rá, és Raphael annyi
időre megállt, hogy azt mondja: – Napról napra javul, Elke.
Amikor eljöttem, Saephannal vitatkozott.
Elke elég jól ismerte Cynt, hogy ezen felnevessen, mert
tudta, hogy ez egy jó hír.
– Köszönöm, uram! – mondta.
– Köszönöm, Elke, hogy ilyen jól vigyázol rá!
Elke még mindig vörös volt az elégedettségtől, amikor
Raphael otthagyta őt, hogy csatlakozzon Duncanhez, aki a
nagyterem közepén várta, és átadta neki a bőrkabátot, amelyet
az őr szobájában hagyott, ahol tegnap este lezuhanyozott.
Kitisztították, és ő menet közben belebújt. Raphaelnek tetszett
ez a kabát. Kényelmes és funkcionális volt. De nagyrészt Cyn
kedvéért viselte. A lány imádta a kabátot, azt mondta, hogy
vámpírosnak és drámainak látszik tőle. A nő kérésére többször
is lecserélte, és mostanra már több egyforma kabátja is volt
tartalékként.
– A nő nem sokkal napnyugta után hagyta el a birtokot,
uram – mondta Duncan lépkedés közben. – Justin és Aaron
követi őt, Wei Chen pedig a tárgyalóban van.
Raphael bólintott. – Sophia?
– A napot Mr. Murphynél töltötte – jelentette Duncan
szárazon. – Már úton vannak ide.
– Kiváló! Wei Chen az első!
Raphael kifordult a nagyteremből, és nem a nagy
tárgyalóterem felé vette az irányt, ahol mindennek az elején
Sophiát fogadta, hanem a kisebb, privát tárgyalóterem felé, a
Wei Chen irodája melletti folyosó végén.
A fészek vezetője már várta őt. Egy összekötött mappa
hevert előtte az asztalon, és szorgalmasan dolgozott a PDA-
ján, amikor Duncan kinyitotta az ajtót. Azonnal félretette a
készüléket, felállt, és röviden meghajolt.
– Jó estét, atyám! – mondta. – Úgy tudom, a tegnap esti
vadászat sikeres volt.
Raphael bólintott. – Megszüntettük az emberi fenyegetést. –
Leült, majd hátradőlve a székében intett Wei Chennek, hogy
üljön vissza a helyére. – De Lucien továbbra is szabadlábon
van – folytatta. – És sem Sophia, sem én nem találtunk róla
semmit az emberek között!
Wei Chen elgondolkodva csóválta a fejét, majd az előtte
lévő mappára koppintott. – De úgy gondolja, hogy Sandra
Koepke tudhat valamit erről? – Bólintott, és kinyitotta a
mappát, átlapozott néhány oldalt, mielőtt elfordította a mappát,
hogy Raphael is láthassa. – Mielőtt hozzánk jött,
Vancouverben dolgozott, uram.
 Raphael átadta a mappát Duncannek, aki az asztal fölé
hajolt, hogy elolvassa. Felvonta a szemöldökét arra, amit talált,
elővette a mobilját, és telefonált.
– Justin – mondta halkan. – Hol vagy? – Rövid ideig
hallgatta, aztán azt mondta: – Bármi áron, de maradj rajta!
Raphael felnézett a hadnagyára, és Duncan azt mondta: –
Akárhová is megy, az biztosan nem az a cím, amit itt megadott
az otthonaként.
Wei Chen meglepetten nézett Duncanről Raphaelre.
– Uram, én…
– Volt vámpírkapcsolata Vancouverben, vagy bárhol
máshol, mielőtt idejött volna dolgozni? – szakította félbe
Raphael.
Úgy tűnt, Wei Chen annyira megrökönyödött Duncan
hírétől, és beletelt egy pillanatba, amíg feldolgozta Raphael
kérdését. – Nem, nagyuram! – erősködött. – Soha nem vettem
volna fel, ha ez lenne a helyzet!
Raphael figyelmeztetés nélkül felállt, aminek hatására Wei
Chen is talpra ugrott. – Uram?
– Meglátogatom Ms. Koepket. Ne hívd fel, és ne
kommunikálj vele semmilyen módon!
– Természetesen nem, uram!
Raphael átsétált az ajtón, amelyet Duncan kinyitott előtte,
és végigsétált a folyosón. Sophia és Murphy éppen beléptek az
ajtókon, amikor a nagyterembe ért.
– Sophia – mondta szünet nélkül. – Te és Murphy bizonyára
csatlakozni akartok hozzám! Van járműved, Murphy?
– Igen, uram – mondta Murphy homlokát ráncolva.
– Helyes! Hozd Sophiát, és kövessetek minket!
– Duncan, te és Juro! Senki más!
– Juro már vár, uram!
Raphael komoran elmosolyodott, miközben kinyitotta az
ajtót, és elindult lefelé a lépcsőn a hideg, párás levegőbe. Az
ösztönei minden egyes lépéssel egyre hangosabban kiabáltak.
Még nem volt biztos benne, hogy mit tartogat ez az éjszaka, de
tudta, hogy jó úton jár.
És Lucien várja a végén.
 Negyvennegyedik fejezet

– Tudod, hová megyünk?

Sophia elrántotta a tekintetét és a gondolatait az előttük lévő
terepjáróról. Alig volt több, mint egy fekete négyzet, a piros
hátsó lámpák démonszemekként csillogtak a sötét utakon.
Colin mindkét kezével a kormányt szorította, és ugyanolyan
feszült volt, mint ő.
– Nem vagyok benne biztos – ismerte be. – Mindent
hallottál, amit tettem. De biztos van valami köze Lucienhez. Ő
az egyetlen lógva maradt szál.
Colin gyors pillantást vetett rá. – Ez ugyanaz a Lucien, aki
az atyád, ugye?
– Csak egy Lucien van, hidd el nekem!
– Szóval, tegyük fel, hogy megtaláljuk őt. Akkor mi lesz?
Sophia ajkai boldogtalanul összeszorultak, és elfordult
Colintól, a sötét fák foltját bámulta, ahogy elszáguldottak
mellettük. Soha nem mondta volna meg Raphaelnek – még
magának is szégyellte bevallani –, de eléggé biztos volt benne,
hogy Lucien szándékosan vezette a gyilkosokat a saját
területéről Raphael területére. Nem tudta, hogyan csinálta, de
eléggé ismerte Lucient ahhoz, hogy tudja, miért, különösen
most, hogy látta, milyen emberek állnak a gyilkosságok
mögött. Lucien számára ez elég egyszerű lehetett. Ő nem
harcos volt, Raphael viszont igen. Akkor miért ne hagyná,
hogy Raphael bánjon el ezekkel az elvetemült emberi
gengszterekkel?
– Sophie? – kérdezte Colin, amikor a nő csendben maradt. –
Jól vagy?
A lány nagyot nyelt, és bólintott. – Azok az emberek Lucien
miatt voltak itt. Nem tudom, hogyan, de ezt hiszem. És
szerintem Raphael is ezt hiszi. Meg akarja majd ölni Lucient,
ha megtalálja, és jogosan tenné.
Colin hosszan nézett rá. – És te? – kérdezte halkan.
– Ha ő tette ezt, megérdemli a halált!
– Ez nem a jó válasz, Soph!
– Tudom, de most nincs másik!
Colin hirtelen befékezett, és Sophia felnézve látta, hogy az
előttük haladó terepjáró élesen jobbra kanyarodik. Még néhány
percig hajtottak, mielőtt Colin azt mormolta: – Hova a faszba
megyünk?
Elkezdett játszani a műszerfalba épített GPS-készülékkel,
nyomkodta a gombokat, és halkan káromkodott, bármit is
talált.
– Nézd a GPS-t! – mondta feszülten.
Sophia megtette, majd megvonta a vállát. – Rendben!
Megnéztem. Most mondd el, mit látok!
Colin türelmetlenül fújt egyet. – Még néhány mérföld, és a
kanadai határnál vagyunk. A vámpírterületek követik a
nemzetközi határokat?
– Általában igen. Így könnyebb. De itt nincs ellenőrzőpont.
– Ez nem jelenti azt, hogy nincs határ. Vannak errefelé
olyan helyek, ahol elég könnyen lehet oda-vissza sétálni. Ez a
világ leghosszabb határa, nem lehet az egészet őrizni!
Sophiának rossz érzés támadt a gyomrában. Ha ilyen közel
voltak… Gondolatai félbeszakadtak, amikor Raphael
terepjárója hirtelen lefékezett, és ismét elkanyarodott, de
ezúttal egy magánútra. A kavics itt vastagon állt, simán
elmozdult a gumik alatt, miközben a rövid úton hajtottak, majd
leparkoltak egy takaros kis faház előtt. A fehér
csipkefüggönyök mögött meleg fény világított, és virágokkal
teli edények zsúfolódtak a tornácon, amely olyan széles volt,
mint maga a faház.
Colin leállította a motort. – Most mi lesz?
Sophia a faházra meredt.
 – Sophie?
Türelmetlenül megrázta magát. Bármi, bárki is várta őket
itt, foglalkozni fog vele, mert muszáj volt. Mert bármi is volt
az, ő már rosszabbal is megbirkózott, és túlélte.
– Meglátjuk, ki válaszol, ha bekopogunk – mondta
tárgyilagosan, és kinyitotta a terepjáró ajtaját.
Azonnal megcsapta a sok virág illata. Gyönyörű volt, az
első igazán szép dolog, amit látott, mióta megérkezett erre az
esős helyre. Akárki is lakott ebben a házban, nagyra értékelte a
szépséget.
Valami végigsuhant az agyán, egy érintés, és eltűnt, mielőtt
még tudatosult volna benne. Visszatartotta a lélegzetét, és
mereven bámulta az otthonos kis faházat. Lehetetlen.
A figyelme elterelődött, amikor néhány sötét alak vált ki az
árnyékból, és egyenesen Raphael és a csapata felé tartott.
Vámpírok. Egyértelműen Raphaeléi voltak, és az volt az
utasításuk, hogy őrizzék ezt a helyet, amíg ő meg nem érkezik.
Az ajtó fölött fény gyúlt. Süketnek és vaknak kellett volna
lenni ahhoz, hogy valaki ne vegye észre az érkezésüket. Az
ajtó kinyílt, és egy homályosan ismerős emberi nőalak jelent
meg a nyílásban. Sophia tett néhány lépést oldalra, hogy
elkerülje a veranda lámpájának vakító fényét, és hogy jobban
szemügyre vehesse. Zavartan vette észre, hogy az a nő az, aki
napközben Wei Chennek dolgozott.
Még inkább zavarba ejtő volt, hogy a nő egy pillantást
vetett arra, ki vár rá, és ahelyett, hogy értelmesen becsapta
volna az ajtót, kinyitotta a szúnyoghálót, és hátrébb állt,
üdvözölve őket az otthonában.
Sophie a homlokát ráncolta. Ez nem egy bűnös ember
viselkedése volt. Akkor miért voltak itt?
Bármilyen aggályai is voltak Sophiának, Raphaelnek nem
voltak. Elindult a lépcső felé, és Sophia elmosolyodott, amikor
Juro és a két vámpírőr is felugrott, hogy megelőzzék. Raphael
emberei fanatikusan gondoskodtak a biztonságáról. Csak
remélni tudta, hogy az övéi… Sophia megdermedt a lépés
közepén. Az övéi?
 – Sophie?
Megfogta Colin felajánlott kezét, és megnyugodott a szilárd
melegében. – Lássuk, mit tervez Lord Raphael, Colin!

****

A nő nem volt figyelemre méltó, gondolta Sophia. Noha azt

nem lehetett mondani, hogy nem vonzó. Lehetett volna szép is,
ha időt szán magára. A haja szép vörösesbarna árnyalatú volt,
de rendezett lófarokba volt hátrahúzva, ami nem vált a vonásai
javára, a szemét pedig egy erős drótkeretes szemüveg mögé
rejtette.
Ideges volt, de ki ne lenne az, ha az éjszaka közepén ennyi
behemót vámpírral találja szembe magát? Félelmetes lehetett,
ha az ember ajtót nyit, és ezek várakoznak a küszöbön.
És mégis, még ha tudta is, hogy ki az a Raphael – és mivel a
birtokon dolgozott, tudnia kellett azt is, hogy mi –,
mosolygott, és úgy invitálta be őket, mintha számított volna
rájuk.
– Ms. Koepke – mondta Duncan a tőle megszokott
nyugalommal. – Nincs mitől tartania! Wei Chen elismerően
beszélt önről és a neki végzett munkájáról.
A nő bólintott, a tekintete ismét körbevillant, és mintha
tétovázott volna, amikor Sophiát érintette, mielőtt
továbbhaladt volna.
– Miben segíthetek, Lord Raphael? – kérdezte.
– Tudja, hogy Lord Raphael miért van itt Seattle-ben –
mondta Duncan. – Tud a gyilkosságokról.
– Természetesen. De azt hallottam… – A nő ajkai
összeszorultak.
– Mit hallott? – kérdezte Duncan óvatosan.
Sophia figyelmesen nézte a nőt, és azon tűnődött, hogy
Raphael miért fáradozik ilyen gyengéd kérdezősködéssel, ha
valóban úgy véli, hogy a nőnek köze van a gyilkosságokhoz.
Ha viszont nincs, akkor Sophia kérdése ugyanaz volt, mint a
nőé. Mit kerestek itt?
– Hallottam, hogy megtalálták azokat a szörnyű embereket,
akik ezt tették – mondta a nő halkan. – Akik meggyilkolták
Marcót és Prestont, majd megtámadták szegény Mariane-t. És
úgy hallottam, hogy Lord Raphael és… az ott – tette hozzá egy
rosszindulatú pillantást vetve Sophiára –, mindannyiukat
megölték.
Sophia meglepetten húzódott hátrébb. Amennyire tudta,
még sosem találkozott ezzel az emberrel, és úgy tűnt, a nőnek
semmi baja sincs a többiekkel. Akkor miért ellenséges vele
szemben?
Raphael a hideg kandallónak támaszkodott, egyik karját
hanyagul a párkányon nyugtatva, mintha próbálna
kevesebbnek látszani, mint amennyi valójában volt. Magában
Sophia úgy gondolta, sokkal több kell egy laza póznál ahhoz,
hogy Raphael ártalmatlannak tűnjön, és úgy tűnt, a férfi
egyetértett vele. Türelmetlenül kiegyenesedett, feladva a pózt.
– Elegem van ebből! – mondta hirtelen. – Mit tudsz azokról
az emberekről, akik ezeket a gyilkosságokat elkövették? A
vancouveri kapcsolataikról? – követelte.
– Erről ő semmit sem tud!
Lucien! Atyja jelenlétének hirtelen tudatosulása Sophia
döbbent tekintetét a sötét folyosóra irányította. Nézte, ahogy a
férfi lassan besétált a fénybe, és a düh a megkönnyebbüléssel
hadakozott, hogy itt van és él. Megkockáztatott egy gyors
pillantást Raphaelre. Ő nem volt meglepődve. Nyilvánvalóan
ez volt az oka annak, hogy itt voltak. Az a nagydarab rohadék
végig tudta, hogy Lucient ezzel a nővel fogják megtalálni.
– Sophie? – szólalt meg Colin halkan, amikor Sophia
megfeszülve fordult szembe atyjával.
De a nő túlságosan meg volt rökönyödve, hogy válaszoljon,
elszörnyedten meredve a nappali lágy fényébe kilépő
Lucienre. Ha nem hallotta volna először a hangját, fel sem
ismerte volna. Meghajlott és erőtlen volt, ujjai csontosak,
göcsörtös ízületekkel és elsárgult körmökkel. Fekete, hullámos
haja, amely valaha szégyentelen hiúságának forrása volt, most
fénytelen szürke volt, amely magába szívta és elnyelte a fényt,
olyan mereven és egyenesen lógva, mint a kiszáradt gallyak.
És az arca – a gyönyörű arca – összeaszott és ráncos volt, az
álláról toka lógott, az egykor szikrázó szemek nehéz
szemhéjak és durva szemöldök alatt rejtőztek.
Sophia legszívesebben sírva fakadt volna. Colinból
hősugárzóként áradt az aggodalom, ahogy közelebb lépett, és a
nő tudta, hogy a férfi felkészült arra, hogy megvédje, bár még
fogalma sem volt róla, mi okozza Sophia szenvedését.
Az ujjai a férfiéhoz simultak. Colin túlságosan is harcos
volt, hogy megfogja a kezét egy ismeretlen és valószínűleg
ellenséges helyzetben, de a keze megnyugtatásul röviden
megérintette a lány derekát.
– Raphael – mondta érdesen Lucien. A feje lassan a lány
irányába fordult. – És Sophia, az én kincsem. Tudtam, hogy
számíthatok rád!
Elködösült szemei a zsúfolt helyiségben lévő többi vámpírt
tanulmányozták. – Duncan, természetesen. De ezeket a
többieket nem ismerem!
Aztán a tekintete Colinra esett, aki olyan közel állt
Sophiához, és a szeme egy pillanatra visszanyerte régi
élességét. De ez aztán eltűnt, és elmosolyodott, megmutatva
elszíneződött fogait.
– A tiéd, Sophia? Neked adtam a jó ízlésemet, ha mást nem
is, mi? – Szárazon felkuncogott, aztán köhögni kezdett, egyik
kezével kitámasztva magát a falnál, ahogy nekitántorodott.
– Sandra, szerelmem – mondta Lucien, és maga mellé
intette a Koepke nőt. A nő odasietett, arcáról öröm sugárzott,
ahogy felnézett a vámpírlord megviselt arcára.
– Gyönyörű, nem igaz? – suttogta, ujjai felfelé nyúltak,
hogy megsimogassák az arcát, de centikre megálltak tőle,
mintha nem mernék elrontani ezt a tökéletességet.
Lucien elmosolyodott, és a karjára tette a kezét, miközben a
nő egy nagy, kárpitozott székhez vezette a sarokban, mintha
csak egy vendégherceg lenne.
 – Nem őt látja – motyogta Sophia bámulva. A szavakat
Colin fülének szánta, de tudta, hogy a szobában minden
vámpír is hallotta. – Megbűvölte az elméjét. Úgy látja őt a
maga dicsőségében, amilyen régen volt.
Sophia elszakította a tekintetét a Lucien körül hízelgő
Koepke látványától, és Raphaelt tanulmányozta, kíváncsian,
mi fog történni ezután. Érezte, ahogy a teremben minden
vámpírban feltámad az éhség. Csak az a tény, hogy Lucien az
ő atyja volt, akadályozta meg, hogy a saját éhsége is
csatlakozzon az övékhez. A vámpírok mindannyian ragadozók
voltak. De a vámpírlordok között ez az ösztön kimagaslott.
Raphael volt a vámpír megtestesítője a ragadozók
ragadozójának. Lucien pedig épp most mutatkozott be
zsákmányként.
– Miért? – kérdezte hirtelen, mert válaszra volt szüksége,
mielőtt Lucien meghal. Rámeredt a férfira, követelve, hogy
foglalkozzon vele. – Minek ez a sok cselszövés? Miért… –
küzdött, hogy szavakat találjon egy olyan fogalomra, amelyet
nem igazán értett. – Miért kell így lealacsonyítani magad? – A
szerény környezetükre mutatott, bár a szavai sokkal többet
tartalmaztak.
Koepke megfordult, hogy ismét Sophiára pillantson, de
Lucien megérintette az emberi nő arcát, és lágyan
megsimogatta, hogy visszavonja magára a figyelmét. –
Meséltem neki rólad, Sophia – mondta anélkül, hogy
elfordította volna a tekintetét Koepkéről. – Attól tartok, kissé
féltékeny. Óvatosan, cherie – mormolta az embernek, és az
ismerős becézés az öregember ajkáról egyformán töltötte el
félelemmel és undorral Sophiát.
Néhány percig csak ennyit mondott, de aztán felemelte a
fejét, és Raphael szemébe nézett, mintha engedélyt kérne,
hogy elmondhassa a történetét. Tudnia kellett, hogy a helyzete
bizonytalan, gondolta Sophia aggódva. De vajon felfogta-e a
veszély mértékét? Tudta, hogy a tettei majdnem Raphael
párjának az életébe kerültek? Csoda volt, a legnagyobb
önuralom Raphael részéről, hogy Lucien még mindig lélegzett.
Lucien még mindig várakozóan bámult vámpírlord társára.
Raphael állkapcsa érezhetően megfeszült, de állának egy
rövid, éles rántásával bólintott.
Lucien mintha megnyugodott volna, a lélegzete egy
sóhajban szaladt ki. Hátradőlt a székben, egyik göcsörtös
kezével Koepke fejét simogatva, aki úgy ült a lábához
simulva, mint egy kutya.
– Természetesen egy nő volt – kezdte Lucien. – Mindig is
gyengém volt a szépség, bár sosem számított, hogy férfi vagy
nő, ugye, Sophia? Emlékszel arra a fiatalemberre – á, elnézést
kérek! Nem kellene ilyen dolgokról beszélnünk az embered
előtt!
Halk morgás, alig több mint hallható rezgés, áradt az üres
kandalló mellett álló Raphaelből.
– Nagyon helyes, öreg barátom – mondta Lucien gyorsan. –
Sajnálom az embereid halálát! Soha nem állt szándékomban…
Nos, ez nem egészen igaz!
– De a nő szép volt, én pedig hiú! Gondolom, ma már nincs
miért hiúnak lenni – tette hozzá sajnálkozva. – Bár ma belle
Sandra olyannak lát engem, amilyen voltam, ugye, cherie? –
mondta, és még egyszer megsimogatta a nő fejét.
– A történetem még azelőttre nyúlik vissza, hogy ilyen
lettem volna, amilyennek láttok. És a nő – olyan gyönyörű,
olyan nagyon is emberi – olyan bájosan döbbent meg, amikor
rájött, hogy vámpír vagyok, hogy ilyen dolog tényleg létezik.
Most már tudom, hogy az egész csak póz volt, de túlságosan
elvakított a hízelgése, hogy felismerjem. Minden érdekelte –
hogy mi vagyok, mire vagyok képes. És végül az összes többi,
amit a markomban tartottam. Dicsekedtem, mint egy bolond.
Meséltem neki az emberek között élő vámpírokról, miközben
a szomszédok, a barátok, sőt még a munkatársak sem voltak
okosabbak. Meséltem neki a házainkról, a vagyonunkról.
Egy rózsaszín könnycsepp gördült ki a szeméből, elveszve
az arca mély ráncaiban.
– És aztán megmutattam neki. Megmutattam neki Giselle-t
– mondta alig hallható hangon.
Sophia összerezzent a név hallatán. Giselle. Az ő arcát
pillantotta meg Sophia Curtis Jenkins haldokló emlékeiben.
Jelen volt, amikor a vancouveri vámpírt és a lakótársait
meggyilkolták.
– Egyenesen hozzá vezetted őket – mondta elborzadva. –
Megölték őt, Lucien! Megölték mindhármukat, miközben
tehetetlenül feküdtek álmukban!
Lucien félrenézett, nem volt hajlandó a nő szemébe nézni. –
Nagy szégyenemre – mondta halkan.
– Mi történt az emberi nővel? – követelte Raphael
keményen.
– Amikor rájöttem, mit tett, megfosztottam az elméjétől,
aztán megöltem – mondta Lucien nyugodtan. – Túl késő volt
az én Giselle-emnek és a szeretőinek, Damonnak és
Benjaminnak. Egy ilyen szépség örökre elveszett – mondta
szomorúan –, és mindez miattam!
A hangja fájdalmasan sajnálkozónak hangzott, de ez csak
feldühítette Sophie-t. Mire volt jó a sajnálkozása a
vámpíroknak, akik itt és Vancouverben is meghaltak?
– De a nő megölése, aki elcsábított, nem volt elég –
folytatta Lucien. – Tudtam, hogy mindent, amit megosztottam
vele, elmondta másoknak is. Lehet, hogy bolond voltam, de
nem annyira, hogy azt gondoljam, volna gyomra, hogy maga
végezze a gyilkosságokat. Kiszedtem a gyilkosok kilétét az
elméjéből. Felkutattam és megbűvöltem őket. És rájöttem,
milyen keveset tudnak arról, hogy mik vagyunk, és mire
vagyunk képesek. Gyilkosok voltak, az biztos. De nem volt
semmi finomság abban, amit tettek. Gyűlöltek és gyilkoltak.
– Így hát rávettem őket, hogy költöztessék a mészárlásukat
Vancouverből az Egyesült Államokba, a te területedre,
Raphael, bár ezt ők nem tudták. Hagytam, hogy elhiggyék,
hogy ez egyszerűen kényelmi szempont; minek Kanadában
gyilkolni, amikor itthon is elvégezhetik a gyilkosságokat.
Raphael ijesztően mozdulatlanná vált, ezüstösen csillogó
szemei rezzenéstelenül meredtek Lucienre, aki úgy tűnt, nincs
tudatában a veszélynek.
– De miért? – szólt közbe Sophia, remélve, hogy a férfi
valahogy jóváteszi, hogy elmondja nekik, hogy többet tett
annál, minthogy egyszerűen másokra – köztük rá is – hárította
a gyilkos problémáját, hogy gondoskodjanak róla. – Miért
küldte őket ide, hogy még többet gyilkoljanak, uram? Miért
nem állította meg őket?
Lucien felnézett rá, a szemei beesettek és árnyékosak
voltak, mégis ott volt bennük az együttérzés fénye, mintha
tudta volna, hogy a lány olyan választ remél, amit ő nem tud
megadni neki.
– Mert tudtam, hogy nem tudom legyőzni őket – mondta
neki szelíden. – Valaki újat hoztak – ezt a McWaters fickót. És
ahol a többiek szervezetlenül és esztelenül gyilkoltak, ő nem.
Ő stratéga volt, és több, mint egy egyszerű gyilkos – egy
magasan képzett, intelligens gyilkos volt, aki gyűlölt mindent,
ami mi voltunk. Korábban is nehezen birkóztam meg velük, de
miután McWaters lett a vezetőjük, esélyem sem maradt. És
ami még rosszabb, még több embert hozott magával. Túl
sokat, hogy egyedül elbánjak velük.
– De fájdalmasan könnyű volt McWaters gyűlöletét
visszafordítani azokra, akiket a legjobban megvetett. Nagyon
kevés bátorítás kellett hozzá a részemről, csak néhány tipp,
hogy hol és mit keressen. Ez volt az oka annak, hogy
egyáltalán Vancouverbe jött, hogy megtanulja, hogyan találja
meg és ölje meg a vámpírokat, akik beszennyezték a
szülővárosát.
Tekintetét Raphaelre fordította, és így folytatta: – Az én
vámpírjaimat sokkal könnyebb volt megölni, mint a tieidet. Jól
ismersz engem, Raphael! Valaha megróttál a lazaságomért,
amikor még mindketten újak voltunk ezen a kontinensen, hogy
még a biztonság látszatát sem keltettem. – A szeme
összeszűkült, ahogy vámpírlord társát tanulmányozta, ravasz
és számító lett. – De én is ismerlek téged, öreg barátom! És
tudtam, hogy te le tudod győzni őket! Sőt, azt is tudtam, hogy
semmi sem állíthat meg téged, ha megölik az egyiküket.
Raphael gyorsabban mozdult, mint ahogy azt még Sophia
szeme is követni tudta volna, a szemei ezüst szikrákat szórtak,
miközben megragadta a torkánál Lucient, és felemelte a
székről. Az emberi nő felsikoltott, és azon kapta magát, hogy
félrelökve, a fal mellé kuporodva nyöszörög.
 Raphael dühe rohamtempóban töltötte be a szobát,
összenyomta Sophia mellkasát, és fájt a füle, miközben azzal
fenyegetett, hogy kiszorítja a kis házban lévő minden csepp
levegőt. Felemelt egy apró erőkúpot, sokkal inkább Colin
védelmére, mint a sajátjára.
– Majdnem megölték a páromat! – morogta Raphael, a
hangja olyan mély volt, hogy megcsörrentek az edények a
konyhában. – Kettőt lemészároltak az enyéim közül, egy
másikat pedig majdnem halálra erőszakoltak!
A dühével együtt nőtt a kiáradó ereje is, olyan
energiaviharrá változva, amitől a bútorok végigcsúsztak a
padlón, hogy aztán a falaknak csapódjanak, a képek pedig
záporozó üvegszilánkokkal érkeztek a padlóra.
– Várj! – kiáltotta Sophia. – Várj! Kérlek, Lord Raphael!
A férfi megfordult, hogy rábámuljon, és Sophia már nem
volt biztos benne, hogy látja őt. A szeme teljesen ezüstössé
vált, és még Duncan és a többiek is elhátráltak.
Sophia kivételesen tisztában volt a mellette álló Colinnal, a
szörnyű sebezhetőségével, ha Raphael a körülöttük kavargó
erőnek csak egy töredékét is szabadjára engedi. Kíméletlenül
megfeszítette a saját erejét. Mintha vörösen izzó acélkések
karmolták volna a belsejét, követelve, hogy szabaddá váljanak,
hogy válaszoljon Raphael elsöprő fenyegetésére, és megvédje
azt, ami az övé. Legszívesebben felsikoltott volna kínjában,
hogy felszakítsa a saját bőrét, hogy feloldja az elviselhetetlen
nyomást. De Colin élete, és valószínűleg az övé is, attól
függött, hogy képes-e ártalmatlannak tűnni, hogy nem jelent
kihívást Raphael számára annak a vámpírnak a kivégzésében,
aki annyi fájdalmat és veszteséget okozott Raphael
gyermekeinek, és Isten óvja őket, a párjának.
– Egy kérdés, uram – kérte a lány. – Kérem!
Raphael mozdulatlanul meredt rá. Aztán pislantott egyet.
– Igyekezz! – morogta, és visszadobta Lucient a székbe.
Sophia bőréről ömlött az izzadság, átáztatta a ruháját,
amikor megfordult, hogy szembeforduljon atyjával.
– Miért én, Lucien? Miért hívtál vissza ide?
 Lucien hátborzongató mosollyal nézett a lányra. – Mindig is
te voltál a kedvencem, gyermekem! Azért küldtelek el, mert
szerettelek, nem pedig azért, mert nem!
A lány türelmetlenül bólintott.
– Ezt tudom, de miért…
Lucien hirtelen felállt, és ahogy felemelkedett a székről,
egyik kezével hadonászva meg kellett kapaszkodnia az egyik
közeli könyvespolcban, hogy egyenesen maradjon. Kissé
megrázta magát, majd kiegyenesedett, hogy segítség nélkül
álljon, és Sophiának a szemébe nézzen.
– Megadom magam neked, Sophia! Minden, ami vagyok,
minden, amim van… a tiéd!
Sophia a homlokát ráncolta.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Lehunyta a szemét.
Sophia megrándult, amikor a férfi megérintette az elméjét.
Tiltakozásra nyitotta a száját.
Lucien egyszer megremegett.
Sophia pedig sikoltozva térdre rogyott.
 Negyvenötödik fejezet

Sophia feje tele lett hangokkal, síró, sikoltozó, követelőző

hangokkal. Válaszokat, vigasztalást, szeretetet akartak.
Küzdött, hogy felfogja, hogy megértse, mi történik. És hirtelen
ott volt Lucien, aki megmutatta neki, hogyan csitítsa le a
zűrzavart, hogyan keverje el a könyörgéseket és hallgattassa el
a sikolyokat. Hogy a saját követeléseivel válaszoljon a
követelésekre. Én vagyok az urad! Hallgatni fogsz!
– Vigyázz rájuk, cherie! – suttogta Lucien. – Légy jobb,
mint én voltam! – És egy utolsó szeretetsimítással eltűnt, az
egyetlen állandó az életében közel háromszáz éve, eltűnt,
tátongó űrt hagyva a lelkében.
Kinyitotta a szemét, zokogás fojtogatta a torkát, miközben a
vékony halom hamut bámulta, ami Lucienből maradt. Tudta,
hogy Raphael meg fogja ölni. Meg sem próbált védekezni,
tudta, hogy hiábavaló lenne a próbálkozás. Ehelyett a
könnyebbik utat választotta. Már így is lecsökkent a Raphael
elől való elrejtőzésre tett erőfeszítései miatt, és ha a külsejéből
lehetett következtetni, akkor már jó ideje nem táplálkozott
vérrel. Ahelyett, hogy kínok között halt volna meg Raphael
keze által, egyszerűen feladta az életét az erejével együtt.
Lucien sokkal tovább volt a szülője, mint az emberek, akik
életet adtak neki, több szeretetet és megértést mutatott felé,
többet tanított neki a világból, mint amiről az a két idegen
valaha is álmodott volna. De végül hű maradt önző
természetéhez, és Sophiát magára hagyta, hogy megbirkózzon
a hátrahagyott vérontással, és egyedül nézzen szembe a dühös
Raphaellel.
– Sophie! – Colin hangja volt az, éles a stressztől és a
félelemtől. A lány miatt. Fölötte állt, kivont fegyverrel, erős
lábaival a lányt támasztva. És szembefordult Raphaellel és a
vámpírjaival. Őérte.
 Végül mégsem volt egyedül.
– Colin – nyögte ki. – Ne!
A férfi leguggolt mellé, a hangja mély és meleg volt a
fülénél, egyik karjával szorosan a mellkasához szorította. – Itt
vagyok, drágám!
– Elment – suttogta a lány megtörten a férfi mellkasához
simulva. – Lucien meghalt.
– Tudom! Tudom, és sajnálom!
– Foglalkozz az emberrel, Duncan!
Raphael hangjára a lány éberre merevedett, fájdalmasan
tudatában lévén, hogy ebben a pillanatban milyen célponttá
vált. Egy frissen kinevezett vámpírlord, akit hatalmába kerített
az átadás okozta sokk, annak ellenére, hogy Lucien igyekezett
megkönnyíteni számára az átmenetet.
Összegyűrte Colin ingét az ujjaival, küzdött a nyugalomért,
az erőért, amire szüksége lesz. Ellazította a szorítását, és lassan
felállt, bőven hagyva Colinnak időt, hogy alkalmazkodjon a
mozdulataihoz.
Raphael még mindig a szoba túlsó oldalán állt. Figyelmesen
nézte a nőt, az ereje már nem volt nyilvánvaló, leszámítva a
fekete szemében időnként felvillanó ezüstös szikrákat.
– Lord Raphael – mondta a nő, a hangja még mindig érdes
volt az érzelmektől.
– Lady Sophia – nyugtázta a férfi jelentőségteljesen. –
Szövetséget ajánlok!
Sophia szíve hevesen kalapált, de kifejezéstelenül nézett a
férfi szemébe. Nem engedhette meg magának, hogy
gyengeséget mutasson, mégis szinte bármit megtenne, hogy
Colinnal együtt élve kijusson innen. De egy szövetség? Még
sosem hallott ilyesmiről. Főleg nem vámpírlordok között.
A gondolatai száguldoztak, próbálta megfejteni Raphael
indítékait, kiszámítani, hogy mi a saját haszna egy ilyen
megállapodásból. És azon töprengett, miért javasolna ilyesmit,
és mit várna cserébe. Mindebben azonban egy dolog biztos
volt. Egy ideig sebezhető lesz, miközben lényegében a
semmiből kell felépítenie a hatalmi bázisát. A terület
gyengébb vámpírjai egyszerűen csak elfogadnák őt, hálásak
lennének, hogy túlélték Lucien halálának traumáját, és hogy
valaki hajlandó volt közbelépni és életben tartani őket.
De Lucien erősebb gyermekeit, akármilyen kevesen is
voltak, ráncba kell szednie, egyenként személyesen kell
hűséget esküdniük neki, és néhányan közülük kihívhatják őt.
Sokan közülük nem is ismerték őt, és még azok is, akik
ismerték, évtizedek óta nem látták, és azt feltételeznék, hogy
azért mert nő, gyenge is, és őszintén szólva azért is, mert
Lucien őt választotta. Hogy a szépséget jobban kedvelte, mint
a gyakorlatiasságot, köztudott volt, még a gyermekei körében
is.
De ha Raphael támogatná őt, ha tudnák, hogy ő legalább
nem küzdene vele, és nem lépne a területre, amíg ő az
uralkodó… Ez nagyban hozzájárulna a hatalomátvétel
elsimításához, a kétségek és a sérült egó megnyugtatásához.
– Mi jár a fejedben, Lord Raphael? – kérdezte, olyan hűvös
és kontrollált hangon, ahogy csak tudta.
Raphael, ez az arrogáns fattyú elmosolyodott, mintha tudta
volna, mekkora erőfeszítésébe kerül ez neki.
– Te uralkodsz a területeden, én pedig az enyémen. De
amikor bizonyos ügyek a Tanács elé kerülnek, olyan ügyek,
amelyek a közös érdekeinket szolgálják… – A fekete szeme
kifejezéstelenné és hideggé vált. – …beleegyezel, hogy az én
nagyobb tapasztalatom irányítson!
Sophiát nem tévesztette meg az udvarias beszéd. És az sem
gondolta elbizakodva, hogy a férfi életben hagyná, ha nem
egyezik bele… vagy ha később megpróbálná visszautasítani.
De végső soron ez még mindig jó üzlet a számára.
– Elfogadom az ajánlatot – mondta a lány, és formálisan
egy kicsit megdöntötte a fejét.
– Kitűnő! – A férfi udvariasan elhallgatott néhány
másodpercig. Amikor folytatta, a hangja és a modora egyaránt
hajlíthatatlan volt. – Tekintettel a késői órára és az újonnan
kötött szövetségünkre – tette hozzá megfontoltan –,
huszonnégy órád van, hogy elhagyd a területemet!
Feltételezem, hogy Mr Murphy elkísér Vancouverbe. Az én
embereim majd intézkednek, hogy gondot viseljenek az ügyei
intézéséről a területemen.
Nem várta meg a nő beleegyezését, hanem az ajtó felé
lépett, és megállt, mielőtt kilépett volna az éjszakába.
– Gratulálok, Lady Sophia!
És hirtelen mindennek vége lett.
Lucien egy halom hamu volt a szőnyegen.
Raphael eltűnt.
Sophia pedig a kanadai területek ura volt. A lány
összerezzent, egy kemény, egész testen áthaladó rándulással,
amiért Colin aggódva átkarolta. Sophia egy pillanatra
megengedte magának, hogy élvezze a férfi nagy testének
melegét és kényelmét, aztán kiegyenesedett, és azt mondta: –
Tűnjünk el innen a fenébe!

****

Colin bólintott, miközben a két vámpírőr követte őt a

verandára, és bezárta maguk mögött a ház ajtaját. Raphael és
Duncan már eltűntek, ahogy Juro is. Rögtön a balhé után
elmentek, és magukkal vitték a Koepke nevű nőt is. Justin és
Aaron, a két vámpír, aki Raphael utasítására követte Koepkét a
munkából hazafelé, maradtak, hogy kitakarítsák a házat. Azt is
eltüntették, ami Lucienből megmaradt, miután kibaszottul
szétesett – és ez olyasmi volt, amit Colin nagyon boldogan
megtett volna, csak nehogy valaha is újra lássa.
A két vámpír messzire elkerülte Sophie-t, miközben
körbejárták az udvart, és beszálltak a járművükbe. Sophie a
Suburben anyósülésén ült, szembefordulva a nyitott ajtóval.
Ami pontosan az a helyzet volt, ahogy Colin hagyta, miután
kitessékelte a házból.
Az udvaron várakozott, figyelte, ahogy a vámpírok
távoznak, és azon gondolkodott, mit mondjon Sophie-nak.
Lucien nyilvánvalóan átadta a mojóját – Colin nem volt
hajlandó varázslatnak nevezni – Sophie-nak, majd megölte
magát. Vagy talán a mojo átadása volt az, ami megölte. Ki a
fene tudja? Nem igazán számított. Ha az öreg fickó nem
végzett volna magával, Raphael biztosan megtette volna
helyette.
Egy darabig Colin azt hitte, hogy meg kell védenie Sophie-t
az egész csapat kemény vámpír ellen. Úgy gondolta, hogy
néhányat ki tud iktatni, mielőtt azok elkapnák, és remélte,
hogy ez elég lesz ahhoz, hogy Sophie elmeneküljön.
De nem volt rá szükség, mert az ő Sophie-járól kiderült,
hogy egy igazi vagány vámpír. Elvigyorodott, tetszett neki az
ötlet, és hirtelen tudta, mit mondjon neki.
Megvárta, amíg a vámpírok terepjárója leér a felhajtón, és
balra kanyarodik a birtokra visszavezető országútra, mielőtt
odasétált, hogy megnézze, mi a helyzet. Mert valami
határozottan történt.
– Mi folyik itt, drágám?
Colin vetett egy pillantást Sophie arcára, amikor az
felemelte a fejét, hogy rápillantson, és módosította ezt a
gondolatot. Nem felfelé, hanem lefelé. Határozottan lefelé.
Közelebb húzódott, a kezét a lány combjának külső oldalára
tette, és kissé megdörzsölte.
– Beszélj hozzám, Sophie!
A nő néhány percig nem szólt semmit, elég sokáig ahhoz,
hogy Colin újra meg akarta bökni, majd végül megszorította a
férfi kezét, és felsóhajtott.
– Amikor megérkeztem Vancouverbe – mondta halkan –, és
felfedeztem, hogy Lucien eltűnt, az első kétségbeesett
gondolatom az volt, hogy meg kell találnunk. De a második
gondolatom az volt, hogy ha meghalt, akkor bármit megteszek,
harcolni fogok és megölök mindenkit, aki az utamba áll, hogy
magamhoz ragadjam a területét.
– Nincs semmi baj az ambícióval! – mondta magabiztosan
Colin.
 – Nem, nincs. De most, hogy Lucien halott, és a terület
valóban az enyém, nem tudok nem elgondolkodni azon, hogy
mi a fenét gondoltam! – Halkan nevetve megrázta a fejét.
– De te harc nélkül vetted át. Ez biztos jó, nem igaz?
– Bárcsak igaz lenne! De a harc még csak most kezdődik!
A lány ujjai ökölbe szorultak a férfi kezén, ő pedig arrébb
húzódott, a kezét a sajátjába fogta, és gyengéden végigsimított
az ujjain.
– Lucien legtöbb emberét nem fogja érdekelni, hogy én
leszek az utódja, amíg nem követelek tőlük többet, mint ő. De
vannak mások, akik csak úgy tesznek, mintha támogatást
nyújtanának, miközben azt várják, hogy elbukjak. Minden
hibát, a gyengeség minden foszlányát figyelik majd. És amíg
nem lesz lehetőségem saját vámpírokat teremteni, olyanokat,
akikben megbízhatok, minden pillanatban résen kell lennem,
azon gondolkodva, hogy kiben bízhatok, és honnan jön majd a
karó. És akkor ott vannak azok, akik a harag minden jelét,
minden apró hangulatingadozást, a határozatlanság minden
jelét annak bizonyítékaként fogják feltüntetni, hogy egy nőben
egyszerűen nincs meg az, ami az uralkodáshoz szükséges. Már
az is kimerít, ha csak beszélek erről!
– Nos, akkor – mondta Colin, felváltva felemelve mindkét
kezét, és megcsókolta az ujjait –, megmondom, mi lesz,
Sophie! Amíg nem tudsz magadnak vámpírokat csinálni, én
leszek az, aki őrködik és vigyáz arra a karóra, hogy neked ne
kelljen. És ha dühös leszel, kiabálhatsz velem! Ha
elszomorodsz, vagy csak szükséged van egy hangadóra, én ott
leszek! És az éjszaka végén, amikor bezárjuk az ajtót, és újra
csak te és én leszünk, meztelenre vetkőztetlek, és napkeltéig
szeretkezünk, mert történetesen minden női porcikádat
szeretem!
Sophie nevetve lecsúszott az ülésről, hogy a férfi elé álljon.
Átkarolta a férfi nyakát, és szorosan átölelte.
– Szavadon foglak!
Colin közelebb rántotta a lányt, a karjába húzta, miközben
egyik kezét gusztusos fenekének gömbölyűségén pihentette. –
Fogj ahol csak akarsz, drágám! Nekem mindegy!
– Colin – mondta a lány, hátrahúzódva, hogy láthassa a férfi
arcát. – Ugye megérted, hogy ha velem jössz Vancouverbe, ha
továbbra is a véremet veszed… – Elhallgatott, és a férfi szemét
kutatta. – Nagyon hosszú ideig fogunk együtt élni. Biztosnak
kell lenned…
A férfi megkönnyebbülten felnevetett, és erősen magához
szorította a nőt. – Ez minden?
– Komolyan mondom!
– Én is, drágám! És biztos vagyok benne! – Lehajtotta a
fejét, és megcsókolta a nőt, magába szívva az édes melegséget,
ami az ő Sophie-ja volt, érezte, ahogy a lány ellazul a
karjaiban.
– Szeretlek, Sophie! – mormolta a lány szájára.
– Colin – mondta lélegzetvisszafojtva és tágra nyílt
szemekkel bámulva a férfi centikre lévő szemeibe. – Tényleg
elhagynád az itteni otthonodat, és velem jönnél Kanadába?
– Csak próbálj meg távol tartani! Bár lenne egy kérdésem.
– Csak egy? – kérdezte mosolyogva.
– Csak egy. Ki mondta, hogy őfensége és őhatalmassága
menetrendje szerint kell eltakarodnunk? Még rengeteg óra van
napfelkeltéig, és Vancouver sincs olyan messze. Azt mondom,
robbantsuk fel ma este ezt a helyet, és a pokolba Raphaellel!
Sophia a férfi hajába fúrta az ujjait, és magához húzta egy
gyors, kemény csókra. – Tetszik, ahogy gondolkodsz, meu
querido! Te vezetsz!
– A fenébe is, vezetni fogok! Ne hagyd, hogy ez a
vámpírlord dolog a fejedbe szálljon, asszony!
Sophie még akkor is nevetett, amikor kihajtottak az
autópályára, és jobbra fordultak, Kanada felé.
 Negyvenhatodik fejezet

– Nem pusztította el Sophiát – jegyezte meg Duncan

halkan, miközben visszafelé száguldottak a birtokra.
Ez nem kérdés volt; Duncan soha nem kérdőjelezte volna
meg. De Raphael hallotta a kíváncsiságot a hadnagya
hangjában. Néhány pillanatig elgondolkodott a kijelentésen,
aztán így szólt: – Végül is, ő nem igazán vett részt ebben az
egészben. Lucien ugyanúgy játszott vele is, mint velünk,
többiekkel. De leginkább azt akarom, hogy a kanadai terület
stabil legyen, és ő elég erős ahhoz, hogy megtartsa. Most már
az adósom is. Ez sokkal hasznosabb lesz az elkövetkező
napokban.
Duncan elgondolkodva bólintott. – Ez a Koepke nevű
asszony nem tudta, hogy Lucien kihasználja őt.
– Nem – értett egyet Raphael.
– Lucien ismerte őt Vancouverben. Soha nem kötötte
magához, de használta őt. Könnyen megtalálhatta és újra
felhasználhatta.
Raphael ingerülten megrázta a fejét. – Lucien talán Marco
és Preston felé irányította a gyilkosokat, de a címekhez nem
volt rá szükségük. Mindketten elég régóta voltak itt ahhoz,
hogy az emberek tudják, hol laknak. Lehet, hogy nem sokat
jártak ki, de néha igen, és Marco lovai megkönnyítették a
birtokainak azonosítását.
– Még így is, uram, ha csak korszerűsítették volna az
alvóhelyüket, ez nem történt volna meg!
Raphael bólintott. – Amikor az új épületet üzembe
helyezték a birtokon, engedélyeztem minden szükséges
kiadást, hogy mindenki biztonsága megfeleljen a modern
szabványoknak. Lorennek kellett volna gondoskodnia róla.
 Még néhány mérföldet haladtak, miközben Raphael
végiggondolta mindazt, ami az érkezésük óta történt, az összes
részletet, ami a Cyn miatti aggodalmában kiment a fejéből. A
keze ökölbe szorult, ahogy küzdött a késztetés ellen, hogy
megüssön valamit. Vagy valakit. De Loren nem volt itt, és
Lucien sem volt többé.
– Azt akarom, hogy valaki új kerüljön ide! – mondta
hirtelen. – Valaki a seattle-i fészken kívülről. Wei Chen
maradhat a névleges vezető, de egy erős biztonsági főnököt
akarok, valakit, aki erősebb Wei Chennél!
– Összeállítok egy listát, uram! Akarja, még mielőtt
elmegyünk?
– Nem. Holnap este azonnal indulunk! Cyn addigra képes
lesz utazni, és haza akarom vinni.
Behajtottak a birtok kapuján, Juro a terepjárót a főépülethez
vezető lépcső előtt állította meg. Raphael egyik biztonsági
embere már ott várakozott. Kinyitotta az ajtót, és Raphael
kiszállt, biccentéssel üdvözölve a vámpírt.
Ahogy elindult felfelé a lépcsőn, Duncan is csatlakozott
hozzá.
– Hogy van Cynthia, uram?
Raphael aprót rávigyorgott a hadnagyára.
– Elég jól ahhoz, hogy vitatkozzon Saephan doktorral a
korlátozásai miatt.
Duncan felnevetett.
– Nem is vártam mást! Akkor holnap este találkozunk,
uram! Elintézem az előkészületeket!

****

A következő éjszaka nem jött el túl hamar sem Raphael,

sem Cyn számára, bár minden bevallott vágya ellenére, hogy
visszatérjen otthonuk kényelmébe és biztonságába, valami
mégis aggasztotta.
 A férfi azonban nem erőltette, mert tudta, hogy előbb-utóbb
úgyis elmondja, mi a gond.
Odapillantott a lányra, aki az ágyon ülve pihente ki a
lövöldözés óta eltelt első zuhanyozás fáradalmait. Sikerült
magára húznia az alsóneműjét és egy pulóvert, de hosszú lábai
csupaszok, és túlságosan vékonyak voltak.
Doktor Saephan ma este végre megengedte, hogy egyen
valamit. Pontosabban, hogy megigyon valamit. A szokásos
véres zacskók helyett, egy magas fehérjetartalmú folyékony
turmixot hozott magával. Ő maga készítette el, rengeteg
csokoládésziruppal, ami arról tanúskodott, milyen jól ismeri a
betegét. Cyn még csak suttogva sem tiltakozott.
– Raphael!
Felrázta magát a gondolataiból, és rámosolygott a lányra,
felemelve a jóganadrágot, amit választott.
– Maradj ott, lubimaya! Segítek neked felvenni!
– Fel tudok állni!
– Persze, hogy fel tudsz – értett egyet, és a lány elé állt. –
Most pedig csússz ide!
– Főnökösködő! – motyogta, de megtette, amit kért, és az
ágy szélére ült, miközben a férfi átcsúsztatta a nadrágot a
lábfején és felhúzta a lábán. Raphael kinyújtotta a kezét, és a
lány megfogta, hagyta, hogy a férfi segítsen neki felállni, majd
megtartotta, amíg belevonaglott a nadrágjába.
– Szörnyen nézek ki! – mondta boldogtalanul, miközben
belelépett a cipőjébe.
– Nem is! Gyönyörű vagy, mint mindig!
De a lány szemei, amikor Raphael belenézett, könnyektől
csillogtak.
– Nem akarom, hogy mindenki engem bámuljon! – suttogta.
Ah, gondolta magában. Szóval erről van szó.
– Akkor senki sem fog! – mondta, és elővette a mobilját. –
Azt akarom, hogy kiürüljön a nagyterem, Duncan! –
Körülnézett, felmérve az indulásuk idejét. Minden be volt
csomagolva és készen állt, kivéve Cynt. – Öt perc múlva. Te,
Juro és Elke! A biztonságiak többi tagja várakozzon a kinti
járművekben!
– Köszönöm, Raphael! – mondta a lány, majd halványan
elvigyorodott. – Jó dolog királynak lenni, mi?
– Csak ha te vagy a királynőm, lubimaya! – A férfi lehajolt,
és az ajkát az övéhez érintette. – Gyere! Majd viszlek!
– Nem!
A férfi könnyedén felkapta. Túl gyenge volt, hogy
ellenkezzen, de nem is nagyon próbálkozott, karjait a férfi
nyaka köré fonta, és fejét a vállára hajtotta. Raphael az arcát a
nő frissen samponozott hajához érintette, és elmosolyodott,
emlékezve a lány szinte orgazmikus sóhajára, amikor
megmosta neki.
– A zuhanyra gondolsz – motyogta, miközben egyik ujjával
végigsimított a férfi tarkóján.
– Légy jó! – rótta meg a férfi, és a lifthez cipelte.
– Adj nekem néhány napot – mondta halkan, és ujját a füle
ívére helyezte –, és nagyon jó leszek!
– És most csak játszol velem!
Cyn a férfi vállának ívébe fészkelődött, csókja lágyan és
nedvesen simult a férfi állkapcsának alsó vonalához.
– Mondtam már, hogy te vagy a legkedvesebb vámpírom? –
motyogta fáradtan.
– Nem elég gyakran – mondta Raphael kifejezéstelenül, és
küzdött az érzelmi hullám ellen, hogy milyen könnyű volt a
karjaiban, milyen törékeny.
Érezte a lány ajkának ívét, ahogy elmosolyodott a bőre
felett.
– Ezt meg kell jegyeznem! Szeretlek, agyaras fiú!
A lány teste elernyedt, és Raphael tudta, hogy közel áll az
elalváshoz. Erősebben szorította magához, a rémület, hogy
majdnem elveszítette, még mindig túl friss és túl szörnyű volt,
hogy emlékezzen rá. Nem tudta, mit tett volna, ha a lány
meghal. De egy dolgot tudott… Nem egyedül halt volna meg.
 Epilógus

Malibu, Kalifornia

Raphael visszatette a telefont a tartójára, és komoly

pillantást vetett Duncanre, aki az íróasztal másik oldalán ült
vele szemben, a két látogatói szék egyikében.
– Itt az idő, barátom!
– Tudom!
– Hiányozni fogsz! Cyn majd… – Felemelte a fejét, és
majdnem felnyögött. – Cyn hamarosan csatlakozik hozzánk.
Duncan azonnal felállt.
– Magára hagyom, uram! – mondta, és az ajtó felé indult.
Raphael komoran felnevetett. – Gyáva!
Duncan elvigyorodott, enyhén meghajolt a nyitott ajtóban,
majd eltűnt a folyosón.
Raphael egyedül maradt, követte Cyn közeledő mozdulatait
az irodájához, automatikusan felmérve a nő hangulatát és
fizikai közérzetét. Jelentős javulást mutatott, mióta hazajött
Seattle-ből, de még mindig messze volt a szokásos harcias
formájától, és még mindig túlságosan könnyen elfáradt.
Gyűlölte, hogy felzaklatni készül. Majdnem annyira gyűlölte a
hírt, amit közölni készült, mint amennyire gyűlölte elmondani
neki. De most, hogy megszületett a döntés, a hír futótűzként
terjedne szét a házban, és Cyn dühös lenne, és ami még
rosszabb, megbántódna, ha valaki mástól hallaná meg először.
Az ajtók kinyíltak, és Cyn besétált a szobába. Éppen a napi,
gondosan ellenőrzött edzőtermi tréningről jött, és szép arca
kipirult az élettől, zöld szemei csillogtak, ahogy rámosolygott
a férfira.
Raphael felsóhajtott, és felállt, hogy elébe induljon, és
megkerülte az asztalt, hogy a karjaiba vegye.
Lehet, hogy dühös lenne, ha eltitkolná előle a döntése hírét,
de soha nem bocsátana meg neki, ha kiderülne, hogy éppen a
halálba küldte Duncant.

Folytatódik…
{1}
A Miranda-figyelmeztetés azoknak a jogoknak a listája, amelyekkel az Egyesült
Államokban az emberek rendelkeznek, amikor a rendőrség kihallgatja vagy
letartóztatja őket. Ezeket a jogokat Miranda-jogoknak nevezik. Például: “Joga van
hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Joga van
ügyvédet kérni…”.

{2}
Mindenki a maga módján (francia)
{3}
kedvesem
 D.B. Reynolds
Vámpírok Amerikában 5

Duncan

Rajongói fordítás

Fordította: Szilvi
Lektorálta: Xavier
 Washington, D.C. … egy birodalom fővárosa. Hatalmas.
Felpezsdítő. Korrupt. És az árnyékban… a nemzetnél sokkal
idősebb vámpírok.
Duncan, aki maga is hatalom a maga nemében, százötven
éve szolgál Raphael oldalán. De a régóta szövögetett tervek
végre meghozták gyümölcsüket, és elérkezett az idő, hogy
Duncan elhagyja Raphaelt, és nekivágjon élete legnagyobb
kihívásának. Áruló vámpírokkal és emberi gyilkosokkal kell
szembenéznie. Ha kell, az emberi hatalom csarnokait is
megrengeti. De Washington, D.C. az övé lesz.

Emma Duquet-t nem érdekli a vámpírpolitika. Csak meg

akarja találni eltűnt lakótársát és legjobb barátnőjét, Lacey-t.
De Lacey különösen veszélyes vámpírokkal cicázott, és
Emmának a város új vámpírjával kell megküzdenie, ha meg
akarja találni a barátnőjét.
Hatalommal teli ellenségekkel küzdve, akik semmitől sem
riadnak vissza, hogy megőrizzék a titkaikat, Duncan és Emma
a washingtoni korrupció és romlottság mélyére ásnak, és
leleplezik a legszörnyűbb összeesküvést…
 Első fejezet

Los Angeles, Kalifornia

Cyn kissé megborzongott, és közelebb húzódott a Learjet

hajtóműveiből kiáradó hőhullámhoz. Ez némileg
elviselhetőbbé tette a fagyos hangárt. Mélyebben belebújt a
kabátjába, próbált átkukucskálni a letompított fényen
keresztül. Raphael a repülőgép orrának közelében állt, és mély
beszélgetésbe merült Juróval. Csak a szélvédőn keresztül
átszűrődő, a repülőgép pilótafülkéjének sokszínű fényei miatt
tudta kivenni őket. Raphael rövid időre felnézett, és a szeme
ezüstösen villant. A nő szíve összeszorult a látványtól.
Annyira gyönyörű volt. Néha még mindig elállt tőle a
lélegzete.
– Aggódik érted!
Cyn visszafogta a meglepettség önkéntelen rándulását
Duncan hangja hallatán a bal válla fölött.
– Uhm! – mondta a szemeit forgatva.
Duncan felnevetett, amikor a lány felé fordult.
– Hiányozni fogsz, Cyn, te és Raphael jobban, mint bárki
más!
– Minden olyan gyorsan történik – panaszkodott halkan.
Duncan előrehajolt.
– Nem igazán. Már régóta terveztük ezt, de csak pár napja
tudjuk, hogy itt az ideje. És mostanában te sem voltál
önmagad…
– Mi van? Azt hittétek, visszaesem vagy ilyesmi, ha
elmondjátok? A testem sérült meg, Duncan, nem az elmém.
Nem vagyok olyan törékeny!
A férfi sokáig hallgatott, tökéletesen mozdulatlanul állt,
ahogy néha tette, amíg a nő szinte meg tudott feledkezni a
jelenlétéről.
– Nem láttad őt, Cynthia – mondta végül. – Amikor azt
hittük, hogy meg fogsz halni, nem láttad, mit tett ez vele. Nem
te voltál az egyetlen, aki megsérült azon az éjszakán, és most
neked kell gondoskodnod róla, mert én nem leszek itt, hogy
megtegyem ezt!
Cyn megragadta a kezét, mielőtt még elfordult volna.
– Szeretem őt, Duncan! Jobban, mint bármit a világon!
– Tudom! De gondoskodnod is kell róla! Másképp nem
tudnék elmenni. – A férfi szorosabban fogta a lány kezét, és az
ajkához emelte, hogy gyengéd csókot nyomjon rá.
– Duncan! – szakította félbe Raphael mély hangja, és a keze
üdvözlő forróságot hagyott maga után, ahogy végigsimított
ujjaival Cyn hátán, mielőtt a csípőjére tette volna a kezét.
– Uram! – felelte Duncan tiszteletteljes biccentéssel.
Raphael elvigyorodott. – Már nem sokáig!
Duncan megemelte az egyik vállát. – Hivatalosan már nem
lehet az uram, atyám! De valójában mindig is az lesz!
Cyn hátralépett, hogy megadhassa kettejüknek a pillanatot,
a hangjuk puszta mormogás volt a sugárhajtómű motorjainak
süvítése fölött. Szánalmas volt, ahogy ott álltak, és színlelték,
hogy férfiasan kezelik az érzéseiket. Sokkal jobb lett volna, ha
csak megölelik egymást, talán egy-két könnycseppet is
ejtenek, és túl vannak rajta. De nem, ez nem történhet meg!
Raphael egy pillantást vetett rá a válla fölött, és olyan
kétségbeesettnek tűnt, amilyennek még soha nem látta. A lány
felkuncogott. Úgy látszik, az ölelések és a könnyek teljesen rá
maradnak.
– Jól van, most én jövök – mondta, végre megsajnálva őt.
Odalépett Duncanhez, és egy nagy, őszinte ölelésbe vonta.
Semmi hátba veregetés, ami semmissé tenné a pillanat
érzelmeit, semmi gyors puszi-puszi jellegű színlelés. Hosszan
és erősen ölelte meg. A férfi is visszaölelte, bár a lány biztos
volt benne, hogy Duncan vigyázott a vámpír erejére és az ő
még mindig gyógyulófélben lévő testére. De mindezek
ellenére átölelte őt, és érezte, hogy a férfi elfordítja a fejét
Raphaeltől, mintha el akarná rejteni az arcára kiülő
érzelmeket.
– Hiányozni fogsz, Duncan! – suttogta a lány. – És neki is
hiányozni fogsz!
– Tudom – mormolta a fülébe.
– És én majd gondoskodom róla helyetted!
– Mindkettőtökről.
– Arról is!
A férfi ekkor felnevetett, és a nő hátralépett, átkarolta
Raphael derekát, miközben még mindig fogta Duncan kezét.
– Majd meglátogatunk – ígérte. – És te is meglátogathatsz
minket! Semmi ilyen vámpír territoriális baromság, oké?
Duncan egy pillantást váltott a feje fölött Raphaellel, és Cyn
elgondolkodva összeszorította az ajkát. Azok ketten készültek
valamire. Persze nem árulják el, hogy mi az, de majd rájön.
Fintorogva nézett a hangár falán lévő nagy, ipari órára. Már
majdnem tíz óra volt itt Kaliforniában. Mire megkapják az
engedélyt, és felszállnak…
– Nem veszed túl szorosra a dolgot? – kérdezte aggódva.
Duncan Raphael két magángépe közül a kisebbet vette
igénybe. A kicsi relatív kifejezés magánrepülőgépek esetén, de
nem emlékezett rá, hogy ez a bizonyos gép milyen gyorsan tud
repülni, feltéve, ha egyáltalán tudta is valaha. Abban azonban
egészen biztos volt, hogy napfelkelte előtt nem érhetné el
D.C.-t, és mindkét pilóta is vámpír volt.
Duncan megnyugtatásul megszorította az ujjait.
– Ma este megállunk Atlantában, és holnap este folytatjuk
tovább Washingtonba.
– Vannak dolgok, amelyeket Duncannek azonnal el kell
intéznie, amint megérkezik – magyarázta Raphael. – A lehető
leghamarabb kell napnyugta után leszállnia Washingtonban,
hogy egész éjjel dolgozhasson.
Raphael átvetette a karját Cyn vállán, és megerősítette a
szorítását, ezzel gyakorlatilag elrántva a lány kezét Duncantől.
A nő elmosolyodott magában. Raphael mozdulata eléggé
lazának tűnt, de tudta, hogy megtervezte. A vámpír birtoklási
vágya még Duncannek sem engedhette meg, hogy sokáig fogja
a kezét. Ami visszavezette őt a legnagyobb panaszához ezzel
az egész üggyel kapcsolatban.
– Még mindig nem értem, miért egyedül kell odamennie!
Miért nem lehet, hogy néhány embered…
 – El van intézve, lubimaya – mondta Raphael türelmesen. –
Bíznod kell bennünk!
Cyn összeszorította a száját az automatikusan az ajkára
toluló válasz ellen. Valóban bízott bennük, de mindig
előfordulhatott, hogy nem gondoltak valamilyen részletre.
Néha ezek a fickók nem látták az erdőt a sok-sok
tesztoszteronnal teli fától.
Juro jelent meg Raphael könyökénél.
– Minden készen áll, uram! – Röviden biccentett
Duncannek. – Sok szerencsét, Duncan! – mondta, majd
visszasétált, hogy megálljon a várakozó limuzin mellett.
– Atyám – mondta Duncan, valami figyelemfelkeltés-félébe
kiegyenesedve, és derékból enyhén meghajolva. –
Megtiszteltetés volt ilyen hosszú ideig az ön oldalán szolgálni!
– A megtiszteltetés az enyém volt, Duncan. De Cynnek
igaza volt. Még gyakran találkozunk.
Cyn kesztyűs kezét a szájához emelte, és megpróbált nem
sírni. Most, hogy eljött az idő…
Raphael a mellkasához rántotta a lányt, és mindkét karjával
átölelte.
– Menj, amíg lehet, Duncan! Azt hiszem, az én Cynem egy
újabb ölelésre vágyik.
Duncan felnevetett és a nőre kacsintott, majd sarkon
pördült, és vámpírsebességre kapcsolva egy szempillantás alatt
eltűnt a Learjetben. A pilóta rövid időre feltűnt az
ajtónyílásban, amikor a lépcső visszahúzódott, és lezárták a
zsilipet, és mire Cyn észbe kapott, a gép már gurult is kifelé a
hangárból, Duncan pedig eltűnt.
Megfordult Raphael karjaiban, és arcát a férfi nyakába
temette.
– Úgy érzem magam, mint egy anya, aki főiskolára küldi a
gyerekét, vagy ilyesmi – motyogta, és a férfi puha gyapjú
kabátjába dörzsölte könnyes szemeit.
Raphael felkuncogott, és szorosan megölelte, mielőtt a
limuzinhoz vezette volna. Cyn annyira megállt, hogy a férfira
nézhessen, és azt mondta: – Duncan azt mondta, hogy most,
hogy ő elment, nekem kell gondoskodnom rólad! – Ahogy
besiklott a limuzin kényelmes belsejébe, látta, ahogy Raphael
megmerevedik a megjegyzésére, és elégedetten elvigyorodott.
– Mégis mit képzelt? – morogta Raphael, mielőtt ő is bebújt
volna, és behúzta az ajtót.
– Ezt hallottam! – mondta, miközben a férfi a karjába bújt.
– Hát persze, hogy hallottad!
A lány felnevetett, majd hátrahúzódott, hogy lássa a férfi
arcát. – Tudod, szeretlek – mondta komolyan. – Még akkor is
szeretlek, amikor egy ribanc vagyok!
Raphael hosszan tartó csókban érintette az ajkát az övéhez.
– És én is szeretlek, Cynem. Mindig és mindörökké!
A nagy jármű kigurult a repülőtérről, lefelé kanyarogva a
Marina del Rey hegyről, majd át Santa Monicán, mielőtt végül
rátértek a Pacific Coast Highwayre. Raphael egész úton az
oldalához szorította a lányt, egyik kezével szórakozottan
simogatta fel-le a karját, miközben a sötét, elsuhanó várost
bámulta. Cyn is csendben volt, elégedett volt azzal, hogy a
férfival lehet, és tudta, hogy hozzá hasonlóan Raphael
gondolatai is Duncan körül jártak messze a magasban,
miközben hosszú élete legveszélyesebb kihívása felé szárnyal.
 Második fejezet

Néhány mérföldnyire Washington, D.C. mellett.

A Learjet begördült a sötét hangárba, halvány repülőgép

szellemként tűnt fel a holdtalan éjszaka árnyékából. Miguel
Martinez a magánrepülőteret fürkészte, vámpír látása
könnyedén áthatolt a majdnem teljes sötétségen. A hely szinte
elhagyatott volt. A toronyban lévő magányos irányítón kívül
senki sem volt a környéken, akit viszont jól megfizettek, hogy
félrenézzen, és ne kérdezősködjön.
Visszaterelte a tekintetét az érkező repülőgépre. Majdnem
olyan sötétben gurult, mint az éjszaka, a pilótafülke
műszerfalának a szélvédőn keresztül kilátszó fényein kívül
semmi más nem világította meg a pilóta útját a hangár fekete
belsejébe. Ennek lehetetlennek kellett volna lennie. Az is lett
volna, ha a pilóták emberek. De Miguelhez hasonlóan ők is
vámpírok voltak, és a csillagok elég fényt adtak ahhoz, hogy
lássanak.
A repülőgép szép lassan megállt, a motorok fülsértő
hangosan bömböltek, és ez visszaverődve a magas falakról,
visszhangzott az üres hangárban. A pilóta leállította a
hajtóműveket, és a hirtelen beállt csend majdnem olyan
megrázónak bizonyult, mint a zaj volt.
Miguel átkelt a hangár csupasz betonján, az idegei
zümmögtek az izgalomtól, attól a tudattól, hogy végre
megérkezett az atyja. Kezét az oldalához szorította, és kihúzta
magát, eltökélten, hogy jó benyomást kelt, hogy bebizonyítsa,
méltó a neki jutott megtiszteltetéshez.
Kinyílt az ajtó. Miguel tett előre egy lépést, aztán még
egyet, amíg már csak néhány lábnyira nem volt a nyitott
ajtótól. A lépcső a hidraulika sziszegése kíséretében
leereszkedett.
Egy alak jelent meg az ajtónyílásban, egy magas, széles
vállú férfi, alig több, mint egy sötét árnyék a kivilágítatlan
belső térben. Röviden megállt, mielőtt lehajtotta volna a fejét,
hogy ne üsse be az alacsony ajtó felső részébe, majd gyorsan
és céltudatosan elindult lefelé a lépcsőn.
Miguel féltérdre ereszkedett.
– Atyám – mondta tisztelettudóan, és örült, hogy a hangja
nem árulkodott a vibráló idegeiről, amely megremegtette az
izmait a finoman szabott öltönye alatt.
– Miguel! – Egy kéz megérintette a tarkóját. – Most pedig
állj fel, és üdvözölj rendesen!
Atyjának hangjából nevetés hallatszott, és Miguel
vigyorogva ugrott talpra, kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a
felkínált kezet, és érezte, hogy gyors ölelésbe húzzák.
– Duncan – mondta Miguel. – Nagyon örülök, hogy látlak!

****

– Victor? – kérdezte Duncan, miközben egyenesen a BMW-

hez sétáltak, amelyet Miguel üresjáratban hagyott a hangár
túlsó oldalán.
– A házban van, egy kisebb vacsorapartit rendez.
– Embereknek?
– Mindig. Az egyedüli vámpírok a közelében a négy őre.
– Akkor el kell majd intézni az embereket.
– Nem probléma, uram! – mondta Miguel, miközben beült a
pazar jármű vezetőülésébe. – Louis és én el tudjuk intézni.
– Hol van Louis? – kérdezte Duncan, egy tompa puffanással
becsukva az utasoldali ajtót.
– A ház előtt várakozik, szemmel tartja a dolgokat.
– Bajra számítasz?
– Nem, de a ma este túl fontos ahhoz, hogy a véletlenre
bízzuk.
Miguel kihajtott a hangárból, és élesen jobbra kanyarodott a
bekötőút felé. Duncan látta, ahogy a hangár ajtajai szinte
azonnal csukódni kezdenek mögöttük.
 – Milyen volt az útja, uram? – kérdezte Miguel.
– Eseménytelen. Raphael üdvözletét küldi.
– Megtiszteltetés számomra!
– Szóval – mondta Duncan, miközben elhelyezkedett a
városba való visszautazáshoz –, mit kell tudnom Victor ma esti
felállásáról?
– Ugyanaz, mint mindig. Négy vámpír őrrel rendelkezik,
kettő mellette van, kettő pedig máshol őrködik a házban.
Önelégültek a megszokásban, és az a kettő, amelyik nincs
személyesen Victorral, általában a bejárati ajtóhoz közeli
szobában ül és tévét néz, vagy videojátékot játszik. Soha nem
láttam, hogy elhagyták volna a házat, hacsak Victor nincs
velük. A külső biztonságot, beleértve a kaput is, éjjel-nappal
emberek felügyelik, és soha nem engedik be őket a házba. Van
egy vendégház, amely laktanyának van berendezve, ha az
emberi őröknek szüksége van rá, de a legtöbbjüknek saját
otthona van, és oda mennek a műszak végén. A birtok fallal
van körülvéve, az egyetlen kapu napközben zárva van. Éjszaka
az emberi őrök nagyjából a kapu őrzésére szorítkoznak, és
csak alkalmanként járőröznek a környéken.
A körgyűrűn egy baleset miatt akadozott a forgalom, és
Miguel több sávon is átvágott, kihasználva a vámpírvérének
köszönhető villámgyors reflexeket. Duncan elvigyorodott.
– Látom, még mindig szörnyen vezetsz!
– Nem is igaz, uram! A baleset már megtörtént.
Duncan felnevetett, de azonnal visszakomolyodott.
– Mi van Victor vendégeivel?
– Ez egy kisebb vacsora, csak Victor és három ember –
néhány képviselő és egy K Street-i rohadék, akinek rengeteg
pénze van adományozni. Mind férfi, ami jellemző Victorra.
Amennyire én tudom, nem tervezi, hogy ma este nőket is
hozzon, de ha mégis, akkor is csak jóval később.
– Prostituáltak?
– Nem hiszem. Legalábbis a legtöbbjük nem. Ebben a
városban nincs hiány olyan nőkből, akik hajlandóak egy
férfival bulizni, ha annak elég hatalma van. És itt a hatalom az,
ami számít. A pénz kéz a kézben jár vele, de a hatalom
belépést jelent, és ez mindenkinek az első számú jutalom.
 – Rendben van. Te és Louis foglalkozzatok az emberi
őrökkel a kapunál. Én gondoskodom Victor két vámpírjáról a
bejárati ajtónál. Ezt gyorsan és óvatosan kell elvégezni,
nehogy túl hamar megérezze, hogy valami baj van. Amint az
ebédlőbe érünk, én foglalkozom az emberi
vacsoravendégekkel. Azt akarom, hogy eltűnjenek az útból.
Utána Victor az enyém, de a maradék két vámpírral való
leszámolással egyezségre juthatunk. Készen kell állnod arra,
hogy elbánj velük!
– Uram, a kapunál őrködő emberek emlékeit kitörölhetjük,
miután végeztünk Victorral. Hagyja, hogy Louis és én
foglalkozzunk a vámpírőrökkel az ajtónál, amíg Ön…
Duncan megfordult, hogy Miguelre nézzen, a hangja
egyenletes maradt, de a hatalmának egy csekély érintésével
megfagyasztotta.
– Először az embereket akarom biztosítani, Miguel!
Victorral és az őreivel is elbánok, ha szükséges!
– Igen, uram!
Lekanyarodtak a körgyűrűről, egymás után robogtak végig
az utcákon, amelyek mind szinte üresek voltak kedd késő este.
Duncan tanulmányozta a környék térképeit, de az nem volt
ugyanaz, mint itt lenni. A vámpírok hivatalos városi
rezidenciájának alaprajzát is megjegyezte. Egyes emberek
vámpír nagykövetségként emlegették a házat, ami elég jó, bár
pontatlan megnevezés volt.
Maga a rezidencia egy nagy, XIX. századi gyarmati stílusú
épület volt, amely képei Duncant a mély déli fiatalságának
nagy kúriáira emlékeztette. Csak remélni tudta, hogy ez a
bizonyos ház jelentős felújításon esett át a száz évvel ezelőtti
építése óta. Ha nem, akkor hamarosan fog. Nem állt
szándékában vacakoló vízvezetékkel, vagy nem létező
légkondicionálóval élni.
Szerencsére a rezidencia egy szokatlanul nagy telken állt, a
követségi negyed szomszédságában. Két teljes hektárnyi
területen, amely mögött a Rock Creek húzódott, az egész
birtokot fal vette körül, és csak egyetlen kapu volt. A
birtoknak szinte bevehetetlennek kellett volna lennie. De nem
volt az. A ház biztonságán akkora lyukak tátongtak,
amelyeken szó szerint át lehetett volna hajtani egy
teherautóval. És ez is meg fog változni, amint Duncan átveszi
az irányítást.
Mert a vámpírok nagykövetsége hamarosan új nagykövetet
kap. Csak még nem tudtak róla.
 Harmadik fejezet

Miguel felhívta Louist a mobilján, hogy tudassa vele, hogy

bemennek. Amikor befordultak az utolsó kanyarba, Louis az
utca közepén várta őket, halvány szemei szinte fehéren
csillogtak a fényszórók fényében. Elvigyorodott, amikor
meglátta őket, és félreállt, hogy Miguel beállhasson mellé.
– Uram – mondta Louis, miközben bemászott a hátsó
ülésre. – Köszönöm, hogy részese lehetek ennek!
Duncan eléggé megfordult ahhoz, hogy kezet nyújtson.
Louis először óvatosan fogta meg, majd megszorította, amikor
Duncan is így tett. Duncan érezte Louis tenyerén és ujjain a
bőrkeményedéseket a súlyoktól, amelyeket élete nagy
részében emelgetett, még mielőtt Duncan átváltoztatta volna.
– Jó látni téged, Louis. Ahogy Miguelnek is mondtam, ti
ketten gondoskodtok az emberekről a kapunál, míg én a
vámpírőrökkel foglalkozom közvetlenül a rezidencián belül.
És amint bejutottunk az ebédlőbe, azt akarom, hogy az
emberek távozzanak onnan. Képes vagyok visszatartani
Victort!
– Uram, Victor mind a négy őre bent lesz vele a házban.
– Ezzel tisztában vagyok – mondta Duncan. Elfojtott egy
mosolyt, ahogy eszébe jutott, hányszor volt túlságosan
védelmező Raphael iránt – és hogy ez mennyire irritálta a
nyugati vámpírlordot.
– A zsákutcában lévő ház az, uram – mondta Miguel, a
hangja feszült volt a várakozástól, ahogy egyre közelebb értek
a birtokhoz.
Duncan megfordult, hogy először nézze meg személyesen is
a rezidenciát. Nem úgy nézett ki, mint egy megerősített
követség. A túlságosan alacsony kerítés tetején átlógó
cseresznyefákkal és a hideg levegőbe fehér füstöt eregető két
kéményével inkább olyan helynek tűnt, ahol anya és apa
nevelik a két és fél gyereket, és hagyják a kutyákat az udvaron
szaladgálni. Feltéve, hogy anyának és apának volt egy csomó
pénze és elég paranoiája, hogy falat építtessenek a házuk köré,
még ha alacsonyat is.
– Itt az ideje a rock and rollnak! – suttogta Louis, és
Duncan komoran elmosolyodott.
Odagurultak a kovácsoltvas kapuhoz, és Miguel halk
surranással leeresztette maga mellett az ablakot. Fagyos levegő
áramlott be, és Duncan megérezte ház mögött csobogó patak
illatát, a hó halvány illatával együtt. Mindez eltűnt a mindent
elsöprő emberillat alatt, ahogy az őr behajolt az ablakon, hogy
ellenőrizze őket.
Miguel már járt egyszer a házban, úgymond azért, hogy
felajánlja a szolgálatait, amikor először költözött ide
Kaliforniából Virginiába, és egy biztonsági céget alapított.
– Miguel Martinez – mondta az őrnek. – Lord Victor vár
minket.
Az ember kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit,
valószínűleg tiltakozni akart, hogy nem tud arról, hogy Lord
Victor várna valakit, de aztán elkerekedett a szeme, és lassan
pislantott. Elmosolyodott, és bólintott, intve, hogy
bemehetnek.
– Ezek nem azok a droidok, akiket keresnek – mormolta
Louis a hátsó ülésről.
Miguel majdnem megfulladt a nevetéstől, amikor az őr
visszalépett a fülkéjébe, és beindította a kapu mechanizmusát.
– Elég volt, uraim! – mondta Duncan halkan. Megértette az
izgatottságukat. Az ő vére is dübörgött a várakozástól. De
veszélyes dolog volt, amire készültek, és nem akarta, hogy
mást higgyenek magukról.
– Bocsásson meg, uram! – sóhajtotta Louis.
Duncan bólintott, de a figyelme már a nagy fehér házon
volt, az ereje pedig kinyúlt, hogy könnyedén megérintse a bent
lévő vámpírokat. Mindegyiket, leszámítva Victort. A többiek
nem vennék észre az érintését, de Victor esetleg igen.
– Nagyon laza a biztonság – jegyezte meg leginkább
magának. – Két vámpír együtt bent, a bejárati ajtó közelében.
– Összevonta a szemöldökét. Valami zümmögött, valami
mögöttes erő, ami megzavarta. Szerette volna tovább
vizsgálni, de nem volt rá ideje, és túl gyenge és fókuszálatlan
volt ahhoz, hogy veszélyt jelentsen az esti terveire. Várnia
kellett vele.
– Miguel – mondta –, te és Louis óvatosan intézzétek el a
megmaradt emberi őröket! Ellenőrizzétek a barakkokat is!
Nem akarom, hogy bárki is aktiválja a riasztót, de nincs okunk
bántani őket. Aztán csatlakozzatok hozzám odabent. Együtt
foglaljuk el az ebédlőt.
– Igen, uram!
Duncan már akkor kinyitotta a kocsi ajtaját, amikor Miguel
még fékezett. Kettesével vette a téglalépcsőket, és erejének
egy szűk sugarát küldte maga elé, hogy kiégesse a bejárati ajtó
elektronikus zárját. A biztonsági reteszek tompa puffanással
oldódtak ki, és kitárult az ajtó. Duncan belépett, a pillantása
gyorsan végigpásztázott a környezeten, miközben az őrségben
lévő két vámpír még csak most vonta el a figyelmét a
nagyképernyős tévéről, hogy meglepetten bámulja őt. Nem
várta meg, hogy összeszedjék magukat. Kinyújtotta az erejét,
és megragadta a szívüket, addig szorítva, amíg a földre nem
zuhantak. Nem haltak meg. Victor korrupt volt, de gyenge
nem. Ennek a két vámpírnak az atyjaként, és főleg ilyen kis
távolságból, biztosan megérezné, ha meghalnának, és tudná,
hogy valami nincs rendben. Ezért Duncan egyelőre életben
hagyta őket. De amikor Victor meghal, ez a két vámpír is vele
együtt halna meg, valószínűleg maga Victor szívná ki őket,
hogy túlélje Duncan kihívását.
Duncan többször is találkozott Victorral, amikor elkísérte
Raphaelt a Vámpír Tanács éves üléseire, de soha nem mérte
össze közvetlenül az erejét a vámpírlorddal. Az éves
összejövetelek gondosan megszervezett alkalmak voltak,
amelyeken Észak-Amerika legerősebb vámpírjai gyűltek
össze, olyan vámpírok, akik a legjobb esetben természetes
riválisok, a legrosszabb esetben pedig ellenségek voltak.
Mindenki a lehető legjobban viselkedett ezeken a
találkozókon, ami azt jelentette, hogy nem voltak nyílt
kihívások, és nem mérlegelték egymás erejét.
De Raphael már régóta ismerte Victort, és más módon is le
lehetett mérni egy vámpír erejének mélységét. A végeredmény
az volt, hogy Duncan tudta, hogy le tudja győzni Victort, mert
Raphael máskülönben nem kockáztatott volna. És ami még
fontosabb, mert ismerte a saját erejének mélységét. Victort ma
este a szokásos vámpír módon fogják kidobni a terület feletti
uralmából… gyilkossággal.
Miguel és Louis erejük teljében robogtak be mögötte a
bejárati ajtón, készen arra, hogy szükség esetén megvédjék őt.
Ismét furcsa érzés volt, hogy ilyen odaadás címzettje, nem
pedig fordítva. Ehhez még hozzá kell szoknia.
– Valami probléma? – kérdezte, miközben a vámpírjai
Victor két őrének ernyedt testét ugyanannak a kanapénak a
háta mögé rejtették, amelyen Duncan érkezésekor ültek.
Miguel elejtette a terhet, a kómában lévő vámpír feje
hangosan koppant a fapadlón.
– Semmi, uram! A kapu biztosítva, a barakk üres. És a
birtok összes emberi őre mélyen alszik.
– Kitűnő! Akkor itt is vagyunk! Ne feledjétek, amint az
ebédlőben vagyunk, azonnal elaltatom az embereket. Utána
improvizálunk. Nem érdekel, melyikünk intézi el a két
megmaradt vámpír őrt, de maga Victor csak az enyém!
– Igen, uram! – Miguel szinte szökdécselt a lábujjain. Louis
mozdulatlanul állt, mint egy szobor, izmai tettre készen
feszültek. Élesen bólintott, a tekintete Duncanre szegeződött,
mint egy startvonalon álló kutya, aki az engedélyt várja.
– Menjünk – mondta Duncan.
Miguel ment előtte, Louis mögötte. Elhaladtak a lépcsőház
mellett és balra fordultak egy hosszú folyosón, a lépteik szinte
nesztelenek voltak az öreg, fadeszkás padló ellenére. Balra és
jobbra nyitott ajtók álltak, amelyeken bútorokkal teli
helyiségeket lehetett látni – egy ünnepi ebédlőt egy olyan
asztallal, amely mellett könnyedén elférhetett volna harminc
ember is, és egy dolgozó-, vagy játékszobát egy másik
hatalmas síkképernyős tévével, több különböző videojáték-
konzollal és egy csocsóasztallal a sarokban. Volt egy tágas
konyha is, ahol a pultokon fedetlen edények sorakoztak, és
még mindig illatozott az étel, amit Victor hozatott az emberi
vendégeinek. Duncan kutatásaiból kiderült, hogy Victor
általában rendelte az ételeket, és szükség esetén a vámpírok
szolgáltak fel pincérként. Nem volt különösebben elegáns, de
Duncan kételkedett benne, hogy az embereket elsősorban a jó
ételek iránti lelkesedés hozta volna ide.
Az ebédlő, amelyet kerestek – és amelyet Victor ma este
használt – a folyosó legvégén volt, egy pár fehér tolóajtó
mögött. Miguel az ajtók felé nyúlt, és megállt, keze könnyedén
nyugodott a bronz kilincseken.
Duncan oldalra döntötte a fejét, a fülével és az erejével is
figyelt. A bentről jövő beszélgetés hangos és harsány volt, az
emberi hangok egyértelműen mámor vagy kábítószer jeleiről
tanúskodtak. Bármelyik lehetett. Victor is itt volt, lusta és
nyugodt elmével, nem számított semmiféle gondra. A
megmaradt két vámpír őre sokkal éberebb volt, mint az uruk,
de egyúttal át is vették a hozzáállását, és az elméjük
elkalandozott, egyáltalán nem azzal foglalkoztak, hogy mi
történik a szobában, vagy azon kívül. Azt a kevés figyelmet,
amit a környezetnek szenteltek, az emberi vendégekre
összpontosították, inkább zsákmánynak tekintették őket, mint
bármi másnak, miközben bíztak abban, hogy a ház elején lévő,
immár kómában lévő társaik figyelmeztetni fogják őket
minden külső fenyegetésre.
Duncan visszahúzta a szondáját, vett egy nagy levegőt, és
gyorsan bólintott Miguelnek.
Miguel elcsúsztatta az ajtót, és Duncan belépett rajta.
A beszélgetés elhallgatott, amikor mindenki megfordult,
hogy rá bámuljon. Duncan intett, mire a három ember szeme
üvegessé vált, a fejük öntudatlanul a mellkasukra zuhant,
egyikük a földre csúszott az asztal alá, míg a többiek csak
előrebuktak a vacsorájuk maradványaiba.
Victor őrei magukhoz tértek, mielőtt az első ember feje az
asztalnak csapódott volna, egyikük átugrott az asztalon, a
kristályok szétrepültek és összetörtek az edények, ahogy
rohant, hogy megvédje urát. Miguel elkapta a levegőben, ujjai
a másik vámpír torkába fúródtak, miközben a földre dobta, és
elég erősen megütötte a mellkasát ahhoz, hogy egy pillanat
alatt megálljon a szíve. Victor vámpírja zihálva, kidülledt
szemekkel kapkodott a levegőért, miközben küzdött, hogy
visszaszerezze az erejét, hogy újra dobbanásra kényszerítse a
szívét. Ha lett volna akár csak egy pillanata még, talán sikerült
volna, de Miguel nem adta meg neki ezt a pillanatot.
Megragadott egy üres széket, és addig csapdosta a padlóhoz,
amíg elő nem állította, amire szüksége volt. A fadarab cakkos
és nyers volt, félig lakkozott, félig csupasz fa, de tökéletes
fegyver volt. Miguel várakozással teli vigyorral emelte fel a
karót, és Victor őre szótlanul felsóhajtott egy könyörgést, az
egyetlen hangot, amit még ki tudott adni. Miguel egyetlen
tiszta mozdulattal lecsapott a karóval, megadva az egyetlen
kegyelmet, amit akart – gyors halált.
Louis és a másik vámpírőr még mindig küzdöttek
egymással, folyt a vér, miközben brutális ütéseket váltottak,
amelyek egy embert már az első csapással megöltek volna.
Louis a falnak csapta ellenfelét, megrepesztve a lambériát, és
vámpírméretű horpadást hagyva a felső falon, miközben
szitáló vakolat töltötte meg a levegőt. Victor vámpírja dühösen
felüvöltött. Megerősítette a szorítását, ujjai Louis karjába
fúródtak, miközben próbálta megfordítani a helyzetüket, de
Louis kihasználta a lendületét ellene, teljesen megpördült, és
átdobta a szobán. Az egyik eszméletlen embernek ütközött,
ahogy az asztalnak csapódott, kiváltva egy akaratlan nyögést
reakcióként.
Duncan inkább érezte, mint látta, hogy Victor megmozdul,
érezte, ahogy a vámpírlord elkezdi összeszedni az erejét.
Felnézett, és pillantása találkozott Victor hüllőszerű
tekintetével. A két erőteljes vámpír egy hosszú pillanatig
tanulmányozta egymást, de egy éles, tagadó kiáltás még
időben Louisra és a megmaradt őrre terelte a tekintetüket,
hogy lássák, ahogy Louis felnyársalja ellenfelét egy csipkézett
falándzsával.
Victor felsóhajtott, amikor vámpírja meghalt, Duncan pedig
időben megfordult, hogy lássa, ahogy a vámpírlord ökölbe
szorított kezével a mellkasán előrecsuklik. Mintha csak
megérezte volna Duncan tekintetét magán, Victor
elernyesztette a kezét, és dacos pillantással felemelte a fejét,
nem mutatva gyengeséget az ellenségének.
– Ez szükségtelen volt – jegyezte meg egy pillanat múlva
Duncan, túlzott undorral hátralépve a két vámpír-porhalomtól.
Felnézett, és pillantása ismét találkozott Victor dühös
tekintetével.
– Jobban meg kellett volna tanítanod őket, Victor!
Az asztalfőn Victor tökéletesen mozdulatlan maradt,
tekintete gyűlölettől égett, miközben barna szemébe kezdett
beszivárogni erejének bíborszínű ködje.
– Miguel – mondta Duncan, levette a kabátját, és egy közeli
székre dobta. – Vidd innen ezeket az embereket!
– Uram – mormolta Miguel.
Louis benyúlt az asztal alá, és kirángatta az oda zuhant
embert, majd tűzoltófogásba emelte, és elindult a folyosón.
Miguel egy másik vendéget – egy nagydarab, pirospozsgás
férfit, akit Duncan egy amerikai szenátorként ismert fel –
vonszolt ki az ajtón, majd visszatért, és a vállára emelte az
utolsó embert, mielőtt követte Louist.
Duncan behúzta a tolóajtókat, kiválasztott egy széket,
amelyet nem borítottak törött edények vagy ételek, és leülve
keresztbe tette a lábát a térdén. Lustán fürkészte a szobát,
miközben ott ült, szándékosan figyelmen kívül hagyva Victor
növekvő felháborodását. Kicsi helyiség volt, túl szűk, és mint
az összes többi is, túl sok bútorral zsúfolt. A levegő
szivarfüsttől és a kiömlött ételtől bűzlött.
– Szóval, Victor – mondta Duncan, és végre a másik vámpír
felé fordította a figyelmét. – Hogy mennek a dolgok
Washingtonban?
– Baszódj meg, Duncan! – morogta Victor. – Nem jöhetsz
ide, és nem kezdheted el gyilkolni az embereimet!
– Úgy tűnik, mégis megtehetem – mutatott rá Duncan.
Victor egy fitymáló nevetéssel horkantott fel.
– Te? Ezt sosem merted volna megtenni Raphael nélkül! –
Kiköpött egyet oldalra. – Egyébként hol van a nagy ember? –
Felemelte a fejét, mintha a levegőbe szaglászna. – Nincs a
közelben; megérezném, ha átlépett volna a területemre.
– Engem kellett volna érezned, Victor! Önelégültté váltál.
– Nem vagy más, mint Raphael ölebje! Nem vesztegetem az
időmet korcsokra!
Duncan csak mosolygott.
– Ez így van, Victor. Csinálhatjuk a könnyebb vagy a
nehezebb úton. A választás a tiéd.
Victor széles arcán gonosz vigyor jelent meg, miközben
felállt, és a székét a falnak lökte. Előrehajolt, agyarai kibújtak,
és kezei az asztalon nyugodtak, miközben ereje elkezdett
növekedni, a szemei most két izzó parázsként csillogtak a
dühtől.
– Adj bele mindent, kiskutya!
Duncan egyetértően lehajtotta a fejét.
– Akkor a nehezebbik utat választod. – Felállt, és mióta
elhagyta Kaliforniát, Raphael és a kaliforniai lord
legmegbízhatóbb vámpírjain kívül bárki más jelenlétében,
Duncan most először szabadjára engedte ereje teljes mértékét.
Hagyta felgyülemleni, amíg tűzviharrá nem változott a
mellkasában, a nyomás egyszerre volt gyötrelmes és felemelő.
A fények villództak, ahogy az energia áttáncolt a szobában.
Duncan lustán pislogott, és Victor meglepett tekintetét halk
kérdéssel fogadta. – Mit is mondtál?
Victor dacos üvöltéssel elindított egy megelőző sortüzet,
egy hihetetlen energiájú, feszes gömböt, amely bizonyára
erősen igénybe vette az erejét. Ez egy kísérlet volt arra, hogy
meggyengítse Duncant, mielőtt az felkészült volna, mielőtt a
saját erejét pajzsba gyűjthette volna maga körül. De Duncan a
vámpírok világának legjobbjaival edzett. A pajzsa egy
hatalmas csattanással zárult össze. Victor támadása hatalmas
erővel csapódott beléjük. A pajzsok behajlottak, de kitartottak,
és Duncan mindkét kezét előre lendítette, mintha lesöpörné
Victor támadását, egy olyan mozdulat, amely azt a célt
szolgálta, hogy feldühítse a másik vámpírurat.
Victor morgott, a fogait összeszorítva egyik vastag öklével
az asztalba csapott, felerősítve az ütést az erejével, és az
egészet szétzúzta gyújtóssá. Felnézett, és rávigyorgott
Duncanre, majd mindkét kezét laposan a levegőbe emelte,
tenyérrel felfelé, és úgy emelte fel a szilánkokra tört asztal
darabjait, mintha még mindig egész lenne. Egy újabb erőtől
duzzadó mozdulattal Duncan felé hajította az összes szilánkot,
halálosan éles karók repülő hullámaként.
Okos húzás volt. Duncan még akkor is csodálta, miközben
védekezett ellene, pajzsainak erejét olyan energiaörvénybe
fordítva, amely az asztal szilánkjainak nagy részét szétdobálta
minden irányba, míg a többi a becsapódáskor ártalmatlan
gyufaszálakká robbant.
Victor vért izzadt és reszketett a dühtől, a pajzsai érezhetően
gyengültek. Duncan gyanította, hogy a másik vámpír túl sok
tartalék erejét összpontosította abba az első megelőző
csapásba, de Victor még nem végzett. A pajzsai talán
gyengültek, de kitartottak Duncan diszkrét szondáival
szemben. Duncan a homlokát ráncolta, amikor Victor ereje
hirtelen megugrott, mintha valahonnan a szobán kívülről
merítene energiát. De az efféle erő legvalószínűbb forrása
Victor vámpírgyermekei lennének, és közülük kettő már egy
halom por volt, a másik kettő pedig a halál közelében. Még ha
Victor ki is szívta volna őket, akkor sem adhattak volna neki
ekkora erőnövekedést. Vajon Victornak voltak olyan szolgái,
akiket még nem fedeztek fel? Valaki azon a négyen kívül, akik
már évszázadok óta vele voltak? Lehetetlen, hacsak…
Duncan koncentrált, és eszébe jutott az a furcsa zümmögés,
amit akkor érzett, amikor megközelítették a házat. Kiválasztott
egy kis erőszálat, tudatosságának egy töredékét, és átkutatta a
házat, keresve a zümmögés forrását. Valahol itt kellett lennie,
és ez volt az, amiből Victor táplálkozott. Ott! A pincében…
Duncan szeme először döbbenten, majd undorodva kerekedett
el, amikor felnézve az idős vámpírlord magabiztos tekintetével
találkozott.
– Förtelem! – sziszegte Duncan.
Victor felnevetett. – Micsoda önelégült kis pöcs vagy! Én
teremtettem őket, és azért élnek, hogy engem szolgáljanak,
mint mindenki más!
Duncan gyomra felfordult. Victor csak azért teremtett
vámpírokat, hogy táplálja a saját hatalmát. Legalább húszan
voltak odalent, foglyul ejtve a pincében, félig kiéheztetve,
értelem nélkül, alig jobbak, mint az elvadult állatok, és csak
azért léteztek, hogy Victornak elég erőt adjanak ahhoz, hogy
megtarthassa a területét. Ezt a gyakorlatot maga a Tanács is
tiltotta, amelynek Victor is a tagja volt, és ez pontosan az volt,
amit Duncan úgy nevezett – förtelem.
Victor rosszindulatúan elvigyorodott.
– Még mindig azt hiszed, hogy legyőzhetsz, kiskutya?
Duncan érezte, ahogy a szándéka gránittá keményedik, a
haragja hideg céltudatossággá változik. Egy gyors
figyelmeztetéssel erőt merített a saját gyerekeiből, Miguelből
és Louisból. Ők megérezték a szükségét, és készségesen adták,
ketten együtt sokkal erősebbek voltak, mint Victor összes
félőrült rabszolgája, akárhányan is voltak.
Victor győzedelmes vigyora lehervadt, és Duncan látta a
másik vámpírlord szemében a közelgő végzetének tudatát.
– Add meg magad! – javasolta Duncan –, és
fájdalommentessé teszem a végét. Neked és azoknak a
szerencsétleneknek odalent.
– Menj a pokolba! – vicsorgott Victor. Kihúzta magát,
elszívta az alagsorban lévő rabszolgákban maradt utolsó csepp
erőt is, végül kiszívta azt a két őrt is, akit Duncan életben
hagyott. Ezt kombinálva azzal, ami a saját erejéből
megmaradt, az egészet egy falba ömlesztette maga előtt,
miközben fizikailag előrenyomult Duncan felé. Egyik kezében
egy hosszú, csipkézett fadarabot tartott, ujjai olyan erősen
markolták, hogy az felsértette a bőrét, a vér lecsöpögött az
ujjai között, és végigfolyt a karján.
Dühödt üvöltéssel rohant az utolsó néhány méteren, a
kezdetleges karót felemelve és készenlétben tartva, ereje
faltörő kosként állt előtte.
Duncan megvárta, amíg a másik vámpír már majdnem
odaér hozzá, aztán összeszorította a jobb öklét, és egyenesen
maga elé lendítette, mintha Victor mellkasába csapná. Az erő
villámcsapása belecsapódott a másik vámpír pajzsába. Duncan
érezte, ahogy az megreped az ütés hatására, hallotta a
kristályok szilánkjait, ahogy Victor pajzsai megtörtek a
terhelés hatására.
És hallotta azoknak a szerencsétlen lelkeknek az észvesztett
sikolyát a pincében, ahogy összeomlott a világuk.
Victor megtántorodott, arca elszürkült a döbbenettől, a
szeméből már kezdett eltűnni az erő vörös fátyla, és tompa
barnává változott. A karó, amit markolt, kiesett az
elerőtlenedett ujjakból, ahogy a padlóra rogyott, először a
térdére, majd lejjebb, ahogy hátraesett, hogy a sarkára üljön, a
kezei ernyedten lógtak az oldala mellett.
Felnézett, amikor Duncan leguggolt mellé, alig tudott
Duncan szemébe nézni, miközben a feje gyengén
hátrahanyatlott.
– A könnyebbik utat kellett volna választanod, Victor –
mondta Duncan, miközben a saját megerőltetésétől ő is
nehezen lélegzett.
Victor még egyszer utoljára elvigyorodott, a fogait vér
borította, és lecsöpögött az állán.
– Baszódj meg, Duncan! – mondta rekedten.
Duncan felnevetett. – Ahogy kívánod!
Ököllel Victor törzsébe csapott, átszakítva a bőrt és a
csontot, hogy ujjait a vámpír dobogó szíve köré fonja, és
kirántsa a mellkasából. Miközben Victor beszívott egy utolsó
nyögő lélegzetet, Duncan a szeme elé tartotta a még mindig
dobogó szívet, és egy koncentrált energialöketet küldött
egyenesen a lüktető szervbe.
Victor felsikoltott, ahogy a szíve lángba borult, a teste pedig
elkezdett szétesni, és nem lett más, mint egy halom hamu,
amely a túl kicsi szoba törött porcelánjai és összetiport ételei
közé keveredett. Atyjuk távoli, halvány visszhangjaként Victor
két megmaradt vámpír őre – a két vámpír, akiket a bejárati ajtó
melletti szobában hagyott fekve – urukkal együtt halt meg,
akárcsak a pincében lévő szánalmas teremtmények, akik alig
suttogva porba hullottak.
Duncan kezdett felállni, de visszazuhant a térdére, amikor
kétségbeesett kiáltások töltötték meg a fejét: Victor területének
vámpírjai a Mesterük után sikoltoztak, megnyugtatásért és
megértésért esdekeltek, könyörögtek, hogy megtudják, mi
történik. Duncan lehunyta a szemét, és felnyögött a
benyomások, részletek, személyazonosságok, remények,
vágyak elsöprő áradatától. Raphael elmondta neki, mire
számíthat, amikor Victor meghal, amikor a terület uralmának
terhe Duncanre hárul, de semmi sem tudta volna felkészíteni a
fizikai súlyra, a szükségletek eme szívó örvényére, amely
kivérezteti, ha nem tesz valamit.
Hátravetette a fejét, a szemét még mindig lehunyva tartva,
üvöltve adta ki a csendre vonatkozó parancsot. Mintha egy
penge vágta volna el, megállt a követelések áradata. Duncan
mély levegőt vett, és kimerültsége ellenére hagyta, hogy ereje
kiáramoljon a terület minden vámpírjára, biztosítékot,
támogatást nyújtva, tudtukra adva, hogy új Mesterük van, de ő
elég erős ahhoz, hogy gondoskodjon róluk. És hogy nem tűri a
lázadást, hogy a kihívók meghalnak, ha szembeszállnak vele.
Lassan visszavonult. A kötelék létrejött, és erős volt. A
terület vámpírjai még mindig ott voltak, suttogó jelenlét az
elméjében, mint egy üres templom szinte néma hangjai. Olyan
súly nehezedett a szívére, amely furcsa módon arra
emlékeztette, amikor először fedezte fel, hogy szeret valakit,
az az állandó nyomás a mellkasában, amely egyszerre
üdvözítő jelenlét és ijesztő emlékeztető a szerelemmel járó
tartós sebezhetőségre.
Voltak olyanok az új terület vámpírjai között – most már az
ő vámpírjai –, akik továbbra is nyugtalanok voltak, de ez
várható volt. Voltak mások, akik elég kíváncsiak voltak ahhoz,
hogy tudta, fel fognak bukkanni az elkövetkező napokban,
talán még azért is, hogy próbára tegyék az erejét, hogy lássák,
tényleg olyan erős-e, mint amilyennek látszik. És ez is várható
volt. De végső soron senki sem halt meg – Victoron és a négy
testőrén, valamint azokon a szánalmas teremtményeken kívül,
akiket egyáltalán nem lett volna szabad létrehozni –, és ez
győzelem volt. A Fővárosi Terület kicsi volt, csak a Columbia
kerületet, Delaware-t, Marylandet és Virginiát foglalta
magába. Néhány száz vámpír élt ezekben az államokban,
sokan közülük régebb óta éltek ott, mint amennyit Duncan élt
összesen. Viszonylag kevésbé jelentős halálesettel foglalta el a
területet, de az még nem derült ki, hogy meg tudja-e tartani
anélkül, hogy ne kellene még néhányat megölnie.
Természetfeletti gyorsasággal dübörgő léptek közeledtek a
mögötte lévő folyosón. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja,
Miguel és Louis az, akik reagáltak a kényelmetlenségére, és
készen álltak a védelmére. Egyelőre csak ők ketten voltak a
saját gyermekei, bár hamarosan többen is lesznek. De mindig
ők lesznek az elsők. Mindkettőjüket ötven évvel ezelőtt
változtatta át, amikor ő és Raphael elhatározták, hogy
megteszik az első igazi lépéseket e nap felé.
Victornak egy dologban igaza volt. Raphael támogatta ezt a
lépést. Victor romlottsága régóta piszkálta Raphaelt, különösen
az utóbbi években, amikor egyre nehezebbé vált a vámpírok
létezését titokban tartani. Victor túlkapásai kínossá és még
rosszabbá váltak a vámpírközösség számára, amelyet
képviselnie kellett volna az amerikai fővárosban. De csak a
Rajmunddal és Sophiával kötött legutóbbi szövetségek
megszilárdulása után döntött úgy Raphael és Duncan, hogy
végre elérkezett az idő, hogy lépéseket tegyenek az erőteljes
washingtoni vámpírlord ellen. Itt volt az ideje, hogy
beiktassanak valakit, akiben Raphael megbízott, valakit, aki
osztotta a kontinens vámpírjainak jövőjéről alkotott nagyobb
vízióját, valakit, aki elég erős ahhoz, hogy felvegye a harcot
Victorral és győzzön.
Ha Duncan kérte volna, Raphael szívesen kölcsönadott
volna neki egy vámpírhadsereget, hogy magával vigye
Washingtonba, de Duncannek fontos volt, hogy egyedül, a
saját embereivel foglalja el a területet. Miguel és Louis az övé
volt, és mindig is ők voltak azok, akik mellette álltak, amikor
ez az egész elkezdődött.
– Uram! – Miguel rohant be először a szobába, és térdre
ereszkedett ott, ahol Duncan még mindig a mocskos padlón
térdelt. – Uram, jól van?
Duncan elmosolyodott.
– A terület a miénk! – Felállt, hagyta, hogy Miguel
felsegítse, majd Louis felé fordult. – És most kezdődik az igazi
munka.
 Negyedik fejezet

