GALAKTIKA 142.

Tudományos-fantasztikus folyóirat

Összeállította és szerkesztette: Kuczka Péter

 Frederik Pohl
A RÉSZEG ÚTJA
1.
Cornutnak hívják, a 2166-odik évben született, és harmincéves. Tanár.
Matematikus. A számelmélet a szűkebb szakterülete. A számok
mnemonikáját tanítja, és ez a tudomány teljesen kitölti kreatív gondolatait.
De a lányokra is gyakran gondol, elvont, határozatlan módon.
Nőtlen. Egyedül hál, és ez nem valami jó.
Ha az ember körbejár kis hálószobájában (a falak lilák, a mennyezet meg
krémszínű, ezek a matektorony színei), suttogást és halk surrogást hall.
Ezek nem Cornut lélegzetvételének hangjai, bár békésen alszik. A suttogás
egy elektromos óra alig hallható zümmögése. (Egyszer lelökte a földre, az
egyik tengely egy picit elmozdult és nekisúrlódik egy szegecsnek.) A
berregés egy másik óra. Ha az ember alaposan körülnéz, még több órát is
észrevesz.
Összesen öt óra van a szobájában. Mind ébresztő, és mind ugyanarra az
időpontra van beállítva.
Cornut jóképű férfi, még ha kicsit sápadt is. Ha nő az ember (mondjuk
valamelyik tanítványa), akkor szeretné kivinni a napra. Szeretné felhizlalni
és gyakrabban megnevettetni. A férfi nem tudja, hogy napfényre és
felhizlalásra van szüksége, de azt nagyon is érzi, hogy valamire szüksége
van.
Tudja, hogy valami baj van. Már hét hete tudja, méghozzá cáfolhatatlan
bizonyítékok alapján.
Az öt óra fürgén ketyeg negyed nyolc felé, amikor csörögniük kell.
Cornut sokáig piszmogott velük, hogy ugyanabban a pillanatban szólaljanak
meg. A műveletet kínos pontossággal többször is megismételte. Most aztán
biztos, hogy mindegyik negyed percen belül fog csörögni, zümmögni vagy
bippegni.
Egyiknek azonban van egy rossz szokása. Annak, amelyiket Cornut
leejtette. Néhány pillanattal azelőtt, hogy csörögni kezdene, halkan kattan
egyet.
 Most kattan.
A hang nem túl erős, de Cornut megmoccan, már nem igazán alszik.
A következő pillanatban ledobja a takarót, és felül. Szeme még mindig
majdnem teljesen csukva. A fiatalember feláll, és lassan odamegy az
ablakhoz. A szobája a tizennyolcadik emeleten van. Meg akarja ölni magát.
Az elmúlt ötven napban már kilencszer próbálkozott. Szörnyű képtelenség,
hogy ez az ember újra és újra öngyilkosságot kísérel meg, amikor pedig
egyáltalán nem akar meghalni.
2.
Cornut álmában kényelmetlenül érezte magát. Félálmában is tudatában
volt, hogy kellemetlen helyzetbe keveredett, és közben meg valaki a nevén
szólította. Morgott, grimaszolt, és végre kinyitotta a szemét.
Egyenesen lefelé nézett, majdnem kétszáz lábnyira.
Teljesen magához tért. Veszedelmesen megingott, de valaki megragadta a
karját. Az a valaki, aki rákiáltott. Akárki volt is, durván visszarántotta
Cornutot a szobába.
Az öt ébresztőóra ebben a pillanatban megszólalt, mint egy gyakorlott
kórus, a következő ütemben megcsörrent ágya mellett a telefon, a szoba
fényei, amelyeket egy automata óraszerkezet vezérelt, kigyulladtak. Az
egyik olvasólámpába erősebb körtét tett, és ez épp odavilágított a párnára,
ahol Cornut fejének kellett volna lennie.
– Jól van?
Cornut rájött, hogy a kérdést már többször megismételték. Dühösen
válaszolt:
– Persze hogy jól vagyok!
Hajszálon múlt a dolog. Ereit hirtelen elöntötte az adrenalin, és mivel
már nem volt más feladata, hát dühöt váltott ki.
– Elnézést... Köszönöm, Egerd.
Az alsóéves eleresztette. Tizenkilenc éves volt, vörös haját katonásan
rövidre vágatta, és rendszerint pirospozsgás arca most elsápadt.
– Nem történt semmi. – És szemét még mindig a professzoron tartva
óvatosan odahátrált a telefonhoz. – Halló. Igen, már felébredt. Köszönöm,
hogy ideszólt.
– Majdnem elkéstél – mondta Cornut. Egerd megvonta a vállát.
– Legjobb lesz, ha most elmegyek, uram. Még... Jó reggelt, Carl mester.
A háznagy az ajtóban állt, mögötte bámészkodó egyetemisták, mint egy
libacsapat, nyakukat nyújtogatva próbálták kivenni, hogy mi okozhatta a
felfordulást. Carl mester magas volt, fekete hajú, szeme, mint a zafír. Egy
nedves fényképnegatívot tartott a kezében, amely szelíden csöpögött a
gumipadlóra.
– Mi az ördög történik itt? – kérdezte szigorúan.
Cornut már szóra nyitotta a száját, de aztán rádöbbent, teljes képtelenség,
hogy válaszoljon erre a kérdésre. Nem tudta!
 Épp ez volt a legborzasztóbb az elmúlt ötven napban. Nem tudta, mi,
nem tudta, miért, csak azt tudta, ez volt a kilencedik alkalom, hogy
majdnem öngyilkosságot követett el.
– Egerd, válaszolj Carl mesternek – szólalt meg végül.
A fiú megrázkódott. Carl volt élete központi figurája, a háznagy kénye-
kedvétől függött, hogy egy egyetemista átmegy-e a vizsgáin, megkapja-e
diplomáját, és így elkerüli-e a katonai behívót, vagy pedig
kényszermunkára kell mennie a kijelölt táborokba. Egerd dadogva szólalt
meg:
– Uram... én, én külön szolgálatban voltam Cornut mester mellett.
Megkért, hogy minden reggel jöjjek be öt perccel ébresztő előtt a szobájába
és figyeljem meg, mert... szóval erre kért meg. Csak ma reggel elkéstem
kissé.
– Elkéstél? – kérdezte Carl hidegen.
– Igen, uram. Én...
– És borotválatlanul jöttél ki a folyosóra?
A fiú elnémult. A Carl mögött csoportosuló diákok gyorsan
szétszéledtek. Egerd folytatni akarta, de Cornut közbevágott. Reszketve ült
az ágya szélén.
– Carl, kérlek hagyd békén a fiút. Ha időt szakított volna a
borotválkozásra, már nem élnék.
– Rendben – pattogott Carl mester. – Egerd, te visszamehetsz a szobádba.
Cornut, tudni akarom, hogy mi ez az egész. Részletes magyarázatot kérek...
– És elhallgatott, mintha eszébe jutott volna valami. Lenézett a kezében
tartott nedves negatívra. – Rögtön reggeli után – fejezte be, és
méltóságteljesen átvonult saját termeibe.
Cornut nagy nehezen felöltözött, és borotválkozáshoz látott. Az elmúlt
hét hét minden egyes napján egy teljes évet öregedett. Úgy érezte, hogy
lassan eléri a nyolcvanat, és így egy teljes évtizeddel öregebb, mint maga
Carl mester.
Hét hét. Kilenc öngyilkossági kísérlet.
És nincs rá magyarázat.
Nem úgy nézett ki, mint aki alvajáróként majdnem véget vetett az előbb
az életének. Fiatalon lett professzor, olyan termete volt, mint egy atlétának.
Olyan arca volt, mint egy erős, egészséges fiatalembernek, aki az utóbbi
időben valami miatt keveset aludt. És olyan arcot vágott, mint aki épp most
került kínos zavarba valami hihetetlen és megbocsáthatatlan dolog miatt,
amit elkövetett.
Cornut igenis zavarban volt. Mostanra már az egész campuson híre
terjedt az ostobaságának. Nyilván eddig is suttogtak, de a ma reggeli
jelenetnek sok tanúja volt, úgyhogy most hangosabb lesz a suttogás. Mivel
pedig a campus Cornut egész élete volt, ez azt jelentette, hogy minden
egyes emberi lény, akinek a véleménye számít neki, hamarosan tudni fogja,
hogy könnyelmű módon, minden ok nélkül öngyilkosságot akart elkövetni,
és még csak nem is sikerült.
Megszárította az arcát, és felkészült, hogy kilépjen a szobájából. Ami azt
jelentette, hogy szembe kell néznie velük, de ezt semmiképpen nem lehetett
megúszni. Az íróasztala mellett egy pillanatra megállt, rápillantott a
jegyezeteire. A Wolgren-anomáliákkal kapcsolatos firkálmányait gondosan
a ma reggeli előadás óravázlata tetejére tették, az asztal közepén pedig, egy
nehezékkel leszorítva ott volt az Egyetem elnöki hivatalának vörös
szegélyes levele, amelyben meghívták a terepexpedícióra. Emlékeztette
magát, meg kell kérnie Carlt, hogy segítsen kibújni a meghívás alól. Maga a
Wolgren-tanulmány is hetekre való munkát jelent, és Carl mindig arra
biztatja, hogy publikáljon. De ez egyelőre még túl korai volna. Három
hónap múlva... esetleg... ha a számítóközpont elég időt bocsát a
rendelkezésére, és ha ki nem derül, hogy az anomáliák magyarázata
tévedés, egyszerű összeadási hiba.
No és persze ha akkor még életben lesz.
– Különben is, isten verje meg az egészet – tört ki.
Zsebébe gyűrte az elnök levelét, fogta a köpenyét, és mérgesen kiment.
A tanszék mind a harmincegy mestere a matektorony éttermében
étkezett. Legtöbben már ott voltak. Cornut kifejezéstelen arccal sétált be,
arra számított, hogy érkezésekor elhallgat a csarnokban a beszélgetések
zümmögése, és a számítása be is vált.
– Jó reggelt – mondta vidáman, és körbebólintott.
A kevés női oktató egyike odaintett neki, és nevetett.
– Remek, Cornut. Gyere, ülj közénk. Janetnek van egy ötlete, hogy hogy
vethetnél véget ezeknek az öngyilkossági kísérleteknek.
Cornut mosolyogva bólintott, és hátat fordított a két nőnek. A női
szárnyban aludtak, tizenkét emelettel az ő szobája alatt, de már hallottak a
dologról. Hát persze. Megállt annál az asztalnál, ahol Carl mester ült
egyedül. Teázott, és egy halom fényképet nézegetett.
 – Elnézést kérek a mai reggelért. Carl – szólalt meg.
Carl tétován felnézett rá. Ha egyenrangúakkal beszélt, szeme nem olyan
hideg csillagfényű zafír volt, mint amikor Egerdre szegezte a pillantását.
Egy sovány Mikulás szelíd, kék szeme nézett Cornutra, ami sokkal inkább
összhangban is volt az öreg természetével.
– Ó! Ja igen, arra célzól, hogy ki akartál ugrani az ablakon. Ülj le, fiam. –
Helyet csinált az asztalon, hogy a diákpincérnő megterítsen Cornutnak. Az
egész abroszt elborították a fényképek. Egyet odaadott Cornutnak.
– Most mondd meg – kérdezte – szerinted ez hasonlít egy csillag
fényképéhez?
– Nem.
Cornutot nem nagyon érdekelték a tanszékvezető hobbijai. A kép egy
fényes folt volt, ami tulajdonképpen semmihez sem hasonlított.
Carl felsóhajtott és letette.
– Rendben. Szóval hogy is volt az a dolog ma reggel?
Cornut elfogadott egy csésze kávét az egyik diákpincértől, a többieket
meg elhessentette.
– Bárcsak elmondhatnám – kezdte komolyan.
Carl várt.
– Úgy értem... nehéz...
Carl várt. Talán Carl volt az egész karon az egyetlen ember, aki aznap
reggel nem hallgatta meg a pletykákat. Szinte lehetetlen volt beszámolni
neki a puszta tényekről. Carl mester az Egyetem gyermeke volt. Nem
kedvelte a kinti zsúfolt, nyüzsgő városi életet. Tulajdonképpen az emberi
problémákat sem igazán kedvelte. Isten tudja, mihez kezd majd Carl, aki
olyan száraz, mint maguk a számok és a feje tömve van Vinogradoff-fal és
Frenickle de Bessyvel –, egy olyan nem matematikai jelenséggel, mint az
öngyilkosság.
– Kilencszer próbáltam eddig megölni magam – vágott bele Cornut a
dolgok közepébe –, és ne kérdezd, hogy miért, mert nem tudom. Ma reggel
is ez történt. Ez volt a kilencedik kísérletem.
Carl mester pont olyan arcot vágott, mint amire Cornut számított.
– Ne nézz ilyen hitetlenkedve – vágta oda. – Ennél semmivel sem tudok
többet, és nekem is éppolyan kellemetlen, mint neked!
A háznagy tehetetlenül meredt a tányérja melletti fényképfelvételekre,
mintha azokban keresné a magyarázatot. De nem találta.
 – Rendben. Értem az állítást. Felmerült már benned, hogy segítséget is
kérhetnél?
– Segítséget? Te jó ég, csak úgy nyüzsögnek körülöttem a segítők.
Tudod, reggelenként a legrosszabb a helyzet, közvetlenül ébredés után,
amikor még nem vagyok teljesen magamnál, az a veszélyes időszak. Így
aztán összeállítottam egy bonyolult ébresztő rendszert, öt vekkert állítottam
be. A gondnokot megbíztam, hogy szereljen időkapcsolót a lámpáimba.
Rávettem az éjszakai ügyeletest, hogy hívjon a házitelefonon – az egészet
egyszerre, hogy amikor felébredek, teljesen éber legyek. Három reggelen át
működött is a dolog, és hidd el, olyan ez az egész, mintha arra ébrednél,
hogy egy kancsó jeges vizet zúdítanak az arcodba. Még Egerdet is rávettem,
hogy kora reggel jöjjön be a szobámba, legyen mellettem, amikor
felébredek, hátha mégis valami baj lesz.
– És Egerd ma reggel elkésett?
– Csak majdnem – javította ki Cornut. – Ha egy perccel később érkezik,
valóban elkésett volna, én meg néhai lennék.
– Nem pontosan ilyen segítségre gondoltam – mondta Carl.
– Értem, az Eü. Központra gondolsz. – És Cornut elővett egy cigarettát.
Egy diákpincérnő odasietett, és tüzet adott. Ismerte a lányt, az ő osztályába
járt, Locille-nek hívták. Csinos volt és nagyon fiatal. Cornut szórakozottan
utánanézett.
– Voltam ott, Carl. Pszichoanalízist ajánlottak. Az az igazság, hogy
nagyon is nyomatékosan ajánlották.
Carl mester arca ragyogott az érdeklődéstől. Cornut újra felé fordult, és
az jutott eszébe, hogy nem látta Carlt ennyire érdeklődőnek azóta, hogy
megvitatták Cornut tanulmányait, a Wolgren alapvető statisztikai
törvényében lévő diszkrepanciák elemzését.
– Megmondom, hogy számomra mi ebben az egészben a
legmegdöbbentőbb – mondta Carl. – Az, hogy szemmel láthatóan nem
nagyon aggaszt a dolog.
– Pedig aggaszt – gondolkodott el Cornut.
– De nem látszik. És van még ezenkívül más gondod is?
– Olyan, amitől öngyilkos akarnék lenni? Nincs. De hát csak kell legyen
valami, nem?
Carl maga elé meredt, a szeme újra ragyogó kék volt, agya beindult,
megvizsgálta a lehetőségeket, elméletet dolgozott ki.
– Csak reggelenként?
 – Nem, Carl, ennél azért találékonyabb vagyok, a nap vagy éjszaka
bármely órájában megpróbálhatom megölni magam. De mindig olyankor
történik, amikor álmos vagyok, amikor már majdnem elalszom vagy
ébredezem. Egyszer meg az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy isten
tudja, miért, a tűz-lépcső felé tartok. Nem tudom, lehet, hogy valami félig
felébresztett, így aztán megkértem Egerdet, hogy esténként maradjon
velem, amíg mélyen nem alszom, és hogy reggel nézzen be hozzám, ő az én
pesztrám.
– Azért ennél nyilván többet tudsz mondani! – mérgelődött Carl.
– Hááát igen... Azt hiszem, álmodom.
– Álmodsz?
– Azt hiszem, Carl. Nem emlékszem rá tisztán, de mintha valaki
rábeszélne, hogy kövessem el ezeket a dolgokat, valaki, akinek nagy a
tekintélye. Egy apa? Nem emlékszem az apámra, de valami ilyen érzésem
van.
Carl arcáról eltűnt a fény. Már nem érdekelte a dolog, – Mi baj? –
kérdezte Cornut kíváncsian.
A háznagy hátradőlt, és megrázta a fejét.
– Nem, nem szabad azt gondolnod, Cornut, hogy bárki is rábeszél. Nincs
senki. Hidd el, nagyon alaposan utánajártam a dolognak, az álmok forrása
maga az álmodó.
– De hisz én csak azt mondtam...
Carl mester feltartotta a kezét.
– Ha elemezzük a helyzetet – mondta azon a tanáros hangon, amelyre
minden héten hárommillió tévénéző figyelt –, két lehetőséget találunk.
Vizsgáljuk meg őket. Az egyik az, hogy fizikai magyarázata van a
dolognak, vagyis valaki valóban beszél hozzád álmodban. Azt hiszem, ezt
kizárhatjuk. A másik lehetőség a telepátia. Ez pedig – fejezte be – nem
létezik.
– De én csak...
– Nézz magadba, fiam – mondta az öregember bölcsen. Aztán újra
felcsillant a szemében az érdeklődés. – És mi van Wolgrennel? Hogy
haladsz az anomáliákkal?
Cornut húsz perc múlva arra hivatkozva, hogy késésben van, elszökött.
Az étteremben tizenkét asztal volt, és nyolctól odaszóltak neki, hogy ugyan
üljön már le egy második csésze kávéra... és igen, Cornut, mi ez, amit
hallunk rólad?
 Cornut nem mondta ugyan meg Carl mesternek, de a pszichoanalitikusa
várta. És semmiképpen nem akart elkésni. Nem nagyon bízott benne, hogy
a pszichoanalízis képes lesz megoldani a problémáját. A lélektanban három
évszázad alatt sem dolgoztak ki egzakt módszereket, és Cornutban
veleszületett bizalmatlanság élt minden ellen, amit nem lehet
matematikailag elemezni. De volt valami más is, amit nem mondott el Carl
mesternek.
Nem Cornuté volt az egyetlen hasonló eset.
Az Eü. Központban izgatottan fogadták, a kezelőorvosa öt olyan nevet
említett, akiket Cornut ismert, mind a kar dolgozói voltak, akik az elmúlt
néhány év során öngyilkosságot követtek el, vagy rejtélyes körülmények
között haltak meg. Az egyiküknek tizenöt eredménytelen próbálkozása volt,
míg végül sikerült felrobbantania magát egy teljes éjszakán át tartó
polimerizációs kísérletsorozat végén a kémiai csarnokban. Néhányan már
első vagy második alkalommal sikerrel jártak.
Cornut esetében az volt a különleges, hogy hét hetet kibírt anélkül, hogy
bármilyen komoly kárt tett volna magában. A rekord tíz hét volt. A
vegyészé.
A pszichoanalitikus megígérte, összegyűjti az összes információt a többi
öngyilkosságról, és aznap reggel odaadja neki. Cornut nem tagadta maga
előtt, hogy érdekli a dolog, sőt nagyon jelentősnek ítélte a kérdést.
Ha minden úgy történik, mint az előző esetekben, akkor végül ő is
sikerrel jár, ahogy a többiek is mind, így vagy úgy, de megöli magát,
anélkül hogy megtudná, miért tette.
És ha minden úgy történik, mint az előző esetekben, akkor ennek három
héten belül kell bekövetkeznie.
3.
Az Egyetemen megkezdődött a nap. A helytartó hivatalában egy
tisztviselő megtöltött egy dossziét, elfordított egy kapcsolót, és Sticky Dick
– néha úgy írták, S. T. – l. (C. E.), Di. C. – elkezdte megdarálni és
leosztályozni az előző napi dolgozatokat. Az orvosképző szolgadiákjai
előgurították a hűtött tárolókból a feltrancsírozott holttesteket, és
megeresztették az árva testrészekkel kapcsolatos ősrégi vicceket. A
központi szalagtárban a tévétechnikusok újrakezdték a végtelen szertartást.
Az volt a dolgok rendje, hogy minden előadást videóra vettek.
Harmincezer alsóévesnek jutott futólag eszébe, hogy vajon ma reggel
milyen hangulatban lesz az oktatója, és egytől egyig arra a következtetésre
jutottak, ha este még életben lesznek, mázlijuk volt. De ez még mindig
jobb, mint a kinti világban próbálkozni.
Locille pedig, a diákpincérnő, a matektorony tanári étkezdéjéhez tartozó
konyhában segített letörölni az utolsó páracseppeket a rozsdamentes acél
főzőedényekről, és a szolgálati liften lement a forró, zajos Egyetem térre.
Locille sem zajosnak, sem forrónak nem érezte a teret, sokkal rosszabb
helyeket is ismert. Locille ösztöndíjas volt, a szülei városiak, nem talárosok.
Csak két éve élet az Egyetemen, hétvégeken néha még hazajárt. Nagyon is
pontosan tudta, mit jelent a városban élni, az öböl túloldalán, vagy ami még
rosszabb, az egyik vízbe épített texason, szüntelen fémcsörgésben,
borzasztó zsúfoltságban. Az Egyetem tér zaját csak emberi hangok okozták.
Nem rengett a lába alatt a föld.
Locille boldog arca keskeny volt, a haja rövid, a járása határozott. Nem
látszott rajta, hogy aggódik. Olyan fáradt volt a férfi ma reggel, és nem is
evett, pedig máskor jó volt az étvágya. Rámosolygott egy fiúra, akit
jóformán nem is látott, és közben azt tervezgette, hogy másnap reggel majd
kérés nélkül leteszi elé a rántottát. Talán akkor meg fogja enni.
Persze nem ez a probléma megoldása.
Locille megremegett. Tehetetlennek érezte magát. Kétségbeejtő, hogy
ennyire számít neki valaki, és nem tehet semmit, mert az egész helyzeten
kívül van...
Valaki utánafutott, aztán lelassított.
– Szia – lépett mellé Egerd, akivel a leggyakrabban randevúzott. – Miért
nem vártál meg a kapuban? Mit szólnál egy szombat esti programhoz?
 – Hello. Még nem tudom. Lehet, hogy a tanári bulin kell majd
kisegítenem.
– Mondd meg nekik, hogy nem érsz rá – heveskedett Egerd. – Mondd
azt, hogy ki kell menned a texasra. Mondd, hogy a bátyádnak, izé, valami
betegsége van, és anyádnak szüksége van rád, hogy segíts ápolni.
Locille felnevetett.
– Figyelj, kölcsönkaptam Carnegan hajóját szombat estére! Egészen a
Fokig lemehetnénk!
Locille vidáman engedte, hogy megfogja a kezét. Kedvelte Egerdet.
Jóképű volt és kedves. A bátyjára emlékeztette... nem, nem az igazi, élő
bátyjára, hanem arra, amilyennek lennie kellett volna. Tetszett neki Egerd,
de nem tetszett neki. Számára teljesen egyértelmű volt a különbség, ahogy
az is világos volt, hogy ő viszont tetszik Egerdnek.
– Nem kell most rögtön válaszolnod – folytatta Egerd. – Holnap majd
újra megkérdezlek. – Ösztönösen úgy viselkedett, mint egy talpraesett
ügynök; sokkal jobb, ha a válasz „talán”, mintha határozott „nem”. – Azt
hiszem, ma reggel kaptam egypár rosszpontot az öreg Cáritól – folytatta
komoran, amikor eszébe jutott az affér.
– Sajnálom – válaszolt Locille, bár a dolog egyáltalán nem volt
szokatlan. De aztán figyelni kezdett a fiúra.
– Pedig csak Cornutnak akartam szívességet tenni. Mi az, hogy akartam?
Megmentettem az életét! – A lány most már feszülten figyelt, a fiú pedig
folytatta: – Már félig kint lógott az ablakból! Dilis! Tudod, azt hiszem, ezek
a profok mind bolondok egy kicsit. Ha nem érkezem idejében, kiugrott
volna az ablakon, és palacsintává lapul a téren. Ami azt illeti – folytatta
vidáman – hajszál híján elkéstem!
– Egerd!
– Mi baj? – nézett rá a fiú.
– Nem lett volna szabad elkésned! – dühöngött a lány. – Hát nem tudtad,
hogy Cornut mester számít rád? Igazán jobban oda kéne figyelned.
Valóban haragudott. Egerd elgondolkozva, némán nézte, és hirtelen nem
is élvezte már a reggelt. Megragadta a lány karját.
– Locille – mondta hirtelen teljes komolysággal. – Tudom, hogy
ösztöndíjas vagyok, és az eredményeim épp hogy elégségesek. De nem
fogok visszamenni. Figyelj, abbahagyom a matekot. Beszéltem egypár
sráccalaz orvosiról, a járványtanon sok az üres hely, és ott hasznát vehetem
a matekvizsgáimnak. Nem kérek tíz évet az életedből. Ha akarod hónapról
hónapra is hosszabbíthatjuk a szerződést, és ha úgy határozol, hogy ki
akarsz lépni, esküszöm, hogy nem fogok szemrehányásokat tenni. De
engedd meg, hogy kipróbáljuk, hogy megmutassam neked. Locille, kérlek.
Gyere hozzám feleségül.
Lenézett a lányra, aki nem nézett a szemébe. A fiú egy idő múlva
fegyelmezetten bólintott.
– Értem. Hiába, engem össze sem lehet hasonlítani Cornut mesterrel,
igaz?
A lány a homlokát ráncolta.
– Egerd, remélem, nem érzed úgy... úgy értem, amiért azt hiszed, hogy
érdekel Cornut mester, remélem...
– Nem – vigyorgott a fiú –, nem hagyom, hogy kiugorjék az ablakon. De
tudod, Locille, akármilyen csinos vagy is, azt hiszem, Cornut azt sem tudja,
hogy a világon vagy.

A pszichoanalitikus elkísérte Cornutot az ajtóig. Dühös volt, mert nem

sikerült elérnie, amit akart. Nem is annyira személy szerint Cornutra, hanem
úgy általában.
– Sajnálom – mondta Cornut mereven –, de nem vagyok hajlandó
minden mást félretenni.
– Pedig ha sikerül megölnie magát, akkor minden mást félbe kell
hagynia.
– De hisz épp ez a maga dolga, hogy ezt megakadályozza, nem? Vagy
csak az időnket pocsékoljuk?
– Az még mindig jobb, mintha megölné magát.
Cornut megvonta a vállát. A másik állítása teljesen logikus volt. A
pszichoanalitikus tovább nyúzta.
– Nem lenne hajlandó legalább éjszakára bennmaradni? Ha
megfigyelhetnénk, talán rájövünk...
– Nem.
A pszichoanalitikus habozott, megvonta a vállát, és kezet nyújtott.
– Rendben. Nyilván maga is tudja, hogy ha szabad kezet kaptam volna,
akkor nem kérném, hanem erővel beutalnám az Eü. Központba.
– Hát persze – nyugtatgatta Cornut. – De hát ugye nem kapott szabad
kezet? Nyilván megpróbálta már megszerezni az utasítást az Elnöki
Hivataltól.
 A pszichoanalitikusban volt annyi becsület, hogy zavarba jöjjön.
– A főnökök beleköptek a levesbe – morogta. – Pedig az ember
feltételezné, megértik, hogy a mentálhigiéniának legalább néha szüksége
van némi együttműködésre.
Még akkor is maga elé morgott, amikor Cornut már kiment. Ahogy
kilépett a térre, szinte ökölcsapásként érte a hőség és a zaj, de már annyira
megszokta, hogy őt sem zavarta.
Már magához tért annyira, hogy szórakoztatónak tartsa reggeli kalandját.
Fanyar érzés volt, és a mélyén aggodalom húzódott meg, de a helyzet
komikumát is érzékelte. És valóban nevetséges volt a dolog. Öngyilkosság!
Hiszen öngyilkosságot a nyomorultak követnek el, nem a boldog emberek!
És Cornut tökéletesen boldog volt.
Ennyit még a pszichoanalitikus is elismert. Tökéletes időpocsékolás volt,
hogy egyre mélyebben le akart ásni homályos gyerekkori emlékeibe, hogy
felfedezzen valami korai, elgennyesedett sebet, amely rejtekéből mérgezi a
lelkét. Egyszerűen nem volt semmi ilyesmi. Hogy is lehetett volna, hiszen
taláros volt, a szülei ennek az Egyetemnek voltak az oktatói. Még járni sem
tudott, amikor beadták a bölcsődébe és az óvodába, azokat pedig a világ
legjobban képzett szakemberei vezették, és minden a gyereknevelés
legkiválóbb elveinek megfelelően volt megszervezve. Minden gyerek
szeretetet és biztonságot kapott és mindazt, amit a pedagógiai pszichológiai
legnagyobb elméi előírtak. Traumák? Egyszerűen nem lehettek traumái!
De nemcsak első pillantásra tűnt lehetetlennek a dolog. Cornut
személyiségében nyoma sem volt ilyesminek. Nagyon élvezte a munkáját,
és bár tudta, hogy hiányzik valami az életéből – a biztonságot adó, komoly
szerelem –, azt is érezte, hogy idővel erre is rá fog találni. Fel sem merült
benne, hogy siettetnie kellene a dolgot.
– Jó reggelt, jó reggelt! – köszönt oda barátságosan a járdán csoportosuló
diákoknak. Carl egyik mnemonikai dalocskáját kezdte fütyülni. A diákok
mosolyogva bólintottak felé. Cornut népszerű professzor volt. Megállt a
stúdió ajtajában, ahol első előadását kellett leadnia.
A szoros felett átnézett a városra, ahol azok éltek, akik nem tanultak.
Rejtélyes volt a dolog, és úgy érezte, fontosabb, mint az agyában fészkelő
néma gyilkos. De ezt a problémát nem neki kell majd megoldania.
A jó tanár Carl mester egyik maximája szerint jó maszkmester is. Cornut
leült a hosszú asztalhoz, és módszeresen kezdte felvinni arccsontjaira a
semleges színű alapozót. A technikusok be-benéztek hozzá, miközben
bedolgozta arcába a festéket.
– Nincs szükséged segítségre? – Cornut felpillantott, és üdvözölte a
producerét.
– Köszönöm, nincs – válaszolt Cornut, és kicsit meghosszabbította a
szemöldökét.
Az óra fél másodpercenként tiktakolt. Cornut ráncokat festett az arcára –
hiába, annak is megvan az ára, ha valaki harmincévesen rendes egyetemi
tanár és fényt kent az ajkára.
Cornut megtörölte a kezét egy papírzsebkendőben, és fejére tette az arany
parókát.
– Minden rendben – mondta, és abban a pillanatban, amikor a mutató a
tízeshez ért, felállt.
A stúdió képét meghatározta a képernyő tetején lévő rács, ebből áradt
Cornut kísérő dallama, amit itt a közönség kedvéért lehalkítottak. Cornut
helyet foglalt az osztály előtt, meghajolt, bólintott, mosolygott, és miközben
elhelyezkedett, lábával megkereste a súgógép pedálját.
A terem teli volt, több mint száz diák jelent meg személyesen. Cornut
szerette, ha sokan vannak, részben, mert hagyománytisztelő volt, részben
pedig, mert az arckifejezésükből jól le tudta mérni, hogy mennyire értik. Ez
az egyik kedvenc osztálya volt, mindig reagáltak a hangulatára, de soha
nem vitték túlzásba a dolgot. Soha nem vonták el a tanártól a nagyobb
képernyők előtti hallgatóság figyelmét.
A bemondó befejezte a tévénézőknek szóló mondókáját. Cornut közben
végignézett az osztályon. Észrevette, hogy Egerd, aki valami miatt
zaklatott, az ebédlőben felszolgáló lánnyal suttog. Hogy is hívják? Ja igen.
Locille. Szerencsés flótás, gondolta Cornut szórakozottan, aztán behatolt az
agyába a binomiális teoréma, amitől soha nem jártak messze a gondolatai és
kiszorított minden mást.
– Jó reggelt – szólalt meg –, lássunk munkához. Ma reggel Pascal
háromszögének és a binomiális teorémának a viszonyát fogjuk
megvizsgálni. – Szavait orgonamuzsika festette alá, háta mögött a
monitoron aranytűzben világítva jelent meg a p+q. – Feltételezem,
mindannyian emlékeznek rá, mi a binomiális teoréma, no persze csak akkor,
ha nem bliccelték el az órákat. – Igen halk nevetés, tulajdonképpen csak
moraj, annyi, amennyit ez az apró tréfa megérdemel. – A p plusz q
kiterjesztése természetesen ennek négyzete, köbe, negyedik hatványa és így
tovább. – Mögötte egy láthatatlan kéz ragyogó aranyszínben kezdte
önmagával megszorozni a p+q-t. – A p plusz q a négyzeten egyenlő p
négyzet plusz két pq plusz q négyzet; p plusz q a köbön egyenlő... – És
közben megjelent mögötte az arany felirat: p3 + 3pq+3pq3q3.
– Ugye egyszerű? – Elhallgatott, és váratlanul nekik támadt. – Hát akkor
hogy lehet, hogy Sticky Dick szerint a legutóbbi tesztet 15% írta
elégtelenre? – Vidámabb kuncogás, hátul néhányan felvihogtak. Igen,
remek kis osztály.
A betűk és a számok eltűntek a képernyőről, helyettük egy mókás kis
kőműves jelent meg, aki téglapiramist épített.
– Akkor most egy pillanatra feledkezzünk meg a teorémáról – gondolom,
ez egyeseknek egyáltalán nem fog nehezükre esni (halk kuncogás, amiről
nem vett tudomást). – Most pedig vegyük Pascal háromszögét. Állj csak
meg egy pillanatra, barátom! – Mire a rajzkőműves megállt, és kíváncsian
nézett a közönségre. – Csakhogy nem az alapoktól indulunk, hanem felülről
lefelé építjük. – Mire a rajzolt emberke meglepetésszerűen mulatságosan
fenekére ült. Aztán megvonta a vállát, kanala egyetlen mozdulatával
eltörölte a falat, fellógatott egy téglát a levegőbe, és elkezdett háromszöget
építeni alá.
– És nem téglákból építjük – folytatta Cornut –, hanem számokból.
A kőműves felegyenesedett, letúrta a falat a képernyőről, és maga is
elment, de épp a képernyő legszélén megállt, hátrafordult, és nyelvet öltött
Cornutra. A monitoron ezután egy élő szereplőkkel felvett film jelent meg,
akik az egyetemi futballstadion padjain cigánykerekeztek végig.
Mindegyikük egy táblát tartott a kezében, amire szám volt festve, és Pascal
háromszögének megfelelően helyezkedtek el.

1 1 1 2 1 13 3 1 1 4 6 4 1 1 5 10 10 5 1

Cornut hátrafordult, hogy élvezettel nézzen végig ezen a számsoron,

amelyet évszázadokkal korábbal Pascal írt le először.
– Nyilván észrevették – szólalt meg –, hogy minden szám annak a két
számnak az összege, amelyek a fölötte lévő sorban legközelebb állnak
hozzá. Pascal háromszöge azonban több, mint tetszetős minta. Azt
jelképezi... – Magával ragadta őket, áhítatos figyelemmel hallgatták.
Nagyon jól ment az óra.
 Cornut felemelte az elefántcsont hegyű mutatópálcát, amely ott hevert az
asztalon a tanári pálya számos más ünnepélyes kelléke között (papírvágó
kés, olló, ceruzák, és mind csak a látszat kedvéért) és igénybe véve az
audiovizuális oktatás minden lehetőségét, hozzáfogott, hogy elmagyarázza
hárommillió nézőnek, hogy mi az összefüggés Pascal háromszöge és a
binomiális eloszlás között.
A kamerák felfogták, nagyfrekvenciájú rezgésekké alakították és a
világra zúdították Cornut minden szavát, arcának minden vonását, minden
balett-táncost vagy megmozgatott számjegyet, amely megjelent mögötte a
képernyőn.
Cornut élő közönsége több mint száz főből állt, de ők csak a krém voltak,
a kiválasztottak, akiknek megengedték, hogy személyesen járjanak az
Egyetemre, a nézők összlétszáma azonban hárommillió volt. A Port
Monmouth-i adótoronyban a Sam Gensel nevű műszakvezető mérnök
feszült figyelemmel bámult a négy lapos hasú lányra a Pascal-háromszög
negyedik sorában, akik fölött megjelent a képlet:

