TIBOR FISCHER

A béka
segge alatt

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1994
FORDÍTOTTA
BART ISTVÁN
TIBOR FISCHER:
UNDER THE FROG
POLYGON, EDINBURGH, 1992
© TIBOR FISCHER, 1992
HUNGARIAN TRANSLATION © BART ISTVÁN, 1994
A regény szereplői képzeletbeli személyek;
minden hasonlóság a valósággal merőben a véletlen műve.

Mindazoknak, akik harcoltak.

(Nemcsak ’56-ban,
nemcsak Magyarországon.)
1955. NOVEMBER
Igaz, hogy huszonöt éves létére még sose volt külföldön, sőt soha háromnapi járóföldnél messzebb nem került el még attól a hely tol, ahol megszületett, ami szekéren
is legfeljebb másfél napi távolság lehet csak, vonaton pedig aligha több egy hosszú délutáni utazásnál; másrészt viszont, mélázott Gyuri, vajon hányan mondhatják el
magukról, hogy keresztül-kasul beutazták Magyarországot meztelenül?
Mindig meztelenül utaztak. Már nem is tudta, hogyan kezdődött a dolog, mindenesetre a Lokomotív csapatánál áthághatatlan szabály volt, hogy meztelenül utaztak a
vidéki meccseikre. Mindig a saját luxusvagonjukban (melyet a MÁVAG épített a Waffen SS megrendelésére eredetileg, az egész Európára kiterjedő műkincsvadászat
megkönnyítésére, és mely gördülőállományi szakkörökben köz- és elismerten a vasutakon egyébként páratlan kényelmet nyújtott utasainak), és mindig meztelenül.
Róka, Gyurkovics, Demeter, Bánhegyi és Pataki a blattot verte a mahagóni ebédlőasztalon, mely valaha antik darab lehetett (legalábbis Bánhegyi szerint, aki azelőtt
az apja bútorszállító cégénél volt alkalmazásban), ám az évek során megsokasodó pohárkarikáktól, a szándékos és szándéktalan rongálástól, valamint az égő
dohányrudacskák által hagyott kis árkoktól immáron sokat veszített az értékéből. A nagy futás idején elemelésre alkalmatlan tárgyként hátrahagyott asztalt azonban a
Lokomotív csapata büszkén vallotta magáénak – hajdani (bár rohamosan csökkenő) műbecse ellenére is, ami valamikor tulajdonosai méltóságát volt hivatva hirdetni.
Ki lehet köztük a spicli? Ki a besúgó?
A Róka például nagyon fészkelődött a székén, mint aki kényelmetlenül ül: részint mert vesztésben volt, részint viszont nyilván azért, mert eközben valósággal pezsgett
a vére.
A kosárlabda Róka számára tulajdonképpen csak ürügy volt arra, hogy a kromoszómáit széthintse az országban. A kosárlabda, akárcsak bármi egyéb tevékenység,
mely azzal járt, hogy kimozdult hazulról, csupáncsak híd volt közte és az ellenkező nem tagjai között. Ha huszonnégy óránál hosszabb ideig volt kénytelen megtartóztatni
magát a nemi kapcsolatoktól, Rókán olyan izgatottság vett erőt, hogy kis nyolcasokat leírva futkározott fel-alá, és közben üvöltött, mint a sakál. Egyébként Róka
előszeretete a végtagoknak sportteljesítményül is beillő kicsavarásával járó páros mutatványok iránt még az olyan közegben is feltűnést keltett, mint amilyen a
Lokomotív luxuskocsija volt, ahol pedig a nők eleve az átlagosnál nagyobb gyakorisággal szerepeltek a társalgásban.
Róka azonban sokkal rendesebb volt, semhogy tégla legyen.
Vagyis jószívű fiú volt, Gyuri pedig, akárcsak mindenki más, szerette Rókát. Vagyis nehéz lett volna elképzelni róla, hogy spicli, aki kémkedik a többiek után. De
ugyanígy nehéz lett volna elképzelni a többiekről is. Az egy Péter kivételével. Ő viszont, mint az egyetlen párttag a csapatban, túlságosan is nyilvánvaló választás lett
volna a spicli szerepére. Patakit meg azóta ismerte, amióta csak az eszét tudta. Gyuri a csapat egyetlen tagjáról se tudta elképzelni, hogy besúgja a többieket. Demeter –
túlságosan is úriember volt hozzá. Bánhegyi – túl jópofa. Gyurkovics – túl rendetlen. A többiek meg… nem volt bennük semmi spicliszerű. No de mi van akkor,
morfondírozott tovább Gyuri, a feje tetejére állítva az előbbi érveit, ha éppen a rendességénél fogták meg Rókát? Ha nem vállalod el, akkor kikészítjük az
anyádapádhúgodöcséd.
Mint mindig, ha nem épp kefélt, Róka azzal vigasztalta magát, hogy legalább beszélt a dologról: – Erre én elmagyaráztam a spinének, hogy nálam az ilyesmi
egyáltalában nem számít. – Róka már csak ilyen volt. Semmi arisztokratizmus. Nagyvonalú volt és demokratikus ízlésű. Az olyan kispolgári képzeteket, mint a szépség,
a szexepil meg a fiatalság, mélyen megvetette. Éppen egy olyan esetet mesélt, amely az egyik újabb keletű hódítása során történt vele; külön kiemelte, hogy az illető
hölgy vonzerejét a legcsekélyebb mértékben sem csökkentette az a tény, hogy műkarja volt. A történet poénje az volt, hogy a művégtag véletlenül lecsatolódott, a
meglepett Róka meg egyszer csak azon vette észre magát, hogy valami tekintélyes toldalékot kapott a hímtagja. A hölgyet ez a fejlemény igen elkeserítette, pedig a
lovagias Róka igyekezett megnyugtatni, hogy igazán bárkivel megeshet az ilyesmi, ha egyszer művégtagja van.
Gyuri érezte, hogy a történet igazi csattanója hátravan még, ám az elbeszélés végét sose tudták meg, mivel Róka éktelen haragra gerjedt, amiért Pataki rátromfolt,
holott ezúttal remek lapjai voltak. Gyuri nem szállt be a játékba, mert egyrészt untatta a kártya, másrészt pedig azért, mert úgyis mindig Pataki nyert. Filléres alapon
játszottak csak, mivel azonban Gyurinak amúgy is csak fillérjei voltak, nem látta okát, miért kellene neki azt a kis pénzecskéjét odaajándékozni Patakinak. Rejtélyes
folyamat volt, de egyszersmind óhatatlan és törvényszerű, mint ahogy az esőcseppek lecsurognak az ablaküvegen; a pénz, mintegy a nehézkedési erő hatására, mindig
Patakihoz vándorolt. Egyszer-másszor Pataki is elveszített egy-egy partit, de inkább csak a többiek iránti udvariasságból, és úgy tűnt, ezzel is csak csapdát állít nekik.
Gyuri belefáradt a töprengésbe, hogy vajon ki lehet közülük a besúgó, és inkább az utcaseprőségen kezdett gondolkodni az ablakon kifelé bámészkodva és a tájat
nézegetve, mely meglehetősen lustán vonult el a szeme előtt, habár a menetrend szerint gyorsvonaton utaztak. Az utcaseprőség afféle szellemi rágógumi volt Gyuri
számára, amit hosszú utazások idejére tartogatott magának. Milyen lenne utcaseprőnek lenni? No de hol? Mondjuk, Londonban. Vagy New Yorkban. Esetleg
Clevelandben; Gyuri nem volt nagyon finnyás. Egy szerény kis utcaseprői állás – bárhol. Bárhol, csak Nyugaton legyen. Kinn. Bármi munka jöhet. Lehet akármilyen
aljamunka; ablakpucoló, szemetes, melós: amit az ember egyszerűen csak elvégez, aztán békén hagyják, és nem kell hozzá még vizsgát tennie marxizmus-leninizmusból
is, meg ráadásul a Rákosi képét bámulni, vagy esetleg valamelyik másik főbrigantiét, akinek épp sikerült feltolnia magát az előző gazember helyébe. Nem kellene folyton
diadalmas termelési adatokat hallgatni, melyek túlszárnyalják még a Terv számait is, mivel azok alábecsülték a Szocialista Termelés lehetőségeit. Nem is lenne rossz
dolog utcaseprőnek lenni, mélázott magában Gyuri. Az ember sok időt töltene a szabad levegőn, egészséges testmozgást végezne, és még látna is mindenféle érdekes
dolgot. A legnagyobb élvezetet Gyuri számára e vágyfantáziában éppen szerény volta jelentette, az igénytelensége, mivel ez azt a reményt ébresztette benne, hogy
következésképp akár valóra is válhat a dolog. Ez nem olyasmi volt, mint amikor valaki azzal nyaggatja a gondviselést, hogy tegye milliomossá vagy esetleg az Egyesült
Államok elnökévé. De lehet-e visszautasítani egy olyan szerény kis kérést, mint hogy valaki utcaseprő szeretne lenni? Csak innen szabaduljak ki. Csak innen
szabaduljak ki egyszer az életben. A mindent elöntő könyörtelen politikától meg az élet általános szarságától eltekintve Gyurinak az az abszurdum fájt a legjobban, hogy
még soha életében kétszáz kilométernél messzebb nem távolodott el attól a helytől, ahol kibújt az anyaméhből.
A vonat lassúról még lassabbra váltott, ami azt jelentette, hogy megérkeztek Szegedre. Mint kutatásai során kiderítette, ez a város pontosan százhetvenegy
kilométerre fekszik Budapesttől.
Közvetlenül a pályaudvar mellett magas, vakolatlan téglaépület állt, mely újabban szállodaként hirdette magát. Mindenki tudta azonban, hogy az ország egyik
leghíresebb bordélyháza működött falai közt, amíg a hatalom be nem záratta a kapitalista erkölcsi fertő efféle melegágyait. Annak idején megfordult itt egyaránt polgár,
diák meg vasárnapiasan kiöltözött paraszt (abban a ruhában, amit máskülönben csak a templomban, a koporsóban meg a zálogházi látogatáskor szokás viselni),
valamint kereskedelmi utazó és királyi herceg is (habár csak amolyan balkáni fajta).
Semmi kétség nem lehetett felőle, hogy az épület immár kizárólag szálloda céljait szolgálja. A lányokat bizonyára szerteszéjjel szórták, s azóta már valami becsületes
munkát végeznek. Gyurinak eszébe jutott a Ganz-gyári párttitkár, aki valóságos ceremóniát rendezett, amikor fölvettek a gyárba négy volt éjszakai pillangót. Lakatos
elvtárs üdvözölte az új szaktársnőket, és lánglelkű szónoklatban ostorozta a gyűlöletes kapitalista rendszert, mely a képmutató burzsoá dekadencia züllött kéjtanyáira
kényszerítette ezeket a szerencsétlen teremtéseket. Elmennydörögte, hogy a kapitalizmus korántsem törölte el a jus primae noctis-t, hanem míg a proletár ifjakat a
piacok birtoklásáért vívott rablóháborúk vágóhídjára hurcolta, húgukat és nővérüket arra kényszerítette, hogy az utcasarkon keressék meg keserves kenyerüket. Remek
produkció volt, főleg Lakatostól. Nyilvánvalóan olvasta valahol; alkalmasint a „volt kurvák üdvözlése az üzemben” című részt idézte a Pártmunkás Kézikönyvéből. Az
overallba öltözött lányok engedelmesen hallgatták Lakatos fulmináns szavait. A szónoklat azzal végződött, hogy Lakatos letörölte homlokáról az elméleti úton előidézett
verejtéket, majd visszament az irodájába, a lányokat pedig elvezették, hogy megmutassák nekik új munkájukat.
Nem telt bele két hét, a lányok már ismét a régi ipart űzték azokba a hatalmas dobokba bújva, amelyekre a gyárban előállított rézhuzalt tekercselték fel. Ez a
kommunizmus lényege, állapította meg Gyuri: mindenkinek csak megnehezíti, hogy azt csinálja, amit egyébként csinálni szokott.
Róka utálkozva csapta oda a lapjait, mivel Pataki megint megnyert egy partit. – Tudod, mit mondott a kalocsai prépost, amikor a vonat levágta neki mind a két
lábát? Hát a faszom nem kéne?
– Nézd, ha gondolod, beszélhetünk arról a bizonyos dzsesszlemezről is, ami neked van – felelte Pataki, türelmesen keverve a kártyát.
Róka, aki egy neves református püspök fia volt, szaktekintélynek számított a csapatban minden egyházi dologban, továbbá Horatius ódái tekintetében is. Az apja
ugyanis mindig egy-egy Horatius-sorral köszöntötte a gyermekeit, a három csemetének pedig a következő sorral kellett felelnie a köszöntésre, mégpedig azonnali
nyaklevesek terhe mellett. Mindazonáltal jó ember volt a püspök. Mindig készenlétben tartott egy csokiszeletet is annak a számára, aki meg tudta ót fogni Horatiusból;
Róka azt állította, hogy ő tizenhat éves koráig nem is evett csokoládét.
Akárcsak Gyuri, Róka is X-es volt. Ez a politikai hátrány azonban, úgy tetszett, Rókát a legkevésbé sem zavarja, legalábbis élethivatása teljesítésében. Módszeresen
végigpásztázta a szegedi pályaudvar peronját, nem akad-e valami olyan nőnemű lényre, akinek az arcáról leolvasható volna, hogy gondolatban esetleg éppen azzal
foglalkozik, milyenje is volna egy félreeső falnak dőlve függélyes viszonyra lépni egy Makó felé utazó kosarassal. Kimeríthetetlenül buzogó hormonjain kívül Róka
rendelkezett még néhány kitűnő (értsd: nyugati) dzsesszlemezzel is, melyek azonban immáron szinte az utolsó darabig Pataki tulajdonába mentek át, s most ezért is
nézelődött olyan élénken kifelé az ablakon, a megváltás reményében, miáltal elkerülhető volna, hogy további lemezek is átvándoroljanak Pataki gyűjteményébe. Róka
komoran s tévedhetetlen biztonsággal állapította meg, hogy pillanatnyilag egyetlen nő sem tartózkodik a szegedi pályaudvaron hatvan alatt.
– Szegedet még nem áldottuk meg, igaz, fiúk? – tette fel a kérdést Bánhegyi. Gyerekes szórakozás volt, olcsó tréfa, olykor azonban szórakoztató. Katona odaállt az
egyik távolabbi ablakba, és kihajolt, hogy lefényképezhesse a látványt, amint a pályaudvarról kifelé húzó vonaton Róka, Gyurkovics, Demeter és Pataki nekinyomja az
alfelét a peron felé néző ablak üvegének. A vagon falait szerte egész Magyarország pályaudvarain lekapott utasok döbbent vagy felháborodott portréi díszítették.
Szeged némi csalódást okozott. A négyfenekű áldást egy koros kalauznő kapta éppen telibe, de a szeme se rebbent tőle. Rövidlátó lehetett, vagy talán a háború
ártott meg neki egy kicsit; mindenesetre nagyon úgy festett, mint akiből minden szuflát kiszorított a balsors. De az is lehet, hogy a szegediek immúnisak voltak a
kosárlabdacsapatokkal szemben.
A hídon áthaladva Gyuri kinézett a folyóra, miközben még mindig az utcaseprőség előnyeiről morfondírozott magában. – Innen kicsit messze még a határ gyalogosan
– jegyezte meg Pataki, s tovább elnökölt játékostársai végső elnyomorodása fölött. – Makón kell majd megpróbálni.
Gyuri titkos terve, bár tulajdonképpen soha nem avatott be senkit, lassan kiszivárgott az idők során, és mindenki sejtette már az igazságot. Nagyon nehéz titkot
tartani olyanok előtt, akikkel anyaszült meztelenül utazik az ember föl s alá az országban. – Hidd el, Gyuri, kinn se fenékig tejfel az élet. – Gyurkovics folyton csak ezt
hajtogatta. Csakhogy Gyurkovics hazudós volt – korántsem olyan nagymester, mint Pataki, de azért szintén igen tehetséges. Míg viszont Pataki főleg passzióból
hazudott, önvédelemből pedig csak végső esetben, Gyurkovicsnál mindjárt tudta az ember, ahogy kinyitotta a száját, hogy azért hazudik, mert el akarja rejteni az
igazságot.
Gyurkovicsnak egyszer már sikerült a disszidálás. ’47-ben történt, azelőtt még, hogy lezárták a határt, olyan szorosan, mint a tetű segge. Gyurkovicsnak sikerült
kijutnia Bécsbe. Ez körülbelül ugyanakkor történt, amikor Gyuri is fogta magát, és azzal állított be Patakihoz, hogy lépjenek le. Akkoriban Gyuri újságpapírt viselt
alsónemű gyanánt, és az ideje nagy részét azzal töltötte, hogy azon izgult, vajon mikor kerül megint valami ennivaló. A lépcsőházban felfelé tartva is titkon abban
reménykedett, hogy talán épp ebédidőben érkezik Patakiakhoz, ámde ekkor Patakiba ütközött, aki épp lefelé jött a lépcsőn. Pataki az US Army napszemüvegében volt
(amire titokban tett szert, s amiből mindössze tizenkét darab volt az egész országban). Pataki annyival volt jobb helyzetben Gyurinál, hogy nem volt kénytelen
újságpapírba burkolni a szemérmét, valamint volt egy anyja meg egy állásban lévő apja, akik a segítségére voltak a napi étkezések megszervezésében. Gyuri azonban
egy pillanatig se hitte, hogy ez volna a fő ok. – Lépjünk le. Gyere, menjünk el – noszogatta Gyuri a barátját. Pataki viszont csak hallgatott, mintegy gondolatban
fogdosgatva a javaslatot. – Nem – felelte. – Menjünk inkább evezni. – Ezzel a kérdés le volt zárva. Gyuri meg volt róla győződve, hogy ha akkor Pataki igent mond,
mindjárt ki is mennek a pályaudvarra, minden további cécó nélkül. De a válasz tagadó volt, s így inkább kiballagtak a csónakházhoz.
Gyurkovics ellenben elmetszette a köldökzsinórt, amely a hazájához fűzte, ám érthetetlen mód hat hónappal később mégis hazajött, holott hazatérni még annyi oka
sem volt, mint elmenni. Volt egy nagybátyja Bécsben, aki Pestről nézvést legalábbis mérhetetlenül gazdagnak tűnt föl, mivel megcsinálta a szerencséjét a cipőszakmában.
Nem egy estét töltöttek a féktelen irigykedés görcsei közepette, amikor egyszer csak Gyurkovics újra felbukkant, kedvetlenül és valami igen kevéssé tetszetős
öltönyben. Eleinte azt beszélték róla a városban, hogy csakis pillanatnyi elmezavar hatására jöhetett haza, vagy mert valami gyilkossági ügybe keveredett; mígnem az
öccse el nem árulta az igazságot. Gyurkovics tönkretette a cipőbirodalmat. Nagybátyja így írt a búcsúlevelében: „Te páratlan adottságokkal bírsz, fiam – mert rendkívüli
tehetség kell ahhoz, hogy valaki alig néhány hét leforgása alatt tönkre juttasson egy üzletet, amelyet én negyven esztendei áldozatos munkával, lankadatlan szorgalommal,
hajnali keléssel és a vevők iránti példátlan odaadással építettem fel. Bízom benne, hogy egy szép napon majd megzabolázod s az egész emberiség javára fogod
hasznosítani a képességeidet.”
Gyurkovics, aki addig is, amíg majd sort kerít az emberiség üdvözítésére, egyelőre még egy kis kosárlabdázgatással ütötte agyon az időt, fitymálva beszélt a
Nyugatról. Meglehet, egyéb kínos ügyek is maradtak mögötte Bécsben, melyekről nem szerette volna, ha a pesti ismerősei tudomást szereznek. Egyébként ez a makói
határszakasz aligha érte volna meg a rajta való átszökéssel járó fáradságot. Ki a fene akart volna Jugoszláviába menni, vagy Romániába? Hiszen ott is csak vörös a
csillag. Jugoszláviába – késelő vadrácok közé? Vagy Romániába, ahol…
Gyuri nagyon meg volt sértve, amiért nem vitték el a román túrára. Az kétségtelen persze, hogy Románia nem az igazi, de mégiscsak külföld; az pedig egyenesen
felháborította, hogy csupáncsak a polgári származása miatt őt megfosztották az utazás lehetőségétől, míg az olyan rohadt, dekadens figurák és kriptofasiszták, mint a
Róka meg a Pataki, elutazhattak a csapattal. Persze, győzni akartak, és ezért a Patakit nem hagyhatták ki, azt viszont már nyilván nem akarták, hogy még nála is X-
esebb alakoktól kapja a labdákat. Valamely kifürkészhetetlen minisztériumi döntés ugyanis Róka X-es származását elfogadhatóbbnak minősítette, mint az övét.
Mellesleg szólván, Romániának egyáltalában nem volt jó a sajtója. Néhány évvel korábban a Józsi, aki a földszinten lakott, egy nyarat Erdélyben töltött a rokonainál,
aztán borzadva mesélte, hogy: – Te, ezek tényleg megkefélik a kacsát. Nem tréfálok, a saját szememmel láttam. – Ne röhögtesd ki magad – vágott vissza rögtön Pataki
–, nyilván liba lehetett. – Józsi azonban csakugyan őszintén meg volt döbbenve, és ha az ember arra gondolt, hogy minden híres magyar hadvezér meg a magyar
történelem minden igazi, nagy hőse Erdélyből származott, tulajdonképpen hihető is volt, hogy nagyon megedződik az, aki reggelente arra ébred, hogy a szomszédja
leeresztett nadrággal áll az udvaron, és valami rikácsoló szárnyast buzerál.
Gyuri kifaggatta Romániáról Istvánt is, aki a háborúban az utolsó magyar katonaként vonult vissza Kolozsvárról, „de mint a szélvész”. István azonban csak nevetett
rajta, aztán megint csak nevetett. Elek, aki a háború előtt többször is járt Bukarestben üzleti ügyben, amikor meghallotta, hogy Gyuri szeretné beügyeskedni magát a
Romániába utazó csapatba, csak ennyit szólt: – A fiam gyengeelméjű. Ez eddig a legsúlyosabb csapás, ami ért.
Gyuri azonban kénytelen volt végignézni, amint a többiek jóleső izgalommal, derűsen készülődtek a romániai utazásra. Róka felszedett valahol egy román kifejezést,
amely hite szerint azt jelentette, hogy „ülj bele a dákómba”, és azt mondogatta maga elé egész nap. Pataki nagy adag vécépapírt csomagolt magának, és magával vitt egy
avítt kis útikönyvet is, amely a román konyha válogatott ínyencségeit ismertette.
Mentek, láttak és vesztettek, viszont legalább hazajöttek. Gyuri kiment eléjük a Keleti pályaudvarra. Róka szállt le elsőnek a vonatról. Mindig is cingár fiú volt, de
ahhoz képest is szemlátomást fogyott, és olyan volt, mint egy falfehérre meszelt csontváz, pedig a naptár augusztust mutatott. – Mindent egybevetve – mondta Róka
összefoglalólag –, ha választanom kellene, hogy a Keleti várótermében töltsek-e két hetet étlen-szomjan, vagy inkább egyetlen éjszakát a legjobb bukaresti szállodában,
én nem sokat haboznék.
Mind a két meccsüket elvesztették. Főleg azért, mert Pataki egyik meccsen sem játszott. Pataki, aki egyetlen napig se volt még beteg soha életében (és legföljebb
csak szimulálni szokott, hogy kibújjon valami kötelesség alól), aki soha nem látott orvost, csak a minden játékos számára kötelező, rendszeres sportorvosi
vizsgálatokon, most Bukarestben az egész időt négykézláb töltötte, szakadatlan okádva s egyben záróizmaitól is rútul cserbenhagyatva, a Nagy Rókaistennek áldozva,
miközben a szállodai fürdőszoba különféle berendezési tárgyaiba kapaszkodott, és mennyei közbenjárásért fohászkodott. A többiek is kínos, táplálkozási eredetű
zavarokon estek át, de azért nekik legalább annyira sikerült összeszedni magukat, hogy kimenjenek a pályára; ám a Lokomotív játékosai valamennyien úgy érezték,
mintha ólomcipőben járnának, és keservesen megbánták, valahányszor megszerezték a labdát, mivel ilyenkor kénytelenek voltak futásnak eredni, vagy legalábbis
megkísérelni, hogy kezdjenek vele valamit. A maguk részéről boldogan feladták volna a meccset már félidőben, ha Hepp tüzes szónoklatot nem intéz hozzájuk, egyrészt
a haza becsületét is felemlegetve, másrészt pedig mindaddig példátlanul cirkalmas fenyegetésekkel is megtűzdelve a szavait. Bár az első perctől fogva menthetetlenül
vesztésre álltak (vagy talán éppen azért), a közönség szüntelen pfujolta a Lokomotívot, és egy kis dárda, amit az egyik néző dobott be a pályára, el is találta Szabolcsot,
és átfúrta az egyik fülcimpáját.
Amikor a meccs végén Demeter, a csapatkapitány (az indiszponált Pataki helyett) a nemzetközi találkozók szokása szerint felajánlotta a mezcserét, a román kapitány
ragaszkodott hozzá, hogy alkudjanak, aminek az lett a vége, hogy Demeter három román trikóval vonult le a pályáról (pedig egy is sok volt neki), a románok pedig
elégedetten dörzsölték a markukat, hogy jól átejtették a hülye magyarokat.
– Nem hittem volna, hogy élve hazaérünk – mondta Róka és megcsókolta a peron földjét. A visszavágón azonban revánsot vettek maguknak, és megverték a
Román Vasúti Dolgozók Szakszervezetének csapatát, bár csak két ponttal, ami mindenképpen elég halvány eredmény volt, de egyenesen csüggesztő, ha az ember azt is
számításba vette, hogy Róka bátyja, aki történetesen éppen abban a szállodában volt konyhafőnök, ahol a román csapat megszállt, marékszám szórta a patkánymérget
a románok gulyásába.
 A vonat begördült Makóra, a végállomásra. A Makói Húsfeldolgozókkal volt meccsük aznap délután. Makón egy kisebbfajta vágóhíd működött, amely a szegedi
szalámigyárnak szállított nyersanyagot. Az ellenfél minden játékosa a vágóhíd aprócsonttisztító részlegéből került ki.
Senki se várta őket az állomáson, Makó azonban nem volt akkora, hogy gondot okozott volna megtalálni benne valamit. Amikor odaértek abba az iskolai
tornaterembe, ahol a mérkőzést rendezték, a Húsosok már ott ugrándoztak a pályán, és olybá tetszett, hogy kétségbeesett igyekezettel próbálják elsajátítani a
kosárlabdajáték alapelemeit legalább a meccs kezdete előtti utolsó félórában.
Mialatt átöltöztek, Hepp előadta nekik a szokásos, meccsek előtti buzdító szónoklatát, csak épp ezúttal rövidített kiadásban. Nagy szükség erre sem volt, mivel
látatlanban is tudták, hogy a Húsosok aligha lehet erős csapat. Ismeretlen, vidéki csapat eleve nem lehetett jó, mivel ha valahol felbukkant egy tehetséges játékos,
azonnal elszipkázták és átcsábították valamelyik nagy csapathoz, amely óriási előnyökkel kecsegtette. Egyébként is csak barátságos mérkőzés volt, afféle erőfelmérő a
Húsosok számára, akik valószínűleg valami politikai összeköttetés révén tudták elemi, hogy az első osztályban játszó Lokomotív kiálljon ellenük. Alkalmasint a makói
párttitkár felhívott telefonon egy másik párttitkárt, akinek nyilván küldött egy láda téliszalámit, aki aztán szintén felhívott egy párttitkárt, aki nyilván szintén büszke
tulajdonosa lett szintén egy láda téliszaláminak, és így tovább, amíg a láncolat végén a Lokomotív csapata szépen lezötyögött Makóra.
Teljesen fölösleges volt tehát, hogy Hepp a buzdítással fáradjon, Hepp azonban, s ez olykor meglehetősen idegesítő tudott lenni, profi volt, ami azt jelentette, hogy
komolyan vette a dolgát, tekintet nélkül arra, hogy Magyarországon tízmillió ember éppen ellenkezőleg viselkedett. Egyaránt jó volt edzőnek, szervezőnek és a csapat
mentorának, és nem is volt más hibája, csak éppen egy: mindig hajnali fél ötkor kelt, és ötvenesztendei földi lét után sem volt képes felfogni, hogy más emberek viszont
nem kelnek fél ötkor. A legsúlyosabb fenyegetése mindig az volt, hogy futóedzést fog tartani hajnali ötkor.
Nem sokkal azután, hogy a Lokomotívban kezdett játszani, és alig valamivel azután, hogy fölgyújtotta az ágyát, Gyuri egy reggel azzal a rettenetes bizonyossággal
riadt, hogy fél hatkor Hepp futóedzésre várja a feneketlen, fekete, októberi zimankóban. Miközben azon elmélkedett, vajha miért is van az, hogy a létezés annyi korai
felkeléssel jár, hideg és sötét hajnalokon, egyszer csak eldöntötte magában, hogy elég volt. Máskülönben Gyuri példás szorgalommal látogatta az edzéseket, és
tulajdonképpen az ágyát is azért gyújtotta fel, hogy porrá égesse eredendő lustaságát. Az ágy korántsem volt kiválónak mondható, de tulajdonképpen jól szolgált, és
reggelenként elheverészve benne, Gyuri mindig inkább engedett a belőle áradó kísértésnek, semhogy föl s alá rohangáljon téli hajnalokon. Ott feküdt kényelmesen az
ágy vigasztaló melegében, és az edzésre gondolt, ahelyett hogy csinálta volna. Gyuri tudta, hogy edzenie kellene, méghozzá sokkal többet, mint másoknak, mivel ő merő
akaraterőből lett élsportoló, nem úgy, mint például Pataki, aki született tehetség volt. Gyurinak meg kellett dolgoznia azokért az előnyökért, melyek a kosárlabdázással
jártak.
Ezért is cipelte ki az ágyát az udvarba, hogy némi benzinnel meglocsolva felgyújtsa, nehogy ezentúl kísértésbe essen. A szomszédoknak a szemük se rebbent, mivel
akinek közülük nem metszette el a torkát álmában se Gyuri, se Pataki, annak addigra éppen elege volt a két fiúból, és már régen egyszerűen őrültnek tartotta őket, ezért
ügyet se vetett rájuk.
Gyurinak abban volt minden reménye, hogy majd a padló korai kelésre serkenti, és akkor edzhet egypár órát, mielőtt még a mindennapi teendői után lát. Ámde néha
még a padlón is édes az álom. Aznap reggel Gyuri azt gondolta magában, hogy „ami nem megy, azt nem kell erőltetni”, és azzal a Hepp által javasolt téli futóedzés
helyett visszazuhant az álomba. Hat órakor (mint utóbb kiderült) csöngettek. Heppnek Elek nyitott ajtót, mert ő bezzeg fenn volt már, noha erre nem volt semmi oka.
Hepp átnyújtotta Eleknek a névjegyét, mert mindig volt nála névjegy, amin az állt, hogy „Hepp Ferenc, a sporttudományok doktora”, és megkérte Eleket, vezetné be őt
Gyuri szobájába. Gyuri még fekve és félálomban ösztönösen azt hazudta, hogy beteg, mire Elek meglepetését fejezte ki, amiért lefekvés előtt nem is említette neki, hogy
rosszul érezné magát. Ezzel pedig szétszaggatta Gyuri szavai hitelének amúgy is csak lenge hálóját.
– Nos – mondta Hepp jóindulatúan –, ha most legyőzöd ezt a kis rosszullétet, és szépen összeszeded magadat, mivel mint tudjuk, erős lélek edzi erőssé a testet,
aztán pedig húsz perc múlva jelentkezel nálam a pályán, és húsz körrel többet teljesítesz, mint a többiek, hadd lássa az a betegség, hogy nem adod meg magadat
könnyen, akkor, azt hiszem, viszonzásul én is hajlandó leszek megtenni neked egy szívességet: aláírom a kérvényt, hogy mentsenek fel a katonaság alól. – Az eset
jellemző volt Heppre. Más edző üzent volna, Hepp viszont ragaszkodott hozzá, hogy mindent maga csináljon.
– Magától értetődik, hogy a meccset ti fogjátok nyerni – mondta Hepp –, ezért erre kár is szót vesztegetni. Ezek a póklábú Húsosok csak azért vannak kosaras
szerelésben, mert az édes jó anyukájuk rájuk adta. Nem szeretném, ha valaki telhetetlenséggel vádolna, és nem vagyok kíváncsi az ellenvetésekre sem, de elvárom az
uraktól, hogy legalább húsz ponttal győzzön a csapat. Azt mondják, sose szabad egy könyvet a bontójáról megítélni, szerintem viszont éppen erre való; ezek a bunkó
gyerekek a labdát se találják meg a pályán. Ezért, ha mégoly lusták vagytok is, ragaszkodnom kell a húszpontos, sőt harmincpontos győzelemhez. Máskülönben
hasizomgyakorlat a Városligetben, reggel ötkor és lehetőleg zuhogó esőben.
Ezután feltámasztotta a palatáblát, amit mindig magával hordott, és krétával fölvázolt rá néhány játékelemet a jegyzetfüzetéből, amely olyan vastag volt, akár egy
kalapácsvető combja (amikor egyszer belepillantott, Gyuri 602-es sorszámot is látott benne). Rendszerint ez volt a mérkőzések legnehezebb része: figyelmesen
végighallgatni Hepp taktikai elképzeléseit, holott az aprócsonttisztítók csapata ellen nyilván az lenne a legmegfelelőbb taktika, hogy miután valaki megszerzi a labdát,
egyszerűen lepasszolja a Patakinak, aztán pedig mindenki csak nézi, ahogy a Pataki lefut vele, és beperdíti a kosárba. Ez a taktika mindig bevált, legfeljebb csak az NB
I. fölső három-négy csapata ellen nem, akiknek volt annyi eszük meg tehetségük, hogy átlássák ezt az egyszerű játékot, meg elég gyorsak és előrelátók is voltak ahhoz,
hogy megakadályozzák az alkalmazását.
Itt, Makón azonban mindenkinek nagyon nehezére esett odafigyelni Hepp fenomenálisan bonyodalmas taktikai elképzeléseire. Egyet-kettőt közülük mindig muszáj
volt végrehajtani, tekintet nélkül arra, hogy volt-e rá szükség, vagy lett-e valami haszna a dolognak, például néhány kosár formájában. Végtére is Hepp volt az edző,
kosárlabdázni pedig mégiscsak kellemesebb elfoglaltság, mint elmenni valami igazi állásba, ahol dolgozni kell a pénzért, akármilyen keveset fizetnek is. Némi kis
kimagyarázkodásra mindig volt lehetőség: – Tudja, doki bácsi, annyira fogták a Patakit, hogy nem lehetett megcsinálni a kaszinótojás-figurát… – ám, ha legalább a
jóindulatot nem látta, hogy végrehajtsák a taktikai utasításait, Hepp többnyire azzal torolta meg bőrkötéses jegyzetfüzetének semmibevételét, hogy fél óra hosszat fel-le
futtatta őket a stadion lépcsőin, amitől akármilyen erőnlétben volt is az ember, a végén úgy érezte, sajgó fából van a lába.
És persze volt is rá eset, hogy tényleg Hepp ravaszkodása révén nyertek meccset; ilyen eset volt például a Nagy Műegyetemi Mészárlás, amikor azért nem tudott
győzni a jobbik csapat, mert Hepp kifogott rajtuk a trükkjeivel. Amikor a bíró lefújta a mérkőzést, a Műegyetem csapata nem akart lemenni a pályáról, hanem csak
álltak sóbálvánnyá dermedten, mert egyszerűen nem ment a fejükbe, hogy vesztettek, hogy a bajnoki tabellán öt hellyel mögöttük tanyázó csapat ilyen csúnyán
elkalapálta őket. A lényeg azonban tulajdonképpen nem is a győzelem volt, hanem a hatalom. Gyuri a saját gimnáziumi edzősködése során tanulta meg, hogy az igazi
élvezet abban van, amikor az ember azt látja, hogyan mozognak a játékosok a láthatatlan szálak végén, melyeket mind ő tart a kezében, és közben úgy érzi magát, mint
egy színpadi rendező vagy hadvezér. Az ember szereti elnézni a keze munkáját.
Szokás szerint most is Róka jött ki elsőnek a pályára, hóna alatt a lemezjátszóval. Mindannyian tudták, hogy itt, Makón fölösleges strapálni magukat, de hát éppen
erről ismerszik meg az igazi amatőr profizmusa – az ember nem a közönségnek játszik, és akkor is bemutatja a produkciót, ha a nézők olyan hülyék, hogy egy kukkot
sem értenek az egészből. A lemezjátszó egyébként Istváné volt. Istvánon és a lemezjátszóján kívül más nem is igen maradt meg a Második Magyar Hadseregből. István
akkor kapta ajándékba Elektől, amikor ’41-ben kivitték a frontra. Gyurinak sejtelme sem volt róla, hogy annak idején mennyibe kerülhetett, de nyilván egy kisebbfajta
vagyon lehetett az ára; német tábornok is akadt nem egy, akinek soha nem volt része olyan zenei élvezetekben, mint eme magyar tüzér hadnagynak. Fájdalom, a
Második Magyar Hadsereg is beleesett minden magyar hadsereg rossz szokásába, és megsemmisült. István azonban, jóllehet repeszektől megtépázva, de hazatért a
frontról, kétszázezer más magyar katona viszont nem. És szinte csodával határos mód, hónapokkal később egy bajtársa a lemezjátszóját is hazahozta utána. Istvánnak
pedig nem volt kifogása ellene, hogy Gyuri tartósan kölcsönvegye tőle.
Róka föltett egy dzsesszlemezt, ennek hangjaira kivonult a Lokomotív csapata, és elkezdte a melegítést; ugráltak, szökdécseltek, és kosarakat dobáltak. A műsor
zenekíséretét kizárólag amerikai eredetű lemezek szolgáltatták, ami csiklandós dolog lett volna, de egy szovjet vasutascsapattól kaptak ajándékba egy nagy rakás
hanglemezt, amiket persze kidobáltak, csak előbb leáztatták róluk a címkéket, amiket fölragasztottak a dzsesszlemezekre álcázásul. Ekképpen a dekadens nyugati
kultúrszemét olyan címek mögé rejtőzött, mint például a „Lenin mindig köztünk van”, meg „A mi szovjet gőzmozdonyunk”, a legnagyobb sláger pedig „Az erdei
arcvonalon” volt, a Vörös Hadsereg Ének- és Tánckarának előadásában (míg a lemezről hallható dzsesszszámok előadóinak neve réges-rég feledésbe merült). Fürkész
szemek tehát nem láthattak egyebet, mint tisztes, vörös cirill betűket, bármit hallott légyen is a fül.
A aprócsonttisztítókat szemlátomást meghökkentette a Lokomotív műsora. Gyuri mindjárt látta is rajtuk, hogy ezek a legények bizony aligha fogják feltornázni
magukat a nagycsonttisztítók közé. Akkor az egyik odaszaladt hozzájuk, és bejelentette, hogy sajnos csak egy bírót tudtak szerezni. – A másik nagybátyám nem ér rá.
A Húsosok nem is nagyon titkos fegyvere, egy toronymagas, legalább kétméteres játékos állt föl Pataki mellé a kezdéshez, és magabiztos, szánakozó mosollyal
nézett le a legalább tíz centivel alacsonyabb Patakira. Mulatságos helyzet volt – a Húsosok abban a hiszemben voltak, hogy nyerni fognak.
Rettenetesen meglepődtek, amikor Pataki egyszer csak eltűnt a labdával, de ahelyett, hogy szokása szerint lefutott volna vele, és szépen belehelyezi a kosárba,
inkább hátrapasszolta Gyurinak. Gyuri pedig, csupáncsak heccből, megpróbálta, hogy a tulajdon kosara alól megcélozza az ellenfél kosarát. Rendes körülmények
között ilyesmivel csak kétségbeesett helyzetekben szokás megpróbálkozni, és amikor már csak másodpercek vannak hátra a mérkőzésből. Gyakorlatilag semmi esélye
sem volt rá, hogy sikerüljön a dobás, mivel azonban tudta, hogy a meccs így is, úgy is a Lokomotívé lesz, még akkor is, ha csak ketten játszanának az egész csapatból,
Gyuri gondolt egyet és megpróbálta. A labda átrepült a pályán, és csont nélkül belepottyant a hálóba. Minden tapasztalt játékos tudta volna, hogy ilyen pimasz
szerencséje mindenkinek egyszer van csak a pályafutása során, a Húsosok azonban megzavarodtak tőle, és a fölényes, bukolikus lötyögés helyett pánikszerű futkosásba
kezdtek. Ahelyett, hogy Patakira vetették volna magukat (nem mintha ezzel bármiben is meg tudták volna akadályozni), mindnyájan Gyuri köré sereglettek. Miután
Pataki olyan könnyedén dobott nekik egy tízest, mintha csak üres pályán gyakorolta volna a kosárra dobást, a Húsosoknak lassan felderengett, hogy talán Patakit is
szemmel kellene tartaniuk, de ezzel se mentek sokra. A Titkos Fegyver folyton ott tette-vette magát körülötte, hogy megpróbálja elcsípni a Patakinak küldött passzokat,
de mindig alulmaradt a gravitációval szemben, Pataki pedig mindig gyorsabb volt, és mindig magasabbra nyúlt nála, vagy épp mélyebbre, és elkapta előle a labdát.
A bírói részrehajlás ellenére, mely olyan elképesztő volt, hogy hozzá foghatót a Lokomotív játékosai még sohasem tapasztaltak, és odáig ment, hogy a Húsosok
kedvükre gáncsolták és öklözték őket, ráadásul pedig még teljesen alaptalan büntetőket is kaptak ajándékba, a meccset végül is 68:32-re nyerte a Lokomotív. A
napnál is világosabb volt, hogy a magyar szalámiipar teljes exportkapacitása se lenne elég ahhoz, hogy a makói Húsosok följussanak az első osztályba.
A megérdemelt győzelem által kiváltott kellemes közérzetet azonban, melynek Hepp oly nagy várakozással tekintett elébe, jórészt elrontotta a bíró, aki mindig
azonnal a sípjához kapott, valahányszor a Lokomotív valamelyik játékosa akár csak a közelébe ért a labdának. Utána Hepp oda is ment hozzá, hogy jegyzetei alapján
megvitassa vele azt a pontosan száznyolc esetet, melyekben a bíró tévesen ítélt a meccs során. Gyuri látta a bíró arcán, hogy az még nem is sejti, hogy most bizony
kénytelen lesz pontról pontra végigvenni vele mind a száznyolc esetet, mégpedig oly kínos aprólékossággal, mely az atomi részecskékig hatol.
A Lokomotív előkelő helyezésének egyik legfőbb titka Hepp csüggedetlen kitartása volt, ámde minden furfangja, szakértelme és akaratereje ellenére azt az egyet
nem tudta elérni, hogy a Honvédot is megverjék, akik oda is csavaroztatták a bajnoki kupát a klubjukban, mivel az föl sem merült, hogy valaha is el kellene mozdítani a
helyéről. A Honvéd sikere magától értetődött: sportolói a legkülönfélébb kedvezmények végtelen sorát élvezték, számtalan sportlétesítmény állt a rendelkezésükre, ha
pedig szükségük volt valakire, azt egyszerűen csak behívatták katonának, arról a legfőbb csáberőről nem is szólva, hogy aki a Honvédben játszott, az megúszta a
katonaságot (ahol viszont nemigen adtak enni az embernek, ellenben a szabad ég alatt kellett áttelelni és közben lövészárkot ásni). Az az igazság, hogy a legkellemesebb
módja a honvédség elkerülésének – ami a kefélésen kívül a legjobban foglalkoztatott minden ivarérett magyar ifjút – az volt, ha az ember beállt a Honvédba.
A Honvéd kosarasainak, akárcsak a honvédség minden más sportilag foglalkoztatott tagjának, arany élete volt. A bevonulás első napján talán még mutattak nekik
egy puskát, csupáncsak azért, hogy lássák, hogyan néz ki az ilyesmi, ezzel azonban sportolók számára be is fejeződtek a hadászati ismeretek. Általában véve az volt a
szokás, hogy aki a bajnokság első osztályában játszott, kapott valami névleges állást az egyesületétől, ami azonban legföljebb annyi kötelezettséggel járt, hogy be kellett
menni a fizetésért (ráadásul meg még azért a kis barna borítékért az egyesület irodájára, amiben a „kalóriapénz” volt). Gyurinak azonban például olyan állása volt, hogy
számos alkalommal fel kellett keresnie a munkahelyét, és vasutasi pályafutása sorári még a morzeábécét is elsajátította. A honvédségnél viszont valósággal tort ült a profi
amatőrizmus; a Honvéd sportolóinak az az egyetlen kötelezettsége volt csupán, hogy egyszer-egyszer egyenruhát öltsenek. Aki pedig közülük nemzetközileg is
szerepelt, még valami magas rangot is kapott, és persze szép fizetést ráadásul. A futballzseni Puskásnak nemcsak kocsija volt, hanem még sofőrje is.
Az öltözőben látogatást tett a Lokomotívnál a legyőzött ellenfél. A találkozás hangulatát nem épp a derűs sporttársi kedély jellemezte; a fiúk belátták, hogy némi kis
jó kisüsti iránti reményeik ezúttal megalapozatlanok, noha vidéki utakon máskor gyakran megesett, hogy ilyenkor megkínálták őket. Az aprócsontosok kifejezetten
bunkón viselkedtek; az ember azt hitte volna, legalább annyi jó modor kitelik tőlük, hogy csak a saját öltözőjükben bugriskodnak, ámde nem tudtak ellenállni a
budapesti csapat vonzásának: úgy tetszett, azon a hétvégén nem kínálkozott jobb szórakozás Makón, mint a Lokomotív cukkolása.
A Húsosok főleg Demetert pécézték ki maguknak. Demeter magas és arisztokratikus tartású fiú volt, aminthogy az ősei is mind magas termetű arisztokraták voltak.
Akár a hét évszázad alatt családilag begyakorolt önfegyelem tette, akár egyszerűen csak a természetéből fakadt, Demeter minden helyzetben higgadt nyugalmat árasztott
magából: az ember úgy képzelte, hogy bombatámadás után, a romok alól is úgy mászna elő, mint akit skatulyából húztak ki. Ha szmokingot viselt volna az ember,
Demeter meg anyaszült meztelen, akkor is az lett volna az érzése, hogy ő van jobban öltözve.
Demeternek továbbá az igazságérzete is igen fejlett volt; ezért is nem reagált a Húsosok képzeletszegény mocskolódására. Ha Patakit vagy Katonát vagy akár a
csapat bármely másik tagját szúrták volna ki maguknak, már régen lepkehálóval kergethették volna a fogukat. Vajon miért van az, hogy mindig épp a barátságos
mérkőzések végződnek barátságtalanul? – tette fel magának a kérdést Gyuri, s közben körülnézett az öltözőben, valami jól kézre álló, tompa tárgyat keresve, amilyen
például egy vascső lehetne.
A tömegverekedés azonban, amire Gyuri számított, végül is elmaradt. A Húsosok vezéregyénisége kacskaringós mondatokban adta tudtukra reájuk vonatkozó
megállapításait, példának okáért olyasféle megjegyzéseket téve, hogy „Mit vagytok olyan nagyra magatokkal, mi?”, vagy „Azt hiszitek, hogy a ti szarotoknak
ibolyaszaga van?”. Ezenközben Demeter a nyakkendőjét igazgatta, majd olyan precízen, hogy ettől mintha lassított filmen történt volna a dolog, csattanós pofont
helyezett el a hangadó arcán. Nem ököllel ütött, hanem nyitott tenyérrel, és csak egyetlenegyet. Aztán nyugodtan folytatta a csomagolást. A Húsosok pedig szótlanul
elkotródtak – akár egy harcművész, aki állítólag képes gyilkos erőt összpontosítani egyetlen ujja hegyébe, Demeter is annyi fölényes megvetést sűrített ebbe az egyetlen
pofonba, hogy a Húsosok azonnal megértették belőle a maguk negyedosztályúságát, amely egyszerre kétségtelenné vált számukra is az élet minden területén.
Megjegyzendő még, hogy utóbb Demeter volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy illő udvariassággal vegyenek búcsút a vendéglátóktól.
Elutazás előtt azonban még meg kellett keresniük Heppet, aki kissé lihegett, amikor végül is rátaláltak – egy kilométeren át kergette a bírót, aki a negyvennyolcadik
pontnál menekülőre fogta a dolgot, és biciklire kapott. Korához képest Hepp remek kondícióban volt, sőt akár a nála húsz évvel fiatalabbakkal is felvehette a versenyt,
és bírta is volna még a futást, de belátta, hogy a bíró rosszul viszonyul az építő kritikához.
Miután éjszakára visszamentek Szegedre, a csapat többsége úgy döntött, hogy szemrevételezik a város főterét, akad-e ott vajon oly vendéglő, mely hajlandó volna
kiszolgálni őket. Még egyáltalában nem merült feledésbe, hogy egy ízben fizetés nélkül távoztak valamelyik belvárosi étteremből, mégpedig rohanvást, vagyis „mint
Zrínyi”, ahogy a Lokomotív köreiben emlegetni volt szokás az esetet a nagy magyar hadvezér, Zrínyi Miklós emlékezetére, aki szintén kirohant, jóllehet ő az általa védett
várból, hogy megküzdjön a tízszeres török túlerővel (és elessen minden katonájával egyetemben). A zrínyizésre emlékeztek csak azonban, de mivel addigra már testileg
és szellemileg egyaránt igen esendők voltak, arra sajnos nem, hogy pontosan melyik vendéglőben is történt az eset (azaz olyan italosak voltak, hogy csak a csapat fele
volt még járóképes, és végül is úgy sikerült meglépniük, hogy a személyzetre rázárták a konyhaajtót). No de mi értelme elutazni otthonról, ha az ember még csak nem is
viselkedik botrányosan? Választásuk a tér bal oldalán lévő vendéglőre esett, ahol kaptak is asztalt, bár előbb meg kellett nyugtatniuk az üzletvezetőt, hogy ők nem
vízipólósok. – Ha azt a szót hallom, hogy vízipóló – mondta a főpincér –, én már tudom a menüt… új berendezés, kórházi ápolás, rendőri intézkedés, műfogsor…
évekig tartó, kínos és lassú lábadozás.
Hepp a szállodában maradt, és leveleket írt a száznyolc bírói tévedésről mindenkinek, akinek bármi köze is volt a kosárlabdasport szakvezetéséhez, valamint néhány
olyan személynek is, akinek semmi köze sem volt az egészhez. – Szerintem meg kellene írnia a minisztériumba is – tanácsolta neki Pataki, tudván, hogy ha Heppet
elragadja a levélírás szenvedélye, ezzel a csapat legalább megússza a lejátszott meccs órákig tartó elemzését, ami miatt korábbi alkalmakkor némelyek oly kétségbeesett
cselekedetekre ragadtatták magukat, hogy egyenesen az ablakon másztak ki az edző elől.
Gyuri a főposta felé vette az útját, hogy elintézzen egy budapesti telefont. Három nappal azelőtt egy lélegzetelállító svéd lány szólította meg az utcán, és az iránt
érdeklődött tőle, hogy merre van a Szépművészeti Múzeum. Az a csoda, hogy egy lány, aki nemcsak hogy nyugati, de még csinos is, egyszerűen csak odalépjen hozzá
az utcán, mégpedig anélkül, hogy valami égi előjel figyelmeztette volna az eseményre, Gyurit annyira megdöbbentette, hogy kis híján továbbengedte a lányt. Aztán
azonban mégiscsak megtudta tőle, hogy valami ifjúsági fesztivál alkalmából érkezett Budapestre, amit a számtalan békeharcos bizottság valamelyike szervezett, ez
azonban merőben lényegtelen körülmény volt. Az ő szemében ez a lány egy két lábon járó stockholmi vonatjegy volt, és Gyurinak igazán megérte, hogy akár négy órát
is várjon a budapesti kapcsolásra. Nyugalom, biztatta magát Gyuri, csak nyugalom, egy-két napig kivárunk még, és ha addigra se esett még őrült szerelembe velem,
még mindig odavethetem magam a lába elé, könyörögve, hogy kössön velem házasságot, felajánlva neki a fele fizetésemet az életem végéig, vagy bármi mást, akár azt
is, hogy megölöm, akire csak ujjal rámutat, egyszóval esdekelni, kétségbeesetten és szégyentelenül, ráérünk akkor is még.
Le van szarva a telefonlehallgató, döntötte el magában Gyuri a dilemmát, ahogy belépett a postahivatalba; átmegyünk támadásba. Beállt a telefonra várakozók
sorába, és ekkor egy ismerős alakot fedezett fel maga előtt. Mnemotechnikai eszközökkel sikerült felidéznie, hogy az illető nem más, mint Sólyom-Nagy, a Mintaiskola
világbajnok bolti szarkája. Sólyom-Nagy olyan sikerrel űzte a boltok fosztogatását, főként csokoládészeletekre összpontosítva a figyelmét, hogy a Sólyom-Nagynál
mélyen leszállított áron kapható és következésképp mindenki által gargantuai tömegben fogyasztott csokoládé miatt egyetlen tanuló sem akadt az egész harmadik
osztályban, akit azóta is ne fogott volna el a hányinger akár csak egyetlen csokiszelet láttán is. Az évek során elvesztették egymással a kapcsolatot, annak idején
azonban Gyuri nagyon jóban volt Sólyom-Naggyal, akinek különösen hálás volt, amiért egy ízben külön neki ellopott egy gyönyörű, sokpengéjű zsebkést, bár sajnos
nem sokáig birtokolhatta, ugyanis egyszer kölcsönkérte tőle a Keresztes azzal, hogy egy perc múlva hozza is vissza, de aztán ott felejtette valami cigányban, akivel
összeszólalkozott a Vidám Parkban.
Kiderült, hogy Sólyom-Nagy magyar szakos hallgató a szegedi egyetemen. – Engedd meg, hogy bemutassam Jadwigát – mondta a mellette álló karcsú lányra
mutatva, aki nem is titkolta, hogy mennyire unja már a várakozást. A lánynak valami lengyeles hangzású vezetékneve volt, és Gyuri kísérletet sem tett rá, hogy
megjegyezze, viszont határozottan megbántva érezte magát, amiért Jadwiga nem mutatott nagyobb lelkesedést, hogy ismeretséget köthet vele. Gyuri ugyanis tudta, hogy
sosem szabad félvállról venni, ha az embert bemutatják egy nőnek, habár a tudata mélyén szüntelen szorgoskodó, kis bizalmas munkatársak habozás nélkül s azonnal
csupán a tartalékok közé sorolták be Jadwigát, és Gyurinak különben is épp sürgős telefonálnivalója volt, mégpedig egy svéd nővel.
Három súlyos órába telt, mire végre kapcsolták neki Budapestet, ámde a svéd nő, aki egy kollégiumban szállt meg, éppen nem tartózkodott otthon. Nem lesz
könnyű kiharcolni, hogy utcaseprő lehessen Stockholmban.
1944. DECEMBER
A német katona kissé lemaradva botorkált a többiek után, bal kezével a máskülönben tiszta és rendes egyenruhájából kibuggyanó zsigereit tartva. Gyuri úgy látta
rajta, nincs is nagyon oda – mintha a szétömlő belek oly teutoniatlan rendetlensége sokkal jobban zavarta volna, mint holmi fizikai fájdalom.
Az már természetesen nem volt elvárható, hogy bárki is különösebb hűhót csapjon a dolog miatt vagy épp együttérzést, netán némi figyelmet tanúsítson iránta –
hiszen akárcsak minden egyéb, addigra az együttérzés és az emberi figyelem is fogytán volt már. A németek, akik még mindig úgy tettek, mintha a háború nem ért volna
véget, ki gyalogszerrel, ki pedig négy keréken, a folyópart felé tartottak, hogy a hídon átkelve bevegyék magukat a Várba, ahol majd megállítják a sebesen közeledő
oroszokat. Néhány hónappal korábban, amikor zsebre vágták Magyarországot, Gyuri végignézte a németek bevonulását is. Valósággal özönlöttek befelé az országba
hősi motorkerékpárjaikon meg mindenféle egyéb csillogó-villogó járműveiken, és peckesen járkáltak a szépséges bőrkabátjukban.
Most már korántsem látszottak olyan magabiztosnak: nyilván nem tetszett nekik az a kilátás, hogy szecskává aprítják őket az oroszok. Nem utolsó élvezet lett volna
végignézni a dolgot, csak épp az volt a gond, hogy az aprításra Budapesten fog sor kerülni. Gyuri jól hallotta már a Városliget felől a tüzérség távoli moraját, a közelgő
Vörös Hadsereg döngő lépteit.
A magyar főparancsnokság nagy eréllyel szorgalmazta még a tizennégy éves korosztály, a Gyuri évjárata katonai kiképzését is; az előző hadseregüket elveszítvén,
most megpróbálták pótolni, hogy ne maradjanak játékszer nélkül. Gyuri kiképzői szinte kizárólag a gázálarcban való minél több futkosásra, illetve a tehénlepényekben
való csúszás-mászásra helyezték a hangsúlyt. – Néznek majd nagyot az oroszok, ha tehénszarral akarnák megnyerni a háborút! – jegyezte meg Gyuri egyik bajtársa.
Megmutatták nekik az oly sokat magasztalt „Panzerfaust”-ot is, a vállról indítható tankelhárító rakétát, a német tudósok által kifejlesztett legfrissebb csodafegyvert,
meg a hozzá való felszerelést, amit mindenki szeretett volna megérinteni legalább. Az oktató kiemelte ládájából a Panzerfaustot, és fölmutatta nekik, mint valami bűvös
talizmánt. – Íme, édes fiaim, a Panzerfaust – mondta, majd visszahelyezte a dolgot rekeszébe, hogy vihessék tovább a következő bemutatóra, azután áttért bizonyos
cipőtisztítási eljárások részletes ismertetésére, melyeknek segítségével páratlan csúcsfényt lehetett adni a bakancsnak.
Voltak azonban más kötelességek is, melyek több élvezettel jártak. Nagy évadja volt akkoriban például a rekvirálásnak, hiszen nyilván mindenkinek az járt a
fejében, hogy addig lopjunk, amíg lehet. A legendásan ostoba Hankóczy, aki azért lett parancsnok, mert sikerült immár betöltenie a tizenötöt, a zsidó negyedbe
vezényelte őket egy kis fosztogató körútra.
Annak orvén, hogy hadianyagot keresnek, ami majd elősegíti az ország háborús erőfeszítését, Gyuri és Dózsa kivételesen jól sikerült fosztogatást rendezett egy
gyógyszertárban, temérdek szappant zsákmányolva. Bár Dózsa részvétele a hadműveletben némileg különös színben tűnt fel, mivel az ő apja zsidó volt, akinek sárga
csillagot kellett viselnie, és akit egy este el is vittek. Gyuri a saját szemével látta, amint mindössze egy kis bőrönddel a kezében, két fegyveres között ment az utcán. Egy-
két nap elteltével azonban Dózsa apja hazatért, és bár nem volt épp virágos jókedve, mindenesetre békén hagyták.
A patikából kifelé jövet Gyuri és Dózsa rémséges rikácsolást hallott az utca túloldaláról. Egy sarkig tárt második emeleti ablakból apró, de hangilag igen tehetős idős
hölgy szidta őket ádázul átkozódva a tisztálkodási szerek eltulajdonítása miatt: – Ti mocskok, tetvek, vérszopók! Nem szégyellitek magatokat? Világos nappal rabolni
járni? – Az asszony úgy festett, mint akinek alkalmasint mások gyötrése lehet a főfoglalkozása, és Gyurit tulajdonképpen csak a szenvedélyessége hökkentette meg:
végtére is, miközben nagyban szállították kifelé az országból a zsidó családokat, egy gyógyszertár kirámolása igazán nem volt említésre méltó esemény. Továbbá
Gyurinak ahhoz sem igen volt kedve, hogy magára vegye a nácik minden garázdálkodásának a gyalázatát. Mi baja van az öregasszonynak? Ez nem tudja, hol él? Vagy
talán az övé a patika?
Az idős hölgy azonban igen hangos volt és egyúttal igen kitartó is. A járókelők megálltak az utcán, hogy megnézzék maguknak a jelenetet. És az egészben az volt a
legkínosabb, mint azt Gyuri már nagyon jól sejtette, hogy még igaza is volt. Ekkor egyszerre csak ott termett Hankóczy a semmiből, és fölmérte a helyzetet: – Jól van,
Fischer, vénasszonyt lelőni. – Gyurinak csakugyan volt egy igazi revolvere, amit mintegy hivatali jelvényként kapott és viselt is bizonyos büszkeséggel. – Na, mi lesz
már? – parancsolt rá Hankóczy mint fölöttese, roppant katonás hangon. Gyuri előhúzta a tokjából a revolvert. – Na, lőjél csak! Lőjél! Lőjél már! – kiabálta az idős
hölgy életuntan, Gyuri azonban, miután megállapította, hogy ebből a távolságból valószínűleg amúgy is elhibázná a célt, úgy döntött, inkább könyörületes lesz.
– A kurva anyját a néninek! – kiáltott fel a második emeletre igen harciasan. Ez az otromba és aránytalannak mondható durvaság még annál is nagyobb elégtételt
jelentett Hankóczy számára, mintha Gyuri lepuffantotta volna az öreglányt. Szó, ami szó, ettől eltűnt az ablakból, s nyilván egyszersmind az az egész csipkefüggönyös
világ is foszlányokká feslett, amiben addig élt. Hankóczy dicsérőleg hátba veregette Gyurit, őt azonban hamarosan valami bizonytalan szégyenérzet kerítette hatalmába.
Végtére is az embert másra se tanítják egész gyerekkorában, mint hogy udvariasnak kell lenni az ilyen öreg nénikkel, morfondírozott magában Gyuri, közben pedig a
legszívesebben keresztüllőné őket.
Beleunva a visszavonuló németek látványába, Gyuri fogta magát, és elindult hazafelé. Kíváncsian várta, hogy milyen lesz a háború közelről. Tegnap már kapott belőle
egy kis kóstolót: Patakiék erkélyéről nézelődtek lefelé, ami alig volt egyéb egy kis betonlapnál, ami kiállt a ház falából. Pataki mamája behívta őket, hogy kapjanak be
egy-két képviselőfánkot, amit éppen akkor vett ki a sütőből. Egy perc sem telt belé, és tompa puffanást hallottak, s vissza is mentek az erkélyre, hogy megnézzék, mi
volt az, bár jobban mondva csak szerettek volna, de nem tudtak, mivel az erkélynek egyszerűen nyoma veszett: elvitte egy orosz messzehordó lövedék, amelynek
valami kifürkészhetetlen okból nem volt kedve felrobbanni.
Gyuri ehhez hasonló történetet hallott Gergelytől is. Egy légitámadás elől az egész család lement a légópincébe, aztán amikor lefújták a légiriadót, és vissza akartak
menni a lakásukba, amely a legfölső emeleten volt, az ajtót kinyitva azt látták, hogy az egész lakásuk eltűnt a semmiben. Csak a bejárati ajtó maradt meg belőle,
mögötte pedig ott hevertek a romok négyemeletnyi mélységben. – De legalább nem kellett takarítani – jegyezte meg Gergely.
Gyuri Istvánt is alaposan kifaggatta a háborúról. István három évet töltött különböző frontokon, és valahányszor hazajött, ahogy az az idősebb testvértől elvárható,
mindig hozott Gyurinak valami emléktárgyat: puskagolyót, szuronyt, sisakot s egyszer még egy orosz revolvert is, melyhez azonban sajnálatos mód nem volt lőszer. –
Mondd, milyen a front? – érdeklődött Gyuri. István, rá igen kevéssé jellemzően, kissé habozott a válasszal, majd így felelt: – Az ember igyekszik elsőnek lőni… de
máskülönben nincs benne semmi különös. Van, aki szereti, más meg utálja. – Elek viszont, aki pedig a legutóbbi alkalommal számos szép kitüntetéssel tért haza, soha
nem mesélt neki a háborúról, de persze egyébként sem volt szokása Gyurival társalogni. Olyan viszonyban volt körülbelül a gyerekeivel, mintha tüskés ananászokkal
kellett volna zsonglőrködnie. Amikor egyszer a kitüntetései felöl érdeklődött nála, a következő felvilágosítást kapta Elektől: – Háborúban a katona vagy kitüntetést kap,
vagy a fűbe harap, bár az is előfordul, hogy valakinek mind a kettő összejön. – Utóbb az oroszok várhatólag közelgő megérkezése még a következő katonai jellegű, de
egyszersmind atyai jóindulatról is tanúskodó közlésre késztette Eleket: – Ide hallgass, kisfiam, ha arra kerülne a sor, hogy valami hülye azt akarja, hogy harcoljál, te
azonnal tűnj el, és elő se gyere, amíg véget nem ér ez az egész.
A Damjanich utcába érve Gyuri egy katonai rendszámú személyautót pillantott meg a tízes számú ház előtt. Éppen azon töprengett, hogy vajon lehet-e ennek valami
köze az ő családjához, amikor észrevette Kálmánt, István legjobb barátját, aki az utóbbi időben nagykutya lett a vezérkarnál, és valami cifra uniformist viselt. Kálmánt
kissé meghökkentette Gyuri felbukkanása, és látszott rajta, hogy több eshetőséget is számba vesz, miként szólíthatná meg, mígnem végül is a legrövidebb változat mellett
döntött: – Itt van István. Súlyosan megsebesült.
Gyuri egy pillanatra látta is Istvánt, aki az ebédlőasztalon feküdt, és úgy festett, mint egy százkilós, véres marhaszelet. Elek állt mellette s Eleknek egy régi
katonatársa, Krúdy doktor, aki épp különféle műszereket szedegetett elő fekete táskájából. Gyuri tudta, bár azt is tudta, hogy nem volna szabad tudnia, hogy Krúdy
bácsi vagyonokat keresett angyalcsinálással és visszaszüzesítéssel, azaz a legjobb budapesti családok leányai elszakadt szűzhártyáinak visszavarrásával. Mielőtt még
Elek becsukta volna az orra előtt az ajtót, István valahogy észrevette az előszobában ácsorgó Gyurit, és odakiáltotta neki: – Ne haragudj, de most sajnos nem tudtam
hozni semmit.
Amikor Kálmán visszajött egy másik tiszt kíséretében, Gyuri még mindig ott lődörgött az előszobában. – Nem sikerült érzéstelenítőt szerezni – mondta, miközben
kigombolta az egyenruháját. – Sokáig el fog tartani a dolog. Annyi rajta a luk, mint a szitán. – Az operáció szüneteiben Gyuri megtudta, hogy Kálmán aznap reggel hírét
vette: orosz repülők Budapesttől nem messze, Gödöllő mellett meggéppuskázták István egységét. Kálmán azonnal felhívta Eleket, aztán együtt kimentek, hogy
megkeressék Istvánt. Nagy szerencse, ötlött fel Gyuriban, hogy az anyja épp nincs otthon, mert vidékre utazott ennivalóért, máskülönben most Elekre zúdulna a teljes
felelősség az egész második világháborúért.
Aztán nagy sokára kilépett az ajtón Krúdy: – Na, most már kezdhetünk idegeskedni az oroszok miatt.
István tulajdonképpen nagyon szerencsés volt. Sikerült még felrakni az utolsó vonatra, amely percekkel azelőtt hagyta el Budapestet, hogy az oroszok teljesen
körülzárták a várost. Nem kellett valami pincében töltenie hat hetet, amíg az oroszok meg a németek a város miatt civódtak egymással.
Megvoltak persze a jó oldalai is a pinceéletnek. Például Noémi az első emeletről, aki immár huzamosabb ideje gőgösen viszonzatlanul hagyta Gyuri vonzalmát; most
mégis kénytelen volt az ő közvetlen közelében tölteni a napjait. Másrészt csakugyan nehéz volt elviselni a pinceéletet, mely másból sem állt, csak unalomból,
mosdatlanságból meg néha egy kis lóhúsból, ha hozzájutottak. Továbbá az sem könnyű, hogy az ember megőrizze a jóindulatát bárki iránt is, akivel hat hétig össze van
zárva egy pincében. Az egyetlen személy, aki megnövekedett ázsióval jött elő a pincéből, Molnárné volt, akit békeidőben megátalkodottan gonosz asszonynak ismertek,
most ellenben, hogy a háború mintegy semmivé tette a társadalom iránt táplált általános és mindenkire kiterjedő haragjának valamennyi főbb okát – amik lényegileg
abban álltak, hogy a Molnárnénál szinte mindenki fiatalabb, mindenkinek több jut az élet kínálta élvezetekből, például a drágább fajta cukrászsüteményekből –,
valósággal sugározta a derűt, és ő tartotta a lelket mindenkiben. Pataki rengeteg könyvet halmozott fel magának, és láthatólag egyáltalában nem volt ellenére, hogy végre
van ideje olvasni. Elek viszont csak ült sztoikusan és cigarettázott, amíg ki nem fogyott a cigarettából. Aztán meg már csak üldögélt. Sztoikusan.
Nem sokkal azután, hogy Noémi az elsőről panaszkodni kezdett, hogy emberemlékezet óta nem tud már megmosakodni, és az öreg Fitostól, a pesszimizmusban
ugyancsak jeleskedő pincelakók legborúlátóbbjától azt a választ kapta, hogy: – Fel a fejjel, kislányom, mert amikor az ember azt hiszi, hogy már nem bírja tovább,
akkor mindig egy kicsit még rosszabbra szokott fordulni a helyzet –, csakugyan valóra is vált a jóslata. Bejöttek az oroszok, és a pincét is felkeresték.
Attól függően, hogy mennyire voltak részegek, vagy átterelték a nőket valami más helyiségbe, vagy legott elintézték a dolgot. Egyébként sportszerűen viselkedtek.
Nemcsak a fiatal és vonzó nőket erőszakolták meg, hanem mindenkinek egyformán juttattak belőle. Aznap Gyuri nagyon örült, hogy neki nincsen vaginája.
Az oroszok mindent elvittek, ami valami értéket képviselt, s ami mozdítható volt; Gyuri megfigyelte, hogy az egyik még egy óriási bojleren is rajtafelejtette a szemét.
Elek németül tárgyalt velük, már amennyire ezt a körülmények és a tárgyalások résztvevőinek nyelvészeti ismeretei lehetővé tették. A dolog lényege tulajdonképpen
kimerült abban, hogy Elek tolmácsolta a ruszkik zsákmányszerzésre vonatkozó óhajait. Beigazolódott a szóbeszéd, mely szerint a Vörös Hadsereg különös
előszeretettel viseltetik a karórák iránt: a pince lakói, Eleket sem kivéve, mindnyájan kénytelenek voltak búcsút venni kronométerüktől.
Az oroszok jókedvűen távoztak; nyilván úgy érezték, nem hiába látogattak le a Damjanich utca 10-es számú ház pincéjébe. Gyurit nem nagyon dúlta fel sem az anyja
ékszereinek, sem pedig Elek karórájának az elvesztése; majd vesznek helyette másikat a háború után. Annak azonban nagyon örült, hogy a saját karóráját viszont
sikerült elrejtenie a ruszkik elől; Gyurinak szép, nagy, svájci órája volt, annyi számlappal és mutatóval, hogy maga se tudta, melyik mire való. A jobb lába bokájára
csatolta fel, és fölébe húzta a vastag sízoknit. – Az én órámat nem találták meg – jelentette Eleknek, és megmutatta, hogy hová dugta el. Elek hitetlenkedve nézett rá,
aztán lekevert neki egy nyaklevest, elvette tőle az órát, és kirohant vele az oroszok után.
Az utca olyan volt, mintha halott ruszkik potyogtak volna az égből. Gyuri és Pataki kiment egy kicsit körülnézni, és német halottat egyáltalán nem is láttak; bár
meglehet, azért csupán, mert annyira borzadtak minden rendetlenségtől, hogy visszavonulás előtt még gyorsan kitakarítottak maguk után. A hullák jéggé voltak fagyva, s
többen bizony a lehető legnevetségesebb pozitúrában távoztak az életből. Gyurit a pompeji tetemekre emlékeztették, amelyeket a Vezúv kiömlő lávája őrzött meg az
időbe belefagyasztva, s amelyeket azokon a képeslapokon látott, amiket István vásárolt egy iskolai kiránduláson. Gyuri nagyon szeretett volna elmenni Pompejibe, főleg
némely „művészi falfestmények” kedvéért, ahogy István szerint az idegenvezető titulálta ezeket a bizonyos képeket, melyek közül az egyiken állítólag egy pasas látható,
akinek akkora farka van, mint az evezőlapát nyele.
Teherautó állt meg mellettük, és még mielőtt bármelyikükben is megfogamzott volna a futás gondolata, szovjet katona ugrott le róla – egy kövér ukrán paraszt. (Ha
esetleg mégsem az volt, akkor is helyesen tette volna, ha megfontolja, nem inkább ezt az életpályát kellene-e választania, mivel küllemre tökéletesen megfelelt a fent
említett típusnak.) A ruszkiktól immár megszokott megnyerő egyszerűséggel rájuk fogta géppisztolyát, a davajgitárt, és a maga tömör modorában kifejezésre juttatta
abbéli óhaját, hogy szíveskedjenek felrakodni a teherautóra elesett bajtársai közül néhányat. Miután ekképpen világossá tette előttük a feladatot, a katona otthagyta
őket, és elment, hogy zsákmány után nézzen. Hetekkel a harcok vége után is megszokott dolog volt még, hogy orosz katonák állítottak be a lakásba, és felszabadítottak
maguknak egyet-mást, ami éppen megtetszett nekik, lett légyen az akár Elek valamelyik öltönye vagy akár a mama egyik kölnije, amit azonban, ha ráleltek, rendszerint
nyomban el is fogyasztottak. Az egyik látogató az átlagnál tovább időzött, azt a talányt igyekezve megfejteni, hogy vajon hogyan is kellhet inni a vécécsészéből.
Józsi is beállt Gyuri és Pataki mellé, hogy segítsen nekik fölrakodni a néhai katonákat. A teherautó platója csupa jég volt és ha meglökték a hullát, könnyedén
végigcsusszant rajta. Némelyik azonban csakugyan nagyon nevetséges tartásban fagyott meg – az egyik például kezét a füléhez tartva és mintegy tölcsért formálva a
tenyeréből, hogy jobban halljon: „Mit mondasz, Szergej?” Pataki felelt neki: – Szerintem a szomszéd házban vannak a karórák. – Egy másik hullát sikerült felállítaniuk,
és egy házfalnak támasztva szinte életre varázsolták. Pataki még az utolsó szál cigarettáját is hajlandó volt föláldozni, hogy életszerűbb legyen a jelenet. – Parancsolj,
kérlek, rágyújtani – mondta Pataki, és odatartotta az égő gyufát a hulla ajkai közé dugott cigaretta végéhez. A távolból valóban úgy tetszhetett, hogy egy orosz katona
cigarettázik a falnak dőlve. Az egyik hullát a másikra rakva vonszolták a következőhöz, amikor sűrű káromkodások közepette visszatért a katona, és nagy haragra
gerjedt, látva, hogy még egyáltalában nincsen megrakva a teherautó, sőt Gyuri, Pataki meg Józsi éppenséggel lassú, ünnepélyes mozdulatokkal, tiszteletteljesen s szinte
már gyöngéden rakosgatja a platóra egy hősi halott földi maradványainak különböző darabjait. – Málenki robot, málenki robot – hajtogatta dühödten (s addigra már
mindenki megtanulta, hogy ez azt jelenti: „egy kis munka”), majd pedig azt, hogy – Bisztró! Bisztró! – és közben a fegyverével hadonászva mutatta is, hogy azt akarja,
gyorsabban dolgozzanak; nyilván sürgős fosztogatnivalója volt, s oda sietett. A környék maradék hulláit már olyan sebesen dobálták fel, mintha csak krumpliszsákok
lennének.
Miután ekképpen megrakták a teherautót, épp búcsúzkodni akartak, amikor a katona a tudtukra adta, mégpedig úgy, hogy újfent ékesszólón rájuk szegezte a
géppisztolyát, miszerint most már a hullák után ők is szíveskedjenek felmászni a teherautó platójára. Eleinte tiltakozni akartak, de aztán hamar elvetették ezt a
gondolatot. Fölmásztak hát a teherautóra, és a platóról nézték, hogyan halad velük a kocsi a Városliget felé.
Bevitték őket valami hatósági épületbe, lekísérték őket az alagsorba, és rájuk zárták az ajtót. A légkör némileg nyomasztóan hatott rájuk, de, nem utolsósorban azért
is, mert Patakira otthon bableves várt, elhatározták, hogy meglépnek. Volt egy kicsiny kis ablaka az alagsornak, melyen óriási kínszenvedések közepette éppen sikerült
kibújniuk (hacsak egy vagy két adag lóhússal többet esznek az előző héten, már benn ragadtak volna). Az épület hátsó falánál bukkantak ki a szabadba, ahol orosz
katonának nem volt se híre, se hamva. Mindazonáltal hazáig futottak, és azután néhány napig a lábukat se húzták ki otthonról. Aznap tűnt el az első emeleti Pártos úr, aki
bemerészkedett a városba, mert azt hallotta, hogy valahol tejet osztanak. Aztán egy hét múlva mégis csak sikerült üzennie egy jóindulatú vasutassal Záhonyból, a szovjet
határról, ahol egy marhavagonban tartózkodott, mivel egy orosz katona elszólította málenki robot-ra, ez azonban szerinte nyilvánvalóan csak valami fatális félreértés
lehet, amit bizonyára hamar sikerül majd tisztáznia.
Gyurinak sok osztálytársa meghalt az ostrom alatt, s így az újrainduló iskolában az első névsorolvasás meglehetősen komor hangulatú volt. Bosszantó mód, a
tanárok közül bezzeg senki se nyiffant ki. Gyuri különösen abban reménykedett, hogy legalább az egy Vágvölgyi kapott esetleg egy telitalálatot az orosz tüzérségtől vagy
az amerikaiaktól egy bombát a fejére, ámde megvolt ő is, és ott várta Gyurit a folyosón, mosolytalanul és kopaszon, akár a tök, hogy számon kérje rajta azt a Kossuth-
dolgozatot, amellyel már akkor is több mint egy hetet késett, amikor bejöttek az oroszok, és némi kis haladékhoz juttatták. Ha bárki más azzal szólította volna meg,
hogy: – Bízom benne, fiam, hogy ezt a kis haladékot jól kihasználtad, és igyekeztél elmélyíteni háttérismereteidet; nemdebár? – nyilván tréfának szánja. Vágvölgyinek
azonban nem volt szokása tréfálkozni. Mialatt Gyuri hebegve-habogva mentegetőzött, hogy csupáncsak azért nem tudta még egészen befejezni a házi dolgozatát, mert
feltétlen el akart olvasni hozzá még egy könyvet Kossuth amerikai útjáról, Vágvölgyi csak a fejét ingatta, és sebzetten nézett rá. – Fischer, Fischer, ez
megbocsáthatatlan. Megengedhetetlen, hogy egy kis háború megakassza a komoly tudományos munkát. Hiszen ismered nemzetünk történelmét, nemdebár? Egy igaz
magyar ifjút sosem érhetnek készületlenül holmi kataklizmák.
1946. OKTÓBER
Pataki már időtlen idők óta trónolt a vécén bezárkózva, amikor eljöttek érte, hogy letartóztassák.
Kényelmesen elhelyezkedett a deszkán, és nekikezdett, hogy átrágja magát egy első kiadású Tompa Mihályon; gyönyörű, 1849-es dátumú, aranyozott könyv volt,
és egy kibombázott zsidólakásból származott. Tompa épp a kedvére való költő volt Patakinak: nehézkes és földhözragadt. Pataki éppen ezért választotta ki rímelésének
tanulmányozása céljából. Tompa középszerűsége megnyugtatólag hatott rá. Tompa mindenhol ott volt, mint Petőfi haverja, részt vett a 48-as forradalomban, ami a
század csúcspontja volt, együtt kavargott a többiekkel a fortyogó történelem korszakalkotó üstjében, tálcán kapta a lét valamennyi nagy pillanatát, aztán végül mégis
elszúrta az egészet. Nem futotta neki többre, mint emlékkönyvi versikékre, a tam-ta-tam zötyögő ritmusában.
Tompánál azonban kívánni se lehetett volna jobbat, ha például irodalmi előfutárt keresett magának az ember, mivel Tompa szolid, megbízható és fantáziátlan fickó
volt, akinek a munkájára építeni lehetett, aki melegen tartott az utódok számára néhány ígéretes versképletet, hogy továbbadja nekik a stafétabotot, mellyel ők majd
kivívják a dicső győzelmet. Olyan volt, mint egy fegyverhordozó. Vagy díszlettologató. Nem úgy, mint az a csirkefogó Petőfi, aki fogta magát, és egyszerűen elkerítette
a maga számára a fél magyar nyelvet, aki kisajátította magának a költői tárgyak túlnyomó részét, és miközben főleg forradalmárkodással volt elfoglalva, szinte csak az
ebédszünetekben s mintegy mellékesen megteremtette a magyar irodalmat; aki ünnepélyesen megnyitotta az 1848-as forradalmat (legalábbis bizonyos források szerint),
és nem elég, hogy lefoglalt minden jobbfajta versformát, de ráadásul a napi munkája után még egész iskolai meg egyetemi szöveggyűjteményekre való költeményt is
összeírt, sőt még a forradalmi seregben is harcolt, mely ízzé-porrá zúzta a Habsburgokat, s mely szinte már rácáfolt a vészmadarakra is, amikor egyszer csak bumm,
szokás szerint megsemmisült.
És Petőfinek még ahhoz is volt képe, hogy ott haljon meg a csatamezőn; fehér ingben, vagányul, egy szál magában s gyalogosan szállva szembe a lovas kozákokkal
huszonhat éves korában. Verssorai pedig ott izzanak minden magyar szűben.
No, éppen csak ez hiányozna az embernek! – egy nyavalyás zseni, aki folyton beleköp a levesébe, és minden irodalmi babért lelegel előle. Két visszatérő álma volt
Patakinak. Az egyik valóságos rémálom: szívfacsaró görcsökben vergődött, mert nem jutott az eszébe se a neve, se a címe, se a telefonszáma annak a két vagy három
lélegzetelállítóan jó nőnek, akivel addigi élete során megismerkedett. Minden alkalommal majdnem sikerült felidéznie az adatokat, szinte ágaskodott a memóriája,
mégse érte fel azt a polcot, ahol tartotta őket, s így egyszerűen nem tudott utánamenni a nőknek. Pedig tudta, hogy őrá várnak csak, ám a memóriája cserbenhagyta.
Mindig verejtékben úszva ébredt.
A másik álomban egy könyvespolc volt a főszereplő. Az a fajta álom volt, amelyben az ember kezdettől fogva tudja, hogy álmodik. A legszembeötlőbb könyv a
polcon egy vastag verseskötet volt. A könyvnek már az alakja is azt sugallta, hogy csakis remekmű lehet, és csakugyan telis-tele volt csupa világbajnok verssel,
amelynek ott a helye minden házikönyvtárban, még ha egyébként nem szeret is olvasni az illető. Pataki tehát végigolvasta a könyvet, és közben az járt a fejében, hogy
bizony, ez valóban csodálatos költészet, amely kacagva beférne akármilyen versantológiába, és amely utcahosszal veri még Petőfit is – csak épp nincsen. Vagyis nekem
nincs is más dolgom, gondolta Pataki álmában, mint az, hogy bevágjam a verseket, aztán pedig, amikor felébredek, szépen leírjam őket, és hipp-hopp, máris halhatatlan
leszek.
Ámde hiába álmodta végig újra meg újra az álmot, képtelen volt akár csak egy szakaszt is megjegyezni a költeményekből. Egyetlenegy ízben végre egy verssorral a
fejében merült fel az álomból: „A kutya a kutyaólban kuksol”, ez azonban hosszas fontolgatás után sem állt meg a lábán önmagában, folytatni pedig Pataki nem tudta.
Volt egy másik változata is ugyanennek az álomnak, amelyben nagy kupac aranypénzre bukkant, de akármilyen dühödten igyekezett is erre összpontosítani, végül is
mindig úgy ébredt, hogy csak a semmit szorongatta a markában.
Pataki megpróbálkozott a költészet kacskaringósabb útjaival is, ámde hiába fogta el mindig a lelkesedés írás közben, mire a tinta megszáradt a papíron, az ő
elégedettsége is elpárolgott. Az eszmék s a költői látomások, melyektől begerjedt, valóban izgalmasak voltak, de mindig úgy járt velük, mint amikor kivesz az ember egy
csillogó kavicsot a patak vizéből, aztán a szeme láttára fakul szürkévé és unalmassá. Pataki megpróbálta tintával befröcskölni a láthatatlan alakokat, melyek csak az ő
számára léteztek, hogy mások is megpillanthassák a körvonalaikat, de mindig elhibázta, és csak tintapacák maradtak az egészből.
Semmi olyat nem sikerült írnia, amit másoknak is meg akart volna mutatni. Rettenetesen csüggesztő volt, hogy látott valamit a lelki szemei előtt, ami olyan volt, mint
egy szép lány, aztán a végén csak valami pálcikaemberke lett belőle, gyerekes falfirka.
Tompa Mihály gépiesen zötyögő költészetéből merített tehát vigaszt magának épp, amikor a legnagyobb meglepetésére egyszer csak zörgettek a vécéajtón (melyet
egyáltalában nem arra szánt a készítője, hogy erős ökölcsapásoknak is ellenálljon), és egy ismeretlen férfihang a nevét kiáltotta. Meglepődött, de korántsem annyira,
mint amikor megtudta, hogy odakinn az ÁVO vár rá.