Emma Duquet leparkolt a kis Hondájával a télen kopasz

cseresznyefa alatt, és a háztömb végén álló elegáns fehér
kúriát bámulta. Teljesen ki volt világítva, királynőként állt ott,
mintegy uralkodva a többi ház fölött – a legnagyobb telek és a
legnagyobb ház egy nagy házakból álló tömbben. Valószínűleg
ebben az utcában még a legkisebb ház is többe került, mint
amennyit ő egy élet alatt keresne. Összevonta a szemöldökét.
Nos, talán nem egy egész életen át. Úgy tervezte, hogy sokáig
és jól fog élni, már csak azért is, hogy dacoljon a sorssal,
amely úgy tűnt, eddig ellene volt.
Egy dömper robogott el mellette, a fényszórói
megvilágították a ház díszes vaskapuján belül felhalmozott,
oda nem illő törmelékkupacot. Az ő szomszédságában ezt a
szemetet az utcára dobták volna ki, hogy elvigyék, de errefelé
valószínűleg rendeletekkel szabályozták az ilyesmit.
A teherautó sofőrje kihajolt, hogy a kúria kis őrházának
oldalán lévő vevőegységbe beszéljen, nyilvánvalóan
bejelentve az érkezését, mivel maga az őrház üres volt. A kapu
kitárult, de ahelyett, hogy előre hajtott volna, a teherautó egy
gyors hárompontos fordulatot vett, mielőtt hátramenetben
átment volna a kapun, és megállt a platójának hátsó részével
közvetlenül a szemétkupac mellett. Úgy tűnt, nem foglalkozva
azzal, hogy a teherautójuk megakadályozta a kapu
bezáródását, két férfi kiugrott, és a törmelékkupacból
elkezdték a szemetet feldobálni a jármű nyitott platójára.
Emma kíváncsian figyelt, és azt kívánta, bárcsak gondolt
volna arra, hogy hozzon magával távcsövet. De ha jobban
belegondol, ha ebben a kerületben üldögél, miközben egy
távcsövön keresztül bámul, még le is tartóztathatják. Ami azt
illeti, jobb lenne, ha csinálna is valamit az ücsörgésen kívül,
különben valaki ráhívja a rendőrséget. Washington ezekben a
napokban nagyon paranoiás hely volt.
Ideje dönteni. A kapu nyitva volt, arany lehetőség, ha
valaha is volt ilyen. Egyenesen odasétálhatott a vámpírok
nagykövetségének bejárati ajtajához, és audienciát kérhetett a
nagykövettől, vagy hogy a fenébe hívják. Valószínűleg ennél
jobb esélye sosem lesz. Persze az is lehetséges volt, hogy
átsétál a kapun, és néhány dühös őr karjai közé kerül. Talán
még egy-két kutyáéba is. Bár ő nem látott kutyákat, és
különben is, minden történet azt mondja, hogy a kutyák nem
szeretik a vámpírokat. Ráadásul a kapu nyitva volt, és ha
voltak is ott kutyák, azok biztosan…
– Szedd össze magad, Em! – szidta meg magát. Hajlamos
volt túlgondolni a dolgokat, hogy elodázza az elkerülhetetlent.
És ez a látogatás határozottan elkerülhetetlen volt. A lakótársa,
Lacey eltűnt, és Emma a saját keresési kísérletei során falba
ütközött. De valaki abban a házban pontosan tudta, hol van
Lacey, és Emma szándékában állt, hogy kiderítse.
Kiszállt a kocsijából, és körülnézett. Senki sem figyelt rá.
Végigsietett az utcán, és lelassított, ahogy közeledett az ütött-
kopott teherautóhoz. Gyors rohanását sietős, magabiztos
sétává változtatta, és biccentve, mosolyogva lépett el a két
elfoglalt férfi mellett, mintha minden este erre járt volna.
A felhajtó egyike volt azoknak a hosszú, kanyargós
dolgoknak, és az idegesség és a hét centis magassarkú cipő
miatt, amit a munkahelyén viselt, kissé kimerült, mire elérte a
csinos téglalépcsőt. Megállt a tövénél, és nyugtató lélegzetet
vett.
– Meg tudod csinálni, Em! – suttogta, és gyors léptekkel
felment a lépcsőn.
Elérte a bejárati ajtót, és meglepetten meredt rá. A zár
megsemmisült. Úgy nézett ki, mintha valaki szétégette volna.
Furcsa. De kényelmes. Ez és a nyitott kapu mellett az istenek
egyértelműen rámosolyogtak a ma esti küldetésére. Finoman
megérintette a kilincset, hogy megbizonyosodjon róla, hogy
biztonságban van, aztán benyomta az ajtót, és belépett.
Sötét volt, bár nem kísértetiesen sötét. Néhány lámpa
világított egy folyosón, amely eltűnt a nagy lépcső mögött,
pont az ajtóval szemben. És egy kristálycsillár a feje fölött,
amely úgy nézett ki, mintha a leghalványabb fokozaton lenne.
A kristályok sárgásszürkén csillogtak, mintha a fény nem lett
volna elég erős ahhoz, hogy áttörjön az üvegen.
Emma tett még egy lépést befelé, megborzongott, és
becsukta maga mögött az ajtót. Meglepően meleg volt, a
tompa világítás ellenére. Egy része azt várta, hogy olyan hideg
lesz, mint egy kriptában, mint a filmbéli vámpíroknál. De a
tőle jobbra lévő szobában kellemes tűz égett, amelynek
látványát a nyitott bejárati ajtó eltakarta. A szoba egy kis
könyvtárra emlékeztetett, és halványan világították meg a
csinos, Tiffany-stílusú lámpák, amelyek egy íróasztalon és két
kis, kerek oldalsó asztalkán álltak. Hallotta a jellegzetes
hangot, amikor valaki visszatol egy könyvet az egyik polcra,
és óvatos lépést tett az ajtó felé.
– Halló? – szólongatott halkan, valahogy nem szívesen
jelentette be a jelenlétét ebben a nagy, üresnek tűnő házban.
Lábujjhegyen közelebb lépett a szobához, és sikoltva
hátraugrott, és majdnem felbukott a saját sarkában, amikor
hirtelen egy nagydarab, szőke férfi jelent meg szeme előtt.
A férfi kíváncsian szemlélte a lányt, telt ajkai halvány
mosolyra görbültek.
– Segíthetek? – A hangja lágy és könnyed volt, és az otthoni
szelíd hegyi patakokban csobogó hűs vizet juttatta eszébe.
Emma csak bámult rá. Biztosan tudna segíteni neki, de
valószínűleg nem úgy, ahogyan gondolta. Emma a magas
pasikat szerette, nem az óriásiakat, de elég magasakat ahhoz,
hogy 168 centisen még mindig viselhessen magas sarkú cipőt
anélkül, hogy magasabb lenne a randipartnerénél. Nem mintha
a munkabeosztása miatt olyan sok randevúja lett volna, de
reménykedni mindig lehetett.
Ez a fickó azonban több volt, mint egyszerűen csak magas.
Pompásan nézett ki. A húszas évei végén járt, talán valamivel
több mint 180 centi magas, hosszú, szőke haja lazán omlott a
széles vállára. Erős karjai és feszes, izmos mellkasa volt,
amely kitöltötte a sötétkék, hosszú ujjú pólót, és a feszes, lapos
hasig keskenyedett. A kifakult farmer keskeny csípőre és
izmos combokra tapadt, és…
– Elnézést – ismételte ugyanazon a megnyugtató hangon, de
némi rejtett szórakozással. – Valami különlegeset szeretne?
Emma elpirult, szégyellte magát, hogy rajtakapták a
bámészkodáson. Mégis mire gondolt? Nem azért volt itt, hogy
felszedjen valami fickót, akármilyen ínycsiklandó is volt.
– Igen – kezdte, de miután rájött, hogy a torka túl száraz a
beszédhez, nyelt egyet. Köhögött, és újrakezdte. – Igen,
szeretném látni a nagykövetet, kérem!
A meleg barna szemek sarkaiban ráncok jelentek meg.
– Bizonyára észrevette – mondta, miközben tekintete
végigsöpört azon, amit a lány láthatott a nyilvánvalóan
munkára nem alkalmas nagykövetségből –, hogy itt most
átalakulóban vagyunk. A régi nagykövetet visszahívták. Az
utódja azonban hamarosan a helyére kerül, és amikor ez
megtörténik, egészen biztos vagyok benne, hogy szívesen
találkozik majd önnel.
– Ó – mondta Emma hirtelen aggódva. – Úgy érti, hogy
Victor elment? Úgy érti, örökre? – Amikor a férfi bólintott, a
lány megkérdezte: – Mennyi időbe telik, mire találkozhatok
azzal, aki a főnök lesz?
A szőke értékelően oldalra billentette a fejét. Próbálta
eldönteni, hogy érdemes-e megzavarni az új fickót? Emma
öntudatosan kiegyenesedett, azt akarta, hogy a férfi tudja, ő
egy komoly ember, aki üzleti ügyben van itt, ami a korábbi
hormontúltengéses bámészkodása után megkérdőjelezhetőnek
tűnhetett.
– Tudna várni néhány pillanatot? – kérdezte a fickó.
Emma meglepetten rándult össze.
– Természetesen – mondta azonnal. – Mármint persze,
hogyne. Ööö, hol várakozzak? – A lány körülnézett, majd
oldalra hajolt, és a férfi mellett elnézve felmérte a könyvtárat,
amely úgy tűnt, tele van érdekes könyvekkel.
Furcsa módon a szöszi nem úgy tűnt, mintha tudná, hová
tegye, amíg utána néz az új nagykövet hollétének. Talán az új
fickóval együtt érkezett. Egy nemkívánatos gondolat
jelentkezett felajzott fejében. Figyelembe véve az öltözékét, a
teljes fittségét és az általános dögösségét, talán ő volt az új
fickó pasija. A francba! Miért volt az összes pompás srác
meleg?
A szőke hirtelen elvigyorodott, mintha tudta volna, mire
gondol.
– Várhat a…
Gyors, nehéz léptek dübörögtek valahonnan a ház mélyéről,
pillanatokkal azelőtt, hogy egy sötét hajú férfi robogott be a
lépcső mögötti folyosóról. Hihetetlenül gyorsan mozogva, álló
helyzetbe csúszott, és úgy állt meg a szőke előtt, mint egy futó
a hazai pályán.
– Bocsásson meg, én…
– Semmi baj, Miguel! – szakította félbe a szöszi. – Ez a
fiatal hölgy… – Megfordult, hogy ránézzen a lányra. –
Sajnálom! Nem értettem a nevét!
– Ó, nem, én sajnálom! – mondta gyorsan. – Be kellett
volna mutatkoznom. Emma Duquet. – Előrelépett, és
kinyújtotta a kezét.
A szőke óvatosan vette a kezébe a lány kezét, mintha attól
tartana, hogy összetöri. És talán meg is tehette volna, mert a
keze pont olyan volt, mint a többi része – gyönyörű és nagy,
széles tenyérrel és szögletes ujjakkal. És kemény is volt, nem
puha és párnás, mint oly sok férfinak itt Washingtonban. Azok
az erős ujjak az övéi köré fonódtak, és a férfi gyengéden
megszorította őket, a szorítása egy kicsit tovább tartott, mint
ahogy az udvariasságból elvárható lett volna. De kit érdekelt
az udvariasság? Emma szerelmes volt, vagy legalábbis
vágyakozó. Talán mégsem meleg.
– Duncan vagyok – mondta. – Ő pedig Miguel.
Egyiküknek sem volt vezetékneve. Huh. Furcsa. Talán ez
valami vámpír-dolog, bár elég biztos volt benne, hogy egyikük
sem vámpír. Nem mintha tudta volna, hogy néz ki egy vámpír
– ez inkább Lacey érdeklődési köre volt. De ez a kettő inkább
látszott egy buliba készülő diákszövetségi fiúnak, mint az
univerzum mindenható urának.
Viszonzásképpen felajánlotta a kezét Miguelnek is, de az
csak gyanakodva bámult rá, és úgy lépett közé és Duncan
közé, mintha valami betegségben szenvedne, vagy ilyesmi.
– Várhat a könyvtárban, Miguel.
A sötét hajú férfi meglepett pillantást vetett Duncanre.
– A nagykövet biztosan látni akarja őt – tette hozzá Duncan,
és egy gyors mosolyt villantott a lányra.
Miguel szemöldöke felemelkedett.
– Ha kényelembe helyezed Duquet kisasszonyt – mondta
Duncan –, én majd gondoskodom a nagykövetről.
Emma figyelte, ahogy Duncan eltűnik arrafelé, amerről
Miguel érkezett. Úgy mozgott, mint egy nagy, kecses macska,
úgy, ahogy a profi sportolók mozognak, mintha minden izma
összhangban lenne a többivel. És olyan élvezetes volt nézni is.
– Erre – mondta Miguel, félbeszakítva a lány csodálatát
Duncan daliás távozásán. A férfi elkomorult, amikor a lány
visszanézett rá. Úgy tűnt, Miguelnek valamiért nem tetszik.
Nem, inkább úgy tűnt, hogy nem helyesli őt. Nos, nagy ügy!
Emma nem kereste senki más jóváhagyását, csak a sajátját. És
az is biztos, hogy nem azért verekedte át magát a főiskolán és
a jogi egyetemen, hogy azon aggódjon, mit gondol róla valami
diplomáciai lóti-futi. Különben is, nem azért volt itt, hogy
barátokat szerezzen.
– Köszönöm – mondta, és magabiztosan besétált a
könyvtárba, mintha az övé lenne a hely.
– Foglaljon helyet! – mondta Miguel, és ez inkább hangzott
parancsnak, mint ajánlatnak.
– Inkább állok – válaszolta Emma. Valójában szívesebben
ült volna, de nem adta meg neki ezt az elégtételt. – Nem baj,
ha körülnézek?
Miguel homlokán elmélyültek a ráncok. Alaposan felmérte
a szobát, mintha olyan dolgokat keresne, amelyeket a lány
kifelé menet a zsebébe csúsztathatna. Emma csak egy furcsa
pillantást vetett rá. Az isten szerelmére, ezt a helyiséget
nyilvánvalóan a látogatók várótermének szánták. Nézd, milyen
közel volt a bejárati ajtóhoz! Ha el akarták rejteni a követség
kincseit, akkor azt nem ebben a szobában tették volna, nem
igaz? Fogd már fel!
– Persze – mondta végül. – A közelben leszek.
Emma elmosolyodott. – Rendben.

****

Duncan levetette az eddig viselt kényelmes farmert és pólót,

bár nem tudott elfojtani egy sajnálkozó sóhajt. A Victorral való
leszámolás kevesebb, mint huszonnégy órája történt, és
remélte, hogy lesz legalább néhány napnyi nyugalma, mielőtt
betolakodna a külvilág. Még mindig a biztonságon dolgoztak,
még mindig kutatták ennek a hatalmas háznak minden
centiméterét; lehallgató eszközöket, rejtett kamerákat, rejtett
ajtókat és menekülési útvonalakat keresve. Könnyebb dolguk
lesz, amint megérkezik ma este Kaliforniából Duncan
csapatának többi tagja is. Ha másért nem is, de több szem
kutat és több fül hallgatózik majd. Raphael vámpírjai közül
többen is önként jelentkeztek, hogy elkísérik Duncant erre az
új helyre, de ő csak néhányat vitt magával, és csak azokat, akik
mély biztonsági háttérrel rendelkeztek. Minden másról lehetett
később is gondoskodni, de az első feladat az volt, hogy
biztonságossá tegyék ezt a helyet.
Ami felvetette a bájos Duquet kisasszony váratlan
megjelenését a szalonjában, és azt, hogy hogyan jutott oda.
Mintha csak ez a gondolat idézte volna meg, Louis könnyedén
bekopogott a hálószobai lakosztály ajtaján, amelyet Duncan
lefoglalt magának.
– Gyere be, Louis!
A zömök vámpír épp csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy
be tudjon surranni rajta, és díszszemlei pihenőállásba
helyezkedett. Louis most már testestől-lelkestől Duncanhez
tartozott, de mielőtt vámpír lett volna, harcedzett katona volt,
és még mindig szívesen emlékezett vissza a katonai napokra.
Duncan becsatolta öltönynadrágjának övét, és leült, hogy
felvegyen egy pár fekete zoknit.
– Hogy jutott be?
– A dömperrel, uram. A járművükkel akadályozták a kapu
becsukódását, amíg a szemetet pakolták, ő pedig átcsúszott
rajta. Vállalom a felelősséget…
Duncan felsóhajtott.
– Nem a te hibád! Hárman egyszerűen nem vagyunk elegen
egy ekkora birtok biztosításához. Könnyebb lesz, miután a
többiek is ideérnek – és miután Miguel behozza a nappali
csapatot. Addig is azt javaslom, zárjuk be a kaput, és ne
foglalkozzunk a hívókkal.
– Igen, uram!
Duncan felhúzta a bakancsát, felállva topogott néhányat,
majd lecsúsztatta az öltönyzakóját a fogasról.
– Megnézted már a pincét?
– Éppen úton voltam, amikor Miguel hívott, uram.
– Helyes. Köszönöm, Louis! Sajnálom, hogy ezzel
terhellek! Gondolom, elég sötét a helyzet odalent.
 – Nincs szükség bocsánatkérésre, uram! Intézkedni fogok! –
Louis lehajtotta a fejét, majd kisurrant a szobából, magára
hagyva Duncant a saját gondolataival, amelyek azonnal
megteltek Emma Duquet képeivel. Elmosolyodott, miközben
ujjával hátrafésülte a haját, és összefogta a komód tetején
szétszórt kopott bőrszíjak egyikével.
Emma, gondolta. Szép, régimódi név, bár a látogatójában
semmi régimódi nem volt. Hosszú, gesztenyeszínű haja vad
gubancban lógott a hátán, és azok a szokatlanul sötétlila
szemek élesek és intelligensek voltak, a szinte mániákus
sugárzás ellenére is. Úgy viselte szigorúra szabott kosztümjét,
mint egy lovag a páncélját, de közel sem takart annyit.
Egyetlen lovag sem villantott még ilyen formás lábakat, és
nem öltött magassarkú cipőt sem, hogy még hosszabbnak
tűnjenek, mint amilyenek voltak. A lábait selyemharisnya
fedte. Ez az idő túl hideg volt a csupasz lábakhoz, de nem
engedett a kísértésnek, és nem viselt valami kevésbé hízelgőt,
mint a selyem. Duncan megértette, hogy a modern nők
nadrágot viselnek, és a vastag harisnya bizonyára praktikus
volt ezen az éghajlaton. De a benne lévő déli neveltetésű férfi
még mindig jobban szerette a nőket szoknyában és ruhában
látni, ahol a karcsú vádli édes ívét kiemeli a selyem csillogása.
Bár az biztos, hogy az ő korában egyetlen valamit magára is
adó nő sem viselt volna olyasmit, ami távolról is hasonlított
volna Emma szűk szoknyájára és zakójára, és selyemharisnyát
sem viselt volna olyan helyen, ahol a férjén kívül más férfi is
láthatta volna. Elvigyorodott. Ha jobban belegondol, a modern
női öltözködésnek mégiscsak volt mit ajánlania.
És miért töltött annyi időt Duquet kisasszony ruháival
foglalkozva? Inkább azon kellene gondolkodnia, hogy mit
keres itt a nő. És mi lehetett olyan sürgős, hogy a szemei
elsötétültek a félelemtől, amikor közölte vele, hogy Victor
elment?
 Ötödik fejezet

Emma áhítattal lapozgatta Edward Gibbon A Római

Birodalom hanyatlásának és bukásának története című
sorozatának 1776-os első kiadásának utolsó kötetét, amely
teljesnek tűnt. Ráadásul figyelemre méltó állapotúnak. Nem
volt szakértője a ritka könyveknek, de lefogadta volna, hogy
ez a példány még sosem járt könyvesboltban. Inkább egy jól
megőrzött családi ereklyének látszott.
Megrázta a fejét, hirtelen elvesztve a türelmét saját magával
szemben. Emma, te ostoba! Vámpír! Valószínűleg megvették
frissen az egész sorozatot, és felrakták a polcra. Valószínűleg
azt sem tudták, hogy megvan, nemhogy azt, hogy mennyit ér.
Óvatosan a másik öt kötet mellé csúsztatta a könyvet, és
felemelte a fejét, a környező címeket fürkészve. Azon
tűnődött, vajon vannak-e még ehhez hasonló kincsek, amelyek
csak úgy hevernek itt, anélkül, hogy bárki is okosabb lenne.
– Victornak figyelemre méltó gyűjteménye volt – mondta
egy hűvös hang.
Emma bűntudatosan megrándult, és megpördült. Duncanre
bámult, az álla leesett a döbbenettől, amíg rá nem jött, és olyan
erősen össze nem csattantotta az állkapcsát, hogy az már fájt.
Az ott álló férfi Duncan volt, de mégsem. Eltűnt a póló és a
farmer, és nem szépen kitöltötte az öltönyt? Talán a nagykövet
megkövetelte tőle, hogy felöltözzön a látogatóknak, még a
hívatlanoknak is.
A lány pislogott, és kíváncsian billentette oldalra a fejét,
ahogy felfogta a férfi szavait.
– Azt mondta, hogy volt egy gyűjteménye. Múlt időben.
Történt valami Victor nagykövettel? Ezért van most itt a
főnöke? – A szíve hevesen kezdett kalapálni a gondolatra,
hogy valami történt Victorral. A parti, ahová Lacey elment,
olyan parti volt, amelynek maga a vámpír nagykövet volt a
házigazdája, legalábbis Lacey ezt mondta Emmának. Nem ez
volt az első alkalom, hogy elment Victor egyik partijára, de ez
a mostani valami különlegesnek számított, egy hosszú hétvége
egy városon kívüli házban. Lacey nagyon izgatott volt. A
lakbér saját részét új ruhára és cipőre költötte, tudva, hogy
Emma úgyis megbocsát neki, és fedezi az egész lakbért – mint
mindig.
És még most is, Emma boldogan fizetné a lakbért a
következő öt évre, ha Lacey épségben és egészségesen
felbukkanna.
– Emma?
A lány pislogott.
– Sajnálom! – mondta Duncannek, és megrázta a fejét, hogy
kitisztítsa. – Um, rendben. Múlt idő. Történt valami a
nagykövettel? – Vagy Lacey-vel?
– Nem, semmi váratlan – biztosította Duncan nyugodtan. –
De a könyvgyűjtemény a rezidenciához tartozik, szóval
igazából úgysem az övé.
– Ó, persze! Gondolom, akkor most már az Ön főnökéé,
ugye?
Duncan elmosolyodott, és úgy látszott, őszintén elégedett a
lány következtetésével, vagy talán inkább úgy tűnt, hogy
szórakoztatja. Emma elkomorult, amikor a férfi kecsesen
megfordult, és a nehéz, díszes íróasztalhoz sétált. Miguel sötét
szellemként surrant be a szobába, nem csapott nagyobb zajt,
mint Duncan. Ő is átöltözött, és most helyet foglalt Duncan
bal válla mögött, miközben Duncan leült az íróasztal mögé.
– Foglaljon helyet, Ms. Duquet – mondta Duncan –, és
mondja el, mi szél hozta ide!
Emma meglepetten nézett fel, miközben elhelyezkedett a
székben.
– Várjon, azt hittem, hogy találkozom… – A francba!
Emmának alig sikerült visszatartania a hangos káromkodást,
amikor rájött, mi történik.
Duncan eközben oldalra fordult az íróasztalnál, hátradőlt a
nagy bőrfotelben, és keresztbe tette a térdén a lábát, egyik
karját pedig az előtte lévő íróasztalra támasztotta. Nem
mocorgott, mint mások tették volna, még csak az ujjával sem
kocogtatta az asztalt. Csak figyelmesen nézte a nőt, mintha
kíváncsian várta volna, hogyan fog reagálni.
– Ön a nagykövet? – nyögte ki Emma.
– Igazából nem nevezzük nagykövetnek, de igen.
– Ez azt jelenti… Ön vámpír? De az lehetetlen! Úgy értem,
hány éves?
Miguel megmerevedett, és dühösen nézett rá, de Duncan
halkan cöccögött, és azt mondta: – Ez a vámpírok kultúrájában
nagyon illetlen kérdés, Ms. Duquet! Ön ebben a városban
dolgozik. Legalábbis feltételezem, hogy igen. Bizonyára
megtanították, hogy ennél tapintatosabban bánjon más
kultúrákkal.
Emma bosszúsan összehúzta a szemét. Természetesen igaza
volt a férfinak. Tudta, hogy jobb, ha nem tesz fel ilyen kérdést,
de a férfi azonnal lesokkolta a kultúratudatossági órákkal. És
ezt ő is tudta. Csak játszadozott vele, és ő nem szerette, ha
játszadoznak vele.
– Nézze, Duncan, vagy bárhogy is hívják valójában…
Miguel erre ténylegesen morogni kezdett, de Duncan
felemelte a kezét, hogy megállítsa.
– Semmi baj, Miguel! Nem akart megsérteni, ugye, Ms.
Duquet?
Emma egy pillanatig nem válaszolt. Túlságosan lefoglalta,
hogy Miguelt bámulja. Még sosem hallott férfit ténylegesen
morogni. Igazi, agyar kivillantó, torkodat-kitépő-morgás.
Hűha!
– Ms. Duquet?
– Igen! Úgy értem, nem, nem akartam megsérteni! Én…
Általában jobb vagyok ennél.
– De valamiért aggódik. Valami, ami miatt eljött hozzánk,
pedig még sosem járt itt. Valami elég fontos ahhoz, hogy
meghívás nélkül besurranjon a kapun keresztül a házunkba.
– A kapu nyitva volt – tiltakozott.
– A kaput egy szeméttel pakolódó teherautó zárta el –
javította ki Duncan finoman. – Nyilvánvalóan nem lett volna
szabad nyitva lennie.
Oké, szóval rajtakapta.
 – Igaza van – ismerte el a lány. – Sajnálom! Ismét.
Duncan halkan felnevetett, meleg barna szemei táncoltak.
Az biztos, hogy nem nézett ki vámpírnak. Miguelt meg tudta
venni. Az isten szerelmére, még morgott is. Duncan úgy nézett
ki, mint egy kékvérű, Harvardon végzett üzletember, akinek
drága szabója van, és eléggé lázadó lelkű, hogy hosszúra
növessze a haját. De talán pont ez volt a lényeg. Milyen jobb
arcot lehetne adni a vámpírkultúrának, mint olyasvalakit, aki
úgy néz ki, mint a szomszédban lakó cégvezető?
– A problémája? – ösztönözte Duncan.
Emma mély levegőt vett, és lassan kiengedte.
– A lakótársam, Lacey – kezdte, majd elhallgatott. Lacey
sokkal több volt, mint egyszerű lakótárs, de ezt nem kellett a
férfinak tudnia. – Elment Victor egyik bulijára. Egész
hétvégére szólt, de legkésőbb vasárnap estére haza kellett
volna érnie, mert hétfő reggel dolgoznia kellett. Ez három
napja volt, és még mindig nem hallottam felőle. Lacey nem
tenne ilyet.
Duncanre nézett, várva, hogy az valahogy reagáljon. Hogy
elmondja neki, hogy minden rendben van, hogy a buli még
mindig tart, vagy hogy úgy döntöttek, hogy elrepülnek a
Bahamákra, és nincs térerő. Valamit, bármit, ami
megmagyarázza Lacey hallgatását. Azonban nem mondott
semmit. Szinte teljesen mozdulatlanul ült, láthatóan
elgondolkodott mindazon, amit a lány mondott, de nem sietett
válaszolni. Ez frusztráló volt egy olyan ember számára, mint
Emma, aki hajlamos volt teljes gőzzel élni az életet, de
ugyanakkor volt valami megbabonázó a mozdulatlanságában.
Nem hitte, hogy valaha is találkozott valakivel, aki ennyire
mozdulatlan tudott maradni. Ezt annak tulajdonította volna,
hogy a férfi vámpír, csakhogy Miguel, aki közvetlenül mellette
állt, valósággal fortyogott az energiától, izmai megfeszültek az
elegáns öltönye vonalai alatt.
Duncan ezzel szemben olyan volt, mint egy nagymacska –
talán egy tigris –, kívülről olyan szép és fényes szőrű. De
addig is, amíg csodálod a szépségét, a szíved hevesebben
dobban a félelemtől, mert egy részed tudja, hogy ez veszély, ez
a halál. Duncanben volt valami összegyűlt erő, amely mintha
alig fért volna el a bőre alatt. Minden figyelmét követelte, és
mégis, látszólag csak ült ott, mozdulatlanul és csendben,
várakozva. Akárcsak az a tigris.
 Emma nem volt tigris. Mindig babrált valamivel. A tanárai
állandóan szidták a rángatózásáért, ahogy ők nevezték. De az
igazság az volt, hogy túl sok energiája volt ahhoz, hogy
mozdulatlan maradjon. Belülről égette volna fel, ha nem
használja fel valahogy.
– Ez volt az első alkalom, hogy a barátja csatlakozott
Victorhoz az egyik rendezvényén? – kérdezte Duncan.
Emma elfojtotta meglepett rándulását a férfi hirtelen
kérdésére.
– Nem – ismerte be. – Lacey szeret bulizni. A washingtoni
munka és élet az én ötletem volt, de beleegyezett, hogy velem
jöjjön a társasági élet miatt. Ebben a városban szinte minden
este van valamilyen buli. A legtöbb este több is, és a
hétvégéken… – Emma megvonta a vállát, aztán habozott. Nem
akarta elmondani Duncannek a többit, nem akarta, hogy
rosszat gondoljon Lacey-ről, de…
– Lacey egyfajta megszállottja mindannyiójuknak – tette
hozzá vonakodva.
– Mit takar a „mindannyiójuk”? – kérdezte Duncan.
– Vámpírokat – mondta Emma összerezzenve. – Heti tíz
könyvet is el kell olvasnia, teljesen beszippantotta. Főleg
paranormális romantikus könyveket, és a legtöbbet a
vámpírokról. Victorral egy VIP-rendezvényen találkozott,
amelyet a cég, amelynek dolgozik, rendezett. Ők egy K Street-
i lobbicég – nagy, nagy pénzek. Mindenesetre aznap este
boldogabban jött haza, mint valaha is láttam, mert végre
találkozott egy igazi, élő vámpírral. Két nappal később
meghívót kapott a munkahelyi e-mailjére, egy partira ide a
nagykövetségre.
– Ide!?
– Az első bulira, igen. Az talán két hónappal ezelőtt volt.
Utána kellene néznem, hogy biztos legyek benne. Nem tartom
számon Lacey társasági naptárát, de biztos vagyok benne,
hogy azóta legalább hetente egyszer bulizott az Ön
vámpírjaival.
– Táplálkoztak belőle?
Emma elsápadt az egyenes kérdésre. Magától már ezerszer
megkérdezte ugyanezt, de még egyszer sem tette fel a kérdést
Lacey-nek. Nem is igazán akarta tudni.
 – Nem tudom – ismerte be Duncannek. – Soha nem
láttam… – Remegő lélegzetet vett. – Soha nem láttam
semmilyen nyomot a nyakán vagy bármi mást.
– Nem feltétlenül szükséges. Az viszont valószínű, hogy a
barátja megengedte…
– Lacey – szakította félbe Emma. – A neve Lacey.
Duncan a fejét lehajtva nyugtázta a helyesbítést.
– Bármennyire is biztos vagyok benne, hogy Lacey
elbűvölő, kétlem, hogy Victor továbbra is meghívta volna, ha
nem szolgáltat vért. Ez nem szokatlan, ugye tudja!?
Emma értetlenül nézett rá. – Mi nem szokatlan?
Duncan szánakozó pillantást vetett rá.
– Sok ember van, Ms. Duquet, aki szívesen ajánlkozik a
vámpírok vérforrásának. Ez elég élvezetes lehet számukra.
A lány a homlokát ráncolta. – Úgy érti, az emberek
számára? Hogy lehet ez élvezetes?
– Szexuálisan – mondta elnyújtva a férfi, és a szó mintha
csábítóan suttogott volna a csókos szájából egyenesen Emma
fülébe. Olyan valóságos volt, hogy Emma szinte érezte a férfi
leheletének melegségét az arcán, miközben a hangja
felborzolta az érzékeit.
Emma szíve gyorsabban kezdett verni. Finoman
gyöngyözött az izzadság a mellei között, és egy egészen
másfajta nedvesség gyűlt össze mélyen a combjai között.
Érezte, hogy a mellbimbói megfeszülnek, és örült a kabátja
vastag anyagának, amely megakadályozta, hogy ezt bárki
észrevegye. Csakhogy Duncan parázsló tekintete arról
árulkodott, hogy tudta, hogy a lány felizgult, tudta, hogy a
mellbimbói a melltartó csipkéjébe nyomódnak. Össze akarta
szorítani a lábait a sóvárgás ellen, de nem volt hajlandó
megadni neki ezt az elégtételt. Ehelyett inkább a szék karfája
köré szorította az ujjait.
Ez nevetséges volt.
Összeszorította a fogait, és visszaterelte az agyát a helyes
útra.
– Nézze – mondta végül –, semmit sem tudok az emberek
és vámpírok egymás közötti kapcsolatáról. Még az olyan
filmeket sem szeretem. Csak annyit tudok, hogy Lacey
önökkel bulizott, és most eltűnt. Három napja nem jött haza,
de még csak nem is hívott fel. Valami történt, és tudni akarom,
mit fog tenni ez ügyben!
– Nem lehetséges, Ms. Duquet – mondta Duncan
türelmesen –, hogy Lacey találkozott valakivel, aki tetszik
neki, és néhány extra napot egyedül tölt vele?
– Felhívott volna engem! Tudja, hogy aggódnék.
– Felhívta az irodáját?
– Igen, természetesen.
A férfi kérdő pillantást vetett rá. – És?
Emma dühösen összeszorította a száját. A fenébe vele!
– És állítólag kivette a hetet.
– Ah.
– Nem! Semmi ah! Nekem nem szólt, hogy kiveszi a hetet,
pedig megtehette volna. Valami nem stimmel itt, és ha túl
sokáig várok, soha nem fogom… – A hangja megtört, ahogy
küzdött a könnyeivel. Miért nem tudta megértetni senkivel?
Lacey sokkal több volt, mint egy lakótárs. Legjobb barátnők
voltak, testvérek minden szempontból, ami számított. Ők
voltak egymásnak minden a világon, és Lacey soha nem tette
volna ezt vele!
Duncan nem mozdult, csak elgondolkodva ráncolta a
homlokát.
– Hiszek Önnek – mondta váratlanul.
– Köszönöm – suttogta Emma, és majdnem megfulladt a
zokogástól, amely próbált kitörni a torkából.
– Vegye figyelembe – figyelmeztette –, nem vagyok
meggyőződve arról, hogy bármi szörnyűség történt, de azt
gondolom, Ön elég jól ismeri Lacey-t, minden bizonnyal
jobban, mint én. És ha azt mondja, hogy valami nem stimmel
ezzel a helyzettel, akkor érdemes utánanézni.
Emma bólintott, és az ajkába harapott, hogy ne bőgjön, mint
egy idióta.
Duncan tekintete a lány szájára szegeződött, és felkönyökölt
laza oldalpózából, simán megfordulva, míg ismét szembe nem
nézett vele az íróasztal túloldalán.
 – Ahogy már korábban is mondtam, Ms. Duquet, még csak
most érkeztünk ebbe a városba. Ami azt illeti, tegnap este.
Victor meglehetősen váratlanul távozott, így nekünk
magunknak kell átkutatnunk az aktáit.
– Nem tudják felhívni őt, vagy valami?
– Attól tartok, nem elérhető, de megteszem, amit tudok.
Emma felsóhajtott. A férfi viccelődött vele. Nem állt
szándékában megpróbálni megtalálni Lacey-t. Még Victort
sem volt hajlandó felhívni, nemhogy bármi mást.
– Nem csak azért mondom ezt, hogy megnyugtassam –
erősködött a férfi, mire Emma a homlokát ráncolta. Ez már a
második alkalom volt, hogy a férfi mintha olvasott volna a
gondolataiban. Lehetséges volt ez?
– És nem is olvasok a gondolataiban – tette hozzá
mosolyogva. – Sokéves tapasztalatom van az emberi
arckifejezések olvasásában, és az Ön arca nagyon kifejező.
Emma elpirult.
– Hm, köszönöm. Azt hiszem. Szóval, hogyan tovább…
– Tudom, hogy nyugtalan, de adjon nekem néhány napot!
Vissza fogom hívni, ígérem!
Emma tiltakozni akart. Még két nap! De őszintén, ez jobb
volt, mint amire számított, mielőtt idejött, és valószínűleg ez
volt a legjobb, amit kaphatott. Mély, nyugtató lélegzetet
szívott be, és fújt ki.
– Rendben. Köszönöm – mondta, és a zsebébe nyúlt, hogy
elővegye a mobiltelefonját. – A kocsiban hagytam a táskámat,
így nincs nálam névjegykártya, de elküldhetem a számaimat
SMS-ben, vagy… – Felemelte a fejét, hogy a férfi nagyon is
emberi barna szemébe nézzen. – A vámpírok használnak
mobiltelefont?
Duncan elvigyorodott.
– Igen, használunk. A technika minden vívmányát. – Egyik
kezét a zakója zsebébe csúsztatta, elővette a saját telefonját, és
gyorsan megérintett néhány billentyűt. Aztán átcsúsztatta a
lánynak az asztalon.
– Ott beírhatja a számát!
Emma átvette a telefont, és a képernyőre pillantott. A neve
Ú
már be volt gépelve, és csak a számra várt. Úgy érezte, mintha
valami láthatatlan vonalat lépne át, beírta a mobil- és a
munkahelyi számát, majd visszatette a telefont az asztalra.
– Van otthon vezetékes telefonom, de soha nem használom.
Csak a mobilt – mondta. – És az irodai számomat. Azt is
megadtam.
– Nagyon jó, én…
– Nem kéne megadnia az Ön számát?
Duncan már ellökte magát az íróasztaltól, és felállt, mintha
vége lenne a beszélgetésnek. Megállt, és zavartan nézett rá.
– Természetesen. Miguel!
Emma elfintorodott. Nem tudta megmondani neki a számát?
Miguelre volt szüksége, hogy megtegye helyette? De Miguel
áthajolt az asztalon, és egy vastag, fehér névjegykártyát tartott
a kezében. Emma lenézett, amikor átvette. Két sor volt a
kártyán. Duncan neve, amely nyilvánvalóan tartalmazta a
Milford vezetéknevet, bár nem így mutatkozott be, és egy
telefonszám. Semmi cím, semmiféle azonosító hovatartozás.
– Rendben – mondta a nő. – Köszönöm.
– Miguel, kísérd ki Ms. Duquet-t a kocsijához, jó? Odakint
sötét van és csúszós.
– Ó, nem, tényleg, jól vagyok – tiltakozott a lány. A
legkevésbé sem akart a sötétben a morgó Miguellel sétálni.
– Hát persze – mondta Duncan kérlelhetetlenül. – Miguel!

****

Duncan az emeleti ablaknál állva figyelte, ahogy Miguel

kikíséri Emma Duquet-t a kapun át az utcán az autójához, ami
egy régebbi típusú Honda volt, jegyezte meg. Megbízható
autó, de nem drága.
A nő mondott valamit Miguelnek, miközben kinyitotta az
autó ajtaját. Valószínűleg megköszönte, de ennél semmi
többet. Nem érezte jól magát Miguellel, vagy talán érezte a
vele szembeni bizalmatlanságát. Bármi is volt az, Duncant
nem zavarta. Ha bárki közelebb kerülne Ms. Duquet-hez, az ő
lenne. Úgy felkeltette a figyelmét, ahogy már nagyon régóta
egyetlen nő sem. Feltételezte, hogy ennek köze lehetett a nő
hangjának enyhe vontatottságához, amelyért nyilvánvalóan
keményen dolgozott, hogy elveszítsen. De még mindig ott volt
mindenkinek, aki délen nőtt fel, és tudta, mire figyeljen. Azt
mondták, hogy egy férfi ízlése a nőkkel kapcsolatban, és
fordítva, már gyermekkorban kialakul, jóval azelőtt, hogy az
az ízlés valaha is érvényre jutott volna. Ha ez így volt, akkor
teljesen lehetséges, hogy Duncan ízlése a nők terén még most
is a közel kétszáz évvel ezelőtti Tennessee-i fiatalságára
emlékeztetett. De gyanította, hogy ennél többről van szó.
– Uram? – szólalt meg Louis mögötte. – Hívott engem?
– Fel kell törnünk Victor számítógépeinek biztonsági
rendszerét – mondta Duncan anélkül, hogy megfordult volna.
– A többit egyelőre felejtsd el!
– Igen, uram! Azonnal nekilátok. – Louis hangjából rejtett
lelkesedés áradt. Minden harci képessége ellenére Louis a
szíve mélyén kocka volt, egy technikai zseni, aki még nem
találkozott olyan biztonsági rendszerrel, amelyet ne tudott
volna feltörni. Alig várta, hogy hozzáférjen Victor
számítógépéhez.
– És Louis!?
– Uram?
– Mindent akarok, amit Emma Duquet-ről találsz!
– Mennyire menjek vissza…
– Mindent, Louis!
– Igen, uram!
Duncan továbbra is figyelte, ahogy Emma végighajt a
kanyarig a zsákutcában, megfordul, majd visszafelé tart az
útra, amerről jött. A lány szép szemére gondolt, olyan
szokatlan színű, pontosan olyan árnyalatú, mint az árvácskák
tavasszal. Még mindig emlékezett a virágokra az anyja
kertjéből, abból a másik életéből. A dolgok azóta annyit
változtak. Az több volt, mint egy másik idő; az egy teljesen
más világ volt. Elfintorodott a gondolatra. Ritkán emlékezett
már azokra az időkre, és most Emma szép szemei egy este
alatt kétszer is eszébe juttatták őket.
Igazat mondott a barátjáról. Legalábbis amit tudott róla.
Duncant részben az tette olyan sikeressé az emberekkel, hogy
vámpírként felerősödött az empátiája. Szokatlan tehetség volt
ez a fajtája körében. A vámpírok sokkal nagyobb
valószínűséggel vesztették el a kapcsolatot az emberi
érzelmekkel, minthogy megszerezték volna. De Duncan már
emberként is intuitív érzékkel rendelkezett mások érzelmei
iránt. És valahogy, amikor vámpírrá vált, ez a tehetség tovább
erősödött. Eleinte nagyon megterhelő volt, hogy érezte a
körülötte lévő emberek – emberek és vámpírok – minden
érzelmét. Ami még rosszabb volt, az érzelmek néha
ottmaradtak az épületekben vagy szobákban, különösen, ha az
érzések kifejezetten erősek vagy traumatikusak voltak, mint a
félelem, a gyűlölet vagy akár a szerelem. A képességei a
látnokság határát súrolták, de a vámpírrá alakulás által szerzett
képességei közül sok ezt tette.
Idővel megtanulta, hogyan zárja ki az általános zajt,
megtanulta, hogyan használja szelektíven az érzéseket. És
ezen az estén határozottan Ms. Duquet mellett döntött. A nő
érzései nagyon is egyértelműek voltak, és ahogy az gyakran
megesett, az érzelmeinek ismerete elvezetett a gondolatainak
ismeretéhez is. A kettő végül is kéz a kézben járt. Az emberek
gyakran hazudtak a szájukkal, de a gondolataik mindig igazak
voltak. Kombinálva az összes többi nyommal, amit az
emberek sugároztak, általában ugyanolyan jól meg tudott ítélni
egy embert, mint a saját vámpírgyermekeit. És mivel egy
vámpír atya úgy ismerte a gyermekeit, mint saját magát, ez
már mondott valamit.
De ha Emma Duquet igazat mondott, akkor Victor
tevékenysége messze túlmutatott a korrupción, sőt még azokon
a förtelmeken is, amelyeket a pincéjében tartott fogva. Ami azt
jelentette, hogy Duncannek ki kellett derítenie, pontosan mik
voltak Victor bűnei, mielőtt azok az ő fejére zuhannának.
 Hatodik fejezet

Másnap este Duncan kinyitotta a privát lakosztálya ajtaját,

kilépett a folyosóra, és összerezzent, amikor valami nagydarab
dolog lezuhant a nyitott lépcsőházon keresztül, és hangos
robajjal becsapódott az első emeleten. Ez volt az emberei
közvetlen módszere a szemét gyors eltüntetésére. Sajnálatos
módon ez egy gyorsan növekvő törmelékkupacot hozott létre
az előcsarnokban. Végül az összes szemetet ki kell majd vinni
az udvarra, ahol addig fog állni, amíg meg nem valósítják a
jobb biztonsági intézkedéseket. Nem lesz többé hívatlan
látogató, aki átcsúszik a figyelmetlenül nyitva maradt kapun.
A kaliforniai csapat többi tagja pontosan a tervezett
időpontban érkezett tegnap késő este, és a ház most sokkal
forgalmasabb volt, mint korábban. Az újonnan érkezett
vámpírok mind letérdeltek, és véresküt tettek, átadva a
Raphael iránti hűségüket Duncannek. Mindez Raphael
áldásával történt, ami sokkal egyszerűbbé tette az egész
folyamatot. Duncan volt most már az uruk; a szívük az ő
parancsára vert.
És a jelenlegi parancsainak sok köze volt Victor romlottsága
maradványainak eltakarításához. A régi ház mindhárom
szintjét alaposan átkutatták, ami sok esetben azt jelentette,
hogy szó szerint szétszedték. Senki sem bízott Victorban, de
abban sem voltak teljesen biztosak, hogy mit is keresnek.
Lehallgató vagy rögzítő eszközöket biztosan. Amikor ezeket
megtalálták, eltávolították őket, és visszavezették az
irányítóbázisukhoz, amely úgy tűnt egy ablaktalan szoba,
amely el volt rejtve Victor nappali pihenőszobája mellett a
harmadik emeleten. Ez már önmagában is megdöbbentő volt,
hogy a legmagasabb emeleten alakított ki magának nappali
pihenőhelyet. Viszont az alagsor szóba sem jöhetett volna,
hiszen az tele volt a szinte értelem nélküli
vámpírrabszolgáival.
Mindenesetre a talált felvevőkészülékek nagy része a
hálószobákban volt elhelyezve, és a Victor rejtekhelyén lévő
videógyűjtemény azt bizonyította, hogy ezeket a hálószobákat
gyakran használták, ha csak egy-két órára is. Ennél is
fontosabb volt, hogy a videókon szereplő férfiak többsége
olyan arc volt, amelyet Duncan és mindenki más is felismert
az esti hírekből.
Azt még nem tudta, hogy Victor aktívan zsarolt-e valakit –
bár még ezt is megtudhatja, mielőtt még befejezik ezt az
egészet –, de ha nem, akkor minden bizonnyal zsarolóanyagot
halmozott fel a jövőbeli igényeire.
Duncan végigsétált a folyosón a helyiségig, ahol Louis
felállította a felszerelését, amellyel folyamatosan próbálta
kibogozni a különböző fájlokat Victor számítógépeiről. Amit
eddig talált, az csak újabb bizonyítéka volt Victor féktelen
paranoiájának. Az emberek világában egy apró lakásban élt
volna, ahol az ablakokat alufóliával takarták be, és újságokat
halmoztak a plafonig. Ehelyett ő egy erőteljes vámpírlord volt,
többszáz éves, aki már akkor befészkelt a washingtoni
körzetbe, amikor a városnak még neve sem volt. Duncan nem
tudta, mit csinált Victor, mielőtt itt megalapították az Egyesült
Államok fővárosát. Talán a forradalom csatamezőin kísértette
a haldokló katonákat.
Vagy talán, gondolta magában Duncan, némi előítéletem
van az öreg vámpírral szemben. Bűnbánóan elmosolyodott,
majd felsóhajtott. Nem volt rá itt szükség. Feltételezte, hogy
elkezdhetné a többiekkel együtt a falakat tépni, de…
– Uram!
Louis izgatott kiáltására Duncan gyorsan odalépett az
íróasztalhoz, ahol a biztonsági főnöke Victor
főszámítógépének billentyűzete fölé hajolt. Két másik vámpír
kocka húzódott a közelébe, és kezdtek javaslatokat tenni,
miközben Louis bevitte az adatokat. Duncan félreállt az
útjukból.
– Feltörtem a fő titkosítást, uram – magyarázta Louis
szűkszavúan, miközben tovább gépelt. – De néhány fájlban
további kódok vannak.
– Az ott egy egyszerű alfa-jelölés – jegyezte meg halkan az
egyikük. – Próbáld meg megnyitni…
– Basszus, itt van! Képek meg minden.
 – Micsoda? – követelte Duncan. A többiek félresiklottak az
útjából, ahogy ismét Louis mögé lépett.
– Nők, uram – magyarázta Louis, miközben egy aktát
lapozgatott.
– Fiatal, gyönyörű, emberi nők – tette hozzá elismerően egy
másik.
– Nevek nélkül – szólt közbe Louis. – Csak kezdőbetűk, de
a képek alapján nem lehet túl nehéz… A múltkori nő…
– Emma Duquet – tájékoztatta Duncan.
– Igen. Hagyott képet az eltűnt barátjáról?
– Nem.
– Oké, egy pillanat! – Louis a székét a mögötte lévő
íróasztal felé fordította, és közelebb húzta a laptopját. –
Elkezdtem kutakodni Duquet hátterében, ahogy kérte –
mondta, miközben gépelt. – A teljes neve egyébként
Emmaline Marie Duquet, bár ritkán használja. Van egy
Facebook-oldala, amit évek óta nem frissít rendszeresen, de
hadd nézzem meg… Igen. Itt is van. A barátnője keresztneve
Lacey volt, ugye?
– Igen – mondta Duncan. Louis válla fölött figyelte, ahogy
felvillannak a képek egy fiatalabb, kevésbé kifinomult Emma
Duquet-ről, olyan képek, amelyek egyértelműen azelőtt, vagy
közvetlenül azután készültek, hogy a lány Washingtonba
érkezett. Vagy talán csak a barátnője miatti aggodalom vette el
a szeméből a csillogást, a mosolyt, amely azt sugallta, hogy
megküzd a világgal, és győzni fog.
– Lacey Cray – mormolta Louis, és megállapodott egy
képnél, amelyen Emma egy vele egykorú, csinos szőke lányt
ölel át. – Szép név. És csinos lány is. Kár.
Duncan szerette volna vitatni Louis utolsó szavainak
véglegességét a feltételezésről, hogy Lacey már halott, de nem
tehette. Annak ellenére, hogy tegnap este megnyugtatta
Emmát, és bármennyire is szerette volna Lacey-t épségben
előállítani neki, tudta, hogy nem ez a legvalószínűbb
kimenetel.
Louis visszafordult Victor számítógépéhez.
– Minden nő képe mellett dátum van, uram. És különböző
kezdőbetűk minden dátum után. Azt hiszem… – Abbahagyta a
gépelést, és felnézett Duncanre, mintha a reakcióját akarná
felmérni. – Tekintettel arra, amit már láttunk Victor személyes
pornógyűjteményéből, ez nagy valószínűséggel a szexuális
találkozások feljegyzése, uram. A második kezdőbetűsor
azoké a férfiaké lehet, akikkel ezeket a nőket párba állították,
dátumokkal együtt.
– Egy kibaszott strici volt – suttogta az egyik vámpír
undorodva. – A pokolba is, talán innen származik a pénze!
Eddig azt találtuk, hogy úgy élt, mint egy Rockefeller, de
jövedelem nélkül.
Duncan felpillantott. – Semmi?
– Rengeteg ingatlan volt a birtokában, uram – mondta a
vámpír. – De túl sok belőle lepukkant környékeken van, olyan
dolgok, amiket évtizedekkel ezelőtt vett, és elfelejtett eladni,
mielőtt a piac összeomlott. Amennyire meg tudom állapítani,
némelyiknél még arra sem vette a fáradtságot, hogy bérleti
díjat szedjen.
– Mi van a jobb ingatlanokkal, olyan helyekkel, amelyeket
talán ő maga is használhatott?
– Biztosan van néhány ilyen. Tudok szerezni egy listát…
– Csináld meg most, és küldd el az információt Louisnak és
Miguelnek e-mailben. És folytasd a keresést. Ha nem
törvényesen kereste a pénzt, akkor honnan származik? Valahol
ott kell lennie. Vagy ez, vagy nem őrizte meg ezeket a
feljegyzéseket egyik számítógépen sem, amit eddig találtunk,
ebben az esetben…
Elfintorodott, amikor valaki odafent elkezdte verni egyik
falat valamivel, ami a hangja alapján kalapácsnak hallatszott.
Hosszan és hangosan kifújta a levegőt, majd így szólt: – Ha a
feljegyzések ebben a házban vannak, biztos vagyok benne,
hogy hamarosan megtaláljuk őket. De addig is, Louis… – A
biztonsági főnöke halvány szemébe nézett. – …Victor
fenntartott valamilyen vérházat?
Louis megrázta a fejét. – D.C. városában nem, uram. Ő és a
négy vámpír volt az egyetlen, akinek megengedte, hogy itt
éljen… nos, azokon a teremtményeken kívül, akik a pincében
voltak. De a környező államokban rengeteg vérház van. Persze
nem mindig házak, néha klubok, mint amilyenek Rajmundnak
vannak Manhattanben. Bár fele olyan előkelőek.
– Kérek egy listát azokról a helyekről, amelyek… – Duncan
egy pillanatra elgondolkodott. – Legyenek kétórányi autóúton
belül. Gyanítom, hogy Victor kevésbé pikáns vendéglátása
máshol történt, nem pedig ebben a házban. Nem mintha őt
érdekelte volna, de a vendégeit talán igen. Emma pedig azt
mondta, Lacey arról beszélt, hogy a városon kívülre megy egy
partira. Mennyi időbe telik, amíg előállsz ezzel az
információval?
– Nem több, mint néhány perc, uram. Victor pocsékul
vezette a feljegyzéseket, de néhány hete elkezdtem felépíteni a
saját adatbázisomat, nagyjából akkor, amikor ideértem, hogy
elkezdjem előkészíteni a dolgokat Önnek.
– Kiváló! Én megkeresem Miguelt – mondta Duncan –, és a
könyvtárban találkozunk, amint megvan a lista. A többiek
dolgozzanak tovább ezeken az aktákon, és ha találnak valami
említésre méltót, hívjanak a mobilomon.
Duncan a pincében találta Miguelt a tegnap este érkezett
vámpírcsapat egy újabb tagjával. Ez a csoport nagyon speciális
volt, és csak addig maradtak, amíg el nem végezték a
feladatukat, ami a dolgok állásából ítélve sokkal tovább fog
tartani, mint bárki is gondolta volna.
– Ez az egész szar, Miguel – mondta egy szikár, ősz hajú
vámpír. Megütött egy korhadó fagerendát, Duncan pedig
összerezzent, és remélte, hogy nem omlik a fejükre az egész
ház. Valószínűleg túlélnék, de eltarthat egy darabig, amíg
kiássák magukat.
Duncan elvigyorodott az ősz hajú vámpír háta mögött, és
azt mondta: – Tekintsd ezt kihívásnak, Alaric!
A vámpír vakkanva nevetett fel, miközben megpördült.
– A kihívás az, hogy megpróbál végigcsinálni velem a
ringben öt percet, uram. Ez… – A körülöttük lévő dohos, sötét
pince felé intett. – …ez egy egyszerű szarság. És még csak
nem is a vámpírporról beszélek, ami Victor förtelmes
kísérletéből maradt.
Minden nevetés elhalt, és Duncan elkomolyodva bólintott.
– Louis a nagy részét kitakarította – mondta.
– És remek munkát végzett – értett egyet Alaric. – De
mondok én neked valamit, Duncan. Emberként több
háborúban is szolgáltam, és láttam néhány elég szörnyű
dolgot. És Isten tudja, vámpírként is láttam már
szörnyűségeket. De ez? Ettől a helytől kiráz a hideg. Nem
szívesen aludnék itt lent, még akkor sem, ha nem rohadna az
egész alapzat, és nem készülne az egész házat a fejemre
omlasztani.
Duncan elgondolkodva nézte a másik vámpírt. Alaric volt a
legjobb vámpír építkezési vállalkozó Észak-Amerikában. Ő
építette a nappali alvóhelyiségeket Raphael minden egyes
személyes rezidenciáján és a szétszórt főhadiszállásokon is,
beleértve az új telepet is, fent Seattle közelében. Volt még
néhány másik brigád is, akik hasonló munkát végeztek a
vámpírközösségben. Mindannyian Alaricnál tanultak, és ez
lehetővé tette számukra, hogy igen szép árat kérjenek a
szolgáltatásaikért. De semmi sem helyettesíthette azt, ha maga
Alaric vezette a projektet, és Duncan bármilyen árat hajlandó
volt kifizetni, amit Alaric kért, hogy a lehető
legbiztonságosabb pihenőhelyet biztosítsa az emberei számára.
Egy vámpír teljesen tehetetlen volt nappali alvás közben.
Raphael két vámpírjának közelmúltbeli meggyilkolása,
valamint három másik kanadai vámpír megölése kétséget
kizáróan bebizonyította ezt.
– Szóval, mit javasolsz? – kérdezte most.
– Időbe és rengeteg pénzbe fog kerülni, hogy kialakítsunk
egy tisztességes földalatti páncéltermet – figyelmeztette Alaric
azonnal. – Ez az egész város egy kibaszott mocsárra épült.
Duncannek nem kerülte el a figyelmét a csillogás Alaric
szemében, amikor ezt mondta, bár ez valószínűleg legalább
annyira a kihívás, mint az ár miatt volt.
– Nem érdekel, mennyibe kerül! Ha meg lehet csinálni, azt
akarom, hogy megcsinálják!
A vámpír megcsóválta a fejét, és halkan felnevetett.
– Ezt megadom Önnek, uram! Ön jól csinálja a dolgokat.
Rendben. Hadd hívjam ide a többi emberemet, és teljes körű
vizsgálatot tartunk. – Egy éles pillantást vetett Miguelre. –
Ehhez a részhez nem lesz rád szükségem!
Miguel sértődöttnek látszott, de Duncan gyorsan
közbelépett, és azt mondta: – Az jó. Ma este úgyis szükségem
van Miguelre.
A hadnagya kérdő pillantást vetett rá, de Duncan csak intett,
hogy kövesse. A vámpírok hallása túlságosan is jó volt, és
bármennyire is csodálta Alaric ügyességét, nem volt kedve
megosztani vele a személyes ügyei részleteit.
Miguel azonnal az élre állt, és Duncan előtt ment fel az
emeletre, megállt, hogy végigpásztázza a folyosót, mielőtt
belépett volna az ajtón. Mintha máris ellenségek leselkedtek
volna rájuk valahol a konyha és a lépcső között. De Duncan
nem szólt semmit. A helyzet még mindig túlságosan
bizonytalan volt. A biztonság már javult, de még nem érte el
Miguel – vagy Duncan – színvonalát. Vámpírok dolgoztak az
egész házban, és mégis több mint fele üres volt. Előbb-utóbb
otthonosnak és biztonságosnak fog tűnni. De még nem az.
Louis már várta őket a könyvtárban.
– Mindkettőjüknek elküldtem az adatokat e-mailben, uram.
– Milyen adatokat? – kérdezte Miguel, és elővette az
okostelefonját.
– Victor olyan vendégeknek adott partikat, akik jobban
szerették, ha nem látják őket – válaszolta Duncan. – Ami azt
jelenti, hogy olyan házat használt, ami legalábbis privát, ha
nem is elszigetelt. Nem akarta volna, hogy a szomszédok
állandóan lássák az embereket jönni-menni; esetleg kíváncsivá
válnának, és meglátnának valakit, akit felismernek. De nem
használhatott valami lepukkant erdei faházat sem. Victor sznob
volt. A ház elegáns lesz, drága, nagyon valószínű, hogy egy
exkluzív házakkal teli területen lesz, de jelentős földterülettel a
magánélet biztosítása érdekében.
– Leesburg, Virginia, uram – mondta Louis magabiztosan. –
Victornak ott két ingatlana is volt, mindkettő megfelelne, és
van a közelben egy vérház is.
– Milyen messze van? – kérdezte Duncan.
– Körülbelül harmincöt mérföldre. Ilyenkor este, a
forgalomtól függően, harminc perc és egy óra között.
Duncan bólintott. Lehet, hogy télutó volt, de az éjszakák
még mindig hosszúak voltak. Bőven lesz idejük.
– Akkor menjünk. Hacsak nem akarsz inkább itt maradni, és
ledönteni néhány falat Alaricnak. – Az ajtó felé indult, aztán
lenézett a ruhájára. A többiekhez hasonlóan ő is lazán volt
öltözve, farmert és pulóvert viselt. Nem tervezte, hogy ma este
találkozik bárkivel az új alattvalói közül, azt sem tervezte,
hogy elhagyja a házat, nemhogy meglátogassa valamelyik
vérházat. De időbe telne átöltöznie, és különben is, ezek a
ruhák melegebbek voltak. Ez volt a döntő tényező Duncan
számára. Felkapott egy bőrkabátot az ajtó melletti régimódi
fogasról, és a pulóvere fölé húzta. A kabát zsebében volt egy
bőr hajgumi, ezért ujjával hátrafésülte a haját, és durva
lófarokba kötötte. Ennek is meg kell felelnie. Raj manhattani
klubja lehet, hogy szmokingos terep volt, de a legtöbb vérház
sokkal kevésbé volt hivatalos. De ha mégsem, nos, ő volt az
uruk és parancsolójuk, és azt viselt, amit csak akart. És ha
valakinek gondja volt ezzel, ő sem bánt volna egy jó kis
vérontást.
 Hetedik fejezet

A vérház nem éppen úgy nézett ki, mintha

vámpírtevékenységtől forrna. Leesburg egyik stílusos
külvárosában, egy előkelő lakóparkban állt, és egy gondosan
karbantartott, modern, alacsony építésű ház volt, érintetlen
környezettel. A házak ezen a környéken távol helyezkedtek el
egymástól, és széles, zöld erdő vette őket körül, ami a
természetbeni élet illúzióját keltette. A hatás szép volt, és
nagyon bensőséges.
Hajnali két óra volt, vagyis vámpír koradélután, de a
felhajtón, vagy a ház előtt nem álltak autók. Duncan azonban
két vámpírt érzékelt odabent, mindketten ébren voltak.
– Elég csendes egy vérházhoz képest, nem igaz? – kérdezte
Louis, gyanakodva szemlélve a házat.
Duncan egyetértően bólintott. Valami nem volt itt rendben.
– Nos, valaki van itthon. Legyünk jólneveltek, és
csengessünk be.
Az ajtó kinyílt, miközben még csak a kövezett sétányon
haladtak a bejárat előtti tornác felé. Miguel és Louis is
megfeszült, és azonnal falat képeztek Duncan előtt.
Velük ellentétben, az ajtóban álló karcsú, sötét hajú vámpír
széles mosollyal fogadta őket, és kecsesen meghajolt.
– Üdvözlöm, uram – mondta, és diszkréten megpróbált
Duncanre nézni a vámpírfal mögött. – Kérem – folytatta
kiegyenesedve, hogy megtegye az üdvözlő gesztust –, jöjjenek
be, és melegedjenek fel!
– Köszönöm, Brendan – mormolta Duncan megkerülve a
két testőrét.
Mivel még sosem találkoztak, Brendan megrándult a neve
hallatán, de Duncan tudta, hogy ő Brendan Folmer. A vámpír
agyából már azelőtt kivette ezt az információt, hogy kinyitotta
volna az ajtót.
 – Duncan vagyok – mondta, miközben belépett a házba. A
többiekre mutatott. – A hadnagyom, Miguel, és a biztonsági
főnököm, Louis.
Brendan becsukta mögöttük az ajtót.
– Erik mindjárt lent lesz, uram – mondta a házban lévő
második vámpírra utalva, akit Duncan az emeleten érzékelt. –
Nem számítottunk Önre, és…
Brendan aggódó magyarázata félbeszakadt, amikor
megjelent a második vámpír a lépcsőkön. Lerohant a lépcsőn,
és azonnal letérdelt Duncan elé.
– Duncan, uram – mondta tisztelettudóan. – Köszönöm,
hogy eljött!
Brendan elszörnyedt tekintettel kecsesen térdre ereszkedett
a társa mellett, és lesütötte a szemét.
Duncan végigsimított a kezével a lehajtott fejükön,
elismerve a megalázkodásukat. – Örülök a fogadtatásuknak –
mondta.
Erik azonnal talpra ugrott, amint Duncan felemelte a kezét.
– Itt nem fog gyászt találni Victor halála miatt, uram. És
gondolom, sehol máshol sem a területen. – A kandalló előtt
álló néhány, egymáshoz illő, halvány bőrkanapéra mutatott. –
Szeretne leülni? A tűz kellemes, különösen ezeken a hideg
éjszakákon.
Brendan felnevetett.
– Erik szerint hetven Fahrenheit-fok{1} alatt minden fagyos!
Duncan magában egyetértett ezzel az értékeléssel. Meg kell
majd szokni a washingtoni teleket az annyi évnyi L.A.-i
kellemes klíma után.
– Szóval, ez az otthonod? – kérdezte, és a tűz melege miatti
elégedettség egy elfojtott sóhajával letelepedett a kanapéra.
– Igen, uram. – Erik leült Duncannel szemben, és keresztbe
tette a lábát, egyik bokáját a térdére támasztva. – Bren és én
néhány éve vettük ezt a házat egy Scovill nevű vámpírtól. Egy
idősebb vámpírtól. Mit mondanál, Bren, két-háromszáz éves?
– Ó, ennél sokkal idősebb – mondta Brendan. – És azzal
sem volt túlságosan megelégedve, ahogy Victor vezette a
dolgokat. Azt hiszem, valahol a Blue Ridge-hegységben vett
házat. – Diszkréten megborzongott. – Nagyon kellemetlen
vámpír, de erős is. A helyiek valószínűleg azt hiszik, hogy Big
Foot végre hazatért megpihenni.
Miguel eddig járkált a földszinten, de most elfoglalta a
helyét Duncan mögött, és így szólt: – Victor ezt a helyet
vérháznak jelölte meg. Miért?
– Ja, az – mondta Erik elutasítóan. – Van egy kis csapat
vámpírunk, akik minden hétvégén összejönnek, uram – szólt
Erik Duncanhez. – Magánügyek, nagyon diszkrétek. Van
azonban egy vérház ezen a környéken. Leesburg másik
oldalán. Valószínűleg az volt Victoré. És van egy másik épület
is, inkább birtok jellegű – nagy ház, sok birtokkal. Gondolom,
most már mind az öné, uram.
Duncan bólintott, és jelzett Miguelnek.
– Ellenőrizni akarom a címeket, amelyekkel rendelkezünk.
Erik elővette a PDA-ját, és tanácskozni kezdett Miguellel.
Brendan azonban komor pillantást vetett Duncanre.
– Úgy gondolom, amire igazán kíváncsi, azok Victor
partijai. – Válaszra várva elhallgatott. Amikor Duncan
egyszerűen csak ránézett, sietve folytatta. – Erre használta a
birtokot. Rendszeresen kijárt ide egy csomó nagymenővel.
Szenátorok, kongresszusi képviselők, sőt, néha még a kabinet
tagjai is, és egy csomó lobbista. Ez volt a partik igazi célja. A
lobbisták korlátlan hozzáférést kaptak a politikai
döntéshozókhoz, távol a washingtoni sajtó kameráitól. Victort
pedig nagyon-nagyon jól megfizették azért, hogy ezt lehetővé
tette.
– És mit kaptak a döntéshozók? – kérdezte Duncan halkan.
Brendan nyilvánvaló kényelmetlenséggel félrenézett, Erikre
pillantott, majd vissza, láthatóan vonakodott folytatni.
Erik mormogott valamit Miguelnek, aztán bólintott, és a
PDA-ját az oldalsó asztalra dobta.
– Folytasd csak, Bren! – sóhajtott fel. – Ha már idáig
eljutottál, akár el is mondhatod az egész mocskos történetet.
– A politikusoknak más jutott – mondta Brendan kitérően. –
Néhány derék megválasztott vezetőnk kenőpénzes
kampányadományok formájában kapott hozzájárulást.
Mások… – Összeszorította az ajkát az undortól. – Szexet, azt
hiszem.
 Duncan a homlokát ráncolta. Szex? Ez volt a nagy titok? A
hatalmon lévő férfiaknak szexet ajánlottak szívességekért
cserébe? Ez annyira gyakori volt, hogy már-már triviálisnak
számított. Valami többnek kellett lennie a dologban,
valaminek, amiről a takarosan öltözött Brendan nem akart
beszélni.
– Nem csak szex – magyarázta Erik, és megértő pillantást
vetett Brendan irányába. – Victor elcsábította a nőket ezeknek
a férfiaknak, gyakran nagyon fiatal nőket, és mindannyian
nagyon szépek voltak. Olyan dolgokra vette rá őket, amiket a
legtöbbjük, abban egészen biztos vagyok, hogy másképp soha
nem tett volna meg. A pokolba is, olyan férfiakra vette rá őket,
akikkel valószínűleg soha nem tették volna. Tudom, hogy a
hatalom afrodiziákum, meg minden, de a legtöbb embernél
még ez is csak egy bizonyos határig hat.
– Szóval, Victor pénzt kapott ezekért a partikért?
– Úgy érti, hogy a lobbisták közvetlenül neki fizettek? –
tisztázta Erik. – Igen, azt hiszem. Nem egy közülük
viccelődött ezzel. Victor ragaszkodott hozzá, hogy néhányan
közülünk részt vegyenek a mocskos kis ügyletein, még akkor
is, ha nem voltunk hajlandóak kurválkodni neki. Mindannyian
profik voltunk valamilyen szinten, és Victor úgy gondolta,
hogy az ügyfelei jobban tisztelnék őt, ha látnák, milyen
vámpírokat irányít, ha látnák, milyen hatalmas.
– Mintha – motyogta Brendan.
– Igen, rendben! Ő legalábbis így gondolta – folytatta. – És
aztán ott volt a többi buli, a különlegesek.
Duncan érezte, ahogy Miguel figyelme kiélesedik mögötte.
– Victor partijain szabadon folyt a pia, és a vendégei
szerettek beszélgetni. Az egyik dolog, amiről imádtak
beszélni, a különleges partik voltak. Mindig így hívták őket, „a
különleges”. Például rámutattak egy bizonyos nőre, és azt
mondták: „Remélem, az ott lesz a következő
különlegességen”. Victor nem tartott ilyen partikat gyakran,
talán évente csak néhányszor, de azok kemények voltak. Ha el
lehet hinni, amivel a férfiak hencegtek – és én elhiszem –, a
nőket simán megerőszakolták, méghozzá nem is csak egy férfi.
Néhányukat elég csúnyán bántották is. A férfi, aki mindezt
elmesélte nekem, nevetett, amikor arról beszélt, hogy Victor
utána meggyógyítja a nőket, hogy másnap este újra készen
álljanak. Rosszul lettem tőle, de nem lepődnék meg, ha
Victornak vagy a csatlósainak lenne egy honlapja, ahonnan le
lehet tölteni egy videót a „különlegességeiről”, méghozzá
pénzért.
Miguel előrehajolt.
– Az érintettek biztosan nem akarnák, hogy felfedjék a
kilétüket.
– Tehát hátulról filmeznek – mondta Brendan megvonva a
vállát. – A néző egy szenátor fehér seggének felvételét kapja,
miközben valami szerencsétlen lányt döngöl.
– Jelentetted ezt? – kérdezte Duncan.
– Kinek, uram? – kérdezte Erik szelíden. – Victor volt a mi
urunk. Jog szerint neki kellett volna jelentenünk egy ilyen
visszaélést. És az ország összes vámpírlordja a nyomunkba
eredt volna, ha az emberi rendőrséghez fordultunk volna.
Sosem élnénk elég sokáig ahhoz, hogy tanúskodhassunk.
Duncan kénytelen volt egyetérteni. Még ha Erik vagy
Brendan panaszt is tett volna egy másik vámpírlordnál,
elmondták volna Victornak, és a két vámpírt kivégezték volna
anélkül, hogy bárki is ellenezhette volna egy szóval is.
És Duncan még most, amikor először hallott erről, nem
tudta, mit mondhatna, ami nem semmitmondó közhelynek
hangzana. Csak a szavát adhatja, hogy ő más, mint Victor,
hogy az ő uralma alatt ilyen dolgok soha nem történnek majd.
Duncan felállt, Erik és Brendan felé fordult, akik felpattantak.
– Ha valaha szükségetek lesz valamire – mondta Duncan –,
hívjatok! Ha nem vagyok elérhető, beszélhettek Miguellel
vagy Louisszal. Ők majd tájékoztatnak, én pedig visszahívlak
benneteket. Én nem Victor vagyok, uraim! Ezt idővel meg
fogjátok látni.
Megkerülte a kanapét, és jelzett Louisnak, aki a bejárati
ajtónál várakozott.
– Köszönöm az információt, és a vendéglátást!
– Uram – mondta Brendan, amikor Duncan már félúton volt
az ajtó felé.
Duncan megfordult, és kérdő pillantást vetett rá.
– Köszönöm Önnek, uram! Attól a pillanattól kezdve
tudtuk, hogy más, amióta átvette a területet. A rémület és a
zűrzavar azon néhány perce alatt többet törődött velünk, mint
Victor az egész uralma alatt. Már azzal, hogy megszabadult
tőle, máris szolgálatot tett minden vámpírnak ezen a területen.
Beszélni fogunk a többiekkel is, és tájékoztatjuk őket.
Duncan bólintott.
– Még találkozunk, Brendan! Nem áll szándékomban
idegenné válni az embereim számára.

****

– Kibaszott Victor! – káromkodott Duncan, miközben Louis

a nagy terepjárót irányította a kanyargós felhajtón. – Nem
hiszem el, hogy egyikünk sem vette észre, mennyire korrupt!
– Hogy is tehette volna, uram? Az őrein kívül senkit sem
engedett a kerületben élni, és bárki más, aki tudhatott volna
róla, túlságosan félt ahhoz, hogy cselekedjen.
– Ez nem mentség! Minden átkozott évben láttam őt a
Tanács ülésein, és soha nem gyanakodtam semmire. Raphael
sem, és őt nem könnyű átverni.
Miguel megvonta a vállát.
– Nem, ha kereste volna, de miért keresett volna bármit is
ebből? Sosem voltam még a Tanács ülésén, de tudom, hogy
nem tartanak sokáig. Talán néhány órát? Nem mintha utána
összejönnének koktélozni és vacsorázni. És amikor együtt
vannak, gondolom, mindenki olyan szorosra zárja a pajzsát,
mint egy szűz a bugyiját.
Duncan feddőn pillantott a hadnagyára.
– Nem vagy elég idős ahhoz, hogy tudj a szüzekről vagy a
bugyikról, Miguel – mondta szárazon.
– Hé, nekünk még vannak szüzeink! – tiltakozott Miguel
mosolyogva.
– Ha te mondod – értett egyet Duncan. Hálás volt a
hangulatváltozásért. – Ellenőrizted a címeket Erikkel?
Miguel bólintott.
– Ugyanaz a kettő, ami nekünk is van, bár az egyik,
vérházként működő ingatlanról nem volt feljegyzésünk.
Abból, amit Erik mondott, az is elég aktív. Száz mérföldes
körzetben ez az egyetlen.
– Kezdem azt hinni, hogy ez az egész út időpocsékolás volt,
de akár azt is megnézhetnénk következőnek!
– Elég időt kell hagynunk, hogy még ma este visszaérjünk a
városba, uram – jegyezte meg Miguel. – És az a vérház jó
egyórányi autóútra van Leesburg másik oldalán. Nem akarom,
hogy a végén egy idegen vérházban, vagy ami még rosszabb,
Victor bulizóhelyén töltsön egy napot őrizetlenül! Isten tudja,
milyen embereket engedett be oda. Ma este vissza kellene
mennünk, és holnap korán indulnunk. Akkor majd mindkettőt
megnézzük.
Duncan a homlokát ráncolta. Az összes gondolata Victor
bulijaira újra és újra arra késztette, hogy megint meg akarja
ölni a vámpírlordot, de amúgy nagyon úgy hangzott, mint amit
Lacey leírt Emmának, és ez nem jelent jót. A saját szemével
akarta látni a házat, de Miguelnek igaza volt.
– Rendben – mondta. – Holnap mindkettőt meglátogatjuk.
A vérházat és Victor bulizóhelyét, bár gondolom, ott már nem
maradt más, csak a fájdalom szellemei és régi vér.

****

Másnap este, amikor Duncan Victor leesburgi birtokának

udvarán állt, visszanézett, és eszébe jutottak azok a szavak.
Emlékezett, és arra gondolt, milyen ostoba volt, amikor azt
hitte, hogy már megértette Victor romlottságának teljes
mélységét.
 Nyolcadik fejezet

Emma szinte képtelen volt koncentrálni. Két nap telt el

azóta, hogy beszélt Duncannel a vámpírkövetségen, és a férfi
még mindig nem jelentkezett. Annyira feszült volt az
idegességtől, hogy kihagyta a reggeli kávéját, mert úgy
gondolta, nincs szüksége koffeinre, pedig alig aludt az elmúlt
éjszaka. De ha jobban belegondol, azóta az első éjszaka óta
nem aludt igazán jól, amikor Lacey eltűnt. És gondoljon bárki
is bármit, Emma soha nem kételkedett abban, hogy Lacey
eltűnt. Tizenegy éves koruk óta ismerték egymást, azóta a
szörnyű év óta, amikor Emma édesanyja meghalt a ráknak
ugyanattól a fajtájától, ami évekkel korábban a nagymamáját
is elvitte. Egyik napról a másikra maradt árva, és nem volt
senki más az anyai ágon, aki befogadta volna. Az apja
családjából soha nem is ismert senkit; azt sem tudta, hogy
volt-e egyáltalán valaki. Így hát Emma egyedül maradva a
világban nevelőszülőkhöz került, a hozzá hasonló több ezer
gyerekkel együtt. És teljesen egyedül maradt volna, ha nincs
Lacey.
Mire Emma megérkezett, Lacey már három éve élt a
nevelőszüleiknél. Lacey vér szerinti szüleit jobban érdekelték
a drogok, mint az egyetlen gyermekük, ki-bejártak a
börtönből, míg végül az éhségtől félholt és rémült Lacey-t
végleg elvették tőlük. De ez látszólag nem hagyott nyomot
Lacey-n. Olyan sugárzó volt, mint amilyen szőke a haja, egy
vidám kislány, aki kézen fogta a magányos Emmát, és
kijelentette, hogy ők ketten testvérek. Csak úgy. Mintha ez a
döntés valahogy így tett volna.
De Lacey számára ez így volt, és végül Emma számára is.
Azóta elválaszthatatlanok voltak, az egyetem alatt borzalmas
lakásokon osztoztak, minden egyes fillér anyagi támogatást
kipréseltek a rendszerből, és két-három munkahelyen is
dolgoztak, hogy kipótolják a maradékot. A főiskola után Lacey
rögtön munkába állt, míg Emma jogi egyetemre ment. Aztán
jött a nagy döntés, hogy Washingtonba költöznek, a hatalom
központjába, a helyre, ahol megalapozzák a szerencséjüket –
vagy ahol beházasodnak, Lacey esetében.
És most, miközben Emma az íróasztalánál ült, és vakon
meredt az előtte lévő számítógép képernyőjére, azon tűnődött,
vajon Lacey akkor is eltűnt volna, ha Emma nem ragaszkodik
ahhoz, hogy ide költözzenek.
– Emma!
Elrejtette grimaszát a főnöke – vagy inkább a főnöke
feleségének hangja hallatán –, ami ugyanazt jelentette.
– Sharon? – nézett fel Emma a monitorja fölött.
Sharon Coffer fintorogva nézett le rá, gondosan festett és
formázott hajának minden szála tökéletesen egy vonalban volt,
arca szinte mozdulatlan volt az olyan vastag sminkréteg alatt,
amelynek már a látványától is Emma bőre oxigénért
kapkodott. Mi volt ezzel a sok politikus feleséggel, hogy
szükségét érezték ennyi sminknek? És akkor még azt a sisakra
emlékeztető frizurát nem is említette.
– Befejezted már a választói levél tervezetét? – követelte
Sharon, ami eléggé megszokott volt Sharontól. Soha nem
kérdezett; ő követelt.
Emma bólintott.
– Most fejeztem be. Kívánja, hogy kinyomtassam?
Sharon fintora tovább mélyült, miközben láthatóan azon
töprengett, hogy Emma gúnyolódik-e vele vagy sem. Isten
ments, hogy a nőnek el kelljen olvasnia egy átkozott
egyoldalas levelet a számítógép monitorján. Ez azt jelentené,
hogy fel kellene tennie a szemüvegét, ahelyett, hogy a
táskájában rejtegetné, mint valami szégyenletes torzszülöttet.
– Tedd azt! – mondta végül Sharon, majd sarkon fordult, és
elmasírozott, hogy valaki más szerencsétlent kínozzon.
– Azt hiszem, nem kedvel téged – suttogta Noreen az Emma
mellett lévő asztaltól. Noreen, Coffer képviselő személyes
titkárnője volt, nem mintha Sharon valaha is megengedte
volna neki, hogy egyedül találkozzon a képviselővel. Sharon
nem bízott egyetlen nőben sem, ha a férjéről volt szó. Az a
csupa-amerikai jó megjelenés és sárm, ami Guy Coffert a
megválasztásához segítette, túlságosan is vonzóvá tette őt,
hogy Sharon nyugodt maradjon. Emma azonban soha nem
hallott még csak egy pletykát sem a kongresszusi képviselőről
és egy másik nőről. Pedig ha lett volna valami, hallott volna
róla. A pletykafészkek ezekben a megszentelt termekben
teljesen amatőröknek állították be mendemondáikban az
otthoni öregasszonyokat.
– Nem szeret semmit, aminek vaginája van – mormolta
vissza Emma Noreennek, aki ezt elfojtott nevetéssel
jutalmazta.
Nem mintha Emma törődött volna Sharonnal vagy a jóképű
férjével. Csakhogy Sharon őrült féltékenysége komoly
akadálya volt annak, hogy a képviselői irodában bárki, aki nő
és hatvan év alatti, előbbre jusson, és Emmának olyan céljai
voltak a karrierjével kapcsolatban, amelyek jóval túlmutattak a
választói panaszok kezelésén. Jogi diplomája volt, a fenébe is,
és néha kételkedett a döntésében, hogy egyáltalán idejött, ami
visszavezette a gondolatait Lacey-hez.
– Em, a szomszédban születésnapi buli van, és szükségem
van tortára. Te kérsz?
Emma üres tekintettel nézett Noreenre.
– Föld hívja Emmát, akarsz tortát? Lefogadom, hogy cso-
ko-lá-dés. – Noreen kínzóan elhúzta az utolsó szót, de Emma
megrázta a fejét, és az órájára pillantott. Nem tudta ezt
csinálni. Nem ülhet itt, mintha minden a szokásos módon
menne, amíg arra vár, hogy a vámpírok eldöntsék, történt-e
valami Lacey-vel.
– Ma korábban el kell mennem.
Noreen ránézett. Senki sem távozott korábban, sem ebből az
irodából, és nagyjából sehonnan sem a Hillről, amikor
ülésezett a kongresszus.
Emma érezte, hogy elvörösödik, de nem foglalkozott a
barátnője hitetlenkedésével, hogy kihúzta az íróasztalfiókját,
és elővette a hatalmas táskát, amit kistáskának nevezett.
Milliószor próbálkozott már valami kisebbel, de kivétel nélkül,
minden alkalommal a nagy táskánál kötött ki. Éppen becsukta
a fiókot, amikor a magas sarkú cipők kopogása bejelentette
Sharon Coffer visszatérését.
– Emma, a képviselő úr szeretné, ha részt vennél a
megbeszélésen.
Emma hitetlenkedve fordult meg. Őt soha nem hívták a
megbeszélésekre, főleg nem ilyenekre, mint ez a mostani. A
képviselő belpolitikai prioritásait tekintették át az ülésszak
hátralévő részére, ami azt jelentette, hogy minden fontos
törvényt, amely a nyári szünet előtt valószínűleg napirendre
kerül, megvitatnak és elemeznek. Ez volt minden, amire
vágyott.
De miért pont ma kellett ennek megtörténnie?
– Emma, menjünk! – Sharon hangja élesnek hangzott a
türelmetlenségtől, amikor megfordult, és elindult vissza a
képviselő belső irodája felé.
Emma visszatolta a táskáját a fiókba, felkapott egy üveg
vizet, a hóna alá dugta a laptopját, és a nő után sietett.
 Kilencedik fejezet

Emma becsukta a kocsija ajtaját, és elbotorkált a Lacey-vel

közösen bérelt házig, hálát adva, hogy sikerült elcsípnie egy
parkolóhelyet közvetlenül a ház előtt. Hirtelen párás
légáramlat fújt végig az utcán, egy újság maradványait
görgetve, amelyet valaki elejtett vagy félredobott. A lapok az
ereszcsatornán hevertek, zörögve gurultak a jeges szél előtt.
Felmászott a lépcsőn, az ujjai szinte elzsibbadtak, ahogy a
kulcsot a zárba dugta. Az ajtó egy hideg, sötét házba nyílt, és
Emma egy pillanatra elveszettnek érezte magát.
Szerencséje volt, hogy éjfél előtt hazaért. Ahogy a találkozó
elnyúlt az éjszakába, azt várta volna, hogy Sharon rendel
néhány ágyat, hogy ott aludhassanak. És Emma tudta, hogy
nem szabadna panaszkodnia, még akkor sem, ha a
megbeszélés a hajnali órákig tartott volna. Ma volt az első
alkalom, hogy úgy érezte, valóban azt a munkát végzi, amit
ígértek neki, amikor Guy Cofferhez jött dolgozni. És mégsem
érezte ezt semmiféle győzelemnek. Nem volt adrenalinlöket,
és semmi olyan izgalom, amire számított volna. Valahogy,
Lacey nélkül, aki segített volna megünnepelni, üresnek tűnt az
egész.
Sóhajtott, és a lábával belökte az ajtót, majd a kulcsait az
ajtó melletti kis asztalkán álló ronda tálba dobta. Átsétált a
nappali falán lévő villanykapcsolóhoz, és ismét az jutott
eszébe, milyen ostobaság minden este egy sötét szobán
átsétálni, amikor hazaérkezik. Szereznie kellene egy kis
lámpát az asztalra. Persze, már két éve hajtogatta ezt magának.
És általában Lacey még sötétedés előtt ért haza, legalábbis
hétköznap esténként, így a legtöbbször nem számított.
De mi van, ha Lacey soha többé nem jön haza?
– Nem – mondta hangosan. – Haza fog jönni, és tele lesz
nagyszerű történetekkel a dögös, vámpír szeretőjéről, aki
elvitte őt… – Egy egész hétre, Emma?
 A torka összeszorult a félelemtől, és legszívesebben azonnal
leült volna a lépcsőn, hogy kisírja a szemét. De nem volt
hajlandó engedni a késztetésnek. Olyan átkozottul fáradt volt,
hogy nehéz volt tisztán gondolkodni. A hosszú órák a
munkahelyén, párosulva az álmatlan éjszakákkal, kezdték
megviselni, és a mai volt a leghosszabb nap mind közül.
Egyik kezét a korlátoszlopnak támasztotta, egyesével
felemelte a lábát, és levette a magassarkúját, majd
harisnyában, cipővel a kezében felsétált a lépcsőn. Egy dolog
volt jó az egész napos üléseken való ücsörgésből, a lába közel
sem fájt annyira, mint amikor egész nap a Capitolium
épületében rohangált, mint egy túlfizetett fullajtár. Másrészt
viszont fájt a feneke, és kínozta a dereka.
Mire a második emeleti hálószobájába ért – az övé az a
hálószoba volt, amelynek nagy öblös ablaka úgy állt ki a kis
előkert fölé, mint egy torony egy régi viktoriánus házon –,
kigombolta a blúzát, és már vágyott a forró fürdőre, amit egész
hazafelé vezető úton ígért magának.
Lenézett az utcára, mielőtt elfordította az ablak fölött lévő
olcsó redőny rúdját, és kizárta az éjszakát. A ház, amelyet ő és
Lacey béreltek, nem a legjobb környéken volt Washingtonban,
de nem is a legrosszabbon. És teljesen felújították, mielőtt
beköltöztek, beleértve a fürdőszobát is. Lacey ragaszkodott
hozzá, hogy Emma a nagyobb hálószobát válassza, a nagy
ablakkal és a hozzá tartozó fürdőszobával, mert ő fizette a
lakbér nagyobb részét. Vagyis azokban a hónapokban, amikor
nem ő fizette az egészet.
A cipőjét a szekrénybe dobta, ahogy elhaladt mellette,
egyenesen a kádhoz ment, és megengedte a vizet, hagyta, hogy
folyjon. Néha eltartott néhány percig, amíg a forró víz feljutott
a második emeletre.
Már levetette a maradék ruháit is, az egész halmot a
szennyeskosárba dobta, és magára húzott egy meleg köntöst,
amikor úgy döntött, hogy a hosszú nap miatt megérdemel egy
pohár bor a fürdőhöz. Semmi sem volt pihentetőbb, mint egy
jó forró fürdőzés egy pohár… hmmm, fehér vagy vörös? Majd
megnézi, mi van nyitva.
A hideg keményfa padlóra gondolva, beletuszkolta a lábát
egy pár bélelt mamuszba, elzárta a vizet, és lesietett a lépcsőn,
még egy pillantást sem engedve meg magának Lacey üres
szobájára a folyosó másik végén. Egy része még mindig arra
számított, hogy hazaérve ott találja majd Lacey-t kimerülten és
másnaposan, tele történetekkel és bocsánatkérésekkel arról,
hogy váratlanul lelépett valami gazdag fickó karjain, akivel
éppen megismerkedett. De az elmúlt napokban, amikor
Emmának nem a munkája miatt kellett tépelődnie, a
gondolatai túl gyakran fordultak sokkal sötétebb képzelgések
felé, és azon tűnődött, vajon látja-e még valaha Lacey-t.
– Hagyd abba, Emma! – rótta meg megint magát, miközben
megkerülte a lépcső alját, és a konyha felé vette az irányt. A
bor ezen is segítene. Segítene tompítani az aggodalmat, és
néhány órára kikapcsolni az agyát.
Éppen a konyhai villanykapcsolóhoz nyúlt, amikor egy
nehéz autó ajtaja csapódott be a bejárat előtt. Az első után még
két ajtó csapódott keményen, és egy mély férfihang mondott
valamit, amit nem tudott kivenni. Azt mondta magának, hogy
az egyik szomszédja az. Az itteni házak közül kevésnek volt
garázsa, és a legtöbb lakó az utcán parkolt, ahogy Emma is
tette ma este. De valami a zajban kíváncsivá tette.
Lábujjhegyen – vajon miért lopakodott a saját házában? –
odalépett az ajtó melletti ablakhoz, és elhúzta a vékony
szövetet a széléről, hogy kinézhessen az utcára.
Felszisszent, majd azonnal be is fogta a száját, hogy lefojtsa
a hangot. A vámpíroknak állítólag szuper hallásuk volt, és az
ott kint Duncan volt! És ami még rosszabb, az a Miguel nevű
fickó volt vele.
– A francba! – mormolta halkan, és elhátrált az ajtótól. Ide
jöttek? Hát persze, hogy ide jöttek. Hova máshova mennének?
Már majdnem a konyháig hátrált, amikor megszólalt a csengő,
és megdermedt. Nyissa ki az ajtót? Talán ha nagyon csendben
marad, azt hiszik majd, hogy nincs itthon, és elmennek.
De mi van, ha hírei vannak Lacey-ről? gondolta
kétségbeesetten, és fáradt agyába végre visszatért némi józan
ész. Ennek kell lennie. Mi másért lennének itt?
Elindult az ajtó felé, aztán lenézett magára, és ismét
megdermedt. Fürdőköpeny volt rajta! Egy lila, bolyhos köntös.
És nem volt rajta alsónemű. Ah, a pokolba is, melltartó nélkül,
és Emmának nem olyan volt a melle, hogy melltartó nélkül is
elférne anélkül, hogy ez ne lenne szembeötlő.
Elkeseredetten kifújta a levegőt.
– Emma? – szólította Duncan hűvös hangja, némi
aggodalommal árnyalva.
Aggódott? Miatta? Ez kedves volt, nem igaz?
Igen, de Emma, rajtad nincs bugyi!
Persze, persze… Előbb a fehérnemű, aztán a jóképű
vámpírok.
– Emma, tudom, hogy ott vagy! Nyisd ki az ajtót!
Tudta, hogy itt van? Honnan tudta?
– Ööö, csak egy perc! – kiáltotta a lány. Elrohant az ajtó
mellett, és eléggé lelassított ahhoz, hogy elfordítsa a zárakat,
és felrántsa az ajtót, miközben elhaladt mellette.
– Jöjjenek csak be! Mindjárt jövök!
Mielőtt felért volna a lépcső felére, a háza tele volt
vámpírokkal, és az egyikük ott állt előtte, elállva az útját. A
szemei tágra nyíltak a döbbenettől, és a szíve a bordáihoz
csapódott. Olyan gyorsan mozgott, hogy ő semmit sem
érzékelt, csak egy gyenge szellőt, ami elhaladt mellette a
lépcsőn. Megdöbbent tekintete felismerte a férfi vonásait a
félhomályban, és elkomorult. Miguel volt az. A morgó. Egy
lépést elhátrált a férfitól.
– Hová megy, Ms Duquet? – kérdezte a férfi.
– Semmi baj, Miguel – mondta Duncan valahonnan a háta
mögül.
Miguel nem mozdult, és Emma homlokán elmélyültek a
ráncok. Nem volt hajlandó összezárni a köntösét, mint valami
szűz nénike, ezért zsebre dugta a kezét, és Duncan felé fordult.
Az ajtó részben nyitva volt, és a lány megborzongott a hideg
levegőben.
– Éppen fel akartam öltözni – magyarázta lassan, mintha
túlságosan ostobák lennének ahhoz, hogy megértsenek egy
ilyen egyszerű fogalmat.
Duncan tekintete könnyedén végigsiklott a mamusszal
borított lábától a bolyhos fürdőköpenyig, egy leheletnyit
tétovázott a melltartó nélküli mellkasa felett, majd
továbbhaladt – Emma tudta, hogy dühös arckifejezéséhez. De
ahelyett, hogy a lelkiismeret-furdalás legkisebb jelét is mutatta
volna, a fattyú elmosolyodott. Mintha szórakoztatónak találta
volna az egész helyzetet. Már megint. Emma kezdett nagyon
belefáradni abba, hogy a szórakozásának forrása legyen.
 A szeme összeszűkült, de Duncan mosolya csak szélesebb
lett.
– Semmi baj, Miguel – mondta újra. – Engedd el őt!
– Nos, köszönöm szépen – mondta, hagyva, hogy déli
neveltetésének cukros édessége ízesítse a szavait.
Duncan szeme elismerően tágra nyílt, és Emmának kedve
támadt vicsorogni. Nem ezt a reakciót akarta elérni.
Elszántan, hogy megőrizze azt a kevéske méltóságot, ami
még megmaradt benne, újra elindult felfelé a lépcsőn. A
morgó félreállt az útjából, de csak közelebb húzódott a falhoz,
így a lánynak át kellett furakodnia a tömege mellett.
Egyébként is, miért voltak ezek a vámpírok mind ilyen
nagyok? Semmi mást nem fogyasztanak, csak vért, az ember
azt hinné, hogy csak girhes soványak, sápadtak és kiéhezettnek
látszók. Ezek a fickók nem. Mindegyikük – és Duncanen és
Miguelen kívül több is volt a házában, bár nem vette a
fáradságot, hogy megszámolja őket – borzasztóan
egészségesen nézett ki. Talán minden este véres steaket
fogyasztottak? A lány a homlokát ráncolta, miközben arra
gondolt, honnan származhat az a steak. Miféle állat.
Ne légy nevetséges, Emma! Visszafogta élénk képzeletét,
berontott a hálószobájába, kiemelkedő gondossággal becsukta
az ajtót, és elkezdett öltözködni.

