HARRY KEMELMAN

A RABBI
CSÜTÖRTÖKÖN
LELÉPETT

KONKRÉT könyvek
Budapest, 2009
Fordította Székely Ágnes

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

Harry Kemelman: Thursday the Rabbi Walked Out

Copyright © 1978, 2002 Ann Kemelman

Hungarian edition © Konkrét Könyvek Kiadó, 2009
Hungarian translation © Székely Ágnes, 2009

Szerkesztette Komoróczy Szonja

Borítóillusztráció Földi Andrea

Felelős kiadó Nóvák Erik

www.konkretkonyvek.hu

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető György Géza vezérigazgató

ISBN 978-963-7424-49-6
 Továbbra is az új generáció tagjainak:
Nina, Jennifer és Jared Rooksnak;
Jonathan, Micah és Joab Kemelmannak,
valamint az újonnan érkezett Murray J. Rossantnak
 1. FEJEZET

Amikor férje a soron következő beszédét igyekezett ösz-

szeállítani, Miriam mindig kínosan ügyelt arra, hogy még
véletlenül se legyen láb alatt. Nem mintha attól tartott
volna, hogy megzavarja. Épp ellenkezőleg: nem akart
ürügyet szolgáltatni rá, hogy férje megszakítsa a munkát.
David Small, Barnard's Crossing neológ hitközségének
rabbija ugyanis nem szeretett beszédet írni. És ami azt
illeti, beszédet tartani sem. Most is úgy látott munkához,
mint máskor: elővett egy darab papírt, aztán kihegyezett
néhány ceruzát, beállította a lámpát… mindent kitalált,
csak ne kelljen nekikezdenie. Sovány volt, és sápadt, a
tartásán látszott, hogy nem először görnyed íróasztal fölé.
Vékony szálú haja a halántéka tájékán őszülni kezdett, de
ettől külseje nem lett méltóságteljesebb, csak öregebb.
Rövidlátó volt, pislogott vastag szemüvege mögött, majd
papírra vetett néhány szót. Áthúzta őket, ceruzájával do-
bolni kezdett az asztalon, aztán nekiállt firkálni. A beszéd
teljesen kiment a fejéből, amint elmélyülten egymásba
fűzte az egyeneseket, a görbéket, a köröket és a négyszö-
geket. Amikor megszólalt a csengő, lelkesen felugrott.
– Nyitom! – szólt ki a dolgozószobából.
Miriam beszaladt a konyhából.
– Hagyd csak! Biztosan a postás az. Most szedi be az
e heti újságok árát.
Ahogy azonban kinyitotta az ajtót, Hugh Lanigannek,
Barnard's Crossing rendőrfőnökének pirospozsgás arcát
látta meg.
 A rabbi, aki időközben feltűnt felesége háta mögött,
jókedvűen üdvözölte:
– Kerüljön beljebb, kerüljön csak beljebb! Miriam épp
most készült feltenni egy kávét. Igaz, drágám?
Miriam kötelességtudón helyeselt:
– Persze, megyek is. Kerüljön beljebb. – Azért nem
állta meg, és hozzátette: – David épp a beszédén dolgo-
zik. Már alig várta, hogy találjon valami kifogást, és fél-
behagyhassa a munkát.
Lanigan elmosolyodott.
– Mi a gond, David? Kifogott magán az e heti beszéd?
– E heti, nem e heti, oly mindegy, Daviden minden
beszéd kifog – jegyezte meg durcásan Miriam.
Az alacsony nő pulóverben, szoknyában és papucsci-
pőben úgy nézett ki, mint egy tinilány, de az arca igazi
érett nőé volt, és elszántságot tükrözött. Hosszú, szőke
haját a feje tetején fogta össze, talán hogy ne legyen út-
ban, ettől azonban még törékenyebbnek tűnt csinos alak-
ja.
– Valóban? Pedig azt hittem, élvezi az ilyesmit – cso-
dálkozott Lanigan. – Kioszthatja az egész társaságot, ők
meg kénytelenek szó nélkül végighallgatni.
A rabbi elmosolyodott.
– Annyira nem szeretek kiosztani másokat; ahhoz túl-
ságosan tisztában vagyok saját gyengeségeimmel. De
különben sem ér semmit. A beszéd csak arra való, hogy a
rabbi elszórakoztassa egy kicsit a társaságot, hogy ne
legyen olyan unalmas az ima. Igazából nem is tartozik a
rabbi hagyományos értelemben vett feladatai közé. Régen
a rabbik nem tartottak beszédet.
– Azt akarja mondani, hogy a zsinagóga fizette a rab-
bit, és közben annyit sem vártak el tőle, hogy prédikál-
jon?
A rabbi megrázta a fejét.
– Nem a zsinagóga fizette a rabbit, hanem a város
vagy a hitközség. És azért fizették, hogy bíráskodjék az
esetlegesen felmerülő vitás kérdésekben. A fennmaradó
idejét tanulmányainak kellett szentelnie.
– Fizettek neki, hogy tanuljon?
– Miért ne? Az egyetemek is fizetnek a kutatóknak.
Miért ne fizethetne ugyanezért egy hitközség?
– Végül is… És akkor egyáltalán nem is kellett prédi-
kálnia?
– A szerződés alapján évente kétszer kellett csak be-
szédet mondania: a pészah* előtti és a jom kippur** előtti
szombaton. De ezek sem olyan beszédek voltak, amilye-
nekre maga gondolna. Inkább tudományos értekezésnek
nevezném őket, olyasmi volt ez, mint amilyeneket ma-
napság egy jogászprofesszor tart az egyetemen. A rabbi
nem próbált a közösség lelkére beszélni. Az a fajta erköl-
csi prédikáció, amelyet maga ismer, jellemzően a vándor
prédikátorok, az úgynevezett maggidok hatáskörébe tar-
tozott. Manapság már természetesnek tekintik, hogy a
rabbi, akárcsak a pap vagy a lelkész, minden héten mond
beszédet. Van olyan rabbi, aki szereti. Aki érti a módját.
Volt egy osztálytársam a rabbiképzőn, aki ott kifejezetten
gyenge diáknak számított, de most mégis ő a szónok New
York egyik legtekintélyesebb zsinagógájában. Gyönyörű
bariton hangja van, ami már könnyeket tud csalni bárki
szemébe, már azzal is, ha csak felmondja az ábécét. Úgy
is neveztük, hogy a Hang.
– Reuben Levyre gondolsz? – kérdezte Miriam. – O
az, aki a példázatokról magyarázott?
– Igen, ő az – nevetett vidáman a rabbi, majd
Laniganhez fordult: – Egyszer ültünk együtt egypáran a
rabbiképzőből a feleségeinkkel, és a beszédekről volt szó.
Akkoriban gyakran küldtek ki minket különböző kis kö-

*
Az egyiptomi kivonulás emlékünnepe. Az egyik legfonto-
sabb zsidó ünnep. Tavasszal (március/április) van, hét (a diasz-
pórában: nyolc) napig tart.
**
Engesztelőnap. A zsidó év egyik legfontosabb napja, a
bűnbánat és engesztelés napja. Ősszel (szeptember/október)
van.
zösségekhez szombatra. Levy elmondta, hogy ő nem úgy
készül a beszédeire, hogy példákat vagy példázatokat
keres, amelyek segítségével érthetőbbé tudja tenni a
mondanivalóját. Hanem épp fordítva. Ha hall egy jó tör-
ténetet, azt megjegyzi, és felépíti köré a beszédet.
– Mint az a fickó, akiből úgy lett mesterlövész, hogy
előbb lőtt, és utána rajzolta fel a céltáblát? – kérdezte
Lanigan.
– Pontosan – válaszolta a rabbi.
Miközben Miriam kiment a konyhába, hogy behozza a
kávét, a rabbi folytatta.
– Az én beszédeim mindig inkább tudományos érte-
kezéshez hasonlítanak. Tudja, hetente háromszor olva-
sunk a Tórából, Mózes öt könyvéből részleteket. A be-
szédeimet igyekszem úgy felépíteni, hogy kapcsolódja-
nak a hetiszakaszhoz.*
– A téma tehát adott – állapította meg Lanigan. – Azt
gondolná az ember, hogy innen már megy minden, mint a
karikacsapás.
– Elvileg igen, de félek, hogy ennyi év után észrevét-
lenül is ismételni kezdi magát az ember.
– Na és? – felelte Lanigan, miközben átvette Miriam-
tól a csészét. – Arra nem gondolt, hogy lehet, hogy úgy-
sem figyel senki?
– Kösz – mosolyodott el keserűen a rabbi.
– Na, jó, de komolyan. Mióta is van itt? Tíz éve?
– Tizenkettő.
– Na, akkor feltűnne akárkinek is, ha újra elmondaná
egyik-másik régebbi beszédét, mondjuk az első évekből?
– Nekem – válaszolta a rabbi.
– De hiszen nem maga mondta az imént, hogy a be-
szédei leginkább egy professzor előadásaira hasonlíta-

*
Mózes öt könyvét minden évben végigolvassák a zsinagó-
gában. Az öt könyv szövegét 54 szakaszra osztották fel, ebből
minden héten egy (néha két) szakaszt felolvasnak a zsinagógá-
ban szombaton, hétfőn és csütörtökön.
nak? Na! Hiszen a professzorok is minden évben, újra
meg újra elmondják ugyanazt. Vagy nincs igazam? Az új
diákoknak is el kell sajátítaniuk a tananyagot. Le merném
fogadni, hogy a tizenkét évvel ezelőtti tagság tekintélyes
része mára már nincs sehol. Meghaltak, elköltöztek, Flo-
ridában töltik nyugdíjas éveiket. Na meg rengetegen köl-
töztek a városba. Ha tehát fontos volt az, amit a tizenkét
évvel ezelőtti tagságnak mondott, akkor az újak számára
is fontos.
A rabbi bólintott: – Igaz. Apránként történt, szinte
észre sem vette az ember. De attól még igaza van: nem
sokan maradtak az eredeti tagok közül.
– Viszont rengeteg zsidó is költözött a városba – je-
lentette ki Lanigan.
– Már csaknem háromszáz család tartozik a hitkö-
zséghez – mondta Miriam.
– Háromszáz? – csodálkozott Lanigan. – Azt hittem,
sokkal többen vannak a városban.
– Hát a városban valóban többen vannak – bólogatott
a rabbi. – Van még pár száz család, amelyek nem tagjai a
hitközségnek. – Elmosolyodott, majd folytatta: – Ha
Henry Maltzmanon, az elnökünkön múlna, biztos, hogy
ők is mind csatlakoznának. Mr. Maltzman szereti feltor-
názni a számokat. – Felnevetett. – Mindig azt magyaráz-
za, hogy csak meg kell találni a megfelelő trükköt.
– De tényleg, miért nem csatlakoznak? Nálunk, ha va-
laki beköltözik az egyházközség területére, nyomban
felkeresi a lelkész vagy esetleg valamelyik segédlelkész.
Addig zaklatják, míg el nem jön a templomba. Lefoga-
dom, hogy az egész városban nincs több mint egy tucat
olyan katolikus, aki ne állna valamiféle kapcsolatban az
egyházzal.
– A maga vallásában a templomnak központi szerepe
van – mondta a rabbi. – A mise, az áldozás és a gyónás
elengedhetetlen részei a szertartásnak, márpedig ezekhez
pap és templom kell. Nálunk az otthon, a családi tűzhely
játszik hasonló szerepet. Otthon ünnepeljük a szombatot.
Otthon ünnepeljük a pészahot. Ráadásul a két vallás
anyagi háttere is különbözik. Nálunk a hitközség anyagi-
lag a tagságtól függ, évi több száz dollárt fizetnek a ta-
gok. Ez rengeteg pénz egy fiatal házaspár számára, már-
pedig a beköltözők döntő többsége ilyen. Azért jöttek,
mert a 128-as út melletti kutatólaboratóriumokban és
gyárakban kaptak állást.
– Csakhogy most sok helyütt elbocsátják az embere-
ket – jegyezte meg Miriam. – Lehet, hogy egyik-másik
cég végképp lehúzza a rolót.
– A Rohrbough Vállalatra gondol? – kérdezte
Lanigan.
– Többen is említették – válaszolta Miriam. – Az asz-
szonyok aggódnak.
– A vasárnapi újságban olvastam egy cikket – szólalt
meg a férje –, amelyben azt írják, hogy valami nagy chi-
cagói cég veszi át az egészet.
– A Segal? – Lanigan a fejét rázta. – Azzal nem me-
gyünk sokra. Tegnap szóba került az a cikk a városi ta-
nács ülésén, és Al Megrim, aki tőzsdeügynök, úgyhogy
biztosan ért hozzá, mondta, hogy ez a Segal csak valami
pénzügyi befektető, nem áll mögötte semmilyen cég. Úgy
adják-veszik a vállalatokat, ahogy a gyerekek cserélgetik
az autóskártyákat. Átvesznek egy céget, kifosztják: elját-
szanak a részvényekkel, miközben mindent szépen el-
adogatnak, majd amikor már csak néhány üres épület
maradt, odábbállnak. – Letette a kávéscsészéjét, és hátra-
dőlt a széken. – Egyébként hallották, hogy mi történt a
tegnapi ülésen?
A rabbi megrázta a fejét.
Lanigan kényelmetlenül feszengett a széken. Megkö-
szörülte a torkát, majd megszólalt: – Megszavazták, hogy
újratárgyalják a zsinagóga mellett felállítandó jelzőlámpa
kérdését.
– De hiszen a múlt héten már egyhangúlag megsza-
vazták! – csodálkozott Miriam.
– Miután hetekig vitatkoztak róla – tette hozzá a férje.
– Történt valami, amitől most egyszeriben megváltozott a
véleményük? A talmud-tórára* járó gyerekek ott mennek
át minden délután, és…
– Tudom, David, tudom. Remélem, hogy az egész
csak formaság – szakította félbe Lanigan.
– Formaság?! Formaság lenne az, hogy egyik héten
megszavaznak valamit, majd a következő héten újratár-
gyalják?
– Hát Ellsworth Jordon… hallottak már róla? A rabbi
megrázta a fejét.
– Az ő tulajdonában van a zsinagóga környéki földte-
rületek egy része. Mellesleg a fél város az ő tulajdona. De
mivel övé a szomszédos telek, érintett, és tájékoztatni
kellett volna a döntésről. Írt egy levelet, panaszt tett,
hogy nem értesítették. Megrim erre hivatkozva azt kérte,
hogy tárgyalják újra a kérdést, a tanácstagok pedig elfo-
gadták a javaslatát, merő udvariasságból.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte Miriam.
– Semmi, jövő héten újratárgyalják – felelte Lanigan
megnyugtatón. – Gondolom, megint megszavazzák. De
azért nem ártana, ha maguk is ott lennének – tette hozzá.
– Mi lenne, ha felállítanánk egy küldöttséget? – vetet-
te fel Miriam.
Lanigan elbizonytalanodott.
– Ööö… nem, nem hiszem. Lehet, hogy attól úgy
éreznék, nyomást akarnak gyakorolni rájuk, és akkor
berágnak. New Englandben vagyunk, és a tanácstagok
mind rém konzervatív jenkik. Ha sarokba szorítják őket,
csökönyösek lesznek, akár egy szamár. Persze ez csak az
én véleményem, gondolom, értik.
Miriam kérdőn nézett a férjére.

*
Zsidó vallási iskola gyerekeknek asszimilált, neológ hit-
községekben. A közösség igényeitől, hitközségtől függően
vagy minden délután, a szekuláris iskola után, vagy hetente
egyszer, vasárnap részesülnek a gyerekek zsidó vallási oktatás-
ban.
 – Szerintem a parancsnoknak igaza van – jelentette ki
a rabbi. – Viszont beszélni fogok Henry Maltzmannal.
Este úgyis átjön hozzánk.
Miriam leszedte az asztalt, a rabbi pedig kikísérte a
vendéget.
– Tényleg csak azért szavazták meg, hogy újratárgyal-
ják az ügyet, mert ez a Jordon megsértődött, amiért nem
értesítették?
Lanigan megállt a küszöbön: – Egy ilyen kisvárosban,
mint a miénk, mindenfélét hall az ember. Oda szoktam
figyelni ezekre, mert gyakran segítik a munkámat. Nos,
az az érzésem, hogy ez a Jordon nem kedveli magukat.
– Nem kedvel minket?
– Mármint a zsidókat.
 2. FEJEZET

Henry Maltzman nagydarab ember volt. Annak ellenére,

hogy némiképp megpocakosodott a koreai háborúban
hajóparancsnokként eltöltött idő óta, még mindig felvetett
fejjel, kidüllesztett mellkassal járt, mintha díszszemlén
volna. Így, hogy már az ötvenes éveit taposta, mindez
kissé természetellenesen hatott, mint amikor egy kövér
ember behúzza a hasát a strandon, valahányszor feltűnik
egy csinosabb lány a közelben. Mégis mindenki egyetér-
tett, hogy pirospozsgás arcával és a rövidre nyírt, göndör
hajával jó kiállású, mondhatni, szemrevaló férfi volt. Azt
beszélték, hogy kedveli a hölgyeket, és hogy azok sem
közömbösek iránta. Talán vonzereje is szerepet játszott
abban, hogy megválasztották elnöknek: szinte külsősnek
számított korábban, hiszen mindössze egyetlen ciklusban
szolgált az elöljáróság soraiban. Amint a szabályzat mó-
dosítása folytán a nők is szavazati és tisztségviselési jog-
hoz jutottak, ő nyomban megpályázta az elnöki tisztet.
Maltzman alakja szinte hegyként magasodott Smallék
fölé. Apró, kék szemében többnyire barátságos tűz égett,
de ha ellentmondásba ütközött, vagy ha feldühítették,
acélszürkére váltott, és ijesztően kidülledt. Maltzman
szeme most barátságosan csillogott, ahogy kezet rázott a
rabbival, Miriamot pedig a női nemnek kijáró kedves
mosollyal üdvözölte, amikor átvette tőle a kabátját, és
beakasztotta a szekrénybe. A férfi elfoglalta a rabbi által
felkínált helyet, de azonnal felpattant, ahogy Miriam
belépett a szobába.
 – Gondolom, a zsinagóga ügyeiről szeretnének be-
szélni – mondta Miriam –, nem akarok zavarni.
– Maradjon, kérem, Mrs. Small! – válaszolta
Maltzman. – Természetesen a zsinagóga miatt jöttem, de
amiről szó lesz, az magát is érinti. Legalábbis szerintem.
Az ima során a nők által betöltött szerepről szeretnék
beszélni magával, rabbi.
– Nem kérne esetleg egy csésze teát vagy kávét? – kí-
nálta Miriam.
– Nem, nem kérek semmit. Köszönöm.
– David?
– Én sem, köszönöm, Miriam.
Maltzman megvárta, amíg Miriam is leül, csak azután
ült ő maga is vissza.
– Mivel most már nők is vannak az elöljáróság sorai-
ban – kezdte Maltzman –, egyre erősebb a nyomás, hogy
a nők egyenlő jogokat élvezhessenek az ima során is. Egy
ilyen horderejű döntés meghozatalához természetesen
nem elegendő az elöljárók egyszerű többségének szava-
zata. Teljes körű szavazást vagy taggyűlést kell szervez-
ni.
– Egyetértek. Ebben a kérdésben szerintem sem dönt-
hetnek csupán az elöljárók – válaszolta a rabbi. – Miért
nem hívunk össze akkor egy taggyűlést?
– Mert a kisebbség nem lenne hajlandó alávetni magát
a többség akaratának – felelte bosszúsan Maltzman. –
Kaplan, aki az ortodoxokat képviseli, kijelentette, hogy
ha megváltoztatjuk a szabályokat, és beszámítjuk a nőket
is a minjánba*, meg felhívjuk őket a Tórához, akkor ő
fogja magát és elmegy. A csoportjával együtt otthagyja a
zsinagógát.
A rabbi bólintott: – Igen, gondolom, tényleg megteszi.
Nem tudom, hányan mennének vele, de ha elegen ahhoz,
hogy egy új zsinagógát alapítsanak, akkor valószínűleg

*
Tíz felnőtt zsidó férfi, akiknek jelenléte szükséges a kö-
zösségi imához, tóraolvasáshoz.
többen is követnék.
– Szerintem is – hagyta jóvá Maltzman. – Épp ezért
gondolom, hogy ideje lenne megmutatni, ki az úr a ház-
nál. Ha a közösség rabbija kiáll az egyenlő jogok mellett,
és ezt a beszédeiben is megemlíti…
– Rám ne számítson, Mr. Maltzman – vágott közbe
gyorsan a rabbi.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy ellenzi a dolgot? De
hát miért? – kérdezte Maltzman, hangjában őszinte döb-
benettel.
A rabbi elmosolyodott: – Mondjuk, hogy a természe-
temből fakadó hagyománytisztelet okán. Ha ilyen mély-
reható változást hozunk, az bizonyos következményekkel
jár, többnyire beláthatatlan és nemkívánatos következ-
ményekkel. Soha nem lehet önmagában megváltoztatni
egyetlen dolgot; ez a szociológia egyik alaptörvénye.
– Ez azt jelenti, hogy bárminemű változást kifogásol-
na?
– Nem, alapjában véve nem ellenzem a változást.
Csak a felesleges változást nem tartom jónak. És szerin-
tem csupán a női felszabadítási mozgalmak körüli buzga-
lom miatt merült fel az igény erre a változásra; és kezdeti
időszakában minden mozgalom szélsőséges igényekkel
áll elő, szélsőséges reakciókat vált ki. Amíg nem tudjuk
biztosan az elnök nemét, nem lehet azt mondani, hogy
„elnök úr”, csak az általános „elnök” használható. Vol-
tam egy előadáson, ahol az előadó az „ember” szót a
férfiakra értette, és a hallgatóságból kikérte magának egy
nő, és innentől végig azt kellett mondania, hogy „a nők és
a férfiak”. Nevetséges! Nézze, a mi szokásaink több ezer
éves hagyományokra tekintenek vissza. Maga szerint
változtatni kellene csupán a divat kedvéért? Ennyi erővel
a Kol nidre* dallamát is átírhatnánk, mondván, hogy most

*
A jom kippuri imák közül a legfontosabb és legismertebb.
Az ígéretek és fogadalmak alóli felmentést kéri. Jom kippur
előestéjén a közösségi ima ezzel az arámi nyelvű szöveggel
a rock and roll a divat.
– De korábban is történtek már változások.
– Persze. Amikor a változás szükségszerű vagy ép-
penséggel elkerülhetetlen. Hillel például megváltoztatta a
szombatévre vonatkozó előírásokat, mert e nélkül műkö-
désképtelenné vált volna az addigra kialakult gazdasági
élet. Rabbenu Gershom megváltoztatta a házasságkötésre
és a válásra vonatkozó törvényeket. És akkor még nem is
beszéltünk a jeruzsálemi szentély lerombolása után érvé-
nyét vesztő számtalan törvényről, amelyet mind hatályon
kívül helyeztünk. Saját irányzatunk, a conservative* zsi-
dóság is az amerikai viszonyokra adott válaszként szüle-
tett. Változtathatunk a dolgokon, ha erre szükség van. De
ha nincs, akkor felesleges.
A rabbi rövid szünetet tartott, de mivel Maltzman nem
felelt, emelt hangon folytatta: – Azt akarják, hogy be-
számítsuk őket a minjánba? Minek? A minján gyakorlati-
lag a közösségi ima formai kerete. Minimum tíz felnőtt
férfi együttes jelenléte szükségeltetik hozzá. Ha ezen
felül bárki csatlakozni kíván, legyen az akár nő, akár
férfi, szívesen látjuk. De a valóságban sokszor tízen is
alig vagyunk reggelenként; és elsősorban Kaplanra és az
ortodoxokra, az ő társaságára számíthatunk. Mondhatok,
amit akarok, rendelkezhet az elöljáróság, ahogy csak
kíván: ha nincs jelen tíz férfi, akkor az számukra nem
minján, és nem fognak részt venni az imán.
– Ha felhívnak valakit a Tórához, az valóban nagy
megtiszteltetés. Csak néhányan részesülnek belőle min-
den egyes alkalommal. De vajon mondhatjuk-e, hogy a

kezdődik, amelyet emelkedett dallammal háromszor elénekel-

nek. A viszonylag kötetlen zsidó liturgiában az egyik legkötöt-
tebb dallam.
*
Az amerikai zsidó irányzatok egyike, nagyjából a magyar
neológia megfelelője. Az ortodox zsidóságnál nyitottabbak a
modernitásra és az újításokra, ennek megfelelően rugalmasab-
ban is kezelik a hagyományt és a parancsolatokat; a reform
zsidóság újításait viszont túl radikálisnak tartják, és elutasítják.
közösség többi tagja hátrányos megkülönböztetésben
részesül ezáltal? A megtiszteltetés sokkal inkább társa-
dalmi, semmint vallási jelentőségű. Van olyan is, akit
még soha életében nem hívtak fel.
– Mi van, ha a közösség mégis megszavazza? – kér-
dezte Maltzman.
– Az más helyzet. Ha a hitközség tagjainak jelentős
többsége a változásra szavazna, az azt jelentené, hogy
közösségünk alapvető társadalmi változásokon ment ke-
resztül.
Maltzman bizonytalanul a rabbi felesége felé fordult,
és megszólalt:
– És ön mit gondol erről, Mrs. Small?
Miriam felnevetett.
– Valójában nem egyszer, nem is kétszer előfordult a
télen, hogy reggel, amikor David felkelt, mert nem akar-
ta, hogy esetleg miatta ne legyen meg a minján, annyira
hideg volt, hogy a fejemre húztam a paplant, és hálát
adtam az égnek, amiért nekem nincs efféle kötelezettsé-
gem.
Maltzman elvigyorodott.
– Megértem. Hát, jól van, rabbi, akkor majd elmon-
dom a többieknek, miként vélekedik a dologról – még
szélesebb vigyorra húzta a száját. – Természetesen a ma-
ga véleményét is továbbítani fogom, Mrs. Small. Ezzel
persze még nincs lezárva az ügy…
– Tudom – mondta a rabbi. – A naptáramban máris
szerepel a női küldöttség látogatása. – Miriamhoz fordult,
és folytatta: – Lehet, hogy most már Mr. Maltzman is
elfogad egy csésze teát. Nekem mindenesetre jólesne.
Miriam kérdőn nézett Maltzmanra, aki némi habozás
után így szólt:
– Igen. Azt hiszem, most már nekem is jólesne.
Miriam azon nyomban felállt, Maltzman pedig azt
mondta:
– Tudja, rabbi, nem értek egyet magával. Egészen
mást gondolok erről a kérdésről. Vannak közösségek, és
itt most olyan közösségekről beszélek, amelyek a mi
irányzatunkhoz tartoznak, ahol a nők aktív részt vállalnak
az imában. Ezeknek a közösségeknek is vannak rabbijaik,
ami számomra azt jelenti, hogy minden bizonnyal létez-
nek olyan érvek, méghozzá rabbinikus érvek, amelyek az
ellentétes álláspontot támasztják alá.
– A kérdés csupán az, hogy hová helyezzük a hang-
súlyt – helyeselt a rabbi nyájasan.
– Én a magam részéről a tagok számának növekedésé-
re helyezem a hangsúlyt – jelentette ki Maltzman. – Ren-
getegen vannak a környéken a mieink közül, akik nem
járnak el a zsinagógába. Lehet, hogy most becserkészhet-
nénk őket.
– Gondolja, hogy az újonnan csatlakozók többen len-
nének, mint az ortodoxok, akik viszont elhagynának min-
ket? – kérdezte a rabbi.
– Hát ezt nem tudom – vallotta be Maltzman.
Miriam behozta a teát, átadott egy csészét
Maltzmannak, majd megszólalt:
– Hallotta, mi történt a tegnapi tanácsülésen? Értesí-
tették?
Maltzman feszülten hallgatta a rabbi beszámolóját
Lanigan látogatásáról.
– A fenébe azzal az antiszemitával… Bocsánat, Mrs.
Small, de…
– Megrimre, a tanácsnokra gondol? – kérdezte Small
rabbi.
– Nem, Megrimmel nincs semmi baj! Ellsworth
Jordonról beszélek.
– Miért mondja, hogy antiszemita? – érdeklődött a
rabbi.
Maltzman meredten bámult rá: – Mi más oka lehetne
rá, hogy ellenezze a jelzőlámpa felszerelését? Mi szeret-
nénk, ő tehát ellenzi. Hadd meséljek el magának valamit
erről a Jordonról, rabbi. Én ingatlanokkal foglalkozom,
neki meg rengeteg földterülete van a városban, úgyhogy
valamilyen szinten kapcsolatban állok vele. Párszor már
volt szerencsém vele üzletelni is. Különféle neveken
birtokolja az ingatlanokat: Jordon Ingatlan, Ellsworth
Birtokok, E. J. Földtulajdon…
– E. J. Földtulajdon? – visszhangozta Miriam.
Maltzman bólintott.
– Igen, az övé az a zsinagóga melletti földterület,
amelyet meg akartunk venni, hogy ott legyen az új hitkö-
zségi iskola. Írtam egy levelet az E. J. Földtulajdonnak,
hogy megtudjam, mennyiért adnák el a telket. Még csak
válaszra sem méltattak, egyáltalán nem válaszoltak. Egy
idő után Larry Gore-hoz fordultam segítségért, aki jó
barátom, és a Barnard's Crossing-i Vagyonkezelőségnél
dolgozik, merthogy az E. J. Földtulajdonnal csak a ban-
kon keresztül lehet levelezni. Szóval megkérdeztem tőle,
hogy mi a helyzet, mire ő mondja, hogy az a terület nem
eladó. Akkor meg mire való? Ez a Jordon talán imád adót
fizetni? Vagy kukoricát akar termeszteni rajta?
– Lehet, hogy építkezni szeretne – vetette fel a rabbi.
– A zsinagóga tőszomszédságában? Ugyan már! Rigo-
lyás vénember, mi tagadás, de ennyire azért még ő sem
bolond. Ráadásul már vagy húsz éve nem épített semmit.
Azelőtt felhúzott még néhány házat, építész vagy mér-
nök, vagy valami ilyesmi, és a lehető legjobb időben
eladta őket. Aztán felvásárolt rengeteg területet, hogy
majd azokon is építkezik. Nagyszabású tervei voltak, de
végül megbetegedett, és hagyta az egészet. Mindez abban
az időben történt, amikor elkezdtek fölfelé kúszni a telek-
árak. Megépült a híd és az alagút, bő fél óra alatt be lehe-
tett jutni Bostonba, így a város sokak állandó lakóhelyévé
vált, nem csak a gazdagok jártak már ide nyaralni. A
telekárak egyre csak kúsztak fölfelé, neki pedig rengeteg
telke volt. Némelyiket több mint tízszer annyiért adta el,
mint amennyiért vette. Idióta seggfej, de…
– Ez alapján nem tűnik idiótának – jegyezte meg Mi-
riam.
– Szó, mi szó, a pénzhez van érzéke. De attól még idi-
óta – felelte Maltzman, és felnevetett. – Tavaly, amikor a
segélyalap gyűjtést rendezett, sorsoltunk, hogy ki hova
menjen. Én húztam az ő nevét. Egy hatalmas, ősrégi,
elavult házban lakik, minden bedeszkázva…
– A hegyen? – kérdezte Miriam.
– Igen. Hatalmas földterület, vaskerítéssel körbekerít-
ve.
– A gyerekek kísértetháznak hívták. Emlékszel, Da-
vid? Jártunk arra. Az egész be van deszkázva. Azt hittem,
nem lakik ott senki.
– A fáktól nem lehet belátni – bólogatott Maltzman –,
de ha az ember végighajt a házhoz vezető ösvényen, ak-
kor kiderül, hogy csak a felső két szint van bedeszkázva.
Szóval odamentem, és becsöngettem. Valaki kikiabált
bentről: „Szabad!”, így aztán kinyitottam az ajtót, és egy
hatalmas szobában találtam magam, amelyet mindössze
egyetlen izzó világított meg a plafonról, lehetett vagy
huszonöt wattos. Egyszeriben megszólalt egy hang: „Mit
óhajt, fiatalember? Mit akar? Bökje ki, mi járatban van.”
Körülnéztem, de nem láttam senkit. Egy pillanatig azt
hittem, hangszóróból jön a hang, mint a kémfilmekben.
Egyszeriben aztán megláttam a levegőben két kalimpáló
lábat. Ő volt az. Fejen állt a szoba egyik sarkában. Mon-
dom, hogy idióta.
– Egyedül él? – kérdezte a rabbi.
– Aha. Azt hiszem, van egy bejárónője, aki főz rá,
meg takarít.
– Nincs családja?
– Úgy tudom, nincsen.
– Akkor érthető, hogy ilyen fura – állapította meg a
rabbi. – Senki sincs, akiért felelősséggel tartozna, így
aztán nem aggódik, ha valaki kényelmetlenül érzi magát
miatta. Azt mond, amit akar, úgy öltözködik, ahogy akar,
és ha kedve tartja, hát fejen áll. Szerencsétlen flótás, iga-
zán sajnálom.
– De ha egyszer antiszemita, David! – szólalt meg Mi-
riam.
– Na, nézd csak! – csúfolódott Maltzman. – Aki egyik
orcádat megüti, fordítsd néki a másikat is?
– Nem erről van szó – tiltakozott a rabbi. – Az anti-
szemitizmus teljesen irracionális. Van olyan, hogy valami
ésszerűtlen gondolat teljes mértékben elhatalmasodik
valakin, különösen ha nincs senki, aki ellentmondjon az
illetőnek, aki megcáfolja az alaptalan gondolatokat, aki-
nek az ember magyarázattal tartozna. Olyan ez, mintha
hatalmába kerítené az ördög. Senkinek nem lenne szabad
teljesen magára maradnia. Szerintem ez az ember igenis
sajnálatra méltó.
– Arra gondol, hogy ha lenne felesége meg gyerekei,
akkor kénytelen lenne fegyelmezni magát? Lehet. De én
úgy tapasztaltam, hogy aki egyszer antiszemita, az min-
dig antiszemita. Ha családja, gyerekei lennének, csak
őket is megfertőzné. De most térjünk vissza a jelzőlám-
pához.
– Talán ha felkeresném ezt a Jordont… – kezdte a
rabbi.
– Nem! Jordonnal én beszélek! Ez parancs!
Az ellentmondást nem tűrő kijelentés hallatán a rabbi-
nak az arcába szökött a vér. Miriam együttérzéssel, za-
vartan lesütötte a szemét. Maltzman észrevette, és azon-
nal visszavonulót fújt.
– Csak azt akartam mondani, hogy az ilyen Jordon-
félékkel jobb, ha magamfajta ember tárgyal. Úgy értem,
ez politikai jellegű ügy, amelynek a megoldásához politi-
kai tapasztalat szükséges. Amúgy is én vagyok a hitkö-
zség elnöke, szóval ez az én ügyem.
Miután Maltzman elment, Miriam azt mondta:
– Nem hiszem, hogy kedvelne téged, David.
– Tényleg? Szerinted utál?
Miriam bólintott.
– Pedig barátságosnak tűnt – a rabbi elpirult, majd el-
mosolyodott. – Kivéve persze a végén, amikor parancsol-
gatni kezdett. De szerintem nem gondolta komolyan, csak
ilyen a stílusa.
– Udvariasan viselkedett, már amennyire a katonatisz-
tek is udvariasan bánnak a tábori lelkésszel. Határtalanul
férfiasnak képzeli magát. Te viszont tudós vagy, és ezt ő
képtelen megérteni. Ezért gyanakvó… és ellenséges.
– Már megszoktam. Úgy értem, az ellenségeskedést.
Más elnökökkel, sőt a közösség egyes tagjaival is kerül-
tem hasonló helyzetbe. Orvosokkal, ügyvédekkel, sikeres
üzletemberekkel. Gondolom, nem értik, hogy miért akar-
na bárki is rabbi lenni. „Zsidó fiúnak való egyáltalán az
ilyesmi?” – Small felnevetett: – Lehet, hogy igazuk van.
– Keresztbe tehet még neked – jegyezte meg Miriam.
– Tudom. Nem ő lenne az első. Már a kezdetektől
fogva meggyűlt a bajom az elnökökkel, de azóta eltelt
tizenkét év, és még mindig itt vagyok.
– Ez most más.
– Miért más?
– Mert megváltoztak a szabályok. Az elöljáróság min-
dössze tizenöt tagból áll. Ők a közösség végrehajtó ha-
talma. Ha nyolcan ellened szavaznak, akkor annyi – ma-
gyarázta Miriam, és csettintett az ujjával. – Megtehetik,
hiszen a szerződésed csak egy évre szól.
– Én akartam, hogy csak egy évre szóljon – vágta rá
csökönyösen a rabbi. – Még véletlenül sem akarnám sen-
kire ráerőszakolni magamat.
– Tudom, és meg is értelek, csak így kicsit nehéz előre
tervezni.
 3. FEJEZET

Ellsworth Jordon a karosszékében ült elnyúlva, keresztbe

tett lábbal, miközben elégedetten olvasta újra a tanács-
ülésről szóló cikket a helyi újságban. Hosszú lábán vá-
szonnadrág volt, elnyűtt, fűző nélküli tornacipője himbá-
lódzott csontos lábfején.
– De vajon véget ér-e itt a történet? – kérdezte az üres
szobától. – Vagy a következő ülésen újra megszavazzák?
Al Megrimet talán rá tudnám venni, hogy akadékoskod-
jon egy kicsit. Beszélek is vele, ha legközelebb összefu-
tunk a klubban. De az még csak egy szavazat. – Ledobta
a földre az újságot, és ujjbegyeit egymáshoz nyomva
tovább elmélkedett: – Lássuk csak: Sturgis leszavaz szin-
te mindent, ami pénzbe kerül. Blair és Mitchener viszont
biztosan mellette lesz – tette hozzá dühösen. Felállt, el-
kezdett fel-alá járkálni a szobában: – És ott van még
Cunningham. Ő a mérleg nyelve. – A falitükör felé for-
dult, farkasszemet nézett a tükörképével. – Ő a kulcsfigu-
ra. Érted, ugye? Na hát akkor. – Miután ilyeténképp sike-
resen meggyőzte képmását, újra járkálni kezdett. – Szó-
val, mit is tudunk Cunninghamről? Nyugdíjas, de a Long
Island-i Steerite Hajózási Vállalat ügynökeként néha kap
megbízást. És ennek a vállalatnak az igazgatója járt ná-
lam tavaly nyáron, nagyon meg akarta venni azt a telke-
met, amelyik a Point mellett van. – Ismét megállt a tükör
előtt, és szúrós szemmel bámult a tükörképére. – Mi len-
ne, ha átmennék New Yorkba, csak úgy véletlenül össze-
futnék vele, és megemlíteném, hogy esetleg hajlandó
lennék mégis eladni azt a telket, ha nem nyomasztana
annyira, hogy ez a Cunningham meg akarja szavazni
valami teljességgel fölösleges jelzőlámpa felállítását…?
Szerinted mit szólna erre?
A pálcikaszerű nyak fölött ülő ráncos arcon vigyor je-
lent meg. A világoskék szempár azonban azonnal össze-
szűkült, ahogy Jordonnak eszébe jutott, mit jelent egy
ilyen út. Rendesen fel kellene öltöznie: öltöny, nyakken-
dő, tisztességes cipő. Össze kéne csomagolnia az útra, ki
kéne vezetnie a repülőtérig, hacsak Billy nem tudna ki-
venni fél nap szabadságot a bankban. De akkor visszafelé
is meg kellene szervezni, hogy valaki felvegye. És mihez
kezd majd New Yorkban, ha a találkozót már lebonyolí-
totta? Hogy is hívják a pasast? Leicester? Azaz, szóval,
mihez kezd majd, ha már találkozott Mr. Leicesterrel?
A szokásos találkozó Hesterrel most ki van lőve, hi-
szen Hester épp Európában van. Ülhetne a szállodában,
és nézhetné a tévét. A fenébe is! Tévét otthon is nézhet.
Még az is lehet, hogy Leicester elutazott valahová.
– Ennyit nem ér az egész – jelentette ki, majd vissza-
ült a karosszékbe, és ismét kezébe vette az újságot. –
Beszélek inkább Cunninghammel – zárta le a témát.

