Professional Documents
Culture Documents
Antológia A Végzet Masinériái M.a.G.U.S.
Antológia A Végzet Masinériái M.a.G.U.S.
KÖNYVEK
A VÉGZET MASINÉRIÁI
Sorozatszerkesztő:
Igrain Reval
M.A.G.U.S – KLASSZIKUSOK
Wayne Chapman: A Halál havában
Wayne Chapman: Észak lángjai
Raoul Renier: Acél és oroszlán
Ray O'Sullivan: Sötét zarándok
Ray O'Sullivan: Sötét térítő
M.A.G.U.S REGÉNYEK
A hit városa (antológia)
Bíborgyöngyök – A fogadás (antológia)
Eric Van Dien: Uwel nevében
M.A.G.U.S VILÁGLEÍRÁSOK
Jan van den Boomen: Toron
A VÉGZET MASiNÉRIÁi
ANTOLÓGIA
A kötet szerzői:
Csaba Tamás
Jámbor Attila
Dr. Mészáros Tamás
Molnár B. Gábor
A GNÓMOK TECMÉSZETRAJZA
ÉS EGYÉB FURCSA SA S Á GO K
Miről is ismerszik meg a gnóm, ha netán elénk toppan?
Mindenekelőtt a méretéről: e faj képviselői nem nőnek magasabbra,
mint egy tízéves gyerek, de ráncos arcuk miatt inkább vénnek tűnnek. Azt,
hogy nem emberek, legfeljebb hatalmas, egymáshoz viszonylag közel ülő
szemük árulja el, mert bár orruk és fülük is jókora, ilyen kacsázó járású öre-
geknél ez önmagában nem lenne feltűnő.
S hogy miért e furcsa szempár, amely állítólag könnyezni sem képes?
Osztom a neves tudós, a Pyarronban oktató Valpoldiff véleményét, aki sze-
rint ennek köszönhető, hogy a gnómok elég jól elboldogulnak a sötétben is,
hasonlóan a macskákhoz és a baglyokhoz. Ugyanakkor nem hallgatható el,
hogy a világosban a gnómok látása különösebben nem éles, az idősebbek
nagy hasznát veszik a látüvegeknek, elég gyakori köztük a színvakság is.
Hallásuk és szaglásuk azonban kifejezetten jó, és sem fürge ujjaikra, sem
ízlelésükre nem lehet panasz – más kérdés, hogy szeretnek sokat és sokfélét
enni, vagy inkább zabálni, és egyáltalán nem mondhatók válogatósnak. Le-
gendás kísérletező kedvük, ami a kovácsműhelyekben szabadjára engedve
önveszélyes fegyverek és közveszélyes szerszámok tucatjait képes a világra
szabadítani, talán a kondérok környékén a legveszedelmesebb: itt születnek
ugyanis azok a kotyvalékok, amelyekből egyetlen tálka elegendő, hogy la-
pulevelek közé kényszerítsen egy teljes karavánt. Meglepő módon azonban
maguknak a gnómoknak meg sem kottyannak ezek a – mondjuk így – nehéz
ételek: mindenféle gyökeret-gyomot, frissnek csak korokkal azelőtt mond-
ható húst beleaprítanak az étkeikbe, és kutya bajuk se lesz tőle. Itt érdemes
megemlíteni azt a néven nevezhetetlen levest is, amelynek szaga bárki em-
berfiát meghátrálásra késztet, és amely – egy Lomberg nevű, vendéglőkből
fizetés nélküli távozásai miatt többszörösen és teljes joggal alávaló Csirke-
fogónak minősített erigow-i bárd szerint – hajlamos arra, hogy a vasalás
nélküli kanalaknak lemarja a fejét.
Ezek után nyilván nem meglepő, hogy az aprónép konyháiból miért nem
hordanak ki soha szemetet.
5
Bármennyit esznek is azonban, tokát-pocakot ritkán eresztenek, vékony,
fürge lények maradnak egészen holtuk napjáig – ami meglehetősen későn
virrad fel, mivel a gnómok tudomásunk szerint legalább három-négyszer
annyi ideig élnek, mint az emberek. Nem kizárt azonban, hogy léteznek
rendkívül öreg, ezer, vagy talán több ezer éves gnómok is; akik azonban
többnyire csendben és mozdulatlanul merengve élik napjaikat egy békés he-
lyen, és csak nagy ritkán váltanak szót fajtársaikkal. Igaz, akkor aztán meg-
állíthatatlanul ömlik belőlük a szó, ahogy történetüket és annak tanulságait
sorolják, különös tekintettel a szakterületre, amelyre dolgos életük utolsó
éveit fordították. (Mert míg ifjúkorukban a gnómok mindennel foglalkoz-
nak, ami a kezük ügyébe akad – pláne ha forog, kattog vagy zakatol –, vén-
ségükre egyre kevesebb dolog hozza lázba őket, de ami igen, azt megszál-
lottként űzik.)
Aztán az ifjak, akik ezt bólogatva végighallgatták, mennek és élik a saját
életüket: nők és férfiak egyformán dolgoznak a faluban, amíg szűknek nem
érezve azt vándorútra nem kelnek, hogy megismerjék a világot és párt vá-
lasszanak maguknak. Őt aztán nem hagyják el egész életükben – hitetlenke-
dő olvasóim kedvéért elárulom, hogy több tucat szavahihető forrás kritikai
vizsgálata útján jutottam e megdöbbentő következtetésre és vele közösen
nevelik fel gyermekeiket.
A csöppségek totyogó korukig az anyjukkal vannak, aki hátán cipelve,
kocsin tolva, szánon húzva és ezernyi más módon cipeli őket mindenhova.
A nagyobb lurkóknál erre már nincs szükség: őket néhány mindenre elszánt
falubeli őrzi naphosszat és terelgeti mindenfelé, olyanformán, mint a liba-
pásztor a jószágait, igyekezve megtanítani őket mindarra a tudásra, ami ép-
pen eszükbe ötlik. A gyerekeknek aranyélete van: számtalan ügyes játékkal
kápráztatják el őket szüleik: finom ajándékokkal, ha szét tudják őket szedni,
és vidám ünnepléssel, ha aztán még az összerakásuk is sikerül. Nem csoda
hát, hogy míg az öregek óvatos, türelmes és megfontolt lények, addig az if-
jak vidám könnyelműséggel vetik bele magukat az útjukba kerülő helyze-
tekbe.
Elkel tehát melléjük az állandó felügyelet.
6
mas városaikról is szót ejt, ezeket mélyen a hegyek alatt, gigászi barlang-
csarnokokban építették maguknak.
Egyes kritikusok erre azt mondják: valóban szaporák-a szépek népéhez
képest.
Hogy mit állít a többi tudós fő? Nos, ők az elf forrásmű alapján egy-két
tucat gyereket tartanak valószínűnek; és ha az általuk egyébként oly nagyra
értékelt Igrob-tekercsek szóba kerülnek, gyanakvón nézik maguk alatt a pá-
dimentumot, mintha arra gondolnának; vajon máig virágoznak ezek a váro-
sok ott, mélyen a föld alatt?
Vagy ha nem, mik élhetnek most azokban a zárványvilágokban?
7
8
CSABA TAMÁS
KŐNEK, TŰZNEK
ÉS FÉMNEK TITKA I
Én, uram hű szolgája, könyörögve kérem az öt elem, az ezer isten, a
szellemek és démonok pártfogását, hogy dadogó szavaim eljussanak a vég-
telen hatalmú Ahatas álmaiba!
Dicsőség neki, aki harmadik ezen a néven a Tajtéktrónus urai közül, s
minden vizek és földek ura e világon, aki Meldan, Aél, Són-Tír és a többi
fennen való istenek kegyeltjeként őrködik népei felett, akinek lábnyomában
kalász sarjad, akinek mosolyától kirügyeznek a fák, és akinek imáira felhő-
ket lehelnek Untanat hullámai!
Ősi e rege és igaz; mert maga az álomúrnő tárta fel előttem a múltnak
kapuit. Az ő oltalmát kérve járulok most uram trónkoporsója elé, hogy tör-
ténetemmel mosolyt fakasszak, homlokáról elűzzem a gondok felhőit, és fel-
vidítsam örök álomba szenderedett szent szívét.
9
Lassan és némán bandukolt hát a város utcáin azt isteni királyős palotá-
ja felé. Hatalmas hátán ezernyi, korbács tépte seb, azokban pedig az út
pora és a nyüvek hada.
Csönd fogadta a behótot. Amerre csak elhaladt, az emberek önként és
némán húzódtak a sikátorokba és mellékutcákba, pedig az imént még a bo-
tos szolgáknak kellett szétzavarniuk a tömeget a trón örököse, a bátor Um-
sza-Nur előtt.
A fogoly szörnyű termete, sötét tekintete árnyékot vont a nép szívére, és
a rohadt gyümölcsök, záptojások és kövek békén kushadtak az izzadt, tenye-
rekben. Azt suttogták, egy fekete szamárcsikót szőröstül-bőröstül felfalt az
ostyasütők udvarában, amihez a halszemű vének még annyit fűztek hozzá
komor hangon, hogy szíve szerint inkább emberi kisdedeket evett volna.
Kárba veszett azonban az ijesztgetés: a lény ház magas termete és vad áb-
rázata önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy a gyerekek félve bújjanak
a borzadó tekintetű asszonyok szoknyái mögé.
Így cammogott a szörny a palota felé, aztán csónakba szállt, hogy kité-
pett nyelvű szolgák közt kuporogva figyelje a városok ékének színes falú há-
zait. Hajába, amit még a reggeli itatáskor tapasztott össze sárral, barnás
moszat ragadt, ahogy roppant koponyája a csatornákon átívelő hidak bolt-
íveit érintette. Végül a menet elérte az utak szívét, a Tajtéktrónus Házát, az
istenkirályok dicső palotáját, és az Aranyló hajnali ködök mólójánál kikö-
töttek a hajók.
A zafírszemű király a második teraszon fogadta a hősöket. A vörösre
égetett falak tövéből már akkoriban is örökké égő lángok buzogtak elő, és a
harminc láb magasra szökő szikragejzíreket ezer pompás színnel ruházták
fel a fény istenei.
Mondják, hogy a Tajtéktrónus ura beszédbe is elegyedett a behóttal, aki-
nek orkánerejű dörmögését Apasnak, a szavak és az írás végtelen türelmű
istenének legfőbb papja, Matas-Tobbú ültette át emberi beszédre…
***
10
combja a teremben lévők közül. Ami nem tűnik csekélységnek, ha az ember
végigtekint az énekes eunuchok rózsásan hullámzó hurkáin.
Nuru-Galanna bárhogy fülelt, nemhogy némi köhécselést és sóhajtozást,
de még egy pisszenést sem hallott, leszámítva az ogár körül keringő legyek
zöngését. Mindenki némán várta, hogy a palota mélyén örök álomba merült
király pár pillanatra visszatérjen az ébrenlét alantas világába, és egy alattva-
lóján keresztül eljuttassa gondolatait népéhez. Aztán néhány különösen éles
szemű és nem túlságosan másnapos udvaronc összesúgott, látva, hogy las-
san mozgolódni kezd a trónemelvény mellett leláncolt szent szolgák egyike.
A csontsovány alak hamarosan felocsúdott, és zavartan pislogva meredt a
tömegre, miközben nyitott szájából egy vékony nyálcsík indult el a tűzvörös
mázú agyagtéglákból kirakott padló felé. Idióta volt, mint az összes társa,
mert akik összekapcsolódnak a király elméjével, azok az ép eszükkel fizet-
nek érte. Ráadásként pedig gyakran az életükkel is.
A szent szolga felemelkedett ültéből, és csodálkozva nézte, ahogy a tö-
meg hasra veti magát zafírportól csillogó alakja előtt. Mindenki, kivéve egy
fölé magasodó monstrumot, amelyik komor tekintettel vetette rá mind a há-
rom szemét.
A szent szolga csuklott egyet, aztán a torkát kezdte köszörülni.
– Én… – kezdte krákogva. – Azú! A király!
– A Tajtéktrónus ura, a fennen való istenek kegyeltje, Azú-Ummasza ki-
rály szól népéhez – citálta Nuru-Galanna, az álomúrnő papnője az ilyenkor
szokásos üdvözlőszavakat, miután felemelkedett fektéből, és elfoglalta he-
lyét a lépcső első fokán. Lassú és fájdalmas volt számára a mozgás: köszvé-
nyes tagjainak nem tettek jót a tróntermi rítusok. – Urunk szót kíván váltani
a fogollyal, ezért kegyesen engedélyezi neki, hogy ne érintse homlokával a
Láng teraszát – folytatta, hogy mentse a helyzetet. Végül is csak nem vé-
geztetheti ki tiszteletlensége miatt már az első percben.
– Te ki vagy? – firtatta a kéken csillogó idióta. Szavaiból gyermeki kí-
váncsiság csendült ki.
– Urunk kérdi: van-é neve e különös teremtmények?
A kérdés ott lebegett egy ideig a levegőben, aztán egy szójelekkel ékített
ruhájú ember lépett elő, akinek deresedő hajszálaira ezernyi apró kristály-
gyöngyöt fűztek türelmes kezek. Apasnak, a szavak és írás istenének egyik
főrangú papja volt: Matas-Tobbú, a legfőbb tolmács, minden nyelvek tudó-
ja.
– Engedd meg, Nuru-Galanna, hogy urunk kegyes szavait alantas nyel-
ven elismételve megértessem e rabbal a király magasztos akaratát.
11
– Történjen hát így! – felelt a papnő, némileg unottan. Számtalanszor el-
hangzottak már ezek a mondatok az udvarban; nem emlékezett, hogy kirá-
lya valaha is megtagadta volna az engedélyt.
– Hejj! – a papnő összeszorította az ajkait, amikor meghallotta a trónörö-
kös, Umsza-Nur hangját. – Higgyétek el, teljesen értelmetlen faggatni ezt a
barmot. Nem beszél. Valószínűleg túl sokat ütötték a fejét, amikor elkapták,
de az is lehet, hogy születésétől hülye. Sőt, a három-szeműek talán egyálta-
lán nem is tudnak beszélni. Tudod, az istenek egy harmadik szemet adtak a
nyelvükért cserébe. Eszembe is jutott, hogy talán az asszonyoknak is kér-
hetnél egy harmadik szemet az istenektől… – felkacagott tréfáján, amit
mindennap tucatszor is elmondott azoknak, akikkel épp szóba elegyedett. A
fal mellől visszafogott heherészés hallatszott: az ivócimborák és vadásztár-
sak tudták, mi a kötelességük.
– Van nyelve, és vannak saját szavai – jegyezte meg a legfőbb tolmács. –
És Apas hatalma hozzásegít ahhoz, hogy megszólaljak rajtuk. – Aztán, miu-
tán egy baljós szemvillantással elhallgattatta egykori tanítványát, különös,
komoran dörmögő litániába kezdett.
Az ogár megrázkódott, és lassan felé fordította a fejét.
– Ódummu-groón – mondta, de a tekintetét továbbra sem vette le arról,
aki megszólította.
– Ez a neve – vágta rá a tolmács-pap elégedett mosollyal, aztán amikor
észrevette, hogy a lény még mindig őt nézi, nagyot nyelt, és önkéntelenül is
hátrébb lépett.
– És hogy került ide? – kérdezte a szent szolga, aztán dünnyögve hozzá-
tette: – Itt van és lesz, de a volt körül néma köd, szürke árnyak és örök
szél… elferdült az idő.
– Kal-Litből küldték! – lépett előre a trónörökös, mielőtt az álmok pap-
nője szóhoz juthatott volna. – Én hoztam magammal, bár nem volt könnyű.
Tizenöt jó emberemet tépte szét, mire megbéklyóztuk, de végül csak sike-
rült elvonszolnunk idáig. Mondjuk, ha nem a szolgák dolga lett volna, egy-
magam is megbirkózom vele, hiszen erő és bátorság dolgában sem akad pá-
rom. – A papok elfelhősödő arcát látva bizonytalan hangon hozzátette: –
Hála érte a fennenvaló isteneknek.
– Csodálatos utazás lehetett, nem kétséges. – Nuru-Galanna idejét látta,
hogy közbeszóljon, mielőtt az uralkodói sarj újra belelendül a hencegésbe. –
És valóban ritka és értékes ajándék ez Kal-Lit tartomány urától, ha nem is
túl… ízléses és a Tajtéktrónus Házához illő.
Intésére a szolgák megfeszítették a láncokat, de mielőtt igazán nekive-
selkedtek volna, a szent szolga ismét motyogni kezdett:
12
– Szép.., Szép kék gyöngy, kékvas gyöngy! Hegyek gyöngye, kicsik
könnye, párjanincs kovácskincs, régi, ritka, mi a titka? Kell nekem, add ne-
kem! – Mondókája végén egészen fellelkesült, és lihegve, csillogó szemmel
hagyta abba, hogy aztán egy hosszú sóhajjal leengedje szempilláit.
Az ifjabb udvaroncok meredt szemekkel fürkészték az ogárt, hogy észre-
vegyék azt a valamit, ami a szent szolga szemében akár gyöngynek is tűn-
hetett, de az álompap-nő kivárt. A makogó idióták némelyike a halála előtt
még képes elnyöszörögni olyan dolgokat is, amik nem a királytól származ-
nak, és ez már eléggé a végét járta: már négy alkalommal esett rá Azú-Um-
masza választása, és az ötödiket csak nagyon kevesen élik meg a zafírporral
megszórt nyomorultak közül.
Márpedig végzetes következményekkel járna, ha összekeverné a király
és a bolond szavait…
– Egy fémszegecset kalapáltak a szemöldökcsontjába, úgy látom– je-
gyezte meg a trónörökös az ogárt vizslatva. Ha mással nem is, de kétségkí-
vül éles szemmel áldották meg az istenek. – Szerintem az tetszett meg Azú
apámnak. Kitépessem a helyéről?
– Isteni atyád, Azú-Ummasza – a papnő hangjából feddés csendült –
nem erre a hitvány csecsebecsére, hanem kovácsának titkaira volt kegyes
pár szót áldozni. Intéztessenek hát a megfelelő kérdések a behóthoz, hogy
királyunk mihamarabb mélyre merülhessen esőhozó, kalászt sarjasztó és or-
szágunkat óvó álmába.
Hosszas dünnyögő-rnorgó párbeszéd kezdődött a tolmács-pap és az ogár
között, aminek különös hangzataitól valami lüktetni és fájni kezdett az ud-
varonchomlokok mögött. Aztán elhalt a beszéd, és Apas szolgája szürke
hangon kezdte sorolni mindazt, amit megtudott:
– Ódummu-groón azt mondja, hogy minden nyáron, amikor az állatok a
vizek felé vándorolnak, örökkön járó karavánjuk követi a csordákat, hogy a
vadászok zsákmányt szerezhessenek szekereket őrző társaiknak, az asszo-
nyoknak és a gyerekeknek. Dél felé eljutnak egészen az Onoppu-Kur-hegy-
ség lábaihoz, ahol mindig találnak annyi vasat, hogy az elveszett dárdák és
a szekerek kihullott szegecsei helyett újakat kovácsolhassanak. Ott aztán
vadásznak is: kecskékre, disznókra, meg a helybéli emberekre, akik könnyű
zsákmányul szolgálnak, és valamiféle kis emberekre, akiket csak a legjobb
vadászok találnak meg, de gyakran abban sincs köszönet. A fémszegecset
sok évvel ezelőtt egy ilyen kis ember hajította belé, amikor társaival a nyo-
mára bukkantak. Más zsákmányt nem is ejtett azon a vadászaton, és ezzel se
ment sokra, mert a hordájából még a legöregebbek sem tudták, miből lehet,
ezért senki se merte azóta kihúzni.
13
– Lehet, hogy hazudik. A tömlöce falához láncoltatom, és addig járatom
rajta a rájabőr korbácsot – ajánlotta fellelkesülve a bátor Umsza-Nur –,
amíg mindent el nem mond erről a kék vastüskéről. Még ma este minden
titkát elétek tárom!
– Nem hinném – szólalt meg lassú, megfontolt hangon Matas-Tobbú, a
szavak és írás első papja –, hogy a magasztos istenek ezekre az idomtalan
szörnyekre bízták volna e különös kék fém kovácsolásának titkát, ami, úgy
vélem, nem lehet más, csak lunir. És azt sem tudom elképzelni, hogy képe-
sek lettek volna azt eltanulni azoktól, akik bizonyosan bírják e tudást.
Halk pusmogás kelt a teraszon, hiszen mindenki tudta, kikre céloz az
öregember. Sóhajok hallatszottak, és a szemekben különös vágyódás tükrö-
ződött, pedig mióta Velaron elpusztult, és az anghmar nép vert seregként
menekülve átkelt a Quiron-tengeren, eleven elfet nem látott errefelé senki.
De az elmúlt félezer évben a szépek népe köré szövődő legendák színei nem
fakultak, sőt még szebbé és színesebbé tette őket az elveszett boldogság és a
dicső múlt iránti sóvárgás.
– És a kis emberek, akikről beszéltél, talán méltók arra, hogy őrizzék az
ilyen titkokat? – vetette fel a trónörökös némileg sértett hangon. – Vagy ta-
lán azt képzeled, hogy rájuk bízta a hatalmas Apas isten?
– Nincs merszem ilyesmit gondolni. De elég okosak ahhoz, hogy megta-
nulják, és elég jó tolvajok ahhoz, hogy megszerezzék. Miként az Onoppu-
Kurt is megjáró nemes őseink írták Sagas-Ró kilencedik táblájára: „nyomok
nélkül jöttének és nyomok nélkül távoztanak, nem vivén magukkal semmi
egyebet, csak Gadda-Húm hadúr olajnak való bronzserlegét”. Már feltéve,
hogy ezek a kis emberek ugyanaz a törzs, akiket eleink aprónépnek nevez-
tek, és akikről azt jegyezték le, hogy magukat go-nommuknak hívják.
– Szerintem azok lesznek. Szóval azt mondod, tolvajok?
– Akkoriban azok voltak, kegyelmes úr,
– Kár. Egy trónörököshöz nem lenne méltó, hogy a világvégi hegyek kö-
zé menjen tolvajokat hajkurászni.
– Talán teljesíthetjük bölcs királyunk óhaját egy nálad… csekélyebb ké-
pességű hadúr vezette sereg útján is. – Ezt már az álompapnő mondta, né-
mileg megkönnyebbülten. – Mert sajnos tartani lehet attól, hogy ezek az ap-
ró lények nem fogják velünk önként megosztani titkaikat. Ha elég ügyesek
ahhoz, hogy a behótokkal is elbánjanak, talán a háborúhoz is értenek vala-
melyest.
– Bölcsen szólsz, Nuru-Galanna.
– Te pedig, Apas hű szolgája, kérdezd meg a lénytől, hogy pontosan hol,
melyik hegy melyik völgyében lelhetők fel a go-nommuk, hogy találni-e ar-
14
rafelé számos vadat és fakad-e azon a tájékon elég víz. Mondjon el nekünk
mindent, amit arról a vidékről tud!
***
15
parancsa szerint, noha érezte már, hogy vereség vár rá; és elbukott, elpusz-
tult és holt szolgává vált, ahogy azt a szent szavak sorsul rendelték neki.
Ám ekkor már nem törődött vele az udvari nép, mert könnyű örömök
szerzése kötötte le az idejét, De akadt jobb dolguk a birodalom főemberei-
nek is, akik egyre azon töprengtek, amit a behót mondott, és amit királyuk
parancsolt nekik. Szemük előtt felsejlettek az Onoppu-Kur hegycsúcsainak
végtelen láncai, a babérfákkal tarkított feketefenyő és tölgyerdők, a leande-
rek bokrai és a csörgedező patakok: az a föld, ahol a királyuk kérte titkok
rejteztek. Összegyűltek hát, hogy tanácsot üljenek, és ékes szavakkal, hete-
ken át vitatták meg mindazon teendőket, amelyek rájuk vártak.
***
16
– Hát erőlködni akarnánk? – Ismét mosolygott, de csak annyira őszintén,
mint a beteg kurtizánok. – Talán nem kell felhívnom figyelmeteket arra,
hogy a trón dicső várományosának hadvezéri képességeiről nem véletlenül
hallgatnak a dalnokok.
– A Dannam melletti vereségre gondolsz? – Ez már az álompapnő reked-
tes hangja volt. Az évtizedeken át szívott áfiumok nem tettek jót a torkának.
– Vagy akármelyik másikra. Sajnos bőven van miből válogatnunk.
– Történetesen épp a tegnapelőtti kihallgatáson tüntették ki azért, mert
az Ébredés havában győzelmet aratott a lázadó roonok felett – felelt Nuru-
Galanna, majd a csodálkozó tekintetet látva hozzátette: – Ha netán megje-
lentél volna, tudnád.
– Oda Tegarra első papja volt hivatalos, és bár az ő feladata lett volna
helyettest jelölni, utódjaként mégis én kérek elnézést, ha egyházam távol-
maradása megbántott volna bárkit is a jelenlévők közül. – Figyelte az arcok
rezdülését, a jól-rosszul palástolt döbbenetet, a félelem apró jeleit. Aki itt
van, pontosan tudja, hogy amit és ahogy mondott az imént, annak csak egy
oka lehet: istene legfőbb papja távozott az élők sorából, és azt is, hogy eb-
ben neki, az örökösének, nem kis szerepe lehetett. – Királyunkat ma éjjel
külön szertartással igyekszem kiengesztelni, és ha neheztelésnek nem mu-
tatja jelét, az Álmodók napján a hívek előtt fogom oldalamra csatolni az el-
ső papot megillető szent tőrt.
– Ez hát… – a kal-liti követ láthatóan nehezen tudta összeszedni a gon-
dolatait. – Nos, szomorú, hogy meghalt az elődöd, ugye, igen szomorú…
másfelől persze örülhetünk, hogy méltó utódja támadt, és… szóval, a szent
tőrrel való felövezését alaposan meg fogjuk ünnepelni. A győzelem viszont,
amit az ifjú trónörökös aratott, hát… az utca népe furcsa dolgokat mesél.
Mondjuk azt, hogy ő maga ott sem volt a csatában.
– A dicső Umsza-Nur feltehetően azért a szélért imádkozott a vezéri sát-
rában, ami a roonok erdeibe sodorta a tábortüzek parazsát – felelte magabiz-
tosan Nuru-Galanna.
– Pedig bármely közönséges halandó részegen hortyogott volna attól a
temérdek bortól, amit a szemem láttára megivott – szólalt meg halkan Dani-
emma, a macskaisten papnője. Garad-Akszú az asztalfőről tisztán látta,
hogy miközben beszél, hosszú, ezüstpárában gőzölt körmei mély sebeket ej-
tenek székének karfáján.
– Ő azonban nem közönséges halandó, és még csak nem is tartományi
követ – vágta rá felszegett fejjel az álompapnő. – Úgyhogy igenis imádko-
zott. Mindenki így gondolja, aki itt ül, ugye? – Gúnyosan elfintorodó ajkak,
dühös horkantások. – Helyes, akkor talán hagyjuk a szénné égett roonok
szellemét békén pihenni, és adjunk hálát azért, hogy az ifjú hadvezér lehető-
17
séget kínál rá, hogy más is szerezhessen győzelmi babért. Már csak egy se-
regre van szükség hozzá.
– De hogy melyik legyen az, arról nem szólt Azú-Ummasza király – tette
hozzá a kínpap.
Egy darabig csak zavart hümmögés érkezett válaszul, aztán a kal-liti kö-
vet szólalt meg:
– A déli határ mellől nem tudunk csapatokat elvonni. Az urkhok azonnal
támadnak, ha megérzik, hogy gyengül a védelem. – Nefó lassan beszélt,
gondosan válogatva a szavakat. –Kal-Lit tartománya gyenge, ezért a pusztai
fejedelmek nem aranyat és barmokat, hanem ocsmány szörnyeket küldenek
hódolatuk jeléül. Láttátok mindannyian. A bőséges termést pedig, amit vég-
telen hatalmú királyunk áldásának köszönhetünk, lázadó rabszolgák és kó-
bor rablók hadai pusztítják el.
– Tudjuk, milyen nehéz időket él meg Kal-Lit ura – szólt Garad-Akszú,
próbálva erősíteni a szövetségese által elmondottakat, és egyben kinyilvání-
tani a többiek előtt összetartásukat. Ez már csak azért sem volt haszontalan,
mert némileg csökkentette annak a veszélyét, hogy valaki megpróbáljon
éket verni közé és a tartományúr közé. – De ez a helyzet a többi déli tarto-
mányban is?
A válaszul érkező bólintások fokozatosan átcsaptak az untig ismert pa-
naszlitániákba, noha még a jelen lévő legutolsó udvaronc is tudta, hogy az
erőket nem az urkhok és a hegyi törzsek kötik le, hanem az egymással ma-
rakodó főrendek. Talán a Tajtéktrónus minden áldása kevés lenne, hogy bár-
melyik tartományúr jóllakjék belőle, és ne áhítozzon szomszédja földjei
után – gondolta, majd nekiveselkedett, hogy véget vessen a parttalan sirán-
kozásnak.
– Bármi áron, de teljesítenünk kell urunk akaratát – mondta, elégedetten,
hogy a jelenlévők közül senki nem vágyik erre a hosszú és bizonytalan had-
járatra, hiába nyerhető el általa a trón jóindulata.
Aztán hozzátette: – Úgy vélem, a sereg magva a legnagyobb kérdés; hi-
szen segédcsapatokat csaknem korlátlan számban toborozhatunk a barbár
törzsek harcosai közül.
– Tegarra isten kegyeltje bölcsen szólott. – Az álmok papnője biccentett
Garad-Akszú felé. – Annyival is kevesebb tud fegyverrel törni királyunk el-
len.
– A főerő pedig lehetne Ma'an To Nar hadinépe – recsegte önelégülten
Kal-Lit követe. A többiek helyeslően hümmögtek, vagy épp tanácstalanul
hallgattak.
– Él-e még a győzhetetlen hadúr? – tette fel a kérdést a kínpap, bár való-
jában a következőt értette alatta: „Tudom, hogy még mindig nem sikerült
18
legyőznötök a lázadó seregét; csak azt nem tudom, ezek után képesek lesz-
tek-e rávenni, hogy a fővárosba siessen, ahol bűnbocsánatot nyerhet szolgá-
lataiért.”
– Él – felelte Nefó magabiztosan. – És a király színe elé fog járulni alig
egy hónapon belül.
– A trónörökös neheztel majd – jegyezte meg óvatosan egy ősz hajú kül-
dött.
– A trónörökös nem neheztelhet arra, aki híven teljesítette parancsát –
szögezte le az álomúrnő szolgája. – Amikor napkelte előtt egy órával azt
kérte, takarodjanak a szeme elől, ők rendben elvonultak.
Így történt, ezt tudták mindannyian: mégpedig a Ha’aas elleni hadjárat
idején, amikor a trónörökös lelkesítőnek szánt beszédét még a sokat próbált
veteránok sem bírták röhögés nélkül végighallgatni. Aztán amikor Umsza-
Nur pulykavörösen üvöltözni kezdett, hogy többé ne kerüljenek a színe elé,
odébb is álltak, és nem hagytak mást a táborhelyen, csak a vezér személyes
testőrségét, pár környékbeli fuvarost meg vagy kétszekérnyi kurvát.
Tel-Duruk népe látott már seregét vesztett hadvezéreket bevonulni a déli
kapun – nem sokkal nyilvános kínhaláluk megcsodálása előtt –, de talán
egyik gyászmenet története sem volt olyan megalázó, mint tavaly az ifjú
Umsza-Nur esete Ma'an To Nar kheton seregével. Kal-Lit követe mindkét
kezével takarta a képére telepedő széles vigyort, ami aztán varázslatos hirte-
lenséggel olvadt le Daniemma kérdése hallatán.
– Mekkora is ez a sereg?
– A segédcsapatokkal együtt vagy tizenötezer harcos. – Az elkomorodó
tekinteteket látva hozzátette: – Tudom, indultak már Tel-Durukból jóval na-
gyobb hadak is, de több embert úgysem lehetne élelemmel ellátni az Onop-
pu-Kur hegyei között, és nincs is arra semmi, amit ne lehetne ennyi katoná-
val legyőzni,
– És ha mégis? – kérdezte Garad-Akszú.
– Akkor Ma'an To Nar elpusztul a lázongó hadaival együtt, a trónörökös
elégedett lesz, mi pedig küldünk egy másik, nagyobb sereget – felelt a követ
helyett Nuru-Galanna. – Királyunk nem említette, hogy kérésének mennyi
idő alatt kell eleget tennünk.
– Így igaz – bólintott a kínpap. – De azt hiszem, abban a tekintetben elég
egyértelmű volt, hogy fontos neki a lunir titka. Úgy gondolom, nem örülne,
ha a khetonok esetleg valahol máshol bocsátanak áruba.
– Ma'an To Nar nem áruló – szögezte le Nefó.
– Ezt nem is mondtam – enyhítette korábbi szavait Garad-Akszú –,
mindössze arra céloztam, ha netán történne vele valami… ne adják az iste-
19
nek, elesne a csatában… akkor jó lenne, ha egy megbízható főrang a helyé-
re állna, hogy megfelelő utat mutasson a kapitányainak.
– És aztán megkaphassa jutalmát dicső királyunktól – zárta le a gondola-
tot az álmok papnője. – Kitűnő ötlet, csupán azzal egészíteném ki, hogy ta-
lán több főrangút lenne érdemes elküldenünk magunk közül, nehogy az
egyetlen ilyen személy áldozatul essen az említett csatában.
– Egyetértek – bólintott a kínpap, miközben némán válogatott átkokat
szórt Nuru-Galanna fejére, mert szavaival vetélytársakat sózott a nyakába. –
De ugyan ki lenne az, aki…
– Én szívesen elkísérem a sereget – vágott a szavába Daniemma. – És a
húgocskáim is. Felderítőként még akkor is jó szolgálatot tehetünk a hadúr-
nak, ha lovassággal nem is kerül szembe; ha mégis, azok ellen biztosan
győzelemre segítjük.
– Igen, talán nem árt egy kis segítség – vette fontolóra látványosan a fel-
vetést Garad-Akszú. – Azt hiszem, én a votah néhány rémkatonáját bocsá-
tom a dicső had rendelkezésére, természetesen személyes felügyeletem mel-
lett.
– Nyilván elkísérik a sereget Apas szolgái is – vetette fel Kal-Lit követe.
– És talán a láng papjai közül is vele tarthatna egypár…
– Magam fogok nagylelkű segítségükért folyamodni – ígérte meg a kín-
pap, magában megfogadva, hogy legfeljebb néhány novíciust kér a rendek
vezetőjétől. – Azt hiszem, ezzel mindent meg is beszéltünk, amit csak kel-
lett.
Az udvari főrangok felálltak, és lassan az ajtó felé kezdtek sorjázni, mi-
közben pár bizalmas szót váltottak egymás közt; Garad-Akszú azonban hát-
ramaradt, hogy beszélhessen Daniemmával.
– Örülök, hogy látlak – állította meg, igyekezve kizárni tudatából a nőt
körülvevő bódító illatot.
– Ugyanakkor furcsállod is, nemde? – kérdezett vissza az, arcán csibé-
szes mosollyal. Ráhibázott: a macskaisten papnőit többnyire untatják az
ilyen gyűlések, helyette inkább az udvari élet izgalmasabb eseményein kép-
viseltetik magukat. Például szívesen vadásznak, akár a vadasparkban álla-
tokra, akár a lakomákon férfiakra, akár a sötét sikátorokban áldozatokra.
– De legalább nem egy gyönyörű nő futó szeszélyének tartom – felelte a
pap, és meghajolt a bókhoz.
– Pedig tulajdonképpen az – vont vállat Daniemma. – Nem túl érdekes
hallani, hogy a tartományurak inkább saját földjüket óvják hadaikkal ahe-
lyett, hogy egy világvégi vadonba küldenék őket. Aki meg háborúra vágyik,
érthetően igyekszik kifacsarni belőlük pár katonát.
20
– Miért, szerinted én harci dicsőségre, hősi sebekre meg a nevem köré
szőtt legendákra vágyom? – évődött Garad-Akszú, bár szíve mélyén re-
ménykedett abban, hogy a válasz igenlő lesz.
– Ugyan, kedves – búgta a nő. – Ennél sokkal jobban ismerlek. Szerin-
tem hatalomra vágysz, éspedig feltehetően azért, mert nem akarod úgy vé-
gezni, mint az elődöd. – Érzékeny pontra tapintott, és ezt ő is tudta, úgy-
hogy felvillantott egy bocsánatkérő mosolyt, de a tőrt azért tovább forgatta
a sebben. – A kínok istenének főpapja sajnos ritkán él hosszú életet. Mindig
van egy második, aki első szeretne lenni.
– Így van ez – felelte Garad-Akszú, miközben arra gondolt, hogy a lunir
titka feltehetően sokkal értékesebb annál, semhogy ostoba belharcokra fe-
csérelje el. Reménykedett, hogy nem gyengíti el túlságosan a nő jelenléte,
és nem lesz árulója a saját hangja vagy tekintete, úgyhogy igyekezett mi-
előbb másra terelni a szót: – És neked meg a húgocskáidnak mi hiányzik a
boldogsághoz, drága Daniemma? Mert bármi legyen is az, a harcmezőkön
eddig nem nagyon kerestétek.
– Igen; mi jobb szeretünk vadászni. Lehetőleg lesből.
– Akkor a férfiakra kéne hagynotok a háborúskodást. Én például boldo-
gan segítenék nektek abban, hogy a vadászaton kívül ne legyen másra gon-
dotok.
– Merthogy számodra is elkelne a segítség, ugye? – mosolygott rá a nő.
– Senkinek nem árt egy támasz az eljövendő csaták során. De addig még
van egy kis időnk, és azt hiszem, adódik még alkalmunk beszélni erről –
tette hozzá, majd finoman biccentett és távozott, kérdések garmadáját hagy-
va a kínpap fejében.
Mire vadászhat? Ma'an To Nar hadúrra, a trónörökös, vagy valamelyik
megsarcolt nagyúr megbízása alapján? Nem valószínű, gondolta a kínpap;
nem tudhatta, hogy a hadúrra esik majd a választás. A trónörökös sem lehet
a célpontja, mert akkor minden húgocskájával és hívével együtt porrá éget-
né őt a király. De rajta kívül bárkit, akár őt magát is áldozatának tekintheti;
mondjuk akár elődje, a néhai főpap kicsit késedelmesen teljesített kérése
okán. Aztán újabb nevek, okok és érvek futottak keresztül a pap elméjén,
míg végül belátta, hogy tulajdonképpen akárki elveszejtésére lehet okot ta-
lálni, úgyhogy ha e logika szerint gondolkodik, nemigen fog előrejutni.
Egyelőre legalábbis.
De mi van, ha Daniemma nem is emberre vadászik? Hanem, ha hadi si-
kerekre nem is, de mondjuk… dicsőségre, hírnévre, pénzre? Nem, azok őt
nem érdeklik. Férfiakra, pajzán kalandokra? Abból itt, Tel-Duruk városában
is annyi jut neki, amennyit csak akar.
21
A lunir adta hatalomra? Nem, ő nem lelkesedik a bonyolult mágikus for-
mulákért. Netán Ma'an To Nar hadúr seregét akarja elvenni? Talán képes rá,
de aztán mit csinál vele?
Zsákutca.
Ami érthető, hisz nem az a kérdés, mit szerezhet, hanem hogy mi az, ami
hiányzik neki. Mondjuk, amivel mások rendelkeztek itt az imént, a tarto-
mányurak és főpapok gyűlésén.
Ő is főpap – eddig rendben. De tartománya az nincsen…
***
22
Néhányan a votah harcosai közül is elkísérték a sereget; de hogy ponto-
san kifélék, azt talán csak a papok tudták; és ha tudták is, nem beszéltek ró-
la, és kérdezni sem merte őket senki.
Mindeme hadinépeknek egyetlen vezére volt: a győzhetetlen Ma'an To
Nar hadúr a khetonok népéből, Uron kovácsisten vas-öklű híve, aki ifjúko-
rában egymaga pusztította el a mumm-kastai rémeket, s aki számos csatá-
ban verte vissza a határokon át- meg átcsapó urkh hordákat. Délceg alak-
ján türkizszemek-kel ékes vértezet; tar feje, csataszoknyája, messze szálló
nyilainak minden tolla vörössel és arannyal festve. Jobbján Garad-Akszú,
Tegarra igaz szívű papja állt, akinek mindentudó mosolyát elrejtette laman-
tinolajtól csillogó fekete szakálla, balján pedig a tündöklő szépségű Dani-
emma, Eli-ake papnője vetett kevély pillantásokat a férfinépre.
Mondják, hogy az ő bölcs tanácsukat kérte ki a hadúr az indulás előtt.
***
23
nem tudtok ilyesmit, és a votah katonái pont olyan biztonsággal vezényel-
hetők harcra, mint a forgószelek.
– Tegarra isten a harcok közepette sem hagyja cserben hű szolgáit, és
kínnal sújtja azok ellenségeit. – Némi megfontolás után Garad-Akszú úgy
döntött, hogy nyugodt, némileg kenetteljes hangot fog megütni. És persze
óvakodik attól, hogy önként megválaszolja a fel nem tett kérdéseket: most
például azt, hogy mégis miért tart a sereggel.
– Hát, sértődés ne essék, de ennél még macskaistennő követői is haszno-
sabbnak tűnnek. Például ők is felajánlották a segítségüket a votah katonái-
nak ügyében. – A hadúr szavában mintha érezni lehetett volna némi elfojtott
várakozást, a vendég azonban nem jött rá, mit szeretne válaszként hallani.
Azt akarja, hogy saját egyházának erejét dicsőítse, vagy éppen a többit
ócsárolja? Annak könnyen az lenne a vége, a sereggel tartó papok összeug-
ranak, és akkor… nos, akkor Ma'an To Nar úgy játssza ki őket egymás el-
len, ahogy akarja.
Amit kár lenne hagyni.
– Eli-ake papnői igen értékesek. Senki sem tudja náluk jobban üldözni a
már legyőzött ellenséget.
– Szóval nekem már csak győznöm kell, azt mondod? Motoszkált is
bennem egy olyan érzés, hogy valami ilyesféle lesz a feladatom. – A hadúr
tekintetében nyoma sem volt a vidámságnak. – A gond csak az, hogy nem
tudom, hol és kivel kell megküzdenem. Menjek és szerezzem meg a. go-
nommuktól lunir titkát! – hát, ez nekem homályos egy kicsit, A kémeket pe-
dig mintha a föld nyelte volna el, a vajákosok meg úgy néznek rám, mintha
a tenger kiszárítását adtam volna parancsba.
– Daniemma és társai kitűnő felderítők. Talán őket kéne megbíznod ez-
zel a feladattal – felelt a kínpap, bár szinte biztos volt benne, hogy a felderí-
tőknek legalább egy része sikerrel járt.
– Női alakjukban kiszámíthatatlanok, macskaformában meg életveszé-
lyesek. De ezt magad is tudod, úgyhogy ha ez volt az első tanácsod szá-
momra, akkor nagyon remélem, hogy a következők hasznosabbnak bizo-
nyulnak.
– Nem árt, ha óvatos velük az ember – mondta Garad-Akszú, mintha
Ma'an To Nar utolsó mondata nem is hangzott volna el. – Meg kell adni ne-
kik a tiszteletet – remélem, ezt a mi katonáink is tudják,
– Azok, nem a mi, hanem az én katonáim! – A hadúr arca egy szempil-
lantás alatt rákvörösre váltott, és a hangja baljósan suttogóvá vált. – Ha va-
lami a tiéd, az a szerencse, hogy a király nevében ideküldtek tanácsadónak,
és ezért olykor vendégül kell, hogy lássalak a vezéri sátramban. Ennél több-
re ne számíts!
24
Nem érkezett válasz. Garad-Akszú csendben, félig hunyt szemmel állt a
helyén, és néni bocsátkozott nyílt vitába.
Végül a vén harcos felemelkedett a tábori székből, megropogtatva el-
gémberedett derekát.
– Úgy érzem, mindjárt olyan látogatót kapunk, akit nem illik ülve fogad-
ni – dörmögte némileg nyugodtabban. – Eli-ake legfőbb papnője érkezik.
Azt hiszem, lesz miről beszélnünk.
Valóban Daniemma hajtotta fel a sátorlapot, és az ő bódító illatát sodorta
befelé a kora esti szellő. Puha lépteinek hangját azonban a hadúr nyilvánva-
lóan nem hallhatta, és abból, hogy mégis biztosan tudta, ki fog megérkezni,
Garad-Akszú arra következtetett, hogy jól felkészített, netán mágiához is
konyító szolgák segítik. Az pedig, hogy bejelentette a papnő érkezését…
erőfitogtatás? Vagy az ő arcán tükröződő érzelmekre kíváncsi?
Vagy ez a durva beszédű, sörszagú barbár tényleg az, aminek látszik, és
fel sem fogja, milyen üzenetet rejthetne a szavai mögé?
– Hajoljanak meg az árnyak előtted, Daniemma! – köszöntötte szertartá-
sosan, fejét kissé meghajtva. – Kegyesek az istenek, hogy erre vezették lép-
teid.
– Örülök, hogy látlak, Garad-Akszú – felelte a nő lágyan. – Húgaim és
én boldogok vagyunk, hogy veletek tarthatunk.
Karcsú, hajlékony test, feketén csillogó haj, igéző szempár és egy külö-
nös, érzéki illat… A pap érezte, hogy felgyorsul a szívverése, és erővel pró-
bálta elterelni a gondolatait arról az éjszakáról, amit talán a nővel tölthet…
már ha – jutott eszébe – titkon nem épp az ő torkát akarja elmetélni azokkal
a rettenetes, ezüstpárában gőzölt körmökkel. Ettől az emléktől el is illant a
hevülete.
– Boldog az, aki a Tajtéktrónus urát szolgálhatja – felelte kimérten.
– Mert hűsége elnyeri jutalmát – tette hozzá a vezér.
– Híven fogom teljesíteni a Trónus parancsait – szólt erre a pap, miköz-
ben arra gondolt: engem a lunir titka érdekel, a macskapapnőket… hát, fel-
tehetően mégis inkább a tartomány maga, mert egy vadászatért ilyen mesz-
szire, egy orgyilkosságért pedig ilyen sokan nem utaznának; de te, hadúr?
Te már megkaptad jutalmul az ígért bűnbocsánatot; ha nem így volna, már
nem lenne a nyakadon a fejed. Vajon komédiából utaztatod meg a sereged,
vagy tényleg háborút akarsz? És ha igen, mi célból?
– És nagyon ajánlom, hogy az én parancsaimat is híven teljesítsd – zök-
kentette ki tűnődéséből a hadúr válasza. – Nem biztos, hogy az embereim
újat tudnának mutatni egy kínpapnak, de lelkesen fognak buzgólkodni az
árulókon, ezért kezeskedem.
25
– Nem akarom megsérteni katonáidat, de Tegarra isten a valódi kínokat
az ellenségeinek, és persze szolgái ellenségeinek tartogatja – vágott vissza ő
némileg élesebb hangon, mint szerette volna.
– Fenyegetsz, te pap?
– Hát mernélek fenyegetni?
A vezér fújtatott, a pap közönyös arccal tekintett vissza rá… közöttük
pedig izzott a levegő. Daniemma elmosolyodott, és egy kérdést dobott
koncként a férfiak közé.
– Umsza-Nur érdeklődött, hogy mikor kel hadra a sereg.
– Megtiszteltetés számunkra, hogy a dicső trónörökös érdeklődik irán-
tunk – hajolt meg Garad-Akszú –, de jelenleg csak annyit tudunk mondani:
hamarosan. Ám azt megígérhetem, hogy jóval a kihajózás előtt futárt me-
nesztünk hozzá, hogy kikötőben állva az indulás pillanatait a legelső perctől
kezdve maradéktalanul élvezhesse.
– Az ifjú oroszlán is hajóra szállt az udvartartásával együtt – jegyezte
meg halkan a nő.
– Nem is tudtam, hogy annak a kölyöknek halászni is jut ideje a tivor-
nyák és a vadhajtások mellett – mondta a hadúr, és kiköpött. – Trónörökös?