Ahhoz képest, hogy titkosrendőrség volt, az ÁVO nem nagyon titkolta, hogy mivel foglalkozik – végtére is a titkosrendőri pálya legalább felerészt abból áll, hogy
tudják vagy beszélik az emberről, hogy ő titkosrendőr. Szerencsére Pataki mamája még a Patakinál is jobban meg volt lepve; olyannyira, hogy el is némult tőle, s így
nem volt semmiféle jelenet, amikor távoztak. Még ennél is nagyobb szerencse volt azonban, hogy olyankor jöttek érte, amikor Pataki papája még nem ért haza a
munkából. Pataki ugyanis tisztában volt vele, hogy csak akkor fogja kidumálni magát ebből a kutyaszorítóból, ha senki sem ártja bele magát a dolgába. Csak az volt a
probléma, hogy nem tudta, mi a probléma. A két ávós kényesen ügyelt rá, hogy egy szóval se árulja el neki, milyen ügyben akarják kihallgatni; Pataki látta rajtuk, hogy
nagyon élvezik a bennfentességüket. Márpedig, amíg ki nem deríti, hogy mi a baj, azt se igen fogja tudni, hogy mivel etesse őket; azért mindenesetre két-három, bármely
helyzetre alkalmazható választ kigondolt magának, hogy mégiscsak legyen kéznél valami mese, amit előadhat nekik.
A Vajda néni meg a Csörgő néni éppen azon lamentált a lépcsőházban, hogy lebontották a templomot, amely a Damjanich utca végében állt. – Én azt hiszem, hogy
ez már nem mehet így sokáig – mondta épp a Vajda néni, amikor elhaladtak mellette.
Az ÁVO hosszú, fekete autóval jött érte, és Pataki kísérletet is tett rá, hogy valamelyes élvezetet merítsen a rövid autózásból. Volt abban valami hízelgő, hogy
letartóztatják az embert, a kíséret pedig mintegy a fontosságát bizonyította, Patakinak azonban szinte már kezdett szokásává válni, hogy őrizetbe véteti magát; belátta,
hogy ideje volna kissé fékeznie ezt a káros szenvedélyt. Itt volt például az a hullaeltakarítási eset – kizárólag az alagsori ablaknak volt köszönhető, hogy megúszták.
Aztán meg Józsival együtt elkísérték Gyurit a mamája erdővárosi házába. Mindjárt az első nap, amikor sétálni mentek az erdőbe, egyenesen egy orosz táborba
ütköztek. Pataki haladéktalanul heves fájdalmakat színlelt, melyek heveny vakbélgyulladás tüneteire utaltak, a többieket meg rávette, hogy esdekelve orvosért meg
gyógyszerért könyörögjenek a ruszkiknak. Ennek meg is volt a kívánt hatása; a katonák közölték velük, hogy menjenek a fenébe, és azzal elkergették őket.
Másnap, az oroszok hiszékenységen röhögésélve, élvezettel idézték fel egymásnak megmenekülésük részleteit, közben pedig revolverrel palackokra lőttek célba egy
környékbeli kirándulóhelyen. Abban az időben újságokban, házfalakon és vasúti kocsikban mindenfelé közlemények voltak olvashatók, miszerint akinél lőfegyvert
találnak, az bűnözőnek és fasisztának minősül, és a helyszínen főbe lövetik. Alkalmasint a fegyverropogástól meg a röhögéstől nem hallották meg az orosz patruj közele
dését, amíg közvetlenül mögéjük nem ért.
A négy katona egyike, kis porbafingó legényke, aki legföljebb ha tizenkét évesnek látszott, éppen széles jókedvében volt. A Vörös Hadsereg Magyarországon
állomásozó csapatai számára kibocsátott kézikönyvben nyilvánvalóan az a mondat is szerepelt (félreértések elkerülése végett), hogy „Agyon fogunk lőni”, a kis lilliputi
ugyanis egyre csak ezt hajtogatta fülhasogató akcentussal, különféle hangutánzó szavakkal festve alá a közlendőjét, mint például az, hogy „ratatatata”. Így évődött
velük, közben olykor-olykor derűs kacajra is fakadva, amíg be nem értek a parancsnokságukra, amely bizonyos Zsidó nevű községben feküdt. Zsidó lakosai
egyáltalában nem látszottak zsidónak, aminthogy nem is voltak azok, máskülönben már régen alulról szagolják az ibolyát. Pataki már nemegyszer eltöprengett azon,
milyen hülye neve tud lenni némelyik magyar falunak, most pedig ezenkívül még az is felötlött benne, micsoda hülye helyzet lenne, ha éppen Zsidóban kellene meghalnia.
Egy apró kis szobába zárták be őket, amelynek olyan kicsi ablaka volt csak, hogy legföljebb a karjukat tudták volna kidugni rajta, azonkívül épp szúnyogtermetű
kísérőjüket állították oda az ajtó elé őrnek, aki azóta is a kivégzést gyakorolta buzgón. Innen nem lesz könnyű kidumálni magukat, gondolta Pataki, különös tekintettel
arra, hogy egyikük orosz nyelvtudása sem terjedt túl azon a kifejezésen, hogy „baszd meg az anyád”. Józsi felől már kellemetlen illatok terjengtek, Gyurinak pedig
guvadt a szeme a félelemtől. – Csigavér – mondta Pataki, hogy megpróbáljon egy kis lelket önteni beléjük –, úgyse fognak kinyírni. – Én nem is attól vagyok beszarva –
felelte Gyuri –, hanem attól, hogy mindenki látta, amikor bekísértek bennünket. És ha az anyám megtudja, engem megnyúz. – Erről Patakinak eszébe jutott, hogy amikor
eljöttek otthonról, Gyurinak az volt az utolsó szava, hogy „Nem”, amivel a mamájának válaszolt, aki azt kérdezte tőle dühösen, hogy „Megvan még az a rohadt
revolveretek?”.
Pataki két lehetséges választ forgatott a fejében: az első az volt, hogy a revolvert akkor találták, és éppen be akarták szolgáltatni, mivel tudják, hogy az ilyesmi
birtoklása tilos és egyben veszélyes is, hiszen könnyen rossz kezekbe kerülhet. A másik úgy szólt volna, hogy ők csak egy náci katonát akartak elfogni, aki a helyi
lakosság szerint az erdőben tanyázik, és gaz, szovjetellenes eszméket vall, majd azzal a poénnal végződött volna, hogy „mi magunk akartuk elfogni a Vörös Hadsereg
iránti hálánk jeléül, amiért oly önzetlenül felszabadította hazánkat az ilyen ádáz, fasiszta fenevadaktól”; a kettő közül ez az utóbbi volt a tetszetősebb történet, ámde
fájdalom, egyszersmind a kevésbé hihető is.
Aztán bejött a parancsnok. A törpe elfancsalodott képéből Pataki arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg mégse fognak ólmot kapni vacsorára. Egyik
meséjét sem volt alkalma előadni, viszont a lópokróc modorú tiszttől olyan goromba kioktatást kaptak (tolmács útján), hogy a bőrüket lenyúzta, aztán Gyuri legnagyobb
csalódására elengedték őket, és mehettek haza. Ez a rabság éppen csak hogy valamivel tovább tartott egy kerek óránál; vajon az ÁVO meddig fogja benntartani?
Méltóságteljes, szinte díszszemlei lassúsággal végighajtottak a párizsias hangulatú Andrássy úton, aztán a 60-as számnál, ahol a központjuk volt, elkanyarodtak
jobbra. Pataki ekkor elmetszette emlékeinek fonalát, mivel a 60-as számú ház bejárata ismerősnek tűnt; eszébe jutott, hogy egy híradófilmben látta, amint az elfogott
nyilasvezéreket meg a nácik mindenféle egyéb, válogatott bűnsegédeit kísérték be rajta megbilincselve, amiből az is mindjárt sejthető volt, mi lesz a bírósági eljárás
kimenetele: mindenkinek kötél. A kocsi az oldalbejáratnál állt meg, a művészbejárónál mintegy, Patakinak pedig egyszerre elszállt a lelki nyugalma, és a helyébe a
rettegés fészkelte be magát.
Süppedősen vastag szőnyeggel borított, hosszú, díszes lépcsőn kísérték föl az emeletre. Ez a pompa annál is meghökkentőbb volt, mert Pataki akkor már évek óta
nem látott nemhogy frissen kifestett falat, de még olyat sem, ami ne lett volna golyóktól lyuggatva, avagy más mód ne viselte volna a háború nyomait.
Belökték egy nagy szobába, melynek alig látszott a mennyezete, viszont akkora csillár lógott alá róla, mint egy kristály csatahajó. – Álljon oda a sarokba – utasította
az egyik kísérője. Pataki ekkor vette észre, hogy a másik sarokban már áll valaki, az orrát szorosan a két fal találkozásának derékszögébe nyomva. Bár hátulról látta
csak, az égnek meredő vörös tüskehajáról azonnal ráismert Fuchsra. Ez a felismerés, meg a tanítóbácsis parancs, amellyel sarokba állították, röhögőgörcsöt váltott ki
belőle, jóllehet nevetésének hisztérikus felhangjai is voltak. Ennek egyenes következménye egy fültövön vágás lett, melynek helye még akkor is sajgott, amikor odakinn
már régen besötétedett, ám Pataki még mindig ott állt a sarokban, mint egy rossz tanuló, immár megnyugodva azonban, mivel tudta már, hogy miről van szó, és tudta azt
is, hogy a bűnbánat, a sértett erény s a félreértések emlegetésének mely elegyével fogja kivágni magát; mi több, most az egyszer csakugyan nem is csinált semmit.
Az egész úgy kezdődött, hogy kimentek Gyurival evezni a Dunára. Csepel-szigeten kikötöttek, hogy egyenek egy-két falatot ebédre, aztán ahogy ott heverésztek a
zöldellő folyóparton, Gyuri egyszer csak észrevett egy kis faládikát, affélét, amilyenben a kézigránátot volt szokás kiszerelni. Legnagyobb örömükre csakugyan tele is
volt kézigránáttal. Mindjárt nekiálltak a halászatnak – mivel kézigránáttal köztudomásúlag páratlan eredmények érhetők el –, és persze nem bajlódtak kukaccal,
zsineggel, horoggal meg ólmokkal, s főleg nem pazarolták az idejüket azzal, hogy a kapásra várjanak. Remekül ment a dolog, csak épp az első nagyobb adag kótyagos
hal összeszedegetése után az ember rendszerint ráun a mulatságra.
Remek gránátok voltak, német gyártmányú kézigránátok, Pataki mindjárt el is határozta, hogy – miután kihívta Gyurit egy csónakszámlálási versenyre, és ennek
során az ő részét is megszerezte magának – beviszi az iskolába, és eladogatja vagy elcsereberéli őket valami másra. Már a háború végén is pompásan jövedelmező
fegyverkereskedelmet folytatott az iskolatársai körében, ekképpen téve szert egy kis zsebpénzre.
Pataki egy fizikaórán kezdte meg üzleti tevékenységét. Hidassy tanár úr olyan ember volt, hogy akárhányadszor tanított is valamely anyagot, mindig megújuló
szenvedéllyel adta elő, s olyan izgatottság fogta el a saját szavaitól, hogy ha egyszer belefogott az anyag sűrűségének magyarázásába vagy az atommag szerkezetének
taglalásába, azt se vette észre, hogy az első padban mi folyik, a leghátsó pad pedig, ahol Pataki ült a gránátjaival, akárha a földteke túlfelén lett volna felőle. Egyszer még
egy kis teremfocimeccset is sikerült lebonyolítaniuk az óráján papírból gyúrt lasztival, anélkül, hogy a Hidassy közbeavatkozott volna.
Hidassy kellemes változatosságot jelentett a többi tanárhoz képest, akik a legnagyobb élvezettel igyekeztek felügyelni a tanulók létezésének minden egyes
mozzanatát, mint például a Horváth tanár úr, akiről egyébként azt beszélték, azért fokozták le közlegénnyé a háború alatt, mert már kezdett kínossá válni, hogy mennyi
újonc esik el a keze alatt. Horváth képes volt elővenni a nádpálcát vagy akár kicsapással is fenyegetni valakit, ha úgy találta, hogy a gerincoszlopa némileg elhajlik a
megkívánt függélyestől. Hidassyt ellenben csöppet sem zavarta még az sem, ha ott horkoltak a padra dőlve, hanem rendíthetetlenül folytatta az előadását, miközben
rendszerint gumicsövekkel hadonászott meg mindenfélét bedugdosott a Bunsen-égő lángjába. Amikor például Pataki meggyújtotta a padját a kémiai laborban,
kísérletképpen, hogy lássa, éghető-e vajon, Hidassy csak szó nélkül kinyitotta az ablakot, hogy kimenjen a füst.
Egyszer állítólag az is előfordult, hogy már egy órája véget ért a tanítás, már senki sem volt az osztályban, de Hidassy még egyre magyarázta az elektromagnetizmust:
imádta a fizikát. Egyébként Hidassyt szerették a diákjai, és nem is csak azért, mert békén hagyta őket, hanem azért is, mert amikor elkövetkezett a felelés ideje, amikor
mindenki csak tátogott, mint a partra vetett hal, Hidassy annak is hajlandó volt valami jobb jegyet adni, aki „elvileg értette” az anyagot. Igazság szerint a felelés
rendszerint úgy zajlott le, hogy Hidassy feltette a kérdést, aztán annyi időt se hagyott az embernek, hogy egyáltalában megpróbáljon felelni rá (már amennyiben
történetesen tudta a választ), ha mégoly gyatrán is vagy esetleg épp ellenkezőleg, hanem már fújta is derűs örömmel, és a felelőtől legföljebb azt várta el, hogy egyetértőn
bólogasson neki.
– Teller egyszer azt mondta nekem, hogy ha széthasítjuk az atommagot, az egész világot fel lehet vele robbantani: de legalább bocsánatot kért volna érte – mesélte
Hidassy, miközben Pataki a gránátjait árusította. Fuchsszal együtt a Keresztes is odajött, hogy megszemlélje az árut, bár Pataki jobban szerette volna, ha nem jönnek.
Keresztes nemkívánatos ügyfél volt, mivel veszedelmesen kiszámíthatatlan pasas hírében állott. Az ostrom alatt előfordult, hogy szovjet géppuskások egyszer csak arra
lettek figyelmesek, ott kucorog mellettük a Keresztes, és kunyerál nekik, hadd lőhessen ő is egy kicsit. Egyszer Pataki meg Gyuri a játszótéren voltak, és a Keresztes
odacsapódott hozzájuk. Arra jött egy cigánygyerek, aki minden szándékosság vagy rosszindulat nélkül, merőben csak a természetes mozgásigénye kielégítése során,
véletlenül nekiment a Keresztesnek. Erre a Keresztes udvariasan kölcsönkérte Gyuritól a nevezetes zsebkést, aztán sorra kinyitogatva rajta a különféle szerszámokat és
pengéket, kiválasztotta a leghosszabb pengét, és beleeresztette a cigány fiúba. – Kösz – mondta egyébként udvariasan, amikor Gyuri odaadta neki a kést.
Mindazonáltal Pataki ezen egyetlen alkalommal tapasztalta csak, hogy Keresztes némi jó modorról tett volna tanúbizonyságot. Fuchs se számított valami jó vevőnek,
mivel hírhedten pénztelen volt. Ha valahol összejön harminc fiú, óhatatlanul mindig van közöttük egyvalaki, akire ráülnek a többiek. Valaki, bárki egyszer csak elkiáltja
magát, hogy: – Fiúk! Fuchsoljunk! – és nyomban ott terem legalább nyolc ember, hogy ráüljön a Fuchsra; szívesen jönnének többen is, de a Fuchs nem nagyon nagy fiú,
és ha akár csak tízen volnának, egyen-ketten bizonyosan kiszorulnának már az ujjaira, a kezére, az orrára – vagy valamely egyéb periférikus testrészére. Egyszerű,
ámde egyszerűségében is megunhatatlan mulatság volt. De Fuchs szekrényekbe való bezárásra is igen alkalmas volt, s mivel köztudomású volt róla, hogy a mamája
azonnal a rendőrségre telefonál, ha csak két percet is késik hazulról a fiacskája, egy alkalommal odabilincselték a 46-os villamos peronrácsához, és hiába könyörgött
nekik bármily szívhez szólón, mindenki csak a hasát fogta a röhögéstől, ő meg kénytelen volt ott maradni, amíg a végállomáson a vezető ki nem szabadította.
Még a szó szoros értelmében vett „fuchsolásnál” is nagyobb élvezet volt azonban mindenféle mulatságos dolgokat művelni a Fuchs táskájával. Fuchsnak nagyon
felnőttes és drága, valódi bőr iskolatáskája volt, mivel a szülei úgy vélték, hogy egy ilyen komoly felszerelési tárgy bizonyára elősegíti majd a fiuk iskolai előmenetelét.
Ámde éppen mert ez a bizonyos iskolatáska oly előkelő darab volt s oly drága, főleg azonban azért, mert a Fuchs tulajdona volt, a fiúk különösen sok figyelmet
szenteltek neki. Fuchs különös lelki összeforrottságban élt a táskájával, ami korántsem abból állt csupán, hogy oltalmazni próbálta. Minthogy mindenki, ha csupáncsak
meglátta is, azon nyomban belerúgott, Fuchs kénytelen volt folyton táskáját a keblére szorítva közlekedni, mivel azonban képtelenség volt naphosszat fenntartania a
szükséges biztonsági intézkedéseket, a táskának természetszerűleg lába kelt. Ámde valahányszor ellenség kezébe került, Fuchs – ha mégoly elfoglalt volt is – azonnal
megérezte a vészt, mintegy telepatikus úton, ezért muszáj volt rá is ülni, amíg a többiek megtöltötték a táskát valami folyadékkal, vagy ugráltak rajta egy kicsit, esetleg
felszögezték a falra, illetve egy bizonyos emlékezetes alkalommal, 1944 elején, amikor Sólyom-Nagy elárasztotta a piacot olcsó csokoládéval, folyékony csokoládét
öntöttek bele, amit a Bunsen-égő lángján olvasztottak meg, miközben Hidassy a színképről tartott előadást.
Az ablakpárkányon üldögéltek az osztályterem végében, és épp a Keresztes tapenolta a gránátokat, amit Pataki növekvő nyugtalansággal szemlélt. A labor a
második emeleten volt, mintegy hat-hét méterrel a járda szintje fölött. Akkoriban söpört végig az iskolán az a divat, hogy a zeneterem tetejéről, körülbelül három, három
és fél méterről ugráltak le az udvar füvére, amit a Gombóc indított el, akinek ejtőernyős volt a bátyja, és ami a bokaficamok és -törések szinte járványos
elharapózásával járt. Keresztes tűnődve labdázott egy kézigránáttal: – Tudod, mit? Fogadjunk ebbe a gránátba, hogy le lehet ugrani ebből az ablakból anélkül, hogy az
ember kitörné a lábát. – Azt elmulasztotta közölni, hogy vajon ő mit tenne fel a kézigránát ellenében, bár Pataki egyébként sem akart belemenni a dologba, mivel akár
kitöri a nyakát Keresztes, akár sikerül neki az ugrás, őrá nézve egy ilyen balhé csakis azzal a következménnyel járhat, hogy még hosszabb időre bezárják iskola után,
holott máris súlyosan korlátozva volt az az idő, amit a Dunán tölthetett evezéssel.
Pataki már háromszor megmondta, hogy nem, amikor Keresztes, akinek minimum hatszor kellett nemet mondani, hogy megértse, fogta magát, és kidobta az ablakon
a Fuchsot. Fuchs arcán némi meglepetés tükröződött, hogy ilyen hirtelen vége lett a fizikaórának, de gyorsan felkelt a földről, és leporolta magát. – Na látod – mondta
Keresztes –, enyém a gránát. – Aztán kihúzta a gyújtószöget. Ahogy terjedt az osztályban a kibiztosított gránát híre, az egyik pad a másik után bukott alá fedezékbe.
Legalább három perc eltelt már, mire Pataki elő mert mászni az egyik szomszédos pad alól. Keresztes a világosság felé tartva nézegette a gránátot. – Mondd, honnan
tudtad, hogy döglött?
– Nem tudtam – felelte Keresztes. Ekkor lépett be Fuchs az osztályterembe. Hidassy, aki a gránátjelenet során egyetlen pillanatra se hagyta abba az elektronról
szóló dicshimnuszát, most dühödten förmedt rá Fuchsra: – Hogyan merészeled az engedélyem nélkül elhagyni az osztálytermet? Iskola után itt maradsz; be leszel zárva!
– Azon az órán látták Keresztest utoljára. Két szóbeszéd járta róla. Az egyik szerint az igazgató lefizette volna, hogy többé be ne tegye a lábát az iskolába; a másik
szerint viszont Keresztes azért tűnt el, mert fogadott valakivel a kőbányai vasútállomáson, hogy puszta kézzel föltartóztatja a vonatot, amely 4.15-kor indul a Keletiből,
és Kőbányán amúgy nem áll meg. Pataki a második verzióval rokonszenvezett, és nagyon is hihetőnek találta.
Fuchsot nagyon letörte a bezárás: egyrészt mert egyáltalában sohasem volt még bezárva, másrészt pedig mert senkinek nem volt róla tudomása, hogy Hidassy valaha
is bezárt volna valakit.
Ahogy hazafelé ballagtak a bezárásból, és szegény Fuchs – iskolatáskáját magához szorítva – kétrét görnyedt a keserűségtől, Patakinak, mivel végtére is egyedül
voltak, és így nem lehetett tanúja az esetnek, megesett a szíve a kis Fuchson, és megpróbálta egy kicsit felvidítani. – Hagyd csak – sóhajtott Fuchs –, én úgyse fogok
soha olyan nagy balhékat csinálni, mint te, hogy kézigránátot áruljak. Veled nem merik megcsinálni, hogy rád üljenek. – Fuchs kedvéért Pataki eleinte igyekezett még
némileg kisebbíteni a fegyverkereskedelemből fakadó dicsőséget, de aztán amíg a villamosra várakoztak, humorérzéke fölülkerekedett benne a szánakozáson, és
amikor a kis Fuchs azzal fordult hozzá, hogy: – Te, mi lenne, ha én is segítenék neked eladni egypárat? – Pataki roppant meggyőző színészi alakítást nyújtva egy percig
úgy tett, mintha az ajánlatot mérlegelné, majd rábólintott. – Rendben van – felelte.
Pataki előadta, hogy rábukkant egy titkos, föld alatti német fegyverraktárra, amely zsúfolásig van első osztályú, az SS-ek számára tartalékolt hadfelszereléssel,
lőszerrel, fegyverekkel, gránátokkal satöbbivel, amiből meg fognak gazdagodni mind a ketten.
– Neked az a dolgod, hogy szerezzél kötelet… sok kötelet, legalább ötven métert. Meg egy bányászsisakot, vagy ha azt nem tudsz, akkor egy erős elemlámpát.
Meg egy csomó sóskát.
– Sóskát?
– Persze. Tudod, amiből főzeléket csinálnak. Robbanóanyag csomagolására nincs jobb a sóskánál; csökkenti a robbanásveszélyt – magyarázta Pataki halálosan
komoly képpel. Miután elbúcsúzott Fuchstól, hazafelé menet Pataki többször is hangos kacagásban tört ki, ahogy elképzelte, amint Fuchs azon töri magát, hogy mindent
beszerezzen, amit előírt neki. Amikor aztán a megjelölt csütörtöki napon megpillantotta Fuchsot, aki hatalmas kötéltekercsek alatt roskadozva jelent meg az iskolában, a
fején hetykén félrecsapott bányászsisakban és a két kezében sóskával színültig tömött óriás kosarakkal, Pataki majd megszakadt a röhögéstől. Az egész osztály be volt
avatva a tervezett fegyverszerző expedícióba, s így Fuchsot általános derültség fogadta, de Pataki a bányászsisaktól készült ki végképp, melynek megszerzése
ugyancsak próbára tehette Fuchs leleményességét. Egyszerűen képtelen volt uralkodni magán, és látszólag oktalan röhögőgörcseivel aznap három napi bezárást szedett
össze magának. Csak másnap délutánra csillapodott le kissé, Tompa Mihály olvasgatása közben.
Az Andrássy út 60-ban uralkodó iskolai légkört csak fokozta, hogy miután órákig állatták a sarokban, felszólították, hogy írja le két oldalon az életrajzát. Pataki
most már nyugodt volt, ha abban még nem is bízott egészen, hogy otthon fogja tölteni az éjszakát. Azoknak a gránátoknak, melyeket sikerült eladnia, azóta nyilván
réges-régen nyomuk veszett már, következésképp bízvást letagadhatók. Ezekre vonatkozólag az lesz a legjobb taktika, ha egyszerűen semmit sem hajlandó beismerni,
ami viszont a föld alatti német fegyverraktárt illeti, minthogy a valóságban nem létezik, töredelmesen bevallja majd sűrű bocsánatkérések közepette, hogy iskolás csíny
volt csupán az egész, aztán szépen hazamegy. Kár, hogy nem volt alkalmuk összeegyeztetni Fuchsszal a meséjüket, mindazonáltal Pataki igyekezett begyakorolni néhány
hatásosnak ígérkező lelkiállapotot, mint amilyen például a rettegés, a nemakarhinniafülének, a megbánás, és mindenesetre készenlétben tartott egy-két bármikor
bevethető tartalék hazugságot is. Gondolatban kikeverte magának a tagadás hangszínét, és beállította a megrettent ártatlanság hangerejét is, mivel a megfelelő
pillanatokban ezeket is elő akarta kapni.
Külön-külön hallgatták ki őket. Patakinak megengedték, hogy leüljön, amit ő meg is tett, mégpedig az emberileg egyáltalában lehetséges legtiszteletteljesebb és
legkészségesebb testtartásban. A kihallgató tiszt az ÁVO új, kék parolis egyenruháját viselte, és azzal kezdte, hogy: Mi természetesen mindent tudunk magáról, Pataki.
– Pataki elengedte a füle mellett az ávós szavainak megvető hangsúlyát, és csak mosolygott állhatatosan, abból az elméletből kiindulva, hogy a mosolygás valószínűleg
csökkenti a tettlegesség eshetőségét. A kihallgatótiszt gyanakvással elegy undorral nézegette Pataki életének történetét. Aztán olyan mozdulattal tette le, amiben Pataki,
mint gyakorlott szimuláns, azonnal felfedezte az alakítás folytonossági hiányait; Patakinak az az érzése támadt, hogy az ávós szeretne hazamenni. Végtére is este kilenc
volt már. – Fuchs mindent bevallott. Elmondta, hogy maga a segítségére lett volna neki fegyveres felkelés szervezésében… – Nem igaz – felelte Pataki, a lehető
legkevésbé ellentmondó hangsúllyal –, nincsenek is semmiféle fegyverek, az egész csak… – Hát akkor ez meg micsoda maga szerint? – kérdezte a kihallgatótiszt, és
kicsapott az asztalra egy német géppisztolyt. Kivárt néhány ütemet, majd a megfelelő pillanatban így szólt: – Fogpiszkáló, netán? Vagy esetleg valami fűnyírógép
alkatrésze?
Pataki azon vette észre magát, hogy életében először semmivel sem tud előrukkolni. Lehetséges volna, hogy ezek rá akarnak varrni valamit? Megértette, hogy bármi
folyjék is itt, ebben a színdarabban nem ő fogja mondani a poénokat. – Mint már mondottam – folytatta a kihallgatótiszt –, a Fuchs köpött. Azt is elmondta, hogy maga
nem tudott semmit, és hogy magának különben is csak az lett volna a szerepe, hogy segít neki az elosztásban. Én mondom, nagy szerencséje magának, hogy még
bimbójában lesújtottunk az összeesküvésre. – Na lám, gondolta Pataki, mivel immár sejtette, hogy mi következik; a pasas haza akar menni. – Mi mindent tudunk
magáról. Mert ez a feladatunk. De maga még nagyon fiatal. Hajlandók vagyunk elnézni magának ezt a ballépést, habár nagyon súlyos vétséget követett el. Adunk
magának még egy esélyt. – Mondj, amit akarsz, gondolta Pataki. – Maga cserkész, nem igaz? – Bár ez egyáltalában nem kérdés volt.
Hazafelé nem kapott kocsit. De Pataki most hihetetlenül szépnek látta a sötét, kopár Andrássy utat. Mélyeket szippantott az esti levegőből. Erezte, hogy költemény
fogalmazódik benne, mely a szabadságról fog szólni, különös tekintettel új keletű tapasztalataira. Az a trükk a géppisztollyal kissé olcsó volt, állapította meg magában,
viszont tényleg nagyon megijedt, hogy esetleg be akarják csukni. Bár végtére is ők voltak a szakemberek, és ha úgy ítélték meg, hogy a géppisztoly nélkül nem fog
kötélnek állni, bizonyára nekik volt igazuk.
Akkoriban Ladányi volt a cserkészcsapat parancsnoka. A többi jezsuita is részt vett a cserkészetben, Ladányinak azonban az volt a fő kötelessége, hogy a csapattal
foglalkozzék, ami igazán testhezálló feladat volt neki, mivel azelőtt maga is cserkész volt. Máskülönben olyan jezsuita volt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva;
magas volt, és olyan szúrósan józan szemmel nézett az emberre, amivel a gondolatai mélyére tudott hatolni. Pataki szinte el is feledte, hogy bár feketét visel, Ladányi
egyelőre még a próbaidejét tölti; a jezsuiták nevetségesen hosszú ideig inaskodtak, amíg minden vizsgát letettek oltár előtti csúszás-mászásból haladó fokon meg a többi
istenharagjáből.
– Lehet, hogy a Ladányi atyának el se tetszik majd hinni… – kezdte Pataki.
– Hadd találgassak; az ÁVO azt akarja, hogy kémkedj a csapatra – mondta Ladányi egyből.
– Öööö… hát, őszintén szólva, igen. Honnan tudja az atya?
– Előbb-utóbb kellett, hogy találjanak valakit maguknak. Te meg olyan előszeretettel keveredsz bele folyton mindenfélébe, hogy szinte magától értetődőleg esett
terád a választás. Én azt javasolnám, hogy másold le nekik szépen a csapathíradót. Ezzel rengeteg időt fogsz megtakarítani. Csak arra ügyelj, hogy az átlagnál
érdekesebb csomóknak meg a talányosabb tábortüzeknek mindig szentelj kissé nagyobb terjedelmet. Ezek semmit se szeretnek úgy, mint a papírt. Van még valami?
Egy héttel később Pataki iskolába menet összetalálkozott a kis Fuchsszal; akkor látta először a közös rabság óta. Fuchs láthatólag rettenetesen megijedt a
találkozástól, és szörnyű zavarban volt. – Ne haragudj, de én azt hittem, hogy csak vicceltél, amikor a fegyvereket emlegetted: csak ezért vezettem el őket a barlangba;
de azt hiszem, sikerült meggyőznöm őket, hogy én találtam meg a fegyverraktárt. Ne haragudjál.
Pataki és Fuchs között többet nem esett szó a dologról. Tulajdonképpen egyáltalában nem beszéltek többet egymással. Pataki pedig mással se beszélt többet az
esetről. De azért az feltűnt neki, hogy attól fogva senkinek se jutott az eszébe, hogy ráüljön a kis Fuchsra.
1948. SZEPTEMBER
A hangyaidomítás nagyon jellemző dolog volt. Gyuri tudta, hogy sokkal többet kellene tanulnia. Minden korábbi vizsgával ellentétben, melyek eredményének
fontossága sohasem hatott rá meggyőző erővel, ez a mostani csakugyan rettenetesen, torokszorítóan fontos volt, és Gyuri tökéletesen tisztában volt vele, hogy sokkal,
de sokkal szorgalmasabban kellene készülnie rá. A jó szándékkal nem is lett volna baj, hiszen jobb már nem is lehetett volna, csak épp ugyanaz lett a sorsa, mint annak
a színésznőnek, aki csak a második szereposztásban alakítja a főszerepet: sose nyílott rá kellő alkalom, hogy kibontakozhassék.
Senkinek se mondta meg, hová megy; telerakta a csónakot tankönyvekkel, és kievezett a Margitsziget egy néptelen partszakaszara. Itt kettesben voltak: csak ő meg
a matematika. Elheveredett a késő nyári hőségben, és kinyitotta a könyvet, hogy átadja pőre testét a differenciál- és integrálszámításnak, és egyenletek sugaraiban
sütkérezzen, de míg bőrének barnasága szépen mélyült, a tudásáról ugyanez nem volt elmondható. Gyuri becsapva érezte magát. Mintha magas kőszikláról vetné magát
alá, úgy ugrott fejest a mélyen alant elterülő algebrába, ám ahelyett, hogy nagy loccsanással elmerült volna benne, valami titkos antigravitációs erő mintegy visszalökte és
eltaszította a matematikától, ekképp csak lebegett fölötte, de megérinteni képtelen volt.
Annyira élvezte a napfényt, amit ritka kivételképpen nem jegyre adtak, hogy nem is tudott ellenállni, hanem belemerült egy csapat hangya terelgetésébe, ami hirtelen
igen csábítólag hatott rá. Olykori eltaposásukon kívül azelőtt más dolga nemigen volt hangyákkal; erre vagy véletlen folytán került sor, vagy szándékosan, olyan
esetekben, amikor elárasztották Gyuri valamely tulajdonát, netán épp bizonyos ehető dolgokat. Történetesen olyan helyen telepedett le, ahol a hangyák több
karavánútja is keresztezte egymást, aminek következményeképp legalább három órája ráment, hogy mint egy olimposzi isten, ágakból és falevelekből, valamint az
ebédre magával hozott szendvicsekből lecsípett morzsákból különféle akadályokat szerkesszen, és intelligenciateszteket konstruáljon a hangyák számára. Közben
eljátszott a gondolattal, hogy esetleg rovartanász lesz és nagy tudós, világhírű zoológus. Amennyire tudta, a biológiát nem köpte be Marx, bár némelyik tanítványa, mint
például Liszenko, nagyon iparkodott, hogy pótolja, amit a mester elmulasztott megtenni.
A hangyák lenyűgözve tartották, legalábbis amíg nem adódott valami egyéb, ami szintén elvonta a figyelmét a matematikától. Ha másra nem is, erre az egyre jó volt a
matematika: egyszeriben csábossá varázsolt szinte akármit – a hangyákat, az angolt, a fekvőtámaszt, a vasalást, de még a mosogatást is. S ahogy mindjobban közeledett
a matematikavizsga, Gyuri előtt egész új galaxisok tárultak fel; ellenállhatatlan vonzerővel hatott rá bármi, aminek nem volt köze a matematikához.
Aztán csak bámulta a folyó nyugodt folyását. Ahogy elnézte a vizet, az jutott az eszébe, vajon az a pisztoly, amit ezen a helyen dobott a Dunába tavaly, ott van-e még
a fenekén, s hogy mennyi iszap rakódhatott rá. Felkavaró érzés volt, amikor a belga automatát átadta a mélységnek, mert valóban pompás darab volt, Gyuri mégis úgy
határozott, hogy mivel az élet kezdi mindinkább felölteni szokott formáit, személyes biztonsága érdekében alighanem jobb lesz, ha a pisztoly az íróasztala fiókja helyett
inkább egy jelentős európai vízi út fenekén nyugszik ezentúl. Megbízható ismerősei közül senki sem óhajtotta megvásárolni tőle, ismeretlennek meg nem akarta volna
eladni. A hatóság nem sok megértést tanúsított a nem állami tulajdonú lőfegyverek iránt; neki pedig amúgy sem volt sok szerencséje a pisztolyokkal.
Az íróasztala középső fiókjában őrizte. Aztán egy szép napon dédelgetés, dajkálás közben egyszer csak elsült; a golyó kilukasztotta a fiókot, végighasította a
combján a nadrágja jobb szárának belső oldalát, átfúrta magát a széken, míg végül bele nem állt a parkettába, mindörökre mozdíthatatlanul. Gyuri kábultan ült a
terjengő lőporfüstben, és arra gondolt, hogy lám, milyen az élet: kis híján maga végezte el azt, méghozzá a békés otthon kényelmében, amire az egész második
világháború nem volt képes.
Elek rontott be. – Mi volt az? – kérdezte a lőporfüsttől bűzlő szobában.
– Mi-micsoda?
– Te nem hallottad?
– Mit nem hallottam? – Ennél többel Gyuri nem volt képes bekapcsolódni a társalgásba, hiszen a pisztoly ott hevert előtte a kihúzott fiókban, de meg a rémület is
gátolta abban, hogy kieszeljen valamit Elek számára.
– Úgy látszik, hallucináltam – mondta Elek, s távozott. Napokba telt, mire végre sikerült kivájnia a golyót a padlóból.
Visszaevezett a csónakházhoz, ahol megtudta, hogy Pataki fel s alá lapátolt a Dunán őt keresve, hogy a saját szemével lássa, mint készül Gyuri a pótvizsgára, és
kárörvendjen rajta egy kicsit.
Gyuri újra hazacipelte tehát a matematikakönyveket. Hozzászokott már a súlyhoz, melyet mintegy a szellem s egyúttal a test edzéseképpen mindenhová magával
hordozott, főleg az állóképessége növelése végett, de egyszersmind abban a reménységben is, hogy a könyvekben felhalmozott tudás állandó közelsége folytán valami
talán átragad rá belőle. Számos kutya volt Budapesten, melyet korántsem sétáltatott annyit a gazdája, mint Gyuri a matematikakönyveit. A lakásba lépve mindjárt
megállapította, hogy Pataki nincs náluk, ugyanis Elek egyedül volt. Pataki azért szokott oda Gyuriékhoz, mert Eleket igen élvezetes társaságnak találta, mivel ő –
ellentétben a papájával – nem emelt kifogást az ellen, hogy Pataki cigarettázott; sőt készleteiből mindig félre is tette az utolsó mohikánokat Pataki látogatásaira.
Az utóbbi időben mind gyakrabban fordult elő, hogy a tréningről vagy a futóedzésről hazatérő Gyuri Eleket és Patakit a nikotin meghitt testvériségébe merülve találta,
amint azon igyekeztek, hogy lehetőleg semmi se vesszen kárba a gyér dohányneműből; Elek pedig ezenközben rendszerint valamely szépemlékezetű női far dicsét
zengte, mellyel négy évtizeddel annak előtte volt találkozása. Gyuri nem dohányzott. Az esélyei, hogy bekerüljön egy első osztályú csapatba amúgy is oly csekélyek
voltak, hogy semmi olyasmit nem engedhetett meg magának, amivel tovább apasztotta volna őket, így aztán nem vette zokon a családi kötelékeket semmibe vevő közös
cigarettázást.
Elek közönye sokkal inkább bosszantotta Gyurit.
Elek mostanában egy hatalmas karosszékben teljesített rendszeres szolgálatot, mely a lakás háború előtti bútorzatának szinte utolsó darabja volt, s egyben egész
háború előtti vagyonuk utolsó maradványa is voltaképp. Karosszékében ülve, kezében a bűnre csábító cigarettával, ha épp volt cigarettája, Elek bámulatosan jól nézett
ki ahhoz képest, hogy tökéletesen tönkre volt menve. Haja és bajusza olyan fegyelmezetten állt, mintha szobrász alkotta volna; bár a szürke pulóveren, mely az utóbbi
időben nélkülözhetetlen darabjává vált ruhatárának, ott éktelenkedett két lyuk, melyet nem kerülhetett el a tekintet. Más ember, ha a szeme láttára válik semmivé
mindene, kivált ha egy egész vagyont veszít az egyik napról a másikra, bizonyára keserűn átkozza ama láthatatlan hatalmakat, melyek hajdani gazdagságából csak a
nadrágzsebében csörgő aprópénzt hagyják meg neki. Elvárható lett volna némi átkozódás és jajpanasz az olyan embertől, aki hatvanévesen lett nincstelenné, még ha a
világháború közös nevezőre hozott is mindenkit, ipari méretekben termelve kínt és nyomort. De legalább egy kis fogcsikorgatás mindenképp elvárható lett volna. Vagy
fölső hatalmak ököllel való megfenyegetése.
Elek azonban megtartóztatta magát, és az illendőséget egyetlen panaszszó hallátásával sem szegte meg. Csak üldögélt a karosszékében, kényelmesen elhelyezkedve,
mint akinek szabadnapja van, amit igyekszik kihasználni. A háború után még megpróbálta feltámasztani hamvaiból a vagyonát, sőt még az infláció után is, mely a
gazdaságtörténet legsebesebben vágtató és legmagasabbra szökő inflációja volt, amint arra a magyarok mindig is büszkén felhívták minden külföldi figyelmét. Amikor
véget ért, Elek bement a bankba, ahol a millióit elhelyezte, kiürítette a számláját, és vett a pénzen egy vekni kenyeret. Alig kapott vissza belőle. A budapesti
csatornalefolyókat eldobált bankjegyek tömték el, egy régi világ lehullott falevelei.
Gyurit azonban még Elek egykedvűségénél is jobban gyötörte éjjel és nappal, hogy milyen ostoba semmiségen múlt minden. És hogy éppígy történhetett volna
másképpen is, lehetne egy csinos kis bankszámla Svájcban, lehetne egy kisebbfajta aranytömb elásva valahol, vagy némi ékszer jól elrejtve, és akkor most minden
másképp lenne, akkor lenne mit enniük, sőt még jól is lakhatnának. Nekik azonban elúszott mindenük annak során, ami majd legföljebb ha egy homlokráncoltató
lábjegyzet lesz mindenféle mélyértelmű közgazdasági folyóiratok lapjain.
Némileg meglepő mód egy bukmékertől, aki azelőtt abból élt, mégpedig jól, hogy mások elveszítették a pénzüket a lovakon, Elek eleinte a lóversenypályán tett
néhány szárnyaszegett kísérletet az elvesztett pénz morzsáinak visszaszerzésére. Gyuri tisztán emlékezett rá, hogy a háború előtt Elek mindig úgy tért haza a versenyről
az aznapi bevétellel (kis barna bőröndben hozva az összekeveredett bankjegyeket, melyeket aztán az alkalmazottaknak kellett szétválogatniuk), hogy így kiáltott fel: –
Az emberi butaságnál nincs jobb üzlet a világon! Ebben sose csalódik az ember. – A bukmékerséggel szerzett vagyon nem annyira Elek agyafúrt ságának volt
köszönhető, mint inkább annak, hogy a sportfogadás gyakorlatilag állami monopólium volt, és a hivatalos működési engedélyeket Elek egyik régi katonacimborája adta
ki. Mindazonáltal, alkalmasint épp a színfalak mögött szerzett tudományától sarkallva, Elek meg volt győződve róla, hogy ha rendszeres jövedelmet talán nem is
biztosítanak a pacik, de indulótőkét, azt igen, amit pedig be fog fektetni valamely egyelőre ismeretlen vállalkozásba, és ezzel megoldja gondjait.
A lóversenypályára tett kiruccanásai azonban egészében véve gatyaveszejtő kalandnak bizonyultak, habár egyszer-kétszer alighanem nyerhetett is, mivel olykor az is
előfordult, hogy volt otthon vacsora. Máskor a pénzszerzés közvetlenebb módozataihoz folyamodott. Egy nap Gyuri arra ment haza, hogy a könyveinek, minden
könyvének, lába kelt; csak a tapéta volt világosabb ott, ahol azelőtt a könyvek voltak. – Kénytelen voltam eladni – felelte Elek Gyuri érdeklődésére. – Tudod, enni kell.
– Gyurinak nem is lett volna kifogása, ha Elek legalább előre szól neki, és nem is az volt a legdühítőbb, hogy oda lettek a könyvek, hanem hogy bármi lett légyen is
Gyuri könyvtárának piaci értéke, Eleket bizonyosan átejtették, és nyilván a valódi ár tizedéért kótyavetyélte el az egészet. Elek üzleti érzéke, ha ugyan valaha is volt
neki, valahol elkallódott a háború során. A legszebb példa erre az a fűszerüzlet volt, amit körülbelül egy hónapig vezetett; kis híján tönkretette vele az egész családot,
mert hajnalban kellett kelniük, hogy beszerezzék az árut, de nemcsak hogy nem kerestek a bolton, hanem rá is ment minden pénzük. Rengeteget vesztettek rajta, annál
is többet, mintha egyszerűen csak a Dunába szórták volna a pénzt. A fűszeresek általában nem szokták kitörő örömmel fogadni, ha más is fűszerkereskedést akar nyitni.
Elek azóta már túl volt minden fűszerkereskedésen és más efféle nagyratörő terveken; beérte a karosszékkel. Amióta a mama meghalt, Elek kevésbé tartotta
szükségesnek, hogy kifejtsen valamely szemmel látható tevékenységet. Olykor-olykor voltak ugyan titokzatos útjai, melyekről élelmiszeres csomagokkal tért meg,
egészében véve azonban Elek nézőnek tekintette magát az élet stadionjában.
Nemcsak lelkiismeret-furdalása nem volt, de a sors ellen sem zúgolódott, amit némelyek bizonyára bámulatra méltónak találhattak, Gyuri azonban igen kevéssé
értékelte. – Mondd, milyen érzés, hogy tiéd a világ legkiültebb valaga? – kérdezte tőle egy kiváltképp haszontalan nap végén. Elek vállat vont. – Az én apám is mindent
elveszített – felelte, mint aki világos magyarázattal szolgál, majd mintegy konklúzióképpen hozzátette még: – A tíz körmöddel fogsz kikaparni, ha már majd nem leszek.
Gyuri ritkán találkozott a nagyapjával. Legkorábbi gyermekkori emlékeiben nagyapjának olykori látogatásai két nyomot hagytak: egyrészt ínycsiklandó
cukrászsüteményekre emlékezett, melyekhez azonban ujjal sem volt szabad hozzáérnie, másrészt pedig egy félelmetes, kerek fejű öregemberre, aki folyton azt
kérdezgette, hogy ő, mármint Gyuri, kicsoda. Elek szerint a nagyapja kezességet vállalt egy barátja kártyaadósságáért. Az illető jó barát nem tudott fizetni, ám ahelyett,
hogy az illem és a szokás megkívánta módon golyót röpített volna a fejébe, fogta magát, és kiment Berlinbe, ahol nyitott egy magyar éttermet, a nagypapa meg itt
maradt, és állta a cehhet. De Elek meg a nagypapa legalább azt elmondhatta magáról, hogy vagyonok mentek át a kezükön. Gyuri viszont élt a gyanúperrel, neki nem
fog megadatni, hogy vagyonokat veszítsen.
Elek hirtelen elszegényedésének azonban voltak bizonyos előnyei is, legalábbis Gyuri számára. Minthogy apja immár semmiféle szerepre sem tartott igényt az élet
színpadán, a vizsgák miatt sem került sor közöttük súrlódásokra. Elek azelőtt sem aggasztotta magát túlságosan Gyuri tanulmányi előmenetele miatt; Gyuriban olykor
még az a kérdés is felmerült, vajon tudja-e Elek egyáltalában, hogy ő melyik iskolába jár. A szorgalom egy ritka és szalmalángszerű fellobbanása alkalmával Gyuri egy
ízben azzal a kéréssel fordult Elekhez, hogy kérdezze ki őt bizonyos latin igék ragozásából. – Tudod azt a ragozást vagy nem tudod? – tudakolta Elek, és amikor erre
azt a választ kapta Gyuritól, hogy azt hiszi, tudja, Elek azzal torkolta le: – Akkor meg minek kérdezzelek ki?
Borotválkozás közben, ami az esti kiruccanásra való előkészületek legfontosabbika volt, Gyuri azzal nyugtatta magát, hogy legalább csak egy tárgyból kell
pótvizsgáznia, és máris a kezében lesz az érettségi bizonyítvány. Miközben a sörtéit nyeste, a szomszédból Galántai urat hallgatta, aki folyton az üzemek államosítása
miatt háborgott, ami csakugyan nagyon megviselhette, mivel azóta immár hónapok teltek el. – Ez már igazán túlzás… ez már nem mehet így sokáig.
Gyuri azonban nem kétlette, hogy a dolgok még egy jó darabig így fognak menni. Addig legalábbis biztosan kitart még a rendszer, amíg őt be nem hívják katonának.
Kizárólag ez a körülmény buzdította tanulásra – ez azonban valóban hathatós ösztöke volt. Ha nem megy át a vizsgán, nincs egyetem. Ha nincs egyetem, mehet
katonának. Vár rá a nem evés, az ácsorgás az esőben, a gyalogsági ásó, a sok ismeretlen ember, a távollét szeretteitől, a börtöni állapotok, ahol ráadásul még szalutálni
is kell, és ahol pocsékok az ágyak. Sokan öngyilkosságot követtek el inkább, semhogy bevonuljanak, mert mégiscsak kellemesebb volt otthon meghalni kényelmes
körülmények között, mint hogy valami sivár laktanyában metélje el az ember az ereit.
Nagy szerencse volt, hogy már csak a matematika fenyegetett azzal, hogy ólomsúlyként aláhúzza a mélybe, ahol az imént említett borzalmak várnak az emberre;
hiszen eredetileg számos más tárgyból is lesett rá a bukás. A magyar érettségijét például a szó szoros értelmében a sírból hozta vissza. Szerencséjére a Botond
szóbeliztette, noha más tanárok is jelen voltak, akik korántsem kedvelték Gyurit annyira, mint a Botond, sőt meglehet, egyáltalában nem szenvedhették. Arany Toldi-ja
volt a tétel. Vagy soha nem is volt meg neki a könyv, vagy csak nem találta, mindenesetre a vizsga előtti utolsó este, amikor végre rászánta magát, hogy beleolvasson
egy kicsit, Arany János iránti hirtelen támadt vágya leküzdhetetlen akadályokba ütközött, Gyuri pedig abban a tudatban jelent meg a vizsgán, hogy ebből bukás lesz.
Botond tanár úr lábát az asztalra rakva ült a teremben. A többi tanár arcáról világosan leolvasható volt, hogy szerintük ez korántsem illik a pillanat magasztosságához,
ámde Botond volt a magyarosok főnöke, s mi több, megfellebbezhetetlen tekintélynek számított. A Botond mindent kétszer olvasott, ami pedig a költészetet illeti, fejből
tudott szinte minden verset, mely valaha is megjelent nyomtatásban. Szerencsés esetben, ha valamitől beindult, szinte a Hidassyéhoz fogható transzba esett, s ilyenkor
képes volt akár húsz percig is verseket szavalni hibátlanul, ami alatt az osztály kissé kifújhatta magát. Miként ez illett is olyan emberhez, aki a művészetek szolgálatának
szentelte magát, Botondnak hosszú haja volt, méghozzá oly megzabolázhatatlan, hogy diákok s tanerők egyaránt azt gyanították, reggelenként maga igazgatja
szénaboglyaszerűre.
– Nos, Fischer fiam – mondta Botond kedélyesen a mennyezetre bámulva és szemüvege szárával az egyik metszőfogát kocogtatva. Míg testi valójában az
érettségiztetés unalmas feladatát végezte, a lelke alkalmasint ínycsiklandó költeményekkel játszódott. – Szerfelett örvendek a találkozásnak, mint mindig, ám fájdalom,
ezúttal arra kell kérjelek, hogy mondj fel nekünk néhány részletet a Toldi-ból, mielőtt utadra bocsátanánk.
– Az az igazság, tanár úr, kérem, hogy nem tudok – mondta Gyuri őszintén. – Ne tessék haragudni, de nem megy.
– Hahaha! Mindig az a szerénység! A túlzott szerénység! Nos, fiam, bármely részlet megteszi, csak halljuk már.
– Nem megy, tanár úr, kérem. Nem szeretném, ha a tanár úr hiába vesztegetné az idejét – felelte Gyuri, kitartva az előbbi kijelentése mellett.
– Vizsgaláz? Na, jól van, akkor mondj el egyet a kedvenc költeményeid közül.
A kívánság nem volt túlzottnak mondható, Gyurit azonban meglepetésként érte. Gyorsan átkutatta irodalmi ismereteit, de a fiók üres volt. – Ne tessék haragudni,
tanár úr, de én egy verset se tudok.
– Haha, Fischer! Meglásd, egyszer még nagy bajba jutsz a tréfás kedved miatt. De azért átengedlek. Küldd be a következő delikvenst. – Botond mindenkivel
nagyon atyai volt (csupáncsak azokat kivéve, akik mély és őszinte ellenszenvet mutattak a költészet iránt). Azon kevés számú tanár közé tartozott, akit kedveltek a
gyerekek; szeretetüket pedig nem utolsósorban az az évfolyamról évfolyamra továbbhagyományozott életrajzi adalék táplálta, hogy Botond a magyar költészet minden
jelesebbjével leitta magát, aki csak a századforduló óta alkotott. Együtt koplalt Adyval Párizsban („azon vitatkoztunk Bandival, hogy melyikünk hámozza meg a krumplit
vacsorára”), és nyolc másik mosdatlan, ám az utókor által kevesebbre értékelt magyarral osztozott az egyetlen ágyon, melyben felváltva aludtak egy fűtetlen
padlásszobában, újfent berúgott minden híres irodalmi alakkal, prozódiai vitába keveredett és összeverekedett Picassóval, és vezető tanári állása ellenére is tudvalevőleg
bármikor kész volt egy kis poharazgatásra minden fontos (vagy épp nem oly fontos) irodalmi szereplővel, aki két háború s annyi emigráns távozása után még fellelhető
volt a hazában. Az irodalomtörténet pedig sokkal lenyűgözőbb volt, ha az ember tudta, hogy a tanára személyesen húzta haza a kocsmából lábánál fogva a költőt.
Nem, Botond nem az a fajta volt, aki könnyű kézzel buktatott volna, főleg, hogy még mindig adósa volt Eleknek egy öt számjegyű összeggel.
 Már csak kinn a folyosón, a vizsga után merült fel Gyuriban, hogy egy verset mégiscsak el tudott volna mondani, mégpedig épp a Botond régi cimborájától, Adytól,
amely arról szól, micsoda öröm a költő számára, hogy ismét látja a párizsi Gare de l’Est-t; lévén Adynak egyik legvonzóbb témája, hogy magyar ember számára nem
lehet szebb kilátás annál, mely Magyarországról kifelé viszi. Jó, bár részeges költő volt Ady Endre. István egyébként a háború alatt járt Érmindszenten, Ady szülőhelyén,
és meglepetéssel tapasztalta, hogy még egy emléktábla se hirdette az emlékét, míg olyasféle feliratokból, mint az, hogy „Itt járt Petőfi” meg „Majdnem itt járt Petőfi”,
Magyarországon annyi volt, mint a szemét. Amikor István szóvá tette a mulasztást egy helybélinek, az illető azzal vágott vissza, hogy: „Miért kellene emléktáblát
állítanunk egy részeges fráternek, akinek már az apja is elitta az eszét?”
Másnap, mindjárt kora reggel, ott komorlott a matematikavizsga, de nem volt ereje otthon maradni, habár a délutáni hangyaidomítással elfecsérelte a tanulásra szánt
időt. Elek most is a karosszékében üldögélt, noha némi nehézségek közepette, mivel nem volt cigarettája. Gyuri már kifelé tartott, de Elek még épp telibe találta: – Ne
búsulj, nagyon jól fogod érezni magad a katonaságnál.
Amikor először írásbelizett matematikából, Gyuri bölcs elővigyázatosságból becsempészte magával a tankönyvet. Főleg azért bukott meg, mert annyit se tudott,
hogy tudja, mit nem tud. Belebújt a könyvbe megváltást remélve, de csalatkoznia kellett, mert egyetlen szót sem értett az egészből. Bosszúsan állapította meg, hogy ha
csak egy kicsit is többet tanult volna, bizonyára ki tudta volna puskázni a helyes megfejtést. Most másodjára annyira azért felkészült már, hogy legalább megértse a
példákat, ha a megoldásuk nem is ment úgy, mint a karikacsapás. De legalább megpróbálhatta megoldani őket, jóllehet olyan vállalkozás volt ez, mint ha gyűszűnyi vízzel
akarná eloltani a tomboló erdőtüzet. Gyurinak azonban egész lényét áthatotta a bevonulástól való mindent elsöprő irtózat. Csak az előző héten is látott az utcán egy
csapat kiskatonát, akik olyanok voltak, akár a láncra fűzött gályarabok, szinte zörgött a csontjuk a bőrükben, és mindegyik egy vekni kenyeret tartott a hóna alatt, mely
a civil életben már réges-rég nem minősült volna élelmiszernek, s megszegéséhez is inkább jégcsákány kívántatott, semmint kés.
Gyuri szívesen alakította maga előtt is a kemény legényt, de igazából tisztában volt vele, hogy a katonaság által kifejlesztett tervszerű és szakadatlan
megpróbáltatások elviseléséhez nincs benne kellő szívósság. Mert amíg nincs egyenruhában, akármilyen rosszul mennek is a dolgok, mindig reménykedhet az ember,
hogy előbb-utóbb jobbra fordul a sora, légyen bármily távoli is ez az esély. A katonaságnál azonban eleve ki van zárva minden kényelem s kedély vagy bármi egyéb,
ami a kellemes kategóriájába lenne sorolható; a honvédet messze elkerülik az élvezetek.
A többiek, akikkel együtt ült a vizsgateremben, úgy tetszett, magabiztosan farigcsálják a példákat. Gyuri eltűnődött, hogy vajon róla is ezt hiszik-e, akik két paddal
mögötte ülnek. Az első feladat még kínált némi fogódzót, ezért gyorsan papírra is vetett valamit, mielőtt még kisiklana kezéből a mélységes mély sötétségből kihalászott
kicsike kis tudomány, miközben némileg abban is reménykedett, hogy ha valami kataklizma következtében most, az első tíz perc után vége szakadna a vizsgának, akkor
talán már ennyivel is átengednék.
Miután tőle telhető kimerítőlegességgel válaszolt az első kérdésre, balra pillantva megállapította, hogy egyenes vonalban haladva, a tekintete éppen egy lány bal
keblébe ütközik; vagy elfelejtette begombolni a blúzát, vagy a gombok mondták fel a szolgálatot, Gyuri szembogarába mindenesetre textiltől fedetlen bőrfelületről
verődtek vissza a fénysugarak. Mintha az ágyékába tapostak volna, azonnal semmivé enyészett minden erőnek erejével felidézett matematikai tudománya. Más
körülmények közt órákba telt volna és temérdek fáradságába, amíg sikerül kialakítania ilyen kedvező látószöget, melynek révén mintegy vizuálisan megkerülhetővé válik
a ruházat által alkotott akadály, most viszont s épp ily kényes pillanatban, magától létrejött a kapcsolat Gyuri testtartása és a lány emlője között. Azonnal elkapta a
szemét róla, de akkor már késő volt – akkor már útnak indultak a molekuláris hírnökök, hogy felszítsák a zendülés parazsát.
Az illetéktelen beavatkozástól némileg megrendülve bár az összpontosításban, Gyuri visszatért a példákhoz, de azt kellett megállapítania, hogy ki van rekesztve. A
második feladat jószerével még a köszönését se fogadta.
Jobb felé fordulva, most az arra elterülő száznyolcvan fokos teret pásztázta, és egy csapat szakérettségizőn akadt meg a tekintete; elmélázva nézte őket. A
szakérettségizőket különleges tanintézetekben oktatták, ahol főleg a nagy népi bogrács legaljáról összekapart egyének fejébe gyömöszölték a tudományt, hogy aztán
majd a Párt katonái és katonanői legyenek. Többnyire parasztfiúk voltak, akiknek kravátlit kötöttek a nyakába meg egy könyvet nyomtak a kezébe – A Szovjetunió
Kommunista (bolsevik) Pártjának rövid történeté-t –, és még egy szabadjegyet is ráadásul Budapestre, a világmindenség közepébe, ahol előkészített szállás várta
őket, rendszerint valamely kisajátított burzsoá épületben. Ők pedig fennhangon szavalták a marxizmust, mint tette volna mindenki, aki velük egy (új) cipőben jár.
Ahhoz, hogy átmenjen a vizsgán, Gyurinak legkevesebb három feladat megoldásába kellett legalább belekezdenie, neki viszont egyelőre egyetlenegy példája volt
úgy-ahogy készen, s ezenkívül még egy tétova kísérletet tudott legfeljebb felmutatni, míg a hátralevő többi kifürkészhetetlen rejtélyként nézett vissza rá. Közben az egyik
tőle jobbra ülő lány a szakérettségizők csapatából egyre csak az ő papírját bámulta, amit Gyuri fölöttébb mulatságosnak talált. Miből gondolja ez a lány, hogy bármi
néznivaló is akadhat az ő kacagtatón üres papírján?
Végül is arra a következtetésre jutott, hogy csak az idejét vesztegeti, ha tovább mered a példákra, mert megfejteni úgysem fogja őket, csak kínlódik, mint kukac a
horgon, és akkor már inkább fölveszi a fapofát, abban legalább van valami élvezet, és egyszerűen kisétál a teremből, hadd higgye az a pár szerencsétlen, hogy bezzeg ő
kacagva megoldott minden feladatot.
A népi leányzó meg egyre csak az ő papírját bámulta, s mi több, úgy bámulta, mint aki les. Gyurinak édes mindegy lett volna az is, ha puskázásért érvénytelenítik a
vizsgáját, de a lánynak talán mégiscsak számított volna.
– Nem tudok segíteni – szólt oda neki Gyuri némán tátogatva. – Ne bámulj ide, mert még mind a ketten… – S azzal elhúzta a mutatóujját a torka előtt. A lány
elvörösödött, és gyorsan a saját papírjaiba merült. Most, hogy a matekmeccset feladta, Gyuri átengedte magát az élvezetnek, hogy a balra ülő lány kebelén legeltesse
lopva a szemét, de bosszúságára immár úgy estek a blúz redői, hogy illetéktelen tekintetek elől elzárták a vizuális behatolás útját.
Miután úgy döntött, hogy nem üldögél tovább a padban, mint egy rakás szerencsétlenség, már épp a töltőtollára csavarta vissza a kupakját, mintegy a távozás
előjátékaképpen, amikor a felügyelő éber tekintetének sugara egy pillanatra másfelé terelődvén, fehér papírlap indult meg feléje a padon jobbról. Széthajtogatva, Gyuri
azt látta, hogy a megoldást tartja a kezében, szépen, takarosan levezetve, amit ugyan nem egészen tudott követni, mégis oly meggyőző erővel hatott rá, hogy eszébe se
jutott kételkedni a helyességében. Lemásolta hát, majd abban a biztos tudatban, hogy vette az akadályt, kislattyogott a teremből, bár utólag átgondolva a dolgot
kénytelen volt elismerni, hogy a hangyaidomítás meg a többi, amivel az idejét töltötte tanulás helyett, némileg elvette a váratlan szerencse ízét.
A vizsga után számos kis gyülekezet alakult. Többen úgy ültek magukba roskadva s gyűrött ábrázattal, mintha a „kétségbeesés” címszavának illusztrációjához
akarnának modellül szolgálni. Életében először Gyuri úgy érezte, el kellene mennie a templomba hálát mondani.
Közvetlen megváltójának persze azonnal köszönetet mondott. Jó formát futott vele, mivel a lány oly kevéssé volt vonzó, hogy Gyurinak eszébe se jutott
kezdeményezőleg fellépni, s így semmi sem feszélyezte. Ekkor tűnt fel Pataki, s rosszallóan nézte, hogy Gyuri mennyi verbális energiát pazarol egy olyan leányzóra, aki
messze hátul kullogott csak, amikor a szépséget osztották. Pataki persze, mindenből elsőre átment. Hanyagul elsétált a vizsgákra, útközben belekukkantott egyik-másik
könyvbe, és mint a hörcsög, betömött a pofazacskójába egy-két falatka tudást, aztán kiköpködte a vizsgabizottság elé. Már amikor kilépett az ajtón, nem tudta a felét
se annak, ami még a fejében volt, amikor bement vizsgázni. Kosárlabdanyelven szólva, olyan volt, mint amikor a félkarú vak dob kosárra, a labda pedig körbegurul a
gyűrűn, billegve és tétovázva, míg végül is bele nem pottyan lomhán. Mázli, mázli, óriási mázli, csodával határos mázli, de mégiscsak két pontot ér.
Gyuri jól látta Patakin, hogy készül valamire, tudta, hogy egész délután hallgathatja majd a szellemességeket arról, milyen gyatra az ízlése hölgytársaság tekintetében,
de nem hagyta magát zavartatni tőle. – Köszönöm szépen még egyszer a segítségedet – mondta Gyuri búcsúzóul a lánynak -; te biztosan fantasztikusan jó vagy
matekból.
– Á, dehogy – felelte a lány szerényen és megnyerőn –, még a múlt héten megkaptuk az összes megoldásokat. Volt elég időnk bemagolni.
 Fogták az órát, és elmentek vele a bordélyházba. Gyuri mamájának karórája, amely szinte hihetetlen szerencsével nem a Vörös Hadsereg karján végezte
pályafutását, s amely valószínűleg egész Magyarország egyetlen, felszabadulás előttről megmaradt kronométere volt, és amely valamikor rettenetesen sokat ért, aznap
este éppen két numerára volt elég – egy neki, egy a Patakinak.
Gyuri nagyon el volt szánva, hogy megünnepli a napot, és nagyot mulat, de mire befejeződtek a tárgyalások az aranyóra cédákban mért becséről, különösképp olyan
közöny fogta el, mintha otthon felejtette volna a farkát. Sose hitte volna, hogy valaha is képes lesz ilyen tudományos elfogulatlansággal mérlegelni a közszemlére
bocsátott női szubsztanciát.
A kurvákról csúfság, szomorúság és megalázottság szokott az embernek az eszébe jutni, az a lány ellenben, aki Tímeaként mutatkozott be nekik, éppenséggel fiatal s
jókedvű volt, s ha nem is intelligens, volt benne valami élénkség, ami elment akár intelligenciának is. – Milyen szép vagy – mondta neki Gyuri, csupáncsak leszögezve
azt, amit a szeme látott. – Á, túl kicsi a mellem – felelte a lány, és tovább vetkőzött munkához készülődve. De a lánynak nem volt igaza. Igenis szép volt, és szépsége
minden akadályt legyőzött volna; amit csak akar, bármit megkaphatott volna az alázatos férfiak hódoló seregeitől. Furcsa is volt, hogy bordélyban dolgozott, hiszen az
ember azt hitte volna, könnyűszerrel foghatna magának egypár milliomost, akik alkalmasint kevésbé fáradságos életet biztosítanának a számára.
Tekintve, hogy milyen szertelenül sok időt töltött a dologról való elmélkedéssel, Gyuri maga se igen tudta mire vélni ágaskodó vágyának hirtelen lelohadását. Tímeát
elnézni merő gyönyörűség volt, s már önmagában is megérte a pénzt, de különösképp mintegy elvont élményként élvezte csak, akárha valami múzeumi tárgyat csodálna.
Azt javasolta, legyen Pataki az első.
Rettenetes érzés volt. Egyszerre utolérte a lelkiismeret-furdalás, hogy milyen érzéketlen; teljesen kikészült tőle. Haragudott magára, amiért akarta a dolgot, de közben
azt is tudta, hogy amint kívül kerül a kupi hatósugarán, már azért fog haragudni magára, amiért nem tette meg. Mire Pataki végzett, már csak annyit mondott neki, hogy
menjenek. – Neked elment az eszed? – fakadt ki Pataki. – Csak nem fogsz kihagyni egy ilyen pinát! – Azzal visszament, hogy igénybe vegye a fel nem használt numerát.
Az esetből Gyuri megtanulta, hogy vannak emberek, akik képesek rá, hogy elhalt édesanyjuk karóráját bordélyházba vigyék, és vannak, akik nem képesek rá. Ha
pedig az ember az a fajta, aki nem képes rá, akkor ebbe bele kell törődni. Drága lecke volt, s ráadásul nem is volt valószínű, hogy a jövőben sok hasznát fogja venni a
tapasztalatnak, mivel se elhunyt édesanyja nem lesz több, se pedig tőle örökölt karórája.
Szerette volna, ha Pataki kicsit jobban igyekszik. Haza akart menni, mert úgy érezte, mindjárt elsírja magát.
1949. JANUÁR
Az utolsó órát teveviccek mesélésével töltötték.
– Új tiszt érkezik az idegenlégió szaharai erődjébe – kezdte Ladányi. – Az őrmester körülvezeti, mindent megmutogat neki, a tiszt figyelmesen hallgatja a
magyarázatot, aztán a végén megkérdezi: „Mindez nagyon érdekes, őrmester, én azonban szeretnék feltenni magának még egy kényes kérdést. Mi ugyebár éveket
fogunk eltölteni itt, a sivatagban. Nos, mondja, mi itt a szokás olyankor, amikor az ember már kissé elunja a magányt?” Erre az őrmester egy tevére mutat, mely ott áll
kipányvázva az erőd udvarán, és így felel: „Arra az esetre, ha a tiszt urak hölgytársaságra vágynának, itt van Daisy, az ezred tevéje.” Az új tiszt kissé meghökken ennek
hallatán, de nem szól egy szót sem. Telnek a hónapok, egyik a másik után, mígnem egy év után a tiszt egyszer csak begerjed, felüvölt, kirohan az udvarba és ráveti
magát a tevére. Épp nagyban gyömöszöli a tevét, amikor arra jön az őrmester, odalép hozzá és diszkréten köhent egyet: „Nekem ugyan ehhez semmi közöm, de
szeretném felhívni rá a figyelmét, uram, hogy a többi tiszt urak inkább fel szoktak ülni a Daisyre, és átmennek a szomszéd oázisba, ahol van egy jó kis bordélyház.”
Ahhoz képest, hogy jezsuita volt, Ladányi atya nagyon is kedvelte a tevevicceket. Gyuri és Neumann alig jutott szóhoz tőle. Ladányi atya disznó mód kisajátította
magának a tevevicceket, de Hálás messze volt, Gyurinak pedig különben sem volt akkora készlete teveviccekből, hogy kitartson akár csak az út feléig is.
Ladányi eleinte kissé ködös magyarázatokat adott csak, hogy mi dolga van neki Hálás községben, amely a szülőfaluja volt, ahol felnevelkedett. – Lehet, hogy
testőrre lesz szükségem – mondta Gyurinak. Gyuri egyébként is boldogan megtett volna bármi szívességet Ladányinak, azt azonban, hogy lám, az atya nagy erejű és
félelmet keltő embernek tartja, még hízelgőnek is találta (mindazonáltal Gyuri a Neumannt is magával hozta arra az esetre, ha netán csakugyan szükség volna testőrre.
Mint vízipólósnak és egyébként is nagy melák fiúnak, bizonyára Neumanné lesz az utolsó ütés, bármi légyen is a vita tárgya. Gyuri egyszer a saját szemével látta, hogy
amikor két részeg, nagydarab tűzoltó közölte vele, hogy most haladéktalanul kiveri belőle a szart, Neumann felkapta őket, és egyetlen lendülettel átdobta mind a kettőt a
Rákóczi út túloldalára, ahol a törő csontok fülsértőn reccsenő hangjai közepette kenődtek szét egy házfalon. Neumann teljesítménye egészen biztosan rekord volt, de
sajnálatosképp a tűzoltódobás nem szerepelt az elismert sportágak között.)
– Újonc érkezik az idegenlégió egyik szaharai erődjébe – folytatta Ladányi a viccmesélést. – Egy öreg veterán hosszan elmagyarázza neki, hogy mennek a dolgok a
sivatagban, mígnem az újonc összeszedi a bátorságát, és felteszi azt a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatja: „Mi itt, ugye, éveket fogunk eltölteni az erődben; de
mondd csak, mi van akkor, ha az embert elfogja a vágy?” Mire az öregtől azt a felvilágosítást kapja, hogy: „Olyankor az a szokás, hogy kimegyünk a sivatagba,
keresünk egy csapat beduint, lerohanjuk őket, aztán kedvünket töltjük a tevéiken.” Telik-múlik az idő, és egy szép napon a légiósok csakugyan ki is vonulnak a
sivatagba, lesbe állnak egy homokdomb mögött, és lerohanják az első arra haladó beduin karavánt. Az öreg harcos azonnal futásnak ered a tevék felé, az újonc meg
utánaszól: „Hová sietsz olyan nagyon? Jut itt teve mindenkinek!” Mire az öreg: „Igen, de a csinosakat hamar elkapkodják.”
A békéscsabai vasútállomáson egy ösztövér parasztember várta őket; kalapban volt, és üdvözlésképpen kezet csókolt Ladányinak. Lovas kocsira szálltak, mely a
helyi viszonyokhoz képest fényűző járműnek számított, bár nyilván szétrázta az ember ülepét, ha csak egy órát is utazott rajta, márpedig mint a tiszteletteljes
parasztembertől értesültek, Hálásig éppen egy óra lesz az út.
Ladányit nem nagyon izgatta fel, hogy visszatér az ősök földjére, Gyuri pedig, ahogy szemrevételezte a vidéket, ahol a cipő viselete is merész, új divathóbortnak
számított még, és ahol a fű növésén kívül más hang nemigen zavarta meg a csöndet, mindjárt megértette a lelkesedés hiányát. Azon kívül, hogy ott kezdődött, ahol az ég
véget ért, más egyebet nemigen lehetett elmondani a tájról.
Ladányinak Faragó elvtárs miatt kellett hazalátogatnia. Ez a Faragó régtől fogva hírhedett figura volt Hálás községben. Ladányi élénken emlékezett rá, pedig már
tizennégy éves korában eljött hazulról, hogy Budapesten folytassa tanulmányait. – Faragó maga volt egy személyben a falu bolondja és egyszersmind a falu tolvaja is.
Ilyen kis helyen, mint Hálás, nem lehet mindenre külön ember – mesélte Ladányi. A kis falu mindenesetre nagy türelemmel viselte a saját termésű istencsapását.
A háború meg a nyilaskeresztes mozgalom azonban egy csapásra megváltoztatott mindent. Amikor eljött 1944 októbere, Hálás község lakói igazán mindenre el
voltak készülve már, csak épp arra nem, hogy Faragó fog felbukkanni. Faragó azonban karriert csinált, és a szokásos napraforgó-lopkodás, baracktolvajlás,
malacszöktetés és egyéb kenyérkereseti jellegű helytelenségek helyett ő lett a járási náci lerakat vezetője. Ladányi nem részletezte, hogy ebbéli minőségében miket
művelt. – Nem a ti dolgotok.
Aztán elmúlt 1944 októbere, és Hálás község lakói azt hitték, soha többé nem látják a színét se Faragónak, hat golyót kapott ugyanis a mellébe, és beszállították
szekéren a békéscsabai hullaházba, ahol a rendőrség a felderítetlen halálesetekből származó és hozzátartozók által nem keresett tetemeket tárolta. Akkoriban még olyan
idők jártak, hogy a hatóság foglalkozott a kósza hullákkal; kicsivel később már a kutya se törődött volna vele.
Már fölrakták a boncasztalra, amikor hullához képest nagyon is hangos szóval méltatlankodni kezdett, hogy szomjas, és bort kért.
A falusiak nagyon meglepődtek, amikor újra felbukkant közöttük. – Talán én tehetek róla, hogy csak hatlövetű volt a revolver? Hát nem tőled kaptam? – hallatszott
egy szemrehányó hang a csárdában. Nem ez volt az első merénylet, amit Faragó ellen elkövettek. Egy hónappal korábban, amint Faragó épp egy vendégszerető árok
partján szendergett, mely mellesleg sokkal közelebb esett ahhoz a helyhez, ahol rogyásig leitta magát, mint az otthonához, valaki odavágott neki egy kézigránátot, hogy
ne érezze magát olyan egyedül a nagy, hideg éjszakában. Faragót nem sikerült elintézni, csak a bal lábát vitte le a gránát, de ez mit sem gátolta német gazdái iránti
kötelességeinek buzgó teljesítésében; ezért is került sor utóbb arra a bizonyos lőgyakorlatra.
Végül maga a falu papja javasolta, hogy rendezzenek hát autodafét. S amikor legközelebb ismét híre ment, hogy temérdek szeszektől lebíratván, orrát a párnájába
nyomva aluszik Faragó, ismeretlen kezek az éj közepén csóvát vetettek a házára. Faragó azonban ezúttal oly kiváltképp mély álom karjaiban heverhetett, hogy
zavartalanul áthorkolta, míg szénné égett házának ajtaja, majd porig égett mind a két szomszéd. – És ezt tényleg maga a pap javasolta? – jegyezte meg ámulva Gyuri. –
Ki tudja? – felelte Ladányi. – Talán, ha a kezünkben lenne a tízparancsolat eredeti szövege, találnánk benne egy lábjegyzetet, amely Faragó tekintetében bizonyos
kivételeket tesz.
Amikor Hálás község lakosainak a tudomására jutott, hogy a politikai széljárás megfordultával Faragó a Kommunista Párt helyi titkára lett, elhatároztatott, hogy ideje
véget vetni a teketóriának. Éjnek éjjelén kirángatták a házából a holtrészeg Faragót. Hátrakötözték a kezét, egy faágra kötelet vetettek, neki meg hurkot kötöttek a
nyakába. Föl is húzták, de az ág letörött, Faragó ordítozása meg odacsalt egy arra járó orosz patrujt.
Az estéli fölfüggesztetés azzal a következménnyel járt, hogy Faragó egy darabig nyakláncot viselt horzsolásból, és szerzett magának egy revolvert, mert megsejtette,
hogy a személye nem örvend osztatlan közszeretetnek a faluban.
– Én előbb lövök – jelentette ki Faragó a csárdában –, de még aztán se kérdezek. – Fenti nyilatkozatát azután tette, hogy holtan találtak egy falubélit; neki volt
köszönhető az a hat kis szellőzőlyuk a Faragó bőrén.
Ladányi hazatérésének egy kis kéthektáros szőlőskert volt az oka, amely Hálás határában feküdt, és amely olyan karcos bort termett, hogy szinte csak egyedül
Faragó volt képes meginni. Ezt a kis szőlőt tulajdonosa az egyházra hagyta örökül (valószínűleg nem minden malícia nélkül), de annyi hasznot se hajtott, amiből az oltárt
leporoltathatták volna.
Faragó, mint a Hálás-Mezőmegyer-Murony-i járás párttitkára és tanácselnöke azt a határozatot hozta, hogy ezt a bizonyos szőlőskertet ki kell venni a nép
ópiumszállítóinak kezeléséből, és a proletárhatalom gondjaira kell bízni. A falu azért fordult Ladányihoz, mert ő ismerős volt Budapesten, mert látott már könyvet
belülről, mert Hálás községben nyílt ki a csipája, továbbá a Jézus Társaság tagkönyvét hordta a zsebében, főleg azonban azért, mert Ladányiról köztudott volt, hogy
legyőzte az ötventojásos álomhatárt.
Bár tizenöt éve eljött már a faluból, és azóta csak egyetlen víkendre látogatott vissza, Ladányi még mindig híres embernek számított, és mérhetetlen büszkeség
forrásának az egész falu számára. Hány község mondhatja el magáról, hogy jezsuita lett a falu zsidaja? Meg aztán míg Ladányi a jogot gyúrta Budapesten, Hálásra a vad
rántottapárbajok híre is eljutott tekervényes vargabetűkkel, sőt arról is tudtak, minő haditetteket vitt végbe Ladányi ama gulyásháborúban, mely a harmincas évek végén
dúlt a budapesti vendéglők között. Ladányi kétméteres óriás volt, s termete, a diákétvággyal párosulva, hatalmas tárolóhelyet biztosított minden ehető dolgok számára.
Utóbb már abból fizette a tanulmányi költségeit és tartotta el édesanyját is, hogy evőversenyeken indult, ahol a legtöbbet falónak különdíj is járt. Eleinte csak egyetemi
körökben versenyzett, ahol legfeljebb az elfogyasztott étel (rendszerint egy megkettőzött háromfogásos ebéd) ára volt a tét, ám lankadatlan gyomra révén mihamar
meghívást kapott a New York kávéházi nagy versenyekre is, ahol vezető újságírók ostromolták az emberi teljesítőképesség végső határait a rántottaevésben. Amikor
egy ízben Ladányi negyven tojásból készült rántottát takarított el könnyűszerrel, egy-két kiló hagymával és sonkával is tetézve a teljesítményt, miáltal megsemmisítő
vereséget mért a Pester Lloyd színikritikusára, aki harmincnyolcnál bedobta az szalvétát, egész Hálás tudott a diadalról. És amikor meghívást kapott, hogy
megrendelésre készült étkészletével kóstolja meg a Gundel új, méregerős gulyását, melyet aztán utóbb azzal hirdettek, hogy ebből Ladányi is csak három tállal bírt
megenni, és amely a Műegyetem laboratóriumának hiteles mérési eredményei szerint tálanként harmincezer kalóriát tartalmazott, Hálás szintén értesült a legapróbb
részletekről is (ha csak egy hónappal később is). Amikor pedig Sándor, a Vadember, a híres cirkuszi erőművész azt képzelte magáról, hogy meg tudja verni Ladányit
dobostortában, mindenki előre kacagott már az eseten, amiként utólag meg azon mulattak nagyokat, hogy Ladányi egy Stradivarit nyert a viadalban.
De Ladányi szögre akasztotta kését és villáját, holott másodszor is legyőzte az ötventojásos álomhatárt, a Pesti Hírlap szerkesztője azonban, aki szemközt ült vele
az asztal túloldalán, holtan fordult le a székről, mert megállt a szíve, nem is épp függetlenül attól a negyvenhat tojásos rántottától, amit elköltött. E hirtelen éthalál és
váratlan megvilágosodása, miszerint be kíván lépni a rendbe, véget vetett Ladányi gasztronómiai karrierjének, hálási hírnevének azonban ez mit sem ártott. Így aztán
amikor Faragónak a fülébe jutott, hogy Ladányi jön hozzá a szóló ügyében, ekképpen dobott kesztyűt neki: – Győzzön a jobb gyomor.
Hálás lakossága – Ladányi szerint – alig volt több négyszáz leieknél, de dacára fagynak s csapadéknak, szinte mindnyájan az utcán várták a jezsuitás szekeret.
Gyuri felfogta, hogy ez a legnagyobb kitüntetés, ami embert érhet. Most már tudom, milyen volt a tizenkilencedik század, gondolta. A Hálás-féle helyek
felkeresésében az volt a legjobb, hogy utána hálás volt az ember, amiért Budapesten lakik. Még hét óra sem telt el azóta, hogy Gyuri elhagyta Budapestet, de a
villanyáram és az aszfalt bűvereje, valamint a genetikai állomány változatossága máris ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt rá. Hazaérve Budapestre legalább egy álló napig
boldog lesz. Úgy érezte, legalábbis nábobi vagy filmcsillagi magaslatokban lebeg, ahogy lelépett a szekérről, egyenest bele a sárba, mely nyomban el is nyelte Gyuri
legjobb cipőjét (dicsekedni ugyan nem nagyon lehetett vele, de azért a maga nemében mégiscsak a legátütőbb hatású darab volt, mely ruhatárában rendelkezésére állt).
Bevezették őket a csárdába, mely faépület volt, s a közepén kemence állt, némi meleget sugározva a helyiségbe, melyet azonban tulajdonképpen majd csak az
egyesével befelé szivárgó tömeg fog befűteni. Ladányi suttogva meghitt eszmecserét folytatott a helyi pappal, mintegy a gyónás szentségében részesítve ünnepélyesen. A
helybéliek vendégszeretetének rohamát főleg Gyurinak és Neumann-nak kellett felfognia, mint Ladányi csatlósainak. Gyuri előtt persze eleve ez lebegett, amikor
belement, hogy lekíséri Ladányit Hálásra: az ennivalók végtelen tömegei. Esemény talán nem sok akad faluhelyen, a zaba viszont sose fogy ki. Gyuri szilárdan eltökélte
magát, hogy együtt fal Ladányival, amíg csak bírja, ha pedig búcsúzáskor nagyon erőltetik majd, hajlandó lesz elfogadni néhány élelmiszercsomagot is ajándékba.
Ám ha valaki nincs edzésben, könnyen leteperik a falusi konyha mértékei s ádáz ízei. Gyuri tisztában volt vele, hogy gyatra városlakók már csak egyedül a reggelitől
is kórházba kerülhetnek. Amikor tizenhárom éves korában Erdővároson töltötte a nyarat egy helybéli családnál, reggelire pálinkát kapott vizespohárban és hozzá egy
téglányi zsírdarabot, amit csipetnyi paprika díszített. A háziak bőkezűségétől megilletődve, Gyuri meg is itta a pálinkát, aztán kilépett az ajtón és elterült. Órákba telt,
amíg a lába újra megtanult járni, de percekbe csupán, hogy a gyomra kiutasítsa magából a reggeli szilárd halmazállapotú elemeit. Az efféle reggeli töltekezés csak akkor
volt kibírható, ha az ember gyermekkorától szoktatta magát, s estig tartó mezei munkának nézett elébe. Bármily izmos volt is tizenhárom évesnek, egyetlen órányi
aratástól is annyira sajgott megannyi tagja, hogy már lefeküdni tudott csak és mentőért imádkozni, az a nagy hasú, állapotos asszony viszont, aki mellette dolgozott,
mindjárt felajánlotta kedvesen, hogy hoz neki egy kis pálinkát, ha netán rosszul érezné magát.
Haladéktalanul kezdetét is vette a vendégszeretet. Gyuri azóta se látott ennyi ennivalót, főleg ennyi finom ennivalót, amióta a háború félreismerhetetlenül
háborúszerűvé fajult, de az is lehet, hogy ilyen szűk helyen ennyi ennivalót azelőtt se látott még sohasem. Csak az volt benne az elszontyolító, hogy bármennyire
igyekezzék is, ötesztendei koplalást nem fog tudni bepótolni egyetlen nap alatt. Még a tágulékony Neumannon is látszott, hogy lassacskán lebírja a mennyiség, mivel a
vendéglátók csalhatatlan fortélyokkal mind újabb s újabb adagoknak vetették őket alá. Gyuri olykor megpróbálta lassítani a fogyasztást, ám a falusiakból alakult
önkéntes pincércsapat folyvást ott kerengett körötte, s ha vigyázatlanságból megevett valamit, sürgősen pótolták az elfogyasztottakat. Alig félórával a táplálkozási aktus
kezdete után Gyurit már komolyan aggasztotta az eszméletvesztés lehetősége: széles tányérján tornyos cseppkőalakzatokban állt a kolbász, a füstölt sonka meg a
disznósajt, bokszkesztyű méretű kenyérdaraboktól körítve, a tányér mellett pedig két pohár bor, egy vörös meg egy fehér, valamint két pohár pálinka, barack meg
körte, továbbá két pohár sör is, arra az esetre odakészítve, ha netán megszomjaznék. Közben pedig hallotta, amint a háta mögött mérges falusiak dulakodnak, hogy
melléje férkőzzenek, és újfent teletöltsék poharát a szőlőjük levével avagy kertjük gyümölcsének párlatával.