****

Duncan figyelte, ahogy Emma Duquet formás feneke

ringatózik a nevetséges lila fürdőköpeny alatt, miközben
felsiet a lépcsőn, és úgy sietett el Miguel mellett, mintha attól
félne, hogy bármelyik pillanatban ráugrik. A második emelet
egyik szobájában tűnt el anélkül, hogy akár csak hátrapillantott
volna, és határozott kattanással csukta be az ajtót. Léptei
kopogtak fölötte a nehézkes mamuszban, mielőtt egy pár
szolid puffanás elárulta volna, hogy lerúgta őket. Elképzelte,
ahogy legközelebb a köntös esik le róla. Meztelen volt a
köntös alatt. Ez nyilvánvaló volt, legalábbis számára. Miguel
mintha attól tartott volna, hogy a nő azért siet az emeletre,
hogy felfegyverkezzen, de Duncan tudta, hogy egyszerűen
csak fel akart öltözni. Kár. Jobban tetszett neki úgy, ahogy
volt.
Duncan beljebb sétált a házba, és hálás volt, amikor Louis
végre becsukta az ajtót, kizárva a hideg levegőt. Be kellene
ruháznia néhány vastag télikabátba, ha ez még sokáig tart.
Egyébként is, mikor jön errefelé a tavasz? Túl régen élt már
olyan helyen, ahol nem volt igazi tél. Nem is emlékezett
pontosan, meddig tartottak ilyen messze délen a keleti parton.
Nem mintha Washington D.C. már a déli résznek számított
volna. A Mason-Dixon-vonaltól délre volt, de ma már túl sok
jenki élt itt.
Elmosolyodott, és eszébe jutottak az igazi dél hosszú, forró
nyarai. Fiatalkorát a Tennessee állambeli tűző nap alatt töltötte
a földeken. Neki nem voltak hosszú, lustálkodással teli iskolai
szünetek. Iskola sem volt, ami azt illeti.
Az emeleten kinyílt egy ajtó, és Duncan néhány lépést
elhátrált, amíg meg nem látta, hogy Emma kilép a fölötte lévő
lépcsőfokra.
– Jó estét, Emma – mondta, és megpróbált úgy tenni,
mintha nem látta volna a lányt abban a bolyhos, lila
szörnyűségnek számító köntösben.
A lány összeszűkítette azokat az ibolyaszín szemeit, mintha
próbálná megítélni az őszinteségét, és láthatóan úgy döntött,
hogy a férfi átment a vizsgán.
– Jó estét, Duncan – mondta végül. – Mi a helyzet?
– Az egész beszélgetést úgy fogjuk lefolytatni, hogy te ott
állsz?
A nő zavartan kifújta a levegőt.
– Nem, természetesen nem.
Gyorsan lesétált a lépcsőn, ugyanabban az ormótlan
mamuszban, de farmerben, kapucnis pulóverben, és sajnálatos
módon melltartóban is. Bár, elmélkedett, talán egy csinos
melltartó volt, valami csipkés és nőies. Szerette a csinos
melltartókat. Szerette levenni őket a csinos nőkről… mint
Emma.
– Hozhatok valamit inni? – kérdezte Emma udvariasan.
Felkapcsolt két állólámpát, egyet-egyet egy régi, párnákkal teli
kanapé két végén. A kanapé előtt egy ütött-kopott
dohányzóasztal állt, mindkét darab úgy nézett ki, mintha a
szebb napokat már régen maguk mögött hagyták volna.
 – Nem, köszönöm! Nem maradhatunk.
Emma megállt félúton a konyha felé. Megfordult, hogy
idegesen tanulmányozza a férfit, a keze a pulóvere gallérját
csavargatta. – Te… találtál valamit?
– Még semmi konkrétumot Lacey-vel kapcsolatban, bár
haladunk Victor tevékenységének nyomon követésével.
Rengeteg partit rendezett, sokat közülük a városon kívüli
házaiban. Valószínű, hogy Lacey is részt vett az egyik ilyen
partin, abból kiindulva, amit neked mondott. Sajnos, nem
valószínű, hogy a többi résztvevő önkéntesen szolgáltatna
hasznos információkat.
– A Hillről való emberekről beszélsz – mondta kissé
keserűen.
Duncan bólintott.
– És valószínűleg még másokról is. A szokásos washingtoni
választék. Azt mondtad, Lacey egy lobbicégnek dolgozott?
– Még mindig ott dolgozik!
– Természetesen – mondta, elfogadva a helyesbítést. Még
mindig fennállt a lehetőség, bármennyire is csekély, hogy
Emma barátnője, Lacey még mindig életben van. Megértette,
hogy a lánynak szüksége van arra, hogy belekapaszkodjon
minden reménybe.
– Biztosan voltak más nők is a partikon – mondta Emma. –
Ők talán hajlandóak lennének beszélni veled. Vagy velem.
Duncan bólintott. – Victornak több kedvence is volt a nők
között. Számon tartotta, hogy kit mikor hívott meg, de nevek
nem voltak. Vannak fotóink, innen tudom, hogy Lacey is
köztük volt, de ezek a nők nem voltak a nyilvánosság előtt.
Még a fényképek birtokában is nehéz megtalálni őket. Ha
segíteni szeretnél, átnézhetnéd az aktáinkat, hátha felismersz
valakit.
– Feltétlenül – mondta Emma lelkesen. – Magaddal hoztad
őket?
– Á. Attól tartok, ma este elhagyjuk a várost. Nem voltam
biztos benne, hogy itthon leszel. Még mindig vizsgáljuk
Victor…
– Úgy érted, valamelyik buliházba mentek?
– Talán, de…
 – Vigyél magaddal!
Duncan némán nézte Emmát. Nem volt hozzászokva, hogy
minden alkalommal félbeszakítják. Nem sokan merték
megtenni, még Raphael hadnagyaként eltöltött évei alatt sem,
és kissé meglepődött, hogy ez mennyire irritálja. Emma
azonban boldogan tudatlannak tűnt mind a vétkéről, mind az ő
ingerültségéről.
– Nos? – kérdezte türelmetlenül.
Duncan nem nézett Miguelre, de érezte a hadnagya dühét
Emma udvariatlansága miatt, és ez olyan volt, mint egy tűz,
amely percről percre forróbban ég. Mint Duncan gyermeke és
a hadnagya, Miguel ösztönösen védte nemcsak Duncan
személyét, hanem a méltóságát is.
– Ha befejezhetném – mondta Duncan finoman.
Emma pupillái kitágultak, érzelmei egyformán jelezték a
férfi empatikus érzékei számára a felháborodást és a szégyent.
A nő kifújt egy nyugtató lélegzetet, láthatóan próbált
megnyugodni, és intett a férfinak, hogy folytassa. Duncan
majdnem elvigyorodott, korábbi ingerültségét elűzte az a
nyilvánvaló erőfeszítés, amit a lánynak kellett tennie, hogy
csendben maradjon.
– Mondtam, hogy utánanézünk Lacey eltűnésének – kezdte
–, és…
Elhallgatott. Emma kinyitotta a száját, hogy ismét
félbeszakítsa. Majd becsukódott a szája.
– És megígértem – folytatta Duncan, a tekintetével kihívta a
lányt, hogy kimondjon egy szót –, hogy néhány napon belül
jelentkezem. Emiatt jöttem hozzád. Haladunk, de semmi
konkrétumot nem találtunk. Ha holnap este felhívsz minket,
akkor megbeszélhetünk egy időpontot, amikor átjöhetsz, és
megnézheted a fényképeket.
Emma némán bámult vissza rá, mintha csak arra várna,
hogy biztos legyen benne, nincs több mondanivalója, majd
sietve megszólalt: – Elmehetek ma este veletek?
– Nem! – mondta a férfi határozottan.
– De…
Duncan kihasználta vámpírsebességét, és nagyon gyorsan,
nagyon közel lépett Emmához. A lány számára úgy tűnt,
mintha meg sem mozdult volna, mintha hirtelen csak úgy ott
termett volna. Elég közel volt ahhoz, hogy a lány melle a
mellkasát súrolja, amikor belélegzett, elég közel ahhoz, hogy
érezze a bőrének melegét, és hallja a szíve dobogását. És látta
a lány szemében az izgalom villanását.
– Emma – mondta halkan. Ujjainak hátával végigsimított a
lány bársonyosan puha arcán, és azt kívánta, bárcsak ne
kellene itt hagynia. De lesznek még más éjszakák is. Biztosra
fog menni. – Nem lesz biztonságos számodra, ahová megyünk
– mondta. – Ebben meg kell bíznod bennem!
Közelebb hajolt, alig érintette a lány száját az ajkával,
mielőtt sajnálkozva hátralépett.
– Miguel – mondta, és megfordulva az ajtó felé tartott.
Louis elfordította a kilincset, és a nyílásba lépett, elég
sokáig megállt, hogy felmérje az utcát, és megkapja az
engedélyt a terepjáróknál álló biztonsági embereiktől, mielőtt
elindult volna lefelé a lépcsőn.
Duncan átlépett az ajtón. Mögötte Emma felkiáltott: – Hé!
Nem válaszolt, mert tudta, hogy egyrészt semmi, amit
mondana, nem elégítené ki a lányt, másrészt pedig, hogy
semmiképpen sem fogja hagyni, hogy velük menjen. Még ha
nem is tervezte, hogy megáll a vérháznál, egyetértett Miguel
tegnap esti értékelésével. Rossz előérzete volt Victor leesburgi
házával kapcsolatban, és nem akarta, hogy Emma a közelébe
menjen. A homlokát ráncolta, és csodálkozott ezen a hirtelen
támadt védelmező késztetésen, amit a lány iránt érzett.
Emma léptei sietősen koppantak mögötte a fapadlón,
miközben lement a kinti lépcsőn. Louis már kinyitotta előtte a
terepjáró ajtaját, miközben a sofőrje, egy Ari nevű vámpír a
nyitott sofőrajtónál állt, és megerősítette, hogy most Leesburg
felé tartanak. Miguel szorosan Duncan háta mögött maradt,
megakadályozva Emmát abban, hogy megpróbálja követni.
– Menjen vissza a házba, Ms Duquet! – mondta Miguel
türelmetlenül. És akkor Miguel hirtelen halkan elkáromkodta
magát, Emma pedig fájdalmasan felkiáltott.
Duncan hátrafordult, dühe hirtelen fellángolt. Miguel Emma
mellett állt, a kezét a magasba emelve jelezte Duncannek,
hogy nem nyúlt hozzá. Emma azonban a karját dörzsölgette, és
könnyek csillogtak a szemében.
 – Mi történt? – követelte Duncan.
– Uram… – kezdte Miguel, de Emma a szokásához híven
túlbeszélte.
– Az őrkutyádnak olyan a felépítése, mint egy téglafal.
Megpróbáltalak követni téged, és belerohantam.
Duncan dühe azonnal lehűlt.
– Miguel a hadnagyom, Emma, nem pedig egy házőrző
kutya! Ezenkívül, nagyon is komolyan veszi a biztonságomat,
és szinte senkiben sem bízik meg. Ma este nem jöhetsz
velünk! Ahogy egy barátom mondaná, törődj bele!
Majdnem elnevette magát a lány arckifejezésén – a lány
felháborodottan bámult rá, a változatosság kedvéért szótlanul.
Miguel és ő már elhagyták a lépcsőt és a terepjáróban ültek,
mielőtt a lány összeszedte volna magát, és az utolsó dolog,
amit látott, amikor elhajtottak a járdaszegélytől, az volt, hogy
Emma a verandán áll, és dühösen bámult feléje.

****

Emma a távolodó terepjárókra meredt – két nagy, fekete

monstrumra, amelyek úgy néztek ki, mintha tankok hajtottak
volna végig a régi környék szűk utcáján. Már csak egy nagy
mélynyomó kellett volna hátul, és úgy néznének ki, mint a
város összes többi stricije.
Seggfejek!
Elgondolkodva összeszorította az ajkait, és hirtelen eszébe
jutott Duncan szájának érzése az övén, a kemény mellkasának
nyomása a… Dühösen felsikoltott. Szándékosan tette ezt!
Megpróbálta elterelni a figyelmét, hogy jó kis emberkévé
tegye. Egy engedelmes kis emberré.
– Majd meglátjuk, vámpír!
Berohant a házba, felkapta a kulcsait és a mobilját az
asztalról, felvette a táskáját, aztán megfordult, és visszarohant
a házba, csak annyit késlekedve, amíg bezárta a bejárati ajtót.
Hideg volt, de felhúzta a kapucniját, és a kezét a melegítő
zsebébe dugta. A kocsija a ház előtt állt, és amint beszállt,
olyan magasra tekerhette a fűtést, amennyire csak akarta.
 De nem hagyhatta, hogy ennyivel megússzák. Hallotta, mit
mondott az a vámpír, aki a terepjárót vezette, amelyben
Duncan ült. Odaszólt a haverjainak, és mondott valamit
Leesburgről, valami olyasmit, hogy „Most Leesburgbe
megyünk?”. Vagy valami hasonlót.
Nos, ez egy szabad ország volt. Elmehetett Leesburgbe is.
Még jobb, ha megtudja, hogy Victornak van-e ott háza.
Duncan azt hitte, hogy csak neki vannak kapcsolatai? Nos,
gondolja át újra. Egy átkozott képviselőnek dolgozott. A
pokolba is, az volt a munkája, hogy olyan választópolgárok
problémáit kezelte, akik túl lusták voltak ahhoz, hogy maguk
oldják meg; olyan emberekét, akik azt hitték, hogy néhány
ezer dollárért kapnak segítséget a képviselőjüktől… vagy a
munkatársaitól. És ha jobban belegondolt, igazuk volt. De az
eredmény az volt, hogy Emmának voltak kapcsolatai. És
kideríteni, hogy kinek van egy ingatlana szinte bárhol az
országban, gyerekjáték volt.
A fülébe tette a Bluetoothját, és már telefonált is, mire a
Beltway felé fordult.
 Tizedik fejezet

A leesburgi vérház zsúfolásig megtelt, mire Duncan és

csapata megérkezett. Ez nem egy elegáns külvárosi ház volt,
mint az, ahol Brendan és Erik ízléses hétvégi összejöveteleket
tartottak. Ez ízig-vérig vérház volt. A ház, amely mögött egy
sűrű facsoport volt, egy tágas, nyílt területen állt, amely
valószínűleg valamikor régen szántóföld volt. Egy kétszintes,
vörös téglából készült épület, fehér szegéllyel és egy hozzá
tartozó garázzsal. Jó méretű ház volt, de eltörpült a hatalmas
telken, így kisebbnek tűnt, mint amekkora valójában volt. A
ház előtt össze-vissza parkoltak az autók, és Duncan nem
tudott nem azon gondolkodni, hogy mit gondolhatnak a
szomszédok, mi folyik itt. Nem mintha közel lettek volna
egymáshoz. A legközelebbi ház fényei alig látszottak a
távolban, de a sok ember forgalmának, akik innen jöttek-
mentek, fel kellett keltenie a figyelmet. Vagy talán azok az
emberek, akik azokon a kényelmes birtokokon éltek, nem
foglalkoztak azzal, hogy mi történik odakint.
A sofőrje, Ari elégedetlenül morgott a ház előtt parkoló
autók összevisszaságára. A kormányt oldalra rántva átvágott a
mezőn, és inkább hátul állt meg. Miguel és Louis is kiszállt a
terepjáróból, amikor az megállt, de Duncan ülve maradt és
várt, amíg mögöttük leparkolt a második jármű is, és a
biztonsági csapata kiszállt és elfoglalta a helyét. Ezt az időt
azzal töltötte, hogy megszondázta a zsúfolt házat, elkülönítve
az embereket a vámpíroktól, vagy talán éppen fordítva. A
vámpírok sokkal fényesebben ragyogtak az empatikus érzékei
számára, mint az emberek. És ebben a házban két vagy három
nagyon fényes vámpír volt. Érdekes.
Miguel kinyitotta az ajtót Duncan mellett.
– Uram – mondta.
– Köszönöm, Miguel – mondta Duncan, és kilépett a félig
fagyos földre. A ház hátsó részét tanulmányozta. Minden
ablakból halvány fény szűrődött ki, és ilyen közelről érezte a
bent szóló zene mélyen dübörgő alaphangját. A garázs balra
volt. Jobbra egy kis tornác volt, csukott ajtóval.
Miguel jelzett, amikor Duncan a tornác felé indult. Az
egyik vámpírja elébe ment, és gyorsan elintézte a zárat. Nem
mintha rossz zár lett volna, de az emberei nagyon jók voltak az
ilyen dolgokban. Elfojtotta az erejét, fel akarta mérni a helyet,
mielőtt bejelentette volna a jelenlétét.
A zene azonnal megcsapta, amint kinyílt az ajtó, sokkal
hangosabban, mint amire kintről hallva számított volna. Valaki
komolyan befektetett a hangszigetelésbe, mert a modern
házakat általában nem így építették. Az extra hangtompítás
azonban jó jel volt, azt jelezte neki, hogy a ház jól van
vezetve, hogy bárki is volt a főnök, odafigyelt rá.
Duncan csak Miguel és Louis kíséretében lépett be a házba,
a többiekre bízta a külső terület biztosítását. Ha szüksége lett
volna rájuk, pillanatok alatt mellette lehettek, de jobban
aggódott amiatt, hogy valaki mögötte jön, mint hogy belülről
leszedjék.
A ház pont olyan zsúfolt volt, mint amilyenre számított,
tekintve a kinti parkolási helyzetet. A hátsó ajtó egy hosszú,
keskeny konyhára és egy dolgozószobára nyílt, a kettő között
pedig egy reggelizőpult volt. A konyha majdnem üres volt, de
a mögötte lévő szoba faltól falig tele volt vámpírokkal és
emberekkel, néhányan táncoltak a zenére, mások pedig csak
úgy tettek, mintha táncolnának, miközben mással foglalkoztak.
Ami bútor volt, azt a falakhoz tolták, hogy több hely legyen a
táncosoknak. És még több embert hallott és érzett az emeleten,
akik a hangokból ítélve többnyire szexeltek, ami teljesen
normális volt egy ekkora vérházban. Végül is ezért jöttek ide
az emberek. Vért kínáltak az ereikből, cserébe a semmihez
sem fogható szexuális mámorért. Száz évvel ezelőtt a
vámpírok vadásztak és elvették, amire szükségük volt. Ma az
emberek sorban álltak azért a kiváltságért, hogy
megnyithassák az ereiket.
Egy vámpír páros mély beszélgetésbe merült, amikor
Duncan belépett az ajtón. Felpillantottak, és az egyikük
automatikusan agresszív testtartásba egyenesedett, de miután
vetett egy pillantást Duncanre, lesütötte a szemét, elhátrált,
amíg a feneke a konyhapultnak nem ütközött. A másik vámpír
csak bámult, tágra nyílt szemmel.
– Ki vezeti ezt a helyet – vicsorogta Miguel.
 – Otis – tájékoztatta lelkesen a tágra nyílt szemű vámpír. –
Ő odabent van. Úgy értem, át a szomszéd szobán, a lépcsőn
túl. Az az ő helye.
Miguel Duncanre pillantott, az arckifejezése kissé
nyugtalan volt. Duncan biztos volt benne, hogy a hadnagya és
ő ugyanazt gondolják. Miért volt a vámpír olyan boldog, hogy
elárulta Otis nevét?
Csak egyféleképpen derülhetett ki. Elindultak előre. A zene
ugyanolyan hangosan szólt, mint mindig, amikor Duncan
belépett a terembe. Egy pillanatig mozdulatlanul állt,
egyszerűen csak figyelt, majd szabadjára engedte az erejét.
Hullámként gördült végig a zsúfolt termen. A táncosok
egymás után fordultak meg, hogy rá bámuljanak, a szemük
tágra nyílt a felismeréstől. Visszahúzódtak, a falakhoz
simultak, és magukkal vitték az embereiket is. Néhányan
térdre estek, mások azt suttogták: „Mester”, ahogy Duncan
elhaladt mellettük, követve a hirtelen szélesre nyílt utat a
zsúfolt teremben.
Elhaladt a lépcső mellett, ahol még néhány vámpír
megdermedt a lépés közepén, új urukat bámulva, és besétált a
magas mennyezetű terembe, ami azon túl volt.
Otis, legalábbis Duncan feltételezte, hogy Otis volt az, egy
nagy, fekete bőrből készült, a sarokban elhelyezett
ülőgarnitúrán volt elterülve. A szobát kétségkívül hivatalos
nappalinak szánták a magas ablakokkal, a díszes csillárral és
az elegáns kőkandallóval. Otis tróntermet csinált belőle. A
kandallóban lobogó lángok fényében ült. Udvart tartott. Más
szavakkal nem is lehetett volna leírni. Karjai a kanapé két
oldalán voltak kinyújtva, miközben egy emberi nő térdelt a
széttárt lábai között, és orálisan elégítette ki. Szerencsére a nő
éppen akkor fejezte be a mutatványát, amikor beléptek a
szobába. A nő óvatosan visszatolta Otis farkát a farmerjába,
majd kínzó lassúsággal felhúzta a cipzárat, láthatóan rettegve
attól, hogy hibát követ el.
– Ez jó, kicsim – mondta Otis lustán, összezárta a térdét, és
közéjük szorította a nőt. – De ne menj messzire! Még
szükségem lehet rád.
A nő, aki épp fel akart állni, lemondóan lehunyta a szemét,
és visszadőlt a padlóra, a fejét a kanapé párnájára hajtotta Otis
lábai között.
 Egy másik vámpír közeledett Otis felé, ez a vámpír tisztára
vasalt khakiszínű nadrágot és gombos kék inget viselt, sötét
haja rövidre volt vágva. Egyik kezében írótáblát tartott, a
másikban ceruzát.
– Lance van itt, Otis – mondta, miközben olvasott valamit a
tábláján. – Már három hete, és azt hiszem, itt az ideje…
– Térdre, amikor hozzám beszélsz, Nelson!
A sötét hajú vámpír megmerevedett, és Duncan látta, hogy
minden izma megfeszül, ahogy próbál ellenállni a parancsnak,
de végül megadta magát. A térde tompa puffanással csapódott
a szőnyeghez.
– Ügyes fiú! – mondta Otis elhúzva. – Nos, mit is akartál
kérdezni tőlem?
– Lance – ismételte meg Nelson élesen. – Már három
hete…
– Bassza meg az a rohadék! Mondd meg neki, hogy menjen
máshová!
– Nincs máshol, Otis. Ezt te is tudod. Több mint száz
mérföldet utazott, csak hogy táplálkozzon. Ez nem…
– Kibaszottul nem érdekel, hogy mennyit utazik! – üvöltötte
Otis, felült, és félrelökte a nőt az útból. – Hadd vadásszon!
Nem akarom, hogy az a szemétláda a házamban legyen, de
még csak a látómezőmben sem! – Aztán elmosolyodott, és
lazán hátrafuttatta a kezét a hosszú haján, mintha tudatában lett
volna annak, hogy a kirohanása miatt úgy tűnik, mintha
elvesztette volna az önuralmát. És Duncan tudta, hogy az
irányítás mindent jelent egy olyan embernek, mint Otis.
– Néhány vámpír egyszerűen nem éri meg az erőfeszítést,
Nelson. Érted – mondta beteges vigyorral. Elkezdett hátradőlni
a kanapén, de megpillantotta Duncant és az embereit. Kihúzta
magát, sötét szemei pillantása sorra végigsiklott
mindegyikükön, és végül megpihent Duncanen.
– Nocsak, nézzenek oda, ki van itt, Nelson – vigyorgott
gúnyosan. – Eljött az új urunk!
Nelson, még mindig térdelve, megfordult, hogy Duncanre
meredjen. Az arcán először meglepettség, majd heves
elégedettség tükröződött. Megragadta a nőt, magával rántotta,
mintha felszabadította volna az utat Otis és az új vámpíruruk
között.
– Szolgáljátok ki magatokat nyugodtan, fiúk – mondta Otis,
és egy laza kézmozdulattal a zsúfolt ház felé intett. – Ma este
telt házunk van.
Miguel megmerevedett, morgás dübörgött a mellkasában.
Duncan az alkarjára tette a kezét.
– A fenébe is, Nelson! Szerezz ezeknek a fiúknak egy
szobát. Semmi baj, uraim! Mi egy egyenlő esélyű intézmény
vagyunk, ha értitek, mire gondolok. Esetleg egy kedves fiút
vacsorára? – nevetett fel Otis hangosan, szórakozva a saját
szánalmas szellemességén.
– Miguel – mondta Duncan. – Szabadulj meg az
emberektől!
– Hé! – Otis talpra ugrott. – Ez a kibaszott ház az enyém!
Én adom a parancsokat, nem te!
A nő elszakadt Nelsontól, hogy az ajtóhoz botorkáljon, és
Miguel kilökte a szobából, miközben parancsokat mormolt a
Bluetooth-mikrofonjába. Duncan még néhány embere
vágódott be a házba, és kezdték szobáról szobára átfésülni azt,
felszaladtak a lépcsőn, hogy megtisztítsák a második emeletet.
Az emberek sikoltoztak, a vámpírok pedig üvöltöttek, de a zaj
gyorsan alábbhagyott, ahogy a helyi vámpírok rájöttek, mi
történik, és segítettek az embereket kivezetni a házból.
Pillanatokon belül már csak a vámpírok szívdobogását lehetett
hallani.
– Nelson – szólalt meg Duncan, magára vonva az írótáblás
vámpír döbbent figyelmét. – Gyere ide!
– Mi a fasz? – követelte Otis. – Nem érdekel, hogy ki vagy!
Nelson az enyém!
Duncan nem foglalkozott vele, helyette Nelsonra fordította
a figyelmét, aki térdre ereszkedett, és most leplezetlen
vágyakozással nézett fel Duncanre.
– Nelson? Ez a teljes neved?
– Nelson Conway, uram. De mindenki Nelsonnak hív.
– Tudod, hogy ki vagyok?
– Igen, uram. Ön a mesterünk, a Fővárosi Terület új ura.
– Te vezeted ezt a létesítményt, Nelson?
 – Nem, nem ő! – üvöltötte Otis, átugorva az üveg
dohányzóasztalon, hogy szembeszálljon Duncannel. – Ez az én
házam, és ő az én kibaszott gyerekem! Én alakítottam át őt,
hogy foglalkozzon ezzel az egész szarral.
Duncan Otisra szegezte a tekintetét, de nem vesztegette rá a
szavakat. Csendes akaratnyilvánítással térdre kényszerítette a
dühös vámpírt, és elfojtotta a hangját. Otis arca eltorzult a
dühtől, miközben Duncan lába előtt a földre zuhant.
– Nelson? – kérdezte Duncan, visszaterelve magára a másik
vámpír figyelmét.
– Igen, uram, én vezetem a házat. Otis határozza meg a
politikát. Ő dönti el, hogy ki milyen gyakran jut be, és ki nem
– tette hozzá sötét pillantást vetve atyjának irányába. – De én
vagyok az, aki mindent irányít.
– És önként jelentkeztél erre a munkára? Te kérted, hogy
vámpírrá tegyenek?
Nelson felbámult Duncanre, mintha próbálná kitalálni a
helyes választ a kérdésre.
– Az igazság is megteszi – ösztönözte Duncan halkan.
Az elegáns vámpír elfordította a tekintetét, mintha
szégyenkezne vagy zavarban lenne, majd lesütötte a szemét, és
a padlónak beszélt.
– Nem, uram. Leesburgben voltam meglátogatni néhány
barátomat. Ez több mint két éve volt, bár régebbnek tűnik.
Mindannyian együtt jöttünk ebbe a vérházba, egy ostoba
kihívás miatt. Amikor Otis megtudta, hogy elvégeztem az
üzleti iskolát, elkezdett rám hajtani, pedig mondtam neki…
A fiatal vámpír elhallgatott, az arca felhevült, és a
szégyenkezése most már nyilvánvaló volt. Duncan könnyen el
tudta képzelni, hogy valaki, mint Otis, céltudatosan üldözte a
fiatalembert, és nem azért csábította szexre, mert akarta őt,
hanem mert ez megfelelt az akkori szükségleteinek. Ha Nelson
részeg volt, ami valószínűnek tűnt, Otisnak könnyű volt
elcsábítania. És amint megharapta a fiatalembert, a
harapásában lévő erős eufórikus anyag eltörölte Nelson
maradék akaratát is. Egészen addig, amíg másnap éjjel fel nem
ébredt, és eszébe nem jutott, mit tett.
– Sajnálom, Nelson – mondta Duncan. – Ha
visszafordíthatnám, megtenném.
 Nelson felnézett, és megrázta a fejét. – Semmi baj, uram.
Még mindig gyűlölöm, amit aznap este tett velem, és
megdöbbentett, hogy mivé váltam, de… most már nem olyan
rossz. És nem bánom, hogy én vezetem ezt a házat, csak… –
Gyűlölettel teli pillantást vetett Otisra, de nem mondott mást.
– Rendben van – törte meg Duncan a csendet. – Miguel, ha
megtennéd!?
Miguel elővett egy tízcentis rugós kést, miközben Duncan
levetette a bőrdzsekijét, és a dohányzóasztalra dobta.
Felhajtotta a pulóver ujját a bal karján.
– Nelson Conway, szabad akaratodból és kívánságodra
jöttél hozzám? – kérdezte hivatalosan.
Nelson szeme tágra nyílt a meglepetéstől, majd gyorsan
elfordult, és rémülten bámult, amikor Otis elkezdett ficánkolni,
mint hal a horgon. De a vámpír képtelen volt beszélni vagy
felemelkedni a térdéről.
– Ne aggódj miatta! – mondta Duncan elutasítóan. – Hacsak
nem szeretnél inkább az övé maradni?
Nelson feje ismét Duncan felé fordult. – A pokolba is,
dehogyis! – morogta. – Ööö, uram!
Duncan bólintott. – Akkor kezdjük elölről! Nelson Conway,
szabad akaratodból és kívánságodra jöttél hozzám?
– Igen, uram! – mondta buzgón.
– És valóban erre vágysz?
– Igen, uram, ez a leghőbb vágyam!
Duncan tiszta vonalat vágott az inak közé, az alkarja
közepétől a csuklójáig. A vér kerek cseppekben buggyant ki a
sebből, és hamarosan lassan folydogáló vörös patakra
változott.
Nelson csak bámult, a lélegzete szapora lélegzetvételekké
gyorsult, a nyelve kinyúlt, hogy éhesen megnyalja az ajkát.
Duncan nem heccelte a fiatal vámpírt azzal, hogy
visszafogta magát. Nem volt rá szükség. Nelson az övé volt
attól a pillanattól kezdve, hogy belépett ebbe a házba.
– Igyál, Nelson! – mondta halkan. – És légy az enyém!
Duncan lenézett Nelson lehajtott fejére, és érezte a
mellkasának mélyén a húzódást, ahogy egy újabb lélek lett az
övé, akit őrizhet, akiről gondoskodhat. Nelson nem kortyolt,
de egy cseppet sem pazarolt el. Volt valami precizitás az
ivásban, mint ahogy egyesek úgy eszik a tölcséres fagylaltot,
hogy állandóan körbe nyalogatják, rendben tartva a tölcsért,
míg másoknak a végén nagy kupi marad. Nelson rendesen
ivott. Valószínűleg ugyanez a tulajdonsága tette őt jó
házvezetővé.
– Elég – mondta Duncan finoman. Nelson azonnal
felemelte a fejét, és üveges tekintettel hátradőlt a sarkára.
Miguel elővett egy zsebkendőt Duncan karjára, és Duncan úgy
gondolta, hogy valahol biztos van belőle bőséges készlete. Egy
doboznyi egyszerű, fehér zsebkendő a túl gyakori esetekre,
amikor az ura felhasítja a saját csuklóját. Elmosolyodott a
gondolatra, megtörölte a kendővel a karját, mielőtt gondosan
összehajtogatta volna, majd lehúzta a pulóvere ujját. Duncan
vére elég erős volt ahhoz, hogy a seb perceken belül záródni
kezdjen, és egy órán belül teljesen begyógyuljon. Nelson
nyálában is volt gyógyító tulajdonság, mint minden más
vámpíréban. De ez csak az embereken működött, egy másik
vámpíron nem.
– Ez a ház a tiéd, Nelson – mondta Duncan, miközben
visszahúzta a kabátját. – Egyetlen célja van, mégpedig az,
hogy táplálékhoz juttassa a vámpírjaimat. Az összes
vámpíromat! Ha olyasvalakit látsz, akit nem ismersz, kérhetsz
igazolványt. Ha kétségeid vannak, hívd Miguelt vagy Louist. –
A segítői felé biccentett. – De senkit sem szabad elküldeni,
hacsak nem szegik meg a szabályokat. És csak két szabály
van. Nincs drog. Nincs erőszak. És az emberi törvényeket a
szükségleteink keretein belül betartjuk. Megértetted?
– Igen, uram – mondta Nelson, még mindig zihálva Duncan
erős vérének fogyasztásától. A szeme hirtelen tágra nyílt, és
előrehajolt, hogy odasúgja: – Mi van vele? – A tekintete kissé
Otis felé fordult.
Duncan megfordult, hogy szemügyre vegye a ház egykori
vezetőjét.
– Otis, attól tartok, a szolgálataidra már nincs szükség –
mondta, és ragadozó vigyorral kivillantotta a fogait. – Néhány
vámpír egyszerűen nem éri meg a fáradságot. Megérted.
Otis szemei még jobban kidülledtek, ha ilyesmi lehetséges,
és a torka összeszorult, ahogy küzdött, hogy felsikoltson.
Duncan ereje kinyúlt, és egyszerűen megállította a szívverését.
 Nelson félreugrott, igényesen lesöpörte khaki nadrágját,
miközben Otis egy zsíros porkupacba omlott.
– Ööö, lehetséges… – próbálkozott kimondani. – Úgy
értem, nem baj, ha…
– Természetesen, Nelson – mondta Duncan vidáman. –
Porszívózz nyugodtan, és ne feledd, ha bármire szükséged van,
hívj! De valamit tudnod kell! Számon tartom az embereimet,
és tudom, mi folyik a területemen!
– Igen, uram. Nem fogok csalódást okozni Önnek!
– Tudom. Még egy utolsó kérdés: Victor gyakran járt itt?
Nelson üres tekintettel nézett rá.
– Victor, uram? Soha nem járt itt, amennyire én tudom,
pedig két éve szinte minden este itt vagyok ebben a házban.
Duncan bólintott. – Ahogy gyanítottam. Köszönöm,
Nelson! Miguel, mi most elmegyünk.
Mivel az emberek elmentek, sokkal kevesebb időbe telt
kijutni a házból, mint bejutni. Valaki kikapcsolta a zenét,
amikor Duncan átvágott a dolgozószobán, és a csend
fülsiketítő volt. A ház még mindig zsúfolt volt, de térdelő
vámpírokkal, akik félrevonultak, lehajtott fejjel utat
szabadítottak fel, és mormolva biztosították a hűségükről
Duncant, ahogy elsétált mellettük.
Valamikor a jövőben vissza fog térni ide, nem is egyszer, ha
addig kitart – és minden szándéka megvolt arra, hogy nagyon
sokáig kitartson. Meg akarta ismerni a vámpírokat a területén.
Meg akarta ismerni az életeket, amelyeket a kezében tartott.
De ma este más, sürgetőbb dolga volt.
Duncan kilépett a túlfűtött házból, és felemelte az arcát,
üdvözölve a hideg levegő érintését a bőrén, miközben mély
lélegzetet vett. A biztonsági emberei végtelen türelemmel
álltak körülötte.
– Milyen messze van Victor háza, Louis? – kérdezte.
– Fél óra, uram. Nem több.
– Akkor az a következő úticélunk.

****
 A terepjárók végigszáguldottak a sötét utakon; Leesburg
lakói biztonságban meghúzódtak házaik falai mögött, nem
tudva arról, hogy vámpírok száguldanak el mellettük az
éjszaka közepén. A konvoj lekanyarodott a főútról, és egy
takaros, modern házakból álló, jól kivilágított városrészen
haladt keresztül, mielőtt ismét maguk mögött hagyták a
fényeket. Victor háza – most már Duncané – néhány
mérfölddel távolabb volt, egy kétsávos út mentén, amelynek
két oldalán széles, füves mezők voltak. Egy-egy tágas ház állt
a mezők közepén, jóval távolabb az úttól, egy alacsony
domboldalon, úgymond azért, hogy jobban le tudjanak nézni
kevésbé szerencsés szomszédaikra.
A cím, amelyet Duncan és az emberei kerestek, egy éles
jobbkanyar után volt, majd egy hosszú felhajtóút következett,
amely egy takarosan nyírt, szorosan egymás mellé ültetett
lucfenyőkből álló térben végződött, hogy akadályt képezzenek
az alkalmi megfigyelés ellen. A kocsifelhajtó kettévált a fák
között, és egy tágas, fehér, zsindelytetős házat mutatott,
amelynek teljes elején egy régimódi, fedett tornác húzódott
végig. Az egyetlen kémény és a többszörös csúcsos tető miatt
úgy nézett ki, mint egy szteroidokkal élő falusi ház.
Alighogy Duncan megpillantotta a házat, Louis máris
kiugrott a még mindig mozgó járműből, és parancsokat
vakkantott a fejhallgatójába. Az utánuk jövő terepjáró
elszáguldott mellettük, sáros nyomokat hagyva a tökéletesen
karbantartott zöld gyepen, ahogy megfordult, és visszatért a
felhajtóra, a kerekek csikorogtak, ahogy megcsúszott, és
megállt Duncan terepjárója előtt.
– Miguel, mi… – kezdte mondani Duncan, aztán meglátta a
hatalmas ház egyik oldalán parkoló autót. A fenébe a nővel! –
Senki nem nyúl hozzá, Miguel! – mondta határozottan. –
Engedj ki innen!
– Uram…
– Kifelé, Miguel! Most!
Meghallotta a nő hangját, mielőtt még meglátta volna. A
verandán állt, és úgy várta őket, mintha az övé lenne a hely,
Emma, egy tüske a körme alatt. Akaratlanul is elvigyorodott,
és arra gondolt, hogy talán megérne néhány karcolást egy kis
Emma Duquet kóstolóért.
 Az emberei levezették a tornácról, és eltávolították a háztól,
áthatolhatatlan vámpírtömegből álló fallal körülvéve.
Parancsainak engedelmeskedve senki sem nyúlt hozzá, de nem
is hagytak a nőnek más választást. Vagy megmozdul, vagy
eltapossák.
Duncan egy intéssel utasította vámpírjait, hogy vonuljanak
vissza, aztán várt, tudta, hogy a lány nem lesz képes csendben
maradni.
– Mi az? – követelte a lány, miközben pillantása találkozott
a férfi nyugodt tekintetével.
– Miért vagy itt, Emma?
– Valószínűleg ugyanazért, amiért te is! – csattant fel a nő.
– Honnan tudtad, hogy hová megyünk?
– Hé, ebben a városban dolgozom. Nekem is vannak
forrásaim. – A nő dacosan összeszorította az ajkait, miközben
dühösen felnézett rá, lila szemei ezüstösen csillogtak az újhold
fényében. Hirtelen megremegett, és a férfi rájött, hogy a
lányon nincs más, csak a kapucnis pulóver, amit otthon vett
fel.
– Fázol – mormolta, és levetette a bőrkabátját, a lány vállára
terítette, mielőtt a testéhez szorította volna, és végigsimított a
kezével a hátán. A lány ismét megborzongott, szinte
görcsösen, arcát a férfi mellkasába temetve.
– Emma – mondta halkan a lány fülébe. – Mi lett volna, ha
valaki vár rád itt?
A lány anélkül szólalt meg, hogy felemelte volna a fejét,
még erősebben szorítva magához a férfi kabátját.
– A ház üres. Már megnéztem az ablakokon keresztül.
– Nem tudhattad, hogy üres lesz! – mondta elkeseredetten.
– És még mindig nem tudod. Csak azért, mert nem láttál
senkit…
– De azt mondtad… – a lány még egyszer keményen
megremegett, majd elcsendesedett, mintha a teste még utoljára
kifejezte volna nemtetszését a hideg hőmérséklettel szemben,
mielőtt beismerné, hogy most már meleg van. – Azt mondtad,
Victor eltűnt.
– Ő igen, de mások is érintettek, és róluk még semmit sem
tudunk. Nem biztonságos itt lenni, főleg nem egyedül.
 – De te most már itt vagy. – A lány nagy szemeket
meresztve nézett rá, mintha ezzel át tudná verni, hogy
ártatlannak higgye. – Ugye vigyázol rám?
– Biztonságban lennél, ha otthon maradtál volna, ahogy
kértem tőled!
– Nos, most itt vagyok! – A hangja kiéleződött, és a férfi
majdnem elmosolyodott. Tudta, hogy a lány nem tudja sokáig
fenntartani a tágra nyílt szemű álcát.
Duncan fel-alá járatta a kezét a lány karján, mintha még
mindig próbálná felmelegíteni, és ürügyként használta fel,
hogy késlekedjen – és gondolkodjon. Nem akarta Emmát a
közelébe sem engedni annak, amit Victor ebben a házban
tehetett. Már önmagában a tudat is veszélyes lehet. De
túlságosan is jól megértette a lány igényét, hogy megtudja az
igazságot Lacey eltűnésével kapcsolatban, az igényét, hogy
csináljon valamit.
– Tudod, Emma – suttogta, és érezte, hogy a lány
megmerevedik, ahogy hallgatja őt. – Elvehetném az
emlékeidet erről az egész estéről, és hazaküldhetnélek anélkül,
hogy okosabb lennél.
A lány egy rándulással elhátrált tőle, és a férfi arcát
fürkészte.
– Soha nem bocsátanám meg, ha ezt tennéd!
– Sosem tudnád meg. Nem lenne mit megbocsátani.
– Én tudnám – mondta határozottan.
Duncan ekkor valóban elmosolyodott. Ez a nő makacs volt,
mint egy öszvér.
– Tökéletesen csendben leszek. Ígérem – hízelgett tovább a
lány, egyértelműen érezve Duncan gyengülő határozottságát.
Duncan felsóhajtott. – Rendben van. De te továbbra is
mellettem maradsz. És azt teszed, amit mondok, amikor
mondom, vitatkozás nélkül.
– Amíg nem lesz semmi nevetséges – mormolta a lány.
– Nevetséges?
– Tudod, mire gondolok. Ha azt mondod, hogy ugassak,
mint egy kutya, vagy ilyesmi, nem teszem meg.
 Duncan felnevetett, és szorosan átölelte a lányt, mielőtt
elengedte volna. – Rendben van. Nincs ugatás.
– Szeretnéd ezt visszakapni? – kérdezte, és félszeg
mozdulatot tett a kabát lehúzása felé.
Duncan megállította a karján lévő kezével.
– Tartsd meg! Valami melegebbet kellett volna felvenned.
– Nem volt rá időm. Előttetek akartam ideérni, úgyhogy
fogtam a kulcsaimat, és rohantam.
– Talán tarthatnál egy kabátot a kocsidban. Tudod, a
következő közeli üldözésedre.
A lány kérdőn nézett rá, mintha azt próbálná kitalálni, hogy
ez most vicc volt-e vagy sem.
Duncan hagyta, hogy tűnődjön. Megfogta a kezét, és a
bejárati ajtó felé indult.
– Emlékezz az ígéretedre, Emma! Amit mondok, amikor
mondom.
– Igen, igen. A kívánságod parancs, meg minden.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne!
Miguel a biztonságiak közül kettőt körbeküldött, hogy
kívülről is ellenőrizzék a házat. A többiek elkísérték Duncant,
a legtöbben előtte mentek be.
Duncan a ház elejét fürkészte, ahogy közeledett, a sok
ablakot vizsgálta, bár nem volt benne biztos, hogy mit keres.
Az a rossz érzés, amit Miguel említett, percről percre rosszabb
lett, és már bánta, hogy hagyta, hogy Emma maradjon. Ki
kellett volna törölnie az elméjét, és hazaküldenie. El kellene
felejtenie, amit Emma a visszaemlékezésről mondott. Ő
nagyon jól értett ahhoz, amit csinált, és a nő nem emlékezett
volna semmire. A probléma az volt, hogy rossz érzés lett volna
ezt tenni Emmával. Ennek nem volt semmi értelme, de valami
az elméjében – vagy a szívében – azt súgta neki, hogy legyen
őszinte vele, különben később bánni fogja.
Miguel néhány pillanatig visszafogta magát, és hagyta,
hogy a biztonságiak előremenjenek. Odabent hamarosan
kigyulladtak a fények, bár erősen tompítva. Ez az a fajta
világítás volt, ami inkább egy vámpírnak kedvezett, és a
pokolba is bármelyik hozzá csatlakozó emberi vendéggel.
Tipikus Victor. De Duncan örült neki, mert máris megérezte a
É
régi vér összetéveszthetetlen illatát. Nagyon sok vérét. És ha
ennyi vér kifolyt ebben a házban, nem akarta, hogy az erősen
vakító fények elvonják a figyelmét arról, amit esetleg a többi
érzékszerve mondhatna neki.
Besétált az ajtón Emmával, aki korábbi bátor szavai
ellenére erősen kapaszkodott a kezébe. Három lassú lépést tett
befelé, és megállt, majdnem összeroppant, ahogy empatikus
érzékeit elárasztotta a fájdalom és a félelem, amely átitatta
ennek a háznak minden falát, minden padlódeszkáját, minden
átkozott centiméterét.
– Emma – mondta feszült hangon. – Menj vissza a
kocsidhoz!
A lány felkapta a fejét. – Duncan?
– Most, Emma, kérlek! Miguel, valaki maradjon vele! – A
hadnagya megmozdult, hogy megfogja Emma karját, Duncan
pedig hozzátette: – Óvatosan, Miguel!
– Duncan? – ismételte meg Emma, a hangja megremegett a
bizonytalanságtól. Lehet, hogy nem rendelkezett az ő
kifinomult érzékenységével, de nem is volt rá szüksége, hogy
tudja, valami nincs rendben.
– Hamarosan kijövök. Ne aggódj!
Inkább hallotta, mint látta, hogy Emma elhagyja a házat,
hallotta, ahogy Miguel utasítja az egyik vámpírt, hogy
maradjon vele a kocsinál. Aztán a hadnagya visszatért.
– Érzed, Miguel? – suttogta Duncan, és a közte és a
gyermeke közti közös kapcsolaton keresztül elküldte a
töredékét annak, amit érzett.
Miguel mély levegőt vett.
– Beteges fasz! – sziszegte.
– Nem beteg – javította ki Duncan halkan. – Gonosz. – A
tekintete felfelé vándorolt a széles lépcsőn. Odafent még
rosszabb lenne. Sokkal rosszabb. – Fent – mondta.
Miguel felküldte maga előtt az egyik vámpírőrét, de
Duncan tudta, hogy semmit sem fognak találni. Már nem volt
mit látni, csak érezni. Erősen összehúzta a pajzsát, tudnia
kellett, mi történt, de azt nem akarta hagyni, hogy Victor
romlottságának teljes mértéke elárassza az érzékeit. Amit
érzett, elég szörnyű volt. Nem kellett belefulladnia.
 Lassan, vonakodva lépkedett fel a lépcsőn, bármennyire is
eltökélte, hogy megteszi. A lépcső tetején tévedhetetlenül
fordult jobbra, a fájdalom és a rémület hullámai, mint egy
szellem ujjai rángatták a ruháját, egyre közelebb húzva őt.
Elhaladtak az első szoba mellett, majd a második mellett.
Duncan megállt, és előre nézett. Minden egyes szoba bűzlött
itt fent a kéjvágytól, a csillapíthatatlan sóvárgástól. De a
legrosszabb, a romlottság igazi mélysége, amit itt elkövettek…
az a folyosó végén lévő szobában történt. Az ajtó csukva volt.
Duncan azt kívánta, bárcsak így maradna.
Az agyarai előbújtak, kéretlenül végigcsúsztak az alsó
ajkán, ahogy a csukott ajtót bámulta – miközben végigsétált a
folyosón abba a rémálomszerű kamrába. Mellette Miguel riadt
pillantást vetett rá, és Duncan nyilvánvaló dühére válaszul
elbukkantak a saját agyarai is. Duncan majdnem
megtántorodott, amikor teljesen felfogta, vörös köd
homályosította a látását. Kinyitotta az ajtót, és ott megállt,
nem akarta átlépni a küszöböt. Hallotta a nevető, káromkodó,
kielégüléstől hörgő férfihangokat. És hallotta a kegyelemért
könyörgő, kínjukban sikoltozó nők rémült zokogásait.
Elfojtott egy dühös üvöltést, és olyan erősen megfeszült az
állkapcsa, hogy a fogai felsértették az ajkát. A vér lecsorgott
az állára, meleg és sűrű. Gondolkodás nélkül felnyalta,
elmerült az itt történtek emlékeiben, hogy milyen messzire
mentek, hogy kielégítsék perverz igényüket, hogy fájdalmat
okozzanak a gyámoltalanoknak.
Duncan megpördült a sarkán, képtelen volt még egy
pillanatot elviselni abban a kíntól átitatott szobában.
Láthatatlan patakokban folyt végig a falakon, rothasztotta a
deszkákat, a szőnyegeket; mindent beszennyezett, amihez
hozzáért az, ami ott történt.
Visszasétált a lépcső felé. Ki kell jutnia, mielőtt a
visszamaradt érzelmek elpusztítják a pajzsának maradékát is.
Megborzongott a gondolattól, hogy szembenézzen a ház
szörnyű fájdalmával egyetlen csepp védelem nélkül.
Miguel mellé sietett, aggódó tekintete minden szobát
átkutatott, amely mellett elhaladtak, nem tudta, mit keres, de
érezte egy apró részét annak, ami Duncant fojtogatta. Duncan
elindult lefelé a lépcsőn, kényszerítve magát, hogy egyesével
vegye őket, pedig csak arra vágyott, hogy átugorjon a korláton,
és kifelé rohanjon.
 – Uram, mit talált? Mit mondjak a többieknek, mit
keressenek?
Az első emeletre értek. A rémálom eléggé feloldódott
ahhoz, hogy Duncan úgy érezze, újra tud lélegezni.
– Mondd meg nekik, hogy keressenek… – Elhallgatott,
mert újabb riadalmat érzett… Ari volt az? – Ari odakint van? –
kérdezte gyorsan Migueltől.
– Igen, uram. A hátsó udvaron.
– Menjünk!
Miguel egy boltíves ajtóra mutatott balra. Átrohantak egy
hatalmas ebédlőn egy tágas, nyitott konyhába, amelynek két
francia ajtaja egy fedett teraszra nyílt. Miguel keményen
lenyomta a kilincseket, nem foglalkozva a zárakkal, és Duncan
kilépett, gyorsan megtalálta Arit, aki lehajtott fejjel bámulta a
földet, minden izmából sugárzott a feszültség. Duncan a
homlokát ráncolta. Nem volt itt semmi, kivéve…
Ekkor megérezte a rothadás szagát az éjszakai szellőben,
ami egyre erősebb lett, minél közelebb ért Arihoz. Amikor
Duncan végül odaért mellé, a sötét hajú vámpír felnézett,
kávébarna szemei vad erővel csillogtak, ami arra vágyott, hogy
lecsapjon az ellenségre. De itt nem volt ellenség. Csak a
halottak voltak, akiket az ellenségük hátrahagyott.
Duncan a vámpírja felé nyúlt – mivel Ari az övé volt, bár
nem a saját gyermeke, de véresküt tett neki –, és erejének
érintésével lecsillapította Ari dühét.
Együtt tanulmányozták a parányi zavarokat, amelyek
hangosan szóltak azokhoz, akik tudták, mit kell keresniük,
még a halál szaga nélkül is, amely eligazította őket. A
gyakorlatlan szem számára nem volt semmi más, csak kosz és
egy kis fű, ami a tél miatt száraz és barna volt. Senki sem vette
a fáradságot, hogy zöld gyepet telepítsen, ahogyan
nyilvánvalóan tették az előkertben Victor utolsó partija előtt.
Vajon azon vett részt Lacey is? Ha Duncan még mindig hitt
volna egy irgalmas Istenben, imádkozott volna, hogy ne így
legyen. Nem akarta, hogy Emma így veszítse el a barátnőjét,
nem akarta, hogy a keresése itt, ebben a borzalmak házában
érjen véget. De a világ már régen bebizonyította neki, hogy a
hitnek nincs helye ebben a világban.
Sóhajtott egyet.
– Előbb beszélnem kell Emmával. Aztán telefonálok.
 Tizenegyedik fejezet

Emma a kocsijában ült, járatta a motort, hogy működjön a

fűtés, mert Duncan kabátja ellenére is fázott. Több volt ez,
mint a téli hőmérséklet, ami miatt fázott. Félt is. Jobban félt,
mint amire valaha is vissza tudott emlékezni. Jobban, mint
amikor arra kényszerítették, hogy megcsókolja a halott
nagyanyját, amikor az a koporsóban feküdt. Még attól is
jobban, mint amikor az anyja meghalt, és magára hagyta.
Akkor még túl fiatal volt ahhoz, hogy felmérje, mi minden
sülhet el rosszul, és elég fiatal ahhoz, hogy elhiggye, egyedül
is boldogulni fog.
De most már nem. Pontosan tudta, hogy a világ milyen
élvezettel baszakodik vele, mindent elvéve tőle. Mindent,
kivéve Lacey-t. Ha Lacey-t is elveszíti… Újra megrázta a
hideg, és még egy fokozattal feljebb tekerte a fűtést.
Valami szörnyűség történt abban a házban. Duncan mestere
volt annak, hogy semmi se látszódjon az arcán, de már a
mozdulatlansága is elárulta neki, hogy valami rossz történt. Ha
ennyire igyekezett magában tartani, akkor nagyon-nagyon
rossznak kellett lennie.
És ő rettegett.
A mellette őrködő vámpír hirtelen megmerevedett, tekintete
a kocsija teteje fölé szegeződött, a ház jobb oldala felé. Emma
a szélvédőn keresztül bámult kifelé. Jön valami? Az a szörnyű
valami, ami abban a házban lakott?
Egy mozdulat villanását észlelte, és látta, hogy Duncan
egyik vámpírja rohanva megkerüli a házat, hogy a hátsó
udvarra száguldjon. A kíváncsisága legyőzte a félelmét, és
kinyitotta a kocsi ajtaját annyira, hogy egyik lábát a földre
tehesse.
– Mi az? – kérdezte az őrét. – Találtak valamit?
Az őr nem válaszolt azonnal, figyelme teljes egészében arra
összpontosult, ami a házon túl történt. Emma éppen újra meg
akarta kérdezni, amikor a férfi megfordult, és visszatolta a
kocsiba.
– Maradj bent! – mondta határozottan. – Ott melegebb van.
– Miért? Mit találtak? – kérdezte a lány, a férfi arcát
kutatva, és valahogy tudta, hogy igaza van. Találtak valamit.
Nem a házban, hanem a ház mögött. Már járt ott, mielőtt
Duncan megérkezett, és ott nem volt semmi, csak egy sávnyi
fedett terasz. Azon túl egy széles, száraz gyepfelület, majd egy
nyílt mező volt. Mit láttak, amit ő nem? Mi lehetett ott…
Emma lélegzete elakadt, ahogy a fájdalom összeszorította a
mellkasát. Kiadhatott valamilyen hangot, mert az őr
kinyújtotta felé a kezét, és a szomorú tekintet az arcán
megerősítette a legrosszabb félelmeit.
– Nem – suttogta a lány. – Nem! – sikoltotta, és nagy
lendülettel kilökte az ajtót, ami az őrnek csapódott és
kibillentette az egyensúlyából. Emma a hátsó udvar felé
rohant, tudta, hogy sosem ér oda, hogy az őr a
vámpírsebességével utoléri és megállítja, de azért futott.
Látnia kellett, tudnia kellett…
Az őr megragadta, mielőtt két lépést tehetett volna a nagy
ház oldala mellett, felkapta, és karjai acélos szorításába zárta.
– Nem akarod ezt csinálni! – suttogta a fülébe. – Bízz
bennem, Emma! Nem akarod látni!
– Engedd el, Baldwin! – Duncan hangja kemény volt,
ahogy közeledett feléjük.
A Baldwin nevű őrzője azonnal elengedte.
– Bocsásson meg, uram! – mondta.
Emma nem tudta, miért kér bocsánatot – hogy hagyta őt
elszökni, vagy hogy túlságosan szorosan tartotta, de bármi is
volt az, nem érdekelte.
– Mondd el, mit találtál! – mondta Duncannek. – És ne
hazudj nekem!
Duncan csökkentette a köztük lévő távolságot, kinyúlt a
kezével, hogy megfogja Emmáét, és durva ölelésbe húzta.
– Emma – kezdte, de a lány ellökte magát tőle.
– Ne, ne csináld ezt! Ne kényeztess, mintha valami
törékeny virágszál lennék, aki nem bírja az életet! Tizenegy
éves korom óta vigyázok magamra, úgyhogy ne csináld ezt!
Mondd el, mit találtál! – erősködött.
Duncan felsóhajtott.
– Egy holttestet. Mi… – Emma akaratlanul is kiadott egy
fájdalmas hangot, és az öklével a szájához kapott, mintha csak
magába akarná zárni a hangot. Duncan elhallgatott. – Emma,
Baldwinnak igaza van! Te nem…
– Ne mondd meg, hogy mit akarok! Egy nőt?
Duncan egy pillanatig tanulmányozta a nőt, aztán kissé
elfordította a fejét, mintha hallgatózna, mi történik az udvaron.
Amikor visszafordult, és belenézett Emma szemébe, a nő már
tudta. – Igen – mondta teljesen feleslegesen.
– Látni akarom! Ha ez…
– Nem, erre nincs szükség! Van egy képünk Lacey-ről, és
eltemették vele együtt a holmiját is. Tudjuk azonosítani…
– Látni akarom! – ismételte Emma megalkuvást nem tűrő
hangon, amit alig ismert fel sajátjának. – Ehhez jogom van,
Duncan! Ő az én… – Az érzelmek ellopták a hangját, és a lány
egy pillanatra elfordulva mély levegőt vett. – Lacey az én
barátnőm – folytatta, figyelmen kívül hagyva az arcán
végiggördülő forró könnyeket. – Az enyém!
Duncan nyilvánvalóan nem akart engedni, de ugyanilyen
egyértelműen hitte, hogy amit Emma mond, az igaz. Az ő joga
volt igen, az ő joga volt igényt tartani Lacey-re, és senki másé.
– Rendben van – mondta boldogtalanul. – Megnézheted a
holttestet. De Emma, már elkezdődött a bomlás. Lehet, hogy
már nem ismered fel Lacey-t, még ha ő is az.
– Fel fogom ismerni – erősködött Emma makacsul.
Duncan a homlokát ráncolta, és kissé megcsóválta a fejét,
mintha máris bánná a döntését. – Megmondod nekem, hogy
szerinted Lacey-e vagy sem – mondta végül. – És aztán
elmész. Baldwin majd hazavisz.
– De ha Lacey az…
– Fogadd el, vagy engedd el! – mondta éppen olyan
megalkuvás nélkül, mint az előbb a nő.
Emma egyszer bólintott. Duncan a keze után nyúlt, de a
lány elhúzódott, és úgy döntött, hogy a saját erejéből halad
tovább.
Kábán mozgott, a szemei annyira megteltek könnyel, hogy
alig látott. Az elméje folyton tagadásokat suttogott, folyton azt
hajtogatta, hogy nem kell, hogy Lacey legyen az, hogy más
nők is voltak a partikon, hogy ez a ház és Victor már évek óta
itt van, és hogy a környékbeli földek tele vannak régi
temetkezési helyekkel. De a szíve mélyén tudta, amit azóta
tudott, hogy Lacey nem jött haza vasárnap este. Tudta, hogy
valami szörnyűség történt, mert semmi más nem tartotta volna
vissza Lacey-t attól, hogy felhívja őt. És most…
– Emma? – Duncan hangja gyengéd volt, tele
együttérzéssel. De ő nem akarta az együttérzését, nem
engedhette meg magának. Erősnek kellett maradnia.
Körülnézett, és észrevette, hogy Duncan vámpírjai mind
várakozóan néznek rá. Körben álltak valami körül, és most
megbontották a kört, mintha őt akarták volna beengedni.
Lenézett, és a szíve kalapálni kezdett.
– Emma, nem kell ezt tenned!
Ellökte Duncan kezét, és belépett a két vámpír közé,
majdnem felbukva egy kupac földben. Az egyik vámpír
elkapta a karját, és ő lenézett a nagy lyukba a földben. Nem,
nem olyan nagy. Épp elég nagy ahhoz, hogy…
Tagadó kiáltás szakadt ki a torkából, a bánat értelmetlen,
állati hangja. Emma megbotlott, ahogy hátrált, és hirtelen azt
kívánta, bárcsak ne ragaszkodott volna hozzá, hogy itt legyen.
Nem akarta látni, mi van abban a lyukban, nem akarta látni azt
a halottat, aki Lacey arcának groteszk karikatúráját viselte,
szőke fürtjei csapzottak és kócosak, végtagjai úgy csavarodtak
ki a halálban, ahogy életében soha nem voltak. Vissza akarta
pörgetni az életét, és otthon tartani Laceyt, távol Victor
bulijáról. Pattogatott kukoricát ettek volna, rossz lőrét ittak
volna, és addig nézték volna a gagyi horrorfilmeket, amíg
egyikük sem tudott volna aludni. És soha nem kellene
aggódniuk semmi rosszabb miatt, mint a filmbéli szörnyek az
ágy alatt.
– Emma! – A lány nem is látta, hogy Duncan megmozdult
volna, de hirtelen ott volt, és a karjába zárta. És tudta, hogy a
szörnyek ezúttal valódiak.
Ellökte magát a férfitól.
– Ne érj hozzám! – sziszegte. – Ha te nem lennél… – Tudta,
hogy igazságtalan, hogy nem Duncan volt az, aki Lacey-t abba
a sírba tette. De az ő emberei voltak. Vámpírok. Szörnyek,
akik emberekre vadásznak, akik elcsábították Lacey-t a vad
bulik és a nagybetűs élet ígéretével. A ház oldala mellett
botorkált visszafelé, meg-megkapaszkodva a falban,
eltökélten, hogy visszamegy a kocsijához. Ott volt a
mobiltelefonja. Felhívja a rendőrséget és…
Duncan erős karjai felkapták. A lány küzdött ellene, de a
férfi csak szorosabban fogta, és azt parancsolta: – Hagyd abba,
Emma!
– Tegyél le! – követelte a férfi vállát püfölve, hallotta, hogy
zokog a bánattól, és nem ismerte fel, hogy a hang a saját
torkából jön. – Nincs szükségem…
Duncan karja olyan volt, mint egy acélszalag, ahogy a ház
elé vitte a lányt, a düh hullámokban áradt belőle, bár Emma
valahogy tudta, hogy a düh nem neki szól. Emma meglátta a
kocsiját, látta, hogy Baldwin előre siet, hogy kinyissa az ajtót.
Duncan a füléhez hajtotta a fejét, és súgott valamit.
Aztán nem volt semmi.
 Tizenkettedik fejezet

Duncan addig figyelte Emma autóját, amíg az át nem gurult

a lucfenyők során, és már nem láthatta tovább. A lány a hátsó
ülésen aludt mélyen, és így is fog maradni néhány órán át,
amíg Lacey holttestét ki nem szedték, és a helyszínt el nem
rendezték. Neki és a csapatának volt még néhány órája, de
még reggel előtt vissza kell térniük Washingtonba. Kizárt
dolog, hogy bármelyik emberét is arra kérte volna, hogy
egyetlen napot is ebben a rémálomszerű házban aludjon.
Amikor itt végeznek, amikor a törvényszékiek az utolsó
bizonyítékot is begyűjtötték, amit csak találhattak, az egész
átkozott épületet a földdel teszi egyenlővé. Utána a telek
parlagon marad. Talán egy vagy három évszázad múlva
elhalványul a borzalom.
Már hívta a szakértőket, hogy foglalkozzanak ezzel. Ha
lehetett bármi is szerencsés ebben a tragédiában, akkor az az
volt, hogy Virginiában történt, oly közel az FBI quanticói
létesítményeihez. Az ottani laboratóriumokban több vámpír is
dolgozott, bár a vámpírközösségben csak kevesen tudták a
kilétüket. Raphael természetesen tudta, kik ők, ami azt
jelentette, hogy Duncan is tudta. A halálesetet, amit ő és a
vámpírjai felfedeztek itt ma este, nem lehetett teljesen
eltussolni, de kezelni lehetett. Hogy mennyire jól, az Emmától
függött. Ha Emma az emberi hatóságokhoz fordul, és
vizsgálatot követel… Nos, nem hagyhatta, hogy odáig fajuljon
a dolog. Nem akarta kicserélni a nő emlékeit, de ha szükséges,
megtenné, tudatában lévén, hogy ha Emma valaha is rájön,
elveszíti a bizalmát, és könnyen lehet, hogy őt is. De nem
tehette kockára az egész vámpírtársadalmat az Emma Duquet
iránti vonzalma kedvéért.
Ez nem jelentette azt, hogy elvetette az elkövetett bűntényt.
Lehet, hogy eltussolná a részleteket, de a bűncselekményt nem
felejtené el. Victor már halott volt, a négy vámpírőrével együtt,
akik kétségkívül mind részt vettek az erőszakban és a
vérfürdőben. De még mindig voltak mások is odakint,
emberek, akik akarva-akaratlanul, örömmel csatlakoztak a
fiatal nők szexuális kielégülés céljából történő kínzásához.
Őket is le fogja vadászni, és ugyanolyan véglegesen elpusztítja
őket, mint ahogy Victort is elpusztította.
– Atyám!
Duncan megfordult. – Igen, Miguel?
– A házban, uram. A helyiségben, amiről úgy hisszük, hogy
Victor védett szobája. Vannak videók.
Duncan a hadnagya gondosan lesütött szemét nézte, és
tudta, hogy az éjszaka még rosszabb lesz. Fáradtan
felsóhajtott, és vigasztalóan Miguel vállára tette a kezét.
– Most már legalább megtudjuk, kit kell megölnünk
legközelebb, Miguel.
– Vadászni fogunk, uram?
Duncan bólintott. – A földbe döngöljük őket, és hallgatjuk,
ahogy könyörögnek, miközben szétcincáljuk a dobogó
szívüket.
Miguel kivillantotta a fogait, helyeslően morgott, és Duncan
felkészült, hogy még egyszer belépjen abba a gonosz házba.
Ahogy átlépte a küszöböt, és a borzalom átjárta a lelkét, csak
egyetlen gondolata volt – az utolsó lélegzetvétel kínjai ellenére
Victornak túlságosan is szelíd halál adatott.
Egy órával később a verandán ült, és beszívta a mindennél
szükségesebb friss levegőt, amikor egy ismeretlen teherautó
gurult a ház elé. Felállt, és óvatosan szemügyre vette. Mintegy
varázsütésre több vámpírja is megjelent, és elhelyezkedtek
közte és a közeledő jármű között. A jármű megállt, és Duncan
figyelte, ahogy egy apró, sötét hajú vámpír először a platóra,
majd a földre szökell. Sűrű, fekete loboncát félrehúzta az
arcából, és szigorú kontyba kényszerítette a tarkóján, és
egyszerű, sötét nadrágkosztümöt és fekete pamutblúzt viselt.
Ezek együttesen idősebbnek tűntették fel, mint amilyen volt,
pontosabban idősebbnek, mint amilyen volt, amikor száz évvel
ezelőtt átváltoztatták.
– Phoebe – szólította meg Duncan, és mentális parancsot
küldött az őreinek, hogy ez az a törvényszéki szakértő, akit
várt.
Phoebe Micheletti maga sosem volt FBI-ügynök, de az
egyik legjobb nyomozójukkal gyakorolt, egy emberi férfival,
aki később a férje és a párja lett. Miután éveken át osztozott
Phoebe-vel a párkapcsolaton és a véren, Ted Micheletti
kénytelen volt idő előtt nyugdíjba vonulni az FBI-tól, amikor
túlságosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem öregszik. Ők ketten
most saját tanácsadói vállalkozást vezettek, és nyomozói
szolgáltatásaikat országszerte felajánlották a bűnüldöző
szerveknek, amelyek közül sokan nem engedhették meg
maguknak, hogy főállású nyomozót tartsanak az alkalmazotti
listájukon. Duncan biztos volt benne, hogy ezekben a nehéz
gazdasági időkben virágzott az üzlet, és tudta, hogy Phoebe és
a párja néha ingyen is dolgoztak. Egyszerűen élvezték a
munkájukat.
– Duncan! – A nő kezdett térdre ereszkedni, de Duncan
megállította. Phoebe Virginiában élt, ami azt jelentette, hogy
Duncan most már hivatalosan is az ura volt. De bár
személyesen még sosem találkoztak, évek óta ismerték
egymást, és ma este túl fáradt volt az értelmetlen rituálékhoz.
– Örülök, hogy találkozunk – mondta.
– Szintúgy, uram. Gratulálok a felemelkedéséhez.
Duncan bólintott, és Phoebe a mögötte lévő teherautó
nyitott platójára nézett, ahol két vámpír törvényszéki technikus
a testet egy fekete hullazsákba tette. Nem volt szükség arra,
hogy Lacey holttestét a helyén hagyják, nem volt szükség arra,
hogy megőrizzék a sírhelyet. Már tudták, ki ölte meg.
– Tudjuk, hogy ki ő? – kérdezte Phoebe.
– Lacey Cray – mondta Duncan komoran. – Huszonhét
éves, és titkárnő volt a K Streeten.
– Hogy került ide?
– Victor.
– Basszus! – káromkodta el magát Phoebe ádázul. –
Gyűlöltem azt a rohadékot!
– Biztos nem bántalmazott téged vagy Tedet?
A nő gyorsan megrázta a fejét.
– Nem merte volna. Victor tipikus zsarnok volt. Csak
azokat piszkálta, akik nem tudtak visszavágni. Nos, honnan
ismeri a lányt?
– A lakótársa eljött a washingtoni házunkba azután az este
után, miután megszabadultam Victortól. Ms. Cray eltűnt.
Nyilvánvalóan már korábban is bulizott Victorral, de azt
mondta Emmának, hogy ez egy nagy buli lesz. Egy vidéki
hétvége.
– Emma?
– Emma Duquet, a lakótársa. Ő egy képviselőnek dolgozik.
– Nos, ez egy bonyodalom. Van ennél rosszabb is?
– Készülj fel! – figyelmeztette Duncan. – Victor igazi
kukkoló volt. Találtunk videofelvételeket arról, ami itt és
Washingtonban történt. Nem tudom, hogy zsarolt-e valakit,
vagy csak szerette nézni. Még dolgozunk azon, hogy
mindenkit azonosítsunk, de Lacey az egyetlen holttest, amit
találtunk – és az egyetlen nő az aktáiból, aki nem szerepel
egyik videón sem, ami már önmagában is sokatmondó.
Feltételezem, hogy a többi nő még életben van. Ha igen, akkor
valószínűleg kitörölték az emlékeiket, ami áldás, mert az a
dolog, amit velük tettek… – A szája eltorzult, és félrenézett,
nem akarta folytatni.
– Mi van Lacey-vel?
– Valószínűleg baleset volt. Tekintettel az itt talált
romlottság szintjére, semmi sem lepne meg, de hogy így
elkaparták az udvaron… …van valami előre nem tervezett
érzete.
Phoebe bólintott. – Volt ideje, hogy gondoskodjon a
videókról, de ahhoz már nem, hogy jobban eltüntesse a
holttestet.
Duncan megvonta a vállát. – Valószínűleg vissza akart
jönni, hogy intézkedjen, de megjelentem én.
– Vannak akták a washingtoni házban?
Duncan bólintott. – Elrejtve és titkosítva, de jók az
embereim.
Phoebe oldalra döntött fejjel tanulmányozta a férfit. Ferde
mosolyt villantott rá.
– Örülök, hogy itt van, uram! Szükségünk volt Önre. – A
mosoly elhalványult, amikor figyelmét Lacey mozdulatlan
alakjára fordította. – Csak azt kívánom, bárcsak ennél jobb
üdvözlésben részesült volna!
– Bárcsak egy héttel korábban érkeztem volna! Lacey talán
még életben lenne. Ezt titokban kell tartanunk, Phoebe!
– Van családja?
– Csak Emma. Gyerekkoruk óta barátok.
– Ez az Emma zűrt fog kavarni?
– Nem. – Amikor Phoebe kíváncsi tekintete találkozott az
övével, hozzátette: – Majd én gondot viselek erről. – Hagyta,
hogy egy csipetnyi erő ridegebbé tegye a hangját, hogy
emlékeztesse a nőt, ki is ő.
Phoebe rövid időre lesütötte a szemét.
– Miben segíthetek?
Duncan intett a fejével. – A biztonsági főnököm, Louis, az
emeleten van, néhány másik emberemmel együtt. Elvisszük
magunkkal a számítógépeket és a fájlokat Washingtonba, de
időközben készített egy összetett fájlt a videókon látható
összes arcról. Néhányról közülük úgy gondoljuk, hogy
ismerjük, de szeretném, ha segítenél a többiek felkutatásában.
A nő megmerevedett, majd formálisan meghajolt derékból.
– Az Öné vagyok, uram! – Sarkon fordult, és elindult a
házba. Duncan figyelte, ahogy elmegy, aztán odasétált a
törvényszéki technikushoz, aki éppen becsukta a teherautó
ajtaját.
– Van hol tárolni a holttestet? – kérdezte Duncan.
– Igen, uram. Egyikünknek van egy ravatalozója Falls
Church mellett. Egyelőre ott hagyhatjuk.
– Győződj meg róla, hogy Miguel megkapja a ravatalozó
adatait, mielőtt elindulsz, de hamarosan indulnod kell. – A
napfelkelte már csak néhány órányira volt, és szükségük lesz
arra az időre, hogy Lacey holttestét megfelelően elszállítsák,
mielőtt hazamennek, hogy átaludják a napot.
– Igen, uram. – A vámpír előhúzott egy papírlapot az
írótáblája aljáról, röviden írt rá, és átadta a lapot Miguelnek,
aki árnyékként követte Duncant, amióta megtalálták a
holttestet.
– Nekünk is mennünk kellene, uram – mondta Miguel
halkan, miközben a vámpírtechnikus beszállt a furgonba, és
elhajtott.
Duncan felnézett a távolodó furgon szemlélődéséből.
 – Hazafelé meg kell állnom Emmánál.
– Uram, az idő…
– Miguel – mondta Duncan halkan. – Megállok, és beszélek
Emmával!
Miguel élesen bólintott.
– Akkor azonnal indulunk. Ari tud vezetni. Szólok a
többieknek, hogy fejezzék be itt, és zárják be a házat. A
második teherautóval visszamehetnek Washingtonba.
Duncan bólintott. Nem nagyon várta, hogy elmondja
Emmának, mit kell tennie, de nem hagyhatta, hogy az emberi
hatóságokhoz forduljon. Valahogy meg kell győznie, hogy
engedje, hogy ő intézze az ügyet, és ha nem sikerül… Nos,
akkor még egyszer utoljára együtt akart lenni vele, mielőtt
örökre meggyűlöli.

Tizenharmadik fejezet

Emma autója néhány házzal távolabb parkolt a házától,

amikor megérkeztek. Duncan egy kereső erőszálat küldött a
házba. Baldwin ott volt, ébren. Baldwin egyike volt azoknak,
akik Duncannel voltak a múlt éjjel, ami azt jelentette, hogy
már meghívták Emma házába. Ez fontos volt, mivel Emma
mélyen aludt, és így is marad, amíg Duncan fel nem ébreszti.
Sóhajtott, és remélte, hogy a lány édeset álmodik, mert amikor
felébred, valósággá válik a rémálom.
Legszívesebben holnap estére halasztotta volna a dolgot.
Victor játszóházának borzalmai az erőszak határára sodorták,
és most semmit sem akart jobban, mint valakit véres péppé
verni. Nem mintha valaha is bántani akarná Emmát. De az
indulatai határozottan elszabadultak, és a lány biztosan
vitatkozni fog vele.
Duncan ismerte a saját hírnevét, miszerint néhányan úgy
vélekedtek, hogy milyen hihetetlenül képes nyugodt maradni a
legrosszabb provokációval szemben is. Ez volt az oka, amiért
Raphael úgy döntött, hogy ő lenne a tökéletes a
Washingtonban vezetőnek álcázott emberi sarlatánokkal való
É
foglalkozásra. És ebben a hírnévben volt is igazság. De ez egy
nehezen kivívott igazság volt, és ma este a tartalékait
komolyan próbára tették.
Sajnos nem tudta Emmát alvásban tartani másnap estig, és
semmiképpen sem akarta, hogy napközben felébredjen
anélkül, hogy előtte ne beszélt volna vele. Ismerve Emmát,
még ha csak egy kicsit is, tudta, hogy nem fog napnyugtáig
várakozni. Még ha nem is hívná a rendőrséget, akkor is
visszavezetne Leesburgbe, ahol egyáltalán nem találna
semmit. A holttest eltűnt, ahogy minden bizonyíték is, hogy
valakit eltemettek ott. A házból szintén eltűnt minden, ami
Victorhoz vagy általában a vámpírokhoz vezethetett volna.
Már úton volt a washingtoni rezidenciára, ahol Duncan
emberei majd átfésülik információkért, utána pedig
megsemmisítik. Ebben a pillanatban még a leesburgi ház
tulajdonjogát is megváltoztatták, olyan okmányokat helyeztek
el, amelyek azt a látszatot keltették, hogy a ház néhány
hónappal ezelőtt tulajdonost cserélt. Még Emma belső forrásai
sem találnának semmit, ami ennek az ellenkezőjére utalna.
De ez nem állítaná meg Emmát. A következő lépése
valószínűleg az emberi rendőrség lenne, és ez a lehető
legrosszabb végkifejlet lenne minden érintett számára,
beleértve magát Emmát is.
Ezért kell Duncannek ma este beszélnie vele.
Mély levegőt vett, elnyomva dühét, és elfedve agresszívabb
ösztöneit. Nem kellene sokáig tartania, legfeljebb egy órát.
Elég, hogy megnyugtassa Emmát, aztán visszatérjen a
washingtoni házba aludni. És amikor holnap este felébred,
eltölt egy kis időt az edzőteremben, hogy ledolgozza a dühe
javát.
A ház ajtaja csendben kinyílt, amikor Miguel és ő elindultak
felé. Odabent nem égett a villany. Baldwin sziluettje egy rövid,
négyzet alakú, sötét árnyéktömb volt, ahogy ott állt, és nyitva
tartotta az ajtót.
– Van valami, amit tudnom kell? – kérdezte Duncan tőle.
– Nincs, uram.
– Akkor csatlakozz Arihoz a teherautóban! Te is, Miguel!
Miguel azonnal megmerevedett, a szája pedig tiltakozásra
nyílt, de Duncan csak nézett rá. A hadnagya elkomorult, de
élesen bólintott, és követte Baldwint a teherautóhoz.
Duncan megkönnyebbülten felsóhajtott. Ma este elég nehéz
lesz megőrizni a nyugalmát Emmával szemben. Nem volt
szüksége arra, hogy a vámpírok érzelmei tovább terheljék a
pajzsát. Ők nem voltak olyan érzékenyek a ház rémálomszerű
kisugárzására, mint ő, de eleget érzékeltek belőle ahhoz, hogy
ösztönösen összezárjanak körülötte. Ami otthagyta őt a
felháborodásuk viharjának középpontjában.
Szüksége volt erre a kis időre egyedül, a vámpírjai
nyüzsgése nélkül, hogy helyreállítsa a saját lelki békéjét,
mielőtt beszélne Emmával. Megkerülve az ódon kanapét
átment a nappaliba. Emma az oldalán feküdt, egy horgolt
takaró alatt, amelyet Baldwin dobhatott rá. Összegömbölyödve
feküdt, térdét a mellkasához húzta, karját szorosan maga elé
tartotta, kezét ökölbe szorította, mintha egy közelgő csapás
ellen védekezne.
A férfi leült mellé, és a kanapé megereszkedett a súlya alatt.
Nem lehetett kényelmes neki itt aludni. Talán előbb fel kellene
vinnie az emeletre. Enyhén elmosolyodott, felismerve a
gondolatot annak, ami volt – egy mód, hogy késleltesse az
elkerülhetetlent.
A nő sötét haja előrehullott, eltakarva a fél arcát. A férfi
félresöpörte, és azt suttogta: – Emma!
A lány szempillái megrebbentek, sötétek a világos bőrén, és
a légzése kevésbé szabályossá változott. Duncan végigsimított
ujjainak hátuljával a lány selymes arcán.
– Ébredj fel, Emmaline!

****

Emma érezte Duncan jelenlétét, mielőtt még meghallotta

volna a hangját. Azt hitte, hogy ez csak egy álom, de
valóságosnak érezte. Olyan érzés volt, mint Duncan mindig, a
nyugalom takarója, ami az ellentéte volt annak, ahogy idegessé
tette a legtöbb embert, legalábbis kezdetben.
Bármi is volt, tudta, hogy fel kell ébrednie, mert valamire
emlékeznie kell. Valamire, amiért Duncan itt volt.
– Emma! – A férfi hangja behatolt az álmába, arra
ösztönözve, hogy felébredjen. De hirtelen már nem akart
felébredni. Olyan szép volt az álmában. Biztonságos. És
valami szörnyűség vár rá, amikor majd felébred.
A férfi keze végigsimított az arcán.
– Ébredj fel, Emmaline!
Az álom utolsó maradványai is elszálltak az igazi nevének
váratlan használatától, és halkan felnyögött. Próbált
megfordulni, elfordulni a férfitól, de Duncan nem engedte.
Erős kezét a vállára téve gyengéden, de hajthatatlanul a helyén
tartotta.
– Tudom, hogy ébren vagy, Emma!
Emma szeme kinyílt. Duncanre meredt, bár alig látta a
félhomályban.
– Szeretnéd, hogy felkapcsoljam a villanyt? – kérdezte a
férfi. Úgy tűnt, mindig tudja, mire gondol a lány. Azt mondta,
az arcok olvasásában való jártassága miatt, de a lány
eltűnődött, hogy talán valami többről van szó.
– Nem – válaszolta rekedten az álomtól. Tudta, miért van itt
a férfi. Lacey miatt. És ő sötétséget akart. Felült. Még mindig
rajta volt Duncan kabátja, és összefogta magán, miközben a
nagymamája takaróját a kanapé végéhez tolta. Nem emlékezett
a hazafelé útra, ahogy arra sem, hogy elaludt volna.
– Kérsz egy kis vizet? – kérdezte Duncan. A kanapé szélén
ült, és a lány megkerülte, hogy a lábát a padlóra eresztve
felüljön.
Átölelve magát előrehajolt, és megrázta a fejét.
– Nem, köszönöm.
Hallotta, ahogy a férfi felsóhajt, miközben átült a kanapéról
a robusztus, régi dohányzóasztalra, amelyet ő és Lacey a
járdaszegély mellől mentettek meg, amikor beköltöztek ebbe a
házba. Valaki két háztömbnyire innen tette ki a szemétbe, de
Lacey hazafelé menet meglátta, és visszarángatta Emmát
magával, hogy összeszedjék. Az az átkozott dolog olyan nehéz
volt, hogy nehezen tudták még félig is betuszkolni Emma
csomagtartójába, aztán alig voltak képesek felcipelni a lépcsőn
a házba. Mindketten úgy nyögtek, mint a gyökereket túró
disznók, és ötpercenként megálltak pihenni. Elmosolyodott az
emlékre, és elszörnyedve érezte, hogy könnyek égetik a
szemhéját.
 Emma az ajkába harapott, miközben az önuralmáért
küzdött. Nem akart sírni. A könnyek nem hoznák vissza
Lacey-t. Semmi sem hozná vissza. Emma feladata most az
volt, hogy rendesen eltemesse Lacey-t. Aztán megtalálja azt,
aki ezt tette, és megölje. Volt fegyvere, és tudta, hogyan kell
használni. Nem lehetett úgy felnőni ott, ahol ő felnőtt, hogy ne
tanult volna meg lőni. Még egy virginiai lőtérnek is tagja volt.
Semmi értelme fegyvert tartani, ha nem tudsz vele eltalálni
semmit. Nem ment ki olyan gyakran a lőtérre, mint szeretett
volna, de elég jól célzott. És közelről és személyesen nem
számított volna.
Akárhogy is, Emma nem akart a rendőrségre várni. A
rendőröket túl könnyen meg lehetett vásárolni ebben a
városban. Különben is, ha komolyabban vették volna, amikor
bejelentette Lacey eltűnését, talán a legjobb barátnője most
nem lenne halott. Ki tudta, mennyi ideig volt eltemetve abban
a…
De nem akart erre gondolni. Addig kell tartania magát,
amíg meggyőzi Duncant, hogy jól van, és utána a gyilkos jobb,
ha elkezd a háta mögé nézelődni, mert valakivel meg fogja ezt
fizettetni.
– Emma? – szólalt meg Duncan halkan.
Emma felnézett a férfi szemébe. Aggódónak tűnt, de nem
volt rá szükség. Ő jól volt. Még annál is jobban. Hideg
céltudatosság volt.
– Duncan – mondta, és büszke volt arra, hogy milyen
egyenletes a hangja, milyen nyugodt. Duncan értékelte a
nyugalmat. – Nem kell aggódnod miattam! Jól vagyok.
Duncan éber tekintete mintha megdermedt volna, és egy
pillanatra Emma azt hitte, hogy a férfi meleg barna szemét
mély bronzos ragyogás váltja fel. Abban a pillanatban meg
volt győződve arról, hogy a férfi tudja, mit akar csinálni, mit
tervez holnapra és holnaputánra. De aztán a férfi pislogott, és
Emma meggyőzte magát, hogy ez lehetetlen. Mindig is élénk
képzelőereje volt.
– Sajnálom, Emma!
– Nagyon kedves tőled – mondta a lány emlékezve a
nagymamája tanításaira. Egy közhely minden alkalomra.
Bármi, amivel elfedheted, amit valójában érzel, hogy soha
senkinek ne kelljen elszenvednie a valódi érzelmek okozta
kínos helyzetet.
Duncan szeme mogorván összeszűkült.
– Hagyd ezt abba!
A nő dühösen viszonozta a pillantást. – Mit hagyjak abba?
– Hagyd abba, hogy kizársz az udvariaskodó déli
modoroddal!
– Fogalmam sincs, miről beszélsz!
– Én egy vámpírlord vagyok, Emma. Nem tudsz átverni!
– Jó neked! – vágott vissza a lány. – Én ember vagyok, és
megteszek minden tőlem telhetőt. – Mégis mit képzelt
magáról, ki a fenének képzelte magát? Ha úgy akart tenni,
mintha nem szakadna meg a szíve, ha azt kellett hinnie, ki volt
ő, hogy megmondja neki, hogy nem teheti?
– Rendben! – Felállt, félrelökte az útjából a nehéz asztalt,
mintha az semmit sem nyomna. Hátat fordított neki, egy
pillanatig figyelmen kívül hagyva őt. A lány látta rajta, hogy
dühös, és próbál uralkodni rajta. Néhány férfi ököllel a falba
csapott volna, vagy talán még szét is hajigált volna valamit.
Duncan ehhez túlságosan visszafogott volt, de azért voltak
jelek. Nem ő volt az egyetlen, aki tudott olvasni a
testbeszédben. Ő és Lacey hét évet éltek túl a nevelőszülőknél.
Átkozottul értett a testbeszéd olvasásához.
– Van néhány dolog, amit tudnod kell – mondta végül, de
nem fordult felé.
– Hol van Lacey teste? – kérdezte helyette.
Erre a férfi megfordult, hogy rábámuljon. Először azt hitte,
nem fog válaszolni a kérdésére, de aztán azt mondta: – Egy
Falls Church-i ravatalozóban.
A lány a homlokát ráncolta. – Miért ott? A rendőrség nem
fog…
– Nem lesz rendőrség!
Emma felállt, hirtelen ugyanolyan dühösen, mint amilyen
dühös volt Duncan az előbb. Elfeledkezett arról, hogy ő maga
is ki akarta zárni a rendőrséget, hogy bosszút állhasson. Nem
hagyhatta, hogy a férfi eltussolja az ügyet, és úgy tegyen,
mintha mi sem történt volna.
 – Hogy érted, hogy nem lesz rendőrség? – követelte. – Te és
a vámpírjaid meggyilkoltátok Lacey-t! A rendőrség ráveszi
Victort, hogy visszajöjjön, és…
– Victor halott.
Emma megdermedt, hirtelen zavarba jött.
– De hogyan? Úgy értem, mikor?
– Négy estével ezelőtt.
A lány a homlokát ráncolva számolt vissza.
– De ez azt jelenti, hogy az első este, amikor találkoztam
veled a követségen…
– Az nem egy kibaszott követség! – vicsorogta a férfi – És
igen, már halott volt. Így működik ez a vámpíroknál.
– Mi működik hogyan? – erősködött a lány, egyáltalán nem
zavartatva magát a férfi hangulatától. Válaszokat akart.
A férfi válaszolni kezdett, aztán elharapta, amit mondani
készült, és helyette azt mondta: – Nem számít! Ami számít, az
az, hogy vámpírok is részt vettek ebben a bűntényben, és a
vámpírok majd gondot viselnek róla.
– Ez meg mit jelent? – erősködött a lány, és úgy érezte,
hogy maga is vicsorogni szeretne. – Tehát Victor halott.
Nagyszerű, fantasztikus! Ezzel már egy meg is…
– Öt van meg – vágott közbe a férfi. – Voltak testőrei.
– Akkor öt – csattant fel a nő. – Nem érdekel! Ha bármi
közük volt Lacey… – Megakadt a szó a torkán, és
kényszerítenie kellett magát, hogy folytassa, felszította a
dühének lángját, hogy tovább folytassa, hogy befejezze a
mondatot. – …Lacey halálához – folytatta szenvtelenül –,
akkor megérdemelték a halált. De nem ők voltak az
egyetlenek.
– Igazad van! Nem csak ők voltak. De tudom, hogy ki volt,
és gondoskodom róla.
Emma először nézett rá némán. Már tudta, hogy ki ölte meg
Lacey-t?
– Gondoskodom róla, Emma. Ígérem!
– Bármit is fogsz csinálni, én is benne akarok lenni!
– Szó sem lehet róla!
 Dacosan felemelte az állát.
– Gondold át még egyszer, vámpír! Nem akarod, hogy a
rendőrségre menjek? Akkor én is benne akarok lenni. Ha
megadod, amit akarok, megkapod, amit akarsz.
Duncan hirtelen ott termett előtte, fölé tornyosult, elnyomta
a puszta méretével és erejével. Eltűnt a hűvös
visszafogottsága, és a helyébe valami jéghideg, halálos,
abszolút veszélyes lépett. Ez volt az igazi Duncan, a vámpír,
aki elég erős ahhoz, hogy parancsoljon másoknak, és a lány
ösztönösen tudta, hogy egy gondolattal is képes lenne megölni
őt.
– Fogalmad sincs, mit akarok – mondta a férfi
megfontoltan. – Légy nagyon óvatos, Emmaline!
A lány nagyot nyelt. A szíve olyan vadul kalapált, hogy úgy
érezte a torkában dobog.
– Oké – suttogta, majd megacélozta a bátorságát, és
viszonozta a férfi dühös pillantását. – De attól még benne
akarok lenni!
A férfi néhány másodpercig még bámult rá, aztán egy apró
mosoly ívelt felfelé az ajkán, ott volt és eltűnt, szinte mielőtt
Emma észrevehette volna.
– Rendben van – egyezett bele.
Emma nem is lehetett volna jobban megdöbbenve. Most
beleegyezett?
– Megegyeztünk – folytatta Duncan simán. – Várlak a
követségen, ahogy te nevezed, minden este egy órával
napnyugta után, amíg ez be nem fejeződik. És elvárom, hogy
ugyanúgy dolgozz, mint mi többiek!
– Rendben – mondta a lány, és a gondolatai
megbicsaklottak, ahogy próbált váltani. Segíteni akart neki
megtalálni Lacey gyilkosát. Pontosabban ő akart segíteni neki,
de ami igazán számított, hogy a férfi sokkal gyorsabban meg
tudta volna csinálni, mint ő egyedül. És amint a férfi a
megfelelő irányba tereli, a saját kezébe veszi majd a dolgokat.
Elvégre a vámpírok egész nap aludtak. Semmit sem tehetett
volna, hogy megállítsa.
Duncan áthatóan figyelte őt, és a lány gyorsan elfedte a
gondolatait, azzal foglalva le az elméjét, hogy igyekezett
felidézni, mikor megy le a nap, és hogyan győzhetné meg
Sharont, hogy egy ideig minden nap korábban távozhasson a
munkából.
– Mikor kezdünk? – kérdezte.
Duncan tekintete megenyhült.
– Vegyél ki néhány napot. Temesd el a barátnődet. Azok az
emberek, akiket keresünk, a felelősök, nem fogják tudni, hogy
megtaláltuk Lacey holttestét. Nincs okuk gyanakodni, nincs
okuk menekülni. De ha mégis megteszik, én megtalálom őket.
Emma rá meredt, hitt neki, tudta, hogy segíteni fog
igazságot szolgáltatni Lacey-nek.
Lacey. A szomorúság figyelmeztetés nélkül támadt fel
benne. Egyedül akart lenni. Egyedül kellett lennie, hogy a
párnába temesse az arcát, és olyan helyen nyilvánítsa ki a
vesztesége fájdalmát, ahol senki sem hallhatja. Duncan arca
elhomályosult, és a lány pislogva próbálta elfojtani a hirtelen
jött könnyeit. Volt még egy utolsó dolog, amit tudnia kellett.
– Meg tudnád adni a ravatalozó nevét, kérlek? Gondot kell
viselnem az én Lacey-mről.

****

Duncan becsukta maga mögött az ajtót, és hallgatta, ahogy

Miguel és a többiek lepihennek aznapra. Ajtók csapódtak, és a
hangok elhalkultak, míg végül csak a csend maradt.
Levetkőzött, hagyta, hogy a ruhái a padlóra hulljanak. Olyan
halálszagot árasztottak magukból, ami soha nem jönne ki
belőlük. Holnap elégeti őket a szeméttel együtt.
Átment a szobán, és közben automatikusan ellenőrizte az
ablakokat, meggyőződött róla, hogy a redőnyök le vannak
húzva, a nehéz függönyök szorosan össze vannak zárva. Fáradt
volt ma este, testét és lelkét egyaránt meggyötörte a feltárt
szörnyűség, de még inkább Emma gyászának súlya. Ez
megérintett egy helyet a lelkében, egy régi sebet, amely
annyira behegedt, hogy már alig volt ott. Ez az a zsigeri
veszteség volt, amikor valaki oly kedveset veszít el, valaki
olyat, akiért szívesen odaadta volna az életét. Egy fájdalom,
amit olyan régen eltemetett, hogy már meggyőzte magát, hogy
tényleg elmúlt.
 De Emma gyásza visszahozta az egészet…

****

1862, Stones River, Tennessee

Feküdt a sárban, hallgatva a körülötte haldoklók sikolyait,

és azoknak a halk nyögéseit, akik már túlságosan eltávolodtak,
hogy sikoltozzanak. A nap már néhány perce lenyugodott, bár
ennél sokkal régebbnek tűnt. Figyelte a vörös izzást a
horizonton, és azon tűnődött, hogy vajon mennyi ebből a
színből a nap, és mennyi a vérköd a napi kegyetlen harcokból.
Isten tudja, hogy ma annyi vér folyt ki, ami ezernyi
naplementét is kiszínezhetett volna. Egyetlen vigasza az volt,
hogy tudta, hogy a frontvonal mindkét oldalán voltak halottak,
és ez valóban csekély vigasz volt. Sokkal vigasztalóbb volt a
bizonyosság, hogy legalább az ő harcának vége.
Nem sikoltozott, még nem, de attól tartott, hogy hamarosan
fog. Felemelte a kezét, rávéve magát, hogy lenézzen mocskos
egyenruhájának véráztatta foszlányaira, és felnyögött a
látványtól. Nem volt sebész, de látott már elég levágott állatot
ahhoz, hogy tudja, mit lát. Olyan biztosan kizsigerelték, mint
egy disznót nyáron. A bőre felhasadt, a belei nagy, szürke
hurkákban domborodtak ki, szürkébbek voltak, mint az
egyenruha, amit csak hetekkel ezelőtt kapott. A zubbony egy
halott katonától származott, valakitől, akit sosem ismert.
Megborzongott, amikor odaadták neki, nem akarta egy halott
ember ruháját. De nehéz idők jártak. Ha valaki elutasította a
szürkét, bármilyen okból is, az emberek gyanakodva néztek rá
errefelé. Ez Tennessee volt, ahol majdnem annyian voltak a
Konföderáció mellett, mint ahányan nem, és nem számított,
mit mondasz. Az számított, hogy mit tettél. Duncan tehát
felvette a szürke zubbonyt, és megvonta a vállát, úgy érezte,
mintha maga a halál telepedett volna a csontjaira. És nem is
tévedett nagyot.
Ismét a hasára tette a kezét, nem törődve a belei nyálkás
érzetével az ujjain. Legszívesebben az ég felé üvöltött volna.
Nem a fájdalomtól, bár úgy érezte, mintha egy forró
piszkavasat döftek volna a hasába, amit időnként
megforgattak. De nem ez dühítette fel annyira, hogy az Istent,
a tábornokait, és az összes többi egyenruhás embert átkozza,
akik a hozzá hasonló parasztokat küldték harcolni. Maga a
halál volt az, ami feldühítette. Nem mintha félt volna tőle. Úgy
gondolta, hogy elég jó életet élt ahhoz, hogy a Szentírás által
ígért mennyei jutalom legyen végül az övé. Az dühítette fel,
amit hátrahagyott, a dolgok, amik elvégezetlenek maradtak –
még akkor is, ha tudta, hogy ezek közül néhány nem
keresztényi jellegű volt, és valószínűleg egyenesen a pokolba
küldte volna. De még itt fekve a halál szélén is, megérte volna.
Magát a mennyországot is feladta volna, hogy megbosszulja a
sérelmeket, amelyeket a szerettei ellen követtek el.
Felsóhajtott, és hátradőlt a sárban, már nem foglalkozott a
mocsokkal, de még a bűzzel sem. Már nem tűnt olyan
rossznak, és úgy vélte, vagy megszokta, vagy haldokolnak az
érzékei. Akárhogy is, nem volt benne annyi, hogy törődjön
vele.
A hozzá legközelebbi katona hirtelen elhallgatott, és
Duncan lehunyva a szemét a férfi lelkéért imádkozott. Csak
remélni tudta, hogy lesz még valaki, aki érte is imádkozik,
amikor eljön az ideje.
Egy árnyék takarta el a hold fényét a csukott szemhéja
mögött, és a szíve megugrott egy kicsit. Talán mégiscsak ez
volt az.
– Nem is sérültél meg olyan nagyon, fiú – mondta egy mély
hang, olyan akcentussal, amilyent még sosem hallott.
Duncan szeme kinyílt, és a fölé hajoló férfira meredt. A
korábban arra járó sebész óta senki sem szólt hozzá, ő pedig
csak szomorúan megrázta a fejét, és továbbállt. Duncan nem
hibáztatta a férfit. Semmi értelme a képességeit olyanokra
pazarolni, akiket nem lehetett megmenteni. És ebbe Duncan is
beletartozott, és minden másik ember, akinek megsérültek a
belei. Előbb-utóbb összeszedik majd őket azok, akiknek az
volt a feladatuk, hogy összegyűjtsék a halottakat és
haldoklókat. De Duncan még nem volt halott, szóval ki volt ez
az idegen, és mit akart?
A férfi felnézett, és Duncan azon tűnődött, hogy talán Isten
mégiscsak megbüntette utolsó bosszúálló gondolataiért, és a
pokolra küldte. Mert ez nem egy átlagos ember volt. A szeme
éjfekete volt, a peremén gonosz ezüstös csillogással, mintha
É
valami kileselkedne mögüle. És termetesebb volt, mint
bármelyik férfi, akit Duncan valaha is látott. Nagyobb volt,
mint Duncan, pedig ő nagydarab embernek számított.
Az idegen elmosolyodott, a fogai tiszták és fehérek voltak.
– Nem a te keresztény ördögöd vagyok. És ez nem a pokol.
– Homlokráncolva nézett körbe. – Vagy legalábbis nem az,
amire te gondolsz.
Duncan bámult. – Honnan tudod, mire gondolok? –
suttogta, és a szája szinte túl száraz volt, hogy megformálja a
szavakat.
– Sok mindent tudok – mondta az idegen, és ismét felé
fordította azt a fekete tekintetét. – Tudom, hogy nem kell ma
meghalnod. – Figyelmesen tanulmányozta Duncant. – Hacsak
nem akarsz mégis.
Duncan reményt érzett, amit gyorsan a félelem követett.
Élni akart, legalább addig, amíg bosszút állhat, de vajon
milyen árat követelhet tőle ez az ördögi férfi? Az ilyen
emberek semmit sem adtak ingyen. De hát néhány dolog
minden árat megért.
– Élni akarok – mondta, megkockáztatva a dolgot.
– Nincs kérdés, nincs alku? – csúfolódott könnyedén a férfi.
– Ilyen gyorsan egyezséget kötsz az ördöggel, Duncan
Milford?
– Honnan tudod a nevem? – kérdezte Duncan nagyot
nyelve.
– Már mondtam neked. Sok mindent tudok. De előbb
beszéljük meg az alkunkat. Ma este megmenthetem az életed,
de cserébe a szolgálatodat akarom!
Duncan pislogott. Akkor az idegen az Unió kémje volt? Azt
hitte, hogy Duncannek van valami használható információja?
Mert neki biztosan nem volt.
– Miféle szolgálatot? – kérdezte, akaratlanul is kíváncsian.
A férfi megvonta a vállát.
– Utazó vagyok ezen a helyen. Szükségem van valakire, aki
ismeri a helyi szokásokat, sőt még a nyelvet is. Bár azt hittem,
elég jól beszélem, mielőtt idejöttem – tette hozzá a férfi
mellékesen.
 Duncan megvizsgálta a férfi szavait. Valójában elég jól
beszélt, bár talán egy kicsit túl jól. Már a beszédének
korrektsége is elárulta külföldi származását, ez és az akcentus,
amit Duncan még mindig nem tudott hova tenni.
Duncan megmozdult, próbálta enyhíteni a gyomrában újra
jelentkező fájdalmat.
– Azt akarod, hogy… – Felzihált, amikor az a forró
piszkavas újra beledöfött és forogni kezdett. Elhallgatott, és
azt kívánta, hogy bár még néhány percig ne lenne ott.
Lehunyta a szemét, megpróbált visszaemlékezni a gyermekei
arcára, elképzelte a fiát, amint a nap végén odarohan hozzá,
hogy üdvözölje. Elmosolyodott, de az arcuk kezdett
elhalványulni, ahogy a friss kín hulláma felperzselte a beleit,
és a feketeség a gondolataival együtt az emlékeit is elrabolta.
Amikor újra kinyitotta a szemét, tudta, hogy sok idő telt el.
– Mennyi ideig? – kérdezte az idegentől, aki mellette térdelt
a sárban. – Mennyi ideig voltam eszméletlen?
– Elég sokáig – morogta a férfi. – Hogy érzed magad?
Duncan elfintorodva nyalta meg kiszáradt ajkát. Furcsa ízt
érzett a szájában. Nem rossz, sőt, jobb, mint az epe keserű íze,
amit a sebesülése óta érzett. Óvatos lélegzetet vett, nem akarta
felébreszteni a fájdalmat, és rájött, hogy a gyomrában csak
enyhe fájdalmat érez. Döbbenten nézett lefelé. A nadrágja még
mindig szakadt és véres volt, de a hasa ép, a bőrét nyers, vörös
hegek ráncolták, ahelyett, hogy szétnyílt lett volna, amelyek
között kibuktak a fénylő, szürke belek. Duncan bámulta, majd
hirtelen elszörnyedve felnézett. Ez bizonyára istentelen dolog
volt.
A férfi türelmetlen hangot adott ki.
– Elég volt, Milford! Már mondtam neked, hogy nem
vagyok ördög. A te Istened nem gyógyít is? Most pedig,
akarod az alkumat vagy sem? Te életben maradsz, és cserébe a
segédemként szolgálsz.
Duncan bámult. – De hát te már meggyógyítottál engem.
A férfi szelíden elmosolyodott. – Így van.
Nos, ez bosszantó volt, gondolta Duncan. Hiszen ez nem
trükk volt. A legrosszabb fájdalom elmúlt. És nemcsak a seb
fájdalma, amely minden bizonnyal megölte volna, hanem a
fájdalom a lábában is, amelyet még gyerekkorában tört el. A
törés rosszul gyógyult, és azóta minden nap fájt neki. Mégis,
itt fekve a sárban és a vérben jobban érezte magát, mint amire
gyerekkora óta emlékezett. És talán ez az égiek ajándéka volt,
mert az idegen nem hasonlított egyetlen démonra sem, akit
Duncan a könyvekben látott, és nem is úgy viselkedett, ahogy
a lelkészek a prédikációikban figyelmeztették. Sőt, semmi jelét
sem adta annak, hogy visszavonná a gyógyulását, ha Duncan
visszautasítaná az alkut, amit az ördög szolgája bizonyára
megtett volna.
Ugyanakkor Duncan jóhiszeműen nem utasíthatta vissza az
alkut, hiszen az idegen ténylegesen meggyógyította őt.
Valóban kellemetlen helyzet.
– Meddig? – kérdezte hirtelen.
A férfi kérdőn felvonta finom szemöldökét.
– Meddig kellene szolgálnom téged?
A férfi megvonta a vállát. – Az életed hátralévő részében
vagy az enyémben – mondta, és megfordult, hogy ismét
felmérje a csatateret.
Duncan felsóhajtott. Erre számított. Nem mintha fontos lett
volna. Nem volt már semmi és senki, akihez hazamehetett
volna. Kételkedett benne, hogy egyáltalán létezik-e még az
otthona.
– Rendben van – mondta. – Elfogadom az alkut.
– Még valami – mondta az idegen, és széles vigyorral
Duncan felé fordult.
Duncan megdermedt a fekete tekintet meglepő súlya alatt.
A szíve hevesen kezdett dobogni, és a légzése is felgyorsult,
mintha a teste már tudott volna valamit, amit az elméje még
nem fogott fel. Valamelyik része tudta, hogy rettegve kellene
nyüszítenie, négykézláb elmásznia, ha ez kell ahhoz, hogy
elmeneküljön az előtte álló nem emberi szörnyeteg elől.
Ehelyett csak feküdt és szinte csodálkozva bámult, amikor a
férfi vigyorából olyan hosszú agyarak nőttek, mint bármelyik
vörös farkasé, és ahogy a szeme ezüstös fénye úgy kezdett
csillogni, mint maguk a csillagok. Talán az idegen valahogy
megbűvölte őt, vagy talán mégiscsak meghalt, és ez az egész
beszélgetés nem volt más, mint egy haldokló képzelgése.
– Mi vagy te? – hallotta magát a kérdést feltenni.
É
 – Vámpír vagyok – mondta a férfi. – És ha úgy döntesz,
hogy velem maradsz, te is az leszel.
– Nem tudom, mi az – mondta Duncan meglepődve a saját
nyugalmán.
A férfi – nem, a vámpír – felnevetett. – Csodálatos dolog –
mondta, majd lehajtotta a fejét, és ismét figyelmesen Duncanre
meredt.
– Te… ember vagy? – kérdezte Duncan.
A vámpír felvonta az egyik vállát.
– Embernek születtem. Bizonyos értelemben még mindig az
vagyok. De a vámpírrá válás megváltoztat. Többé tesz, mint
ami voltál. Még mindig Duncan Milford maradsz, de több is
leszel. Erősebb, keményebb, hatalmasabb.
Duncan elgondolkodott ezen.
– Kérhetek egy adományt tőled?
Az idegen meglepettnek látszott ettől, de bólintott.
– Kérhetsz.
– Ha veled megyek, ha olyan… vámpírrá válok, mint te,
akkor arra kérlek, engedj meg nekem egy utolsó dolgot,
mielőtt elmegyünk.
A vámpír kíváncsian döntötte oldalra a fejét.
– Milyen dolog az?
– Bosszúállás – mondta Duncan halkan.
A vámpír szemében felragyogott az ezüstös szín, Duncan
már attól tartott, hogy ez futásra késztet másokat.
– Megegyeztünk – mondta a vámpír. Felállt, és a kezét
nyújtotta.
Duncan megragadta, és érezte, hogy úgy húzza fel a talpára,
mintha semmit sem nyomna.
– Hogy szólíthatom, uram?
– Raphael – mondta a vámpír. – A nevem Raphael. –
Hátralépett, és egy lendületes mozdulatot tett. – Vezess,
Duncan Milford! Vár rád a bosszúd!
Az éjszaka nagy részében gyalogoltak. Duncan eleinte
aggódott az őrök miatt, hogy dezertőrnek vagy még
rosszabbnak bélyegzik. De Raphael biztosította őt, hogy nem
fogják őket észrevenni, és nem is látták meg őket. Többször
elhaladtak egy-egy őrszem közelében, egyszer még a
parancsnoki sátor mellett is elsétáltak. Mégsem tűnt úgy, hogy
bárki is észlelte volna, hogy ott vannak. Az állatok teljesen
más lapra tartoztak. A lovak megérezték őket, nyugtalanul
mozogtak és felhorkantak, amikor átcsúsztak az őrök között,
de Raphael és Duncan már régen elmentek, mire bárki
ellenőrizte volna az állatokat – feltéve, hogy bárki is
foglalkozott velük.
Miközben sétáltak, Raphael mesélt valamennyit Duncannek
arról, hogy ki ő, és mit jelent vámpírnak lenni.
– Mint az atyád – mondta Raphael, miközben egy
elhagyatott országúton haladtak –, megtanítalak arra, hogyan
élj túl, hogyan használd az újjászületés által rád ruházott
adottságokat.
– Újjászületés? – ismételte meg Duncan.
A nagydarab vámpír bólintott. – Így hívjuk, mert ez az,
amiről szó van. Minden, ami korábban voltál, megváltozik.
Mindenkit magad mögött hagysz, akit ismersz, még a
családodat is. Van családod, Duncan?
A bánat hulláma végigsöpört Duncanen, majdnem
megfojtotta, és több lépésbe telt, mire újra meg tudott szólalni.
Raphael csendben maradt, és Duncan hálás volt érte. Végül azt
mondta: – Egyszer volt. Többé már nincs.
Raphael először nem szólt semmit, mintha azon töprengett
volna, hányféleképpen veszítheti el egy ember a családját.
– Ez a bosszú, amit kértél, a családodért van. – Tényként
közölte, nem kérdésként, de Duncan mégis válaszolt.
– Igen. – Lenyelte a torkát eltömő veszteség kemény
csomóját. – A feleségem és a gyermekeim.
Percek teltek el, mire Raphael ismét megszólalt.
– Ez nehéz teher minden férfinak.
Duncan bólintott, majd alaposan tanulmányozta a vámpírt,
és azon tűnődött, vajon ő is elvesztett-e valakit.
– Hátrahagyta a családját, uram?
Raphael arcán ádáz kifejezés futott át, és Duncan arra
gondolt, hogy talán túl messzire ment, túl sokat feltételezett.
Bocsánatkérésre nyitotta a száját, de Raphael szólalt meg
előbb.
– A szüleimet – mondta hirtelen. – Bár apám nem nagy
veszteségnek számított, anyámat meggyászoltam. A húgomat
is, legalábbis egy ideig azt hittem.
Duncan kíváncsi volt ez utóbbira, de úgy döntött, nem
kísérti tovább a szerencséjét.
– Azt mondta, hogy nemrég érkezett ebbe az országba,
uram? Rossz időpontot választott.
– Az igazság az, hogy néhány évvel ezelőtt érkeztünk.
Ennyi időbe telt, amíg berendezkedtünk, és elhatároztuk, hogy
nyugatra költözünk.
– Mi? – kérdezte Duncan kissé idegesen. – Többen is
vannak?
Raphael bizonyára kihallotta az idegességet a hangjából.
Rávigyorgott Duncanre, a szemei megint azt a furcsa ezüstös
színt öltötték.
– Ha a vámpírokra gondolsz, akkor többen is vannak, bár az
emberek nagyrészt nem tudnak rólunk. A saját csoportom
kicsi, csak azok, akiket az óhazából hoztam magammal. De
azért nem kell aggódnod. Ők teljesen hűségesek hozzám.
– Megkérdezhetem, hogy hol vannak, felség?
– Hagyd abba a felségezést, fiú! Ha muszáj, a címem lord,
mert az vagyok, egy vámpírlord.
– Igen, Lordom! – mondta Duncan kötelességtudóan, bár
furcsa volt kimondani. Ebben az országban nem léteztek ilyen
címek. Az alapítók maguk mögött hagyták az ilyesmit, de
talán a vámpírok másképp voltak ezzel.
– Akkor sok földbirtoka van, uram? – érdeklődött.
Raphael felkacagott.
– És ezzel csak jól megbökted a büszkeségemet, Duncan!
– Nem úgy értettem, hogy bármilyen…
– Ne kérj bocsánatot! Jogod van hozzá. Nincs semmim,
csak néhány hűséges emberem és egy pénzzel teli erszényem.
Az embereket gondosan választottam ki, a pénz pedig könnyen
jön. Ami a többit illeti, légy biztos benne, Duncan Milford,
egy birodalmat fogok uralni, mielőtt végzek!
 Duncan egyetértően bólintott, és egy ideig szótlanul
folytatták az utat. A hold már lenyugodott, és az éjszaka
kezdte felvenni a hajnalt megelőző csendet, amikor Raphael
hirtelen letért az útról, és mélyen a fák közé tartott. Duncan
követte, nem tudta, mi mást tehetne. Ő választotta az
útvonalat, amelyen visszatértek az otthonába, de még sok
mérföldet kellett megtenniük, és nem ismerte a vidéket,
amelyen keresztülhaladtak. Raphael azonban úgy tűnt, tudja,
merre kell mennie, és addig tört át a sűrű erdőben, amíg el nem
értek egy kis kunyhóhoz. Néhány alacsonyan lógó ág alatt
rejtőzött, egy durva építésű, kezeletlen rönkökből és sárból
készített építmény volt, de elég stabilnak tűnt, és valószínűleg
vadászok használták nyáron. Mivel most tél volt, a hely üres
volt, amennyire Duncan meg tudta állapítani, és az ajtón lévő
erős zár nem hívta a látogatókat. Raphael azonban nem
habozott. Egyenesen odalépett, és úgy csavargatta a vastag
fémzárat, mintha papír lenne, majd félredobta.
Duncan az immár használhatatlan lakatról Raphaelre
bámult, majd vissza.
– Hamarosan te is megteszed ugyanezt – biztosította
Raphael, majd belökte az ajtót, és belépett. Duncan lassabban
követte, és belépve azt látta, hogy Raphael kritikusan
szemügyre veszi a helyet. – Aludtam már jobb helyen is –
mondta. – És rosszabbon is. Ez megteszi.
Rövid időre lehunyta a szemét, majd kinyitotta, és azt
mondta: – Épp elég időnk van. Ülj le, Duncan! – Nem várt,
hanem a földre ereszkedett, hátát a falnak szorítva.
Duncan megvonta a vállát, és leült mellé, azon tűnődve, mi
következik.
– Vannak dolgok, amelyeket meg kell beszélnünk, mielőtt
tovább megyünk – kezdte Raphael. – Engem akaratomon kívül
tettek vámpírrá, vagy legalábbis tudtomon kívül. Senki sem
kérdezte meg, hogy akarom-e vagy sem, de annyit mondhatok,
hogy nem bánom. Páratlan ajándék ez. Közel háromszáz éve
élek, Duncan. Olyan hatalmam van, amit nem hinnél el, ha
elmondanám, de meg fogod érteni, ha csatlakozol hozzánk.
Sok mindent meg kell majd tanulnod a vámpírlétről, de a
legfontosabb ez. Ahhoz, hogy túlélj, emberi vért kell innod.
Duncan szeme tágra nyílt a rémülettől.
– Uram! Harcoltam már háborúban, mint jól tudja, de nem
vágyom arra, hogy ártatlanok megölésével maradjak életben!
Raphael megrázta a fejét.
– Nem szükséges megölni azokat az embereket, akikből
inni akarsz, Duncan. Sőt, ha egyszer vámpírrá válsz, maga a
harapásod is élvezetes lesz számukra. Néhányan valójában fel
is kínálják majd, hogy igyál a vérükből, cserébe ezért az
élvezetért, bár lesz olyan is, hogy neked kell majd elvenned,
amire szükséged van. De soha nem kell majd ölnöd érte.
Duncan félrenézett, és elgondolkodott azon, amit az imént
hallott. Ez minden bizonnyal új megvilágításba helyezte a
döntését. Meg tudná ezt tenni? Meg tudna harapni egy másik
embert, és inni a véréből?
– Ismétlem, nem teszlek vámpírrá az akaratod ellenére,
Duncan. Az áldásommal még mindig tekintheted a gyógyulást
ajándéknak, és visszatérhetsz ahhoz, ami vár rád. Vagy jöhetsz
tovább velem és a többiekkel. A döntés a tiéd, de most kell
meghoznod!
Duncan ugyanazt az üres ajtót bámulta, mint Raphael, a
saját múltját és a jövőjét keresve… és nem talált semmit. A
múltját ellopták, amikor megölték a családját, és a jövője is
meghalt velük együtt.
– Megteszem, uram – suttogta, majd erősebben
megismételte: – Megteszem.
– Akkor el kell kezdenünk, mert a nap már nincs messze.
Fontos lecke, Duncan! A nap az ellenségünk. Egész nap
álomba zár minket, és ha kitevődünk a fényének, hamuvá
égünk, ha ott maradunk. Ez talán a legnagyobb
sebezhetőségünk.
– Megölhetnek minket másképp is, uram?
Raphael bólintott. – Karó a szívünkbe, vagy karddal, ha
megfelelően bánnak vele. Tűz, ha a sérülés túl nagy ahhoz,
hogy gyógyítható legyen. És senki, még egy vámpír sem élheti
túl, ha levágják a fejét.
Duncan idegesen felnevetett. – Jó tudni, uram.
Raphael megveregette a vállát, majd felállt, és körülnézett.
– Feküdj oda! – mondta.
– Uram? – kérdezte Duncan zavartan felnézve rá.