Bármelyik szekeresemben több bátorság van, mint benne.
A kínpap nagyot nyelt – az udvarban ezekért a szavakért száz halált halt
volna a hadúr –, végül nem szólt egy szót sem. Hiszen ha lenne némi esély
arra, hogy Umsza-Nur letaszítja trónjáról apját, ő csatlakozna elsőként hoz-
zá és híveihez, de ehhez sajnos az ifjú herceg messze nem elég körmönfont
és hataloméhes.
– Élesek a szavaid – szólt feddőn Daniemma.
– Mert nem az udvari népekkel szoktam beszélni, hanem a kapitányok-
kal, a szálláscsinálókkal meg a had táplálóival – sorolta a hadúr, majd a kín-
paphoz fordulva folytatta. – Meg újabban a birodalom ezer szegletéből hoz-
zám parancsolt kovácsokkal. Az a parancs, hogy szerezzük meg a furcsa
fém titkát go-nommuktól, igaz?
– Igaz.
– Akkor nekem ez a feladatom, és ha a sereggel tartasz, neked is. Van
esetleg más, amivel megbízott a királyunk? – kérdezte, álságos udvariasság-
gal a hangjában.
– Nem szóltak ilyenről a szent szolgák.
– Remek. Remélem, te és társaid jó szolgálatot fogtok tenni, ha a fog-
lyok vonakodnak elárulni a titkokat. Addig is próbáljatok minél kevesebb
gondot okozni. A szállásotok a roonok és a zaetonok között lesz. Ha össze
akarnának ugrani, tőlem egészen nyugodtan használhatjátok az Áldott Kor-
26
bácsokat, a Kegyes Piszkavasakat vagy akármi mást. Most pedig eredjetek a
dolgotokra! Mielőtt cserbenhagy legendás türelmem…
– Én is, Ma'an To Nar? – kérdezte Daniemma. – Beszélnünk kellene a
felderítésről. – A kínpap ezt gyenge ürügynek tartotta: egyetlen hadvezért
sem indítaná el a seregét felderítés nélkül a semmibe, tehát a hadúr is nyil-
ván megtette már a szükséges lépéseket.
– Ha jónak tartanád, előreküldenék néhány papnőt, amíg a készletek ösz-
szegyűlnek.
– Jól van – sóhajtott Ma'an To Nar megadóan. – Akkor te még kapsz pár
percet.
– Ha úgy óhajtod – szólalt meg óvatosán a kínpap –, jómagam is szíve-
sen maradok, hogy tanácsaimmal…
– Már megmondtam: nem érdekelnek a tanácsaid! – vicsorgott felé a ve-
zér.
Garad-Akszú bólintott, és egyetlen szó nélkül kivonult a sátorból.
Saját szekere felé menet pedig egyre azon gondolkodott, hogy mi van,
ha ezek ketten netán együtt elkezdenek tervezni valamit.
***
***
A tábort egy jókora tisztáson verte fel a birodalmi sereg. Ahol nem volt
legalább száz láb a bőrsátrak és a tölgyes széle között, ott kivágták a fákat,
és cölöpsáncot állítottak belőlük a szállásuk köré. Valahonnan még most is
fejszecsattogás hallatszott – igaz, éppenséggel a tűzifát is apríthatták –, és a
levegőben a friss forgács illata keveredett az emberek és állatok nehéz sza-
gával.
Ma'an To Nar épp a lovak karámját ellenőrizte, amikor az egyik harcosa
mellé lépett.
– Megérkeztek a szekerek az élelemmel – szólt a katona –, és eljöttek a
falvak főnökei is, csaknem mind.
– Remek – bólogatott a hadúr. – Lássuk, mi jót hoztak a hegyi népek!
A ravathi szekerek ócska tákolmányoknak bizonyultak: egykerekű kor-
dék küllő nélküli, tömör kerekekkel, amelyek irgalmatlanul nyikorogva pró-
báltak rendben felsorakozni a tábor bejárata előtt. Ma'an To Nar fitymálva
nézte a rájuk halmozott zsákokat, kosarakat és korsókat.
– Kevés – dünnyögte maga elé.
– Állítólag démonok támadták meg a szekerek egy részét – kezdte mon-
dókáját a mögötte koslató szeplős képű újonc. – A sámánok tehetetlenek, és
a vadászaik…
28
– Elég! Szörnyek, amikről nem tudják, micsodák? Ezekben az erdőkben
élnek már vagy ezer éve. – Állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy meg-
próbálta lenyelni a dühét. – Hát ennyi idő alatt sem tudtak ennél hihetőbb
mesét kitalálni?
Az újonc megszeppenten pislogott. –A halom, amit emelni rendeltem,
elkészült már? – kérdezte a hadúr valamivel nyugodtabban.
– Igen, sőt már felvonszoltuk rá azt a sziklát…
– Az nem szikla – vágott a szavába Ma'an To Nar – hanem egy oltárüllő,
amelyet Uron istennek ajánlott egyik dicső ősöm, s így azt átjárta a vas szí-
vóssága és ereje. Meg persze a súlya. Attól olyan nehéz – tette hozzá okító-
lag.
– És azért tapad hozzá minden acél?
– Igen, bár erről a kovácsisten papjai tudnának többet mondani. – Meg-
csóválta a fejét. – Kár, hogy Tel-Duruknak még a környékén sem lakik egy
sem, különben a seregbe parancsoltam volna valamelyiket.
– És a kovácsok, akik eljöttek? – kérdezte a katona.
– Ők kiváló mesterek, de csak egyszerű hívők. Viszont jobb híján velük
fogok szenet és parazsat áldozni Uron dicsőségére – szólt a hadúr, majd
folytatta hadijelentésekkel, készletellenőrzéssel, parancsok osztogatásával
tarkított tábori körútját.
***
***
30
Vagy Eli-ake papnői járnak éjszakai portyára, hiúz-, párduc- vagy más
alakot öltve? Ha így van, azt csak Ma'an To Nar engedélyével tehetik.
– De akkor miért…
– Veszem el mindenüket? – A hadúr vállat vont. – Össze kell szoknia a
seregnek. Az én fiaim már igazi katonák, de van néhány innen-onnan össze-
szedett segédcsapat, ahonnan még ki kell rostálni az ostobákat és a szeren-
csétleneket. Most pedig itt a közös ellenség: a helybéliek, akik megtámad-
ják az előőrsöket, és dajkamesékre hivatkoznak, mikor kötelességük lenne
megmenteni minket az éhhaláltól. Ez egybeforrasztja a sereget. Meg aztán
nem árt, ha a falvak közt elterjed, hogy erősek vagyunk és kegyetlenek.
– Bölcs gondolatok – bólintott a kínpap.
– Majd elválik. Te csak vallasd ki sorra a foglyokat, amíg el nem árulják,
hova rejtik a készleteiket; a falufőnököket pedig kínozd halálra!
Garad-Akszú nagyot nyelt.
– Én és hittársaim nem ezért jöttünk ide. A mi kínzásunk áldozat iste-
nünk felé, és…
– Nem érdekel, minek jöttél! – vágott közbe a hadúr. – Azért vagy itt,
hogy végrehajtsd a parancsaimat, akár tetszenek, akár nem! Tudom, hogy
tanácsadóm akartál lenni – tette hozzá, egészen közel lépve a paphoz –, de
eddig csak hízelegtél, és semmit nem mondtál, amit ne tudtam volna ma-
gamtól is!
– Talán majd másképp látod a dolgokat, ha a ravathik meg a többi helyi
nép fellázadnak ellenünk! – próbált visszavágni a kínpap.
– Amúgy is fellázadtak volna. Én pedig szeretek elsőként ütni, főleg, ha
látom, hogy előbb-utóbb mindenképp ütni kell.
– És ha nem lázadás lesz?
– Jók a testőreim – felelt magabiztosan Ma'an To Nar. – Apas papjai pe-
dig szinte minden helybéli ártó matéria ellen tudnak ellenmérget keverni.
– De csak szinte – emelte ki Garad-Akszú. – Az étekfogódat, gondolom,
nem a guta ütötte meg ma reggel.
– Nem – szűkült össze a hadúr szeme –, de ha sokat gúnyolódsz, a he-
lyére állhatsz. Ha másba nem is, de evés-ivásba, gondolom, elég jól beleta-
nultál a Trónus árnyékában. Addig is eredj, és tedd a dolgod!
– Igen, nagyúr – felelt ő, és bosszúsan szorította össze az ajkait. Az ural-
kodó udvarában jól bevált szavak itt csak bajt hoztak rá, és bárhogy igyeke-
zett, nem tudott a vezér kegyeibe férkőzni. Amire pedig mindenképp szük-
sége lesz, amennyiben végül mások elől kell eloroznia a lunir titkát. Ha
azonban megszerzi… nos, akkor ő és hívei elnyerik Azú-Ummasza jóindu-
latát, és mindazt, ami vele járhat: birtokokat, címeket, kincséket és persze
31
bűnbocsánatot arra az esetre, ha netán olyasvalaki kínjait áldoznák Tegarrá-
nak, akiért szót emelnének az előkelők.
Hírek, legendák, receptúrák – a tudás ezernyi arca, amelyekkel talán be-
lophatná magát Ma'an To Nar szívébe. A gond csak az, hogy ezekkel legin-
kább a bölcsesség istenének hívei rendelkeznek, és nem a kínpapok. Ráadá-
sul, ha vannak mások, akik ugyanazért jöttek, mint ő, azok épp Apas szol-
gái.
***
32
kat ponyvával letakart ketreceikben anélkül, hogy erre az őröket figyelmez-
tették volna a jelek.
Ám a go-nommuk közül egyet sem pillantott meg. soha senki; és a győz-
hetetlen Ma'an To Nar hadár homloka komorrá, tekintete pedig felhőssé
vált. Szólította hát a papokat, hogy vessenek sorskockákat és a próféták
csontjait és a démonok kővé vált könnyeit, vagy akár olvassanak a halak ci-
kázásából, a tollak hullásából és a holtak beleiből, de árulják el neki a múl-
tat és a jövőt. Leginkább persze arra volt kíváncsi, hogy hova rejtezek előle
az ellenségei, és türelmetlen kérdéséhez végül egy bölcs figyelmeztetést fű-
zött, ekképpen: …mert különben személyesen járulhattok tanácsért uraitok
elé.”
És elsápadtak ekkor a papok, mert megértették a szavakban rejlő fenye-
getést, és már az áldozati bronzkések élét érezték a torkukon és a penge he-
gyét a zsigereik között. De bárhogy kántáltak és révültek és sorolták a bűvi-
géket, nem tudtak választ találni a hadúrnak.
Uron kovácsisten pedig, akinek egyik leghívebb alattvalója vezette a se-
reget, akkor még nem terjesztette ki rájuk kegyét,
***
33
erőltetem a szemem. Te fogsz gondoskodni róla, hogy holnap pirkadatra ez
másképp legyen. Eredj!
A kapitány vértjén megzörrentek a fémlemezek, ahogy öklével a szívére
ütött; aztán sarkon fordult, és merev léptekkel kimasírozott a sátorból.
Néma csönd maradt utána, egyedül a vezér egyre lassúdó fujtatása hal-
latszott.
– No jó – szólalt meg végül. – Folytassuk.
Akadozva bár, de folytatódtak a beszámolók. Furcsa vésetek a fák kér-
gén és a köveken, érthetetlen, festett ábrák és írás a sziklákon, jórészt isme-
retlen rendeltetésű eszközök mindenféle fémből, sőt olykor fából vagy kő-
ből faragottan. Aztán a lábnyomok: aprók és emberszerűek, de túl torzak
ahhoz, hogy valami törpe nyomoréké lehessenek; ráadásul akik hagyták
őket, meglehetősen gyorsan kacsázhattak ide-oda a völgyben. A legfrissebb
is régebbi egyhetesnél.
Semmi hasznavehető, akárhogy töprengtek mindannyian.
Mielőtt azonban a hadúrból újra kitört volna a tehetetlen düh, egy délceg
árnyék vetődött a sátor vörös-fekete szőnyegére: Garad-Akszú érkezett
meg. Magára vonta az összes tekintetet, mielőtt akár csak egyetlen szót is
szólt volna.
– Azért jöttem, hogy pár dolam'an vadászt kérjek tőled – mondta.
– Vannak nekünk olyanok? – kérdezte Ma'an To Nar.
– Nemigen – szólalt meg az egyik kapitánya. – Nem élnek falvakban,
mint a ravathik; pár tucat kóborol itt a hegyekben, és mivel semmijük nincs,
amit elvehetnénk tőlük, békében vagyunk velük.
– Egyelőre – egészítette ki a hadúr. – Mihez kellenének?
– Hallgattam egy keveset az itt élő dolam'anokat, és biztos vagyok ab-
ban, hogy a szavaik egy részét nem az emberi toroknak szánták. Szerintem
az aprónép nyelvéből valók.
A pap nem szólt többet; a csattanót váró katonák pedig némileg zavaro-
dottan pislantottak egymásra a szemük sarkából.
– Na és? – tette végül fel a kérdést a vezér, de a tekintetén látszott, hogy
ő viszont pontosan érti, mire akar Garad-Akszú kilyukadni.
– Ez azt jelenti, hogy rendszeresen beszélnek a go-nommukkal. Talán ke-
reskednek is velük.
– Akkor hát adott a feladat – fordult a katonákhoz Ma'an To Nar. – Fog-
jatok el hamar néhány dolam'an vadászt! Ők majd tudni fogják, hová rejtő-
zött előlünk az aprónép!
34
A tisztek varázslatos gyorsasággal hagyták el a sátrat; a hadúr intésére
Garad-Akszú is távozott, némán, de elégedett mosolyt rejtegetve a szakálla
mögött.
A sátor faliszőnyegekkel leválasztott hátsó traktusából pedig előlépett
Apas papja, Tagari-Kam.
– Furcsa ez a hirtelen támadt érdeklődés a nyelvek iránt – kezdte –, és
Tegarra szolgájától kiváltképp szokatlan.
– Segít nekem, és vár érte cserébe valamit – felelt a hadúr. – Nincs eb-
ben semmi meglepő. Hacsak az nem, hogy eddig a tudás papjai voltak a tá-
maszaim.
– Meglehet, hogy akadnak nálunk alkalmasabb felderítők meg hóhérok
is – jegyezte meg a másik. – De hamarosan véget ér ez az egész, és bebizo-
nyíthatjuk, hogy a rejtélyek megoldása a mi asztalunk. Garad-Akszú megta-
lálja neked a go-nommukat, és akkor egy gyors rohammal…
– Felejtsd el! vágott közbe a vezér. – Ezek bűvkovácsok, akik mágiával
rejtették eddig előlünk az erődjük bejáratát: el tudod képzelni, milyen erős
lehet a főkapu?
– Kivésetheted mellette a sziklát.
– Ők meg nyílvesszőkkel tűzdelik tele azt a kevés embert, akinek a húsát
nem égeti csontig a forró szurok. Nem, nem megyek bele egy ilyen játékba
– rázta a fejét Ma'an To Nar. – Valami mást kell kitalálnunk…
***
35
– Mindjárt meglátod, mire képes – ígérte évődve, de a hangja rekedtesen
szólt.
– Csak nem csodákra? – kérdezte a nő kislányos bájjal.
– Ő, azok a híres női megérzések! Így igaz: csodákra. Rátapintottál a lé-
nyegre, – Nevettek.
– Nem is tudom. – A papnő sóhajtott, és ujjai ismét a férfi mellkasán jár-
ták lassú táncukat. – Sok csodát ígérnek a férfiak, de végül… Talán a go-
nommuk e téren megbízhatóbbak.
– Nem hinném. – Garad-Akszú elkomorodott. – Csak harcosból több
mint tizenkétezer vonul velünk, ehhez jönnek a tábori népek meg a votah
lényei: mondhat bárki bármit a seregre, a lelkesedésre, a fegyverekre, csak
azt nem mondhatja senki, hogy a go-nommuk ellen kevés lenne – lassan fel-
erősödött a hangja. – Ennyi ember egy helyen kellően erős gát lesz bármi-
lyen mágia előtt. Hidd el, nem véletlen, hogy az istenkirályok is inkább a
szántóföldeket, a tengert és a felhőket bűvölik, mint a városokat és hadiflot-
tákat. Pedig az ő hatalmuk csaknem végtelen.
– Tudom, kedves – Daniemma élvezettel fúrta ujjait a göndör szakállba
–, de azért én is hallottam az aprónépről ezt-azt… Például, hogy vénségesen
vén. Talán épp annyira, mint a többi fajzat, amely a föld gyökerét rágja. Ta-
lán az ő varázslataik előtt sem állhatnak meg az emberi lények. Nem gondo-
lod?
– Ugyan már. – Valójában azonban úgy sejtette, hogy a nőnek igaza van;
emlékezett a mesére, ami szerint a hangyákat, méheket és más oktalan álla-
tokat nem a teremtő istenek, hanem apró, barlangi emberek tanították meg
az építés fortélyaira. Arannyal fizetett minden regéért, amelyben ezek a lé-
nyek felbukkantak, és amit hallott, azok közt volt néhány igencsak nyugta-
lanító. – De még ha így lenne, akkor sem győzhetnének. Mögöttünk áll a
Tajtéktrónus urának hatalma.
***
***
37
– Előre! – üvöltötte a korbácsot lóbáló a-nam, és szavaira újabb húsz ka-
tona indult a nyikorogva kitáruló kapu felé. Szabályosan döngő léptek,
fegyvercsörgés, komor némaság: a sereg olyan rendíthetetlennek tűnt, mint
a Szikla, amelyről a nevét kapta.
A harcosok azonban most korántsem voltak olyan magabiztosak, mint
máskor.
– Azt mondják, több ezren vannak! Meg hogy a páncéljaikon minden
fegyver elvásik – kezdte egy nyurga, borostás képű ifjonc. – És hogy szüle-
tett harcosok,
– Mese – vakkantotta a mellette lépdelő őszülő szakállú veterán, akinek
bal kézfejét átlőtték pár nappal ezelőtt.
– Ezek a pockok csak derékig érnek. El se bírnak egy tisztességes pán-
célt.
– De lehet, hogy rettentő erejük van! És varázspáncéljaik!
– Persze. Meg tüzet okádnak és jeges északi szelet ringanak. Baromság.
– Én azt hallottam – szólt közbe egy velük egy sorba osztott vékony baj-
szú, sápadt arcú férfi –, hogy tényleg tudnak tüzet fújni. Igaz, utána bele is
halnak. Mint a méhek a szúrásba.
– Ostobaság – felelt a sebhelyes kezű, kiáltva, mert ahogy áthaladtak a
kapun, felerősödött körülöttük a zaj.
– Ki mondta?
– Egy jósnő olvasta ki a hangyák futásából. – Nagyot nyelt, és hozzátet-
te: – Elárulta, hogy a mai nap lesz a halálom napja. Szerinte a go-nommuk
köpte tűzben veszek majd. Ehhez mit szólsz?
– Hogy egy ócska kókler talált egy tulkot, akit megkopaszthat. Remé-
lem, nem fizettél neki sokat.
– Akkor hát túlélem ezt a csatát? – kérdezte a társa reménykedve,
– Ha nem bőszítesz fel a hülyeségeiddel. Figyeljetek: ha harcosok lenné-
nek; nem próbáltak volna mindenáron elrejtőzni. Vagy gyávák, vagy gyen-
gék. Vagy mindkettő.
A sziklafal felől, a sűrű füstön keresztül vaktában kilőtt nyílvesszők
egyike célba talált, és két sorral előttük kínlódva esett össze egy katona.
– De lehet, hogy olyanok, mint a szépek népe – szólalt meg ismét a jobb
oldali ifjú. – Azok sem nagyon mutatkoznak, ám attól még veszedelmes
minden harcosuk.
– Talán régen azok voltak. De nézd meg, mi lett a társaikkal, akikkel
együtt harcoltak még Velaronban.
– Az anghmarokkal? – kérdezte az újonc.
38
– Azokkal hát. Mára már elfelejtették, mi is az a háború. Umsza-Nur, a
trónörökös pedig vértbe öltözve is csak egy szánalmas bohóc.
– De attól az anghmarok kiválasztott nép. A Tajtéktrónus ura előtt az is-
tenek is fejet hajtanak.
– Dicsőség neki – vágta rá a veterán, talán túlságosan is gyorsan.
– Állj! – harsant fel az a-nam hangja. – A barnák mennek előre, aztán
jobbról feketék, és utána balról a farkasok. Addig is mindenki a helyén ma-
rad, és nem engedi el a fegyvert! Nektek pedig – lépett melléjük a korbácsot
lóbálva, pofa be!
Megálltak. Sarujuk alatt apró, kék virágok, fejük felett a gyenge őszi
nap, amit tovább fakított a magasban lassan szétterülő sűrű, fekete füst.
A közelben egy kóbor kabóca kezdett muzsikálni.
Aztán hirtelen egy apró rengés kelt a talpuk alatt, aztán még egy és még
egy, mintha valami dühödt óriás lépteitől döndült volna meg a föld; a szik-
lafal felől pedig, ahol a portól és füsttől már alig látszottak az alakok, külö-
nös nyikorgás és sziszegés hallatszott, és a Barnamedvék katonáinak rémült
ordítása. Az elöl állók sisakcsúcsai és lándzsahegyei fölött hatalmas, torz
alak közeledett; nyers fémbőrén bántón csillant a napfény.
– Tartsd a sort! – üvöltötte az a-nam.
A barnák felől kiáltásokat, fémcsengést, újra és újra lecsapó korbácsok
hangját hozta a szél. Utóbbit egy lavina dübörgéséből is kihallották volna a
katonák, annyit járt a hátukon menetelésre, munkára vagy harcra biztatva
őket.
– Erre jön! Fegyvert szegezz! – Az ő a-namjuk nem félt, és még nem
nyúlt a korbácshoz sem. A fogát csikorgatva nézte végig, ahogy az acélször-
nyeteg áttör a Barnamedvék századán, mintha csak egy hegyi csermelyen
lábolna keresztül, és vérrel pettyezett cölöplábain az ő katonái felé lépdel.
– Tartsd a sort!
– Hatalmas istenek – mormolta valaki.
A lény leginkább egy idomtalan, fejetlen óriáshoz hasonlított, és négy
ember magas termetével úgy gázolt át a katonák között, mint egy békata-
nyára keveredett gólya. Pengékkel és szigonyokkal bőségesen ellátott jobb
karja olykor lecsapott a tömegre, és akármilyen lassúnak és nehézkesnek
tűntek az ütései, mindegyiket halálüvöltés kísérte. Valamivel több szeren-
cséjük volt azoknak, akik az irdatlan test másik oldalára kerültek, mert a bal
kar túl rövid volt ahhoz, hogy elérje a lent rajzó embereket; igaz, itt meg
egy követhetetlen gyorsasággal pörgő lánc vagy talán fémhuzal útját követ-
te vérpermet, és a recsegve széthasadó ostrompajzsok forgácszápora.
39
– Gyerünk, legalább sebezzétek meg! – sziszegte a fogai közt a veterán.
A mellette álló harcos, aki az imént avatta be bajtársait a szomorú jóslat tit-
kába, minden eddiginél sápadtabbnak tűnt.
– Szétszóródni! – hangzott az üvöltés a cölöpfal felől; magának a sereg
parancsnokának, Ma'an To Nar hadúrnak a hangja.
A Barnamedvék, akiknek száma mostanra ötvenre apadt, körbevették az
irdatlan alakot, és igyekeztek sebeket ejteni rajta, de a testre dobott dárdák
ártatlanul pattantak le a fémbőrről. A néhány elkeseredett, öngyilkos kísérlet
a szörny felbuktatására, vagy legalább a karjai mozgásának megakasztására
vérfürdőbe fulladt.
Egy-két botlás volt minden, amit elértek.
– Ez valami… démon? Vagy az aprónép isteneinek küldötte? – kérdezte
a nyurga legény halkan, talán csak magától; de a mellette álló társa, a sebhe-
lyes kezű veterán meghallotta, és válaszolt is rá.
– Nem lehet túlvilági lény – dünnyögte. – Azt megérzi az ember, ha a
közelükbe kerül. Ez valami… egészen más.
– Buktassátok fel! – üvöltötte a cölöpfal tetejéről a vezér, és a mellette
posztoló őrszemek pányvákat és köteleket hajítottak le a Szikla harcosainak.
A lény megállt egy pillanatra, és élesen sziszegve fehér füstoszlopot lö-
vellt az ég felé.
Aztán újra megindult.
– Kapjátok fel és feszítsétek ki! – üvöltötte az a-nam. – Ha ráakaszko-
dunk, el fog borulni, és akkor már végzünk vele.
A döngő léptek egyre közelebb értek, és ahogy az irdatlan test az embe-
rek fölé magasodott, eltakarta a hegyet, és lassan az eget is.
– Térj ki és tartsd a kötelet!
Remegő föld, félelem szaga a levegőben, kétségbeesett kiáltások a távol-
ból…
– Tartsd!
Aztán a szörnyeteg mellén apró lyukak jelentek meg, mély, búgó hang
kíséretében eleven tűz tört elő, és végigsöpört az embereken.
Kétségbeesett kiáltozás harsant, és a kötélbe csimpaszkodó emberek úgy
szóródtak szét, mint egy kupac száraz falevél a szélviharban; a go-nommuk
harcosa pedig közönyösen gázolt keresztül a lángolva fetrengő embereken,
szűk körben fordulva vissza a sziklafalon még mindig nyitva tátongó kapu
felé.
A katona, aki a jóslatot kapta, arra eszmélt, hogy egyedül fekszik földön,
nem hall semmit és már nem érzi a húsába maró tűz fájdalmát; hogy erőtlen
40
kezéből kicsúszik a tőrbalta, de már nem zavarja őt sem ez, sem a fölé tor-
nyosuló hatalmas árnyalak…
.. .Aztán csendesen ereszkedni kezdett a vérsárral borított lábak egyike,
és ő hiába gördült volna odébb, moccanni sem tudott… és fájdalmat érzett
újra, ezúttal a mellkasában, ami aztán megszűnt és elnyelt mindent a sötét-
ség.
***
***
– Ezeket még te sem fogod tudni újra rohamra küldeni – mondta Dani-
emma, és megvető fintort vágott. – Félnek. Rettegnek. Még ha el is indul-
nak, menekülés lesz a vége, amint egy szörnypáncélt mozgató újabb go-
nommu elődübörög az aprónép barlangjából.
42
– Honnan veszed, hogy vannak még ilyen vértjeik? –kérdezett vissza a
hadúr, de tekintete Garad-Akszúra szegeződött.
– A halott, akinek lelkével szót váltottam, legalább kettőt látott közvetle-
nül a bejárat mellett – felelte az, miközben óvó jelet vetett a sátor bejárata
felé. Nem jó emlegetni a megkínzott lelkű holtakat, – És ha netán elfogyná-
nak, egyszerűen nem nyitják ki újra a kaput, és akkor nem tudom, mit csiná-
lunk. Tiszta fém, és olyan vastag, mint a legnagyobb olajfák törzse. Előbb
lökdössük odébb a teljes hegyet a faltörő kosokkal, mint hogy az beszakad-
jon. Ráadásul mágia védi, miként az egész sziklafalat mellette. Máig nem
értem, miért lövetted ostromgépekkel heteken át.
– Hogy tudjanak miről beszélni az ostobák – zárta le kurtán az ügyet
Ma'an To Nar. – Amit a járatokról, a fényekről, a levegőről mondtál, megér-
tettem; de megtudtál még valamit? Egyáltalán kivallattad-e a halott go-
nommu lelkét?
– Meg se mertem próbálni. Akárki is az aprónép istene, jobb lenne nem
magunkra haragítani.
– Elfogadom – bólintott a vezér, majd újra Daniemma felé fordult. – És a
votah katonái? Ők még hadra foghatók?
– Kiszámíthatatlanná váltak – mondta a nő színtelen hangon. – Annyira
meggyengültek a kötések, hogy bármikor elszabadulhat valamelyikük, és
akkor a táborodon belül lesz vérfürdő.
– Tehát legfeljebb olyan csatában vehetem hasznukat, ahol mindegy, kit
gyilkolnak. Kitűnő.
– Lehet, hogy jobb lenne csendesen megszabadulni tőlük – vetette fel a
pap, aztán, látva, hogy a vezér a fejét rázza, hozzátette: – De legalábbis tá-
volabb felállítani a szállásukat.
– És az használna?
– Talán – Garad-Akszú elgondolkodott. – Itt ez a rengeteg ember meg az
aprónép varázslatai: összezavarnak minden mágiát. Nem is értem, mire szá-
mítottak azok a szerencsétlen lángpapok.
– Bíztak a szerencséjükben – felelt a vezér. – A háborúban ez nem bűn.
Az is csak a véletlenen múlt, hogy a füsttől megvakult go-nommuk megijed-
tek felvonuló hadaim zajától, és egy pillanatra kinyitották a kaput, hogy a
felderítőjük kijöhessen. Egy hús-vér kémnek jobban örültem volna, de a
fémszörny sem volt rossz.
– És most mit fogsz tenni? – kérdezte Daniemma.
– Hadba küldöm a zaeton fejszéseket, és reggelre beveszem az aprónép
tárnáit.
– De… hogyan? – A kínpap megdöbbent. Mi lehet még ennek a vén vad-
kannak a tarsolyában?
43
A hadúr töprengett egy kicsit, mielőtt válaszolt volna.
– Hát, tulajdonképpen már nem titok. Szóval mióta a go-nommuk újra-
kezdték a kovácsmunkát, az embereim az összes kürtőt megtalálták –, amin
keresztül a kohóik füstje elszállhatott; és az ostromgépek zajában eléggé ki-
szélesítették őket ahhoz, hogy alászálljanak – sorolta Ma'an To Nar némileg
büszkén. – Ha jól vettem ki a kínok papjának szavaiból, az ellenség tárnái
elég nagyok ahhoz, hogy a katonáim harcolhassanak bennük és nincsenek
ott miazmás ködök vagy más effélék; tehát semmi akadálya annak, hogy a
csata a mélységben folytatódjon.
***
***
***
47
– Honnan tudod, hogy ők küldték? – kérdezte Garad-Akszú, de mire ki-
mondta, már tudta is a választ: bár a macskaistennői hívei nem tartoznak a
varázslás mesterei közé, ha valaki megbűvöl egy ilyen vadállatot, azt ösztö-
nösen megérzik.
– Nem mondom meg – rázta a fejét Daniemma, csúfondárosan moso-
lyogva.
– Na és arról tudsz valamit mondani, miért tűnt el nemrég nyom nélkül
Apas néhány papja? A ravathi rabszolgák, akik az utat építik a sereg előtt,
azt mondják, hogy egyik-másik társukat olykor elragadja valami nesztelenül
járó szörnyeteg.
– Állj! – szakította félbe a nő, majd meglepő erővel döntötte a hátára,
hogy aztán lovagló ülésben elhelyezkedve leszögezze: – A papokhoz semmi
közünk. Lehet, hogy eltévedtek a tárnák mélyén, vagy valami üregbe zu-
hantak a go-nommu feliratok keresése közben. Vagy talán elkóboroltak a tá-
boron kívül, amikor régi, faragott köveket kerestek, és a ravathi bujdosók
agyoncsapták őket.
– Szerintem azoknak a kóborló nyomorultaknak legfeljebb egyszer lehet
ilyen szerencséjük – próbált óvatosan ellentmondani Garad-Akszú, miköz-
ben lelke mélyén elégedetten nyugtázta, hogy jól kalkulált: lám, valóban
Eli-ake hívei vadásztak a helybéliekre. – Kivéve, ha segítik őket a sámánja-
ik.
– Mióta megpróbálták megölni, a környéken az összesét lemészároltatta
a hadúr – mondta a nő elgondolkodva, miközben lassan mozgatni kezdte a
csípőjét az ölében. – És ráadásként kivégeztette a falvak vezéreit is.
– Ez igazán kedves tőle, nem? – felelt, miközben kezei lassú köröket jár-
tak Daniemma fenekén.
– Mire gondolsz? – kérdezte a nő gyanakodva.
– Arra, hogy ezt a vidék így végül Eli-ake szolgálóié lesz – a kínpap tud-
ta, sokat kockáztat, de megpróbált itt és most megbizonyosodni arról, mik a
másik céljai –, már ha valaki majd szép szavakkal elfogadtatja azt, amit itt
nyers erővel elnyertek.
– Hát, akkor talán mástól is kérnünk kell néhány szívességet – kacagott
fel Daniemma. – Tudsz talán valakit, aki bejáratos az udvarnál? – kérdezte,
de a válasz útját csókkal zárta el.
Garad-Akszú visszacsókolta, miközben arra gondolt, hogy ha innentől a
papnők hírei először hozzá érkeznek meg, és azokat ő tolmácsolhatja Ma'an
To Nar felé, nagyban javíthat jelenlegi helyzetén. Igaz, ha a hadúr megtudja,
hogy a felderítői neki tesznek jelentést, talán nemcsak őt, de a macskaisten-
nő összes szolgálóleányát felkötteti. Kockázatos játék, és ezt talán Daniem-
ma is tudja – úgyhogy a mostani felajánlása akár csapda is lehet. Vagy talán
48
hamis tudást adna át neki? Veszélyes ez a nő, ismételgette magában. Ugyan-
akkor persze… gyönyörű.
Aztán az újabb és újabb csókok íze és a testéhez simuló selymes bőr illa-
ta hozta mámor elmosta a gondolatokat, míg végül nem maradt más, csak a
köré fonódó izmos asszonyi test, a kicsi, kemény dombokhoz hasonló mel-
lek és a harmadik domb odalenn…
***
***
50
– Szerinted nem nagy ár annak a maradék pár fogolynak a halála? Rá-
adásul hosszú és fájdalmas halála. Ahogy az Tegarra kínangyalainak ked-
ves.
– Akkor sem mondom el. – Trogf arca sápadt volt és halkan motyogta a
szavakat. – De ha elmondanám, akkor se mennétek vele sokra, hidd el.
– Miért?
– Úgysem tudnátok kikovácsolni semmit. Évtizedekbe telne a tanulás a
lunir fajtáinként, és utána újabbakba minden egyes tárgy elkészítése. Ráadá-
sul ősmágia kell hozzá. Ősmágia, érted? – fontoskodva emelte fel a mutató-
ujját. – Úgyhogy semmire nem jutnátok azzal, amit mondhatnék.
Csönd telepedett a teremre. Minden ember Apas papjára, Tagari-Kamra
meredt, aki reszelős hangon csak annyit mondott:
– Az ősi népek mágiáját soha nem fogják megtanulni az emberek. Nem
arra teremtettek.
– Ennek viszont most csak örülhetünk – fordult vissza a go-nommu felé
Garad-Akszú. – Hiszen ez lehet a megoldás kulcsa. Nem kell elmondanod
nekünk a hét nagy titkot, amit említettél. Mindössze arra kérünk, hogy me-
sélj nekünk a lunirról – intett felé biztatón, miközben azon töprengett, ho-
gyan fogja az igazság magvaitól elválasztani az ostoba adomák ocsúját. –
Jól értettem, hogy több fajtája van?
– Igen.
– Akkor a fajtáiról. Semmi titok: egyszerűen csak olyasmik, mint a le-
gendák, a regék, a gyerekversek és hasonlók. A varázsigék titkait pedig
megtarthatod. Áll az alku?
– Nem – rázta a fejét Trogf. – A meséket is csak arra használnátok, hogy
kihüvelyezzétek belőle az igazságot.
– Pedig szerintem most már igazán kevés, amire kérlek – mutatott rá a
kínpap. – Mesék és mondókák: csupa olyasmi, amit a gyerekek is ismernek.
Például a dolam'anok közt, akiket ha kell, ezerszám kérdezünk meg, hogy
megtaláljuk azt az egyet, akinek egyszer, kölyökkorában mesélt valamit egy
vándorló go-nommu… És persze meg kell kérdezzük az aprónép gyermekeit
is, mindet, egytől egyig. – Trogf szemébe nézett, és tekintete mély volt és
sötét, mint a lelkek kútja. – Egészen biztosan ezt akarod?
– Nem – csóválta fejét a másik szomorúan –, nem, ezt semmiképp. De
sajnos mit se számít, mit mondok el, mert hiába ígérnétek bármit, úgyis
megszegnétek a szavatokat, és amíg azt remélitek, hogy elvehettek tőlünk
valamit, nem fogtok felhagyni az üldözésünkkel.
– Én tartani szoktam a szavam – mondta a hadúr. – De ha kételkedsz az
esküm erejében, ám legyen: szíved joga. Viszont arra kérlek, gondolkodj!
Foglyokat legyilkolni valóban nem nehéz; de a holtak lelkét kivallatni már
51
az, és ráadásul igen kockázatos, mert az elhunyt istene rossz néven szokta
venni, hogy a lélek az általa kijelölt út bejárása helyett a démonok martalé-
ka lesz. Tegarra papjai nem kezdenének bele, de jött más is a sereggel, aki
jártas efféle praktikákban.
Garad-Akszú megdöbbent. Honnan tudja mindezt a vezér, aki akármi-
lyen sokat látott vén róka, akkor is csak egy egyszerű katona? És vajon ki
beszélgetne a kedvéért a holtakkal? Igaz, az sincs kizárva, hogy a Ma'an To
Nar nem akar látni semmilyen hullamágiát, és színjáték minden, amit mond.
De ha így van is, talán nem árt, ha rásegít egy kicsit.
– Kellő számú áldozat esetén maguk a démonok felelnek a kérdéseinkre.
Talán még a kovácsmunkában is segítenek.
– De miért taszítanátok kárhozatba minket? – kerekedett el Trogf sze-
me.–A lunir nem érhet ennyit!
– Egyedül ti tudjátok, mi a lunir titka – ragadta vissza a szót a hadúr. –
Én csak azt látom, mi mindent vagy hajlandó feláldozni, hogy megőrizd; és
ennek alapján ez lehet a legértékesebb dolog, amivel valaha találkoztam.
Nyilván meg kell fizetnünk az árát. De persze bármikor mondhatod azt,
hogy beszélsz; mint ahogy mi is bármikor elmehetünk, hogy á hegyláncok
közt a go-nommuk egy másik barlangjában keressünk egy közlékenyebb la-
kost.
– Beszélek! – szólt Trogf megtörten. – Rendben, beszélek.
***
***
***
55
***
57
Ám aki itt maradt, az megtanulta, hogy találja meg a lunirt a hegy gyom-
rában, legyen az bármilyen kevés. Azt meg már eddig is tudták, hogyan le-
het gyorsan tárnákat vájni a sziklába.., igaz, a korábbi módszerek akkor már
nem működtek olyan jól, mint azelőtt.
– Rendben, tehát valahogy megtaláltátok a lunirt – igyekezett egy újabb
kitérő elébe vágni Garad-Akszú. – És aztán?
– Aztán még kellett olvasszuk. Ami nem volt könnyű, mert akkora
láng… nem is, inkább úgy mondom, hogy olyan erős láng kellett hozzá,
ami még a sziklát is elhamvasztja. Ekkor válik ki a lunir, és ekkor lehet öt-
vözni. Már ha ötvözni akarja valaki. Mert ez sem biztos, ugye. Furcsa egy
anyag: ötvözés nélkül semmi hangja nincs: nem koccan, nem csörög, nem
cseng az üllőn, és mellé könnyű, mint a tollpihe. Ha nem lenne olyan töré-
keny, ezernyi dologra volna használható.
– De a rideg valóság az, hogy könnyen törik – mondta a hadúr. – Mesélj,
akkor mégis mit szoktak belőle kovácsolni? Már amikor nem ötvözik.
– Ékszert. Leginkább az elfek, mert szép, zöldes színe van.
– Attól tartok, ezzel kevéssé fogjuk elnyerni a trónus tetszését – morogta
Ma'an To Nar, majd hangosan így folytatta. – De ti nem csak ékszereket csi-
náltatok belőle, hanem egy csomó másféle dolgot is, mindenféle színekben.
– Hát persze – nézett rá Trogf –, de azok mind ötvözetek voltak! Még sa-
ját nevük is van.
– Úgymint? – kérdezte Apas szolgája.
– Zöldlunir, meg vöröslunir, meg kék-, fekete-, ezüst-és holdlunir. Álta-
lában olyan a színük is, mint a nevük.
– Nem vagy benne biztos? – kérdezte Daniemma.
– Dehogynem. Gnómoktól hallottam, és a gnómok mindet tudnak. De mi
csak az első hármat készítettük el.
– Rendben – emelkedett fel ültéből a hadúr. – Akkor most minden meg-
jelent menjen, és szín szerint is válogassa át mindazt, amit eddig lunirból
valónak hitt, ügyelve, hogy ne maradjon semmi olyan, ami nem zöld, vörös
vagy kék. A többi a zsákmány része lesz, amit holnap délben, amikor a csata
hőseit kitüntetjük, szét is osztunk.
– És én? – kérdezte a go-nommu, látva, hogy a vallatói egymás után lép-
nek ki az ajtón.
– A te meséd holnap folytatódik – szólt, és enyhén bicegve ő is elhagyta
a sziklába mélyített tömlöcöt.
Amikor kiért, magához intette Garad-Akszút és Tagari-Kamot.
– Ki tudnátok valahogy sajtolni a nyers lunirt azokból a törött kacatok-
ból, amiket zsákmányoltunk?
58
– Ha a Láng urainak szolgái segítenének.
– Segítenek – szögezte le Ma'an To Nar. – Más?
– Tartok tőle – jegyezte meg a tudás vén papja –, hogy azoknak a kaca-
toknak a megolvasztása veszélyes mutatvány. A mágikus tárgyak hajlamo-
sak összegyűjteni emlékeket és érzéseket, amik ha kiszabadulnak, rátörhet-
nek a környéken állókra. Ezt kevesen ússzák meg élve, vagy ép ésszel. Se-
gítene, ha megkérdezhetnénk a foglyokat, hogy melyik tárgyat mire…
– Nem. Túl kockázatos. Épp elég gond, hogy etetnem kell őket, és ezért
nem tudom megakadályozni, hogy beszéljenek. És ha nem lennétek az ol-
vasztóműhely környékén, mikor baj készül?
– Muszáj ott lennünk. Akkor kell kitalálnunk azokat az igéket, amikkel a
fortyogó fémelegyből ki tudjuk bűvölni a lunirt.
– Akkor viszont legyetek jelen többen, hogy legalább egy túlélő elmond-
hassa, amit megtudott. És igyekezzetek nem odaveszni.
Garad-Akszú bólintott, és kissé csalódottan nyugtázta, hogy így egyik is-
ten hívei sem kutakodhatnak egyedüliként.
Másfelől viszont sokkal könnyebb lesz álcázni a különös haláleseteket…
***
60
hozzájuk írt ének dallamára… Csodálatos korok voltak azok, szabadok és
féktelenek.
– Rég elmúltak – csóválta fejét lassan Apas papja. – Elenyészett már az
emlékük is.
– Igen – mondta a fogoly, aztán megköszörülte a torkát, és folytatta. –
Egyedül a holdlunirt nem említettem még, mert az tulajdonképpen nem is
teljesen önálló fajta, hanem az eddigiek eggyé kovácsolása: a feketelunir
életerőt ad neki, a vörös érzelmeket, a kék gondolatokat és a zöld emléke-
ket. A végeredmény pedig olyan tárgy lesz, amelynek saját lelke van, és
többnyire elég ereje ahhoz, hogy azt tegyen, amit csak akar. A fiatal fajok
feltehetően nem is tudnának ellenállni a hatalmának.
– És hogyan készül? – érdeklődött a hadúr.
– Azt nem tudni.–Talán annyiféleképpen, ahány ilyen ereklye van.
– Akkor már valóban csak a feketelunir van hátra – szögezte le a kínpap,
és várakozóan nézett Trogfra.
– Az a fém… sokak szerint romlott, ami ha nem is igaz, de tény, hogy
kötődik a gonoszsághoz, és sokszor hordoz átkokat. – A go-nommu megcsó-
válta a fejét. – Az első ilyen tárgy, valami baltakardféleség a Világ Gerincé-
től délre született. Úgy hírlik, ma is ott díszeleg a kárhozott nép királyának
oldalán.
– Ez a lunir tetszik nekem – szólt mosolyogva a kínpap.
– Gondoltam, hogy így lesz – húzta a száját Trogf. – Élőholtak, démo-
nok, kárhozat, kín és szenvedés: mi kellhet még? Megmondom: egy csendes
sírgödör a kovácsnak, merthogy a munka kiszívja belőle az életerőt. Igaz,
olykor a tárgy későbbi használóiból is.
– A hatalomnak ára van – mondta csendesen Garad-Akszú. – Mit tudsz
még mondani róla?
– Semmit – szögezte le a fogoly, és makacsul összezárta ajkait.
– Ugye nem gondolod, hogy ezt elhiszem? A másik tipródott egy kicsit,
majd azt felelte:
– Úgy értem, semmi olyasmit, aminek hasznát vennéd. Talán pár régi le-
gendát meg tanmesét, de azt mondtátok, ma ilyesmivel ne fecséreljem az
időt.
***
61
első kovácsot, akinek derekán és mellén büszkén feszült a seregeket kísérő
fémművesek harmincrétegű sodronylánca, ősz szakálla pedig olyan hegye-
sen meredt előre, mint egy vadkecskéé. Kérges markában apró fémdarabo-
kat tartott: zöldet, kéket és vöröset azok közül, amelyekről sem ő, sem a tár-
sai nem tudták megmondani, miből készülhettek.
Ezeket rakta aztán a kohóba, hogy aztán begyújtsa a katlant; és amikor
már olyan forró lett odabenn, mint a Láng urainak kemencéiben, lassan
meglágyultak a szilánkok. A kohóból kifolyva a bűvigék erejétől az olvadt
fém vasra, rézre és egy harmadik fémre vált szét, amely megszilárdulva
olyan halványzöldnek tűnt, mint a pincében sarjadzó növények, és csak va-
lami tompa bongást hallatott, amikor a kovács ráütött a vérveres kalapács-
csal, melyet Uron kovácsistennek szenteltek nagyapja idején.
„Halott” – mondta az egyik segéd elfehéredett arccal. – Ez a vas
halott!”
„Nem” – szólalt meg a hadúr, aki Uron kovácsisten segített, hogy meg-
lássa valót. – Nem halott, csak néma. Mert amit megütöttél, lunir volt, nem
pedig vas.”
Mondják, hogy ekkor egymásra villantak a kormos arcokban fehérlő
szemek, riadtan és tanácstalanul; aztán a legidősebb mester megköszörülte
a torkát, és csak ennyit kérdezett:
„És az… mire jó?”
***
62
– Milyen könnyű – mondta tűnődve. Fáradtan csengett a hangja, és hom-
lokán elmélyültek a ráncok. Nem festettek jobban a többiek sem. Egyedül
Apas papjainak adott némi tartást a frissen támadt büszkeségük, amit senki
nem mert felróni nekik: mert tény ami tény, ők jöttek rá először az olvasztás
módszerére.
– Ugye? – kérdezte Tagari-Kam bizalmaskodón. – Ez a legkönnyebb
fém, amit valaha megismertünk. Sokan azt hiszik, hogy a mithrill könnyebb
nála, de ez csak mese; valójában csak nagyon vékonyra szokták kalapálni.
Mert úgy is kibír mindent. A nyerslunir meg szinte semmit, sajnos. : '
– Talán csak van valami haszna – töprengett hangosan Garad-Akszú –,
végül is néma fém, és könnyű: olyan pikkelyvértet készítesz belőle, amely-
ben meg sem hallják, ha lépsz.
– Kit érdekel, ha hallják? – A vezér arcát lassan ellepte a pír, – Sőt, épp
azt akaróm, hogy mindenki felkapja a fejét, ha valahol elmegyek, az átko-
zott mindenit.
– Esetleg a felderítők…
– Azok meg maradjanak észrevétlenek, ahogy eddig is. Bújjanak az avar
alá, ha kell. Ha már megtalálják őket, akkor úgyis halottak, Csodapáncél ide
vagy oda – dühödten Csapta az asztalra a fémrudat, de csak egy tompa puf-
fanás hallatszott.
– Nem hiszem el, hogy ne lehetne olyasmit kezdeni a lunirral, aminek
haszna van!