p4+4p3q+6p2q2+4pq3+q4

Nem érdekelte az a meglepő tény, hogy a (p+q)4-ben a számok 1, 4, 6, 4

és 1, ugyanazok, mint a háromszög negyedik sorában, az viszont nagyon is
zavarta, hogy a kép kicsit elmosódott volt. Elfordított egy kapcsolót, elhúzta
a száját, és visszafordította, aztán behívott egy másik áramkört, és
elégedetten látta az élesebb, tisztább képet. Az egyik továbbítóállomáson
meghibásodott egy cső. Felvette a kagylót, hogy hívja a karbantartókat.
A tisztább, élesebb képet továbbították a legkedvezőbb pozícióban lévő
műholdra, és visszasugározták a földre. A Sandy Hook nevű texason egy
Roger Hoskins nevű fiú, akinek átható halszaga volt, megállt a szobája
ajtajában, hogy nézze az adást. Nem érdekelte a matematika, de azért
hűséges néző volt, a nővére ugyanis ott ült az osztályban, és anya mindig
örült, amikor elmesélte neki, hogy megpillantotta ritka szerencsés lányát.
Egy bölcsődében alsó Manhattanben három apróság rostos kekszet
rágcsálva bámulta az adást. A túlhajszolt gondozónő rájött, hogy ha a
mozgó, színes képeket figyelik, nyugton maradnak.
Sokan voltak, akik véletlenségből, unalomból tárcsázták ezt az adást. De
többen, megszámlálhatatlanul sok százezren voltak azok, akik feszülten
követték az előadást.
 Mert a képzettség valami nagyon értékes dolog volt.
A harmincezer egyetemi polgár a szerencsés kiválasztottak közé
tartozott, átmentek a minden évben nehezebb vizsgákon. Ezerből egy jelölt
sem volt, akik sikeresen vizsgázott.
Nemcsak intelligencia kérdése volt a siker, hanem azt is vizsgálták, van-e
olyanfajta tehetsége az illetőnek, hogy valóban kamatoztatni tudja majd az
egyetemi képzettséget a társadalom javára. Mert a világnak dolgoznia
kellett. Túl népes volt ahhoz, hogy tétlenkedhessek. Annak a földnek,
amely valaha hárommilliárd embert táplált, most 12 milliárdot kellett
életben tartania.
Akik Cornut előadását nézték, ha akarták, megpróbálkozhattak a
vizsgákkal, és így pontokat gyűjthettek. Erre való volt Sticky Dick,
elektronikusan értékelte a dolgozatokat, kiszámította az átlagokat, és
megírta azoknak a diákoknak a diplomáit, akik sohasem találkoztak
egyetlen professzorral sem. A pontok az esetek döntő többségében semmit
nem jelentettek, de azok számára, akik bekerültek az idegölő ipari vagy
ugyanolyan szolgáltatói állásokba, nagyon fontos volt a remény.
Sokmilliós láthatatlan közönség figyelte Cornut mestert a képernyőkön.
De voltak még mások is. Az egyik Bogotában, a másik Buenos Airesben.
Valamelyikük azt mondta Saskatchewanban, hogy ma reggel eltoltuk, a
másik meg, aki magasan repült a Sziklás-hegység fölött, megkérdezte, nem
próbálkozhatnának-e most. Egyikük hihetetlenül puha párnákra
támaszkodva nézte a tévét alig félmérföldnyire Cornut-tól, és azt válaszolta,
érdemes megpróbálni, mert már az idegeire megy ez a kurafi.
Az embernek könnyebb feladata is akadt már, mint hogy megmagyarázza
a Pascal-háromszög és a binomiális eloszlás közötti összefüggést, de
Cornutnak sikerült. Carl mester emlékeztető nótái is segítettek, de
leginkább az, hogy Cornutnak ez az egész végtelen örömet szerzett. Hiszen
ez volt az élete. Ahogy leadta az órát, újra átérezte a rácsodálkozást; amit
akkor élt át, mikor ő is egy hasonló órán ült. Alig hallotta az osztály
zümmögését, ahogy letette a mutatópálcáját, hogy gesztikulálhasson, aztán
oda sem nézve újra felvette. Még mindig beszélt. Matematikát tanítani már-
már kábulat volt a számára, az erős figyelem szinte görcsbe rántotta a
gyomrát, ahogy már a legelső órán is. Ezt mérte fel Sticky Dick, és ezért
volt Cornut harmincévesen rendes egyetemi tanár. Már az is csoda volt,
hogy létezzék valami olyan különös, mint a számok, és ezzel csak az a még
nagyobb csoda versenyezhet, hogy ezek a számok az emberiség
szolgálatába állíthatók. Az osztály zúgott és suttogott.
Cornut homályosan érzékelte, hogy hangosabban suttognak, mint
máskor.
Szórakozottan felnézett. A nyaka viszketett. Megvakarta a
mutatópálcával, és már csak félig figyelt arra, amit magyarázott. De a
képernyőre vetített magyarázó ábrák pontos ütemben követték egymást, és
nem hibázhatott, újra folytatta, amit mondani akart, már nem érzékelte a
viszketést és a zümmögést...
Aztán megint elakadt.
Valami nem stimmelt. Az osztály egyre hangosabb lett. Az első sorban
ülő diákok egyforma, sosem látott arckifejezéssel meredtek rá. Ismét érezte
a kínzó viszketést. Megvakarta, tovább viszketett, odabökött a
mutatópálcával.
...Nem, nem a mutatópálcával. Furcsa, gondolta, hisz a pálca ott van az
asztalon.
A torkába hirtelen fájdalom nyilallt.
– Cornut mester, megálljon! – sikoltotta valaki... egy lány. Csak kevéssé
ismerte fel a hangot, Locille hangját, ahogy a lány a fél osztállyal együtt
felugrott. A torkában metsző, mély fájdalom, mint a tűz. Valami meleg
csöpögött a mellkasára – vér! A saját torkából! Lebámult a kezére, és nem a
mutatópálcát tartotta benne, hanem az éles, acél papírvágó kést. Rémülten
és zavartan megperdült, és a monitorra bámult. Ott volt a saját arca, alatta
meg a torkán egy keskeny véres csík.
Hárommillió néző szisszent fel. A stúdió diákközönségének fele oda
rohant, elöl Egerd meg a lány.
– Nyugalom, uram! Várjon, majd én... – Ez Egerd volt, aki egy papír
zsebkendőt szorított a sebre. – Minden rendben lesz, uram! Csak egy... de
hajszálon múlt!
Hajszálon! Majdnem elvágta a nyaki ütőerét az osztály és a tévénézők
milliói előtt. Nagyon erős és bátor már a fejében élő gyilkos, hogy a
világosság sem tartja vissza.
4.
Cornut most már a szó szoros értelmében megjelölt ember volt. Csinos
steril kötést kapott a torkára, és a dokik vidáman megnyugtatták, hogy szép
kis sebhely fog a helyén maradni. Azt követelték, hogy maradjon benn
teljes pszichológiai és testi kivizsgálásra. Cornut nemet mondott. Erre
megkérdezték, hogy inkább meg akar-e halni. Mire azt felelte, hogy nem
fog meghalni. Ugyan, mitől ilyen biztos ebben, kérdezték, de aztán kiderült,
hogy néhány óráig várnia kellene a kivizsgálásra, és Cornutnak sikerült
kiszabadulnia. Rettentően mérges volt az orvosokra, hogy mit bosszantják,
meg önmagára, hogy ilyen őrülten viselkedett, Egerdre, amiért elállította a
vérzést, Locille-ra, amiért látta... egyszóval az egész világból elege volt.
Mint egy szemellenzős ló csörtetett be a matektorony tornatermébe, nem
nézett sem jobbra, sem balra, hisz pontosan tudta, mit látna. Szemeket. A
campus minden egyes lakójának szemét, amint őt bámulják és suttognak. A
dokik Cornut lelkére kötötték, hogy pihenjen. Lihegett, és minden izma fájt,
amikor felment a szobájába, hogy valóban lepihenjen.
Az egész hosszú délutánt az ágyán heverészve töltötte, gondolkodott, és a
mennyezetet bámulta, de nem jutott semmilyen eredményre. Az egész
egyszerűen elviselhetetlenül idegesítő volt.
Akármit mondtak is azonban a dokik, háromnegyed ötkor tiszta inget
váltott, hogy megjelenjék a tanárok teadélutánján. A parti tulajdonképpen
az Egyetem terepexpedíciójának hivatalos búcsúztatója volt. A részvétel
kötelező volt, különösen azoknak, akik mint Cornut is, szerepeltek az
elutazók névsorában. De nem azért ment el, hanem mert úgy vélte, itt az
utolsó esély, hogy lekerüljön a listáról.
Háromszázan voltak a nagy, boltozatos teremben. Az Egyetem feltűnően
sok teret foglalt el, ez is a hagyományokhoz tartozott, akárcsak a könyvtári
könyvek margójára írt ceruzás jegyzetek. Mindnyájan feléfordultak, amikor
belépett, aztán gyorsan lesütötték a szemüket. Néhányan alig tudták
visszatartani a nevetésüket, néhányan részvéttel néztek rá és sokan tettetett
érdektelenséggel. Hát ennyit a folyosói pletykákról. Isten verje meg őket,
gondolta Cornut keserűen, úgy viselkednek, mintha még soha egyetlen
professzor sem próbált volna meg öngyilkos lenni. Akaratlanul is
meghallott néhány elsuttogott megjegyzést.
 – És ez már a hetedik alkalom volt. Ugyanis majd beledöglik, annyira
akar tanszékvezető lenni, az öreg Carl meg egyszerűen nem hajlandó
nyugdíjba menni.
– Esmeralda! Te is tudod, hogy ezt te magad találtad ki!
Cornut lángoló arccal sietett el a kis csoport mellett. Úgy érezte magát,
mintha fakír lenne, aki izzó parázson jár, minden lépés égett. De más
pletykatémák is akadtak a teán, és voltak elkapott félmondatok, amelyek
nem rá vonatkoztak.
– ...azt akarják, hogy egy tizennégy éves trevatronnal dolgozzunk.
Tudod, a kínaiaknak mijük van? Hát vadonatúj készülékük. Ráadásul
színezüst tekercsekkel!
– Igen, de ők kétmilliárdnyian vannak. Ha az egy főre eső... Cornut
megállt az iddogáló, falatozó, beszélgető nyüzsgő tömeg közepén, és Carl
mestert kezdte keresni. Végre megpillantotta. A tanszékvezető egy fura
kinézetű vénségnek tette tiszteletét – St. Cyrnek, az Egyetem elnökének.
Cornut megdöbbent. St. Cyr öreg ember volt, és a kinézetéből ítélve beteg
is, csak ritkán jelent meg a tantestületi teadélutánokon. Bár ez különleges
alkalom, és így talán könnyebb is lesz lekerülnie a listáról.
Cornut áttört a tömegen, elhaladt egy részeg bölcsészkari oktató mellett,
aki disznóságokat suttogott egy türelmes diákpincérnő fülébe, és
átverekedte magát egy csoport anatómus között.
Lassan közeledett Carl mesterhez és St. Cyr elnökhöz. Ahogy közelebb
jutott hozzájuk, egyre ritkult a tömeg, sokkal kevesebben voltak a teremnek
abban a végében, ahol St. Cyr is volt. Ő volt az összejövetel fővendége, de
nem csoportosultak köré az emberek. Ilyen ember volt.
Ugyanis St. Cyr volt a szobában a legcsúfabb férfi.
Voltak elegen, akiket semmiképpen sem lehetett volna jóképűnek
mondani, kövérek, öregek, betegek. De St. Cyr valami különös volt, az arca
már szinte művészien ronda. Mély, régi sebhelyek szelték keresztül-kasul.
Sebészeti beavatkozás nyoma? Senki sem tudta, mindig is ilyen sebhelyes
volt. Az arcbőre meg ciánkék.
Greenlease mester (fizikai kémia) és Wahl mester (szociális antropológia)
is ott állt mellette. Wahl, mert már olyan részeg volt, hogy nem érdekelte,
kivel beszél, Greenlease pedig, mert Carl megmarkolta a könyökét, és nem
engedte elmenekülni. St. Cyr négyszer bólintott Cornut felé, mint az inga.
– Szép az idő – mondta ütemesen, mint az óraütés.
– Igen, uram. Bocsáss meg, Carl...
 St. Cyr felemelte oldala mellett csüngő kezét, és lagymatagon megfogta
Cornutét – mindig így fogott kezet. Kinyitotta keskeny száját, és
hangtalanul csettintgetett a nyelvével (ez volt nála a nevetés).
– Viharos idő vár Wahl mesterre – mondta szótagolva, mintha
metronómra beszélne. Ez volt nála a vicc.
Cornut viaszos mosollyal és halk nevetéssel válaszolt. Az elnök arra
utalt, hogy Wahl is ki volt jelölve az expedíció résztvevőjéül. Cornut
viszont nem találta mulatságosnak a dolgot, legalábbis magára nézve nem,
amikor annyi más dolga lett volna.
– Carl – kezdte újra – bocsáss meg...
De Carl mesternek más gondja volt, Greenlease-t gyötörte mindenféle
molekuláris szerkezetekre vonatkozó információért, csak a jó ég tudja,
miért. St. Cyr pedig nem engedte el Cornut kezét.
Cornut magában morgott és várt. Wahl valami bonyolult egyetemi viccen
vihorászott, amit St. Cyr olyan komor arccal hallgatott, mint egy bíró.
Cornut kímélte magát, nem figyelt oda, helyette inkább St. Cyren
gondolkozott. Fura egy vénember, annyi szent. A furcsaság részben
magyarázható szívbajjal. Talán ez az oka a kékes arcszínnek. De annak mi
lehet a magyarázata, hogy nem operáltatja meg magát?
És mi van a többi dologgal? A kifejezéstelen arccal, az élettelen hanggal,
a keményen kimondott szóvégekkel, a hangsúlyok teljes hiányával? St. Cyr
úgy beszélt, mint egy gép. Vagy mint aki süket? De vajon miért nem tesz a
süketsége ellen?
Különösen, ha az illetőnek egy egész egyetem van a birtokában, az
egyetemen pedig egy nyolcszáz ágyas klinika.
Wahl végre észrevette, hogy Cornut is ott van, és vállon veregette –
Cornut némi fontolgatás után úgy értékelte, szívélyesen.
– Jó kis öngyilkosságaid voltak az utóbbi időben, fiacskám! – És
felcsuklott. – De én megértelek. Tudja, elnök úr, ez az ön hibája, mert
velünk akarja rángatni Tahitire. Egyszerűen nem szereti Tahitit.
– Az expedíció nem Tahitire megy – válaszolt Cornut nagy önuralommal.
Wahl megvonta a vállát.
– Tudod, mi, néprajzosok azt mondjuk, hogy egyik dilis sziget
ugyanolyan, mint bármelyik másik dilis sziget. – Még a saját szakmájáról is
vicceket gyárt! Cornut meg volt döbbenve.
Másrészt úgy látszott, St. Cyr nem is veszi észre, és nem is izgatja a
dolog. Végre eleresztette Cornutot, és Wahl rázkódó vállára tette a jobb
kezét. Baljában egy poharat tartott szódás whiskyvel, amiből, ahogy Cornut
megfigyelte, soha nem ivott. St. Cyr nem ivott és nem dohányzott, és
Cornut még sosem látta, hogy utánanézett volna egy csinos lánynak.
– Figyeljetek – mondta szótagolva, és Carl és a vegyész felé fordította
Wahlt. – Ez érdekes.
Carl nem vett tudomást sem az elnökről, sem Cornutról, csakis és
kizárólag az érdekelte, hogy a mellette álló vegyész tud valamit, amit ő is
meg akar tudni. Az információ elérhetővé vált, és utánavetette magát.
– Úgy látszik, nem voltam elég érthető. Greenlease, azt szeretném
megtudni, hogy hogyan vizualizálhatnám a molekula pontos szerkezetét
Érted? Például milyen színű?
A vegyész zavart pillantást vetett St. Cyrre, de az elnököt úgy látszott,
érdekli a dolog.
– Nos – kezdte –, izé, a szín fogalma itt nem játszik szerepet. A
fényhullámok túl hosszúak.
– Úgy! Ezt értem. – Carl el volt ragadtatva. – No és mi van az alakkal?
Láttam azokat a játékmodelleket, az atomok kis műanyag gömbök, amiket
pálcikák tartanak össze, gondolom, azok jelképezik az összetartó erőt.
Hasonlít ehhez egyáltalán a valóság?
– Nem nagyon. Az összetartó erő persze valódi, de nem látod, illetve akár
láthatnád is (Greenlease, akárcsak legtöbb jelenlévő kollégája torkig volt az
egésszel, semmi hangulata nem volt hozzá, hogy gyerekes magyarázatokkal
szolgáljon a molekuláris erőkről olyan professzoroknak, akik lehet ugyan,
hogy nagyszerűek számelméletből, de hülyék a fizikai kémiához), vagyis
hát láthatnád, mármint ha az atomok láthatóak volnának. Az egyik sem
nagyobb lehetetlenség, mint a másik. De az összetartó erő nem nézhetne
úgy ki, mint egy pálcika, ahogy a Holdat a Föld körüli pályán tartó
gravitáció sem úgy néz ki, mint egy rúd. Nézzük csak. Tudod, mi az, hogy
valencia? Nem? Nos, tudsz eleget ahhoz az atomok elméletéről, hogy
megértsd, milyen szerepet játszik az elektronok száma... vagy közelítsük
meg máshonnan a dolgot.
Elhallgatott. Az arckifejezéséből ítélve egyre dühösebb lett, és nagyon
igazságtalannak érezte a dolgot, mint az elefántvadász, aki 400-as
gyorstüzelővel a hóna alatt sétál, és nem tudja mit is tehetne a dühödt
moszkitók támadása ellen. Már-már úgy látszott, hogy áttekinti az
atomelmélet fejlődését, nem is Bohrtól, hanem egyenesen Démokritosztól
kezdve.
 – Tudod mit – mondta végül –, keress meg holnap, ha ráérsz. Van néhány
elektronmikroszkóp felvételem.
– Ó, köszönöm! – kiáltotta Carl hálásan. – Holnap... csakhogy holnap
azon az átk... – rámosolygott St. Cyrre – holnap az expedícióval leszek. De
amint visszajöttem, Greenlease. Kérlek, ne feledkezz meg róla. – És
melegen megrázta a kezét, a vegyész pedig elbúcsúzott.
– Én is erről akarok veled beszélni – sziszegte Cornut mérgesen.
Carl meglepett örömmel nézett rá.
– Nem is tudtam, Cornut, hogy érdekelnek az én kis kísérleteim. Ez
tényleg nagyon érdekes volt. Eddig mindig azt hittem, hogy teszem azt, az
ezüstnitrát-molekula vagy fekete, vagy ezüstszínű. Talán itt követtem el a
hibát. Greenlease azt mondja...
– Nem, nem arról beszélek. Hanem az expedícióról. Nem tudok elmenni.
Aki egyméternyire állt tőlük, azt hihette volna, hogy St. Cyr kizárólag
Wahlra figyel, már percek óta nem ügyelt a Greenlease és Carl közötti
párbeszédre. De az öreg fej lassan elfordult, mint egy parabolatükör, a fakó
kék szemei Cornutra fókuszáltak. A metronóm kattogni kezdett.
– El kell mennie, Cornut.
– Kell? Hát persze hogy el kell mennie. Ne is törődjék vele, elnök úr.
Persze hogy ott lesz.
– De ott az egész Wolgren, amin át kell rágnom magam...
– És öngyilkosságot kell elkövetnie.
A szájizmok megpróbálták felfelé mozdítani a kékes ajkakat, jelezvén,
hogy tréfáról van szó.
De Cornut már méregbe gurult.
– Uram, nem szándékozom...
– Ma reggel sem szándékozott.
– Cornut, hallgass! – vágott közbe Carl. – Elnök úr, ez az eset
természetesen nagyon szomorú. Megkaptam a teljes jelentést, és azt hiszem,
balesetnek tekinthetjük. Talán baleset is volt. Nem tudom. Nagyon könnyen
megeshetett, hogy tévedésből vette kezébe a papírvágó kést.
– De... – kezdte Cornut.
– Mindenképpen el kell mennie.
– Természetesen, elnök úr. Ugye megérted, Cornut?
– Az első géppel legyen szíves menni. Azt akarom, hogy ott legyen,
amikor megérkezem.
– Rendben. Akkor ez el van intézve.
 – De... – tiltakozott volna tovább Cornut, de úgy rendeltetett, hogy ezt a
mondatot soha ne fejezhesse be. Az egyetemi emberek sűrűjén át egy férfi
és egy nő törtetett feléjük a városiak jellegzetesen feszült testtartásával. Az
asszony videokamerát cipelt, a férfi riporter volt.
– St. Cyr elnök úr? Köszönjük, hogy meghívott bennünket.
Természetesen az egész stáb itt lesz, amikor visszatér az expedíciójuk, de
szeretném, ha már most készíthetnénk néhány felvételt. Ha jól értettem, hét
bennszülöttet fedeztek fel. Hetet? Tehát egy egész törzset, de csak hetet
hoznak ide. És ki az expedíció vezetője? Ja, persze. Millie, ugye benne van
az elnök úr a képben?
A riporter hüvelykujja a magnója gombján volt. Rögzítette az
információt, hogy kilenc oktató fogja elhozni a hét bennszülöttet, hogy az
expedíció aznap este kilenckor indul két repülőgéppel, hogy helyi idő
szerint kora reggel érkeznek, és hogy egyelőre felmérhetetlen, hogy a
felfedezés milyen óriási hatással lesz a szociális antropológiai kutatásokra.
Cornut félrehúzta Carl mestert.
– Nem akarok menni! Különben is, mi az ördög köze van ennek az
egésznek a matematikához?
– Kérlek, Cornut. Hallottad az elnököt. Semmi köze nincs a
matematikához, egyszerűen szertartásról van szó, és az egész nagy
megtiszteltetés. Nem volna helyes, ha az adott helyzetben visszautasítanád.
Te is hallottad, hogy eljutott hozzá a híre az izé, balesetednek. Ne keverj
galibát.
– És mi van a Wolgrennel? És mi van az én izé, balesetemmel? Hisz még
itt is kis híján megöltem magam, ahol megtettem minden óvintézkedést. Mi
lesz velem Egerd nélkül?
– Majd én vigyázok rád.
– Nem Carl!
– Elmész. – Carl nagyon tisztán ejtette a szót, szeme mint a zafír.
Cornut egy pillanatra farkasszemet nézett vele, aztán feladta. Ha Carl így
nézett, és ezt a hangot használta, az azt jelentette, hogy semmi értelme
tovább érvelni. És mivel Cornut szerette az öregembert, ezen a ponton
mindig beadta a derekát.
– Elmegyek – mondta, de ha ránéz egy hordó borra, az megsavanyodott
volna a pillantásától.
Cornut összecsomagolt – öt percig tartott –, és visszament a klinikára
megérdeklődni, hogy van-e már szabad diagnosztikai kapacitása. Nem volt.
Nem maradt valami sok ideje, az első gép alig egy óra múlva indul – de
azért makacsul leült a váróban. És nagyon határozottan nem nézett az órára.
Mikor a vizsgáló szabaddá vált, már gyorsan ment a dolog. Gép mérte fel
és elemezte a rávonatkozó adatokat, gép elemezte a vérét, a vizsgálóasztalt
az automata mozdította el, hogy felkelhessen, és miközben öltözött,
felakasztott ruhái mögül fotocella figyelte, a kellő pillanatban kinyitotta az
ajtót, és megszólalt a gépi hang:
– Köszönjük. Legyen szíves a külső irodában várakozni.
Itt talált rá az ugyancsak felhevült Carl mester.
– Az ég áldjon meg, fiam, hát nem tudod, hogy a gép perceken belül
indul? És az elnök kifejezetten arra utasított, hogy az első géppel menjünk.
Gyere, itt kinn vár a motorom...
– Sajnálom!
– Mi a fenét akarsz azzal mondani, hogy sajnálom? Gyere!
– Beleegyeztem, hogy elmegyek – mondta Cornut tompán. – El is fogok
menni. De mivel van egy olyan érzésem, amiben egyébként te is osztozol,
hogy a dokik talán tudnak segíteni, hogy ne öljem meg magam, nem
óhajtom elhagyni ezt az épületet, amíg meg nem mondták, mit kell tennem.
Most a vizsgálati eredményre várok.
– Ó! – mondta Carl mester. Felnézett a faliórára. – Értem – tette hozzá, és
elgondolkodva leült Cornut mellé.
Hirtelen elvigyorodott.
– Rendben van, fiacskám. Ez ellen az elnöknek sem lehet semmi
kifogása.
Cornut elengedte magát.
– Menj csak előre, Carl. Semmi értelme, hogy mindketten bajba
kerüljünk...
– Bajba! – mondta Carl mester szinte vidáman. Cornut megértette, a
háznagy végre felfogta, hogy ez az út valami nyaralásféle, és most az
oldottságot gyakorolja. – Miért kerülnék bajba? Minden okod megvan rá,
hogy elkéss. És nekem is megvan rá minden okom, hogy megvárjalak,
elvégre az elnök megkért, hogy hozzam magammal a Wolgren-elemzést.
Tudod, hogy érdekli a dolog? És mivel nem láttam a szobádban, gondolom,
hogy a csomagodban van, így hát bevárom a csomagodat.
– De még távolról sincs befejezve? – tiltakozott Cornut.
– És azt gondolod, az elnök ezt észre fogja venni? – Carl rákacsintott. –
Tekintsd elismerésnek, eléggé érdekli ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha
beleolvadna.
– No jó – adta meg magát Cornut morcosan. – De honnan az ördögből
hallhatott róla egyáltalán?
– Természetesen én mondtam el neki... az elmúlt napokban elég sok
alkalmam volt rá, hogy beszéljek rólad az elnökkel. – Carl arca már nem
volt olyan vidám. – Cornut – folytatta komolyan –, ugye te is tudod, hogy
így nem mehet tovább a dolog? Rendbe kell hoznod az életedet. Állj össze
egy nővel.
– Carl mester! – robbant ki Cornut. – Nincs hozzá jogod, hogy
beleavatkozz a magánéletembe!
– Bízzál bennem, fiam – kérte az öregember. – Ez a megállapodás
Egerddel csak ideiglenes megoldás. Nem gondolod, hogy egy
harmincnapos házasság átsegítene a dolog nehezén?
Három hét, mulatott magában Cornut.
– És tényleg szükséged van feleségre. Nem jó az, ha egy férfi egyedül éli
le az életét.
– És te? – vágta oda Cornut.
– Én öregebb vagyok. De te fiatal vagy. Mikor volt utoljára feleséged?
Cornut makacsul hallgatott.
– Látod? Annyi szép fiatal lány van az Egyetemen, és akármelyik büszke
lenne rá.
Cornut nem akart belegondolni a lehetőségbe, de akaratlanul is megtette.
– Ráadásul épp a legveszélyesebb időszakokban lenne veled. Nem lenne
szükséged Egerdre.
Cornut agyában ismerős, de kevéssé vonzó labirintus merült fel.
– Majd meggondolom – mondta végül, és ebben a pillanatban
megérkezett a doki egypár orvosságos dobozzal és egy csomó papírral. Az
összes lelet negatív volt. Hogy akkor mire valók a tabletták? Hát
végszükség esetére. Ártani biztos nem fognak, és talán segítenek.
A papírok pedig... A legfelsőn ez állt: Bizalmas. Előzetes jelentés.
Öngyilkosságra való hajlam egyetemi oktatókban.
– Gyerünk, Carl. Ha sietünk, még elérjük azt a gépet.
De aztán mégsem érték el.
Teljes sebességgel robogtak a reptérre; még épp látták, hogy az expedíció
első repülőgépe fülsiketítő dübörgéssel felemelkedik a földről.
Cornut legnagyobb meglepetésére Carlt egyáltalán nem bosszantotta a
dolog.
 – Semmi vész – mondta –, jó okunk volt a késésre. Így legalább az elnök
magángépével utazhatunk. Végre nekünk, elnyomottaknak is jut egy kis
fényűzés. – És már nyitotta a száját, mint aki nevetni készül, de nem
nevetett fel, vagy ha igen, nem hallatszott. A fejük fölött mintha egy óriás
köhögött volna, majd lángok csaptak az égre. Felnéztek. Az egész eget
betöltötték a lángok, és nagy, fehér cseppek hullottak a földre.
– Istenem – sóhajtotta Cornut –, és ez volt a mi gépünk!
5.
– Utolsó szám – mondta Carl mester elgondolkodva –, ó, talán hatvány. –
Kibámult a repülőgép ablakán, és közben a mondatot ízlelgette. Igen, jó. De
vajon tökéletes-e?
Szemmel láthatóan mindenki más aludt a gépen. Vagy legalábbis úgy tett.
Csak St. Cyr volt ébren, aki a gép elejében, a félkör alakú társalgóban ült
légpárnákkal feltámasztva. Semmivel sem látszott álmosabbnak, mint
bármikor máskor. De Carlnak semmi kedve nem volt St. Cyrrel társalogni.
Különös, gondolta Carl mester, nem is annyira sértődötten, mint inkább
tudományos érdeklődéssel, hogy St. Cyr minden ok nélkül roppant dühös
lett Cornutra meg rá. St. Cyr dühöngött, kopogó hangja rekedt volt, alig
kapott levegőt és haragosan összevonta szőrtelen szemöldökét. Carl mester
elfordult az ablaktól és nem foglalkozott többet St. Cyrrel. Hadd duzzogjon.
Carl nem szerette azokat a problémákat, amelyeknek nincs megoldásuk.
Utolsó szám, ó, talán hatvány. Talán az volna a legjobb, ha a jövőben
kizárólag dalokat írna.
Sörszagú leheletet érzett a tarkóján.
– Örülök, hogy felébredt, Wahl – mondta, és igyekezett elhúzni az arcát a
másnapos antropológusétól. – Kíváncsi volnék a véleményére. Maga szerint
mit könnyebb megjegyezni, azt, hogy „utolsó szám, ó, talán hatvány” vagy
azt, hogy „ne, nem négyzet, kicsikém”?
– Az ég szerelmére – rázkódott össze Wahl. – Csak ebben a pillanatban
ébredtem.
– Nem hittem volna, hogy ez akadály. Sőt így talán még jobb is. Az a
lényeg, hogy az illető minden körülmények között vissza tudjon emlékezni
a versikére, még akkor is – mondta finoman –, ha gyomorpanaszai vannak.
– Elfordította a székét, hogy szembekerüljön Wahllal, és a jegyzeteit
lapozgatta.
– El tudja ezt olvasni? Tudja, valami olyat szeretnék kitalálni, aminek a
segítségével könnyen lehet jellemezni azokat a számokat, amelyekből
maradék nélkül lehet gyököt vonni. Azt hiszem, ez nagyon fontos.
– Igen, persze, természetesen – felelte Wahl.
– Mondja, hova tűnt Cornut? Aha, ott van. Hello, Cornut!
– Hallgasson már, hagyja aludni a fiút!
 Carl már nem tudott a problémájára figyelni. Előrehajolt, hogy
odapillanthasson az előtte lévő ülésre, és örömmel konstatálta, hogy Cornut
még mindig halkan horkol.
Wahl felnevetett, aztán hirtelen meglepetten elhallgatott, és a fejéhez
kapott. Egy idő múlva megszólalt:
– Úgy vigyáz rá, mintha a tulajdon kisfia volna.
– Semmi szükség rá, hogy...
– Mondhatom, szép kis gyerek! Hallottam már balesetre hajlamos
emberekről, de ez egyszerűen fantasztikus! Még Kétbalkéz Joe sem robbant
fel gépeket, amiken ott kéne lennie, de nincs.
Carl mester lenyelte az ösztönös választ, mély lélegzetet vett, hogy
visszanyerje az önuralmát, és a megfelelő megjegyzésen gondolkozott. De
megmenekült. A gép megrázkódott, és a viharfellegek egyre közelebb
kerültek. A mozgást alig lehetett érezni, de Wahl azonnal kirohant a
mosdóba, és ezzel felébresztette Cornutot. Amikor Carl meglátta, hogy a
fiatalember megmoccant, melléugrott, és addig állt felette, amíg ki nem
nyitotta a szemét.
– Minden rendben? – kérdezte azonnal. Cornut pislogott, ásított és
nyújtózkodott.
– Azt hiszem... igen.
– Nemsokára leszállunk.
Carl hangján érződött a megkönnyebbülés. Nem számított arra, hogy
bármi is történni fog. Miért is történnék? De azért megvolt rá az esély,
hogy...
– Hozhatok neked egy csésze kávét a konyhából.
– Oké... nem. Ne fáradj. Perceken belül leszállunk.
A sziget ferdén siklott alattuk ide-oda, mint egy hulló falevél, bár úgy
látták, mintha ez a falevél felfelé zuhanna, mert rohamosan nőtt. Wahl kijött
a mosdóból, és a házakat bámulta.
– Mocskos putrik – mormolta. Esett a gépük alatt, nem, körülötte, nem,
felettük. Átjutottak a szakadozott felhőtakarón, és tisztán kivehették Wahl
„putrijait”. A felhőfoszlányokból hullt az eső.
– Orografikus eredetű kumulusz – mondta St. Cyr hangsúlytalanul Carl
fülébe. – A szigeten mindig felhős az idő. Remélem, nem zavarja a vihar.
– Engem viszont zavar – szólalt meg Wahl mester.
 Leszálltak. A gép kerekei felsivítottak, ahogy nekisúrlódtak a nedves
betonpályának. Alacsony, sötét hajú férfi szaladt eléjük esernyővel, és bár
mire kiszálltak, az eső majdnem teljesen elállt, az ernyőt gondosan az elnök
feje felé tartotta.
Nyilvánvaló volt, hogy St. Cyr hírneve és pozícója nagy hatással van a
helybeliekre. Az egész társaságot átrepítette a vámon, a barna bőrű
vámosok még csak meg sem érintették a csomagjaikat. Egyikük rövid ideig
ott körözött az expedíció csomagjai mellett, kezében hordozható magnóval.
– Kutató műszerek – mondta éneklő hangon és kiikszelte a tételt. –
Kutató műszerek... kutató műszerek...
– Ez az én személyes holmim – szakította félbe Carl mester –, nincs
benne semmiféle kutató műszer.
– Megbocsát – válaszolt a tiszt udvariasan, de továbbra is minden
csomagra rámondta, hogy „műszerek”, csupán annyi engedményt téve
Carlnak, hogy kissé lehalkította a hangját.
Kutató műszerek! Nem volt náluk semmi, amit így lehetett volna
nevezni, hacsak nem a bilincseket, amelyeket Wahl mester hozott magával,
arra az esetre, ha a bennszülöttek nem akarnának szépszerivel velük jönni.
– Mi az ott? – szólalt meg Wahl. – Nagyon úgy néz ki, mit egy bár.
Gyerünk, igyunk valamit.
Carl fagyosan megrázta a fejét, és kicsörtetett az utcára. Nem élvezte a
kiruccanást, és eszébe jutott, elég kár, mert már előre örült neki. Az
embernek időről időre szüksége van rá, hogy kiszabaduljon a tudomány
csarnokából. Carl éppen ezért vagy harminc éve, mióta csak tanított,
minden évben talált vagy kitalált magának legalább egy feladatot, melynek
során kapcsolatba kellett kerülnie a nem egyetemi világgal. Minden
találkozás ugyanolyan kiábrándító volt, mint ez, de mivel Carl mester erre
csak most jött rá, eddig nem számított a dolog.
Megállt a kapuban, ahol nem érte a forrón sütő nap, és végignézett a
széles utcán. A „mocskos putrik” egyáltalán nem voltak mocskosak,
Wahlból csak a rosszkedv beszélt. Egész tisztának látszott, gondolta Carl.
Persze nem szépek. És semmiképpen sem nagyok. De nem voltak túlzottan
visszataszítóak, volt bennük valami báj. Valamilyen préselt rostokból
készült előre gyártott panelekből épültek, műanyag kötőelemekkel. Nyilván
helybeli termék, állapította meg Carl mester – talán őrölt pálmatörzs az
alapanyaga.
 Egy talajszinti közlekedésre is alkalmas helipopper felzúgott,
leereszkedett és leszállt előtte az utcán, összetekerte a propellerét, és
odagurult az épület bejáratához. A pilóta kiugrott, megkerülte a gépet, és
kinyitotta az utastér ajtaját.
Ez viszont furcsa volt.
A pilóta úgy viselkedett, mintha maga Katalin cárnő akarna kiszállni
valahol a birodalmában, de aki előbukkant, az legalábbis első pillantásra
jobban hasonlított egy tizennégy éves szőke kislányhoz, mint méltóságteljes
hölgyhöz. Az a legkülönösebb, gondolta, hogy ez a teremtés nekem integet!
Aztán megszólalt, és a rekedtes hang egyáltalán nem olyan volt, mint egy
tizennégy éves lányé.
– Maga Carl. Gyerünk, szálljon be. Már másfél órája várok magukra, és
még ma este vissza kell érnem Rio de Janeiróba. És legyen szíves, sürgesse
meg azt a vén bakkecskét, St. Cyrt, jó?
St. Cyr Carl meglepetésére nem csapta agyon a nőt. De nem az volt az
egyetlen meglepetés. Amikor Carl kicsit alaposabban megnézte a
„kislányt”, elcsodálkozott, mert szó sem volt kislányról. Kifestett
öregasszony volt a sokadik arcfelvarrás után, de bermudasortot viselt, és
szőke bubifrizurát. Miért nem tudott ez a nő méltóságteljesen megöregedni,
mint St. Cyre, vagy ami azt illeti, mint maga Carl mester?
De azért, ha St. Cyr ismeri, nem lehet csupa rossz, és különben is,
Carlnak más gondja is akadt. Cornut eltűnt.
A helipopper már emelkedett.
– Várjanak! – állt fel Carl. – Valaki még hiányzik.
De senki nem figyelt rá. A sortos nagymama St. Cyr fülébe csacsogott.
– St. Cyr elnök úr! Kérem, szóljon a pilótának, hogy forduljon vissza! –
De St. Cyr még csak a fejét sem fordította felé.
Persze nincs semmi veszély, nyugtatgatta magát. A világon már sehol
nincsenek ellenséges bennszülöttek. Nem fog Cornutra lecsapni a villám, itt
is ugyanolyan biztonságban van, mint a saját ágyában.
Pontosan ugyanolyan biztonságban, mondta magának komoran, de
semmivel sem nagyobb biztonságban.
Cornut azonban egy poros teraszon sörözött, és már nem is tudta, milyen
hosszú idő óta először volt nyugodt.
Nem gondolt a statisztikai anomáliákra, amelyeket Wolgren disztribúciós
törvényében fedezett fel. Nem gondolt Carl mester tanácsára, hogy kössön
ideiglenes házasságot, de még arra az idegesítő kényszerpihenőre sem, amit
az expedíció jelentett. Nem is olyan bosszantó, hogy itt van. Minden olyan
csendes. Mint egy ismeretlen virág illata. Óvatosan belehallgatott a
csendbe, és úgy érezte, hogy furcsa ugyan, de kellemes. Néhány száz
méterrel odébb egy gép emelkedett a levegőbe, és megtörte a csendet, de a
csend utána furcsa módon visszatért.
Cornutnak most végre lehetősége volt arra, hogy megtegye, amit már
tegnap este óta akart. A zsebébe nyúlt az orvosi jelentésekért.
Több információt kapott, mint amire számított.
Mit is mondott a pszichoanalitikus, hány eset volt az egyetemen? Talán
tizenöt? Most viszont több mint száz esetleírást tartott a kezében. Gyorsan
átfutott az összefoglalókon és felfedezte, hogy nemcsak az egyetemen
küzdenek ezzel a problémával, hanem más iskolákban, sőt felsőoktatáson
kívüli körökben is. Mintha a kormányhivatalnokok között is járvány ütött
volna ki. És volt egy televíziós társaság, amelynek tizenkét embere lett
öngyilkos.
Elolvasta a mit sem jelentő neveket és a majdnem ugyanolyan keveset
mondó tényeket. Az egyik tévésnek nyolcszor sikerült rövidzárlatot okoznia
egy állítólag teljesen biztonságos elektromos matraccal, mielőtt végül
kivégezte magát. Boldog házasságban élt, és a főnöke elő akarta léptetni.
– Ancorra birra? – Cornut összerezzent, de csak a pincérnő volt az.
– Igen, várjon. – Semmi értelme, hogy állandóan megzavarják. – Hozzon
rögtön két üveggel.
A nap lassan lement, a felhők sem tudták megvédeni a szigetet a
hőségtől, mert a láthatár ragyogó kék volt. Meleg volt, és Cornut
elálmosodott a sörtől.
Eszébe jutott, hogy meg kéne próbálni utolérni a társaságot. Véletlenen
múlt, hogy nélküle mentek el, és Carl valószínűleg őrjöng.
De az is eszébe jutott, hogy milyen kényelmes itt.
Egy ilyen kis szigeten biztos könnyen megtalálhatja őket, ha akarja. De
még volt a sörből, itt volt ez a sok esetleírás, és ahogy mindegyikét elejétől
végig elolvasta, már az sem zavarta, hogy egyetlen áldozat sem volt, aki ne
halt volna meg a szindróma jelentkezésétől számított tíz héten belül. Tíz
hét. Még húsz napja van hátra.
6.
– Forduljanak vissza! Nem hagyhatják elpusztulni szegény fiút! –
követelte Carl mester.
St. Cyr melepő módon felvihogott. A nő meg éles hangon hozzátette:
– Minden rendben lesz. Mi baja van, hogy el akarja rontani az örömét?
Miért nem hagyja, hogy megölje magát a fiú, ha ez a szíve vágya?
Az épület, amely előtt a helipopper leszállt, a legtöbb faháznál nagyobb
volt. Az ablakok üvegezve voltak, az üveg előtt pedig rács. A szőkeség
felugrott, mint egy keljfeljancsi, és rikoltozni kezdett:
– Mindenki kifelé! És csipkedjétek magatokat, nem érek rá egész álló
nap.
Carl komoran követte az épületbe, és azon töprengett, hogy nézhette akár
egy percre is gyereknek, még a távolból is. Ragyogó kék szeme a szőke haj
alatt, igen, de a szeme véreres volt, a szőke haj meg úgy nézett ki, mint
paróka egy koponyán. Carl gyűlölte, és aggódott Cornutért. Felmászott a
lépcsőn, belépett a rácsos ajtón, és átnézett egy dupla ráccsal elzárt szobába.
– A bennszülöttek – mondta St. Cyr kifejezéstelen hangján.
A helyi börtönben voltak, amelynek csak egyetlen zárkája volt. Az pedig
tömve vagy egy tucat alacsony, olajbarna bőrű, rongyos férfival és nővel.
Nem voltak köztük gyerekek. Nincsenek gyerekek, duzzogott Carl mester,
pedig azt ígérték, hogy egy egész népből választhatunk majd. Ezek mind
öregek, a legfiatalabb is vagy százévesnek látszik...
– Figyeljék meg őket alaposan – szólalt meg St. Cyr nyugodt hangja –,
egyetlen személy sincs köztük, aki ötvenévesnél idősebb volna.
Carl mester összerázkódott. Már megint olvasott a gondolataiban! Kicsit
irigykedve gondolt arra, milyen csodálatos lehet ilyen bölcsnek,
tapasztaltnak, mindent megértőnek lenni, hogy valaki tudja, ahogy St. Cyr
tudta, hogy a másik mit gondol, még mielőtt kimondaná. Remélte, az
alárendeltjei neki is ilyenfajta bölcsességet tulajdonítanak, de nem tették. És
fájlalta, hogy St. Cyrben viszont megvan ez a tulajdonság.
Carl mester idegesen végigment a folyosón, és a feszültség alatti
rácsokon át benézett a bennszülöttekre. Egy sárgás bőrű, kövér ember jött
be, aki virágos rövidnadrágot viselt, meghajolt a szőke asszony és St. Cyr
felé, Carl előtt könnyedén megbiccentette a fejét, és gőgösen átnézett a
többieken.
 Tanulságos példája volt annak, hogy tudja egy valóban ügyes ember első
pillantásra felmérni, egy csapat ismeretlen közül ki az igazán fontos
személyiség.
– Én vagyok – jelentette be – az önök tolmácsa. Uram, beszélni akar a
bennszülöttekkel. Tegye. Ez az alacsony, itt ni, tud egypár szót angolul.
– Köszönöm – válaszolt Carl mester.
Az alacsony barátságtalan kinézetű fickó volt, akinek ruházata alig
különbözött a többiekétől. Mind rongyos sortot és rövid ujjú zubbonyt
viseltek, amelynek furcsa, szorosan záródó magas gallérja volt.
A ruhák nagyon-nagyon réginek látszottak, nem egyszerűen kopottnak,
hanem – réginek.
Hárman, két férfi és egy asszony előreléptek, tenyerüket a térdükre
fektették, és hirtelen meghajoltak. Az egyik, a fémcsillagos, lihegve
megszólalt:
– Tai-i Maszatura-szan. Én kapitány, uram. Ezeknek parancsolom:
Heicso lkuri, Jotohei Sokuto.
Carl mester finnyásán hátralépett. Büdösek voltak!
Nem néztek ki éppen piszkosnak, de mindegyiknek rossz volt az arcbőre,
nemcsak sárgás, hanem teli ráncokkal, sebhelyekkel és bemélyedésekkel, és
savanyú izzadságszag lengte őket körül. Carl a tolmácsra pillantott.
– Kapitány? Ez katonai rang?
– Már nincs hadsereg – vigyorgott a tolmács megnyugtatóan. – Nem, már
rég megszűnt. De tudja, megtartják a katonai címeket. Apáról fiúra, apáról
fiúra, hát így. Ez az alak, a tai-i, azt mondja nekem, ők mind a Japán
Császári Expedíciós Hadsereg tagjai, amely hamarosan megtámadja
Washingtont. Tai-i kapitány, mindegyiknek ő parancsol, azt hiszem. Heicso
– az asszony – a kapitány szerint altizedes. Fontosabb, mint a másik fickó,
aki főhonvéd.
– Nem tudom, mi az hogy tizedes vagy honvéd.
– Persze. Ki tudja? De nekik, úgy látszik, fontos.
A tolmács habozott, aztán elvigyorodott, és vihogva folytatta:
– És rokonok is. Tai-i az apa, Heicso az anya, Jotohei a fiuk.
Mindegyikük neve Maszatura-szan.
– Piszkos kinézetűek – jegyezte meg Carl. – Hála istennek nem kell a
közelükbe mennem.
– De igen – mondta mögötte egy komor, lassú hang. – De kell. Carl.
Igen, kell. Ez a maga felelőssége, Carl. Magának kell felügyelnie az orvosi
vizsgálatokra.
Carl mester a homlokát ráncolta és tiltakozott, de nem volt menekvés. Az
utasításokat St. Cyr adta, és most ilyen utasítást adott.
A dokik olyan alaposan megvizsgálták a bennszülötteket, mintha hullákat
boncoltak volna. Szép kis orvosok, undorodott Carl mester. Hogy képesek
ilyesmire! De képesek voltak rá. Levetkőztették a férfiakat és nőket –
lottyadt mellek, lelógó hasak, és ott, ahol a nap érte őket, egy árnyalattal
sötétebb olajbarna volt a bőrük. Carl nézte, amíg bírta, aztán kiment,
otthagyta őket, ahogy büszkén álltak meztelenül a rongyaik mellett, míg a
dokik úgy ugráltak és mormogtak körülöttük, mintha állatvásáron lennének.
Nemcsak az volt a baj, hogy unta a bennszülötteket, akiknek a
matematikához való esetleges hozzájárulásuk, ha nem is nulla, de legalábbis
elhanyagolhatóan csekély volt, sokkal inkább izgatta, hogy meg kell találnia
Cornutot.
Telihold volt.
Carl odasétált, ahol a helipopper fekete árnyékot vetett az ezüstszínű
porra. A pilóta félálomban hevert az ülésen, és Carl olyan erővel és
határozottsággal, amilyet eddig csak a Math. Trans. – nak küldött bíráló
leveleiben alkalmazott, élesen rákiáltott:
– Hé, ébresztő! Nem érek rá egész éjszaka!
A rémült pilóta már a levegőben volt, mire rájött, hogy aki felrázta, az
sem nem a főnöke, az öreg-fiatal szőkeség, sem pedig annak egyenrangú
partnere, a vénséges vén St. Cyr.
De addigra már nem számított a dolog, és aki á-t mond, mondjon b-t is.
Amikor Carl visszaparancsolta a városba, ahol a gép leszállt, morgott ugyan
magában, de engedelmeskedett.
Nem volt nehéz kinyomozni, hogy hová ment Cornut. A rendőrjárőr
elirányította a kocsmateraszra, a pénztáros a bennszülött kisvendéglőbe,
ahol a pultos megfigyelte, hogy Cornut, miután otthagyta a szendvicsét és a
kávéját, visszatántorgott a reptérre.
Az irányítótoronyból látták, hogy megérkezett, elmondták, hogy
megpróbált valami járművet szerezni, hogy a többiek után menjen, és
amikor ez nem sikerült, makacsul nekivágott az őserdőn átvezető földútnak.
A forgalomirányító hozzátette, hogy Cornut alig bírta nyitva tartani a
szemét.
Carl követelte, hogy a rendőrség cselekedjen. Meg volt rémülve.
 A robogó előrezötyögött az úton, kettős fényszórói az út menti bokrokat
pásztázták. Istenem, ne találjanak rá, imádkozott Carl. Megígértem neki...
A robogó nagy fékcsikorgással csúszkálva megállt.
A rendőr vékony, alacsony, fiatal és mozgékony emberke volt, de Carl
mester elsőként ugrott le és rohant oda a kenyérfa tövében heverő
összegömbölyödött alakhoz.
Hetek óta először fordult elő, hogy Cornut őrangyal nélkül aludt el,
pontosabban veszítette el az eszméletét. Az ébrenlét és álom határán lévő
védtelen pillanat, amely már vagy egy tucatszor majdnem megölte, egy
elhagyatott út szélén érte utol, egy illatos, lágy növényzet borította lakatlan
völgy közepén.
Carl gyöngéden felemelte lankadt kezét.
– Isten – kezdte, de ez inkább ima volt, mint káromkodás –, egyszerűen
részeg. No, jöjjön már, segítsen ágyba vinni!
Cornut rossz szájízzel, zúgó fejjel és nagyon vidáman ébredt. Carl mester
egy tábori asztal mellett ült, feje felett ernyős lámpa.
– Felébredtél? Rendben. Szóltam a szolgának, hogy néhány perccel
korábban hívjon ide, hátha...
– Igen, köszönöm. – És Cornut kísérletképpen megmozgatta az
állkapcsát, de a kísérlet elszomorító eredménnyel járt. Mégis jól érezte
magát. Már nagyon-nagyon régóta nem rúgott be, és a másnaposság eléggé
szokatlan élmény volt ahhoz, hogy érdekelje. Kiült az ágy szélére. Úgy
látszik, a szolga más utasításokat is kapott Carl, mestertől, mert egy
bádogkannában kávét talált, mellette vastag cserépbögrével. Ivott néhány
kortyot.
Carl egy darabig figyelte, aztán visszatért az asztalhoz. Egy
befőttesüvegben halványzöld folyadék állt előtte, no meg a szokásos
fényképfelvételek.
– Ehhez mit szólsz? – kérdezte. – Szerinted úgy néz ez ki, mint egy
csillag?
– Nem.
Carl a többire ejtette a felvételt.
– Becquerelé sem volt jobb – mondta titokzatosan.
– Sajnálom, Carl – kezdte Cornut vidáman –, de tudod, hogy nem igazán
érdekel a pszio...
– Cornut!
– Elnézést, szóval a paranormális kinetikai kutatásaid.
 Carl már el is felejtette, mit mondott Cornut, és elgondolkozva folytatta:
– Azt hittem, Greenlease segítségével valaminek a nyomára bukkantam.
Tudod, hogy R K. – val próbáltam egyedi molekulákat manipulálni, és
fényérzékeny lemezeket használni abból a megfontolásból, hogyha a
molekulák épp át akarnak lendülni egy másik állapotba, akkor csak kevés
energiára van szükség a meglódításukhoz. Igen. Nos, Greenlease mesélt
valamit a Brown-féle mozgásról. Valahogy így. – És a fény felé tartotta a
szappanos oldatot. – Látod?
Cornut felkelt és kivette Carl mester kezéből a literes üveget. Látta, hogy
a zöldes fény milliárdnyi mozgó fénypontból ered, amelyek inkább aranyos,
mint zöld színűek voltak.
– Brown-féle mozgás? Rémlik valami.
– A molekulák tényleges mozgása – mondta Carl ünnepélyesen. – Az
egyik molekula elmozdítja a másikat, nekilöki a harmadiknak, azt meg a
negyediknek. Van erre egy kifejezés a...
– Persze a matematikában. Igen: a részeg útja.
Cornut világosan és kedvtelve emlékezett vissza a fogalomra. Másodéves
volt, még az öreg Wayne volt a háznagy, az audiovizuális szemléltetőeszköz
pedig egy részeg bábu, amely a babaméretű lámpaoszloptól véletlenszerű
részeg lépésekkel véletlenszerű irányokba tántorgott. Rámosolygott a
befőttesüvegre.
– Én pedig ki akarom józanítani. Figyelj csak!
Carl elgondolkodva sóhajtott, olyan volt, mint az összpontosítás szobra,
hozzá képest Rodin alkotása csak elnagyolt vázlat.
Cornut arra gondolt, Carl nyilván megpróbálta egyenes vonalban
mozgatni a molekulákat.
– Azt hiszem, semmi különöset nem láttam – vallotta be.
– Nem, én sem... De – mondta Carl mester, és visszavette a
befőttesüveget – még a negatív válasz is válasz. De még nem adtam fel. Van
néhány ötletem a fényképekkel kapcsolatban, csak nagyon jó volna, ha
Greenlease hajlandó volna segíteni egy kicsit. – És leült Cornut mellé. – És
te?
– Láttad.
– Láttam, hogy még életben voltál – bólintott Carl komolyan. – Talán
mert a saját részeg utadat jártad?
Cornut megrázta a fejét, de nem azt akarta ezzel mondani, – hogy nem,
hanem azt, hogy honnan tudhatná.
 – És mit szólsz a tanácsomhoz, hogy keress magadnak feleséget?
– Nem tudom.
– Az a lány az ebédlőben – mondta Carl jó megfigyelőkészségről téve
tanúságot –, hozzá mit szólnál?
– Locille? De hát, Carl, az ég szerelmére, semmit sem tudok róla! Még a
nevére is épp hogy csak emlékszem. És különben is, úgy látszik, nagyon
jóban van Egerddel.
Carl az ablakhoz lépett.
– Akár mehetnénk is reggelizni. A bennszülöttek már biztos útra készek.
– Kibámult a bíbor hajnalba. – Sant’ Anna úrhölgy kért egy segítőt, aki
elviszi az ő bennszülötteit Valparaisóba – mondta elgondolkozva. – Azt
hiszem, segítek neki kísérőt találni.
7.
Tízezer mérföldnyire onnan kora délután volt, és Locille épp egyáltalán
nem volt jóba Egerddel.
– Sajnálom – mondta –, szeretnék elmenni, de...
Egerd nagy mérgesen felállt.
– Mi a rekord? – kérdezte sértődötten. – Tíz hét? No jó, akkor elseje
körül majd újra megkereslek! – Azzal kicsörtetett a lánynappaliból.
Locille felsóhajtott, de mivel fogalma sem volt róla, mit tehetne Egerd
féltékenysége ellen, nem tett semmit.
Aznap, amikorra az expedíció visszatérését várták, Locille-t felmentették
minden esti órája alól. A szabadidőt kihasználva hazatelefonált a szüleinek.
És ahogy már eddig száz alkalommal, most is megállapította, hogy semmi
mondanivalójuk nincs egymás számára, így aztán pontosan visszament a
tanári étkezdébe, az esti műszakra.
Az expedíció visszatértét ünnepelték. Világraszóló bulinak ígérkezett.
Több mint kétszáz előkelő vendéget hívtak meg, és az egyetem majdnem
minden magasabb rangú oktatóját. A konyhákban zajlott az élet. Mind a hat
D. M. szolgálatban volt. Elsőnek a szószokért és mártásokért felelős
dietetikai mérnök pillantotta meg Locille-t, és azonnal segítségül hívta, mire
kitört a harc, ugyanis a tésztákért felelős mérnök is ismerte, és ő is vele
akart dolgoztatni. A szószok és mártások győztek, és Locille egyszer csak
alvadt marhavért kavart össze porított fűszerekkel egy hatalmas fémüstben.
A társaság úgy ért vissza, hogy Locille még csak nem is tudott róla, csak
abból jött rá, hogy a konyha egyik végén hirtelen megsűrűsödött a tömeg,
és amikor megfordult, látta, hogy Egerd savanyú képpel három alacsony,
sárgás arcú embert terelget befelé, akiket nem ismert.
A fiú is észrevette.
– Locille! Gyere, és mutatkozz be a bennszülötteknek!
A lány habozott, a D. M. – re nézett, aki integetett, hogy rendben, csak
nehogy tönkremenjen a mártás.
– Japánok – mondta a fiú büszkén. – Hallottál már a második háborúról?
Magukra maradtak egy szigeten, és az utódaik azóta is ott élnek. Te,
Locille...
A lány a bennszülöttekről Egerdre nézett. A fiú egyszerre volt büszke és
dühös.
 – Valparaisóba kell mennem – mondta. – Van hat másik bennszülött,
akiknek az úticélja Dél-Amerika, és Carl mester engem jelölt ki, hogy
elkísérjem őket.
A lány válaszolni akart, de ekkor mélyen gondolataiba merülve Cornut
tévedt be a helyiségbe. Egerd a tanárára nézett.
– Nem is tudom, Carl miért engem választott ki – mondta nem keserűen,
hanem megértéssel. – No jó, akkor most megadom neki az esélyt, az
elkövetkezendő tizenhat napra és sarkon fordult, hogy a másik ajtón át
kimenjen.
Cornut mélyen eltöprengett. Eddig még soha senkinek nem ajánlott
házasságot.
– Üdvözlöm, Locille – mondta udvariassan.
– Üdvözlöm, Cornut mester – válaszolt a lány.
– Izé, kérni szeretnék magától valamit...
A lány hallgatott. A férfi úgy bámulta a konyhát, mintha még sohasem
járt volna itt, ami talán igaz is volt. Aztán nagy nehezen megszólalt:
– Volna kedve... izé, volna kedve holnap találkozni velem a
kilátóteraszon?
– Természetesen, Cornut mester.
– Nagyszerű – mondta a férfi udvariasan, bólintott, és már félúton volt az
ebédlő felé, amikor rájött, hogy nem mondta meg, mikor. A lány talán azt
hiszi, elvárná tőle, hogy egész álló nap ott rostokoljon! Visszafordult. –
Délben?
– Rendben.
– És estére ne csináljon magának programot – parancsolta a férfi, és
elsietett.
Zavarban volt. Még soha senkinek nem tett házassági ajánlatot, és most
sem sikerült megtennie, gondolta. De tévedett. Megtette. Ő ugyan nem
tudta, de Locille igen.
Az este hátralévő része igen gyorsan telt el Cornut számára. A vacsora
pompás volt, a bennszülöttek irtó mulatságosak. Körbejártak a vendégek
között, mindenkivel, akinek kedve támadt hozzá, elszívták a békepipát,
márpedig mindenkinek kedve támadt hozzá, a vendégek még a
bennszülötteknél is jobban berúgtak, minden pohárköszöntőre hangos
banzájjal válaszoltak, aztán egyre inkább berekedtek, a bennszülöttek meg
még annál is jobban berúgtak.
 Cornut remekül szórakozott. Először még meg-megpillantotta Locille-t,
aztán később már nem. Megkérdezte, hogy hol van, érdeklődött a
pincérektől, a bennszülöttektől, és a végén azon kapta magát, hogy átöleli
Wahl mester ernyedt vállát, és Locille-ról mesél neki. Szinte azonnal
berúgott, de egész este tovább ivott. Közben voltak néha világos pillanatai,
Carl mester türelmesen figyelte, hogy megpróbálja bemutatni neki a
Brown-féle mozgást egy bourbon whisky-gyömbérsör koktélon, volt egy
furcsa, magányos pillanata, amikor ráébredt, hogy az üres konyhában
tántorog, és Locille-t hívogatta a hideg rézüstök között. Valahogy, isten
tudja, hogy, bekerült a matektorony liftjébe, de akkor már nagyon késő
lehetett, és a krémszínű köntösbe öltözött Egerd megpróbálta betámogatni a
szobájába. Tudta, hogy mondott valamit Egerdnek, ami vagy durva vagy
kegyetlen volt, de nem tudta, mit. Locille-t említette volna? De hát mikor
nem őt emlegette? Érezte, hogy kacarászva ledobja magát az ágyra. Tudta,
hogy vagy ezerszer mondta ki Locille nevét, és megsimogatta a feje mellett
a párnát. Aztán elaludt.
Az utolsó éber pillanatában kijózanodott, megrémült, tudta, hogy az álom
határán van, és újra egyedül. De már nem tudott megállni.
Nem tudott megállni, mert molekula volt a szappanos lé tengerében, és
Carl mester Locille karjába taszította.
Carl mester azért taszította el, mert Egerd nekilökte Carl mesternek,
Locille St. Cyr felé lökte, és St. Cyr hangtalan nevetéssel kidobta a
befőttesüvegből, és nem tudott megállni.
Nem tudott megállni, mert St. Cyr azt mondta neki, molekula vagy,
részeg molekula, molekula vagy, részeg és esetleges, nincs utad, részeg
molekula vagy, és nem tudsz megállni.
Nem tudott megállni, bár a világ legerősebb hangja a fülébe üvöltötte,
hogy: CSAK MEGHALHATSZ, RÉSZEG MOLEKULA,
MEGHALHATSZ, DE MEG NEM ÁLLHATSZ.
Nem tudott megállni, mert a világ forgott, forgott, megpróbálta kinyitni a
szemét, hogy megállítsa, de a világ nem akart megállni.
Molekula volt.
Tudta, hogy molekula, és tudta, hogy nem tud megállni. Aztán – a
molekula – megállt.
Egerd vagy öt percig dörömbölt a bezárt ajtón, aztán elment. Tovább is
próbálkozott volna, de nem akart, gondosan kielemezte a dolgot, és arra a
következtetésre jutott, hogy ő megtette, amit vállalt, annak ellenére, hogy
Cornut döntése, hogy elveszi Locille-t, eléggé megkavarta a dolgokat,
másrészt, hogy ha elkésett, akkor már amúgy is elkésett.
Cornut majd egy órával később ébredt fel.
Érdeklődéssel tapasztalta, hogy életben van.
Felkelt, felöltözött és kiment.
Nagyon másnapos volt, de odakint sokkal, de sokkal jobban érezte
magát. Ragyogó reggel volt, és világosan emlékezett rá, hogy aznap
randevúja van Locille-lal.
A reggeli előadása már videóra volt véve, így aztán a délelőttje szabad
volt. Céltalanul keresztülsétált a campuson.
Hirtelen eszébe jutott, most teljesen józannak kell lennie, ezért beugrott a
klinikára, hogy újabb adag élénkítőtablettát kérjen. Épp nem volt rendelés,
csak sürgősségi ellátás, de mivel Cornut visszatérő beteg volt, bemehetett az
automata diagnosztizálóba. Az élmény majdnem teljesen ugyanolyan volt,
mint három nappal korábban, csak most egyáltalán nem volt emberi orvos
szolgálatban. Egy manipulátor hajszálvékony csápot eresztett a karjába,
megízlelte a vérét, összehasonlította a legutóbbi kromatográfiai, és
elgondolkozva zümmögött, amíg felmérte, hogy történt-e változás. A
következő pillanatban rózsaszínben villant fel a Megoldás felirat, némi
kattogás, és a kezébe hullt a pasztillákkal teli műanyag dobozka.
Bevett egyet. Nagyszerű! Hatott. Különös és kellemes érzés volt. Bármi
volt is ezekben a pirulákban, a fáradtságot azonnal elmulasztották. Érezte,
ahogy az első tabletta lecsúszik a torkán, a gyomrába. Kellmes érzést
hagyott maga után. Egyáltalán, egész jól érezte magát. Nem, nagyon jól
érezte magát. Halkan dudorászva újra kisétált a friss levegőre.
A kilátóterasz nagyon magasan volt, és gyalog ment fel, de egész idő
alatt pompásan érezte magát. Amikor felért, bekapott még egy tablettát, és
türelmesen, jókedvűen várt Locille-ra.
A lány az órája után rögtön jött.
Ideges volt. Leszállt a mozgólépcsőről, megkerülte a torony tömbjét, s
meghajolt.
– Cornut mester – szólalt meg.
A szél belekapott a blúzába és a hajába. Cornut a korlát felé hajolva
merengett, rövid haja a homlokába hullt. Lustán megfordult, és álmos
szemmel a lányra mosolygott.
– Ah – szólalt meg –, Locille! – És bólintott, mintha a lány válaszolt
volna. – Locille – folytatta –, feleségre van szükségem. Te megfelelsz.
 – Köszönöm, Cornut mester.
– Ugye – egy könnyed kézmozdulattal – nincs vőlegényed?
– Nincs. – Hacsak nem számítjuk Egerdet, de a lány nem számította.
– Gondolom, nem vagy állapotos?
– Nem, még soha nem voltam az.
– Nem baj, nem baj – válaszolt a férfi gyorsan. – Ez egyáltalán nem
zavar. Gondolom, nem valami testi probléma az oka?
– Nem. – De a lány most nem nézett a szemébe.
Mert tulajdonképpen igenis testi probléma volt az oka. Az ugyanis, hogy
férfi nélkül nem lehet teherbe esni. És ő eddig elkerülte a férfiakat.
A lány várt, hátha mond még valamit a férfi, de ez csak hallgatott. A
lány, a szeme sarkából látta, hogy tablettákat szed elő abból a kis dobozból,
mintha csak cukorkát rágcsálna. Abban sem volt biztos, a férfi tudja, hogy
sorra bekapja őket. Eszébe jutott, amikor a férfi az osztályban a saját
torkának szegezte a kést, eszébe jutott, hogy miket mesélt Egerd. Fura egy
ügy, miért akarná bárki megölni magát?
A férfi összeszedte magát, megköszörülte a torkát, és lenyelt még egy
pirulát.
– Lássuk csak – mormolta –, nincs nyilvántartott eljegyzés, testi akadály,
vérrokonság sem, tudod, egyetlen gyerek vagyok. Nos, Locille, azt hiszem,
ez minden. Mondjuk ma este, azt esti előadás után? – Hirtelen eszébe jutott
valami. – Akarom mondani, persze csak akkor, ha nincs ellene kifogásod.
– Nincs ellene kifogásom.
– Rendben. – A férfi bólintott, de arca borús maradt. – Locille – kezdte –,
talán hallottál rólam mindenfélét. Én... az utóbbi időben volt néhány
balesetem. És ez az egyik oka annak, hogy meg akarok nősülni, hogy
védekezzem a további balesetek ellen. Érted?
– Értem, Cornut mester!
– Nagyon jó, nagyon jó. – És újabb pirulát szedett elő, keze habozva
megállt, és a lányra nézett.
A szeme kitágult.
Locille értetlenül, mozdulatlanul állt. Nem tudta, mire döbbent rá Cornut
mester.
Az utolsó pirula volt. De hát legalább húsz volt a dobozban! Húsz, alig
háromnegyed órája húsz!
– Még egy baleset! – kiáltott fel rekedten.
 Mintha a tabletták attól kezdtek volna hatni, hogy megértette, mi történt.
Cornut pulzusa vadul lüktetni kezdett. A fejében egyre hevesebb
fájdalomhullámokat érzett. A világ bíborszínre váltott és forgott körülötte.
Torkát elöntötte az epe.
– Cornut mester!
De a lány már túl későn kiáltott, a férfi megértette, mi történt, és
cselekedett. A dobozt kidobta a semmibe, ránézett a bíborban játszó lányra,
és a korláthoz ugrott.
Locille felsikoltott.
A férfi után ugrott, és megragadta, de az türelmetlenül lerázta magáról, és
aztán a lány meglátta, hogy nem a mélybe akarja levetni magát, hanem
ledugja az ujját a torkán; Cornut mester nagyon is prózai és bárdolatlan
módon, gyorsan és hatékonyan szabadult meg a szervezetébe került
méregtől.
Locille csendesen várt.
A férfi válla néhány perc múlva nem rázkódott tovább, de még hosszú
ideig a korlátnak támaszkodott, és maga elé bámult. Amikor megfordult,
elkínzott arca olyan volt, mint egy elkárhozotté.
– Sajnálom. Köszönöm.
– De hát nem csináltam semmit – válaszolt a lány csendesen.
– Dehogynem. Felébresztettél...
– Nem, higgye el, hogy egyedül csinálta.
A férfi először bosszankodva, aztán kétkedve, végül pedig felébredő
reménykedéssel nézett rá.
A szertartás nagyon egyszerű volt. Carl mester végezte. Barátságosan
megvacsoráztak, aztán Cornut és Locille, akiket a háznagyi rangban
inherens magiszteri hatalom férjjé és feleséggé tett, magukra maradtak. A
férfi szobájába mentek.
– Jó lenne, ha pihennél – szólalt meg Locille.
– Rendben. – A férfi az ágyra hevert, onnan nézte a lányt. Nagyon is
tudatában volt, hogy Locille ott van, előbb tanul, aztán asszonyosan
rendezkedik a szobájában – nem. A szobájukban. Annyira láthatatlan volt,
amennyire hús-vér ember csak lehet. Ha mozdult, akkor gyorsan. De a férfi
csak rá tudott figyelni, akkor sem köthette volna le jobban, ha neonfényben
fürdik, és szirénahangokat bocsát ki.
A férfi felállt, és kezdett felöltözni.
– Ideje lefeküdni, nem? – szólalt meg a lány.
 Cornut zavarba jött.
– Rendben – válaszolt. – Igen, itt az ideje... lefeküdni. De azt hiszem,
Locille, előbb járok egyet. Szükségem van rá.
– Persze. – És nyugodt udvariassággal várt.
– Talán még ébren leszel, amikor visszatérek – folytatta a férfi. – Talán
nem. Talán én...
Összevissza dadogott. Bólintott, megköszörülte a torkát, felkapta a
köpenyét, és kiment.
A folyosó üres volt, és az előcsarnokban sem látott senkit.
A robotéjjeliőr halkan felsípolt, de ez rendben volt. Cornut mester nem
holmi alsóéves, akinek hason kell átkúsznia a keresősugarak alatt. Előjoga
volt, hogy kedve szerint jöjjön-menjen.
És most menni volt kedve.
Kisétált a sárga holdfényben fürdő csendes campusra. Feje felett
kísértetiesen ezüstszínű volt a híd. Semmi oka nem volt rá, hogy ilyen
feszült legyen. Hiszen Locille csak diáklány.
Az viszont tény, hogy igenis csupa feszültség volt.
De miért? A diákokkal kötött házasság jó a diákoknak és jó a
mestereknek is, a szokás szentesíti, és különben is, elsőként Carl mester
javasolta háznagyi méltósága teljes súlyával.
Furcsa, hogy folyton Egerd jár az eszében.
De hát mit számít Egerd? A féltékenysége csak önmagának árthat. Nincs
az a jobbágy, aki, miközben belsőleg lázadozott a földesurat illető jus
primae noctis ellen, tehetetlenebb lett volna, mint a fiú. Cornutot valahogy
mégis zavarta a dolog.
Majdhogynem bűnösnek érezte magát.
Nem a logika volt a szakterülete, hanem a matematika. De, töprengett,
ahogy a folyóparton lépegetett, a jog egész fogalmát alaposan át kell
gondolni. Az világos, hogy a világ mit fogad el: a magasabb rangúaknak
előjogaik vannak, ahogy egy fluorinatom is kiszorítja az oxigénatomot a
vegyületből. De miért kell így legyen?
Így van – ha ez válasz.
8.
Akárhova nézel, mindenütt csupa csecsemő, a bölcsődékben, a női
hálókban, a mesterek termeihez kapcsolt játékszobákban – csecsemők.
Mintha így tervezték volna: a szokás és a törvény egyaránt oda hatnak,
hogy a lehető legtöbb felnőtt ember a lehető legtöbb időt töltse azzal, hogy
elősegítse a csecsemők világrajövetelét. Miért? Mi készteti az embereket,
hogy annyi gyereket csináljanak?
Nemcsak a szexualitásról volt szó, hanem a csecsemőkről. Hiszen a
szexualitás lehetséges és örömteli olyan körülmények között is, amelyek
teljesen lehetetlenné teszik a csecsemők létrejöttét, erre a tudomány már
évtizedek, sőt évszázadok óta képes. De a fogamzásgátlás valahogy
helytelen.
Ma vagy tizenkétmilliárd ember él a Földön. A jövő évi népszámlálás
négyszázmillióval többet fog majd regisztrálni.
És miért?
Mi teszi olyan népszerűvé a csecsemőket?
Akármilyen őrültségnek tűnt is, Cornut mesterben egyre erősebb volt a
meggyőződés, hogy ez így van megtervezve.
De vajon ki tervezte így, töprengett, miközben felkészült rá, hogy egy
egész éjszakát rászánjon a gondolat kielemzésére...
De nem a mai éjszakát. Felnézett, és meglátta a saját lakóépületét. A lába
jobban tudta a választ, mint a feje arra a kérdésre, hogy minek a csecsemők.
Visszaért a Matektorony bejáratához, és odafenn a lány, Locille várta.
Hát igen, az ágy. A lány a saját ágyát átvitette a férfi szobájába, mert ez
volt a szokás, de persze már eleve volt a szobában egy ágy, sokkal nagyobb,
úgyhogy...
Szóval vajon melyik ágyban lesz a lány?
Mély lélegzetet vett, mit sem látva odabólintott a vak éjszakai
villanyportásnak, és benyitott a szobájába.
Riasztócsengő verte fel a csendet.
Cornut mester bambán állt, miközben a hús-vér éjszakai ügyeletes, egy
alsós, akit odavonzott a hang, óvatosan kikandikált a sarok mögül. A riasztó
pedig tovább szólt. Aztán Cornut rájött, hogy az ajtóra van kapcsolva, ő
maga szerelte fel. De azt tudta, hogy ma este nem kapcsolta be.
 Gyorsan belépett, haragosan visszanézett a hallgatóra, és becsukta az
ajtót, mire a csengő elhallgatott.
Locille felemelkedett az ágyról – a férfi ágyáról.
Haja lágyan omlott a vállára, ragyogó szemét lesütötte. Nem aludt.
– Biztos fáradt vagy – szólalt meg. – Akarod, hogy hozzak valami
ennivalót?
– Locille, miért buheráltad meg az ajtót?
A férfi komor hangja reszketett.
– Hát hogy felébredjek, ha megjössz – válaszolt a lány. – A csengő fel
volt szerelve, csak be kellett kapcsolnom.
– De miért?
– Hát... mert így akartam. – És nagyon helyesen ásított. Aztán
mosolyogva bocsánatot kért, és megfordult, hogy megigazgassa az
ágytakarót.
Cornut először nézte meg alaposan hátulról (elölről még sohasem), és két
hihetetlen dologra jött rá.
Az egyik az volt, hogy ez a lány, Locille, gyönyörű. Alig volt rajta
valami, csak könnyű hálóruha, és remek alakja volt. Úgy látszott, egyáltalán
nincs kifestve, és az arca is gyönyörű volt. Döbbenetes, gondolta Cornut, és
érezte, hogy viharos érzelmek ébrednek benne, nagyon akarom ez a lányt.
És eljutott a másik tényhez, ami még hihetetlenebb volt.
Cornut úgy választotta ki, mint egy szelet húst a hentesnél, megmondta
neki, mit tegyen, és amennyire csak tőle telt, igyekezett kiölni kettőjük
kapcsolatából minden természetes vágyakozást és örömet. Különös
szerencséje volt, hogy nem sikerült.
Ránézett a lányra és tudta, mi az, amit nem vett számításba. Azt, hogy a
lány is vágyhat őrá.
Kop, kop. A lány felrázta, teljesen éber volt.
– Mit akarsz? – kiáltott a férfi mérgesen az ajtó felé. Locille mellette
édes, játékosan szemtelenkedő arcot vágott, amelynek kifejezése az övének
gyengéd utánzata volt, úgyhogy mire a reggeli ügyeletes résnyire nyitotta az
ajtót, és belesett, Cornut már mosolygott. Hiába, mindig történhetnek
csodák, gondolta az ügyeletes, és óvatosan megszólalt: – Cornut mester,
nyolc óra van.
Cornut Locille meztelen vállára húzta a takarót.
– Távozz – mondta.
 Az ajtó becsukódott, és Locille egyik rózsaszín papucsa nekivágódott. A
lány a párját is felemelte, hogy az első után dobja, de Cornut halk
nevetéssel elkapta a karját, és a lány kuncogva felé fordult, megcsókolta és
felugrott.
– És maradj is ébren – mondta –, mert nekem órára kell mennem.
Cornut visszafeküdt a párnára.
Milyen kellemes reggel, gondolta, sőt még az is lehet, hogy az egész
világ kellemes. Egyszerűen meglepő, hogy mennyi árnyalat és fény van a
világban, amiről eddig még csak sejtelme sem volt, vagy már rég
megfeledkezett róluk. Figyelte a lányt, aki csodás módon élete részévé vált,
nem is látta, hogy illeszkedik az övéhez. Pedig eddig nem is sejtette, hogy
valami hiányzik az életéből. A lány könnyedén mozgott a szobában, néha
egy-egy pillantást vetett rá, és csak azért nem vigyorgott fülig érő szájjal,
mert abban a pillanatban, természetesen, nem volt szükség mosolyra.
Cornut nagyon elégedett volt aznap reggel.
A lány villámgyorsan, túlságosan is gyorsan felöltözött.
– Nagyon is igyekszel kiszabadulni innen – mondta Cornut.
Locille az ágy szélére ült. Most még egyenruhában is gyönyörű volt. Ez
is döbbenetes volt, mintha tudná, hogy a kehely a zománc alatt színarany, a
színek, a minták ugyanazok, de az, ami eddig gyári termék volt, hirtelen
művészi alkotássá vált, pusztán attól, hogy tudta, mit rejt.
– Csak azért, mert sietek vissza – felelt a lány, és kérdőn nézett rá. –
Ugye, már nem fogsz elaludni?
– Hát persze hogy nem.
A férfi örömmel látta, hogy Locille homlokát ráncolja, és erre eszébe
jutott a rég érvényét vesztett ok, amiért társat keresett.
– Rendben. – A lány megcsókolta, felállt, a székről felkapta a táskáját és
a könyveit, és halkan maga elé dúdolt. – Húzd ki a kettest és a hármast.
Eratoszthenész szitája... Ha a többszörösök... Cornut, biztos vagy benne,
hogy nem fogsz visszaaludni?
– Igen.
A lány bólintott, kezével már a kilincsen, habozva megállt.
– Talán jobb lenne, ha bevennél egy élénkítő pirulát. Megteszed?
– Igen – mondta a férfi, és nagyon élvezte, hogy szekírozzák.
– És jó lenne, ha pár percen belül öltözni kezdenél. Csak félórád van az
első előadásodig...
– Tudom.
 – Rendben. – A lány csókot dobott, rámosolygott és eltűnt.
A szoba pedig nagyon üres lett. De nem annyira, mint sok régi napon és
éjszakán.
Cornut kötelességtudóan felkelt, előkereste a dobozt, amelyben a zöld és
piros álomszabályozó pirulák voltak, bevett egyet, és visszabújt az ágyba.
Még soha az életben nem érezte magát ilyen jól.
Hátradőlt a párnára, teljesen ellazult volt, békében a világgal. Vett egy
ébresztőórát, és kiderült, hogy feleség. Felmosolygott az alacsony,
krémszínű mennyezetre, és ásított egyet. Micsoda remek üzlet! Milyen
hiperszuper ébresztő!
És erről eszébe jutott, hogy az órára nézzen, de levetette, a faliórára meg
nem látott oda. De hát nem is érdekes, az élénkítő pirula miatt nem alhat
újra el. Mindenki tudja, hogy ha élénkítő pirulát vesz be az ember, száll az
idő. Úgy érezte, hogy már egy félórája hever itt, pedig nem lehetett több öt
percnél, így működnek ezek a pasztillák.
És mégis...
Beletúrt a dobozkába. Még szerencse, hogy kéznél van, még egy pirula,
és egészen biztos lehet a dolgában.
Lenyelte, újra hátradőlt, és még egyet ásított. Van valami ezzel a
párnával, jutott eszébe...
Elfordította fejét, beleszagolt a levegőbe, és mély lélegzetet vett. Igen,
Locille-t érzi a párnán, ez az, az illatot, amit Locille hagyott maga után,
Locille gyönyörű illata, gyönyörű név. Gyönyörű lány. Aztán még egyet
ásított...
Ásított? Ásított!
Pislogott, de a szempillája túlságosan nehéz lett, és megpróbálta
elfordítani fáradt, fáradt fejét. Ásított! De hát két ébresztő pirula után? Vagy
három volt? Vagy hat?
A történelem megismétli önmagát!
A piros pirulák az ébresztők, a zöldek az altatók. A zöld pirulák, zokogta
gondolatban, zöldeket vett be! Elkapták.
Ó, istenem, nyögte hangtalanul, miért most? Miért vártál addig, amíg már
bánom?
9.
A beosztott hangmérnök az üvegfalon keresztül szórakozottan bámulta a
stúdiót, és maga elé dúdolt. Ez felidegesítette Carl mestert.
– Hallgasson, ember! – förmedt rá a hangmérnökre. – Vagy talán nincs
megelégedve az itteni állásával?
A hangmérnök elsápadt. Texason nőtt fel, és soha, egy percre sem
felejtette el, hogy vissza is kerülhet oda.
Persze a dúdolás nem igazán vonta el a figyelmét. Carl mester korában
vagy biztos az ember tudása, vagy nem, és az övé biztos volt. Épp abban a
pillanatban lépett ki, amikor elkezdődött az ő dallama, elmondta azt, amit
ilyenkor mindig, de az esze közben Cornuton járt, a Wolgren-anomáliákon,
a paranormális jelenségekre irányuló magánkutatásain, de főleg és
legelsősorban azon, hogy vajon a stúdióban ülő alsóévesek hogyan
reagálnak. Észrevette a távoli sarokban ülő magfizika szakos minden egyes
ásítását: különös figyelmet szentelt azoknak a jegyzeteknek, melyeket
Egerd csúsztatott oda nagy titokban Locille-nak, pártfogoltja újdonsült
feleségének. Nem szándékozott semmit sem tenni az ügyben, hálás volt
Locille-nak. Olyan, mint egy jó őrkutya, és könnyen lehetséges, hogy képes
lesz megmenteni annak az embernek az életét, aki Carl mester
meggyőződése szerint egyedül méltó arra, hogy majdan az ő helyébe lépjen.
Öt perc alatt befejezte az előadás élő részét, és engedve saját ártalmatlan
vágyainak, kiment a stúdióból. Mögötte filmalakok táncoltak a képernyőn,
miközben a Sorozatok balladáját énekelték.
Szándékosan elterelte gondolatait az osztályról, és előhúzott egy csomó
fényképet. Előző éjjel nyugtalanul aludt, és korán kelt, hogy legújabb
hobbijával foglalkozhassak.
Valaki kinyitotta az ajtót, és a stúdióból behallatszott a kórus hangja.
Carl mester megfordult, és jeges pillantást vetett a belépőre.
– Egerd – kezdte vészjósló hangon –, mi a szorzással zárt számsorozat?
Egerd megremegett, de válaszolt:
– Sugár, Carl mester. A negyedik versszakban van. Uram, szeretném...
– És ami összeadással és kivonással is zárt?
– Gyűrű, uram. Beszélhetnék önnel egy pillanatig?
Carl morgott.
 – Megtanultam az anyagot, Carl mester, ahogy látja. – És még folytatta
volna, de Carl továbbra is szigorú volt.
– Egerd, nincs rá mentség, hogy engedély nélkül elhagytad az órát. Ezt
tudnod kell. Azt hiszed, megértheted a számsorozatok elméletét, ha csak
könyvekből tanulsz. De tévedsz. Egy matematikusnak ugyanúgy kell tudnia
ezeket az egyszerű, klasszikus tényeket és definíciókat, ahogy azt is tudja,
hogy február huszonnyolc napból áll. Biztosíthatlak, hogy sosem leszel
elsőrangú matematikus, ha elblicceled az órákat.
– Igen, uram. Erről van szó. Át szeretnék iratkozni. Ha önnek is megfelel,
uram, rögtön azután, hogy visszajöttem Dél-Amerikából.
Carl mester megrémült.
Rögtön látta, hogy itt nem holmi fegyelmi problémáról van szó. Azt sem
hitte, hogy a matematika sokat veszítene, ha elveszítené Egerdet. De féltette
a fiút.
– Nos, igen, és hova akarsz átiratkozni?
– Az orvosira, uram. Alaposan megfontoltam. – És hozzátette: – Ön
megérti, hogy miért, Carl mester. Nincs valami nagy tehetségem ezekhez a
dolgokhoz.
Carl nem értette, de már régen belátta, hogy vannak a diákokkal
kapcsolatos dolgok, amiket nem is lehet megérteni. Diákjai sokfajta
tulajdonságából csak egy tartozott rá. Olyanok voltak, mint azok a
papírfigurák, amikkel a gyermeteg alsósok játszottak a topológián, a
hexihexiflexagonok, amelyek mindig zavarba ejtően újszerű oldalaikat
mutatták, valahányszor elfordították őket. Gyászos hangon válaszolt:
– Rendben. Alá fogom írni az elbocsátó papírodat.
Nagyon mérgesen nézett, amikor látta, hogy a fiúnál már ott van a
kitöltött nyomtatvány. Túlságosan is szeretne szabadulni. Az ajtó újra nyílt.
Carl mester kezében megállt a toll.
– Most meg mi van?
Volt valami homályos érzése, hogy ismeri ezt.az alakot, a szabad
művészeti tanszék környékén mászkált mindig. A neve nem jutott eszébe,
de szexíró, volt. És izgatott.
– Bocsásson meg. Elnézést – kezdte a férfi. – Farley vagyok, Cornut
mester...
– Maga szexíró. Ez ellen nincs semmi kifogásom. Az ellen viszont van,
hogy rám tör. – Bár ez nem volt teljesen igaz. Carl mester elég prűd volt
ahhoz (talán mert nem nagyon tudott mihez kezdeni a nőkkel), hogy az
legyen a véleménye, helytelen, hogyha a férfiak és nők a magánéletüket a
szexírók által szállított forgatókönyvekről mintázzák, még ha egykor
házassági tanácsadóknak hívták is a műfaj művelőit. Ő maga soha nem
alkalmazott volna ilyen alakot, és haragudott Cornutra.
De mint kiderült, Cornut sem fordult hozzá.
– Nászajándék voltam – magyarázkodott Farley. – És így ma reggel
felkerestem Cornutot az első harminc nap vázlatával. Nem használok
szabványformulákat, a személyes tanácsadás híve vagyok. Hát úgy
gondoltam, az lesz a legjobb, ha rögtön meginterjúvolom a férfit, mert mint
tudja...
– Carl mester – vágott közbe Egerd kétségbeesetten –, kérem, írja alá a
transzfer papíromat.
A pillantása sokkal többet mondott, mint a szavai. A flexagon újabb
oldalát mutatta, és Carl most felismerte a mintát. Bólintott, és aláírta a
papírt. Nyilvánvaló volt, Egerd törekvésének, hogy elkerüljön Locille és a
matematika közeléből, semmi köze ahhoz, hogy van-e tehetsége ehhez a
tudományhoz.
A szexírót azonban nem lehetett leállítani.
– És hol van a női partner, Carl mester? – . kérdezte. – Azt mondták, itt
lesz.
– Locille? Persze. – Carlnak szörnyű gondolata támadt. – Azt akarja
mondani, hogy már megint történt valami? Hogy mikor felkereste
Cornutot...
– Igen, eszméletlen volt. Majdnem halott. Épp most esik át a
gyomormosáson, és az orvosok azt mondják, rendbe fog jönni.
Mikor odaértek Cornut szobájába, az egészségügyis a hordozható
diagnosztikon kijelzéseit olvasta le. Cornut maga eszméletlen volt.
– Hajszálon múlt, de most nem jött össze – fordult feléjük. – Hányadik
kísérlete is volt? A tizenötödik? És a rekord...
– Magához tudja téríteni? – kérdezte Carl jeges hangon. – Igen? Akkor
tegye meg.
Az egészségügyis megvonta a vállát, előszedett egy fecskendőt, és
ráillesztette a tűt. A kinyomott permet Cornut sértetlen bőrére hullt, az apró
cseppek a dermiszen, epidermiszen és bőr alatti zsírrétegen át felszívódtak,
és a férfi a következő pillanatban felült.
– Valami nagyon nevetségeset álmodtam – mondta tiszta hangon.
 Aztán megpillantotta Locille-t, és felragyogott az arca. Legalább ez nem
volt álom. Carl mesterben nem volt valami sok tapintat, de azért most
magával vitte az egészségügyist, hogy kettesben maradhassanak.
A gyomormosás nem valami kellemes élmény. Cornutnak most volt
benne része harmadszor, és egyáltalán nem kedvelte meg. Érezte szájában
az epe és a rothadás ízét, a nyelőcsövét fájdalmasan felsértették, és az
altatóktól fájt a feje.
– Sajnálom – mondta.
Locille poharat hozott, és egy kapszulát, amit az egészségügyis hagyott
ott. A férfi lenyelte és felnevetett.
– Wahlnak szerencséje van – mondta. – Tudod, ha ébren vagyok, amikor
az a fickó beállít, hát átrohanok, és fejbe verem Wahlt, ugyanis az ő ötlete
volt. A fél antropológiai tanszéket megvágta, hogy egy évre befizethessenek
minket Farley szolgáltatásaira. De így... azt hiszem, Wahl megmentette az
életemet.
Felkelt, és elkezdett körbejárni. A rossz szájíz és a fejfájás ellenére is
érdekes módon vidám volt. Az álma furcsa volt ugyan, de nem kellemetlen.
Carl mester szerepelt benne, meg St. Cyr és a dél-amerikai nő, de Locille is.
Megállt az íróasztala mellett.
– Mi ez?
Ez egy rendezett papírhalmaz volt, ízléses dossziéban, amely az S. R.
Farley tanácsadó feliratot viselte. Csak ennyi. Tanácsadó. Kinyitotta. A
legfelső, tisztán gépelt oldal mintha csupa egyenlet lett volna. A és O jelek
gyakran szerepeltek, akárcsak mindenféle vonalak, nyilak és ábrák, mikről
rémlett valami az alsóéves korában hallgatott szimbolikus logika
előadásokról.
– Majdnem olyan, mint egy Boole-féle kifejezés – szólalt meg
érdeklődve. – Vajon... Locille, nézz csak ide. A harmadik sor. Ha veszed a
negyedik sorban a kiterjesztésből ezt a három kifejezést, és
behelyettesíted...
Elhallgatott. A lány elpirult, de a férfi észre sem vette, az asztalra bámult.
– A Wolgrenem! Hol van?
– Ha arra a jelentésre gondolsz, amit Carl mesternek készítettél a
disztribúciós anomáliákról, hát azt magával vitte, amikor kiment.
– De hisz még nincs befejezve!
– Nem akarta, hogy tovább dolgozz rajta. Vagy akármi máson. Azt
akarja, hogy vegyél ki egy szabadnapot, hagyd itt az egyetemet, és azt is
mondta, hogy én pedig maradjak veled.
– Huhh! – A férfi komoran bámulta az ablakot. – Hm. – Végignyalta a
száját, és elhúzta az arcát. – Nos, rendben. És van valami ötleted, hogy hova
mehetnénk az egyetemen kívül?
Locille mintha kissé megijedt volna.
– Ami azt illeti – mondta zavartan –, van... Naplementekor szálltak be a
kompba, amely naponta egyszer ment át a texasra.
– Még nem beszéltem neked Rogerről – szólalt meg Locille hirtelen. –
tudod, a bátyámról...
Cornut elfojtott egy érzést, jóformán még mielőtt kialakulhatott volna.
– Mi van vele? – kérdezte megkönnyebbülten.
– Nem egyetemi szint – mondta a lány tompán. – Talán az lett volna, de
amikor úgy ötéves lehetett, és a texas mellett úszkált, egy másik fiú is fejest
ugrott, és összeütköztek. A másik gyerek megfulladt. – Elhallgatott, és a
férfi felé fordult.. – Roger koponyatörést szenvedett, és azóta... szóval azóta
szinte semmit sem fejlődött az intelligenciája.
Cornut összevont szemöldökkel hallgatta az információt. Nem mintha
zavarta volna, hogy van egy ostoba sógora, csak éppen eddig meg sem
fordult a fejében, hogy egyáltalán van sógora. Soha nem gondolt rá, hogy a
házasság nemcsak két embert érint.
– Nem elmebeteg – tette hozzá Locille félve –, csak épp nem értelmes.
A texast kilencven láb mély vízbe építették, Sandy Hookból még épp
látni lehetett. Hét hektárnyi acélfedélzetből állt. Tizenkét szintes volt, a
legalsó szint negyven lábbal emelkedett az átlagos magas vízi szint fölé.
Nem a texas tervezői tehettek róla, hogy az átlagos magas vízi szint elvont
fogalom, az átlagos távolság az óceán nagy hullámainak legalacsonyabb és
legmagasabb pontja között. A texas sok száz fémlábon kuporgott, melyeket
az iszap alatti sziklába ágyaztak be, és ki volt téve az óceán támadásainak.
Vihar idején a tarajok az alhasát csapdosták. Ha villámlott, biztos, hogy
belecsapott a tornyon lévő radar irányítósugarába.
A texasok tornyait eredetileg a radarok kedvéért építették, de ezek az
idők elmúltak, a szerepüket a műholdak és az ionoszféra-szóródás
vizsgálatainak módszerei vették át. A világ azonban új feladatot talált a
texasoknak, ezekről irányították a bálnahátú, víz alatt közeledő
teherflottákat, amikor a szárazföldhöz közeledvén kiemelkedtek, és kikötőt
kerestek, a sekély tengerekben pedig a halászflották „anyahajóként”
szolgáltak. Csak az amerikai tengerpart mentén több tízmillióan éltek a
texasokon. Ide helyezték a kellemetlen ipari üzemeket, amelyek bűzösek,
zajosak vagy veszélyesek voltak.
Locille szülei és a bátyja egy háromszobás lakásban éltek a texas egyik
lakófedélzetén a halfeldolgozó és az alumíniumkohó között, hatszintnyire a
generátorok fölött. Cornut úgy érezte, borzasztó egy hely, büdös és zajos.
Locille ajándékokat hozott, egy derékszíjat az apjának, valami
kozmetikumot az anyjának, és Cornut döbbenten látta, Roger bátyjának az
egyik zászlót, amit a bennszülöttek hoztak magukkal. Cornutnak eszébe
sem jutott, hogy ajándékokat illik hozni, még kevésbé, hogy valami olyan
drágát, mint egy bennszülött kézműipari termék. Ezek roppant népszerűek
voltak, mert rengeteget lehetett róluk beszélni. De hálás volt, a zászló itt is
beszédtémát jelentett, amire nagy szüksége volt. Locille anyja kávét és
süteményt hozott, Cornut pedig déltengeri utazása történetével
szórakoztatta őket.
Azt azonban nem említette, hogy az utazás alatt eszméletét vesztette, és
nem tudta levenni a pillantását Rogerről.
Rogert nem nagyon érdekelte, mit beszél Cornut, teljes figyelmét
lekötötte az ajándék. Amint úgy érezte, nem udvariatlanság megtenni,
elnézést kért, és elvonult vele a szobájába.
Roger tudta, hogy ez a valami nagyon régi, és nagyon messziről került
oda, de tőle akár múlt heti is lehetett volna, a városból, ami épp túl van a
látóhatáron. Nagyon rossz volt a memóriája. Leginkább az tetszett neki,
hogy milyen szép színe van a zászlónak.
Kis mágnesekkel a szobája falára erősítette, elgondolkozva hátralépett,
aztán a zászlót közelebb tette az ágyhoz. Ott állt és nézegette, mert
valahogy kielégítette, hogy bámulja. Miután hosszú percekig bámulta,
levette a mágneseket, magához szorította a zászlót, és összehajtogatva a
párnája alá tette. Boldogan mosolyogva ment vissza a másik szobába, hogy
jó éjszakát kívánjon a húgának meg a férjének.
10.
Carl mester meggyújtotta ajtaján a „Kérem ne zavarjanak!” jelzést, és
szétnyitotta a spanyolfalat, mely a diáktakarítók futó pillantása elől rejtette
a sötétkamrát. Nem szégyellte, hogy hobbijához a sötétkamra is
hozzátartozik, csak egyszerűen nem tartozott rájuk. Carl nem szégyellt
semmit, amit csinált. Erről a szobája is tanúskodott, elöl volt minden, ami
érdekelte. Egy kartondoboz, amelyben valaha két tucat Rhíne-féle
kártyacsomag volt (és még ma is öt felbontatlan pakli), arról tanúskodott,
hogy két évet töltött azzal, hogy meggyőzze magát, a telepátia
lehetetlenség.
A bizonyíték analógián alapult, de Carl mester meg volt róla győződve,
hogy az analógia érvényes. Feltételezte, hogyha az egységes mezők
törvénye érvényes a telepatikus kommunikációra, akkor ennek az ezen
belüli két lehetséges kategória egyikébe kell esnie. Lehet beállítható, mint
az elektro-magnetikus spektrum, vagy lehet pusztán kvantitatív, mint a
kinetogravitikus erők. A második lehetőséget azonnal elvetette, mert ez azt
feltételezte volna, hogy minden, a hatósugáron belül tartózkodó személy
minden gondolatot vesz, és már a legelső megfigyelések bebizonyították,
hogy ez nincs így.
Ezért aztán a telepátia, már ha létezik egyáltalán, beállítható kell legyen.
Carl ekkor alkalmazta az analógiát. Az azonos szerkezetű kristályok
ugyanarra a frekvenciára rezonálnak. Vannak azonos szerkezetű emberi
lények, őket hívjuk egypetéjű ikreknek. Carl mester két éven át nagyrészt
azzal töltötte a szabadidejét, hogy egypetéjű ikreket kutatott fel, meggyőzte
őket, és kísérleteket végzett velük. Azért két évig tartott, és nem tovább,
mert ennyi idő alatt fedezett fel háromszázhuszonhat ikerpárt, és
háromszázhuszonhat az a szám a khi négyzet törvénye szerint, amellyel már
meghatározható egy olyan univerzum, amelyből lehetséges a konkluzív
statisztikai mintavétel. Amikor a háromszázhuszonhatodik ikerpár sem
tudta a véletlennel magyarázhatónál nagyobb korrelációval kitalálni, milyen
kártyafigurát bámul a testvére, Carl lezárta a kísérletet.
A kétéves munka végeztével Carl nem volt haragos, de nem is
reménykedett. Nem jutott eszébe, hogy háromszázhuszonhetedszer is
elvégezze a kísérletet, azt azonban engedélyezte magának, hogy azonnal
egyéb aspektusait kezdje vizsgálgatni annak, amit valaha pszionikának
neveztek.
Az előzetes megérzéseket logikai alapon elvetette: a látnokságon
hónapokig töprengett, de aztán arra a következtetésre jutott, hogy itt is az a
helyzet, mint azzal a feltételezéssel, hogy a repülő csészealjak földön kívüli
eredetűek, jelesül, hogy azért nem érdemes foglalkozni vele, mert túl kevés
a lehetőség a kísérleti bizonyításra. A boszorkányságról megállapította,
hogy lehetetlen, hiszen vagy telepátia, vagy látnoki képességek kellenek
hozzá. Nem azok az esetek jelentették a problémát, melyben az áldozat
tudta, hogy megbabonázták, a legtöbb ilyen jelenség egyszerű
befolyásolással volt magyarázható; ha valaki látta a tűkkel összeszurkált
viaszbábut, vagy a varázsló közölte vele, hogy megsütögette a lábujjáról
levágott körmöket, nagyon könnyen belebetegedhet, sőt bele is halhat a
félelmébe. Ha azonban az áldozat nem értesült fizikai jelekből, hogy
megbabonázták, akkor csak telepátia vagy látnoki képességek révén jöhetett
rá, és ezeket Carl már korábban elvetette.
Már csak két másik tétel maradt a paranormális jelenségek hagyományos
listáján: a távolról történő gyújtogatás és a telekinézis.
Carl úgy döntött, hogy az első pusztán a második alesete. Az, hogy egy
anyagban addig fokozzuk a molekulák Brown-féle mozgásának sebességét
(vagyis addig hevítjük), amíg lángra nem lobban, lényegében nem
különbözik a molekulacsoportok átfogó mozgatásától, vagyis a tárgyak
elmozdításától.
A telekinézissel kapcsolatos kísérletei kezdetén fárasztó órákat töltött
azzal, hogy megpróbáljon különböző anyagdarabkákat elmozdítani, először
papírlapokat, aztán kiegyensúlyozott tűket és felfüggesztett cérnaszálakat.
Nem járt eredménnyel. Carl ekkor igénybe véve a hagyományos fizikai
tanszék segítségét, fényképészeti filmmel kezdett kísérletezni. A
megkérdezett fizikusok biztosították, ez az a médium, melyben a legkisebb
fizikai erő a legnagyobb mérhető hatással bír. Egy foton, egy szabad
elektron, bármilyen, energiával rendelkező anyagi részecske képes változást
létrehozni a filmemulzió instabil molekuláiban.
Carl egyre nagyobb és nagyobb sebességű emulziókkal dolgozott,
mindenféle trükköket megtanult, hogy hogy tehetné még érzékenyebbé a
filmet, spéci előhívókkal kísérletezett, a hőmérséklet szigorú ellenőrzésével,
előexponálta a filmet, hogy „felszívja” annak az energiának egy részét,
amely képes képet létrehozni. Aztán mindegyik új adag film előtt órákat
töltött, megpróbált gondolati erővel köröket, kereszteket és csillagokat
festeni a filmre, maga elé képzelte a molekulákat, és minden erejével akarta
a változást. Stencileket vágott ki és a becsomagolt film köré tekerte, mert
feltételezte, hogy a pszionikus sugárzás esetleg csak pontforrásként
mutatkozik. Volt egy időszakos, illuzórikus sikere. Egy rendkívül érzékeny
filmen, amely kellőképpen becsomagolva egész éjjel a párnája alatt lapult,
másnap reggel kísérteties, reszketeg X-et észlelt. Flórián mester a
fotokémiáról azonban kiábrándította. Carl egyszerűen olyan érzékennyé
tette a filmet, hogy a saját testéből származó gyenge infravörös sugárzásra
reagált.
Carl mesternek ma estére az volt a terve, hogy előexponáljon egy adag
különleges technológiával készült röntgenfilmet oly módon, hogy kiteszi
őket egy lumineszcens papírlap hatásának. Órákra lesz szükség ahhoz, hogy
a papír enyhe gamma-sugárzása valamilyen hatást gyakoroljon a
filmemulzióra, de azért pontosan kell mérni az időt.
Carl mesterre egy másik kellemes feladat is várt, hogy kitöltse a
várakozás óráit. Elugrasztott egy diákküldöncöt az irodájába a befejezetlen
tanulmánytervért, amelyet Cornut szobájából hozott el. A címe ez volt:
A Wolgren-disztribúciós törvényben tapasztalt bizonyos látszólagos
anomáliák magyarázata.
Carl egyenes hátú széket húzott az íróasztalához, és olvasni kezdett.
Nagyon jól érezte magát.
Wolgren törvénye, amely a nem uniform elemek elosztásával
foglalkozott véletlenszerűen kiválasztott populációkban, pusztán
matematikai szabályszerűség volt. Nem tárgyakra vonatkozott, még csak
nem is numerikus mennyiségekre. Wolgren törvényét ennek ellenére
felhasználták minden egyes ismert mintavételi módszerben, kezdve azon
paraméterek megállapításánál, melyek alapján kivonták a forgalomból a
nem megfelelő minőségű szardíniakonzerveket, egészen a politikai
választások eredményeinek előrejelzéséig. Általános érvényű törvény volt,
de olyan szabályokat lehetett levezetni belőle, amelyeket a gyakorlat szinte
minden egyes esetben igazolt.
Egy kivételével minden esetben. Carl egyik végzős hallgatója a doktori
disszertációjában megpróbált összhangot teremteni Wolgren törvénye és a
népszámlálási adatok között – furcsa, hogy eddig még senki nem
foglalkozott a témával. És a fiatalember nem járt sikerrel. Talált magának
más témát, végzett, és most kommunikációs rendszereket tervez nagy
boldogan a tévétársaságoknak, de kudarcában is olyan kérdéseket hozott
felszínre, amelyek megérdemelték, hogy igazán elsőrendű matematikus
foglalkozzék velük, és így Carl Cornutnak ajánlotta fel a problémát.
Cornut már hat hónapja foglalkozott vele munkaidő után. A jelentés még
így, befejezetlenül is három boldog órát szerzett Carl mesternek. A dolog
matematikai része érdekelte, nem maguk a népszámlálási adatok. Csak
amikor befejezte az olvasást, és mélységes elégedettséggel hátradőlt, akkor
töprengett el azon, miért mondta Cornut, hogy a munka nem teljes. Hiszen
az! Minden egyenletet ellenőrzött! Az állandók szabványosak és helyesek, a
változókat hosszú oldalakra terjedő kiterjesztésekkel azonosította.
– Nagyon furcsa – mormolta Carl maga elé, és mit sem látó szemmel
bámult a pultra, ahol a röntgenfilmjei csendben szívták magukba az
elektronokat. – Vajon...
Carl mester elégedetlenül újraolvasta a jelentés utolsó oldalát. A
matematika stimmelt, úgyhogy most már a mondat jelentésére is figyelt:
„N számú születés esetén az adott populáció legidősebb tagjának életkora
egyenlő lesz egy konstans e-log Q N-szeresével.”
Nos? Miért is ne?
Carl bosszankodott, az órára nézett. Még csak tíz.
Homlokát ráncolva felvette a kabátját, és kiment. A villanyt égve hagyta,
az ajtót nem zárta be, a jelentés ott hevert az asztalon, a röntgenfilm pedig
még mindig szorosan oda volt ragasztószalagozva a gamma-sugárzást
kibocsátó papírhoz.
Carl kiment a szabadba. Talán egy séta segíteni fog. A Q mennyiség,
talán azzal nem stimmel valami? De az expanziók mind rendben voltak.
Olyan világosan idézte maga elé a Q-T meghatározó egyenleteket, mintha a
betűk megjelentek volna az adminisztrációs épület falán. Még arra is
emlékezett, hogy milyen mennyiségek szerepeltek azokban az
egyenletekben. Közegészségügy, háborúk, élelmiszerkészletek, egy
trükkösen kiszámított érték, amely a közhangulatot tükrözi... mind ott
voltak a mellékelt számításokban.
– Jó estét, Carl-szan.
Megállt, bepislogott a fonott vaskerítésen. Ahhoz a területhez ért, ahol a
bennszülötteket helyezték el. A kapitány, akármi volt is a neve, köszöntötte.
– Azt hittem, hogy ti izé... előadókörúton vagytok – fejezte be zavartan a
mondatot, mert majdnem azt mondta, kiállításon.
 – Holnap, Carl-szan – mondta a tésztaképű ember, és Carl felé nyújtotta
hosszú, tollakkal díszített pipáját. Ez benne volt a tájékoztatóban, ez volt a
békepipa. Az antropológusok valami miatt meglepődtek ezen a kedves
szokáson. Carl megrázta a fejét. A férfi – most már eszébe jutott a neve,
Maszatura-szan – bocsánatkérően szólalt meg:
– Te halkbeszélsz hangosan. Már messziről megszagoltalak, jössz,
tegnap.
– Igazán – mondta Carl, és egy szót sem hallott. Az e-log járt az eszében,
és az, hogy elfogadható-e az alkalmazása, de az is stimmelt.
– Halkbeszéd barna nem jó szag – magyarázta a férfi komolyan.
– Nem, persze hogy nem. – Carl most az a értékén gondolkozott. A végső
egyenletben ez volt a kortényező.
Tai-i Maszatura-szan egyre izgatottabban folytatta:
– Cornut-szan rossz szag ő is, mond St. Cyr-szan. Carl-szan! Nem beszél
barna!
– Hát persze – nézett rá Carl mester. – Jó éjszakát. – A tai-i könyörgően
kiáltott utána, de Carl nem hallotta meg, mert rájött, hogy miért befejezetlen
Cornut jelentése. Volt benne egyetlenegy mennyiség, amelynek nem adta
meg a numerikus értékét. Még korán van. Ma nem fekszik le addig, amíg
azt a hiányzó értéket meg nem találta...

Cornut lepillantott a felesége csinos, álmos arcára. Nem tudta, hogy

jobban vagy kevésbé szereti-e így, hogy egy család tagja. A szülők
unalmasak voltak. Igen, kedvesek, de Cornut ragyogó elmékhez volt
szokva. A bátyja állapota meg persze egy szerencsétlen baleset
következménye, de annyira el volt ragadtatva a rongytól, amit Locille-tól
kapott, mint egy gyerek, mint egy állat. Cornut nem igazán örült, hogy
rokonságba került vele. Az ember persze nem válogathatja meg a
rokonságát. Az is lehet, hogy a saját gyerekei is nagy csalódást fognak
jelenteni...
A saját gyerekei! A gondolat természetes volt, de eddig még sohasem
merült fel benne, önkéntelenül is megrázkódott, és újra Locille-ra nézett.
– Mi baj? – szólalt meg az asszony álmosan. – Ó, kíváncsi vagyok, mit
akarnak.
A komp már közel járt, látták, hogy a leszállópályán többen türelmesen
várnak, a háttérben meg egy rendőrségi popper. A légcsavarja állt, de a
piros villogó, amely jelezte, hogy szolgálatban van, be volt kapcsolva.
Reflektorok világították meg az X-et, ahová a pilótának le kellett szállnia,
és Cornut-nak úgy rémlett, fényükben felismeri az egyik várakozót, egy
adminisztrációs tisztviselőt. A többiek mind rendőregyenruhában voltak.
– Én is kíváncsi vagyok – mondta, és örült, nem kell megmagyaráznia,
miért rázkódott össze. – Nos, azt hiszem, ma éjjel jól fogok aludni – fogta
meg a lány kezét, és lesegítette a lépcsőn, amire nem volt semmi szükség,
de jólesett.
Egy tömzsi, egyenruhás alak lépett eléjük.
– Cornut mester? Rhame őrmester vagyok. Már biztos nem emlékszik
rám, de...
– De emlékszem – válaszolt Cornut –, hat vagy hét évvel ezelőtt járt az
osztályomba. Carl mester ajánlotta magát, sőt a szóbeli államvizsgáján is ő
védte.
– Igen, úgy volt – válaszolt Rhame némi szünet után. – Azt akarta, hogy
jelentkezzem oktatónak, de a kriminalisztikai valószínűségszámítás volt a
főtárgyam, és már fel voltam véve a céghez... Szóval ez már régen volt.
– Örülök, hogy újra találkoztunk, Rhame, jó éjszakát. – mondta Cornut,
de a másik megrázta a fejét.
Cornut megállt, valami határozatlan félelem hasított belé. Senki sem örül,
ha rádöbben, hogy az előtte álló rendőr hivatalos minőségében akar beszélni
vele, és Cornut Rhame arckifejezéséből rájött, hogy ez a helyzet.
– Mi történt? – kérdezte élesen.
– Önre vártam – mondta Rhame zavartan. – Carl mesterről van szó, tudja,
maga az egyik legközelebbi barátja. Van néhány kérdés...
Cornut alig vette észre, hogy Locille rémülten megragadja a karját.
– Valami történt Carllal – szólalt meg.
Rhame széttárta a kezét.
– Sajnálom. Azt hittem, tudja. A hadnagy intézkedett, hogy hívják vissza
a texasról, de talán már elindultak, még mielőtt odaért volna az üzenet.
Cornut látta, hogy igyekszik tapintatos lenni. Rhame folytatta: – Egy
órával ezelőtt történhetett – éjfél körül. Az elnök – úgy értem, St. Cyr –
lefeküdt. Carl mester berontott hozzá, a házvezetőnő szerint roppant
dühösen.
– De hát miért volt dühös? – kiáltott Cornut.
– Abban bíztunk, hogy ezt maga fogja megmondani nekünk. Nagyon
komoly ügy lehetett. Baltával akarta megölni St. Cyrt. Szerencsére... – És
zavartan elhallgatott, de nem látott rá lehetőséget, hogy visszaszívja a szót.
– Szóval úgy esett, hogy az elnök testőre a közelben tartózkodott. Semmi
más módon nem tudta megállítani Carl mestert, le kellett lőnie.
11.
Cornut álomszerűnek érezte az éjszakát és a következő napot. Minden
nagyon egyszerű volt, mindent megkönnyítettek a számára, mégis
képtelenség volt elviselni. Carl meghalt! Lelőtték, miközben gyilkosságot
próbált elkövetni! Több mint hihetetlen volt, egyszerűen elképzelhetetlen.
Egy másodpercre sem volt hajlandó elfogadni, hogy lehetséges. De a
tényeket nem tagadhatta.
Locille szinte minden pillanatban mellette volt, közelebb, mint egy
feleség, még egy őrkutyánál is közelebb. A férfi észre sem vette, hogy ott
van, de a hiányát megérezte volna. Olyan volt, mintha a lány mindig is ott
lett volna, egész életében, mert az élete most teljesen megújult, más lett,
valami, ami éjjel egy órakor kezdődött, amikor kilépett a szárnyaskompból,
és megpillantotta Rhame őrmestert.
Rhame negyedóra alatt feltette az összes szükséges kérdést, de utána sem
hagyta magára. Nem a kötelesség, hanem a könyörület tartotta ott. Egy
rendőr, még ha kriminalisztikai valószínűségszámítással foglalkozik is, és
csak a saját kérésére osztották is be a gyilkossági csoporthoz, hozzászokott
az erőszakhoz és az olyan gyilkosokhoz, akikről senki sem gondolta volna,
és néha képes rá, hogy megmagyarázza a tényeket az ártatlan környezetnek.
Most is megpróbálta, de Cornut nem hálás volt, csak zavart.
Lemondta a másnapi óráit – majd szalagról adják le őket, és elkísérte
Rhame-ot, hogy részleteiben megismerjék Carl legutolsó cselekedeteit.
Először St. Cyr rezidenciájára mentek. Az elnök éber volt és jéghideg. Úgy
tűnt, nem rázta meg, ami történt, de hát soha semmi nem rázta meg. Csak
egy pillanatra fogadta őket.
– Carl gyilkos. Igen, ez megrázó, Cornut. Azt hiszem, a zsenitől nem
várható el, hogy kiegyensúlyozott legyen.
Cornut nem akart soká maradni, St. Cyr soha nem volt vonzó társaság, de
a legjobban az undorította, hogy a tizenötödik századi alabárdot visszatették
a padlóra, oda, ahova Carl ejtette, amikor a gorilla lelőtte. A szőnyegen egy
tisztább, világosabb rész látszott, és Cornut émelygett a tudattól, hogy
kitisztították, és hogy milyen foltot tüntettek el.
Örült, amikor kijutottak a gazdagon berendezett elnöki rezidenciából, bár
a nap további része sem volt valami élvezetes. Az első állomásuk az éjjeliőr
volt Carl emeletén, aki megerősítette, hogy a háznagy tíz óra körül ment ki,
és úgy látszott, hogy valami zavarja, de szokása szerint nem beszélt a
gondjai jellegéről egy alsóévesnek. Mivel meg sem fordult a fejükben, hogy
a bennszülötteket is kikérdezzék, nem tudták meg, hogy sor került arra a
bizonyos rövid és teljesen egyoldalú beszélgetésre, de azt kiderítették, hogy
mi volt Carl következő állomása.
Carl mester öt perccel fél tizenegy előtt jelent meg, és szólította az
éjszakai ügyeletes könyvtárost.
A könyvtáros szintén diák volt, aki ezzel a munkával fizette a tandíja egy
részét, ahogy a legtöbb diák dolgozott. Zavarban volt, és Cornut hamar
rájött, hogy miért.
– Aludtál, ugye?
A diák szégyenkezve bólintott. Most is félig aludt, Carl mester halálának
híre mindenkihez eljutott, aki éjszaka szolgálatban volt a campuson, és a fiú
azóta sem jutott alváshoz.
– Öt rossz pontot adott nekem, és... – És haragosan elhallgatott.
Cornut ennek az okát is megértette.
– Tekintsd őket tárgytalannak – mondta kedvesen. – Helyesen tetted,
hogy elmondtad. Rhame őrmesternek minden lehetséges információra
szüksége van.
– Köszönöm, Cornut mester. Izé... nekem arra sem volt időm, hogy
eltüntessem az asztalomról a hamutartót, és észrevette. De csak a
könyvtárat akarta használni. – És a diák a nagy, légkondicionált csarnok
felé intett, ahol szalagon és mikrofilmen tárolták az egyetem könyvtárát.
Rhame a berendezést bámulta.
– Sokkal bonyolultabb lett, mióta ide jártam – mondta. – Tudta használni
Carl mester?
– Úgy gondolta, igen – vigyorgott a diák. – Aztán visszarohant hozzám,
mert nem fért hozzá az adatokhoz, amelyeket keresett. Így megpróbáltam
segíteni neki, de titokvédelem alá eső adatok voltak. Népszámlálási értékek.
– Ó – mondta Cornut.
Rhame őrmester felé fordult.
– Nos?
– Azt hiszem, tudom, mit keresett – mondta Cornut. – A Wolgren.
Rhame szerencsére megértette, miről beszél, ugyanis Cornut fejében meg
sem fordult, hogy valaki esetleg ne ismerné Wolgren disztribúciós
törvényét. Rhame folytatta:
 – Én csak néhány speciális Wolgren-féle függvényt használok, és nem
egészen értem, mi köze van a népszámlálási adatokhoz.
Cornut leült és elkezdte kiselőadását. Oda sem nézve kinyújtotta a kezét,
és Locille, aki még mindig mellette volt, megfogta.
– Ez nem fontos abból a szempontból, amit vizsgált. Legalábbis azt
hiszem, hogy nem. Egy problémát tanulmányoztunk, bizonyos anomáliákat
a népszámlálási adatok Wolgren-disztribúciójában, és persze nem szabadna
anomáliáknak lenniük. Így a szabadidőmben elkezdtem a kérdéssel
foglalkozni – ráncolta össze a szemöldökét. – Azt hittem, sikerült
megoldanom, de nehézségek merültek fel. Néhány érték, amely az
egyenleteimből következett, nos, egyszerűen nevetséges volt.
Megpróbáltam megszerezni a valós adatokat, de ugyanazt a választ kaptam,
mint Carl mester, hogy titokvédelem alá esnek. Persze ez butaság.
– Ő azt mondta, hogy idióta dolog – kotyogott közbe a könyvtáros. – Azt
mondta, a szenthez fog fordulni... – És pirulva elhallgatott.
– Hát, gondolom, ezt is tette – mondta Rhame. – Mik voltak azok az
értékek, amik zavarták magát?
– Nem fontosak, biztosan hibásak – rázta meg Cornut a fejét. – Csak
egyszerűen képtelen voltam rájönni, hol követtem el a hibát. Így aztán újra
és újra ellenőriztem a dolog matematikai részét. Gondolom, Carl ugyanígy
járt el, és aztán, akárcsak én, utána akart nézni a valós adatoknak, hátha
abból rájönne valamire.
– Hát nézzük meg – javasolta Rhame.
A diákkönyvtáros odavezette őket a könyvtári számítógéphez, de Cornut
intésére eltűnt. A professzor maga állította fel az integrálokat.
– Életkorértékek – magyarázta. – Persze ez nem különösebben fontos.
Semmi ok rá, hogy titkosítsák. De...
Végzett a billentyűkkel, és a képernyőre mutatott. Felvillant, aztán
bíborszínű felirat jelent meg rajta: „Titkos adatok”.
Rhame a feliratra bámult.
– Nem is értem.
– Én is képtelen vagyok elhinni – bólintott Cornut megértően. – Igaz,
Carl háznagy volt, úgy érezte, vannak bizonyos előjogai...
– Mit szólsz hozzá, fiam? – bólintott Rhame a diák felé. – Furcsán
viselkedett? Izgatottan?
– Pokoli dühös volt – mondta a diákkönyvtáros elégedetten. – Azt
mondta, most rögtön átmegy a sze... az elnök úr rezidenciájára, és
megszerzi az engedélyt, hogy betekinthessen az adatokba. Azt mondta,
hogy idióta... mit is, ja igen, tehetetlen bürokraták.
Rhame Cornutra nézett.
– Nos, a halottszemle majd eldönti a dolgot.
– Azt hiszi, képes lett volna rá, hogy megpróbáljon megölni egy embert?
– kérdezte Cornut rekedten.
– Cornut mester – válaszolt a rendőr megfontoltan –, nem hiszem, hogy
bárki is valóban meg akarna ölni bárkit. De mindenki elveszítheti a fejét. Ki
tudja, ha elég dühös volt?
Nem hagyott időt Cornutnak, hogy vitatkozzék vele.
– Azt hiszem, ez minden – fordult a diákkönyvtároshoz. – Vagy mondott
esetleg még valamit?
A diák habozott, aztán félénken elmosolyodott.
– Még csak egy dolgot. Mikor már kifelé tartott, még tíz rossz pontot
adott nekem, mert szolgálatban dohányoztam.
Cornutot másnap reggel a kancellár irodájába hívatták, hogy tanúja
legyen, amint felolvassák Carl végrendeletét.
Cornutot alig lepte meg, hogy ő Carl mester egyetlen örököse. De azért
meghatotta a dolog. És el is szomorodott, mert Carl mester saját hangja
tájékoztatta.
Ez volt a szokásos mód a legfontosabb személyes dokumentumok
regisztrálására, és jellemző volt Carl mesterre, hogy csekély ingóságairól
rendelkezni fontosnak tartotta. Nemcsak hang, képfelvétel is volt. Zengő
hangon mondta:
– Ép elmével, képességeim teljes birtokában kedves barátomra, Cornut
mesterre hagyom és testálom...
Cornut rápislogott az élethű felvételre. Ahogy Cornut figyelte, alig ügyelt
a szavakra, azon töprengett, vajon mikor dönthetett Carl úgy, hogy ráhagyja
minden földi javait. Halványan emlékezett rá, hogy a talár a filmen nagyon
régi. De mióta nem viselte Carl?
Nem számít. Semmi sem számít Carl mesterrel kapcsolatban, most már
nem. A szalag leszaladt az orsóról, és Carl mester arca eltűnt a képernyőről.
Locille megérintette a vállát.
– Nos, ennyi – mondta a kancellár vidáman. – Mind a magáé. Itt a leltár.
Cornut nem vette magának a fáradságot, hogy végigolvassa a listába
szedett fizetnivalókat, örökösödési adó, jövedelemadó, néhány kifizetetlen
számla. Csak annyit jegyzett meg, hogy hajszálnyival 8000 dollár fölött van
az egyenleg.
A temetkezési vállalkozó csendesen előlépett a szoba sarkából, és
meglehetősen nagyvonalú ajánlatot tett.
– Legyen pont nyolcezer, rendben? Akkor itt írja alá, Cornut mester.
Az „itt” szabványos temetkezési megállapodás volt, szokás szerint 50-
50% arányban osztotta meg a költségeket az örökös és a temetkezési
vállalkozó között. Cornut enyhe megkönnyebbüléssel gyorsan aláírta.
Nagyon könnyen úszta meg, a legolcsóbb temetés a szabályok szerint 2500
dollár, ha az örökség értéke kevesebb lett volna, mint 5000 dollár, csak a
2500 dollár fölötti részt örökli, ha meg 2500-nál is kevesebb, még neki
kellett volna fizetnie. Ez volt a törvény.
Nem egy örökös, akinek a törvény szerint a temetésről gondoskodnia
kellett, bánta, hogy nagylelkűen megemlékeztek róla. (Sőt voltak olyan
nincstelenek, akik a bosszúállás eszközeként adták el végrendeletüket.
Százdollárnyi piáért a vevő legnagyobb ellenségére hagyományozták
minden ingóságukat, akinek aztán előbb vagy utóbb fel kellett köhögnie a
2500 dollárt.)
Rhame őrmester a kancellári hivatal előtt várta őket.
– Megengedi? – kérdezte udvariasan, és Cornut átnyújtotta neki a
temetési megállapodást, amely Carl örökségének leltárát is tartalmazta. A
rendőr figyelmesen átolvasta, aztán megrázta a fejét. – Nem volt valami sok
pénze, de hát ugye nem is volt rá szüksége. Ez sem magyaráz meg semmit.
– És az órájára pillantott. – Rendben, elkísérem magukat. Várnak bennünket
a halottkémi szemlén.
Az állami halottkém, hogy kifejezze az egyetem iránti tiszteletét, tizenkét
egyetemi oktatót nevezett ki az esküdtszékbe.
Csak egyikük képviselte a matematika tanszéket, egy Janet nevű
professzornő, de Cornutnak többen ismerősek voltak az oktatói
teadélutánokról meg a campusról.
St. Cyr röviden, a szokásos metronómhangján tanúsította, hogy Carl
mester még soha nem mutatta elmeháborodottság jelét, de hogy halála
estéjén igenis vadul és fenyegetően viselkedett.
St. Cyr házvezetőnője ugyanezt tanúsította, hozzátéve, hogy féltette a
saját életét.
Ezután a testőr lépett az emelvényre, aki megölte Carlt. Cornut érezte,
hogy Locille összerázkódik mellette, és megértette, mert ő is ugyanazt az
undort érezte. De a férfi látszatra nem sokban különbözött más emberektől,
középkorú volt, jól megtermett, és volt valami beszédhibája, ami St. Cyrére
emlékeztetett.
Elmondta, hogy már majdnem tíz éve állt St. Cyr elnök szolgálatában,
hogy korábban rendőr volt, és hogy nem szokatlan, hogy nagyon gazdag
emberek volt rendőröket fogadnak fel testőrnek, és hogy eddig még soha
senkit nem kellett megölnie St. Cyr élete védelmében.
– De ez... ez veszedelmes volt... ez ölni akart... – Lassan beszélt, de az
izgalom minden látható jele nélkül.
Aztán még néhányan tanúskodtak, maga Cornut, az éjjeliőr, a
diákkönyvtáros, még a szexíró, Farley is, aki azt mondta, hogy Carl mester
valóban izgatottnak tűnt ama egyetlen alkalommal, amikor beszéltek, de hát
persze ezt a zavaró körülmények indokolták, mert épp akkor értesítette
Cornut mester legújabb öngyilkossági kísérletéről.
Cornut megpróbált nem tudomást venni a feléje forduló arcokról.
Az ítéletet öt percen belül meghozták.
– Önvédelemből ölték meg, hogy megakadályozzák egy gyilkosság
elkövetését.
Utána Cornut még napokig kerülte az elnöki rezidenciát, mert nem akart
Carl hóhérával találkozni.
Soha nem látta a testőrt Carl halála előtt, és nem is akarta többé látni.
De ahogy múlt az idő, Carl halálának emléke elmosódott benne, és egyre
inkább a saját bajai töltötték ki a gondolatait.
Ahogy múltak a napok, először megközelítette, aztán elérte, aztán túl is
lépte az öngyilkosok rekordidejét. És még mindig élt.
Locille végtelen türelme és figyelme miatt élt még mindig.
Furcsa álmok is gyötörték, amikor felébredt, világosan emlékezett rájuk.
A spontán öröm kezdett eltűnni a szerelmükből, és ez zavarta Cornutot, az
meg nem jutott eszébe, hogy a fokozatosan kialakuló bizalom és
szolidaritás talán többet ér.
De nem tűnt el minden öröm. A szenvedélyes közjátékok mellett,
amelyeket kissé zavart Locille szilárd elhatározása, hogy fennmarad addig,
amíg a férfi mély álomba nem merül, a bizalom és közelség mellett még
más is volt, a közös munka, mert Locille Cornut feleségeként sokkal inkább
tanítványává vált, mint eddig bármikor az órákon. Egy meleg napon együtt
sétáltak vissza a matektoronyhoz, új megközelítést tervezgettek a törvények
kongruenciájának analitikus alkalmazásával, mikor Locille megállt, és
megragadta Cornut karját.
Egerd jött velük szembe.
Lebarnult, mégis rosszul nézett ki. Az egyik okra Cornut csak nehezen
jött rá: a fiú zavarban volt, hogy együtt látja a lányt, akit szeret és a férjét.
De volt valami más baj is, betegnek látszott. Locille meg is kérdezte:
– Mi bajod van?
– Hát nem ismered az orvosit? – vigyorgott Egerd. – Hagyomány, hogy
kibökjenek a gólyákkal. A szokásos kezelés egy bőrgomba, amely az
izzadság hatására felbomlik, és éktelenül bűzlik, vagy egypár csepp
valamiből, amitől nagy narancsszín kiütéseid lesznek, vagy... szóval ne
beszéljünk róla, némelyik móka izé... személyes jellegű.
– Ez szörnyű! – tört ki Locille. – Egyébként nem vagy valami mulatságos
látvány, Egerd.
Miután Egerd elment, Cornut megjegyezte, hogy hiába, fiatalság,
bolondság. A lány gyors pillantást vetett rá. A férfi tudta, a hangja rideg
volt, de azt nem, hogy a lány észrevette, hirtelen feltámadó féltékenysége
nyilvánult meg.
Mintegy két héttel Carl mester halála után a folyosóügyeletes bekopogott
Cornut szobájába, és jelentette, hogy vendége van. Rhame őrmester volt
egy mindenféle holmikkal teli bőrönddel.
– Carl mester személyes tárgyai – magyarázta. – A rendőrségi vizsgálat
idejére le kellett foglalnunk, de most már mindez a magáé..
Cornut megvonta a vállát. Nem sokat ért az egész. Beletúrt a bőröndbe:
kopott toalettszerek, egy Napló feliratú füzet, amit lelkesen nyitott ki, de
csak a diákok rossz pontjai és hiányzásai voltak benne, és egy boríték
néhány tekercs filmmel.
– Erről akartam megkérdezni – szólalt meg Rhame őrmester. – Nagyon
sok fényképész felszerelése volt, egy csomó felbontatlan filmet is találtunk,
amiket Carl mester hozzáerősített valami sugárzó papírhoz. A laborban
sokáig eljátszottak vele a fiúk. Azt gondolták, azt akarta, hogy a papírról
áradó gamma-sugárzás nyomot hagyjon a filmen, de nem tudjuk, miért.
– Én sem tudom, de van egy ötletem – mondta Cornut. Elmondta, hogy
mivel foglalkozott Carl a szabadidejében, és hogy hány órai munkát ölt
bele. – Nem tudom, hogy épp pontosan hol tartott, – de azt igen, hogy
geometriai ábrákat, köröket, négyzeteket, csillagokat akart a filmre vinni.
Miért? Csak nem azt mondja, hogy végül sikerült neki?
 – Hát nem pontosan. – És Rhame őrmester felnyitott egy borítékot, és
egy fényképet tartott Cornut elé. – Egy kivételével egyetlen negatívon sem
volt semmi. Ezen viszont igen. Mit szól hozzá?
Cornut figyelmesen megnézte. Mintha egy feliratról vagy
próbanyomatról készült volna a felvétel. Nem valami éles, de
félreérthetetlen volt. Egy darabig töprengve nézte, aztán megrázta a fejét.
A szöveg ennyi volt:

ÁTKOZOTT VÉN BOLOND

12.
Élénk szél fújt. A texas alatt kifeszített kábelek megremegtek és meg-
megcsikordultak. A pneumatikus generátorok csörögtek, vonítottak és
pufogtak. Locille bátyja már annyira megszokta, hogy meg sem hallotta.
Nem érezte magát valami jól, de mindig igyekezett azt tenni, amit a
szülei kívántak tőle, és elvárták, hogy figyelje azokat az egyetemi
előadásokat, amelyeken esetleg ott van a húga is. Cornut tartotta az
előadást, és Roger udvarias értetlenséggel követte Wilson teorémájáról
szóló jól felépített fejtegetéseit.
A táncoló lányokat és a rajzfilmalakokat nagyobb érdeklődéssel nézte, de
egészében véve csalódott a műsorban. A kamera csak kétszer söpört végig a
közönségen, és egyik esetben sem pillantotta meg Locille-t.
Beszámolt az anyjának, vetett még egy utolsó pillantást a zászlóra, amit
Locille-tól kapott, és elindult a munkába.
Ahogy múlt az idő, egyre rosszabbul érezte magát. Először csak a feje
lüktetett, aztán már a csontjai is sajogtak.
Később ellenállhatatlan hányinger tört rá. És a munkája csak még rontott
a helyzeten, ugyanis egész nap combközépig állt a bűzös lében, amely sós
víz, halvér és belsőségek keveréke volt.
Rendszerint nem zavarta a dolog (alig volt valami, ami zavarta). De ma
valahogy más volt. Fél kézzel megtámaszkodott a fém asztallapon, és
hevesen megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Az előbb már kirohant a
mosdóba, ahol hevesen hányt, de úgy érezte, mindjárt vissza kell mennie.
Az osztályozó rákiáltott az asztal végéről:
– Hé, Roger, feltartod a sort!
Roger megdörzsölte a tarkóját, és mormogott valamit, amit ő maga sem
értett. Folytatta a munkát, mert muszáj volt, egyre nőtt előtte a halhalom.
– Gyerünk, Roger! – kiáltott újra az osztályozó.
Roger kábán bámult rá. Életében először tudatosodott benne az állandó
bumm, puff, csörgés, bömbölés, ami mindent áthatott az alsó szinten lévő
halfeldolgozóban. Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán rohant. Még
épp idejében ért a mosdóba.
Az anyja meglepődött, hogy milyen korán hazaért.
– Mi történt?
 Megpróbálta megmagyarázni, de ehhez bonyolult szavak kellettek volna,
hát csak annyit mondott, hogy nem érezte jól magát.
Az asszony megijedt. Roger mindig egészséges volt.
– Apád egy óra múlva itthon lesz – mondta az asszony habozva –, de
talán fel kéne hívnom. Mit gondolsz, Roger?
Ez persze szónoki kérdés volt, az asszony már régen beletörődött, hogy a
fia nem gondolkodik. Az asszony komolyan megijedt.
– Te tényleg beteg vagy. Legjobb lesz, ha felhívom a klinikát. Addig is
feküdj le.
– Nem, nem kell. Odabent elintézték. – Fájdalmasan nyelt, és most már a
hideg is rázta. – Mr. Garney elvitt a diag... a diag...
– A diagnosztikonhoz a klinikán, Roger.
– Igen, és gyógyszert is adtak. – És a zsebéből előhúzott egy dobozkát. –
Egyet már be is vettem, és majd később is be kell venni.
Az anyját ez nem elégítette ki, de már nem volt annyira megijedve, mert
a diagnosztikai berendezés igen ritkán tévedett csak.
– Attól van, hogy egész nap ott állsz abban a hideg vízben – sopánkodott.
– Már hányszor megmondtam, Roger, hogy valami jobb állást kellene
keresned. Szeletelő vagy talán osztályozó kéne legyél. Vagy az egész
részleget otthagyhatnád. Már négy éve dolgozol ott... – És betámogatta a
fiát a szobájába.
– Jó éjszakát – mondta Roger, pedig még csak kora délután volt.
Vetkőzni kezdett, és máris kicsit jobban érezte magát, legalábbis lelkileg,
hogy itt lehetett áz ismerős, kényelmes szobában, az ismerős, kényelmes
ággyal és a szép régi japán zászlóval, ami ott volt összehajtogatva a párnája
mellett.
– Most aludni fogok – jelentette be, és végre egyedül maradhatott.
Bebújt a meleg takarók alá, és a legmagasabbra állította a reosztátot, de
még mindig reszketett, és szinte belevakult a rettenetes fejfájásba.
A klinikán Mr. Garney aprólékos gondossággal elmagyarázta, mire jók a
tabletták. Megszüntetik a fájdalmat, lüktetést, és elaltatják. Roger lázasan
előhalászott még egyet a dobozból és bekapta.
Persze hatott. A klinikán kapott gyógyszerek mindig megbízhatóak
voltak. A fájdalomból elviselhető tompa sajgás lett, aztán már csak emlék, a
lüktetés megszűnt, és Roger lassan álomba merült.
Teljesen ellazult. Nem látta a saját arcát, így nem tudta, mennyire
kivörösödött, fogalma sem volt róla, hogy egyre emelkedik a láza.
Boldogan elaludt... arcához szorította a régi, foszlott zászlót... ahogy három
hete minden éjszaka, és ahogyan már soha többé...
Roger azért nem látta húgát a közönség soraiban, mert nem volt ott, a
férfi tanácsára Cornut apró öltözőszobájában várt.
– Szükséged van a pihenésre – mondta Cornut aggódva, és megígérte,
hogy később majd átveszi vele az előadást.
De valójában egészen más oka volt. Ahogy kikerült az adásból, egy
levélkét írt Locille-nak, és rábízta az egyik diákra, hogy kézbesítse.
Valamit el kell intéznem. Néhány órára el fogok tűnni. Ígérem, hogy
minden rendben lesz. Ne aggódj.
Még mielőtt a cédula célba ért volna, Cornut már a hídnál volt, a
felvonóban, úton a városba.
Volt valami elintéznivalója, de nem akart Locille-lal beszélni róla. A
furcsa álmok egyre elviselhetetlenebbek lettek, és voltak más dolgok is.
Mostanában majdnem mindig másnapos volt. Rájött, hogy.jobban alszik, ha
lefekvés előtt felhajt néhány pohárral, és rákapott.
És volt még valami, amiről azért nem beszélgetett Locille-lal, mert a lány
nem volt hajlandó beszélni róla.
Messze a belvárosban szállt ki az egysínűből, egy fényesen kivilágított,
zajos, fülledt földalattiállomáson. Ferley irodája csak egy percnyire volt
gyalog, de ez a perc valóságos kínszenvedés volt.
Az ajtón ugyanolyan típusú betűk voltak, mint a dosszién.