Az elmúlt években Ellsworth Jordon ritkán járt New

Yorkba, de ha mégis, akkor mindig úgy intézte a dolgot,
hogy feltétlenül találkozzon Hester Grimeszal, akivel
még az ötvenes években ismerkedett meg, mikor Hester
huszonkét éves volt, és színészképzőbe járt. Ő maga a
nagynevű Sloan, Cavendish és Sullivan Építőipari Válla-
latnál dolgozott, de annak ellenére, hogy már csaknem
negyvenéves volt, elég alacsony beosztásban. Hestert
abban az időben még Esther Greennek hívták. Vékony
volt, sötét szemekkel, szénfekete hajjal; szenvedélyes
volt, határozott és a végsőkig elszánt. Azt tervezte, hogy
eljátssza majd az összes nagy női főszerepet: Nora, Lady
Macbeth és Jeanne d'Arc.
 Jordon magas volt, szőke és jóképű, bár a haja már
kezdett ritkulni és egy kis pocakot is eresztett. A lányt
szokatlanul lovagias bánásmódban részesítette, ami
Esthernek már csak azért is tetszett, mert azokban a bo-
hém körökben, amelyekben ő mozgott, az ilyesmi külö-
nösen nem volt szokás.
A korkülönbség ellenére vad szerelem szövődött köz-
tük. Az a hozzávetőleg hat hónap, amelyet együtt töltöt-
tek, kegyetlen veszekedések és könnyes kibékülések so-
rozatából állt. Aztán Jordon számára eljött a nagy lehető-
ség: egy nagyszabású, többéves projekt keretén belül
Berlinbe küldték. Azt akarta, hogy a lány tartson vele.
Ő azonban akadékoskodni kezdett. Neki is fontos volt
a karrierje. Na meg, bár a származását leszámítva semmi-
féle szálak nem fűzték a zsidósághoz, undorodott a gon-
dolattól, hogy Németországban éljen. A megbeszélés
először vitává, majd, ahogy ez náluk már csak lenni szo-
kott, veszekedéssé fajult. A férfit olyannyira bosszantotta
a lány ellenkezése, hogy dühében először lekicsinylőn
kezdett beszélni a terveiről, majd a színészmesterséget
mint olyat is hiábavaló időpazarlásnak nyilvánította.
– Belátom, hogy ez is egyfajta pénzkereseti lehetőség
– jelentette ki gőgösen –, de valójában az egész nem szól
másról, mint valamiféle gyerekes feltűnési vágy kielégí-
téséről.
Az meg, hogy Esther nem akart Németországban élni,
a férfi szemében annyit jelentett, hogy legtöbb fajtársá-
hoz hasonlóan a lány még mindig üldöztetési mániában
szenved, és korlátolt, etnikai alapon ítélkezik.
Sok más, korábbi veszekedésükhöz hasonlóan ez is
úgy végződött, hogy megállapodtak, nem illenek egy-
máshoz, majd a férfi távozott, látszólag örökre. Nem
sokkal azután, hogy Jordon külföldre költözött, Esther
megtudta, hogy terhes.
Ha a férfi még a városban lett volna, a lány valahogy
bizonyára értesítette volna, még ha nem hívja is fel sze-
mélyesen. A férfi persze rohant volna hozzá, és persze
kibékültek volna, és persze… De a férfi nem volt a vá-
rosban, akkor már ötezer kilométernyire volt a lánytól.
Ha a lánynak lett volna családja, vagy ha a barátai meg az
ismerősei közül legalább néhányan középosztálybeli csa-
ládból származtak volna, ahogy ő maga is, a lány való-
színűleg az abortuszt választotta volna, még akkor is, ha
ehhez egy sarlatánra kellett volna bíznia magát valami
kétes tisztaságú albérletben. Esetleg átmenetileg vidékre
költözött volna, titokban megszüli a gyereket, aztán
örökbe adja. De a lány ismerősei mind bohémek voltak,
hittek a szép eszmékben, főként akkor, ha valaki másnak
kellett áldozatot hoznia értük. Amint a lány megemlítette,
hogy eszébe jutott, hogy akár meg is szülhetné, és egye-
dül felnevelhetné a gyermeket, az ismerősök azonnal
lelkesedtek az ötletért, és melegen üdvözölték a döntést.
A lány tényleg megváltoztatta a nevét Hester Grimesra,
de ennek pusztán szakmai okai voltak.
Csaknem két év telt el, mire Ellsworth Jordon újra lát-
ta a lányt, és akkor is csak a tévé képernyőjén. A férfi
nem sokkal azelőtt tért vissza Berlinből; New York-i
szállodaszobájában volt, és a Damon Parker talkshow
késő esti adását nézte, amikor feltűnt a képernyőn a lány
mélyen kivágott, testre simuló estélyi ruhában, és mély,
rekedtes hangon elénekelt egy bluesballadát. A szám
végeztével összepuszilkodott a műsorvezetővel, majd
elfoglalta helyét az emelvényen a többi vendég mellett,
hogy üres locsogással üsse el a műsorból hátralévő időt.
Abból, ahogy Damon Parker a lányt karrierjének alakulá-
sáról faggatta, egyértelmű volt, hogy ha nem szerepel is
minden alkalommal a műsorban, azért már jó párszor volt
ott. A későbbiekben a lány elmesélt valami mulatságos
történetet egy zsúrról, amelyet a fia első születésnapjának
előestéjén rendezett. Bár a lány látványa egyértelműen
feldúlta Jordont, mégis magára parancsolt, és szilárdan
eltökélte, hogy fátylat borít a múltra, nem fogja keresni a
lányt. A születésnapi zsúrról szóló történet hallatán azon-
ban meggondolta magát. Nem volt nehéz kiszámítani,
hogy a gyerek csakis az övé lehet.
A lány hajlandó volt ugyan találkozni vele, de inkább
mert tesztelni akarta önmagát, és nem azért, mert olyan
nagyon látni akarta volna. Amint a férfi belépett az ajtón,
a lány mindjárt meg is állapította, hogy egyáltalán nem
néz ki olyan jól, mint ahogy emlékezett rá. Tokát eresz-
tett és megöregedett.
– Lefogytál, ugye? – kérdezte a lány.
– Igen. Beteg voltam… enyhe szívinfarktus. Azt taná-
csolták, hogy fogyjak le, és vegyem könnyedebben a
dolgokat.
– Sajnálom – mondta a lány, de hangja sokkal inkább
udvariasságról, semmint aggodalomról árulkodott.
– A gyerek… ugye az enyém? – kérdezte mohón a
férfi.
– Nem, Ellsworth. Ő az enyém.
– Tudod, hogy értem.
– Persze.
– Miért nem szóltál? Miért nem kerestél meg? A cég-
nél megadták volna a címet.
– Minek, Ell? – nevetett a lány. – Hogy hazagyere, és
elvegyél feleségül, hogy a gyerek a te nevedet viselje?
Vagy ragaszkodtál volna, hogy menjek utánad Németor-
szágba, és ott szüljem meg, vagy ott vetessem el a gyere-
ket?
– A fenébe is, Esther…
– Nem könnyű egy gyerekkel, Ell, főként ha teljesen
egyedül vagy. De ha egyszer túljutsz a nehezén, akkor
már nem is olyan rossz. Egyik-másik barátomat elnézve
határozott előnyei is vannak, ha az embernek nem kell
még egy apával is vesződnie.
A férfi úgy érezte, a lány szándékosan sértegetni pró-
bálja őt, ezért visszavágott:
– Most a zsidó beszél belőled – jelentette ki megve-
tőn. – Direkt élvezed, ha szenvedhetsz, mert ezáltal bűn-
tudatot ébreszthetsz másokban.
Ha sikerült is megbántania a lányt, a lány nem mutat-
ta. Csak megrázta a fejét.
– Tévedsz. Nincs semmi jó a szenvedésben. Én lega-
lábbis nem élvezem. De semmi sem tart örökké – elmo-
solyodott. – Ráadásul, mindent összevetve, rengeteget
nyertem azáltal, hogy Billy csak az enyém.
– Rájöttél, milyen az, ha érez is valamit az ember a
másik iránt – jegyezte meg gúnyosan a férfi.
A lány kuncogott.
– Nem erre gondoltam. De nélküle elszalasztottam
volna életem nagy lehetőségét. Állást vállaltam egy kis
éjszakai bárban. Nem fizetett túl jól, de hát én sem vol-
tam valami nagy szám. Elénekeltem néhány számot, el-
mondtam egy-két viccet, híres előadókat utánoztam. Egy
szép este besétált Damon Parker pár ismerősével, gondo-
lom, lazítani akartak, ezért mentek ilyen lepukkant, eldu-
gott helyre. A műsor után megkért, hogy csatlakozzam
hozzájuk, de én mondtam, hogy nem lehet, mert idejében
haza kell érnem, hogy megetethessem Billyt. Parker ér-
zelmes fickó, teljesen odavolt, hogy egyedül nevelem a
gyereket. Hallatlanul eredetinek találta az egészet, az ő
szemében én lettem a Modern Nő megtestesítője. Felkért,
hogy szerepeljek a műsorában. A nyilvánosság, amelyet
ez számomra nyújtott, megalapozta a jövőmet.
– Tehát csak ugródeszkának használtál minket, a gye-
reket meg engem.
– Úgy is lehet mondani.
– Na jó. És akkor most, hogyan tovább?
– Hogy érted?
– Nekem is közöm van a gyerekhez. Billy éppúgy az
enyém, mint ahogy a tiéd.
– Nem, Ell. Neked az égadta világon semmi közöd
nincs Billyhez. Mit akarsz? Anyagi támogatást nyújtani a
neveléséhez? Nincs rá szükségem.
– Nekem is közöm van a neveléséhez, a taníttatásá-
hoz. A fiúknak szükségük van egy férfimintára. Kérdezd
meg bármelyik pszichológust.
– Bármelyik férfi pszichológust – jegyezte meg a
lány.
– Nem muszáj összeházasodnunk. Csak gyere el vele
Barnard's Crossingba. Meglátogathatnátok. Aztán ha
nagyobb lesz, nálam töltheti a nyarakat.
– Nem, Ell. Nem akarom, hogy megtudja, hogy te
vagy az apja.
– Előbb-utóbb úgyis meg kell mondanod neki. Kíván-
csi lesz. Kérdezgetni fog.
– Tudom. Már mindent ki is találtam. Csodálatos apja
volt: idealista, katona volt, elment a háborúba…
– Milyen háborúba?
– Mi tagadás, ezen nekem is el kellett gondolkodnom
egy kicsit, merthogy nemigen voltak háborúk az utóbbi
időben. Legalábbis nem errefelé. Vannak persze fizetett
katonák, akik pénzért harcolnak a világ különböző pont-
jain, de nem ezt akartam. Akkor eszembe jutott az a kö-
zös angol-francia-izraeli hadművelet a Szuezi-
csatornánál, ami persze jóval Billy születése vagy akár
fogantatása előtt volt, de mindegy, mert a Közel-Keleten
azóta is folyamatosak a harcok, ha hivatalosan nincs is
háború. Szóval kitaláltam ezt a fiatal izraeli srácot, aki
idejött tanulni. Megismerkedtünk, egymásba szerettünk.
Aztán vissza kellett mennie Izraelbe. Úgy volt, hogy nem
sokkal később én is utána megyek, és összeházasodunk.
– De időközben valami fegyveres összetűzésbe keve-
redett, és meghalt?
– Pontosan. Ezért aztán itt maradtam, hogy életet ad-
jak közös gyermekünknek.
Utólag, a Barnard's Crossing-i ház csöndes magányá-
ban, ahol bőven volt ideje gondolkodni, Jordon újra át-
gondolta a dolgot, és úgy látta, hogy a lány viselkedése
távolról sem volt közömbös vagy nemtörődöm. Épp el-
lenkezőleg: mindent megtett azért, hogy bosszút álljon
rajta, hogy sikerüljön megsértenie. Ebből azt a következ-
tetést vonta le, hogy a lány továbbra sem érzéketlen az
irányában; a lelke mélyén talán azt remélte, hogy ha ve-
szekedést provokál, az könnyes kibéküléshez vezethet. A
férfi fejében következő New York-i látogatásakor is ott
motoszkált ez a gondolat, ahogy később is, valahányszor
csak találkoztak.
Előfordult azonban az is, hogy Jordon a lány hidegsé-
gén, érzelmeinek látszólagos hiányán merengett. Ilyenkor
úgy érezte, a lány csak azért találkozik vele, valahányszor
New Yorkban jár, mert bosszút akar állni rajta, mert él-
vezi, ha szenvedni látja.
Billy viszont egyértelműen örült mindig, amikor talál-
koztak. Persze lehet, hogy csak azért, mert mindig vitt
neki valami ajándékot. Jordon mégis biztos volt benne,
hogy a fiú tényleg kedveli őt.
Valahányszor megpróbált azonban tevékeny részesévé
válni Billy nevelésének, Hester mindig ridegen elutasítot-
ta: nem hallgatott a tanácsaira, egyáltalán nem volt haj-
landó elfogadni, hogy érdeklődik. Ez fájdalmasan érintet-
te a férfit. Előfordult ugyan, hogy a lány beszámolt neki a
fiú iskolai eredményeiről vagy egyik-másik problémájá-
ról, de sosem úgy beszélt ezekről, mintha a férfinak bár-
mi köze lenne hozzá, csak úgy, mint ahogy egy távoli
ismerősnek beszámol az ember.
Jordon legutóbbi látogatása alkalmával azonban úgy
tűnt, most először, hogy a lány talán mégis hajlandó részt
engedni neki a fiú neveléséből. Egyértelműen látszott,
hogy nehéz időszakon mentek keresztül, és a lány önbi-
zalma erősen megingott, már nem volt olyan magabiztos,
hogy egyedül is boldogul.
– Nem akar továbbtanulni – jelentette be kétségbe-
esetten a lány.
– Ez azért még nem a világ vége – állapította meg a
férfi. – Mit szeretne csinálni?
– Semmit. Nincsenek tervei. Nem érdekli semmi.
Nem szeret olvasni. Nem csinál semmit. Csak unatkozik.
– Lehet, hogy fáradt. Belefáradt az iskolába, belefá-
radt a tanulásba. Biztosan agyonhajszoltad, hogy jó je-
gyeket szerezzen, hogy felvegyék valami jó helyre, és
simán elege lett a könyvekből. Miért ne hagyhatna ki egy
évet?
– És mit csinálna az alatt az egy év alatt? – szegezte
neki a kérdést a lány.
– Dolgozhatna. Szerezhetne magának valami munkát.
– Hogyan? Nincs semmi képesítése.
– Nem is arra gondoltam, hogy pályázzon meg valami
vezető állást. Bármi megteszi, csak az a lényeg, hogy
elfoglalja magát, és keressen egy kis pénzt.
– Mi van, ha dolgozik néhány hetet, aztán felmond?
– Akkor ragaszkodj hozzá, hogy kerítsen magának
másik állást.
– Jó, de én elutazom. Az ügynököm európai turnét
szervez.
– Ja, vagy úgy. Tehát kéne valaki, aki rajta tartja a
szemét. Tudod, mit? Nálam végül is el lehetne egy ideig.
A lány rögtön gyanakodni kezdett.
– Elmondanád neki, hogy te vagy az apja, és megpró-
bálnád elvenni tőlem.
A férfi felnevetett.
– Dehogy. Annyira azért még nem vagyok bolond,
hogy egy izraeli háborús hőssel akarjak versenyezni.
– Akkor meg minek fogadnád be?
– Mert attól még én vagyok az apja, és érzek iránta
némi felelősséget. Meg nem is lenne rossz, ha lenne körü-
löttem valaki fiatal. Tavaly volt egy újabb infarktusom.
Nem veszélyes, de azért nem árt, ha nem maradok egye-
dül este meg éjszakára. A házvezetőnőm vacsora után
még elmosogat, aztán elmegy.
– Ezt úgy értsem, hogy kell valaki, aki a gondodat vi-
seli.
– Dehogyis. Nem kell a gondomat viselni. Egyszerűen
csak örülnék a tudatnak, hogy nem vagyok egyedül éj-
szaka. Ha bármi történik, ki tudja hívni az orvost.
– De mit csinálna egész nap?
– Dolgozna, természetesen. Szerezhetnék neki valami
munkát. Elég sok ismerősöm él a városban. Hány éves is?
Tizennyolc? Tizenkilenc?
 – Tizennyolc.
– Megvan! – kiáltott fel diadalmasan a férfi. – Elme-
hetne egy bankba dolgozni. Larry Gore minden további
nélkül megtenne ennyit a kedvemért. Ő az egyik helyi
bank igazgatója. Ő kezeli a befektetéseimet, ráadásul
szegről-végről még rokonok is vagyunk. Ő az egyetlen
rokonom. Mindegy is, a lényeg, hogy simán megtenne
ennyit a kedvemért.
A lány bizonytalanul nézett rá.
– Hát… nem is tudom… Lehet, hogy Billy nem érez-
né jól magát, de nem szólna. Olyan érzékeny. Megőrül-
nék a gondolattól, hogy esetleg rosszul érzi magát. Más-
felől viszont…
– Figyelj! – szólalt meg a férfi határozottan. – Mi len-
ne, ha megbeszélném vele, hogy rendszeresen írjon ne-
ked. Mondjuk, hetente kapnál tőle levelet. Szavamat
adom. Ha valami baja van, neked biztosan elmondja,
főleg levélben. Akkor te felhívsz, vagy írsz nekem, én
pedig azonnal hazahozom. Holnap reggel indulok vissza.
Csak egy szavadba kerül, és máris intézkedem.
Mindent részletesen megbeszéltek. A lány tele volt
kétségekkel, és számos kifogást támasztott, de a férfi
mindenre ügyesen válaszolt, akárkinek az érdekeit nézték
is: a lányéit, Billyéit vagy a sajátjait.
– Egyáltalán nem fog zavarni. Sőt. Legalább lesz va-
laki, akivel beszélgethetek vacsora közben. És az is jó
érzés, hogy nem maradok egyedül éjszakára.
Amikor Billy hazaért, a lány vázolta neki az ötletet.
– Mr. Jordon meghívott magához arra az időre, amíg
én külföldön leszek.
– Mármint az egész időre?
– Igen – válaszolt Jordon. – De tovább is maradhatsz,
akár egészen addig, amíg el nem kezded a főiskolát.
– Húúú… Ez valami egészen kis város, nem?
– Kisvárosnak kisváros – vallotta be Jordon –, de na-
gyon kellemes hely. Egészen a tengerparton van, lehet
úszni, vitorlázni. Fél óra alatt pedig bármikor bent lehetsz
Bostonban.
– De mihez kezdek majd egész nap?
– Dolgozni fogsz – vágta rá Jordon.
– Mit dolgoznék? – érdeklődött a fiú óvatosan.
– Esetleg egy bankban.
– Nem is rossz.
Bár már későre járt, Jordon úgy döntött, hogy nem hív
taxit, inkább hazasétál. Nem győzött örülni, hogy a fia
eztán nála lakik majd. Gyerek még, de ő majd férfit farag
belőle.

A kulcs megnyikordult a zárban. Jordon kikiabált:

– Billy, te vagy az? Gyere, kölök, kerülj csak beljebb,
nincs bezárva!
Amikor a fiú belépett, Jordon mosolyogva összedör-
zsölte a tenyerét.
– Na, mi újság a bankban? Minden rendben? Történt
valami említésre méltó?
– Semmi különös, uram.
– Addig jó, gondolom én. Minden halad a megszokott
kerékvágásban. Jaj, míg el nem felejtem: megtennéd,
hogy holnap vetsz egy pillantást Cunningham számlájára,
és megnézed, mennyi pénz van rajta?
 4. FEJEZET

– Ó, Ben! De hiszen ez egyszerűen fantasztikus! Csodála-

tos! – Mimi Segal úgy pörgött-forgott, akár egy balerina:
karjait széttárta, fejét felemelte, szőke haja repült a csí-
pős, őszi szélben. Hunyorogva nézte a hullámokon tánco-
ló napsugarakat. – Azon a táblán ott a parton, az áll, hogy
„Magánterület”. Ez azt jelenti, hogy ez a partszakasz
magánkézben van?
– Gondolom – válaszolta a férje. – A telek egészen a
partig tart, úgyhogy az adott partszakasz is biztosan a
telek része. Ha megnézed, minden háztól indul egy kis
kerti ösvény egészen le a mólókig. Szóval, gondolom, a
telkekhez tartoznak a partszakaszok is.
– Hogy találtál rá? És honnan tudod, hogy eladó?
A férfi gyöngéd pillantást vetett a feleségére.
– Amíg Bostonban vásároltál, körbejártam a környé-
ken.
A férfi jóval idősebb volt a feleségénél, ötven a har-
mincnyolchoz képest, ezért kettejük kapcsolata, érthető
módon, nem nélkülözött minden atyáskodást. – Tegnap
bukkantam rá, amikor elsétáltam a világítótoronyhoz.
– De honnan tudod, hogy eladó? – kérdezősködött to-
vább az asszony.
– Minden eladó, ha kellőképp megfizeti az ember –
felelte a férfi, és a közelben várakozó autó felé fordult.
Odakiáltott a sofőrnek:
– Nem tudja, kié ez a telek?
A sofőr, akit a Rohrbough Vállalat az autóval együtt
bocsátott rendelkezésre, megrázta a fejét:
– Nem tudom, uram.
– Majd a városban megkérdezem – mondta Segal
Miminek. – Gyere, sétáljunk, nézzünk körül egy kicsit a
parton.
Segal felesége csípőjére fonta a karját, Mimi pedig,
mivel magasabb volt nála és rendre azon aggódott, hogy
férje nehogy rosszul érezze magát emiatt, inkább a vállá-
ra hajtotta a fejét. Segal amúgy teljesen átlagos magassá-
gú férfinak számított, Mimi volt olyan magas, hogy akár
manökennek is elmehetett volna. Miminek amúgy ez már
a második házassága volt, nem sokkal az után ismerke-
dett meg Segallal, hogy végre sikerült megszabadulnia
alkoholista férjétől. Amikor Segal felvetette, hogy esetleg
feleségül venné őt, Mimi először tétovázott; elsősorban
amiatt támadtak kétségei, hogy Segal negyvenhét évesen
még agglegény. Mi lehet vele a baj? Miért nem hálózta
be valaki már sokkal korábban? Egyáltalán nem volt
csúnya férfi. Mimi kifejezetten kedvére valónak találta
erőteljes, élénk vonásait, érzéki száját, hosszú és vékony
orrát. Ezüstösen fénylő fürtjeitől határozottan előkelő
külseje lett. Mimi végül igent mondott, és egyáltalán nem
bánta meg.
– Biztos, hogy ezt szeretnéd, Ben? – kérdezte most
aggodalmasan.
– Mármint hogy itt építkezzünk?
– Igen, meg az összes többi. Tényleg ott akarod hagy-
ni Chicagót, véget vetsz a pénzügyi karrierednek, be-
szállsz az iparba…?
Segal megállt séta közben, hogy jobban el tudja ma-
gyarázni a dolgot.
– Az ember eltervez mindenfélét, taktikázik, aztán ad-
dig-addig keveri a lapokat, míg a végén nyélbe üti az
üzletet, és keres egy csomó pénzt. És ami ennél is fonto-
sabb: hatalmas elégedettséget érez. A második alkalom-
mal, bár még mindig elégedett, már nem olyan nagy szám
az egész. Egy idő múlva már csak újabb üzletnek érez
mindent. Ha már tudja az ember, mi hogyan működik,
csak a favágás marad. Rutinból megy minden. Persze,
rengeteg pénzt lehet vele keresni, de ennyi.
– Az emberek többsége szívesen vállalná.
– Tudom – bólintott Segal. – De ha a pénz már csak
arra jó, hogy még több pénzt csináljon az ember, akkor
értelmét veszti az egész. Soha nem tudtam elkölteni, nem
tanultam meg; ennyi pénz elköltését már tanulni kell. Így
aztán mindig csak visszaforgattam, újabb üzleteket kötöt-
tem…
– Más üzletemberek hogyan csinálják? – kérdezte az
asszony.
– Vannak, akik mindenfélét gyártanak, fuvaroznak,
vagy kereskednek dolgokkal… ez valahogy értelmesebb-
nek tűnik.
– Te pedig ugyanazt teszed, mint Bert Richardson,
akit mindig is nagyon nagyra tartottál.
– Nagyra is tartom. És tudod, mit mondott nekem?
Hogy ugyanazt érzi, amit én. Csak az a különbség, hogy
neki van három fia, és azt reméli, hogy a fiai már tudni
fogják, mihez kezdjenek a pénzzel. Elkezdtem gondol-
kodni ezen, és arra jutottam, hogy az egyetlen dolog,
amire tényleg fel tudnám használni ezt a rengeteg pénzt,
az az, hogy életstílust váltok. Nem szokatlan ez az én
koromban. Az orvosok rájönnek, hogy inkább üzletembe-
rek szeretnének lenni, a jogászok tanítani akarnak, az
üzletembereket a művészet vagy a színészet kezdi érde-
kelni. Mégsem tudnak váltani. A legtöbben úgy érzik,
hogy nem engedhetik meg maguknak, néhányan pedig
egyszerűen félnek a változástól. De itt vagyok én: renge-
teg pénzem van, és már rosszul vagyok attól, hogy foly-
ton csak pénzügyi üzleteket kötök. Miért ne próbálhatnék
ki valami mást? Elkezdtem körülnézni, és amikor beütött
ez a Rohrbough Vállalattal kapcsolatos ajánlat, azt gon-
doltam, megpróbálhatnám talpra állítani a céget.
– Örülök, hogy elmondtad, Ben – szólalt meg végül
Mimi. – Attól féltem, hogy csak miattam csinálod, ami-
att, amit egyszer mondtam, hogy szeretnék végre hétköz-
napi életet élni, egy közösség tagjává válni.
– Akkor nem bánod? – kérdezte Segal.
– Dehogy bánom! Kifejezetten örülök neki, Ben!
– Nem fognak hiányozni a chicagói barátaid?
– Nem is voltak barátaink, Ben. Üzletfeleink voltak.
Úgy nem lehet barátságokat kötni, ha az ember szállodá-
ban lakik; még akkor sem, ha az történetesen egy elegáns
szálloda luxuslakosztálya. Akkor is úgy tekintik, hogy
csak átutazóban vagy. Ó, Ben, annyira örülök! Mi lenne,
ha megünnepelnénk a dolgot?
– Legyen – felelte a férfi. – Figyelj, én azt terveztem,
hogy benézek az egyik itteni bankba. Ők folyósítják a
Rohrbough-ban a fizetéseket, úgyhogy szeretném meg-
nézni magamnak a helyet. Mi lenne, ha kiszállnék a
banknál, te továbbmennél a szállodába, aztán dél körül
találkoznánk?
– Hogy fogod megtudni, hogy kié ez a telek?
– Nem ügy. Majd megkérdezem az egyik helyi ingat-
lanirodában. Ők biztosan tudják. Vagy a bankban. Fi-
gyelj, kislány, ha végeztem, felveszlek, végigmegyünk
kocsival a parton, és választunk valami jó kis éttermet,
ahol halat, kagylót, rákot, ilyesmit lehet kapni. Amióta
megjöttünk, erre fáj a fogam. Jó lesz?
– Szuper! De ha a kocsi úgyis a szállodánál lesz, egy-
szerűbb, ha én veszlek fel téged.
– Rendben, akkor majd hívlak.
 5. FEJEZET

Lawrence Gore, a Barnard's Crossing-i Vagyonkezelő

Társaság elnöke elismerően mosolygott, amikor titkárnő-
je, vagy ahogy ő mondaná, vezető titkárnője, belépett az
ajtón egy halom papírral a kezében. Az említett titkárnő
szorgalmasan és hatékonyan dolgozott, szem előtt tartotta
a cég érdekeit, tele volt igyekezettel, azonfelül mindig
együtt érző és megértő tudott lenni: kész öröm volt vele
együtt lenni.
A csinos, harmincas nő üde és rendezett látványt nyúj-
tott tengerészkék kosztümjében. Rövidre vágott, hullá-
mos, barna haját hátrafésülve hordta, így szabadon ma-
radt magas homloka. Élettel teli, nagy, barna szemei lel-
kesedést tükröztek. Szája arról árulkodott, hogy nem
ismer lehetetlent, kerekded álla kihangsúlyozta arcának
ovális alakját. Mindezek felett még alacsony is volt.
Lawrence Gore kedvelte az alacsony nőket, mert őt ma-
gát kegyetlenül alacsony termettel áldotta meg a sors.
Ahogy az asztalánál ült, és csak deréktól fölfelé látszott,
egészen nagydarab embernek tűnt. Hosszú, keskeny fejét,
vékony szálú, szőke haját, átható, kék tekintetét, izmos
nyakát és széles vállait látva aztán váratlanul érte az em-
bert, amikor felállt, és kiderült, hogy alig több mint száz-
ötven centi.
Szemeit a titkárnő blúzán elhelyezett nagy, műanyag
kitűzőre szegezte. A kitűzőn az állt nagy betűkkel, hogy
„női egyenjogúsítás”.
– Új szelek fújnak az ékszerdivatban, Molly? – érdek-
lődött Lawrence Gore, futó pillantást vetve titkárnője
keblére.
– Az állami törvényszék most tárgyalja az egyenlő jo-
gokról szóló alkotmánymódosítást. Most minden lány
ilyen kitűzőt hord, hogy felhívjuk rá a figyelmet, mennyi
szavazatot nyerhetnek – felelte a nő, letette a paksamétát
az asztalra, elhelyezkedett a látogatóknak fenntartott szé-
ken, és nézte, ahogy a főnöke végigolvassa a megfogal-
mazott és legépelt, már csak aláírásra váró leveleket.
Lawrence Gore, forgószékén óvatosan hintázva, fi-
gyelmesen olvasta egyik levelet a másik után, majd elő-
vette a tollát, és megszólalt:
– Pont így képzeltem. Tökéletes.
– Arra gondol, amelyiket az ezüsttel kapcsolatban ír-
tam? Bár nem osztom az ön rajongását Peter Archer
ezüstneműi iránti, a bostoni Művészetek Múzeumában
rendezendő kiállítás szerintem is ragyogó ötlet, ráadásul
jót tesz a bank hírnevének.
– Gondolja? És mit szól az előtérben kiállított tár-
gyakhoz? – kérdezte a főnök. – Észreveszik?
– De még mennyire! Rengetegen érdeklődnek – Molly
lapozgatni kezdett a noteszában. – Bizonyos Mr.
Dalrymple tudakozódott nálam. Van egy ecettartó üvege,
tudni szeretné, hogy vajon érdekelné-e önt. Nem ügyfe-
lünk, csak azért jött be, mert hallott a kiállításról.
– Ecettartó? Miért is ne? Van már jó néhány, de ha
tényleg szép, akkor szívesen vetnék rá egy pillantást.
– Akkor szólok neki. Aztán még Mrs. Gore is telefo-
nált. Kérdezte, hogy átvehetné-e ebben a hónapban vala-
mivel korábban a csekkjét, merthogy Floridába utazik a
bátyjához. Azt mondtam neki, hogy valószínűleg nem
lesz akadálya.
Gore röviden biccentett.
– Nancy kérdezte, hogy kivehetne-e pénteken szabad-
napot. Mondtam neki, hogy Pauline csak hétfőn jön visz-
sza, úgyhogy nem hiszem, hogy a péntek menni fog.
– Jól mondta.
 – Eléggé le volt törve.
– Túl fogja élni.
Molly becsukta a noteszát.
– Henry Maltzman itt járt, hogy pénzt tegyen a szám-
lájára, és érdeklődött, hogy a hitelkérelmét elbírálták-e
már.
– Mit mondott neki? – kérdezte Gore hirtelen.
– Hogy rákérdezek.
Gore dobolni kezdett az ujjaival az asztalon.
– Graham szerint túl kockázatos.
– Graham igazi skót – jegyezte meg gúnyosan a tit-
kárnő. – Nincs az a hitel, amelyet ne tartana túl kockáza-
tosnak. Ha rajta múlna, soha senkinek nem adnánk hitelt.
Gore felnevetett.
– Van némi igazság abban, amit mond.
– Henry Maltzman ráadásul számtalanszor tett már jó
szolgálatot a banknak. Nem egy ügyfelünket köszönhet-
jük neki.
– Igaza van. Kéz kezet mos. Ha megint erre jár,
mondja meg neki, hogy valószínűleg minden rendben
lesz. Ne mondja, hogy én mondtam, nem akarom, hogy
hivatalos ígéretnek vegye, hátha a hitelbírálati bizottság
mégis a fogához veri a garast, és nem ad nekem igazat.
De azért finoman célozhat rá. Tudja, mire gondolok.
– Persze, megoldom – jelentette ki Molly magabizto-
san.
– Tudom, hogy megoldja. No, van még valami?
– Igen. Megkért, hogy szóljak, ne feledkezzen meg a
Jordonnak küldendő elszámolásról – mondta ridegen a
titkárnő.
Gordonnak feltűnt, hogy Molly hirtelen hangnemet
váltott. Úgy vélte, tudja az okát, és meg is érti a lányt.
– Mondott magának… ööö… valami csúnyát?
– Mondani éppenséggel nem mondott semmit. De at-
tól még… egy vén kujon.
Gore megdöbbent.
– Úgy érti, hogy… ööö… próbálkozott magánál?
 – Nekem jön, hozzám ér… úgy tesz, mintha véletlen
volna. Fontos ez a Jordon a banknak?
– A legjelentősebb bankszámla tulajdonosa és tagja az
igazgatótanácsnak.
– Egy nap akkor kénytelen lesz megválni tőle… vagy
tőlem.
– Beszélhetnék vele…
Molly felnevetett.
– Hagyja csak. Magam is el tudom intézni. Ez semmi
ahhoz képest, amikor Bostonban dolgoztam, és minden-
nap metróval kellett bejárnom.
Gore elvigyorodott.
– El tudom képzelni. Mindegy, próbálja elkerülni. És
mi a helyzet Cavendish elszámolásával?
– Úgy terveztem, hogy holnap egész nap azon fogok
dolgozni.
– Hm – Gore ritmusosan dobolt az ujjaival az aszta-
lon. – Nem sokkal ezelőtt felhívott, és azt kérdezte, nem
nézhetnénk-e át a kivonatot együtt holnap, ebéd közben.
– Mi lenne, ha ma este, otthon megcsinálnám? – java-
solta Molly.
– Megtenné? Az csodálatos volna. De mit fog szólni a
férje? Tényleg, mi van vele?
– Köszönöm, Herb jól van. Nem hiszem, hogy bármi
kifogása lenne. Amúgy sem lesz otthon, a zsinagógába
megy a férfiegylet elnökségi ülésére – felelte Molly, majd
felnevetett. – Legfeljebb az anyósom fog tiltakozni.
– Tényleg? Ő meg miért?
– Ó, neki semmi nem jó, amit én csinálok – válaszolt
Molly könnyedén. – Szerinte minden percet, amit nem a
munkahelyemen töltök, az ő drágalátos fiának kéne szen-
telnem, még akkor is, ha Herb nincs is otthon. – Hátradőlt
a széken, és csevegő hangnemben folytatta: – A legjob-
ban attól van kiborulva, amikor azt látja, hogy Herb ha-
zaér, és kénytelen maga megteríteni az asztalt, hogy
ehessen. De ő háromkor ér haza az iskolából, én meg
csak néhány órával később. És Herbnek ez nem okoz
gondot, de az anyja teljesen ki van tőle borulva.
– De hát, gondolom, ő is dolgozik otthon. Dolgozato-
kat javít, felkészül az órákra.
– Nem, elég sok lyukas órája van, úgyhogy ezeket
még bent megoldja. De nem lesz semmi gond.
– Nagyon köszönöm. És tudja, mit? Cserébe nyugod-
tan kivehet egy szabadnapot.
– Ugyan már! – felelte Molly, de aztán hirtelen elbi-
zonytalanodott. – Jövő szerdán lesz egy megbeszélés…
– Amelyre szeretne elmenni. Semmi gond. Nyugodtan
elmehet korábban. Vagy ha gondolja, vegye ki az egész
napot.
Az ajtó felől félénk kopogás hallatszott.
– Szabad – szólt ki Gore, mire besompolygott a
recepcióslány. Nagy, ártatlan szeme volt, haját copfba
kötötte. Határozott mozdulattal becsukta maga mögött az
ajtót.
– Elnézést, Mr. Gore, várakozik odakint egy férfi.
Kérdeztem, hogy segíthetek-e, de azt mondja, csak körül
akar nézni. Én nem tudom, mi látnivaló van egy bank-
ban…
– Nem lehet, hogy a kiállított Peter Archer-
ezüstkészletet jött megnézni? – tippelt Gore.
– Épp csak egy pillantást vetett rá.
– Lehet, hogy ilyesmivel kereskedik, azért próbál úgy
tenni, mintha nem is érdekelné a dolog.
– Csak eszembe jutott, hogy volt az a bankrablás oda-
át Scoville-ben…
– Gondolja, hogy most méri fel a terepet? – nevetett
Gore. – Hogy néz ki?
– Hát, idős ember, őszül a haja…
Molly felállt, kinyitotta az ajtót, és kilesett az előtérbe.
Amikor visszahúzta a fejét, hogy közvetítsen a látottak-
ról, hangjában elfojtott izgalom bujkált:
– Azt hiszem, tudom ki ez. Benne volt a képe a Bos-
toni Zsidó Hírekben, amelyet az anyósom olvas. Szerin-
tem ez Ben Segal, a chicagói Segal Vállalat tulajdonosa.
Ő veszi meg a Rohrbough-t.
– Tényleg?
Gore felállt az asztaltól, az ajtóhoz lépett, majd a válla
fölött visszaszólt:
– Az Üzleti hétben is volt róla egy kép, úgy egy-
másfél hónapja. Nézzen körül az asztalon, hátha megta-
lálja.
Molly gyorsan átlapozta az újsághalmot az asztalon,
és szinte azonnal meg is találta, amit keresett.
– Megvan! – kiáltotta.
Gore visszament a szobába, alaposan megnézte a ké-
pet, majd megállapította:
– Tényleg ő az.
Aztán odaszólt a recepciósnak:
– Szép munka volt, Elsie.
Gyorsan átszelte a szobát, és odalépett Segal mellé.
– Isten hozta Barnard's Crossingban, Mr. Segal!
Segal megfordult, és csodálkozva nézett Gore-ra.
– Maga ismer engem?
– Csak képről. Benne volt az Üzleti hétben.
Gore már a kezét nyújtotta.
– De hiszen annak már legalább egy hónapja! – értet-
lenkedett Segal.
– Igen, de azt írták, hogy érdeklődik a Rohrbough
Vállalat iránt, márpedig aminek a Rohrbough Vállalathoz
köze van, az minket is érdekel. Engedje meg, hogy bemu-
tatkozzam: Lawrence Gore vagyok, a bank elnöke. Tudja,
mi intéztük a fizetéseket a Rohrbough-nál.
– Tudom.
– Szívesen beszélgetnék magával, persze csak ha ráér.
Mindjárt dél lesz. Nincs kedve eljönni velem ebédelni?
– Megígértem a feleségemnek, hogy elviszem valami
kellemes helyre; halat, rákot vagy hasonló helyi különle-
gességet akartunk enni.
– Remek. Mit szólna, ha útközben felvennénk a fele-
ségét, akárhol van is, aztán elvinném magukat az
Agathonba? Annál jobb étterem nincs is az egész északi
parton.
– Jól hangzik – mondta Segal, majd a vitrinben elhe-
lyezett ezüstedények felé biccentett. – Árulják?
– Peter Archer ezüstjeit? Maga is gyűjtő? Ért hozzá?
Nem? Nos, Peter Archer ezüstműves volt még a gyarmati
időkben, itt volt a boltja Barnard's Crossingban. Szinte
senki nem ismerni, a gyűjtőket leszámítva. Mindig min-
denki csak Paul Revere-ről beszél, de vannak, akik úgy
tartják, én legalábbis úgy tartom, hogy Archer művészete
felülmúlja Revere-ét. Revere csak azért lett híres, mert
jelentős szerepet játszott a forradalomban. Tudja, Paul
Revere lovasvágtája és a többi. Szóval, arra gondoltunk –
itt zavartan elmosolyodott –, illetve hát valójában az én
ötletem volt, na de mindegy is, szóval arra gondoltunk,
hogy kéne valamit csinálni. Megkerestem a bostoni Mű-
vészetek Múzeumát, és ott azt mondták, hogy szívesen
szerveznek egy Peter Archer-kiállítást, ha össze tudok
állítani egy reprezentatív gyűjteményt. A jelenleg itt lát-
ható darabokat a környéken élőktől kaptuk kölcsön. A
kétszázadik évforduló tiszteletére van az egész. Tudja,
nem könnyű a magunkfajta keményfejű jenkikkel. De
azért amennyit itt lát, már sikerült összegyűjtenem, és
mióta mindenfelé azt szajkózom, hogy a bostoni Művé-
szetek Múzeumában rendezendő kiállítás révén várhatóan
megnő az egyes darabok értéke, azóta egyre több a je-
lentkező.
– Le a kalappal, Mr. Gore. A feleségem a szállodában
vár. Mi lenne, ha felhívnám, és szólnék neki, hogy érte
megyünk?
– Tökéletes. Használja bátran a telefont – Gore felvet-
te a recepcióspultról a készüléket, és odacsúsztatta
Segalnak.
– Mit is mondott, hová megyünk? – kérdezte Segal,
miközben felemelte a kagylót.
– Agathon Jachtklub.
– Jachtklub? Hú, de komolyan hangzik!
– Ezen a környéken szinte mindenki vitorlázik, Mr.
Segal. A „jacht” pedig többnyire csak egy kis vitorlást
jelent. Viszont ez a legrégebbi múltra visszatekintő ilyen
klub az egész északi parton, és elég szépen felfejlődött az
évek során. Nemcsak kikötő, de teniszpálya is tartozik
hozzá. Ez az egyetlen füves pálya a környéken. Egy va-
gyonba kerül a fenntartása, de gondolom, megéri. Van
egy kisebb golfpálya meg egy céllövő pálya is. Mégis, az
étterem az, ami az egészben a legjobb. Közvetlenül a víz
fölött ehet az ember. Mármint az épület pilléreken áll,
benyúlik a víz fölé, az ember alatt meg csapkodnak a
hullámok. Olyan, mintha hajón ülnénk.
– Csábítóan hangzik. Biztosan tetszeni fog a felesé-
gemnek.
 6. FEJEZET

– Olyan, mintha a vízen ülnénk! – lelkendezett Mimi,

miközben helyet foglaltak a Lawrence Gore által kivá-
lasztott asztalnál, az ablak közelében.
– Tényleg szép – állapította meg a férje.
Gore arca felragyogott.
– Ez a terem pilléreken áll, úgyhogy ilyenkor, amikor
dagály van, tényleg a lábunk alatt morajlik a víz. Apály
idején persze nem – felnevetett. – Ahhoz legalább száz
méter mélyen be kellene nyúlnia a vízbe.
– És mennyi hajó! – csodálkozott Mimi.
– A verseny hetében legalább kétszer ennyit látni –
magyarázta Gore. – Olyankor egy gombostűt nem lehet
leejteni a kikötőben. Szinte át lehet menni a kikötőn,
egyik hajóról a másikra lépve, mintha a vízen járna az
ember.
– Csodálatos látvány – állapította meg Segal. – A klub
minden tagjának van saját hajója? Mindnyájan vitorláz-
nak?
– Nem, dehogy. Volt, akinek volt, de aztán inkább el-
adta. Rengeteg vesződséggel jár egy hajó fenntartása. No
meg kiadással is. Van, akinek soha nem is volt saját hajó-
ja, de azért a barátaival néha elmegy egy körre. Meg van-
nak olyanok is, akiket teljesen hidegen hagy a vitorlázás.
– És maga? Magával mi a helyzet?
– Egy időben nagyon szerettem, de mostanában már
inkább csak a céllövő pályát használom – szégyenlősen
elmosolyodott. – Én vagyok a szakosztály bajnoka.
 – Céllövészet? Életemben nem lőttem.
– Pedig jó dolog. Nem akarja kipróbálni? Mármint
ebéd után.
– Nem, azt hiszem, ezt most inkább kihagyom – mo-
solygott Segal.
Odalépett az asztalhoz a pincér, leadták a rendelést.
Nem voltak sokan az étteremben, hamar kihozták az ételt.
Halászlét ettek, utána pedig főtt makrélát. Lassan ettek,
Segal szemmel láthatóan élvezte a dolgot.
– Egészen elkényeztetik itt az embert – jegyezte meg.
– Ez a hal meg ez a halászlé kitűnő.
– Nagyon finom – tette hozzá Mimi halkan.
– Hát jó szakácsunk van, a halat pedig minden bizony-
nyal ma reggel fogták. Ez az előnye, ha vízparton lakik
az ember.
– Szeretem a halat. Csak a klub tagjai jöhetnek ide az
étterembe?
– Meg a vendégeik, természetesen – mondta Gore.
– Mi kell ahhoz, hogy valaki tag lehessen?
– Ugyanaz, mint bármelyik klubban. Először is tag
ajánlása. Ha ez megvan, a megfelelő bizottság tagjai sza-
vaznak az új tag befogadásáról. Ezután még be kell fizet-
ni a tagdíjat, és kész.
– Ó, Ben, milyen jó lenne, ha rendszeresen járhatnánk
ide, ahányszor csak halat akarunk enni! – sóhajtotta Mi-
mi.
– Hát igen. Gond lenne, ha megkérném, hogy ajánljon
engem? – kérdezte hanyagul Segal.
– Dehogy, boldogan – válaszolta Gore. – De lehet,
hogy egyszerűbb, ha adok egy vendégkártyát arra az idő-
re, amíg itt tartózkodnak.
– Köszönöm, de ha minden jól megy, nem csak né-
hány napot maradunk. Lehet, hogy végleg ideköltözünk.
– Úgy érti, hogy ide, Barnard's Crossingba? Ennek
igazán örülök. Biztosan jól fogják itt érezni magukat.
Nagyon kellemes, régi kisváros. – Gore tétovázott. – Ez
azt jelenti, hogy esetleg meg akarja tartani a Rohrbough
Vállalatot?
– Igen. Én magam szeretném üzemeltetni. De ez bi-
zalmas.
– Ez azt jelenti, hogy tartsam titokban, vagy azt, hogy
tapintatosan szivárogtassam ki? – kérdezte Gore ravasz
mosollyal.
Segal először döbbenten nézett rá, de aztán röviden
felnevetett.
– Igaza van, fiatalember. Valójában nem jelent sem-
mit. Csak úgy ösztönösen kicsúszott a számon, azt hi-
szem. Mint többségi tulajdonos, úgy látom, hogy ez a cég
jó lehetőségeket rejt, de ezt nincs miért titkolni.
– Ezek szerint itt kívánnak letelepedni? Kinéztek már
valamit?
– Építkezni szeretnénk. Egy kicsit már körbe is néz-
tünk Mimivel. Nem ismer véletlenül valami jó ingatlan-
ügynököt?
Mivel nem sokkal korábban épp róla beszélgettek
Molly Mandellel, és mivel Gore úgy érezte, hogy Segal
talán értékelné, ha egy zsidó ügynököt ajánlana, így azt
mondta:
– Henry Maltzman jó ember, és az összes eladó ingat-
lant ismeri a környéken. Az irodája ott van a banktól nem
messze.
– De mi már kinéztünk egy telket – vetette közbe Mrs.
Segal.
Segal egy pillanatig bosszúsan nézett maga elé.
– Igen – szólalt meg végül –, de attól még szívesen fi-
zetek jutalékot. Egy jó ügynök megér ennyit.
– Igaza van – válaszolta Gore. – Van egy csomó kü-
lönleges helyi rendelet, ráadásul egy ilyen régi városban,
mint a miénk, mindenféle trükkös szolgalmi jogokat is
jobb, ha előre tud az ember. Sok bosszúságot megspórol-
hatnak egy helyi ingatlanügynök segítségével.
– Ó, én mindig, minden vállalkozásnál a helybelieket
részesítem előnyben.
A pincér felszolgálta a kávét, Segal pedig rágyújtott
egy szivarra.
– Ezt örömmel hallom – jegyezte meg Gore –, hiszen
mi is helybeliek vagyunk. Mármint a bank. Eredetileg mi
kezeltük a Rohrbough összes pénzügyét. De aztán piacra
dobták a részvényeiket, és ahhoz mi már túl kicsik vol-
tunk, akkor mentek át Bostonba. De azért a kapcsolat
nem szakadt meg: továbbra is rajtunk keresztül fizették a
béreket. Bevallom, nem szívesen veszítenék el egy ilyen
ügyfelet. A Rohrbough alkalmazottainak kényelmesebb
ez így, mi pedig örömmel szolgáljuk szomszédainkat és
felebarátainkat.
Segal kétkedve nézett a nála fiatalabb férfira:
– Azért, gondolom, nyernek is valamit a dolgon, nem
csak jó szolgálatot tesznek felebarátaiknak.
Gore zavartan felnevetett.
– Természetesen felszámolunk egy bizonyos összeget
a könyvelésért, és már önmagában az is nagy nyereség,
hogy így a Rohrbough alkalmazottai mind hozzánk jön-
nek. Esélyt kapunk, hogy meggyőzzük őket, hogy taka-
rékbetétkönyvet nyissanak, személyi kölcsönt vegyenek
fel nálunk, gépjárműhitelt,, vagy akár lakáshitelt.
Segal elmosolyodott.
– Hogy az önöknél elhelyezett, heti negyed- vagy
félmillió dollárban rejlő lehetőségeket már ne is említsük.
Gore őszintén elmosolyodott.
– Na igen. Bár általában ennél kevesebb pénzről van
szó, különösen az utóbbi időben. Na meg sokan átrakat-
ják a pénzt egy másik banknál vezetett bankszámlára, ami
elég sok időt vesz igénybe, mert az a bostoni klíringinté-
zeten megy keresztül, aztán van, aki az áruházban költi el
a fizetését, amivel ugyanez a helyzet, sokan pedig már
aznap felveszik az egész fizetésüket, így nem is marad
nálunk a pénz.
– Jól van – mondta Segal. – Majd gondolkodom a
dolgon. Maga pedig ne feledkezzen meg arról az ajánlás-
ról, rendben?
– Máris intézkedem.
 7. FEJEZET

– Miért jó az maguknak, ha beleszámítanak a minjánba?