– A go-nommu azt mondta, ötvözik valamivel – szólt Apas papja meg-
szeppenten.
– Ühüm – mordult a hadúr. – És mégis mivel?
– Leginkább vassal. Vagy inkább fordítva, mert úgy számoltunk, hogy az
öntvényben húsz rész vasra csak egy rész lunir jutott, és nyomokban néhány
más fém. Egyébként az óezüstöt is rengeteg vassal ötvözik, úgy születik a
mithrill – tette hozzá mentegetőzve.
– És vassal ötvözve mennyivel lesz jobb az eredmény?
– Nos, ezt nehéz megjósolni. Nagyon sokat számít a mágia, amivel a tár-
gyat készítik.
– Rendben – szusszantott Ma'an To Nar. – Úgy tűnik, nem kevés igazsá-
got hordoztak a go-nommu szavai. Kár, hogy a mesékkel, amiket a rákövet-
kező napokban mondott, semmire sem jutottunk. – Nagyot ásított. – Men-
jünk.
Több szó nem esett. Az emberek kiléptek a rozzant ajtónyíláson, hogy
sátraik felé vegyék az irányt, némán biccentettek egymásnak, amikor elvál-
tak. A vezér jócskán maga mögé parancsolta a kísérőit – sokan rebesgették,
hogy mióta a zaeton igéző megbűvölte egyiküket, nem szívelte a testőrök
63
közelségét – és úgy indult neki a sötétnek, mintha csatára akarná kényszerí-
teni. Így hát nem vette, mert nem is vehette észre, ahogy Garad-Akszú sze-
me résnyire szűkül; bár lehet, hogy az nem volt más, csak a sűrű felhők kö-
zül kibukkanó holdfény és az árnyékok játéka.
Alig száz méterrel távolabb, a zaetonok sátrai közé bekandikálva Ma'an
To Nar észrevette, hogy a cölöpfal egy gerendája hiányzik; rögtön megin-
dult felé rendet teremteni enyhén bicegő járásával.
Az első döfés húsz lépéssel a védmű előtt, hátulról érte, de elcsúszott a
vértjén; a második meg el se találta tisztességesen, mert a gyilkos nem szá-
mított rá, hogy ez az ősz szakállú ember ekkorát tud ugrani oldalra, és köz-
ben még felé is suhint az öklével.
A sötétből négy újabb alak bontakozott ki, majd apró lépésekkel köze-
ledtek a némán hátráló hadúr felé.
– Tudjuk, hogy nálad van a go-nommuk kincse – mondta végül a legma-
gasabb. – Add ide!
– Nesze: kapd el!
A következő pillanatban egy kést dobott fel, majd oldalra vetette magát
és rohanni kezdett. Hallotta a fájdalmas szitkot, ahogy az egyik rabló röpté-
ben rámarkolt a pengére, és talán a vaktában Utána hajított dobónyilak
hangját is, de nem törődött sem velük, sem a mögé szegődő léptek zajával.
Némán futott, talán attól tartva, hogy a zaeton zsoldosok nem bocsátották
még meg a történteket, és a támadók oldalára állva állnak majd bosszút az
igézőjükért.
Amint meghallotta a sátortartó kötelékben felbukó ember zaját, hátrafor-
dult, kardot rántott és a legelöl rohanóra támadt, akit társai annak rendje és
módja szerint bele is löktek a pengébe; a férfi pedig – a vezér legnagyobb
bánatára – úgy bukott fel, hogy zuhantában kicsavarta a fegyvert Ma'an To
Nar kezéből.
A hadúr hátrált, nem is ok nélkül. Puszta kézzel állt szemben két fegyve-
res rablóval a sötétben, akik húsz évvel fiatalabbak és egy fejjel magasab-
bak voltak nála. Dühödten fújt, és csak akkor derült fel az arca, amikor a tá-
volban meghallotta a közeledő testőrök vértjeinek zörgését.
– Add ide – köpte a szót az elülső alak. – És akkor életben hagyunk.
Gyerünk!
A vezér nem válaszolt, csak hátrált meggörnyedve, maga elé tartva sérült
balját, miközben másik kezével egy harcra alkalmas tárgy után tapogatózott
a sátrak között. Aztán amikor az egyik útonálló meglódult, gondolkodás
nélkül felé sújtott a fanyéllel, amely a markába akadt, nem törődve azzal,
hogy egy rozzant ásóra vagy egy törött lándzsanyélre bukkant-e.
64
Am a súlyos fej egészen más eszközhöz tartozott, úgyhogy miután az el-
ső támadó vérző arccal a földre hanyatlott, és a második sarkon fordulva el-
rohant, a hadúr fölemelte megmentőjét.
– Egy csatapöröly – dünnyögte. – Mit keres ez itt?
Az első hold ekkor újra előbukkant a felhők közül, és a súlyos vasfej
olyan vörösen izzott fel a fényben, mint a kovácsok istenének szent kalapá-
csa.
***
***
66
– Rosszabb.
Csendben lépkedett egy ideig, aztán folytatta: – Üzenetet kaptunk Tel-
Durukból. Találkoztam a futárral, és úgy gondoltam, legjobb, ha én magam
hozom. –Mesélj!
– Ahogy kívánod. – A kínpap nem vesztette el a nyugalmát. – Az üzenet
szerint a bátor Umsza-Nur, aki a zafírszemű Azú-Ummasza király…
– Hagyjuk ezeket – szakította félbe a tirádát a vezér –, magunk közt va-
gyunk. Szóval?
– A trónörökös fellázította Kal-Lit tartományt, és urunk ellen vonult –
mondta a pap, és arra gondolt, hogy az az ostoba tökfilkó inkább csak bábu
lehetett valaki más, talán éppen a tartományúr kezében. Szép és értékes per-
sze, de végső soron csak egy fafejű bábfigura.
– Mikor történt ez?
– Több mint egy hónapja.
– És az a parancs, hogy vonuljunk vissza, és segítsünk leverni a láza-
dást?
Garad-Akszú lopva a másik férfi arcára pillantott, remélve, hogy a nap
fényénél többet ki tud belőle olvasni, mint a sátor homályában. Csalatkoz-
nia kellett: a hadúr vonásai most éppolyan fegyelmezettek voltak, mint a
hangja. Pedig a trónörökös régi ellenségének számított, úgyhogy kapnia
kellett volna az alkalmon, hogy hadba szállhat ellene; kivéve persze, ha ő is
a go-nommuk hét nagy titkának megszerzése után áhítozna. Két ilyen vágy
között csatának kéne dúlnia, de ezen a dacos, kőből metszett arcon ebből
nem látszott semmi az égvilágon.
Nem húzhatta tovább a választ:
– Nem, nem érkezett ilyen parancs.
– Akkor maradnunk kell. – Száraz, nyugodt szavak.
– És ha az egészen bizalmas forrásaimnak hinni lehet, Nuru-Galanna
nem is fogja ezt üzenni.
– Miért?
– Azú-Ummasza szárazságot és porviharokat küldött a trónörökös sere-
gére – mondta a pap, miközben arra gondolt, hogy akármilyen távolinak és
közönyösnek tűnik a Tajtéktrónus ura, attól még mérhetetlen hatalommal
bír, amit használni is tud, ha úgy tartja kedve.
Ráadásul, ahogy egyre újabb és újabb kőkörök épülnek, úgy gyarapszik
az ereje; legalábbis a régi idők krónikáival összevetve.
– Elpusztult az összes ló és ökör – folytatta a beszámolót –, és minden
tíz katonából hét; egy-két nap, és odavesznek valamennyien.
67
– Akkor a bátor Umsza-Nurnak sem lehet sok hátra, és hamarosan meg-
ürül Kal-Lit tartományi széke. Lesz mit ajándékozzon az új trónörökös an-
nak, aki leghamarabb férkőzik a kegyeibe – nézett a kínpapra Ma'an To Nar.
–Garad-Akszú, neked úgy tudom, elég jók a kapcsolataid az udvarnál. Talán
szólhatnál pár szót a katonáim érdekében.
– Mindent megteszek majd, de sajnos egyelőre ide láncol a kötelesség –
felelte a kínpap, csalódottan nyugtázva, hogy a hadúr seregével együtt itt
fog maradni a hegyek közt, amíg a lunir titkát ki nem csikarja valakiből;
márpedig amíg a cölöperődöt el nem hagyja, elég kevés az esélye, hogy va-
lami sajnálatos baleset érje.
Igaz, legalább azt sikerült elkerülnie, hogy ő legyen kénytelen elhagyni a
tábort, ami elég rút fiaskó lett volna annak fényében, hogy éppen ő hozta fel
a trónörökös témáját. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a hadúr a sa-
ját fegyverét fordította ellene, és arra gondolt, hogy talán nem is olyan osto-
ba ez a vénember, mint korábban hitte.
***
***
Miután a kínpaptól elvált, a hadúr a tábor széle felé vette az irányt. Ha-
marosan elérte a völgy egy távolabbi, kopár zugát, ahol a birkák által rövid-
re rágott fűből úgy meredtek ki a két ember magas mészkőszirtek, mintha
sárkányok félig elásott tojásai volnának. Itt kezdte keresni, amiért jött, de
egy darabig csak tanácstalanul kószált a kövek között.
A füstszag vezette nyomra.
– Nem félsz? – kérdezte a tűz mellett gubbasztó alakot, miközben letele-
pedett.
– Tudtam, hogy te érkezel – mondta a másik, és lassan összecsavarta a
jelekkel telerótt fakérget, amelyet eddig böngészett.:
– Persze, mert engem hívtál ide. És azt is tudod, miért jöttem el? – ér-
deklődött a hadúr.
– Segítségre van szükséged. Mindenki azt kér Apas szolgáitól, és illő
adomány fejében meg is kapja.
– Segítség? Tőletek? – kérdezte Ma'an To Nar. – Őszintén szólva többet
vártam az írás papjaitól. A helyzet ugyanis az, hogy Garad-Akszú is talált
egy módszert a nyerslunir kinyerésének módjára.
– De csak pár templomszolgája élete árán! Mi is rájöttünk, ráadásul első-
ként, és közülünk nem veszett oda Senki.
– Nekem csak egy túlélőre van szükségem: aki elmondja, mi az igaz és a
mi a hamis Trogf meséiben, és hogy amit a go-nommuk a mágiájukkal több
emberöltő alatt véghezvisznek, hogyan Csinálhatjuk utánuk mi, emberek. A
többiek lelkéért pedig szebbnél szebb imákat mondatok.
– Mi képesek vagyunk rá! És mi leszünk azok, akik megfejtjük a hét
nagy titok maradékát, és kincset teremtünk a nyerslunirból, hidd csak el! A
többi isten papjainak reményük sincs a sikerre.
– Ne vegyél rá mérget. Tegarra hívei például azt mondják, elég jó úton
vannak afelé, hogy az egyik fajtából végre fegyvert kovácsoljanak.
– Szerintem félrevezet téged. Nem lehet, hogy ennyire előttünk járjanak,
amikor nálunk minden tudás…
69
– Már nem, Egyébként gondolkodtál már azon, miért tűnt el a. go-nom-
muk tárnáiban annyi hittársad? És hogy mi marcangolta szét azt a szeren-
csétlent, akit a kovácsműhely mögött találtunk?
– Meg fogjuk, tudni! Mint ahogy te is rá fogsz jönni, hogy lopott kincs
mindaz, amivel Garad-Akszú henceg, Ma'an To Nar! Látnod kell, hogy
minden bölcsessége a mi agyagtábláinkon és köveinken nyugszik! Te vagy
a vezér: igazságot kell tenned!
– Nincs igazság. És elmondom másképp, ha nem értetted volna elsőre:
nem érdekel, mit és honnan tudnak a kínpapok. Nekem csak egy túlélőre
van szükségem.
– Értem – bólintott komoran Tagari-Kam. – Tehát oldjuk meg magunk.
De hogyan? A szavak és írás istenét nem szolgálják démonok, mint a votah
urait! És hiába írtuk le a Trogf nevű go-nommu összes meséjét, amit az el-
múlt hetekben elmondott, és rostáljuk ki a lódításai közül az igazságot, egy-
hamar nem leszünk képesek felülkerekedni Tegarra hívein.
– Pár napot még várnotok kell: talán addig beváltja ígéreteit Garad-Ak-
szú – szólt a vezér ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha pedig eljön az idő,
akár segíthetek is.
– Apas szolgái nem lesznek hálátlanok – érkezett a felelet; aztán a szél
felszította a lángokat, amelyek megvilágították a mögöttük ülő vénembert. –
Aki pedig erővel csikart ki tőlünk tudást, annak nem jár könyörület.
– Amondó vagyok magam is – ezzel a hadúr felállt, majd magához intet-
te testőreit, és vissza sem pillantva magára hagyta az öreget.
***
***
71
Pár pillanatig némán álltak, aztán a hadúr szolalt meg:
– Kerülj beljebb!
– Köszönöm. – Aztán belépve még hozzáfűzte: – És miért most csaptál
le rájuk? Nem ért volna rá Tel-Durukban?
– Kicsit tartottam tőlük. Nem szerettem volna, ha ők támadnak elsőnek.
– Ó, az első ütés elve, amit említettél,.ugye? – A pap elmosolyodott. – Te
csapj oda elsőnek, ha úgy érzed, a másik támadni fog, vagy valami ilyesmi,
ha jól emlékszem.
– Pontosan – felelt Ma'an To Nar, Uron kovácsisten híve, aztán ököllel
torkon vágta. Nem adta bele a teljes erejét, de Garad-Akszú így is hátrazu-
hant, aztán kínlódva próbált levegőhöz jutni és térdre kecmeregni: – De van
még egy szabály: az első ütés akkora legyen, hogy többre már ne is legyen
szükség. Ezt tudnod kellett volna, amikor útonállókat béreltél fel ellenem.
Félelem ült ki a pap arcára, és erősen megmarkolta a kínok istenének
nyakában lógó jelképét, miközben szája néma szavakat formázott.
– Ó, tudom, ha véredet venném, Tegarra bosszút állna érted. Épp ezért a
hóhérmunkát másra hagyom.
A sátor függönnyel elválasztott részéből torokhangú kántálás hallatszott.
– Mindjárt látogatót kapunk – tájékoztatta a kínpapot Ma'an To Nar, és
mikor az megpróbált feltápászkodni, kíméletlenül gyomorszájon rúgta.
Aztán a kántálás félbeszakadt, és a vénember, akivel pár napja a tábortűz
mellett megállapodott, félrehajtotta a függönyt, hogy utat engedjen a lény-
nek, amelyet megidézett. A hadúr érdeklődve nézte a torz mivoltában is em-
berszerű alakot, amint vízből formázott testével lassan körbefolyta kézzel-
lábbal kapálózó áldozatát. Aztán vetett még egy pillantást a sátra hátsó ré-
szében a szőnyegre festett ábrákra, meg a jégkőből faragott elnagyolt szob-
rocskákra, és közönyös arccal kisétált a sátorból;
Tagari-Kam, Apas papja pár perc múlva követte.
– Vége? – kérdezte tőle Ma'an To Nar.
– Igen – bólintott az. – És egy csepp vér sem folyt el, ami felbőszítené az
istenét.
– Azt hittem, a szavak és írás istenének papjai gyengék.
– Azok bizony. De sok hasznos tudásra tesznek szert az évek alatt, mint
láthatod. Mondd csak – fordult ismét a sátor felé –, tényleg ő küldte rád a
gyilkosokat?
– Elbeszélgettünk a rablókkal, akik ugyan nem látták őt, de azt el tudták
mondani, mikor és hol találkoztak vele. Aztán pedig jelentést kértem az
őröktől arról, ki hagyta el a cölöpvárat az Orgazdák sátorvárosa felőli olda-
72
lon. Egy katona tudta volna, hogy erre sor kerülhet, de hát… – Megcsóválta
a fejét. – Garad-Akszú nem volt katona,
– A rablókat tudtommal megölted. Ha mégis vallottak, az azt jelenti,
hogy magad is értesz a mágiához – vonta fel a szemöldökét a vénember.
– Vagy mégsem öltem meg mindet, és egyszerűen csak jók a vérebeim
és a kínzómestereim. Esetleg a vajákosaim – kacsintott a hadúr. – Tudod,
szeretem, ha van a tarsolyomban néhány meglepetés.
***
73
***
Rút nap volt; olyan, amilyet csak a nyálkás ködöket böfögő hideg hóna-
pok tudnak produkálni, ha az isteneknek épp rossz a kedve, és azt szeretnék,
ha mindenki másnak is az volna. Valami esőféle szitált az égből, amit a sar-
kok mögül meglepetésszerűen előrohanó szelek könnyedén besodortak a
kalapok és csuklyák alá; az ég pedig olyan szürkének és csatakosnak tűnt,
mint a nedves patkánybőr. A tenger piszkoskéken morajlott – láthatóan nem
döntötte el, hogy elcsendesedik, vagy hullámaival megostromolja a raktára-
kat, úgyhogy egyelőre csak pár habos tajtékfoszlányt köpött a part felé, és
figyelmeztetésképpen a mólóhoz csapkodta a hajókat.
Tel-Duruk városa olyan szánalmas csendben gubbasztott, mint egy vén,
rongyos koldus. Egyetlen pontján hallatszott némi lárma: a Büszkeség és
Bátorság északi kapuja felől, ahonnan a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr
diadalmenete indult.
– Ez eddig olyan, mint egy gyászmenet – morgott lován a rettenthetetlen
győző, és gondos célzás után egy tócsa kellős közepébe köpött.
Tény, hogy nem volt túl sok oka a vidámságra: dicső menetét leginkább
munka nélkül maradt kikötői teherhordók, nyomorék koldusok, festett arcú
lotyók meg utcagyerekek kísérték, merőben anyagias megfontolásokból.
A katonák lefogytak és legyengültek a hazafelé tartó hajóúton, mert a va-
dul hullámzó tengerbe okádtak mindent, amit csak le tudtak kínlódni a tor-
kukon. Az arcuk beesett volt és szürke, a ruhájuk piszkos és szakadt.
– Nem ártott volna pihentetni őket még legalább egy-két hétig – mondta
a vezérnek az álomúrnő papnője, aki tőle jobbra léptette lovát.
– Nem hát. De azt mondtad, hogy király most akarta a diadalmenetet –
tűnődve feljebb tolta a sisakját. – Gondolom, a szertartás miatt.
– Meglehet – bólintott az asszony, miközben hátrafelé pislogott. – Sehol
nem látom Daniemmát meg a húgocskáit.
– Hát egy bizonyos kor felett az ember szeme már nem hasonlítható a
saséhoz – csipkelődött a hadúr, miközben végigsimított párducbőr nyeregta-
karóján.
– Ennek ahhoz semmi köze – fortyant fel Nuru-Galanna. – Egyébként
úgy volna illő, ha közvetlenül melletted kaptatnának a seregedet kísérő leg-
magasabb rangú papok.
– Itt van valamennyi.
– És Garad-Akszú meg Tagari-Kam? – kérdezte az asszony. – Gondo-
lom, nem rejtőztek a Láng papjai közé.
74
– Meghaltak – felelt Ma'an To Nar. – Apas papjai közül azt hiszem, egy
sem érte túl az utat, ami nagy kár, mert ők adták a legjobb tanácsokat a ko-
vácsaimnak. De azt hittem, ezt láttad már az álmaidban.
– Az álmaimban sok mindent láttam: életet is, halált is. Sőt, láttam,
ahogy legyilkolják Apas papjait – de nem Eli-ake istennő alakváltói voltak,
és nem is mind Tegarra pribékjei: Néhányan leginkább dolam'an ruhába öl-
töztetett crantai katonáknak tűntek. A te embereidnek, – Fürkészőn nézte a
hadúr arcát.
– Tartok tőle, kettőnk közül te értesz jobban az álomfejtéshez – vont vál-
lat a vezér –, úgyhogy abba nem is ártom bele magam. Az én feladatom,
hogy a való világban rendet teremtsek, és azt meg is teszem. A papokkal
meg kár foglalkoznod: a gyilkost elfogtam, kivégeztettem, és nem örülnék
neki, ha másról suttognának az udvari népek.
– Az álmok olykor az igazat mondják – szólt feddőleg Nuru-Galanna.
– Lehet – sóhajtott a hadúr. – Ami viszont biztos, hogy akármilyen igaz
is egy álom, olykor fejét veszik miatta annak, aki elmondja. Ezért a bölcsek
inkább hallgatnak.
Némán haladtak tovább. Mögöttük a sereggel vonuló zenészek próbáltak
valami ritmust előcsalni hangszereikből, túlharsogva a szekerek nyikorgá-
sát.
Lassan átvonultak a városon, át a bokáig érő sárral borított utcákon,
amelyek közül még a legszélesebb is úgy kacskaringózott az ablaktalan vá-
lyogházak között, mint egy törött gerincű kígyó. Néhányan fáklyát próbál-
tak gyújtani a hideg szélben, mások hosszú zászlókkal próbálkoztak, de az
eredmény semmivel nem lett jobb. Végül aztán a gyászos menet elérte az
Alázat márvánnyal ékes keleti kapuját, és feltekergőzött a közeli magaslat-
ra, melyet tavaly megfosztott nevétől a zafírszemű király parancsa, úgyhogy
azóta csak Kopárdombnak nevezték.
A tetejére érve Ma'an To Nar leszállt a lováról, és az egyik, ponyvával
takart szekér felé intett, ahonnan hamarosan előkerült az utolsó fogoly:
Trogf, a gnóm. Tétován mozgott, kábán a belé diktált főzetektől, hajából és
ruhájából pedig a fekhelyül szolgáló szalmakupac szálai meredeztek.
– Itt az út vége, Trogf – mondta halkan a hadúr, miután a fekete kőtömb-
höz sétált. – Gyere!
– Hol va… többiek? – kérdezte az botladozó nyelvvel, miközben lassan
elindult felé.
– Meghaltak. Úgy tűnik, a törzsedből egyedül te maradtál életben.
Az apró kovácsmester arcán könnyek kezdtek peregni.
– Nem… ezt ígérted! – dünnyögte vádlón.
75
– Magam és a seregem, sőt az egész Tajtéktrónus Birodalom nevében
ígértem neked az életedet meg a társaid életét néhány meséért cserébe. És
én be is tartom azt, amit ígérek. De az istenek rendelték úgy, hogy a sere-
günkkel vonuljon egy urkhvérű pap, akinek kénytelen voltam odaajándé-
kozni téged a társaiddal együtt, a hét nagy titok egyike ellenében. – Futólag
elmosolyodott. – Mondtam már, hogy nemrég befejeztem az első eszközt,
amelyet ember lunirból kovácsolt?
– Az… mi? – Kíváncsiság derengett fel a gnóm szemében; szánalmas ár-
nya régi valójának.
– Meglepetés – felelt a hadúr, de az arca ezúttal merev maradt.
Pár perc múlva megkezdődött a szertartás, amivel áldást kértek a vissza-
tért katonák magjára, és az istenek segítségét, hogy a távoli földeken szer-
zett sebek begyógyuljanak, a kórok eltávozzanak és az átkok megtörjenek.
Végül elhalkult a kántálás, bort hintettek a négy égtáj felé, majd a fekete
kőtömbhöz vonszolták a gnómot, és hozzáláncolták a karjait.
– Nem lesz ez veszélyes? – kérdezte az álomúrnő papnője.
– Teljesen kába a beléndektől meg a többi mérges gaztól, amivel tele-
tömtük. Nem lesz képes varázsolni.
– Néz te engemet, Trogg! – szólalt meg ekkor reszelős hangon Ug-Bo-
gam urkhvérű papja. Amikor pedig a gnóm felemelte a fejét, végighúzta a
torkán az áldozótőrt.
A penge fekete volt; tompán, minden fényt elnyelően fekete.
Feketelunir.
***
76
De hogy volt-e a magjában egy vezérlő akarat, arra még nem tudott rá-
jönni az Alomúrnő papnője sem.
Nézte az idomtalan, százarcú testet, melynek körvonalai éppoly változé-
konynak tűntek, mint színei. Próbált elfeledkezni arról, milyen apró ő emel-
lett a tudat mellett, és igyekezett rájönni arra, hogy a hangok ereje alapján
melyik személyiség lehet ma a legerősebb.
– Fegyver kell és erő…
– Nem tűröm az aszályt…
– Hódítók jönnek és háború…
– Nevet a Fekete Éj.,.
– Örökösöm haddal törjön az urkhokra keleten…
– Uram! – szólalt meg az asszony a szellemek hangján. – Uram, mi le-
gyen Ma'an To Nar sorsa? Meggyilkolt mindenkit, aki csak az útjába állt!
Volt mersze megölni a főrangú papokat!
– Csak a mohóbbakat – érkezett a válasz. A torz arcok némelyike felé
fordult.
– Kedveli a kovácsisten – mondta az egyikük ellentmondást nem tűrő
hangon.
– De még nem a papja! – fakadt ki egy másik. – Túl sok a tudás, túl sok
bűn– áldozzon le a napja…
– Nem számít- érkezett a válasz egy harmadiktól. –Az istenek közömbö-
sek. A hadúrból pedig pap lesz, ha majd megismeri a többit is a hét nagy ti-
tokból.
– De azokra rájöhet más is – vetette fel Nuru-Galanna. – Miért pont ez a
khelon…
– Nemcsak a titok számít, sőt talán egyáltalán nem az, hanem az át,
amin végigmegy érte – mondta egy újabb hang, de a hozzá tartozó ajkakat a
papnő nem tudta felfedezni. – A lélek, amit tűzben és vérben edz.
– És akkor a lunirra mi szükség volt? – Az álomúrnő szolgája igyekezett
lelke legtitkosabb zugába száműzni a dühöt és a csalódottságot, amit érzett.
– A hatalom gyökere lehet, ha eleget szereztek – szólalt meg egy vénsé-
ges, nem emberi arc. – De amennyit eddig hoztatok, az játékszernek is ke-
vés. Szerezzetek meg a go-nommuktól mindent, amilyük csak van, aztán váj-
játok ki az Onoppo-kur hegyeinek gyomrát: mindez együtt talán elegendő
lesz.
Aztán a tekintetek elfordultak az asszonyról, és az arcok újra a semmibe
és a mindenségbe szórták szavaikat. Nuru-Galanna hosszan hallgatta a han-
gokat; amikor pedig úgy érezte, nem bírja tovább, elhátrált a hátalmás lény
elől, és visszatért az ébrenlét világában hagyott testébe.
77
.. Miután pedig az első go-nommut feláldozták Tel-Durukban, azon a
sziklán, ahol mindez történt, egy vékony ér fakadt. Onnan pedig sós víz
csordogált a tenger felé mindaddig, míg háromszáz évre rá az egész hegyet
el nem hordatta a zafírszemű Azú-Ummasza, hogy sziklaköröket építsen be-
lőle a város köré. Úgy mondják, hogy a munkákat a győzhetetlen Ma'an To
Nar hadúr vezette, aki kheton létére ura lett Kal-Lit városnak és tartomány-
nak, főpapja a kovácsok istenének, és akit először neveztek fekete fenség-
nek, mert megismerte a mélység minden gyermekeinek, a köveknek, tüzek-
nek és fémeknek titkait.
Azt beszélik, hogy miután puszta öklével kikovácsolta a Khetonok Kala-
pácsát, amelynek acsargó kutyapofát formázó feje a szivárvány színében ra-
gyog, a saját lelkét költöztette bele; ez adott erőt a fegyver forgatóinak,
hogy számtalan csodás tettet vigyenek véghez. Am ezek elregélését immár a
többi ékes szavú meséire hagyom.
Mert lám, végére értem történetemnek; elmondtam mindent úgy, ahogy
az történt, nem másképp, hogy csak az igazság jusson el a végtelen hatalmú
Ahatas álmaiba! Dicsőség neki, aki harmadik ezen a néven a Tajtéktrónus
urai közül, s ekképpen minden vizek és földek ura e világon. Aki Meldan,
Aél, Són-Tír és a többi fennen váló istenek kegyeltjeként őrködik népei fe-
lett, akinek lábai nyomában kalász sarjad, akinek mosolyától kirügyeznek a
fák, és akinek imáira felhőket lehelnek Untanat hullámai!
Kísérje őt örök álmában az öt elem, az ezer isten, a szellemek és démo-
nok áldása.
78
A ZEDÚR HEGYSÉG GNÓMJAI
Bár nem szándékozom olvasóimat száraz földrajzi ismertetőkkel traktál-
ni, pár szót azért ejtenem kell a világnak erről az eldugott zugáról, mely a
Távol-Nyugatnak nevezett vidéken, a Fendor-tengertől pár száz mérföldre
keletre terül el, messze a vörös és fekete lobogók játszmáitól.
A Zedur-hegység régi bányászvidék, ahol nemcsak ötöd-, de negyedkori
romokat is rejtenek a tölgyesek, és százszámra találni elhagyott tárnákat,
amelyek a mélybe vezetnek. Kincset ugyan nem rejtenek, a telérek is kime-
rültek már, de itt-ott még ma is találni rezet, ólmot, ónt és ki tudja, a mély-
ségben mi minden egyebet.
Errefelé lapulnak a gnómfalvak, nem túl messze egymástól, hogy annál
könnyebb legyen meglátogatni a rokonokat, vagy akár kölcsönkérni tőlük
egy srófhúzót. Az aprónép köreiben családnak egy párt és annak gyermekeit
tekintik, a falun belül azonban, sőt a környező falvakban is mindenki más
rokon ilyen vagy olyan fokon.
Ezek után nem meglepő, hogy nincs családfőnek tekinthető legidősebb
gnóm, aki a falu főnöke lenne; az viszont már annál inkább, hogy ilyen ve-
zető személy sem a saját választásuk, sem az istenek kegyelme folytán nem
ül a nyakukba, hogy dirigáljon nekik.
Talán nincs is rá szükségük.
Ha azonban valami miatt mégis teremnie kell egy vezérnek, talán épp
mert tárnaomlás van, orkok közelednek, vagy a csöppségek egyike elszökik
és eltéved az erdőben, mindig akad egy, aki a többiek élére áll, és tekinté-
lyét társai nem is vonják kétségbe soha; inkább segíteni próbálják a tanácsa-
ikkal.
Ennek fényében az emberekre olyannyira jellemző törtetést, az igyekvők
visszarángatását és a piócaszerű ragaszkodást a ranghoz igazán nem lehet a
gnómok szemére vetni… bár megjegyzendő, hogy a nem emberi fajzatok
közül ezek a hajlamok amúgy is csak a velejükig romlott aquirokra jellem-
zőek.
Nem az aprónép naivitásával van tehát a gond, hanem az emberi faj
gyarlóságával.
80
lyedt el végleg, miután egy alidari felderítőcsapat Szeme előtt vesztett csa-
tát az ott honos gyíklényekkel szemben.
81
82
SEAN MALORY
A VÉGZET MAS I N ÉR I Á I
Ha a Zedur-hegység gnómtelepei kerülnek szóba, a külvilág népei hajla-
mosak összetett, milliónyi apró fogaskerékkel és rugóval felszerelt, finoman
percegő gépezetre gondolni. Tartomány méretűre duzzadt óraszerkezetre
vagy csilingelő-cserregő, végtelen hosszú dallamot játszó zenedobozra; egy
olyan kifejezetten kaotikus masinára, melynek működéséhez nem csak a
hajtókarok és fogaskerekek, szelepek és rugók, de még a legkisebb és hasz-
navehetetlennek tűnő apró csavar és alkatrész is nélkülözhetetlenek.
A gnómok kétségkívül egyetértettek volna ezzel a vélekedéssel, legfel-
jebb azzal egészítették volna ki, hogy hatalmas műhelycsarnokaikban zaka-
toló rendezett káosznak ők éppúgy részei, mint a szelepek és hajtókarok.
Méghozzá határozott céljuk és szerepük van, hiába tűnnek a külvilág sze-
mében mindahányan egyformán tudálékos ezermesternek, lánglelkű feltalá-
lónak vagy őrült zseninek.
Ritkán ugyan, de időről időre felbukkant közöttük egy-egy ifjonc, aki
csak nagy sokára találja meg a helyét – ha megtalálja egyáltalán. Ahogy a
bölcs öregek mondanák, a Sors, a Nagy Kovács jó okkal edzette és kalapál-
ta tovább a szükségesnél, Időnként félretette, pihentette az anyagot, hogy
aztán újra izzásig hevítse és új, addig ismeretlen formába öntse.
Ilyen útkereső ifjonc volt Gramriff is, Ritgr egyszülött fia. Ahogy társai
közül sokan, ő is számos mesterségbe belekóstolt már, de nem lelte a helyét
a szakadatlanul nyüzsgő közösségben.
Akármibe kezdett, balul sült el. Mintha különös érzéke lett volna hozzá,
hogy bármi is akad a keze ügyébe, a végén, a legutolsó pillanatban elrontsa.
A mesterek egy egyszerű menetvágót sem mertek rábízni.
Nem volt ez mindig így.
Gramriff születését biztató égi jelek kísérték: a bal kezén hat ujjal jött a
világra. Egyes gnóm legendák szerint magának a Teremtőnek sem tíz, ha-
nem tizenegy ujja volt, de legkisebb a világ megalkotásakor valahogy elkal-
lódott. Hogy valami terve lehetett vele, mi sem mutatta jobban, mint hogy
ez a különös elváltozás időről időre felbukkant a gnómok között.
Néha nagy szerencsével járt ez, néha nagy bajjal. Sok ezer esztendeje
egy Hanrfi nevű gnóm megalkotta az első fogaskereket – azóta is áldották a
83
nevét. Egy másik, Kronli pedig feltalált egy robbanó gyúelegyét, ami szinte
kettőbe tépte a Zedur-hegységet.
Eleinte úgy tűnt, Gramriff maga is a Hanrfi-félékhez fog tartozni, mert
alig pár hetes lehetett, amikor már a bölcsője fölé lógatott csörgőt bütykölte.
Kiskölyökként meghökkentő szerkentyűket fabrikált, vele egyidős társai
csak ámultak: az ő játékai nemhogy mindig működtek, de úgy működtek,
ahogy elképzelte. Gramriff soha nem használt tervrajzokat; ha egy ötlet
megfogant benne, addig nem nyughatott, míg meg nem valósította. Sőt, az
is gyakran előfordult, hogy ha a markába vett néhány fémdarabot, faforgá-
csot és pár csavart, az ujjai önkéntelenül összeeszkábáltak valami furmá-
nyos szerkezetet.
Talán túl fiatalon mutatkozott meg tehetsége, mert sehogy sem találta a
helyét. Trükkös masinái, miniatűr szerkentyűi csak arra voltak jók, hogy
mind több bosszúságot okozzanak. Egy-egy jól sikerült csínytevés után né-
ha napokig is eltartott, mire Gramriff bűnbánó arccal az összes szerkezetet
begyűjtötte, hogy aztán némi tökéletesítés után még nagyobb kalamajkába
keveredjen.
Egy darabig mindent elnéztek neki, mert mire tízéves lett, tudása már a
mesterekével vetekedett. Talán az egész Zedur-hegységben nem akadt hoz-
zá fogható ifjonc, még a hosszúra nyúló gnóm emlékezet sem nagyon is-
mert hozzá hasonlót. Erős benne az ősök vére, mondogatták a mesterek is.
Akadtak aggodalmaskodó hangok is. Tulajdonosaik – többnyire azok a
mesterek, akiket Gramriff jó párszor megtréfált már – attól tartottak, ha nem
komolyodik meg, ha nem tanul meg időben uralkodni a képességei fölött,
valami nagy szerencsétlenséget fog okozni haszontalan szerkentyűivel.
Mint utóbb kiderült, nekik lett igazuk.
***
84
fontoltabban dolgozott, mint szokott, de így is pár óra alatt elkészült az első
változattal.
Az alkotás egy kölyökkutyára emlékeztetett, kajla füleivel, tömpe orrá-
val mosolyt csalt volna még a legzordabb vizsgabiztos arcára is. Apró
gombszemei élénken csillogtak, mintha értelem pislákolt volna bennük. A
vékony burkolat alatt az apró alkatrészek úgy fonódtak egymásba, mintha
mindig is egységes egészet alkottak volna. A jószág ügyesen lépdelt, mellső
lábait szükség esetén fogókarokká tudta alakítani. Gramriff elképzelése sze-
rint amolyan rugóra járó segítőtársként szolgált volna a műhelybéli munká-
hoz.
Később nem tudta megmagyarázni, hogy a meglévők mellé miért rakott
még két pár lábat, a mancsok helyére mikor kerültek a törékenynek tűnő, de
mégis erős ujjak. Nem emlékezett rá, mit keres a gyomor környékén a naf-
tával üzemelő apró kazán, vagy egy egész műhelyre való beépített szerszám
a gerinc mentén. Ami azt illeti, az egész alkotási folyamat összemosódott,
az órák, a napok összefolytak. Ahogy mormolva-dünnyögve újabb és újabb
elemeket épített be, tagjaiból szinte kiszállt minden erő, a szemhéja elnehe-
zült, ujjai azonban egyre fürgébben jártak.
Csak arra eszmélt fel, hogy az utolsó szegecs is a helyére került, és már
nem maradt alkatrész a keze ügyében, amit beépíthetne. Döbbenten meredt
az előtte mozgolódó gépezetre. Legalább négyszer nagyobbra nőtt, és min-
den korábbi báját levetkőzte. Teljesen ismeretlen konstrukció zakatolt előt-
te! Számtalan fogókar és kapaszkodóláb, bordakosárból meredező szelepek
és dugattyúk: csupa szöglet és hideg funkcionális megoldás.
A masina egy darabig várt, majd amikor úgy érzékelte, teremtője nem
helyez belé újabb alkatrészt, nekiiramodott. Gramriff meglepetten utána ka-
pott, de a semmiből előkígyózott egy hosszú, szelvényezett farok, és lesúj-
tott a halántékára. Az ifjonc eszméletlenül hanyatlott a földre.
***
Órákig fel sem tűnt, hogy a masina szabadon kóborol a járatokban, pedig
minden útjába akadó fémtárgyba belekóstolt. Emitt letört csatlakozók és
arasznyi csődarabok, amott szétszórt fogaskerekek és tenyérnyi rézlapok
mutatták, merre járt.
Talán hetekig, hónapokig sem vették volna észre a jelenlétét, mert a gnó-
mok elég sajátos módon értelmezték a rendet. Ha útjukba akadt néhány fél-
redobott szerszám vagy alkatrész, biztosak lehettek benne, jó okkal hever
85
ott, és tulajdonosa csak valami fontosabb feladat miatt hagyta ott heverni
őket.
A műhelycsarnokokban azonban minden csilingelés, kerregés, minden
kopácsolás, bugás és kattogás összhangzatot alkotott. Külvilági fül számára
nem hasonlított semmiféle szabályos dallamra, sőt órák leforgása alatt me-
nekülésre késztettet volná bárki idegent, de a gnómok számára nem létezett
kedvesebb muzsika.
Így a mesterek egy idő után felfigyeltek Gramriff elszabadult masinájá-
ra. Pontosabban a sorra fals hangot adó roppant szerkezetekre, a ki-kihagyó,
vagy ütemtelenné váló dübörgésre.
Hariff mester, aki elsőként megpillantotta, alaposan pórul járt. Hiába
próbálta ugyanis leválasztani a különös masinát a tárcsás csévélőgépéről, az
megzavarodva csapkodott, mint egy veszett patkány, karmolt, harapott, és
jócskán helybenhagyta a meglepett mestert. Aztán a racklagépezet – ahogy
később elnevezték –, alighogy kiszabadult, kibontotta leheletvékony szár-
nyait és eltűnt a műhelycsarnok mennyezetéről lógó cseppkövek közt.
A mesterek csakhamar megállapították: a szinte eleven szerkezet tudato-
san gyűjti be az alkatrészeket, de hogy mi végre, csak találgatni tudtak. Ab-
ban viszont bizonyosak voltak, meg kell állítani, még mielőtt komoly kárt
okoz. Egy elszabadult gnóm masinánál nincs ugyanis veszedelmesebb, fő-
leg ha sorra rongálja meg a telep hosszú ideje zavartalanul működő gépeze-
teit.
Rögtön keresőcsapatokat állítottak fel és csatárláncban fésülték át a jára-
tokat. Kinek mi akadt a keze ügyébe, vagy mit bírt összeeszkábálni hirtelen-
jében, azzal indult neki. Előkerült néhány rugóra kipattanó hurokvető szer-
kentyű, húszujjas finommarkoló, de még egy tízszeresére nyúló, eltéphetet-
len hálókat szövő masina is, míg a többségnek be kellett érnie egyszerű kö-
telekkel, kampós végű botokkal és fogókesztyűkkel.
Ám hiába volt a nagy igyekezet, az elszabadult masinát sehogyan sem
bírták fülön csípni, sorra kicsúszott kezeik közül, és csődöt mondtak trük-
kös szerkezeteik is. Végül az egyik műhelycsarnok alatt, a naftaraktárnál
szorították sarokba. Ekkor már medvénél is nagyobbra nőtt, folyamatosan
zakatoló-sziszegő hangokat hallatott, egyik másik alkatrésze vörös izzásig
hevült. Ki tudja, mivé alakult volna, ha az egyik az egyik távmarkoló fém-
ujjai szikrát nem csiholnak, és jó másfél tucat naftahordó be nem robban.
A tűzvihar másfél tucat meglepett mestert és inast változtatott hamuvá
egy szempillantás alatt, beomlasztott jó pár járatot, megroggyantotta a köz-
ponti műhelycsarnok három fő merevítő oszlopát. Évtizedes munkával épí-
tett és finomított szerkezetek garmadája vált a lángok martalékává, vagy
rongálódott meg végzetesen. Mindenfelé szikrák és olvadt fémcseppek zá-
86
poroztak, a fából faragott alkatrészek azzal fenyegettek, hogy az egész tele-
pet beterítik fojtogató füstjükkel.
A felcsapó lángokat azonban, hála a minden sarkon ott sorakozó homo-
kosvödröknek, de leginkább a bőséges tapasztalatnak, sikerült pár óra lefor-
gása alatt megfékezni, így is jó darabig eltartott, amíg az összes tűzfészket
felszámolták. A zsíros füst még sokáig vastagon ülte meg a járatokat és a
boltozatos csarnokokat.
***
87
Máskor kíméletlen hadi röppentyűk elevenedtek meg, amelyek szempil-
lantás alatt egész városokat törölnek el a föld színéről. Robbanófejes nyíl-
vesszők, olthatatlan lángot köpő ballisták, villámszóró lövedékeket vagy
forró lávát vető katapulták. Temérdek olyan pokolbéli gyilkoló eszköz,
amelyek nemhogy a Zedur-hegység gnómjait, de még Kahre őrült puskamű-
veseit sem kísérthették eddig soha.
Eleinte nem sejtette, honnan eredhetnek ezek az álmok. Aztán egyszerre
csak megértette: a hatodik ujj súgja neki ezeket. Valami izzott a bensőjében,
fortyogott, mint a kitörni készülő láva – megmagyarázhatatlan erő húzta
egyre inkább Kronli útja felé. És ahogy az igazán hatékony gyúelegyhez,
elegendő lett volna egyetlen szikra, egyetlen apró csepp, egyetlen, általa
megalkotott masina.
Gramriff ezért nem mert többé a kezébe venni csákánynál és vésőnél bo-
nyolultabb eszközt. Vagy ha mégis, úgy az utolsó pillanatban szándékosan
elrontotta a barkácsolt szerkezetet, olyannyira elhatalmasodott rajta a rette-
gés attól, hogy egyszer valóságos szörnyeteg válik belőle, és olyasmit alkot,
ami lángba borítja az egész Zedur-hegységet.
A mesterek kézről kézre adták, de egyikük sem jutott vele sokra. Egye-
sek szerint a racklagépezet minden erőt kiszívott belőle, azért került ilyen
állapotba, mások úgy tartották, súlyos bűntudat gyötri, így vagy úgy, de ké-
pességei sokáig alig haladták meg egy bölcsőben heverő kisdedét.
Beriff, az alkimista mester sajátos gyógymódokkal kísérletezett, maga
kotyvasztotta medicinákkal, majd hideg-meleg váltófürdőkkel próbálta ki-
zökkenteni levertségéből. Az idős Mugharr az alapoktól indulva próbálta ta-
nítgatni, hasztalan. Látszólag még a gnóm apróságoknak szánt építőjátékok,
logikai feladványok is túl bonyolultnak bizonyultak.
A végtelen türelmű Wrikk mester évekig küszködött vele, de arra jutott,
jobb lesz távol tartani a finomabb munkáktól, az óraszerkezetektől, precízi-
ós masináktól, mert minden erőfeszítése dacára egy egész műhelycsarnokra
való selejt kerül ki a kezei közül.
Gramriff ide-oda csapódott a mesterek között, hol pár napot, hol hónapo-
kat töltött mellettük. Hiába igyekezett, sehogy nem találta a helyét, pedig
semmire sem vágyott jobban. Egyre hallgatagabb és magányosabb lett egy
olyan közösségben, ahol a hagyományos értelemben vett magánélet nem lé-
tezett, a suttogás és a kiabálás egymástól alig különbözött, ahol egy beszél-
getésbe bárki bármikor bekapcsolódhatott, ha úgy tartotta kedve, s ahol há-
lószoba magánya is társadalmi eseményszámba ment.
Végül Brarf mester vette pártfogásába. Az idős gnóm büszkén viselte az
önmaga által kreált tárnamester titulust, mivel egyedül a sziklafúrásban lelte
88
nagy örömét, és csak a saját tervezésű fúrófejei és markoló kanalai érdekel-
ték.
Mindig újabb és újabb formákkal próbálkozott, azzal sem törődött, hogy
néha kérés nélkül fúrt kisebb-nagyobb üregeket, vagy önmagukba hajló, fe-
lesleges járatokat. A kísérleti fúrófejek azonban rendre beszorultak, így egy
olyan tanítványra, akinek kezében épp a véső és a csákány áll legjobban,
nagy szüksége volt.
Talán még így sem tartott volna ki Brarf mester mellett pár hónapnál to-
vább, de a vénségnek akadt egy másik tanítványa is, saját unokahúga, Rewi-
ka. Gramriffot valósággal megbabonázta a lány fitos orra, bájos szeplői. Ad-
dig is ritkán szólalt meg, de ha Rewika közelében tartózkodott, úgy érezte, a
szíve annyira erősen dobog a torkában, hogy egy hang sem jön ki a torkán.
Ezért ha tehette, a maga suta módján saját kezével formázott gránitrózsák-
kal, kőzetből kicsípett apró kristályokkal kedveskedett neki.
A lányt mulattatta az ifjonc határtalan lelkesedése, de inkább testvér-
öccsét látta benne, aki helyett neki kell eltűrnie bácsikája zsémbes termé-
szetét és lehetetlen kívánságait. Ilyenekből minden napra akadt egypár,
Brarf mester ugyanis nem sokat törődött az ásógépével, csak a fúrófejjel.
Így Rewikára hárult a feladat, hogy üzemképes állapotba pofozza a masinát
az öreg – olykor meglehetősen hajmeresztő – próbálkozásai után.
Így történt, hogy egy nap egy járat fúrása közben különösen kemény
sziklafalat fedeztek fel. Miután Brarf mester legújabb kísérleti fúrófeje cső-
döt mondott, a hagyományos módszer következett: kénytelenek voltak csá-
kányt ragadni. Akármilyen keményen dolgoztak azonban, egy lepedőnyi
függőleges felületen nem jutottak túl.
Gramriff meglepődve figyelt fel az anyag mintázatára, sőt a kőzet árnya-
lata is elütött kissé a szomszédos falakétól. Ami azt illeti, túlságosan szabá-
lyosnak találta a határvonalait. Izgatottan megvakarta az orrát, majd óvato-
san a falra tapasztotta a fülét, és megkopogtatta.
Brarf mester azonban türelmetlenkedni kezdett.
– A Teremtő arany fogaskerekeire, nem érünk rá, fiacskám! Még a Mó-
dosított Kilences Fúrófejet is ki szeretném próbálni! Teljesen le vagyunk
maradva az ütemtervvel!