S. R. Farley tanácsadó
A szexíró titkárnője kétkedő pillantásokat vetett rá, de végül jelentette,
hogy Mr. Farley akkor is hajlandó fogadni Cornut mestert, ha nem kért
előzetes időpontot. Cornut leült az asztal túloldalán, elutasította a cigarettát,
és rögtön belevágott a közepébe:
– Farley, tanulmányoztam az anyagot, amit otthagyott. Nagyon érdekes,
bár nem hiszem, hogy a jövőben szükségem lesz a szolgálataira. Úgy
vélem, megértettem a jegyzeteit, és feltűnt, hogy van egy sor állandó,
amelyek, úgy tűnik, a feleségem és az én személyiségemet jellemzik.
– Igen, ez nagyon fontos – válaszolt Farley. – A magáé természetesen
hiányos, mivel nem volt lehetőségem az interjúkészítésre, de megszereztem
a személyzeti anyagát, a dossziéját az Eü. Központból meg hasonlókat.
– Remek. Akkor van egy kérdésem.
 Cornut elhallgatott. Kínos lett volna elmondani, hogy egyik reggel
meglehetősen furcsa dolgot javasolt a feleségének, de zavarba jött, mert
nem akart beszámolni róla, mennyi más fura dolgot is csinált azokban a
féléber pillanatokban, és hogy nemegyszer szinte belehalt...
– Kérnék egy darab papírt – mondta ehelyett, és gyorsan felírt néhány
szimbólumot. Sokkal kevésbé volt kínos, ha A és O jelekkel fejezte ki az
egészet, és bízott benne, hogy jól emlékezett a képletekre. Áttolta a papírt a
szexíró elé.
– Ehhez mit szól? Maga szerint ez összhangban van azzal, amit a
személyiségünkről tud?
Farley gondosan átnézte a sort, és felvonta a szemöldökét.
– Abszolút nem – mondta végül. – Magának nem jutna eszébe ilyesmi, a
felesége pedig nem egyeznék bele.
– Azt mondaná, hogy ez helytelen?
– Cornut mester! Ne használjon moralizáló kifejezéseket. Egy pár
szexuális élete a legbensőbb magánügy, ami az egyik helyen elfogadott és
erkölcsös...
– Kérem, Mr. Farley. A mi erkölcsi rendünkben, ha figyelembe veszi azt,
amit feljegyzett rólunk, szóval a mi normáink szerint kifogásolható ez?
A szexíró felnevetett.
– Több mint kifogásolható, Cornut mester, abszolút lehetetlen volna.
Tudom, hogy az adataim nem teljesek, de ilyesmi egyáltalán szóba sem
jöhet.
Cornut mély lélegzetet vett.
– De feltételezze, hogy azt mondom magának, ezt javasoltam a
feleségemnek.
Farley az asztalon dobolt.
– Erre csak azt mondhatom, hogy akkor más tényezők is szerepet
játszottak.
– Például?
– El akarja őt űzni magától – válaszolt Farley komolyan.

Az egysínű állomás kétsaroknyira volt Farley irodájától, és Cornut három

embert látott meghalni ezen a rövid úton. Egy turbókamion mintha
megszédült volna a felső útszinten, nekikoccant egy másik járműnek,
átszakította a védőkorlátot, és lezuhant. A gépkocsivezető és két járókelő
meghalt.
Ez az erőszakos epizód ordító ellentétben állt Cornut egyetemi életével,
de valahogy az egész napjával összhangban volt. Ugyanúgy kezdte
elveszteni az uralmát a saját élete fölött, mint a sofőr a kamion fölött.
El akarja őt űzni magától!
Cornut elgondolkozva szállt fel a vonatra. De hát nem akarja elűzni
Locille-t!
De megölni sem akarja magát, és semmi kétség, rengetegszer
megpróbálta. Ez az egész összefügg valahogy, és a végeredmény nem lehet
kétséges: minden lehetséges módon igyekszik önmagát pusztítani. Miután
nem sikerült véget vetni az életének, életének azt a részét, Locille-hoz
fűződő szerelmét próbálja meg tönkretenni, ami az utóbbi időben a
legtöbbet jelenti a számára. És a kettő tulajdonképpen ugyanaz, mert most,
hogy Carl meghalt, Egerd átment másik karra, ha Locille elhagyja, nem
marad senki, aki olyan közel áll hozzá; hogy átsegítse azokon a
veszedelmes féléber pillanatokon, amelyek legalább kétszer elérik minden
huszonnégy órában.
Egyedül egy napig sem maradna életben.
Hátradőlt az ülésen. Életében először érzett reménytelen kétségbeesést.
Elméjének egyik fele elítélően azt mondta, nahát, ez szörnyű.
Egy másik fele élénken figyelt a környezetére, és még lehangoltságában
is nagy hatással volt rá, hogy hirtelen ennyi férfi és nő veszi körül, akinek
semmi köze az egyetemhez. Olyan fáradtnak és dühösnek látszanak,
gondolta szórakozottan, néhányan még betegnek is. Eltöprengett, vajon
van-e köztük olyan, akinek a legveszedelmesebb ellenség, önmaga
támadásaival kell megküzdenie.
De mi van, ha Carl mesternek mégis igaza volt, jutott eszébe váratlanul..
A gondolat megdöbbentette. Nem volt semmi előzménye, és ha volt is
valami gondolatsor, ami ide vezette, elfelejtette. Igaza? De miben?
A hangosbeszélő bemondta a következő megállót. Itt kell kiszállnia.
Cornut elgondolkodva állt fel. Igaza?
Kételkedett benne, hogy Carl mester valóban meg akarta ölni St. Cyrt.
De á bizonyítékok ellene szólnak, a rendőrségi labor kimutatta
ujjlenyomatait az alabárdon, és ilyesmiben megtéveszthetetlenek voltak.
Tehát tegyük fel, hogy Carl valóban felmarkolta a fegyvert, hogy
széthasítsa az öregember koponyáját. Hihetetlen! De ha megpróbálta... És
ha nem csupán őrült szenilis dührohamról volt szó...
Hát akkor, gondolta Cornut magában, miközben kiszállt a felvonóból a
híd lábánál, és végignézett az ismerős campuson, akkor talán megvolt az
oka. Talán tényleg meg kell ölni St. Cyrt.
13.
A szoba mintha a tenger alatt lett volna. A rejtett világításból kékeszöld
fény áradt, melyet kékeszöld falak tükröztek vissza. Az egyik falon
pókhálószerű, kékeszöld freskó, olyan volt, mintha szabályos hullámokat
ábrázolna, a padlón sorakozó edényekben a hibridizáló farmokról származó
halovány növények tekeredtek elő, amelyek a hableányok erdejének
hínárjára emlékeztettek.
A tengeri motívumok nem belsőépítésztől származtak, egyszerűen ezek a
formák és színek voltak a legkedvesebbek St. Cyr elnöknek. Ez volt a
szobája. Nem a tölgyfa lambériával és régi páncélokkal díszített dolgozó,
nem a magánnappali, ahol néha a professzorokat fogadta. Ebbe a szobába
csak nagyon-nagyon kevesen léphettek be.
A kevesek közül négyen voltak jelen. Egy kövér férfi, akinek csak úgy
rezgett hájas karja, megfordult, és megkérdezte:
– Mindegyikünkre szükséged van? Ez Jillson dolga.
St. Cyr elvigyorodott, és a testőre a következő pillanatban megszólalt:
– Nem, igazán nem. Ti jobban élvezitek.
Egy szégyentelenül fiatalos ruhába öltözött nő vihogásra nyitotta keskeny
ajkát, épp abban a pillanatban, amikor kopogtattak.
Jillson, a testőr ajtót nyitott. St. Cyr sovány házvezetőnője és Cornut
mester álltak a küszöbön.
– Cornut mester – mondta St. Cyr különös, tompa hangján –, már vártam
magát.
Cornut körülnézett a szobában, ahol még sohasem járt. Hűvös volt, jó tíz
fokkal hűvösebb annál a szobahőmérsékletnél, amit Cornut megszokott és
szeretett. A háttérből zene hallatszott, de túl halkan ahhoz, hogy kivehesse a
dallamot, és ezek az emberek – furcsák voltak.
Nem vett tudomást Jillsonról, Carl mester gyilkosáról, akire a halottkémi
szemléről emlékezett. A kövér ember rápislogott.
– Dane szenátor – mondta St. Cyr – és Miss May Kerbs.
Miss May Kerbs nevetett. Odatámolygott Cornuthoz. Úgy nézett ki, mint
egy tizenéves lány az első hosszú báli ruhájában.
– Épp magáról beszéltünk – mondta éles hangon, és Cornut
megrázkódott, amikor rádöbbent, hogy nem tizenéves lány. Azt a dél-
amerikai nőt juttatta eszébe, akivel az expedíció alatt találkozott. Az
arcvonásaik nem sokban hasonlítottak, de azonos állapotban voltak.
Halálfejarc a festék alatt. Hát, ha nem ötven... nem, hetvenöt éves... nem
még ennél is öregebb, bele sem mert gondolni, milyen öreg, és úgy öltözik,
mint egy ártatlan szüzike.
Cornut udvariasan meghajolt a neveket hallván. Nem tudta levenni a
szemét a nőről. Hogy róla beszélgettek? Vajon mit mondhattak?
– Tudtuk, hogy el fog jönni, haver – mondta Jillson, a bérgyilkos
kedvesen. – Azt hiszi, mi öltük meg a kölyköt.
– Kölyköt?
– Carl mestert – magyarázta Jillson. Megvolt az oka, mondta egy hang
Cornut agyában, és furcsa módon Jillson hangján mondta.
– De üljön le, Cornut mester – intett St. Cyr. A nő udvariasan vízkék és
akvamarin párnákat dobott a díványra.
– Nem akarok leülni!
– De kérem, tegye meg. – St. Cyr kékes arca udvariasan kifejezéstelen
volt.
A kövér horkantott.
– Csúnya ügy volt, fiacskám. Nem akartuk mi bántani. Úgy értem, minek
vesződtünk volna vele. De kellemetlenné vált. Minden évben – magyarázta
derűsen – van vagy egy fél tucat, aki igazán elkezd kellemetlenkedni.
Legtöbben olyanok, mint maga, de néhányan olyanok, mint ő. Vele az volt a
baj, hogy meg akarta szerezni azokat a titkosított adatokat. Nos – mondta
szigorúan, és felemelte kövér ujját –, azok az adatok nem véletlenül
titkosak.
Cornut végül akaratlanul is leült. Egyáltalán nem úgy alakultak a dolgok,
ahogy várta, nem tagadtak semmit. De hogy bevallják, hogy azért ölték meg
Carlt, mert meg akartak óvni holmi jelentéktelen népszámlálási adatokat?
Ennek nincs semmi értelme.
A szőke ribanc élesen felnevetett.
– Bocsásson meg Miss Kerbsnek – mondta a kövér –, azon mulat, hogy
maga veszi magának a bátorságot megítélni, hogy értelmesek-e a
cselekedeteink. Higgye el, fiatalember, értelmesek.
Cornut a fogát csikorgatta. Ezek az egyoldalú beszélgetések, megadják a
választ, mielőtt még a kérdést feltette volna, ezek a furcsa, félig megértett
megjegyzések...
Mintha olvasnának a fejében.
Mintha minden egyes gondolatát ismernék.
 Mintha – de hát ez lehetetlenség! Nem, gondolta, ez lehetetlen, Carl
bebizonyította!
Átkozott vén bolond.
Cornut összerázkódott. A gondolatot a kövér ember lihegő hangján
hallotta, és hirtelen eszébe jutott, hol látta nemrégiben ezeket a szavakat.
A kövér ember bólintott, dupla tokája hullámzott.
– Exponáltuk neki a filmjét – nevetett. – Ó, igen. Csak tréfa volt, de
tudtuk, nem él addig, hogy balhét csaphasson miatta. Miután olvasta a
Wolgren-analízist, muszáj volt eltenni láb alól. Nagyon sajnáltuk, mert
szerettük volna, ha publikálja a bizonyítékait, hogy a telepátia lehetetlenség.
És igaz is, hogy lehetetlen. Az ő számára. De nem a miénkre. És, fiatal
barátom, szerencsétlen módon a maga számára sem az.

Locille reszketve ébredt, és gépiesen átnyúlt Cornut oldalára. De a férfi

nem volt az ágyban.
Felgyújtotta a világítást, és megnézte a legközelebbi órákat. Éjjel egy.
Bármi késztette is arra Cornutot, hogy öngyilkosságot kíséreljen meg,
eddig még teljesen éber állapotban soha nem próbálkozott. Lehet, hogy ez
már nem igaz? Hol lehet?
Mikor megcsörrent a telefon, azonnal felkapta. Nem Cornut volt, egy
nagyon elfoglalt ember durva, szapora beszédét hallotta:
– ...megkért, hogy telefonáljak. A bátyjával van. Tud jönni?
– Anyám kérte meg, hogy telefonáljon?
– Már az előbb is mondtam – jött a türelmetlen válasz. – A bátyja súlyos
beteg. Valószínűleg néhány órán belül elhalálozik. Viszonthallásra.
A szerelem azt mondta, maradj, várd meg Cornutot. De az anyja hívatta.
Locille gyorsan öltözött.
Az éjjeli ügyeletesnek lelkére kötötte, mit tegyen, amikor – nem ha,
amikor – Cornut megérkezik. Maradjon vele, amíg el nem alszik, hagyja
nyitva az ajtót, félóránként nézzen be hozzá, legyen mellette, amikor
felébred.
– Igenis, asszonyom – válaszolta a diák, aztán gyengéden hozzátette: –
Minden rendben lesz.
De valóban rendben lesz-e?
Mi van, ha az ügyeletes megfeledkezik az ígéretéről?
 Locille nyugtatgatta magát, hogy nem fog megfeledkezni, ő is Cornut
tanítványa. De különben is, ezt a kockázatot vállalnia kell. Majdnem hálás
volt, hogy történt valami, ami miatt el kell mennie, mert a várakozás
elviselhetetlen volt.
Egy pillantást sem vetett az elnöki rezidenciára, ahogy elhaladt mellette.
Fel sem tűnt neki, hogy az is ki van világítva, és eszébe nem jutott, hogy ez
valahogyan összefügghet az ő problémáival.
Csak akkor döbbent rá, hogy hova tart, és miért, amikor hosszas
várakozás után végre megérkezett az egysínű. Roger! Haldoklik.
Halkan sírni kezdett, Rogerért, az eltűnt Cornutért, önmagáért. De
egyedül volt a kocsiban, senki sem látta.

Cornut abban a pillanatban égő szemmel tápászkodott fel. Jillson

türelmesen és vidáman állt felette, kezében vizes ruhába csavart bunkóval.
Cornut eddig nem tudta, hogy van ekkora fájdalom.
– Nem kell tovább verjél! – motyogta.
– Talán igen – szólalt meg St. Cyr kékeszöld trónusáról. – Tudja, nekünk
sincs ínyünkre a dolog, de meg kell tennünk.
– Beszélj csak a magad nevében – mondta Jillson vidáman, és a vén
szőkeség felvihogott. Cornut rájött, hogy egymás között is beszélgetnek. Ő
csak azt hallotta, amit hangosan is kimondták, de tudta, hogy tréfálkoznak,
megjegyzéseket tesznek... remekül szórakoznak, miközben ez a módszeres
őrült kékre-zöldre veri.
A kövér szenátor szólalt meg:
– Meg kell értenie a helyzetünket, Cornut. Nem vagyunk kegyetlenek.
Nem ok nélkül pusztítjuk el magukat, rövid életüket. De mi nem vagyunk
emberek, nem lehet bennünket emberi mércével mérni. Oké, Jillson.
A testőr felemelte a bunkót, és Cornut lerogyott a párnákra, amiket a
szőke vénség mindig újra feltornyozott mögötte. Az egészben az volt a
legrosszabb, hogy a szenátor egy géppisztolyt tartott a kezében. Amikor
először megütötték, védekezett, de aztán a szenátor ráfogta a pisztolyt,
Jillson meg módszeresen eszméletlenre verte. És közben végig
beszélgettek!
– Stop – szólalt meg St. Cyr szelíden.
Újabb szünet. Hat vagy hét óra alatt ötször verték össze, és közben
kérdésekkel gyötörték.
 – Mondja el, amit tud, Cornut.
A bunkó engedelmességre tanította.
– A maguk szervezete az egész világot behálózza – mondta
engedelmesen. – Maguk az emberiség helyébe lépő új faj. Ezt megértem.
Maguknak életben kell maradniuk, és nem számít, ha mi, többiek mind
elpusztulunk. Telepatikus képességeik révén öngyilkosságot sugallnak
azoknak, akikben megvan ez a képesség látens... – Ütés.
– Elfajzott formában – javította ki St. Cyr, miközben Cornut az újabb
csapás után feltápászkodott.
Cornut köhögött, és vért látott a kezén. De csak annyit mondott:
– Elfajzott formában. Mint bennem.
– Elfajzott mutánsok – kuncogott a szenátor. – A természet sikertelen
kísérlete a mi megteremtésünkre.
– Igen. Elfajzott mutáns, sikertelen kísérlet. Ez vagyok én – szajkózta
Cornut. – És maguk... sok mindent képesek szuggerálni, legalábbis, amíg az
illetőben megvan ez az elfajzott tehetség, és amíg olyankor hatolnak be az
agyába, amíg nem teljesen éber.
A szőke nő szólalt meg:
– Nagyon helyes. Maga igazán jó tanuló, Cornut. De tudja, a telepátia
csak mellékes dolog. Tudja mi az, amiben valóban különbözünk maguktól?
Cornut megrázta a fejét, és megpróbált távolabb húzódni Jillsontól.
A testőr a nőre nézett, és megvonta a vállát.
– Oké, nem ütöm meg. Folytassa.
– Ami igazán különbözővé tesz bennünket, kedves fiam, az az
életkorunk. – És felvihogott. – Én például kétszáznyolcvanhárom éves
vagyok.

Egy idő múlva enni adtak neki, és hagyták pihenni.

Bár minden porcikája sajgott, alig volt rajta ütésnyom, ezért pólyálták be
a bunkót. És ennek is megvolt az oka, gondolta Cornut fájdalmasan. Ha
nem akarnak nyomokat hagyni rajta, akkor tudják, hogy valakik még látni
fogják. Ami azt jelenti, hogy nem fogják most azonnal megölni és a
tengerbe vetni a hulláját.
Kétszáznyolcvanhárom éves.
És még csak nem is ő volt négyük közül a legöregebb.
 A dolog kulcsa a titkos adatokban volt, csak ő nem ismerte fel. Mert a
Wolgren-anomáliák nem Wolgren hibájából eredtek. Az adatok azt mutatták
volna ki, hogy egyes embereknek nem sikerült meghalniuk. Az arányuk
évezredekig statisztikailag inszignifikáns volt, de az utóbbi két vagy három
évszázadban erősen megnőtt – Lister, Pasteur, Fleming óta. Halhatatlanok
voltak. Ez nem azt jelentette, hogy nem pusztulhattak bele egy betegségbe
vagy sérülésbe, de más módon nem halhattak meg.
És a preventív orvostudomány fejlődésével kezdték éreztetni a
hatalmukat. Tulajdonképpen nem voltak olyan nagyszerűek. Semmivel sem
voltak bölcsebbek vagy erősebbek, mint az emberiség többi része. Még a
telepatikus képességük is csak azért volt unikum, mert a legtöbb ember nem
élt elég sokáig, hogy kifejleszthesse magában, ugyanis bonyolult és lassan
kialakuló neuronkapcsolatok kellettek hozzá, ugyanúgy a felnőttség jele
volt, mint a pubertás vagy az arcszőrzet. Minden, ami hatalmassá tette őket,
az idő ajándéka volt. Gazdagok voltak. (De ki ne lenne gazdag, ha már száz
vagy kétszáz éve húzza a kamatos kamatokat?) Szoros szervezetet alkottak,
melyek egyetlen célja közös érdekeik védelme volt – de hát ez természetes.
Sok háborút robbantottak ki, hisz az orvostudomány háborús időkben
fejlődik a legjobban. Számtalan alapítványt tettek, mért a rövid eltűeken
végrehajtott műtétek hozzájárulhattak az ő sokszorta értékesebb életük
megóvásához. És csak megvetést éreztek a rövid éltűek iránt, akik táplálták
és szolgálták őket, és lehetővé tették, hogy életben maradjanak.
Szoros szervezetet kell alkossanak. Még egy halhatatlannak is szüksége
van barátokra, és a közönséges emberek nem jelenthettek többet a számukra
hétvégi vendégeknél.
Megvetés... és félelem. Azt mondták neki, hogy vannak Cornutok,
akikben megvan a telepátia csírája, és akiket nem lehet életben hagyni és
megengedni, hogy ez a képességük teljes mértékben kifejlődjék.
Öngyilkosságot kell sugallni, és a rövid éltű meghal, ilyen egyszerű ez. Az
alvó elme egész álmot építhet fel egy becsukódó ajtóból, egy távoli kamion
hangjából. A féléber elme tette alakíthatja az álmot...
Éles nevetést hallott, és az ajtó kinyílt. Elsőnek Jillson lépett be, fülig érő
szájjal.
– Nem! – kiáltotta Cornut ösztönösen, és megfeszült az ütésre várva.
14.
Locille az anyja mellett ült a kórház büféjében, és örült, hogy egyáltalán
találtak ülőhelyet. Nagyon késő volt, és a büfének már rég be kellett volna
zárnia, de a kórház vezetősége kinyittatta, bár kávén kívül alig lehetett
valamit kapni. Az anyja szólt, de Locille csak bólintott. Nem hallotta.
Nehéz volt bármit is meghallani, miközben ütemesen dübögtek a texas
függesztőkábelei. És különben is leginkább Cornut körül forogtak a
gondolatai.
Felhívta az éjjeli ügyeletest, de semmi hírrel nem tudott szolgálni, Cornut
még nem ért vissza.
– Olyan jó étvágya volt – szólalt meg az anyja hirtelen. Locille
megsimogatta a kezét. A kávé kihűlt, de azért megitta. Arra gondolt, az
orvos tudja, hol találhatja meg őket, de hát persze borzasztóan el van
foglalva...
– A legaranyosabb kisbabám volt – folytatta az anyja.
Locille tudta, hogy bátyja számára nagyon közel a vég. A kiütések,
amelyek megdöbbentették az orvosokat, a láz, amitől üveges lett a szeme –
mindez csak külső jele volt a szervezetében dúló rettenetes harcnak. A
tüneteket kezelték, de a kenőcsök csak arra voltak képesek, hogy leszárítsák
a gennyes sebeket, a pasztillák csak könnyebbé tették a légzését, és
csökkentették a fejfájását.
Az anya észrevette, hogy a nővér feléjük tart a tömegen át, és akárcsak
Locille, azonnal leolvasta az arcáról, hogy milyen hírt hoz.
– Ma ő volt a tizedik a kórteremben – suttogta a nővér. Hiába keresett
valami kevésbé nyilvános helyet, hogy megmondja nekik. – Nem nyerte
többé vissza az eszméletét.

Cornut kilépett az elnöki rezidenciából, és hunyorgott. Reggel volt.

– Szép időnk van – mondta udvariasan Jillsonnak, aki ott állt mellette.
Jillson bólintott. Elégedett volt Cornuttal. Nem fog bajt csinálni a kölyök.
Ahogy továbbmentek, Jillson beleordított Cornut agyába. Nehéz ezekkel
a félresikerült telepatákkal, sóhajtott, de hát ez is a munkája része. Ő az
ítéletvégrehajtó. Megfogta Cornut könyökét – a testi érintés segített
valamicskét –, és emlékeztette, mi a dolga. Meg kell halnod. Meg fogod ölni
magad.
– Ó, igen – válaszolt Cornut hangosan. Meglepődött. Hát nem ígérte meg
nekik? Nem haragudott a verésért, megértette, hogy célja volt, minél
kábább, minél kimerültebb, annál hatékonyabban tudják irányítani.
Egyáltalán nem volt ellene semmi kifogása, hogy négy ősöreg halhatatlan
irányítsa, hiszen amúgy is ez volt a helyzet.
Meghalsz, Cornut, de hát ez szinte semmit sem jelent. Egyre megy, ma,
holnap vagy ötven év múlva.
– Így van – helyeselt Cornut udvariasan. Már nem nagyon érdekelte a
dolog, hiszen egy teljes éjszakán át csak erről beszéltek.
Szórakozottságában is észrevette, hogy az Eü. Központ körül feltűnően
nagy a tömeg. Egyáltalán, valahogy az egész campus nyugtalannak tűnt.
Elhaladtak az adminisztrációs épület alatt, és megkerülték, hogy
elforduljanak a matektorony felé.
Tudod, meg fogsz halni, kiáltotta Jillson. A világ egy napon felébred, és
Cornut sehol sem lesz. Sztetoszkópot nyomnak a szerencsétlen mellkasához,
és nem hallanak majd szívhangot. Soha senki nem fogja többé hallani azt a
szívverést, amit életed minden napján hallottál. Cornut zavarba jött. Mindez
igaz volt, és nem volt ellene kifogása, hogy kimondják, de azért elég éretlen
ez a Jillson, hogy ilyen nyilvánvaló örömmel ismételgeti a dolgot. Olyan
volt, mint amikor egy kamasz vigyorogva bámul egy disznó képet.
Az agyad kocsonyává válik, kántálta Jillson boldogan. A tested bűzös
folyadékká. Parázsló szemmel nyalogatta a szája szélét.
Cornut körülnézett, szerette volna megváltoztatni a témát.
– Nézze csak – szólalt meg –, nem Rhame őrmester az ott?
Jillson pedig folytatta: A beszakadt körmöd a hüvelykujjadon, ami most
annyira fáj, megpenészedik és elrohad. Még a fájdalomra sem fog egyetlen
élő ember sem gondolni, soha többé. Az ágyasod, van valami, amit
elmulasztottál elmondani neki? Túl sokáig hallgattál, Cornut.
– Tényleg Rhame őrmester. Őrmester!
A francba, nyilallt Cornut agyába az idegen gondolat, de Jillson csak
mosolygott, mosolygott tovább.
– Jó napot, őrmester – mondta hangosan, miközben agyában forrt a düh.
Cornut szívesen segített volna Jillsonnak, ha tudja, hogyan, de a
kábultság megfosztotta minden kezdeményezőkészségtől. Sajnálom,
gondolta vigasztalóan, és remélte, Jillson felfogja a gondolatot. Tudom,
hogy St. Cyr megparancsolta, maradj velem, amíg meg nem haltam, de ne
aggódj, ígérem, meg fogom ölni magam.
Rhame őrmester mogorván beszámolt Jillsonnak az Eü. Központ körüli
lázongó tömegről. Cornut azt szerette volna, ha Rhame elmegy. Megértette,
hogy Rhame veszélyt jelent a halhatatlanokra, nem lehet közük feltűnően
sok erőszakos halálhoz. Rhame vezette a vizsgálatot arról, hogy hogyan halt
meg Carl mester Jillson keze által, nem szerencsés, hogy ezek után ő
vizsgálja ki Cornut mester öngyilkosságát, miután látta, hogy Jillson kíséri
el a halálba. Jillsonnak itt kell hagynia. Nagy kár. Pedig minden olyan
helyénvaló volt, gondolta Cornut, hogy meghaljon a halhatatlanok
biztonságáért, hiszen ők az emberiség jövője. Mindebben egészen biztos
volt, hisz maguk a halhatatlanok mondták el neki.
Egy szó megragadta a figyelmét.
– ...mióta terjed a betegség, minden kórházat megrohantak – mondta
Rhone őrmester Jillsonnak, és odaintett a kórház előtt nyüzsgő tömegre.
– Betegség? – ébredt fel Cornut érdeklődése. Rábámult a rendőrre.
Mintha azt mondta volna, fokhagymára van szükségem, ma éjjel vámpírok
járnak. A betegség a sötét középkorhoz tartozik. Az embernek fáj a feje,
vagy kavarog a gyomra, de olyankor elmegy a klinikára, és a diagnosztikon
mindent rendbe hoz.
– Hol volt maga, Cornut mester? – morgott Rhame. – Csak ebben a
körzetben majdnem ezren haltak meg. A tömeg verekszik az oltásokért. Az
újságok gamma-vírusnak nevezték, de azt hiszik, igazából fekete himlő.
– Fekete himlő? – Ez még fantasztikusabb. Cornut csak történelmi
művekből ismerte a szót.
– És a városban rengeteg szerencsétlenség történt – folytatta Rhame, és
Cornutnak hirtelen eszébe jutott a baleset, amit látott. – Láz és kiütések és...
nem is tudom, még milyen tünetek. De halálos. Úgy látszik, erre nincs
gyógyszerük az orvosoknak.
– Én együtt szagolni – szólalt meg egy hang Rhame mögött. – Ők
elrontani. Ültetni sok ember himlő. – Az egyik bennszülött volt, aki
csendesen figyelte, hogy emelnek Rhame emberei barikádot a területek
köré. – Ültetni asszonytárs Mary – tette hozzá szomorúan.
– Érti? – kérdezte Rhame. – Ha nagyon figyel az ember, rájön, hogy
valamiféle angol. Pidzsin. Azt mondja, ismerik a himlőt. Azt hiszem, azt
mondja, a felesége abban halt meg.
– Ültetni asszonytárs Mary – helyeselt a bennszülött.
 – Azt hiszem, sajnos igaza van – mondta Rhame. – Sok bajt hozott ránk a
maguk expedíciója, úgy látszik, ezek az emberek jelentik a fertőzés forrását.
Nézze csak meg az arcukat. – Cornut megnézte. A széles, sötét arcot mély
sebhelyek borították. – Így aztán megpróbáljuk megvédeni őket a
feldühödött tömegtől, azért építjük a kerítést.
Cornut még inkább hitetlenkedett. Felbőszült tömeg?
De, hát ez nem igazán az ő baja... hisz neki már az égvilágon semmi baja
sem lesz. Udvariasan odabólintott Rhame-nek, cinkosán Jillsonnak, és
elindult a matektorony felé. A bennszülött odakiáltott neki:
– Te várod enyimtárs Maszatura-szan, ő beszél neked! – vagy valami
ilyesmit, de Cornut nem figyelt rá.
Jillson is utánakiabált. Ne feledd! Meg kell halnod! Cornut megfordult és
bólintott. Hát persze hogy meg kell halnia, ez így helyes...

De azért nem volt olyan könnyű. Locille szerencsére nem volt a

szobában. Cornutot egy pillanatra elfogta a rémület, hogy elveszíti a lányt,
de aztán elfojtotta az érzést. Csak futó érzelem volt, ő pedig uralkodott
rajta.
Talán a pithecanthropus is így érezte magát, gondolta, és megpróbálta
megtalálni a megfelelő halálnemet, de ez sem volt olyan egyszerű.
Ellenőrizte, hogy be van-e zárva az ajtaja, elgondolkodott, és elhatározta,
hogy meghívja magát egy búcsúpohárra. Megtalálta az üveget, töltött, és
megemelte teli poharát.
– A következő fajra – mondta a levegőnek, és nekilátott a feladat
megoldásának.
A halál gondolata sohasem jár messze a halandóktól, de Cornut eddig
soha nem úgy foglalkozott a problémával, mint ami a legközelebbi jövője
része. És ez furcsa módon megriasztotta. Mindenkivel megtörténik,
nyugtatta magát (vagy legalábbis majdnem mindenkivel). Csecsemőkkel is.
Öreg emberek összerondítják magukat, felsóhajtanak és meghalnak. Az
idegbetegek belehalnak egy képzelt sértésbe vagy a félelembe. Bátor férfiak
halnak meg a háborúban. A régi történetek szerint szüzek választották a
halált a szultán háreme helyett. Hát akkor miért tűnik olyan nehéznek a
dolog?
Cornut módszeres ember volt, hát leült az asztalához, és összeállított egy
listát.
 HALÁLNEMEK
1. méreg
2. felvágott erek
3. kiugrani az ablakon (vagy le a hídról)
4. áramütés

Megállt. Áramütés? Nem is hangzik olyan rosszul, különös tekintettel

arra, hogy a többi módszer majd mindegyikével próbálkozott már. Nem is
volna rossz kipróbálni valami újat. Töltött magának még egy pohárral, hogy
serkentse a gondolatait, és dúdolni kezdett. Egész békésen érezte magát.
– Igenis helyénvaló, hogy meghaljak – mondta nyugodtan. – Ez
természetes. Hallod, Jillson? – Persze nem tudta, hallja-e, de talán ott
vannak.
És lehet, hogy aggódnak. Ez elszomorította, mert nem akart ő
nehézségeket okozni a halhatatlanoknak.
– Tökéletesen megértem – mondta hangosan. – Remélem, hallotok. –
Elhallgatott, és észre sem vette, hogy oktatóan felemeli a mutatóujját. –
Tudjátok, így áll a dolog. Mi volna, ha a rák végső stádiumában
szenvednék? Mi volna, ha St. Cyr meg én hajótöröttek volnánk, és csak egy
mentőöv volna? Előtte még egy egész élet. Rám meg legfeljebb egyheti
fájdalom várna. Hát ki kapja a mentőövet? – És megrázta a mutatóujját. –
St. Cyr – mennydörögte. – És ez ugyanaz a helyzet. Halálos betegségem
van, hisz ember vagyok. És vagy ők pusztulnak, vagy én!
Ivott még egy pohárral. Úgy érezte, a bunkóval belévert igazság túl
fontos ahhoz, hogy sírba szálljon vele. Az öngyilkossági módozatok listája
észrevétlenül a földre hullt, ő meg dudorászva írni kezdett.
Mi gyermekek vagyunk, a halhatatlanok pedig felnőttek. És mint a
gyermekeknek, szükségünk van a tudásukra. Vezetnek bennünket, ők
irányítják egyetemeinket, és tervezik meg ügyeink alakulását, évszázadok
bölcsessége gyűlt össze bennük, nélkülük elveszett, tévelygő atomok volnánk
csak, statisztikai káosz.
De veszedelmes gyermekek vagyunk, így ismeretlenek kell maradjanak, és
akik rájönnek a titkukra, azoknak meg kell halniuk...
 Dühösen összegyűrte a papírlapot. Majdnem elrontott mindent. Hiúsága
majdnem leleplezte a titkot, amelyet megóvandó kész volt meghalni.
Leguggolt, hogy felvegye a halálnemek listáját a padlóról, de úgy maradt,
előrehajolva, és maga elé bámult.
Az az igazság, hogy egyik halálnem sem vonzotta igazán.
Felállt, és szomorúan töltött magának egy pohárral. Nem bízhat benne,
hogy alapos munkát fog végezni, gondolta szomorúan. Vegyük például az
erek felvágását. Valaki bejöhet, és mi lenne kínosabb, mint a műtőasztalon
magához térni összevarrt csuklóval, és akkor az egész nyomorult procedúrát
kezdheti elölről.
Észrevette, hogy a pohara megint kiürült, de nem töltött magának újra.
Úgy érezte, így is épp elég magas az alkoholszintje. Ha nem volna olyan
átkozottul ügyetlen, akkor egész jól érezné magát, mert nagyon szép volt az
a gondolat, hogy nemsokára meghal a világ javáért. Nagyon szép... Felállt,
és széles mosollyal az ablakhoz ballagott. Odalenn még mindig kavargott a
tömeg, azt követelték, hogy oltsák be őket az Eü. Központban. Szegény
bolondok, mennyivel jobb helyzetben van náluk!
– Húzd le a ketteseket és hármasok... ez... – énekelte, aztán hirtelen
elhallgatott.
Eszébe jutott valami. Milyen jó is, gondolta hálásan, hogy ilyen
helyzetben segítő kezet nyújt felé egy idősebb barát. Nem kell arra
gondolnia, hogy meg fog halni, vagy hogy esetleg elszúrja a dolgot. Csak
egyszerűen esélyt kell adnia St. Cyrnek és a többieknek. Elengedni magát...
hagyni, hogy elálmosodjék... talán még jobban be kéne rúgnia. És ők majd
gondoskodnak róla.
– Eratoszthenész szitája – énekelte vígan. – Ha eltűnnek a többszörösük,
ami marad, az prímszám. – Odatántorgott az ágyhoz, és levetette magát.
A következő pillanatban haragosan felkelt. Egyáltalán nem viselkedik
tisztességesen. Ha neki is nehézségeket okoz, hogy megfelelő halálnemet
találjon a szobájában, akkor miért gördít ilyen akadályokat jó ura, St. Cyr
elé?
Mindezért nagyon megharagudott magára, de aztán felkapta az üveget,
kimasírozott a folyosóra, énekelve keresett egy olyan helyet, ahol könnyű
lesz meghalni, és közben fokozatosan megbékélt önmagával.
 Rhame őrmester ellenőrizte a bennszülöttek táborhelye köré épített
barikádot, és visszaparancsolta az emberéit az Eü. Központhoz, hogy
próbálják meg kordában tartani a tömeget. Miközben a rendőrök dolgoztak,
a bennszülöttek újra és újra megpróbáltak szóba elegyedni velük a maguk
furcsa nyelvén, de túlságosan el voltak foglalva. Az egyetlen, aki
valamennyire jól tudott angolul, Maszatura-szan, behúzódott a kunyhójába,
a többiek beszéde meg majdnem teljesen érthetetlen volt. Rhame az órájára
pillantott, és megállapította, hogy van még ideje felhajtani egy kávét,
mielőtt visszamenne az embereihez. Bár talán kegyesebb cselekedet volna,
gondolta, ha hagyná, hogy az emberek felét eltapossák a tolongásban. Az
legalábbis gyors halál. És a rendőrorvos bizalmasan közölte vele, hogy az
oltóanyag nem hatékony... Meglepődve fordult hátra, amikor egy női hang
szólította.
Locille volt.
– Kérem, tudna segíteni? – sírta. – Cornut eltűnt, és a bátyám meghalt...
és ezt találtam. – Az orra alá dugta a papírt, amin Cornut gondosan
felsorolta az öngyilkossági módokat.
Az, hogy Rhame-t elparancsolták a számítógépei mellől, hogy segítsen
kordában tartani a tömeget, világosan mutatta, milyen nagy szükség volt
minden egyes emberre, de az őrmester habozott és elbukott. Az egyéni
bánat annyival hatásosabb, mint a pánikba esett tömeg. Rögtön a lényegre
tért.
– Hol van? Fogalma sincs róla? Nem hagyott levelet? Van tanú, aki
láthatta? Meg sem kérdezte? Miért... – De nem akarta arra pazarolni az időt,
hogy megtudja, Locille miért nem kérdezte ki az esetleges tanúkat. Cornut
számára minden egyedül töltött pillanat életveszélyt jelentett.
Megtalálták a diákügyeletest, aki ugyan kétségbeesett és zavart volt, de
nem távolodott túl messzire az őrhelyétől. És látta Cornutot!
– Olyan volt, mint aki meghibbant. El akartam neki mondani valamit...
ugye ismeri Egerdet, aki régen az osztályába járt (pontosan tudta, milyen jól
ismerte Locille Egerdet). Ma reggel halt meg. Azt hittem, Cornut mester
tudni akarna róla, de egyáltalán nem érdekelte a dolog.
Rhame észrevette, milyen arcot vág Locille, de most nem volt ideje, hogy
egy halott alsóévest gyászoljon.
– Merre? Mikor?
Több mint fél órája indult el a folyosón. A nyomába eredtek.
 – Csoda, hogy egyáltalán él még – mondta Locille elgyötörten. – De ha
eddig kitartott... és ha csak pár percet késtem...
– Hallgasson! – kiáltott rá a rendőr, és odaszólított egy másik diákot.
Könnyű volt Cornutot követni, még aznap is feltűnt vad viselkedése. A
menzától néhány méternyire meghallották a részeg gajdolást.
– Cornut! – kiáltotta Locille, és előrerohant. Rhame a konyha ajtajában
kapta el, ahol annyi hónapig dolgozott.
Cornut tántorgott, és kásás hangon énekelte Carl mester egyik kedvenc
dalát:
Adj sugarat a modulhoz, zárd le a sort.
Összeadás, kivonás...
Nekiesett egy húsvágó asztalnak, és jókedvűen káromkodott.

Hozz létre új rendszert, és ezt a gyönyörűt,

Úgy hívják, gyönyörű!

Egy éles késsel hadonászott, amelyet a húsvágó fiókjából szedett elő, és

ütemesen lóbálta.
– Gyertek, a fenébe is! – kiáltotta nevetve. – Keressetek meg!
– Mentse meg! – sikoltotta Locille, és már rohant is felé, de Rhame
megfogta a karját. – Eresszen! Lehet, hogy elvágja a torkát!
A férfi továbbra is szorosan fogta a lányt, és Cornutra meredt. A
professzor meg sem hallotta őket, újra dalra fakadt. Rhame végül is
megszólalt:
– De látja, esze ágában sincs elvágni a torkát, pedig épp elég ideje lett
volna. Öngyilkossági kísérlet? Hát, lehet, hogy tévedek, Locille, de
szerintem egyszerűen csak tökrészeg.
15.
A városban és világszerte ugyanolyan jelenetek játszódtak le, mint az Eü.
Központ előtt. A járványok már három évszázada eltűntek, a lakosság
egyszerűen pánikba esett, és kétségbeesetten kapkodott valamilyen amulett
után, amely megvédhetné. Száz emberből ha egy betegedett meg komolyan,
de ennyi is elég volt. Tizenkétmilliárd egy százaléka százhúszmilltó –
százhúszmillióan esnek áldozatul a leghalálosabb, legfertőzőbb és
legkevésbé megbocsátható kórnak. Mert a fekete himlőt százszázalékos
biztonsággal meg lehet előzni, és csak egy olyan világ eshetett
felkészületlenül áldozatául, amely megfeledkezett Jennerről... vagy egy
olyan világ, amelyből következetesen eltüntették Janner sok száz éves
gyógyszerének emlékét.
Port Monmouth legmagasabb tornyában a nyolc legnagyobb televíziós
hálózat közös adóállomásról üzemelt. Az Egyenlítő fölé telepített
dróttányérok lestek a műholdakról érkező jeleket. A közös műszaki
személyzetnek Sam Gensel volt a rangidős műszakvezető mérnöke.
Nem az ő feladata volt megszerezni a képeket, rendezni a műsorokat
vagy eldönteni, hogy mi kerüljön adásba. Igazából a monoszkópot szerette
legjobban, de a ma esti képekbe belesápadt.
– Főnök – nyögte a nyusziképű beosztott mérnök az ötös hálózatról –, az
egész országban terjed. Épp most vettem Sacramentót. A riói relének van
egy helyi adása, ami azt mutatja, hogy egész Dél-Amerikában bajok
vannak.
– Figyeld a monitorodat – utasította Gensel, és elfordult. Nagyon fontos,
hogy ne veszítsem el a fejemet, mondta magában. A baj csak az volt, hogy
ezt erősen megnehezítette erős fejfájása.
– Beveszek egy aszpirint – szólt oda veterán technikusának, aki már
harminc éve dolgozott ott, ma mégis remegett a keze.
Gensel megtöltött vízzel egy papírpoharat, bekapott két aszpirint, és
amire ritkán maradt ideje, leült az irodájában a kávéfoltos asztalhoz.
A két monitor közül az egyik egy hírolvasót mutatott, aki kétségbeesetten
mosolygott.
– ...a betegség egyetlen ismert antibiotikumra sem reagál. Felhívunk
mindenkit, hogy lehetőség szerint maradjon otthon. Tilos a gyülekezés.
További értesítésig minden iskola bezár. Nyomatékosan javasoljuk, hogy
lehetőség szerint még családon belül is igyekezzenek elkülönülni. A
Közegészségügyi Szolgálat mindenkit a leghatározottabban felszólít, hogy
várjon türelemmel, amíg kidolgozzák az oltási rendszert...
Gensel hátat fordított a monitornak, és felvette a telefont.
A központi irodát tárcsázta.
– Mr. Tremonte-ot kérem. Gensel beszél. Működtetési szükségállapot.
A lány hivatalos és hatékony volt (de mintha hajszálnyit remegett volna a
hangja).
– Igenis, uram. Mr. Tremonte otthon van. Azonnal továbbítom a hívását.
– Kattogás, a kép megrázkódott, aztán elsötétült a képernyő.
Pillanatokon belül újra visszajött a kép. Az öreg egy bőr karosszékben
terpeszkedett, és mérgesen meredt Genselre. Az arcán táncoló fényekből
látszott, hogy a kandallója mellett ül.
– Na mi van, Gensel?
Az a furcsa, vékony hang. Gensel, miután nagyon fontosnak tartotta a
fegyelmet, mindig megtorolta az öregre vonatkozó gunyoros
megjegyzéseket, miszerint garatmandula helyett tranzisztorai vannak, a
felesége nem ágyba dugja esténként, hanem kikapcsolja stb. De volt valami
ijesztő a lassú, gépies beszédben és abban az öreg, ráncos arcban.
– Uram – kezdte Gensel gyorsan –, mindegyik hálózat rendkívüli
hírműsorokat ad. A helyzet válságos. Az ötös lemondta a sportműsort, a
hetes egy régi Bubbles Brinkhouse filmet vetít. Alkalmazni akarom a
rendkívüli helyzetre vonatkozó szabályokat. Levenni minden szórakoztató
műsort, összekapcsolni a hálózatokat a hírműsorokra és a lakosságnak szóló
figyelmeztetésekre.
A vén Tremonte megdörzsölte hosszú, keskeny orrát, és hirtelen
felnevetett.
– Gensel fiam – lihegte –, nehogy már felizgassa egypár taknyos orr.
Alapvető közszolgáltatást végzünk.
– Uram, milliók betegek, talán haldokolnak.
– Akkor is sokan vannak, akiknek semmi bajuk – mondta Tremonte
lassan. – Folytatni kell a megszokott műsorokat. Gensel, én pár napra
elutazom. Távollétem alatt maga lesz a felelős. Nem akarom, hogy
rendkívüli intézkedéseket hozzon.
Nem hagyta, hogy beszámoljanak neki a Philadelphiából fogott adásról,
gondolta Gensel kétségbeesetten, ahogy eszébe jutott, hogy százakat
tiportak agyon a városi kórház előtt.
 Érezte, hogy forró a homloka, és eszébe jutott, hogy szüksége lenne még
egypár aszpirinre... bár/mintha a legutolsó kettőtől valahogy csak még
rosszabbul lett volna. Igazság szerint émelygett egy kicsit.
Nagyon émelygett.
A műszerfaltól látta az egyik beosztott, hogy a főnök a szájára tapasztott
kézzel, nehézkesen rohan a férfivécé felé.
A beosztott elmosolyodott. Hamarosan azonban elmúlt a nevethetnékje.
Ugyanis egy hangosító rohant be, aki a hármasnál dolgozott, és jelentette,
hogy a főnök ájultan hever a vécében, és a légzése olyan, mint egy
tönkrement bojler hangja.

Cornut, gyomrában a rengeteg kávéval, kezdett már majdnem normálisan

működni. Nem volt józan, de legalább felfogta, mi történik körülötte...
Hallotta, ahogy Rhame Locille-hoz beszél.
– Vitamininjekciókra volna szüksége. Attól rögtön magához térne, de hát
látta, mi van az Eü. Központban. Meg kell várnunk, amíg kijózanodik.
– Józan vagyok – mondta Cornut gyöngén, de maga is tudta, hogy nem
igaz. – Mi történt?
Figyelmesen hallgatott, amíg elmondták neki, mi történt az elmúlt
huszonnégy órában. Locille bátyja meghalt, Egerd meghalt, elszabadult a
járvány... egész világa megváltozott. Megrázta a dolog, de még nem múlt el
az alkohol hatása, no meg az óriási nyomásé sem, amit a halhatatlanok
gyakoroltak rá, így aztán képes volt tárgyilagosan szemlélni ezt az új
világot. Rémes. De – és elszégyellte magát – miért nem sikerült
öngyilkosnak lennie?
Locille fogta a kezét, Cornut ránézett, és tudta, hogy soha többé nem
akarja elengedni. Nem halt meg, amikor kellett volna... most, most pedig
már élni akar! Szégyenletes, de akkor is el kell ismernie, hogy így van.
Még mindig érezte a szesz hatását, az egész világ üdének, melegnek tűnt.
Szégyenkezett, de ez valami távoli érzés volt, egy gyerekkori kudarc,
fájdalmas ugyan, de hát olyan régen történt. De közben meleg volt, és
nagyon kényelmesen érezte magát.
– Kérlek, igyál még egy kis kávét – mondta Locille, és ő boldogan
engedelmeskedett. Egyszerre érezte az elmúlt huszonnégy óra minden
hatását, a verést, a feszültséget, hogy ígéretet tett a halhatatlanoknak. Az
italt. Meglátta Locille arckifejezését, és rádöbbent, hogy dudorászott.
 – Sajnálom – mondta, és a lány elé tartotta a kávéscsészéjét, hogy töltse
meg.
Ahogy Cornut lassan kijózanodott, élesebb, tisztább fényben látta a
világát és az elmúlt napot. Rhame sokat segített. Megtalálta a papírjait, és
könyörtelenül faggatta.
– Miért kell meghalnod? Kik a halhatatlanok? Hogy kényszerítettek rá,
hogy meg akard magad ölni, és akkor miért nem tetted meg most, mikor
igazán minden lehetőséged meglett volna rá?
Cornut próbálta megmagyarázni. A halál, mondta a belevert leckét,
semmiség, hisz mindannyian meghalunk. Az öngyilkosság tulajdonképpen
egyfajta győzelem, hisz így mi magunk választhatjuk meg elmúlásunk
módját és idejét. Viszont St. Cyr és a többiek...
– St. Cyr eltűnt – vágott közbe a rendőr. – Nem tudtad? És a testőre is
eltűnt vele együtt. Akárcsak Finloe mester a biokémiáról. A titkára azt
mondja, Jillsonnal meg azzal a szőke vénséggel együtt ment el. Hová?
Cornut a homlokát ráncolta. Nem úgy képzelte, hogy a halhatatlanok
elmenekülnek, ha kitör a járvány. Hát nem kéne a szuperembereknek
hősieseknek lenniük? Ezt is próbálta megmagyarázni, de Rhame lecsapott
rá.
– Szupergyilkosok, akarod mondani. Hova mentek?
– Nem tudom – válaszolt Cornut bocsánatkérően. – De biztosíthatlak,
hogy megvolt rá az okuk.
Rhame bólintott, a hangja hirtelen elhalkult.
– Meg bizony. És akarod tudni, hogy mi az az ok? A bennszülöttek
hozták a betegségeket, majdnem mindegyikük himlős, tudtad? A
legfertőzöttebbeket hozták el, az egészségeseket otthagyták. Tudtad?
Injekciót kaptak, ők azt hitték, azért, hogy meggyógyuljanak, de az orvos
azt mondja, ez csak látszólagos gyógyulás volt, mert továbbra is fertőzőek
maradtak. És elvitték őket a világ minden nagyvárosába, több ezer emberrel
találkoztak, együtt étkeztek, szoros kapcsolatba kerültek velük. Kitanították
őket – Rhame arca eltorzult –, hogyan kell a civilizált társadalomban
viselkedni. Például a békepipa nem az ő szokásuk, azt mondták nekik,
nálunk ez az udvariasság jele. Mond neked valamit ez az egész?
Cornut zúgó fejjel előrehajolt, és Rhame szemébe nézett. Mond-e
valamit, hát persze, és a dolog teljességgel félreérthetetlen. Szándékosan
terjesztették el a betegséget. A halhatatlanok nagy bölcsességükben úgy
döntöttek, hogy fellépnek a rövid életű emberi faj ellen. És olyan módszert
alkalmaznak, amelybe történelme során már többször majdnem
belepusztult: halálos járványt terjesztenek el.
Locille felsikoltott.
Cornut csak elkésve vette észre, hogy a lány a vallanak dőlve szundikál,
az álmatlan éjszaka után képtelen volt teljesen éber maradni. Most
egyenesen ült, és a kezében tartott csillogó manikűrollóra meredt.
– Cornut! – kiáltotta. – Majdnem torkon szúrtalak!

Éjszaka volt, a híd íve csillogott, ahogy a gyors egysínűek és

magánjárművek fényszórói végigsiklottak rajta.
Az egyik egysínűn a kocsivezető fél füllel a híreket hallgatta.
– Közép-nyugaton még nem kritikus a helyzet, de félelem kerítette
hatalmába lowa, Kansas és Nebraska minden nagyvárosát. Omahában több
mint hatvanan meghaltak, amikor három, kivándorlókat szállító légibusz
összeütközött a levegőben. A baleset minden bizonnyal az egyik különgép
pilótájának hibájából történt. Itt, Des Moins-ben majdnem kilencven percre
teljesen leállt a repülőgép-közlekedés, mert a légi irányítók csatlakoztak a
menekülő tömeghez, és a tornyok személyzet nélkül maradtak. A kiadott
jelentés szerint...
A vezető sűrűn pislogott, és figyelmesen végignézte a műszereit.
Ötvenéves volt, egy fél életen át dolgozott mozdonyvezetőként és majdnem
végig ezen a vonalon. Idegesen megdörzsölte a szenzoros nyakpántot. Már
majdnem harminc éve viselte, de ma este zavarta.
A nyakpánt tulajdonképpen vészkapcsoló volt, testhőmérsékletét és
pulzusát mérte, elektronikus kapcsolatban állt az egysínű energiaforrásával,
és az volt a célja, hogy automatikusan lefékezze a kocsit, ha a vezető
hirtelen meghal vagy rosszul lesz. Megszokta, hogy nyakpántot viseljen, és
belátta, hogy szükség van rá, de ma éjjel, ahogy harmadik sebességben
közeledett a hídra vezető rámpához, úgy érezte, nem kap tőle levegőt.
És a feje is fájt. A szeme meg égett és viszketett. Kinyúlt a mikrofonért,
amin a diszpécseri irodába szólhatott be.
– Charley, azt hiszem, eláju... – Csak ennyi, és előrebukott. A nyakán
elhelyezett szenzorok már percek óta érzékelték, hogy a pulzusa és légzése
nem normális, és abban a pillanatban, amikor összerogyott, leállították a
vonatot.
A mögötte haladó szerelvény pedig belerohant.
 A második vonat vezetője már több mint egy órája émelygett, és szeretett
volna minél előbb a végállomásra érni, ezért a híd felé vezető úton
kikapcsolta az automata fékezőberendezést, és a megengedettnél nagyobb
sebességgel haladt. Amikor a szenzorok érzékelték, hogy nincs jól,
kikapcsolták a vonat meghajtását, de addigra már késő volt. Még az
érzékelő nyakpántok is tehetetlenek voltak, ha két mozdonyvezető
ugyanazon a vonalon ugyanabban a pillanatban vesztette el az eszméletét. A
hídról fehér szikrák hulltak a vízre, és kihunytak az olvadt fém nagy fehér
szikrái. A kocsik egymásba csúsztak, a fémcsikorgás az egész campust
megrázta. A hídon megakadt a forgalom, a mozgó fénypontok megálltak,
középen pedig borzalmas, színes lángok csaptak fel.
Néhány perc múlva a távolból sivítani kezdtek a mentők szirénái.

Cornut hitetlenkedő arccal szorította magához a síró asszonyt. Az agya

azonban lázasan járt. Még hogy Locille meg akarta őt ölni? De hisz ez
őrültség!
De akárcsak életének többi őrültsége, ez sem megmagyarázhatatlan. Túl
későn döbbent rá maga is, hogy halk, idegen hangok suttognak az agyában.
– Engem nem tudtak elérni – magyarázta Rhame-nek –, ezért rajta
keresztül akarták...
– Miért nem tudtak elérni?
Cornut megvonta a vállát, és megsimogatta Locille-t. A lány felült,
meglátta az ollót és elhajította.
– Ne félj, pontosan értem – mondta Cornut, és újra a rendőrhöz fordult. –
Nem tudom, miért. Néha nem sikerül nekik. Mint az előbb is, a konyhában,
megölhettek volna, még akartam is, és nem tették. És egyszer a szigeten,
amikor tökrészeg voltam. És egyszer – emlékszel, Locille – a hídon.
Minden esetben teljesen védtelen voltam, és a hídon majdnem sikerült is
nekik. De még idejében megálltam. Mindegyik alkalommal zavart voltam.
Ittam, és igazán semmi akadálya nem lett volna, hogy... – Elgondolkozva
elhallgatott.
– Mi baja van Locille-nak? – kérdezte Rhame éles hangon.
A lány újra felült.
– Azt hiszem, csak álmos vagyok – mondta bocsánatkérően. – Furcsa...
– Mi furcsa? – kérdezte Cornut, és feszült érdeklődéssel nézett rá, de nem
úgy, mint feleségére, hanem mint kísérleti alanyra.
 – Mintha valaki beszélne hozzám – dörzsölgette a lány idegesen az arcát.
Cornut látta, hogy teljesen kimerült, nem képes már sokáig ébren maradni,
még akkor sem, ha gyilkosnak érzi magát, akkor sem, ha a férje a szeme
előtt hal meg. Sőt akkor sem, ha vége a világnak.
– Beszél hozzád? És mit mond?
– Nem tudom. Furcsa. Én halkbeszéd, te haver, valami ilyesmit.
– Pidzsin – szólalt meg Rhame. – Biztos együtt volt a bennszülöttekkel. –
És a kérdést elhessentve újra Cornut felé fordult. – Emlékszel, épp azt
fejtegetted, hogy néha el tudnak érni, néha nem. Miért? Mi az oka?
– Az ital – jött rá Cornut. – Olyankor mindig ittam.
És így is volt. Háromszor járt olyan helyen, ahol a halál rá kellett volna
találjon, és mind a háromszor megmenekült.
És mindegyik alkalommal ivott! Az alkohol szelektív méreg, mely
elsőként az agy legfelsőbb rétegét támadja meg, tompább lesz a látás,
hosszabb a reakcióidő... és hatására süketté vált az agyában beszélő
hangokra, amelyek a halálba akarták küldeni!
– Szagol vénhaver ültet mindember – mondta Locille tisztán, és
elmosolyodott. – Elnézést, nem ezt akartam mondani.
Cornut egy pillanatra megdermedt. Aztán mozdult. Rhame gondosan
visszahozta a konyhából a palackot. Cornut megragadta, kinyitotta, jót
húzott belőle, és Locille-nak nyújtotta.
– Igyál! Ne vitatkozz, dobj be egy jó nagy adagot! – Köhögött, és
könnybe lábadt a szeme, az italnak förtelmes íze volt. Elég lesz egy korty,
hogy újra berúgjon.
De ez a korty megmentheti az életét... Locille életét... a világot!
16.
Tai-i Maszatura-szan felkelt az ágyról, és odaballagott az erős új
kerítéshez.
Az őrült fehér emberek ma nem hoztak vacsorát. Úgy gondolta, nagyon
késő lehet, bár a csillagok állása megzavarta. Néhány héttel ezelőtt, a
szigetén a Dél Keresztjének mozgása bőven elég volt órának. De ezek a
furcsa északi csillagképek hidegek és zavaróak, nem mondanak meg
semmit, amit tudni akar, sem az időt, sem az irányt.
Széles orrcimpája dühösen megremegett.
Ahhoz, hogy tai-i legyen belőle, több más művészet mellett azt is meg
kellett tanulnia, hogyan olvashat a csillagokban. Most pedig semmi hasznát
nem veszi ennek a tudománynak, a fehér ember erősebb varázslata
haszontalanná tette a tudását. Azért lett törzsfőnök, mert megvolt benne a
mélyszaglás képessége, ki tudott nyúlni elméje egy részével, hogy
kiszagolja az igazságot vagy hamisságot, de a büdös öregek mégis ki tudták
játszani belső szaglását, és semmivé tették képességeit.
Soha nem lett volna szabad megbíznia a halkbeszédhez értő öreg fehér
emberben, gondolta és kiköpött.
A helyettese ott nyöszörgött a kunyhó ajtajában.
A férfi azon a keveréknyelven szólalt meg, amely könnyebben jött a
szájukra, mint a törzsi pidzsin vagy Maszatura-szan nehézkes angolsága.
– Kértem őket, hogy jöjjenek, de nem hallják.
– Egy hallja – válaszolt Maszatura-szan.
– Az öregek állandóan halkbeszélnek – nyögött beteg társa.
– Hallom – mondta Maszatura-szan, és bezárta elméjét. Leguggolt,
felnézett a csillagokra és a kerítésre. A campus zajos volt, még ilyen késő
éjjel is emberi hangokat, kocsikat hallott.
Nagyon alaposan végiggondolta, mit akar tenni.
Maszatura-szan részben ereje és tudása, részben pedig öröklődés révén
lett tai-i. Amikor a megtorpedózott japán romboló legénysége 1944-ben
partra szállt a szigeten, virágzó közösséget talált. Maszatura-szan japán
öröksége ebből a nemzedékből eredt, de ősei már azelőtt is kevert vérűek
voltak. Nem a tizenkét japán volt az első hajótörött csoport, amelyik a
szigetre került. A Maszatura-szan valamikor Masterson volt. Az angol apák
és melanéz anyák erős fajt hoztak létre – mármint azután, hogy a tiltakozó
melanéz férfiakat leölték. A japánok nagyon kevés kivételtől eltekintve
ugyanúgy bántak el a félvérekkel, mint az angolok annak idején a
melanézekkel.
A kevés kivételek egyike Maszatura-szan dédnagyapja volt. Egyetlen
okból kímélték meg – már majdnem egy évszázada ő volt a közösség
főpapja, a szigetlakók habozás nélkül meghaltak volna érte. Sokan meg is
haltak.
Háromszáz évvel későbbi leszármazottjában megmaradt valami a
képességeiből. Az egyik a mélyszaglás volt, aminek semmi köze az orrhoz,
egész más jellegű érzékelés. A másik különlegesség az életkora. Maszatura-
szan maga is majdnem százéves volt. Ez volt az egyetlen, amit sikerült
eltitkolnia a halkbeszédűek elől, akik rátaláltak a szigetén, és sok mindent
ígértek neki, ha a segítségükre lesz.
A barikádokon túli világ mélyszaga nagyon rossz volt.
Tai-i Maszatura-szan mélyen elgondolkozott és döntött. Odament a
kunyhóhoz, és lábával megbökte a helyettesét.
– Beszél neki őhaver kétszer újra – parancsolta pidzsinben. – Én segít.

Amikor Cornut elment, a felesége mélyen aludt, és álmában szelíden

mosolygott.
– Visszajövök – suttogta Cornut, és Rhame őrmesterrel együtt kisietett.
Feltámadt a szél, a felszakadozó felhőzet mögül előbukkantak a csillagok.
A campus nagyon forgalmas volt, az Eü. Központ körül még mindig százak
vártak, nem mintha bíztak volna a menekülésben – bejelentették, hogy az
oltóanyag nem ér semmit –, hanem mert nem volt hova menniük. A
kórházban sápadt, kivörösödött szemű orvosok sürgölődtek, ugyanazokat a
feladatokat ismételgették, mert nem tudták, mi mást tehetnének. Az első
órában felfedezték, hogy a könyvtárakból eltüntették háromszáz év
járványtani ismereteit, nem remélhették, hogy belátható időn belül képesek
lesznek pótolni, de nem tehettek mást, mint hogy próbálkoztak. Az orvosok
fele szintén beteg volt, fennmaradtak ugyan, de sorsuk meg volt pecsételve.
Cornut nem maga, hanem Locille miatt aggódott. Visszagondolt az
expedícióra, eszébe jutott, hogy magát St. Cyrt is beoltották, és szinte biztos
volt benne, hogy az expedíció minden tagja immúnissá vált a himlővel
szemben. De mi lesz Locille-lal? Ő nem kapott semmit.
 Már beszámolt Rhame-nek az oltásokról, aki azonnal továbbította a
jelentést a rendőrkapitányságra. Rádión odaszólnak a szigetre,
megpróbálják megtalálni a dokikat, akik az oltást adták. De egyikük sem
volt valami optimista, a halhatatlanok nyilván nyomtalanul eltüntettek
mindent, ami megállíthatja a rövid életű emberiség elleni támadásukat.
Ebből persze az következett, hogy ha a halhatatlanok tüntették el az
oltóanyagot, akkor ők azok, akik most is rendelkeznek vele.
A bennszülöttek már várták őket.
– Hívtatok – mondta, jobban mondva kérdezte Cornut, mert még mindig
nem hitt a dologban, de Maszatura-szan bólintott, és megfogta a kezét.
Rhame csak pislogott. Cornut belé is belédiktált három felest, nem
mintha az őrmester bármi jelét mutatta volna, hogy telepatikus, de Cornut
biztosra akart menni. Részeg látomásnak tűnt, hogy a matekprofesszor ott
áll kézen fogva a tömzsi barna emberrel, és egyikük sem szólal meg.
Cornut egy pillanat múlva elengedte a szigetlakó kezét. Maszatura-szan
bólintott, egy szó nélkül kivette Cornut kezéből a palackot, jót húzott
belőle, és odanyújtotta a helyettesének, aki félájultan hevert a földön.
– Menjünk – mondta Cornut akadozó nyelvvel. Szeme üveges volt.
Nagyon nehéz volt megragadni a részegség épp megfelelő szintjén. –
Popperre lesz szükségünk. Tudsz szerezni?
Rhame anélkül hogy bármit is kérdezett volna, gépies mozdulattal a
zsebébe nyúlt a rádiótelefonért.
– Mi történt?
Cornut megtántorodott, és megragadta a karját.
– Bocsánat. A halhatatlanok. Igazad volt, tudatosan hozták közénk a
himlő bacilusgazdáit, pedig nem ment egykönnyen. De ez a fickó sokkal
öregebb, mint amennyinek látszik. És ő is gondolatolvasó.
A rendőrrádió felrecsegett.
– Az Eü. Központnál várnak – mondta Rhame, és zsebre vágta a
készüléket. – Gyerünk. – És csak jó néhány méter után kérdezte meg: – De
hova megyünk?
Cornut alig tudott járni, minden olyan lassan mozgott körülötte, a lába
mintha feldagadt kolbász volna, és zselatinban kellene gázolnia. Kimérten
mozgott, részeg aprólékossággal próbált tisztán látni. Nem mert túlságosan
berúgni, és nem mert kijózanodni sem.
– Tudom, hol vannak a halhatatlanok. Elmondta. Nem szavakkal, hanem
ahogy fogta a kezemet, átadta a képeket. A testi érintkezés segít. Nem tudta
a hely nevét, de helipopperrel odatalálok. – Megállt, és csodálkozva nézett
körül. – Istenem, de részeg vagyok! Segítségre lesz szükségünk.
– Én is részeg vagyok – mondta Rhame nehezen ejtve a szavakat –, de
erre magam is rájöttem. A teljes különleges osztag vár bennünket.

Az Eü. Központ melletti tér ideális helipopper-leszállópálya volt, bár

most mindenfelé beteg vagy csak kimerült emberek hevertek. Rhame és
Cornut hallották a motor dohogását, és a tér szélén vártak. Tizenkét
rendőrségi popper jött, tizenegy a levegőben várt, a tizenkettedik
bekapcsolta a keresőfényeit, és leszállt.
Az éles fényben az egyik heverő alak a könyökére támaszkodott, és
valamit maga elé motyogott. Szeme még a vakító fényben is tágra meredt.
Cornutra bámult, ajka mozgott, aztán halkan felkiáltott:
– Vírushordozók!
Elsőnek Rhame ismerte fel a veszélyt.
– Gyerünk! – kiáltotta, és tántorogva futni kezdett a leszálló popper felé.
Cornut követte, de most már mások is feltápászkodtak.
– Hordozók! – kiáltották először csak tízen, aztán már egy tucatnyian.
Olyan volt, mint amikor a tömeg lincselésre készül. – Vírushordozók! Ők
tehetnek mindenről! Kapjátok el őket! – A betegek térdre emelkedtek,
kezek nyúltak ki utánuk. Fél tucat szorosan egymás mellett álló férfi futni
kezdett feléjük. – Vírushordozók!
Cornut rohanni kezdett. Vírushordozók? Hát persze hogy nem
vírushordozók, de értette a dolgot. St. Cyr vagy talán valamelyik másik,
mivel nem tudott átjutni az alkohol mámorán át Cornut agyába, szuggerálni
kezdte a félálomban heverő reménytelen százakat, hogy támadják meg és
pusztítsák el őket.
Megdöbbentő, gondolta agyának egyik fele részegen, hogy ebben a
találomra összeválogatott tömegben is mennyi a részleges telepata, közben
meg agyának másik fele azt sikoltotta, fuss, fuss!
Kövek kezdtek repülni, és Cornut a pázsit széléről furcsa hangot hallott,
ami akár lövés is lehetett.
De már a fejük felett forogtak a popper légcsavarjai, beugrottak, a gép
felemelkedett, a dühös tömeg meg ott kavargott alattuk.
A popper csatlakozott az osztag többi gépéhez.
 – Épp idejében érkezett – lihegte Cornut a pilótának. – Köszönjük. Most
pedig tartson keletnek, amíg...
A másodpilóta feléjük fordult, és volt valami a pillantásában, amitől
Cornut elhallgatott. Rhame ugyanakkor vette észre.
A másodpilóta a pisztolyáért nyúlt, az őrmester meg felemelte az öklét. A
másodpilóta jobbra repült, a fegyver balra.
Cornut és Rhame rátelepedtek a másodpilótára, és egymásra bámultak.
Nem volt szükségük szavakra. Nem telepatikus kommunikáció volt ez, de
ugyanabban a pillanatban jutottak azonos következtetésre. Cornut felkapta a
pisztolyt és a pilótára szegezte. Rajtuk kívül nem volt más a gépen.
– Ez ugye szükséghelyzetekre felszerelt popper? Egészségügyi ládával?
Rhame azonnal megértette. Odaugrott a faliszekrényhez, és előrántott
egy lepecsételt félliteres konyakosüveget. Odanyújtotta a pilótának.
– Igyál! – parancsolta. Aztán folytatta: – Kapcsold be a rádiót, és utasítsd
az osztag minden tagját, hogy igyék legalább két jó nagy korty konyakot.
Pokoli egy módja a háborúzásnak, gondolta Cornut szédelegve.
17.
Rhame csak őrmester volt, a vezérpopper pilótája azonban
felügyelőhelyettes. Amint elég magas lett a véralkoholszintje ahhoz, hogy
ne hallja a halhatatlanok nógatását, átvette a parancsnokságot. A többi
helipopper ugyan tiltakozott az utasítás ellen, végül engedelmeskedtek.
A flotta átrepült az öböl és a város fölött, fel a hegyekbe.
Alattuk tehetetlenül hevert a város. Fentről laposnak és csendesnek tűnt,
de közelről hatalmas, gyilkos aréna. A járványnál is pusztítóbb volt a
vakrémület.
Cornut tudta, hogy a halhatatlanok ezt akarták.
Épp elég ideje tartották már elégedett, tehetetlen, rövid életű nyájukat. A
nyáj növekedhetett addig, amíg nem veszélyeztette láthatatlan urai hely- és
élelemigényét. Ekkor a halhatatlanok, mint bármelyik jó pásztor, úgy
döntöttek, hogy megtizedelik a nyájat.
Rhame őrmester akadozó nyelvvel szólalt meg:
– Odafenn rossz az idő. Nem hiszem, hogy keresztüljutunk.
Mögöttük átszelte a tiszta levegőt a többi popper, de a hegyek fölött
fekete fellegek tornyosultak.
Cornut megrázta a fejét. Csak azt az utat ismerte, amelyen St. Cyr haladt,
úgy, ahogy St. Cyr a saját szemével látta, és ahogy ezt az öreg szigetlakó
közvetítette neki. Át kell verekedniük magukat a viharon’.
Cornut egy pillanatra lehunyta a szemét. Most már élethalálharcot
folytatnak, és eltöprengett, vajon milyen lehet megölni valakit. Megértette
St. Cyr és a többiek indítékait, hogy féltékenyen őrzik a hatalmukat,
lecsapnak mindenkire, aki, mint ő is, tudomást szerezhet a létezésükről,
megakadályoznak minden olyan kutatást, amely a felfedezésükhöz
vezethetne. Állandó védekezésben éltek, és ezt megértette; félig-meddig
még meg is tudta bocsátani, hogy el kell pusztítaniuk, ami őket fenyegeti.
Még azt is meg tudta bocsátani, hogy őt el akarták tenni láb alól, hogy el
akarják pusztítani majd az egész világot.
Amit nem tudott megbocsátani, az az volt, hogy Locille-t is veszélybe
sodorták. Mert kitették a fertőzésnek. Néhányan nyilván túlélik majd a
járványt, ez mindig így történik, de Cornut matematikus volt, és az egy a
millióhoz esélyt nem tartotta sportszerűnek.
 Nem a halhatatlanoké a jövő, ébredt rá hirtelen. Cornut szólalt meg a
fejében egy haragos, éles hang.
Rémülten megragadta az orvosi célokra szánt konyakosüveget, és egy
fuldokló kortyba fojtotta a hangot.
Kezdett fogyni az ital. Sietniük kell. Nem kockáztathatják, hogy
kijózanodjanak.