Í
 – Feküdj le! – ismételte meg Raphael. – Így
mindkettőnknek könnyebb lesz.
Duncan szíve egy kicsit dadogni kezdett, korábbi szavai
ellenére. – Most?
– Most, Duncan – mondta Raphael gyengéden.
Duncan felállt. Majdnem túl sötét volt ahhoz, hogy lásson,
de ki tudott venni egy magányos priccset a túlsó falnál. Alig
volt több egy fakeretnél és léceknél, még szalmazsák sem volt
rajta. Bárki is használta nyáron ezt a helyet, tudta jól, hogy
ilyesmit nem hagy hátra. A következő szezonban már
hemzsegett volna a kártevőktől. Odalépett a priccshez, aztán
egyik kezével lenyúlt, ránehezedve a lécekre, hogy tesztelje
azok szilárdságát. Kicsit behajoltak, de kitartottak, így hát
leereszkedett, és úgy gondolta, hogy még ez is jobb, mint a
hideg föld, amelyen azóta aludt, hogy részt vett Bragg
tábornok hetekig tartó Tennessee-i menetelésén. Kiengedett
egy fáradt sóhajt, és úgy gondolta, hogy valószínűleg tudna
aludni, csakhogy…
– Kényelmes, Duncan?
– Ööö, igen, uram.
Raphael föléje magasodott a sötétben.
– Megharaplak – mondta, miközben letérdelt a priccs mellé.
– A nyakadon, mert az a leggyorsabb.
– Fájni fog?
– Csak az elején – mondta Raphael meglepő őszinteséggel.
– De utána először és utoljára fogod megtapasztalni a
vámpírharapás élvezetét. A vámpírok nem tudnak egymásból
táplálkozni, és a harapásuknak sincs olyan hatása, mint egy
emberre.
Raphael határozottan oldalra fordította Duncan fejét, és ott
tartotta. Lélegzete forró volt, ahogy közelebb húzódott hozzá,
és Duncan szíve dühösen verdesett a mellkasában. Valami
kemény és hegyes érintés következett, majd olyan éles
fájdalom hasított a nyakába, mint egy kés. Egy pillanatig arra
gondolt, hogy talán bolondot csináltak belőle, de aztán a vére
felforrósodott, és a teste úgy megmerevedett, ahogy a felesége
halála óta eltelt hónapokban még soha. Az agyának egy kis
része azt súgta neki, hogy ez nem helyes, de nem érezte
rossznak. Úgy érezte, hogy… csodálatos! Aztán egyáltalán
nem érzett semmit.
Amikor Duncan felébredt, egy pillanatig mozdulatlanul
feküdt, és hallgatózott, csodálkozva a körülötte lévő hangok
sokaságán. Egy kaparászó hangra elfordította a fejét, és tudta,
hogy egy egér cikázik a fal mentén, bár nem látta. Odakint egy
bagoly suhant el a feje fölött, szárnya keményen csapkodott.
Duncan elmosolyodott. Mintha eddig csak a világ egyik
felében élt volna, a másik fele pedig kívül esett volna a
szánalmas érzékszervein. De többé már nem.
Kinyújtózkodott, erősnek és hajlékonynak érezte magát, és
ismét rácsodálkozott a fájdalom, vagy a fájdalmak hiányára.
Vigyora szélesebbre húzódott, és legszívesebben hátravetette
volna a fejét, és olyan örömtől nevetett volna, amilyent évek
óta nem érzett.
– Felébredtél. – Raphael lehajolva lépett be az ajtón, és
Duncan rájött, hogy még mindig éjszaka van. Vagy volt?
– Meddig aludtam? – kérdezte.
– Csak egy napot – mondta Raphael. – Eleinte tovább fogsz
aludni a sötétben, mint néhányan közülünk, de a vérem erős,
és az erőd elég gyorsan fel fog épülni. Utána már csak rajtad
múlik. Senki sem tudja megjósolni, milyen ajándékokat ad a
vámpírlét. Ki kell várnunk és meglátjuk.
– Ez elég ajándék – mondta Duncan lelkesen. Felállt,
egyenként próbálgatta a lábait, ide-oda hajlongott, és engedett
a nevetésre való késztetésnek.
Raphael visszavigyorgott rá. – Mennünk kell! Ott van a
bosszúállásod, aztán csatlakoznunk kell a többiekhez.
Bosszú, gondolta Duncan. Felegyenesedett, és
szembefordult új urával.
– Készen állok, uram!

****

Washington, D.C., napjainkban

 Bosszú. Ez volt Duncan első gondolata, amikor másnap este
felébredt. Nem tudta visszahozni Lacey-t Emmának, nem tudta
elvenni a halála okozta fájdalmat. De bosszút állhatott azokon,
akik bántották őt.
 Tizennegyedik fejezet

Falls Church, Virginia

Emma tökéletesen egyenes háttal ült, kezét összekulcsolta

az ölében. Két napba telt, mire mindennel elkészült. Két nap,
hogy megfelelő búcsút rendezzen annak az egyetlen
személynek a világon, aki igazán számított neki. A
temetkezési vállalkozó nagyon kedves volt, de annyi döntést
kellett meghoznia, olyan dolgokról, amelyekre egyedül soha
nem gondolt volna.
De a rohanás, a temetés ilyen gyors megszervezésével járó
stressz ellenére minden gyönyörű volt. És tökéletesen Lacey.
A zene, a virágok, még a gyönyörű mahagóni koporsó is, a
bronz díszítésekkel.
Lacey kedvenc zenéjének halk dallama elnyomta a
körülötte zajló suttogó duruzsolásokat. Nehéz volt megtalálni a
megfelelő dalokat a ma estére. Lacey mindig is rock and roll
típusú lány volt, az általa kedvelt zenék jobban illettek volna
egy lehúzott ablakokkal és bömbölő zenével száguldáshoz az
autópályán.
Emma szomorúan elmosolyodott az emlékre, és ideges
ujjaival végigsimított a szoknyáján. A legjobb fekete
kosztümjét vette fel egy szürke selyemblúzzal, sőt még a
fekete Jimmy Choo cipőt is, amit Lacey-től vett meg, de aztán
soha nem viselte, mert túl szép volt a munkához. És mivel
Emma a munkán kívül sehová sem ment, a szekrényében
maradtak a dobozban, és egészen ma estig soha nem viselte
őket. Lacey-nek tetszett volna, hogy a temetésére elővette a
Jimmy Choo-t.
Emma lehunyta a szemét, képtelen volt tovább elviselni a
koporsó látványát. Félig-meddig azt várta, hogy Duncan is
megjelenik, de örült, hogy nem tette. Nem gondolta, hogy
most elviselne egy vámpírt. Még ha tudta is, hogy nem a férfi
hibája, hogy őt hibáztatni azért, amit Victor tett, olyan lenne,
mintha a szomszéd srácot hibáztatná azért, amit valaki a város
másik végén tett. Még mindig nem állt készen arra, hogy
szembenézzen vele. Még nem.
A temetés csak holnap lesz; az magánügy, csak rá és Lacey-
re tartozik. De Lacey-nek annyi barátja volt, és mindannyian
felhívták Emmát, hogy valahogy részt akarnak venni, hogy
elbúcsúzzanak tőle. A temetkezési vállalkozó javasolta ezt a
megemlékezést. Megnézésnek nevezte, de Emma nem volt
hajlandó engedélyezni a nyitott koporsót. Lacey utálta volna
azt.
Emma korán érkezett, és először az ajtó mellett állt, kezet
rázott, ismeretlen arcokra bámult, miközben azok a megfelelő
dolgokat mondták. Lacey barátai voltak, nem az övéi. Lacey
mindig is sokkal társaságkedvelőbb volt, mint Emma. Olyan
könnyen barátkozott.
És az egyik ilyen barátja segített megölni őt. Valójában
valószínűleg több is, abból ítélve, amit Duncan mondott.
De a ma este itt megjelenők ezt nem tudták. Mindannyian
azt hitték, hogy baleset történt. Hogy Lacey elvesztette az
uralmát a kocsija felett, és lefordult az útról, miközben
meglátogatott valakit otthon. Persze Lacey-nek nem volt
senkije otthon. Nem volt otthona. De ezek az emberek ezt sem
tudták.
Emma kinyitotta a szemét, és egyenesen előre bámult, az
első sorban lévő padon ült, ahol menedéket talált, képtelen volt
megbirkózni további jószándékú idegenekkel. Nem bírt
elviselni még egy megértő mosolyt, még egy finoman letörölt
könnycseppet, még egy gyengéd kézszorítást sem.
Meg akart halni. Nem tudta elképzelni, hogy ezzel a
fájdalommal, ezzel a szörnyű ürességgel éljen. Lacey meghalt,
és Emma szörnyen, lehetetlenül egyedül maradt. A gyász súlya
addig nyomta a hátát, amíg kétrét nem görnyedt, már-már úgy
érezve, hogy összezúzza. Elveszített már másokat is korábban
– a nagyanyját, az anyját, még az apját is, akit soha nem
ismert.
De Lacey-nek nem kellett volna meghalnia. Lacey-nek
nem. Emma tanult; Emma dolgozott. De Lacey élt. Nem
számított, hol kötöttek ki, vagy hogy milyen kevés pénzük
volt, Lacey mindig talált valami okot az ünneplésre, amin
nevethetett, amiért táncolhatott. Ő volt a nővér, aki Emmának
sosem volt, az egyetlen barátnő, akire valaha is szüksége volt,
a családja.
És ő meghalt.
Emma újra lehunyta a szemét, attól félt, hogy ha
megmozdul, ha csak megrebben is a szemhéja, szétesik, apró
darabokra hullik, amelyek már nem tudnák újra összerakni
magukat. Hogyan létezhetne Emma Lacey nélkül, aki
összetartotta? Visszafojtott egy zokogást, és azon tűnődött,
vajon véget ér-e valaha is ez az éjszaka.
Tisztában volt a pillanattal, amikor megérkezett a férfi.
Érezte, ahogy a vigaszt nyújtó meleg takaró a megfagyott lelke
felé nyúl, érezte a jelenlétének biztonságát, jóval azelőtt, hogy
a férfi elindult volna a folyosón, hogy leüljön mellé. Nem
nyújtotta ki a kezét, nem érintette meg. Mintha ő is tudta
volna, hogy a lány összetörhet és eltűnhet.
Egyetlen könnycsepp csúszott ki a lehunyt szemhéjak alól,
és vakon kinyúlt a férfi keze után. Ő megfogta a kezét, majd
még többet tett, magához húzta meleg és erős karjával, és
ahogy Emma feje a vállára süllyedt, végre eleredtek a könnyei,
átáztatva a finom öltöny anyagát.
Értelmetlen szavakat suttogott, miközben a lány sírt,
összetartotta, miközben reszketett a bánattól. A férfi a
nyugalom szigete volt egy olyan világban, amelyet már nem
értett.
Nem tudta megmondani, meddig ültek ott. Már régen
abbahagyta a sírást; a testében nem maradt több nedvesség a
könnyeknek. Végül felemelte a fejét, félresöpörte
összekócolódott haját. Zavarban kellett volna lennie, de nem
volt. Duncan egy tökéletes, fehér zsebkendőt nyújtott neki. A
lány rábámult, aztán a férfira nézett. Ki hord ma még
zsebkendőt?
A férfi viszonozta a pillantást.
– Régimódi vagyok – magyarázta, mintha tudta volna, mire
gondol a lány, mint mindig. De valamiért ez a gondolat már
nem zavarta Emmát. Egyszerűen csak az volt, aki volt. Ő
Duncan volt, és vámpír vagy sem, nagyon jó ember volt.
Megcsókolta a lány homlokát, az ajkai melegek és
határozottak voltak.
– Meg fognak fizetni, Emma – mormolta. – Megígérem
neked!
Mások együttérzésüket fejezték ki, azt mondták, milyen
nagyszerű ember volt Lacey, mennyire fog hiányozni.
Csak Duncan ajánlotta fel azt, amire szüksége volt. A
bosszút.
 Tizenötödik fejezet

Emma kinyitotta a bejárati ajtót, és belépett. Sötét volt. Még

mindig nem jutott eszébe, hogy égve hagyja a villanyt, még
mindig arra számított, hogy Lacey fog hamarabb hazaérni.
Sóhajtott, és elindult a szobán keresztül a villanykapcsoló felé,
de Miguel megelőzte.
– Köszönöm. – Lehajtotta a fejét, kissé elszégyellte magát a
férfi kedvessége miatt, miután olyan szörnyű dolgokat gondolt
róla.
Duncan az állával az ajtó irányába mutatott, Miguel pedig
távozott, behúzva maga mögött az ajtót, bár Emma biztos volt
benne, hogy nem megy messzire. Lehet, hogy már nem
gondolta, hogy aljas tervei lennének Duncannel, de nem is
bízott benne teljesen. Vagy talán úgy volt, ahogy Duncan
mondta; egyszerűen senkiben sem bízott. Ezt meg tudta érteni.
– Emma – mondta Duncan alig visszafogott
türelmetlenséggel. – Szeretném, ha hazajönnél velünk! Nem
kellene itt maradnod egyedül.
Emma sajnálkozó mosollyal fordult felé. Egész úton
hazafelé ugyanezt az érvet hozta fel neki, de a válasza nem
változott.
– Ezt nagyra értékelem, Duncan. Őszintén. De… –
Körbenézett a halványan megvilágított szobában. Olyan
hívogatónak, szinte kényelmesnek tűnt. Ő és Lacey
hihetetlenül szerencsésnek tartották magukat, hogy rátaláltak
erre a helyre, és boldogok voltak itt. De Emma tudta, hogy
amint lehet, elköltözik. Kizárt, hogy ebben a házban maradjon
úgy, hogy Lacey nincs itt.
Sóhajtott.
– Holnap korán kell kelnem. Olyan sok a tennivaló, és a
temetés…
– Akkor tedd át a temetést holnap estére, és én elkísérlek! –
Egyik kezét a lány arcára tette, a másikkal pedig félretolt egy
hajtincset a szeme elől. – Nem kell ezt egyedül csinálnod!
Ez volt az érvelés vége, amit a ravatalozótól hazáig tartó
úton mondott. Igazából az érvelés nem is volt jó szó.
Egyszerűen megmondta neki, hogy mi lesz. Vagy legalábbis
megpróbálta. Emmának volt egy olyan érzése, hogy Duncan
nem szokott hozzá, hogy nemet mondjanak neki. De ezúttal
hallani fogja. Mert Lacey eltemetése olyasmi volt, amit
tényleg egyedül kellett megtennie.
– Sajnálom – mondta szelíden –, de nem. A magam módján
fogok elbúcsúzni Lacey-től. Aztán mennem kell dolgozni.
Nem voltam ott, mióta… – félbeszakította a mondatot, nem
tudta, milyen szavakkal írja le a Lacey halálával kapcsolatos
eseményeket. Behunyta a szemét, ahogy a nemrégtől ismerős
fájdalom összeszorította a szívét. Vajon eljön-e valaha az a
nap, amikor nem érzi majd ezt a szörnyű fájdalmat a
meggyilkolt barátnője gondolatára? Vajon képes lesz-e egy
nap úgy emlékezni a közös örömre, hogy nem kell emlékeznie
arra, hogyan ért véget mindez?
– Néhány napja nem voltam az irodában – javította ki
magát, és Duncan összeszűkült szemébe nézett. – Ki kell
derítenem, mikor várnak vissza, és valami kifogást kell
találnom, hogy korábban távozhassak, hogy minden este veled
dolgozhassak, amíg meg nem találjuk Lacey gyilkosát. –
Összefonta az ujjait a férfiéval, és megszorította a kezét. –
Ugye nem gondoltad meg magad? Még mindig hagyod, hogy
segítsek?
Duncan egyetértően lehajtotta a fejét. – Én betartom az
ígéreteimet, Emma! Mindet.
Emma megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
– Számítok erre.
– De nem gondolod meg magad, és nem jössz haza velünk –
nem ütemezed át a temetést.
A lány ferde mosolyt villantott rá. – Nem. De holnap este
eljövök a követségre, mármint a házba, és készen állok a
munkára.
A férfi láthatóan elégedetlenül ráncolta a homlokát, de
aztán minimálisan megvonta a vállát, ami inkább kifejezés
volt, mint mozdulat a részéről. – Ahogy óhajtod. Akkor várlak
holnap este. Egy órával napnyugta után.
– Ott leszek, főnök!
Duncan nem mosolyodott el. Feszülten meredt a nőre, a
szemei lángoltak az érzelmektől. Emma közelebb hajolt,
vonzódott a férfi nyers erejéhez, a civilizált külső mögött
megbúvó veszélyhez. Duncan tekintete végigsiklott Emma
arcán, majd megállapodott a száján, és a nő megadta magát a
hirtelen támadt, égető vágynak, hogy megnyalja az ajkát. A
férfi fél lépést tett előre, és a lány szíve hevesen kezdett
kalapálni. Duncan nagy keze birtoklóan a lány csípőjére
fonódott, még közelebb húzta magához, miközben lehajtotta a
fejét. Emma pedig elfelejtett lélegezni.
A férfi szája egy szűzies csókban megérintette az övét, az
ajkai melegek és meglepően puhák voltak. Emma kinyitotta a
száját, többet akart, meg akarta ízlelni a férfit. A nyelve
végigcsúszott a férfi ajkainak találkozásánál. Duncan ujjai
pedig Emma csípőjébe fúródtak, egészen a testéhez húzva a
lányt, miközben a másik kezével a hajába túrt.
A teste kemény volt, a nő mellei a mellkasához nyomódtak,
miközben Emma hátrahajtotta a fejét, és hívogatóan kinyitotta
a száját. Duncan halk morgással válaszolt, elmélyítette a
csókot, nyelve a lány szájába siklott, körbeforgatta a nyelvét,
és a vágy borzongását küldte végig a testén. A lány
lábujjhegyre emelkedett, többet akart, és éhes nyögéssel karjait
a férfi nyaka köré kulcsolta.
Duncan karjai megfeszültek körülötte, és a lány érezte,
ahogy a merevedése összetéveszthetetlenül a hasához
nyomódik, egy hosszú, vastag, keménység, amitől folyékony
forróság árasztotta el a lábai között. Hirtelen képek jelentek
meg a meztelen, izzadságtól csillogó Duncanről, amint izmos
karjain támaszkodva fölé emelkedik, csípője ki-be mozog…
Duncan egy nyögéssel szakította félbe a csókot, a lehelete
forrónak érződött a lány nyakánál, amikor szorosan magához
ölelte, kezeit a lány hátára tapasztva.
– Emma – zihálta figyelmeztetően, levegő után kapkodva.
Emma hallotta őt, de nem válaszolt, nem talált levegőt a
válaszhoz. Meg akarta védeni őt, tudta. Próbált józan és
figyelmes lenni. De Emma nem akart józan lenni. El akart
veszni a forróságban és a szenvedélyben, amely Duncan hűvös
külseje alatt rejtőzött. Melegedni akart a tűzben, amelyet a
férfi oly gondosan magában tartott, és elrejtett szem elől.
– Emma – ismételte meg a férfi, ezúttal halkabban.
A lány sajnálkozva sóhajtott fel, mert tudta, hogy a férfinak
igaza van. Duncan annyira eltávolodott, hogy a testük már
nem ért össze.
– Bocsánatot kérek! – mondta. – Ez nem a megfelelő hely
és idő.
– Lesz olyan?
Duncan barna szemei felhevültek, ugyanabban a bronzos
tűzben izzottak, mielőtt az ajkával végigsimított a lány fülén. –
Lesz majd idő, Emmaline – suttogta. – És amikor eljön az idő,
a hely már nem fog számítani.
Kiegyenesedett, és még egyszer megcsókolta a lány ajkát,
egy gyengéd érintés, és már el is tűnt.
– Aludj jól! – mondta. – És ha bármire szükséged van, hívj!
Vannak embereim, akik éjjel-nappal dolgoznak.
– Rendben – válaszolta, máris hiányzott neki a férfi. –
Holnap este találkozunk.
Duncan karja Emma dereka köré kígyózott, közel húzta
magához, a feje addig süllyedt, amíg a lány meg nem érezte az
ajkait a nyakán. Felzihált, amikor a férfi fogai – agyarai – a
bőréhez simultak. Duncan mély levegőt vett, mintha beszívta
volna a lány illatát, majd morogva felemelte a fejét.
– Ne késs el!
Aztán eltűnt, és az ajtó megcsörrent a keretben.
Emma ott állt az előszoba halvány fényében, a szíve
hevesen dobogott, miközben remegő ujjait a nyakához emelte,
és érezte a bőrének melegét ott, ahol a férfi ajkai hozzáértek.
Átölelte magát, és azon tűnődött, milyen lehet egy vámpírral
szeretkezni, érezni, ahogy az agyarai megkarcolják a nyelvét,
vagy… megborzongott, amikor eszébe jutott, ahogy a szája a
nyakához simult. És tudta, hogy nem a félelemtől borzong.
Megdorgálta a túlzottan aktív képzeletét. Érzelmileg
túlterhelt volt, ennyi volt ez az egész. Fáradt és kimerült volt,
és Duncan ott volt, hogy átölelje, amikor szüksége volt rá.
Olyan kedves volt, tökéletes úriember, és ő majdnem
letámadta, amikor a férfi megpróbált segíteni neki, vigaszt

É
nyújtani. És, oké, benne volt, de csak azért, mert ő rávetette
magát, hozzá dörgölőzött… Majdnem hangosan felnyögött,
amikor eszébe jutott a férfi farkának érzése a hasánál, a
szemében izzó forróság.
Összeszorította hirtelen megsajduló melleit, tenyerével
megdörzsölve a mellbimbóit, és felzihált a gyönyörtől,
miközben a lépcsőre ereszkedett. Akkora nagy bajban volt.
 Tizenhatodik fejezet

Duncan berontott az irodájába, dühös volt magára, az egész

helyzetre. Nem akarta egyedül hagyni Emmát, hiába
ragaszkodott hozzá. De biztosan nem segített a helyzeten,
amikor szinte rátámadt. Az összes – tekintélyes méretű –
akaraterejére szüksége volt, hogy el tudjon szakadni a nő
csábító melegségétől. Legszívesebben a falhoz nyomta volna,
feltolta volna azt a szűk szoknyát a derekáig, és ott tette volna
a magáévá, ahol állt. A nő készen állt rá, a mellei duzzadtak
voltak, a mellbimbói olyan kemények, hogy a köztük lévő
ruharétegek ellenére is érezte őket a mellkasán. És az illata!
Istenem, az édes illata őrületbe kergette.
Szerencsére még időben észhez tért. Minden szent dologra,
a nő gyászolt, érzelmileg sebezhető, az érzései nyersek és
nyíltak voltak. Csak egy állat használta volna ki őt ebben az
állapotban.
Undorodva kigombolta a zakóját, és lecibálta a
nyakkendőjét. Mindezek ellenére még mindig azt kívánta,
bárcsak hazahozta volna magával. Aggódott érte. Bárki is ölte
meg Lacey-t, kétségbeesetten igyekezne elérni, hogy senki se
tudja meg, és idegessé válna, ha híre menne, hogy Victor
elhagyta a várost. Legalábbis Duncan és az emberei ezt a
történetet terjesztették a néhai vámpírlordról, hogy
figyelmeztetés nélkül hívták el.
És ez Duncan számára is időszerű emlékeztető volt.
Ahelyett, hogy sebezhető fiatal nőket csábítgat, inkább a
feladatát kellene ellátnia, mint a vámpírérdekek fővárosi
képviselője. Ezek közé a feladatok közé tartozott, hogy
kiderítse, mire készült Victor, de ennél többről volt szó. Be
kell kapcsolódnia a washingtoni társasági és diplomáciai
körforgásba. Undorodva elfintorodott a gondolatra, de nem
volt más választása. Mielőtt azonban belevágna, el kell
intéznie Emma biztonságát.
Miguel sétált be az ajtón, késlekedésének oka az volt, hogy
még egyszer ellenőrizte a nappali őrség beosztását. Az itteni
rutin még elég új volt ahhoz, hogy nem ártott
megbizonyosodni arról, hogy mindenki ismeri a feladatát.
– Állíts őrséget Emma Duquet-re! – mondta Duncan
minden előzmény nélkül a hadnagyának. – Éjjel nappal. Nem
akarom, hogy Victor egyik korábbi ügyfele ideges legyen, és
utána menjen.
– Igen, uram! – Miguel gyorsan telefonált a mobilján, és
máris intézkedett. Elbocsátották a Victor által alkalmazott
biztonsági céget, és helyükre azokat a férfiakat és nőket tették,
akiket Miguel személyesen képzett ki erre a munkára. Duncan
ezekre az emberekre bízta az életét – szó szerint addig, amíg
meg nem építették és üzembe nem helyezték az alagsori
páncéltermet.
– Hogy halad Alaric odalent? – kérdezte Duncan.
– Kiválóan, uram, de, folyton azt mondja, előbb fel kell
újítania ezt az ősi és rothadó alapot, mielőtt bármit is
hozzátehetne. – Elvigyorodott. – Az öreg szereti a kihívásokat.
Duncan levetette a zakóját, és az egyik székre dobta,
miközben elhelyezkedett új, második emeleti irodájának
íróasztala mögött – az iroda, amely nagyon hasonlított a
földszinti könyvtárra, és nem véletlenül. Bár Duncannek el
kellett költöznie a könyvtárból – biztonsági okokból, ha másért
nem is –, szerette a régi szoba hangulatát – a könyveket, a
bútorokat, még a lambériát is. Alaric csapata tehát mindent
átköltöztetett ide. Igazán figyelemre méltó volt. Minden
könyvet, polcot, asztalt és lámpát áthelyeztek. Most már csak
egy rendes alvóhelyet kellene biztosítaniuk neki. És egy
tornatermet.
– Hogy állunk a Leesburgból származó videókkal? –
kérdezte Duncan. Magára a házra már nem volt hajlandó
utalni. Nem nyugszik, amíg porrá nem ég.
– Még mindig nincs videó Lacey Crayről, uram. Sem ott,
sem az itt felfedezettek egyikén sem, pedig szerepel Victor
aktáiban, és Ms. Duquet szerint rendszeresen járt Victor
partijaira.
– Meglep, hogy nem törölte ki őt teljesen az aktáiból.
– Valószínűleg végül megtette volna. Arra számított, hogy
sokkal tovább lesz itt, mint ameddig volt.
 Duncan elégedetten bólintott. Legalább ez úgy ment, ahogy
kellett. Victor eltűnt, és Duncan volt az, aki elpusztította őt.
– Még mindig rengeteg terhelő videó van, uram – mondta
Miguel. – Elég ahhoz, hogy több politikai karriert is
tönkretegyen, még akkor is, ha az érintettek be tudnák
bizonyítani, hogy a dolog közös megegyezéssel történt. Victor
bebiztosította magát, és biztos vagyok benne, hogy
gondoskodott róla, hogy ők is tudjanak róla.
– Csakhogy a videón nincsenek arcok. Csak Victor aktái
vannak a birtokunkban, és még azokban sincsenek nevek.
– Phoebe dolgozik rajta. Valószínűleg ki tudunk deríteni
néhány személyazonosságot, ha kombináljuk azt, amink van –
a felvételeket és Victor papíralapú aktáit – azzal, amit
Brendan, Erik és a barátaik tudnak. Végül is beszéltek néhány
érintett férfival. Legalább azokat azonosítani tudjuk.
– Mi van a nőkkel?
– Velük már bonyolultabb a helyzet. A férfiak többnyire
közszereplők. A nők… ki tudja?
– Emma segíthet ebben holnap este. Még ha nem is tudja a
neveket, talán meg tudja mondani a lehetséges munkahelyeket,
vagy akár más embereket is, akiket ellenőrizhetünk.
– Igen, uram.
– És itt az ideje, hogy én is bemutatkozzam Victor
befolyásos köreiben. Valami kötetlenebb helyen, ahol
beszélgethetek az emberekkel. – Duncan egy pillanatra
elgondolkodott. – Ellenőrizd Victor naptárát! Nézd meg, hogy
van-e már beütemezve valami. Ha igen, valaki vegye fel a
kapcsolatot a szervezőkkel. Add meg nekik a szöveget, amiben
megegyeztünk, Victort visszahívták, és én vagyok az új
nagykövet.
Duncan nem szívesen használta ezt a fennhéjázó címet, de
úgy látszik, hozzá kell szoknia. – Addig is – folytatta – lépj
kapcsolatba minden virginiai, marylandi és delaware-i
szenátorral és kongresszusi képviselővel! Tudasd velük, hogy
átveszem az irányítást, és szeretnék találkozni velük. Nézz
utána, hogy van-e valamilyen rendezvényük, és szerezz
nekünk meghívót. Különösen az adománygyűjtő
rendezvényekre. Győződj meg róla, hogy tudatában vannak,
hogy megfelelő támogatók vagyunk. Talán Emma ebben is tud
segíteni. Elvégre egy képviselő irodájában dolgozik. Tudja,
hogyan működik ez az egész.
Egy pillanatig gondolkodott, miközben Miguel lázasan
jegyzetelt.
– Tedd fel Kalifornia szenátorait is a listára – tette hozzá. –
Én ott szavaztam a legutóbbi választáson, és Raphael nagy
támogató. Erről jut eszembe, a kerületen kívül is kell
létesítenünk egy legális tartózkodási helyet számomra, hogy
szavazhassak a saját területemen.
– Victornak volt egy háza Annapolisban – javasolta Miguel.
– Elküldhetek néhány embert, hogy nézzenek utána. Ha mást
nem is, azt a címet használhatja.
– Jó. – Fintorogva nézte, ahogy Miguel bepötyögi az
információt a PDA-jába. – Több emberre lesz szükségünk,
Miguel! Te a hadnagyom vagy, nem az adminisztrátorom, és
ennek a hatalmas háznak szüksége lesz házvezetőnőre és
személyzetre is. Hogy oldotta meg ezt Victor?
– Emberekkel, uram – válaszolta Miguel, és rosszalló
fintorral nézett fel. – Heti egy alkalomra személyzetet fogadott
fel.
– Nos, mi nem fogunk ilyet csinálni. Terjeszd el a hírt,
ismered a rutint. Előnyben részesítem a területemen élő
vámpírokat, de bárki jön kívülről, és hajlandó a vérével
hűségesküt tenni, figyelembe veszem. Jelölj ki valakit, aki
elvégzi az első szűrést, de a végső kiválasztást te vagy Louis
személyesen intézitek. A házvezetőnőt pedig én magam
akarom majd kiválasztani.
– Igen, uram.
– Megvannak a fényképek?
– Uram?
– A videókról készült kompozitok. Szeretném megnézni.
– A számítógépén vannak, uram, Phoebe előzetes
jelentésével együtt.
Duncan odafordította a székét a számítógéphez, amely az
íróasztal L-alakú meghosszabbításán helyezkedett el.
Megnyitva a megfelelő fájlt, gyorsan átfutotta Phoebe
jelentését, majd előhívta a szemcsés képeket. Csak a nőket
ábrázolták teljes arccal; a férfiakról Louisnak legfeljebb egy-
egy részleges profilkép sikerült. De a profilok többet elárultak,
mint amennyit az emberek tudtak. Annak például nagyon
jellegzetes horgas orra volt, a következőnek pedig durva,
szinte primitív szemöldöke, amelyhez egy olyan beesett
orrnyereg párosult, akinek túl sokszor törték el az orrát. Nem
volt sok, de emlékezni fog ezekre az emberekre. Ők talán nem
ismerik őt, amikor majd egy partin vagy egy
adománygyűjtésen találkoznak, de ő felismerné őket. Az
érzelmeik még a szavaiknál is jobban elárulnák őket. Az
egyetlen kihívás az lenne, hogy megvárja, amíg az este véget
ér, és akkor tépje ki a torkukat.
 Tizenhetedik fejezet

Emma végigsétált a Guy Coffer kongresszusi irodája felé

vezető ismerős folyosón. Elhaladt néhány ismerőse mellett,
akiknek a tekintetéből együttérzés sugárzott. De volt bennük
beteges kíváncsiság is, mintha attól tartottak volna – vagy
talán remélték –, hogy itt, a patinás termekben fog sírva
összeomlani. Ez nem fog megtörténni.
Ó, Emma még mindig gyászolt. Élete hátralévő részében
minden nap gyászolni fogja Lacey-t, de a gyásza magánügy
volt, ahogy a ma reggeli végső búcsú is magánügy volt. Mr.
Pettry, a temetkezési vállalkozó is ott volt, de diszkréten a
háttérben maradt. Nem volt ima, nem volt egy idegen a
temetői lelkészek listájáról, aki egy formális búcsúztatót
mormolt volna egy olyan nőről, akit soha nem is ismert.
Csak Emma és a két munkás, akik leengedték Lacey
koporsóját a földbe, majd lassan, lapátról lapátra, betemették.
Emma végig ott állt, könnyei forróak voltak a jeges eső
ellenére, amely elkezdett zuhogni, megfagyasztva minden
egyes centiméternyi szabadon lévő bőrfelületet. Megvárta,
amíg az utolsó lapátnyi földet is a lyukba dobták, majd a
takaros gyepszőnyeg négyzeteket is visszahelyezték. A két
munkás ekkor kiegyenesedett, és a temetkezési vállalkozóra
pillantottak, feltételezte, hogy hozzászoktak a gyászoló
családok irracionális viselkedéséhez.
Mr. Pettry végül lassan közelebb lépett, léptei ropogtak a
lassan jéggé fagyó füvön.
– Ms. Duquet?
Emma válla meggörnyedt, tudta, hogy itt az idő. Bólintott,
és felnézett a két temetői dolgozóra.
– Köszönöm – mondta nekik.
Azok ünnepélyesen bólintottak, és elsiettek, kétségkívül
alig várták, hogy kikerüljenek ebből a szörnyű időjárásból.
 – Elkísérhetem a kocsijához? – érdeklődött Mr. Pettry,
finoman utalva arra, hogy neki is ideje lenne távoznia.
Emma mosolyt erőltetett magára, és megfogta a férfi
felkínált karját, hálás volt a támogatásért. Megint a Jimmy
Choo-cipőt viselte, és a magas sarkak túl magasak voltak az
egyenetlen fűhöz.
Most is a fekete cipőkre pillantott, miközben végigsietett a
márványpadlós folyosón. Végül is igaza volt abban, hogy nem
viselte őket a munkahelyén. Ha eljut az irodáig anélkül, hogy
kibicsaklana a bokája, szerencsésnek mondhatja magát.
Valószínűleg követnie kellett volna az első ösztönét, és a
barátnőjével együtt eltemetni azt az átkozott cipőt, de Lacey
sosem bocsátotta volna meg neki. Lacey nagyon komolyan
vette a tervezőit. Még egy ok, amiért sosem volt pénze a
lakbérre.
Emma felsóhajtott, és azt kívánta, bárcsak ne kellene ma
egyáltalán bemennie az irodába, de túl sokan vágytak egy
olyan munkára, mint az övé. Ha túl sokáig marad távol,
Sharon Coffer könnyen lehet, hogy felhasználná ürügyként,
hogy felvegyen egy öreg és csúnya, vagy legalábbis férfi
munkatársat. És Emmának szüksége volt a pénzre. Nem
engedhette meg magának, hogy elveszítse az állását,
különösen most nem. A Lacey-vel közösen kivett ház bérleti
szerződéséből még két hónap volt hátra, és utána ott voltak az
új lakás és a költözés költségei. Emellett, ha hazamegy,
körülveszik a Lacey-vel kapcsolatos emlékei. Jobb, ha
elfoglalja magát estig, amikor végre nekiláthat az egyetlen
dolognak, ami számít… segíteni a vámpíroknak a barátnője
gyilkosának felkutatásában. És ez utóbbi gondolat iróniája
nem maradt el, hiszen vámpírok voltak, akik felelősek voltak
Lacey haláláért. Olyan volt ez, mintha a rókát kérné meg, hogy
derítse ki, ki ette meg a csirkéket. De Duncan nem akarta,
hogy belekeveredjen az emberi rendőrség. Nem volt kétsége
afelől, hogy bármit megtenne, hogy ez ne történhessen meg.
Szóval, ha a vámpírok voltak az egyetlen játékosok a
városban, akkor Emmának szándékában állt gondoskodni
arról, hogy a szabályok szerint játsszanak. Mert ha nem így
tesznek, akkor mindent megtesz, hogy igazságot szolgáltasson
Lacey-nek.
Végre elérte a Guy Coffer irodája előtti folyosót, és megállt,
hogy kifújja magát, mielőtt belépne. Coffer elég sok éve volt a
kongresszusban ahhoz, hogy az egyik tisztességesebb irodai
lakosztálya legyen. Nem olyan nagyszerű, mint másoké, de
közel sem olyan apró, mint amilyenekbe néhány elsőéves
törvényhozót látott bepréselve. Lesimította a szoknyáját, és
kinyitotta a nagy faajtót, megacélozva magát a kíváncsi
tekintetek várható hulláma ellen. Belépett, és egy rövid
pillanatra úgy tűnt, mindenki abbahagyja, amit csinál. Aztán,
mintha mindannyian egyszerre ébredtek volna rá, a zaj
gyorsan visszatért, és minden újra normális volt.
Emma érezte, ahogy az arca felforrósodik a zavarában,
miközben átment a külső recepción. Sosem szerette, ha a
figyelem középpontjában állt. Nyitott kétszárnyú ajtók
vezettek a második irodába. Mindenki úgy tett, mintha nem
venné észre, miközben a hosszanti elhelyezésű lakosztály
harmadik irodájába sietett, és be a sarokba, amin Noreennel
osztozott. A barátnője az íróasztalánál ült, háttal Emmának,
miközben dühösen püfölte a számítógép billentyűzetét. A
gépelés abbamaradt, és Noreen megfordult, amikor Emma
becsúszott a székébe.
– Szia, Emma! Nem voltam biztos benne, hogy itt leszel
ma. Hogy vagy? – Noreen nagy, barna szemei tágra nyíltak az
aggodalomtól. Ő volt az egyetlen az irodából, aki tegnap este
eljött Lacey megemlékezésére.
– Jól vagyok – mondta Emma, és a hazugság könnyen
csúszott a nyelvére. Az emberek valójában nem akarták tudni,
hogy hogy van. A halál túl félelmetes volt. Mindenki tudta,
hogy megtörtént, de szinte szégyelltek róla kérdezni.
Noreen egy pillanatig tanulmányozta őt.
– Nem fogod elhinni, drágám, de az idő tényleg gyógyít.
Emma bólintott. Ebben az esetben nem az idő fog
gyógyítani, hanem a bosszú. De biztos volt benne, hogy
Noreen erről sem akart hallani.
– Köszönöm, Noreen – mondta, a másik nő szemébe nézve.
– És köszönöm, hogy eljöttél tegnap este. – Kinyitott egy
fiókot, és bedobta a táskáját. – Szóval – mondta, témát akarva
váltani – miről maradtam le?
– Ó, nem túl sok mindenről. Az albizottságot az utolsó
pillanatban átütemezték, valami csőszivárgás volt a
tárgyalóteremben, ha elhiszed, szóval minden… – Noreen
hangja elakadt, miközben a tekintete Emma válla fölé
szegeződött.
 – Emma – szólalt meg Guy Coffer a nő háta mögül.
Emma megpördült a székével, és igyekezett nem felugrani,
amikor Coffer képviselő megfogta a kezét mindkét kezével, és
megszorította. – Sharon és én nagyon sajnáljuk a veszteségét,
Emma. Mindannyiunkét.
Emma meglepetten pislogott. Ez volt a legtöbb szó, amit
Coffer mondott neki, mióta felvették. Általában Sharonon
vagy valamelyik vezető munkatársán keresztül kapta az
utasításait. A képviselő jóképű arcát őszinteség ráncolta, és
rendületlenül a szemébe nézett. Ez egy olyan tökéletesen
politikai pillanat volt, hogy a lány csodálkozott, hogy eddig
nem vette észre, mennyire hamis a férfi. Vagy talán csak azért,
mert általában soha nem vette a fáradságot, hogy az irodában a
kampányarcát viselje.
– Ha bármit tehetünk… – mondta, és éppen annyira
szorította meg a lány kezét, amennyire kellett, hogy jelezze az
aggodalmát.
– Köszönöm, uram – sikerült végül megszólalnia. – Már így
is nagyon kedves volt. – Úgy tűnt, a férfi megdöbbent ettől, és
a lány hozzátette: – Ennyi szabadságot engedélyeztek nekem,
a temetés miatt, meg minden.
– Hát persze – mondta a férfi, és úgy tűnt, őszintén
meglepődött, hogy a lány ezt megemlítette. – Ez a tisztességes
dolog.
Emma elmosolyodott. – Mindenesetre nagyra értékelem,
képviselő úr.
– Két éve dolgozik itt, Emma. Szólítson Guy-nak!
Tudta, mióta dolgozik neki? Enyhén meglepődött, hogy
egyáltalán tudja a nevét, nemhogy azt, hogy mióta dolgozik az
irodájában.
– Guy – vágott bele a pillanatba Sharon Coffer éles hangja,
és Emma megesküdött volna rá, hogy látta a képviselőt egy
pillanatra összerezzeni. – Várnak rád az emberek!
– Igen, természetesen – mondta Coffer gyorsan. Esetlenül
megveregette Emma vállát. – Ha bármire szüksége van,
Emma, csak szóljon.
– Köszönöm, uram!
A férfi elmosolyodott, az arca a megszokott kedélyes
jóságba simult. A maszk olyan gyorsan visszatért, hogy Emma
kételkedett benne, hogy valaha is eltűnt. Figyelte, ahogy a férfi
kötelességtudóan ballag a felesége nyomában a legbelső privát
irodába. Sharon belépett utána, és becsukta az ajtót, de csak
azután, hogy hosszan, megfontoltan Emmára nézett. Mintha
Emma hibája lett volna, hogy Guy Coffer tisztességesen
cselekedett, és részvétet nyilvánított. Ha emiatt kirúgják, akkor
igazán, és nagyon dühös lesz.
– Mi volt ez az egész? – suttogta Noreen.
– Fogalmam sincs – mormolta Emma.
A nap hátralévő részében a munkába temetkezett, és
igyekezett nem számolni a perceket napnyugtáig, ami
pontosan 5 óra 37 perckor volt. Hogy biztos legyen benne,
megnézte a neten mielőtt a temetőbe, majd a Capitoliumba
hajtott. Általában nem autóval szokott dolgozni járni. A
parkolás csak nyűg volt, a tömegközlekedés pedig
meglehetősen jó. De így időt spórolhatott, hogy ma este
Duncanhez érjen. A legnagyobb problémát az okozta, hogy
ilyen korán kijusson az irodából, de már eldöntötte, hogy nem
fog senkit sem kérdezni; egyszerűen csak elmegy. Hagyja,
hogy azt higgyenek, amit csak akarnak, hogy elhatalmasodott
rajta a gyász, hogy még mindig van dolga Lacey halálával
kapcsolatban. Nem érdekelte.
Így hát, amikor az iroda falán lévő diszkrét óra átkattintott
este hat órára, Emma megigazította az íróasztalát, kikapcsolta
a számítógépet, felállt, és elővette a táskáját az
íróasztalfiókjából.
Noreen meglepetten nézett fel rá, de Emma csak annyit
mondott: – Van néhány dolog, amit el kell intéznem. – Aztán a
vállára csúsztatta a táskája pántját, és olyan lazán sétált ki az
irodából, mintha minden nap ilyen korán távozna. Az épületen
kívülre érve azonban gyorsított a tempón, olyan gyorsan haladt
át a zsúfolt parkolón, amilyen gyorsan csak tudott a
nevetségesen magas sarkú Jimmy Choo cipőjében. Duncan
megígérte neki, hogy segíthet, és ő nem akart semmilyen
ürügyet adni neki, hogy visszavonhassa ezt az ígéretét.
A forgalom a szokásos dugóban állt, de alig egy órával
később Emma egyenesen Duncan házának kapujához hajtott –
a férfi világossá tette, hogy ez nem egy követség –, nem
parkolt le a háztömb végén, és nem osont el egy kamion
mellett. Nem mintha ez lehetséges lett volna. Nyilvánvaló volt,
hogy új vezetés van a városban. A kapu nem csak szigorúan
zárva volt, de két testes és jól felfegyverzett férfi – vagy talán
vámpír – állt előtte. Amikor közelebb ért, még több fegyveres
őrt látott a területen belül járkálni.
A zárt kapuhoz hajtott, megállt, és lehúzta az ablakot.
– Üdvözlöm – mondta, és átnyújtotta neki a jogosítványát. –
A nagykö… öhm… vagyis Duncan vár engem.
Az őr – és ó, igen, vámpír volt – meg sem próbálta leplezni
az agyarait, miközben a lány jogosítványáról az arcára nézett,
majd vissza. Nem szólt semmit, de elég ideig elfordult tőle,
hogy átadja az engedélyét a másik őrnek, aki a kis
kapusfülkében maradt. Ez tanulmányozta a lány jogosítványát,
beírt valamit egy nem látható számítógépbe, majd elővett egy
mobiltelefont, és megnyomott egy gyorstárcsázó gombot.
Felpillantva látta, hogy a nő figyeli, ezért hátat fordított neki,
amíg beszélt azzal, akit hívott. Emma hallotta a hangját, de
nem értette a szavakat. Meglehetősen biztos volt benne, hogy
angol volt, de nem esküdött volna meg rá. És mindeközben az
első vámpírőr ott állt közvetlenül a kocsija mellett, a karját egy
nagy, fekete fegyveren nyugtatva, amelyet valamiféle
hevederen a mellkasán hordott, miközben szemrebbenés
nélkül figyelte a lányt.
Emma kétségbeesetten szeretett volna megmozdulni,
dobolni az ujjaival, vagy a kormánykeréken kopogtatni, és egy
jó nagyot sikítani, hogy levezesse a feszültséget. Mindig
mocorgott, ha ideges vagy izgatott volt, és ma este mindkettő
kombinációja volt. De mivel a barátságtalan vámpír ott állt
odakint, ez valószínűleg nem volt jó ötlet. Így inkább arra
koncentrált, amit a házból látott a vasrácson keresztül, és
megpróbálta kiszúrni a biztonsági embereket, akik a látszólag
semmiből bukkantak elő az elmúlt néhány napban, mióta
utoljára itt járt. Megrándult, amikor a kapu hirtelen elkezdett
kinyílni.
– Várják Önt – mondta az első vámpír kifejezéstelenül.
Visszaadta a lány jogosítványát. – Parkoljon a jobb oldali
területen! – Egy kis kikövezett területre mutatott, körülbelül
húsz méterre a bejárati ajtótól. – Valaki majd várni fogja az
ajtóban.
Emma elvette a jogosítványát, büszke volt rá, hogy az ujjai
nem reszkettek. Ahelyett, hogy ott maradt volna tovább ülve a
férfi figyelmes pillantása alatt, amíg elrakja, inkább a
középkonzolra dobta, és lassan elindult előre, éles, kettős
döccenést érezve maga alatt, amikor a kocsija átgördült a kapu
vastag fémsínjein. A kanyargós kocsifelhajtó jobb oldalára
hajtott, és a nagy ház közelében parkolt le, egy pillanatig csak
ült, és körülnézett. Az övé volt az egyetlen szedán a
parkolóban, de volt ott jó néhány különböző méretű teherautó.
A legtöbb teherautó vagy tele volt rakva építőanyaggal, vagy
úgy nézett ki, mintha nemrég ürítették volna ki őket. Le volt
nyitva a hátsó részük, és a kötelek és gumipókok úgy hevertek
a platókon, mint elhagyott kígyók. Nyilvánvalóan valamiféle
átalakítás zajlott a házban. Azonban Duncan egyik terepjáróját
sem látta, ezért arra gondolt, hogy hátul van egy garázs, vagy
talán egy külön parkoló.
Emma idegesen felnevetett, és úgy döntött, elég időt
vesztegetett arra, hogy azon aggódjon, hol parkolnak mások.
Kinyitotta a kocsi ajtaját, és kilendítette a lábát, amit a
szokásosnál is kényelmetlenebbé tett a tűsarkú cipő. Volt nála
néhány praktikusabb ruha, és tulajdonképpen át akart öltözni,
mielőtt elhagyja az irodát, de amikor eljött az ideje, túlságosan
aggódott, hogy Sharon, vagy valaki más visszarángatja az
íróasztalához egy utolsó kérdés vagy telefonhívás miatt. Így
hát még mindig azt a komor sötétszürke kosztümöt viselte,
amelyet ma reggel a temetésre is felvett, a szűk szoknyával és
a karcsúsított zakóval, és még mindig a nevetségesen magas
sarkú cipő volt a lábán. De legalább jól nézett ki.
Professzionálisan. Nem mintha érdekelte volna, hogy Duncan
vonzónak találja-e vagy sem. Csupán azt akarta, hogy a férfi
profinak tekintse, olyasvalakinek, akire számíthat, hogy
elvégzi a munkáját.
Ó, kit akart átverni? Remélte, hogy levette a lábáról. Az a
tegnap esti csók csak arra késztette, hogy még egyszer
megkóstolja az elbűvölő Duncant. Nagyra értékelte a férfi
figyelmességét, amiért nem akarta kihasználni a
sebezhetőségét, de az éjszakát ébren töltötte, és próbált nem
Lacey-re gondolni, helyette inkább Duncanre gondolt. Tudta,
hogy ez a gyászfolyamat része, a vágy, hogy elveszítse magát
a testiségben, hogy elfelejtse az érzelmeket. De bármi is volt
ez, többet akart belőle, és ha Duncan teste elárult valamit az
elmúlt éjszaka, akkor az az volt, hogy a férfinak nincs ellenére
a dolog.
Átemelte a vállára a táskát a laptopjával, és felkapta a hátsó
ülésről a váltás ruhát tartalmazó sporttáskát. Megcsipogtatta a
kocsi zárját, és elindult a legyező alakú téglalépcső felé, de
mielőtt a legalsó lépcsőfokra tette volna a lábát, valaki
kinyitotta az ajtót.
Emma felnézett, a szíve várakozással telve dobbant meg.
De csak… a Louis nevű volt. A férfi udvariasan mosolyogva
állt a nyitott ajtóban, és még csak az agyarát sem mutatta.
– Jó estét, Ms. Duquet – mondta udvariasan, és hátrébb állt,
hogy a lány beléphessen. – Lord Duncan már várja önt.
Lord Duncan?
– Hmm, köszönöm – mondta a lány, és próbált nem
mocorogni. – Van valahol… – Felemelte a sporttáskáját,
némán megkérdezve, hogy van-e olyan hely, ahol átöltözhetne.
Úgy látszik, egyértelműbben kellett volna fogalmaznia, mert
Louis elvette tőle a táskát, és odasétált ahhoz a könyvekkel teli
szobához, ahol Duncannel találkozott a múltkor. Emma
követte, de az ajtóban megállt, hogy bebámuljon. A könyvek
eltűntek, és a szoba is. Nos, nem egészen, a szoba még mindig
ott volt, de teljesen másképp nézett ki. A falak csupaszok
voltak, és unalmas, megnyugtató meleg bézs színűre festettek,
a bútorok pedig olyanoknak néztek ki, mint amilyeneket egy
szépen berendezett fogorvosi rendelőben lehet találni.
– Mi történt a könyvekkel? – kérdezte. – És a Tiffany-
lámpákkal?
Louis fertőző vigyorral nézett rá. – Az uramnak tetszett a
szoba, ezért átköltöztettük neki.
Emma pislogott. – Az egész szobát?
A férfi bólintott. – Megközelítőleg. – Ledobta a sporttáskát
az újonnan felújított váróterem padlójára, és a vállán átvetett
táskára mutatott. – Azt is itt hagyhatja egyelőre.
– Benne van a laptopom.
Rákacsintott. – Itt tökéletes biztonságban lesz. Őszintén.
Emma elkomorult, ahogy érezte, hogy elpirul a szégyentől.
Leengedte a táskát a karján, és óvatosan letette a sporttáska
tetejére.
Louis bólintott, és a lépcső mögötti folyosóra mutatott.
– A tornateremben vannak. Jöjjön, megmutatom!
Emma tiltakozásra nyitotta a száját – aligha volt
tornateremhez öltözve –, de Louis olyan gyorsan elindult,
hogy azon kapta magát, hogy siet, hogy tartsa a lépést vele.
Követte a férfit egy sötét folyosón, amely közvetlenül a lépcső
alatt haladt el. Egy fényesen megvilágított folyosót
keresztezett, amely úgy tűnt, mindkét irányban végigfut a ház
hosszán. Louis jobbra fordulva ment tovább, egyszer
átpillantott a válla fölött, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a
nő még mindig tartja a lépést vele.
Emmát meglepte a változás az első éjszakához képest,
amikor olyan csendes és üres volt a ház, amikor itt volt. Aznap
este csak Duncant és Miguelt látta, és olyan volt, mintha
templomban suttogtak volna. De most a ház tele volt zajjal.
Egyrészt úgy hangzott, mintha valaki bontaná a falakat az
emeleten, és kiabálást és dübörgő hangokat hallott a lába alól
is, feltehetően a pincéből. Nyilvánvalóan nem az egykori
könyvtár volt az egyetlen felújított helyiség. Elkapta egy
nagydarab fekete fickó döbbent pillantását, aki egy rajzasztal
fölött dolgozott az egyik szobában, amely mellett elhaladt. Egy
másik férfi – vagy vámpír? –, aki alacsonyabb volt nála, és
szikár, majdnem elgáncsolta, amikor kirohant az egyik ajtón,
pont előtte, és arrafelé tartott, amerről jöttek. Emma még
mindig a levegő után kapkodott a találkozástól, amikor a
bejárati ajtó irányából egy hatalmas csattanás hallatszott.
Összerezzent a hangra, és aggódva nézett hátra a válla
fölött, de Louis csak vigyorgott, miközben szembefordult vele,
és hátrálva ment néhány lépést.
– Ne aggódjon, Ms. Duquet! Ez csak egy kis átalakítás.
Jöjjön, mindjárt ott vagyunk.
Az „ott” egy nagy, tágas, magas mennyezetű helyiségnek
bizonyult, amelyről a lány meglehetősen biztos volt, hogy
eredetileg bálterem volt, nem pedig tornaterem, mint most. A
vámpírok kiürítették, és a padlóra valamilyen borítást tettek,
de nem volt idejük kifesteni. Még mindig látta az
elszíneződéseket a falakon, ahol valaha valamilyen hatalmas
műalkotások lógtak. És ott volt az óriási medaliondísz a magas
mennyezet közepén, amelyet bizonyára nem arra szántak,
hogy izzadó vámpírok edzésének legyen a tanúja. Furcsa
módon még mindig minden ablakon ott voltak a súlyos, arany
brokátfüggönyök, bársony díszekkel és csavart aranysárga
húzókákkal.
– Álljon ide! – mondta Louis halkan, és Emma felfedezte,
hogy a szőnyegeken éppen küzdelem folyik. Négy másik
vámpír állt oldalt a falnak támaszkodva. Bizalmatlanul
tanulmányozták a nőt, amíg Louis nem mutogatott valami
bonyolult jelnyelvi dolgot, és mindannyiuk figyelme visszatért
a terem közepére. Emma követte a példájukat, és pislogott a
látványra. Két férfi, mindössze egy lazán megkötött gi
nadrágba öltözve, meztelen lábakkal és mellkassal, tomboló
harcművészeti küzdelmet vívott, amelyben olyan gyorsan
mozogtak ide-oda a teremben, hogy szinte elmosódtak. Az
egyiknek rövid, sötét haja volt, ennyit tudott kivenni, a
másiknak pedig… Emmának elakadt a lélegzete.
Duncan volt az. A másik harcos pedig a hadnagya, Miguel
volt. És nem lett volna igazságos küzdelemnek nevezni azt,
amit csináltak. Inkább tánc volt, bár kétségtelenül halálos lett
volna, ha úgy akarják. Ők ketten tiszta, halálos kecsesség
voltak, ahogy egymás után végrehajtották a rúgásokat, úgy
tűnt, hogy dacolnak a gravitációval, ahogy kicsavarodtak a
levegőben, aztán taktikát váltottak, hogy nyögések közepette
ökölcsapásokkal sorozzák egymást, annyi ütést hárítva
mindketten, amennyit csak képesek voltak. Emma
összerezzent, ahogy a test testhez ütközésének hangja
visszhangzott a csupasz falakon, néhány ütés olyan erős volt,
hogy tudta, egy ember már régen sikoltozva feküdt volna a
földön. Kezét a szájára tapasztva elfojtott egy zihálást, amikor
Miguel egy kemény ökölcsapást mért Duncan állkapcsára,
amely erejétől elcsavarodott a feje. De ez nem állította meg a
férfit. Duncan nekilendült az ütés hatására, mélyen lebukott,
megpördült és egyik levegőbe emelkedő lába faltörő kosként
csapódott Miguel nyakának oldalába. Miguel összegörnyedt az
ütéstől, és rövid időre megtántorodott, majd újra felállt és
folytatták a szemtől szembeni küzdelmet, oda-vissza mozogva
a padlón, egyikük sem tűnt erősebbnek a másiknál.
Hirtelen Duncan alábukott, vállát Miguel hasába fúrta, és
meglendítette ellenfelét. Átdobta Miguelt a hátán, és legalább
tíz láb magasra küldte a levegőbe. Miguel a nehéz szőnyegek
ellenére keményen, visszapattanva ért földet. Lehetetlen, de
egy pillanat alatt talpra ugrott, és rohant vissza, majd megint
egymásnak estek, mint két nehézsúlyú bokszoló, akiknek
nincsenek túlélési ösztöneik. Ökölbe szorított kézzel egymás
után váltották az ütéseket, amíg mindketten véresek nem
lettek, mígnem Miguel hirtelen lebukva megragadta Duncan
karját, és megpördülve átdobta őt a válla fölött.
 Duncan vigyorogva jött vissza, a szájából csöpögött a vér,
az agyarai csillogtak, miközben futva nekilendült néhány
lépést, a levegőbe emelkedett, a lábai egy, kettő, három
mintában eltalálták Miguel mellkasát, amitől a sötét hajú
vámpír hátrarepült, hogy egy újabb hanyatt zuhanó puffanással
landoljon a szőnyegen. Vagy talán nem is gerinctörő egy
vámpír számára, mert Miguel ismét talpra állt, és úgy nevetett,
mint egy őrült.
– Gyakoroltál, öreg – mondta, ismét felvéve a védekező
testtartást.
– Neked öreg uram, ifjonc! És talán kezdesz ellustulni –
gúnyolódott Duncan.
– A szavak olcsók, uram – morogta Miguel. És most
Duncanen volt a sor, hogy felnevessen.
Még mindig nevetett, amikor véletlenül oldalra pillantott, és
meglátta Emmát. A tenyerét kifelé fordítva felemelte a kezét,
hogy megállítsa Miguelt, aztán kissé oldalra döntötte a fejét,
ahogy befogadta a valószínűtlen látványt: Emma komor szürke
kosztümjében és magas sarkú cipőjében állt a tornateremben.
A férfi rávigyorgott, kemény, izmos mellkasa fel-alá járt,
csillogott az izzadságtól, a zsinóros gi-nadrág alacsonyan
lógott a keskeny csípőn, felfedve kemény, lapos hasát, és
pillantást engedve arra az édes, a férfi ágyékába szűkülő
izomzatra.
Emma rá meredt, a szája kiszáradt, és a szíve furcsán
kalimpált a mellkasában. Akarta őt. És ha a Duncan arcán
tükröződő éhségből következtetni lehetett, a férfi is akarta őt.
Vagy talán csak éhes volt. Mármint vérre. Óvatosan
figyelte, ahogy Duncan közeledik hozzá, csípője úgy
hullámzott, mint egy nagymacskáé, tekintete fel-alá cikázott a
lány alakján, mielőtt lusta, lassú szemhunyorítással
megállapodott az arcán.
– Emma! – A hangja csábító dorombolás volt, amely
simogatássá változtatta a nevét.
A lány idegesen megnedvesítette az ajkát, aztán megrótta
magát, és nem volt hajlandó megadni a férfinak azt az
elégtételt, hogy tudja, megzavarta őt.
– Szia! – mondta, és örült, hogy milyen normálisan
hangzott a hangja. – Egy órával napnyugta utánra hívtál. Itt
vagyok.
– Itt vagy – ismételte meg a férfi, miközben ismét a nő
alakját fürkészte. – Nagyon csinos vagy ma este.
– Ó, köszönöm! – Ez olyan déli úriemberhez illő dolog volt,
amilyet a fiatal, művelt férfiak az első báljukra készülve
tanultak. Emma nem tudta, hogy a férfi tényleg komolyan
gondolja-e, vagy csak udvariaskodik. Bár nem az udvariasság
volt az a szó, amivel leírta volna, ahogy a férfi ránézett. Nem,
ebben egyáltalán nem volt semmi udvariasság.
– Hoztam ruhát, hogy átöltözzek – mondta, eltökélten, hogy
újra átveszi a beszélgetés irányítását… már ha egyáltalán
megvolt neki. – Ezeket a reggeli temetésre vettem fel, és…
Duncan arcán őszinte elszörnyedés futott át, és a férfi
hirtelen közelebb lépett, ujjai hátsó részével végigsimított a
lány arcán. – Bocsáss meg! – mormolta. – Meggondolatlan
voltam. Hogy vagy?
Emma pislogva nézett rá, érezte nagy testének melegét,
belélegezte izzadságának tiszta, férfias illatát. Olyan közel volt
hozzá, és az ő cipőjének sarkai olyan magasak voltak, hogy ha
csak egy kicsit is felemelkedik, összeérnek az ajkaik.
– Jól vagyok – suttogta a lány. – Mr. Pettry nagyon kedves
volt.
– Ha több időre van szükséged, ez várhat. Nem kell…
– Nem – mondta azonnal, elvágva a férfi további szavait. –
Akarom ezt csinálni! Meg kell tennem!
A férfi telt ajkai enyhén meggörbültek, és a lány úgy vélte,
valami tiszteletfélét lát a szemében.
– Rendben van – mondta a férfi. – Louis megmutatja neked
a szobát, ahol átöltözhetsz.
A férfi elnézett a lány mellett, ahol a másik vámpír
várakozott.
– Az egyik fürdőszobával rendelkező vendégszoba, Louis.
Te jobban tudod, mint én, hogy mi áll rendelkezésre. Aztán
kísérd el és biztosíts helyet Ms. Duquet-nek a biztonsági
központban. Phoebe később jön, hogy együtt dolgozzon vele.
– Igen, uram.
Duncan hátralépett, elfordult Emmától, hogy elkapja a
törölközőt, amit Miguel dobott felé. Végigdörzsölte vele az
arcát és a nyakát, és a lány észrevette, hogy az izzadságának
nagyon enyhe rózsaszín árnyalata van.
– Le kell zuhanyoznom, és átöltöznöm – mondta, majd
felemelte a lány kezét, és alig érezhetően megérintette az
ajkával. – Hamarosan újra találkozunk!
Emma a kabátja zsebébe dugta a kezét, hogy ne remegjen,
miközben figyelte, ahogy Duncan, a sarkában Miguellel
kisétál a szobából. A többi vámpír a tornaterem padlójára
vonult, és gyors küzdelmekbe kezdtek. Nem tudta volna
megmondani, hogy milyen stílusban küzdöttek. Egyikükről
sem tudott túl sokat. Az egyetlen tapasztalata a
harcművészetekkel kapcsolatban az a néhány katasztrofális óra
volt a főiskolán, amit két hétig bírt. Testének minden porcikája
sajgott – nem, a sajgott túl szép szó arra, ahogyan érezte
magát. Fájt a teste, és végül úgy döntött, hogy kell lennie jobb
módszernek is, hogy fitt maradjon.
– Készen áll, Ms. Duquet?
Emma elfordította a fejét, hogy Louisra meredjen. Úgy
látszik, álmodozott. A mindenit, gondolta. Vajon miért?
– Köszönöm, Louis – mondta hangosan. – És kérlek, szólíts
Emmának! – tette hozzá, miközben követte a férfit vissza a
folyosóra. Körülbelül tíz lépés után jutott eszébe, hogy
megkérdezze: – Ki az a Phoebe?
– Egy barát. Az FBI-nak dolgozik. Duncan hívta
Leesburgbe a minap. Elkülönítettem néhány videorészletet, és
Phoebe lefuttatja őket valami azonosító szoftveren, amihez
hozzáfér.
Emma nem emlékezett, hogy látott volna Duncan vámpírjai
között nőt, de sok minden elmosódott azon az éjszakán. – Nem
találkoztam vele, ugye?
Louis elég ideig megállt, hogy egy furcsán intenzív
pillantást vessen rá.
– Nem – mondta végül. – Azután érkezett, hogy te már
elmentél.
Újra lépkedni kezdett, és Emma fintorogva meredt a hátára.
Talán valami elkerülte a figyelmét? Esetleg Duncan és Phoebe
több volt, mint egyszerű barátok. És talán Louis közel állt
Phoebe-hez, és nehezményezte a Duncan és Emma közötti
nyilvánvaló szexuális feszültséget. Vagy talán Emma hagyta,
hogy a képzelete úgy szaladgáljon a fejében, mint egy
skizofrén vinnyogó korcs.
Igen, valószínűleg erről volt szó.
Miután visszament a váróterembe a holmijáért, Emma
felvette a táskáját és a laptopját, Louis pedig a sporttáskáját
vitte az emeletre. Nem volt olyan nehéz, és Emma egyedül is
képes lett volna mindent vinni. Azonban már rég megtanulta,
hogy engedje, hogy a fiúk cipeljék a dolgokat, ha akarják. Az
igazság az volt, hogy valahogy szerette azokat a férfiakat, akik
még mindig gálánsak voltak, akik ajtót nyitottak, és akik
átadták a helyüket a nőknek. Az autóajtóknál húzta meg a
határt, mert túl ostobának érezte magát, hogy halomként
üldögél, miközben a férfi futva megkerüli a kocsit. De a többi
dolog nem zavarta. Szép volt. Így hát hagyta, hogy Louis
vigye a sporttáskát a második emeleti hálószobába. Letette az
ágy lábánál, és gyorsan kihátrált a szobából.
– Ott lent dolgozunk – mondta, és lemutatott. – Csatlakozz
hozzánk, amikor készen állsz. El sem tévesztheted!
– Köszönöm – mondta Emma. – Nem tart sokáig.
– Nem kell sietni! – A férfi fogai kivillantak a vigyorból. –
Egész éjjel itt leszünk.
Emma kötelességtudóan kuncogott, és megvárta, amíg a
férfi eltűnik a folyosón, mielőtt becsukta volna az ajtót.
Körülnézett. Szép szoba volt. Kicsit ódivatú és csicsás, és nem
igazán az ő ízlésének megfelelő, de a bútorok szépek voltak, és
minden tisztaságtól ragyogott. És volt egy saját fürdőszoba is.
Nekiiramodott az irányába, mivel annyira sietett, hogy
kijusson a Capitolium épületéből, mielőtt valaki megállítaná,
hogy figyelmen kívül hagyta ezt a bizonyos szükségleteit.
Kézmosás után a mosdókagyló fölötti tükörképét bámulva
azon tűnődött, miért vetne rá egy férfi, még inkább egy
Duncan külsejével és férfias kisugárzásával rendelkező férfi,
akár egy második pillantást is. Szörnyen nézett ki. A túl sok
túl kevés alvással töltött éjszaka sötét, lila véraláfutásokhoz
hasonló karikákat rajzolt a szeme alá. És ezek még
nyilvánvalóbbak voltak, mert a bőre sápadt és nyúzott volt. Ma
reggel nem is foglalkozott a szempillaspirállal. Tudta, hogy
úgyis csak le fogja sírni, de természetes, sűrű szempillái
voltak, így ez a része nem volt túl rossz. Még a rúzsa is eltűnt,
valószínűleg útközben rágta le. Az arca egyetlen nagy, sápadt
folt volt, fáradt szemekkel, és a tetején egy sötét, kusza
hajcsomó. Csodálatos.
Sóhajtott, és elfordult. Volt egy hajkefe a táskájában, és egy
kis szájfény sem árthat meg.
Csak percek kérdése volt, és a Jimmy Choo cipő helyet
cserélt a Nike cipővel a sporttáskában, a szépen
összehajtogatott irodai ruháival együtt. Megkötötte a
cipőfűzőjét, és ismét bement a fürdőszobába, hogy
megvizsgálja a tükörképét. Jobban nézett ki. Nem
nagyszerűen, de határozottan jobban. Egy kifakult
farmernadrágot viselt, amely elég bő volt ahhoz, hogy
kényelmes legyen, de elég szűk ahhoz, hogy tudja, jól áll rajta.
Emma keményen dolgozott azért, hogy formában maradjon, és
nem bánta, hogy ez látszik rajta. Mi értelme lett volna
másképp? A farmer fölött egy fehér, hosszú ujjú, pamut pólót
viselt, és egy cipzáras kapucnis pulóvert, hogy a biztonság
kedvéért melegen tartsa. A szájfényt a kapucnis pulóver
oldalzsebébe dugta, a többi holmiját pedig ott hagyta, ahol
volt.
Kinyitotta az ajtót, és a Louis által mutatott irányba fordult.
Már hallotta a beszélgetés duruzsolását és a számítógép
billentyűinek kattogását, amelyet időnként több nyelven
elhangzó kegyetlen káromkodások szakítottak meg. Követte a
zajt a folyosó felén lévő, egy másik csupasz falú helyiségbe, ez
jóval kisebb volt, mint a lenti tornaterem. Valószínűleg
hálószobának szánták, de most asztalok és íróasztalok
sorakoztak benn össze-vissza, véletlenszerűen elhelyezkedve,
mindenféle nyilvánvaló minta nélkül. Mindenütt számítógépek
és egyéb berendezések voltak, és az eszközöket összekötő
különféle kábelek katasztrófára vártak, ahogy kígyóztak és
csavarodtak asztaltól asztalig és a padlón. Bár talán a
vámpíroknak nem kellett attól tartaniuk, hogy a seggükre
esnek, mint neki.
Összevonta a szemöldökét. Ha ez volt a biztonsági
központjuk, akkor nem volt annyira lenyűgözve. Duncan
csapatától valami profibbat várt, vagy legalábbis
rendezettebbet.
Louis odalépett hozzá, és bizonyára látta a kételyt az
arckifejezésében, mert azt mondta: – Ez csak ideiglenes, amíg
be nem rendezzük az új szobát odalent.
 Emma kényszerítette magát, hogy elmosolyodjon. – Amíg
minden működik, ez a lényeg – mondta.
– Ó, működik – biztosította Louis. – Lehet, hogy nem néz ki
valami nagy dolognak, de… – Morgások kórusa fogadta ezt az
értékelést, és a férfi felnevetett. – De ők egyikei a világ
legjobb kezelőinek. Köztünk szólva, nincs olyan kód, amit ne
tudnánk feltörni, vagy olyan rendszer, amit ne tudnánk
meghackelni.
Emma felkacagott mind a béna rímeken, mind a
lelkesedésén. Ez ragályos volt, és ő is azon vette észre magát,
hogy egyre nő a saját lelkesedése. Végre valami pozitív dolgot
csinált. Gondoskodni Lacey-ről, megszervezni a temetését és
nyugalomra helyezni a testét… ez feltétlenül szükséges volt,
és ezt a kötelességet Emma szeretettel teljesítette. De semmit
sem tett azért, hogy igazságot szolgáltasson azokkal szemben,
akik megölték őt. Ma este Emma végre nekiláthat a
legszentebb kötelességének, mégpedig hogy megtalálja a
felelősöket, és megfizettesse velük.
Az első lépés az ehhez vezető úton az volt, hogy leüljön a
számítógép elé, és elvégezzen néhány alapvető kutatást. Emma
fogta a fényképeket, amelyeket Louis a videókból vágott ki, és
egyetlen lapra sorakoztatta őket, azzal az elképzeléssel, hogy
egyenként törli őket, amíg nem marad egy sem. Egy órával
később még mindig csak két nőt sikerült azonosítania, és
azokat is csak azért, mert találkozott velük Lacey tavalyi
születésnapi partiján. De még így is csak a keresztnevüket
tudta, és fogalma sem volt arról, hol dolgoznak vagy hol
laknak. De a többiek… Megrázta a fejét. Biztos volt jobb
módja is ennek.
Ellökte magát a számítógéptől, és nagyot kortyolt a vízből,
amit Louis valamikor az asztalára tett. Elgondolkodva
hunyorgott a képekre. Több tízezer fiatal, munkaképes nő élt
vagy dolgozott Washingtonban. Túl sok. Így hát valahogy le
kellene szűkítenie a kört. Az első kérdés, hogyan ismerte meg
Victor ezeket a nőket? Abból, amit Duncan és a többiek
mondtak a halott vámpírlordról és a szokásairól, arra
következtetett, hogy csak korlátozottan érintkezett
emberekkel. Néha elment egy-egy adomány-gyűjtő estre, de
csak olyan társasági összejöveteleken vett részt, ahova a
meghívás megszerzése rendkívüli cselekedetnek minősült.
Rendezett saját partikat is, de úgy tűnt, hogy csak
törvényhozókat és lobbistákat hívott meg. A szokásos
társasági előkelőségek közül senki sem kapott meghívót, sem a
hollywoodi sztárok, de még a nagynevű médiaszereplők sem.
Emma a homlokát ráncolta. Tehát talán a legtöbb nő is
ugyanebből a körből került ki. Nem maguk a törvényhozók, és
nem is a lobbisták. Hanem a titkárnőik és asszisztenseik, fiatal
nők, akik alig várták, hogy a hatalom közé keveredhessenek.
Olyan nők, mint Lacey.
Emma kihúzta magát. Ez volt az! És sokkal jobban be tudja
azonosítani őket, ha igaza van.
– Mindjárt jövök – mondta senkinek sem konkrétan, és
elsietett a folyosón a szobába, ahol a holmiját hagyta,
beleértve a táskáját és a laptopját is. A csicsás hálószobába
érve térdre ereszkedett, és kirángatta hatalmas táskáját a szék
alól, ahová korábban betuszkolta. Elővette a számítógépét,
felnyitotta a fedelét, és türelmetlenül várta, amíg az felébredt,
majd próbált a ház Wi-Fi-kapcsolatához kapcsolódni. Jelszót
kért, és ő frusztráltan káromkodott. Erre gondolnia kellett
volna.
Ismét félrelökte a táskáját az útból, és már készülődött
felállni, amikor valaki könnyedén megkocogtatta az ajtót, és
benyitott.
– Emma?
Duncan hangjára felnézett, és a mosolya megfagyott,
amikor a férfi belépett a látóterébe. Csak bámulni tudott. Az
izzadt, csupasz mellkasú Duncan eltűnt, és helyette…
elégedetten felsóhajtott. Emma szerette a szmokingos
férfiakat, de a szmokingot viselő Duncantől elakadt a
lélegzete. Lacey tudta volna, melyik tervező volt a felelős;
Emma csak annyit tudott, hogy Duncannek a legexkluzívabb
divatmagazin oldalain kellene szerepelnie. A férfi teste a
széles vállakkal és keskeny csípővel az elegáns öltönyökre
teremtődött, és a szmoking olyan szabással rendelkezett, hogy
kiemelje ezt a tökéletességet. Egyszerű és fekete volt, keskeny,
recés hajtókával és egy leheletnyi fehér mandzsettával.
Hosszú, szőke haját szorosan hátrahúzta az arcától, így a haja
elölről szinte rövidnek tűnt.
– Emma? – ismételte meg, és a kezét a lány felé nyújtotta.
A lány felsóhajtott, és a hóna alá dugta a számítógépet, a
másik kezét pedig felemelte, hogy a férfi talpra segítse. Ez már
tényleg túl sok volt. Mintha a Sors megtalálta volna a tökéletes
férfit, és azt mondta volna: Tessék, Emma, a tiéd! Kivéve,
hogy nem volt az. Erőteljes vámpír volt, és valószínűleg
mindenféle gyönyörű nő versengett a figyelméért. Elfojtotta a
féltékenység irracionális hullámát, amit ez a gondolat kiváltott,
és sikerült pajkos vigyorral a férfi szemébe nézni.
– Nagyon csinos vagy ma este, Duncan – mondta,
kihangsúlyozva a saját akcentusát, és tudatva a férfival, hogy
nem ő az egyetlen, aki ismeri a megfelelő első bálozós-
nyelvet.
A férfi barna szemei mellett megjelentek a mosolyráncok.
– Köszönöm szépen, Miz Duquet! Nagyon kedves öntől!
A lány elgondolkodva összeszorította az ajkát.
– De nyilvánvaló, hogy ma este nem segítesz a kutatásban.
– Nem, attól tartok, nem. Bár őszintén szólva, inkább azt
csinálnám. Sajnos részt kell vennem egy adománygyűjtésen.
Megjelenés szmokingban – tette hozzá, és utálkozva a
szmokingjára mutatott. – Victor naptárában szerepelt, de
engem kapnak helyette. Bevallom, abban reménykedem, hogy
találkozom valakivel, aki hasznos lehet a jelenlegi
nyomozásunk szempontjából.
Emma azonnal kijózanodott. – Akkor óvatosnak kell
lenned! Miguel is veled tart?
A férfi szeme rövid időre felmelegedett a humortól.
– Miguel is és Ari is. Teljes biztonságban leszek. Én inkább
miattad aggódom. Mostanra azok, akik megölték Lacey-t,
tudni fogják, hogy megtalálták a holttestét. Az a történet, amit
te nyilatkoztál, hogy autóbalesetben halt meg, valószínűleg
eddig visszatartotta őket. De a ma este után biztosan tudni
fogják, hogy Victor eltűnt, és újra idegesek lesznek.
Különösen, ha bármi utalás történik arra, hogy a barátnőd
halála előtti tevékenységeit vizsgálod.
– Senki sem tudja, hogy egyáltalán itt vagyok, még
kevésbé, hogy mit csinálok. Azt mondtam az irodában, hogy el
kell intéznem néhány dolgot. Azt feltételezhetik, hogy köze
van Lacey halálához, de semmi szokatlan.
Duncan elismerően biccentett, de azt mondta: – Mégis,
jobban érezném magam, ha nem lennél egyedül a házadban.
Tudod, itt rengeteg helyünk van, és senki sem zavarna téged.
 Emma remélte, hogy Duncan most tényleg nem tud olvasni
a gondolataiban, mert egyáltalán nem bánná, ha zavarná. A
férfi arckifejezése megváltozott, hirtelen megfeszült, és Emma
elpirult, meggyőződve arról, hogy a férfi megint csak tudja,
mire gondol. A férfi ujjaival megérintette a lány kipirult arcát,
és egy kicsit közelebb hajolt hozzá.
– Nem szeretném, ha bármi történne veled, Emmaline! –
mormolta, és az ajkát az övéhez simította egy lágy, túlságosan
is röpke csókra.
Emma felbámult a férfira. – Miért hívsz így? – suttogta.
– Mert ez a neved, és nekem tetszik. Régimódi.
– Te vagy az egyetlen, aki ezt használja.
– Jó. – Újra megcsókolta a lányt, ezúttal hosszabban, de
közel sem elég hosszan. – Majd később beszélünk!
És csak úgy eltűnt. Emma csalódottan bámult utána.
Amikor a férfi ilyeneket csinált, biztos volt benne, hogy akarja
őt, ahogyan a tornateremben is biztos volt benne, amikor a
kettejük között perzselő forróság szinte megégette a bőrét. De
aztán a férfi visszahúzódott, vagy elhívták, vagy ki tudja, mi
más, és eltűnt, otthagyva őt forrón, zaklatottan és kíváncsian.
Vagy talán túl sokat tulajdonított annak, ami a férfi számára
nem volt több enyhe flörtnél. Talán nem is keresett többet
néhány óra szexuális kielégülésnél. Néhány forró, izzasztó,
kielégítő órát.
Emma halkan felnevetett. Igen, ő is megtehetné. De aztán
felsóhajtott, túl jól ismerve önmagát. Amit Duncan iránt érzett,
az több volt egyszerű kéjvágynál. Talán nem egy életre szóló
elkötelezettség, még nem, és talán soha nem is fog, de több
volt, mint amit néhány óra izzasztó szex kielégíthet. Persze ez
nem jelentette azt, hogy visszautasítaná a lehetőséget, ha az
adódna. Főleg, hogy volt egy olyan érzése, hogy ezek
lennének élete legjobb néhány órája.
Lerázta magáról az agyán átvillanó fantáziákat, és
visszasietett a számítógépterembe. Nem tehetett semmit
Duncan és az átkozott vonzereje ellen, de a Victor listáján
szereplő néhány ember azonosításában mindenképpen tudott
segíteni. Még biztosabban markolta a laptopját. Nem volt
számítógépes hacker, mint Louis és a többi vámpír, de
kényszeres információgyűjtő volt. És a számítógépén lévő
információk talán pont azok voltak, amikre szükségük volt.
 ****