Ladányit szintén megkínálták némi frissítőkkel s néhány válogatott jó falattal is, de korántsem nagy lelkesedéssel. Senki sem szerette volna, ha időnek előtte
elrenyhülnek az emésztőizmai. Így aztán főleg azzal volt elfoglalva, hogy csókra nyújtogatta kezét a tiszteletadáshoz sorban álló embereknek. Gyuri látta rajta, hogy
Ladányi ebben egyáltalában nem leli örömét, a falusiak hódolata azonban nagyon is érthető volt, főleg ha arra gondolunk, hogy Ladányitól rettegett nem egy egyetemi
tanár is, és kapualjakba húzódva rejtőztek el kíméletlen kérdései elől, melyek leleplezték volna a tudatlanságukat. Egy adoma szerint, amikor Ladányi bement az
egyetemre a diplomájáért, a tanári kar időtakarékosságból mindjárt a doktorátust is megszavazta neki.
A mérkőzés délután ötre volt kitűzve, Faragó és kísérete azonban csak fél hatkor jelent meg. Ladányi nem azért kérte Gyurit, hogy kísérje el Hálásra, és szerelje le
az esetleg előforduló durvább megnyilvánulásokat, mert a saját biztonságáért aggódott. – Engem biztosan megvédenének az emberek, csakhogy én éppen ezt szeretném
elkerülni. Ha netán komolyra fordul a dolog, olyan emberre lesz szükség, aki nem idevalósi, hanem utána egyszerűen eltűnhet a faluból. – A fenyegető csetepaté
bizonyos rossz előérzettel töltötte el Gyurit, de csak amíg fel nem tűnt Faragó, aki olyan elképesztő látványt nyújtott, hogy az ámulat mintegy elnyelte minden
aggodalmát.
– Egy szavunkat se fogják elhinni otthon – súgta oda Neumann Gyurinak, aki szótlanul biccentett. Amikor megpillantotta Faragót, ő is tudta mindjárt, hogy hiába
fognak akár megesküdni mindenre, ami szent, hogy csak a színtiszta igazat mondják, Pesten egy árva szót se fognak elhinni nekik az egészből. Két hórihorgas lakája
gurította be Faragót, aki pisztolyt viselt a nadrágja derekába dugva. Olyan kísérteties színe volt, hogy némelyik hulla a medikusok boncasztalán is egészségesebbnek
látszik. Faragó részeg volt. És bűzlött. Vékony csíkos sötét öltönye olyan volt, mintha körülbelül 1932-ben eltemették s csak az előző nap exhumálták volna; azonkívül
pedig nem is illett az alatta viselt kötött mellényhez. Nyakkendője volt azonban öltözékének csúcspontja; szembeötlő darab volt, mondhatni.
Faragó beléptekor olyan sűrű, szinte tömör gyűlölet lepte el a helyiséget, hogy Gyuri azon csodálkozott, hogyan képes Faragó egyáltalában járni benne. Akkor fogta
csak föl, hogy rendkívüli események tanúja lesz aznap este.
Gyűlölet első látásra – Gyuriból is ezt váltotta ki Faragó, s ebből mindjárt azt is megértette, hogy az évek során Faragó alkalmasint a düh és harag emberi
érzelmeinek azelőtt elképzelhetetlen tájaira vezette a falusiakat. Ő volt az emberi aljasság abszolút nullfoka. Mutogatni kellett volna, jóllehet az emberiség mégiscsak sok
mindentől megmenekült, hogy Faragó Háláshoz láncolva élte az életét. – Én eddig azt hittem, goromba volt hozzánk a sors – jegyezte meg Neumann Faragót méregetve
–, de most már látom, hogy az ország népe köszönőlevelet írhatna Hálásnak, amiért itt tartotta ezt az embert. – Lefelé jövet, a vonaton, Gyuri azzal ugratta Ladányit,
hogy ideje volna az egyháznak is alkalmazkodnia az új világhoz, és egyrészt kiterjeszteni a bűnbocsánatot Faragóra, másrészt pedig az üdvözültek örömével lemondani
minden világi tulajdonáról. Csöndesen mosolyogva magában, Ladányi, akit egyáltalában nem volt nehéz jezsuitákhoz kevéssé illő érzelmeken kapni, így válaszolt neki: –
Bizony, az nagyon jó kérdés, hogy vajon bírjon-e tulajdonnal az egyház, avagy sem, illetve, hogy mi történjék az egyházi vagyonnal, de az biztos, hogy rablók kezére
nem szabad adni. S bár az Úr csakugyan arra buzdított bennünket, hogy tartsuk oda a másik orcánkat is, azért arról se feledkezzünk el, hogy ő viszont sose találkozott
Faragóval.
– Szóval eljött a klerikális reakció, hogy eltapostassa magát a néphatalom által? – bömbölte Faragó, majd mivel eltévesztette a széket, melyet kinézett magának,
hirtelen el is tűnt a szem elől. Aztán szekundánsai segítségével végül mégiscsak helyet foglalván, folytatta üdvözlőbeszédét: – Én, mint a Kommunista Párt… azaz…
akarom mondani… a Magyar Dolgozók Pártja Hálás-Mezómegyer-Murony-i járási titkára és tanácselnök, továbbá mint a „Diadalittas” téeszcsé elnöke, Sztálin elvtárs
szavaival szólva, aki a Központi Bizottság tevékenységéről szóló beszámolójában az SZK(b)P Tizennyolcadik Kongresszusán azt mondta… – Idáig érve Faragó
ideológiailag kifulladt és szünetet tartott, majd mivel egyéb mondanivalója nem akadt, előhúzta a pisztolyát, és érveit alátámasztandó belelőtt a lábába. Általános
csalódást keltett, hogy csak a falábába.
– Valamint – folytatta Faragó –, valamint tudományos megalapozottsággal és igazi bolsevik lendülettel le foglak enni benneteket a sárga földig. – Csettintett az
ujjával, mire a csárda tulajdonosa egy hatalmas mérleget állított oda az asztalra. – A Békés megyei sültcsirke-bajnokságon is ezt használták – jegyezte meg valaki Gyuri
füle mellett, miközben a tulaj két hatalmas tálba gőzölgő bablevest mért ki az első menethez. Azon kívül, hogy, „jó estét”, Ladányi semmit se szólt még, Faragó ellenben
szakadatlanul jártatta a száját, minden gondolatát megosztva a közzel. – Meg akartok félemlíteni bennünket, mi? Azt hiszed, te csuhás pióca, hogy tovább szívhatod a
nép vérét? – Itt elakadt, mivel tekintete a falu cigányára tévedt, aki ott állt az első sorban, ahonnan remekül figyelemmel kísérhette az eseményeket. Faragó rémisztő
torokköszörülő krákogást hallatva, oly hatalmas tömegű és erejű váladékgolyóbist lövellt ki rá, hogy az a gyanútlan cigányt szinte hanyatt taszította. – Tűnés, cigány! –
fűzte hozzá magyarázatképpen. Amit Gyuri annál is furcsábbnak talált, mivel Faragó voltaképpen sokkal cigányosabb volt, mint maga a cigány. Potrohának méreteiből
szinte azt gondolhatta volna az ember, mellénye alatt óriás görögdinnyét rejteget; nemkülönben mértéktelenül nagyra nőtt az orra is, mely túlérett eperként csüngött alá.
Bendő és ormány egyaránt kétségbevonhatatlan tanúsította, hogy Faragó a szűk esztendőkben sem szenvedett szükséget; nemcsak mindenevőnek, de egyszersmind
mindenkinél többet evőnek is tartotta magát – az evés számára a férfiasság mértéke volt. Faragó szilárdan meg volt róla győződve, hogy ellenfele már az első menetben
ki fog dőlni mellőle.
Ladányi asztali áldást mondott, amire Faragó azzal vágott vissza, hogy ő meg a kommunista köszöntést mormogta el ökölbe szorított kézzel: – Szabadság! – Ezúttal
tökéletesen nyilvánvaló, hogy kinek szurkol a közönség, gondolta Gyuri, miközben a két versenyző hozzálátott, hogy magába lapátolja a bablevest. Más alkalmakkor
azonban korántsem volt ilyen egyszerűen eldönthető, hogy kinek is drukkoljon az ember a Róma-Moszkva meccsben. Az már kétségtelen volt, hogy a magyar katolikus
egyházat meg fogják ruházni. Mindszenty bíboros dutyiban ült valahol Budapesten, az ÁVO pedig azon szorgoskodott, hogy testhezálló vádakat szabjanak rá (az ÁVO
főnöke, Péter Gábor azelőtt szabó volt): kémkedés az amerikaiak javára, összeesküvés a Habsburgok visszahozására, kolorádóbogarak tenyésztése, szocialista-realista
regények lefitymálása. Bizonyára néhány filmgyári forgatókönyvírót is alkalmaztak, akik véletlenül túlélték a háborút, és alkalmasint ők kotyvaszthatták a bizonyítékokat,
mivel rendőröknek ehhez aligha lehetett elég élénk a fantáziájuk.
A bíboros nem épp rokonszenves ember, meditált Gyuri, hanem egy pojáca, ha mégannyira is igazságtalanul bánnak vele. Nem mondhatni, hogy a magyar katolikus
anyaszentegyház fejnehéz volna a zsenialitástól. Milyen szép is lenne, ha az ember egyszer igazán választhatna, füstölgött magában Gyuri. De mindig csak úgy van vele,
mint Magyarország, mely Németország és a Szovjetunió között terül el. Hát miféle választás az ilyen? Milyen nyelvű kivégzőosztagot óhajt uraságod? És persze ilyen
körülmények között egy zseniális bíborossal se mennénk sokra. Meg különben sem mindig nagyon előnyös az, ha az ember túlságosan okos meg túlságosan előrelátó.
Mert például mi jó van abban, hogyha valaki a legokosabb disznó a vágóhídi transzportban?
Az ostobaság ellenben olykor sok haszonnal jár. Mellesleg szólván, Mindszentyn az ostobaság se sokat segített, pedig bőven rendelkezett vele. Ha az ember egy
magas szikláról zuhan lefelé, nem sokat számít, hogy az agyvelő, mely rövidesen szétloccsan, első avagy csak másodosztályú-e.
Valahányszor az egyház helyzetéről beszélgettek, Ladányi mindig igen elkomolyodott, de azért aggodalom nem látszott rajta, aminthogy persze nehéz is lett volna
elképzelni, hogy Ladányit bármi is különösképpen aggassza. A máglyára is úgy menne, ahogy az ember a napi dolgait végzi, jóllehet némely más egyházi férfiak
visszahőköltek volna, ha efféle kilátások várják őket. Jenik atyát például, habár Gyuri máskülönben igazán kedvelte, nagyon nehéz lett volna elképzelni, amint épp a
vértanúságra készülődik. Jenik szilárdan tartotta magát ahhoz a filozófiai alapelvéhez, hogy mindenből a lehető legtöbbet kell kihozni: miért teremtett volna Isten
luxusszállókat, ha nem akarná, hogy megszálljunk bennük? Közvetlenül azután, hogy az oroszok ostrom alá vették Budapestet, Jenik az egész cserkészcsapatot levitte
vidékre. A száz kilométeres utat két nap alatt tette meg a vonat, mely olyan lassan zötyögött, hogy amikor az egyik kisebb fiú kiesett a tehervagon nyitott ajtaján, bőven
volt ideje valakinek lemászni a vagon tetejéről, összeszedni a földről, és aztán visszadobni a gyereket a kocsiba. Jeniknek valami távoli rokonai éltek a faluban, ahová a
csapatot vitte. Hosszú mesét adott elő nekik, melynek során bőven élt a kihagyás költői eszközével, részletesen taglalva a háború borzalmait s a vele járó nyomorúságot,
mely lám, ezen zsenge ifjakon is rajta hagyta szomorú keze nyomát. Jenik nem hazudott, csak éppen semmit sem tett a félreértések elkerülése érdekében. Jenik atya, aki
az egész utat végignevetgélte a vonaton, és aki Gyuri alapos gyanúja szerint az ősforrása volt a Ladányi-féle tevevicceknek, ezúttal ünnepélyesen fájdalmas ábrázatot
öltött. Az atya már hosszabb ideje ecsetelte a háború okozta megpróbáltatásokat, amikor Gyurinak felderengett, hogy alkalmasint a csapatról beszélhet. Míg az éhség
és nyomor kínjait idézte hallgatósága elé, a kezét a Papp vállán nyugtatta. Papp pedig csakugyan úgy festett, mintha kötőtűkből ragasztották volna össze; borzongtatón
sovány s nyeszlett volt, pedig az apja hentes volt, és a Pappék több húst ettek otthon, mint a budapesti állatkert összes ragadozója együttvéve. Könnyek gördültek alá a
paraszti szemekből, Gyuri pedig annyit evett, mint legközelebb csak Háláson. Aznap éjjel úgy érezte, soha többé nem kell ennie, bármeddig éljen is; föl s alá menetelt a
sötétben, kétségbeesett igyekezettel rakosgatva a lábait, egyiket a másik után, az emésztését serkentendő s a rókázásnak elejét veendő, míg csak le nem dolgozta a
gyomrában hordozott üllőt.
Egyébként Jenik atya szinte megtestesítője volt a mesebeli jóságos pap bácsinak, aki folyton feltűrte az ember inge ujját, hogy megtapogassa a lelki pulzusát és
egyben sorra vegye, hogy betartja-e a klub szabályzatát: rendszeres misehallgatás, gyónás, egyházi ünnepek megülése. Ladányi viszont soha nem beszélt a vallásról,
hacsak az ember maga nem hozta fel vagy véletlenül elől nem jött a téma beszélgetés közben. Nem zaklatta az embert, nem erőszakoskodott, mint egy
közönségszervező, és nem is vezetett listát az ember kötelességeiről. Úgy tetszett, nem izgatja, hogy valaki jár-e templomba vagy sem, csakhogy éppen ez volt benne a
legveszedelmesebb. Ahogy egy bizonyos életkorban egyszer csak nem hitt már a Jézuskában, nagyjából ugyanúgy a templom is egyszer csak kimaradt Gyuri életéből;
többé már nem tudta komolyan venni. Ezért is volt Ladányi olyan idegesítő. Ladányi olyan okos volt, annyira felülről látott mindenkit – vele még Pataki se merte
megpróbálni, hogy átigazítsa az igazságot, mert Ladányi már akkor tudta, hogy kinek mi áll a naplójában, amikor az ember még meg sem írta. Ha valami egészen
köznapi dologgal volt is csak elfoglalva, mint például a fürdőkád kisúrolásával vagy bevásárolni ment a fűszereshez, Gyurinak mindig az volt az érzése, hogy ez is valami
nagy tervbe illeszkedik bele, hogy a fürdőkád kisúrolása meg a bevásárlás is csak a Ladányi machinációja (amibe ő a tudtán kívül van bevonva), és hogy aztán végül is
egy szép napon majd arra ébred, hogy reverendát visel.
Lehet, hogy rendi jellegzetesség volt, lehet, hogy csak a ladányiságából fakadt, Ladányi mindenesetre csöndben dolgozott. Az előző nyáron, egy jólneveltségi
rohamában, Gyuri felajánlotta Takács Katalinnak, hogy elmegy neki a varrónőhöz az új ruhájáért. Katalinról azt terjesztették a lányok, akikkel együtt zuhanyozott az
öltözőben, hogy nincs fanszőrzete. Gyuri tehát kivillamosozott a varrónőhöz a ruháért, amibe majd Katalin felöltözik, holott igazából levetkőztetni szerette volna, hogy
lássa, igaz-e a kacsa a cicamicájáról.
Ez a jó cselekedet egyébként duplán számított, mivel a varrónő Angyalföldön lakott, a Váci út egyik mellékutcájában. Amikor 1944 végén az amerikai Liberátorok
tévedésből a csepeli gyárak helyett Angyalföldre szórták le a bombáikat, végül is állítólag mindenki csak legyintett, mert nemigen tudta senki, mi volna a különbség a
kettő között. Beszélték továbbá azt is, hogy mind a Waffen SS, mind pedig a Vörös Hadsereg óvakodott tőle, hogy behatoljon Angyalföldre, mivel kerülni akarták a
kellemetlenségeket.
Gyuri eléggé jól ismerte Budapestet, Angyalföldre azonban eddig még nem merészkedett ki, és most elképedve állapította meg, hogy a történetek igazak. A
villamosról leszállva járdaszélen heverő emberek mellett vitt el az útja, akiket a pia immár oly messzire sodort az ismert világ határaitól, hogy mint előkelőbb
negyedekben az őszi levelek, már csak kis kupacokban az útszélre söpörve horkoltak. Közben érezte, hogy a körötte nyüzsgő bennszülöttek leplezetlen gyűlölettel
méregetik; ösztönös utálatban és ellenségességben azelőtt is volt már része, de ilyen kannibáli szenvedélyt még sosem érzett a bőrén. Mielőtt nekivágott volna az útnak,
Gyuri meggondolta, ne vigyen-e bicskát magával, tekintettel Angyalföld vad hírére, ámde ahogy most befordult a Jász utca sarkán, azonnal két verekedőt pillantott meg,
akik valami jatagánnal vívtak, mely leginkább hollywoodi kalózok kedvenc fegyverére emlékeztetett. Félkörben mezítlábas közönség figyelte a mérkőzést, de nem
nagyon jött lázba a kaszabolástól. Zsebkésnek itt nem sok hasznát látta volna, legföljebb nemcsak leszúrják, de még a bicskáját is elveszik, márpedig abban az időben
nem volt könnyű dolog hozzájutni egy jó kis zsebkéshez, aminthogy bármi egyébhez sem.
Gyurinak rengeteg ideje volt, hogy elelmélkedjen fölötte, miként lészen oka az angyalföldi utcákon elszenvedendő korai s céltalan halálának az a sóvárgás, hogy
végigsimítson pillantásával Katalin lágyan sima testhajlatain; meghalt, mert kíváncsi volt, hogy milyen egy kopasz pina. Hosszan eltöprengett továbbá azon is – miközben
fölbaktatott az ötödikre –, miért van az, hogy akit neki kell felkeresnie, az kivétel nélkül mindig az ötödik emeleten lakik, mégpedig olyan házban, ahol nincs lift. A
varrónő, aki fürge kis nyolcvanéves öregasszony volt, szemlátomást abból a fajtából, aki látástól vakulásig dolgozik, amíg csak holtan nem esik össze, s aki nyájas
tudatlanságban volt afelől, mi folyik Angyalföld utcáin, gratulált Gyurinak a nadrágja szabásához. Elek utolsó londoni nadrágját viselte, mely egyszersmind Elek utolsó,
minden tekintetben nadrágszerű nadrágja volt, s csak azért adta kölcsön Gyurinak, mert úgy határozott, aznap nem kel fel az ágyból, vagy ha mégis, a karosszékénél
távolabbi kirándulásra semmiképp sem fog vállalkozni. Míg a varrónő azon szorgoskodott, hogy előkészítse Katalin új ruháját a hosszú útra, Gyuri azon tűnődött, milyen
szomorú is az, hogy bezzeg az ő érdekében nem mozgósíthatja a szakértelmét.
A villamosmegálló felé tartott szapora léptekkel, amikor Ladányiba ütközött; néhány angyalföldi honpolgárral beszélgetett, akik türelmesen hallgatták. Úgy néztek
Ladányira, mint aki a Holdról csöppent ide. Ladányinak némileg kínos volt, hogy rajtakapják, amint éppen jót cselekszik, de azért elkísérte Gyurit a villamosmegállóig,
és vonakodva, de megvallotta, hogy mielőtt elmondja az első miséjét, mindig ki szokott menni Angyalföldre. Csakis az eszelős hitének köszönheti, gondolta Gyuri, hogy
testi sértetlenségben tér haza nap mint nap. Megkönnyebbülve, hogy minden ízükben ép tagokkal s szervekkel maga mögött hagyta Angyalföldet, Gyuri a Nyugati
pályaudvar előtt álldogálva várakozott a villamosmegállóban, amikor öt fiatalember lépett oda hozzá, és se szó, se beszéd, egy ollóval lenyisszantotta a nyakkendőjét,
amely nemcsak Elek utolsónak megmaradt selyem nyakkendője volt, hanem egyenesen Elek legutolsó nyakkendője is, sőt egyszersmind a Fischer-lakásban még
fellelhető legeslegutolsó nyakkendő. Az ollós fiatalember ezután udvariasan átnyújtotta neki a nyakkendőből lenyisszantott darabot, s így szólt: – Hupikék.
Ekkor ébredt csak rá Gyuri, hogy most az a legújabb pesti divat – kiváltképp azok körében, akik ötösével-hatosával szoktak közlekedni –, hogy ollóval a kézben
járják a körutakat, és nyakkendőket amputálnak, majd azt rikkantják, „hupikék”. A megcsonkított nyakkendő korántsem volt pompás darab, mintája egyáltalában nem
Gyuri ízlése szerint való s az utóbbi időben pedig még egy kínosan szembeötlő levesfolt is került rá, mindazonáltal a vágy, mely Gyurit a hatalmába kerítette, hogy képen
törölje az ollócsattogtatót, mindent elsöprő hevességgel tört rá, főleg mivel az illető szemlátomást még azt is elvárta volna tőle, hogy velük kacagjon a nyakkendője
elmetéltetésén. Az első gondolata az volt, minő élvezet volna szájon vágni, ám rögvest ezután az ötlött fel benne, mily kevéssé élvezné ellenben, ha minimum ötszörösen
kapná vissza a kölcsönt. Beérte hát azzal, hogy tőle telhetőleg megvetőn végigmérte őket. Aztán a fiatalemberek felszálltak az első villamosra, némileg méltatlankodva
még, hogy mennyire nincs humorérzékük egyeseknek.
Amikor Faragó javaslatára áttértek a csokoládéfagylaltra, Gyuri tudta már, hogy bevégeztetett.
Ladányi és Faragó előbb bemelegítésképpen elfogyasztott néhány liter bablevest, s a fő fogás – a sült csirke – csak ezután következett; az adagokat ezúttal is
aprólékos pontossággal lemérték a mérlegen. – Mi, halasiak mindig is híresek voltunk a sült csirkénkről – mondta szüntelen motyogva Faragó –, most pedig, hogy
szocializmus van, most még sokkal jobban meg van sülve a sült csirke. – Maga elé húzott egy tányért, melyen karcsú, zöld csövecskék hevertek. – A paprika nem
kötelező – jelentette ki, miközben magába tömött néhányat.
Három kiló csirke volt mögöttük, amikor Faragón kiütött a verejték, bár nehéz lett volna megmondani, hogy vajon gasztronómiai erőfeszítései avagy a paprika
hőfejlesztó hatásának következtében. Azonkívül pedig némi aggodalom is kiült az arcára, talán mert sejtette immár, hogy a jezsuita páter istentelen nagy zabálásairól
szóló híresztelések aligha voltak alaptalanok. Látszott, hogy Faragó minden erejét összeszedve küzd, míg Ladányi nyugodt módszerességgel marcangolja a combokat,
oly könnyed harapásokkal dolgozva magát előre, hogy az akaraterejét láthatólag nem is kellett még segítségül hívnia.
– Megyek és kidobom a taccsot – tudatta Gyuri Neumann-nal. Egyre jobban aggasztotta, hogy úgy érezte, mindinkább elveszíti az uralmat a kissé távolabb eső
végtagjai fölött. Felhajtott kettőt a figyelmébe ajánlkozó négy pohár pálinkából, majd kibotorkált a csárdából az oltalmazó homályba, és szinte aeroszolos köddé
porlasztva, egyetlen fröccsenéssel kibocsátotta magából az égető folyadékot, hogy csökkentse némileg a hálási vendégszeretet reá nehezedő hatalmas súlyát. Egy
átlagos magyar paraszt jelent meg ekkor, hogy Gyurival együtt öntözze a földgolyót; idősebb szivar volt, a kötelező fekete kalapban, melyet parasztemberek a fejükre
szögezve viselnek, s bajsza akkora volt, akár a biciklikormány. – Jó estét kívánok az úrnak – szólt a paraszt, Gyuri pedig megállapította magában, hogy csakis falusiak
tudnak ilyen udvariasak lenni a farkuk levegőztetése közben is. Faragóra fordult a beszélgetés sora, és mivel Gyuri nem sietett vissza újfent föláldozni magát a
vendégszeretet oltárán, Faragó esettörténete iránt tudakolódott. – Azt hallom, rémes dolgokat művelt a háború alatt, ugye?
– Ne tudja meg az úr. Vannak dolgok, amiket nem szabad felemlegetni, hanem jobb elfelejteni. Ennek maga a Sátán a tanítómestere.
Gyuri addig időzött odakinn, amíg csak tehette anélkül, hogy megkockáztassa, különítményt küldenek ki a felkutatására. Amikor belépett a kocsmába, Ladányi és
Faragó épp átlépte a tízkilós határt; Faragó kínnal és keservvel, míg Ladányi továbbra is fürgén s ruganyosan falatozott. Ekkor egy hordónyi kocsonyát rakott oda
valaki Gyuri elé, aki arra gondolt, hogy ebből már egy falatot sem lesz képes lenyelni. – Nem ízlett a füstölt liba, ugye? – kérdezte egy asszony vádlón és megbántva, bár
Gyuri úgy emlékezett, hogy legalább hat adagot elfogyasztott belőle, s nem is csekély adagokat. A mellette ülő Neumann nem sokat szólt, de az se igen látszott rajta,
hogy szenvedne (neki azonban egy százkilós testről kellett gondoskodnia). Valószínűleg tíz kilométeres körzetben minden ennivalót összegyűjtött a falu, Gyuri pedig
bánhatta, hogy a gyomra nem bírt megbirkózni a feladattal, hanem becsukta a boltot, az ajtóra kiakasztotta az „Ebédidő” feliratú táblát, és nem volt hajlandó több
kuncsaftot kiszolgálni.
Számos visszataszító vonásának mintegy megkoronázásaképpen, Faragó még náthás is volt, és amikor a szennyes zsebkendőjét odanyújtotta a
párttitkárhelyettesnek, hogy terítse ki a kályhára száradni, Gyurit a falusiak iránti rokonszenv újabb hulláma öntötte el. Ezek az emberek egyszerű, földszagú életet éltek,
ami tulajdonképpen nem is kellemetlen módja a létezésnek, ha az ember kedveli az ilyesmit. Nem csoda hát, hogy telve voltak gyűlölettel Faragó iránt, és egyszerűen
értetlenül álltak balsorsuk előtt, mert Faragó olyan volt, mint a sáskajárás, vagy mintha egy gonosz sárkány szállásolta volna be magát az ember házába. – Miért épp
minálunk? – kérdezte esdeklőn az idős paraszt. – Az egész világ valagába elmehetett volna nagy büdös lófasznak, de ez soha ki se húzta a lábát Hálásról. Könyörögve
kérdem: miért?
Időközben az evés aktusa már réges-rég túl volt azon a ponton, hogy élvezetet okozzon. Már régen nem étvágy kérdése volt, hanem az akaraterő próbája, amit – s
ebben Gyuri egészen biztos volt – Ladányi fog megnyerni, sőt Ladányit ismerve azt sem kétlette, hogy a végén még arra is rá fogja venni Faragót, hogy ministráljon neki.
És megtérjen. Furcsa, hogy az emberek, miközben merőben megváltoznak, mégis meg tudnak maradni ugyanannak. Az iskolatársát például, a Fodort, aki számára a
balhé nem tevékenységének mellékterméke volt, hanem létforma, aki legalább olyan kellemetlen fráter volt, mint a Keresztes, egyszer csak megszállta a Szentlélek.
Eleinte mindenki arra gyanakodott, hogy csak valami újabb, ízetlen tréfáról van szó, Fodor azonban olyan rendíthetetlenül osztogatta a röplapokat, melyek arra
figyelmeztették az embert, hogy Jézus Krisztus hozzá is szólni kíván, hogy végül is mindenki belátta, Fodor csakugyan hittérítőnek állt: most prédikálással gyötörte
halálra az embert. Egyszer Gyurit is elkapta a folyosón. – Jézus Krisztus azért jött le a földre, hogy a megváltód legyen. A te bűneidért halt meg a keresztfán. Dicsérjed
hát, és hallgasd meg a tanítását – buzdította Fodor, majd látható élvezettel, immár halkabban, így folytatta: – Megkaptad az intést. Hallottad a mennyei üzenetet, most
már nincs kifogás. Ha nem figyelmezel rá, te is ott fogsz égni a pokol tüzében. Mindörökkön örökké. – Azzal elégedetten távozott. Fodor számára nyilván ez volt az
egészben a legnagyobb élvezet: míg ő a Szentírás lefűrészelt csövű változatával grasszálva ijesztgetheti az embereket, közben még az a kellemes előérzete is megvan,
hogy a hitetlenek viszont lánggal égnek majd az örökkévalóságban. Gyuri egyszer a Nagykörúton is látta Fodort, amint egy szappanosládán állva prédikált a
járókelőknek, akik rá se hederítettek, neki azonban csillogott a szeme a gyönyörűségtől, mert nyilván már az eljövendő nagy emberhússütést látta maga előtt. Fodor
nem akarta, hogy bárki is a büntetése leszállítását kérelmezhesse majd a mennyei törvényszék előtt, arra való hivatkozással, hogy ő nem is tudott a Názáreti viselt
dolgairól. Mert akkor majd Fodor vádlón felkiált, hogy – Hazudik! Hazudik! Én elmondtam neki, én elmondtam. Tűűűűűűzbe vele!
Mi lett végül is Fodorral, ráunt-e végtére a szadista prédikációira, Gyuri nem tudta. Utoljára egy iskolai mozilátogatáson látta, amikor rájuk zárták a mozit. Ebből
mindjárt lehetett tudni, hogy szovjet filmet fognak játszani. Az iskola a mozi hatalmas erkélyén ült, amely több széksornyi széles sávokban, lépcsőzetesen ereszkedett a
vászon felé. Fodor abban a hiszemben, hogy nem az erkély végéhez, hanem csupáncsak a következő lépcsőfokhoz ért, átvetette magát a korláton. Mielőtt még eltűnt
volna a szem elől, egy nanoszekundumnyi időre végtelen csodálkozás ült ki az arcára: hogyhogy itt nincsen erkély?
Néhányadmagával egyetemben Gyuri is mindjárt ajánlkozott merő önzetlenségből, hogy Fodort meg a törött lábát kórházba viszi, miáltal persze egyúttal azt is
megúszta, hogy végig kelljen néznie Szergej hőstetteit, aki nemcsak egymaga kiverte a megszálló németeket, de közben még a traktorát is megjavította, hogy
rekordtermést érjen el vele a földeken. Vagy azért, mert félt, hogy kinevetik, vagy mert újabb megtérítendő lelkeket keresett magának, Fodor mindenesetre sose tért
vissza az osztályba.
– Maga nem nagyon jártatja a száját, mi? – szólt oda Faragó Ladányinak, mintegy arra célozva, hogy Ladányi álnokul minden energiáját az evésre összpontosítja. De
ha lett is volna még szufla Faragóban, azzal, hogy áttértek a csokoládéfagylaltra, megpecsételődött a sorsa. Ladányi már eleve egy jó nagy csirkével vezetett, Faragó
pedig balszerencséjére épp azt az édességet választotta, mely mindig is a legkedvesebb volt Ladányi számára: a cserkészcsapatban egyenesen „Fagylaltos” volt a
gúnyneve, mely azokból a legendás időkből származott, amikor mesebeli fagylaltadagokat tüntetett el, mielőtt még aláírta volna a belépési nyilatkozatot Jézusnál.
Gyuriban fel is merült a kérdés, hogy vajon Ladányi megemlítette-e valakinek otthon, a jezsuita főparancsnokságon, hogy leugrik egy napra vidékre, mert le kell ennie
egy kommunista párttitkárt. Hiszen légyen bár mégoly dicséretes a cél, a mértékletességnek abban a légkörében, melyben röpködtek az olyasféle csípős megjegyzések,
mint az, hogy „Ha jól látom, atyám immáron másodszor étkezik a héten, nemdebár?” – ildomtalan ínyenckedésével Ladányi alkalmasint sokórányi keserves rózsafüzér-
olvasást kockáztatott, még ha ezúttal az anyaszentegyház oltárán evett is mintegy.
– Maga szerint mit kellene mondanom? – érdeklődött Ladányi udvariasan s fagylalttal teli kanalát megakasztva egy pillanatra közvetlenül a végcélja előtt. Az egész
falu az izgalomtól előrehajolva leste a fejleményeket, mivel Faragó szemlátomást megrendült, és már nagyon mogorván nézegette a levesestálban elébe rakott fagylaltot.
– Azt szokták mondani – folytatta Faragó zihálva –, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában. Mi, a munkásosztály… mi, a nemzetközi proletariátus élcsapata…
mi igenis meg fogjuk védeni a nép vívmányait… – Itt elakadt a lemez, Faragó pedig lefordult a székről, mintha a torkán akadt volna a saját propagandája, és gyomra
tartalmát a padlóra ürítette. Gyuri úgy látta, hogy már csak az utolsó kenet lehet hátra neki.
Ladányi nem jött zavarba. – Azt hiszem, van itt Orsó atyánál néhány hivatalos irat, amit alá kellene írnia – mondta. A falu papja meg odakuporodott a padlóra, és
tollat nyomott Faragó kezébe, aki úgy hevert, kezét-lábát széjjelvetve, mint aki azon töpreng, folytassa-e a fekvőtámaszokat. Komoran odakaparta kézjegyét a papírra,
aztán hagyta, hogy az alapszerv tagjai felnyalábolják elernyedt testét, és igen csekély szakértelmet tanúsítva kivonszolják a helyiségből, miközben tagjai jobbra-balra
kalimpáltak.
A vizeléssel végezvén s beszélgetésbe elegyedve, az idős parasztember azt is mondta egyebek közt Gyurinak, hogy: – Nincs a földön olyan rohadt alak, hogy ne
akadjon mindig valaki, rendszerint valami nagyon buta ember, de nem is kell okvetlenül butának lennie, aki a védelmébe vegye, mondván, hogy nem, nem, szó sincs
róla, csak félreértik szegényt. Félremagyarázzák. Ha az ember az újságokat olvassa, a gyilkosokról is ki szokott derülni, hogy nekik is van feleségük meg édesanyjuk,
aki szerint nem is olyan rossz fiú az illető, sőt mondhatni, egyenesen szeretetreméltó, ha az ember kissé közelebbről is megismeri. De próbálja csak megkérdezni az
ittenieket, hogy fel tudnak-e hozni valamit a Faragó mentségére; kérdezze csak meg az embereket, akik egész életükben ismerték, hogy tudnának-e akár csak egyetlen
jó szót is szólni az érdekében, tett-e valaha is bármit, amiért köszönet járna – meglátja, úgy fog hallgatni az egész falu, mint dinnye a fűben. A tulajdon édesanyja, ha azt
látná, hogy akasztani viszik, maga is csak azt kérdezné, hogy „Nem lehet-e szorosabbra húzni a hurkot?”, vagy hogy „Illik-e borravalót adni a hóhérnak?”.
Ladányi megtörölte a száját egy hímzett asztalkendőben, aztán felállt az asztaltól, de olyan fürgén, mint aki éppen csak bekapott gyorsan egy-két falatot két fontos
elintéznivalója közt. – Hát, akkor nekünk most már mennünk kell. Isten áldja mindnyájukat. – Körülbelül egy óra elment még kézcsókolgatással és az ajándékoknak a
szekérre való felrakodásával, Ladányi azonban hajthatatlan volt, és ragaszkodott az induláshoz, mivel így elkaphattak még egy vonatot, amellyel reggelre Budapesten
lehettek.
Holdvilágnál Ladányi tulajdonképpen szinte vékonynak látszott. A szekértől zötyögtetve Gyurinak kissé mocorgott a gyomra, és ámulva látta, hogy Ladányi viszont a
legcsekélyebb jelét sem mutatja, hogy kikívánkozna belőle mindaz, amit bevett. Gyuri meg volt róla győződve, hogy neki most hónapokig nem lesz kedve enni.
Neumann törte meg végül is a zarándokok közt honoló csöndet: – Ér ez a megállapodás valamit egyáltalában? Bocsánat, amiért ezt mondom, de ez a Faragó szerintem
az öreganyját is eladná egy pohár pálinkáért.
– Nézzétek csak – felelte Ladányi –, mi ma tulajdonképpen egy erkölcsi tandrámát adtunk elő. Megkértek, hogy jöjjek le. Én nem mondhattam nekik nemet. Nem
hinném, hogy az én ittlétem sokat változtatna a dolgokon, és még csak nem is azért, mert Faragó elvtárs garantáltan gazember, hanem amiatt, ami az országban általában
véve történik. Mi ma egy icurka-picurka kis győzelmet arattunk, de most olyan évek jönnek, amikor vereség vereséget követ majd. Csak azt remélem, hogy Háláson
nem felejtik el ezt a mi kis győzelmünket.
– És az atya mit gondol, meddig tart még ez az egész? – kérdezte Gyuri, de maga se tudta, hogy csakugyan hallani akarja-e a választ.
– Nem sokáig – jelentette ki Ladányi. – Szerintem körülbelül negyven évig legfeljebb. Ki kell várni, amíg a barbárok megöregszenek és megpuhulnak.
Nem ezt a választ szerette volna hallani Gyuri, főleg nem Ladányitól. – Akkor legfőbb ideje elmenni innen.
– Szó sincs róla. Először is, mint bizonyára tisztában vagytok vele ti is, manapság már egyáltalában nem olyan könnyű disszidálni; másodszor pedig, és szeretnék
rámutatni arra, hogy ez a gondolat korántsem az egyház szabadalma, az anyagi világ nem számít. Nem maguk az életviszonyok számítanak, hanem az, hogy mit
gondolunk felőlük. Vegyünk például egy parasztot, aki egy kis faluban él Kína kellős közepén; könnyen lehet, hogy ő a legboldogabb ember az egész föld kerekén, mert
neki két disznaja van, a többi falubélinek meg csak egy. Az élet nem olyan, mint a kosárlabda, nem pontokra megy a játék, hanem csak az a fontos, hogy itt mi van. –
Mutatóujjával Ladányi a homlokára bökött. – Csak az veszít, aki föladja – aki pedig föladja, az meg is érdemli, hogy veszítsen. A kosárlabdában előfordulhat, hogy
veszítünk. Az életben azonban csak akkor, ha magunk is elfogadjuk a vereséget. Ti szerencsés gyerekek vagytok, nagyon is szerencsések. Olyan viszonyok között
élünk, amelyek próbára teszik az embert; márpedig az ember, hacsak nem nagyon ostoba, örömmel vesz egy kis csigázást.
Hála legyen érte a nagy Sztálinnak. Gyuri egyáltalában nem volt benne biztos, hogy ő is ugyanolyan jól érezné magát egy börtöncellában, mint Ladányi. – Azért én
egy Párizsba szóló vonatjegynek jobban örülnék – vetette ellen. – Szeretnék is mindjárt lekötni néhány imát az ügy érdekében.
– A legnagyobb készséggel továbbítom majd az óhajodat, de vigyázz, sose szabad túlságosan konkrét dolgokat kívánni, mert a végén még úgy jársz, hogy teljesül a
kívánságod. Mindig egyszerűen csak a legjobbakat kell kívánni. Végtére is lehet, hogy Pesten boldogabb leszel, mint Párizsban.
– Hajlandó vagyok vállalni a kockázatot. Csak a sztahanovista esztergályosoktól megszabaduljak.
– Valóban, ez a munkáskultusz kissé fárasztó. Mellesleg az egészben az a legmulatságosabb, hogy túlnyomórészt egy nagy hasú német tudóstól származik, akinek
soha életében nem volt rendes állása, hanem abból élt, hogy megfejte az ismerőseit, egyébiránt pedig olyan fölöttébb kispolgári dolgai voltak, mint például a cselédlány
teherbe ejtése. És milyen unalmasak azok a művek! Közben meg mostanában szokás lett megfeledkezni egy bizonyos szegény ácssegéd művéről, aki halászokkal vette
körül magát.
Egy darabig csöndben zötyögtette őket a szekér.
– Marx hatalmas befolyásában az a legfurcsább, hogy a könyvei egyszerűen olvashatatlanok – tűnődött hangosan Ladányi. – Persze az is lehet, hogy éppen az
érthetetlenségében rejlik a vonzereje; valami misztika árad a statisztikai adatokból meg a szövőmunkások béréből. De még eljön a nap, amikor majd jót nevetnek rajta
az emberek. Sajnos azonban, akadnak, akik komolyan hisznek benne; nem azok persze, akik most lépnek be a pártba, hanem akik már a háború előtt is kommunisták
voltak, amikor még be volt tiltva az egész mozgalom. Ezek csakugyan hisznek a tanaiban, és miként arra bőséggel szolgáltat példákat az egyháztörténet, néha nagyon
hosszú ideig eltart, míg egy-egy tébolyult eszme kimúlik.
– Én azt hiszem, egy New York-i kávéházból szeretném figyelemmel kísérni ezt a folyamatot. A távolból nézve talán még bizonyos élvezetet is lelnék benne.
– Én is – vágta rá kórusban Neumann.
– Az, hogy szeretnétek világot látni, életkori sajátság. Még sohasem voltatok külföldön, nem igaz? Vigyázzatok, fiúk, mert, tudjátok, előfordul, hogy az ember
nagyon megszereti a börtönét.
Épp időben érkeztek még a vasútállomásra, hogy elkapják a pesti vonatot. Neumann, aki rendelkezett azzal a felbecsülhetetlen értékű adottsággal, hogy képes volt
vonaton aludni, végighevert a szomszéd fülke üres ülésein, Ladányi pedig könyvet vett elő – Konfuciusz Analektái-t. – És jó? – érdeklődött Gyuri. – Az élet túlságosan
is rövid ahhoz, hogy az ember jó könyveket olvasson – mondta Ladányi -; csakis nagy könyveket szabad olvasni.
– És azt honnan lehet tudni, hogy egy könyv nagy-e?
– Ha mondjuk, egy-két ezer évet kibírt, az már rendszerint jó jel. Ez is például egészen jó kis könyv. A fiata labbak közül néhányan azt a feladatot kaptuk, hogy
tanuljunk meg kínaiul. Az elöljáróink szerint Kína nekünk még nagyon nagy piacunk lesz. Egy-egy jezsuita minden évben kap egy levelet, a levélben pedig az utasításait.
Az az érzésem, hogy valószínűleg ki akarnak vonni bennünket Magyarországról. Szerintem ugyan ez nem helyes, de hát ilyenkor életbe lép az eskü, amiben feltétlen
engedelmességet fogad az ember.
Gyuri tizennégy éves kora óta nem volt templomban; akkor is a mamája cipelte el a húsvéti nagymisére. Magától értetődik, hogy azóta többször is megpróbált
kapcsolatot létesíteni Istennel, főleg olyankor, amikor azt hitte, hogy meg fog halni, de mindig csak ahelyt, ahol éppen tartózkodott, és sohasem templomban.
Kétségkívül ez volt a legfőbb előnye annak, ha valaki vallásos neveltetést kapott: kapott az ember egy telefonszámot, amit baj esetén feltárcsázhatott, s ez legalább némi
vigasszal szolgált, ha nem is vette fel senki a kagylót. Gyuri jól ismerte az Isten létezése mellett szóló érveket – a világban megnyilvánuló fölsőbb terv bizonyítékát („íme,
ezt nevezem én jól megcsinált világmindenségnek”), az univerzum mesteri tökélyének bizonyítékát (és csupáncsak viccből valóban kár lett volna annyit bajlódni a világ
összeeszkábálásával), meg Pascal véleményét is, miszerint száz frank Istenre – tétre, befutóra. Mindent egybevetve azonban Gyuri szemében a legmeggyőzőbb érv
Jézus elfogadására s egyszersmind a legegyszerűbb is az volt, hogy Ladányi hitt benne.
Amikor megérkeztek Budapestre, Ladányi megköszönte Gyurinak és Neumann-nak a segítségüket. Gyuri akkor látta utoljára Ladányit. Akkor ezt természetesen
nem is sejtette, évekkel utóbb azonban, amikor egyszer újra felidézte a jelenetet, az az érzése támadt, hogy Ladányi alkalmasint tudhatta. – Ne felejtsd el azt, amit a jó
könyvekről mondtam. És néha a Bibliát is olvasgasd. Tudod, elég jó kritikákat kapott. – Ladányi egyáltalában nem olyan hangon mondta el búcsúintelmeit, mint egy
porszívóügynök vagy mint egy jó barát, aki valami jó olvasnivalót ajánl, hanem sokkal inkább úgy beszélt, mint egy látogató, aki a beszélőn vekni kenyeret nyújt át a
rabnak, melyben ráspoly van elrejtve.
1949. SZEPTEMBER
A villamos már a Margit-híd utolsó szelvényénél járt, amikor Gyuri a szeme sarkából észrevett egy lányt, aki a híd korlátján ült, aztán meg egyszer csak nem ült ott.
Semmit se tehetett, se ó, se a villamos többi utasa, aki észrevette az öngyilkossági kísérletet. Mire a villamos megáll, és ők visszaérnek a hídra, az ifjú hölgy sorsa így
vagy úgy, de mindenképpen eldől. Kissé szívtelen dolog lett volna valami olyasmivel elintézni, hogy „Hopp, itt ugrik a következő”, és aztán egyszerűen a vállát vonogatni
az embernek, de az az igazság, hogy legfeljebb csak a nézőközönséget gyarapítják, ha visszamennek, sok haszna nem lett volna. Biztosan vannak emberek lenn, a
rakparton is, akik elvégzik, ami szamaritánusi elvégzendő akad. Azonkívül pedig Gyuri már amúgy is el volt késve.
Egyébként pont az ő formája lett volna, hogy egy öngyilkos lány pottyanjon az ölébe, ráadásul éppen olyankor, amikor már amúgy is el van késve a munkából.
Másrészről persze, ez legalább tisztes kifogás lett volna. Gyuri pontosan fel tudta idézni a lány vonásait – hátborzongató, hogy egy szempillantás alatt is milyen pontos
kép rögződhet az emberben. Falusi lánynak látszott, mégis urbánus színhelyet választott a kiúttalan kiút keresésére; ahhoz nem volt elég vonzó teremtés, hogy bárki
utánavesse magát, de persze ha eléggé vonzó lett volna ahhoz, hogy csapatostul vessék magukat utána a férfiak, akkor nyilván eleve nem kellett volna levetnie magát a
hídról.
Számolni kellett továbbá azzal is, hogy az öngyilkosság Magyarországon nemzeti passzió, a legmagyarabb vétek. Gyurinak nem voltak pontos adatai arról, hogyan
fejlődik az öngyilkosság a szocializmus alatt; meglehet, be is van tiltva már, habár a csináld magad mozgalom népszerűségéért korántsem lehetett kizárólag a Rákosi &
Tsai céget felelőssé tenni. A magyarok – bölcsek és bolondok, szegények és gazdagok egyaránt –, akiknek nem sikerült a különféle csatákban megsemmisült magyar
seregek katonáiként elesniük, már évszázadok óta maguk röpítettek golyót a koponyájukba, ha épp nem valami egyéb módot választottak lelkük kiszabadítására a test
börtönéből. Több se kell a magyarnak, csak néhány rest pillanat, egy méla melódia, és már húzza is a dugót kifelé, hogy leeressze az élet vizét. És ez a szokás
korántsem csak az arisztokráciára volt jellemző – a bécsi magyar szobalányok is híresek voltak arról, hogy szenvedélyesen lúgozták a zsigereiket.
A villamos az iszonytató méretű Ganz Villamos Művek előtt tette le Gyurit, de a leszállók közül ő volt az egyetlen, aki a Ganz bejárata felé tartott; a többi munkás
már réges-régen benn volt a gyárban – még műszakkezdés előtt befutottak.
Könnyen lehet persze, tűnődött Gyuri, hogy a magyarok előszeretete az öngyilkosság iránt tulajdonképpen másik jellegzetes hajlamukból, panaszkodási
szenvedélyükből fakad. Mert hát kinek is tudná az ember jobban kipanaszkodni magát, mint magának a főépítésznek? Egyenesen a fejhez kell menni, a főfelelőshöz,
neki kell kitálalni, hogy mi minden hibádzik a teremtésben. Isten irodája előtt valószínűleg marha hosszú sorban várakoznak a magyarok, mert mind valami bejelentést
akar tenni.
A nagy udvarba belépve, Gyuri egy hirdetőtábla mellett haladt el, melyet kezdetleges, egyöntetűen vörös dekorációk díszítettek, a tetején pedig ez a felirat állt:
„Munkabrigádok”. Alatta kisebb feliratok sorakoztak: „Oleg Kosevoj”, „Dimitrov” meg „November 7.”, majd még lejjebb bámulatos termelési adatok következtek és
szemcsés fekete-fehér fotográfiák, melyek kissé félénken, ám annál öntudatosabban mosolygó esztergályosokat ábrázoltak esztergályozás közben. A képeket sose
cserélték. Kissé arrébb, egy nagyvonalú eleganciával megalkotott, kunkori pergamentekercsen ez volt olvasható: „Magyar-Szovjet Baráti Társaság”; alatta kissé már
ódon fekete-fehér fényképeken szovjet esztergályosok voltak láthatók, amint esztergáló magyar esztergályosokat néztek, arcukon jóindulatú, nagybácsis mosollyal,
biztatón, illetve magyar esztergályosok, amint esztergáló szovjet esztergályosokat néztek elkerekedett szemmel, melyben az ifjú unokaöcs bámulata tükröződött. Ezek a
képek sem idényjellegűek voltak.
E hirdetőtáblától nem messze, csak éppen szemközt vele, az udvar túloldalán Harry Truman amerikai elnök kartonpapírból készült óriás karikatúrája magaslott. A
lábánál újabb hirdetőtábla, melyen díszes, ám billegő betűkkel ez állt: „TRUMAN CINKOSAI”, alatta pedig kisebb betűkkel az, hogy: „Le akarom rombolni a
magyar dolgozó nép vívmányait, hanyag munkával nekem segítesz. Köszönöm.” A táblán, mely olyan volt, mint amilyeneken hajdan munkásfelvételt hirdettek a
gyárkapukban, cserélhetők voltak a kis papírszeletekre írt nevek. Ennek ellenére nemigen változtak. A lista élén mindig Pataki Tibor neve állt, alatta következett Fischer
Györgyé (bár Gyuri sose jött rá, hogyan sikerült Patakinak még ebben is az első helyre furakodnia), majd még néhány többé-kevésbé változó név, például bizonyos
Német Sándor vagy Kövrig László. Akik Gyuri számára ismeretlenül is nagyon rokonszenvesek voltak.
Kipellengéreztetésük főleg annak volt köszönhető, hogy sem Pataki, sem Gyuri nem volt hajlandó egyetlen perccel sem hamarább bemenni a munkahelyére, semmint
az elengedhetetlen volt ahhoz, hogy azért el ne bocsássák őket. Gyurit nem nagyon zavarta Truman elnök cimborasága (bár abban nem volt biztos, hogy ha egyszer eljut
az Egyesült Államokba, vajon sok előnye származnék-e ebből a jó viszonyból), főleg mert azonkívül, hogy az ember nevét nyilvánosan összefüggésbe hozták az
Egyesült Államok elnökével, egyéb büntetés (olyasmi, amit Gombás ne tudott volna elintézni) nemigen járt érte. Az agit-prop. bizottság nyilván úgy vélte, hogy
csupáncsak a neveknek ilyetén mód egymás mellett való szerepeltetése is kellőképp szégyenteljes az érintettek számára, ezért további feddésre már nincsen szükség.
Mint X-es, azaz osztályidegen, rosszabb helyzetben Gyuri amúgy se lehetett volna már; neki mindig a sor végén volt a helye, ha s ahol kellemetességeket osztottak
(már amennyiben egyáltalában kapható volt ilyesmi). Eltekintve azoktól a nyilvánvaló problémáktól, melyek abból fakadtak, hogy az „X” kategória rá volt pecsételve az
erkölcsi bizonyítványára, amit pedig mindig be kellett mutatni, ha az ember állást keresett, vagy egyetemre akart járni, vagy akármi hivatalos dolgot el akart intézni, és
amit Gyuri már magában is felháborító igazságtalanságnak érzett, mert szégyenbélyegként kellett viselnie, hogy polgári családból származik, a legdühítőbb az volt az
egészben, hogy Elek éppenséggel minden volt, csak nem polgár. Amellett, hogy polgári szalonokban a bukmékerség korántsem számított tisztes életpályának, a vén
morfinista viselkedése se volt kis teher Gyurinak: özvegyeket és cselédlányokat molesztált, ólmosbotot hordott meg be-belőtte magát. Az alkalmazottaival is mindig
Eleknek szólíttatta magát (ami rendes kapitalista körökben már önmagában felért a kommunista párttagsággal), és délutánra elengedte őket a munkából, ha például
kivételesen szép volt az idő, vagy ha néha kedve szottyant egy kis morfiummal kezelni a nyakferdülését (jóllehet az évek során kiderült már, hogy ez mit sem segít rajta –
aminthogy a hipnotizőr is kudarcot vallott vele; igaz, Elek egyetlenegy esélyt adott csak neki. A hipnotizőr ott himbálta jobbra-balra az ingáját Elek orra előtt, miközben
azt kántálta, hogy „Te most mélységes mély álomba merülsz”, amíg tíz perc elteltével Elek el nem unta, és azt felelte rá, hogy „Szó sincs róla. Mondja, maga ezért pénzt
akar kérni?”). Aztán meg, miután elvesztette minden pénzét, ahelyett hogy rendes polgárember módjára hozzálátott volna a veszteségek pótlásához, Elek csak ült a
karosszékében elégedetten, pulóvere folytonossági hiányaiba öltözötten, félrebillent nyakkal, és kizárólag azzal az elméleti problémával foglalkozott, hogy honnan
szerezhetne cigarettát. Elek és a polgári élet egyszerűen nem fért össze. Való igaz: élete egy bizonyos szakaszában csakugyan volt pénze, valamikor réges-régen – de
olyan régen, hogy Gyuri akkor még nem volt elég idős hozzá, hogy valami hasznát lássa.
– Felbecsülhetetlen érték az, amit tőlem kapsz – mondta aznap reggel Elek, a karosszékében trónolva. – A függetlenség adománya. A magad erejéből kell
boldogulnod. Nekem nem tartozol semmivel. Ha valamit elérsz, elmondhatod majd: „a magam erejéből értem el.” Nem fognak nyűgözni féltő atyai kezek. Nem magaslik
előtted rémisztőn a sikeres atya példája. Vajh hányan mondhatják el ezt magukról? Tehetséges makkszem vagy, mely szabadon növekedhet, mert nem borul fölébe egy
óriás tölgy árnyéka.
Elekben az volt a legfurcsább, hogy minél tétlenebb lett, annál kevesebbet aludt, s ekképpen mindig kéznél volt, hogy megossza bölcs gondolatait Gyurival, miközben
az reggelenként munkába készülődött. – Vedd például Istvánt, aki sose fog megszabadulni attól a hátránytól, hogy mindent megkapott, ami csak pénzért kapható volt. –
A valóságban persze István elég jól viselte ezt a csapást. Egy dániai hadifogolytáborból lépett meg tucatnyi cimborájával, ahol addig is csak magukat őrizték, és amikor
1945 végén hazaérkezett, kétezer szál cigarettát hozott magával, és tizenöt nyelvet beszélt folyékonyan. Aztán még mielőtt utálatosra fordultak a dolgok
Magyarországon, Istvánnak sikerült elhelyezkednie a Mezőgazdasági Minisztériumban, ahol rövid idő alatt minden tudhatót megtanult a cukorról. Mivel egyrészt szinte
észrevehetetlenül kis állása volt, másrészt pedig mivel mégiscsak szükség volt a minisztériumban néhány olyan emberre is, aki tudta, mi fán terem a mezőgazdaság,
Istvánt nagylelkűen megtűrték a fordulat után is.
István egyébként csak nevetett az egészen, mint általában mindenen. Világéletében kedélyes ember volt, ráadásul pedig az orosz frontról egy nagyon fontos
szuvenírrel tért haza: egyszerien képtelen volt bármin is felizgatni magát, ami nem ért fel háromévi oroszországi frontszolgálattal. Hiába mesélt neki az ember olyasmit,
hogy fertőző májgyulladást kapott a vendéglőben, meg mindjárt behívják katonának, vagy szakított vele a lány, akinél számára nincs fontosabb az életben, miért is most
rögvest meg fog halni, mert István az ilyesmin csak kuncogott, ha pedig valóban nagyon nyomorultul festett az ember, akkor meg éppenséggel a hasát fogta a
röhögéstől.
István éppen egy nappal azután bukkant fel újra Budapesten, hogy Gyuriékhoz betörtek. Nem mintha sok ellopnivaló lett volna még, miután a Vörös Hadsereg
hadműveleti területté nyilvánította a lakást, majd pedig a maradék bútort elcserélték élelmiszerre. István úgy toppant be, mintha csak leszaladt volna valamiért a sarki
boltba, s Gyurit a balsors mérhetetlensége fölött keseregve találta. István erre sarkon fordult és távozott, másnap reggel pedig minden hiányzó holmijuk ott állt kupacban
az ajtó előtt egy kis cédula kíséretében, mely elnézést kért, amiért a visszaszolgáltatott szemétlapát nem az eredeti darab, hanem pótlék csupán, mely azonban
remélhetőleg szintén nem fog csalódást kelteni, illetve jó egészséget kívánt az egész családnak. Kiderült, hogy István ütegének egyetlen életben maradt katonája civilben
az egyik legismertebb budapesti mesterbetörő volt, akit fölöttébb felháborított, hogy épp az ő parancsnoka családját érte ilyen méltánytalanság. Ha az ember a
megpróbáltatásait kezdte ecsetelni neki, István mindig csak ugyanazt a kérdést tette fel: – És akkor te mit csináltál?
A nyafogás sose érdekelte Istvánt, hanem mindig csak az, hogy maga mit csinált az ember, hogy kimásszon a bajból. A békekötésre érkezett haza, megnősült, állást
szerzett, lakása lett. Tulajdonképpen az volt a legbosszantóbb tulajdonsága, hogy őt nézve azt hihette az ember, pofonegyszerű az élet. Olyan tárgyszerű és gyakorlatias
volt, hogy alig is lehetett elhinni róla, hogy egyáltalában rokonságban van Elekkel. Vajon kitől örökölhette? – töprengett Gyuri. István mindent el tudott intézni,
mindenből kihozta, amit ki lehetett hozni, és minden csávából ki tudott mászni, ezért Gyuri nem is igen értette, hogy miért jött haza Magyarországra, aztán pedig miért
maradt itthon. István képes volt mindenre és bármire, csak épp Eleknek nem sikerült állást szereznie.
– És akkor te egyszerűén fölhagytál az egésszel? – kérdezte Gyuri Elektől.
– Hogy fölhagytam volna? Mivel? A teniszezéssel? A dohányzással? A lóversenyzéssel? Netán szanszkrit tanulmányaimmal? Tudod, én már egy vén szar vagyok –
mondta Elek, miközben szálanként ellenőrizte a bajsza hosszát egy zsebtükörben. – Tőlem már ne várj sokat. Tőled viszont, aki egészséges, életerős fiatalember vagy,
és aki előtt ott az egész élet, elvárható volna, hogy gondoskodj beteg, öreg apádról.
– És ez téged egyáltalában nem is zavar?
– Hogy zavar-e? Zavar. Azaz nem. Talán meg fog lepni, de közölhetem veled, nekem fiatal koromban egyáltalában nem az volt az ambícióim netovábbja, hogy az
életem végén majd egy karosszékben üldögéljek egy lukas, szürke pulóverben. Bevallom, sokkal inkább a tébolyult fényűzés képei lebegtek előttem. Azért az
elszórakoztat, hogy micsoda csalódást okozok az embereknek, hogy nem vagyok kétségbeesve, és nem foglalkozom az öngyilkosság gondolatával.
Akinek ilyen tehetsége van a link dumához, és ennyire bírja a semmittevést, tulajdonképpen el kellene mennie párttitkárnak, tűnődött Gyuri. A háború után még
akárkit boldogan bevettek volna. Most már persze nem. Most már akasztják is a kommunistákat, annyi van belőlük.
Amikor Gyuri végül is beállított, hogy felvegye a munkát, Sulyok, a művezető épp felolvasást tartott a kollégáknak, mint az szokás volt. Ennek láttán Gyuri még külön
is nagyon örült, hogy elkésett. Gyuri azért engedhette meg magának, hogy ilyen félvállról vegye ezeket a késéseket, mert őt és Patakit maga Gombás vette fel a gyárba,
a vezérigazgató-helyettes, és ezt mindenki tudta is róluk. Gombás, aki olimpikon volt, sőt érmet is szerzett súlyemelésben, s akinek sportbéli buzgalmát ezzel a finom kis
Ganz-gyári szinekúrával jutalmazták, semmit sem szeretett volna jobban, mint annyira felhozni az üzemi kosárlabdacsapatot, hogy bejussanak az NB I.-be. Így történt,
hogy Patakit és vele Gyurit is, mint Pataki kedvenc labda-adogatóját, felkérték, hogy igazoljon át a Ganz csapatába, és közben szíveskedjék némi időt a gyárban is
tölteni. Gyuri jól kijött Gombással, sőt kedvelte is, és korántsem csupán azért, mert állást kapott tőle, miáltal megúszhatta a katonaságot, hanem azért is, mert Gombás
nyájas ember volt, és mert Gyuri őszintén csodálta leplezetlen perverzitását. Gyuri azt bámulta benne, hogy míg más férfiak véresen röstellették volna a gyarlóságukat,
Gombás megejtő őszinteséggel beszélt róla, és semmiféle megbánást nem mutatott, amiért különös előszeretettel viseltetik az éppen csak serdülő lánykák iránt. Tágas és
félreeső irodája volt, melyhez külön zuhanyozófülke is tartozott. Itt „korrepetálta” azokat a kislányokat, akiket vidéki útjain maga válogatott ki és hozatott fel Budapestre
„intenzív tanfolyamra”. Gyuri nem lett volna meglepve, ha egyszer azt látja, hogy felbőszült szülők rontanak be Gombás irodájába, vagy épp a rendőrség is akár,
egyelőre azonban úgy látszott, senkinek sem szúrt szemet a dolog, arról nem is szólva, mutatott rá Pataki, hogy ha egyszer esetleg olimpiai számmá nyilvánítják a
fellációt, Magyarország bizonyára tarolni fog.
Sulyok időnként úgy érezte, felolvasást kell tartania a Párt napilapjából, melyben természetesen hajszálpontosan ugyanaz állt, mint az összes többi újságban,
eltekintve bizonyos érdekfeszítő központozási eltérésektől. Ha meggondoljuk, hogy milyen unalmas volt a Szabad Nép olvasva is, és hogy az emberek általában csak az
unalom legkétségbeesettebb pillanataiban fanyalodtak rá, szinte felfoghatatlan volt, miért hitték, hogy emlékezetesebbé teszi a cikkeket, ha Sulyok végigkínlódja magát
rajtuk, az unalom új meg új rétegeit borítva a szövegre.
Az aznapi lecke a Pártmunkás című, kéthetente megjelenő folyóiratból vétetett, melyet még a Szabad Nép-nél is szorosabban tartott markában az unalom. Mintha
csak a Szabad Nép legsivárabb közleményeiből válogatták volna össze, minden szín s élet legparányibb nyomát is kioperálva belőlük, mielőtt Pártmunkás néven
közreadták volna.
Sulyok épp Révai cikkének végén tartott, mely Rajk és bandája kivégzéséről szólt. Rajknak nemcsak az volt a bűne, hogy a brit meg az amerikai hírszerzés ügynöke
volt (amellett, hogy szép rendőrbesúgói pályát futott be még az illegális Kommunista Pártban), hanem az is, hogy fusiban Titónak és a jugoszláv revizionistáknak is
dolgozott. Gyuri a legszívesebben megkérdezte volna, hogy vajon Walt Disneynek miért nem. Valószínű leg azért, felelt magának Gyuri, mert túlságosan lekötötte a
belügyminiszterkedés. Rajk akasztása nem utolsó mulatság volt; a hajdani belügyminiszter, aki oly szeretetteljesen építgette a kommunista államot, és akinek keze alatt a
titkosrendőrség oly szép nagyra cseperedett, meglehetősen bizarr látványt nyújtott elsőül lengedezvén az akasztófán, mihelyt kifogytak az akasztani való nem
kommunistákból.
Gyurinak sejtelme sem volt róla, hogy mi lehet a valóság a felakasztottak ügyében, afelől azonban fikarcnyi kétség sem lehetett, hogy az, amit az újságok írnak,
színtiszta hülyeség, már csak azért is, mert a Magyar Dolgozók Pártjától, a színtiszta hülyeségek nagy specialistájától származott.
„Az összeesküvők leleplezésével azonban olyan jelentős győzelmet arattunk, amely nagymértékben fokozni fogja erőnket és eltökéltségünket, hogy véghezvigyük az
előttünk álló nagy feladatokat”, fejeződött be Révai cikke. Gyurinak hamarjában csak egy Rajk-vicc jutott az eszébe; eszerint csak azért nevezték ki miniszternek, hogy
legyen valaki kéznél, ha netán épp szombati napon kellene aláírni valamit. Rákosi, Gerő, Farkas és Révai, vagyis a Magyarország dirigálására Moszkvából importált
négyes fogat minden tagja zsidó volt ugyanis, vagy legalábbis annak minősült, habár, amennyire Gyuri tudta, zsinagógában nemigen látták őket. Ez a moszkvai négyes
mindenesetre olyan publicitást biztosított a kiválasztott népnek, amiben azóta se volt része, hogy megszavazták, szögezzék fel Krisztust arra a pár szál deszkára.
Annak idején, amikor elkezdte ezeket a felolvasásokat, Sulyok néha még megpróbálta, hogy utána vitát kezdeményezzen azokról az izgalmas cikkekről, végtére is a
vita, s amennyiben nem tért el a párt irányvonalától, mégiscsak sokkal demokratikusabban hatott, mintha egyszerűen csak felolvasott volna. – Ne felejtsétek el,
elvtársak, hogy semmi se tud olyan kurva demokratikus lenni, mint egy jó kis vita – állította Sulyok. A legfőbb problémája az volt, hogy a hallgatósága túlnyomórészt
darabbéresekből állt, és bár a kereset elenyésző volt, főleg a családosok számára, azért az elenyésző kereset is több, mint a semmi. Mások meg esetleg Gyuri
szerkesztői aggályaiban osztoztak, mindebből azonban az lett, hogy senki se akart vitába bocsátkozni Sulyokkal. Ma Sulyok meg sem kísérelte, hogy véleményeket
csaljon ki az emberekből, hanem ehelyett egy vékony kis vörös brosúrát húzott elő, melynek az volt a címe, hogy „Hősök voltak”; olyanok életrajzát tartalmazta, akik
az utóbbi időkben mind sűrűbben bukkantak fel utcanévként Budapesten és másutt – kommunista mártírokét. Sulyok hallgatóságából a rettenet néma sóhaja szakadt fel,
mivel azt hitték, megpróbáltatásaik immár véget értek. Sulyok nyilvánvalóan a kedvét kereste valakinek. Csak ez lehetett az ideológiai túlóra magyarázata. Node kinek,
vajon? Csupa olyan ember volt köréje gyűlve, aki messze alatta állt a ranglétrán, közöttük senki sem volt, akitől bármit is várhatott volna, viszont alkalmasint arra a
következtetésre juthatott valamiből, hogy valaki a hallgatóságból tájékoztat valakit odafönn. A mártír ráadás azonban így is kissé sok volt már a jóból. Gyurinak
azonban végtére is mindegy volt, hogy itt ácsorog tétlenül, és Sulyokot hallgatja, vagy a munkahelyén ácsorog, és ott nem csinál semmit.
– Így halt hősi halált Rózsa Ferenc, a Kommunista Párt egyik legkiemelkedőbb vezetője a kínzókamrában – fejezte be Sulyok a felolvasást, olyan mód eresztve le a
hangsúlyt, ahogy az esti mesék végén szokás.
– Ne tessék haragudni – szólt közbe Pataki, megtörve a tiszteletteljes csöndet –, de ez, ugye, a múlt héten történt?
– Nem – felelte Sulyok döbbenten. – 1942-ben.
 – Á, értem már. Szóval akkor a fasiszták ölték meg. Nem lehetne, hogy azt a részt, amiben halálra kínozzák, még egyszer tessék felolvasni? Azt hiszem, érdemes
még egyszer meghallgatni. – Gyuri nagyon szerette volna, ha Pataki nem ragaszkodik hozzá, hogy szüntelenül Pataki legyen. Mindezt Pataki olyan ártatlan ábrázattal
mondta el, mint aki őszintén érdeklődik a munkásmozgalmat ért csapások iránt, Gyuri azonban biztos volt benne, hogy egyszer még rajtaveszt. Az első nap, amikor
bementek dolgozni a gyárba, Pataki elemelt egy tekercs rézdrótot. Kijelentette, hogy: – Ennyivel tartozik nekem az állam. – Mindenki más várt volna néhány napot,
amíg kissé jobban megismerkedik a tereppel, s csak aztán enyvezi be az ujját. Pedig Pataki még csak nem is szenvedett szükséget semmiben – neki mindennap volt
otthon vacsorája.
– Nem, sajnos, elvtársak, nincs rá idő – mentegetőzött Sulyok. – Az imperialisták nem pihennek; ne felejtsük, fokozni kell a munkafegyelmet.
– Fokozd a lófaszt a seggedben – jegyezte meg Tamás félhangosan, miközben Gyurival a villanymotorok felé ballagtak. Elég hangos volt a megjegyzés, hogy Sulyok
meghallja, de egyszersmind elég halk is, hogy elengedhesse a füle mellett. Meg lehetett úszni a dolgot – de kinek is lett volna kedve meghalni ilyesmiért? Tamás ugyanis
nagyon értett az emberek meghalasztásához, amint azt egy-két vaskereszttel meg egy Szovjetunió hőse kitüntetéssel hitelt érdemlően bizonyítani is tudta.
Tamás nagymenő volt a háború alatt, nem is egy hadseregben. Mindenesetre a magyarban kezdte a pályafutását. Jól tűrte, ha ledobálták egyedül az ellenséges
vonalak mögé, ha nem volt mit ennie, csak olykor egy-egy patkány, amelynek azonban személyesen kellett leharapnia a fejét, azt is, ha pocsolyákban kellett üldögélnie,
melyek már épp be akartak fagyni (a bal keze kisujját a fagy csippentette le), és azt se bánta, ha mindeközben ruszkikat kellett gyilkolásznia. Nagy szerelmese volt a
késnek. – Tudod – vallotta meg egyszer Gyurinak –, az a helyzet, hogy senki se szereti, ha leszúrják. – Aztán egyszer, miután a feladatát elvégezvén már második
hónapja bujkált az orosz vonalak mögött utánpótlás nélkül, fogságba esett (mert elfogyott a lőszere), de mindjárt állást is kínáltak neki. – Nekem aztán igazán mindegy,
hogy ruszkikat kell-e kinyírni vagy németeket.
Gyuri úgy sejtette, hogy Tamás már negyven felé járhat, de ennek ellenére olyan kidolgozott, acélos izmai voltak, hogy láttukra biztosan összeverekedtek volna a
szocialista realista festők, hogy melyikük festhesse meg. A gyárban az volt a munkája, hogy szigeteléssel lássa el a villanymotorok szigetelendő alkatrészeit. Gyuri nem
nagyon értette az egészet, mivel azonban tulajdonképpen neki semmit se kellett csinálnia, nem is igen érdekelte. Tamás volt az, aki egy láncon felcsörlőzte a súlyos
öntvénydarabokat, hogy aztán belemerítse őket egy kádba, melyben valami vegyszer volt, ami szigetelő bevonatot képezett a réz alkatrészeken. Már hónapok óta ide
volt beosztva Tamás mellé, de még mindig nem volt sejtelme se róla, hogy mi is lehet az a vegyszer, amit használnak, vagy hogy mi is volna az eljárás lényege. Ez azért
volt így, mert az elejétől a végéig mindent Tamás csinált, Gyuri pedig csak nézte figyelmesen. Állítólag az egészségre veszélyes munka volt, miért is a Ganz-gyári
viszonyokhoz képest jól fizették, amin az értendő, hogy az ember jóllakhatott belőle, és még azután is maradt valami aprópénz a zsebében.
Gyuri végül is azért kapta a fizetését, hogy Tamás hajdani s újabb keletű kalandjait hallgatta, melyek percnyi szünet nélkül folytak Tamás ajakáról, miközben föl-le
csörlőzte a villanymotorokat. Tamás rengeteg kalandot átélt életében, főleg azért, mert a jelek szerint igen kevés alvással is beérte. Állandó lakhelye nem volt, mivel
kidobott pénznek tartotta volna, amit valami albérletért fizet. Azt a három-négy órát, amennyi alvásra mégiscsak szüksége volt, a gyár valamelyik csak nagyon
hangosnak nevezhető (ámde nem tűrhetetlenül hangos) csarnokában töltötte összegömbölyödve a padlón, hogy aztán frissen és tettrekészen ébredjen a szendergésből.
Általában azonban nem kényszerült rá, hogy a gyárban aludjék, mert az éjszakát vagy valamely szerelmi viszonyának ápolásával töltötte, vagy pedig hajnalig tartó
tivornyázással.
Tamás szemszögéből egyedülálló kilátás esett Budapestre, kiváltképp a nők tekintetében, kikkel hálni szokott, s a kocsmák viszonylatában, melyekbe inni járt;
ezeket a topográfiai ismereteit osztotta meg Gyurival munka közben. Íme, egy példaértékű monológja: – Benéztem az este a Vak Korrektorba, ahol remek cseh sört
mérnek. Azóta nem jártam ott, hogy a francia nagykövet feleségének a szobalányát dugtam; tudod, ott van mindjárt szemközt azzal a házzal, ahová annak a
cigányzenésznek a feleségét jártam kúrni, aki azelőtt mindig azt játszotta, hogy „Tele van a hamutartóm csikkel”, ez volt az a cigányzenész, akit aztán kénytelen voltam
leszúrni, nem az a másik, aki megpróbált lefizetni, hogy tartsam meg az asszonyt; azzal a nővel egy kocsma mögött találkozgattunk, úgy hívták, hogy „Szőlőből is lehet
bort csinálni”. Egyébként az is nagyon jó hely volt, egyszer egy remek estét töltöttem ott egy bolgár lánnyal. Én nem beszéltem egy kukkot se bolgárul, ő meg nem tudott
magyarul. De hát minek ahhoz annyit beszélni, nem igaz? Volt egy kis lakása a „Töri az orrom a padló” fölött. Napokig ki se bújtam az ágyból.
Szóval, betértem a Vak Korrektorba, kaptam mindjárt egy kis pult alatti pálinkát, ami állítólag német exportra készült, és rakétákhoz akarták felhasználni
üzemanyagnak, amikor megláttam egy cingár kis ürgét, aki valami nagyon jóképű tyúkkal volt. A szomszédos asztalnál meg trógerek ültek. Látom, hogy az ürge áthajol
a trógerekhez, akiknek ajkáról ki se fogy a nóta, hogy az anyád erre meg arra, és tanáros szigorúsággal rájuk szól, hogy: – „Kérem, szíveskedjenek mellőzni az ilyen
trágár szavak használatát a feleségem jelenlétében.” Nem mondom, volt vér a pucájában, de hát felháborodni azon, hogy a Vak Korrektorban káromkodnak, az
majdnem olyan, mint hogyha valaki bemegy a zöldségeshez, és meglepődik, hogy tele van zöldséggel. Mindjárt láttam, hogy ezt az ürgét most úgy összerugdalják, hogy
a labdát se különben egy vasárnap délután a Fradi-pályán, úgyhogy oda is szóltam a csaposnak, gyorsan dugja el nekem a pult alá azt az üveg kerítésszaggatót, mert
tudtam, hogy egy percen belül nem lesz egyetlen ép palack se az egész helyiségben, aztán még éppen időben odaértem, hogy spiccel jó egészséget kívánjak az egyik
trógernek, aki már az ürge nejét csöcsörészte volna, persze merő előzékenységből.
Ez a kis epizód jellemző volt Tamás esti programjaira; amikor távozott, öt eszméletlen rakodómunkást hagyott maga után, további két úr pedig a fülcimpáját kereste
lázasan. – De sose fogják megtalálni, mivelhogy lenyeltem. Az is csak protein… ezt még a Don-kanyarban tanultam meg. Aztán megjött a rendőrség. Azt hiszem, eleinte
arra gondoltak, hogy rám varrják a balhét, mivel az ürge, akinek a segítségére siettem, mindjárt elkezdett kiabálni, amikor meglátta a rendőröket, hogy: „Ő volt az. Ez az
a gazember, aki az egészet elkezdte!” A rendőrök azonban tisztában voltak vele, hogy furcsán venné ki magát a bíróságon, amikor előadják, hogy egy szál magamban
rátámadtam tíz rakodómunkásra. Azért persze előállítottak, de nem kérdeztek mást, csak azt az egyet, hogy: „Hová lett az az üveg kerítésszaggató?”
Meglehet, Gyurira való tekintettel tette, mindenesetre Tamás a legnagyobb gonddal ügyelt rá mindig, hogy a lehető legpontosabban meghatározza az ismeretségi
körébe tartozó nők lelőhelyét.
Így aztán Gyuri olyan pontosan tudta, akárcsak a saját lakcímét, hogy Tamás elvált felesége a kőbányai Kossuth út közepén lakik, pontosan félúton a Kis Ittas és a
Nagy Ittas között. Tamás továbbá arra is nagy súlyt helyezett, hogy minden lehető alkalommal rámutasson, Budapesten az ő fiának van a „legjobb zsebpénze”, aki
akkor épp tízéves volt. Tamás három ember munkáját végezte, és eszerint is fizették. Valahányszor azt számolgatta (azaz óránként), mennyi lesz a fizetési borítékjában,
sosem mulasztotta el a fia kivételes zsebpénzéről is tájékoztatni Gyurit. Részben Tamás herkulesi erőfeszítéseinek is köszönhető volt, hogy Gyurinak nem sok dolga
akadt (persze Patakinak, aki a dróthúzó üzembe volt beosztva, egyáltalában semmi dolga nem volt azon kívül, hogy megállapítsa: „Nicsak, hogy nyúlik az a drót!”)
Néha azonban mégiscsak előfordult, hogy Tamás Gyurinak is kitalált valami feladatot.
– Hozz egy új fűrészlapot a vasfűrészbe – hangzott a kérés, Gyuri pedig örült, mert tudta, hogy ezzel már eltelik az idő ebédig. Elindult a raktár irányába a tőle telhető
leglassabb járással, hogy minél jobban kihasználja a rövid utat. Odaérve meglepetéssel látta, hogy az ajtón egy tábla lóg, melyen az áll, hogy „Ne zavarj”; a tábla
leginkább úgy festett, mintha egy harminc évvel azelőtti luxusszállóból vette volna kölcsön valaki. Odabenn a raktáros, aki egyszersmind a részleg párttitkára is volt, a
blattot verte három kartársával. Gyuri alig lépte át a küszöböt, amikor a raktáros oda se pillantva rá és szinte a száját se mozgatva, szigorúan bár, de minden harag
nélkül rászólt: – Baszodanyád. – Mintegy csak mellékesen mondta ezt és olyan gépiesen, hogy Gyuri úgy érezte, semmiképp sem lehet összefüggésben az ő
betoppanásával. Meg is szólította a raktárost, ezekkel a szavakkal: – Bocsánat a zavarásért, de…
Erre már feléje fordult a raktáros: – Basszon meg téged a mindenszentek! – förmedt rá, megfeledkezve ateista meggyőződéséről s egyszersmind a történelmi
materializmus tanairól is. – Hogy hívnak téged?
– Fischernek.
 – Lófasz a seggedbe, fiam, azonkívül pedig vedd tudomásul, hogy ki vagy rúgva – szólt a raktáros felháborodott hangon, mielőtt ismét belemerült volna az elvtársi
partiba. – Ez nem igaz! Hogy egy percre se hagynak nyugtot az embernek.
A villanymotorokhoz visszafelé menet Gyuri azt a kérdést fontolgatta magában, hogy vajon az ő istápja, Gombás a nagyobb hatalom-e a gyárban, avagy inkább
Lakatos, a párttitkár, illetve hogy ha most csakugyan ki van rúgva, vajon bánja-e ő azt egyáltalában. Megpróbálta tréfára venni a dolgot, de aztán rájött, hogy bizony
nagyon is bánná. Mert jóllehet a Ganz nagyon pocsék hely volt, de azért korántsem olyan pocsék, mint a katonaság.
Tamás meglepetten látta, hogy Gyuri üres kézzel tér vissza. – Azt mondta, nem ér rá, és hogy ki vagyok rúgva – jelentette Gyuri.
– Nem is tudtam, hogy a Lakatos ennyire szereti a favicceket – mondta Tamás, azzal fogta az eltompult fogú fűrészlapot, és elindult vele a raktárba. Gyuri pedig
tovább töprengett a sorsán, és úgy döntött, hogy a legjobb lesz, ha haladéktalanul riasztja Gombást, és tudósítja a munkaviszonyát fenyegető veszélyről. Fölment
Gombás irodájába.
Gombás titkárnője nem volt ott az előszobában. És nem volt ott Gombás se. Ismételt udvarias, ám határozott kopogtatás után, nehogy véletlenül épp egy „különórát”
zavarjon meg, Gyuri benyitott az irodába, és üresen találta. Ekkor Gombás fekete telefonjára esett a pillantása. Felötlött benne, hogy mi lenne, ha most felemelné a
hallgatót, és kitelefonálna külföldre, mindegy, hogy hová, csak valahová Nyugatra. Eljátszott a gondolattal, hogy egyszerűen csak kitelefonál, csupáncsak hogy hallja,
amint beleszólnak a kagylóba, hogy „Halló” vagy „Jó reggelt”, csak hogy hallja a külföld hangját, akár csak a recsegését is, hogy, ha szavak nélkül is, de szól hozzá a
szabad világ. Az izgatottságtól mintha végigxilofonozott volna valaki a gerincoszlopán.
Néhány percig még eljátszadozott az ötlettel, bár tudta, hogy számos okból, legfőképpen gyávaságból úgysem fogja megtenni, de azért kiélvezte legalább azt, hogy
most megtehetné. Elképzelte, amint felveszi a kagylót, és kéri, hogy kapcsolják New Yorkot, Párizst, Londont, Berlint vagy akár Clevelandét. Hosszú ideje nem volt
már ilyen jó öt perce.
Aztán visszatértek az aggodalmai, hogy mi lesz vele, ha kirúgják. Hol lehet ez a Gombás? Csak nem megint vidékre utazott tehetségkutató körútra? Talán még az is
előfordulhat, hogy mire legközelebb felkeresi az irodáját, ő már réges-régen katona lesz. Visszafelé menet a műhelybe, Gyuri Patakiba ütközött; a folyosón jött vele
szemközt lazán lötyögve, egy kosárlabdát pattogtatva a földhöz meg a falhoz, és még napszemüveget is viselt. Nyilván elfogyott a drót, aminek a nyúlását figyelemmel
kellett kísérnie. Gyuri elmesélte neki, hogy mi a baja, miközben Pataki szélsebes mozdulatokkal körbelövöldözött a labdával egy Rákosi-képet. – Én téged mindig is
nagyon jól el tudtalak képzelni egyenruhában – jelentette ki Pataki oly tökéletes közönnyel, ami csak egy jó baráttól várható el. – Ne röhögj, mert komolyan beszélek.
Te olyan zseniálisan tudsz lövészárkot ásni, hogy én nem is ismerek senkit, aki felvehetne veled a versenyt. Már csak ezért is egyből ki kellene hogy nevezzenek
tábornoknak. Mellesleg, azt hallom, meghosszabbítják a szolgálati időt három évre, úgyhogy lesz elég időd kibontakozni. – Azzal távozott, hogy elkápráztassa cseleivel
az irodákban az elkáprázásra hajlamosnak mutatkozó fiatalabb évjáratú hölgyeket.
Bár Gyuri kellő jártassággal rendelkezett a különféle veszedelmek kerülgetésében, már csak a saját tapasztalatai révén is, most mégis némi aggodalommal nézett
Pataki után, aki szemlátomást nem volt hajlandó csökkenteni az iramot, és továbbra is mindennek fittyet hányt. Azelőtt is mindig Pataki miatt kerültek bajba,
kimagyarázhatatlan és letagadhatatlan ügyekbe, mint például amikor a cserkésztáborban megitták a misebort, méghozzá az egész misebort, Pataki javaslatára. Pedig
eleve tudták, hogy ezt nem lehet megúszni. Jenik atya joggal dühöngött, de mivel már csak három nap volt hátra a táborozásból, a büntetés nem tartott tovább három
napnál. Ezúttal azonban előfordulhat, hogy kissé hosszabbra sikeredik a táborozás…
Két új fűrészlappal a kezében visszajött Tamás. – Mondtam én neked, hogy csak ugrat. Nem rossz fiú az öreg Lakatos. El se akart engedni, amíg el nem fogadtam
tőle ezt a karton cigarettát. Nem akartam, de rám tukmálta. – Azzal odaadott belőle Gyurinak két dobozzal.
Aztán ebédidő lett. Izmosan sütött a nap, úgyhogy a munkások többsége kinn az udvaron ette meg, amit épp sikerült aznap ebédre beszereznie. Zsigmond és Pártos,
a két pap, egymás mellett ült le, megosztozva a kenyéren meg a sajton, miközben latinul társalogtak, hogy be ne rozsdásodjék egyetlen megmaradt katolikus fegyverük.
Már ügyet se vetett rájuk senki. A munkások hozzászoktak a mindenféle csodabogarakhoz, akik az utóbbi időben alábocsátkoztak közéjük. Papok, könyvelők,
diplomaták, térképészek, arisztokraták – kétbalkezesek mind egy szálig. Éppen akkoriban folyt egy nagy kampány a „munkamódszer-átadásról”. A plakátokat,
filmeket, az írott és szóbeli agitációt senki el nem kerülhette. Gyuri például látott egy filmhíradót, amelyben egy tapasztalt, öreg munkás, a fején a proletárság
védjegyével, azaz micisapkában, oda se biccent arra a hamvas arcú ifjúra, aki ott ügyetlenkedik mellette az esztergapadon, miközben ő éppen a Szabad Nép
vezércikkét olvassa a munkamódszer-átadás feltétlen szükségességéről. Ámde ekkor az öreg egyszeriben ráébred a lazaságára, és haladéktalanul el is szégyelli magát.