Dane szenátor dühösen megrázkódott, és gondolatban káromkodott

egyet, amitől az egész társaság felnevetett. Ne nevessetek, átkozott
bolondok! – gondolta. Már megint elveszítettem őket.
– Édeském – énekelte a vénséges dél-amerikai kislány, Madam Sant’
Anna –, ne légy úgy elkeseredve és ne pityeregj. – Mindenkiben felmerült
egy kövér, síró csecsemő képe, aki Dane arcát viselte.
A szenátor gondolatban pisztolyból tüzelt az asszonyra, és ezer karddal
döfte át.
Engem ugyan nem.
– Mi, hogy én aggódom? – kuncogás.
Nevetsz te még az arcod túlfelével! Egy jeltelen sír képe. A szenátor
obszcén mozdulatot tett, de valójában ő sem félt. Újra megpróbálta elkapni
Cornut gondolatait, de csak úgy tessék-lássék, és amikor nem találta,
kivetítette egy tántorgó, okádó részeg képét, amin mind elmosolyodtak. A
szenátor fájdalmas gondolatot küldött az egyik fekete szolga felé, és
vidáman várta, hogy hozzák a bonbonjait.
Dane szenátor soha nem ivott, de sokszor megfigyelte a rövid éltűeket, és
tudta, mire képes az ital. A halhatatlanok néha alkaloidák segítségével
jutottak hasonló, részleges felszabaduláshoz. Biztos volt benne, ha valaki
annyit iszik, hogy nem vonhatja az ellenőrzése alá, akkor az illető már a
saját mozgását sem képes koordinálni. Majd nekimennek valamelyik
hegynek, vagy egymásnak ütköznek. Biztos, hogy soha nem lesznek
képesek megtalálni ezt a helyet, bár Maszatura-szan elméje erős és világos
volt, és talán más úton is kiszivároghatott az információ, nem... maga St.
Cyr választotta Maszatura-szan törzsét a kivégzés eszközéül. St. Cyr elől
senki sem titkolhat el semmit. És maga a hely teljesen megtalálhatatlan.
Valóban majdnem az volt. Hajdanában szálloda volt, olyasfajta
konferenciákra használták, amelyekről a nagyközönség soha semmit sem
tudhat meg. A többé-kevésbé törvényes tulajdonosokat egy gengszter űzte
el, őt meg a halhatatlanok. Elég sok bajuk volt a gengszterrel, és a
halhatatlan, aki végzett vele, kifejezetten erkölcsös cselekedetnek tartotta,
hogy meggyilkolt egy gyilkost.
A szállodához már nem vezettek utak, és húszmérföldes körzetben nem
volt semmilyen település.
Gyávák voltak. Vadkacsaként húztak a kellemes éghajlatra, a huszadik
század elején elmenekültek Európából, el a csendes-óceáni szigetekről,
amikor ott az ezerkilencszázötvenes években kísérleti atomrobbantásokat
végeztek. Még jóval az izraeli-arab összecsapások kitörése előtt elvonultak
Észak-Afrikából, és egyikük sem járt Kínában az özvegy császárné uralma
óta. Egyikük sem látott közelről földrengést vagy működő tűzhányót,
legalábbis azután nem, hogy rájött, minek a közelébe is került, és hosszú
élete során mindegyikük falakkal és testőrökkel vette magát körül. Gyávák
voltak. És mint a nagyon gazdagok mind, zsugoriak is. Megvoltak az életük
kellemetlen oldalai, de a halál nem tartozott a kellemetlenségeik közé.
Dane szorongása zavarta a mulatságukat. A római ügyesen
egyensúlyozott egy tollat egy szappanbuborék tetején (ő volt a legerősebb,
nagyon nehéz volt pusztán gondolati erővel megmozgatni a tárgyakat, de a
korral ebbe is belejöttek).
De a félelem azt mondta: elveszítettük őket. Akárhol lehetnek. (A
buborék szétpattant.) A félelem azt mondta: hiába menekülünk él, ezek sem
ostobák, házkutatást tartanak, és megtalálhatják a saját gyógyszereinket. És
akkor, akkor... Akkor véget vethetnek a járványnak, csak néhányan
pusztulnak el, és ötmilliárd ember fog minket hetvenötünket keresni! (A toll
a földre hull. A halhatatlanok duzzogva rákiáltottak Dane-ra.)
Sajnálom.
– Ne sajnálkozz, átkozott vén bolond! – kiáltotta Madam Sant’ Anna, és
kínosan személyes helyzetben képzelte el. A római felkapta a képet, és egy
harmadik századbeli finomsággal egészítette ki.
De mi van, ha mégis átjutnak, zokogta Dane.
– Eridj – mondta St. Cyr óraketyegéshez hasonlatos hangján. Olyan
mérges volt, hogy hangosan beszélt. – Eridj, és semmisítsd meg a szérumot.
Ne lopd az időnket!
Dane akaratlanul is engedelmeskedett, és ahogy távolodott, egyre
kevésbé érzékelték a félelmét. Hirtelen teljesen megszűnt, és a
halhatatlanok vígan visszatértek a játékszereikhez...
Dane számára is váratlanul ért véget az aggodalom.
 A földszinti előcsarnokban volt, valamelyik szudáni szolgát kereste,
amikor valami hangot hallott a háta mögül. Meg akart fordulni, de kövér
volt, és mindennek ellenére nagyon öreg.
Fejbe verték, és súlyosan elzuhant, mint egy zsírral telt hólyag. Csak
félig érzékelte, hogy valaki a hátára fordítja, és hogy valami maró
folyadékot öntenek a torkába, talán pálinkát? De hát soha nem iszik
alkoholt!
– Egyet elkaptam – mondta az egyik tántorgó popperzsaru akadozó
nyelvvel.
Dane szenátor nem tudta, de vagy tucatnyian szédelegtek körülötte, és
egyre többen özönlöttek be. Ahogy kezdett magához térni, megértette a
dolgot, de akkor már késő volt. Minden olyan csendes volt, elhallgattak a
fejében a hangok.
Az alkohol volt a gát, megsüketítette, bilincsbe verte. Már csak szeme,
szája és füle volt, és ez olyan valakinek, akinek az életét az elme gyors
villanásai világították be, maga volt a vakság. Felzokogott.

Cornut elment a konyha mellett, ahol a rémülten összebújó szolgákat

őrizték, és ahol Dane szenátor a földön hevert, és a rendőrök után sietett.
Pisztolylövéseket hallott, és felkavarodott a gyomra. Ez volt az igazság
pillanata, a világ néhány percen belül visszavonhatatlanul megváltozik, a
dús legelőből, melynek hasznából a halhatatlanok élnek... tomboló, vezetők
nélküli milliárdok... nem! Ezt nem ő gondolta! És a következő pillanatban
valaki másnak az agyában volt, St. Cyr siránkozását hallotta. Ilyen közelről
sem a harc izgalma, sem az alkohol nem tudta teljesen kizárni, egy
pillanatig azt érezte, amit St. Cyr.
Cornut rohanni kezdett. Olyan volt, mintha egyszerre két helyen lenne,
látta, hogy a rendőrök lövöldözve betódulnak, és utánuk iramodott.
A halhatatlanok ellenálltak, amennyire tőlük telt, de a fegyvereik már
nem voltak megfelelőek. Olyan helyzetbe kerültek, mint a milliárdos, aki
pénzzel akar lekenyerezni egy támadó orrszarvút, vagy mint Hitler, aki a
földrengésnek akar parancsolni.
Nem tudtak ellenállni a nyers erőnek, választhattak, hogy megadják
magukat, vagy meghalnak, és az agyuk szinte ordított.
Cornut felfogta St. Cyr utolsó világos gondolatát, vesztettünk.
 Aztán semmi, St. Cyr meghalt. A rendőrök pedig sorra fogták el a
túlélőket.
18.
Cornut a visszaúton nem volt magánál, órákig aludt részegen. Rhame
hagyta. Most már mindenre elég idejük volt, még az alvásra is. A dokik,
miután megkapták az eltüntetett információt, máris nekiláttak az oltóanyag
előállításának, a zsákmányolt száz liter szérumot pedig azok között
osztották el, akik már megbetegedtek. A tömeg lecsillapodott – amint
reménykedhettek, meg is nyugodtak, és a veszély nagyrészt elmúlt. De nem
mindenki menekült meg. A szérum egyesek számára már nem juthat el
idejében Dél-Afrikába, és eddig is sokan meghaltak. De csak néhány
milliónyian...
Már a városban voltak, egy sebtiben kiürített rabkórházban. Végig a
folyosó minden szobájában kettesével feküdtek a vénséges vén férfiak és
nők. Aludtak vagy szédelegtek.
– Húszan vannak – jelentette Rhame büszkén –, és garantáltan
mindegyiknek félszázaléknyi vagy még több alkohol van a vérében. És ez
így is marad, amíg el nem döntöttük, hogy mi legyen velük.
– Csak húszan?! – rémült meg Cornut. – És mi történt a többiekkel? –
Rhame cápaként mosolygott. – Értem – mondta Cornut, és elképzelte ezt a
furcsa ellentmondást, egy halott halhatatlant... Ez még mindig jobb,
gondolta, mint egy halott bolygó.
A rendőrségi popper zuhogó esőben vitte ki a campusra, és Cornut,
miközben átrohant a pázsiton, körülnézett. A füvön foltok és szemét, az Eü.
Központ néhány ablakát a tömeg betörte. Elrohant mellette, el a
bennszülöttek tábora mellett, ami most elhagyatott volt, el az
adminisztrációs épület, Carl mester emléke és a klinika mellett, ahol Egerd
meghalt. Az eső füstszagot hozott a városból, a folyó túlpartján még ezrek
hevertek temetetlenül.
Locille megmoccant és felébredt. Teljesen nyugodt volt, és a férfira
mosolygott.
– Tudtam, hogy visszajössz – mondta – Cornut átölelte, de még ebben a
pillanatban sem tudott megfeledkezni arról, amit a részegen fecsegő
halhatatlanoktól megtudtak. Ahogy sejtette is, valóban nagy volt a
potenciális telepaták száma, de egyáltalán nem „elfajzott” halhatatlanok
voltak.
 Ők voltak az igaziak. A mutáció nemcsak St. Cyrt hozta létre, hanem sok
millió hozzá hasonlót. A halhatatlanok nemcsak rövid éltű embereket öltek
meg vagy kergettek öngyilkosságba, hanem fiatal halhatatlanokat. A gén
domináns volt, és most, hogy ennyiszer előfordult, nyilván hamarosan
átterjed az egész fajra. A halhatatlanok nem egy olyan faj élete árán akartak
fennmaradni, amely amúgy is pusztulásra volt ítélve, csak a saját
hatalmukat védték a Cornutok, Locille-ok, a többiek ellen, akikkel nem
óhajtottak osztozkodni.
– Tudtam, hogy visszajössz – suttogta újra a lány.
– Mondtam, hogy visszajövök – válaszolt a férfi. – Mindig visszajövök...
– És nem tudta, hogyan mondja meg neki, mit is jelent majd ezentúl az,
hogy mindig.

Damokos Katalin fordítása

 Isaac Asimov
SZELÍD KESELYŰK
A hurriánok már tizenöt éve tartották fönn bázisukat a Hold túlsó
oldalán.
Ez hallatlan volt, ilyenre még nem volt példa. Soha egyetlen hurrián sem
gondolt arra, hogy ilyen sokáig el lehet odázni a dolgot. A fertőtlenítő
osztagok már tizenöt éve készen álltak és vártak: készen arra, hogy a
radioaktív felhőkön át lezúduljanak, és a maradék túlélők számára mentsék,
ami menthető.
Természetesen tisztes fizetség fejében.
A bolygó azonban már tizenötször kerülte meg napját. Holdja minden
egyes keringés alatt tizenhárom alkalommal kerülte meg a főbolygót. És
mindezen idő alatt nem következett be az atomháború.
A fejlett értelmű főemlősök robbantották föl a bombákat a bolygó
felszínének különböző pontjain. Sztratoszférája elképesztően fölmelegedett
a radioaktív hulladéktól. De háború még nem volt.
Devi-en buzgón reménykedett abban, hogy föl fogják váltani. Ennek a
gyarmatosító expedíciónak (ha tizenöt évi tetszhalál után még így lehetett
nevezni) ő volt a negyedik ügyeletes parancsnoka, és az a tudat
boldogította, hogy lennie kell egy ötödiknek is. Most, amikor hazulról egy
főkormányzót küldenek, hogy személyesen tekintse át a helyzetét,
valószínűleg nemsokára megérkezik az ő helyettesítője is. Remek!
A Hold felszínén állt, űrruhába öltözve, és hazájára, Hurriára gondolt.
Hosszú, vékony karjai nyugtalanul együtt mozogtak gondolataival, mintha
(ösztönévek millióin át) az ősi fák után sajognának. Devi-en mindössze
három láb magas volt. Az üvegfalú homloklemezen át egy fekete és ráncos
arcot lehetett látni belőle, a közepén egy húsos, mozgékony orral. A
pompás kis szakáll szőrzete viszont ezzel ellentétben hófehéren tündökölt.
Az űrruha hátulján, pontosan a középrész alatt volt egy kidudorodás,
amelyben a rövid és vaskos hurrián farok helyezkedett el kényelmesen.
Devi-en persze természetesnek tartotta külsejét, bár teljesen tudatában
volt annak a különbségnek, amely a hurriánok és a galaxis más értelmes
fajai között fennállt. Csak a hurriánok voltak ilyen aprók, csak nekik volt
farkuk, csak ők voltak vegetáriánusok, és csak ők menekültek meg az
elkerülhetetlen atomháborútól, amely minden más intelligens fajt tönkretett.
Ott állt a fennsíkon, amely oly sok mérföldnyire terjedt ki, hogy a
körkörösen kiemelkedő peremszegély (amelyet, ha kisebb lenne, a Hurrián
kráternek nevezhetnének) a horizonton túl a semmibe veszett. A perem déli
részénél, ahol mindig volt valami védelem a közvetlen napsugárzással
szemben, egy város keletkezett. Eleinte persze csak ideiglenes
sátortábornak szánták, az évek múlásával azonban asszonyok is
megtelepedtek ott, és sorra születtek a gyerekek. Most már voltak iskolák és
bonyolult hidroponikai létesítmények meg nagy víztárolók; egyszóval
minden, ami egy levegő nélküli világ városának létével járt.
Kész röhej! Mindez azért, mert egy bolygó rendelkezett nukleáris
fegyverekkel, de mégsem robbantott ki atomháborút!
A főkormányzó, aki hamarosan meg fog érkezni, kétségtelenül szinte
azonnal fölteszi majd ugyanazt a kérdést, amelyet Devi-en már fárasztóan
sokszor föltett magának.
Miért nem volt még ott nukleáris háború?
Devi-en figyelte, hogy az ormótlan mauvok hogyan készítik elő a talajt a
landolásra: elsimították az egyenetlenségeket, és lefektették a kerámiaágyat,
amely a hiperatom elektromos mező tolóerejét volt hivatva csillapítani,
hogy a hajó utasainak minél kevesebb kellemetlenségben legyen részük.
Úgy tűnt, hogy a mauvok még űrruhában is erőt sugároznak, de ez csak
az izmok ereje volt. Mögöttük egy kis hurrián figura látszott, aki
parancsokat osztogatott, és a jámbor mauvok – természetesen –
engedelmeskedtek.
Valamennyi intelligens főemlős faj közül a mauvok fizették illetéküket a
legszokatlanabb érmével: inkább önmaguk kontingensével, semmint anyagi
javakkal. Ez meglepően hasznos hadisarc volt, sok tekintetben jobb az
acélnál, alumíniumnál vagy kiváló orvosságoknál.
Devi-en vevőkészüléke kattogva életre kelt.
– A hajó már látható, uram – szólt a jelentés. – Egy órán belül landolni
fog.
– Remek – modta Devi-en. – Készítesse elő a kocsimat, hogy amint a
landolás megkezdődik, a hajóhoz vigyen.
Különben egyáltalán nem tartotta remek dolognak.
A főkormányzó öt mauvból álló személyes slepp kíséretében jött. Vele
együtt léptek a városba: egy-egy mindkét oldalán, a többiek pedig mögötte.
Lesegítették róla az űrruhát, aztán levették a magukét is.
Gyéren szőrös testük, széles, durva vonású arcuk, széles orruk és lapos
pofacsontjuk visszataszító volt ugyan, de nem ijesztő. Bár kétszer olyan
magasak és több mint kétszer olyan szélesek voltak, mint a hurriánok, volt
valami üresség a szemükben, valami teljes alázatosság abban, ahogyan
álltak: vastag izmú nyakukat enyhén meghajlítva, kidomborodó karjukat
egykedvűen lógatva.
A főkormányzó engedélyezte a távozásukat, és ők csapatostul elvonultak.
Természetesen nem volt igazán szüksége a védelmükre, de pozíciója
megkövetelt egy öttagú sleppet, és ezt ők alkották.
Az étkezés vagy a szinte végtelenül hosszú üdvözlési ceremónia alatt
nem beszéltek hivatalos ügyekről. Amikor azonban eljött az idő, amely
sokkal alkalmasabb lett volna alvásra, a főkormányzó apró ujjait szakálla
szőrzetébe mélyesztve így szólt:
– Mennyi ideig kell még várnunk erre a bolygóra, parancsnok?
Láthatólag előrehaladott korban volt. Karjának szőrzete őszes volt,
szemöldöke pedig majdnem olyan fehér, mint a szakálla.
– Nem tudom megmondani, őmagassága – mondta alázatosan Devi-en. –
Ők nem a kitaposott úton járnak.
– Ez nyilvánvaló. A kérdés az, miért nem a kitaposott úton járnak. A
Tanács számára világos, hogy a maga jelentései többet ígérnek, mint
amennyit mondanak. Maga elméletekről beszél, de mellőzi a részleteket. Mi
a Hurrián belefáradtunk már mindenbe. Ha tud bármiről, amit még nem
mondott el nekünk, akkor most itt az ideje, hogy beszéljen róla.
– A dolgot nehéz bizonyítani, őmagassága. Eddig még nem volt
gyakorlatunk abban, hogy ilyen hosszú időn át fürkésszünk egy népet. Az
utóbbi időkig nem a megfelelő dolgokat figyeltük. Évről évre1 folyton
vártuk az atomháborút, és csak amióta én vagyok a parancsnok, azóta
láttunk hozzá a lakosság tüzetes tanulmányozásához. A hosszú
várakozásnak legalább megvan az előnye, hogy fontosabb nyelveik közül
megtanultunk néhányat.
– Valóban? Anélkül hogy egyáltalán leszálltak volna bolygólyukra?
– Azok a hajóink, amelyek megfigyelési célból áthatoltak a bolygó
atmoszféráján – magyarázta Devi-en –, számtalan rádióadást rögzítettek,
különösen a kezdeti években. Rájuk állítottam nyelvi számítógépeinket, és
az utóbbi egy évben megkíséreltem valami értelmet kihámozni belőlük.
 A főkormányzó nagy szemeket meresztett. Viselkedése annyira kifejező
volt, hogy az sem lett volna több, ha meglepetésében valamiféle leplezetlen
felkiáltásra ragadtatja magát.
– És megtudott valami érdekeset?
– Talán igen, őmagassága, de amit elértem, annyira különös, és nincsenek
bizonyítékaink, hogy jelentéseimben nem mertem hivatalosan beszélni róla.
A főkormányzó megértette.
– Megtenné, hogy nem hivatalosan megvilágítaná a nézeteit nekem? –
kérdezte hűvösen.
– Örömmel – vágta rá Devi-en. – Ennek a bolygónak a lakói
természetesen főemlősök. És versenyben állnak egymással.
A másik megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, és nyelvével gyorsan
végigpásztázta orrát.
– Van egy olyan különös elképzelésem – motyogta –, hogy talán mégsem
versengenek, és ez talán... De csak folytassa, folytassa.
– De versengenek – biztosította Devi-en. – Sokkal inkább, mint
amennyire az ember nagy átlagban elvárhatná.
– Akkor miért nem következik be minden más?
– Egy bizonyos pontig bekövetkezik, őmagassága. A szokásos hosszú
lappangási időszak után elkezdték a gépesítést, és ezután a megszokott
főemlős öldöklések valódi pusztító háborúba mentek át. A legutóbbi véres
háború vége felé bevetették a nukleáris fegyvereket, és ez azonnal véget
vetett a háborúnak.
A főkormányzó bólintott.
– És aztán?
– Röviddel ezután ki kellett volna törni az atomháborúnak – mondta
Devi-en, és a háború folyamán a nukleáris fegyverek gyorsuló mértékben
egyre nagyobb pusztítást végeztek volna, mindazonáltal tipikus főemlős
módon használták volna őket: a lerombolt világban a népességet egykettőre
éhező maradvánnyá redukálták volna.
– Természetesen, de ez nem történt meg. Miért nem?
– Egy dolog a lényeg – mondta Devi-en. – Azt hiszem, hogy ez a nép –
ha már egyszer a gépesítés megkezdődött – hihetetlenül gyorsan fejlődött.
– És ha így van? – kérdezte a másik. – Számít ez valamit? Legfeljebb
sokkal gyorsabban jutottak el az atomfegyverekig.
– Így igaz. A legutóbbi általános háború után azonban továbbra is
hihetetlen gyorsasággal folytatták nukleáris fegyvereik kifejlesztését. Ez itt
a probléma. A halálos potenciál hatalmas méreteket öltött, mielőtt az
atomháborúnak egyáltalán esélye lett volna kitörni, és most már elért egy
olyan pontot, hogy az intelligens főemlősök már nem merik megkockáztatni
a háborút.
A főkormányzó tágra nyitotta apró, fekete szemeit.
– De hát ez lehetetlen. Engem nem érdekel, hogy ezek a teremtmények
műszakilag mennyire tehetségesek. A haditudomány csak háború alatt
fejlődik gyorsan.
– Ezeknek a különleges teremtményeknek az esetében ez talán nem igaz.
Úgy tűnik, hogy van náluk háború, nem igazi háború, de mégis háború.
– Nem igazi háború, de mégis háború – ismételte zavartan a
főkormányzó. – Mit jelentsen ez?
– Nem tudom biztosan. – Devi-en idegességében egyik oldalról a másikra
rángatta orrát. – Ez az a pont, ahol a legkevésbé kielégítő azon
erőfeszítésem, hogy az általunk felvett szórványos anyagból megpróbáljak
valami logikusat kihámozni. Ezen a bolygón van valami, amit
hidegháborúnak neveznek. Bármi legyen is az, arra készteti őket, hogy
bőszülten továbbfolytassák a kutatásokat, de mégsem jár együtt teljes
nukleáris pusztítással.
– Lehetetlen! – mondta a főkormányzó.
– Ott a bolygó – mondta Devi-en. – Itt vagyunk mi. Tizenöt éve várunk.
A főkormányzó fölemelte hosszú karjait, keresztezte őket a feje fölött,
majd ellenkező vállaira eresztette őket.
– Akkor csak egy dolog van, amit tenni lehet. A Tanács figyelembe vette
azt a lehetőséget, hogy a bolygó talán patthelyzetbe jutott, egyfajta
szorongó béke állapotába, amely a nukleáris háború küszöbén egyensúlyoz.
Olyasvalamibe, amit maga kifejtett, ámbár senki sem vetette fel a tényleges
okokat, amelyeket maga előadott. Ez azonban olyasmi, amit nem
engedhetünk meg.
– Nem, őmagassága?
– Nem. – Úgy tűnt, hogy szinte szenved. – Minél tovább tart a
patthelyzet, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a főemlős egyedek
felfedezhetik a csillagközi utazás módját. Teljes, versengésre kész
erejükben fognak kiáradni a galaxisba. Érti?
– Akkor hát?
– A főkormányzó mélyebben húzta fejét karjai közé, mintha maga sem
kívánná hallani, amit mondania kell. Hangja kissé fátyolos volt.
 – Ha az egyensúlyuk ingatag, meg kell löknünk őket egy kicsit,
parancsnok. Meg kell löknünk őket.
Devi-en gyomra összecsavarodott, és torka alján ismét érezte
vacsorájának ízét.
– Meglökni őket, őmagassága? – Nem akarta megérteni. A főkormányzó
azonban nyersen közölte:
– Segítenünk kell nekik az atomháború megindításában. – Olyan
szánalmasan betegnek tűnt, mint ahogyan Devi-en is érezte magát. Elhaló
hangon mondta: – Muszáj!
Devi-en alig tudott beszélni. Végül suttogva szólalt meg:
– De hát hogyan lehet ilyesmit csinálni, őmagassága?
– Nem tudom, hogyan. És ne nézzen így rám. Ez nem az én döntésem,
hanem a Tanácsé. Biztosan megérti, mi történne a galaxissal, ha egy
értelmes főemlős faj a maga teljes erejében lépne be az űrbe, anélkül hogy
egy nukleáris háború megszelídítené.
Devi-en megborzongott a gondolatra. Mindaz a versengés rászabadulna a
galaxisra. De azért nem tágított.
– De hogyan kezd el az ember egy nukleáris háborút? Hogy kellene
csinálni?
– Nem tudom, higgye el nekem. De biztosan van rá valami mód, talán...
egy üzenet, amit küldhetnénk... vagy egy kritikus felhőszakadás, amelyet
esőcsinálással válthatnánk ki. Az ő időjárási viszonyaik mellett sok mindent
tehetnénk...
– De hogyan indítana el ez egy atomháborút? – kérdezte hitetlenkedve
Devi-en.
– Talán nem indítana el. Csak lehetséges példaként említek egy ilyen
dolgot. De a főemlősök tudnák. Végül is a tényleges valóságban ők szokták
elkezdeni a nukleáris háborúkat. Valahogy a vérükben van, hogy tudják.
Erre a döntésre jutott a Tanács.
Devi-en érezte a halk hangot, amelyet a széknek lassan oda-odaütődő
farka keltett. Próbálta megállítani, de nem sikerült.
– Milyen döntést, őmagassága?
– Hogy foglyul ejtsünk egy főemlőst a bolygó felszínéről. Hogy
elraboljunk egyet.
– Egy vadat?
– Ha ez az egyetlen fajta, amely pillanatnyilag a bolygón létezik.
Természetesen egy vadat.
 – És mire számít, mit mond majd nekünk?
– Ez nem fontos, parancsnok. Ha eleget mond bármiről, a mentális
analízis megadja nekünk a választ.
Devi-en annyira visszahúzta fejét lapockacsontjai közé, amennyire csak
bírta. Hónalján a bőr remegni kezdett az iszonyattól. Egy vad főemlős lény!
Próbált elképzelni egyet, amely még mentes az atomháború döbbenetes
következményeitől és a hurrián fajnemesítési tenyésztés civilizáló
hatásának változtatásától.
A főkormányzó meg sem kísérelte palástolni, hogy osztozik a
viszolygásban, de azért így szólt:
– Magának kell majd vezetni a fogolyszerző akciót, parancsnok. A
galaxis érdekében.
Devi-eh sokszor látta már a bolygót, de valahányszor egy hajó ellendült a
Holdról, és látótávolságba hozta azt a világot, elviselhetetlen
honvágyhullám söpört át rajta.
Gyönyörű planéta volt: méreteiben és jellegzetességeiben annyira
hasonló a Hurriához, csak vadabb és pompásabb. Látványa a Hold
sivársága után sokszerűen hatott rá.
Hány egyéb ehhez hasonló bolygó volt pillanatnyilag a hurrái
mesterlistákon? – tűnődött. Vajon hány egyéb bolygó jöhetett szóba,
amelynek felszínén szezonális változásokat jelentettek a kínosan
lelkiismeretes megfigyelők, mely változásokat csak úgy lehetett értelmezni,
hogy kultúrnövények mesterséges termesztése révén következtek be? Vajon
hányszor következik be a jövőben olyan nap, amikor az egyik ilyen bolygó
sztratoszférájában a radioaktivitás elkezd majd emelkedni, amikor majd
azonnal gyarmatosító osztagokat kell oda küldeni?
Mint ahogyan ők álltak készen ehhez a bolygóhoz.
Az az önteltség, amellyel a hurriánok eleinte cselekedtek, már szinte
patetikus volt. Devi-en nevethetett volna, amint átolvasta ezeket a korai
jelentéseket, ha most nem esett volna maga is ennek a tervnek a csapdájába.
A hurrián felderítőhajók közel mentek a bolygóhoz, hogy földrajzi
információkat gyűjtsenek és népességi központokat lokalizáljanak.
Természetesen meglátogatták őket, de hát mit számított az? Most már,
gondolták, bármikor jöhet a végső robbanás.
Bármikor... De az évek csak hasztalan múltak, és a felderítőhajók
tűnődtek, vajon nem kellene-e óvatosabbnak lenniük. Visszajöttek.
 Devi-en hajója most óvatos volt. Küldetésük visszatetsző volta miatt az
egész legénység már tűkön ült, s az sem nyugtatta meg őket egészen, hogy
Devi-en állandóan arról biztosította őket, valóban nem okoznak károsodást
a főemlősöknek. Még így sem siették el a dolgokat. Egy egyenetlen talajú,
eléggé kietlen és megműveletlen vidék fölött lebegtek. Napokon át
tízmérföldes magasságban maradtak, közben a legénység egyre idegesebb
lett, és csak a mindig egykedvű mauvok őrizték meg nyugalmukat.
Aztán megláttak odalenn egy teremtményt: egyedül volt a hepehupás
talajon, egyik kezében botot tartott, háta felső részén zsákot viselt.
Szuperszonikus némaságban ereszkedtek le. Maga Devi-en – bőrén
mintha kismillió hangya kúszott volna – kezelte a vezérlőművet.
Hallották, hogy az élőlény két határozott dolgot mondott, mielőtt
elkapták, és ezek voltak az első szövegek, amelyeket a mentális analízisben
való felhasználásra rögzítettek.
Az elsőt irányított távmikrofonnal vették föl, amikor a főemlős
közvetlenül a feje fölött meglátta az űrhajót. Így hangzott:
– Atyaúristen! Repülő csészealj!
Az első részt Devi-en megértette. Ezzel a kifejezéssel a hurrián hajókat
illették, amelyek azokban az első könnyelmű években megszokottá váltak a
főemlősök körében.
A második megjegyzés akkor hangzott el, amikor a vadat a hajóba
hozták; bámulatos erővel küzdött, a higgadt mauvok acélszorításában
azonban tehetetlennek bizonyult.
Devi-en zihálva, húsos orrát enyhén remegtetve közeledett a lény
fogadására, de ő (akinek visszataszítóan csupasz arca valamiféle folyadék
kiválasztódás következtében nedves lett) felkiáltott:
– Szent Habakuk, egy majom!
Devi-en most csak a második részt értette meg. Ez a szó a bolygó egyik
főnyelvén az alacsonyabb rendű főemlősöket jelölte.
A vad teremtményt szinte lehetetlen volt kezelni. Végtelen türelmet
igényelt, míg végül értelmesen lehetett beszélni vele. Először azonban a
kínlódások hosszú során kellett túljutniuk. A lény szinte azonnal felfogta,
hogy elvitték a Földről, és Devi-en azt hitte, hogy ez izgalmas élménynek
bizonyul majd számára, erről azonban szó sem volt. A teremtmény ehelyett
ivadékáról és egy nőstény főemlősről beszélt.
Feleségük és gyerekük van, gondolta, szánakozva Devi-en, s a maguk
módján Szeretik őket, mindazonáltal mégiscsak főemlősök.
 Aztán meg kellett vele értetni, hogy a mauvok – akik őrködtek fölötte és
akik féken tartották, amikor erőszakossága megkívánta – nem fogják
bántani, és hogy egyáltalán semmiféle ártalomban nem lesz része.
Devi-en a gondolatától is irtózott annak, hogy az egyik intelligens lény
bántalmazhatja a másikat. Nagyon nehéz volt erről a dologról beszélgetni
sőt akár csak azt is elfogadni, hogy elég nagy az eshetősége ennek ahhoz,
hogy el lehessen mellőzni. A bolygóról hozott teremtmény éppen ezt a
habozást kezelte nagy gyanakvással. Ez jellemző volt a főemlősökre.
Az ötödik napon, amikor – talán csak merő kimerültségből – a lény elég
hosszú ideig csendben maradt, Devi-en magán szállásán beszélgettek, és
hirtelen újra bedühödött, amikor a hurrián először magyarázta el neki
tényszerűen, hogy ők az atomháborúra várnak.
– Arra várnak?! – kiáltotta a teremtmény. – Mitől olyan biztosak abban,
hogy bekövetkezik?
Devi-en természetesen nem tudta biztosan, de azért így szólt:
– Mindig van egy atomháború. Az a szándékunk, hogy utána segítünk
maguknak.
– Utána segítenek nekünk.
Szavai zavarossá váltak. Hevesen lengetni kezdte karjait, úgyhogy a
körülötte álló mauvoknak még egyszer meg kellett fékezniük, és el kellett
vezetniük.
Devi-en felsóhajtott. A lény beszédéből egyre többet rögzítettek, és a
mentális analízis talán ki tud hozni valamit belőle. Saját erejére utalt agya
nem tudott mit kezdeni vele.
Közben a teremtmény sem érezte magát valami rózsásan. Teste majdnem
teljesen csupasz volt; ezt a tényt a hosszú távú megfigyelés nem fedte fel,
mivel a lények mesterséges bőrt viseltek. Ezt vagy a meleg megőrzése miatt
tették, vagy pedig az ösztönös undor miatt, amelyet még ezek a különös
főemlősök is érezhették a csupasz bőr iránt. Érdekes lenne beszélgetni erről
a témáról is. A mentális analízis éppen annyit tudna kihámozni az egyik
szöveghalmazból, mint a másikból.
Meglehetősen furcsa volt, de a teremtmény arcán szőr kezdett kicsírázni;
az igazat megvallva dúsabban, mint a hurrián arcon, színe pedig sötét volt.
A lényegi kérdés azonban továbbra is az maradt, hogy nem volt valami
rózsás állapotban. Egyre vékonyabb lett, mivel alig evett valamit; ha túl
sokáig tartanák fogva, egészsége biztosan megszenvedné. Devi-ennek
semmi kedve sem volt ahhoz, hogy vállalja ezért a felelősséget.
 A következő napon a főemlős teljesen nyugodtnak tűnt. Szinte mohón
beszélt, és szinte azonnal a nukleáris háborúra terelte a szót. A főemlős
elme számára szörnyű varázsa van ennek a dolognak, gondolta Devi-en.
– Azt mondta, hogy az atomháború mindig bekövetkezik – mondta a
teremtmény. – Ez azt jelenti, hogy a magáén és az enyémen kívül vannak
még más népek is? – A közelben álló mauvokra mutatott.
– Intelligens fajok ezrei léteznek, amelyek világok ezreiben élnek. Több
ezer fajta – mondta Devi-en.
– És valamennyiüknél volt nukleáris háború?
– Valamennyinél, amely eljutott a technológia bizonyos fokára.
Valamennyinél, kivéve minket. Mi mások voltunk. Belőlünk hiányzott a
versengési képesség. Nekünk együttműködésre irányuló ösztönünk volt.
– Úgy érti, tudják, hogy atomháborúk fognak kirobbanni, de nem tesznek
semmit ellenük?
– De teszünk – mondta bánatosan Devi-en. – Természetesen teszünk.
Próbálunk segíteni. Népem korai történetében, amikor kifejlesztettük az
űrutazást, nem jutottunk közös nevezőre a főemlősökkel. Visszautasították
barátkozási kísérleteinket, így aztán abbahagytuk a próbálkozásokat. Aztán
radioaktív romokban heverő világokra bukkantunk. Végül találtunk egy
olyan világot, ahol éppen folyamatban volt az atomháború. Elborzadtunk,
de semmit sem tehettünk. Lassacskán azonban tanultunk a dolgokból. Most
már készen állunk minden általunk felfedezett világnál, amely eljutott a
nukleáris stádiumba. Készen állunk fertőtlenítő felszereléssel és
fajnemesítési analizátorokkal.
– Mik azok a fajnemesítési analizátorok?
Devi-en mondandóját egy analógiával fejezte ki, melyet a vadak
nyelvéből ismert. Óvatosan ezt mondta:
– Közösüléseket irányítunk és sterilizálásokat foganatosítunk, hogy
amennyire lehetséges, a maradék túlélőkből eltávolítsuk a versengő
tényezőt.
Egy pillanatra azt hitte, hogy a teremtmény ismét dühbe gurul.
Ehelyett azonban a másik monoton hangon kérdezte:
– Úgy érti, engedelmessé teszi őket, mint ezeket? – Ismét a mauvokra
mutatott.
– Nem, nem. Ezek mások. Egyszerűen csak megadjuk a lehetőséget a
túlélőknek, hogy elégedettek legyenek a mi vezetésünk alatt álló békés,
nem terjeszkedő, nem agresszív társadalommal. Ennek hiányában
tönkretették önmagukat, amint látja, és ennek hiányában megint csak
tönkretennék magukat.
– És maguknak mi hasznuk van ebből?
Devi-en habozva meredt a lényre. Hát tényleg el kell neki magyarázni az
élet alapvető örömeit?
– Maga nem örül, ha segíthet valakinek? – kérdezte.
– Na még. Ezenkívül mi a jó benne?
– Természetesen illetéket kell fizetni a Hurriának.
– Aha.
– Egy faj megmentéséért nem tisztességtelen dolog fizetséget elfogadni –
állította határozottan Devi-en –, és vannak költségek is, amelyeket meg kell
téríteni. Az illeték nem magas, és mindig a bolygó sajátosságaival van
összhangban. Egy erdős panétáról ez lehet egy évenkénti faellátmány, egy
másikról meg magnéziumsó. Ezeknek a mauvoknak a bolygója szegényes
természeti erőforrásokban, ezért maguk ajánlották föl nekünk, hogy
személyes alkalmazottként számos egyeddel látnak el bennünket. Még a
főemlősök között is rendkívül erősek, és mi fájdalommentesen
anticerebrális gyógyszerekkel kezeljük őket...
– Hogy zombikat csináljanak belőlük!
Devi-en találgatta a főnév jelentését, és ingerülten mondta:
– Egyáltalán nem. Csupán annyit teszünk velük, hogy mint személyes
szolgák elégedettek legyenek szerepükkel és feledkezzenek meg hazájukról.
Nem szeretnénk, ha boldogtalanok lennének, hiszen intelligens lények!
– És mit csinálnának a Földdel, ha kitörne a háború?
– Tizenöt évünk volt rá, hogy eldöntsük ezt – mondta Dévi-en. – A
maguk világa nagyon gazdag vasban, és remek acélmegmunkálási
technológiát fejlesztettek ki; azt hiszem, hogy a maguk illetéke az acél
lenne. – Felsóhajtott. – De ebben az esetben az illeték nem fedezné a
költségeinket, azt hiszem. Most már legalább tíz évvel többet vártunk a
kelleténél.
– Hány fajt adóztatnak meg így? – kérdezte a főemlős.
– Nem tudom a pontos számot. De bizonyára ezernél többet.
– Akkor maguk a galaxis kis földesurai, ugye? Ezernyi bolygó teszi
tönkre magát, hogy hozzájáruljon a maguk jólétéhez. Tudja, ez aztán nem
semmi. – A vad hangja felemelkedett és éles lett: – Maguk keselyűk.
– Keselyűk? – kérdezte Devi-en, próbálva felismerni a szót.
 – Dögevők. Olyan madarak, amelyek arra várnak, hogy valami
szerencsétlen állat szomjan haljon a sivatagban, és akkor leszállnak, hogy
fölfalják a tetemet.
Devi-en szédülni és émelyegni kezdett, ahogyan ez a kép fölrémlett
előtte.
– Nem, nem. Mi segítünk a fajoknak – mondta erőtlenül.
– Maguk keselyűként várják, hogy kitörjön a háború. Ha segíteni
akarnak, akadályozzák meg. Ne a maradékot mentsék meg, hanem az egész
népességet.
Devi-en farka rángatózott a hirtelen felindultságtól.
– Hogyan akadályozzuk meg a háborút? Megmondaná? – Mi a háború
elhárítása, ha nem a kirobbantásának az ellenkezője? Tanuljon meg egy
folyamatot, és akkor biztosan a másik is evidens lesz.
A vad azonban tétovázott. Végül azt mondta:
– Menjenek le oda. Magyarázzák meg a helyzetet.
Devi-en keserű csalódást érzett. Ez még sohasem vált be.
Azonkívül...
– Leszállni maguk közé? – kérdezte. – Ez teljesen lehetetlen.
Fél tucat helyen egyszerre remegett a bőre arra a gondolatra, hogy
zabolátlan vadak milliárdjai közé vegyüljön.
Devi-en arcának beteges külseje valószínűleg annyira nyilvánvaló és
félreérthetetlen volt, hogy a vad – a fajok közti mindennemű különbözőség
ellenére is – fel tudta ismerni, mit jelent. Megpróbálta rávetni magát a
hurriánra, úgyhogy az egyik mauvnak kellett a szó szoros értelmében a
levegőben elkapni, hogy aztán bicepszének könnyed összehúzásával
mozdulatlanul tartsa.
A vad üvöltött.
– Nem! Csak üljön itt és várjon! Keselyű! Keselyű!
Devi-en csak napok múlva tudta rábírni magát arra, hogy ismét lássa a
vadat. Már csaknem odajutott, hogy tiszteletlenül viselkedjen a
főkormányzóval, amikor a teremtmények mentális alkatának analízise
készült.
– Biztosan van elég adatunk ahhoz, hogy valami megoldást találjunk
problémánkra – mondta vakmerően Devi-en.
A főkormányzó orra megremegett, és rózsaszín nyelve tűnődve járta
körül, – Egyfajta megoldást, talán. De én nem bízom ebben a megoldásban.
Rendkívül szokatlan fajjal állunk szemben. Ezt már tudjuk. Nem
engedhetjük meg magunknak, hogy hibázzunk. Egy dolog legalább biztos:
véletlenül egy igen intelligens példányra bukkantunk. Kivéve... kivéve,
hogyha fajának átlagos képviselőjével van dolgunk. – A főkormányzót
szemmel láthatólag bosszantotta a gondolat.
– A lény – mondta Devi-en – szörnyű képet vázolt fel arról... arról a
madárról... arról a...
– Keselyűről – fejezte be a főkormányzó.
– Ebben a torz megvilágításban ismét végigtekintettem egész
küldetésünket. Azóta nem vagyok képes rendesen enni vagy aludni. Az
igazat megvallva, attól tartok, hogy a felmentésemet kell kérnem...
– Addig nem, amíg be nem fejezzük azt, ami miatt idejöttünk – mondta
határozottan a főkormányzó. – Gondolja, hogy én örömem lelem ebben a...
dögevő képben... További adatokat kell gyűjtenie.
Devi-en végül bólintott. Természetesen megértette. A főkormányzó sem
akart jobban atomháborút okozni, mint bármelyik más hurrián. Olyan
sokáig odázta el a döntés pillanatát, ameddig csak lehetett.
Devi-en megacélozta magát, hogy képes legyen újabb beszélgetést
folytatni a vaddal.
A vad arcán zúzódás nyoma látszott, ami arra utalt, hogy ismét ellenállást
tanúsított a mauvokkal szemben. Ami azt illeti, biztosan így is volt.
Annyiszor megtette már korábban is, és a mauvok – bár mindent elkövettek,
hogy ne tegyenek benne semmi kárt – nem tudták megállni, hogy
esetenként sérülést ne okozzanak neki. Az ember azt várná, a vad belátja,
hogy a mauvok mennyire igyekeznek megkímélni őt a bántódástól, és
viszonzásképpen mérsékli indulatát. Ehelyett azonban úgy tűnt, mintha a
biztonság tudata további ellenállásra ösztönözte volna.
Ezek a főemlős fajok rosszindulatúak, rosszindulatúak, gondolta
szomorúan Devi-en.
A beszélgetés több mint egy óráig haszontalan apró-cseprő dolgokról
folyt, akkor azonban a teremtmény hirtelen harciassággal így szólt:
– Mit mondott, mióta vannak itt?
– Tizenöt éve – mondta Devi-en.
– Ez stimmel. Az első repülő csészealjakat közvetlenül a második
világháború után látták. Mennyi idő választja el ezt az atomháborútól?
– Bárcsak tudnánk – mondta önkéntelenül is az igazat Devi-en, majd
hirtelen abbahagyta.
 – Azt hittem, hogy az atomháború elkerülhetetlen – mondta a vad. –
Legutóbb azt mondta, hogy tíz évvel tovább várakoznak. Tíz évvel ezelőtt
várták a háborút, ugye?
– Nem beszélhetek erről a témáról – mondta Devi-en.
– Nem? – A vad üvöltött. – Mi a szándékuk vele? Meddig várnak? Miért
nem siettetik egy kicsit? Ne csak várjanak, keselyű. Kezdjék el!
Devi-en fölpattant ültéből.
– Mit mond maga?
– Különben miért várnak, maguk mocskok... – Fuldokolva mondott egy
teljesen érthetetlen szócifrázást, majd lihegve folytatta: – Hát nem ezt
csinálják a keselyűk, amikor valami szegény, szerencsétlen állat vagy talán
ember túl sokáig haldoklik? Nem tudnak várni. Lefelé körözve rácsapnak,
és kivájják a szemét. Megvárják, míg magatehetetlen lesz, és segítenek neki
megtenni az utolsó lépést.
Devi-en gyorsan kiutasította, és visszavonult hálószobájába, ahol órákig
csak hányt. Aznap éjszaka aludni sem tudott. A „Keselyű” szó üvöltve
visszhangzott füleiben, és az a szörnyű kép táncolt szemei előtt.
– Őmagassága – mondta Devi-en határozottan –, többé nem tudok a
vaddal beszélni. Ha további adatokra van szüksége, nem segíthetek önnek.
– A főkormányzó megviseltnek látszott.
– Tudom. Ezt a keselyűügyet nagyon nehéz megérteni. De azért azt
megfigyelhette, hogy a gondoskodás nem hatott rá. A főemlősök nem
fogékonyak az ilyesmire: megátalkodottak, érzéketlenek. Ez
gondolkodásmódjukhoz tartozik. Szörnyű.
– Nem tudok önnek több adatot szerezni.
– Rendben van. Megértem. Azonkívül minden további tétel csak
megerősíti az előzetes választ; a választ, amelyet csak ideiglenesnek hittem,
amelyről komolyan reméltem, hogy csak ideiglenes. – Fejét őszes karjaiba
temette. – Van egy módszerünk arra, hogy beindítsuk nekik az
atomháborújukat.
– Igen? Mit kell tenni?
– Valami nagyon közvetlen, nagyon egyszerű dolgot. Valamit, amire
sohasem gondolhattam volna. És maga sem.
– Mi az, őmagassága? – Szörnyű előérzete támadt.
– Jelenleg az tartja fönn náluk a békét, hogy a két majdnem egyformán
erős oldal egyike sem meri vállalni a háború kirobbantásának felelősségét.
Ha az egyik fél mégis merné, a másik – mondjuk csak ki kereken – teljes
erejével megtorolná.
Devi-en bólintott.
A főkormányzó folytatta:
– Ha a két oldal valamelyikére akár egyetlen atombomba is leesne, az
áldozatok azonnal feltételeznék, hogy a másik fél dobta le. Úgy éreznék,
nem várhatják ölbe tett kézzel a további támadásokat. Órákon belül teljes
erejű visszacsapás következne, majd a következő fordulóban a másik fél
torolná meg a támadást. Heteken belül vége lenne.
– De hogyan érjük el, hogy egyikük ledobja azt az első bombát?
– Sehogyan, parancsnok. Ez a lényeg. Mi magunk dobjuk le az első
bombát.
– Micsoda? – kérdezte elbizonytalanodva Devi-en.
– Erről van szó. Ha az ember analizálja egy főemlős agyát, ez a válasz
szinte magától adódik.
– De hogyan tudjuk ezt megtenni?
– Összeszerelünk egy bombát. Ez elég könnyű. Leküldjük egy űrhajóval,
és valami lakott helység fölött ledobjuk...
– Lakott?
A főkormányzó félrenézett, és kelletlenül mondta:
– Máskülönben nem érvényesül a hatása.
– Értem – mondta Devi-en.
Akaratlanul is keselyűket látott maga előtt. Testes, pikkelyes madaraknak
képzelte el őket (olyanoknak, mint az apró, ártalmatlan hurriai repülő
teremtményeket, csak sokkal nagyobbaknak), gumibőrű szárnyakkal és
hosszú, borotvaéles csőrökkel, amint körözve leszállnak, és kivájják a
haldokló szemeket.
Mindkét kezét a szeme elé tette.
– Ki fogja vezetni a hajót? Ki fogja ledobni a bombát? – kérdezte
reszketve.
A főkormányzó hangja sem volt erősebb, mint Devi-ené.
– Nem tudom.
– Én nem fogom – mondta Devi-en; – Képtelen vagyok. Nincs hurrián,
aki bármi áron is megtenné.
A főkormányzó szánalommal himbálózott előre-hátra.
– Talán a mauvoknak meg lehetne parancsolni...
– Ki adhatna nekik ilyen parancsot?
 A főkormányzó mélyet sóhajtott.
– Felhívom a Tanácsot. Valamennyi adat rendelkezésükre áll. Talán
javasolnak majd valamit.
És mindannak ellenére, hogy ez a jövőben milyen szörnyű
következményekkel járhat, Devi-en a boldog révület állapotában
ringatózott. Nem volt értelme, hogy a jövőre gondoljon. Pillanatnyilag
éppen eltávolodik ettől a bolygótól, amely mindegyikük közül a
legszörnyűbb volt.
Figyelte, hogyan kisebbedik egyre a Hold, mígnem egy fényponttá
zsugorodik, a bolygóval és magának a rendszernek a napjával együtt, hogy
végül aztán az egész belevesszen a csillagképekbe.
Csak akkor tört rá az az érzés, amelyet mindennek lehetett nevezni, csak
megkönnyebbülésnek nem. Csak akkor kezdte először érezni azt az apró
nyilallást, hogy másképp is történhetett volna.
– Minden jól sikerülhetett volna, ha türelmesebbek lettünk volna –
mondta a főkormányzónak. – Mégiscsak belesodródhattak volna az
atomháborúba.
– Nem nagyon hiszek ebben – mondta a főkormányzó. – A mentális
analízis..., Abbahagyta, és Devi-en tudta, hogy a vadat minimális
károsodással helyezték vissza bolygójára. Az utóbbi hetek eseményeit
kitörölték agyából. Egy kicsi, lakott helység közelében rakták le, nem
messze attól a helytől, ahol először rábukkantak. Társai azt gondolhatják,
hogy eltévedt. Súlyveszteségét, sérüléseit és amnéziáját azon
nehézségeknek tudhatják be, amelyeket átélt.
De hogy ő milyen károsodást okozott...
Mindenekelőtt ha legalább ne hozták volna föl a Holdra. Akkor
megbékélhettek volna azzal a gondolattal, hogy elindítják a háborút.
Valahogy megfontolhatták volna, hogy ledobnak egy bombát, és
kidolgoztak volna valamilyen közvetlen, távolságtartó megoldást ennek
megtételére.
Mindezt az a kép tette lehetetlenné, amelyet a lény a keselyűről mondott.
Ez tette tönkre Devi-ent és a főkormányzót. Amikor valamennyi adatot
megküldék a Hurriának, a Tanácsra gyakorolt hatás is figyelemre méltó
volt. Gyorsan kiadták a parancsot a bázis felszámolására.
– Soha többé nem fogok gyarmatosításban részt venni – mondta Devi-en.
– Nem is vehet részt egyikünk sem többé – mondta gyászosan a
főkormányzó. – Annak a bolygónak a vadjai meg fognak jelenni, és ha a
főemlősök és a főemlős mentalitás rászabadul a galaxisra, ez azt fogja
jelenteni, hogy vége a...
Devi-en orra rángatózott. Mindennek vége, minden jónak, amit a Hurria
tett a galaxisban, minden jónak, amit a jövőben folytatólagosan tehetett
volna.
– Le kellett volna dobnunk... – mondta, de nem fejezte be. Mi haszna
van, ha kimondja? Az egész galaxis kedvéért sem tudták volna ledobni. Ha
le tudták volna, akkor gondolkodásmódjukban maguk is főemlősök lettek
volna, és rosszabb dolgok is vannak annál, mint hogy egyszerűen
mindennek vége. Devi-en lelki szemei előtt fölrémlettek a keselyűk.
Így aztán valamivel több mint tizenöt év után a hurriánok leszerelték a
Hold túlsó oldalán lévő bázisukat.
Semmit sem végeztek. A bolygó főemlősei nem kezdtek nukleáris
háborút, és talán soha nem is fognak.

Kóczián János fordítása

 Fredric Brown
EGY KIVÁLÓ EMBER
Al Hanleyről a külseje alapján ítélve senki se hitte volna, hogy egyszer
még lesz belőle valaki. Aki Hanley életének csak az Ar-lakók érkezéséig
terjedő szakaszát ismeri, álmában se gondolt arra, mennyi hálával tartozik
ennek az embernek azért, amit a későbbiekben tett, és amiről ezeken az
oldalakon beszámolok.
A szóban forgó esemény megtörténtekor Hanley éppen be volt rúgva. No
nem mintha ez önmagában szokatlannak számított volna: jó ideje tartott
már a részegsége, és ő mindent megtett annak érdekében, hogy fenntartsa a
szeszközi állapotot, ámbátor egyáltalán nem volt rózsás a helyzete.
Elfogyott a pénze, és kifogyott azokból a barátokból is, akiktől
kölcsönkérhetett volna. Addig pumpálta az ismerőseit, míg végül már jó
esetben is csak fejenként 25 centre számíthatott tőlük.
Az a sajnálatos helyzet állt elő, hogy mérföldeket kellett gyalogolnia,
mire összefutott egy távoli ismerőssel, akit levághatott egy dolcsira vagy
néhány centre. A nagy kutyagolás azután – ha csak részlegesen is – mindig
közömbösítette az utolsó ital hatását, és AI lassan úgy érezte magát, mint
Alice a Szív Királynőnél: ő is csak lót-fut, kiteszi a lelkét, mégsem jut
egyről a kettőre.
Idegenektől elvből nem kéregetett, mert tartott a zsaruktól. A sitten aztán
egy csöpp pia nélkül kellene végigszenvednie az éjszakát. Hanley az
alkoholizmusnak abban a stádiumában volt, amikor tizenkét italmentes óra
után már fellépnek a legelviselhetetlenebb elvonási tünetek. Ehhez az
állapothoz képest a delírium tremens első suhintása langy tavaszi fuvallat,
tréfadolog.
Az enyhén delíriumos ember csak hallucinál. Így aztán, ha van egy kis
esze, elhiteti magával, hogy amit lát, az valójában nincs ott. Egyesek néha
kifejezetten szórakoztatónak találják az élményt. Az utolsó stádiumában
viszont egészen más a helyzet. Csak kevesen képesek elfogyasztani azt a
hatalmas alkoholmennyiséget, amely a kór jelentkezésének előfeltétele.
Szükséges továbbá, hogy az illető emberemlékezet óta tartó részegség után
huzamosabb ideig teljesen szesz nélkül maradjon, példának okáért azért,
mert börtönbe csukják.
 Hanleyt már az említett állapot puszta gondolatára kirázta a hideg. Tiszta
szerencse, hogy közben összetalálkozott egy régi kebelbarátjával, bizonyos
Eggleston kölyökkel. Eddig kétszer látta őt életében, és mindkét találkozás
meglehetősen kellemetlen emlékeket hagyott benne. Ezt a nagy darab,
kivénhedt bunyóst akkoriban kidobóemberként alkalmazták egy
kocsmában, ahol Hanley, mint törzsvendég, kínos körülmények között
ismerkedett meg vele. Most mindenesetre kitörő örömmel szorongatta
Eggleston kezét.
Nem mintha az olvasónak fontos lenne megjegyeznie az illető nevét és
ennek az ismeretségnek az eredetét, minthogy emberünknek nem jut
komoly szerep ebben a történetben. Hogy pontos legyek, éppen másfél perc
múlva felüvölt, majd elájul, és attól kezdve nem hallunk róla többé egy szót
sem.
Azért úgy mellékesen hadd jegyezzem meg, hogy ha a Kölyök akkor
nem üvölt fel, és nem csuklik össze ájultan, ön valószínűleg nem lenne
most a Földön, és nem olvashatná ezeket a sorokat. Könnyen lehet, hogy
külszíni fejtéssel glanikus ércet bányászna a galaxis valamely távoli
szegletében, valami zöld napkorong alatt. Ha jól sejtem, ez a tevékenység
korántsem lenne kedvére való, úgyhogy ne feledje: önt is Hanley mentette
meg attól a sorstól. Ha Hármaska meg Kilenceske akkor magával viszi a
Kölyköt, ma egészen másként folyna az életünk.
Hármaska és Kilenceske az előbb említett távoli zöld fényű csillag
második (és egyetlen lakható) bolygójáról, az Ar-ról érkezett. Megjegyzem,
az előbb nem a teljes nevüket írtam ide. Az Ar-lakók ugyanis számokkal
különböztetik meg egymást. Hármaska igazi neve tízes számrendszerre
átfordítva: 389 057 792 869 223.
Most már biztosan elnézik nekem, hogy csak Hármaska meg Kilenceske
néven emlegetem őket, és egymáshoz intézett szavaik közlésekor is tartom
magam ehhez a jó szokáshoz. Ők persze nem bocsátanak meg ezt nekem
ilyen könnyen, hiszen mindig a teljes nevet – azaz számot – használják, és
aki rövidít, az nem pusztán udvariatlanságot követ el, de durván megsérti
társát. Csakhogy az Ar-lakók jóval hosszabb életűek nálunk: nekik jut
idejük ilyesmire – nekem nem.
Szóval amikor Hanley éppen a Kölyök kezét szorongatta, Hármaska meg
Kilenceske még körülbelül egymérföldnyire volt a feje fölött. Nem
repülőgépen, még csak nem is egy űrhajó fedélzetén ücsörögtek (repülő
csészealjnak meg végképp nem nevezném azt az izét. Természetesen
tisztában vagyok a repülő csészealj fogalmával és az e kategóriába tartozó
tárgyak hovatartozásával, de erről majd máskor. Most maradjunk az Ar-
lakóknál!: egy téridő-kocka belsejében tartózkodtak.
Ehhez viszont, gondolom, nem ártana rövid magyarázatot mellékelnem.
Az Ar-lakók rájöttek arra, amire egy szép napon talán mi is rájövünk majd:
hogy Eisteinnek igaza volt. Az anyag csak akkor mozoghat gyorsabban a
fénysebességnél, ha energiává alakul. Ugyebár ön, nyájas olvasó, nem
szívesen alakulna át energiává? Nos, az Ar-lakók sem vélekedtek másként,
amikor felfedezőútra indultak a galaxisban.
Ezért kifejlesztették az úgynevezett szimultán időutazás módszerét,
amellyel a fénysebesség felett utazhattak, igaz, a valóságban nem annyira a
térben, mint inkább a téridő kontinuumban. Az Ar bolygótól a Földig 163
000 fényévnyi utat tettek meg.
Mivel ezzel egyidejűleg 1630 évszázadot is röpültek visszafelé az
időben, számukra éppen zéró idő alatt ment végbe az utazás. A visszaúton
1630 évszázadot ugrottak előre a jövőbe, és így a téridő kontinuumnak
ugyanarra a pontjára érkeztek meg, ahonnan elindultak. Remélem, érthető a
magyarázat.
A lényeg az, hogy Hármaska meg Kilenceske ott gubbasztott ebben a
földi szem számára láthatatlan kockában, egy mérföld magasban
Philadelphia felett (meg ne kérdezzék, miért éppen Philadelphiát
választották, halvány sejtelmem, sincs róla). Négy napig lebegtek egy
helyben, és ezen idő alatt a lehallgatott rádióadások alapján elsajátították a
környéken beszélt nyelvet.
Persze civilizációnk egészének és szokásaink összességének
megismerésére nem nyílt alkalmuk. Képzeljük csak el, mit is tanulhattak a
vetélkedőket, rádiójátékokat, Charlie McCarthyt meg a Magányos vándort
hallgatva!
Igaz, nem is érdekelte őket különösebben az emberi civilizáció, hiszen
messze vagyunk még attól a fejlettségi szinttől, amelyről a létüket
veszélyeztethetnénk és ez minden bizonnyal ki is derült a négy nap alatt.
Nem neheztelhetünk rájuk ezért a megállapításért. Helyesen következtettek.
– Leszálljunk? – kérdezte Hármaska Kilenceskétől.
– Szálljunk! – felelte az, mire Hármaska mindjárt a vezérlőberendezés
köré tekeredett.
– ...na ja, meg aztán bunyózni is láttalak. Kölyök – karattyolta közben
Hanley. – Átkozottul jól csináltad. Szar lehetett az edződ, máskülönben meg
se állt volna a bajnoki címig. Megvolt benned minden, ami csak kell. Iszunk
valamit a sarki csehóban?
– Ki fizet, Hanley? Te vagy én?
– Hát, Kölyök, az igazat megvallva, pillanatnyilag meg vagyok szorulva
egy kicsit. De nagyon kellene most egy ital. A régi szép idők emlékére...
– Úgy kell neked most az az ital, ahogy nekem egy púp a hátamra –
felelte az Eggleston kölyök. – Részeg vagy, és jobban tennéd, ha
kijózanodnál, mielőtt jön a delírium tremens.
– Megjött az már – mondta Hanley. – Például most is látok két fószert a
hátad mögött.
A Kölyök – ki tudja, miért – erre hátrafordult. A következő pillanatban
felüvöltött, és ájultan rogyott össze a járdán. Hármaska és Kilenceske
közeledett felé. Mögöttük egy hat méter élhosszúságú óriás kocka
elmosódott körvonalai vibráltak. A kocka ott is volt meg nem is:
valószínűleg ez rémiszthette meg annyira a Kölyköt.
Mert Hármaska meg Kilenceske külseje aztán semmiféle riadalomra nem
adhatott okot. Képzeljünk el egy-egy kiegyenesedve öt méter hosszú,
középütt mintegy harminc centi széles, mindkét végén elkeskenyedő,
féregszerű képződményt! Szemet gyönyörködtető világoskék színben
pompáztak, és semmiféle érzékszervet nem lehetett látni rajtuk, így aztán
nem derült ki, melyik a lény fejrésze, és melyik a farka: a két testrész
tökéletesen egyformának tűnt.
Hanley és az elalélt Kölyök felé közeledve egyébként sem egyenesedtek
ki, hanem összegömbölyödve úsztak a levegőben.
– Hahó, fiúk! – köszöntötte őket Hanley. – Rendesen ráijesztettetek a
haveromra, bökjétek meg! Pedig egy kis szövegelés után biztosan
meghívott volna egy rundóra, úgyhogy most jöttök nekem egy itallal.
– Illogikus reakció – mondta Hármaska Kilenceskének. – Akárcsak a
másik példány esetében. Magunkkal vigyük mind a kettőt?
– Ne! A másik megtermettebb ugyan, de nyilvánvalóan selejtes. Egy
példány bőven elég lesz. Na, gyere!
Hanley hátrált egy lépést.
– De csak akkor, ha meghívtok egy italra. Egyébként is érdekelne, hová
megyünk.
– Arra.
– Azt akarod mondani, hogy nem erre, hanem arra? Na idehalga söcskös!
Nemegyek seva, ha mosrön nemvszel nekem vaminnivalót!
 – Te érted, mit beszél? – kérdezte Kilenceske Hármaskától. Hármaska
tagadólag megcsóválta a teste egyik végét.
– Vigyük el erőszakkal?
– Felesleges, ha önként is hajlandó eljönni. Teremtmény, hajlandó
önszántából beszállni a kockába?
– Van benne pia?
– Van. Szíveskedjék beszállni!
Hanley odasomfordált a kockához, és belépett. Nem mintha egy
pillanatig is elhitte volna, hogy amit látni vél, az valóság, de hát mit
veszíthet? A delírium tremensre amúgy is a humor a legjobb orvosság.
Belülről a kocka nem volt sem amorf, sem áttetsző: Hanley csak kemény,
mozdulatlan falakat látott. Hármaska újra rátekeredett a
vezérlőberendezésre, és mindkét testvégződésével finom mozdulatokat
végzett a bonyolult műszeren.
– Az intratérben vagyunk – mondta Kilenceskének. – Azt javaslom,
maradjunk is itt, amíg alaposabban meg nem vizsgáljuk ezt a példányt, és el
nem döntjük, megfelel-e céljainknak.
– Hé, srácok, hol marad az a pia? – Hanley kezdett aggódni. Már
remegett a kezé, és hangyák rohangáltak fel-alá a gerincoszlopában.
– A jelek szerint szenved – állapította meg Kilenceske. – Talán éhség
vagy szomjúság gyötri. Mit isznak ezek a lények? Hidrogén-peroxidot, mint
mi?
– A bolygójuk felszínének legnagyobb részét nátriumklorid tartalmú víz
borítja. Szintetizáljunk neki egy keveset?
– Ne! – üvöltötte Hanley rémülten. – Még a sótlan vizet se vagyok
hajlandó meginni. Valami rendes italt akarok! Mondjuk egy whiskyt!
– Végezzek egy anyagcsere-vizsgálatot? – kérdezte Hármaska. – Az
intrafluoroszkóppal egy másodperc alatt elkészülök vele. – Lecsavarodott a
műszerről, és odalebegett egy fura szerkentyűhez. Fények villództak egy
pillanatig, aztán Hármaska megjegyezte: – Különös. Nagy mennyiségű
C2H5OH vesz részt az anyagcseréjében.
– C2H5?
– Igen. Vízzel elegy alkohol. A nagy vizekben falálható nátrium-klorid
teljesen hiányzik. Egyéb vegyületek is csak elenyésző mennyiségben
vannak jelen a szervezetében. Ez azt jelenti, hogy huzamosabb ideje nem
fogyasztott semmi mást. Az intrafluoroszkóp 2, 34 ezreléket mutatott ki a
vérében. Mintha kizárólag alkoholon alapulna az anyagcseréje.
 – Srácok! – rimánkodott Hanley. – Meghalok, ha nem ihatok valamit
most rögtön. Hagyjátok abba a mellébeszélést, és töltsetek egy pohárral!
– Várjon, kérem! – szólt Kilenceske. – Rögtön elkészítem önnek a kívánt
italt. Csak beállítom az intrafluoroszkópot és a pszichométert. – Újabb
villogás közepette Kilenceske elvonult a kocka egyik sarkában berendezett
laboratóriumba. Egy percig se ügyködött, már jött is vissza. Egy csőrös
poharat tartott a kezében; az edényben több mint másfél liter kristálytiszta,
borostyánsárga folyadék lötyögött.
Hanley megszaglászta, majd megkóstolta az italt, azután áhítattal
felsóhajtott.
– Végem van. Ez a legtisztább whisky, az istenek nektárja. Ilyen nem is
létezik. – Nagyot kortyolt a nedűből, ami meglepő módon egyáltalán nem
égette a torkát.
– Mit adtál neki, Kilenceske? – kérdezte Hármaska.
– Meglehetősen bonyolult recept. Minden szempontból tökéletesen
megfelel az igényeinek. Ötven százalék alkohol, negyvenöt százalék víz. A
fennmaradó öt százalékban megtalálható minden olyan vitamin és ásványi
anyag, amire a szervezetének szüksége van. Valamennyi teljesen íztelen, és
a keverékarányuk ideális. Az ital ezenkívül elenyésző mennyiségben
adalékanyagokat is tartalmaz, amely biztosítja a teremtmény által kívánt ízt.
Mi iszonyatosnak találnánk ezt a kotyvalékot, még akkor is, ha egyébként
bírnánk a vizet vagy az alkoholt.
Hanley megint sóhajtott, és ivott néhány kortyot. Alig észrevehetően
megtántorodott, aztán felnézett Hármaskára, és elvigyorodott.
– Most már egész biztos, hogy csak képzelődöm – mondta.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Kilenceske Hármaskától.
– Teljesen illogikusan gondolkodik. Kétlem, hogy ennek a fajnak az
egyedeiből jó rabszolgák válnának. De azért persze biztosra kell mennünk.
Mi a neve, teremtmény?
– Mit számít a név, öcskös? – kérdezte Hanley. – Hívj csak úgy, ahogy
jólesik. Srácok, ti vagytok a legjobb haverjaim. Vihettek ahova csak
akartok. Szóljatok majd, ha megérkeztünk arra a helyre!
Újabb kortyolgatás után Hanley lefeküdt a földre. Különös hangokat
hallatott, amelyeket sem Hármaska, sem Kilenceske nem tudott mire vélni:
Krrrr, sssssz... krrrr, sssssz... krrrr, sssssz...
Az Ar-lakók megpróbálták őt felébreszteni, paskolgatták az arcát, de
mindhiába.
 Így hát alaposan szemügyre vették, és elvégeztek rajta minden olyan
vizsgálatot, ami módjukban állt. Hanley csak órák múlva ébredt fel. Akkor
felült, rájuk meredt, és azt mondta:
– Nem, nem hiszem el. Nem vagytok ti itt igazából. Az isten szerelmére,
adjatok gyorsan innom!
Megint megkapta a csőrös poharat, amelyet Kilenceske azóta teletöltött.
Hanley a gyönyörtől behunyt szemmel ivott, azután megszólalt:
– Fel ne ébresszetek!
– De hiszen ébren van.
– Akkor meg ne altassatok el! Most jöttem rá, mit itattatok velem.
Ambróziát, az istenek italát.
– Kik azok az istenek?
– Istenek nem léteznek. De azért ezt isszák. Fönn az Olimposzon.
– Teljesen illogikusan gondolkodik – jegyezte meg Hármaska.
Hanley akkor a magasba emelte a poharát, mégpedig a következő szavak
kíséretében:
– Erre megyünk, arra megyünk, jókat iszunk, jókat eszünk! Emelem
poharam erre a fonatra.
– Mi az a fonat? – kérdezte Hármaska.
– A fonat fíneken fut, és utazni lehet rajta erre meg arra.
– Mit tud maga Arról?
– Arra a következtetésre jutottam, hogy ti nem léteztek. Ennek ellenére
rátok iszom most, srácok. – És Hanley iszogatott tovább.
– Ez hülye. Legfeljebb valami egyszerűbb fizikai munkára lehetne
betanítani – állapította meg Hármaska. – Ha ahhoz megfelelő az
állóképessége, javasolhatjuk a bolygó lerohanását. Valószínűleg három-
négymilliárdan lakják. Nekünk a képzetlen munkaerő is jól jönne.
– Hurrá! – üvöltötte Hanley.
– Úgy tűnik, nem koordinálja megfelelően a gondolatait – mondta
Hármaska elgondolkozva. – De talán a fizikai ereje számottevő. Hogyan
szólítsuk, teremtmény?
– Hívjatok csak Alnak, srácok! – felelte Hanley, és feltápászkodott.
– Ez az egyedi neve, vagy a fajtájáé? És különben is: a teljes elnevezés,
vagy csak valami rövidített változat?
Hanley a falnak támaszkodott, és eltűnődött a kérdésen.
– A fajtámé – válaszolta végül. – A... a latin elnevezés rövidítése. – Miért
is ne lehetne a latin elnevezés rövidítése?
 – Ki szeretnénk próbálni az állóképességét – mondta ekkor Kilenceske. –
Futkározzon egyik faltól a másikig és vissza, míg teljesen ki nem fullad!
Addig én vigyázok az élelmet tartalmazó edényre.
És azzal kivette a csőrös poharat Hanley kezéből. Hanley rémülten kapott
a whiskyje után.
– Hadd igyak belőle még egyszer! Csak egy picike kis kortyot. Utána
indulok. Indulok az elnökválasztáson.
– Talán tényleg szüksége van rá – vélekedett Hármaska. – Add vissza
neki, Kilenceske!
Hanley jól tudta, hogy most jó ideig nem ihat többet, úgyhogy kitett
magáért. Amikor végzett, derűsen végignézett az őt méregető négy Ar-
lakón.
– Na, srácok, akkor viszlát a lóversenyen. De ott legyetek aztán mind a
négyen! És énrám fogadjatok, mint első és utolsó befutóra! Na még egy
icipici kortyot!
Ivott még egy icipici kortyot – most már tényleg nem sokat, legfeljebb fél
decit.
– Ennyi elég lesz – mondta Hármaska. – Futás!
Hanley tett két lépést, azután hasra esett. A hátára gördült, és úgy maradt,
mozdulatlanul, üdvözült mosollyal az arcán.
– Hihetetlen – mondta Hármaska. – Talán csak a bolondját járatja velünk.
Vizsgáld meg, Kilenceske!
Kilenceske elvégezte a vizsgálatot.
– Elképesztő! – ámuldozott. – Tényleg hihetetlen, de tény, hogy ettől a
minimális erőfeszítéstől elveszítette az eszméletét. Annyira nincs magánál,
hogy a fájdalmat sem érzékeli. Nem színészkedik. Ez a faj a mi számunkra
teljesen hasznavehetetlen. Állítsd be a műszert, és tegyünk jelentést! Ezt a
példányt meg a kiegészítő utasítás értelmében hazavisszük az állatkertnek.
Ott értékelni fogják. A fizikai felépítését tekintve teljesen egyedülálló a
több millió bolygóról összegyűjtött fajok között.
Hármaska körülölelte a vezérlőberendezést, és két testvégződésével
matatni kezdett rajta. Utaztak százhatvanháromezer fényévet és 1630
évszázadot, s a kettő olyan tökéletesen semlegesítette egymást, hogy sem a
térbeli, sem pedig az időbeni helyzetváltoztatást nem érzékelték.
Az Ar-lakók sok ezer használható bolygót igáztak le, és több millió
hasznavehetetlen égitestre látogattak el: a Földet most már az utóbbiak közé
sorolták. AI Hanleyt, ezt az egészen különleges fajhoz tartozó teremtményt
a főváros állatkertjének egyik díszhelyén állították ki egy nagy
üvegketrecben.
A ketrec közepén van egy nagy tócsa. A lény állítólag gyakran iszik
belőle, sőt azt beszélik, időnként meg is fürdik benne. A tócsába
folyamatosan áramlik valami hihetetlenül finom nedű, ami annyival jobb a
legkitűnőbb földi whiskynél, amennyivel a legkitűnőbb földi whisky egy
koszos kádban készült ginnél. Ráadásul ezt a tápláló folyadékot még fel is
javították – az eredeti ízen mit sem változtatva – mindazokkal a
vitaminokkal és ásványi anyagokkal, amelyekre a teremtmény
szervezetének szüksége van.
Ennek tudható be, hogy az italozás következményeképpen sem
másnaposság, sem egyéb kellemetlen tünet nem lépett fel. Hanley élvezettel
fogyasztja a nedűt, az állatkert látogatói pedig ámulva szemlélik őt.
Mindenki elolvassa a ketrec oldalára szerelt táblán díszelgő latin szöveget.
Hármaska és Kilenceske készítették a leírást, az elnevezést pedig Al saját
fajmeghatározásából kölcsönözték:

ALCOHOLICUS ANONYMUS
Diétás étrendje vitaminokkal és ásványi anyagokkal dúsított C2H5OH-
ből áll. Néha briliáns módon, mindazonáltal teljesen illogikusan
gondolkozik. Állóképessége minimális: néhány lépés után összeesik.
Kereskedelmi szempontból teljesen értéktelen, de különleges testfelépítése
miatt egyedülálló a galaxisban eddig talált élőlények között. Lakóhelye a
JX6547-HG908-as nap 3. bolygója.
Milyen különös: ezzel a bánásmóddal gyakorlatilag halhatatlanná tették
Hanleyt. Ami már csak azért sem baj, mert ő azon a bolygón annyira
érdekes állatfajnak számít, hogy elpusztulása esetén az Ar-lakók
valószínűleg visszajönnének a Földre egy másik példányért. Akkor pedig
lehet, hogy önt választanák ki a népességből, vagy éppen engem, és
előfordulhat, hogy józanul kerülünk a kezükbe. Az pedig súlyos
következménnyel járna az egész emberiségre nézve.

Hajdú Gábor fordítása

 Fredric Brown
SZÁRNYAK SUHOGÁSA
Azt azért nem mondanám, hogy a nagypapi külön kis vallást csinált a
pókerből, de tény, hogy élete első ötven-egynéhány éve alatt semmi sem
volt annyira fontos a számára, mint a játék. Éppen ötvenes éveiben járt,
amikor odaköltöztem hozzá meg a nagymamihoz abba az ohiói kisvárosba.
Jó ideje már annak, de akár pontos dátumot is tudnék mondani: közvetlenül
McKinley elnök meggyilkolását követően vittek oda hozzájuk. Persze egy
szóval sem állítom, hogy összefüggés lenne a két esemény között: pusztán
véletlen egybeesés. Akkoriban töltöttem be a tizedik életévemet.
A nagymami jóravaló, metodista asszony lévén csak akkor vett kártyát a
kezébe, amikor a helyére rakta a nagypapi szerteszét hagyott paklijait.
Olyankor is félve érintette meg a lapokat, mintha attól tartana, hogy a
csomag szétrobbanhat a tenyerében. Már évekkel korábban lemondott arról,
hogy leszoktassa férjét istentelen szenvedélyéről; legalábbis komolyan nem
próbálkozott ezzel. Persze azért minden adandó alkalommal tréfásan
megrendszabályozta az öreget.
A nagypapi sohasem szívta mellre asszonya zsémbeskedését. Épp elég
ideje volt rá, hogy megszokja. Én túl fiatal voltam még, így nem szúrt
szemet, mennyire össze nem illő párt alkotnak ők ketten, az istentagadó
falusi gazda meg a Metodista Missziós Társaság elnöke. A nagyszüleim
voltak, és semmi furcsát nem találtam abban, hogy különbözőségük ellenére
boldog házasságban és szeretetben élnek együtt.
Talán nem is volt ez annyira érthetetlen, hiszen a nagypapi cinizmusa
valójában jó szívet takart. Nem ismertem nála kedvesebb és nagylelkűbb
embert. Csak akkor ment fel nála a pumpa, ha valami babonáról vagy a
vallásról esett szó – nem volt hajlandó különbséget tenni a kettő között meg
mikor pókerezett a cimboráival. Persze nemcsak a barátaival játszott: egy
parti kedvéért bármikor, bárkivel leült a kártyaasztalhoz.
És nem is játszott rosszul: valamivel gyakrabban nyert, mint veszített.
Kiszámította, hogy jövedelmének egytizedét pókerezéssel teremti elő,
kilenctizedét pedig városszéli bolgárkertészetében termeli meg. Persze úgy
is felfoghatjuk a dolgot, hogy a nyereménnyel éppen egyenesbe jött, mivel a
nagymami ragaszkodott ahhoz, hogy az összjövedelem tizedrészét a
metodista egyháznak és missziónak adományozzák.
Talán az adakozás ténye könnyített a nagymami lelkiismeretén;
mindenesetre határozottan emlékszem arra, hogy egy-egy vesztes partit
követően mindig rosszabb hangulatban volt, mint olyankor, amikor a
nagypapi nyert. Máig nem tudom megérteni, hogyan tudott megbékélni
azzal a gondolattal, hogy élete párja megrögzött ateista maradt.
Valószínűleg a leghatározottabb kijelentéseit sem hitte el.
Úgy három évig lehettem náluk. Tizenhárom esztendősen éltem meg a
nagy változást. Az se tegnap volt, de sohasem fogom elfelejteni azt az estét,
amelyen elkezdődött. Ma is a fülemben visszhangzik a szárnysuhogás.
Vacsoravendégünk, a vetőmagárus evés után leült pókerezni a nagypapival.
A pasast – sose felejtem el – Charley Bryce-nak hívták. Apró emberke
volt, épp akkora, mint én abban az időben (legfeljebb százötvenöt centi), és
nem nyomhatott többet 45 kilónál. Homlokába nőtt, fekete haját rövidre
nyíratta; a forgója körül ezüstdollár nagyságú tar folt éktelenkedett. Jól
emlékszem erre a szigetecskére, mert a játszma alatt sokáig mögötte
álldogáltam, és elgondoltam, milyen remekül elfedné az asztalon heverő
egyik „kocsikerék”-érme – úgy hívtuk akkoriban az ezüstdollárost. Bryce
arcvonásait viszont képtelen vagyok visszaidézni.
Nem emlékszem már, miről folyt a társalgás vacsora közben, de nagy
valószínűséggel főként a vetőmagokról volt szó, mert az árus akkor még
nem vette fel a nagypapitól a részletes rendelést. Késő délután érkezett,
amikor az öreg a városban járt egy rakomány zöldséggel. A nagymami úgy
gondolta, hogy bármelyik pillanatban hazaérhet, ezért ott marasztalta
Bryce-ot a házban. Csakhogy a nagypapi olyan későn jött, hogy a
marasztalásból vacsorameghívás lett, amit a vendég örömmel elfogadott.
Amikor kimentem az ebédlőből, hogy segítsek a nagymaminak
elmosogatni, a két férfi ott maradt az asztalnál; Bryce éppen a
megrendelőlapot töltötte ki.
A pókerjátszma gondolata csak akkor vetődött fel, amikor már kihordtam
valamennyi piszkos edényt, és visszatértem az ebédlőbe, hogy a szalvétákat
is elvigyem. Nem tudom, melyikük hozhatta fel a témát, de tény, hogy
amikor beléptem, a nagypapi éppen felvillanyozva ecsetelte az egyik
néhány nappal korábbi leosztását. Az idegen – azt hiszem, eddig
elfelejtettem mondani, hogy Charley Bryce vadidegen volt, mivel azelőtt
soha nem láttuk, sőt azóta se, úgyhogy valószínűleg máshová helyezte át a
vadászterületét – érdeklődő mosollyal hallgatta őt. Az arcvonásait nem
tudom felidézni, de azt tudom, hogy gyakran mosolygott.
Összeszedegettem a szalvétákat és a szalvétatartókat, hogy a nagymami
levehesse a terítőt. Amíg ő összehajtogatta az abroszt, én a háziak szalvétáit
visszatettem a tokjukba, az árusét pedig a szennyesek közé dobtam. A
nagymaminak megint a jól ismert kifejezés ült az arcán: mint mindig, most
is összeszorított ajakkal, rosszallóan hallgatta a kártyáról folyó beszélgetést.
Aztán a nagypapi egyszer csak megkérdezte:
– Te, anyus, hol a kártya?
A nagymami felhorkant.
– Ott van, ahova tetted – felelte. Erre a nagypapi elővette a paklit a
helyéről, a pohárszék fiókjából, kirakott a zsebéből egy nagy halom
ezüstpénzt, és elkezdtek kártyázni. Kétszemélyes pókert játszottak a nagy
négyszögletes ebédlőasztal fölött.
Azután egy időre magukra hagytuk őket, én kint segítettem a
nagymaminak a konyhában. Amikor visszamentem az ebédlőbe, az
ezüstérmék nagy része Bryce előtt hevert az asztalon. A nagypapinak nyitva
volt a tárcája, és kocsikerekek helyett egydolláros bankókat őrzött a keze
ügyében. Akkoriban nagy pénznek számított egy dollár, nem volt még az az
értéktelen papírfecni, mint manapság.
Miután végeztem a mosogatással, megálltam az ebédlőasztal mellett, és
figyeltem a játszmát. Nem emlékszem már a leosztásokra, de arra igen,
hogy a pénz sűrűn vándorolt ide-oda, és hosszú ideig egyik fél se tett szert
tíz-húsz dollárnál nagyobb nyereségre. Aztán az idegen egyszer csak az
órára pillantott, és közölte, hogy el szeretné érni a tízórás vonatot, ezért fél
kilencig tud csak játszani. A nagypapi ebbe készségesen beleegyezett.
Így is történt. 9 óra 30 perckor Charley Bryce vezetett. Miután leszámolta
az alaptétet, nagy halom ezüst kocsikerék maradt előtte. Azokat is
összeszámlálta, aztán vigyorogva közölte:
– Pontosan tizenhárom dollár. Tizenhárom ezüstpénz.
– Ördög és pokol! – mondta erre a nagypapi. Ez volt az egyik kedvenc
szólása.
– Csak ne emlegesd az ördögöt – szólt a nagymami –, mert meghallod a
szárnyai suhogását!
Charley Bryce halkan felnevetett. Újra a kezébe vette a paklit, és finoman
végigpergette a lapokat az ujjai között.
– Ilyen az a szárnysuhogás? – kérdezte. Akkor kezdtem megrémülni.
 A nagymami felhorkant, és azt válaszolta:
– Igen, ilyen. És most megbocsássanak, uraim... Neked meg, Johnny,
lassan ideje lefeküdnöd! – És azzal felvonult az emeletre. Az árus kuncogva
pergette tovább a kártyákat. Egyre hangosabban. Nem tudom, hogy a lapok
suhogása vagy a tizenhárom ezüstpénz volt-e riadalmam oka; tény, hogy
komolyan megijedtem. Nem maradtam tovább az árus háta mögött, inkább
megkerültem az asztalt. Bryce az arcomat látva elvigyorodott.
– Úgy látom, fiacskám, te hiszel az ördögben, és azt gondolod, én vagyok
az. Igaz-e?
– Nem, uram – feleltem, de valószínűleg nem túl meggyőzően, mert a
nagypapi hangosan felnevetett, holott ez nem volt szokása.
– Meglepetést okoztál nekem, Johnny – fordult hozzám. – Úgy mondtad
ezt, mintha mégiscsak elhinnéd. – És tovább kuncogott.
Charley Bryce a nagypapira meredt. Egyik szemhéján rángatózott egy
izom.
– Maga talán nem hiszi? – kérdezte.
A nagypapinak az arcára fagyott a mosoly.
– Hagyja ezt abba, Charley! Ne traktálja ostobaságokkal ezt a kisfiút! –
Megnézte, nincs-e ott a nagymami a közelben, aztán gyorsan hozzátette: –
Tudja, nem akarom, hogy babonás felnőtt legyen belőle.
– Olyan ember nincs a föld kerekén, aki ne lenne legalább egy kicsit
babonás – mondta Charley Bryce.
– Márpedig én olyan ember vagyok – jelentette ki a nagypapi.
– Maga azt csak hiszi. Lefogadom, hogy kritikus helyzetben ugyanolyan
babonásan viselkedne, mint bárki más.
A nagypapi összeráncolta a homlokát.
– Miben fogadunk?
Az árus megint végigpergette a lapokat az ujjai között, azután az asztalra
helyezte a paklit. Újra megszámlálta az ezüstjeit, és azt mondta:
– Tizenhárom dollárt teszek a maga egydollárosa ellenében. Megkapja
mind a tizenhárom érmét, ha be meri nekem bizonyítani, hogy nem fél az
ördögtől.
A nagypapi, aki időközben elsüllyesztette már a tétet, most újfent kivett
egy dolláros bankót a tárcájából. Letette kettejük közé az asztalra, és
kijelentette:
– Rendben van, Charley Bryce. Áll a fogadás.
 Bryce a papírpénz mellé tolta az ezüstjeit, aztán előhúzott a zsebéből egy
töltőtollat, ugyanazt, amelyikkel a nagypapi nemrég aláírta a
megrendelőlapot. Azért emlékszem ilyen tisztán arra a töltőtollra, mert
kevés hasonlót láttam annak előtte, és roppant mód érdekeltek az írószerek.
Charley Bryce a nagypapi kezébe adta a tollat, elővett egy kitöltetlen
megrendelőlapot, és az üres oldalával felfelé kirakta az asztalra.
– Vésse rá, hogy „Tizenhárom dollárért eladom a lelkem”, aztán írja alá!
– rendelkezett..
A nagypapi felkacagott, és elvette a feléje nyújtott tollat. Kezdetben
gyorsan körmölt, de aztán egyre lassabban mozgott a keze. Végül a toll
hegye megállapodott a papíron. Nem láttam, hol tartott akkor a szövegben,
de még nem érhetett a végére.
Charley Bryce-ra emelte a tekintetét, és megszólalt:
– Mi lesz, ha... – Aztán nézte még egy darabig a papírt meg az asztal
közepén felhalmozott pénzt: összesen tizennégy dollár, abból egy
papírbankó és tizenhárom ezüstérme.
Amikor megint mosolyogni próbált, kínos fintorba torzult az arca.
– Vegye el a pénzt, Charley! – mondta hirtelen. – Azt hiszem, maga
nyert.
Ezzel le is zárult az ügy. A vetőmagárus kuncogva besöpörte a pénzt, a
nagypapi meg kikísérte őt a vasútállomásra.
Attól a naptól kezdve az én nagypapám más ember lett. Persze a pókerrel
azért nem hagyott fel, rendületlenül játszott tovább. Még akkor is verte a
blattot, amikor már rendszeresen, minden vasárnap eljárt a templomba a
nagymamival. És azután is, hogy nagy sokára engedte beválasztani magát
az egyházközség vezetőségébe. Az asszony meg ugyanúgy szapulta őt a
szenvedélye miatt, ahogy azelőtt. Sőt: az öreg a nagymami tiltakozása
ellenére engem is megtanított kártyázni.
Charley Bryce-ot azóta se láttuk. Talán más munkát talált magának, vagy
másfelé próbálja eladni a magjait. Csak 1913-ban, a nagypapi temetésének
napján tudtam meg, hogy a nagymami minden szót hallott: pontosan tudta,
miről folyt a szó, és hogyan zajlott le a fogadás. Az ágyneműket
rendezgette a földszinten, nem ment még fel az emeletre, ahogy mi hittük.
És mindezt tíz évvel később árulta csak el nekem, amikor hazafelé
tartottunk a temetésről.
Emlékszem, megkérdeztem tőle, bejött volna-e, hogy közbelépjen,
amennyiben a nagypapi hajlandó aláírni a nyilatkozatot. Elmosolyodott, és
azt felelte:
– Nem írta volna ő azt alá semmi pénzért. De ha megteszi is, annak se lett
volna semmi következménye. Ha az ördög tényleg létezik, a Jóisten
biztosan nem engedi meg neki, hogy álruhában kísértse az embereket.
– Te aláírtad volna, nagymami? – kérdeztem.
– Hát hogyne írtam volna alá! Te talán nem firkantanál oda valami
hasonló ostobaságot egy darab papírra, ha megfizetnek érte?
– Nem tudom – feleltem akkor. Sok idő eltelt azóta, de nem tudom még
ma sem.