– kérdezte Small rabbi ingerülten. Rövidlátó szemével az
íróasztala előtt ücsörgő három nő közül hol az egyikre,
hol a másikra nézett. – Maguk mentességet élveznek a
reggeli ima elmondásának kötelezettsége alól. Miért
akarnak felesleges terhet vállalni magukra?
– Mint ahogy korábban a szavazás terhe alól is mente-
sítettek minket? – vágott vissza Molly Mandell villámló
tekintettel. – Vagy a tulajdonnal járó teher alól?
Molly Mandell egész lénye magabiztosságot sugár-
zott, látszott, hogy esze ágában sincs átengedni az irányí-
tást Mrs. Froelichnek, aki pedig a nőtagozat elnökeként a
küldöttség vezetője lett volna. Csinosan feszített sötét-
szürke nadrágkosztümjében; kabátja hajtókáján ott virí-
tott a női egyenjogúsítási mozgalom nagy műanyag jel-
vénye.
Small rabbit mind a kérdés, mind a hangnem meg-
hökkentette. Nemcsak hogy gunyoros, de egyenesen el-
lenséges volt. A rabbi a fejét csóválta.
– Nem, Mrs. Mandell. A két dolognak semmi köze
egymáshoz – jelentette ki komolyan. – Hallgasson ide.
Azt ugyebár tudjuk, hogy mi a bűn. De vajon mi a bűn
ellentéte?
– Az erény? – vetette fel Mrs. Froelich.
– Vagy a jó cselekedet – vélekedett Mrs. Allen.
A rabbi bólintott.
– Angolul mindkettő lehet, de héberül létezik kifeje-
zetten erre egy szó. Ez a szó a micve. A micve azt jelenti:
parancsolat. Ha megtesszük azt, amit előírtak számunkra,
az egy micve. A lényeg, amit nem szabad elfelejteni,
hogy a parancsolat olyan dologra vonatkozik, amelyet
saját jó szántunkból nem tennénk meg. Csak azért tesszük
meg, mert ez a parancsolat. Némelyikük esetében érthető,
hogy miért kell azt tenni. Itt van például a szombattartás,
hogy aznap nem dolgozunk, hanem pihenünk. Nem nehéz
belátni, hogy heti egy pihenőnapra szüksége van az em-
bernek. Még az is lehet, hogy akkor is pihennénk, ha ezt
senki és semmi nem írná elő számunkra. Igen ám, de
lehet, hogy a szolgáinknak már nem adnánk meg ezt a
lehetőséget. Ezért van szükség a parancsolatra. Hogy
ruházatunk darabjai miért nem készülhetnek vászon és
gyapjú keverékéből, amit úgy hívnak, hogy satnez, azt
már nehezebb megérteni. A hívő zsidók azonban akkor is
betartják a szabályt, ha nem értik a pontos okát, mert ez a
parancsolat.
A rabbi rövid szünetet tartott, amíg egyenként ránézett
a három nőre. – Az egésznek az a lényege, amit nem
szabad elfelejteni, hogy míg kötelességünk megtartani a
parancsolatokat, azért nem jár pluszpont, ha valami olyat
tartunk meg, ami nem kötelező. Ha az van megírva, hogy
naponta háromszor kell imádkozni, akkor hiába imádko-
zik az ember hatszor, az nem számít erénynek. A keresz-
tényeknél ez másként van. Náluk a pap előírhatja, hogy
tizenkét Üdvözlégyet mondjon el az ember bűnbánat
gyanánt. Vannak olyan szerzetesekből és apácákból álló
vallási közösségek, ahol megfogadták, hogy egész nap
imádkozni fognak. Egy vallásos keresztény szentelheti
idejének jelentős részét az imának, a mi vallásunkban
azonban ez nem így van. Mi inkább a tanulásra fordítunk
sok időt. Ezt ne felejtsék el. Fontos. Ha áldást mondunk a
kenyérre vagy a borra, de aztán egy morzsányi kenyeret
sem eszünk és egy korty bort sem iszunk, akkor az nem
micva, hanem épp az ellenkezője. Ennek a klasszikus
példája az a történet, amikor egy ember épp elment ha-
zulról, és meghallja, hogy tűzoltók közelednek, mire
imádkozni kezd, hogy csak ne az ő háza égjen. Az efféle
ima két okból is bűnnek minősül. Egyrészt feltételezi azt
a kívánságot, hogy akkor valaki másnak a háza égjen,
másrészt akkor az ember a lehetetlenért imádkozik: hogy
valami, ami már megtörtént, ne történjen meg. Nem tu-
dom, ez így érthető-e – a rabbi vastag szemüvegén ke-
resztül izgatottan nézett a nőkre.
– Úgy érti – kezdte bizonytalanul Mrs. Froelich, mi-
közben megpróbálta rendezni gondolatait –, hogy… az
első okot még értem, de…
– Hadd próbáljam meg elmagyarázni – szakította fél-
be a rabbi. – Van egy unokatestvérem, Simcha.
Családon belül csak úgy hívjuk, hogy Simcha az
apikóresz. Az apikóresz azt jelenti, hogy agnosztikus,
Epikurosz görög filozófus nevéből, az ő tanainak félreér-
telmezéséből származik. Simcha alapjában véve hívő és
gyakorló zsidó, de a parancsolatok egyikét-másikát mégis
egész különösen értelmezi. A táplálkozási előírások ösz-
szefüggésében például a csirkét nem tekinti húsnak. Arra
hivatkozik, hogy a hús és a tejtermékek együttes fogyasz-
tásának tilalma abból a parancsolatból ered, hogy „Ne
főzd meg a gödölyét anyjának tejében”, és mivel a csir-
kének nincs teje, ez az előírás értelemszerűen nem vonat-
kozik rá.
– Ó, ez klassz! – kiáltott fel Mrs. Allen. A rabbi elmo-
solyodott.
– Mezüzét* sem hajlandó kirakni az ajtajára, merthogy
a parancsolat az, hogy „írd fel házad kapujára”, ő meg azt
mondja, hogy ez nem az ő háza, ő csak bérli. Mi tagadás,
mindez csak afféle szőrszálhasogató szófacsarás, annak is
a szélsőséges formája. De látszik belőle, hogy a paran-
csolatok olyan kötelezettségek elé állítanak minket, ame-

*
Az ajtófélfára helyezett tok, benne pergamentekercs, ame-
lyen Mózes öt könyvének bizonyos részletei vannak. A zsidó
hagyomány szerint minden ajtóra és kapura fel kell helyezni.
lyeknek nem feltétlenül örülünk, de végrehajtjuk őket,
mert ezek a parancsolatok. Idézhetném azt a híres rabbit
is, aki a táplálkozási előírások kapcsán azt mondta, hogy
nem mondhatjuk a tiltott ételekről, a disznóhúsról, a
kagylóról meg a többiről, hogy rosszízűek és élvezhetet-
lenek, és ezért nem esszük őket, hanem be kell vallani,
hogy kifejezetten finom, sőt kitűnő ételek, de mi mégsem
esszük meg őket, mert egy parancsolat megtiltja szá-
munkra. Értik már az elvet? A nők fel vannak mentve az
időhöz kötött pozitív parancsolatoktól, így mentesek at-
tól, hogy minjánban imádkozzanak reggel és este.
~ Miért vannak a nők felmentve e parancsolatok alól?
– kérdezte Mrs. Froelich.
– Mert ezek teljesítése akadályozná őket a háztartás és
a család ellátásában.
– Na persze – szólalt meg Molly Mandell gúnyosan –,
nehogy egy fél pillanatra is abbahagyják a munkát.
– Nem ez az oka, Mrs. Mandell – rázta meg a fejét a
rabbi. – A mi vallásunkban a zsinagóga nem játszik köz-
ponti szerepet. Az otthon az, ami igazán fontos. Ott ün-
nepeljük a szombatot, ott tartjuk a pészahot és a
széderestét*, amely vallásunk legfontosabb szertartása, és
otthonunk közelében állítjuk fel szukkot** idején a sátrat.
Ha a gyakorlat felől nézzük, Mrs. Mandell, el tudom
képzelni, hogy egy túlbuzgó férj, aki kaddist*** akar

*
Pészah, az egyiptomi kivonulás emlékünnepének első (di-
aszpórában: első két) estjén tartott ünnepi lakoma.
**
Sátoros ünnep, amikor a sivatagi vándorlás negyven évé-
re emlékezve hét napig sátorban (szukka) kell lakni. Ilyenkor a
házak kertjében és udvarán, erkélyén, tetején, zsinagógák udva-
rán sátrakat állítanak fel, és ott szokás étkezni, bizonyos kö-
rökben aludni is.
***
Halotti ima. A halottak lelki békéjéért elmondott, Istent
dicsőítő arámi ima. Csak minjánban lehet elmondani. Közvet-
len hozzátartozók után egy évig mondják, utána a halál évfor-
dulóján minden évben. Ilyenkor még azok is járnak zsinagógá-
ba a hétköznapi imákra, akik egyébként csak sábeszkor vagy
mondani elhunyt szüleiért, képes lenne magával rángatni
feleségét a minjánba, csak hogy mindenképp meglegyen
a szükséges tíz ember, még akkor is, ha ez azt jelentené,
hogy a gyerekek nem kapnak reggelit.
Mrs. Froelich élénken bólogatott.
– Miután az apja meghalt, Harvey egy éven keresztül
minden áldott nap reggel és este elment, hogy kaddist
mondjon érte. Se előtte, se azóta nem ment le a hétköz-
napi minjánba. De abban az évben maga volt a megteste-
sült odaadás. Pedig nem is álltak közel egymáshoz az
apjával. Soha nem jöttek ki egymással.
– Biztosan bűntudata volt – vélekedett Mrs. Allen.
– Magát hallgatva – mondta a rabbinak Molly
Mandell –, a végén még azt hiheti az ember, hogy a zsidó
vallás egyetlen célja az, hogy megkönnyítse a nők dolgát.
Jól hangzik, csak éppen semmi értelme. És ezt be is tu-
dom bizonyítani. Hiszen a reggeli imában, amelyet min-
dennap elmondanak, megköszönik Istennek, hogy férfi-
nak születtek.
A többieket megdöbbentette Molly hevessége, és a
rabbira néztek, hogy lássák, mit szól mindehhez. A rabbi
elpirult, de azért magára erőltetett egy mosolyt.
– Nem értem, mi kifogása lehet épp ez ellen az áldás
ellen, amikor annak tartalma oly nagymértékben meg-
egyezik az ön mozgalmának állásfoglalásával.
– Ezt meg hogy érti?
– A nők egyenjogúsítási mozgalma azt hirdeti, hogy a
férfiak élete sokkal könnyebb, mint a nőké.
– Naná, de…
– Akkor miért ne mondhatnának ezért a férfiak köszö-
netet Istennek? És miért baj az, ha megpróbálják valame-
lyest jóvátenni a dolgot azáltal, hogy bizonyos előjogokat
adnak a nőknek?

ünnepeken.
 8. FEJEZET

Laura Maltzman nem volt valami szép nő, sőt kifejezet-

ten egyszerűnek mondhatná az ember. Magas volt, dara-
bos alkatú, szögletes vállakkal. Hosszúkás arcából előre-
meredő hegyes álla kissé félrecsúszott; mintha épp hátra
akarna fordulni, vagy mintha épp az imént húztak volna
be neki egyet. Nagy szemei azonban kedvességről és
megértésről árulkodtak. Amikor férje befejezte a telefon-
beszélgetést és belépett az előszobából a nappaliba, elé-
gedettségében a kezét dörzsölve, Laura kíváncsian nézett
fel.
– Most jött a hír, hogy nagy valószínűséggel megkap-
juk a kölcsönt.
– Tényleg? Ki telefonált?
– Molly Mandell. Beszélt Gore-ral, és úgy tűnik, min-
den rendben lesz. Gondolta, biztosan kíváncsi vagyok rá,
mi a helyzet – felelte Maltzman. Egy darabig fel-alá jár-
kált a szobában, aztán megállt a felesége előtt. – Figyelj,
mi lenne ha Mandellékat is meghívnánk arra a vacsorára,
amelyet terveztél?
– Sokkal fiatalabbak, mint a többiek – tiltakozott az
asszony.
– Na és? Szeretném, ha tudná… ha tudnák, hogy érté-
kelem a…
– Alig egy hete, hogy beválasztottad Herb Mandellt a
vezetőségbe.
– Igen, de elég aktív a férfikörben, és lehet, hogy a fe-
lesége ezt annak tulajdonítja. Azt akarom, hogy Molly is
tisztában legyen vele, mennyire hálás vagyok neki. Ér-
ted? Annak a nőnek hatalmas befolyása van a bankban.
És mindig olyan kedves hozzám. Látod, most is felhívott.
Jól jöhet, ha van valaki a bankban, akit az ember közvet-
lenül is ismer, akire számíthat. Azt akarom, hogy tudja…
Laura az ölében heverő kötésre szegezte a szemét.
– Tetszik neked? – kérdezte.
A férje mindjárt érezte, hogy jobb az óvatosság.
– Nem az a hallatlan nagy szépség, de azért helyes
lány. Üde, lelkes, tele van élettel…
– Azt elhiszem. Lillian Allen mesélte, hogy akkor is
nagyon élt, amikor a rabbinál voltak.
– Lillian Allen! Mit mondott?
– Hogy Molly szerint a zsidó vallás, úgy, ahogy van,
szexista, és hogy gyakorlatilag hímsoviniszta disznónak
titulálta a rabbit.
– Nem mondod?! – kuncogott Maltzman. – Én mást
mondtam volna a helyében. Szerintem a rabbi egy nyám-
nyila alak. Egy igazi férfi nem állna rabbinak, hogy aztán
egész életében csak imádkozzék. Ismerem én az ilyene-
ket. Az ember azt hinné, a légynek sem tudna ártani, köz-
ben meg a maga csendes módján képes mindent a feje
tetejére állítani. Ne várd, hogy kiakadjak, csak mert
Molly Mandell megmondta neki a magáét. Nekem is lesz
hozzá pár szavam, amint az utamba kerül. A zsinagóga a
hitközségé, és a hitközség tagjai rám, illetve az elöljáró-
ságra bízták az irányítást. A rabbi csak egyszerű alkalma-
zott. Annál jobb, minél előbb szembesül ezzel. Na, felhí-
vod végre Molly Mandellt, hogy jöjjenek el arra a vacso-
rára?
– Ha ragaszkodsz hozzá.
Maltzman elvörösödött, szemei kidülledtek.
– Az isten verje meg, persze hogy ragaszkodom hoz-
zá!
 9. FEJEZET

Ellsworth Jordon fel-alá járkált régi viktoriánus házának

nappalijában. Ahányszor csak elhaladt a kandalló előtt,
rápillantott a párkányon álló órára. Billy még mindig nem
ért haza a munkából. Jordon aggódott érte, és dühös volt
magára, amiért aggódik. Mire az ösvényen feltűnt a ház
felé igyekvő fiatalember alakja, addigra Jordon már nem
magára, hanem rá haragudott.
– Hol voltál? – esett neki. – Késtél.
– Ne haragudjon, uram! – felelte Billy bűnbánón. –
Lekéstem a buszt, és úgy döntöttem, nem várok másikat,
inkább hazagyalogoltam. Olyan szép idő van!
– Mintha nem tudnád, hogy Marthának programja van
ma estére, és korán el kell mennie. Reggel mondta.
– Teljesen kiment a fejemből.
– Nekem pedig az Agathonban van dolgom.
– Ne haragudjon, sajnálom. De tudja, mit? Majd én
elmosogatok Martha helyett.
– Na jó, ezt majd még meglátjuk. Eredj, mossál kezet,
ne tartsuk fel még tovább Marthát.
Néma csöndben ettek. Máskor Billy szívesen fecsegett
a munkájáról, de most, hogy összeszidták, nem volt ked-
ve megszólalni. Jordon óvatos pillantásokkal méregette a
fiút, nem értette, miért ilyen morcos. Azért szidta össze,
mert későn jött haza. Ez neki joga és egyszersmind köte-
lessége. De amikor elküldte kezet mosni, Billynek érez-
nie kellett volna, hogy elfogadta a magyarázatát és a bo-
csánatkérését. Akkor meg miért nem szólal már meg?
Csak nem az idősebbtől várja, hogy megtegye az első
lépést?
Bár továbbra is mogorván meredt tányérjára, Jordon
idővel belátta, hogy a fiatalokra már csak a koruk miatt
sem jellemző az éleslátás, és hogy Billy az elmúlt néhány
hónapban, amióta vele élt, igen jól alkalmazkodott a
megváltozott körülményekhez. Az együtt töltött esték és
hétvégék folyamán pedig még kifejezetten barátságosnak
is bizonyult, még ha olykor, akárcsak kortársai többsége,
esetlenül és félszegen viselkedett is. A fiúra kétségkívül
ráfért volna némi könnyedség és magabiztosság, de
Jordon úgy vélte, hogy ebben a korban ez több mint ter-
mészetes. Nem nézett az ember szemébe, nem húzta ki
magát, nem fordított kellő gondot a ruházatára. Szem-
üvege rendre az orrára csúszott, az egyik szárát ráadásul
csak egy darab drót tartotta. Másfelől engedelmes, sőt
fogékony gyereknek bizonyult és – hála az égnek – nem
tarkították pattanások az arcát. Úgy tűnt, még a munkáját
is élvezi: pénztárosként dolgozott a bankban. Gore még
azt is mondta, hogy kedvelik az ügyfelek. Simán meg-
kapta az állást:
– Larry, egy időre hozzám költözik egy fiatalember.
Régóta ismerem a családját. Nagyra értékelném, ha adnál
neki valami munkát a bankban arra az időre, amíg itt van.
– Meddig marad?
– Néhány hónapig. Lehet, hogy egy évig. De az is le-
het, hogy tovább. Már egy ideje foglalkoztat a gondolat,
hogy talán jó lenne, ha nem maradnék egyedül éjszakán-
ként a házban.
Lawrence Gore úgy mosolygott, mint aki. mindent ért,
aztán bólintott.
Jordon összehúzta a szemöldökét. Tisztában volt vele,
hogy nagy sóher hírében áll, és tudta, mit gondol Gore:
ahelyett, hogy felvenne valakit, inkább idehívja Billyt,
aki lakbér helyett vigyáz rá. De nem akart magyarázkod-
ni.
– Ha megtennéd, hogy bátorítod, Larry, azért külön is
hálás lennék – folytatta Jordon. – Nem akarom, hogy
bármilyen különleges elbánásban részesüljön; de tudod,
alkalomadtán egy-két jó szó teljesen elegendő lenne.
Eddig az anyukája szoknyáját őrizte; nem túl magabiztos
szegény.
– Persze, értem, Ellsworth. Tudod, mit? A közeljövő-
ben indítok egy céllövőtanfolyamot. Beiratkozhatna.
Megtanítanám lőni.
– Ugyan már, Larry. Nem a Vadnyugaton vagyunk.
Használd az eszedet. Attól, hogy megtanítod lőni, még
nem lesz férfi…
– Látod, ebben tévedsz – jelentette ki Gore komolyan.
– A gimiben én voltam a legalacsonyabb fiú az osztály-
ban. Szinte az összes lány magasabb volt nálam. Egyszer
egy buliban addig kavartak, míg a végén nekem kellett
táncolnom Florence Richardsonnal, egy iszonyú magas,
nagydarab lánnyal. Nagyjából a mellénél volt a fejem.
Szörnyen kínos volt.
Az idősebb férfi sóvárogva felkacagott.
– Mi, hogy pont a dudáira láttál? Azért az nem lehetett
olyan rossz!
– Na igen, ma nem zavarna, de akkor szörnyen kínos-
nak éreztem – Gore elhúzta a száját. A múltba révedt, és
megrázta a fejét. – És nem csak a lányokról volt szó. Az
alacsony termetű férfiak egy része rámenőssé, tolakodóvá
válik, de a többség inkább befelé fordul, szégyenlős és
túlontúl elővigyázatos lesz. A főiskolán választani kellett
valami sportot. Én a lövészetet választottam. Gondoltam,
ott nem számít, hogy alacsony vagyok. És tudod, mi tör-
tént? Minél jobban bántam a fegyverrel, valahogy annál
magasabb lettem.
Az idősebb férfi lenézett rá, aztán azt mondta:
– Nem szembetűnően.
– De igenis szembetűnően. Fizikai értelemben persze
nem lettem magasabb, de tudtam, hogy jól bánok a fegy-
verrel, és ez valahogy minden más téren is magabiztossá
tett. Hirtelen erősnek érzi magát az ember, és ettől önér-
zetesebbé is válik. Amikor megnyertem a főiskolák kö-
zötti regionális bajnokságot, kész óriásnak éreztem ma-
gam. Nyugodtan rám bízhatod a srácot, Ellsworth. Én
majd férfit faragok belőle.

Jordon egészen addig nem szólt egy szót sem, amíg

Martha be nem jött, hogy felszolgálja a főételt, és akkor
is csak vele beszélgetett:
– Fontos randevúra készül? Csak nem megtalálta az
igazit? – kérdezte tréfálkozva.
– Á, csak találkozom valakivel – felelte Martha.
– Ismerem?
– Nem hinném, Lynnbe valósi. Nemrég ismerkedtem
meg vele a tekepályán.
– Ne aggódjon. Idejében oda fog érni. Majd Billy el-
mosogat.
„A nevén szólítottam, ebből már igazán tudhatja, hogy
nem haragszom rá” – gondolta Jordon. A fiatalember
azonban nem fogta az adást: továbbra is a tányérját bá-
multa, és hallgatásba burkolódzott.
A kávét Martha már utcai ruhában szolgálta fel.
– Elindulok – mondta. – Az edényeket beraktam a
mosogatóba, a mosogatószer és a konyharuha ott van a
szárítón.
– Rendben, érezze jól magát.
Jordon kedvetlenül szürcsölte kávéját, tekintete a
semmibe révedt. Amikor a csészéje kiürült, fogta magát,
és szó nélkül átment a nappaliba. Amikor Billy később
csatlakozott hozzá, Jordon felpillantott az újságból, és
megkérdezte:
– Végeztél a mosogatással?
– Igen, uram.
– És elpakoltad az edényeket?
– Igen, uram.
– Akkor jó. Ez rendben. Anyádnak írtál?
– Úgy terveztem, hogy majd holnap írok neki.
 Jordon arca elkomorodott.
– Megígértem anyádnak, hogy minden héten írsz neki.
Menj, és most rögtön írd meg azt a levelet.
– De már megbeszéltem Mr. Gore-ral, hogy átme-
gyek, és segítek neki rendezni a bankban kiállított ezüs-
tökről készült képeket.
Jordon arca elkomorult.
– Anyád fontosabb. Eredj a szobádba, és azonnal írd
meg azt a levelet.
– A francba! – dörmögte orra alá Billy, miközben a
szobája felé tartott.
Jordon az ajtóig követte.
– Rád zárom az ajtót; ha végeztél, kijöhetsz. Most
szokásomhoz híven meditálni szeretnék, úgyhogy örül-
nék, ha a következő húsz percben nem zavarnál. Utána,
ha készen vagy, csak kopogj az ajtón; jövök, és kienged-
lek. Figyelmeztetlek: ha addig nem vagy készen, akkor
majd csak akkor tudsz kijönni, amikor megjöttem a klub-
ból.
Egy kis ideig várt még, fülét az ajtóra tapasztva hall-
gatódzott, de mivel Billy nem válaszolt, elhelyezkedett a
karosszékben, és megkezdte transzcendentális meditáció-
ját, amely, meg volt győződve róla, jót tesz a szívének.
Amikor letelt az erre a célra szánt húsz perc, felállt a
székből, és lábujjhegyen Billy szobájának ajtajához lopa-
kodott. Hiába szorította fülét az ajtóhoz, egy pisszenést
sem hallott.
„Te akartad” – gondolta. „Ha ez valamiféle erőharc,
majd meglátjuk, ki az erősebb.” A bejárati ajtóhoz lépett,
kinyitotta, majd jó erősen becsapta. Aztán megint kinyi-
totta, és hallgatódzott. Semmi. Erre, immáron hang nél-
kül, még egyszer, utoljára, kinyitotta az ajtót, és kisétált
rajta a kocsifelhajtón várakozó autójához.
 10. FEJEZET

Késő délután érkezett a hívás:

– Mr. Maltzman? Itt Ben Segal. Szeretnék venni egy
telket. Mr. Gore ajánlotta magát a bankból. Nem tudom,
találkozhatnánk-e…
Ben Segal? Ki az a Ben Segal? Hirtelen beugrott neki.
Biztos a chicagói Ben Segal az. Valaki említette, hogy a
városban van. Nagy levegőt vett.
– Hol van most, Mr. Segal? – kérdezte higgadtan.
– Itt, a helyi szállodában, az Arlington Armsban. Itt
vettünk ki szobát.
Egy pillanatra felmerült benne, hogy talán úgy kéne
tennie, mint aki nagyon elfoglalt, de végül elvetette az
ötletet.
– Nem tudom, most alkalmas-e, de ha gondolja, szíve-
sen átmegyek magához.
Az Arlington Arms egyetlen lakosztályának csiricsáré,
túlbútorozott nappalijában ültek le beszélgetni. A szállo-
da a szobát alapvetően üzleti megbeszélések céljára tar-
totta fenn. A Segal házaspár brokáttal gazdagon átszőtt
kanapén, Maltzman pedig egy bőr klubfotel szélén pró-
bált feszengve egyensúlyozni egy kávéscsészével meg a
Mrs. Segal által az ő tiszteletére rendelt teasüteménnyel.
– Szeretnék venni egy telket – tért a lényegre Segal.
Zakója zsebében kotorászva előhúzta azt a gyufás-
dobozt, amelyre korábban felfirkantotta az utca nevét.
– Egészen a partnál van, a Point közelében, a
Crossland sétányon, közvetlenül a Porter utca után.
 – Igen, tudom melyik az – ráncolta homlokát
Maltzman. – De az ott lakóövezet, eléggé szigorú építési
előírások vonatkoznak rá.
– Persze, tudom én – mosolygott Segal. – Nem is gyá-
rat vagy valami raktárépületet akarok ott építeni.
– Csak családi házat szabad ott építeni. Olyat nem le-
het, amelyben az üzleti partnereit fogadja, vacsorákat ad,
vagy alkalmanként elszállásol egy-két munkatársat. Az itt
felépített épület egyetlen család állandó lakóhelyéül kell
hogy szolgáljon. Érti, mire gondolok?
– Persze, értem. De én egy egyszerű házat szeretnék…
– Mi magunk laknánk benne, Mr. Maltzman – segített
a felesége. – Itt szeretnénk letelepedni.
– Úgy van – helyeselt a férj. – Átveszem a Rohrbough
Vállalat vezetését.
Mimi izgatottan előrehajolt.
– Tudja, Mr. Maltzman, mindketten világéletünkben
nagyvárosokban laktunk. Ott is csak szállodában. Van
egy hatalmas apartmanunk Chicagóban, de az is csak egy
szállodában van. Elegünk van a nagyvárosból, elegünk
van a zajból, a koszból, a bűnözőkből. Abból, hogy este
szinte már ki sem merünk menni az utcára sétálni. Itt
szeretnénk maradni. Új életet szeretnénk kezdeni. Tar-
tozni szeretnénk valahová. Egyebek között ezért is dön-
tött Ben úgy, hogy ő maga fogja irányítani a vállalatot.
– Úgy van – helyeselt ismét a férje. – Ma délben az
ebédnél Gore mesélte, hogy itt rendszeresen van városi
gyűlés, amelyre bárki elmehet. Mi is szeretnénk ilyenre
járni. Meg a július negyedikén tartott tábortűzre, meg a
városházi művészeti fesztiválra.
Maltzman lassan bólintott. Egy ötlet kezdett körvona-
lazódni a fejében. Ben Segalra irányította a tekintetét.
– Maga még mindig zsidó? Úgy értem, nem tért ki,
vagy ilyesmi?
Segal megrántotta a vállát.
– Nem vagyok gyakorló zsidó, de soha nem tagadtam
le származásomat.
 Mimi is megszólalt:
– A bátyja megváltoztatta Searsre a nevét. Azt akarta,
hogy Ben is változtassa meg, de ő hallani sem akart róla.
– Megértem – mondta Maltzman –, de egy ilyen kis-
városban, mint Barnard's Crossing, az emberek szeretik
tudni, kit hova tegyenek. Ahhoz, hogy elismerjék és elfo-
gadják, tartoznia kell valahova. A hovatartozást jelen
esetben azzal tudja kifejezésre juttatni, ha belép a hitkö-
zségbe, és eljár a zsinagógába. Meg kell mutatnia, hogy
hajlandó részt vállalni egy közösség életében.
– De én a legkevésbé sem vagyok vallásos – tiltako-
zott Segal.
– Na és? A tagok többsége nem vallásos. Jó, ha százan
összejövünk péntek este az imán. Én mindig elmegyek,
mert én vagyok a hitközség elnöke. A hitközséghez való
csatlakozás elsősorban nem hitbéli kérdés; sokkal inkább
annak a kifejezése, hogy az ember vállalja, hogy tartozik
valahová.
– Az én esetem más – magyarázta Segal. – Én úgy ér-
zem, nincs jogom hitközséghez csatlakozni. Nekem nem
volt barmicvóm*. A szüleim iszonyú szegények voltak
annak idején, egyszerűen nem volt rá pénzük.
– Ben, drágám, ezt nem is mesélted! – öntötte el Mi-
mit az együttérzés. – De, gondolom, bármikor lehet az
embernek barmicvója. Nem igaz, Mr. Maltzman? Úgy
emlékszem, láttam valamit a tévében egy hetvenéves
öregúrról, akinek nemrégiben volt a barmicvója Kalifor-
niában. Gyerekkorában az ő szülei sem engedhettek meg
maguknak ilyen ünnepséget.
– Tényleg, én is emlékszem! – kiáltott fel Maltzman.
– De a Hadassah Magazinban is olvastam egy cikket,
hogy egy csapat férfi, valamilyen klubnak vagy hitkö-
zségnek a tagjai, elmentek Izraelbe, és a Falnál tartottak
közös barmicvót. Mr. Segal, ha érdekli a téma, már me-

*
A felnőtté válás szertartása, a fiúk tizenharmadik születés-
napja után rendezik.
gyek is, és beszélek a rabbival. – Ekkor jutott eszébe az a
bizonyos trükk. – Tudja, mit? Az elöljáróság elé terjesz-
tem az ügyet, és ha ők is beleegyeznek, a zsinagóga fogja
állni a költségeket.
– Nekem úgy rémlik, hogy ez azért egy elég fontos
szertartás. Úgy értem, nem csak a buliról és fogadásról
van szó. Gyerekkoromban a többiek mintha egész sokáig
jártak volna előkészítőre, különféle imákat kellett megta-
nulniuk, és…
– Semmi az egész, Mr. Segal – jelentette ki Maltzman
határozottan. – Felhívják magát a Tórához, és elmond
egy áldást. A gyerekek a barmicvójukon el szokták éne-
kelni héberül. De magának nem kell énekelnie. Persze, ha
gondolja, megbeszélem a kántorral, hogy tanítsa meg
magának. És az sem baj, ha nem tud héberül olvasni, latin
betűs átírásban is megvan a szöveg. És ha úgy gondolja,
mondhatja az egészet angolul is. Aztán miután felolvas-
sák a magára jutó szakaszt, elmond még egy áldást,
ugyanúgy, mint az előzőt, és ezzel kész is. A gyerekek
általában felolvassák utána még a Próféták könyvéből
esedékes szakaszt is. Olyan is van, aki maga olvassa a
hetiszakaszt is, vagy aki maga vezeti az imát ilyenkor. De
ez már mind csak felvágás, semmi szükség rá. Higgyen
nekem, nem nagy ügy az egész.
– Egyetlen zsinagóga van a városban? – érdeklődött
Mimi.
– Igen, Mrs. Segal. Minden itt élő zsidó a hitközség
tagja, legalábbis azok, akik már egy ideje itt laknak. Per-
sze van néhány család, amelyek újak, és nem is biztosak
abban, hogy maradnak-e, hiszen soknak bizonytalanná
vált a munkahelye. De azok, akik tényleg itt élnek, lé-
nyegében mind hozzánk járnak. Csak egy szavába kerül,
és elintézek mindent.
Ben Segal bizonytalanul nézett a feleségére, de mivel
az asszony lelkesen bólogatott, így szólt:
– Rendben. Számíthat rám.
– Csodás – mondta Maltzman. – És most rögtön utána
is nézek annak a teleknek a parton.
 11. FEJEZET