Duncan fellépkedett annak a magánháznak az elöregedett

téglalépcsőin, ahol Max Grafton szenátor tartotta az
adománygyűjtést. Szigorúan véve persze nem a szenátor
tartotta az adománygyűjtést, hanem az egyik támogatója.
Valaki, aki elég tehetős ahhoz, hogy megengedhesse magának
ezt a Georgetownban álló sorházat, amely apró telkét azzal
kárpótolta, hogy négy emelettel magasodott az utcaszint fölé.
Miguel mellette sétált, Ari pedig a terepjárónál maradt.
Figyelmen kívül hagyta az inasszolgálatot, de valószínűleg
nem ő volt az egyetlen. Az efféle rendezvények csakis a
tehetős vendégeket vonzották, olyanokat, akik egy csekk
kiírásával, és/vagy mások rábeszélésével segíthették a szenátor
újraválasztását. Duncan személyes tapasztalatból is tudta, hogy
a hivatalos tiltakozások ellenére a pénz beszél. Ha elég pénzt
adományozol a megfelelő politikusnak, megveszed a politikus
figyelmét, és gyakran a szavazatát is. Ez így volt, amióta csak
egyes emberek hatalmi pozícióba kerültek, és ez mindig is így
lesz.
A városi ház előtti lépcső fölé diszkrét színű napellenzőt
feszítettek ki, és a kis négyzet alakú lépcsőfeljárón két
biztonsági ember állt, hogy ellenőrizze a vendégeket.
Pillantásuk átsiklott Duncan felett, de megakadt Miguelen, aki
nem titkolta, hogy mi is ő – egy jól képzett és motivált testőr.
Fegyver is volt nála, de ez sem volt szokatlan. Egy ilyen
összejövetelen más magánbiztonságiak is voltak, és
mindannyian fel voltak fegyverkezve. Másképp nem tudnák a
munkájukat végezni. Az ajtót őrző férfiak nem tudták, de
Miguel valószínűleg fegyver nélkül is ugyanolyan jól végezte
volna a munkáját. Ami azt illeti, Duncan is el tudta volna
végezni Miguel munkáját. Néhány nappal ezelőttig a
munkájának nagy részét az tette ki, hogy védelmezze
Raphaelt. De ez még azelőtt volt, hogy ő maga is vámpírlord
lett volna, és mostanra örökre megváltozott a világa. Még nem
volt biztos benne, hogy ez így jobban tetszik-e neki, de már túl
késő a megbánáshoz.
Miguel felmérte az őröket, akik ugyanezt tették vele.
Egyikük sem adta jelét a gondolatainak, még csak egy
izomrándulással sem. De Duncan tudta, hogy a két emberi őrt
egyaránt nyugtalanította és zavarba ejtette Miguel, érezték,
hogy ő valami más, de nem tudták, hogy mi. Még nem tudták,
hogy Miguel és Duncan is vámpír. Még nem.
Miguel átadta Duncan meghívóját – nos, Victor meghívóját,
de az most már Duncané volt. Komoran elmosolyodott a
gondolatra, még akkor is, amikor látta, hogy az őr szeme tágra
nyílik, amikor elolvassa a nevet. Az ember megmerevedett,
gyorsan átértékelte Miguelt, majd vetett egy pillantást
Duncanre, aki nyugodtan fogadta a tekintetét.
– Uraim – szólalt meg végül Duncan. Egy kis erőt nyomott
a szavakba, belefáradva, hogy a tornácon kelljen várakoznia,
mint egy nemkívánatos kérőnek.
A belső ajtóhoz közelebb álló őr megrándult az
emlékeztetőre. Függetlenül a vámpírokkal kapcsolatos
érzéseitől, Duncan meghívott vendég volt egy olyan partin,
ahol csak a leghatalmasabbakat látták szívesen. Az őr
kinyitotta az ajtót, és félreállt a falhoz simulva, hogy véletlenül
se súrolja Duncant, amikor elhalad mellette. Duncan
szórakozottan elmosolyodott, és azon tűnődött, vajon mitől
félhet a férfi. Azt hitte, hogy a vámpírizmus fertőző? Hogy ha
megérinti Duncant, az egy nyáladzó állattá változik? De nem,
az őr úgy sugározta az érzelmeit, mint egy rezesbanda.
Rettegett, de nem attól, hogy elkap egy betegséget. Magától
Duncantől félt, mintha Duncan egy vadállat lenne, aki
bármelyik pillanatban átváltozhat, és ok nélkül feltépheti a
torkát. Duncan felsóhajtott magában. A férfi bolond volt, de
nem a félretájékoztatott emberek kioktatása miatt volt itt ma
este.
Belépett az emberekkel teli városi házba, és azonnal
összerezzent a hangerő miatt. Közvetlenül előtte egy sötét
folyosó volt, tőle jobbra pedig egy keskeny lépcső, amely az
alacsony mennyezet alatt kanyargott felfelé. Néhányan a
lépcsőn időztek, mintha rajtakapták volna őket, hogy fel- vagy
lemennek, de a legtöbb vendég, akit látott, az egyik oldalsó
szalonban tartózkodott. A kandalló kellemes hangulatot
kölcsönzött a helyiségnek, de aligha volt szükség fűtésre.
Legalábbis nem a sok ember mellett, akik ott álldogáltak és
megállás nélkül beszéltek. Az emeleten még többen voltak;
hallotta, ahogy beszélgetnek és nevetgélnek. A hangerőnél is
nyomasztóbb volt azonban a túl sok elme érzelmi nyomása az
egyedülállóan szűk térben.
 Duncan gondosan kifejezéstelenül tartotta az arcát, de ez
komoly erőfeszítésébe került. Ez egy nagy ház volt, ahogy
ezek a dolgok folyni szoktak, és talán kevesebb emberrel
tágasabbnak tűnt volna. De így, ahogy volt, Duncan úgy
érezte, mintha minden oldalról szorongatnák az emberek, akik
folyamatosan beszéltek, de nagyon kevés mondanivalójuk
volt.
– Milford nagykövet? – A gondolataiból egy női hang
rángatta ki, amely a vezetéknevén szólította. Felnézve egy
elegánsan öltözött matrónát látott közeledni feléje, nagyon
magas sarkú cipője fémesen koppant a kockás márványpadlón,
amely az Alexandra malibui háza előtti udvarra emlékeztette.
Az emberi nő közelebb lépett, kíváncsi tekintete nem hagyta el
a férfi arcát. Korához képest vonzó volt, divatosan sovány, és a
profi háziasszonyok tökéletes mosolyával rendelkezett.
– Azt a hírt kaptuk, hogy ön is csatlakozik hozzánk,
nagykövet úr.
Duncan lehajtotta a fejét. – Hölgyem… – kezdte mondani.
– Bocsásson meg! – mondta a nő, és nevetve még közelebb
lépett, hogy kezet nyújthasson.
– Margery Whitlow. Örülök, hogy megismerhetem!
Duncan megfogta a kezét, és óvatosan megszorította, érezte
a törékeny csontok mozgását az ujjai alatt.
– Mrs. Whitlow, természetesen – mondta, eszébe jutva a
vendéglátó házaspár neve Victor meghívójáról.
– Ó, szólítson Margerynek! – mondta a nő, és ismét
felnevetett. Üdítően őszinte volt a nevetése, nem olyasmi,
amivel az ilyen partikon általában találkozni szokott az ember,
gondolta Duncan.
– A Mrs. Whitlow olyan unalmas – tette hozzá. A pillantása
Miguelre tévedt, de nem szólt semmit, nyilvánvalóan
elkönyvelte egy újabb testőrnek. – Grafton szenátor nagyon
kíváncsi volt, amikor elmondtam neki, hogy felhívtak az önök
munkatársai. Egyikünk sem tudta, hogy Victor elmegy. Elég
hirtelen történhetett.
– Úgy volt – mondta Duncan semmitmondóan.
Margery egy pillanatig hallgatott, valószínűleg arra
számított, hogy Duncan magyarázattal szolgál. Amikor
azonban az nem érkezett, ügyesen összeszedte magát.
 – Nincs könnyű dolga, hogy ilyen rövid idő alatt kell
beilleszkednie az új állásba! Kedves Öntől, hogy időt szakított
ránk!
– Épp ellenkezőleg, Margery – mondta Duncan.
Szándékosan csepegtetett egy csipetnyi csábítást a szavaiba, és
érezte a nő izgalmának emelkedését, amikor kimondta a nevét.
– Sok a tennivaló a házban, de a házak mindig várhatnak –
mondta simulékonyan. – Nagyon örülök ennek a lehetőségnek,
hogy megismerhetem Grafton szenátort – és persze Önt is.
Margery kipirult az örömtől, Duncan pedig elmosolyodott.
– Margery! – Az egyik oldalsó szobából egy túlparfümözött
nő lépett elő, a karját ölelésre tárva. – Hiányoztál, amikor
bejöttünk.
Margery nyilvánvaló vonakodással húzódott el Duncantől,
tekintete a férfi arcán időzött, még akkor is, amikor teste a
másik nő üdvözlése felé fordult.
– Gloria – áradozott teljesen megjátszott lelkesedéssel. –
Mennyi idő is telt el, drágám?
Duncan kihasználta ezt a figyelemelterelést és a többi
vendég közé lépett. Miguel az ajtó közelében maradt,
miközben Duncan embercsoporttól embercsoportig siklott,
neveket és pletykafoszlányokat gyűjtött be, bemutatkozott, és
elbűvölte a helyieket. Jól csinálta az ilyesmit, sokkal jobban,
mint Raphael, és az atyja ezt elsőként ismerte volna el.
Raphael a legszerényebb és legbájosabb formájában is
masszívan félelmetes volt. Nem tehetett róla; egyszerűen ilyen
volt. Duncan viszont képes volt arra, hogy az emberekkel
elfeledtesse, hogy mi is ő valójában.
Éppen egy híres francia író feleségével beszélgetett,
szerényen fogadva a nő bókjait a kifogástalan akcentusáról,
amikor Margery megérintette a könyökét.
– Nagykövet úr – mondta lelkesen. – Elhanyagoltam önt!
Jöjjön! Találkoznia kell Grafton szenátorral. Az emeleti
nagyteremben van.
A nő a férfi karjába fonta a karját, és a lépcsősor felé húzta.
Miguel megmerevedett, de Duncan elkapta a tekintetét, és
intett neki. Néhány vámpírnál végzetes lehetett volna a nő
ilyen fokú barátságossága, de Duncan túlságosan hozzászokott
az emberekhez ahhoz, hogy megsértődjön. Különben is,
Margery nem volt rossz ember, amennyire meg tudta ítélni. A
legerősebb érzés iránta a kíváncsisággal átszőtt vágyakozása
volt, ami részben a saját hibája volt.
A nő elengedte a karját, amikor a lépcsőhöz értek, amely
egyszerűen túl keskeny volt az ilyen bensőséges közelséghez.
Duncan diszkrét távolságból követte a nőt, Miguel pedig
árnyékként suhant mögötte. Már elérte a lépcsőforduló
kanyarulatát, amikor egy másik férfi került a látóterébe, aki az
ellenkező irányba tartott. A férfi arca vörös volt, ami túl sok
éjszakai mértéktelen ivászatról árulkodott, és egy
kristálypohárban borostyánszínű folyadékot vitt magával,
amelyet figyelmetlenül kilötyögtetett, amikor elindult lefelé.
Duncan érezte a skót whisky füstös illatát az izzadságszag
alatt. A férfi felnézve meglátta a felé tartó Duncant. Majdnem
megbotlott az olyan nyilvánvaló döbbent felismeréstől, hogy
kétség sem férhetett hozzá, hogy tudja, ki Duncan. Duncan
viszonzásul a férfi arcát tanulmányozta, és megállapította,
hogy egy olyan sportoló goromba vonásai és sebhelyes arca
volt, akinek a legjobb évei már a háta mögött vannak.
Miguel? Kérdezte hadnagyát telepatikusan. Miguel az ő
gyermeke volt. Ilyen közel a másik vámpír olyan volt, mintha
magának Duncannek a meghosszabbítása lett volna.
Dean Kerwin képviselő, uram.
Érdekes, gondolta Duncan. És a férfi ideges volt, amikor
meglátta Duncant. Bólintott a képviselőnek, mintha ismerné,
inkább csak azért, hogy lássa a férfi ideges, a meglepetéstől
megránduló arcát, mint bármi másért.
– Hát itt van – trillázta Margery, amikor a második emeletre
lépett. – Folyton elveszítem Önt. – Ismét a férfi karjába
kulcsolta a karját, és egy újabb szűk szoba egyik sarkába
vonszolta, ezúttal szerencsére itt sokkal kevesebb ember volt.
– Max – mondta, miközben egy beszélgetésbe mélyedő
pároshoz közeledett. – Ő Milford nagykövet.
Max Grafton alacsony, tömzsi férfi volt, éles vonású arccal
és intelligens szemekkel. És Kerwin képviselővel ellentétben
Grafton teljesen józan volt. A bal kezében lévő pezsgőspoharat
művészien kiürítette félig, de alkoholszagnak nyoma sem volt
rajta. Elfordult a beszélgetőtársától, és jobb kezét Duncan felé
nyújtotta üdvözlésképpen.
– Nagykövet – mondta simán, a hangja meglepően mély
volt egy ekkora emberhez képest.
– Szenátor – válaszolta Duncan, és megadta neki a
szükséges kemény kézfogást.
– Köszönöm, Margery! – mondta Grafton nyilvánvalóan
elbocsátva a vendéglátójukat.
Margery egy halk tiltakozó hangot adott ki, ami a
vámpírokon kívül senki más számára nem volt hallható, aztán
ragyogóan elmosolyodott, és Duncan felé fordult.
– Remélem, később még beszélünk, nagykövet úr!
Duncan gyengéden megragadta a nő ujjait, az ajkához
emelte őket, és gyengéden megcsókolta a kézfejét.
– Örömömre szolgálna, Margery – mondta, hagyva, hogy
szavait átjárja déli neveltetésének vontatott, édes-mézes íze.
Margery kipirult arcához emelte a megcsókolt kezét.
– Ó, te jó ég! – mondta. – Ön is egy olyan vonzó déli fiú.
Figyelmeztetnem kell a hölgyeket! – Ismét felnevetett azon az
elragadtatott módon, aztán elsietett a magas sarkú cipőjén.
Duncan még időben megfordult, hogy lássa, amint Grafton
arcán átvillan egy savanyú kifejezés, mielőtt gyorsan eltűnt
volna.
– Brad – szólt Grafton a társához. – Adj nekünk egy percet,
jó?
– Természetesen – mondta a férfi, és átballagott a folyosón
egy másik, emberekkel teli szalonba.
– Szóval – szólalt meg Grafton, magára vonva Duncan
figyelmét. – Duncan Milford, ugye? Nem hiszem, hogy Victor
valaha is használt volna vezetéknevet.
Duncan nem tudott mit mondani erre a meglehetősen
értelmetlen megjegyzésre, ezért hallgatott, az előtte álló
embert tanulmányozta, és csodálkozott azon az
ellenségeskedésen, amit a jó szenátor sugárzott. A frontális
támadás mellett döntött.
– Victor elismerően beszélt önről, szenátor úr – mondta. Ez
persze hazugság volt. Victor nem beszélt Duncannek senkiről,
és soha többé nem is fog, de Duncan kíváncsi volt, hogy
Grafton hogyan reagál.
A szenátor nagyon mozdulatlanná vált, azok az intelligens
szemek Duncan arcát kutatták, mintha valamilyen nyomot
remélne. Nem mintha találhatna egyet is.
– Tényleg? – kérdezte végül. – Egyáltalán nem vártam
volna, hogy szóba kerül a nevem.
Duncan tudálékosan mosolygott, mintha szórakozna.
– Ugyan, Max, mindketten tudjuk… – Grafton érzelmei a
pánikhoz közeli állapotba kerültek, mielőtt Duncan befejezte
volna a mondatát. – …hogy Victor az Ön támogatója volt. Egy
bálna, ha jól tudom, Önök így hívják az ilyent, olyan személy,
aki képes jelentős összegű adományokra.
Grafton légzése lassan normális ritmusba állt, és
elmosolyodott.
– Á, szóval az, persze! Victor nagyon nagylelkű volt. –
Grafton nagyot kortyolt a pezsgőjéből, bár már eléggé
felmelegedhetett. Amikor leengedte a poharát, a maszk
szilárdan a helyén volt. – Szóval, Milford, maga délről jött?
– Eredetileg – értett egyet Duncan. Biccentett a
felszolgálónak, aki egy tálca friss pezsgővel jelent meg, és
elvette az egyik poharat. Grafton szeme figyelmesen követte,
ahogy lenyelt egy kortyot.
– Nem gondoltam, hogy ti fogy… vagyis, hogy a vámpírok
esznek rendes ételeket.
– Nem is. De iszunk. – Duncan nem vette a fáradságot,
hogy elmagyarázza, hogy míg egyes vámpírok élvezik az
alkohol ízét, mások pedig az égető érzést, addig az elméjükre
semmilyen hatással nincs.
– Victor nem. Legalábbis én még nem láttam.
– Nem? Meglepődtem.
– Egyébként mi történt Victorral? – követelte Grafton. –
Kevesebb, mint két hete láttam, és semmit sem mondott az
elmenetelről. Remélem, jól van – tette hozzá, mintegy
enyhítve a korábbi szavaiban rejlő követelést.
Duncan kifejezéstelenül nézett a szenátor szemébe.
– Talán nem akarta zavarni Önt.
Grafton még egy kicsit tanulmányozta, aztán közelebb
lépett hozzá, mintha bizalmas megjegyzést akarna tenni.
Miguel kissé megfeszült a szoba nyitott boltívének közelében,
ahol állt, de Duncan gyors, megnyugtató pillantást vetett rá.
Max Grafton nem jelentett veszélyt Duncanre, legalábbis nem
e civilizált összejövetel kellős közepén. Max inkább olyan
típusnak tűnt neki, aki egy nagy fegyverrel lesben áll. Vagy
inkább felbérelne valaki mást, hogy ezt megtegye, míg Max
maga hiteles alibit biztosít.
– Mondja, Milford! Átveszi… Victor minden
kötelezettségét?
– Úgy érti, a bulikat – mondta Duncan hanyagul. –
Természetesen! Nálam van Victor összes aktája.
Grafton megdermedt, és a szívverése ismét felgyorsult.
– Fogalmam sincs, miről beszél!
Duncan majdnem hangosan felnevetett, de beérte egy
vigyorral, amely nyilvánvalóvá tette a szórakozását.
– Grafton, kérem! Egy olyan ember, mint Ön, az Ön
kifinomultságával és… ízlésével? Tudnia kellett, hogy Victor
mindent felvett, ami abban a házban történt. A szőkéket
kedvelte, ugye? Ön is, és a részeg Kerwin képviselő is. Sőt, azt
hiszem, egy-kettőn osztoztak is.
Grafton Duncanre meredt, az arca elsápadt, a légzése pedig
annyira felgyorsult, hogy Duncan attól tartott, a férfi elájul.
Nagyot nyelt egyszer, kétszer, aztán az ajka összeszorult a
dühtől, és felhorkant: – Nem tudom, mit képzel, Milford! De
nem hagyom magam zaklatni ebben a…
– Zaklatni – sziszegte Duncan, egyenesen a jó szenátor
személyes terébe hajolva. – Összetéveszt engem Victorral,
Grafton, és ez hiba lenne! Én nem zaklatom az ellenségeimet.
Én kiiktatom őket. Ezt ne feledje!
Duncan hátralépett, és jelzett Miguelnek, aki megvárta,
amíg Duncan elsétál mellette, majd követte őt. A lépcső üres
volt, amikor egyenesen az ajtó felé indultak, a küldetésüket,
már amennyire az volt, ma estére teljesítették. Hallotta, ahogy
Miguel rádión hívja Arit, hogy hozza ide a terepjárót, és mire
kijutottak abból a klausztrofóbiát okozó házból, az ismerős
jármű már a járdaszegélyhez gurult. Ari leengedte az ablakot,
hogy lássák, de a kormány mögött maradt, miközben Miguel
kinyitotta Duncan előtt a hátsó ajtót, majd követte befelé.
Duncan érezte, hogy Miguel dühe egyre nő, amíg kiértek a
házból az utcára, és gyanította, hogy ő a kiváltója. Amint
elindultak, lazán átvetette a karját az ülés háttámláján, és a
mellette ülő hadnagyára pillantott.
– Mi az, Miguel?
Miguel dühös pillantást vetett rá.
– Szinte meghívta őt, hogy Ön utána jöjjön, uram! Csalinak
állította be magát!
Duncan megvonta a vállát. – Talán. De ez tűnt a
leggyorsabb módnak arra, hogy kiugrasszuk őket. Kerwin
ismerősnek tűnt, nem igaz? Minden bizonnyal tudta, hogy ki
vagyok. És jó pénzt tennék rá, hogy Kerwin és Grafton
tanácskoztak, mielőtt felbukkantam, és tönkretettem a
partijukat. Emmának bosszút kell állnia Lacey
meggyilkolásáért, Miguel, én pedig azt akarom, hogy ez az
ügy lezáruljon. Nem azért jöttünk ebbe a városba, hogy ezt
elérjük.
– Ezt megértem, uram. De a munka sokkal gyorsabban fog
haladni, ha életben van, hogy elvégezze! – morogta.
Duncan felsóhajtott. Miguelnek igaza volt, de ismerte az
olyan embereket, mint Grafton. Hacsak Duncan nem erőltette
és erőltette, hónapokig táncolhatnának egymás körül. Emma
ennél jobbat érdemelt. Soha nem tudna továbblépni az
életével, amíg ez nem oldódik meg.
Mellette Miguel a fülében lévő Bluetooth-készülékre
kattintott, és válaszolt egy néma hívásra. Duncan a homlokát
ráncolta. Amennyire bárki tudta, még mindig az
adománygyűjtésen voltak, ami azt jelentette, hogy senki sem
hívja őket, hacsak nem sürgős.
– Mi az? – vette fel Miguel a telefont. – Ki az… Hol vagy
most? Ne, ne! Ne hívj fel senkit! Már úton vagyunk. Öt perc
múlva. – Ari felé hajolt, mielőtt még bontotta volna a
kapcsolatot. – Emma Duquet lakása, Ari. Gyorsan!
 Tizennyolcadik fejezet

Miután Duncan elment, Emma visszasietett a biztonsági

központba, és bedugta a laptopját. Nem volt értelme meríteni
az akkumulátort, ha nem volt muszáj. Louis odapillantott,
amikor Emma visszatért, de dolgozott tovább a saját
számítógépén, az ujjai hihetetlen sebességgel repkedtek a
billentyűzeten. A vámpírok mind örömmel hagyták, hogy ő
végezze a piszkos munkát, hogy átbogarássza a fényképeket,
és megpróbálja kitalálni, ki kicsoda. Neki ez nem volt ellenére,
amíg hagyták, hogy csináljon valamit. Előhívta az adatbázisát,
átfutotta az információkat, és kiválogatta azokat a mezőket,
amelyekről úgy gondolta, hogy segíthetnek.
Emma munkájának Guy Coffer irodájában része volt, hogy
kiszűrje a lobbisták napi kérelmeit, akik egy-egy dolog miatt
szerettek volna találkozni a képviselővel. Néha személyes
találkozót akartak, máskor csak meghívni őt egy koktélpartira
vagy más örömteli társasági eseményre. A helyzet az volt,
hogy Washingtonban körülbelül tizenegyezer lobbista volt, és
mindegyikük a saját ügyét tartotta a legfontosabbnak a
világon. Nem hibáztatta őket ezért; az volt a dolguk, hogy így
érezzék magukat. Coffer képviselő azonban több nagyon
befolyásos bizottságnak is a tagja volt, amelyek befolyása
túlmutatott minden egyes témán. És ez azt jelentette, hogy egy
csomó lobbista volt kíváncsi a szavazatára. Emma feladata
volt, hogy átnézze a kéréseket, és naponta jelentést készítsen
arról, hogy ki mit akar, és hogy megérte-e a képviselő idejét. A
döntő tényező általában a pénz volt kampányadományok
formájában, de mivel Emma kormányzati alkalmazott volt, az
ő idejét nem lehetett pénzgyűjtésre fordítani. Így a jelentéseit
más fogalmakkal kellett megfogalmaznia, például egy adott
választókörzet számára való fontossággal vagy egy fontos
kérdés közvélemény általi megismertetésével. Az egész egy
nagy baromság volt. De pénzzel lehetett a választásokat
megnyerni, a nyilvánosság pedig hangzatos szavakat adott,
hogy az otthoniak úgy érezhessék, a képviselőjük tesz valamit,
ha már megválasztották.
Emma, mivel egy hiperaktív Energizer Nyuszi volt,
létrehozott egy adatbázist a különböző lobbistákról – nevek,
kapcsolatok, elérhetőségek –, valamint az asszisztensekről és
titkárnőkről, akikkel legalább olyan gyakran volt dolga, mint a
főnökeikkel. Előhívta Victor aktáiból a kezdőbetűk listáját, és
elkezdett dolgozni, megpróbálva összevetni őket a saját
adataival. Sokkal tovább tartott, mint gondolta, és végül
csalódást okozott. Túl sok volt az azonos monogrammal
rendelkező nő, és nem volt mód arra, hogy valószínűség
szerint rendezze őket. Ha például lett volna családi állapot az
adatbázisában, elsődlegesen legalább ki tudta volna zárni a
házas nőket. Néhányukról tudta, hogy túl idősek ahhoz, hogy
egyezzenek a lefényképezett nőkkel, de a legtöbbjükről
fogalma sem volt, hogy ők-e azok, akiket keresett vagy sem.
– Emma – szólalt meg Louis a háta mögül.
Kiegyenesedett és megfordult, megdörzsölve közben a
hátát, amely megmerevedett a számítógép fölé görnyedéstől.
Egy nő állt Louis mellett. Alacsony termetű, vad, göndör,
sötét lobonccal, és minden bizonnyal vámpír volt. Vagy ez,
vagy Duncan mostanában tinédzsereket is alkalmaz, mert ez a
nő úgy tizenkilencnek tűnt a szűk, kifakult farmerjában és
élénkpiros pulóverében.
– Emma, ő itt Phoebe Micheletti. Ő az az FBI-tól, akiről
már meséltem neked.
Oké, határozottan vámpír. De azért eléggé nyugtalanító volt
tudni, hogy az FBI-nak vámpírok is dolgoznak. Az
összeesküvés-elméletek hívei megőrülnének, ha megtudnák!
– Volt FBI-os, és csak tanácsadó – javította ki Micheletti, és
mosolyogva nyújtotta a kezét.
Emma felállt, és automatikusan megfogta Micheletti kezét,
érezte az erőt azokban a finom ujjakban.
– Emma Duquet – mondta. – Louis említette, hogy be fog
ugrani.
– És itt is vagyok. – Tett egy intő mozdulatot Louis felé, és
azt mondta: – Menj csak, Louis, innentől átveszem én!
Emma pislogott, várva, hogy Louis reagál-e a vámpírnő
elbocsátására, de a férfi felnevetett. – Nem kaphatod meg őt,
Phoebe! Ha Emma munkát akar, Duncané az elsőbbség.
 – Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta Phoebe
ártatlanul.
Louis szkeptikus pillantást vetett rá, de visszatért a
számítógépeihez.
Phoebe továbbra is figyelte, ahogy Louis leül, és ismét a
munkája fölé hajol. – Ő az egyik legjobb hacker, tudja.
Próbáltam beszervezni a cégemhez, de ő szívvel-lélekkel
Duncané. – Emmára nézett. – Ha Louis akarja Önt, akkor Ön
biztosan nagyon jó.
Emma kényelmetlenül megvonta a vállát.
– Még nem csináltam semmit. Szerintem csak örül, hogy
valaki más végzi a piszkos munkát.
Phoebe átnézve Emma válla fölött olvasott, tekintete a
monitoron megjelenített adatbázis és a kezdőbetűk listája
között cikázott. – Mi ez?
– Ez a saját adatbázisom a lobbistákról és a kapcsolt
vállalkozásaikról. Coffer képviselőnek dolgozom.
– Ah – mondta Phoebe. – Ez megmagyarázza. Louis
kényszeres információgyűjtő. Irigyeli az adatbázisokat.
Emma felnevetett. – Nekem még nem sok hasznot hozott.
Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de túl sok az
információ.
– Akkor nincs szerencséd? – mormolta Phoebe, leülve az
Emmával szomszédos székre, és a jegyzeteit lapozgatta. A
művelet valamiért irritálta Emmát. Azok az ő jegyzetei voltak.
A vámpírnő legalább megkérdezhette volna, mielőtt elkezdett
volna szaglászni bennük.
Észrevette, hogy Phoebe arra vár, hogy mondjon valamit.
– Nincs szerencsém – mondta, visszaemlékezve a kérdésre.
– Még nincs. De még dolgozom.
– Mi a helyzet a férfiakkal?
– Louis azt mondta, hogy azon Ön dolgozik.
– Igen – mondta Phoebe, és mosolyt villantott. – De
akárcsak Önnek, nekem sem volt még szerencsém. Hány száz
bejegyzés van az adatbázisában?
– Ezrek – javította ki Emma, sértődöttnek érezte magát, és
küzdött a késztetéssel, hogy elragadja az adatbázisát az
egykori FBI-tanácsadótól. Több száz bejegyzés, valóban. És
létezett egyáltalán olyan, hogy volt FBI-tanácsadó? Nem volt
benne biztos, hogy akarta, hogy bárki a kormányból lássa a
számítógépén lévő információkat, nemhogy az FBI. Felejtsük
el, hogy ő maga is a kormánynak dolgozott. Ez egyáltalán nem
ugyanaz a dolog volt.
– Ezer – engedett Phoebe. – De az arcfelismerő
adatbázisunkban milliók vannak, és bármennyire is zseniális
Louis, azok a kivágott képek… – Megvonta a vállát anélkül,
hogy befejezte volna a gondolatát, de nyilvánvaló volt, hogy
nem tartja őket túl hasznosnak.
Emma visszaült a számítógép elé, és irracionális késztetést
érzett, hogy megvédje a módszereit. – Ezen gondolkodtam,
mielőtt megérkezett. Ha csak egyet is azonosítani tudnék ezek
közül a nők közül, az elvezetne a többiekhez.
– Ezt meg honnan veszi?
– Mert mindannyian ismerik egymást. Mindannyian
ugyanazokra a bulikra járnak, és most nem csak Victoréról
beszélek. Az emberek, akik a Beltway-en belül dolgoznak,
olyanok, mint egy kisváros. Mindenki ismer mindenkit, vagy
ismer valakit, aki ismeri.
– Szóval, talán mi magunk is elmehetnénk néhány ilyen
buliba – tűnődött Phoebe. – Be tud minket juttatni?
– Persze. Minden nap kapok meghívókat a képviselő
irodájában. Csak ki kell választani a… – Megdermedt, amikor
eszébe jutott egy gondolat. – A nők mind ismerték egymást,
ami azt jelenti, hogy valószínűleg mindannyian ismerték
Lacey-t is. Lacey temetése – fejezte be suttogva.
– Tessék?
– Lacey temetése – ismételte meg határozottabban. –
Nagyon sokan voltak ott, de én csak néhányukat ismertem,
mert mind Lacey barátai voltak.
– De Önnél vannak a képek Victor aktáiból. Nem
emlékezne arra, hogy ezek közül a nők közül volt-e ott
valamelyik?
– Nem – mondta Emma. – Eléggé sokkos állapotban voltam
egész este. Ha nincs Duncan, nem tudom, mit tettem volna.
Nem emlékszem senkire, a fenébe is! – Dühösen
gondolkodott. – Várjunk csak, volt egy…
 – Glen Pettry intézte a temetést? – szakította félbe Phoebe.
– Igen, ő volt az, aki azt mondta… – Elhallgatott, mert
Phoebe előhúzott a zsebéből egy mobiltelefont, és már be is
ütött egy számot.
– Glen – mondta kedvesen. – Itt Phoebe Micheletti. Hogy
vagy? Jól van, mogorva, mint mindig. Figyelj, van biztonsági
kamera nálatok? Nem, értem én. Dolgozunk valamin, de majd
megoldjuk valahogy. Azért köszi!
Kikapcsolta a telefonját, és a zsebre vágta.
– Semmi öröm. Van kamerája, de csak a hátsó bejáratnál,
ahol a holttestek beérkeznek, mert a nap minden szakában
érkeznek. A főbejárat érzékenyebb. Senki sem akarja azt
gondolni, hogy rögzítik, hogy részt vesz Tessie néni
temetésén, és a ravatalozó jó környéken van. Különben is,
Glen sok üzletet köt vámpírokkal, és egyikünk sem akarja,
hogy feljegyezzék a jövés-menésünket.
Emma hallgatott. Volt más módja is annak, hogy
beazonosítsa, ki vett részt a temetésen, de nem volt hajlandó
ezt megosztani vele. Már eldöntötte, hogy nem akar a
kelleténél többet dolgozni a rámenős vámpírral.
– Azért ez egy jó gondolat volt – mondta Phoebe. Felállt, és
körülnézett. – Nézze, ha megtalálja ezeket a nőket, hagynia
kell, hogy én foglalkozzak velük.
– Azt hiszem, fel kéne hívnom…
– Nem akarom ellopni a dicsőségét, Emma – szakította
félbe a nő. – Mindannyian ugyanazt akarjuk. Különben is,
Duncan azt akarja, hogy biztonságban legyen, és ő eléggé
főnökösködő. Azt akarja majd, hogy valamelyikünk
utánajárjon, ha nyomra bukkan, és én sokkal több információt
tudok kiszedni azokból a nőkből, mint Ön.
– Én nem lennék benne olyan biztos…
– Valószínű, hogy Victor összezavarta az emlékeiket –
szakította félbe ismét Phoebe. – Nem számít, hogy Ön
mennyire meggyőző vagy szimpatikus, nem tudják elmondani
azt, amire nem emlékeznek. Én képes leszek visszacsinálni,
bármit is tett Victor, és segíthetek nekik felidézni olyan
dolgokat, amikről nem is tudják, hogy tudják.
Emma a homlokát ráncolta. – Ha maga mondja – egyezett
bele kifejezéstelenül.
 Phoebe ismét felnevetett. – Még nincs elég régóta köztünk,
de hamarosan Ön is hívő lesz. Rendben, én lelépek innen.
Hosszú az út hazáig. Louisnak megvan a számom, ha bármit
kitalálna, és én is jelentkezem, ha kapunk találatot az
arcfelismerővel. – Elmosolyodott, és megveregette Emma
vállát. – Ne nézzen olyan csüggedten, Emma! Mindig így
kezdődik.
Visszatolta a székét az asztalhoz, és odanézett, ahol Louis
dühösen pötyögött.
– Louis – szólította, és megvárta, amíg a férfi felnéz,
arckifejezése kissé homályos volt, mintha nem lenne egészen a
mostban a többiekkel. – Én már itt sem vagyok! Hívlak, ha
bármi előbukkan. – A férfi bólintott, és azonnal visszatért
ahhoz, amit éppen csinált, elütve a mellette ülő másik vámpír
kezét.
Phoebe elmosolyodott. – Fel a fejjel, Em! – mondta. – Majd
jelentkezem.
Emma savanyú pillantással nézte, ahogy a nő elmegy.
– Fel a fejjel, Em! – utánozta. Utálta, amikor Emnek hívják.
Megvárta, amíg az idegesítő vámpír eltűnik, még a fejét is
kidugta a folyosóra, hogy teljesen biztosra menjen. Aztán
felvette a saját telefonját, és végigpörgette a számokat. Pettryé
volt a legelső, mivel őt többet hívta az elmúlt napokban, mint
bárki mást. A férfi a második csörgés után felvette.
– Mr. Pettry – mondta, – Emma Duquet vagyok.
– Ms. Duquet – mondta a férfi melegen. – Miben
segíthetek?
Észrevette, hogy a férfi nem kérdezte meg, hogy van. Ez a
bizonyos társadalmi konvenció valószínűleg nem működött jól
az ő szakmájában, hiszen nagyjából mindenki, akivel dolga
volt, szerencsétlen volt, különben nem hívták volna fel.
– Lacey temetésén volt egy gyászkönyv, ugye?
– Igen, természetesen. Sajnálom, hogy nem adtam oda, de
elég hirtelen távozott, és Ms. Cray-nek még volt néhány
látogatója…
– Semmi gond, Mr. Pettry! Megértem. Köszönöm, hogy
megtartotta nekem. Bár most már valahogy nagyon szeretném
megszerezni. Elmehetnék érte?
 – Természetesen. Amikor csak megfelel Önnek – mondta
Pettry.
– Tudom, hogy késő van. – Az órájára pillantott. – Nagyon
késő – javította ki. – És tudom, sokat kérek, de nagyon kell az
a könyv! Gondolja, hogy el tudnék érte menni ma este? –
Bűnösnek érezte magát, hogy egyáltalán megkérdezte, de ha
Pettry sokat üzletelt vámpírokkal, akkor hozzá kellett szoknia,
hogy az éjszaka közepén is beugranak hozzá az ügyfelek. És
az biztos, hogy a kérése még csak zavarba sem hozta.
– Természetesen, minden este elég későig itt vagyok. Csak
jöjjön hátra, és csengessen be!
– Köszönöm, Mr. Pettry, és még egyszer köszönöm a
kedvességét Lacey szertartása alatt.
– Örömömre szolgált, hogy segíthettem ebben a nehéz
időszakban!
Emma bontotta a kapcsolatot.
– Louis, el kell intéznem valamit – mondta, és már szedte is
össze a holmiját.
Louis felpattant és odajött hozzá. – Hová mész?
– A ravatalozóba. El kell mennem a gyászkönyvért. Azt
hiszem, az majd segít ebben – mutatott a szétszórt jegyzeteire.
– Az nem szükséges! Elküldöm az egyik emberünket érte.
– Nem, köszönöm! – mondta Emma kedvesen, kihúzta a
laptopját, és a hóna alá dugta. – Inkább megcsinálom magam,
és utána rögtön haza is megyek. Holnap korán kell kelnem.
– Duncan nem szeretné, ha ezt tennéd.
– Még jó, hogy Duncan nem a főnököm – mondta a lány
tárgyilagosan.
Emma összeszedte a jegyzeteit, és távozott, mielőtt Louis
tovább vitatkozhatott volna vele, csak annyi időre állt meg,
hogy összeszedje a holmiját a csicsás hálószobából, mielőtt
lement volna a lépcsőn. Ismét az órájára pillantott, és majdnem
felnyögött a késői óra miatt. Mire kiér Pettryhez, majd újra
haza, egy újabb olyan éjszaka lesz, amikor nem sokat aludt.
De néhány csésze kávé reggel majd gondoskodik erről, és úgy
gondolta, hogy az irodában is be tud még csempészni egy kis
kutatást.
 Az egyik kezében a sporttáskával, a laptopját pedig
visszatéve a vállára vetett táskába elindult a kocsijához, ahol
már Baldwin várta. Jóképű fickó volt, vagy vámpír. Körülbelül
egy centivel volt alacsonyabb nála, de kócos, sötét haja és
ötórás borosta árnyéka volt, és valószínűleg huszonöt kilóval
többet nyomott nála, ráadásul mind izom. Felegyenesedett,
amikor Emma lejött a bejárati lépcsőn, és azonnal a táskái után
nyúlt.
– Hazaviszlek, Emma.
– Nálam van a kocsim. Köszönöm!
– Akkor követlek.
Emma megállt, és kíváncsian nézte a férfit. – Miért?
– A főnök parancsa – vonta meg a vállát.
– Veszélyben vagyok?
– Nem, ha én itt vagyok! – vigyorodott el.
Emma visszavigyorgott, és vidáman tájékoztatta: – Nem
egyenesen haza megyek. Meg kell állnom a Pettry’s Funeral
Home-ban Falls Church külterületén.
– Az nem megállás, hanem kerülőút. Előbb letesszük a
kocsidat.
Emma megvonta a vállát. Nem volt kedve veszekedni, és
különben is, hosszú volt az út. – Ahogy gondolod!
A férfi a kocsihoz vitte a táskáit, megvárta, amíg Emma
elhelyezkedik a volán mögött, és kihangsúlyozva felvonta a
szemöldökét, amikor a lány nem kapcsolta be azonnal a
biztonsági övét.
– Jesszus, Baldwin, olyan vagy, mint egy tyúkanyó!
– Szeretem a munkámat, Emma! Nem akarom, hogy bármi
történjen veled az én felügyeletem alatt! – Becsukta az ajtót, és
visszasietett a terepjárójához, majd követte őt az elülső kapun
át az utcára.
Rövid és eseménytelen volt az út vissza a házához. Nem
lakott olyan messze légvonalban. A forgalom és az állandó
VIP-konvojok miatti útlezárások tették hosszabbá az utat
napközben és este. De ilyen késő este az utcák szinte üresek
voltak. Voltak partik, de nem az ő városrészében, így miután
elhagyták Duncan környékét, még csak nem is kellett ezzel
számolniuk.
De amikor a házához értek, nem volt hol parkolniuk. A tél
végével visszatértek az utcaseprők, és mindenki az utca egyik
oldalára állította az autóját a másnap reggeli takarítás miatt.
Egy háztömbbel arrébb, és két háztömbbel lejjebb kellett
parkolnia, és még akkor is alig fért el az autója. Még jó, hogy
jól tudott párhuzamosan parkolni.
Baldwin megállt mellette, és átnyúlt, hogy kinyissa a
terepjárója utasajtóját. – Szállj be! – hívta.
Emma felkapta a táskáit, bedobta őket a terepjáró hátsó
ülésére, és vidáman körülnézve bemászott. Szeretett nagy
terepjárókban utazni. Magának is vett volna egyet, de ez nem
volt praktikus Washingtonban. Talán egyszer majd lesz egy
háza Virginiában vagy Marylandben, és akkor két járműve lesz
– egy praktikus szedán a munkába járáshoz, és egy ilyen nagy
seggű terepjáró, mint ez, amivel száguldozhat hétvégente a
környéken. Elmosolyodott, tetszett neki az ötlet.
– Mit mosolyogsz? – kérdezte Baldwin.
– Tetszik a kocsid.
– Nem az én kocsim. Én csak a sofőr vagyok.
– Nos, nekem akkor is tetszik.
– Hagynám, hogy vezess, de Duncannek nem tetszene.
– Miért nem? Jó sofőr vagyok!
– Igen, de mi van a másik fickóval? Az én reflexeim
gyorsabbak, mint a tieid.
Mint kiderült, Baldwin reflexei nem csak a balesetek
elkerülésére voltak jók. Úgy vezetett, mint egy pokoli denevér,
váltogatta a sávokat, és olyan szűk helyekre is beszáguldott,
hogy Emma többször is a biztonsági övébe kapaszkodott. De
fantasztikus időt mentek, és sokkal gyorsabban odaértek,
mintha egyedül ment volna.
Pettry elfoglalt volt, amikor megérkezett – nem akarta
megkérdezni, hogy mit csinál ilyen késő este –, de a férfi egy
bordó, vászonborítású dobozt hagyott neki, amelyben egy
hasonló borítással bekötött könyv volt, amelynek a fedlapján
aranyozott betűkkel szerepelt a Szeretettel emlékezünk felirat.
Könnyek szöktek a szemébe, és gyorsan becsukta a dobozt. Ez
nehezebb lesz, mint gondolta.
 – Ez minden, Emma? – kérdezte Baldwin halkan.
A lány bólintott, nem bízott a hangjában.
– Gyere, kicsim! Tűnjünk el innen!
Emma a mellkasához szorítva a dobozt követte a vámpírt
vissza a teherautóhoz. A férfi felsegítette a magas ülésre, és
nem szólt semmit, amikor Emma nem volt hajlandó elengedni
a dobozt.
A visszaút ugyanolyan gyorsan, de sokkal csendesebben
telt. Emma fáradt volt. Egész nap úton volt, és már majdnem
hajnali egy óra volt. Talán el is szundikált egy kicsit, mert
hirtelen a háza előtt álltak. Emma pislogott, aztán
kiegyenesedett, és a kilincsért nyúlt, még mindig a
mellkasához szorítva a gyászkönyvet.
– Várj! – mondta Baldwin. Leparkolt, leállította a motort, és
kiszállva a teherautóból megkerülte azt, hogy kinyissa
Emmának az ajtót. – Vedd elő a kulcsaidat! – parancsolta.
Emma nem vitatkozott. Átnyújtotta a férfinak a könyvet,
aztán a hátsó ülés felé fordult, és egyik kezét a táskája cipzáras
zsebébe dugta. Előkotorta a kulcsait, és felemelve a kezét úgy
csilingelt velük a levegőben, hogy a férfi láthassa őket.
– Oké – mondta, és kinyújtotta a kezét, hogy lesegítse a
lányt. Visszaadta neki a könyvet. – Adj egy percet, hogy
összeszedjem a többi cuccodat!
Becsukta a lány ajtaját, és már nyúlt a terepjáró hátsó ajtaja
felé, amikor megcsörrent a telefonja. Felemelte az ujját, hogy
várjon, és felvette a telefont. Emma csak az ő felén lévő
beszélgetést hallotta, de nyilvánvalóan egyik másik vámpír
hívta, aki keresett valamit a házban. Ott minden olyan
zűrzavaros volt. Nem tudta, hogyan tudtak bármit is számon
tartani. Baldwin az álla és a válla közé dugta a telefont, és
kinyitotta a teherautó ajtaját. Emma megborzongott. Gyenge
szél fújt, és a meleg kabátja ellenére is fázott. Egy pillantást
vetett Baldwinra, aki benyúlt a hátsó ülésre, majd előrement,
és fellépkedett a házához vezető lépcsőn, és semmi más nem
járt a fejében, csak hogy bejusson a házba, és befeküdjön a
meleg ágyába.
Becsúsztatta a kulcsot a zárba, és kinyitotta az ajtót.
Hallotta, ahogy Baldwin kiáltja: „Emma, várj!” – És ekkor
egyszerre több dolog is történt.
 A nappalija árnyékából egy nagydarab férfi emelkedett ki, a
szemei fehér oválisként virítottak ki sötét szakállas arcából, a
keze kemény volt, amikor bezárva a köztük lévő néhány
métert az egyik kezével megragadta Emma karját, a másikkal
pedig befogta a száját.
Ugyanebben a pillanatban megzörrent a bejárati ajtó is,
ahogy a falnak csapódott, és Baldwin már ott is volt, elrántva
őt az idegentől, és olyan gyorsan lépett közéjük, hogy Emma
megtántorodott, és majdnem elesett. A férfi felnyüszített,
amikor Baldwin keze a torkára szorult.
Eldördült egy lövés, aztán még egy, megdöbbentően hangos
a kis háza szűkösségében. Baldwin felnyögött, kitántorgott a
nyitott ajtón, és szó szerint kihajította a betolakodót a házból,
elrepítve őt a terepjáró mellett az utcára. A támadó felsikoltott,
a hang hirtelen szakadt félbe, amikor a kemény járdának
csapódott, és a szemközti ereszcsatornába gurult.
– Emma – szólította Baldwin sürgető rekedtséggel.
A nő Baldwin felé fordult, valami megdöbbentette a
hangjában. A férfi összegörnyedve, alig állt, egyik kezével a
mellkasát szorongatta, ahol…
– Istenem, te vérzel! Meglőttek? – A nő megragadta a férfit,
mielőtt az eleshetett volna, a vállát a karja alá csúsztatta, és
kifújta a levegőt, amikor hirtelen a férfi teljes súlya
ránehezedett. A derekát átkarolva erősen megragadta, és szinte
berángatta az ajtóból a nappaliba. Megpróbálta a kanapé felé
terelni, de a férfi ellökte magát tőle, és fájdalmasan felnyögve
a földre zuhant, a hátára fordult, és felbámult rá.
– Számítógép – zihálta a férfi. – Hozd be a csomagjaidat!
– Az én… – A szeme tágra nyílt, és visszarohant a nyitott
terepjáróhoz, felkapta a sport- és válltáskáját, benne a
laptoppal. Becsukta a kocsi ajtaját, majd bevitte a táskáit a
házba, és azt az ajtót is becsapta majd bezárta. Felvette a
telefonját az asztalról, odasietett Baldwinhoz, és térdre rogyott
mellette.
– Hívjam a kilenc-egy-egyet? Szükséged van mentőre?
– Miguel – suttogta. – A telefonom.
Emma bólintott, miközben a testében lévő vér végre újra
elkezdett az agyába áramlani, és képes volt tisztán
gondolkodni. Hát persze. Baldwin vámpír volt. Nem akarhatja
a szokásos orvosi segítséget. Félretette a telefonját.
– A telefonod a kocsiban van?
– Zsebben.
Emma lenézett. Farmer volt rajta és egy kapucnis pulóver,
amely vérrel volt átitatva. Összeszorította az állkapcsát,
eltökélten, hogy nem esik szét. Baldwinnak szüksége volt rá.
Gyorsan végigtapogatta a zsebeit, nem foglalkozva a vérrel, és
megtalálta a telefont a kapucnis pulóver zsebébe dugva.
Felemelte, hogy Baldwin is láthassa.
– Oké – kérdezte. – Hogyan érhetem el Miguelt?
– Egy – sikerült Baldwinnak kimondania.
Emma gyorsan megvizsgálta a telefont, és megnyomta az
egyes gyorstárcsázót. Kétszer kicsörgött, majd egy dühös hang
azt mondta: – Mi az?
– Baldwint meglőtték – mondta a nő sürgetően. – Kétszer,
azt hiszem. Vérzik…
– Ki az a…
– Emma. Sietned kell!
– Hol vagy most?
– A házamban. Hívjam a mentőket, vagy…
– Nem. Ne! Ne hívj senkit! Már úton vagyunk. Öt perc.
Miguel, vagy legalábbis azt gondolta, hogy Miguel volt az,
letette a telefont, és Emma közelebb húzódott Baldwinhoz.
Lerántotta a kanapéról a nagymamája takaróját, és a férfira
terítette, majd előrehajolt, megpróbálva megosztani vele a
teste melegét, a jelenlétének kényelmét.
– Tarts ki, Baldwin! Miguel már úton van.
De Emma aggódott. A pasas nem nézett ki jól. Nem sokat
tudott a vámpírok fiziológiájáról, de úgy vélte, egyetlen vérrel
rendelkező lény sem engedheti meg magának, hogy túl sokat
veszítsen belőle, és a férfi sokat veszített. A szemei csukva
voltak, a mellkasa alig emelkedett, amikor lélegzett, és…
– Baldwin? – szólította sürgetően. A férfi nem válaszolt.
A nő átkarolta a férfit, és számolni kezdte a másodperceket,
várva minden egyes új lélegzetvételre, és remélve, hogy
hamarosan megérkezik a segítség.
 ****

Az éjszakában hangosnak hallatszó nehéz autóajtók

csapódása riasztotta fel. Felkapta a fejét. Volt ideje, hogy
eszébe jusson, hogy az ajtaja zárva van, és nem tudnak bejutni,
amikor berontottak a házba, és úgy törték át a zárat, mintha
papírból lett volna. Miguel volt az első, és Emma tudta, hogy
azért, mert nem bízott benne annyira, hogy Duncant egy
ismeretlen helyzetbe küldje pusztán az ő szavára hagyatkozva.
Aztán Duncan is megjelent, a szemébe nézett, és rövid ideig
tartotta a tekintetét, mielőtt gyorsan végigmérte volna a testét,
majd újra visszatérve a szeméhez, mintha meg akart volna
győződni róla, hogy ő jól van.
Ari jött be utoljára. Becsukta az ajtót, és elé húzta az
előszobai asztalt. Nem egy nehéz asztal volt, de legalább
megtartotta az ajtót.
Miguel a földre rogyott, leemelte a takarót, és feltépte
Baldwin ruháját, hogy láthassa a vámpír mellkasát. Emma
félreállt, magával húzva a takaró maradékát.
– Emma! – Duncan hangja egyenletes és megnyugtató volt
a nyilvánvaló válság ellenére is. Emma a meleg barna
szemekbe nézett, remélve, hogy lát valamit, ami azt mondja
neki, hogy Baldwin rendben lesz.
– Azt akarom, hogy húzódj félre – mondta gyengéden. –
Baldwinnak szüksége van rám.
Észrevette, hogy a férfi levette a szmokingkabátját, amit
eddig viselt, és feltűrte a fehér inge ujját. Hátrébb húzódott,
majd felállt, mert el akart tűnni az útból, de azt is tudni akarta,
mit fognak csinálni. Miért fedte fel Duncan a karját? Ha
műtétre kerülne sor, nem Miguel lenne az, aki…
A gondolatai megakadtak, amikor Duncan elővett egy kis
éles kést, és belevágott az alkarjába. Emma sosem volt az az
ájuldozós típus, és nem volt hajlandó most elkezdeni. De azt
sem látta még soha, hogy egy férfi felvágja a saját karját, és
ettől hányingere lett. A falnak támaszkodott, de a tekintete a
Duncan karjából szivárgó vérre szegeződött, arra a karra,
amelyet most… Ó, hát persze! Baldwinnak vérre volt
szüksége, hogy pótolja, amit elvesztett, mint egy átlagos
embernek. A különbség abban volt, hogy ő az agyarain
keresztül szívhatta, ahelyett, hogy infúzióra lett volna
szüksége. Oké, ez nem meglepő.
Mély lélegzetet vett, majd elkerekedő szemmel
visszatartotta, amikor Miguel elvette Duncantől a kést, és
Baldwin mellkasába vágott. Már így is annyi vér kifolyt, hogy
aligha számított, de még mindig megszédült, ha túl sokat
gondolt arra, hogy valóban egy kést szúr egy férfi mellkasába,
és így vágja fel. Megborzongott, és behunyta a szemét a
látványtól.
– Miguelnek ki kell szednie a golyót – magyarázta
nyugodtan Duncan. Kinyitotta a szemét, és azon kapta magát,
hogy a férfi viszonozza a pillantását. A karja még mindig
Baldwin szájánál volt, és a vámpír hangosan szopta, mint egy
gyerek a cumit. – Magától is kijönne – folytatta Duncan –, de
nagyon közel van a szívéhez, és nem akarjuk ezt a kockázatot
vállalni. A gyógyulás is sokkal gyorsabban fog menni, ha
eltűnik.
Emma nyelt egy nagyot, és óvatosan közelebb lépett, a
kíváncsiság győzött az undor felett. Millió kérdése volt, amit
fel akart tenni, de nem akarta megzavarni Miguel
koncentrációját.
Duncan ismét rápillantott, és egy gyors, elismerő mosolyt
villantott rá, amitől az egész teste felmelegedett. A reakciója
irritálta, mert nem volt szüksége senki jóváhagyására, de azt
sem tagadhatta le, hogy a férfi milyen érzéseket keltett benne.
Magában felsóhajtott, és látta, hogy Duncan arcán mosoly fut
át. Mivel tudta, hogy nem Baldwin nyitott mellkasán
mosolyoghatott, biztos volt valami, amit ő tett. Ami megint
csak felbosszantotta.
– A golyó megsértette a tüdejét – magyarázta Duncan,
miközben tekintetét a folyamatban lévő műtétre
összpontosította. – De a vérem azt meg tudja gyógyítani. A
szív már más kérdés. A túl nagy sérülés végzetes lehet.
Miguel tekintete szinte akaratlanul Duncanre futott, mintha
túlságosan megdöbbent volna, hogy uralkodni tudjon a
reakcióján, aztán a figyelme rögtön visszatért az éppen végzett
műtétre. Érdekes. Talán a vámpírok nem szerették felfedni azt
a sebezhetőséget, amit Duncan épp most vallott be neki.
Miguel hirtelen abbahagyta a vágást, és Baldwin
mellkasába fúrta az ujjait, végül előbukkant az egyik véres
golyó. Ari leguggolt mellé, és kinyújtotta a kezét a golyóért,
megvárta, amíg Miguel kotorászott egy kicsit, majd kivette a
másodikat is, majd mindkettőt egy ruhadarabba csomagolta,
mielőtt a zsebébe dugta volna.
– Van elsősegélydobozod? – mormolta Miguel felnézés
nélkül.
– Igen – mondta Emma gyorsan. Berohant a konyhába, a
takarót a mosógépre dobta. Be kell áztatnia, különben a vér
sosem jön ki belőle. Felnyúlt a gép fölötti szekrényhez, és
levette a fém, uzsonnásdoboz alakú elsősegélydobozt, amelyet
még akkor állított össze, amikor beköltöztek. Visszasietett, és
letérdelt Miguel mellé, a nyitott készletet közéjük helyezve.
– Mire van szükséged? – kérdezte némi büszkeséggel. Még
soha nem használta a készletet, de teljesen fel volt töltve.
– Antibiotikumos spray, ha van, folyékony, ha nincs.
Felpattintotta a kupakot, és átnyújtott neki egy használatlan
Bactine spray-s flakont, mert úgy gondolta, az elzsibbasztja a
fájdalmat. De aztán lenézett a Baldwin mellkasán tátongó
lyukra, és úgy döntött, hogy az egész adag Bactine-re lesz
szükség, hogy elzsibbassza. Különben is, nem úgy tűnt, hogy
Baldwinnak fájdalmai lennének. Boldogan szopogatta Duncan
karját, a szeme csukva volt, az arckifejezése nem mutatott
semmi stresszt. Még csak fel sem nyögött egyszer sem, most,
hogy belegondolt.
– Még mindig elfertőződhet? – kérdezte kíváncsian,
miközben figyelt. – Úgy értem, ha Duncan vére meg tudja
gyógyítani mindezt, akkor nem gyógyíthatja meg a fertőzést
is?
– De igen, képes rá – válaszolta Duncan. – A vámpírok
általában szinte teljesen ellenállóak mindenféle fertőzéssel
szemben. De egy ekkora sebnél, ha minimalizáljuk a fertőzést,
eggyel kevesebb problémával kell megküzdenie a
vámpírfiziológiájának, és a seb gyorsabban begyógyul.
Miguel alaposan befújta a sebet, majd visszaadta a flakont.
– Kötszerek – mondta. – Nagy gézpárnák vagy valamilyen
gézkötés.
– Mindkettő van – mondta azonnal, mivel pontosan tudta,
mi van a készletében.
Duncan és Miguel is furcsán nézett rá, valószínűleg azon
tűnődtek, hogy egy kongresszusi törvényhozási elemzőnek
miért van szüksége ilyen teljes elsősegélycsomagra, pedig neki
nyilvánvalóan nem volt. De amikor eljött az ideje, hogy
vásároljon egyet, a készre összerakott készletek olyan
szánalmasnak tűntek, hogy inkább összeállította a sajátját,
méghozzá felkészülve a legrosszabbra. És talán egy kicsit
túlzásba is vitte.
Kicsomagolt néhány nagy gézpárnát, és átnyújtotta
Miguelnek.
– Ragtapasz – mondta, és még csak nem is vette a
fáradtságot, hogy megkérdezze, hogy van-e neki. – Vágj
nekem néhány darabot, 12-15 centi hosszút.
Emma bólintott, és elkezdte vágni a ragtapaszt, és örült,
hogy rendes méretű ollót vett azok helyett a vackok helyett,
amelyek a szokásos készletekben voltak. Miközben ő és
Miguel leragasztották Baldwin mellkasát, Duncan végre
elhúzta a csuklóját a vámpír szájától. Ari elővett egy tiszta,
fehér zsebkendőt, és átnyújtotta Duncannek.
– Neked is kell kötszer? – kérdezte Emma, és kérdő
pillantást vetett Duncanre.
A férfi elmosolyodott. – Nem, köszönöm, Emma!
A lány elkerekedett szemmel nézte, ahogy a férfi letörölte a
vért a csuklójáról, és látta, hogy az már el is kezdett gyógyulni.
– Ragtapasz! – mordult fel Miguel.
A nő megrándult, és azt mormolta: – Bocsánat! – mielőtt
átadta volna neki a következő szalagot.
– Rendben – mondta végül Miguel, és hátradőlt a sarkára. –
Ennyi elég lesz!
Duncan megnyugtatóan végigsimított Baldwin homlokán,
hátrasimítva a haját.
– Ari – mondta –, vidd vissza Baldwint a házba! Miguel és
én követünk Emmával.
– Uram – nyugtázta Ari. Ő és Miguel óvatosan felemelték
Baldwint, és kivitték a kocsihoz, Miguel félrelökte az asztalt,
miközben Ari kivitte a társát az ajtón.
– Emma – mondta Duncan.
Még mindig a padlón ültek mindketten, és Emma felnézett
az elsősegélydoboz újrapakolásából.
– Mondd el, mi történt! – mondta a férfi.
Emma szeme megmagyarázhatatlan könnyekkel telt meg,
mintha most, hogy a krízisnek vége, a teste engedélyt adna
neki, hogy reagáljon. Fáradtan megdörzsölte egyik kezével a
szemét, és letörölte a könnyeket.
– Egy férfi várt ránk, rám. Már a házban volt, amikor
kinyitottam az ajtót. Baldwin épp a kocsiból szedte ki a
cuccokat, és azt mondta, hogy várjak, de annyira fáztam. Ő…
úgy értem a támadó, rögtön rám rontott, amint kinyitottam az
ajtót, és biztos azt hitte, hogy egyedül vagyok. De Baldwin…
– Hirtelen kitágult a szeme. – Még mindig ott van? Az utcán?
Baldwin kidobta őt…
Elhallgatott, mert Duncan felállt és kilépett az ajtón.
Hangokat hallott, és az ajtóhoz rohant, hogy megnézze, mi
történik. Ari már elhajtott, de Duncan és Miguel valami fölé
hajoltak az utcán. Miguel felállt, és a lány felfedezte, hogy a
támadóját viszi a vállán. Egy nagy, fekete terepjáróhoz
mentek. Duncan felhúzta a csomagtartó ajtaját, és Miguel
bedobta a férfit, majd benyúlt, és csinált vele valamit. A férfi
mindeközben nem adott ki semmilyen hangot.
Miguel csendben lecsukta az ajtót, Duncan pedig
visszament a házba.
– Halott? – kérdezte Emma.
– Nem – válaszolta Duncan. – De lehet, hogy hamarosan azt
kívánja, bárcsak az lenne. Szedd össze a holmidat, Emmaline!
Visszajössz velünk a házba. Itt nem vagy biztonságban.
Emma éles pillantást vetett rá. – Nem lesz semmi bajom –
mondta. – Reggel dolgoznom kell.
– Mehetsz a házamból is – mondta Duncan egyenletesen.
– Én inkább itt maradnék. Minden holmim itt van.
– Akkor hozd magaddal a holmidat! – mondta a férfi
megfontoltan. – Nem maradsz itt egyedül!
– Én itt maradok – erősködött a lány. Az igazság az volt,
hogy ha a férfi megkérte volna, beleegyezett volna, hogy vele
menjen, mert tényleg nem akart itt maradni egyedül, főleg nem
akkor, amikor bármelyik percben felbukkanhat egy újabb
fegyveres seggfej. De a férfi nem kérdezte, ugye?
 – Emma! – csattant fel Duncan. – Valaki betört ebbe a
házba, és majdnem megölte Baldwint. Észszerűtlenül
viselkedsz!
– Akkor elmegyek egy szállodába! – Emma látta a férfi
szemében a sértettség villanását, és elszállt a makacssága. –
Rendben! – viszonozta a felcsattanást. – Veled megyek. De
abba kell hagynod a parancsolgatást, a fenébe is!
– Ezt nem felejtem el – mormolta Duncan. – Hová mész? –
kérdezte, amikor a lány elindult mellette a lépcső felé.
– Összepakolom a holmimat – mondta türelmetlenül.
– Ó! – A férfi elmosolyodott, és a lány akaratlanul is
viszonozta. – Segítek.
– Tényleg nem kell… – De a férfi már elment mellette, és
felfelé haladva a lépcsőn a hálószobája felé tartott.
– Várj! – kiáltotta a lány, és utána robogott. Épp akkor
fordult be a sarkon, amikor a férfi a felső fiókhoz nyúlt.
– Állj! – mondta, és átsietett a szobán. – Majd én
összepakolok, köszönöm!
– Mi van a fiókban? – kérdezte ártatlanul, bár a szemei
ragyogtak.
Emma figyelmesen nézte a férfit. – Próbálod elterelni a
figyelmemet!
A férfi értetlenül nézett rá.
– Aggódsz, hogy ki fogok borulni a történtek miatt, és azzal
próbálod elterelni a figyelmemet, hogy azzal fenyegetsz, hogy
az alsóneműmmel játszol!
A férfi szemöldöke felszaladt. – Az van itt?
– Igen, az, és te tereled a témát!
Eltűnt a mosoly. Hirtelen teljesen komoly lett, ahogy
kinyújtotta a kezét, és végigsimított az ujjaival a lány arcán.
– Meg is ölhettek volna.
Emma mellkasa összeszorult az érzelmektől, a szíve
gyorsabban vert, mint egész éjjel. – Még csak nem is láttam a
fegyvert. Csak hallottam, amikor…
Duncan rövid időre lehunyta a szemét, mintha ennek
gondolata még jobban zavarta volna. Gyengéden a karjába
húzta a lányt. – Jól vagy, Emmaline? Tényleg?
A lány átölelte a férfi derekát, és belekapaszkodott, élvezte,
ahogy a férfi nagy teste körülöleli, újra biztonságban érezte
magát. A férfi vállának dőlve bólintott. – Nem sérültem meg.
Baldwin megmentett.
– Örülök – mormolta, miközben a keze megnyugtató
ritmusban fel-alá sétált a lány gerincén.
Emma akár egész éjjel is ott maradt volna, de Duncan
megpuszilta a haját, és azt mondta: – Csomagolj több napra!
Itt nem vagy biztonságban, amíg ki nem derítjük, ki áll
emögött.
A lány bólintott, és vonakodva hátralépett.
– Nem tart sokáig – mondta anélkül, hogy a férfira nézett
volna.
A férfi az álla alá tette az egyik ujját, és felemelte az arcát.
– Addig tart, ameddig csak akarod – mondta komolyan,
majd ravasz pillantást vetett rá. – Biztos, hogy nem kell
segítség azzal a fiókkal kapcsolatban?
Emma gyengén kuncogott. – Nem, majd én elintézem.
– Akkor lent leszek. Beszélnem kell Miguellel. Szólj, ha
készen állsz, és segítünk a csomagokkal!

****

Duncan visszafogott dühvel lépkedett le az Emma házához

vezető lépcsőkön, majd odament a terepjáróhoz, ahol Miguel a
halott férfival várakozott. Persze az ember még nem volt
halott, de az lesz. Amint elmondott nekik mindent, amit tudott.
– Atyám – mondta Miguel formálisan, amikor odaért.
– Ari bejelentkezett?
– Igen, uram. Most érkezett meg a házba. Baldwin
felébredt, amikor bevitték. Nem boldog, de jól van.
– Jó. – Duncan a hátsó ablakon keresztül az eszméletlen
emberre pillantott. – Ha meg akarta volna ölni, megvolt rá az
alkalma.
 Miguel bólintott. – Talán csak rá akart ijeszteni. Vagy talán
volt egy üzenete, amit nem tudott átadni, mert Baldwin ott
volt.
– Ha létezik üzenet, akkor tudni fogjuk – mondta Duncan
sötéten.
– Ha tudják, hogy velünk dolgozik, uram, akkor a nyomába
fognak eredni.
Duncan dühe a magasba szökött, és küzdött, hogy ne
látszódjon, de Miguel így is, úgy is tisztában volt vele.
Láthatta a hadnagya éber tekintetéből, az óvatos
formaságokból. A gondolat, hogy bárki is kezet emelhet
Emmára, arra késztette, hogy kitépje a Victor aktáiban
szereplő összes ember torkát, függetlenül attól, hogy volt-e
közük Lacey halálához vagy sem. Szerinte egyikük sem volt
ártatlan.
Kényszerítette magát, hogy higgadtan gondolkodjon, ami
egyre nehezebben ment neki, amikor Emma Duquet-ről volt
szó. De nem engedhette meg magának, hogy körbe-körbe
rohangálva embereket gyilkoljon, bármi is volt az oka. Ez pont
az ellenkezője volt annak, amiért egyáltalán ebben a korrupt
városban volt. Nem mintha a Lacey haláláért felelős
embereket életben hagyná. Ó, nem. Mindannyian meg fognak
halni. Talán nem ma este, talán nem is a közeljövőben. De a
vége az lesz. És gondoskodni fog róla, hogy ezt ők is tudják.
Mindegyikük úgy tölti majd élete utolsó néhány hónapját,
hogy a válla fölött hátralesve várja, hogy rátaláljon a halál.
A gondolat tetszett neki, és enyhén elmosolyodott.
– Szólj valakinek, hogy készítsen egy biztonságos szobát a
házban a fogoly számára, mire odaérünk – mondta a
csomagtartó felé mutatva. – Valahol messze attól a helytől,
ahol Emma fog aludni. Az alagsorban. A kényelem nem
fontos. És tájékoztasd a nappali őröket is! Nem akarom, hogy
egy elszúrt mentőakció bevonja az emberi rendőrséget, és azt
sem akarom, hogy megöljék az orrunk előtt.
– Igen, uram!
Mindketten megfordultak, amikor Emma megjelent az
ajtóban, egy bőröndöt cipelve és egy ruhazsákot az egyik
vállán átvetve.
– Emma – mondta Duncan türelmetlenül. – Hadd segítsünk
ezzel!
 A lány a férfi irányába tolta a bőröndöt. – Fogd ezt, én
pedig…
Duncan felemelte a bőröndöt, és lekapta Emma válláról a
ruhazsákot, majd mindkettőt átadta Miguelnek.
– Okééé – húzta el a lány. – Mit csináljak ezzel az ajtóval?
Duncan a homlokát ráncolta, majd az ajtókeretet
tanulmányozta. – A zár eltört, de a keret ép. Gondolom, nincs
kalapácsod és szöged… – A hangja elakadt, amikor Emma
eltűnt a házban. – Persze, hogy van – helyesbített.
A nő újra megjelent a kért tárgyakkal és egy önelégült
vigyorral.
– Senki sem szereti a mindentudókat – kötekedett,
miközben a lány elsétált mellette.
– Ó, én nem tudok mindent – válaszolta a lány könnyedén.
– Csak felkészültem mindenre!
Duncan felnevetett, és a kezébe vette a kalapácsot, először
több év óta, mint amennyit meg tudott volna számolni.

****

Emma a fűtött terepjáróban ült, és figyelte, ahogy Duncan

beszögezi a bejárati ajtót. Nem mindennap látott egy
szmokingos férfit kalapáccsal a kezében. Persze, nem is
minden nap próbálta egy őrült megtámadni őt az otthonában.
Kivéve, hogy a fickó talán nem is volt őrült. Furcsa módon
megnyugtató lenne, ha Lacey gyilkosai küldtek volna rá
valakit. Ez azt jelentené, hogy jó úton jár.
A nő a homlokát ráncolta. De ha ez a helyzet, miért nem
ölte meg egyenesen? Megtehette volna. Talán valami egészen
mást tervezett vele. Duncan és a vámpírjai nem engedték,
hogy minden részletet lásson abból, ami Victor úgynevezett
partijain történt – meg akarták védeni őt, ami a maga módján
dühítő volt –, de volt egy jó megérzése abból, amit engedtek
megnézni, és abból, amit hallott. Megszakadt a szíve, ha arra
gondolt, hogy Lacey is belekeveredett mindebbe, önkéntelenül
is megremegett, és hálát adott, hogy Baldwin ott volt ma este.
Duncan ledobta a szerszámokat az első ülés padlójára, majd
csatlakozott Emmához hátul. Miguel vezetett, mivel Ari elvitte
a kisebb terepjárót, Baldwinnal együtt.
– Amint lehet, hívunk ide egy lakatost – mondta Duncan,
miközben becsukta az ajtót. – Megkérem az egyik emberemet,
hogy itt találkozzon vele.
– Mi van, ha nem ér ide reggelig? – kérdezte a lány. – Én
is…
– Nappalra vannak emberi őreim, Emma. Ők is
elboldogulnak vele.
– A kocsim a háztömb körül van – mondta, és felemelte a
hangját, hogy Miguel is hallja, hogy tudja, meg kell állniuk. –
Itt balra, aztán a következő jobbra – tette hozzá, majd
Duncanhez fordult: – Holnap, ööö, mármint ma reggel
munkába kell mennem. Megbeszéléseim vannak, emellett… –
elhallgatott, és arra gondolt, talán jobb lenne, ha Duncan nem
tudna arról, hogy holnap napközben is folytatni akarja a Victor
partijain részt vevő nők felkutatását.
– Mi mellett? – kérdezte Duncan, és kíváncsian nézett rá.
– Nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem a
munkámat – mondta akadozva. Elpirult a hazugságtól, de
remélte, hogy a férfi azt feltételezi, hogy a burkolt pénzhiány
miatt van zavarban. Különben is, ez valójában nem volt
hazugság. Nem engedhette meg magának, hogy elveszítse a
munkáját.
Duncan ránézett, az arca gondosan üres volt, és a lány tudta,
hogy érzi, valami nincs rendben. Nem tudhatta pontosan, hogy
miről hazudik, de abban is biztos volt, hogy tudja, hogy nem a
teljes igazságot mondta neki.
Amikor a kocsijához értek, Emma ki akart ugrani, de
Duncan a karjára tette a kezét, hogy visszatartsa.
– Én elkísérem Emmát, Miguel.
Elöl Miguel felkapta a fejét, és megfordult, hogy éles
pillantást vessen Duncanre.
– Te hajthatsz mögöttünk – mondta Duncan. – Nincs olyan
messze.
Miguel egy pillanatig Duncanre meredt, aztán bólintott.
– Igenis, uram! – mondta, és a tiszteletteljes szavakból
sugárzott a düh.
 Emma Duncanre pillantott, remélve, hogy nem fog két
dühös vámpír közé szorulni, de Duncan arckifejezése
ugyanolyan nyugodt és kontrollált volt, mint mindig. Tartotta
Miguel tekintetét, amíg a másik vámpír el nem fordította a
pillantását, aztán ezt a hűvös tekintetet felé fordította, és az
ajtó felé intett.
– Ha megtennéd, Emma – mondta.
Emma a kilincsért kapott, kilökte az ajtót, és kilépett a
hideg levegőre. A terepjáró melege után felüdülésnek kellett
volna lennie, de ő reszketett, és a kimerültség vastag
takaróként borult rá. Istenem, annyira fáradt volt. Mikor aludt
utoljára? És néhány rövid óra múlva munkába kell mennie,
úgy kell tennie, mintha továbblépett volna Lacey halála után,
el kell végeznie a munkáját, talán kisebb lakást keresnie
magának. De semmiképpen sem töltheti ébren az éjszakáit a
gyilkos keresésével, akinek nagyon is lehet, hogy a szomszéd
épületben van az irodája, vagy akár csak a folyosó végén.
Duncan keze az övére tapadt, és kihúzta a kulcsokat a lány
zsibbadt ujjai közül.
– Szállj be a kocsiba! Majd én vezetek.
– Én is képes…
– Persze, hogy képes vagy! De akkor is én vezetek!
– Főnökösködő – mormogta, és az anyósüléshez ballagott. –
Phoebe azt mondta, hogy főnökösködő vagy!
– Igen, nos… – Becsúszott a kormány mögé, és beindította
a kocsit. – Phoebe maga sem éppen egy könnyű eset.
Emma a legmagasabb fokozatra kapcsolta a fűtést, és
Duncan azonnal a nő irányába állította a szellőző nyílásokat.
– A férje is vámpír?
– Nem. A legtöbb vámpírpárosodás emberekkel történik. A
vér megosztása intenzíven szexuális jellegű. Láttam már egy-
két édes hármast két vámpír és egy ember között, ami
működött, de ez ritka.
Emma érezte, hogy felforrósodik a saját vére, ahogy
elképzelte Duncan száját a nyakán, meztelen, izzadságtól
csillogó felsőtestét, ahogy korábban a tornateremben látta.
Kinyújtotta a kezét, és lejjebb kapcsolta a fűtést, kigombolva a
kabátját.
 Duncan rápillantott. – Túl meleg van?
– Igen, azt hiszem… – A lány kissé köhintett. – Ez a fűtés
lassan indul, de ha egyszer beindul, akkor már kicsit sok.
Duncan bűnös szája kissé felívelt, de nem vette le a szemét
az útról.
Mit nem adott volna, hogy lássa a férfit kibukni, hogy
megtörje azt az örökké tartó hűvösségét. Csak egyszer. Nem
akarta, hogy valami szörnyűség történjen. Csak egy kicsit fel
akarta rázni a férfit, hogy lássa, mi bukna ki belőle. Egy
pillanatra elgondolkodott, vajon a férfi az ágyban is ugyanúgy
ura-e a helyzetnek, mint mindenhol máshol. Aztán
elkerekedett a szeme, megrökönyödve a saját gondolataitól.
Nyilvánvalóan túl sokáig dolgozott túl keményen. A sok
munka és semmi szórakozás nyilvánvalóan nagyon begerjedt
nővé tette. Elfojtotta a nevetését, és az arca belsejébe harapott,
hogy a mindent látó Duncan ne vegye észre.
Amikor behajtottak a vámpírok nagy házának kapuján, már
majdnem hajnali négy óra volt. Emma fontolgatta, hogy még
csak le sem fekszik, de nem volt a városban elég kávé ahhoz,
hogy egész éjjel és egész nap is ébren tartsa.
Nem elöl parkoltak le, hanem a ház hátsó része felé
hajtottak. Több mozgásérzékelős lámpa világította meg a
területet, amint behajtottak, így az majdnem olyan világos
volt, mintha nappali fény lenne. Vámpírőrök jelentek meg az
árnyékból, némelyikük napszemüveget tett fel, hogy megvédje
a szemét. Miguel is így tett, az ő szemét is eltakarták a szinte
fekete lencsék, amikor kilépett a terepjáróból. Beszélt egyik
másik vámpírral, majd odasétált, és kinyitotta a szedán vezető
melletti ajtaját, amely kicsinek és megviseltnek tűnt a csillogó
terepjárók sora mellett.
– A fogoly biztonságban lesz a pincében, uram – mondta,
miközben Duncan kicsúszott a kormány mögül. – Alarik
beépített egy rácsot.
– És kétségtelenül élvezte.
– Igen, uram. Megjegyezte, hogy már évek teltek el, és
reméli, hogy jól emlékszik a rudakban lévő feszültség
arányára.
– Élve akarom a foglyot, Miguel, nem pedig lassan halálra
fojtva. Legalábbis addig nem, amíg ki nem kérdezem.
 Emma döbbenten nézett rá. Mit csinálnak a foglyukkal,
miután kikérdezték? Úgy tűnt, a vámpírok kerülni szoktak
minden kapcsolatot az emberi rendőrökkel, de el sem
engedhették csak úgy a férfit. A lány a homlokát ráncolta. Ami
azt illeti, mit tennének Lacey gyilkosával, ha megtalálnák őt –
vagy őket?
– Mire gondolsz, Emma? – kérdezte Duncan közvetlenül a
lány füle mellett.
A lány megrándult, és rosszallóan nézett rá.
– Tennünk kell rád egy csengőt!
Duncan csak mosolygott, és a kezét a lány hátára téve az
ajtó felé irányította.
– Megpróbálhatnád. Valószínűleg élvezném… mármint a
próbálkozás részét. – Kinyitotta az ajtót, és tartotta neki.
– Szóval – folytatta, miközben átsétáltak egy nagy konyhán.
– Miért ráncoltad ennyire a homlokodat?
– Úgy érted, rajtad kívül?
A férfi könnyedén bólintott. – Rajtam kívül.
Emma fontolgatta, hogy kitalál valamit, de tényleg
szüksége volt erre az egy válaszra. – Mit fogsz csinálni, ha
megtaláljuk őket? Azokat, akik megölték Lacey-t?
Ekkorra már a lépcső alatti előcsarnokba értek, Duncan
megállt, és szembefordult vele.
– A vámpírközösség alapelve, hogy mindenkor
együttműködik az emberi rendőrséggel és hatóságokkal –
mondta szelíden. Ez begyakoroltnak hangzott, és Emma tudta,
hogy a pártvonalat hallja.
A lány pillantása találkozott a férfi tökéletesen emberi
tekintetével.
– Nem azt kérdeztem, hogy mi az alapelv, Duncan! Ezek
nagyhatalmú emberek. Ha feladod őket a hatóságoknak,
órákon és nem napokon belül újra az utcán lesznek. Tudni
akarom, hogy mit fogsz valójában tenni, ha elkapod őket!
A férfi egy hosszú pillanatig tanulmányozta őt, aztán azt
mondta: – A vámpírközösség érdekei mindig az elsők. – A nő
kinyitotta a száját, hogy választ követeljen a kérdésére, de a
férfi megelőzte, és azt mondta: – Vannak titkok, amelyeket mi,
vámpírok sosem osztunk meg. Okom van azt hinni, hogy
Victor… mondjuk úgy, hogy indiszkrét volt bizonyos titkok
tekintetében. Az ilyen tudás, különösen az ilyen emberek
kezében, fenyegetést jelent a népemre nézve, és én nem tűröm,
ha fenyegetik a népemet!
Emma figyelt, nem csak a szavakat hallotta, hanem azt is,
amit a férfi mondani akart neki. Bólintott.
– Tehát megszünteted a fenyegetést – mondta, hogy
tökéletesen érthető legyen.
– Igen.
– Nincs ezzel semmi bajom – mondta határozottan.
A férfi barna szeme felcsillant. – Megkönnyebbültem!
Emma megforgatta a szemét, aztán döbbenten nézett fel a
sok lépcsőre, ami közte és a kényelmes ágy között volt.
– Felvihetnélek – mondta Duncan komolyan.
A lány sajnálkozva elmosolyodott.
– Köszönöm. De van egy olyan érzésem, hogy ezt sosem
élném túl.
– Nem mondanám el senkinek – mondta a férfi, kezét
Emma könyöke alá helyezve, és kölcsönözve jelentős erejét,
elindultak felfelé a lépcsőn.
– Én rólad beszéltem!
Duncan hangosan felnevetett, majd a karjába emelte a lányt,
és felrohant a lépcsőn. Mielőtt Emma levegőt vett volna, már a
hálószobában voltak, amelyet korábban használt, és a férfi
letette a padlóra, végigcsúsztatva a testén, hogy a lány érezze a
mellkasának, a combjainak minden egyes centiméternyi
kemény izmát. Emmának elakadt a lélegzete. Nem az izmai
voltak az egyetlen dolog, ami kemény volt rajta.
Emma felpillantva meglátta a férfi szemének bronzos
ragyogását.
– A szemeid – suttogta, és felemelte a kezét, hogy
végigsimítson a férfi szemöldökének ívén. – Ragyognak.
– Ezt teszik – mormolta Duncan, miközben erős ujjai a lány
csípőjére simultak.
– De nem mindig – mondta Emma halkan.
 – Amikor használom az erőmet – magyarázta Duncan,
egyik keze szinte a lány fenekének ívére siklott, miközben
közelebb vonta magához. – Vagy amikor erős érzelmek jönnek
a képbe.
– Érzelmek – ismételte meg Emma halkan, ujjai most a férfi
puha ajkaival játszottak. – Mint… a vágy? – Lábujjhegyre
emelkedett, és egy gyors csókot nyomott a férfi szájára. –
Sóvárgás? – Újabb csók. – Szükség?
Ismét felemelkedett, hogy újabb gyors csókot adjon, de a
férfi felmordult, és a helyén tartotta, miközben a csókot valami
perzselővé és követelőzővé mélyítette. Egyik keze a lány hátán
sétált, ujjai a hajába fonódtak, miközben megváltoztatta a
csókjuk szögét, még jobban elmélyítve, ahogy a nyelve a lány
szájába hatolt.
Emma halkan felnyögött. A férfinak forró éjszakák és sötét
titkok íze volt, bár nem tudta volna megmagyarázni, mit jelent
ez. Csak azt tudta, hogy igaz. Többet akart. Meg akarta
harapni a férfi ajkát, hogy még többet kóstoljon belőle. A férfi
feje mögé nyúlt, és lerántotta a szőke haját összefogó szalagot,
ujjait belefúrta a sűrű fürtökbe, végighúzva körmeit a fejbőrén.
Duncan felmordult a szájánál, és Emma valami keményet és
éleset érzett. A szívverése felgyorsult, amikor rájött, mi lehet
az. Agyarak. Végigfuttatta a nyelvét azokon a csúszós
simaságokon, és Duncan válaszul felhangzó nyögése
megborzongtatta testének minden sejtjét. Emma erősebben
nyomta, a száját a férfi szájához szorította. Mintha nem tudott
volna elég közel kerülni, nem tudott volna… – Éles szúrást
érzett a nyelvén, megízlelte a saját vérét, meleg és rezes.
Duncan ujjai összeszorultak a hajában, olyan erősen fogta,
hogy könnyek szöktek a szemébe, de nem kiáltott fel, nem
mozdult, ahogy a férfi nyelve végigsöpört az övén,
összegyűjtve minden egyes cseppet. A férfi erekciója, amely
már így is hosszú, kemény jelenlét volt a hasánál, lehetetlenül
megkeményedett, és nekifeszült a ruhának, amely elválasztotta
őket egymástól. Emma az egyik kezével Duncan ingébe
markolt, amikor a férfi megszakította a csókjukat, és egy halk,
éhes nyögéssel visszahúzta magához, miközben újra elkapta a
férfi száját.
– Emma – mormolta, majd halkan káromkodni kezdett,
amikor a lány dühösen megcsípte az alsó ajkát. Nem szakította
fel a bőrt, de ennek így is fájnia kellett.
 – Mi van? – csattant fel, a teste sikoltozott, hogy most
azonnal vetkőztesse le a férfit!
– Késő van – mondta, és erős kezét a lány karjára téve távol
tartotta a testétől, miközben a lány csak arra vágyott, hogy
hozzádörgölődzön, mint egy macska.
– Késő? – ismételte meg a lány. – Késő mihez? – követelte.
Duncan felnevetett, és elfordult, amikor a nő
megtorlásképpen a hasába vágott.
– Ne nevess, és mondd el, mi folyik itt, te hülye vámpír… –
A felismerés megcsapta. – Ó!
Duncan megdörzsölte a hasát, mintha a lány ökle valóban
kárt tett volna azokban a kőkemény izmaiban. Mindaddig
játszotta a szerepét, amíg a nő színlelt undorral meg nem
forgatta a szemét.
– Szóval, mennyi idő van napfelkeltéig? – kérdezte a férfira
meredve, és hagyta, hogy látszódjon a szemében a vágy.
Duncan halkan felnyögött. – Ne nézz így rám! – mondta. –
Ez így is elég kemény!
Emma gonoszul elvigyorodott a valószínűleg akaratlanul
elhangzott kétértelmű célzáson, de a férfi persze tudta, hogy
miért vigyorog.
– Rossz vagy! – mondta. Hagyta, hogy a keze
végigsimítson a hátán, hogy megsimogassa a fenekét, elég
közel húzva magához, hogy pontosan érezze, milyen kemény.
– Alig több mint egy óra – mormolta a fülébe. – És Emmaline,
édesem, amikor végre szeretkezhetek veled, ennél sokkal
hosszabb időre lesz szükségem!
Emma hirtelen örült, hogy a férfi átöleli, mert a vágy
hulláma, ami e mormolt szavak hallatán elöntötte, ledöntötte
volna a lábáról. Ez annyira igazságtalan volt.
– Mit akarsz… – A hangja megtört, és köhécselni kezdett. –
Mit csinálsz holnap? Úgy értem, éjszaka?
– Egész éjjel itt leszek – suttogta a férfi, a lehelete melegen
érintette a lány bőrét, miközben megcsókolta a füle előtti
érzékeny pontot, majd lágy csókok sorát helyezett a szájáig.
Emma felfelé nyújtózkodott, de a férfi egy utolsó, kemény
csókot nyomott az ajkára, és eltávolodott.
 – Légy óvatos ma, Emma! – mondta komolyan, és a füle
mögé simította a haját. – Ígérd meg nekem!
– Megígérem – mondta a lány zihálva.
– Ne bízz senkiben! – folytatta a férfi, majd egy szűzies
csókot nyomott a lány homlokára. – És aludj, amennyit csak
tudsz! Később szükséged lesz rá. – Rákacsintott, majd sarkon
fordult, kisétált a folyosóra, és elment.
Emma az üres ajtót bámulta, teste lüktetett a kielégítetlen
szükségletektől.
– A francba! – suttogta, majd kinyújtotta a kezét, és
határozottan becsukta az ajtót. Az egyetlen zár a kilincsen volt,
ami egy vámpírt sem tartana távol. De nem igazán számított
arra, hogy bárki is megzavarja. Nyugtalanul nézett körbe a
szobában, majd az órájára nézett. Ha azonnal elaludna,
legfeljebb két órát tudna aludni, mielőtt fel kellene kelnie és
indulnia kellene a munkába. De annak az esélye, hogy azonnal
elaludjon, nulla pont nulla volt, hála egy bizonyos vámpírnak.
Egyébként is, mi is volt a szűzkurva férfiúi megfelelője?
Később majd utána kell néznie. Egyelőre beletörődött egy
koffeinnel teli napba, és kinyitotta a bőröndjét.

****

Néhány órával később Emma már az egyenruhának

minősülő kosztümjében és magassarkú cipőjében sétált
Washington márványozott folyosóin. Nos, oké, igazából nem
sétált; az túl nyilvánvaló lett volna. Sietett, ahogy mindenki
más is ebben az épületben, sietett, néha riporterek és
operatőrök hada követte őket, mintha a világ sorsa az ő
vállukon nyugodott volna. Feltételezte, hogy néha ez igaz volt,
de közel sem olyan gyakran, mint ahogyan azt a politikusok
szerették hinni.
A ma reggel zsúfolt volt. Egy újabb kongresszusi ülés
valami olyan világrengető dologról, mint a szteroidokat
használó baseballjátékosok. Emberek éheztek szerte a világon,
meghaltak a csatatereken, a szomszédaik agyonverték őket, és
a szabad világ vezetőinek a legégetőbb dolog, ami eszükbe
jutott, az egy rakás nagyfejű, töketlen sportoló volt, akik
szteroidokat használnak. Kit érdekelt? Emmát nem, bár a férfi
kollégái ragaszkodtak hozzá, hogy ez fontos. Csak annak örült,
hogy Coffer képviselő nem volt tagja egyik illetékes
bizottságnak sem. Nem hitte, hogy képes lett volna elrejteni az
érzéseit, vagy befogni a száját.
Kétségbeesetten felkapott egy csésze kávét az íróasztala
felé menet, és sikerült nem kiöntenie, miközben
zsonglőrködött a táskájával, benne a laptopjával és Lacey
gyászkönyvével. A dobozt a Duncannél lévő szobájában
hagyta. Túl terjedelmes volt még az ő hatalmas táskájába is.
Alig sikerült néhány kortyot innia az értékes koffeinből, és
átfutnia a reggeli megbeszéléshez szükséges aktákat, amikor
kinyílt a képviselő ajtaja, és a kollégái felpattantak, hogy az
irodába menjenek. Emma lassabban követte őket,
elcsodálkozva, hogy néhány nappal ezelőtt még ő is
ugyanolyan izgatottan várta volna a holnapi meghallgatást,
mint a többiek. De ma reggel ez csak figyelemelterelés volt.
Amit tenni akart, az az volt, hogy leüljön a számítógépe mellé,
és kipróbálja az új ötletét, hogy hogyan lehetne azonosítani a
nőket Victor partijairól.
Azonban már elmúlt dél, amikor végre lehetősége nyílt rá.
A megbeszélés sokáig tartott, utána pedig egy halom választói
kérvényt kellett átbogarásznia. A legtöbbet rögtön más
munkatársakhoz továbbította, de néhány komolyabb
természetű volt, és azokkal neki magának kellett foglalkoznia.
De végre az iroda majdnem kiürült, mindenki elment
ebédelni valahová. Washington nagyon komolyan vette az
ebédeket, és úgy tekintett rájuk, mint egy újabb lehetőségre a
szavazatokért való udvarlásra vagy pénzszerzésre, vagy néha
csak arra, hogy megigyanak néhány martinit, és egy-két órára
megállítsák a mókuskereket. Emma felkapott egy reggelről
megmaradt muffint. Áfonyás volt, az alom törpéje,
összenyomva és egyáltalán nem tűnve étvágygerjesztőnek,
valószínűleg ez volt az egyetlen oka, hogy még mindig ott
volt. Visszavitte azt és még egy csésze kávét az íróasztalához,
majd elővette a nők monogramjainak listáját Victor aktáiból,
és elkezdte átnézni Lacey gyászkönyvét a neveket keresve.
Eleinte meglepte, hogy hányan írták alá a könyvet. Olyan
ködben volt, és fogalma sem volt róla, hogy ennyien eljöttek.
Néhányan egyszerűen csak aláírták a nevüket, de a legtöbben
legalább néhány szavas részvétnyilvánítást írtak, és néhányuk
ennél többet is. Erőfeszítésébe került, hogy ne vesszen el a
megemlékezésekben, miközben olyan emberek szavait olvasta,
akiket nem ismert, de akik ismerték Lacey-t, és akiknek
hiányozni fog. Ez eszébe juttatta, hogy miért is olvassa
egyáltalán a könyvet, ezért letörölte a könnyeit, és
módszeresebben kezdte vizsgálni az oldalakat.
Éppen lehajolt, hogy megpróbáljon megfejteni néhány
kézírást, amikor kinyílt az ajtó, és Guy Coffer meglepett
hangja hallatszott: – Emma?
Emma felugrott, és majdnem megfulladt egy darab
muffintól. Felkapta a kávéját, és nagyot kortyolt belőle, hálát
adva, hogy elég sokáig állt ott ahhoz, hogy csak meleg legyen.
– Képviselő úr – sikerült végül köhögve megszólalnia.
Coffer aggódó pillantást vetett rá, a kezét kinyújtotta,
mintha arra gondolt volna, hogy megveregeti a hátát.
– Jól van? – kérdezte aggódva. – Nem akartam
megijeszteni.
Emma újabb kortyot ivott a kávéjából, és elutasítóan
legyintett.
– Jól vagyok – mondta, és letette a csészét. Megfordult a
székén, egyik kezét az íróasztalára támasztotta, és lopva
megnyomta a laptopján a gyorsbillentyűt, amely becsukta a
fájljait.
– Nem tudtam, hogy itt van – mondta óvatosan.
Coffer a vonzó politikusi vigyorát villantotta rá.
– Korábban sétáltam át. Keményen dolgozott.
Emmát kissé megrémítette a gondolat, hogy a férfi úgy
mehetett el mellette, hogy ő észre sem vette. Aztán
körülnézett, és újfajta aggodalmat érzett. A telefonok szinte
folyamatosan csörögtek, mint mindig, és hallotta, hogy
emberek vannak a külső irodában, de ezen kívül ő és Coffer
egyedül voltak. Ha Sharon most besétálna, agyvérzést kapna,
és talán kirúgná Emmát. A francba!
– Sajnálom! Nem hallottam Önt. Volt valami…
– Ne kérjen bocsánatot! Önnek is ugyanúgy joga van
ebédelni, mint nekünk. Azért jöttem ki, hogy igyak egy csésze
kávét.
– Ez eléggé kevés. Hadd készítsek frisset! – Emma lecsukta
a laptopját, felpattant, és az oldalszekrényen álló kávéfőzőhöz
sietett. Volt egy nagyobb berendezés odakint is, de a külső
irodába merészkedni néha azt jelentette, hogy valaki rajtaütött,
aki akar valamit, ezért az irodának ebben a részében dolgozó
elemzők általában ezt használták. Mindenkinek ki kellett volna
vennie a részét abból, hogy a kancsó tele legyen, de mint
mindig, most is voltak olyanok, akik kibújtak a kötelesség
alól, mert méltóságukon alulinak tartották. Emma nem
tartozott közéjük. Túlságosan is nagyra értékelte a kávéját.
– Min dolgozik? – kérdezte Coffer, rápillantva a
gyászkönyvre, amely nyitottan hevert Emma asztalán.
Emma kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon,
megvárta, amíg megtöltötte a kávéfőzőt, és elfordította a
kapcsolót, mielőtt szembefordult volna vele. – Ez a
részvétnyilvánító könyv Lacey temetéséről – válaszolta,
hagyva, hogy valódi érzelmei beleszivárogjanak a szavaiba. –
Olyan sok barát jött el, hogy elbúcsúzzon Lacey-től, olyanok,
akiket nem is ismertem. – Elhallgatott, kinézett az ablakon,
észrevéve a tél által felhalmozódott koszt az üvegen.
– Nagyon közel állt Lacey-hez? – kérdezte a férfi, és a
szeme olyan szomorú volt, hogy Emma egy pillanatig csak
bámult rá, mielőtt bólintott volna.
– Lacey olyan volt nekem, mintha a nővérem lett volna. Az
egyetlen családtagom.
– Sajnálom – mondta.
Emma tudta, hogy Coffer ügyes politikus, de olyan
őszintének tűnt, hogy nem tudta megállni, hogy ne villantson
rá akaratlanul is egy mosolyt. – Mindenki azt mondja, hogy
idővel jobb lesz. Nem biztos, hogy hiszek ebben, de…
– Tudja, igazuk van – szakította félbe a férfi feszülten. – Az
a nap, amikor megtudtam, hogy meghalt a fivérem a
tengerentúlon, életem legrosszabb napja volt. Az egyik
pillanatban még itt volt, a következőben pedig már meghalt.
Az elvesztése miatti fájdalom… még mindig ott van, de már
nem annyira, mint régen. Néha bűntudatom van emiatt, de azt
hiszem, hogy az elménk így birkózik meg egy ilyen szörnyű
veszteséggel. Különben megőrülnénk.
Emma nem tudta, mit mondjon. Szó szerint megrendült a
férfi kedvességétől. – Köszönöm – sikerült kimondania. – Ez
nagyon kedves volt.
Coffer mosolyogva lehajtotta a fejét. – Nem akartam
ennyire komoly lenni. Ha készen van az a kávé…
 – Természetesen – mondta Emma, hálásan a szünetért. A
dolgok egy pillanatra túlságosan is intenzívvé váltak.
Előkészített egy csészét neki, két cukorral, ahogy mindenki
tudta, hogy szereti. Ahogy mindenki tudta azt is, hogy Sharon
mindig édesítővel készítette helyette.
– Köszönöm – mondta, és összeesküvőn rákacsintott. –
Most már eltűnök a szeme elől. Fejezze be a… – Ránézett a
muffinja maradványaira. – Muffinját? – mondta, majd
elmosolyodott, és visszasétált az irodájába.
Emma gyakorlatilag hátraesett a székébe, az idegei még
mindig rángatóztak a sokk miatt, hogy Coffer csak úgy
odasétált hozzá. Persze, az íróasztala egy távoli sarokban volt,
és amikor dolgozott, háttal ült az irodájának, de még így is…
Megcsóválta a fejét. Remek nyomozó lehetne belőle – nem,
remek nyomozó volt. Adjanak neki egy problémát, és úgy
rávetette magát, mint kutya a csontra. Ez tette őt kiváló
törvényhozási elemzővé is. De úgy látszik, a sunnyogás nem
neki való volt. A fejét csóválva ismét felnyitotta a
számítógépét, és visszatért a munkához, miközben igyekezett
úgy fordítani a székét, hogy ne legyen teljesen háttal a
szobának. Nem akart több meglepetésszerű látogatót.
Tulajdonképpen a részvétnyilvánítások utolsó oldalainál
tartott. Annyira biztos volt benne, hogy ez lesz a végleges
adatforrás, hogy az összes nő valahogy varázsütésre
megjelenik majd az oldalain. De eddig csak egy lehetséges
nevet talált, és az is kétséges volt. Victor aktáiban szerepelt
egy V. S., mint az egyik nője, de az egyetlen egyező bejegyzés
a könyvben egy V. Slayton volt. Név nem volt, csak a
monogram, és a kézírás nem adott támpontot arra, hogy férfi
vagy nő volt-e. Elbátortalanodva lapozott az utolsó oldalra, és
meglátta a Tammy Dietrich nevet. És Victornak volt egy T.D. a
listáján. A gyomra összeszorult az izgalomtól. Talán végig
igaza volt, és ez volt az áttörés, amire várt.
A külső irodából duruzsoló hangok hallatszódtak,
bejelentve legalább néhány kollégája visszatértét. Becsukta a
gyászkönyvet, ujjaival elgondolkodva dörzsölte a puha borítót.
Amióta megtalálták Lacey holttestét, olyan érzés kerülgette,
hogy egy nagy órán ketyegnek a másodpercek, és nagyon
hamar kifut az időből. Az érintett nagyhatalmú férfiak már
azon dolgoztak, hogy olyan alaposan fedezzék a seggüket,
hogy soha többé senki ne lássa azokat a halvány, fehér
gömböket. Elfintorodott a saját gondolatai által felidézett
képre, de ez egy felemás reakció volt. Mert a gondolat
igazságtartalma tagadhatatlan volt. Szükségük volt némi
előrelépésre a nyomozásban, mielőtt a felelősök eltüntetnének
minden nyomot, ami az érintettségükre utal. Emmának csak
azonosítania kellene Victor egyik nőjét, valakit, aki ott volt, aki
tudna neveket mondani.
Nem adott magának időt arra, hogy meggondolja magát.
Felkapta a jegyzeteit, a laptopját a táskájába dugta, és elhagyta
az irodát, mielőtt bárki, aki számított, észrevehette volna.
Tammy Dietrichnek és a V.S. monogramú személyének is
utána akart járni, és egészen biztos volt benne, hogy ismer
valakit, aki segíthetne neki.
Kisietett a Capitolium parkolójának délutáni hűvösébe, és
összehúzta magán a kabátját. Tavaly ilyenkor már meleg volt.
Az emberek még arra is panaszkodtak, hogy a híres
cseresznyevirágzás a kereskedelmi központban túl korán érte
el a csúcspontját. Idén nem. Óvatos pillantást vetett a szürke
égboltra. Igazából már nem eshet hó, ugye?
Kinyitotta a kocsiját, és hálásan szállt be, bekapcsolva a
fűtést a teljes erejére. Miközben várta, hogy felmelegedjen a
kocsi belseje, felhívta Lacey régi irodáját, és
megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a hang, aki válaszolt,
olyan volt, akit jól ismert.
– Betty – mondta Emma. – Itt Emma Duquet.
– Emma – válaszolta Betty Napoli, dohányzástól rekedtes
hangjában meleg együttérzéssel. – Hogy vagy, drágám?
– Jól, azt hiszem. Nehéz volt.
– Persze, gyermekem! Mindannyiunknak hiányzik Lacey.
Olyan élénk kis teremtés volt.
– Köszönöm – mondta Emma halkan. – Különleges volt.
– Az biztos. Miben segíthetek?
– Köszönőleveleket írok. Tudod, azoknak, akik virágot
küldtek, és azoknak is, akik részt vettek a gyászszertartáson.
Megvan a könyv, amit mindannyian aláírtak, de néhányukat
nem ismerem, és arra gondoltam, talán te…
– Nos, engem ismersz, én pedig ismerek mindenkit. Kire
van szükséged?
– Most csak kettőre. Az egyik… – elhallgatott, mintha a
listáját ellenőrizné. – Tammy Dietrich? Azt hiszem, ez az.
Nehéz elolvasni néhány aláírást.
– Nos, Tammy Dietrichet rögtön felismerem. Sőt, hadd
adjam meg a címét.
Emma kapkodva kereste a tollat, miközben Betty egy olyan
ügyvédi iroda címét hadarta, amelyről ő még sosem hallott.
Nem mintha ez nagy meglepetés lett volna. Az ügyvédek úgy
ellepték a fővárost, mint a szemét egy felvonulás után, és ő
már csak tudta, hiszen ő is közéjük tartozott.
– És mi a másik? – kérdezte Betty.
Emma talált egy tollat, működésbe hozta, és próbálta
lejegyezni a Betty által mondott címet. – Tessék? – mondta
szórakozottan.
– A másik név – mondta Betty türelmesen. – Azt mondtad,
hogy kettő van.
– Ó, persze! Bocsánat. Ez az átkozott toll nem működött
egyből. Igen, a másik valami Slayton, azt hiszem. Az első
kezdőbetűje V, mint… Victor.
– Slayton – ismételte Betty elgondolkodva. – Slayton.
Tudod, azt hiszem, dolgozott itt egy ideig. Csak egy-két
hónapig, ezért nem vagyok benne biztos, hogy ő az. Nincs
tudomásom róla, hogy ő és Lacey találkoztak volna, de… igen,
itt is van. Violet. Szép név, nem igaz? – Betty rövid ideig
eltöprengett. – Violet Slayton. Bár nem tudom, hová ment,
amikor elment innen.
– Megvan az otthoni címe? – érdeklődött Emma, tudva,
hogy ha Bettynek meg is van, nem adhatja ki.
– Nos, most már igen. De tudod, milyenek az ilyen
dolgokban. De azért mondok valamit. Beszélgettünk, és azt
hiszem, említette, hogy a családja a virginiai Springfieldből
származik. Volt egy házuk Donsetben. Megemlítettük, mert
van néhány barátom arrafelé. Talán egy jó kiindulópont lehet.
Emma leírta a város nevét, és elmosolyodott. Anélkül, hogy
valójában bármit is mondott volna neki, Betty elárulta, hogy
Violet Slayton a szüleivel lakik Springfieldben. Ezzel és az
utcanévvel együtt könnyen megtalálhatja Slaytont.
– Köszönöm, Betty – mondta őszintén. – Ezt igazán nagyra
értékelem.
 – Nos, szörnyű, ami Lacey-vel történt. Olyan fiatal… – A
hangja kissé megtört, és diszkréten szipogott. – Szólj, ha
szükséged van még valamire, hallod, Emma?
– Úgy lesz – mondta Emma, és érezte, ahogy a saját
mellkasa is összeszorul az érzelmektől. – Még egyszer
köszönöm!
Mivel nem akart rágódni azon, hogy mennyire hiányzik
neki Lacey, Emma bontotta a kapcsolatot, és azonnal kinyitotta
a laptopját. Még mindig a parkolóban ült, elég közel volt
ahhoz, hogy hozzáférjen az irodai wi-fihez. Először Tammy
Dietrichet ellenőrizte, mert az volt a legegyszerűbb. A cím,
amit Betty megadott, a virginiai Alexandriában volt, de jó
eséllyel Dietrich is tagja volt a washingtoni ügyvédi
kamarának. Még Emmának is volt ügyvédi engedélye
Washingtonban, bár nem állt szándékában, hogy valaha is
bíróság elé álljon itt. Ez csak valami olyasmi volt, amit az
ember megtett, ha a kerületben vagy annak közelében
dolgozott, különösen, ha olyan kényszeresen szervezett volt,
mint Emma. Ha máshoz nem is, de hozzáférhetett olyan
dolgokhoz, mint az ügyvédi kamara tagjegyzéke, ami jól jött
az olyan helyzetekben, mint a mai. Beírta Dietrich nevét. Nem
volt kép, ami nem volt szokatlan. Emmának sem volt a neve
mellett. Dietrichről tulajdonképpen nem is volt sok
információ, csak a jogi egyetem alma matere, ami Georgetown
volt, és a céges cím, amit Betty már megadott neki. Dietrich
volt az egyetlen név a cégnél, ami valószínűleg azt jelentette,
hogy magánpraxisa volt, talán egy vagy két másik ügyvéddel
együtt.
Mégis, az alexandriai cím nagyon drága hely volt. Vagy
nagyon jól ment neki, vagy pénzes családból származott.
Emma előhívott egy térképet, és úgy döntött, hogy legalább
elmegy, és megnézi Dietrich irodáját. Esetleg besétál, és
útbaigazítást kér, csak hogy körülnézzen. Nagy volt az esélye,
hogy mivel ő nem ismerte Dietrichet, Dietrich sem ismeri őt.
Különben is, valószínűleg úgysem jutna át a recepción.
Alexandria elég közel volt ahhoz, hogy normális
körülmények között gyorsabb lett volna taxival, vagy akár
busszal menni. De Emma még mindig abban reménykedett,
hogy ma délután eljut Violet Slayton házához, és nem
engedhette meg magának, hogy elvesztegesse azt az időt, amíg
visszatér a Capitolium parkolójáig a kocsijáért. Sóhajtott. Egy
vagyonba fog kerülni a parkolás Alexandriában.