Alig várta már, hogy a járatot újra betöltse a mögöttük tornyosuló masi-
na dübörgése, a kőbe maró fém csikorgó moraja. Amíg ehhez a sziklafalhoz
nem értek, Brarf mester keble dagadozott a büszkeségtől. Az általa tervezett
fúrófej szinte falta a köveket, mohón habzsolt, de aztán csikorogva elvásott
a különös sziklán. Márpedig ez türelmes és aprólékos munkát jelentett, ami-
nél vajmi kevés hasznát látta az ásógépének.
89
Brarf mester nem szeretett várakozni. A gnómok azon népes csoportjá-
hoz tartozott, akik számára a jövőnek már a jelenben el kell kezdődnie, kü-
lönben roppantmód kellemetlenül érzik magukat. Ez a külső szemlélő szá-
mára leginkább a türelmetlen lábdobolásban, az ujjak ropogtatásában, de
legfőképp felesleges kérdésekben mutatkozott meg.
– Ugyan már, bácsikám! Hagyjuk dolgozni Gramriffot! – csitította Re-
wika. – Gramriff, szerinted miért akadt el a fúrófej?
Az ifjonc füle elvörösödött, nagyot nyelt.
– Szerintem valami üreg lesz mögötte – bökte ki végül.
Az öreg megcsóválta a fejét.
– Az nem lehet! A számításaim szerint itt fél mérföld hosszan tömör kő-
zetnek kell lennie – jelentette ki sértett magabiztossággal. – Nézd, még az
óntelér is folytatódik! Talán rosszul mérted fel, Gramriff! Mikor indíthatom
végre az ásógépet?
– Azt mára elfelejthetjük – jegyezte meg Rewika. Bácsikája bosszús te-
kintetét látva hozzátette: – Az imént vizsgáltam át. Ez a sziklafal túlságosan
megkínozta. Rég ki kellett volna már cserélni az áttételeket, a fogaskerekek
is mind elkoptak. Vagy a fúrófejjel lehetett a hiba.
– Micsoda? – szakadt ki a mesterből. – Ezer srófhúzó és villásszelep! Én
magam terveztem azt a fejet, már hogy lenne vele bármi gond?
– Még soha nem láttam efféle kőzetet. Lehet, hogy nem természetes kép-
ződmény, azért akadt el az ásógép – kelt a lány védelmére Gramriff. – Ez
nem gránit, a szerkezete inkább fémötvözetre emlékeztet, de hogy mögötte
üreg lesz, abban biztos vagyok.
Brarf mester türelmetlenül legyintett.
– A Teremtő acélszelepeire! Akkor hogyan állt volna ellen idáig az ásó-
gépnek? Ki hallott már ilyet?
Azzal előhúzott egy túldíszített, óramű meghajtású műszert, amelynek
egyik végéből hosszú réztölcsér nyúlt ki. Megforgatott rajta néhány kallan-
tyút, mire kattogó zaj támadt, mintha apró kalapácsok csilingeltek volna
benne egy miniatűr kovácsüllőn. A réztölcsért a falhoz nyomta, és ráhajtotta
a fülét.
Egy jó darabig hallgatózott, majd felnyögött.
– Ezer srófhúzó és villásszelep! A kölyöknek igaza van! Ez a kis műszer
még soha nem hagyott cserben. Hogy nem vettük észre idáig?
Gramriff vállat vont.
– Talán mégis meg kellene kerülni, mester.
A tárnamester a szürke falat bámulva megcibálta szakállát. Sehogy sem
akaródzott neki visszavonulót fújni. Gramriff közben óvatosan körbetapo-
90
gatta a sziklafalat ott, ahol a határvonalat sejtette. Alig érintette meg, az erő-
vonalak vakító fehéren lüktetni kezdtek, majd az egész felület remegni kez-
dett. A kőfal egy szempillantás alatt eltűnt, mintha ott sem lett volna. Szabá-
lyos, négyszögletes nyílás ásított rájuk.
Rewika meglepetten felkiáltott, Brarf mester szája tátva maradt a csodál-
kozástól. Gramriff az ujjaira bámult, majd a nyílásra. Még soha nem tapasz-
talt hasonlót.
– A Teremtő acélszelepeire! Szép munka, fiacskám! –lelkendezett Brarf
mester, amint visszanyerte hangját. Máris elfelejtette minden bosszúságát,
és elégedetten megveregette tanítványa vállát. – Erről beszéltem! Megy ez,
mint a karikacsapás!
Gramriff továbbra is hitetlenkedve bámult maga elé.
– Nem értem, mi történt – mormolta. – Alig nyúltam hozzá, szinte magá-
tól feltárult. Mintha csak egy ajtót nyitottam volna ki.
A tárnamester megköszörülte a torkát.
– Az most mindegy is, lépjetek csak hátrébb! A Teremtő acélmerevítőire
mondom, beindítom a masinát, és ripsz-ropsz kitágítjuk azt a nyílást!
Rewika a feje fölé emelte bányászlámpáját, és izgatottan felkiáltott:
– Szerintem várhat még az a fúrófej! Ezt nézzétek!
A gyenge fénynél kanyargó folyosót pillantottak meg. A falak tompán,
fémesen csillogtak, a lyukacsos padló enyhén befelé lejtett. Párás forróság
áradt a nyílásból, a levegőt nehéz, avas szag ülte meg.
– Ezer srófhúzó és villásszelep! Ez aztán a bűz! – fintorodott el Brarf. –
Az első ásógépemre emlékeztet. Az is ősöreg masina volt már, mire hozzám
került, de hiába próbáltam ki rajta egy sor kenőolajat, csak recsegett-ropo-
gott továbbra is.
Gramriff, társai habozását látva, elsőként lépett át a nyíláson. Kíváncsian
tapogatta a falakat, megkopogtatta a padlót is. Ugyanaz a furcsa ötvözet, ál-
lapította meg. Szó sem lehetett természetes képződményről. Csak azt nem
értette, miféle járatra bukkanhattak ilyen közel a telep központi csarnokai-
hoz. Megcsóválta fejét, majd továbbment.
A folyosó elég szűknek bizonyult, mintha készítői nem számítottak vol-
na rá, hogy bárki csak úgy sétafikálna benne. Akadt pár apróbb üreg, szűk
nyílás, amelyekbe a karját is alig tudta volna beledugni. Lépteit tompán
kongó zaj kísérte, időnként finom remegés futott végig a falakon. Úgy érez-
te, mintha egy gigantikus gépezet belsejében bolyongana.
Végül a folyosó elágazott: Gramriff bepillantott a balra eső járatba,
amely egy kisebb kamrába torkollott. Önkéntelenül felkiáltott, és hitetlen-
kedve hordozta körbe lámpását. A falakon apró kristályok parázslottak te-
91
nyérnyi foltokban. A padlón fémdarabok és széthajigált szerszámok kupacai
hevertek. Átható volt a bűz.
– Mi lehet ez az üreg? – kérdezte Rewika. – Műhely?
Gramriff bizonytalanul bólintott. Tekintete a félhomályt fürkészte, attól
tartva, hogy barlangi szörnyeteg veti rájuk magát.
– Elég elhagyatottnak tűnik – jegyezte meg a lány.
Erőt merítve Rewika közelségéből, Gramriff belépett a kamrába. Az aj-
tónyílástól jobbra jókora asztalt vett észre; ugyanabból az ismeretlen fémöt-
vözetből készült, mint ami a falakat borította, csak kékesebb árnyalatban.
Széles tárcsák, tömzsi karok, miniatűr emeltyűk és parányi fogantyúk alkot-
tak bonyolult rendszert rajta. Körülöttük, felettük apró kristályok fénylettek
tompán.
Szabályos közönként finoman megmunkált rácsokat helyeztek el az is-
meretlen kezek, alatta túldíszített, óramű meghajtású szerkezetek bújtak
meg, amelyek szemmel alig kivehető fogaskerekekből, rugókból és más ap-
ró alkatrészekből álltak.
Rewika megforgatott néhány tárcsát, találomra elfordított egy-egy kart,
de egy pisszenés sem hallatszott. A lány csalódottan megpöckölt még pár
kapcsolót, aztán figyelme a szerszámok felé fordult.
Az asztal körül mindenfelé vékony fejű srófhúzók, finom munkához
használatos rézfejű kalapácsok hevertek, mellettük halomba hányva csavar-
kulcsok, borotvaéles szikék és kampós csipeszek. Akadt azonban pár holmi,
amit nem tudtak hova sorolni.
– Láttál már valaha is ilyen szerszámokat? – kérdezte a lány.
– Nem, soha. Egyáltalán, mire használhatják ezeket?
– Soha nem tudjuk meg, ha csak meresztjük a szemünket! – felelte mo-
solyogva Rewika, azzal óvatosan felemelt egyet az ismeretlen tárgyak kö-
zül.
Találomra Gramriff is kiválasztott egyet. A fémes nyél hűvösen simult a
tenyerébe. Először kissé ormótlannak találta a fogását, de amikor közelebb-
ről megnézte, szinte tökéletesen illeszkedett az ujjaihoz. Hitetlenkedve for-
gatta a kezében. Már cseppet sem tűnt hidegnek, sőt idővel kellemesen fel-
melegedett.
A hüvelykujjával tétován megpöckölt egy apró kallantyút, mire a szer-
szám mormogó hangot adott. Gramriff meglepetésében majdnem elejtette,
de meghökkenve vette észre, hogy az továbbra is kezéhez tapad. Óvatosan
visszatette az asztalra, és finoman lefejtette róla az ujjait.
A lány által választott szerszám csak halkan kattogott, de amikor elfor-
gatott rajta egy tárcsát, izzó fémfolyam spriccelt ki belőle vékony sugárban.
92
Ahogy hozzáért az asztallaphoz, apró foltban megolvasztotta, ám rögtön
meg is szilárdult. Együtt bámulták a. tökéletesen szimmetrikus szegecset.
Rewika felkapott egy másik szerkentyűt, amely a Hrofgarr-féle módosí-
tott nyeles fűrészre emlékeztetett. Kicsit rázogatta, meghúzta a kallantyút, a
füléhez emelve hallgatta a morgását. Szeme felcsillant.
– Hú, ez nagyon izgalmas! Talán valami kézi furdancs lehet. Vagy vala-
mi mechanizált kalapács? – lelkendezett, majd megmarkolt egy újabbat.
Mintha csak Krimma asszonyság legendás cukormázas süteményei közé
keveredett volna: nem tudott betelni a szerszámokkal, azt sem tudta, me-
lyikhez nyúljon.
Gramriffot egyáltalán nem hozták tűzbe az ismeretlen eszközök, inkább
az asztalon heverő egyik vékony fémlapot kezdte vizsgálgatni. Apró jeleket
látott rajta; homlokráncolva forgatta a kezében, aztán meglepetten felkiál-
tott.
– Én láttam már valahol ilyen írást! •
– Tényleg? Mégis hol? – kérdezte Rewika.
– Pár hétig könyvtáros segéd voltam a vén Rawfnál – magyarázta Gram-
riff. – Csak aztán valahogy elrontottam a katalogizáló gépét, így fél évig új-
ra egyesével kellett kikeresnie mindent.
– Olyan sokáig húztad a vén morgó medve mellett? –kérdezte a lány
csodálkozva. – Velem pár perc múlva már szóba sem akart állni, pedig csak
olyan találmányokról kértem tőle leírást, amiket gnóm asszonyok készítet-
tek.
– Gnóm asszonyok? Nem csoda, hogy a vén Rawf dühbe gurult! Igazi
megcsontosodott agglegény, ki nem állhatja a női nemet.
Összenevettek. Gramriff a lapokra bökött.
– Szóval találtam ott pár régi feljegyzést, azokban előfordult hasonló
írás. Ott találmányok kísérleti leírásához használták.
– Nem is sejtettem, hogy ott ilyesmi is akad. Azt hittem, csak poros fóli-
ánsok meg hasznavehetetlen találmányok leírásai gyűlnek ott.
– Pedig ha tudnád! Sokféle könyv hever ott, de még Rawf mester masi-
nájával is képtelenség átlátni az egész könyvtárat.
A lány a fémlapok felé biccentett.
– Na és ezeket el tudod olvasni?
Gramriff zavarában a kezében tartott fémlemez fölé hajolt, egy darabig
böngészte, majd csalódottan megrázta a fejét.
– Alig pár szó értelmes. Titkosírásnak nézem.
– Titkosírás? Ez egyre izgalmasabb! Lehet, hogy ez a műhely valame-
lyik híres mesteré volt?
93
A lány közelebb hajolt, majdnem egymáshoz értek a félhomályban.
Gramriff zavartan hátrébb lépett, Rewika elpirult.
– Úgy látom, kell hozzá egy megfejtőkulcs, különben semmire sem me-
gyünk vele – motyogta Gramriff.
Ekkor csörömpölés hallatszott, melyet dübörgő hangzavar követett, az-
tán pár pillanat múlva újra visszatért a halk duruzsolás. Gramriff felkapta
fejét, aggodalmas tekintettel nézett körül.
– Hova lett Brarf mester? – kérdezte. – Kint maradt?
– Nem, utánam jött. Bácsikám? – kiáltotta Rewika. –Merre vagy, bácsi-
kám?
A tárnamester a szomszédos járatból bukkant fel. Arca sápadt volt, mint-
ha kísértetet látott volna, szája szélén egy ideg rángatózott, szeme azonban
átszellemülten csillogott.
– Ezt látnotok kell! Gyertek utánam!
A lány habozás nélkül követte Brarf mestert, ám Gramriff előbb még a
zsebébe tömött egy jókora köteget a fémlapok közül, csak aztán indult utá-
nuk.
***
94
A gyenge fényben úgy tűnt, mintha nyirkos pára áztatná szenvtelen fém-
arcukat, mely talán gnómokat mintázott. Fejük szinte súrolta a mennyezetet,
domború koponyájukat, mint tölgyfalevél fonákját az erek, apró vésetek há-
lózták be. Szemüket tompán csillogó topázok és rubinok mozaikjából alkot-
ták meg az ismeretlen mesterek. Az izmok, inak helyén acélrugók csillog-
tak, vállukon széles vaspántok íveltek át, mintha csak tornapáncélt viselő
erigow-i lovagok lennének.
Gyomortájékon rugók és apró szelepek kandikáltak ki a burkolat alól.
Aránytalanul vastag lábakon álltak, térdük ízületét mintha valami vadászó
macskaféle hátsó végtagjáról mintázták volna. A karmos lábfejek mellett
apró kerekek sorakoztak – talán, hogy könnyen egyik helyről a másikra le-
hessen gurítani őket.
Ki tudja, mióta rejtőzhettek a csarnok mélyén, mégsem tapadt meg raj-
tuk semmi szennyeződés, sem élő sem holt anyag. Egyik-másik összegör-
nyedve, fejét mellkasára ejtve várakozott, de akadt néhány, amelyik mozdu-
lat közben merevedett meg.
Rewika átfurakodott az izgatottan jegyzetelő Brarf mester mellett, mint-
ha különös erő vonzotta volna a szoborgépezetekhez. Odaérve az egyikhez
kíváncsian megkopogtatta a fémburkolatot.
– Ejha, nem vas, nem is acél! Talán bronz? – töprengett hangosan, majd
ujját a szobor mellkasába nyomta. Meglepetten felkiáltott: – Olyan puha,
mint a nedves agyag!
Gramriff sem akart lemaradni mögötte, odalépett hát egy másik szobor-
gépezethez. Álmélkodva nézte az ívek és hajlatok tengerét, majd tekintete a
bal kézre tévedt. Hat ujja van, mint nekem, állapította meg döbbenten.
Megroggyant a térde, és önkéntelenül megragadta a bal kart. Alig érin-
tette meg, a szoborgépezet mellkasát borító fémlemez vésetein vakító fény-
folyam ömlött végig, különös ábrát villantva fel. Alig kivehetően ugyan, de
egy tizenkét ágú fogaskereket formázott, közepén lángoló szemmel.
Gramriff hátratántorodott, majd megvetően felkiáltott.
– A Teremtő szent nevére! Átkozott gépimádók!
A csarnok falai baljóslatúan visszhangozták szavait. Nem sok szimbó-
lum váltott ki nagyobb indulatokat a Zedur-hegységben, mint a tizenkét ágú
fogaskerék. A korok hajnalán akadt néhány – gnóm szemmel nézve is –
eszelős ezermester, akik a Teremtő megcsúfolására olyan gépezetet próbál-
tak megépíteni, amely nemcsak jár, de beszél és gondolkozik is. Masináikat
megtestesült istenségként imádták, ám a Zedur-hegység gnómjai száműzték
őket maguk közül.
Rewika riadtan fordult felé, majd bácsikájára nézett. Gramriff újra meg-
érintette a gépezetet, mire a jelkép újra felvillant.
95
– Mester, ezek itt a gépimádók alkotásai! Az átkozott fogaskerék és a
lángoló szem!
Az idős gnóm elhűlve meredt tanítványaira. Ő maga hiába tapogatta, hi-
ába simogatta a szoborgépezetet, az neki, akárcsak Rewikának, egy halvány
szikrát sem produkált.
– Az nem lehet – bökte ki végül, majd, talán a saját megnyugtatására,
hozzátette: – A gépimádók legendája csak dajkamese, amivel a gyerekeket
ijesztgetik.
– De bácsikám, én is láttam a jelet – szólt közbe Rewika.
A tárnamester fürkészőn nézett tanítványaira. Remélte, nem csak a bo-
londját járatják vele. Nem úgy ismerte őket, mint akik a gépimádók ezerszer
elátkozott nevét tréfaképp a szájukra vennék.
– Akárhogy is, reménykedjünk benne, hogy ezt csarnokot már rég itt
hagyták. Ha azoknak a meséknek csak a fele igaz, semmi kedvem nincs ösz-
szefutni velük – jegyezte meg elgondolkozva.
A csarnok vége félé sandított, mintha azt méricskélné, mekkora munka
lehetett ásógépekkel kivésni, amikor egy fénylő nyílásra lett figyelmes.
– Ti is látjátok? – kérdezte izgatottan. – Mi lehet az?
Rewika a fejét rázta.
– Nem tudom, bácsikám, idáig nem világított ott semmi.
Gramriff védekezően széttárta a kezeit.
– Én nem értem hozzá semmihez. Brarf mester kurtán biccentett,
– Akármi is legyen az, én megnézem közelebbről – mondta színtelen
hangon, erősen megmarkolva a csákányát. – Nem szeretném, ha egy sötét-
ben bujkáló gépimádó kerülne a hátunkba.
Gramriff és Rewika összenéztek, majd a tárnamester után indultak. Rop-
pant szerelőállványok mellett haladtak el, amelyeken, mint csatába induló
sereg, alkatrészek miriádjai sorakoztak. Gramriff iszonyodva nézte a gépe-
ket alkotó gépek végeérhetetlen sorát. Brarf mester nem zavartatta magát;
ha megtetszett neki egy-egy darab, feneketlen zsákjába süllyesztette. Néha
meg-megállt, izgatottan papirost kapott elő egyik zsebéből, ráfirkált pár
sort, majd visszagyömöszölte.
A fény egy szűk, négyszögletű kamrából árad, falait, a padlóját kristá-
lyok borították vastagon: egyaránt akadt alig körömnyi, arasznyi és hosz-
szabb, hegyes, tompa, egyenes és csonka. A leghatalmasabb kétségkívül a
kamra közepén magasodott föléjük. A tetejéből meredező alkarnyi kinövé-
sek a mennyezet felé nyújtózkodtak.
Gramriff óvatosan a kezébe vett egy arasznyi kristályt. Színe az olvadt
aranyéra emlékeztette, de ahogy közelebbről megvizsgálta, csúszkált a te-
96
nyerében, mintha csak élne. Szokatlanul könnyűnek és kellemes melegnek
érezte, majd egyszerre bíborvörössé változott.
Ahogy felpillantott, összeakadt a tekintete Rewikáéval Félénken elmoso-
lyodott, és átnyújtotta a kristályt neki.
Ekkor zümmögő-búgó hang támadt, mintha darázsraj szorult volna a
kamra falába, és egyre erősödött. Gramriff a középső kristályra nézett.
– Mozog! – kiáltott fel.
– Micsoda? – igyekezett túlkiabálni a zúgást Brarf mester.
– A kristálytömb! – mutatta Gramriff.
Brarf mester kételkedve nézett az ifjoncra, ám ekkor ő maga is észrevet-
te: a kristály lassan, de határozottan forgott, mintha nem is érintkezne a pad-
lóval, és pillanatról pillanatra gyorsult. Brarf tekintetét foglyul ejtette a szik-
rázó-fénylő tömb.
Ekkor a csarnok falai megremegtek, recsegés-ropogás támadt. .
– Gyorsan, kifelé! – kiáltotta Gramriff, és a kijárat felé rángatta a meg-
szeppent gnómokat.
Rewika felsikított.
– Ránk omlik az egész!
Az oszlopokon ideges rángások futottak végig, a falak tövéből sziszegve
sűrű gőz gomolygott elő. Rewika rémülten kapaszkodott Gramriffba. Né-
hány magasban rögzített fémgerenda megadta magát sorsának, a mennye-
zetről jókora szikladarabok hullottak alá. A padló úgy hullámzott a talpuk
alatt, hogy alig bírtak lépni.
Rewika megbotlott a kanyargó tömlők egyikében, de Gramriff erősen
megmarkolta a karját. A következő rengéshullámnál azonban mindketten el-
terültek a földön. Az ifjonc eszmélt először, gyorsan feltápászkodott, majd
ölbe kapta a lányt, és a kijárat felé tántorgott vele.
Brarf mester már a csarnok bejáratánál tartott, mire észrevette, tanítvá-
nyai messze lemaradtak mögötte. Szakállát tépve sürgette őket, míg át nem
vergődtek az emelkedő-süllyedő gépsorok mellett.
Szerencséjükre a barlangba vezető nyílás nem omlott be, ám így is soká-
ra furakodtak csak át rajta. A rengésnek hamarosan vége szakadt, a nagy
nyugalom azonban viszonylagosnak tűnt, néha nyugtalanító remegések fu-
tottak végig a falakon.
Alighogy Rewika újra szilárd padlót érzett a lába alatt, Gramriff nyakába
vetette magát.
– Ó, Gramriff! Megmentetted az életünket!
Az ifjú gnóm szerényen elmosolyodott, tétován megvakarta fülét.
– Ugyan, semmiség, bárki megtette volna – motyogta.
97
Csodálkozva vette észre, hogy cseppet sem jön zavarba a lány érintésé-
től. Sőt, kisvártatva azon kapta magát, hogy kéz a kézben üldögélnek, hátu-
kat a barlang falának vetve.
Brarf először Rewikára nézett, aztán Gramriffra, szája sarkában mosoly
bujkált.
– Szép volt, kölyök – biccentett oda, miközben egy gyolcsdarabot halá-
szott elő az egyik zsebéből, hogy lehorzsolt könyökét ellássa.
– Nem is sejthettem, hogy a csarnok falai ilyen ingatagok – jegyezte
meg kicsit később. – Szerintetek menynyi időbe telne újra kiásni a csarno-
kot?
– Kiásni? – kérdezte Gramriff meghökkenve.
– Bácsikám, nem volt elég mára?
– Miért? Csak nem gondoljátok, hogy azt a sok értékes holmit otthagy-
juk? Nem, gyermekeim! Még ha seregnyi gépimádó lapul is odabent a ma-
sinák tövében, akkor sem! Sőt, idehívom az összes nagyokost a telepről,
hogy lássák, igenis van értelme új járatokat ásni!
Azzal – saját fontosságának tudatában – peckesen elsétált a telep irányá-
ba. Még hallották, hogy vidám kis nótát dúdolgat a párjukat kereső móku-
sokról, aztán magukra maradtak.
– Szerinted tényleg gépimádók lakták azt a barlangot? – kérdezte kisvár-
tatva Rewika. Gramriff vállat vont.
– Azt nem tudom, de talán ezekből kiderül – mondta, azzal előhalászta a
fémlapokat. –Elhoztad a kamrából?
– El bizony, talán mégiscsak el tudom olvasni őket.
– Na és a kód? Azt mondtad, titkosítottak, vagy nem?
Gramriff kezében forgatta az egyik lapot, hosszasan vizsgálta felszínét.
Egyszer csak felkiáltott. –Igen, ez lesz az!
– Melyik? Egyáltalán mit találtál meg?
– A kulcsot! Látod, erre a lapra rugós alkatrészt karcoltak, és itt a szöveg
mellette, ez a kis ábra. Ez lesz a kulcs – magyarázta lelkesen. Gyorsan meg-
nézte a többi lapot is, aztán csak a fejét csóválta. ,
– Mégsem ez az? – kérdezte Rewika.
– Ez csak ehhez a laphoz jó, a többinél nincs értelme. –Kár.
Gramriff hirtelen a homlokához kapott.
– Várjunk csak! Lehet, hogy változó kódot használ – mondta, aztán sza-
vai motyogásba fulladtak.
Így sokáig észre sem vették, hogy körülöttük kezd megváltozni a világ.
Sokan úgy tartják, a gnómok legfontosabb tulajdonsága páratlan kéz-
ügyességük, amivel azt a temérdek trükkös masinát megalkotják.
98
Nos, közel járnak az igazsághoz. A Zedur-hegységben élő gnómok azon-
ban jól tudják, az csupán a második legfontosabb. Az első helyen a kíván-
csiság áll.
Brarf mester alig újságolta el néhány jó ismerősének és régi vetélytársá-
nak felfedezését, a hír hamarosan az egész telepet bejárta. A gnómok kis
csoportokba verődve tárgyalták az izgalmas részleteket. Kétség sem fért
hozzá, pár napon belül az Zedur-hegység összes közösségében tudni fognak
róla.
Á tárnamestert egyedül az érdekelte, hogy elég munkaerőt szerezzen a
csarnok kiásásához, ezért nem átallott kissé szépíteni a történteken. Nem-
csak az omlásveszélyről nyilatkozott lekicsinylően, hanem a gépimádók he-
lyett is csupán a csodálatos szerszámokról és a temérdek furmányos alkat-
részről mesélt színes szavakkal.
Célt ért vele: aki csak élt és mozgott a telepen, és nélkülözhető volt a
műhelyekből, mind Brarf csarnoka felé vette az irányt. A tárnamester lelke-
sen szervezte őket brigádokba.
Gramriff és Rewika éppen ekkor találtak rá.
– Brarf mester, nem szabad kiásni a csarnokot!
– Bácsikám, Gramriffnak igaza van! Megfejtette az egyik fémlapot.
A tárnamester nem válaszolt azonnal. Körülötte nagy csapat gnóm sür-
gölődött: felszerelésüket ellenőrizték, beállították a csigákat, felcsörlőzték
az emelők láncait, Közben izgatottan tréfálkoztak, mintha így akarnák ki-
sebbíteni az omlásveszélyt.
Gramriff nem hagyta magát.
– Brarf mester, a feljegyzésekben világosan le van írva, hogy ez egy fél-
resiklott kísérleti telep. Nem szabad megbolygatni!
– Ugyan már, kölyök! – legyintett az idős gnóm. – Valóban félelmetes
hely lehetett egykor a csarnok, de most már nincs mitől tartani.
Rákiáltott egy csapat gnómra.
– Hé! Mondtam már, hogy a hármas csörlőt hozzátok ide, ez fabatkát
sem ér! – Odafordult Gramriffhoz. – Látod, előbb rendesen alá kell ducol-
nunk a csarnokot.
– Nem is törődsz a veszéllyel? Alig pár órája majdnem a nyakunkba om-
lott az egész!
– A Teremtő acélszelepeire, tudom, hogy veszélyes! De ha te is segíte-
nél, sokkal előbb végeznénk!
Gramriff dühösen fújt egyet, és hátrébb lépve kikerült a tárnamester kö-
rülötti kavalkádból.
99
– Talán a bácsikám mégiscsak ért hozzá! – mondta Rewika elbizonytala-
nodva.
– Ettől tartok én is.
A lány meglepetten nézett rá.
– Hogyan?
Az ifjonc elővette az egyik félig megfejtett fémlapot.
– Nézd, ezen a kísérlet várható eredményéről írnak. Ezek a masinák nem
csupán működőképesek, de önállóan alkotnak új gépeket.
Rewika összevonta szemöldökét.
– Azt mondtad, nem vagy biztos a megfejtésben. Nem lehet, hogy félre-
értelmezed?
Gramriff megrázta a fejét.
– Kizárt, a masináknak is hat ujjuk van. –De hát az miért baj? – kérdezte
a lány.
– Ismered Kronli legendáját?
– Igen, de az hogy jön ide?
Gramriff válasz helyett elővonta balját. Évek óta bőrkesztyű rejtette testi
elváltozását, nem mintha így megszabadult volna az átok súlyától, de első
pillantásra legalább nem az jutott mindenki eszébe róla. Most lerángatta a
kesztyűt, és felmutatta igaz valójában a bal kezét.
Rewika szája tátva maradt.
– Ez azt jelenti, hogy…
– …hogy ha nincs szerencsénk, a masinák alkotói is Kronli-félék voltak.
Akkor pedig az egész telep veszélyben van!
– Ő! – nyögte Rewika. Kétségbeesve bámult maga elé. Hitte is, nem is
Gramriff szavait, de nem tudott dönteni bácsikája és a homályos veszede-
lem között.
Felpillantva ismerős arcot fedezett föl a forgatagban.
– Ott van Wrikk mester, próbáljuk meg neki elmondani!
Gramriff kételkedve nézett rá, mégis beleegyezett. Am a végtelen türel-
méről híres mesterrel sem mentek sokra.
– Roppant érdekes teória, Gramriff – bólogatott, ám szinte oda sem fi-
gyelt, izgatottan nyújtogatta nyakát a barlangnyílás felé. Szemmel láthatóan
nem akart lemaradni semmi fontos eseményről.
– De a jel! A gépimádók jelképe felvillant a szoborgépek mellkasán! –
magyarázta Gramriff.
– Igen, a gépimádók, persze, persze. Alkalomadtán majd elbeszélgetünk
róla. Most viszont tényleg sürgős dolgom akadt.
Az ifjonc lehajtotta a fejét.
100
– Senki nem hisz nekem – mondta csüggedten a lánynak. – Ezerszeresen
is átkozott legyen a bal kezem!
Rewika belé karolt.
– Várj, megpróbálok én is beszélni Wrikk mesterrel. Vagy legalább fi-
gyelmeztetni azokat, akik elsőnek lépnének be a csarnokba. Rám talán hall-
gatnak majd.
Azzal otthagyta Gramriffot, és megpróbált előrefurakodni a járatban sor-
ra eltűnő gnómok között, Ekkor egy kéz nehezedett az ifjonc vállára. Felné-
zett – egyenesen Brarf mester szemébe.
– Fiacskám, tudom, nehéz neked, de ez életem legszebb napja. Ne rontsd
el!
– Nem szeretném, mester, de…
A tárnamester felemelte a mutatóujját.
– Semmi de! Segíts eltávolítani innen az ásógépet! Most csak útban lesz.
Gramriff alig kapaszkodott fel az ásógépre, amikor a járatból hatalmas
csattanás, majd rémült sikoltozás hallatszott. Gramriff kétségbeesetten sze-
gezte tekintetét a nyílásra. Elszorult a gyomra.
Ekkor tucatnyi gnóm rontott ki a járatból, fejvesztve menekültek. Néhá-
nyan remegve visszafordultak, hogy megpillantsák üldözőjüket. A nyílásban
komor fémpofa bukkant fel. Az ezüstös mintázatok megvonaglottak rajta,
apró szikrák patakzottak az illesztések mentén. A szoborgépezet felemelte
fejét, majd lassú, merev mozdulatokkal kiegyenesítette felsőtestét. A meg-
elevenedett masina lassan elfordította fejét, és nagy léptekkel a gnómok felé
indult.
Az elsőt követte a második, a harmadik. Gramriff kétségbeesetten keres-
te tekintetével Rewikát a tömegben. Megcsapkodta az ásógép fedelét, hogy
magára vonja Brarf mester figyelmét. Amikor megfordult, a bejárati nyílás
előtt két gépszörny éppen féktelen tombolásba kezdett, karokat és lábakat
metszettek le, cuppogó zajjal tépték szét remegő áldozataikat. A kiömlő vér
csúszóssá tette a járat padlóját. A harmadik masina hálót vetett a menekü-
lőkre, kettesével-hármasával ejtve foglyul a rémülten visítozó gnómokat.
– Rewika! – bömbölte Gramriff kétségbeesetten.
Ekkor az ásógép végre nekilódult, majd nagyot zökkenve befordult az
egyik kanyarban. Gramriff hátrazuhant a gépezet belsejébe. Feje nagyot
koppant az egyik tartóoszlopon, és eszméletlenül terült el a padlón.
***
101
Csak rövid időre tért magához, amikor Brarf mester kötést cserélt a fe-
jén,
– Pihenj; kölyök! – mondta, és biztatóan megpaskolta az arcát.
A második eszmélés sokkal később következett be. A sok limlomból, fél-
redobott szerszámok kupacaiból úgy sejtette, a telep szélén kanyargó, félig-
meddig elhagyatott járatok egyikében lehetnek. Gramriff órákig hevert
mozdulatlanul.
Hallotta, hogy Brarf mester a kacatok közt keresgél, valakivel fojtott
hangon vitatkozik, de nem Rewika volt az, ezer közül is megismerte volna.
A lányra gondolva kiszáradt a szája, tehetetlenségében ökölbe szorult a
keze. Fel akart pattanni, hogy rögtön a keresésére induljon, de alig ült fel,
szédülni kezdett. Visszahanyatlott hevenyészett fekhelyére, majd újra álom-
ba merült.
Arra ébredt, hogy valami hegyes nyomja az oldalát. Azok az átkozott
fémlapok! Dühösen félre akarta hajítani, végül mégsem tette. Talán újra el
kellene magyarázni Brarf mesternek, mi olvasott ki belőlük. Körülnézett, de
az öreget sehol sem látta. Az egyik szemétkupac tövéből magához húzott
egy rég kimustrált, de még halványan derengő parázsgömböt, és addig dör-
zsölgette, amíg fel nem izzott belsejében a fényív.
Óvatosan kiterítette maga elé a lapokat, és homlokráncolva próbálta
megfelelő sorrendbe rakni őket. Arra hamar rájött, a lemezek nem egymás
után következnek, legalábbis nem úgy, mint egy könyvben a lapok. Az írás-
jelek mögé karcolt ábrákat, apró véseteket figyelte.
Alig kivehetően ugyan, de az átkozott tizenkét ágú fogaskerék, közepén
a lángoló szemmel mindegyik lapon azonosítható volt. Aztán megértette. A
nagy képhez nem kellett mást tennie, mint laza körben elrendeznie a fémle-
mezeket, s addig forgatni, amíg ki nem adják így is a gyűlölt ábrát.
A megfejtés most már sokkal könnyebben ment: fémlapokra rótt szöveg,
egyfajta kísérleti napló, meglehetősen szűkszavú volt, így Gramriff a képze-
letére támaszkodva pótolta ki a hézagokat.
Egy régi történet bontakozott ki a szeme előtt. Az ősidőkben a legtapasz-
taltabb gnóm mesterek egy csoportja a Nagy Terven dolgozott: az emberi
fajt szerették volna megmenteni. Akkortájt gyorsan váltakozott a háború és
béke időszaka, végtelen körforgásnak látszott, amiből az emberek számára
nincs kiút, és amíg ők hadakoznak, a világ egy helyben toporog.
A régi mesterek arra a véleményre jutottak, hogy egyedül a mechanika
csodái segíthetnek rajtuk. Ha nem kell nélkülözniük, ha egyforma erősek és
ügyesek, talán nem fecsérlik el minden erejüket az egymás közötti háborús-
kodásra.
102
Ám túl sokáig tartott, hogy akár egyet is megtanítsanak a tudományukra,
és az emberek legjobb mesterei még a gnómkölyökkel sem vehették fel a
versenyt. A Nagy Tervet kudarc fenyegette, márpedig míg a mechanika nem
jut el mindenkihez, addig az egyenlőtlenség viszályt fog szítani, a viszály
pedig újabb háborúkat jelent. Ezért a gnóm mesterek olyan szerszámokat
adtak emberi tanítványaik kezébe, amelyekkel sokkal ügyesebbé váltak. Vé-
gül arra jutottak, hogy átalakítják őket.
Gramriff meglepetten kiáltott fel, kétszer is ellenőrizte a megfejtést. A
szoborgépezetek valamikor emberek lettek volna? Képtelenség! Folytatta a
napló olvasását.
Egy különleges kristály segítségével átformált új nemzedék, a gnóm
mesterek nagy örömére, egyfolytában barkácsolt. Sőt, olyan eszközöket is
készítettek, amelyek még tanítóikat is meglepték. Am a mesterek nagyot hi-
báztak, véletlen egybeesések sorozatának tudták be teremtményeik újításait.
Végig abban a hitben éltek, az emberek ostobák a mechanikához. Kiderült,
ez korántsem igaz. Nagyon is leleményesek, ha egymást kell pusztítaniuk. A
testükbe épített szerszámok még vérszomjasabb gyilkológépekké tették
őket, és ott folytatták a háborúskodást, ahol abbahagyták. Végül tanítóik el-
len fordultak.
A napló szerzője sorra írta le a meddő kísérleteket, amelyekkel a helyes
mederbe próbálták visszaterelni egyre inkább gépezetekké váló tanítványai-
kat.
Gramriff izgatottan nyúlt az utolsó lapért, de hiába forgatta, a történet
vége hiányzott. Csak pár odavetett sort talált, amelyekben a napló írója két-
ségbeesetten javasolja, ősi bűvigékkel verjék béklyóba az elszabadult masi-
nákat.
Elgondolkozva meredt maga elé. A régi mesterek ezzel kétségkívül meg-
próbálkoztak, de talán csak lelassítani sikerült a gépezeteket. Épp csak any-
nyira, hogy évszázadonként egy hajszálnyit mozduljanak előre. Mi más ma-
gyarázná, hogy úgy találtak rájuk, mintha mozgás közben dermedtek volna
meg? De mitől éledtek fel? Azt lehetetlennek vélte, hogy egyedül az ő érin-
tésétől indultak volna be újra.
A régi mesterek vajon miért nem pusztították el őket? Nyilván hatalmuk-
ban állt, ha megfékezték a gyilkos ármádiát. Egyáltalán, miért nem próbál-
ták megakadályozni, hogy bárki rátaláljon?
Az egyik ponyvával letakart ormótlan gépezet mögül csörömpölés hal-
latszott, majd a vén Brarf mester torokhangon emlegette a Teremtőt. Gram-
riff tűnődve nézett körül: évszázadok hordaléka vette körül: félbehagyott
vagy félredobott különös géphibridek, szakadozott takarók alá száműzött,
egykor korszakalkotónak gondolt találmányok.
103
Felsőhajtott. Az átkozott gnóm természet lesz a hibás! A soha ne dobj el
semmit, jó lesz még valamire hozzáállás. Talán csak ideiglenesen függesz-
tették fel a Nagy Tervet, amíg megfejtik, hol siklott félre. Addig többszörös
sziklagyűrűbe vonták, mintsem elpusztítsák a kísérlet maradványait. Márpe-
dig valakinek le kell rombolnia, nincs más megoldás!
Már csak a szimbólumot nem értette, a gépimádók átkozott jelét. Mit ke-
res a tizenkét ágú fogaskerék, közepén a lángoló szemmel minden lapocs-
kán? Miért adják ki a lapok együtt is ezt a mintát? Kezébe vett egy fémle-
mezt; akárhogy nézegette, nem tudta megállapítani a korát.
Ötszáz éves éppúgy lehetett, mint ötezer – vagy még annál is régebbi.
Talán ez is a védelmet szolgálta, nehogy újra megtörténjen a borzalom.
Mert mindegy is, hogy létezett-e valaha a gépimádók szektája, ha a gondol-
kodó gépekre kimondott tilalom ilyen jól szolgált.
Bal kezére nézett. Eleget pihentettem már az ujjaimat, sóhajtotta, azzal
nekilátott, hogy a szanaszét heverő kacatok közül néhány hasznosíthatót
egy zsákba gyűjtsön. Nem tudta még, mire lesz szüksége. Csak egy dolog-
ban volt biztos: nem törődik többé semmiféle jóslattal.
Kisvártatva Brarf mester bukkant fel. Nyomorultul festett. Éveket örege-
dett, ha nem évtizedeket. Szeme alatt mély árkok húzódtak.
– Igazad volt, fiacskám – telepedett le mellé. – Hallgatnom kellett volna
rád. De az az átkozott büszkeségem. Hiába, kilenc évtized az ásógépek mö-
gött túlságosan kiéheztetett a sikerre. Lám, mi lett belőle!
– Na és Rewika? Őt is elfogták, nem? Ha nem menekülünk el azzal a
rozsdás ásógéppel, őt is megmenthettük volna.
– Ha nem indultunk volna el időben, bennünket is elkapnak azok az át-
kozott masinák. De talán Rewika időben kijutott. Ügyes lány – próbálta
nyugtatni a tárnamester, de hangja hamisan csengett.
Gramriff dühödten felpattant és a földhöz csapta a zsákját.
– Úgy? Kijutott? Hiszen már napok teltek el azóta! Talán már nem is él!
– Lehet, hogy csak meglapul valahol, ahogy mi is.
– Nem tehetünk semmit? – kérdezte Gramriff, mérgében odébb rúgott
egy fogaskereket. – Itt ülünk ölbe tett kézzel, míg odakint azok a gépször-
nyek garázdálkodnak?
– Ha minden jól megy, a Logharr fivérek elbánnak velük.
– Drikk és Wharr?
– Bizony, ők! Beüzemelték azokat a régi csatapáncélokat, tudod, azt a
kettőt, amelyek már vagy kétszáz éve itt porosodtak.
104
Elég az hozzá, hogy amíg a kisebbik feltöltötte a páncélokat naftával,
addig a bátyja úgy megpakolta gyújtólövedékekkel a kilövőállványokat,
hogy szerintem az egész barlangot rájuk robbantják.
– Mikor indultak el?
Brarf mester sokáig habozott a válaszadással.
– Talán két napja? Nem tudom – felelte végül. Aztán az ifjonc duzzadó
zsákjára bökött. – Mégis mire készülsz, kölyök?
– Valakinek véget kell vetnie ennek az egésznek.
– Gramriff! Várj! Nem mehetsz oda vissza! Veszélyes! Ha visszamész,
téged is elkapnak azok a pokolbéli masinák!
Az ifjonc ügyet sem vetett rá, tovább kutakodott a kacatok közt. Pár
hasznosnak vélt szerszámot belecsúsztatott a zsákjába. Brarf mester tovább
beszélt a lelkére.
– Inkább figyelmeztessük a többi telepet! Talán az ottani véneknek akad
valami ötlete, hogyan fékezhetnénk meg ezeket a gépezeteket.
Gramriff felszegte a fejét.
– Ha kell, egyedül is visszamegyek abba a barlangba. Az sem érdekel, ha
ott pusztulok. Én nyitottam ki azt az átkozott kaput, én is osztozni akarok a
többiek sorsában.
Brarf mester felpattant.
– Azt már nem, fiacskám! Én is éppen olyan bűnös vagyok benne, mint
te – mondta, azzal egy furcsa tárgyat halászott elő.
Elsőre egy rozsdás kályhacső, egy viharvert kecskeduda és egy jókora
pálinkás butykos kevésbé sikeres keresztezésének tűnt. Gramriff szokatlan
jókedvre derült.
– Menjünk, táncoltassuk meg azokat a pokolbéli masinákat! – mondta az
öreg széles vigyorral az arcán, aztán felpöckölte a szerkentyűn az őrlángot.
***
105
Most azonban hallgattak a folyamatosan dübörgő, hatalmas gépek, a
friss levegőt biztosító légszivattyúk, a hűtővizet a műhelyekhez irányító
pumpák, abbamaradt a kovácsüllők csengése, a gőzfelhők sziszegése, a fúj-
tatok sóhajtozása. Mi több, megszűnt az a tompa morajlás, amit az egymás-
sal folyvást diskuráló gnómközösség okozott. Talán a korok hajnalán lehet-
tek ezek a csarnokok utoljára ilyen csendesek. Gramriff félelmetesnek talál-
ta, ahhoz hasonlónak, mint amikor a testben a szív megszűnik dobogni.
Hirtelen zaj támadt, amit a falak csak még jobban felerősítettek: előbb
köveken csattogó meztelen talpak, majd azt követően egyre erősödő fémes
csikorgás és ütemes kattogás hallatszott. Egy gnóm asszony bukkant fel,
gyermekét a mellkasához szorítva menekült, a nyomában két gyilkos masi-
na dübörgött.
Gramriff számára lelassult az idő. Kétségbeesetten kaparászott az övére
akasztott tárcsás forrasztó után. Brarf mester, mintha csak víz alatt lettek
volna, olyan lassan emelte célzásra a fegyverét. Ha ők a masina célpontjai,
a végzetük hamar beteljesedett volna.
Az egyik fémszörny egy kissé lefékezte rohanását, kinyújtotta fémkarját,
majd kilőtt egy sűrű szemű hálót. Az asszony összerogyott, zihálva próbált
kiszabadulni, de csak egyre jobban belegabalyodott. A gépezet elégedetten
feltrillázott, majd zsákmányát maga mögött húzva visszafelé indult a járat-
ban,
A másik masina viszont észrevette a tétovázó gnómokat, és habozás nél-
kül feléjük indult. A tárnamester remegő kézzel meghúzta a kioldókallan-
tyút, de az őrláng megmakacsolta magát, elmaradt a tűzvihar. Döbbenten
rángatta, hiába.
A masina csilingelő, trillázó hangokat hallatva felemelte a kezeit. Ujjai
keskeny pengékké nyúltak, majd csuklóját elfordítva a pengesorból fűrész-
lapot formált, azzal csapott a meglepett tárnamester felé.
Brarf önkéntelenül is a felé zúduló bal kar útjába tolta a hasznavehetet-
len fegyverét. Az éles karmok felhasították a naftatartályt, szinte kettévág-
ták a lángvető tusát, és alig egy ujjnyira álltak meg a tárnamester arcától. A
második csapás felnyársalta, mint egy apró bogarat. A masina egy mozdu-
lattal lerázta pengéiről, elhajította a barlang sötétjébe, majd az ifjonc felé
fordult.
Gramriff mintegy varázsütésre magához tért a bénultságából. Egy apró
kar megrántásával beindította az előre felhúzott óraművet. Kerregő zaj hal-
latszott, a szerszám belsejében rejtőző parányi alkatrészek mozgásba len-
dültek, majd cuppanó hang kíséretében izzó fémsugarat köptek a gépezet
felé.
106
Amint elérte, a masina egész testében összerándult. Tett néhány bizony-
talan lépést, aztán gyötrelmes fémsikolyt hallatva, a falnak dőlve orra bu-
kott. Kék fényszikrák pattogtak körülötte, mindent betöltött a naftabűz.
Ahogy a gépezet megpróbált egyik karmos mancsára támaszkodva feltá-
pászkodni, Gramriff elfordította a markolat fölötti tárcsát, és újra lőtt. Sis-
tergés, csattanás hallatszott, a gyilkos masina a levegőbe repült és a falnak
vágódott. Amint megszűnt az irányító akarat, felhevült fogaskerekei és haj-
tóművei sziszegve leálltak. Halottabb volt, mint a fém, amiből megalkották.
Az ifjonc felordított, mert a kezében tartott szerszám közben vörös izzá-
sig hevült. Érezte, ahogy tenyerén megperzselődik a hús, de hiába rázogatta,
végzetesen hosszú pillanatokig nem bírta elhajítani. Amikor végre megsza-
badult tőle, a szerszám füstölgő fémkupaccá omlott a padlón. Gramriff nem
törődött, égett kezével, azonnal Brarf keresésére indult.
A tárnamestert a fal tövében találta. Lustán lüktetve áradt torkából a vér,
a mellkasára és a hasára csöpögött, lassan eláztatta a ruháját. Az arca fehé-
ren világított, szeme a távolba meredt. Megérkezett a végtelen járatok vilá-
gába, oda, ahol az idők végezetéig próbálgathatja a fúrófejeit. Az ifjonc le-
zárta a semmibe meredő szemeket, és továbbindult.
