A hídépítőmester meg az ördög

Japán népmese Szabó Enikő módra

Egyszer réges-régen és nagyon messze, valahol volt egy rakoncátlan, féktelen folyó. Csak
úgy hömpölygött! Hát mit mondjak, sem átkelni sem hajókázni nem lehetett rajta, az biztos!
A folyó mentén lakó népek valahányszor már megpróbáltak hidat verni, de mindannyiszor
megduzzadt a víz, s elragadta. Az embereknek ez már annyi keserűséget okozott, annyit
bosszankodtak miatta, hogy egy szép napon elhatározták, ezt már aztán nem hagyják
annyiban. Összedugták a fejüket, tanácskoztak s aztán jó hosszú huzavona után úgy döntöttek,
az ország leghíresebb mesterét bízzák meg a felépítésével. A hídépítőmester, aki ráadásul még
nem is lakott messze tőlük nem sokat kérette magát, Mit mondjak, hát egyrészt tartozott vele a
maga jó hírének, aztán meg bízott is ügyességében, s így elfogadta a megbízást. Bár jól
titkolta, azért maga is aggódott, vajon sikerül-e csakugyan felépíteni a hidat. Elment hát, hogy
megnézze mire is vállalkozott. A folyóparton bóklászva mind azt latolgatta, hol lenne a
legalkalmasabb hidat verni. Ahogy így föl s alá járkált a víz áramlását figyelve, nagy hirtelen
örvényleni kezdett a folyó, tajtékot vetett a hullám, buborékok szálltak fel a mélyből, bűzös
kénes szagot árasztva, s íme, egy jókora megtermett ördög bukott fel az ár közepén.

– No, te híres mester! – kiáltott rá az ördög –, mit mind gondolkozol olyan nagyon?

– Azt a helyet keresem, ahol legalkalmasabb a part – válaszolta a mester. Azon gondolkozom,
hogyan lehetne itt egy becsületes hidat építeni,

Ördögien nagyot nevetett erre az ördög s mondta:

– Na, te csak ülj le magadnak híres mester uram! Itt ugyan nem tudsz te hidat verni, légy
ebben nyugodt! De hogy lásd, kivel van dolgod, hát segítek én rajtad, feltéve, ha üzletet
kötünk. Te nekem adod a két szemed világát, én meg szépen felépítem érte a hidat.

– Áh, ha csak ennyi kell, akkor rendben van – vágta rá az ács gondolkodás nélkül, s nagy
nyugodtan bandukolt is hazafele.

Na de másnap nagyot nézett! Amikor kiment a folyóhoz, látta, hogy ennek fele se tréfa.
Csudák csudája, ott állt a híd, alig hibádzott belőle valami. Harmadnap mit látnak szemei: el
is készült a híd. S bizony, majd földbe gyökeredzett a lába, úgy bámulta, nem jött, hogy
higgye. Mi tagadást, egy pillanatig sem vette komolyan az ördög ajánlatát, és csak úgy
rávágta, maga se tudta, hogyan, azt a „rendben van”-t. Félni kezdett.
S az ördög most már nem hagyta annyiban, felbukkant valahonnan, és odalépett hozzá.

– Nosza, addsza nekem a két szemed világát! – kiáltott rá a se holt, se eleven mesterre.
– Kérlek kicsit légy türelemmel, várj még egy kicsit – kérlelte a mester, s hogy, hogy nem az
ördög egykedvűen tovább ballagott.
A mester meg, mint egy eszeveszett sarkon fordult és úgy futott fel a hegyekbe. S ott azután
céltalanul bolyongott a rengetegben. Semmi egyébre nem tudott gondolni csak arra, hogy
szabadulhatna meg az ördögnek tett ígéretétől. Hát így lődörgött, folytonfurt földre sütött
szemmel, mintha már tényleg elvette volna az ördög a szeme világát. Nem látta az erdő
szépségét, észre sem vette a napfoltos tisztások aranyos ragyogását, a bokrok alján a virágok
tarka hímét, a fény üde zöld remegését a nagy fák alatt, nem hallotta a madarak gyönyörű
dalát, nem érezte a nap melegét, a fák hűvösét, a csodás illatokat. Amint így vakon keringett,
egyszerre csak hangokra lett figyelmes, Gyerekek énekét hozta el hozzá a szél. Amint odaért
látta, hogy egy fényes tisztáson játszadoztak, egymás kezét fogva körbe-körbe jártak, és mind
csak énekelték:

Gyere menten, Oniroku,

hozd el a szemed világát,

úgy lesz csak jó, úgy lesz csak jó!

A mester hallgatta, hallgatta, s egyszercsak valami nagy bizonyosság szállta meg, hogy nem
szabad a fejét elvesztenie. Hiszen ez a dal, ez a kedves és csúfondáros játék végig kísérte őt az
erdőn, csak eddig nem volt képes érteni a szavát. Összeszedte hát minden erejét és
hazaszaladt. Nyugodtan átaludta az éjszakát. Reggel kiment a hídhoz. No hát, alig ért oda,
pikk-pakk ott volt az ördög, és rákiáltott:

– Na mostmár, addsza ide a szemed világát!

A mester megint könyörgésre vette a figurát.

– Figyelj, koma – mondta erre az ördög –, látom én, nem valami szívesen adod a szemed
világát. Maradjunk annyiban hogy, ha kitalálod a nevemet, lemondok róla, maradjon a tiéd! –
S úgy nevetett hozzá, hogy az ács hátán végigfutott a hideg.

– Már én mégiscsak megpróbálom kitalálni – válaszolta a mester, s úgy tett, mintha nagyon
mélyen töprengene. – No, hogy hívhatnak, hogy hívhatnak, talán a széplelkű Tarónak?

– Ohó – nevetett az ördög –, á, dehogy hívnak úgy, dehogy hívnak! Nem fogod te kitalálni!

– Talán te vagy a nemes szívű Jiro? – találgatta a mester.

– Ugyan, ugyan, ördögre nem illik ez a név. Nem fog sikerülni! – És úgy kacagott a mester
erőlködésén, hogy egész undok teste rázkódott belé.

– Csak nem vagy hát Szaburo, az Ég fia?

– Ó nem, nem, nem – rázta szőrös fejét az ördög. – Még hogy én Szaburo? – És a könnye is
kicsordult nagy kacagtában.

A mester akkor minden bátorságát úgy összeszedte, hogy jó közel hajolt az ördög arcához, s
még a kénköves bűzét is megérezte, és rákiáltott:

– Akkor hát te vagy az ördög fia, Oniroku!

No ,akkor az ördög se szó, se beszéd, beleugrott a vízbe, lemerült a mélybe, nagy kénköves
bűz bugyborékolt fel utána. Soha többé nem látták arra fele. A hídja azonban ma is áll.