****

Emmának szerencséje volt, és talált egy parkolóhelyet

Dietrich irodájától pár ajtóval lejjebb. Csak tíz perces hely
volt, de már tudta, hogy ennél nem fog több időbe telni, hogy
kizárja Tammy Dietrichet a listájáról. Egyrészt Dietrich
partnerként szerepelt az irodaépület ajtaja előtti diszkrét
táblán. Victor ízlése a partijaira szánt nők tekintetében inkább
a titkárnőkre, mint az ügyvédi partnerekre hajlott. Másrészt az
ügyvédi iroda egy régi alexandriai barna kőházban volt, ami
pénzről árulkodott, méghozzá sok pénzről. Ez szinte biztosan
zsákutca volt, de ha már itt volt, mindenképpen ellenőrizte.
A recepciós felnézett, amikor Emma az asztalához lépett. A
nő talán tíz évvel idősebb volt Emmánál, és sokkal jobban
öltözött. Mindent megtett, hogy lenézően nézzen, még akkor
is, ha egy nagyon hagyományos teknőspáncélos szemüvegen
keresztül nézett.
– Üdvözlöm – mondta Emma, és úgy tett, mintha a
papírlapokból olvasna, amiket összehajtogatott, és most a
kezében tartott, mintegy referenciaként. – Úgy volt, hogy
találkozom néhány barátommal a … – nézett a papírokba –, a
Waterfront Parkban, és nem tudom, hogy…
– Az a vízparton van – mondta a recepciós fagyosan, és a
hangsúlyából tisztán kihallatszott az Istenem, de hülye vagy. –
A víz arra van – tette hozzá, és egyik tökéletesen
manikűrözött ujjával kimutatott abba az irányba, amely
történetesen éppen az iroda ajtaján kívül volt.
Emma barátságosan elmosolyodott.
– Hát persze, hogy ott van. Hol van ma délután az agyam?
Nagyon kedves volt – tette hozzá, bár ez nem volt igaz. A
robotokban több emberi kedvesség volt, mint ebben a nőben.
De Emmának nem volt szüksége udvarias bájolgásra. Már
megkapta, amiért idejött. A rideg recepciós pult mögötti falon
ott díszelgett Tammy Dietrich és ügyvéd partnere profi
portréja. És Tammy Dietrich egészen biztosan nem Victor
egyik játékszere volt. Emma nem tudta a Victor peepshow-
videóin szereplő nők neveit, de az arcokat mindenképpen látta.
É
És Dietrich nem tartozott közéjük.
Emma nem pazarolt több kedveskedést a barátságtalan
recepciósra. Elhagyta az irodát, és két perccel hamarabb a
kocsijához ért, hogy lejárt volna a parkolóóra. Nem volt
teljesen felesleges időpazarlás. Nem találta meg a Victor
listáján szereplő nők egyikét sem, de legalább Dietrichet
kizárta. Ez már valami. Nem sok, de valami. És még mindig
ott volt Violet Slayton, aki szinte biztosan Lacey-vel dolgozott.
Emma felnyitotta a laptopját, és rácsatlakozott valakinek a
nem biztonságos wi-fi kapcsolatára. Bejelentkezett az irodai
hálózatra, és belépett a Virginia állambeli Springfield környéki
háztartások listájába. Slayton vezetéknevét és a Betty által
megadott utcanevet felhasználva hamarosan megkapta Violet
Slayton szüleinek címét. Átkattintott a kedvenc térképes
oldalára, beírta a címet, és alaposan megvizsgálta az
útbaigazítást. Bólintott magában. Határozottan el tud oda is
jutni, majd vissza Duncan házához, még a megszabott
napnyugta utáni egy óra lejárta előtt.
Futólag eszébe jutott, hogy Duncan nem lenne túl boldog,
ha nélküle menne el Slaytonhoz. Különösen a tegnap esti
fegyveres betolakodó után. De még nem tudták biztosan, hogy
a tegnap esti fickónak van-e köze Victorhoz. Lehet, hogy
egyszerűen csak egy tetten ért betörő volt. De még ha valaki
nyomon is követte a nyomozását, aligha követte minden
lépését. Ő maga sem tudta, hogy ma délután Virginiába megy,
így honnan tudhatta volna bárki más? Különben is, lehetséges,
hogy Violet Slayton is ugyanolyan zsákutcának bizonyul, mint
Tammy Dietrich. A Lacey haláláért felelős férfiak
valószínűleg hátradőlve röhögtek, miközben Emma
árnyékokat kergetve száguldozott.
Elküldte a mobiltelefonjára a Slayton házához vezető
útvonalat, aztán beindította a kocsiját, és csak másodpercekkel
a parkolóórás fickó előtt elhúzott.
 Tizenkilencedik fejezet

Violet Slayton olyan ideges volt, mint egy macska egy

hintaszékekkel teli szobában, ahogy Emma nagymamája
mondogatta mindig. Slayton sápadt volt és túlságosan sovány,
de Emmának volt egy olyan érzése, hogy mindkettő új keletű
fejlemény. A ruhái túl nagyok voltak rajta, és a bőre olyan
kiszáradtnak tűnt, mint aki nem eszik, vagy nem iszik
megfelelően. De mindezek ellenére, sem a ruhák, sem a
sápadtsága nem tudta elfedni azt a tényt, hogy gyönyörű volt.
A szeme mélybarna volt és ragyogó, hosszú, fekete
szempillákkal körülvéve, piszkos haja pedig sűrű és hullámos.
Violet azokra a nőkre emlékeztette Emmát, akikkel akkor
találkozott, amikor a jogi egyetem alatti gyakorlati idejét egy
nemi erőszakkal foglalkozó krízisközpontban töltötte. A
gondolat, hogy mi késztethette Violetet ilyen reakcióra,
megdermesztette Emma vérét, és tudta, hogy helyesen
cselekedett, amikor eljött ide.
– Sajnálattal hallottam Lacey-ről – mondta Violet, és
letelepedett egy nagy, párnákkal teli kanapé sarkába. Olyan
halkan beszélt, hogy Emmának közelebb kellett hajolnia, hogy
hallja. Mintha Violet attól félt volna, hogy valaki meghallja,
pedig Emma tudta, hogy kettejükön kívül senki sincs a házban.
Slayton átölelte magát, túl nagy pulóvere majdnem kétszer a
teste köré csavarodott. – Lacey jó ember volt. Bátor. Úgy
éreztem, el kell mennem a szertartásra, tiszteletemet kell
tennem, még akkor is, ha… – Hirtelen elhallgatott, és
gyönyörű szemeiben félelem villant, amikor Emma felé
pillantott.
– Annak ellenére, hogy mi, Violet? – kérdezte Emma
óvatosan.
Violet félrenézett.
– Nem találkoztam senkivel, mióta eljöttem a cégtől. Elég
hirtelen távoztam. Nem értesítettem őket megfelelően, és nem
voltak elégedettek velem. Nem tudtam, hogy találkozok-e a
temetésen valaki ismerőssel. Nem akartam látni senkit, de…
Lacey kedves volt. Nem hagyhattam, hogy… – Egész
vékonyra összeszorultak az ajkai, szinte teljesen eltűntek.
– Azt mondtad, Lacey bátor volt – mondta Emma halkan. –
Miért mondtad ezt?
Violet az ujjaira meredt, amelyek a pulóvere egyik
bőrgombjával játszottak, először az egyik, majd a másik
irányba tekerve azt.
– Nem félt senkitől – suttogta. – Olyan volt, mintha nem
hitte volna, hogy a világ árthatna neki. – Violet hirtelen
felnézve Emma szemébe nézett. – De tévedett, nem igaz?
Emma bólintott, és hagyta, hogy a saját bánata is látszódjon.
– Lacey volt az egyetlen családom – mondta, anélkül, hogy
tudta volna, miért. – Van egy hely bennem, közvetlenül a
szívem mellett, ami állandóan fáj, mióta meghalt. Nem
hiszem, hogy valaha is megszűnik fájni, de tudom, hogy addig
biztosan nem fog, amíg ki nem derítem, mi történt valójában
Lacey-vel.
Violet döbbent pillantást vetett rá.
– De én azt hittem… – Megjelent a felismerés a szemében,
és elvesztette azt a kevéske színt is, ami még volt rajta. – Nem
– suttogta, és megrázta a fejét.
– Elmentél a bulikra Lacey-vel, ugye, Violet? – kérdezte
Emma halkan.
– Nem tudok erről beszélni! Nem fogok! – Violet megrázta
a fejét, és megint nem volt hajlandó Emmára nézni. – Amúgy
sem emlékszem semmire!
Emma figyelte a másik nőt, és gyűlölte magát, amiért itt
van, amiért arra kényszeríti Violet Slaytont, hogy újra átélje
akár a legkisebb részét is annak, ami történt vele. De azok az
emberek még mindig odakint voltak. És megérdemelték, hogy
megfizessenek azért, amit tettek; Lacey-vel biztosan, de
Violettel és a többiekkel is. És a jövőben egy másik nővel is,
ha nem állítják meg őket.
– Lacey-t meggyilkolták – mondta nyíltan Violetnek,
hatalmas kockázatot vállalva. – Hagytam, hogy mindenki azt
higgye, hogy autóbaleset volt, mert nem bízom a
rendőrségben. A férfiaknak, akik megölték, túl sok pénzük és
hatalmuk van, és ezek a dolgok beszélnek ebben a városban.
 Violet megint csak bámult rá, és a fejét rázta.
– Nem tudok segíteni! Csinált valamit, hogy ne emlékezzek.
Ez az egyetlen tisztességes… – Keserűen felnevetett, és
kezével a piszkos hajába túrt. – Bármilyen rosszul is néz ki,
jobb, mint az alternatíva!
– Vannak emlék-villanások? – kérdezte Emma,
visszaemlékezve a nemi erőszak áldozatokra, akikkel még a
főiskolán beszélt. – Rémálmok? Olyan emlékfoszlányok,
amiknek semmi értelme, de mégis megrémítenek?
– Rosszabb – suttogta Violet. – Rosszabb, mert nincs
értelme! Néha azt hiszem, ha legalább össze tudnám rakni a
darabkákat, és értelmet adnék az egésznek, akkor végre
elmúlna. De aztán megrémülök, hogy mit fedeznék fel, ha
valaha is eljutnék odáig.
– Hadd segítsek neked! – mondta Emma. – Hadd segítsenek
a barátaim.
– Barátok? Milyen barátok? – kérdezte Violet hirtelen
gyanakodva. – Ugye nem egy közülük?
– Közülük?
Violet légzése annyira felszínes lett, mígnem már-már
zihált.
– Vámpírok – lihegte. – Léteznek, tudod – mondta dacosan,
mintha azt feltételezte volna, hogy Emma nem hisz neki.
Emma bólintott. – Tudom.
Violet pislogott. – Te hiszel nekem?
– Természetesen. Jártam a vámpírok rezidenciáján, a
nagykövetségen. Tudok Victorról, és tudom, mit tett. – Emma
komolyan előrehajolt. – Victor meghalt, Violet. Nem tud többé
ártani neked.
– Halott? – suttogta Violet hitetlenkedve. A szeme megtelt
könnyel, és remegő kezét a szájához emelte. – Halott –
ismételte meg. A tekintete felvillant, hogy összeakadjon
Emma pillantásával. – Akkor nincs rám szükséged!
– De igen – mondta Emma halkan. – Szükségem van rád,
hogy elmondd, mi történt. Tudnom kell, kik voltak azok az
emberek, hogy megfizettethessem velük!
Violet lehunyta a szemét, mintha fájdalmai lennének.
Sokáig ült így, és Emma azt hitte, hogy kudarcot vallott. De
aztán Violet meglepően erős hangon megszólalt.
– Nem akarom, hogy a családom megtudja! Eleget
szenvedtek már emiatt.
Emma gyorsan elgondolkodott. Valahol találkoznia kellene
Violettel, valahol, ahol biztonságban érezhetné magát.
Valószínűleg Duncan birtoka volt a legbiztonságosabb, de ez
egyértelműen szóba sem jöhetett. Még ha Violet soha nem is
járt a házban, ott túl sok vámpír volt. Duncan pedig soha nem
egyezne bele, hogy Emma házában legyen, a múltkori éjszaka
után nem. A fenébe! Majd kitalálnak valamit. Duncannek és a
vámpírjainak valószínűleg mindenhol voltak házaik.
Egyszerűen csak biztosnak kell lenniük abban, hogy a
kiválasztott ház nem egyike azoknak, amit Victor a perverz
játékaihoz használt.
– Ha beleegyezel, hogy segítesz, magam jövök érted –
biztosította Emma Violetet. – Megmondhatod a szüleidnek,
hogy a barátod vagyok. Örülni fognak, hogy kimozdulsz –
mondta, tudva, hogy ez az igazság.
Violet fáradtan bólintott.
– Rendben. Csak azt akarom, hogy túl legyek ezen! Vissza
akarom kapni az életemet!
– Megteszek minden tőlem telhetőt – mondta Emma, és
komolyan is gondolta. Azért kezdte ezt az egészet, hogy
igazságot szolgáltasson Lacey-nek, de Lacey-t már nem
bánthatták. Violet Slaytont azonban még mindig bántották, és
Emma el akarta érni, hogy abbahagyják.
Telefonszámot cserélt Violettel, és megígérte, hogy reggel
első dolga lesz újra kapcsolatba lépni vele, hogy
megbeszéljenek valamit. Ideges volt, hogy egyedül hagyja
Violetet, félt, hogy valami történni fog. Őszintén szólva attól
félt, hogy Violet meggondolja magát, és elmenekül. De Violet
határozottan elutasította, hogy vele menjen, így Emma nem
tehetett semmit. Csak bíznia kellett.
Csak akkor vette észre, hogy milyen későre járt az idő,
amikor már a kocsijában ült, és elindult vissza a kerületbe.
Utólag visszagondolva meglepődött, hogy Duncan vagy
valamelyik embere nem hívta fel, hogy megtudja, hol van.
Valójában ez egy kicsit aggasztotta. Történt valami más is?
Valami, ami annyira lefoglalta őket, hogy nem volt idejük
aggódni a holléte miatt?
A következő piros lámpánál felvette a mobilját, és Duncan
számához lapozott. Ez az első alkalom, hogy felhívja, mióta
alig több mint egy hete odaadta neki a névjegykártyáját.
Megdöbbenve érzékelte, hogy nem is múlt el több idő. Annyi
minden történt, hogy lehetetlennek tűnt, hogy csak ilyen kevés
idő telt el.
A lámpa zöldre váltott, és a lány a füle és a válla közé tette
a telefont, amikor a hívás egyenesen a hangpostára ment.
Talán túl korán volt még a híváshoz. Elvégre a nap még alig
ment le, az égbolt még világos volt a horizonton. Talán a
vámpírok nem voltak korán kelők, vagy bárhogy is hívják azt,
aki a naplementével ébredt.
Duncan hangpostája csipogott, arra kérve, hogy hagyjon
üzenetet. A kezébe ejtette a telefont, és az arcához tartotta.
– Szia, Duncan, itt Emma, azért hívlak, hogy tudassam,
úton vagyok, és híreim vannak. Majd elmondom, ha odaértem.
Szünetet tartott, hirtelen elbizonytalanodva, hogyan is
fejezze be. A szokásos oké, szia nem igazán volt elég, és a
telefonba cupp is elcsépeltnek tűnt, tekintve a köztük lévő
izzást. A gyávábbik utat választotta, és egyszerűen bontotta a
kapcsolatot, a telefont pedig az anyósülésre dobta.
Ő és a túl szexi Duncan hamarosan meghitten fognak
találkozni. Talán még ma este, miután a férfi meghallja,
hogyan találta meg Violet Slaytont. Ez jó hír volt a
nyomozásuk szempontjából, igazán jó hír. Egy kis ünneplés
nem lenne rossz. És mi lenne jobb módja az ünneplésnek, mint
végre együtt meztelenkedni?
Összeszorult a gyomra, ahogy felvillant a félmeztelen
Duncan képe az agyában. Felhajtott a 95-ös autópályára, és
beletaposott a gázba. Ez egy nagyon jó este lesz.
 Huszadik fejezet

Duncan a foglyát bámulta, a szerencsétlent, aki megtámadta

Emmát, és majdnem megölte Baldwint, bármilyen nehéz is
volt megölni egy vámpírt. Csak a szerencsének köszönhető,
hogy Duncan és Miguel ilyen közel voltak hozzájuk, és hogy
Baldwin eléggé magánál volt ahhoz, hogy rávegye Emmát,
hogy felhívja őket. Még néhány perc, és elvérzett volna,
minden igyekezetük ellenére. És eltekintve az Emmát ért
fenyegetéstől – amit Duncan valószínűleg nem fog elfelejteni
–, a sajátja elleni támadást sem tudta megbocsátani.
Kivéve, hogy ez a férfi valóban egy szerencsétlen balfék
volt, aki, ha lehetett hinni neki, rossz házat választott a
betöréshez. És Duncannek nem volt oka arra, hogy ne higgyen
neki. Amennyire meg tudta állapítani, a férfi igazat mondott.
És átkozottul kevés vámpír volt képzettebb az emberi
hazugságok felderítésében, mint Duncan, különösen, miután
belecsúszott az ember elméjébe, és kényelmessé és nyugodttá
tette. Ekkor már nem maradt benne semmi csalás.
– Az igazat mondom, ember – nyöszörgött a fogoly
sokadszorra is. – Nem tudok semmit semmiről!
– Azt mondod! – vicsorgott Miguel.
– Me’ ez az igazság, ember! Láttam a temetési értesítést, és
megnéztem a házat.
– Szóval a halottaktól lopsz, erről van szó!?
– Nem szégyellem. A test halott, mit számít, ki kapja meg a
cuccait? Akár én is lehetek az. Olyan szép hely, gondoltam,
csak lesz ott valami értékes, úgyhogy szemmel tartottam, és
amikor senki sem jön haza, akkor csináltam a dolgomat. Két
perc múlva felbukkan ez a ribanc, és elszabadul a pokol.
– És te lelőtted az emberemet – mondta Duncan feszülten.
– Igen, hát, történnek szarságok. Csak megijesztett, ennyi az
egész. Nem szabadna így megijeszteni egy embert!
É
 – Értem. Szóval az ő hibája, hogy meglőtték.
– Nos, igen, olyasmi.
Duncan tanulmányozta a férfit, és azon gondolkodott, nem
kellene-e visszaadnia egy jó adag félelmet az embernek, már
csak azért is, hogy megbüntesse, amiért ilyen féreg volt.
– Lehetséges, hogy valaki elkapta őt, uram? – kérdezte
Miguel halkan.
Duncan már megfontolta és elvetette azt a lehetőséget, hogy
egy másik vámpír manipulálta ezt a szánalmas embernek
nevezett lényt, és elküldte, hogy megölje Emmát.
– Nincs nyoma manipulációnak. A probléma az – ismerte el
–, hogy ez a lény valóban a halottakra vadászik. Ha ezt valaki
tudná, akkor maga lenne az egyszerűség, ha Emmához
irányítaná, és hagyná, hogy azt tegye, amihez a legjobban ért.
A szükséges szuggesztió olyan enyhe lenne, hogy hacsak a
vámpír nem lenne teljesen idióta, az eredmény még számomra
is szinte észrevehetetlen lenne. Különösen, mivel az ember
őszintén elhiszi, amit mond.
Miguel a homlokát ráncolta. – Akkor mit csináljunk vele?
Majdnem megölte Baldwint.
Duncan egyetértett. Nem hagyhatta egyszerűen elmenni a
férfit. Tegnap este nem ölt meg senkit, legalábbis Duncan nem
tudott róla, de valószínűleg csak idő kérdése volt, hogy
megtörténjen. Másrészt Duncan felelőssége sem az volt, hogy
megvédje az emberi fajt önmagától.
– Nem hiszem, hogy barátunk teljesen tisztában van
választott szakmája veszélyeivel. Azt hiszem, egy kis lecke jól
jönne, utána pedig visszaküldheted a vadonba, és hagyhatod,
hogy a természet tegye a dolgát.
Duncan feloldotta az ember agyát szorongató hatalmát, és
figyelte, ahogy a félelem újra erőre kap benne, miközben az
összes megfelelő vegyi anyag visszaszűrődik a véráramába.
– Mi a fene? – mondta az ember, és tágra nyílt, rémült
szemekkel bámult körbe, ahogy felfogta a helyzetét. – Kik
vagytok ti?
Miguel, kivillantva agyarait a küszködő emberre vigyorgott.
A férfi még mindig sikoltozott, amikor Duncan elhagyta az
alagsort, és az irodája felé vette az irányt, miközben azon
tűnődött, hol lehet Emma. Már jóval elmúlt a napnyugta utáni
egy óra, amelyben megállapodtak. Bármikor felhívhatta volna
a mellé rendelt őrt, és megtudhatta volna, mit csinál. De ha
valami jelentős dolog történt volna, az őr mostanra már
felhívta volna őt. Talán sokáig kellett dolgoznia, vagy talán…
Megcsörrent a telefonja, miközben leült az íróasztala mögé. A
hívásazonosítóra pillantva látta, hogy Jackson Hissong, a
nappali őrségéért felelős ember az. Duncan a homlokát
ráncolta. Jackson nem szokott ilyen későn itt lenni.
– Jackson – mondta, és felvette a telefont. – Sokáig itt
maradtál.
– Igen, uram. Éppen indulni készültem, de éppen
jelentkezett az Emma Duquet követésére mára kirendelt őr.
– Emma? – kérdezte Duncan óvatosan, de még nem
megriadva, mivel Jackson hangjában nem volt feszültség. –
Történt valami?
– Soha nem volt veszélyben, uram, de nem éppen az
irodájában ült egész nap, ezért gondoltam, hogy tudni szeretné,
merre járt.
– Hát persze – értett egyet Duncan. – Nagyon is érdekelne,
Jackson.

****

Emma intett az őrnek, amikor kinyílt a kapu, és behajtott a

birtokra. A bejárati ajtótól jobbra, a szokásos helyén parkolt le,
és kiszállt a kocsiból, a vállára vetve a táskáját a laptopjával.
Még mindig a Violet megtalálásának mámorában,
gyakorlatilag felugrott a lépcsőn.
Kinyitotta a bejárati ajtót, és meglepetten pislogva lépett be.
A nagy ház ma este még zajosabb volt. Úgy hangzott, mintha
belülről kifelé bontanák a házat, és nem is próbáltak rendet
tartani. A fejét lehajtotta a repülő törmelék elől, és megkerülte
a… mi is volt az? Talán falak. Falak, amiket szétszedtek és…
– Vigyázzatok odalent! – hangzott a figyelmeztető kiáltás
fentről, és Emma gyors léptekkel az egykori könyvtárba lépett,
alig kerülve el az újabb törmelékréteget, amely lezuhanva a
nyitott lépcsőházban, az egyre növekvő kupacra esett.
– Te jó ég! – mormolta, és visszanézett a bejárathoz.
 – Emma! Hát itt vagy!
Emma lassan kapcsolt, amikor Baldwin csatlakozott hozzá a
kis szobában.
– Baldwin – mondta, miközben tetőtől talpig végigmérte a
férfit. – Egészségesnek tűnsz.
Meglepetésére a férfi felnevetett.
– Vámpír, édesem. Úgy gyógyulunk, mint az őrültek,
különösen, ha valaki olyan, mint Duncan, megtisztel minket.
Emmának eszébe jutott, hogy Duncan felvágta a csuklóját,
hogy Baldwin igyon. – Duncan vére tette ezt?
Baldwin hirtelen elkomolyodva bólintott.
– Duncan übererős, tudod.
A lány lassan bólintott. Baldwin tegnap este haldoklott a
padlóján. Ez több volt, mint erős. Ez kurvára hihetetlen volt.
– Örülök, hogy jól vagy – sikerült kimondania.
A férfi elvigyorodott. – Én is.
– Én, ööö… – Emma keresett valamit, amit mondhatna. –
Odakint parkoltam le. Álljak át hátra?
– Ne! Add ide a kulcsokat! Majd én megcsinálom.
– Biztos?
– Persze. Louisszal dolgozol, ugye? Felviszem a kulcsokat,
de a nagy ember látni akar előbb téged. Ő adta át az utasítást,
és ő sem tűnt túl boldognak.
– Nem? – kérdezte Emma inkább kíváncsian, mint aggódva.
Baldwin együttérző pillantást vetett rá.
– Ne aggódj, édesem! Kedvel téged, úgyhogy nem lesz túl
nagy baj. Megvannak a kulcsok?
A lány előkotorta a kulcsait, és átnyújtotta őket.
– Köszönöm – mondta halkan.
A férfi elvette a kulcsokat, és rákacsintott, mielőtt eltűnt
volna odakint. Emma egy pillanatig állt az egykori könyvtár
viszonylagos biztonságában, és elgondolkodott Baldwin
figyelmeztetésén. Tehát Duncan elégedetlen volt vele? Oké,
tehát munka után nem rohant rögtön vissza ide, mint egy jó kis
É
szorgos méhecske. És talán egy kicsit késett is, és talán a férfi
aggódott is, de ő felhívta. És megtalálta Violet Slaytont, ami
óriási dolog volt, ha valaki meghallgatná. Nem ezt kellett
volna tennie? Nem erről szólt ez az egész?
Mentálisan megvonta a vállát, és kicsit feldühödött, hogy
Duncan egója eltapossa a jó hírét, majd egyetlen lépést tett ki
az egykori könyvtárból, óvatosan felnézett, majd felrohant a
lépcsőn.
Duncan éppen telefonált, amikor a lány bedugta a fejét az
irodája félig nyitott ajtaján. Már indult volna vissza a
folyosóra, amikor a férfi elkapta a tekintetét, és az íróasztala
előtti székre mutatott. Nem mintha engedelmeskednie kellene
neki, de túl gyávaság lett volna úgy tenni, mintha nem látta
volna, és nem is értette volna meg a gesztust. És amúgy is,
miért aggódna? Leült a kijelölt székre, és azt kívánta, bárcsak
átöltözött volna, mielőtt idejött. Akkor legalább lazán hátra
tudott volna dőlni, ahelyett, hogy egyenesen ül a
ceruzaszoknyában és magassarkú cipőben, mint egy kis Miss
Fontoskodó.
Duncan figyelmen kívül hagyta, amint leült a székre.
Oldalra fordulva ült az íróasztal mellett, és beszélgetett
valakivel valamiről, ami úgy hangzott, mintha a ház
felújításával lenne kapcsolatos. Valamit a pincéről, egy
páncélteremről és a talajvízről. A lány hangsúlyozottan ásított.
Amit Duncan nyilvánvalóan megértett, és nem értékelt, ha a rá
vetett pillantása erre utalt. Jesszus. Kár.
Emma minden egyes várakozással töltött perccel, ameddig
arra várt, hogy Duncan letegye a telefont, egyre harciasabbnak
érezte magát. Mégis mit képzelt magáról? Nem neki dolgozott.
Sikerült megtalálnia az eddigi legnagyobb áttörésüket, ő pedig
úgy érezte magát, mint egy rosszul viselkedő iskoláslány. És
mindezt azért, mert átvette a kezdeményezést, ahelyett, hogy
órákig várt volna Duncan engedélyére. Mintha erre szüksége
lett volna? Jó sok jogos dühöt gyűjtött magába, mire Duncan
befejezte a hívást, és az asztalára dobta a telefont. Felállt, az
ajtóhoz sétált, és halkan becsukta.
Emma követte őt a pillantásával, ameddig csak tudta, de
nem volt hajlandó azzal táplálni a férfi egóját, hogy
megforduljon a székben, és nézze, ahogy a háta mögött
becsukja az ajtót. Azonban kitűnően tudatában volt a
jelenlétének, különösen, amikor közvetlenül a háta mögé
lépett, és azt kérdezte: – Milyen volt a napod, Emma?
– Elfoglalt – mondta a lány kurtán. – Milyen volt… –
Megrándult, amikor a férfi a vállára tette a kezét, lecsúsztatta a
karján, és befedte a kezét, csapdába ejtve a székben.
Duncan közelebb hajolt hozzá, ajkai a lány fülét rágcsálták,
mielőtt halkan megkérdezte: – Mivel voltál elfoglalva?
Emma tökéletesen mozdulatlanul ült. Érezte a férfi kezének
erejét a sajátján, a karjának és mellkasának izmait, ahogy
körülvette őt. A haja szabadon volt, és meleg selyemszálként
súrolta az arcát. Ő volt a legszexibb, legcsodálatosabb férfi,
akivel valaha is találkozott, és ha tegnap éjjel lett volna még
egy órájuk, úgy keféltek volna, mint a nyulak. De ma este volt
benne valami, amitől agya primitív, állatias része
felemelkedett és veszélyt sikoltott!
– Duncan? – kérdezte.
– Igen, Emma?
– Mérges vagy rám?
A férfi ajkai lágyan megpuszilták a halántékát.
– Miért lennék mérges? – mormolta. Ajkai
végigvándoroltak a lány állkapcsa mentén, végigsiklottak a
szája szélén, mielőtt visszatértek volna a füle alatti puha
bőrhöz.
Emma nehezen kapott levegőt, és a szíve olyan hevesen
vert, hogy szinte biztos volt benne, hogy a férfi látja, ahogy a
ruhája alatt dobog fel-alá. Mintha csak meghallotta volna a
gondolatát, Duncan felemelte az egyik kezét az övéről, és
ujjait becsúsztatta a nyakkivágásba, majd végig a kulcscsontja
mentén, incselkedve haladva lefelé, amíg az érintése már a
mellei tetejét súrolta. Emma lehunyta a szemét, és hagyta,
hogy a feje a férfi mellkasának dőljön.
– Mondd csak, Emma – mondta Duncan, a hangja éjféli
suttogás volt a lány fülénél, mindenféle bűnös gyönyört ígérve
–, élvezted a látogatást Alexandriában?
Emma megdermedt. – Mi van?
– És Violet Slayton, ez nagyon okos dolog volt tőled,
kivéve…
– Kivéve mit? – Emma kihúzta magát, teste hirtelen az
idegei mentén még mindig lüktető vágy és a düh között
tétovázott, hogy a férfi valahogy tudatában volt minden mai
lépésének. Megpróbált elhúzódni tőle, de hirtelen azt vette
észre, hogy Duncan felemeli a székről, a karját óvatosan, de
engesztelhetetlenül tartja, miközben megfordítja és dühösen
mered rá. A barna szemei már nem csak melegek voltak,
hanem azzal a perzselő bronzos izzással ragyogtak, amely
belülről világította meg őket.
– Kivéve, hogy Tammy Dietrich Max Graftonnak dolgozik
– morogta. – Ugyanannak a Max Graftonnak, akiről tudjuk,
hogy kapcsolatban állt Victorral és a mocskos partijaival!
Emma nem tudott Dietrich és Grafton kapcsolatáról. A saját
ellenőrzése nem mutatott ki semmilyen nyilvánvaló
kapcsolatot közöttük, de ha volt is, az jelentős volt. Ebben
igaza volt. Nem mintha be akarta volna ismerni.
– Ez nem jelent semmit – érvelt dacosan. – Egy olyan
fickónak, mint Grafton, rengeteg ügyvéd dolgozik. Lehet,
hogy…
– Ő a kibaszott húga, Emma! És ő az egyetlen ügyfele. Mit
mond ez neked?
– Várj! – mondta Emma, és próbált koncentrálni, amikor
Duncan még mindig olyan szorosan ölelte, mint egy szerető,
bár inkább dühös volt rá. Valami nem stimmelt ebben az
egészben. Ha csak…
Hirtelen bekattant.
– Honnan tudtál Dietrichről? Nem is tudtam róla egészen
ma reggelig, amikor átnéztem a gyászkönyvet, és felhívtam…
Lehallgatod a telefonomat? Ez az?
– Ne légy nevetséges!
– Akkor hogyan…
– Nem kell lehallgatnom az átkozott telefonodat! Követett
egy őröm.
– Követtél engem? – Meglökte a férfi mellkasát, de Duncan
továbbra sem engedte el.
– Persze, hogy követtelek! Valaki majdnem megölt téged
tegnap este – morogta.
– Ezt nem tudhatod – erősködött a lány. – Nem húzta meg a
ravaszt, amíg én…
 – Jézusom, Emma – robbant ki a férfi. – Muszáj halottnak
vagy vérzőnek lenned ahhoz, hogy hagyd, hogy segítsek
neked?
Emma döbbenten bámult rá. Még sosem látta Duncant így
elveszíteni a hidegvérét. Akkor sem, amikor megtalálták
Lacey holttestét, de még akkor sem, amikor a saját embere
vérzett el szinte a háza padlóján.
– Segítettél nekem – mondta halkan. – Nélküled semmit
sem éltem volna túl ebből az egészből.
Duncan felsóhajtott, és végre lazított a szorításán, egyik
kezének ujjbegyével végigsimítva a lány arcán.
– Nem akarlak elveszíteni, Emmaline! Nem így!
– Nem fogsz elveszíteni! – Homlokát a férfi arcának
támasztotta, és belélegezte az illatát. – Emellett – tette hozzá
halkan, és felnézett, hogy a férfi szemébe nézzen –, tartozol
nekem órákig tartó, hihetetlenül forró szexszel!
Duncan mozdulatlanná vált, a tekintete perzselően ragyogó
lett, de ezúttal nem a haragtól.
– Amit ígértem, az órákig tartó szeretkezés volt, nem
egyszerűen szex – mormolta, és ajkaival végigsimított az
ajkán, mielőtt a fogai finoman a lány alsó ajkára zárultak. –
Van különbség, drágám!
Aztán megcsókolta, és Emma felfedezte, hogy valóban van
különbség. A férfi szája először lágy volt, ajkai alig érintették
az övét, mintha belépést keresnének. Emma ajkai egy sóhajjal
szétnyíltak, és a férfi belendült, a szája keményen és
követelőzően közeledett, miközben a karjai összeszorultak a
nő körül.
Emma a maga vadságával válaszolt a követelésre, a nyelve
táncolva küzdött a férfi nyelvével a dominanciáért, miközben a
karjait Duncan nyaka köré fonta, és ujjaival beletúrt a hosszú
hajba, egészen a fejbőréig. A férfi ismét beleharapott az
ajkába, ezúttal keményebben, és a szájába nevetett, amikor
Emma halk morgással visszaharapott.
– Gonosz nő – mormolta, kihúzva a lány ingét a szűk
szoknyából, és a kezét végigfuttatva a csupasz hátán a
melltartójáig, amely az ujjai ügyes mozdulatára
kikapcsolódott.
 Emma felnyögött, amikor a mellei kiszabadultak
fogságukból, a férfi mellkasához dörgölőzött, élvezte, ahogy
az izmok kemény síkjai érzékeny mellbimbóihoz simulnak.
Megragadta a férfi pulóverének alját, és felfelé rángatta, mert
egy kis bőrt akart. A férfi halkan káromkodott, de annyira
elengedte a nőt, hogy a pulóvert átrántsa a fején keresztül, és
félredobja. Emma egyszerre rázta le a zakóját és az ingjét,
hagyta, hogy leessenek mögé, miközben lecsúsztatta a
melltartóját is a karjáról.
– Gyönyörű – suttogta Duncan, és nagy kezével beborította
Emma mellét, hüvelykujjaival addig simogatta a mellbimbóit,
amíg azok feszesek és sötétek nem lettek, és szinte már
könyörögtek azért, hogy szopogassák őket.
De Duncannek más tervei voltak. Emma nyöszörgött,
amikor a férfi otthagyta a melleit, a kezei a fenekére simultak.
Belemarkolva a feneke félgömbjeibe közelebb húzta magához
és az erekciójához szorította. Szája a nyakán volt, nyalogatta
és szívogatta, amíg Emma már úgy nem érezte, hogy megőrül.
Minek is nevezte őt a múlt éjjel? Punci-csalogatónak?
Szűzkurva férfiúi megfelelője? Bármi is volt az, a pasas még
mindig ezt csinálta – és még mindig próbálta megőrjíteni.
– Duncan – zihálta.
Az egyetlen válasz egy mormogó hang volt, miközben
végre lehajolt, hogy a szájába vegye az egyik feszes
mellbimbót.
Emma felnyögött, ujjait a férfi hajába fonta, és magához
szorította a fejét, hátha eszébe jutna menekülni. Lihegve
kapkodta a levegőt, és azt kívánta, bárcsak másik szoknyát vett
volna fel, vagy ha egyáltalán nem volna rajta, hogy lábát a
férfi csípője köré fonhassa, és érezze azt a hosszú, kemény
erekciót a combjai között. Már attól is elélvezne, ahogy a
duzzadt puncijához simul. Tudta, hogy így lesz.
– Duncan – mondta újra, élesen beszívva a levegőt, amikor
a férfi megkarcolta a fogaival a mellbimbóját, érezte, ahogy az
agyarai éles hegyei a puha húsához érnek. Kéjes sóhajjal fújta
ki a levegőt. – Emlékszel azokra az órákra, amikről beszéltél?
A férfi nyelve a mellét nyalogatta, enyhítve a fogak
szúrását. – Mmmm – mondta, miközben áttért a másik mellére,
ujjai továbbra is simogatták azt, amelyet maga mögött hagyott.
– Gondolod, hogy… Ó, Istenem – zihált fel a lány, amikor a
férfi szája a második duzzadt mellbimbóra zárult, és erősen
megszívta, a fél mellét a szája melegébe húzva. Majdnem
elélvezett, ahogy a gyönyör villámként végigcikázott az
idegvégződésein. Egyenesen a csiklójába nyilallt, amelyről
megesküdött volna, hogy a köztük lévő két réteg ruha ellenére
is érezte Duncan farkának minden kiemelkedését. Emma
csalódottan felnyögött, és határozottan megrántotta a férfi
haját.
A férfi felnézett rá, a szemei annyira ragyogtak, hogy
Emma csodálkozott, hogy egyáltalán lát valamit.
– Nem dughatnánk előbb? – hallotta saját magát. – És
később szeretkezhetünk? Kérlek!?
Duncan majd tíz másodpercig bámult rá, aztán lassú,
gonosz mosollyal kivillantotta a fogait. Gyorsabban, mint
Emma gondolta volna, hogy lehetséges, megragadta a lány
szoknyáját, és felgyűrte a derekáig, ujjai végigsiklottak a
csupasz combján, mielőtt eltolta volna annyira, hogy letépje a
bugyiját. Ugyanilyen gyorsan a derekához emelte a lányt, a
csípője köré fonta a lábát, miközben a falhoz szorította. Emma
érezte a férfi kezének rövid érintését maguk között, majd
kiszabaduló farka végigcsúszott a combjai közötti nedves
redőkön, megkínozva az amúgy is sóvárgó csiklóját. Újabb
érintéssel megigazította magát, majd egy hosszú, egyenletes
lökés, és máris tövig benne volt. Emma egész teste
megremegett az intenzív vágytól, olyannyira, hogy a férfi
vállába harapott, hogy elfojtsa a sikolyait. Duncan
megmozdult egyszer, kétszer, aztán Emma olyan erősen
elélvezett, mint még soha, a fejét hátravetve fogait az ajkára
szorítva, hogy ne tudassa az egész házzal, hogy a falnak lökve
dugják, és minden pillanatát élvezi.
Duncan átölelve tartotta, amíg reszketett az utóhatásoktól,
és az érzés hullámai továbbsöpörtek minden idegszálán. A
kezei a lány csupasz fenekét fogták, a mellkasa a melleihez
simult, miközben a falhoz szorította. Aztán újra mozogni
kezdett – hosszú, lassú lökések a vastag farkával, amitől a nő
vaginájának falai megremegtek a gyönyörtől, lüktettek a
pénisze hosszán, ahogy magasabbra emelte őt, és még
mélyebbre hatolt belé. Emma megfeszítette belső izmait,
összeszorította és simogatta a férfit, üdvözölve az élvezetes
behatolást.
Duncan felszisszent, amikor a lány hüvelye összeszorult az
erekciója körül, majd felnyögött, amikor gyorsabban kezdett
mozogni, a csípője csattanva csapódott a csupasz bőrhöz, a
szája a nyakára vándorolt, amíg a nő meg nem érezte a fogai
csípését a nyaki ütőerén. Emma szívverése felgyorsult a
félelem és az izgalom egyenlő keverékében, amikor megérezte
a férfi agyarainak tompa kaparását, majd a félelem és minden
más érzelem elszállt, ahogy a hirtelen elöntő forróság
felforralta az ereiben a vért, amikor a nyers eksztázis
végigsöpört testének minden idegén, és mindez egyesült a
csiklójának aprócska csücskében. Hüvelyének falai
megrándultak Duncan farkának vastagsága körül, és hallotta a
saját torkából kiszökő magas, nyöszörgő hangot, miközben
küzdött, hogy ne sikítson, és a hangot a mellkasába zárja, ahol
az önálló életre kelt, és küzdött, hogy kijusson. Levegőért
kapkodott, miközben Duncan tovább döfködött benne, míg
végül megérezte a kilövellő nedves forróságot, amikor a férfi
üvöltve elélvezett.
Egymásba kapaszkodva, levegőért kapkodva próbálták
megtartani egymást, a szívük egy ütemben dobogott. Emma
lábai még mindig a férfi dereka körül voltak, karjai a fejét
ölelték, miközben az a nyakához simult, ahol Emma egészen
biztos volt benne, hogy még nem harapta meg. Megcsipkedte a
bőrét, de nem gondolta, hogy vért is szívott volna. Azt mondta
neki, hogy a vámpírszex függőséget okoz, mert a harapásuk
olyan jó érzés, de nem tudta elképzelni, hogy a Duncannel
való szex mámorítóbb lenne annál, mint amit most tapasztalt.
Soha nem akarná kiengedni az ágyból. Ha jobban belegondol,
gondolta mosolyogva, már most sem akarta.
Az izgalom eléggé lecsitult ahhoz, hogy Emma újra halljon,
és tudatára ébredt a Duncan irodája előtt zajló építkezés
zajának – az emberei kiabálásának, az anyagok csattanásának,
ahogy szétszedik a házat. Felnyögött, ráébredve, hogy
valószínűleg mindent hallottak.
Duncan felnevetett, a szája még egyszer utoljára
végigcirógatta Emma nyakát, mielőtt felemelte a fejét, és a nő
szemébe nézett. Szőke haja a homlokára lógott, és a szeme
önelégült jókedvtől csillogott.
– Nem hallottak minket, Emma. Ez a szoba hangszigetelt, a
magánélet miatt, és különben is, túlságosan el voltál foglalva
azzal, hogy megharapj ahhoz, hogy sikíts.
Emma arca felhevült zavarában, de aztán azt mondta: –
De… nem haraptál meg?
– Nem haraptalak meg – mondta, megerősítve a gyanúját.
Emma a homlokát ráncolta. – Miért nem?
Amikor Duncan értetlenül nézett rá, azt mondta: – Úgy
értem, azt mondtad, hogy a szex és a vér mindannyiótok
számára összefügg, és hogy…
– Soha nem venném a véredet anélkül, hogy előbb meg ne
kérdeznélek, Emma! És mivel te azt követelted, hogy azonnal
dugjunk – tette hozzá vigyorogva –, nem volt időm
megkérdezni.
Emma elpirult az emlékeztetőre, és hirtelen tudatosult
benne, hogy a férfi még mindig a falhoz szorítja, és hogy több
mint félig meztelen. A pirulása még jobban elmélyült. – Hm,
most már valószínűleg letehetsz.
– Nem hiszem – mondta Duncan. Ahelyett, hogy leengedte
volna a lányt, erősebben magához szorította, és figyelmeztetés
nélkül elfordult a faltól, és elindult keresztül a szobán.
Emma meglepetten felsikoltott, karjaival a férfi nyakába
kapaszkodott.
– Mit csinálsz? – követelte.
– Betartom az ígéretemet – válaszolta, miközben
megkerülte az íróasztalát, és egy másik ajtóhoz vitte a lányt,
amelyről Emma azt hitte, hogy egy szekrény, amíg a férfi kissé
meg nem rogyasztotta a térdét, és fél kézzel ki nem nyitotta.
– Mi…
Duncan belépett a szomszédos szobába, és berúgta maguk
mögött az ajtót. Emma körülnézett, amikor halvány fények
gyúltak fel. Egy hálószobában voltak. Egy hatalmas
hálószobában, az ablakokat súlyos függönyök takarták, és egy
hatalmas ággyal benne. Ó, te jó ég!
Duncan a nagy ágy közepére fektette a lányt, és azonnal
elkezdte levetni róla a maradék ruháit. A zakója és az inge
eltűnt, a cipője is, a bugyija pedig nem volt más, mint
széttépett csipke valahol az irodája padlóján. Kigombolta a nő
dereka köré gyűrődött szoknyát, majd lerángatta róla, és
elgondolkodva szemügyre vette a combig érő harisnyáját.
– Ez tetszik – mondta, majd lerúgta a cipőjét, és letolva a
kifakult farmernadrágját, kilépett belőle, hogy két dolgot
fedjen fel… az egyik, hogy nem viselt alsóneműt – és nos,
nem ez volt a legszexibb dolog. És kettő, a vámpíroknak nem
volt szükségük regenerálódási időre az erekcióik között. A
farka hosszú és vastag volt, és csodálatosan felizgult, még
jobban megmerevedve, amikor a lány rábámult, mintha
élvezné a figyelmet.
Duncan az ágyra térdelt, és végigsimított kezével a lány
lábán, megsimogatva a vádliját a harisnyája selyme alatt, és
széttárva a combját, ahogy az érintése a lába közötti
ínycsiklandó bőrre vándorolt. Emma érezte, ahogy
felforrósodik az arca, amikor a férfi még szélesebbre tárta a
combjait, ahogy perzselő tekintete megállapodott puncijának
duzzadt redőin. Duncan felemelte a fejét, hogy a lány szemébe
nézzen, majd lassan, megfontoltan megnyalta az ajkát.
Emma felzihált, és érezte, hogy az arca még forróbbá válik,
amikor Duncan a lábai közé nyúlt, tenyerét a fenekére
simította, a hüvelykujjával pedig szélesre tárja. Elakadt a
lélegzete, amikor végigfuttatta a nyelvét a punciján. Már
nedves és síkos volt a Duncantől korábban kapott égrengető
orgazmusoktól, és a férfi úgy nyalta, mint a krémet, a nyelve
belemerült Emma reszkető puncijába, végigsiklott minden
ráncon és redőn, míg végül megnyalta az oly érzékeny
csiklóját. Az izmai válaszul megrándultak, és a férfi újra
megtette, kiszámíthatatlanul körbe-körbe járva azt a feszes
idegcsomót, ezzel is kínozva őt.
Emma a férfi hajába túrta a kezét, a vágy annyira
eluralkodott rajta, hogy elfeledkezett a szégyenlőségről,
túlságosan arra a döntésre koncentrált, hogy a helyén akarja-e
tartani Duncant, vagy el akarja-e húzni. A fejét hátra döntötte,
a szemeit lehunyta, miközben küzdött a túláradó érzések
feldolgozásával. Nemcsak a férfi szájával a punciján, vagy a
csiklójával incselkedő pajkos nyelvével, hanem a széles
vállának nyomásával a combjain, a hajának selymes
csúszásával a hasán. De még ennél is több volt az az egyszerű
tény, hogy Duncan csinálta ezeket a dolgokat.
– Duncan – suttogta, és legszívesebben azt mondta volna,
hogy ez már túl sok, hogy nem tud egyszerre ennyi különböző
érzést kezelni. De mintha előre látta volna a tiltakozását, a férfi
hirtelen erősen megszívta a csiklóját, és úgy vette a szájába,
mint egy lédús gyümölcs falatkáját.
Az orgazmus figyelmeztetés nélkül, robbanásszerűen
száguldott végig rajta, a hasa erősen összeszorult, miközben a
belső izmai hullámoztak, próbáltak elkapni egy olyan farkat,
ami nem is volt ott. A férfi pusztán a szájával élveztette el, és
hihetetlen eksztázis járta át újra és újra. Emma felsikoltott,
képtelen volt visszatartani, és már nem érdekelte, hogy
meghallja-e bárki.

****

Duncan Emma fenekének feszes gömbjeibe markolt,

magába szívta orgazmusának édes nektárját, miközben a lány
remegett alatta. Istenek, annyira nedves volt. És olyan jó íze
volt. A nedve majdnem olyan jó volt, mint az az aprócska
vércsepp, amit korábban a melleiből szerzett. Rendkívüli
önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy megelégedjen csak a
lány vérének illatával, azzal, hogy megcsípte a vénája feletti
bőrt, tudván, hogy hamarosan folyékony bársonyként gördül le
a torkán Emma vére.
És annyira készen állt rá. Amikor agyara tompa élével
súrolta a bőrét, Emma nem húzódott el, és nem sikoltott fel
félelmében. Érezte az izgalom rohamát, amikor a lány szíve
felgyorsult, ahogy a vére erősebben száguldott, megduzzasztva
az ereit a harapására várva.
Olyan gyönyörűen el fog élvezni, amikor végre majd
megharapja. Ahogy most is elélvezett neki.
Még egyszer utoljára végigsimított nyelvével a lány
csiklóján, aztán négykézlábra állt, és elhelyezkedett a nő
testén, amíg hosszát a lábai közé nem fészkelte. A fejét
lehajtva a szájába szívta az egyik telt, puha mell csúcsát, mire
Emma lila szemei kitárultak. Szinte levendulaszínűre
színeződtek a vágytól, amikor rámosolygott. És a férfi
önuralma eltűnt.
Lenyúlt, farkát a lány nyílásához igazította, majd keményen
lökött a csípőjével, és mélyen belé süllyedt. A nő hüvelyének
az előző orgazmustól még mindig lüktető belső falai, most már
a hosszán lüktettek, folyékony melegséggel körülvéve őt.
Leereszkedett a lány fölé, megcsókolta, miközben mozgatni
kezdte a csípőjét, élvezve a szaténos hüvely súrlódását a
farkához, ahogy ki-be mozog benne, a telt mellek érzését, a
nagy és duzzadt mellbimbóit, amelyek úgy tapadtak a
mellkasához, mint bársonnyal borított kavicsok.
Emma átölelte a férfi vállát, miközben megcsókolta őt, a
lábait keresztbe fonta a dereka mögött, miközben felemelte a
csípőjét, hogy elébe menjen a férfi mozdulatainak. A férfi
morgott, és egyre keményebben kezdett nyomulni, újra el
akarta érni, hogy a nő csúcsra jusson, érezni akarta, ahogy a
teste megfeszül a hossza körül, miközben a nedvei forrón és
nedvesen áradnak.
– Emma – suttogta a lány nyakába, és belélegezte a vérének
kínzó illatát, amely olyan közel volt hozzá. Végigsimított
nyelvével a lány vénáján, érezte, ahogy a vér feszül a szorítás
ellen, és az agyaraiért esdekel.
– Emma – ismételte meg áthatóan.
Emma felnyögött, majd lassan megnyalta az ajkait. A
szemei kinyíltak, és közvetlenül Duncan szemébe néztek.
– Csináld! – suttogta.
Duncan keményen mélyre döfte a farkát.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Kérlek, Duncan! – Oldalra fordította a fejét,
szabadon hagyva a nyakát, hívogatóan megfeszítette.
Duncan felszisszent, szemhéjai leereszkedtek, amikor a
kéjvágytól fűtött éhség végigdübörgött minden idegszálán és
minden izmán. Emma nyakához hajtotta a fejét, a szája
csalhatatlanul a nyakszirt vastag duzzanatához ereszkedett.
Csak az ajkait használva erősen megszívta az eret, tovább
duzzasztva azt, majd a szájába húzta anélkül, hogy
felszakította volna a bőrt. Emma felzihált, a férfi pedig
elmosolyodott. Az agyarainak tompa felületét végigdörzsölte a
lány nyakán, incselkedve előre-hátra csúsztatta őket. Emma
ujjai a férfi bicepszébe fúródtak, és az amúgy is hevesen
dobogó szíve száguldani kezdett. Az izgalom hirtelen
remegése megfeszítette a belső izmait, végighullámozva a férfi
farkán, amely még mindig mélyen benne volt a hüvelyében.
Duncan felemelte a fejét, és agyarait a lány ereibe
mélyesztette, és felnyögött a sűrű, édes, izgalomtól illatozó,
mézédes vér áradatától. Emma keze a férfi válláról a
tarkójához mozdult, és magához szorította a fejét. Meglepetten
felkiáltott, amikor a férfi harapásában rejlő eufória a
véráramába csapott, mintha megdöbbentette volna a saját teste
reakciója. Az izmok hullámzása felgyorsult a férfi hosszán, és
Duncan keményebben, gyorsabban kezdett mozogni, amit
ugyanúgy hajtott Emma vágya, mint a sajátja. A gyönyörű lila
szemek kinyíltak, és a férfira meredtek.
– Ó, Istenem – suttogta, aztán átzuhanva a határon, dögös,
kis teste olyan erősen összeszorult a férfi farka körül, hogy az
alig tudott mozdulni. Emma felsikoltott, miközben
mindkettőjükön végigsöpört az orgazmus, és összekeveredtek
a férfi nyögései az ő gyönyör-sikolyaival, Duncan pedig
mélyen a nő méhébe lövellte a felszabadulását.
Duncan erősen zihálva összeomlott a lányon, tudta, hogy
meg kellene mozdulnia. Ő nehéz volt, és Emma bármilyen
magas is volt, ennek ellenére törékeny alkatú. De nem tudott
összeszedni annyi erőt, hogy felemelje magát. Néhány
pillanatig még mozdulatlanul feküdt, Emma karjai még mindig
tartották, a bokája még mindig össze volt kulcsolva a feneke
fölött. Végül hátranyúlt, és felemelte Emma egyik lábát. A nő
combjai szétnyíltak, mintha már nem maradt volna erő az
izmaiban. Duncan elmosolyodott, és az oldalára fordulva vitte
magával a lányt is, hogy az a mellkasához simulva, a karjai
között feküdjön.
Sokáig így maradtak, szó nélkül zihálva, miközben a
szívverésük lassan visszatért a normális kerékvágásba.
– Jól vagy, Emmaline? – kérdezte, állával végigsimítva a nő
illatos haján.
– Jól? – mormolta Emma lustán. – A jól még csak meg sem
közelíti. Magamon kívül, talán. – Annyira felemelte a fejét,
hogy megnyalhassa a férfi mellbimbóját. – Árulj el valamit –
mondta –, szabad nekem is megharapnom téged? – A fogai a
férfi mellbimbójára zárultak, kihangsúlyozva a szavait.
Duncan felmordulva lenyúlt, hogy figyelmeztetően
megszorítsa a lány fenekét.
– Csak ne feledd, az én agyaraim élesebbek, és te nagyon
finom vagy!
– Hmm, nos, nem panaszkodom. Egészen addig, amíg én is
visszaharaphatok.
Duncan megremegett a gyönyörtől. – Csak nyugodtan,
drágám! A tiéd vagyok. – Miközben kimondta a szavakat,
rájött, hogy ez igaz is. Emma Duquet-nek valahogy sikerült az,
ami egyetlen nőnek sem sikerült azóta, hogy majdnem kétszáz
évvel ezelőtt meghalt a felesége. Bejutott a szívébe.
Emma még egyszer játékosan megnyalta Duncan
mellbimbóját, aztán halkan dünnyögve a csípője fölé
emelkedett. Hüvelyének nedves forrósága incselkedett a férfi
farkának tövével, miközben előre-hátra ringatózott Duncan
fölött, kezével megtámaszkodva annak mellkasán, mellei
ingerlően himbálóztak karnyújtásnyin kívül. A férfi feljebb
emelkedett, és az egyiket a szájába kapta, erősen megszívta,
mielőtt a nő ismét elhajolt volna tőle.
– Kihívod a szerencsédet – figyelmeztette Emmát félig
lehunyt szemekkel.
– Ami jó az egyiknek, jó a másiknak is – mormolta a lány.
Duncan egy pillanatra elkomorult, de úgy döntött, nem
érdekli, mire gondol a nő. Csak az érdekelte, hogy a szája
azokon a gyönyörű melleken legyen, és a farka ismét benne
legyen.
– Gyere ide – mondta, és megragadta a lány csípőjét.
– Nem, nem – válaszolta Emma továbbra is ringatózva, de
hátradőlt, hogy a férfi ne érje el a melleit.
– Emma!
– Igen? – kérdezte a nő édesen.
Egyetlen mozdulattal maga alá fordította a lányt, mélyen
belé hatolt, pontosan oda, ahová akart. Emma meglepetten
felzihált, majd felnyögött, amikor a férfi mozogni kezdett, és
minden alkalommal, amikor belemerült a szűk puncijába,
súrolta a csiklóját is.
– Figyelmeztettelek – mormolta, majd lehajtotta a fejét, és
beleharapott az egyik duzzadt mellbimbó hegyébe, hagyta,
hogy a fogai addig karistolják a lány mellének puha bőrét,
amíg ki nem csordult a vér. Lenyalta a vért, és Emma
megremegett a sajátjával megegyező gyönyörtől, amikor
megérezte a nyelvén a lány édes vérét. Erősebben kezdte
döfködni, érezni akarta, ahogy a nő megfeszül, amikor ismét
elélvez a farkán, hogy egyszer és mindenkorra kinyilvánítsa,
hogy Emma az övé, és nem másé. Emma hasizmai
megremegtek, amikor elkezdődött az orgazmusa, a hullámok
végigfutottak a méhén, hogy végigdübörögjenek a férfi hosszát
körülvevő síkos falakon. A hüvelye megfeszült a férfi körül,
felváltva szorította meg és engedte el a farkát, miközben
Duncan tovább mozgott ki és be, a duzzadt csiklójához
dörzsölődve.
Emma a férfi nevét kiáltva élvezett el, körmei vért
fakasztottak a férfi hátán, lábai pedig kiszorították a férfi
lélegzetét. Duncan érezte, hogy ahogy erősödik a saját
gyönyöre, a heréi megfeszülve elnehezednek. Hirtelen Emma
olyan erősen a vállába harapott, hogy kicsordult a vére, és ettől
felkiáltva átzuhant a határon, ahogy az orgazmus magával
ragadta.
Duncan azt hitte, nem képes megmozdulni. Százötven éve
szeretkezett a világ legszebb nőivel, és most először érezte
magát ténylegesen kimerültnek. Nem mintha gondot okozna
neki, hogy újra felálljon a farka, ha Emma úgy akarná.
Felemelve a fejét lenézett a lányra, miközben egy hajtincset
félresimított az izzadt arcáról. Elmosolyodott, és úgy gondolta,
a lány legalább egy darabig nem fog ismétlést követelni.
Óvatosan mozdulva oldalra fordította magukat. A lány
felsóhajtott, és fejét a férfi vállára hajtva a testéhez simult.
Duncan érzékeit elárasztotta a védelmező érzés erőteljes
hulláma, és erőfeszítésébe került, hogy izmai lazák és
mozdulatlanok maradjanak, hogy Emma ne vegye észre. A
vágy, hogy párosodjon, hogy a magáénak nyilvánítsa a nőt,
enyhült, most, hogy birtokba vette a testét és a vérét. Lehet,
hogy a nő még nem tudta, de Emma Duquet az övé volt.
Egyetlen másik vámpír sem merészelhetett hozzáérni,
különben a haragjával kell szembenéznie. És a haragja szörnyű
dolog lenne, amikor Emmáról van szó.

****

Valamivel később a mobiltelefonja csörgése ébresztette fel

Duncant. Emma elaludt, és ő nem akarta megzavarni, ezért
átölelte, amíg aludt, és hagyta, hogy az elméje tovább
dolgozzon a sok részleten, amely ezekben a napokban a
figyelmét követelte. Minden, az építkezés folytatásától kezdve,
Lacey gyilkosainak kérdésén át, egészen a legfontosabbig, az
Emma biztonságát érintő problémáig. Ha rajta múlna, a nő
addig nem hagyná el a rezidenciát, amíg ő meg nem tudja,
hogy a Lacey haláláért felelősökkel már leszámoltak, és nem
jelentenek többé fenyegetést. Az általa preferált módszer volt a
legtartósabb a lány biztonságának garantálására, bár a
racionális oldala megértette, hogy belengetne néhány zászlót,
ha egyszerre több választott képviselő is meghalna. Ezért a
közülük legrosszabb megölésével gondoskodna róla, hogy a
többiek elhagyják a várost. Egyelőre.
Emma mocorogni kezdett a telefon hangjára, a szeme lassan
kinyílt. Megmerevedett, valószínűleg rájött, hogy nem a saját
ágyában van. Aztán, a férfi nagy örömére, ellazult mellette.
Valami jót tett a szívének a tudat, hogy a mellette való
ébredéstől elég biztonságban érezte magát ahhoz, hogy
ellazuljon.
– Valószínűleg Miguel az – mondta, és megpuszilta a lány
feje búbját. – Beszélnem kellene vele.
Emma felült, majd előrehajolt, hogy jó alaposan
megcsókolja, csupasz mellei elég közel ringatóztak ahhoz,
hogy a férfi az egyiket a kezébe fogja, elmosolyodva, amikor a
mellbimbó válaszul azonnal megkeményedett. A lány
hümmögve a gyönyörtől a férfi kezének nyomódott, mielőtt
elhúzódott volna.
– Mondd meg Miguelnek, hogy pocsék az időzítése –
mondta, majd kisurrant az ágyból, és a fürdőszoba felé vette az
irányt.
Duncan addig nézte a lány formás fenekét, amíg be nem
csukta az ajtót, aztán átsétált a másik szobába, hogy felvegye a
telefonját az íróasztalról. Tulajdonképpen fel sem kellett
vennie, hogy tudja, Miguel hívja. A kapcsolat egy atya és a
vámpírgyermeke között nagyon erős volt, különösen, ha az
atya olyan erős volt, mint Duncan.
– Miguel – mondta, miközben felvette a telefont.
– Atyám – mondta Miguel óvatosan. – Nem akarom
félbeszakítani…
– Nem teszed – biztosította a hadnagyát. Ha valóban
félbeszakítás lett volna, Duncan egyáltalán nem vette volna
fel.
– Uram, az őr, aki ma Duquet kisasszonyra vigyázott, azt
mondta nekem, hogy sok időt töltött Violet Slaytonnal.
– Így már értem – mondta Duncan. – Emma és én
hamarosan csatlakozunk hozzátok a számítógépteremben.
– Köszönöm, uram!
 Duncan mosolyogva bontotta a kapcsolatot Miguel
diszkréciójától. Az igaz volt, amit Emmának mondott arról,
hogy a szoba hangszigetelt. Egyik vámpírja sem hallhatta, mi
történik. De ez nem jelentette azt, hogy az agyuk nem
működött tovább. Még a hozzá fűződő vérkapcsolatuk nélkül
is észlelték volna a kettejük által generált erős érzelmeket. Ha
ezt a kapcsolatot is hozzáadták, nagyon jól tudták, hogy
Duncan mire készült ma este.
Emma kilépett a fürdőszobából, gyönyörű mellei és minden
mása is teljes pompájában. Felnézve látta, hogy Duncan
éhesen figyeli őt.
– Hagyd abba! – dorgálta meg a férfit. – Vagy soha nem
jutunk ki ebből a szobából.
– Az rossz lenne?
Emma felnevetett. – Végül megunnál engem.
Duncan két hosszú lépéssel mellé lépett, a dereka köré fonta
a karját, és erősen a testéhez húzta.
– Soha – suttogta a fülét és a torkát sorjázó csókok között.
Emma a saját sóvárgó kis kiáltásával átölelte a férfit, és a fejét
a vállának döntve, teljes hozzáférést biztosítva neki a
nyakához. Megremegett, amikor a férfi megharapta a
fülcimpáját, és a mellbimbói Duncan mellkasát bökték.
– Nagyon rossz ember vagy, Duncan – suttogta a lány, forró
lehelete a férfi bőrét simította.
– Egyáltalán nem vagyok ember, Emma! És bár egyesek
talán rossznak tartanak, én nagyon jó vagyok abban, amit
csinálok!
– És mi az? – kérdezte, megcsókolva a férfi vállát, mielőtt
elhúzódott volna, hogy kíváncsi pillantást vessen rá.
– Gondoskodom azokról az emberekről, akik fontosak
nekem, és különösen azokról, akiket az enyémeknek tekintek.
– Megcsókolta a lány puha száját. – És te, Emmaline, egészen
biztosan az enyém vagy!
 Huszonegyedik fejezet

– Nem akarom, hogy felzaklassák – mondta Emma, úgy

tűnik már századszor. A rögtönzött számítógépteremben ült
Duncannel és néhány vámpírjával, köztük Phoebe-vel együtt.
A szék kemény és kényelmetlen volt, a szoba hideg, ő pedig
hullafáradt. Az előző éjszaka nagy részét ébren töltötte, ma
egész nap dolgozott, elment Violet Slayton házához, majd
vissza, és utána még eltöltött néhány virgonc órát Duncannel –
nem mintha egy percet is sajnált volna a Duncannel töltött
időből, akármilyen keveset is aludt. De kezdett úgy tűnni,
hogy ma éjjel sem fog sokat aludni. Ez volt a probléma a
vámpírokkal való munkával. Ők frissek és energikusak voltak,
úgymond épp csak elkezdték a napjukat, míg ő semmi mást
nem akart, csak nyolc órát aludni egyfolytában.
Leszámítva, hogy éppen a Violet Slaytonhoz történő
közeledésükről beszélgettek, ami Emma számára nagyon is
fontos volt. Nem engedhette, hogy zaklassák szegény nőt,
hogy elmondja nekik, amit tud, bármi legyen is a tét.
– Emma – mondta Duncan türelmesen. – Valószínűleg ő a
legjobb forrásunk, hogy megtudjuk a Lacey halálában részt
vevő férfiak kilétét.
– Nem emlékszik semmire!
– De fog – erősködött Duncan, szintén századszor. – Már
maga a tény, hogy annyira meg van rémülve, ahogy mondod,
hogy tudja, hogy történt valami, és rémálmai vannak emiatt,
azt árulja el nekem, hogy bárki is szórakozott a fejével,
meglehetősen rossz munkát végzett. Ezt helyre tudom hozni,
és közben megkapjuk, amire szükségünk van. Azt mondod,
törődsz vele, akkor hadd javítsam ki a kárt, amit az elméjében
okoztak!
Emma mereven nézte Duncant. A férfi az asztalra
támaszkodott vele szemben, hosszú lábait kinyújtva
keresztezte a bokájánál. Fekete farmert és pólót viselve, a haját
takaros lófarokba fogva a tarkójánál, a szokásos vonzó és
hűvös külsejét mutatta. És egészen biztos volt benne, hogy a
férfi akár a csillagokat is lehazudhatná az égről, és ő soha nem
venné észre a különbséget, ha Duncan nem akarná. De a nő
bízott benne. Csak az ég tudja, hogy csibész volt az ágyban, de
azon kívül jó ember volt.
– Rendben – egyezett bele. – De senki más, Duncan! Ha
mindannyian megjelentek tömegesen, a nő kiakad, és soha egy
szót sem tudunk kiszedni belőle.
– Egyetértek – mondta bólintva.
– Én pedig elkísérlek. – Amikor Duncan a homlokát
ráncolta, hozzátette: – Nem hiszem, hogy másképp hajlandó
lenne találkozni veled.
– Akkor rendben – mondta vonakodva. – De azt mondtad,
hogy nem az otthonában akar találkozni.
– Így van. Szóval találnunk kell egy semleges helyet. Nem
itt – mondta azonnal. – Amennyire tudjuk, ez az egyik olyan
hely, ahol Victor és a haverjai bántalmazták őt.
– Miguel – mondta Duncan, és a hadnagyára pillantott. –
Valami privát helyre lesz szükségünk, de nem annyira
elszigeteltre, hogy a nő fenyegetve érezze magát. És ne legyen
Victor tulajdonában. Nem tudhatjuk, melyiket használta.
– Megtehetitek nálunk is – ajánlotta fel Phoebe Emma
mellől. – Közel van ahhoz, ahol Slayton lakik, és eléggé
elszigetelt hely. Ráadásul mivel Ted is ott lakik, olyan
rendetlen, lakott hangulatot áraszt – tette hozzá szárazon.
– Biztos vagy benne, Phoebe? – kérdezte Duncan a
homlokát ráncolva.
– Teljesen. Az irodáink ugyanabban az épületben vannak,
így állandóan ki-be járnak hozzánk az emberek, de
gondoskodom róla, hogy erre az időre zavartalanul legyetek.
Duncan bólintott. – Akkor köszönöm. Miguel, holnap este
megcsináljuk. Ma este megnézheted az ingatlant. Tegyél meg
mindent, amire szükséged van, hogy úgy érezd, biztonságos a
hely! Emma és én felvesszük Violetet…
– Nem – szakította félbe Emma. – Egyedül megyek
Violetért, és elviszem a házhoz. Amint odaértünk,
csatlakozhatsz hozzánk. Nem akar majd egy idegent a
házában, Duncan – erősködött, amikor úgy tűnt, mintha a férfi
vitatkozni akarna. – Ha ettől jobban érzed magad, követhet
valaki, de Phoebe házához egyedül viszem el. Szükségem lesz
a címre meg mindenre, hogy előre fel tudjam térképezni.
– Beprogramozzuk neked a GPS-t – mondta Duncan. – Az
egyik terepjárónkat fogod vezetni. Azok biztonságosabbak.
Emma bólintott, és titkon remélte, hogy a nagy V8-as SUV-
ok egyikét kapja, nem pedig valami kisebb, hitványabb
változatot. Talán ha szépen kérné. Duncan mögött Baldwin
felemelte a hüvelykujját, és a lány egy mosollyal válaszolt.
Duncan gyanakodva húzta össze a szemét, de Emma ártatlan
mosolyt villantott rá, bár biztos volt benne, hogy egy percig
sem tévesztette meg a férfit.
– Rendben – mondta Duncan, egyértelműen véget vetve a
megbeszélésnek. – Louis, te és a többiek folytassátok a
munkát! Miguel, neked és nekem beszélnünk kell Alaric-kal.
Az új szárnyban vár ránk. Emma, egy percet kérnék az
idődből!
Óóó, gondolta Emma. Lebuktam!
Követte a férfit a folyosón, és alig ért be az irodája ajtaján,
amikor Duncan a falhoz szorította és megcsókolta. A nő
gondolkodás nélkül reagált, lábujjhegyre állt, és a mellét a
férfi mellkasához dörzsölve viszonozta a csókot, amennyire
csak tudta. A férfi morgott, és keményen a lány ajkaihoz
szorította a száját, az agyarai teljesen előbújtak, amikor elég
erősen megharapta, hogy egy kis ízelítőt kapjon a nő véréből.
Emma felzihált, és visszaharapott, megízlelve a mézsűrű
vámpírvért, ami a vérkeringésébe kerülve egy pillanat alatt a
vágy lökését küldte egyenesen a lábai közé. Belenyögött a férfi
szájába, lábát Duncan csípőjére fonta, és szégyentelenül
elkezdett hozzá dörgölődzni, mert ki kellett engednie az ott
felgyülemlő forróságot, mint egy felrobbanni készülő vulkán.
Duncan halkan káromkodott, feltépte a lány farmerját, és a
kezét a bugyijába nyomta, felszisszenve, amikor az ujjai a lány
lába közötti, már nedves redők közé csúsztak.
– Olyan átkozottul dögös vagy – suttogta, két ujját
belemártva a nő sóvárgó puncijába, ami egy heves orgazmusba
billentette, amely a falnak csapta, és Emma remegve
kapaszkodott a férfi vállába, miközben a gyönyör apró
remegései véletlenszerűen végighullámoztak az idegein.
 Duncan a hálószobába vitte a nőt, az ágyra dobta, tekintete
folyékony tűzként tapadt Emma bőréhez, miközben levette
előbb az ő nadrágját, majd a sajátját, és a többi ruhával nem
foglalkozva, a lány lábát a vállára emelte, és egyetlen, erős
lökéssel mélyen belé hatolt, izmos karjaival megtámaszkodva
a nő oldala mellett.
Emma meg akarta simogatni a férfit, végigsimítani a
tenyerét az erőteljes vállak sima izmain, a feszes mellkason,
amelyet finoman beborított az aranyszőke szőrzet. Olyan
gyönyörű volt fölötte megfeszülve, a farka olyan tökéletesen
kitöltötte, ahogyan ki-be mozgott benne, a saját teste pedig
minden egyes lökésnél mohón zárult köré. Egyik kezével
végigsimított a saját mellbimbóján – amely megduzzadt a
vágytól, és figyelemért sóvárgott –, és felzihált, hogy milyen
jó érzés. Duncan tekintete azonnal a mellére szegeződött, és
Emma elmosolyodva megsimogatta és összeszorította őket,
ujjai között megpödörve a mellbimbóit, és elég erősen
megcsípve őket, hogy kipiruljanak a vértől.
A férfi elvicsorodott, egy pillanatra a szemébe nézett, majd
pillantása visszatért a melleire, miközben keményebben
kezdett döfködni. Emma felkiáltott, érezte, ahogy a lábai
között egyre nő a nyomás, a gyönyör első rezdülései
megfeszítették a hasát, és Duncan farkának minden egyes
lökésével végigfutott a gyönyör borzongása a belső falain.
Behunyta a szemét az érzések elsöprő áradatától, kezével
végigsimított a hasán és a vénuszdombja fölött a csiklójáig,
amely kielégülésért könyörgött.
Amikor rájött, mit csinál, a szemei bűnbánóan villantak fel,
és felnézve látta, hogy Duncan sóvárogva nézi.
– Csináld – követelte –, élvezz el a kedvemért, Emma!
Szégyen hevítette az amúgy is kipirult arcát, de elkezdte
simogatni magát, és minden egyes ujjmozdulatával érezte a
férfi tekintetének súlyát. A szeméremajkai megduzzadtak,
ahogy a feszes csomót simogatta közöttük, a hüvelye pedig
szorosan megfeszült Duncan vastag farka körül.
– Nézz rám, Emma!
A nő felnézett rá, és a férfi még gyorsabban kezdett
mozogni, erőteljes karjai a helyén tartották, miközben dugta, a
nő pedig erősebben kezdte dörzsölni a csiklóját, most már
kétségbeesetten vágyott a kielégülésre. Figyelmeztetés nélkül
csapott le, az izgalmas hullámzásból a hihetetlen érzések teljes
szökőárjává vált, amely végigdübörgött rajta, örvénybe
taszítva az érzékeit, amíg már csak sikítani tudott, és remélni,
hogy nem robban szét az egésznek a nyers erejétől. Egy része
regisztrálta Duncan diadalittas kiáltását, amikor elárasztotta a
kielégülése, megtöltve őt forrósággal, mielőtt összeomlott
volna fölötte, és a karjaiba zárta.

****

Duncan erősebben magához szorította Emmát, és

belemosolygott a lány meleg, selymes hajába. A nő hozzá volt
simulva, ajkaival a nyakához ért, egyik karjával pedig
szorosan ölelte a mellkasát. Emma még mindig reszketett az
orgazmus erejétől, és Duncan lenyúlt a takaróért, hogy azt a
lány testére rántsa, nehogy megfázzon. Nem mintha aggódott
volna a lány egészségéért, nem a sok harapdálás mellett, amit
csinált. Elvigyorodott, a vérére gondolva, amit elvett tőle. Már
most is érezte benne, és tudta, hogy jelzőfényként fog
szolgálni kettejük között. Bárhol is legyen a nő, ő meg fogja
találni. Olyan kapcsolat volt ez, amely csak erősödni fog,
minél tovább lesznek együtt, minél többször cserélnek vért.
A lány vérének gondolatától megrándult a farka, annak
ellenére, hogy alig kapott levegőt. Ezúttal nem harapta meg őt,
bár szerette volna. Erőfeszítésébe került, de már korábban is
elég sokat vett ki a vénájából, és nem akarta legyengíteni.
Nem, amikor a dolgok ilyen bizonytalanok voltak, amikor az
ellenségeik minden sarkon ott lehettek, hogy elkapják őket.
Gondolatban feljegyezte, hogy gondoskodjon róla, hogy
legyen elegendő rendes étel a konyhában a lány számára.
Végül a dolgok normalizálódni fognak, de egyelőre csak ő és a
vámpírszemélyzete volt itt, és még csak vérrel kezdték
feltölteni a konyhát, amennyi mindannyiuknak elég volt.
Emma mocorogni kezdett és finoman ásított.
– Aludnod kellene – mormolta.
– Tudok még dolgozni…
– Semmi értelme, amíg nem beszélünk holnap Slaytonnal.
Neked pedig aludnod kell. Kimerítettelek. – Hallotta a saját
hangjában az önelégültséget, és nem lepődött meg, amikor a
nő könnyedén megpaskolta a mellkasát.
 – Hencegő!
– Nem hencegés, ha igaz, drágám.
– Ó, Istenem! – mondta hitetlenkedve. Felnevetett, ami
gyanúsan kacagásnak hangzott, mielőtt a szájára csapta a
kezét, hogy eltakarja.
A férfi elvigyorodott. – Nos?
– Ó, jól van – értett egyet, mintha szívességet tenne neki. –
Csodálatos voltál.
A férfi játékosan megpaskolta a fenekét.
– Ezt jegyezd meg, ha legközelebb arra gondolsz, hogy
Baldwinnal flörtölsz!
– Flörtölök? – fakadt ki a lány. – Én nem… Ezért mentél át
ősemberbe? Baldwin miatt?
– Nem mentem át ősemberbe!
– Dehogynem! Azt vártam, hogy elkezdesz rám pisilni vagy
ilyesmi, hogy megjelölj az illatoddal.
– Még mindig megtehetem, ha szeretnéd – morogta.
– Nem, ha fontos neked a farkad – mondta a nő szárazon. –
Ne feledd, ki alszik egész nap, és ki nem!
– Nem tennél semmit a farkammal. Túlságosan is szereted.
A nő egy hosszú pillanatig elgondolkodva hallgatott.
– Nos, ez igaz. De Baldwinnal kapcsolatban teljesen
melléfogtál. A múltkor én akartam vezetni a terepjárót, de nem
engedte. Azt mondta, megölnéd, ha bármi történne velem, és
az ő reflexei gyorsabbak.
– Miért akartál vezetni?
– Szeretek gyorsan vezetni, és különösen szeretek gyorsan
vezetni nagy, izmos motorokkal rendelkező terepjárókkal.
Szóval, amikor azt mondtad, hogy holnap este vezethetem az
egyik terepjárót, Baldwin viccesnek találta. Ahogy én is.
– Nos – mondta Duncan, megértve, hogy talán egy kicsit
túlreagálta a dolgot, nem mintha ezt el akarná mondani
Emmának –, meg kell értened, hogy a vámpírok rendkívül
territoriálisak, és még inkább egy vámpírlord, ami én is
vagyok. Ezért uralkodom ezen a rezidencián és ezen a
területen. És te hozzám tartozol, Emma!
 Emma hátrahúzódott, és számítóan végigmérte, lila szemei
csillogó ametisztként ragyogtak a félhomályban.
– Ha én hozzád tartozom – mondta, és figyelmesen nézte a
férfit –, az azt jelenti, hogy te pedig hozzám tartozol?
Duncan még csak nem is pislogott.
– Testestül-lelkestül – mondta, szinte kihívva a nőt, hogy
elfogadja.
Emma lassan elmosolyodott, az ajkai ívén jelent meg
először a mosoly, majd az egész arcát megvilágította. – Akkor
a tiéd vagyok, lordom!

****

Duncan teljesen betakarta Emmát, majd lehajolt, hogy

gyengéd csókot nyomjon az arcára. A lány mélyen aludt,
ahogy azt Duncan tudta is, hogy így lesz. Korábban látta a
karikákat a szeme alatt, a fáradtság barázdáit az arcán. És
tényleg nem volt szükség arra, hogy ma este ébren maradjon.
Louis és a csapata tovább kutakodhatna Victor aktáiban, de az
igazság az volt, hogy már nem kerestek adatokat a tiltott
partikról, vagy azokról az emberekről, akik megölték Lacey-t.
Már mindent megtaláltak. Ahogy Emmának is mondta, ha
bármilyen előrelépést akartak elérni ezen a fronton, azt Violet
Slaytontól kellett kapniuk.
Duncan biztos volt abban, hogy jól ért az emberi elmék
manipulálásához. Raphaeltől tanult, és senki sem volt nála
jobb. De ameddig nem találkozott Slaytonnal, nem tudhatta,
hogy Victor mekkora kárt okozott. Tudta, hogy képes legalább
egy kis nyugalmat adni a fiatal nőnek, és megszabadíthatja a
rémálmoktól és az ismeretlen emlékek felvillanásaitól. De
hogy ennél többet tud-e tenni, azt még nem lehet tudni.
Becsukta a hálószoba ajtaját, kiment a második emeleti
irodából, és lement a keleti szárnyba. Alaric ott volt, ahogy
Miguel is. Duncan kérésére Alaric minden más projektet
felfüggesztett, hogy erre az egyre koncentrálhasson. Duncan
mindennél fontosabbnak tartotta, hogy az emberei
biztonságban legyenek, és addig nem lesznek, amíg el nem
készül az új páncélterem.
Végigsétált a hátsó folyosón, követve az építkezés hangját
É
és a férfiak nevetését. Az ellenségeik közeledtek. Érezte. Nem
volt konkrét. Nem olyan, mint egy felderítő figyelmeztetése:
„Hajnalban átkelnek a dombon”. Inkább egy amorf és
homályos veszélyérzet volt, amely minden napnyugtakor az
első lélegzetvétellel megtöltötte a tüdejét, és nem hagyta abba,
amíg meg nem fojtotta a sürgetésével.
Csak remélni tudta, hogy készen áll majd, amikor végül
mindannyiuk fölött kitör.
 Huszonkettedik fejezet

– Ez most megint kinek a háza?

Emma lenyelte ösztönösen feltámadó ingerültségét Violet
kérdésére, amelyet már legalább háromszor feltett, mióta
megérkeztek.
– Egy barátomé – mondta érzelemmentesen. – Valójában
férj és feleség. Mindketten FBI-osok, szóval tudod, hogy
biztonságos hely. – Nagyjából ugyanazt a választ adta minden
alkalommal. Szerencsére Phoebe-nek és a férjének elég képe
és emléktárgya maradt az FBI-nál töltött napjairól – a falakon
lógott, és gyakorlatilag minden sima felületen is ott hevert –,
hogy ez teljesen hihető legyen. Persze az is igaz volt, hogy a
képeken az ismert FBI-igazgatók és különböző politikusok,
köztük egy volt elnök sokkal fiatalabb változatai szerepeltek.
De ez ebben az esetben bevált, mert ez arra késztette Violetet,
hogy azt higgye, ők egy jól szituált nyugdíjas pár, nem pedig
egy örökké fiatal vámpír és a párja.
– Szép ház – jegyezte meg Violet. – Két állami nyugdíj –
tette hozzá, mintha ez megmagyarázná a szép házat.
Emma bólintott. Szép ház volt. Violetnek ebben igaza volt.
Emma követte a GPS-ből egy kedves hölgy hangján felhangzó
utasításokat, és úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy
követik a vámpírok, hogy ő és Violet biztonságban ideérjenek.
Phoebe és Ted Micheletti háza valójában egy régi virginiai
farm volt, egy lepukkant istállóval, amely még mindig
képeslapra illő romos állapotban állt, körülbelül száz méterre a
háztól. Sajnos az egyetlen dolog, ami Emmának eszébe jutott,
amikor ránézett arra a rozoga, öreg pajtára, a patkányok
voltak. Biztosan hemzsegtek ott a patkányok. Csak remélni
tudta, hogy elég messze van ahhoz, hogy ne közlekedjenek az
istálló és a ház között. Utálta a patkányokat.
– Nem zavarja őket, hogy a házukat használod? – kérdezte
Violet.
– Sokat utaznak, és most is elmentek néhány napra. Úgy
gondoltam, jobb lenne neked, ha a városon kívül találkoznánk,
és ez nincs olyan messze a szüleid házától.
Emma az éjszakai találkozót a munkarendjére hivatkozva
indokolta Violetnek. A temetés meg minden egyéb miatt, azt
mondta neki, nem tud több időt kimaradni a munkából. És ez
nem is állt messze az igazságtól. Sharon egyenesen gonosz
volt, amikor Emma reggel megjelent az irodában. Szerencsére
Coffer képviselő egész nap bizottsági üléseken vett részt, és
természetesen Sharon, mint a kabinetfőnöke, csatlakozott
hozzá. Ez nagyjából megakadályozta, hogy Emma a nap
hátralévő részében bármelyikükkel is összefusson. A
magyarázat megfelelő húrt pendített meg Violetnél.
Kifejezetten munkáscsaládból származott, és megértette a
fizetés fontosságát.
– Kérsz egy csésze forró italt? – kérdezte Emma Violettől. –
Vagy esetleg egy üdítőt?
– Egy diétás kóla jó lenne, vagy… – Violet megmerevedett,
amikor a felhangzó motorduruzsolás jelezte, hogy valaki
érkezik odakint. Tágra nyílt szemekkel nézett Emma felé, és
úgy nézett ki, mintha azt próbálná eldönteni, hogy
elmeneküljön-e vagy sem. Kinyílt egy kocsiajtó, majd rövid
idő után becsukódott.
– Ez Duncan lesz – mondta Emma megnyugtatóan. Emma
és a többiek, beleértve Duncant is, megegyeztek abban, hogy a
legjobb lenne, ha a valódi nevét használná. Nem volt
valószínű, de ha Violet valaha véletlenül ráakadna valahol a
képére, és emlékezne, tudná, hogy őszinték voltak vele. A mai
nap legvalószínűbb kimenetele azonban az volt, hogy Violet
nem fog emlékezni arra, hogy valaha is találkozott volna
Duncannel vagy más vámpírral. Tíz nap, vagy tíz év múlva is
összefuthatna vele az utcán, és teljesen idegen lenne számára.
De arra az esetre, ha valami rosszul sülne el, a bizalom
jeleként megadták neki az igazi nevét.
Duncan a csengetés helyett bekopogott a szúnyoghálós
ajtón. Emma úgy gondolta, hogy ez szándékos volt, inkább
olyan hatást keltve, mintha csak egy szomszéd jött volna, és
nem egy idegen. Odasétált, hogy üdvözölje, lassan és lazán
mozogva, igyekezett nem hagyni, hogy Violet lássa, mennyire
feszült a ma esti találkozó miatt.
Duncan rámosolygott a szitaajtó hálóján keresztül, és Emma
majdnem megtántorodott, amikor lecsapott rá a puszta
kéjvágy. Alig néhány órája hagyta el a rezidenciát, de olyan
volt, mintha évszázadok óta nem látta és nem érintette volna
meg a férfit. Duncan rákacsintott, ő pedig elpirult, úgy érezve
magát, mint egy iskoláslány, aki most először szerelmes.
– Jó estét, Emma – mondta a férfi, tekintetével nem
engedve el az övét, hangja bársonyba burkolt agyarként
simogatta az idegeit. Nagyon jóképű volt ma este, de hát mikor
nem volt az? Ma este azonban nagyon is tudatosan öltözött,
egyensúlyozva a megbízható profi és a szimpatikus
hallgatóság között. Sötétbarna khakit viselt, amely sokkal
jobban állt rajta, mint más férfiakon látta, és csodálatosan
feszült izmos hátsóján. Fekete garbó és gyapjú blézer
egészítette ki a megjelenést, és a tarkóján összefogott haja egy
csipetnyi bohém külsőt kölcsönzött neki. Itt nem egy fülledt,
fantáziátlan drónról van szó. Vámpírokról akarsz beszélgetni?
Ez az ember nem csak meghallgat, de hinni is fog neked.
– Duncan – mondta, gonoszkodónak érezve magát, és biztos
akart lenni benne, hogy a férfi is érzi ugyanazt a vágyteli
rántást, mint ő. – Kedves tőled, hogy… eljöttél. – A férfi
szeme megtelt forrósággal, és Emma teste azonnal reagált,
amitől azt kívánta, bárcsak lenne tíz percük magukra. Csak
ennyi időre lett volna szükségük. A fal mellett, csak egy kis
ízelítő, hogy csillapítsa a szomját. De nem. Visszatartotta a
vágyát, elraktározta későbbre, amikor újra kettesben lesznek
abban a nagy ágyban.
A mögötte lévő szobában Violet halkan köhintett, és Emma
majdnem felugrott az időben érkezett emlékeztetőre, hogy
miért is vannak mindannyian itt. Kinyitotta a rácsos ajtót, és
azt mondta: – Gyere be! – nem tudva, hogy szükséges-e a
meghívás vagy nem. Phoebe végül is vámpír volt, így talán a
korlátozás nem érvényes. De elfelejtette korábban
megkérdezni, hogy egy vámpír lakhelye is szent és
sérthetetlen-e, mint egy emberé. A fenébe! Ha együtt akar
lógni a vámpírokkal, el kellene kezdenie összeállítani egy
listát azokról a dolgokról, amiket tudnia kell.

****

Duncan a nyitott ajtón keresztül Emmára meredt. A lány

izgalmának illata betöltötte az érzékeit, és azonnal
megkeményedett. Kényszerítette a testét, hogy elernyedjen,
önuralmának minden egyes cseppjét bevetve, amit a több mint
másfél évszázados élete során megtanult. Mégis, hogy a
dolgok érdekesebbé váljanak, hagyta, hogy a karja súrolja
Emma mellét, amikor elhaladt mellette. Hallotta az éles
lélegzetvételét, és elmosolyodott magában. Nem a nő volt az
egyetlen, aki tudott incselkedni.
– Duncan – mondta Emma, kissé zihálva, amit Duncan
örömmel vett tudomásul. – Ő a barátnőm, Violet. – Odasétált a
másik nő mellé, aki ült. – Már meséltem róla.
– Igen, persze – mondta Duncan. Nem ajánlotta fel azonnal
a kézfogást, hanem levetette a blézerét, és egy közeli székre
dobta. A legközelebbi széket foglalta el, ahol Violet ült a
kanapén, elég közel ahhoz, hogy kinyújtva a kezét
megérinthesse, de nem olyan közel, hogy Violet úgy érezze, a
férfi rátelepszik.
– Örülök, hogy megismerhetem, Violet – mondta, és végre
kezet nyújtott. – Remélem, tudok segíteni.
Violet először nem mozdult. Sápadt kis teremtés volt.
Csinos a sok stressz alatt, és teljesen alázatos. Tudta, mit látott
benne Victor, tudta, miért őt választotta. Nem tetszett neki, de
megértette. Ott ült, megdermedve, mint egy puha, szürke
kisegér egy ragadozó szeme alatt, bár nem tudhatta, mennyire
találó ez a leírás. Duncan mozdulatlan maradt, nem akarta
megijeszteni a lányt, hagyta, hogy a maga módján tegye, és
megadta neki időt. Néhány percig tanulmányozta a férfit,
tekintete a felajánlott kezéről az arcára vándorolt, ahol
elidőzött, hogy a szemét kutassa, majd visszatért a kezére.
Lassan kinyújtotta a kezét, és hagyta, hogy a férfi sokkal
nagyobb ujjait az övéi köré fonja. A férfi nem rázta meg a
kezét, de lazán tartotta, biztonságot és melegséget sugározva
ezen a kapcsolaton keresztül, gyengéden meggyőzve őt arról,
hogy nem akar ártani neki.
Néma könnyek töltötték meg Violet szemét, ahogy
megnyugodott, valószínűleg először azóta, hogy Victor
szórakozott az elméjével. Még a felületes vizsgálat is elárulta
Duncannek, hogy a halott vámpírlord durván próbálta kitörölni
a fiatal nő gondolatait. Talán sietett. Talán vissza akart jönni,
hogy alaposabb munkát végezzen. Vagy, ami még valószínűbb,
egyszerűen csak egy mészáros volt, akit nem érdekelt, milyen
kárt okoz az embereknek, akikkel játszadozott.
Duncan kinyújtotta a kezét, és letörölt egy kicsorduló
könnycseppet, amely végiggördült Violet arcán. – Minden
rendben lesz, Violet! Meg fogod látni!
A lány bólintott, lehajtotta a fejét, gyorsan megtörölte a
szemét, mielőtt ismét felemelte a fejét, dacosan megfeszítve az
állát. – Mit akarsz, mit tegyek?
Duncan elmosolyodott a lány bátorságán. Amikor Emma
először mesélt neki Violetről, azt feltételezte, hogy egy
megtört nő, valaki, akit eldobtak, mert Victor hiányosnak
találta. De ez nem volt igaz. Lehet, hogy a lány természeténél
fogva alázatos, de ez nem feltétlenül jelentett gyengeséget.
Sokkal valószínűbb volt, hogy azért élte túl olyan jól, ahogyan
túlélte, mert erősebb volt, mint amire Victor számított. Az
elméje visszautasította az öreg vámpírlord manipulációját, és
ragaszkodott az igazsághoz, annak ellenére, hogy ez az
épelméjűségének árát jelentette.
Duncan kissé megszorította az ujjait.
– Csak mondd el, mire emlékszel – mondta gyengéden. – A
többit majd én elintézem.
Violet mély lélegzetet vett az orrán keresztül, a szája
elszántan összeszorult.
– Ez olyan, mint a hipnózis vagy valami ilyesmi?
– Vagy valami ilyesmi – értett egyet Duncan könnyedén. –
De nem fogod elveszíteni az eszméleted, és mindenre
emlékezni fogsz.
A lány ismét hosszan tanulmányozta a férfit, majd azt
mondta: – Nem olyan sok mindenre emlékszem a történtekből.
– Mondj el mindent, amire emlékszel! – mondta Duncan, és
enyhe sugallatot küldött a nő elméjének, hogy emlékezzen.
– Oké. – Egy pillanatig hallgatott, mintha azon töprengene,
hol kezdje. – Az első bulira, amin részt vettem – kezdte –,
Lacey-vel mentem.
Minden egyes szóval, amit kimondott, Duncan egyre
mélyebbre szőtte magát a nő emlékeibe. Megdöbbentette az a
rendetlenség, amit Victor hátrahagyott. Emlékek és
féligazságok csomói és kusza szövevénye, mindez
összekeveredve olyan dolgokkal, amelyeknek semmi közük
nem volt ahhoz, amit Victor megpróbált eltitkolni. Duncan
szégyellte magát a fajtája nevében, hogy egy olyan hatalmas
vámpírlord, mint Victor, ennyire inkompetens vagy kegyetlen
volt. Lassan, apránként szedegette ki az igazság darabkáit,
minden egyes új felfedezés felszabadította Violetet, hogy még
többre emlékezzen. Munka közben erősen kordában tartotta a
nő érzelmeit, nem akart még több lelki fájdalmat okozni neki,
mint amennyit már elszenvedett.
Violet elmosolyodott, amikor Lacey-ről beszélt.
– Annyira szép volt, annyira tele élettel. Minden férfi
szerette őt. Néztem, ahogyan őt figyelték a partikon. Amikor
átment egy szobán, úgy fordultak utána a fejek, mintha ő
vasból lett volna, ők pedig mágnesek. Vagy talán pont fordítva
volt. De ez soha nem hatott rá. Nem úgy, mint a többiek, akik
rosszindulatúak és lenézők voltak. Lacey azt hitte, hogy az
egész egy játék. – Röviden elfintorodott. – De határozottan
olyan játék, amit meg akart nyerni. Keresett valamit azokon a
partikon. Talán egy férjet, vagy csak egy gazdag szeretőt.
Sosem ismertem eléggé ahhoz, hogy megkérdezzem, mi volt
az.
– A Victor házában tartott partikról beszélsz? – tisztázta
Duncan halkan.
Violet bólintott. – Abban a követségi negyedben lévőben, a
nagy fehérről. Szép hely, de belülről inkább egy
diákszövetségi házra emlékeztetett, mint egy követségre.
Furcsa volt.
– Mi történt ezeken a bulikon?
Megvonta a vállát. – Eleinte semmi. Tipikus washingtoni
dolgok voltak. A férfiak mind taperoltak, különösen a házasok,
és a nők többsége nem törődött velük. Legalábbis a nem
fiatalok. Csak amikor Victor meghívott minket a másik házba,
a leesburgi házba, akkor éreztem magam… kényelmetlenül.
– Miért?
Violet megfeszült, és Duncan kinyújtotta a kezét,
megnyugtatva őt a kezével és az elméjével is.
– Itt senki sem bánthat téged, Violet. Ezt te is tudod, ugye?
A lány gyorsan bólintott. – Igen. Hiszek neked.
A bizalomról szóló szavai újabb felelősséggel terhelték
Duncan lelkét. Ez elenyésző volt ahhoz képest, amit már eddig
is viselt, de mégis érezte.
 – Köszönöm, Violet. – Várt egy pillanatot, aztán
megkérdezte: – Miért érezted magad kényelmetlenül a
leesburgi partin?
– Ez volt az első alkalom, hogy részt vettem egész
hétvégén. Lacey mesélt nekem egy másik házról, azt hiszem,
Annapolisban, de az csak egy éjszaka volt, és mindenki elment
hajnal előtt. A leesburgi buli egész hétvégére szólt. Nem
akartam menni, de emlékszem, úgy éreztem, hogy muszáj,
mintha csalódást okoznék valakinek, ha nem megyek el. Nem
volt értelme, de minél jobban közeledett a buli időpontja,
annál inkább úgy éreztem, hogy el kell mennem. – Megvonta a
vállát, mintha még most sem értette volna. De Duncan igen.
Victor nyilvánvalóan elültette a kényszert a fejében, és hagyta,
hogy az működjön.
– Lacey-vel mentem együtt, és amikor odaértünk – folytatta
Violet –, csak néhány férfi volt ott – kettő vagy három, akit
láttam, plusz Victor és az őrei. Feltételeztem, hogy többen is
jönnek majd, de három másik nőt leszámítva, akik közvetlenül
utánam és Lacey után érkeztek, senki más nem jött. És amikor
rájöttem, hogy csak mi vagyunk és azok a férfiak, tudtam,
hogy mit akarnak tőlünk. – Újra könnyek kezdtek legördülni
az arcán, de ez volt az egyetlen jele a szorongásának,
miközben tovább beszélt.
– Victor tett valamit velem, mindannyiunkkal. Szörnyű
dolgokat tettem… szörnyű dolgokat azokkal az emberekkel.
Undorító dolgokat. Még akkor is tudtam, hogy valami nincs
rendben, amikor megtettem. Olyan volt, mintha az elmém
valahonnan kiabált volna velem, de nem tudtam rávenni a
testem, hogy engedelmeskedjen. És ez így ment folyamatosan,
nem csak egy férfival, hanem mindannyiukkal.
– Victor is részt vett…
– Velem nem – mondta gyorsan. – A többiekről nem tudok.
Az őrei viszont igen. Amikor az ügyfelek – így hívta őket
Victor, mintha kurvák lennénk. – Nagyot nyelt, az arcára
íródott az undor a férfiak és talán saját maga iránt is. – Amikor
az ügyfelek végeztek velünk, Victor őrei vették át az irányítást.
És többet akartak a szexnél, vagy többet, mint csak szex, mert
azt is elvették.
– Vért? – kérdezte Duncan, ügyelve arra, hogy a dühöt távol
tartsa a hangjából.

É
 Violet bólintott. – És a következő éjszaka kezdődött minden
elölről, de a férfiak rosszabbak voltak, mint azelőtt.
Erőszakosabbak voltak. Azt hittem, mindannyiunkat megölnek
– suttogta. – De csak szegény Lacey-t ölték meg.
Duncan tekintete azonnal Emmára villant, aki a zsúfolt
étkezőasztal mellett ült Violet mögött. A lány pillantása
találkozott a férfi tekintetével, a teste minden porcikájában ott
volt a kétségbeesés. Azt akarta mondani neki, hogy menjen el,
hogy nem kell ezt hallania, de tudta, hogy nem fog elmenni. És
nem is kérte volna rá.
– Láttad, mi történt Lacey-vel? – kérdezte, visszaterelve a
figyelmét Violetre, és mindent megtett, hogy a kérdés csak
enyhe kíváncsiságot sugározzon.
Violet megrázta a fejét. – A szomszédban voltam. De
hallottam őket. Azt hiszem… Hallottam, hogy az egyik férfi
kiabált valaki mással, hogy megölték. Valami olyasmit
mondott, hogy „Megfojtottad, te bolond”. És akkor az a férfi,
aki velem volt – szégyellem, hogy nem tudom, ki volt –,
felugrott, és kirohant a folyosóra, és mindenki kiabálni
kezdett, és akkor valaki megütött valakit, és hallottam, hogy
verekednek. Aztán Victor egyik őre berontott a szobámba, és
megragadott. – Megdörzsölte a karját, mintha még mindig
érezné a férfi szorítását. – Kirángatott a folyosóra, és bedobott
egy aprócska szobába a többi nővel együtt, és bezárta az ajtót.
Csak Lacey hiányzott. Mindannyian meztelenek voltunk, de
volt ott egy ágy, így felkaptuk a lepedőt és a takarókat. Két
nő… Nem tudom a nevüket. Lacey volt az egyetlen, akit
ismertem azelőttről, és egyikünk sem az igazi nevét használta.
Azt hiszem, mindannyian tudtuk, hogy ez olyasmi, amiről nem
akarjuk, hogy bárki is tudjon. Mindenesetre két nő eszméletlen
volt, vagy legalábbis nem mozogtak. Ezért én és a másik lány
betakartuk őket a takarókba, gondoltuk, hogy szükségük van
az extra melegre, és elvettük a lepedőket. És ez minden, amire
emlékszem. Mintha lenne egy nagy fekete folt az agyamban,
és bármennyire is próbálkozom, semmit sem tudok beletenni.
Egy kocsiban ébredtem, amely visszavitt a kerületbe. Ruhák
voltak rajtam, de nem is az enyémek. Victor egyik őre kitett a
lakásomnál, átadta a táskámat, és ennyi volt. Felmentem az
emeletre és…
Violet lehajtotta a fejét, a haja mögé bújt, lehunyta a
szemét, és a torka összeszorult, miközben igyekezett
visszafogni az érzelmeit. Duncan mocskosnak érezte magát,
hogy így belepiszkált a szívébe és a lelkébe, de nem tudott
rajta segíteni, nem tudta másképp helyrehozni. És mivel
megpróbálta helyrehozni, mivel annyira ráhangolódott arra,
amit a lány érzett, tudta, hogy az érzelmei nagyon is
hasonlítanak azokra, amelyeket a megerőszakolt nők átélnek.
Ezt korábban is érezte már, más nőknél is, akiket az évek során
megmentett. A szégyen és a bűntudat, a tehetetlenség és
ugyanakkor a tiszta, hamisítatlan düh kombinációja volt, néha
éppúgy önmagukra, mint az erőszaktevőjükre.
– Lezuhanyoztam – suttogta Violet. – Addig sikáltam
magam, amíg már a bőröm minden egyes centimétere nyers
volt a súrolástól. Aztán bebújtam az ágyamba és aludtam. És
soha nem ébredtem fel. – Felnézve Duncan szemébe nézett. –
Egészen máig.
– Sajnálom, hogy újra át kell élned mindezt – mondta
Duncan a lány szemébe nézve, és hagyta, hogy a saját bánata
is látszódjon. – De szükség van rá. Másképp nem kérném.
Violet bólintott. – Tudom. És jobban érzem magam, ha
egyszerűen csak tudom, hogy valóságos volt, hogy nem
veszítem el az eszemet.
– Ismerted valamelyik férfit, Victoron kívül?
– Akkor még nem. De az egyikük az a szenátor volt, akit
mostanában folyton látunk a hírekben, Grafton. Apám mindig
azt mondja, hogy mennyire illik rá a név{2}, mert a politikusok
mindig kapnak. Két másikra is emlékszem, de a nevüket nem
tudom. Az egyik az a görény, aki velem volt, amikor Lacey
meghalt. Felismerném az arcát, ha látnám, de a nevét nem
tudom. Eléggé leharcoltnak tűnt, és sokat ivott. Olyan szaga
volt, mint az alkoholistáknak. Nem tudom pontosan, mi ez, de
volt egy nagybátyám, aki alkoholista volt, és mindig ilyen
szaga volt. Az az ember nem tudta… – Az arca felhevült a
szégyentől, és félrenézett.
– A férfi nem volt képes erekcióra – javasolta Duncan. – Ez
lenne az?
– Igen – mondta Violet, még mindig nem nézve rá.
– Mi a helyzet a harmadik férfival?
– A nevét neki sem tudom, de ha tippelnem kellene, azt
mondanám, hogy valamiféle politikus. Olyan takaros,
focicsapat-kapitány személyisége volt. És úgy is nézett ki.
Emlékszem, el is csodálkoztam, hogy egy ilyen jóképű
fickónak miért van szüksége egy olyan emberre, mint Victor,
hogy striciként a rendelkezésére álljon.
Ez a leírás túl sok, a városban tevékenykedő politikusra
illett ahhoz, hogy hasznos legyen, de az alkoholista, akit
leírt… az illett Kerwin képviselő külsejére, akit Duncan
utoljára Grafton adománygyűjtő estjén látott, kipirulva a túl
sok alkoholtól, és úgy bámult Duncanre, mintha szellemet
látott volna.
– De a nőt soha nem láttam – tette hozzá Violet váratlanul.
Duncan és Emma is rámeredt. – Nőt? – kérdezte Duncan
értetlenül. – Úgy érted, az egyik másik nőt, aki ott volt veled?
– Nem – mondta Violet a fejét rázva. – Egy nő volt ott
Victorral. Soha nem láttam őt, csak a hangját hallottam.
Később jött, a végén, Lacey után… – A lány elkomorult, és
boldogtalanul az ajkába harapott. – Kiabált, mármint tényleg
nagyon dühös volt, mintha ő lett volna a főnök vagy ilyesmi.
Meglepett, mert még sosem hallottam senkit így beszélni
Victorral.