***
107
Talán tudatosan terelték erre, villant át az agyán, amikor reményvesztet-
ten tapogatta meg a zsákutcának bizonyuló járat falát. Akkor pillantotta meg
Brarf mester elhagyott ásógépét.
Össze sem téveszthette mással, a sok felhalmozott limlom alatt rejtőzkö-
dő behemót oldalán számtalan horpadás, és tenyérnyi lyukak éktelenkedtek,
de Gramriff tekintetét a csorba markolókanalak mellett csillogó új fúrófej
vonzotta magához. Brarf mester, a Teremtő áldja meg a hóbortos szokáso-
dat, sóhajtott fel.
Egy pillanatig tétovázott, de meghallotta a folyosón csikorduló fémtal-
pak, a baljósan gördülő kerekek zaját. Tudta, csak egy úton menekülhet a
kelepcéből. Ha nincs szabad járat, ha minden folyosón Ott hemzsegnek a
gépszörnyek, akkor neki magának kell új alagutat fúrnia.
Habozás nélkül az ásógép felé iramodott, bevetette magát az irányítófül-
ke karokkal, kampós fogantyúkkal és fogaskerekekkel bélelt belsejébe.
Megpöckölt néhány kapcsolót, és reménykedve figyelte a szerkezet vála-
szát. Az szemérmesen megremegett, mintha nem értené, mit várnak tőle.
Amikor azonban a fogaskerék-áttételek eljuttatták a hajtógépezethez Gram-
riff parancsát, az egész masina felüvöltött, nyögve rugaszkodott el tucatnyi
apró kerekén.
Nem marad idő a tervezésre, a hosszas mérlegelésre, hogy milyen kőzet-
tel is akad majd dolga, vagy egyáltalán milyen járat húzódhat a fal mögött.
Sorra kapcsolgatta a kallantyúkat, mind nagyobb teljesítményre sarkallva a
fúrófejet, aztán egyszerűen nekiirányozta az ásógép orrát a szemközti szik-
lafalnak. A fúró felsírt, majd áttörte a szomszédos járat falát.
A masina még a következőt is lebírta, utána azonban dohogva-duzzogva
megtorpant. Gramriff szitkozódva kimászott, és körülnézett: egy elhagyatott
műhelyben találta magát. Sietősen felkapott néhány szerszámot, belehányta
a zsákjába, aztán futásnak eredt.
Nem jutott messzire, mert három sarokkal később majdnem belerohant
egy ott strázsáló gépszörnybe. Gramriff a falhoz lapult, hátrafelé tekintge-
tett, de a fémsikolyokból, a csattogó-dübörgő zajból sejtette, visszafelé már
nincs út. Üldözői valószínűleg most aprítják fémforgáccsá az ásógépet.
Beletúrt a kezében szorongatott zsákba, valami használható szerszámot
keresett. Amit talált, nem fegyvernek készült, egy rugós szegecselő volt,
amiből minden műhelyben akadt egypár. Gramriff erősen bízott benne,
hogy az ütött-kopott szerkentyű nem hagyja cserben.
Felmarkolt egy apró követ, és a folyosó túlsó végébe hajította. A gép-
szörny szeme felizzott. Megfordult a tengelye körül, sarokvasa élesen csi-
kordult, és dübörgő léptekkel elindult a hang irányába.
108
Gramriff nekiiramodott, de még a folyosó felénél sem járt, amikor a sze-
me sarkából látta: a gépszörny felsőteste visszafordul, hogy tétovázás nélkül
ráirányítsa a baljában szorongatott fegyvert. Jó három ölnyi lángnyelv csa-
pott ki az öblös csőből. Az ifjonc a földre vetett magát, és igyekezett be-
kúszni egy kiszögellés mögé.
Nem jutott el odáig.
Félelmetes erő emelte fel, leheletnyi erőlködés nélkül, majd egy vasma-
rok próbálta összepréselni a gégéjét. Gramriff fuldokolva célzásra emelte a
fegyverét, meghúzta az elsütő kallantyút és útjára indított vagy tucatnyi lö-
vedéket. Úgy kopogtak a gépszörny fémlemezein, mintha apró kovácsina-
sok szorgoskodtak volna rajta, A masina karjai lehanyatlottak, torkát marko-
lászva lassan eldőlt.
Gramriff lehúzta fejéről a fémmaszkot.
Felismerte az alatta lapuló pufók gnómarcot, Beriff mester egyik tanítvá-
nya volt egykor – talán még harmincesztendős sem lehetett. Torkából sűrű
vér bugyogott elő, tekintete vádlón meredt rá. Gramriff megkönnyebbülés-
sel vegyes hányingert érzett.
Nem maradt ideje a gyászra, menekülnie kellett.
***
109
Akkor evett, amikor tudott, azt, ami csak a keze ügyébe került. Néha egy
vékony szíjdarabka is mennyei eledelnek bizonyult. Ha megszomjazott,
nedves köveket nyalogatott, vagy pár kavicsot vett a szájába. Tudta, hogy
nem lehet elég óvatos, de az első napokban még vissza-visszajárt a gomba-
farmhoz.
Ez meglehetősen ostoba ötletnek bizonyult, és Gramriffnak hamarosan
elment a kedve tőle. Mert vagy ő volt elővigyázatlan, vagy ellenfelei számí-
tottak rá, de egy alkalommal három gépszörny is lesből támadt rá.
Nem elfogni akarták, az hamar kiderült, különben a szoruló szemű háló-
val támadtak volna rá. Alig tudta kikerülni a borotvaéles pengéket, az ívelt
karmokat, a mázsás öklöket. Lélekszakadva menekült vissza a szellőzőjára-
tok sűrűn elágazó, biztonságos útvesztőjébe.
Ide nemcsak a behemót gépszörnyek, de a kisebbek sem tudták követni,
a teremtményeik azonban könnyedén megtették. Az egyik, leginkább pók-
fajzatra emlékeztető kreatúra végtagnyúlványán Gramriff elborzadva ismer-
te fel a fogaskereket formázó két gyűrűt – egykor Wrikk mesterhez tarto-
zott.
A végtag rémisztő változásokon ment keresztül – a körmök végén fém-
cseppek váltak ki, az ujjakon bőr helyett fényes pikkelyek jelentek meg. A
tenyéren körös-körül hosszabb-rövidebb érzékelőcsápok fakadtak. Olyan
fékevesztetten kapálózott, hogy Gramriff kénytelen volt csákánya hegyével
a falhoz szegezni.
Később egy repkedő kémet fogott el. Máskor talán kótyagos denevérnek
nézte volna, de a gépszörnyek ideje óta érzékei kiélesedtek. A lény apró
szárnyait fából hasították, drótokkal merevítették. Két fülkagylót is erősítet-
tek rá, beteges elme által megálmodott lepkeszárnyak gyanánt. Középtájon
hiába kereste a potrohot: helyette, mint a magjára száradó cseresznye, úgy
ült a rózsaszín bogyó a szárnyak között: egy szem.
Amikor fölé hajolt, a pupilla hirtelen kitágult, a szemgolyó megreme-
gett. Gramriff öklendezve a padlóhoz csapta, és rálépett. Cuppanás hallat-
szott. Egy darabig kivárt, míg a szárnyak verdesése alábbhagyott, de a masi-
nák érkezését már nem várta meg.
Folytatta tovább egyszemélyes háborúját.
Úgy harcolt ellenük, ahogy csak erejéből tellett. Mivel szemtől szemben
legfeljebb a meglepetésre hagyatkozhatott volna, ezért inkább csapdákat ál-
lított. Az első kelepcék elég kezdetlegesek voltak – még egy mókus is ka-
cagva kerülte volna ki őket. Gramriff azonban nem is várt tőlük többet, mint
hogy elbizakodottá tegyék a gépszörnyeket, és a rejtett, rafináltabb kelepcék
biztosan sikerrel járjanak.
110
Hogy a hatodik ujj sugallta-e ötleteit, vagy a vak kétségbeesés, nem tud-
ta, és nem is törődött vele. Abban bizakodott, hogy régi énje, a csodagyerek
bukkant a felszínre, aki két fadarabból és egy törött rugóból is képes volt
szemet gyönyörködtető szerkentyűt építeni.
A kölyök Gramriff soha nem akart rombolni – ami azt illeti egyáltalán
nem akart elpusztítani egyetlen félresikerült találmányt sem. Most viszont
rákényszerült, mi több, az élete múlt rajta.
Idővel a precíz gépi technika lett a legmegbízhatóbb szövetségese. A
gyilkos masinériák hajszálra kiszámított mozdulatokkal dolgoztak – egy
szívdobbanásnyi megingásból is jókora előnyt kovácsolhatott.
Úgy tűnt, a harca mégiscsak hiábavaló, mintha lyukas csöbörrel akarná
kimerni a Fendor-tenger vizét. Mert ha akár egyet is legyűrt közülük, telje-
sen elpusztítani nem sikerült, megrongálni is ritkán, mert csakhamar az
egész falka a nyomában loholt. Talán sajátos módon riadóztatták egymást,
erre szolgáltak a berregő-csilingelő trillák, vagy a hallószervük volt kifino-
multabb.
Ahhoz, hogy sikeresen legyűrje őket, egyet épségben kellett elfognia.
Lehetőleg úgy, hogy a többiek ne tudjanak időben közbeavatkozni. Terve
kivitelezéséhez az egyik kovácsműhelyre esett a választása. Ott a többi fel-
függesztett szerszám, a mennyezetről alácsüngő láncok, és csigák közt el-
rejthette a saját csörlőit is.
A kovácsműhelynek akadt még egy előnyös tulajdonsága. Egy föld alatti
patak csörgedezett alatta, amit a gnómok már ősidők óta kútként használták.
Gramriff tervében a víz központi szerepet játszott.
A csapda gondos tervezést és időzítést igényelt. Az ifjonc nem hagyat-
kozhatott a véletlenre, és ha nincs egy csipetnyi szerencséje, majdnem min-
den balul sül el. Ha egynél több masinával akad dolga, ő maga sem ússza
meg élve.
Szüksége volt egy zsiliprendszerre, amellyel elválaszthatja célpontjait
egymástól. Ehhez több napig gyűjtögette a súlyos gépalkatrészeket, mert
számításai szerint közönséges ajtón, de akár fémlemezen is könnyedén át-
törtek volna.
Kellett csalétek is. Összeeszkábált pár gnómforma bábut, gondosan fel-
öltöztette őket, a torkukba tárcsás dudát rakott, hogy kétségbeesett kiálto-
zást utánozzanak.
Amikor végre felbukkant a kiszemelt őrjárat, sorra elengedte katonáit.
Kétség sem fért hozzá, mindnyájan hősi halottként végzik majd.
Az utolsónak maradt gépszörny, ki tudja, miféle bizonyítási vágytól
vagy büszkeségtől vezéreltetve – már ha egyáltalán felmerülhettek érzelmek
velük kapcsolatban – Gramriff után eredt, és nem várta be a társait.
111
A gnóm elesettnek mutatta magát, eltévedt báránykának, aki megadóan
várja, mikor mélyednek a tarkójába az ordas tépőfogai. A megfelelő helyre
kellett csalogatnia a gépszörnyet. Aztán amikor a kovácsműhelybe ért, hir-
telen a padlóra vetette magát, megrántott egy zsinórt és félrevetődött. A
csapda bezárult. Kampókban végződő súlyos láncszemek, acélsodronyból
font hurkok és hálók hullottak alá. A gépszörny hiába akart elszabadulni,
egyre inkább belegabalyodott a sodronyok szövevényébe. Gramriff nem
adott neki esélyt, egy hosszú rúddal mély nyílás fölé taszigálta, majd elen-
gedte a csörlőket.
A gépszörny versenyt sikított láncszemekkel, aztán belecsobbant a víz-
be. Utána már csak heves bugyborékolás jelezte: korántsem adta még fel a
küzdelmet. Gramriff gyorsan rögzítette a csörlő végét, kétszer is ellenőrizte.
Aztán befedte a kút nyílását, és egy súlyos hordót görgetett fölé. Úgy ren-
dezte a lecsüngő láncokat, hogy ne legyen feltűnő mellettük a csörlő, végül
sietősen elrejtőzött a közeli szellőzőnyílásban.
Kisvártatva a gépszörny társai csörtettek be a kovácsműhely előtti folyo-
sóra. Egymás közt berregő-csilingelő trillákkal diskuráltak, melybe ezúttal
fémen elvásó fúró vagy bronzharangba maró köszörű hangja vegyült. Meg-
fejtenie nem sikerült, de a vijjogó jelzésről úgy vélte, egymást riadóztatják
vele.
A masinák teljesen összezavarodtak. Ahogy a kút mellett tanakodtak,
Gramriffot nyomot tévesztett farkasfalkára emlékeztették. Elmosolyodott,
de fohászkodott, hogy se a csörlőket, se a szellőzőnyílást ne vegyék tüzete-
sebben szemügyre.
Vagy egy órát várt, mire előbújt a rejtekhelyéről. Bár számított rá, hogy
a gépszörnyek esetleg lesni fognak rá, ez felesleges elővigyázatosságnak bi-
zonyult. Óvatosan felcsörlőzte a kútból a foglyát. Már nem kapálózott, de
Gramriff nem merte addig kiszabadítani, amíg nem győződött meg róla,
hogy valóban elpusztult. Óvatosan többször is körbejárta, tekintete a fém-
burkolat illesztékeit fürkészte.
Végigkopogtatta az illesztékeket, óvatosan lefeszegette a fémlemezeket.
Ügyelt rá, nehogy valami kipattanó trükkös penge idő előtt véget vessen ku-
takodásának.
Amikor nagy sokára felpattintotta a ki tudja hányadik lemezfedőt, meg-
lepetten kiáltott fel. Arasznyi kristály lapult a fémlemez alatt lüktetve, ha-
sonló azokhoz, amelyek a csarnok végi kamrában meredeztek. Ilyet adott
Rewikának is. A színe rubinvörös volt, de lassan kifakult. Ahogy Gramriff
hozzáért, megvonaglott a kezében. Az ifjonc ijedten rántotta el ujjait. Ha
közelített hozzá, a kristály is megtelt élettel, szinte meghajlott, mint egy kö-
vér pióca. Ha távolabb lépett, újra merev és halott lett, mint annak előtte.
112
Aztán a fémburkolat alatt rejtőző testet vette szemügyre: olyannyira
szervesen összeforrt a hús és a fém, hogy lehetetlen volt sértetlenül szétvá-
lasztani őket. Ezért előhúzott egy borotvaéles kést, és nekilátott, hogy lefejt-
se a fém alkatrészeket.
Gyakran tartott szünetet, mert gyomra erősen háborgott. A fémburkolat
alatt egy meztelen férfit talált. Valaha talán ember lehetett, de rettenetesen
lesoványodott. Szürkés bőre zörgő bordáira, vékony csontjaira tapadt. Né-
hol megtelepedett rajta a penész, másutt foltokban hámlott.
Gramriff az arc láttán zöldre vált, fuldokolva öklendezett a kút mellett. A
férfi bőrét félig lenyúzták, a szemhéjakat eltávolították, a koponya teteje hi-
ányzott. Zöld patinás rézdrótok meredtek elő az agyvelőből, egy vastagabb
tömlő egyenesen a gerinc tövéig kígyózott, a kristály foglalatáig.
Ez működtetné a gyilkos masinákat? Vagy a csarnok végi kristályterem-
ből sugárzik szét az energia? így vagy úgy, de bizonyosnak látszott, ez a kü-
lönös erő mozgatja a súlyos végtagokat és a kristályok tartják életben, léle-
geztetik, táplálják valahogyan a fémburkolat alá zárt testeket.
Arra is ráeszmélt, minden masinát nem vadászhat le, már ez az egy is
túlságosan sokáig tartott: Még ha olyan szerkentyűt fabrikálna is, ami egy
csapásra szétzúzná a fémlemezük alatt rejtőző kristályt, teljesen felemész-
tette a tartalékait. Kész csoda, hogy idáig életben maradt.
Így csak egy megoldás látott, össze kell törnie abban az átkozott terem-
ben az összes kristályt. De miért nem tették meg a régi mesterek? Ennyire
bíztak volna benne, hogy még folytathatják a kísérletet? Vagy túl nagy ener-
giákat szabadítottak volna el, ha megpróbálják?
Ő már semmit sem veszíthetett. Rewika, Brarf, a családja, a telep összes
gnómjának sorsa rég bevégeztetett. Azok a gyilkos masinák pedig nem áll-
nak le. Maholnap még csak a Zedur-hegységre terjesztik ki hatalmukat, de
ki tudja, ki állítja meg őket?
Akkor pedig Kronli átka ide vagy oda, beköszönt a tenger sok lábon ara-
szoló, hegynyi erődök, gigászi repülő szörnyek, gyilkosan hatékony, füstöt-
lángot okádó gépmonstrumok és milliós ármádiákat elsöpörni képes csata-
páncélok kora.
Gramriff tudta, hogy csak egyféleképpen juthat be a kristályterembe, ha
ő maga is hasonlóvá válik a masinákhoz. Végignézett a szanaszét heverő
fémalkatrészeken, sejtette, hogy hosszú munka vár még rá.
Órákkal később, amikor befejezte az átalakítást, véres zubbonyát csomó-
ba gyűrte és elhajította. A szerszámai közül csak egy kalapácsot tartott meg.
Tudta, ahova ő megy, másra már úgysem lesz szüksége.
Sisak gyanánt óvatosan a fejére húzta a koponyapáncélt. A fémhéj még
így is, hogy a központi akarat hiányzott belőle, meglepően hajlékonynak bi-
113
zonyult. A rugók és a rafinált kapcsos eresztékek második bőrként ölelték
körül. Egy cseppet sem találta kényelmetlennek. Sőt, ahogy fertályóra múl-
va a robusztus végtagok tökéletesen engedelmeskedtek az akaratának, riasz-
tó érzések ébredtek benne: még kristály sem kell ide, ő maga is kezd átala-
kulni! Igyekeznie kellett.
***
115
Gramriff a habozás nélkül lesújtott – aztán újra és újra. Nem zavarta töb-
bé a fájdalom. Minden egyes csapása kristályok tucatjait zúzta szét. A csi-
lingelés, a repdeső szilánkok megtöltötték a termet.
Éles fény áradt a falakból, Gramriff önkéntelenül szeme elé kapta a ke-
zét. Egy pillanattal később hangtalan robbanás törölte ki a világ emlékezeté-
ből még a nyomát is a régi mesterek félresikerült kísérletének.
Vannak, akik arra születtek, hogy nagyszerű találmányokat alkossanak.
Mások viszont azért jönnek erre a világra, hogy lerombolják azt.
A Sors, a Nagy Kovács a helyére illesztette az utolsó alkatrészt is.
116
ÖRÖKKÖN PERGŐ NYELVEK
Aki már járt gnómfaluban – ha Olvasóm megbocsát, egyszerűség kedvé-
ért így nevezem azt a hatalmas barlangot, ahol a gnómok élik mozgalmas
életüket –, az tudja, micsoda lárma uralkodik egy ilyen helyen. Biztosan ké-
pes még felidézni a forrásnak induló víz pöfögését, a kalapácsütések csen-
gését, a reszelők és fenőkövek sivítását, a kattogást és nyikorgást, és persze
az elmaradhatatlan, állandó zsivajt, ami az egymással beszélő, veszekedő,
tréfálkozó és kiabáló aprónéptől származott.
Nyilván emlékszik arra is, hogy még napok múltán is csengett tőlük a
füle.
Hasonlóan fülbemarkoló élménnyel gazdagodhat az, aki egy gnómmal –
pláne az emberek közé frissen betévedő gnómmal – elegyedik beszédbe.
Teljesen mindegy, milyen témában. Az apró lény ugyanis folyamatosan és
megállíthatatlanul magyaráz, adomázik és fecseg, olyan hévvel, mintha so-
hasem akarná abbahagyni. Közben kérdez, tudni akarva mindenről mindent,
és ha nem kap választ azonnal, úgy saját maga replikázik is.
Különösen érdekes témákban hajlamos arra is, hogy a saját szavába vág-
jon.
Beszédes kedvüket igazából az sem korlátozza, ha hallgatóság híján ma-
radnak; ekkor ugyanis, ha motyogva is, de tovább mondják a magukét.
Megfigyelték, hogy bár ilyenkor különös nagyvonalúsággal keverik az álta-
luk ismert nyelvek szavait, ha valamit alkotnak – például szerkezeteiket
szerelik össze, alkimista laborjaikban görnyedeznek a lombikok fölött, vagy
kristályokat csiszolnak – kizárólag az anyanyelvüket használják. Sokan épp
ezért úgy vélik, talán ez a beszéd az, ami a mágiát a műveikbe plántálja.
Ami akár igaz is lehet, lévén hogy varázsolni egyébként nem látta őket
senki.
Egy igazi nyelvész számára azonban ennél sokkal izgalmasabb az, ahogy
a gnómok egymás közt beszélnek. Ekkor ugyanis feltűnik, hogy hiányzik a
kérdések és válaszok egymásutánisága, ritmusa, egyetlen összefüggő szó-
áradatot hallani, amelynek létrehozásához mindenki tevékenyen hozzájárul.
Az, hogy miről beszélhetnek, általában rejtély marad, mivel a nyelvük épp-
oly megtanulhatatlan, mint az írásuk; ráadásul többnyire a találgatás sem
vezet eredményre, elsősorban a lehetséges beszédtémák sokszínűsége miatt.
117
Az aprónépet ugyanis a jelek szerint minden érdekli.
Legyen szó a makrahal elkészítésének nyugat-toroni módozatairól, a
buzzgoblinok testfestéséhez használt anyagokról, Tysson Lar elfjeinek sze-
relmi költészetéről, a Gorvik útjai mentén növő fafajták összetételéről, Er-
ion szuke kurtizánjainak életrajzáról, egy igazi gnóm érdeklődése éppoly ki-
apadhatatlannak fog mutatkozni, mint a beszédes kedve.
E lebírhatatlan tudásvágyat ráadásul nem lohasztja le az sem, ha a lelkes
kutatónak el kell hagynia miatta az erioni hercegi könyvtár vagy valamely
más rangos bibliotéka porral lepett polcainak rejtekét. Mondják, hogy a leg-
több ynevi expedíció tagjai közt ott szorong egy-egy apró termetű, ámde fe-
lettébb nagy orrú krónikás, aki aztán összeszámolja a tevék nyergének bojt-
jait, repülőhalakat kerget a fedélzeten, jeges falú sziklákra is felmászik hol-
mi havasi virágok miatt, és még sorolhatnám. Felbukkannak a háborús vidé-
keken, és hadimérnökként, vagy a pallérok vezetőjeként olykor nagyobb
hasznot hoznak, mint egy ezred syburri zsoldos; nem véletlen, hogy a
Sempyer védelme során tett szolgálataiért nemesi rangot kapott egy bizo-
nyos Predivotomevil… – elnézést, de az aprónép végeláthatatlan névkígyóit
a szemelvényeimben megkurtítom – nevű gnóm, akinek címerébe egy lán-
goló ostromtornyot festettek a hálás heroldok. A legmeglepőbb mindebben,
hogy a kalandok javát túl is élik – Igrain Reval például megemlékezik Ra-
nonimotikkal… nevű társáról, akit Tysson Larba vezető útja során vele
együtt fogtak el és hurcoltak kráni rabságba az orkok – és akivel tizenöt év-
vel később, Eren földjén újra találkozott.
Ugyanakkor persze nem lehet kizárni, hogy valami ősi fajból származó
bőreváltó öltötte magára Sötétség földjén eltűnt társa alakját, és az sem ki-
zárt, hogy erre jóval korábban, még az elfek erdeiben került sor, és épp ez a
különös alak vált a csapat árulójává.
119
120
JÁMBOR ATTILA
ZÁRAK ÉS PECSÉTEK
Durg engem okolt minden nyomorúságunkért. Hiába próbáltam a fal felé
fordulva nyugodalmat találni, monoton panaszáradata a hátam mögött fo-
gaskerékként őrölte az elmém. Egy ideig csak a szürke téglák között meg-
búvó árnyakat bámultam, azután felpattantam, és rápirítottam.
– Ej, az ork rágja meg a füled, elhallgass végre, pupák! Pihennem kell,
holnap a palota ura látni akar. Ha ott megint valami hibát ejtek, hát akkor
lesz nemulass!
Szemei még jobban kidülledtek, szinte leesett az ágyam melletti székről,
ahogy hadonászva replikázott.
– Nemulass van nekünk egyfolytában, mióta fogságba estünk! Akkor ej-
tetted a legnagyobb hibát, barátocskám, amikor útra keltél és csavargásra
adtad a fejed!
– Nem fogom ugyanazt szajkózni, újra meg újra, tudod, miért vándorol-
tam! Különben is, késő bánat! Inkább azon törd a fejed, hogyan evickéljünk
ki ebből a csávából! – Magamra húztam ismét a durva szövésű takarót. – Ha
meg nincs jó ötleted, inkább hallgass, elég volt mára. Nézze meg a gnóm!
Mivel Durg belátta végre, hogy nem vagyok hajlandó a további perleke-
désre, lassacskán lecsendesedett. Halk duruzsolása azonban még egy dara-
big betöltötte a kamrát.
– Csak tudnám, nekem miért kell azért szenvednem, mert Horald mes-
ternek egy kis kószálásra támadt kedve! Nem való az, hogy rendes, becsüle-
tes gnómok a mások hibája miatt fenevadak között fogolyként tengődjenek!
– Senki sem kényszerített, hogy velem gyere – dugtam ki az orrom a
pokróc alól egy utolsó megjegyzés erejéig, de tudtam, hogy valami hibádzik
a válasszal. Azonban nem volt erőm arra, hogy azon elmélkedjem, mi, mert
elnyomott az álom.
***
121
Még szívesen szunyókáltam volna, őrizvén magam körül a dohos kere-
vet melegét, de kelnem kellett.
– Ébresztő, obsor!
A testőr erélyes noszogatását akár rugdosásnak is vélhettem, ezért nem
akartam tovább ingerelni. Fürgén felkeltem a derékaljról, de nem egyene-
sedtem ki; lesütött szemmel, némán álltam. Az előző három hónap alatt a
toroniak sok ütlegébe és szidalmazásába került, míg megtanultam az itteni
szokásokat. S nekem annál is több szenvedésbe.
– Szedd rendbe az ábrázatod, mielőtt az úr elé viszlek!
A padlót bámulva jócskán kikerültem a férfit, és a vizeskorsóhoz siet-
tem. Kapkodva próbáltam arcomat, hajamat rendbe tenni, ugyanakkor elre-
keszteni a bennem feltoluló rengeteg kérdést.
Hogy a büntetést elkerüljem, úgy cselekedtem, ahogy elvárták, tehát
nem járattam a számat és nem bámultam őket. Azonban meg nem érthettem,
hogyan képesek bármit is egymás tudtára adni úgy, hogy alig szólnak a má-
sikhoz, sőt azt sem engedik meg, hogy az a másik rájuk nézzen. Minden
egyes alkalommal rengeteget küszködtem, amíg az odavetett szavakból
megértettem, mit is akarnak tőlem. Nem mintha a újkyr nyelv olyan cikor-
nyásnak tűnne egy gnómnak. Inkább attól támadt rettenetes vakarózhatné-
kom, hogy olyan fukarul mérték a szót. Csak úgy csengett a fülem a sok
hallgatásba! Akkor is eltartott egy ideig, mire a testőr megelégelte izgatott
ügyetlenkedésemet.
– Elég lesz, indulás!
A Nemes Ház fejéhez vezető út meglepően rövid volt, nem sokáig kellett
csatangolnunk a palotaszörny ide-oda kanyargó beleiben. Az is elgondol-
kodtatott, hogy nem voltak más szolgálók a szállásom környékén. Tudtam
ám, hogy az efféle famíliák bővelkednek szolgálókban, nekem mégsem kel-
lett másokkal megosztani a kamrát. Persze ott volt Durg, de őt, az oktondi-
ságát leszámítva, nem bántam.
Az utolsó ajtó előtt megálltunk még egyszer. Magam is sejtettem abból,
amit láttam – a padló és a falszegélyek gazdagabb díszítéséből –, hogy kö-
zel vagyunk már a célunkhoz.
– Miután belépünk a terembe, a földig hajolsz, és nem emelkedsz fel.
Nem szólsz, hacsak nem kapsz engedélyt rá. A ház urának, Ilhuar Anwyll'-
niarrnak a mindenkor kijáró megszólítása „dicsőséges”. Ügyelj, hogy ne
sértsd meg az uraságot se szóval, se tettel! Emlékezz rá: ha még is úgy cse-
lekednél, az én kötelességem tiszteletlenségedet megtorolni!
Jó fülem van mindenféle beszédhez; ahogy a testőr hideg szavai pereg-
tek, megéreztem a mögöttük megbúvó méltatlankodást.
122
Szívesen kiókumláltam volna, miért találta lealacsonyítónak a velem va-
ló érintkezést; külhoniként és gnómként egyaránt kivívhattam megvetését.
Viszont nem maradt időm, hogy eldöntsem a kérdést; a kétszárnyú ajtó ki-
nyílt, s én követtem a férfit.
Három lépés után a földre vettem magam, és nem mozdultam. Az intar-
ziás padlót a nemesi család címerét utánzó minták díszítették mindenütt. Az
orromat éppen az egyik ilyen ábrához nyomtam; kétfejű griffmadár egy ket-
tétört kard darabjait tartja karmaiban, a fejek egymás ellen fordulnak, közöt-
tük tekervényes ákombákom; talán kulcs, talán pecsét. Mifelénk nem vala-
mi sokat adnak a népek holmi címerolvasásra, hiszen ilyesmit nem is hasz-
nálunk. Mégis megéreztem, hogy annak a cifra ábrának köszönhetem, hogy
ott kell hasalnom egy toroni nemes előtt, és ha nem vigyázok, akkor azok a
dühös madárfejek bizony az én hátsómba is belemarnak majd.
– Az obsor, akit látni óhajtottál, dicsőséges!
A testőr szavai nélkül is éreztem, hogy a ház feje minket figyel. Először
az illata csiklandozta az orromat, nehéz parfümje megannyi csalóka képet
csempészett a kobakomba: hímportól elnehezült fejű virágok bólogattak a
szélben, idegen gyümölcsligetek hűsét éreztem az arcomon, sőt tengeri óriá-
sok lomha táncát láttam a fagyos mélyben. Azután ruhasuhogás és ékszer-
csilingelés: a nemes közelebb lépett. Amikor végül szavait kísérőmhöz in-
tézte, meglepődtem; hangja inkább illett volna egy furmányos kalmárhoz,
mint egy úrhatnám kyrhez.
– Jól szolgálsz, Shyergas. Hagyj magamra a gnómmal!
– Uram, én felelek az életedért! – A férfi hangját értetlenség és felhábo-
rodás színezte. – Tisztelettel, nem tudhatjuk, hogy a külhoni mire képes!
Ilhuar hófehér sarui megkerültek közben, tulajdonosuk hangja immár a
hátam mögül szólt.
– Talán mégis többet tudok róla, mint te, Shyergas.
– De ha az obsor.
– Ha a rann mégis veszélyt jelentene házunkra, akkor majd elvégzed,
ami a feladatod. Addig azonban elég lesz, ha az ajtó előtt várakozol, pa-
rancsnok. – Le mertem volna fogadni Berzebaal tíz ujjára, hogy a nemes ar-
cán huncut mosoly terült el
Értettem végre, mi bosszantotta annyira a pietort. Nem csupán egy volt a
sok közül, hanem első a sorban, a testőrök parancsnoka! Nem okozhatott
neki túl nagy örömet, hogy ura egy magamfajta mellé osztotta be őt alkalmi
foglárként. A férfi rosszkedvénél azonban jobban aggasztott, vajon nekem
milyen szerepet szánt a famor a színjátékában. Még nem tudtam, minek kö-
szönhettem kitüntető figyelmét, de szívesebben lettem volna egy azon sok-
tucatnyi szolgája közül, akik soha nem kerülnek a színe elé.
123
Miután a testőr távozott, a saruk ismét előttem állapodtak meg.
– Sherchia. Turest ettis' hitesti – mormolta a fullasztó illatfelhő tulajdo-
nosa, majd egyenesen hozzám intézte szavait. – Ahogy arra már magad is
bizonyára rájöttél, igen fontos ügyről van szó. Megengedem, hogy felemel-
kedj, rám nézz, és szólj hozzám, ha. kérdezlek.
Azután a kyr nagyon kacifántosra vette a figurát; valami versfélét regélt
nekem egyfelől tiszteletről és kötelességről, másfelől kegyességről és le-
ereszkedésről, majd újra és újra a tiszteletről és kötelességről. Bizonyára
táncot is lejtett a versikéhez, legalábbis a ruhája suhogásából azt gyanítot-
tam. Ahhoz el kellett telnie egy kis időnek, míg elmém felfogta szavai értel-
mét. Vagy csupán ahhoz kellett bátorságot gyűjtenem, hogy valóban úgy te-
gyek, ahogy a toroni mondta, és végre megnézzem őt magamnak. Lassan
kászálódtam térdre, szívem a torkomban dobogott; akkor láttam először
famort közvetlen közelről. Kétlem, hogy a világnak e korszakában akárme-
lyik gnómnak valaha is volt hasonló látványban része. Na nem mintha di-
csekedni támadt volna kedvem mindezzel.
Nem tudnám megmondani, mire számítottam, tán azt gondoltam, valami
irtózatos, vagy éppen nem e világi szépség tárul majd elém a következő pil-
lanatban. Ehelyett egy kyr állt előttem, kétségtelenül büszke tartású, hófehér
sörényű, nemes arcélű férfi, fajtájának remek példánya, mégis csupán egy
kyr; se nem isten, se nem démon. Egy nagymacska egykedvűségével tűrte
álmélkodó tekintetemet. Szépen ívelt szájának szegletében a gunyoros mo-
soly azt üzente, hogy élvezi a helyzetet. Tudta, hogy ő számomra rendkívüli
szerzet, ugyanakkor ő is legalább annyira érdekesnek talált engem.
– Mi a neved, ram?
– A gnóm nevek túl hosszúak mindenki más számára, ezért, tisztelettel,
szólíts csak Horaldnak, dicsőséges!
– Mi a jelentése a szónak?
Azon tétováztam, hogy mennyit mondjak el neki.
– Nos, dicsőséges, tulajdonképpen ez nem a teljes nevem, mert mint
mondottam, az túl hosszú, és arra gondoltam, hogy ha csak egy részét ad-
nám meg, az könnyebb lenne neked is, dicsőséges, és…
– Mi a jelentése, obsor?
No, erre a fagyosságra már összekoccant a fogam. Gyorsan összeszed-
tem magam.
– Akit Elhagyott A Szerencse, dicsőséges.
A famor arcára ismét kiült az a talányos mosoly.
– Igen találó a te helyzetedben.
Jobbnak láttam hallgatni, és nem nézni újra a toroni szemébe.
124
– Honnan származol?
– A Zedur-hegység környékéről, dicsőséges.
Pillanatnyi csend. Tán azon tűnődött, hol lehet az általam említett hely.
– Messzire vetődtél onnan. Mi vett rá, hogy útra kelj?
Akaratlanul ugyan, de ismét ráemeltem a tekintetem; azt hittem, gúnyo-
lódik velem.
– Uram – nyögtem fel –, te is tudod, fogolyként érkeztem Toronba. Nem
állt szándékomban ilyen messze jönni.
– De csak nem az otthonodban estél fogságba?
– Dehogy… dicsőséges! – Már vigyáztam, hogy tiszteletteljes hangnem-
ben folytassam a mondókámat, azonban még így is jól megszenvedtem, míg
sikerült rövidre nyesnem. – Az úgy volt, hogy egyik nap már szinte befejez-
tem egy… várjunk csak, minek is hívnád azt a nyelveden, uram? Szóval,
már majdnem elkészültem egy nagyon fontos… mondjuk úgy, találmá-
nyommal, de valami hiányzott belőle, egy apró alkatrész, vagy csupán egy
merész gondolat, nem is tudom, hiszen azelőtt soha senki nem alkotott ha-
sonlót, így hát persze azt sem tudhattam, mit keresek. Mindenestre volt ott
valami. Valami, amit nem találtam sem hegyek gyomrában, sem erdők mé-
lyén. Mondom is magamnak: „ejnye, Horald, hát ha nem itt, majd
másutt…”
– A lényeget, obsor!
– Bocsáss meg, dicsőséges! Tehát nagy nehezen arra adtam a fejem,
hogy vándornak állok, nyelem az út porát, taposom a sarat, és meglelem va-
lahol azt a hiányzó, titokzatos dolgot, ami a találmányom befejezéséhez
kell. Teltek-múltak a hónapok, bebarangoltam távoli tájakat és már jó nyo-
mon jártam, éreztem, hogy egyre közelebb kerülök a célomhoz, amikor is
azon kaptam magam, hogy haramiák karmába kerültem. – Nagyot sóhajtot-
tam. – Hiába, túl messzire kóboroltam! Annak ellenére, hogy szabad gnóm
voltam világéletemben, szégyenszemre szolgaként adtak-vettek, míg végül
a te házadba kerültem, dicsőséges.
A famor aprót bólintott, és végigsimított ibolyaszín dreggisén.
– Ki akarna obsor lenni, ha navor vagy sedular is lehetne? Mégis, sze-
mély szerint én nem bánóm, hogy itt vagy, r’ann. Ha ti gnómok valóban
olyan ezermesterek vagytok, mint amilyennek egyes legendák leírnak ben-
neteket, akkor megérted az áradat! Ritkán fizetek egy obsorért testsúlyával
megegyező súlyú ezüstöt.
Összeszorult a szívem a toroni szavai hallatán. Éreztem, hogy bajban va-
gyok.
– Nem tudom, mit kívánsz tőlem, dicsőséges, de remélem, nem okozok
majd csalódást!
125
Az Anwyl'niarr Ház urának válaszában nem volt cseppnyi fenyegetés
sem, mégis kirázott tőle a hideg.
– A te érdekedben, én is Ugyanazt remélem, rann!
***
126
– Jól van, jól van, csak rosszat álmodtál. Csendesedj, hékás! Még felve-
red nekem a toroniakat.
– Horald, hogy lehetsz ilyen önző? – Durg nem volt valami jókedvű. En-
gem próbált kifigurázni. – „Még felvered nekem a toroniakat” És az nem
baj, hogy te meg engem keltettél fél? Tán még éjközép sem múlt el! Mit
akarsz?
Valahol igaza volt a barátomnak, úgyhogy eldöntöttem, nem leszek hoz-
zá túl szigorú.
– Elég legyen már a siránkozásból, Durg, nézze meg a gnóm! Azt azért
mégsem állíthatod, hogy a legédesebb álmodból riadtál fel. Mert én ezt an-
nak nem nevezném, barátocskám, nem ám! Bizony hogy felriadtál! Inkább
megköszönhetnéd, hogy véget vetettem a rémálmodnak!
Durg felült mellettem az ágyban és megdörzsölte a homlokát.
– Beszéltem valamit? Emlékszem már; az a dögvészes ajtó meg a toroni
fenevadak! – Megrázkódott. – És te még segíteni akarsz nekik!
Felkönyököltem és megragadtam az ingét.
– Ne kezdjük újra a civakodást! Inkább az álmodról mesélj! Mert, hiszed
vagy nem, nekem sem telt nyugodtan az éjszakám ez idáig.
Azonban úgy tűnt, Durgot csak az alvás érdekli. Eltartott egy darabig,
amíg rávettem, hogy mondjon el mindent. Végül – hosszú rimánkodás után
– ráállt a dologra. Visszafeküdt, az én takarómba csavarta magát, és hátat
fordított nekem, de végre beszélt.
– Hát annyit mondhatok, barátocskám, hogy ez a család, az Anwyl'niarr
Ház, jó régi família. Több száz, tudja Berzebaal, több ezer éve gyilkolász-
nak meg bálozgatnak felváltva; itt a fenevadak között mindkettőnek szinte
ugyanakkora a becsülete,
– Hagyd most a „toroni fenevadakról” szóló meséidet, inkább arról be-
szélj, hogy mit láttál még!
Durg nagyot sóhajtott.
– Minden az ikrekkel kezdődött. Lychíin és Corthíin, a két fiútestvér. De
hogy név szerint melyik jött előbb világra, az nem volt az álmomba beleír-
va.
– Corthíin volt az, a nyomorék kisded – vettem át a szót Durgtól. – Gyö-
nyörű újszülött, azonban béna testtel. Ellenben Lychíin duzzadt az erőtől.
Mégis, valami mindenkit taszított benne.
Durg felém fordult az ágyban.
– Már hogy taszítana egy csecsemő bárkit is? Amúgy meg ha te is láttad
az álmot, mi végre mesélteted el velem? Hát nem elég az, hogy szendergés
közben megkínoztak minket azok a képek? Minek ismét felidézni mindet?
127
– Tán nem is akaródzik tudnom, hogy mitől viszolyogtató egy kisded –
emeltem fel a kezem védekezően –, de elhiheted, barátocskám, hogy nem
költöttem semmit ahhoz, amit álom közben láttam. Ami meg kettőnket illet,
jobb lesz, ha közösen rakjuk helyre a történet minden apró darabját, hátha új
titkokra derül fény.
– Felőlem – vont vállat Durg, és visszafordult a másik oldalára. – Mivel
folytassam? Láttam, ahogy a ház vajákosai egymással civódnak azon, hogy
melyik fivér jogosult az örökösi címre. Az egyik szerint az erős másodszü-
löttet illetett minden jog, más azt hozta fel, hogy a béna fiú az igazi elsőszü-
lött, a bénasága tán az istenük valamilyen különös kegye – érted te ezt, Ho-
rald? –, és a másodszülött jövőjében csak a ház romlását látják. Végül az
apa, Hyurdal döntése zárta le a vitát és indította el a családi viszálykodást:
az egészséges gyermeket választotta örököséül, nyomorék bátyját pedig az
egyik randa istenük szolgálatára szánta, mondván, hogy ha a fiú testi nyo-
mora isteni jel, akkor ő nem bánja, ha majd szegény kölyök azt a szörnyet
szolgálja, ha felcseperedik.
A komor história ellenére is elvigyorodtam egy pillanatra a sötétben.
– No látod, hogy igaza volt Horald mesternek, amikor azt javasolta,
hogy illesszük össze a részleteket. Mert nekem erről nem volt tudomásom.
Amit én láttam, hogy az. anya, Ianara messzire menekül a fővárosból Cort-
híinnal, az elsőszülöttel, mivel nem akarta, hogy a fia annak a rémséges is-
tennek a szolgájává váljék. Itt telepedett le, Mykosban, és az Anwyl'niarr
Háznak ebben a palotájában élt elvonultan mindentől. Nem vágyott másra,
csak arra, hogy békében felnevelhesse a fiát.
Durg izgatottan felült az ágyban.
– Még a végén megkönnyezed azt az asszonyt, hékás! Ne felejtsd el,
hogy azt is megfogadta, kerül, amibe kerül, meggyógyíttatja a fiát és vissza-
szerzi megérdemelt jussát! Azért váltott pártfogót is! Elfordult a szörnyeteg
istentől, és egy elfeledett istennőhöz könyörgött naphosszat. Egyfolytában
ahhoz a ,;homályban rejtezőhöz” imádkozott, hogy gyógyítsa meg a fiát!
– Hát nem sajnálta a hangját, ha ájtatosságra került a sor, az már bizo-
nyos – vakartam meg a kobakomat. – Nekem sem ellenségem a beszéd, de
azért csodálom, hogy annak az asszonynak nem törte fel a száját a sok ima!
– Ahhoz képest,'hogy a kyrek nyelve nem olyan régi jó, kipróbált nyelv,
mint a miénk, Ianara rengeteg könyörgésének meglett a hatása, mire a fiú
megélt vagy tizenöt tavaszt.
– Azaz meglett volna – emeltem fel az ujjamat –, ha nem kezdik végül
egymást is gyilkolászni.
– Te is azt álmodtad, amit én? – Durg egészen odanyomta az orrát az
enyémhez. – Az a rengeteg vérontás!
128
Hogy mennyi emberéletet – és mennyi halált – lehet venni aranyért eb-
ben az országban! Jaj, hová kerültünk, Horald!
Ha nem akartam, hogy Durg ismét siránkozni kezdjen, tovább kellett rá-
gódnom a borzasztó részleteken.
– Na és azok a vajákosok? Nem csak a kardforgatóktól kellett tartania
Ianarának, hanem a varázslatoktól is. Talán azért is kezdte átépíteni a palota
szívét:
Durgot másféle izgalomba hozták szavaim, már nem is gondolt a családi
háborúskodásra.
– Na igen, syrcum Ügyesen megszerkesztették azt az építményt, nem
igaz?
– És én reggel a saját szememmel is látni fogom!
A barátom szélesen elvigyorodott, aztán lehervadt az arcáról a mosoly.
– Nem lesz abban semmi vigasság, te, Horald! Azért mégy oda, hogy ki-
nyisd nekik azt a dögvészes ajtót!
Már nekem sem volt vigadhatnékom. Nem akaródzott folytatni az elbe-
szélést, de Durgnak sem. Így hát egymásnak adogattuk a végszót.
– No igen… Hm… Az ajtó.
– Ami mögé Ianara menekítette Corthíint…
– Mielőtt Hyurdal és Lychíin átvágták magukat az asszony utolsó védel-
mi vonalán.
– És mielőtt Lychíin saját kezűleg ölte meg az anyját… – Hujjuj! És az a
borzasztó átok, Durg!
– Ianara átka az Anwyl'niarrokra…
– Hogy azután minden csecsemő halva szülessen a házban…
– Hacsak az apa az ajtó előtt fel nem áldozza magát, mielőtt a gyermeke
megszületik… Brrr!
– És ember vagy kyr nem képes a kapu feltárására…
Durg erősen megkapaszkodott a karomban.
– Horald, te elhiszed, hogy az átok majd valóban megtörik, ha az ajtó
feltárul, és Corthíin épen és egészségesen visszatér?
– Honnan tudhatnám? Legalább is ezek voltak Ianara utolsó szavai, mi-
előtt meghalt.
– De hát honnan térne vissza a fia? Hová menekült el? És hogyan is jön-
ne vissza? Hiszen már századok múltak el azóta! És ki tudja, hogy hová ve-
zet az az ajtó?
Megborzongtam, már nem először a beszélgetésünk során.
– Senki, Durg, senki. Nem is ajtó az talán, inkább pecsét.
– S te feltöröd azt a pecsétet!
129
Szomorúan lógattam az orrom.
– Ha menekülni akarunk, meg kell tennem. Hát nem fura? Az Anwyl'-
niarrok az évszázadok alatt elvesztették minden korábbi dicsőségüket a vi-
szály, majd az átok miatt, ezért a rontás elől futnának, mi pedig előlük… Na
de aludjunk végre, holnap szükségem lesz az erőmre.
Azonban mindketten csak sóhajtoztunk és forgolódtunk az ágyban soká-
ig, míg végül a hajnal derengése megnyugtatta a lelkünket annyira, hogy is-
mét mertünk álmodni.
Reggel nemigen akaródzott személyesen megvizsgálnom az ajtót. Már
bántam, hogy annyit járattam az eszem a famor történetén, és hogy minden-
áron ki kellett javítanom a história hibádzó részéit. Már csak azzal vigasz-
talhattam magam, hogy talán nem az igazság tárult elém alvás közben, eset-
leg zaklatott elmém is hozzátehetett ezt-azt magától, de még ez sem derített
jobb kedvre. Tudtam, hogy most már minden rész illeszkedik, és működik
is. Miközben a testőrkapitány után kullogtam, azt kívántam, bárcsak a kyr
jobban megszerkesztette volna a maga mondókáját.
Az ajtó különbözött attól, amit az álmomban láttam. Sokkal jobban meg-
viselte az idő, és bizony a kinyitására tett kísérletek; nem volt gnómszemek-
nek való látvány, az biztos. Körülötte a fal megrongálódott, kisebb kődara-
bok ki is hullottak, azonban sehol nem látszott egyetlen igazán mély lyuk
sem. Bárhogy is próbálták áttörni a falat, így kerülve meg a zár kinyitásának
problémáját, nem jártak sikerrel. Maga az ajtó még több hiábavaló próbál-
kozás hegeit viselte magán. Horpadások, karcolások, korom mindenütt.