Az Agathon Jachtklub éttermében lehetett ugyan koktélt

rendelni, de csak ha vacsorát is kért mellé az ember. Va-
csora után el lehetett ücsörögni még egy ideig egy csésze
kávé meg egy konyak mellett, de a ház vezetősége nem
kedvelte, ha túl sokáig marad az ember. Vitorlás szezon-
ban mindig nagy volt a zsúfoltság, és majd mindig vártak
már mások az asztalra; szezonon kívül pedig a pincérek
szerettek volna idejében hazamenni.
A klubban természetesen volt társalgó is, de az inkább
hivatalos szerepet töltött be: hatalmas ablakok, nehéz
bársonyfüggönyök, szőnyegek, szaténba és brokátba öl-
töztetett kanapék és fotelok, csillogó mahagóni asztalok
és selyemlámpák. Itt találkoztak a klubtagok vendégeik-
kel, váltottak még néhány szót vacsora előtt, leginkább,
hogy lenyűgözzék őket, mielőtt áttessékelik őket az asz-
talhoz vagy le a mólóra a hajóhoz. Itt többnyire csak nők
üldögéltek, teájukat vagy kávéjukat szürcsölve.
Nagy ivászatok és hosszú, céltalan, egész estét betöltő
beszélgetések céljára ott volt a bár: a férfiak felségterüle-
te. Formálisan senki nem tiltotta ki ugyan innen a nőket,
de valamiféle hallgatólagos megállapodás nyomán nem
tették ide be a lábukat. A csupasz falakat és a padlót borí-
tó sötétszürke linóleumot vakító fényű, dísztelen meny-
nyezeti lámpák világították meg. A szoba berendezése
mindössze hat, cigarettanyomokkal tarkított kerek faasz-
talból, illetve a köréjük helyezett kapitányi székekből állt.
A fal mellett elhelyezett pult alig tűnt magasabbnak az
asztaloknál; mögötte hűtőszekrény, mosogató, néhány
üvegekkel megrakott polc sorakozott.
A berendezés, vagy inkább annak hiánya, a szesztila-
lom időszakának hagyatéka volt. Az akkoriban uralkodó
szemlélet szerint nem fogadták el ugyan, hogy tilos sze-
szes italt fogyasztani, de azt azért mégiscsak szemtelen-
ségnek tartották volna, hogy mindezt fényűző körülmé-
nyek között tegyék. A tilalom megszűntével időről időre
felvetődött, hogy fel kellene újítani a helyiséget, bőrfote-
lokkal, hajópadlóval, vitorlázással vagy más sportokkal
kapcsolatos képekkel a falon, de a törzsközönség kitartó-
an ellenállt. Talán attól féltek, hogy ha kicsinosítanák a
termet, még a nők is kedvet kapnának hozzá.
Pincér nem volt, csak csapos. Ha kevesen voltak, elő-
fordult, hogy elég volt egy biccentés, és ő újratöltötte a
poharakat, de általában mindenki maga ment oda a pult-
hoz az italért, és vitte az asztalhoz. Csütörtökönként
többnyire alig voltak a bárban, ezért is választotta Jordon
ezt a napot heti gyakoriságú látogatásainak időpontjául.
Nem kedvelte a zsúfolt bárokat, az elázott cimborák fül-
siketítő lármáját. Saját, jól megszokott társaságához ra-
gaszkodott, akikkel lehetett értelmesen beszélni, olykor
akár keményen vitatkozni is, vagy csak csendben üldö-
gélni, ha épp arra szottyant kedvük.
A többiek általában később szoktak érkezni, és még
csak egyetlen asztalnál ültek a bárban, mégis, miközben a
bárpultnál állva várta, hogy megkapja az italát, Jordon
elégedetten látta, hogy az asztalnál ülő négy férfi közül
ketten a csütörtöki törzsgárda tagjai. Dr. Springhurst, a
Szent András episzkopális templom lelkésze, kifejezetten
elegánsan nézett ki ezüstösen őszülő hajával, római gallé-
ros ingében és szürke flanelöltönyében. Buzgó ateista
lévén Jordon imádott vallási kérdésekről vitatkozni vele.
A csütörtöki társaság másik jelenlévő tagja a kövérkés
testalkatú, kerek fejű Albert Megrim tőzsdeügynök és
városi tanácsnok volt. Vele jól lehetett politizálni.
Megrim télen-nyáron, még a legmelegebb estéken is pon-
tosan középen elválasztott hajjal, hagyományos, sötét
öltönyben, fehér ingben és csokornyakkendőben jelent
meg.
Az asztalnál ülő másik két férfit Jordon csak felülete-
sen ismerte. A magas, szikár Jason Walters vállalati
ügyész volt, rajongott a mozgásért, mindent megtett,
hogy formában maradjon. Most is tréningruhában és
edzőcipőben feszített, bizonyára úgy tervezte, hogy még
elszalad fallabdázni egyet. A társaság negyedik és egyben
legfiatalabb, negyven alatti tagját Don Burkhardtnak
hívták. A Találékony Mérnökök Társasága elnevezésű
cég munkatársaként a legkülönbözőbb dolgokkal foglal-
kozott: irodák berendezésétől kezdve a munkaerő-
áramlás elemzésén át vállalatok éves beszámolóinak gra-
fikai tervéig mindennel. Őt Jordon ellenszenvvel nézte,
miközben a bárpult mellett várta, hogy kitöltsék az italát.
Nem tetszett neki Burkhardt szűkített katonakabátja, mes-
terségesen koptatott farmernadrágja, szőke afrofrizurája,
ahogy a göndör fürtök glóriaként fonták körbe a keskeny
arcot; de a legjobban radikális elképzeléseit utálta, nem
csinált titkot ugyanis abból, hogy a demokratákra szavaz,
sőt liberális demokratának tartja magát.
Amikor Jordon elindult feléjük az italával, mind a né-
gyen egy kicsit odább húzódtak, hogy ő is odaférjen a
székével.
– Hogy megy a sorod, Ellsworth? – üdvözölte dr.
Springhurst.
– Elfogadhatóan, padre, elfogadhatóan.
– Gore a céllövő pályára ment, gondolom – jegyezte
meg Albert Megrim.
– Nem, most egyedül jöttem – válaszolta Jordon. –
Larry nagyon készül a Peter Archer-kiállításra.
– Épp arról beszélgettünk, hogy vajon ki lehet ez az új
tag, akit beajánlott hozzánk. Vitorlázik? Van hajója?
– Mi van? Milyen új tag? Benne vagyok a bizottság-
ban, de én nem hallottam semmiféle új tagról.
– Ott van a neve a táblán, Ellsworth – mutatta Jason
Walters. – Valami Segal.
– Ben Segal, Chicagóból – tájékoztatta a többieket
Megrim. – Ő veszi át a Rohrbough Vállalatot.
– Segal? Zsidó? – kérdezte Jordon.
Megrim kajánul elmosolyodott.
– Ki tudja manapság? Nem tűnik igazán zsidónak. Va-
lami nagy beruházó. Volt róla egy hosszú cikk az Üzleti
hétben. Szerintem egy ilyen pasas nem lehet zsidó.
– Tudom, mire gondolsz – szólalt meg Walters. –
New Yorkban van egy magánbank. A cégünk évekig
kapcsolatban állt velük, tudjátok, vagyonkezelés, ilyesmi.
Egyszer fel kellett hívnom az elnöküket. Azt mondják,
nincs bent. Mondom, akkor kapcsolják a vagyonkezelési
főosztály vezetőjét. Ő sincs bent. Erre már, amolyan félig
tréfásan, megkérdeztem, hogy milyen ünnep van New
Yorkban, hogy senki sincs bent. A központos közölte
velem, hogy jon… jom…
– Jom kippur – segített Don Burkhardt.
– Az, az, jom kippur. Valami nagyon fontos zsidó ün-
nep. – Walters Burkhardthoz fordult. – Te meg honnan
tudod?
– A cégtársam zsidó, meg több barátom is az.
– Ja vagy úgy. Na de mindegy is, a lényeg, amit mon-
dani akartam, hogy évekig rendszeresen tartottam velük a
kapcsolatot, de soha fel sem merült bennem, hogy zsidók
lennének. Közben az egész társaság az, de a fejesek min-
denképp. Az ember nem is gondolná – rázta a fejét cso-
dálkozva.
– Undorítók vagytok – lökte hátra székét Burkhardt,
mintha fizikailag is el kívánna határolódni a többiektől. –
Úgy beszéltek, mint valami fajgyűlölő csürhe.
– Én? – kérdezte Jason Walters felháborodottan. – Jó,
hogy azt nem mondod, hogy fanatikus vagyok! Közlöm
veled, hogy dr. Godstein a háziorvosunk, és imádjuk.
– Ha rám céloztál, Don – mondta vontatottan Megrim
–, megint csak tévedsz. A főiskola utolsó évében egy
zsidóval laktam egy szobában. Most Detroitban él, de
ahányszor csak arra járok, mindig őt hívom fel először. El
szoktunk menni vacsorázni, aztán megnézünk valami
előadást, végül beülünk valahová, és dumálunk. Sokszor
olyan dolgokat is megbeszélek vele, amit se a bátyámnak,
se a feleségemnek nem mondanék el. Közelebb áll hoz-
zám, mint…
– És elmondanám még azt is – szólt közbe Jason
Walters gőgösen –, hogy néhány évvel ezelőtt úgy dön-
töttünk Grace-szel, hogy nem a Bermudákra vagy Palm
Beachre megyünk télen vakációzni, ahogy szoktuk, ha-
nem a Szentföldre. Azóta is mesélem mindenkinek, hogy
milyen fantasztikus, amit ott csináltak. Persze nem ártana
a palesztin menekültekkel is kezdeni valamit, de összes-
ségében elképesztő, hogy mit elértek. Mondom is min-
denkinek.
– Ne felejtsd, Don – próbált békítően közbelépni Al-
bert Megrim –, ez itt egy közösség. Ide azért járnak az
emberek, hogy találkozzanak egymással. Mindenki job-
ban kedveli a magafélék társaságát, egymás között oldot-
tabban tudunk viselkedni.
– Úgy van – jelentette ki Walters határozottan. – A lá-
nyaim idejárnak táncolni, és én is jobban szeretném, ha
olyanokkal ismerkednének meg, mint mi vagyunk. Nem
mintha előítéleteim lennének…
– Na persze – szólt közbe Burkhardt megvetően –,
mindenki tagadja, hogy antiszemita, de…
– Én nem tagadom – szólalt meg Ellsworth Jordon.
– Nem? – bámult rá a fiatalember. – Ezt úgy értsük,
hogy te tényleg antiszemita vagy?
– Úgy. Mindnyájan azok vagyunk. Még te is,
Burkhardt. Csak szégyelled bevallani, mert teletömték a
fejedet ezzel a sok liberális maszlaggal, és azt hiszed,
hogy csak az ostoba embereknek vannak előítéleteik.
Pedig te sem vagy más. Az, hogy valakinek a cégtársa, a
háziorvosa, akit nagyon nagyra tart, vagy egy jó barátja
zsidó, még nem bizonyít semmit. Sőt egy zsidó számára
épp azt bizonyítja, hogy antiszemita vagy. Ezen szoktak
viccelődni maguk között. Ha valaki azzal áll elő, hogy a
legjobb barátja zsidó, rögtön tudják, hogy az illető anti-
szemita – szélesen elmosolyodott. – Onnan tudom, hogy
volt idő, amikor zsidókkal barátkoztam.
– De hiszen épp az imént mondtad… – Don Burkhardt
végképp összezavarodott.
– Én bevallhatom, mert én tudom, hogy mitől va-
gyunk antiszemiták.
– Valóban? És mitől?
– Attól, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat a tár-
saságukban.
– Miért éreznénk kényelmetlenül magunkat?
– Mert jobbak nálunk – állapította meg Jordon egysze-
rűen.
Mindenki rábámult.
– Marhaság! Milyen értelemben jobbak? – kérdezte
Megrim.
– Morálisan, erkölcsi értelemben – jelentette ki
Jordon. – Egyszerűen civilizáltabbak, mint mi vagyunk.
Ezért érezzük magunkat kényelmetlenül, ezért nem sze-
retjük őket. – Hangosan felnevetett. – A poén az, hogy a
szerencsétleneknek fogalmuk nincs róla, miért utálják
őket. Elképzelésük sincs. Nem látják át a dolog pszicho-
lógiai hátterét. Azzal jönnek, hogy rendes, hűséges polgá-
rai a társadalomnak, hogy náluk alacsony a válások és a
bűnözők aránya, hogy józan, szorgalmas, ambiciózus
népek. Tevékeny részt vállalnak a legkülönbözőbb jóté-
konysági mozgalmakban, és általában az elnyomottak
pártján állnak. De ettől még nem szeretjük őket. Sőt épp
ellenkezőleg. Ők voltak az elsők, akik pártját fogták a
feketéknek, és mi lett a vége? A feketék utálják őket a
legjobban.
– Persze, de csak azért támogatták a feketéket, mert
ők is valamiféle kisebbséget képviselnek – vélekedett
Megrim. – Ha megnézed Izraelt, ahol ők a többség…
– Ott is ugyanazt a hibát követik el – vágta rá Jordon.
– Felépítenek egy vacak kis országot egy zsebkendőnyi
területen, aztán befogadják az egész pereputtyot, többek
között az arab országokból jövőket, az öregeket és a be-
tegeket is, az összes csóringert. Etetik őket, miközben
nekik maguknak se nagyon van mit a tejbe aprítaniuk.
Nagyjából annyi menekültet fogadtak be, mint ahányan
ők maguk voltak. – Jordon belekortyolt az italába, majd
folytatta: – Ehhez képest a teljes arab világ, a maga
nyolcvanmilliónyi lakosával és az ég tudja, hány millió
négyzetkilométernyi területével, képtelen volt gondos-
kodni arról a néhány ezer arabról; hagyták őket megro-
hadni a menekülttáborokban. Közben mindenki azzal jön,
mint Jason Walters is az imént, hogy az izraelieknek
kezdeniük kéne már valamit a palesztin menekültekkel.
Hogy az izraelieknek kell róluk gondoskodniuk, nem az
araboknak.
– Igen, tényleg gondoskodnak a sajátjaikról – mondta
Megrim –, ezt mindenki tudja. De mostanában…
– Mostanában nyitották meg a Jó Kaput a libanoni ha-
tárnál – vágott közbe Burkhardt. – Akiket ott orvosi ellá-
tásban részesítenek, azok nem a sajátjaik. Bárkinek segí-
tenek, aki a kapuhoz fárad, legyen akár mohamedán vagy
keresztény.
– Na, és ehhez mit szól, padre? – gúnyolódott Jordon.
– Csak úgy mészárolják ott a keresztényeket, de az egész
keresztény világban senki nem mozdítja a kisujját sem,
sem a pápa, sem az Egyházak Világtanácsa, se a keresz-
tény országok. Még csak nem is tiltakozik senki. Csak
azok a hülye zsidók. Kifejezetten kínos. Nem csoda, ha
senki nem áll melléjük az ENSZ-ben. Épp erről beszélek.
Mindenki kényelmetlenül érzi magát tőlük, ezért min-
denki ellenük szavaz.
– Az Egyesült Államok sem áll sokkal jobban a nép-
szerűségi listán – jegyezte meg Jason Walters. – Ha job-
ban belegondolunk, minket is utál a fél világ.
– Naná hogy utálnak! – nevetett fel diadalmasan
Jordon. – Pontosan ugyanazért utálnak minket is, amiért
őket. Hasonlítunk rájuk.
 – Marhaság! Minket azért utálnak, mert gazdagok és
erősek vagyunk – jelentette ki Megrim.
– Ugyan már! – vitatkozott Jordon. – Aki erős, attól
félnek. Ettől persze még utálhatják is, de csak addig utál-
ják, amíg van miért félni. A második világháborúban
azért utáltuk a japánokat meg a németeket, mert féltünk
tőlük. Az olaszokat nem utáltuk, mert tőlük nem féltünk.
Amint a háború véget ért, megbékéltünk a japánokkal
meg a németekkel is. Tudni akarjátok, miért utálják Ame-
rikát mostanában? Mire fel ez a nagy „jenkik, menjetek
haza” propaganda? A Marshall-terv a nagy hiba, amit
elkövettünk. Jót akartunk tenni, segíteni akartunk. De
soha nem fordult még elő a történelem folyamán, hogy
egy győztes ország nekiálljon újjáépíteni a leigázott terü-
leteket. Milliókat költöttünk anélkül, hogy bármi érde-
künk fűződött volna hozzá. Azóta utálnak minket, és
utálni is fognak egészen addig, amíg ennek a nagyszabá-
sú morális cselekedetnek az emléke feledésbe nem merül,
vagy legalább el nem halványul.
– Ez az egész zagyvaság, Ellsworth! – jelentette ki
vontatottan Megrim. – Azért utálnak minket, mert ráme-
nősen, tolakodón viselkedünk, ha más országban járunk.
Lehet, hogy a távolság teszi, vagy az, hogy nem ismerjük
a nyelvet, a szokásokat, mindenesetre elbizonytalano-
dunk, és ezt azzal próbáljuk leplezni, hogy… hát… hatá-
rozottan lépünk fel. Mi is ezért nem szeretjük a zsidókat:
mert olyan tolakodók.
– Nem nevezném őket tolakodónak – jegyezte meg
Burkhardt. Most, hogy a beszélgetés elméleti szintre tere-
lődött, már ő is képes volt higgadtan nyilatkozni. – Sze-
rintem csak arról van szó, hogy temperamentumosabbak
nálunk. Az üzlettársam például úgy veti bele magát min-
den projektbe, mintha az egész világ sorsa ezen múlna.
De ugyanez a helyzet akkor is, ha pihenni akar vagy ha
elmegy golfozni. Megállás nélkül szalad végig a golfpá-
lyán. Valahogy mindent túlhajszol, mintha magasabb
fordulaton pörögne. Megfigyeltem, hogy a többiek ugya-
nezt csinálják. Biztosan a génjeikben van. Nem lenne
meglepő, mindazok után, amiken keresztülmentek: pog-
romok meg minden. Azok, akik életben maradtak, speciá-
lis kiválasztódási folyamaton mentek keresztül.
– Tévedsz. Az egész mögött a vallásuk van – jelentet-
te ki Jordon határozottan.
– Nincs is vallásuk – szólt közbe dr. Springhurst most,
hogy a beszélgetés végre az ő érdeklődését is felkeltette.
– Ugyan már, padre, ők találták ki az egészet. Lega-
lábbis ezt a modern változatot – ellenkezett Jordon.
– Valóban. És egy ideig vallásos nép is voltak. Az Úr
akkoriban közel állt hozzájuk, és különböző csodatétele-
ken keresztül bizonyságot is szolgáltatott nekik. De minél
inkább bizonyságot szolgáltatott nekik – csóválta a fejét
szánakozón az öreg –, ők annál jobban eltávolodtak tőle.
Gondolj csak bele! Az Úr szétválasztja nekik a Vörös-
tengert, erre ők mit csinálnak? Aranyborjút. De még ak-
kor is vallásos nép voltak. A nagy változás a mi Urunk,
Jézus születése után kezdődött. Ő előre látta az egészet,
és próbálta megakadályozni. Küldetésének lényege az
volt, hogy megakadályozza az írnokokat és a farizeusokat
abban, hogy az igaz vallásból egyfajta gyakorlatias, etikai
alapokon nyugvó, kultúrtársadalmat hozzanak létre.
Nincs ezeknek Istenük, olyan legalábbis biztosan nin-
csen, akihez megváltásért könyöröghetnének. Az ő Iste-
nük, ha úgy tetszik, természetéből adódóan megismerhe-
tetlen. Láthatatlan. Még csak elképzelni sem lehet. Olyan,
mint az X az algebrában. Így aztán olyan szabályokat és
előírásokat találnak ki maguknak, amilyeneket akarnak.
„Tedd ezt, vagy azt, mert ezt parancsolta az Úr.” Még
csak hinned sem kell. Nem remélik, hogy a mennyor-
szágba jutnak, nem félnek a pokoltól. Nincs más a vallá-
sukban, csak egy illemtankönyv, egy szabálygyűjtemény,
amelyet semmi más nem támaszt alá, mint hogy „az Úr
mondá”. Így persze nem is kell semmit bizonyítaniuk.
Nem kell senkit meggyőzniük róla, hogy ez így helyes,
így jó, így értelmes, vagy így praktikus. Nincs min vitat-
kozni, nincs más út, nincs jobb út, nincs ellenzék. Ez a
törvény, mert Isten ezt írta elő. Mi tagadás, hoztak pár jó
rendelkezést, mint ahogy bármely kormányzótestület hoz
jó döntéseket, de vannak irtó hülye szabályaik is. Akár-
hogy is, ha ez vallás, akkor az amerikai alkotmány meg
Napóleon törvénykönyve is az. Épp ez ellen harcolt a mi
Urunk, Jézus. Ez már nem csak amolyan hétköznapi bűn-
beesés, mint amilyennel Mózesnak kellett szembenéznie,
amikor a nép elfordult Izrael Istenétől, és más isteneket
kezdett imádni. Nem, ez már más: ők a vallás alapvető
eszméjének, ember és Isten kapcsolatának fordítanak
hátat. Ezért nem szeretik őket, Ellsworth. Ők az egyetlen
istentelen nép.
– Ennek alapján akár a te templomodba is járhatná-
nak, Ellsworth – vágott közbe Megrim. – A jó öreg orvos
elmondása szerint mind ateisták.
– Ugyan – dörmögte Ellsworth Jordon, és nagyot le-
gyintett. – Tévedésben van, padre. Nem az a bajunk ve-
lük, hogy istentelenek. Én azt ugyan nem kifogásolnám!
Lehet, hogy valóban feladták a vallásukat egy etikai ala-
pokon nyugvó kultúrtársadalomért. De aztán az nem tet-
szett nekik, ezért fogták magukat és a nyakunkra küldték
Jézust. Ne feledje, Jézus is közülük való. Ránk sózták,
aztán ők maguk meg jól meglógtak. Olyan vallást varrtak
a nyakunkba, aminek senki nem tud eleget tenni: „ha
megütnek, fordítsd oda a másik orcádat is” és a társai. Ők
meg közben szép csendben megalkottak egy másik sza-
bályrendszert, amellyel együtt lehet élni. Azt utáljuk ben-
nük, hogy észrevétlenül belerángattak minket egy olyan
vallás tiszteletébe, amelytől örökké bűntudatunk van.
– De hiszen ez téged úgysem érint – gáncsoskodott
Megrim. – Azt mondod, ateista vagy. Akkor meg mit
törődsz az egésszel?
– Már hogyne törődnék! – vágott vissza Jordon. – Eb-
ben nőttem fel. Ha az ember egyszer belekerül, többé már
soha nem szabadul tőle. Ők azért boldogulnak ilyen jól,
mert tiszta fejjel mennek neki a dolgoknak. Nem a bűn-
tudatuk vezérli őket. Nem nyomasztják őket mindenféle
babonák. Az ő matematikusaiknak, orvosaiknak, fiziku-
saiknak nem kell azon szenvedniük, hogy a vallás szem-
ben áll a tudománnyal. Nem kell agyuk egy részét herme-
tikusan elzárva tartaniuk a többitől, mint nekünk. Hihetet-
len előnyben vannak hozzánk képest. Egyszerűen haté-
konyabbak. És ezért tűnik úgy, hogy magasabb fordulat-
számon pörögnek.
– A tőlük kapott kereszténység olyan követelmények
elé állít minket, amelyeknek csak egy szent tud megfelel-
ni. Néha elgondolkodom, ők vajon hogyan alszanak. Ez
az egész „fordítsd néki a másik orcádat is”, meg „ha a te
szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt”, meg „sze-
ressétek ellenségeiteket”, meghaladja az átlagember ké-
pességeit.
– A zsidók viszont olyan vallást, vagy ha jobban tet-
szik, szabálygyűjteményt alkottak, amellyel a többség
képes együtt élni: segítsük egymást, tiszteljük egymást,
együnk, igyunk, alapítsunk családot, röviden: élvezzük az
életet. És mi lett az egésznek a vége? Az, hogy mi nem
tartjuk be a saját szabályainkat, mert képtelenek vagyunk
rá, az ésszerűtlen, babonás elemek azonban fennmarad-
tak: félünk a pokoltól, és bűntudatunk van, ha agyunk,
pusztán normális működése folytán, megkérdőjelezi az
elfogadhatatlant. A zsidók pedig ragaszkodnak az elveik-
hez, mert minden további nélkül tartani tudják magukat
hozzájuk. Néha még a keresztény előírásoknak is megfe-
lelnek, ha épp úgy kényelmes, ha jót tesz az üzletnek,
vagy ha az tűnik ésszerűnek, mint például ennél a Jó Ka-
punál is. Azt teszik, amit nekünk kéne: szeretik ellensé-
geiket, és feléjük fordítják másik orcájukat.
Jordonnak hirtelen eszébe jutott még valami: – Én
mondom nektek, srácok: ők ma az egyetlen keresztény
nemzet a világon. Na, ehhez mit szól, padre? Az egyház
évszázadok óta próbálja megtéríteni őket, de ők már ma-
guktól megtértek, csak senki nem vette észre.
– Most, hogy bebizonyítottad, hogy a zsidók valójá-
ban keresztények, mit gondolsz Segal tagsági kérelméről?
– érdeklődött vigyorogva Megrim.
– Szó sem lehet róla. Ha rajtam múlik, be nem teszi
ide a lábát az a kis mocsok.
– Ezt nem egészen értem – vallotta be Burkhardt.
– Mit nem lehet ezen érteni? – horkant fel Jordon.
– Egyszer azt mondod, hogy Segal jobb ember nálad,
aztán meg azt, hogy ellene szavazol.
– Mi ezzel a baj? Képzeld csak el, hogy rá vagy in-
dulva egy nőre. Tudod róla, hogy ostoba és kicsinyes, sőt
kifejezetten rosszindulatú. Ettől még nem fogod kevésbé
kívánni. A vágynak, az utálatnak, vagy ha már itt tartunk,
minden érzelemnek megvan a saját logikája – Jordon
sokatmondón nézett fiatalabb társára. – Amíg az ember
fiatal, hajlamos cenzúrázni a saját gondolatait. Mindenfé-
lén jár az esze, de félresöpri azt, amit nem tart megfelelő-
nek. Elhessegeti az ilyen gondolatokat, vagy addig csűri-
csavarja őket, amíg elfogadhatóvá válnak. Fél, hogy fel-
bosszantják a családját, a főnökét, egy fontos vevőt vagy
ügyfelet. De az én koromban, főként ha az embernek
nincs se családja, se főnöke, se fontos ügyfelei, és külö-
nösen ha megsuhintott már a halál angyalának szárnya,
akkor nincs miért aggódni. Akkor az ember bátran szem-
benézhet a gondolataival, még végig is gondolhatja őket,
aztán élheti tovább az életét, ahogy csak tetszik.
– Az sem zavar, ha önellentmondásba keveredsz? –
kíváncsiskodott Burkhardt.
– A legkevésbé sem – felelte Jordon, és széles mo-
solyra húzta a száját. – Úgyhogy bátran kijelenthetem: az
a zsidó jobb ember nálam, mégsem akarom, hogy bete-
gye ide a lábát.
– Tudod, Ellsworth – kezdte Megrim, miközben a
mennyezetet bámulta elgondolkodva –, a feleségem a
minap találkozott a bankban ezzel a fiatal sráccal, aki
nálad lakik, és azt mondta, hogy szerinte ő úgy néz ki,
mint egy zsidó.
Jordon zavartan meredt maga elé.
 – Jézusom, Billyről teljesen megfeledkeztem! Bocs,
srácok, muszáj elrohannom.
Ezzel sietve felállt, és elhagyta a termet.

Jordon sokra tartotta a fegyelmet, de azért nem volt sző-

rösszívű. Billyvel pedig végképp nem akart szigorúan
bánni. A fiú nevelése végül is nem tartozott a hatásköré-
be. A srác bármikor otthagyhatta, és valószínűleg meg is
teszi, ha rosszul érzi magát. Ő viszont szerette volna, ha
Billy megkedveli őt.
Ha sejtette volna, hogy a fiú így megmakacsolja ma-
gát, már eleve be sem zárta volna a szobájába. De Jordon
arra számított, hogy Billy biztosan beadja a derekát még
mielőtt ő elindulna az Agathonba. Amikor látta, hogy
mégsem, akkor már késő volt, akkor már kénytelen volt
beváltani fenyegetését. De úgy tervezte, hogy épp csak
egy italra ugrik be a klubba, fél óránál tovább semmiképp
sem marad. Esze ágában sem volt hosszú beszélgetésbe
bonyolódni, ilyen hosszúra meg végképp nem számított.
Becsapta az ajtót, és várta, hogy meghallja a fiú hang-
ját. De csönd volt. Most már kezdett aggódni. Odament a
fiú szobájának ajtajához, és bekopogott. Fülét az ajtóra
tapasztotta, figyelmesen hallgatódzott. Még mindig sem-
mi. Elfordította a kulcsot, és szélesre tárta az ajtót. A
szobában nem volt senki.
Nem volt nehéz kitalálni, mi történt: a fiú kimászott az
ablakon. Nem volt nagy ügy, a félemeleten volt a szoba.
Az ablakot résnyire nyitva hagyta, nyilván, hogy ha meg-
jön, visszamászhasson. Jordon azért, biztos, ami biztos,
benézett a gardróbba, de megnyugodva látta, hogy Billy
nem vitte magával a ruháit. Először kuncogni kezdett,
aztán a térdét csapkodta, és harsány nevetésben tört ki.
Végül kiment a szobából, és visszazárta az ajtót. Úgy
tűnik, a srác mégsem olyan nyámnyila, mint amilyennek
mutatja magát, és ez tetszett Jordonnak. Elérte, amit
akart, ráadásul minden nyafogás vagy vitatkozás nélkül.
Így egyiküknek sem kellett beadnia a derekát. Jordon
készséggel beismerte, hogy elégedett a végeredménnyel.
Ekkor eszébe jutott valami. Felemelte a kagylót, és
felhívta Lawrence Gore-t.
– Szervusz, Larry. Billy még ott van? – kérdezte.
– Nem, Ellsworth. Épp az imént ment el. De ha aka-
rod, még kiszólhatok neki az ablakon.
– Nem, kösz. Sőt, ha lehet, egyáltalán ne is említsd
neki, hogy kerestem. Holnap benézek hozzád a bankba,
és elmesélem az egészet – mondta kuncogva. – Tényleg,
mikor ért oda? Nyolc körül? Nem semmi!
A srác alig néhány perccel azután mehetett el, hogy ő
bezárta. Jordon vidáman dörzsölgette a kezét. Csodála-
tos!
 12. FEJEZET

Henry Maltzman már kabátban és kalapban még egyszer

gyorsan körbepillantott az irodában, aztán lekapcsolta a
lámpát. Már épp indulni készült, amikor megcsörrent a
telefon. Persze Laura volt az. Mindig sikerült az utolsó
pillanatban elcsípnie.
– Henry, megtennéd, hogy hazafelé megállsz a piac-
nál. Szükségem lenne egypár dologra.
– Bocs, Laura, de még nem megyek haza. Előbb be
kell ugranom a rabbihoz. Fontos.
– Nem lehetne, hogy előbb megveszed azt a néhány
dolgot, és utána…
– Szó se lehet róla. Ha ott ragadok a piacon, akkor mi-
re a rabbihoz érek, neki már indulnia kell az esti imára.
– Akkor miután eljöttél a rabbitól…
– Addigra meg a piac zár be. Vagy bevásárolsz ma-
gad, vagy megoldod a nélkül a pár dolog nélkül.
– De hiszen tudod, hogy vendégeket várunk! Vagy el-
felejtetted?
– Nem, nem felejtettem el. De most nem tudok segíte-
ni. Telefonálj oda a piacra, hátha van házhoz szállítás.
Fél órával később Maltzman már a rabbiék nappalijá-
ban ecsetelte a „nagy fogás” részleteit.
– Gondolom, mondanom sem kell, mit jelentene, ha
egy ilyen ember, mint Ben Segal, belépne tagjaink sorá-
ba.
– Miért, mit jelentene?
– Rengetegen csatlakoznának – vágta rá Maltzman. –
Mindenki szeret olyan szervezethez, klubhoz, szabadkő-
műves-páholyhoz, zsinagógához vagy bármihez tartozni,
amelyiknek ilyen nagyágyú is tagja. Az emberek már
csak ilyenek. Ha ilyen nagyszabású iparmágnásról van
szó, mint ez a Ben Segal, akár még abban is reményked-
hetnek, hogy rájuk is átragad némi szerencse. Vagy úgy
gondolják, nem árt közel lenni a tűzhöz, hátha ők is köt-
hetnek vele valami üzletet, vagy esetleg kaphatnak tőle
néhány tippet a részvényeiket illetően. De a legtöbben
már azzal is megelégszenek, ha felvághatnak vele,
„Mondtam is Ben Segalnak, tudja, a Rohrbough Vállalat
igazgatójának, mert ő is a mi zsinagógánkba jár ám…”
Ilyesmi.
– Valójában több jobb okot is el tudok képzelni, hogy
az ember miért csatlakozzon egy hitközséghez, de nem
ragaszkodom hozzájuk – válaszolta a rabbi kedélyesen.
– Nem is lennénk akkor elegen a minjánhoz – mondta
Maltzman egy vigyorral.
A rabbi visszanevetett.
– Na de akkor ezek szerint már nyilvántartásba is vet-
te?
– Az a baj, hogy van egy kis bökkenő.
– Milyen bökkenő?
– Tudja, Segal szülei nagyon szegények voltak. Volt
egy picike kis boltjuk, Segal is ott segédkezdett minden-
nap iskola után. Amikor tizenhárom éves lett, egyszerűen
nem telt nekik a barmicvóra.
A rabbi elmosolyodott.
– Na és?
– Nem hagyja nyugodni a dolog. Nem érzi magát iga-
zi zsidónak. Úgy tűnik, ő ilyen. Elképesztően becsületes.
Eddig összevissza utazgattak, mert megvett egy céget,
mondjuk, Detroitban, akkor odaköltöztek, de aztán azt
elcserélte egy másik cégre, mondjuk, Dallasban, erre
átköltöztek oda, folyton szállodákban laktak, így aztán
soha nem járt zsinagógába, biztosan nem is lett volna rá
ideje, meg hát soha nem maradt sokáig egy helyen, na
meg persze nem is érezte magát igazán zsidónak, mert
hogy nem volt barmicvója.
– Gondolom, elmagyarázta neki…
– Most viszont más a helyzet – hadarta tovább
Maltzman. – Szeretne letelepedni. A Rohrbough Vállala-
tot nem azért vette meg, hogy továbbadja. Ő maga akarja
irányítani. Még házat is fog építeni itt a környéken, itt fog
élni. Részt akar venni a közösség életében. Én meg gyor-
san megragadtam az alkalmat, és mondtam, hogy járjon
hozzánk a zsinagógába, mire ő előállt ezzel a barmicvo-
dologgal. Már épp el akartam magyarázni neki, hogy ez
nem számít, amikor a felesége mondta, hogy látott a té-
vében egy hetvenéves szivart, akinek nemrégiben volt a
barmicvója Kaliforniában, és hogy miért ne rendezhet-
nénk a férjének valami hasonlót. Abban a pillanatban
beugrott a trükk.
– A trükk?
– Úgy van. Amióta megválasztottak elnöknek, sőt már
azelőtt is, folyton azon járt az eszem, hogy milyen trükkel
lehetne becsábítani az embereket a zsinagógába. Bármit
akar is az ember eladni, mindennek megvan a maga
trükkje. Az én szakmámban például, amikor annak idején
elkezdtem házakat árulni, ilyen volt a csempézett fürdő-
szoba meg az üvegfalú zuhanyfülke. Lehetett egy ház
akármilyen masszív, lehetett akármilyen jó helyen, lehet-
tek akármilyen tágas, napfényes szobák benne, csempe
nélkül a kutyának se kellett. Csak úgy ment el. „Nincs
csempe a fürdőszobában? Felejtsük el.” Egy idő után
persze minden házban kicsempézték a fürdőszobát, úgy-
hogy ki kellett találni valami mást. Akkor jött a csempé-
vel burkolt konyha. Aztán a fából készült konyhaszek-
rény. Aztán a játszószoba. Aztán a bárpulttal felszerelt
pince. Érti már? Így, aztán amikor megválasztottak a
zsinagóga elnökének, és láttam, hogy több tagra volna
szükség, elkezdtem gondolkodni, hogy vajon milyen
trükkel tudnánk becsalogatni az embereket. Annyit tör-
tem a fejem, hogy már-már belefájdult. Erre jön Mrs.
Segal, és előáll nekem ezzel az öreg fazonnal meg az ő
barmicvójával, és hogy a férjének is kellene ilyet rendez-
ni. Azonnal kipattant a szikra. Barmicvót akar? Ám le-
gyen! Szervezünk neki egyet, nem is akármilyet! Hívjuk
meg a város összes zsidóját, akár jár a zsinagógába, akár
nem. „Szeretettel várjuk egy közös imára és Benjamin
Segal barmicvójára.” Ha már lúd, legyen kövér! Elmond-
hatná a szokásos szöveget…
– A mai napon, hogy férfivá értem…?
Maltzman elvigyorodott.
– Naná, miért is ne? Szerintem benne lenne. Aztán én
mint elnök mondanék egy rövid beszédet, és ahogy az a
barmicvókon szokás, átadnék neki egy imakönyvet. Ak-
kor jön maga, megáldja, és maga is elmondja a szokásos
beszédét. Amikor az egésznek vége, tarthatnánk egy nagy
fogadást, hogy mindenkivel megismerkedhessen. Még az
is eszembe jutott, hogy tréfából ajándékozhatnánk neki
néhány töltőtollat…
– Töltőtollat?
– Ja, igen, maga ezt nem tudhatja, de az én gyerekko-
romban majd minden gyerek töltőtollat kapott a
barmicvójára. Nem golyóstollat, hanem töltőtollat, tudja,
amelyiknek olyan arany a hegye, és nekünk kellett meg-
tölteni tintásüvegből. Gondolom, az volt az elképzelés,
hogy úgyis szükségünk lesz rá a gimnáziumban. Néhány
dollár és tizenöt-húsz dollár között volt az ára, szóval
nem is volt rossz ajándék. Istenem, vagy fél tucatot kap-
tam a barmicvómra! Másnap az összeset a mellényzse-
bembe tűztem; úgy néztem ki, mint a portás az Orosz
Szamovárban. Segal kábé velem egyidős lehet, úgyhogy
biztosan bejönne neki a dolog.
– Értem.
– Akkor meg is beszéltük?
– Nem, nem beszéltük meg, Mr. Maltzman. Nem me-
gyek bele ebbe a játékba. Mr. Segal tizenhárom évesen
volt barmicvo-korban, akár tisztában volt ezzel, akár
nem. A felnőtté váláshoz nem kell semmiféle rítus vagy
szertartás. Magától megtörténik. Nem olyan, mint a ke-
resztelő. Nem az a szerepe, hogy bevezesse a fiatalokat a
vallásba vagy a közösségbe. Az a körülmetélés. Ha Mr.
Segal úgy érzi, hogy valamilyen nagyszabású esemény
szükséges ahhoz, hogy visszatérjen atyái vallásához,
akkor már ésszerűbb, ha újra körülmetélteti magát.
– Képtelenség!
A rabbi bólintott.
– Persze hogy az. De abban legalább van némi logika.
A barmicvo ugyanis mindössze annyit jelent, hogy valaki
elért egy bizonyos életkort, és ezáltal feltehetően kellően
éretté vált ahhoz, hogy maga viselje cselekedetei és bűnei
következményeit. Pont ugyanúgy, mint amikor huszo-
negy vagy tizennyolc éves lesz az ember, vagy tudom is
én, most hány évesnek kell lenni, hogy az ember, mond-
juk, aláírhasson egy szerződést. Nem kell születésnapi
buli, nem kell beszédet tartani, nincs semmi ceremónia.
Ha valaki elmúlt huszonegy éves, akkor mehet szavazni.
Kész. A barmicvo sem jelent mást vagy többet, mint
hogy valaki elért egy bizonyos életkort.
– De hiszen felhívják az embert a Tórához.
– Igen, de ez csak annyit jelent, hogy mint felnőtt tel-
jes jogú tagjává vált a közösségnek. Ebben a kiváltságban
közösségünk minden új tagja, de akár a véletlenül beté-
vedő idegen is részesül. Ha észreveszek valaki újat a
reggeli imán, amikor a tóraolvasás van, feltétlenül felkí-
nálom neki a lehetőséget. Maga is tudná, ha néha eljönne
a reggeli minjánba.
– De hiszen az az öreg főszer, ott a Nyugati parton…
– Nem vállalhatok felelősséget azért, ami a Nyugati
parton történik.
– Nem csak a Nyugati parton. A Hadassah Magazin-
ban is láttam egy képet, egy csomó ember, csupa felnőtt
férfi, akik csak azért utaztak Izraelbe, hogy közös
barmicvót tartsanak a Falnál – Maltzman homloka gyön-
gyözni kezdett.
A rabbi a fejét rázta.
 – Nem felelek más rabbik döntéseiért. Én csak azt tu-
dom mondani, amit én gondolok, és én személy szerint
nem értek egyet azzal, hogy megváltoztassuk egyik régi,
nagy becsben álló hagyományunk jelentését. A konfirmá-
cióhoz vagy a bérmáláshoz hasonló ceremóniák idegenek
a mi vallásunktól. Mi minden egyes alkalommal, amikor
végrehajtunk egy parancsolatot, imádkozunk, elmondunk
egy áldást, vagy tanulunk valami újat a vallásunkról,
megerősítjük hitünket és hovatartozásunkat. Régen a
rabbik óva intettek mindenkit attól, hogy feleslegesen
esküdözzenek, hogy feleslegesen szájukra vegyék az
Örökkévaló nevét. Jom kippurkor, a Kol nidré imában
fogadalmaink feloldását kérjük, nem pedig új fogadalmat
teszünk. Természetesen, ha ön úgy dönt, hogy fogadást
rendez Ben Segal tiszteletére a díszteremben, én nem
tehetek semmit, legfeljebb megjegyezhetem, hogy kérdé-
sesnek tartom, helyes és ízléses dolog-e fogadást rendez-
ni egy új tag tiszteletére csak azért, mert az illető történe-
tesen gazdag. Az azonban, hogy mi történik a frigyláda és
a tóratekercsek közvetlen közelében, már igenis az én
hatáskörömbe tartozik, és ehhez én nem járulhatok hozzá.
Maltzman szemei vészesen kidülledtek, arca elvörö-
södött. Olyan hirtelen pattant fel székéről, hogy az felbo-
rult. Egy pillanatig ellenségesen bámult a rabbira, aztán
lehajolt, és felállította a széket. Mire felegyenesedett, úgy
tűnt, lélekjelenlétét is visszanyerte. Még el is mosolyo-
dott.
– Ezt majd még meglátjuk, rabbi! – mondta, majd ki-
viharzott a szobából.
 13. FEJEZET

Mire Henry Maltzman hazaért, a vendégek már mind ott

voltak. Maltzman olyan dühödten rángatta le magáról a
kabátot, hogy Laura, a felesége, mindjárt tudta, hogy
valami nem stimmel.
– Sikerült beszélned a rabbival? – kérdezte.
– Igen, sikerült – válaszolta Maltzman, majd nagy lép-
tekkel besietett a szobába.
– Szép jó estét mindenkinek. Bocsánat a késésért.
Kénytelen voltam felkeresni lelki vezetőnket.
A gúnyos megjegyzésből Laura arra következtetett,
hogy férje nem valami jókedvű, és ez aggodalommal
töltötte el.
– Azt hiszem, most már ehetünk – mondta élénken, és
bevezette a társaságot az ebédlőbe. Mindenkinek szedett
a tálalószekrényen álló levesestálból, és közben lelkesen
buzdította vendégeit. – Lássatok hozzá! A leves addig jó,
amíg tűzforró.
– Sótlan – morogta a férje.
– Kitűnő ez a leves. Igazán kitűnő – lelkendezetett
Mrs. Streitfuss. – Egészen különleges. Mi van benne?
Lencse?
– Disznóbab – válaszolta Laura. – Az a nagy szemű.
Hagyom, hogy szétfőjön; az adja meg az ízét.
– Feltétlenül el kell kérnem a receptet.
– Ilyen egy igazi leves – jelentette ki Allen Glick. –
Te miért nem főzöl soha ilyet? – fordult a feleségéhez.
Miközben Laura leszedte az asztalt, hogy helyet csi-
náljon a második fogásnak, férje, aki egészen eddig hall-
gatott, hátradőlt a székén és így szólt:
– Hallottátok, hogy a Segal-csoport átveszi a
Rohrbough Vállalat vezetését?
– Benne volt a múlt heti újságban – válaszolta Roger
Streitfuss –, bár akkor még csak azt írták, hogy folynak a
tárgyalások.
– Mostanra minden elrendeződött. Maga Ben Segal
fogja vezetni a céget. Már ide is költözött a városba a
feleségével együtt. És, képzeljétek el, csatlakoznak a
hitközséghez!
– Ejha! – kiáltotta Herb Mandell.
– Ilyen menő üzletember, és az első dolga az, hogy
felkeresi a zsinagógát?! – rázta fejét csodálkozva Allen
Glick.
– Hát azért nem egészen – vallotta be Maltzman. –
Igazából nem az a nagyon vallásos fajta, hogy egy percig
sem tud meglenni zsinagóga nélkül. Valójában nem is
tartja magát igazi zsidónak. Persze zsidónak született,
soha nem is tagadta, de a szülei olyan szegények voltak,
hogy nem volt barmicvója. Ezért gondolja, hogy ő nem is
igazi zsidó. Értitek?
– Szerintem nem…
– A Hadassa Magazinban…
– Én úgy tudom…
Maltzman feltartotta a kezét, jelezve, hogy szólni sze-
retne.
– Én is olvastam azt a cikket a Hadassa Magazinban.
Arra a csapat öreg kaliforniai szivarra gondolsz, akik
elutaztak Jeruzsálembe, hogy a Falnál legyen a
barmicvójuk, nem? Én is épp ezt meséltem Segalnak, és
úgy tűnt, hajlik a dologra.
Maltzman körbejártatta tekintetét a szobában, hogy
mindenki rá figyeljen.
– Ekkor jött az ötlet. Tudjátok, milyen régóta mon-
dom, hogy ki kellene találni valami trükköt, amellyel új
tagokat lehetne szerezni. Szerintem él vagy száz olyan
zsidó család a városban, amelynek a tagjai nem járnak le
a zsinagógába. Lehet, hogy nem biztosak benne, hogy
hosszú távon itt maradnak, de az is lehet, hogy csak meg
kéne találni a megfelelő módszert a bevonásukra.
– Lehet, hogy nem akarnak olyan zsinagógába járni,
ahol a nőket alacsonyabb rendűnek tekintik – jegyezte
meg Molly Mandell.
Maltzman bólintott.
– Lehet. Akárhogy is, én mindig azt mondtam, hogy a
zsinagógát is el lehet adni, minden csak a megfelelő tak-
tikán múlik. Most tálcán kínálja magát a lehetőség. Itt
van ez a nagymenő. Ő lesz a Rohrbough vezetője, ahol
sok zsidó is dolgozik. Na mármost, ez a nagymenő furán
érzi magát, hogy nem volt barmicvója. Nem érzi magát
igazi zsidónak. Miközben ezzel a névvel mi más lehetne,
mint zsidó. Márpedig a nevét nem akarja megváltoztatni.
Innen jött a trükk ötlete. Két legyet üthetünk egy csapás-
ra. Miért ne szervezhetnénk neki egy barmicvót? Már-
mint a hitközség, úgy értem. Meghívhatnánk az összes
zsidót, aki csak él és mozog a városban, tekintet nélkül
arra, hogy tagjai-e a hitközségünknek. „Szeretettel várjuk
egy közös imára és Benjamin Segal barmicvójára.” Érti-
tek?
A hallgatóság arcára volt írva, hogy értik és, hogy ők
is remek ötletnek tartják.
– Szóval, felkerestem a rabbit. Ezért is késtem a va-
csoráról.
– Na és?
– Semmi. Hallani sem akar a dologról. Közölte, hogy
ellenkezik a vallásunkkal, és hogy akár tetszik, akár nem,
az embernek tizenhárom évesen van barmicvója, és hogy
ő ebben az egészben nem kíván részt venni.
– Hát…
– Ha jól emlékszem, apám is valami ilyesmit mondott
annak idején.
– Nem értem. Jeruzsálemben csak tudják…
– És a Hadassah Magazinnál is biztosan tudják, mit
csinálnak, nem?
– Úgy tűnik, a mi rabbink jobban tudja – jegyezte meg
Maltzman keserűen. – Azt mondja, ő nem felelős más
rabbik tetteiért. Mellesleg, nem ez az első eset…
– Lehet, hogy kedvesebbnek kéne lenned vele – java-
solta a felesége, aki épp most hozta be a második fogást.
– A korábbi elnökök mindig meghívták az elöljárósági
ülésekre, te nem. Pedig ha ott lenne a tanácskozáson,
akkor talán jobban értené…
Maltzman dühbe gurult.
– Hányszor kell még elmagyaráznom neked, hogy a
mostani tanácskozások már nem olyanok, mint régen.
Mielőtt megváltoztattuk a szabályokat, gyakorlatilag az
jött el, aki csak akart. Volt negyvenöt vezetőségi tag,
plusz az összes régi elnök. Vasárnap délelőttönként volt
az ülés, amikor amúgy is mindenki vagy hozta a gyerekét
a talmud-tórára, vagy jött imádkozni a minjánba. Aki úgy
gondolta, benézett az elnökségi ülésre is. Képtelenség
volt így dolgozni. Tizenöten-húszan jártunk rendszeresen,
de ha javasoltunk valamit, ami valakinek nem tetszett,
akkor az illető egész héten hívogatta a vezetőségi tagokat.
Rá következő héten, amikor szavazásra került a sor, akár
negyvenen is eljöttek, és gyorsan leszavazták a javaslatot.
Most az új szabályzat értelmében mindössze tizenöten
jövünk össze, nem hetente, hanem csak minden második
héten, és nem délelőtt, hanem délután. Most úgy működik
az elöljáróság, mint egy ügyvezető testület. Nem csak
úgy összejövünk, aztán csámcsogunk mindenfélén. Fon-
tos üzleti megbeszéléseket folytatunk. Akinek ott a helye,
az el is jön. Ha valaki két-három egymás utáni alkalom-
mal hiányzik, jogomban áll az illetőt leváltani, és mást
kinevezni a helyére, mint ahogy Herb Mandellt is kine-
veztem, amikor kiderült, hogy Joe Cohen nem tud rend-
szeresen járni. A rabbit hiába hívnám meg, úgysem tudna
rendszeresen eljönni. Hol esküvőre, hol temetésre, hol
különböző gyűlésekre kell mennie vasárnap délutánon-
ként. Márpedig ha nincs ott minden héten, egy csomó
időbe telik, amíg elmagyarázzuk neki, hogy éppen miről
is van szó.
– Szerintem az volt a hiba – szólt közbe Molly
Mandell higgadtan –, hogy életfogytig tartó szerződést
írtunk alá vele.
– Nem írtunk alá vele életfogytig tartó szerződést – vi-
lágosította fel Roger Streitfuss. – Néhány évvel ezelőtt
felajánlottuk neki, de ő visszautasította. Éves szerződése
van. Ő maga akarta így.
– Úgy van. Akkor ment Izraelbe. Lehet, hogy úgy
gondolta, talán visszamegy, és nem akarta hosszú távon
elkötelezni magát.
– És akkor hogy működik az egész? – kérdezte Molly
Mandell érdeklődve. – Minden évben újra átrágjátok a
feltételeket, és írtok egy szerződést?
– Nem. A fizetése szerepel a költségvetésben, úgy-
hogy amikor megszavazzuk az új költségvetést, a titkárnő
küld neki egy levelet, hogy egy évre meghosszabbítottuk
a szerződését. Ennyi.
– És mi történne, ha egyszer azt írnátok neki, hogy
nem hosszabbítottátok meg? Persze, csak elméletileg
kérdezem.
– Hú, nem is tudom. Gondolom… nem, nem tudom,
mit csinálna – válaszolta Maltzman.
– Szerintem lemondana – vélekedett Roger Streitfuss.
– Tudom, hogy voltak már gondjai az elöljárósággal, és
akkor küzdött az állásáért. De akkor nem szavazták le
hivatalosan.
– Igazad lehet – szólalt meg Allen Glick is. – Mi mást
tehetne, mint hogy lemond? Esetleg kérhetné az elöljáró-
kat, hogy gondolják át a dolgot, de ahhoz ő túl büszke.
– Ha tizenöt elnökségi tag van, akkor már nyolc ele-
gendő ahhoz, hogy kiszavazzák – állapította meg
Streitfuss, majd hevesen hozzátette: – Ha arra kerülne
a sor, én biztosan ellene szavaznék.
A többiek értették, miért mondja ezt. Mindnyájan tud-
ták, hogy annak idején Streitfussék felkérték a rabbit,
hogy egy metodista lelkésszel közösen legyen jelen a
lányuk esküvőjén, mivel a lány egy nem zsidóhoz ment
hozzá, és a rabbi erre nem volt hajlandó.
– Én is – csatlakozott Allen Glick. – És te, Herb?
Most már te is tagja vagy az elnökségnek. Te is szavaz-
hatsz.
– Herbbel nem lenne gond – válaszolt Molly még
mielőtt a férje megszólalhatott volna. – Ha el akarjuk
érni, hogy a nőknek ugyanolyan jogaik legyenek az imá-
kon, mint a férfiaknak, és ha modern, a mai kívánalmak-
nak megfelelő zsinagógát szeretnénk, akkor véleményem
szerint meg kell válnunk Small rabbitól, és szereznünk
kell helyette valakit, aki hajlandó együttműködni.
– Akkor három szavazatunk már van – állapította meg
Streitfuss. – Már csak ötöt kell szerezned, Henry.
Maltzman csillogó szemmel dörzsölgette a kezét.
– Igen, lehet, hogy meg tudjuk szervezni.
A vendégek arcán mosoly tűnt fel.
– De óvatosnak kell lennünk. Senkinek egy szót sem,
mert ha az ellenzék megneszeli…
 14. FEJEZET

Stanley Doble, a zsinagóga gondnoka nem volt valami

ideális alkalmazott. Megbízhatatlan volt. Előfordult, hogy
kiszaladt ebédelni, félbehagyott valami munkát, aztán
napokig nem került elő, mert összefutott valakivel, aki
felvetette, hogy mi lenne, ha átruccannának Maine-be
vadászni. Olyan is volt, hogy leitta magát a sárga földig,
bár el kell ismerni, hogy ezt többnyire nem munkaidőben
tette. Másfelől viszont ügyes ezermester volt: jó aszta-
losmunkát végzett, szükség esetén megjavította a vízve-
zetéket, karbantartotta a fűtést és a légkondicionálót, és
még a villanyszereléshez is értett. Bár rendszeres mulasz-
tásaival gyakran sikerült felbosszantania feletteseit, a
zsinagóga vezetősége összességében mégis jó üzletnek
tartotta, hogy viszonylag csekély fizetségért rengeteg
olyan feladatot is ellát, amelyekért amúgy másnak kellett
volna fizetni.
Többnyire piszkos pólóban és olajfoltokkal tarkított
munkásnadrágban járt, arcán kétnapos borostával; pedig
ha megfésülködött, megborotválkozott és rendes ruhát
vett fel, egész elfogadhatóan tudott kinézni. Nem túl ma-
gas, mindazonáltal erőteljes testalkatú férfi volt. Olyan
vadul járt, mintha figyelmeztetni akarná a magasabb fér-
fiakat, hogy nem érdemes ujjat húzni vele. Durva, húsos
arca volt, apró gombszemével félig mindig hunyorított,
mintha épp a napba nézne. Orra egy régi verekedés óta
duzzadt, a végénél kissé görbe volt. Nem számított ugyan
kifejezetten vonzónak, mégis mindenki jóravaló, kedves
teremtésnek tartotta.
Amikor összefutott Martha Petersonnal a belvárosi
boltban, nem a rendes ruháját viselte, ráadásul az arca is
olajos volt, így nem csoda, ha a hölgy visszautasította a
meghívást, amely úgy szólt, hogy „menjünk, igyunk va-
lamit a büfében”. Amikor azonban Doble randevúra hív-
ta, a kisasszony megenyhült, és kijelentette, hogy aznap
este ráér.
Doble elszomorodott.
– De Martha, pénteken este ima van a zsinagógában,
és utána fel kell takarítanom. Én holnap estére gondol-
tam.
Martha úgy érezte, súlyos csorba esne a becsületén, ha
nem ő diktálná a feltételeket, ha nem öntörvényű, szeszé-
lyes primadonna lenne, ezért gőgösen így felelt:
– Sajnálom, de a mai az egyetlen szabad estém.
Mivel Doble mindig fontosabbnak érezte a jelent,
mint a jövőbeli kötelezettségeit, beleegyezett:
– Jól van, majd kitalálok valamit. Hétre nálad leszek.
– Gyere inkább a munkahelyemre.
– Miért nem jó nálad?
– Nem akarok busszal hazamenni, a kocsimat pedig a
szerelőnél hagytam.
– Jaj, Martha!
– Nem mindegy neked, hogy hol veszel fel?
– Egyszer régen csúnyán hajba kaptam a főnököddel,
az öreg Jordonnal egy munka miatt. Megfogadtam, hogy
többé be nem teszem hozzá a lábam.
– Félsz tőle?
– Már hogy félnék tőle? De ha egyszer megfogad-
tam…
– Ha nem, hát nem. Majd találok mást.
Doble összehúzott szemmel, ravaszul nézett a lányra.
Eszébe jutott, hogy ha már ekkora áldozatot hoz, talán a
viszonzás sem marad el.
– Rendben – határozott végül. – Hétre ott leszek, de
ne kelljen rád várnom. Amint meghallod a csengőt…
– Várni foglak.
 15. FEJEZET