****

Ezután hazavitték Violetet. Emma ugyanazzal a terepjáróval

ment, Violet elöl ült az anyósülésen, de ezúttal Duncan is ott
ült hátul. Nem sokat beszélt, de Emma érezte a jelenlétének
kényelmét a háta mögött, mint egy megrakott tüzet egy hideg
éjszakán. Tudta, hogy a férfi valószínűleg Violet kedvéért teszi
ezt, de ő így is élvezte. És azon tűnődött, vajon a férfi tudja-e,
milyen érzés, amikor azt csinálja, amit csinál, bármi is legyen
az. Volt-e már valaha a fogadó oldalon? Megtanította-e neki
valaki, hogyan sugározza ki a biztonságnak és a nyugalomnak
ezt a mindent elsöprő érzését? Vagy ez ösztönös volt,
egyszerűen csak része annak, aki volt?
Violet szülei otthon voltak, amikor odaértek. A terasz
világítása üdvözlően égett, és Emma láthatta a tévéképernyő
villódzását az elülső ablakon lévő redőnyök résein át.
– Aggódni fognak a szüleid? – kérdezte Emma, nem tudván,
mit mondott nekik Violet. Biztosan csodálkoztak, hogy a
lányuk, aki az elmúlt két hétben ki sem mozdult a házból,
miért ment el hirtelen otthonról késő este.
Violet megrázta a fejét.
– Azt mondtam nekik, hogy egy barátommal találkozok.
Nagyon örültek neki.
Emma ezt meg tudta érteni. – Akkor szeretnéd, hogy
bemenjek veled?
– Nem, semmi gond. – Violet megfordult az ülésén, és
Duncanhez fordult. – Köszönöm, Duncan – mondta komoran.
– Nem tudom, mit csináltál ma valójában, és nem is érdekel.
Megmentetted az életemet, és csak ez számít. Nekem
legalábbis. – Kinyitotta az ajtót, és kiszállt, majd megállt, és
Emmára nézett. – Remélem, megtalálod, amit keresel, Emma,
és remélem, meghozza a békét számodra. – Aztán becsapta az
ajtót, és felsietett a lépcsőn, olyan energiával és kecsességgel
mozogva, ami néhány órával korábban még teljesen hiányzott
belőle.
– Vajon emlékezni fog ebből bármire? – kérdezte Emma
nézve, ahogy Violet eltűnik a házban.
– Nem – mondta Duncan. – Reggel, amikor felébred, arra
fog emlékezni, hogy beteg volt, és most már jobban lesz.
Emma felsóhajtott. Keserédes győzelem volt ez.
Visszaadták Violetnek az életét, de Lacey ügye még mindig
nem oldódott meg. És a gyilkosai még mindig odakint voltak.
De Violet legalább adott nekik valamit, amin elindulhattak.
Grafton biztosan, akit már gyanítottak, és az alkoholista,
akinek nem állt fel, valószínűleg Kerwin. És ott volt még a nő.
Grafton felesége? Vagy talán Tammy Dietrich? Emma
felsóhajtott. Minél többet tudtak meg, annál bonyolultabbá vált
minden.
Duncan meleg keze megérintette a vállát.
– Húzódj félre, Emma! – A lány kérdés nélkül megtette. A
kíséretük is lehúzódott mögöttük, és egy perccel később Ari
kopogtatott az ablakán. Átvette a kormányt, míg Miguel az
anyósülésen foglalt helyet.
Emma végig morogva szállt át a hátsó ülésre Duncan mellé,
de aztán megvigasztalódott, amikor szorosan odabújt hozzá.
Duncan átkarolta a lányt, és adott egy perzselő csókot neki,
ami reményt keltett Emmában, hogy Ari Forma-1-es időt fut a
hazafelé vezető úton. De ezután csöndben maradt, és magára
hagyta Emmát a saját gondolataival. Odakint városok és
városrészek suhantak el. Ari sokkal gyorsabban hajtott, mint
ahogy ő merészkedett volna, különösen, hogy az eső is
elkezdett szitálni. Úgy látszik, ő nem aggódott amiatt, hogy
megállíthatják gyorshajtásért. Vajon egy vámpír ki tudná
magát magyarázni a bírság alól, ha mégis megállítanák? Vagy
talán volt valamiféle diplomáciai mentességük? És a barátnők
is beletartoztak? Az jól jönne.
Órákkal napfelkelte előtt érkeztek vissza a kerületbe. Ari
behajtott a ház mögé, átmanőverezett a gépezetek és az
épületanyagok halmai között, amelyek nedvesen csillogtak a
fényszórók fényeiben. Emma kiszállt a terepjáróból, és a
homlokát ráncolva nézte a rengeteg, építkezéssel kapcsolatos
anyagot. Tudta, hogy több ember, valójában több vámpír
dolgozik a házon, mint amennyit látott. Látta az átalakítás
nyomait, és néha hallotta, ahogy kiabálnak oda-vissza. De ez
borzasztó sok cuccnak tűnt. Duncan csatlakozott hozzá,
tekintete végigsiklott a házon, majd vissza a lányra.
Elmosolyodott, majd Emma derekára tette a kezét.
– Menjünk be, mielőtt megint esni kezd – mondta, és
elindult a konyhaajtó felé. – Kérd meg Alaricot, hogy hagyjon
nekem egy jelentést az újdonságokról, Miguel – szólt oda neki,
anélkül, hogy ránézett volna. – És mondd meg neki, hogy
holnap este találkozni akarok vele.
– Igenis, uram!
– Biztos fáradt vagy – suttogta Duncan Emma fülébe.
– Nem annyira fáradt. Különben is, te végezted az összes
munkát – mormolta vissza a lány.
– Valóban? Talán.
Emma a homlokát ráncolta, de nem szólt többet, amíg
Duncan lakosztályába nem értek, és be nem csukták maguk
mögött a hálószoba ajtaját.
Kigombolta a blúzát, és kilépett a magassarkújából,
titokban figyelve a férfit, csodálta, milyen kecsesen mozog,
még akkor is, ha valami olyan prózai dologról volt szó, mint a
kabátja és a pulóvere levétele. Bár, az is igaz, semmi prózai
nem volt Duncan csupasz mellkasában. Vagy a hátán. Csupa
sima izom, hosszú, karcsú szakaszok, amelyek széles vállakon
és erőteljes karokon futottak össze. Mivel nem tudta megállni,
kibújt a blúzából, és átsétált a szobán a férfihez. Minden
érzéke hirtelen koncentráltabbnak tűnt, mintha Duncan ilyen
közelségében minden hiperérzékenységbe került volna. A
vastag szőnyeg olyan volt a harisnyás lába alatt, mint a
selyem, a haja szinte elviselhetetlenül melegítette a csupasz
vállait, a melltartó szaténja pedig gyönyörűséges kínt jelentett
a mellei felett.
Duncan megfordult, és figyelte, ahogy a nő közeledik felé, a
teste tökéletesen mozdulatlan maradt, ahogy az csak őt
jellemezte, a szeme lágy bronzszínben izzott a félhomályban.
Kinyújtotta a kezét, amikor a lány elég közel ért hozzá. Emma
beletette a kezét a férfi tenyerébe, érezte a bőrének enyhe
érdességét, amikor Duncan összezárta a kezét, és magához
vonta, a karjával körbeölelte a derekát, és eléggé lehajtotta a
fejét, hogy az ajkát az övéhez érintse.
– Emma – mondta halkan. Csak ennyit. Csak a nevét, mint
egy ígéretet.
Emma végigsimított a kezével a férfi arcán.
– Amit Victor tett – mondta halkan, kitalálva, hogy mi
lehetett Duncan ma esti elégedetlenségének a forrása –, az nem
te voltál. Ezt ugye tudod?
– Persze – mondta túl gyorsan.
– De még mindig bűntudatod van.
Sóhajtott egyet. – Victor egy volt közülünk. Tudnunk kellett
volna, mi folyik itt, és meg kellett volna állítanunk!
– De te megállítottad – emlékeztette a lány. – És most
halott. – Tartotta a férfi tekintetét. – Victor tényleg halott,
ugye?
Duncan egy hosszú pillanatig tanulmányozta, mintha azt
akarná eldönteni, bízzon-e benne. Emma visszatartotta a
lélegzetét, nemcsak azért, mert azt akarta, hogy Victor halott
legyen, hanem – ami sokkal fontosabb –, mert kétségbeesetten
szüksége volt arra, hogy Duncan bízzon benne annyira, hogy
elmondja neki az igazat.
– Tényleg meghalt – mondta Duncan közömbösen. Egy
pillanatig Emma szemébe nézett, majd a mellkasához húzta.
Emma átölelte a férfit, és a szeme megtelt a megkönnyebbülés
könnyeivel.
– Azt akarom, hogy hozd át a dolgaidat ide, ebbe a szobába
– mondta Duncan halkan. – A másik hálószobából.
– Nincs itt olyan sok mindenem, ez…
– Nem számít! Ez most már a te szobád!
Emma szórakozottan végigsimított az ujjaival a férfi
gerincén. Egyszerűen Duncan csak hozzászokott ahhoz, hogy
parancsokat osztogasson? Vagy talán ez volt az a vámpír
birtoklási vágy, amire figyelmeztette? És vajon ez tényleg
érdekelte őt? Elvégre nem az történt, mintha ő maga költözött
volna be mindenestől. Még csak nem is kérte rá. Csak néhány
váltás ruháról volt szó. A múltban is megtette ezt a pasikkal,
amikor mindketten tartottak néhány holmit a másik lakásában.
Akkor ezúttal miért érezte másnak? Hülye kérdés, Emma,
szidta magát. Azért volt más, mert ezúttal szerelmes volt a
pasiba. És fogalma sem volt róla, hogy a férfi mit érez iránta.
Ó, persze, vágyott rá, és igen, pokolian birtokló volt. De ez
szerelem volt?
Felsóhajtott. Duncan nyilvánvalóan meghallotta. Húsz
lépésről meghallotta, ha leesik egy gombostű, de ami ennél is
fontosabb, megértette a lány sóhaja mögött rejlő érzelmeket.
– Az enyém vagy, Emma! – mondta halkan, de olyan
hangsúllyal, amely nem tűrt vitát. – Azt akarom, hogy ez
világos legyen! Amíg ebben a házban vagy, amíg együtt
vagyunk, az enyém vagy! És senki másé!
Emma hátradőlt annyira, hogy láthassa a férfi arcát.
– Ez mindkét irányba érvényes, vámpír! Én sem osztozom!
Lassú vigyor terült el Duncan arcán, és elnyújtva azt
mondta: – Hozzád is alig van elég erőm, Emmaline.
Emma halkan felnevetett, hagyta, hogy a férfi elterelje a
figyelmét.
– Ó, majd csak megoldod valahogy – mormolta, majd a
férfi feje mögé nyúlt, és lerántotta a bőrkarikát a hajáról.
– Folyton elveszítem azokat – panaszkodott.
– Egy egész fiókod tele van velük – csúfolódott a lány,
miközben ujjait a férfi hajába fonta. – Ne légy már ilyen
kislányos!
Duncan szemöldöke hitetlenkedve ívelt felfelé.
– Kislányos?
 – Hm, hát, ez csak egy… – sikkantott fel meglepetten,
amikor a férfi megfordította és az ágyra dobta. Egy
szempillantás alatt a szélére húzta, a szoknyáját feltűrte a
dereka köré, a bugyiját pedig a padlóra hajította. Emma
nevetni kezdett, de aztán felnyögött, amikor a férfi farka
áttolakodott a puha redőin, és benyomult a hüvelye éhes,
nedves mélyébe. Felszisszent a gyönyörtől, hogy milyen jó
érzés volt, ahogy a férfi teljesen szétfeszítette és kitöltötte,
miközben hosszú, kecses mozdulatokkal kezdett ki-be
mozogni benne. Kikapcsolta a melltartóját, és hosszú ujjaival
végigsimított a csupasz gerincén, mire a lány háta felívelt, még
jobban megnyílva a férfi behatolása előtt. Duncan a nő háta
fölé hajolt, és félresöpörve a haját, a nyakához simult.
– Legyen ez neked egy lecke – suttogta a füléhez simulva.
A lány ismét felnyögött, ahogy a kiszolgáltatott helyzete
lehetővé tette, hogy a férfi mélyebbre hatoljon, mint eddig
valaha is tette. Duncan hirtelen abbahagyta a mozgást, még
mindig a lányba temetkezve, csak a csípője legapróbb
ringásával csúszott oda-vissza pirinyót, miközben
mozdulatlanul tartotta a lányt. – Ez, drága Emmaline, egy
farok, ami kitölti a te édes kis puncidat. Az én farkam!
Emma felkacagott. – Oké, én…
– És a lányoknak van farkuk? – szakította félbe a férfi. –
Nem, nincsen.
Emma finoman megmozdította a csípőjét a férfi csípőjénél,
élvezve magában a vastagságának sima siklását.
– Azt hiszem, nem veszed komolyan ezt a leckét – rótta
meg Duncan. Emma meglepett nevetést hallatott, amikor
Duncan fürgén megpaskolta a fenekét, és elkezdte komolyan
dugni. Lehunyta a szemét, élvezve a bársonytakaró súrlódását
kemény mellbimbóin, Duncan hosszának perzselő súrlódását,
a gyönyör csiklandozását, amikor a férfi egyik kezével a
csípőjét fogta, míg a másikkal a csiklójával játszadozott. A
férfi ismét fölé hajolt, mellkasa Emma hátához simult, és a
lány érezte a nyelvének meleg simogatását a nyakán.
Várakozóan megborzongott, és a dereka alatt minden
izgatottan lüktetni kezdett a várakozástól. A férfi agyarainak
sima, kemény felülete a nyakát súrolta, és a lány összerezzent,
a szíve a torkában kezdett dobogni, és nehezére esett a légzés.
De kinek volt szüksége lélegzésre? Neki csak Duncanre volt
szüksége.
 A férfi agyarai szinte fájdalom nélkül csúsztak a nyak
feszes bőrébe, úgy szúrva át a vénát, mint egy tű szúrása, amit
gyorsan elfeledtetett a vérét elárasztó fenséges gyönyör. A
mellei alatti bársony meleg, csábító simogatássá vált a duzzadt
mellbimbóin, összeszorította a hasát, és a punciját
várakozásteljes remegésre késztette. Figyelmeztetés nélkül
lerohanta az orgazmus, amely testének minden izmát
összerándította, még akkor is, amikor Duncan tovább dugta,
csípője a lány fenekéhez csapódott, miközben nyitva tartotta
maga előtt. Valahol mindezek között a lány tudatában volt a
férfi agyarai lágy húzásának az ereiben, a mély morgásának,
ahogy Emma megrándult alatta, majd Duncan felemelte a
fejét, és üvöltve elélvezve megtöltötte a lányt a kielégülése
forró nedveivel.
Emmának már nem volt kedve nevetni. Valójában
nevethetett volna puszta örömből, ha képes lett volna érezni a
teste bármelyik részét, de annyira teljesen eltelt, hogy semmit
sem érzett. Duncan farka megrándult benne, és a lány
felnyögött, amikor a csiklója válaszolt. Oké, végül is nem
minden része zsibbadt el.
Egy pillanattal azelőtt érezte, hogy a vér meleg cseppjei
lecsordulnak a nyakán, hogy Duncan érzékien megnyalta, és
megkésve lezárta az iker lyukakat. Utána megpuszilta őket, és
halk bocsánatkérést mormolt, de Emmát ez nem érdekelte.
Imádta, ahogy a férfi elélvezett, imádta a benne mozgó
farkának érzését, imádta, hogy annyira elmerült a
gyönyörében, hogy megfeledkezett lezárni a nyelvével a
sebeket. Mi volt ehhez képest néhány kicsorduló vércsepp?
A férfi felegyenesedett, majd a derekánál megfogva
felemelte Emmát, és elhelyezkedett magukkal az ágyon.
Emma felült annyira, hogy lehámozza magáról a combig érő
harisnya maradványait, aztán a férfinak dőlt, arcát az izmos
vállra fektetve. A tenyerét a férfi hasának kockáira simította,
és birtokló büszkeséggel simogatta. Duncan nevetésének
dübörgése ott vibrált a füle alatt.
– Utálom, amikor ezt csinálod – mormolta.
– Mit csinálok? – kérdezte ártatlanul.
– Ó, kérlek! Úgy olvasol bennem, mint egy könyvben!
Különben is, csak az izomtónusodat csodáltam.
– Rendben.
 Felemelte a tenyerét, és megpaskolta a csodált izmokat, de a
férfi csak még jobban nevetett. Emma elmosolyodott.
Legalább nem volt szomorú, mint korábban.
– Duncan?
– Emma!
– Te tényleg olvasol a gondolataimban? Úgy értem, képes
vagy rá?
Duncan közelebb vonta magához a nőt, és ajkait a
homlokához érintette.
– Ez nem ilyen egyszerű. Könnyedén olvasok bármelyik
vámpír gondolataiban, aki hűséget esküdött nekem, de
különösen a saját gyermekeim elméjében, mint Miguel és
Louis. Az embereknél ez abban a különbségben mutatkozik
meg, hogy a szomszédod zenéjét hallgatod, vagy odasétálsz és
bekapcsolod a sajátodat. Nem hallok minden gondolatot, de ha
szükséges, szinte bármelyik ember agyába be tudok hatolni, és
tudom, mire gondol. Képes vagyok manipulálni az emberek
gondolatait és emlékeit is. Ez lehet olyan egyszerű dolog, mint
egy rendőr lebeszélése arról, hogy megbírságoljon
gyorshajtásért, vagy olyan bonyolult, mint amit Victor tett,
hogy elfeledtesse a dolgokat azoknál a nőknél. Bár szeretem
azt hinni, hogy a saját manipulációim sokkal ügyesebbek és
sokkal kevésbé rosszindulatúak, mint bármi, amit Victor tett.
Lenyúlt és felemelte a lány állát, hogy a szemébe nézzen.
– Soha nem kutatnám a gondolataidat az engedélyed nélkül,
Emma, de tudnod kell, hogy minél több vért cserélünk, annál
közelebb kerülnek egymáshoz a gondolataink, és annál
nyitottabb leszel számomra!
– De te már most is tudod, hogy mire gondolok!
– Nem tudom. Nem igazán. Elég erős empata vagyok. Az
érzelmekben olvasok. Mindig is rendelkeztem ilyen irányú
képességekkel, már akkor is, amikor még ember voltam. De
azzal, hogy vámpír lettem, a képességem, hogy mások
érzelmeiben olvassak, szinte tökéletes. És, ahogy már
mondtam neked, amikor először találkoztunk, több évtizedes
tapasztalatom van az emberi testbeszéd olvasásában, ami
ezekhez az érzelmekhez társul. – Megvonta a vállát. – Csak a
szavak hiányoznak.
Az ujjai még mindig a lány karján játszottak, de a lány
érezte, hogy a többi része mozdulatlanná vált, mintha csak a
reakciójára várna. Emma a homlokát ráncolva azon
gondolkodott, amit a férfi mondott neki, és azon, hogy ez mit
jelentett. Ismerte az ő érzelmeit, az érzéseit… vele
kapcsolatban. Hogy szereti őt. Emma tudta, hogy zavarba
kellene jönnie, de másrészről tudta, hogy szereti, és nem futott
el sikoltozva. Szóval, akkor rendben.
– Aligha tűnik igazságosnak – motyogta, és a férfi
mellkasán lévő apró szőrszálakat húzogatta.
– Aú! Mi nem igazságos? – kérdezte, megdörzsölve a
bántalmazott szőrtüszőket.
– Hogy én nem tudom megmondani, te mit érzel!
– Tudod, hogy mit érzek, Emmaline! Az enyém vagy!
Emma halkan felsóhajtott. Talán vámpír-dolog volt ez az
egész enyém-mánia.
– Szóval, mit gondolsz, ki volt az a nő? – kérdezte, témát
váltva. – Az, akit Violet hallott kiabálni aznap este.
– Tammy Dietrich tűnik valószínűnek – mondta Duncan. –
A befolyásos férfiak mindig az ügyvédjüket hívják először, ha
bajba kerülnek. És ez megmagyarázná, miért volt ott Lacey
megemlékezésén. Grafton túl nyilvánvaló lett volna, de
Dietrich megjelenhetett, hogy ellenőrizze a dolgokat, és senki
sem fordított volna rá különösebb figyelmet.
– De miért írta alá a gyászkönyvet? Okosabb lett volna, ha
nem hagy ilyen feljegyzést.
– Ki tudja? A megszokás hatalma? Talán volt valaki, aki
ismerte őt, és úgy gondolta, furcsán mutatna, ha nem írná alá.
Különben is, ki nézi meg utólag ezeket a dolgokat?
Valószínűleg nem is gondolt rá. Addigra már tudniuk kellett,
hogy Victor eltűnt, vagy legalábbis nem lehetett elérni. És
mivel Lacey holttestét megtalálták, biztos vagyok benne, hogy
nagyon szerették volna tudni, mit mesélnek a halálával
kapcsolatban, és hogy a rendőrség bele van-e keveredve.
– Nos, ebben mindannyian egyetértünk. Nincs rendőrség.
– Nincs rendőrség – erősítette meg Duncan. – Ezt majd én
magam intézem!
– Majd mi intézzük – mondta Emma határozottan. – Lacey
az én barátnőm volt.
 – De te nem vagy gyilkos, Emma.
– De te az vagy?
– Amikor kell, igen.
Emma végiggondolta, hogy Duncan mennyi évet átélt, és
hogy mennyire más lehetett akkoriban az
igazságszolgáltatás… Összehúzta a szemöldökét. Akkoriban?
– Hány éves vagy, Duncan? – kérdezte, kíváncsi volt, vajon
megmondja-e a férfi. – Úgy értem, hány éves vagy valójában?
– 1836-ban születtem.
Ennek valószerűtlenségétől egy pillanatra elállt Emma
lélegzete. Duncan majdnem kétszáz éves volt, ami azt
jelentette, hogy már akkor is, amikor még ember volt, elég
idős volt ahhoz, hogy megnősüljön, hogy gyerekei legyenek,
különösen akkoriban.
– Volt családod? Mármint mielőtt vámpír lettél. Voltál
valaha házas?
Egy pillanatig nem szólt semmit, aztán felállt, és elhagyta
az ágyat. Emma azt gondolta, hogy túl messzire ment, hogy
egy újabb vámpír tabutémát érintett, vagy talán olyasmit,
amire túl fájdalmas volt gondolnia. Duncan egy magas
komódhoz lépett, kinyitotta a legfelső fiókot, és kivett egy régi
szivaros doboz méretű fadobozt. Emma kíváncsian figyelte,
ahogy a férfi felemeli a fedelet, és kivesz belőle valamit, majd
meredten bámulta, bármi is legyen az, mielőtt végül
megfordult, és visszament az ágyhoz.
Odanyújtotta neki, és a nő látta, hogy egy régimódi
fénykép, az a fajta, amit dagerrotípiának hívnak. Egy fiatal nő
és két kisgyerek portréja volt – egy négy év körüli fiú, és egy
másik, meghatározhatatlan nemű, talán egyéves gyerek, aki a
nő ölében ült. Emma bámulta a fényképet, majd felnézett
Duncanre.
– A feleségem és a gyerekeim – mondta egyszerűen. –
Meghaltak, amíg én a háborúban voltam.
Emma szíve összeszorult az együttérzéstől. – Sajnálom –
suttogta. – Mi történt?
– Meggyilkolták őket.
Hirtelen megértéssel meredt a férfira. Mindvégig Duncan
volt az egyetlen, aki megértette a bosszúvágyát, az igényét,
É
hogy részt vegyen Lacey gyilkosának felkutatásában. És talán
azért, mert első kézből ismerte az igazságszolgáltatás iránti
szomjúságot, de nem a törvény kezében, az eljárásaival és a
gyilkosok védelmével, hanem testközelből. A bibliai, szemet
szemért, hidegvérű bosszút.
– Mit tettél? – kérdezte.

****

1836, Nashville Basin, Tennessee

Duncan a romot bámulta, ami valaha a családi háza volt. Az

éj leple ellenére öregnek és roskadtnak tűnt. Soha nem volt
egy nagy épület, de valamikor régen tele volt élettel. Most már
nem. Ő volt az utolsó a családjából, és most, hogy vámpír lett,
nem lesz senki utána. És senkit sem fog érdekelni.
Több éjszakába telt neki és Raphaelnek, hogy eljussanak
idáig. Raphael elmondta neki, hogy a végső úticéljuk nyugat
felé vezet, egészen az óceánig. Az út Duncan egykori
otthonához kerülő volt, de Raphael egy szóval sem tiltakozott
ellene. Úgy tűnt, úgy fogadta el Duncan bosszúvágyát, mintha
az a sajátja lenne. Duncan először azt hitte, hogy ez
egyszerűen csak egy vámpír és a gyermeke közötti kötelék, de
hamarosan rájött, hogy ennél többről van szó. Ez volt a
mércéje annak az embernek, aki Raphael volt, és annak a
vámpírlordnak, akivé vált. Teljes vállszélességben ott állt azok
mellett, akiket a sajátjának tekintett. És Duncan érezte, hogy a
hűség köteléke minden egyes lépéssel egyre erősebbé válik a
vámpír mellett, aki most és mindörökre az atyjává vált.
– Mi történt? – kérdezte Raphael halkan, az elhagyatott
házat bámulva.
– Ez a pokoli háború történt – válaszolta Duncan. Odasétált
az előkertben álló magas gesztenyefához, lehajolt, és felvette
egy vastag kötél szakadt maradványait. Valamikor régen ez
díszítette a fát, egy hinta, amelyet minden tavasszal
újjávarázsoltak, hogy a gyerekei játszhassanak rajta. A kötelet
a földre dobta, és elfordult, visszaindult az út és a közeli város
felé.
 Raphael megjegyzés nélkül tartotta vele a lépést, bár
Duncan érezte atyjának kíváncsiságát a kialakult kötelékükön
keresztül. Furcsa érzés volt ennyire kötődni egy másik
férfihez, de nem volt benne semmi szexuális. Ha mást nem is,
ez erősebbé tette őt, mintha Raphael egy erőtartalék lenne,
amelyből Duncan kedvére kölcsönözhetne. Vagy talán az a
biztos tudat, hogy Raphael mindig mellette áll majd az
ellenségeivel szemben. És ezek az ellenségek a néhány
mérföldre lévő városban voltak.
– Először nem léptem be a hadseregbe – mondta Duncan,
miközben tovább lépkedtek. – Az itteniek elégedtek voltak az
Unióhoz csatlakozva, és sokan úgy éreztük, hogy ez nem a mi
harcunk. De aztán jött a Konföderáció, és csapatokat toborzott,
és választanunk kellett. – Megvonta a vállát. – Szavaztunk, és
a Konföderáció győzött, legalábbis ezt mondták nekünk a
városatyák. Fogalmam sincs, hogy igazat mondtak-e, vagy
egyszerűen csak jobban megfelelt az érdekeiknek, hogy így
legyen. Mindenesetre, akik közülünk elég fiatalok és erősek
voltak, azokat besorozták és elküldték katonának. És
biztosítottak bennünket arról, hogy a családjaink nem fognak
szenvedni, hogy a város összetart.
Duncan lehajolt, felvett egy követ, és azt dobálgatta a
kezében járás közben.
– És összetartottak? – kérdezte Raphael.
Duncan elgondolkodott a kérdésen.
– Együtt álltak ki. De nem úgy, ahogy én vártam. A
feleségem gyönyörű nő volt, én pedig szegény földműves. A
rangján alul házasodott, amikor a férjének fogadott, de
szeretett engem, és Isten lássa lelkem, én is szerettem őt.
Vannak pillanatok, amikor azt hiszem, még mindig élne, ha
egy gazdagabb emberhez ment volna feleségül, vagy csak
valaki máshoz. – Ívben eldobta a kődarabot a környező mező
holdfényes sötétségébe. – Mielőtt összeházasodtunk, volt egy
udvarlója. A bankár fia, egy gazdag és kiváltságos fiatalember,
akit miattam utasított vissza. A férfi persze megsértődött, és
amíg én odavoltam a háborúban, eljött a házunkba, részegen és
dühösen, amiért szerinte a nő megalázta őt.
Nem volt szükség arra, hogy részletezze, mi történt ezután.
Minden ember tudta volna anélkül is, hogy elmondták volna,
mi lett egy ilyen találkozás következménye.
 – A gyerekeitek? – kérdezte Raphael.
– A fiam próbálta megvédeni az anyját, és félrehajították. A
lányom kisbaba volt, alig több mint egyéves, még járni sem
tudott, amikor utoljára láttam. Napokig feküdt az anyja
mellett, mielőtt bárki rájött volna, mi történt. A feleségem apja
végül eljött megkeresni őt, és így találta meg őket. A gyerekek
halottak voltak, a feleségem majdnem. De mielőtt meghalt,
elmondta neki, mi történt, és ki tette. Elment a városi
törvényhozáshoz, de az az állat már régen eltűnt, elküldték a
háborúba, mielőtt a bűne lelepleződhetett volna. Engem persze
értesítettek, de már csak a sírjukat tudtam meglátogatni.
– És ez a gyilkos még életben van? – kérdezte Raphael
ridegen.
– Igen. De már nem sokáig.
Raphael egyetértően morgott. Még egy mérföldet
gyalogoltak csendben, amíg meg nem látták a város épületeit,
a távoli ablakokban pislákoló gyertyafényekkel. Megálltak a
város szélén, és Raphael lassan megfordulva szemügyre vette
az épületegyüttest.
– Itt van valahol a háza?
– Az apja háza. Az ott, a hikorifák mellett. Innen nem
látszik, de van ott egy kis tó is. Nyáron nagyon szép, bár az
egyszerű emberek mostanában már nem használják. Mindenki
számára nyitva állt, mielőtt ő odaépítette a házát.
A bankár háza fényesen ki volt világítva, a tornácon
lámpások égtek, minden ablakban gyertyák lángja lobogott.
Duncan elindult a lépcső felé, Raphael mellette haladt. Elértek
a bejárati ajtóhoz, és megkongatták az egyik oldalon lógó kis
csengőt. Ez volt a tervüknek az a része, ami Duncant a
legjobban aggasztotta. A bankár háza magánépület volt, ami
azt jelentette, hogy vámpírként őt és Raphaelt be kellett hívni.
Egy egyenruhás szobalány nyitotta ki az ajtót. Fiatal volt,
csinos és afrikai, ami azt jelentette, hogy valószínűleg házi
rabszolga. Fölbámult rájuk, tekintete az arcukról a poros
ruhájukra tévedt.
– Meghívott vendégek vagyunk, gyermekem – mondta
Raphael. – Hívj be minket!
Duncan meglepetten összerezzent, de a rabszolga továbbra
is a nagy vámpírlordra meredt, a szeme üres és fókuszálatlan
volt, mígnem elmosolyodott, és azt mondta: – Jöjjenek be,
uraim! Szólok az úrnak, hogy megérkeztek.
– Az úrnak valóban – mormolta Raphael, de rámosolygott a
fiatal rabszolgára. – Köszönöm.
A lány elpirult, és örömében lehajtotta a fejét, amikor
elmentek mellette a házba.
– Hol van az… urad? – kérdezte Raphael gördülékenyen.
– A könyvtárban, uraim! Megmutassam?
– Az nagyon kedves lenne. Duncan?
Követték a rabszolgát egy rövid folyosón a ház hátsó
részébe. A lány megállt egy dupla ajtó előtt, és éppen kopogni
akart, amikor Raphael megfogta a kezét.
– Nem kell fáradnod, gyermekem. Menj vissza a
munkádhoz!
A fiatal rabszolga szeme ismét azt a fókuszálatlan tekintetet
vette fel, aztán megfordult és elsétált, mintha ott sem lennének.
Raphael figyelte, ahogy elmegy, aztán elkapta Duncan
tekintetét.
– A bankár egyedül van odabent, de vannak mások is a
házban.
Duncan idegesen beletörölte a kezét a koszos nadrágjába, és
próbálta megnyugtatni száguldó szívét. Jól akarta csinálni,
nemcsak a saját bosszúja miatt, hanem azért is, hogy
bebizonyítsa Raphaelnek, hogy nem tévedett, amikor őt
választotta a haldoklók közül azon a csatatéren. Raphael
tiszteletének elnyerése valahogy a legfontosabb dologgá vált
az életében, és nem tudott nem elgondolkodni azon, hogy ezek
az új érzések vajon részei-e annak a köteléknek, amelyről
Raphael beszélt.
Raphael kinyitotta az ajtókat, és belépett a könyvtárba. Erőt
és magabiztosságot sugárzott, nemcsak félelmetes termetével
uralta a helyiséget, hanem azzal a hatalommal is, amely
valósággal kiáradt belőle. Olyan erős volt, hogy Duncan azt
gondolta, ha elég erősen koncentrál, látni fogja a ragyogását.
De aztán megszólalt a bankár, és Duncan már csak arra a
férfira figyelt, akinek a fia megölte a családját.
– Milford? – mondta a bankár, és vaskos teste szinte vibrált
a felháborodástól. – Mit jelent ez az egész?
 – A fia megölte a családomat – mondta nyugodtan a
bankárnak. – Tudni akarom, hogy hol van!
A bankár hátradőlt a székében, tele magabiztos
megvetéssel.
– Pénzt akarsz, erről van szó? – Ismét előrehajolt, kihúzott
egy fiókot, és elővett egy zárható fémdobozkát. A kulcs a
zárban volt, és elfordította, visszahajtotta a fedelet, hogy
feltáruljon a tekintélyes mennyiségű aranypénz. – Mennyi,
Milford?
Duncan bámult rá. A csatatéren töltött hónapok után azt
hitte, hogy látta a legmélyebb bugyrokat, ahová egy ember
lesüllyedhet. De ez a … ez a korcs azt hitte, hogy az arany
kárpótolhatja őt a családja elvesztéséért?
– Gyerünk, fiú! Mindenkinek megvan az ára. Mi a tiéd?
– Nekem is van áram – mondta Duncan, minden szót
pontosan kiejtve, hogy ne legyen kétség. – És ez a szemet
szemért. A fiad életét akarom!
A bankár elutasítóan legyintett a kezével Duncan felé.
– Ne legyél abszurd! Egyébként sincs itt. Elment a
hadseregbe, mint mindenki más. Fogalmam sincs…
Raphael egy türelmetlen mozdulatot tett, és a bankár
elhallgatott a mondat közepén, a szemei kidülledtek, ahogy
igyekezett tovább beszélni. A félelemtől izzadságcseppek
csordultak végig az arcán, bekoszolva az ingének keményített
gallérját, amelyet szétrántott, miközben eredménytelenül
próbálta felszabadítani a hangját. Tekintete kétségbeesetten
cikázott Raphael és Duncan között.
Duncan hallotta, ahogy a férfi szakadozott lélegzete ki-be
jár a tüdejéből, ahogy ujjai szorongatják a fából készült szék
karfáját. Érezte az izzadság és a fokhagyma bűzét a bankár
leheletéből, ahogy zihált a félelemtől. De még ennél is
többet… kíváncsian oldalra billentette a fejét.
– Érzem a félelmét, uram – suttogta Raphaelnek. –
Majdnem olyan, mintha a saját szívem kalapálna, mintha az én
gyomrom kavarogna a rémülettől. De… nincs bűntudat. Csak
jogos haragot érez, mintha ő lenne a sértett.
Mellette Raphael bólintott.
– Empátia. Biztosan emberként is megtapasztaltad, de az
újjászületésed magasabb szintre emelte. Ez egy kiváló
tehetség, Duncan. A jövőben mindkettőnknek igen jó
szolgálatot fog tenni.
Duncan megmutatta a fogait a bankárnak. Vadonatúj
agyarai kivillantak, és ő érezte, hogy a férfi rettegése a lehető
legkielégítőbb módon fokozódik. Duncan sosem volt
különösebben erőszakos ember. Mindig kész volt megvédeni,
ami az övé, mégis könnyebbnek találta a meggyőzést, mint a
harcot, és mindig megtalálta a szavakat a dolgok
megoldásához.
De most, amikor látta, hogy ez a férfi, akit valaha erősnek
tartott, reszket a félelemtől Duncant nézve… jó érzés volt.
Helyesnek érződött.
– Hazudik – mondta Raphael könnyedén, és átnyúlt az
íróasztalon, hogy felvegye a pénzesládát a benne lévő
arannyal. – A fia a házban van. – A tekintete jobbra irányult, a
falra meredt, mintha átlátna a közbeeső fán és vakolaton.
Enyhén elmosolyodott. – A folyosó végén, ami azt illeti. –
Visszahozta a tekintetét a bankárra. – Aludj!
A bankár előrebukott, a feje az íróasztalnak csapódott, és
egyszer visszapattant, ahogy öntudatlan állapotba zuhant.
Duncan felnézett Raphaelre. – A gondolataiból értesült a fia
jelenlétéről, uram?
– Igen – értett egyet Raphael. – A nyafogó emberek
gondolatait könnyű kikémlelni. Erre, Duncan.
Visszasietettek a folyosóra, vissza ugyanazon az úton,
amerről nemrég jöttek. Senkivel sem találkoztak, még a
szobalánnyal sem. Raphael bekanyarodott egy újabb folyosóra,
ez keskenyebb volt, mint az első, és egyenesen egy csukott
ajtóhoz vezetett. Az ajtóval szemben lévő polcon egyetlen
gyertya pislákolt egy viharlámpában, de ezen kívül a folyosó
alig volt megvilágítva.
Ellenállásra készülve, Duncan elővette a kését, és kinyitotta
az ajtót. Ahogy belépett, lebukott, arra számítva, hogy
puskalövés fogadja, ha valóban ez volt a gyilkos, akit keresett.
De a szoba teljesen sötét volt, és csak egy meglepett
morgolódás fogadta érkezését.
Duncan érezte, ahogy Raphael ereje elhullámzik mellette.
Gyertyák lobbantak fel, felfedve a sötétben rejtőzködő férfit,
akit keresett. Az ágyban feküdt, a mellkasáig felhúzott
takaróval, a könyökére támaszkodva felemelkedett, és
hunyorogva meredt a betolakodókra.
– Milford – mondta a férfi. – Azt reméltem, meghaltál. –
Felsóhajtott, majd magasabbra tolta magát az ágy mögötti
falhoz, és fáradtan megkérdezte: – Mit akarsz?
Duncan a gyilkosra meredt, tekintetével felmérte a férfi
izmos vállait a hálóing alatt, majd tovább haladva a még
mindig a takaró által takart lábakat. Felemelve a tekintetét, a
gyilkos szemébe nézett, aki dacosan bámult vissza rá.
– Így van, most már nyomorék vagyok, de még mindig
tízszer olyan férfi vagyok, mint amilyen te valaha is leszel!
– Gyilkos és erőszaktevő vagy, kevesebbet érsz, mint a
szarban élő csótány!
A gyilkos megvonta a vállát. – Akkor itt végeztünk? Mert
fáradt vagyok. – Raphael kilépett a fénybe, és a gyilkos
felnézett rá. – Hoztál valakit, aki elvégzi helyetted a piszkos
munkát? Nem lep meg!
Raphael megnézte a gyilkos összeaszott lábait a takaró alatt,
és felnevetett.
– Láttam már ilyet, Duncan. A farka valószínűleg már
ugyanolyan használhatatlan, mint a lábai. Ebben van némi
igazságszolgáltatás.
Duncan megérintette a jobb kezében lévő pengét. Bólintott.
– Igazságszolgáltatás, uram – értett egyet, majd két gyors
lépést tett előre, és a gyilkos mellkasába döfte a kést, a
keskeny penge könnyedén átvágta a húst, és behatolt a férfi
szívébe. Vörös vér csordult a hálóing fehér vászonjára, a férfi
pedig felüvöltött, és döbbenten meredt Duncan kezéről, amely
még mindig a penge markolatát szorította, az arcára.
– De én nem az igazságszolgáltatást keresem – morogta
Duncan. – Hanem bosszút.
Megvárta, amíg az élet kihuny a gyilkos szemében, amíg a
teste súlyosan a kezére roskad, aztán kihúzta a kést, és
felemelte a takarót, hogy megtisztítsa a pengét.
Visszacsúsztatva a kést a hüvelyébe, rádöbbent, hogy épp most
ölt meg hidegvérrel egy embert, és mégsem érzett mást, csak
elégedettséget. Bizonyára éreznie kellene némi bűntudatot,
legalábbis némi konfliktust a bosszúvágya és ez a nyers
kivégzés között. Ezt jelentette vámpírnak lenni? Valóban nem
volt többé ember?
– Még mindig emberek vagyunk, Duncan – mondta
Raphael, mintha olvasott volna a gondolataiban. – De több is
vagyunk. Egy vámpír számára nincs szürke, csak fekete és
fehér. Ha valaki elvesz valamit, ami az enyém, ha árt
valakinek, aki fontos nekem, vagy ellop valamit, ami nekem
értékes, meghal. Ez egy egyszerűbb élet, de sokkal brutálisabb
is. Néhányan közülünk élvezik; mások úgy döntenek, hogy
úgy élnek, mint az emberek. Nem lehet tudni az ember
újjászületése előtt, hogyan alakulnak majd a dolgok, de
örömmel látom, hogy igazam volt veled kapcsolatban. Van
hatalmad és tehetséged, és nem hátrálsz meg az ellenségeddel
szemben. Ez jó, Duncan, mert szándékomban áll egy nap
uralni ezt a kontinenst. Szükségem lesz az oldalamon egy
olyan emberre, mint te.
Duncan szembefordult az atyjával. Hallotta az őszinteséget
a vámpírlord szavaiban. Ennél is inkább érezte a vele járó
érzelmeket, és tudta, hogy Raphael csak az igazat mondja.
Hátralépett egy lépést, és udvariasan meghajolt.
– Megtiszteltetés számomra, hogy szolgálhatom, nagyuram!
Raphael elvigyorodott, és megpaskolta Duncan vállát.
– Akkor tűnjünk el innen! A halott ellenség látványa
kielégítő, de a bűz kevésbé üdvözlendő.
Mindketten nevettek, miközben elindultak az úton, és
belélegezték a friss, éjszakai levegőt. Duncan büszkén
lépkedett atyja mellett, és a családja halála óta először tudta,
hogy van miért élnie.

****

– Visszanéztél valaha is, és megbántad? – kérdezte Emma.

Ismét egymás mellett feküdtek, és a lány, egyik könyökére
támaszkodva felemelkedett, hogy Duncan arcába nézhessen,
amikor a férfi válaszolt neki.
A férfi megrázta a fejét, és egyenesen Emma ibolyaszínű,
tiszta pillantású szemébe nézett. És ugyanazt mondta neki,
amit neki mondott Raphael, amikor évekkel ezelőtt elhagyták
azt a házat.
 – Vannak dolgok, amelyeket nem lehet megbocsátani, ha az
ember önmagával akar élni, vannak tettek, amelyek
meghatározzák, kik vagyunk. Az a férfi megerőszakolta a
feleségemet, megölte őt és a gyerekeimet. Nem hagyhattam
életben, és tekinthettem magam férfinak.
Emma bólintott, majd ismét Duncan vállára hajtotta a fejét.
A szívére tette a kezét.
– Ez egy nőre is vonatkozik, tudod. Nem felejthetem el,
hogy Lacey gyilkosa odakint van. Nem tudok ezzel együtt
élni.
– Nem is kell, Emmaline. Egyikünknek sem kell.
 Huszonharmadik fejezet

Emma másnap elment dolgozni, bár már nem volt biztos

benne, hogy miért is vesződik vele. Testben ott volt, de csak
ennyi. Valahányszor valaki kérdezett tőle valamit, vissza
kellett játszania a fejében, bármit is mondtak, aztán
emlékeztetnie kellett magát arra, hogy hol van, mielőtt
válaszolt volna. Így aztán vagy a számítógépét, vagy a beszélő
személyt bámulta üres tekintettel, miközben próbálta bepótolni
a lemaradását. Így aztán meg sem lepődött, amikor Sharon
Coffer megállt az íróasztala előtt, és megkérte, hogy menjen
be a képviselő irodájába. Bár a kérés udvariasan volt
megfogalmazva, inkább parancsnak hangzott.
Guy Coffer házon kívül volt, így Emma és Sharon a tágas
irodát magukénak tudhatták. Emma tudta, hogy bajban van,
amikor Sharon határozottan becsukta az ajtót, mielőtt odasétált
volna, hogy leüljön az íróasztal mögé. Ezt még a legidősebb
munkatársak sem merték volna megtenni, de Emma számára
kezdettől fogva világos volt, hogy Sharon ezt az irodát
ugyanúgy a saját irodájának tekinti, mint a férjéének, hogy
Guy Coffer megválasztása ugyanannyira szólt Sharonról, mint
Guy-ról. Csak történetesen a férfinak volt a fotogénebb arca,
és a kisujjában is több karizma volt, mint amennyi Sharon
egész testében.
– Emma – mondta Sharon, és az íróasztal előtti székre
mutatott. Emma engedelmesen leült. – Mindannyian nagyon
sajnáltuk, amikor hallottunk Laney-ről…
– Lacey – javította ki Emma.
Sharon arckifejezése megfeszült, szemei résnyire szűkültek,
de a hangja kifejezéstelen és könnyed maradt, amikor
folytatta: – Természetesen. Lacey. Mindannyian sajnáljuk a
halálát, és mindannyian tudjuk, milyen nagy nyomás alatt
álltál. – Sharon szünetet tartott, mintha azt várta volna, hogy
Emma mondjon valamit, de Emma nem tudta, mi legyen az a
valami, ezért hallgatott.
 – Sajnos – folytatta Sharon, és a hangja egyértelművé tette,
hogy egyáltalán nem tartja sajnálatosnak a dolgot –, az irodai
munkának folytatódnia kell. És attól tartok, te nem tartod a
lépést. Biztos vagyok benne, hogy megérted. Amint
összepakoltad a holmidat, valakinek ki kell kísérnie az
épületből, és természetesen el kell vennie a beléptető
kártyádat.
Emma pislogott, nem volt biztos benne, hogy jól hallotta.
– Ön most kirúg engem? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen, elengedünk téged. A képviselő úr természetesen
majd ad ajánlólevelet neked, és biztos vagyok benne, hogy
nem lesz nehéz új állást találnod, amint tisztázódik a
személyes helyzeted. De addig is…
– Ön kirúg engem? – ismételte meg Emma, még mindig
nem hitte el, amit hallott. – A legjobb barátom meghal, és Ön
kirúg, mert szétszórt vagyok?
Sharon szája undorodva szorult össze.
– Tényleg, Emma, semmi szükség a hisztériára! – De nem
tudta leplezni az elégedettség szikráját az arckifejezésében.
Sharon Coffer valószínűleg erről a napról álmodott. A nap,
amikor végre megszabadul Emma Duquet-től, aki
egyértelműen Guy Cofferre pályázott, és akinek a legnagyobb
bűne az volt, hogy jobban nézett ki, mint Sharon. Egy
kibaszott mérfölddel.
Emma felállt, nem volt hajlandó több örömet okozni a
ribancnak, mint amennyit már így is kapott. – Megvan a
címem – mondta kifejezéstelenül, majd megfordult, és kisétált
az irodából. Noreen tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy Emma
egyenesen az íróasztalához ment, és elkezdte összeszedni azt a
néhány személyes tárgyat, amit ott tartott.
– Emma? – kérdezte Noreen.
– A ribanc kirúgott – szűrte át Emma a fogain keresztül.
– Most viccelsz velem? Miért?
– Úgy tűnik, túlságosan kellemetlen, hogy meghalt a
legjobb barátom. A munkának folytatódnia kell.
– Ó, drágám, sajnálom!
Emma felnézett, és rámosolygott a másik nőre.
 – Ne aggódj, Noreen! Szembesültem már ennél rosszabbal
is, és jól jöttem ki belőle. Megcsinálom újra.
Bátor szavak, gondolta magában, miközben a túlméretes
táskájába pakolta a cuccait. Az olyan állásokat, mint az övé,
nehéz volt megtalálni, és szinte lehetetlen volt megszerezni, és
ezt Sharon is tudta. Az a sok baromság az ajánlólevélről… Ó,
persze, hogy lesz egy levél, és minden jót mondanak majd
benne. De Emma háta mögött Sharon Coffer biztosan rontani
fogja a hírnevét.
Még egyszer utoljára kihúzta az összes fiókot, aztán
átvetette a vállán a táskáját, és felkapta a laptopját meg a
kabátját. Gyorsan megölelte Noreent, még egyszer körülnézett,
és utoljára kilépett az ajtón. Ha Sharon azt akarta, hogy valaki
kikísérje az épületből, akkor rohadtul érjék utol.
Senki sem jött utána, így Emma tovább sétált egészen az
épület kijáratáig, majd tovább a parkolóba. A táskáját bedobta
az ülésre, és a laptopja követte, bár valamivel óvatosabban.
Emma beült a volán mögé, és elfordította a kulcsot. Még
mindig nem volt senki a láthatáron, és ő nem akart várni.
Kihajtott a parkolóból, és behajtott a washingtoni zsúfolt
forgalomba, próbálva eldönteni, merre menjen. A szíve szerint
legszívesebben visszarohant volna Duncanhez, hogy
tomboljon és dühöngjön, amíg a férfit körülvevő nyugalom át
nem hatja a dühét, és rá nem ébreszti, hogy a világnak nem
lesz vége, mert elvesztette a munkáját. Racionálisan már tudta
ezt, de olyan átkozottul dühös volt. Mindenesetre nappal volt,
és Duncan mélyen aludt. Arra gondolt, hogy csatlakozik
hozzá, de még nem aludta át vele a napot. Ez még
bensőségesebbnek tűnt, mint amit együtt csináltak az ágyában.
Valószínűleg butaság volt, de úgy érezte, meg kellene hívnia,
hogy ott aludjon mellette, amikor ennyire sebezhető. Nem
mintha nem lehetett volna megbízni benne. A pokolba is,
valószínűleg nagyobb biztonságban volt, ha ott volt vele,
mintha nem lett volna, de volt egy olyan érzése, hogy a
férfinak kell megtennie az első lépést.
Szóval hová menjen? Túl fáradt volt ahhoz, hogy aludni
tudjon, még ha a másik hálószobát használná is, és különben
is, a rezidencia túlságosan üresnek tűnne a vámpírok nélkül.
Napközben emberi őrök voltak a területen, de abból, amit
reggel látott, amikor munkába indult, az derült ki, hogy a
házon kívül maradtak. Ami azt illeti, még abban sem volt
teljesen biztos, hogy az őrök visszaengednék a házba
napnyugta előtt.
Így hát elfordult a vámpírok rezidenciájától, és inkább a
saját háza felé vette az irányt. Duncan nem örülne neki, hogy
egyedül megy oda, de elismerte, hogy a múltkori fickó egy
közönséges betörő volt, nem pedig valami bérgyilkos, akit
azért küldtek, hogy elintézze őt. És voltak gyakorlati dolgok,
amikkel foglalkozni kellett. Az ő és Lacey levelei is
felhalmozódtak, és a számlákat is ki kellett fizetnie. És most,
hogy munka nélkül maradt, frissítenie kellett az önéletrajzát,
és valami új munka után néznie. Itt volt az ideje annak is, hogy
tudassa a főbérlőjével, hogy nem fogja meghosszabbítani a ház
bérleti szerződését. Még ha sikerülne is túltennie magát Lacey
hiányán, egyedül egyszerűen nem engedhette meg magának a
lakást. Főleg akkor nem, ha néhány hónapig jövedelem nélkül
maradna.
Emma gond nélkül talált helyet az utcán közvetlenül a háza
előtt, mert vele ellentétben a legtöbb szomszédjának még
mindig volt munkája. Már lekapcsolta a gyújtást, és éppen
előhúzta a kulcsát, amikor egy ismerős kinézetű terepjáró
parkolt le közvetlenül mögötte. Az egyik Duncan tulajdonában
lévő volt. Valaki követte őt a minap, és úgy látszik, ez
folytatódott továbbra is. Ennyit az egyedüllétről. Sóhajtott, és
a visszapillantó tükörbe nézett, de a terepjáró ablakai
sötétítettek voltak. Nem látta a sofőrt, de amúgy sem számított
rá, hogy felismeri. Jobban ismerte a vámpírokat, mint az
emberi őröket. Felkapta a cuccait, odasétált a terepjáró
vezetőüléséhez, és megvárta, amíg a férfi lecsúsztatja az
ablakot.
– Üdv – köszöntötte a férfit.
– Ms. Duquet – mondta a férfi.
– Megyek, összepakolok néhány dobozt és néhány dolgot.
Nem akar bejönni?
Leállította a terepjáró motorját.
– Bemegyek Önnel, és megnézem, hogy minden rendben
van-e.
– Ó, biztos vagyok benne, hogy minden…
– Minden tiszteletem, hölgyem – mondta –, de én nem
Önnek dolgozom!
 Emma pislogott, és arra gondolt, hogy kár, hogy nem
Baldwin van itt. Ő legalább szórakoztató volt.
– Oké – mondta, és elsétált, előhúzta az új zár kulcsát,
amelyet Duncan rendelt el, hogy beépítsenek. Mr. Morgó
követhette a saját tempójában.
Ahogy az várható volt, a bejárati ajtóban egy halom levél
hevert a földön. A kulcsát a tálba dobta, a táskáját és a
laptopját a lépcsőre tette, és összeszedte az egész halmot.
Többé-kevésbé rendezett kupacba forgatva, elindult a konyha
felé. Duncan őre belépett a háta mögött, és azonnal felment az
emeletre, hogy mindent ellenőrizzen. Emma megforgatta a
szemét, és megállt annyira, hogy megragadja a távirányítót, és
bekapcsolja a tévét, inkább a társaság kedvéért, mint bármi
másért. Volt egy olyan érzése, hogy a testőre nem lesz túl
beszédes.
A leveleket a csempézett munkalapra dobta, és észrevette,
hogy az üzenetrögzítőjén villog az értesítési lámpa. Maga a
készülék még abból az időből maradt meg, amikor Lacey-vel
együtt éltek a főiskolán, mielőtt még megengedhették volna
maguknak a mobilszolgáltatást. Amikor Washingtonba
költöztek, mindketten szereztek mobilszámot, de az
internetszolgáltatást vezetékes telefonon keresztül
biztosították, így automatikusan csatlakoztatták a gépet. Soha
senki nem hívta a számot, kivéve a telemarketingeseket, de
még ők is abbahagyták a hívogatást az első év után.
Így most Emma néhány másodpercig a villogó fényt
bámulta, mielőtt felfogta volna annak jelentőségét. Valaki
felhívta az otthoni telefonját. Valószínűleg nem más volt, mint
egy kéretlen hívás, amit Lacey gyászjelentése váltott ki,
csakhogy a telefon az ő nevén volt, nem Lacey-én, ő viszont
automatikusan a mobilszámát használta minden szükséges
nyomtatványon.
– Csak egyféleképpen tudhatjuk meg – mormolta, és
megnyomta a gombot. A gép mechanikus hangja
megerősítette, hogy egyetlen üzenet van, megadva a hívás
dátumát és időpontját, majd megkezdődött az üzenet
lejátszása.
– Ms. Duquet – szólalt meg egy rekedtes női hang. – Még
sosem találkoztunk, de két napja járt az alexandrai irodámban.
– Emma elkapta a kezét a rögzítőről, mintha a hívó fél
kinyújtotta volna a kezét, és megütötte volna. Alexandria. Ez
csakis Tammy Dietrich lehetett. A recepción biztosan volt
kamera. Különben honnan tudhatta volna Dietrich, hogy ott
járt? Ami még fontosabb, miért hívta Emmát, és miért ezen a
számon?
– Próbáltam hívni Guy Coffer irodájában – folytatta
Dietrich –, de Ön házon kívül volt, és nem tudták… vagy talán
nem is akarták megmondani, mikor tér vissza. Nem hagytam
üzenetet, mert… nos, olyan okokból, amelyeket inkább nem
egy üzenetrögzítővel szeretnék megbeszélni.
Dietrich mélyen beszívta a levegőt, és Emma
megállapította, hogy cigarettázik. Ez megmagyarázta a hangja
érdes jellegét, de a feszültséget nem igazán, amely ott volt
minden egyes szótagja alatt.
– Hívjon fel, Ms. Duquet! – mondta Dietrich nyíltan. – De
olyan telefont használjon, amelyben feltétlenül megbízhat. Ne
használja a személyes mobilját, és ne használja ezt a vonalat
sem. Egy nyilvános telefont ajánlok, ha talál, vagy egy kártyás
mobiltelefont. Meghagyok Önnek egy számot, de ne fáradjon
azzal, hogy megpróbálja lenyomozni. Megfogadtam a saját
tanácsomat, és megsemmisítem a telefont, ha negyvennyolc
órán belül nem jelentkezik. Hívjon fel! Örülni fog, ha
megteszi!
A gép hangosan sípolva jelentette be az üzenet végét.
Emma bámult, majd kétségbeesetten újraindította Dietrich
üzenetét. Nem figyelt a dátum- és időbélyegre, nem tudta
biztosan, hogy egyáltalán be van-e állítva az óra a gépen. A
fenébe! Miért nem a mobilján hívta a nő? Oké, rendben, nem
akarta, hogy lenyomozzák, de nem tudta volna legalább
figyelmeztetni Emmát? Remegtek az ujjai, miközben a
megfelelő gombot kereste, majd megnyomta a visszajátszást.
– Mi az?
Emma felsikoltva megpördült, teljesen megfeledkezett
Duncan őréről.
A férfi a homlokát ráncolva nézett rá. – Valami baj van?
– Van mobiltelefonod? – követelte a lány.
– Nos, igen, ne…
– Add ide! – mondta, és megnyomta a visszajátszás gombot
az üzenetrögzítőn, amely kötelességtudóan tájékoztatta, hogy
Dietrich egyetlen üzenete tegnap este érkezett. Amíg Emma és
Duncan Violettel volt. Vajon Dietrich tudott Violetről? Ezért
hívta? Hogy visszatartsa őket a fiatal nőtől? Vajon Violet
veszélyben volt amiatt, amit tettek? Nem, ennek nem volt
értelme. Ha már beszélt velük, nem volt semmi értelme
megszabadulni tőle. Most az lett volna az okosabb lépés, ha
Emmától és Duncantől szabadulnak meg. Talán Dietrich is ezt
tette. Felülteti Emmát, hogy kiiktassák.
Az üzenet a Dietrich által meghagyott telefonszámig ért, és
Emma felírta, majd az őrhöz fordult, aki úgy nézett rá, mintha
elment volna az esze.
– Telefon? – kérdezte türelmetlenül.
A férfi egy percig tanulmányozta, aztán átadta. Az
ellenségei semmiképpen sem ismerhették ezt a bizonyos őrt,
így a mobilját sem hallgathatták le, így biztonságosnak kellett
lennie. Gyorsan beütötte a számokat, aztán várt, amíg a telefon
kicsörgött és csak csörgött. Már majdnem feladta, amikor
felhangzott Dietrich rekedt hangja.
– Épp ideje volt, Duquet!
Emma gyomra lesüllyedt. – Honnan tudta, hogy én vagyok
az?
– Te vagy az egyetlen, akinek megadtam ezt a számot –
mondta Dietrich szárazon. – Éppen ez volt a lényeg.
Szóval így!
– Megkaptam az üzeneted – mondta Emma röviden. – Mit
akarsz?
– Te jöttél hozzám, hogy találkozz velem – emlékeztette
Dietrich. – Történetesen azonban van néhány ingyenes
tanácsom a számodra. Tűnj el a városból! Te és a pasid is.
Menjetek olyan messzire és olyan gyorsan, ahogy csak tudtok!
– Nézd, Dietrich! Tammy Dietrich vagy, igaz?
– Ahogy mondod, édesem!
– Nos, édesem, nem tudom, milyen játékot játszol, de én
nem megyek el, amíg…
Dietrich keserűen felnevetett. – Ez nem játék! Max nem
játszik. Soha nem is játszott. Egyszerűen csak addig tisztogatja
a táblát, amíg el nem éri a célját, és te, Duquet, az útjában
állsz.
 – Max Grafton? A fivéred?
– Féltestvér, de ki számolja. Erre nincs időm! Azért
hívtalak, hogy figyelmeztesselek, és meg is tettem. Beszélni
akartam veled Lacey szertartásán, de túl sokan voltak
körülötted. Úgyhogy most mondom el neked. Az életed
veszélyben van, és a halálod nem hozza vissza Lacey-t. Ennyi,
Duquet. Csak ennyit akartam.
– Várj! Hogyan léphetek kapcsolatba veled?
– Nem tudsz. Mondtam már, hogy megfogadom a saját
tanácsomat. Ások egy gödröt valahol messze, bemászom oda,
és pokolian remélem, hogy Max soha nem talál rám. Viszlát,
Ms. Duquet!
– Várj! – Emma újra felkiáltott, de Dietrich már nem volt a
vonalban. Emma frusztráltan felkiáltott, és az őr felé fordult. –
Hogy hívnak?
– Marlon.
– Mennyi idő van napnyugtáig, Marlon?
A férfi az órájára pillantott. – Többé-kevésbe két óra,
valószínűleg kevesebb.
Emma kevesebb mint egy percig gondolkodott. Az, hogy
elhagyja a várost, még csak szóba sem jöhetett, különösen nem
Duncan nélkül. És egy évi fizetésébe lefogadta volna, hogy a
vámpírlordnak egyáltalán nem állt szándékában elmenni, sem
Max Grafton, sem bárki más miatt. De akármilyen hatalmas is
volt Duncan, vérzett, és meg is halhatott.
– Megyünk, Marlon! Duncan veszélyben van.
Marlon nem vesztegette a szavakat. Megragadta a karját, és
kivezette a konyhából, át a nappalin, ahol a helyi tévéhíradó
éppen egy robbanásról és tűzről tudósított valahol a
kerületben. Terrorizmusnak nevezték, ami manapság
mindenkinek az első gondolata volt, akár az volt, akár nem.
Emma kinyújtotta a kezét, ahogy Marlon elvonszolta mellette,
és ki akarta kapcsolni a tévét, amikor felismerte…
– Marlon – mondta felzihálva.
Valami a hangjában megállította az őr kemény lendületét.
Megfordult, hogy ugyanazt a szörnyű képet bámulja a tévé
képernyőjén, ami a lány figyelmét is felkeltette. Duncan háza
volt az. És lángokban állt.
 Huszonnegyedik fejezet

Emma úgy érezte, haldoklik. Ha a munkahelyéről kilépve

egyenesen Duncanhez ment volna, talán még időben ott lett
volna, hogy megállítsa, bármi is volt ez az egész. El kell jutnia
a házhoz, a saját szemével kell látnia, mi történt, és mennyire
rossz a helyzet. Duncan és a vámpírjai mind ott voltak,
magatehetetlenül aludtak. Égett körülöttük a ház? Haldokoltak,
miközben ő és Marlon a washingtoni utcákon száguldoztak?
Nem hitte el, nem tudta elhinni. A szíve mélyén biztos volt
benne, hogy tudná, ha Duncannel történt volna valami. Túl
fontos, túl élő volt ahhoz, hogy meghaljon anélkül, hogy akár
csak egy fodrozódást is okozna a valóságban, Emma
valóságában mindenképpen. De mi van, ha nem is halt meg,
csak súlyosan megsérült? Mit tenne akkor? Minden vámpír,
akit ismert, vele volt. Kit hívhatott volna segítségért? Amikor
Baldwint lelőtték, Duncan volt az, aki visszahozta a vérével.
De ki lenne itt, aki visszahozná Duncant?
Az ajtó párnázott kilincsében kapaszkodott, miközben
Marlon a mellékutcákon száguldott, hogy elkerülje a
forgalmat, és minden kanyart kerék csikorgatva vett be. Emma
a helyi hírcsatornát nézte a mobilján, ugyanazt, amit a házában
is néztek. A csatorna élőben közvetített a helyszínről, de ez
nem mutatott neki eleget. Részletekre, közeli felvételekre lett
volna szüksége. A képernyővel kiabált valahányszor a
haszontalan híradósokra váltott a kép, akik nem tettek mást,
csak ismételték, amit ő már tudott. A hatóságok a helyszínen
voltak, és nem voltak hajlandóak találgatni az okot illetően, de
ez nem akadályozta meg az információk kiszivárgását. Elvégre
ez Washington volt. A vezető elmélet valamilyen gázrobbanás
volt. De vajon baleset volt vagy szándékos tett? A spekulációk
elszabadultak. Az összes nagykövetség a környéken szorosan
bezárt.
Nem volt szó arról, hogy bárki megsérült volna, de nem is
lehetett. Duncan és a vámpírjai mind halottak lehetnek, és
napnyugtáig senki sem tudna róla. Emma nagyot nyelt, nem
volt hajlandó engedni az agya mélyén üvöltő rémületnek.
Hunyorogva nézte a felvételen látható apró képeket,
összehasonlítva a látottakat azzal, amit a házról és annak
alaprajzáról tudott, és próbálta meghatározni, hogy a ház
melyik része ég. Egy gázrobbanás bárhol lehetett, és a ház
félig üres volt. De a képek, amelyeket látott, az utcáról
készültek, és a lángok és a pusztítás jól látható volt, ami azt
jelentette, hogy a ház eleje az érintett. És Duncan hálószobája
a ház előtti zöld gyepre nézett. Emma lefelé fordítva a telefont
a combjára tette és félrenézett. Nem tudta tovább nézni. A
saját szemével kellett látnia.
Lehunyta a szemét, és félig-meddig hallgatta Marlont, aki
próbálta telefonon elérni a felettesét, a nappali őrségért felelős
fickót, de eddig nem járt szerencsével. Az őrség parancsnokát
túlságosan lefoglalta a vészhelyzet kezelése ahhoz, hogy
Marlon és Emma miatt aggódjon. De aztán hallotta, hogy
Marlon azt mondja valakinek, hogy már úton vannak hazafelé.
– Itt van velem. Igen, legfeljebb öt perc. – Szünetet tartott,
aztán: – Mi a faszért nem?
– Mi az? – követelőzött Emma. – Hangosítsd ki, a fenébe
is!
Marlon zaklatott pillantást vetett rá, de azt mondta: – Várj,
kihangosítalak! Ő a főnököm – tette hozzá Emma kedvéért.
– Ms. Duquet? – A hangszóróból hallatszó hang mély és
kontrollált volt. A tekintély hangja.
– Szólítson Emmának! Mi történt?
– Nos, Emma, a tűzoltóság be akar lépni a rezidenciára, és
ezt nem engedhetem meg.
– Várj, mondd ezt még egyszer! Azt akarod mondani, hogy
senki sem oltja a tüzet?
– Nem. A helyszínen vannak, és a szivattyúk már teljes
erővel mennek, de be akarnak jutni a házba. Lord Duncan
nagyon pontos utasítást adott, hogy napközben senki,
semmilyen körülmények között nem mehet be a házba.
Emma fél füllel hallgatta, az agya zakatolt közben. Biztosan
valami követségi dologról lehetett szó. A nagykövetségeket az
idegen kormány szuverén területének tekintették, és a
vámpírok rezidenciáját mindenki követségként kezelte.
Megértette, hogy miért lehetett némi zavar, de…
 – Oké, ezt megértem – mondta hangosan. – De ez
vészhelyzet. Biztosan…
– Senki, semmilyen körülmények között – ismételte meg
határozottan. – Kivéve téged.
– Tessék?
– Te vagy az egyetlen, akinek napközben is van
engedélyezve. Még én sem mehetek be oda.
– Jó, de ez…
– A szokásos eljárás, hölgyem. És a sajtó is mindenütt itt
van. Inkább nem mondanék többet, amíg nem beszélhetünk
személyesen.
Emma felnézett, amikor végre befordultak Duncan utcájába,
és láthatóvá vált a ház.
– Ó, a francba! – zihálta. Aztán visszafordult az őrség
vezetőjéhez. – Most érünk a kapuhoz, be tudsz juttatni minket?
– Természetesen! De Marlon, neked kint kell parkolnod! –
A hangja ugrálni kezdett, mintha futna. – Úton vagyok a kapu
felé. Ott találkozunk.
Marlon szabálytalanul leparkolt, amilyen közel csak tudott a
kapuhoz, aztán vaskos karjával átkarolta a lány derekát, és
szinte előre vitte. Át kellett tolakodnia a tömegen, de
figyelmen kívül hagyta a dühös kiabálásokat és az egyenruhás
rendőrök megállásra felszólító követeléseit. Az egyetlen dolog,
ami megállíthatta volna őket, az egy golyó volt, és egyetlen
rendőr sem kockáztatta volna meg, hogy ebben a tömegben
rájuk lőjön. Legalábbis Emma ebben reménykedett.
– Ott van – kiabálta Marlon, hogy túlharsogja a tömeg és a
birtok falain belül sorakozó tűzoltóautók és felszerelések zaját.
Lehet, hogy nem tudnak bejutni a házba, de azt biztosan nem
adták fel, hogy kívülről harcoljanak ellene.
Egy magas, egzotikus külsejű fekete férfi integetett nekik,
amikor odalépett a nyitott kaput őrző rendőrhöz, és néhány
szót mondott neki. A rendőr felnézett, majd lehajtotta a fejét,
és működésbe hozta a vállán lévő rádióját. Szinte azonnal rés
nyílt a tömegben két zömök zsarunak köszönhetően, akik
áttessékelték Emmát és Marlont az emberek között.
– Ms. Duquet – mondta a fekete férfi. – Jackson Hissong
vagyok, Lord Duncan nappali biztonsági főnöke.
 – Szólíts Emmának – emlékeztette a lány, és gyorsan kezet
rázott vele. – Mit tehetek? – Hissong mellett futott, amikor a
férfi sarkon fordult, és a pázsiton keresztül a ház elejéhez
kocogott, ahol valamiféle parancsnoki állást állítottak fel.
– Először is, támogatnod kell a tűzoltóparancsnoknál. Nem
mehetnek be abba a házba!
– Nézd, Jackson, ez nem is igazi nagykövetség, és nem
vagyok benne biztos, hogy a törvény mit mond egy ilyen
helyzetre, még ha az is lenne.
– De ügyvéd vagy, nem igaz?
– Igen, de nincs felhatalmazásom arra, hogy…
– Dehogynem. Te Lord Duncan megbízottjaként jársz el
ebben az ügyben, és mint az egyetlen személy, akinek joga van
belépni a helyiségekbe.
– Akkor talán meg kellene mondanom a tűzoltóságnak,
hogy nyugodtan bemehetnek, szóval…
– Nem – mondta Hissong, és megállt, hogy mereven a nőre
nézzen. – Ezt semmiképpen sem teheted meg!
– De mi van, ha Duncan és a többiek odabent vannak, és
megsérültek? – kérdezte Emma elkeseredetten.
– Lord Duncan jobban ismeri a kockázatokat, mint te, és én
tíz éve edzek Miguellel. Ez nem valami béna protokoll, vagy
diplomáciai mentesség kérdése. Ez egy vámpír rezidencia.
Már úton vannak a magántűzoltók, de addig is, ha azok a
fickók… – a körülöttük lévő tűzoltókra mutatott –, …betörnek
abba a házba, a bent lévő vámpírok teljesen sebezhetőek
lesznek. És mi van, ha ez volt a terv? A legtöbbjük
valószínűleg tisztességes, bátor hivatalnok, aki veszélyes
munkát végez. De mi van, ha csak az egyikük nem az, akinek
látszik? Bemegy oda, megtalálja a vámpírokat és… –
Összecsapta a kezét, amitől Emma meglepetten összerándult. –
Ilyen gyorsan, Emma. Mindennek vége. Ezeknek a
korlátozásoknak megvan az oka. Lord Duncan okos ember, és
Miguel is az. Bíznod kell bennük!
– Igen, de…
– Nincs de, drága! Vagy támogatsz, vagy egyáltalán nem
beszélsz a tűzoltóparancsnokkal! Nincs más lehetőség.
Emma elkomorult. – Komolynak hangzol.
 – Mint egy szívroham – válaszolta Hissong.
Emma elfordította a tekintetét, és a házat bámulta. Úgy tűnt,
hogy a tüzet sikerült megfékezni, de mit tudott ő az ilyen
dolgokról? Még mindig permetezték a vizet, és az emberek
még mindig dolgoztak a romok körül. A szíve megállt, amikor
felismerte, mit lát. Ez Duncan szobája. Vagy legalábbis az
volt. A robbanás pont a Duncannel közös szobájuk alatt
történt, és kitörte az ablakokat, a falból pedig nagy darabokat
tépett ki. Nem látott be a házba, nem tudta megmondani, hogy
Duncan ott van-e – a lyuk nem volt olyan nagy, a víz
mindenfelé fröcskölt, és túl sok felszerelés volt útban.
Újra eszébe jutott Tammy Dietrich figyelmeztetése, hogy
veszélyben vannak. De nem bízott Dietrichben. Lehet, hogy a
telefonhívás csak egy trükk volt, hogy Emma időben
visszajöjjön ide, hogy maga is meghaljon a robbanásban.
Jackson Hissongra nézett, sötét arcán kosz és izzadság
csillogott, miközben csípőre tett kézzel várakozva
tanulmányozta a lányt.
– Jól van – mondta –, a te módszereddel csináljuk.
Hissong bólintott, mintha soha nem is létezett volna más
lehetőség. Megfogta a lány felkarját, és előre vezette.
– Vigyázz, hova lépsz! – figyelmeztette. – Sok szar van a
földön.
Emma most először vette észre, hogy még mindig azt a hét
centis magassarkút viseli, amit aznap reggel az irodában viselt.
Nem volt ideje átöltözni, mielőtt kirohant volna a házából,
hogy visszajusson ide. Sóhajtott, és hálás volt Hissong
támasztékot nyújtó kezének a karján.
– Stavros kapitány – kiáltott Hissong, mély hangja áthatolt a
körülöttük lévő zajongáson, nemcsak a felszerelés és a víz
csobogásán, hanem a tűz ropogásán is.
Egy magas, sárga felszerelésben lévő férfi befejezte a
beszélgetést két másik tűzoltóval, mielőtt egy mogorva
pillantással Hissongra nem nézett, amit aztán gyorsan
áthelyezett Emmára.
– Kapitány, ő itt Emma Duquet, Lord Duncan ügyvédje.
Stavros szeme fáradtan nézett a lányra, de ez nem fedte el
azt az egyértelmű tényt, hogy nem volt lenyűgözve. Hogy ez
konkrétan rá vonatkozott-e, vagy általában az ügyvédekre,
Emma nem tudta. Akárhogy is volt, ez úgy felrázta, mint
semmi más. Lehet, hogy nem értett egyet Hissong döntésével
ebben a kérdésben, de miután találkozott Stavros kapitánnyal,
az utolsó leheletével is harcolni fog érte.
– Maga az ügyvéd? – kérdezte kétkedve.
– Igen, az vagyok! Valami probléma van? – kérdezte
hűvösen, és úgy döntött, hogy ebben az esetben csak a
frontális megközelítés működhet.
– Igen, van egy kis probléma. Be kell jutnunk ebbe az
építménybe, és a maga embere itt megakadályoz minket.
Szerencséje, hogy nem tartóztattam le őt is a…
– Stavros kapitány, nem emelkedhetett volna a kerületben
betöltött pozíciójába anélkül, hogy ne lett volna tisztában a
külföldi nagykövetségekre vonatkozó törvényekkel, amelyek
szerint maga a nagykövetség minden értelemben az adott
nemzet szuverén területe.
– Természetesen tisztában vagyok ezzel – mondta
ingerülten. – De nem vagyok köteles tétlenül nézni, ahogy az
az átkozott épület porig ég, veszélyeztetve ezzel más
embereket és vagyontárgyakat. Én csak…
– Itt sokkal több van veszélyben, mint a tulajdon. Ez egy
vámpír nagykövetség. Rengeteg vámpír van abban a házban,
és biztos vagyok benne, hogy mindegyikük pokolian dühös
most. Azt akarja, hogy az emberei ezzel foglalkozzanak?
– A pokolba is, dehogy, de ezt a kockázatot is vállaljuk,
mint minden más kockázatot ebben a munkában. Különben is
– tette hozzá a hangját halkítva –, azt hittem, a vámpírok
nappal alszanak.
Emma egy apró mosolyt villantott rá, és simán hazudott. –
Rossz filmeket nézett, kapitány. Nézze – folytatta békítő
hangon –, tegnap este esett az eső, minden nedves, beleértve a
környező ingatlanokat is. Ráadásul Mr. Hissong emberei
aktiválták az automata locsolórendszert, és a házak közötti
távolság miatt kicsi az esélye, hogy a tűz tovább terjedjen.
– Akkor talán utasítanom kellene az embereimet, hogy
vonuljanak ki, és hagyják égni ezt az átkozott házat –
válaszolta Stavros, láthatóan nem érezve magát békülékeny
hangulatban.
– És ez természetesen az ön előjoga. Úgy tudom, már úton
vannak a magánvállalkozók, hogy folytassák a tűz oltását.
– A rohadt… – nézett rá Stavros. Bárki, aki a kerületben
dolgozott vagy élt, különösen hivatalos minőségben, ismerte a
különböző nagykövetségekkel és az azok személyzetével
kapcsolatos aknamezőket. És függetlenül attól, amit korábban
a tűzoltókapitánynak mondott, tudta, hogy a férfinak nem egy
ilyen találkozást kellett sikeresen leküzdenie a múltban ahhoz,
hogy olyan magasra emelkedjen a részlegén, mint amilyen
magasra emelkedett.
– Rendben! – csattant fel. – Megtesszük, amit tudunk innen
kintről, de a felelősség az öné, hölgyem! És tartsa távol azokat
az átkozott amatőröket a tüzemtől! – A férfi elviharzott
anélkül, hogy megvárta volna a lány válaszát, Emma pedig
hosszú, megkönnyebbült lélegzetet vett.
– Szép munka, Emma – mondta Hissong a fülébe. –
Tudtam, hogy képes vagy rá!
– Baromság! – mondta a lány tömören. – Semmit sem tudsz
rólam! Mennyi az idő?
– Tíz perc napnyugtáig. Húzzunk ki téged a
reflektorfényből, jó?
– Igen – egyezett bele Emma hirtelen megremegve. A
Stavrosszal való összecsapás elfeledtette vele, hogy pontosan
mi is volt itt a tét. De most csak Duncanre tudott gondolni, és
arra, hogy vajon életben van-e még, vagy ami még rosszabb,
hogy napnyugtakor arra ébred-e, hogy a vámpírokkal együtt
foglyul esett egy tűzbörtönben.
Hagyta, hogy Hissong újra megfogja a karját, és tudatában
volt, hogy Marlon a másik oldalán van, miközben a rezidencia
hátsó részéhez igyekeztek. Itt hátul csendesebb volt, a tűz nagy
része úgy tűnt, hogy az épület elejére összpontosul. De itt is
voltak tűzoltók, és Emma látta a lángok baljós narancssárga
fényét, amint táncoltak a sok ablakban. Hamarosan lángba
borul az egész ház.
Emma köhögni kezdett, amikor az egyik emeleti ablakon
kicsapott a tűz, füstöt és zsíros kormot fújva egyenesen az
arcába. Hissong úgy helyezkedett, hogy megvédje a
legrosszabbtól.
– Gyere – mondta –, a garázsok szabadok. El tudunk vinni
ettől az egésztől. – Kihúzott a zsebéből egy kulcscsomót, és
átnyújtotta Marlonnak, aki előre sietett.
 – Megosztottak veled valamilyen információt arról, hogyan
kezdődött ez az egész? – kérdezte Emma, miközben az ázott,
vizes építőanyagkupacokat kerülgették.
– A tűzoltóság? Nem, még túl korai lenne a
nyomozásukhoz. De nincs is szükségem rájuk, tudom, mi
történt.
Emma beásta a sarkát, és megállásra kényszerítette a férfit.
– Tényleg? Hogyan?
– Ez az egész birtok, beleértve a rezidenciát kívül-belül,
napközben videokamerás megfigyelés alatt áll. A férfi, aki a
tüzet okozta, már őrizetben van.
– A rendőrségnél?
– Nem a rendőrségnél, Emma. Ahogy Stavrosnak is
kihangsúlyoztad, ez a birtok vámpírterület. Lehet, hogy
blöfföltél a helyi tűzoltóparancsnoknak, de ami a vámpírokat
illeti, ez vámpírügy, nem pedig emberi. Lord Duncan fogja
végezni a kihallgatást, és senki más.
– Mi van, ha… – A lány nyelt egyet, vonakodott kimondani
a szavakat. – Mi van, ha Duncan… nem tudja megtenni? –
sikerült végül kipréselnie magából a szavakat, és felbámult
Hissongra.
– Akkor Isten óvjon mindannyiunkat, mert Lord Raphael
véres bosszút fog állni!
– Raphael? Úgy érted, Duncan atyja?
– Pontosan ő. Gyere, Marlon kinyitotta a garázst!
Marlon a nyitott oldalajtóban állt és várta őket.
– Felkapcsoljam a villanyt, Jackson? – kérdezte.
– Ne! – mondta Emma gyorsan. Nem tudta, mi fog történni,
amikor a nap lenyugszik, de ha rossz, ha a legrosszabb
történik, nem akarta, hogy a bánata reflektorfénybe kerüljön,
hogy mindenki lássa. – Nem akarom felhívni magunkra a
figyelmet, vagy arra, amire várunk.
– Rendben – mondta Hissong.
Megálltak néhány lábnyira az ajtón belül, nyitva hagyva azt.
Emma érezte a tűz szagát, a perzselt, fanyar szagot, amely
csípte az arcüregét, és könnybe lábadt a szeme. Tudta, hogy az
arca biztosan bekormozódott, hogy a haja zsíros és szürke
lehet a hamutól. Nem csoda, hogy Stavros kételkedett a
fennhatóságában. Valószínűleg ő is így tett volna.
Egy dübörgő hanggal megremegett a föld a lába alatt.
Emma megdermedt, és az égő házat bámulta. Körülötte
mindenütt elhallgatott a beszélgetés. A berendezések
egyenletes morajlása ellenére a hangok hiánya olyan érezhető
volt, mintha az éjszaka teljesen mozdulatlan lett volna. Aztán
maga a ház is megremegett.
– Mi ez? – suttogta Emma, inkább magának, mint bárki
másnak, de Jackson Hissong a fülénél volt.
– Láttál már egy igazán erős vámpírt dühösnek lenni,
Emma? – A lány némán megrázta a fejét. – Nos, most fogsz –
tette hozzá a férfi.
– Ledől! – kiáltotta valaki. Aztán mindenki újra kiabált, és
sietett visszavonni az embereket és a felszerelést, mert attól
féltek, hogy összeomlik a ház.
Emma egyre nagyobb távolságtartással figyelte az egészet,
úgy érezte magát, mint néző egy színdarabon, mintha ez az
egész nem lenne valóságos. Egyre nagyobb nyomás nehezedett
az agyára, egy olyan jelenlét, amit nem tudott megérinteni,
mintha csak ki kellene nyitnia egy ajtót, és máris…. Duncan?

****

A nap a horizont szélén lebegett, pillanatokra attól, hogy a

perem alá süllyedjen. Duncan dühöngött, az elméjében rekedt,
miközben az ereje felkavarodott, körbefonta, feszülten
igyekezett kijutni, robbanásként gyűlt össze, amely lerombolná
a házat és mindenkit körülötte. Maga a levegő is megremegett,
a földdel együtt, a ház ősi gerendái baljósan nyikorogtak.
Küzdött az irányításért, ami mindig is olyan természetes volt
számára. De ez a düh sokkal nagyobb volt, mint bármi, amit
valaha is érzett, az ereje arra vágyott, hogy kitörjön, és
megbosszulja a rosszat, amit vele és az embereivel tettek…
Emma.
A gondolat a nőre felerősítette ereje éhségét.
Visszahúzódott, mélyen magába zárkózott, várakozva.
Nyugodtnak kell maradnia. Információra volt szüksége. Hol
volt Emma? Itt volt, amikor kigyulladt a tűz? Sérülten feküdt,
haldokolva, miközben az emberek a lángokkal küzdöttek, és
nem tudták, hogy bent van? Hagyta, hogy az elméje szabadon
járjon, a gondolatai kint kutattak. Körülötte mindenütt ott
aludtak a vámpírjai, néhányan már kezdtek magukhoz térni,
mások túl fiatalok voltak ahhoz, hogy felébredjenek, amíg a
nap még az égen lógott.
Tovább kutatott, túl a keleti szárny alatti sivár pince
határain, ahol ő és a vámpírjai aludtak, mióta beköltöztek ebbe
az alkalmatlan, régi házba. Nem talált mást, csak tüzet. A
forrósága körülvette őket, a mohó lángok falánk vadállatként
zabálták fel a faanyagot, egyre közelebb húzódtak, és
fenyegették a kezdetleges hálóhelyiséget, amelyet Alaric
ideiglenes intézkedésként dobott össze. Körülöttük mindenütt
emberek voltak. Duncan érezte az ő jelenlétüket is, túl sokan
voltak ahhoz, hogy csak az ő nappali őrsége legyen. Érzelmeik
– félelem, izgalom, kíváncsiság – bombázták őt, ami
megnehezítette, hogy kiszűrje az egyes embereket, hogy
megállapítsa, mennyire rossz a helyzet. Egy erős elme villant
át a tudatán, és belekapaszkodott. Ez inkább energikus volt,
mint izgatott, és elszánt. Valamilyen tekintélyes férfi, bár nem
lehetett megmondani, hogy az egyik tűzoltó, vagy rendőr,
esetleg egy erős szomszéd, aki az utcáról figyel. Bármelyik is
volt, Duncan becsempészte a saját tudatát az ember agyába, és
nem zavartatva, összeszőtte a kettőt, amíg fel nem tudott
nézni, és meg nem látta…
A szíve majdnem megállt, amikor meglátta a házban
keletkezett károkat, a tüzet, amely még mindig tombolt, ahol a
robbanás középpontja lehetett – a hálószoba körül, a hálószoba
körül, ahol Emma aludt. Az ereje dübörögve visszatért, és csak
egyetlen célja volt.
Emma!

****

– Duncan? – suttogta Emma. A fejét a ház irányába rántotta.

– Mi az? – kérdezte Hissong feszülten.
– Nem tudom. Mintha hallottam volna…
– Mit?
 – Duncan hangját… a fejemben. A nevemen szólított.
Ennek semmi értelme, de…
– Tökéletesen érthető. Honnan jött a hang?
– Hallgass! – csattant fel, majd halkabban: – Sajnálom!
Hadd koncentráljak! – Emma ostobának érezte magát. Duncan
azt mondta neki, hogy nem tud olvasni a gondolataiban, de azt
is mondta, hogy minél több vért cserélnek, annál közelebb
kerülnek egymáshoz a gondolataik. Emma pedig szeretett
harapni. Minden alkalommal, amikor szeretkeztek, vett egy
keveset a férfi véréből. Lehetséges volt ez?
Duncan? suttogta gondolatban, majd azt kiáltotta:
DUNCAN!
– Emmaline, a férfi hangja visszatért hozzá, meleg volt az
érzésektől, és olyan erős, mintha ott állna mellette. De aztán
elhalkult, és Emma egy pillanatig kételkedett abban, hogy
egyáltalán hallott valamit. Egészen addig, amíg meg nem
érezte az érzelmek hullámzását, amelynek Duncan íze volt.
Körülvette őt – nyugodt és erős, akárcsak ő maga. Emma
behunyta a szemét a megkönnyebbülés hullámjától, és a
nyitott ajtónak támaszkodott.
– Nos? – követelte Hissong.
– Életben van. Azt hiszem, mindannyian életben vannak.
– Bassza meg! – káromkodott Hissong. – Meg kell… –
Felnézett, szemei összeszűkültek, ahogy a ház irányába
bámult. Emma elég messzire kilépett az ajtóból, hogy
megnézze, mi vonta magára a férfi figyelmét, és a szíve
megdobbant a lehetőségtől. De csak egy csapat ismeretlen férfi
volt, akik átviharzottak a hátsó udvaron, és egyenesen a garázs
védelmében lévő hármójuk felé tartottak.
– Te – szólította meg az első férfi. – Hissong, ugye?
– Igen, uram – mondta Jackson, és kilépett az udvarra. –
Alaric? – kérdezte, egyértelműen felismerve a férfit.
Emma pislogott, amikor a vámpír vállalkozó, akit néha
látott a házban, közelebb lépett. Soha nem mutatták be őket
egymásnak, de hallotta, amikor Duncan telefonon beszélt vele.
– Hol van Duncan? – követelte Alaric.
– Én is ezt kérdezem tőled! – válaszolta Jackson. – Valahol
odabent vannak és élnek, de nem tudom, hol…
 – A keleti szárny alagsorában, de még semmi sincs kész, és
idefelé jövet jól láttam a lángokat. A fő rész teljesen leégett, és
az egész hely is le fog égni. – Ádázul káromkodott, és
elgondolkodva a távolba meredt. – Jól van. A legjobb, amit
tehetünk, hogy megpróbáljuk megkönnyíteni Duncan dolgát.
Gyerünk, fiúk! – kiáltotta, és elindult a hátsó udvaron
keresztül. – Te is, Hissong, és mindenki más, akit csak tudsz
nélkülözni! Van egy kis ásnivalónk.

****

A nap végre megadta magát, a horizont alá süllyedt,

felszabadítva Duncant a cselekvésre. Kinyitotta a szemét, és
azonnal felébresztette a vámpírjait egy erőlökettel, ami még a
legfiatalabbakat is azonnal a teljes ébrenlétbe rántotta az
álomból. A tűz mindenütt égett körülöttük, a ház fő része
teljesen járhatatlan volt, de már a fejük fölött lévő keleti
szárny is lángolt, a régi faanyagok percről percre forróbbak
lettek. A mennyezet egy darabja hangos reccsenéssel megadta
magát, és egy lángnyelv éhesen merült alá a pincébe. Duncan
káromkodott, amikor az egyik vámpírja felkiáltott.
– Mindenki hozzám! – kiáltotta, elég erőt fektetve a
szavakba ahhoz, hogy parancs legyen belőle. A helyiség
hirtelen forróbb lett, mintha az a kis törés a mennyezeten
magával hozta volna a tűz teljes hőjét. Csuromvizes volt az
izzadságtól, a haja és a ruhája is, és ahogy körülnézett, látta,
hogy az összes vámpírja ugyanilyen állapotban van. Köréje
gyűltek, érzelmeik a félelem és a feszültség faltörő kosaként
dörömböltek az önuralma falán. Azt várták tőle, hogy
megmentse őket, hogy kitaláljon egy tervet, hogy épségben
kijussanak innen.
– Miguel?
– Igen, uram – mondta Miguel, megjelenve mellette.
– Az alagúton megyünk.
– Uram? Még nincs kész. Nincs ott semmi más, csak…
– Bízz bennem, Miguel! Menjünk!
– Igen, ur… – Miguel további szavait elnyomta az égő fák
csattanása, ahogy az egész emelet megadta magát felettük.
 – Most! – Az ereje feldübörgött, sakkban tartva az
összeomló padlót, miközben a vámpírjai az alagút felé
rohantak. Addig nézett utánuk, amíg megbizonyosodott róla,
mindenki biztonságban van, az ereje bronzszínű csillogásként
jelent meg a szemében, vetekedve magukkal a lángokkal.
Amint az utolsó embere is biztonságba ért, elengedte az égő
fákat, és vámpírsebességét kihasználva futott utánuk,
miközben az első emelet az alagsorba zuhant. Vámpírjait
követve Duncan Alaric befejezetlen páncéltermének minimális
biztonsága felé száguldott. Ez egy új építmény volt, a hátsó
udvar alatt rejtőzött, és a lakóházból egy alagúton keresztül
lehetett elérni. Ha elkészült volna, egy megerősített ajtó
csatlakozott volna a keleti szárny pincéjéhez, és egy másik,
ugyanilyen biztonságos ajtó magához a páncélteremhez. Tágas
lett volna, elég hely minden vámpírnak a saját kis hálókamrája
számára.
De ez mind a jövőre vonatkozott. Alaric befejezte az
alagutat és a páncélterem betonburkolatát, de az még mindig
csak egy nagy doboz volt a földben. És mivel a keleti szárny
égett, és az áramot kikapcsolták, egy nagy doboz volt, kijárat
és levegő nélkül.
Duncan az alagút bejárata felé vezette az embereit, útjukat a
lángok fénye világította meg. Félreugrott, amikor a padló egy
újabb szakasza adta meg magát, a tűz mohón nyaldosott
feléjük, a füst pedig fojtogatóan fekete volt. Megállt a törés
alatt, és egy második erőlökettel visszafújta a lángokat,
miközben a vámpírjai előre siettek. Miguel vezette őket, de
Louis Duncan mellett állt, készségesen felajánlva saját erejét,
hogy növelje atyjának erejét. Duncan az alacsonyabb vámpír
vállára tette a kezét.
– Még időben, Louis. Ennek még nincs vége.
Louis bólintott, tekintetét a mellettük elvonuló vámpírokra
szegezve, amíg mindenki elhaladt mellettük, ő és Duncan
pedig a hátuk mögött haladtak. Előtte az első vámpírjai már
elérték a megerősített lyukat a falban, ahol az alagút bejárata
lett volna. Már állt a tervezett páncélteremszerű ajtó nehéz
tartóváza. Vámpírjai megkönnyebbülése friss szellő volt a
fejében, ahogy átkeltek az alagút viszonylagos biztonságába.
Odabent sötét volt, és hideg. Tíz láb mélyen voltak a föld
alatt, és Duncan olyan biztosan érezte a nedves földet a
csontjaiban, mintha a pórusaiba nyomódna, ahelyett, hogy
kétméternyi beton tartaná vissza. Alaric ragaszkodott a falak
extra vastagságához, emlékeztetve Duncant, hogy Washington
D.C. egy mocsárra épült, és ez mindenhonnan szivárgó vizet
jelent. De most ez a plusz vastagság egy újabb akadály volt a
vámpírjai és a biztonság között.

****

Emma kábultan nézte, ahogy Alaric és a vámpírjai ásni

kezdtek. Nem tudta pontosan, miért ásnak, csak azt, amit
Alaric mondott neki, hogy ez segít Duncannek és a
vámpírjainak kijutni az égő házból. Elkomorult a férfi
magyarázatán, de hajlandó volt bármit megtenni Duncan
megmentéséért, ezért felajánlotta, hogy segít az ásásban.
Alaric nevetett, és biztosította, hogy az emberei sokkal
gyorsabban meg tudják csinálni. Hogy ne csak tehetetlenül
bámészkodjon, talált ásványvizet a garázsban, és kivonszolta
az udvarra. Úgy tűnt, ezt mindenki értékelte, még a vámpírok
is, de az a víz is elfogyott. Így hát ismét visszatért a
bámuláshoz és a várakozáshoz.
Végül Stavros tűzoltóparancsnok is odajött, az ásókra
meredt, majd odasétált Emmához.
– Mi a fenét csinálnak azok az emberek? – követelte.
Emma kihúzta magát, és magabiztosan mondta: –
Mentőalagutat ásnak.
– Egy mentő… – Stavros ránézett, majd mintha fény gyúlt
volna a feje fölött, az arckifejezése kitisztult, és azt mondta: –
Vámpírok.
Emma bólintott.
– Igen. – Aztán magában káromkodott, mert Stavros előbb
jött rá, mint ő. Nyilvánvaló, hogy Duncan és a vámpírjai
valahol a pincében aludtak, nem pedig a második emeleten,
ahogy ő feltételezte. És ugyanilyen nyilvánvaló volt az is,
hogy kellett lennie valamilyen földalatti menekülőnyílásnak.
Ezt a hirtelen megvilágosodást azonban nem találta túl
megnyugtatónak, hiszen nem lehetett valami jó
menekülőútvonal, ha arra számítanak, hogy valaki fentről ássa
ki. Olyan volt, mintha mentőaknát fúrnának a csapdába esett
bányászoknak. Bárhol lehetnek, és honnan lehetett tudni, hogy
a mentőakna ugyanott lesz-e, ahol a bányászok vannak?
Nem tudván mit mondjon még, átnyújtott Stavrosnak egy
üveg vizet, aztán megdermedt, amikor Alaric kiáltott, és
mindenki abbahagyta az ásást. Emma egyikükről a másikra
bámult, ahogy azok megragadták a felszerelésüket, és sietve
elkezdtek visszahúzódni.
– Mi történik? – kérdezte Alaricot, amikor a férfi a garázs
felé indult, és őt is az építmény belsejébe kezdte sürgetni. A
férfi nem válaszolt, csak a nő elé lépett, eltakarva a testét,
amikor végigdübörgött egy lökéshullám az udvaron, és
felrobbant a föld.

****

Duncan kényszerítette magát, hogy megvárja, amíg minden

embere összegyűlik a teremben, ami a páncélterem lett volna.
Fentről ásás hangjait hallotta, valószínűleg Alaric emberei.
Egészen közel tartózkodtak, az idős vámpír ismerhette Duncan
legvalószínűbb menekülési útvonalát. Duncan tudatában volt
Emma jelenlétével is, és tudta, hogy nagyon közel van. A
gondolat, hogy mi történhetett volna, ha Emma odafent alszik,
végül megtörte a türelmét.
Álljatok hátrébb! A figyelmeztetést a fenti vámpíroknak
küldte, de a saját emberei is hallották, és tudták, mit jelent.
Lelkesen felegyenesedtek, ugyanolyan izgatottan, mint ő, hogy
kiszabaduljanak egykori börtönükből. Az ásás abbamaradt, és
Duncan egyetlen, koncentrált csapásba gyűjtötte az erejét,
mintha az ökle acélból lenne, a fal pedig csak homok. Előre
lökte a karját, a mozdulat nem volt több, mint a hatalmas erő
fizikai megnyilvánulása, amely belecsapódott a betonfalba,
megrepesztette, mint egy tojást, és kifelé robbant közel
tízlábnyi szilárd földön keresztül.
Körös-körül ujjongás hallatszott, a kinti emberek, emberek
és vámpírok részéről egyaránt, és a saját vámpírjai részéről is,
ahogy a friss éjszakai levegő elárasztotta az alagutat. Egy kéz
nyúlt le a sáros lyukon keresztül, és Duncan megragadta.
Hallotta Alaric üdvözlő üvöltését, mielőtt két lépést tett volna,
és felnézve látta, hogy a szikár vámpír mosolyogva néz rá.
– Duncan! – kiáltotta Alaric. – Épp ideje volt, uram!
 Megölelték és hátba veregették egymást.
– Kemény kis hölgy az asszonyod – mormogta Alaric a
fülébe. – Úgy bánt azokkal az emberi nagykutyákkal, mint egy
négycsillagos tábornok a közlegényekkel – tette hozzá
kuncogva.
Duncan átnézett Alaric válla felett, pillantása Emmát az
udvar túlsó oldalán találta, egy megdőlt fa mély árnyékában. A
lány mozdulatlanul állt, és kezét a szájához szorítva a férfira
meredt. Duncan Alaric vállára csapott, megkerülte, és elindult
a lány felé. Emma figyelte, ahogy a férfi közeledik, sötét, lila
szemeinek gyanús csillogása elárulta, hogy sírt. A szívverése
Duncan minden egyes lépésével felgyorsult. Amikor a férfi
elég közel ért, Emma keze leesett az arcáról, és a férfi nevével
az ajkán előre rohant, és a karjaiba vetette magát.
– Duncan – kiáltotta, majd zokogva felsóhajtott.
– Emmaline – suttogta a fülébe, arcát a lány meleg
selyemhajába temetve, karjait megtöltve a nő puhaságával,
belemerülve Emma illatába és érintésébe.
– Féltem, hogy… – kezdte a lány, de a férfi elhallgattatta,
ajkával befedve a száját, és magába szívta, érezte, ahogy a
lány karjai a nyakára feszülnek, ahogy a csók elmélyül, ahogy
a nyelveik találkoznak, és sóvárogva örvénylenek egymás
körül. Duncan vonakodva szakította félbe a csókot, tudatában
annak, hogy a vámpírjai és mindenki más is őket figyeli.
– Szeretlek, Emmaline – suttogta. – Megmutatom,
mennyire, amint találok magunknak egy kis egyedüllétet.
– Ó – sóhajtotta Emma, az arca kipirult, és a szemei tágra
nyíltak, mintha most először tudatosult volna benne a
bámészkodók jelenléte.
Duncan halkan felnevetett. – Csak egy csók volt –
mormolta, és gyorsan a szájához érintette a száját.
– Nem csak egy csók – javította ki Emma. – Egy pokolian
jó csók.
Duncan hangosan felnevetett, a mellkasához rántotta a nőt
egy kemény ölelésre, mielőtt megfogta a kezét, és a többiek
felé fordult.
– Jackson – mondta az arcokat kutatva.
– Igen, uram! – Jackson Hissong kilépett onnan, ahol
Miguellel és Louisszal tanácskozott.
– Mit tudunk?
Jackson közelebb lépett, és halkan így szólt: – Őrizetbe
vettünk egy embert, uram. De talán ezt a beszélgetést a másik
házban kellene lefolytatnunk. Néhány dolgot el kell
mondanunk…
– Természetesen – mondta Duncan azonnal. – És
mindannyiunkra ráférne egy zuhany és némi táplálék is. Mi a
helyzet a nappali őrökkel?
– Engedelmével, uram, szolgálatban maradnak, hogy
biztosítsák a helyszínt, amíg a vámpírjai le nem váltják őket.
Duncan pillantást váltott Miguellel, aki azt mondta: – Az
árulót biztosítottuk. Jackson nem hiszi, hogy a többi
emberének köze lenne hozzá, bár a biztonság kedvéért
mindegyiküket ellenőrizzük, mielőtt elmennek.
Duncan bólintott. – Rendben van. Emma és én előre
megyünk a másik házba, és ott találkozunk, amint
mindenkinek volt alkalma rendbe szedni magát. Azt akarom,
hogy a fogoly a rendelkezésemre álljon!
– Természetesen, uram – mondta Miguel, majd elfordult,
hogy elkezdje megszervezni az őrség rotációját és az indulást.
Duncan az egyik karját Emma vállára tette, és elindult a tíz
láb magas fal felé, amely védte a birtokot a folyó mentén
vezető ösvénytől. Emma meglepődve szippantotta be a
levegőt, amikor a férfi kinyitott egy kis vezérlődobozt, és
beütött egy kódot az ott elrejtett billentyűzeten. Halk
surrogással egy rejtett kapu pattant ki a sima falból.
– Hová megyünk? – kérdezte zavartan.
– Holdfényes sétát teszünk a folyó mentén – incselkedett
vele Duncan.
– Nagyon romantikus – mormolta, a férfi oldalának dőlve. –
De én inkább egy forró zuhanyra vágyom.
Duncan felnevetett. – Megosztanád velem?
– Csak ha elmondod, hová megyünk.
– Ahogy Jackson is mondta, a másik házba.
– Nem is tudtam, hogy van egy másik ház!
 – Én egy vámpírlord vagyok, Emma. Mindig van egy másik
ház.