Azon nyomban odasiet az ifjúhoz, hogy bevezesse az esztergálás élenjáró módszereibe.
A Párt tehát lényegileg ezt üzente: tanítsátok meg egymást, mert nekünk bizony se időnk, se pénzünk, hogy ilyesmivel bajlódjunk. A gyárban általában mindenki
inkább a kínhalált választotta volna, semmint hogy végrehajtsa a pártutasításokat, már csak azért is, mert senki se szívesen pocsékolta hülyeségekre az értékes idejét,
ami alatt pénzt is lehetett keresni, az újabban közéjük pottyant emberek mégis kaptak tőlük tanácsot meg biztatást is, hiszen ezeknek fogalmuk sem volt róla, hogyan
lássanak hozzá a munkához, de sokszor még azt se igen tudták, hogy mi a munkájuk. Csöndben tudomásul vették, hogy ezek az emberek belföldi száműzetésüket töltik
közöttük.
Gyurit melegen üdvözölte a gyárudvaron Csokonai, aki most is szélsebesen írt valamit az ölében tartott kazalnyi papírlapra. Csokonai azelőtt egyetemi tanárként
működött, nemzetközi jogász volt és rendes ember, ha kissé fárasztó is, hacsak nem kis adagokban fogyasztva, aki szövetségeseként tekintett Gyurira. Miután felmérte,
hogy Csokonainál van egy teli zacskó friss alma, Gyuri melléje telepedett, bár maga is elképedt, hogy mi mindenre képes egy jobb falatért. Csokonai szüntelenül
dühöngött, legfeljebb haragja hangereje változott olykor. Számtalanszor elmagyarázta már Gyurinak a csuklóját markolva (mégpedig olyan erővel, ami meglepő volt egy
ványadt jogásztól), hogy: „Egy hülyét raktak a helyemre. Egy hülyét. Egy nagy hülyét. Egy olyan embert, aki nem tud semmit, semmit a világon. Hidd el nekem, ez így
van, ahogy mondom.” Csokonai ezt mindig többször elismételte, kétség ne támadjon a hallgatójában, hogy talán csak képletesen használja a kifejezést. Gyuri minden
alkalommal készségesen egyetértett vele, részben mert szerette volna, ha Csokonai végre elereszti a csuklóját, részben pedig azért, mert valóban teljesen
elképzelhetőnek tartotta, hogy Csokonai állását valami káder kapta meg, aki átlapozta Leninnek a nemzetközi jogról szóló brosúráját. Csokonai már elmúlt hatvanéves,
s ebben a korban már nehéz megemészteni az ilyesmit; szó se lehetett róla, hogy akár csak meg is próbáljon eltáncolni az ütések elől. Az ebédideje nagyobbik részét
azzal töltötte, hogy jegyzeteket készített magának a nemzetközi jog alapelveinek mind újabb s újabb megsértéseiről. – Most aztán elkapom ezeket – vicsorgott
Csokonai. – És fizetni fognak, fizetni fognak. Ez az agyrém nem tarthat örökké, és akkor fizetni fognak.
Csokonai fölöttébb veszedelmes dolgokat művelt, és Gyurinak nem is állt szándékában hosszabb időt tölteni a társaságában, mint ami feltétlenül szükséges egy-két
szem alma megszerzéséhez. Csak az elmúlt héten történt, hogy az egyik munkás, aki vagy pálinkát fogyasztott többet a kelleténél, vagy balsorsból jutott neki több az
átlagnál, egyszer csak így fakadt ki: – Azt mondják, Horthy alatt Magyarország a kétmillió koldus országa volt. Azt mondom én erre, hogy Horthy alatt legalább csak a
koldusok voltak koldusok, de nem ez az egész rohadt ország! Hát én már nem tudom eltartani a családomat a fizetésből. – Munka után egy fekete autó várta a
gyárkapuban. – Szeretnénk feltenni magának egy-két kérdést. Öt percig tart csak az egész. – Azóta se látta senki azt a munkást, aminthogy azokat se látta soha többé
senki, akiket az oroszok invitáltak meg egy kis málenki robot-ra öt évvel azelőtt.
Csokonai megszállottja a volt a régi jó modornak, s így egyenesen három almát nyújtott át Gyurinak, akinek csak egyszer volt ereje, hogy szabadkozva visszautasítsa
a kínálást. Hosszan elborongva azon, hogy lám, mily tojáshéjként roppan össze az ember méltósága, ha korog a gyomra, Gyuri visszaballagott a munkahelyére. Tamás
Sulyokkal beszélgetett, aki épp a következőket mondta: – Nézd, Tamás, egy kis szívességet szeretnék kérni tőled, mert bizonyos elvtársi nehézségekbe ütköztünk. –
Elég sokáig tartott, amíg kibökte, de végül is kiderült, az a probléma, hogy csak egy helyen gyártanak az országban olyan szerszámgépeket, amilyenekre a Ganznak
szüksége lett volna, ámde valami ismeretlen okból – rosszindulatból, vesztegetés miatt, hozzánemértésből, sógorság-komaságból – ebből a gyárból a szerszámgépeket
más üzemekbe szállították le s nem a Ganzba, ahol pedig a gépek nélkül minden sztahanovista bűvészkedés ellenére is csehül állt a Hároméves Terv ügye. – Nem
tennéd meg, Tamás, hogy átmész hozzájuk, és konstruktív, testvéri és szocialista módon elmagyarázod nekik, milyen nagy szükségünk van sürgősen ezekre a gépekre a
Hároméves Terv teljesítése fokozásának szituációja szempontjából?
– Szóval azt akarjátok, hogy csaklizzam el az egyik szállítmányt, igaz? – tette fel a kérdést Tamás.
Sulyok visszahőkölt ettől az elvtársiatlan beszédtől, és felszisszent, de nem blablázott tovább. – Igen – felelte, és átnyújtotta Tamásnak egy teherautó slusszkulcsát. –
Vidd magaddal Gyurit meg még egypár másik srácot is, ha úgy látod jónak. – Végtére is csak arról van szó, hogy mindig meg kell találni a megfelelő embert a megfelelő
munkára, gondolta Gyuri. A nemzetközi jogról még csak hagyján, hogy Lenint olvasgasson valaki, de útonállásról és rablásról hiába olvasná akármennyit a
klasszikusokat, aki nem ért a dologhoz, az elmélettel semmire se megy.
Tamás Pálinkást választotta maga mellé, aki szintén jó nevű öklöző volt, meg még egy Bód nevű embert, aki egyelőre még csak tanoncnak számított a csonttörésben.
Amikor kihajtottak a gyárkapun, Gyuri Patakit pillantotta meg, akiről éppen akkor fejtett le két iparőr egy hosszú rézdrót tekercset az inge alá nyúlva. Gyuri mosolyogva
odaintegetett neki, kíváncsian várva Pataki történetét, hogy vajon ebből a kutyaszorítóból hogyan sikerült kidumálnia magát.
Tamás egyenként lerakott mindenkit, kit-kit ott, ahol épp dolga akadt, s csak azután lépett rá a gázra, hogy kimenjen Zuglóba, ahol a kérdéses szerszámgépgyár
található volt. – Ne aggódj, egyedül is el tudom intézni a dolgot – mondta Gyurinak, az arcán várakozásteljes mosollyal, miközben a foga közé vette a kését.
Hazaérve Gyuri még mindig a foteljében parkolva találta Eleket, csupáncsak azzal a különbséggel, hogy immár Szócs urat szórakoztatta, a hajdani portását, aki
minden hónapban eljött tiszteletét tenni a régi gazdájánál. A régi alkalmazottak közül Szócs volt az egyetlen, aki vette magának a fáradságot, hogy felkeresse, s ezért
mindig örömmel látták, arról nem is szólva, hogy Szócs úr általában egy kis élelmiszercsomagot is hozott a falusi rokonaitól. Gyuri anyja azelőtt mindig
szemrehányásokat tett Eleknek, amiért elhalmozza az embereit jutalomszabadsággal meg prémiummal, bár amennyire Gyuri vissza tudott emlékezni a régi időkre, Szócs,
aki Elek irodája előtt teljesített szolgálatot, nemigen vette ki a részét ezekből a juttatásokból.
Szócs, aki amúgy is örök derűbe dermedt ember volt, amikor meglátta az ifjú Fischert, valóságos örömujjongásban tört ki. – Hogy vagy, Gyurikám? Megállapodtál
már? Csak nem nősülésen jár már az eszed? – Gyuri tisztában volt vele, hogy abban a korban van, amikor mindenki behatóan érdeklődik aziránt, hogy miket művel az
ember a bögyölőjével, így hát nem érte meglepetésként az efféle kérdés idősebb férfiak részéről; valójában annyira se gondolt nősülésre, mint arra, hogy kasztráltassa
magát, de azért udvariasan kacagva tagadta, hogy bármi komolyabb románcba keveredett volna. Különben is, aki képes volt Budapest túlsó végéből idezarándokolni,
hogy élelmiszert hozzon nekik, az jogot szerzett arra, hogy kérdéseket tegyen fel. Gyuri felfedezte, hogy a nyitott csomagban libatöpörtyű van, és mindjárt hozzá is látott,
hogy megtegye az emésztéshez szükséges előkészületeket.
Mintha revolverrel venné célba, úgy bökött rá Gyurira Szócs, végigsandítva kinyújtott mutatóujja mentén, és megjegyezte: – De ugye tudni fogod majd, ha megleled
az igazit? – Gyuri persze egyetértőleg bólogatott, amint az szokás az olyan emberrel, aki libatöpörtyűt hoz. – Én abban a pillanatban tudtam, hogy ő az igazi, amikor
először megláttam a feleségemet – mondta kuncogva Szócs. Ez a közlés meglepte Gyurit, mivel, noha egyszer látta csak Szócsnét, első és utolsó, ám annál
maradandóbb benyomása az volt róla, hogy fertelmesen rút; mindig azt képzelte, hogy Szócs talán könyörületből vette feleségül, vagy hogy frigyük is csak a Szócsőt
egész életében üldöző balsors megnyilvánulása és korántsem önkéntes választás következménye. Szócs élete ugyanis szüntelen nyomorúságok végeérhetetlen sorozata
volt; úgy kezdődött, hogy árva gyerek volt, aztán hajósinasként hajótörést szenvedett, majd valami fertőzés következtében elveszítette a fél szemét, az orosz
hadifogságban lefagytak a lábujjai, végül pedig mindkét gyereke meghalt az 1919-es nagy vérhasjárványban. Ezen már csak röhögni lehetett. Biztosan voltak még
ezeken kívül is különféle katasztrófák az életében, Szócs azonban, magyar emberhez képest szokatlan mód, igen szűkszavúan bánt a részletekkel, pedig fölöttébb
ígéretes anyagra támaszkodhatott volna.
– Megszólítja a párttitkár Kovácsot – kezdte Szócs a viccmesélést, témát váltva. – „Kovács elvtárs, miért nem jött el az utolsó taggyűlésre?” „Az utolsó taggyűlésre?
– feleli Kovács. – Hát, ha tudtam volna, hogy az utolsó lesz, az egész családot elhoztam volna.” – Most, hogy a szegénységből és a nyomorúságból mindenkinek
egyaránt kijutott az országban, Szócs különös mód szinte sikeres embernek volt mondható; valósággal krőzusa volt a jókedvnek. A vakok országában, gondolta
magában Gyuri, az a király, aki tudja, hogyan kell bánni a fehér bottal.
Csupáncsak az volt némileg bosszantó Szócsban, hogy mivel oly vidoran fütyörészgetett minden zsarnokság ellenére, ezzel mintegy kétségbe is vonta az ember jogát
az önsajnálatra. Szócs látogatásai után Gyuri sose tudta úgy élvezni a sértettségét, mint azelőtt. Szócs a puszta létével megfosztotta szinte attól a gondosan ápolgatott
felháborodástól, amit a gyülemlő méltánytalanságokból és sérelmekből fakasztott magában. Mert míg Elek például csak kényelmesen elüldögélt a balsors nagy, fekete
autójának hátsó ülésén, Szócs mintha valósággal kivirult volna a megpróbáltatásoktól, akárcsak ha valami tápláló diétára fogták volna.
Gyuri röstellette, de nagyon örült már, amikor Szócs végre eltávozott, és többé nem kellett azt színlelnie, hogy nem akarja rávetni magát a libatöpörtyűre. Valamikor
a nap folyamán Elek mégiscsak kimerészkedett a lakásból, hozott friss kenyeret, és a kenyér meg a libatöpörtyű kombinációja mélységesen mély megelégedettséggel
töltötte el Gyurit, s egyszersmind a kifogyhatatlan bőség melengető érzésével is, mely legalább egy egész estére vele fog maradni, vagy addig, amíg el nem kell mennie
edzésre.
A két doboz (francia) cigaretta egy nagy-nagy terv része volt, melyet Gyuri azért eszelt ki, mert jövedelmező cserekereskedelembe kívánt bocsátkozni – Elek
azonban olyan csökött volt, annyira természetellenes cigaretta nélkül, hogy Gyuri odaadta neki az egészet, aztán elnézte, amint az arcán megjelenő öröm elvegyül a
gonddal, hogy vajon hogyan is lehetne megfelelőképp kiporciózni a cigarettát az időben.
Igyekszik az ember keménynek lenni és szívósnak, sőt veszedelmesen erősnek és függetlennek is (Gyuri felmérhette, milyen hatást tesz egy kis kupac libatöpörtyű),
ámde az önfegyelem oly kényes, hogy csupán egy keskeny sávban tenyészik, hol a hőmérséklet megfelelő, különben elhervad gyönge palántaként. Kivételesen pozsgás
volt ellenben, kétségtelenül friss, és gyorskocsi röpítette a fővárosba, látszott, hogy még napkelte előtt gondosan becsomagolták, múlékony ropogósságát s csípős, friss
zamatát őrzendő, melyet ha az ízlelőbimbók tizenkét órán belül fel nem itatnak, elillan a mesés ízek túlvilágába.
A cigarettabőség meg a libatöpörtyű könnyed hangulatba ringatta őket, s ennek folytán beszélgetésbe elegyedtek. Az utóbbi időben már Pataki volt legfőbb
hallgatósága Elek megnyilatkozásainak; összehajló, cigarettás dialógusokban kalandoztak együtt Elek buja emlékeiben. Gyuri több ízben is megpróbálta, hogy
félreérthetetlen hangsúllyal kijelentse, ő most elmegy futni, vagy épp azt, hogy nagy lárma közepette valami házimunkát végezzen, mialatt Pataki és Elek ekképpen volt
elmerülve, de mindezzel semmi mérséklő hatást nem sikerült elérnie.
Úgy döntött, hogy megpróbálja Eleket külföldre terelni.
– Mondd csak, milyen volt Bécs?
Elek néhány évig Bécs mellett állomásozott, mint osztrák-magyar katonatiszt és úriember, persze még a Nagy Pukkanás előtt, amelyben aztán köddé vált az egész
Sacher-torta Birodalom.
– Nem nagyon emlékszem már – felelte Elek. – Nagyón régen volt. A nőkre még emlékszem, de másra már nemigen. Tudod, Bécsben az a legfurcsább, hogy van az
a sok kultúra, azok a könyvtárak, a zongorahangversenyek, az a rengeteg tudomány, meg az egész Mozart, a csodálatos csokoládétorták meg cukrászsütemények, a
nőket meg csak egyvalami érdekelte. Ha nem húszéves vagyok, bele is haltam volna.
Volt például egy hölgy, egy kiváló geológus hitvese, aki egyébként még egyáltalában nem volt alkalmatlan férji kötelességei teljesítésére. Egyszer mértem az időt.
Reggel tíztől délután háromig tartott: öt óra hosszat. Azt gondoltam, majd csak szól, hogy elég, vagy legalább szünetet tartunk, de nem. A végén is csak azért hagytuk
abba, mert megjött a férj valami megejtő gránitmintával. Amikor leértem az utcára, taxit kellett fognom, mert a testem egyszerűen felmondta a szolgálatot. Aztán
megtudtam, hogy egy ezredtársam is rendszeres látogatója a hölgynek – a férj ugyanis kihívta párbajra, és én voltam a segédje. Azt gondolta volna az ember, hogy néha
azért egy könyvet is elolvashatott volna az illető hölgy, vagy esetleg felkereshetett volna olykor egy múzeumot is.
– Én viszont nem hinném, hogy a közeli jövőben eljutnék Bécsbe – jegyezte meg Gyuri.
– Ó, én pedig nem kétlem, hogy el fogsz jutni, mégpedig hamarosan. Most már igazán nem tarthat sokáig ez az egész. És ugye tudod, hogy te és István vagytok az én
utolsó reménységem?
– Ezt hogy érted?
– Én más sikerben már nemigen reménykedhetem, mint hogy ülök a kávéházban, és a fiaim sikereivel dicsekszem a többi vén salabakternek. Nagyon is számítok rá,
hogy némi visszfény rám is vetül majd, no meg persze bizonyos szerény kis jövedelemre is igényt tartanék. Csak nem akarjátok, hogy szegény, öreg apátoknak úgy
kelljen beülni a kávéházba, hogy még csak hencegni se tudjon?
– Szóval elhatároztad, hogy ezentúl már csak főállású üléssel kívánsz foglalkozni?
– Iparkodom. De ne feledd, hogy te viszont most vagy épp a legmegfelelőbb korban, hogy különféle katasztrófák történjenek veled. Testi erőd teljében vagy.
Ruganyos vagy. Szívós. Optimizmusból kimeríthetetlen készleteid vannak. A tizenkilenc eszményi életkor a balsorshoz. Ebben a korban még ellenálló az ember. A
dolgok pedig előbb-utóbb megváltoznak. Semmi se tart örökké. A magyar történelemben azelőtt is voltak már bizarr időszakok. Jött tatár, jött török, de aztán mindig el
is mentek. Meg kitűnő barátunk, Horthy Miklós, a király nélküli kormányzó, a tenger nélküli admirális. Hanem ez a Rákosi! Bizalmasan közölhetem veled, hogy ha van
valami, ami garantáltan fuccs lesz Magyarországon, akkor az egy zsidó király. És arra is hajlandó vagyok fogadni veled, hogy nem sokáig leszel te a Ganzban, valamint
arra is, hogy egyszer még jókat nevetsz majd ezen az egészen.
– Mekkora tétre gondoltál? – kérdezte Gyuri, mivel az volt az érzése, hogy itt könnyen leeshet neki valami.
– Tárgyalhatunk róla. – Ekkor azonban tüdőszaggató köhögőrohamok karavánja rontott rá Elekre. – Csak az a baj – folytatta elgyengült hangon –, ha így haladok,
már nem érem meg, hogy bekasszírozzam a nyereséget. Neked azonban semmi jogcímed rá, hogy ne szerezz kápráztató vagyonokat. Gondold csak meg, hogy
elhalmozott anyád, micsoda neveltetésben részesültél.
Gyuri úgy döntött, hogy rászánja magát némi házimunkára. Semmi komolyabbat nem tervezett, hanem éppen csak hogy neve legyen a gyereknek, kiment a konyhába
mosogatni, és néhány tányért kitett a folyóvíz üdvös hatásának. Ahhoz képest, hogy milyen keveset ettek, riasztó tömegű piszkos edény halmozódott fel.
– Hónapokig mondogattam neki, hogy menjen el az orvoshoz. Hónapokig! Tudod, mit felelt? Azt hogy: „Nem tehetem. Nincs kombiném.” Holott nem hinném, hogy
ez olyan sokat számított volna – fűzte hozzá Elek.
Gyuri meg egyszer csak úgy érezte, jobb lett volna, ha el se kezdenek beszélgetni.
1950. AUGUSZTUS
A nyáron Tatabánya mellett edzőtáboroztak. A földeken dolgozó parasztok, talán mert már annyi mindent el kellett viselniük, vagy pedig azért, mert oly
természetközeli életet éltek, nem mutattak nagy meglepetést, amikor azt látták, hogy fél tucat napbarnította, mezítelen alak kószál a napraforgóik között. – Kosarasok –
mormogták maguk elé.
Pataki haladt az élen napszemüvegben és kosarascipőben, hóna alatt egy gondosan összehajtogatott térképpel. Habár éppen elég testgyakorlatban volt részük az
edzőtáborban, ahol a Lokomotív mint a válogatott edzőpartnere vendégeskedett, tele voltak tetterővel, és egy délután Pataki bujtogatására egészségügyi sétára indultak,
hogy megbizonyosodjanak róla, csakugyan olyan unalmas-e a környék, mint amilyennek az edzőtáborból látszik. Egyelőre nem kellett csalatkozniuk.
Sík és érdektelen vidéken haladtak, Pataki azonban felfedezett a távolban egy zöldellő foltot, mely alkalmasint valami satnya erdőcske lehetett néhány alig halomnyi
dombhát oldalában, melyeknek tetején széles, kopasz púp domborodott. Arrafelé vezette őket. A dombocskáról körültekintve elébük táruló látvány csak megerősítette
legkomorabb sejtéseiket: a környéken se közel, se távol nem mutatkozott semmi, ami akár csak hozzávetőlegesen is érdekesnek vagy figyelemreméltónak lett volna
nevezhető. – Nos, uraim. Íme, a természet. Itt az alkalom, ha valaki zöldségek között kíván körtáncot lejteni. Pásztori örömök színhelye, évezredek óta megénekelve s
versekben ünnepelve koszorús költők által, akiket véleményem szerint vagy megvesztegetett egypár gazdag paraszt, hogy a költemények révén kissé előkelőbbé fessék
a társadalmi státusukat, vagy pedig gyengeelméjűek voltak, akik nem tudták, mit beszélnek.
A dombtetőn mintegy másfél méter magas, négyszögletű kődarab állt, melyről Pataki a térkép tanulmányozása után kijelentette, hogy nem más, mint trigonometriailag
igen jelentős tereptárgy. Ha nem lett volna jelölve a térképen, valószínűleg nem sokat törődtek volna vele; node hányszor nyílik az embernek alkalma rá az életben, hogy
tereptárgyakat romboljon? A kő konok volt és meghökkentően nehéz, de néhány emelőként alkalmazott vastag faág segítségével végül mégiscsak sikerült kidönteniük,
és nagy élvezettel szemlélgették, amint jó darabon lehengeredik a domboldalban. Elégedetten a jól végzett délutáni államellenes szabotázzsal, visszaindultak a táborba.
– Sikerült-e már az új Magyarországnak felszámolni a régi rendszer hármas osztálytagozódását, mely dolgozókra, polgárságra és arisztokráciára osztotta a
társadalmat? – tette fel a kérdést Róka, majd gyorsan meg is válaszolta (mielőtt még valaki azt gondolhatta volna, hogy komolyan kérdezi). – Még nem egészen. Ma is
három társadalmi osztály van Magyarországon: akik már voltak börtönben, akik most vannak börtönben, és akik ezután mennek majd börtönbe.
Útközben Pataki a térképpel szalutálva üdvözölt egy parasztlányt, akinek olyan arca volt, hogy fiúnak is csúf lett volna. Kezdődik az udvariassági hecc, állapította
meg magában Gyuri, de aztán még egy hét a táborban, és már valóságos szépségkirálynőnek látták a formátlan, condrákba öltözött parasztlányokat is.
A napi edzés után fáradtan lerogyva, Gyuri rendszerint nyomban alá is merült a fekete semmibe, amint testi kontaktusba került a matraccal, bármily alkalmatlan lett
légyen is ez a berendezési tárgy az efféle használatra. Az edzés nagyon megerőltető volt, és mint rendesen, Gyurinak most is kétszer annyit kellett dolgoznia, mint
mindenki másnak. Némelyek tálcán kapják a sportosságot, másoknak vért kell izzadniuk, hogy legalább a startvonalhoz odaállhassanak. Hatvan fekvőtámasz Gyuri
számára irtóztató szenvedést jelentett, Pataki viszont bármikor lenyomott ennyit, és közben képes volt akár még beszélgetést is folytatni bármely tetszés szerint
megnevezett témáról. Úgy született, hogy dinamit volt az izmaiban, sőt a nyelve alatt is.
Amikor Gyuri visszajött a délelőtti edzés első szakaszáról, ami abból állt, hogy körül kellett futni a tavat, és levegőt is alig kapott a gyomorszájütéstől, hogy ilyen
brutálisan kezdődik a nap, Pataki még csak lustán tollászkodott, és többnyire épp mélázva cigarettázgatott a kis faház tornácán. Pataki ezt is megengedhette magának,
mert a pályán viszont mindig lehetett számítani rá. – Tudom én azt, hogy az élet igazságtalan, és ezzel nem is vitatkozom – lihegte Gyuri –, csak azt nem értem, hogy
miért muszáj neki ilyen ipari méretekben igazságtalannak lenni?
Igazság szerint Patakinak a válogatottban lett volna a helye, nem pedig az ellenfél csapatában csupáncsak azért, hogy jól megdolgoztassa a válogatottakat. Be is
válogatták az ifik közé, még évekkel korábban, középiskolás korában, de aztán egy-két hónap után kitették a csapatból. Nem azért, mert nem edzett eleget, s nem is
valamely kosárlabdái hiányosság, hanem a Harmati szeme fénye miatt. – Ő az én szemem fénye – szokta volt mondogatni Harmati túláradó atyai szeretettel Piroska
nevezetű leányáról. Patakinak és a válogatott edzőjének, Harmatinak konfliktusa akkor vette kezdetét, amikor egy ízben Harmati épp akkor állított haza, amikor Pataki
a Piroska deflorálását végezte, méghozzá egy rémségesen értékes XV. Lajos korabeli sezlonon, melyet Harmati személyesen zabrált a szomszédban lakó, megboldogult
család szétbombázott lakásából. – Szerintem csak az volt a baja, hogy összekentük a sezlont – állította Pataki. Megnyerő egyénisége és tagadhatatlan tehetsége
mindazonáltal bizonyosan visszajuttatta volna a válogatottba némi névleges száműzetés után, ha Harmati ez alkalommal nem arra érkezik haza, hogy Pataki az edző által
Olaszországból személyesen hozott s különösen nagy becsben tartott fürdősóval illatosított vízben vesz fürdőt Harmati másik leányának, Noéminek társaságában. Pataki
nagy szerencséjére az előrelátó építész a lakás minden helyiségéhez két ajtót tervezett, s így gyorsaságának köszönhetőleg hat körön át sikerült megőriznie az előnyét
Harmatival szemben, mialatt összekapkodta a ruháját, és végül is eltávozhatott. – Az is éppen elég kellemetlen, ha leeresztett gatyával kapják rajta az embert, hát ha
még előbb meg is kell törülközni… – morfondírozott utóbb Pataki, majd hozzátette: – Azt hiszem, tulajdonképpen a fürdősó borította ki annyira.
Pataki úgy volt a futással, hogy egyszer csak egy szép napon kiderült róla, hogy olyan gyors, mint a szélvész, s aztán attól fogva valahányszor szükség volt rá,
egyszerűen csak előkapta a tudományát. Gyuri, ha nem fut mindennap, lelassult volna és meghízik; ha nem játszik a labdával nap mint nap, eltompult volna a
gömbérzéke, Pataki ellenben akár egy hónapig tespedhetett volna valami párizsi vendéglőben, utána is csak kisétál a pályára, aztán végigcikázik a labdával, és
tévedhetetlenül beejti az ellenfél kosarába. Nagy ok kellett ahhoz, hogy Pataki megmozdítsa akár csak a füle botját, s az edzés nem volt az. – Minket nem azért fizetnek,
hogy tréningezzünk, hanem azért, hogy nyerjünk – felelte Hepp esedezésére, hogy szíveskedjék csiszolni kissé a képességeit. Heppnek nemigen volt más választása,
mint megbékélni Patakival; edzés közben nem is igen tartotta rajta a szemét, nehogy súrlódások támadjanak közöttük a fegyelmezetlenségéből. Másrészt viszont
egyetlenegy felejthetetlen alkalommal Heppnek mégiscsak sikerült rávennie Patakit, hogy lefussa az 1500-at. Patakinak nyilván egészen másutt jártak a gondolatai,
amikor Hepp előadta neki, hogy a Lokomotív futócsapatának nincs olyan versenyzője, akit elindíthatna az 1500-as távon egy bizonyos közelgő versenyen, ezért
könyörögve kérlelte Patakit, indulna el ő, elkerülendő a gyalázatot, hogy a Lokomotív el sem indul ezen a távon.
Gyuri is jelen volt azon a napon, amikor Pataki megtudta, mi az, hogy erőfeszítés. Sosem fogja elfelejteni azt a döbbent s értetlen pillantást, mely megjelent az arcán
az első másfél kör után, amikor lassacskán felderengett neki, hogy ellentétben azzal a rövid vágtával, amivel végigszáguldott a kosárlabdapályán, az 1500 méter lefutása
munka, holott a munkánál borzasztóbbat Pataki nem ismert. Ötödik lett a hattagú mezőnyben, és amikor beért a célba, máskor oly rendezett vonásait szinte szétdúlta a
csigázó kín. Percekig kapkodott levegő után a szerelmesen magához ölelt anyaföldön, mire végre meg tudott szólalni: – Azt hittem, belehalok. Ezek a futók nem
normálisak. Hogy lehet ilyen foglalkozást választani? Az én atlétikai pályafutásomnak mindenesetre vége.
Gyuri nagyon örült, hogy tanúja volt, amikor Pataki a véletlen folytán első tapasztalatait szerezte a számára új világban, és kénytelen volt kissé leporolni az
akaraterejét. Pénzzel azonban mindig fel lehetett serkenteni. A táborban velük lakó sprinterek például már rég mind elveszítették anyagi javaik jó részét a Patakival
kötött fogadásokon. A rövidtávfutók, a 100-as fiúk, akik lázas lelkesedéssel edzettek, akik órák hosszat nyújtózkodtak meg hajladoztak és lazították az izmaikat, akik
mindenhová futva mentek és súlyt emeltek és gondosan ügyeltek az étrendjükre és este korán feküdtek és általában semmi olyasmit nem csináltak, ami nem szolgálta a
nagy célt, hogy gyorsabban tegyék meg azt a száz métert, egyszerűen nem akartak hinni a szemüknek, hogy Pataki kacagva megveri őket a vágtában.
Márpedig megverte őket, ötven méteren mindig. Azok a futók, akik még nem ismerték Patakit, derűsen tették le a készpénzt (akik viszont ismerték már, dühösen
tették ugyanezt), aztán meg csak nézhették Pataki hátát. Az első harminc méteren olyan robbanékony volt, olyan gyors, annyira olyan, mint aki most jött a dzsungelből,
hogy a poros nyomába se ért senki. Ötvennél a profik már biztosan megszorítják, bár egy szegycsontnyi hosszal még mindig ő vezetett volna. Ha sikerült rávenni, hogy
merő élvezetből csupán s nem pedig jó forintokért kiálljon és végigfussa az egész száz métert, mindig úgy alakult a verseny, hogy hatvannál orrhosszal vezettek a
sprinterek, nyolcvannál már semmi kétség sem lehetett, mire pedig beértek a célba, Pataki már a cipőjük talpát is tanulmányozhatta akár.
Volt egy Rónai nevű sprinter, aki száz méteren bronzot nyert az olimpián; végképp nem bírt megbarátkozni Pataki repülőrajtjával. Pataki évről évre mindig legyőzte
az edzéseken, a Margit-szigeten, mindenhol, egyszer még az Operaház büféjében is. Ez a Rónai még a leglelkesebb futók között is fanatikusnak számított, és olyan
konok természete volt, akár egy maratoni futónak. Az edzőtáborozásokon mindig magányosan dolgozott, és a beszélgetést is az edzésterve megsértésének tekintette a
legjobb esetben, ha ugyan nem éppenséggel arcátlan szabotázsakciónak, és még egy „jó reggel”-t is sajnált mindenkitől, aki nem az ő lábmunkája tökéletesítésével
foglalkozott. Képes volt még a buszmegállóban is meg mozijegyért sorban állva is (nem mintha sűrűn járt volna moziba) az izmait nyújtani és hajlítgatni, de ha ettől
kivételesen megtartóztatta magát, akkor is legalább azon törni a fejét, hogy új meg új módszereket eszeljen ki folyamatos karbantartásukra.
Rónai mindenkinél korábban kelt, lett légyen kegyes vagy kegyetlen az időjárás, s boldogan poroszkált körbe-körbe, kiélvezve a pihenésből elcsent időt, aminek
révén majd legyőzi őket, akik még az ágyban henyélnek Budapesten vagy egyebütt, amíg ő gyötri magát, és másra se gondol, mint a legközelebbi erőpróbára. Rónai
számára másból se állt az egész világ, mint különféle edzéslehetőségekből, melyek majd képessé teszik rá, hogy mire elkövetkezik az 1952-es helsinki olimpia, még
több robbanóanyag legyen a két lábában. Némelyik hálótársa, aki zokon vette tőle a monomániáját, elárulta, hogy amikor ágyba bújásra kerül a sor, Rónait feleannyira
se érdekli a kéj papnője, aki bekopogtatott az ajtaján, mint bizonyos izomkötegeinek szigorú fegyelmezése a végtagok bonyolult és természetellenes összekulcsolása
által, ami mindig addig tart, amíg ki nem számolja a szükségesnek tartott számú izomrándulást, majd pedig jelt ad az újabb izomcsoportok újabb kombinációkban való
igénybevételére. – El tudod te képzelni, milyen megható az – mesélte egy röplabdás lány – amikor az embernek azt suttogják a fülébe, hogy „farizom”?
Rónai folyton vesztett, Pataki nemcsak a pénzét nyerte el, de nyert tőle különféle élelmiszereket is, sőt elnyerte a kis mágneses sakk-készletét is, amit Rónai
Londonban vásárolt az 1948-as olimpián. Nem bírt megbékélni Patakival; ha csak meglátta is, már rángatózni kezdett. Már nagyon szorongatta Patakit, olykor már
csak a trikó ráncával maradt le mögötte, egy ízben pedig a bírók szerint holtversenyben végzett vele. Rónai azonban nem érte be a döntetlennel. Egyszerűen
tűrhetetlennek találta, hogy egy senkiházi kosárlabdás, aki még csak nem is válogatott, akiről köztudott, hogy lusta, hogy kifullad, kártyázik, cseh sört vedel, akit
lasszóval kerget az edzője, hogy egy ilyen vacak sportoló képes legyen legyőzni őt, aki 1946 óta nem ivott egy korty cseh sört sem. – A sör – jelentette ki nagy
nyilvánosság előtt –, a gyengék itala. Heten ülnek a tábortűz körül, mindenki beteszi a kezét a tűzbe. Aki a legtovább bírja, az a világbajnok. – Mert az olyan ember, aki
sose mulasztja el, hogy lefekvés előtt még edzze egy kicsit a fülizmait, nem adja fel könnyen.
– Gyorsan, adjatok egypár cigarettát – szólt Pataki, valahányszor Rónait látta közeledni, és egyszerre mindjárt kettőre is rágyújtott, hogy modellt állhasson a tékozló
sportember szobrához. Kétheti edzőtáborozás után Rónai elveszítette minden készpénzét és minden jelentősebb értéktárgyát, többek között egy igen figyelemreméltó,
német gyártmányú körömvágót és egy üvegcse bolgár rózsavizet is, mely azonban sokkal kevesebb figyelmet érdemelt, pedig a bíráskodást nagyban megnehezítette,
hogy az első néhány vereség után Rónai már csak sötétedés után volt hajlandó kiállni Pataki ellen, amikor kisebb volt a valószínűsége, hogy illetéktelenek is szemtanúi
lesznek az eseménynek. Mindig nagyon szoros volt az eredmény, Rónai testetlen árnyként tapadt rá Patakira, de csupáncsak mell-bimbónyi hosszal elszenvedett
vereségei rémséges mélységként tátongtak előtte, s a szakadék mind áthidalhatatlanabbá vált.
Egy este Gyuri és Pataki az edzőtábor büféjébe lépve, Rónait találta ott üres cseh sörösüvegek mögött. Úgy üvöltött, mintha az egész emberiséghez kívánna szólni: –
Ez igazságtalanság! Ez nem lehet igaz! Ki van csinálva az egész! – Rónaiban fel sem merült, hogy akadhatnak emberek, akiknek eszük ágában sincs tűzbe tenni a
kezüket. Az eset után Gyuri megkönnyebbült, és talán maga Rónai is, habár a futóversenyeken továbbra is mindig Pataki győzött.
Hepp nem hitt a predesztinációban. Feltett szándéka volt, hogy megalázza és móresre tanítja Harmati válogatott csapatát, és egy egész bőröndnyi haditervet hozott
magával célja kivitelére. – Ti valószínűleg még fiatalok vagytok hozzá, hogy ezt megértsétek – mondta Hepp a csapathoz intézett beszédében –, de vegyétek tudomásul,
hogy nincs nagyobb tragédia az életben és nincs is annál felháborítóbb tény, amivel földi életetek során szembe kell majd néznetek, mint az, hogy a kemény munkát
semmi mással nem lehet helyettesíteni. – Majd meglobogtatott egy kötegnyi papírlapot. – A munkát, fiaim, meg a megfelelő haditervet.
A sztálini edzésműszakokkal fenyegetőző Hepp látványa mindenkit kétségbe ejtett – arra számítottak, hogy most majd egy hónapig napozgatnak, és
végigkóstolgatják a bőséges konyha minden fogását, amit csak a magyar nemzetet képviselő sportolók és sportolónők számára készítenek. Pataki félrevonta Heppet: –
Nézze, mi értjük a célzást. Maga meg akarja verni a válogatottat, igaz? – Igaz – ismerte be Hepp. – Akkor mondok én magának valamit – folytatta Pataki. –
Megígérem, hogy nagyon komolyan fogunk edzeni, és… a fiúk kértek meg rá, hogy a nevükben is beszéljem meg magával ezt a dolgot… ha nem erőlteti a túlórázást,
akkor kezeskedünk érte, én kezeskedem érte, hogy az utolsó meccsen, amikor az összes nagyfejű ott lesz, meg fogjuk gyepálni őket. De higgye el nekem, hogy ha
túlzásba viszi, összecsuklik a csapat. Tudja, ugye, hogy mit mondott az egyszeri vízipólós a kuplerájban, miután nyolc lányra fizetett be, de csak ötöt tudott elfogyasztani:
„Nem értem, hogy van ez; reggel még mind a nyolccal elbírtam.”
 Általános meglepetésre, Hepp elfogadta Pataki ajánlatát. Persze Pataki igen meggyőzően tudott érvelni. Eltekintve attól, hogy milyen laza könnyedséggel hazudott,
azt is mindig tudta, hogy ki milyen kulcsra jár; nagy lakatosa volt az emberi jellemnek Pataki. Vegyük csak például azt az esetet, amikor elkapták a Ganzban a
rézdróttal, és amiből azzal magyarázta ki magát, hogy azt állította, csupáncsak kölcsönvette azt a néhány méter huzalt egy ávós alezredes számára, aki bizalmasan
megkérte, szerezzen neki egy kis rézdrótot bizonyos titkos célokra. – Elektromos kísérleteket folytatnak. – A két őr alkalmasint gyanította, hogy nem egészen stimmel a
dolog, de hát kinek lett volna kedve kérdőre vonni egy alezredest egypár méter vacak drót miatt, ha mégoly csekély volt is a kockázat? Pataki megúszta egy szigorú
intelemmel, hogy ezentúl tartsa magát a hivatalos úthoz.
Gyuri sejtette, hogy Heppnek alkalmasint más oka is lehetett az egyezségre, s korántsem csak Pataki hízelkedésének engedett, mindenesetre Hepp hatástalanítva
volt, és Pataki elintézte a csapat számára, hogy csupán jelképesen kellett edzeniük (Gyuri kivételével, aki nem engedhette meg magának, hogy akár csak egyetlen órát is
kihasználatlanul hagyjon).
Az álom előcsarnokában járt már Gyuri, ám ekkor belékarolt s visszavezette az ébrenlétbe bizonyos hangos puffanások sorozata, melyekről elrenyhült érzékei csak
lassacskán tudták megállapítani, hogy a feje fölül, pontosabban a fölső ágyból erednek. Ágyából kihajolván azt a felfedezést tette, hogy hacsak Pataki nem fejlesztett ki
magában váratlan hasbeszélői képességeket, egyszersmind terjedelmes, sápadt tomport is növesztvén magának hozzá, akkor alighanem az lehet a fennforgó helyzet,
hogy hölgytársaságot invitált kis közös bungalójukba. Micsoda felháborító eset – itt nyögnek a kommunista zsarnokság alatt, küszöbön áll a harmadik világháború, és az
éjszaka kellős közepén Pataki nem átallja jól érezni magát s még az ő álmái is megzavarni egyúttal.
– Az isten faszát! – fakadt ki Gyuri, mert feldúlt álmából kábán riadván még nem volt képzelőereje teljének birtokában és más nem jutott az eszébe.
– Csak semmi fölösleges udvariaskodás, kérlek – szólt le Pataki, ám egyetlen ütemet sem hagyott ki közben. – Te csak ügyet se vess ránk. Mintha itt se lennénk. Ne
zavartasd magad, és nyugodtan aludj tovább.
Miután azonban Gyuri nem volt benne biztos, mennyire állják ezek az emeletes ágyak a szerelmi rengéseket, ledobta matracát a földre, ahol biztonságos távolságban
tudhatta magát minden összecsukolható fekhelyektől. – Ha hozzákötsz egy zseblámpát, akkor még látni is fogod, hogy mit csinálsz – tanácsolta Patakinak.
Amikor hajnalhasadtakor felébredt, Gyuri fáradtabb volt, mint lefekvéskor. Nyomban felismerte, hogy aznap olyan reggel virradt, mellyel semmit sem kíván kezdeni
az ember, sőt olyan nap kezdetén áll, melyről azonnal látni, mivel magamagát leplezte le, hogy nem fogja engedni eltávozni sehová. Gyuri azon vette észre magát, hogy
töprengve azt fontolgatja, mégpedig a szégyenérzet bárminő garnírungja nélkül, hogy voltaképpen miért is nem lépett még be a Kommunista Pártba. Megállapította,
hogy e ponton vett rossz fordulatot a sorsa. Szabadidejének eddig is jelentős részét kitöltötte az azon való töprengés, hogy hol rontotta el az életét, most azonban meg
volt győződve róla, hogy végre megtalálta a fegyelmi bizottság, elnökét. Bárcsak visszaüzenhetne ifjonti önmagának, hogy lépj be, bárcsak úgy esett volna, hogy
véletlenül betéved a pártirodára, és mintegy óvatlanságból csupán ottfelejti kézjegyét egy belépési nyilatkozaton.
Most már persze, eltekintve attól, hogy milyen rossz szájízt hagyna maga után a dolog lelkileg őbenne, jelentkezését körülbelül olyan lelkesedéssel fogadnák, mintha
tábortüzet akarna rakni egy lőszerraktárban. Annyi esélye sincs rá, hogy felvegyék, mint egy ámbráscetnek, feltéve hogy sikerül felúsznia Budapestig. Bezzeg 45-ben
meg 46-ban még másképp mentek a dolgok. Akkor még akár Hitler Adolfot is felvették volna – kicsi a rakás, nagyobbat kíván. Ő is beléphetett volna, szépen
megtagadta volna a polgári hátterét, egy kicsit megbélyegezte volna Eleket mint dekadens burzsoá elemet (ami nem is lett volna olyan rossz vicc), aztán némi
leninkedéssel meg egy-két bányában töltött víkenddel, amikor elbratyizott volna egy kicsit a bányászokkal, egykettőre sikerülhetett volna beülnie valami kényelmes, jól
fizetett, munkamentes állásba mint funkci, és még az előmenetel se késhetett volna sokáig, amilyen tempóban itt a letartóztatások meg az akasztások folynak.
A kínai mindnyájukat meghökkentette.
Gyuri megpróbált közelebbi ismeretséget kötni vele, mivel még mindig nagyon érdeklődött a Kínai Népköztársaság iránt. Ez nem sokkal azután történt, hogy
kudarcba fulladt látogatásuk a kínai követségen. A kínai követségen tett látogatásra viszont nem sokkal azután került sor, hogy kudarcba fulladt látogatásuk, amit a
Belügyminisztériumban tettek, ahová azért mentek el, mert Pataki meg ő be akartak lépni a rendőrség kötelékébe. Eredetileg Pataki ötlete volt, hogy el kell menni
rendőrnek, de aztán Gyurinak is megtetszett a dolog, mert arra gondolt, mennyi sok emberrel gorombáskodhatna, ha ezt az egyenruhát viselné. A rendőrségnek is volt
egy kosárlabdacsapata, amely az NB II.-ben játszott, és Pataki meg volt róla győződve, hogy ott az ő számukra is akadna hely. A sok rendőrvicc ugyan egy darabig
még visszatartotta Gyurit, de aztán jobban megfontolva úgy döntött, hogy mindenképp megéri a dolog, már csak a miatt a hosszú névsor miatt is, amit azokról állított
össze magának, akik megérdemelnének egy kis rendőri zaklatást, legfőképpen azonban a katonai szolgálat alóli felmentés miatt, ugyanis híre járt, hogy a Ganz
alkalmazottai ezentúl már nem fognak felmentést kapni stratégiai okokból. Senki sem közölte velük, hogy miért utasították el a jelentkezésüket; csak találgathattak, hogy
talán a rendőrség más forrásra is rábukkant-e, ahonnan első osztályú kosarasokra tehettek szert, avagy inkább az erkölcsi bizonyítványuk feslett s rongált állapota vetett
véget reményeiknek.
Mialatt egyrészt a Lokomotívba való átigazolásuk ügyében folytatták a tárgyalásokat, másrészt pedig a Számviteli Főiskola esti tagozatára igyekeztek bejutni
különböző fondorlatok révén, Gyurinak, midőn egy ízben áttekintette a lehetőségeket, hogy vajon mihez is folyamodhatna vészhelyzet esetén, váratlanul támadt egy
ötlete, melynek révén szintúgy elkerülhető volt a katonaság, mint az öncsonkítás által, mégis sokkal kecsegtetőbb volt annál: elmegy kínainak. Ladányi járt a fejében.
Nem találkozott vele többet a tébolyult hálási evőverseny után, csak hallotta, hogy Kínába helyezték, amint azt meg is jósolta, közvetlenül azelőtt, hogy a kommunisták
ott is átvették a járandóságukat. Aztán már csak az az egy hír jött róla, hogy Sanghajban van. Nagyon sok időt aligha tölthetett ott. A kínaiak is csúnyán elkapták a
szocializmust, de ott legalább nem volt olyan sok orosz. Nyilván nem jutott volna elég rizs mindenkinek.
Áttekintve ekképp a kínai helyzetet és egyszersmind Ladányi hollétén töprengve (vajon szólómisét celebrál-e valami börtönben, netán vendéglőt nyitott, vagy esetleg
egy mandarin helyesírását javítgatja?), Gyurinak egyszer csak az jutott az eszébe, hogy Kínába kellene menni. Akkoriban Vörös Kína volt minden újságíró legszebb
álma; ha csak belenézett az ember az újságba vagy kinyitotta a rádiót, folyton Kínáról volt szó, mindenki a kínaiak vállát veregette.
– Fűzzük be a kínaiakat – javasolta Patakinak. – Ha sikerül kijutnunk Kínába, ki tudja, mi minden kisülhet még belőle. Ha pedig kiderül, hogy rettenetes, hát éppen
elég rettenetes itt is az élet, s az meg legalább kínai nyomorúság lesz. – A hazai gyártmányú nyomorúságnál minden más kívánatosabbnak tetszett. Gyuri azzal az ötlettel
állt elő, hogy úgy állítsanak be, mint a kínai forradalom lelkes csodálói, kik mohó kíváncsiságukban minél többet szeretnének tudni a népi hatalom eredményeiről, és alig
várják már, hogy elkezdhessenek kínaiul tanulni. – Kínának olyan hosszú határa van, hogy nem lehet nagy gond a disszidálás – érvelt Gyuri. Bár Pataki olyan arccal
nézett rá, ami a pompás evezős időre látszott utalni, de üsse kő.
A Kínai Népköztársaság nagykövetsége az Andrássy út mellett, egy csöndes, előkelő utcában volt, a diplomáciai negyedben. Csupa hatalmas, díszes és dúsgazdag
épület sorakozott itt, s egy olyan életről meséltek, melyben ismeretlen a sietség s hajsza. Vajon a diplomáciai buliba hogy lehetne bekerülni? – merengett el Gyuri,
miközben szemügyre vette a házak fennkölt nyugalmát, és sehol sem látta a munkavégzés legapróbb jelét sem. A levélírást meg a telefonálást elvetették: úgy túlságosan
is könnyű lenne valami köntörfalazó választ adni vagy épp elutasítani őket. Az lenne a leghelyesebb, ha egyszerűen odamennének, és beraknák a lábukat az ajtó közé.
Aztán a látogatás időpontja körül is heves viták dúltak, mígnem végül arra a következtetésre jutottak, hogy a kora délután lesz a legalkalmasabb.
A követségnek hatalmas, fekete kapuja volt, és látszott rajta, hogy nem az a fajta kapu, amely szereti, ha zavarják. Olyan kapu volt, mely arra készült, hogy
megbámulják, s nem arra, hogy megzörgessék, olyan kapu volt, mely mellett csak tisztes távolságban megy el az ember. Nem úgy, mint a nyugati követségek előtt, itt
nem állt rendőr, viszont a ház egész homlokzatáról lerítt az elzárkózás.
A kapu mellett jókora csöngőgomb teljesített szolgálatot. Gyuri megnyomta férfiasan, de egyszersmind röviden is és udvariasan, bentről azonban nem hallatszott ki
semmiféle, a gombnyomásnak megfelelő csöngőhang. Udvariasan kivárt, valami életjelben reménykedve. Ez kétszer is megismétlődött, miközben a járókelők
csodálkozva nézték őket, hogy vajon mit kereshet két jól öltözött magyar fiatalember a Kínai Népköztársaság nagykövetsége előtt. A csöngőt nyilvánvalóan nem
csöngetésre szánták, Gyuri tehát kurtán, de határozottan megkopogtatta az ajtót, amibe bele is fájdultak az ujjízületei (kopogtató ugyanis nem volt felszerelve). További
s többszöri hosszas és udvarias várakozás következett, olykor rövid s fájdalmas kopogtatási kísérletekkel megszakítva. Már-már arra a következtetésre jutottak, hogy
alkalmasint lakatlan az épület, amikor észrevették, hogy az egyik első emeleti ablakból egy keleti arc les ki rájuk a sűrű, súlyos csipkefüggöny mögül. Pataki és Gyuri
akképpen nyugtázta az illető feléjük forduló figyelmét, hogy szinte példaszerűen udvarias és sugárzó mosolyt öltve nézett vissza rá.
Az első kapcsolatfelvétel után hosszú percekig nem történt semmi. – Most tanulnak magyarul – szellemeskedett Pataki, aki könnyen viccelt, hiszen az egész nem az ő
ötlete volt. – A szótárt lapozgatják, és azt keresik benne, hogy „Kopj le”. – Érthetetlenül hosszú idő telt el, míg végre kinyílt az ajtó és megjelent egy kínai fiatalember
gyűrött öltönyben, és kissé gépiesen hangzó, de hibátlan magyarsággal üdvözölte őket. – Mi a kínai forradalom lelkes hívei vagyunk – mondta Gyuri -; engem és a
barátomat lenyűgöznek a Kínai Kommunista Párt sikerei. Szeretnénk kifejezést adni a csodálatunknak.
Egy fényűző fogadóterembe kísérték őket, ami csak tovább fokozta Gyuri tiszteletét a diplomataélet iránt. Itt csatlakozott hozzájuk még egy kínai tisztviselő.
Valószínűleg csak alig vagy semennyire se értett magyarul, mivel az ajtónyitó fiatalember olykor-olykor átnyújtotta neki a társalgás rövid kivonatát kínai nyelven. –
Minket lelkesedéssel tölt el a kínai forradalom példája – jelentette ki Gyuri -; ahogy Mao Ce-tung mondotta: „a Kínai Kommunista Párt új munkastílusra tanítja a kínai
népet, olyan munkastílusra, mely egyesíti az elméletet a gyakorlattal, szoros egységbe kovácsolódva a dolgozó tömegekkel és önkritikát gyakorolva”. Ezt az új,
internacionalista, testvéri és tudományos szellemű stílust szeretnénk tanulmányozni, első kézből szerezve tapasztalatokat, hogy ezzel is segítsük a békeszerető szocialista
erők növekedését az egész világon.
Meglepő mód, amikor Gyuri befejezte, senki se nevetett fel – bár Pataki nyilván a száját harapdálhatta kínjában. Gyuri alaposan felkészült a leckéből, Pataki viszont
nem. Ettől azonban egy csöppet sem hagyta zavartatni magát: – Mert ahogy Mao elvtárs mondotta: „Magyarországot és Kínát szorosan összefűzik a közös érdekek és
a közös eszmények.” – Maóban, meg persze Marxban is, de főleg Leninben és Sztálinban az volt a jó, hogy egyszer vagy másszor mindent leírt vagy kimondott, kezdve
azon, hogy „Én kérem angolos bélszínt rendeltem”, odáig menőleg, hogy „Az ontogenezis megismétli a filogenezist”, illetve hogy „Chattanooga csú-csú”. Minden
elhangzott az ajkukról, vagyis akkor se igen találhatott mellé az ember, ha képzeletből idézte őket.
Ismét Gyuri ragadta magához a kezdeményezést s újra előadta, milyen hevesen vágynak Kínába, hogy elsajátítsák a nyelvet, és tanulmányozzák Kína megújulását. A
két kínai higgadtan hallgatta az ajánlatot, majd a magyarul nem beszélő, akin látszott, hogy magasabb rangú, röviden mondott valamit a másiknak, akiből aztán
csörömpölő magyarsággal bukdácsoltak elő a szavai.
– Elvtársak, az önök lelkesedése igen dicséretes, és számunkra igen megható, hogy a mi vívmányaink például szolgálnak az önök számára. De mint Mao elvtárs
szintén mondotta, mégpedig nagyon találóan fogalmazva, a szocializmust a szomszédaink szeme láttára kell felépíteni, éppen ezért sokkal helyesebb, ha az elvtársak itt,
Magyarországon folytatják a harcot a helyi sajátosságoknak megfelelően. – Nem lehetett semmi kétség, Kínában a sóderkutatás tudományos módszereinek
megismerését és fejlesztését sem hanyagolták el.
Kifelé menet még megajándékozták ókét Mao költeményeinek egy-egy példányával. Sűrű hálálkodás közepette búcsúztak el házigazdáiktól. Húsz percet se töltöttek
kínai felségterületen. – Hát, legalább elmondhatom, hogy jártam Kínában – sóhajtotta Gyuri. Kinn is volt meg benn is maradt.
A koreai háború is ígéretesnek látszott. Pataki még fel is hívta a Honvédelmi Minisztériumot, álnéven persze s egy nyilvános készülékről, hogy megérdeklődje, volna-
e valami módja annak, hogy „elmenjen harcolni a gaz imperialisták ellen”. Az efféle önkéntesek nagy számából a hatóság azt a következtetést vonta le, hogy valószínűleg
a hadtörténetben mindaddig példátlan sebességgel adnák meg magukat, amint kiérkeznek a harctérre. Patakival tehát felvilágosításképpen csak egy Amerika-ellenes
tüntetés pontos részleteit közölték, és megnyugtatták, hogy ezen alkalommal bízvást szabad folyást engedhet majd jogos felháborodásának.
– Ezek is miért pont Koreában harcolnak a kommunisták ellen és miért nem itt? – tette fel a kérdést Pataki ingerülten. – Talán Koreában annyival jobbak a
szállodák? Vagy ízletesebb a helyi konyha? Nekem csak az a kifogásom ez ellen a háború ellen, hogy nem itt vívják, hanem valami sáros rizsföldön, Koreában. Nem
tudom, mi bűnt követtünk el, hogy nem bennünket támadnak meg az amerikaiak?
Mint a Távol-Kelet szakéitól, természetesen nagy érdeklődéssel tekintettek elébe a találkozásnak azzal a kínai kosárlabdajátékossal, aki az edzőtáborba érkezett.
Harmati nagy csinnadrattával mutatta be, ők pedig föl-föltörő lelkes tapsviharral köszöntötték. A magyar-kínai kosárlabdászati kapcsolatok első lépései tehát sikeresek
voltak, ezután viszont – a mindkét fél részéről tagadhatatlanul megnyilvánuló őszinte érdeklődés, szívélyesség és meleg, baráti hangnem ellenére – bizonyos nehézségek
ütötték fel a fejüket a kapcsolatok fejlődésében, mivel akárki volt is az, aki odaszervezte a kínait a táborba, elfelejtkezett róla vagy csak nem gondolt rá, hogy Vu, a
jelek szerint ugyanis így hívták a kínai fiút, nem tudott se magyarul, se angolul, se németül, se oroszul, se semmi más olyan nyelven, amin legalább gagyogott volna valaki
a táborban. Mivelhogy kínaiul természetesen senki sem tudott.
– Biztos azt hiszi, hogy Moszkvában van – állapította meg Róka, elnézve Vut, amint föl-alá kocogva a pályán a labdát pattintgatta tisztes szakértelemmel bár, de
korántsem zseniálisan. Senki se látta, hogy mikor érkezett, és jelenlétének célját és értelmét is homály fedte. Harmatit is kifaggatták, de ő tartotta magát ahhoz, hogy
nem volt előzetes tudomása Vu jöveteléről. – Kínai, ugye? Vagy talán koreai? Te meg tudod különböztetni őket egymástól? De az is lehetséges, hogy kambodzsai, aki
szereti a hosszú sétákat, nem? Egyre megy, ha kínai, akkor mindenesetre úgy fogjuk őt köszönteni, mint a hős kínai nép fiát. Ha viszont koreai, akkor mint a hős koreai
nép fiát fogjuk üdvözölni. Ez itt egy edzőtábor, a mi lobogónkat a haladás szele lengeti, testvérien átadunk neki egy labdát, és aztán hadd futkározzon vele
tudományosan a szocializmus építésének útján körbe-körbe a pályán. Ha egyebet nem is, azt az egyet biztosan megtanulja, hogy aki kosárlabdázni akar, az előbb nőjön
egy kicsit magasabbra. – Vu ugyanis kacagva belefért volna egy százhetven centis dobozba.
Vut mindenki kedvelte, mivel – bár szinte olyan életet élt a táborban, mint egy trappista szerzetes – hihetetlenül udvarias volt és mindig derűs. Ő volt az egyetlen az
egész táborban, aki hevesen köszönetet mondott a szakácsoknak az általuk előállított ételért, sűrű hajlongással adva kifejezést hálájának minden alkalommal. – Elég
komisz világ lehet náluk odahaza – jegyezte meg Gyuri; az edzőtábori kosztról ugyanis legfeljebb annyi jót lehetett elmondani, hogy volt, és az ember annyit vett
magának belőle, amennyit akart. Udvariasságát Vu a kosárlabdapályára is magával vitte, és azon ritka alkalmakkor, amikor maga se tudta, hogyan, de hozzá került a
labda, mindig a legnagyobb készséggel átengedte bárkinek, aki csak a közelébe tévedt.
Egy ízben a sportolónők meghívták a sportolókat tojásosnokedli-vacsorára a tábor női felébe. Noha ennél vonzóbb tárgy is akadt volna bőven, Pataki az est
nagyobbik részét azzal töltötte, hogy bírálatot gyakorolt a nokedli állaga fölött, felemlítvén, hogy nem megfelelő minőségű lisztet használtak a készítéséhez (ami annál is
furcsább megjegyzés volt, mivel Pataki éppúgy tisztában volt vele, mint mindenki más, hogy csak egyféle liszt volt kapható, a liszt liszt, a magyar boltok üzletpolitikája
szerint ugyanis fölösleges dolog a választás nehézségeivel terhelni a vásárlókat), hogy kifőzésekor valószínűleg ingadozott a víz hőmérséklete, hogy a nokedli alkalmasint
túlságosan hosszú ideig ázott, és hogy a tojást sem a megfelelő pillanatban adták hozzá, és még számos további aprólékos módszertani megjegyzést tett a nokedli
elkészítésére vonatkozólag. Mivel azonban nem kerülte el a figyelmét, hogy a hallgatóság bizonyos mértékig kétségbe vonja kulináris szaktudását, Pataki fennhangon
bejelentette, hogy a jövő héten ő hívja meg a sportolónőket egy igazi, sőt valódi halászlére, a vendégszeretetüket viszonzandó.
– Miért pont valódi halászlére? – érdeklődött Róka. – Nem lenne elég egy hamis halászlé is?
– Úgy értem – válaszolt Pataki dölyfösen –, hogy egy hagyományos halászlére, amely úgy van elkészítve, ahogy azt készíteni kell, ahogy azt a magyar ember főzi
emberemlékezet óta.
– De hát te nem is tudsz főzni – mutatott rá Gyuri.
– Vannak dolgok, amikhez minden férfiembernek értenie kell, és a halászléfőzés is ezek közé tartozik. Lehet, hogy egy s más belevalót nem lesz könnyű beszerezni,
én azonban el fogok követni minden tőlem telhetőt.
– Krumpli is lesz benne? – kíváncsiskodott Katona.
– Nem – felelte Pataki.
– De én szeretem a krumplit – vetette ellen Katona.
– Én is – torkolta le Pataki, fél lábbal már az ingerültség hágcsójának alsó fokán –, de a kosarascipőmet is szeretem, mégse jutna eszembe, hogy belefőzzem a
halászlébe. Az igazi halászlébe nem való krumpli.
Elközelgett a vacsorameghívás napja, Pataki pedig, akit napi huszonnégy órában kérleltek, hogy mégiscsak tenne krumplit a halászlébe, mind vadabb s komorabb
lett, és alkalmasint az aggodalom is elfogta, bár e tekintetben Gyuri csak a sejtelmeire hagyatkozhatott, hogy vajon csakugyan tud-e ő halászlét főzni. Márpedig ebből a
halászléből nagyon nehéz lesz kimagyaráznia magát, mivel természetéből következőleg a halászlé az vagy van, vagy nincsen. Patakinak mindazonáltal sikerült
összevadászni a belevalókat, s így azzal legalább már rendelkezett, ami minimálisan szükséges volt a nagy kísérlet megkezdéséhez.
– Hol a krumpli? – érdeklődött Gyuri.
– Krumpli nincs – felelte Pataki, és igyekezett olyan benyomást kelteni, mintha szakértő pillantásokkal méregetné a kezében tartott halat, mely kábán tátogott már a
túladagolt levegőtől.
– De ez ugye nem ponty? – kérdezte Gyuri.
– Nem, ez nem ponty – felelte Pataki. – Ez sügér.
– Aha – mondta Gyuri kissé izgatottan –, nem is tudtam, hogy sügérből is lehet halászlét főzni.
Ekkor lépett be Gyurkovics. – Hol a krumpli? – hangzott a kérdés.
– Krumpli nincs – erősítette meg az előbbi közlését Pataki s közben továbbra is iparkodott azt a látszatot kelteni, hogy a halászlé elkészítésével van elfoglalva.
– De ez ugye nem ponty? – kérdezte Gyurkovics.
– Nem, ez nem ponty – csattant a kurta válasz.
– Aha – mondta Gyurkovics, miközben távozott a konyhából –, nem is tudtam, hogy sügérből is lehet halászlét főzni.
Amikor Hepp is a krumpli iránt érdeklődött, Pataki higgadt nyugalommal visszahelyezte a vágódeszkára az eddig kezében tartva szemlélt sügért, és határozott
hangon kijelentette: – Nagyon jól tudom, hogy mi folyik itt. Tudom, hogy miben töritek a fejeteket. Föl akartok húzni – folytatta eltökélt hangon, melyben azonban
haragnak nyoma sem volt –, de én nem fogom hagyni felhúzni magam.
– Nagyon helyes – mondta erre Hepp –, de hol a krumpli?
A dugipálinkát végül is Demeter nyerte el, akire sügér-szeletekkel támadt rá Pataki, amikor tizenötödször is a krumpli iránt érdeklődtek nála. Aztán miután minden
sügérjét ellőtte a gyors visszavonulásban menedéket kereső Demeterre, Pataki kirontott a konyhából, és bevette magát a vadonba.
Amikor visszatért a táborba (néhány órával később, állapította meg magában Gyuri; amikor már késő volt, hogy újabb kísérletet tegyen a halászléfőzésre),
legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy mindenki a nagy sátor felé tart, mintha csak a halászlére gyülekeznének.
– Gyere – hívta Katona -; ezt neked is látnod kell. Nekem sikerült rábeszélnem a kis kínait.
– Mire? – kérdezte Pataki értetlenül.
– Hogy bemutassa a produkcióját. Elképesztő a pasas. Véletlenül fedeztem fel, amikor a rádióra produkálta magát. – Pataki követte Katonát a sátorba, ahol már az
egész edzőtábor ott szorongott. Katona volt az önkéntes konferanszié:
– Hölgyeim és uraim, abban a rendkívüli megtiszteltetésben lesz részünk ma este, hogy tanúi lehetünk egy nagy előadóművész produkciójának, aki sok ezer
kilométert utazott, hogy körünkben fellépjen. Szabadjon először is diszkrét megvilágítást kérnem. – Leeresztették a sátor oldallapjait, miáltal derengő félhomály lett.
Ekkor egy hordágyat hoztak be, melyen pokróccal letakart emberi alak feküdt. Katona felemelte a pokrócot, s egy kínai ülep vált láthatóvá. – Most pedig arra kérem
önöket, hogy szíveskedjenek megőrizni a legteljesebb csöndet az előadás egész tartama alatt. Ön következik, Vu úr.
Kezdetét vette a hangok áradása, s bár némi időbe telt a közönségnek, amíg felocsúdott, viszonylag hamar felismerték, hogy Vu az Internacionálé dallamát fingja.
Hiába volt a felszólítás a csönd megőrzésére, az ideológiailag sajnálatosan képzetlen közönség spontán tapsviharban tört ki. Vu bámulatos gazdagsággal frazírozott, és
kitartása sem volt kevésbé csodálatraméltó, pedig az Internacionálé még csak a kezdet volt. Míg a közönség azt találgatta ámuldozva, hogy vajon mit ehetett ebédre, Vu
egy egyveleget adott elő, mely a „Kék Duna” keringővel ért véget. Felállva ünnepelték.
Ezután felszolgálták a halászlét. Gyuri és a többiek látták Patakin, hogy nagyon szeretne kritikai megjegyzéseket tenni a só mennyiségére vagy esetleg a levesnek
valamely egyéb aspektusára vonatkozólag, de aztán belátta, hogy ezzel csak a maga hírnevén ejtene jóvátehetetlen csorbát, s így végül is kénytelen volt szótlanul
elfogyasztani, amit elébe tálaltak. – Tulajdonképpen egész jó, főleg, ha azt vesszük, honnan való – jegyezte meg Hepp Gyurinak. Patakinak sose árulták el a halászlé
eredetét: a Mezőgazdasági Minisztérium egy tisztviselőjének rendeletére készült konzerv volt. Az illető tisztviselő azt gondolta, a halászlé bizonyára exportcikk lesz az
angol piacra, míg fel nem hívták a figyelmét arra a tényre, hogy Nagy-Britannia kapitalista ország, s ezért helytelen volna, ha lehetővé tennék a számára a magyar
halászlé fogyasztását. Aztán lassan kiderült, hogy minden olyan ország, mely hajlandó volna pénzt fizetni a halászlékonzervért, kapitalista ország, míg rendes
kereskedelmi partnereik, a szocialista országok nem adnak érte egy rozsdás kopejkát sem. Végül is az a határozat született, hogy a minisztérium dolgozói között fogják
szétosztani az egész tételt, minek következtében valóságos halászléeső hullott a tisztviselői családokra. István Eleknek is vitt tíz dobozzal. Elek pedig bármit hajlandó volt
megenni – a hal kivételével.
Sok előnnyel járt az, ha az ember a MÁV csapatában játszott – például ingyen szállították a csomagjait.
Gyuri alig várta az edzőtáborozás végét, egyrészt, mert egyre jobban vágyott már arra, hogy újra találkozhassak Zsuzsával, másrészt pedig azért, mert Pataki viszont
egyáltalában nem várta a tábor végét. Pataki pedig azért nem várta a hónap leteltét, mert jól tudta, hogy ígéretet tett Heppnek, miszerint a Lokomotív meg fogja verni a
válogatottat. Bár nem nagyon látszott meg rajta, ahogy közeledett a mérkőzés napja, úgy fújt ki Patakiból a jókedv.
Minthogy egyre-másra játszották velük az edzőmérkőzéseket, Pataki egy pillanatra se feledkezhetett meg róla, hogy a válogatottat azért hívják válogatottnak, mert
oda válogatják össze a legjobb játékosokat a Műegyetem meg a Honvédség csapatából. Gondok felhőzték tehát Pataki homlokát, midőn azt fontolgatta, milyen
esélyeik lehetnek a győzelemre. A többiek örültek, amikor Pataki kialkudta a békés egymás mellett élést Hepp-pel, amihez képest legfeljebb csak az általános letolást
kell majd elviselniük, ha elveszítik a mérkőzést, Pataki ellenben ez esetben egészen rendkívüli és személyre szóló megtorlásra számíthatott Hepptől, akiről azt mesélték,
hogy harmincéves sérelmeket sem szokott elfelejteni.
Az aggódás azonban nem volt erős oldala Patakinak, s így némi töprengés után, ami azonban sajnos nem vezetett el a helyzet megoldásához, inkább úgy döntött,
hogy a pillanat sugallatára bízza a dolgot.
Csak az az egy körülmény szólt a Lokomotív mellett, hogy a válogatott számára a mérkőzésnek nem volt tétje. Hiába lesz jelen a sportvilág minden korifeusa, az
eredményre senki se fog odafigyelni. A való világban ezt a meccset nem fogják számon tartani. – Miért is nem tudott legalább lesérülni valamelyik? – kesergett az
öltözőben a meccs előtt Pataki, aki végül nyilván már csak egy kis bokaficamért imádkozott, mivel egyébként reménytelen volt a győzelem.
Az első félidőben jól ment a Lokomotívnak. A végén 32:26-ra vezettek. Gyors és élénk volt a játék, nemhiába a Lokomotív egyik kedvenc bőrlabdájával, a
Vlagyimirrel játszottak. A válogatott egyik játékosa oda is ment a bíróhoz, hogy megkérdezze: – Nem kaphatnánk egy másik labdát, tessék mondani? Mert ezt a Pataki
sose akarja odaadni. – Gyuri még sose látta Patakit ennyit rohanni. Mintha egyedül játszott volna, úgy vetette magát minden labda után, mint az őrült, és végig teljes
gőzzel hajtott. A szédítő iramnak, amit diktált, meg is lett az eredménye – olyan labdákat is elcsípett, amikről mások lemaradtak volna, de Gyuri azt is látta rajta, hogy
megvan az ára a dolognak. Mire lefújták a félidőt, Patakiban nem maradt szusz.
– Angyal! – kiáltotta el magát Pataki, hogy magához szólítsa Gyuri váltótársát, az „aljas trükkök ügyosztályának” másik specialistáját. Angyal, aki mostanáig a
kispadon üldögélt, odakocogott a hívásra. Neki főleg arra volt tehetsége, hogy semlegesítse az ellenfélnek azokat a játékosait, akik túlságosan könnyedén dobálták a
kosarakat; ehhez olyan technikákat is igénybe vett, melyeknek használatát ugyan az edzők sohasem ajánlják, ámde igen hatásosak – mint például a visszakézbőli
herefogás vagy a pofakönyöközés felugrásból. Angyal sérült volt, mivel kificamodott a bokája, amikor a legutóbb egy átlagon felüli könyököst vitt be a
legeredményesebb magyar kosaras, Demény orrára, amivel egyből csapra is verte. Pataki odahajolt a füléhez, belebeszélt valamit, mire Angyal elsántikált.
– Mit fogunk csinálni? – kérdezte Gyuri Patakitól. – Úgy nézel ki, mint egy vízihulla. Nem fogod bírni a második félidőt.
Pataki mosolygott. – Most már csak állni kell a sarat.
A második félidőben csakugyan kiderült, hogy Pataki minden puskaporát ellőtte az elsőben, és azzal el is veszítette varázslatos képességét, hogy minden labdát
elcsípjen. Hepp szenvtelen arccal üldögélt a kispadon, és mint mindenki más, ő is tisztában volt vele, hogy a gyarapodó pontok előbb-utóbb a Lokomotív ellen
fordulnak. Már csak 33:32-re vezetett a Lokomotív, amikor felhangzott a kiáltás, hogy „Tűz!”, és valaki berohant, hogy segítséget hívjon a vízhordáshoz, mert a lángok
épp a válogatott szállását nyalogatták. Meghallván ezt, a válogatott csapat egy szálig rohant, hogy kimentse a tűzből drágán megszolgált pipereszereit. Aznap ebéd után
utaztak volna haza az edzőtáborból, a délután azonban a hamuban való kotorászással telt el, hátha előkerül egy flakon francia sampon vagy egy darab olasz szappan, a
mérkőzést pedig sosem fejezték be.
Hepp láthatólag nem nagyon örült ennek a fejleménynek, de ami ennél fontosabb volt, túlságosan rosszkedvűnek sem látszott tőle, mindenki legnagyobb
megkönnyebbülésére; ezenkívül pedig még azt is le lehetett olvasni az arcáról, hogy a jövőben nemigen fog hallgatni Patakira.
Ahogy felszálltak a buszra, amely a vasútállomásra vitte őket, Pataki és Gyuri a kis kínaira lett figyelmes, aki a futópálya mellett üldögélt a földön, nyájasan
mosolyogva és továbbra sem sejtve semmit sem abból, hogy mi történik körülötte. – Szerintem senki se szólt neki, hogy véget ért az edzőtábor. De azt hiszem, ha
szóltak neki, se tudja – jegyezte meg Gyuri. Fölvették hát Vut is a buszra, mert ha egyebet nem is tudtak róla, azzal az eggyel pontosan tisztában voltak, hogy hol fogják
leadni Budapesten…
Zsuzsával két héttel az edzőtábor kezdete előtt ismerkedett meg. Zsuzsa mérföldkő volt, mert nála váltott Gyuri taktikát. Zsuzsa előtt számos vonzó nőnél
próbálkozott már, akik azonban nemhogy fontolóra vették volna a vele való kapcsolat beható elmélyítését, hanem valósággal visszarettentek már a köszönésétől is,
mintha éles késsel támadt volna rájuk, pedig mindössze annyit mondott nekik, hogy „szerbusz”. – Kommunizmus és cölibátus… a kettő együtt már igazán túlzás –
nyögött fel Gyuri. Mint a sérült játékos, aki alacsonyabb osztályban keres gyógyírt, hogy visszanyerje az önbizalmát, Gyuri egy táncestélyen ismerkedett meg Zsuzsával.
A kétségbeeséstől is űzött szorgos hormoncsapatok az oly kevéssé ígéretes külszín alól is képesek voltak előásni a szépet. Bár csupán háromszor találkoztak, az
edzőtáborozás hetei alatt Gyuri már minden előkészületet megtett, elővette az egész verkcájgot, és fölszerelte a gyengéd érzelmek minden kellékét, tatai napjai jó részét
pedig azzal töltötte, hogy arról mélázott, hogyan fogja megrabolni Zsuzsa testének titkos kincseit.
Gyuri csak annyi időre ment haza, hogy kicsípje magát, és meggyőződjék róla a tükörben, hogy nyárias, ifjonti külleme megfelelőnek mondható. Végigtekintve magán
igazán nem értette, miért nem döglenek utána a nők. Zsuzsáék felé ballagva, Gyuri egy csöppet se törődött a kommunista rémuralommal. Lám, annyi kell csak az
embernek, hogy legyen miben reménykednie – állapította meg magában. Noha Zsuzsáéknak telefonjuk is volt, Gyuri inkább a személyes megjelenést választotta.
Zsuzsa otthon is volt, de épp kikísért egy vendéget. Első megdöbbenésében Gyuri nem tudta eldönteni, vajon az-e a nagyobbik baj, hogy a látogató jóképű
fiatalember, aki feltehetőleg egy hetyke fütykös birtokosa, avagy az-e, hogy az illető egyszersmind egy kék parolis ávós egyenruha tulajdonosa is. Profi tehát, nem úgy,
mint a szerencsétlen zöld parolisok, akiket besoroztak, hogy a határszélen caplassanak föl-alá, és lepuffantsák a szökni próbáló kapitalistákat, külföldi kémeket és
általában minden gonosztevőt, aki el akar menekülni a dolgozó nép vívmányai elől. Valószínűleg a kék parolis egyenruha nélkül is úgy néztek volna egymásra, mint két
kan kutya.
Gyurit azonban mindennél jobban felháborította, hogy Zsuzsának sejtelme sem volt róla, micsoda borzasztó dolog meghívni az embernek magához egy kék ávóst, és
még akkor sem értette, hogy mi ezzel a baj, amikor elmagyarázta neki. Zsuzsától csak annyi telt, hogy – Pedig az Elemér olyan aranyos fiú – miközben Gyuri az ÁVO
gonosztetteit ecsetelte hevesen. Kihallgatás közben aztán elmondta, úgy ismerkedett meg vele, hogy Elemér kerítette elő Bodrit, amikor az eb megmagyarázhatatlan mód
engedett a vadon hívó szavának, és eltűnt szem elől a parkban, oda se hederítve Zsuzsa kérlelésére, hogy jöjjön vissza a gazdihoz. – Jó sintér válna belőle – vágott
vissza Gyuri.
Az este másik nagy csalódása az volt, hogy rá kellett jönnie, milyen meghitt viszonyt tart Zsuzsa az ostobasággal is. Már a foglalkozása is (virágáruslány volt)
felkelthette volna a gyanúját, Zsuzsa azonban – bár magyarországi lakos volt – mintha valahol egészen másutt élt volna. Egy kukkot sem értett abból, ami az országban
történt, észre sem vette, hogy mi folyik körülötte, és egyetlen szót sem fogott föl abból, amit Gyuri mondott neki. Gyurinak továbbá az is feltűnt, hogy aznap este mintha
kicsit nagyobb lett volna a lány orra, mint azelőtt, mindazonáltal irigyelte is, amiért egyszerűen nem bír tudomással az 1950-es esztendőről. A hülyeség burája
légmentesen zárt.
– Igyál egy kis teát – unszolta Zsuzsa, aki továbbra is örült, hogy Gyuri meglátogatta, ügyet se vetett a dühöngésére, és nem fogta fel, hogy vajon mi bosszanthatta fel
ennyire, akár a férfiassága, akár pediglen az etika síkján. Gyuri felsorolta neki, milyen kiváltságokat élveznek az ávósok, milyen különjuttatásokat kapnak.
– Nem is igaz, amit mondasz, mert Elemér éppen most mesélte, hogy mindennap túlórázik, és hogy megkeressen egy kis külön pénzt, amiből az édesanyját segíti,
kénytelen cikkeket fordítani a Pravdá-ból. – Gyuri megértette, hogy akárha úgy akarna lerombolni egy házat, hogy hozzávág egy pohár vizet, s ekkor mint egy
vasketrec, úgy ereszkedett le rá a hiábavalóság ismerős érzése. Alaposabban is szemügyre véve, hogy mi van a tányérján, egyszercsak elment tőle az étvágya. Tudta
már, hogy újabb jeles példánnyal gyarapszik kudarcainak gyűjteménye. Szinte látta is maga előtt az önéletrajza címét: A nők – akiket majdnem lefektettem. Semmi
csókolózás meg mese. „1950 jó év volt, négy nőt is majdnem lefektettem: a marxizmus-leninizmus elméleti tanításainak alkalmazásával újabb munkasikereket értem el,
és 100 %-kal fokoztam a termelést 1949-hez képest, amikor csak két nőt fektettem le majdnem.”
A viszony kimúlt, mindazonáltal kénytelen lesz feltámasztani a tetemet, mintha még élne, ahogy a katonák teszik a lövészárokban elesett bajtársaikkal az ellenség
megtévesztésére, hogy azt higgye, a valóságosnál nagyobb erő áll még szemben vele. A bonyodalom abból származott, hogy a következő péntekre volt kitűzve a
Lokomotív évi nagy bulija, az évközi társas összejövetelek csúcspontja, Gyuri pedig tudta magáról, hogy inkább kivégzőosztag elé áll, de egyedül el nem megy a bálba,
márpedig sajnálatosképp neméből Zsuzsa volt az egyetlen, aki akár csak szóba állni is hajlandó volt Gyurival. Ha még Zsuzsa se jön el vele, akkor senki.
Elemér személye a továbbiakban említetten maradt, ettől azonban egyszersmind léket is kapott az évődő társalgás sajkája, így aztán Gyuri még egyszer emlékeztette
Zsuzsát a Lokomotív közelgő táncos ünnepélyére, s azzal távozott, miközben az a mély gondolat járt a fejében, minő abszurditás, hogy bár olyan országban él, mely
több mint felerészt nőkből áll (és a Második Magyar Hadsereg megsemmisítése folytán még a demográfia is az ő oldalán van), ő mégis egyszerűen képtelen szerelmi
viszonyt létesíteni valakivel. A villamosban állva, ahol olyan szorosan voltak az utasok, akár a cigarettaszálak a csomagban, s miközben nem kevesebb mint három
másik polgártársának a hátával kopulált, Gyuri szánalmasan egyedül érezte magát. Szorosan összezsúfolva embertársaival, mégis oly magányosan. Hol talál az ember
valakit, akivel elbeszélgethetne? Kellene egy ilyen üzletet nyitni. Ha meg talál az ember valakit, akivel el lehet beszélgetni, akkor vajon hogyan csimpaszkodik rá, hogy el
ne veszítse?
 A következő napokban szabadideje nagy részét néma siránkozással töltötte és az önsajnálatban gyakorolta, valamint komor jóslatokkal szórakoztatta magát, közben
bele-belepillantva a tükörbe s feltéve magának a kérdést: „Volt-e már olyan életed, amelyben minden félresikerült?” Kedden éjszaka egyszer csak arra riadt, hogy
felébredt. Nyilván a cerebrális emésztőrendszerből felböfögött lelki gázoktól. Hajnali három óra volt; ilyenkor szerették a tudata mélyén megbúvó kisokosok megzavarni
az álmát. Ami csak nyomasztotta, azt ilyenkor mindig felöklendezte, s bár megnevezni nem tudta, hogy mi bántja, valami kínos rossz érzés fogta el, amely az agyi
vastagbeléből eredt.
A villanyt felkattintva órájához folyamodott. Három perccel múlt három óra. Miért van az, hogy ha aludni akar, mindig olyan percnyi pontossággal ébred, amilyenre
máskülönben képtelen volna, a benne fortyogó düh azonban mindig kibukik belőle pontban akkor, amikorra beállította magát, és miért van az, hogy amikor
reggelenként azt akarná, hogy éber legyen, sose érzi magát olyan frissnek, mint ilyenkor? Eloltotta a lámpát, és remélte, hogy talán mégiscsak elősettenkedik még az
álom. Frissessége mit sem csappant még azonban, amikor csöngettek. Az első gondolata Hepp volt, de ilyen korán még ő se vetemedett volna erre, meg különben sem
volt elintézetlen ügye vele, vagyis semmi oka nem lehetett rá, hogy hajnalban verje ki az ágyból. A csöngetés tehát csakis azt jelenthette, hogy a szomszédok közül ért
valakit valaminő átlagosnál érdekesebb kellemetlenség. Gyilkosság? Nemi erőszak? Szívroham? Vagy talán az ÁVO lenne az? – gondolta némi öngúnnyal. Élvezettel
dörzsölgette benne kezét a kíváncsiság, miközben kiment ajtót nyitni. Négy civil ruhás ávóssal találta magát szemközt. Civil ruhában is legalább olyan feltűnőek voltak
rendszerint, mint egyenruhában, ugyanis csak ávósok jutottak hozzá rendes ruhához.
Magyarországon mindenki ismerte a csengőfrászt, a letartóztatástól való verejtékes félelmet, Gyuri azonban sose képzelte magát olyan fontosnak, hogy őt is érdemes
legyen letartóztatni. Az első pillanatban arra gondolt, hogy bizonyára valaki mást keresnek, csak eltévesztették a címet; de aztán elmagyarázták, hogy valóban szó
sincsen letartóztatásról, csupán volna néhány kérdés, amit szeretnének feltenni neki.
Gyuri felöltözködött, és írt egy cédulát Eleknek, aki nem volt fellelhető a lakásban (nyilván egy özvegyasszonyt fűtött valahol).
Kovács, a házmester s veterán seggfej, háborogva várakozott a kapualjban, hogy kieressze őket, s aztán újra bezárja utánuk a ház kapuját. Mogorva ábrázatán,
ahogy ott álldogált molyette, cigarettafüstben pácolt köntösében s égnek meredő hajjal, Gyuri mintha valami halovány megelégedettségfélét észlelt volna.
Az autó nem fekete volt, ahogy azt a hagyomány megkívánta volna, hanem valami hányadékbarna. Ez kissé kiábrándító volt, mert sokat fog rontani a történeten, amit
majd mesélni fog, amikor öt, hat, hét, tíz vagy ki tudja, hány év múlva kijön. Nem sokat autóztak a kihalt utcákon. Gyurit bizonyos mértékben meglepte, hogy valami,
amit oly régtől retteg már az ember, végül mégis ilyen megmagyarázhatatlan váratlansággal csapjon le, mint borult égből a villám. Valamelyik kirakatperben akarják talán
felhasználni, s most azért viszik be, hogy betanítsák a szerepére? Lássuk csak, kiket is tartanak mostanában a sifonérban? Az utóbbi időben a kommunistáknak van
csak igazi keletjük, de azért persze epizodistákra is mindig szükség van.