Lawrence Gore kérdőn nézett fel, amikor Molly Mandell

belépett az irodájába.
– Igazán nem szeretném zavarni, de Mr. Jordon…
– Csak nem itt volt? – csapott le Gore. – Ugye nem…
ööö… piszkálta magát?
Molly elpirult.
– Nem, nem volt itt, csak az elszámolás…
Gore felemelte az ujját.
– Ja, tényleg. Ellsworth Jordon negyedéves értesítője.
Mára kell készen lennie. Nem felejtettem el. Beszéltem is
Jordonnal, még reggel – mondta, forgószékében hátra-
dőlve. – Meghívott vacsorára.
– Át akarja nézni magával a kivonatot?
– Gondolom. Meg ideadja a Peter Archer-féle leveses-
tálát.
– Szóval végül mégis hajlandó kölcsönadni a kiállítás-
ra?
– Szerintem, már az elején tudta, hogy oda fogja adni,
csak szeret kötekedni. Ma reggel felhívtam, és megmond-
tam neki, hogy este átviszem a múzeumba az anyagot,
úgyhogy most vagy soha. Azt felelte, hogy akkor odaad-
ja, menjek át érte este. És meghívott vacsorára.
– És hogy fogja elszállítani? – kíváncsiskodott Molly.
– Kocsival.
– Egyedül?
– Persze. Miért ne?
– Mert nagyon értékes, nem?
 – De, értékes, hogyne.
– Akkor nem lenne jobb, ha vinne valakit magával?
Ha esetleg baleset érné…
– Igaza van, mint mindig – elgondolkodott egy pilla-
natra. – Megkérem Billyt. Behívná nekem?
Amikor a fiatalember megjelent, Gore így szólt:
– Ma este viszem át a Peter Archer-féle ezüstkészletet
a bostoni múzeumba. Volna kedved eljátszani a biztonsá-
gi őr szerepét?
– Naná. Szuper! Este átmegyek magához. Hányra jöj-
jek?
– Én jövök hozzátok. Az öreg meghívott vacsorára, és
még a levesestálját is odaadja.
– Tudtam, hogy oda fogja adni. Szólt Marthának,
hogy fényesítse ki.
– Akkor ezt megbeszéltük. Vacsora után átmegyünk
hozzám, és bepakoljuk a cuccot a kocsiba.
Molly délben ismét emlékeztette Gore-t, hogy el kell
készítenie az elszámolást. Gore meg is ígérte, hogy ebéd
után azonnal nekilát, de ebéd közben összefutott néhány
ügyféllel, és csak két óra után ért vissza a bankba. Ami-
kor Molly ismét előhozta a témát, Gore azt felelte:
– Gondolkodtam a dolgon. Ha magammal viszem a
kivonatot, kénytelen leszek minden egyes tételt alaposan
átrágni Jordonnal, és éjfélre sem végzek. Inkább meg-
mondom neki, hogy majd kiküldöm postán.
– De hiszen tudja, milyen szőrszálhasogató! Mindig is
ragaszkodott hozzá, hogy határidőre a kezében legyen az
elszámolás. Márpedig a határidő ma van.
Gore hamiskásan vigyorogva nézett titkárnőjére.
– Ma éjfélkor. De ha öt után kerül a postára, akkor
már szombaton nem kézbesítik, csak hétfőn, tehát a hét-
vége folyamán bármikor feladhatom, mindenképp csak
hétfőn kapja meg.
Molly bizonytalanul nézett rá, azután megkérdezte:
– Tehetek valamit az ügy érdekében?
Gore beharapta alsó ajkát, és elgondolkozva méregette
Mollyt.
– Hát éppenséggel tehetne. Végül is nem bonyolult.
Jöjjön, megmutatom – előhúzta Ellsworth Jordon dosszi-
éját. – Ez itt a vételi oldal, ezek pedig az eladások. Fő-
ként részvényekkel kereskedik, de volt pár ingatlanügyle-
te is. Ezeket kell összegezni…
– A gimnáziumban tanultam valamennyi könyvelést.
– Kitűnő, az pont elegendő is lesz. Az, meg a maga
józan esze. Ezek jönnek az egyik oszlopba, ezek meg a
másikba. Persze tételezni kell őket, de az egész meglehe-
tősen egyértelmű. Vessen egy pillantást a régebbi kivo-
natokra, akkor nem lesz gond. Ha érti a rendszert, gya-
korlatilag csak gépelésről van szó.
Molly távolról sem készült el zárásra, de felajánlotta,
hogy hazaviszi a munkát, és otthon befejezi.
– Igazán nem szívesen kérem magát ilyesmire.
– Nem is ön kért, én ajánlottam.
– Herb nem fog…
– Herb vezeti ma este a férfiegylet imáját a zsinagó-
gában, nekem pedig mindenképpen otthon kéne marad-
nom, hogy vigyázzak az anyjára.
– Akkor az anyja…
– Az anyja mindjárt vacsora után felmegy a szobájá-
ba, és nyolckor már alszik, mint a bunda. Tényleg nem
gond. Legalább nem fogok unatkozni.
– Hát ha tényleg nem bánja… meg fogom hálálni.
 16. FEJEZET

Amikor a bejárati ajtóhoz ért, Maltzman hallotta, hogy

csöng a telefon. Sietve előhalászta a kulcsát, hátha őt
keresik, és valóban: ahogy belépett az ajtón, hallotta,
hogy a felesége így szól:
– Épp most jött meg. Egy pillanat.
Laura egyik kezével letakarta a kagylót, és azt suttog-
ta: – Mr. Segal az.
Maltzman átvette a kagylót.
– Mr. Segal! Üdvözlöm! Hogy van?… Jól… Nem,
még nem. Próbáltam utolérni, de egyelőre nem sikerült…
Igen, persze, megértem… Egy-két napon belül minden-
képpen… Persze, azonnal szólok… Rendben… Rend-
ben… Viszonthallásra.
Visszatette a kagylót, aztán a feleségéhez fordult:
– A miatt a telek miatt hívott, amit meg akar venni a
parton. Ezek a nagy üzletemberek azt hiszik, hogy ha
meg akarnak szerezni valamit, az így megy – csettintett
az ujjával.
– Próbáltad hívni Ellsworth Jordont?
– Nem, de ezt neki nem kell tudnia.
– Félsz, hogy…
– Félek, hogy Jordon nem akar üzletelni velem, ezért
azt fogja mondani, hogy a telek nem eladó. Vagy valami
olyan árat talál ki, amelyet még Ben Segal sem lesz haj-
landó megadni érte.
– Esetleg megkérhetnél valakit, mondjuk, a Dalton
ügynökséget, hogy falazzon neked.
 – Hogy aztán osztozkodni kelljen a jutalékon? Soha!
– Akkor meg mit akarsz csinálni?
– Még nem tudom. Át kell gondolnom a dolgot. Le-
het, hogy felkeresem Larry Gore-t, ő kezeli Jordon va-
gyonának egy részét. Értelmes ember, és biztosan kedvel
engem, hiszen ő ajánlott be Segalnál. Lehet, hogy fel
kéne tárnom előtte a helyzetet, aztán…
– Nem lehet, hogy csak képzelődsz? Úgy csinálsz,
mint a nyuszika a viccben, aki kölcsön akarja kérni a
medve fűnyíróját. Lehet, hogy Jordon nagyon el akarja
adni azt a telket. Legalább megkérdezhetnéd tőle.
Maltzman elgondolkodott, ajkát csücsörítette.
– Lehet, hogy igazad van. Mindjárt fel is hívom azt a
rohadékot. Ideadnád a telefont?
– Miért nem hívod fel inkább holnap?
Maltzman a feleségére bámult.
– Holnap? Szombaton? Miért pont holnap?
– Jobban szoktad érezni magad… tudod, nyugodtabb
vagy, meg…
– Most is épp eléggé nyugodt vagyok! Add ide azt az
átkozott telefont!
 17. FEJEZET

Amikor Billy ajtót nyitott Lawrence Gore-nak, Jordon

kikiabált a nappaliból:
– Elkéstél, Larry!
Egy pillanattal később, amikor Gore felbukkant a
nappaliban, Jordon a kandalló párkányán álló órára muta-
tott.
Gore megnézte saját óráját.
– Biztos vagy benne, Ellsworth? Nálam pont hat óra
van.
– Naná hogy biztos vagyok benne. Ez az óra halálpon-
tos. Mindennap ellenőrzöm, amikor bemondják a rádió-
ban a pontos időt. Öt percet késtél.
– Sajnálom, Ellsworth – mondta Gore, és teátrálisan
levette az óráját, hogy a Jordonéhoz igazítsa.
– Jól van, jól van, ne vesztegessük tovább az időt –
mondta az öreg olyan hangsúllyal, mintha valami nagy
horderejű kérdésben tenne óriási engedményeket. –
Marthának randevúja van ma este, és szeretne korán el-
menni, úgyhogy jobb, ha nem váratjuk tovább.
Karjával integetve betessékelte Gore-t és Billyt az ét-
kezőbe.
Miközben szalvétáját az ölébe tette, Gore megjegyez-
te:
– Ma délelőtt bent járt nálam Albert Megrim. Azt
mondja, ki akarod fúrni a jelöltemet, Ben Segalt, az
Agathonból.
Jordon diadalmasan felkacagott.
 – Úgy is van! És alig fél órája felhívott Henry
Maltzman, hogy ugyanez a Ben Segal meg akarja venni a
Point közelében lévő telkemet.
– Henry Maltzman elárulta neked, hogy ki a megbízó-
ja? Ez nem vall rá.
– Megmondtam, hogy addig nem vagyok hajlandó
tárgyalni vele.
– Végül is, gondolom, rájött, hogy nem akarnád kiját-
szani, nincs veszélyben a jutaléka.
– Jutalékról szó sincs.
– Jó, de…
– Kerek perec visszautasítottam.
Jordon fülig érő szájjal mosolygott.
Gore értetlenül bámult rá.
– Ismered ezt a Segalt?
– Nem. Életemben nem láttam.
– Hát akkor… – Gore belekortyolt az italába. – Ez a
Ben Segal Chicagóból jött. Sikeres üzletember. Átveszi a
Rohrbough Vállalatot, ő lesz az igazgató. Legutóbb, ami-
kor végigmentünk az ingatlanokon, azt mondtad, hogy el
akarod adni azt a telket. Figyelembe véve, hogy milyen
árat kérsz érte, nem tartom valószínűnek, hogy tolonga-
nának a jelentkezők. Ha most elutasítod Ben Segalt, a
közeljövőben ne számíts újabb jelentkezőre.
– Tényleg? Sikeres üzletember, mi? – Jordon dobolni
kezdett az asztalon.
– Igen. Meg is jelent róla egy cikk úgy egy hónappal
ezelőtt az Üzleti hétben. Meghívtam ebédre az
Agathonba. Tetszett neki a hely, ízlett neki az étel. Meg-
kért, hogy javasoljam a tagságát. Ennyi. Egyáltalán nem
érdekelte, hogy mennyi lesz a beugró vagy a tagdíj. Nem
is vitorlázik, nem érdeklik a klub által nyújtott lehetősé-
gek, csak tetszett neki az étterem. Egy ilyen pasas nem
fog veled leállni alkudozni, hogy mennyibe kerül az a
telek, ha egyszer megtetszett neki.
– Hát – vágott egy keserű grimaszt Jordon –, azért
még nem zártam le végérvényesen a témát. Ez a
Maltzman valószínűleg azt hiszi, hogy túl kényelmes
vagyok, vagy hogy nem szívesen beszélek pénzről tele-
fonon, mert azt kérdezte, hogy megbeszélhetnénk-e sze-
mélyesen a dolgot. Ma este fél kilencre jön hozzám.
– Akkor jó – jelentette ki Gore megkönnyebbülten.
– Megmondtam neki – folytatta az öreg –, hogy tu-
dom, hogy ő a hitközség elnöke, és hogy péntek este fél
kilenckor kezdődik a zsinagógában az ima, ki van írva az
ajtóra, és hogy kíváncsi voltam melyik ér neki többet: a
jutaléka vagy a vallása.
Az öreg hátravetette a fejét, és szemérmetlenül röhö-
gött.
Billy bizonytalanul nézte az öreget, mint aki nem tud-
ja eldönteni, tréfál-e vagy sem. Gore úgy tett, mintha
remekül szórakozna.
– Erre mit szólt? – kérdezte Gore.
– Azt, hogy ha eljön, az csak azért lesz, hogy golyót
röpítsen a fejembe.
– Ezt jól megcsináltad! – mosolygott önelégülten
Gore. – Most aztán várhatsz, míg valaki legalább feleany-
nyit kínál érte, mint amennyit ez a Segal megadott volna.
– Gondolod? – Jordon letette a kanalát, és a farzsebé-
ből előhúzta a pénztárcáját. Kivett egy egydollárost, és
letette a tányérja mellé. – Fogadunk, hogy Maltzman itt
lesz fél kilenckor?
– Fogadjunk.
– Akkor lássuk a pénzt!
– Azt akarod, hogy… – Gore is előhúzott egy egydol-
lárost a zsebéből, és az asztalra tette.
– Így már rendben. Billyre bízzuk, hogy őrizze a tétet;
az ő vállán is nyugodjon valami felelősség.
Martha bejött, hogy összeszedje a levesestányérokat.
Megvárta, amíg az öreg, tányérját megdöntve, sietősen
kikanalazta az utolsó csepp levest is.
– Ugye nem akar sürgetni minket, Martha? – kérdezte
tőle Jordon.
– Úgy láttam, hogy befejezték.
 – Nem, csak félbehagytam, hogy lebonyolítsak egy
üzletet. Na, jól van. Készen vagyok. Ez a mai randi ezek
szerint fontos?
– Csak egy sima randi – válaszolta Martha, és kiment,
hogy feltálalja a főételt.
Később, miközben Martha leszedte az asztalt, Jordon
csipkelődve kérdezte:
– Ki a szerencsés fiatalember? Kivel találkozik ma es-
te?
– Semmi köze hozzá – válaszolta a lány mogorván.
Az öreg harsogó nevetésben tört ki.
– Ez aztán a temperamentum! – kiáltotta elismerően. –
Gyerünk, menjünk át a nappaliba. Amíg megisszuk a
kávét, Martha legalább itt is fel tud takarítani.
Néhány perccel később Martha a kávét már utcai ru-
hában szolgálta fel.
– Már megy is? – érdeklődött Jordon.
– Nemsokára. Várom, hogy jelentkezzen.
– Telefonál?
– Nem. Idejön értem. Az én kocsim szerelőnél van.
– Szóval, idejön magáért ez a… Mit mondott, hogy is
hívják?
– Nem mondtam semmit.
– Kedves Martha! Tisztázzunk valamit. Hogy kivel ta-
lálkozik, az a maga dolga. De hogy ki jön az én házamba,
az már az én dolgom.
Jordon hangja elég szigorúan csengett ahhoz, hogy
Martha úgy érezze, nem érdemes tovább vitatkozni egy
ilyen semmiségen.
– Stanley Doble. Ha minden igaz, ismeri.
– Igen, ismerem – közölte az öreg mogorván. – És ezt
nem tűröm!
– Mit nem tűr?
– Hogy betegye ide a lábát.
A lány halványan elmosolyodott.
– Az az érzésem, hogy ő is hasonlóképp vélekedik
magáról. Úgyhogy amint becsönget…
 – Akkor is engedély nélkül lép a birtokomra. Ha talál-
kozni akar vele, akkor szépen sétáljon el a kapuig.
– Maga… – a lány hitetlenkedve bámult az öregre,
végül megfordult, és kisietett a szobából. Alig telt bele
egy perc, máris visszatért, ezúttal kabátban, táskáját az
egyik kezében szorongatva. A másik kezében egy kulcsot
tartott, amelyet hirtelen meglóbált Jordon orra előtt. –
Fogja, itt a lakáskulcsa – mondta. Ezzel kinyitotta mar-
kát, és Jordon ölébe pottyantotta a kulcsot. – Nekem már
nem kell. Nem jövök vissza. Keressen magának másik
lányt.
Odasétált az ajtóhoz, felrántotta, aztán becsapta maga
mögött.
Billy hol Jordonra, hol Gore-ra nézett, mintha meg-
próbálná ellesni, hogyan kell ilyen esetben viselkedni.
Ellsworth Jordon bár nyilvánvalóan megdöbbent, nem
tűnt túl letörtnek. Gore talányosan mosolygott.
– Ezt jól elintézted, Ellsworth – jelentette ki végül
Gore csöndes elégedettséggel. – Nem lehet a végtelensé-
gig szekálni az embereket. Most aztán kereshetsz magad-
nak új házvezetőnőt.
– Ebből is csak az látszik, mennyire nem ismered az
embereket, Larry – válaszolt fölényesen Jordon. – Vissza
fog jönni.
Gore értetlenül, egyszersmind kíváncsian kérdezte:
– Miből gondolod?
Az öreg elmosolyodott:
– Harmincegyedike van, nem igaz? Még nem kapta
meg az e havi fizetését. Talán vár hétfőig vagy keddig,
hátha elküldöm postán. De az is lehet, hogy már holnap
eljön érte. Vagy akár ma este, miután elmentetek. Köl-
csönösen megjegyzéseket fogunk tenni egymásra, jól
összeveszünk, aztán amikor már elült a vihar, mindketten
belátjuk, hogy elhamarkodottan cselekedtünk.
– Micsoda rosszindulatú öreg fráter vagy te, hallod! –
állapította meg Gore szemernyi csodálat nélkül.
Az öreg dölyfösen kihúzta magát, mire Billy úgy érez-
te, nem árt, ha sietve megjegyzi: – Martha hamar dühbe
gurul, de aztán hamar le is csendesedik.
– Na ugye, megmondtam – jelentette ki Jordon. –
Most pedig térjünk a lényegre: lássuk azt a negyedéves
beszámolót…
– Ó, azt nem hoztam magammal – jegyezte meg Gore
könnyedén. – Még nem volt készen, amikor eljöttem.
– Ma kellett volna, hogy megkapjam – tiltakozott
Jordon száraz, színtelen hangon.
– Tévedsz, Ellsworth. Ma kell postára adnunk, ami
ugyebár azt jelenti, hogy éjfélig…
Az öreg ütlegelni kezdte a szék karfáját, arca elvörö-
södött.
– A francba! Beszéltünk róla telefonon! Aztán idehív-
talak vacsorázni. Tudtad, hogy arra számítok, hogy elho-
zod!
Megszólalt a csengő.
Jordon hangulata egy szempillantás alatt megválto-
zott. A férfi elégedetten dörzsölgette a kezét.
– Ez Martha lesz. Eredj, nyiss ajtót neki, Billy. De ha
vele van az a semmirekellő Doble, mondd, hogy látni
sem akarom, és nem vagyok hajlandó beszélni vele.
Billy kinyitotta az ajtót, de csak a magányosan ácsor-
gó Stanley-vel találta magát szembe. A fiatalember látha-
tóan zavarban volt.
– Martha Peterson? – kérdezte.
– De hiszen ő már elment!
– Maga az, Doble? – Jordon felállt a székből, és kisé-
tált az előszobába. Kiabálva förmedt Stanley-re: – Meg-
mondtam, hogy ne merészeld még egyszer betenni a lá-
bad a házamba. Kifelé, vagy hívom a rendőrséget!
– Én csak Martha Petersonért jöttem – makacsolta
meg magát Stanley.
– Martha elment. Már nem dolgozik itt.
– Felmondott, mert Jordon nem akarta, hogy maga
idejöjjön érte – tette hozzá Billy.
– Na de… – Stanley felemelt karral, ökölbe szorított
kézzel furakodott be Billy mellett, mint aki arra készül,
hogy a nyakánál fogva elkapja az öreget.
Gore, aki időközben maga is kijött az előszobába, kö-
zéjük állt. Doble mellkasára tette a kezét, majd halkan így
szólt:
– Ne őrüljön meg, Doble! Ha így folytatja, csak maga
kerül bajba. Martha a kapunál várja.
– Nem láttam.
– Valószínűleg nem vette észre, annyira sietett – pró-
bálta lecsillapítani Gore. – Higgye el, ott kell lennie.
Eredjen, nehogy a végén még tényleg elmenjen.
Stanley hagyta, hogy Gore az ajtóhoz tuszkolja, a kü-
szöbön azonban megállt, és öklét rázva kiabálni kezdett:
– Maga szánalmas, vén barom, Jordon! Ha hazudott,
úgyis visszajövök!
Amikor Gore-nak végre sikerült becsuknia Stanley
mögött az ajtót, megkérdezte:
– Mit vétett neked, hogy ennyire ki vagy rá akadva?
Az öreg csak legyintett.
– Néhány hónappal ezelőtt adtam neki munkát. Szo-
rult a bejárati ajtó, és idehívtam, hogy csináljon vele va-
lamit. Ő leszedte az ajtót és lecsiszolta, de amikor vissza-
tette, még mindig nem működött rendesen. Erre kijelen-
tette, hogy csak felárért hajlandó tovább foglalkozni vele.
– De hiszen most működik.
– Nem, a zár nem. Erősen meg kell rántani, hogy be
tudja zárni az ember.
– Képes voltál emiatt…
– Nem csak emiatt. Hallottad volna, miket vágott a fe-
jemhez! Ha én egyszer valakivel megállapodom valami-
ben, akkor elvárom, hogy az illető állja a szavát, mint
ahogy én is állom az enyémet. Szerinte abban állapod-
tunk meg, hogy lecsiszolja az ajtót, szerintem viszont
abban, hogy megjavítja. A megjavítás számomra azt je-
lenti, hogy az ajtónak tökéletesen kell működnie.
– Mindenesetre még szerencse, hogy épp itt voltam.
Elég rossz hangulatban volt, nem kizárt, hogy behúzott
volna neked egy jó nagyot.
– Elbántam volna vele én – jegyezte meg Billy fölé-
nyesen, mire mindkét férfi elnevette magát.
– Te, Billy? És vajon mit csináltál volna vele? – kér-
dezte Jordon. – Ez a Doble olyan erős, mint a bivaly. Fél
kézzel áthajít téged a válla fölött.
– Nekem viszont van stukkerem – nyúlt Billy az övé-
hez, hogy széles mozdulattal előrántson egy revolvert.
Gore rákiáltott:
– Teszed le azt a vacakot, de rögtön!
– Megőrültél? Ezt meg hol szerezted?
– A bankból van – húzta össze magát szégyenlősen
Billy. – Mr. Gore megkért, hogy játsszam a biztonsági
őrt, amíg átvisszük a múzeumba az ezüstöt.
– Te szerencsétlen balek! Nem kell engem megvéde-
ni! – kiáltott rá Gore, majd Jordonhoz fordult:
– Én csak tréfásan megkérdeztem, hogy lenne-e kedve
elkísérni ma este. Hogy lehet az ilyet félreérteni?!
– Nem tudtad, hogy ha valakinél fegyvert találnak eb-
ben az államban, azért egy év börtön jár, és nincs az az
ember, aki ki tudna hozni! – dühöngött Jordon, majd
megvetően folytatta: – Ahányszor kezdeném azt hinni,
hogy lassan talán benő a fejed lágya, előállsz valami os-
toba mutatvánnyal, csak hogy a vak is lássa: még mindig
éretlen kölyök vagy. Tedd le azt a fegyvert, és takarodj a
szobádba. Rád fogom zárni az ajtót.
– Rohadék! – mondta a fiatalember, de ezzel együtt
letette az asztalra a fegyvert, és nyakát behúzva, szégyen-
lősen beiramodott a szobájába, anélkül, hogy bármelyik
férfira is ránézett volna.
Ellsworth Jordon szépen nyugodtan elfordította a zár-
ból kilógó kulcsot, majd visszaült a fotelba. Gore bizony-
talanul nézett rá, aztán odalépett Billy szobájának ajtajá-
hoz, egy darabig fülelt, majd ő is visszaült a helyére.
– Nem kéne ilyen szigorúnak lenned Billyvel – je-
gyezte meg.
– Ez neked szigorú? Örüljön, hogy nem vettem elő a
nádpálcát!
– Lehet, hogy ennél még az is jobb lett volna. A szo-
bájába küldöd, mint egy gyereket, ráadásul úgy, hogy én
is itt vagyok. Pedig nem is vagy az apja.
Az öreg hallgatott. Egy halvány mosoly tűnt fel a szá-
ja sarkában. Gore észrevette, és bár tisztában volt vele,
hogy vad ötlet, mégis megkérdezte:
– Vagy mégis? Billy a fiad?
Jordon hátrahajtotta a fejét a fotel párnájára, és le-
hunyta a szemét.
– Hát ezért akartad, hogy a bankban dolgozzon? Hogy
megtanuljon bánni a pénzzel?
– Kezdesz idegesíteni – motyogta az öreg, de továbbra
sem nyitotta ki a szemét. – Eredj. A tál ott van egy do-
bozban az ajtó mellett. Fogd és vidd. A napnak ezt az
időszakát a transzcendentális meditációnak szoktam szen-
telni.
– És Billyvel mi lesz? Csak nem akarod a szobájában
tartani?
Jordon csukott szemmel mosolygott, és nem válaszolt.
Gore felállt és elbizonytalanodva nézte vendéglátója
immáron békés arcát. Jordon lassan, egyenletesen léleg-
zett, ajkai alig észrevehetően mozogtak, miközben a
mantráját mondta. Gore végül kezébe vette a csomagot.
 18. FEJEZET

Lawrence Gore figyelmesen végiggurult kocsijával a

kerti ösvényen, hol egyik, hol másik oldalra pillantva.
Ahogy elért a főútra, hazament saját külvárosi házába,
hogy magához vegye a Peter Archer-féle ezüstkészlet
többi darabját.
Nyolckor már az autópályán haladt Boston felé. Veze-
tés közben az este történései jártak a fejében. Most már
szinte biztos volt benne, hogy Billy Jordon fia. Azon
gondolkodott, vajon Billy tudja-e, és azért ilyen enge-
delmes. Megpróbálta felidézni, milyen volt ő maga Billy
korában. Eltűrte volna, hogy a szüleinek egy barátja fe-
gyelmezze őt? Vagy fogta volna magát, összepakol, és
hazamegy? Lehet, hogy Billynek nincs hová mennie?
Meghaltak a szülei? Vagy tartoznak Jordonnak, és ezért
Billy lelkére kötötték, hogy még véletlenül se sértse meg
semmivel? Kényszeredetten elmosolyodott, amikor eszé-
be jutott, hogy ő maga is elég sok mindent hajlandó el-
tűrni Jordontól. Az persze üzleti érdek.
Észrevett egy benzinkutat, és úgy döntött, inkább
megáll, ki tudja, lesz-e még másik, amelyik ilyenkor
nyitva van. Kikerülte a kutakat, leállt az autóval, és be-
ment az épületbe. Elővett egy egydollárost, és megkér-
dezte a kutastól:
– Fel tudná ezt váltani nekem? Telefonálni szeretnék.
– Rossz a telefon. Már vagy ezerszer megcsináltattuk,
de zárás után, amikor már nincs itt senki, jönnek a suhan-
cok, és felfeszítik, hogy megszerezzék belőle az aprót.
Bár azt is el tudom képzelni, hogy nem is a pénzért csi-
nálják, csak vandalizmusból.
– Nem tudja, van itt a közelben valahol másik telefon-
fülke? Még az alagút előtt?
– Itt, az irodában. Használja nyugodtan.
Előrement, hogy mutassa Gore-nak az utat, aztán ki-
nyitotta a pénztárgépet, és felváltotta az egydollárost.
Gore tárcsázott, aztán fütyörészve várta, hogy a túlol-
dalon felvegyék a kagylót.
– Molly? – szólt bele végül a telefonba. – Itt
Lawrence Gore. Hogy halad az elszámolással?
– Már vagy százszor ellenőriztem, de valami nem
stimmel. Nem jön ki az egyenleg. De azért legépeltem.
– Biztos, hogy a B-vel jelölt tételek szerepelnek az
egyik oszlopban és a K jelűek a másikban?
– Biztos. Mondom, vagy százszor ellenőriztem.
– Akkor valamit biztos elrontottam.
– Ha gondolja, megkérhetem Herbet, hogy fussa át…
– Nem, azt ne tegye – vágott közbe Gore. – Tudja,
hogy a banki iratok szigorúan bizalmasak.
– Én csak arra gondoltam… de persze akkor nem. Ha-
ragudott Mr. Jordon, amiért nem vitte magával az elszá-
molást?
– Mi az hogy! Kis híján gutaütést kapott. Csak azért
nem nyelt le keresztben, mert megmondtam neki, hogy
éjfélkor jár le a határidő. Eredetileg úgy terveztem, hogy
miután végeztem a múzeumban, beugrom magához, és
átviszem neki. De már látom, hogy ez nem fog menni,
mert a múzeumban minden egyes darabot az én jelenlé-
temben kívánnak leltárba venni, ami azért eltart egy ide-
ig.
Gore hangján érezni lehetett, hogy aggódik.
– Én szívesen elviszem neki, akár most rögtön, csak
az a baj, hogy nem stimmel az egyenleg.
– Ő biztosan azonnal kiszúrja, hogy hol a hiba. Aztán
ha találkozunk, nem győz majd gúnyolódni velem, de…
Nem, ezt nem tehetem magával. Egyedül menne oda, ő
meg…
– Azt hiszi, félek tőle?
Gore elmosolyodott a női egyenjogúsítási mozgalom
híveire oly jellemző, tipikusan női válasz hallatán. Felné-
zett a faliórára.
– Hát, ha biztos benne, hogy nem jelent gondot, és ha
megtenné…
– Egyáltalán nem jelent gondot. Örülök, ha segíthetek.
– Maga egy angyal.
– A bank miatt teszem – közölte Molly szigorúan.
– Tudom, persze.
 19. FEJEZET

A telefon csörgése felébresztette az öreg Mrs. Mandellt.

Nem mintha igazából aludt volna, csökönyösen ragasz-
kodott hozzá, hogy soha nem aludt igazából, mindig épp
csak szunyókált. A csörgés ráadásul félbeszakította egy
álmát, pontosabban nem is az álmát, hiszen aki nem al-
szik, nem is álmodhat. Csak képzelgett, ahogy szunyóká-
lás közben szokott. Bár a részletek tekintetében akadt
némi eltérés, a képzelgések fő témája mindig változatlan
maradt: Milyen lenne, ha a Csaj (így nevezte a menyét)
egyszeriben eltűnne a képből. Előfordult, hogy az álmok
magát a távozás módját jelenítették meg: halálos baleset,
fulladás, ez utóbbi lehetőség szerint olyan körülmények
között, amelyek lehetővé teszik Herbnek, hogy tanúbi-
zonyságot tegyen emberfeletti bátorságáról, megpróbálva
megmenteni a Csajt, de sajnos sikertelenül. Herb persze
le lenne sújtva, de ezáltal csak közelebb kerülne anyjá-
hoz. Idővel túltenné magát a veszteségen, de a tragédia
emléke azért eléggé élénken élne benne ahhoz, hogy töb-
bé eszébe se jusson megházasodni.
Ezen a ponton a kettesben töltött édes élet képei szok-
tak felvillanni. Reggelinél ülnek (biztos volt benne, hogy
meg tudná oldani), és a fia meghatottan kiált fel: „Anya!
Ez elképesztő! Ilyen jó kávét senki más nem tud csinálni,
mennyei! És ez a zabkása! Valami hallatlan! Hogy csiná-
lod, hogy ennyire sima és krémes?” Aztán amikor mun-
kába indul, kisfiús, cuppanós puszit nyom anyja homlo-
kára, majd így szól: „Most már pihenj egy kicsit, drágám.
Az edényeket majd én elmosogatom, ha hazajöttem.”
Vacsorára mindig fia kedvenc ételeit készítené, azokat a
tartalmas, fűszeres dolgokat, amelyeket Herb mindig is
annyira szeretett; vacsora után pedig kettesben néznék a
tévét, vagy Scrabble-t játszanának, amiért viszont ő ra-
jongott.
Persze nem akarná, hogy a fia úgy érezze, kötelessége
vele töltenie az estéit, ezért olykor felvetné: „Miért nem
látogatod meg a barátaidat, Herbert? Vagy randevúzhat-
nál valakivel. Egy estét kibírok egyedül is.” Erre a fia
természetesen azt felelné: „De Mama, miért mennék el,
ha veled is lehetek?”
Vagy az is lehet, hogy a Csaj már azért nincs velük,
mert Herbert elvált tőle. Rájön, hogy nem hozzávaló,
meg sem érdemli őt, képtelenség vele tovább együtt élni.
Egy újabb kép: Herbert újranősül. Új felesége szürke
teremtés, halványan emlékeztet arra a bögyös lengyel
szolgálólányra, aki egy időben a szolgálatában állt. Majd
minden évben szül egy gyereket, természetesen csupa
fiút, akik egytől egyig Herbertre hasonlítanak. Körülve-
szik a nagyanyjukat, olyan, mintha megelevenedtek volna
Herb különböző életkorokban készült fényképei. Egy-
mást lökdösik és taszigálják, csak hogy a nagymama
rájuk figyeljen. Herbert ott áll mellette, és szelíden odább
hessegeti a lurkókat: „Eredjetek játszani. Hagyjátok pi-
henni a nagymamát.” A gyerekek anyja soha nem jelent
meg ezeken a képeken, ennyi gyerek mellett nincs is rá
ideje, várja a háztartás: főz, mos, takarít…
Idősebb Mandellné hallotta, hogy Molly felveszi a te-
lefont, de azt már nem tudta kivenni, hogy mit mond a
Csaj. Az ágyban fekve próbált elhatározásra jutni: kap-
csolja fel a lámpát, és olvasson egy keveset, próbáljon
meg visszaaludni, vagy keljen fel, menjen le a konyhába,
és igyon egy csésze teát. Még mielőtt sikerült volna el-
döntenie a kérdést, lépteket hallott a lépcsőn, lassú, óva-
tos lépteket, aztán halkan kinyílt a hálószobája ajtaja.
Gyorsan úgy tett, mintha aludna. Az ajtó becsukódott, a
léptek zaja távolodni kezdett. Nem sokkal később felber-
regett egy autó motorja, talán épp az ablaka alatt. Idősebb
Mrs. Mandell értetlenül kászálódott ki ágyából. Az ab-
lakhoz lépett, és óvatosan félrehúzta a függönyt, még épp
időben ahhoz, hogy lássa, amint Molly sportkocsija eltű-
nik a lejárón.
Hová mehet? Csak nem Herberttel történt valami? A
zsinagógából telefonáltak? De mi történhetett volna vele
a zsinagógában?
Az öregasszony felkapcsolta az olvasólámpát, és
megnézte óráját. Fél kilenc múlt. Magára vette köntösét,
és lement az alsó szintre. A nappaliban égett a villany.
Mamusszal a lábán eltotyogott az íróasztalig, és szem-
ügyre vette a Csaj által otthagyott papírokat. Arra gon-
dolt, hogy a Csaj talán csak a postára szaladt el bedobni
egy levelet. De miért ilyenkor? Ma már úgysem viszik el.
Az is kizárt, hogy cigarettáért vagy újságért ment volna
el, hiszen ilyenkor már minden zárva. Egyértelmű, hogy a
telefonhívásnak köze van a Csaj távozásához. Lehet,
hogy felhívta egy barátja, és… Lehet, hogy egy férfi?
Amíg Herbert a zsinagógában van, ő egy férfival hempe-
reg?
Mrs. Mandell ettől a gondolattól úgy érezte, mindjárt
elájul. Jobbnak látta, ha visszatér a szobájába, bevesz
valamit, és akár visszafekszik az ágyba. Minél többet
gondolkodott a dolgon, annál valószínűbbnek tűnt, hogy
a menye megcsalja a fiát. Furcsa, hogy ez eddig soha
nem jutott eszébe, hogy így is véget érhet kettejük házas-
sága. Valószínűleg azért nem, mert még álmában sem
kívánta a fiát nevetségesnek látni. Most mégis kénytelen
volt ezt a lehetőséget is számba venni. Hogyan tovább?
Mit csináljon? Ha Herbert ér előbb haza, akkor persze
magától megoldódik az ügy. Amikor megjön a Csaj, a fia
majd kérdőre vonja. De mi van, ha a Csaj ér vissza
előbb?
Hallotta, hogy befordul egy autó a csendes utcába.
Lelke megtelt reménnyel: hátha a fia az. Elég volt azon-
ban egy pillantást vetnie az órára, máris látta, hogy alig
múlt kilenc óra, ilyen korán Herb még nem érhetett haza
a zsinagógából. Akkor mégiscsak a Csaj lesz az.
A lépcsőkorlátba kapaszkodva felsietett az emeletre,
és bebújt az ágyba. Pár perccel később az autó megállt a
ház előtt, ismét léptek zaja hallatszott a lépcsőről, majd
kinyílt a szobája ajtaja. Megint úgy tett, mintha aludna,
mélyen, hortyogva lélegzett, egészen addig, amíg be nem
csukódott az ajtó, és a léptek távolodni kezdtek.
 20. FEJEZET

A részvételi arány növelésének érdekében Henry

Maltzman azt javasolta a testület tagjainak, hogy tevéke-
nyen támogassák a péntek esti szertartást.
– Mit értesz azon, hogy támogassuk? – kérdezte Ho-
ward Jonas, a testület elnöke.
– Támogassátok. Próbáljátok meg minden lehetséges
módon elérni, hogy többen jöjjenek. Toborozzatok új
tagokat. Díszítsétek fel az emelvényt. Szervezzétek meg
az ima utáni fogadást.
– De hiszen ez a nőegylet dolga.
– Miért ne próbálkozhatnánk meg vele mi is? A ver-
seny biztosan felkorbácsolná a kedélyeket.
– Úgy gondolod, hogy a férfiak töltenék a nőknek a
teát? „Egy vagy két kanállal parancsol, Mrs. Feldman?”
Menj már! Ez a nők dolga.
Maltzman azonban addig ütötte a vasat, míg a végén
beleegyeztek, hogy havonta egy pénteket elvállalnak, a
többi viszont marad a nők dolga. Így aztán ezen a bizo-
nyos estén Herb Mandell, a férfiegylet e célra felállított
bizottságának elnöke fogadta a zsinagóga ajtajában az
érkezőket, Howard Jonasszal az oldalán. Mivel ez volt az
első ilyen alkalom, minden tagnak külön meghívót és
egyben tájékoztatást küldtek az eseményről. Sőt mi több,
átnyálazták a helyi telefonkönyvet is, és írtak mindenki-
nek, akinek zsidó hangzású neve volt. „Mi baj lehet belő-
le, ha tévedtünk, és pár goj is kap meghívót? Maximum
eljönnek, és ökumenikus ima lesz.”
 Mandell komolyan vette a feladatát. Ha éppen nem
jött senki, már szaladt is a díszterembe, hogy ellenőrizze
a fogadás előkészületeit. Közben azon aggódott, hogy a
délután folyamán mintha kissé berekedt volna. A tervek
szerint ugyanis a férfiegylet kvartettje, amelyben ő énekli
a tenor szólamot, a szertartás végén odaáll majd a tóra-
szekrény elé a kántor mellé, és együtt éneklik vele az En
Kelohenu* kezdetű imát. Így aztán valahányszor átment a
díszterembe, mindig útba ejtette a férfimosdót, hogy a
csap fölötti tükörben megvizsgálja, nem piros-e a torka.
A vizsgálat végeztével előhúzott egy kis zacskó sót a
zsebéből, amit még otthonról hozott magával, beleszórt
valamennyit egy papírpohárba, feloldotta langyos vízben,
és néhány másodpercig azzal gargarizált.
Az emelvényen két-két mélyvörös bársonyba burkolt
trónszerű szék állt a frigyláda két oldalán. A két bal oldali
szék a rabbi, illetve a közösség mindenkori elnöke szá-
mára volt fenntartva, míg a két jobb oldaliban többnyire
az alelnök és a kántor foglalt helyet. Negyed kilenckor,
tizenöt perccel a szertartás kezdete előtt még csak három
széken ültek; Henry Maltzman egyelőre még nem érke-
zett meg.
– Hol lehet? – töprengett Howard Jonas. – Már rég itt
kellene lennie.
– Biztosan hamarosan befut – vélekedett Herb
Mandell. – Múlt héten is késett.
– És felment az emelvényre?
– Nem, csak becsusszant az egyik hátsó sorba.
– Nem tetszik ez nekem – jelentette ki Jonas. – Való-
jában eléggé dühös vagyok. Ő találta ki ezt az egészet,
lyukat beszélt a hasunkba. A legkevesebb, amit tehet,
hogy idejön, és megnézi, hogy mennek a dolgok. Bizto-
san közbejött neki valami üzleti ügy. Sosem tagadtam,

*
„Nincs még egy olyan, mint a mi Istenünk” kezdetű héber
himnusz, amelyet a szombati és ünnepi imák végén szoktak
énekelni.
hogy az üzlet mindennél fontosabb, de a közösség elnö-
keként ő mégsem engedheti meg magának, hogy ne tolja
ide a képét. Nem mintha kritizálni akarnám, de akkor is.
– Persze, persze – bólogatott Mandell, majd odább lé-
pett, hogy üdvözöljön néhány új érkezőt:
– Jó estét Mr. Kalb. Örülök, hogy eljött… Nem, bár-
hová ülhet, ahová csak tetszik.
Jonas oldalba bökte:
– Figyelj, Herb. Miben maradtatok Maltzmannal? Ki
fogja majd bejelenteni, hogy a mai estét a férfiegylet
tagjai készítették elő?
– Úgy volt, hogy közvetlenül az istentisztelet kezdete
előtt Maltzman feláll, és megkér, hogy szóljak néhány
szót. Én felmegyek az emelvényre, és elmondom, hogy a
férfiegylet szervezi a mai szertartást, és mindenkit szere-
tettel üdvözlünk.
– Akkor szerintem jobb, ha már most beülsz a rabbi
mellé, Herb, mert ha Henry késik, a rabbi minden további
nélkül el fogja kezdeni a szertartást.
– Nem lesz ebből gond?
– Ugyan már! Én majd tartom itt a frontot.
Herb Mandell szégyenlősen végigsétált a széksorok
között, majd fellépett az emelvényre. A rabbi kérdő pil-
lantást vetett rá, mire ő suttogva magyarázni kezdte:
– Howard mondta, hogy üljek ide, mert Henry
Maltzman még mindig nem érkezett meg.
– Persze, persze – mondta a rabbi, és Mandell felé
nyújtotta kezét, hogy üdvözölje. – Gut sábesz. Hogy van
az édesanyja, Mr. Mandell?
– Jól. Illetve hát úgy, ahogy szokott.
– Tegnap úgy tűnt, hogy egészen jó hangulatban van –
mondta a rabbi.
– Napközben általában nincs gond, inkább az esti
órákban jön elő az asztmája. Olyankor elálmosodik, fá-
radt. Lehet, hogy a gyógyszerek miatt van. Közvetlenül
vacsora után lefekszik az ágyba. Ha átalussza az éjszakát,
akkor jó, de előfordul, hogy felébred az éjszaka közepén,
és azt sem tudja, hol van. Nem kap levegőt, nem találja a
gyógyszerét; elég ijesztő tud lenni.
– Valóban? Pedig amikor én megyek hozzá, mindig
olyan jól szokott kinézni.
– Az eleve napközben van, meg hát várja magát, ké-
szül is nagyon. De éjszakára soha nem merjük egyedül
hagyni. Amúgy, többször akartam már mondani, rabbi,
igazán hálás vagyok, hogy eljár hozzá.
A rabbi elmosolyodott.
– Nincs mit. Rajta van a listámon – mondta, majd a te-
rem végében elhelyezett óra felé bökött. – Akkor kíván
szólni néhány szót, Mr. Mandell?
– Igen, igen. – Bár kívülről határozottnak tűnt, Her-
bert Mandell mégis kissé izgatottan járult az emelvény
előterében álló pulpitushoz. Megvárta, amíg elül a be-
szélgetés moraja, majd belefogott előre megírt és gondo-
san betanult kis beszédébe.
– Mint a bizottság elnöke szeretném üdvözölni önöket
a zsinagóga férfiegyletének tagjai nevében… – Reményét
fejezte ki, hogy mindazok, akik először járnak a zsinagó-
gában, jól fogják érezni magukat, valamint lelkierőt és
megnyugvást nyernek az ima által. Remélte, hogy mos-
tantól szokásukká válik, és minden péntek este eljárnak
majd. Annyira belejött, hogy még egy könnyed tréfát is
megengedett magának, ami pedig nem is szerepelt az
előre megírt szövegben. Hangot adott azon reményének,
hogy hallgatóságának tagjai nem fogják a hímsovinizmus
jeleként értelmezni, hogy a férfiegylet, ellentétben a nő-
egylettel, csak minden negyedik istentisztelet előkészíté-
sét vállalta magára. – Mi sem áll távolabb tőlünk, mint
hogy azt képzeljük, mi egy alkalom alatt el tudjuk végez-
ni mindazt, amit nőtársaink három alkalommal tesznek.
Ellenkezőleg. Mivel még újak vagyunk a szakmában,
szeretnénk, ha lenne rá alkalmunk, hogy tanuljunk tőlük.
– Senki nem nevetett, de páran azért talán elmosolyodtak.
Persze nyilvánvaló is, hogy senki nem fog nekiállni han-
gosan kacarászni a zsinagógában. Amikor Mandell a
beszéde végére ért, bejelentette: – A kántor most elénekli
nekünk a „Mily szépek a te sátraid, óh, Jákob” kezdetű
imát.*
Mivel az emelvényen ült, és így mindenkinek szem
előtt volt, Herbert Mandell kötelességének érezte, hogy
messziről leríjon róla, milyen komolyan érdeklődik az
események iránt. Míg a kántor énekelt, ő ujjával követte a
sorokat, mint aki biztos akar lenni benne, hogy a kántor
nem hagy ki egyetlen szót sem. Ülőhelyéről amúgy hal-
latlan érdekes dolgokat lehetett megfigyelni. Észrevette
például, hogy Mr. Listonnak rángatódzik az arca, Mrs.
Eisner folyamatosan pusmog a mellette ülőkkel, Mrs.
Porush pedig elszenderedett. Mindezen megfigyelések
közben persze továbbra is ügyelt rá, hogy úgy tűnjön,
feszült figyelemmel követi az eseményeket. Később,
amikor a rabbi felállt, hogy megtartsa beszédét, Herbert
koncentrált, hogy rendszeres időközönként biccentsen
egyetértése vagy nagyrabecsülése jeleként.
Amikor a rabbi már a beszéd legvégén tartott, megér-
kezett Henry Maltzman. Bűntudatosan körülnézett, kény-
szeredetten elmosolyodott, majd becsusszant a hátsó sor-
ba. Herb Mandell rosszalló pillantást vetett rá az emel-
vényről. Úgy döntött, Howard Jonasnak igaza volt, a
közösség elnöke nem késhet az istentiszteletről. Főként
nem ennyit! Már negyed tíz volt, pár perc múlva véget ér
a szertartás. Mandell azon kapta magát, hogy Maltzmant
bámulja. Egyszer még találkozott is a tekintetük. Úgy
tűnt, mintha az elnök biccentene, és mosolyogna is. He-
lyeslően? Vagy talán inkább gúnyosan? Herb nem tudta
eldönteni.
Később, a díszteremben a fogadáson többször is ész-
revette Maltzmant a sokaságban. Maltzman még intege-
tett is neki, de nem mutatott semmi igyekezetet arra, hogy