Még karmok, sőt harapások nyomát is felfedeztem! Az Anwyl'niarrok két-
ségkívül megtettek mindent. Abba viszont nem akaródzott belegondolnom,
miféle teremtmény szánthat olyan mély árkokat a mágiával lepecsételt bejá-
ratra.
Viszont igencsak meresztenem kellett a szememet az apró részletek vé-
gett; a mindent beborító fekete és sötétbarna foltok igazán megnehezítették
az alapos vizsgálódást. Most értettem csak meg, milyen kegyetlen volt an-
nak az asszonynak az átka. A família férfitagjai végül mindig kénytelenek
voltak saját vérüket gyógyírként felajánlani az ajtón ütött sebekre. Arról
nem beszélve, hogy bármennyire kétségbeesetten is igyekeztek megakadá-
lyozni családjuk kihalását, csupán az átkot örökítették át nemzedékről nem-
zedékre önként vállalt halálukkal.
– Nos?
A famor keresztbe font karral, fejét féloldalasan tartva, látszólag egyked-
vűen figyelt. Tudtam én, hogy akármennyire is leplezi, ha van szíve, hát ak-
kor az most a torkában dobog. Ujjaimmal óvatosan végigcirógattam a hege-
ket az ősöreg felületen.
130
A fülemet is odatartottam, azonban nem hallottam a működő gépezetek
gnómok számára oly kedves duruzsolását. Csak hideg, sötétség és halál
üzent némán a túloldalról.
– Nos?
Láttam a kyren, hogy szinte viszket a türelmetlenségtől. Nem akartam
tovább várakoztatni. Bólintottam.
– Az ajtó fel fog tárulni, óhajod szerint, dicsőséges. Négy hetet kérek,
hogy teljesíthessem akaratod.
A toroni habozott. Mellette a testőrparancsnok félreértette hallgatását, és
a kardja után nyúlt. Mozdulatát urának válasza akasztotta meg.
– Hármat kapsz.
A földig hajoltam, hogy elrejtsem mosolyomat. Az pont egy héttel több,
mint amennyi időre valójában szükségem volt.
***
***
132
A következő hetekben minden ébren töltött órámat az ajtó mellett töltöt-
tem. Nemhogy a Durggal való vesződésre, de még szundikálásra sem jutott
sok idő; nem csak a famort, de engem is izgatott a zár rejtélye.
A toroni nemes az első néhány napon mellettem maradt, egy kevés ideig
figyelve munkámat, azonban, ahogy előre sejtettem, rövidesen megunta fo-
lyamatos, halk motyogásomat és a különféle szerszámokkal való vesződése-
met, és Shyergas felügyeletére bízott. A testőrparancsnok lelkesedés nélkül,
de becsületesen tett újra eleget a foglári teendőknek. Azt hiszem, akármeny-
nyire is olyan volt, mint egy hűséges kutya, végül szóvá tette volna ellenve-
tését, ha a kyr előzőleg meg nem győzi, hogy jelenleg én vagyok a legfonto-
sabb őrizni való a palotában, és arra is gondolni kell, ha esetleg korábban
feltárul az ajtó. Az esetben pedig, mondta Ilhuar Anwyl'niarr, a legjobb
fegyverforgatóját akarja a helyszínen tudni, és az Shyergas. A testőr fejet
hajtott ura érvei és óhaja előtt, így akaratlanul is közelebb segített a mene-
küléshez.
Tudtam, hogy a velem töltött idő alatt meg fog változni; keményen kel-
lett dolgoznom, így nem hajbókolhattam neki állandóan, ő meg nem játsz-
hatta folyton a sértődött páva szerepét. Nyilvánvaló volt, hogy néha rá kell
pillantanom, netán még szólni is hozzá, ha engedélyezi. A tudományom és
ügyességem pedig előbb-utóbb elismerést fog kiváltani belőle, legalábbis
ebben bíztam, erre építettem a tervem.
Először akkor változott meg valami a tekintetében, amikor tisztelettudó-
an térdre ereszkedve felé nyújtottam a zár kinyitásához szükséges felszere-
lés hosszú listáját. Igazság szerint azt a változást sötét gyanúnak nevezném.
A gyanakvás akkor hatalmasodott el rajta igazán, miután elkezdték szállíta-
ni az alapanyagokat és eszközöket, és a napok múltával is egyre csak érkez-
tek a helyi műhelyekben átalakított vagy éppen újonnan készített alkatré-
szek. Lassan már mozdulni is alig lehetett a kamrában.
A kardját a torkomnak szegezve parancsolt megálljt a munkámban. Nem
mozdultam és egy mukkot sem szóltam, de az acél hidege roppant kellemet-
lenül csiklandozta a gigámat. Végtelenségnek tűnő idő után megérkezett a
kyr. Egy pillantással felmérte a helyzetet. Gyanítottam én, hogy a testőr va-
lamiféle mentális kapcsolatban lehet vele; valószínűleg ily módon riasztotta
közvetlenül az urát, aki már idefelé jövet értesülhetett minden fontos rész-
letről.
– Mi ez?
A famor az eddigi munkámat nézte, amely a fekete ajtó mellett kezdett
magasodni, és alakot nyerni. Tudtam, hogy számukra idegen ez a forma, így
jótékonyan elrejtett a szemük elől minden, gnómok számára árulkodó jelet a
másik művemről.
133
– Dicsőséges – feleltem azonnal szemlesütve –, mint az előtted is nyil-
vánvaló, az ajtót mágia forrasztja le, mozgó részek nem találhatóak benne,
nincs itt semmi olyasmi, amihez az én tudományom elegendő lenne.
Egyedül annyit tehetek, hogy építek egy zárat az ajtó köré, ami majd fi-
noman illeszkedik hozzá, és végül megnyitja.
– Egy új zárat építesz, hogy kinyisd a kaput?
– Igen, dicsőséges.
A kyr tekintete ismét végigsiklott a szerszámok, fogaskerekek, tenge-
lyek, csappantyúk, nehezékek és csavarok egyre növekvő tengerén.
– Hogy állsz a munkával?
– A szerkezet alapjai már állnak, dicsőséges.
– Még csak az alapok?
Jobbnak láttam hallgatni, míg a famor összevont szemöldökkel vizslatta
az építményt,
– Hisz ez hatalmas gépezet lesz, tán betölti majd az egész szobát!
– Bocsáss meg, dicsőséges – hajoltam még mélyebbre –, azt nem ígérhe-
tem, hogy a zár apró lesz. Azt viszont vállaltam, hogy három hét múlva
nyitni fogja az ajtót.
A kyr még egyszer alaposan szemügyre vett mindent, majd távoztában
odavetette nekem.
– Már csak egy heted és hat napod van, rann. Mykos fémműveseinek
egynegyede csak neked dolgozik, hogy ellásson alkatrészekkel, remélem,
nem hiába.
***
134
Nyilván a testőr semmit nem értett az egészből. Először még néhányszor
idegesen rám pirított, hogy ugyan azonnal áruljam el, mit mondtam az
előbb, de amikor megtettem, csak bőszen legyintett a sok „a szép kis csap-
pantyú most itt marad, és nem mozdul, hacsak az az ügyes tengely nem kez-
di el serényen forgatni” és társai hallatán.
A második hét vége felé adta be a derekát. Már azelőtt is megtörtént,
hogy odavetett egy-két kérdést, azt tudakolva, ezt vagy azt hogy készítet-
tem, aztán amikor a választ megkapta, érdeklődve és sokkal csendesebben
újra kérdezett. Sőt, néhány napja már a nevemen szólított. Azonban most
először szólt hozzám gyermeki bámulattal. Úgy, mint egyik ember a másik-
hoz. Na jó, mint egyik ember a másik gnómhoz.
Az késztette ilyen ámulatra, hogy a szerkezetem – akkor már betöltve a
hálókamra nagyobb részét – megmozdult. Rugók feszültek, fogaskerekek
kapcsolódtak egymásba, tengelyek fordultak el, s az építményem szíve halk
dohogással életre kelt.
Shyergas először kardot rántva ugrott közelebb, majd látván, hogy a gé-
pezet ütemes duruzsolásán kívül más változás nem történt, eltette kardját és
tágra nyílt szemmel rám nézett.
– Elkészült, Horald?
A zár apró réseken, hasadékokon keresztül csatlakozott finom fémka-
csokkal az ajtóhoz és a körülötte álló falhoz. Amikor az első fogaskerekek
megmozdultak, valójában kipróbáltam a működését, és akár azon nyomban
használhattam volna – de még nem tettem.
– Nos – tettetett fáradtsággal megtöröltem homlokom, majd halványan
rámosolyogtam –, nem, de hamarosan, Shyergas úr. A zár elkezdett dolgoz-
ni önmagán, öt nap múlva feltárul az ajtó. Addig nekem is tovább kell szer-
keszthetnem ezt-azt, és kiigazítani a kisebb hiányosságokat.
A testőrt annyira lekötötte a mozgó részek látványa, hogy még azért is
elfelejtett rendre utasítani, hogy egyenesen belenéztem a szemébe.
– Hm. Úgy tűnik, mintha kész lenne – simított végig az állán.
– Te is tudod, uram – hajoltam meg könnyedén –, hogy a látszat néha
csal.
– Igen, a látszat. – A pietor tekintete leltárba szedte a szoba maradék ré-
szében heverő, még beépítésre váró álló alkatrészek garmadáját, aztán ismét
az ajtót fürkészte, majd engem. – Mondd csak, Horald, szoktál te álmodban
beszélni?
– Tudtommal nem, uram. De miért?
– Csak azon gondolkodom, amit a látszatról mondtál.
Összeszorult szívvel tértem vissza a munkához, és igyekeztem nem gon-
dolni arra, hogy lehet, Durg most tényleg benne van a kulimászban.
135
***
Aznap este Durgnak és nekem sietősen kellett volna dűlőre jutnunk min-
den fennmaradó kérdésben, azonban Durg ismét megnehezítette a dolgun-
kat.
– Attól tartok, Durg komám, Shyergas sejt valamit.
A barátom szokásos izgágaságával hadonászott előttem.
– Naná, hogy sejt valamit! Elvégre nem bolond, még ha ember is! És
nem is útszéli haramia, mint azok a gazok, akik rabszolgává tettek minket
Toronban. Ez egy testőrparancsnok! Van szeme mindenhez, különben már
rég kibökte volna neki valaki!
– Az ostoba tréfáidon majd akkor nevetek, ha már újra otthon vagyunk.
Különben meg Shyergas igenis jól kombinál, nem is vártam volna ezt egy
embertől. Tán még a masinákhoz is lenne ügyessége, ha valaki tanítaná…
– Ő, tehát ő már Shyergas neked, nem a „toroni”, vagy a „testőr”. És kü-
lönben is, mit törődsz te az ő tanítgatásával?
– Csak azt mondtam, hogy… – lemondóan legyintettem. – Inkább arról
kellene diskurálnunk, hogy mikor nyissam ki az ajtót.
Durg végre komolyan fülelte minden szavamat. –Az attól függ. Hogy áll
a Gnomeounculusunk?
– Úgy érted az én Gnomeounculusom? Kész.
– És az a dögvészes ajtó?
– Mármint a zár? Igazából az is készen áll. Azonban füllentenem kellett
egy kicsinkét. Azt mondtam Shyergasnak, hogy még öt nap van hátra. Tud-
hatod, nem szívesen tettem, csupán önvédelemből. Ha bízhattam volna a
gazdájában, akkor nem kellene annyit furmányoskodnom. Viszont a kyrre
hagyni a sorsunkat botorság lenne. Ha azt ajtó feltárulna, és én…
– Mi… – vetette közbe azonnal Durg.
– Szóval, mi nem készülnénk egy kis meglepetéssel a toroniak számára
is, akkor aztán gyorsan végünk lenne. Mi már nem építenénk újabb gépeket
azután, arra Berzebaal a tanúm!
– Tehát?
Durg akadékoskodása lassan kezdett kihozni a béketűrésemből.
– Tehát, tehát…! A kapu fel fog tárulni! Miután megemlítettem a Shyer-
gasnak az öt napot, a famor azonnal a kamrába rendelt még három pietort.
De nem bánom, hiszen csak segíteni akarok nekik.
– Mi közünk nekünk ezekhez a…
– …”toroni fenevadakhoz”? – Közel húztam Durgot, hogy jól halljon
minden szót. – Semmi közünk hozzájuk, de ez alatt a két hét alatt azért ki-
136
fundáltam egyet s mást ott az ajtó mellett, komám. Mert csend és csend kö-
zött is van ám különbség! És az a csend beszélt hozzám, megneszeltem a
rejtélyt, tudom már, hogy mi van a másik oldalon! A mögötte lévő járat nem
vezet ám messzire, csak le a mélybe és a homályba. Emlékszel még Ianará-
ra és Corthíinra?
– Bárcsak elfelejthetném őket! – rázkódott össze Durg.
– Az asszony nem menekítette el a fiát, csupán arra az istennőre bízta,
akit a „homályban lakozónak” neveztek. Az istennő még gyenge volt, ezért
nem tudta volna helyrepofozni tüstént a fiút, de valahogy életben tartotta, és
a sötétben gyógyítgatta a praktikáival, Ezért kellett az ajtó, és ezért az átok!
És persze hogy hiába nyitogatták a nem létező zárat a kyrek évszázadokon
át, mert a kapu nem akart megnyílni! De most már Corthíin készen áll a
bosszúra a másik oldalon, és az ajtó engedni fog az én záramnak.
Durg valóban meglepettnek tűnt.
– Azt hittem, hogy rajtad amúgy sem fogott volna ki! Hát nem a mi süt-
nivalónk nyitja meg?
Elgondolkodva eresztettem el Durg zekéjét. –Arra bizony nem fogadnék
egy ócska fogaskerékbe sem!
– A lényeg az, hogy mi eliszkolunk innen, mire végzel a zárral! A toroni
fenevadak miatt meg ne fájjon a kobakod!
– Nem úgy van az, Durg! Éppen azért, mert mi gnómok vagyunk s nem
fenevadak, nem kívánhatjuk senki halálát!
– De nem is mi leszünk azok, akik a vesztüket okozzák!
Megcsóváltam a fejem.
– Mégis, sajnálnám, ha ez a Shyergas ott veszne. Egész jókat diskurál-
tunk mindenféléről. Nem is hinnéd, őt például…
Durg felháborodottan kérte számon rajtam az előző vallomást.
– Diskuráltatok?!
– Igen, mert egy idő után ő is elvégezte a shrerchiát velem, és…
– És attól, hogy az veled sbrerchiázik, te már….
– Senki sem shrerchiázott senkivel! – Javítottam ki ingerülten. .– Meg-
engedte nekem, hogy egyenrangúként szóljak hozzá, és amint azt már
mondtam; igen jó szeme van a masinákhoz és szerkezetekhez. Nagyon fi-
gyelmesen hallgatott, amikor arról beszéltem, hogyan tudnám a palota leg-
belső, titkos védműveit még hatékonyabbá tenni.
– Á, szóval ezért! A toroni figyelmesen hallgatott rád, és ez nyilvánvaló-
an dagasztotta Horald mester mellét!
– Elég, alvás! Holnap eljön a nagy nap!
137
A munkával töltött hosszú nap után nem akaródzott tovább vitatkozni, és
egy hatalmas ásítással berekesztettem minden további szócséplést kettőnk
között.
***
140
A TRÉFÁK ÁLCÁJA
Nem kerülhetem el annak tisztázását, hogy a gnómok népe miként tudott
korokon keresztül békében élni a nálánál erősebbek árnyékában. Mert lás-
suk be: hiába a kiváló mechanikai ismeret és az évezredek alatt gyűjtött tu-
dás, sem az egyéb ősfajok mágiájával, sem az újabb korok gyermekeinek
szapora sokaságával és testi erejével nem versenyezhetnek.
Igaz, talán nincs is rá szükségük. Hiszen ki akarná bántani azt, aki meg-
nevetteti?
Márpedig a gnómok remek tréfamesterek. Kacsázó járásukkal, ráncos
képükkel, hatalmas orrukkal és nagy, óvatosan pislogó szemükkel, na meg
fura öltözékükkel egyetlen szó nélkül röhögésre tudják ingerelni az egysze-
rű pórokat, de mókáikkal, ravasz találós kérdéseikkel mosolyt tudnak csalni
még a legkomorabb demonológus arcára is.
Persze azoknál, akik olyan nyakasak, mint a törpék, vagy keserűek, mint
az orkok, ők sem boldogulnak. Ilyenkor marad a menekülés vagy a rejtőzés.
Ezeket egyébként olyan sikerrel űzik, hogy sokak szerint kaméleonbőr segí-
ti benne őket – ami persze nyilvánvaló képtelenség.
Ám ettől még lehet, hogy néhányuk ismer ilyesféle mágiát.
Az aprónép más fajok közé merészkedő tagjai viszont örömmel játsza-
nak rá mulatságos külsejükre, és vásári kikiáltóként, udvari bolondként, me-
semondóként, színészként élik mindennapjaikat. Ez számukra nyugodt és
békés foglalatosság; veszélybe csak akkor kerülnek, ha nem hallgatnak a
nyomatékos figyelmeztetésekre, és egy nobilitást pellengéreznek ki, akik-
nek címe és rangja éppúgy nem sokat számít a szemükben, mint a hitbuzga-
lom, a gazdagság és jó néhány egyéb tulajdonság, ami meghatározza az em-
berek helyét a világban.
Megjegyzem azonban, hogy nemcsak a papokból és nemesekből, de bár-
kiből és bármiből tudnak és szeretnek gúnyt űzni: még a saját világlátásuk-
ból is.
Erre jó példa Strunsedefigo… komédiája, a Sunnyogó, amelyből bátor-
kodom is idézni azt a rövid részletet, amelyben egy toroni kém épp összefut
a gnóm őrjárattal:
KAR
Ó, mily furcsa világ az, hól a büszke kyr urak fegyvernyugvás ideje alatt
loppal járó kémeket küldenek távoli földekre?
141
S vajon mit remélnek megtudni az aprónéptől, aki gyűlöli a harcot, féli a
fegyvert, s nem érti az ármányt? Ó Gilron, segítsd hát meg őket, hogy falu-
juk békéjét megőrizhessék!
KÉM (színre lép)
Eddig sehol senki, hála Raonnának.
ELSŐ ŐR {előbukkan, és a kémre fogja a számszeríjat)
Állj, hogy hívnak?
(előlép a második s a harmadik őr)
MÁSODIK ŐR (első őrhöz)
Nem, nem „állj, ki vagy”; inkább „ki vagy”-ot kellett volna mondanod,
én ebben egészen biztos vagyok.
ELSŐ ŐR (iménti szavába vágva)
Akkor is, ha tudjuk, ki az illető?
MÁSODIK ŐR
Tehát ismered?
ELSŐ ŐR
Tulajdonképpen igen. Úgy értem, az egyik unokatestvérem ismeri. Már-
mint nem őt, hanem a nagyapját. Látásból.
MÁSODIK ŐR
Azért ezt nem nevezhetjük szoros ismeretségnek.
ELSŐ ŐR
Attól, hogy nem szoros az ismeretségünk, még válaszolhatott volna.
(a kémhez)
Hé, ember, mondj már valamit!
MÁSODIK ŐR
Vagy énekelj! De csak ha tudsz.
HARMADIK ŐR (a másik kettőhöz)
Én azt mondom, hagyjuk a nevét, és próbáljunk úgy viselkedni, ahogy
az őrök szoktak.
ELSŐ ŐR
Lőjük agyon?
KÉM
Egy rendes őrség nem az agyonlövetésemmel kezdene!
HARMADIK ŐR
Igaz! Előbb kérdezzünk tőle jelszót!
MÁSODIK ŐR
Jó ötlet. Találjunk ki egyet gyorsan, aztán kérdezzük meg tőle.
142
KAR
Hallga, e suttogást! Buzgólkodnak az őrök, és lám – már döntésre is ju-
tottak, hisz orcájukon boldog öröm látszik, s egyikük ajakáról füttyszó kél.
ELSŐ ŐR
Egész jó jelszó lett!
MÁSODIK ŐR
Én akkor se jönnék rá, ha száz évig törném rajta a fejem.
ELSŐ ŐR
Szerintem annyi idő alatt ki lehet találni. Már ha tényleg csak azon töröd
a fejed, ami persze kizárt.
MÁSODIK ŐR (első őrhöz)
Lehetséges, hogy száz év elég lenne, de ezt nem tudhatjuk biztosan.
Egyszer ki kéne próbálni.
HARMADIK ŐR
Na, jelszó már van, lássunk neki!
ELSŐ ŐR (kémhez)
Gyerünk, mondd a jelszót!
KÉM
De hisz most találtátok ki!
MÁSODIK ŐR
Na és?
KÉM
Honnan tudnám akkor?
ELSŐ ŐR
Segítség nélkül és gyorsan. Ez a jelszó lényege.
KÉM
Megáll az ész!
ELSŐ ŐR
Sajnálom, nem talált.
MÁSODIK ŐR (első őrhöz)
Elég sok idő lesz, míg kitalálja.
ELSŐ ŐR
Mint említettem, derűlátó becslés szerint is legalább száz év.
MÁSODIK ŐR
Annyi idő alatt biztos éhen is hal.
ELSŐ ŐR
És ha beengednénk a táborunkba? Csak hogy egyen. Meg persze igyon
és aludjon. Kegyetlenség lenne, ha hagynánk éhen veszni.
143
HARMADIK ŐR
De mi lesz a jelszóval?
ELSŐ ŐR
Azon ott is gondolkodhat kedvére.
HARMADIK ŐR
Nem pont az lenne a jelszó lényege, hogy csak az léphet a földjeinkre,
aki ismeri?
MÁSODIK ŐR
No és a denevérek? Meg a többi állat?
HARMADIK ŐR
Nekik tulajdonképpen van engedélyük. Hiszen sose mondtuk, hogy ki
lennének tiltva innen.
ELSŐ ŐR (a karnak)
Kicsit zavaros nekem ez a jelszó-dolog.
KAR
Csitítsd lelkedben az aggodalmat – Gilron keze őriz téged, nem holmi
kérdés-válaszok!
KÉM
Tehát bemehetek?
ELSŐ ŐR
Persze. Ha megígéred, hogy amint kitalálod, megmondod a jelszót.
MÁSODIK ŐR
Nem ám folyamatosan locsogni száz évig összevissza, hátha véletlenül
kibököd valamikor!
KÉM
Nem, dehogy! Hiszen arra csak ti lennétek képesek…
144
aZ ok aZ átkoZ ott tolvajok
El kell árulnom, hogy népszerűsége ellenére én nem osztom azt á néze-
tet, mely szerint minden gnóm született tolvaj. Az ilyen általánosítások
ugyanis sosem vezetnek jóra.
Nem tagadható azonban, hogy az aprónép tagjai, közülük is főleg azok,
akik világtól elzárt falujukból érkeznek az emberek közé, elég sajátságosan
viszonyulnak mások vagyonához. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy
a beépítetlen területeket, így például a szántókat, gyümölcsösöket közös
földnek tekintik,” ahonnét bátran elvehetnek bármit; illetve hasonlóan sza-
bad préda számukra minden megmunkálatlan anyag – még a nemesércek és
a csiszolatlan drágakövek is! Mindez még akkor is rossz vért szülne, ha e
kincsek iránt nem táplálnának kiemelt érdeklődést, mely utóbbinak okai –
álláspontom szerint, és a felhasználásuk módozataira tekintettel – ezen
anyagok enyhén mágikus tulajdonságai.
Megjegyzem azonban, hogy gyorsan tanulnak. Már az első korbácsütés-
re készséggel megtagadják téveszméiket, és ami sokkal meglepőbb, ezt va-
lószínűleg komolyan is gondolják, merthogy későbbi életükben már nem-
igen térnek le a becsület ösvényéről.
Egészen más lapra tartoznak viszont azok a gnómok, akik tényleg a tol-
vajmesterséget űzik, kihasználva fürge ujjaikat, apró termetüket, és a zárak,
lakatok működése iránti természetes érzéküket. Olyan tolvajklánról ugyan
még egyetlen megbízható forrás sem ejtett szót, amelyik csak ilyenekből
állna, de tény, hogy az aprónép tagjai számos jelentős alvilági szervezetben
megtalálhatók, és nemcsak az egyszerű zsebesek és besurranok, vagy föl-
jebb, a megbecsült hamisítók, de még legfelül, a céhek vezetői között is.
Akik idáig eljutnak, már nyugodtan és biztos anyagi alapokra támaszkodva
hódolhatnak ártalmatlan – vagy az óvatlanokra épp kifejezetten ártalmas –
hóbortjaiknak, miközben kockázatos akciók helyett századévek alatt szer-
zett tapasztalataikkal segítik a többieket.
E ponton egyébként a tudományok és a bölcselet barátjaként kénytelen
vagyok felhívni Olvasóm figyelmét arra a tényre, hogy a mindenki által le-
nézett gazemberek bűnbandáiban a tudásnak lényegesen nagyobb a becsüle-
te, mint a különbféle tanácsokban és kamarákban, nem szólva a lovagren-
dekről és uralkodói udvarokról.
Úgy tűnik, e tekintetben az emberi faj leginkább az orkokra hajaz.
145
Ám mivel e fejezet témái a gnómok, gyorsan visszakanyarodom hát hoz-
zájuk, illetve még pontosabban a ruházatukhoz.
Azt ugyebár mindenki tudja, hogy az aprónép öltözködése fittyet hány a
divatnak, az ízlésnek, és sok esetben a józan észnek is. Azt, hogy szeretik az
élénk, feltűnő színeket, valamelyest magyarázza lakhelyük sötét és színtelen
volta – e vonzalom sok más földmélyi népre is jellemző. Érthető az is, miért
cipelnek magukkal tucatnyi zsebükben számtalan szerszámot és alkatrészt:
mivel szeretnek együtt lenni társaikkal, inkább mozgó műhellyé alakulnak
ahelyett, hogy a valami eldugott odúhoz kösse őket a munkájuk. Jó oka van
annak is, hogy a szívós anyagokat, a térdeknél és könyököknél megerősített
ruhadarabokat részesítik előnyben. Na de mivel magyarázható, hogy ötlet-
szerűen használnak egymás mellett gombot, csatot, kapcsot és zsinórt? Mi-
ért raknak a ruha egyik ujjára halbőrt, a másikra meg láncsodronyt? Miért
varrnak a zsebek zsebeire is újabb zsebeket? Érthetetlen, de igaz: a gnóm
ruhák életútjuk során többnyire áldozatul esnek gazdáik kísérletező kedvé-
nek, és a tökéletesség helyett előbb-utóbb azt az állapotot érik el, amiben
már méretük és súlyuk folytán akadályozzák viselőjüket a helyváltoztatás-
ban.
A folyamat némileg párhuzamba állítható a kifejezetten lovagi tornákra
készített vértek fejlődésével.
S hogy hogyan kapcsolódik ez az aprónép kevéssé törvénytisztelő képvi-
selőihez?
Elsősorban úgy, hogy valamelyest megmagyarázza a gnómok irányában
fennálló gyanakvást, amit csak némileg ellensúlyoz mókás kinézetük. Tény,
hogy a legtöbb gnóm potenciális betörőnek tűnik bárki számára, aki kipa-
koltatja a zsebeit – türelmesen kivárva ennek hosszas folyamatát, az egyes
szerszámok rendeltetésére, illetve a kedvenc tárgyak történetére vonatkozó
előadások végét is –; és ha netán valamilyen komolyabb érték is előkerül, a
gyanú rögvest átadja a stafétát a pallost suhogtató bizonyosságnak.
Persze nem kell félteni a gnómokat sem: hihető vagy hihetetlen mesék,
valódi vagy annak látszó menlevelek, céhes és uralkodói tanúsítványok
szokták alátámasztani, hogy az épp itt álló személy valamely nagyon távoli
város kovácsmesterei közé tartozik, a vándor lakatosok páholyának címze-
tes tagja, netán egy nemes legfőbb kulcsmestere.
A valóban görbe utakon járók pedig amúgy is rejtett zsebekbe és erszé-
nyekbe dugják azt, ami álláspontjuk szerint csak megzavarná egy becsületes
városőr tisztánlátását.
A legfőbb veszélyt egyébként amúgy sem ők jelentik a gnóm tolvajokra,
hanem saját fékezhetetlen nyelvük; jó példa erre az erioni Kobrák egyik
csapdamesterének esete, akinek a neve sajnos nem maradt fenn, de tettei
146
alapján az aprónép egy tagját sejthetjük benne. Történt ugyanis, hogy egy-
szer annyira fellelkesült a klánház általa készített védelmi rendszerének ör-
dögi ravaszságán és tökéletes kidolgozottságán, hogy egy görbe estén az
egészet elfecsegte a Három Hurri Hajlékában, amely műintézmény történe-
tesen a Szélkiáltók nevű szervezet fennhatósága alá tartozott.
Csoda-e ezek után, hogy a kobratanyát vígan és könnyedén kifosztották
a dzsad tolvajok?
Nem, nem csoda; és egyúttal leszámolhatunk a „holló a hollónak.;.” kez-
detű legendával is.
148
149
SEAN MALORY
GILRON HARAGJA
Pedig milyen jól indult minden–valószínűtlenül jól. A Cordella klán em-
bere, mintha csak véletlenül tenné, bizalmas híreket fecsegett el egy kényes
ügyről. Emlékszem, buzgón bólogattam, de a gondolataim már szélvészként
száguldottak előre. Anaffi városában véletlenről beszélni a Cordellák eseté-
ben dőreség lett volna – véletlenül nem lehet fél várost a lekötelezettjeink
között tudni. Egy nekik tett szolgálattal kétségkívül bekerülök a belsőbb kö-
reikbe, ám egyúttal egy életre elegendő ellenséget is szerzek.
Az akkori helyzetben azonban nem tehettem mást, a családunk túlélése
érdekében akármilyen kétes vállalkozásba belementem volna. Miután Lorzo
bácsikámnak pár éve nyoma veszett a Délvidéken, idősödő apámnak nem
maradt más reménysége, mint én, egy kései fiúgyermek. Vagy ahogy ő em-
legette, az utolsó aranyág. Ez utóbbi tényt igyekezett alaposan eltitkolni elő-
lem, főleg miután kiderült, a vajákos praktikákhoz túl kemény a koponyám,
így boldogulásomhoz egyedül kíméletlen vívóleckéivel és zavaros életfilo-
zófiájával járult hozzá. Ezek önmagukban még Anaffiban is kevésnek bizo-
nyultak volna, ezért elég hamar a saját lábamra kellett állnom, még ha ez a
kardforgató tudományom kiárusítását is jelentette.
Amíg én a sebeket gyűjtöttem, apám a hitelleveleket halmozta, és úgy
tűnt, végül nem hagy hátra mást, mint kazalnyi váltót és megbántott uzsorá-
sokat, Nem sok reményem akadt, hogy változtatni tudok a helyzetünkön.
Hiába, egy mély veremből meglehetősen nehéz úgy kikecmeregni, ha oda-
fentről buzgón lapátolják a földet lefelé.
Igyekeztem hát úgy gondolni a kínálkozó lehetőségre, mintha valóban a
Kosfejes Úr mosolygott volna rám, nem egy borgőzös leheletű, kivénhedt
Cordella-bérenc. Még aznap felkerestem prefedon Ferrót, és megkezdődött
az alkudozás. A ravasz gorviki ugyanis nem adta be egykönnyen a derekát,
bár mindent bevetettem. Esküdöztem, könyörögtem és hazudoztam, ha kel-
lett, a Kosfejes Úr nevét vettem a számra, Még családunk egyetlen megma-
radt jövedelemforrását, mamma Dolores lányait is csatasorba állítottam, mi-
vel tudtam, hogy prefedon Ferro szereti megadni a módját. Habzóboros la-
koma, gyertyafény, selyemruha, hárfakíséret, baldachinos ágy és hasonlók.
150
Mire azonban megegyeztünk, úgy éreztem, én teszek szívességét neki,
sőt mielőtt a Cordellák palazzójában megfordultam, kimondottan rózsás
helyzetben tudhattam magam. Egy dolog vigasztalt csupán, hogy sikerült
elhalászni a megbízást családunk ősi riválisa, Izmir Khaszil elől. A csorba
fogú vajákosnak Anaffi kornyékén szinte minden ügybe belelógott a keze,
az emberei ott voltak minden utcasarkon, tavernában és csatornajáratban. Ő
legalábbis ezt állította magáról – ki nem állhattam a fennhéjázó stílusát.
Bármit elvállaltam volna, ha azzal borsot török az orra alá.
Bármennyire vigyáztam, a kikötő felé menet sikerült összefutnom a vén
keselyű egyik verőlegényével. Csak egy ember akadt Anaffiban, akit még
Khaszilnál is jobban megvetettem, Félszemű Merlos. A kopasz tőrvető az a
fajta volt, aki bármikor eladná a saját anyját holmi rosszhírű szektának. Egy
raktárház sarkánál várt rám teljes harci díszben. Ez az ő esetében azt jelen-
tette, hogy a névjegyének számító dobótőreit jól látható helyen, hivalkodó-
an viselte. Az ellenfeleit is aszerint tartotta számon, hogy hány tőrre volt
szüksége a legyőzésükhöz; folyton azzal kérkedett, hogy egyre soha nem
kellett még hatnál többet használnia. Öles termetével, széles vállaival való-
ban félelmetesnek hihette magát. Habár azok az idők már elmúlóban voltak,
Khaszil megtartottá a szolgálatában – amolyan régi megszokott bútordarab-
ként, mint egy kétajtós szekrényt.
Merlos egy darabig gyanakodva méregetett, majd cinkos mosolyomból
kitalálta, gazdája már alaposan elkésett. Durva szitkain, otromba fenyegető-
zésén még csak nevettem, de amikor tőrt akart rántani, megelőztem. Egy
Laraquára senki ne szegezzen csak úgy fegyvert! Ha Vincenso nagyapámon
múlna, már régen zaurakként hörögne a kanálisban. Merlos döbbenten me-
redt a kezemre, majd a vállából kiálló tőrre. Biztosan gyorsan rájött, hogy
mérgezem a pengéimet, mert elég savanyú pofát vágott.
– Átkozott fattyú! Ezt még megbánod! Kitépem a szívedet! – fenyegetett
rekedten, kezét a vállára szorítva. A jófajta haddami zsibbasztókenőcs a ter-
metéhez képest meglepően gyorsan hatott rá.
– Csak nehogy te bánd meg, Félszemű! – vetettem oda fejcsóválva. –
Khaszil már annyira sem tart tőlem, hogy egy fogatlan vén kutyát küld? –
gúnyoltam.
– Megdöglesz, Fabio! Hitvány féreg vagy, mint az a patkány apád! –
nyögte. A nyelve már nehezen forgott, tekintete lassan elködösült.
A családomra kimondottan érzékeny vagyok. Már azért is megkóstoltat-
tam volna a sétapálcám ólmozott végével, hogy fattyúnak nevezett, de hogy
apámat becsmérli! Meglepetésemre Merlos tántorogva előrángatta rövid-
kardját, és széles mozdulattal felém suhintott. Hátrahőköltem; egy sebzett
bivalynál nincs veszélyesebb.
151
– Előlem nem tudsz elbújni, te fattyú! – hörögte.
Tett még egy lépést felém, de ekkor megbicsaklott a lába, kezéből kifor-
dult a kard, és lassan térdre omlott.
– Elkaplak! – suttogta erőtlenül.
Talán motyoghatott még valamit a felmenőimről és jó-anyám foglalko-
zásáról, de nem hallgattam végig, inkább az ólmosbottal igyekeztem siettet-
ni a kábulatot. Éppen csak hogy emlékezzen rám, ha felébred. Aztán kihúz-
tam a vállából a tőrömet és elsiettem. Szorított az idő.
***
A tengeri utat választottam, bár nem sok kedvem volt részeges hajóska-
pitányokkal alkudozni. Főleg nem olyanokkal, akik pár nap múlva merő
unalomból félholtra akarják veretni magukat holmi elvesztett kockajátékok
miatt. A Bíbor Sólyom kapitánya is próbálkozott derekasan, de verekedésre
végül nem került sör – úszva nehezen értem volna partot. A vén rozmárt vé-
gül az okosan adagolt ork-pálinka ütötte ki; én egy ujjal sem nyúltam hozzá.
A Bíbor Sólyom – inkább csiga, ha a tempóját nézzük – balszerencsémre
nyolc napot rostokolt Ompur előtt. A kikötőparancsnok szigora csak tömött
pénzes zacskók hatására enyhült meg, és baksiskarantén alá helyezett ha-
jónk végre megkezdhette a ki- és berakodást. Eddig is rühelltem az egykori
erv kalandorok városát, talán, mert olyan fenn hordják az orrukat, ahelyett
hogy tanulnának Anaffitól a kormányzás terén. De hogy a kenőpénzek is
ilyen pofátlanul magasak legyenek feléjük – elképesztő!
Nem is maradtam tovább, csak ameddig egy jó erőben lévő heréltre
megalkudtam.
***
***
Zúgó fejjel verekedtem át magamat a sokaságon. Öreg este lett, mire el-
értem a Cordellák helyi emberéhez. Bár prefedon Ferro nem mondta ki,
hogy szabad kezet ad nekem, de azért jólesett ráijeszteni a zsíros asziszra, A
fickó, aki mellesleg Dulos Kaniktas névre hallgatott, először tudomást sem
akart venni rólam. Alaposan meglepődött, mikor meglátta a Cordellák ken-
dőjét. Még a palazzóban akadt a kezembe, nem sejtettem, hogy ravasz cso-
mói ekkora hatással lesznek rá: Kaniktas idegességében a kezeit tördelte,
arcáról patakokban folyt az izzadság. Némi biztatás után megnyugodott, és
a nyelve is mind gyorsabban pörgött. Egészen meghökkentő dolgokról me-
sélt.
Az mindig is közismert volt, hogy sem a politika, sem a stratégiai tudo-
mányok nem tartoznak a garmoniak erényei közé. Amiben nincs legalább
egy fogazott kerék, egykét sróf, vagy nem ad ki zakatoló-csilingelő hango-
kat, az nem az ő asztaluk. Annál kevésbé értettem, hogy a cseppet sem har-
cias helybéliek hogyan emelhettek a fejük fölé egy olyan alakot, mint Tira-
nel Hurmill.
Ahogy Kaniktas mesélte, a heroni szerencsevadász pusztán szavaival ké-
pes volt lángra gyújtani hallgatósága lelkét. Mindenki csak róla beszélt,
meg arról, hogy Garmon többet, jobbat érdemel, mint a megtűrt fél vazallu-
si állapot az északi városállamok sorában. Nem is kellett sok, és a kalandor
hamarosan a városi tanács tagjai közt találta magát. A meglepett tanácsta-
gok nem tudták tartani vele a lépést – sorra mondtak le hivatalukról, ame-
lyet aztán hamarosan Hurmill közeli barátai és fegyvertársai töltöttek be.
Magából a vezérszónokból csakhamar főtanácsos vált.
Ami azt illeti, nem egyedi eset ez a városállamok környékén; sőt, az ef-
féle kalandorok gyakran egymás kezébe adják a kilincset. Ez a Hurmill
azonban képtelen volt megülni a babérjain, inkább tovább szőtte grandiózus
terveit. Ezek között előkelő helyen szerepeltek a város szívügyének tekintett
különféle masinák.
A főtanácsos először is kevesellte a lángvetős alakulat létszámát. A tu-
catnyi szekér idáig jól szolgálta a várost, de nem érhetjük be ennyivel – hir-
155
dette. A városbéli mesteremberek gyorsan legyártottak hát még egy tucat-
nyit; igaz, így sem akadt közte két egyforma – mesélte fejcsóválva Kanik-
tas, Amikor azonban a főtanácsos a Gilron-ünnep alkalmából komoly jutal-
mat és magas hivatalt helyezett kilátásba egy, a lángvetőszekereket is felül-
múló masina megalkotásáért, sosem látott sürgés-forgás kezdődött. Sőt,
hogy a tűzveszélyes műhelyek ne zavarják a város lakóinak nyugalmát, a
főtanácsos az ügyes kezű mesterek számára táborvárost húzatott fel a Gar-
moni-tó túlpartján, Ezt aztán őrséggel vette körül, hogy úgymond ügyeljen a
verseny tisztaságára.
Ami az én célpontomat illeti, a kövér aszisz további meglepetéssel szol-
gált.
– Tehát azt mondod, hogy a kis vakarcs a táborban van? – kérdeztem hü-
ledezve. Ki a fene lehet ez a Stifgirr, és ott vajon min dolgozhat? Még a vé-
gén valami darázsfészekbe nyúlok – gondoltam.
– Ott bizony – bólogatott sűrűn Kaniktas. – Ő is ott kopácsol egész nap a
többi holdkórossal. Már vagy egy hónapja. Sőt, az övé az egyik legnagyobb
műhely.
– Hogyan lehetne oda bejutni?
– Sehogy – legyintett a fickó. – Úgy hallottam, a főtanácsos nagyon
őrizteti. Felbérelt egy egész regimentre való zsoldost, sőt még egy bűbájost
is a haddami Lángjárók céhéből. De amióta a múltkor elszabadult a tábor-
ban egy átkozott masina, még a feltalálókat is hét lakat alatt tartja. Azt is be-
szélik, akadt néhány gyanús baleset is, talán egyik-másik mester átlátott
Hurmillon, és meg akart szökni a találmányával együtt. Ki tudja? De ha a
főtanácsos megkapja a pokolbéli masináját, én egy lukas garast nem tennék
arra, hogy a győztes megéli a Gilron-ünnep végét.
– Nekem csak a gnóm kell – torkolltam le fölényesen. – Ha egy mód van
rá, én bejutok.
– Ha te mondod – vont vállat kelletlenül. – Én a helyedben nagy ívben
elkerülném. Ez a Hurmill kezd igazi királyként viselkedni, nagy tétekkel
játszik. Nem hinném, hogy tárt karokkal fogadná a kíváncsiskodókat.
***
***
159
– Ő az apád? – hüledeztem, majdnem leengedtem a fegyveremet.
– A nevelőapám! – jelentette ki büszkén.
– Te lány! – ripakodott rá a gnóm a tűvető mögül. –Mars vissza a fújta-
tókhoz! Különben is, hol van az az emelő, amiért elküldtelek? Hát a kék fe-
jű srófhúzó? Hát hiába nevellek én?
Zaida arca elvörösödött, majd lehajtott fejjel kullogott a műhely másik
sarkába.
– Te lennél Stifgirr? – kérdeztem rosszallóan. Micsoda egy pokróc.
– Csak a barátaim hívnak így – mondta fellengzősen a gnóm, erősen
megnyomva a barátaim szót. – A többieknek csak Stiffgirrandgialfintr!
Mégis inkább lelövöm, villant át az agyamon.
– Stiffgirra… a csudába is, te vakarcs! – fakadtam ki. – Majd összebarát-
kozunk. Közös ismerősünk, Ferro Cordella üdvözletét küldi.
– Prefedon Ferro? – sóhajtott a gnóm. – Hát nem valamelyik riválisom
küldött? Már hetek óta próbálkoznak a szerencsétlenek, de hiába, az én
eszemen nem járnak túl! – Gyanakodva méregetett. Örültem volna, ha nem
egy tűvető mögül teszi. – Biztos nem annak az átkozott Dzsanabnak kém-
kedsz? Vagy nem Kirtappo mester küldött?
– Minek nézel engemet? Ócska spionnak? – csattantam fel sértődötten. –
Prefedon Ferro mellesleg élénken érdeklődik, hogy mi van a bűvös tükré-
vel. Tudod, amit elloptál, kedves Stifgirr – tettem hozzá.
– Én nem loptam el semmit! – tiltakozott a gnóm. Gyorsan beszélt, és
csak azokat a szavakat hangsúlyozta, amelyeket fontosnak vélt. – Kérdezd
csak meg a gazdádat. Nem én! Elvégeztem a munkámat, és azt mondta,
hogy bármit megkaphatok érte a házából. Különben is, mi, gnómok soha
nem lopunk el semmit. Legfeljebb kölcsönveszünk.
– Szóval csak kölcsönvetted? – Hát kötözni való bolondnak néz ez en-
gem? Itt helyben lelövöm, aztán kerítek egy vajákost, aki majd kiszedi belő-
le, hova dugta a tükröt.
– Hm, úgy is mondhatjuk, hogy tudományos kísérlet céljából – mondta
nevetgélve. Vele együtt rázkódott a tűvetője is. Még elsüti ez a kis vakarcs.
Majd én elveszem a jókedvedet, gondoltam, és felpattintottam a biztonsági
reteszt.
– Most már alaposan kikísérletezted magadat. Éppen itt az ideje, hogy
visszaadd! – vágtam rá, és a számszeríjjal, hirtelen ötlettől vezéreltetve, cél-
ba vettem az egyik közeli lámpást. Mintegy véletlenül a tervezőasztalon ál-
lót.
– Nem szeretnél tüzet oltani mostanában, ugye? Innen bekötött szemmel
is eltalálnám…
160
Stifgirr leengedte a fegyverét. Nahát, a tűztől azért tart egy kicsit.
– Jól van, jól van! Nem kell idegeskedni! – hadarta a gnóm, és fürgén le-
mászott a ponyva tetejéről. – Ez a baj veletek, emberekkel, mindent olyan
gyorsan akartok elintézni. De tehetsz velem bármit, azt a tükröt még nem
adhatom vissza. Mellesleg nem is tükör, hanem csak egy féltenyérnyi szi-
lánk.
Egy féltenyérnyi szilánk? Hol hallottam én már egy féltenyérnyi tükör-
szilánkról? Prefedon Ferrótól biztosan nem, ő csak holmi tükörként emle-
gette. Ami azt illeti, amikor Vincenso nagyapám kora ifjúsága kalandjairól
mesélt, emlegetett egy tükörszilánkot, méghozzá egy nagy hatalmú mágikus
csecsebecsét. Gyermekfejjel csillogó szemmel hallgattam a hihetetlen törté-
neteit, persze azt sejtettem, hogy néha lódíthatott az öreg, de olyan ügyesen
tette, hogy talán még ő maga sem tudta volna megmondani, mikor. Minden
szava igaz lett volna? De ki hallott ilyen véletlenről? Stifgirr arcát fürkész-
tem – az a bizonyos tükördarab lenne most nála?
– Na és miért nem? – kérdeztem végül gyanakodva. A fegyveremet még
mindig nem engedtem le. – Összetörted?
– Összetörni? Nem, dehogy! Beépítettem! Csak egy gnóm tud ebbe a
szóba ennyi büszkeséget sűríteni.
– Hogy mit csináltál? – hüledeztem. Prefedon Ferro ezt nem fogja ne-
kem elhinni.
A gnóm félrelökte a tűvetőjét, és elkezdte lerángatni a ponyvát a titokza-
tos valamiről.
– Zaida! Gyere ide, segíts már, te lány!
Én is közelebb léptem, de elhessegetett.
– Majd Zaida! Csak fürgén, lányom, nem érünk rá egész nap! Úgy! Na,
előkerült már az a srófhúzó?
A lány fejcsóválva eloldalgott. Szegény Zaida. Én már régen képen tö-
röltem volna a kis vakarcsot.
***
161
– A legújabb találmányom, egy harci szekér. Ezzel nyerem meg holnap a
versenyt – szerénykedett Stifgirr, azzal rögtönzött kiselőadásba kezdett. –
Tudod, Darhum és Nawurs naftakocsijai hiába helyezik a tűzerőre a hang-
súlyt, az nem minden. Egy szikra elég, és máris vége a kalandnak. De
Opkins mester is tévúton jár a Módosított Lángvetős Szekereivel. Még min-
dig lovakban gondolkozik. Pancser. Így igazából csak hátrafelé lehet lövöl-
dözni, mert elöl ugye a lovak vannak. Egyedül Cihppa mester Végső Proto-
típusától vagy a Terrlanus-féle pokolbéli szerkezetektől tarthatnék; de sze-
rintem ők is felsülnek majd!
Ezt a magabiztosságot!
– Na és mivel tud többet a te masinád a többiekénél? – szakítottam félbe
a szófolyamot.