Furcsamód bizonyos megkönnyebbülést érzett. Ennél lejjebb nincs. Akit elvittek, az már nem fél attól, hogy elviszik. Vajon mi lesz a vád? Amennyire Gyuri tudta, az
még önmagában nem volt törvénybe ütköző, hogy az embernek megvolt a véleménye a kormányzatról. Miért nem tartóztatták le ’45 novemberében, a választások után,
amikor ennivalójuk ugyan nem volt, volt viszont egy töltött revolvere, és Elek kabátjában üvöltözte az utcán egy csomó más emberrel együtt, hogy „Ötven-hetes száza-
lék”? A kisgazdák, akiket arról lehetett megismerni, hogy bajuszuk van, sokat járnak templomba, és folyton vekni kenyerekkel hadonásznak, sose kaptak volna
ötvenhét százalékot, ha a másik oldalon nem az oroszok állnak meg a kopasz Rákosi. Rákosi kommunistái viszont csak tizenhét százalékot kaptak, pedig Moszkva
igazán minden jóval ellátta őket, többek között rendszeres hadifogoly-szállítmányokkal is, Rákosi diplomáciai rátermettségét bizonyítandó. Rákosi részben azzal szúrta el
a választásokat, hogy akárcsak a többi kommunista, egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy mennyire utálják őket, részben pedig azzal, hogy még nem volt érkezése
kellőképpen áttanulmányozni a használati utasítást, hiszen a választások idején még éppen csak hogy kibontották a „Kis Kommunista” nevű építőszekrényt, amit a
Szovjetunióból kaptak postán. Az „Ötven-hetes száza-lék” nem volt épp szellemdús jelszó, de jólesett kikiabálni, azonkívül pedig fregoli-jelentése volt, vagyis különb s
különbféle tekervényes utalásokkal volt terhes, valamint a kommunisták elleni fogadkozásokkal.
Ahogy vezették befelé az Andrássy út 60. főúri eleganciájú csarnokaiba, Gyurinak – ki tudja, miért – az a szóbeszéd jutott az eszébe, hogy az ÁVO főnökének a
felesége leszbikus, és állítólag kiváltképp nagy kedvelője a háromszemélyes pásztoróráknak. A zaftos kis pletyka azonnal elenyészett, amikor egy ifjú ávós tiszt (nyilván
az volt a szokás, hogy a fiatalabbakat meg az új fiúkat osztották be éjszakai szolgálatra), aki egykorú lehetett Gyurival, kinyitott egy dossziét, és azt mondta maga elé,
„Fischer”, mint aki nyugtázza, hogy meghozták a következő állólámpa-szállítmányt. Enyhe ingerültséggel lapozgatta az ávós a dossziét, mivel gyakorlatilag üres volt,
főleg pedig hiányoztak belőle azok a nagy fontosságú iratok, melyeket keresett. Gyuri elnézte a tisztet, és közben ezt gondolta: ha nem lennék ilyen szilárd erkölcsi
gerinccel megverve, nem lennék ennyire intelligens és nem lenne bennem ennyi büszke méltóság, akkor most én ülhetnék az ő helyében, és kutya bajom se lenne.
– Úgy látom, nincs itt a vallomása – jegyezte meg a tiszt, és szavai hangsúlyából világosan kiérződött, hogy nincsen ebben az egész házban senki rajta kívül, aki
lelkiismeretesen végzi az adminisztrációt.
– Remélem, rendes munka, mert mindenféle hülyeséget nem írok ám alá – mondta Gyuri belebikázva a csendbe. A baljóslatú szoba késztetésére (mely leginkább egy
fogorvosi várószobára emlékeztette, éppen csak színes újságok nem voltak sehol), meg mert az volt az érzése, hogy mostantól fogva huzamosabb ideig úgyse lesz
alkalma tréfálkozni, Gyuri kínjában úgy gondolta, maga veszi kézbe a kezdeményezést. A börtönben biztos értékelik majd a fiúk a történet humorát.
A felvételis tiszt úgy nézett Gyurira, mintha odapiszkított volna neki a szőnyegre – se ostobán, se nem gorombán, hanem egyszerűen csak szomorúan. Átkiabált a
szomszédos szobába egy kollégájának. – Van itt még egy. Fischer. – A kolléga átjött kezében egy listával, melyet figyelmesen s nagy szakértelemmel tanulmányozott.
Kissé tovább tartott a dolog, semmint az ember gondolhatta volna, hogy egyetlen oldal átvizsgálása eltartson, légyen bár apró betűvel írva. Végezetül kijelentette: – Itt
nincsen semmiféle Fischer.
– Akkor én haza is mehetek? – kérdezte Gyuri, mert úgy érezte, nincs veszítenivalója.
Mind a ketten olyan pillantással fordultak feléje, amely mintha azt mondta volt, hogy rendkívül, sőt rendkívül nagy ostobaság lenne részéről még egyszer kinyitni a
száját. A felvételis Gyurira bökött. – Hát mit gondolsz, mit keres ez itt? Talán a buszra vár?
– Az engem nem érdekel, hogy mit keres itt. Nincs rajt a listán. Nagyon jól tudod, hogy máskor is szóltam már az ilyesmi miatt. Ez itt nem a Britannia Szálló. Magát
úgy hívják, hogy Fischer? – kérdezte Gyurihoz intézve szavait.
– Igenis, kérem.
Ismét hosszan elnézegette a listát. – Nincs magának valami felvett neve vagy gúnyneve?
– Nincsen, kérem.
Újfent hosszan tanulmányoztatott a névsor abban a reményben, hogy talán mégiscsak előbukkan róla egy Fischer. – Maga magyar, ugye? – kérdezte, miközben már
egy lila papírlapon futtatta a szemét, mely nyilván a külföldieket tartalmazta. Gyuri megerősítette, hogy magyar. – Itt is csak egy Fodor van, több „F” betűs nincs a
külföldi listán se.
– Na, nem számít – mondta a felvételis -; azért csak vidd le a pincébe.
– Már hogy a fenébe ne számítana! Mi az istennek ez a kibaszott lista, ha nincsenek rajta a nevek?
Ekkor a felvételis vette maga elé a listát, és olyan ábrázattal nézte végig maga is, mint aki kétli, hogy a másik egyáltalában rendelkezik azzal a képességgel, hogy
megtalálja rajta a Fischereket, még ha ott áll is a név. – Na, jól van, azért csak vidd le.
– De teljesen tele vagyunk. Már csak a duplába tudom berakni.
Gyurit levezették a föld alá, és betessékelték egy cellába, melyet a villanykörték nagy családjának egyik leggyatrább ivadéka világított meg, s mely túlnyomórészt
cigánnyal volt tele. Két pad volt a cellában, s mindkettőt egy s ugyanazon cigány borította, kihez foghatóan terjedelmes cigányt még sose látott Gyuri, mi több, egyéb
emberfajtából sem látott még ekkorát. Akkora volt, mint Neumann, csak még három-négy párna is rákötözve itt meg ott. Hogy az ördögbe tudott bárki is ilyen kövérre
hízni Magyarországon? Nemcsak hurkákból volt lenyűgöző gyűjteménye, de tetoválása is volt, mégpedig a bal keze virslijeinek utolsó percén, ahol az volt olvasható,
hogy „b-u-m-m”, dupla tokával keretezett arca bal felén pedig mintha éles késsel „tengeralattjárót” játszott volna valaki.
– Jó napot – szólalt meg a cigány, félrevonva combja egy darabját, miáltal láthatóvá vált egy keskeny sáv a padból, és kezet nyújtott. – Én vagyok a Senki. – Majd
felcsillanó szemmel hozzátette: – Strici.
Gyuri kezet fogott vele, és bemutatkozott. Bámulattal töltötte el, hogy a Senki milyen világosan meg tudja határozni kilétét. Ő vajon mit mondjon magáról? Azt, hogy
kosárlabda játékos? Vagy inkább azt, hogy vasúti alkalmazott? Életművész? – Fischer György vagyok, osztályidegen.
– És miért hoztak be? – érdeklődött a Senki.
Gyuri elgondolkozott a kérdésen. – Tulajdonképpen semmiért.
– Ha semmiért, akkor rád varrják az egész Btk-t. Azt hiszem, ki van adva nekik, hogy mennyi a keret, és azt meg kell tölteniük tízesekkel. Például az egyik
nyíregyházi havert is bevitték egypár héttel ezelőtt. Azt mondták neki: „Ne vedd személyeskedésnek, Bognár, de az a helyzet, hogy muszáj leültetnünk valakit tíz évre, és
azt gondoltuk, hogy neked mindegy volna, mert te úgyis csak egy mocskos cigány vagy. Itt írd alá a vallomásodat, mert szeretnénk hazamenni.”
A Senki az igazságszolgáltatás akadályoztatásáért volt benn. Két ávós éppen valami utcagyereket hajkurászott, mert leengedte a kocsijuk gumiját, de átestek a
Senkin, aki egy lépcsőházban ejtőzött holtrészegen egy kissé elhúzódó esküvői lakoma után. Aléltsága magyarázza, hogy nem alkalmazta ilyen esetekre kifejlesztett
szokásos taktikáját. – Ezek a mai rendőrök már nem olyan fából vannak faragva, mint a régiek. Ezekre csak ráül az ember és már ropog is a csontjuk. – A Senkit a
legszörnyűbb megtorlással fenyegették meg, mert két szakasz kellett a letartóztatásához, és csak egy henteskocsival tudták beszállítani.
– Nem mondhatnám, hogy szívesen megyek börtönbe. Az utóbbi időben nagyon leromlottak a börtönök – panaszolta. Előadta, hogy megfordult már Magyarország
legtöbb fegyintézetében, ült a hírhedt szegedi Csillagbörtönben is, ahol Rákosi is eltöltött tizenöt évet. Rákosinak tűrhető könyvtára volt a börtönben, külön cellája, meg
ráadásul egy nemzetközi mozgalma, amely a kiszabadításáért küzdött. A haladó értelmiségiek szerte Európában táviratokat küldözgettek a magyar konzuloknak. Egy
kiállításon, amely Rákosi életét mutatta be, Gyuri is látott egy ilyen táviratot, amely West Hullból érkezett, a „Szovjetunió Barátai” nevű szervezet helyi csoportjától. A
távirat arról a „mélységes visszatetszésről” számolt be, amit Rákosi elítéltetése keltett bennük. Gyuri arra gondolt, hogy valószínűleg ő is sokkal barátibb érzelmekkel
viseltetnék a Szovjetunió iránt, ha West Hull-ban laknék. Aztán megnézte a szótárban a „visszatetszés”-t, mert ezzel a szóval addig még nem találkozott. Furcsállotta
ellenben, hogy a haladó értelmiségiek mostanában mennyire csöndben vannak, holott Magyarországon ma sem épp ritkaság a börtönbüntetés. Az volt az érzése, hogy a
haladó értelmiségiek se West Hull-ból, se máshonnan nem fognak táviratot küldeni az ő érdekében, persze Gyuri amúgy is neheztelt rájuk, amiért annak idején
megmentették Rákosit az akasztófától.
– A zsíros kenyér kiváló volt – mondta a Senki, aki közben tovább folytatta emlékezéseit a Csillagról. – Már csak egyedül a zsíros kenyérért is megérte.
Dóit belőle az emlékezés monológja a börtönök örömeiről, amit csak azért szakított meg egy ízben, hogy buzdítsa Gyurit, ha egyszer kijut a sittről, akár egy, akár
kettő vagy akár tíz év múlva is, haladéktalanul siessen felkeresni a Senki húgát, aki a Rákóczi tér környékén mindig fellelhető. – Hidd el, nincs is annál jobb arra, hogy az
ember kipucolja magából az egészet.
A legfőbb különbség Magyarországon a börtön meg a nem-börtön között tulajdonképpen az csupán, morfondírozott magában Gyuri, hogy odabenn szűkebb a hely.
Más nemigen. A szorosság meg egy mosdatlan cigány csípős illata. A nagy Senkin tenyésző ammóniákvirányokért cserébe viszont legalább itt nem volt Rákosi-kép a
falon.
Még nem egészen múlt el Gyuri előbbi önbizalomrohama, s így óhatatlanul bebörtönöztetése különféle lehetséges következményeit latolgatta, s persze minden
változatban ott szerepeltek további börtönök, valamint a kín s a kínnak előidézői. Gyuri szerette kemény legénynek és vasakaratú férfiúnak látni magát, ezért is nem
szeretett olyan körülmények közé kerülni, amikor bebizonyosodhatik róla, hogy korántsem az.
Valaki odakarcolta a falra, hogy „Országgyűlési képviselő vagyok”; ez a kijelentés önmagában még aligha érhette meg a vele járó fáradságot, vagyis a szerző a
retorikában „aposziopézis” néven ismert kihagyásos alakzatot használhatta, feltehetőleg annak következményeképp is, hogy időnek előtte távolították el a cellából.
Alatta, más stílusú betűkkel, valamely más éles eszközzel, azt írta föl valaki: „Az Újpest focicsapatának tagja vagyok.” Egy kifakult, ceruzás felirat is volt a cella falán
(ami már csak azért is különös volt, mert Gyuritól minden személyes holmiját elvették, övét és cipőfűzőjét is beleértve): „Aki ezt olvassa, nagy szarban van.”
Nos, gondolta Gyuri, akkor én most a béka segge alatt vagyok. Sőt a bányászbéka segge alatt, a lét legmélyebb mélypontján. Ennél rosszabb már nem tud lenni.
Vajon jut-e még neki mindabból az életben, ami miatt a beszámolók szerint érdemes és élvezetes dolog élni? Gyuri húszéves volt. Vajon kijut-e innen még időben ahhoz,
hogy megszerezzen magának egyet s mást a megszerezni érdemes dolgok közül? Végigforgatta élete főkönyvének lapjait, s nem sok elégedettséget érzett. Amikor
Arany, a köztiszteletben álló költő betöltötte a hatvanat, Pataki szerint megkérdezték, vajon hogyan látja most ünnepelt élete csúcspontjait, mire a legendateremtő költő,
a forradalmár, a látnók, a nemzeti hős és köztéri szobor így válaszolt: „Egy kicsivel több kupakolás nem ártott volna meg.” Életrajzaiban ennek a mondásának sajnos
nincsen nyoma. Az a kilátás, hogy esetleg összetörik a csontjait vagy valamely kellemetlen módon fog elhalálozni, Gyuri számára alig volt riasztóbb annál, hogy kénytelen
lesz tíz évig aszalni a bögyöllójét.
A nagy Senki lassacskán belefáradt a fegykonyha, illetőleg a húga előnyeinek taglalásába, és álomra hajtotta a fejét. Egy felirat jelent meg mögötte a falon: „Ez már
nem mehet így soká”, ami alá az utolsó szó kimondásának oly jellegzetesen magyar vágyától hajtva, ezt véste fel valaki más: „De még mindig megy.” Lesz-e vajon újabb
Nürnbergi per? – mélázott Gyuri. És vajon ő megéri-e? Vajon mit hoznának fel az ávósok a védelmükre? „Eszméink parancsára tettük.”
Nehéz volt megítélni az idő múlását, de Gyurinak az volt az érzése, hogy az egész nap eltelt már, ám semmi se változott, és rájuk se nyitották a cellaajtót, legfeljebb a
cirkli felől hallottak kaparászást, amikor az őr belesett. Ételnek sem volt semmi híre, pedig Gyuriban már nagyon ágaskodott az étvágy. – Miattam van, hogy nekünk
nem adnak enni – mondta mentegetőzve a nagy Senki -; nem bírják elviselni, hogy egy cigány kövér legyen.
Mire Gyuri felkészült a legrosszabbakra, lelkileg megacélozta magát a börtön elviselésére, s akár a tízéves ítélettel is egykedvűen farkasszemet nézett volna már,
kiengedték.
A kinti világosságból ítélve másnap reggel lehetett. Egyetlen szó magyarázatot sem kapott senkitől. Hívatták, részben visszakapta a személyes holmiját (a cipőfűzője
és az aprópénze kivételével). Nem kívánt tudakozódni a hiányzó holmik holléte felől, és megszabadíttatása miértjét sem firtatta. Olyan gyönyörűség fogta el a kapun
kilépve, hogy újra látja Budapestet, s oly pezsdítően nyüzsgőnek látta a várost, hogy még az is megfordult a fejében, nem bánná, ha máskor is letartóztatnák egy kicsit.
Már kezdte megszokni, hogy szabadlábon van, amikor megpillantotta Elemért, a proletariátus sintéri tehetségű öklét, aki odalépett hozzá. Elemér, unottan
cigarettázgatva, szemlátomást csak őrá várt. Csak ennyit mondott neki: – Bármikor – s már ment is. Gyuri annyira megdöbbent, hogy annyi ideje sem volt, hogy
megölje, már el is tűnt a szeme elől. Fokról fokra haladva fölfelé, olyan düh kerítette a hatalmába, hogy Gyuri már-már azt hitte, szétveti a fejét a gőz. A dühtől reszketve
hazavillamosozott, de ha eközben valaki véletlenül akár csak meglöki is, azonnali, dühödt és csonttörésig menő megtorlásnak tette volna ki magát.
Hazaérve az Eleknek írott cédulát ott találta – nyilván olvasatlan – a konyhaasztalon, ahol hagyta. Vajon merre járhat a vén kecske? – tűnődött, miközben apró
darabokra tépdeste a papírfecnit. Ebben a pillanatban lépett be Elek, beleszimatolt a levegőbe, és nyomban fel is fortyant az illaton, melyet Gyuri az ÁVÓ-nál vett hideg
szauna után árasztott: – Mosakodni a kommunizmusban is szabad. – Gyuri soha senkinek nem mesélte el a kalandját.
1952. AUGUSZTUS
 Csak egy hónapig tartott, de ha semmire se megy ezentúl holta napjáig se, ez az egyetlen hónap akkor is éppen elég nagy teljesítmény egy egész életre.
Böhönyén volt a kiképzőtábor, de már a pécsi vasútállomáson várta őket az a főtörzsőrmester, aki arra volt kiválasztva, hogy gatyába rázza az egyetemistákat az
alatt a négy hét alatt, amennyi időre a keze közé kapta őket, hogy helyre katonatiszteket faragjon belőlük. A főtörzs egy csöppet sem zavartatta magát az évszázados
hagyománytól, mely szerint minden főtörzsőrmester szadista, agresszív és üvölt. Kezdettől fogva arra irányult minden igyekezete, hogy bebizonyítsa, ő olyan komisz tud
lenni, ami minden képzeletet felülmúl.
Azzal kezdte, hogy: – Nemsokára ki fog törni a harmadik világháború. – Mint a katonák általában, ő is nehezen tudott csak megbékélni a békével – békében ugyanis
a katonaság sose kapta meg azt a tiszteletet meg azt a költségvetést, amire pedig a katonák véleménye szerint oly bőségesen rászolgált. Az olyan békét viszont, amely
csupáncsak előkészület a közelgő világméretű összecsapásra, a főtörzs is le tudta nyelni.
– Maguk mind szarok. Elmondhatatlan szarok… nekem pedig az a feladatom, hogy használható szart gyúrjak magukból. Nekem az az elvem, hogy olyan
kellemetlenné tegyem a maguk életét, hogy ahhoz képest a háború is megkönnyebbülés legyen maguknak, és hogy amikor megdöglenek, legalább ne hozzanak szégyent
a Magyar Néphadsereg nagyszerű hagyományaira. – Ezt eddig még többé-kevésbé minden magyar hadseregnek sikerült teljesítenie, gondolta magában Gyuri.
– Nem leszek meglepve, ha egypáran maguk közül öngyilkosok lesznek. Sőt. Azt fogom hinni, rosszul végeztem a dolgom, ha az ilyen szarok közül, mint maguk,
senki se próbálja meg egy kicsit felvágni az ereit. Aki egyedül nem tudja megcsinálni magának rendesen, annak szívesen segítünk; az öngyilkossági kísérlet halállal
büntetendő cselekmény. – Javára szólt a főtörzsőrmesternek, hogy ő legalább szemre olyan volt, mint aki ért a katonáskodáshoz: nagydarab, gyors mozgású,
magabiztos, csontos pasas volt és az ember örült, hogy az ő oldalán fog harcolni. Vadbarom volt, de legalább értette a dolgát. – Amíg a laktanyában van az ember, jól
jön, ha puha a parancsnok – mesélte Gyurinak még Tamás a Ganzban. – Ott az se számít, ha két órába telik neki, hogy kiókumlálja, hogyan tartsa a térképet, de kinn a
fronton nagyon fontos, hogy jó tisztje legyen az embernek, különben hamar a fűbe harap. Volt nekünk például egy Kocsis nevű tisztünk. A vicc az, hogy ez a Kocsis
világéletében katona akart lenni, tiszti családból származott, de hiába végezte el a Ludovikát, a vödörnek is melléje hugyozott, nemhogy valami hadműveletet képes lett
volna elirányítani. Ahogy kiértünk a frontra, egy órán belül olyan helyzetbe vezette bele az egységet, hogy csak úgy bújtunk volna a föld alá, őt meg egyből leszedte egy
ruszki, aki átjött a vonalakon magyar egyenruhában, mert folyékonyan beszélt magyarul, ugyanis harminc évig élt Pesten.
A főtörzsőrmester első fenyegetőzése így szólt: – Amikor beérünk a táborba, maguk meg fognak ismerkedni a gyakorlótérrel. Olyan közeli ismeretséget fognak kötni
vele, hogy ha valami csoda folytán túlélnék a kiképzést, kilencvenéves nagypapa korukban is emlékezni fognak még minden rögére. – Amikor idáig ért, a segédjéül
melléje rendelt őrmester odasúgta a főtörzs fülébe, hogy Böhönyén nincs gyakorlótér, amit ők csak később tudtak meg. – Sokat fognak gyakorlatozni – folytatta a
főtörzs –, annyit, hogy a végén lehet, hogy nagyobb távolságból az imperialisták véletlenül már katonának is fogják nézni magukat.
A honvédség a szocializmusban sem veszítette el a tehénlepények iránti vonzalmát. Réteknek pedig bővében volt Böhönye; ott gyakorolták hát a díszlépést a mezőn,
feltűzött szuronnyal, mely az előző sor vállán nyugodott. Egyenletesen sík gyakorlótéren ez bizonyára a katonás fegyelem lenyűgöző látványát kínálta volna. A
hepehupás, tehénszaros legelőn azonban nagyszabású füleltávolítási műveletté változott a gyakorlat. Hallásszervi egyensúlyát elsőnek bizonyos Gyöngyösi veszítette el,
egy jogász, s jogász lévén meg is érdemelte. De legalább nem fogják majd felléptetni semmilyen kirakatperben.
Komisz hónap volt, nagyon komisz. Minthogy azonban egy hónap, mint olyan, sose több egy hónapnál, elviselhetetlen semmiképp sem lehetett. Az idő jó része a
katonaságnál oly kedvelt mutatványokkal telt, melyeknek során öt perc alatt próbálnak az emberrel elvégeztetni valami olyasmit, amihez fél óra szükségeltetik. Dohányi
pedig, a főtörzs, aki egyébként sosem közölte velük a nevét („Azt akarom, hogy ne úgy emlékezzenek rám, mint egy emberre, hanem csakis úgy, mint egy
vadbaromra”), nagyon szerette körbe-körbe futtatni az embereket, méghozzá teljes felszerelésben, tízkilós málhával és gázálarcban. A gázálarcban az a legfurcsább,
állapította meg Gyuri, hogy noha arra tervezik, hogy levegőt lehessen venni rajta keresztül, a gyakorlatban erre teljesen alkalmatlan, kivált ha az ember az egy helyben
állásnál valamelyest is kimerítőbb tevékenységet folytat.
A kín súlypontja a végeérhetetlen testi erőfeszítésben volt. Még Gyuri, a profi amatőr sportoló számára is megerőltető volt a kívánalmak teljesítése. Az
egyetemistákra pedig, akik addig kevesebb testmozgáshoz voltak szokva, pontosan azzal a hatással volt, amit Dohányi kívánt: heves testi kínt, meghökkenést és
hitetlenkedést váltott ki belőlük, hogy milyen sokat képes elviselni az emberi test huszonnégy óra alatt. – Az alvás burzsoá csökevény – jelentette ki Dohányi, amikor
éjszakai gyakorlatra küldte őket az őrmesterrel. A második nap után a többség az állandó megdöbbentség állapotába került, mintha folyamatos gyomorszájütések érték
volna őket. A keserves testi erőfeszítés pillanataiban, amikor például feltételezett sebesültekkel megrakott hordágyakkal kellett rohannia, Gyurinak gyakran az eszébe
jutott egy festmény, amely egy katonát ábrázolt, amint egy kényelmes mezőn elheveredve elmélyülten olvas, a kábulatig elernyedt bajtársaitól körülvéve. A festménynek
az volt a címe, hogy „Olvasó katona bajtársai körében”. Dohányi a helyszínen főbe lőtte volna, ha valakit azon kap, hogy heverészve olvasgat elmélyülten.
Dohányi minden tőle telhetőt elkövetett, hogy minden a lehető legborzasztóbb legyen, az időjárás azonban, mely szabványosan meleg és nyájas volt, rútul
cserbenhagyta igyekezetében. Noha a hőség olykor kissé terhes volt, öngyilkosságra késztető kínokkal a nyár nem szolgált. A Dohányi által rájuk mért szenvedések,
melyek latyakos, téli időben elviselhetetlenek lettek volna, nyáridőben az emészthetőség határán belül maradtak. Láthatólag meg is viselte a kudarc, hogy senki sem kap
idegösszeomlást. Megállt Bencze, az építészhallgató fölött, aki összecsuklott a lőszerrel megrakott hátizsák súlya alatt, és mivel képtelen volt lábra állni, úgy vergődött a
fűben, mintha át akarná úszni a rétet, és így üvöltött rá együttérzően: – Eleged volt? Pihennél? Akkor szökj meg! És akkor legalább főbe lövethetlek. – Dohányi egyre
csak a szökést ajánlgatta mindenkinek, de mindhiába. A szokott poént mindazonáltal sose mulasztotta el hozzátenni: – Főbe lövetlek, te szar! Minek pazaroljuk az
imperialisták drága idejét?
Az imperialisták emlegetése volt Dohányi másik klasszikus témája, habár a világeseményekről való ismeretei mindössze azokra a tapasztalatokra szorítkoztak,
melyeket akkor szerzett, amikor néhány hónapra emberölés végett az országhatáron kívül turnézott. – Jönnek az imperialisták. Mindennap kezdetét veheti a harmadik.
De a hármas szerencseszám. Az ilyen éppen csak egyenruhába bújt szarokkal persze nem sokra megyünk ellenük, de azért nem akarjuk, hogy civil óvóhelyeken
hugyozzatok össze magatokat, mert az rossz hatással van a lakosság hangulatára. Amikor elkezdődik a háború, az lesz a legokosabb, ha gyorsan ástok magatoknak egy
gödröt, belebújtok, aztán magatokra hányjátok a földet.
No de hol késnek az amerikai imperialisták? A brit imperialisták? Vagy legalább csak a németek? Évek óta ígérgetik már nekik az imperialistákat, gondolta
bosszúsan Gyuri. Mire várnak még ezek a rohadt imperialisták? Számtalanszor elgyakorolta már magában azokat a mondatokat, amelyekkel az amerikai behatolókat
üdvözölni fogja: – Miért késlekedtek önök ily sokáig? Szíveskedjék velem jönni, mert szeretnék mutatni önnek sok érdekes kommunistát, akiket ön bizonyára örömmel
fog lelőni.
Az egyetemi kiképzőtábor, a tábor egész gondolata merő időpocsékolás volt; kitalálásáért ugyanazokat illeti hála, akik bevezették Magyarországon a népgazdaság
központi irányításának magasztos eszméjét is, aminek megvalósításával sikerült elérni, hogy ha az embernek netán terven felüli csavarokra volt szüksége, a minisztériumig
kellett mennie, ahol mire tucatnyi barikádon átküzdve magát megtalálta az illetékes elvtársat, kiderült, hogy az illető szabadságon van. Azonkívül, hogy beigazolódott arra
vonatkozó gyanújuk, hogy a golyó melyik végén hagyja el a puskát, a demokratikus Magyarország hős fiai csak egyvalamit tanultak a honvédségnél: megtanulták
gyűlölni a Magyar Néphadsereget, ami viszont nagy hatással volt a jellemfejlődésükre. Gyuri esetében pedig a kiképzés kétszeresen is hiábavaló volt: bár a kiképzésnek
az volt a célja, hogy acélos katonatisztekké nevelje őket, Gyuriból, mivel X-es volt, sose válhatott volna tiszt, legfeljebb csak a néphadsereg legjobban képzett tizedese.
A politikai oktatást viszont kivételesen mindig a legnagyobb örömmel várták, holott az órákon véres unalom uralkodott. Viszont ezen alkalmakkor le lehetett ülni,
nem üvöltöztek az emberrel, és nem kellett folyton attól rettegni, hogy mikor parancsolják rá a gázálarcot. Dohányi ezalatt ott állt oldalt, feltűnően bosszankodva azon,
hogy megszakítják az általa oly aprólékos gonddal megtervezett gyötrelmek rendjét.
 A politikai tiszt Pataki Tibor alezredes volt, mely ténnyel Gyurinak nagy tervei voltak Pataki ugratására, ha majd visszatér Budapestre, és megszabadul a hadseregtől
meg a vidéktől, ahol az ember csak a fű meg a különféle válfajokban felszolgált ürülék között választhatott. Pataki ales nyilvánvalóan sok efféle előadást tarthatott – még
meleg volt az előzőtől, amikor a sofőr leszállította a táborba, s beszédének monoton, egyenletes folyása is rendszeres gyakorlatot sejtetett.
– Az életünket természetesen Sztálin generalisszimusznak köszönhetjük, aki oly becses mindnyájunk számára, és vezérelvünknek is a Nagy Honvédő Háborúban
diadalmaskodó győzelmes sztálini stratégiát tekintjük, mindenekfelett azonban Sztálin elvtárs műveinek új magyar nyelvű kiadása az, mely új s legyőzhetetlen fegyver a
kezünkben, és lehetővé teszi azt, hogy mindenben kövessük a dicsőséges sztálini Vörös Hadsereg példáját. – Mindezt egyetlen lélegzetvételnyi szünet nélkül mondta
végig, egy bekeretezett, ködös fénykép előtt, melyen egy szovjet tiszt volt látható, amint szakszerűen és mindentudón sandít végig egy puskacső mentén, amit egy
rendfokozat nélküli szovjet gyalogos tart elégedetten s magabiztosan mosolyogva, büszkén arra, hogy milyen tiszta a fegyvere. A fénykép Pataki alezredestől balra
lógott. Jobb felől egy szürke, alig kivehető fényképp függött, melyen kicsiny alakok meneteltek sorban, kibetűzhetetlen feliratú transzparensekkel. Alatta ez a felirat állt:
„Béketüntetés Londonban.”
A továbbiakban Pataki ales áttért Dohányi kedvenc témájára, vagyis arra, hogy a kommunizmus most már hamarosan ki fogja taposni a burzsuj országok belét,
beléjük döfi a szuronyt, és jól megforgatja bennük, de persze sokkal kifinomultabb nyelvezeten és unalmasabban előadva, majd ezzel mintegy tizenöt perc alatt
végezvén, tovább taglalta a nagy Sztálinnak mint a béketábor vezetőjének munkásságát.
Nagyon szomorú dolog az, töprengett el Gyuri, ha az alezredes mindezt komolyan gondolja, ha hiszi is azt, amit előad. Ha viszont nem hiszi ezt a sok hülyeséget, amit
kifecskendez rájuk, hanem csak mondja, mint egy papagáj, vagy mint egy terepszínű lemezjátszó, az nemkülönben szomorú dolog. Vajh melyik a szomorúbb eset a
kettő közül? Ámde voltaképpen egyetlen hatalmas, gondosan kitervelt tréfaként is értelmezhető volt a jelenet, melyben mindnyájan összegyülekezve a barakkban úgy
tesznek, mintha innák valósággal azt a sok bölcsességet az ales ajkairól, amit az komoly pofával előad nekik. Lehetséges volna, hogy egy szép napon arra ébred
mindenki Magyarországon, Lengyelországban, Németországban, Romániában meg a Szovjetunióban, sőt még Albániában is, hogy harsogva röhög a nagy Sztálin a
Kremlben: – És ti ezt mind komolyan vettétek?
A bolsevik életszemlélet ugyanakkora marhaság volt, mintha az ember úgy járt s kelt volna naphosszat, hogy két ujjal bedugja az orralikát. Az egyház legalább csak
hetente egyszer várta el az embertől, hogy megjelenjen, egyébként békén hagyta. Ha a néphatalom is csak abból állna, hogy hetente végig kell hallgatni egy egyórás
előadást, akkor én tulajdonképpen meg is tudnék barátkozni vele, gondolta Gyuri.
Alaposabban is szemügyre véve az alezredest, Gyuri azt állapította meg róla, hogy alighanem az igazhívők kategóriájába tartozik, erkölcsi kripli tehát, etikailag halva
született ember. A történelem majd valószínűleg azt fogja a magyar munkásmozgalom legmaradandóbb, legfényesebb teljesítményeként nyilvántartani, hogy milyen
tömegesen tárta fel, szervezte be és nevelte fel a legpáratlanabb, aranyérmes szarjankókat. Vajon hány ilyen dobogós szarjankót termelhet ki egy olyan kicsiny ország,
mint Magyarhon? Néhány százat talán? Vagy néhány ezret? Nem, a Magyar Dolgozók Pártjának tehetségkutatói százával és ezrével szerződtették az ilyen
emberszabású szarjankókat. Meglehet, nem mindből vált első osztályú briganti, és ki tudja, tán olyanok is akadtak, akik csak tévedésből léptek be, abban a hiszemben,
hogy valóban valami hasznot hajthatnak az országnak.
Ami azonban a sorállományú hallgatóságot illeti, az ő számukra a felületes szemlélőnek talán untató előadást a testi békesség zamata fűszerezte, melynek során
számos tag s izomköteg lelt alkalmat a pihenés ritka üdvére, s midőn rendezett sorokban távoztak a politikai oktatásról, csak az foglalkoztatott mindenkit, vajh mikor
részesítik újfent őket hasonló jókban.
A negyedik hét végén annyira örült mindenki, hogy mehet haza, hogy nem is volt elég erejük kellőképpen utálni Dohányit, aki a következőképpen búcsúzott tőlük: –
Sajnálom, hogy elmennek innen, maguk két lábon járó szarcsimbókok. Mert jobban szolgálta volna az emberiség üdvét, ha itt döglenek meg, de nem hiszem, hogy az
olyan önjáró faszok, mint maguk, messzire jutnának. Köszönni nekem nem kell semmit. Fölösleges. – Gyuri és még néhányan bizonytalankodtak, nem járna-e ki
Dohányinak egy-két trágárság tőlük, de az ember sose tudhatta, meddig terjed a hadbíráskodás hatálya. Beérték néhány hanyag tisztelgéssel, aztán siettek a
vasútállomásra.
Budapestre visszaérve Gyuri idősebbnek érezte magát, bölcsebbnek, érettebbnek, és büszke volt, hogy végigcsinálta ezt a négy hetet anélkül, hogy térden állva
rimánkodott volna irgalomért. Budapest látványára azonban zuhatagként fakadt föl benne az izgalom és a hála. Amikor leszállt a vonatról, percekig a legszívesebben a
földet csókolgatta volna, és a boldogsága egészen a Thököly útig kitartott, amikorra a zsúfolt villamos utasai az utolsó csöpp örömöt is kisajtolták belőle.
A Thököly út utolsó háztömbjét kerülte már, mielőtt befordult volna a Dózsa György útra, amikor megakadt a szeme egy alakon a zsúfolásig telt fűszeresnél.
Tudatalattija oldalba bökte a tudatos énjét, mert Patakit pillantotta meg a pult előtti sorban. Percekig bámulta a látványt a kirakatüvegen át, mielőtt izgatottan és félve,
hogy le ne maradjon a végkifejletről, berontott az üzletbe.
Ott állt Pataki, elszánt háziasszonyok közé bepréselve, kezében egy vesszőfonatú bevásárlókosárral, melyben Gyuri nem ismerte fel a Pataki család egyetlen,
hivatalosan birtokolt tulajdonát sem.
Ahogy közelebb ért hozzá, lassan Pataki is észlelte Gyuri jelenlétét. Egy másodperc törtrészére riadalom jelent meg az arcán, általános riadó, aggodalmas tekintete
cikázva menekült volna a sarkon túlra. Ha Gyuri nem ismerte volna Patakit négyéves kora óta, ezek a futó izommozgások bizonyára el is kerülik a figyelmét. Ahogy
szakértő tudja csak felismerni a hamis pénzt, a hamis nyugalom, a rezdületnyi visszahőkölés felismeréséhez is Pataki-szakértőre volt szükség, akárcsak elcsípni a
szégyen pillanatát, amikor mintha rajtakapták volna, amint épp egy növényevőből húzza ki a farkát.
Gyuri elképedésének az volt az oka, hogy Pataki nem járt boltba. Soha. Bizonyos férfias kellékek beszerzése, például ruhadarabok stb. végett persze igen, az efféle
vásárlására azonban nem üzletekbe ment az ember, hanem igyekezett hízelkedéssel rávenni a felmenőit, hogy szerezzék be a számára csere, vesztegetés, zsarolás vagy
koldulás útján. Pataki még zsengébb s hajlíthatóbb korában, hat- vagy hétévesen is konokul megtagadta, hogy leugorjon a sarki üzletbe, bármi jutalom vagy megtorlás
helyeztetett is kilátásba. Bár soha nyilvánosan nem jelentette be mint hivatalos irányvonalat, kétségtelen volt, hogy a boltba járás olyasmi, ami egyrészt egyszerűen nem
való, másrészt az evezéstől veszi el az időt, harmadrészt pedig sérelem a férfiúi méltóságon. Amikor például Gyuri kiment azért a ruháért Angyalföldre, Pataki egyetlen
szót sem szólt bár, a hallgatása annál beszédesebb volt: csak azért nem teszem szóvá ezt a szégyenletes kisiklásodat, mert a barátom vagy, és most az egyszer
elnézem neked ezt a szomorú botlást.
„Kapd, ahol éred”, volt Pataki jelszava, s rohant minden lehető alkalommal szerelmi légyottra az evezőscsónakkal. Kézzelfogható bizonyítékkal ugyan még nem
rendelkezett, Gyurinak mégis az volt az érzése, hogy csupáncsak az a tény, hogy Pataki sajtért áll sorba, már önmagában is elvi alapállásának teljes csődjét jelenti, s azt
mutatja, hogy túlsággal nőzvén, íme, elnőiesedett maga is.
– Na, milyen volt a seregben? – köszöntötte Gyurit Pataki kifogástalanul hanyag modorban, mintha csak a sportcsarnokban futottak volna össze és nem is a
sajtpultnál. – Remélem, megkínáltak a tábornoksággal?
– Pont olyan volt, mint amire számít az ember – felelte Gyuri, de már alig bírta türtőztetni magát, és egyből be is vitte neki a balegyenes kérdést: – Mi az, leküldött a
mamád vásárolni?
– Nem. Bea kért meg, hogy vegyek egypár dolgot ebédre – felelte Pataki. Bizonyos tekintetben Pataki élete egyik legnagyobb alakítását nyújtotta. Hibátlanul
felsőbbséges modorban tartotta az egész sorbanállás ügyet, mintha csak azért állna ott a sorban, hogy a sorbanállásról csevegjen, nem pedig feltétel nélkül kapitulálva s
tűrve egy ifjú élet ideáljainak könyörtelen lemészárlását.
Tehát Bea.
 Amikor Patakit kirúgták a Számviteli Főiskoláról, ez egyáltalában nem lepett meg senkit, aki ismerte. A vizsgákról is csak véletlenül szerzett tudomást. Épp a főiskola
előtt ment el, amikor egyszerre vizelhetnékje támadt, betért hát, és a férfivécé felé menet szerencsés mód rábukkant a kifüggesztett vizsgarendre. Aztán Gyuritól
kérdezte meg, hogy milyen tárgyakból is kellene felkészülnie – könnyűipari leltárkimutatásból-e avagy inkább felsőfokú költségelemzésből? Annyira elrugaszkodott,
hogy már a puskázás se segített volna rajta.
Ezek után sebesen szerzett egy helyet a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Bár korántsem kitűnő alakítása révén, ami által sikerült kiszabadulnia a Néphadsereg
karmai közül, mely azon nyomban lecsapott rá, amint a Számviteli Főiskoláról kirúgták. Porcsérülést szimulált, s ezért merev térddel kellett járnia hat hétig egyfolytában,
maratoni színészi teljesítményt nyújtva, amihez napi huszonnégy órán át kellett kínos élethűséggel sántítania, szüntelen s pihenés nélkül színészkedve – noha persze az
altiszti kritikusok várhatólag ádáz bírálata mindvégig nagy ösztönző erő volt a porcsérüléssel együtt járó lábtartás kitartó imitálásához. Egy baráti doktor, akit István
szerzett, kioperált Pataki jobb térdéből egy egészséges porcot, minekutána leszerelték a katonaságtól. Még rendbe se jött egészen a térde, Pataki máris a Színház- és
Filmművészeti Főiskola hallgatója volt operatőr tanszakon, és ekképp ismét járt neki a katonai szolgálat alóli felmentés.
Bea létezése inkább Pataki eltűnéséből derült ki, semmint a lány feltűnéséből. Végül is azonban rajtakapták Patakit, aki mindenkinek azt mondta, hogy valami
előhívószerért megy, amint egy Duna-parti padon üldögélt Beával párban.
Gyuri és Róka látta meg őket, amikor edzésképpen körülfutották a Margit-szigetet.
Köszönésének dallamossága, mozdulatainak koreográfiája, hangjának édesen lágy lejtése, mellyel minden szótagból külön kis labdacsot formált, de már csak
gondosan megtervezett testtartása is lebuktatta volna Beát, hogy színinövendék, mielőtt még a diákigazolványát megmutatja. Eléggé meglepő volt Patakit és Beát a
padon találni kettesben, mivel Pataki azelőtt mindig is ahhoz az elvhez tartotta magát, hogy a ligeti padokon ücsörögni csak gyengeelméjűeknek való vagy annak, aki
semmire se megy a nőkkel.
– Szabad nekünk is idetelepedni? – kérdezte Gyuri, miközben odaült a pad mellé a fűbe. Ő meg Róka azért tapadtak rá Patakira és Beára, mert úgy gondolták,
hogy ez bizonyára gátolja majd Patakit valamiben, kellemetlen lesz a számára vagy zavarba jön tőle, Pataki azonban merő negéd lett, mintha a világ legtermészetesebb
dolga lenne, s egyszersmind a legkellemesebb is, hogy ott ülnek négyesben, és nézik a Dunát. – Sikerült összespórolni a pénzt az ajándékomra? – kérdezte Gyuri Pataki
sarokba szorítottságát kihasználva, hogy emlékeztesse a születésnapi ajándékára, melynek máris tíznapos késése volt. Pataki kissé összerezzent, oly futólag csupán,
hogy tapasztalt Pataki-szakértőkön kívül senki se vehette észre, majd Gyuri meglepetésére egy szépen becsomagolt könyvet nyújtott át neki (amit csakis valaki más
csomagolhatott helyette). – Éppen most voltunk megvenni – mondta Pataki. Nem lehetett kétséges, hogy a könyvet valóban Gyuri születésnapi ajándékául szánták,
ámde rövidesen annak okára is fény derült, Pataki miért oly feszengve nyújtotta át.
Az ajándékkönyv címe az volt, hogy Magyar írók Rákosi Mátyásról, és márciusban jelent meg, Rákosi hatvanadik születésnapjára. – Mindig épp erre vágytam –
mondta Gyuri legenyhébb szarkazmusával, mivel a helyzet nem kívánt többet minimális iróniánál. Magától értetődött, hogy a könyv nemcsak nem érdekelte Gyurit, de
még csak haza se fogja vinni, amiként arra se lenne hajlandó önszántából, hogy egy fűrészfogas kést belevágjon a tenyerébe. Pataki valószínűleg magának vette, hogy
tájékozódjék a magyar irodalom legújabb irányzatairól.
Jeles magyar írók írásainak gyűjteménye volt, és akár azt a címet is adhatták volna neki, hogy Seggnyalás 35 változatban. Előállításához csak azért volt szükség írói
tehetségre, hogy a minimumra szorítsák a szégyent s gyalázatot, ami azzal járt, hogy dicshimnuszt kellett komponálniuk arra a kopasz orangutánra, aki történetesen
Magyarország miniszterelnöke volt és a Magyar Dolgozók Pártjának első titkára. Szinte látta őket az ember maga előtt, amint az írószövetség kényelmes foteljeiben ülve
így civódnak egymással: – Nem, nem, Zolikám, én sajnos nem vagyok elég jelentős író ahhoz a megtiszteltetéshez, hogy benne legyek az antológiában. De a Józsi meg a
Laci biztosan össze tud ütni valamit.
Bea igen vonzó jelenség volt, bár korántsem a legszebb az eladdig megpatakizáltak sorában, az ifjú hölgy színészeti jellege mindenesetre arra késztette Gyurit, hogy
felolvassa a kötet első darabját, Zelk Zoltán költeményét. Zelk a legjobb formájában is mondhatni hajmeresztő költő volt. Furcsamód Pataki, aki általában véve versek
dolgában mindig könyörtelen kritikus volt, Zelkre bizonyos jóindulattal tekintett, noha azt állította, bármely átlagos intelligenciájú ebet is be tudna tanítani rá, hogy egy
kalapból találomra kihúzott szavakból jobb költeményeket ugasson össze, mint Zelk.
Rákosi elvtárs hatvanéves –
nem kell keresnem szavakat,
Ha így, egyszerűen leírom
tudod már, mit jelent e nap.
Rákosi elvtárs hatvanéves.
Talán csak Gyuri deklamálásának lejtése tette, de Róka úgy elkezdett röhögni, hogy potyogtak a könnyei. Amikor sikerült végre úrrá lennie a hangos derűn, múzsája
a következő kis strófával ajándékozta meg: „Rákosi elvtárs egy nagy segg, nem kell keresnem szavakat, ha így, egyszerűen leírom, tudod már, mit jelent ez. Rákosi
elvtárs egy nagy segg.”
– Jaj, ne legyetek már ilyen igazságtalanok, fiúk – korholta őket Bea szelíden. – Rákosi nagyon jó ember, én például csak miatta léptem be a Pártba. – Ez azonban
csak olaj volt a tűzre. Gyuri és Róka úgy röhögtek, hogy már fájt tőle az oldaluk, és a földön fetrengtek kínjukban, Bea legnagyobb ámulatára, mivel nem volt
tudatában, hogy valami tréfásat mondott volna, neki ugyanis egyáltalában nem volt szándékában viccelni.
Pataki mentette meg a helyzetet, mielőtt még sértődésre került volna a sor. – Mozijegyünk van. És azt hiszem, mennünk kellene már. – Pataki és Bea elandalogtak a
buszmegálló felé. Bea búcsúszavai azonban félreérthetetlenné tették, hogy Rákosi iránti bámulata valóban őszinte. – Nagyon sokat tett az ország javára. – Róka meg
volt döbbenve; bár orgazmus terén mindig készséggel segédkezett bármely nőnemű lénynek, eme nagyvonalúsága egyszersmind szigorú, sziklaszilárd erkölcsi elvekkel
párosult, melyek a Párttal való közösülést kategorikusan tiltották, annak bármely formájában. Gyurinak az volt a benyomása Beáról, hogy valószínűleg nemigen
gondolkozhatott még el a Rákosi & Tsai cég viselt dolgairól – aminthogy valószínűleg más egyébnek sem szentelt még túlságosan sok gondolatot rövid élete során.
Számára a Párt társasági összejöveteleket jelentett, gyűlésezést, éneklést, beszédeket meg kötelező olvasmányokat.
– Mondd, miket művel ez a Pataki? – kérdezgette egyre csak Róka, inkább csupán retorikailag, semmint választ is várva.
– Miért, szerinted talán nem legfőbb ideje már, hogy végre valami jót is kapjon a Párttól? – felelte Gyuri, miközben a Rákosi tiszteletére összeállított kötetet
lapozgatta, és azon töprengett, talál-e majd olyan hülyét, aki adna valamit érte cserébe. A Lokomotívban csak egy hamisítatlanul jó káder volt – Péter, a kecskeméti
parasztfiú, harcias híve az új rendszernek, aminthogy nyilván mindenki az lett volna, aki számára a kiszabadulást jelentette szülőföldjéről, ahol a lombozat némileg
vontatottan folyó oxigéntermelése volt a legizgalmasabb esemény. Péter folyton mindenféle tanfolyamokra járt, sugárzott róla az optimizmus és a szocialista életöröm.
Eszményien mutatott volna bármelyikén azoknak a fényképeknek, melyeken a magyar ifjúság büszkén és sóváran tekint a néphatalom legeslegújabb vívmányaira. Mi
több, Péter állandóan olyan könyveket hurcolt magával, mint például a Sztálin: rövid életrajz („nem lehet eléggé rövid”, mondották volna némelyek), és pihenők
alkalmával ezekkel gyötörte magát, alá is húzogatva azokat a szakaszokat, melyekről úgy gondolta, hogy még a többinél is nagyobb fontossággal bírnak. Vajon rávehető
volna-e Péter, hogy az érte aggódó vidéki rokonoktól kapott ízletes holmik valamelyikét elcserélje vele e kivételes jelentőségű irodalmi műalkotásra?
– De mégis – mondta Róka újfent –, miket művel ez a Pataki?
Róka megrökönyödése még nagyobb lett volna, ha azt is tudja, hogy Pataki apja, aki könyvelő létére betévedt a szociáldemokráciába, az 195l-es esztendőt az ÁVO
pincéjében töltötte összekötözve. Pataki apja azonban ezt csak Patakinak mesélte el, Pataki pedig csak Gyurinak. Gáspárt januárban vitték el a szokott módon, azzal,
hogy tanúvallomást kell tennie az Andrássy út 60-ban. Csak akkor támadt fel benne a gyanú, amikor a feje búbjától a lába kisujjáig összekötözték, mintha kötelekből
font kényszerzubbonyt húztak volna rá, és letétbe helyezték egy sötét pinceodúba, ahol valószínűleg egy hetet tölthetett, mint egy kenderbe gubózott selyemhernyó.
Aztán egy vallatószalonban kicsomagolták, haladéktalanul szájon vágták, és a következő buzdító szavakat intézték hozzá:
– Na, valljon be valamit. Mondjon valami meglepőt. Hadd szórakozzunk egy kicsit.
Gáspár azonban csak annyit tudott mondani, hogy nyilvánvalóan valami tévedés történhetett, mert a továbbiakban már csak nyögések hagyták el ajkát, ahogy
kihallgatói megpróbálták berúgni a vallomás motorját. Visszalökték a pinceodúba, s egyúttal az ítéletet is kimondták rá: – Ki volt képes letartóztatni ezt az unalmas
hülyét? – Az év hátralevő részét itt töltötte, mialatt csak úgy tudott enni, ha az arcát belenyomta a csajkába, amit néha-néha beadtak hozzá a cellába. Úgy érezte magát,
mint egy boríték, mely a beérkező levelek fachjában várja, hogy kibontsák. Olykor elkapott egy-egy beszélgetésfoszlányt a folyosóról: – Mondd csak, Jenő, nem kell
neked véletlenül egy szocdem? – Mit képzelsz, öregem, nem 1950-ben vagyunk! – És egy könyvelőhöz mit szólnál? – Nem tudnék vele mit kezdeni. Már megint túl
mohó voltál, mi? Sose feledd, hogy mit mondott erről Belkin elvtárs; mindig csak annyit szabad letartóztatni, amennyire szüksége van az embernek, mert a fölösleg csak
az adminisztrációt szaporítja.
Körülbelül hathetente elvitték mosakodni. Egy alkalommal közös zuhany alá került egy pasassal, aki meghökkentően hasonlított Kádár Jánosra, a hajdani
kommunista belügyminiszterre. Még a hangja is olyan volt, mint a Kádáré. – Meddig mehet még ez így? – kérdezte sóhajtva Kádár hasonmása. A körülményekre való
tekintettel Gáspár hirtelenjében nem is tudta, hogy mit válaszoljon neki.
Végül is közvetlenül karácsony előtt bejött valaki a cellájába, kioldozta, és így szólt: – Na tűnés innen, szükségünk van a cellára. – Gáspár óriási szerencséjére éppen
arra haladt az öt budapesti taxi egyike („Itt mindig van utas”, tudatta a sofőr Gáspárral), ugyanis a pincétől az utcáig tartó út minden erőt kifacsart az izmaiból.
Gáspár sose volt közlékeny, társasági lény, ezek után pedig még Eleknél is otthonülékenyebb lett, mert teljesen kipukkadt a testi megpróbáltatástól meg a szégyentől
és a ráadásul kapott megaláztatástól, hogy olyan unalmas alaknak találták, akit még egy kis összeesküvésbe se lehet belekombinálni.
Beához fűződő viszonyát a fiúk előtt Pataki mindig azzal a jópofasággal intézte el, hogy „eddig a Párt baszogatott engem, most én baszogatom a Pártot”, most
azonban, ahogy ott álltak a sorban trappista sajtra várva, Gyuri egyszerre megértette, hogy ennek egyszer s mindenkorra vége. Egyrészt nagyon szerette volna, ha akkor
ott van nála a naplója, mert hónapokra való becsmérlés, gúny s epe tolult a tollára hirtelen. A bevásárlókosárral sorban álló Patakiban olyan anyagra lelt, mely szinte
korlátlan lehetőségeket kínált a csúfolódásra s futotta volna belőle egysorosoktól kezdve akár nagylélegzetű, epikai terjedelmű leleplezésekig szinte bármire. „Épp a
Thököly úton sétálgattam gyanútlanul, midőn…” Másrészt azonban nagy szomorúság fogta el Gyurit. Pataki hősi tetteket vitt végbe a nemek csatájában, legyőzhetetlen
volt, nem fogta a golyó, s diadallal lépett által minden kórságon, mely másokat letepert, de most ím, porba hullt a gigász, s lesújtatván, a bevásárlókosárig aláztatott.
Pataki halandó ember lett.
A bolt fali polcait óriás csemegeuborkás üvegek szegélyezték, kevélyen uralkodván a sárgabarackbefőttek csekélyebb sorain. Minden sík felületet egymáshoz zsúfolt
befőttes- és savanyúságos üvegek foglaltak el. Ebből mindenhol volt elég, szerte az egész országban, a legeslegkisebb kicsiny üzletben is: csemegeuborkából és
sárgabarackbefőttből. Ha valaki nagyon szerette a csemegeuborkát meg a sárgabarackbefőttet, akkor nagyon jó dolga volt Magyarországon. Lám, bőséges ellátás van
csemegeuborkából és sárgabarackbefőttből, ami bizony nem csekély teljesítmény, merengett Gyuri magában, miközben Magyarország nekivágott a huszadik század
második felének.
Ugyanezt a fajta organikus stagnálást, közszemlére bocsátható alvadtságot, befőttesüvegbe zárt engedelmességet várták el az emberektől is; legyenek otthonukban
tárolható, karbantartást nem kívánó késztermék, mely érzéketlen az elosztási rendszer petyhüdtsége iránt, s csak van s vár készségesen a polcokon, míg csak szükség
nincs rá.
1954. JÚLIUS
Gyuri az angolórájára tartott, és közben a rendszer végtelen igazságtalanságán háborgott magában, mely őt arra kényszeríti, hogy könyvelő legyen.
Bakkai az Üllői út egyik mellékutcájában lakott és – merőben szokatlanul ahhoz képest, hogy Gyuri rendszeresen látogatta – csupáncsak a második emeleten. Nem
volt nagyon tágas a lakás, de mivel Bakkai a háború előtt diplomata volt, és ezért javíthatatlan burzsujnak számított, erőnek erejével és jogerős határozattal
beköltöztettek hozzá egy népfit, a nemzetközi békeharc katonáját, a Pártfőiskola egyik hallgatóját.
Ahogy ajtót nyitott Gyurinak, Bakkai rendszerint azonnal szabadjára eresztette pórázukról kedvenc panaszait, s a lakóját szapulta, miközben bevezette a szobába.
– Én nem bánom, hogy kommunista. Én azt se bánom, hogy szanaszét hagyja a lakásban a Rákosi beszédeit. Sőt én még azt se bánom, hogy egy bamba hülye –
végtére is az ember ne alkosson elhamarkodott ítéleteket másokról –, én csak azt az egyet nem bírom benne, hogy büdös. Mert az, kérem, megbocsáthatatlan.
Egyszerűen megbocsáthatatlan. A háború alatt is beköltöztettek hozzánk egy SS-tisztet, egy tömeggyilkost, kérem, aki nyilván gyermekeket kínzott halálra meg minden.
Mit volt mit tenni, elviseltem, kérem. De ezt az egyet, ezt nem bírom. És nem hinném, hogy túlságosan elragadtatnám magam. Tudja, ez nem az a fajta mosdatlanság,
mint amikor valaki el van késve reggel, és annyira siet, hogy nem ér rá még mosakodni sem; nem, nem, kérem. Ez egy olyan test félreismerhetetlen bűze, mely még
halovány gyermekkori emlékeket sem őriz a szappanról. Ez a szag, kérem szépen, ez tapintható.
Megpróbáltam finoman célozgatni: nap mint nap dicshimnuszokat zengtem neki a folyóvíz kínálta gyönyörökről, tiszta törülközőket hagytam a szobájában szembeötlő
helyen, hosszan s részletesen meséltem neki, mennyi utánjárásomba került, amíg beszereztem és felszereltettem az új zuhanyrózsát. Beszámoltam neki egy képzeletbeli
újságcikkről is, mely szerint a rendszeres mosakodás húsz évvel meghosszabbítja a várható élettartamot. Aztán kitaláltam neki még egy újságcikket, amely egyenesen
magát Rákosit idézte, aki személyesen buzdított minden igaz kommunistát a hónaljmosásra azzal a jelszóval, hogy „Tisztaság + Szovjethatalom = Kommunizmus”.
Minden hatástalan maradt rá. Még azzal is megpróbálkoztam, hogy adtam neki ajándékba két pompás szappant május elsejére.
Gyurinak olybá tetszett, Bakkai talán kissé túlságosan is indiszkrét ahhoz képest, hogy egy fedél alatt kell élnie egy káderrel, habár az is lehetséges volt, hogy csak
vele ennyire közlékeny. Tavaly, amikor meghalt Sztálin, hazafelé menet a Számviteli Főiskoláról Gyuri az előcsarnokban ott találta Sztálin mellszobra előtt térdepelve
Kompán elvtársnőt, amint oly vigasztalhatatlanul zokogott, ahogy csak akkor szokott sírni az ember, ha közeli hozzátartozója hal meg. Annak idején, amikor felvették a
főiskolára, Kompán elvtársnő tulajdonképpen nagyon rendes volt, mert mindjárt közölte vele, hogy mivel X-es: – Rajta fogjuk tartani a szemünket magán, Fischer.
Magának kétszer olyan jól kell tanulnia, mint a többieknek, ha feledtetni akarja a származását. – Ezt egyáltalában nem rosszindulattal mondta, nem is fenyegetőleg,
hanem inkább elnézően s biztatóan, aminthogy voltaképpen nem is mondott egyebet, mint amit a helyében minden pártfunkcionárius gondolt volna magában, miután
elolvasta a dossziét, amely mindig s mindenhová követte Gyurit.
Kompán elvtársnő annyira el volt keseredve, hogy Gyuri merő udvariasságból arra gondolt, talán meg kellene vigasztalnia, de aztán látta rajta, hogy úgyis hiába
próbálkoznék. Inkább elment angolórára.
Amikor becsöngetett, Bakkai az asztal tetején táncolt – ami, avatta be Gyurit, immáron kerek negyven esztendeje nem fordult elő vele, ezért is látszik annyira rajta a
gyakorlatlanság. Kiment a kamrába, és elővarázsolt egy üveg pezsgőt. – Fájdalom, csak szovjet… de már évek óta jegelem, nehogy zavarba jöjjek, amikor eljön az
ünneplés ideje. – Az aznapi óra a néhai Joszif Visszárionovics pokolraszállására mondott tósztokból, valamint a legmegfelelőbb becsmérlő jelzők szemelgetéséből állt. –
Te szerencsés vagy, mert te még fiatal vagy. Ez most már nem mehet így sokáig – mondta Bakkai. – Te még majd elzarándokolhatsz Sztálin sírjához, hogy levizeld.
Persze ősz aggastyán leszel, mire rád kerül a sor. – Gyuri akkor látta először mosolyogni Bakkait, aki egyébként mindig olyan búvalbélelt volt, hogy négyévi
angoltanulás során egyetlenegyszer sem adta jelét, hogy valami megörvendeztette volna. Gyuri azt hitte, kívül-belül ismeri Bakkait, a gyermektelen, megözvegyült,
mogorva szobatudóst, akinek a nagy tudománya is – ahelyett, hogy rangot s megbecsülést szerzett volna neki, vagy legalább valami jó állást – inkább csak a hátrányára
vált, mintha egy bomló elefánttetemhez láncolva élte volna az életét. Ebből a mosolyból azonban megsejtette, hogy Bakkainak egész tartományai vannak még,
melyeknek a létezéséről sem tudott addig; olyan érzése volt, mint amikor az ember megfordít egy porlepte vázát, mely évek óta áll már egy szekrény tetején érintetlen,
és ekkor kiderül, hogy az addig befelé fordított oldalán valami soha nem látott ábrázolat van.
Gyuri épp a haját samponozta, amikor a rádióban meghallotta Sztálin halálhírét. Amellett, hogy határtalan testi-lelki jó érzés járta át, mindjárt az jutott az eszébe,
vajon összedől-e a rendszer, mielőtt még neki le kell vizsgáznia marxizmus-leninizmusból a jövő héten. Vajh lehet-e komolyan számítani a kommunizmus bukására,
avagy mégiscsak kénytelen lesz elolvasni némi Marxot?
A második gondolata az volt, vajon miként fejthetné ki a lehető legtiszteletlenebb magatartást a másnapra elrendelt tízperces néma gyász alatt. Amikor később
megnézte a moziban a Sztálint gyászoló Budapestről készült filmet, mely a mozdulatlanságba dermedt várost mutatta, járdaszélen álló komor munkásokat, meg zordon
vasutasokat, ahogy kieresztik a gőzt a mozdonyból, s fekete ruhafestékbe mártott tömegeket, amint Sztálin hatalmas szobra felé tartanak – amikor mindezt végignézte,
Gyuri semmit se sajnált jobban, mint azt, hogy nem hívhatta ki a filmeseket a lakására, megörökítendő az utókor számára azon egyetlen tagját, mely ama percekben
merev vigyázzban állt, mivel immár belé volt temetkezve egy régi barátnőjébe, aki, jóllehet férjnél volt, mindazonáltal szívesen elmerült vele a régi emlékek
idézgetésében.
Gyuri többször is megtekintette ezt a filmhíradót, mivel volt benne egy nagytotál a Sztálin-szobor köré gyűlt tömegről, melyen ha csak mikroszkopikus méretekben,
de az ő hálószobaablaka is látszott, s ennek révén némi képzelőerővel felidézhette és újra átélhette, milyen jót gyászolt aznap szinte a kamerák kereszttüzében.
Sztálin halála azonban, bármily őrjítő gyönyörűség volt is, nem sokat változtatott a dolgok állásán. Mindössze Rákosi egy kicsit kevésbé kakaskodhatott, és Nagy
Imre lett a miniszterelnök. Beszélték, hogy az embereket kieresztik a börtönökből, Sztálin azonban éppoly monumentálisan állt, mint azelőtt. Az ablakából Gyuri éppen
odalátott a lebontott templom helyén álló nyolcméteres bronzszoborra, s ezt olybá tekintette, mint a Sorstól külön neki juttatott lófaszt. Nagy Imre persze más volt, mint
Rákosi. Például bajusza volt. Rákosinak meg nem volt bajusza. Továbbá Nagy Imre nem volt tök kopasz. A Sztálin-szobor azonban rendületlenül állt a helyén,
belefajtalankodva a budapesti tájba s lerombolva maradék méltóságát is a városnak, mely még a háborús katzenjammerből sem tért magához egészen.
Aznap este Bakkai csöngetés nélkül nyitotta neki az ajtót. – Három kettőre győztek a németek – jelentette –, szerintem előre ki volt csinálva. – Gyuri annyira kiborult
a mérlegkészítéstől, annyira unta a könyvelést, annyira elege volt az egészből, hogy egészen belesüppedt a hagyjanak békén tompa közönyébe, és még a futball-
világbajnokság döntőjére se figyelt oda, holott az egész ország a magyar-nyugatnémet meccs lázában égett. Az angolórához se volt sok kedve, de mivel Bakkainak nem
volt telefonja, nem tudta lemondani, így aztán kénytelen volt elmenni, nehogy megbántsa Bakkait, aki valósággal ínyence volt az udvariasságnak, azonkívül pedig még
élvezte is az angoltanítást. Nem is kért sokat a dupla órákért, bár Gyuri anyagi helyzetében ez az összeg is nagy megerőltetés volt. Egyébként az volt az érzése, hogy
Bakkai nem is annyira a pénzkeresetért tanít (noha arra is nyilván rá volt szorulva), mint inkább azért, hogy hallgatóságot vonzzon a lakásába, és hogy legalább egy-két
órára komolyan vegye valaki. Ha kihúzta a lábát otthonról, ő is csak ugyanolyan nyugdíjas volt, mint az összes többi; kinn az utcán csak egy vén senki volt, akinek se
állása, se pénze, se befolyása – míg otthon, a tanári székében ülve a szellem rejtett titkainak őre lehetett.
A megbecsülés eme kis injekciói létfontosságúak voltak Bakkai számára, aki éveket fiatalodott, miközben fellebbentette Gyuri előtt az angol mondattant s kiejtést
borító lepleket, és bevezette az angol életforma rejtelmeibe, amit abból az időből ismert, amikor a londoni magyar követségen szolgált. – Csodálatos épület. Mi nem
engedhettük volna meg magunknak, de hát a Monarchiától örököltük. Nekünk jutott a londoni követség épülete, az osztrákoknak a párizsi, és a csehek rettenetesen
elégedettek voltak, hogy nekik meg sikerült megkaparintaniuk a régi berlini követséget. Úgy kellett nekik.
Gyuri letelepedett, hogy megvárja Patakit, aki hirtelen feltette magában, hogy ő is elkezd angolul tanulni. Mi több, arra a megállapításra jutott, hogy ennek az lesz a
legjobb módja, ha maga is végigüli Gyuri óráit. Gyuri felhívta a figyelmét arra a körülményre, hogy ő már meglehetősen előrehaladt az angol nyelvvel való
ismeretségében, ez azonban nem rettentette el Patakit, aki biztosította Gyurit, hogy neki semmiből se áll majd kiszúrni magának a lényeget.
– Három kettőre – ismételgette Bakkai kábán a vereségtől s értetlenül, aminthogy más sem volt képes felfogni a történteket Magyarországon, az egy Gyuri
kivételével, akit teljesen lekötött a könyvelés által reá mért nyomorúság. A válogatott csapat volt a nemzeti büszkeség fő és egyetlen letéteményese; az arany lábú fiúk és
főleg Puskás, akinek még a lába kisujja is aranyból volt. Könyvelőnyelven szólva, Magyarország számláján egyetlen tétel szerepelt jóváírásként – Puskás, a futballzseni.
Köpcös kis ember volt, ránézni röhej (és még Patakinál is jobban utálta az edzéseket), a pályán azonban olyan helyzeteket is észrevett, melyeket rajta kívül senki, és ha
megszerezte a labdát, kivétel nélkül mindig bevágta a hálóba. A többi játékos is tehetséges volt, de Puskás volt a pálya tömzsi óriása. Angliát is megverték 7 : l-re,
úgyhogy mindenki biztosra vette, a döntőben lemossák a németeket a pályáról.
– Egész biztosan lefizették őket. Szerintem megvették őket a németek. Az is lehet, hogy valami nagyobb kormánykölcsönt ajánlottak fel Magyarországnak.
Utasításuk volt rá a fiúknak, hogy elveszítsék a meccset – mondta Bakkai.
Már öt perce el kellett volna kezdeni az órát, de Patakinak még nyoma sem volt. Bakkai úgy határozott, addig is átadja magát a kávéivás gyönyöreinek; eredeti
brazil kávéja volt, ami Bakkai kölni unokatestvére felé tett vargabetű után érkezett Budapestre. – Szerencsém volt. Csak a felét lopták el a vámon; máskor az egész
csomag el szokott tűnni – jegyezte meg Bakkai. – Persze nem akarok igazságtalan lenni a vámosokkal; könnyen lehet, hogy a postán lopták el. – Gyuri udvariasan
szabadkozva visszautasította a kínálást, de csak amíg Bakkai meg nem ismételte.
Gyurinak jól ment az angol. Eljutott már arra a pontra, hogy bízvást fölcsaphatott egy könyvet, mert az oldal már korántsem csupa rejtelem volt előtte.
Előfordulhatott némi homály s pillanatnyi zavar, de nagyobbacska jelentésrajok immár nem csúszhattak ki a hálójából. Gyuri igen elégedett volt magával: végtére is
angoltanulmányait mintegy mellesleg folytatta csak, esténként, amikor sokszor félholt volt már a sok kosárlabdázástól. Gyuri szerint az angol nyelvnek alkalmasint az
lehetett a legfőbb vonzereje, hogy kizárólag rohadt imperialisták beszélik, olyan szemét alakok, mint például a dagadt Wall Street-i kapitalisták meg cinkosaik, a brit
birodalom urai. Az volt benne olyan vonzó, hogy nemcsak nem volt kötelező, mint az orosz, hanem éppenséggel alig is lehetett olyan helyet találni, ahol tanították volna,
mivel lagymatag, rendetlen s feslett nyelvnek számított – ellentétben az oly izmos és egészséges, testet-lelket megtisztító cirill írással.
Gyuri számos vizsgát letett már oroszból, melyek során számot kellett adnia róla, hogy szilárdan birtokában van-e olyan kifejezéseknek, mint például az, hogy
„Mondd, elvtárs, megérkezett-e már az Olvasztárok Szakszervezetének delegációja?”, avagy „Ma milyen a proletariátus hegemóniájának helyzete?”. Szinte már azzal is
át lehetett csúszni a vizsgán, ha az ember telehintette kellő mennyiségű „elvtárs”-sal a fogalmazványt, illetve a társalgást. Gyuri büszke volt rá, hogy ő mindig csak a
lehető legszerényebb jeggyel ment át, és hogy mire kijött a vizsgáról, már mindig el is felejtett mindent; tudása úgy csuklott össze, mint egy kerti szék.
Angoltudománya tulajdonképpen csak egyszer lett kitéve a gyakorlat próbájának, amikor látogatást tett náluk a manchesteri egyetem egyik kosárlabdaedzője, és
Gyurit jelölték ki a vendég s a házigazdák közötti kölcsönös megértés előmozdítására. Elborzadva tapasztalta, hogy egy árva szót sem ért abból, amit a vendég mond,
olyannyira, hogy még félre is vonta a minisztériumi kísérőt, és megkérdezte tőle, vajon csakugyan angolul beszél-e a vendég. – Hát persze – hangzott a válasz –, hiszen
skót. – Gyuri kénytelen volt ahhoz a megoldáshoz folyamodni, hogy maga talált ki neki kérdéseket meg válaszokat is, ügyelve rá, hogy körülbelül ugyanolyan hosszan
beszéljen, mint a skót. Végül is mindkét fél igen elégedett volt az eszmecserével, amit lefolytattak.
– Parancsoljon – mondta Bakkai s átnyújtotta Gyurinak a kávét; olyan erős volt, hogy öt lépés távolságból is koffeinmérgezést lehetett volna kapni tőle – sötéten
feketéllett, és illatában távoli tájak üzenete volt. Ah, Brazília, gondolta Gyuri, miután belekortyolt; kávé, tengerpart, disszidens nyilasok. A sok magyar ellenére Brazília is
eléggé vonzó úticélnak tűnt.
Még nem volt se híre, se hamva Patakinak, aki persze sosem mutatott különösebb érdeklődést akár az idő mint olyan, akár pedig annak szabályozott folyása iránt.
Hiába lett volna annyi karórája is, akár a Vörös Hadseregnek, akkor se lett volna képes pontos lenni. Amióta pedig Bea elhagyta, még szembeötlőbb lett, hogy Pataki
mennyire nincs szinkronban az ország többi polgárával. Mellesleg sose vallotta be a dolgot. Sose volt hajlandó elismerni, hogy ejtve lett, méghozzá nagy magasságból s
pofára, mindazonáltal az a körülmény, hogy Bea viszonyt kezdett az egyik legnevesebb, legbefolyásosabb és legpénzesebb színésszel, egybeesett azzal, hogy Pataki
három napig ki se kelt az ágyból, mert annyira se volt képes összeszedni magát, hogy fogat mosson vagy épp csak átmenjen Elekhez egy kis bizalmas beszélgetésre. –
Gyere már – nógatta Gyuri, amikor Pataki immár a negyvennyolcadik órát töltötte az ágyban megszakítás nélkül –, szedd össze magad, és menjünk evezni. – Pataki
azonban csak befelé fordult, mert nem akarta, hogy Gyuri foltot ejtsen a mélabúján.
– Őszintén szólva nem sok értelmét látom, hogy eszemnél legyek. Annyi fáradsággal jár, hogy nem éri meg – felelte Pataki. – Legyél férfi – buzdította Gyuri
ismételten. – Lásd, engem is hányszor átvertek már.
– Az más; te hozzá vagy szokva – hangzott a válasz.
Még magának Heppnek sem sikerült függélyes helyzetbe hozni Patakit, mígnem harmadnapon Gyuri meglátta, amint szökdécselve pattintgat végig az utcán egy
labdát, látható sietséggel igyekezvén valahová. – Mi történt? – kérdezte tőle.
– Megint feláll!
Pataki húszperces késéssel futott be a hírrel, hogy: – Három kettő a németek javára. Szerintem bunda volt. – Ezután Gyuri bosszúságára Pataki és Bakkai hosszú
eszmecserébe merült a törpe kor gyalázatos feslettségéről. Amint azonban valahára kezdetét vette az óra, visszatért Gyuri kiegyensúlyozott kedélye, és még élvezte is
Pataki teljes elképedését a nyelv hallatán, melyből egyetlen szót sem értett, mivel Bakkai a szaglás teljes angol szókincsét bevetette, hogy mintegy harminc jelzővel
érzékeltesse társbérlője odújának miazmás kipárolgásait. Gyuri mindjárt látta Patakin, hogy aligha jön többet angolórára.
Ahogy kikísérte őket, Bakkai megint visszatért a társbérlőjére. – A Pártfőiskolára jár, ami három évig tart. Képzeljék csak, három évig! Mi tart azon három évig,
hogy megtanuljon tisztelegni, „Igenis, elvtárs!”? – Ragaszkodott hozzá, hogy Patakinak is megmutassa a betolakodó szobáját, mintegy a bűz nagyságrendjének
érzékletes illusztrációjaképpen. – Mondják, mit tegyek? Nem tudnak véletlenül egy helyet, ahol szert tehetnék egy kis porított üvegre?
– Miért nem ír pár sort az Andrássy út 60-ba? – javasolta Pataki. – Mondjuk, valami olyasmit, hogy látta őt az amerikai követség körül ólálkodni álbajuszban. Ha
pedig még néhány dollárt is tudna szerezni, amit odadughatna neki a párnahuzat alá, a dolog végleg el lenne intézve.
Bakkai először nevetni akart, de aztán észrevette, hogy Pataki korántsem léhán tréfálkozik csupán, s így végül csak egy-két főbiccentést kockáztatott meg, amit
többféleképp is lehetett értelmezni.
Noha Gyurin és Patakin kívül más nem volt a villamoson, azért a villamos kétségkívül nyilvános helynek minősült, Pataki meg egyszer csak egy vékony, barna
dossziét húzott elő óriás táskájából, amelyben a fényképész felszerelését hurcolta magával mindenhová. Átnyújtotta Gyurinak. – Kissé megkésve bár, de ezt kapod
tőlem az idén a születésnapodra – mondta.
A dosszién az volt olvasható nagy betűkkel, hogy „ÁVH” – az ÁVO legújabb elnevezése, kissé lejjebb pedig, kisebb betűkkel, az, hogy „szigorúan titkos”. A
dossziéban Gyuri káderlapja volt, belügyminisztériumi kartotékja, állampolgári és ideológiai jellemzése és értékelése. A születési dátuma meg a neve gépelve. A dátum
téves volt, a nevét pedig elírták. Az egész kartotékon egyetlen bejegyzés volt olvasható, meglehetősen cirkalmas írással és kék tintával: „Nincs megjegyzés.” Ennél
sértőbb véleményt még senki sem mondott róla, eltekintve tanárainak egynémely epés kommentárjától, melyek azonban még valamikor régen, a startvonalnál hangzottak
el. De hogy a rendőrállam még egy kopóra se érdemesítse, s oly érdektelennek minősítse, hogy ne is foglalkozzék vele!
– Hogyan szerezted meg? – kérdezte Gyuri, s közben határozottan kellemetlenül érezte magát, hogy egy ilyen belügyi dokumentumot tart a kezében.
– Ágnes, a daloló titkosrendőr hölgy. Ha az ember tudja, hogy kihez forduljon, mindent meg lehet szerezni. – Gyuri tudta, hogy Pataki, mint számos más nőneművel,
akik mintegy futószalagon suhantak át a hálószobáján, futólagos ismeretséget tartott fenn egy gépírónővel is, aki az ÁVÓ-nál dolgozott, sőt az ÁVO női karában is
énekelt, melyet különlegesen ünnepi alkalmakkor a szovjet nagykövet szórakoztatására is kirendeltek. Pataki legvörösebb színárnyalatú barátnője egyszersmind esti
hallgató volt a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg tanszakán, ahol forgatókönyvírást tanult, Pataki szerint azért, hogy „egy kis életet vigyen azokba a
nyavalyás vallomásokba”.
– Hát, úgy látszik, rólam nem sok mondanivalójuk volt – állapította meg Gyuri.
– Nézd, őket is meg kell érteni; az ember nem azért megy el ávósnak, hogy halálra dolgozza magát. Persze látnád csak az én dossziémat – mondta Pataki, s azzal
egy lexikon vastagságú dossziét vett elő. – Nem is sejtettem, hogy mennyi nő dolgozik az ÁVÓ-nak, például egy tutajos kis csaj is, akivel még ’49-ben jártam egy rövid
ideig. De még nem olvastam végig az egészet – jegyezte meg Pataki s elhallgatott, hogy átfusson egypár oldalt. – Egyébként most már egészen biztos, hogy a
Lokomotívban is van beépített emberük. – Aztán valami igazolványt húzott elő a zsebéből. – De Ágnesnek hála, engem többé nem érhet meglepetés. – Ávós igazolványt
tartott a kezében; benne Pataki neve és fényképe.
A Gyuriban lassúdad megfogamzó, ám annál hosszasabban tartó elképedés ki sem ült még az arcára, amikor a villamos csörömpölve befordult a Múzeum körútra, és
meghallották, sőt megpillantották, hogy valami nagy tömeg gyülekezik a Bródy Sándor utca torkolatában. – Talán ma volna Lenin anyjának születésnapja, vagy mi a
szösz? – csodálkozott Pataki, habár a csődület szokatlan mód mintha nélkülözte volna a hivatalosság auráját. Leszálltak a villamosról, hogy közelebbről is szemügyre
vegyék, mi történik.
Sok száz ember csődült össze a Magyar Rádió épülete előtt. Hamarosan kiderült, hogy a tömeget a világbajnoki döntő végeredménye fölötti felháborodás hozta
össze. Időről időre ritmikus kiáltozásban törtek ki: – Az igazságot akarjuk! Az igazságot akarjuk! – Meg azt is kiabálták még, hogy – Bunda, bunda, bunda!
Gyurit leginkább az érzelmek kendőzetlen kinyilvánítása hökkentette meg. Esztendők óta nem tapasztalt ilyesmit, legalább a ’45-ös választások óta. – Nézzük meg
közelebbről – mondta Pataki, és belefúrta magát a tömegbe. A tömeg a Rádió főbejárata felé nyomult, ahol ávósok álltak sorfalat – fegyverben és boldogtalan
ábrázattal. Pataki mindenáron az arcvonalba akart kerülni és annak dacára, hogy Gyurinak voltak bizonyos fenntartásai, a tömeg egyre közelebb tolta őket az
államhatalom ingerlékeny fegyveres oltalmazóihoz.
Gyuri annál is kínosabban érezte magát, mivel éppen akkor jutottak ki a tömeg élére, amikor már nem volt sok híja, hogy a vezénylő tiszt elveszítse a türelmét. Azt
nem lehetett pontosan tudni, hogy tulajdonképpen mit is akar a tömeg. Gyuri nem tudta kivenni, vajon azért mentek-e a Rádióhoz, mert úgy gondolták róla, hogy
kézzelfoghatóbb megtestesítője a hatalomnak, mint a Parlament, s ezért haragjuknak is alkalmasabb célpontja, avagy inkább azért, hogy beolvastassanak valamit. Az is
lehet, hogy a mérkőzésről elhangzott kommentár ellen akartak tiltakozni. Az ávós osztag parancsnoka hangos szóval újra meg újra megismételte: – Ez az utolsó
figyelmeztetés. Oszoljanak emberek, és mindenki menjen haza!
– Ez az utolsó figyelmeztetés, hogy nyald ki a seggem! – kiáltott vissza neki egy férfi, aki Gyuri oldalába szorulva állt mellette. A tömeg nagyon dühös volt és
meghökkentően magabiztos, ahhoz képest, hogy az ávósok fel voltak fegyverkezve, a tömeg meg csak a haragját szegezhette szembe velük, pedig az ávósok eleve a
belepuskázás bajnokai voltak.
A vezénylő tiszt egyre csak azt hajtogatta mindenkinek, hogy oszlás, oszlás, a tömeg pedig, ha nem is az első sorokból, de jól hallhatóan folyvást azt üzente neki
vissza, hogy nyalja ki a seggét. Gyuri, akit feldobott a tömeg, szintén különféle profán szavakat és kifejezéseket kiáltozott, mert olybá tetszett neki, itt ez a bevett dolog.
Az ávó-sok sorfala előrelendült. A tömeg visszaszorította, három ávós a földre került, s ekkor ujjongó, diadalmas kiáltás hallatszott: – Tökön rúgtam! – S kő zúzta be a
Rádió egyik ablakát.
Aztán sortűz dördült a levegőbe. Vége lett a mulatságnak. Gyuri s láthatólag rajta kívül sokan mások is úgy vélték, meghalni mégiscsak túlzás lenne, amiért a magyar
csapat kapusa beeresztett egy labdát. Futott hát, ahogy csak bírt abban a milliméternyi térközben, amely elválasztotta az előtte rohanó ember hátától. Az ávósok akkor
már puskatussal dolgoztak. Némi időbe telt, amíg kidugaszolták az utcát, de aztán hamarosan már mint a nyúl, úgy iszkolt a nép a Rádiótól szerteszéjjel.
Gyuri, aki csak arra koncentrált teljes odaadással, hogy minél gyorsabban távozzék a Rádió környékéről is, egyszer csak azt vette észre, hogy Pataki eltűnt mellőle.
Az a lehetőség nem aggasztotta, hogy talán Pataki is azok között lehet, akik az utcakövön fetrengve próbálják két kézzel összetartani széthasadni készülő fejüket.
Inkább arra gondolt, hogy alkalmasint ismeretséget köthetett egy csinosabb tüntetőnővel.
Arra ért haza, hogy Elek a rádiót hallgatja, mely éppen a Budapest utcáin randalírozó huligánokat kárhoztatta. Nagyon jó érzés volt híresnek lenni.
– Érdekes dologra jöttem rá ma este – számolt be a tapasztalatairól Eleknek. – Míg a diktatúrát elég jól tűrik a magyarok, veszíteni, főleg futballban, úgy látszik,
egyáltalán nem tudnak.
1955. NOVEMBER
Horkolt a pasas, méghozzá olyan hangosan, olyan falrengetőn, hogy az még a béketűrés világbajnokának is sok lett volna. Gyuri meg. a többi utas viszont legfeljebb
csak átlagos teljesítményre volt képes, a tőlük telhető türelem következésképp úgy ízzé-porrá zúzatott, mint gőzkalapács alá tévedt levéltetű!
Leginkább valami technikusnak látszott, de mindenképp olyan embernek, aki valamely alacsony, bár polgárias foglalkozást űz, az inge mellzsebébe tűzött tollak
mindenesetre legfeljebb elemi iskolázottságra és kezdetleges szaktudásra engedtek következtetni; az a csiszolt mozdulat pedig, amellyel csupán jobb keze
igénybevételével s egyetlen lendülettel csapta ki orrváladékát az ablakon, azt sejtette, hogy éveket tölthetett építkezéseken. Budapesten szállt fel a vonatra, szedett-
vedett holmiját fölrakta a csomagtartóba, letelepedett az egyik ajtó melletti ülésre, fejét az üvegnek támasztotta, és minden bevezető nélkül, haladéktalanul elaludt.
Aztán alig néhány perc múlva a horkolás is kezdetét vette; eleinte mintha csak valahonnan a távolból közelednék, halk morajlásként, ám mindinkább erősödve, míg
fülsiketítővé nem fokozódott a pasas eltátott szájából feltörő robaj. Az emberek egymásra néztek, eleinte mintegy csöndesen mulatva csak magukban, de aztán mind
kínosabb zavarral a tekintetükben, ami végül is az ingerültségig nőtt. A faragatlan viselkedésben, amivel egyesek embertársaikra löttyintik az otrombaságukat, az a
legkülönösebb, állapította meg Gyuri magában, hogy rendszerint nem az elkövető, hanem az áldozat érzi magát kínosan tőle.
A horkolás hangereje fenomenális volt. Ha csak halk, ki-kihagyó harákolást hallat, az elviselhető lett volna, az illető tüdeje azonban szakadatlanul és könyörtelen
erővel öklözte útitársai dobhártyáját. Az igazat megvallva, nemkülönben kellemetlen volt, hogy egyszersmind kénytelenek voltak részletekbe menő, mondhatni intim
ismereteket szerezni a meglehetősen korpulens férfi testi működéséről is – mintegy közvetlenül a pálya széléről szemlélhették légúti kalandozásait. Ritkán bár, de olykor
rövid időre alábbhagyott a hangorkán, miáltal megkönnyebbülés és remény töltötte el a többieket, hogy talán véget ér valahára a fülek ostroma, ám a csönd e csekély
közjátékai, mialatt új erőre kapott a horkolás, csak annál hasogatóbbá tették az újra felzúgó gurgulázást.