*
„Mily szépek a sátraid, Jákob” kezdetű (Num. 24,5) ima,
zsinagógákban és egyéb imahelyeken ezzel szokás kezdeni az
imádkozást.
a közelébe férkőzzön, és gratuláljon neki, mint ahogy
arra Mandell számított volna. Inkább úgy tűnt, mintha
kerülni akarná.
Herb Mandell ezzel együtt úgy érezte, hogy remekül
sikerült az estéje. Amikor hazaért, e szavakkal üdvözölte
feleségét:
– Kár, hogy nem tudtál eljönni, Molly. Annyira jól
sült el az egész!
– Ó, Herb, nagyon örülök.
– Sajnálom, hogy itthon kellett maradnod anyával.
Lehet, hogy inkább ide kellett volna hívnunk azt a nőt,
akit Mrs. Slotnick ajánlott.
– Ugyan már! Csak kidobtunk volna egy csomó pénzt
az ablakon.
– Igaz. Amúgy nem volt semmi gond?
– Nem, aludt, mint a bunda, nekem meg úgyis be kel-
lett fejeznem azt az elszámolást a banknak.
– És sikerült?
– Aha – felelte Molly, és az asztal felé mutatott.
 21. FEJEZET

Szombat délelőtt Gore beugrott Mollyhoz, mielőtt

Jordonhoz ment volna. Amikor Molly kinyitotta az ajtót,
Gore kíváncsian kérdezte:
– Na, mit szólt? Odaadta neki?
– Nem adtam oda neki – felelte Molly. – Nem talál-
koztam vele. Az egész házban sötét volt, amikor odaér-
tem.
– De hát mikor ért oda?
– Nem sokkal azután, hogy beszéltünk. Fél kilenc kö-
rül.
– Biztosan elment valahová. És mit csinált az elszá-
molással?
– Nem akartam csak úgy bedobni a postaládába, in-
kább hazahoztam. Jobb lett volna, ha otthagyom?
– Nem, dehogy. Most rögtön elviszem neki.
Molly átadott egy barna borítékot, majd várakozón
nézte, amint Gore végiglapozza az oldalakat.
– Igazán szép munka. Nagyon köszönöm.
– Csak nem stimmel az egyenleg.
Gore gyakorlott tekintettel végigfutott a sorokon.
– Itt van, megvan – bökött végül az egyik tételre. – Ez
itt bevétel, nem pedig kiadás. Biztos, hogy K-val, nem
pedig B-vel jelöltem?
Molly előkapta a papírjait.
– Erre gondol? Kijavítsam? Át tudom írni az írógépen.
– Á, nem kell. – Gore előhúzott egy ceruzát, és gyor-
san átjavította. – Megmutatom neki így, legalább látni
fogja, hogy miért nem kapta meg már korábban.
Gore Mollyéktól egyenesen Jordon házához hajtott.
Amikor befordult a kapun, hallotta, hogy valaki dudál,
feltehetően a ház előtt. Ahogy közeledett a házhoz, a
dudaszó is egyre hangosabb lett, és valóban ott állt egy
autó a bejárati ajtó előtt. A kocsiban Martha ült, és dühtől
eltorzult arccal nyomta a dudát. Gore kiszállt a saját ko-
csijából, és odalépett hozzá.
– Mit művel? Mi a gond? Miért csap ekkora lármát?
– Maga az, Mr. Gore? – Martha arca kisimult. Még
egy szégyenlős kis mosolyt is megeresztett. – Tartozik
egyhavi béremmel. Kopogtam az ajtón, csöngettem, de
hiába. A vén tróger biztosan látta, hogy én vagyok az, és
direkt nem nyit ajtót. Kedvem lenne egy gombostűvel
kipeckelni a csengőjét, miként gyerekkoromban csináltuk
farsangkor.
– Talán csak elment itthonról.
– Nem. Nézze meg az ajtót. Nincs bezárva. Ha elment
volna, nem hagyott volna mindent tárva-nyitva. Bárki
bemehet.
Gore az ajtóhoz lépett. Martha kiszállt a kocsiból, és
követte. A férfi rátenyerelt a csengőre. Valóban jól lehe-
tett hallani, ahogy bent csöngött.
– Látja? A csengőnek kutya baja. Még idekint is jól
lehet hallani.
Gore bólintott, majd még egyszer megnyomta a gom-
bot. Egy ideig vártak, aztán Martha megszólalt:
– Lefogadom, hogy csak arra vár, hogy elmenjek.
Gore türelmetlenül megrázta a fejét, aztán hirtelen el-
határozástól vezérelve belökte az ajtót, és belépett a ház-
ba. Martha követte. Beletelt egy kis időbe, mire szemük
megszokta a sötétet a kinti verőfény után. A leeresztett
redőnyök és összehúzott függönyök kevés fényt engedtek
be a szobába. Egy hangosan zümmögő, hatalmas légy
mozgását követve vették csak észre, hogy Ellsworth
Jordon ott hever a fotelban, mintha aludna. Homloka alsó
részén, közvetlenül a két szeme között azonban csúnya
seb tátongott, ahonnan orra mindkét oldalán lefolyt a vér
egészen a szája sarkáig.
Martha felsikoltott. Gore összeszorította a száját, ne-
hogy elhányja magát.
– Megsebesült! – sopánkodott Martha. – Szegény em-
ber megsebesült! Miért nem csinál már valamit?!
– Fogja be! – csattant fel Gore. Anélkül, hogy egy lé-
pést is tett volna, körbepillantott a szobában. Észrevett
egy összetört orvosságos üveget, egy összetört villany-
körtét, és hogy megsérült a Jordon apját ábrázoló olaj-
festmény a falon.
– Ki kell hívnunk a rendőrséget – suttogta rekedten.
– Itt maradok, amíg maga beül az autójába, és lemegy
a sarki telefonfülkéhez.
– Innen is telefonálhatunk, nem? – ellenkezett Martha.
– Ujjlenyomatok – válaszolta Gore tömören. – A tele-
fonon is lehetnek ujjlenyomatok.
Amint Martha kilépett az ajtón, Gore minden erejét
összeszedte, és közelebb lépett a fotelban fekvő alakhoz.
Megérintette a jeges homlokot, majd a kezét beletörölte a
nadrágjába. Hirtelen eszébe jutott Billy, és kiabálni kez-
dett:
– Billy! Billy, itt vagy?
Majd megkönnyebbülten kuncogott, amikor nem jött
válasz.
Kihátrált a szobából, kiment a házból, és behúzta ma-
ga mögött a bejárati ajtót, de csak annyira, hogy nehogy
bezáródjon. Miközben a kocsijához sétált, hogy ott várja
meg a rendőröket, helyzethez képest abszurd gondolat
jutott az eszébe: most már soha nem fog kiderülni, hogy
ki nyerte volna az előző esti fogadást.
 22. FEJEZET

Míg emberei a nappaliban fotóztak, mértek, ujjlenyoma-

tot vettek és a többi ilyenkor szokásos feladatot végezték,
McLure őrmester, az állami nyomozó és egy rendőrségi
gyorsíró a konyhában volt, mivel csak ott találtak írásra
alkalmas asztalt, és Gore-t kérdezték. Lanigan és Eban
Jennings hadnagy pedig az étkezőt foglalta el, és itt állí-
tották fel főhadiszállásukat, innen osztogatták az utasítá-
sokat, és itt hallgatták meg beosztottjaik beszámolóit.
Nem sokkal korábban végeztek a láthatóan kiborult,
könnyeivel küszködő Martha Peterson kihallgatásával,
majd haza is küldték.
– Te elhiszed, hogy ezért volt zárva a fiú szobája? –
kérdezte Jennings. – Úgy értem, el tudod képzelni, hogy
ez a Jordon bezár egy tizennyolc éves fiatalembert a szo-
bájába, mint ahogy egy tanár a sarokba zavar egy kis-
kölyköt?
Lanigan bizonytalanul megrántotta a vállát.
– Miközben tudta, hogy a srác úgyis kimászik az ab-
lakon?
– Elég hülyén hangzik ahhoz, hogy akár igaz is lehes-
sen – állapította meg Lanigan. – Lehet, hogy Gore tud
valamit a dologról. Majd megkérdezzük, ha McLure vé-
gez vele.
– Minden olyan szokatlan ebben az ügyben, Hugh.
– Hogy értve?
– Ez a Jordon elvben milliomos volt, nem?
– Legalábbis mindenki annak tartotta. De lehet, hogy
erről is többet megtudhatunk Gore-tól. Miért, mi van
akkor?
– Szerinted normális esetben így néz ki egy milliomos
lakása?
– Hogy érted?
– Vegyük például ezt az étkezőt. Nem mondom, tisz-
taság van, de ezek a kifakult függönyök, az elnyűtt szé-
kek… És ugyanez a helyzet a többi helyiséggel is.
– Ez van, ha az ember házvezetőnőt tart feleség he-
lyett – vélekedett Lanigan. – Egy feleség nem hagy nyug-
tot a férjének, amíg le nem cseréli a berendezés viselte-
sebb darabjait, a házvezetőnő viszont simán csak tisztán
tartja azt, ami van.
– Igen, de nem csak erről van szó. Itt van ez a hatal-
mas, háromszintes ház, mégis minden az alsó szinten van.
Az emeleti szobákat mintha egyáltalán nem is használták
volna. Ahogy elnézem, a pasas hálószobája eredetileg a
hátsó szalon volt, amely a nappaliból nyílik. És a mellette
lévő kis szobát kapta meg a srác. Olyan, mintha a fűtésen
akart volna spórolni.
– Nem kizárt – mondta Lanigan. – Azt beszélik, na-
gyon óvatosan bánt a pénzével. De az is lehet, hogy a
szívinfarktusa után az orvos azt javasolta, hogy ne na-
gyon szaladgáljon a lépcsőn. És persze maga mellett
akarta tudni a srácot, ha esetleg éjszaka rosszul lenne.
Kíváncsi lennék, hol lehet a srác. Az ágya érintetlen.
– Biztosan elutazott valahova a hétvégére. Nem len-
nék meglepve, ha nem akarná egy ilyen vén fazonnal
tölteni a szabadidejét. De ez a Martha nem a helyi kis-
boltban dolgozott?
– De igen – bólintott Lanigan. – Pénztáros volt.
– Tényleg! – bólintott határozottan Jennings. – Onnan
volt ismerős. Csinos kis nő. Pont ezt a fajtát szeretem,
van mit fogni rajta. Tudnék mit kezdeni vele!
Lanigan megvetően nézett rá.
– Persze. Jól teherbe ejtenéd. Nem is értem, Maude
hogy nem tesz lapátra téged.
 – Figyelj, Hugh, ez nem…
– Celia Johnsont ismerted? Ő is Jordonnak dolgozott.
Pedig előtte kifejezetten jó állása volt. Könyvelő volt a
Vízügyi Hivatalnál. Öt nap egy héten, kilenctől ötig. Fi-
zetett szabadság, betegállomány, nyugdíj meg ami kell.
Mindent feladott, csak azért, hogy Jordonnak dolgozhas-
son. Gladys ismerte. Emlékszem, amikor Gladys elma-
gyarázta, hogy miért. Itt állt Celia harmincnyolc évesen,
és ugyebár ő sem lesz fiatalabb. És talált egy férfit, aki-
nek se kutyája, se macskája…
– Azt hitte, be tudja hálózni? Feleségül akarta magát
vetetni?
– Persze. Miért ne?
– Gondolod, Martha Peterson is ezért szegődött el
hozzá?
– Ő sem lesz fiatalabb.
– Nem. De lehet, hogy egyszerűen csak szívesebben
végez házimunkát, mint ül a pénztárgép előtt egész nap.
– Lehet – látta be Lanigan. – De ha úgy áll a helyzet,
ahogyan én gondolom, akkor Martha azért ragaszkodott
hozzá, hogy Stanley idejöjjön érte, mert féltékennyé akar-
ta tenni Jordont. Fel akarta tüzelni az öreget. Azt akarta,
hogy Jordon lássa, nem ő az egyetlen.
Ez már Jennings fantáziáját is megmozgatta:
– Gondolod, hogy ezért mondott fel? Mert látta, hogy
nem jön be a csel, és arra jutott, hogy így már nincs is
értelme maradni?
– Vagy több volt köztük egyszerű munkakapcsolatnál.
Eban Jennings halványkék szeme megtelt érdeklődés-
sel, ádámcsutkája izgatottan ugrált fel s alá.
– Lehet, hogy később visszajött, hogy leszámoljon a
pasassal. Vagy el sem ment, csak odakint lődörgött, meg-
várta, amíg egyedül marad az öreg…
Dr. Mokely, az orvos szakértő, benézett az ajtón, és
így szólt:
– Végeztem, Hugh.
– Gyere csak, Fred, kerülj beljebb. Mire jutottál?
 – Azonnali halál, természetesen. Nem meglepő, épp a
két szeme között ment be a golyó – felelte Mokely, táská-
ját letette a földre, és elvette a széket, amelyet Jennings
tolt felé a lábával.
– Lehet, hogy besokallt?
– Mármint hogy öngyilkos lett? – az orvos megrázta a
fejét. – Kizárt. Ez nem öngyilkosság.
– Ööö… – Jennings nagyot nyelt – ennek a Jordonnak
rossz volt a szíve.
– Az biztos, hogy nem szívinfarktusban halt meg –
nevetett fel az orvos.
– Honnan tudod? – erősködött Jennings. – A hat lö-
vésből ötöt teljesen összevissza adtak le, nyilván a hato-
dik volt az, amelyik eltalálta.
– Miért pont a hatodik? – kérdezte az orvos.
– Mivel a végzetes lövés pont a homlokán találta el –
magyarázta Lanigan. – A tettes tehát jól láthatta, hogy a
golyó célt ért, és tudhatta, hogy Jordon meghalt. Akkor
meg minek lövöldözött volna tovább? Ha pedig Jordon
nem kapott szívinfarktust, akkor miért nem fogta mene-
külőre a dolgot, vagy miért nem próbált elbújni valahová,
ha egyszer látta, hogy le akarják lőni?
– De hogy kapott volna szívinfarktust? – kérdezte me-
gint az orvos.
– Tételezzük fel, hogy aludt – mondta Jennings. – Az
első lövésre akkor is felébred.
– Gondolom, igen.
– Nem lehet, hogy szívinfarktust kapott, amikor hirte-
len felébredt, és látta, hogy valaki le akarja lőni?
– De, lehet – egyezett bele az orvos. – És?
– Akkor elképzelhető, hogy mire az utolsó golyó elta-
lálta, már halott volt – jelentette Jennings győzedelmesen.
– Szívinfarktus esetén nem áll be azonnal a halál –
közölte az orvos. – Különben is, nem mindegy, hogy attól
halt meg, hogy eltalálták, vagy mert megijedt, amikor
látta, hogy lőnek rá? A gyilkosság attól még gyilkosság
marad.
 – Valószínűleg mindegy – ismerte be Lanigan –, de a
védőügyvédek képesek néha egészen nyakatekert dol-
gokkal előállni. A boncolás során tudod bármelyiket is
egyértelműen bizonyítani?
– Kétlem. Ha hosszú idő telt volna el az első lövés,
amelytől megijedt, és szívinfarktust kapott, valamint az
utolsó lövés között, amelyik eltalálta és megölte, akkor a
vesztett vér mennyiségéből talán lehetne következtetni.
De ahogy elnézem itt a terepet, a gyilkos közvetlenül
egymás után adta le a lövéseket. Mint egy nő, aki becsuk-
ja a szemét és addig húzza a ravaszt, amíg kiürül a tár.
Így csak pár másodperc telhetett el az első és az utolsó
lövés között, ami kevés ahhoz, hogy ennek alapján bármit
is igazolni tudjunk a boncoláskor. Hogy melyik lövés
találta el? – Az orvos vállat vont. – Az is lehet, hogy az
első lövésre felébredt, felegyenesedett a fotelban, de ek-
kor eltalálták a szeme között, mire visszahanyatlott.
– Meg lehet ezt állapítani a golyó behatolásának irá-
nyából? – kérdezte Lanigan.
– Nem hinném – válaszolta az orvos.
– Valamennyire a csont is eltéríti a golyót, ráadásul
fogalmunk sincs, hogy a pasas feküdt vagy ült, amikor a
találat érte.
– Na jó, azért ha valamire sikerül rájönnöd, akkor
szólj. És a gyilkosság időpontjáról tudsz valamit?
– Azt pontosan meg tudom mondani: nyolc óra hu-
szonkilenc perc – felelte a doki, és elmosolyodott.
– Honnan…? – Lanigan a fejére csapott. – Hát persze!
Az óra. És ha az óra nem kapott volna találatot?
Az orvos most még szélesebbre húzta a száját.
– Akkor azt mondanám, hogy fél kilenc.
– Bolondozik itt velünk! – horkant fel Jennings.
Dr. Mokely fintorgott: – A boncolás után átküldöm a
jegyzőkönyvet.
 23. FEJEZET

– De hiszen szombat van! – tiltakozott Miriam.

– Mrs. Small, értse meg, nagyon fontos! – győzködte
Mrs. Mandell. – Egy szemhunyásnyit sem aludtam egész
éjjel. Majd megbolondultam.
– Nem ér rá holnap?
– Nem, egyáltalán nem.
– Most épp a zsinagógában van. A reggeli imán. És…
– Persze, világos – mondta Mrs. Mandell, és kicsit
gunyorosan folytatta: – Nem is úgy gondoltam, hogy
most rögtön szaladjon át a zsinagógába, és rángassa őt ki
az imáról. Csak szerettem volna idejében szólni, hogy
mindenképp jöjjön el hozzám délután. Tudja, nehogy
valami más programot csináljon magának.
– Mrs. Mandell, a rabbi nem szokott magának prog-
ramot csinálni szombaton. Nem dolgozik szombaton.
Csak halaszthatatlanul sürgős ügyekben jár el.
– Hát ez most halaszthatatlanul sürgős.
– Jó, majd ha hazajön, megmondom neki – tette le a
telefont Miriam dühösen és felháborodottan. Azt kívánta,
bárcsak David is bevezette volna már a kezdet kezdetén
azt a szabályt, hogy szombaton egyáltalán fel sem veszik
a telefont, ahogy ezt legtöbb ortodox kollégája tette.
A betegek látogatásának és vigasztalásának kötele-
zettsége minden zsidóra vonatkozott, a hitközség tagjai
mégis a rabbitól várták el, hogy ezt a feladatot ellássa.
Könnyedén belenyugodtak, hogy a rabbié legyen a micve
elvégzéséért járó jutalom. Ez a fajta önzetlenség a rabbit
fölöttébb bosszantotta.
David Small soha nem áltatta magát azzal, hogy élve-
zetet jelentenének számára a lelkészi beteglátogatások.
Úgy érezte, tartózkodó természete miatt nem is igazán
végzi jól ezt a feladatát. Nehezére esett magára erőltetnie
annyi vidámságot, amennyit véleménye szerint az alka-
lom megkövetelt volna, és biztosítani róla a betegeket,
hogy jó színben vannak, amikor valójában egyáltalán
nem ez volt a helyzet. A fájdalmakról és nehézségekről
szóló beszámolókat még együttérzéssel hallgatta, de a
látszólag elkerülhetetlen panaszáradat az érdektelen orvo-
sokról, hanyag nővérekről és figyelmetlen családtagokról
mindig nyugtalansággal és feszültséggel töltötte el.
A Mandelléknál megejtendő szokásos heti látogatás
jelentette számára a legnagyobb próbatételt. Míg a többi
beteg általában ágyban feküdt, pizsamában, vagy esetleg
köntösben, már aki egyáltalán fel tudott ülni, addig Mrs.
Mandell rendre a nappaliban fogadta a rabbit, gondosan
ápolt, halvány levendulaszínűre festett ősz hajjal, csino-
san megfésülködve, felöltözve. Magas, gömbölyded asz-
szony volt, kerek arcán a betegség leghalványabb jele
sem tükröződött. Valahányszor a rabbi megjegyezte,
hogy milyen jól néz ki, ő szomorúan elmosolyodott, és a
fejét rázta.
– Most még csak-csak – mondta ilyenkor –, de látott
volna tegnap este, amikor rohamom volt. Azt hittem,
végem.
De ez a mostani nem a szokásos látogatások egyike
volt, hanem valamiféle halaszthatatlanul sürgős ügy,
ahogy Mrs. Mandell mondta. Amikor azonban úgy tűnt,
hogy ez a látogatás is ugyanúgy fog zajlani, mint az ösz-
szes többi, a rabbi kezdte elveszíteni a türelmét.
– Képzelje, egy szemhunyásnyit nem aludtam az éjjel
– kezdte Mrs. Mandell.
– De hiszen ez nem szokatlan magánál. Van valami
különleges oka is annak, hogy feltétlenül ma kellett talál-
koznunk? Nem várhatott volna a dolog holnapig?
 – Nem. Holnap már Ők is itthon lesznek. Ma vendég-
ségbe mentek, és csak este jönnek haza.
Korábbi látogatásai során a rabbi már megtanulta,
hogy Mrs. Mandell szótárában a fia „az én Herbie-m”-
ként szerepel, a menye „a Csaj”, ketten együtt pedig
„Ők”.
– Akkor halljuk.
– Hogy az elején kezdjem, el kell mondanom, hogy
amikor az én Herbie-m elhatározta, hogy megnősül, én
egy pillanatig sem helyeseltem a dolgot.
A rabbi szája széle megrándult, de azért sikerült ko-
molyan megkérdeznie:
– A házasság intézménye iránt táplált ellenérzéseket,
vagy a választott lány személyével kapcsolatban merült
fel kifogás?
– Úgy gondoltam, hogy nem kell elsietnie a dolgot.
– De hiszen érett férfi. Elmúlt harmincéves.
– Akkor volt harminchat, most harmincnyolc. Ha már
ennyit várt, úgy éreztem, igazán megvárhatná, amíg a
megfelelő lánnyal találkozik. Szerintem a Csaj nem hoz-
zá való – Mrs. Mandell elkeseredetten megrázta a fejét. –
Azt állítja magáról, hogy harmincéves, de szerintem
megvan harminckettő vagy akár harminchárom is. Ilyen
idősen egy nő már nem is számít olyan fiatalnak. Az én
Herbie-m sudár, jóképű férfi. Akár minden ujjára kapha-
tott volna egy lányt…
– De ő épp ezt az egy lányt választotta – vetette ellen
a rabbi.
– Valóban, rabbi? Szerintem inkább fordítva történt!
A Csaj szemelte ki őt magának.
– A végeredmény ugyanaz, nem? – kérdezte a rabbi
mosolyogva. – Hiszen boldogok, nem? És ez a legfonto-
sabb.
– A Csaj biztosan boldog.
– Miért, a fia nem az? – kérdezte a rabbi mosolyogva.
– Hogy lenne már boldog, amikor ez a Csaj… papu-
csot csinált belőle. Csak mert az én Herbie-m ér haza
előbb, már mindjárt elvárja tőle, hogy előkészítse a va-
csorát, megterítse az asztalt. Vacsora után meg magával
rángatja a konyhába, hogy segítsen neki elmosogatni.
Teljesen a markában tartja szegénykémet ez a Csaj. Rá-
adásul az orrom előtt kezd ki vele.
A rabbi szeme tágra nyílt.
– Megcsókolja, meg hozzábújik, mint egy kismacska.
Tisztességes asszony nem csinál ilyet!
– Csak azt jelenti, hogy szereti a fiát, nem?
– Ugyan már, rabbi. Azt jelenti, hogy szereti a férfia-
kat.
– Hová akar kilyukadni, Mrs. Mandell? – kérdezte a
rabbi hidegen.
Mrs. Mandell azonban nem zavartatta magát.
– Tegnap este az én Herbie-mnek a zsinagógában
akadt valami dolga.
– Igen, tudom. Ő volt az egyik szervező, a bizottság
elnöke.
– Na mármost, én nem maradhatok egyedül éjszakára,
mert előfordulhat, hogy…
– Igen, igen, tudom, már mondta…
– Ezért ha úgy alakul, hogy muszáj együtt elmenniük,
akkor az én Herbie-m idehív valakit, hogy vigyázzon rám
– Mrs. Mandell negédesen vigyorgott –, nem bébicsőszt,
hanem anyacsőszt, ahogy az én Herbie-m szokta monda-
ni. – Az öregasszony lehalkította a hangját. – Tegnap este
azonban a Csaj felajánlotta, hogy itthon marad velem.
Azt állította, be kell fejeznie valami munkát a banknak. –
Mrs. Mandell fölényesen elmosolyodott. – Na de maga
szerint, rabbi, mi dolga lehetne egy banki alkalmazottnak
zárás után? És különben is, hogy lehet az, hogy a feleség
nem kíván ott lenni, amikor a férje valami megtisztelte-
tésben részesül? Az én Herbie-m annyira naiv. Bár az
igazat megvallva az elején én sem gondoltam semmi
rosszra. Nyolc körül, mint mindig, felmentem a szobám-
ba, lefeküdtem és elszenderedtem. Soha nem alszom.
– Tudom.
 – Úgy fél órával később, pont, amikor az istentisztelet
kezdődhetett, telefoncsörgésre ébredtem. A Csaj pár per-
cig beszélt, aztán hallottam, hogy jön föl a lépcsőn meg-
nézni, hogy alszom-e. Persze úgy csináltam, mintha. Be-
nézett hozzám, aztán lábujjhegyen lelopakodott a lép-
csőn. Kiment a házból, és hallottam, hogy beindítja a
kocsiját. Kiugrottam az ágyból, és láttam az ablakból,
ahogy a Csaj elmegy. Na ehhez mit szól?
A rabbi tanácstalanul nézett rá.
– Azt akarja mondani, hogy megígérte, hogy itt vigyáz
magára, aztán… Mit szólt a fia, amikor hazaért, és látta,
hogy nincs itthon?
– Addigra már visszaért. Nagyjából fél órát lehetett
távol. Amikor megjött, újra benézett hozzám.
– És maga megint úgy csinált, mintha aludna?
– Hát persze. Az én Herbie-m nem is tud a dologról,
hacsak a Csaj el nem mondta neki, de hát ő biztosan nem
mondta.
– Miért olyan biztos ebben?
– Mert az én Herbie-m irtó dühös lett volna. Tudja,
fennáll a veszélye, hogy…
– Igen, igen, tudom – vágta rá gyorsan a rabbi.
– Akkor most már érti, hogy miért nem tudtam aludni
egész éjjel. Ugye, rabbi? Hogy miért éreztem magam
olyan rémesen egész nap. Vajon hová ment? Kivel talál-
kozott?
– Miből gondolja, hogy találkozott bárkivel is? Lehet,
hogy újságért ugrott el, vagy cigarettáért.
– Fél kilenckor már semmi sincs nyitva. És ne feled-
kezzen meg a telefonról.
– Lehet, hogy a telefonnak semmi köze nem volt ah-
hoz, hogy elment. Az is lehet, hogy egy barátnője volt.
– Hogy vigyen neki át valami süteményreceptet?
Ugyan már! Biztos, hogy egy férfi hívta, a Csaj pedig
elment vele. Mit csináljak, rabbi? Mondja meg, mit csi-
náljak!
A rabbi nagy levegőt vett.
 – Egyszer mesélte, hogy van egy húga az egyik nyu-
gati államban…
– Igen, Arizonában. Mindig azzal nyúz, hogy látogas-
sam meg.
– Szerintem épp ezt kellene tennie. Jót tenne egy kis
levegőváltozás.
– Hagyjam magára az én Herbie-met, amikor a Csaj a
bolondját járatja vele, és megcsalja?
– Mrs. Mandell, nem csalja meg a fiát. Nagyon csúnya
dolog ilyet mondani egy jóravaló férjes asszonyról, külö-
nösen ha az illető az ember menye.
– Maga is csak olyan, mint a többi – jelentette ki
megvetően Mrs. Mandell. – Ha nem magának fáj, akkor
már nem is kell törődni vele. Söpörjük csak szépen a
szőnyeg alá, és tegyünk úgy, mintha meg sem történt
volna… – itt Mrs. Mandell megeresztett egy ravasz, szá-
mító vigyort. – De mit szólna, ha azt mondanám, hogy
bizony maga is érintett.
– Hogy én érintett volnék?
– Igen. Mert a Csaj ki akarja fúrni magát. Na, ehhez
szóljon hozzá! – mondta gonoszkodva. – Hallottam, ami-
kor az elnökkel, Henry Maltzmannal arról beszélt telefo-
non, hogyan tudnának megszabadulni magától. És nem
egyszer hallottam ám, hanem vagy egy tucatszor! Na,
most mondja, hogy mit gondol maga a Csajról! Na, most
szóljon valamit!
– Szerintem el kellene utaznia a húgához Arizonába –
közölte a rabbi elszántan.
 24. FEJEZET

– Megtenné, hogy elmondja nekünk, mi történt tegnap

este? – kérdezte Lanigan szívélyesen, miután Lawrence
Gore helyet foglalt.
– De hiszen épp az imént mondtam el az őrmesternek!
– tiltakozott Gore. – Még egy rendőr is ott volt, aki
gyorsírással leírta az egészet.
– Az a maga hivatalos vallomása volt – szólt Lanigan.
– McLure őrmester az állami nyomozóirodából jött,
megvannak a maguk szabályai. Mi viszont a helyi rend-
őrséget képviseljük, és szeretnénk mi is hallani a történe-
tet, nem csak olvasgatni, amit egy gyorsíró papírra vet.
– Hogy aztán összehasonlíthassa a két vallomást, és
nekiállhasson szekálni, ha valami nem stimmel?
Lanigan elmosolyodott.
– Valahogy úgy.
– Hát jó – egyezett bele Gore fáradtan. – Vacsorára
voltam hivatalos.
– Gyakran járt ide? – kérdezte Jennings.
– Nem. Egyszer voltam csak nála, néhány hónappal
ezelőtt. Csütörtökönként Jordon majdnem mindig az
Agathon Jachtklubban töltötte az estét. Ha arra volt dol-
gom, elvittem kocsival, meg hazahoztam, mert Jordon
nem szeretett vezetni, főként nem sötétben. De ilyenkor
mindig csak megálltam a ház előtt, dudáltam, és ő kijött a
kocsihoz. Tegnap viszont felhívtam, hogy este viszem a
Peter Archer-féle ezüstkészlet összegyűlt darabjait a mú-
zeumba, gondolom, hallottak a kiállításról, úgyhogy ha
szeretné, hogy az ő levesestálját is kiállítsák, ez az utolsó
lehetőség. Erre azt mondta, hogy jöjjek el érte, és meghí-
vott vacsorára.
Gore folytatta a történetet, megállás nélkül beszélt.
Bár elég részletesen beszámolt az este eseményeiről, azt
nem említette, hogy Molly is járt Jordonnal. Egyfelől
azért, mert ő is csak elmondásból értesült róla, másfelől
mert ez már úgyis a gyilkosság után történt, tehát nem
volt jelentősége. Csak akkor kezdtek el kérdéseket fel-
tenni neki, miután ő már befejezte beszámolóját.
– Amikor maga távozott, a fiú még a szobájában volt?
– kérdezte Lanigan.
– Jordon nem engedte ki – válaszolta Gore, és meg-
rándította a vállát. – Mivel mégis kijutott, bizonyára ma-
ga…
– Honnan tudja? – csapott le rá Jennings.
– Amikor ma délelőtt itt jártam, kiabáltam neki, de
nem jött válasz. Bekopogtam hozzá, és hallgatództam…
– Kinyitotta az ajtót?
– Dehogy nyitottam – tiltakozott Gore. – Semmihez
nem akartam nyúlni, nehogy…
Lanigan közbevágott.
– Tehát úgy gondolja, hogy mivel a fiú maga távozott,
ezt bármikor megtehette, akár akkor is, amikor maga még
itt beszélgetett az öreggel.
– Igen – helyeselt Gore.
– Mit tud róla? – kérdezte Lanigan.
– A srácról? – Gore megrázta a fejét, és tehetetlenül
széttárta karját. – Szinte semmit. Jordon azt mondta,
gondjai vannak, és nem akarja, hogy háborgassák. Szó
szerint ezt mondta. De azt nem árulta el, hogy milyen
gondokról van szó. A srác középiskolát végzett, rendben
volt az erkölcsi bizonyítványa, úgyhogy felvettem. Ren-
des gyereknek tűnt, bár mindig is elég zárkózott volt.
Nem tudok róla, hogy bárkivel is barátkozott volna. Jól
végezte a munkáját, kedveltem. A családjáról egyáltalán
nem beszélt. Lehet, hogy Jordon mondta neki, hogy ne
beszéljen róla, én meg nem akartam erőszakoskodni. Bár
annyit egyszer megemlített, hogy az apja valami háború-
ban halt meg. Mivel nem a vietnami háború alatt szüle-
tett, ahhoz ugyanis túl idős, és nem is a koreai alatt, ah-
hoz meg túl fiatal, kérdeztem tőle, hogy milyen háború-
ban. Azt felelte, hogy a szuezi hadjáratban. Az volt az a
hadművelet, amikor Anglia és Franciaország Izrael olda-
lára állt Egyiptommal szemben, szóval lehet, hogy az
apja angol volt vagy francia, de az is lehet, hogy izraeli.
Ismerve Jordon zsidókról alkotott véleményét, úgy érez-
tem, jobb, ha nem feszegetem a témát.
– Miért, hogyan vélekedett Jordon a zsidókról? – kér-
dezte Lanigan.
– Tudják, én bankár vagyok – mondta Gore. – Nekem
egyik ember pénze éppen olyan jó, mint a másiké, ezért
aztán nem is szívesen vitatkozom hitbéli kérdésekről.
Jordonnal sem beszélgettem ilyesmiről sosem. Csak
olyankor került szóba a dolog, ha emiatt meghiúsult egy
üzlet, mint például amikor nem akarta eladni a hitközség-
nek a zsinagóga melletti területet, vagy amikor Henry
Maltzmannak lett volna vevője az egyik telkére. Jordon
csak annyit mondott, hogy nem hajlandó megkönnyíteni
a dolgukat. Ebből gondolom, hogy nem kedvelte őket. –
Gore elmosolyodott. – Ez azért nem tartotta vissza, hogy
megpróbáljon párszor kikezdeni a titkárnőmmel, akiről
pedig tudta, hogy zsidó. A titkárnőm azt mondta rá, hogy
vén kujon.
– Ez az a titkárnő, akit Boston felé menet felhívott? –
tudakozódott Jennings.
– Igen.
– Rendben – mondta Lanigan, és felnézett a jegyzeté-
ből. – Azt hiszem, ezzel megvolnánk. Ja, igen! És mi a
helyzet a fegyverrel?
– Ez a három fegyver egyike, amelyeket a banknak
vettem, a három pénztárosfülkébe – válaszolta Gore.
– Hogyhogy? – kérdezte Jennings. – Azt hittem, ma-
napság a bankok már inkább biztonsági őröket alkalmaz-
nak.
– Úgy is van. De nálunk nincs biztonsági őr, a pénztá-
rosoknak pedig szigorúan meghagytam, hogy ne használ-
ják a fegyvereket.
– Akkor minek vette őket?
– Így jobban biztonságban érzik magukat. Ha nem
muszáj, ne álljanak neki egy bankrablóval viaskodni, de
ha elszabadul a pokol, és a rablók vadul elkezdenek lö-
völdözni…
– Miért nem vitte magával a fegyvert, amikor elment?
– kérdezte Lanigan.
– Mert nincs fegyverviselési engedélyem.
– Hogyhogy? Ilyen mesterlövésznek, aki ráadásul
bankár…
Gore elmosolyodott.
– Épp ezért. Semmi esetre sem szeretnék kísértésbe
esni. Később csak megbánnám. Ha már ki sem váltom az
engedélyt, nem érhet baj. Arra gondoltam, hogy hétfő
reggel felhívom magukat, hogy küldjenek ide valakit a
fegyverért, aki majd visszaviszi a bankba.
– Kár, hogy nem telefonált már tegnap este, amikor
megtudta, hogy a fiatalember elhozta. Lehet, hogy Jordon
még most is élne.
 25. FEJEZET

– Tényleg valami fontos dolog volt? Tényleg halasztha-

tatlan volt? – kérdezte Miriam, amint a rabbi hazaért.
– Csak egy magányos, megkeseredett nő beteges kép-
zelgései – felelte David Small, és megrázta a fejét. Elmo-
solyodott. – Egyebek között azt is állította, hogy a menye
ellenem szervezkedik. Te ismered őt egyáltalán?
– Molly Mandellt? A bankban szoktam látni, amikor
hó elején megyek a fizetésedet felvenni. Meg a nőegylet
gyűlésein is találkozom vele néha. Elég nagy hangadónak
tűnik ott, főként ha a nők jogairól esik szó. Abból a ke-
vésből, amit hallottam, úgy tűnik, nem tartozik a leglel-
kesebb csodálóid közé. – Miriam egy pillanatig hezitált,
majd folytatta: – Állítólag Maltzmanékkal is jóban van-
nak.
– És az baj?
– Önmagában nem baj, csak kicsit fura, mert hogy
Maltzmanék sokkal idősebbek náluk.
– És aztán? Ennek meg mi a jelentősége? – kérdezte a
rabbi.
– Hát Henry Maltzman nem kedvel téged, David. Lá-
tom rajta, ahányszor csak beteszi ide a lábát. Te nem
érzed?
– De, már én is észrevettem. Ahogy te is mondtad,
úgy viselkedik mindig, mint a katonatisztek vagy a csa-
pattisztek szoktak a hadseregnél. Magam is láttam, ami-
kor tábori lelkész voltam. Henry Maltzman továbbra is
egy tengerésztiszt szemével látja a dolgokat. Kénytelen-
kelletlen elismerték, hogy a tábori lelkészek segítenek
fenntartani a rendet, és így van némi hasznunk. De
egyébként a tisztek mindig nehezteltek ránk, amiért nem
adhattak nekünk parancsokat, hiába álltak rangban felet-
tünk. Gondolom, az orvosokat sem szerették jobban. Az
egyik orvos százados mesélte, hogy miután egy ezredest
felszólít, hogy vegye le az ingét, mindig vár néhány per-
cet, hogy ne csak fogcsikorgatást halljon a sztetoszkóp-
ban. Szóval el tudom képzelni, hogy Henry Maltzman
jobban örülne, ha engedelmesebb rabbival lenne dolga.
Még az sem lepne meg, ha tenne is valamit az ügy érde-
kében.
– És te mit szándékozol tenni?
– Semmit – felelte egyszerűen a rabbi. – Mit tehetnék?
– Ezt úgy értsem, hogy feladod? – kérdezte Miriam
dühösen. – Nem Maltzman az első elnök, akivel összetű-
zésbe kerülsz, és eddig mindig harcoltál…
– Ez más.
– Miért lenne már más?
– Most, hogy tizenötre csökkentették a testület tagjai-
nak számát, már csak nyolc szavazatra van szükségük
ahhoz, hogy ne újítsák meg a szerződésemet – magyaráz-
ta a rabbi bánatosan mosolyogva. – Lehet, hogy kiszúr-
tam magammal, amikor nem írtam alá az életre szóló
szerződést. Bár ha aláírtam volna, akkor is simán meg-
szabadulhatnának tőlem, ha megszavaznak valamit, ami-
ről biztosan tudják, hogy nem egyezem bele. Így persze
valamivel könnyebb a dolguk, ezt elismerem.
– És semmit nem akarsz tenni ellene?
– Mi az ördögöt tehetnék? Menjek oda egyenként a
testület tagjaihoz, és kérjem meg őket szépen, hogy ne
rúgjanak ki? Mit gondolsz, milyen helyzetbe hoznám
magam ezzel?
– Akkor mit akarsz tenni? – kérdezte Miriam elkese-
redetten.
A rabbi halványan elmosolyodott.
– Azt hiszem, ez alkalommal kénytelen leszek Istenre
bízni magam, és a legjobbakat remélni.
 26. FEJEZET