****

Emma hátraengedte a fejét, ahogy az áldottan forró víz

végigcsurgott a haján, és kimosta a sampont az órák óta tartó
izzadsággal és korommal együtt. Kiegyenesedett, és ujjaival
egy kis kondicionálót vitt a hajára, majd hátranyúlt, és vizes
hajának nagy részét az egyik vállára húzta, hagyva, hogy a víz
lemossa a hátáról a feszültséget. Élvezettel felsóhajtott,
felkapott egy darab szappant, és a keze között dörzsölve sűrű
habot képezett, amelynek csak halvány tiszta illata volt. Úgy
tűnik, Duncannek nem voltak virágillatú szappanjai, ami neki
megfelelt. Szappanos kezét az arcához emelte, és finoman
mosakodni kezdett, miközben igyekezett nem gondolni arra,
hogy mit tesz a bőrével a szappan. Egy éjszakába nem fog
belehalni, és különben is, a füst és a tűz által keletkezett fekete
korom olajos maradványai miatt valószínűleg valami
erősebbre volt szüksége, mint a szokásos arctisztítója. Holnap
extra hidratálást fog végezni, hogy kárpótolja magát, amint
hozzájut a saját holmijához. Ez a gondolat megállásra
késztette. A Duncannél hagyott dolgai megsemmisültek, bár
hála Istennek, a laptopja nála volt. Minden más könnyen
pótolható volt. Különben is, Duncan túlélte, és csak ez
számított.
És ha már az ördögről beszélünk… Elmosódott árnyékszerű
mozgást észlelt, mielőtt kinyílt a zuhanyzó ajtaja, és belépett
maga a vámpír. Emma csodáló tekintettel futott fel-alá a férfi
meztelen testén. A sár és a piszok, ami miatt menekültnek tűnt,
csak még férfiasabbá, még veszélyesebbé tette. A férfi
óvatosan meglökte a csípőjével, egyik karja a dereka köré
fonódott, miközben kilökte a forró víz alól.
– Mocskos disznó – panaszkodott félszívvel.
– Mondja ezt a nő, aki ragyogóan tiszta – jegyezte meg a
férfi, majd hátrált egy lépést, és magával húzta a nőt a vízsugár
alá. Emma rövid ideig prüszkölt, mielőtt a férfi mellkasába
temette az arcát.
– Engem is összekoszolsz – motyogta, de átölelte a férfi
karcsú derekát, és végigsimított a hátának feszes izmain.
Olyan volt, mint egy műalkotás, minden egyes izma
tökéletesen kirajzolódott, és elegánsan ívelt az inak és csontok
fölött.
Duncan hátra döntötte a fejét a vízsugár alatt, ahogy
korábban Emma is tette, és hagyta, hogy a víz végigfusson
hosszú, szőke haján. Emma a férfi mögé nyúlt, és megragadta
a sampont. A férfi túl magas volt ahhoz, hogy kényelmesen
megmossa a haját, ezért beérte azzal, hogy egy jó adag
sampont spriccelt a nedves hajára, majd hátrébb állt, hogy
csodálhassa a karja és a válla izmainak játékát, miközben a
sarat sikálta.
– Istenem, de jó érzés! – mondta, miközben leöblítette a
haját.
– Tisztának lenni? – kérdezte Emma.
– Nem! – Kinyitotta a szemét, és lassan elmosolyodott. –
Meztelennek lenni veled! – A kezei leereszkedtek, hogy
megragadják a lány csípőjét, és a csempefalnak nyomta. –
Hogy rajtad vannak a kezeim! – A kezei a lány fenekére
ereszkedtek, és könnyedén felemelte addig, amíg a nő lábai a
keskeny csípője köré nem fonódtak. Emma érezte a férfi
kemény merevedését a combjához simulni, ahogy Duncan
gyengéden, incselkedve hozzá dörgölődzött.
– Duncan – suttogta könyörögve. De a férfi nem volt
hajlandó engedni a könyörgésének. Még nem. Egyik keze
kettejük közé került, hogy befedje a lány mellét,
hüvelykujjával játszva a mellbimbójával, amíg az
megkeményedve ki nem emelkedett. Lehajtotta a fejét, hogy
könnyedén beleharapjon a telt halomba.
– Aggódtam érted, Emmaline – mormolta, ugyanazt a
mellbimbót nyaldosva, amit az előbb megharapott, majd még
erősebben ráharapott, amíg a lány fel nem kiáltott, a lábait a
férfi csípője köré szorította, miközben a hüvelye összeszorult a
szükségtől.
– Én is – zihálta a lány, megmarkolva a férfi nedves haját,
és megrántotta. – Mármint érted.
– Aú! – Duncan felnézett és elvigyorodott, a csípője nem
hagyta abba őrjítő mozdulatait, engedve, hogy a nő érezze a
farkának hosszát, olyan közel, de mégsem ott, ahol akarta,
ahol szüksége volt rá.
– Duncan, segíts, ha nem…
 A lány felkiáltott, amikor Duncan figyelmeztetés nélkül,
teljes hosszával a lábai közé merült, szélesre feszítve Emmát,
minden felkészültsége ellenére, és előredöfött, amíg a csípőjük
nedves placcsanással nem találkozott. Ekkor megállt, figyelve
a lányt, ahogy az nehezen kapkodja a levegőt, ahogy a teste
ellágyul, hogy alkalmazkodjon hozzá.
– Ha nem mit? – kérdezte selymesen.
Emma előre húzta Duncan fejét, és lélegzetelállító csókba
rántotta. Meleg, nedves és puha volt, az ajkak és a nyelv lassú
simogatása, miközben lenn a belső izmai ugyanilyen
ritmusban feszültek a férfi hossza körül. Duncan felszisszent,
amikor a farka válaszul megrándult, és Emma lassan felemelte
a fejét, nyelvével végignyalva a férfi szájának ívét, mielőtt azt
suttogta: – Szeretlek, Duncan.
Duncan a lány szemébe nézett, arckifejezése teljesen
komoly volt, amikor lassú, egyenletes mozgásba kezdett,
fenekének feszes izmai összeszorultak, miközben csípője előre
és hátra mozgott a lány lábai között, erekciója egy szaténba
burkolt, meleg kőtengely volt, miközben többször
visszahúzódott, amíg már csak a hegye maradt a nőben, majd
ismét mélyen a testébe csúszott, hosszú, sima siklással hús a
húsba. Emma keresztbe tette a bokáját a férfi fenekén,
csapdába ejtve őt a combjai között. A karja a férfi nyaka köré
fonódott, ujjaival a hajába túrt. Duncan szája végigvándorolt
Emma arcán, megcsókolta a szemét, az állát, majd le a
nyakáig. A nyelve hűvös volt a lány túlhevült bőrén, ahogy
lenyalta a bőréről az izzadságot, miközben erősen megszívta a
nyaki vénáját. Emma elmosolyodott magában, és arra gondolt,
hogy reggelre be fog színesedni. Úgysem volt még egy ilyenje
sem…
Felnyögött az izgalomtól, amikor a férfi agyarai átszúrták a
vénáját, ahogy az első erőteljes orgazmus végigszáguldott a
testén, összeszorítva a méhét és megfeszítve a melleit. Duncan
merev hosszának minden egyes lökése újabb hihetetlen érzést
keltett, a gyönyör egymást követő hullámait, mintha az idegei
csupaszok lennének, a férfi farka pedig selymes ecsetként
simulna hozzájuk. Emma együtt kezdett mozogni a férfi
mozdulataival, azt akarva, hogy Duncan is csatlakozzon hozzá,
érezni akarta a pillanatot, amikor ő is elveszíti az önuralmát, és
vele együtt a mélybe bukik.
Az agyarai még mindig a lány nyakába fúródtak, amikor
Duncan felnyögött. A hang végigrezgett Emma bőrén, és
végigszáguldott a vénáján, végigdübörgött a mellein, majd le a
lábai közé, hogy megremegjen a férfi hosszán. Felemelte a
fejét, és a nyelve gyorsan végignyalt az apró szúrt sebeken,
mielőtt a száját az övére nyomta, megosztva a vérének ízét.
Emma éhesen válaszolt a csókjára, harapdálta, ahogy küzdött,
hogy közelebb kerüljön hozzá, bocsánatkérően megnyalva az
ajkát, amikor megérezte kicsorduló meleg vért, de élvezve a
vele járó forróságot.
Duncan felmordult, és keményen dugni kezdte, a nedves
csempéhez lökte, a hátát a karjaival védve, miközben egyre
erősebben és erősebben döfött előre, amíg Emma már azt hitte,
hogy a csempe biztosan megreped a nyomás alatt. Éhesen
vicsorogva feljebb emelte a nőt, megváltoztatva a behatolás
szögét, még mélyebbre hatolt, mint korábban, vastagsága
addig kínozta a lány belső falainak érzékeny húsát, amíg a
teste reszketni nem kezdett az izgalomtól, és könyörgött a
kielégülésért. Duncan egyik kezét végigcsúsztatta a lány
fenekének ívén, megsimogatva a behatolással megfeszített
gátját, mielőtt ujját belemártotta volna a szűk ánuszába. Emma
felzihált, amikor a második orgazmus is végigdübörgött az
idegein, villámként ugrálva a férfi kezének érintésétől a
farkának lökéséig, és fel a duzzadt melléig, amelyek a férfi
erőteljes mellkasához préselődtek. Emma beleharapott a férfi
vállába, megpróbálva elfojtani a torkán felszökő sikolyt, amit a
teste minden porcikáján átviharzó érzések gerjesztettek. A
hüvelye megfeszült Duncan farkán, amikor a férfi elkezdett
kilövellni, a forró spermája beborította a méhét, miközben a
fogai felsértették a férfi vállának bőrét, ő felemelve a fejét,
üvöltve elélvezett.

****

Duncan erősen nekidőlt Emmának, és legalább annyira

tartotta őt a teste nyomásával, mint a kezei szorításával az édes
fenekén. A nő szárazra facsarta. Vagy talán a forró zuhany volt
az, ami még mindig a hátán dobolt, és illett Emma melegéhez
a mellkasán. A karja lazán hevert a vállán, a bokái még mindig
a csípője köré zárultak, miközben a mohó kis nyelve továbbra
is nyalogatta a vért a válláról. Egyik kezét gyengéden a lány
tarkójára tette, tovább bátorítva őt. Minél többet ivott a
véréből, annál szorosabbá vált közöttük a kötelék. A válla
lüktetett, ahogy eszébe jutott a lány fogainak érzése a húsában,
és elvigyorodott. Egy vadmacska volt, az ő Emmája. És az övé
volt.
Bármennyire is valószínűtlennek tűnt, újra szerelmes lett.
Nagyon szerette a feleségét, bár az emlék olyan régi és távoli
volt, mintha valaki mással történt volna. De még mindig
emlékezett a púdere illatára, a keze érintésére, amikor egy
nehéz nap után megmasszírozta a vállát. Jó asszony volt, aki
jobbat érdemelt, mint amit ő adni tudott neki. És sokkal jobbat,
mint amilyen véget ért.
De ő már nem az a férfi volt. Senki, se férfi, se vámpír, nem
nyúlhatott többé a nőjéhez. Emma az övé volt, és a halálig
harcolna érte, hogy megvédje. Persze Emma valószínűleg újra
megharapná, ha tudatában lenne a gondolatainak. Nem egy
félénk virágszál volt, aki félreállt volna, és hagyta volna, hogy
más vívja meg a csatáit. Nem, ő a férfi oldalán akarna állni, és
együtt harcolni az ellenségeikkel. És ez jobb is volt. Mert a
világ szörnyű és alattomos hely volt, és megnyugtatta, hogy
Emma ott lesz vele, hogy szembenézzen vele, amikor minden
éjjel felébred.
Emma utoljára megnyalta Duncan vállát, és felemelte a
fejét.
– Min gondolkodsz ilyen erősen? – mormogta, és
megpuszilta a harapást, amelyet olyan mohón nyalogatott.
– Csak azon, hogy szeretlek, Emmaline. – Az állát a lány
nedves hajához dörgölte. – Maradsz?
A lány megdermedt. – Maradok? – kérdezte, lehelete
melegen érintette a férfi megtépázott bőrét. – Úgy érted, ma
este?
– Úgy értem, örökre.
Emma felemelte a fejét, hogy ránézzen a férfira, a szemei
megteltek könnyel. – Duncan?
A férfi komolyan nézett a szemébe. – Maradj velem,
Emma! – ismételte meg. – Légy az enyém!
A lány szótlanul bólintott, a könnyei végigfolytak az arcán.
– Oké – suttogta, majd frusztráltan kifújta a levegőt. – Ez
nem volt túl költői tőlem!
 – A költészet túlértékelt – jegyezte meg Duncan.
Hátralépett, és lassan leeresztette a lányt, hagyta, hogy
lecsússzon a testén, amíg a lába szilárdan a földön nem állt.
Emma felsóhajtott, homlokát a férfi mellkasának
támasztotta. Csak álltak mindketten, és hallgatták egymás
lélegzetvételét, amíg Emma nevetve meg nem szólalt: – Azt
hiszem, le kell zuhanyoznom!
– Igen, nos – rántotta be a lányt a víz alá, amely még
mindig folyt, bár érezhetően hűvösebb volt, mint korábban. –
Épp zuhanyozni próbáltam, amikor molesztálni kezdtél.
– Én?! Te kezdted! – mormolta a lány szétszórtan,
miközben végigsimított a kezével Duncan hasán, ami
automatikusan megfeszült az ujjai alatt. Felnézett a férfira, és
rákacsintott.
Duncan felnyögött. – Hadd fejezzem be legalább a
mosakodást! Ha tudtam volna, hogy ilyen telhetetlen vagy,
akkor…
– Micsoda?
– Eszméletlenre keféltelek volna, mielőtt lezuhanyozom –
suttogta a fülébe.
– Duncan! – zihálta a lány, de nem húzódott el.
Gyorsan lezuhanyoztak, de csak azért, mert Emma
visszautasította Duncan ajánlatát, hogy lemossa a lábai között
a szeretkezésük maradványait. – Soha nem jutunk ki innen, ha
ezt teszed – mondta, elütve a férfi kezét. – Aszalt szilva leszek.
– De egy nagyon vonzó aszalt szilva – mondta a férfi
gálánsan. De kilépett a zuhany alól, és szárítkozni kezdett,
amíg Emma végzett. Magára húzott egy melegítőnadrágot, és
egy nagy törülközővel várta Emmát, amikor néhány pillanattal
később kijött a zuhany alól. Köré tekerte, felemelte a karjaiba,
és bevitte a hálószobába. A lány felemelte a karját, hogy
átölelje a nyakát, majd fáradtan felsóhajtott, és a fejét a férfi
vállára ejtette.
Duncan már visszahúzta a takarót, és most lefektette a tiszta
lepedőre. Egyik térdével a lány mellé térdelve, befejezte a
meztelen test megszárítását, majd betakarta, és odahajolt
hozzá, hogy gyengéden megcsókolja.
– Aludj, Emma! Hamarosan jövök.
 A lány megragadta a kezét, amikor felállni készült, a szeme
már félig lecsukódott. – Hol fogsz ma aludni, Duncan?
– Veled, Emmaline. Ez a ház jobban megfelel a fajtámnak.
Majd visszajövök ide hozzád.
A lány elmosolyodott, arcát a férfi kezéhez dörzsölte,
mielőtt elengedte volna, és összegömbölyödött a takaró alatt.
Pillanatok alatt elaludt Duncan segítsége nélkül is, bár a férfi
készen állt, hogy álomba lökje, ha szükséges. Egy foglyot
kellett kihallgatnia. A férfit, aki felgyújtotta a rezidenciát, és
aki nyilvánvalóan meg akarta ölni Duncant néhány
vámpírjával együtt, és talán Emmát is. Ez nem egy olyan
feladat volt, amit Duncan nagyon várt, de meg fogja tenni, és
elég jól is, mert semmi sem volt fontosabb számára, mint
Emma és az emberei biztonsága. De valahogy kételkedett
benne, hogy szeretett Emmája csodálná a képességeit, amikor
az az ember kegyelemért kezd sikoltozni.
 Huszonötödik fejezet

Duncan keresztbe fonta a karjait a mellkasán, és a kicsi,

kopár alagsori szoba falának dőlt. A melegítő fölé egy pólót
húzott, és egy pár fekete Nike cipőt vett föl, nem fáradt semmi
díszesebbel, mert teljes mértékben arra számított, hogy még az
éjszaka vége előtt elégeti a ruhákat. Arra is számított, hogy az
emberiség egy félelemtől remegő, az életéért könyörgő
csomójával áll majd szemben. Ehelyett egy rejtvényt talált.
A homlokát ráncolva nézett a vele szemben ülő emberi őrre.
A férfi karját megbilincselték a háta mögött, de ezen kívül
nem volt lekötözve. És nem is volt különösebben rémült.
– Uram? – kérdezte a férfi tágra nyílt szemekkel,
melyekben ártatlanság és zavarodottság látszott. – Történt
valami?
Ez a férfi egy hegesztéshez használt propánpalackot cipelt
el Alaric keleti szárnyban lévő építkezéséről, úgy állította be,
hogy kis bombaként robbanjon fel közvetlenül Duncan
második emeleti irodai lakosztálya alatt, majd festékhígítót
locsolt szét egy csíkban onnan a főlépcsőházig. Ezután
nyugodtan kisétált a házból a hátsó konyhaajtón keresztül, és
visszatért a szokásos őrjáratához, bőven hagyva időt a
szokásos bejelentkezésre. Bűnösségével kapcsolatban szó sem
lehetett kétségekről; volt biztonsági felvételük kívülről és
belülről is a mozgásérzékelős digitális kamerából, amelyet
Miguel állított be, amint beköltöztek a házba. Amint a
kamerák működésbe léptek, a képeket egy központba küldték,
amely a Victor régi lakásától egy háztömbnyire lévő házban
volt. Ez volt az a ház, amelyben Miguel és Louis lakott, amíg
várták, hogy Duncan átvegye a területet, és amelyben most
mindannyian laktak, amíg meg nem javítják a régi rezidenciát,
vagy új lakást nem találnak és biztosítanak.
És mégis, e megdönthetetlen bizonyítékok ellenére is úgy
tűnt, az őr nem emlékszik semmire. De még akkor is félnie
kellett volna. Még ha nem is tett semmi rosszat, akkor is meg
kellett volna rémülnie attól, hogy megbilincselve, és
Duncannel, mint kihallgatójával találja magát szemben.
– Mr. Daniels, ugye? – kérdezte Duncan végül, bár tudta az
őr nevét.
– Igen, uram – mondta a férfi készségesen. – Clint Daniels.
– Mondja, mi az utolsó dolog, amire emlékszik, mielőtt
idehozták volna?
Daniels szomorúan megcsóválta a fejét.
– Arra, hogy megbilincseltek, uram – mondta, és
zavarodottnak tűnt. – A főkapu bejáratánál álltam, hogy távol
tartsam a nézelődőket a tűzvész alatt, és akkor megjelent
Jackson Hissong, és az egyik fickóval rám rakatta ezeket. –
Megpróbálta felemelni maga mögött a kezét, de azok a szék
háttámlája mögött voltak, és elfintorodott. – Nem értem, uram.
Mi történt?
– Megérinthetem önt, Mr. Daniels? Nem szükséges, de
megkönnyíti a dolgot.
– Természetesen, uram.
Duncan homlokráncolása elmélyült. Clint Danielsnek
nyilvánvalóan nem volt semmi rejtegetni valója, vagy
legalábbis nem tudott semmit, amit megpróbálhatott volna
elrejteni. Duncan gondolataiban gyanú ébredt, amitől a
gyomra egyszerre szorult össze a dühtől és az előérzettől.
Elmozdult a faltól, és megkerülte az asztalt, tudatában annak,
hogy Miguel megmerevedik mögötte, ahogy közelebb kerül a
fogolyhoz. Duncan Daniels fejére tette a kezét, automatikusan
félresöpörve a férfi haját a homlokáról egy megnyugtató
mozdulattal, miközben könnyedén beleolvadt az ember
tudatába. Daniels érzelmei tudatosultak először Duncanben, és
amit talált, az csak megerősítette azt, amit néhány pillanattal
ezelőtt észrevett. Clint Daniels aggódott és zavart volt, de nem
félt. Pedig átkozottul jól tette volna.
Duncan mélyebbre ásott, látta Daniels szemei keresztül az
égő házat, a kapu előtti tömeget. A tömeget, amelyet Duncan
elkerült, amikor Emmával a folyó mentén tették éjféli
sétájukat. A gondolat Emmára, és a veszély, amelyet épphogy
csak elkerült, megújította a céltudatosságát, és könyörtelenül
belefúrta magát Daniels gondolataiba. A lehető legóvatosabb
volt, de szüksége volt az igazságra.
 Duncan lehunyta a szemét, és összpontosított. Látta a
felszíni emlékeket, ugyanazokat, amelyeket Daniels már
elmesélt az előbb, a zavarodottságot, amikor Jackson Hissong
megparancsolta, hogy bilincseljék meg, de ennél többet nem
látott. Mélyebbre ásott, arra kényszerítve Danielst, hogy
emlékezzen. Az ember remegni kezdett. Felnyögött, a lábai
kapálództak, nekirugaszkodott az asztalnak, mintha menekülni
próbálna. Duncan ekkor meglátta a gátat, a falat, amelyet
valaki emelt ennek a férfinak az emlékeiben, valaki, aki elég
ügyes volt ahhoz, hogy ezt úgy tegye, hogy az ember ne egy
nyáladzó idióta maradjon. Ez nem Victor műve volt. Látta,
ahogy Victor összekuszálta Violet emlékeit, az elhamarkodott
foltozást, amitől a lány zavarodottá, és működésképtelenné
vált. Nem, ez valaki sokkal ügyesebb és türelmesebb munkája
volt. Valakié, aki előre gondolkodott, aki úgy állította be, hogy
Daniels felállíthassa a csapdáját, és zökkenőmentesen
folytathassa a munkáját. Ha nem lett volna Miguel kamerája –
amiről csak Duncan és nagyon kevesen tudtak –, valószínűleg
soha nem tudták volna meg, ki gyújtotta a tüzet. Hogy
gyújtogatás volt, mostanra már mindenki tudta, még az emberi
tűzvizsgálók is. De talán soha nem tudták volna visszavezetni
a tettet ehhez az emberhez.
Daniels sírni kezdett, szívszorító zokogás fojtotta el a
hangját, miközben újra és újra bocsánatot kért, a várt félelem
végre átjárta az érzelmeit.
– Nem tudtam, uram! Én soha nem… – A hangja ismét
megtört, ahogy a zokogás eluralkodott rajta.
– Semmi baj, Clint – mondta Duncan gyengéden, és
végigsimított egyik kezével Daniels lehajtott fején. – Nem a te
hibád volt! – Tovább simogatta az ember fejét, miközben
dolgozott, és a saját emlékeivel helyettesítette az emlékeket.
Kár volt érte. Ez az ember hűséges alkalmazott volt, remek őr.
Ha Duncan előbb elkapta volna, ez soha nem történt volna
meg. De nem volt elég ideje; túl sok válság csapott le
egyszerre. Duncannek nem volt ideje arra, hogy minden egyes
nappali őrt átvizsgáljon az ilyen időzített bombák után kutatva,
és védelmet építsen az elméjükbe az alkalmi behatolás ellen.
Sóhajtott, és elengedte Daniels elméjét, óvatosan
előreengedve a férfit, amíg az az asztalra dőlt, és mélyen
elaludt.
– Szedd le a bilincseit! – mondta Miguelnek. – Van
családja?
– Nincs – mondta Miguel, leszedte a bilincseket, és élénken
megdörzsölte az ember karját, hogy helyreálljon a vérkeringés.
– Ő egyike azoknak, akiket a nyugati partról hoztam
magammal. Jó ember, uram.
– Igen – értett egyet Duncan fáradtan. – Egy jó ember, akit
valaki megpróbált felhasználni ellenünk. Valaki elkapta őt,
Miguel. Egy mestervámpír, akiről valahogy lemaradtunk.
Miguel riadt pillantást vetett rá. – Lehet, hogy valaki, akivel
már találkoztunk? Mint az a művész Erik, vagy a társa,
Brendan?
De Duncan máris megrázta a fejét. – Nem. Egyikük sem
mestervámpír. Valaki, akit eddig nem vettünk észre – ismételte
meg. – A fenébe is! Mintha nem lenne már így is elég dolgom!
– Undorodva nézett félre. – Rendben – mondta tárgyilagosan.
– Küldd vissza a barátunkat Kaliforniába, adj neki egy jó
munkát! Ebből semmi sem az ő hibája!
Miguel bólintott. – És most mit fog tenni, uram?
Duncan keserűen elnevette magát. – Megvárom, amíg az,
aki ezt tette, megmutatja magát. Tudja, hogy most már tudok
róla, és hogy keresni fogom. Jobb neki cselekednie, mint
megvárni, hogy megtaláljam. Hamarosan lépni fog, és mi
készen állunk, amikor megteszi.
 Huszonhatodik fejezet

Duncan levetkőzött, teljesen szennyezettnek érezte magát,

annak ellenére, hogy ma este nem volt szükség valódi
erőszakra. Legalábbis vér nem volt. Amit Clint Daniels
agyával kellett tennie, az erőszak volt, de legalább az ember
még mindig működőképes maradt, még mindig képes volt élni
az életét, mint korábban.
Ledobta a pólót a padlóra, és odament a nagy ágyhoz, ahol
Emma aludt. Mélyen, egyenletesen lélegzett, a szíve
egyenletesen dobogott, ami mágnesként vonzotta. Becsúszott
mellé az ágyba, és a testéhez húzta, félig remélve, hogy a nő
felébred. De nem ébredt fel. Egyszerűen csak elmosolyodott
álmában, és a férfihoz simult, puha ajkai megpuszilták
álmában a férfi mellkasát.
Érezte, hogy a nap a horizont alatt leselkedik. Már csak
percek voltak hátra, hogy a napfény elragadja a tudatát.
Szorosan átölelte Emmát, arcát a meleg, selymes hajába
temette, és lehunyta a szemét.

****

Emma kipihentebben ébredt, mint hetek óta bármikor.

Legalábbis addig, amíg ki nem nyitotta a szemét egy sötét
szobában egy ismeretlen házban. Akkor volt egy rossz
pillanata, mielőtt minden visszatért volna – a tűz, a várakozás,
hogy megtudja, Duncan és a többi vámpír életben van-e még, a
zuhanyozás… Elmosolyodott az emlékre, végigsimított a
testén, szexinek és kívánatosnak és nagyon-nagyon nőiesnek
érezte magát. Duncan mellette aludt, a légzése lassú és
egyenletes volt – talán egy kicsit túl lassú, most, hogy
belegondolt. Ha nem tudta volna, hogy a férfi vámpír,
aggódott volna. A gondolatai megdermedtek, és gyorsan
átfordult, felkapva az óráját az éjjeliszekrényről. Későre járt,
alig több mint egy óra volt napnyugtáig, de egyelőre még
nappal volt, ami megmagyarázta a vastag függönyöket és a
sötét szobát. Megfordult, hogy Duncanre meredjen. Nem csak
aludt. Elaludt. Nos, ez volt az első – egyike azoknak a
pillanatoknak egy kapcsolatban, amelyeket az ember sosem
felejt el. Persze ő volt az egyetlen, aki emlékezhetett rá, hiszen
Duncan, bár valójában nem halt meg, a világ számára biztosan
halott volt.
A mobiltelefon csörgésére felugrott az ágyból, hogy
felvegye, mielőtt felébresztené Duncant. Körülbelül akkor,
amikor a lába a szőnyegre ért, rájött, hogy ez nem számít.
Duncan körül akár a ház is összedőlhetett volna, nem ébredt
volna fel rá. Ami azt illeti, a ház tegnap majdnem összedőlt
körülötte, és ő a nagy részét átaludta. Legalábbis amennyire ő
tudta. Erről majd meg kell őt kérdeznie.
De az az átkozott mobil még mindig csörgött. Emma
felkapcsolta az éjjeli lámpát. A fénye alig volt elég ahhoz,
hogy ne menjen neki semminek, miközben a csörgést követve
a telefonjához ment. Csakhogy az nem az övé volt. Hanem
Duncané. A hívásazonosítóra meredt. Cynthia. Ki a fene volt
Cynthia?
Kissé bűntudatot érezve, a válla fölött az alvó szeretőjére
pillantott, majd felvette a telefont.
– Halló?
Csend. Aztán: – Ki a fene az? – követelte egy női hang.
Emma szeme bosszúsan összeszűkült.
– Azt hiszem, ez az én vonalam, hiszen te hívtál engem!
– Nem téged hívtalak, hanem Duncant! Hol a fenében van?
– Alszik. Amit te is tudnál, ha tudnál róla valamit.
– Drágám, én többet tudok Duncanről, mint te, beleértve azt
is, hogy alszik. Arra számítottam, hogy a hangpostáját kapom,
de ehelyett téged kaptalak. Szóval, ki vagy te, és mi a fenét
csináltál Duncannel?
– Sok mindent! Órákon át. Birkózz meg vele! – Emma
megszakította a kapcsolatot, egyszerre érezve magát
kicsinyesnek és nagyon elégedettnek. Persze Duncan ezt nem
biztos, hogy így látja majd.
Megrándult, amikor a telefon azonnal újra csörögni kezdett.
Cynthia. Micsoda meglepetés. Emma fontolóra vette, hogy
felveszi, már csak azért is, hogy ismét elégtételt érezzen a
kapcsolat megszakításáért, de úgy gondolta, a ribanc csak
tovább fog hívogatni. Feltéve, hogy egy ribanc volt. A pokolba
is, lehet, hogy ez a Cynthia Duncan könyvelője volt, vagy
ilyesmi. Emma már kezdett elgondolkodni a durvaságán,
amikor a saját mobilja is csörögni kezdett valahonnan a szoba
másik végéből.
– Mi van ezekkel a telefonokkal? – morogta, és elindult
megkeresni a kabátját. A telefonjának, amely az egész tegnap
esti traumát mindössze egy kis sárral vészelte át, még mindig a
kabátja zsebében kellett lennie. Volt egy vad gondolata, hogy
talán Cynthia őt is felhívja, de ez csak a bűntudata szúrása
volt. Nem mintha Emma kételkedett volna abban, hogy egy
elszánt valaki meg tudja találni a mobilszámát, de nem ilyen
gyorsan. Még a neve nélkül sem. Végre megtalálta a ruháját,
és előkotorta a telefont, a homlokát ráncolva nézte, amit ott
látott. A hívás az irodájából érkezett. Pontosabban abból, ami
az irodája volt, amíg Sharon ki nem rúgta. Csak tegnap volt?
Úgy tűnt, túl sok minden történt ilyen rövid idő alatt.
Vitatkozott magával, hogy fel sem veszi. Végül is már nem
tartozott nekik semmivel. De lehet, hogy Noreen vagy
valamelyik másik törvényhozási asszisztens volt az. Nem az ő
hibájuk volt, hogy Sharon egy seggfej volt, vagy hogy Guy
Coffer nem tudott szembeszállni a feleségével. Sóhajtott, és
megnyomta a vétel gombot.
– Emma Duquet – válaszolta óvatosan.
– Emma, nagyon örülök, hogy elértem – mondta egy
férfihang, túlságosan is kellemesen. Egy politikus hangja.
Maga Guy Coffer volt az, aki hívta. Ez nem jelenthetett semmi
jót.
– Coffer képviselő úr – sikerült kimondania. – Miben
segíthetek?
– Egyáltalán semmiben, Emma! Valójában azért hívom,
hogy bocsánatot kérjek a tegnapi módszerért, ahogy a dolgok
intéződtek. Fogalmam sem volt róla, hogy Sharon el fogja
bocsátani magát. Természetesen a személyzeti ügyeket rá
bízom, de ha tudtam volna… – A hangja elakadt, mert
mindketten tudták, hogy ha tudta volna is, akkor sem tett volna
semmit.
 – Ez nagyon kedves, uram – mondta Emma, megszánva a
férfit. Nem volt rossz ember. Egyszerűen csak hiányoztak
belőle bizonyos alapvető anatómiai részek.
– Igen, nos, jelentős bűntudatom van amiatt, ahogy a dolgok
alakultak. Írtam önnek egy ajánlólevelet, és több kollégámnak
is ajánlottam önt. A legjobb lenne azonban, ha személyesen
venné át a levelet. Nem szeretném, ha elkeveredne a szokásos
hivatali postai küldemények között.
Ami azt jelentette, hogy ha Sharon meglátja, olyan gyorsan
bedobja az iratmegsemmisítőbe, hogy még az egyik ujját is
elveszíti közben. Emma mérlegelte a helyzetet. Tényleg
szüksége volt arra a levélre, és még mindig nála volt a
beléptető kártyája, mivel nem vette a fáradságot, hogy leadja,
amikor elment. Gyorsan felszaladhatna a dombra, felkapná a
levelet, és pillanatok alatt visszaérhetne ide. Coffer soha nem
javasolta volna Emmának, hogy jöjjön az irodába, ha a
legkisebb esély is lenne rá, hogy Sharon a közelben van, így
nem állt fenn annak a veszélye, hogy összetűzésbe keveredik.
Emma a válla fölött odapillantott, ahol Duncan tökéletesen
mozdulatlanul, teljesen kiszolgáltatottan aludt. Tegnap valaki
megpróbálta megölni őt, és valószínűleg őt is. Tegnap este azt
mondta neki, hogy ez a ház jobban megfelel a vámpíroknak, és
tudta, hogy nappal emberek őrzik majd a helyet, ahogy a régi
házban is. Elgondolkodva ráncolta a homlokát. Jackson
Hissong valahol a közelben lesz, és biztos volt benne, hogy a
férfi biztosítana valakit, aki elkísérné őt Coffer irodájáig és
vissza.
De Duncan nem örülne neki. És igaza is lenne.
– Nagyra értékelem, képviselő úr – mondta Coffernek. – De
nem vagyok otthon. Valójában épp úton vagyok vissza a
kerületbe. Beletelik pár órába, amíg odaérek, és utána be az
irodába. Nem kérhetem, hogy ennyit várjon.
– Egyáltalán nem probléma, Emma. Ma a nyugalom és a
csend miatt jöttem, és van egy kis dolgom, úgyhogy nem
bánom.
– Nos, köszönöm, uram. Ez nagyon kedves öntől. Amint
tudok, megyek is.

****
 Emma a Capitolium épületének szinte üres folyosóin
lépkedett. Az irodai folyosók messze voltak az épület
nyilvános részeitől, és hétvége volt. Az alkalmi
alkalmazottakon kívül senkit sem lehetett látni, aki az
általában zsúfolt folyosókon sietett volna.
Emma nem vette a fáradságot, hogy kiöltözzön. Nem
tervezte, hogy elég sokáig marad itt ahhoz, hogy ez
számíthasson. Így is, úgy is el kellett mennie a házához, hogy
átöltözzön. Minden, ami Duncan régi lakhelyén volt,
megsemmisült, így nem maradt semmi más, csak a szürke
kosztüm és a selyemblúz, amit akkor viselt, amikor Sharon
tegnap kirúgta. Ez és a hét centis sarkú cipője, amelyek
mindegyike kétségbeesetten tisztításra szorult. De ígéretétől
függetlenül félt, hogy Coffer nem fogja megvárni, ezért csak
annyi időre állt meg a házánál, hogy átöltözzön egy kifakult
farmerba és egy vastag kötött pulóverbe, valamint lapos talpú
csizmába. A lapos talpú csizmát arra az esetre kellett
felvennie, ha esetleg Sharon felbukkanna váratlanul. Emma
kuncogott az ötleten, és kinyitotta Guy Coffer kongresszusi
irodájának ajtaját.
A legkülső rész üres volt. Nem számított rá, hogy a
recepciósok szombaton itt lesznek, de a belső irodák is
csendesek voltak. Elfintorodott. Ez már szokatlanabb volt, de
minden a képviselő munkarendjétől függött, és attól, hogy
mikor milyen törvényhozás van napirenden. Két nappal ezelőtt
Emma gondolkodás nélkül fel tudta volna sorolni ezeket az
információkat, de úgy tűnt, a tudás abban a pillanatban
elhagyta, amikor már nem volt rá szüksége.
Elérte Coffer irodájának ajtaját, és halkan bekopogott.
– Coffer képviselő úr?
Alig emelte fel az ujjait a tömör fáról, amikor az ajtót
felrántották, és maga a gonosz boszorkány állt ott gyűlölködve
bámulva.
– Emma – gúnyolódott Sharon Coffer. – Most már elveszem
a beléptető kártyádat!
Emma megforgatta a szemét. Tudnia kellett volna. Guy
Coffer még pisilni sem ment anélkül, hogy előtte ne
egyeztetett volna Sharonnal.
– Tényleg, Sharon – mondta vontatottan. – Ha csak a
beléptető kártyát akarta, felhívhatott volna maga is. Szívesen
elpostáztam volna Önnek.
– Nem érdekel a hülye kártya! Egyszer és mindenkorra be
akartam bizonyítani magamnak, hogy igazam volt veled
kapcsolatban. Egyszerűen nem hagyhattad ki az alkalmat,
hogy a férjemet egyedül kapd el!
– Ó, kérlek! – nyögött fel Emma. – Miért akarnám
megosztani veled Guy-t, amikor ő teljesen az enyém lehet,
csak az enyém? – A válla fölött hátramutatott a
hüvelykujjával, ahol Duncan sétált be a külső irodából.
– Bocsánat, Emma drágám – mondta a férfi, és játékosan
rákacsintott. – De szörnyű itt a parkolás. Tényleg írnom kéne a
képviselőmnek erről.
Sharon Coffer szeme úgy kidülledt, mint egy
rajzfilmfiguráé, és úgy sziszegett, mint egy macska. – Ez a
lény a fiúd?
– Igen – mondta Emma büszkén –, bár semmi fiús nincs
benne. – Felnyúlt, hogy végigsimítson Duncan bőrdzsekis
karján. – Hát nem gyönyörű?
– Ő egy szörnyeteg!
Emma oldalra döntve a fejét ránézett a másik nőre,
érdekesnek találta, hogy Sharon anélkül tudta, hogy Duncan
vámpír, hogy elmondták volna neki. Emma nem sok vámpírral
találkozott, de azok közül, akikkel találkozott, Duncan volt a
legemberibb kinézetű. Soha nem gyanította volna, hogy
vámpír – valójában akkor sem, amikor először találkozott vele.
Márpedig Sharon Coffer nemcsak gyanította, hanem tudta is.
Emmának kezdett rossz előérzete lenni. Violet nem
azonosította Guy Coffert, mint Victor egyik perverz partnerét.
De hát a legtöbb érintett férfit sem ismerte név szerint, és Guy
Coffer nem olyan ember volt, akinek az arca szerepelt az esti
hírekben. Aztán ott volt az az ismeretlen nő, aki megjelent
Lacey halálának éjszakáján, a nő, aki mindenkivel úgy kiabált,
mintha joga lett volna hozzá. Emmát megborzongott a
félelemtől. Hála Istennek, hogy megvárta, amíg Duncan vele
tarthat ma este. Ha már itt tartunk…
– Duncan – mondta, hagyva, hogy látszódjon a riadalma.
– Nincs miért aggódnod, Emmaline – biztosította a férfi,
megfogta a kezét, és röviden az ajkához emelte. A férfi persze
észrevette ugyanezt a furcsaságot Sharon reakciójában, mint ő.
Valójában valószínűleg ő még előbb rájött a kapcsolatra, mint
a lány.
Duncan Emma elé lépett, de egy szót sem szólt Sharonhoz.
Csak bámulta a képviselő feleségét, a fejét kíváncsian oldalra
döntve, úgy tanulmányozva, mintha valami különös bogár
lenne. A nő visszabámult rá, a kezdetben dacos tartása ellazult,
miközben a pillantása üvegessé vált, a karja pedig ernyedten
az oldalára hullott. Néhány percig így maradtak, aztán Duncan
megfogta Sharon karját, megfordította, és visszavezette a
képviselő irodájába. Emma követte, és megállt, amikor
meglátta az ott ülő Guy Coffert. Vagy talán a fekvés jobb leírás
lenne. A feje arccal az íróasztalra volt hajtva, a szeme pedig
csukva, mintha aludna.
– Jól van? – suttogta Emma, nem akarva megzavarni
Duncan koncentrációját.
– Nem kell suttognod – mondta Duncan a szokásos hangján.
– És igen, a képviselő jól van. Egyszerűen könnyebb
egyesével foglalkozni velük.
– Tudod, uralhatnátok a világot – jegyezte meg Emma,
miközben figyelte, ahogy Duncan átvezeti Sharont egy
egyenes támlájú székhez az ablak mellett.
– Ki mondta, hogy nem? – kérdezte szórakozottan.
Emma a homlokát ráncolta, eléggé biztos volt benne, hogy
csak viccelt. – Szóval, mit fedeztél fel? Mit tudnak?
– Attól tartok, rengeteg unalmas dolgot. Ami azonban a
bájos Mrs. Coffer tudását és a vámpír természetemmel
szembeni ellenszenvét illeti, az egyenesen Max Graftontól
származik egy nemrégiben tartott vacsorapartiról. Ami azt
illeti, tegnap estéről. Érdekes egybeesés, nem gondolod? Hogy
miközben én tragikusan haldokoltam egy tűzben, amit
feltételezhetően valamilyen gyűlöletcsoportra fog kenni, Max
Grafton máris mérgezte a kutat, hogy megmagyarázza
szerencsétlen halálomat.
– Mi van vele? – kérdezte Emma, a láthatóan alvó Guy
Cofferre mutatva. – Ő mit tud?
– Ő csak egy szánalmas kifogása az embernek. – Duncan a
válla fölött a lányra pillantott. – Kérlek, mondd, hogy soha
nem tápláltál romantikus gondolatokat vele kapcsolatban!
– Pfúj! – mondta Emma elfintorodva. – Egy politikus?
 Duncan felnevetett. – Gyanítom, Sharon ugyanígy reagálna
egy vámpírral való randizásra.
Emma elutasítóan fújt egyet.
– Ez is megmutatja, mit tud. Kérdezd meg bármelyik nőt, a
pokolba is, valószínűleg bármelyik férfit is a Facebookon,
hogy inkább egy vámpírt, vagy egy politikust szeretne-e
szeretőnek. Egyértelműen a vámpírok nyernének.
– Tényleg? – mondta Duncan, túlságosan is érdeklődően.
– Nem a te dolgod, szépségem! Te nem vagy az étlapon! Ha
már itt tartunk, mi van ezzel a nővel, aki azért hívogat, hogy
megnézze… – Emma elhallgatott, hirtelen rádöbbenve, hogy
Duncan talán még nem hallgatta meg Cynthia hangposta
üzenetét.
Duncan elvigyorodott, ahogy átkelt az irodán, vissza
Emmához, járása lassú, halálos sétája a kellemnek és a
hatalomnak. Emma szíve keményen a bordáihoz csapódott, és
érezte, hogy a nyála csorogni kezd.
– Féltékeny vagy, Emmaline? – suttogta Duncan a fülébe. A
férfi karja a dereka köré fonódott, szorosan a testéhez húzta, és
a lány majdnem hangosan felnyögött, amikor megérezte a férfi
izgalmának határozott dudorát.
– Őrülten, ádázul, indokolatlanul féltékeny – sziszegte
vissza. – És tudom, hogyan kell használni a fegyvert!
A férfi ismét felnevetett, majd keményen és gyorsan
megcsókolta a nőt, majd elhúzódott tőle.
– Cynthia – és igen, meghallgattam az üzenetet, és nagyon
szeretne találkozni veled – a barátom. Valamint a párja is
atyámnak, Raphaelnek, aki a nyugati területek ura. Ami azt
illeti, te és Cynthia sokban hasonlítotok egymásra. Isten óvjon
mindannyiunkat!
– Hé!
Újra megcsókolta, majd megpördítette, és a fenekére
csapott, hogy kifelé irányítsa az irodából.
– Menjünk innen, mielőtt a szerencsétlen Cofferék
felébrednek a szundikálásból. Ma este meg kell ölnöm egy
gyilkost, Emmaline, és fel kell készülnünk!
 Huszonhetedik fejezet

– Szó sem lehet róla! – füstölgött Emma, miközben

átviharzott a hálószobán, és egy kis sporttáskát dobott le az
íróasztal mellé. – Nem hagysz itt engem, amíg ti elmentek
szórakozni!
– Ez nem szórakozás, Emma – mondta Duncan azzal a
dühítő nyugalmával. – Max Grafton egyszer már ölt, amiről
tudunk. Biztos vagyok benne, hogy nem kell emlékeztetnem
téged, hogy majdnem megint gyilkolt, amikor elintézte, hogy
felgyújtsák a rezidenciámat. Nem is beszélve arról…
Emma már vitatkozni készült, de Duncan egy pillantással
megelőzte, és folytatta: – …hogy egy vámpír is érintett. Egy
vámpír, aki elég ügyes ahhoz, hogy manipulálja az egyik saját
őrömet, és közben elkerülje a lebukást.
– Te nem tudod…
– De tudom, Emma – mondta kérlelhetetlenül. – Ismerem a
vámpírokat. Tudom, hogy mire képesek.
– De ma este nem csak vámpírok lesznek ott – érvelt a lány.
Louis, ügyesen és meglehetősen törvénytelenül lehallgatva a
szenátor személyes telefonját, nyomon követte Max Graftont a
közeli Virginiában lévő rezidenciájáig. Grafton ma este
vacsorát rendezett a virginiai házban. Ellentétben a korábbi
adománygyűjtéssel, vagy a tegnap esti eseménnyel, ahol
Sharon Cofferrel beszélt, a mai este nagyon zártkörű, néhány
barát számára rendezett eseménynek ígérkezett. – Még ha egy
vámpír is van a dologban…
– Van – jelentette ki Duncan.
A lány figyelmen kívül hagyta a félbeszakítást. – …nincs
okunk azt hinni, hogy ott lesz ma este. Louis nem hallott
semmi olyat, ami arra utalna, hogy ez üzlet lenne. Csak
néhány barátról van szó, szóval nincs ok arra, hogy…
– Emma!
 A nő óvatosan nézett rá. Emma lehet, hogy csupa vad
érzelem, de Duncan nem lett dühös, pontosabban nem mutatta
ki. Csak csendesebb és ridegebb lett, a szavai élesebbek. És ezt
az egy szót, a nevét, nagyon élesen ejtette ki.
– Mostanra – magyarázta Duncan lassan, mintha a lány túl
ostoba lenne ahhoz, hogy megértse, vagy talán azért, mert már
harmadszor mondta el neki ugyanezt –, Sharon Coffer felhívta
Max Graftont, hogy elpletykálja, hogy látott engem a férje
irodájában.
– Nem tudhatod… – kezdte mondani Emma, de elhallgatott,
amikor Duncan egy komoly pillantást vetett rá. Megforgatta a
szemét, és várt.
– De tudom! Megkértem Louist, hogy ellenőrizze Grafton
telefonjának lehallgatását, mert azt is tudtam, hogy nem fogsz
hinni nekem!
Emma fintorogva nézett a férfira, bosszúsan, hogy igaza
volt. Már megint. Nehéz lehet neki, hogy mindig igaza van.
Duncan szája félmosolyra húzódott, miközben folytatta.
– Max Grafton viszont kapcsolatba lépett a vámpír
szövetségesével, mert tudja, hogy el fogok jönni érte.
– Szóval tudod, ki a másik vámpír?
– Nem tudom. Grafton hívása hangpostára ment, és nem
sikerült lenyomoznunk a tulajdonosát. A népem évezredek óta
él árnyékban, és nagyon jók vagyunk a magunk védelmében.
Sokan az idősebbek közül még most is inkább az árnyékot
választják. A lényeg az, Emma, hogy az igazi összecsapás ma
este köztem és a másik vámpír között lesz. Semmilyen más
küzdelem nem fog számítani. És nem akarom, hogy a
közelében legyél, amikor ez megtörténik. Ha elveszítem azt a
harcot, én…
Emma szíve hirtelen a torkában dobogott. Eszébe sem
jutott, hogy Duncan veszíthet. Gyönyörű volt, erős,
legyőzhetetlen. Ő… Duncan volt.
– Várj! – mondta. – Mi történik, ha veszítesz?
– Ha veszítek, bár nem áll szándékomban, de ha mégis,
tudnom kell, hogy biztonságban vagy! És ez azt jelenti, hogy
messze tőlem.
Emma a férfira meredt. Nem igazán gondolt bele, mit
jelenthet, hogy egy másik vámpír is érintett, valaki, aki talán
ugyanolyan erős, mint Duncan. Valaki, aki annyira elszántan
meg akart szabadulni Duncantől, valaki, aki annyira gonosz,
hogy felgyújtotta a rezidenciát, tudva, hogy Duncan és a
vámpírjai élve bennégnek. De ez a tudat ahelyett, hogy
elrettentette volna, még inkább elszántabbá tette, hogy ott
legyen ma este.
– Megyek! – mondta határozottan. – Itt hagyhatsz, de
hacsak nem zársz be, magam is odatalálok!
Duncan szeme összeszűkült.
– Elaltathatnálak – mondta halkan. – Soha nem tudnád meg!
Emma kifejezéstelenül nézett a férfi szemébe.
– Tudnám – biztosította. – És soha nem bocsátanék meg
neked!
Duncan állkapcsának izmai láthatóan megrándultak, ahogy
visszabámult a lányra. Ez volt az egyetlen jele a benne zajló
indulatoknak.
– Rendben – mondta végül. – De te maradj hátrébb, Emma!
Én megyek be először. És ha bármi történik velem, te
menekülsz!
Emma egy bólintással jelezte egyetértését, bár kizárt, hogy
elmeneküljön, ha Duncannek szüksége van rá. Ezt a
gondolatot azonban elrejtette, helyette egy különösen idegesítő
dal szövegével töltötte meg a gondolatait, amit ma hallott a
rádióban.
– Szóval, mikor indulunk? – kérdezte.
Duncan figyelmesen nézett rá, és Emma megesküdött
volna, hogy a férfi barna szemében frusztráció villant fel.
Tehát mégis működött a dalszöveg, hogy megakadályozza,
hogy meghallja a gondolatait. Elrakta ezt az információt a
jövőre nézve, és ártatlanul nézett a férfira. A férfi elutasítóan
felhorkant, és azt mondta: – Gyere le tíz perc múlva! Meg kell
beszélnem néhány dolgot Miguellel és Louisszal.
Elkezdett megfordulni, de Emma azt mondta: – Hé! –
Duncan kérdőn felvonta a szemöldökét. – Mit szólnál egy
szerencsét hozó csókhoz?
Duncan elvigyorodott, és egyik nagy kezét a lány tarkójára
fonta, majd magához húzta egy mély, kielégítő, lábujjhegy-
görbítő csókra. Végül felemelte a fejét, és a nyelvét
végigsimította a lány ajkainak találkozásán.
– Szeretlek, Emmaline Duquet!
– Én is szeretlek, Duncan! Úgyhogy légy óvatos!
Még egyszer hozzáérintette a száját az övéhez, aztán eltűnt.
Emma figyelt, de még a lépteit sem hallotta a lépcsőn.
Megvonta a vállát, és odasietett a táskához, ami az egyetlen
másik dolog volt, amit korábban felkapott a házában. Ebben
volt a fegyvere és a lőszere, és volt egy olyan érzése, hogy ma
este szüksége lesz rájuk.
 Huszonnyolcadik fejezet

Max Grafton háza nem is annyira ház, mint inkább egy

birtok volt. Emma tudta, hogy a férfinak van pénze. A legtöbb
szenátornak volt, mire olyan korúak lettek, mint Grafton. De
az ő esetében a pénz a családjában volt. Régi pénz. Régi, déli
pénz. Mint valaki, aki a régi déli szegénységben nőtt fel,
Emma pontosan tudta, milyen különbséget jelent ez a fajta
pénz. Mégsem volt felkészülve a férfi vagyonának nagyságára.
Ott volt maga a ház, amely hatalmas volt, és egy második,
kétszintes épület, amelyről úgy sejtette, hogy a személyzet
lakik benne, mert egy ekkora házban mindenképpen szükség
van személyzetre. Volt egy medence, és mellette egy ház, ami
elég nagy volt egy családnak. Aztán ott voltak az istállók.
Emma nem sokat tudott a lovakról, de ha a látott hosszú
istállónak csak a felében voltak állatok, akkor is egy kisebb
vagyonba kerülhetett Graftonnak az etetésük és a fenntartásuk.
Az egész birtok túl nagy volt ahhoz, hogy falat húzzanak
köré, de az út mentén volt egy fehér léckerítés, a főépületek és
az istállók pedig fallal voltak körülvéve. Egy rövid kavicsos út
vezetett a nagy vaskapuhoz, amelybe egy stilizált „G” betű
volt beledolgozva. Két fekete harci felszerelést viselő őr állt
ott, és mindketten egy-egy matt fekete félautomatát tartottak a
kezükben, nyilvánvaló közvetlenséggel. Miközben a két
egyforma terepjárójuk a kapuhoz hajtott, Emma aggódva azon
tűnődött, hogyan fognak bejutni, de nem kellett volna. Elvégre
látta, amikor Duncan egy pillantással leterítette Sharon
Coffert. Ari, aki Duncan terepjáróját vezette, kevesebb idő
alatt győzte meg a kapuőröket arról, hogy meghívott
vendégek, mint amennyi időbe valószínűleg beletelt volna,
hogy felmutassák az igazolványukat, ha valóban meghívták
volna őket.
Áthajtottak a nyitott kapun, és egy rövid út megtétele után
megálltak, megvárva, hogy a második terepjáró is átjusson a
biztonságiakon. Miután ismét együtt voltak, a két terepjáró
elindult a hosszú, kanyargós úton a ház felé. Egyforma,
tökéletesen ápolt fák sora szegélyezte a felhajtót mindkét
oldalon, ágaikban fehér fények pislákoltak. Bármelyik másik
este szép lett volna.
– Ne feledjék, uraim – mondta Duncan hűvösen, miközben
a házhoz közeledtek –, csendben megyünk be. Ott… –
Hirtelen elhallgatott, fejét kissé lehajtotta, mintha hallgatna
valamit, amit egyikük sem hallhatott. – Itt van – mondta, majd
elfintorodva megrázta a fejét. – És nincs egyedül, de még
mindig nem ismerem fel.
– Ki? – kérdezte Emma, mivel úgy tűnt, mindenki más
tudja.
– Max vámpír szövetségese.
Ari leparkolt a ház előtt, a drága autók sora mellé, amelyek
feltehetően Grafton esti vendégeihez tartoztak. Szerencsére ez
egy kis parti volt, így a szenátor nem bajlódott semmiféle
parkolószolgálattal. A bejárati ajtónál is egy páros őrködött, de
ellentétben a kapunál lévő társaikkal, ez a kettő öltönyt viselt,
és nem viseltek látható fegyvert. Emma azonban egészen
biztos volt benne, hogy van fegyverük, és önkéntelenül is
megérintette a saját fegyverét. Olyan kabátot viselt, amely
eltakarta a derékszíjába hátul bedugott 9 mm-es Glockot, de
még így is nyilvánvalónak tűnt számára.
– Még mindig várhatsz a kocsiban – mondta Duncan, csak a
lány fülének szánva.
A nő élesen elfordította a fejét, és fintorogva nézett rá.
– Bemegyek! – mondta nyomatékosan.
A férfi ajka enyhén meggörbült.
– Egy próbát megért – mormolta, majd gyengéden
megcsókolta, és hozzátette: – Légy óvatos, Emmaline!

****

Duncan végigsimított az ujjaival Emma puha arcán,

miközben Louis kiugrott a terepjáróból, és kinyitotta Duncan
ajtaját. Kilépett a kavicsos felhajtóra, Miguel pedig
közvetlenül mögé állt. Emma elkeseredett hangot kiadva
sietett utána, de Duncan nem várt. Egy suttogó szóval elintézte
az emberi őröket, miközben fellépkedett a lépcsőn, és
kinyitotta a bejárati ajtót. Furcsának találta, hogy az őrök csak
emberek voltak, amikor biztosan tudta, hogy vámpír ellenfele
valahol odabent van. Azt hitte a másik vámpír, hogy Duncant
át lehet verni, hogy nem fogja megérezni a jelenlétét? Óriási
alábecsülés, ha igaz, és végzetes hiba. Nagy örömmel fog erre
rámutatni, amikor végre találkoznak.
Miguel és Louis egy-egy lépéssel állt mögötte két oldalról,
amikor belépett Grafton házába. Ari volt a következő, aztán
Emma, Baldwinnal maga mellett, és a hat vámpír a második
terepjáróból, akik mögötte sorakoztak fel. Amint beléptek az
ajtón, szétszéledtek, kivéve Baldwint, aki azt a parancsot
kapta, hogy ragasztóként tapadjon Emmához.
A bejárati ajtó egy hatalmas szobába nyílt. A mennyezet
több mint két emelet magasan magasodott a feje fölé, vastag
gerendák szelték át keresztben a nyitott teret. A padló
márványból volt, kevés bútor volt a helyiségben, bár rengeteg
növény állt csoportosítva, amelyek úgy osztották fel a szobát
kezelhetőbb terekre, hogy közben mégis tágas teret hagytak.
Ez egy nagy összejövetelekre kialakított tér volt, és most
teljesen üres volt.
Duncant azonban nem tévesztette meg az a gondolat, hogy a
ház üres. Egy gyors pásztázás azt árulta el neki, hogy
nagyjából húsz ember van a házban, a legtöbben valahol
egyenesen előttük gyülekeztek. Volt még… – rövid szünetet
tartott – tizenkét vámpír is, és köztük egyértelműen megérezte
annak a mesternek az elméjét, aki babrált Clint Daniels
elméjével, és rávette, hogy gyújtsa fel Duncan rezidenciáját.
– Tizenkét vámpír, egy mester, körülbelül húsz ember –
mondta halkan. A legtöbb vámpír, akit Duncan magával
hozott, elég erős volt ahhoz, hogy ugyanolyan könnyen
felismerje az embereket, mint ő, de nem mindegyikük
számolta volna meg pontosan a vámpír ellenfeleit. Emma
pedig egyikre sem volt képes. Azt akarta, hogy távol legyen a
harctól, de azt is akarta, hogy tudja, mivel állnak szemben.
Duncan elindult a terem másik végébe, nem vesztegetve a
levegőt arra, hogy megmondja az embereinek, mit tegyenek.
Ezek mind tapasztalt biztonságiak voltak; ezért választotta
őket. Lelassított, majd egy pillanatra megállt, mielőtt a
cipősarkak kemény koppanása bejelentette, amit már tudott.
Max Grafton végre megérkezett, hogy üdvözölje hívatlan
vendégeit.
 – Mr. Milford – mondta Grafton hamis szívélyességgel,
belépve a szobába egy sarokajtón, és feléjük lépett. –
Hallottam, hogy meghalt. Megbocsátja, hogy csalódottan
vettem tudomásul, hogy a pletykák tévesek voltak. –
Tízlábnyira tőle megállt. – És Ms. Duquet. Sokkal több gondot
okozott, mint amennyit ér, kedvesem. Lacey legalább…
A következő szavai a torkán akadtak a levegővel együtt.
Semmi oka nem volt, hogy Emma meghallgassa ennek a
férfinak a Lacey-re vonatkozó gonosz szavait. Grafton
kiszámítható, bár haszontalan mozdulattal a nyakába markolt.
Akár fel is vághatná a saját torkát, de akkor sem jutna levegő a
tüdejébe, amíg Duncan úgy nem dönt, hogy itt az ideje. A
szenátor térdre rogyott, és az arca előbb elvörösödött, majd
kékes árnyalatot vett fel, mielőtt Duncan elengedte volna.
Grafton előrebukott, majdnem arccal a földre esett,
miközben szaggatottan levegőt szívott be, és köhögni kezdett.
– Te rohadék! – zihálta, és Duncanre bámult, miközben
könnyek folytak végig az arcán.
Duncan elvigyorodott, és kivillantotta az agyarait.
– Csak az időmet vesztegeted, Grafton!
– Ezért még megfizetsz! – Grafton hangja vékony volt, de
tele gyűlölettel. – Nem te vagy az egyetlen játékos a városban!
– Igen, tudom. Folytassuk tovább ezzel? – mondta Duncan
unalmat színlelve, miközben elméje letapogatta a házat,
csapda után kutatva.
Grafton döbbent tekintete volt az, ami végül felhívta a
figyelmét.
– Tudod? – fröcsögte Grafton.
Duncan megspórolta a fáradságot, hogy közvetlenül az
emberre nézzen.
– Hogy a házi kedvenc vámpírod megpróbálta felgyújtani a
házamat, amikor én és az enyémek is benne voltunk?
Természetesen…
– Senkinek sem vagyok a házi kedvence, Duncan!
Duncan nem mozdult, csak a tekintete követte a hangot,
végre felismerve ellenségét.
– Phoebe?
 Phoebe Micheletti sétált a szobába, megvető pillantást vetve
Graftonra, miközben megkerülte a még mindig térdelő alakját.
Csípőre tett kézzel megállt Duncan előtt.
– Meglepődtél. Jó.
Duncan hanyagul megvonta a vállát.
– Az vagyok. Nem eléggé meglepett ahhoz, hogy
megmentselek, de nagyon okos voltál. – Belül forrongott,
leginkább önmagára haragudva. Soha nem találkoztak
személyesen azelőtt az első éjszaka előtt a sírhelynél, de ha
akkor letette volna a véresküt, megismerte volna az elméje
ízét, és később felismerte volna, hogy ő volt az, aki
megbabrálta az őrségét. De a nő átkozottul biztosra vette, hogy
a férfi nem tartaná szükségesnek. Vajon már akkor azt
tervezte, hogy elkap valakit a nappali őrségéből? Vagy
egyszerűen csak óvatosság volt a részéről?
Phoebe gyűlölettel nézett rá.
– Áruld el, Duncan – mondta keményen –, eszedbe jutott
valaha is megkérdezni, hogy akarja-e valamelyikünk a
területet, mielőtt bosszúálló angyalként berobogtál volna?
Több mint egy évszázada várok már…
– Ez nem így megy, Phoebe, és ezt te is tudod! Ha akartad a
területet, el kellett volna venned! Ha nem én lettem volna,
akkor jött volna valaki más.
– Én vagyok az, aki megérdemli, én vagyok az, aki elviselte
Victort ennyi éven át, miközben…
– És mi volt az, amit te tettél érte? – követelte Duncan. –
Eltüntetted a holttesteket? Segítettél neki brutálisan
megkínozni azokat a nőket?
– Feltakarítottam a mocskát, ahogy mindenki másét is, te
rohadék! Az a nő már halott volt, amikor odaértem. Csak
annyit tettem, hogy megszabadultam a holttestétől, hogy
Victor drága politikusai úgy tehessenek, mintha az egész meg
sem történt volna. Úgy volt, hogy átvisszük valami végleges
helyre, de aztán megjelentél te, és minden a pokolba került.
– Hányan voltak még ott? Hány nőt kínoztak meg,
miközben te hátradőltél, mint egy kövér pók, és figyeltél és
vártál? Nem csináltál semmit?
– Nem „nem csináltam semmit” – vágott vissza dühösen. –
Nem voltam elég erős ahhoz, hogy egyedül szálljak szembe
vele. Várnom kellett, hogy erősebbé, okosabbá, jobb harcossá
váljak, felépítsem a saját tartalékomat. – Intett a válla fölött, és
vámpírok kezdtek besurranni mögötte a szobába. –
Évtizedeken át készültem, és most hirtelen felbukkantok a
semmiből, te és Raphael a nagy terveitekkel és az
arroganciáddal!
– Raphael mindig is tisztességes volt veled. Tisztelettel, sőt
csodálattal bánt veled.
– Ó, te jó ég! – Színpadiasan legyezte magát. – Hát nem én
vagyok egyszerűen a világ legszerencsésebb lánya? Baszd
meg Raphaelt! – vicsorította. – Nincs szükségem a
pártfogására, a fejveregetésére, mintha valami okos háziállat
lennék, vagy…
– Soha nem csinált ilyet! – csattant fel Duncan hidegen. –
Elfelejtetted. Ott voltam.
– Igen, ott voltál. Mindig mellette voltál, a kegyeit kerested.
A kedvenc ölebje. Victornak annyira igaza volt veled
kapcsolatban. És most itt vagy, Raphael áldásával, ebben
biztos vagyok. Egy saját terület, egy ajándék, amiért oly
sokáig jól szolgáltad őt. De van valami, amit nem értesz…
– Nem, Phoebe – mondta Duncan, és szelíd mosollyal
félbeszakította a litániáját. – Te vagy az, aki nem érti!
Ekkor kiengedte az erejét, hagyta, hogy kiáramoljon belőle,
mint a hirtelen megnyílt gát mögött rekedt víz. Hurrikánként
zúgott végig a szobán, belecsapódott a szilárdan a háta mögött
álló vámpírokba, Max Graftont pedig sikítva küldte át a
csúszós márványpadlón, hogy nekicsapódjon egy közeli
urnatriónak. Tudatában volt, hogy Emma mögötte meglepetten
kapkodja a levegőt, de szilárdan áll, és egy pillanatra sem inog
meg az elszántsága, hogy maradjon és harcoljon.
Phoebe rábámult, sötét haja vad glóriává vált a feje körül,
szemei rövid időre kitágultak, mielőtt dühödten résnyire
szűkültek. A kezeit ökölbe szorította az oldala mellett, és
Duncan érezte az erő vonzását, ahogy hívta a vámpírokat, akik
úgy döntöttek, hogy vele együtt állnak ki ellene. Egy-kettő
közülük diadalittas pillantásokat vetett felé, de a többiek
kerülték a tekintetét, mintha azt remélték volna, hogy nem
veszik észre őket. Gyorsan végigpásztázta az arcukat, de
egyiküket sem ismerte fel. Egy alaposabb vizsgálat után rájött,
hogy miért. Ezek Phoebe sajátjai voltak, vámpírok, akiket ő
maga készített az évek során, miközben – elmondása szerint –
készült Victor halálára. De fiatalok voltak – a legidősebb még
száz éves sem volt, a legtöbbjük jóval fiatalabb annál –, és
egyikük sem volt mester. A jelenlétük még mindig segítene
Phoebe-nek, legalább annyira, mintha megduplázná az erejét,
különösen, ha a győzelem érdekében hajlandó lenne
kiszipolyozni őket. De a végén még mindig Phoebe és Duncan
között dőlt volna el a dolog. És ezt a csatát Duncan nyerné
meg.
Szomorú lenne, ha meg kellene ölnie Phoebe-t. Azt hitte,
hogy a barátja. Bár soha nem találkoztak, az évek során
sokszor dolgoztak együtt, telefonon és számítógépen
konzultáltak, amikor a nő az egész országban folytatta a
nyomozását. De a nő megpróbálta megölni Duncant és az
összes vámpírját, hajlandó volt hagyni, hogy Emma
meghaljon, csakhogy elkaphassa őt. Ezt soha nem tudta
megbocsátani. És vámpírlordként sem tűrhette el, hogy az
uralmát ilyen kihívás érje. Meg kell halnia.
Duncan kinyúlt hatalma mélyéről, és megérintette Phoebe
gondolatait – egy rövid érintés, ott volt és eltűnt, mielőtt a nő
megérezte volna a behatolást. Érezte az elszántságát, de azt is,
hogy félti a férjét, Ted Michelettit. Túl régóta voltak
párosodva ahhoz, hogy Ted túlélje a nő halálát.
– Mi lesz Teddel? – kérdezte Duncan halkan. – Mi lesz a
többiekkel? – A vámpírok felé mutatott, akik felsorakoztak a
nő mögött. – Add meg magad nekem, Phoebe, és nem kell
veled együtt meghalniuk!
– Nem! – Ted rontott be a szobába a folyosóról, utat törve
magának Phoebe vámpírjai között, hogy a nő oldala mellé
álljon. Nagydarab férfi volt, apró termetű felesége fölé
tornyosult, ahogy Duncanre meredt. – Ne merészeld, Phoebe!
– morogta. – Ne hagyd, hogy rábeszéljen, hogy feladd! A
végsőkig melletted állok, szerelmem! Nem akarok mást!
A nő könnyes pillantást vetett rá, majd visszafordult
Duncanhez. Állkapcsa elszántan előreugrott.
– Bármelyik vasárnap{3}, Duncan – mondta, alkalmazva azt
a gondolatot, hogy egyetlen versenynek sincs eleve eldöntött
végkifejlete. – Lehet, hogy megleplek.
Duncan megadta neki azt a tiszteletet, hogy egyetértően
bólintott, bár a végeredmény ebben az esetben valóban eleve
eldöntött volt. Phoebe még megduplázott erővel sem tudta
volna legyőzni. Ennyi éven át becsapta magát, ha azt hitte,
hogy megdöntheti Victort, és Victornak esélye sem volt
Duncannel szemben.
– Ahogy óhajtod – mondta a férfi. – Miguel?
– Igen, uram!
Meghallva a feszültséget Miguel hangjában, Duncan egy
gyors félmosolyt villantott a hadnagyára. – Ne aggódj,
Miguelito! – mondta kedvesen. – Vigyázol a hátamra?
– Mindig, atyám!
– Emma! – szólította, anélkül, hogy levette volna a szemét
Phoebe-ről. – Emlékezz az ígéretedre! – Mintha egy elutasító
fújtatást hallott volna a lány felől, de lehet, hogy csak az ereje
zörgette meg a leveleket.
A lényegre térve, Duncan közelebb vonta az erejét,
tudatában annak, hogy a vámpírjai elhátrálnak, hogy helyet
adjanak neki, és hogy elkerüljék, hogy a védőpajzs halálos
örvényébe kerüljenek. Szabadon engedett hatalmának nyers
ereje, amely eddig darabokra szaggatta a szobát, úgy kapcsolt
ki, mintha lenyomtak volna egy kapcsolót. Ezt követően csend
lett a teremben, ahogy mindenki megdermedve figyelt.
Duncan hideg pillantással kedveskedett Phoebe-nek.
– Hölgyeké az elsőbbség – mondta gúnyosan, szándékosan
a büszkeségét célozva, amit korábban érzett a nőben, azt a
büszkeséget, ami arra késztette, hogy azt higgye, lehetne
belőle vámpírlord.
Phoebe kiszámíthatóan reagált, karmokká görbítette maga
előtt a kezét, és dühösen ráüvöltött. Duncan reflexből
megerősítette a pajzsát, ez a mozdulat évtizedes gyakorlás
során automatikus reakcióvá csiszolódott, és nem igényelt
gondolkodást a részéről. De ha voltak is kétségei a csata
kimenetelét illetően, azok Phoebe első támadása láttán
elszálltak. A nő dühtől hajtott, erejének teljes mértékét
tartalmazó csapást nyomtalanul beszippantotta a védőpajzsa.
Még egy pillanatnyi horpadás sem jelezte a becsapódását.
Phoebe felnézett, találkozott a pillantásuk, és Duncan
kiolvashatta a nő szeméből a kudarc tudatát.
– Utolsó esély – szólította fel.
 – Baszd meg, Duncan! – vicsorogta a nő.
– Ahogy akarod! – Duncan hatalmas erejét összeszedve egy
tiszta erőből álló pengét formált, amely szabad szemmel
láthatatlan volt, de ezüstkardként csillogott azok számára,
akiknek volt hozzá szemük, hogy lássák. Phoebe-nek volt
ilyen szeme. Meglátta a pengét, és dühödten felüvöltött,
leguggolt, lekicsinyítette magát, miközben elszívta az energiát
a vámpírgyermekeiből, és egyesített erejüket olyan szoros
pajzsba szőtte, amilyenbe csak tudta. A vámpírjai egytől egyig
összerogytak mögötte, ahogy kiszívta őket. Még Ted is a
földre omlott, az orrából csöpögött a vér, ahogy Phoebe
visszahúzta magába a kevéske energiáját, hogy
kétségbeesetten próbáljon túlélni.
Duncan már előre lépett, amikor Phoebe dacosan
felüvöltött. Átszúrta erejének fénylő pengéjét a pajzs pörgő
héján, átvágta Phoebe védelmét, mintha ott sem lett volna, a
mellkasába döfte, széttörte a bordáit, és a szívébe fúródott.
Phoebe felsikoltott, ahogy a szíve felrobbant, miközben Ted
görcsbe rándult, és a vámpírjai meghaltak. Duncan addig
tartotta a pengét a nő szívében, amíg a szervből semmi sem
maradt, amíg szét nem porladt a mellkasában. Akkor
visszahúzta a pengét, magába szívta az erőt, ökölbe szorította a
kezét, mintha az ujjai egy fizikai markolatot markolnának.
Leengedte a pajzsát, hátralépett egy lépést… és
megtántorodott, térdre esett, amikor egy pörölykalapács erejű
valami a hátába csapódott, átszakítva az izmokat és a
csontokat, a szívét célozva.
 Huszonkilencedik fejezet

Emma tudatában volt, hogy terelik. Tudta, hogy Duncan

Baldwint nevezte ki a védelmezőjévé, valószínűleg
halálbüntetés vagy valami hasonlóan kellemetlen dolog
ellenében. Nem zavarta, mert semmit sem tehetett ellene. Ha
beleszeret egy nagy, rossz, alfahímbe, el kell fogadnia a vele
járó mérföldes védelmezői vonalat. Így hát nem ellenkezett
Baldwinnal, amikor a férfi megfogta a karját, és oldalra húzta,
még akkor sem, ha ettől úgy érezte magát, mint egy a cserepes
növények közül, különösen, amikor megjelent Phoebe –
Phoebe!
– Senkinek sem vagyok a házi kedvence – morogta az áruló
szuka, miközben besétált a szobába, és Emma azt kívánta,
bárcsak lenne valamije, amit hozzávághatna. Baldwin
nyilvánvalóan ugyanígy érzett. Meglepetten megmerevedett,
és egy agresszív lépést tett előre, csatlakozva Duncan többi
vámpírjához, akik mindannyian dühtől duzzadva álltak, készen
arra, hogy védelmezzék Duncant. Emma ott maradt, ahol volt,
mozdulatlanul és csendben, nem akarta felhívni magára a
figyelmet, mert attól tartott, azonnal kitessékelik a szobából.
Látni és hallani akarta, hogy mi történik!
Összeszorult a szíve a Duncan hangjában hallható
nyilvánvaló szomorúságtól, amikor megpróbálta lebeszélni
Phoebe-t arról, amit nyilvánvalóan öngyilkos küldetésnek
tartott. Emma semmit sem tudott a vámpírhatalomról, de úgy
gondolta, Phoebe-nek így vagy úgy, de meg kell halnia.
Elvégre mindannyiukat élve akarta elégetni. Duncan nem
Phoebe-t próbálta megmenteni, hanem a többieket. Egyáltalán
nem tűnt úgy, mint aki magáért aggódna, csak szomorúnak és
beletörődőnek amiatt, amit tennie kellett.
És akkor hirtelen minden megváltozott. Emma bőre
megbizsergett az energiától, minden szőrszála felállt, amikor a
semmiből forgószél jelent meg, és betöltötte a hatalmas termet.
A növényekkel teli kerámiavázák felborultak, és a
márványpadlóhoz csapódtak. A koszt és a leveleket
felszippantotta a szél, és az jégesőként örvénylett a falakhoz és
az ablakokhoz. Phoebe úgy bámult Duncanre, mintha még
sosem látta volna, mintha a legrosszabb rémálma vált volna
valóra. A férfi még mindig Phoebe-hez beszélt, de Emma a zaj
miatt nem hallotta mit beszélnek. Hallotta azonban Max
Grafton sikolyát, látta, ahogy sikoltozva csúszik a padlón, míg
végül nekicsapódott egy nagy halom agyagedénynek.
Hallani akarta, miről beszélnek, ezért Emma egy kicsit
közelebb lopakodott, beosonva a növénycsoportok mögé és
közé, amíg majdnem egy vonalba nem került azzal, ahol
Duncan állt, és Phoebe-t bámulta.
– Emma – szólította meg hirtelen Duncan.
A lány megdermedt, biztos volt benne, hogy a férfi tudja,
hogy közelebb lépett, hogy már nem rejtőzik biztonságban
Baldwin teste mögött.
– Ne feledd az ígéreted! – mondta, mire Emma elutasítóan
kifújta a levegőt. Mintha el akart volna futni, ha a dolgok
rosszra fordulnak. Mégis mire gondolt? De alighogy ezt
gondolta, minden újra megváltozott. A csend vastag
takaróként borult a szobára, és Emma leguggolva elbújt.
– Hölgyeké az elsőbbség – mondta Duncan, a hangjából
annyi gúny áradt, amit Emma még sosem hallott tőle.
Elektromosság bizsergett Emma idegeiben, sokkal erősebb,
mint amit pillanatokkal korábban érzett. Az olyan volt, mint a
statikus elektromosság egy száraz nyári napon; ez egy
feszültség alatt álló vezeték volt, amely végigsiklott az idegei
mentén. Megborzongott, és fájdalmában lehunyta a szemét,
összeszorítva az állkapcsát, hogy visszatartsa a nyögést.
Amikor újra kinyitotta, Phoebe még mindig Duncannel
szemben állt, de a válla rezignáltan megereszkedett, ahogy
dacos tekintettel tovább tartotta magát.
Duncan alig mozdult, hűvösen és nyugodtan állt, mint
mindig, a lábait kissé szétterpesztve, a súlya a talpán
nyugodott. A karját mellmagasságba emelte, és ujjai
összeszorultak, mintha tartana valamit a kezében. Lustán
pislogott, és növekedni kezdett a nyomás a szobában, először
lassan, majd egyre fokozódott, mintha egyszerre szívnák ki az
összes levegőt.
Emma zihálni kezdett, ahogy a tüdeje erőlködve próbált
oxigénhez jutni. Súly nehezedett a mellkasára, és hátradőlve a
falnak támaszkodott, hirtelen elgyengült és megszédült, de
elhatározta, hogy marad, hogy tanúja legyen Phoebe
kivégzésének. Zavartan pislogott, amikor Duncan kifelé lökte
a kezét, majd Phoebe felsikoltott kínjában. A vámpírok, akik
Phoebe-vel együtt érkeztek a szobába, úgy kezdtek hullani,
mint a legyek, egy hang nélkül omlottak össze ott, ahol álltak.
Nem messze Emmától Max Grafton is felnyögött, a lány pedig
megmerevedett a figyelemtől. Amíg ő az eseményeket
figyelte, és próbált levegőhöz jutni, Grafton eléggé magához
tért, hogy a szobában lévő kevés szék egyike mögé húzódjon.
Úgy gubbasztott, mint egy csúnya troll, sápadtnak és izzadtnak
látszott, és az egyik kezét a bordáira szorította, mintha azok
megsérültek volna. Emma remélte, hogy eltörtek a bordái.
Remélte, hogy túl erősen nyomja, és az egyik átszúrja a
tüdejét, és megfullad, miközben mindenki túl elfoglalt ahhoz,
hogy észrevegye. Kivéve őt.
Max Grafton közelgő halálának képeiről képzelegve Emma
oldalra pillantott, és látta, hogy Phoebe összegömbölyödött a
padlón. Még mindig sikoltozott, de most már gyengébben,
gyorsan elhalkult, míg végül szó szerint kezdett szétesni.
Duncan szenvtelenül bámulta a nő összeomló alakját,
miközben elhátrált egyetlen lépést. Egy mozdulat villanása
terelte vissza Emma figyelmét Graftonra, és felsikoltott,
amikor a férfi felemelt egy fegyvert, és hátba lőtte Duncant.
Emma mozgásba lendült. Körülötte mindenütt vámpírok
rohantak Duncan mellé. Miguel parancsokat kiabált, Duncan
és Phoebe maradék vámpírjai közé helyezkedett, és az
ellenséget kereste. De Emma már tudta, ki az ellenség. Grafton
még mindig felemelve tartotta a fegyverét, még mindig
Duncanre célzott, az ujját egy második lövéshez szorította,
amikor Duncan térdre rogyott. Emma felemelte a saját
fegyverét, és gondolkodás nélkül tüzelt, három lövést,
szorosan csoportosítva, akárcsak a lőtéren. Egy, kettő, három,
és Grafton a földre került. Emma odarohant hozzá, és elrúgta a
fegyverét, majd térdre ereszkedett mellette. Nézte a grimaszt a
férfi arcán, a mellkasán lévő és a szájából bugyborékoló vért,
és megdermedt, nem igazán tudta elhinni, mit tett.
Pislogott, aztán azt suttogta: – Duncan – és esetlenül
megpördült.
– Emma! – szólította Miguel. – Gyere ide!
 A lány ott volt, mielőtt a férfi kimondta volna az utolsó
szót, könnybe lábadtak a szemei, amikor meglátta Duncant a
padlón feküdni, lehunyt szemmel, növekvő vértócsával alatta.
– Meghalt? – kérdezte, és a hangja zokogásba fulladt.
– Nem – mondta Miguel röviden. – De vérre van szüksége.
A nő zavartan felnézett. – Vérre?
A sötét hajú vámpír türelmetlen pillantást vetett rá.
– Krisztusom! – káromkodott. – Ő egy vámpír!
Megsebesült. Vérre van szüksége.
– Ó! Hát persze – rázta meg a fejét a saját ostobaságán.
Átadta valakinek a fegyverét, és elkezdte levetni a kabátját. –
Van valami…
Miguel már nyújtotta a kést – egy rövid, vastag, rugós
pengét, díszes markolattal, amit előkapott, és a markolattal
előrefelé nyújtotta.
– Légy óvatos! – figyelmeztette. – Éles.
Emma a pengére meredt, aztán megrázta a fejét, és
visszaadta neki.
– Csináld te! – mondta, és kinyújtotta a csuklóját. – Nem
hiszem, hogy… Aú! – Csúnya pillantást vetett Miguelre. –
Egy kis figyelmeztetés jól esett volna, ember! – motyogta, de
gyorsan az ölébe vette Duncan fejét, és a véres csuklóját a
szájához szorította. Meg kellene dörzsölnie az ajkát? Vagy
talán megsimogatni a torkát, hogy rávegye, hogy… Juj!
Duncan megmarkolta a csuklóját, az agyarai a húsba
mélyedtek. Fájt, de csak rövid ideig, mert a harapásában lévő
eufórikus anyag megtette a hatását, és Emma elkezdte
magát… csodálatosan érezni. Duncan kezei felemelkedtek,
hogy a csuklóját a helyén tartsák, és Emma a felsőtestét a férfi
fölé döntötte, közelebb akart kerülni hozzá, de egyben el is
akarta rejteni növekvő vágyának nyilvánvaló jeleit is. Csak
remélni tudta, hogy Duncan hamarosan abbahagyja,
különben…
– Emma!
Kinyitva a szemét látta, hogy Duncan felnéz rá. Már nem
szívta a csuklóját, de a szemében lévő forróság elárulta, hogy
tudatában van a nő izgalmának, és ezt nagymértékben
viszonozta. A férfi lassan és alaposan megnyalta a csuklóját, a
nyálában lévő alvasztóanyag lezárta a sebet, miközben a
nyelvének a bőréhez tapadó érzése semmit sem tett azért, hogy
lehűtse a sóvárgását a férfi iránt.
Egy félmosolyt villantott rá, majd felnyúlt, és végigsimított
az ujjaival a lány arcán.
– Azt hittem, meghaltál – suttogta a lány, szorosan
belekapaszkodva a férfiba.
– Nem – mormolta. – Túl sok minden van, amiért élhetek!
– Uram – mondta Miguel, és kinyújtott kezét Duncan
vállára tette.
– Rendben! – Duncan finoman félretolta Emmát, és
elfogadta a hadnagya által felajánlott kezet, miközben Baldwin
segített Emmának talpra állni, és elkezdte betekerni a karját a
mindig jelen lévő fehér zsebkendők egyikébe. Alighogy talpra
álltak, Miguel már sürgette is őket kifelé a házból, a várakozó
terepjárókhoz.
– Ari – szólította Miguel. – Te vezetsz! Baldwin veled
megy. Mi itt kitakarítunk, uram – tette hozzá Duncanhez
fordulva –, és követjük a másik kocsival.
Duncan megállt a bejárati lépcsőn, bevárva Emmát, hogy
utolérje. Megfogta a lány kezét, amikor az kilépett a házból,
majd becsúszott a terepjáró hátsó ülésére, és magával húzta őt
is.
Két perccel később már az éjszakában száguldottak, vissza
a washingtoni házuk felé.
– És most mi lesz? – kérdezte Emma aggódva. – Úgy értem,
mi lesz a többi emberrel, és… – Kissé összerezzent. – …
Grafton holttestével?
Nem kellett aggódniuk Phoebe teste vagy a vámpírok teste
miatt. Már így is annyi por volt a padlón. Senki sem venné
észre a Phoebe és Duncan harcából származó törmelék között.
Emma még mindig nem értette, hogyan működik ez, de ezek a
kérdések várhattak. Másrészt Grafton holttestéről most kellett
gondoskodni.
– Duncan? – kérdezte, amikor a férfi nem válaszolt.
– Egy pillanat – válaszolta a férfi, és Emma rájött, hogy
nem hozzá beszél. Éppen a Bluetoothon beszélt valakivel,
valószínűleg az egyik vámpírral, aki ott maradt Graftonnál. A
férfi megfordult, szorosabban magához húzta a lányt, és a
vállára vonta a fejét. – Pihenj, Emmaline! Mindenről
gondoskodunk, majd meglátod. Nincs ebben semmi olyasmi,
amivel ne foglalkoztunk volna már korábban is.
– Szóval nem megyek börtönbe egy szenátor megöléséért?
– kérdezte álmosan, és arra gondolt, hogy biztosan a
vérveszteség miatt fáradt el ennyire.
Duncan kuncogott. – Nem, egészen biztosan nem kerülsz
börtönbe. Mihez kezdenék nélküled?
Emma ásított, aztán elkomorult, és azon tűnődött, vajon a
férfi tett-e valamit, amitől elálmosodott.
– Az adrenalin miatt van – mondta Duncan, a szokásos
pontosságával olvasva a lányban. – Ez egy löket, de amikor
összeomlik, akkor keményen teszi, ahogy te magad is.
– Mmmm – mondta, és a férfi széles mellkasához simult.
Érezte Duncan ajkait, ahogy megcsókolta a feje búbját, majd
lehunyta a szemét, és elaludt.
 Harmincadik fejezet

– Mit olvasol?
Emmának sikerült visszatartania magát attól, hogy
meglepetten felugorjon. Duncan néha olyan halkan mozgott,
mintha a semmiből bukkant volna elő. Bocsánatkérő csókot
nyomott a csupasz vállára, és Emma tudta, hogy mégsem
sikerült lepleznie a reakcióját.
Hason feküdt az ágyon, a laptopjával maga előtt, és a haja
sűrű zuhatagán keresztül lopva leste, ahogy a férfi mellé
telepedik, és keresztbe tett lábbal leül, hogy a saját laptopján
dolgozzon. Mint mindig, most is furcsa nyomást keltett a
mellkasában a jelenléte, mintha valami olyan lenne benne, ami
túl nagy ahhoz, hogy ott maradjon. Felismerte ezt az érzést,
bár a Duncannel való találkozása előtt még sosem tapasztalta.
Szerelmes volt. Reménytelenül, őrülten szerelmes. De a férfi
annyira… csodálatos volt. Nemcsak a külseje, bár ahogy ott
ült csupasz mellkassal, a szőke haja lazán a vállára hullott, és
csak egy bő, szürke melegítőnadrágot viselt, mindenféleképp
elég ínycsiklandóan nézett ki. De ennél többről volt szó.
Minden szempontból jó ember volt. És az övé volt. A lány ezt
biztosan tudta. Duncan legtöbbször szorosan kordában tartotta
az érzelmeit, de nem vele szemben. Szerette őt. Állandóan ki
is mondta, és millióféle módon ki is mutatta.
Néha még mindig nehezen tudta elhinni. Felébredt, és
kinyújtotta a kezét, arra várva, hogy a mellette lévő helyet
üresen találja, arra várva, hogy ráébred, az egész csak álom
volt. De ő mindig ott volt, mindig készen állt. Elmosolyodott
magában.
– Emma?
A lány pislogott, megdöbbenve a fantáziájától, hogy
meztelenre vetkőzteti a férfit, és gonosz módon kihasználja őt.
Duncan tudálékosan vigyorgott rá. Nem fáradva azzal, hogy
megvárja a lány válaszát a korábbi kérdésére, előrehajolt, és
saját maga megnézte Emma laptopjának képernyőjét.
– Álláshirdetéseket? – A férfi a homlokát ráncolta. – Nincs
szükséged munkára!
– Dehogynem kell munka! Még ha ide is költözöm… –
Duncan fogai finoman a lány vállára zárultak
figyelmeztetésképpen. – Még akkor is, ha itt lakom veled –
módosította a lány, és a férfi megcsókolta a helyet, ahová az
előbb harapott. – Még mindig vannak kiadásaim.
– Akkor dolgozhatsz nekem – mondta a férfi, mintha ezzel
eldőlt volna a dolog. És ami őt illeti, valószínűleg így is volt.
Annyira hozzászokott, hogy ő hozza meg az összes döntést, ő
adja a parancsokat, és mindenki azonnal engedelmeskedik. De
Emma nem tartozott a vámpírjai közé, és nem is szorult
jótékonykodásra.
– És pontosan mit is tennék? – kérdezte szkeptikusan.
Duncan megvonta a vállát. – Ugyanazt, amit annak a
lankadt farkú képviselőnek tettél, akinek dolgoztál.
Emma elnevette magát Guy Coffer leírásán, és
megkérdezte: – Sok választói panasz érkezik hozzád
vámpírterületekről?
– Nem. De én vagyok a vámpírterületek képviselője az
amerikai kormánynál, és az ügyek nagy része napközben
zajlik. Te lehetnél az én nappali arcom a kongresszus
termeiben.
Emma élesen elfordította a fejét, hogy ránézzen a férfira.
– Komolyan?
– Persze. Miért ne?
Emma elgondolkodott a dolgon. Valóban, miért ne?
Mindenféleképp alkalmas volt valami ilyesmire, és Sharon
Coffernek nem bökné a csőrét, ha látná Emmát újra a
Capitolium márványozott termeiben bolyongani?
Elmosolyodott magában, Duncan pedig felnevetett.
– Nagyon baljós a mosolyod, Emmaline!
– Elfogadom a munkát!
– Kiváló – mondta Duncan, és szórakozottan átfutott
valamit a laptopján, valószínűleg a sok napi jelentés egyikét,
amit a különböző alkalmazottjaitól kapott, mindenkitől, attól a
vámpír építész Alarictól kezdve, Jackson Hissongon át
Miguelig. – Megbeszélhetjük… nos, helló!
Emma szétnézett, hogy ellenőrizze, bejött-e valaki a
szobájukba, aztán rájött, hogy a férfi a számítógép
képernyőjén megjelenő valamire reagál.
– Mi az? – kérdezte kinyújtózva, és megpróbálta elolvasni
Duncan karja fölött.
– Tammy Dietrich visszatért – mondta, és előrehajolt, hogy
figyelmesebben is elolvassa.
Emma felült. – Honnan tudod?
A férfi a képernyőjén lévő jelentésre mutatott.
– Valaki figyelte az irodáját. Ma kora reggel jelent meg ott,
és nagyon álcázta magát. Nagy kalap és napszemüveg, de
egyértelműen ő volt az. Nyilván hallott Max korai haláláról, és
úgy döntött, hogy biztonságban hazajöhet.
Emma elnyomta a félelem rezdülését.
– Mi a legfrissebb hír a rendőrségtől ezzel kapcsolatban?
Mármint Max haláláról.
– Rosszul végződött betörésként kezelik az esetet, Graftont
lelőtték, miközben a családját védte.
– A rendőrség beveszi ezt?
Duncan gúnyosan felhorkant. – Max egyik örököse sem
akarja, hogy a hatóságok túl mélyen beleássák magukat az
öreg Max felszín alatti tevékenységeibe, és főleg nem a
pénzügyeibe. Úgy döntöttek, hagyják, hogy hősként haljon
meg.
– Rohadék – mondta Emma, úgy téve, mintha csak a
haragtól szorulna össze a gyomra.
Duncant persze nem tévesztette meg. Kutató pillantást
vetett rá, és azt mondta: – Helyesen cselekedtél, Emma!
– Tudom! Meg akart ölni téged. És megölte Lacey-t.
– És mégis zavar téged a halála.
Emma a homlokát ráncolta.
– Nem az, hogy meghalt, csak…
– Semmi baj, Emmaline! Egy embert megölni sosem
szabadna könnyűnek lennie. – A férfi Emma arcát
tanulmányozta, mintha próbálna valamit eldönteni. –
Elvehetném tőled, tudod. Elfeledtethetném veled.
Emma csak bámult rá. Azt várta, hogy a lány egyenesen
elutasítja az ötletet. Láthatta abból, amilyen óvatosan vetette
fel, abból, ahogyan most ránézett, és arra várt, hogy ő
fellobbanjon. De nem tette. Gyűlölte magát érte, de komolyan
fontolóra vette, hogy hagyja, hogy a férfi elvegye tőle az
egészet – a helytelen bűntudatot, a félelmet, hogy valami baj
van vele, hogy képes volt így hidegvérrel megölni egy embert,
még ha az meg is érdemelte.
– Lehet, hogy egy nap még eleget teszek ennek a kérésnek –
mondta végül. – De még nem.
Duncan megkönnyebbülten elmosolyodott, a szemei azt a
meleg barna színt öltötték, amitől olyan emberinek tűnt. –
Amikor csak készen állsz rá.
Megcsörrent a telefonja, ami váratlanul érte. Vasárnap este
volt, és úgy döntött, hogy a vasárnapok csak az övéik lesznek.
Miguelnek és a többieknek azt mondta, hogy ne zavarják őt,
hacsak nem valami sürgős dologról van szó. Emma
elkomorult, de Duncan elvigyorodott, majd előrehajolt, és
anélkül vette fel a mobilját, hogy ellenőrizte volna a
hívásazonosítót.
– Atyám – mondta, a hangjában keveredett a melegség és a
tisztelet. – Jól vagyunk – folytatta, nyilvánvalóan a hívó
kérdésére válaszolva. – Még nincs állandó házunk, de az is
halad. És ott mindenki jól van? – Felnevetett, testbeszéde
ellazult és könnyed volt. Emma ritkán látta így Duncant,
kivéve, amikor vele volt.
– Ilyen hamar? – kérdezte most. – Hát, ez eléggé igaz. –
Egy darabig még hallgatta a másik oldalt, aztán azt mondta: –
Jönni fog velem. – Ismét felnevetett, és hozzátette: –
Érdekesnek ígérkezik.
Emma árgus szemekkel nézett rá, hiszen nyilvánvalóan
most már róla beszélt. És mi lenne olyan átkozottul érdekes?
– Már alig várom, atyám! Addig is.
A férfi megszakította a kapcsolatot, és visszadobta a
telefont az asztalra.
– Mi volt ez az egész? – követelte a lány.
 – Raphael volt az.
Ezt már tudta. Csak egyetlen személy volt, akit Duncan az
atyám megtiszteléssel szólított, mert csak egy ura volt, Duncan
számára legalábbis. – Azt tudom – mondta a lány. – Miért
hívott? – És mi volt olyan átkozottul vicces? akarta hozzátenni,
de nem tette.
– Két hét múlva lesz a Vámpírok Tanácsának ülése –
mondta Duncan, és ragyogó mosolyt villantott rá. – Megyünk
Kaliforniába!
 Epilógus

Lucas Donlon, vámpírlord, Észak-Amerika egy szeletének

uralkodója, amelyet a vámpírok Síksági Területnek neveztek,
egy napszemüveg mögül fürkészte a konferenciatermet. Nem
volt szüksége a szemüvegre. A mostani találkozó házigazdája
Raphael volt, és ellentétben azzal az elmebeteg Krystoffal, aki
az Észak-amerikai Vámpírok Tanácsának legutóbbi ülésének
házigazdája volt, Raphael soha nem engedett volna olyasmit a
konferenciatermébe, mint a fénycsöves világítás. De Lucas
mégis magán tartotta a szemüveget. Többek között így
könnyebben tudta magában tartani a gondolatait. Túl sok
kíváncsi vámpír volt a vámpírlordok között, és mivel
mindannyian lemondtak arról, hogy egymás gondolataiban
vájkáljanak, vizuális nyomokat kellett keresniük. Mennyire
nevetséges volt ez.
És milyen vidám társaság is voltak. Nyolc vámpír
helyezkedett el egy tárgyalóasztal körül, amelynél könnyedén
elférhettek volna négyszer annyian is, mert nem bíztak
egymásban annyira, hogy közelebb üljenek egymáshoz. Vagy
talán az volt a baj, hogy nem is akartak közelebb ülni. Évente
egyszer találkoztak, hogy megvitassák a közös érdekű
ügyeket, de aligha voltak barátok. Valójában egyáltalán nem
voltak barátok. Lucas maga is csak egyet tartott barátjának
azok közül, akik ennél az asztalnál ültek, és az Duncan volt. A
többiek közül néhányan baráti ellenfelek voltak, egy pedig
bevallottan ellenség, ketten pedig annyira újak voltak a
Tanácsban, hogy Lucasnak nem volt véleménye. Rajmundot
legalább ismerte a vámpír hosszú szolgálatából, amit a végre
halott Krystof hadnagyaként teljesített – most volt még egy
vámpír, akit el kellene tenni láb alól. De a nagyszerű körük
legújabb tagjáról, Sophiáról még csak nem is hallott, amíg fel
nem bukkant a kanadai területek uraként. Nem mintha
érdekelte volna. Amíg a nő tartotta magát a határaihoz, ő is
tartja magát a sajátjához.
– A te szavazatod, Lucas? – Raphael mély hangja
félbeszakította Lucas elmélkedését a lordtársairól. Lucas nem
mozdult az ovális asztalnál elfoglalt helyzetéből. A tekintetét
Raphaelre szegezte, és annyira leengedte a szemüvegét, hogy
átnézhessen felette.
– Igen – mondta szenvtelenül, majd ismét feltolta a
szemüveget, hogy eltakarja a szemét. Ha az istenek is úgy
akarják, a többiek is így szavaznak majd, és mindannyian
eltűnhetnek innen a francba. Nem mintha Malibu rossz hely
lett volna. Csak nem nagyon szerette a társaságot.
Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart, és nem egy unalmas
beszédet kellett elviselnie, vagy figyelmen kívül hagynia, de
végül a többiek mindannyian bizalmat szavaztak Duncannek,
mint a fővárosi terület urának. Ez volt az egyetlen terület, ahol
ilyen szavazásra volt szükség, és csak azért, mert a lordjával
szemben különleges követelményeket támasztottak.
Körülbelül egy évszázaddal ezelőtt mindannyian beleegyeztek
ebbe a feltételbe, még Victor is, aki akkoriban nevetett,
feltételezve, hogy ez soha nem lesz kérdés. Amilyen arrogáns
seggfej volt, sosem értette meg, hogy ő maga volt a kérdés. A
többiek azóta is arra vártak, hogy valaki elintézze azt a
rohadékot. Hála Istennek, hogy végre megtörtént, és hála
Istennek, hogy Duncan volt az, aki megtette. Lucas nem hitte,
hogy bárki más képes lett volna megszerezni a teljes tanács
jóváhagyását.
– A határozat elfogadva – mondta Raphael, kimondva a
nyilvánvalót. Szinte azonnal felállt, úgy tűnt, ugyanolyan
türelmetlenül, mint a többiek, hogy túl legyen a
megbeszélésen. Valószínűleg annál is inkább, hiszen az ő
otthonát szállták meg a lordok és a biztonsági embereik.
Lucas felemelkedett a székből, és ugyanazzal a mozdulattal
hátra is lökte az asztaltól. Megvárta, amíg a többiek kisietnek
az ajtón, néhányan megálltak, hogy gratuláljanak Duncannek,
köztük Raj is, aki elég sokáig megállt, hogy kezet rázzon vele.
Raj és Duncan már nagyon régóta voltak a saját lordjuk
hadnagyai. Lucas feltételezte, hogy ez bizonyos ismeretséget
teremtett közöttük. És a területeiknek is közös volt a határa,
így nem árthatott, hogy legalább barátságosak voltak. Persze
az ő és Duncan barátsága ennél sokkal régebbre nyúlt vissza.
Raphael távozott utolsóként, fekete szemei a szemüveg
ellenére is hosszú ideig tartották Lucas tekintetét, míg végül
mormogott valamit Duncannek, és eltűnt a nagy kétszárnyú
ajtók között. Duncan rámosolygott Lucasra, miközben az
megkerülte az asztalt.
– Duncan – mondta Lucas melegen. – Gratulálok!
Duncan megrázta a kinyújtott kezet. – Most már leveheted
azt az átkozott szemüveget!
Lucas felnevetett, és becsúsztatta a felesleges szemüveget
az öltönyzakó zsebébe. – Csak azért hordom, hogy
felbosszantsam Raphaelt. Valakinek szerénynek kell tartania a
nagyfiút!
– Túl késő, barátom! Az a hajó már régen elment.
– Igen, nos, megteszem, amit tudok! Indulsz azonnal?
– Holnap. Itt töltjük az éjszakát, de túl sok a tennivaló
odahaza Washingtonban ahhoz, hogy tovább maradjunk.
– Mi, ugye? Úgy hallottam, találtál magadnak ott egy
kedvest.
– Akár Miguelre és Louisra is utalhattam volna – mondta
Duncan szelíden.
– De nem tetted. Minden a „mi”-ben rejlik, barátom. Szóval
akkor ő egy édes, régimódi lány délről? Valaki, aki
megmasszírozza a lábad és kimossa a zoknidat?
Duncan felnevetett.
– Aligha, bár Emma déli – és kedves, amikor úgy akarja. Itt
van valahol a közelben. Borozik Raphael párjával, Cynthiával,
azt hiszem, bár valószínűleg meg kellene keresnem. Az ember
beleborzong, ha belegondol, milyen bajba keveredhetnek ők
ketten!
Lucas elfogadta Duncan kijelentését annak, ami volt –
udvariasan elismerte, hogy tud Raphael találkozójáról
Lucasszal. Duncan közel százötven évig volt Raphael
hadnagya és bizalmasa, és bár a fővárosi terület átvétele
elvonta őt Raphael mindennapi munkájától, ez semmit sem
változtatott a barátságukon. Ahogy Duncan új lordsága sem
változtatott semmit a Lucasszal való barátságán.
Együtt sétáltak ki, majd szétváltak, miután még egyszer
kezet ráztak, és megígérték, hogy kapcsolatban maradnak.
Duncan a lépcső felé fordult, míg Lucas elindult a hosszú
folyosón, Raphael irodája felé a másik szárnyban. Lent hagyta
a biztonsági embereit, nem akart a szükségesnél több tanút a
találkozóra. Többnyire megbízott az embereiben, de Raphael
birtokán belül senkitől sem fenyegette veszély, így nem volt
oka kockáztatni.
A fekete, faragott ajtók kinyíltak, amikor közeledett, és
fontolóra vette, hogy visszaveszi a napszemüveget. Az ötletet
azonban szinte azonnal el is vetette. Üzleti megbeszélnivalójuk
volt, és Raphael sosem értékelte Lucas tiszteletlen hozzáállását
a komoly dolgokhoz.
Raphael felnézett az íróasztala mögül, amikor Lucas
besétált a szobába. Az ajtó egy suhintással becsukódott
közvetlenül mögötte, alig elkerülve a fenekét. Lucas röviden
elvigyorodott, de aztán az íróasztalhoz lépett, és derékból,
őszintén és tisztelettel meghajolt.
– Atyám – mondta –, köszönöm, hogy fogad!
Raphael egy pillanatig gyanakodva tanulmányozta, majd az
íróasztal előtt álló két kényelmes szék felé mutatott.
– Ülj le, Lucas! Hol van a napszemüveged?
Lucas ekkor felnevetett. – Duncan mondta, hogy ne
viseljem!
Raphael megengedte, hogy mosoly görbítse a szája szélét.
– Mondd el, mi történik!
– Klemensről van szó – mondta Lucas a középnyugati
vámpírlordra utalva, aki pillanatokkal korábban az asztal
túloldalán bámult rá. – A keleti határomat csipkedi.
Visszafogtam magam, amíg Duncan megerősítést nem kapott,
mert te is megkértél rá, és mert mindketten ezt akartuk. De
nem tudom tovább tűrni. A saját embereim is kezdenek
kételkedni abban, hogy megvan bennem az akarat, hogy
megtartsam a területemet.
– A kurva anyját! – káromkodott Raphael. – Mit akar?
Lucas megvonta a vállát. – Gyanítom, azt akarja, hogy az
egész síksági területemet egyesítse a sajátjával. Mindig is
piszkálta, hogy a tiéd nagyobb, mint az övé. – Ezt a
kijelentését egy tiszteletlen kacsintással nyomatékosította, amit
Raphael figyelmen kívül hagyott. – Bár beéri bármivel, amit
elfoglalhat – folytatta Lucas. – És én ezt nem fogom hagyni.
– Nem – értett egyet Raphael. – Szóval, mit fogsz tenni?
– Semmit a jövő hét végéig.
 – Miért pont a jövő hétig?
– Az FBI jön hozzám – mondta Lucas, és megnyugodott,
most, hogy kiderült a találkozó valódi oka.
– Az FBI? – mondta Raphael. – Most mit csináltál?
– Atyám! – Lucas a szívére tette a kezét, és úgy tett, mintha
megsebezte volna a vád. Raphael undorodva nézett rá, mire
Lucas így szólt: – Nem tettem semmit, amiről tudnék. Valami
FBI-os nő hívogatott. És nem is csak engem. A helyi seriffet is
felhívta. Azt állítja, hogy egy eltűnt személyt keres, és azt
gondolja, hogy a mi környékünkön tűnt el. Megkérdeztem az
embereimet, de senki sem hallott róla. Ha eltűnt, akkor vagy
az emberek, vagy a Kietlen Pusztaság vitte el, nem mi.
– És ha egyszer eltűnt?
– Amint elment, uram – mondta komolyan Lucas –, háború
lesz!

Folytatódik…
{1}
21 Celsius fok
{2}
Gra jelenthet korrupciót is
{3}
Egy mondás, miszerint: Nem számít, mit mondanak az esélyek, bármelyik
vasárnap bármelyik csapat legyőzhet bármely másik csapatot