Gyurinak, aki a fülke túlsó végében ült, nem volt alkalma gátat vetni a horkolásnak, a közelebb ülők azonban megpróbálták legalább mérsékelni a hangerőt. A
diszkrét köhécselést kevésbé diszkrét köhentések követték, majd kurjantások és lökések, de mindhiába; a pasas álmában sem tévesztett el egyetlen ütemet sem. Egy
fejkendős asszony hangos csettegésbe fogott, azt a hangot hallatva, mellyel a tyúk kotyogását szokás utánozni. A csettegés csapásai alatt előbb csak el-elcsuklott, majd
abbamaradt a horkolás. – A férjemnél is mindig beválik – mondta az asszony büszkén, de épp ekkor a horkolás ismét rákapcsolt. A szemközt ülő férfi azzal
próbálkozott, hogy egy szál nagyerejű fokhagymás kolbászt húzott el az alvó orra alatt. Semmi. A pasas boldogan tovább hortyogott.
A férfi rendíthetetlen nyugalma, a horkolás szinte már könnyed magabiztossága nemcsak bosszantotta Gyurit, de egyúttal a csodálatát is kivívta. Ő sose tudott
vonaton aludni, vagy legfeljebb csak a tompa kábulatig sikerült eljutnia, ami sokkal rosszabb volt, mint a sima fáradtság.
A kolbászlengető férfit felidegesítette a kudarc, s egyre agresszívebben viselkedett a Morpheus karjaiban heverő hústömeggel, aki azonban teljesen közönyös maradt
a feléje irányuló esdeklés iránt, s az ujjböködés is éppúgy közömbösen hagyta. Ha nem lett volna szemmel látható, hogy légzőművei levegőt szívnak be s bocsátanak ki
magukból, szinte aggasztó lett volna, hogy semmi sem vált ki belőle választ, olyannyira érzéketlen volt a test, melynek a panaszokat vennie és közvetítenie kellett volna.
– Tisztelt uram, ön nagyon hangosan horkol – mondta egy szemüveges tiltakozó, s újfent megtaszította a horkolót. Gyuri végül is elmenekült a szájüregből feltörő
mennydörgés elől, és otthagyta a fülkét.
Micsoda adomány, ha így tud aludni valaki, gondolta. És minő vonzó gondolat átaludni ezt az egészet, s majd csak akkor felocsúdni, amikor már minden más lesz.
Mert tulajdonképpen az unalom volt benne a legborzasztóbb. Azonkívül, hogy durva volt és brutálisan erőszakos, a zsarnokság ráadásul még rettenetesen unalmas is
volt. Olyannyira, hogy az ember nem is szívesen hívta volna meg magához vacsorára. Vegyük például a klasszikus ókor nagy zsarnokait: Caligula, Néró – azok még
igazi zsarnokok voltak; kicsapongás, pompa, jó sok paráználkodás, színpadiasság, hátborzongató izgalmak, panem et circenses. De mi jut nekünk?, merengett Gyuri.
Alig valami panem, ami pedig a circenses-t illeti, abból is csak az a fajta, amiben vörös orrú emberek futkároznak fel és alá.
Nem elég, hogy diktatúrában kell élnem, füstölgött magában Gyuri, de ráadásul ilyen ócska diktatúrában, egy harmadosztályú, unalmas diktatúrában. Maradhattam
volna Pesten, és elmehettem volna a Borisz Godunov-ra. Azt még csak négyszer látta. Egyébként ez is az új rendszer egyik szép vívmánya volt, habár sosem eléggé
méltatott: az ember bármikor megnézhette a Borisz Godunov-ot. Végtére is a műsorra tűzhető orosz operák száma véges volt. Róka akkoriban egy opera-énekesnővel
járt, miközben olthatatlan szerelem ébredt benne az opera műfaja iránt, és Gyurit is meghívta, hogy menjen el vele megtekinteni a menyasszonyát. Nagyon mulatságos
látványt nyújtott a sok rendőr meg vasmunkás, amint ott feszítettek az első sorokban, akár tetszett nekik, akár sem. (A Ganzban az esztergályosok sorsot húztak a
párttitkár által kiosztott jegyekre; sokan még extra műszakot is inkább vállaltak, mint hogy farkasszemet kelljen nézniük a zenével.) Még csak egy hónapja volt, hogy
Gyuri utoljára látta a Borisz Godunov-ot, ezért inkább azt választotta, hogy leutazik Szegedre és megkockáztatja azt a bulit, amiről Sólyom-Nagytól értesült.
A szomszédos fülkében egy gyönyörű lány ült igen élénk beszélgetésbe merülve a barátnőjével, aki szintén vonzónak volt nevezhető. Megfelelő külsővel,
nagyobbacska adag szépséggel felszerelkezve mindig lehet érvényesülni; olyan ez, mint a mentőöv, amely a felszínen tartja az embert. A lány most szinte szadista
gyönyörűséggel végignyalintotta az ajkát, és himbálni kezdte a jobb lábán átvetett bal lábát, méghozzá olyan határozottan és ütemesen, olyan vágtató ritmusban, hogy az
embernek akkor is a nyargalás jutott volna az eszébe róla, ha egyébként nem mindenről s mindig ugyanaz jut az eszébe, mint Gyurinak.
Miért van az, búslakodott Gyuri, hogy a gyönyörű lányok sosem abban a fülkében ülnek, ahol én? Miért van az, hogy nekem mindig csak a horkoló hülyék jutnak?
Elszontyolodva visszament a fülkéjébe, miközben azért azt is kénytelen volt beismerni magának, mivel koránál fogva voltak immár bizonyos tapasztalatai, hogy hiába ült
volna a lány vele egy fülkében, ő akkor is képtelen lett volna rá, hogy kieszeljen valami jó kis kezdőmondatot, amit lasszóként rávethetett volna a lányra, vagy ha mégis,
akkor meg ahhoz nem lett volna elég bátorsága, hogy használja.
Az az útitársuk, aki meg-megújuló kísérletekkel próbált véget vetni a hangos alvásnak, végül is belefáradt, hogy csupán udvarias diplomáciai jegyzékek útján
érintkezzék a horkancs idegrendszerével. Fogta magát és odaigazította az illető kezét az ajtónyílásba, majd heves mozdulattal rárántotta a tolóajtót, ezáltal megpróbálván
mintegy amputálni az ujjait. Az alvó erre felriadt ugyan, de alig is méltatlankodott, s szinte csak meglepetten és magában, mintha véletlenül a földre pottyant volna
álmában.
– Ezer bocsánat – mentegetőzött az ajtócsapó –, azt hiszem, becsippentettem az ujjait. – Az ajtócsapott azonban rá se hederített. Kihajtogatott egy szőnyeg méretű
papírdarabot, és előkotort belőle három zsírtól csöpögő sült csirkeszárnyat, melyeket olyan étvággyal és olyan zajosan fogyasztott el, hogy a kupéban mindenki úgy
érezhette, szinte az őrlőfogainak a szemszögéből nézi végig a marcangolást. Az általános megkönnyebbülés azonban, melyet annak láttán érzett az utazóközönség, hogy
az illető a csirke utolsó falatját is elropogtatja, azon nyomban szertefoszlott, amikor az evést befejezvén, mintegy startjelre folytatta az alvást és egyszersmind a horkolást
is ott, ahol csak az imént abbahagyta. Szeged pedig még legalább kétórányira volt.
Mint jövendő vasúti dolgozó, Gyuri ingyen utazott, ez azonban még nem tette kevésbé terhessé az utazást. Ha az ember tizennyolc éves, a világ végére is hajlandó
elutazni egy jó buli kedvéért, gondolta, mivel maga is érezte, mennyire szüksége van egy kis rábeszélésre, hogy belevesse magát egy kis élvhajhászásba.
 – Ne aggódj – mondta neki Elek hirtelen feltörő atyai jóindulattal. – Mindenkinek van az életében egy ilyen időszak. Az én esetemben például az 1911-es év volt
ilyen. 1911-ben ha csak jó napotot mondtam egy nőnek, már menekült is előlem, ha ugyan nem mindjárt rendőrért kiáltott. Végig, az egész évben, mintha kínai fal
húzódott volna köztem és a nők között. Tudod, népeknek, embereknek, mindenkinek vannak jó meg rossz korszakai. De a nőhiány se tart örökké. – Több vigaszt
nyújtott volna az atyai bölcsesség, ha Elek nem épp akkor pomádézta volna magát valamely hölgyismerőse estéli kísérgetésére készülődvén. Pataki nyilván kéjes
élvezettel tudósította Eleket Gyuri legújabb kudarcáról, mely a sorozatos pofára esés szinte példátlan bűvészmutatványa volt.
Az Andrássy úton Gyuri véletlenül összefutott István feleségének a húgával, és mindjárt be is lett mutatva annak a két formás kis röplabdás lánynak, akikkel együtt
volt. Szerencsés véletlen folytán a lányok épp egy új filmről beszélgettek, s Gyuri meg is ragadta az alkalmat, hogy menjenek el együtt megnézni. A film, akárcsak az
összes többi magyar film, nyilván hülyeség lesz, de arra talán mégiscsak jó, hogy közben kiszimatolja, mit gondolnak őróla a lányok. Az egészben pedig az volt a
legszebb, hogy közös moziba menést javasolva, a szó szoros értelmében véve tulajdonképpen nem is randevúra hívta a röplabdás lányokat, vagyis ha netán
visszautasítanák, az voltaképpen csak a filmnek szólna és egyáltalában nem az ő vonzerejének. Kénytelen volt a kultúrprogram kínálta segítséghez folyamodni, az
önérzete ugyanis a bokasüllyedésnél is mélyebbre szállt, továbbá azért is, mert hiába próbálta leolvasni a lányok erotométerét, nem tudta megállapítani róla, mennyire
volnának hajlandók bebocsátani őt a vidámparkjukba. További gondot jelentett a lányok iránta való hajlandóságának egyensúlyba hozatala az ő irántuk való
hajlandóságával; a szőke sokkal vonzóbb volt, másrészt viszont nagy ostobaság volna a kedvéért kihagyni a barnát, ha éppenséggel róla derülne ki, hogy nincs senkije
és fickós a kedve.
A meghívás tehát mintegy a természetes kiválasztódás egyik megjelenési formája volt; amelyik kevésbé hajlandó a kettő közül, nyilván inkább otthon marad majd – a
vágy diadala. Gyuri, aki el volt tökélve, hogy leküzdi balsorsát, harmadiknak még egy szépreményű könyvelőhölgyet is megidézett, akivel a könyvtárban ismerkedett
meg akképp, hogy levett a számára egy könyvet a legfelső polcról, amit ő ágaskodva sem bírt elérni.
A mozi előtt ácsorogva Gyuri gratulált magának, amiért ezennel a földdel fogja egyenlővé tenni addigi balsorsát, s az emberanyag tömeges, koncentrált bevetésével
töri át az ellenség hadállásait. Ám amikor már elkezdődött a film, de még hírük sem volt a lányoknak, elkezdett Gyuri is szorongani, majd jött a torokszorító felismerés,
hogy háromszorosan ejtették pofára. Azáltal, hogy megháromszorozta az esélyeket, egyszersmind a bukás esélyét is megháromszorozta. Ráadásul nem is remélhette,
hogy valaki átveszi tőle a három fölöslegessé vált jegyet. Pedig teljesen le volt égve, és bár a Gyurkovics tartozott neki egy százassal, nem kérhette vissza, éppen mert
annyira kellett a pénz, mivel úgy festett volna a dolog, mintha nagyon meg lenne szorulva, azt pedig nem engedhette meg magának.
A horkolás közepette kifelé bámulva az ablakon Gyuri parasztokat látott, amint ősziesen mezőgazdálkodtak valamit. Ezek azok, akiknek annyi eszük se volt, hogy
megleljék a városba vezető utat, gondolta magában kuncogva Gyuri, a városlakók magabiztosságával. Persze valakinek meg kell termelni a krumplit is. És olyan is kell,
aki lefilmezi őket ezenközben. Mint a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója, szakmai gyakorlaton Pataki is megfordult vidéken, ministránsként cipelve egy
filmhíradós forgatócsoport kameraállványát okulásul.
Zsámbékra vonultak ki, mely község a falusiasság és romlatlan pásztori táj Budapesthez legközelebb eső példája volt, mindössze egyórai autóútra a fővárostól. A
téma a falu termelőszövetkezeti csoportja megalakulásának négy és feledik évfordulója volt, ami elválaszthatatlanul összefonódott azzal, hogy Gátinak, a rendezőnek
sürgősen szüksége volt néhány demizson elvtársi fehérborra.
Gátinak még budapesti művészkörökben is sikerült az első sorokba hisztériáznia magát, pedig ott szinte csak belépőjegy az önimádat. Pataki jelenlétét azonban
valami okból az ö személyének szóló elismerésként értelmezte, s Patakiban azt a fiatalembert látta, aki arra vágyik, hogy a mestertől lessé el a dokumentumfilmezés
titkait, ezért szívélyesen a szárnyai alá vette, bár Pataki sokkal szívesebben ment volna evezni. – Micsoda szaros falu – jelentette ki Gáti, ahogy szétnézett Zsámbékon. –
Ha jól emlékszem, itt is voltam szavazni ’47-ben. Nem tudom, hányan mondhatják el magukról, hogy nem kevesebbszer, mint hatvanszor szavaztak le egy és ugyanazon
választáson! Persze az ilyen porfészkek mind egyformák. Én meg a második kerületi kommunista ifik az egész nap a környéket jártuk egy teherautóval, és mindenhol
leadtuk a szavazatunkat. Mondhatom, baromi fárasztó dolog a demokrácia. – A beszélgetés a téeszirodán folyt. Aztán amikor Gáti úgy érezte, ideje volna már egy kicsit
filmrendezni is, kikiáltott az ablakon az operatőrnek, aki ezalatt azzal volt elfoglalva, hogy kipróbált különféle beállításokat. – Te, János, azt akarom, hogy elkapd a
történelmi jelentőségű vívmányok hangulatát, helyes? – Aztán folytatta a helyi borok végigkóstolását. – Az első főszabály az, hogy az embernek mindig pontosan tudnia
kell, hogy mit akar. A második a jó szereposztás. Ha jó a szereposztás, szinte kész is a film. Most is például, én már pontosan tudom, hogy ki lesz a főszereplőm. Feri
bácsinak hívják. Ő lesz mintegy a legöregebb ember a faluban, aki rengeteg szenvedésen ment át az évtizedek során, éhezett és kizsákmányolták meg minden, most
azonban, békés öregségében boldogan legelteti a szemét a nép vívmányain, mert tudja, hogy hála a tudományos szocializmus elmélete gyakorlati alkalmazásának, a
jövendő nemzedékek immár sose fogják megtudni, mi az a nincs meg a szükség és a többi és a többi. – Gáti úgy nyelte a bort egyik pohárral a másik után, mintha csak
a lefolyóba öntögetné.
– Feri bácsi eszményi főszereplő lesz. A múlt héten találtam rá, amikor lejöttem körülnézni. A jó előkészítés… minden a jó előkészítés. Ez a vén szivar tökéletes lesz.
Legalább félméteres bajsza van. Dől belőle a népi bölcsesség meg a földszag. Ő a mindenki Feri bácsija. Egyelőre még nem akarja elvállalni, de én akkor is sztárt fogok
csinálni belőle. – Már csak alig néhány pohár volt hátra. – Aztán a negyedik főszabály; sose feledd: az operatőrnek mindent el kell magyarázni, minél többet magyarázol
neki, annál jobb. – Gáti kihajolt az ablakon: – Kész vagy, János? – Aztán Patakihoz: – Te még sokra viszed. Jól tudsz hallgatni. – Végül a téeszcsé elnökéhez: – Remek.
Elvisszük az egészet, ami van.
Fölényesen és barátilag átkarolva Patakit, Gáti kiment a földekre, hogy fölvegye a legfontosabb snitteket. – Hol van a Feri bácsi? – üvöltötte el magát.
– Sajnos, a Feri bácsi súlyosan megbetegedett – magyarázta az elnök. Helyette fölhajtott egy fél tucat ráncos, öreg parasztembert, hogy Gáti választhasson közülük.
– Látod – szólt oda Gáti Patakinak, bár alkalmasint csak suttogásnak szánta: – mindig mindenki bele akar pofázni. Mert mind azt hiszi, hogy jobban tudja. Mind
filmrendezőnek képzeli magát. Na, mi lesz már? Hol bujkál az a szégyenlős vénember?
Az elnök, a tanácselnök meg a párttitkár felváltva magyarázták a kezüket tördelve, hogy Feri bácsi csakugyan nagyon beteg, és szíveskedjék ezért a filmrendező
elvtársnak egy másik, nemkülönben nagy gonddal kiválasztott és hasonlóképpen alkalmas rozzant vénséggel beérni. Gáti azonban ezen csak kacagott, és követelte,
hogy vezessék őt Feri bácsi hajlékához, ahol időközben már az utolsó kenetet adta fel az öregnek a pap rémülten.
– Ezt most azonnal abbahagyja nekem, mert különben elvitetem – mondta Gáti a papnak tréfálkozva, Patakinak azonban az volt a benyomása, hogy a pap
összeszarta magát. – Hogy vagyunk, Feri bácsi? – szólította meg az öreget Gáti, és kedélyesen hátba verte, Feri bácsi azonban erre sem válaszolt, mivel túlságosan el
volt foglalva a haldoklással. – Szerintem nagyon jól néz ki az öreg – jelentette ki Gáti, az operatőrnek és Patakinak azonban ölben kellett kicipelnie Feri bácsit, mivel a
futóműve felmondta a szolgálatot. Hiába is utasította volna a lábát, már nem engedelmeskedett volna.
Gáti hosszú léptekkel járta a határt, hogy megkeresse a megfelelő helyszínt, Pataki, az operatőr meg az elnök pedig cipelték utána Feri bácsit, aki paraszti mivoltához
képest nem volt nehéz, de azért megvolt a súlya. – Ez az – jelentette ki Gáti, s megállt a zsendülő kukoricásban. – Filmnyelven ez mindent elmond – mondta, miközben a
parasztvivők lihegve utolérték.
– Az lehet – vetette ellen az elnök –, de ez a föld nem a téeszcséé, hanem a Lévaié. Kiugrott az ablakon, amikor összehívtuk a falugyűlést, és mindenkinek alá kellett
írnia a belépést.
Gáti nem hagyta zavartatni magát. Szerencsére egy fakerítés húzódott a közelben, aminek nekitámaszthatták az öreget, mert különben a lába nem bírta volna meg.
– Helyes; felvétel! – kiáltotta Gáti. – Na, Feri bácsi, hány éves is maga?
Feri bácsi nem felelt – úgy tűnt, kénytelen minden figyelmét a lélegzetvételre összpontosítani.
 – Mennyi az öreg? – fordult Gáti a téeszelnökhöz.
– Nem tudom. Hetven-valahány lehet.
– Rendben van; na, akkor mondja, Feri bácsi – folytatta Gáti –, milyen érzés látni az új Magyarország hatalmas vívmányait? – Feri bácsi azonban továbbra sem
válaszolt. Gáti más kérdéssel próbálkozott tehát: – Mit érez, Feri bácsi, amikor látja azokat a csodálatos változásokat, amelyek itt, Zsámbékon is bekövetkeztek? –
Feri bácsi csak hallgatott. Pataki meg volt róla győződve, hogy ha Feri bácsinak megadatott volna a helyváltoztatás képessége, már régen otthagyta volna őket. Az
öregtől azonban immár annyi telt csak, hogy belekapaszkodjék a kerítésbe. Kifogyhatatlan türelmében Gáti elfordíttatta róla a kamerát, és várta, hogy az öreg
megnyilvánuljon. Két perc se telt belé, Feri bácsi sírva fakadt.
– Óriási! – kurjantott Gáti. – A könnyekig meg van hatva a népi demokrácia sikereinek láttán. Premier plán! Remek vágókép lesz. – Patakit egyáltalán nem győzte
meg Gáti interpretációja, és megkockáztatta, hogy Feri bácsi talán inkább attól fakadt könnyekre, hogy egy kukoricaföldön és filmszalagon kell meghalnia.
Feri bácsi mindazonáltal túlélte a megörökítését, ha nem is sokkal. Jól nevelt ember volt s ezért megvárta, amíg hazafuvarozzák, és csak akkor adta be a kulcsot,
mialatt Gáti a demizsonokat rakodta föl a kocsira, közben olykor-olykor elégedetten megjegyezve: – Figyeltétek, micsoda bajsza volt?
Valóban nagyon sokat segít, tűnődött Pataki, ha az ember pontosan tudja, hogy mit akar.
– Magának mik az ambíciói az életben, fiatalember? – kérdezte Bakkai az első angolórán, akkor, amikor egyebek között abba is beavatta Gyurit, hogy őt négyéves
korában felültették szőrén a lóra, hogy (legalábbis Bakkai szerint) az ősi magyar szokásnak megfelelően meggyőződjenek a bátorságáról s arról, milyen szerencse fogja
kísérni életében. Bakkai kérdése ráébresztette Gyurit, hogy neki nincsenek semmiféle ambíciói, legföljebb csak valami vágyakozás él benne: innen el. Úgy érezte, kínos
dolog ennyire ambíciótalannak lenni, valamiképp a rossz modor megnyilvánulása és egyúttal szégyellni való hiányosság. Mondjuk, milliomosnak lenni vagy uralkodni a
világ fölött azért nem lenne rossz dolog. Hagyná magát rábeszélni. Lehetséges, hogy az ambíciók kirakodóvásárába is azért nem ment el, mert annak idején, négyéves
korában, Elek elmulasztotta fölültetni a ló hátára?
Gyuri remélte, hogy a hortyogó hústömeg nem ébred fel Szegeden sem, és majd elszalasztja, hogy leszálljon az úti céljánál, ám amilyen precízen a mozdonyvezető
megállt a szerelvénnyel a peron mellett, a pasas is ugyanolyan pontossággal időzítette, hogy mikor katapultáljon álmából. Rajta kívül ekkor már csak Gyuri volt az
egyetlen utas a fülkében, a többiek mind megfutamodtak a folyamatos zúgattyúzás elől.
Gyuri nem nagyon ismerte Szegedet, épp csak annyira, hogy elküldje az ellenkező irányba, amikor a pasas azt tudakolta tőle, merre van a belváros.
Pirinyó bosszúját kiélvezvén, Gyuri nekivágott a városnak, hogy felkutassa Sólyom-Nagyot és valahogy elüsse vele az időt az esti buliig.
Ez abból állt, hogy keresztül-kasul bejárta az egyetemet, közben vissza-visszatérve Sólyom-Nagy szobájába is, és olykor találomra megkérdezve valakitől, nem
tudja-e, hogy merre lehet, mely kérdésre kivétel nélkül mindenkitől tagadó választ kapott. Kizárásos alapon végül arra jutott magában, hogy megnézi a könyvtárban is.
Az egyetemi könyvtár illőképpen komoly s könyvtárszerűen hallgatag épülete még a századforduló üledéke volt. A bennük felgyülemlett betűtömegtől, ha könyvtárt
látott, Gyurit rendszerint különös nyugalom szállta meg. Minden rendben van, biztatták a könyvek szavak nélkül, itt vagyunk. Odakinn, meglehet, a mennyekbe csap a
téboly s az utcán grasszál a hülyeség s torát üli a középszerűség, nekünk azonban semmi dolgunk ezzel a badarsággal; idebenn tonnaszám áll a kultúra, évszázadok java.
A Zelkek kiszitálva az idő rostáján, fűzfapoéták, unalmas fecsegők, közhelyek kufárjai kiakolbólítva. A múlt gerinctelen véglényei összetöppedtek, majd elporladtak, s
porukat szétfútta a szél, s csak a gerincesek családjába tartozók csontjai maradtak meg, valamint azok, akik elég szerencsések voltak, hogy még Marx eljövetele előtt
két lábra emelkedtek, s így alkalmuk sem lehetett megrágalmazni őt, miáltal magukra idézhették volna az olvashatatlanság birodalmába való száműzetést.
A polcok pótolták az utazási szabadságot, ezernyi egérutat kínálva a legkülönfélébb országokba, amelyekről Lenin nem is hallott, és ahol még csak nem is hallottak
Leninről („Mi volt 1874-ben?”, tette fel neki a kérdést Róka az előző nap, mivel együtt készültek Gyuri marxizmus-leninizmus vizsgájára. „1874-ben? Fogalmam sincs.”
„Akkor volt Lenin négyéves.”). Könyvtárba menni olyan volt, mint a megtisztulás (legalábbis, amíg az ember valami olyasmihez nem ért, ami 1945 után jelent meg), bár
Gyuri sosem tudott nyugton megülni, hanem negyedóra múltán már izgett-mozgott a széken, viszketni kezdett a háta, amit szeretett volna megvakarni, vagy úgy érezte, ki
kellene nyújtóztatnia a lábát, meg kellene inni egy kávét, vagy akármi mást csinálni, csak épp nem olvasni. Bármily hón szeretett volna elmélyedni a könyvekben a
tudásvágytól visszafojtott lélegzettel, végül is mindig kénytelen volt följönni a felszínre, hogy egy kis levegőt szippantson. Tanulásban rövidtávfutó volt.
Továbbá számításba kell venni még bizonyos gatyai gerjedelmeket is. Valamely okból a könyvtárak fegyelme és méltósága különösen serkentőleg hatott a szerelmi
hajlamokra. Éppen mert a könyvtár eleve oly ellentétes a nemi tevékenységgel, természetszerűleg színterévé vált. Gyuri letelepedett, fölnyalogatott néhány sort a
könyvből, aztán már jött is a nő. Bármily üres lett légyen is máskülönben, minden könyvtárban akadt egy ifjú hölgyemény. S bármily érdekfeszítő volt is a kettős
könyvelés tankönyve, a Gyuri irányítóközpontjában dolgozó idegsejtek ilyenkor mind ott tolongtak az új jövevény körül. A könyvtár komolysága a legszürkébb
egérkelány bájbecsét is szinte az elviselhetetlenségig fokozta.
És akkor megkezdődött a tűnődés. Vajon ha ezt meg azt összeraknánk, megváltoznék-e attól a leányzó hátralevő élete? Lehet, hogy sarlóval kellene utat vágni az
embernek az alhasi őserdőben? A fantáji buja fű sűrűsége unos-untalan visszatérő téma volt, akárcsak a delta csatornázata és a bimbók holdudvara. A bizottság pedig
mindig csak ugyanazt a kérdést tette fel neki újra meg újra, mígnem Gyuri szinte sajgott már a kíváncsiságtól, és zihálva kapkodta a levegőt. Ha csak egy töredékét is
ennek a felbuzgó energiaözönnek hasznos munkára foghatta volna, játszva elelnökösödhet valahol egy közepes méretű országocskában. Örökös mozgás volt minden.
Olykor lelassult ugyan a mozgás, de meg sosem állt. Ült a könyvtárban, s közben megállás nélkül villództak előtte a különféle puncifrizurák: a sűrű szálú lábtörlőfazon
volna az?, vagy a göndör szőrű barika?, a deres fa?, a híres pom-pom?, netán a pemzlifazon?, esetleg az úgynevezett páncélingfazon? Lelki szemeinek pillantása
belefúrta magát a sötét alagútba.
Járta a szegedi Egyetemi Könyvtár emeleteit, ám Sólyom-Nagyot csak nem lelte sehol. Eszébe jutott, hogy József Attila is Szegeden járt egyetemre, s ettől a
gondolattól halványan érdekesebb színben tűntek fel a lépcsők. Pataki valami ismeretlen okból nagyon haragudott József Attilára. Egyszer azon kapta, hogy egy József
Attila-kötetet rugdal. József Attila olyan agybajosan szegény és agybajos volt, hogy nem is volt más választása, mint költővé lenni. Olyan szegény volt, hogy még arra
sem telt neki, hogy éhen haljon valami padlásszobában, és egyúttal annyira agybajos is, hogy végül kénytelen volt vonat elé vetni magát harminckét éves korában, ami
pedig nagyon jó életkor, bár az akadékoskodók ennek persze ellene vethetnék, hogy a harminckettedik életév az ifjonti és tragikus halálnak is lehetséges legszélső
határa egyszersmind, s mivel oly lankadatlanul rémes volt az egész élete elejétől fogva, nem is igen érti az ember, miért várt olyan sokáig.
József Attila továbbá arról is nevezetes, hogy valószínűleg ő volt az egyetlen rendes és jellemes, valamint kétségkívül az egyetlen ép magyar nyelvérzékkel bíró
ember, aki valaha is belépett a Kommunista Pártba, mely lépésre gyógyíthatatlan magányosságában szánta rá magát, valamikor a harmincas években, amikor a Párt még
illegalitásban volt. Szinte azon nyomban ki is zárták persze, mivel volt mersze gondolkodni, miáltal ó megmenekült a gyalázattól, a Párt meg attól, hogy folt essék
hülyesége hótiszta mellényén.
Sólyom-Nagy seholléte belengte az egész könyvtárt. Elhaladván egy ablakmélyedésben tanulásba merülő ifjú hölgy előtt, Gyuri pillantása összefonódott az övével, és
ekkor ráismert benne Jadwigára, a lengyel lányra, akivel egy héttel azelőtt találkozott, bár most szemüveget viselt, ami kissé elhomályosította a róla őrzött emlékképet.
Kölcsönösen s némán üdvözölték egymást, majd Gyuri továbbhaladt, hogy bekukkantson még néhány zugba, melyekben Sólyom-Nagy helyett szintén csak könyveket
talált. Noha Sólyom-Nagy korántsem volt lebilincselő társaság, vajh mi az ördögöt fog csinálni nélküle estélig?
Visszament oda, ahol Jadwiga ült s olvasott könyvtornyok bástyái mögött, mert arra gondolt, hogy ha más egyéb nem akadna is, Sólyom-Nagy meg az egyetemi élet
bizonyára kínál annyi témát a társalgásra, amennyi egy kávéhoz szükségeltetik. Jadwiga a magáévá tette Gyuri indítványát, de aztán még perceket töltött azzal, hogy
szépen összerakja a tanuláshoz szükséges mindenfélét, méghozzá olyan alapossággal, hogy Gyuri szinte irigykedve nézte. A könyvjelzők különféle könyvekbe kerültek,
a ceruzák a maguk külön dobozába, a könyvek oszlopok tetejére, a jegyzetlapok csomaggá tömörültek, majd az egész tanulmányi felszerelés egymásra tornyoztatott,
míg egyetlen tömör tömböt nem alkotott. Jadwiga komolyan vette a kávészünetet is.
A büfébe érve elváltak, mert míg Jadwiga asztalt foglalt, Gyuri elment sorba állni a kávéért. Mire azonban megjött a két kávéval, eltűnt az asztalhoz tartozó második
szék. – Ne haragudj – mondta Jadwiga, mint aki álomból ocsúdik –, észre se vettem, amikor elvitték. – A büfé zsúfolva volt, és Gyurinak az egész helyiséget be kellett
cserkésznie, hogy másikat szerezzen helyette. Végül is egy sápatag gólyától sikerült zsákmányolnia egyet, aki számos üres szék fölött őrködött, de a hajnali felkelés miatt
Gyuri olyan ádáz képet vágott, hogy az ifjú tiltakozni sem mert.
– Szóval, ti jó barátok vagytok Sólyom-Naggyal? – érdeklődött Gyuri.
– Nem – mosolygott Jadwiga hamiskásan –, nekem nem nagyon vannak jó barátaim.
Jadwiga magyar szakos volt, irodalmár. Nem vitte túlzásba a társalgást; csak amennyire a jó modor megkívánta. Gyurinak szinte vallatóra kellett fognia, hogy
kivasaljon belőle valamit a családi hátteréről. Magyarul félelmetesen jól tudott, s éppen csak árnyalatnyi akcentussal beszélt, amit jószerével szándékosan őrzött, mivel
bizonyos egzotikus bájt kölcsönzött neki; emlékeztetőül mintegy, hogy senki se nézze magyarnak. Azért is, mert igaz volt, meg azért is, mert egy nő se haragudott meg
még egy bókért, Gyuri ezt mondta neki:
– Te jobban beszélsz magyarul, mint a legtöbb magyar. És valószínűleg te vagy az egyetlen nem magyar ebben az évszázadban, aki megtanult magyarul. Mondd, mi
vett rá?
– Apám itt élt a háború alatt. Ez nálunk családi hagyomány tehát. – Gyuri tudta, hogy a háború alatt csapatostul vonultak át a lengyel katonák Budapesten;
menekültek az egyik háborúból és mentek tovább az új háborúba. Kemény, elszánt férfiak, akiket feldúlt, hogy pillanatnyilag akadályoztatva voltak az emberölésben, s
ezért jobbára azon tűnődtek, kit tegyenek a halállistájuk első helyére – a németeket-e vagy inkább az oroszokat. Furcsamód a világnak ebben a sarkában, ahol a
különféle nemzetek rengeteg időt töltöttek azzal, hogy kiókumlálják, melyik szomszédukat utálják a legjobban, a lengyelek és a magyarok százados mély barátságban
éltek egymással. Még egy kétsoros versike is megörökítette mindkét nyelven, hogy a két nép milyen szívesen bunyózik meg piál együtt. Gyurinak elég furcsa volt, hogy
valaki Magyarországra akarjon jönni, méghozzá magyarul tanulni, másrészt viszont ő meg Kínába próbált kijutni, és változatosságnak Lengyelország is éppúgy megtette
volna neki, ha mégoly vörös is. Az előző évben sikerült is bekerülnie a Gdanskba utazó csapatba, és már a plakátra is fölkerült Gyuri mosolygós ábrázata, de aztán
megint csak nem kapott útlevelet. Akkor még Heppet is meglepte a dolog. Mindazonáltal úgy érezte, tudna tenni egyet s mást ő is a lengyel-magyar kapcsolatok
fejlesztése terén. Szóba hozta hát a bulit, amit Sólyom-Nagy szervezett, és megkérdezte Jadwigát, hogy vajon ő is ott lesz-e.
– Nem vagyok meghíva – felelte, majd tovább hűtve Gyuri próbálkozásának hevét, hozzátette: – De nem is nagyon szeretek bulikra járni. – Kávéját elfogyasztván s
aztán még kivárva az illendőség által megkövetelt idő elteltét, Jadwiga felkelt az asztaltól, hogy visszamenjen, és folytassa a tanulást. Gyuri elkísérte, hátha mégiscsak
felbukkan Sólyom-Nagy a könyvtárban, bár maga előtt sem tagadhatta, hogy ennek esélye csekély, hacsak nem azért jönne, hogy kicsempésszen néhány értékesebb
könyvet, melyek ezáltal új életet kezdhetnének fizető tulajdonosok polcain.
Sólyom-Nagy nélkül távozott a könyvtárból, ámde Jadwiga kollégiumi szobaszámával a zsebében, amit jószerével habozás nélkül nyújtott át neki a lány. Sose árt, ha
az ember tudja, hol lelhetők fel bizonyos talányos lengyel nőszemélyek. Gyuri úgy sejtette, Jadwiga körülbelül tizenkilenc lehet, szellemileg azonban sokkal többet
nyomott a koránál, és olyan fejlett technikával flörtölt, hogy közben csak a lehető leggyérebb információkat adta ki magáról.
Gyuri bejárta fél Szegedet, de közben egyáltalában nem találkozott Sólyom-Naggyal. Az átlagos magyar városokhoz képest Szeged nagynak mondható: öt percbe is
beletelt, amíg az ember átszelte az egyik végétől a másikig, mindazonáltal nagyon különös volt, hogy nem futott össze Sólyom-Naggyal. Talán eltévesztette volna a
dátumot? Vagy Sólyom-Nagy közben fölutazott Budapestre? Kétely esetén mindig meg kell ebédelni – amit meg is tett egy hentesüzletben, talponállva rágva végig
magát egy pár csabain kenyérrel és valami gyalázatos mustárral, ami kimarta az ínyét. Ebéd után úgy döntött, még egyszer megebédel, majd visszament az egyetemre, és
tovább bolyongott Sólyom-Nagyra lesve. Újra bejárta az immár ismerős helyeket a kollégiumtól a parkig meg a könyvtárig.
Bekopogott Jadwiga ajtaján. Bentről neszezést hallott. – Hiányoztál – mondta Gyuri mindjárt, ahogy a lány ajtót nyitott neki. Jadwiga tűnődve nézte egy hosszan
tartó percig, aztán beengedte. – Remélem, szereted a teát – mondta –, mivel mással nem tudlak megkínálni. – Gyurinak, a pénztelenség hadastyánjának egyetlen
pillantás is elég volt, hogy számba vegye az ínség jeleit a szobában. Olyan klinikai rend uralkodott benne, hogy Gyuri újfent ámulva csodálta azt a bámulatos női
képességet, miáltal szinte magától rend terem körülöttük, kiváltképp hogy csak aznap reggel is kis híján hasra esett a saját szobájában szerte heverő különféle
tárgyakban, melyek már akkor is ott leledzettek, amikor még el se kezdte könyvviteli tanulmányait.
Éppen ahogy Jadwiga megfogta a teáskannát, hogy vizet forraljon, Gyuri félreérthetetlen üzenetet kapott a vezérlőteremben szolgálatot teljesítő fiúktól. Az egyik arról
szólt, hogy milyen kecses ez a lány, milyen elegánsan mozog, milyen szívbe markolóan és diadalmasan erotikus még az is, ahogy azt a teáskannát a kezébe fogja.
Optikailag újraértékelve keblét, karját és lábát, Gyuri megállapította, hogy nemcsak karcsú és ruganyos, de egyszersmind kisportolt is a teste. Minő szerencse: épp az a
fajta sudár, korálló alkat, mely negyvenévesen is ugyanazt a látványt kínálja házastársának, mint tizenhat éves korában.
A másik váratlan üzenet arra hívta fel Gyuri figyelmét, hogy kétségtelen bizonyossággal feleségül kívánja venni Jadwigát. Ez meglepő volt. Azelőtt még sosem érzett
házassági hajlandóságot magában; sőt minden olyasmi, ami további kötelékekkel fűzte volna Magyarországhoz és bármi, ami a disszidálást körülményesebbé tette volna,
eleve tilalmas volt Gyuri szemében. Nos, most legalább tudja, hogy milyen érzés. Mivel kétségkívül jelen volt, bármily váratlanul állított is be, minden előhír s udvarias
köhentések nélkül – ott állt a gondolat, hogy nősülni kíván, éppoly félreérthetetlenül és sürgetőn, mint a csokoládé utáni sóvárgás szokott. Lehetséges volna, hogy elment
a józan esze? Mialatt Jadwiga vizet forralt a folyosói gáztűzhelyen, Gyuri ezt az eshetőséget latolgatta. Az öreg Szócsnak, úgy látszik, igaza volt.
A falon durván faragott fafeszület lógott, olyasféle, amilyent kegyes parasztok készítenek a ráérő idejükben. Hiába halt meg Sztálin, hiába volt mégiscsak 1955
immáron, ez mindazonáltal felért azzal, mintha valaki egy kétméteres márvány lófaszt állított volna föl a rektori hivatal elé. Nyilvánvaló volt, hogy Jadwigának korántsem
csak a keble kemény. Gyurinak tetszett ez a kevélység, de azért az is mindjárt megfordult a fejében, vajon nem támadhatnak-e mindenféle teológiai bonyodalmak a
délszaki frigy körül.
Gyuri szinte bánta is már a teát meg azt a vacak kekszet, amivel Jadwiga megkínálta, mert az volt az érzése, hogy most elfogyasztja a lány minden földi javainak felét:
a teát egy bádogdoboz aljáról kanalazta össze, a kekszről meg azt gyanította, hogy valami rendkívüli alkalomra volt félretéve, aminek viszont ő aligha felelt meg.
Kétszeresen is szükségesnek mutatkozott hát, hogy vacsorázni hívja a lányt – főleg, ha sikerülne találni valami nevetségesen olcsó vendéglőt.
– Segíts kinyitni az ablakot – kérte Jadwiga. – Olyan fülledt itt a levegő. – Az ablaknál állt, és a beragadt keretet feszegette. Hogyan csinálja ez a lány? Az se lehetett
volna izgatóbb, ha arra kéri, vetkőztesse le. Az ablaknak nem kellett sok biztatás, de még ha be is van szögezve, Gyurinak nem bírt volna ellenállni, olyan erők fakadtak
fel benne.
Buliügyben Jadwiga továbbra is hajthatatlan volt, és a vacsora se vonzotta. – El vagyok maradva a tanulással – mondta állhatatosan. A visszautasítás nem
csüggesztette el Gyurit szerfelett. Ösztönösen megérezte, hogy nem azért mondja, mert megszabadulni vágynék az ő társaságától. Sereglő könyvei tanúsították, hogy
komolyan beszél. Egyetemi hallgatóktól merőben szokatlan mód, Jadwigát érdekelték a tanulmányai. A keksz, lett legyen bármily árva és hervatag, megóvta Gyurit a
csüggedéstől. Határozottan érezte, hogy kettejük pályája mindjobban közelít egymáshoz, s immár összehajlik párhuzamosuk. Semmi kétség, ez szerelem volt, az első
teára.
Visszavonult kis időre, hogy ne zavarja a tanulásban, és hogy közben új terveket kovácsoljon. Most már Sólyom-Nagy is ott volt a szobájában. Nagyon
szabadkozott a távollétéért, és azzal mentegette magát, hogy számos portyát kellett tennie, míg össze nem gyűjtötte az esti folyékony muníciót.
 A bulit a színházban rendezték. Gyuri abban a hiszemben, hogy éppen elég profi tivornyát látott már életében Budapesten, szelíd, vidékies bacchanáliára számított, de
el kellett ismernie, hogy közbotrányokozásban és közszeméremsértésben a szegedi buli minden képzeletet fölülmúlt. Kétség sem férhetett hozzá, hogy sose látott még
ennél hajmeresztőbbet. A színpad közepére behoztak egy ülőkádat, amit Sólyom-Nagy színültig töltött a magyar történelem leggigászibb koktéljával, mely újabb
mérföldkő volt a szocialista tervgazdálkodás sikerének útján, és volt benne albán konyak, fagylalt, vodka és még sok minden más is, melyeknek mibenlétét senkinek
sem volt kedve találgatni.
Többen már alig félórával az ülőkád üzembe helyezése után olyan állapotba kerültek, hogy nem tudtak távozni a világot jelentő deszkákról. Gyuri csak egy kis
pohárkát merített meg benne, s azt szopogatta elgondolkodva, és egyre jobban örült, hogy nem hajtotta föl egyetlen kortyintásra, mint a többiek. Így is mihamar úgy
érezte, egyre meredekebben lejt a lába alatt a színpad.
Ott volt Ágnes is, akivel már évek óta nem találkozott. Nagy gond ez kis országokban: az ember folyton szembetalálkozik a múltjával. Gyuri ismerősöktől hallotta,
hogy Ágnes lement Szegedre. Azelőtt elég hosszú ideig megpróbált járni vele. Ugyanis Ágnes legjobb barátnője, Elvira meg Patakival járt. Gyuri megpróbálkozott
Ágnesnél, de a lány mindig kitért előle. – Mindig annak a haverjával szokott járni, akivel az Elvira jár – biztatta Pataki, és határozottan állította, hogy Ágnes már jelezte
is, hogy nagyra értékeli Gyuri erényeit.
Ennek ellenére valahányszor Gyuri valaminő társas együttlétet javasolt neki, Ágnes mindig talált magának valami kifogást. De sosem utasította el kereken. És arra is
ügyelt, hogy mindig más okot mondott, melyek az egyszerű hajmosástól oly egészen bonyolult indokokig terjedtek, mint például az a történet, melyben megszökött egy
oroszlán a budapesti állatkertből, ahol Ágnes bátyja volt a párttitkárhelyettes. Gyuri még arra is emlékezett, hogy a cselekmény úgy kezdődött, hogy az állatkert
dolgozói új munkamódszereket akartak bevezetni az elefánttrágya elszállítására, melyek nemcsak sokkal tudományosabbak lettek volna, de a szocializmus építéséhez is
jobban illettek volna, mivel kizárólag a marxizmus-leninizmus kipróbált alapelveire épültek. Kétségkívül ez volt a legterjedelmesebb alibi, amelyet Gyurinak el kellett
viselnie Ágnestől, s amely alkalmasint még igaz is lehetett, mivel ennyi fantáziát Gyuri nem feltételezett Ágnesről, csak épp az volt a baj, hogy a történet azzal fejeződött
be: sajnos nem tud elmenni vele a moziba. Gyuri rég letett volna már a lányról, ha Pataki nem bizonygatja annyit, hogy megszerezte a számára a felszállási engedélyt a
toronytól. – Csak már startolj rá – mondta feddőleg és türelmetlenül.
Végül is, miután a sokadik folytatást is végighallgatta Ágnes bokros teendőinek történeteiből, Gyuri ejtette a lányt, aki amúgy sem épp az a fajta volt, aki heveny
gerjedelmeket váltott volna ki belőle. Ha már mindenképp viszonzatlan szerelem és örök megaláztatás a sorsa, gondolta Gyuri, akkor ugyanazzal az erővel valamely
őrjítőén vonzó nőszemélytől is elszenvedhetné eme kínokat, miáltal talán árnyalatnyival még elviselhetőbb is lenne a dolog. – Nem tudod, hogy kell közeledni hozzá.
Egyszerűen nem érted a módját – szögezte le Pataki.
A jelek szerint Ágnes azóta megbánta a múltbeli félreértéseket, mivelhogy sírva fakadt, ami egyébként másokkal is megesett aznap este. A kezdeti vidám tréfálkozás
fenomenális gyorsasággal fejlődött könnyesen érzelgős, bús részegséggé. A nyolc órai kezdet után alig egy rövid órával már szinte pirkadat előtti volt a hangulat.
– Gyurikám, én annyira sajnálom – szipogta Ágnes. Bűnbánata őszintének tetszett, mivel szüntelen ismételgette, miközben Gyuri mellére hajtotta a fejét. Gyuri annak
tulajdonította a lány szomorúságát, hogy annak idején visszautasította őt, bár nem lehetett egészen pontosan megállapítani a kiváltó okot. Bizonyos hormonális eredetű
késztetésre Gyurinak megfordult a fejében, hogy esetleg felkérhetné egy fordulóra valahol egy félreeső falnak dőlve, de aztán elvetette az ötletet. Egyrészt nem akart
volna engedély nélkül berontani a klubba olyankor, amikor nincs portás a kapuban, másrészt pedig, noha közben már korholta is magát, amiért nem vesz a mellkasa
tálcáján elébe kínált nyalánkságból, hirtelen rájött, hogy ő tulajdonképpen sokkal inkább Jadwiga társaságában szeretne lenni. Inkább vele csevegne valami magyar
íróról, semhogy nyelvileg is megismerkedjék Ágnessel vagy esetleg valamelyik másik odaadó hölggyel. Megállapította magában, hogy lám-lám, az ember mindig akkor
kapja meg azt, amire vágyik, amikor már nem akarja, majd elhelyezte Ágnest egy viszonylag kényelmes zsöllyében, ahol békésen folytathatta a monológját.
Megcsapta a friss éjszakai levegő, és kifújta belőle Sólyom-Nagy kotyvalékának seprűjét. Utóbb arról értesült Sólyom-Nagytól, hogy a két színésznő, aki Gyuri
távozásakor egy kellékkoporsó tetején táncolt, rövidesen anyaszült meztelenre vetkőzött. Bár senkinek se jutott volna eszébe Szeged szépségkirálynőjévé választani
bármelyiküket is, és akár csak a buli szépének címe sem fenyegette őket, két pucér színésznő mindenkor megunhatatlan látványt nyújt. Azt is megtudta Sólyom-Nagytól,
hogy később a rendőrség is kiszállt, mivel egy kisebb csoport valamely italos logikai bukfenc folytán úgy vélte, ki kell ugrania a színházi büfé ablakán, mintegy hat méter
magasból az utcára. A szomszédok hívták ki őket, olyan hangosan kacagtak a fiúk egymás törött bokáján.
A kikerekedő történet végül is sokkal jobb lett. „Öt perccel a rendőrség megérkezése előtt távoztam a buliból” – ami mégiscsak jobban hangzik egy sztoriban, mint
az, hogy „öt perccel azelőtt távoztam, hogy a két színésznő meztelenre vetkőzött volna”.
A diákszállóhoz közeledve Gyuri már messziről megpillantott egy világos ablakot, melyről feltételezte, hogy csakis Jadwigáé lehet. Más nem is kell az embernek: egy
világos ablak a messzeségben, meg a tudat, hogy vár reá valami, hogy van miért munkálkodnia. Bármily törpe kis remény cimborasága.
Jólnevelten bekocogtatott Jadwiga ajtaján. – Sürgős magyar beszéltnyelvi adatokat hoztam – mondta, amikor ajtót nyitott neki a lány. A sok olvasástól kivörösödött
szemmel Jadwiga elnézte Gyurit tűnődve, aztán félreállt az ajtóból, szótlanul invitálva ekképp, hogy lépjen be. Betette utána az ajtót. Gyuri letelepedett a továbbra is
ismeretlen helyen tartózkodó szobatárs ágyára, Jadwiga meg vele szemközt egy székre. A tanulástól elcsigázva úgy nézett Gyurira, mintha először látná, kissé össze is
csippentve a szemét, hogy élesebben lássa. Aztán félmosoly jelent meg az arcán, és így szólt: – Beszélnünk kell. – Szünet. – Ha te is akarod, lehetünk jó barátok… de
csak jó barátok.
– Jársz már valakivel? – kérdezte Gyuri, miközben példátlan magabiztosság töltötte el, hogy képes lesz bármely vetélytársat legyőzni s könnyűszerrel kivetni a
nyeregből. Megittasult szinte a bizonyosságtól, hogy ezúttal nyerésre áll. Minden tetszett neki Jadwigán – ahogy beszélt, ahogy ült, ahogy vele bánt. Maga volt a tökély.
Jadwiga megint szünetet tartott.
– Nem. – Széles mosoly. – Férjnél vagyok.
1956. SZEPTEMBER
A Petőfi Sándor utcán ment valahova, és a fényképészműterem kirakatában meglátta a kiírást: „Labortechnikust felveszünk.” Ez a két szó még a telefonhívásnál is
meggyőzőbb erővel tudatta Gyurival a végérvényes tényt: Pataki elment.
Amikor megszólalt a telefon, Gyuri némán számolta magában a recsegő csönd másodperceit. Még csak negyvenkettőnél tartott, amikor valahol a messzeségben
letették a kagylót, mégis biztosra vette, hogy ez volt az a negyvenöt másodperces jel, amiben Patakival megállapodtak. Tehát sikerült neki. A mennyek országában van,
s onnan hívja gyöngyház telefonon. Mintha odavarrták volna az arcára a mosolyt, úgy vigyorgott Gyuri két napig, hogy szinte már fájt, s jórészt el is nyomta benne a halk
mélabút, amit Pataki disszidálása kiváltott belőle: de nem is akarta volna, hogy nagyon elborítsa az a gondolat, hogy valószínűleg soha többé nem fogja látni.
Pataki lelépett tehát. Nem csupán egyszerű nagy büdös lófasz volt eme tény a hatóság alfelében, hanem, mondhatni, kolosszálisan nagy büdös lófasz. Gyuri számára
pedig ez önmagában is akkora elégtételt jelentett, hogy nem is akart túlságosan sokat gondolni rá, szinte csak jegyre osztott ki magának belőle napi néhány órányi
kárörömöt.
Ez a kiírás azonban a fényképész kirakatában egyszerre kirántotta az élvezet alól a talajt. Még csak két hete volt, hogy elment s Gyurinak máris sajgón fájt Pataki
hiánya. Nem akadt immáron senki sem széles e hazában, aki olyan megfellebbezhetetlenséggel hívhatta volna seggfejnek, a közös gyermekkor meghittségével.
Hazaérkezve örömmel állapította meg, hogy Elek kivételesen elhagyta karszéki őrhelyét, tehát ezúttal nem fogja beleütni az orrát a dolgaiba. Örült továbbá annak is,
hogy Jadwiga hajlandó volt felutazni Budapestre, és így nem kellett lebumliznia Szegedre. Vajon másoknak is ilyen verejtékesen kell megdolgozniuk a boldogságért? Az
ember végre rátalál egy hiperszuper szerelemre, de az imádott nő az ország túlsó végében lakik. Kilesett az ablakon, bár még korán volt ahhoz, hogy Jadwiga
felbukkanjon az utcán. Ragaszkodott hozzá, hogy ne menjen ki elébe a pályaudvarra – az időjárása iránti lengyeles közönye folytán nem garantálhatta, hogy végül is
melyik vonattal fog befutni. Viszont mostanában legalább már nemigen emlegette a férjét. A nyári vakáció után Lengyelországból hazatérve Jadwigából szinte dőlt a sok
újság a szülővárosában, Poznanban lezajlott felkelésről. Gyuri az események legapróbb részleteiről is értesült tőle, üdítően szűkszavú volt viszont a férjét illetőleg, akit
mintha kiretusáltak volna a képből, ahogy Trockijt a Lenin háta mögül.
A közlés, miszerint Jadwiga férjnél van, úgy zúzta össze Gyuri gondosan felépítgetett elképzeléseit, mint egy bombákkal megrakott, teletankolt bombázógép az
árukészletet, ha belezuhan egy porcelánüzletbe. Gyuri csak reménylette, hogy ábrázata azt a férfias eltökéltséget tükrözi, ami után mindeközben hiába kutatott magában,
nem pediglen a teljes összeomlást, melynek dominói sorra dőltek egymásra teste összes kazamatáiban. Voltaképpen számítania kellett volna valami effélére; túlságosan
is simán ment minden. Jadwiga nagyon büszke volt a férjére. – A férjem író – mondta olyan hangsúllyal, hogy semmi kétség sem lehetett, egyszerűen elképzelhetetlen,
hogy minőségi férj bármi más legyen, mint író. A lengyel festészetről írt könyvet.
Aztán mégiscsak elmentek sétálni. Fekete, hideg és szeles volt az éjszaka, de persze Szegeden napvilágnál sem akadt sok látnivaló, Gyuri mindazonáltal nagyon
élvezte a sétát, mert bár úgy érezte magát, mint akit gyomorszájon rúgtak, legalább duopóliumuk volt a rájuk boruló sötétségben. Ők ketten forgatták a világegyetem
kerekét, ők ketten voltak az élet a néptelen feketeségben. Gyuri a sétát azelőtt az alantasabb rendű időtöltések közé sorolta, az az éjszakai séta azonban Jadwiga
oldalán többet ért, mintha akármit is csinált volna Ágnessel, mondjuk. Tisztelettudón arcon puszilta, s azzal búcsút vett tőle.
Hazafelé a vonaton Gyurinak főleg két gondolat járt a fejében. Egyrészt az, hogy nem érdekli, férjezett-e Jadwiga avagy sem, másrészt pedig (mintegy vigaszdíj
gyanánt sajgó egójáért) maga a végkövetkeztetés, mely szerint ugyancsak furcsa házasság lehet az olyan, melyben a házastársak száz kilométerekre laknak egymástól,
több napi távolságra. Semmiképp sem úgy festett a frigy, mint ami virul s burjánzik, hanem inkább olyannyira elsatnyult már, hogy akár figyelmen kívül is lehetett hagyni.
Elhatározta, hogy most legalább két hétig hagyja parlagon heverni s elkerüli Szegedet, de már a következő hétvégén egyszer csak a Nyugati pályaudvaron találta
magát. Kieszelt valami atlétikai eseményt, ami valahol a szomszédságban zajlott volna, hogy igazolja a jelenlétét, és rögvest Jadwiga keresésére indult. Rá is bukkant a
könyvtárban, amint kötelességtudón ott szunyókált. Visszament az utcára, vett egy szál virágot, s odahelyezte Jadwiga jegyzetfüzetére, aztán letelepedett, hogy kivárja,
amíg a tanulásba belefáradt leány magától fel nem ébred, ami mintegy tíz perc múlva be is következett. Nagyon meglepődött, amikor megpillantotta a virágot, aztán még
annál is jobban meglepődött, amikor körülnézve Gyurit is megpillantotta. Noha kétség férhetett hozzá, hogy illő-e Gyurinak virággal kedveskednie neki, Jadwiga
nyájasan fogadta. – Te tényleg nagyon buzgón ápolod a barátságot – jegyezte meg.
Ezúttal elfogadta a vacsorameghívást is, Gyuri pedig azt sem bánta, hogy Sólyom-Nagy padlóján kellett töltenie az éjszakát, pedig a háta azután még legalább
huszonnégy óráig őrizte kemény ölelésének emlékét. A beszélgetés, amit vacsora közben folytattak, kellemes volt és semmitmondó, de akárcsak a múltkori séta,
kimondhatatlan gyönyörűséggel töltötte el Gyurit. Ha Patakinak a tudomására jutott volna, hogy a barátja két napig utazott oda meg vissza, hogy elfogyasszon valami
éppen csak tűrhető vacsorát, amihez egy kis semmitmondó csevegés volt a körítés, bizonyára megdöbbent volna s talán nem is akart volna hinni a fülének, Gyuri
azonban úgy érezte, kellemesen és értelmesen töltötte az idejét. Megtudta, hogy Jadwiga férje nagyon szorgalmasan dolgozik a művén, bár a szavaiból kihallatszó
rajongás, melyekkel Gyuri tudomására hozta e körülményt, ezúttal már mintha hajszálnyival kevésbé lett volna heves, sőt mintha csalfa hangok vegyültek volna bele.
A következő hétvégére Gyuri valóságos szakértője lett már a Szeged-Budapest vasúti fővonalnak. Egyenként ismert minden fát és szénaboglyát a sínek mentén.
Eleket ugyan nem avatta be sűrű szegedi utazásainak titkába, mindazonáltal aligha lehetett kétséges, hogy nem a helybéli építészet iránti olthatatlan szenvedély vezérli. –
Csak érezd jól magad, fiam – mondta Elek atyaian, aki mint minden szülő, meg volt róla győződve, hogy csemetéje azonnal beleveti magát a szüntelen tivornyázásba,
amint kihúzza a lábát otthonról.
Jadwiga újra meglepődött, amikor beállított. – Te valóban nagyon komolyan veszed a barátságot – jegyezte meg. Elmentek vacsorázni, aztán beültek egy moziba, és
Gyuri zsebét mintha csak kiporszívózták volna. Jadwiga feladott egy képeslapot a nagyapjának, és közben megkérdezte Gyurit, hogy élnek-e még a nagyszülei; ezen
kissé meg is sértődött, mivel az első sétán ugyanezt a kérdést egyszer már feltette neki a lány, s ezáltal nyilvánvalóvá vált, hogy Jadwiga korántsem raktározza el olyan
gonddal a közléseit, mint Gyuri az ő szavait, utólagos értékelés céljából, az archívum számára, ahol lassan már egész dosszié gyűlt össze róla. – A nagyapám a háború
alatt egy koncentrációs táborban volt, amit a németek Auschwitznak neveztek. A zsidók nem szokták megemlíteni, de nagyon sok lengyel is elpusztult a táborban. A
nagyapám, azt hiszem, csak azért élte túl, mert olyan szívós: nagyon szívós ember. Tőle tanultam meg, hogy milyen fontos dolog szívósnak lenni.
Gyuri meghökkenten állapította meg, hogy a ruhanemű eltávolítása nélkül is mennyi élvezetben lehet része az embernek, ha mégoly vastag oxigénfal választja is el a
belső vártól, melynek megostromlására készül. Udvariasan hallgatott csak, amikor Jadwiga sűrűn panaszolta, hogy férje nem elég kötelességtudó és szorgalmatos a
levélírásban, bár a bírálat általánosságban volt megfogalmazva, és az egész férfinemre vonatkozott. A vonatozás azonban igen terhes volt. Arra gondolt, milyen jó lenne,
ha a vonatokon is lenne tornaterem, mert akkor utazás közben is edzhetne egy kicsit. Kinyitotta valamelyik számviteli tankönyvét; mogorván meredtek egymásra a
szöveggel. Nagyon sok ideje ráment az utazásra.
A következő hétvégén azonban megtakaríthatta a vonatozás gyehennáját, mert Jadwiga jött föl Budapestre, hogy meglátogassa egy szintén Magyarországon tanuló
lengyel barátnőjét, akire aztán végül is épp csak annyi ideje jutott, hogy köszönjenek egymásnak. Gyuri számára szokatlan volt a helyzet. Még soha nem kellett idegent
vezetnie Budapesten, és nem is érzett magában semmi hajlamot erre a pályára. Jadwiga azonban eddig mindig csak fél napokat töltött Budapesten, Szeged felé
átutazóban, így hát kénytelen volt törni egy kicsit a fejét, hogy vajon mit mutasson meg neki a fővárosból.
Felvitte Jadwigát a Gellért-hegyre; ott állt a Szabadságszobor, egy két karját felfelé nyújtóztató nőalak, aki mintha a legfölső polcról akarna levenni valamit. Valaki,
valahonnan a magasból lenyújtott neki valami alaktalan izét, ami talán pálmalevél volt, talán óriás borostyánkoszorú, de mindenképp valami jelentőségteljes és súlyos
tárgy lehetett, mivel a hölgynek ugyancsak erőlködnie kellett, hogy megtartsa a terhet, bár mindazonáltal üdvözült ábrázattal tekintett a magasba.
A város csaknem minden pontjáról látható volt a szobor, talpazatától pedig tág panoráma nyílt egész Budapestre. A Szabadság-szobor eredetileg Horthy admirális
fiának síremléke lett volna, aki vadászrepülő volt, és mint a vele egyívású magyar fiatalemberek zöme, ő is ott maradt valahol a Don tájékán, de mire felállíthatták volna,
megváltozott a rendszer, és új egyenruhák jelentek meg az utcákon, így hát szépen letisztogatták róla dinasztikus és politikai múltjának nyomait, föltöltötték az új kor
ideológiájával, és odaállították a Gellért-hegy tetejére, hogy mintegy spirituális világítótoronyként szolgáljon ezentúl.
Kiegészítésképpen s talán ideológiai mankóképpen is, feledtetendő a szobor dicstelen előéletét, egy kisebb, bumfordi szoboralakot is odaállítottak elébe, mely
szovjet katonát ábrázolt, s melyet – magyarázta Gyuri Jadwigának – a budapestiek csak mint az Ismeretlen Óratolvaj szobrát emlegettek.
Ott állt hát a mogorva szovjet katona a Szabadság-szobor alatt, kevésbé feltűnő helyen, ahol már nem zavarta a látványt, bosszúsan, hogy annyi sok éve elfelejtik
leváltani őrhelyéről. Talapzatán így szólt a felirat: „A magyar nép hálájából.”
– Biztosíthatlak, hogy a lengyel nép még annál is sokkal hálásabb – mondta Jadwiga.
Mint mindig, ha elfogyott a pénze, Bánhegyinek kificamodott a válla (ugyanis tetszés szerint tudta ki- meg visszaficamítani a vállízületét), elment az orvoshoz, felvette a
táppénzt (holott délután már a pályán pofozta a labdát), és mindenkit meghívott a Keleti pályaudvar restijébe. Jadwiga óriási hatást tett mindenkire a magyar
nyelvtudásával (Róka nem is akarta elhinni, hogy tényleg lengyel), meg azzal a könnyed fölénnyel, ahogy elbánt egy hatalmas bécsi szelettel s utána még egy szép nagy
adag rántott borjúvelővel is. Gyuri látta, hogy a fiúk bámulva nézik, Rókát pedig olyan heves izgalom fogta el, hogy kétszer is ki kellett mennie „egy kis friss levegőt
szívni”.
Pataki hallgatott. Némasága azonban ékesszóló kifejezése volt Jadwiga iránti hódolatának. Gyurit még aggasztotta is volna Pataki konkurenciája, ha nincs
meggyőződve róla, hogy ezúttal őt pártfogolja a végzet. – De ugye még nem kergetted be neki a kócost? – tudakolta Pataki. Válaszképpen Gyuri csak egy többértelmű
röffentést hallatott, mely elégedettségként, tagadásként, igenlésként és fölényes elutasításként egyaránt értelmezhető volt, s azt remélte, Pataki azt választja majd ki
magának a lehetséges változatok közül, amely visszavonulásra készteti. A többiek szemlátomást eleve azt feltételezték, hogy mindenhová bejárása van, ami igen nagy
megelégedettséggel töltötte el Gyurit, hiszen a látszattól már csak egy lépés a valóság. – Szerintem ezúttal menni fog a dolog – fűzte még hozzá Pataki az előbbi
megjegyzéséhez.
A következő hétvégén Szeged felé vonatozva az egész úton azon törte a fejét, vajon ezúttal mivel fogja magyarázni Jadwigának újabb szegedi jelenlétét, s
egyszersmind hálát adott a gondviselésnek, hogy a vasúthoz vezérelte alkalmazottnak, hiszen pénzügyileg csakis ez a körülmény tette lehetővé a távolsági udvarlást.
Jadwigán semmi meglepetés nem látszott, amikor megpillantotta Gyurit, mi több, azt sem tartotta szükségesnek, hogy jelenlétének indoka iránt tudakozódjék.
Jadwiga szobatársával, Magdával Gyuri még mindig nem találkozott, de annál nagyobb szeretettel gondolt reá, egyes-egyedül örökös távollétének okán. Ahogy ott
üldögéltek a kollégiumi szobában, Gyuri azon töprengett, hogyan lendíthetné át magát a barátságból valamely természeténél fogva kézzelfoghatóbb viszonyba, lehetőleg
a rúdugrók könnyed eleganciájával. Az órájára pillantott. Eltökélte magát, hogy este hat órára vagy összegabalyodik Jadwigával, vagy ha nem, hát távozik. Eleget
utazott már. Ámde ahogy teltek az órák, úgy tolódott a határidő is egyre kifelé, akárcsak a horizont szokott, Gyuri meg még mindig csak ott üldögélt Jadwigával
szemközt a szívélyes barátság pózába dermedten.
Épp szünet állt be a társalgásban, amikor valahol a távolban egy óra elütötte a nyolcat. – Már nyolc óra van, és még mindig nem vetetted rám magad – jegyezte meg
Jadwiga. – Miért olyan nyápic minden férfi?
Aztán egymáshoz bújtak, hogy összerakják a sóvárgásukat. Az a legjobb az egészben, morfondírozott magában Gyuri, miközben hálatelten átölelte Jadwigát, hogy ő
is ugyanazt érzi; elviselhetetlen lett volna, ha egy kicsit sem sikerül belopnia magát a szívébe. Úgy kapaszkodtak egymásba, mintha valahol a világűrben bucskáznának
súlytalanul röpülve. Két egymást szépen kiegészítő végkövetkeztetés fészkelte be magát Gyuri agyába: azáltal, hogy a karjaiban tartja a lányt, most mindent megkapott
az élettől, amire csak vágyott, illetve az, hogy ennél már nincs is nagyobb gyönyörűség. – Oltsd el a villanyt – lehelte Jadwiga. Már épp fölébe fordult volna a sötétben,
amikor a lány kinyúlt az ágyból, és elhúzta a függönyt; abban a pillanatban holdfénybe burkolózott meztelen teste. Hát ezt meg vajon hol tanulta?
Kiizzadták magukból a magányt, majd kicsiket sikkantva a meglepetéstől és az erőkifejtéstől, fújtatva egymásra hengeredtek. Ezt már soha többé nem lehet elvenni
tőlem – ötlött fel Gyuriban. Bankbetétem van egy kirabolhatatlan bank széfjében. Bármi történjék is most már, győztem.
Kiderült, hogy Jadwiga férje utolsó gazember.
Gyuri csak bámult kifelé az ablakon, miközben szinte facsarta már a kangörcs, de amikor azt hitte, mindjárt eszméletét veszti a tébolyult várakozástól, végre
felbukkant Jadwiga az utcán. Jött, dühödt iramban, mint akinek határozott célja van, állapította meg Gyuri: a hetenkénti hetes távollétek belőle is ugyanolyan izzó
sóvárgást váltottak ki. Jadwigának az volt az egyik legszeretetreméltóbb tulajdonsága, hogy úgy vetkőzött, mintha tüzet fogott volna a ruhája, s úgy hagyta darabjait,
ahogy lehullottak róla, és rá se hederített, hogy minemű vasalászati gyötrelmeknek teszi ki őket, aztán úgy ugrott fejest az ágyba, mint egy hűs vizű medencébe. A többi
nő, bármily magasan lobogott is alattuk a láng, mindig félt, hogy összegyűrődik a ruhája, és nem átallotta arra pocsékolni az időt, hogy fogast keressen neki vagy valami
széket, melynek támlájára leterítheti.
Amikor megpillantotta a körvonalait a bejárati ajtó tejüvegén át, Gyuri arra gondolt, micsoda szerencsés ember is ő, hogy ilyen látogatója van. Szinte ügyet se vetve
Gyurira, Jadwiga rögvest a hálószobába viharzott, csak úgy hányva le magáról a ruhát útközben, majd mivel a bugyiba beakadt a lába, hasmánt zuhant bele egyenesen
az ágyba. – Gyere ide – parancsolta, amint a végére ért a gyűrött ruhadarabok kupacaitól szegélyezett ösvénynek.
Félállású görög istenként, merengett magában Gyuri, akin hirtelen lírai hangulat lett úrrá, villámokat lövellék az ágyékomból fakadó förgetegben. Jadwiga
felkelt, hogy kimenjen a fürdőszobába, s Gyuri észrevette, hogy a combján épp lecsurran egy csöpp a megtermékenyítő nedvből. Teherbe akarta ejteni. Teherbe akarta
ejteni. Mi van velem? – gondolta. Szinte maga se akarta hinni, hogy így érez, de úgy látszik, a biológiát nem lehet becsapni, állapította meg magában mintegy
végkövetkeztetésképpen.
Továbbá az is fölöttébb valószínűtlennek tetszett, hogy valaha is képes volna bármi fontosabbat vagy nagyobbat elérni az életben annál, hogy egy emberi lényt
maradéktalanul boldoggá tett, hogy egymaga személyesen előállított egy egész szobára való elragadtatottságot, jóllehet ez a hatalmas boldogság is csupán kicsiny
buborék volt a bú végtelen óceánján. Olybá tetszett Gyurinak, hogy az élet tetőfokára érkezett, akár az egész életrajzát is felépítheti majd erre a lapos csúcsra, vagy
hetyke sírfeliratot eszkábálhat belőle magának: „itt nyugszik a kefekirály”. De vajon történt-e bármi is vele az életben, ami ennél nagyobb örömmel és ennél teljesebb
boldogsággal ajándékozta volna meg? Megnyílt előtte, majd rácsapódott a világ legrégibb csapdája, Gyuri azonban csöppet sem bánta.
– Most múlik el életem legszebb pillanata – mondta Jadwigának, aki nem volt ott a szobában. Hogy is van az a keleti mese, amelyben az ördög felajánlja valakinek,
hogy megállíthatja az időt, bármely tetszése szerinti pillanatban beletaposhat a fékbe, de azt már nem szabhatja meg, hogy meddig tartson ez a pillanat? Gyurinak voltak
már némi halvány fogalmai a szerelemről, de Jadwigára pillantva azt mondta magában, hogy ezzel a látvánnyal az örökkévalóságig is beérné, bármi történjék is a szoba
falain kívül. Nem érdekelte, ki a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára, hogy épül-e a szocializmus, vagy hogy fürtökben lógnak-e az emberek a fákról. Megvolt immár
a maga kis hordozható világegyeteme, összecsukható és önellátó. Ha valakinek nagy céljai vannak az életben, az efféle önelégültség bizonyára béklyóvá válhat a lábán,
mivel azonban Gyuri mindeddig elmulasztotta, hogy terveket kovácsoljon magának, úgy érezte, akkor jár el a leghelyesebben, ha hagyja, hogy elborítsa, és átadja magát
az élvezetnek.
Jadwiga épp hozzálátott, hogy összeszedegesse a ruhadarabjait, amikor megjött Elek, és valamely tisztázatlan okból benyitott Gyuri ajtaján (holott átlagban legfeljebb
évente kétszer tett nála látogatást), miáltal szemtanúja lett Jadwiga teljes bőrfelületének. Aztán immár az ajtó mögül sűrű bocsánatkéréseket motyogva, Elek sürgősen
visszahúzódott a karosszékébe, mint a papagáj a hintájára, szinte abban a reményben, hogy ezáltal láthatatlanná válik.
Elek betoppanásától csöppet sem zavartatva, Jadwiga folytatta az öltözködést. Nyugalma éles ellentétben állt Tünde viselkedésével, aki hisztérikus rohamot kapott,
amikor Elek a véletlen folytán megszemlélte a zuhany alatt szemlére bocsátott aktját. Úgy sikított, mintha az élete forogna veszélyben, és két kezét szorosan
odaszorította ama testtájékaira, melyek köztudomásúlag a legnagyobb érdekkel bírnak férfiak számára, hogy ekképp haladéktalanul elrekessze a libidó forrását. Tünde
viselkedése szélsőségesnek volt mondható, mert bár oly korban élt, mely rosszallotta a pőre emberi test közszemlére tételét, az ő leplezetlen látványa legalább oly
közismert volt a városban, mint a Szabadság-szobor, különösen éppen azon testrészei, melyeket oly buzgón igyekezett eltakarni kezének fügefaleveleivel, s melyeket
nem kevesebb behatólag érdeklődő ujj érintett már, mint a Keleti pályaudvaron kifüggesztett vasúti menetrendet. Valamely ismeretlen okból azonban Tünde azt
gondolta, jól nevelt úrilányoktól úgy illik, hogy teli torokból sikítsanak, ha bejelentetlen látogató érkezik. Jadwigának viszont a szeme se rebbent a pucérságától.
Gyuri imádta Jadwiga hetyke mellét. Imádta futónőhöz illő hosszú lábát (azelőtt csakugyan sportolt is kicsikét, és épp rövidtávfutó volt), melynek látványa valóságos
ajzószer volt a számára. Imádta elmés kis fenekét, mely egyszer s mindenkorra eldöntötte az e táji szépség minéműségének kérdését. Imádta a száját, határozott
körvonalú ajkát; a boldogító talpát s mindenét, mi afölött következett. Keresve se talált rajta semmit, ami megzavarta volna a látvány tökélyét. Meglehet, ez nem más
volt, mint a hamisítatlan szerelem tünete: Jadwiga olyan volt, mint a nagy műalkotások – sem elvenni, sem hozzátenni nem lehetett semmit, aminthogy megváltoztatni sem
a mű sérelme nélkül. Ha megkeresi a Teremtő, és felajánlja, hogy kivételesen, most az egyszer szó lehet egy kis fazonigazításról: „Gyurikám, a kedvedért hajlandó
vagyok megváltoztatni rajta, amit csak akarsz; adjak-e hozzá még egy kis lábat? nem kellene még egy adag a kebelből? esetleg legyen szőkébb? vagy barnább? kicsivel
hosszabb fülcimpa nem állna jobban? fiatalítsuk? öregítsük? legyen szellemesebb? komolyabb? netán adjunk más színű szemet neki? Meg egy amerikai útlevelet?” –
Gyuri kénytelen lett volna minderre csak azt felelni, hogy: „Úgy jó, ahogy van.” Egyetlen hajaszálát se változtatná meg, egy pórusát sem, nem tenne hozzá és nem venne
el fikarcnyit sem belőle, mert akkor ő már nem lenne ő. És azzal se ment semmire, amikor azon tanakodott magában, hogy mi rajta a legszebb; képtelen volt eldönteni
Jadwiga tagjainak szépségversenyét, mert hol az egyik, hol meg a másik ugrott elébe a többinek, azonnal el is nyerve Gyuri legfőbb tetszését. De Gyuri akkor már tudta,
hogy végleg elrúgta magától a világot. Hogy hajótörést szenvedett, és az a sorsa, hogy a Jadwiga nevű bolygón élje le az életét.
Noha Jadwiga nem először portyázott Gyuriék lakásában, most első ízben találkozott Elekkel, aki ugyanis éjjeliőri állást vállalt a László Kórházban (mely foglalkozás
tökéletesen megfelelt a hajlamainak, mivel főleg üldögélésből és semmittevésből állt, miáltal rengeteg szabadideje volt, ami alatt békén elmélkedhetett, hogy mihez kezd
majd azzal a rengeteg pénzzel, amit meggyőződése szerint nyerni fog a lottón). A frontális bemutatkozás után tehát időt kellett szakítani az előírásos kézcsókra is, amit
Elek bokacsattogtatás kíséretében hajtott végre.
Kinn a konyhában, miközben Gyuri épp rántottasütési előkészületekkel volt elfoglalva, Elek odasomfordált hozzá, és elragadtatottan a fülébe súgta, hogy: – Fogadd
gratulációimat. – Gyuri nem szerette volna, ha meglátszik rajta, hogy Elek elismerése jólesik neki, maga a tény mindazonáltal fennforgott. Elek a konyhai analfabéták
ámulatával nézte, hogyan töri fel Gyuri a tojásokat egyre-másra. – A kis Patakiról nincs azóta semmi hír? – kérdezte.
Gyuri csak a fejét rázta.
Pataki disszidálásának gyökerei Magyarország leggyorsabb motorkerékpárjáig nyúltak. Legalábbis többek között. Avagy úgy is fogalmazhatnánk, tűnődött Gyuri,
aki éppen olyan hangulatban volt, amikor az ember szívesen eljátszadozik egy metaforával, hogy némely ágának lombja e motorkerékpárban gyökerezett. Bár ki tudja?
Ez a bizonyos motorkerékpár egy Motoguzzi volt; böhöm nagy bringa. Eredetileg Bokros Sándor tulajdonát képezte. Bokros káprázatos kereskedelmi tranzakciók
során, melyek még 1945-ben kezdődtek, amikor hirtelen országos divat lett a mosakodás, mindössze tizenkét darab szappan többszöri metamorfózisa révén végül is hat
darab szőrmebunda birtokába jutott. Ezen a ponton Bokros elhagyta Magyarországot, és Olaszországba távozott, ahol is megbízható üzleti kapcsolatai révén szinte még
a fehérneműjét is hozzácsapva ráadásul, megvásárolta a motorkerékpárt. Ekkor azonban valamely ismeretlen természetű lelki aberráció arra késztette, hogy a
motorkerékpárján hazatérjen Magyarországra, habár éppen akkor zárták le az ország határait, olyan szorosan, hogy még ötven kilométerrel szűkebbre is vonták.
Abban az időben még Olaszországban is csak néhány példány volt ebből a bizonyos motorkerékpárból, Budapesten pedig olyan szemmel néztek rá, mintha egyenesen
a Marsról pottyant volna alá. Bokrosnak két gondja volt csak: hogy megbirkózzék a bámulok hadaival meg az utcai érdeklődők tömegével, illetve az, hogy nemigen
talált olyan útszakaszt, ahol az első sebességnél magasabb fokozatba kapcsolhatta volna a motort.
Mire Bokros ráébredt, hogy jobban tette volna, ha olyan diktatúrát választ magának, amely nagyobb súlyt helyez a hosszú, egyenes útpályákra és a beton makulátlan
minőségére, már késő volt. Mindenki biztosra vette, hogy az eset tragédiába fog torkollni; vagy államosítják a motorját, vagy ott leli halálát Bokros az úton, midőn
egyszer elmulasztja, hogy a szeme közé nézzen egy magyar kanyarnak. Ezzel szemben olyasmi történt, amire senki sem számított. Egyszer megelőzött egy traktort,
amely vontatmányán kaszákat szállított, az egyik penge azonban kicsúszott a kötegből, és a fejét vette Bokrosnak. – Úgy látszik, fejetlenül is lehet motorbiciklit vezetni –
jegyezte meg Pataki a temetésen, mivel hosszan eltűnődött azon, hogy a motorkerékpár még fél kilométeren át tovább vitte lefejezett gazdáját.
– Jól meglesztek Sándorral, mindenki szereti – rendszerint így mutatták be Sándort. Míg a testvérét, Vilmost éppen ellenkezőleg, olyan embernek volt szokás leírni,
akit általános ellenszenv övez. Mindenesetre kétségtelen volt, hogy Bokros néni nem sok kellemet fogyaszthatott akkortájt, amikor Vilmos fiát foganta. Sándor halála
többek között azért is volt olyan szomorú eset, mert azt jelentette, hogy az ország leggyorsabb motorkerékpárja az undok Vilmos kezére jut.
Vilmos egyébként nagyon hasznos funkciót töltött be a Lokomotív csapatában: az iránta való utálat mindig egységbe kovácsolta a csapatot. A Lokomotív nem volt
kitéve a játékosok egymás iránti sértődéseiből fakadó vendetták különféle nemeinek, mert ott volt kéznél Vilmos, minden harag és ellenszenv közös szemétkosara. Igazi
mérkőzéseken alig-alig játszott, mert nem sok hasznát látták a pályán, és azért sem, mert a fiúknak az volt az egyik kedvenc szórakozása, hogy meccsekre utaztukban
valamelyik állomáson Vilmost kilökték a peronra, épp amikor a vonat kihúzott és lehetőleg olyan pillanatban, amikor a tornacipőjén kívül mást nem viselt. – Hol a
Bokros? – kérdezte Hepp. – Láttuk, hogy elmegy sétálni a hatvani/ceglédi/veszprémi állomáson – hangzott a válasz. Ez addig ment így, amíg Vilmos rá nem jött, hogy
ha nem akar magára maradni az ország különféle érdektelen és hiányos vasúti összeköttetéssel rendelkező városaiban, a legjobb, ha elbarikádozza magát az illemhelyen,
amíg el nem érik az út végcélját.
Egy héttel azután történt az eset, hogy Gyuri elvesztette a fogadást, amit Bokrossal kötött a Honvéd-Vasas futballmeccs eredményére. Gyuri magabiztosan a
Honvédre tett, és nem is értette, hogy lehet Bokros olyan ostoba látszólag, mivel nem tudta azt, amit Bokros tudott, vagyis hogy ugyanaznapra egy nemzetközi találkozó
is ki van tűzve, következésképp a Honvéd a legjobb játékosai nélkül fog kiállni a Vasas ellen. Gyuri éppen nagyon le volt égve, de olyan nagyon vágyódott egy bizonyos
bőrövre, amely azelőtt szintén Sándoré volt, hogy végtelen elbizakodottságában azt tette fel az öv ellenében, hogy ha a Vasas győzne, Bokros beleszarhat a tenyerébe.
És csakugyan a Vasas győzött, de szerencsére, mint derült égből a villámcsapás, Bokrosnak kinőtt a humorérzéke.
Természetszerűleg mindenki összecsődült a mulatságra. Vilmos leguggolt, Gyuri pedig engedelmesen mögéje kuporodott, hogy elkapja a lehulló labdacsot. – Ne
remegjen a kezed – hangzott a szurkolók kórusa. Gyuri becsülettel s fegyelmezetten várta, hogy kiegyenlítse az adósságát, ámde Bokros, aki váratlanul mindenki
rokonszenvét elnyerte, amiért ilyen pompás mulatságot tudott kieszelni, annyira röhögött, hogy egyszerűen képtelen volt munkára szorítani farizma fogdmegjeit,
kilódítandó a bélcsatornájában megbúvó saras tömkeleget.
– Adjatok egy újságot – rendelkezett Bokros abban a reményben, hogy Hegedűs miniszterelnök elvtárs beszéde, mely a magyar-szovjet barátságról szólt,
nyugtatólag fog hatni rá, s záróizmát is elernyeszti, végül is azonban csalódottan távoztak az egybegyűltek.
Alig egy héttel később újabb fogadás köttetett, ezúttal Pataki és Bokros között, s bár a nyitányt Gyuri lekéste, a kölcsönös dühödt szidalmak duettjénél, mely végül
is a fogadásba torkollott, már d is jelen volt. Az eset a Margitszigeten történt, edzés után, s Gyuri éppen arra lépett be a helyiségbe, hogy Pataki, aki az utóbbi időben
meglehetősen ingerlékeny hangulatban volt, közölte Bokrossal, hogy egy szar alak. Pataki dühös volt, s ez látszott is rajta, amiben csak az volt a szokatlan, hogy
általában nem volt szokása ily mód közhírré tenni a hangulatait, Bokros pedig, akiről azt gondolta volna az ember, hogy megszokhatta már a leszarozást, ettől erősen
indulatba jött.
– Mit képzelsz te magadról, ki vagy te? – vakkantotta. – Mire vagy te olyan nagy legény? Hogy te vagy a nagymenő? – Bokrosnak majd a tüdeje szakadt ki, amikor
ezt a szót kimondta. – Pedig te is csak mindig beállsz a sorba, amikor számít!
– De én legalább nem nyaltam ki minden segget a Sportminisztériumban, a portást is beleértve!
– Persze, mert te olyan független vagy, mint a fene! Az öltözők nagy lázadója, aki romba fogja dönteni a rendszert a suttogva elmondott gúnyos kis
megjegyzésével… csak mert nincs mersze, hogy kinyissa a száját. Ha az a véleményed, hogy úgy szar az egész, ahogy van, akkor miért nem mondod ki?
– Na, majd én megmutatom neked – mondta Pataki és a Duna túlpartján álló Fehér Házra mutatott. Vajon miért nem pofozza meg egyszerűen?, álmélkodott Gyuri.
– Majd én megmutatom neked, hogy miről mi a véleményem, ha te is akarod. Kössünk fogadást. Te felteszed a motorodat én meg a félévi fizetésemet, és én meztelenül
körülfutom a Fehér Házat, hadd bámulják 360 fokos szögben azt a szép, magyar valagam.
– Áll a fogadás – vágta rá Bokros, akit elvakított a düh és különben is biztosra vette, hogy Pataki csak henceg, de nem meri megtenni. Pataki azonban odaintette
magához Bánhegyit meg Gyurit. – Gyertek ide tanúnak.
Gyuri a fél életét azzal töltötte, hogy azon aggódott, nem ment-e Pataki messzebb a kelleténél, de utoljára akkor volt ennyire biztos benne, hogy a barátja fejjel fut
neki a végzet robogó vonatának, amikor egyszer még 1945-ben így szólt hozzá: – Persze hogy ki fogjuk próbálni azt a revolvert. Anyád meg úgyse fogja megtudni. Mit
gondolsz, mi lehet belőle? Attól félsz, hogy a ruszkik letartóztatnak és a falhoz állítanak?
A Fehér Ház névleg a Belügyminisztérium székhelye volt, a valóságban azonban inkább a Magyar Dolgozók Pártja meg az ÁVO törzshelyének számított. Sokan azt
mondták róla, hogy ott van az ÁVO központja, az ÁVO azonban nem szerette a kockázatokat, és így minden jel szerint több központtal is rendelkezett: az övéké volt
egyrészt az Andrássy út 60., másrészt pedig számos zöldövezeti budai villával is rendelkeztek, ahol teljes kényelemben és békében verhették az embereket.