– Masina? – méltatlankodott a gnóm. – Ez nem egyszerűen egy masina,
ez életem főműve! Gilron Haragjának neveztem el – jelentette ki fellengző-
sen.
Örültem, hogy éppen nem volt a fejünk fölött mennyezet, mert menten
leszakadt volna. A kis nyavalyás a döbbent csendet kihasználva folytatta a
mondókáját.
– A jövőt látod magad előtt, aranyoskám. Erős szerkezet, mindenhol fél-
hüvelyknyi páncél borítja. Széles, szögekkel megvasalt kerekei leküzdenek
minden akadályt. Emitt lehet bemászni, és belül roppant kényelmes.
A parányi ajtó mögött homályos, szűk odú bújt meg, fogazott kerekek-
kel, kallantyúkkal telezsúfolva. Kényelmes, hát persze, akár egy shadleki
vallatócsizma – már ha az embernek nincs szüksége többé a lábára. Stifgirr
észre sem vette kétkedő tekintetemet, teljesen átszellemülten magyarázott
tovább.
– Itt belül kőrisfa bordázattal láttam el, amit erős acélkapcsok tartanak
össze – mondta, azzal megpaskolta a masinát, felkapott egy lámpást, és be-
mászott.
Odabent kallantyúk csillantak fémesen, csontfejű fogantyúk árnyéka
nyújtózkodott a falakon. A gnóm szuszogva fúrta be magát közéjük.
– A tetőszerkezetbe egy megbízható laprugós ballistát építettem bele.
He-he, a jó öreg Anizor-féle gyújtólövedékekkel feladja majd a leckét akár-
melyik generálisnak. Úgy számolom, két-három ilyen harci szekér elég ah-
hoz, hogy Garmont bármilyen ellenséggel szemben megvédje. Négy-öt, leg-
feljebb tíz ilyen harci kocsival egész hadseregeket lehetne szétzúzni!
Hirtelen elhallgatott, majd némi küszködés árán előbújt a masinából.
– Hoppá, a lövedékek! Zaida! Zaida! – kiáltozta. Nem kapott választ. –
Hol kódorog ez a lány? Komolyan mondom, szikrányi tehetség sincs benne,
nem is tudom, mit vesződöm vele.
162
Én Zaida helyében már rég úton lettem volna. Mindegy hová, csak innen
el.
***
163
a játszmában. Khaszil komoly hatalomnak dolgozik. Ha holnap délig nem
lesz a kezében a tükör, Garmon helyén izzó lávakupac se marad!
– Ugyan már, ki pusztítana el egy várost egyetlen tükörszilánkért? Közel
s távol nem akad ilyen őrült a Quironeiában!
– Ostoba vagy, kölyök! Ne akarj vele találkozni! –Nyelt nagyot a tőrve-
tő. – Inkább állj félre! Most még futni hagylak.
Már éppen hajlottam rá, hogy higgyek neki, mert nem lehet akárki az,
aki Félszeműt így megrémíthette, amikor jókora csattanás hallatszott a há-
tam mögül. Merlos homlokának közepéből arasznyi acélhegy állt ki. A férfi
eldőlt, mint egy zsák, és magával rántotta Zaidát is. Hátranéztem. Stifgirr
üldögélt mögöttem kábultan a szekér tövében. Egyik kezében a tűvetőjét
szorongatta, a másikkal vérmocskos halántékát dörzsölgette – Félszemű tő-
rének tompa végével találkozhatott. Arca lángolt, a szeme alatt rángatózott
egy ideg. Aggódva nézett rám.
– Zaida – motyogta, mire odasiettem a lányhoz.
***
Zaida a tőrvető mellett hevert, akár egy félredobott rongybaba. Néma zo-
kogás rázta, távolba meredő szeme nedvesen csillogott. Az ölembe fogtam a
fejét, és lassan simogattam vörös tincseit. Pontosan tudtam, mit érezhet.
Még ha az emberfia a Laraqua famíliában cseperedik is fel, nehéz hozzá-
szokni a halál közelségéhez.
A kis gnóm közben talpra küzdötte magát. Remegő kézzel hevenyészett
kötést tekert a fejére, és csak azután mert odajönni hozzánk.
– Nem esett baja? – tudakolta félszegen.
– Az ijedségen kívül semmi – ráztam meg a fejemet.
– Már jól vagyok, apus – szipogta Zaida felélénkülve. –Megtaláltam a
srófhúzót is!
Stifgirr csak némán bólogatott, látszott rajta, hogy megkönnyebbült.
Azért végigtapogatta a lányt, sérülés után kutatva, majd elküldte valami ap-
róságot elintézni. Félszemű holttestéhez egyiküknek sem akarózott hozzá-
nyúlni. Hiába, ezek Garmonban nem szoktak hozzá a durva élethez.
Töltenének csak el egy hetet Anaffiban vagy akár Trovilában, rögvest
megváltozna a világképük. Bevonszoltam a hullát az egyik félreeső zugba,
és letakartam egy pokróccal.
– Szép lövés volt! – dicsértem meg a gnómot, de erre is csak hümmö-
gött. Sokáig nem mert rám nézni, aztán kibökte:
164
– Köszönöm, hogy Zaida… – nagyot nyelt,- Tudod, hogy…
Legyintettem.
– Ugyan már, egy Laraqua soha nem süllyedne olyan mélyre, hogy egy
gyereknek ártson. Bezzeg egy olyan őstulok, mint Félszemű Merlos!
A gnóm felkapta a fejét.
– Laraquát mondtál? – kérdezte izgatottan. – Nem ismersz véletlenül egy
Vincenso Laraquát? Nem rokonod?
Most rajtam volt a meglepődés sora.
– Dehogyisnem, a nagyapám volt, a tíz esztendeje sincs, hogy a Kosfejes
Úr magához szólította. Miért?
– Jó ötven éve Anaffiban kölcsönösen megmentettük egymás életét. Ak-
kor azt mondta, egy Laraquától sem kell tartanom – mondta, aztán várako-
zón nézett rám.
Felsóhajtottam. Lám, a Kosfejes Úr újabb tréfája! Ez ám a kínos helyzet!
A Quironeiában szaladgáló számtalan gnóm közül Vincenso nagyapám pont
ezzel a vakarccsal került kebelbéli barátságba. A nevét persze sosem emlí-
tette, talán, mert született gorvikiként saját maga előtt is szégyellte. Azon-
ban ahogy beszélt róla, Stifgirr bizonyosan több lehetett számára, holmi
ivócimboránál. Én meg majdnem keresztüllőttem az imént.
– Ez sok mindent megváltoztat – szólaltam meg nagy sokára.
Bizony, például, ha nem akarom, hogy Vincenso nagyapám a síron túlról
is megszorongassa a gigámat, a gnómnak nem eshet baja. Egy olyan régi
vágású hullamágus, mint az öregem, meg is tenné.
– Most mi lesz? – kérdezte bizonytalanul Stifgirr a sarokba húzott holt-
test felé sandítva.
Elgondolkoztam. Félszemű szavai nem hagytak nyugodni, nem tudtam
elképzelni, hogy kinek dolgozhatott ő és Khaszil. Ami azt illeti, nem is na-
gyon akartam. Egy dolog azonban biztosnak látszott: prefedon Ferro sem
mondta el az igazat, így most valószínűleg Anaffiban sem lennék népszerű,
ha üres kézzel térnék vissza.
– Stifgirr, mi van azzal a tükörrel? – kérdeztem hirtelen.
A kis gnóm megvakarta az orrát.
– Talán említettem már, hogy a harci szekereknél éppen az irányítás és a
meghajtás jelenti a fő problémát – kezdett bele a magyarázkodásba.
– A tükörről beszélj nekem!
– Éppen arról beszélek! – méltatlankodott Stifgirr. – Az irányítás és a
meghajtás szinte elválaszthatatlanok egymástól. Nekem sikerült egy pom-
pás elméletet kidolgoznom, ami kiiktatja a lovakat az egyenletből. – A ha-
tártalan lelkesedés kezdett visszaköltözni a szemébe.
165
Kihúzta magát, és olyan büszkén nézett rám, mintha feltalálta volna a
mindent oldó folyadékot, sőt már a mindent oldó folyadékot tároló edény
megalkotásával is jó úton haladna.
– Fel tudod fogni, hogy ez mit jelent?
– Azt, hogy mágiát használsz? – kérdeztem kelletlenül.
Lebiggyesztette az ajkát. Biztosan nehézfejű kardforgatónak nézett, aki
csodaszámba veszi, ha bűbájjal találkozik. Engem azonban, akinek már a
nagyapja is gorviki boszorkánymester volt, nem tudott meglepni.
– Úgy valahogy. De nem akármilyet! – kiáltott fel. –Egy olyan varázs-
erejű tárgyra volt hozzá szükségem, amely nemcsak hogy engedi átfolyni
magán a szférák energiáját, de azt tartalékolni is képes.
A tekintete a távolba révedt.
– Mennyi mindennel próbálkoztam már, egek! Vagyonokat költöttem kü-
lönböző drágakövekre és varázstárgyakra. Alantas munkákat vállaltam. A
lelkemet eladtam volna egy igazi ereklyéért. De hiába, egészen mostanáig
csakis kudarcban volt részem. Aztán mintegy véletlenül rábukkantam vala-
mire egy beképzelt uraság kacattárában.
– A tükörre – bólogattam.
– Igen, a tükörre. Vagyis inkább egy szilánkjára. Tudod, mekkora erő la-
kozik ebben a parányi darabkában? Elképesztő! Az erővonalai alapján ne-
gyedkorinak vélem; legalábbis a mágia, amely létrehozta, a negyedkorban
gyökeredzik. Talán crantai lehet, vagy valamelyik utódállamának a műve,
de nem ez a lényeg. Működik!
Ez Vincenso nagyapám tükörszilánkja lesz, döbbentem rá. Az öreg vala-
mi elhagyatott helyen, egy barlangba vájt üregben akadt rá – méghozzá egy
elátkozott fajtában, ahol csak úgy nyüzsögtek a barátságtalan kísértetek.
Persze ahogy mesélte, fél kézzel elbánt mindenféle rémséggel. Az a szilánk
különleges darab lehetett, valódi ereklye, mert később azzal váltotta meg az
életét. De valahogy soha nem bánkódott miatta. Amikor ideért a történeté-
ben, mindig elkomorodott, és hozzátette: ki tudja, ifjonti fejjel milyen hatal-
makat bolygatott meg akkor, és egyszer nem jön-e majd el a számadás órá-
ja.
Vajon tényleg ez lenne az? Ezt keresné Khaszil titokzatos megbízója?
Furcsa fintora ez a sorsnak. Az én életem azonban Anaffihoz kötődött ezer
szállal, márpedig ott minden prefedon Ferrón állt vagy bukott. El kell neki
vinnem a szilánkot, ha kell, a gnómmal együtt.
– Stifgirr, add ide nekem a tükröt, és én már itt sem vagyok. Sőt, vala-
hogy még prefedon Ferrónál is elsimítom az ügyet, Vincenso nagyapám ne-
vére esküszöm. Meglásd, jobb lesz így!
166
A gnóm sokáig meredt maga elé, majd színtelen hangon szólalt meg. –
Nem tehetem.
– Nem érted? Amíg nálad van, sorra jönnek majd a Merlos-félék, és nem
lehetek mindig itt, hogy eltereljem a figyelmüket. Vagy mi lesz Zaidával, ha
téged elkapnak? Erre nem gondolsz? Talán az lenne a legjobb, ha mindket-
ten velem jönnétek Anaffiba. A Cordellák végtelenül nagylelkűek is tudnak
ám lenni.
Mondjuk ennek akkor vajmi kevés esélyét láttam, de ki tudja, mit hoz a
holnap? A tükörszilánkkal a kezemben talán kicsikarhatnék tőlük valami
egyezségfélét.
– Te nem érted – motyogta Stifgirr megszeppenten. –Mondtam már,
hogy beépítettem. Nem tudom csak úgy kiszerelni. Már próbáltam, de nem
megy. Beágyazódott, vagy mi. Lehet, hogy mindnyájan itt pusztulnánk.
***
167
Nem kaptam választ. Vállat vontam.
– Tegyük fel, a főtanácsos tetszését elnyeri a harci szekered. Mit mon-
dasz majd, ha azt kéri, építs neki még három-négyet? Vagy talán vannak
még ilyen szilánkjaid?
– Én… nincsenek… – nyöszörögte a gnóm. – Biztosan meg lehetne ol-
dani valahogy.
– Te tudod, de amíg ezen töprengsz, lehet, hogy befut Khaszil bandája is.
Egymagamban nem szeretnék velük összefutni. Ki tudja, hány embere va-
dászik arra a tükördarabra. A megbízójukkal meg főleg nem. Szerintem te
sem – szúrós tekintettel néztem rá.
– Nem lehet, hogy csak blöffölt a fickó? – vetette ellen Stifgirr.
– Merlos? Nem, valószínűleg igazat mondott. A hazudozás már megha-
ladta volna az értelmi képességeit.
– Na és az őrség? Rájuk nem gondolsz? – bizonytalankodott a kis gnóm.
– Ez egy harci szekér, nem? – kérdeztem vigyorogva.
– De még milyen! – húzta ki magát Stifgirr.
– Hát akkor? Mi a probléma? Megkapod a bemutatódat – biztattam. –
Legfeljebb élesben is kipróbáljuk a találmányodat. Mikor indulhatunk?
– Hát, ööö… Szóval van egy kis szépséghibája a csodaszekeremnek –
magyarázta a kis gnóm. – Csak a nap fényénél működik. De hát ki harcolna
éjszaka?
Összeráncoltam a szemöldökömet.
– Mennyi fény kell neki? Hamarosan hajnalodik.
– Nem tudnám megmondani – felelte Stifgirr az állát dörzsölgetve. –
Lássuk csak, számításaim szerint, ha a napsugarak beesési szöge eléri…
igen, igen… és akkor…– a többi már halk motyogásba fulladt.
– Még soha nem próbáltuk ki – mondta kétségbeesetten Zaida. Egy ideje
már figyelte a szóváltásunkat.
– Micsoda? – fakadtam ki, és megráztam a kis gnómot.
– Igaz ez, Stifgirr? Soha nem próbáltátok még ki? A kis vakarcs bűnbánó
arcot vágott.
– Ne aggódj, működni fog! – jelentette ki magabiztosan. – Én terveztem!
Márpedig aggódtam. Volt még vagy két óránk hajnalhasadtáig, és ha
nem működik a masina, elvesztegetett idő itt rostokolni. Mindenesetre ma-
radtunk. Amikor az éjszaka sötétje szürkébe fakult, majd halvány derengés-
sel beköszöntött a hajnal, begyömöszöltük magunkat a szekérbe. Ha a
gnómnak szűk volt, mit mondhattam én, aki harmadikként szálltam be…
Két oldalról fémkarok, emeltyűk és csontfejű fogantyúk lógtak kusza össze-
168
visszaságban. Derékmagasságban bőrszalagok kígyóztak elő és tűntek el
látszólag cél nélkül a bordázat réseiben.
Miután elhelyezkedtünk, Stifgirr felpattintotta egy láda fedelét. Alatta la-
pult a híres-hírhedt tükörszilánk. Fényes, fekete felülete halottnak tűnt. A
gnóm hajlongva mormolt fölötte. Amint a nap sugarai bekúsztak a masina
tetejére vágott réseken, a szilánk vakító fehéren izzott fel. A gnóm mintegy
révületbe esve rángatta az apró kallantyúkat, és félig lehunyt szemmel kap-
kodott az egyik, falon kattogó szerkentyűtől a másikig. Kisvártatva, mint-
egy varázsütésre, a szekér orrában sorakozó óraművek halk zümmögéssel
életre keltek: vidáman zakatoltak, kerregtek és csörömpöltek. Stifgirr elhall-
gatott, majd széles mosoly ült ki az arcára. Diadalittasan nézett rám. Meg-
rántott egy kart, meghúzott egy fogantyút, mire a halk duruzsolás fülsiketítő
dübörgéssé változott. Aztán a masina, mint egy feldühödött bika, nekilódult.
Fürgébbnek bizonyult, mint amilyennek az ormótlan külső mutatta: egy
futó ember sebességével gurult előre vasalt kerekein. Nehézség nélkül tört
át a hevenyészett palánkon, és meg sem kottyant neki a szomszédos műhely
fala. Stifgirr ugyanis kissé bizonytalan volt az irányok kiválasztásában: rán-
gatta a karokat derekasan, szitkozódott egy darabig, majd rátért a tábor
egyetlen szélesebb útjára.
Ekkor robbanás rázta meg körülöttünk a világot. Fogalmam sem volt,
hogy mi repülhetett a levegőbe, de Zaida fürgén kinyitott egy csapóajtót a
masina tetején, hogy körbekémleljen. Fojtogató, fekete füst gomolygott be a
nyíláson.
– Nafta – köhögte Stifgirr. – Ez a pancser Haggad műhelye lehetett! –
kiabálta hátra csillogó szemmel. – Ő is csak a tűzerőben gondolkozott, he-
he!
Ez egy őrült, villant be az agyamba. Kötözni való bolond. De akkor már
én is az vagyok, gondoltam, mert itt ülök a masinájában. Még a nyakunkra
hozza az őrséget.
Végszóra kürt harsant.
***
A tábor kapuja helyett csikorogva a külső fal felé vettük az irányt. Azt
biztosan kevésbé őrzik, vetette hátra Stifgirr. Én erre nem mertem volna
megesküdni, az ostromgyűrűre emlékeztető katonai táborra gondolva erős
kétségeim támadtak. Nem tudom, Stifgirr járt-e egyáltalán a műhelyén kí-
vül, mert volt egy olyan érzésem, hogy csak ködös elképzelései vannak ar-
169
ról, merre vezesse a szekeret. Ám mire közbeszólhattam volna, recsegve át-
törtük a palánkot.
Mint egy felingerelt bika, úgy robogtunk át az ébredező zsoldosok tábo-
rán. Sátrakat borítottunk fel, őrtüzeket tapostunk el. Körülöttünk meglepett,
álomittas katonák szaladgáltak, a legtöbbjük hiányos öltözékben. Szitko-
zódtak, az öklüket rázták felénk, de meglepően gyorsan eszméltek, és fegy-
vereik után kaptak. Az egyikük alaposan pórul járt, amikor megpróbált fel-
kapaszkodni a masinára. A kis gnóm erre is gondolhatott, mert a szekér kül-
ső burkolata túl simának bizonyult ehhez. A vasalt kerekek nem kegyelmez-
tek az alájuk kerülőnek utunkat csontok recsegése és egy elfúló üvöltés kí-
sérte. Zaida rémülten felsikított:
– Állj meg, apus! Ki akarok szállni! Stifgirr csikorogva fordította a ma-
sinát az országút irányába, aztán döbbenten tekintgetett körbe.
– Apus, megőrültél? Az a férfi megsérült, lehet, hogy meg is halt!
Stifgirr egy darabig tétovázott, de az irányítókarokat nem engedte el.
– Társaságot kapunk! – jegyeztem meg, és az elülső kémlelőnyílásra
böktem. Előttünk az úton vagy másfél tucat őr igyekezett pajzsfalat formál-
ni. Néhányan súlyos dárdákat hajigáltak felénk, de a páncélzat kitartott.
– Apus! – nyöszörögte Zaida. – Adjuk fel!
A kis gnóm a lányra nézett, majd felém fordult, nem tudta eldönteni, mi-
tévő legyen.
– Ha most kiszállunk, lemészárolnak bennünket! – figyelmeztettem.
Szavaimat néhány dárda koppanása is megerősítette.
– Áttörünk! – vakkantotta Stifgirr, és előretolta az irányítókart.
– Ne! – kiáltotta Zaida, de a masina nekilódult.
A marcona őrökön csillogott a sodronying, pajzsaikat és lándzsáikat szi-
lárdan markolták. Csak akkor futamodtak meg, amikor rádöbbentek, a sze-
kérnek esze ágában sincs lassítania. Sőt, azzal fenyeget, hogy nemes egy-
szerűséggel a földbe döngöli hevenyészett pajzsfalukat.
Már éppen megnyugodtam, hogy komolyabb fennakadás nélkül kijutunk
a külső táborból is, amikor megláttam a második szakaszt. Ezek elnyújtott
csatárláncot alkottak. Néhányan jókora hordókat gurítottak a szekér felé,
mások íjaikat ajzották fel, ám lövéseik lepattantak a masina fémes oldaláról.
Nagyon elszántnak tűntek, úgy látszik, Hurmill tanácsos valóban nem sze-
retné, hogy bárki is megszökjön a táborából.
Stifgirr manőverezni próbált, de egy hordó így is telibe kapott bennün-
ket. Reccsenését bugyborékoló hang kísérte. A zsoldosok csak ekkor vették
elő a gyújtónyilaikat. Az előző lövéseiket csak próbaképpen adhatták le, a
távolságot mérték be vele, gondoltam, mert a vesszők most szinte őrült üte-
170
met doboltak a gépezet burkolatán. Nem sok kedvem lett volna ilyen nyílzá-
porban odakint sétálgatni. Hirtelen rőt lángok lobbantak fel a szekér orránál.
– Nafta! – sikoltotta Zaida. – Elevenen fognak megégetni bennünket!
Apus, csinálj már valamit!
– Jól van! Próbálok! – dörmögte a kis gnóm.
A tűz ugyan még nem okozott komoly kárt, de erős ropogás támadt a
szekér belsejében. Tehetetlenségemben az öklömbe haraptam, és a Kosfejes
Úrhoz fohászkodtam. Nehogy Sogron, a lángdémon szerezze meg a lelke-
met!
Stifgirr ekkor egy durva rántással az útszéli árokba kormányozta a masi-
nát. A lángoló orr keményen csapódott neki a földnek. Jókora porfelhőt ka-
vartunk fel, ami félig-meddig be is temette a jármű elejét. Egy örökkévaló-
ságig tartó pillanatig úgy tűnt, megfeneklettünk, mint hadigálya az apály
idején; a dübörgés is halk morajjá csendesült. Aztán a kis gnóm kapkodó
mozdulatai nyomán megvonaglott a csodamasina, és fémsírástól kísérve
küzdötte át magát az akadályon.
A tüzet eloltottuk, amin Stifgirr igencsak fellelkesült. Eszelős csillogás
ült a szemében, ahogy elhadarta utasításait, majd sorra rángatta a karokat –
elemében érezte magát.
– Zaida, célozd be az íjászokat!
– De, apus! Nem gondolod komolyan! – tiltakozott a lány.
– Csak rájuk ijesztünk, különben mind itt pusztulunk. Még egy naftás-
hordót nem élnénk túl!
Zaida kelletlenül csörlőzni kezdte a ballista kilövőszerkezetét, intett,
hogy segítsék. Csak bólogatni tudtam, a szekér az útról letérve úgy rázkó-
dott, hogy majdnem elharaptam a nyelvemet.
Amikor a lövedékeket megláttam, nem hittem a szememnek. Ezek len-
nének a híres Anizor-féle cserépgolyóbisok? Kevés őrült vállalkozott arra,
hogy efféle fegyverekkel csikarjon ki előnyt a harcmezőn. Olyannyira inga-
tag találmány volt az összes ilyen, gyúlékony matériával töltött lövedék, az
Anizor-félét is beleértve, hogy sem tengeren, sem szárazföldön nem merte
használni egyetlen hatalom sem. Gyakorta már a kilövőállványon belobban-
tak, egész hadihajókat sodorva pusztulásba. A szárazföldön sem volt jobb a
helyzet, sőt! Ahogy egyszer apám fejtegette, a naftáshordókat szállító tár-
szekerek kocsisainál csak az efféle golyóbisokat fuvarozók élete ér keveseb-
bet. Merthogy a lövedékek cseréphasában kotyogó matéria már csekély ráz-
kódásra is robbanhat, és kimondottan érzékeny a hőre. Ha a külső viaszbur-
kolat megsérül, nincs az a sivatagra való homokhegy, ami eloltaná a felcsa-
pó lángokat.
171
Amikor mindez végigfutott az agyamon, remegni kezdett a kezem. Ráz-
kódás? Hő? Megsérülő viaszburkolat? Mind együtt volt ezen az átkozott
szekéren.
– Tűz! – ordította ekkor Stifgirr.
A vetőgép vájatán végigsiklott az első lövedék. Magasan a zsoldosok
feje fölött suhant el, és ártalmatlanul csapódott be a sziklák közé. Azok min-
denesetre a földre vetették magukat. Zaida elfordította a tekintetét.
– Kicsit fölé, de alaposan meglepődtek! – kiáltottam.
– Az a jó – dünnyögte a gnóm. – Öt rovás, emel, emel! Rajta! Tűz!
Kissé elszámíthattam magamat, mert a lövedék közvetlenül a fedezéket
kereső zsoldosok mellett fröccsentette szét halálos levét. Hamarosan lángo-
ló alakok szaladgáltak fájdalmas ordítások közepette, vagy hempergőztek a
porban.
– Találat! – kiáltottam magamból kikelve.
A kis gnóm megrökönyödve pillantott hátra, majd újra előre. Talán kezd-
te már sejteni, milyen pokolbéli masinát alkotott. Megdörzsölte a szemét, és
már éppen szólásra nyitotta volna a száját, amikor mohó lángnyelvek csap-
tak fel szeretett masinája körül. A hőhullám elviselhetetlennek tűnt, de a
szekér még mindig kitartott.
– Egy tűzmesterük is van! – kiáltotta Zaida, majd kezébe temette az ar-
cát.
Újabb lökéshullám rengette meg a bordázatot.
– Ez közel volt – törölgette a homlokát a kis gnóm, miközben a kémlelő-
nyílásokat vette szemügyre. Úgy véltem, csak idő kérdése, és a mechanika
csodája fölött győzedelmeskedik a mágia ereje.
A zsoldosok varázshasználója, a haddami Lángjárók céhének tűzmestere
büszkébb volt annál, hogy elrejtőzzön. Elővigyázatosságból azonban óvó-
rigmusokkal vértezte fel magát – egy csatamágusnak is komoly fejtörést
okozott volna rést nyitni a védelmén. Így aztán mit sem törődött azzal, hogy
a monstrum éppen felé fordult. Igaz, invokációja közepén tarthatott, és azt
bajosan szakíthatta volna félbe.
– Tűz! – üvöltötte Stifgirr.
A lövedék sikoltva csusszant ki a vájatból, és telibe kapta a meghökkent
tűzmestert. A perzselő forróság ugyan vajmi kevés kárt tett benne, elvégre
kevés olyan haddami tanoncból lesz a lángnyelvek bajnoka, aki nincs barát-
ságban a tűzzel. A becsapódás ereje azonban vagy hatlábnyira vetette hátra,
és keményen odacsapta egy sziklatömbhöz- nem mozdult többé.
172
Lelkesedésem az egekbe szökött. Legyőzhetetlenek vagyunk! Miénk a
világ, menjünk és vegyük el! Ilyesféléket ordibálhattam, de a kis gnóm egy-
szer csak véget vetett a nagy örömmámornak.
– Nincs több lövedékünk! – mondta fejcsóválva. – Visszafordulunk és
megpróbálunk a tóparton kitörni.
***
***
173
A tábor közepe felé robogva azt hittem, Stifgirr szántszándékkal nem ke-
rülgeti a felcsapó lángokat, a fáklyaként világító épületeket, inkább nyíl-
egyenesen tör előre, mintsem a masina lendületet vesztve megtorpanjon va-
lahol.
De tévedtem. A kis gnóm ugyanis hiába rángatta sorra a karokat, azok
mind kevésbé engedelmeskedtek neki. Dühödten babrált a csontfejű fogan-
tyúkkal, kiiktatott pár áttételt, majd újra a karokat kezdte el cibálni, ám sze-
mernyi változást sem ért el. Hamarosan Zaida is csatlakozott hozzá, de ket-
tejük igyekezete is meddőnek bizonyult. Az eddigi csatározások is erősen
megviselték a szekeret, és ahogy a lángoló tábort elnéztem, a java még előt-
tük volt. A helyzet azonban rosszabbodott: a masina irányíthatatlanná vált.
Csak száguldott tovább, hörgött, nyögött, fújtatott, mint egy megvadult bi-
valy – és egyre csak gyorsult. Néha nagyokat zökkent, amikor ráfutott vala-
mire, de megállítani semmi nem tudta.
Stifgirr a káosz közepette sietve előkapart egy gyűrött pergamendarabot,
kapkodva átfutotta. Nem törődött sem Zaida kétségbeesett sikolyaival, sem
az én folyamatos átkozódásommal. Dünnyögve szemügyre vette a falakon
kattogó szerkentyűket, és gondterhelten csóválta a fejét. Aztán ahogy rán-
gatta, sorra a kezében maradtak a karok, mindenhonnan szegecsek, rugók,
apró alkatrészek kezdtek el röpködni, a masina hátsó traktusából pedig sűrű
füst szivárgott. Valahonnan recsegés-ropogás hallatszott, ami mellé kattogó
zaj társult és ijesztő sziszegés. Aztán egy nagyobb zökkenést követően elve-
szítettük az egyik kereket, de a szekér csak száguldott tovább, a maradék öt
még kitartott.
Odakúsztam a tükördarabot rejtő ládához, és felnyitottam a tetejét. A szi-
lánkból áradó vakító fény betöltötte a masina belsejét. A kelő nap erejével
bírt, ami úgy bántotta a szemem, mintha csak egy átmulatott éjszaka utáni
hajnalon botorkáltam volna hazafelé mamma Dolorestől.
A józan észt sutba dobva, félig vakon erősen megmarkoltam, megpróbál-
tam kirángatni a helyéből. Még hallottam, ahogy megroppant valami a ke-
zemben, aztán hátraestem. Ekkor úgy éreztem, a fényesség hirtelen százszo-
rosára, ezerszeresére dagad. Szinte fájt, ahogy a bőrömhöz ért, perzselt,
mintha magam is a kinti pokol tüzeiben égnék. Talán túl sok energiát csor-
gatott át magán az a kis szilánk, mert úgy tűnt, a szekér a robogása közben
szinte nem is érinti a földet.
Stifgirr éles hangon káromkodott, és egy elgörbült kallantyúval püfölte a
masinát. Az egyre erősödő dübörgés elnyomta a hangját. Zaida a felső csa-
póajtóhoz kúszott, és kinyitotta, de nem mert kiugrani.
Végül egy jókora csobbanás vetett véget a száguldásnak. Mindannyian
előrebuktunk, fogazott kerekek martak belénk, csontfogantyúk döftek a ha-
174
sunkba tompán. A jobb lábamat valami vasmarokkal szorította össze, mint-
ha felbőszült troll nyúlt volna érte. Egy pillanatra sötétség borult az elmém-
re is, de hideg nedvesség térített magamhoz. A csobbanás! Az az átkozott
gnóm a tóba vezette a szekeret! Megráztam a félig ájult Zaidát, és pánikba
esve próbáltam átszuszakolni a keskeny felső nyíláson. Miután a lányt fel-
toltam, visszafordultam a gnómért. Vakon tapogatózva megragadtam, és
magam után rángattam. A masinába ekkor már javában dőlt be a víz; Stif-
girr csodaszekere mind mélyebbre süllyedt.
A gnóm azonban nem hagyta annyiban, kiszabadította magát a markom-
ból, és alábukott. Élete főműve súlyos kődarabként merült a hínáros mély-
ség felé. Nem mentem utána. Csizmám trombitaszára jócskán megtelt víz-
zel és lefelé húzott, alig tudtam magamat a felszínen tartani. Láttam, hogy
Zaida tőlem nem messze kétségbeesetten rúgkapál. Mellé evickéltem, és ne-
hézkesen kivergődtem vele partra. Még éppen idejében, mert a víz forrni
kezdett körülöttem.
Vakító fénylobbanás festette elém az árnyékomat, mintha a csillagtalan
éj tintája ömlött volna végig a parti fövenyen szembántóan éles formákat al-
kotva. Talán még egy nap kelt fel mögöttem, vagy akár egy tucatnyi. Aztán
tomboló szélroham taszajtott meg, felkapott és elhajított, mintha csak egy
óriáskölyök megunt rongybabája lettem volna. Még földet sem értem, ami-
kor úgy éreztem, pokoli robbanás tépi véres ronggyá a füleimet, végül be-
borított a szökőár. Korábban azt hittem, ilyesmi csak tengerrengéskor lehet-
séges. A fényözön megvakított, a szélroham kiszakította tüdőmből az utolsó
csepp levegőt is, a robbanás megsüketített, hogy aztán a szökőár végezze el
a piszkos munkát. De hiába, mi Laraquák szívós fajzatok vagyunk.
Éveknek tűnő órák múltán tértek vissza a színek és a hangok. Előttem, a
Garmoni-tó felszínén – ameddig a szem ellátott – haltetemek úsztak, a víz
vörösre színeződött. Körülnéztem, ám a kis gnómot sehol sem láttam. A kö-
zelemben csak Zaida ébredezett iszapágyán. Stifgirr alászállt hát a tükörszi-
lánkkal és a csodamasinájával a mélybe. Bennünket itt hagyott a közeledő
dühös zsoldosokkal, a regimentnyi, bosszúért lihegő feltalálóval – egy
egész városállammal szemben.
Ekkor éles fájdalom hasított a bal kezembe, mintha csak tucatnyi apró,
vörösen izzó tűt döftek volna belé. Csak nem valami tavi medúzába tenye-
reltem halálom óráján? Ráérősen szemügyre vettem, és meglepetésemben
felnyögtem: amikor megragadtam azt az átkozott tükröt, megmozdítani
ugyan nem bírtam, de az ujjaimba és a tenyerembe apró üvegszilánkok fú-
ródtak. Lám, mégiscsak a kezembe kaparintottam valamennyit abból az át-
kozott tükörből – gondoltam keserűen.
175
Ekkor újabb fájdalomhullám járta át a karomat. Kínomban összeszorítot-
tam a fogaimat, sarkamat a parti fövenybe vágtam. Hörögtem, mint egy
csapdába esett vadállat, a tenyerem iszamós lett a sebekből bugyogó vértől.
Az addig áttetsző szilánkok lassan bíborvörösre színeződtek, úgy tűnt, mint-
ha mohón felfalták volna maguk körül a vércseppeket. Egy pillanatra meg is
szédültem, a gyomromba jeges karmok martak. A nap már magasan járt,
mégis elemi reszketés lett úrrá rajtam, már-már öklendeztem, amikor a ro-
hamnak hirtelen vége szakadt.
Kábultan felültem, és a szemem elé emeltem a kezemet. A tenyeremet és
az ujjaimat borító szilánkokból újra vakító fehérség áradt, szinte láttam a
csontjaimat és az ereket. Úgy éreztem, mintha mázsás súlyt markolnék a ba-
lomban. Ekkor váratlanul egy sötét árnyék takarta el előlem a napot. Felpil-
lantottam, egy alabárdot markoló aszisz zsoldos üvöltött felém durván, egy
másik a mellkasomnak szegezte a fegyverét.
A fülem még mindig csengett, így kótyagos fejjel csak bólogatni tudtam.
Önkéntelenül is el akartam tolni az alabárd hegyét, mire a zsoldos vagy tíz-
lábnyira zuhant hátra egy bozótosba – mintha csak egy hegyióriás buzogá-
nya kapta volna telibe. A másik fickó hátrálni kezdett, a fegyverét is eldob-
ta, arcára kiült a rettegés. Akkor azonban nem törődtem vele, csak felé le-
gyintettem, mire ő is követte a társát. Éreztem, ahogy a bal kezemből egy
szempillantás alatt energia áramlik ki, aztán hirtelen el is apad, mint amikor
elkoppintják a gyertya lángját.
Nagy nehezen térdre küzdöttem magamat, majd feltápászkodtam. Az uj-
jaimból újra vér szivárgott, a szilánkok ismét bíborvörösre váltottak, de a
roham most elmaradt. A közelgő tömeg felé sandítottam, azután a kezemre.
Nem tudtam, hogy még így, a szilánkok erejével együtt is, meddig tarthat-
nék ki.
Tétován Zaida felé botladoztam. Nem hagyhatom itt, ennyivel tartozom
Stifgirr emlékének.
– Gyerünk, kislány, ideje indulni!
Igyekeztem biztatóan mosolyogni rá, kevés sikerrel. Rám nézett, szeme
sarkában könnycseppek csillogtak.
– De apus… – hüppögte. – Nélküle nem mehetünk el,
– Stifgirr itt hagyott bennünket, Zaida. Érte már nem tehetünk semmit.
Nem válaszolt, csak a könnyeit nyelte.
Hátrapillantottam: az embersereg már közel járt. A tenyerembe bámul-
tam, sokáig tartana, mire mindet elhajigálnám, mint azt a két asziszt – vala-
mi más megoldás kell ide. Próbáltam felidézni mindazt, amit jó atyám pró-
bált belém verni a mágiáról és a vajákos praktikákról. Valami olyasmire
vágytam, ami kellőképpen riasztó lehet, de nem halálos.
176
Úgy sejtettem, a tükör darabjai egy efféle varázslathoz legalább egy hor-
dóra való vért is kiszipolyoznának belőlem.
Azt nem tudom, a szilánkok mit érthettek a zavaros gondolataimból,
mindenesetre nem kellett sokáig győzködnöm őket. Miközben a fél karom
feketére színeződött, erős szél támadt, majd sűrű fellegek tornyosultak mor-
golódva az égen, néha villámok cikáztak. Igazi meneküléshez való időjárás.
Még Vincenso nagyapám is elégedetten csettintett volna. Hiába, a vér nem
válik vízzé!
Zaida felé fordultam.
– Gyere velem, kislány! Stifgirr is így akarná.
Azzal felnyaláboltam a törékeny kis testét. Nem ellenkezett, csak bámult
rám nagy barna szemével. Könnyei elkeveredtek az esőcseppekkel.
Anaffiba indultam. Úgy véltem, ezzel a néhány tükörszilánkkal a kezem-
ben Prefedon Ferróval új alapra helyezhetjük a kapcsolatunkat. Meg aztán
Khaszillal is akadt még némi elszámolnivalóm.
Már ha a szilánkok a kezemben megengedik. Mert percről percre erősö-
dött bennem az az érzés, hogy inkább egy elhagyatott barlang felé vezérel-
nének, méghozzá elátkozott fajtába, ahol csak úgy nyüzsögnek a barátságta-
lan kísértetek.
Ahol egy negyedkori elveszett lélek már türelmetlenül várja érkezése-
met.
177
A KÁOSZ MÁGIÁJA
Kétségtélen, hogy a gnómokhoz közel áll a mágia, habár – és erre fontos
rámutatnom – a varázslásban különösebben nem jeleskednek.
Vagy legalábbis nem az embernépek körében megszokott módon.
Lássuk hát!
178
A gnómoknak nemcsak a mechanikához és a kapcsolódó tudományok-
hoz – elsősorban a matematikához, fizikához, kriptográfiához – van ösztö-
nös, már-már varázslatosnak tűnő érzékük, de ténylegesen rendelkeznek is
egyes illúziókkal kapcsolatos mágikus tulajdonságokkal.
Számos erre utaló feljegyzést találni a poros fóliánsok között; számomra
mind közül az tűnt a legijesztőbbnek, amely a Himano-sivatag veszedelmei-
ről szól. A szerző, egy Singertor nevű toroni kereskedő szerint ugyanis arra-
felé a gnóm portyázó csapatok összefognak, hogy együttes erejükkel egy
oázis káprázatát bűvöljék a távolba, hogy aztán az utazókat futóhomokba és
egyéb csapdákba csalják. Megjegyzem, hogy bár a kelepcék illúziókkal ál-
cázása az aprónép régi trükkje, és azon a vad vidéken nem szokatlanok a
különösen erős és elfajzott varázslatok, a történet hiteléből sokat levon,
hogy Singertor a karavánjából egyedüliként tért vissza hazájába, ahol – és
itt a csavar a történetben! – felvette az árujára kötött biztosítás díját, ebből
aztán kifizette adósságait, és a maradékból boldogan élt volna élete végéig,
ha a szállítólevelek meghamisítása miatt felbőszült kereskedőház a nyakára
nem küld egy orgyilkost.
179
amely ellen nemigen lehet védekezni a hetedkor eszközeivel. Hátulütője,
hogy használója ritkán éli túl végzetes varázslatát.
Értő olvasóim mindezek után alappal vonhatják le a következtetést, hogy
a gnóm egyike azon romlott vérű ős-fajoknak, amelyek egyes tagjai minden
életerejüket feláldozva ki tudnak mondani egyetlen – de annál erősebb – ha-
talomszót. Megvallom, jómagam is eljutottam eddig a megfejtésig. Mivel
azonban ezt megerősítő leírásoknak nem jutottam birtokába, a káoszlovasok
tevékenységét pedig mindeddig nem tudtam közvetlenül tanulmányozni, és
reményeim szerint erre a későbbiekben sem fog sor kerülni, az elmélet iga-
zolását inkább másokra hagyom.
180
181
JOHN J. SHERWOOD
RÚFIÁ S Z , AVAGY AZ
ELSŐ POLGÁR TÖRTÉNETE
(ahogy azt a világcsavargó bárd, Anth Sergie előadta)
1.
183
hagyták ott a Daibol-hegységet, ahol akkoriban éltek, hogy békésebb vidék-
re vándoroljanak: Godorába, ami a mai Erion.
Ti persze elképzelni sem tudjátok, milyen lehetett, de higgyétek el, még
a háztetőről is fürtökben lógtak a gnómok Rúfiusz ablaka előtt. Kiabálva
adták tovább a mesét, egyszerre hallgatva és megvitatva az eseményeket,
hogy az ember csak kapkodta a fejét, és ha a hosszú élettel együtt nem örö-
költem volna nagyanyám elfhallását is, hát most aligha adhatnám nektek to-
vább.
Hanem mert örököltem, nektek is elmondom, hogyan mesélte Godora
ostromát az Első Polgár. Aztán, hogy elhiszitek-e, az már rajtatok áll.
2.
– Arbon apó! Arbon apó! – kiáltozta álmában Rúfiusz mester, és fél kéz-
zel tartotta az öszvért, míg a másikkal integetett. Az öszvér bőgött a kezé-
ben, nem erre találta őt fel a Teremtő, Rúfiusz azonban ügyet se vetett rá.
Bőgjön csak, az apósa akkor tán odafigyel!
Körülöttük roskadoztak az ezeréves bércek, mérföldes lángok falták az
öregek találmánymezejét. Összeomlóban volt a világ, amit addig ismertek,
és menekülniük kellett az otthonaikból, nem tudták, hol lehet másik mene-
dék.
Arbon apó hetente kettőt lépve tolta a szerszámtaligát, nyakában az apró
óra egyre lassabban ketyegett, mintha azzal megállíthatná az időt.
Naptüzek gyúltak az égen, felperzselték a mezőt. Balmira sápadtan ölel-
te a kicsi Gorbalt.
– Arbon apó! Arbon apó! – kiáltozta a kölyök is, aztán odaszaladt hozzá,
és átvette tőle a szerszámtaligát. Még szerencse, hogy Rúfiusz mester mind-
ezt csak álmodta, különben igen elcsodálkozott volna azon, miként szalad-
gálhat egy alig három hónapos csecsemő.
Orkok tűntek fel a völgyben, mögöttük lángolt a határ. Ez a hatodik, he-
tedik vagy tizenhetedik rohamuk volt, de szemernyit sem tűntek fáradtabb-
nak, s mintha még többen is lettek volna, mint az elején.
Rúfiusz gondolt egyet, és elhajította az öszvért, hátha elmarakodnak raj-
ta, amíg az öreg odaér.
Balmira hívta a bakra, Gorbal az ölében integetett, Arbon apó a taliga
mögött kókadozott.
Egyik pillanatról a másikra átverekedték magukat a Daibol-hegység bér-
cei között.
184
– Itt jó lesz, itt megalszunk – suttogta Rúfiusz egy százesztendős tölgy-
fánál, és bementek a kalyibába, de reggelre rájuk dőlt az egész. Itt is omla-
dozott a világ.
Megint útnak eredtek, Balmira szerint menekültek, Rúfiusz szerint ke-
resték az új otthonukat. Habzó szájú orkok üldözték a karavánt.
– Mégsem kellett volna csatlakoznotok tán – mondta a karavánvezető,
aztán lefordult a lováról, mielőtt elérték a tengert.
Ponyva alá bújtak a naptüzek elől, Arbon apó megszegte az utolsó falat,
otthonról hozott kenyeret, aztán a maga részét is az unokájának adta.
Vészesen imbolygott velük a csónak, cápafejű cephek fenyegették, mint-
ha Orwella poklának valamelyik bugyrából úsztak volna elő.
A déli parton való-tornyok szöktek előttük az égre, Gorbal meg akarta
mászni őket, Balmira viszont megtiltotta.
– Godorában majd megmászhatsz mindent, ha odaérünk – mondta, és a
gyerek már mászott is fel, pedig még el sem érték Godorát, ahol majd min-
den jobb lesz, minden más lesz, és végre nem gyújtják rájuk a tetőt.
– Erionnak hívják – mondta Arbon apó, a rablólovagok azonban kijaví-
tották, a kettő egy és ugyanaz, egyetlen város az egész. Akkora, mint a fél
világ, és legalább annyian lakják, békés ember valamennyi.
– Oda még mi sem jutunk be – mondták, miközben átvizsgálták a szer-
számtaligát, aztán elrohantak megütközni az orkokkal. A taligát hagyták,
mert nem találtak benne semmi használhatót, csak a tekerős szögbeverőt,
meg a hatélű ásókalapácsot, Rúfiusz minden vagyonát.
A távolban pedig már ott fénylett Erion – a polgárai Godorának hívták–,
körötte az utakat őrposztok védték, lovascsapatok járták a búzamezőt. Bal-
mira gyomra nagyot kordult, Rúfiusz nevetett, Gorbal pedig arról ábrándo-
zott, hogy a város tornyairól indít majd sárkányrepülőt.
– Látja, öreg? Pedig nem hitte. Itt abrak is lesz, nem üldözik a fia borját,
meg akad istálló is, hogy meghúzza magát – bölcselkedett Rúfiusz álmában
a szekér elé fogott öszvér.
– Bizony, vége a menekülésnek – bólintott Arbon apó.
3.
186
dig is fel-alá nyargaltak a mezőn, keresték a falak gyengébb szakaszát, dé-
monsisakos káoszlovagok, torz testű hadmérnökök próbáltak átlátni a füs-
tön, a csatamágusok illúziófalai mögé. Őket a herceg küldte újra a falakra, a
negyedik nap után, mikor már kezdett oszlani a füst, és nemcsak Rauminen
főtanácsos kémseregélyei, de a tornyokból figyelők is mozgást láttak a kata-
pultok és faltörők, ostrom-gólemek és orgonás lándzsavetők arcvonala mö-
gött.
Valami készül, jelentették a falakon, aminek nem vették sok hasznát,
Mégis mi a fene készül?, hiszen már ötödik hónapja készült, és nem is ez
volt az első hullám, évek óta hadiállapotban élt a város, amiben a béke volt
a különlegesség. Sokan azt sem tudták, a nem kettőzött őrség micsoda, s
milyen az a napiparancs, ami nem az újoncok azonnali bevetésével kezdő-
dik.
Sorakozó! ordították a falakon, mert fények gyúltak a távolban, végig
Godora határa mentén, és oszlani kezdett a hajnali köd, sűrű füst vette át a
helyét. Jönnek, sóhajtották a falakon, és már hallották a csikorgást, ahogy az
ostromgólemek fölegyenesedtek, és durrogva közeledtek póklábaikon a fal-
mászó lépegetők.
Csak tudnám, honnan jönnek ezek, sóhajtotta egy falkapitány, és résnyi-
re szűkült szemmel próbálta kivenni a részleteket, hátha meglátja az ost-
romgépek mestereit, akikért a herceg duplájára emelte a fejpénzt.
4.
188
És ha nem lép oda valaki, akkor a kapu meg sem mozdul, annyira nehéz.
Még maguk az istenek sem tudnák nyílásra bűvölni.
– Az jó – bólintott az elf. – Arra szükségünk lesz. – Aztán, a régi isme-
retség okán, a családjáról kérdezte, meg a terveiről. Hogy nem áll-e” odább,
nem hajtja-e a vére? Hisz a fél világot bejárta ifjúkorában, még Gorbal és
Arbon is örökölte a kóborkedvét. Csak nem akar végleg letelepedni?