– Gyűlölöm az ilyen ügyeket – jelentette ki McLure őr-

mester, az állami nyomozó. – Gyakran hónapokig is el-
húzódnak, aztán a végén lehet, hogy nem jutunk semmi-
re. Vagy rájövünk, hogy ki a gyilkos, ezer százalékig
biztosak vagyunk a dolgunkban, csak nem tudunk annyi
bizonyítékot előásni, hogy az államügyész bíróságra vi-
gye az ügyet.
– Miért, mi a baj ezzel az üggyel? – kérdezte Jennings
védekezőn, mintha a nagyvárosból érkező McLure becs-
mérlően nyilatkozott volna valamely helyi termékről. A
kérdés amúgy is költői volt, Jenningset ugyanis egyálta-
lán nem érdekelte McLure véleménye. Jordon étkezőjé-
ben ültek Lanigennel együtt. Ernyedten bámultak maguk
elé, de valójában mégsem tudtak lazítani az egész napos
hajsza és feszültség után.
– Általában két eset van. Az egyik, hogy hivatásos
bűnözővel állunk szemben. Ilyenkor vagy rájövünk, ho-
gyan tudjuk megcáfolni az illető alibijét, mert alibi min-
dig van, vagy ráveszünk valakit, hogy beszéljen. Néhány
bejáratott madárka segítségével könnyen boldogul az
ember. A másik eset, hogy amatőr elkövetővel van dol-
gunk. Ilyenkor azt kell megtudni, hogy ki az, aki nem
bírta az áldozat képét. Na mármost, a szóban forgó gyil-
kosság áldozata, amennyire meg tudom ítélni, eléggé
kibírhatatlan fickó lehetett. Mindenkivel veszekedett, aki
tegnap este megfordult nála, így bármelyiküknek eszébe
juthatott, hogy eltegye láb alól. És akkor a pasast, aki
korábban felhívta, még nem is említettem. Ráadásul
olyasvalaki is lehetett, akinek a neve eddig szóba sem
került, aki csak úgy beugrott hozzá.
– Ez igaz – hagyta jóvá Lanigan –, de…
– És még valami – folytatta McLure –, a fegyver. Az
is sok mindent el szokott árulni. Vagy megtaláljuk a go-
lyót, és aztán annak segítségével beazonosítjuk a fegy-
vert, és gyakorlatilag nyert ügyünk van. De most a fegy-
ver az asztalon hevert, mindenki orra előtt. Akár ez a
Martha jött vissza, akár a fiúja, akár a telefonáló pasas,
akár az a Billy gyerek, mindenkinek rendelkezésére állt,
hogy úgy mondjam, harcra készen.
– Igen, de a fegyverhasználat jellege attól még árul-
kodó lehet – mondta Jennings. – A doki szerint a gyilkos
úgy lövöldözött, mint egy nő, aki becsukja a szemét, és
addig húzza a ravaszt, amíg kiürül a tár. Nekem ez tet-
szik.
– Persze, de ettől még simán lehetett egy srác is, aki
odavan a fegyverekért, csak éppen semmit nem tud róluk
– ellenkezett McLure. – Vagy akár ez a Stanley…
– Stanley-t kihúzhatjuk – közölte Jennings határozot-
tan. – Rendszeresen jár vadászni Maine-be, és nem jel-
lemző, hogy üres kézzel térne vissza.
– Ha jól értem, nem az a józan életű fickó, úgyhogy
ha előtte feltankolt…
– Mennyi az idő? – kérdezte Lanigan hirtelen.
– Mindjárt hat óra – válaszolta Jennings. – Miért?
Válasz helyett Lanigan a telefon után nyúlt, és tár-
csázni kezdett. Beleszólt a kagylóba:
– Miriam? Itt Hugh Lanigan. David otthon van?
– A zsinagógában van, most van az esti ima.
– Ó, pedig direkt sötétedés után hívtam. Azt hittem,
akkor már lehet.
– Igen, telefonálni lehet. De az esti ima pont ilyenkor
kezdődik. Nagyjából tizenöt-húsz percig tart, utána gya-
log jön haza. Megmondjam neki, hogy hívja vissza, ha
megjön?
 – Lehet, hogy maga is tud segíteni. Volt a tegnap esti
imán a zsinagógában?
– Persze. Minden pénteken elmegyek.
Lanigan jelzett Jenningsnek, hogy vegye fel a másik
kagylót, és írja, amit hall.
– Henry Maltzman ott volt?
– Azt hiszem. Igen, ott volt. Miért?
– És Stanley Doble? Őt látta?
– Nem, de ez nem jelent semmit, mert ha ott volt is,
valószínűleg a díszteremben segédkezett, hogy előkészít-
sék a fogadást. Miért? Valami gond van?
– Nem, csak egyszerű rutinellenőrzés. Köszönöm.
Jennings feljegyezte a dátumot és az időpontot, kitépte
a lapot a jegyzettömbből, és betette az üggyel kapcsolatos
iratokat tartalmazó, egyre duzzadó dossziéba.
– Ha az orvos szakértő megerősíti, hogy fél kilenckor
állt be a halál, akkor Henry Maltzmant kihúzhatjuk –
állapította meg Lanigan. – Jól gondoltam, tényleg a zsi-
nagógában volt tegnap este, és az ima fél kilenckor kez-
dődik. – Kihúzta magát, felegyenesedett a széken, ezzel
is jelezve, hogy a pihenésnek vége, ismét kezdődhet a
munka. – Szedjük össze, hogy mi mindent kell csinál-
nunk. Az első lépés, hogy tisztázzuk a helyzetet: szaba-
duljunk meg a zavaró tényezőktől. Egyelőre tegyük félre
mindazt, ami valószínűtlen, ne vesztegessük feleslegesen
az időt. Maltzmannak és Gore-nak elég jó alibije van.
Gore azt állítja, hogy a kérdéses időpontban megállt egy
benzinkútnál, hogy telefonáljon. Mivel az irodából be-
szélt, a kutas valószínűleg emlékszik rá. Ellenőrizzétek
ennél a Mrs. Mandellnál, hogy tényleg beszélt-e vele.
Talán az időpontra is emlékszik. Ha ez megvan, akkor
Gore-t is kihúzhatjuk a listáról.
– Igen, de lehet, hogy Maltzman járt itt valamivel ko-
rábban, és látott vagy hallott valamit – mondta McLure. –
Én azért szeretném kikérdezni.
– Jó, akkor kérdezd ki, de előre szólok, hogy ő ke-
mény dió lesz. Tengerészkapitány volt…
 – Nem ügy – válaszolt McLure –, láttam már kemény
diót. Én is voltam katona, legalább valamicskét törleszt-
hetek abból, amit sorkatonaként a parancsnokoktól kap-
tam.
Lanigan rákacsintott a hadnagyra, aztán így szólt:
– Jól van, akkor lássuk a többieket. Mindenekelőtt ezt
a Marthát.
Jennings kinyitotta a dossziét, és előkereste a Martha
kihallgatásáról készült jegyzőkönyvet.
– Azt állítja, hogy hét körül ment el, és amint a megál-
lóba ért, jött egy busz. A Midland utcánál szállt le, onnan
kétsaroknyira lakik. Hazasétált. Úgy döntött, otthon ma-
rad, és elkezdett vacsorát készíteni. Stanley fél nyolc
tájban futott be. Azt mondja, nem engedte be. Vacsora
után tévézett, tizenegy óra tájban pedig lefeküdt.
– Hihetően hangzik – vélekedett McLure. – Mit gon-
doltok? Szerintetek előfordulhat, hogy később még visz-
szajött? Van kocsija?
– A kocsija szerelőnél volt, de busszal is visszajöhe-
tett – válaszolta Jennings.
– Esetleg megkérdezhetnénk a buszvezetőket – java-
solta bizonytalanul McLure. – Vagy a szomszédokat…
– Nekem valahogy ez az egész felállás nem tetszik.
Miért volt Martha Jordon házvezetőnője? – vetette közbe
Lanigan. – Martha azelőtt pénztáros volt a helyi boltban,
ami szerintem egész kellemes állás. De ha nem is olyan
kellemes, akkor is legalább ül az ember, nem kell egész
nap talpon lenni, szaladgálni. Heti negyven óra, és gon-
dolom, fizetett szabadságot is kapott. Kereshetett vele,
mondjuk, száz dollárt hetente. Miért hagyta ott azt az
állást, és szegődött el Jordonhoz házvezetőnőnek? Az
öreg igencsak a fogához verte a garast, úgyhogy nem
hinném, hogy többet fizetett Marthának, mint amennyit a
boltban keresett. Martha reggel nyolcra jött, vacsora után
még elmosogatott, úgyhogy valamivel hét után járhatott
haza. Ő főzött, szóval az sem kizárt, hogy heti hét napot
dolgozott, de hatot biztosan. Miért? Vajon kirúgták a
boltból? Vagy ő mondott fel, hogy elszegődhessen
Jordonhoz?
– Vannak nők, akik szívesebben sürgölődnek a ház
körül, mint hogy egy boltban dolgozzanak – vélekedett
Jennings.
– Persze – bólogatott Lanigan. – Mondjuk itt ebédet is
kapott, és többé-kevésbé maga gazdálkodhatott az idejé-
vel. De közben az sem kizárt, hogy Jordon az orránál
fogva vezette: hagyta, hogy azt higgye, idővel esetleg ő
lehet Mrs. Jordon. Az nekem nem tűnik túl hihetőnek,
amit Gore mondott, hogy Jordon azért nézte el
Marthának, hogy hisztizik és csapkod, mert kedvelte, ha
valaki önálló egyéniség. Nekem ez az egész inkább
olyan, mint két szerető civakodása. Lehet, hogy a Stan-
ley-ügy is csak arra volt jó, hogy féltékennyé tegye az
öreget. Lehet, hogy valójában a kulcsot is azért adta visz-
sza, mert rájött, hogy nincs esélye, hogy a játéknak vége.
Otthon átgondolta a dolgot, aztán visszajött, hogy bosszút
álljon. Tudta, hogy Billy elmegy Gore-ral, úgyhogy az
öreg egyedül lesz. Az öreg többnyire élvezte, ha sikerült
valakit kihoznia a sodrából, szóval simán el tudom kép-
zelni, hogy terpeszkedett a fotelban, és csak röhögött a
lányon. A pisztoly ott hevert az asztalon…
– Apám, te rossz szakmát választottál! – jelentette ki
McLure. – Államügyész-helyettesnek kellett volna men-
ned, ezzel simán kiállhatnál a bíróságon az esküdtszék
elé! De tisztában vagy vele, hogy semmi, de semmi bizo-
nyítékunk nincs, amely alátámasztaná az elméletedet?
– Mondjuk a fegyverhasználat jellege erre utal – vé-
dekezett Lanigan. – Ráadásul ő volt az, aki visszajött
kora reggel, és felfedezte a holttestet.
– Ne mondd, hogy te is bedőlsz ennek az özönvíz
előtti szövegnek, hogy a gyilkos mindig visszatér a tett
színhelyére! – gúnyolódott McLure.
– Nem tudom, hogy van-e valami természetfeletti
vonzereje a gyilkosság helyszínének, de azt igenis el
tudom képzelni, hogy ha hirtelen felindulásból lelövök
valakit, aztán fejvesztve elrohanok, akkor később, amikor
már lehiggadtam, vissza akarnék menni, hogy lássam,
nem hagytam-e ott valamit, mondjuk egy elejtett zseb-
kendőt, vagy bármi apróságot, ami árulkodó lehet.
– Hát…
– Gondolj csak bele: a pasas a fotelban ült, amikor le-
lőtték. Ha bárki más jön, nem Martha, akkor nyilván
feláll a fotelból, hogy ajtót nyisson. De ha a csöngetésre
megkérdezte, hogy ki az, és megtudta, hogy Martha, si-
mán mondhatta, hogy csak jöjjön be, nyitva van. Aztán a
fotelból fel sem kelve, vigyorogva hallgathatta a szóára-
datot. Úgyhogy szeretném, Eban, ha mindent megtudnál
erről a nőről. A boltban kéne kezdeni. Gyakran találko-
zott-e Jordonnal, amikor még ott dolgozott? Esetleg
pletykáltak-e róluk? Volt-e bizalmas barátnője? Ugye
érted?
– És mi van ezzel a Stanley nevű pasassal? – kérdezte
McLure. – Ha Gore igazat mond, ő még meg is fenyeget-
te Jordont.
– Őt is elő kell ásnunk valahonnan, persze. Utána…
– Nem kell előásni – szólt közbe Jennings. – Bent van
az őrsön. Egészen más miatt telefonáltam, akkor mond-
ták. A Fairbanks utcában találtak rá. Hullarészegen aludt
a kocsijában. Az egyik lakó értesítette a rendőrséget.
Elmentek érte, bevitték. Most épp az egyik cellában al-
szik, várják, hogy kijózanodjon.
– Jó. Akkor már csak az a Billy nevű srác van hátra.
– Adjunk ki körözést ellene?
– Próbáljuk meg betenni az esti hírekbe, de hangsú-
lyozni kell, hogy nem gyanúsított, csak szeretnénk kikér-
dezni.
Jennings felírt pár szót a füzetébe, aztán kérdőn
Laniganre nézett.
– Még valami?
– Igen. Menjetek haza, és egyetek valami finomat.
Utána találkozunk az őrsön.
 27. FEJEZET

Mivel Small rabbi nem hallgatott rádiót és nem nézett

tévét szombaton, csak a zsinagógában értesült szombat
este a gyilkosságról. Az a nagyjából tucatnyi ember, aki
eljött az istentiszteletre, sokkal kevésbé vette szigorúan a
szombati törvényeket*, mint a rabbi: ők már mindent
tudtak. A többség Julius Rottenberg beszámolóját hallgat-
ta, aki a bűnügyi kérdések amolyan mávenje, vagyis
szakértője volt, merthogy a szomszéd kisvárosban,
Lynnben, épp a bíróság épülete mellett nyitott kávézót, és
így bensőséges kapcsolatot ápolt az államügyésszel („egy
kávét és egy csörögefánkot, sok tejszínnel”), az állam-
ügyész-helyettesekkel, az összes rendőrrel, sőt még a
főbíróval is („egy teát citrommal, de hozzon hozzá külön
egy kis forró vizet, Julius”).
– Egyértelmű, hogy a srác volt – mondta épp Julius,
amikor a rabbi belépett a zsinagógába, ahol már vártak rá,
hogy kezdhessék az imát.
A kövér, kopasz férfi általában szinte megállás nélkül,
lelkesen vigyorgott, de most hirtelen megvetően nézett
arra, aki felvetette, hogy Ellsworth Jordon gyilkosa akár
egy számukra ismeretlen fickó is lehet, mondjuk valaki
Jordon múltjából.
– Ugyan már! – legyintett türelmetlenül. – Ez amo-

*
A zsidó vallás szerint nem szabad szombaton munkát vé-
gezni. A szabályok szigorú értelmezése szerint munkának szá-
mít az elektromos áram használata is, így nem szabad rádiót
hallgatni és tévét nézni sem.
lyan rendőrduma. Így akarnak kibújni a feladat alól. Tuti,
hogy a srác volt az. Lelkesedik a fegyverekért. Ezek a
kölkök mind lelkesednek értük. Nem is csoda, amikor
még a csapból is ezek a lövöldözős, vadnyugati filmek
folynak. Elcsórja a fegyvert a bankból, ahol dolgozik.
Azért, hogy elvegye valakinek a pénztárcáját az utcán?
Vagy hogy kipróbálja az erdőben? Á, nem. Egyszerűen
csak a kezében akarja tartani, ki akarja próbálni, hogy
hogyan tudja előrántani, vagy hogy meg tudja-e pörgetni
az ujja körül, ahogyan a filmekben látja. Az öreg fülön
csípi, elveszi tőle, és a szobájába küldi. Aztán mindenki
hazamegy. Az öregnek ugyanis valami vacsoravendégei
voltak. Az öreg leül a fotelba, hogy szusszanjon egyet.
Tehát ott vannak egyedül, az öreg alszik. A srác előjön a
szobából, tovább játszadozik a fegyverrel, mire az elsül.
Most már mindegy, nincs vesztenivalója, akkor legalább
ürítse már ki az egész tárat. Mire abbahagyja a bohócko-
dást, Ellsworth Jordon halott.
– Jó kis elmélet, Julius, de miért nem ugrott fel
Jordon, hogy megfékezze?
Július fensőbbséges komolysággal bólintott.
– Jó kérdés. Szerintem az öreg annyira megijedt, hogy
meg sem tudott moccanni.
Valaki odaszólt a többieknek az újonnan érkezők kö-
zül:
– Sziasztok! Hallottátok, hogy Stanley-t letartóztat-
ták?
– Stanley-t? A mi Stanley-nket? Miért?
– Nem tudom. Csak hallottam, hogy letartóztatták.
Nem láttátok?
– Már tegnap este sem volt itt. Ha benézel a díszte-
rembe, láthatod, hogy ott van minden a fogadásról: a
piszkos edények az asztalon, meg minden.
– Talán el kéne mosogatnunk, nem?
– Majd a házbizottság megoldja. Az ő dolguk.
A rabbi alig tudott az imára koncentrálni. Még a
szombatot a hét többi napjától elválasztó havdala szertar-
tást is csak úgy eldarálta. Egyfolytában az járt a fejében,
hogy ha Jordon meghalt, és Henry Maltzmannak igaza
volt vele kapcsolatban, akkor most végre megvehetik a
szomszéd telket a zsidó iskola részére.
Egy kicsit szégyellte magát, hogy ilyenek jutnak az
eszébe, meg hogy képtelen az imára koncentrálni, úgy-
hogy az istentisztelet végén nem maradt ott beszélgetni a
minján többi tagjával, hanem azonnal elbúcsúzott, és
hazasietett. Szinte még be sem lépett az ajtón, amikor
megcsörrent a telefon.
– Small rabbi – szólt bele a kagylóba.
A túloldalról rekedtes nevetés hallatszott: – Gondol-
tam, hogy kábé most érhet haza.
– Stanley, maga az?
– Én vagyok. Itt ülök a rendőrségen, de megengedték,
hogy telefonáljak.
– Letartóztatták? De miért? Mivel vádolják?
– Azt hiszem, egy kicsit berúgtam.
– Jól van, megyek, beszélek velük.
 28. FEJEZET

A bejáratnál ülő rendőr őrmester bizonytalanul méregette

a rabbit.
– Hát, nem is tudom, rabbi. Maga nem ügyvéd, ugye?
Úgy értem, nincs jogi végzettsége vagy ilyesmi?
– Nincs…
– Természetesen jogában áll, hogy idehívja az ügy-
védjét, de nem tudom, hogy bárki mást fogadhat-e. Ha
maga lenne a lelkiatyja, akkor még csak-csak, de Stanley
nem zsidó, így csak pap vagy lelkész jöhet szóba, attól
függően, hogy katolikus-e vagy protestáns. Érti, ugye?
Attól, hogy a zsinagógában dolgozik, maga még nem a
lelkiatyja, és mivel nem is ügyvéd… – Az őrmester ide-
gesen beharapta alsó ajkát. – Mondta, hogy telefonálni
akar, de azt hittem, az ügyvédjét hívja, erre kiderül, hogy
nem – méltatlankodott, mintha Stanley visszaélt volna a
bizalmával.
– Tudja, mit? Kérdezze meg Lanigan parancsnokot,
hogy fogadhat-e engem vagy sem – javasolta a rabbi.
– A parancsnok nagyon elfoglalt most, de…
Az őrmester végre elszánta magát: átvágott a szűk elő-
téren, és bekopogott Lanigan szobájának ajtaján. Lanigan
ajtót nyitott, és megpillantotta a rabbit. Az őrmestert fi-
gyelmen kívül hagyva Lanigan mindjárt a rabbihoz for-
dult.
– Jó napot! Hát maga mit keres itt? Hozzám jött? Jöj-
jön, kerüljön beljebb.
A rabbi egy biccentéssel üdvözölte Jennings hadna-
gyot, majd elfoglalta a felkínált széket.
– Stanley hívott. Stanley Doble…
– Ezek szerint magának telefonált? Akar vele beszél-
ni?
A rabbi röviden felnevetett.
– Úgy tűnik, ő akar velem beszélni. Hallom, letartóz-
tatták. Megtudhatom, hogy miért?
Ekkor megszólalt a telefon, Lanigan pedig felvette a
kagylót.
– Rendben, kapcsolja – Lanigan eltakarta a mikrofont,
és odasúgta Jenningsnek: – Egy újabb Billy-hívás.
– Ez már a hetedik – jegyezte meg Jennings.
– Itt Lanigan rendőrparancsnok – szólt bele Lanigan
ismét a kagylóba, miközben maga elé húzott egy jegyzet-
tömböt. – Elismételné a nevét?… Tudná betűzni?… Két
e-vel?… Értem, Mr. Beech… És hol van ez a szálloda?
Honnan telefonál?… North Adamsből?… Igen… Igen…
Értem. És hogy nézett ki? Milyen magas volt például?…
Százhatvan centi? Nem, akit mi keresünk, ennél jóval
magasabb. Inkább száznyolcvan centi körül lehet… Nem,
nem hiszem, hogy az ilyesmit lehetne álcázni, de azért
köszönöm, hogy hívott. Viszonthallásra.
Lanigan letette a telefont, és Jennings felé fordult:
– Egy szállodai recepciós, North Adamsből. Valaki
bejelentkezett nála William Grey néven, de Mr. Beech-
nek az volt a benyomása, hogy az illető egy pillanatig
bizonytalankodott, mielőtt az e-t leírta volna.
– North Adams az állam túlsó végében van. Ha a srác
nem kerül elő záros időn belül, a végén még Texasból
meg Kaliforniából is hívogatni fognak minket – jegyezte
meg Jennings.
– Ha előkerül, akkor is hívogatni fognak – mondta
Lanigan, miközben nagy, húsos kezével végigsimította
széles arcát, mintha csak a feszültség és a fáradtság jeleit
akarta volna eltüntetni róla. A rabbihoz így szólt:
– Kora reggel óta itt vagyunk. Ebédre egy szendvicset
ettem, vacsorára szinte semmit. Gladys nem számított
arra, hogy hazamegyek enni. Ja, és ittam vagy tíz kávét,
papírpohárból. Egy órája mondták be a srácot a hírekben,
azóta heten telefonáltak, hogy látták. Eban, biztos, hogy
csak heten voltak? Valahogy többnek tűnik.
– Számoltam, heten voltak.
– Nem számítva azokat, akik azért telefonáltak, hogy
különböző tanácsokkal és ötletekkel lássanak el minket.
Ennyi sületlenséget még életemben nem hallottam! Az
egyik fazon nem volt hajlandó elárulni a nevét, de abban
biztos volt, hogy ártatlan embert zaklatunk. Hány ilyen
lesz még! És persze ezenfelül jönnek a normális hívások:
a beosztottjaim különféle ügyek miatt, meg további utasí-
tásokért, az államügyész érdeklődik… – Lanigan hirtelen
elmosolyodott. – A fenébe az egésszel! Mit tehetek ma-
gáért, rabbi?
– Stanley miatt jöttem. Emlékszik? Jól sejtem, hogy
valahogy belekeveredett ebbe a gyilkosságba?
– Ja, igen, Stanley. Nos, Jordont fél kilenc tájban lőt-
ték le. Kábé egy órával azelőtt járt nála Stanley, és ve-
szekedtek. Jordon kidobta Stanley-t, ő pedig megfenye-
gette, hogy visszajön.
– Ezért tartóztatták le?
Lanigan elvigyorodott.
– Nem egészen. A srácok az út szélén találták, a ko-
csijában. Hullarészeg volt, úgyhogy behozták, hogy ki-
aludja magát.
– Mostanra csak kialudta magát, nem?
– De ha már itt van, szeretnénk feltenni neki pár kér-
dést.
– Akkor nem lehetne, hogy felteszik neki azt a pár
kérdést, aztán elengedik? Várja a munka.
Lanigan összeszorított szájjal mérlegelte a helyzetet.
– Hát jó.
Felvette a telefont, és megkérte a bejáratnál ülő rend-
őrt, hogy küldje fel Stanley-t.
– De nem szólhat bele a beszélgetésbe.
– Eszembe se jutott – nyugtatta meg a rabbi.
 Halk koppantás hallatszott az ajtón, majd az őrmester
és egy egyenruhás járőr bekísérte az elcsigázott és meg-
gyötört Stanley-t a szobába.
Lanigan kiküldte a rendőröket, aztán így szólt:
– Stanley, szeretném, ha részletesen elmondaná ne-
kem, mi történt azután, hogy tegnap este visszament
Jordonhoz.
– Hogy érti, hogy visszamentem? – kérdezte hevesen
Stanley. – Én ugyan vissza nem mentem! Be nem teszem
a lábamat a hülye házába! Csak nem azt mondta, hogy
visszamentem?
– Jó, akkor mondja el, mit csinált, miután eljött
Jordontól. Nála járt tegnap este, igaz?
– Igaz hát, hogy a fene essen belé! Nem mintha őt sze-
rettem volna látni. Csak Martha Petersonért mentem,
mert vele volt randevúm. De ezek azt állították, hogy
Martha már elment, és hogy a kapunál vár rám. Csak
tudnám, akkor miért nem találkoztam vele odafelé menet
az úton! Ha olyan nagyon arra koncentráltam, nehogy
elvigyem a kaput, neki akkor is észre kellett volna vennie
engem. Utánam kiabált volna, vagy valami. De jó, gon-
doltam, hátha kicsit arrább állt a kapuban, úgyhogy visz-
szamentem. Persze nem volt ott. Nem tudtam eldönteni,
hogy ott bent akartak becsapni, vagy Martha gondolta
meg magát, és már nem is akar velem találkozni.
– Ezután mit csinált? – kérdezte Jennings.
– Megittam pár sört.
– Hátha közben rájön a megoldásra? – gúnyolódott
Jennings.
– Pontosan. És eszembe jutott, hogy lehet, hogy
Martha már azelőtt hazament, mielőtt én megérkeztem
volna. Ezért átmentem hozzá, és tényleg otthon találtam –
Stanley diadalmasan nézett hallgatóságára.
– Mi történt ezután? – kérdezte Lanigan.
– Se beengedni nem akart, se eljönni nem akart velem.
Csak az ajtón keresztül beszéltünk. Résnyire nyitotta ki,
be volt láncolva. Csak annyit mondott, hogy miattam
veszítette el az állását. Gondoltam is, lehet, hogy vissza
kéne menni Jordonhoz, és tisztázni vele az ügyet.
– Hány óra lehetett ekkor? – kérdezte Lanigan, csak
úgy mellékesen.
– Nyolc, fél kilenc, lehet, hogy még több is. Arra ju-
tottam, hogy mindenekelőtt bedobok még egy sört. Aztán
amikor már feléje tartottam, az Elm utcánál lelassítottam,
hogy bekanyarodjam balra, de láttam, hogy a házban tök
sötét van. Nem mintha bármikor is nagyon ki lenne vilá-
gítva. Amennyi lámpát ez a vén zsugori használ, arra még
a szúnyogok se mennek oda. Még erre is sajnálja a pénzt.
Míg azon gondolkodtam, hogy talán lefeküdt aludni, és
hogy most akkor csöngessek vagy dörömböljek, hogy
legalább felkeltsem-e, hogy beengedjen, egyszer csak
szembejött egy kocsi, az ellenkező irányból, és éktelen
dudálás közepette befordult a ház elé. Na, mondom ma-
gamnak, most már nincs értelme odamenni, ha társasága
van. Így aztán inkább fogtam magam, és átmentem
Salembe egy másik barátnőmhöz.
– Ennek a másik barátnőnek neve is van? – kérdezte
Lanigan.
Stanley, most először, nem válaszolt rögtön. Bizony-
talanul pislogott a rabbira. Végül elszánta magát:
– Nem nagyon emlékszem a nevére. Mindenki csak
Francinak hívja, mert valahogy francia származású.
– Milyen márkájú volt az a kocsi, amelyik behajtott
Jordon háza elé? – kérdezte Lanigan hanyagul, mintha
annyira nem is érdekelné a válasz, csak szeretne még egy
kicsit beszélgetni.
Stanley megrázta a fejét: – Szembejött, és be volt kap-
csolva a reflektor.
– Hány óra lehetett ekkor?
– Mondtam, hogy kábé fél kilenc, vagy lehet, hogy
valamivel több is.
Megcsörrent a telefon. Amint Lanigan felvette, egy
izgatott hang megszólalt a túloldalon:
– Főnök! Megvan ez a Green nevű srác. Be akart
mászni az ablakon, de nyakon csíptük.
Lanigan és Jennings egyszerre ugrott talpra. Lanigan a
rabbihoz fordult:
– Bocsánat, rabbi, de el kell mennem. Majd később
beszélünk.
– Stanley-vel mi lesz?
– Á, vigye magával.
 29. FEJEZET

A kihallgatás órákig tartott. Mire Lanigan és Jennings

odaért Jordon házához, McLure már kezelésbe vette a
fiút. Billy hol sírdogált, hol zokogott. Jó darabig eltartott,
mire McLure végre hajlandó volt egy kis szünetet tartani,
és egy fejmozdulattal a szoba távoli szegletébe vezényel-
te Laniganéket, hogy felvilágosítsa őket az eddig történ-
tekről.
– Úgy tesz, mintha ez idáig nem is tudott volna róla,
hogy Jordont megölték – mesélte –, pedig biztos, hogy ő
volt. Csak idő kérdése, és mindent szépen be fog vallani
nekem.
– Mirandáról* hallottál? – kérdezte kimérten Lanigan.
McLure egyszeriben ártatlan szemeket meresztett rá.
– Nem vádolom én semmivel. Csak kihallgatom mint
tanút. Adatot gyűjtök.
– És akkor miért sír?
– Jordon miatt. Hogy meghalt. Legalábbis ezt mondta.
– Az kiderült, hogy mi közük volt egymáshoz?
– A srác szerint Jordon az anyja barátja volt – közölte
McLure, lelkesedéstől csillogó szemmel. – És tudjátok ki
az anyja? Hester Grimes. Na, ehhez szóljatok hozzá.
– Ki az a Hester Grimes? – kérdezte Jennings.

*
Utalás egy büntetőeljárás-jogi szabályra. 1966-ban Arizo-
na államban felmentettek egy Ernesto Miranda nevű férfit,
mert a vallatása előtt nem figyelmeztették a jogaira, vagyis
hogy nem köteles vallomást tenni, de minden, amit mond,
felhasználható ellene.
 – Biztosan te is láttad már a tévében. Éjszakai bárok-
ban énekes, házigazda. Egy csomó beszélgetős műsorban
szerepelt már.
– Most hol van? – kérdezte Lanigan. – Utol tudjuk ér-
ni?
– Európában turnézik. A srácból egyelőre csak annyit
tudtam kiszedni, hogy…
– Mindegy is. Majd tőle megkérdezem. Ha ellent-
mondásba keveredik, nem bánom, ha belekérdezel, de
különben jobb szeretném, ha nem szólnál közbe.
Lanigan visszament a fiúhoz, és leült mellé.
– Lanigan rendőrparancsnok vagyok, az itteni rendőr-
ség vezetője.
– Igen, már láttam magát.
– Szeretném, ha elmondaná, mi történt – folytatta
Lanigan. – Tudja, ki kell vizsgálnunk ezt a szörnyűséget.
Ugye megérti?
Billy bólintott.
– Mr. Jordont azzal a fegyverrel ölték meg, amelyet
maga hozott haza. Tudna nekem erről mesélni? Mr. Gore
kérte meg, hogy hozza magával a fegyvert?
– Nem, dehogy. Ő csak megkérdezte, hogy volna-e
kedvem biztonsági őrt játszani, amíg átvisszük a Peter
Archer-féle ezüstkészletet a bostoni múzeumba, de tud-
tam, hogy csak arra gondol, hogy menjek el vele. Nekem
viszont eszembe jutott, hogy mi van, ha valaki… tudja,
ez a sok ezüst elég értékes, és én nem sokat tudnék ten-
ni… nem vagyok se túl nagydarab, se túl erős. Mr. Gore
meg pláne nem. Szóval arra gondoltam, hogyha valaki
megállít minket… nem tudtam, hogy Massachusettsben
külön törvény van erre. Azt tudtam, hogy kell engedély,
de azt hittem, Mr. Gore-nak biztosan van, hiszen ő a bank
elnöke, ráadásul a sportlövészet a hobbija; én meg úgy-
sem mozdulok mellőle. Ha meg nem történik semmi,
akkor szépen visszateszem a pisztolyt a helyére, és nem
tudja meg senki.
Lanigan türelmesen végighallgatta a fiút. Nem akarta
feleslegesen piszkálni, de azért amire kíváncsi volt, azt
megkérdezte tőle.
– Mennyi idővel azután távozott, hogy magára zárták
az ajtót?
– Azonnal leléptem.
– Hogyhogy azonnal?
Billy, most először, elmosolyodott.
– Amint kijelentette, hogy rám zárja az ajtót, már
másztam is ki az ablakon.
– Értem. És hová ment?
– Szerettem volna minél előbb eltűnni. A hátsó kijárat
felé vettem az irányt, amit általában nem használunk,
amelyik az Elm utcára vezet.
– Miért arra? Félt, hogy különben meglátják?
– Igen. Nem akartam szembetalálkozni Mr. Gore-ral.
– Miért nem?
– Annyira kínos volt ez az egész. Haragudtam Mr.
Jordonra. Nem először zárt be a szobámba, én pedig min-
dig kiszöktem, eddig nem is lett volna baj. Olyan volt ez,
mint valami játék. Ő így mutatta ki, ha valamiért haragu-
dott rám. Igazából soha nem bántott a dolog. Ő is tudta,
hogy az első dolgom az lesz, hogy kimászom az ablakon.
Ez a kettőnk játéka volt. De Mr. Gore előtt nem kellett
volna eljátszania az egész jelenetet. Tudja, Mr. Gore a
főnököm, és egy kicsit a barátom is. Mr. Jordon meg úgy
viselkedett velem előtte, mint valami taknyos kölyökkel.
Iszonyú kínos volt, nem szerettem volna Mr. Gore sze-
mébe nézni. Rettentően… nem is tudom… zavarban vol-
tam. Még azt sem tudtam, ezek után egyáltalán képes
leszek-e visszamenni a bankba.
– Tehát mit csinált?
– Nem tudtam, mitévő legyek. Jó sokáig nem akartam
hazamenni, vagy éjfélig, de nem ismerek senkit Barnard's
Crossingban, és itt különben sem lehet semmit sem csi-
nálni. Láttam, hogy elég sokan állnak a buszmegállóban,
épp jött is a busz, úgyhogy felszálltam.
– Volt valaki a buszon, akit esetleg ismer? – kérdezte,
mintegy mellékesen, Lanigan.
Billy a fejét rázta.
– Nem, nem ismertem senkit.
– Én azt hittem, hogy egy banki pénztáros legalább a
fél várost ismeri – jegyezte meg Jennings. – Vagy ha ő
nem ismeri is a fél várost, azok biztosan ismerik őt, lega-
lább annyira, hogy odaköszönjenek neki a buszon.
Billy ismét megrázta a fejét.
– Itt, Barnard's Crossing északi részén, mindenki a Hi-
telbankban tartja a pénzét.
– És mit akart csinálni Bostonban? – kérdezte
Lanigan.
Billy vállat vont.
– Gondoltam, lófrálok egy ideig, aztán visszajövök az
utolsó busszal. De aztán eszembe jutott, hogy ha Mr.
Jordon így kiszúrt velem, hát én is kiszúrok vele. Amikor
Bostonba értem, átsétáltam a főpályaudvarra, és felültem
az első New Yorkba menő buszra. Arra gondoltam, hogy
ha Mr. Jordon észreveszi, hogy nem jöttem meg az utolsó
busszal, aggódni fog, és meg is érdemli.
– Nem kedvelte túlságosan, igaz? – érdeklődött
McLure.
Billy látványosan meglepődött.
– Dehogynem! Már hogyne kedveltem volna? –
mondta, miközben csorogni kezdtek a könnyei. – Ahány-
szor csak nálunk járt gyerekkoromban, mindig hozott
nekem valami kis ajándékot. Most meg meghívott magá-
hoz. Emlékszem, alig néhány hete voltam nála, amikor
lebetegedtem. Összeszedtem valami vírust, egy napig
tartott csak az egész, de Mr. Jordon szinte egész éjjel fent
volt; időről időre bejött a szobámba, hogy lássa, jobban
vagyok-e már.
– Jól van – mondta Lanigan –, térjünk vissza az uta-
záshoz. Gondolom, New York felé sem találkozott isme-
rőssel.
Billy a fejét rázta.
– Egyébként, milyen busszal ment?
 – A kilencórás Greyhounddal. Elvben minden órában
egészkor indult, de valójában már ötvenötkor elment.
– És mit csinált New Yorkban? – kérdezte Jennings.
– Eléggé késő volt, mire odaértem, kis híján hajnalo-
dott, úgyhogy ettem pár falatot a pályaudvaron, aztán arra
gondoltam, hazamegyek. Akkor eszembe jutott, hogy a
portás biztosan kérdezősködne, merthogy elég jóban va-
gyunk, úgyhogy végül inkább úgy döntöttem, hogy egy
darabig még lófrálok a városban, esetleg beülök abba az
éjszakai moziba a Times Square-en, és megnézek egy
filmet. Ha reggel vagy napközben megyek haza, az nem
olyan feltűnő, és azzal a portással, aki napközben van
szolgálatban, különben sem vagyok olyan jóban, úgy-
hogy ő valószínűleg nem fog kérdezősködni. Közben
viszont az is eszembe jutott, hogy az éjszakai mozi bizto-
san tele van részegekkel, úgyhogy nem tudtam eldönteni,
hogy mit csináljak, és miközben ezen rágódtam, elalud-
tam a pályaudvaron.
– Hogyhogy nem aludt el a buszon? – kíváncsiskodott
Jennings. – Én mindig elalszom buszozás közben.
– Próbáltam aludni, de nem tudtam – válaszolta a fia-
talember. – Eléggé rossz kedvem volt. Persze, nem kizárt,
hogy egy kicsit elbóbiskoltam, de a pályaudvaron teljesen
kidőltem. Mire felébredtem, reggel lett. Teljesen elgém-
beredtem, és valahogy ápolatlannak éreztem magam,
úgyhogy el is mentem a férfimosdóba megmosakodni,
meg vettem egy fésűt az egyik üzletben, ott a pályaudva-
ron.
Kotorászni kezdett a dzsekije zsebében, majd előhú-
zott egy fésűt.
– Látják, rá is van írva, hogy „Emlék New Yorkból”.
Utána megreggeliztem, és bementem a belvárosba körül-
nézni egy kicsit.
– Miért nem ment végül haza? – kérdezte Lanigan.
– Addigra már kezdtem aggódni Mr. Jordon miatt.
Féltem, hogy el sem tudja majd képzelni, mi történhetett
velem, ha meglátja, hogy nem aludtam otthon az éjjel.
Különben is gyenge a szíve. Inkább visszamentem a fő-
pályaudvarra, és felszálltam a bostoni járatra. Ott állszáll-
tam egy másik buszra, ami elhozott Barnard's
Crossingba. Az Elm utcai megállónál szálltam le, ugya-
nott, mint ahonnan elindultam. Mire ideértem, eléggé
besötétedett. A hátsó bejárat felől jöttem, és be akartam
mászni az ablakon, vissza a szobámba, de amikor a ház-
hoz értem, már láttam, hogy valami nem stimmel. A szo-
bám ajtaja tárva-nyitva, be lehetett látni a nappaliba.
Megláttam, hogy egy zsa… öö… egy rendőr áll a nappali
közepén, és akkor már tudtam, hogy valami baj van.
Eszembe jutott, lehet, hogy Mr. Jordon kihívta a rendőr-
séget, mert nem tudta, hol vagyok. A szobám ablaka be
volt zárva. Megpróbáltam kinyitni, de az egyik rendőr
fülön csípett. Akkor tudtam meg, hogy mi történt. Azóta
is csak az jár a fejemben, hogy ha nem lépek le, lehet,
hogy nem történt volna semmi.
Lanigan végül tizenegy órakor vetett véget a kihallga-
tásnak. A három férfi elvonult a szoba egyik sarkába,
hogy suttogva megtárgyalják a hallottakat.
– Eléggé hihetően hangzik – vélekedett Lanigan. –
Persze ettől még nem kizárt, hogy hazudik.
– Sok ideje volt rá, hogy kitaláljon valami jó kis mesét
– jegyezte meg McLure.
– Megkérdezhetnénk a bostoni járat sofőrjét – javasol-
ta Jennings.
– Jó ötlet – helyeselt Lanigan. – Szerzünk a srácról
egy képet, és megmutatjuk neki. Ha ő nem emlékszik is,
biztosan ismer olyanokat, akik rendszeresen ezzel a busz-
szal járnak. Hátha valamelyikük emlékszik a srácra. A
New York-i járat sofőrjét is megkérdezhetjük, meg a
pénztárost, aki a jegyeket árulja.
– Inkább a későbbi járatok vezetőit kéne megkérdezni
– vélekedett McLure. – Le merném fogadni, hogy a tíz-
órás, vagy akár a tizenegy órás busszal ment New York-
ba. Annyi ilyet láttam már: az elkövető olyasmit tesz,
amire gondolni sem mer, ezért bizonyos tényeket kitöröl
az agyából. Épp csak annyira írja át a történteket, hogy
kizárja az elkövetés tényét. Értitek, mit mondok, nem?
Ha azt állítja, hogy a kilencórás busszal ment, nem ölhet-
te meg fél kilenckor az öreget. Minden más stimmel, így
nem kell azon aggódnia, hogy esetleg belezavarodik a
történetbe.
Lanigan kíváncsian nézett rá.
– Ilyen biztos vagy benne, hogy ő volt?
– Ugyan már, tipikus balfácán. Az a fajta, akin min-
denki átgázol. Hány tizennyolc éves srác tűrné el, hogy a
szobájába küldjék? Vagy ha már itt tartunk, hányan vi-
selnék el, hogy elküldik őket vidékre, valami öreg fazon-
hoz, míg az anyukájuk Európában csavarog? Jó. A főnö-
ke megsajnálja, és elhívja, hogy menjen vele a városba.
Az ilyen srácok bolondulnak a fegyverekért. Ettől érzik
magukat erősnek. Az öreg megszégyeníti a srácot a főnö-
ke előtt, a szobájába küldi. Gore elmegy, az öreg elszu-
nyókál, a srác pedig kimászik az ablakon. De nem a
buszmegállóhoz megy, hanem megkerüli a házat, és be-
lopódzik a bejárati ajtón. A pisztoly az asztalon hever. A
srác nem állja meg, hogy a kezébe ne vegye. Szerintem
nem akart vele semmi rosszat, csak játszott, és véletlenül
elsütötte. Lehet, hogy eltalálta a lámpát, és egyszeriben
minden elsötétült. Erre bepánikolt, és nem bírta abba-
hagyni a lövöldözést. Mire mindennek vége lett, az öreg
már nem élt. A srác menekülőre fogta, és meg sem állt
New Yorkig.
– Akkor miért jött vissza? – kérdezte Lanigan.
– Mondom, hogy mindent kitörölt az emlékezetéből.
Lehet, hogy pszichiátert kell mellé fogadni, hogy hipnoti-
zálja, és visszahozza az emlékeit.
– Mit tudsz vele csinálni ma éjjel, Hugh? – kérdezte
Jennings a rendőrparancsnokot. – Itt nem maradhat.
– Ma éjjel elalhat odabent az őrsön. Ha szállodába
küldjük, nem hiszem, hogy el tudnánk számolni a költsé-
geket, ráadásul amint kiderül, hogy hol van, az emberek
elkezdenének a nyakára járni.
 – Ezt, mondjuk, amúgy sem fogja megúszni, ha hétfőn
bemegy a bankba – jegyezte meg Jennings.
– Igaz, kivéve… kivéve, ha… Tom Hegerty még a
szigeten van?
– Igen, már szeptember eleje óta.
– És nem örülne egy lakótársnak?
– Azt nem tudom, de némi segítség biztosan elkelne
neki.
– Annál jobb. Meglátjuk, mire jutunk vele. – Lanigan
a fiúhoz fordult. – Idehallgasson, Billy, itt nem maradhat,
mert mi még mindig dolgozunk. Ahhoz meg már késő
van, hogy kivegyünk egy szállodai szobát. Mit szólna, ha
átvinném az őrsre?
– Jó, persze. Nem szeretnék senkinek a terhére lenni.
– Akkor ezt megbeszéltük. Figyeljen, szeretném, ha a
következő néhány napban a városban maradna, de azt
ajánlom, egyelőre ne menjen be a bankba.
– Eszemben sincs! Hogy mindenki ott tülekedjen az
ablaknál, és megbámuljon, mint valami szörnyeteget?
– Én is ettől tartok – mondta Lanigan. – De már tá-
madt is egy ötletem. Hallott már a Gyerekszigetről? Itt
van nem messze.
– Az, ahol a YMCA szokta tartani a nyári táborait?
Még nem voltam ott.
– Tom Hegerty most ott lakik. Szeretné még a tél előtt
rendbe szedni a dolgokat. Volna kedve segíteni neki?
Festeni kéne, meg biztosan akad némi ácsmunka…
– Hú, de én még életemben nem csináltam ilyesmit.
– Sebaj – bátorította Lanigan –, nem kell ehhez szak-
tudás. Majd tartja neki a szerszámokat, odaadja, ami épp
kell, ilyesmi.
– Ha neki jó, én nem bánom. Még sosem laktam szi-
geten, biztosan érdekes lenne.
– Na, akkor ezt meg is beszéltük. Majd szólok
Hegertynek.
Visszament a többiekhez, és elégedetten biccentett fe-
léjük.
 – És most hogy állunk Mirandával? – kérdezte gúnyo-
san McLure.
Lanigan meglepetten nézett rá.
– Mi köze ennek Mirandához? Én csak szereztem a
srácnak egy kis munkát.
 30. FEJEZET