A Fehér Ház, ahogy a Belügyminisztérium elegánsan folyóparti épületét a népnyelv elnevezte, a leginkább egy cipősdobozra emlékeztet. Története a
következőképpen szól: az építész, akit tervezésével megbíztak (korántsem azért, mert párttag volt az illető, hanem inkább a családi háttere okán – apja ugyanis részeges
balfék volt, anyja pedig közepesen jó menetelű prostituált, miáltal megfelelőképpen antiburzsoá beállítottságúnak minősült), a magyar építészet sűrű poharazásban és
lázas hadovában született hagyományainak szellemében a kétszer hat hónapot, melyet a terv megalkotására kapott, sűrű poharazással és lázas hadovával töltötte
(miközben a teljes honoráriumának is a nyakára hágott), eldicsekedve mindenkinek – építőmunkásoknak, bolti eladóknak, proktológusoknak, kabinosoknak,
útburkolóknak, rézfúvósoknak meg egy férfinak, akivel a kettes villamoson akadt össze, s aki gilisztatenyésztéssel foglalkozott, abban a reményben, hogy hamarosan
ismét felkél orvosi alkalmazásuk napja –, hogy ő kapott megbízást a Belügyminisztérium épületének megtervezésére.
Aztán egy reggel a pártközpont könyörtelen telefonja riasztotta fel álmából, melyben tudtára adatott, hogy már egy hete keresik mindenhol, mert aznap délutánra van
kitűzve az új épület makettjének bemutatása, továbbá, hogy Rákosi elvtárs nincsen nagyon jó hangulatban. Szerencsére az építész egyáltalában nem volt másnapos,
ugyanis még ki sem aludta a részegségét, hiszen éppen csak hogy hazaérkezett egy mátészalkai cigány lakodalomból, és végre ágyba került háromnapi szakadatlan
dorbézolás után. Annyira azonban már tiszta volt a feje, hogy felfogja, alighanem főbe lövik, de szerencsés esetben is azzal fog telni az a néhány év, ami még hátralehet
kurta életéből, hogy uránpogácsákat gyúr egy tárna mélyén az ország egyik épp kevéssé felkapott hegysége alatt.
Feltúrta hát a szekrényét kétségbeesésében, és rá is bukkant egy makettre, amit egyetemista korában szerkesztett, még a háború előtt egy pályázatra, melyet a
lillafüredi luxusszálló terveire írtak ki. Szépen, aprólékosan kidolgozott makett volt, habár a gótikus tornyok éppenséggel nem vágtak egybe a legújabb moszkvai
építészeti elvekkel s ezáltal a makett valószínűleg véget vet majd építészi pályafutásának, ám egyszersmind megmentheti az életét, s így módja nyílik majd továbbra is
poharazással és lázas hadovával tölteni hátralévő napjait. És végtére is, ki tudja, talán még az is kiderülhet, hogy Rákosinak épp a gótikus tornyok a gyengéje?
Éppen valami szemérmetlen hazugságon törte a fejét, amit majd a makett mellé feltálal, amikor szórakozottságában olyan óvatlanul húzta fel a nadrágját, hogy
felbukott benne, és rázuhant a makettre, mely jóvátehetetlenül szétlapult alatta, maga alá temetve a leglenyűgözőbb tündérmesét is, amit kieszelt hozzá.
Nagy szerencséjére azonban megpillantott egy cipősdobozt, mely ott duzzogott a szekrény aljában, és akkor hirtelen felmerültek benne professzorának szavai: „A
legjobb ötletek mindig véletlenül jönnek.” (Az illető professzor például úgy kapta a megbízást a Néprajzi Múzeum épületének megtervezésére, hogy véletlenül rosszul
címezte meg a borítékot, és ahelyett hogy a valódi megrendelőnek küldte volna el a javasolt terveket, aki cukrászdát akart építtetni vele, legnagyobb meglepetésére
egyszer csak a múzeumi bizottság elnöke előtt találta magát, akit viszont sikerült megdumálnia.) Fogta hát a cipősdobozt, rajzolt rá egypár ablakot, aztán megpróbálta
kiötleni hozzá a szószt, melyben sűrűn előfordult az a kifejezés, hogy „proletárdiktatúra”. „Készíthettem volna pompázatosan díszes makettet is, de úgy gondoltam, hogy
korunkban, midőn a dolgozók diktatúrája…”
Ne feledkezzünk el a Széllék történetéről sem. Valahányszor megpillantotta a Fehér Házat, Gyurinak mindig az eszébe jutott. Széll meg a papája élelmiszeripari
gépek gyártásával foglalkozott, és ő mesélte, de meg is esküdött rá, hogy egyszer utasítást kaptak, hogy szereljenek fel két extra méretű húsdarálót a Fehér Ház
alagsorában, nyilván avégett, hogy a problematikusabb hullákat azokkal darálják fel haleledelnek. Persze Széll meg a papája is szégyentelen hazudozó volt. Ha
kivégzőosztag elé állítják őket és felteszik nekik a kérdést: „Akarjátok-e, hogy megkíméljük az életeteket?”, még erre is kénytelenek lettek volna azt válaszolni, hogy
„Nem”. Másrészt viszont könnyen belátható, hogy a Fehér Házban csakugyan jól jöhetett egy nagyobbacska húsdaráló, nem is szólva róla, hogy ekképp milyen
könnyen és egyszerűen vörösre lehetett festeni a kék Dunát.
Gyuri, Bánhegyi, Róka és végül még maga Bokros is megpróbálták lebeszélni Patakit a fogadásról, Pataki azonban még a verőfényes napsütésben is szinte fehéren
izzott a dühtől. Bokros megpróbálta tréfára venni a dolgot, talán mert rájött, hogy ekkora balhénak olyan következményei lehetnek, melyek őt sem kerülik el. – Nem –
mondta Pataki eltökélten. – Holnap déli tizenkettőkor. – S azzal távozott.
Gyuri aggódva töprengett, hogyan téríthetné el Patakit a tervétől, hogy a pucér seggével ingerelje a Fehér Házat. Az egyszerű lebeszélés nyilván hasztalan volna, azt
viszont nem tudta eldönteni, milyen stílusú trükkel lehetne a leginkább hatást elérni Patakinál. Mint amikor ki kellene hajtani egy anyát, de az embernek nincs hozzá
megfelelő méretű kulcsa; alkalmas szerszámmal gyerekjáték, máskülönben azonban lehetetlenség. Tudta, hogy csak meg kellene lelnie a megfelelő szavakat, és Pataki
nagyot nevetne, aztán lemennének evezni a Dunára, hiába törte azonban a fejét, Gyuri nem tudott rájönni, mi lehet a helyes szókombináció.
Olyan riadalom fogta el, hogy még Eleknek is megemlítette Pataki tervezett futását. Elek egyáltalában nem ütközött meg rajta; csöppet sem sújtotta le az az
eshetőség, hogy elveszíti dohányzópartnerét – rendíthetetlen nyugalommal ült a karosszékében. – Feltehetőleg majd téged is letartóztatnak vele együtt, nemdebár?
Állítólag a börtön a jellem nagy iskolája. Az én jellemem persze már kialakult, amikor egyszer Bukarestben bekasztniztak.
– Te ültél börtönben?
– Csak pár napig. Vesztegetés miatt.
– Kit vesztegettél meg?
– Senkit, és éppen ez volt a hiba. Nagyon felháborította őket.
– Nézd, Patakit nem egy-két napra fogják lecsukni.
– Sose lehet azt tudni egészen pontosan, hogy mit miért csinálnak az emberek. Még Bécsben történt, katona koromban, hogy az egyik bajtársam irtóztató botrányt
rendezett valami apróság miatt. Mondjuk, nem tetszett neki, ahogy a szalvétákat elhelyezték a tiszti étkezde asztalain – vagy valami hasonló lehetett. Csakhogy kihívta
párbajra a másikat. Egymás után mindnyájan megpróbáltuk rábeszélni okét, hogy fújják le. Nemcsak arról volt szó, hogy valamelyikük akár ott is maradhatott, hanem
arról is, hogy a hadseregnél a legszigorúbban tilos volt a párbaj, és. ha kitartanak a szándékuk mellett, tucatnyi tiszti pálya múlik ki, mint ősszel a légy. De
tulajdonképpen attól rettegett mindenki a legjobban, hogy elveszti az úgynevezett becsületét, így hát átkaroltam a barátom vállát, és azt mondtam neki, hogy: „Józsikám,
ez az egész csak félreértés. Felnőtt férfiak nem viselkedhetnek ilyen gyerekesen. A becsület, az persze becsület, de hát mégse lőheted agyon a tiszttársadat egy
asztalkendő miatt!” Már azt hittem, sikerült meggyőznöm, amikor rám nézett, és én még ma is élénken emlékszem rá, olyan vad szenvedély volt a szemében. „Persze –
felelte. – De te semmit se értesz ebből az egészből. Arról van szó, hogy én golyót akarok röpíteni a fejébe a gazembernek.” A párbajt természetesen egyáltalában nem a
szalvéta miatt vívták, hanem egy igazán mindennapos forgalmi dugó miatt, ami egy bécsi fräulein combjai közt keletkezett.
Ha gondolod, én beszélhetek Patakival, de nem hiszem, hogy sokra mennék vele. Az efféle hirtelen agybaj rendszerint nagyon hosszú lappangás után szokott kitörni,
és tulajdonképpen nagyon alaposan elő van készítve, akárcsak a jól sikerült rögtönzések általában. Én is így voltam vele, amikor lemondtam a tiszti rangomról; úgy
festett, mintha hirtelen elegem lett volna az egészből, holott már jó ideje dresszíroztam magamat. Azért nem tudtam kibékülni a hadsereggel, mert egyszerűen képtelen
voltam komolyan venni őket, amit viszont ők nem tudtak megbocsátani nekem. De azt hiszem, ez minden szakmában így van; aki nem tanúsít kellő tiszteletet iránta, az
előbb-utóbb bajba kerül. A katonaság azonban tényleg kész vicc volt. Ha néha kitalálnak valami jót, mindjárt összecsődítenek egy csomó amatőrt, aztán persze az igazi
katonák úgy kirínak a tömegből, mint tölgyfa a réten.
Szóval beszélek én szívesen a kis Pataki fejével, de nagyon meg lennék lepve, ha hallgatna rám. Te se hallgattál rám soha.
Aznap este azonban Pataki fellelhetetlennek bizonyult, és elmaradt a lebeszélés, másnap pedig a kitűzött időpontban ott gyülekeztek mindnyájan a Margit-hídon.
Bokros sápadt volt, mint aki a sírból kelt ki, tudta ugyanis, hogy ő mindenképpen csak veszíthet, akárhogy is dőljön el a fogadás. Könyörögve kérte Patakit, hogy álljon
el a fogadástól. Ehhez azonban fel kellett volna ajánlania neki a motort, amit viszont nem tett meg. – Jobb lesz, ha te itt maradsz – javasolta Pataki Gyurinak, megbízva
azzal, hogy tartsa rajta a szemét a hamarosan birtokba veendő motorkerékpáron.
 – Lehet, hogy egy kicsit sokáig tart majd – mondta Pataki, és elindult kocogva a Fehér Ház felé, a rettenthetetlen atléták ruganyosságával. Fekete tréningruhát viselt,
legalábbis amíg le nem ért a Belügyminisztérium előtti rakpartra.
Gyuri és Bokros a hídon elfoglalt megfigyelőállásból követte, ahogy ruházatát Pataki a tornacipő minimumáig csökkenti. A teste napbarnított volt és ruganyos, és még
több száz méter távolságból is szépen kirajzolódtak az izmai. Micsoda pompás izomzat, gondolta Gyuri, és eszébe jutott, hogy annak idején Pataki dobogós helyezést
ért el a versenyben, amikor az új húszforintos bankjegy meztelen proletár Adoniszához kerestek modellt. Olyasvalakit kerestek, aki megfelelőképpen megjeleníthetné az
új Magyarországot és a grafikus végül is Neumannt választotta, mivel ő mégiscsak nagyobb szabású jelképe volt az újjászületésnek, az igazságnak és
jellemszilárdságnak, illetve a szocializmus legyőzhetetlen erejének, arról nem is szólva, hogy Pataki pénzt kért azért, hogy modellt álljon neki. – Nekem ne pingálják
ingyen a mellizmaimat.
Az épületet minden oldalról őrszemek vették körül. Éppenséggel nem mondhatni, hogy biztatták volna az embereket, sétálgassanak csak nyugodtan a
Belügyminisztérium tájékán. Míg az ÁVO egyrészt úgy érezte, mi sem természetesebb annál, hogy hatalmas palotája legyen a Duna-parton, másrészt ennek megvolt az a
sajnálatos hátulütője, hogy ekképpen mindenki tudta, hol keresse őket, ami viszont bizonyos mértékig nyugtalanítólag hatott az ÁVÓ-ra.
Az őrség álmatag volt, és szemlátomást elszokott már attól, hogy bármi dolga is legyen. Pataki már a főbejáratnál poroszkált, mire egyáltalán felneszeltek a
munkáshatalom ellen intézett arcátlan kihívásra, és bármi látható jelét is adták meghökkenésüknek. Aztán az egyik őrszemnek az az ötlete támadt, hogy a nyomába ered
Patakinak, mire a többiek is úgy döntöttek, hogy ezt talán csakugyan érdemes lehet megpróbálni, és mindjárt követték is a példáját. Az őrök állig fel voltak
fegyverkezve, csak épp a nyúlcipőt felejtették otthon. Pataki gondosan felmérte a köztük lévő távolságot, aztán hirtelen rákapcsolt, cikázva kerülgetve a futóversenyhez
utóbb csatlakozó őröket, ügyelve rá, hogy néhány méter mindig legyen közte és üldözőinek elegyes csapata között, akikre ezáltal tantaluszi kínokat mért. Nagyot
hajrázva megkerülte a minisztérium sarkát, maga után rántva a kapuőrséget is, a Fehér Ház pedig ott maradt őrefogyottan, mozdulatlanul és nyáriasan sütkérezve.
Annyi idő eltelt, hogy hinni se akarták, mire végre megint előbukkant Pataki az épület mögül, hogy ott fejezze be a futását, ahol elkezdte és ahol a tréningjét hagyta.
Láthatólag igen elégedett volt magával, hogy meztelen seggel körülfutotta a Fehér Házat. Ekkor érte csak be egyenruhás kísérete. Látván bőre pőreségét, az őrök nagy
zavarba jöttek, hogy mitévők is legyenek. Végül is elébb egy lepedő öble, majd egy rendőrautó bendője elnyelte Patakit.
– Na, mindegy – sóhajtott fel Bokros, mintegy összegzésképpen. – Úgyis fel kéne fúratni a motort.
A Lokomotív csapatának többsége úgy döntött, látogatást tesz vidéki rokonainál, hosszabb gyalogtúrára indul a hegyekbe vagy néhány napra ismerősökhöz költözik.
Gyuri otthon várta, hogy mikor éri el őt is a megtorlás hulláma és duplafenekű tündérmesékkel készült a vallatásra.
Öt nappal azután, hogy Pataki pucér popsija megfingatta a Fehér Házat, Gyuri arra ért haza, hogy a barátja épp zuhanyozáshoz készülődik. Egy kicsit büdöske volt,
a haja rég nem látott fésűt, külsérelmi nyomok azonban nem látszottak rajta. – Remélem, nem akarsz megint rajtam potyázni, és hoztál magaddal szappant –
figyelmeztette Gyuri nyomatékosan, majd mivel nem bírta tovább türtőztetni a kíváncsiságát, megkérdezte: – Na, mi volt?
– Ezt hogyan érted? – kiáltotta ki Pataki a zuhany alól. – Hogy érted azt, hogy mi volt?
Pataki már lelkesen szappanozta magát, és Gyuri megértette, hogy nem lesz egyszerű kiszednie Patakiból az események történetét. – Már kezdtem azt hinni, hogy
beszerveztek az ÁVO tehetségkutatói.
– Ja, te arra gondolsz! Hát nem magától értetődő? Dilis vagyok. Vagy szerinted képes volna rá épelméjű ember, hogy anyaszült meztelenül körülszaladja a
Belügyminisztérium épületét? Egy futóbolond áll előtted: diliházi szökevény. Nem adnál valamit ennem? Mi dilisek is olyasmiket szoktunk enni, mint ti, épelméjűek.
Pataki egy levéllel a kezében jött ki a konyhába; a levelet még a nagy futószám előtt adták postára a Sportminisztériumban és arról tájékoztatták benne Patakit, hogy
külföldi ösztöndíj iránti kérelmét elutasították. A lap alján, a kurta elutasítás alatt keresztben ez állt bélyegzővel odanyomtatva: „Harcolj a békéért!”
– Nézd meg ezt – mutatta Pataki, undorral lobogtatva a levelet. – Szerinted komolyan el lehet azt várni tőlem, hogy olyan országban éljek, ahol ilyen hülyeségeket
pecsételnek a levelekbe? Te, én innen elmegyek.
Pataki már huzamosabb ideje kerülgette a disszidálás témáját. Ez úgy értendő, hogy sokat beszélt róla Gyuri füle hallatára. Azóta fészkelte be magát az agyába a
gondolat, amióta Bánhegyit áthelyezték az államvasutak nemzetközi fuvarozási osztályára. Bánhegyitől persze, akárcsak a Lokomotív többi játékosától tulajdonképpen
egyáltalában nem várták el, hogy munkát is végezzen, de amikor benézett a fizetéséért, bármi információhoz hozzáfért, ha akart. Roppant veszedelmes módja volt ez a
disszidálásnak, de a disszidálásnak akkoriban már csak veszedelmes módozatai voltak. Ha nincs Jadwiga, ha egyedül van, Gyuri mégis megkockáztatta volna, Jadwigát
azonban nem akarta kitenni semmiféle kockázatnak, bár tudta, hogy ő is vállalkoznék rá. Egyszóval, most már volt veszítenivalója. Fogadta volna el Pataki az ajánlatát
1947-ben.
Pataki kötötte az ebet a karóhoz, hogy azonnal rohanják le Bánhegyit. – Én minél előbb indulni akarok, mert nem szeretném megvárni, hogy az ápolók utolérjenek. –
A gondviselés épp olyan hangulatban volt, hogy teljesítette Pataki óhaját: Bánhegyi épp akkor ért haza az orvostól, akivel a kificamodott vállát diagnosztizáltatta. –
Persze hogy vannak kifelé menő vonatok – mondta –, csak éppen azt nem tudom, hogy melyek azok. Folyton változtatják az űrlapokat. – Bánhegyi szeretett volna várni
egy-két napot, ami alatt tanulmányozhatta volna a lehetőségeket, Pataki azonban erről hallani sem akart. – Attól, hogy rágódunk rajta még egypár napig, nem lesz
könnyebb a dolog – jelentette ki határozottan. Így aztán megvárták az éjfélt és egyszerűen kimentek a rendező pályaudvarra, feltörték az egyik tehervagon plombáját és
kinyitották a tolóajtót. Cipővel volt tele. – A cipő nagy kockázat – mondta Bánhegyi. – Nem lehet tudni, hogy keletre megy-e vagy nyugatra.
– Indul másik vonat is az éjjel? – tudakolta Pataki.
– Nem.
– Helyes. Akkor ez is jó lesz. – Fölmászott a vagonba a sportszatyrával, melyben két vekni kenyér, egy kerek sajt, hat szem alma, egy üveg ásványvíz és hat palack
cseh sör volt, mely utóbbi tétel utolsó feltalálási helye Fischerék lakása volt. – Egy cipővel megrakott, sötét tehervagonban úgysem igen akad más élvezet, mint hogy
berúg az ember – mondta Pataki mentegetőzve, hogy miért épp a sörök társaságát választotta.
Aztán megállapodtak, hogy mi módon fognak érintkezésbe lépni. – Még ha Szibériában kötnél is ki, egy képeslapot mindenképpen írjál, jó? – nógatta Gyuri.
– Hát persze – felelte Pataki. – Majd egy-két nap múlva mondd el a szüleimnek a dolgot. Mondd meg nekik, hogy én szóltam volna, de úgy gondoltam, hogy így
mindenkinek könnyebb lesz. – Egy borítékot nyomott Gyuri kezébe. – Ebben bocsánatot kérek tőlük mindenért. És azt is mondd meg, hogy ne keressék a nagypapa
karikagyűrűjét. Mert elvettem. Van valakinek valami sejtelme róla, hogy hány évet lehet kapni az ilyesmiért? – Gyurira pillantott. – Szóval, tényleg nem akarsz velem
jönni?
– Most már úgyse mehet így sokáig.
Behúzták a tehervagon ajtaját, aztán Bánhegyi visszatette rá a hivatalos pecsétet.
1956. OKTÓBER 23.
Gyuri épp a Sportminisztériumba tartott (ugyanis az Országos Testnevelési és Sporthivatal nevű intézményt csak így emlegette mindenki, holott a hivatal nagyon
szeretett úgy tenni, mintha igazából nem is minisztérium volna, mivel ha egészen minisztérium lett volna, ez a körülmény némileg elhalványította volna az amatörizmus
dicsfényét, amit pedig oly előszeretettel suvickoltak), amikor észrevette, hogy ellenőr száll fel a villamosra. Gyurinak pedig nem volt jegye. Ugyanis sosem váltott jegyet.
Soha életében nem váltott még jegyet. Gyuri egyetlen fillért sem költött közlekedésre a háború vége óta. Mi több, mindezen évek során soha még csak fel sem merült
benne a gondolat, hogy jegyet váltson. Még álmában sem. Mindenekelőtt azért nem, mert egyetlen fillérrel sem óhajtott hozzájárulni az állam kiadásaihoz, légyen bár
mégoly csekély is ez az összeg, másrészt pedig azért, mert a villamosok rendszerint annyira zsúfoltak voltak, hogy testének csupán csekély hányada fért fel magára a
tulajdonképpeni járműre. Többnyire fél kézzel csimpaszkodott csak, fél lábbal a lépcsőn állva, számos hasonló helyzetű honpolgár társaságában, és úgy érezte, hogy az
ebben a pozitúrában való utazásért nem járhat viteldíj.
Most az egyszer azonban Gyuri ült a villamoson, és éppen azt fontolgatta, hogy mikor hagyja el a járművet, amikor a kocsi túlsó végében egy kék overallos munkás
így förmedt rá az ellenőrre: – Majd ha az állam érvényes pénzben fizeti a béremet, akkor nekem is lesz érvényes villamosjegyem, világos? – A kifakadásban az indulat
heve volt a legmegdöbbentőbb, amely sokkal nagyobb volt, mint amit egy villamosjegy kérdése indokolhatott volna akár a legszélsőségesebb helyzetben is. Az egész
villamos elcsitult a kiabálásra, és mindenki figyelme az ellenőr meg a munkás felé fordult, valami jó kis ramazuri reményében. Rendes körülmények között az olyanok,
akik vagy nem érdeklődtek a jegyváltás iránt vagy nem engedhették meg maguknak, hogy jegyet váltsanak, a hatóság közeledtére egyszerűen leugrottak a villamosról,
mely leveleit hullató fa gyanánt robogott tovább a síneken.
Az óvatlan ellenőr nyilván régóta fortyogó harag fazekát lökhette oldalba véletlenül. A menetjegy firtatásával régi sérelmek tömegét löttyintette magára, s a
visszautasítás nyers durvasága, valamint a kilátásba helyezett testi sértés, mely azonnalinak és egyszersmind könyörtelennek ígérkezett, meggyőzte arról, hogy az lesz a
leghelyesebb, ha tüstént továbbáll. Gyuri eddig még csak egyszer volt a tanúja, hogy valaki hasonlóképp kereken megtagadja a fizetést. Idősebb férfi volt az illető, két
hatalmas, ádáz küllemű farkaskutyával, melyeket láthatólag alig bírt visszatartani, és amikor az ellenőr a jegyét kérte, ő egyszerűen csak rámosolygott: – Őszintén szólva,
nincs kedvem fizetni. – Nem is fizetett.
Méltósága veszélyben forogván, az ellenőr gyorsan le is szállt az Astoriánál. Gyuri meg újra kifelé nézelődött a villamos ablakán, és egyetemistákat látott, akik
kisebb-nagyobb csoportokba verődve, mindenféle feliratokkal mászkáltak az utcán. A brutalitás dobogós bajnokaitól megfélemlítve egy darabig csöndben voltak, most
azonban a magyarok újra átadták magukat legkedvesebb nemzeti időtöltésüknek: megint panaszkodtak. Mindenki benne volt. Még az Írószövetség is, az erkölcsi
éhkopp törzshelye, és az írók egyszeriben megtagadták mindazt, amit az elmúlt néhány év alatt írtak. Az Írószövetség kihúzta a fejét Rákosi valagából, és most pislogva
állt a napsütésben.
A fegyelmi tárgyalásra indulva Gyuri összefutott Lacival, Pataki öccsével, és tőle hallotta, hogy a műegyetemisták tüntetést akarnak rendezni. – Tudod, egy igazi
tüntetést; a saját kezdeményezésünkre. – Vita volt, hogy vajon engedélyezték-e hivatalosan a tüntetést vagy sem. Némely hivatalos hely azt mondta, hogy igen, más meg
azt, hogy nem. Az egyetemistákat azonban láthatólag nem nagyon érdekelte ez a kérdés.
A tüntetés úgysem változtat semmit a helyzeten, gondolta magában Gyuri. Lacival azonban nem közölte a véleményét, mert nem akarta elrontani a lelkesedését, de
nagy kedve lett volna idézni neki dr. Hepp halhatatlan szavait: „Uraim, a medveszart lehet forgatni jobbra, lehet forgatni balra. Le lehet vinni a Balatonra. És be lehet
csomagolni díszdobozba, amit át lehet kötni szép kék masnival. Le is lehet szidni meg ódát is lehet hozzá írni. De a medveszar akkor is csak medveszar lesz.”
Végtére is mit számít az, ha lecserélik a főtitkárt, mint Lengyelországban? És mi van akkor, ha az új vezér leleplezi a régit? Ha Gerő ül a Rákosi helyére? Vagy ha
Nagy Imre a Gerő helyére? Szabványos szar mind. Mintha csak kicserélnének egy villanykörtét; minek ettől ilyen izgalomba jönni? Mert mi van akkor, ha az új vezér
majd mindent ráken a régire? Egyszerűen csak bakot ugranak a politikusok, utolsó pár előre fuss a Központi Bizottságban. Ki nem szarja le?
Gyuri borongós reggeli nézeteit nagyban befolyásolta az a kínos tény, hogy a jelenléte szükségesnek ítéltetett a fegyelmi tárgyaláson, de aztán az ávós esete jobb
kedvre derítette.
Az Astoriánál egy ávós tiszt szállt fel a villamosra (az utóbbi időben már nemigen lehetett egyenruhás ávósokat látni az utcán – úgy látszik, kezdték kínosan érezni
magukat). Finom bőr aktatáskát vitt a kezében igen finoman és előkelőn. Áradt róla önnön fontosságába vetett szilárd hite, fontossága szinte ott légtornázott a villamos
kapaszkodóin. Néhány munkás állt mellette. Piszkos, kérges, a munkába belefeketedett alakok voltak, akik a fejbe rugdosást alighanem a legkedvesebb időtöltéseik
közé sorolták volna. Előre lehetett tudni, hogy a dolog be fog következni. A munkások azonban nem siették el, alaposan megnézték maguknak az ávós tisztet, miközben
a villamos zötyögve csörömpölt velük. A következő megállóban aztán az egyikük odahajolt hozzá, és sztentori hangon, pálinkagőzök kíséretében a következő kérdést
tette fel neki: – Mondja, mosott maga fogat ma reggel?
– Mi van? – kérdezte az ávós, meghökkenve a minden bevezetés nélkül feléje irányuló érdeklődéstől.
– Mosott fogat ma reggel vagy nem mosott? – erősködött a vallatója.
– Igen – felelte az ávós, mert más válasz nem jutott az eszébe.
– Remek. Akkor most az egyszer, kivételesen, kinyalhatja a seggemet.
A robbanó röhej légnyomása úgyszólván kilökte az ávóst a kocsiból. Gyuri pedig mélyen meg volt tisztelve, hogy jelen lehet egy adoma születésénél, mely sok estét
felderít majd még a kocsmában. Zavara súlyát görnyedten cipelve az ávós sürgősen úgy döntött, hogy végcéljához ért immár, és a következő megállóban leszállt.
A Sportminisztérium előtt Hepp várt rá, olyan dühösen nézve az óráját, mintha az lenne a felelős Gyuri késéséért. A fegyelmi bizottság üléséről még nem késtek el,
csak éppen Hepp szeretett mindig tíz perccel az események előtt járni. Gyuri pedig Hepp kedvéért csakugyan mindent elkövetett, hogy percnyi pontossággal érkezzen,
mert tudta, hogy ha nem teszi, keservesen megbánja. „De tizenegy órában állapodtunk meg”, mondja majd Hepp, szokása szerint őszinte értetlenséggel, hogy Gyuri nem
tartott be egy ilyen félreérthetetlen megállapodást. És aztán addig hajtogatja ugyanezt, míg az ember már-már azért aggódik, nem az őrületbe akarja-e kergetni vele. Ha
pedig valaki villamosvészt, földrengést vagy tűzvészt hoz fel a mentségére, Hepp csak annyit mond válaszképpen: „Miért nem indultál korábban?”
A késés olyan érthetetlen volt a számára, mint valamely ősi nyelv ásatásokon előkerült agyagtáblái. Inkább zavar volt a hangjában, semmint harag: – De hiszen azt
mondtam, hogy tizenegy óra! – Egyre csak ezt ismételgette, a hangját hol le-, hol meg felcsavarva, olyan eltökéltséggel, mint egy rejtjelfejtő, aki egy megfejthetetlen kód
megfejtésén dolgozik. Pontossága, mely csak az égitestekéhez volt fogható, soha nem hagyta el Heppet. A közvélemény egyetlen esetet ismert csupán, amikor Hepp
elkésett egy megbeszélésről, ez pedig úgy történt, hogy Pataki, aki tudta, hogy Hepp egy edzői értekezletre hivatalos, betoppant Hepp irodájába, éppen amikor Hepp
már távozni készült. Valamely főfájás panaszának leple alatt rövidesen magára is hagyta, ámde markában a szoba kulcsával. A folyosóra kilépve aztán rázárta az ajtót
Heppre, majd csatlakozott a többiekhez, akik az utca túloldalán gyülekeztek, ahonnan jól megfigyelhették Hepp irodájának ablakát. Percek sem teltek el, s Hepp már
hangos szóval követelte tőlük, hogy bocsátanak ki, olykor érzelmi húrokat is pengetve második emeleti ablakában. Végül is sikerült rávennie egy járókelőt, hogy létrát
támasszon neki, addigra azonban behozhatatlan tizenöt perces időveszteséget szenvedett.
Matasits természetszerűleg amellett volt, hogy Gyurit is be kell idézni a fegyelmi tárgyalásra. Szinte már unalmas volt. Valahányszor Matasits bíráskodott egy
meccsen, Gyurinak szélsebesen összegyúlt az öt büntetője, és mire akár csak egyszer is végigfuthatta volna a pályát, már le is küldték, akár szabálytalankodott, akár
nem, még akkor is, ha a közelébe se jutott a labdának. Matasits kényszeresen a sípjáért nyúlt, ha csak meglátta is Gyurit, amiből Gyuri már régen levonta a
következtetést, hogy Matasits szemében ő alkalmasint kártékony elem, megátalkodott visszaeső.
Bár Gyuri készséggel elismerte volna, hogyha körkérdést intéznek a bírókhoz, aligha őt választják meg a legsportszerűbb magyar kosarasnak, mesebelien rossz híre
mindazonáltal nagyon bosszantotta. Akármilyen példásan viselkedett is a pályán, bármilyen pimaszul előzékeny volt is – ezüsttálcán nyújtva át a labdát az ellenfélnek,
amint a legcsekélyebb érdeklődést is mutatták a megszerzése iránt, olyan nagy ívben kerülve a velük való testi érintkezést, mintha radioaktív leprások lennének –, ha
Matasits volt a bíró, Gyuri mindig ki lett állítva. Az a hír járta, hogy Matasits azt hiszi, Gyuri műve volt, hogy a posta egyszer kétszáz szovjet szemüveget vitt ki a
lakására és azóta is ezt a sértést akarja megbosszulni rajta.
Fegyelmi bizottság elé azonban most első ízben került Gyuri. Nagy tehetsége volt hozzá, hogy mindig a bíró látómezején kívül tanyázzék, miáltal rendszerint
büntetlenül kábíthatta az ellenfelet; továbbá szemfényvesztői leleményességgel tudta elterelni magáról a bíró figyelmét, s így valósággal a főhatalom orra előtt űzhette a
hasba könyöklést, nadráglerántást és lábra hágást. A meccsek utáni kiértékelések alkalmával Hepp még elemezte is a szabálytalanságait, „adekvátnak” meg
„stílusosnak” nevezve a megmozdulásait, aznap pedig, amikor lefejelte Princzet (aki számára a kosárlabdameccsek mindenekelőtt az ellenfél megmogyorózásának
korlátlan lehetőségét jelentették), akit hordágyon vittek le a pályáról, egyenesen „világklasszisnak” mondta.
De ha Matasits ügetett fel-alá a pálya szélén, Gyuri mindig elszántan tartotta magát a tisztességhez, jóllehet merőben fölöslegesen. Történt azonban a Honvéd elleni
meccsen, melyet a Honvéd csak nagyon keservesen tudott megnyerni, pedig Pataki nem is játszott, hogy Gyuri meg a Honvéd egyik játékosa egyszerre ugrott fel a
labdáért. A labdát az ellenfél szerezte meg, Gyuri meg úgy zuhant a padlóra a közreműködésével, hogy ott is maradt, míg a Honvéd játékosa odaröppent a Lokomotív
kosarához, és beejtette a labdát, két könnyű pontot szerezve. Mint mindenki más, Róka is azt hitte, Gyuri csupáncsak kissé túlzásba viszi a ripacskodást, hogy
megpróbálja visszaszerezni a labdát. – Most már fölkelhetsz – szólt oda a földön elterülve fekvő Gyurinak.
Gyuri azonban azért nem kelt fel, mert elvesztette az eszméletét, és sehol sem találta. Matasits mindenesetre beírta a nevét a noteszébe, mint aki szándékosan
akadályozza a játékot, és kijelentette, hogy játékvezetői pályafutása során sosem látott még ehhez fogható arcátlan színészkedést, ezért a szövetség elé viszi az ügyet,
főleg mivel Gyuri, miután visszanyerte az eszméletét, és tudomást szerzett a fejleményekről, rogyadozó térddel odament hozzá, és meg akarta fojtani.
A fegyelmi bizottság három tompa tekintetű, bődületesen unatkozó férfiúból állt, akik egy terebélyes asztal mögött ültek; úgy festettek, mint akik akkor is ott töltötték
az idejüket, amikor a bizottság nem ülésezett.
Matasits végezte el a kezdő rúgást. – Mélyen tisztelt fegyelmi bizottság, olyan személy áll önök előtt, aki meggyalázta az emberiség legszentebb eszményeit. – A
jegyzeteiből olvasott fel, akadozva. Gyuri kényelmesen elhelyezkedett, mert a Matasits kezében tartott papírköteg vastagságából úgy vélte, nem végeznek egyhamar.
Matasits láthatólag szert tett valahol egy szinonimaszótárra. Különféle módokon fogalmazva, többször is lerántotta a leplet Gyuriról, mint a gonoszság kútfőjéről és
vérszomjas Neander-völgyiről, aki négykézláb grasszál a pályán, és csekély szókincsét kizárólag arra használja, hogy sértegesse a játék vezetésével megbízott hivatalos
személyeket. Matasits jól látható és mindinkább fokozódó csalódottságára a fegyelmi bizottság nem hüledezett elborzadva, hanem csak jegyzetelt szenvtelenül, jóllehet
igen szorgalmasan. Matasits, aki eredetileg arra számított, hogy az ítélet legalábbis máglyahalál lesz s ráadásul még egy kis felnégyelés is a biztonság kedvéért,
csüggedten hagyta el a termet, hogy vádbeszéde ilyen hűvös fogadtatásra talált. Gyuri viszont kissé felderült az unott arcok láttán, bár tisztában volt vele, hogy unott
pasasok is képesek lehetnek egy sportoló pályafutásának kerékbetörésére.
Hepp következett: – Tisztelt sporttársak, bár mit sem tudnék felhozni Fischer magaviseletének mentségére, szeretnék rámutatni, hogy a játékos az utóbbi időben
rendkívüli, hangsúlyozom, rendkívüli megterhelésnek volt kitéve. A közelmúltban hunyt el szeretett édesanyja, s e súlyos veszteség időben egybeesett azzal, hogy
társadalmi munkában elvállalta a ferencvárosi fiúárvaház csapatának edzői teendőit, amellett hogy a munkahelyén is példás munkasikereket ért el… – Jó szöveg,
gondolta Gyuri, noha nem volt benne biztos, hogy van-e egyáltalában fiúárvaház a Ferencvárosban.
Végezetül Gyurit is felszólították, hogy álljon fel, és adja elő a mentségeit. – Én csak bocsánatot szeretnék kérni a sporttársaktól, amiért elraboltam a drága idejüket,
és fogadom, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy engem ilyen helyzetben látnak. – Ennél többet valószínűleg nem bírt volna el a fegyelmi bizottság. Az ülésért kapták a
javadalmazásukat, és nem azért, hogy őt hallgassák. Ebédidő volt már és a középső pasas félbeszakította Gyurit. – Ötven forint bírság – hangzott az ítélet. Gyurit
annyira felkavarta az összeg szerénysége, hogy meghatottságában kis híján felajánlotta, fölkerekíti nekik százra, ha ennek fejében szájon vághatja Matasitsot.
– Te nem mész a tüntetésre? – kérdezte Hepp, amikor kiléptek az utcára. – Úgy látom, mindenki oda tart.
– Ha azt gondolnám, hogy csak fikarcnyit is változtathat a dolgokon, én mennék az első sorban.
Gyuri azon tépelődött magában, bemenjen-e még a munkahelyére. Nem tartott sokáig a tépelődés. A Tollfeldolgozó Állami Vállalat bizonyára tudja őt nélkülözni a
mai délutánon. Akárcsak az elmúlt két hónap során is, amióta ott állt alkalmazásban. Hepp szerezte neki az állást; végtére is egy rendes amatőr kosárlabdajátékostól
elvárható volt, hogy munkaviszonya legyen. Amint megszerezte a könyvelői képesítést, Gyuri úgy érezte, most már megilleti valami tekintélyesebb állás, ami több
kilátással kecsegtet, és főleg nagyobb fizetséggel jár, mint az, hogy néhanapján lekopog egy-egy morzetáviratot a Magyar Államvasutak megbízásából.
Így történt, hogy kitaláltak a számára egy tervelőadói állást a Tollfeldolgozó Állami Vállalatnál. Olyan állásra persze senki sem vágyott, ahol az a veszély fenyegette,
hogy dolgozni is kell, mindazonáltal kellemes lett volna, ha derűs, szép környezetben veheti fel a fizetését.
Munkaviszonya két hónapja alatt annyi dolga akadt mindössze, s ezt is merő kíváncsiságból végezte el csupán, hogy elosztotta a minisztérium által küldött
tervszámokat, melyek azt mutatták, mekkora termelést kíván a vállalattól az Ötéves Terv, a vállalat üzemegységeinek a számával. Majd, miután ekképpen megállapította
az egyes üzemegységekre eső termelést, ezeket újból összeadta, miáltal megkapta a Terv által megkívánt termelési adatokat. Arról, hogy a valóságban mi folyik az
üzemben, Gyurinak sejtelme sem volt. Az volt a benyomása, hogy más se nagyon tudja, de nem is igen érdekel senkit. A tervirodán eltöltött kevéske idő nagyobbik
részét Gyuri meg egy kollégája, Zalán, aki közgazdász volt, azzal ütötte el, hogy gyufaszálakat pöckölt (a doboz dörzsfelületén lángra lobbantva) egymás íróasztalára,
miközben fogadásokat kötöttek, hogy melyik papírkazal fog meggyulladni.
Csak a véletlen folytán jutott hozzá a Terv adataihoz, miután egyszer összetalálkozott Fekete elvtárssal, a Tollfeldolgozó igazgatójával, aki épp néhány horgászbottal
felszerelkezve rohant végig a folyosón. Gyuri mindjárt felismerte, a háború előtt ugyanis „A Pufi Óriáskígyó” néven, Fekete ünnepelt pankrátor volt. Az volt a híre, hogy
az illegalitás napjaiban pénzeket kölcsönzött a Központi Bizottság némely tagjának, akivel egy panzióban lakott.
– Örvendek – mondta Fekete, és rávillantva a rutinos artisták muszklidagasztó mosolyát, melegen megrázta Gyuri kezét. – Most épp szörnyen sietek, de a Terv egy
példánya ott van az irodámban. Tedd meg, hogy kiszolgálod magad. – Gyuri többet nem is látta Feketét, főleg azért, mert az igazgató kizárólag olyankor kereste fel az
irodáját, ha alkalmas helyszínre volt szüksége valamely házasságon kívüli viszony lebonyolítására, másrészt azonban azért is, mert nem volt semmi megvitatnivalójuk.
Gyuri bement Fekete irodájába, ahová az egyik titkárnő engedte be, aki azért volt benn aznap, hogy megöntözze a szobanövényeket, és alaposan átkutatta a
helyiséget. A Tervnek nyoma sem volt. Gyuri új munkatárs volt, kíváncsi természet, és mivel kissé meg is szédült a reá ruházott felelősségtől, elhatározta, hogy
betelefonál a minisztériumba, és felvilágosítást kér.
Három emberrel is beszélt, mire rájött, hogy csupáncsak annak a kiderítése is, hogy tulajdonképpen mi volna az ő dolga, annyira kimerítené, hogy az már
meghaladná a munkaköri kötelességét. Gyuri a saját szórakoztatására kiszámította, hogy nem kevesebbszer, mint huszonkét ízben magyarázta el, hogy a
Tollfeldolgozóból telefonál, és pontos, naprakész tervszámokat szeretne kapni. Végül is kapcsoltak neki egy hangot, mely olyan ellenséges és kelletlen volt, hogy ebből
mindjárt tudta, végre eljutott az illetékeshez.
– Csak nem képzeli, hogy én magának felvilágosítást fogok adni telefonon? – mondta újfent az ingerült hang. – Honnan tudjam, hogy maga nem amerikai kém?
– Fontolja meg talán a következőket – mondta Gyuri az illetékes episztemológiai kételyén rágódva magában –; elképzelhetőnek tartja-e, hogy egy amerikai kém
elküldje magát a kurva anyjába?
Gyuri nagyon elszégyellte magát, amiért megpróbálta elvégezni a dolgát, és kisomfordált az üzemből. A portán áthaladva arra lett figyelmes, hogy a proletárhatalom
éber őre csikkeket boncolgat, hogy zsigereikből majd egy frankensteini cigarettaszálat támasszon új életre. Az is feltűnt továbbá Gyurinak, hogy a portás egy vaskos
kötet lapjait tépkedi a cigarettasodráshoz, melynek a címlapján az áll, hogy Magyar Tollfeldolgozó Állami Vállalat: Az Ötéves Terv Módosított Előirányzatai,
1955.
Kétely esetén mindig az a leghelyesebb, gondolta Gyuri, ha az ember hazamegy, és bebújik az ágyba. Nyugtalanul töltötte az előző éjszakát, mert aggasztotta a
fegyelmi bizottság másnapi ülése, és a védőbeszédét csiszolgatta magában, mert arra számított, hogy a tárgyalás alkalmából ráhúzzák majd a régtől esedékes vizes
lepedőt. Úgy döntött tehát, hogy hazamegy, és elteszi magát másnapra.
Arra ért haza, hogy Elek egy kis kupac kávézaccot próbál rávenni az újrázásra, miáltal újabb adag fekete lötty lett volna nyerhető. – Épp most ment el Jadwiga –
közölte. – A tüntetésre jött föl. – Erre Gyuri sarkon fordult, és haladéktalanul távozott.
Ahogy elindult a Margit-hídon Budára, már a folyó túlpartjáról látta, hogy nagy csődület van a Bem-szobor körül. Bem tábornok lengyel volt, aki szinte már azt se
tudta számon tartani, melyik forradalomban harcol, amikor 1849-ben vitézül élére állt a Magyar Honvédségnek, hogy a Habsburgok ellen vezesse, és győzött is
mindaddig, amíg be nem hívták ellene az oroszokat, akikkel szemben aztán a honvédség azzal bizonyította a magyarságát, hogy megsemmisült. De legalább sokszoros
túlerőtől veretett le, bár állítólag amikor Bem meghallotta, hogy tízakkora orosz sereg támad ellene, azt mondta: „Hála Istennek, már féltem, hogy meglépnek előlem.”
Az egyetemisták azért Bem köré gyülekeztek, mert a tüntetés egyik célja épp az volt, hogy kifejezzék egyetértésüket a lengyelországi politikai változásokkal
(melyekről Jadwiga is nagy lelkesedéssel beszélt), mivel hasonló változásokat szerettek volna látni Magyarországon is: afféle nyájas, könnyelmű, pokolba-az-
ideológiával fajta kommunizmust szerettek volna maguknak.
Nemcsak a Bem tér volt fejek mezeje, de a szomszédos rakpart is egyetlen hatalmas emberkupaccá változott. Harminc-, negyvenezer ember meg még több gyúlt
össze, s peremén a tömeg még csak egyre gyarapodott. A megemészthetetlen rendszer felöklendezett hányadéka. S magán viselte a megállíthatatlanság minden jegyét.
– Gyuri! – Megfordult, s Lacit pillantotta meg két barátjával, akik egy óriás magyar zászlót cipeltek. Akkor élte át Gyuri először azt az élményt, hogy milyen érzés
öregnek lenni; irigykedve nézte a nála fiatalabbakat, akikből nem fogyott még ki az optimizmus, és képesek voltak hinni benne, hogy zászlólengetéssel meg lehet
változtatni a dolgokat.
– Jadwiga is itt van valahol – mondta Laci, és hátranézett a tömegre. – Följött egypár barátjával Szegedről. – Gyuri végigpásztázta az embertömkeleget. Estig se
találja meg, hacsak nincs szinkronban a kettejük végzete.
– Fogadd gratulációimat. Sose hittem volna, hogy megérek akár csak valami hasonlót is – mondta Gyuri, döbbenten a tiltakozó tömeg méreteitől. – Láttad a tizenhat
pontot? – kérdezte Laci, széthajtogatva egy papírlapot, hogy odaadja Gyurinak. – Még tegnap este, az egyetemen kezdtük fogalmazni Őket, csak nem értünk a végére.
Az első pont, amit Gyuri elolvasott, változást követelt a Magyar Dolgozók Pártja vezetésében. Ez olyasmi volt, amiért, ha csak felötlik is valakiben, mondjuk 1950-
ben, legalább tíz év járt volna vaksötét cellában, duzzadt vesével, térdig jeges vízben. Most azonban, hogy Sztálin immáron alulról szagolta az ibolyát, Nyikita apó meg
lapáttal hányta a szart minden elődjére, egyszer csak tárgyalási alapnak minősült, főleg ha az embert nagyon, nagyon nagy tömeg kísérte. Annál is inkább, mivel a
kommunista mozgalom, követve a rothadó kapitalizmus legszebb hagyományait, bámulatos leleményességgel tudott nevet és lakcímet változtatni, hogy új máz alatt
folytassa mindig ugyanazt.
A követelések egyre követelőzőbbek lettek. Nagy Imrével be, oroszokkal ki. Szabad választások, szabad sajtó. Gyurinak megfordult a fejében, hogy
tulajdonképpen az örök életet meg a kötelező milliomosságot is követelhetnék minden magyar számára. Az egyik pont a titkos káderanyagok nyilvánosságra hozatalát
követelte.
– Klasszak vagytok – mondta Gyuri.
– A hatóságok eleinte ellenezték, de csak amíg el nem kezdődött a tüntetés – mondta Laci –, mert most már sok párttag is csatlakozott hozzánk. Gondolom, azt
szeretnék, hogy úgy fessen az egész, mintha ők is támogatnák.
Gyuri nagyon elkomorult, amikor meghallotta, hogy Jadwiga is ott tüntet a párt ellen. Eltekintve a tettlegesség különféle kockázataitól, amilyen például az ütlegelés és
a meghalasztás, leginkább a kitoloncoltatás veszélye rágta a lelkét. Mint az útleveletlen tömegek képviselőjének, Lengyelország éppoly elérhetetlen távolságban volt
neki, mint a Déli-sark. Aztán megnyugodva látta, hogy a tömeg sokkal nagyobb, semhogy aggódnia kelljen. Olyan hatalmas volt a tömeg, hogy sem belelövetni nem
lehetett, sem akár csak kísérletet is tenni a szétoszlatására. A vezetők meg a szónokok nyilván rövidesen meghívást kapnak egy kis elbeszélgetésre egy föld alatti
cellába, ahol bizonyos kár is tétetik majd bennük. Kinn az utcán azonban túlságosan is nagy volt a sokadalom: olyan volt, mint amikor egy kevéssé szívesen látott rokon
jön látogatóba hívatlanul – nincs mit tenni, mint eltűrni, amíg magától haza nem megy. Addig nincs baj, amíg Jadwiga meg tudja állni, hogy ne szónokoljon a tömeghez, és
ne szavaljon nekik lázító költeményeket. – Most a Parlamenthez vonulunk – mondta Laci –, és addig nem tágítunk, amíg ki nem nevezik Nagy Imrét megint
miniszterelnöknek. – Gyuri elnézett utánuk, ahogy megindultak a hídon Pest felé. Laci csak négy vagy öt évvel volt fiatalabb nála, de ennyi idealizmus láttán Gyuri
nagypapának érezte magát mellette. Furcsa, hogy két testvér ennyire különbözhet egymástól, miközben annyira hasonlítanak is. Pataki mindig csak a farka szolgálatába
állította az intelligenciáját, és élvezetét lelte abban, hogy felidegesítse az embereket. Laci ezzel szemben magának való, tanulós fiú volt; Gyuri nem tudott úgy bemenni
Patakiakhoz, hogy Laci keze ne könyvben folytatódott volna, méghozzá sokszor valami rettenetesen unalmas tankönyvben. Bár szinte észre se vette az ember, Laci
mindig otthon volt. Nem is lepődött meg senki, amikor ösztöndíjat kapott az egyetemen, ami pedig nagyon komoly teljesítménynek számított, ha az ember apja nem volt
legalábbis központi bizottsági tag. Pedig csak arról volt szó, hogy benne jobban elrejtőzött a huncutság, agyafúrtabban dolgozott, kivárva mindig a legmegfelelőbb
pillanatot. Egy szóval sem említette, de Gyuri biztosra vette, hogy a Laci a Műegyetemen is inkább azok közé tartozik, akik elöl vannak, semmint azok közé, akik
ezeket követik.
A tömeget pásztázta tekintetével, nem bukkan-e fel valahol akár csak darabkája is Jadwigának. Annak nagyon megörült, hogy a szónokok között nem látja, amint
hangszóróból szól a néphez. A fortyogva kerengő tömeg már korántsem egyetemistákból állt túlnyomórészt, a tüntetés egyre hízott, mint a lavina: katonák, öregek,
senkik, vízipólósok, háziasszonyok, tisztviselők, mindenki, aki csak meglátta a menetet meg a táblákat, és megértette, hogy ezúttal nem a kommunisták szervezték a
felvonulást, hogy ez nem egy októberi május elseje, otthagyta a munkáját, és beállt a sorba, mert arra gondolt, hogy ez miért is nem jutott az eszébe senkinek már
hamarább.
Több tucat ember iparkodott azon, hogy lerántsa Sztálint a talapzatáról – nyüzsgő kis koboldok a csizmája körül. De még ennél is sokkal többen voltak, akik
tanácsokkal látták el őket. Már jó ideje folyt a próbálkozás meg a tanácsok osztogatása. Pöröllyel, vasfűrésszel, teherautókhoz erősített lánccal meg sűrű szitkokkal
támadták a nyolc méter magas szobrot. Sztálin azonban fölényes közönnyel nézte csak a lába körül zsibongó sokadalmat.
Gyuri nagyon boldog volt, hogy ott lehet. Ha nem megy ki az utcára, hogy megkeresse Jadwigát, talán le is maradt volna róla – mivel nyugodtan le lehetett volna
fogadni, hogy a rádió nem fogja bemondani, hogy aznap este bálványdöntés lesz, amit a várhatólag nagy sikerre való tekintettel sem lehet majd megismételni.
Kétségkívül történelmi pillanatnak ígérkezett, olyanfajta eseménynek, ami majd az unokáknak is el lesz mesélve, akár kíváncsiak lesznek rá, akár sem. Soha és
semmi ekkora megelégedettséget nem váltott még ki Gyuriból; élvezetből ekkorát átélt már, de soha olyasmit még, amitől a fejét hátravetve, teli szájjal kacagott volna a
lelke. Mindazonáltal jó volna, gondolta magában Gyuri, ha a történelmi pillanat kicsit sietősebbre fogná, mert meglehetősen hideg volt ahhoz, hogy sokáig ott ácsorogjon
az ember az utcán, mégoly egyszeri eseményre várva is, azonkívül pedig fáradt is volt, hiszen egész nap a várost járta. Továbbá azt a rossz érzést sem tudta leküzdeni
magában, hogy a dolgok messzebb mentek a kelleténél. Gondosan olyan helyet keresett magának, ahonnan jó kilátás nyílt a szoborra, ám ahonnan egyszersmind
könnyen egérutat is nyerhetett, ha netán dorgálásra kerülne a sor. Olyan lett volna, mint amikor az iskolában tombolnak a srácok jókedvükben, ám ekkor belép az
osztályba a tanár, és véget vet a balhénak.
Aggodalmait azonban semmi sem támasztotta alá. Ott téblábolt ugyan egy-két rendőr a téren, de rajtuk is az látszott, hogy élvezik a népünnepélyt, és Gyuri a saját
fülével hallotta, amint az egyik bajuszos maga javasolta, hogy hegesztőpisztollyal kellene megpróbálni. Egy órával korábban még két magasabb rangú, dagadtabb rendőr
is volt a téren. Kettejük közül a dagadtabbik, s egyszersmind a magasabb rangú is feltehetőleg, megpróbálta szétoszlatni a tömeget, de néhányszori fenyegetőzés után ő
is ráunt, hogy kiröhögtesse magát, és eltűnt a megafonjával egyetemben, mert nyilván valami egyéb sürgős dolga akadt.
Bárhogyan végződjék is ez az egész, állapította meg magában Gyuri, ennél szebb napja… nos, nem is igen tudta volna megmondani pontosan, mióta nem volt;
mindenesetre, ha csak egy napra is, de megtört az unalom rémuralma.
 Teherautó érkezett, és rajta két munkás a lángvágóval, akik immár szinte megszokott mozdulatokkal kapaszkodtak fel a talapzatra, hogy a csizmaszár fölött
amputálják Sztálin Jóska két lábát. Taps rebbent fel a térről, ahogy a láng belemart Sztálin lábikrájába – szikrázó, miniatűr Nap az éjszaka sötétjében. Az esemény
monumentalitásához képest nem is volt túlságosan nagy a közönség; legfeljebb háromezren gyűlhettek össze a szobor körül, töredéke csupán annak a rengeteg
embernek, aki kinn volt az utcán aznap este, és akik mind beleremegtek volna a gyönyörűségbe, ha tudják, hogy akkor döntik le a bronzból öntött óriás gyalázatot.
Gyuri azonban már akkor sejtette, hogy másnap mindenki azt állítja majd magáról, hogy ó is ott volt a téren.
Gyanította, hogy a tömeg zöme még a belvárosban van, a Parlament előtt, ahol az erkélyre kilépve Nagy Imre félénken odaintegetett a kétszázezer embernek és úgy
szólította meg őket, hogy „Elvtársak…”, amivel persze éppen az ellenkező hatást érte el, mint amit akart. Habár a tömeg őt akarta hatalomra juttatni, erre az elszólásra
fujjolás kezdődött és ütemes kántálás, hogy „Itt nincsenek elvtársak!”. A beszéd folytatása már jobb volt; Nagy Imre nyugalomra intett és józanságra. Nem volt épp
zseniális produkció, de mint afféle kommunistának, Nagy Imrének sem lehetett sok tapasztalata, hogy miként kell bánni olyan közönséggel, amely csakugyan azt akarja,
hogy szóljanak hozzá. Nem mondhatni, hogy nagy lelkesedés töltötte volna el az embereket, és közben az idő is későre járt, és akik úgy érezték, hogy aznapra már jól
kitüntették magukat, kezdtek hazaszivárogni. Gyuri úgyszólván minden ismerősével összefutott, akivel valaha is találkozott életében, csak épp Jadwigával nem. Hazafelé
tartott már ő is, hogy megnézze, nem otthon vár-e rá Jadwiga, és épp arra ért ki a nagy felvonulási térre, hogy a generalisszimusz akkorát esik, mint egy télikabát.
A lángvágó végül is használt, és a nép akarata ledöntötte Sztálint, aki olyan hatalmas kongó döndüléssel dőlt le, amely még az emléktárgyvadászok örömüvöltését is
elnyomta; kalapácsaikkal és csákányaikkal azonnal ellepték a tetemet, hogy lakmározzanak rajta. Gyuri is szeretett volna szerezni magának egy darabot Sztálinból afféle
talizmán gyanánt, mementónak, hogy mégsem mindig diadalmaskodik a gonosz, de aztán úgy gondolta, ha Jadwiga nincs ott náluk, inkább visszamegy a Rádióhoz.
Jadwiga pedig nem volt ott. Gyuri tehát felült a villamosra, és elment a Kálvin térre.
A Rádió Bródy Sándor utcai épülete körüli utcákban mindenhol tolongott a nép. Mintha a foci világbajnokság utáni műsort ismételték volna meg, csak épp most
négyszer annyi volt a statiszta. Gyuri hallotta, hogy egy egyetemistákból álló küldöttség még késő délután bement az épületbe, hogy udvariasan megkérje az
illetékeseket, olvasnák be követeléseiket az ország többi részének okulására. Aztán az este folyamán újabb küldöttségek menesztettek, sorra érkeztek a demokrácia
szurkolói, és az udvariasság az egekig csapott, mígnem most, este tizenegy órakor egyszerre mindenkinek elege lett az udvariaskodásból, és az egyetemisták
idealizmusának helyét átvette a proletár harciasság. Gyuri nagyon remélte, hogy Jadwiga nincs ott a Rádiónál, mivel biztosra vette, hogy a Párt a Rádiót nem fogja
hagyni. A Sztálin-szobor, az nem számított, mintha csak egy kicsit kiengedték volna a gőzt, és Sztálin egyébként is eléggé halott meg passé volt már ahhoz, hogy a
ledöntésével a nép tulajdonképpen csak megtakarította nekik azt a kínos feladatot, hogy maguknak kelljen eltávolítaniuk a szobrát. A Rádió azonban nagyon is
valóságos hatalom volt, általa szét lehetett volna hinteni a lázadás magvait a főváros meg az ország álmatagabb részeibe is…
Gyuri meglátta, hogy Laci meg a társai közvetlenül a főbejárat előtt állnak. Odafurakodott hozzájuk a tömegen át, közben szép csokrot gyűjtve átkozódásból
azoktól, akiknek a lábára hágott, vagy akiket kénytelen volt félrelökni. – Nem láttad Jadwigát? – kérdezte. – De igen – felelte Laci –, az előbb még itt volt. – Majd
büszkén hozzátette: – Be fogják olvasni a pontokat.
Ekkor mozgolódás támadt a Rádió kapujában, és egy civilbe öltözött szar kiabálni kezdett, hogy: – Most olvassák be a pontokat. Mindenki menjen haza. Ezekben a
percekben olvassák be a pontokat. Mindenkit arra kérek, menjen haza. – Zengzetes hangja ismerősnek tűnt; Gyuri azt gondolta, nyilván az egyik bemondó lehet az.
Aztán a főbejárattal szemközti ház egyik lakásának ablakában megjelent egy csapzott, elgyötört háziasszony. Rádiókészülékét nagy nehezen egyensúlyozva az ablakpár
kányon, hogy az utcában állók legalább foszlányokat elkaphassanak az adásból, lekiáltott a tömegnek: – Hazudik! Csak zenét játszanak!
Ezek után már nem sokat kellett várni a könnygázra. Csak visszafelé sült el. Az ávósoknak nem volt gázálarcuk, a gáz nagyja pedig épp feléjük sodródott, de amúgy
is olyan sűrű volt a tömeg, hogy a szűk utcában az se tudott elmenekülni, aki akart volna. Könnyeztek, köhécseltek az emberek, legfőképpen azonban dühöngtek. Szinte
látható volt, hogyan gyülemlik a harag, mint amikor a közelgő vihar előjeleképp elsötétedik az égbolt. Gyuri sürgősen hátrafurakodott, hogy tovább keresse Jadwigát, és
mert tudta, hogy mindjárt kezdődik. Lehet, hogy a gazdasághoz nem sokat konyítanak a kommunisták, ami viszont a biztonsági intézkedéseket illeti, kétségkívül értik a
dolgukat.
Mire sikerült eljutnia a közeli Nemzeti Múzeumhoz, mely egyrészt kiesett a Rádió főbejáratánál álló ávósok tűzvonalából, másrészt olyan vastag falakkal és vaskos
oszlopokkal bír, hogy puskalövések annyi kárt se tehettek benne, mint az esőcsöppek, már el is kezdődött a lövöldözés. Soha ennél émelyítőbb hangot nem hallott
életében. Még a félelmet is legyőzte benne a hányinger, hogy itt embereket fognak lelövöldözni, csak amiért történetesen rossz helyen állnak. Közben persze a lehető
legsürgősebben kiürültek az utcák.
Egy szemközti kapualjban, amire épp odalátott, amikor nem takarták el előle az elrohanó emberek, egy köpcös kis férfit látott a földön, aki hátát a kapu szárnyának
döntötte, két lábát meg egyenesen előrenyújtotta, s úgy ült, mint egy feltámasztott plüssmaci. Nagy vörös folt volt a hasán. A társa súgott valamit a fülébe; talán arról
próbálta lebeszélni, hogy elvérezzen. A Rádió felé kilesve, két mozdulatlan alakot látott a főbejáratnál heverni. Gyuri maga is meglepődött, milyen émelygés fogta el ettől
a látványtól. Eddig azt hitte, éppen elég hullát látott már a háború alatt ahhoz, hogy immúnis legyen, de úgy látszik, ha a halál iránti közönyről van szó, hamar ki lehet
jönni a gyakorlatból. Meglepte továbbá a düh is, amit érzett. Azelőtt is előfordult már vele, hogy ölni lett volna kedve, de most tudta csak meg, milyen érzés az, amikor
az ember csakugyan ölni akar, amikor annyira akarja, hogy meg is bírná tenni; az indulat, mely eddig csak a színfalak mögött várakozott, most színre lépett, s tettre kész
volt.
Nem akart vége szakadni a kiáltozásnak meg rohangálásnak. Aztán olyasmi történt, amire Gyuri nem számított. Lőni kezdték a Rádiót. Ablaküvegek csörömpöltek,
és Gyuri észrevett egy fiatalembert, amint egy ház sarka mögül kilesve az épületre emeli a puskáját. Civilben volt. Vajon hol szerezhette azt a puskát? Visszanézett a
Kálvin tér elé, és akkor látta csak meg, hogy a közelben egy teherautó áll, mely mintha honvédségi jelzést viselne. Valahol fegyvereket osztogathattak, talán a
teherautóról, mivel most már mindenfelől puskaropogás hallatszott.
Nagy vicc lenne, gondolta Gyuri, ha megint épp itt kezdődnék meg a forradalom. Itt, a Nemzeti Múzeum lépcsőin szavalta el az egyik költeményét Petőfi ’48-ban,
amivel mintegy ünnepélyesen elvágta a szalagot, és megnyitotta a magyar forradalmat.
Munkások tünedeztek fel az obligát micisapkában, amiről mindjárt látszott, hogy csepeliek, töltényhevederekkel teleaggatva s egy nehézgéppuskát cipelve. Hangosan
tanakodtak, hogyan juthatnának fel a múzeum tetejére, ahonnan pompásan belőhetnék az egész Rádiót. – Sose szabad otthon felejteni a géppuskát, ha az ember a
Rádióba készül – jegyezte meg egyikük.
Felbukkant valahonnan egy göndör hajú, langaléta fiatalember is, lőállást foglalt az egyik oszlop mögött, és igazgatni kezdte frissen szerzett fegyvere irányzékát. Lám,
ez a hátulütője, hogy annyira ragaszkodtak hozzá, hogy mindenkit besorozzanak, gondolta Gyuri. Tudta, hogy ismeri valahonnan az illetőt, az arc lázasan kereste a
nevét. Aztán ahogy összetalálkozott a tekintetük, a leendő mesterlövész szeme mintegy gondolatátvitel útján tudatta Gyurival: „Igen. Ezért imádkoztunk. Hogy fegyverrel
állhassunk bosszút.” Vidáman odamosolygott Gyurira. Lehet, hogy csakugyan ismerte valahonnan, de lehet, hogy csak az októberi éjszakában hirtelen támadó bajtársi
érzés tette. – Olyan boldog vagyok – mondta a férfi. – Ez egyszerűen csodálatos. Csodálatos. – Aztán kilőtt két sorozatot, anélkül hogy különösebben célozgatott
volna.
Hosszú s elképesztő éjszaka volt. Inkább csak általában lőtték a Rádiót, s nem valamely részét vagy valamely különös célpontot. Az emberek azt is hihetetlenül
élvezték, hogy csak úgy, a téglákra lövöldöznek. A Bródy Sándor utca túlsó végében is hosszas tűzharc alakult ki, mert az emberek azt hitték, hogy a Rádióban rekedt
ávósokhoz akar bejutni az erősítés. Aztán kiderült, hogy csak további felfegyverkezett rádióhallgatók szeretnének panaszt tenni a főszerkesztőnél.
Akármilyen fáradt volt, bármennyire fázott is, Gyuri mégis arra az elhatározásra jutott, hogy sose bocsátaná meg magának, ha maga is nem lő egyszer-kétszer
legalább. Odaoldalgott egy jól öltözött emberhez, és megkérdezte tőle, hol tett szert a puskájára. – Én egy katonától kaptam. De ha maga is szeretne lőni, tessék, itt az
enyém. Nekem már úgyis mennem kell. Vigyázzon vele, egy kicsit balra hord. – Aztán jó sokáig próbálta leolvasni az óráját, hogy mennyi lehet az idő. – Szerettem
volna kinyírni legalább egy ávóst, de az asszony már biztos aggódik, mert nem tudja, hol lehetek. Aztán meg majd hiába magyarázom neki, hogy lövöldözés volt a
Rádiónál.
Körülbelül hajnali két óra tájt Gyuri s még néhányan bementek az egyik szomszédos ház udvarára, hogy megpróbáljanak bejutni valamelyik lakásba a legfölső
emeleten. Öt ávósra bukkantak, akik fegyvertelenül kuporogtak az udvar egyik sarkában, és semmi kedvük sem volt harcolni.
– Nem véletlenül a Rádióban lenne a ti helyetek? Hogy megvédjétek a dolgozó nép vívmányait? – kérdezte őket gúnyosan Gyuri egyik társa.
– Kinek volna kedve bekrepálni egypár kibaszott kommunistáért? – vágott vissza az egyik ávós méltatlankodva. Sajnos olyan csüggedtek voltak, hogy beléjük rúgni
se volt kedve senkinek. Ahogy azon tanakodtak egymás közt, hogy mihez kezdjenek velük, bájos kis nyugdíjas néni bukkant fel pongyolában, és az iránt érdeklődött,
nem inna-e valamelyikük egy teát vagy talán kávét. – És van még egypár darab kekszem is – tette hozzá –, de egyebem sajnos nincsen idehaza. Nem számítottam
látogatókra. – Mindenki kapott kávét vagy teát, és rettentően felháborodott, amikor valaki pénzt akart adni neki érte. – Ez igazán a legkevesebb, amit megtehetek.
A tea után Gyuri, aki még mindig el sem sütötte a puskáját, bement a néni lakásába, udvariasan bemutatkozott a férjének, majd kinyitotta az ablakot, és megeresztett
három lövést a Rádió irányába. Aztán becsukta az ablakot, és köszönetet mondott az idős házaspárnak a szíves együttműködésért. Sokkal, de sokkal jobban érezte
magát. Megtette a magáét.
Körülbelül reggel hat óra lehetett, amikor az ostromlóknak felderengett, hogy senki sincsen odabenn, aki meg akarná akadályozni őket a behatolásban. Bementek
hát, és találtak is néhány ávóstetemet, de kénytelenek voltak megállapítani, hogy az őrség zöme alkalmasint meglépett a hátsó kijáraton át, ami eléggé kínos dolog volt.
Találtak ezenfelül még néhány megszeppent bemondót is, akik az íróasztalok alá meg a tisztítószeres szekrényekbe bújtak előlük. Egy lelkes fiatalember, aki aligha
lehetett több tizenöt évesnél, testvéreinek nevezte őket, és buzdító beszédet tartott nekik, hogy fogjanak fegyvert, és csatlakozzanak a forradalomhoz. Mivelhogy kitört
a forradalom, amit már csak abból látni lehetett, hogy ez a felszólítás korántsem hatott nevetségesnek. Forradalom. Most első ízben hallotta Gyuri, hogy ezzel a névvel
illetik az eseményeket. De miért is ne? Kevéssé meglepő mód, a rádióbemondók készséggel kinyilvánították abbéli szándékukat, hogy bármit megtesznek, amit
elvárnának tőlük. Elképesztő, hogy milyen tisztelettudók az emberek, ha a másiknál fegyver van, náluk meg nincsen, gondolta Gyuri.
A stúdiók üresek voltak, csak a sürgős visszavonulás jeleit látták mindenhol, a rádiókészülékekből azonban zene szólt, mintha közönséges szerda reggel volna.
Máshonnan folytatták az adást. – Most mit csináljunk? – kérdezte az egyik diadalmas felkelő, s ezzel épp fején találta a szöget. Gyuri továbbadta a puskáját egy másik
lelkes, de még fegyvertelen fiatalembernek, és hazaballagott.
A Keleti pályaudvarnál páncélautókból meg tankokból álló oszlopot látott, mely csörömpölve haladt végig az utcán; félreismerhetetlenül szovjet járművek voltak.
Lám, lám; szép volt, jó volt – vége.
Amikor hazaért, Eleket a konyhában találta, amint szerény reggelijét fogyasztotta.
– Csak azt ne mondd, hogy elkerültétek egymást – mondta megdöbbenten. Gyuri nem is várt bővebb magyarázatra, azonnal sarkon fordult és elrohant, hogy
átkutassa a környékbeli utcákat. Kész röhej az egész. Elhatározta, hogy visszatér a régi filozófiájához, befekszik az ágyba (annál is inkább, mivel Pataki disszidálása
révén újra volt hálóberendezése, első ízben azóta, hogy spártai dühében elégette a régit), és ott várja ki, hogy Jadwiga előkerüljön.
– Nagy Imre beszélt a rádióban – jelentette Elek. – Nem hallgattad?
– Nem; lemaradtam róla.
– Megint ő a miniszterelnök. Arra kérte a lakosságot, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát.
– Hát, azt kérheti – motyogta Gyuri az ágyból.
A Műegyetem felé menet látott egy ávóst, amint épp repülőleckét vett. Délután volt, mire felébredt, hat óra alvás után kialvatlanul, mivel szerelmes érzemények és
más egyéb gondolatok meggátolták a nyugodt pihenésben. Elhatározta, hogy bemegy az egyetemre, hiszen nyilván onnan irányítják az egyetemisták akcióit. – Figyelj
csak – mondta Eleknek, aki úgy érezte, az események feljogosítják arra, hogy kivegyen egy napot, és ki se mozduljon otthonról –, pontban nyolckor itthon leszek, ha
még olyan érdekes is a forradalom. Ha Jadwiga feltűnne, mondd meg neki, hogy itt várjon rám.
Az utcán távoli puskaropogás hallatszott, épp a kellő távolságból, hogy pikáns legyen, ám az ember nadrágját ne fenyegesse veszély. A Lenin körúton az emberek
létrákon állva feszegették le a falról a „Lenin körút” feliratú utcatáblákat. Kis csődület nézte élvezettel a jelenetet, amikor egyszer csak dulakodás támadt. – Ávós!
Ávós! – sikoltotta valaki, és a körülötte állók gyorsan megragadtak egy kerek képű, esőkabátos férfit. Gyurinak sejtelme sem volt, hogy vajon miről ismerhették fel, de
nem lehetett tévedés, az illető ugyanis azonnal pisztolyt rántott, és két golyót eresztett egy fába, miáltal szomorú véget vetett pályafutásának. Nyolcszor két kéz tartotta
lefogva, mialatt a többiek gondosan átvizsgálták az iratait. Aztán valaki így szólt: – Tanítsuk meg repülni.
Úgy is történt. Fölvitték egy ház tetejére, és kényszerítették, hogy menjen végig egy nem létező deszkapallón. Az ávósnak nagyon rosszul ment a repülés. Úgy bukott
alá, mint egy féltégla, miközben minden energiáját a visításra pazarolta.
Nem mondhatni, hogy az emberek megtapsolták volna a produkciót, de nem is nagyon bánkódtak felette. Néhány közösségi szellemtől áthatott honpolgár már hozzá
is látott, hogy félrehúzza a tetemet az útból, de egy ember, aki Gyuri mellett állt, és egészen csöndesen viselkedett, és csak úgy nézte a jelenetet, mint aki a buszra vár,
egyszer csak hirtelen rávetette magát a hullára, és döfködni kezdte a zsebkésével, ahogy az ajtót döngetik, és közben ugyanabban az egyenletes ütemben, ahogy
döfködött, azt kiáltozta, hogy: – Megöltétek a bátyámat, megöltétek a bátyámat! – A többiek tanácstalanok voltak, hogy mit tegyenek, de valahogy udvariatlanságnak
tetszett volna beavatkozni a dühkitörésébe.
Gyuri azt hitte, reggelre elülnek a zavargások, hogy lekonyul ez a felhorgadó kis flört a szabadsággal. Az emberek azonban szemlátomást továbbra is úgy
viselkedtek, ahogy a kedvük tartotta. De vajon mire készülnek a ruszkik?
A belvárosban, az egyetem környékén, Gyuri megint orosz tankokat látott; fenyegetően álldogáltak itt meg ott, megpróbáltak minél félelmetesebb látványt nyújtani,
de egyszersmind lehetőleg észrevétlenek is maradni, harcba azonban nem bocsátkoztak.
Ahogy belépett az egyetemre, mindjárt Laciba ütközött, aki nemzetiszínű karszalagot viselt meg pisztolytáskát, amiben pisztoly is volt. Gyuri azonnal megértette, hogy
itt most Laci világába lépett, s egyszersmind kilépett Jadwigáéból. Az egyetem aulájában a vak is láthatta már, hogy itt most nagy divat a lőfegyver, s akinek nem jutott
davaj-gitár, legalább egy pisztolyt vagy revolvert feltétlenül szerzett magának. Gyuri arra számított, hogy Laci majd azt fogja mondani neki, hogy épp most volt itt
Jadwiga, és őt kereste, de tévedett, mert Laci nem is látta Jadwigát.
Laci meg volt rendülve: – Ma reggel megtámadtak bennünket. Néhány ávós egy autóban elhajtott a főbejárat előtt, tüzet nyitott, és az egyik srác meghalt. Gyuri,
nekem ott volt a kezemben a géppisztoly, és benne voltak az irányzékomban… de egyszerűen képtelen voltam elsütni.
Na, tessék. Így jár az, aki idealista. Vannak emberek, akik nem tudnak viccet mesélni, mások nem tudják megérinteni a lábuk ujját. Laci meg nem tudja elsütni a
géppisztolyt; van ez így. Furcsa volt belegondolni, hogy a bátyja viszont valószínűleg póttárakkal megrakodva parádézott volna fel s alá. Gyuri épp az együttérzését
nyilvánította neki, amikor egy másik egyetemista is odalépett hozzájuk: – Szevasz, Gyuri! Na, mi van, élvezed a forradalmat? Nem akarod megnézni az
ávósgyűjteményünket?
A nagy vegytani előadóban tucatnyi, előre sejthetőleg elkámpicsorodott ávós gubbasztott, akiket az egyetemista járőrök gyűjtöttek be. Egy diák kínozta őket épp,
azt ecsetelve, milyen kilátásaik lehetnek a nemzetközi jog és a természetjog elveinek alkalmazása esetén, illetve hogy egy megfelelő összetételű testület szabályos
törvényszéki vizsgálatot fog lefolytatni ellenük annak megállapítására, hogy követtek-e el törvénybe ütközőt, s ha ez bebizonyosodik róluk, bíróság elé fogják állítani
őket. Gyuri végigpillantott a görnyedt alakokon, akik körül tányérokban félig elfogyasztott parajfőzelék állt (ami még éhes diákokat is próbára tett), és arra gondolt,
milyen szerencsések is ezek, hogy az egyetemisták keze közé kerültek, és nem kell nem létező pallókon sétálgatniuk.
Valaki a nevét kiáltotta. Elemér volt az, a proletariátus kutyapecéri tehetségű ökle. – Gyuri, Gyuri, mondd el nekik, kérlek szépen, hogy ki vagyok én. Hogy én csak
az irodaszer ellátó osztályon dolgoztam. Ezek nem akarják megérteni, hogy én csak egy kis senki vagyok.
Gyuri annyira megrökönyödött, hogy tétován tapogatózott csak, mit is gondoljon vagy válaszoljon erre. Utóbb még az is felötlött benne, vajon Elemér tökéletes
gerinctelensége nem bámulatra méltó-e tulajdonképpen, abban az értelemben, hogy a morális gerinc ily páratlan mértékű hiánya legalább olyan figyelemreméltó lehet,
mint a cirkuszi kígyóember mutatványa. Végtére is a túlélésre való képesség kétségkívül dicséretes dolog. Elemér olyan hangon szólította meg, ahogy egy rég nem látott
barátot szokás, akivel az ember véletlenül összefut valami bulin. Gyuri végül beérte annyival, hogy tátott szájjal bámult rá elképedésében, hogy Elemér nem a Rádió
épülete előtt áll egy csőre töltött gépfegyver mögött. Csak két választása volt: vagy agyonveri, vagy nem csinál semmit. Mivel azonban tudta, hogy az egyetemisták rossz
néven vennék tőle, ha csorbát ejtene ávósrezervátumuk jó hírén, inkább csak olyan pillantást vetett Elemérre, amelyről sejtette, hogy emésztési gondokat fog okozni
neki, s aztán távozott.
Az épületből kilépve tompa, távoli harci zaj hallatszott, mint amikor a fal túloldalán a szomszédok gyepálják egymást. A villamos ritka s nemes vad lett, mely ritkán
tűnt fel az utcákon, de aztán mégis arra jött egy, mely felvette Gyurit, és átrobogott vele a Móricz Zsigmond körtéren, miközben szinte zsöllyéből, közvetlen közelről
szemlélhette, amint két szovjet tank lő valamit, ami aligha lehetett más, mint a felkelők állása. Amikor a villamos átért Pestre, már nyugodtabb kép fogadta Gyurit:
utcaseprők takarították az úttestet szokott lassúdad, mégis lendületes seprőmozdulataikkal – az ő szakszervezetük, úgy látszik, nem hirdetett sztrájkot.
Miközben éberen leste, nem bukkan-e fel valahol egy lövöldöző tank, Gyuri a reggel lelőtt egyetemistán töprengett, akinek teteme ott feküdt kiterítve az egyetem
előtti fák alatt, virágcsokrokkal meg hevenyészett koszorúkkal körülrakva s mintegy oltárterítőként nemzetiszínű zászlóval leborítva. Régi zászló volt, mely ki tudja,
miféle raktárban hevert mostanáig, nem pedig az új divatú, mellyel a tüntetők járták a várost, s melynek a közepéből kivágták a kommunista címert.
A fiatalember rögtönzött ravatala valóban megindító látvány volt, de persze nem mondhatni, hogy felért volna az életével. Mely egy szempillantás alatt elfolyt a
semmibe. Az ember eltávozott, s maradt helyette egy életnagyságú sírszobor – találó, bár ólomszín karikatúrája az élőnek. Mind a sok hit, érzelem s emlék, mely
huszonhárom év alatt felgyűlt s gondosan elraktároztatott, most egyszerre fuccsba ment. Huszonhárom esztendő. Mennyi is az? 200 000 óra – egy egész második
Magyar Hadseregre való fogmosás, fülmosás, mitesszernyomkodás, fecsegés, ácsorgás a megállókban; stornó. Egy tudat, melyet kiporszívóztak a világból. Más se
maradt egy egész emberi lényből, mint hajdani foglalata csupán néhány emléknek, az is csak addig, amíg el nem takarítják. Semmivé zsugorítják. Nincs is párja a
halálnak, gondolta Gyuri és sietve kikászálódott a gyászos hangulatból, miáltal egyszeriben remek dolognak tetszett az élet.
A Nagykörúton szállt le a villamosról. Az üzletek többsége zárva volt ugyan, de eszébe jutott, hogy az éjjel-nappali közért (a csemegementes nagy csemegeüzlet)
még árusított, amikor az egyetemre menet erre járt, s el is határozta mindjárt, hogy felderíti, mi a helyzet élelem dolgában.
A közérttől nem messze, az úttest kellős közepén, mint egy hatalmas, elgurult futball-labda, ott döglött a Sztálin szobor feje, melyet az ujjongó nép vontatott oda
mintegy győzelmi jelvényként, hogy gargantuai gesztussal közszemlére tegye a zsarnok lenyakazott koponyáját. Egy úriember épp csákánnyal iparkodott letörni belőle
egy darabot és ezt látván Gyuriban is felötlött, hogy neki is szereznie kellene egy szuvenírt. Türelmesen beállt a sorba az idős úr mögé, ekkor azonban feltűnt egy szovjet
tank.
Kicsörömpölt a Nagykörútra, ott megállt, és tüzet nyitott Gyurira.
A másik szuvenírvadásszal együtt Gyuri is Sztálin feje mögött keresett fedezéket; miközben a golyók becsapódtak az üzletek kirakatába, és lekaszálták a fák ágait,
Gyurinak csak az az egy járt az eszében, hogy mennyire szeretne élni. Soha még csak nem is sejtette, micsoda hatalmas, micsoda mindent átfogó vágyakozás lakozik
benne valahol mélyen, mely csöppet sem kisebb, mint akár az egész világmindenség – hogy mindent, de mindent képes lenne megtenni azért, hogy élhessen, akár csak
néhány perccel is tovább. Ha az életben maradáshoz az kell, hogy az elkövetkező negyven évet a Sztálin szobor feje mögött kuporogva töltse, számára ez is tökéletesen
elfogadható lenne, csak élhessen. Szorosabban összegömbölyödve, mint akár a magzat, Gyuri behunyta a szemét, és eszébe se jutott, hogy használ-e ez valamit vagy
sem.
Ekkor abbamaradt a lövöldözés, és semmi sem moccant, csak egy-két megrepedt üvegtábla dőlt hanyatt; akik különféle testhelyzetekben átvészelték a golyózáport,
nagyon is elégedettek voltak a helyzetükkel, semhogy sietős lett volna nekik a helyváltoztatás. Gyuri még mindig kellemetlenül közelről hallotta a tank motorjának
dohogását. Egy öregember, aki a bevásárlószatyrát eldobva, egy fa törzse mellett ölelte a flasztert Gyuritól néhány méterre, meghökkentő állhatatossággal és hangerővel
ismételgette, hogy: – Két világháború! Két világháború, és most még ez is! – Gyuri azt fontolgatta, nem lenne-e jövedelmezőbb létfenntartási befektetés, ha most
gyorsan futásnak eredne, és valami biztonságosabb és egyben tágasabb fedezéket keresne magának, de hiába bízott a gyorsaságában, meglehetősen nyugtalanító volt a
gondolat, hogy a ritka légen kívül semmi más ne válassza el a tank nehézgéppuskájának csövétől. Ezért úgy határozott inkább, hogy hacsak közelebb nem rukkol hozzá
a tank, ott fog lapítani Sztálin mögött, amíg el nem múlik a veszedelem. A tank azonban továbbra is ott morgolódott a közelben; Gyuri nagyon kíváncsi lett volna, hogy
vajon mire készülhetnek a ruszkik, de esze ágában sem volt utánanézni.
– Sose hittem volna, hogy egyszer még hálás leszek Sztálinnak – jegyezte meg a sorstársa, akit Gyuri félig agyonnyomott. Nem lehetett tudni, mennyi időt töltöttek
ebben a helyzetben, talán sokat, talán keveset – ők mindenesetre nagyon hosszúnak érezték. Gyuri egyáltalában nem vette zokon a várakozást; végtére is csak az tud
várni, aki él. Gubbasztótársa megjárta Recsket, a kényszermunkatábort, amit a foglyok megsemmisítésére hoztak létre, valahol az isten háta mögött. Gyuri a létezésén
kívül semmit sem tudott róla, csak annyit, hogy Nagy Imre miniszterelnöksége idején becsukták; István egyik barátja is volt fogoly Recsken, de csak nagyon hézagos
beszámolóval szolgált az ottani élményeiről.
Általában véve Gyuri igyekezett megúszni, hogy meg kelljen hallgatnia a mások élettörténetét, melyet a magyarok, akik mintha mindnyájan folyton azzal lettek volna
elfoglalva, hogy megírják az önéletrajzukat, rendszerint nagy előszeretettel és aprólékos részletességgel adtak elő egymásnak, de sajnos ritkán volt más választása,
Miklós történetei pedig tulajdonképpen egész izgalmasak voltak. Mellesleg Gyuri is úgy gondolta magáról, hogy őt üldözi a balsors, de aztán tárgyilagosan meg kellett
állapítania, hogy ő legfeljebb csak kocajátékosnak számít a szerencsétlenségek széles mezején.