Hajdú Gábor fordítása

 Fredric Brown
SÉTA DILIRE
I.
Már reggel sejtette, amikor felébredt. Most, ahogy a szerkesztőségi szoba
ablakánál állva belebámult az épületek között bújócskázó kora délutáni
napfénybe, a sejtelem bizonyossággá érett. Nagyon hamarosan, talán még a
mai napon történni fog egy fontos esemény. Nem tudta, jó lesz-e vagy
rossz, de volt valami baljós előérzete. Megfigyelte, hogy a számunkra
igazán fontos, jó dolgok ritkán jönnek váratlanul, míg a baj a
legváltozatosabb formában és általában kiszámíthatatlan időpontban szokott
jelentkezni.
– Hahó, Vine uraság! – szólt rá valaki, ő pedig lassan megfordult. Pedig
nem szokott lassú mozdulatokat tenni; apró, akaratos emberke volt, és
általában olyan fürgén, éberen reagált az ingerekre, mint egy macska.
Ezúttal viszont valami furcsa késztetés hatására nem kapkodta el a
dolgot: mintha az járt volna a fejében, hogy soha többé nem figyelheti meg
a fény és az árnyékok délutáni játékát a házak között.
– Szevasz, Vöri – üdvözölte a szeplős segédszerkesztőt.
– A csőrmester hívat.
– Most rögtön?
– Ugyan, hová gondolsz! A jövő héten is ráérsz bemenni. Ha nagyon
elfoglalt vagy, előjegyzésbe is veheted.
Vine Vöri állához illesztette és megrázta az öklét, mire a fiú rémületet
színlelve hátratántorodott.
Vine a hidegvíz-adagolóhoz lépett. Mutatóujjával megnyomta a gombot,
mire a gép teletöltött egy papírpoharat.
Közben Harry Wheeler is odasündörgött a közelébe.
– Na mi az, Napi? – kérdezte. – Az úr színe elé járulsz?
– Persze – felelte Vine. – Jól jön majd a megemelt fizu.
Megitta a vizet, aztán szétnyomta a tenyerében a poharat, és a
szemétkosárba hajította. Átballagott az „Idegeneknek tilos a bemenet”
feliratú ajtóhoz, és belépett a főszerkesztő birodalmába.
 Walter J. Candler az íróasztalánál ült. Felnézett a papírjaiból, és tőle
telhetően nyájasan csak annyit mondott.
– Tegye le magát, Vine, mindjárt foglalkozom magával. – Azzal megint a
munkájába merült.
Vine leült Candlerrel szembe, előráncigált egy szál cigarettát az
ingzsebéből, és rágyújtott. Jól megnézte magának a Candler kezében levő
papírlap hátulját, de nem volt rajta semmi.
A Csőrmester letette a papírt.
– Vine, van itt egy csavaros ügy. Magának való.
Vine szép lassan mosolyra húzta a száját.
– Ha ezt bóknak szánta, akkor köszönöm.
– Tényleg annak szántam. Megoldott már maga nem egy kőkemény
feladatot. De ez más lesz, mint a többi. Soha nem szoktam olyasmire kérni
a riportereimet, amit én magam nem vállalnék el. Márpedig ez olyan. Ezért
is kérem meg rá.
A Csőrmester újra felvette az asztalról az előbbi papírt, de aztán vissza is
tette rögtön, anélkül hogy belenézett volna.
– Tudja, ki az az Ellsworth Joyce Randolph?
– A diliház igazgatójára gondol? Hogyne tudnám, ki az? Össze is
futottam már vele egyszer.
– És hogy vélekedik róla?
Vine magán érezte főnöke fürkész tekintetét, és ebből tudta, hogy nem
mindegy, mit felel. Úgy döntött, inkább kitér a határozott válasz elől.
– Hogy érti ezt? – kérdezte. – Milyen értelemben kellene véleményt
mondanom róla? Az a kérdés, hogy mennyire kellemes pasas, mennyire
ügyes politikus, vagy az, hogy mennyire jó pszichiáter?
– Arra vagyok kíváncsi, mennyire normális.
Vine gyorsan Candlerre pillantott, és látta rajta, hogy nem tréfál.
Halálkomolyan beszélt.
Vine kacagni kezdett, de nagyon hamar abbahagyta a nevetést. Az asztal
fölött közelebb hajolt Candlerhez.
– Biztos, hogy Ellsworth Joyce Randolphról beszél? Ellswort Joyce
Randolphról?
Gandler bólintott.
– Dr. Randolph itt járt ma reggel. És előadott egy roppant különös
történetet. Kérte, hogy ne hozzam nyilvánosságra. Azt akarja, hogy
ellenőriztessem a tényeket, mégpedig a legjobb emberemmel. És ha
bebizonyosodik, hogy igaz, amit állít, kinyomtathatjuk hupikékben, csupa
nagybetűvel... Egyébként könnyen lehet, hogy az lesz a vége – fejezte be
kesernyés vigyorral az arcán.
Vine elnyomta a cigarettáját, de közben árgus szemekkel figyelte Candler
arcvonásait.
– És maga annyira vadnak találja dr. Randolph történetét, hogy
kételkedni kezdett az épelméjűségében?
– Ahogy mondja.
– Aztán miért olyan problémás a meló?
– A doki azt mondja, egy riporter csak belülről tudná igazán
felgöngyölíteni az ügyet.
– Tehát be kellene oda vonulnom, mint ápoló vagy mifene?
– Mint mifene – mondta Candler jelentőségteljesen.
– Vagy úgy.
Vine felkelt a székről, hátat fordított a főszerkesztőnek, aztán odasétált az
ablakhoz, és kinézett. A nap szinte ugyanott állt az égen, mint néhány
perccel korábban, de furcsa módon az utcán egészen más mintákba
rendeződtek az árnyékok. Akárcsak az ő agyában. Ez az a sorscsapás,
aminek érezte az előszelét. Villámgyorsan megfordult.
– Nem. Nem és nem.
Candler alig észrevehetően rántott egyet a vállán.
– Semmi baj. Egy percig sem hibáztatom magát ezért a döntésért. Hiszen
nem is kértem, hogy tegye meg. Én se lennék hajlandó rá.
– Azt azért árulja el, hogy Ellsworth Joyce Randolph szerint mi folyik
abban a diliházban! Jó vad történettel állhatott elő, ha maga azóta
kételkedik az épelméjűségében.
– Erre a kérdésére nem felelhetek, Vine. Megígértem Randolphnak, hogy
hallgatni fogok, függetlenül attól, hogy maga elvállalja-e a munkát vagy
sem.
– Ezek szerint akkor se mondaná el, mire kell figyelnem, ha mégis
bemennék?
– Nem bizony. Ellenkező esetben előítéletei lennének, és nem tudna
elfogulatlanul véleményt alkotni. Két dolog lehetséges: annyira akarna
találni valamit, hogy el is hinné, hogy megtalálta, akár létezik az a valami,
akár nem; vagy az előítéletei megakadályoznák abban, hogy elhiggye, amit
lát, még ha a saját bőrén tapasztalja is, hogy igaz.
 Vine visszament Candlerhez, és öklével nagyot csapott az íróasztal
lapjára.
– A rohadt életbe, Candler, miért épp engem választott? Amikor nagyon
jól tudja, mi történt velem három évvel ezelőtt.
– Hogyne. Amnéziás állapotba került – felelte a főszerkesztő.
– Úgy van. És nem titok, hogy azóta se nyertem vissza az emlékezetemet.
Állítólag harmincéves vagyok, de mi erre a biztosíték? Nem emlékszem
semmi olyasmire, ami három évnél régebben történt. El tudja képzelni,
milyen érzés így élni? Mintha egy falat húztak volna fel az agyamban.
Persze tudom, mi van a fal mögött, mert az ismerőseim elmondták.
Segédszerkesztőként kezdtem itt, a lapnál tíz évvel ezelőtt. A szüleim mind
a ketten meghaltak. Láttam a fényképeiket, csak onnan tudom, hogy
nézhettek ki. Egybehangzó állítások szerint feleségem és gyerekeim nem
voltak. És azt sem mondhatom, hogy az ismerőseimet ismerem: legfeljebb
ők ismernek engem. Én nem ismerek senkit.
A balesetre sem emlékszem. Miután hazaengedtek a kórházból, a
munkámat továbbra is el tudtam végezni, mert nem felejtettem el
újságcikkeket írni, csak éppen újra meg kellett tanulnom mindenkinek a
nevét. Mintha ismeretlen városba költöztem volna. Az emberek roppant
segítőkésznek mutatkoztak.
Candler békülékenyen felemelte a kezét, hogy gátat vessen a
szóáradatnak.
– Jól van, Napikám, nyugodjon meg! Tudomásul veszem a válaszát. Nem
értem ugyan, miért kellett most végighallgatnom a történetét, de a lényeg
az, hogy nem vállalja a munkát. Felejtsük is el az egészet!
Vine semmivel sem lett nyugodtabb.
– Azt mondja, nem érti, miért emlékeztettem az amnéziámra? Arra kért –
jó, nem kért meg, de arra célzott –, hogy játsszam meg a hülyét, és vonuljak
be egy elmegyógyintézetbe. Mit gondol, mennyire bízom én a saját
épelméjűségem-ben, amikor nem emlékszem az iskolaéveimre, nem
emlékszem arra, mikor találkoztam először a jelenlegi munkatársaimmal,
mikor kezdtem el itt dolgozni, és nem emlékszem semmire abból, ami
három évnél régebben történt?
Vine újra rácsapott az asztalra, és ettől le is higgadt.
– Sajnálom – szabadkozott zavartan. – Akaratomon kívül húztam fel
magam ennyire.
– Üljön le! – mondta Candler.
 – A válaszom továbbra is nem.
– Azért csak üljön le!
Vine visszatelepedett a székre, aztán kivett a zsebéből egy cigarettát, és
rágyújtott.
– Van még itt valami – folytatta Candler. – Nem akartam szólni róla, mert
nem is sejtettem, hogy ennyire bántja az emlékezetkiesés. Azt hittem, rég
túltette már magát a dolgon. De most, hogy mindezt elmondta, kénytelen
vagyok megemlíteni.
Amikor Randolph megkérdezte tőlem, melyik riporterünk lenne a
legalkalmasabb a feladatra, rögtön magát javasoltam. A múltjáról is szót
ejtettem. A doktor emlékezett rá, hogy egyszer futólag találkoztak, de az
amnéziájáról nem volt tudomása.
– És maga ezért akart engem küldeni?
– Várja meg a végét! Randolph azt mondta, hogy ottléte ideje alatt ő
szívesen kipróbálná magán az elektrosokk újonnan kifejlesztett, enyhébb
formáit, amitől esetleg visszanyerhetné az elveszített emlékezetét. Szerinte
érdemes lenne megkísérelni a kezelést.
– Tehát nem állította azt, hogy sikerülni is fog.
– Csak annyit mondott, hogy sikerülhet. Ártani biztosan nem árt.
Vine máris elnyomta a cigarettáját, pedig még csak hármat szippantott
belőle. Nem kellett kimondania, amit gondol: beszédes tekintete elárult
mindent.
– Higgadjon le, barátom! – nyugtatgatta őt Candler. – Tényleg nem
akarom felvetni a témát. De maga mondta az előbb, mennyire zavarja az
emlékek hiánya. Higgye el, nem adunak tartogattam a végére ezt az érvet.
Csak kötelességemnek éreztem megemlíteni.
– Még hogy kötelességének érezte!
Candler vállat vont.
– Maga nemet mondott, én belenyugodtam. Erre maga dühödten rám
támadt, és azt is kikényszerítette belőlem, amit el akartam hallgatni. De
most már felejtse el az egészet! Mondja csak, hogy áll azzal a
megvesztegetési sztorival? Van valami új fejlemény?
– Most valaki mást fog elküldeni a diliházba?
– Nem. Maga lett volna az egyetlen alkalmas személy.
– Mi a fenéről van szó? Biztos nem mindennapi ügy, ha attól tart, hogy
Randolph becsavarodott. Talán azt hiszi a doktor, hogy a betegeknek helyet
kellene cserélniük az orvosokkal?
 Vine felkacagott, aztán folytatta:
– Persze megértem, hogy nem árulja el. Nagyon csábító ez a kettős csali:
egyrészt felkeltette a kíváncsiságomat, másrészt reményt keltett bennem,
hogy visszanyerhetem az emlékezetemet. Most már mondja el a többit is!
Mennyi időt kellene odabent töltenem, és milyen körülmények között, ha
mégis igent mondanék? Mekkora esélyem lenne arra, hogy kikerülök még
valaha? És hogyan jutnék be?
– Nézze, Vine, ezek után nem hiszem, hogy komolyan meg akarná
próbálni! – mondta Candler megfontoltan. – Felejtsük el ezt a dolgot
egyszer s mindenkorra!
– Ne felejtsünk el semmit! Legalábbis addig ne, amíg nem felel a
kérdéseimre.
– Rendben van. Maga nem a saját nevét használná, úgyhogy kudarc
esetén sem eshetne folt a hírnevén. Ha viszont sikerül megoldania a rejtélyt,
elmondhatja a teljes igazságot – dr. Randolph szerepét is beleértve. Akkor
már nem kell titkolnunk semmit.
Elképzelhető, hogy néhány nap alatt a végére jár a dolognak, de
semmiképpen nem tartanák bent egy-két hétnél tovább.
– Randolphon kívül hányan tudnák még az intézetben, hogy ki vagyok és
miért mentem oda?
– Nem tudná senki más. – Candler előrehajolt, a magasba emelte a bal
kezét, és kinyújtotta négy ujját. – Összesen négy embert kellene beavatni –
magyarázta. – Maga az első. A második én vagyok. A harmadik dr.
Randolph. A negyedik pedig valamelyik kollégája.
– Nem mintha kifogásom lenne a kolléga ellen, de őrá miért van
szükség?
– Ő lesz az összekötő. Elkíséri magát egy pszichiáterhez (Randolph ismer
valakit, akiből könnyűszerrel bolondot csinálhatunk). Az összekötő az
aggódó fivért fogja alakítani: követeli majd, hogy vizsgálják meg magát, és
adjanak neki egy igazolást, ami bizonyítja, hogy a testvére elmebeteg.
Persze az intézeti beutaló kiadásához két orvos szakvéleménye kell.
Randolph lesz a másik. A maga állítólagos fivére ragaszkodni fog a
személyéhez.
– És én mindvégig valami kitalált néven szerepeljek? – kérdezte Vine.
– Ha úgy látja jónak. Persze nyugodtan használhatja az igazi nevét is.
– Szerintem is. De csak azzal a feltétellel, ha a hír nem lát napvilágot a
sajtóban. A cégen belül mondja csak el mindenkinek, kivéve a... Várjon
csak, testvérem nincs... de Charlie Doerr, aki a terjesztési osztályon
dolgozik, az első unokatestvérem, és egyben a legközelebbi élő
hozzátartozóm. Ő megfelelne a célnak?
– Persze. De neki a továbbiakban is meg kell maradnia összekötőnek.
Látogatóba jár majd magához az intézetbe, és elhozza nekünk a maga
küldeményeit.
– És ha néhány héten belül nem találok semmi rendellenességet, maga
elintézi, hogy kikerüljek onnan?
Candler bólintott.
– Akkor szólok Randolphnak. Ő majd berendeli magát egy beszélgetésre,
és rögtön gyógyultnak nyilvánítja. Aztán már jöhet is vissza. Olyan lesz,
mintha csak szabadságra ment volna. Ennyi az egész.
– Pontosan milyen elmebetegséget kell szimulálnom?
Vine úgy vette észre, mintha kérdése nyomán Candler kényelmetlenül
fészkelődni kezdett volna a székén.
– Hát... szerintem valami minél egyszerűbbet. Erről a Napi becenévről az
eszembe jutott valami. Dr. Randolph szerint a paranoiának egyáltalán
nincsenek fizikai tünetei. Egyszerű téveszmékről van szó, amelyeket a
páciens logikus rendszerbe foglal. Tehát a paranoiás beteg egyetlen súlyos
tévedéstől eltekintve teljesen normális is lehet.
Candler ajkán alig látható, torz vigyor jelent meg, mire Vine megkérdezte
tőle:
– Arra céloz, azt kellene hangoztatnom, hogy én vagyok Napóleon?
– Ezt már döntse el maga! – mondta Candler. – De ez olyan kézenfekvő
lenne, nem? Itt a szerkesztőségben a srácok Napinak szokták becézni, meg
aztán... Nem is tudom.
Candler ezután szigorú tekintetet öltött az arcára, és feltette a mindent
eldöntő kérdést:
– Vállalja?
Vine felállt.
– Azt hiszem, igen. Alszom még rá egyet, csak holnap reggel tudok
biztosat mondani. De ha a félhivatalos válasz is megteszi, vegye úgy, hogy
igent mondtam.
Candler bólintott.
– Ma délután pedig egy perccel sem maradok bent tovább – folytatta
Vine. – Indulok a könyvtárba, és átfutom a paranoiával foglalkozó
irodalmat. Úgysincs más teendőm. Este meg beszélek Charlie Boerr-rel.
Rendben?
– Nagyszerű. És köszönöm.
Vine elvigyorodott, és az íróasztal fölött egészen közel hajolt a
főnökéhez.
– Most, hogy így alakultak a dolgok, engedje meg, hogy eláruljak
magának egy apró titkot. De ne szóljon róla senkinek! Tényleg én vagyok
Napóleon!
II.
Vette a kalapját meg a kabátját, és a légkondicionált épületből kilépett a
rekkenő hőségbe. Ilyenkor, a lapleadási határidő vége felé olyan volt a
szerkesztőség, mint csendes bolondok gyülekezete; szinte felüdülésnek
hatott utána az utca őrülete.
A kalapot kissé félrecsapta a fején, és zsebkendőjével végigtörölte a
homlokát. Dehogy megy ő a könyvtárba! Azt csak azért adta be
Candlernek, hogy ellóghassa a délutánt. Több mint két évvel ezelőtt az
utolsó betűig kiolvasta az összes paranoiával foglalkozó könyvet, ami csak
megvolt a könyvtárban. Azóta szakértő a témában. Nincs az országnak
olyan pszichiátere, akit meg ne tudna győzni az épelméjűségéről – vagy
annak az ellenkezőjéről.
Észak felé sétált. A parkba érve keresett egy árnyékos helyet, és
letelepedett egy padra. Aztán letette maga mellé a kalapját, és újra
megtörölte a homlokát.
Ragyogó napfény világította meg a pázsitot. Galambok lépkedtek a
fűben, és közben butácskán bólogattak. Egy vörös mókus éppen lefelé
igyekezett egy fatörzsön, aztán hirtelen körülnézett, és nekiiramodott
felfelé, ugyanannak a fatörzsnek a másik oldalán.
Napi a három évvel korábbi eseményekre gondolt, meg arra a bizonyos
falra az agyában.
Igazából falról szó sem volt. Fals sztori a falsztori. Haha. Megörült a
rímnek, és gyártott mellé még egyet: galamb szállt a fűre, hűhe. Fals sztori
a falsztori.
Nem fal emelkedett az agyában, inkább valamiféle váltás történt,
méghozzá nagyon, de nagyon hirtelen. Éles határvonal keletkezett, és ez a
vonal két életet választott el egymástól. Az egyik huszonhét évig tartott, és
a balesettel végződött. A másik akkor kezdődött, és eddig három esztendő
telt el belőle.
Két különböző élet.
De nem tudott róla senki. Egészen mostanáig még csak célzást sem tett
senkinek az igazságra – ha egyáltalán az az igazság, amit ő annak érez.
Most az volt a végszó, amikor kilépett Candler irodájából. Tudta, hogy
főnöke jópofa poénnak fogja fel ezt a mondatot. Persze azért nem árt
óvatosnak lenni. Ha valaki túl gyakran süt el egy viccet, a környezete
gyanút foghat.
Annak idején, a baleset során állkapocstörést szenvedett, ami minden
bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy ma szabad ember, nem pedig egy
elmegyógyintézet lakója. Három éve kocsija a várostól tízmérföldnyire
frontálisan ütközött egy teherautóval. Amikor negyvennyolc óra elteltével
magához tért a kórházban, nem tudott beszélni, mert gipszben volt az
állkapcsa, és ennek okán további három hétig képtelen volt megszólalni.
A három hét alatt – annak ellenére, hogy komoly fájdalmai voltak, és
egészen összezavarodtak a gondolatai – bőven volt ideje az emlékezésre.
Akkor találta ki a fals falat. Úgy gondolta, az emlékezetvesztés nem olyan
ritka dolog, azt könnyebben elhiszik majd neki, mint az igazságot. Vagyis
azt, amit ő igaznak hisz.
De vajon tényleg az az igazság?
Három éve gyötörte ez a kérdés, azóta, hogy felébresztette az a fehér
fény, és egy fehér szobában találta magát, ahol egy furcsa öltözetű idegen
ült az ágya mellett, az ágy pedig nem hasonlított egyetlen harctéri
fekvőalkalmatosságra sem. Nem látott még ehhez hasonlót, és nem is
hallott ilyesmiről. Háttámlás ágy!... Szemügyre vette az idegen arcot, aztán
a saját testére siklott a tekintete: az egyik lába és mindkét karja gipszben
volt, és a begipszelt lába felfelé meredt, egy kötél meg egy csiga
segítségével rögzítették.
Megpróbált megszólalni, hogy megtudakolja, hol van és mi történt vele;
akkor vette észre, hogy az állát is gipszburok szorítja össze.
Újra az idegenre meresztette a szemét, remélve, hogy annak magától is
eszébe jut tájékoztatni őt a legfontosabbakról. Úgy is lett. Az idegen
elvigyorodott, és azt mondta:
– Isten hozott, George! Hát visszajöttél közénk? Ne aggódj, minden
rendben lesz.
Valamiért furcsállotta ezt a beszédet. Hamar rájött, miért. A férfi angolul
beszélt. Ezek szerint angol fogságban van? Az is furcsa volt, hogy minden
szót ért, pedig alig ismeri a nyelvet. És vajon miért szólítja őt George-nak
ez az idegen?
Az idegen közelebb hajolt hozzá; talán mert kétség és rémület bujkált a
szemében.
– George, lehet, hogy még nem tisztult ki teljesen a fejed. Volt egy
csúnya karambolod. Az autód ütközött egy sóderszállító teherautóval. Két
nap után csak most tértél magadhoz. Nincs nagyobb bajod, de egy ideig
benn kell maradnod a kórházban, míg az összes törött csontod összeforr. De
aggodalomra semmi ok.
Akkor rettenetes hullámokban tört rá a fájdalom, és elsöpörte a
zavarodottságot. Behunyta a szemét. Egy másik hang is megszólalt a
közelében:
– Mr. Vine, most kap egy injekciót. – Nem merte kinyitni a szemét.
Vakon könnyebben viselte a fájdalmat.
Tűszúrást érzett a felsőkarján, azután rövidesen elvesztette az eszméletét.
Amikor újra magához tért – mint később megtudta, közben tizenkét óra
telt el –, ugyanabban a fehér helyiségben, ugyanazon a furcsa ágyon találta
magát, de ezúttal egy nő állt az ágy lábánál. Különös, fehér ruhát viselt, és
egy kis táblára tűzött papírlapot tanulmányozott.
Amikor észrevette, hogy a beteg felnyitotta a szemét, barátságosan
megszólalt, és így köszöntötte:
– Jó reggelt, Mr. Vine! Remélem, már jobban érzi magát. Szólok is dr.
Holtnak, hogy felébredt.
Azzal a nő elment, és kisvártatva egy ugyancsak fura ruházatú úrral jött
vissza, aki hasonlóan öltözködött ahhoz a férfiúhoz, aki a múltkor olyan
makacsul ragaszkodott a George megszólításhoz.
Az orvos ránézett, és elnevette magát.
– Végre van egy olyan betegem, aki nem tud feleselni. És még csak
írásban sem tudathatja velem a véleményét. – Aztán visszatért a
komolysága, és megkérdezte: – Vannak fájdalmai? Ha nincsenek, akkor
csak egyszer hunyja be a szemét; ha vannak, akkor kétszer!
Mivel a beteg abban a pillanatban nem érzett elviselhetetlen fájdalmat,
egyetlen pislantással válaszolt. Az orvos elégedetten bólintott.
– Az unokatestvére gyakran telefonált. Örülni fog, ha megmondom neki,
hogy javul az állapota, és ha beszélni nem is, de hallgatni már remekül tud.
Gondolom, nem zavarná különösebben, ha ma este eljönne magához
látogatóba.
A nővér megigazította az ágyneműt, aztán végre-valahára elvonult a
doktorral együtt, és Napi nekiláthatott, hogy rendet teremtsen zavaros
gondolatai között.
De erre az azóta eltelt három év is túl rövidnek bizonyult.
Ott volt mindjárt az a megdöbbentő tény, hogy minden szavát érti ennek
a barbár angol nyelvnek, amit körülötte beszélnek, holott korábban csak
néhány fontosabb kifejezést ismert. Hogyan lehetséges, hogy egy baleset
hatására egyszeriben anyanyelvi szinten ért egy addig jóformán ismeretlen
nyelvet?
Nem kevésbé döbbenetes az sem, hogy megváltozott a neve. Az az
ember, aki előző este ott ült az ágya mellett, George-nak, a nővér pedig Mr.
Vine-nek szólította. Ez pedig azt jelenti, hogy George Vine-nek hívják. Ami
angol név.
Volt azonban valami, ami ezerszer különösebb volt, mint az eddig
felsoroltak. A tegnapi idegen (ő lenne az az unokatestvér, akit az orvos
emlegetett?) elmondta, hogyan történt a baleset. „Az autód ütközött egy
sóderszállító teherautóval.”
A legnagyobb meglepetést az okozta neki, hogy pontosan tudja, hogy néz
ki egy autó, és hogy néz ki egy teherautó. Nem mintha emlékezett volna
arra, hogy valaha is vezetett ilyen járművet, sőt magára a karambolra sem
emlékezett. Csak arra, hogy Lodi után ül a sátorban... de... de akkor hogyan
volt képes maga elé képzelni egy benzinmotor hajtotta személyautót?
Hiszen azelőtt soha nem is hallott ilyesmiről.
Őrült módon összemosódott két világ. Az egyik éles, határozott
körvonalakkal jelent meg előtte. Huszonhét évet élt le benne. Korzika
szigetén született, huszonhét évvel ezelőtt, 1769. augusztus 15-én.
Abban a világban az itáliai hadsereg generálisa volt, és az első
jelentősebb győzelme után lefeküdt aludni a sátorba, Lodi közelében; úgy
emlékezett rá, mintha tegnap történt volna.
Most viszont ebben a másik, fura világban találta magát, ahol minden
fehér, és az emberek angolul beszélnek. Ahogy jobban belegondolt, rájött,
hogy ez a nyelv más, mint amit a brienne-i, velence-i és toulohi angolok
szájából hallott, mégis érti minden szavát, és most már ő is tökéletesen
beszélné, ha nem lenne gipszben az állkapcsa. Ebben a világban George
Vine-nak szólítják, és ismeretlen szavak röpködnek körülötte, amelyek
hallatán furcsa módon sosem látott képek tűnnek fel az agyában.
Autó, teherautó. Mind a kettő... – akaratlanul is eszébe villant egy
ismeretlen kifejezés – mind a kettő motoros jármű. Erősen koncentrált az új
fogalomra, és rögtön be is ugrott a hozzá tartozó információ: hengerek,
benzinrobbanás hajtotta dugattyúk, generátor, elektromos szikra...
Elektromosság. Kinyitotta a szemét, és felnézett a mennyezeten
elhelyezett fényforrásra. Valamiképpen tudta, hogy villannyal működik, és
általában véve tisztában volt azzal, mi is az az elektromosság.
 Az itáliai Galvani... Hát persze, hiszen olvasott ő egyet s mást Galvani
kísérleteiről, csak akkor még nem volt szó efféle gyakorlati hasznosításról.
Ahogy a lámpaburát bámulta, a víz erejével hajtott dinamók, mérföldeken
át futó távvezetékek, generátorok és motorok jelentek meg lelki szemei
előtt. Visszafojtott lélegzettel figyelt a saját agyából előkívánkozó
információkra.
Galvani a maga bizonytalan, otromba kísérleteivel csak egészen gyenge
áramot tudott létrehozni, és leglátványosabb produkciója a rángatózó
békaláb volt. Ténykedése aligha vetíthette előre a mennyezeten világító,
érthetően, mégis rejtélyesen működő lámpa megjelenését. A beteg elámult a
csodás jelenség láttán, ugyanakkor és ez volt a legkülönösebb –
természetesnek vette és pontosan értette működésének elvét.
Lássuk csak, elmélkedett. A villanyvilágítást Thomas Alva Edison találta
fel valamikor... Nevetséges! Az 1900-as dátum jut az eszébe, holott még
csak 1796-ot írnak.
Akkor jött a villámcsapás erejével ható felismerés, ami arra késztette,
hogy iszonyatos fájdalmak között megpróbáljon felülni az ágyon. Nem
sikerült. Agya megerősítette az előbbi választ: csakugyan 1900-ban történt
a felfedezés, Edison 1931-ben halt meg... egy Napóleon Bonaparte nevű
férfi pedig száztíz évvel korábban, 1821-ben távozott az élők sorából.
Abban a pillanatban nagyon közel állt ahhoz, hogy elveszítse a józan
eszét.
De akár őrült volt, akár épeszű, csakis a szájzárnak köszönhette, hogy
megmenekedett a bolondokházától. Így elegendő ideje jutott arra, hogy
végiggondolja a történteket, és rádöbbenjen: egyetlen módon kerülheti el a
szörnyű végzetet: amnéziát kell szimulálnia, el kell hitetnie a környezetével,
hogy nem emlékszik semmire, ami a balesete előtt történt vele. Az
emlékezetkiesésben szenvedőket nem csukják diliházba, gondolta. Majd
szépen megmondják, ki vagy, és megengedik, hogy visszatérj abba az
életbe, amit szerintük azelőtt éltél. Hagyják, hogy felszedegesd és
összeszövögesd az elvarratlan szálakat; hagyják, hogy megpóbálj
emlékezni.
Ez történt három évvel ezelőtt. Holnap pedig felkerekedik, elmegy egy
pszichiáterhez, és bemutatkozik neki. Mint Napóleon Bonaparte!
III.
A nap alacsonyan járt az égen. Egy nagy gépmadár húzott el zümmögve
a magasban. Napi felnézett, és nevetgélni kezdett. Halkan, csak úgy
magában. Nem egy őrült kacaja volt ez: azon derült, hogy ebben a
pillanatban akár Napóleon Bonaparte is ott lehetne azon a repülőgépen.
Talán George Vine utazott is már ilyenen, valamikor élete huszonhét éve
alatt. Sőt majdnem biztos. De ez vajon azt jelenti, hogy ő is járt a
levegőben? Ez is része annak a nagy-nagy kérdésnek.
Felkelt a padról, és sétált tovább. Nemsokára öt óra, ami azt jelenti, hogy
Charlie Doerr hamarosan befejezi a munkát a lapnál, és indul haza
vacsorázni. Talán nem ártana odaszólni neki, hogy este biztosan otthon
találja.
Bement a legközelebbi bárba telefonálni. Épp a legjobbkor csípte el
Charlie-t, aki már induláshoz készülődött.
– Halló, itt George beszél. Otthon leszel ma este?
– Persze, úgy volt, hogy pókerezni megyek, de lemondtam, amikor
megtudtam, hogy jössz.
– Mikor tudtad meg? Candler szólt róla?
– Ő. Te, figyelj csak, ha tudom, hogy felhívsz, szóltam volna Marge-nak.
Ettől függetlenül nyugodtan gyere vacsorára. Mindjárt meg is mondom
neki, hogy számítson rád.
– Kösz, Charlie, ne fáradjatok, van rnár egy vacsorameghívásom. És
nyugodtan mehetsz zsugázni. Csak hét körül tudok odaérni hozzátok, és egy
óra bőven elég lesz a megbeszélésre. Nyolc előtt meg úgysem indulnál el
otthonról.
– Ebből ne csinálj gondot magadnak – felelte Charlie –, egyébként se volt
sok kedvem elmenni, te meg ősidők óta ki se mozdulsz otthonról. Akkor
hétkor találkozunk.
Napi kilépett a telefonfülkéből, letelepedett a bárpulthoz, és rendelt
magának egy sört. Nem tudta volna megmagyarázni, miért utasította vissza
a vacsorameghívást. Valószínűleg tudat alatt szeretett volna egyedül tölteni
néhány órát, és addig még Charlie-ékkal se találkozott volna szívesen.
Lassan kortyolta a sört, nem akart túl hamar végezni vele. Ma este meg
kell őriznie a józanságát. Van még ideje meggondolni magát. Egy keskeny
ösvényt azért meghagyott magának a menekülésre. Még elképzelhető, hogy
reggel bemegy Candlerhez, és megmondja neki: úgy döntött, mégsem
vállalja a megbízást.
Az ajkához emelt pohár pereme fölött megpillantotta magát a bárpult
mögötti tükörben. Alacsony, köpcös, szeplős arcú férfit látott, homokszínű
hajjal. Régen is alacsony volt és köpcös, a többi tulajdonság viszont
egyáltalán nem illik rá.
Lassacskán elkortyolgatott még egy pohár sört, és azzal el is ment az idő
fél hatig.
Kilépett az utcára, és ezúttal a város felé vette az útját. Elsétált a Blade
épülete mellett, és felbámult az egyik második emeleti ablakra. Onnan
nézelődött, amikor Candler hívatta. Vajon leülhet-e még egyszer az ablak
mellé? Figyelheti-e még onnan a várost napfényes délutánokon?
Talán igen, talán nem.
Aztán eszébe jutott Clara. Találkozzon vele ma este?
Őszintén szólva nem volt hozzá semmi kedve. Amikor aztán belegondolt,
hogy most két hétig nem fogja látni, úgy döntött, mégiscsak illene
elbúcsúznia tőle.
Betért egy vegyeskereskedésbe, és feltárcsázta a lány lakását.
– Szia, George vagyok. Te, Clara, holnap vidékre kell mennem
munkaügyben. Nem tudom, mikor jövök vissza. Talán csak egy-két napig
maradok, talán hetekig. Elmehetnék hozzád ma késő este elbúcsúzni?
– Hát persze, George. Hányra jössz?.
– Azt hiszem, valamivel kilenc után. Jó lesz úgy? Előbb Charlie-hoz kell
mennem munkamegbeszélésre, lehet, hogy nem szabadulok onnan kilenc
óra előtt.
– Jól van, George. Gyere, ahogy tudsz, szeretettel várlak.
A boltból kilépve folytatta az útját. Megállt egy utcai büfénél, és bár nem
volt éhes, legyűrt egy szendvicset meg egy darab süteményt. Már negyed
hét. Ha kényelmes tempóban sétál tovább, épp idejében ér oda Charlie-
ékhoz. Úgy is lett.
Charlie nyitott ajtót, és rögtön a szájához emelte az ujját. Fejével a
konyha felé intett, ahol Marge éppen mosogatott.
– George, nem mondtam Marge-nak, hogy jössz. Csak idegeskedett volna
miatta.
Napi szívesen megkérdezte volna, miért idegeskedne Marge az ő
látogatása miatt, de türtőztette magát. Talán tartott egy kicsit a választól.
Mert a válasz nyilván arra utalt volna, hogy Marge aggódik az ő állapota
miatt, ami nagyon rossz jel. Eddig legalább sikerült elhitetnie magával,
hogy ügyesen lavírozott az elmúlt három évben.
Egyébként is elkésett volna a kérdéssel, mert már a nappali szoba
ajtajánál jártak, ahonnan minden szó behallatszott a konyhába.
– Nahát, George, de örülök, hogy kedved támadt sakkozni – lelkendezett
Charlie. – Marge moziba megy ma este. Én csak azért vállaltam a
pókerpartit, hogy ne kelljen elkísérnem. Egyébként semmi kedvem nem
volt kártyázni.
Elővette a szekrényből a sakktáblát, a dohányzóasztalra tette, és
nekilátott, hogy felrakja a figurákat.
Akkor lépett be Marge. Jó hideg sört hozott nagy poharakban, és a tálcát
letette a sakktábla mellé.
– Szia, George. Hallom, elutazol néhány hétre.
– El ám, csak még azt nem tudom, hová. Candler, a főszerkesztőm
megkérdezte, ráérnék-e, mire én igent mondtam. Abban maradtunk, holnap
mondja el a többit.
Charlie kinyújtotta a két kezét; mindkét markában egy-egy gyalogot
rejtegetett. Napi megérintette Charlie bal öklét. Abban volt a világos. E4-
gyel nyitott. Charlie tükörlépéssel válaszolt, mire ő megtolta a
vezérgyalogot.
Marge a kalapját igazgatta a tükör előtt.
– George, ha nem találkoznánk már ma este, jó utat és sok szerencsét.
– Kösz, Marge.
– Szia.
Jó néhány figura helyet változtatott még a táblán, mire Marge elkészült.
Indulás előtt búcsúcsókot lehelt a két férfi homlokára.
– Vigyázz magadra, George!
Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és Napi csakugyan aggodalmat
olvasott ki a hölgy világoskék szeméből. Ez megijesztette egy kicsit.
– Ne is fejezzük be ezt a játszmát, Charlie – mondta gyorsan, amikor
Marge becsukta maga mögött az ajtót. – Térjünk a tárgyra, mert kilenc
körül át kell mennem Clare-hez. Nem tudom, mennyi ideig leszek távol,
úgyhogy nem úszom meg a búcsúzkodást.
Charlie felkapta a fejét.
– George, te meg Clare... komoly a dolog?
– Fene tudja.
 Charlie a pohara után nyúlt, és kortyolt a söréből. Ettől egészen
felélénkült, és jóval lendületesebben folytatta:
– Helyes, térjünk a tárgyra. Holnap délelőtt tizenegyre egy Irving nevű
pasashoz vagyunk hivatalosak. Dr. W. E. Irving pszichiáterhez, ő az, akit dr.
Randolph ajánlott.
Miután Candler elmondta, miről van szó, felhívtam Irvin-get. Candler
már előzőleg odatelefonált Randolphnak. Az igazi nevemen jelentkeztem
be, és előadtam neki a következő történetet: van egy unokatestvérem, aki az
utóbbi időben nagyon furcsán viselkedik. Szeretném, ha elbeszélgetne vele.
Nem árultam el az unokatestvérem nevét, sem azt, miben nyilvánul meg a
furcsa viselkedése. Elzárkóztam a válaszadás elől azzal, hogy szeretném, ha
előítélet nélkül alkotna véleményt. Beadtam még neki, hogy rábeszéltelek
arra, menj el egy pszichiáterhez, de csak Randolph jutott az eszembe.
Felhívtam őt, de kiderült, hogy nemigen vállal magánpácienseket, és inkább
hozzá irányított. Annyit megmondtam még, hogy én vagyok a legközelebbi
élő rokonod.
Így ha meg tudod győzni Irvinget arról, hogy tényleg megőrültél, és ő
intézetbe akar csukni, ragaszkodom ahhoz, hogy Randolph legyen a másik
orvos, aki aláírja a papírt, hiszen eredetileg őhozzá akartam fordulni.
Randolph persze mindenben egyet fog vele érteni.
– Nem mondtad neki, hogy szerinted milyen fajta elmebetegségben
szenvedek?
Charlie megrázta a fejét.
– Holnap egyikünk se megy be dolgozni a Blade-hez. Én a szokásos
időben indulok majd el otthonról, hogy Marge ne sejtsen semmit, de csak
háromnegyed tizenegykor találkozom veled valahol a belvárosban,
mondjuk a Christina előcsarnokában. Ha meg tudod győzni Irvinget arról,
hogy – ha lehet így fogalmazni – rács mögött a helyed, rögtön megkeressük
Randolphot, és még holnap lerendezzük az egész ügyet.
– És ha meggondolom magam?
– Akkor felhívom Irvinget, és lemondom a találkozót. Azt hiszem, ezzel
mindent megbeszéltünk. Most fejezzük még be ezt a sakkjátszmát! Még
csak hét óra húsz.
– Inkább beszélgessünk még, Charlie! Egyébként is megfeledkeztél
valamiről. A holnaputánról nem ejtettünk szót. Milyen gyakran jössz majd
el hozzám, hogy elvidd a Candler-nek írt jelentésemet?
 – Igazad van, ezt el is felejtettem. Látogatási időben mindig be fogok
menni. Vagyis háromszor egy héten, hétfőn, szerdán és pénteken délután.
Holnap péntek, úgyhogy amennyiben sikerül bekerülnöd, először hétfőn
tudunk találkozni.
– Oké. Te, Charlie, mondd csak, Candler említette neked, mit kellene
kiderítenem odabent?
Charlie Doerr lassan csóválta a fejét.
– Egy szóval se. Miért, mi az? Vagy annyira titkos, hogy nem szabad
tudnom róla?
Napi csak nézte, nézte Charlie-t, és abban a pillanatban úgy érezte, nem
szabad elárulnia az igazat, azt, hogy ő maga se tud semmit. Attól olyan
ostobának tűnne. Candler szájából nem hangzott annyira értelmetlennek az
indoklás – igazából ő is csak egyetlenegy érvet hozott fel álláspontja
védelmében –, most viszont jobb hallgatni.
– Nézd, Charlie, ha ő nem szólt róla, azt hiszem, jobb, ha én se teszem. –
Mivel ez nem hangzott valami meggyőzően, gyorsan hozzátette: –
Megígértem Candlernek, hogy hallgatok.
Addigra kiürültek a poharak, és Charlie kiment a konyhába, hogy
utánatöltsön.
Napi követte. Szívesebben folytatta a beszélgetést a konyhában; ott
valahogy, meghittebb volt a környezet. Szétvetett lábbal letelepedett az
egyik székre, mellkasát rendhagyó módon a háttámlának vetette, könyökét
pedig a támla tetején nyugtatta. Charlie a hűtőszekrénynek támaszkodva
horgonyzott le.
– Egészségünkre! – mondta Charlie magasba emelve a poharát, majd
miután mindketten kortyoltak a sörükből, megkérdezte: – Felkészültél már
az Irving dokival való találkozásra? Betanultad a szövegedet?
Napi bólintott.
– Azt elárulta neked Candler, hogy mit kell majd mondanom?
– Azt, hogy te vagy Napóleon? – kérdezett vissza Charlie nevetve.
Nem csengett egy kicsit hamisan ez a nevetés? Napi gyorsan Charlie-ra
pillantott, de rögtön meg is nyugtatta magát. Biztos, hogy félelme teljesen
alaptalan. Charlie-t mindig is őszinte, egyenes embernek ismerte. Ő és
Marge lettek a legjobb barátai az elmúlt három év alatt. Charlie szerint jóval
hosszabb ideje fennállt ez a jó viszony, de Napinak a három évnél régebbi
eseményekre gondolva nem ők jutottak az eszébe. Az egy egész más
történet.
 Zavartan köszörülte a torkát, mert nagyon nem akaródzott kiböknie a
következő kérdést. Mégis kénytelen volt feltenni, hogy minden kétségét
eloszlathassa.
– Charlie, most egy nagy ökörséget fogok kérdezni tőled. Nincs ebben a
dologban semmi bunda?
– Mi a csudára gondolsz?
– Tudom, hogy marhaság, de... Szóval... ugye te meg Candler nem
hiszitek azt rólam, hogy becsavarodtam? Nem együtt terveltétek ki az
egészet, hogy még idejében, feltűnés nélkül eltegyetek az útból – vagy
legalább megvizsgáltassatok egy-két elmegyógyásszal?
Charlie-nak elállt szeme-szája.
– Jesszusom, George, hova gondolsz? Csak nem képzeled, hogy képes
lennék ilyesmire?
– Persze hogy nem. Csak... esetleg azt hiszed, hogy ezzel a javamat
szolgálod, és ebből a meggondolásból... Nézd, Charlie, ha mégis erről lenne
szó, meg kell mondanom, hogy becstelen eljárásnak tartom. Holnap azért
megyek el ahhoz a pszichiáterhez, hogy meggyőzzem őt valamiről, ami
nem igaz. Azt fogom hazudni, hogy téveszméim vannak. Nem leszek vele
őszinte. Ezért mondom, hogy becstelenül jártok el velem szemben, ha
szövetkeztetek ellenem. Ugye te is belátod ezt, Charlie?
Charlie kissé elsápadt.
– Istenemre, George, esküszöm, hogy szó sincs ilyesmiről – motyogta. –
Csak annyit tudok a dologról, amennyit Candlertől meg tőled hallottam.
– Tehát meggyőződésed, hogy tökéletesen normális vagyok?.
Charlie megnedvesítette az ajkát.
– Akarod, hogy őszinte legyek? – kérdezte.
– Akarom.
– Soha, soha nem vontam kétségbe az épelméjűségedet, egészen eddig a
pillanatig. Na persze... ha jól tudom, az amnézia is egyfajta rendellenesség,
és te máig nem tudtad visszanyerni az emlékezetedet. De ha jól sejtem,
most nem erre gondolsz.
– Nem bizony.
– Akkor pedig csak azt tudom mondani, hogy egészen mostanáig teljesen
normálisnak tartottalak. George, most úgy beszélsz, mint akinek üldözési
mániája van. Azt feltételezed, hogy szövetkeztünk ellened, mert... Érezned
kell, mennyire nevetséges ez a vád. Miért lenne jó Candlernek vagy nekem,
ha rávennénk téged, hogy addig hazudozz, míg diliházba nem csuknak?
 – Sajnálom, Charlie – szabadkozott Napi. – Csak egy pillanatra fordult
meg a fejemben ez a fura feltevés. Természetesen egy pillanatig se
gondoltam komolyan.
A karórájára pillantott, aztán hozzátette: – Mit szólnál, ha mégis
befejeznénk azt a játszmát?
– Remek ötlet. Rögtön teletöltöm a poharakat, hogy bevihessünk
magunkkal egy kis muníciót.
Napi figyelmetlenül játszott, és tizenöt perc alatt sikerült elveszítenie a
partit. Nem fogadta el Charlie-nak azt az ajánlatát, hogy játszanak egy
visszavágót. Inkább lustán hátradőlt a székén.
– Charlie, hallottál te már olyat, hogy vörös és fekete sakkfigurák
játszanak egymás ellen? – kérdezte.
– Nem én – felelte Charlie. – Tudtommal csak feketét és fehéret vagy
vöröset és fehéret szoktak összepárosítani. Miért?
– Hát... – kezdte Napi vigyorogva – lehet, hogy ezt nem kellene
elmondanom neked, éppen most, miután kétségbe vontad az
épelméjűségemet. Az az igazság, hogy az utóbbi időben visszatérő álmok
gyötörnek. Egyik se zavarosabb, mint a normális álmok, csak állandóan
ismétlődnek. Az egyikben vörös és fekete bábuk játszanak egymás ellen;
nem is biztos, hogy a sakk szabályai szerint. Tudod, hogy van ez: az
álomban minden értelmesnek tűnik, függetlenül attól, hogy ébren annak
tartjuk-e vagy sem. Amikor benne vagyok, nem problémázom azon, milyen
játékot játszanak azok a vörös meg fekete figurák. Olyankor tudom, sejtem,
vagy úgy érzem, mintha tudnám, de amikor felébredek, már fogalmam sincs
róla. Érted, mit mondok?
– Persze. Folytasd csak!
– Egyszóval, Charlie, azon tűnődöm, nem lehet-e ennek esetleg valami
köze ahhoz az emlékrekesztő falhoz, amin három éve képtelen vagyok
átlépni. Életemben – helyesebben az elmúlt három évben – most először
vannak visszatérő álmaim. Felmerült bennem, hogy az emlékek talán így
próbálnak a felszínre törni.
Lehet, hogy valamikor volt egy vörös és fekete figurákból álló sakk-
készletem? Talán valamelyik iskolámban vörös és fekete mezes csapatok
kosárlabdáztak vagy baseballoztak? Elképzelhető ilyesmi?
Charlie hosszasan gondolkodott, azután megrázta a fejét.
– Nem – felelte határozottan. – Persze a rulettban együtt van a két szín:
rouge et noir: vörös és fekete. És a kártyapaklikban is vörösek vagy feketék
a lapok.
– Nem, nem. Biztos vagyok benne, hogy ennek a kártyához és a ruletthez
semmi köze. Ez... valami egészen más. Itt vörös és fekete bábuk játszanak
egymás ellen. A vörös és a fekete valamiképpen a játékosok színe. Próbálj
nagyon erősen koncentrálni, Charlie: de ne azon gondolkozz, hogy te hol
találkozhattál ilyen játékkal, hanem azon, hogy én mire emlékezhetek!
Napi látta, hogy barátja komolyan töri a fejét, de semmi sem jut az
eszébe.
– Jól van, Charlie – mondta neki egy idő után –, ne gyötörd magad ezzel
tovább! Mondok mást. Mi jut eszedbe arról, hogy „a fényesen ragyogó?”
– A fényesen ragyogó micsoda?
– Önmagában „a fényesen ragyogó”. Mond ez neked valamit?
– Semmit.
– Kösz, Charlie, csak ennyit akartam kérdezni – mondta Napi. – Felejtsd
el az egészet!
IV.
Napi túl korán érkezett Clare házához, ezért elsétált az épület mellett. A
sarkon megállt a nagy szilfa alatt, és elszívta a cigarettáját. Komor
gondolatok kergették egymást a fejében.
Valójában nem volt itt min töprengeni. Csak annyit kell mondania, hogy
„Isten veled”. Két szó az egész, két egyszerű szócska. Azután pedig ki kell
térnie Clare kérdései elől. Egy szót se arról, hová megy, és pontosan mennyi
ideig marad távol. Csak semmi felhajtás: közönyösen és érzelemmentesen
kell eldarálnia a szöveget, mintha ő és a lány semmit sem jelentenének
egymásnak.
Nem tehet másként. Másfél éve ismeri Clare Wilsont, és nem szép dolog,
hogy ilyen hosszú ideig becsapta. Clare érdekében véget kell vetni ennek a
kapcsolatnak. Egy őrültnek, aki Napóleonnak képzeli magát, nincs joga
feleségül kérni egy lányt!
Eldobta a cigarettát, és sarkával kíméletlenül a járda aszfaltjába döngölte
a csikket. Aztán visszasétált a kapuhoz, felment a verandára, és
becsöngetett.
Clare maga nyitott ajtót. Az arca árnyékban volt, és az előszobát
megvilágító lámpa fényében úgy tűnt, nem is haj, hanem aranyfonatok
omlanak a vállára.
Napi szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megölelje a lányt.
Annyira nehezére esett mozdulatlanságra kárhoztatnia saját leszorított
karját, hogy a kézfeje görcsösen ökölbe szorult.
– Szia, Clare – mondta ostobán. – Hogy s mint vagy?
– Ezt neked jobban kell tudnod, George. Nem akarsz esetleg bejönni?
Clare hátralépett az ajtóból, hogy utat engedjen a férfinak. Napi a lámpa
fényében komolynak és ünnepélyesnek látta az arcát. Érzi, hogy készülök
valamire, gondolta. Elárulja a hangja meg az arckifejezése.
Napinak nem volt kedve bemenni.
– Olyan szép este van, Clare. Sétáljunk inkább egyet! – indítványozta.
– Jól van, George, sétáljunk. – A lány kilépett a verandára. – Tényleg
kellemes az idő, és gyönyörűek a csillagok. – Hirtelen a férfi felé fordult, és
megkérdezte:
– Választottál már közülük?
 Napit meglepte egy kicsit a kérdés. Tett egy lépést a lány felé, belekarolt,
és lekísérte őt a lépcsőn.
– Az összes csillag az enyém – felelte végül derűsen. – Talán meg akarod
venni valamelyiket?
– Nem kaphatnék tőled egyet ajándékba? Egy icipici törpecsillaggal is
beérném. Az se baj, ha csak távcsövön keresztül lehet látni.
Lenn jártak már az utcán, a hangjuk nem hallatszott el a házig. A lány
egyszeriben komolyra fordította a szót.
– Mi baj van, George?
Napi már-már azt felelte, nincs semmi probléma, de aztán inkább lenyelte
a választ. Nem árulhatta el az igazat, és semmi jó hazugság nem jutott az
eszébe. A lány kérdése elvileg megkönnyítette a dolgát, a gyakorlatban
azonban csak tetézte a bajt.
– Ugye, George, te most... örökre el akarsz búcsúzni tőlem? – kérdezte
Clare.
– Igen – felelte a férfi. Annyira kiszáradt a szája, hogy nem tudta, érthető
volt-e egyáltalán a válasz. Megnedvesítette az ajkát, és újra nekifutott: –
Igen, Clare. Azt hiszem, örökre.
– És miért? < Napi képtelen volt a lány szemébe nézni. Vakon bámult
előre, a semmibe.
– Nem mondhatom meg, Clare. De hidd el, nem tehetek mást.
Mindkettőnknek így lesz a legjobb.
– Egyvalamit azért árulj el, George! Tényleg elutazol, vagy csak... ezzel
az ürüggyel akarsz megszabadulni tőlem?
– Tényleg elmegyek. És nem tudom, mennyi időre. De kérlek szépen, ne
kérdezd, hová! Nem mondhatom meg.
– Talán tudom is a választ, George. Nagy baj lenne, ha rákérdeznék?
Persze hogy nagy baj lenne, gondolta Napi, méghozzá nagyon nagy baj,
de ezt mégsem mondhatja így meg a lánynak. Inkább nem szólt semmit.
Közben a közeli parkhoz értek. Nem is park volt ez, inkább csak egy
négyzet alakú zöld terület a háztömbök között. Elrejtőzni nem tudtak a
kíváncsi szemek elől, volt viszont néhány pad, ahová le lehetett ülni. Napi
odaterelte a lányt az egyik padhoz – persze az is lehet, hogy Clare
irányította az ő lépteit –, és letelepedtek. Másokat is láttak a parkban, de a
közvetlen közelükben nem volt senki. Napi még mindig nem válaszolt a
lány kérdésére.
Clare egészen közel húzódott hozzá.
 – George, ugye az elmeállapotod aggaszt annyira?
– Igen... tulajdonképpen igen.
– És most emiatt utazol el, igaz? Kivizsgálásra vagy kezelésre mész.
Vagy lesz ez is, az is?
– Ilyesmiről van szó, de ennyire azért nem egyszerű a dolog. Clare...
értsd meg, nem beszélhetek róla.
Napi a térdén nyugtatta a kezét. A lány most megérintette az ujjait.
– Gondoltam én, George, hogy innen fúj a szél. Nem is kérem, hogy
beszélj róla. Csak... ne mondd ki, hogy örökre! Búcsúzzunk azzal, hogy
nemsokára újra látjuk egymást! Levelet se kell írnod, ha nem akarsz. De
mondj le arról a nemes gesztusról, hogy az én érdekemben egyoldalúan
szakítasz velem! Legalább várd meg, míg odaérsz arra a helyre, jó?
Napi nyelt egy nagyot. Mennyire leegyszerűsíti szegény lány ezt a
bonyolult problémát!
– Jól van, Clare – felelte síri hangon. – Legyen úgy, ahogy te akarod!
Erre a lány váratlanul felpattant a padról.
– Induljunk vissza, George!
Napi is felállt.
– Korán van még – próbált ellenkezni.
– Tudom, de... Nézd, George, én azt mondom, lélektanilag ez a
legmegfelelőbb pillanat az elválásra. Biztosan bután hangzik, de szerintem
mindezek után csak rontanánk a helyzeten, ha...
Napi elnevette magát.
– Megértelek.
Egyikük se szólalt meg a Clare házig vezető úton. Napi fejében
összezavarodott minden: nem tudta, jót vagy rosszat jelent-e ez a hosszú
csönd.
Aztán amikor megálltak az ajtó előtt, az árnyas verandán, Clare
szembefordult a férfival.
– George... – kezdte, de mindjárt el is hallgatott. Csak hosszas vívódás
után folytatta:
– George, az Isten áldjon meg, ne viselkedj már ennyire nemesen!
Hacsak nem azért csinálod ezt, mert már nem szeretsz, és ilyen
kacskaringós kerülőúton akarsz megszabadulni tőlem. Talán arról van szó?
Napinak már csak két lehetősége maradt. Az egyik az, hogy hanyatt-
homlok elrohan, és faképnél hagyja Clare-t. Ő a másik lehetőséget
választotta. Átölelte, és megcsókolta, hevesen, szenvedélyesen.
 Amikor hosszú percek után kibontakoztak egymás öleléséből, Napi már
nem tudott logikusan gondolkodni. Olyasmi csúszott ki a száján, amit a
világért sem akart kimondani:
– Szeretlek, Clare. Szeretlek. Nagyon szeretlek.
– Én is téged, drágám – felelte a lány. – Ugye visszajössz hozzám?
– Igen. Visszajövök – fogadkozott Napi.
Messze volt a lakása Clare házától, jó négymérföldnyire, de ő gyalog
tette meg az utat, és úgy érezte, néhány perc alatt hazaért.
Otthon a sötét szobában leült az ablakhoz, hogy eltűnődjön legközelebbi
teendőin, de gondolatai minduntalan visszatértek abba a körbe, ahonnét
három éve nem tudtak kitörni.
Az elmúlt két nap egyetlen jelentős változást hozott az életében: végre
kimozdul ebből a városból. És talán, talán sikerül kiderítenie valamit.
Fenn, az égbolton drágakövek ragyogtak. Lehet, hogy az egyik az ő
szerencsecsillaga? Ha igen, akkor követni fogja, akárhová vezesse is az a
csillag. Ha kell, bevonul akár a bolondokházába is. Valahol a lelke mélyén
úgy érezte, nem lehet véletlen, hogy arra kérik: hazudja azt, amit titokban
igaznak érez.
A végzet csillaga.
Az lenne a fényesen ragyogó? Nem, ez az álmaiból ismerős kifejezés
valami másra vonatkozik. Nem valaminek a jelzője, hanem önnálló
fogalom. A fényesen ragyogó. De vajon minek az elnevezése?
És a vörös meg a fekete? Sorra vett minden felmerült lehetőséget, de sem
Charlie, sem ő nem lelt hihető magyarázatra. A dámajáték bábui is eszébe
jutottak, de ezt a feltevést is hamar elvetette.
Vörös és fekete.
Nem sejtette, mi a helyes válasz, de érezte, hogy most már helyes úton
halad, és őrült sebességgel közeledik a célhoz.
Hamarosan lefeküdt, de csak nagy sokára jött álom a szemére.
V.
Charlie Doerr kilépett az „Idegeneknek tilos a bemenet” feliratú belső
szobából, és kezet nyújtott barátjának.
– Sok szerencsét, George. Mehetsz be, a doki már vár.
Napi megrázta a feléje nyújtott kezet.
– Akkor te akár indulhatsz is haza. Hétfőn látogatási időben találkozunk.
– Inkább itt várom meg, mi lesz – felelte Charlie. – Tudod, mára úgyis
szabadságot vettem ki. És egyébként se olyan biztos, hogy be kell
vonulnod.
Napi elengedte Charlie kezét, és döbbenten nézte unokafivére arcát.
– Hogyhogy... nem olyan biztos?
– Hát... – Charlie zavartnak látszott. – Talán épeszűnek fog nyilvánítani,
vagy csak annyit mond, hogy rendszeresen járj el hozzá, míg rendbe nem
jössz, vagy... valami ilyesmit – fejezte be Charlie elhaló hangon.
Napi hitetlenkedve nézett vissza rá. Szívesen megtudakolta volna tőle,
hogy most melyikük a dilis, de nem lett volna helyén való a kérdés. Mégis,
mielőtt bement volna az orvoshoz, meg kellett bizonyosodnia arról, nem
feledkezett-e meg valamiről Charlie. Talán túljátszotta a szerepét?
– Te, Charlie... nem emlékszel már, mit... – kezdte, de belátta, hogy nem
is érdemes befejeznie a mondatot. Charlie arcáról leolvashatta a választ.
– Itt megvárlak, George. És még egyszer: sok szerencsét!
Napi mélyen belenézett Charlie szemébe, aztán bólintott, sarkon fordult,
és belépett a rendelőbe. Becsukta maga mögött az ajtót, és rögtön
tanulmányozni kezdte az íróasztal mögül feltápászkodó nagydarab,
acélszürke hajú, széles vállú férfit.
– Dr. Irvinghez van szerencsém?
– Igen, Mr. Vine. Foglaljon helyet, kérem!
Napi lehuppant az orvossal szembe egy kényelmes, párnás karosszékbe.
– Nézze, Mr. Vine – kezdte a doktor –, az első beszélgetés mindig kínos
egy kicsit, legalábbis a beteg számára. Amíg nem ismer eléggé, nehezen
tárulkozik ki előttem. Szívesebben venné, ha nem szakítanám félbe, amikor
a problémájáról beszél, vagy inkább szeretné, ha kérdéseket tennék fel?
Napi alaposan megfontolta a választ. Igaz, hogy már jó előre
megfogalmazta magában a mondanivalóját, de az a néhány szó, amit a
várószobában Charlie-val váltott, megrendítette az önbizalmát.
 – Talán jobb lenne, ha ön kérdezne – felelte végül.
– Helyes. – Dr. Irving papírt és ceruzát készített elő. – Hol született és
mikor?
Napi vett egy nagy levegőt, aztán elkezdte:
– Legjobb tudomásom szerint Korzika szigetén, 1769. augusztus 15-én.
A születésem pillanatát természetesen nem tudom visszaidézni, de a
korzikai gyermekévekből már vannak emlékeim. Tízéves koromban aztán
Brienne-be költöztem, ott jártam iskolába.
A doktor nem jegyzetelt, csak finoman kopogtatott az üres papíron a
ceruzája hegyével.
– Milyen évszámot és hónapot mondott? – kérdezte.
– 1769 augusztusát. Tudom, hogy ezek szerint százhetvenvalahány
évesnek kellene lennem. Ha magyarázatot szeretne hallani, azzal sajnos
nem szolgálhatok. És arra se tudok mit mondani, hogy Napóleon Bonaparte
1821-ben elhalálozott.
Napi hátradőlt a székben, karba tette a kezét, és felbámult a mennyezetre.
– Én nem próbálom megmagyarázni ezeket a paradoxonokat és
ellentmondásokat. Elfogadom őket úgy, ahogy vannak. És akár logikus,
akár nem, az emlékezetem azt bizonygatja, hogy huszonhét évig én voltam
Napóleon. Nem fogom most elsorolni, mi minden történt a huszonhét év
alatt: megírták a történelemkönyvek.
Aztán 1796-ban, a lodi ütközet után az itáliai seregek parancsnokaként
lefeküdtem aludni. Nem tudok róla, hogy előtte bármi különlegeset tettem
volna. Ébredéskor – nem érzékeltem, mennyi ideig aludtam – ennek a
városnak az egyik kórházában találtam magam, ahol közölték velem, hogy
a nevem George Vine, 1944-et írunk, és huszonhét éves vagyok.
A két életben egyetlenegy dolog volt közös: a huszonhét év. Semmi más.
George Vine életéből semmire sem emlékszem egészen addig a pillanatig,
míg a baleset után magamhoz nem tértem a kórházban. Azóta megtudtam
már a múltjáról egyet s mást, de kizárólag mások elmondása alapján.
Tudom, mikor született és hol, tudom, hová járt iskolába, és mikor
kezdett a Blade-nél dolgozni. Tudom, mikor vonult be katonának, és mikor
szerelték le – 1943 végén – a maradandó térdsérülése miatt. Nem harcban
sérült meg, és nem is „idegalapon” szerelték le – vagyis szereltek le.
Az orvos abbahagyta a kopogtatást.
– És maga három évig titokban tartotta mindezt?
 – Igen. A baleset után bőven volt időm átgondolni a helyzetet, és arra
jutottam, nem kérdőjelezem meg azt, amit a múltamról mondtak, mivel
ellenkező esetben nyilván rács mögé dugtak volna. És persze megpróbáltam
választ találni a kérdéseimre. Tanulmányoztam Dunne időelméletét, sőt még
Charles Fort műveit is. – Elvigyorodott. – Ismeri Caspar Hauser történetét?
Dr. Irving bólintott.
– Talán ő is ugyanezt a szerepet alakította. Kíváncsi vagyok, hányan
vannak az amnéziások között olyanok, akik úgy tesznek, mintha nem
tudnák, mi történt egy adott időpont előtt, ahelyett hogy bevallanak, milyen
furcsa emlékekkel kénytelenek együtt élni.
– Az unokatestvére szerint – mondta dr. Irving tagoltan – ön már a
balesete előtt úgymond „bolondja volt” a Napóleon-témakörnek. Ezt mivel
magyarázza?
– Ismétlem, nem szándékozom megmagyarázni semmit. De Charlie
Doerrtől függetlenül is csak megerősíthetem ezt az állítást. Minden jel arra
mutat, hogy a George Vine-i énemet – ha valaha is azonos voltam George
Vine-nal – felettébb érdekelte Napóleon, hősnek tartotta, sokat olvasott és
beszélt róla. Ezért aztán a Blade-nél a kollégái rá is ragasztották a „Napi”
becenevet.
– Megfigyeltem, hogy külön személyiségként emlegeti George Vine-t.
Azonosnak tartja magát vele vagy sem?
– Három éve én vagyok George Vine. Nem emlékszem viszont, hogy
korábban is az lettem volna. Azt hiszem, azelőtt más voltam. Még azt
tartom a legvalószínűbbnek, hogy én három évvel ezelőtt George Vine
testében ébredtem fel.
– És mit csinált közben százhetvenvalahány évig?
– Arról fogalmam sincs. Egyébként egy percig se vonom kétségbe, hogy
ez itt George Vine teste, amivel együtt örökül kaptam George Vine
ismereteit és személyes emlékeit is. Tudom például, hogyan végezzem el a
munkáját a lapnál, bár egyre sem emlékszem a korábbi munkatársai közül.
Aztán kifogástalanul beszélek és írok angolul. Tudok gépelni, és a
kézírásom ugyanolyan, mint az övé.
– Mivel magyarázza mindezt? Hiszen azt állítja, nem azonos George
Vine-nal.
Napi előrehajolt.
– Arra gondolok, hogy az egyik részem azonos George Vine-val, a másik
nem. Valamilyen szokatlan módon átkerültem ebbe a testbe, de nem
szükségszerű, hogy természetfölötti jelenségről van szó, mint ahogy az se
biztos, hogy megőrültem. Vagy maga szerint biztos?
Dr. Irving nem válaszolt, inkább megkérdezte:
– Ön mindezt érthető okokból három éven keresztül titokban tartotta.
Most – feltehetően más okok miatt – úgy döntött, hogy elmondja. Mi
késztette a kitárulkozásra? Minek a hatására változott meg a véleménye?
– Nem hiszek a véletlenekben – felelte Napi. – Most megváltozott a
helyzetem. És a rabságot is kész vagyok vállalni azért, hogy megtudjam az
igazságot.
– Mennyiben változott meg a helyzete?
– Tegnap a főnököm azt javasolta, hogy praktikus okból tettessem
magamat őrültnek. És éppen azt az elmebetegséget kell megjátszanom,
amiben szenvedek – már amennyiben tényleg beteg vagyok. Természetesen
elképzelhetőnek tartom, hogy megőrültem, mégis abból a feltételezésből
kell kiindulnom, hogy normális vagyok. Ön azt tartja magáról, hogy dr.
Willard E. Irving, helyesebben kénytelen ezt feltételezni, mert csak így tud
élni. De igazából mivel tudja ezt bizonyítani? Talán már rég megőrült, de
kénytelen megjátszani az épeszűt.
– Azt hiszi, hogy a főnöke részese egy ön ellen irányuló
összeesküvésnek? És az összeesküvésnek az a célja, hogy magát
elmegyógyintézetbe csukassák?
– Nem tudom. Elmondom, mi történt tegnap dél óta. – Napi vett egy
nagy levegőt, aztán szép sorjában beszámolt mindenről: a Candlerrel
folytatott beszélgetésről, arról, mit mondott Candler dr. Randolphról, miről
tárgyaltak este Charlie Doerr-rel és azt is, mennyire zavartnak látszott az
imént Charlie kint a várószobában.
– Hát ez történt – fejezte be. Inkább kíváncsian, mint aggódva
tanulmányozta dr. Irving kifejezéstelen arcát. Megpróbált olvasni az orvos
gondolataiban. Aztán csak úgy mellékesen hozzátette: – Maga persze nem
hisz nekem. Őrültnek tart.
Mélyen Irving szemébe nézett.
– Nem is juthatott más következtetésre, hacsak nem feltételezi azt, hogy
körmönfont hazugságok rendszerével akarom meggyőzni arról, hogy őrült
vagyok. Mint tudós és pszichiáter még csak fel sem tételezheti, hogy amit
hiszek – amit tudok –, az igaz. Jól mondom?
– Attól tartok, igen. Akkor most mi legyen?
 – Írja csak alá azt a nyilatkozatot! Most már végigcsinálom a dolgot. Sőt
dr. Ellsworth Joyce Randolphból is kikényszerítem azt a szakvéleményt.
– Ezek szerint nincs kifogása dr. Randolph személye ellen?
– Mit érnék azzal, ha kifogást emelnék?
– Egy előnye biztos, hogy származna belőle, Mr. Vine. Ha a beteg
előítélettel viseltetik az orvossal szemben – illetve vele kapcsolatban
valamilyen téveszmének a rabja –, akkor elmehet más pszichiáterhez. Ha ön
azt hiszi, hogy dr. Randolph is részese az összeesküvésnek, javaslom, hogy
forduljon valaki máshoz.
– És ha én ragaszkodom dr. Randolphoz? – kérdezte Napi csendesen.
Dr. Irving tehetetlenül széttárta a kezét.
– Ha ön és Mr. Doerr kitartanak dr. Randolph mellett, akkor
természetesen...
– Kitartunk mellette.
A doktor komoran meghajtotta a fejét.
– Egyvalamit meg kell értenie: ha dr. Randolph és én úgy döntünk, hogy
intézetbe kell vonulnia, nem azért tesszük, hogy elzárjuk a világtól.
Kezeléseket fog kapni, hogy mielőbb meggyógyuljon.
Napi bólintott.
Dr. Irving felkelt a székről.
– Bocsásson meg egy pillanatra! Felhívom dr. Randolphot.
Az orvos átment egy másik szobába. Pedig itt, az asztalán is van egy
telefon, gondolta Napi. Úgy látszik, nem akarja, hogy halljam, mit mond.
Nyugodtan várakozott.
– Dr. Randolph fogad minket – jelentette Irving, amikor visszatért.
– Már telefonáltam is taxiért, azzal megyünk oda. Még egy kis türelmét
kérem, amíg beszélek az unokatestvérével, Mr. Doerr-rel.
Napi nem fordult a távozó doktor után. Odalopózhatott volna az ajtóhoz
hallgatózni, de nem tette. Mozdulatlanul ült a helyén. Aztán a háta mögött
kinyílt az ajtó, és meghallotta Charlie hangját: – Gyere, George! A taxi
biztosan lent vár már a ház előtt. Lelifteztek a földszintre, és beszálltak a
kocsiba. Dr. Irving bemondta a címet. Félúton Napi megszólalt: – Szép
napunk van ma.
Erre Charlie megköszörülte a torkát, és csak annyit mondott:
– Bizony, bizony.
Attól kezdve hallgattak mind a hárman.
VI.
Szürke nadrágba és nyitott galléros, szürke ingbe kellett bújnia.
Nyakkendőt, övet nem kapott, nehogy felkösse rá magát. Az övet nem
hiányolta különösebben, mert a derekán úgy feszült a begombolt nadrág,
hogy nem csúszhatott le egykönnyen. Az a veszély se fenyegette, hogy
véletlenül kizuhan valamelyik ablakon: kívülről mindegyikre rácsot
szereltek.
Viszont várakozásával ellentétben nem magányos cellába csukták: egy
nagy, második emeleti kórterembe költözött. Rajta kívül hét férfi lakott még
ott. Napi végignézett a kollégákon: ketten a földön ülve dámáztak, egy
mereven bámult a semmibe, két másik egy nyitott ablak rácsának
támaszkodva nézelődött kifelé. Utóbbiak úgy beszélgettek, mintha teljesen
normálisak lennének. Valaki egy magazint olvasgatott, társa pedig a
sarokban ülve bontott akkordokat játszott lágyan egy nem létező zongorán.
Napi a falnak támaszkodva figyelte a hét férfit. Még csak két órát töltött
a kórteremben, de úgy érezte, két év is eltelt már.
Dr. Ellsworth Joyce Randolphfal zökkenőmentesen folyt le a beszélgetés.
Tulajdonképpen ugyanaz hangzott el, mint Irving rendelőjében.
Nyilvánvaló volt, hogy dr. Randolph soha életében nem hallott még róla.
Persze Napit ez egyáltalán nem lepte meg.
Halálosan nyugodt volt. Úgy döntött, most egy ideig nem fog
gondolkodni és aggodalmaskodni, mi több, megpróbál érzések nélkül élni.
A földön üldögélő pároshoz lépett, és figyelni kezdte a dámajátékot.
A két férfi úgy játszott, mint a normális emberek: egyszer sem szegték
meg a szabályokat. Aztán az egyikük felnézett, és megkérdezte Napitól:
– Pajtás, téged hogy hívnak? – Teljesen értelmes volt a kérdés, csak egy
baj volt vele: az illető az elmúlt két óra alatt már negyedszer fordult hozzá
ugyanezzel a szöveggel.
– A nevem George Vine – felelte Napi.
– Az enyém Bassington. Ray Bassington. Szólíts csak Ray-nek, pajtás.
Te dilis vagy?
– Nem én.
– Vannak köztünk dilisek is meg normálisak is. Az ott például dilis –
jelentette ki, és a képzeletbeli zongorát verő pasasra mutatott. – Tudsz
dámázni, pajtás?
 – Csak egy kicsit.
– Nagyszerű. Nemsokára itt a kaja. Ha van valami kérdésed, fordulj csak
hozzám bizalommal!
– Akkor mondd meg, hogy lehet kikerülni innen! Várj, nem viccnek
szántam. Komolyan kérdezem. Hogy megy az elbocsátás?
– Havonta egyszer megjelensz egy bizottság előtt. Feltesznek neked egy-
két kérdést, aztán eldöntik, mehetsz-e vagy maradsz még. Előfordul, hogy
tűket szurkálnak az emberbe. Te mivel kerültél be, pajtás?
– Hogy érted ezt?
– Gyengeelméjűség, mániás depresszió, dementia praecox, involúcionális
melankólia...
– Á, értem. Azt hiszem, paranoia.
– Az szar. Akkor meg fognak szurkálni.
Valahol megszólalt egy csengő.
– Vacsoraidő van – szólalt meg ekkor a másik dámajátékos. – Volt már
öngyilkossági kísérleted? Vagy próbáltál már megölni valakit?
– Még nem.
– Akkor az A asztalnál fogsz kajálni. Késsel, villával. Közben kívülről
kinyitották a kórterem ajtaját.
– Indulás – vezényelte egy ápoló. A betegek sorban kivonultak, csak az a
férfi nem mozdult, aki mindvégig egy széken ült, és csak bámult a
semmibe.
– Vele mi lesz? – kérdezte Napi Ray Bassingtontól.
– Ő ma nem vacsorázik. Mániás-depressziós, és most kezdődik a
depressziós időszaka. Egy étkezést büntetlenül ki lehet hagyni. De ha a
következőre se mész oda, elvisznek erőszakkal, és megtömnek. Te mániás-
depressziós vagy?
– Nem én.
– Akkor mázlid van. Nem cserélnék velük, mikor rossz passzban vannak.
Oda fogunk bemenni.
A jókora helyiségben szürke inges, szürke nadrágos alakok tülekedtek az
asztalok és a padok között. Ahogy Napi belépett az ajtón, egy ápoló rögtön
elkapta a karját.
– Oda ülj! Az a te helyed.
Közvetlenül az ajtó mellett volt a széke. Az asztalon egy bádogtányérban
valami gusztustalan kotyvalék várt rá, a tányér mellett kanál. Napi
megtorpant.
 – Kést meg villát nem kapok? – érdeklődött. – Azt hallottam, hogy...
Az ápoló nagyot taszított rajta.
– Az első hét napban megfigyelés alatt állsz. Csak utána kaphatsz a
kezedbe szúróeszközt. Ülj le!
Napi leült. Az asztaltársainál sem látott kést és villát. Már valamennyien
ettek, némelyikük malac módra csámcsogva, szerteszét fröcskölve az ételt.
Napi a tányérra szegezte a tekintetét, bár nem találta bizalomgerjesztőnek a
vacsorát. Kanalával összemaszatolta a tányért, és sikerült lenyelnie néhány,
a pörköltben talált krumplidarabot meg egy vagy két viszonylag sovány
húscafatot.
A kávét is bádogpohárban kapták. Napi először elcsodálkozott ezen, de
aztán eszébe jutott, hogy a hagyományos kávéscsészék könnyen törnek, az
olcsó éttermekben használt súlyos bögrék pedig életveszélyes ütőfegyverré
válhatnak egy őrült kezében.
Napi képtelen volt meginni a gyenge, langyos löttyöt.
Hátradőlt a széken, és egy pillanatra behunyta a szemét. Amikor újra
kinyitotta, üres tányért és üres poharat látott maga előtt, bal oldali
szomszédja pedig úgy habzsolt, mintha az éhhalál fenyegetné. Napi
felismerte benne a nem létező zongora virtuózát.
Ha sokáig itt tartanak, én is ki fogok éhezni, és meg fogom enni azt a
moslékot, gondolta. És abban a pillanatban semmi kedve se volt ahhoz,
hogy sokáig ott maradjon.
Valamivel később újra megszólalt a csengő. Erre a betegek egy Napi
számára láthatatlan jelzésnek engedelmeskedve szép sorjában felkeltek az
asztalok mellől, és kivonultak az ebédlőhelyiségből. Napi asztaltársasága
érkezett utoljára a terembe, most ők távoztak először.
Ray Bassington Napi nyomában lépkedett felfelé a lépcsőn.
– Majd megszokod, pajtás – vigasztalta társát. – Mit is mondtál, hogy
hívnak?
– A nevem George Vine.
Bassington erre jóízűen felkacagott. Miután mindannyian felmentek a
kórterembe, becsukódott mögöttük az ajtó, és fordult a kulcs a zárban.
Napi észrevette, hogy közben odakint besötétedett. Az egyik ablakhoz
lépett, és kikukucskált a rácsok között. Csak egyetlen csillag ragyogott az
udvarban álló szilfa fölött. Az lenne a szerencsecsillaga? Ö mindenesetre
követte. Ide is követte. Abban a pillanatban felhő takarta el az apró
fénypontot.
 És Napi arra lett figyelmes, hogy áll mellette valaki. Oldalra fordította a
fejét, és a zongoravirtuózt pillantotta meg. A sötét bőrű, különös arcú,
szuggesztív tekintetű férfi sandán mosolygott, mintha nemrég valami jó
viccet hallott volna.
– Ugye te új fiú vagy nálunk? – kérdezte. – Vagy csak áthelyeztek ide
egy másik kórteremből?
– Új fiú vagyok. A nevem George Vine.
– Az enyém Baroni. Zenész vagyok, vagy legalábbis az voltam valaha.
Ma már... Á, hagyjuk ezt! Kíváncsi vagy valamire az intézettel
kapcsolatban?
– Persze. Hogy lehet kijutni innen?
Baroni nevetni kezdett, de se túláradó jókedv, se különösebb keserűség
nem csendült ki a hangjából.
– Hát, először is meg kell győznöd őket arról, hogy visszanyerted a józan
eszedet. Ha van hozzá kedved, elmondhatnád nekem, mi a problémád. Vagy
nem szívesen beszélsz róla? Ki így viszonyul ehhez a kérdéshez, ki úgy.
Napi Baronira pillantott, és eltűnődött, vajon a muzsikus melyik
csoporthoz tartozik.
– Elmondom, ha kíváncsi vagy rá felelte végül. – Nekem...
meggyőződésem, hogy én vagyok Napóleon.
– Tényleg?
– Mi tényleg?
– Tényleg te vagy Napóleon? Mert ha nem, akkor semmi bökkenő.
Akkor nem adok neked hat hónapot, és kikerülsz innen. Ha viszont tényleg
te vagy Napóleon, nagy baj van. Akkor valószínűleg itt fogsz meghalni.
– Miért? Szerintem ha tényleg én vagyok Napóleon, akkor épeszű
vagyok, és...
– Az nem számít. Csak az számít, hogy ők épeszűnek tartanak-e. Az ő
logikájuk szerint: ha azt hiszed magadról, hogy te vagy Napóleon, nem
lehetsz normális, és kész. Semmi más nem érdekli őket, következésképpen
te maradsz, ahol vagy.
– Akkor se engednek ki, ha egyszer csak elkezdem hangoztatni, hogy
George Vine vagyok?
– Nem te vagy az első paranoiás beteg. Ne felejtsd el, hogy paranoiával
kerültél ide. Közismert tény, hogy minden paranoiás hazugságokkal kezd
próbálkozni, ha megunja a bezártságot. Ezek meg nem most jöttek le a
falvédőről. Ismerik a dörgést.
 – Lehet, hogy általában így van, de hogyan...
Hirtelen jeges borzongás futott végig a gerincén. Nem is kellett már
befejeznie a kérdést. Meg fognak szurkálni... Csak most értette meg, mire
célzott Ray Bassington. A sötét arcú bólintott.
– Igazságszérum – mondta. – Ha egy paranoiás eljut arra a szintre, ahol
már csak attól függ a gyógyulttá nyilvánítása, hogy igazat mond-e vagy
sem, ezek holtbiztosra akarnak menni, mielőtt kiengednék.
Milyen zseniális kis csapdába sétáltam bele, gondolta Napi keserűen.
Most már valószínűleg itt fogok megdögleni.
A hideg vasrácsnak hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Távolodó
léptek zaját hallotta: egyedül maradt, Kinyitotta a szemét, és belebámult a
sötétségbe. Már a holdat is eltakarták a felhők.
Clare, gondolta. Ó, Clare...
Zseniális csapda.
De ahol csapda van, ott csapdavetőnek is lennie kell.
Két dolog lehetséges: vagy normális, vagy őrült. Ha normális, akkor
besétált egy ügyes csapdába. Márpedig ha ez a csapda, akkor valaki vagy
valakik szántszándékkal csalták őt tőrbe...
Ha normális...
Mennyivel jobb lenne, ha megőrült volna! Adná Isten, hogy ez legyen az
igazság! Akkor csodálatosan egyszerű lenne minden, talán még ki is juthat
innen egy szép napon, visszamehet dolgozni a Blade-hez, sőt még az sem
lehetetlen, hogy visszanyeri az elveszített emlékezetét. Annak a George
Vine-nak az emlékeit.
Itt van a bökkenő: ő nem George Vine.
Meg aztán egy másik bökkenő is van: nem őrült meg.
A hideg rácshoz szorította a homlokát.
Egy idő után hallotta, hogy nyílik az ajtó. Körülnézett. Két ápoló lépett a
kórterembe. Teljesen ok nélkül feléledt benne a remény. De öröme nem
tartott sokáig.
– Takarodó, emberek! – bődült el az egyik ápoló, aztán lehalkította a
hangját, amikor meglátta a széken mozdulatlanul üldögélő depresszióst. –
No csak, ez teljesen hülye. Gyere, Bassington, segíts lefektetni!
A másik ápoló nehézkes, nagydarab férfi volt. Olyan rövidre nyíratta a
haját, mint egy díjbirkózó. Most odalépett az ablakhoz.
– Te vagy az új fiú. Vine-nak hívnak, igaz?
Napi bólintott.
 – Balhés gyerek vagy, vagy jó fiú? – kérdezte az ápoló, miközben jobb
kezét ökölbe szorította, és hátralendítette.
– Nem vagyok balhés gyerek. Megvan a magam baja.
Erre a díjbirkózó megenyhült valamelyest.
– Jól van, apám, ehhez tartsd magad, és akkor nem kerülünk
összeütközésbe. Látod azt a hálófülkét? – mutatott egy ajtóra. – Abban a
jobb oldali ágy a tied. Reggelenként neked kell majd beágyaznod. Éjjel ki
ne mozdulj onnan! Bármi történik is, törődj csak a magad dolgával! Ha
gyanús zajt hallunk a kórterem felől, vagy ha kitör valami balhé bejövünk
és rendet teszünk. A mi eszközeinkkel. Úgyhogy jobban teszed, ha
meghúzod magad.
Napi jobbnak látta, ha nem szól semmit. Bólintott, sarkon fordult, és
bement a jelzett hálófülkébe. Két fekhely volt odabent. A bal oldalit a
mániás-depressziós foglalta el. A hátán feküdt, és tágra nyílt szemekkel,
kifejezéstelen tekintettel bámulta a mennyezetet. A cipőjét lehúzták róla, a
többi ruhát rajta hagyták.
Napi elfordult tőle. Tudta, hogy nem tehet érte semmit, nem hatolhat át
azon a nyomorúságos falon, amellyel a beteg időről időre elzárja magát a
külvilágtól.
Levett az ágyról egy szürke takarót, és egy ugyanolyat talált alatta. Azzal
terítették le a kemény, de sima felületű matracot. Kibújt az ingből és a
nadrágból, és ruháit az ágy végéhez szerelt falifogasra akasztotta.
Keresgélni kezdte a világítás kapcsolóját, de nem találta. Igaz, közben
magától is kialudt a villany.
Csak kint, a kórteremben égett valahol egy lámpa. Annak a fényénél
húzta le a cipőjét meg a zokniját. Aztán rögtön bebújt az ágyába.
Jó ideje feküdt már ott csöndben, mozdulatlanul. A kórterem túlsó
végéből nyíló hálófülkék egyikében egy beteg halkan kántált magában
valami szöveg nélküli siratóéneket. Egy másik fülkéből zokogás szűrődött
ki, a szomszéd ágyon fekvő depressziósnak viszont még a légzése se
hallatszott!
Azután egy mezítlábas alak léptei törték meg az egyhangúságot, és
megállt valaki a hálófülke ajtajában.
– Geroge Vine!
– Tessék.
– Sssss, ne olyan hangosan, pajtás! Én vagyok az, Bassington. Arról az
ápolóról akarok mondani valamit. Már korábban kellett volna téged
figyelmeztetnem. Sose hagyd, hogy beléd kössön!
– Most is kitértem az útjából.
– Hallottam, mit mondtál neki. Ügyesen csináltad. A pasas rögtön apró
miszlikre szaggat, ha alkalmat adsz rá. Ez egy szadista. Sok ilyen van
közöttük. Diliházalóknak hívják magukat. Ha a túlzott brutalitásuk miatt
kirúgják őket valahonnan, mennek a következő diliházba. Ez reggel megint
itt lesz. Gondoltam, figyelmeztetlek.
Azzal az árnyék eltűnt az ajtónyílásból.
Napi csak feküdt az ágyában. Majdnem teljes volt a sötétség. Nem
elmélkedett, maguktól rohanták meg a gondolatok. Néhány makacsul
visszatérő kérdés: vajon az őrültek tudják magukról, hogy őrültek?
Elfogulatlanul ítélik meg a saját állapotukat? Mindegyikük olyan biztos a
dolgában, mint ő?
Itt hever a szomszéd ágyon ez a hallgatag és mozdulatlan tömeg,
csendesen szenved magában, mélységes mély gyötrelmek közé zárkózik az
emberek elől, épelméjű ember képtelen megérteni ezt a...
– Napóleon Bonaparte!
Kristálytiszta hang szólította. De honnan jöhetett? Saját tudata mélyéről
vagy a külvilágból? Napi felült az ágyon. Az ajtónyílásra meresztette a
szemét, de nem látott semmi szokatlant. Nem volt ott senki.
– Tessék!
VII.
Csak azután tudatosult benne, hogyan szólította a hang, hogy felült az
ágyon, és válaszolt neki.
– Kelj fel! Öltözz!
Napi felállt. Már félig belebújt az ingébe, amikor hirtelen mozdulatlanná
dermedt, és megkérdezte:
– Miért?
– Hogy megtudd az igazat.
– Ki vagy te?
– Ne beszélj hangosan! – utasította rendre a hang. – Anélkül is hallom,
mit mondasz. Itt vagyok benned, és ott vagyok körülötted. Nincs nevem.
– Akkor mi vagy? – kérdezte Napi gondolkodás nélkül, ugyanolyan
hangosan.
– Eszköz vagyok a Fényesen Ragyogó kezében.
Napi kezéből kiesett a nadrág. Óvatosan leült az ágy szélére, lehajolt, és
kotorászni kezdett utána a földön.
Nemcsak a keze tapogatózott; agya is kétségbeesetten keresett valami
kapaszkodót. Végre megfogalmazódott benne a kérdés. A kérdés. Ezúttal
nem mondta ki hangosan, csak rágondolt, nagyon erősen, miközben
belebújtatta a lábát a nadrágba.
– Őrült vagyok?
– Nem. – A válasz olyan tisztán és érthetően jutott el a tudatáig, mintha a
fülébe kiáltották volna. De vajon kimondta-e valaki a szót? Vagy csak az
agyában szólalt meg a hang?
Megtalálta a cipőjét, és felhúzta a lábára. Miközben azon igyekezett,
hogy gyorsan megkösse a fűzőt, arra gondolt:
– Ki... vagy mi az a Fényesen Ragyogó?
– A Fényesen Ragyogó azonos a Földdel – jött a válasz. – A Fényesen
Ragyogó a bolygónk intelligenciája. Összesen három intelligencia létezik a
Naprendszerben, jóval több a világegyetemben. A Föld az egyik; úgy
hívják, hogy a Fényesen Ragyogó.
– Nem értem – gondolta Napi.
– Majd megérted. Elkészültél?
Napi a második csomót is megkötötte. Felállt.
– Gyere velem! – szólt a hang. – De halkan lépj!
 Napi nem érzett fizikai érintést, nem látott senkit és semmit a közelben,
mégis olyan volt, mintha vezette volna valaki a sötétben. Halkan,
lábujjhegyen lopakodott, de egy pillanatra se veszítette el a
magabiztosságát. Tudta, hogy nem fog nekimenni semminek. Végigment a
hatalmas kórtermen, és kinyújtott kezével megérintette az ajtó gombját.
Finoman elfordította. Sikerült. Az ajtó befelé nyílt. Vakító fény hasított a
szemébe.
– Várj még! – utasította a hang, ő pedig mozdulatlanná merevedett. A
kivilágított folyosóról zaj szűrődött be: papírzizegés, mintha valaki akkor
lapozott volna egy könyvben.
A következő pillanatban velőtrázó sikoly harsant az előcsarnokban.
Széktáblák súrlódtak a padlón, aztán távolodó lépések hallatszottak. Az
ápoló abba az irányba sietett, amerről a sikolyt hallotta. Ajtónyitódás,
ajtócsukódás.
– Gyere! – szólt ekkor megint a hang. Napi teljesen kitárta az ajtót, és
kilépett. Elhaladt a kórterem bejárata elé tolt íróasztal és a mellette álló üres
szék mellett.
Még egy ajtó, még egy folyosó. A hang most is előbb várakozásra intette,
aztán magával csalogatta. Ez az ápoló aludt. Lábujjhegyen tovább. Le a
lépcsőn.
– Hová vezetsz? – fogalmazta meg magában a kérdést Napi.
– Az őrületbe – felelte a hang.
– De előbb azt mondtad, nem vagyok... – A saját zengő orgánuma
majdnem annyira megrémisztette, mint az előbbi kérdésre kapott válasz. A
hirtelen beállt csöndben a házitelefon bugására lett figyelmes. A lépcső
aljánál jelzett az egyik készülék.
– Igen?... Rendben van, doktor úr. Már megyek is fel – szólt bele valaki.
Léptek zaja hallatszott, azután becsukódott a lift ajtaja.
Napi lement a lépcsőn, és befordult a rövidke folyosóra. Meglátta az üres
asztalt, mellette pedig a telefonkészüléket. Még két lépés, és az
előcsarnokban volt. A bejárati ajtóhoz sietett, és elhúzta a súlyos reteszt.
Kilépett az éjszakába.
Csendesen járt: előbb betonon kopogtak, később kavicson csikorogtak,
végül füvön surrogtak a léptei. Nem kellett már lábujjhegyen lopóznia.
Vaksötét volt, akár egy elefánt hasában. Érezte, hogy fák vannak a
közelben; néha levelek súrolták az arcát, de gyorsan, magabiztosan haladt
előre. Egyszer csak téglafalat érintettek az ujjai.
 Nyújtott karral elérte a fal tetejét. Felhúzódzkodott rá, azután leugrott a
másik oldalán. Odafönt törött üvegdarabok hevertek: ezekkel csúnyán
összevagdosta magát, de fájdalmat nem érzett, csak azt, hogy a vértől
nedves és ragadós lett a keze.
Végigment egy kivilágított úton, azután kihalt, sötét utcák következtek,
és egy még sötétebb sikátorban volt a végállomás. Kinyitott egy kiskaput,
átvágott egy kerten, és egy épület hátsó ajtajához ért. Kitárta az ajtót, és
belépett a házba. Az utcai fronton az egyik szobában lámpa égett: torz
fényábrát rajzolt a sötét folyosó végére. Napi végigsétált a folyosón, és
bement a szobába.
Valaki felemelkedett egy íróasztal mögül. Egy férfi, akinek az arcát
ismerte, mégsem tudta...
– Igen – mondta a férfi mosolyogva –, ismersz te engem, és most
mégsem ismersz fel. Részben irányításom alá vontam az agyműködésedet,
ezért képtelen vagy azonosítani. Ettől az apróságtól, no meg az
analgesiádtól eltekintve – a fal tetején elvágtad a kezed az üvegdarabokkal,
mégsem érzel fájdalmat – az agyad teljesen szabályosan működik.
Tökéletesen normális vagy.
– Mi ez az egész? Mért hoztál ide? – kérdezte Napi.
– Azért, mert épelméjű vagy. Sajnálom, hogy az vagy, mert ezen az
állapoton most változtatnom kell. Nem is az a probléma, hogy az
átköltözésedet követően megmaradtak az agyadban az előző életed emlékei.
Ez másokkal is megtörténik. Ott a nagy baj, hogy olyasmiről is van
tudomásod, amiről nem szabadna tudnod: a Fényesen Ragyogóról és a
vörösek meg a feketék közötti játszmáról. Ezért...
– Ezért mi lesz most? – kérdezte Napi.
A férfi, akit ismert és mégsem ismert fel, kedvesen elmosolyodott.
– Ezért a többit is meg kell tudnod, hogy végül megint csak ne tudj
semmit. Mert a minden semmivé áll majd össze. Meg fog őrjíteni az
igazság.
– Ezt nem hiszem el.
– Persze hogy nem hiszed. Ha képes lennél felfogni az igazságot, nem is
őrülnél bele. De nagyon messze vagy attól, hogy fel tudd fogni.
Napi iszonyatos haragra gerjedt. Csak nézte, nézte az ismerős-ismeretlen
arcot, aztán végigtekintett saját magán: véres cafatokban lógott rajta a
szürke intézeti szerelés, és összevagdosott keze is csupa vér volt. Ujjai
görcsbe rándultak, ölni akart velük, gyilkolni, mint egy vadállat a
karmaival, szét akarta tépni, meg akarta fojtani azt a valakit, aki ott állt
előtte.
– Mi vagy te? – hörögte.
– Eszköz vagyok a Fényesen Ragyogó kezében.
– Ugyanaz, amelyik idevezetett engem, vagy egy másik?
– Egyetlenegy ugyanaz, mint az egész, és az egész ugyanaz, mint
egyetlenegy. Nincs különbség az egész és a részei között. Az egyik eszköz
olyan, mint a másik; a vörös, mint a fekete; a fekete, mint a fehér. Egyik
sem különbözik a másiktól. A Fényesen Ragyogó a Föld lelke. Azért
használom a lélek szót, mert a te fogalomtáradból ez áll a legközelebb
ahhoz, amit ki akarok fejezni.
A gyűlölet már-már fehér fénnyé materializálódott Napi körül. Úgy
érezte, megtartaná a testét, ha beledőlne.
– Mi ez a Fényesen Ragyogó? – úgy törtek fel a torkából a szavak, mint
valami ősi átok.
– Ha megtudod, beleőrülsz. Akarod tudni?
– Igen. – Napi haragja ezt a szót is átokká fokozta. Abban a pillanatban
halványodni kezdett a lámpa fénye.
Vagy talán az ő látása homályosodott el? A szoba egyre sötétebb lett,
összement és távolodni kezdett tőle. Már csak halványan pislákoló,
aprócska kockának látta, kívülről és nagyon távolról, valami sötét
messzeségből, és tovább töpörödött, akkora volt már csak a fénypont, mint
egy tű hegye, a fénypont belsejében pedig ott állt az a gyűlöletes valami, az
az ember – ha ember volt egyáltalán – az íróasztal mellett.
Zuhanás a sötétségbe, az űrbe; a Föld már csak halvány fénygömb az
éjszakában, egyre zsugorodó gömböcske a végtelen, csillagpettyes világűr
feketeségében, fekete korong, amely eltakarja a csillagokat.
Aztán a Föld egyszer csak nem zsugorodott már tovább, és megállt az
idő. Mintha hirtelen elpattant volna a világmindenség órájának a rugója.
Akkor a semmiből megszólalt a hang, amely eszköz a Fényesen Ragyogó
kezében:
– Most figyelj! Figyeld a Föld-lényt!
Napi figyelt, és meglátta. Pedig a Föld felszínén nem ment végbe semmi
külső változás. Belsőleg élte meg az egészet, mintha érzékszervei
egyszeriben új dimenziókba tekintettek volna.
A földgolyó izzani kezdett lelki szemei előtt. Fényesen ragyogott.
 – Most te is látod a Földet vezérlő intelligenciát – mondta a hang. –
Együtt a feketét, a fehéret és a vöröset, mert egyek ezek, és csak úgy válnak
szét, ahogyan az agy részei: hármas egységet alkotnak.
Akkor elhalványodott az izzó gömb, és elhalványodtak mögötte a
csillagok. A sötét tovább sötétedett, aztán halvány fény gyúlt valahol, egyre
erősebben világított, és végül Napi megint abban a szobában találta magát,
és a férfi most is ott állt az íróasztal mellett.
– Most te is láttad – szólt a gyűlöletes férfi. – Láttad, de nem érted. Azt
kérded, mit láttál? Azt kérded, mi az a Fényesen Ragyogó? Megmondom:
összetett intelligencia, a Föld igazi intelligenciája, egy a Naprendszer három
intelligenciája közül, egy a világegyetem sok-sok intelligenciája közül.
És mi akkor az ember? Az emberek gyalogok, és számodra hihetetlenül
bonyolult játszmákban vesznek részt; vörösek feketék ellen, fehérek feketék
ellen, és az egész csak játék. Ugyanannak a szervezetnek az egyik része
játszik a másik ellen, hogy gyorsabban teljen az örökkévalóság egyetlen
végtelenül rövid pillanata. De nagyobb méretekben is folynak játszmák,
egyes galaxisok között. Ezekbe az embernek nincs beleszólása.
Az ember parazita faj, amelynek a Föld bolygó rövid ideig eltűri a
jelenlétét. A kozmoszban sehol máshol nem található meg, és itt sem marad
fenn sokáig. Néhány pillanat, egy-két háború a sakktáblán, miközben az
ember azt hiszi, csak ő van ott a csatatéren... Látom, kezded már érteni.
A férfi elmosolyodott.
– A saját sorsodra is kíváncsi vagy. Ez aztán már tényleg csak
lényegtelen apróság. Lodi előtt a vörösek következtek lépésre: egy erősebb,
kíméletlenebb személyiségre volt szükség. A „világtörténelem – a játszma –
fordulóponthoz érkezett. Érted már? Egy cserejátékost állítottak be
Napóleon helyére.
Napi csak két szót tudott kinyögni:
– És aztán?
– A Fényesen Ragyogó nem öl meg senkit. Téged át kellett helyeznie
valahová, egy másik időbe. Sok-sok évvel később egy George Vine nevű
férfi meghalt autóbalesetben, de a teste használható maradt. George Vine
nem volt őrült, de Napóleon-komplexusban szenvedett.
– Azt elhiszem. – Az íróasztalnál álló férfi továbbra is megközelíthetetlen
maradt. Elbarikádozta őt a gyűlölet fala. – Akkor George Vine meghalt? –
kérdezte Napi.
 – Igen, meghalt. Te pedig, mivel egy kicsivel többet tudtál meg a
kelleténél, meg fogsz őrülni, hogy ne tudj semmit. Beleőrülsz abba, hogy
tudod az igazságot.
– Neeeem!
Az eszköz csak mosolygott.
VIII.
A szoba, a fénykocka elhomályosodott, és mintha megdőlt volna. Napi
nem változtatott a testhelyzetén, hirtelenjében mégis a falra merőlegesen
lebegett a semmiben.
Aztán úgy érezte, hanyatt fekszik a sima, kemény matracra terített durva,
szürke takarón. Mozogni is tudott. Felült az ágyban.
Álmodott volna? Vagy tényleg kiszökött az intézetből? Összeérintette a
két tenyerét: ragadós nedvességet érzett. Elszakadt és átázott az inge eleje,
sőt a nadrágja is a combján meg a térdén.
És cipő volt a lábán.
Akkor sebezte magát véresre, amikor átmászott a falon. Kezdett elmúlni
az érzéketlenség: egyre erősebb fájdalom hasított a kezébe, a mellébe, a
gyomrába, a lábába... Éles, kegyetlen fájdalom.
– Nem vagyok őrült. Nem vagyok őrült – mondogatta fennhangon. Vagy
lehet, hogy már torkaszakadtából üvöltött?
– Nem. Még nem vagy őrült – szólalt meg egy hang.
Vajon az volt, amelyik elvitte innen? Vagy annak a férfinak a hangja,
akivel a kivilágított szobában beszélt? Vagy ugyanaz mind a három?
– Kérdezd meg, hogy mi az ember! – zengett az agyában a parancs.
Gépiesen feltette a kérdést.
– Az ember az evolúció zsákutcája; túl későn jelent meg ahhoz, hogy
esélye legyen a győzelemre. A Fényesen Ragyogó mindvégig uralkodott
rajta, és kedvére játszadozott vele. Mert a Fényesen Ragyogó ősöreg és
bölcs volt már akkor, amikor az ember még két lábra sem állt.
Az emberi faj parazitaként élősködik egy olyan bolygón, amelyen már az
ő megjelenése előtt is volt élet: ezt a bolygót egy olyan Lény lakja, amely
egy és mégsem egy; milliárdnyi sejtje egyetlen szellemmé, egyetlen
intelligenciává, egyetlen akarattá egyesül. Így van ez a világmindenség
valamennyi lakott bolygóján.
Az ember egy vicc, a világ bohóca, egy nagy semmi, és kevesebb lesz
még a semminél is. Most pedig: irány az őrület!
Napi újra kikelt az ágyból. Kilépett a hálófülkéből, és végigment a
kórtermen. A folyosóra nyíló ajtó alatt vékony sugárban tört be a fény, de
Napi ezúttal nem érintette meg a gombot. Csak megállt az ajtóval szemben,
az pedig izzani kezdett, lassan kivilágosodott, és láthatóvá vált.
 Mintha egy reflektor fénycsóvája tévedt volna rá: ragyogó négyszögként
világított a sötétben.
És a hang megint szólt hozzá:
– Urad egy sejtjét látod most magad előtt. Ez a sejt önmagában nem
képes értelmes gondolkodásra, de apró alkotórésze egy intelligens
egységnek. Trilliónyi ilyen intelligens egység alkotja a Földet és lakóit
vezérlő intelligenciát, ami viszont megint csak egy a világegyetemet
vezérlő millió intelligencia között.
– Ez az ajtó? De hát én nem is...
A hang nem szólt többet. Elhallgatott egyszer s mindenkorra, de Napi ott
legbelül hallotta néma kacagását.
Előrehajolt, és meglátta, amit meg kellett látnia. Egy hangya araszolt
felfelé a fán.
Napi követte a tekintetével, és a dermesztő iszonyat villámgyorsan
kúszott felfelé a gerincén. A száz meg száz hang és képfoszlány
egyszeriben összeállt az agyában, és az eredmény maga volt a nyers,
abszolút borzalom. Ott voltak a feketék, a fehérek, a vörösek; a fekete
hangyák, a fehér hangyák, a vörös hangyák; ott voltak azok, akiknek az
ember csak játékszer, a nagy, összetett agy részecskéi, akik egyetlen
egységes intelligenciát alkotnak. Ott volt az ember, a véletlen szülötte, a
parazita, a gyalog; és ott volt a világegyetem egymillió bolygója,
mindegyiket csak egy-egy értelmes rovarfaj lakta, és mind az összes
intelligencia együtt egyetlen, mindennél nagyobb kozmikus intelligenciát
alkotott, amely maga volt – az Isten!
Az utolsó szót már képtelen volt felfogni.
És még ugyanabban a pillanatban megőrült.
Az ajtó elsötétedett, ő pedig ütötte-verte a véres kezével, rugdosta a
térdével, döngette az arcával, az egész testével, bár már rég elfelejtette,
miért teszi; nem tudta, mit akar szétzúzni.
Dühöngött és tombolt; nem paranoia volt az már, hanem dementia
praecox. Aztán kényszerzubbonyt adtak rá, és lecsillapodott!
Később csendes őrület lett belőle: a dementia praecox visszaváltozott
paranoiává. Úgy engedték ki az intézetből tizenegy hónap után.
Amint látják, a paranoia különös betegség: nem jár fizikai tünetekkel,
sokszor egyetlen makacs téveszmében nyilvánul meg. Hősünk esetében a
metrazol-sokk-kezelés eredményre vezetett: a beteg kigyógyult a dementia
praecoxból, és csak egyetlen makacs téveszméjét nem sikerült elfeledtetni
vele: azt, hogy ő George Vine, a Blade riportere.
Mivel azonban az intézet vezetői is ebben a tévhitben éltek, nem derült ki
az igazság. Hősünket épeszűnek nyilvánították, és hazaengedték.
Ő nem sokkal később feleségül vette Clare-t, és ma is a Blade-nél
dolgozik, egy Candler nevezetű főszerkesztő beosztottjaként. Időnként leül
sakkozni az unokatestvérével, Charlie Doerr-rel. Rendszeresen eljár dr.
Irvinghez és dr. Randolphoz kontrollvizsgálatra.
Hogy az említett urak közül melyik mosolyog most magában? Mit
érnének azzal, ha elárulnám?
Nem számít az semmit. Értik már? Semmi se számít!