– Ez az otthonom – felelte a mester, és kihúzta magát. Büszke volt arra,
hogy ismerték, s hogy a polgárok is megsüvegelték, holott még nem kapta
meg a polgárlevelét. Hiányzott ugyanis neki az írás a szíve fölül, ahol babo-
násan üresen tartotta a mellényzsebét.
– Rúfiusz mester! Rúfiusz mester! – kiáltozták aztán, amikor megjött a
követ; vörös hintón, kyr zászlók alatt hozták, mellkasán ott virított Godora
hadijelvénye. Szertartásos szavakkal hívta Rúfiuszt a palotába teljes házné-
pével, hogy letegye az esküt a herceg előtt.
– A herceg… személyesen…? – suttogta a mester, aki már rég nem volt
fiatal, és könnyek szöktek a szemébe, hiszen korok óta nem ért külhoni jö-
vevényt akkora megtiszteltetés, hogy maga a herceg avatta Erion polgárává.
– Én, Rúfiusz – ismételte az eskü szövegét a herceg után, aki különös
kegyként olvasta elő –, akit Szakértőnek is neveznek – és még rövidre is
fogta, hiszen csak három szótagot mondott ki a nevéből, amely hosszabb
volt az erioni falnál –, a Teremtő színe előtt fogadom, hogy Godora urához
mindenkor hív leszek, jogait megtartom, felolvasott kötelességeimet nem-
különben teljesítem, és választott hazámnak kárára nem leszek, de meg-
óvom minden veszedelemtől.
Mögötte pedig tapsolt a család, a fiai, az unokák és a dédunokák, no meg
az atyafia rokonság a világ minden távoli részéről.
5.
191
Az biza', bandzsított a katona, Hogy pusztulnának bele az ostromba, mán
kufircolni se' lehet egy jót.
Hát, attól tartok, bólintott a kapitány. És ki tudja, hol van még a vége?
6.
193
it, meg a gőzfúvó szerkezeteket, meg az önjáró pókokat és az apró gépgóle-
meket, meg persze mindent, amit csak találtak odabent.
Valójában még többet is annál, mint hitték, hiszen nem csupán az ötlete-
it, de az ősök titkos hagyományát és erejét is megtalálták, a világformáló
hatalmat, amelyet a Teremtőtől kaptak, s amelyről Balmira oly bölcsen fi-
gyelmeztette a párját: nem Godorába való. ,
Nem tudták persze, hogy az mozgatja a gépeiket, s hogy anélkül egyik
sem működne, esélyük sem lenne Erion ellen – - de nem is számított, amíg
Rúfiusz ötletei mellett szándékukon kívül ugyan, ám ahhoz is hozzáfértek.
Rúfiusz pedig az emlékeibe és az álmaiba vonult, ha már ellenállni nem
tudott a bűvölőiknek, és a fiairól meg azok fiairól, no meg hadieszközökről,
gömbszekerekről és a menekülésről álmodozott.
7.
194
központ felől jöttek, oroszlánforma páncélszörnyek csörtettek utánuk, szö-
kelltek egyik tetőről a másikra, hogy megrogyott alattuk a gerendázat.
Kránra, mik ezek?, fakadt ki, nem tudván türtőztetni magát. Az egyik
gömbszekér elgörgött mellette, tüzes árkot tépett az utcába, s egyenesen a
városfalon tátongó rés felé tartott; egy acélrinocérosz robogott a nyomában.
Az ostromlók nem térhettek ki előlük időben, a gömbszekér tüzes löve-
dékeket köpdösött minden irányba, az acélrinocérosz felöklelt és eltiport
mindent, ami az útjába került, az ellenség fegyvert és vértet elhányva mene-
kült, a páncéloroszlán fémes ordítással vetette magát a prédára, tépte, marta,
harapta az ellent, vér áztatta a köveket, Ezt nem hiszem el, suttogta a kapi-
tány, mellette pedig bólintott egy száznagy, Ez isteni csoda.
Zúgva gördültek tovább a tűzszekerek, röppentyűket és tüskés parittya-
golyókat lődöztek az égre, s amint átértek a falba szakított résen, legyező
alakban szétspricceltek a csatatéren, és úgy száguldottak tovább előre, mö-
göttük az oroszlánok meg a rinocérosz, meg egy lassan mozgó hadikígyó.
Utóbbi csak néha pöffentett egyet-kettőt, amúgy csak haladt előrefelé, mint-
ha súlyos terhet szállított volna a gyomrában.
Holtak és haldoklók, vérző sebesültek, perzselt ostromlók maradtak mö-
göttük a csatatéren, s egyre szélesedett a pusztításnak ez a mezeje, ahogy
előrehaladva távolodtak a faltól. Fölöttük füst örvénylett, a póklábú ostrom-
gépek, az ellenfél gólemei és páncélos harci kocsijai pedig utánuk fordultak,
de lassabbak és otrombábbak is voltak a fémoroszlánoknál, melyek csak
úgy inaltak keresztül a felperzselt mezőn, az ellenség vonalai felé.
Mit álltok?, ordították a falakon, Eredjetek utánuk!, harsant a parancs, és
már nyergelték is a hátasokat, még az ifjú kapitány is lóra kapott, hiszen itt
volt az esély, végre kihasználhatták a pillanatnyi zavart, és hát ki tudja, ta-
lán nem csak ezen az egy-két mérföldes falszakaszon, hanem másutt is
ugyanez történik, és végre megfordíthatják a csatát.
Újult erővel kaptak hát lóra, nyargaltak keresztül a résen, Előre!, ordítva
buktak ki a fal másik oldalán, ahol már évek óta nem járt erioni polgár, Haj-
rá!, és az sem számított, hogy az ellenség minden irányból odagyűlt, Hajrá!,
s kezdetét vette a legnagyobb nyílt színi csata Godora falai előtt.
8.
195
csak az elfek mentesek tőle Yneven; meg talán a sáskatestű aunok, bár senki
sem tudja, ők lélegeznek-e egyáltalán.
Almában pedig látta a falakat, és ha nem is látta az ostromot és a rést a
falon, meg a kiözönlő védők seregét, azért érezte rabtartói riadalmát, ahogy
rángatták a fonalakat, melyek elméjét gúzsba kötötték. Kétségbeesetten pró-
báltak ellenszert találni a tüzet szóró gömbszekerekre és acélrinocéroszokra,
rémülten kutattak agyában új és újabb találmányok után, a végsőkig szipo-
lyozták – ő azonban mind mélyebbre húzódott előlük, álmai és vágyai ren-
getegébe, ahol fiai és unokái hadikígyókkal és páncéltestű oroszlánokkal
játszottak, és tűzszekereket ácsoltak a műhelyek titkos termeiben, hogy
azok oltalmában robogjanak majd át a csatamezőn.
Kezét-lábát összekötözhették, ujjait egyenként eltörhették, kitéphették
volna a nyelvét, az elméjét azonban nem béníthatták le teljesen, hisz szük-
ségük volt az ötleteire, a képzelőerejére, amelyet a Teremtőtől örökölt, s így
nem akadályozhatták meg, hogy álmain és vágyain át ne csupán felhasznál-
ja, de át is írja a Szakértők közös ősi tudását. Attól kezdve pedig csak egy
hajszál választotta el a fiait és az unokáit attól, hogy ők is lássák ugyanazt,
amit a rabtartói, s hogy azok harci kocsijai és árkászai ellen megépítsék a
maguk hadieszközeit.
Eltartott egy darabig, három évnél is tovább, de most közeledtek, Rúfi-
usznak pedig már csak azt a néhány percet, kurta órát kellett kibírnia, amíg
odaérnek és szétzúzzák az ostromlók főhadiszállását, fölfeszítik az ajtót, el-
vágják a köteleit. Akkor végre fölébredhet, és visszavehet mindent, ami az
övé.
Már érezte is, hogy közelednek, szinte látta maga előtt, ahogy a gömb-
szekerek rendet vágnak az ostromlók sorai közt, ahogy gyújtóbombáik tüzé-
ben megolvadnak a vasszerkezetek, s az acéloroszlánok átcsörtetnek a lán-
dzsavetők arcvonalán. Nyomukban a rinocérosz mindent letarolt, földbe
döngölte a túlélőket, leszegett fejjel rontott az erioni fal romjaiból épített
központi erődnek, bamm! – átszakította a falat, bamm!, az épület belereme-
gett.
Mögötte már jött is a hadikígyó, sűrű füstöt eregetett, szélesre tátott po-
fájából sav- és méregfelhőt lehelt az ostromlók vezéreire, oldalán pedig fel-
pattantak a csapóajtók, és gnómok özönlötték el az épületet, ismétlő nyíl-
puskák, apró tűzszerkezetek villogtak a kezükben, kiáltozva verekedtek vé-
gig magukat a folyosón, hordozható csapdákat szereltek fel maguk után, és
rohantak arra, amerre az álmok forrását sejtették, Rúfiusz börtöne felé.
Csakhogy így sem voltak elegen. Acél és varázslat, tűz és víz pusztított
köztük, káoszhitű lovagok rohantak velük szembe, mögöttük a bikanyakú,
kosszarvas, hüllőfarkú káoszteremtmények, aztán a tércsapdákkal teletűz-
196
delt labirintus, ahol Arbon már az első fordulónál elesett, unokái pedig zsi-
nórjukat vesztett bábokként csuklottak össze körülötte, majd következtek á
többiek is mind, mind, mind, hogy azt hihették, soha nem is érik már el az
idős mestert.
Gorbal és két fia maradtak utolsónak, hárman a negyvenhétből, akik el-
indultak, de közülük is csak az egyik fiú érte el a börtönt, ahol Rúfiuszt fog-
va tartották. Öccse a kanyarban, Gorbal két lépésre az ajtótól bukott el, hají-
tótőr fúrta át a torkát, annak a boszorkány varázslónak a pengéje, aki a vén
gnómot vallatta.
Szerencsére nem volt nála más fegyver, varázserejét pedig az utolsó
cseppig Rúfiusz rabláncaiba ölte, különben az utolsó fiúval is könnyedén
végzett volna. Így viszont a súlyosan sebesült Bralf még nekihuzakodhatott,
és levágta, aztán odatántorgott a rácsajtóhoz, s egy utolsó mozdulattal beta-
szította.
Rúfiusz a köveken pendülő kard hangjára eszmélt, s látta elzuhanó uno-
káját maga előtt, aki magáról a Nagy Utazóról kapta a nevét, arról, aki túl-
járt a Csontlovag eszén.
– Itt van.., Ük… – mondta neki a fiú, aki éppúgy nem Volt már fiatal,
ahogyan ő sem, és kinyújtotta a karját, megérintve Rúfiusz köteleit, aztán
kilehelte a lelkét.
A vén gnómról nyomban lehullottak a láncok, s a szájpecket kiköpve el-
törölte az elméjét gúzsba kötő varázslatokat is.
Aztán felállt, felegyenesedett, és kieresztette a hangját.
9.
Mint mikor egy botcsinálta lantos rezegtet egy húrt, kitart egy fülbántó-
an magas hangot, és akkor sem hagyja abba, hogy ha üvöltesz rá, úgy rez-
gett Rúfiusz kiáltása Godora falai alatt. Szétrobbantak az üvegek a város-
ban, a palota ostrom elől gondosan elcsomagolt ablakai, a főpapok féltve
őrzött üvegkelyhei, melyekből esténként az áldomást itták, és visítva kapott
a füléhez minden elf és gnóm; nyüszítve elbújtak az emberek négylábú ebei.
De maguk az emberek is hallották, még ha nekik nem is okozott fájdalmat,
s a csata egy pillanatra abbamaradt.
Tüzek lobogtak mindenütt a csatatéren, épp a legnagyobb rés előtt ki-
bontakozó ütközethez tartottak az ostromlók és a védők egyaránt minden
irányból, amikor zavartan megtorpantak s megbokrosodtak a lovak, meg-
dermedtek a hadiszerszámok, imbolyogva és inogva egy-egy lépés közepén.
Még a harci kocsik is elakadtak, a lándzsavetőkbe pedig beszorult a löve-
dék.
197
Aztán felrobbant az első póklábú ostromgép, páncélteste szilánkokra
szakadt, cafatokká tépve maga körül az ostromlók egy csapatát, vérpermet-
tel terítve be a mezőt. A harci kocsik oldalán és a katapultok mögött belob-
bantak a tűzkorsók, az ostromgólemek egyensúlyukat vesztve százakat te-
mettek maguk alá, a lándzsavetők darabjaikra hullottak, akárcsak a roham-
tornyok és a darulétrák, a ballisták körül pedig kénszagú tűz harapózott el,
ezt viszont már valóban senki sem tudta, miért.
Soha ilyen hirtelen nem ért még véget ostrom, nemcsak Erion falainál,
de sehol a történelemben, s ilyen váratlanul is legfeljebb csak a tizenharma-
dik lobogóháború idején, Davalon alatt, ahonnan az anuriai sárkánylovasok
fordították vissza a fekete seregeket.
Fejvesztve menekült tehát az ellenség, a védők pedig kitörtek a városból,
és addig üldözték, kergették őket nem csupán a Sheralig, de még azon is túl,
míg egyetlenegy sem maradt életben, s a világon tán azt is elfelejtették,
hogy egyáltalán léteztek valaha.
Rúfiusz mester pedig másnap, kora hajnalban tért vissza a városba, egy
göcsörtös botra támaszkodva, a szélesre tárt keleti kapun át, amelyet addig
még soha nem látott, de a herceg építőmesterei az ő álmai alapján tervezték;
és kitartott, az ostrom alatt.
10.
Rúfiusz mesternek egyetlen fia vagy unokája sem maradt életben, és
dédunokája is csak az a három, akik már rég nem Erionban éltek az ostrom
idején. Balmira sem élte túl azt az éjszakát, amikor a későbbi ostromlók be-
törtek a házukba, hogy a mestert elrabolják. Életben maradt azonban na-
gyon sok asszony a családból, no meg az ük- és a további unokák, nem egy
már maga is ősz üstökű gnóm, aki igazgathatta volna a családi műhelyeket.
A mester mégis inkább úgy döntött, hogy maga irányítja a munkát, és
tette is ezt nagy elszánással, és éppoly buzgalommal, ahogy azt ifjúkorában;
épp csak soha többé semmilyen mozgó szerkezet, legyen az játékszer vagy
csupán egy szélkakas, nem került ki sem az ő, sem az unokái keze alól.
Ezért is nem láthattatok egy ilyet sem a boltban.
Hogy mi történt vele az ostrom alatt, azt senkinek nem mesélte el halála
előtt, csupán Rauminennek, az elfek elöljárójának – no meg persze nekünk,
akik akkor, élete utolsó napjaiban, meghallgattuk a története végét.
Nem mondom, hogy ő is mindent úgy mondott, ahogy én továbbadtam,
de hű maradtam az igazsághoz, s amiként azt mondtam, nem egy tanút fel
tudok hozni az igazamra; kérdezzétek csak meg a vén Scarafonét!
Rúfiusz mester, az Első Polgár története pedig, vallom, egyszer majd, ha
vége ennek a kornak, bekerül a halhatatlanok énekei közé.
198
KÜLÖNÖS TÁJAK KÜLÖNÖS LAKÓI
Ahogy az emberek (elfek, törpék) esetében sem állítható, hogy egyfor-
mák lennének Ynev minden szegletében, úgy a gnómok népére is botorság
lenne ezt ráfogni. Máshol már tettem említést Kahre környékén megbúvó
falvaikról, ezért az alábbiakban olyan példákat szedek csokorba, amelyek
megítélésem szerint a lehető legnagyobb mértékben különböznek Zedur-
hegység településeitől. Elöljáróban megjegyzem: mivel az aprónép rejtőz-
ködő természetű, könnyen lehet, hogy egész kis országaik léteznek háborí-
tatlanul planétánk eldugott szegleteiben.
Vegyük elsőként azokat, akik folyondár borította erdei romok mellett
élik életüket a Sheral északi oldalának lejtőin. Történetükről, miként a töb-
bi, gnómok lakta vidékről, keveset tudni; annyi bizonyos, hogy a negyed-
korban itt virágzó Oole'mayo hosszú és véres háborút vívott a Cranta egyik
utódállamával, a Quiron-tenger déli partját uraló Tajtéktrónus Birodalom-
mal, míg végül vereséget szenvedett. A Nassur folyó medrében fellelt, anag-
mar nyelvű kőtáblák (a kellomi kövek) arra engednek következtetni, hogy
ebben jelentős szerepe volt a papkirályok elleni lázadásoknak is – igaz, az
egyszerű nép tetteit, bármilyen jelentősek is legyenek azok, korokkal ezelőtt
éppúgy nem jegyezték fel, mint manapság.
Mindenesetre annyi bizonyos, hogy a toronytemplomok ledőltek, és
mire a kyr hódítás elért odáig, már a függőkertek is összeolvadtak a burján-
zó vadonnal, a megmaradt lakosság pedig szétszóródott a környező vidé-
ken. Ma is él ott pár vad törzs, amelyek leginkább vadászatból tartják fenn
magukat, és – állítólag – istenként tisztelik az apró, rejtett életet élő bölcse-
ket, akik titokzatos kísérleteknek szentelik életüket.
Értő olvasóim talán már ki is találták: a gnómokról van szó.
Ezt követően joggal vetődik fel a kérdés, vajon mivel foglalatoskodhat
errefelé az aprónép, mert ezen a környéken bizony elég szűken méri kincse-
it a föld, hacsak nem számítjuk annak a testfestésre alkalmas színes agya-
got, amivel nemcsak az embertörzsek, de szorgos kis isteneik is előszeretet-
tel díszítik bőrüket.
Erre bizony nem könnyű egyértelmű választ találni;
Érdemes felidézni egy aszisz kalandor, bizonyos Venalis történetét, aki
mintegy ezerkétszáz évvel ezelőtt, miután átverekedte magát a vadon ezer
veszélyén, eljutott az ősi romokig.
Krónikása, a szintén aszisz Montanus szerint, akinek annaleseit egy ifini
magángyűjteményben sikerült átolvasnom, a kalandor ekkor már csontjai-
199
ban érezte a mágia vibrálását, de nem futamodott meg – tucatnyi, rémálom-
ba illő házőrző fajzat legyőzése után eljutott a központi termekbe, ahol ösz-
szekapkodta mindazt, amit értékesnek gondolt, majd sebesen távozott.
Ezt követően bejárta az északi városállamokat, eljutott Enoszukébe, részt
vett egy beriqueli expedícióban, sőt állítólag Ediomadban is megfordult, vé-
gül húsz év elteltével tért vissza szülővárosába, ahol ünneplő tömeg, fél tu-
cat, időközben felcseperedett balkézi gyerek és otthonában egy régóta poro-
sodó láda várta, amely a házvezetőnő szerint évekkel sherali kalandja után
érkezett, és azóta nem is nyitotta ki senki.
Venalis megtette – gnómoktól lopott lakatnyitó szerszámai számára talán
semmi nem bizonyult olyan egyszerű feladatnak, mint ez a zár –, majd alul-
maradt a deszkák közt rejtőző szörnnyel vívott küzdelemben. A rém termé-
szetének pontos ismertetésétől ehelyütt eltekintek; feltehetően krónikásom
is csak azért vesztegetett rá annyi szót, mert addig senki még csak nem is
hallott róla. Azóta viszont egészen elterjedt, és számos üres tárnában, elfele-
dett katakombában és elhagyott romban összeakadtak vele balszerencsés
kalandozók, akik hol pincerém, hol asziszikla néven emlegetik, és igyekez-
nek messzire elkerülni.
A lény tudósok körében elterjed neve, az iblogh, gnóm nyelven annyit
tesz: bosszúálló.
200
Igyekszem hinni, hogy az ok pusztán ebben keresendő, és bármennyien
esküsznek rá, nem a sötét oldal az erősebb.
Végezetül essék szó Erionról és az aprónép ott honos képviselőiről.
Több csoportra oszlanak: az iparos munkákkal, leginkább zárakkal és laka-
tokkal foglalkozó gnómok céhe a kereskedőnegyedben foglal el több utcát
(és a házak alatti, egymással Összekötött pincéket és raktárakat); kétszázan
egy hatalmas, talán még a hatodkor nagyratörő hercegeinek idején készült
bárka gyomrában laknak, amelynek szárazdokkját teljesen körbenőtték és
elnyelték a kikötőnegyed raktárai, és – bár ezt kevesen tudják – néhányan a
nevezetes városfalban építettek maguknak tanyát.
Sokan és sokfélét írtak már az erioni falról, és a nagy halom betűből
annyit biztosan leszűrhetünk, hogy járatainál kevés veszélyesebb hely akad
Krán földjén kívül. (A városőrök azt suttogják, hogy bizonyos sötét együtt-
állások idején még az emberáldozó szekták is inkább máshol tartják véres
szertartásaikat.) Ennek fényében érthetetlennek tűnik, hogy az itt élő gnó-
mok, akik a dolgos hétköznapokat olcsó jóslatok adásával, szerencsejátékok
szervezésével, hamiskártyázással és alkalmi tolvajlással töltik, miért nem
pusztultak ki innen már réges-rég.
Aki azonban összetűzésbe került valamelyikükkel, és szerzett némi köz-
vetlen tapasztalatot a ruhájukba rejtett tőr- és hurokvetők, mérgezett tűk és
füstbombák, vas sulymok és fojtóláncok hatékonyságáról, az nem csodálko-
zik annyira. Aki valamilyen mágikus eszközüket is látta harc közben, az
még kevésbé. Azt pedig már csak én teszem hozzá, hogy feltűnően jó vi-
szonyt ápolnak a Kapuk terének mágikusaival…
Egyelőre talán legyen elég ennyi az aprónép különlegesnek mondható
csoportjairól; tartok ugyanis attól, hogy ha Délvidéken élő rokonaik szoká-
sait is előcitálnám, Olvasóm netán beleszédülne a színpompás kavalkádba,
és tanácstalanság fogná el, ha valaki nekiszegezné a kérdést: voltaképp mit
is tartson a gnómok felől. Ezt elkerülendő inkább lezárom tétova soraimat,
azzal a summázattal, hogy ritka kivételektől eltekintve ők bizony szorgal-
mas, jólelkű és vidám, ugyanakkor bölcs lények, akiknek segítségére bíz-
vást számíthatnak barátaik. Épp ezért remélem, hogy az emberi kapzsiság és
uralomvágy nem teszi őket ellenségeinkké, ám ha így történne, a magam ré-
széről akkor is sok szerencsét és néhány békés zugot kívánnék nekik ebben
a véres világban.
FÜGGELÉK
YNEVI SZAVAK ÉS KIFEJEZÉSEK
202
a-nam (ang): Katonai rang a →Tajtéktrónus Birodalomban; kortól és
egységtől függően három-harminc ember közvetlen parancsnoka.
anagmar (ang): Az –anghmar nép nyelve, a →Tajtéktrónus Birodalom
„teljes beszéde”.
anghmar (cra): A →Nagy-Crantai Birodalom egyik szolganépe, később
a →Tajtéktrónus Birodalom uralkodó népessége.
Anvaria [anvária] (?): A világ második legnagyobb kontinense, amely
Ynevvel átellenben – egyes források szerint a világ keleti peremén – talál-
ható.
Apas (cra): A szavak és az írás –Krantai istene, akinek szerepe a →Taj-
téktrónus Birodalomban a tudás és tanulás, illetve a bonyolult mágiaformák
patronálására is kiterjedt.
aszisz (asz): A →Quiron-tenger déli partján fekvő Abaszisz nagykirály-
ságának államalkotó népessége és nyelve.
aquir [akvir] (aqu): Azon ómágiát használó, értelmes ősfajok összefog-
laló neve, melyeket a –> pyarroni bölcsek konzekvensen „gonosznak” bé-
lyegeznek. Többségük tisztázatlan körülmények közt került →Ynevre az
idők hajnalán, ahol is az első korok háborúi a föld vagy a víz alá kényszerí-
tették őket. Elkorcsosult civilizációik e vidékek némelyikén mind a mai na-
pig fennmaradtak.
behót (ang): Az →ogárok –> Crantában honos elnevezése.
Beriquel (erv): →Ynev második legnagyobb kiterjedésű szigete, mely a
kontinenstől északra helyezkedik el. Fagyos partjain az embereknek mind-
eddig nem sikerült tartós kolóniát létesíteniük.
Berzebaal (gno): A gnómok által egyetlen istenként kezelt, és egyben
minden létezőt magába foglaló entitásnak, a Teremtőnek egy elnevezése.
Calowyn [kalovün] (kyr): A →kyrek őshazája, mely egyes forrásokban
„vörös kontinensként” szerepel.
Cordella [kordeljá] (gor): A Quiron-tenger déli partjain tanyát vert bűn-
szervezet.
Cranta [kranta] (cra): A Nagy-Crantai Birodalom és annak utódálla-
mai, A P.e. XXI. évezredben Észak-Yneven megszülető állam az emberiség
első magasan fejlett kultúrája, minden későbbi emberi civilizáció őse. Az
emberi népek és törzsek többségét kulturális és hadászati fölényének kö-
203
szönhetően uralma alá vonó Cranta varázstudói a faj legkorábbi mágiahasz-
nálói közé tartoznak. Fénykorában a birodalom a kontinens majd' teljes
északi felére kiterjesztette fennhatóságát, majd több mint ezer éves fennál-
lás után darabokra hullott. A kialakuló utódállamokat végül a →kyr hódítás
pusztította el.
Daneg-ana (ang): →Crantai isten, a ragályok és az ártó mágia uraként
említik. Leginkább azért imádkoztak hozzá, hogy elkerüljék aszott kezeinek
halálhozó érintését. Az érett birodalom idején kultusza háttérbe szorult, és
csak a →kyr beözönlés után erősödött meg ismét a hódítók ellen szervező-
dő bomlásszekták révén. A hetedkorban sokan árulást emlegetve a Basttal, a
→kyr alsó panteonhoz tartozó gyönyördémonnal azonosítják, míg mások
Felicével, az éji vadászok úrnőjével hozzák összefüggésbe.
dolam'an (?): Dél-quironeiai népcsoport →Cranta korából. A dolami-
nók az ő utódainak vallják magukat, és tény, hogy bizonyos hagyományaik
visszavezethetők egészen a negyedkorig.
Domvik (god): Az Egyetlen, avagy a Hétarcú →dél-ynevi isten, akinek
hívei egyetlen más felsőbbrendű lény isteni hatalmát sem ismerik el. Vallása
Shadonban egyeduralkodó, máshol azonban nem tudott mély gyökereket
ereszteni.
dzsad (dzs): A Taba el-Ibara sivatagában és annak környékén tanyázó
népcsoportok gyűjtőneve; diaszpórái a kontinens számos más táján megta-
lálhatóak. Az olajbarna bőrű, göndör, sötét hajú, sötét szemű nép tagjai első-
sorban kereskedők, de jeleskednek az állattenyésztésben, mesemondásban,
sőt a hadakozásban is. Ynev lakói számtalan illatszert és afrodiziákumot kö-
szönhetnek nekik.
Edornat (cra): A hetedkori →Ediomad crantai neve; a későbbi változat
a →kyr nyelvben történt hangfejlődés eredménye. Eredeti alakja feltehetően
Edol-Umath, azaz „Kopaszhegység”.
Ediomad (cra–kyr): A →Quiron-tengertől nyugatra található hegyvi-
dék, amelyre egyetlen, emberek által lakott állam sem tart igényt. A felszí-
nét borító erdőségekben orktörzsek és különféle szörnyek élnek, földmélyi
járataiban pedig →aquir fajzatok rejtőznek.
Eli-ake (ang): A →Tajtéktrónus Birodalom alvilági isteneinek egyike, a
macskafélék patrónusa; kizárólag nőnemű, többnyire kurtizánként érvénye-
sülő hívei voltak, akiket uruk a bőreváltás és a démonidézés képességével
ruházott fel.
204
Erigow [erigou] (erv): Észak-Ynev egyik hercegsége, egyben a herceg-
ség fővárosának neve. Lovagrendjei világszerte híresek. Erigow az →erv
kultúra fellegvára, ugyanekkor a →pyarroni vallás északi bástyája és →To-
ron ősi ellenfeleinek egyike is.
Erion (pya): →Ynev egyik legősibb és leghatalmasabb, több mint hat
évezrede álló települése. Egykor →Godora fővárosa volt, és uralkodóherce-
ge mind a mai napig e rég elporlott birodalom urának tekinti magát.
erv (erv): A →Torontól északra eső vidékeken elterülő hercegségek ál-
lamalkotó népcsoportja.
famor (kyr–Kor): Szó szerinti fordításban „dicsőség”. A második leg-
előkelőbb kaszt a →toroni társadalomban.
Fehér Páholy (pya): A →pyarroni Okkult Tudományok Egyetemének
mágustanácsa, amely a város és Dél-Ynev →Pyarronhű varázstudóit tömö-
ríti.
Felhőbirodalom (pya): A három világ korának egyik utócrantai nagyha-
talma. Érett korszakában az önmagukban is hatalmas tartományokból álló
birodalmat három mágusfejedelem irányította tartományi székhelyeiről. Az
utócrantai államok közül a →kyrek elsőként ezt a birodalmat hódították
meg.
Gilron (pya): A →pyarroni istencsalád tagja, a fémművesek és fegyver-
kovácsok patrónusa; szent szimbóluma az acélpöröly. A legkiválóbb hívei
művészként bánnak a vassal és az acéllal, némelyek tűzfegyverek és önjáró
gépezetek előállítására is képesek,
go-nommu (cra): A gnómok →Crantában elterjedt elnevezése.
Godora (pya): A →kyrek birodalmának bukását követő évszázadokban
született hatalom. Ide menekítették az anarchikus állapotban leledző Észak-
Ynev kulturális értékeinek nagy részét.
Gorvik (god): Avagy „Szent föld”; a →Domvikot megtagadó →shadle-
ki szakadárok által alapított dél-ynevi állam. Az itt élők Ranagol hitét vall-
ják; és a →Kosfejes Úr tanainak engedelmeskedve igyekeznek földet, va-
gyont és befolyást szerezni Ynev távoli tájain is.
habin (?): A mai Idinal-hegység területén élt negyedkori népcsoport,
melynek portyázói állandóan zaklatták a →Tajtéktrónus Birodalom ellen
harcoló →kyr csapatokat.
205
Haonwell [haonuels] (erv): A legkisebb →erv hercegség, ahol nagy
súlyt fektetnek a →kyr hagyományok ápolására (annak ellenére, hogy
→Toron ősi ellenségük) és a művészetek támogatására. Lakói feltűnően jó
viszonyt alakítottak ki az elfekkel.
iblogh [iblog] (gno): Barlangokban, föld alatti folyosókban élő teremt-
mény, amely első ránézésre jókora, rücskös felületű, kőszürke omladékda-
rabnak tűnhet – ám ha élőlény kerül a közelébe, megelevenedik, karokat és
lábakat növeszt, kitátja hatalmas száját, majd támad. Mérgező nyála, intelli-
genciája és mágiának ellenálló mivolta miatt a kalandorok veszélyes ellen-
felének számít.
ídrig (ang): Kisebb crantai istennő, a rontások hozója, →Daneganának
és Latenhuurnak, a Sokarcú Bosszú megtestesítőjének testvérhúga. A míto-
szok szerint szeme a kék hold (ezért a feliratokon Kék Hold-Ídrig néven is
szerepel). Irigy tekintete mindig a másik hold útját fürkészi, mivel Vörös
Hold-Kótam arcát szeretné elcsúfítani fekélyt hozó átkaival. A holdak
együttállását éppen ezért Crantában különösen szerencsétlen időszaknak
tartották.
Ikrek (tor–+pya): Az Észak-Yneven legismertebb →Toroni fejvadász-
klán,
Kahre {karé] (?): A Zedur-hegység technokrata városállama, melynek
lakói – a hagyomány szerint – gnómoktól tanulták tudományukat. →Ynev
legkülönösebb szerkezeteit, mechanikai csodák egész sorát készítik itt.
káoszlovas (pya): A →pyarroni tudorok által használt kifejezés azokra a
– többnyire elég rövid életű – gnómokra, akik ősmágiájukat használva ké-
pesek akaratuk alá gyűrni az őselemeket, a teret és az anyagi világ részeit.
kheton [keton] (ang): A →Tajtéktrónus Birodalom egyik szolganépe,
melynek neve a legtöbb forrás szerint eredetileg „harci kutya” jelentéssel
bírhatott.
Kobrák (tor–pya): →Toron legnagyobb tolvajklánja, amely a →Quiro-
neián belül csaknem egyeduralkodónak számít, de csápjai egész →Ynevet
behálózzák.
Komm-sanak (ang): A →Tajtéktrónus Birodalom egyik tűz- és vulkán-
istene; nagy valószínűséggel azonos azzal a Khormmsa nevű óriáskirállyal,
akit a →kyr mitológia szerint →Sogron győzött le a lávaóriások másik kirá-
lyával, Ryddyttel együtt.
206
korok (pya): Az →Ynev történelmét tagoló nagy időszakok, melyek ha-
tárát általában egy-egy meghatározó jelentőségű esemény vagy történés
adja. A jelenkori historikusok az eddig eltelt időt hét korra osztják, bizonyos
jóslatok pedig összesen kilenc eljöveteléről beszélnek, mielőtt a világ el-
pusztulna vagy – más jóslatok szerint – megújulna.
Kosfejes Úr (pya): Ranagolnak, sokak szerint →Ynev leghatalmasabb
istenének közkeletű elnevezése. Vallásának tanai egyszerűek, és sokak szá-
mára elfogadhatóak; nem véletlen, hogy ez a hit jelenti a legnagyobb ve-
szélyt a békésebb, emberáldozatot tiltó →pyarroni és →Domvik-hitű vallás
számára.
kripp (aqu): Kevéssé jelentős →aquir faj, melynek egyedei képesek
tagjaikat és fejüket leválasztani a testükről.
kyr [kir] (kyr): A vörös kontinensről érkezett nép, amelynek birodalma
az ötödkorban szinte egész Észak-Ynevre kiterjedt. Ez az időszak mindmáig
az északi kontinensfél kulturális és civilizációs fénykorának tekinthető; a
kyrek hatod- és hetedkori utódainak erkölcsisége és kultúrája azonban
messzire távolodott honfoglaló elődeikétől.
Lángjárók (pya): Dél-quironeiai rend, amelynek tagjai – a tűzmesterek
–, ha mágiájukkal nem is érnek a legendás hatalmú tűzvarázslók, vagy –
→Sogron papjainak nyomába, azért komoly hírnévre tettek szert.
Lidédit (ang): A →Tajtéktrónus Birodalom egyik tűzistene; egyes felté-
telezések szerint azonos azzal a Ryddyt nevű óriáskirállyal, akit a →kyr mi-
tológia szerint →Sogron győzött le a lávaóriások másik királyával,
→Komm-sanakkal (Khormmsával) egyetemben; ennek azonban ellentmon-
dani látszik, hogy a →crantai feliratok kifejezetten nőnemű istenként utal-
nak rá.
lunir (cra–>pya): Mágikus fém, mely nyers állapotában ma már szinte
hozzáférhetetlen →Ynev kontinensén. A bölcsek a holdak testvérének
mondják, s hogy azok teremtésével egyidős.
lupan-arch [lupan-arh] (?): Dél-quironeiai, →Cranta korában élt nép-
csoport. Bár úgy tűnik, minden alap nélkül, de a lupan-archok utódainak
vallja magát a lupárok hatodkori eredetű népe.
mana (god): Másképp mágikus energia, a varázslatok nyersanyaga;
pontosabban megfogalmazva a valóság megváltoztatásának lehetősége. A
mana más formájában maga az anyag, illetve az energia – azaz voltaképpen
a mindenség szövete.
207
mithrill [mitril] (elf): Az →óezüst (vagy holdezüst) vassal készült ötvö-
zete.
navor (kyr–Kor): Szó szerinti fordításban „dolgosság”. A második leg-
alantasabb kaszt a toroni társadalomban. A szolgákon, földműveseken és
komédiásokon kívül ide szokás sorolni a rangbéli tolvajokat és az emberke-
reskedőket is, bár ezek olykor státusukat meghazudtoló, széleskörű befo-
lyással rendelkeznek. Legfőbb kiváltságuk, hogy nem lehet őket minden to-
vábbi nélkül eladni rabszolgának.
obsor (kyr–tor): Szó szerinti fordításban „sötétség”. A legalantasabb
kaszt a →toroni társadalomban. A rabszolgákat, hadifoglyokat, az idegene-
ket és a haramiákat sorolják ebbe a kategóriába; automatikusan obsornak
minősül továbbá mindenki, aki nem tartozik az emberi fajba.
óarany (pya): Saját, aranyszínben derengő fénnyel rendelkező fém; a
bölcsek szerint a színarany mágikus párja.
óezüst (pya): Csaknem teljesen fehér színű, derengő fényt árasztó fém,
amelyet az →ynevi tudók inkább a nehezen olvasztható valóezüsthöz, mint
a közönséges ezüsthöz hasonlítanak. Olykor holdezüstnek is hívják.
ogár (?): Másfél ember magas, erős testfelépítésű humanoidfaj. Fajtája
korokkal ezelőtt, egy távoli földről érkezett Ynevre, és egyre fogyatkozó
karavánjaival azóta is járja annak néptelen vidékeit. Az ogárok legfeltűnőbb
jellegzetessége a három szem, és a különös fej, amin – látszólag – két arc
helyezkedik el egymás mellett. Tüzetesebb vizsgálatukra azonban kevesek-
nek nyílik módja, mivel az ogárhordák vadászai az embert éppúgy prédának
tekintik, mint a vadbivalyokat, vagy akár saját fajtársaikat.
Orwella [orvella] (pya): Ősi eredetű, a hetedkorban többnyire a →pyar-
roni panteonba sorolt istenség; a betegségek, átkok, sötét mágia és tiltott tu-
dás patrónusa, akiben csillapíthatatlan gyűlölet lobog a harmónia minden
formája iránt. Az istencsalád tagjai kitaszították maguk közül – a →Pyarron
alapítása idején fogant legendák legsötétebbjei e rövid, de annál hevesebb
küzdelem emlékét őrzik.
pietor (kyr–tor): Szó szerinti fordításban „hűség”. A famoroké után kö-
vetkező, →Toron-szerte nagy megbecsülésnek örvendő kaszt. A katonák, a
fejvadászok és a Hatalmasok seregeit irányító boszorkányhadurak tartoznak
soraiba.
prefedon (gor): A gorviki →klánok vezetőinek tiszteletteljes megszólí-
tása.
208
Pyarron [piarron] (pya): A hasonnevű ország fővárosa és a Pyarroni
Államközösség nevű teokratikus konföderáció szíve. Pyarron, mint négy
évezredes múltra visszatekintő állam a délvidéki emberi kultúra bástyája,
amely alapítása óta gyürkőzik az →aquirok és démonok rontó hatalmával.
Istencsaládját pyarroni panteonnak is nevezik.
Quironeia [kvironeia] (pya): A →Quiron-tenger és annak vidéke.
Quiron-tenger [kviron} (pya): Észak-Ynev legnagyobb kiterjedésű bel-
tengere, s egyben legfontosabb kultúraközvetítő tere is. Eredetét illetően a
világ korai korszakaiban kell keresnünk: mai tudásunk alapján vélhetően az
elfek és aquirok közti háborúk idején született valamely bizonytalan eredetű
kataklizma során.
rackla [raklá] (van): Más néven denevérkutya; a Traidlan-hegység tör-
péi által hátasként tartott kutyaszerű lény, ami a mellső és hátsó lábai közt
húzódó bőrlebenyek révén repülni is képes. Szelídített példányait gazdái
utazáshoz, harcra, sőt versenyeken is használják.
rann (tor): →Toroni kifejezés, jelentése „idegen”. Elsősorban a biroda-
lom határain kívülről érkezőkre használják.
Raonna (tor): Számos →Toroni vadásztestvériség bosszú- és esküszel-
leme; valójában minden bizonnyal a legnagyobb hatalmú aquirok egyike,
akit korábbi hazájában a Vakon Látó Király néven ismernek.
ravathi (?): Negyedkori nép, mely erdőirtásos-égetéses földművelést
folytatott. Apró falvai közül számosat elpusztított a →Tajtéktrónus Biroda-
lom, azon ravathikkal pedig, akik nem váltak az álomdinasztia rabszolgáivá,
a dél-quironeiai orkok hadjárata végzett.
roon (asz): Dél-Quironeia erdeiben élő népcsoport, melynek történetét
egészen a negyedkorig vezetik vissza a histográfusok. Túlélésüket feltehető-
en annak köszönhetik, hogy a nagy világégések idején bölcsen elrejtőztek a
hegyek erdőségeiben; és persze annak, hogy mind a mai napig közülük ke-
rülnek ki a vidék legjobb íjászai.
Sinnu (ang): A bölcsesség és a dicsőség mindent látó istene a →Tajték-
trónus Birodalomban, aki a mítoszok szerint a föld fölül és alól egyaránt fi-
gyeli a halandók tetteit. Egyik szeme a nap (Nap-Sinnu), mely bőséget ad és
világosságot – gyújt az éjszakában; a másik, néven soha nem nevezett szem
viszont felissza a fényt és elnyeli az életet, ha sötét korok idején az isten a
világra nyitja.
209
sedular [szedular] (kyr–tor): Szó szerinti fordításban „szorgosság”. A
társadalmi megítélés szerint nagyjából középen elhelyezkedő toroni társa-
dalmi kaszt. A papok, kézművesek és kereskedők tartoznak bele. Kétségkí-
vül a legtöbb hasznot hozó réteg a toroni társadalomban, talán ennek is kö-
szönhető tiszteletteljes megítélésük. A helyzetük mégis felemás, hiszen
rangban jóval alatta maradnak a nemeseknek és katonáknak is. Némi
gyógyírt jelenthet számukra, hogy vagyonuk segítségével olyan ajtók is
megnyílhatnak előttük, melyek egyébként társadalmi hovatartozásuk okán
zárva lennének. A kasztból feljebb lépni egyedül a papság képviselőinek le-
het, lévén, hogy az egyházi címek nem örökletesek.
setain [szetain] (?): Negyedkori nép; a hetedkorban már csak kultúrájá-
nak töredékes maradványai lelhetők fel Dél-Quironeiában.
Shadlek [sadlek] (?): Dél-Ynev egyik legerősebb emberlakta államá-
nak, Shadonnak egyik – szabadosságáról elhíresült – tartománya.
sherchia [serkhia] (tor): „Közelengedés”; új keletű rítus a →toroni tár-
sadalomban, amely lehetővé teszi, hogy az alacsonyabb kasztokba tartozók
– a felsőbb réteg egyes képviselőinek engedélyével – különösebb megköté-
sek és az ősi szabályok betartása nélkül érintkezhessenek mindazokkal, akik
ezt számukra megengedik.
Sogron [szogron] (kyr): A →kyr istencsalád rejtelmes alakja; a fény, a
tudás és a bosszú ura, akit a források többnyire Tűzkobraként emlegetnek.
Són-Tir (ang): Az álmok és káprázatok istennője, a →Tajtéktrónus Bi-
rodalom urainak személyes patrónusa.
Syrcum [szürkum] (tor): „Körgyűrű” jelentésű kifejezés, melyet →To-
ronban egyaránt használnak hadászati és építészeti fogalomként. Első eset-
ben egy nagyobb erődítmény külső védvonalait értik alatta, a másodiknál
pedig az építmények belső védelmi struktúráit.
Tajtéktrónus Birodalom (ang–»pya): A három világ korának egyik
utócrantai nagyhatalma, az →anghmar eredetű álomdinasztia birodalma.
Közönséges halandók által megközelíthetetlen, érinthetetlen istenkirályai
mérhetetlen hatalommal rendelkeztek. →Cranta korában a Tajtéktrónus Bi-
rodalom tartott ki legtovább a →kyr hódítókkal szemben: mintegy kétezer
évvel az inváziós flotta megérkezése után sikerült csak végleg térdre kény-
szeríteniük.
Tysson Lar {tisszon lar] (elf): Szó szerint „szent erdő”; a dél-ynevi el-
fek két birodalmának neve. Az első Tysson Lar helyén ma a Taba el-Ibara
sivataga nyújtózik, míg a második fái között a hetedkorban már orkok és
210
más szörnyetegek élnek, az elfeket pedig – még a kiszakadottakat is – csil-
lapíthatatlan honvágy gyötri utána.
szárája (?): A régmúlt korok mitikus szörnyeinek egyike, amelyet impo-
záns méretei és vérszomja miatt előszeretettel küldtek harcba más lények el-
len a →Tajtéktrónus Birodalom látványosságra vágyó előkelői.
tamakku (cra): Az ősi →Cranta népszerű táblás játéka.
Tarin (van): A Traidlan-hegység tárnákkal, járatokkal át- meg átszőtt
mélyét, barlangvárosait az északi →Beriquelről érkezett törpék lakják: év-
ezredekkel ezelőtt kötött szövetséget királyukkal →Haonwell akkori herce-
ge. Az itt élők kitűnő kovácsok, építészek, mérnökök, és nem utolsósorban
rettenthetetlen harcosok.
Tegarra (ang): A késő →crantai kultúrák egyik alvilági hatalmassága.
Korai →kyr feljegyzések alapján egyes merész historikusok arra következ-
tetnek, hogy az ő árulása is közrejátszhatott a →kyr seregek végső győzel-
mében.
Tel-Duruk (ang): A →Tajtéktrónus Birodalom fővárosa a →Quiron-ten-
ger déli partján; pontos helye a hetedkorban már nem ismeretes.
Toron (kyr): A hajdanvolt →Kyr Birodalom egyik tartománya; urai – a
tíz lázadó Hatalmas – az ötszáz éves háborúban →Orwella mellé álltak, így
a birodalom bukása után, az ezredéves anarchia poklát követően is helyre
tudták állítani államuk egységét. Ma országuk a →Quironeia vitathatatlan
ura, és Észak-Ynev egyik vezető hatalma.
tőrbalta (cra–pya): →Cranta katonáinak közkedvelt szálfegyvere; fel-
építésében leginkább a hetedkori alabárdokra emlékeztetett. Fejét általában
egy szúróhegy, egy nyélre merőleges baltarész és egy ívelt, keskeny hátsó
fok alkotta. Rövid nyéllel ellátott, kézifegyverként forgatott változatai is
meglehetős népszerűségnek örvendtek.
Ug-Bogam (ang): A →Tajtéktrónus Birodalom alvilági isteneinek egyi-
ke; valószínűleg azonos az Ughjorbagan nevű ork hérosszal, aki a három vi-
lág korára már a démonfejedelmek közé emelkedett.
Untanat (ang): A →Tajtéktrónus Birodalomban tisztelt tengeristenek
egyike; egyes historikusok Antohnal, a →pyarroni panteon tagjával azono-
sítják.
urkh (elf–ang): Az orkok elnevezése a →Tajtéktrónus Birodalomban.
211
Uron (cra): →Crantai kovácsisten, minden valószínűséggel →Gilronnal
azonos.
Uscha (elf): Az elfek Szent fája; a legendáik szerint azonos Urriával, az
egyetlen, általuk elvesztett istennel.
Ynev (?): A planéta legnagyobb szárazulata, számtalan különös történet
színhelye.
votah (ang): Ez a →Crantában elterjedt fogalom leginkább az „egyetlen
irányba haladó, megállíthatatlan változás” fogalmával fordítható le, de leg-
többen egyszerűen az élet és halál varázslataival azonosítják – mindkettővel
egyszerre. A votah feltételezhetően felölelte az élet, a halál, valamint az
elme, az asztráltér és a téridő egyes sajátosságait is.
warg (ork): Egyes ork törzsek által hátasként is használt, akár borjú
nagyságúra megnövő farkasféle.
zaeton (?): Negyedkori nép, amely nyomtalanul keveredett él a →Taj-
téktrónus Birodalom egyéb népeivel még a kyr hódítás előtt.
zaurak (tor): Ismertebb nevén zombi; lélekkel nem rendelkező, mágiá-
val mozgatott holttest.
212