– A német nagyon kulturált nép, kivéve amikor megszállja az ember hazáját – mesélte Miklós, akinek volt valami része az ellenállásban. El is fogták, de a magyarok,
úgy látszik, lusták voltak kivégezni, és inkább átadták a németeknek, akik Dachauba szállították, ahol kolerát kapott és már épp bele akart halni, amikor megjöttek az
amerikaiak. Miklós pedig mindjárt jobban is lett. – Nem sok értelme lett volna meghalni, épp amikor felszabadul az ember.
Hazajött Magyarországra. – Én hülye! – Belépett a kisgazdapártba. – Így jár, aki magamagának keresi a bajt. – Aztán betessékelték egy nagy, fekete autóba,
aminek az lett a vége, hogy Recskre került. Recsk azon az elven működött, hogy az egyik kapun bementek az emberek, a másik kapun meg nem jöttek ki. – A
méretek, azt hiszem, szerények voltak a például választott német és szovjet táborokhoz képest – mondta Miklós engedékenyen –, de hát végtére is mi kis ország
vagyunk: csak ezerötszázán voltunk összesen. – Három évig Miklós és fogolytársai semmi hírt sem kaptak a külvilágból. – Csak annyit tudtunk, amit az őrök latrinájából
elcsaklizott, seggtörlésre használt újságlapokból kiolvastunk, márpedig az újságokból, ugyebár, nem sok mindent lehetett megtudni. Sztálin halálát is csak akkor tudtuk
meg, amikor az egyikünknek feltűnt a táborirodán, hogy fekete keretben lóg a képe.
Miklós tulajdonképpen nagyon beszédes volt, annak ellenére, hogy egy NB I-es kosaras tartotta sarokba szorítva, ami meglehetősen kényelmetlen helyzet lehetett a
számára. – Tudod, mi volt a legcudarabb az egészben? Nagy hülyeség, amit össze szokás hordani arról, hogy milyen fontos az embernek a szabadság meg a barátság és
más efféle elvont dolog. Tudod, hogy mi az, ami számít? Az alvás meg az evés. Az éhség az egyszerűen leírhatatlan. Annak idején a háborúban azt gondolta az ember,
na, ennél rosszabb már nincs is. Egypár hét vagy egypár hónap éhkopp – én mondom neked, az semmi. Bakfitty. De egy év… két év… három év éhezés – és ekkor
már üvöltött –, az már ép ésszel felfoghatatlan! Amióta szabadultam, ez mindig velem van. – Ügyetlen ujjakkal kihajtogatott egy kendőt, melyben egy darabka sajt, egy
sercli meg egy-két szem retek volt. – Úgy érzem, hogy folyton kell nálam lenni ennivalónak. Pedig nem is szoktam megenni. Csak éppen kell, hogy legyen nálam. –
Aztán megkínálta Gyurit egy fáradt, öreg retekkel.
– Köszönöm, nem kérek. Szóval akkor most gyorsan, amíg még megteheted, fölkeresed majd a régi őröket, hogy kifejezésre juttasd nekik a háládat?
– Ez nagyon érdekes kérdés. Recsken is már sokat beszéltünk róla. Miféle emberek lehettek ezek, akik képesek voltak merő szórakozásból agyonverni valakit?
Nem volt egyetértés a táborlakók között, aminthogy a magyarok, ha már csak ketten vannak is, ritkán szoktak egyetérteni egymással. Tudod, hogy fogják emlegetni a
történelemkönyvek október 23-át? Az volt az a nevezetes nap, amikor a magyarok egyetértettek.
No mindegy; az én véleményem szerint a recski őrök ugyanolyan hétköznapi emberek voltak, mint akárki más, ha azt nem is mondhatni, hogy nagyon okosak lettek
volna. Nekik azt mondták, hogy mi vagyunk a világ söpredéke, olyan gonosz, degenerált, gyermekgyilkos, bűzhödt dúvadak és paraziták, akiknek nincs párja az egész
teremtésben: azaz éppen az a fajta népség vagyunk, amely koncentrációs táborokat szokott felállítani. Nem lett volna semmi értelme, ha megpróbáljuk elmagyarázni
nekik, hogy mi csak azért vagyunk ott, mert nem a megfelelő pártra szavaztunk a választásokon.
Másrészt pedig, tudod, aki igazságtalanul van lecsukva, méghozzá jó hosszú időre, nemcsak egy vagy két évre, de három évre vagy még annál is hosszabb időre, az
rendszerint elszalad valamelyik véglet felé. A magam tapasztalatából ítélve, az ember vagy végtelenül megbocsátó lesz, vagy éppen ellenkezőleg, végtelenül
bosszúszomjas. Az az érzésem, nem volna szabad, hogy Recsk feledésbe merüljön. Meg kell tudniuk az embereknek, hogy mi történt ott. Másrészt viszont az a
véleményem, hogy ugyanakkor gondolni sem szabad rá többé, hanem törődjünk inkább azzal, hogyan tovább. Mármint, amikor majd elmennek a tankok.
A motor úgy bőgött, hogy abból a távozására lehetett következtetni. Miután előadta az érveit, és jól ráijesztett a környékre, a tank arrébb állt. Amikor látta, hogy a
közértből előmerészkednek az emberek, Gyuri úgy gondolta, most már ő is bízvást fölkelhet. Csurom verejték volt a ruhája, áradt belőle a félelem orrfacsaró bűze. –
Örvendtem a találkozásnak – mondta búcsúzóul kezet rázva Miklóssal –, remélem, a forradalom megnyeri a tetszését.
Bement a közértbe, és vett valami ennivalót. Hét óra is elmúlt már, neki pedig nyolckor Jadwigával volt randevúja, de azért is nagyon szeretett volna már otthon lenni,
mert úgy érezte, a nyakára hágott a szerencséjének. A Keleti pályaudvar felé közeledve olyan jeleket tapasztalt, amelyekből arra a következtetésre jutott, hogy a
forradalom heve fokozódik, ami pedig eléggé kellemetlenül érintette Gyurit. Halott orosz katonák hevertek a járdaszegélynél meg a házak tövében, mint részeg
csavargók. Gyurinak egyébként semmi kifogása sem volt halott orosz katonák ellen, csak épp azt állapította meg belőlük, hogy közeledik a harcok színhelyéhez, nem
pedig ellenkezőleg, mint kívánta volna. A keze még azóta reszketett, hogy céltábla volt a lőtéren. A gyomra pedig hetekig fog még kérődzni a nagy ijedségen. Bármily
nevetséges is, a lövöldözés kellős közepén a legszívesebben odakiáltotta volna a szovjet páncélosnak, hogy: – Hagyjátok abba! Ennek semmi értelme. Én gyáva
vagyok. Ez nem ér. Keressétek meg a bátrakat, azokra lőjetek!
A környékbeliek körében egy felrobbant szovjet páncélautónak volt a legnagyobb sikere, melybe alighanem kézigránátot ejthetett valaki, ugyanis egy fejetlen orosz
volt benne látható. Egymást lökődve kukucskáltak be a kiégett járműbe. Gyuri egyáltalában nem rendült meg a halott oroszoktól. Ismerte az összes érvet, hogy az
oroszok is emberek, hogy minden ember egyforma, és hogy milyen nagy zeneszerző volt Csajkovszkij; ez azonban nem gátolta meg abban, hogy azt kívánja, menjenek
az oroszok a francba, és legyenek emberek meg ugyanolyanok otthon, a nagy Szovjetunióban. A lába előtt heverő elszenesedett hulla a legcsekélyebb együttérzést sem
váltotta ki belőle. Alkalmasint sorkatona lehetett – de Gyuri erre is csak köpött.
A Keleti pályaudvar körül tankok álltak kettesével-hármasával, és elvágták Gyuri hazafelé vivő útját. Az orosz tankok nem csináltak semmit, de egyáltalában nem
úgy festettek, mintha arrébb akarnának állni. Egyszerűen csak elfoglalva tartották a teret. Feltűnő volt, hogy mindenki nagy körben kikerülte őket. Pedig az utcák tele
voltak járókelőkkel, mert senki sem bírt megmaradni otthon, a tankokat azonban több száz méteres néptelen övezet vette körül. A Rákóczi úti felkelők tanácsa épp azt
vitatta, hogy mitévők legyenek. Volt benne két katona, számos újsütetű kamasz (közülük ketten rollerrel) meg mindenféle férfiak és nők, akik annyira hétköznapi
átlagemberek voltak, mintha csak egy buszmegállóban várakozó utasok közül válogatták volna össze őket; akadt köztük két postás egyenruhás nő is. – Benzinespalack
kellene. Azt használnak a Corvin közben is. Nem tudna valaki üres üvegeket szerezni? – kérdezte az egyik katona.
Már majdnem nyolc óra volt. Gyuri levágott egy mellékutcába, hátha arra megkerülheti a Vörös Hadsereget.
Egy óra múlva azonban, ezúttal az állatkert felől kerülve, már a közvetlen közelben cserkészve, Gyuri kénytelen volt tudomásul venni, hogy a lakását teljesen
körülvette a Vörös Hadsereg. Olyan düh fogta el, hogy kedve támadt felrobbantani az egyik tankot.
Ahogy a Benczúr utca végét lezáró tankot nézegette, és azon törte a fejét, vajon hogyan robbanthatná fel szépen, biztonságosan és kockázat nélkül, puszta kézzel s
lehetőleg minél távolabbról, egy férfira lett figyelmes, aki kilépve az egyik lakóház kapuján, egyenesen odament a tankhoz, és megkopogtatta az oldalát, mintha csak egy
ajtón kopogtatna. Kitartóan kopogtatott, és néhány perc elteltével ki is nyílt az ágyútorony ajtaja, és megjelent benne egy bőrsisakos fej. Mit csinál ez az ember? Csak
nem tüzet akar kérni tőlük? Gyurinak hirtelen az jutott az eszébe, hogy társalgás közben kevésbé valószínű, hogy az oroszok tüzet nyissanak, ezért gyorsan átvágtatott
az utcán. A tank mellett elrohanva, csekélyke orosztudásával is megértette, hogy a férfi beszédet intéz a tank legénységéhez. – Mit kerestek ti itt? – tette fel neki a
szónoki kérdést.
– Azért vagyunk itt, hogy megvédjük magát a huligánoktól meg a reakciós elemektől – felelte a tiszt.
– Hol vannak a huligánok? Hol vannak a reakciós elemek? – Érdekfeszítő párbeszéd volt, de Gyurinak aznapra már épp elege volt az eseményekből. A
lépcsőházban Jadwiga jött szembe vele.
– Késtél – mondta szigorúan.
– Tudod, forradalomban szinte észrevétlenül elrepül az idő.
A lakásba belépve, Elek azzal a hírrel fogadta őket, hogy Nagy Imre új kormányt alakított. – Nagyon örülök neki – mondta Gyuri –, de bocsáss meg, nekünk most
sürgős teendőink vannak a lengyel-magyar kapcsolatok bizonyos vonatkozásainak tekintetében.
Miért is ne intézhetné a dolgot a lehető legkényelmesebb körülmények között?, gondolta Gyuri, aki most örült csak igazán, hogy búcsúajándékképp egy
működőképes ágyat kapott Patakitól. A történelemtől, az aggodalomtól, az ijedelemtől meg a nászi munkától kimerülten épp álomba hanyatlott volna, amikor minden ok
nélkül Jadwiga egyszer csak azt mondta:
– Győzni fogunk. És aztán jön Lengyelország.
Gyuri imádta Jadwigában, hogy ilyen őrült. És hát számít-e az, hogy mi folyik odakinn, amíg idebenn, a hálószobában sikerül megőrizni a rosszmentes övezetet? – Ki
tudja, talán még a csehek is összeszedik magukat – folytatta Jadwiga, aztán elmesélte, mi történt vele aznap a forradalomban, és hogy hogyan került fel Budapestre.
Szombaton gyűlést tartottak a szegedi egyetemisták, mint az hirtelen mindenhol divatba jött, a gyűlés tárgya pedig nem más, mint a viszonyok fertelmessége volt. –
Életemben láttam először olyasmit, amit akár csak halványan is demokratikusnak lehetett nevezni. Huszonkét évig kellett várnom, hogy a szemtanúja legyek, amint valaki
nyilvánosan kimondja, amit gondol; szinte szemérmetlenségnek tűnt. Megszavaztuk, hogy kilépünk a Madiszból, és saját szervezetet állítunk fel. Én is felszólaltam
mellette. Eszembe jutott, hogy egyszer azt mondtad, meg kell harcolni a harcot. Ez tüzelt fel.
Gyuri azonban hiába erőltette a memóriáját, nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen kijelentést tett volna.
A szegedi egyetemisták a továbbiakban megszavazták, hogy küldöttséget menesztenek a budapesti egyetemi ifjúsághoz, és felhívják őket a csatlakozásra. Jadwiga
már hétfőn éjszaka megérkezett Budapestre, de nem akarta derékba törni Gyuri álmát azzal, hogy hajnali négykor beköszön hozzá. Azóta azzal töltötte az idejét, hogy
végiglátogatta a párthatalom összeomlásának különböző helyszíneit. Mialatt Gyuri Sztálin mögött lapult, Jadwiga a Corvin mozinál volt, miáltal a város egyik legjobb
zsöllyéjéből volt alkalma élvezni a harcokat. Gyuri is elmesélte találkozásait a szovjet tankokkal.
– Féltél? – kérdezte Jadwiga.
– Nem – hazudta Gyuri hűvös és közönyös hangon, mivel úgy gondolta, ez illik a leginkább a szovjet tankok halálos fenyegetéséhez, az izzó gyűlölet pedig különben
is túlzás lett volna.
– Én se féltem – mondta Jadwiga. Gyuri nem most első ízben volt kénytelen megállapítani magában, hogy Jadwiga sokkal bátrabb nála. Lelke s jelleme éppoly szilárd
volt, mint a keble; szépség és lelkierő párosult benne, Venus volt s Mars egy személyben. Bátorságához nem volt szükség külső késztetésre, önmagából táplálkozott,
független s önmagában való bátorság volt, ami társak nélkül is működőképes, a sötétben éppúgy, mint a gázkamrában. Mit keres egy ilyen lány mellettem? Azt még el
tudta képzelni magáról Gyuri, hogy egy vakmerő tett erejéig összeszedi magát, főleg, ha közönség is van hozzá vagy társak támogatása, de arra a fajta szóló-bátorságra,
amely önmagában is létezik, akkor is megnyilvánul, ha senki se látja, ha senki sem jegyzi fel az utókor számára, nem lett volna képes, s ezt nagyon jól tudta magáról.
Vajon ha az ember mindenféle bátor dolgokat művel, akkor bátrabb lesz-e, ugyanúgy, mint ahogy a fekvőtámaszoktól megerősödik? Vajon a bátorság olyan-e, mint
az ember csontozata, vagy inkább olyan, mint az izomzata? Olyasmi-e, amiből születéskor mindenki megkapja a maga adagját, avagy az emberen magán múlik a dolog?
Előjöttek a hálószobából, hogy a Gyuri által vásárolt élelmiszereket tojásrántottává egyesítsék. Vacsora után Jadwiga kiment a konyhából az előszobába, és egy
géppisztollyal tért vissza, mégpedig egy klasszikus davajgitárral, és odahelyezte az asztalra. – Nincsen valamid, amivel meg lehetne tisztogatni? – kérdezte. Gyuri
tekintete összetalálkozott Elekével, aki hatalmas élvezettel nézte a jelenetet.
A forradalomnál már csak egyvalami lehetett volna valószerűtlenebb – morfondírozott magában Gyuri, ahogy odaért a brit nagykövetséghez, hóna alatt egy
dossziéval, tele különféle ÁVO-iratokkal, melyek bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy egy brit diplomata az ÁVÓ-nak kémkedett –, az, hogy ő egyszer egy dossziéval
a hóna alatt kopogtat be a brit nagykövetségre, melyben ÁVO-iratok vannak arra vonatkozólag, hogy egy brit diplomata az ÁVÓ-nak kémkedett.
Becsöngetett. Megfelelőképpen méltóságteli várakoztatás után kinyílt az ajtó, és Gyuri legnagyobb örömére Nigel állt vele szemben. – Jó reggelt kívánok – mondta
Gyuri, a tőle telhető legcirkalmasabb angol kiejtéssel. – Hogy vagy, Nigel? Nem tudod véletlenül, ráér-e most a követ?
– Igazság szerint nem egyszerűen követ, hanem tulajdonképpen nagykövet és meghatalmazott miniszter, de ettől te csak ne zavartasd magad. – Gyuri egy kukkot se
értett abból, amit Nigel mondott, de nem akarta volna, hogy lerontsa a renoméját, amit páratlan angoltudásával szerzett magának. Gyuri három nappal azelőtt
ismerkedett meg Nigellel, a legnagyobb harcok kellős közepén. Az volt a megállapodás, hogy ami vagy aki csak felbukkan a Nádor utcában, azt szétlövik. Ehhez volt
egy nehézgéppuskájuk, amit egy tagbaszakadt, mogorva tatabányai bányász kezelt, aki nem nagyon szerette, ha csak a közelébe is ment valaki a géppuskának. – Én a
honvédségnél is géppuskás voltam, világos? Én tudom, hogy hogyan kell kezelni. És nekem egy ujjal se nyúljon hozzá senki, mert nem akarom, hogy elbasszátok
nekem.
Egy percre se hagyta magára a géppuskáját, még vizelni se ment el tőle, mert nem akarta levenni róla a szemét. Amikor azonban felbukkant az autó az utcában, a
géppuska nyomban csütörtököt mondott, szerencsére, mivel így legalább mindenkinek volt elég ideje, hogy megpillantsa a kocsi motorházára lazán odakötözött angol
zászlót. Az autó roppant tisztelettudón odadöcögött a barikádhoz, és miközben a bányász verejtékezve szidta a szovjet hadiipart, és jobbra-balra hajigálta a beragadt
lőszert, Nigel szállt ki belőle, hogy derűsen így szóljon hozzájuk: – Jó napot. Nincs itt véletlenül valaki, aki tud angolul, sőt azt is tudja, hogy merre van a brit
nagykövetség? – Gyuri igazán rászolgált már erre a párbeszédre.
Nigel olyan elegáns volt, mint egy főkém vagy egy diplomata: röviden szólva, szemlátomást olyan ember volt, akivel érdemes lehetett ismeretséget kötni. Valójában
azonban azt állította magáról, hogy operaénekes szeretne lenni, és Bécsben folytatja a tanulmányait. Gyógyszert hozott egy barátjával a felkelőknek. Gyurin kívül senki
sem tudott angolul, de ha lett is volna ilyen személy, aligha jutott volna szóhoz. Gyuri átvette az irányítást, ujjongva élvezve végre minden egyes forint hasznát, amit
angolórákra költött. – Mondd, Nigel, hogy tetszik neked Budapest? Engedd meg, hogy elkísérjelek a követségre. És azt is szeretném megkérdezni, hogy mi a
véleményed a bécsi nőkről.
Egy héttel a forradalom kezdete után már véget is ért az egész, a történelemcsinálást nem számítva. Gyuri legnagyobb elképedésére, és mindenki más, de
legfőképpen az oroszok meglepetésére, a budapesti amatőrök legyőzték a Vörös Hadsereget. Való igaz, az oroszok között sokan akadtak, akik nemigen akartak
harcolni, mivel a többségük már régóta Magyarországon állomásozott, és valószínűleg megértette, hogy mire akarják őket felhasználni, és tudta, hogy nem a nemzetközi
fasizmus és még csak nem is a magyar alvilág ellen, hanem Budapest lakossága ellen harcolnak. Igazság szerint az egyetlen lelkes és csakugyan harcias orosz, akit Gyuri
látott, egy dezertőr volt, akivel a Corvin közben találkozott, és aki a korábbi kollégái ellen harcolt.
Az oroszok legnagyobb gondja azonban az volt, hogy eredetileg arra számítottak, az ÁVO is megteszi majd a magáét, megfelelő gyalogsági támogatás nélkül
azonban tankjaik nevetségesen sebezhetőek voltak a budapesti utcákon. Az emberek egyszerűen megvárták, amíg a tank elhalad előttük, aztán odavágták a pofa sör
ára benzinespalackjukat a farához, ahol a ventilátor a hűtőrácsán át beszippantotta az égő benzint a T-34-esek motorjába, miáltal a legénység csakhamar szénné égett
odabenn; aki meg elég fürge volt, hogy kimeneküljön a lángok elől, azt lelövöldözték, ahogy kimászott a tankból.
Nagy Imre újra új kormányt alakított, melynek ezúttal néhány pártonkívüli tagja is volt. Fegyverszünet. Általános ujjongás. A magyarok átverekedték magukat a
paradicsomba.
Sok más kíváncsiskodóval egyetemben Gyuri és Jadwiga is ellátogatott a Fehér Házba, mely illőképpen forradalmi látványt nyújtott, azaz fenekestül felfordítva
találták, mert az emberek kiürítettek minden polcot és fiókot, miközben némelyek rettenetesen élvezték, hogy rettenetes nagy rendetlenséget csinálnak, míg mások
éppenséggel buja vágyaikat elégítették ki. – Te mindig ki tudod választani a legromantikusabb színhelyeket a kiránduláshoz – jegyezte meg Jadwiga. A szerteszét heverő
dossziék közül mindjárt elsőre egy olyat vett a kezébe, amelyben egy brit diplomata megzsarolásának a dokumentumai sorakoztak; az illetőt letartóztatták, mert aranyat
csempészett, aztán alaposan megdolgozták az ÁVÓ-n. Gyuri haladéktalanul a brit nagykövetség felé vette az útját, boldogan, hogy íme, rátalált az ösvényre, mely a világ
civilizáltabb felébe vezet, miközben Jadwiga belemerült az emberi aljasság roppant antológiájába, a szokott módon, szorgalmasan, lassan és figyelmesen olvasva a titkos
iratokat.
Meghökkentően gyorsan és minden teketória nélkül – talán mert Nigel szólhatott érte egy jó szót, talán mert az idők amúgy sem kedveztek a szertartásosságnak –
Gyurit bevezették a nagykövethez, aki köszönettel átvette tőle a dossziét. Láthatólag otthonosan mozgott a forradalmi viszonyok között s pipájából pöfékelve átfutotta
az első néhány papírlapot. – Aha. Szóval Dawson. No persze – mondta, fennhangon gondolkodva.
– Nagyon köszönöm önnek, Mr. Fischer. Nagyon kedves öntől, hogy elhozta nekünk ezt a dossziét. – Ötven másodpercig tartott a dolog; alighogy belépett, már jött
is kifelé. Noha nem számított semmi különösre, azért egy-két aranyrudacskát, brit útlevelet, esetleg egy kedvező állásajánlatot vagy valami egyéb, hasonló jutalmat nem
utasított volna vissza. De legalább némi kis izgalmat meg hitetlenkedést igazán elvárt volna. A nagykövet azonban úgy kísérte az ajtóhoz, mintha csak az elbitangolt
kabátgombját hozta volna vissza neki.
A kapualjból nyíló kis szalonban, ahol a látogatók szoktak várakozni, Nigel üldögélt egy férfival társalogva, akit Gyuri még sose látott; a The Times tudósítója volt az
illető. Gyuri egészen izgatott lett, hiszen a The Times az mégiscsak a The Times, másrészt pedig ki ne tudta volna, hogy a lap külföldi tudósítói egyszersmind a brit
hírszerzés ügynökei is, amit azonban az újságíró persze remekül leplezett. Tulajdonképpen elég sok ostobaságot hordott össze. Zseniálisan álcázta magát. Gyuri pedig
mindig csodálta a szakszerűséget. Volt ott a szalonban még egy nagydarab katona is, akin látszott, hogy sokkalta szívesebben foglalkoznék puskacsövek tisztaságának
ellenőrzésével, s akiről természetesen kiderült, hogy ő a katonai attasé.
– Mi a véleménye az új kormányról? – tette fel a kérdést a The Times, alkalmasint valami frappáns, idézhető megállapításra vadászva.
– Szerintem jó. És támogatom is, már ameddig fennáll.
– Ezt hogyan érti?
– Úgy, hogy az oroszok vissza fognak jönni.
Gyuri megállapítását finoman csúfondáros brit kaccantások fogadták. Az elmúlt néhány nap alatt, amióta eleven angolokkal akadt dolga, Gyuri hamar megtanulta,
hogy a britek immár a civilizáció oly szédítő magaslataiban leledzenek, ahol már anélkül is félreérthetetlenül közölni tudják az emberrel, milyen hülyének tartják, hogy ezt
szavakba kellene önteniük; ez pedig csakis a krikettnek s a parlamenti demokrácia évszázadainak köszönhető.
– Az oroszok elkötelezték magukat a kivonulás mellett. A tulajdon szememmel láttam Mikojant, amikor könnyekkel a szemében bejelentette; sírt, hogy elveszítik
Magyarországot – magyarázta a tudósító. – Kivonulnak. Most már nincsen más választásuk.
Gyuri ugyanezt a vitát aznap reggel már Elekkel is lefolytatta, aki szinte tapsikolt örömében, amikor meghallotta a híreket. – Ugye megmondtam, hogy ez most már
nem mehet így sokáig – jelentette ki. Gyuri az angolok kedvéért kissé egyszerűsítve adta elő a teóriáját, és a profán kitételeket mellőzte. – Én is tudom, hogy az oroszok
elveszítettek egy csatát. És hogy most kivonulnak Budapestről. De nem hinném, hogy azt mondják majd nekünk: „Ah, tehát ti függetlenek szeretnétek lenni? Milyen kár,
hogy eddig nem is tudtuk, hogy ti nem örültök nekünk.” Vissza fognak jönni.
Az elnyomott kacajtól újfent megrebbentek a fegyelmezetten összezárt ajkak az óvatos magyar hallatán, akinek fogalma sincsen a nemzetközi helyzetről. – Szó sincs
róla – jelentette ki a katonai attasé. – Itt nincs többé keresnivalójuk.
– Nos – szólalt meg a The Times –, én hajlandó lennék lefogadni magával öt fontba, hogy nem jönnek vissza. És ha én nyerek, maga majd ad nekem egypár magyar
nyelvleckét.
– Nagyon remélem, hogy maga fog nyerni – mondta Gyuri.
Jadwiga azzal bocsátotta el Gyurit, hogy jöjjön utána a Corvin közbe; útközben a Körúton vett egy újságot. Az útszélen még mindig ott hevert egy szovjet hulla,
holott a halottak nagy részét már eltüntették a szem elől. Valami fémes tárgy csillant meg a halott csuklóján. Ismerősnek tetszett: egy Omega karóra volt az, éppen olyan,
mint amilyent még ’44-ben kobzott el tőle a Vörös Hadsereg. Lecsatolta, és megnézte a hátoldalát. Ott állt rajta bevésve: F. Gy. – Kösz, hogy idáig megőrizted –
mondta, és zsebre vágta az óráját.
Már éppen odalépett volna az újságosstandhoz, amikor egy kiáltás torpantotta meg. Róka volt az. – Hé, te osztályellenség! Ez kell neked – mondta, és odanyomott
egyet Gyurinak az ölében tartott újságkötegek közül. – Na, te kit nyírtál ki? – érdeklődött. – Tulajdonképpen senkit – felelte Gyuri –, de csak azért, mert nagyon
válogatós vagyok. – Róka az éleslövészettel telt napokat jórészt azzal töltötte, hogy egy teherautórakomány ávóst hajszolt, akik előszeretettel követtek el a városban
mindenfelé különféle, meglepetésszerű atrocitásokat: hirtelen lecsapták a teherautó hátsó deszkáját és tüzet nyitottak a járókelőkre, férfira, nőre, öregre és fiatalra,
fegyveresekre és fegyvertelenekre egyaránt. Róka csapata többször is szinte csak másodpercekkel késett le róluk. A történet azzal ért véget, hogy szemtanúk szerint az
ávósok teherautója elrobogott Angyalföld irányába. – Szerintem aztán már tíz percnél tovább nem tarthatott a dolog – hangzott Róka nekrológja. A Rókától kapott
újságnak az volt a címe, hogy Az igazság. – Én is benne vagyok a szerkesztőbizottságban – magyarázta büszkén. – Ja, mielőtt még elfelejtem: Hepp azt üzeni, hogy
hétfőn reggel mindenkit vár a klubban a szokásos időben. Nem feledd: hétfőn reggel. Azt mondja, már úgyis épp elég időt elvesztegettünk. – Róka búcsúzóul szigorúan
meghagyta még Gyurinak, hogy feltétlenül keresse fel Gyurkovicsot, aki valami mód felelőse lett iszonytató tömegű, Svájcból érkezett ömlesztett sajt szétosztásának,
aztán folytatta az újságja osztogatását az utcán mindenkinek, aki csak hajlandó volt elfogadni tőle.
Gyuri nem hitte volna, hogy valaha is őszinte érdeklődéssel fog a kezébe venni magyar újságot. Az újságok száma pedig olyan meredeken nőtt, mint normális
körülmények között csak a szocialista termelés adatai. A régi lapok szerkesztőségi szervátültetések révén megújultak, az újak pedig úgy szaporodtak, mint a gomba.
Nem mondhatni, hogy nagyon jó lapok lettek volna, az ember azonban átélhette általuk azt a merőben új érzést, hogy kíváncsi rá, mit írnak. Ugyanis nem lehetett előre
tudni, mi van bennük; megírták mindazt, ami már csaknem tíz éve mindig kimaradt az újságokból – az ellenvéleményeket. Az igazság hasábjait átfutva, Gyuri talált benne
néhány löttyedt verset, újakat, valamint néhány elhasznált régit, illetve egy-két cikket október 23-áról, melyekből szintén nem sok újdonságról értesült. Mégis óriási
élvezet volt olvasni.
A csata után jött a takarítás. Szanaszét az utcán mindenfelé üvegcserép, lehullott vakolat és mindenféle harci szemét hevert, amit diadalmasan söprögetett összefele a
városára büszke lakosság. A szovjet roncsokat félretolták az útból, hogy megindulhasson a forgalom. Olyan jól nevelten viselkedett, és olyan illemtudó volt mindenki,
mintha valami előkelő vendég lett volna a forradalom, akire a lehető legjobb benyomást szeretnék tenni. A földgolyó magvából óriási tisztességbuborék szállt föl a
felszínre, és Budapesten pukkadt szét. A parasztok fölszekereztek vidékről, és élelmet osztogattak a járókelőknek, zsákszámra a krumplit, az almát, meg tököt s későn
érő görögdinnyét. Egy ékszerész betört kirakatában Gyuri kézzel írott cédulát látott, miszerint a kirakati tárgyakat felvitték az üzlet fölötti lakásba megőrzés céljából. Az
utcákon mindenfelé kartondobozok álltak a járdán, s rajtuk felirat: „Az elesettek javára” – és színültig voltak papírpénzzel, amit az emberek az áldozatok
hozzátartozóinak adtak össze.
A legszörnyűbb vagy épp legderekabb harcokra (attól függőleg, ki milyen érzelmekkel viseltetett) a Corvin filmszínház környékén került sor. Mozinak a Corvin nem
volt sem nagyon higiénikus, sem nagyon komfortos, s általában véve mint moziról nem sok jót lehetett elmondani róla, utcai harcok szempontjából azonban a bámulatos
előrelátással megáldott építész szinte eszményi helyszínt alkotott. A mozi kerek épületét körben lakóházak veszik körül, melyek között számos kis utca kínál ki- s
bejáratot.
Korántsem a corvinosoké volt azonban az egyetlen csapat az utcai harcok bajnokságában. Egyre-másra alakultak a klubok szerte Budapesten. A Corvinnak még a
közvetlen közelben is akadt félelmetes vetélytársa: egyrészt a Práter utcai iskola, a Corvin mozi háta mögött, másrészt pedig a Kilián laktanya, amely épp szemközt volt
a mozival, az Üllői út túloldalán, s amelyben egy „C” század volt elszállásolva, azaz csupa olyan katonából álló egység, akikről a hatóság úgy gondolta, nem épp
elkötelezett hívei a kommunizmus ügyének, s ezért ők dupla adagot kaptak a szokásos árokásásból és útépítésből, csak épp fele fizetségért, félkoszton, viszont ugyanez
okból az átlagnál is nagyobb érdeklődéssel hallották a forradalom hírét.
S mintha ez nem lett volna éppen elég, a Budapestre bevonuló szovjet csapatok egyik legfőbb útvonalával, az Üllői úttal párhuzamosan ott volt még a Tűzoltó utca is,
ez a nevetségesen szúk utcácska, amely azonban szintén megszülte a maga harcosait, akiket a környéken nyilvánvaló okokból csak „Tűzoltó utcai fiúknak” neveztek, s
akiknek nevéhez az egész forradalom egyik legremekebb csínye fűződik, a „Tűzoltó utcai csata”, ahogy a környékbeli lakók elnevezték. Látván, hogy huligánok meg
reakciósok felkutatására érkező bajtársaik milyen csúf s többnyire halállal végződő közlekedési baleseteket szenvednek az Üllői úton, egy szovjet páncélos parancsnok
úgy döntött, hogy ő inkább kerül egy kicsit a Tűzoltó utca felé. Öt tank fordult be az utcába, de a túlsó végén egy se jött ki.
– Eltrafáltuk az elsőt meg az utolsót – mesélte Gyurinak az egyik résztvevő (válogatott vízilabdás). – Így aztán a többi három beszorult az utcába; se előre, se hátra.
Ebédszünetet tartottunk, aztán őket is elintéztük. – A szovjet tanktörmelék annyira eldugaszolta az utcát, hogy a fiúk kénytelenek voltak áthelyezni a működésüket egy
másik utcába.
Amikor Gyuri odaért a Corvinhoz, kisebb-nagyobb csoportokban rengeteg ember ácsorgott a mozi körül, mint mindig; a vágy, hogy kinn legyenek az utcán,
továbbra sem csillapodott az emberekben. A tulajdon szemükkel akarták látni a történelmet. A páncéltörő ágyú változatlanul ott állt a bejáratnál, s csövének
nekitámasztva egy tábla: „Prolongálva – a nagy sikerre való tekintettel”; és a felkelők is változatlanul fegyvert viseltek, pedig akkor már elhangzott a felhívás, hogy
mindenki szolgáltassa be. Jankó, a Corvin köz egyetlen páncéltörő lövegének parancsnoka azonban, ahogy ott bicegett falábán az emberek közt fel s alá, nem úgy
festett, mint aki ilyesmitől zavartatni hagyná magát. A kezében karabélyt tartott, a vállán átvetve az igen becses AK-47-es, a legújabb szovjet rohamfegyver egy
példányát viselte, az ép lába csizmaszárába pedig egy revolver tokostul meg egy szurony volt betűzve. Szemlátomást olyan ember volt, aki retteg attól, hogy elszalaszt
csak egyetlen alkalmat is, amikor oroszokat gyilkolászhat. A páncéltörő ágyújával pedig Jankó valóban hibátlan munkát végzett; hat lövésre hat tank nyílt ki, akár a
pattogatott kukorica. Ez a Jankó egyébként, a különféle gyilkos szerszámok nagy szerelmesétől s az emberhalál ily kiváló specialistájától kevéssé meglepő mód, igen
mord pofa volt. Gyuri békeidőben a leginkább patkányfogónak tudta volna elképzelni, aki élvezetét leli a kis emlősök elpusztításában addig is, amíg nagyobbacska,
szovjet rágcsálókat nem kaparinthat a keze közé.
Jadwiga, rá jellemző mód, sehol sem volt lelhető, ahol fellelhetőnek kellett volna lennie. Gyuri bekukkantott az épp folyó gyűlések némelyikére is, de hiába. Most,
hogy a harcok véget értek, az emberek vagy azzal voltak elfoglalva, hogy gyűléseztek, vagy azzal, hogy odapingálták a régi címert minden lehető helyre. A gyűléseket,
melyek eleinte lelkes, örömteli hangulatban folytak, immár lassan kezdte belepni az unalom. A gyülekezési és egyesülési szabadság hosszú hiánya nagyon megviselte az
embereket, most azonban úgy jártak vele, mint amikor valaki öt évig nem olvashat el egyetlen könyvet, aztán úgy akarja pótolni a mulasztottakat, hogy öt könyvet olvas
egyszerre. Dúltak a hitvallás nagy orgiái országszerte.
Mindenféle szervezetek alakultak; a régi politikai pártok ott folytatták a félbehagyott mondatot, ahol 1947-ben beléjük fojtották a szót, de létrejöttek a volt politikai
foglyok, a diákok, a tisztviselők, a közgazdászok meg a vízipólósok forradalmi szervezetei is. Valóra vált a régi vicc, melyben egy lakatlan szigeten két magyar három
politikai pártot alapít. Alkalmasint a féllábú szabadságharcosoknak is volt már szervezetük, hogy Jankónak is legyen hová belépnie.
Gyuri ott őgyelgett a Corvin közben. A szabadságharcosok között csupa fiatal arcot látott, többségük még a húszat se tölthette be (ő pedig ismét vénnek érezte
magát); munkásgyerekek voltak többnyire, s alkalmasint nem is nagyon intelligensek. De vajon hajlandó volna-e okos ember szovjet tankok hergelésével tölteni azt a
kevés szabadidejét? Nem, a művelt, intelligens emberek jobbára otthon maradtak, röpiratokat fogalmaztak, és hagyták, hogy a szegények és az ostobák közben szépen
meghaljanak értük, s csak a megfelelő pillanatokban bújtak elő egy kis zászlólengetésre.
A Corvin mozi egy olyan kerületben volt, ahol szerették az emberek a bunyót, lett légyen szó akár a rivális futballcsapat szurkolói, akár a Vörös Hadsereg
elagyabugyálásáról. Gyurit egyáltalában nem lepte volna meg, ha Tamásba ütközik; a Corvin köz éppen neki való hely lett volna, hiszen nem lehetett kétség, hogy
Tamás, ha él, hullik az orosz. De persze jobbnál jobb helyek között válogathatott a Corvin közön kívül is. Így is felbukkantak azonban ismerős arcok a Corvin mozinál;
például a nagy Senki, aki épp két, géppisztollyal ékes leányzóval vitatkozott. Gyuri köszönt neki, de gyanította, hogy a nagy Senki aligha tudja hova tenni, mivel ő
alighanem emlékezetesebb szerepet játszott Gyuri életében a zárkatársaként, mint Gyuri az övében, aki epizodistának is alig volt nevezhető a nagy Senki életének
színpadán.
Gyuri szinte számított rá, hogy Patakiba is bele fog futni a Corvinnál. Fel is bukkantak olyan hátak, profilok, frizurák, kabátok, sziluettek, melyek Patakira
emlékeztették vagy a patakiságot idézték. Úgy gondolta, Pataki alkalmasint úton van már hazafelé; ilyen balhét nem akarhat kihagyni. Látott valakit a Parlamentnél az
épületből kijönni, aki arcra is annyira hasonlított rá, a mozgását is olyan tökéletesen utánozta, hogy Gyuriban már ugrásra kész volt az öröm meg a köszöntés, amikor
azonban egy apróságon az utolsó pillanatban mégiscsak lebukott az ál-Pataki, azon, hogy a szembogarában szikrányi villanás se mutatta, hogy ő is ráismert volna
Gyurira…
Végül is az Üllői út végén, festői roncsok között talált rá Jadwigára néhány nyugati újságíró körében, amint épp fényképezkedett. A fényképészek láthatólag nagy
előszeretettel viseltettek a csinos fegyveres nők iránt. Gyurinak azonban egyáltalában nem tetszett a dolog. Jadwiga csupán udvariasan mosolygott az újságírókra, a
névjegyét nyújtotta csak át mintegy, a nyugatiak azonban ezt persze nem tudhatták.
Gyuri odament a fényképészekhez, hogy vicsorogva elkergesse őket, de mire odaért, a fényképészek már végeztek a dolgukkal, és indultak tovább a következő
felvételek színhelyére. Egy kiégett szovjet tank tojáshéjának dőlve, ott volt a közelben Viktor, a szovjet dezertőr meg egy lengyel fiú, akit Gyuri emlékei szerint
Witoldnak hívtak; ők is a fényképezést nézték.
Jadwiga pufajkában volt; egy elesett szovjet katona lenyúzott irháját viseli, gondolta Gyuri komoran. Ő is szedett el fegyvereket halott internacionalistáktól, a fegyver
azonban valahogy eleve hűtlen jószág, nem tartozik senkihez tulajdonképpen, akárki fölveheti, ha gazdátlanná vált. Csakhogy Jadwiga kék kabátkája, mely szerény
ruhatárának mintegy harmadát alkotta, foszlányokká szakadt még 26-án, amikor csak hasmánt tudtak közlekedni, mert a szovjetek tűz alatt tartották a Corvin közt. A
tankok robaja volt a legfélelmetesebb az egészben. Józanul szemlélve, a helyzet tulajdonképpen nem volt veszedelmesebb, mint ha gyalogság lőtte volna őket, csak épp
félelmetesebben hangzott. Amikor pedig Jankó válaszképpen elsütötte a páncéltörő ágyúját, Gyuri azt hitte, menten meghal félelmében. Ahogy ott feküdt a földön, olyan
izmait is mozgósítva, hogy alábújjon a kövezetbe, melyeknek a létezéséről se volt azelőtt sejtelme sem, és közben olyan erővel szorult az úttestre, mintha legalábbis egy
elefánt állt volna a hátán, Gyuri arra gondolt, hogy a Corvin mozi felé röpülő száz meg száz golyó közül egyetlenegy is épp elég lenne ahhoz, hogy ő egyszer s
mindenkorra lemaradjon a film folytatásáról, és nem is értette, miért nem szalad el mindenki egyszerűen, Jadwiga viszont főleg azon bosszankodott csak eközben, hogy
a kis kék kabátja cserbenhagyta a harcban, és galádul lefoszlott róla, mialatt ő az oroszokra lövöldözött. Aztán amikor egyszer egy kis szélcsend állt be, és Jadwiga újra
kiruccant lőszert meg fegyvert szedegetni működésképtelenné vált szovjetektől, a szokásos kis fegyvercsokron kívül ezzel a tartósabbnak ígérkező kabáttal tért vissza.
– Na, hogy van a nagy optimista? – fordult Gyurihoz. Jadwiga a reggeli vitában persze Elek pártját fogta, szentül kitartott amellett, hogy a Vörös Hadsereg igenis el
van intézve, Gyuri pedig egyszerűen nem mer szembenézni azzal a ténnyel, hogy immár szabad ember, aki tetszése szerint cselekszik, mert akkor le kellene mondania
arról a mindig kéznél lévő, kényelmes kifogásról, hogy a bárgyú diktatúra elnyomó rendszere miatt nem tudja kifutni magát.
– Ma Budapest, holnap Varsó. Igazam van, Witold? – Witold egyetértőleg bólintott. Aztán még oroszul hozzáfűzte: – Moszkva pedig, legyünk realisták, mondjuk
egy hónap múlva. – Viktor helyeslően mosolygott.
– Éppen ezért kell most itt megvetniük a lábukat – mondta Gyuri. – Ez most már nem mehet így sokáig.
– Rémes vagy! – förmedt rá Jadwiga. – Remélem, ezt nem fogják örökölni a gyerekeid. És amikor majd elmesélem nekik, milyen nagy marha volt az apjuk, majd
csak jót nevetnek rajta.
Miután megígértette vele, hogy hamarosan hazajön, Gyuri elindult a Damjanich utca irányába. Egy könyvesbolt mellett haladt el, mely tartalmát az utcára okádta, s
ennek láttán Gyuriban mindjárt az ötlött fel, hogy otthon elfogyott a papír, és mivel tudományos kísérlet végrehajtására készült, jó néhány kötetet felnyalábolt azok közül,
melyek nem égtek meg a tűzben vagy épp csak beléjük kóstoltak a lángok.
Hazaérve beült a vécére, és nyugodt körülmények között végigpróbálgatta a könyveket. Révaiban, a párt főideológusában csalódnia kellett. Az Élni tudtunk a
szabadsággal igen tekintélyes kötet volt (684 oldal), a papírja azonban túlságosan fényes ahhoz, hogy kiérdemelje a seggtörlés dicsérő oklevelét. Méray ellenben, az az
újságíró, aki rettenthetetlen bátorsággal kitalálta, majd Tanúságtétel című, illusztrált művében leleplezte a Koreában elkövetett amerikai atrocitásokat, nagyon is
ígéretesnek látszott. Gyurinak sejtelme sem volt róla, hogy valójában mi is történt Koreában, de esküdni mert volna rá, hogy a szerző nevén meg az írásjeleken kívül
szemenszedett hazugság minden, ami a könyvben állt. Méray mindazonáltal Révai elvtársnál lényegesen nedvszívóbbnak bizonyult. Már Rákosi Mátyás Válogatott
beszédek és cikkek című könyvénél tartott (559 oldal), de a feladat még korántsem volt elvégezve. Végül is Rákosinak egy másik könyve bizonyult a
legalkalmasabbnak, a még 1948-ban megjelent A fordulat éve című mű, mégpedig durva, rücskös papírja révén, mely szinte kínálta magát a feladatra.
Gyuri a fent említett könyvek lapjaival igyekezett élvezetessé tenni a maga számára az illemhelyi ejtőzést, és bár maga ez az ötlet remek mulatságot ígért, a való
helyzet korántsem volt kielégítő. Ezek a kommunisták még klozettpapírként is csődöt mondtak. Az ember szinte látta maga előtt Rákosit, amint zseniális előrelátással
megsejtve, hogy egy nap az emberek majd azért veszik a kezükbe sóvárogva műveit, hogy a seggükbe gyűrjék lapjait, tüstént elrendeli, hogy műveit ezentúl kizárólag a
fenti célra merőben alkalmatlan papírra szabad kinyomtatni. Egy jópofa bekezdés azonban így is kitelik e kis epizódból, amikor majd levelet ír Patakinak.
Vajon hol lehet most Révai, Rákosi meg a többiek? – töprengett Gyuri. Hol bujkálhatnak most ezek a címeres gazemberek, a nép oly hőn szeretett fiai? Az lehet a
legvalószínűbb, hogy az oroszok bedugták őket a követség pincéjébe, és ott tárolják őket, amíg megint szükségük nem lesz rájuk. „Magyar kormány: tartalék
alkatrészek” – alighanem ez lehetett rajtuk a felirat.
Utolsónak egy angol nyelvű könyv került Gyuri kezébe; az volt a címe, hogy Eastern Europe in the Socialist World, és bizonyos Hewlett Johnson nevű ember írta,
aki állítólag a canterburyi székesegyház főesperese volt. A könyv a szocialista társadalmi rendszer dicséretét zengte. Vagy hamisítvány volt, vagy a tisztelendő úr egyszer
lebukhatott Varsóban, amint kiskorú fiúkat molesztált, és ezért engedett a zsarolásnak, hogy írja meg ezt a könyvet, gondolta Gyuri, mivel azt egyszerűen
elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaki annyira ostoba legyen, hogy csak úgy, önszántából írjon ilyesmit.
Ott sétálgatott Hamburg városának legnagyobb közparkjában, mely telis-tele volt vadkacsával, neki mégse sikerült elkapnia egyet se közülük. A vadkacsák
okosabbak és gyorsabbak voltak, mint hitte volna az ember ránézésre, Patakit pedig még az is nagyban akadályozta a vadászatban, hogy folyton hátra kellett
tekingetnie, nem akarja-e véletlenül épp letartóztatni valamely hatósági közeg. Semmi kétség sem lehetett, hogy a német törvények megfelelő oltalomban részesítik a
vadkacsákat a kiéhezett menekültek zaklatásaitól. Előbb zsineg és száraz kenyérdarabok segítségével csapdákat szerkesztett a számukra, majd a télikabátját akarta
rájuk borítani, végül pedig már csak puszta kézzel próbálta elkapni őket, hogy aztán mindjárt ki is tekerje a nyakukat. Lassan besötétedett azonban, és Pataki kénytelen
volt beletörődni, hogy megint csak kemény tojás lesz a vacsorája. A tojás elkészítésének valamennyi módozatát kipróbálta már, de még mindig keményre főzve
bizonyult a legkevésbé visszataszítónak. A tojás természetesen sokkal jobb volt a semminél, de hónapok szakadatlan tojásevése fényében immár páratlan vonzerőt
gyakorolt rá bármi, tojástól eltérő, ám emberi fogyasztásra alkalmas szubsztancia.
Mindazonáltal egy kocsma mellett elsétálva, Patakit egyszerre mintha villámcsapás érte volna: elhatározta, hogy mulatni fog s elver egy kis pénzt. Megünnepli a
forradalmat, és megiszik két sört. Egy zsíros kis német állt előtte a pultnál, aki ostoba mód annyi sört rendelt, amennyit el sem tudhatott vinni az asztalhoz. Miközben a
kis ember a lehetetlenséggel határos feladat megoldásán fáradozott, Pataki pedig már épp meg akarta rendelni a két üveg sörét, egyszer csak egy súlyos kéz nehezedett
Pataki vállára. Hátrafordult, és egy hosszú hajú alakot látott, aki így szólt hozzá németül: – Magyar vagyok, és szeretném meghívni magát egy sörre. – Ez talán őrült?
Vagy részeg? Túlteng benne a társas ösztön? Vagy netán csak magyar?
– Én is magyar vagyok, és nem bánom, ha meghív egy sörre – felelte Pataki az anyanyelvén. Vendéglátóját Kincsesnek hívták, és szemlátomást az a fajta ember volt,
aki megszokta már, hogy ha társaságot akar, áldozatokat kell hoznia érte. Hónapos szobája közvetlenül a kocsma fölött volt, oda vonultak hát vissza italozni. Kincses
nagyon megörült, hogy ezúttal nem szorul felháborítóan csikorgó németségére, és végre szabad folyást engedhet szavainak. Már több mint három éve volt Nyugat-
Németországban. Eleinte festők modelljeként dolgozott, de aztán az absztrakt expresszionizmus divatja miatt elveszítette a kenyerét, és azóta abból élt, hogy mindenes
volt az egyik legforgalmasabb hamburgi bordélyban. – Nagyon fórsriftosan csinálták. Még felvételi beszélgetés is volt. Megkérdezték, hogy milyen szakmai gyakorlatom
van, és hogy dolgoztam-e már kupiban. És halálosan komoly pofát vágtak hozzá; rettegtek tőle, hogy netán szakképzetlen személyzetet alkalmaznak. Te mivel
foglalkozol?
– Egy banknál dolgozom, én vagyok a postabélyeg beszerzési osztály vezetője – felelte Pataki. – Engem szoktak leküldeni a sarki postahivatalba. – Aztán ittak a
forradalomra.
– Tegnap megpróbáltam visszamenni. De csak az osztrák határig jutottam – mesélte Kincses. – Az osztrákok nem akartak beengedni. Azt mondták, éppen elég
magyar van Magyarországon nélkülem is. Mellesleg, ha arra gondolok, hogy miken mentem át, amíg eljöttem, magam se értem, hogy miért akarok visszamenni. Az
aknamezőkön kellett átvalceroznom. Hát te?
– Én a saját külön tehervagonomban jöttem. De neked nagyon eleged lehetett, hogy képes voltál nekiszaladni az aknamezőnek is.
– Más választásom nemigen volt. A muszáj pedig mindig nagyon megkönnyíti a dolgot. Az a helyzet, hogy én leléptem Recskről, ami egy kényszermunkatábor volt. –
Kincses néhány szóval vázolta a késztetést, amit Recsk jelentett. – Rengeteg ember segített. Hónapokba telt, amíg sikerült összegányolni egy olyan egyenruhát, amilyent
az őrség viselt. Istenkísértés volt. Kellett hozzá egy csomó aranycsillag a galléromra, aztán egy sötét téli este meg az, hogy az őrök bambák voltak és álmosak.
Egyszerűen csak kisétáltam a kapun. Tudtam, hogy ha Magyarországon maradok, nem úszom meg. Nekem ki kellett jönnöm.
Mindnyájan meg voltunk győződve róla, milyen fontos, hogy a világ tudomást szerezzen Recskről. Megtanultam minden egyes rab nevét, születési dátumát,
foglalkozását, és hogy milyen helységben lakott a letartóztatásakor. Már a pontos lakcímeknél tartottam, amikor elkészült az egyenruhám.
– Na és mit szólt a világ, amikor tudomást szerzett róla? – kérdezte Pataki.
– Nem sokat. Aki megszökik a kényszermunkatáborból, az hős; aki megszökik a kényszermunkatáborból és ráadásul átvágja magát a vasfüggönyön, az már nem
hős, hanem gyanús – kiderült, hogy megkerültem az erkölcsi földtekét, és ott vagyok, ahol voltam. Mindenki nagyon udvarias volt persze, de az volt az érzésem, mind
meg vannak győződve róla, hogy Moszkvából kapom a fizetésemet. – (Erről Patakinak eszébe jutottak az őt kihallgató itteni tisztek: „Ach, Herr Pataki, értjük mi azt,
hogy ön azt állítja, hogy önt az ÁVO küldte, csakhogy másoktól, akik szintén azt mondták, hogy az ÁVO küldte őket, úgy vagyunk értesülve, hogy azoknak, akiket az
ÁVO küld, az az utasításuk, hogy azt mondják, őket az ÁVO küldte.” Patthelyzet alakult ki köztük. Az országból nem utasították ki, de szó sem volt róla, hogy zsíros
fizetést folyósítson számára a hírszerzés.)
– Te nem akarsz visszamenni? – tudakolta Kincses.
– Ha én egyszer eljöttem, akkor én el vagyok jőve.
– Szerinted nem kellene megmondanom neki? – kérdezte Jadwiga.
– Nem. Az ilyen érzelmi dolgokba jobb nem beleártani magát az embernek – felelte Elek.
– De semmi kétség sincsen; az iratok teljesen egyértelműek voltak.
Elek nagyon boldogtalan képet vágott. – Lehet, hogy az iratok egyértelműek voltak, te viszont nem ismered Patakit. Olyan fürge volt, mint a nyúl, és nemcsak a
pályán. Azt a napfürdőt persze az ÁVO főkapuja előtt elég nehéz lehetett kimagyaráznia, de Pataki biztosan kisiklott a kezük közül. Az ÁVO valószínűleg csak azt hitte,
hogy nekik dolgozik, de valójában csak azért állt rá, hogy disszidálhasson. – Rágyújtott egy régóta őrizgetett cigarettára. – Azt pedig lefogadom, hogy előbb kiszedte
belőlük az előleget.
Másnap a tüzérség ébresztette őket. Távolról szólt, de hangosan. Gyuri kinézett az ablakon. Sötétség, nyugalom. Nem volt még semmi jele se a hajnalnak, se a
Vörös Hadseregnek, pedig mindketten közeledtek már. Bekapcsolta a rádiót, meghallgatták Nagy Imre bejelentését az orosz támadásról és arról, hogy a kormány erői
harcban állnak velük. Ezután felhívás következett, mely a nagyvilághoz fordult segítségért. Gyuri felöltözött; a balsors látogatását illik nadrágban fogadni; gyomortartalma
kánkánt táncolt eközben.
– Most a Corvin közben a helyünk – jelentette ki Jadwiga. Gyuri azonban egyáltalában nem szeretett volna a Corvin közbe menni. És egyáltalában nem örült neki,
hogy igaza lett. Rá kellett jönnie, hogy az, hogy igaza van, semmivel se jobb, mintha tévedett volna. Eddig azt hitte, azelőtt is dühöngött már életében, most azonban
kiderült, hogy amit eddig érzett valaha is, szerény kezdemény volt csupán a mostani dühéhez képest. Hála a Vörös Hadseregnek, tüstént föl fog robbanni, harcolni
azonban csöppet sem akart. Egész testében reszketett a kilenc rész dühből és egy rész rémületből álló elegytől, amely eltöltötte. A legszívesebben azt javasolta volna,
hogy azonnal induljanak a nyugati határra, de tudta, hogy Jadwiga úgyse hallgatna rá. Aztán mégis kimondta, mert tudta, hogy ha nem áll elő vele, még jobban
megbánja, mintha csak hallgat. – Menjünk ki Ausztriába – mondta.
– Ezt nem gondolhatod komolyan – torkolta le Jadwiga.
Kirohantak az utcára, Jadwiga a kedvenc géppisztolyával a kezében. Az utcákon alig volt ember, s azon a néhányon is látszott, hogy nemigen tudja, mitévő legyen,
akár volt fegyvere, akár sem. Gyuri megpróbálta elnyomni magában a feltörő gondolatokat, mert nem akarta, hogy kibukjanak belőle, mert tudta, hogy használni
úgysem használnának, de képtelen volt visszatartani őket; a gondolatok felszivárogtak akarata ellenére. Veszteni fogunk. Meg fogunk halni. Ott táncoltak a tudata
felszínén. Ahogy végignézett a többi emberen, azt látta rajtuk, hogy ők is ugyanezeket a gondolatokat próbálják magukba fojtani. Utcáról utcára lopózva kiértek a
Körútra, s Gyuriba hirtelen belehasított a felismerés, hogy itt fog meghalni. – Veled biztonságban érzem magam – mondta Jadwiga, miközben csőre töltötte a
géppisztolyát, ami azért is roppant talányos kijelentés volt, mert Gyuri viszont egyáltalában nem érezte magát biztonságban magamagával.
Kurucz is a Körúton lopakodott végig kapualjról kapualjra; a derékszíjába kézigránátok voltak tűzve, a kezében lövésre kész fegyver. Kurucz hivatásos katona volt,
egyike annak a néhánynak, aki végül is valamiképpen a Corvin közben kötött ki. Kurucz láttán Gyuri felderült; Kurucz közeli jó barátja lett – mint az egyik életben
maradt a másiknak. Ügyesség. Szerencse. Kurucz nem szokott hibákat elkövetni, és jó sokat kellett volna gyilkolászni ahhoz, hogy meg is haljon. Az ő közelsége talán
rájuk is borít majd valami oltalmat. Gyuri ekkor vette csak észre, hogy fordítva vette fel a pulóverét.
– Hallottátok a hírt Maléterről? – kérdezte Kurucz. Gyuri nemet intett a fejével. Maléter ezredest néhány nappal azelőtt nevezték ki honvédelmi miniszterré a Kilián
laktanyánál kifejtett tevékenysége miatt. – Tegnap este vacsorára hívták a szovjet főparancsnokságra, és azóta nyoma veszett. – Egyik jó hír a másik után, gondolta
Gyuri és közben már majd bele süketült, olyan hangosan kiabálta egy hang a fülébe, hogy meg fogsz halni.
– Hát, ami azt illeti, a kiváló hadvezetés sosem volt erőssége a magyarnak – jegyezte meg Kurucz. Ostobaság volt persze, Gyuri mégsem tudta kiverni a fejéből a
gondolatot, hogy minden másképpen történt volna, ha Pataki nem megy el. Pataki ezt sose tűrte volna. Őt bezzeg nem tudta volna átejteni egypár kövér szovjet
tábornok. Nem hagyta volna, hogy összerondítsák az egész országot. Gyurinak fogalma sem volt róla, hogy hogyan, de biztosra vette, hogy Pataki túljárt volna az
eszükön, de legalábbis nem vesztette volna el a meccset, még mielőtt elkezdődött.
– Bárcsak itt lenne most Pataki… – mondta, és megpróbálta kitalálni, mitévő lehetne.
– Ha olvasottabb lennél, nem beszélnél ilyen hülyeségeket – csattant fel Jadwiga. Gyuri nem értette, hogy mire célozhat, de hozzászokott már, hogy Jadwigát néha
elönti a szláv miszticizmus.
Minden jel szerint a Corvin köz kapta a támadás vastagját; ez volt a hírnév ára – gyilkos bók a srácoknak. Légierő, tüzérség és az eddigieknél újabb és nagyobb
tankok – mindent bevetettek. Lépésről lépésre közeledtek a Corvin mozi felé a Körúton, de ennél közelebb hatolni már öngyilkosság lett volna. Egy homokzsákokból
épített fedezék mögött kuporogtak, mely még a korábbi harcokból maradt ott, amikor egy szovjet tank több száz méterről tüzet nyitott rájuk.
A mögöttük álló ház fele eltűnt. Gyurinak beletelt némi időbe, amíg meggyőzte magát, hogy életben van, testének minden alkatrésze a helyén, és még működik is.
Jadwiga közvetlenül mellette feküdt, portól és törmeléktől elborítva. Amikor meglátta a sebét, két gondolat futott át rajta: egyrészt az az alapigazság, hogy a hasi sérülés
mindig végzetes, másrészt pedig az, hogy ezt valószínűleg nem fogja győzni ép elmével. Magához ölelte, mintha az segítene, és megpróbálta elűzni arcáról a borzadályt,
hogy ne lássék rajta: tudja, hogy most olyasminek lesz a tanúja, ami csak a rémálmaiban jön elő az embernek — a kedvese halálának.
Jadwiga azonban nélküle is tudta. – Nem fogsz elfelejteni – mondta.
Nigel azzal töltötte a harmadik világháború kitöréséig hátralevő kis időt, hogy a követségen fellelhető összes cipőt fényesre suvickolta.
Megcsörrent a telefon. Nigel azonnal felkapta. – Halló, itt a brit nagykövetség – szólt bele a kagylóba.
– Körül vagyunk zárva. Meg fogunk halni – mondta egy hang. Szépen zengő, mély és nyugodt hang volt, mely folyékony angolsággal beszélt, s épp csak annyi
magyaros akcentus érződött rajta, hogy valami kellemes ízt kapott tőle a beszéde; az ember leginkább azt gondolhatta volna, hogy az angol irodalom professzorával
beszél. Nigel nem tudta, mit feleljen. A részvétnyilvánítás alighanem helyénvaló lett volna, de Nigel illemtankönyve semmit sem mondott arról, hogyan kell viselkedni ilyen
helyzetekben. A hang azonban folytatta, Nigel szerencséjére, anélkül, hogy alkalmat adott volna neki a közbeszólásra. – Az épületünket teljesen körülvették az oroszok.
Az utolsó golyóig harcolni fogunk, de meg fogunk halni. A mi életünk nem számít, de az nem lehet, hogy a hazánknak ne segítsenek. Magyarországnak szabadnak kell
lennie… – Megszakadt a vonal.
Mindenki, aki a követség épületében tartózkodott, besegített a diplomatáknak meg a személyzetnek, Nigel azonban többé nem volt hajlandó telefonszolgálatot
vállalni. A követség időközben menedékhellyé változott, ahol elég furcsa társaság gyűlt össze különféle brit állampolgárokból; voltak ott jó szándékú diákok,
kalandorok, újságírók meg turisták, és akadt köztük még két üzletember is, akik oly önfeláldozó odaadással árulták az általuk forgalmazott borotvapengét a történelem
vérzivatarában is, hogy igazán minden elismerést megérdemeltek érte. Hangosan senki sem említette, de kimondatlanul is mindenki egyetértett abban, hogy hamarosan ki
fog törni a háború, és ez esetben ők egyszeriben messze, az ellenség hátországában találják magukat; és bár nem tudni, hogy mi fog történni velük, egészen bizonyosan
nem lesz kellemes. Mindenki elelmélkedhetett rajta, hogy milyen lesz a halála.
Nigel azért választotta a cipőpucolást, hogy legalább elfoglalja magát valamivel, és mert, ahogy tréfásan mondogatta: – Legalább nézzünk ki valahogy, amikor majd
az oroszok elfognak. És a hajdani internátusi házfőnököm sose bocsátaná meg nekem, ha nem fényes lábbeliben mennék az utolsó utamra. – A BBC tudósítója folyton
az épületet járta, a hóna alatt egy üveg vodkával, és valahányszor nőnemű lénnyel találkozott, mindannyiszor feltette neki a kérdést: – Nincs kedve kefélni? – Nigel látta
a követen, hogy ha ezt az egészet megússzák, feltétlenül tiltakozást fog bejelenteni a BBC-nél a tudósítójuk viselkedése miatt, feltéve persze, hogy még akkor is követ
lesz, és módjában lesz tiltakozni. A követnek egyébként is lesújtó véleménye volt az újságírókról; a Daily Worker tudósítóját például kis híján kitiltotta az épületből. –
Nem lenne magának inkább odakinn a helye, a kommunista barátai között?
A politikai attasé meg a katonai attasé jött arra kényelmesen sétálgatva, ahol Nigel a cipőpucolói standját felütötte.
– Kádár megint előkerült. Rádióbeszédet mondott, amit ki tudja, honnan sugároztak, amelyben bejelentette, hogy munkás-paraszt kormányt alakított, ez a kormány
pedig behívta az oroszokat, hogy csináljanak rendet. Nem adnám egy vak lóért, ha megszámolhatnám, hány munkás meg paraszt van abban a kormányban – jegyezte
meg a politikai beosztott.
– Ki ez a Kádár? – kérdezte Nigel.
– Belügyminiszter volt Rákosi alatt. Hazai nevelésű kommunista, szemben a moszkovitákkal. Az utolsó Nagy Imre-kormányban is miniszter volt, de úgy látszik,
hamar ráunt a dicsőségre, mert néhány nappal ezelőtt nyomtalanul eltűnt.
– És lehet azt tudni, hol tartózkodott mostanáig? – kérdezte a katonai attasé.
– Én megkockáztatnám azt a véleményt, hogy valami biztos helyen, a szovjeteknél. Valószínűleg azzal töltötte az elmúlt hetet, hogy megpróbáljon kiagyalni valami új
névvariációt az új csapatnak, amiben szintén benne van a „szocialista”, a „munkás” meg a „párt” is. De persze nem talált jobbat, mint hogy „Magyar Szocialista
Munkáspárt”, amit viszont Nagy Imre már előtte kieszelt. Azt hiszem, minden variáció foglalt már.
– Hm. Úgy látom, itt az ideje, hogy megszolgáljuk a király zsoldját – mondta a katonai attasé, és kilépett a forradalomba.
Nem lesz bátrabb az ember, csak épp fáradtabb meg ráun a félelemre, gondolta Gyuri, miközben átmászott a téglafalon, és lehuppant a Kerepesi úti temető
földjére. Már csak ő meg Kurucz futottak a sírköveket meg a bokrokat kerülgetve. De hová lettek a többiek? Éppen amikor hátrapillantott, azt látta, hogy a mongolok
jönnek át utánuk a falon.
A Vörös Hadsereg jórészt Közép-Ázsiából, a Szovjetunió ferde szemű köztársaságaiból származó csapatokkal tért vissza Budapestre. A már régóta
Magyarországon állomásozó katonákkal szemben, akik nagyjából tisztában voltak az eseményekkel, ezek a mongolok állítólag abban a hiszemben voltak, Gyuri
legalábbis ezt hallotta, hogy a Szuezi-csatornánál harcolnak. Igaz volt-e ez vagy sem, azt nem tudni, ahhoz viszont nem férhetett kétség, hogy szívesen öltek.
Kurucz intett Gyurinak, hogy vegyenek fel lőállást. Gyuriban volt még annyi szusz, hogy értékelje a helyzet iróniáját: tűzpárbaj a temetőben – minő előzékenység azok
iránt, akiknek majd az lesz a dolguk, hogy eltakarítsák a maradványokat. A mongolok olyan óvatosan nyomultak előre, mintha legalábbis arra számítottak volna, hogy
bármely pillanatban amerikai ejtőernyősök tüzébe kerülhetnek. Gyuri egész nap hallotta a szóbeszédet, miszerint folyvást amerikai ejtőernyősök érkeznek az ország
különféle pontjaira, jóllehet a hírek főleg olyan helyeket emlegettek, ahol nem volt rájuk semmi szükség. Nos, ha nem sietnek egy kicsit jobban, nemsokára lekésnek az
egészről.
Kurucz egy teljes tárat kilőtt az üldözőikre, de igazából csak szívizmaikat rebbentette meg vele, s legfeljebb ha megkarcolhatta valamelyik sárga kis bitangot. Gyuri és
Kurucz visszavonult, és ezáltal még néhány méterrel közelebb került a gigászi mauzóleumhoz, mely afféle mini stílustörténeti múzeum is volt egyszersmind, mivel legalább
tucatnyi építészeti irányzatot egyesített magában, alkalmasint azért, hogy a végítélet napjáig bekövetkezhető stíldivatok váltakozása ne érhesse előkészületlenül. Rémes
látvány volt, de bizonyára kisebbfajta vagyonba kerülhetett. Felirata így szólt: „A Gerebend család emlékére.” Fájdalom, most egy kis golyózápor hullik majd a
Gerebend családra, gondolta Gyuri.
Neki is meg Kurucznak is fogytán volt a lőszere. Igaz, Kurucznak volt egy utolsó kézigránátja még, de aztán több semmi. Aztán már legfeljebb csak kövekkel
hajigálhatják a mongolokat. A mongolok ezenközben azon vitáztak egymással Gyuriéktól jókora távolságban, hogy milyen stratégiát kövessenek. Néhány perc elteltével
egyszer csak felbukkant az egyikük hasmánt kúszva, könyökhajlatában dajkálva a fegyverét úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, csak épp nyílt terepen tette
ezt. Azt képzelte vajon, hogy láthatatlan? Viselkedése kifejezetten sértő volt.
Gyurit elfutotta a méreg. Egész nap minden lövése célt tévesztett, de a két utolsó töltényével most eltalálta a kígyómozgású mongolt. Ekkor derült csak ki róla, hogy
tulajdonképpen sakál; a lehető legnemzetközibb nyelven kiáltotta világgá, milyen fájdalmas is tud az lenni, ha meglövik az embert.
További sietős tanácskozás kezdődött az ázsiai térfélen, majd a széles félkaréjban széthúzódó mongolok tűz alá vették őket gyalogsági fegyverekből, jócskán
kicsorbítva a Gerebend család végső nyughelyének köveit. Gyuri látta Kuruczon, hogy igazából szeretné bevárni őket, hogy személyesen tolja ki a szemüket, ezért
gyorsan intett neki, hogy inkább sürgősen táguljanak innen. Nem volt nagy bűvészmutatvány. Mialatt távoztak, mögöttük tovább folyt a lövöldözés, amit a változatosság
kedvéért néhány vaktában elhajított kézigránáttal is élénkítettek. Tudták, hogy a mongoloknak órákba telik még, amíg rájönnek, hogy ők időközben megléptek a
művészbejárón át.
– Én lemegyek az Üllői útra – mondta Kurucz.
– Onnan nem jössz vissza többet – felelte Gyuri, és ahogy meghallotta a hangját, abból tudta meg, hogy valószínűleg hisztérikus állapotban van. Nem hitte volna,
hogy ennyi energia van még benne. Az Üllői úton egyébként a világvége főpróbája folyt. Még akkor is több esélye volt az embernek, ha a szájába vette a revolver
csövét, mintha végig akart volna menni rajta.
– Te, én olyan régóta élek már úgy, mint egy hernyó – mondta erre Kurucz, bár Gyuri ezt nagyon nehezen tudta elképzelni róla. – Örülök, hogy legalább meghalni
úgy fogok, mint egy férfi. Te hová mész?
– Ki. Nyugatra. Ausztriába – felelte Gyuri.
– Akkor te se jössz vissza többet.
Gyuri eldobta a kiürült fegyvert. Ha megint puskára lenne szüksége, akármelyik utcasarkon talál helyette másikat, viszont puskával közlekedni nem volt életbiztosítás.
– A Vörös Hadsereg nem fogja elfelejteni ezt a budapesti kiruccanást – mondta Kurucz. – Mert ez olyan volt, hogy… szóval, rólunk még írni fognak.
Hazafelé sietett a házfalakhoz tapadva, amikor az egyik kapualjban a brit katonai attaséba ütközött, aki onnan figyelte a fejleményeket. Abból, hogy Gyuri mindjárt
angolul üdvözölte, az attasé rájött, hogy alkalmasint ismerhetik egymást, bár szemlátomást sejtelme sem volt róla, hogy honnan. – Félelmetesek ezek az új tankok –
mondta, és a Hősök tere túloldalán gyülekező csordára mutatott –, meg az új ágyúik is; micsoda tűzgyorsaság! – Gyuri csak bólintott, mert a maga részéről nem volt
hozzátennivalója a társalgáshoz. Udvariasan mosolygott, mint olyankor szokás, amikor ilyen érdekes új tankok rohanják le az ember hazáját. Ekkor tűnt fel neki, hogy
az attasénál esernyő is van, amint az egy angol úriembertől el is várható mindenkor.
Hazaérve a lakást üresen találta. Elek a ház többi lakójával egyetemben a pincében keresett menedéket, akárcsak a ’44-es ostrom idején. A dac s a lázadás utolsó
gesztusaképp Gyuri bebújt az ágyba, és szívós kitartással húsz órát aludt egyvégtében, a lehető legpasszívabb rezisztenciát tanúsítva.
Arra ébredt, hogy István járkál a hallban. István épp egy olaj tájképet akasztott le a falról, mely olyan rémes volt, hogy még a fosztogató szovjet katonák seregei is
visszariadtak tőle, sőt még Eleknek sem sikerült vevőt találnia rá, amikor pedig éheztek, és ő fillérekért is elkótyavetyélte volna. – Egy tank géppuskasorozatot eresztett
a csendéletünkbe – mondta magyarázatképpen István –, és Ilona ragaszkodik hozzá, hogy keressek valamit a helyébe. Harcolni voltál? Látszik rajtad, olyan marcona
pofát vágsz.
Gyuri kiment a konyhába, hogy valami ennivalót keressen, de inkább csak reflexszerűen, semmint azért, mert éhes lett volna. – Hol van Jadwiga? – kérdezte István.
Gyuri úgy nézett rá, hogy abból minden világos lett.
Gyuri az egyik réteg ruhát a másik után szedte magára. Amikor eljutott a télikabátig, belenyúlt a zsebébe, és kirakta belőle Jadwiga holmiját a konyhaasztalra:
különféle igazolványokat, egy-két gyűrűt. Csak az útlevelét tartotta meg. – Tegyél meg nekem, kérlek, egy szívességet. Amikor majd egy kicsit megnyugszik a helyzet,
légy szíves, és juttasd el ezeket a dolgokat Lengyelországba. Megteszed? – Aztán fogta a sálját, és elbúcsúzott Istvántól. – Hát, akkor én most elmegyek. Legyetek
boldogok, meg minden.
A szomorúságtól bénán, vánszorogva csak szinte, nagyon hosszú volt az út. Édes Istenem, gondolta Gyuri, tényleg muszáj, hogy így legyen? A szokásosnál
hidegebb volt a november, és úgy tetszett, sötétebb is volt, mint este hatkor lennie kellett volna, mintha az oroszok a tankokon kívül sötétséget is hoztak volna
magukkal, hogy az alkonyatot is legyőzzék. Nem sok vonat járt, a Keleti pályaudvaron azonban mégiscsak talált egyet, mely épp indulásra készen állt, mégpedig az
utazóközönség tolongó érdeklődésétől kísérve. Ez a szerelvény azonban nem magyarországi vonat volt, habár a névleges végállomása Magyarországon volt. Senki se
mondta, de mindenki tudta, hogy ez a vonat nem más, mint a bécsi személy.
A város központjában már elcsendesedtek a harcok, de ahogy a vonat kifelé döcögött Budapestről, Csepel mellett elhaladva több robbanást is hallottak. Csepelt
hivatalosan mindig „vörös” Csepelnek nevezték, mivel szinte kizárólag gyári munkások lakták, mégis ez a kerület tartott ki a legtovább. Csepelen lőszergyár is volt.
Olyan nagyerejű légvédelmi ágyúik voltak, hogy a legtöbb tankból ementáli sajtot tudtak csinálni. A végén már a saját vezetőik is azt mondták nekik, hagyják abba.
Válaszképpen elküldték őket a pokolba. Óriás füstfelhő lebegett a sziget fölött mozdulatlanul, mintha odazihereictűzték volna. A csepelieknek az volt a hírük, hogy
konok és szívós emberek, akikben olyan hihetetlen vad erő van, hogy annak legföljebb csak Angyalföldön akad párja.
Gyurinak két ismerőse volt a vonaton. Az egyik Kórodi, aki a Damjanich utca túlsó végén lakott. Bármilyen közel laktak is egymáshoz, Gyuri évek óta nem
találkozott vele, és elég vicces volt, hogy most együtt sietnek a határra, hátha nyitva volna még. Kórodi, aki úgy kapaszkodott a hegedűtokjába, mintha mentőövet
ölelne, nagyon megörült Gyurinak. – De régen nem láttalak – mondta Gyuri, ahogy melléje telepedett az éttelen étkezőkocsiban.
– Senki se látott engem már nagyon régen – felelte Kórodi nevetve. – Minden időmet gyakorlással töltöttem. Néha napi tizennégy órát is. Egy estém se telt el hegedű
nélkül. Se romantika, se hosszú ejtőzések a fürdőkádban, se izgalmas kalandregények, se valódi irodalom. Lehet, hogy nem én vagyok a világ legjobb hegedűse, de
nálam szorgalmasabb biztosan nincsen. Mindent kizártam az életemből, mert tudtam, tudtam, hogy egy szép napon ki fogok jutni, és akkor meglesz a kellő jutalmam
érte. Azok a tohonya nyugati hegedűsök meg majd csak úgy kapkodják a fejüket.
– Azért ott se arannyal van ám kirakva az utca – felelte Gyuri szájával egy hang kötelességtudón, amely a kötözködéssel volt megbízva.
– Tudod, mit? Engem még az se érdekel, ha lószarral van kirakva!
Gyuri másik ismerőse Kurucz volt. Üres helyet keresve lépett be a kocsiba, de Gyuri először meg se ismerte, mert a fél arcát kötés borította. És mankóra
támaszkodott. Ami pedig kilátszott az arcából, az is iszonytató volt; rémisztőbb, mint egyik-másik hulla képe, aki napok óta hevert már az utcán. Eleinte nem mutatták,
hogy felismerték egymást; alig egy órája volt még csak, hogy elhagyták Budapestet, de a régi óvatosság szép csöndben ismét beléjük fészkelte magát. Aztán Gyuri látta,
hogy Kurucz megáll kinn a folyosón, és rágyújt. Itt nem volt olyan nagy a zsúfoltság, hogy ha suttogva is, de ne válthattak volna néhány szót.
– Mi történt veled? – kérdezte Gyuri.
– Velem az történt, hogy kivégeztek – felelte Kurucz olyan kásás hangon, mint amikor valaki se nem evett, se nem aludt napok óta. – A Rákóczi út közelében.
Körülzártak az oroszok. Elfogyott a lőszer. Próbáltál te már tökön rúgni tankot? Azt gondoltuk, hogy ha megadjuk magunkat, talán megússzuk élve. Vérmes
reményeink persze nem voltak. Tizenketten voltunk, a többség kamasz gyerek még. Ott helyben falhoz állítottak bennünket, sortűz, aztán a biztonság kedvéért még
egypár kézigránátot is odavágtak közénk. Engem a nyakamon ért a golyó, és a bal fülemből se sok maradt meg. Jó néhány repeszdarabot még nem is említve. Szóval,
elég pocsékul nézhettem ki, hála legyen érte az égnek. Aztán már csak arra tértem magamhoz, hogy egy lakásban vagyok, és valakik megpróbálnak összefoltozni, én
meg semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, milyen furcsa, hogy ilyen ronda tapéta legyen a mennyországban; később tudtam meg, azoktól, akik megmentettek,
hogy egyedül én maradtam életben.
Bámultak kifelé a sötétségbe. Tömör feketeség; baljóslatú, kocsonyás éj. Semmi sem bírt áthatolni rajta.
– Túl sokakat megöltünk talán? Vagy éppenséggel nem eleget? – tette fel a kérdést Kurucz, amikor az ÁVÓ-ra meg a Pártra terelődött a szó. – De utánpótlásban
sosincs hiány. Az árulók meg szarjancsik mindig újjászületnek, akárcsak a remény. – Kurucz annak idején a határőrségnél is szolgált egy darabig; felajánlotta Gyurinak,
hogy őt is átviszi, mégpedig a legzöldebb zöldhatáron.
Elek, aki ugyan nagyon unatkozott már a lakásban, de annyira azért mégsem, hogy utánanézzen, nem akad-e esetleg valami dolog a számára a kórházban, nagy
örömmel köszöntötte Istvánt, mikor az rányitotta az ajtót.
– Nem láttad Gyurit? Már kezdek aggódni érte. Pedig képzeld, hoztam neki cukrászsüteményt; a kedvenc tortáját. Hinnéd, hogy ebben a felfordulásban kinyitott a
cukrászda?
István sóhajtva nyugtázta, hogy Gyuri megint félig intézett el valamit. – Gyuri elment – mondta. Akkor, novemberben nem volt szükség ennél bővebb magyarázatra.
– Éppen most, amikor már kezdtem élvezni a gyereket – jegyezte meg Elek.
Ahogy a vonat a nyugati határ közelébe ért, már minden állomáson szálltak le emberek, aszerint, ki hogyan tervezte a határátlépést. Két-, három-, sőt négygyerekes
családok is akadtak, akik megszámlálhatatlanul sok bőröndöt cipeltek, meg voltak magányos utazók, és voltak párok is, akik csak egymás kezét hozták magukkal, és
volt köztük egy parasztember is, aki fogadkozott, hogy ő bizony a díjnyertes disznóját is megpróbálja kicsempészni. Olyan volt a hangulat, mint egy rosszkedvű
kiránduláson.
Kurucz láthatólag tudta, hogy mit csinál, jóllehet több mint félig halott volt. De legalább Gyurinak nem kellett gondolkodnia. Félni már régen nem volt kedve; ami
történt vele, kioltotta benne a rettegést, ha nagy árat kellett is adnia érte. Lassan bandukoltak a határ felé, éberen lesve és méregetve minden felbukkanó alakot,
aminthogy többnyire azok is igyekeztek éppoly sürgősen s lehetőleg messziről elkerülni őket. Az volt a terv, hogy megközelítik a határt körülbelül egy kilométerre, ott
megvárják, amíg besötétedik, aztán átmennek.
Vékony hószőnyeg borította a földet. Miért kell, hogy ilyen kutya hideg legyen? Gyuri azt hitte, a körülmények őt már aligha rendíthetik meg, ez a hideg azonban
fülsiketítő volt szinte. Viszont egyáltalában nem érzett éhséget. Semmi úgy nemi tudja elvenni az ember étvágyát, mint a halál; el sem bírta képzelni, hogy valaha is éhes
legyen még. Szívesen éhségre cserélt volna egy kis fázást. De ő tulajdonképpen nem is szólhatott. Hiszen Kurucz például, akinek pedig annyival több nyögnivalója lett
volna, mint neki, még csak nem is háborgott.
– Az aknákat fölszedték már, nem? – kérdezte Gyuri, szinte mellékesen csak, mert eszébe jutott egy közlemény, amely jelentette, hogy Ausztria iránti baráti
gesztusképpen el fogják távolítani az aknazárt és a határvédelmi berendezések nagy részét.
– Igen, már rég fel kellett volna hogy szedjék az aknamezőket – felelte Kurucz, majd így folytatta: – no de tudsz te nekem akár egy dolgot is mondani, amit ebben az
országban rendesen elvégeztek volna?
Mire rájuk alkonyodott, Kurucz szerint már látniuk kellett a határt. De amerre a szem ellátott, csak fák voltak meg hómező. Ausztria bámulatosan hasonlított
Magyarországra. Ahogy ott várakoztak az erdőben, annyira átfagytak, hogy Gyuri teste több végződésével is szinte minden kapcsolatot elveszített. Körbe-körbe
járkált, hogy merevre ne fagyjon, s egyszer csak három hullába botlott: két asszony meg egy gyerek feküdt a hó alatt. Kiderült, hogy Gyurinak nemcsak az ujjai, az
érzelmei is elzsibbadtak már.
Szinte telihold volt, ami nem sok jóval kecsegtetett. De, valószínűleg a nagy hideg miatt, máglyák lobogtak az erdőben, s ők jól látták hatalmas lángjukat meg a
köréjük gyúlt ismeretlen nemzetiségű őrszemek árnyait is; fároszaikat messzire elkerülték. Gyuri és Kurucz ráérősen araszolt előre, óvatosan lépkedve, mégis sűrűn
felbuktak a hihetetlenül egyenetlen terepen. Kiváltképpen körültekintőek lettek, amikor egy nyílt szakaszhoz értek, mely azelőtt aknamező lehetett. Bár az utóbbi
órákban Gyuri már csak édeskevés értesülést szerzett a lába révén, egyszer csak úgy érezte, a jobb lába valami nagyon nem-anyaföldszerűn tapos. Hirtelen
megdermedt.
Végül is lábujjhegyen suttogva Kurucz felerészt dühös, felerészt aggodalmas hangon megkérdezte: – Mi van?
– Semmi, csak azt hiszem, aknára léptem. – A halovány holdvilágnál vizsgálódva Gyuri arra a következtetésre jutott, hogy alkalmasint éppen rajta áll egy kiásatlan
taposóaknán. Aztán végül mégiscsak tovább lépett, feltételezve, hogy ha az akna fel akarna robbanni, akkor bizonyára megtette volna már. Vacak szovjet áru.
Egy fészerre bukkantak. Odabenn se volt melegebb, mint kívül, de legalább úgy gondolhatták. Gyuri néhány órát azzal töltött, hogy aludni próbált, de végig csak
reszketett a hidegtől meg a nyomorúságtól. Amint a virradat első sejtelme megjelent, kiment hugyozni. Alig találta meg a farkát, annyira összetöpörödött a hidegtől.
– Na, jól van. Akkor keressünk valami meleg helyet – mondta Kurucz, amikor annyira kivilágosodott, hogy már tájékozódni lehetett. Visszatekintve Gyuri
megállapította, hogy már túl vannak a határon, mert messze mögöttük húzódott az őrtornyok sora. Disszidálva volt. Ekkor hirtelen és váratlanul elsírta magát. Ügyetlenül,
hátrálva lépkedett, hogy Kurucz ne lássa.
A könnycseppek egymással versenyeztek az arcán.
 EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST
FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ
TÖRDELTE AZ ÍRISZ KFT.
NYOMTA A KNER NYOMDA RT. DÜRER NYOMDA
FELELŐS VEZETŐ SZÉKELY ANDRÁS ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ
KÉSZÜLT GYULÁN, 1994-BEN
FELELŐS SZERKESZTŐ GY. HORVÁTH LÁSZLÓ
A VÉDŐBORÍTÓ PINTÉR LÁSZLÓ MUNKÁJA
MŰSZAKI SZERKESZTŐ PINTÉR LÁSZLÓ
MŰSZAKI VEZETŐ MIKLÓSI IMRE
KÉSZÜLT 18,63 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN
ISBN 963 07 5686 2