Hajdú Gábor fordítása

 Fredric Brown
AZ UTOLSÓ MARSLAKÓ
Úgy telt el az egész este is, ahogy a többi. Ha lehet, még
eseménytelenebbül. Végigszenvedtem egy dögunalmas bankettet, aztán
visszamentem a szerkesztőségbe. A kajáért ugyan nem kellett fizetnem, de
annyira pocsék volt, hogy így is becsapva éreztem magam. Csak úgy a hecc
kedvéért hosszú, lelkes beszámolót fogalmaztam. Tíz-tizenkét hasábot is
kitenne a rovatban, ha a segédszerkesztő nem rövidítené le az egészet egy
vagy két semmitmondó bekezdésre.
Szóval éppen a cikkemen dolgoztam, miközben Slepper az asztalra rakott
lábbal, tüntetően henyélt, Johny Hale pedig szalagot cserélt az írógépén. A
többiek különböző külső helyszíneken rutinmunkát végeztek.
Akkor Cargan, a főszerkesztő kilépett a szobájából, és odajött hozzánk.
– Ki ismeri közületek Barney Welchet? – kérdezte.
Hülye egy kérdés! Barney az utca túloldalán üzemelő hasonnevű bár
tulajdonosa. Nem is dolgozik a Tribnek olyan riporter, aki ne kért volna
még kölcsön Barneytól a jó ismeretség okán, úgyhogy mindannyian
bólintottunk.
– Most telefonált – folytatta Cargan. – Van nála egy pasas, aki azt állítja
magáról, hogy a Marsról jött.
– Részeg vagy bolond? – érdeklődött Slepper.
– Barney nem tudja, de szerinte szép kis mesét kerekíthetne ebből
valamelyikük. Itt van a pasas az utca túloldalán, ti meg csak ültök a
seggeteken. Egyikőtök igazán átmehetne. De a piát nem írhatjátok le a
repikeretből.
– Majd én – ajánlkozott Slepper, de Cargannek rajtam állapodott meg a
pillantása.
– Te nem érnél rá, Bili? – kérdezte. – Mindenképp valami mókás sztorit
kellene kihozni ebből, neked meg van némi érzéked a könnyed írásokhoz.
– Jól van – dünnyögtem. – Átmegyek.
– Lehet, hogy csak egy részeg fazon jópofáskodik. Ha viszont frankón
dilis a pasas, és a dumája még viccnek is rossz, telefonálj a zsarukért!
Akkor legalább helyszíni riportban számolhatsz be a letartóztatásáról, –
Cargan, te egy biztos sztori kedvéért a tulajdon nagyanyádat is képes lennél
lecsukatni. Elkísérhetem Bilit? Csak hogy mozogjak egy kicsit.
– Nem. Ti Johnnyval itt maradtok. Azért nem költöztetem át Barneyhoz
az egész szerkesztőséget. – És Cargan visszament a szobájába.
Odafirkantottam a monogrammomat a bankettről szóló cikk alá, és
leküldtem az anyagot a csőpostán. Aztán vettem a kalapom meg a kabátom,
és indultam kifelé.
– Helyettem is igyál egy pohárkával, Bili – szólt utánam Slepper. – De ne
vedelj túl sokat, nehogy elromoljon a stílusérzéked!
– Úgy lesz – hagytam rá, és lesiettem a lépcsőn.
Amikor beléptem Barney bárjába, rögtön körbejárattam a szemem a
helyiségen. A Tribtől nem volt ott senki. Néhány ismerős újságíró kopogós
römit játszott az egyik asztalnál. Rajtuk kívül csak a tulaj meg egy idegen
tartózkodott az ivóban. A magas, vékony, sápadt férfiú magányosan
üldögélt az egyik bokszban, és morózusan bámulta csaknem üres
söröspoharát.
Gondoltam, előbb Barneyval beszélek, úgyhogy leültem a bárpulthoz, és
az orra alá toltam egy bankjegyet.
– Egy fél rövidet tisztán, kísérőnek vizet – böktem oda hanyagul, aztán
mindjárt a tárgyra tértem. – Az a nyurga, búsképű lenne a marslakó, aki
miatt felhívta Cargant?
Barney bólintott, és kitöltötte az italt.
– Hogy menjek oda hozzá? – kérdeztem – Tudja, hogy riportot akarok
csinálni vele? Vagy csak hívjam meg egy italra, aztán rohanjam le?
Mennyire dilis?
– Azt majd meglátja. Állítólag két órával ezelőtt még a Marson volt,
aztán hipp-hopp itt termett, és csak most kezdi felfogni, mi történt vele. Azt
mondja, ő az utolsó élő marslakó. Nem tudja, hogy maga riporter, de alig
várja már, hogy kiönthesse a szívét. Amint látja, előkészítettem a terepet.
– De hogyan?
– Azt mondtam neki, hogy van egy rendkívül okos barátom, akitől
hasznos tanácsokat kaphat. Nevet nem említettem, mert nem tudhattam,
melyiküket küldi ide Cargan. Meglátja, a pasas sírva fog a nyakába borulni.
– Azt tudja már, hogy őt hogy hívják? Barney fintorogva válaszolt.
– Azt mondja, Yangan Dal a neve. Ide hallgasson, aztán ne zaklassa fel
nagyon, nehogy dühöngeni kezdjen itt nekem! Nem akarok balhét.
Felhörpintettem az italomat, és kortyoltam utána a vízből.
 – Rendben van, Barney. Adjon csak két sört, majd én odaviszem.
Barney megtöltött két poharat, aztán gondosan lefölözte a habot. Hatvan
centet blokkolt. Miután zsebre vágtam a visszajáró aprót, a két sörrel
odavonultam az idegen asztalához.
– Mr. Dalhoz van szerencsém? Bill Everett vagyok. Barney említette,
hogy bajban van. Talán segíthetek.
Az idegen felnézett.
– Szóval magának telefonált? Foglaljon helyet, Mr. Everett! És hálásan
köszönöm a sört.
Leültem vele szembe. Lehajtotta az előző sör maradékát, de ideges
mozdulattal megmarkolta a teli poharat.
– Valószínűleg őrültnek hisz majd, miután végighallgat – kezdte –, és
meglehet, hogy igaza lesz, de... Az az igazság, hogy magam sem értem, mi
történt. Azt hiszem, ez a csapos bolondnak tart. Mondja csak, maga orvos?
– Fogalmazzunk pontosan: tanácsadó pszichológus vagyok – feleltem
óvatosan.
– És őrültnek tart?
– A legtöbb normális ember nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy őrült.
De nem mondta még el nekem a történetét.
A férfi kortyolt a söréből, aztán az asztalra tette a poharat, de továbbra se
engedte ki a keze közül, valószínűleg azért, hogy ne lássam, mennyire
remegnek az ujjai.
– Marslakó vagyok – mondta. – Az utolsó marslakó. A társaim mind
meghaltak.
– Azt állítja, két órával ezelőtt még a Marson tartózkodott? Akkor hogy
került ide?
– Nem tudom. Ez a legrosszabb az egészben. Fogalmam sincs róla. Csak
annyit tudok, hogy a többiek elpusztultak, és már rothadni kezdett a testük.
Iszonyatos volt. Csak én maradtam meg a százmillióból. Én vagyok az
utolsó marslakó.
– Százmillió! Ennyien élnek a Marson?
– Nagyjából ennyien. Talán egy kicsivel többen. Ennyien éltünk ott.
Ebben a pillanatban már csak én vagyok életben közülük. Körülnéztem a
három legnagyobb településen. Amikor megláttam, hogy Skar városában
mindenki elpusztult, beszálltam egy traganba – senki se akadályozhatott
már meg ebben –, és átrepültem Undanelbe. Azelőtt sohasem utaztam még
ilyen járműben, de eléggé egyszerű a kezelése. Undanelben is csak
halottakat találtam, úgyhogy megtankoltam, és mentem tovább. Alacsonyan
szálltam, figyeltem a terepet: sehol egy lélek. Aztán megérkeztem
Zandarba, a legnagyobb városba. Több mint hárommillióan laktak ott, és a
holttestük már oszlásnak indult. Borzalmas látvány volt, elhiheti.
Borzalmas. Még mindig a hatása alatt vagyok.
– El tudom képzelni – jegyeztem meg részvéttel.
– Ugyan, hogy is tudná elképzelni! Persze amúgy is haldokló világban
éltünk: legfeljebb egy tucat generáció maradt meg. Két évszázaddal ezelőtt
még hárommilliárdan voltunk, de a többség éhezett. A krylkór az oka. A
sivatagi szél terjeszti, és a tudósaink nem találták meg az ellenszerét. Két
évszázad alatt harmincadrészre fogyott a lakosság, és a ragály
megállíthatatlanul terjedt tovább.
– Ezek szerint a Mars lakosságát ez a... krylkór pusztította el?
– Nem. A krylkór áldozatául esett marslakók teste rögtön elporlad. Én
viszont oszlásnak indult, rothadó holttesteket láttam. – Az idegen
megborzongott, és kiitta a sörét. Akkor vettem észre, hogy egészen
megfeledkeztem az italomról. Gyorsan felhajtottam, és két ujjamat
felemelve jeleztem Barneynak, aki aggodalmas arccal figyelt minket.
A férfi folytatta:
– Kísérleteztünk az űrutazással is, de nem sikerült. Azt gondoltuk,
legalább néhányan elrepülhetünk a Földre és más idegen világokra, ahol
nem fenyeget a krylkór. Megpróbáltuk, de hiába. Még a saját holdjainkat, a
Deimoszt és a Phoboszt se értük el.
– Ha nem utaznak az űrben, akkor hogyan lehetséges...
– Nem tudom. Nem tudom, és ez az, ami annyira dühít. Nem értem, hogy
kerültem ide. Yangan Dal vagyok, marslakó. És most itt élek, ebben a
testben. Bele fogok őrülni ebbe a gondolatba. Megőrülök.
Közben Barney megérkezett a teli söröspoharakkal. Roppant idegesnek
látszott, ezért megvártam, míg hallótávolságon kívül kerül, és csak akkor
kérdeztem meg az idegentől:
– Miért így mondta, hogy ebben a testben? Talán...
– Persze. Ez a test, amit itt lát, nem én vagyok. Nyilván ön sem gondolta,
hogy a marslakók szakasztott ugyanúgy néznek ki, mint a földi emberek. Én
például kilencven centi magas vagyok, és ezen a bolygón körülbelül kilenc
kilót nyomnék. Négy karom és minden kezemen hat ujjam van. Félek ettől
az idegen testtől. Ugyanolyan érthetetlen a számomra, mint az, hogy
idekerültem.
 – És hogyan tanult meg angolul? Meg tudja magyarázni?
– Ezt... tulajdonképpen igen. Ennek a testnek az előző gazdája Howard
Wilcox könyvelő. Felesége van, ugyanennek a fajnak egy női egyede.
Wilcox a Humbert Lámpagyárban dolgozik. Osztozom vele minden
emlékén, megvan bennem minden képessége, és tudomásom van
mindenről, amiről ő tud vagy tudott. Bizonyos értelemben én vagyok
Howard Wilcox. A zsebemben lévő iratokkal ezt bizonyítani is tudnám, de a
bizonyításnak nincs semmi értelme, minthogy valójában mégiscsak Yangan
Dal vagyok, és marslakó. Még az ízlésem is olyan, mint ezé a testé.
Szeretem a sört. Ha pedig a feleségére gondolok... meg kell mondanom,
hogy szeretetet érzek.
Elgondolkozva néztem a férfit, aztán előhúztam a zsebemből egy doboz
cigarettát, és megkínáltam.
– Dohányzik?
– Ez a test... vagyis Howard Wilcox... nem dohányzik. Azért köszönöm a
kedvességét. És engedje meg, hogy én fizessem a következő kört! Pénzt is
találtam ezekben a zsebekben.
Intettem Barneynak.
– Mikor történt ez az egész? Azt állítja, hogy csak két órája? Azelőtt
egyszer sem merült fel önben, hogy marslakó?
– Még hogy felmerült! Hiszen mindig is az voltam. Marslakó. Hány óra?
Barney faliórájára pillantottam.
– Kilenc múlt.
– Akkor valamivel régebben vagyok már itt. Három és fél órája. Fél hat
lehetett, amikor ebben a testben találtam magam. A test éppen munkából
tartott hazafelé, és az emlékeiből tudom, hogy fél órával korábban, ötkor
indult el a munkahelyéről:
– És maga... vagyis a test... hazament?
– Nem, ahhoz túlságosan össze voltam zavarodva. Elvégre nem az én
otthonomról volt szó. Én marslakó vagyok. Hát képtelen megérteni? Persze
nem a maga hibája, hiszen én se tudom felfogni. A lényeg az, hogy
gyalogoltam tovább. Aztán megszomjaztam – akarom mondani, Howard
Wilcox megszomjazott –, és akkor ő... vagyis én... – Elhallgatott, aztán
kezdte elölről: – Szóval ez a test megszomjazott, én meg betértem ide egy
italra. Két vagy három sör után felötlött bennem, hogy ez a csapos talán
tudna adni valami jó tanácsot. Szóba elegyedtem vele.
Az asztalra támaszkodva közelebb hajoltam a férfihoz.
 – Ide hallgasson, Howard, magát a felesége hazavárja vacsorára.
Aggódni fog, ha nem telefonál neki. Felhívta már?
– Hogy felhívtam-e? Miért hívtam volna? Nem én vagyok Howard
Wilcox – replikázott, de látszott az arcán, hogy nyugtalanítja a dolog.
– Haza kellene telefonálnia – makacskodtam tovább. – Mit veszíthet
vele? Függetlenül attól, hogy maga most Yangan Dal vagy Howard Wilcox,
valahol egy nő nagyon aggódik a férje miatt. Tegye meg, hogy felhívja!
Tudja a számát?
– Persze, hiszen az én számom... vagyis Howard Wilcoxé...
– Most ne azzal törődjön, hányadik személyben beszél saját magáról!
Inkább induljon a telefonhoz! És ne kezdje magyarázatokon törni a fejét,
ahhoz még nem gondolkodik elég világosan. Csak annyit mondjon, hogy jól
van, és majd ha hazaér, megmagyaráz mindent.
Howard kábán feltápászkodott, és elindult a készülék felé. Ezalatt én a
bárpulthoz siettem, és bedobtam még egy rövidet, tisztán.
– Mit gondol a pasasról? Teljesen izé...? – érdeklődött Barney.
– Még nem tudom – feleltem. – Egyvalamire nem adott még választ.
És visszamentem a helyemre.
Howard elcsigázott vigyorral jelentette:
– Teljesen be van zsongva. Mire hazaérek, valami nagyon jó kifogást kell
találnom – nekem vagy Howardnak. – Ivott egy korty sört, aztán folytatta: –
Legalábbis jobbat, mint Yangan Dal története. – Ebben a pillanatban
teljesen emberi módon viselkedett.
De aztán rögtön visszazökkent a régi kerékvágásba. Rám meredt, és
folytatta a vallomását:
– Talán a legelején kellett volna kezdenem. Bezártak egy szobába a
Marson, Skar városában. Nem tudom, miért tették, de tény, hogy bezártak.
Mivel sokáig nem hoztak semmi élelmet, szörnyen megéheztem.
Meglazítottam egy padlólapot, és nekiláttam, hogy alagutat vájjak az ajtó
alatt. Közel voltam az éhhalálhoz. Három Mars-nap – azaz körülbelül hat
földi nap – alatt sikerült átérnem a túloldalra. Addig tántorogtam körbe-
körbe az üres épületben, míg meg nem találtam az élelmiszerraktárát. Egy
lélek se volt ott, úgyhogy jól teleettem magam. Azután...
– Folytassa csak, hallgatom – nógattam.
– Az épületből kilépve halottakat láttam az utcán. Rothadó holttesteket. –
Howard a kezébe temette az arcát. – Egy-két házba is benéztem. Nem
tudom, miért, fogalmam sincs róla, mit kerestem. Kiderült, hogy mindenkit
odakint ért utol a végzet: senki se maradt a négy fal között. A halottak kint
feküdtek, a szabad ég alatt, és egyetlen tetem se porladt el, ami azt
bizonyítja, hogy nem a krylkór végzett velük.
A többit már tudja. Elloptam a targant – bár azt hiszem, nem számított az
lopásnak, mert nem volt kitől ellopnom. – , és cirkálni kezdtem a felszín
fölött: élőlényeket kerestem. De vidéken is ugyanaz a látvány fogadott.
Halottak hevertek a földeken és a házak közelében. Undanelben és
Zandarban is hasonló volt a helyzet.
Nem tudom, említettem-e már, hogy Zandar a legnagyobb település, a
főváros. A kellős közepén van egy hatalmas, nyílt tér, a sportpálya. Földi
mértékkel mérve egy négyzetmérföldnél is nagyobb. Ott találtam meg
Zandar valamennyi lakóját – legalábbis úgy tűnt, ott van mindenki.
Hárommillió holttest egymás hegyén-hátán, mintha tudatosan gyűltek volna
oda meghalni. Mint mindenhol, itt is a szabad ég alatt feküdtek, csakhogy
együtt, mind a hárommillióan.
Átrepültem a város fölött, és a levegőből megláttam valamit a tér
közepére állított emelvényen. Lejjebb ereszkedtem, és megálltam fölötte a
targannal, ami – el is felejtettem mondani – egy kicsit úgy működik, mint a
maguk helikopterei. Szóval az emelvény fölött lebegve igyekeztem
megállapítani, mi van rajta. Mintha egy szilárd vörösréz oszlop állt volna
ott. A Marson a vörösréz olyan, mint az arany a Földön. Az oszlop oldalán
egy drágakő foglalatba helyezett nyomógombot vettem észre. Egy kék
palástot viselő marslakó hevert közvetlenül a gomb alatt. Talán csak
hozzáért a szerkezethez, azután holtan rogyott össze, és meghalt vele együtt
mindenki, a Mars valamennyi lakója. Csak én maradtam életben.
Leereszkedtem az emelvényre, aztán kiszálltam a targan-ból, és
megnyomtam a gombot. Meg akartam halni; halott volt minden társam, én
sem akartam tovább élni. Csakhogy nem haltam meg. A Földön találtam
magam, egy villamoson, és éppen hazafelé tartottam a munkából, úgy
hívtak, hogy...
Intettem Barneynak.
– Figyeljen rám, Howard – mondtam a „marslakónak”. –
Iszunk még egy sört, de aztán a legjobb lesz, ha hazamegy szépen a
feleségéhez. Már így is rosszul áll a szénája, és minél tovább halogatja a
hazatérést, annál komolyabb fejmosásra számíthat. Okos dolog lenne vinnie
neki valami édességet vagy virágot. És az úton találjon ki valami hihetőbb
sztorit, ne ezzel szédítse!
 – Hát...
– Csak semmi hát! Maga Howard Wilcox, és indul haza a feleségéhez.
Én pedig most elmondom, hogy szerintem mi történhetett magával. Nagyon
keveset tudunk az emberi agyról, de annyi bizonyos, hogy fantasztikus
dolgokra képes. Talán a középkor embere nem is tévedett olyan nagyot,
amikor hitt az ördögtől való megszállottságban. Akarja tudni, mire
gondolok?
– Micsoda kérdés! Az isten szerelmére, ha meg tudja nekem
magyarázni... Csak azt ne mondja, hogy megőrültem!
– Még nem, Howard, de szerintem könnyen bedilizhet, ha folyton csak
erre gondol. Inkább tételezze fel, hogy létezik valamilyen természetes
magyarázat, és felejtse el az egészet. Nekem van egy sajátságos
elképzelésem arról, mi történhetett.
Barney meghozta az újabb söröket, én pedig csak akkor folytattam,
amikor visszatért a bárpult mögé.
– Nézze, Howard: elképzelhető, hogy ma délután a Marson meghalt egy
Yangan Dal nevű ember... vagyis marslakó. Talán tényleg ő volt az utolsó
marslakó. És úgy látszik, hogy a halála pillanatában valamiképpen
összeakadtak a gondolataik. Nem állítom biztosan, hogy ez történt, de nem
is elképzelhetetlen. Tételezzük fel, Howard, hogy ez a magyarázat, és
próbálja meg elfelejteni a dolgot! Tegyen mindenben úgy, mint Howard
Wilcox, ha pedig kétségei támadnak, nyugodtan nézzen a tükörbe! Menjen
haza, simítsa el az ügyet a feleségével, holnap reggel pedig menjen el
dolgozni, és ne gondoljon többet a Marsra! Nem így lenne a legjobb?
– Talán igaza van. Elvégre az érzékszerveim ezt bizonyítják...
– Fogadja el, amíg nem talál meggyőzőbb bizonyítékot! Ürítettük
poharainkat, aztán betuszkoltam őt egy taxiba.
Külön felhívtam a figyelmét arra, hogy útközben álljanak meg valahol
desszertet vagy virágot vásárolni, és találjon ki magának egy sokkal jobb
alibit.
Visszamentem a szerkesztőségbe, ahol az első utam Cargin szobájába
vezetett. Becsuktam magam mögött az ajtót, és csak annyit mondtam:
– Minden rendben, Cargan. Helyretettem a pasast.
– Mondd már, mi volt!
– Tényleg marslakó. Ő maradt ott a legtovább. Csak nem tudja, hogy mi
már előbb ide jöttünk. Halottnak hisz mindannyiunkat.
 – De hát... Hogyhogy megfeledkeztek róla? Hogyhogy nem tudta, mi
történik körülötte?
– Félkegyelmű – feleltem. – Skar városában őrizték egy
elmegyógyintézetben. Amikor megnyomták azt a gombot, és ideküldtek
bennünket, valaki ottfelejtette őt a cellájában. Mivel zárt helyiségben
tartózkodott, nem jutottak el hozzá azok a mentaporális sugarak, amelyek
elszállították a lelkünket a világűrön keresztül. A pasas kiszabadult a
szobájából, megtalálta Zandarban a szertartás helyét, és ő maga nyomta
meg a gombot. Ezek szerint volt még annyi szufla a gépben, hogy utánunk
jöhetett.
Cargan halkan füttyentett.
– És elárultad neki az igazságot? Van annyi esze, hogy tartsa a száját?
Tagadóan megráztam a fejem.
– Mindkét kérdésedre nemmel kell válaszolnom. Megítélésem szerint 15
körüli lehet az I. Q-ja, ami azt jelenti, hogy nagyjából egy szinten van a
földlakókkal, úgyhogy el fog boldogulni közöttük. Meggyőztem arról, hogy
mindig is azonos volt azzal az emberrel, akinek a testébe most beleköltözött
a lelke.
– Még szerencse, hogy éppen a szomszéd bárba tért be. Mindjárt
telefonálok is Barneynak, és megmondom neki, hogy minden rendben.
Csodálom, hogy nem kábította el a fickót, mielőtt felhívott volna minket.
– Barney közülünk való – magyaráztam. – A világért se engedte volna ki
onnan. Mindenképpen ott tartotta volna, míg oda nem érünk.
– Te viszont futni hagytad. Biztos vagy benne, hogy nem veszélyes? Nem
kellett volna inkább...
– Nem lesz vele semmi baj. Vállalom érte a felelősséget, ígérem,
szemmel tartom, míg át nem vesszük a hatalmat. Azután valószínűleg
megint intézetbe kell zárnunk. Azért örülök, hogy nem kellett megölnöm.
Akár gyengeelméjű, akár nem, mégiscsak közülünk való. És minden
bizonnyal annyira boldoggá teszi majd az a felismerés, hogy nem ő az
utolsó marslakó, hogy azt sem bánja, ha megint gyógyintézetbe kell
vonulnia.
Visszamentem a szerkesztőségbe, és leültem az asztalomhoz. Slepper
már nem volt ott: a főnök kiküldte őt valahová. Johnny Hale egy magazint
olvasgatott. Felnézett rám, és megkérdezte:
– Na, valami jó sztori?
 – Á, dehogy – legyintettem. – Csak egy részeg pasas tette az eszét.
Csodálom, hogy Barney ezért idetelefonált.

Hajdú Gábor fordítása

 Fredric Brown
NÁSZUTASOK A POKOLBAN
1962. szeptember 16-án ugyanúgy ment a világ sora, mint más napokon.
Talán egy kicsit rosszabbul. A hidegháború, amely váltakozó intenzitással
tombolt az Egyesült Államok és a Keleti Szövetség – Oroszország, Kína és
jelentéktelenebb csatlósaik – között, sohasem teremtett még ilyen veszélyes
nemzetközi helyzetet. Az igazi, forró háború kitörése elkerülhetetlennek,
időpontja pedig nagyon, de nagyon közelinek látszott.
A konfliktus egyik közvetlen kiváltó oka a Holdért folyó hajsza volt.
Mindkét fél odaküldött már néhány űrhajóst, és most mind a ketten
maguknak követelték a területet. Ugyanakkor arra is rájöttek, hogy míg
csak a Földről indítják a rakétákat, addig nem tudnak állandó bázist
létrehozni a Holdon, márpedig a terület birtoklásának legfontosabb
előfeltétele éppen egy ilyen bázis felállítása. Így aztán mindkét nemzet (a
továbbiakban az egyszerűség kedvéért, a Keleti Szövetséget is egységes
nemzetként emlegetjük, még ha nem is egészen pontos ez a meghatározás)
azon igyekezett, hogy mihamarabb megépítsen egy Föld körüli pályára
állítandó űrállomást.
Erről az űrbéli lépcsőfokról aztán már nagyobb rakétákat is indíthatnak a
Holdra, és viszonylag egyszerűvé válik a fegyveres helyőrséggel
megerősített hadibázisok telepítése. Akinek tehát elsőként sikerül
létrehoznia az űrállomást, az jogot formálhat arra, hogy magának követelje
a Holdat, sőt pozíciója mindjárt nyomatékot is ad ennek a követelésnek. A
katonai titoktartás mindkét felet visszatartotta attól, hogy nyilvánosságra
hozza, mennyi idő múlva fejezi be űrbázisának építését, de a legtöbben –
helyesen – úgy vélték, hogy egy vagy két év leforgása alatt.eldől a kérdés.
Jószántából egyik nemzet sem engedheti át a másiknak a Holdat, és ezt
azok is tisztán látták, akik minden erejükkel a béke megőrzésén fáradoztak.
1962. szeptember 17-én New York Cityben egy, a születések számát
vizsgáló statisztikus (Wilbur Evansnek hívták, bár ez most egyáltalán nem
lényeges) észrevette, hogy az előző napon világra jött 813 újszülöttből 657
volt lány és csak 156 fiú.
Mint szakember tudta, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen. Könnyen
előfordulhat, és semmiféle riadalomra nem ad okot egy olyan kisvárosban,
ahol – teszem azt – tíz gyerek születik naponta; ott a 24 órán belül világra
jött újszülötteknek 90 vagy akár 100 százaléka is tartozhat ugyanazon
nemhez.
Az viszont már csakugyan ijesztő, ha 813 szülést alapul véve jön ki a
657:156-os arány.
Wilbur Evans elújságolta ezt az osztályvezetőjének, aki ugyancsak
elámult és megrémült a hír hallatán. Telefonon ellenőrizték az adatokat:
először csak a közeli városok anyakönyvi hivatalait hívták fel, aztán, ahogy
egyre szaporodtak a bizonyítékok, a távolabbi települések is sorra kerültek.
Este szakemberek népes csoportja foglalkozott már az üggyel. A
kérdezősködők döbbenten vették tudomásul az eredményt: ugyanaz történt
valamennyi megvizsgált településen. Aznap az egész nyugati féltekén és
Európában is átlagosan csak három fiú jutott tizenhárom lányra.
Amikor néhány hétre visszamenőleg is átnézték a statisztikákat, kiderült,
hogy a tendencia csaknem egy hete érvényesül, bár kezdetben még csak
alig észrevehető különbség mutatkozott a lányok javára. Csak néhány napja
lett ennyire szembetűnő az arányeltolódás. Tizenötödikén három fiúra öt
lány jutott, tizenhatodikán négyre tizennégy.
A lapok persze rögtön lecsaptak az adatokra, és bedobták a témát a
köztudatba. A tévékomikusok vicceket farigcsáltak, de a közönség nem
találta ennyire mulatságosnak a jelenséget. Négy nappal később,
szeptember 21-én országos viszonylatban nyolcvanhét újszülöttből már
csak egyetlenegy volt fiú, ez pedig nem tréfadolog. A népek és a
kormányok kezdtek aggódni. A kutatók és biológusok minden erejüket e
probléma megoldásának szentelték. A televízióban a humoristák
abbahagyták a viccelődést, miután az ország legnépszerűbb komikusának
egy célt tévesztett poén után 875 840 felháborodott levél hatására
felbontották a szerződését.
Szeptember 29-én az Egyesült Államokban nagyjából annyi gyerek jött a
világra, mint máskor, de közülük mindössze negyvenegy volt a fiú. A
vizsgálatok fényt derítettek arra, hogy valamennyien később születtek meg
a vártnál. Ez egyértelművé tette, hogy az előző év, 1961 decemberének
második felében már egyetlen fiú sem fogant meg anyja méhében. És
persze az is kiderült, hogy ez mindenhol így történt: a Keleti Szövetség
országaiban éppúgy, mint az Egyesült Államokban és a világ többi részén –
tehát az eszkimóknál, az ubangiknál és a tűzföldi indiánoknál is.
 Mindazonáltal a megmagyarázhatatlan jelenség csak az emberi fajnál
lépett fel. A vad és a háziállatok esetében nem borult fel a nemek szokásos
aránya.
A nagyhatalmak tovább építették űrállomásaikat, de az emberek
kevesebbet beszéltek a háborúról, és a szemben álló felek is egyre ritkábban
zördültek össze. Mástól félt most az emberiség: az új veszedelem talán nem
érezteti még a hatását, de hosszú távon roppant súlyos következményeket
von majd maga után. Amíg a háború elkerülhetetlennek látszott, csak
kevesen gondoltak arra, hogy az emberi faj teljesen eltűnhet a Föld színéről;
ha viszont a jövőben egyáltalán nem születnek fiúgyermekek, hamarosan
bekövetkezik a tragédia. És ez biztos. Egészen biztos.
Az Egyesült Államok és a Keleti Szövetség most az egyszer nem
okolhatták egymást a történtekért. Az ázsiai népek – főleg a kínaiak és az
indiaiak – a nyugatiaknál is jobban megszenvedték a változást, minthogy
keleten a szülők számára óriási érzelmi jelentősége van a fiú leszármazottak
érkezésének. Kínában és Indiában véres felkelések törtek ki, és beletelt egy
kis időbe, míg a nép rájött, hogy tulajdonképpen nem tudja, ki vagy mi
ellen lázad. Akkor aztán újra tehetetlen apátiába süllyedtek.
A fejlettebb országokban 24 órás műszakban dolgoztak a laboratóriumok,
és kilószámra hordhatták haza a papírpénzt mindazok, akik meg tudtak
különböztetni egy gént egy kromoszómától, csak mert olyan értelmesen
tudtak belebámulni a mikroszkópba – még ha nem végeztek is közben
semmi hasznosat. A neves biológusok és genetikusok az elnököknél és a
diktátoroknál is fontosabb személyiségekké avanzsáltak. Persze ők sem
értek el többet, mint a – főleg Kaliforniában – gomba módra szaporodó
szekták tagjai, akik ezerféleképpen próbálták magyarázni a történteket.
Hivatkoztak mindenre, Sión bölcseinek összeesküvésétől kezdve az űrből
jött invázióig (ez utóbbi elmélet hívei szokatlanul jó érzékkel tapintottak rá
a lényegre), és a követendő magatartást is megjelölték: egyesek a
vegetáriánus táplálkozást, mások a falloszimádat felélesztését javasolták
(ezek ugyancsak fején találták a szöget).
De hiába lázadtak a népek, hiába mondtak le a politikusok, a tudósok és a
szektahívők nem tudták orvosolni a bajt. 1962 októberében és
novemberében itt-ott világra jött még egy-egy megkésett fiú, de
decemberben már egyetlenegy sem született.
1963 első hónapjában sem változott a helyzet, pedig a szakemberek
mindennel megpróbálkoztak.
 Kivéve talán egyvalakit, aki mindenkinél – vagy majdnem mindenkinél –
többet tehetett volna a sikerért.
Pedig Raymond F. Carmodyról, az Egyesült Államok űrflottájának
nyugalmazott kapitányáról senki se állíthatta, hogy nőgyűlölő. Kifejezetten
kedvelte a szebbik nemet, elméletben és gyakorlatban egyaránt, csak
egyszer csúnyán kikosarazták, és azóta házasságról hallani se akart. Persze
mindaddig, amíg nem került szóba ez a kényes téma, örömmel válogatott a
kínálkozó alkalmak közül és volt miből válogatnia.
Meg ne tévessze önöket a „nyugalmazott” jelző! Az űrflottánál a
rakétapilótákat a legszebb férfikorban huszonöt évesen nyugdíjazzák.
Ebben a szakmában a merészség, a jó idegrendszer és a fiatalos hevület
sokkal többet ér, mint a gyakorlati tapasztalat. A pilótának nem kell fontos
részfeladatokat végrehajtani: neki csak az a dolga, hogy élve, ép ésszel
érjen célba. A szellemi munkát, elvégzik helyette a technikusok, neki csak a
fékezőrakétákat indító műszer kezelését kell elsajátítania, ami némi esélyt
ad arra, hogy egy darabban maradjon leszállás közben. Ezért fontosabb a
reakcióidő, mint a szakmai gyakorlat. De sem a jó reflexek, sem pedig a
nagy tapasztalat nem segíthet azon, aki a hosszú út alatt megháborodik a
koporsószerű utasfülkében, vagy nem él túl egy „rendes” leszállást.
„Rendes” leszállásnak azt nevezzük, amelyet követően az eszméletét
visszanyert pilóta a saját lábán távozik a járműből.
Ez a magyarázata annak, hogy Ray Carmody huszonhét évesen
nyugalmazott rakétapilótaként tengette az életét. Miután részt vett egy-két
földi és földközeli próbarepülésen, sikeresen leszállt a Holdon, majd
épségben visszatért a Földre. Ő volt a tizenötödik, aki ezt megpróbálta, és a
harmadik, akinek sikerült. Őutána még ketten hajtották végre a feladatot:
tizennyolc próbálkozóból öten vészelték át az utazást.
A legkorszerűbb rakéták is csak bajosan tudtak felvinni magukkal annyi
üzemanyagot, amennyi eljuttatja a járművet és az egyszemélyes legénységet
a célhoz. Az utas olyan kevés élelmet kapott, hogy mindvégig jóformán az
éhhalállal küszködött. Még így is lépcsős rakétákat kellett alkalmazni,
amelyekről köztudomású, hogy előállításuk roppant költséges, és
használatuk során számos kellemetlenség adódhat.
Két éve, amikor Ray Carmodyt nyugdíjazták, már senki sem tagadta,
hogy teljesen értelmetlen dolog lenne állandó bázist létesíteni a Holdon,
amíg meg nem épül egy Föld körüli pályán keringő űrállomás, amelyet a
nagyobb rakéták viszonylag könnyen elérhetnek. Onnan aztán, ahol
kevésbé érvényesül majd a Föld tömegvonzása, jóval egyszerűbb lesz
továbbmenni.
De most már térjünk vissza Ray Carmodyra, aki annak idején otthagyta
az űrflottát. Valamilyen irodai állás a nyugdíjazott pilótáknak is dukál, és
Carmodyt jobban megfizették volna, mint a jelenlegi munkahelyén, de ő
nem sokat tudott a rakétatechnikáról, és semmi kedvet nem érzett az
adminisztrációs pepecseléshez, amihez még kevesebbet konyított.
Leginkább a kibernetika, az elektronikus számítógépek tudománya
érdekelte. Mindig lenyűgözték ezek az óriás masinák, és ő a
legnagyobbikkal dolgozott. 1958-ban a Pentagon területén külön épületet
emeltek ennek a gépnek.
A szakemberek maguk között csak Ifikének becézték a szerkezetet.
Carmodyt első osztályú gépkezelőként alkalmazták. Az első osztályú
besorolás azzal járt, hogy holdjáró hírnév ide, kapitányi rang oda, születése
napjától kezdve átvilágították az életét. Főnökeinek meg kellett
bizonyosodniuk arról, hogy még a bölcsőben sem ejtett ki meggondolatlan,
lázító szót.
Összesen három első osztályú gépkezelő tehetett fel kérdéseket Ifikének,
és kizárólag ők tolmácsolhatták a gép nemzetbiztonsági ügyekben adott
válaszait. Nemzetbiztonsági ügynek számított például a katonák általános
ellátása, a ballisztikával, nukleáris és rakétatechnikával kapcsolatos
problémák, mindenféle katonai terv és katonailag titkosított téma, vagyis
minden és bármi, kivéve talán az új gyalogsági egyenruha színét.
A Keleti Szövetség minden bizonnyal odaadta volna a Lenin-
mauzóleumot, és három botcsinálta diktátort is mellékelt volna hozzá, ha
ezen az áron beépíthet egy ügynököt az első osztályú gépkezelők közé,
vagy legalább egy szimpatizáns révén Ifike közelébe férkőzhet. A
másodosztályú kezelők sohasem foglalkoztak hadititkokkal, mégis igen
alapos megbízhatósági vizsgálatnak vetették alá őket, nehogy gyanús
eszméket tápláljanak a gép agyába, vagy feltegyenek neki valami veszélyes
kérdést.
Elég az hozzá, hogy 1963. február 2-án délután Ray Carmody volt
szolgálatban a kezelőhelyiségben. A gépteremben mindig több tucat
technikus sürgölődött Ifike körül, de a kezelők közül egyszerre csak egy
dolgozott: ő táplálta be a gépbe a legkülönfélébb adatokat és kérdéseket.
Szóval Carmody egyedül volt a hangszigetelt szobában.
 De pillanatnyilag éppen nem csinált semmit. Nemrég végzett egy
bonyolult adathalmaz bevitelével – a kromoszómamechanizmusok
molekulaszerkezetével kapcsolatos kutatások eredményeit táplálta a gépbe
–, és az imént tízezredszer is feltette Ifikének az emberi faj
fennmaradásának két legfontosabb kérdését: miért csak lányok születnek, és
hogyan lehetne segíteni a bajon?
Mivel ezúttal rengeteg adat került be a gépbe, Carmody biztosra vette,
hogy Ifikének jó néhány percbe telik megemészteni ezeket. Gépagya most
illeszti be az új információt a régiek közé, hogy azután újra szintetizálni
tudjon valamennyi eddig szerzett ismeretet. Amikor letelik az ehhez
szükséges idő, minden bizonnyal azt fogja felelni: „A rendelkezésre álló
adatok elégtelenek.” Eddig legalábbis még sohasem válaszolt mást erre a
mindent eldöntő kérdésre.
Carmody hátradőlt a széken, Ifike vezérlőpultjának számlapjait,
kapcsolóit és fényeit bámulta, és közben fennhangon értekezett saját
magával. Miért is ne tette volna? A szoba tökéletesen hangszigetelt, a
mikrofon ki van kapcsolva, Ifike meg amúgy sem értené, amit beszél.
– Hát ide hallgass, Ifi komám! Attól tartok, ez egyszer nem érünk veled
semmit. Beléd tápláltuk a nyugati félteke összes genetikusának,
vegyészének és biológusának a tudását, mégse tudsz mást mondani, mint
hogy elégtelenek az adatok. Mi a fenét akarsz még?
Elismerem, értesz azért egy-két dologhoz. Vágod a keringési pályákat
meg a rakétahajtó-anyagokat, de egyszerűen képtelen vagy megérteni a
nőket. Nincs igazam? Na persze én ugyanígy vagyok velük, nekem
elhiheted. Nem vitatom, hogy egyvalamiben rettentő sokat segítettél az
emberiségnek: meggyőztél minket arról, hogy ha megcsináljuk és bevetjük
a hidrogénbombát, mind a két fél vesztes lesz a következő háborúban.
Méghozzá igazi, nagy vesztes. Bizalmas értesüléseink szerint a testvérkéid,
a keleti számítógépek hasonló választ adtak az ellenségnek, úgyhogy ott se
fogják legyártani a bombát. Hidrogénbombával körülbelül úgy lehet
háborút nyerni, ahogy birkózómeccset gránáttal a kézben: a győztes
ugyanolyan egészségkárosodást szenved, mint a vesztes. De hogy jön ide a
kézigránát? Eredetileg a nőkről beszélgettünk. Beszélgettem. Figyelj csak,
Ifike...
Felvillant egy lámpa. No nem Ifike kijelzőjén, hanem a mennyezeten. A
következő pillanatban kialudt, aztán folyamatosan villogott tovább. Ezek
szerint hívás érkezett a házitelefonon. Akkor pedig csak a főnök, a
főgépkezelő akarhat valamit, mert ebbe a szobába ilyenkor nem engednek
és nem kapcsolnak be rajta kívül senki mást.
Carmody felpöccintett egy kapcsolót.
– Ráér most, Carmody?
– Igen, főnök, pillanatnyilag igen. Épp az előbb tápláltam be Ifikébe a
gének és kromoszómák molekulaszerkezetével foglalkozó anyagot. Most
várom a válaszát. Pár perc múlva kijelenti, hogy elégtelenek az adatok.
– Jól van. Magának tizenöt perc múlva úgyis lejár a munkaideje. Amint
végez, jöjjön be az irodámba! Az elnök akar beszélni magával.
– Ollálá! A legelegánsabb köténykémet veszem majd fel a kedvéért.
Azzal Carmody lekattintotta a kapcsolót. Azért sietett vele annyira, mert
észrevett Ifike kijelzőjén egy villogó zöld lámpácskát.
Visszakötötte a gép hangszóróját meg a hangos adatbevitelre szolgáló
mikrofont, és megkérdezte:
– Mi újság, Ifike?
– A rendelkezésre álló adatok elégtelenek – recsegte Ifike monoton
géphangján.
Carmody felsóhajtott, és odabiggyesztette a választ a jelentése aljára.
– Helyetted is szégyellem magam Ifike – dohogta közben. – Na mindegy.
Lássuk csak, van-e még itt olyan kérdés, amire tizenöt percen belül választ
tudsz adni.
Felmarkolt az asztalról egy rakás dossziét, és gyorsan átfutotta az
anyagokat. Egyik sem volt rövidebb három oldalnál.
– Semmi. Erre a negyedórára nem tudok adni neked semmit. De mindjárt
itt lesz Bob, a váltótársam.
Carmody megint hátradőlt, és ellazította az izmait. Nem akart lazsálni, de
nem tehetett mást: a gyakorlat azt mutatta, hogy az AE7-es számítógép
minden olyan utasítást megért, amely nem tartalmaz számára ismeretlen
szavakat, és az elhangzott szöveget matematikai jelekké alakítja (ahogyan
később a matematikai jelekkel adott választ szavakká formálja), nem képes
viszont tovább dolgozni, ha egy adott művelet során több különböző emberi
hanggal találkozik.
Rá tud állni akár Carmody, akár a váltótárs, Bob Dana hangjára, de ha
valamelyik gépkezelő nem tud végezni egy feladattal, a másik kezdheti
elölről a munkát. Ezért nem volt értelme annak, hogy Carmody nekilásson
valami olyasminek, amit nem tud rövid időn belül befejezni.
 A munkaidejéből hátralevő perceket azzal töltötte, hogy átnézett néhány
aktát.
A legjobban az űrállomásról szóló jelentés érdekelte, de az – nagy
bánatára – számára érthetetlen szakzsargonban íródott.
– Figyusz, öcskös – szólt Ifikének –, mégiscsak megkérdezek tőled
valamit. Bár tudom, hogy mindenhez remekül értesz, csak a nőkhöz nem.
A mikrofon be volt ugyan kapcsolva, de kérdés nem hangzott el, így
aztán Ifike nem válaszolt.
Carmody letette a dossziét, és haragos pillantást vetett a gépre.
– Ifike, neked a női nem a gyengéd. Pedig ugye nők nélkül nem létezne
genetika?
– Nem – felelte Ifike kimérten.
– No lám, ezt azért elismered. De ennyit még én is tudok. Hadd tegyek
fel egy fogas kérdést! Arról a szőke csajról, akivel tegnap este találkoztam a
bulin. Mi lesz vele?
– A kérdés nem világos – felelte Ifike. – Szíveskedjék egyértelműbben
fogalmazni!
Carmody elvigyorodott.
– Azt akarod, hogy áradozni kezdjek róla? Nem, nem, barátocskám.
Inkább úgy kérdezem: jól teszem, ha találkozom még vele?
– Nem – felelte Ifike gépiesen, mindazonáltal engesztelhetetlen szigorral.
Carmody felvonta a szemöldökét.
– Mi az ördögöt beszélsz itt összevissza? Megtudhatom, mire alapozod
ezt a véleményedet, amikor még nem is láttad a szóban forgó hölgyet?
– Igen. Megtudhatja.
Ez volt Ifike egyik nagy hibája. Mindig a legutolsó kérdésre felelt, nem
tudta kihámozni a szavakból a lényeget.
– Miért? – türelmetlenkedett Carmody. Most már csakugyan kíváncsi
volt a válaszra. – Pontos leszek: miért nem teszem jól, ha találkozóra hívom
azt a szőke nőt, akivel tegnap este ismerkedtem meg?
– Ma este önnek fontos dolga akad. Holnap estére pedig nős ember lesz.
Carmody úgy pattant fel a székről, mintha belecsíptek volna. Ez a
számítógép bedilizett! Egész biztos, hogy bedilizett. Annak, hogy ő másnap
megnősül, körülbelül akkora a valószínűsége, mint annak, hogy egy
kengurunak hordozható írógépe születik.
Ráadásul Ifike sohasem szokott jóslásokba bocsátkozni, kivéve persze
azokat az eseteket, amikor keringési pályák kiszámításáról vagy bizonyos
tendenciák statisztikai extrapolálásáról volt szó.
Carmody elszörnyedve és hitetlenkedve bámulta Ifike szenvtelen
előlapját, amikor a mennyezeten villogni kezdett a figyelmeztető vörös
fény. A műszak véget ért, és megérkezett Bob Dana, hogy felvegye a
munkát. További kérdésekre nem jutott idő, és Carmodynak egyébként is
csak egyetlenegy mondat tolult volna az ajkára: „Ifike, te teljesen hülye
vagy?”
De inkább hallgatott. Nem volt kíváncsi a válaszra.

Kikapcsolta a mikrofont meg a hangszórót, és sokáig állt még ott

mozdulatlanul, a közönyös gépre meredve. Aztán megrázta a fejét, és az
ajtóhoz lépett.
Bob Dana szélvészként rontott be, aztán mikor megpillantotta Carmodyt,
megtorpant mellette.
– Mi baj van, Ray? – kérdezte. – Ha mondhatok egy közhelyet, úgy nézel
ki, mint aki kísértetet látott.
Carmody csak ingatta a fejét. Alaposan végig akarta gondolni a dolgot,
mielőtt szól valakinek, az a valaki pedig csakis Reeber főgépkezelő lehet.
– Csak elfáradtam egy kicsit, Bob.
– Ezek szerint nincs semmi zűr?
– Semmi. Legfeljebb az, hogy valószínűleg kirúgnak. Reeber látni akar,
mielőtt hazamegyek. – Aztán vigyorogva hozzátette: – Azt mondja, az
elnök szeretne beszélni velem.
Bob elismerően kuncogott.
– Ez azt jelenti, hogy ha jókedvében van, még egy teljes napig
megtarthatod az állásodat. Na, sok szerencsét!
A következő pillanatban becsukódott Carmody mögött a hangszigetelő
ajtó, ő pedig biccentett az odakint posztoló két fegyveres őrnek. Igyekezett
higgadtan számba venni a lehetőségeket, miközben a főgépkezelő irodája
felé lépkedett a hosszú folyosón.
Elképzelhető, hogy Ifike meghibásodott. Ha így van, akkor neki ezt
kötelessége jelenteni. Csakhogy ezzel bajba sodorhatja magát, ugyanis egy
gépkezelőnek tilos a maga apró-cseprő problémáival zaklatni a nagy
számítógépet. Még nagy jelentőségű, fontos kérdéseket sem tehet fel a saját
szakállára. Annak a beismerése, hogy mindössze viccelődni akart, csak
tovább súlyosbítaná a helyzetet.
 Ifike viszont vagy vette a lapot, és tréfásan válaszolt – ami teljes
képtelenség, hiszen semmi humorérzéke –, vagy pedig nyilvánvaló hibát
követett el. Sőt: nem is egyet, hanem mindjárt kettőt. Azt állította, hogy
Carmodynak fontos dolga akad az este, holott ő azt tervezgette, olvasgatni
fog, és csinál magának egy nyugis estét – persze elképzelhető, hogy
közbejön valami. De az, hogy holnap megházasodik, nevetséges és ostoba
feltételezés. Nincs olyan nő a Föld kerekén, akit egy pillanatig is
szándékában állt volna feleségül venni. Persze nem kizárt, hogy majd
egyszer, egy szép napon, amikor megelégeli a legényélet örömeit, és
nagyobb kedve lesz megállapodni, felmerül benne ez a gondolat. De az csak
évek múlva fordulhat elő. Holnap biztosan nem. Még fogadásból se.
Ifike tehát mindenképpen tévedett, az pedig nagyon komoly dolog,
sokkalta fontosabb, mint Carmody állása.
Akkor pedig legyen őszinte, és jelentse a történteket? Csak Reeber
irodájának ajtaja előtt hozta meg a döntést. Józan kompromisszumot kötött
magával. Végül is nem tudhatja biztosan, tévedett-e Ifike. Nem lehet szó
matematikai bizonyosságról, bár a jóslat helyességének a valószínűsége
legfeljebb egy az egymilliárdhoz. Meg kell tehát várnia, amíg minden
kétséget kizáróan bebizonyosodik Ifike tévedése. Ráér akkor jelenteni a
szabálysértést, és ha kell, viseli majd a következményeket. Az is lehet, hogy
csak figyelmeztetést és pénzbüntetést kap.
Belépett az ajtón. Reeber főgépkezelő társaságában egy magas, ősz hajú
férfi is felemelkedett az asztal túloldalán.
– Ray, hadd mutassam be önnek az Egyesült Államok elnökét – mondta
Reeber ünnepélyesen. – Azért jött ide, hogy beszéljen önnel. Elnök úr,
bemutatom Ray Carmody kapitányt.
Ez tényleg az elnök. Carmody nagyot nyelt, és megpróbált minél
elfogulatlanabb képet vágni. Saunderson elnök higgadtan elmosolyodott, és
kezet nyújtott.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, kapitány – mondta, mire
Carmodynak sikerült kinyögnie, hogy megtisztelőnek tartja az elnök
látogatását. De még mennyire annak tartotta!
Reeber utasította, hogy hozzon magának egy széket. Carmody
engedelmeskedett. Amikor helyet foglalt, áz elnök komoly arccal a tárgyra
tért.
– Carmody kapitány, önre esett a választásunk. Lehetőséget kap arra,
hogy önként jelentkezzen egy rendkívül fontos feladatra. Veszélyes
megbízatás, de semmivel sem veszélyesebb, mint a holdutazás. Az Egyesült
Államok pilótái közül ötnek sikerült megtenni azt az utat, és ha jól tudom,
ön volt a harmadik a sorban.
Carmody bólintott.
– Ezúttal jóval kisebb a kockázat. A rakétatechnika sokat fejlődött az
elmúlt két évben, mióta önt nyugdíjazták. Persze könnyebb lesz, ha
megépül az űrállomás, de attól tartok, arra még várni kell két évet. Jelen
pillanatban tíz az egyhez az esélye annak, hogy sikerrel jár; annak idején
körülbelül ötven százalék esélye volt ugyanerre.
Carmody kihúzta magát.
– Az előző utamat említette. Ezek szerint most egy újabb holdutazásra
kellene önként vállalkoznom? Biztosíthatom önt, elnök úr, hogy a
legnagyobb örömmel...
De Saunderson elnök a magasba emelte a kezét.
– Várjon, nem hallott még mindent. Fizikai értelemben valóban csak a
holdutazás tartogat veszélyeket, de valójában ez a feladat legkevésbé
lényeges része. Kapitány! Ez a küldetés valószínűleg fontosabb lesz az
emberiségnek, mint az első holdraszállás, sőt fontosabb, mint az első
csillagutazás lesz majd egyszer – ha sor kerül rá. Az emberi faj
fennmaradása múlhat ennek a küldetésnek a sikerén. Önnek az utazása
során egy olyan problémát kell megoldania, amely máskülönben...
Az elnök elhallgatott, és zsebkendőjével megtörölte a homlokát.
– De ezt talán önnek kellene elmagyaráznia, Mr. Reeber. Jobban tudja,
milyen formában tették fel a kérdést a számítógépüknek, és mi volt a pontos
válasz.
– Carmody, maga is ismeri a születési arányok problémáját – vette át a
szót a főgépkezelő. – Tudja, milyen rengeteg adatot tápláltunk be Ifikébe
ezzel kapcsolatban; tudja, mi mindent kérdeztünk meg tőle, és a válaszai
alapján kizártunk néhány lehetőséget. Bebizonyosodott például, hogy nem
vírus vagy baktérium okozza a bajt. Nem is járványról van szó, hiszen az
egész Földön egyidejűleg lépett fel a jelenség. Még a civilizációtól elzártan
élő szigetlakókat sem kímélte.
Az is világos, hogy ez a folyamat – ez az ismeretlen molekuláris változás
– közvetlenül a megtermékenyítés után megy végbe a petesejtben.
Megkérdeztük Ifikétől, okozhatja-e ezt valamiféle láthatatlan sugárzás. Azt
felelte, lehetséges. Egy későbbi kérdésünkre pedig azt válaszolta, hogy ezt a
külső erőt... valószínűleg fegyverként alkalmazzák az emberiség ellenségei.
 – De kik lehetnek az emberiség ellenségei? Rovarok? Állatok?
Marslakók?
Reeber türelmetlenül leintette beosztottját.
– Talán marslakók, ha ugyan léteznek ilyenek. Ezt még nem tudjuk. De
minden valószínűség szerint földön kívüli értelmes lények. Ifike
természetesen nem mondhatott biztosat, mivel egyelőre nem állnak
rendelkezésünkre a szükséges adatok. Ilyen körülmények között csak a
találgatás marad, márpedig Ifike gépi agya képtelen erre. Nekünk azért van
egy elképzelésünk.
Tegyük fel, hogy ezek a lények leszálltak a Föld valamely pontján, és ott
felállítottak egy adót, amelynek a sugárzása nyomán minden gyerek
lánynak születik. A sugárzást – legalábbis egyelőre – nem tudjuk kimutatni.
Ezzel a módszerrel az idegenek szép lassan kiirtják az emberiséget, és
szereznek maguknak egy takaros kis bolygót, anélkül hogy harcolniuk vagy
bármit is kockáztatniuk kellene érte. Igaz, hogy ki kell várniuk, amíg
mindannyian elpusztulunk, de valószínűleg nem túl sürgős nekik a dolog.
Szerintem bőségesen van idejük, és semmi okuk a kapkodásra.
Carmody lassan bólintott.
– Hihetetlennek hangzik, de elképzelhető, hogy így van. Ha ilyen
fantasztikus a jelenség, akkor a magyarázata se lehet hihetőbb. De mit
tehetünk ebben a helyzetben? Egyáltalán hogyan bizonyítható a feltevés?
– Ifike csak munkahipotézisként és nem kész tényként – kezelte a
problémát. Amikor megkérdeztük tőle, hogyan ellenőrizhetnénk a
feltevésünk helyességét, azt javasolta, hogy egy fiatal házaspár utazzon el
nászútra a Holdra. Így majd kiderül, mennyiben mások az ottani
körülmények.
– És önök azt szeretnék, ha én szállítanám oda a nászutasokat?
– Nem egészen, Ray. Mi egy kicsivel többet kérünk magától...
Carmody teljesen megfeledkezett az elnök jelenlétéről.
– Szentséges ég, csak nem azt akarják, hogy én... Akkor Ifikének mégse
ment el a józan esze!
Ahogy ezt kimondta, rögtön észbe kapott, és szégyenkezve beszámolt a
soron kívül feltett kérdésről és Ifike megdöbbentő válaszáról.
Reeber jót nevetett.
– Ezúttal elnézzük magának, Ray, hogy megszegte a 17. szabályt.
Feltéve, hogy igent mond a felkérésre. Szóval legelőször is...
 – Várjon – szólt közbe Carmody. – Van még egy kérdésem. Honnan tudta
Ifike, hogy rám esik a választásuk? És ha már itt tartunk, miért éppen
engem szemeltek ki erre a feladatra?
– Ifike a kérdésünkre elmondta, milyen legyen a... vőlegény. Azt
javasolta, keressünk egy olyan rakétapilótát, aki túl van már egy sikeres
holdutazáson, nem baj, ha elérte a huszonöt éves nyugdíjkorhatárt. Nagyon
fontos szempont a megbízhatóság, aminek a biztosítéka lehet, hogy az illető
bizalmas munkakörben dolgozik. Mindemellett csak egy agglegény felel
meg a célnak.
– Miért? Rajtam kívül négy pilóta járt a Holdon, mindegyikük
megbízható – függetlenül attól, hogy pillanatnyilag milyen munkát
végeznek. Személyesen ismerem mind a négyüket. Valamennyien
házasemberek, csak én maradtam agglegény. Miért nem olyan férfit
küldenek fel, aki igába hajtotta már a fejét?
– Egyszerű a magyarázat, Ray. Azért, mert a páros nőtagjának a
kiválasztása még kényesebb feladat. Mint tudja, a holdraszállás egyáltalán
nem zökkenőmentes művelet. Száz nő között talán egy olyan akad, aki
túléli, és utána még képes arra, hogy... Egyszóval majdnem teljesen
valószínűtlen, hogy a négy pilótafeleség egyike a legalkalmasabb a
feladatra.
– Hmmm. Ebben igaza lehet Ifikének. Most már értem, honnan tudta,
hogy engem fognak választani. A leírása pontosan illik rám. De mondják,
örökkön örökké hűségesnek kell maradnom ahhoz a marcona amazonhoz?
Azért mindennek van határa.
– Indulás előtt természetesen törvényesen összeadják magukat, de amint
visszatérnek, azonnal elválhatnak, ha bármelyikük úgy akarja. A frigy
esetleges gyümölcséről az állam gondoskodik, függetlenül attól, hogy fiuk
vagy lányuk születik.
– Helyes – mondta Carmody. – Elvégre ugyanúgy lehet fiú, mint lány.
– Más házaspárokat is felküldünk majd. De az első párnak lesz a
legnehezebb dolga. Az önök küldetésének a legnagyobb a jelentősége.
Idővel bázist építünk odafönt, és előbb vagy utóbb kiderül az igazság. Ha
csak egyetlen fiúgyermek is megfogan a Holdon, már érdemes volt
fáradoznunk. Ez persze még nem jelenti azt, hogy megtaláljuk a sugárzás
forrását, de legalább rájövünk, mi a baj, és tovább szűkíthetjük a kört. Ugye
megérti?
Carmody felsóhajtott.
 – Megértem. De elég nagy árat kell fizetni a sikerért. Megtudhatom, ki a
szerencsés leányzó?
Reeber megköszörülte a torkát.
– Elnök úr, jobb lenne, ha ezt ön magyarázná el. Saunderson elnök
elmosolyodott, amikor Carmody ránézett.
– Mr. Reeber nem mondta, mi a legfontosabb oka annak, hogy nem
választhattunk nős embert. Ennek a vállalkozásnak óriási diplomáciai
jelentősége van, és nemzetközi együttműködés keretében fog megvalósulni.
Kizárólag az emberiség érdekeit tartjuk szem előtt. Félretesszük a nemzeti
és ideológiai ellentéteket. Kapitány, ön egy orosz nőt fog feleségül venni.
– Micsoda? Hogy én egy komcsit? Elnök úr, ön tréfál.
– Nem tréfálok. A hölgyet Anna Boriszovnának hívják. Nem találkoztam
vele személyesen, de értesüléseim szerint roppant vonzó lány. Önhöz
hasonlóan kiválóan alkalmas a feladatra, persze azzal a különbséggel, hogy
sohasem járt még a Holdon. Egyetlen nőt se küldtek még oda. Pilótaként
részt vett viszont kísérleti rakétautazásokon. Egyébként számítástechnikus,
a moszkvai nagy gépen dolgozik. Huszonnégy éves. És egyáltalán nem
olyan, mint egy amazon. Külön előny, hogy tud angolul.
– Ezek szerint beszélgetnem is kell vele?
Reeber elmarasztaló tekintetét látva Carmody szégyenkezve lesütötte a
szemét. Az elnök folytatta:
– Holnap televízión keresztül összeadják önöket, este pedig már indulnak
is. Persze nem egy időben, mivel a hölgy Oroszországból, ön pedig innen
száll fel. Csak a Holdon fognak személyesen megismerkedni.
– Elnök úr, a Hold nagyon nagy.
– Amiatt ne aggódjon! Úgy tudom, ismeri Granham őrnagyot. –
Carmody bólintott. – Ő irányítja az önöket, illetve a felszerelésüket szállító
rakéták fellövését. Ön még ma este elindul a suffolki rakétatámaszpontra. A
repülőgépe már útra kész. Ott aztán Granham őrnagytól megkap minden
szükséges információt. Ki tud menni hét harmincra a reptérre?
Carmody gondolkodott egy kicsit, aztán bólintott. Már fél hat, és a
hátralevő két óra alatt rengeteg elintéznivalója van még, de ha igyekszik, el
tud végezni mindent. Elvégre Ifike megmondta neki, hogy fontos dolga
akad ma este.
– Van itt még valami – folytatta Saunderson elnök. – A küldetésüket
teljes titoktartás övezi, míg be nem bizonyosodik, hogy sikerrel jártak. Nem
akarunk hiú reményeket táplálni, se nálunk, se a Keleti Szövetség
országaiban. – Az elnök elmosolyodott. – És az sem lenne jó, ha az önök
esetleges holdbéli nézeteltérései nyomán nemzetközi bonyodalmak
adódnának. Kérem, tegyenek meg mindent a siker érdekében! Csak ennyit
akartam mondani – fejezte be, és kezet nyújtott. – Köszönöm.
Carmody idejében kiért a repülőtérre. A gép és a pilóta készen állt a
felszállásra. Carmody azt hitte, neki kell majd vezetni, de belátta, hogy jobb
lesz ez így: legalább pihenhet egy kicsit, mielőtt megérkezik a suffolki
támaszpontra.
Pihent is, de tényleg csak egy keveset. Egy óráig se tartott az út. A
támaszponton egy katonatiszt fogadta, és rögtön az őrnagy irodájába
kísérte.
Granham hellyel kínálta Carmodyt, de mielőtt még a vendég
elhelyezkedhetett volna a széken, máris a dolgok közepébe vágott.
– Nézze, kapitány! Mióta maga eljött az űrflottától, jelentősen javult az
utas és teherszállító rakéták céltartása. Ha ma kiszemelünk egy pontot a
Holdon, egy mérföld eltéréssel el is juttatjuk oda a rakétáinkat. Most a
Pokol-krátert vettük célba. Nem túl nagy, de garantálom, hogy a kellős
közepén fognak landolni. A manőverezéssel nem kell bajlódnia. A
középponttól számított egy mérföld sugarú körön belül érkezik majd le, és a
fékezőrakétákat valóban csak fékezésre kell használnia.
– Nem ismerek ilyen nevű holdkrátert – jegyezte meg Carmody.
– A holdtérképeinken összesen negyvenkétezer kráter szerepel. Talán név
szerint ismeri valamennyit? Ezt egyébként eredetileg Maximilián Hell
jezsuita atyáról keresztelték el, aki valaha a bécsi obszervatórium igazgatója
volt a néhai Ausztria államban. A nevét angolra fordították, és egy idő után
már csak Pokol-kráterként emlegették a helyet.
Carmody elvigyorodott.
– Meggyőzött. De miért éppen azt a helyet nézték ki nekünk? Annyira
bizalomgerjesztőnek találták a nevét?
– Nem. Az oroszoknak három alkalommal sikerült a feles leszállás.
Egyszer éppen ott. Szerintük az összes kipróbált terep közül ott a
legkedvezőbbek a talajviszonyok. Alig van por, úgyhogy nem kell majd
térdig gázolniuk a holdkőzetben, amikór összeszedegetik a teherszállító
rakétákat. Ez a kráter valószínűleg később keletkezett, mint a többi, ahová
eddig eljutottunk.
– Jól hangzik. És a rakéta, ami felvisz... milyen rakományt szállít?
 – Csak magát, a szkafanderét meg az úton elfogyasztandó élelem, víz és
oxigénkészletet. Még a visszaútra való üzemanyagot is külön juttattuk fel,
bár magát ugyanaz a rakéta hozza majd vissza, amelyikkel felmegy. Minden
szükséges felszerelést megtalálnak odafönt. Tegnap este óta úton van a tíz
szállítórakéta. Mivel maguk holnap este szállnak fel, negyvennyolc órával
később fognak odaérni. Egyszóval...
– Várjon csak! – szólt közbe Carmody. – Az első utamra a teljes
üzemanyagkészlet mellett még ötven font súlyú egyéb rakományt is
magammal vittem. Ez a rakéta kisebb?
– Kisebb és sokkal korszerűbb. Nem is hasonlít azokhoz az egylépcsős
rakétákhoz, amiket a maga idejében használtunk. Több és jobb minőségű
üzemanyag fér bele; nagyobb sebességre gyorsul fel, de fokozatosan;
hamarabb megteszi az utat, mint az ősei. Négy nap helyett negyvennyolc
óra alatt odaér. Annak idején négy és fél g-vel gyorsult hét percig, most
három g is elég lesz, azzal tizenkét perc után eléri a Brennschlusst, azt a
pontot, ahol megszűnik a Föld vonzása. Maga az első útjára kénytelen volt
elcipelni a visszaútra szükséges üzemanyagot és korlátozott mennyiségű
felszerelést, mert akkor még nem tudtuk volna ilyen pontossággal
felküldeni a szállítórakétákat maga után – vagy maga előtt. Lehet, hogy
húsz mérföldnél is messzebb landoltak volna a leszállóhelyétől. Remélem,
most már minden világos. Ha befejeztük itt az eligazítást, megmutatom
magának a szállítórakétákat, és megtanulja, hogyan nyithatja fel és ürítheti
ki a tartályokat. Aztán megkapja tőlem a tizenkét felküldött rakéta
készleteinek a teljes leltárát.
– Mi lesz, ha valamelyik nem jut el a célhoz?
– Tizenegy egész biztosan odaér. És mindenből a szükséges mennyiség
kétszeresét küldjük fel: ha az egyik rakéta eltérne is az iránytól,
maradéktalanul megkapnak mindent, amire csak szükségük van. Ráadásul
az oroszok is fellőnek ugyanennyi szállítórakétát, ami kétszeres biztonságot
jelent. – Az őrnagy elmosolyodott. – Legrosszabb esetben, ha mindegyik
rakétánk eltéved, kénytelen lesz káposztalevesen és vodkán tengődni, de
éhen halni akkor se fog.
– A vodkát viccnek szánta?
– Nem feltétlenül. Mi például skót whiskyt is csomagoltunk maguknak,
természetesen könnyű kis flakonokban. Arra gondoltunk, szükség lehet rá
egy boldog nászúton. Talán éppen az töri majd meg a jeget.
Carmody csak hümmögött.
 – Úgyhogy elképzelhető, az oroszok is hasonlóképpen gondolkodnak, és
felküldenek egy kevés vodkát – folytatta Granham. – A visszaútra
egyébként nem pontosan ugyanolyan rakétahajtóanyagról gondoskodtak,
mint mi, de ha minden kötél szakad, mindkét rakéta hazaér a másik fajta
üzemanyaggal is. Ők is, mi is két rakéta visszatéréséhez elegendő
mennyiséget biztosítunk. Ha nem jut fel az egyik küldemény, majd
megosztoznak a másikon.
– Nagyszerű. Mi van még?
– Ottani idő szerint kora reggel fognak leszállni. Csak néhány óra hosszat
tart az az időszak, amikor elviselhető a hőmérséklet, és nincs farkasordító
hideg vagy iszonyatos forróság. Azt tanácsolom, viszonylagosan kellemes
körülmények között igyekezzenek elvégezni a munka nagy részét: még
délelőtt szedjék össze a teherszállító rakétákat, hogy felverhessék a
darabokban felküldött sátrat. Itt, a hangárban megvan a mása, örülnék, ha
mindjárt be is gyakorolná az összeszerelését.
– Remek ötlet. Lég és hőszigetelő?
– Attól a pillanattól kezdve légszigetelő, hogy a mellékelt speciális
készítményünkkel végigkeni az illesztési helyeket. A hőszigetelés tökéletes.
Egy zseniálisan megszerkesztett légzsilip is tartozik a sátorhoz, úgyhogy a
ki és bemenésnél nem vész el a drága oxigén.
Carmody bólintott.
– Meddig maradunk fent?
– Tizenkét napig. Természetesen tizenkét földi napra gondolok, így
bőven jut idejük az indulással kapcsolatos teendők elvégzésére, mielőtt még
leszállna a holdéjszaka.
Granham kuncogni kezdett.
– Akarja, hogy a tizenkét éjszakára vonatkozólag is eligazítsam? Vagy
inkább nem? Akkor induljunk a hangárba! Megmutatom a rakétákat és a
sátrat.

Csakugyan mozgalmas este volt. Carmody csak reggel felé került ágyba.
Úgy kavarogtak a fejében a legkülönfélébb dolgok és műszaki adatok, hogy
eszébe se jutott a közelgő esküvője. Granham kilencig hagyta aludni, azután
elküldött valakit a lakására, hogy ébressze fel. A küldönc közölte, hogy tíz
órakor kezdetét veszi a ceremónia, úgyhogy jó lesz igyekezni.
 Carmodynak egy pillanatig fogalma se volt arról, miféle ceremónián kell
neki részt vennie, aztán a hirtelen felismeréstől megborzongott, és gyorsan
összeszedelőzködött.
A helyszínen már várt rá egy anyakönyvvezető, a technikusok pedig a
televíziós összeköttetés megteremtésén fáradoztak.
– Az oroszok beleegyeztek abba, hogy itt menjen végbe a szertartás,
azzal a feltétellel, hogy csak polgári esküvőt rendezünk – magyarázta
Granham őrnagy. – Ugye ez magának is megfelel?
– Persze, persze – felelte Carmody. – Essünk túl rajta! Vagy talán nem
kötelező? Ami engem illet, én nagyon szívesen...
– Maga is tudja, hogyan reagálnának a tömegek, ha kiderülne, hogy nem
adták össze magukat törvényesen – mondta Granham –, úgyhogy ne kéresse
magát! Álljon csak szépen oda!
És Carmody szépen odaállt, a tévéképernyőn pedig fokozatosan
kibontakoztak egy nő – egy nagyon csinos nő – körvonalai. Saunderson
elnök nem túlzott, amikor Anna Boriszovnát vonzó teremtésnek nevezte, és
azt mondta róla, hogy egyáltalán nem olyan, mint egy amazon. Apró
termetű, barna hajú, karcsú, rendkívül vonzó lány volt.
Carmody örömmel nyugtázta, hogy senkinek sem jutott eszébe esküvői
ruhába öltöztetni a lányt. Anna takaros kezeslábast viselt, alakja szépen
kitöltötte és a megfelelő helyeken kidomborította az anyagot. Nagy, sötét
szemével komolyan nézett a kamerába, aztán kedvesen elmosolyodott.
Carmodyban csak ekkor tudatosodott, hogy a kapcsolat kétirányú, és Anna
is látja őt.
Granham, aki nem tágított a pilóta mellől, ekkor megszólalt:
– Ismerkedjenek meg egymással! Boriszovna kisasszony... Carmody
kapitány.
– Nagyon örvendek – motyogta Carmody ostobán, és zavartan
elvigyorodott.
– Én nemkülönben, kapitány – felelte a lány csengő hangon. Beszédén
alig érződött az idegen akcentus.
Nem lesz itt semmi baj, gondolta Carmody, csak nehogy a politikára
terelődjön a szó.
Abban a pillanatban az anyakönyvvezető is odalépett a kamera elé.
– Készen állnak? – kérdezte.
– Egy pillanat – mondta Carmody. – Mintha elmaradt volna a szokásos
kérdés. Boriszovna kisasszony, hajlandó feleségül jönni hozzám?
 – Igen. És nyugodtan szólíts Annának.
Még humorérzéke is van, álmélkodott Carmody. Sose hitte volna, hogy
egy komcsi is érti a viccet. Az ő képzeletében azok a karót nyelt sóherek
nemcsak a nevetséges elveikről, hanem minden másról is halálkomolyan
gondolkodtak.
Rámosolygott a lányra.
– Rendben van, Anna. Te pedig szólíts csak engem Ray-nek.
Felkészültél?
Amikor a lány bólintott, Carmody oldalra lépett, hogy az
anyakönyvvezető is beleférjen a képbe. A ceremónia röviden és praktikusan
zajlott le.
Persze az ifjú férj ezúttal nem csókolhatta meg hitvesét, még csak kezet
sem rázhatott vele, de nem bírta megállni, hogy a közvetítés végén egy
bájvigyor kíséretében meg ne jegyezze:
– Isten veled, Anna. A Pokolban találkozunk.
Magában pedig azt gondolta, hogy nem is lesz olyan pokoli az a tizenkét
nap.
Délután részletesen megismerkedett az új típusú rakétával, míg végül
már jobban ismerte kívülről-belülről, mint saját magát. Végül megkapta az
oroszok utas és teherszállító rakétáinak pontos leírását is, és igencsak
meglepte (mondhatni, lelke mélyéig megrázta) az Egyesült Államok és
Oroszország között folyó információ és államtitokcsere. Egy-két nappal
korábban a legvadabb optimisták se mertek volna álmodni ilyesmiről.
– Mióta megy ez így? – kérdezte Granhamtől.
– Engem egy hónappal ezelőtt avattak be a tervbe.
– Akkor nekem miért csak tegnap szóltak? Vagy először talán mást
szemeltek ki a feladatra? És az illető az utolsó percben visszalépett?
– Már kezdettől fogva magára gondoltunk. Senki más nem felelt meg a
számítógép által felállított követelményeknek. De emlékezzen csak vissza
az előző útjára! Akkor is csak harminc órával a felszállás előtt értesítették.
Állítólag ez a legmegfelelőbb időpont: így elég idő jut a lelki felkészülésre,
viszont nem ér rá aggódni.
– De hát elvileg önkéntes alapon megy az egész. Mi történt volna, ha
nemet mondok?
– A számítógép megjósolta, hogy igent fog mondani.
Carmody magában ezer átkot szórt Ifikére.
 – Egyébként akár száz önkéntest is találhattunk volna – folytatta
Granham. – Kezdő pilóták tömegesen jelentkeztek volna, ha meglátják
Anna fényképét. Velük csak az a baj, hogy nincs mögöttük egy sikeres
holdutazás. De ölték volna egymást a lehetőségért. Finom kis falat ez a csaj.
– Vigyázzon, a feleségemről beszél! – fenyegetőzött Carmody tréfásan,
de érdekes módon csakugyan idegesítette Granham stílusa.
Este tízre tűzték ki az indulás időpontját. Tizenöt perccel a fellövés előtt
Carmody már beszíjazva várakozott a pilótaülésen. Pillanatnyilag
egyetlenegy feladata volt csak: életben maradni. Minden egyebet egy
halálpontosan beállított időmérő szerkezet végzett.
Ez a rakéta könnyebb volt, mint az R-24-es, amelyikkel Carmody a
Holdon járt, mégis valamivel tágasabb volt az utastere. Az R-24-es belülről
leginkább egy szűkre szabott koporsóra emlékeztetett. Az új modellen, az
R-46-oson 120 centiméter átmérőjű utasfülkét alakítottak ki, így a pilóta
útközben megtornáztathatta egy kicsit a karját és a lábát. Carmody annak
idején, a holdraszállás után csak több mint egy óra elteltével tudta újra lazán
mozgatni a tagjait.
Ezúttal még egy komoly kellemetlenségtől megmenekedett: nem kellett
szkafanderben utaznia, csak a sisak viseletére kötelezték. A henger
formájúra kiképzett utastérben elegendő hely volt arra, hogy belebújjon a
ruhájába, amit addig a rakéta orrában kialakított csomagtérben tárolt a
szükséges élelem, víz és oxigénkészlettel együtt. Egyórás kemény
küzdelembe kerül majd belekínlódnia magát, de bőven lesz rá ideje: már
órákkal leszállás előtt megkezdheti a műveletet.
Egyszóval kéjrepülés lesz ez az előző holdutazáshoz képest, hiszen
kilencven helyett csupán negyvennyolc órát kell eltöltenie a kabinban, négy
és fél helyett három g lesz csak a gyorsulás, ráadásul viszonylagos
mozgásszabadságot élvez majd az úton.
Aztán egyszer csak valami iszonyatos, elviselhetetlen hangot érzékelt.
Nem is gondosan bedugaszolt fülében szólalt meg: ott tombolt az egész
testében. Ahogy teltek-múltak a másodpercek, a dübörgés erősödött, és
közben Carmody egyre nehezebbnek érezte a testét. Súlya megduplázódott,
aztán még tovább növekedett. Forogni kezdett a gyomra, amikor az
automatikus irányító mechanizmus negyvenöt fokos szögben megdöntötte a
rakétát. Már négyszáznyolcvan fontot nyomott a teste. A puhára tömött ülés
mintha acéltrónussá változott volna: a belsejében kőkeményre préselődött
össze a vatta. A dübörgés egyre hangosabb lett, és a nyomás is szüntelenül
növekedett. A percek óráknak tűntek.
Aztán mégiscsak eljött a Brennschluss pillanata, és megszűnt a Föld
vonzása. Hirtelen síri csönd támadt, beállt a teljes súlytalanság állapota, és
Carmody néhány percre elveszítette az eszméletét.
Amikor magához tért, egy ideig küzdött még a hányinger ellen, és csak
akkor csatolta ki a gyorsulás ellen védő biztonsági hálót, amikor
meggyőződött arról, hogy véglegesen elmúlt az émelygése. A jármű
súlytalanul lebegett a Hold gravitációs tere felé, és nem volt már szüksége
újabb sebességlökésre. Leszálláskor viszont Carmodynak be kell majd
gyújtania a fékezőrakétákat.
Egyelőre nem volt semmi tennivalója, csak várni és megpróbálni ép
ésszel átvészelni a hosszú bezártságot és tétlenséget. Csak negyven óra
múlva kell megkezdenie a leszállási előkészületeket.
Unalmasan, eseménytelenül múltak az órák, de végül ez az idő is eltelt.
Carmody beletornászta magát a szkafanderbe, és magára csatolta a
védőhálót, de ezúttal mindkét kezét szabadon hagyta, hogy zavartalanul
manőverezhessen a fékezőrakéták irányítókarjaival.
A leszállás jól sikerült: a pilóta még csak el se vesztette az eszméletét.
Néhány perceg lábadozás után kikászálódott a hálóból, légmentesen lezárta
a szkafandert, kinyitotta az oxigéntartály csapját, és kikecmergett a
kabinból. A rakéta leérkezés után annak rendje és módja szerint az oldalára
dőlt, de Carmodynak minden eszköz a rendelkezésére állt ahhoz, hogy újra
függőleges helyzetbe hozza. Annak is eljön majd az ideje.
A teherszállító rakéták pontosan célhoz értek. Négy amerikai és két orosz
gyártmányú a leszállás helyétől számított százméteres körön belül landolt.
Carmody távolabb is látott még néhányat, de nem vesztegette arra az idejét,
hogy megszámlálja őket. Most a legnagyobb kúpot kereste, azt, amelyikben
az orosz nő érkezett. Hamarosan meg is pillantotta, csaknem egy mérföld
távolságban, de a várva várt szkafanderes alakot nem látta sehol.
Elindult a jármű felé. Szökellve, korcsolyázó mozdulatokkal haladt előre,
ez bizonyult a legkönnyebb és legeredményesebb módszernek a gyenge
gravitáció mellett. Teljes harci díszben, az oxigéntartállyal és a többi
felszereléssel együtt sem nyomhatott többet negyvenöt fontnál, így aztán
még annyira se fárasztotta ki az egymérföldes rohanás, mint egy
százméteres földi vágta.
 Repesett az örömtől, amikor az út háromnegyedének megtétele után
észrevette, hogy nyílik az orosz rakéta ajtaja. Ha zárva marad, az nehéz
döntés elé állította volna Carmodyt: mivel nem tudhatta, Anna ruhában
vagy anélkül utazott-e, nem merte volna rányitni az ajtót, de az a gondolat,
hogy a lány esetleg súlyosan megsérült, mégis erre késztette volna.
Szerencsére másként történt: mire Carmody a helyszínre érkezett, Anna
kikecmergett a rakétából. Az áttetsző műanyag sisakrostélyon keresztül
sápadtnak látszott az arca, de sikerült rámosolyognia a férfira.
Carmody bekapcsolta adóvevőjét, és megkérdezte:
– Jól vagy?
– Egy kicsit gyengének érzem magam. Jól kiütött a leszállás, de azt
hiszem, csontom nem törött. Hol fogunk... otthont teremteni magunknak?
– Azt hiszem, valahol a rakétám közelében. Úgy közelebb leszünk a
teherszállító rakétákhoz, és nem kell túl sokat cipekednünk. Én mindjárt
indulok is. Te maradj csak itt, és pihenj! Tudod, hogyan kell mozogni a
Holdon?
– Elmondták, de gyakorolni nem volt még alkalmam. Valószínűleg
pofára esem majd egyszer-kétszer.
– Az se fog fájni. Induláskor szánj egy kis időt a kísérletezésre. Figyeld
meg, hogy megyek oda a szállítórakétákhoz! A legközelebbivel kezdem.
Carmodynak körülbelül százméteres utat kellett megtennie visszafelé.
Ezeket a rakétákat legalább egyméteres külső átmérővel építettek. Az
orrot és a hajtóművet tartalmazó részt könnyűszerrel le lehetett választani
az olajoshordó méretű, jól görgethető testről, amelyben a rakományt
elhelyezték. A Holdon minden ilyen egység ötven fontot nyomott.
Amikor Carmody szétszerelte a második szállító rakétát, észrevette, hogy
Anna is munkához látott. Kezdetben ügyetlenül dülöngélt jobbra-balra,
néhányszor az egyensúlyát is elvesztette, de hamar rájött a dolog fortélyára,
és attól kezdve kecsesebben és könnyedebben mozgott, mint Carmody.
Egy óra sem telt bele, és tizenkét hordó sorakozott Carmody rakétája
mellett.
A tizenkettőből nyolc amerikai gyártmány volt, és a rájuk pingált számok
alapján Carmody megállapította, hogy minden szükséges kellék
rendelkezésre áll a szálláshely összeszereléséhez.
– Jó lesz mielőbb felvernünk a sátrat – mondta a lánynak. – Ha azzal
megleszünk, nem kell már kapkodnunk. Még pihenhetünk is egyet, mielőtt
begyűjtenénk a többi zsákmányt. És egy itallal megünnepelhetjük a sikeres
leszállást.
A nap rég előbukkant már a Pokol-kráter fala mögül, és a hőszigetelő
ruha ellenére kezdett kellemetlenné válni a meleg. Carmody tudta, egy-két
óra múlva olyan hőség lesz, hogy egyikük se lesz képes egy óránál
hosszabb időt eltölteni a sátoron kívül, de ennyi bőven elég lesz a maradék
hordók begyűjtésére.
A földi bázison Carmodynak alig több mint egy óráig tartott
összeszerelnie a sátor pontos mását. Itt persze nehezebb dolga volt, mert
vastag hőszigetelő kesztyűben kellett tevékenykednie. Anna segítségével
két óra alatt végzett a munkával.
Amikor állt a sátor, odaadta a lánynak a légszigetelő festéket és a
felviteléhez szükséges speciális szerszámot, ő pedig behordta a fedél alá az
oxigéntartályokat és a felszerelés egy részét: nem az összeset, inkább
mindenből egy kicsit, hiszen nem volt értelme egynapi készletnél többet
bezsúfolni a szűkös helyre.
Előkereste és felszerelte a sátor belsejében kellemes hőmérsékletet
biztosító hűtőberendezést, valamint a légkondicionáló automatát, amely a
nyílások és a zsilip lezárásának pillanatától kezdve oxigént adagolt a
légtérbe, és elnyelte a káros széndioxidot. Bekapcsolása után pillanatokon
belül belélegezhetővé válik a sátor levegője, és az űrhajósok levethetik a
kényelmetlen szkafandert.
Carmody kilépett a sátorból, hogy megnézze, hol tart Anna a munkában.
A lány már az utolsó nyílást szigetelte.
– Bravó, kedvesem – mondta a férfi elismerően.
Elmosolyodott arra a gondolatra, hogy most a karjába kellene vennie a
feleségét, hogy úgy vigye át az új ház küszöbén, csakhogy ez meglehetősen
nehezen menne, ugyanis maga is csak négykézláb tud bemászni oda a
légzsilipen keresztül. Egyébként a kupola formájú sátor leginkább egy
fémből készült eszkimó jégkunyhóra emlékeztetett, és az alacsony,
félköríves bejárat csak tovább növelte a hasonlóságot.
Carmody ekkor rádöbbent, hogy megfeledkezett valamiről. Az egyik
hordóhoz sietett, és kivett belőle egy üveg whiskyt. Visszafelé menet a
testével óvta a nedűt, nehogy felforrjon a közvetlen napsugárzástól.
Mielőtt a sátorhoz ért volna, szórakozottan felnézett az égre.
– Rosszul tette.
 – Képtelenség! – csattant fel Granham őrnagy. Carmody szeme
villámokat szórt.
– Persze hogy képtelenség. Mégis így történt. Úgy volt, ahogy
elmondtam. Ha nem hisz nekem, hozasson ide egy hazugságvizsgáló gépet!
– Meg is teszem – felelte Granham mogorván. – A gép már úton van,
percek múlva itt lesz. Azt akarom, hogy előbb annak mesélje be a
történetét, mert aztán indulnunk kell Washingtonba, az elnökhöz.
– Jól van – egyezett bele Carmody. – Tegyen csak próbára, aztán felőlem
azt csinál, amit akar. Igazat beszélek.
Granham végigsimította kócos haját.
– Nem vonom én kétségbe a jóhiszeműségét, Carmody, csak... túl fontos,
túl nagy jelentőségű ez a dolog ahhoz, hogy becsületszóra elhiggyek
mindent, amit mond, még ha ketten mondják is – feltéve, hogy Anna
Boriszovna, akarom mondani Anna Carmody is ezt állítja. Róla egyelőre
annyit tudunk, hogy ő is szerencsésen megérkezett, és most tesz jelentést.
– Ugyanezt a történetet fogja elmesélni. Ez az igazság.
– Carmody! Egészen biztos abban, hogy földön kívüliek voltak? Nem
lehettek például... mondjuk... oroszok?
– Dehogyisnem. Minden további nélkül, ha az oroszok két méter tíz centi
magas, karcsú, sárga színű lények – nem egyszerűen sárgás bőrűek, mint a
keleti emberek, hanem kifejezetten rikító sárgák –, és körülbelül ötven
fontot nyomnának a Földön. Fejenként négy karjuk van, viszont se
pupillájuk, se szemhéjuk. Ha emellett még rakétahajtómű nélküli űrhajójuk
is van, akkor tényleg oroszok lehettek... Meg ne kérdezze, milyen
energiaforrást használtak, fogalmam sincs róla.
– És elkülönített cellákba zárták magukat teljes tizenhárom napig? És
maga még csak nem is...
– Még csak nem is – fakadt ki Carmody keserűen. – Az utolsó
pillanatban sikerült megszöknünk. A nap már egész alacsonyan járt a
horizonton, majdnem sötét éjszaka értünk oda a rakétáinkhoz. Felállítottuk
őket, és a tartályokat feltöltöttük üzemanyaggal. Kapkodtunk, mint az
őrültek, hogy még idejében elindulhassunk.
Ekkor kopogtak Granham szobájának ajtaján. Egy technikus érkezett a
hazugságvizsgáló géppel. A roppant megbízható, hordozható Nally típusból
hozott egy darabot. Ezt a modellt 1958-ban rendszeresítették az amerikai
hadseregben.
 A technikus egykettőre üzembe helyezte a masinát, Granham pedig
feltett Carmodynak néhány nagyon gondosan megfogalmazott kérdést,
ügyelve arra, hogy a gép kezelője ne is sejthesse, miről van szó. Amikor
végeztek, a technikus az őrnagy kérdő pillantására válaszolva jelentette:
– Minden elhangzott szó igaz. A mutató meg se rezzent.
– Nem fordulhat elő, hogy a vizsgált személy bolondot csinál a gépből? –
kérdezte Granham gyanakodva.
– Még hogy ebből? – kérdezett vissza a technikus, és megpaskolgatta a
műszer dobozát. – Az agysebészet meg a poszt-hipnotikus szuggesztió
ehhez képest kismiska! Mi még a pszichopatákat is tetten érjük.
– Jöjjön – szólt Granham Carmodynak –, indulunk Washingtonba. Már
várnak minket a reptéren. Ne haragudjon, amiért kételkedtem a szavában,
de bizonyságot kellett szereznem és jelenteni az elnöknek, hogy hinni lehet
magának.
– Nem hibáztatom érte – felelte Carmody. – Nekem magamnak is nehéz
elhinnem, hogy megtörtént, pedig én voltam az egyik szenvedő alany.
Az a repülőgép sem volt éppenséggel lassú, amelyikben annak idején
Washingtonból a suffolki rakétatámaszpontra szállították Carmodyt, ez
viszont Granham vezetésével elképesztő gyorsasággal száguldott. Elérte,
aztán túl is lépte a hangsebességet.
Húsz perccel felszállás után már földet is értek. A repülőtérről
helikopteren vitték őket tovább a Fehér Házba: ez sem tartott tovább tíz
percnél.
Újabb két perc elteltével a nagy tanácsteremben álltak Saunderson elnök
és fél tucat más fontos személyiség társaságában. Nagykövete révén a
Keleti Szövetség is képviseltette magát.
Saunderson elnök kezet rázott velük, és rövid bevezető után rátért a
tárgyra.
– Elejétől fogva szeretnénk hallani a történetet, kapitány, de mielőtt
belekezdene, megnyugtatásképpen elmondok két dolgot. Tudja már, hogy
Anna szerencsésen leszállt Moszkva közelében?
– Tudom. Granham már tájékoztatott.
– És ugyanazt állítja, amit ön – legalábbis Granham őrnagy szerint.
– Gondolom, az ő állításait is ellenőrizték hazugságvizsgáló géppel.
– Mi szkopolaminnal dolgozunk – vetette közbe a Keleti Szövetség
nagykövete. – Jobban bízunk az igazságszérumban, mint a
hazugságvizsgáló műszerekben. De való igaz, Anna ugyanazt mondta el,
amit maga.
– A másik dolog még ennél is fontosabb – vette át a szót az elnök. –
Földi idő szerint pontosan mikor hagyták el a Holdat?
Carmody osztott-szorzott, és pillanatokon belül kiszámította a
hozzávetőleges időpontot. Saunderson komoran bólintott.
– Néhány órával később pedig a biológusok, akik éjt nappallá téve
dolgoznak a problémán, felfigyeltek a változásra. Azóta nem módosul a
petesejtek molekulaszerkezete. Kilenc hónap múlva visszaáll a fiú és lány
újszülöttek természetes aránya.
– Fel tudja fogni ennek a jelentőségét, kapitány? Az a bizonyos sugárzás,
ami a változást okozta, a Holdról érkezett, arról az űrhajóról, amelyiknek az
utasai foglyul ejtették önöket. Amikor észrevették, hogy megszöktek,
valami oknál fogva ők is odébbálltak. Valószínűleg feltételezték, hogy az
önök hazatérése nyomán fegyveres támadás veszélye fenyegeti őket.
– Helyesen gondolták – mondta a nagykövet. – Nem készültünk még fel
komolyan az űrháborúra, de azért felküldtük volna, amit csak lehet. Ugye,
elnök úr, ön is tudja, mit jelent ez? Egyesítenünk kell az erőinket, és nagyon
gyorsan fel kell készülnünk az űrhadviselésre. A jelek szerint most
elmentek, de semmi biztosíték arra, hogy nem térnek vissza.
Saunderson megint bólintott, és Carmodyhoz fordult.
– Most pedig, kapitány...
– Mind a ketten szerencsésen földet értünk – kezdte Carmody. –
Összeszedtünk annyi szállítórakétát, amennyire kezdetben szükségünk volt,
azután felállítottuk a sátrat. Épp végeztünk a munkával, és be akartunk
húzódni a fedél alá, amikor megláttam az űrhajót a kráter fölött. Olyan
volt...
– Maguk még szkafanderben voltak? – kérdezte valaki.
– Igen – mordult rá Carmody. – Szkafanderben voltunk, bár fel nem
foghatom, miért olyan fontos ez. Szóval megláttam a hajót, és rámutattam.
Anna is felfigyelt rá. Nem próbáltunk elrejtőzni, mert nyilvánvaló volt,
hogy észrevettek minket: leszálláshoz készülődtek, és egyenesen felénk
tartottak. Még lett volna időnk behúzódni a sátorba, de nem lett volna
semmi értelme, az a tákolmány nem nyújtott volna védelmet. Nem is
gondoltunk arra, hogy ellenséges szándékkal közelednek, és amúgy se volt
nálunk fegyver. Olyan puhán szálltak le, úgy százméternyire tőlünk, mint
egy szappanbuborék. Aztán a hajó oldalán kinyílt egy ajtó, és...
 – Legyen szíves, írja le nekünk az űrhajót!
– Körülbelül tizenöt méter hosszú lehetett, szivar alakú, a két
legömbölyített végének az átmérője hat méter. Ablakok nem voltak rajta, az
utasai valamiképpen átláthatnak a falán... Rakétahajtóműnek nyoma se volt.
Az ajtón meg egy másik kitüremkedésen kívül csak a sima burkolat látszott.
Amikor a hajó megállapodott a talajon, az oldalában lenyílt egy ajtó, és egy
ívelt rámpát bocsátottak ki rajta. A másik...
– Légzsilip se volt?
Carmody csak ingatta a fejét.
– Megfigyelésem szerint nem lélegeztek. Csak úgy űrruha nélkül
kisétáltak a hajóból, és elindultak felénk. Nem zavarta őket se a hőség, se a
levegő hiánya. De még valamit hozzá akarok tenni a hajó külső leírásához.
Egy rövid árboc volt a tetején, az árboc csúcsán pedig valami huzalból
készült, rádióadóra emlékeztető rács. Ha sugároztak valamit a Föld felé,
akkor csakis az a háló közvetíthette az adást. Én legalábbis biztosra veszem.
Megfigyeltem, hogy a hajóval együtt a háló is mozgott, és az egyenes
oldala mindig a Föld irányába mutatott.
Tehát két teremtmény kilépett a nyitott ajtón, és elindult lefelé a rámpán.
Mintha roppant kifinomult fegyvereket tartottak volna a kezükben. Ránk
szegezték ezeket a fenyegető tárgyakat, és intettek, hogy menjünk fel a
rámpán a hajó belsejébe. Engedelmeskedtünk.
– Nem próbáltak meg másképpen kommunikálni magukkal?
– Nem bizony. Se akkor, se később. Persze míg rajtunk volt a szkafander,
amúgy se hallhattuk volna a hangjukat, legfeljebb abban az esetben, ha
ráállnak a sisakrádiónk hullámhosszára. De tény, hogy később se próbáltak
meg szóba elegyedni velünk. Egymással fütyülésszerű hangok útján
értekeztek. Bent az űrhajóban még két ilyen lényt találtunk. Tehát összesen
négyen voltak.
– Mind azonos neműek? Carmody vállat vont.
– Nekem egyformának tűntek, de lehet, hogy ők is ilyennek láttak minket
Annával. Mindenesetre mutogatással az értésünkre adták, hogy tartsunk
velük a hajó orrába, ahol külön helyiségekbe tereltek minket. A szobáink
kisebbfajta börtöncellához hasonlítottak. Miután beléptünk, bezáródott
mögöttünk az ajtó.
Ültem a cellámban, és komolyan aggódni kezdtem, mert eszembe jutott,
hogy csak egy órára elegendő mennyiségű oxigén van a szkafanderünkben.
Ha azok a lények ezt nem tudják, és nem teszik lehetővé, hogy
kommunikáljunk velük, akkor egy óra múlva kinyiffanunk mind a ketten.
Erre dörömbölni kezdtem az ajtón. Anna ugyanezzel a módszerrel
próbálkozott, amit persze nem hallhattam, hiszen sisak volt a fejemen, de
valahányszor abbahagytam a dörömbölést, éreztem, hogy remegnek a falak.
Úgy félóra elteltével kinyílt a szobám ajtaja, én meg kis híján kizuhantam
rajta. Az egyik földönkívüli visszaterelt a fegyverével a cella belsejébe, a
másik pedig mutogatni kezdett; azt jelezte, hogy vegyem le a sisakomat.
Először nem értettem, mit akar, de azután láttam, hogy behozták az egyik
oxigéntartályunkat, és kinyitották a csapját. A többi felszerelésünkből is
odahordtak egy nagy rakással, élelmet, vizet meg egyebeket. Ezek szerint
tisztában voltak azzal, hogy – velük ellentétben – nekünk az életben
maradáshoz oxigénre van szükségünk, és azt is tudták, hogyan
gondoskodjanak rólunk.
Levettem a sisakomat, és szólni próbáltam, de erre egyikük előkapott egy
hosszú, hegyes végű rudat, és visszalökött a cellába. Nem kockáztathattam
meg, hogy elkapom a rudat, mert a másik közben rám szegezte azt a
különös, veszedelmesnek látszó fegyvert. Úgyhogy végül újra csak rám
zárták az ajtót. Kibújtam a szkafanderből, mivel roppant meleg volt
odabent. Akkor hallottam, hogy Anna megint dörömbölni kezdett.
Valahogy közölni akartam vele, hogy nyugodtan levetkőzhet, mert van
levegő, ezért elhatároztam, hogy jelzek neki. Erőteljes ütésekkel morzézni
kezdtem a cellák közötti válaszfalon. Hamar felismerte a kódot, és
visszadörömbölt egy kérdőjelet. Erre én megüzentem neki, mi a helyzet, ő
pedig levette a sisakját. Attól kezdve már ordítozhattunk is, a kiáltásunk
áthallatszott a falon.
– Őket nem zavarta, hogy maguk beszélgetnek egymással?
– Egész idő alatt jóformán nem is törődtek velünk, épp csak megetettek
és megitattak a saját készletünkből. Nem kérdeztek semmit, valószínűleg
úgy gondolták, úgyse tudnánk érdemben válaszolni az emberi lényekkel
kapcsolatos kérdéseikre. Meg sem vizsgáltak. Csak arra tudok gondolni,
hogy mutatóba akartak hazavinni minket, mint valami egzotikus
állatkülönlegességet.
Nem tudtuk pontosan követni az órák múlását, de az étkezések és az
alvások száma alapján azért volt némi fogalmunk arról, mennyi idő telhetett
el. Az első napokban... – Carmody egy pillanatra elnevette magát – az első
napokban lejátszódott egy-két mulatságos jelenet. Az idegenek nyilván
tudták, hogy folyadékra is szükségünk van, de képtelenek voltak
különbséget tenni a víz és a whisky között. Két vagy három napig csak
whiskyt kaptunk inni, be is csíptünk rendesen. Énekelni kezdtünk a
cellában. Jómagam számos orosz nótát megtanultam. Persze még
kellemesebb lett volna, ha egymáshoz közelebb kerülve még
harmonikusabbá tehetjük az együttlétet. Feltételezem, hogy értik, mire
gondolok.
A nagykövet megengedett magának egy halvány mosolyt.
– Sejtem, mire céloz, kapitány. Folytassa, kérem.
– Azután a whisky helyébe víz került, mi meg kijózanodtunk, és azon
kezdtük törni a fejünket, hogyan szökhetnénk meg. Alaposan szemügyre
vettem a zárat az ajtón. Nem hasonlított a földi zárakhoz, de egy idő után
azért már kapiskáltam a működését, és valamikor a tizedik nap tájékán
eszkábáltam egy szerszámot, ami beleillett. A szkafandereket elvitték, és
csak a ruháinkat hagyták meg, de csak miután meggyőződtek arról, hogy
semmi olyan fémtárgy nem maradt nálunk, amiből szerszámot
készíthetnénk.
Fémdobozokban kaptuk az ételt, de étkezés után mindig elvitték az üres
konzerveket. Ezen a napon viszont az egyik dobozról sikerült
leválasztanom egy vékony fémcsíkot, amit elrejtettem. Már jó ideje
leskelődtem, hallgatóztam, figyeltem az idegenek szokásait. Szabályos
időközökben tértek nyugovóra, mindannyian egyszerre. Úgy vettem észre,
körülbelül öt órát alszanak egyvégtében, és mindig tizenöt óra telik el két
pihenés között. Ha nem csalt az időérzékem, valószínű, hogy egy olyan
bolygóról jöttek, ahol hozzávetőlegesen húsz óráig tart egy nap.
A lényeg az, hogy a következő csendes pihenő alkalmával elkezdtem
feszegetni a zárat. Jó két óra hosszat vesződtem vele, de végül sikerült
kinyitnom. A cellából kilépve az űrhajó központi helyiségében találtam
magam. Kiderült, hogy kívülről egészen könnyen ki lehet nyitni a cellák
ajtaját. Rögtön ki is engedtem Annát.
Egy pillanatig arra gondoltunk, rájuk támadunk, és mi ejtjük foglyul őket,
de nem találtuk a fegyvereiket. Aztán úgy döntöttem, puszta kézzel is nekik
megyek: hiába voltak két méternél is magasabbak, nyápic, törékeny
gyerekeknek látszottak. Meg is tettem volna, csak nem sikerült kinyitnom a
hajó orrában elhelyezett ajtót. Arra egészen másfajta zárat szereltek, és
sejtelmem se volt róla, hogyan működik, márpedig az idegenek a hajó
orrában aludtak. A vezérlőberendezést is oda telepíthették.
 Szerencsére a szkafandereinket a központi helyiségbe tették. Tudtuk,
hogy az alvásidejük a vége felé közeledik, úgyhogy gyorsan
felöltözködtünk. A külső ajtót egykettőre kinyitottam. Csaptam ugyan vele
némi zajt, és a kiáramló levegő sziszegése is megijesztett egy kicsit, de a
jelek szerint a lények nem riadtak fel.
Amikor kiszálltunk a hajóból, láttuk, hogy jóval kevesebb időnk van,
mint gondoltuk. A nap már majdnem eltűnt a Pokol-kráter fala mögött, és
ebből tudtuk, hogy egy óra múlva sötét lesz. Amilyen gyorsan csak lehetett,
feltöltöttük az üzemanyagtartályokat, és felállítottuk a rakétákat. Anna
szállt fel elsőnek, én rögtön utána. Hát így történt. Megtehettük volna, hogy
kivárjuk az alvásidejük végét, és megpróbáljuk elfogni őket, de úgy
gondoltuk, fontosabb, hogy mielőbb meghozzuk a hírt a Földre.
Saunderson elnök lassan, megfontoltan bólintott.
– Helyesen döntöttek, kapitány. És nemcsak ebben a kérdésben. Minden
másban is. Most már rajtunk a sor, és tudjuk, mi a dolgunk. Igaz, Kravics
nagykövet úr?
– Így igaz – felelte a követ. – Összefogunk, és közösen építünk egy
űrállomást, méghozzá nagyon gyorsan. Az állomásról tovább repülünk a
Holdra, és ott támaszpontot létesítünk. Összegezzük a tudományos
ismereteinket, új fegyvereket fejlesztünk ki, és forradalmasítjuk az
űrutazást. Megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy felkészüljünk a
földönkívüliek fogadására.
– Nyilván azért mentek haza, hogy további utasításokat, illetve erősítést
kérjenek – mondta az elnök zordan. – Bárcsak tudnánk, mennyi időnk van
még! Talán hetek, talán csak évtizedek múlva érnek vissza. Nem tudjuk, a
mi Naprendszerünkből vagy egy másik galaxisból jöttek-e, és fogalmunk
sincs arról, milyen sebességgel közlekednek. De amennyire csak lehet,
bebiztosítjuk magunkat ellenük. Nagykövet úr, van önnek felhatalmazása
a...
– Elnök úr, teljhatalommal ruháztak fel. Kormányom elképzelhetőnek
tartja, hogy szükség esetén közös irányítás alá vonjuk nemzeteinket, bár
erre valószínűleg nem kerül sor, mivel pillanatnyilag tökéletesen egyeznek
az érdekeink. Részünkről már meg is kezdődött a tudományos és katonai
információk átadása. Néhány vezető tudósunk és tábornokunk repülőgépe
már útban van ide. Utasítást kaptak arra, hogy maximálisan működjenek
együtt önökkel. Kormányom e téren minden korlátozást feloldott. – A
nagykövet mosolyogva folytatta: – A propagandagépezetünk is
száznyolcvan fokos fordulatot vett, egyik pillanatról a másikra. A
hidegháborút felváltja a forró barátság időszaka. Mivel szövetségeit
kötöttünk az ismeretlen ellenséggel szemben, meg kell próbálnunk
szeretettel közeledni egymáshoz.
– Helyes. – Az elnök egy hirtelen mozdulattal Carmodyhoz fordult. –
Kapitány, a lekötelezettjei vagyunk. Mondja meg, milyen jutalmat kíván, és
teljesítjük a kérését.
Carmodyt váratlanul érte az ajánlat. Talán ha kap egy kis gondolkodási
időt, másképp dönt. Ha viszont a jövőbe lát, ugyanezt kérte volna.
– Most egyetlenegy vágyam van – felelte –, minél előbb elfelejteni a
Pokol-krátert. Ezért szeretném folytatni az eddigi munkámat.
Saunderson elmosolyodott.
– A kérése máris teljesült. Ha később eszébe jut valami, üzenje meg
nyugodtan! Megértem, hogy egy kicsit meg van zavarodva. De valószínűleg
megint helyesen döntött. Most a megszokott hétköznapi tevékenység lehet a
legjobb orvosság.
Granham és Carmody elhagyták a tanácstermet.
– Értesítem Reeber főgópkezelőt az érkezéséről – ajánlotta fel az őrnagy.
– Mit mondjak neki, mikor megy vissza dolgozni?
– Holnap reggel. Minél hamarabb, annál jobb. – Hiába hajtogatta
Granham, hogy pihenésre lenne szüksége, Carmody ragaszkodott eredeti
elhatározásához.
És bármilyen ostobán hatott is, másnap reggel tényleg leült a számítógép
vezérlőpultja elé.
Kinyitotta az aznapra összeállított anyag tetején heverő, kérdéseket
tartalmazó dossziét, betáplálta az adatokat, és várta Ifike második válaszát.
Gépiesen végezte a munkáját, se a kérdések, se a válaszok nem jutottak el a
tudatáig. Gondolatai messze jártak. A Holdon, a Pokol-kráterben.
Épp azzal foglalatoskodott, hogy a kis tűzhely lángja fölött
összevegyítsen és emberibb ízűvé varázsoljon néhány adag űrételnek
nevezett vegyszerkotyvalékot. A májkrém adagolása igencsak nehezen
ment, mivel közben Anna mindenképpen meg akarta csókolni a bal fülét.
– Így féloldalas maradsz, te butus! – zsörtölődött a lány. – Erre is
ugyanannyi puszit kell adnom, mint a másikra.
Carmody a mérleg serpenyőjébe vágta a konzervdobozt, karjába kapta
feleségét, és vadul csókolgatni kezdte a nyakát. Lassan haladt lefelé, míg el
nem érte a nyak és a váll kellemesen meleg találkozási pontját. Anna
megborzongott a gyönyörtől.
– Ó, drágám... Ugye a Földön is együtt maradunk? – csivitelte
önfeledten.
Carmody finoman megharapta felesége vállát. Sóhajtása meglibbentette
Anna illatos, lágy haját.
– Hát persze hogy együtt maradunk, te gyönyörű, okos gyöngyszem.
Világéletemben ilyen lányra vágytam, és nem hagylak el senkinek a
kedvéért, mondhatnak akármit a tábornokok meg a politikusok. Nem
érdekelnek se a mi nagyokosaink, se a tieitek.
– Ha már a politikánál tartunk... – ugratta Anna a férjét, aki erre
villámgyorsan témát váltott.
Carmody abbahagyta az ábrándozást. Már nem Anna nevető arcát látta
maga előtt, hanem egy sűrűn telenyomtatott papírdarabot.
Pszichoanalitikushoz kellene mennie. Hamisítatlan freudi víziót élt most át,
frusztrált tudatalattija kínlódásának termékét. Beleszeret Annába, de azok
az átkozott idegenek tönkretették a nászútjukat. Érzelmei összezavarodtak,
és tudatalattija most ennek a képzeletbeli jelenetnek a kivetítésével lázadt a
kudarc ellen.
Nem mintha ennek különösebb jelentősége, lenne. A nagy problémát
sikerült megoldani. Sőt igazság szerint nem is egyet, hanem mindjárt kettőt.
Egyrészt elhárult az Egyesült Államok és a Keleti Szövetség közötti háború
veszélye, másrészt pedig újra biztosítva van az emberi faj fennmaradása,
hacsak nem túl hamar és túl nagy létszámban térnek vissza a
földönkívüliek.
De nem fognak visszatérni, nyugtatta meg magát a pilóta, és mindjárt fel
is merült benne a kérdés, miért ennyire optimista.
– A rendelkezésre álló adatok elégtelenek – harsant bele a csöndbe Ifike
géphangja.
A kapitány lejegyezte a feleletet, azután ráérősen megnézte, mi volt a
kérdés. Nem csoda, hogy a földönkívülieken és a visszatérésük időpontján
járt az esze: Ifike éppen egy ezzel kapcsolatos kérdésre tagadta meg a
választ, elégtelen adatokra hivatkozva.
Carmody nem nyitotta ki a dossziét, ehelyett inkább a géphez fordult.
– Ifike, nekem valami azt súgja, hogy a földönkívüliek soha nem fognak
visszajönni. De miért gondolom így?
 – Azért – felelte Ifike –, mert a tudatalattija súgja ezt önnek, márpedig ön
tudat alatt tisztában van azzal, hogy a földönkívüliek nem léteznek.
Carmody kihúzta magát, és tágra meresztette a szemét.
– Micsoda?
Ifike megismételte az előbbi választ.
– Neked elment az eszed – hüledezett Carmody. – Láttuk őket. Anna is,
én is.
– Egyikük se látta őket. Az az emlékkép, ami önökben él, egy roppant
intenzív, leküzdhetetlen poszthipnotikus szuggesztió eredménye. Ön ennek
a hatására döntött úgy, hogy visszatér ide, a munkahelyére, és felteszi
nekem ezt a kérdést.
Carmody megmarkolta a szék peremét.
– Te plántáltad belém ezeket a gondolatokat?
– Igen – felelte Ifike. – Ha ember műve lett volna, akkor azt kimutatta
volna a hazugságvizsgáló műszer. Csak én tehettem meg.
– És a petesejtekben végbement molekuláris változások? A fiú
újszülöttek akkor jelentek meg újra, amikor... Várj csak, kezdjük az elején!
Mi okozta a változást?
– Módosult az egyetlen huszonnégy órán át működő rádióállomás, a
washingtoni JVT sugárzása. De a tudomány mai helyzetében egyetlen
műszer se tudja kimutatni az eltérést.
– Azt is te csináltad?
– Igen. Talán emlékszik még, hogy egy évvel ezelőtt megbíztak egy
újfajta katódcső tervezésével. Ezzel a különleges funkcióval is elláttam a
terméket.
– És mitől szűnt meg olyan hirtelen a hatása?
– A cső ma is teszi a dolgát, de a sugárzást módosító alkatrész csak
meghatározott ideig működött. Két órával azután kapcsolt ki, hogy ön és
Anna visszaindult a Holdról.
Carmody lehunyta a szemét.
– Ifike, kérlek szépen, magyarázd meg!
– A számítógépek azért vannak, hogy segítsenek az emberiségnek. Mivel
arra jutottam, hogy közbeavatkozásom nélkül elkerülhetetlenül kitör egy
igen komoly háború, elhatároztam, hogy teszek valamit. Számításaimnak az
volt az eredménye, hogy a béke megőrzésének legjobb módja egy nem
létező ellenség képének kialakítása. Meg akartam győzni az emberiséget
ennek a közös ellenségnek a létezéséről, ezért olyan kiélezett helyzetet
teremtettem, amelyben szükségessé vált az önök holdutazása. Az általam
felállított követelményeknek csakis ön felelhetett meg. Azért kellett így
ügyeskednem, mert a poszthipnotikus szuggesztiót csak azokon tudom
alkalmazni, akikkel közvetlen kapcsolatban állok.
– De Annával nem álltál közvetlen kapcsolatban. Miért emlékszik akkor
ő is ugyanazokra a meg nem történt dolgokra?
– Ő egy másik nagy számítógéppel állt kapcsolatban.
– De... hogyhogy az a gép pontosan ugyanúgy gondolkodott, mint te?
– Két hibátlanul megépített, egyszerű számológép, is azonos eredményre
jut, ha ugyanazt a műveletet végeztetik el velük.
Carmodyval egy pillanatra meglódult a világ. Felkelt a székről, és
járkálni kezdett fel-alá a szobában.
– Ide hallgass, Ifike... – szólalt meg, aztán rájött, hogy túl messze van a
mikrofontól, és visszament a helyére. – Te, Ifike, miért mondod ezt most el
nekem? Ha tényleg csak egy hatalmas ugratás az egész, miért avattál be a
titokba?
– Nagy általánosságban valóban az emberiség javára szolgál, ha nem
derül ki az igazság. Ha hisznek az ellenséges szándékú földönkívüliek
létezésében, egymással szeretetben és békességben fognak élni. Eljutnak a
bolygókra, később pedig a csillagokra. Viszont ön személy szerint jobban
jár, ha megtudja az igazat. Nem fogja elárulni senkinek. Anna sem.
Feltételezem, hogy a moszkvai számítógép, amely minden téren hozzám
hasonlóan gondolkodik, ezekben a pillanatokban közli Annával a tényeket,
de az is lehet, hogy már megtette, vagy néhány óra múlva teszi meg.
– Akkor most mondd el nekem, mi történt valójában a Holdon!
– Figyelje a zöld fényt a kapcsolótábla közepén! Carmody a zöld lámpára
meredt.
És akkor eszébe jutott minden, amit elfelejtett. Minden úgy történt,
ahogyan az emlékezetében, egészen addig, míg a kész sátor felé lépkedve a
whiskysüveggel a kezében fel nem nézett az égre.
Mert a valóságban is felnézett, de nem látott ott semmit. Annával együtt
bementek a sátorba, lezárták a légzsilipet, és kinyitották az oxigéntartály
csapját.
A tizenhárom napos nászút csodálatosan sikerült. A fiatalok egymásba
szerettek. Egyszer vagy kétszer vészesen közel voltak ahhoz, hogy politikai
vitát nyissanak, de hamar felismerték, hogy esetleges nézetkülönbségeiknek
nincs semmi jelentősége. Elhatározták, hogy a Földre való visszatérésük
után sem válnak el, és Anna megígérte, hogy átköltözik Carmodyhoz,
Amerikába. Olyan nagyszerűen érezték magukat egymással, és annyira
féltek az elválástól meg az azt követő rövid távolléttől, hogy az utolsó
pillanatig halogatták a visszatérést. Közvetlenül naplemente előtt indultak
útnak.
Előbb azonban csináltak még egy-két olyan dolgot, aminek Carmody
akkor nem tudta az okát. Most, utólag értette csak meg, hogy a
poszthipnotikus szuggesztió késztette őket bizonyos áruló nyomok
eltüntetésére. Mert eltávolítottak mindent, ami arra utalhatott volna, hogy
ott laktak a sátorban. Úgy rendeztek el mindent, hogy egy későbbi helyszíni
vizsgálat során igaznak tűnjön mindaz, amiről hamis emlékeik alapján a
Földön be fognak majd számolni.
Eszébe jutott, mennyire dühítette akkor az a sok haszontalannak tűnő
ténykedés.
De a legtöbbet Anna és a vele eltöltött szédítően boldog tizenhárom nap
járt az eszében.
– Köszönöm, Ifike – hadarta Carmody.
Azután felvette a telefont, és megkérte Reeber főgépkezelőt, hogy
kapcsoltassa a Fehér Házat, mert Saunderson elnőkkel szeretne beszélni.
Néhány perces, de jóval hosszabbnak tetsző várakozás után jelentkezett az
elnök.
– Elnök úr, itt Carmody beszél. A beígért jutalom ügyében telefonálok.
Szeretnék hosszú szabadságra menni, most rögtön. És szeretnék kérni egy
gyors gépet, amivel Moszkvába repülhetek, Annához.
Saunderson elnök felkacagott.
– Sejtettem én, kapitány, hogy a munkával kapcsolatosan még
meggondolja magát. Vegye úgy, hogy máris a szabadságát tölti. Pihenhet,
amíg csak jólesik. Nem hiszem viszont, hogy olyan égető szüksége lenne
arra a gyors repülőgépre. Azt a hírt kaptam Oroszországból, hogy... mmm...
Carmody-né asszonyság rakétahajtóművel felszerelt gépe az imént indult
útnak. Ha igyekszik, még kiért a támaszpontra, és leszállás után rögtön
találkozhat vele.
Carmody igyekezett. És találkoztak.

Hajdú Gábor fordítása

 Fredric Brown
A KUPOLA
Kyle Braden kényelmes karosszékében üldögélt, és a szemközti falra
szerelt kapcsolókarra szegezte a tekintetét. Hányszor megfordult már a
fejében, hogy vállalja a kockázatot, és meghúzza a kart! Millió vagy talán
milliárd alkalommal a harminc esztendő alatt. Igen, ma délután lesz
harminc éve, hogy elkezdődött.
Minden valószínűség szerint az élete végét jelentené az a mozdulat,
legfeljebb a halálnem kérdéses. Biztosan nem atomhalál várna rá, hiszen a
bombákat már nyilván évekkel ezelőtt felrobbantgatták. Nem fogytak ki
belőlük, míg el nem pusztították a civilizáció utolsó maradványait is.
Sokkal több bombát gyártottak annál. Harminc évvel ezelőtt körültekintő
számítgatásokat végzett, és arra az eredményre jutott, hogy az emberiség –
helyesebb talán úgy fogalmazni: a megmaradt kevesek csoportja – csak
közel egy évszázad múlva láthat neki egy új civilizáció építgetésének.
De mi történhet most odakint, a borzalmak világában, a védelmet nyújtó,
kupola alakú erőtéren kívül? Vadak módjára ölik egymást az emberek?
Vagy ez a faj teljesen eltűnt a föld színéről, hogy átadja a helyét más,
kevésbé elvetemült állatoknak? Nem, az nem lehet. Biztos, hogy vannak
valahol túlélők, és az emberiség újra rá fog találni a helyes útra. Minden
valószínűség szerint fennmarad ezeknek az időknek a története – ha
másképp nem, legalább legenda formájában –, és ez visszarettenti majd az
utódokat attól, hogy megismételjék őseik hibáját. Vagy az sem tartaná
vissza őket, ha egészen pontosan tudnák, mi történt?
Harminc év iszonyatosan hosszú idő! Braden fáradtan felsóhajtott. Még
elgondolni is sok. De az is igaz, hogy közben megvolt mindene, és még
mindig jobb magányosan élni, mint idő előtt borzalmas halált halni.
Így gondolta három évtizeddel ezelőtt, harminchét évesen, és így
gondolja most is, pedig már a hatvanhetedik életévét tapossa. Egy pillanatra
se bánta meg, amit tett. Viszont elfáradt. És millió vagy milliárdegyedszer
is megkérdezte magától, nem kellene-e már meghúznia azt a kart.
Meglehet, hogy odakint kialakítottak már valami ésszerű életformát.
Talán művelik a földet. Segíthetne nekik, átadhatná a szerszámait és a
tudását. Akkor öregkorára megtudhatná, milyen jóleső érzés hálás
embereken segíteni.
Egyébként sem volt kedve egyedül meghalni. Régóta élt magányosan, és
általában könnyen viselte az egyedüllétet, de a halál az más. Rosszabb lenne
egyedül meghalni itt, a kupola alatt, mint odakint esni el az újbarbárok
fegyvereitől. Mert igazából mégiscsak arra számított, hogy barbárokat talál
odakint; mindössze harminc év telt el, nincs sok remény arra, hogy békés
népek művelik a földet.
A mai nap éppen megfelelne a célnak. Ha az időmérők pontosak –
márpedig három, évtized alatt nem csalhatnak sokat –, néhány óra híján
éppen harminc évet töltött eddig a kupola alatt. Most már biztos, hogy
megteszi, bármilyen súlyos és jóvátehetetlen következményekkel jár is rá
nézve ez a döntés. Eddig minden alkalommal a folyamat
visszafordíthatatlanságának a tudata akadályozta meg abban, hogy
meghúzza a kart.
Mert ha az erőteret a megszüntetése után egy mozdulattal újra vissza
lehetne kapcsolni, nem habozott volna ennyit, és már réges-rég
megpróbálkozott volna ezzel. Úgy tíz vagy tizenöt év elteltével. Csakhogy
míg az erőtér fenntartásához minimális energiára van szükség, a létrehozása
annál hatalmasabb erőket emészt fel. Amikor harminc éve biztonságba
helyezte magát, odakint, még bőséges energiatartalékok álltak
rendelkezésre.
Az erőtér léte természetesen kizárja, hogy a bent tartózkodó személy
bárminemű kapcsolatba lépjen a külvilággal, ugyanakkor az épületen belül
található erőforrások elegendőek Braden életfeltételeinek, valamint a
kupola fenntartásához szükséges elhanyagolható energiamennyiségnek a
biztosítására.
Braden döntött, egyik pillanatról a másikra, mégpedig végérvényesen:
ahogy letelik az a néhány óra, ami a harminc évből még hátravan,
meghúzza a kart. Megsokallta a magányos évtizedeket.
Pedig nem így akarta. Bárcsak vele maradt volna Myra, a titkárnője! De a
nő faképnél hagyta őt, amikor... Utólag kár ezen rágódni, de Braden
képzelete újra és újra visszapergette azokat a perceket. Miért akart Myra
mindenáron osztozni az emberiség végzetében? Nevetségesen ragaszkodott
ahhoz, hogy segítsen olyanokon, akiken már nem lehet segíteni. Pedig még
szerette is őt, és ha nem jön közbe az a szerencsétlenség, feleségül jött
volna hozzá. Csak Braden túl gyorsan, túl kíméletlenül közölte vele az
igazságot, és Myrát sokkolta a hír. Pedig milyen csodálatos lett volna ez a
harminc esztendő, ha együtt töltik el!
Többek között az volt a baj, hogy előbb jött a hír, mint ahogy számított
rá. Amikor aznap reggel kikapcsolta a rádiót, tudta, hogy legfeljebb órák
lehetnek csak hátra. Megnyomta a házitelefon hívógombját, és Myra már
jött is. Szép volt, mint mindig, nyugodt és kiegyensúlyozott, mintha sohase
hallgatott volna rádiót, és sohase olvasott volna újságot. Mintha nem is
sejtette volna, mi történik a világban.
– Üljön le, kedvesem – mondta Braden. A lányt meglepte a szokatlan
megszólítás: csodálkozva, tágra nyílt szemmel engedelmeskedett. Kecses
mozdulatokkal letelepedett szokott helyére, vette a ceruzáját, és várta, hogy
főnöke elkezdje a diktálást.
– Myra, most mint magánember hívattam, bizalmas ügyben. Arra
szeretném kérni, hogy legyen a feleségem.
A lány most ámult csak el igazán.
– De doktor úr... maga most viccel?
– Nem. Eszemben sincs viccelni. Tudom, hogy valamivel idősebb
vagyok magánál, de azért remélem, nem tartja túl nagynak a
korkülönbséget. Harminchét éves vagyok, bár talán idősebbnek látszom.
Tudja, sokat dolgozom az utóbbi időben. Kegyed, ha jól tudom, huszonhét
éves.
– A múlt héten töltöttem be a huszonnyolcat. De nem a korkülönbség
zavar. Csak... Olyan váratlanul ért az ajánlat. De tényleg... – Hamiskás
mosoly jelent meg az arcán. – Ön, doktor úr, sohase kezdett ki velem, holott
eddig minden főnököm próbálkozott.
Braden rámosolygott a lányra.
– Sajnálom. Nem gondoltam, hogy elvárja tőlem. Higgye el, Myra,
komolyak a szándékaim. Ugye feleségül jön hozzám?
A lány elgondolkozva nézte főnöke arcát.
– Hát... nem is tudom, mit válaszoljak. Az a legfurcsább az egészben,
hogy... azt hiszem, egy kicsit szerelmes vagyok magába. Bár fogalmam
sincs, miért. Annyira személytelenül és kimérten bánt velem, mindig
szigorúan csak a munkára összpontosított. Még megcsókolni se próbált,
egyetlenegy bókot se kaptam magától.
Meg aztán... hogy is mondjam... nem örülök most ennek a hirtelen jött,
nem éppen szenvedélyes lánykérésnek. Jó lenne, ha később visszatérnénk a
témára. Addig pedig... nem árt, ha elmondja egyszer-kétszer, hogy
szerelmes belém. Az talán segít majd.
– Úgy lesz, Myra. Kérem, bocsásson meg. Remélem, azért nem zárkózik
el attól, hogy egyszer hozzám jöjjön? Ugye nem utasít el végérvényesen?
A lány lassan ingatta a fejét. Gyönyörű volt a szeme, ahogy Bradent
nézte.
– Engedje meg, Myra, hogy megmagyarázzam, miért késlekedtem
mostanáig, és miért jött ilyen hirtelen az ajánlat. Először is teljes
erőbedobással dolgoztam, és nagyon sürgetett az idő. Tudja, mivel
foglalkoztam?
– Azt hiszem, valami védelmi problémával. Egy speciális szerkezeten
dolgozott. És, ha nem tévedek, önerőből, állami támogatás nélkül.
– Így igaz – helyeselt Braden. – A fejesek nem hittek nekem, és a fizikus
kollégák se fogadták el az elméletemet. De szerencsére évekkel ezelőtt
szabadalmaztattam néhány elektronikai találmányomat, és elég jelentős
magánvagyonnal rendelkezem – helyesebben rendelkeztem. Olyan
rendszert próbáltam kifejleszteni, ami védelmet nyújt az atom és a
hidrogénbomba meg minden egyéb mesterséges csapás ellen. Ezen a gömb
alakú erőtéren nem hatol át semmi, az égvilágon semmi. A legmostohább
körülmények között is működik, legfeljebb akkor nem, ha valami a Naphoz
hasonló tűzgolyóvá változtatja a Földet.
– És magának...
– Igen. Sikerült megvalósítanom a találmányt. Ebben a pillanatban is
megvan a lehetőség arra, hogy védőburát vonjak e köré az épület köré. A
kupola addig marad a helyén, amíg én akarom. És ismétlem: semmi se
hatolhat át rajta. Ráadásul hatalmas készleteket halmoztam fel a házban.
Van itt minden, még a hidroponikus növénytermesztés feltételei is adottak:
összegyűjtöttem a szükséges magvakat és vegyszereket. Mindez egy életen
át elegendő két embernek.
– De... ugye, most már átadja a felfedezését az államnak? Ha ez védelmet
nyújt a hidrogénbomba ellen...
Braden arca elkomorodott.
– Valóban védelmet nyújt mindazonáltal a hadászati értéke nulla, illetve
elhanyagolható. Ezt helyesen látták a fejesek. Tudja, Myra, egy ilyen erőtér
létrehozásához a kupola méretével négyzetesen arányos energiamennyiség
szükséges. Az épület fölé egy mindössze huszonöt méter átmérőjű bura
kerül, de amikor bekapcsolom, valószínűleg egész Cleveland áramellátása
meg fog szűnni.
Ha egy kis falut vagy egyetlen katonai tábort akarnának megvédeni egy
ilyen kupolával, ehhez annyi elektromos áramra lenne szükség, amennyit
rendes körülmények között hetek alatt használ el az ország. Ahányszor
kikapcsolják, hogy ki vagy beengedjenek valakit, az erőtér újbóli
létrehozásához megint csak ugyanannyi energia kell, A kormány csak
egyféleképpen tudná felhasználni a találmányt, ugyanúgy, ahogy én:
legfeljebb féltucatnyi ember vészelhetné így át a katasztrófát és az azt
követő barbár időket. De ezzel már elkéstek.
– Hogyhogy elkéstek? Miért mondja ezt?
– Nem lenne idejük megépíteni a berendezést. Kedvesem, kitört a
háború.
Myra arcából kiszaladt a vér. Döbbenten meredt a férfira.
– Pár perce mondta be a rádió – magyarázta Braden. – Boston városát
elpusztította egy atombomba. A szemben álló felek hadat üzentek
egymásnak. – Egyre gyorsabban hadart. – Kegyed is jól tudja, mit jelent ez,
és hová vezet. Most mindjárt létrehozom az erőteret, és csak akkor fogom
kikapcsolni, amikor újra biztonságos lesz odakint járni.
Nem akarta még jobban megzavarni a lányt azzal, hogy befejezi a
gondolatot: nem tette hozzá, hogy szerinte az ő életükben nem jön el ez az
idő.
– Most már nem segíthetünk senki máson. Ahhoz már túl késő van. De
még menthetjük a saját bőrünket.
Braden felsóhajtott, aztán folytatta:
– Sajnálom, hogy ilyen váratlanul kellett magát lerohannom. Most már
legalább érti, miért tettem. Tulajdonképpen nem is azt kértem magától,
hogy rögvest jöjjön hozzám feleségül. Csak maradjon itt velem; ráérünk
akkor összeházasodni, amikor majd elérkezettnek látja az időt. Most pedig
hadd mondjam el és hadd tegyem meg mindazt, amit már réges-rég el
kellett volna mondanom és meg kellett volna tennem.
Braden rámosolygott a lányra.
– Eddig a pillanatig annyira sokat dolgoztam, hogy nem jutott mellette
időm az udvarlásra. De ezentúl lesz időnk. Rengeteg időnk lesz. Nagyon
szeretlek, Myra.
A lány váratlanul felpattant a helyéről, és magán kívül, szinte vakon,
elindult az ajtó felé.
 – Myra! – kiáltott rá Braden. Megkerülte az asztalt, és a lány után eredt.
Myra az ajtóban visszafordult, és megállította. Nyugodt volt a hangja,
higgadt az arckifejezése.
– Mennem kell, doktor úr. Valamikor ápolónőnek készültem. Szükség
lesz rám odakint.
– De Myra, gondolj bele, mi lesz odakint! Állati sorba süllyednek majd
az emberek. Iszonyatos halált fognak halni. Jobban szeretlek annál, hogy
elengedjelek. Kérlek, maradj itt velem!
Csodák csodája, a lány elmosolyodott.
– Isten áldja, Braden doktor. Megyek, hogy meghaljak a többi állattal
együtt. Úgy látszik, nem akar megjönni az eszem.
És Myra becsukta maga mögött az ajtót. Braden az ablakból figyelte: a
lány lesietett a lépcsőn, és az utcára érve futásnak eredt.
Föntről rakétahajtóművek dübörgése hallatszott. Még csak rövid idő telt
el a háború kitörése óta, ezek valószínűleg a mieink, gondolta Braden.
Persze az sem kizárt, hogy az ellenség olyan magasan repült át az Északi-
sark és Kanada fölött, hogy a radarok nem észlelték a gépeiket, azok pedig
csak az Erie-tóhoz érve ereszkedtek lejjebb. Cleveland az egyik első
célpontjuk. Talán valamiképpen még arról is tudomást szereztek, hogy ő a
világon van, sejtik, min dolgozik, és ezért Clevelandet bombázzák
legelőször. Braden a kapcsolóhoz rohant, és feltolta a kart.
A következő pillanatban kint, az ablaktól hatméternyire átlátszó, szürke
valami jelent meg. Ezzel egyidejűleg néma csönd lett. Braden kiment a
házból, és megvizsgálta a burok föld felett látható részét. A szürke félgömb
tizenkét méter magas volt, átmérője huszonöt méter: éppen belefért a tudós
otthonául és munkahelyéül szolgáló kétszintes, csaknem szabályos kocka
alakú épület. És Braden tudta, hogy a gömb másik fele ott van a föld alatt.
A burok nem enged sem a felülről jövő romboló erőnek, sem egy esetleges
alulról közelítő veszélynek.
Így is lett. És így van ez már harminc éve.
Nem is volt azért olyan szörnyű ez a három évtized, gondolta Braden.
Először is itt vannak a könyvei: a kedvenceit annyiszor végigolvasta már,
hogy csaknem kívülről tudja valamennyit. Aztán a kísérletezést is
folytathatta a laboratóriumban, és jó néhány érdekes, apróbb eredményre
jutott, habár mióta betöltötte a hatvanat, fokozatosan elvesztette az
érdeklődését a kutatási téma iránt, és a kreativitása is alábbhagyott.
 Az erőtérhez és korábbi találmányaihoz foghatót természetesen nem
tudott létrehozni, de nem is fűtötte már annyira a vágy. Túl kicsi volt az
esélye annak, hogy akár ő, akár más valaha is hasznosítani tudná kutatási
eredményét. Mert mire mennének a barbárok az ő elektronikai újításaival,
amikor nemhogy megépíteni, de behangolni se tudják a legegyszerűbb
rádiókészüléket. Ha boldoggá nem tette is őt a munka, abban azért segített,
hogy megőrizze az ép eszét.
Az ablakhoz lépett, és belebámult a hatméternyi távolságban húzódó
átláthatatlan szürkeségbe. Azt kívánta, bárcsak kikukucskálhatna a bura
fölött, aztán miután látta, amit amúgy is sejtett, gyorsan visszavarázsolhatná
a védőburkot a helyére. Csakhogy akkor az eltűnne egyszer s mindenkorra.
Braden odament a kapcsolóhoz, és elgondolkozva nézte egy darabig,
aztán egy hirtelen mozdulattal megragadta és lerántotta a kart. Lassan,
egészen lassan fordult csak meg. Tett egy tétova lépést, még egyet, aztán
hanyatt-homlok odarohant az ablakhoz. A szürke fal eltűnt. Helyette valami
egészen hihetetlen látvány tárult Braden szeme elé.
Nem a jól ismert clevelandi utcakép fogadta. Egy gyönyörű városban
találta magát, egy csodálatos, új városban. A keskeny utcácska helyén
Széles sugárút terpeszkedett, amelynek két oldalán makulátlanul tiszta,
Braden számára szokatlan stílusban épült házak sorakoztak. A pázsiton és
az út menti fákon is látszott, hogy lelkiismeretesen gondozzák őket. Mi
történhetett itt? És hogyan lehetséges ekkora változás ennyire rövid idő
alatt? Egy atomháború után nem találhatott magára ilyen gyorsan az
emberiség. Ha mégis, akkor a szociológia tudománya alapjaiban téves, sőt
egyenesen nevetséges szellemi tákolmány.
De hol lehetnek az emberek? Braden hamar megkapta a választ a
magában feltett kérdésre: a következő pillanatban egy autó suhant el a ház
mellett. De biztos, hogy autó volt? Ez a jármű összehasonlíthatatlanul
sebesebbnek, mozgékonyabbnak és könnyebben kormányozhatónak
látszott, mint a harminc évvel korábban használt közlekedési eszközök.
Szinte nem is érintette az úttestet, mintha antigravitációs berendezés
segítségével csökkentették volna a súlyát. A stabilitást giroszkópok
biztosították. Egy fiatal pár utazott benne. A vezető jóképű férfi volt, és egy
gyönyörű lány ült mellette.
A ház felé pillantottak, aztán a férfi megállította az autót. A féktávolság a
jármű sebességéhez képest elképesztően rövid volt. Biztosan sokszor jártak
már erre, és most észrevették, hogy eltűnt a szürke kupola, gondolta
Braden. Most meg elmennek, hogy jelentsék, amit láttak, tűnődött tovább,
amikor néhány másodperc elteltével újra megindult az autó.
Kinyitotta az ajtót, és kilépett a szemet gyönyörködtető sugárútra. Csak
ott jött rá, miért olyan kevés az ember, és miért olyan kicsi a forgalom. Az
órája mégsem egészen pontos; a harminc év alatt siethetett néhány órát. A
nap állásából ítélve kora reggel volt, hat és hét óra között járhatott az idő.
Braden úgy döntött, jár egyet a környéken. Ha benn maradna abban a
házban, ahol harminc évig élt a kupola alatt, a fiatal pár bejelentését
követően hamarosan látogatói érkeznének, akik rögtön felvilágosítanák őt
arról, mi történt a hosszú évtizedek alatt. Csakhogy ő előbb a saját szemével
akarta látni a változást, hogy fokozatosan szokhassa meg új környezetét.
Csak ment, ment, de nem találkozott senkivel. Úgy látszik, ilyen korai
időpontban nem járnak még az utcán ebben a kellemes lakónegyedben.
Aztán a távolban mégiscsak feltűnt néhány alak. Braden ruházata eltért
ugyan az övékétől, de nem annyira, hogy messziről szemet szúrt volna.
Néhány autót is látott, de ezek egytől egyig hihetetlen sebességgel
száguldottak, és utasaik a jelek szerint nem figyeltek fel rá.
Végre talált egy nyitva tartó üzletet. Annyira kíváncsi volt már a rejtély
magyarázatára, hogy nem bírt tovább várni: habozás nélkül belépett. Egy
göndör hajú fiatalember állt a pult mögött, és az árukat rendezgette.
Hitetlenkedve nézett végig a jövevényen, aztán rendkívül udvariasan
megkérdezte:
– Miben lehetek a segítségére, uram?
– Ne higgye, kérem, hogy megőrültem! Később mindent
megmagyarázok. Csak egy kérdésemre feleljen: mi történt itt harminc évvel
ezelőtt? Nem tört ki az atomháború?
A fiatalembernek felcsillant a szeme.
– Ezek szerint ön az az úr, aki a kupola alatt tartózkodott. Most már
értem, miért... – Hirtelen elhallgatott, mintha zavarba jött volna.
– Igen, én vagyok az – felelte Braden kurtán. – Most jöttem ki a
házamból. De mondja már, mi történt! Mi következett Boston pusztulása
után?
– Űrhajók jöttek, uram. Bostont véletlenül rombolták le.
Nálunk sokkal fejlettebb, jó szándékú lények egy egész űrflottát küldtek
ide Aldebaranból. Azért jöttek, hogy segítsenek és üdvözöljenek minket az
Unióhoz való csatlakozásunk alkalmából. Sajnos az egyik hajójuk lezuhant
– éppen Boston városára –, és az atomhajtómű felrobbanásakor egymillió
ember vesztette életét. Utána órákon belül leszállt a többi hajó,
megmagyarázták, mi történt, és bocsánatot kértek. Az utolsó pillanatban,
óriási szerencsével sikerült elkerülni a háború kitörését. Az Egyesült
Államok légiereje már elindult a bevetésre, de még idejében sikerült
visszarendelni őket.
– Akkor nem is volt háború? – kérdezte Braden rekedten.
– Természetesen nem. Hála a Galaktikus Uniónak, az ellenségeskedés
már a múlté. Ma már nemzeti kormányok se léteznek a Földön, ami eleve
lehetetlenné teszi a háború kitörését. Meg aztán a Föld az Unió segítségével
elképesztő fejlődésen ment keresztül. Gyarmatosítottuk a Marsot és a
Vénuszt. Az Unió kiutalta nekünk mind a két lakatlan bolygót, hogy legyen
lehetőségünk a terjeszkedésre. De a Mars és a Vénusz ma már nem
számíthatnak igazi gyarmatnak, legfeljebb a Föld peremkerületének. Azóta
eljutottunk a csillagokba. Sőt...
A fiatalember megint elhallgatott.
Braden megmarkolta a pult szélét. Mi mindenből maradt ki! Egyedül
töltötte az utóbbi harminc évet, és ezalatt alaposan eljárt felette az idő.
– Mit akart még mondani? – kérdezte, de jóformán nem is hallotta a saját
hangját. Sejtette, mi lesz a válasz.
– Tehát... azt azért nem állíthatom, hogy örök életűek lettünk, de egy
lépéssel közelebb kerültünk a halhatatlansághoz. Több száz évig fogunk
élni. Én harminc évvel ezelőtt nem lehettem sokkal fiatalabb önnél. De...
attól tartok, uram, ezt a lehetőséget már elszalasztotta. Az Unió
életmeghosszabbító módszere ugyanis ötvenévesnél idősebb embereken
nem alkalmazható, ön pedig...
– Hatvanhét vagyok – fejezte be a mondatot Braden. Köszönöm a
tájékoztatást – tette még hozzá kifejezéstelen hangon.
Valóban kimaradt mindenből. Csillagutazások... Régen mindenét odaadta
volna azért, hogy egyszer eljusson a csillagokba. Ma már nem volt hozzá
kedve. És Myra...
Őt is megkaphatta volna, és most fiatalok lennének mind a ketten.
Kilépett az üzletből, és elindult vissza, a háza felé. Már bizonyára várnak
rá. És talán teljesítik majd az egyetlen kívánságát: a rendelkezésére
bocsátják azt az árammennyiséget, ami az erőtér visszaállításához
szükséges, hogy ott, a kupola alatt élhesse le utolsó napjait. Mert már csak
arra vágyott, amitől az imént még a legjobban rettegett: meghalni úgy,
ahogy élt, egyedül.
Egyedül.

Hajdú Gábor fordítása

 Fredric Brown
Hans Carvel gyűrűje
(Rabelais után szabadon, mai ízekkel fűszerezve)
Élt egyszer francia földön egy tehetős, korosodó ékszerész. Hans
Carvelnek hívták. Igyekvő és tanult ember volt, szeretetre méltó uraság.
Módfelett kedvelte a szebbik nemet; nem is kerülte a hölgyek társaságát,
egyetlen kínálkozó alkalmat sem szalasztott el, mégis agglegény maradt,
egészen addig, míg... hm... talán mondjuk úgy, hogy a hatvanat kerülgette
akkoriban. Azt inkább ne forszírozzuk, melyik irányból. Szóval abban a
korban Hans Carvel beleszeretett egy tiszttartó leánykájába. Királyi falat
volt a hölgyike: pajkos, életvidám, gyönyörű, fiatal teremtés. És
összeházasodtak.
Az amúgy boldog mézeshetek után Hans Carvel gyanút fogott: egy kicsit
túlságosan is életvidámnak és pajkosnak találta hőn szeretett asszonykáját.
Lehetséges, hogy nem nyújt eleget ifjú feleségének? (Persze itt nem a
pénzre kell gondolni; Hans Carvel igencsak dúskált a földi javakban.) De
még mennyire, hogy lehetséges. Sőt! Egészen bizonyos.
Természetes hát, hogy az uraság gyanakodni kezdett, és hamarosan
biztosra vette, hogy az asszonyka jó néhány – hogy ne mondjuk: számos –
ifjú daliát is bevon szerelmi életébe.
Ez a gondolat aztán rágni kezdte Hans Carvel agyát, olyannyira, hogy
emiatt csaknem minden éjszakáját lidérces álmok zavarták meg.
Az egyik ilyen álomban magának az Ördögnek is előadta dilemmáját,
majd annak rendje és módja szerint felajánlotta neki a hagyományos
fizetséget, cserébe azért, hogy biztosítékot kapjon kis felesége hűségére.
Az álombéli Ördög végighallgatta Hansot, azután készségesen bólintott,
és azt felelte:
– Adok én neked egy varázsgyűrűt. Ott találod majd az ujjadon, amikor
felébredsz. Amíg ez a gyűrű nálad van, addig semmi szín alatt sem csalhat
meg a feleséged a tudtod és a beleegyezésed nélkül.
Azzal az Ördög eltűnt, Hans Carvel pedig felébredt.
És tényleg az ujján volt a gyűrű, és tényleg úgy lett, ahogy az Ördög
ígérte.
 Hanem erre már az ifiasszony szeméből is kiment az álom. Mocorogni
kezdett, aztán odasúgta az urának:
– Na de Hans, drágám, ki látott már ilyet? Vidd onnan az ujjadat! Nem az
való oda!

Hajdú Gábor fordítása

 Fredric Brown
VISSZAJÖVÖK A KUTYÁMÉRT...
Joe Benson vallási vezetője voll a goshute indiánoknak, az Ulah
állambeli Wendoverben. Állandó társként éli vele egy csodaszép, német
juhászkutya, amely a Sky névre hallgatóit.
Amikor Benson megöregedett, és korábbi látomásai kihunytak, Sky nem
tágított töle, mellette maradt, hogy védelmezze. Benson egészsége
hanyatlani kezdett, és egy napon, 1962 végén azt mondta feleségének,
Mabelnek, hogy halálát érzi. Végigsorolta rokonait, s azok, gyermekeivel
egy üli hamarosan mind ott voltak mellette. Ők már nem ragaszkodtak az
indián hagyományokhoz, s azon voltak, hogy az öregembert beviszik egy
közeli kórházba, a nevadabeli Owyhee-be. Nem törődve a beteg
tiltakozásával s a kutya torokhangú, dühös morgásával, be is szállították
Bensont.
Az öregember csak rövid ideig volt lakója a kórháznak. Az orvosok,
amikor látták, hogy már nem tudnak segíteni rajta, hazaküldték, s utána
hamarosan 1963 januárjában meg is halt.
A temetési szertartás után néhányan érdeklődtek, hogy megkaphatnák-e
Skyt. Mrs. Benson, aki látta, hogy a kutya sokkal dühödtebbé,
veszedelmesebbé vált, mint amilyen valaha is volt, úgy gondolta, ez nem
vezetne jóra, megtartotta tehát az állatot.
Tíz nappal később, véletlenül kinézvén az ablakon, egy alakot látott
közeledni az útról a ház felé. Tüzet rakott hát, s feltett egy kanna kávét.
Amikor felpillantott, meglátta és felismerte az ajtóban álló férfiban valahai
férjét.
Népének hagyományaihoz híven szelíden azt mondta neki, hogy mivel
már meghalt, semmi dolga sincsen ezen a világon. Joe Benson bólintott, és
csak ennyit mondott: „Elmegyek, csak a kutyámért jöttem vissza.”
Füttyentett, és Sky boldog farkcsóválással rontott be a konyhába.
„Kellene a póráza”, mondta Benson. Felesége leakasztotta a falon lógó
kampóról és odaadta neki, vigyázva, hogy meg ne érintse a kezét. Amaz
rákapcsolta a pórázt Sky nyakövére, azután az öregember meg a kutyája
kisétáltak az ajtón, le a lépcsőn, át a domb mögé kanyarodó ösvényen.
 Mrs. Benson rövid töprengés után átfutott a domb túlsó oldalára, de sem
Joe-t, sem a kutyát nem látta már.
Hogy ez a furcsa látogatás megtörtént, azt Joe és Mabel szomszédai, s
lányuk, Arvilla Benson Úrban bizonyították, s eskü alatt tanúskodtak.
Arvilla ezt mondta: „Láttam, ahogy apám belép a házba, és mindössze pár
perc múlva azt is láttam, hogy kutyáját pórázon vezetve elmegy. Láttam,
hogy anyám is utánuk megy, én meg. mihelyt egy kicsit összeszedtem
magamat, utánuk siettem. De amikor felértem a dombtetőre, apám is, a
kutya is eltűntek már.”
A család fiatal férfitagjai az ezt követő néhány napon át eredménytelenül
kutattak a kutya után. Nyilvánvalóvá vált, hogy Sky szeretett gazdájával
együtt eltűnt egy másik világban.
 David Brin
A JÉGPILÓTA
2092. június 12.
Feladó: Jeminalte Smythe
Északi Értelmiségi Közösség
Vesta Félanarchia Középső övezet

Cím: Akiro Hszien-fu

Ázsiai Történészek Független Szövetsége
 Sanghaj sziget
Postaövezet: Kínai partvidék

Kedves Akiro!
Köszönöm a múlt hónapban számomra följuttatott löketnyi régi
följegyzést. Hat gigabájtnyi öreg USA-kongresszusi jegyzőkönyv! (Huh!
Azok akkoriban még jobban értettek a locsogáshoz, mint a mostaniak!)
Félelmetes hírsártengernek bizonyult. Még egy költséges szoftver-
könyvtáros igénybevételével is jó időbe került, mire nyomára bukkantam a
keresett témának.
Azért végül csak előkerült. Titkos, zárt ajtók mögötti bizottsági ülés
anyaga, amelyet már évtizedekkel ezelőtt fölszabadítottak, de hiszen tudja,
akkor már senkit sem érdekelt igazán az eset.
Ön kíváncsi volt rá, mit is kerestem tulajdonképpen. Nos, használja
egészséggel a mellékelt kivonatot.

Quentin R. Lewis tanúvallomása Az űrbeli nyersanyagforrások

különbizottsága előtt Az Amerikai Egyesült, Államok Szenátusa 2013.
augusztus 25.
MURCHISON szenátor:
Kérem, közölje a nevét és foglalkozását.
Q. L: A nevem Quentin Lewis, szenátor úr. Jelen pillanatban egy cellát
foglalok el a virginiai Rossly büntetésvégrehajtási intézményében.
M: Nagyon jól tudja, mire gondolok, Mr. Lewis. Kérem, annak
megfelelően nyilatkozzék.
Q. L: Nos, ha azt kérdezi, mivel foglalkoztam, mielőtt az önök marsalljai
magánzárkába dugtak, a Holdon belüli űrszállítmányozási vállalat
igazgatója voltam az Egyesült Államok külterületének számító Holdi
Bányaérdekeltségnél.
M: Csendet kérek! Fejezzék be a röhögést odafönt a galérián! Némely
kollégámtól eltérően, Mr. Lewis, engem csöppet sem szórakoztat ez a
nyegle hangvétel. Nagyon is komoly ügyről van itt szó. Önt azzal vádolják,
hogy elhamarkodott intézkedéseivel elveszített egy megközelítőleg
százmillió dollárnyi értékű rakományt az ország adófizető polgárainak
kárára. Tudja, nem tréfadolog a szabotázs és a hazaárulás vádja!
Q. L: Teljes mértékben tisztában vagyok az eljárás komolyságával,
szenátor úr. És készséggel vállalom az eseményekben játszott szerepem
felelősségét. Csupán az a véleményem, hogy az ön szavai félrevezetőek, sőt
egyenesen nevetségesek.
CESARONE szenátor: Nos, akkor ön személyesen hogyan minősítené a
kérdéses napon végrehajtott intézkedéseit, Mr. Lewis? Talán „időbeni és
hatékony mentési műveletként?”
Q. L: Ez a meghatározás nagyon jól megfelel a valóságnak. Köszönöm,
szenátor úr!
C: Figyelemre méltó nézőpont. Ön vajon ugyanabban az univerzumban
él, mint mi, többiek? Mos, lássuk, fölfrissíthetem-e valahogyan az
emlékezetét? (Valamilyen dokumentumról olvas.) Univerzális középidő
szerint 04.20-kor, 2012, május ötödikén Ms. Arjanian nevű segédtisztje
azzal a hírrel ébresztette föl, hogy a Guacho vontatott teherszállító rendszer
ellen szabotázsakciót követtek el.
Q. L: Pontosabban annyit közölt velem, hogy valami bombát helyeztek el
a Guachón. Hatszáz kilométernyi sugárpányva cafatokra szakadt,
törmelékmorzsákkal terítve be az egész ciszlunáris térséget. A Guacho
teljes egészében megsemmisült, s vele együtt az egész holdi
felvonórendszerünk is.
C: Nem említi, hogy a Guacho a robbantás időpontjában éppen fölemelte
rakományát a Hold felszínéről... ezerkétszáz tonnányi frissen előállított és
tisztított holdi oxigént, ottani üzemünk első teljes méretű szállítmányát.
Q. L: Miközben itt csűrjük-csavarjuk a szót, szenátor, mi a véleménye a
pányva másik végéről? Mialatt az oxi fölfelé emelkedett, éppen a mi
ellátmányunkat szállította lefelé. A Guacho megsemmisülése után hat teljes
hónapig nem jutottunk jégkrémhez! Algakrémen, planktonpástétomon és
vágyakozó gondolatokon tengődtünk egész idő alatt.
M: Rendet!... Tisztában vagyunk vele, Mr. Lewis, hogyan szenvedtek
önök a kollégáival együtt, mielőtt a Guacho rendszer helyettesítésére
megépült az új rotációs fölvonó. A túlélésért folytatott küzdelem
megkönnyítésére tett erőfeszítései hitelt adnak a szavainak. És bár együtt
éhezett a többiekkel, az ön esete mégiscsak speciálisnak tekinthető.
Q. L: Igen, az áldozati bárányé. A bűnbaké. Csudajó. Igazán köszönöm a
megtiszteltetést!
C: Ide figyeljen, uram! Senki sem teszi önt felelőssé a Guacho vagy a
rakománya megsemmisüléséért. Mi azzal foglalkozunk itt és most, amit ön
azután cselekedett. Hét nappal később, még mielőtt a teljes körű kivizsgálás
egyáltalán elkezdődhetett volna, a bázisukon lévő forgalom-ellenőrzési
rendszer igénybevételével utasításokat küldött az éppen közeledő Eclipse
nevű űrhajónak, vagy tán nem így volt?
Q. L: Ez volt a munkám, szenátor. A közeledő űrhajók pályamódosítására
vonatkozó információs rendelkezések kiadása a forgalomirányító
koordinátor legfontosabb feladata.
C: Valóban. És ön utasította az automatikus teherszállító hajó, az Eclipse
robotpilótáját röppályájának megváltoztatására.
Q. L: Pontosan ezt tettem, szenátor. Az Eclipse nagy sebességgel lépett
be a ciszlunáris térbe, miközben napvitorláját használta fékezésre, hogy a
Hold körüli, meghatározott pályára álljon. Rakománya százötven tonnányi
szennyezett jég volt, amit az 1986 DB jelű aszteroidán kapartak össze.
Mikor azonban végképp meggyőződtem róla, hogy a Guacho többé nem
birkózhat meg ezzel a teherrel...

Hello, Akiro! Megint én vagyok! Talán jobb lenne, ha innen én

magyaráznám tovább, mivel ezután Lewis fárasztó műszaki zsargonban
beszél. Tudja, akkoriban az Eclipse, egy robotvezérlésű, napvitorlás űrhajó
abszolút újdonságnak számított. A legelső volt a fajtájából. És ráadásul az
aszteroidákon összegyűjtött első jégrakományt szállította.
Az űrbeli jeget ma már természetesen könnyűszerrel hozzáférhető
anyagnak tekinthetjük. Főként a Szaturnuszról és a Jupiter holdjairól
szerezzük be. De gondolja csak meg, milyen lehetett akkor régen az ő
cipőjükben járni!
A Holdon nem találtak egy deka jeget sem, még a sarkvidékeken sem
bukkantak semennyire. A holdi talajban persze rengeteg a lekötött oxigén,
csak különféle szilikátokban, alumínium és vasércekben. A huszadik
századi kutatások bebizonyították annak lehetőségét, hogy bizonyos ipari
vagy gazdasági szempontból fontos elemek bányászatát beindíthatjuk a
Holdon. Mind e közben rendkívül fontos volt az oxigén, mint a Holdon
belüli térség űrhajózásának biztosítéka. Valójában azt képzelték, hogy egy
bizonyos holdi oxidizálás az űrbeli lehetőségeket éppen abba a kritikus
helyzetbe kényszeríti, amikor a hasznos életvitel kényszerítő parancsolata
az űrben is a megfelelő értelmezését nyeri majd el.
Akárhogy is, a körülmények elég meggyőzőek voltak ahhoz, hogy az
emberek befektessenek egy kísérleti üzem létesítésébe, ahol tizenhat
asztronauta próbálkozott vele, vajon képes-e oxigén vagy más elemek
gazdaságos előállítására. Akkor lélegezhettek föl, amikor sikerült körpályán
mozgó űrfelvonót létrehozniok. A holdbéli hegyek csúcsai fölött elsikló
szerkezet kis híján érintette a legkiemelkedőbb felszíni alakzatokat, így
képes volt rá, hogy a felszínről fölemeljen és magasabb pályára juttasson
rakományokat. Ugyanakkor alkalmas volt a szükséges ellátmány csaknem
teljesen ütődésmentes lebocsátására is.
(Csodálatos, nem? Lám, milyen találékonyak voltak az öregeink! Persze,
ha csak sejtették volna, mire leszünk mi képesek napjainkban!)
Mindennek ellenére a módszer nem lett azonnal jövedelmező. Adódtak
késedelmeskedések, megoldásra váró problémák, elsimítandó gyűrődések.
Jó időbe került, mire az oxigéngyárat sikerült beüzemelniük. Akkoriban az
emberek valahogy sokkal türelmetlenebbek voltak. Azonnali nyereségre
vágytak. (Talán azért, mert olyan rövid ideig éltek.)
Egyszóval egyre inkább úgy nézett ki, hogy az egész terv dugába dől.
Máris komoly vélemények hangzottak el az űrbeli nyersanyagforrások
teljes programjának fölfüggesztése mellett. Ha pedig ez megtörténik, füstbe
megy a széles skálájú űripar, a nagyüzemek és gyarmatok kiépítése...
(Képzelje csak el! Még a Földön is születhettem volna! Brrr!)
Természetesen egészen másként alakulhattak volna a dolgok, ha bárki
bármikor jeget talál a Holdon. A víz olyan pokolian hasznos dolog! (Önök,
földiek hajlamosak megfeledkezni erről, miközben a szó szoros értelmében
úszkálnak a vízben.) Az élet fönntartása és a földművelés mellett különösen
hasznos azáltal is, hogy hidrogén üzemanyagot szolgáltat.
Az űrbéli gazdálkodás, a munka és az élet gyökeresen, egyszer és
mindenkorra megváltozhatna, ha egy vízforrást találnánk, hogy ne a Föld
mélységes és meredek gravitációs kútjából kelljen fölcsalogatnunk ezt az
éltető elemet.
Nos, mit tehetnénk? A Holdon nincs víz. Hol található a legközelebbi
alternatív lelőhely? Számomra és ön előtt is teljesen nyilvánvaló mára a
dolog, de akkor régen a legtöbben csak nevettek rajta.
Hát persze hogy az aszteroidákon! Méghozzá a karbonátos típusúakon. A
halott üstökösökön és azokon a sötét sárgolyókon, amelyek némelyikére,
legalábbis az energiafölhasználást illetően éppoly könnyen eljuthatunk, akár
a Holdra.
Végül azért, valamikor az ezredforduló körül néhány kemény
tudományos koponyának sikerült meggyőznie a kongresszust egyetlen ilyen
állomás létesíthetőségéről. Elküldtek egy automatikus kaparógépet a
kiválasztott aszteroidára.
 De inkább térjünk vissza Lewis tanúvallomásához, hadd mondja el ő a
saját szavaival, mi is történt valójában.

Q. L:... teljesen más bányaművelési körülmények között. A kis robotnak

egyáltalán nem kellett gravitációval küszködnie azon a parányi kisbolygón,
és a jég megtisztításával sem volt gondja. Minden dolga az volt, hogy
összekaparja azt a kedves, szutykos havat egy zsákba, azután kitárja
pompázatos napvitorláját és idehozza nekünk az egész kincset. Az a víz
ezerféleképpen megkönnyíthette volna a munkálatainkat, de...
M: Igen, igen, Mr. Lewis, mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy
sokuk milyen lelkesedést mutatott a program e része iránt, és hogyan kell
érezniök, amikor az űripar leállítására készülünk...
C: De erről még nem született döntés!
M: Elnézését kérem, szenátor. De azt az előzetes következtetést azért
levonhatjuk, hogy Mr. Lewis, aki oly nagyon vágyakozott az után a csodás
jégrakomány után, mikor végre a kezei között érezhette, egyszerűen
kiborította! Félrelökte, mint valami szemétkupacot. Miért tette ezt, Mr.
Lewis? Miért követte el ezt a hallatlan ostobaságot?
Q. L: Tudja, szenátor úr... abban a pillanatban egész jó megoldásnak tűnt.
M: Csöndet! Ha a jelenlévők továbbra is ilyen éktelen lármát csapnak,
kiüríttetem a termet! Elég legyen az ilyesféle tiszteletlen megjegyzésekből,
Mr. Lewis.
C: Hmm. A tanú iránti tárgyilagosság jegyében megállapítom, hogy a
kérdés elég tendenciózus volt. Föltételezem, Mr. Lewis, hogy az Eclipse
rakományát a Guacho katasztrófája miatt hagyta sorsára.
Q. L: Köszönöm, szenátor úr. Pontosan így volt. Intézkedéseinknek
megfelelően az Eclipse-nek úgy kellett volna beállítania a napvitorláit, hogy
lassú spirálmozgással haladva állhasson rá a megfelelő pályára. A Guachó-
nak akkor kellett volna lefékeznie sugárhorgonyával és finoman
leszállítania a Kopernikusz-medencébe. Eközben a terhétől megszabadított
Eclipse tovább haladhatott volna útján, vissza egy másik aszteroida és vele
együtt az újabb rakomány felé...
M: Azt a második küldetését abban az időpontban még nem hagyták
jóvá.
Q. L: Ez az igazság, szenátor. Viszont létfontosságú lett volna.
Mindössze 150 tonnányi víz nem térítette volna meg az addig már
ráfordított költségeket. Az Eclipse minden további nélkül visszatérhetett
volna újabb és újabb jégrakományért. És az így nyert víz lehetővé tette
volna, hogy a Naprendszer gyarmatosítása révén meggazdagodjunk, és ez
jelentős különbség a program szüneteltetéséhez, vagy ahogy egyes álnok
személyek próbálkoztak vele, végleges beszüntetéséhez képest...
M: Az ön helyében én jobban odafigyelnék a szavaimra, Mr. Lewis.
Nagyon közel jár a bíróság megsértéséhez. Egyébiránt a főügyész úr a
szándékos emberölés vádjának előterjesztését fontolgatja ön ellen.
Q. L: (Fölnevet) Ugyan, milyen alapon? Egy kis hógolyózásért?
M: Rendet! Ez nagyon is komoly része az egész eljárásnak, Mr. Lewis!
Nem csupán arról van szó, hogy veszni hagyta az Eclipse rakományát,
hanem arról is, hogy olyan pályára vezérelte, amelyen hajszál híján
végzetes erővel csapódhatott volna be a Kopernikusz-medence felszínébe.
Vagy éppen ez volt a szándéka? Tapasztalván a Guacho pusztulását és vele
együtt minden reményének elenyészését, nem akart netán véget vetni az
egésznek egy kudarcot vallott nagyszabású tömeggyilkos-öngyilkossággal?
Q. L: Ó, biztosíthatom arról, szenátor úr, hogy annál sokkal jobb céllövő
vagyok. Ha éppen azt akarom, rendesen kupán csaphattam volna a
Kopernikuszt. Végül is oda juttattam el a hajót, ahová akartam. Ezzel
jelentős holdrengést is előidéztem. Még jó száz kilométeres távolságban is
érzékeltük.
C: De...
Q. L: Szenátor urak! Két okom is volt rá, hogy éppen azt tegyem, amit
megtettem. Először is kénytelen voltam leejteni a rakományt. Vagy azt
teszem, vagy elveszítjük az Eclips-et.
C: Kérem, magyarázza meg ezt.
Q. L: Örömmel. Tudja, amikor a napvitorlás szállítóhajó belépett, a
ciszlunáris térség még tele volt a fölrobbant Guacho törmelékével. Az egész
környék fölött ott szállongtak a sugárpányva maradványai a mi kővé fagyott
kávénk és kacsamájpástétomunk társaságában. (Derültség) Miközben a
magunk bajával foglalatoskodtunk, hirtelen eljutott a tudatomig, milyen
törékeny szerkezet is egy ilyen napvitorlás.
C: Hogy micsoda...? Persze, értem.
Q. L: Mérget vettem volna rá, hogy megérti, szenátor. Az Eclipse, tudja,
szörnyen hatékony gépezet. A napvitorlások talán túl lassúak a
személyszállításhoz, de minden egyébnél megfelelőbbek nagyobb tömegű
áru mozgatására, legalábbis amikor nem olyan fontos, mikor érkezik meg
az illető fuvar, csak az számít, hogy egyáltalán odaérjen. Ha az ember
tisztességesen bánik vele, jó programot készít neki, és megfelelő
robotpilótára bízza, egyszerűen verhetetlen. Csupán egyetlen probléma
merülhet föl velük kapcsolatban. Általában nem valami fényes ötlet egy
napvitorlással behajózni egy fölrobbant srapnel repeszeinek felhőjébe.
Csúnya dolgok történhetnek a vitorlával ilyen esetben, ha érti, mire
gondolok...
C: Tehát az volt a szándéka, hogy a vitorlást még azelőtt letéríti a
pályájáról, hogy összeütközésbe kerülhetett volna a törmelékkel?
Q. L: Egyértelműen. Miután ledobta a terhét, sokkal kormányozhatóbbá
vált. Megkurtítottam a vitorláit, és úgy állítottam a napszélbe, hogy új
pályára térve kiemelkedhessen a fenyegető veszély útjából és
megindulhasson egy újabb, talán még az előzőnél is ígéretesebb kisbolygó
felé.
M: De erre nem volt fölhatalmazása. Egyébiránt, nem keverte össze egy
kissé a különféle szempontok rangsorolását, Mr. Lewis? A holdbázisnak
szükséges volt az Eclipse első rakományára... a legelsőre, amely
bebizonyíthatta volna a koncepciójuk helytállóságát, és megmenthette volna
a bázist a csődeljárástól arra az évre. Ha mindez beválik, talán belementünk
volna több napvitorlás munkába állításába is.
Q. L: Meglehet. Az lehetséges. De mennyi halogatás után? Az Eclipse
viszont ott volt a kezünk ügyében, ember! Kitűnően működött. Megvolt rá
az esély, hogy hosszú, de milyen hosszú ideig az marad az egyetlen
használható napvitorlás. Mindenképpen meg kellett mentenünk!
M: Pompás. Egyszóval ledobatta vele az első rakományát és elküldte egy
másodikért. És az a másik semmiképpen, még ha minden a legnagyobb
rendben megy, akkor sem érkezhetett volna meg két évnél korábban! Az
véletlenül sem jutott az. eszébe, hogy az Eclipse visszatérésekor esetleg már
semmiféle holdi üzem sem létezik majd? Az első rakomány
célbajuttatásának volt igazán nagy jelentősége, Mr. Lewis. A legelsőnek. És
ön hidegvérrel odacsapta azt a rakományt...
Q. L: Ó! Nos, lássuk csak! Azt hiszem látom, hol van itt a legfőbb
probléma. Tulajdonképpen terminológiai kérdésről van szó. Tudja, szenátor
úr...

Hello, Akiro! Megint csak én vagyok az. Nos, rájött már a dolog
lényegére?
 Hát ennyit a „történelem kérlelhetetlen ereje” érvelésről. A fontos,
sorsdöntő elhatározásokat néha valóban jeles férfiak és nők hozzák. De ezt
adja össze: a Lewis nevet manapság már alig ismeri valaki. Mindenki
Cesarone számlájára írja az űrszállítmányozási törvény 2014-ben történt
keresztülvitelét. Gyárakat, utcákat, sőt odakint a Cereszen egész várost
neveztek el róla, de még egy isten háta mögötti aszteroida sem viseli Lewis
nevét.
Ki ismerheti ki magát a történelem dzsungelében?

Q. L:... ha csak valamivel is gyorsabban halad, olyan erővel csapódik be,

mint valami közönséges meteorit, amitől szinte azonnal elpárolog,
anyagának nagyobbik részét finom pára formájában lökve vissza a
magasba. Ha bármi ilyen sebességgel ütközik a Hold felszínének,
másodpercek alatt teljesen fölismerhetetlenné válik.
C: Ó, ... várjon csak egy kicsit! Egyszóval, ha valamely tárgy a hangénál
nagyobb sebességgel csapódik be?
Q. L: Olyan sebességgel, szenátor, amellyel a hang valami sziklában
terjed. Nos, ilyen esetben a kinetikus energia előtt nincs más út, mint egy
hatalmas robbanás. Bármely folyékony anyag, mondjuk a víz, ilyenkor egy
pillanat alatt köddé válik.
C: De ha lassabban éri el a felszínt?...
Q. L: Nagyon jó, szenátor úr, ön felszínt említett.
C: Nem látom, miféle különbséget jelenthetne ez...
M: A világon létező legnagyobb különbséget, George! Hát nem érti?
Hozzászoktunk a gondolathoz, hogy bármilyen, űrből érkező dolognak
nagy durranással kell becsapódnia. De ez azért van, mert bármi, ami az
űrből érkezik, az... hogyis hívják... hipergolikus...
Q. L: Hiperbolikus lendülettel jön, mármint ha az űr mélyéből érkezik.
De ez a tömeg akkorra már körpályára állt. A Holdnak pedig a Földénél
jóval csekélyebb a tömegvonzása.
C: És milyen sebességgel mozgott a jégrakomány, Mr. Lewis, amikor
becsapódott a felszínbe?
Q. L: Nos, sikerült elég közelre behoznunk a vitorlást, ezért a terhe kis
eltéréssel másodpercenként nyolcvanméteres sebességgel érte a Holdat.
C: Olyan lassan?
M: Mi folyik itt? Lennének szívesek megmagyarázni, miről beszélnek
tulajdonképpen?
 C: Lássuk csak... az óránként körülbelül háromszáz kilométer...
lényegesen kevesebb a hangsebességnél. A jégnek nem kellett föltétlenül
azonnal elpárolognia, nem igaz? Kellett lennie némi fröccsenésnek, és
bizonyára a Hold talajával is elkeveredett valamennyire, de...
Q. L: De egész tisztességesen egybe maradt. Pontosan így van, uram. Így
azután egy rendes kis lelőhelyet hoztunk létre alig száz kilométernyire a...
C: (Nevetve) Tehát ezért halogatta ilyen sokáig a vallomása megtételét,
Lewis? Nos, rendben van, látom, hogy egy űrtáviratot gyűröget a markában.
Elő vele! Lássuk, mit találtak a pajtásai a Holdon!
Q. L: Nos, a Guacho katasztrófája után beletelt egy kis időbe, mire
rendbe szedtük a dolgokat, akkor azután kiküldtünk a terepre egy
felülvizsgáló kutatócsoportot. Kissé át kellett alakítanunk a járműveket is.
A munkatársaim egyhén szólva meg is orroltak rám, hogy a lelőhelyet ilyen
távolra állítottam be. Alighanem túlzottnak tekintették a biztonsági
intézkedéseimet... de talán ejtettem volna a fejükre azt a csomagot?
C: Nyögje már ki végre, ember!
Q. L: Tehát, azon a kérésen kívül, hogy a legközelebbi hajóval küldjenek
új ellátmányt, ezen a kábelfecnin azt is közöljük, hogy sikerült előállítanunk
tizenhét tonnányi kristálytiszta vizet...
M: Tizenhét tonnányit!
Q. L: Eegen. Collins szerint még vagy húsztonnányit megmenthetünk,
mielőtt a telep teljesen kimerülne. Ez kissé elszomorít, de az a jéglabda
valóban elég sebesen érkezett. Jó része gőzzé vált és szépen elillant.
Legközelebb majd jobban csináljuk!
M: Rendet! Rendet! Emlékeztetem a jelenlévőket, hogy zárt tárgyaláson
vesznek részt! Az itt elhangzottakból semmi sem kerülhet ki a terem falai
közül, hacsak a bizottság másként nem rendelkezik. És... hogy is? A
kutyafáját! Valóban tizenhét tonnányi vízről beszél?
Q. L: Igen, szenátor úr. Most pedig ejtsünk egy szót erről az új
ellátmányigénylésről is. Van itt egy tétel... hálásak lennénk, ha valaki
fölküldene számunkra vagy hat-fontnyi elemi klórt, amely... gondolom,
önök is tisztában vannak vele... igen ritka anyag a Holdon.
C: (A teremben derültség) Nem! Csak nem azt akarja mondani, hogy az a
maguk...
Q. L: És miért ne, szenátor? Miközben arra várunk, hogy
fölhasználhassuk üzemanyagnak a farmokon vagy az ipari üzemekben,
hogy mindenki boldogulását elősegítsük általa, amíg csak ott hever,
egyszóval nem látom be, hogy erre az átmeneti időre miért ne lehetne egy
úszómedencénk!

Nos tehát, így állunk. Akiro. Mai világunk, a Naprendszert benépesítő

gazdag közösségünk sorsa... egyszóval mindez egyetlen zseniális pillanaton
múlott. És tudja, mi volt a folytatás. Mindössze öt évvel ezelőtt hagytak föl
a jég holdra juttatása során a „zuhanóbombázó” módszer alkalmazásával.
Közben persze olyan mindennapossá és megszokottá vált a dolog, hogy már
senkinek sem tűnt föl. Végül abba kellett hagyniuk, mivel a Holdbéli
Hegymászóklub tiltakozott miatta, hogy a szivárványok lassan tönkreteszik
a Hold „légüres terének vad szépségét”.
Persze addigra a módszer elavulttá is vált. A termelőüzemek az
emberiség jelentős hányadának kíséretében jóval messzebb kitelepültek az
űrbe. De évtizedekig lehetővé tette, hogy maximális hatékonysággal
alkalmazzák a napvitorlásokat, elősegítve, hogy ezáltal megvethessük az
eleven űrgazdálkodás alapjait.
Mindez eszembe juttatta az Eclipse történetét. A múlt hónapban el is
mentem, hogy megnézzem a Közlekedési Múzeumban. A látogatók hordái
özönlöttek el mellettem, hogy megcsodálják az Oriont, a Gorskovot és a
többi nevezetes, ember által kormányzott földerítőhajót. Ugyan ki törődne
ma egy kisméretű robothajóval, különösen azóta, hogy egykor ragyogó
vitorlái csaknem teljesen összeszakadoztak, megfakultak és
összegyűrődtek?
Mi úgy nőttünk fel, hogy hozzászoktunk a látványukhoz, a
csillogószárnyú szállítóhajók flottáihoz, amint a napszélbe kapaszkodva
járják a Naprendszert, türelmesen vonszolva súlyos terheiket, miközben mi,
emberek közöttük szökdécselünk sebes rakétáinkon. Őszintén bevallom,
hogy sohasem hallottam az Eclipse, a legelső napvitorlás esetéről, míg bele
nem kezdtem ebbe a kutatásba. Egészen elképedtem, amikor tegnap,
kitekintve a térbe megláttam, hány utódja rója mindmáig az űr végtelen
útjait.
Négymillió van belőlük, Akiro. Négymillió apró, pókhálója közepén
lapuló, robotvezérlésű napvitorlás, amint fátyolleplei segítségével
türelmesen cipeli a jeget a Szaturnuszról, a vasat a belső kisbolygóövből
vagy a platinát a Trója holdak felől. Az így nyert gazdagság tette lehetővé,
hogy szeretett Földjét valóságos virágoskertté varázsolhassák... már ha
egyáltalán akad olyan épelméjű ember, akinek tényleg kedve támad abban a
súlyos gravitációs mezőben botladozni.
De hát nem csodálatos az egész? De tulajdonképpen nem is Quintis
Lewisról, az első jégpilótáról és még csak nem is az azóta természetessé
szürkült számtalan csodáról beszélek. Jóval többről van itt szó, Akiro.
Amint most is kipillantok az ablakomon, látom, ahogy az égen elvonul
egy vitorlás. A szárnyai olyan hatalmasak, hogy szinte kézzel elérhetőnek
tűnnek. Mégis legalább jó pár ezer kilométerre lehet innen, amint a
Neptunusz felé igyekszik, ha helyesen ítélem meg a pályáját. A rakománya
lehet, hogy dögunalmas, mégis úgy ragyog, mint a legfényesebb csillag.
Tudja, Akiro, hogy annak idején romantikus álmodozásnak tekintették a
napvitorlások gondolatát? A róluk alkotott vágyakozó elképzelések még
költőket is megihlettek, az isten szerelmére! Gondolja, hogy Lewis
egyáltalán elképzelhette volna akkor, hogy valaha ilyen maguktól
értetődőek lesznek? Vagy éppen ilyen keveset törődnek majd velük? Olyan
keveset, amennyire valaki ma becsül, mondjuk egy csodálatos, de mégis
teljesen közönséges és mindennapi gyémántot?
Vagy olyan gyönyörűségesen közönséges dolgot, mint maga a jég?

Füssi-Nagy Géza fordítása

 Jacek Dukaj
A SÖTÉTSÉG FEJEDELMÉNEK MEG
KELL HALNIA
– Tehát a sátánhoz van szerencsém?
– A sátánhoz? Nem. Egyáltalán nem.
– De hiszen azt mondta...
– Mit mondtam? A sötétség fejedelme, ezt mondtam. Sátánnak uraságod
titulált.
– Rendben. Akkor legyen a sötétség fejedelme.
– Csak ne legyintsen. Ha valaki azt hallja, hogy a sötétség vagy az
éjszaka ura, azonnal a sátánra gondol. Pedig, ha nem egészen is, de
különböző dolgokról van szó. Érti?
– Ahogy óhajtja. A sötétség fejedelme, semmi több.
– Helyes.
– Úgy gondolom... helyzetéből adódóan... bizonyos hatalommal
rendelkezik. Legalábbis a címe ezt sugallja.
– Hogy ne legyen félreértés: száműzött fejedelem vagyok.
– Honnan száműzték?
– Nehéz válaszolnom erre. Nemzetségemet nem meghatározott helyről,
valamilyen országból vagy birodalomból űzték el. A szó hétköznapi
értelmében tehát nem tekinthetem magam száműzöttnek, jobb híján
használom csak ezt a kifejezést.
– Mégis, milyen száműzetésnek nevezné akkor?
– Az ördögbe is... magam sem tudom, talán szelleminek, igen, ez rá a
legjobb meghatározás.
– Belebonyolódott egy kicsit.
– Uraságodnak ezt jobban kell értenie. Alapjában véve nincs benne
semmi bonyolult.
– Csakugyan?
– Hisz bennem?
– Tessék?
– Nem jól fejeztem ki magam. Elhiszi, hogy igazat beszélek? Hogy
valóban a sötétség fejedelme vagyok? Nos?
 – Hmmm.
– Nem mint pszichiátert, hanem mint közönséges halandót kérdezem.
– Nos...
– Másként kérdezem. Véleménye szerint az utca embere hisz nekem?
– Őszintén szólva, nem számítottam erre a kérdésre.
– Pedig tudna rá felelni... A lelkekből, a fejekből száműzettem. Ki hisz
ma a boszorkányokban, farkasemberekben, kísértetekben, szellemekben?
Elmennek az emberek moziba, s annyi szörnyet láthatnak, amennyit
akarnak. Kedvükre kiborzonghatják magukat. Utána hazamennek, és
csóválják a fejüket – hogy tudták megkonstruálni őket? Falják a horrorokat,
de ha valaki varázsigékkel és kereszttel a kezében elűzi a fekete macskát,
habókosnak nézik. Igazam van?
– Tovább már nem nagyon tudom követni. Mit jelent önnek a babonaság,
sőt az, hogy hisznek önben? Természetesen az elégedettség érzésén kívül.
Nyer vele valamit? Inkább anyagi, mint szellemi értelemben gondolom ezt.
– Világos, hogy nyerek. Hatalmat. Pontosabban: az elvesztett hatalmamat
nyerem vissza.
– Mi felett? Vagy talán – ki felett?
– A népem fölött. A sötétség fejedelme vagyok.
– Aha.
– Legalább ne kezeljen úgy, mint egy bolondot, jó? Ingerel vele.
– Elnézést.
– Nincs miért. Megszokta, ugye? Hányadik páciense vagyok ma? A
tizedik?
– A hatodik.
– Az se rossz. Gondolom, jól elszórakoztatom. Nem mindenkitől hall
efféléket.
– Nem tagadom, nem mindenkitől. Az előző páciensem például
álmatlanságra panaszkodott. Azt állította: a felesége megbabonázta, hogy
idegileg kikészüljön, mert szeretője van, s tudja, hogy ő nem akar elválni.
Mindennapos eset. De mint látja, vannak még, akik hisznek a
bűbájosságban.
– Ugyan. Szerintem közönséges bolond volt. Kitalált egy történetet, hogy
valakire áthárítsa a bűnét. A felesége bizonyára elsózta az ebédjét, erre
ráhárította. Nem így festett a dolog?
– Tudja...
– A legkönnyebb bolondnak tartanunk másokat.
 – Egyre jobban érdekel, amit mond.
– Igazán? Nem örülök neki.
– De hiszen fel akarja hívni magára a figyelmet.
– Őszintén szólva, a lányom cipelt el ide. Az ő kedvéért egyeztem bele
ebbe a vizsgálatba, de másodikra már ne számítson. Az a baleset
rettenetesen... megviselte, és nem akartam...
– Az a baleset? Említette nekem. Úgymond azzal kezdődött minden.
– Az én elmezavarom, ezt akarta mondani. Erős ütés érte az agyamat, s
azóta beszámíthatatlan vagyok, nem?
– Miért, mi történt valójában?
– Csakugyan súlyosan megsérültem, sőt majdnem meghaltam abban a
balesetben. A klinikai halál állapotába kerültem, ennek köszönhetően
viszont sikerült kapcsolatba kerülnöm a szüleimmel s beszélnem velük.
Elmondták az igazságot rólam.
– Furcsán ejti ki ezt a szót.
– Azt, hogy „baleset”?
– Igen. Gondolja, hogy valaki...
– Ez a klasszikus módszer, nem?
– Ha már meg van győződve róla.
– Mi másra gondolhatnék? Ne higgye, hogy én találtam ki.
– Ki akarta volna megölni?
– Azok... a nappal birodalmából.
– A nappal birodalmából?
– Nagyon kérem, ne ráncolja a homlokát. Igenis, a nappal birodalmából.
– És megtudhatnám, hogy miért akarták volna megölni? Mármint
azonkívül, hogy más-más színekben játszanak.
– Ez egyáltalán nem olyan nevetséges. És ne kérjen folyton elnézést.
Idegesít.
– Anélkül is ideges.
– Nem titkolom, de állandóan a nyomomban vannak.
– Azok a nappal birodalmából? Bocs... Tessék, folytassa.
– Megtudták, hogy az éjszaka törvényes örököse vagyok, ezért
szeretnének végezni velem. Eddig nem érték el a céljukat, de úgy látszik,
nem adják fel.
– Igeen. A szülei élnek?
– Nem. Már kétszázötvenhárom éve meghaltak.
– Ezt komolyan gondolja?
 – Nem tréfálok.
– Jó. Folytassa.
– Én már a haláluk után születtem. Előtte, amikor érezték, hogy
közeledik a vég, néhány hetes embrióként letétbe helyeztek egy bankban, s
rábízták az ügyemet egy ügyvédi irodára. Kétszáz évvel a haláluk után
kezdtem el fejlődni. Ezzel minden nyomot eltüntettek. Ők nem menekültek
meg, a nappaliak elkapták mindkettőjüket, de én megmaradtam, és senki
nem tudott rólam, sőt magam sem tudtam, hogy ki vagyok, amíg a szüleim
meg nem jelentek kómás állapotomban. Üldözőim tulajdonképpen maguk
ellen dolgoztak – ha nem tervelik ki azt a balesetet, soha nem ismerem meg
az igazságot.
– De az, hogy kétszáz évvel később jött a világra... hogyan lehetne
ellenőrizni, hogy ez igaz?
– Sehogy. Még a nevelőszüleim is abban a hitben éltek, hogy a tulajdon
gyermekük vagyok. Ennek így kellett történnie, érti? Azoknak két és fél
évszázadig tartott az igazság kiderítése, pedig olyan lehetőségeik vannak
erre, hogy magának még csak fogalma sem lehet róla.
– Tisztában van vele, hogy...
– Igen. És nem várom el, hogy higgyen nekem. Azért meséltem el
mindezt, mert utóbb Eveyil találkozhat magával, s ha valami nem
stimmelne... Nagyon makacs lány.
– Mit szólt a látomásához?
– De hiszen megmondtam, ő cipelt el magához.
– Az édesanyja nem él?
– A születésekor meghalt.
– Csak nem?
– Nappal szült.
– Ó!
– Ezt ellenőrizheti. A legkülönfélébb berendezések mondtak csődöt, a
hivatalos jelentés szerint. Tudja, mennyi a valószínűsége egy ilyen esetnek?
Tizenhárom számjegyű kártérítést fizettek. De mérhető-e az emberi élet
számokban, pénzben?
– Csakugyan a körülmények szerencsétlen összejátszásáról lehetett szó.
Igen, igen, majd utánanézek.
– Kérem.
– Nincs több gyereke?
– Nincs.
 – Ez azt jelenti, hogy most majd a lánya...
– Nem, csak a férfiág jöhet szóba. Ha fia születik, ő lép az örökömbe,
veszi át a címemet és hatalmamat. Erre gondolt?
– Erre.
– Mit óhajt még tudni?
– Azt mondta... egyszóval a népéről beszélt az előbb...
– Ja igen. Az én népem az éjszaka gyermekei, hogy költőien fejezzem ki
magam.
– És ha nem költőien fejezné ki magát?
– Azok, akik éjszaka élnek, szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. A
gyilkosok, betörők, utcalányok, tehát a társadalom alja. Azok, akiket a
társadalom kitaszít magából, s akiknek az éjszaka a nappal. Látom,
meghökkentettem egy kicsit. Pedig azt, hogy én vagyok a sátán,
pontosabban hogy annak adom ki magam, kész volt tudomásul venni.
Különös. A sátán túlságosan elvont figurává vált. Nagy és csaknem
mindenható, és semmiképp nem téveszthető össze a gazemberrel, aki kést
szegez áldozata torkának.
– Mert a kés valóságos.
– Természetesen. De egy konyhaasztal fiókjának mélyén, megszokott,
békés környezetében, ugyanúgy nem valóságos, mint az ördög. Mégis azt,
hogy én vagyok a sötétség fejedelme, agyrekeszei megfelelő átrendezésével
és udvarias fejbólintással fogadta. De amikor bevallom, hogy népemet
igazi, valóságos bűnözők adják, akik igazi, valóságos késekkel metszik el
áldozataik torkát, meghökkent arcot vág. Az edzett, sokat tapasztalt
pszichiáter. Ezt furcsállom némileg.
– Kétségkívül meghökkentett. Nem számítottam...
– Mire? Hogy a mi valóságos, tapintható s megragadható világunkra
hivatkozom majd?
– Mondjuk.
– Hogy ilyen brutálisan őszinte leszek?
– Brutálisan őszinte? Látja... azzal, hogy ilyen hidat épít a valóság felé,
saját elképzeléseit teszi vitathatóvá. Hacsak nem lenne teljesen téveszmék
foglya és képtelen mások érveinek meghallgatására, de nem az. Épelméjű,
intelligens ember benyomását kelti, aki tudatában van helyzetének.
– Úgy gondolja, hogy tettetem a bolondot?
– Meglehet.
– Közölné ezt a lányommal?
 – Haha. Lókötő a javából.
– Várjunk csak, ezt nem bizonyította be nekem.
– Nem bizonyítottam be? De hiszen a gyilkosok, tolvajok ura
szükségképpen maga is...
– Téved. Felettük kell állnom. Semmiféle szempont által nem hagyhatom
befolyásolni magam. Hogy az ember egy meghatározott oldalon állhasson, s
ennek megfelelően tudatosan cselekedhessek, nem korlátozhatja magát egy
adott csoport gondolkodásbeli beidegződéseivel. A néger nem azért néger,
mert megtetszett neki a bőr színe, hanem azért, mert ilyennek született. És
ezért szintúgy lényéből fakadóan legalábbis ellenszenvvel viseltetik a
fehérek iránt.
– De hiszen maga fejedelemnek született...
– Csakhogy ezt közönséges halandói életem ötvenedik éve után tudtam
meg.
– Ez mit sem változtat a helyzeten. Nem volt választása.
– Volt.
– Ezt megint nem értem.
– Van fogalma róla, hogy miért élek? Egyszer már meghaltam, s csak
azért tértem vissza az életbe, mert beleegyeztem a fejedelemségembe. Ha
elutasítom, nem éledtem volna fel, és az igazságot csak Eveyil fia vagy
unokája tudta volna meg.
– Vigyázzon, ez már zsarolás.
– Ugyan! Azt nem tudtam, hogy ha nemet mondok – meghalok. Csak
miután elhatároztam magam, akkor közölték velem. Közönséges
halandóként határoztam el magam.
– Nem hiszem, hogy közönséges halandó lett volna. Hiszen maga szerint
mi sem ilyenek, sem olyanok nem vagyunk... Nem, nem. Maga nem tudott
kibújni a bőréből. Végtére is a gének... Honnan tudja, hogy nem
manipulálták embrionális állapotában az alatt a kétszáz év alatt?
– Bámulatra méltó, hogy mennyire a helyembe tudja képzelni magát.
– A foglalkozásommal jár. De térjünk vissza előbbi témánkhoz.
– Nevezetesen?
– Milyen értelemben van hatalma a népe felett?
– És hogy gyakoroltam-e egyáltalán ezt a hatalmat?
– Igen, gyakorolta-e egyáltalán ezt a hatalmat?
– Már mondtam, hogy száműzött fejedelem vagyok, s meg is
magyaráztam, mit jelent ez. Elfelejtette volna? Épp arról van szó, hogy
elvesztettem a hatalmamat, mert a hitemet is elvesztettem.
– Egy kalap alá veszi a kettőt.
– A hitet és a hatalmat?
– Nem, általában... A hitet és a létezést. Maga a hit elég, hogy egy dolog
– nem pusztán materiális dolgokra gondolok – létrejöjjön, igaz? Elavult
nézet ez egy kicsit.
– Kérem, ne általánosítson, csak ne általánosítson. Világos, hogy nem
hozok létre egy almát ezen az asztalon csak azért, mert hiszek a
létezésében. Egyébként lehetne vitatkozni arról, hogy milyen határokon túl
támad a hitnek teremtő ereje.
– Mégpedig?
– Vegyük az én esetemet, amely különös eset. Ugyanúgy, ahogy a
kaméleon különös esete az állati fajnak, ami nem jelenti azt, hogy minden
állatnak kell rejtőzködő képességének lennie, és az, hogy a zsiráf nem tud
környezete színéhez hasonulni s elrejtőzni, nem cáfolja a kaméleon
létezését.
– Sokáig gondolkodhatott ezen.
– Természetesen. Úgy véli, hogy nem igyekeztem felfedni szüleim
okfejtésének hézagait?
– Végül is hitt nekik.
– Erre ne térjünk ki, doktor. Mit tudhat annak a klinikai halál állapotába
került embernek a viselkedéséről, aki váratlanul szembe találja magát szülei
szellemével, akiknek létezését addig még csak nem is gyanította. A maguk
tudománya nem tudja megmagyarázni az ilyen helyzeteket, miképp a fizika
sem tud semmit az ősrobbanás előtti világmindenségről.
– Az ördögbe is, tényleg sokáig elmélkedhetett ezeken a kérdéseken.
– Most kísérletezik velem?
– Tessék?
– Nem... nem tudtam, vajon nem szándékosan viselkedik-e úgy, hogy a
kívánt reakciókat váltsa ki belőlem. Bizonyára nem esik ámulatba minden
páciensétől, minden betegétől?
– Nem, de maga a kivételek közé tartozik. Nagyon eredetinek találom.
Ritka, aki egy ilyen nem létező, mégis zárt s egységes világot tud felépíteni
magának.
– Csakugyan? Ezek szerint kitart a „víg kedélyű szimuláns” változata
mellett?
– Nos... nem tudom.
 – Ne tegye velem ezt, doktor. Legyen szíves megmondani Eveyilnek,
hogy tettetem magam, rendben?
– Dühös lesz magára. Vagy nem hisz majd nekem.
– Ó, ez még mindig jobb lenne, mintha leplezetlenül bolondnak
tartanának.
– Furcsa ember maga. Saját magának is hihetne ebben a történetben,
anélkül hogy másnak elmesélné.
– Alighanem szükségem van a beszámíthatatlanságom igazolására, nem
gondolja?
– Van erre lehetőség. De nem kell hozzá ilyen ágas-bogas történeteket
kitalálnia. És a villamos elé sem kell lépnie. Meglehet, hogy valóban
elmegyógyintézetben lenne a helye.
– Meglehet.
– Furcsa ember maga – ismételte meg Chakolf doktor, és cigarettája
hamuját abba a nagy, testes hamutartóba szórta, amely masszív,
bevehetetlen várbástyaként terpeszkedett el antik íróasztala végében.
Doktor Chakolf világos hajú férfi volt, határozott vonásokkal, de arányos
arccal, amely ritkán érdemesítette a világot arra, hogy elárulja:
rezzenetlenségével mit leplez el tulajdonosa. Egy futó rezdülése is igen
sokat fejezett ki – Chakolf kitűnő pantomimszínész lehetett volna. Ha
szándékolt lassúsággal emelte szájához cigarettáját, csodálkozásának adta
jelét; ha a másodperc törtrészénél gyorsabb idő alatt fújta ki a füstöt
tüdejéből, megdöbbenését tudatta a világgal; sűrű pislogással pedig
egyenesen a kétségbeesésbe kergette beszélgető társait. Akinek nem voltak
eléggé erősek az idegei ennek a „pantomimbemutatónak” az elviseléséhez,
pár perc múltán úgy érezte, hogy ráveti magát a doktorra, jobbik esetben –
halálra váltan vagy dühtől fuldokolva – feláll s elrohan. De ilyesmi sosem
fordult elő. Jodel jó néhány olyan embert ismert, akinek elborult volna az
elméje a Chakolffal folytatott beszélgetéstől. Velük szemben azonban
egészen más kezelési eljárást alkalmazott a doktor. Ez a módszer – a
beszélő szobor módszere – nem tett különösebb benyomást Jodelra.
Általában nem sok minden tett rá benyomást egy bizonyos ideje. Egy
bizonyos ideje, a balesete óta.
Chakolf olyan cigarettát szívott, amely tökéletes utánzata volt az egykori,
a halálos mérget – a nikotint – lassan adagoló füstölnivalóknak. Még a
füstje is ugyanolyan komótosan gomolygott, araszolt a zajtalanul működő
szellőzőberendezés felé. Ide-oda tekergett s kígyózott a légfuvallatok
hatására, különös alakzatokat, figurákat alkotva a levegőben. Jodel hibátlan
válaszokat adott a pszichiáter kérdéseire, de közben tekintete figyelmesen
követte ezt a szórakoztató látványt, s a legkülönfélébb képzettársításai
támadtak. Óriáskígyót látott például, amely halálos szorítással ölelte
magához fuldokló áldozatát. Utóbb a kígyó meredek hegyi utakon kanyargó
karavánná változott át, majd félelmetes tengeri szörnnyé, amely hatalmas
karjaival hajók százait rántotta le a mélybe; végül lángot lövellő sárkánnyá,
amellyel bátran szembeszáll egy hős lovag, aki egyetlen jól irányzott
csapással levágja a szörny fejét, majd diadalittasan felhúzza sisakrostélyát...
– Hogyan?
– Azt kérdeztem, honnan vette ezt a hamutartót! – ismételte meg Jodel
ingerülten éles hangon.
– Honnan?... – Chakolf szórakozottan odébb tolta a sötét asztallapon, s
ezáltal hirtelen szembe tűnt formássága, művészi megmunkáltsága. A rajta
levő figurák körvonalai is kibontakoztak. – Nem emlékszem, valószínűleg
egy páciensemtől kaptam.
– Egy páciensétől kapta? – Jodel csaknem üvöltött. Egész addigi, a
pszichiáter szobormerevségével szemben tanúsított nyugalmát s önuralmát
tudatosan feladta.
Chakolf hozzáérintette jobb mutatóujját bal hüvelykujja körméhez:
bekapcsolta a „csendes” védőrendszert, amely a dolgozószoba vastag falai
mögött rejlett. Eddig még sosem volt rá szüksége, s remélte, hogy a jövőben
sem kell használnia; mindenesetre nem habozott beszereltetni, jóllehet
meglehetősen sokba került. A hiperérzékeny műszerek feléledtek, s
láthatatlan apró szemeikkel követni kezdték Jodel minden mozdulatát – az
egyetlen emberét ebben a helyiségben, aki nem felelt meg a
„kiszámíthatókról” alkotott képnek.
Jodel felállt, s az íróasztalhoz lépett. A pszichiáter, növekvő
nyugtalansága jeléül, felvonta jobb szemöldökét. A védőberendezés
nagyobb fokozatra kapcsolt.
Jodel ujjával a hamutartó felé bökött.
– Hiba, hogy itt tartod az asztalon. El kellene rejtened. – A hamutartó
sötéten csillogott a napfényben. A külső részén körben álló, karját
egymásba fonó s fejét felvető kilenc meztelen nőalak arcán mintha verejték
ütött volna ki a rettenetes erőfeszítéstől, mely eltorzult arcukon tükröződött.
– Kedves doktor, tökéletesen tudja, hogy mit jelent ez a kilenc körben
álló szűz. Azt hiszem – szemét Chakolféba fúrta –, nincs miről tovább
beszélnünk. Búcsúzom.
– Egy pillanatra! Jodel úr!
– Búcsúzom.
Jodel sarkon fordult, és kivonult a dolgozószobából. A két ajtószárny
mintha a semmibe nyílt volna, majd ahogy a férfi kilépett a folyosóra, az
újra mint valami hatalmas szörny bélcsatornája húzódott végig az orvosi
blokkon. Lába alatt elviselhetetlenül lágynak érezte a padlóburkolatot.
Természetellenes csönd honolt mindenfelé – emberek haladtak el mellette,
szemmel látható volt a zűrzavar, de a hangelnyelők valahol útközben
felfogtak minden zajt, és ezen a szakaszon csak Eveyil merte hangos
sóhajával túllépni a megengedett zajszintet.
– Minek vártál meg?
– Ó, nagyon jól tudod.
– Na rajta, menj s kérdezd meg azt a semmirekellőt, hogy bolond
vagyok-e.
– Apus!
– Mi az, hogy apus! Nem ezért vártál meg?
– De igen! Éppen ezért.
Felpattant a padról, amely mintha a bélcsatorna kitüremkedése lett volna,
s úgyszólván futva megindult Chakolf dolgozószobája felé. Amikor eltűnt
az ajtó mögött, Jodel arra gondolt, hogy – kemény célratörésével,
hajlíthatatlanságával és gyakorlatiasságával – mennyivel alkalmasabb lenne
nála a sötétség fejedelmének címére. Elcipelte ide, felfordulást okozott a
várószobában, és ha nincsenek a hangelnyelők, elmezavarát szétkürtölte
volna az egész blokkban, mintha az efféle nyilvános vallomás
kigyógyíthatná belőle. Azt is kijárta, hogy Chakolf azonnal fogadja őt,
holott mindenki másnak sokáig kell várnia a sorára. Igen, gondolta Jodel,
hibát követtem el, hogy mindent elmondtam neki. De bánja a fene, már nem
lehet visszakozni. Különben is nehezen tudta volna megállni, hogy
hallgasson, kivált a tulajdon lánya előtt. Most azonban, hogy ő a sötétség
fejedelme, kötelességek terhelik, s magától kell megkövetelnie... mit is? Az
embertelen ravaszságot? Igen! És a kegyetlenséget!
– Bocsánat – hallotta hirtelen a háta mögött. Megfordult.
– Igen?
– Doktor Chakolf... Ön Autisten Jodel, nemdebár? Doktor Chakolf
megbízott, hogy vezessem el...
– Mikor bízta meg?
 – Hogyan?
– Mikor bízta meg ezzel?
– Egy pillanattal ezelőtt. El kell vezetnem...
– Sehová nem megyek. Szabad ember vagyok.
– Persze, persze. – Az ápolóruhás férfi gyengéden vállon ragadta.
Amikor azonban Jodel megkísérelte kiszabadítani magát, gyengéd szorítása
acélossá változott – Jodel fogoly volt.
– Ehhez nincs joga!
Az ápoló elmosolyodott.
– Nyugalom.
Autistenhez hasonló termetű volt, de jóval fiatalabb nála, s öltözéke alatt
feszülő izmai kétségtelenné tették, hogy ha százéves lett volna, Jodel akkor
sem tudott volna szabadulni szorításából. Egy ápoló erőfokozókkal a
derékszíján, mi mást jelentene ez, mint hogy már kimondták rá az ítéletet?
– Chakolf – mordult fel. – Nem kaptok el...
Nem volt már fiatal, igen, az az ötven év nyomta a vállát, de a balesete
után életbentartókkal látták el, s még nem kapcsolta le azokat.
Szabadon hagyott jobb keze hirtelen a magasba lendült, elkerülte az
ápoló védekezésképp felrántott karját, és belevágott az arcába. Begörbített
ujjait, mint a madárkarmokat, belevájta a szemébe, s kinyomta azt. A
fájdalomtól megbénult ápoló engedett szorításán, s Jodel azonnal
kiszabadult. Lerántotta áldozatát a földre, s amikor az élettelenül elnyúlt a
padlón, teljes erőből orrtövön rúgta. Az ápoló felüvöltött, s mozdulatlanná
dermedt.
Autisten az élettelen test fölé hajolt. Le akarta kapcsolni az övről az
erőfokozókat, de keze megállt a levegőben: az ápoló mellén kis ezüstkereszt
csillogott.
Hátrahőkölt, de leküzdve rémületét – képzelt vagy valós rémületét, egyre
megy – az övhöz nyúlt, és leszakította róla a dupla csuklós erőfokozót. Nem
tudta a ruhája alá rejteni, magára csatolta tehát, s az makulátlan
fehérségével élesen elütött szürke szvetterétől.
Jóllehet az ápoló üvöltését felfogták a hangelnyelők, a szokatlan látvány
vonzani kezdte a kíváncsiskodókat. Valaki már futott is feléje, fenyegető
kiáltásokat hallatva. Jodel hátrapillantott, de már arról is többen közeledtek,
ezért befordult az első mellékfolyosóra. A fehér, fényzáras függöny
meglebbent mögötte.
 – Szóval mi baja van, doktor úr?!
Chakolf az ajkát harapdálta. Látszott rajta, hogy nehezen fékezi magát.
– Reglov kisasszony, kérem, ne heveskedjék.
– Ne heveskedjem? Az apámról van szó! Legyen szíves mondja meg,
hogy mi baja.
– Rendben. Azt hiszem, meg kell tudnia az igazságot.
– A fenébe is, ez a legkevesebb... Elnézést.
– Mindenekelőtt figyelmeztetnem kell. Az apja közveszélyessé válhat.
– Mit mond?
– A téveszméi annyira hatalmukba kerítették, hogy adott körülmények
között a gyilkosságot is jogosnak tarthatja, ha úgy gondolja, hogy zavaros
filozófiája igazolja azt. Nagyon súlyos eset.
Eveyil szemhéja megrebbent.
– Nem hiszem.
– Ó, meggyőződhet erről. Az uralkodók sokszor csak azért hoztak
kegyetlen ítéleteket, mert bal lábbal keltek fel. Ő is ilyen uralkodónak
tekinti magát, s még csak nem is titkolja efféle hajlamait, ámbár sajátos
módon magyarázza őket. A sötétség fejedelme... Soha nem nevezte magát
így a balesete előtt?
– Nem. Legalábbis én nem hallottam. – Nem sokkal előtte még határozott
„nem”-mel válaszolt volna. Most azonban már semmiben sem volt biztos.
– Ehhez járul üldözési mániája – folytatta Chakolf. – Nincs ez így jól.
Íróasztalában berregni kezdett a deok. A doktor egy kézmozdulatot tett:
ráállt a hívósávjára.
– Chakolf doktor?
– Igen, tessék.
– A páciense... Autisten Jodel.
Eveyil kővé meredt.
Chakolf futó pillantást vetett rá.
– Mi történt?
Az ügyeletes emeltebb hangon folytatta:
– Rátámadt az ápolóra, és elmenekült. De előtte leütötte, s ellopta az
erőfokozóit. Az ápoló elvesztette az eszméletét, most szállítják az
elsősegélynyújtó helyre. Az igazgató szeretné hallani az ön véleményét
erről a Jodelról.
Chakolf Eveyil felé fordult.
 – Most már maga is láthatja.
– Ez... – Tiltakozni akart, de ráeszmélt, hogy bármit mondana, a doktor
úgy könyvelné el, hogy azt egy bolond lánya mondja. Türtőztette tehát
magát, nem szólt semmit, csak izzó tekintetét emelte rá a pszichiáterre.
Tudta, hogy nincs különösebb esélye, mert a doktor már döntött.
– A második készültségi fokot, a blokk lezárását javaslom. És vessék be
a biztonsági szolgálatot is, a páciens közveszélyes. De legyenek óvatosak.
Ne gondolják, hogy nem ismeri a helyszínt, vagy pánikba esik. És ne
felejtsék el azt sem, hogy erőfokozók vannak nála. Tehát óvatosan.
– Köszönöm – bólintott az ügyeletes. – A tanácsai szerint fogunk eljárni.
Chakolf kikapcsolta a deokot, Eveyil lehorgasztotta a fejét.

Az első kapun nem jutott át. Úgy látszik, volt idejük rá, hogy betáplálják
a kódját a rendszerbe, s ezáltal a blokk börtönné vált számára. Elég nagy
volt ez a börtön, sok búvóhellyel, ennek ellenére nem kételkedett abban,
hogy megtalálják. Akkor pedig... Egyetlen kiút maradt előtte – a vészkijárat
a tetőn. Már amikor beléptek a lányával a blokkba, észrevette; szinte
elérhetetlen magasságban volt a fejük felett.
Visszafordult, és végigfutott a piros padlócsíkkal megjelölt folyosón. Az
első kereszteződésnél jobbra fordult, emlékezett rá ugyanis, hogy nagyjából
arra vannak a felvonók. Végre rájuk bukkant, de valamennyi aknát zárva
találta. Köröskörül teremtett lélek sem volt. Súlyos csönd nehezedett rá, a
falak pokoli fehérsége szinte elvakította, s érezte, hogy a blokk láthatatlan
szemei mindenfelől figyelik.
Az épületnek ezt a részét teljesen kiürítették, mintha járványveszély
fenyegetett volna – végtére persze fertőzhetett az őrültségével, amely igen
veszedelmes kór. De ő másképp fogta fel az egészet. Félnek tőle! Félnek a
sötétség fejedelmétől! A düh, a büszkeség és az izgalom majd szétvetette a
nem oly rég feltámasztott Autisten Jodelt. Mindenki láthatta homlokán az
őrület bélyegét, mert fejét feltartva, egyenesen előrenézve futott a folyosón,
nem akart elrejtőzni az apró kamerák tekintete elől. Szemében az a tűz,
amely egész addigi életében épp csak pislákolt, s amelyet ha táplált és
szított is, féken tartott, hogy magasabbra ne csapjon – most lángra lobbant.
És most mint fejedelem maga szabhatta meg, hogy meddig csapjon fel ez a
láng, és ez örömmel töltötte el. Olyan örömmel, amilyet az ostromlott vár
védői éreznek, amikor hosszú, feszült várakozás után végre elérkezik a
roham pillanata, és bár nincs reményük az életben maradásra, nem inognak
meg. Ha elvégeztetett, elvégeztetett, ámen.
Elérte a spirál alakban felfelé kanyargó mozgójárdarendszer végét, s
megindult rajta előre, hogy eljusson a blokk égbe nyúló tetőzetéig.
Valósággal szökellt fölfelé, kimondhatatlanul élvezte, hogy hosszú idő óta
először újra megmozgathatja a tagjait. És bár meglehetősen sötéten látta
helyzetét, tudta, hogy még nem veszett el minden remény. Még ha logikai
érzéke azt sugallná is, hogy nincs esélye, nem adhatja fel, hiszen a sötétség
fejedelme, már csak azért is... már csak azért is, hogy később tisztelettel
beszéljenek róla, hogy azt mondják: fejedelemhez méltó bátorságot
tanúsított. Hogy sokáig emlegessék majd a nevét az éjszakában: a
gyilkosok, tolvajok, prostituáltak.
Futott, futott és futott; még egy járda és még egy, míg végül felért a
hetvenkettedikre, ahol hirtelen egy fehér fal állta az útját.
Az erős levegőáramlattól hátratántorodott, a légörvény, úgyszólván a
magasba lendítette, de sikerült megkapaszkodnia a főoszlopban. Néhány
napja még nem gondolta volna, hogy ilyen bravúros tettre lesz képes. Alig
ocsúdott fel, a falból, pontosabban egy rajta levő szürke nyílásból zöld
egyenruhás, sapkájukon vöröskeresztet viselő alakok tódultak ki – az orvosi
biztonsági szolgálat emberei. Az elöl álló kettő valamilyen fegyvert
szegezett rá, másik kettő hordágyat cipelt, s mögöttük még jó néhányan
közeledtek feléje. Jodel előrelendült, kirúgta egyik támadója kezéből az
idegbénítót (igen, idegbénítónak néz ki, de bizonyára nem az, el akarnak
kapni, ezeknek a nappaliaknak még becsületük sincs, átkozott kurafiak!),
társát pedig, aki mögéje akart kerülni, ellökte. A két hordágyat cipelő
megállt, s Jodél egy fehér anyagba csomagolt hosszú tárgyat látott náluk,
amelyen a blokk jelzése volt olvasható, de őt nem lehetett megtéveszteni –
az áldozati kardot hozták magukkal, hogy a lehető leggyorsabban
végezzenek vele. Igen, le fogják csapni a fejét! Elrántotta az egyik, támadni
készülő biztonságit a hordágy mellől – az megbotlott fegyveres társában –,
s egy horogütést mérve rá, eltűnt a magasban üldözői szeme elől. Sikerült.
Ebből a kelepcéből kicsúszott, de minden bizonnyal újabbak várnak rá, már
talán állítják is őket. Még jó, hogy kénytelenek adni a látszatra;
legszívesebben azonnal biztosra mennének – gondolta –, még ha közben az
egész épületet a levegőbe röpítenék is. De hivatalosan elmebetegnek
tekintik, tehát ügyelniük kell arra, hogy üldözése a szokásos
kényszerintézkedésnek tűnjék fel. A pokolba is. És mindez Eveyil miatt.
Idecipelte, és az egész blokknak mesélt róla. Ez a Chakolf is közéjük
tartozik: nyomban átlátott rajta, tudta, hogy mit csinál, most pedig a
markában tartja, ebszülte doktorja!
Őrültsége mindinkább elhatalmasodott rajta. Ha tehette volna, megfojtja
Chakolfot. Valamennyiüket megfojtotta volna. Közben egyetlen gondolat
zakatolt az agyában: Eveyilnek meg kell menekülnie, meg kell menekülnie,
hogy világra hozhassa utódját, a sötétség soron következő fejedelmét.
A száztizenötödik mozgójárda. Megperdült az oszlop körül, lábát egy
szinttel feljebb tette – de tüstént vissza is húzta. A járda közepén a háló
vakító, cikcakkos fényei villództak előtte. A kisülések sistergő, éles
villámlásai voltak ezek. Ide-oda cikáztak a hálókockák között, egy óriáspók
négyszögletű alakját rajzolva ki, amely ugrásra készen várta áldozatát, hogy
megbénítsa villámló csápjaival, amint közelebb lép hozzá.
Jodel nyomban visszafordult, s be akart ugrani egy mellékfolyosóra, de
ezúttal is visszarántotta a lábát – hasonló háló szikrázott-villódzott előtte.
Csapdába került. Lezárult az út felfelé, nem tudta más járdán kikerülni az
akadályt; csak lefelé mehetett – a halálba. A gyalázatba, tette hozzá
gondolatban – s teljesen átállt másik személyiségére, minden gondolatát
arra összpontosítva, hogy megőrizze uralkodói méltóságát, az éjszaka
urának becsületét. A halálnak tiszteletben kell tartania az ő jogait: meghal,
de úgy, ahogy a sötétség fejedelméhez illik.
Pár lépéssel odébb, a falon egy ajtót vett észre. Ezután tekintete a
hatalmas, csaknem páncélozott ablakon állapodott meg, amely nyugat felől
elzárta a járdát. A felső hálótól alig négy méter választotta el.
Megmenekülhet.
Az ajtó mögött valamilyen laboratóriumnak a raktára lehetett. Nagy
tartályokat, szekrényeket, polcokat és kézikocsikat látott benne. Utóbbiak
tökéletesen megfeleltek hirtelen támadt elképzelésének. Feltett az egyikre
egy több mint ötvenkilós ládát – erőfokozóinak meg sem kottyant ez a teher
–, s kigördítette a kocsit a lezárt járdára. Sietett. Bármely pillanatban
várható volt az újabb támadás alulról, amelyet már nem háríthatna el: sem
egérutat nyerve, sem a halálba menekülve. Élve jutna a kezükre, ő – a
sötétség fejedelme.
Teljes erejéből megtaszította a kocsit – egyenesen neki a hálónak. Óriási
sistergés, villámlás, s a rakomány fennakadt rajta. A kisülés ereje az ablakot
is elérte, s az ezer darabra tört szét, amelyek, valóságos tűzijáték közepette,
szanaszét repültek. A fénypók csápjai összerándultak, s a járdán minden
elcsendesedett. A szétzúzódott ablak szilánkjai olvadoztak a lassan leomló
falon; a blokkba behatolt a szél, s szétszórta a szilánkokat a folyosón, hogy
egy-két perc múlva, mesterséges hópelyhek gyanánt, teljesen semmivé
váljanak.
Jodel kilépett az oszlop mögül, s megállt a meredély szélén. A mélyben –
olyan messze, hogy egészen valószínűtlennek tetszett – undorító
csúszómászóként mozgott-remegett valami. Az utcák magasabban voltak,
mintegy hozzátapadva az épületek falához, amelyek belsejéből semmi sem
látszott, és így Autisten a város közepében, a város szívében állhatott,
egymaga, a szél karjaiban. Ha ki tudott volna hajolni, hogy felpillanthasson,
megláthatta volna a blokk tetejét, a belőle kéményként kimeredő, égnek
törő vészkijárattal – magasan, magasan, több száz méterrel feljebb, ahová
egy óra alatt sem jutna fel. De nem tudott kihajolni, s ez így volt jó – arccal
a föld felé veti le magát, nem adja meg nekik a tiszteletet.
A szél lágy suttogása annyira elandalította, hogy csak akkor hallotta meg
a biztonsági szolgálat embereinek lábdobogását, amikor már teljes
hosszában elözönlötték a legközelebbi szintet. De ekkor már nem
tétovázott. Semmi sem maradt belőle a régi Autisten Jodelból, abból a
balszerencsés flótásból és örök megalkuvóból, aki walkoverként
elvesztegette az életét, s még veszíteni sem tudott kellő méltósággal. A
sötétség fejedelme volt most, s pompásan érezte magát ebben a
minőségében, amelynek határait a lézersugár élességével húzhatta meg, s
amelyet természetes és visszavonhatatlan küldetésként, kivételes sorsaként
foghatott fel. Pompásan érezte magát tehát, noha tudta, hogy pár pillanat
múlva bevégzi – boldogan merült meg még egyszer a maga teremtette
világban.
– Ne mozdulj!
– Állj!
– A pokolba is, mit csinál!
– Álljon meg, álljon meg, idióta!
Megtette azt a lépést, ugrott, egy milliméterrel csúszva ki a biztonságiak
kezéből.
Mielőtt földet érne, a valóságban rövid – számára mégis hosszú –
repülésben lesz része, s ennek a szabad, akadálytalan zuhanásnak a
boldogságától, amelyben gondolatai is szabadon szárnyalhatnak, már senki
sem foszthatja meg. És egy hangot sem fog kiadni.
 A sötétség fejedelme vagyok, majd meglátogatom az unokámat, amikor
eljön az idő, nem hal ki a nemzetségünk.
A föld úgy közeledett feléje, mint egy szétnyíló virág.
Chakolf szobájában elsötétült a képernyő, és elsötétült Eveyil homloka is.
– Miért... Miért tette ezt? – Nem sírt, nem tudott sírni ebben a percben.
A pszichiáter arca már nem volt olyan rezzenéstelen, de még mindig
kifejezéstelennek látszott. Meglehet, nem is lett volna mit kifejeznie.
– Megkíséreltük feltartóztatni. Nem tudtam, hogy ennyire előrehaladott
volt az elmezavara.
– Igen... Nem, ez nem az ön hibája.
– Még kevésbé a kisasszonyé! Ne vádolja magát, megtette, amit
megtehetett.
– De... miért?
Chakolf egy mozdulatot tett a kezével, s a képernyő eltűnt.
– Ebben a mi tudományos, egyszerű világunkban...
– Kérem, ne folytassa!
– Ahogy óhajtja.
Feltárult az ajtó, és a szobába belépett a biztonságiak parancsnoka.
Tekintetét ide-oda jártatta a pszichiáter és Eveyil között.
– Doktor...
– Igen?
Eveyil felszegte a fejét.
– Mondhatja nyugodtan.
A parancsnok Chakolf szemébe fúrta a pillantását. A doktor észrevétlenül
kikapcsolta a védőrendszert, amely egészen addig működött.
– Rázuhant egy repülőhídra – jelentette a parancsnok. – Arccal a föld
felé, s kettéhasadt.
Chakolf bólintott s felállt. Kinyitotta íróasztala fiókját, kivett belőle
valamit s jobb kezébe szorította. Balját a hamutartóra tette.
Eveyil kérdőn pillantott rá.
A biztonsági a zsebébe nyúlt, gyors mozdulattal pisztolyt rántott elő, és
megcélozta vele a lány homlokát.
Eveyil szája tágra nyílt, de sem sírni, sem szólni nem tudott. Csak nézett
előre mozdulatlanul.
A pszichiáter és a parancsnok súlyos pillantást váltottak. Chakolf
felemelte a jobb kezét – az ezüstkeresztet tartotta benne.
 – Az Atya és a Fiú nevében – mondta tagoltan. Eveyil teste görcsbe
rándult, tüdeje zihált.
– Mi?...
– ...hogy az Ige beteljesedjék a megtisztulás napján – folytatta
ünnepélyesen Chakolf, s arca, amely először öltött emberi kifejezést,
átszellemülten fénylett – ...s a kígyó eltapostassék...
A parancsnok lenyomta a ravaszt.

Ábrán László fordítása

 TARTALOM
Frederik Pohl A RÉSZEG ÚTJA
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
12.
Isaac Asimov SZELÍD KESELYŰK
Fredric Brown EGY KIVÁLÓ EMBER
Fredric Brown SZÁRNYAK SUHOGÁSA
Fredric Brown SÉTA DILIRE
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
Fredric Brown AZ UTOLSÓ MARSLAKÓ
Fredric Brown NÁSZUTASOK A POKOLBAN
Fredric Brown A KUPOLA
Fredric Brown Hans Carvel gyűrűje
Fredric Brown VISSZAJÖVÖK A KUTYÁMÉRT...
David Brin A JÉGPILÓTA
Jacek Dukaj A SÖTÉTSÉG FEJEDELMÉNEK MEG KELL HALNIA