Amikor Herb Mandell hazaért szokásos vacsora utáni

sétájáról a vasárnapi újsággal a kezében, Henry
Maltzman és Molly fejüket összedugva ültek a kanapén a
nappaliban, és elmélyülten tanulmányoztak valami papí-
rokat. Amikor belépett a szobába, ijedten rebbentek széj-
jel.
– Jaj, szia, Herb – intett neki Maltzman. – Arra gon-
doltam, hogy mivel ez lesz az első tanácskozás, amelyen
részt veszel, mehetnénk együtt, akár a te kocsiddal, akár
az enyémmel, útközben pedig vázolnám neked a helyze-
tet. – A dohányzóasztalon heverő papír felé bökött. – Épp
most néztük át a listát Mollyval. Öten biztosan velünk
vannak, még hárman valószínűleg, ketten vagy hárman
pedig talán.
– Szerintem Mrs. Melnick is szóba jöhet – jelentette ki
Molly –, Mrs. Kaufman pedig valószínűleg.
– Még akkor is túl nagy a kockázat – mondta
Maltzman. – Biztosra akarok menni, nem akarok vitat-
kozni. Az egyetlen megoldás, hogy el kell halasztanunk
az egészet egy héttel, akkor lesz időnk beszélni azokkal,
akikre még számíthatunk.
– Én beszélek Anne Kaufmannal – ajánlkozott Molly.
– Egészen biztos, hogy meg tudom győzni.
– Tökéletes. Én pedig kezelésbe veszem Joe Kraskert
és Harvey Gorint. Ha mindhármat sikerül meggyőzni,
akkor már nyolcan vagyunk, azaz nyert ügyünk van.
Maltzman felállt, karon fogta Herbet, és így szólt:
 – Herb, a feladat a következő…
Maltzman vezetett, és útközben végig beszélt. Herb
olykor megpróbált szóhoz jutni, és elmondani, hogyan is
vélekedik voltaképpen a rabbi elbocsátásáról, de
Maltzman minden alkalommal közölte vele:
– Hallgass végig, rendben?
Nem parancsolgató hangnemben mondta, hanem egé-
szen kedvesen, Herb mégis kezdett ideges lenni; az volt
az érzése, hogy úgy bánnak vele, mint valami kölyökkel.
Amint megérkeztek a zsinagógához, Maltzman rögtön
stílust váltott. Átkarolta Herb vállát, odavezette őt az
alagsori folyosón várakozó társasághoz, és mindenkinek
bemutatta, akit eddig még nem ismert:
– Herb igazán ígéretes személyiség, ráadásul tekin-
télyt ad bizottságunk tevékenységének – mondta szívé-
lyesen.
A csapat végigsétált a folyosón: elhaladtak a hittan-
órák jelenlegi színhelyéül szolgáló osztálytermek előtt,
majd megálltak a folyosó végén található igazgatói szo-
bánál. Akárcsak a tantermek, az igazgatói szoba is ap-
rócska, alacsony belmagasságú helyiség volt, bézs színű
falakkal. Az egyik oldalon, belülről nézve a plafon, kívül-
ről nézve a talaj szintjének magasságában kisméretű bu-
kóablakok sorakoztak, velük egy vonalban azbesztborítá-
sú fűtéscsövek futottak. A szoba csak annyiban különbö-
zött a tantermektől, hogy padok helyett a tér jelentős
részét egyetlen nagy mahagóni asztal töltötte be, amelyet
karfás székek vettek körül, az ajtó közelében szabadon
maradó kevéske helyen pedig faállványon a tábla állt.
Míg a többiek igyekeztek helyet keríteni maguknak az
asztal körül, Maltzman állva maradt a táblánál.
Maltzmanék megérkezése előtt mindenki a gyilkosságról
beszélt, és most, hogy elhelyezkedtek, folytatták a témát.
– Szerintem a srác volt – vélekedett Harvey Gorin, uj-
jain számolva az érveket. – Az öregen kívül már csak ő
tartózkodott a házban. Lelépett…
– De aztán visszajött.
 – A bűnözők mindig visszatérnek a tett színhelyére.
– Vajon magától jött vissza, vagy visszahozták? Ezt
szeretném tudni.
Maltzman kopogni kezdett az asztalon.
– Csendesedjünk el, kérem. Szeretnénk megkezdeni a
tanácskozást. Ellsworth Jordon gyilkosának felkutatása a
rendőrség dolga…
Doris Melnick, aki állampolgári ismereteket tanított a
helyi gimnáziumban, rosszallón megjegyezte:
– A gyilkosság minden állampolgár közös ügye,
Henry.
– Na ne mondd! Ez a gyilkosság engem speciel telje-
sen hidegen hagy. Még egy ilyen antiszemitát, mint ez a
Jordon, nem látott a világ, és csak gratulálni tudok annak,
aki megölte.
– Honnan tudod, Henry?
– Ismerted, Henry?
– Nem is tudtam, hogy közötök volt egymáshoz,
Henry!
– Ha igaz is, amit mondasz – szólt közbe Mrs.
Melnick –, szerintem nem kéne reklámozni.
– Ugyan miért nem? – kérdezte Maltzman.
– Mert az egész város minket fog hibáztatni, és a
rendőrség is arra a következtetésre juthat, hogy köztünk
kell keresgélnie.
– Hát akkor keresgéljen. Nincs semmi titkolnivalónk.
És most szeretném elkezdeni végre a tanácskozást. Ha
továbbra is a gyilkosságról kívántok csacsogni, akkor
hazamegyek, mert ennél jobb dolgom is van.
Maltzman körbejártatta tekintetét a szobában. A töb-
biek nyugtalanul fészkelődtek, de azért csendben marad-
tak. Az elnök még egy nagyot koppintott az asztalra,
aztán belefogott a mondókájába:
– Ezennel megnyitom a tanácskozást. Mielőtt rátér-
nénk a szokásos napirendre, szeretnék szólni néhány szót.
A szabályok megváltoztak, és most már lehetővé teszik a
mindenkori elnök számára, hogy új tagokat válasszon az
elöljáróságba. Amikor legutóbb ugye bejelentettem, hogy
Herb Mandellt kívánom jelölni a Joe Cohen lemondása-
kor megüresedő helyre, Herbbel még nem beszéltem.
Nem kérdeztem meg tőle, hogy részt kíván-e venni az
elöljáróság tevékenységében, sőt később is csak annyit
mondtam neki, hogy őt választottam, mert szükség van a
munkájára. Hogy miért? Máris elárulom. Mert Herb
Mandell ilyen. Ha azt mondja neki az ember, hogy van itt
ez a munka, amelyet el kéne végezni, ő azt feleli, rend-
ben. Márpedig nekünk éppen ilyen emberre van szüksé-
günk. Ezért sem tétováztam sokat, miután Joe Cohen
lemondott. Szóval akkor most térjünk rá a napirendre. A
titkár ezennel ismerteti a napirendet.
Herb Mandell feszült figyelemmel hallgatta a napi-
rend ismertetését, az egyes bizottságok vezetőinek be-
számolóit, illetve az ezekkel kapcsolatban felmerülő kér-
déseket és ellenvéleményeket. Szívesen beleszólt volna a
társalgásba, ha másért nem is, azért, hogy alátámassza
mindazt, amit Maltzman még az elején mondott róla. De
képtelen volt felvenni a fonalat, hiszen minden új és tel-
jesen ismeretlen volt a számára.
Végül Maltzman bejelentette:
– Ha senkinek nincs fontosabb ellenvetése, szeretnék
rátérni a költségvetés témájára. Rendben? Mike, tiéd a
szó.
Meyer Andelman, a költségvetési bizottság elnöke le-
bukott az asztal alá, és előhúzott egy mappát, amelyet
eddig a lábánál őrzött. – Bár legutóbb már beszéltünk
néhány dologról, és sorra vettük az egyes tételeket is, úgy
gondoltam, jó lenne, ha minden előttünk lenne, feketén-
fehéren. Ezért megkértem a titkárnőmet, hogy másoljon
néhány példányt a tervezetből, hogy mindenki egyértel-
műen lássa, miről is van szó. Szeretném kiosztani ezeket,
hogy világos legyen, miről beszélünk éppen. Azt javas-
lom, hogy ezúttal tekintsünk el a szabályoktól, és min-
denki mondja bátran, ha valami eszébe jut. Kaptok né-
hány percet, hogy átnézzétek a tervezetet, aztán az egyes
ponttól haladva sorra vesszük az összes tételt.
Herb Mandell végszava ez volt: – Elnök úr, szeretnék
egy javaslattal élni: ha már ilyen jól átlátható formában
megkaptuk a tervezetet, mi lenne, ha egy héttel elhalasz-
tanánk a költségvetés vitáját? Így mindenki lehetőséget
kapna rá, hogy békében, nyugodtan otthon áttanulmá-
nyozza az egyes tételeket.
Meyer Andelman így szólt:
– Elnök úr, engedje meg, hogy válaszoljak a felvetés-
re. Herb, a helyzet a következő: most van hó eleje, vagyis
a hó elsejéhez legközelebb eső vasárnap, és a költségve-
tést mindig november elsején tárgyaljuk…
Maltzman megköszörülte a torkát. – Nos…
– Ezt a szabályzat írja elő? – kérdezte Mandell.
– Nem – ismerte be Andelman –, de mindig így szok-
tuk csinálni.
Mandell kihasználta helyzeti előnyét:
– Ha úgysem írja elő a szabályzat, akkor miért ne ha-
laszthatnánk el egy héttel a döntést, miért ne végezhet-
nénk alapos munkát, ha már ilyen jól átlátható formában
megkaptuk a tervezetet?
– A java részét már múlt héten megbeszéltük – tilta-
kozott Andelman.
– Én nem voltam itt a múlt héten.
– Persze, tudom, de ha úgy érzed, hogy valamiről nem
tudsz dönteni, nyugodtan tartózkodhatsz. Nem hiszem,
hogy bármit is számítana az az egy szavazat, akarom
mondani, nem hiszem, hogy bármely témában olyan szo-
ros lenne a szavazás végeredménye, hogy egy szavazat
bármit is eldönthetne.
– Értem, persze, Meyer – vette át a szót megint
Mandell –, de kérlek, te is próbálj megérteni engem. Itt
elvekről van szó. Mivel szakmám szerint könyvelő va-
gyok, képtelenségnek érzem, hogy bármiféle hivatalos
iratot anélkül kelljen jóváhagynom, hogy alkalmam lett
volna tüzetesen áttanulmányozni. Engem így tanítottak.
Persze mondhatod, hogy tartózkodjam. De úgy érzem,
hogy ha tagja vagyok egy testületnek, akkor az én fele-
lősségem is, hogy annak a testületnek a pénzügyei rend-
ben legyenek. Lehet, hogy nincs igazam, de így érzem.
– Ugyan, Mike, halasszuk el egy héttel – kiabált be
valaki.
– Szerintem is. Semmi értelme ennek az egész huza-
vonának. Ha Herb szeretne kapni egy hetet, hogy átnéz-
hesse az anyagot, miért is ne? Én is szívesen venném, ha
lenne rá még egy kis időm.
– Nem mindegy, hogy ezen a héten döntünk, vagy a
jövő héten?
Andelman elbizonytalanodva nézett körbe.
– Hát ha a testület úgy kívánja…
Maltzman gyorsan szavazásra bocsátotta a kérdést:
– Aki úgy gondolja, hogy halasszuk el a témát egy
héttel, mondja, hogy igen, aki ellene van, mondja, hogy
nem. Az igen nyert.
Miután a tárgyalást nem sokkal később berekesztették,
Maltzman intett Mandellnek, hogy várja meg. Amikor a
többiek már a parkoló felé vették útjukat, és kiürült a
folyosó, Maltzman megszólalt:
– Csak azt akartam mondani, hogy tökéletesen csinál-
tad. Az a szöveg, amit levágtál, hogy mindez ellenkezik
egy könyvelő nézeteivel, egyszerűen… – kereste a meg-
felelő szót – egyszerűen zseniális volt. Most már érted,
hogy miért ragaszkodtam hozzá, hogy te vesd fel a témát.
Ha valaki olyan mondja ugyanezt, akiről tudják, hogy
jóban van velem, azonnal gyanakodni kezdtek volna. Így
meg minden simán ment.
Maltzman Mandellre kacsintott, és játékosan meg-
csipkedte a karját.
 31. FEJEZET

Amikor hétfőn reggel felhívták, Lanigan először arra

gondolt, hogy elküldi maga helyett Jenningset, McLure-t
vagy akár Holcombe őrmestert. Aztán eszébe jutott, hogy
ilyen szép időben, ezen a kellemesen hűvös, kora novem-
beri napon lehet, hogy nem is esne rosszul kiszabadulni
az irodából, és átruccanni Bostonba, még akkor sem, ha
ehhez előbb haza kell mennie és át kell öltöznie, mert úgy
érezte, a körzetén kívül mégsem illene egyenruhában
mutatkoznia.
Amint belépett az előcsarnokba, egyből megjegyezte
magának, hogy az irodaépület másodosztályúnak tűnik. A
régi házat új önműködő lifttel és mahagóni hatásúnak
szánt műanyag padlóval próbálták vonzóbbá tenni. De
úgy tűnt, mire a felsőbb szintekhez értek volna, kimerült
a felújításra szánt keret. Az emeleten az elnyűtt sárga-
barna kockás linóleumborítás tökéletes diszharmóniában
állt a fal zöld színével.
Charles Sawyer ügyvédi irodájának berendezése al-
kalmazkodott az épület egészének stílusához. Ugyanaz a
barna-sárga linóleum, ugyanaz a zöld fal. Az aprócska
szoba egyetlen ablaka a szemközti irodaépületre nézett.
Az egyik fal mellett kis, kerek tölgyfa asztal állt, néhány
székkel körülvéve, rajta jogi közlönyök sokasága. Volt
még egy hasonlóan kicsi íróasztal, mögötte kedves arcú,
őszes hajú nő ült, és sebesen gépelt. Amikor Lanigan
belépett, a nő abbahagyta a munkát, és kíváncsian nézett
fel rá.
 – Lanigan parancsnok vagyok a…
– Igen, tudom. Menjen csak be nyugodtan. Épp nem
csinál semmit – bökött fejével a mögötte résnyire nyitva
álló ajtó felé.
A belső szoba valamivel nagyobbnak tűnt, de annak is
csak egy ablaka volt. Az egyik falat üvegajtós könyves-
polc borította, felül tele jogi könyvekkel, alul pedig válla-
lati egyezményeket és egyéb iratokat tartalmazó aktákkal
és dossziékkal. A nagy, zöld fémasztal előtt egyetlen szék
állt a látogatók rendelkezésére. Lanigan arra gondolt,
hogy ha többen jönnek, akkor vagy állva marad a társa-
ság egy része, vagy behoznak még néhány széket a külső
szobából.
Az asztal túloldalán Charles Sawyer ült. Ujjait hasán
összefűzve előre-hátra hintázott a forgószékben, és mo-
solygott. Aprócska fülei úgy simultak kerek fejéhez,
mintha valaki gombostűvel rögzítette volna őket. Őszes
haja szemlátomást ritkult.
– Lanigan parancsnok vagyok a Barnard's Crossingi
rendőrségtől, és…
– Megtenné, hogy igazolja magát?
– Persze – felelte Lanigan, és előhúzta a tárcáját, hogy
megmutassa jelvényét.
Az aprócska mosoly az ügyvéd arcán, amelyről
Lanigan később megállapította, hogy inkább csak egyfaj-
ta szájtartás, most igazi vigyorrá szélesedett.
– Bűnügyi esetek során nem árt, ha körültekintően jár
el az ember – vélekedett Charles Sawyer. – Egyszer egy
riporter az államügyész beosztottjának próbálta kiadni
magát.
Az ügyvéd felemelte hangját, és kiszólt a másik szo-
bába: – Emily, mikor is volt, hogy az a riporter megpró-
bált lóvá tenni?
– Két évvel ezelőtt. A Blatz-féle ügyben – jött a vá-
lasz a másik szobából.
Lanigan megfordult, és látta, hogy az ajtó, amelyet ér-
kezése után gondosan becsukott maga mögött, most ismét
nyitva áll.
– Nem mintha túl sokat foglalkoznék bűnügyekkel –
mondta Sawyer –, de néha azért előfordul, és annyi ta-
pasztalatom már van, hogy ilyenkor jobb az óvatosság. –
Megint elmosolyodott. – Végül is erre való az ügyvéd,
hogy legyen valaki az ember mellett, aki tudja, mire kell
vigyázni, nem?
– De, igen, gondolom. Maga volt Ellsworth Jordon
ügyvédje?
– Hol igen, hol nem – felelte Sawyer. Felállt, megke-
rülte az asztalt, és vállát az ajtónak támasztva elfordította
a zárban a kulcsot. Amikor látta, hogy az ajtó most tény-
leg csukva marad, ismét elfoglalta helyét az asztal túlol-
dalán. – Már egy csomószor szóltam, hogy javíttassák
meg ezt az ajtót, de tudja, hogy megy ez manapság.
Lanigan együtt érzőn elmosolyodott.
– Nem mintha zavarna, ha Emily hallja, amiről beszé-
lünk. Mindenről tud, ami ebben az irodában történik. De
bejöhet valaki, másik ügyfél…
– Persze.
– Nem voltam itthon a hétvégén, elutaztunk, úgyhogy
csak tegnap este tudtam meg, hogy Jordon meghalt. Hal-
lottam a William Greenről szóló felhívást a tévében.
Amennyire csak lehet, igyekszem együttműködni a rend-
őrséggel. Muszáj is, mert mint az ügyvédi kamara tagja
én is ott ülök a tárgyalóteremben. De annak nem láttam
értelmét, hogy este tizenegy után telefonáljak. Gondol-
tam, ma reggel éppen olyan jó lesz.
– Persze, semmi gond – nyugtatta meg Lanigan.
– Akkor ezt megbeszéltük, úgyhogy akár rá is térhe-
tünk a lényegre – dörzsölte össze az ügyvéd a kezét. –
Ellsworth Jordon néhány hónappal ezelőtt felkeresett, és
arra kért, hogy állítsam össze a végrendeletét. Na már-
most, Ellsworth kínosan ügyelt a pénzre. Egyfelől soha
nem vett volna magához egy fillért sem, ami nem az övé,
másfelől ki nem állhatta, ha mások, jelen esetben a kor-
mány és az állam, az ő pénzén akartak meggazdagodni. –
Az ügyvéd megint elmosolyodott, mutatva, hogy vicces-
nek találja a helyzetet. – Az örökösödési adó intézménye
kifejezetten felháborította. Nem értette, miért kéne bárki-
nek is örökösödési adót fizetnie, ha a pénz után egyszer
már adózott akkor, amikor megkereste. Azt kérte, találjak
ki valamit, állítsunk össze valami vagyonkezelési megbí-
zást, vagy ilyesmit, aminek a segítségével az örökösödési
adó összege minimálisra vagy akár nullára csökkenthető.
Ajánlottam neki, hogy forduljon inkább adószakértőhöz,
de ő ragaszkodott hozzá, hogy én csináljam meg a vég-
rendeletet, még akkor is, ha külön szakértőt kell fogad-
nom, így hát nekiláttam. Eléggé nagy munka volt. Szá-
mos javaslatomat elutasította, de végül sikerült összehoz-
ni úgy a dolgot, ahogyan akarta, vagy legalábbis úgy,
hogy az elfogadható legyen a számára.
– És ki volt az örökös?
– Épp ezért hívtam. Az a William Green, akiről a mi-
nap a tévében hallottunk, Ellsworth vér szerinti fia. Min-
dent rá akart hagyni.
Lanigan elgondolkodva bólintott.
– Így persze érthető, hogy Jordon odavette magához.
De a minap, amikor kihallgattam a fiút, ő azt mondta,
hogy Jordon a család régi barátja.
– Minden bizonnyal azért, mert úgy is hitte – válaszol-
ta Sawyer. – Jordon állította, hogy a fiú nem tudja, hogy
ő az apja.
– Akkor most Billy örököl mindent?
Sawyer a fejét rázta. Olyan szélesen mosolygott, hogy
szája már-már az egyik fülétől a másikig ért. Még valami
gurgulázó hangot is hallatott, amit Lanigan jobb híján
nevetésként értelmezett.
– Nem. Nem kap egy árva fillért sem. Ha jól sejtem,
minden visszaszáll az államra.
– De miért? Valami gond van a végrendelettel? – kér-
dezte Lanigan döbbenten.
– Nincs végrendelet. Készítettem egy tervezetet, ame-
lyet néhány nappal ezelőtt elküldtem Jordonnak. Ő írt
hozzá pár megjegyzést, és visszaküldte. Péntek reggel
kaptam meg. Nincs végleges, aláírt végrendelet. – Az
ügyvéd most már hangosan kacagott. – Ember tervez,
isten végez.
Lanigan értetlenül nézett rá; nem fért a fejébe, miért
olyan nagy öröm az neki, hogy Jordon szándéka meghiú-
sult.
– Régóta ismeri Jordont? – puhatolódzott.
– De még milyen régóta! – felelte Sawyer kajánul.
– Nem kedvelte?
Az ügyvéd lebiggyesztette az ajkát.
– Ezt így nem mondanám. Szórakoztató fickó volt.
– Szórakoztató? Hogyhogy?
Válasz helyett Sawyer körbemutatott a szobán.
– Nem úgy néz ki, mint egy jól menő vállalkozás
színhelye, igaz? Mert nem is az. Azt gondolom magam-
ról, hogy jó ügyvéd vagyok, de ahhoz, hogy az ember
megcsípje a pénzes melókat, ahhoz másfajta tehetség
kell, valami olyasmi, ami, attól tartok, belőlem hiányzik.
Azért megélünk belőle. Nem látványosan, de megélünk.
Na mármost, miért akarja egy milliomos, mint Ellsworth
Jordon, pont egy ilyen fickóval megíratni a végrendeletét,
amikor ehhez még el is kell jönnie Barnard's Crossingból
Bostonba?
– Talán attól félt, hogy ha helyi ügyvédhez fordul, ki-
tudódhat a szándéka – vetette fel Lanigan.
– Nem hinném, hogy ilyesmi előfordulhat. Ráadásul
nem ez volt az első eset, hogy igénybe vette a szolgálata-
imat. Általában olyankor fordult hozzám, amikor nagy-
szabású, látványos telekügyleteket kívánt lebonyolítani.
Egyszerű, hétköznapi, mondhatni, csip-csup ügyekkel
soha nem fordult hozzám. Pedig biztos vagyok benne,
hogy beperelték egypárszor. Tipikusan az a fajta volt.
– Akkor mi a megfejtés?
– A megfejtés kulcsa Emily – biccentett ismét a másik
szoba irányába az ügyvéd. – Ellsworth, én és Emily még
az egyetemen ismertük meg egymást. Más-más szakra
jártunk, de mégis egy társasághoz tartoztunk.
Ellsworthnek nagyon bejött Emily, egy csomószor vitte
ide-oda, aztán a végén meg is kérte a kezét. – Itt újabb,
széles mosoly következett. – Emily nemet mondott, és
hozzám jött feleségül. Meg vagyok róla győződve, és
Emilynek is ez a véleménye, hogy Ellsworth csak azért
járt hozzánk, hogy lássuk, milyen jól megy a sora. Azért
ragaszkodott hozzá, hogy én állítsam össze a végrende-
letét, mert tudatni akarta Emilyvel egyfelől, hogy mennyi
pénze van, másfelől, hogy bár nem házasodott meg, azért
neki is van egy fia.
– Azt akarja mondani, hogy még ennyi év után is sze-
relmes volt a feleségébe?
Sawyer megrázta a fejét.
– Nem, szerintem teljesen hidegen hagyta. Amikor itt
járt, szinte hozzá sem szólt. Egyszerűen csak elhatározta,
hogy megmutatja Emilynek, mekkora hibát követett el,
amikor nemet mondott neki. Érti már, miért mondtam,
hogy szórakoztató fickó volt? – kérdezte hunyorogva. –
Lássuk be, ez azért nem teljesen hétköznapi történet.
– Hát nem. És tud még róla valami… érdekeset? Va-
lamit, ami esetleg segíthet?
– Hát van egy ötletem, és csak úgy mondom, mint
ügyvéd, ugye érti? Mivel a fiú Ellsworthhöz költözött,
feltételezhetjük, hogy Ellsworth továbbra is tartotta a
kapcsolatot az anyjával. Noha a fiúnak nem mondta meg,
hogy őt kívánja megtenni örököséül, de lehet, hogy az
anya tudta. Talán érdemes lenne megkérdezni tőle, merre
járt péntek este.
– Európában volt.
– Biztos? – kérdezte az ügyvéd élesen.
– Hát… – Lanigannek eszébe jutott valami, és elmo-
solyodott. – Hol volt maga… és Emily péntek este?
Sawyerből kitört a nevetés, mélyről jövő, gurgulázó
torokhangot hallatott, mintha fuldokolna. Végül abba-
hagyta a hahotázást, és megtörölte a szemét egy zsebken-
dővel.
 – Ez nagyon jó!
– Szóval, hol voltak?
Sawyer bosszús képet vágott.
– Hol máshol? Itt rohadtunk, ültünk a fölött az átko-
zott végrendelet fölött, mert azt mondta, szombaton bejön
érte. – Elmosolyodott, aztán negédesen hozzátette: – Az
éjszakai portás biztos feljegyezte a távozás időpontját.
 32. FEJEZET

Herb nyitott ajtót az őrmesternek. Vasárnap este volt,

nemrég fejezték be a vacsorát. Mrs. Mandell felment
lepihenni, Molly a konyhában pakolta az edényeket, Herb
pedig a nappaliban olvasgatta a vasárnapi újságot. A
munkamegosztás értelmében Herb mosogatott, Molly
pedig törölgetett és elpakolta az edényeket.
– Holcombe őrmester – mutatkozott be a látogató, és
felmutatta a jelvényét.
– Mit tehetek önért?
– Bejöhetek?
Herb félreállt az ajtóból, majd felkínált az őrmester-
nek egy széket.
– Maga Mr. Mandell, ugye? Jól tudom, hogy a gimná-
ziumban tanít?
– Igen.
– Magához jár a kishúgom.
Molly bekiabált a konyhából:
– Ki az, Herb?
– Csak az egyik tanítványom miatt jöttek – kiabált
vissza Herb.
Az őrmester zavarba jött.
– Én nem a kishúgom miatt jöttem. Nem zavarnám
ilyesmivel vasárnap az otthonában. Legfeljebb bemennék
az iskolába, de még ez is elég valószínűtlen, mert ha va-
lami gond lenne, akkor inkább apám menne. Én a felesé-
géhez jöttem.
– Milyen ügyben?
 – Semmi komoly. Csak szeretnék feltenni neki néhány
kérdést. Megtenné, hogy idehívja? Szólna…
Molly azonban már végzett az edényekkel, és hívás
nélkül is bejött a nappaliba. Kérdő pillantást vetett az
őrmesterre.
– Semmi komoly – szabadkozott az őrmester. – Csak
szeretnék feltenni néhány kérdést.
– Parancsoljon.
Molly elhelyezkedett Herb mellett a kanapén, és tü-
relmesen várt, amíg az őrmester keresett egy tiszta lapot a
jegyzettömbjében.
– Erről a péntek esti dologról volna szó. Mr. Gore azt
mondta, hogy Boston felé megállt egy benzinkútnál, hogy
felhívja magát…
– Csak nem Mr. Gore-t gyanúsítják? – méltatlankodott
Molly.
– Nem, dehogy. Csak a parancsnok szeretné, ha min-
den tiszta lenne, és egyértelmű. Eléggé fontos ez az ügy,
nagyon precízen kell eljárnunk. Azt hiszem, most a leg-
fontosabb, hogy megtudjuk, pontosan mikor is történt…
az eset. Mr. Gore nem emlékszik, hány órakor állt meg a
benzinkútnál, csak azt tudja, hogy felhívta magát. A ben-
zinkutas szintén nem emlékszik, hány óra volt, de arra
igen, hogy Mr. Gore az irodából telefonált, mert az utcai
készülék nem működött. Szóval arra gondoltunk, hátha
maga tud segíteni – az őrmester reménykedve nézett
Mollyra, ceruzájával írásra készen egyensúlyozott a jegy-
zettömb fölött. – Ugye felhívta magát?
– Igen, persze hogy felhívott – válaszolta Molly. – Sőt
arra is emlékszem, hogy hány óra volt. Fél kilenckor
hívott.
Az őrmester vidáman feljegyezte a hallottakat, majd
felnézett.
– Úgy tűnik, egészen pontosan emlékszik az időpont-
ra, hölgyem. Mitől ilyen biztos a dolgában?
– Attól, hogy megnéztem az órámat.
– Miért nézte meg? Mr. Gore megkérdezte magától,
hogy mennyi az idő?
– Nem. Épp egy elszámolást készítettem a banknak.
Mr. Gore azért telefonált, hogy megtudja, hogyan hala-
dok. Már szinte készen voltam, és azért néztem az órára,
hogy megmondhassam, mikorra fejezem be teljesen.
Az őrmester csodálkozva ingatta a fejét.
– Még ilyenkor is a banknak dolgozott? Ezek szerint
csak mesebeszéd, hogy egy bankban zárás után már nem
történik semmi?
Molly elmosolyodott.
– Gyakran előfordul, hogy hozok haza munkát, Mr.
Gore pedig majdnem minden este még otthon is dogozik.
Ugyanez igaz a többiekre is, de a felső vezetőkre min-
denképp.
Az őrmester megfontoltan bólogatva emésztette a hal-
lottakat.
– Tehát felhívta magát, megkérdezte, hogy halad, ma-
ga az órájára nézett, és azt válaszolta, hogy hamarosan
elkészül.
– Pontosan.
– Az órája pedig fél kilencet mutatott.
– Igen.
Az őrmester mosolyogva felállt a székből.
– És tényleg elkészült?
– El, őrmester – mosolygott vissza rá Molly.
Az őrmester gyorsan átfutotta a jegyzeteit.
– Van még valami, amit el szeretne mondani nekem,
Mrs. Mandell?
– Mire gondol?
– Nem tudom, bármi, aminek köze lehet az ügyhöz.
Molly egy pillanatig tétovázott, aztán lassan megrázta
a fejét.
Az őrmesternek hirtelen eszébe jutott valami.
– Lehet, hogy a parancsnok azt fogja kérni, gépeljem
le, amit az imént feljegyeztem, és írassam alá magával.
– Semmi gond, alá fogom írni.
Miközben Herb Mandell kikísérte az őrmestert, az
őrmester így szólt:
– A húgom szereti az óráit.
– Örömmel hallom – válaszolta Mandell. – Mit is
mondott, hogy hívják?
– Ugyanúgy, mint engem: Holcombe. Doris
Holcombe.
– Tudom már! Magas, szőke lány. Okos gyerek.
– Majd elmondom neki, hogy megdicsérte.
– Mondja csak, bátran.
 33. FEJEZET

Izgatott, türelmetlen hang szólalt meg a vonal túlsó vé-

gén:
– Small rabbi? Szeretnék találkozni magával. Nagyon
fontos. Van magának fogadóórája?
– Ha nagyon fontos, akkor mindig fogadóórám van.
Megtudhatom, hogy kivel beszélek?
– Nem ismerjük egymást. A nevem Segal. Arról van
szó… nem szeretném telefonon. Ha esetleg kaphatnék
egy időpontot…
– Nincs semmi különösebb programom ma estére, Mr.
Segal. Bármikor átjöhet. Akár most rögtön, ha gondolja.
– Azonnal indulok, rabbi.
Amikor húsz perccel később kezet ráztak egymással,
Small rabbi azt mondta:
– Már hallottam magáról, Mr. Segal.
– Csak nem tőzsdézik?
A rabbi mosolyán egyértelműen látszott, hogy a vá-
lasz nem. Segal a fejére csapott.
– Ja, tudom már! Biztos Mr. Maltzman, az ingatlan-
ügynök beszélt magával. Mondta, hogy fog magával be-
szélni, de nekem eddig még nem szólt vissza. Rendben
volna?
– Mindnyájan szívesen látjuk a zsinagógában, Mr.
Segal. Nincs szükség semmiféle különleges szertartásra.
– Na de a barmicvo…
– A maga barmicvója akkor volt, amikor betöltötte ti-
zenharmadik életévét, függetlenül attól, hogy megünne-
pelték-e az eseményt vagy sem. A barmicvo annyit jelent,
hogy törvényeink értelmében átlépte a nagykorúság kü-
szöbét.
A rabbi elmesélte a szertartás kialakulásának történe-
tét, és elmagyarázta, hogy mi az ünnep szerepe. Segal
végighallgatta, de nem mutatott különösebb érdeklődést.
– Remek – mondta, amikor a rabbi befejezte. – Tudja,
beleegyeztem a dologba, de aztán átgondoltam az egé-
szet… Persze végigcsináltam volna, de féltem, hogy va-
lahogy kínos lesz az egész. Szóval örülök, hogy nincs rá
szükség.
– Erről akart velem beszélni, Mr. Segal?
– Nem, amiért jöttem, annak semmi köze a zsinagó-
gához. William Greenről akartam beszélni. Tudja, ő az a
fiú, aki belekeveredett ebbe a gyilkossági ügybe. Nem
tudom, hogy egyáltalán hallott-e róla.
– Annyit tudok, amennyi a helyi lapokban meg a hír-
adóban volt.
– Tudja, én egyelőre a szállodában lakom, ott szoktam
ebédelni is. Az ember akaratlanul is hallja, hogy mások
miről beszélnek. Mindenki William Greent hibáztatja, azt
mondják, ő a gyilkos. Úgy tudom, a fiú nemrégiben érke-
zett a városba, látogatóba jött az áldozathoz. Azt is beszé-
lik, hogy egy kissé fura alak, nincsenek barátai, nem jár
sehová. Az egyik férfi azt mondta, hogy már csak azért is
biztos, hogy ő a gyilkos, mert a rendőrség őrizet alatt
tartja. Mi tagadás, az egyik újság azt írta, hogy nem tud-
ták felvenni vele a kapcsolatot, a ma esti hírekben pedig
bemondták, hogy nem tud interjút adni. Utána azzal foly-
tatták, hogy a srác Hester Grimes, a híres énekes- és szí-
nésznő fia. Erre kaptam fel a fejem, rabbi, mert én isme-
rem Hester Grimest.
– Azt akarja mondani, hogy William nem is az ő fia?
– Ja, azt nem tudom. Annyira nem ismerem. Csak azt
akartam mondani… Engem egy csomó civilszervezet
meg alapítvány szokott felkérni, hogy lépjek be a bizott-
ságába. Nem mintha bőkezűbb volnék, mint az átlag,
vagy mintha túltengene bennem a közösségi szellem.
Arra hivatkoznak, hogy bizonyítottan kimagaslók a veze-
tői képességeim, de valójában azt remélik, hogy így na-
gyobb összeget adományozok majd a szervezetüknek, és
a gazdag barátaimat is meggyőzöm, hogy járjanak el
hasonlóképpen. Nos, tavaly részt vettem egy ilyen jóté-
konysági bazár szervezésében. Fellépett egy csomó éne-
kes is, és mivel nem kaptak pénzt, a bizottság tagjainak
feladata volt, hogy legalább szórakoztassák őket, vigyék
el őket vacsorázni, mutassák meg nekik a környéket és
így tovább. Bár ezzel együtt van, aki pénzt is kér, de
mindegy. Én Hester Grimest húztam. Szereztem valakit,
aki kimegy érte a reptérre és elviszi a szállodába. Elvit-
tem vacsorázni, a fellépése után pedig meghívtam ma-
gunkhoz. Elragadó, bűbájos teremtés, sokat beszélget-
tünk, úgyhogy megtudtam róla egyet s mást. A Grimes
csak a művészneve, az igazi neve Green.
– Így már érthető…
– Az eredeti neve Esther Green. Zsidó.
A rabbi ajkát biggyesztve eltűnődött. Segal izgatottan
várt. Egészen sok idő eltelt, mire a rabbi végül csendesen
megszólalt:
– Mit vár tőlem, Mr. Segal?
– Itt van ez a fiatalember, rabbi. Lényegében gyerek
még, tizennyolc vagy tizenkilenc éves, nemrég került a
városba, nincsenek barátai, az anyja pedig valahol Euró-
pában van, és valószínűleg mit sem sejt arról, hogy mi
folyik itt. Én is nemrég kerültem ide, nem ismerem még a
várost, de azt pontosan tudom, milyenek a hivatalnokok.
Igyekeznek kibújni minden feladat alól, de ha valami
mégis adódik, akkor megpróbálják a lehető legrövidebb
úton lezárni az ügyet. Azt is tudom, hogy ha a fiút vád alá
helyezik, hivatalból kirendelnek mellé egy ügyvédet,
de… nézze, engem nem érdekel, mennyire jólelkűek és
becsületesek az itteni rendőrök és városatyák, tudom,
hogy ugyanúgy fognak bánni ezzel a fiatal, éretlen srác-
cal, mint egy felnőtt férfival, és azt is tudom, hogy egy
idegen, akinek nincsenek barátai, soha nem részesül
ugyanabban az elbánásban, mint az, aki régóta itt él, aki-
nek itt van a családja és itt vannak a barátai. Arra gondol-
tam, hogy mivel a fiú zsidó, és mivel maga itt a rabbi,
maga esetleg fel tudná venni vele a kapcsolatot. Én hiába
szerzek neki ügyvédet, az ügyvéd nem sétálhat be csak
úgy hívatlanul a tárgyalóterembe, hogy ő képviseli Willi-
am Green ügyét, miközben a fiú nem is kérte fel. Érti,
mire gondolok?
– Értem, értem, Mr. Segal. Fel fogom venni William
Greennel a kapcsolatot, és megmondom neki, hogy, hát,
szóval, hogy nincs egyedül.
 34. FEJEZET

Henry Maltzman türelmetlenül dobolt ujjával az asztalon.

– Joe, ha el akarod adni a házat, akkor ahhoz előbb
egy kicsit rendbe kell hozni. Ki kell festetni…
– Kifestetni? – rémüldözött Krasker. – Az legalább
ezerötszáz dollár. Lehet, hogy több is.
– Nem mindegy? Úgy ötezerrel többért tudom eladni
neked.
– Ezt hajlandó vagy írásba adni?
– Persze, még csak az kéne! Idehallgass, Joe. Ideje,
hogy megértsd végre: a házakat nem veszik meg csak
úgy; el kell tudni adni őket. Márpedig ahhoz, hogy el
lehessen adni őket, ki kell nézniük valahogy. A fazon,
akit a múlt héten idehoztam, előhúzott egy bicskát, és
belevágta az ajtófélfába, oda, ahol már amúgy is lepat-
togzott a festék. Kérdezem, mit művel, erre azt feleli,
hogy látni akarja, mennyire korhadt a fa. Érted már? Ha
egy ház nincs rendesen karbantartva, a vevő mindjárt a
legrosszabbra gondol. Amúgy sem muszáj egy vagyont
rákölteni ahhoz, hogy kinézzen valahogy. Itt nem a minő-
ség a cél, nem ugyanaz a követelmény, mintha magadnak
csinálnád. Ismerek pár görög srácot, ők olcsón kimázol-
ják neked, és kész. Remekül fog kinézni.
Krasker végül hagyta meggyőzni magát.
– Na jó, küldd ide őket, mondjanak egy árat.
Maltzman hátradőlt a székében, és elégedetten mo-
solygott.
– Majd én beszélek a fejükkel, hogy a lehető legjobb
árat mondják. Elég sok munkát szereztek már rajtam
keresztül, és rendes srácok. Na és mi van a vasárnappal?
Tudod, hogy számítok rád.
Krasker kényelmetlenül feszengett a székén, és az asz-
tal lapját bámulta. Nem volt könnyű ellentmondani Henry
Maltzmannak.
– Nem is tudom, Henry – kezdte. – Rengeteget gon-
dolkodtam a dolgon. Egy rabbit nem lehet csak úgy ki-
rúgni, főként ha nem is csinált semmit.
– Pont erről beszélek, hogy nem csinál semmit – vágta
rá Maltzman. – Össze sem tudom számolni, hány dolgot
javasoltam neki, amivel javítani lehetne a zsinagóga
helyzetén, vagy növelni lehetne a taglétszámot, de ő
nemhogy nem támogat, hanem kifejezetten ellenem sze-
gül, nem akar engedélyezni semmit, mert szerinte minden
ellentmond a vallásnak vagy minek. Ha legalább semle-
ges maradna! De nem. Minden második elnöknek meg-
gyűlt vele a baja. Azonkívül nem kirúgjuk, csak nem
hosszabbítjuk meg a szerződését.
– Mi a különbség?
– Ugyan már, Joe! Hidd el, utánajártam a dolognak.
Amikor idekerült, először egyéves szerződést kötöttek
vele, kvázi próbaidőre vették fel. Utána ötéves szerződést
írtak vele alá. Pár évvel ezelőtt felajánlottak neki egy
életre szóló szerződést, de ő visszautasította. Azt mondta,
inkább újítsák meg évente. Szerinted mit jelent ez? Azt
jelenti, hogy nem akarja lekötni magát. Olyan ez, mint
egy bérleti szerződés: amikor lejár, újat írnak. Nem azt
akarom, hogy írjuk meg neki, hogy eredjen a csudába,
felveszünk egy másik rabbit, csak azt, hogy a titkárnő
küldjön neki egy levelet, amelyben tudatja, hogy az elöl-
járók nyolc-hét, vagy tíz-öt vagy akármilyen arányban a
szerződése megújítása ellen szavaztak. Ez még nem je-
lentené azt, hogy ki van rúgva. Akár évekig is maradhat-
na, csak szerződése nem lenne.
– Fizetést azért kapna?
– Persze. Ha elvégzi a munkát, akkor azt ki kell fizet-
ni. Ugyanúgy kapná a fizetését, mint Stanley, a gondnok.
Neki sincs szerződése.
Krasker bólintott.
– Értem. Tehát nincs szerződése. De ha dolgozik, kifi-
zetjük. De, mint ahogy te is említetted az imént, akár
évekig is maradhat így. Akkor meg mire jó az egész?
Nem azt szeretnéd, ha elmenne? Bevallom, én is szíve-
sebben látnék valaki mást a helyén. De mire megyünk
azzal, hogy nincs szerződése, ha egyszer úgyis itt marad?
– Ezzel önmagában még nem mennénk sokra – ismer-
te el Maltzman. – Bár azt hiszem, valamennyit azért ez is
segítene. Gondolj csak bele: ha nincs szerződése, bármi-
kor kirúghatjuk. Ha ellenszegül az elöljáróság akaratá-
nak, azt mondhatjuk: ha nem tetszik, fel is út, le is út. De
van egy olyan érzésem, hogy ezt nem fogja megvárni. Le
merném fogadni, hogy amint kézhez kapja a titkárnő
levelét, leül, és megírja a felmondását. Én legalábbis erre
számítok – mosolygott Maltzman. – Erre mi nyomban
visszaírunk, hogy elfogadjuk a lemondását.
– Hát…
– Számítok rád, Joe.
– Mi lesz, ha szavazásra bocsátjuk a kérdést, és a rab-
bi nyer?
Maltzman megrántotta a vállát.
– Semmi. Ugyanott vagyunk, mint az egész ügy előtt.
A titkárnő megírja neki, hogy az elöljáróság a szerződés
megújítása mellett döntött, és…
– Nem – rázta a fejét türelmetlenül Krasker. – Garan-
táltan a rabbi fülébe fog jutni, hogy kik szavaztak ellene.
Gondolj csak bele, milyen kínos lesz, amikor ezek után
elmész hozzá a gyerek barmicvójáról vagy a lányod es-
küvőjéről beszélgetni.
– Ez nekem is eszembe jutott. Ezért fogunk titkos sza-
vazással dönteni. Majd a titkárnő összeszámolja a szava-
zatokat. Ha a rabbi nyer, akkor egyszerűen bejelenti,
hogy megújítjuk a szerződést. Ha a rabbi veszít, és eset-
leg némi zúgolódás támad, akkor közli a pontos vég-
eredményt. Neveket akkor sem tud mondani, hiszen senki
nem írja alá a szavazócédulát.
– És milyenek az esélyeink?
– Rezeg a léc, Joe. Nagyon is rezeg. Nem szégyellem
bevallani, hogy számítok rád. Tegnap átnéztük a listát
Bill Shaeferrel. Neki is te csinálod a könyvelését, igaz?
– Igen, már évek óta.
– Na, tegnap végigmentünk a neveken. Veled együtt
nyolcan vagyunk, ami épphogy csak elég. Bill bizton
állította, hogy te velünk vagy, de mondtam neki, hogy én
ezt tőled szeretném hallani, a saját fülemmel. Nos, mi a
válaszod? Számíthatunk rád, Joe?
Maltzman nem hiába említette meg Bill Shaefer nevét.
Ő volt Krasker egyik legjobb kuncsaftja.
– Persze, Henry. Csak szerettem volna megismerni a
részleteket. Ugye megérted?
– Hogyne. Ez már csak természetes.
Maltzman menni készült, de Krasker visszatartotta.
– Tényleg igaz, amit vasárnap az ülésen mondtál erről
a Jordon nevű pasasról? Valóban antiszemita volt?
– Igaz hát.
– Csak mert az egyik ügyfelemmel, egy orvossal, be-
szélgettünk a gyilkosságról, és ő arról mesélt, hogy ez a
Jordon milyen rendes ember volt, mennyi adományt kül-
dött a kórháznak.
– Hát aztán? Lehet, hogy a kutyákat is szerette, és
kedves volt a gyerekekhez. Hitler is szerette a kutyákat,
sőt még a zenét is. Minket viszont nem kedvelt. A kettő-
nek semmi köze egymáshoz.
– Csak gondoltam, hátha érdekel.
 35. FEJEZET

Anne Kaufman ékszerésznek a város központjában volt a

boltja. Épp csak egy kis lyuk volt az egész, hátul a mű-
hely, egy pulttal meg egy magas székkel. Itt készítette
Anne az eladásra szánt gyűrűket, medálokat, fülbevalókat
és mandzsettagombokat. Ha az ajtó fölött elhelyezett
csengő megszólalt, Anne előrejött, hogy kiszolgálja a
vevőket.
Anne gyerekei már gimnáziumba jártak. A köztük lé-
vő korkülönbség ellenére ő és Molly jó barátságban vol-
tak. Molly volt az, aki a banki összeköttetései révén segí-
tett Anne-nek kölcsönhöz jutni, hogy egyáltalán meg-
nyithassa az üzletet, ezért Anne hálás volt neki. Mivel
idejük jelentős részét mindketten a belvárosban töltötték,
gyakran találkoztak. Molly ezért is ajánlotta fel, hogy ő
majd beszél Anne-nel Maltzman terveiről.
Amikor Anne felhívta, hogy nem lenne-e kedve vele
ebédelni, Molly úgy érezte, itt a megfelelő alkalom.
– Nincs semmi különös dolgom, Anne. Gondoltam,
majd kiugrom egy szendvicsért a Creighton'sba. És te?
– Mi lenne, ha vennél egy szendvicset a közértben,
idejönnél, én meg főznék hozzá kávét?
– Nekem jó. Akkor dél körül nálad.
Molly néhány perccel tizenkettő után érkezett. Mrs.
Kaufman bezárta a bolt ajtaját, és kiakasztotta az Ebéd-
szünet táblát. Vendégének felajánlotta a fonott, karfás
széket, amelyben néha napközben pihenni szokott, ő pe-
dig a magas munkaszékre ült. Kitöltötte a kávét, és míg
Molly a szendvicsével bajlódott, megkérdezte:
– Te ismerted ezt az Ellsworth Jordont? Az újságban
azt írták, hogy a bank egyik igazgatója volt.
– Ismertem – jelentette ki mogorván Molly. – Majd
mindennap ott őgyelgett a bankban. Nem azért, mert ő
volt az egyik igazgató, hanem mert nem akadt más dolga.
A többieket jó, ha egy hónapban egyszer láttam.
– És szerinted… tudod… antiszemita volt?
– Vén kujon volt, az biztos – mosolygott keserűen
Molly. – Azt nem tudom, hogy antiszemita volt-e vagy
sem, de azt igen, hogy rendszeresen bepróbálkozott ná-
lam, pedig tudta, hogy zsidó vagyok.
– Tényleg? De hogyan?
– Tudod, véletlenül mindig épp úgy kellett elmennie
mellettem, hogy hozzáérjen a fenekemhez meg ilyenek.
– Nem szóltál a főnöködnek?
– Egyszer említettem neki, de szegény annyira zavar-
ba jött, hogy jobbnak láttam, ha inkább magam próbálom
kezelni a helyzetet.
– És mit csináltál?
– Legközelebb már felkészülten vártam: nem ugrot-
tam félre, mint ahogy ösztönösen tenné az ember, hanem
ott maradtam, és jól belenyomtam a könyökömet.
– Mire ő?
– Ő ugrott félre – nevetett Molly. – És köhögő roha-
mot kapott – tette hozzá a szendvicsét majszolva, aztán
megkérdezte:
– De miért érdekel téged Jordon?
– Hát… – vetett egy pillantást Mrs. Kaufman a falon
függő ferde tükörre, amelynek segítségével szemmel
lehetett tartani a bejárati ajtót. – Ma reggel, amint itt ülök
és dolgozgatok, bejön az a két öreg tyúk, aki folyton a
nyakamra jár, de soha nem vesz semmit. Nem volt ked-
vem előrerohanni a kedvükért, de hallottam, hogy mit
beszélnek. Az egyik azt magyarázta a másiknak, hogy
mindenki tudja, hogy a zsidók ölték meg ezt a Jordont,
merthogy Jordon „jól elbánt velük”. Így mondta. Állító-
lag megpróbált létrehozni valami titkos megállapodást,
amelynek értelmében zsidónak senki nem adott volna el
semmilyen ingatlant a parton. Amikor itt tartottak, meg-
köszörültem a torkomat, ők meg valószínűleg rájöttek,
hogy ha ők hallanak engem, akkor én is hallom őket.
Láttam is a tükörben, hogy az egyik a szája elé emeli az
ujját, és a műhely felé biccent a fejével.
– Hm, ez érdekes. Aztán mit csináltál?
– Semmit – válaszolta Mrs. Kaufman. – Egy idő után
előrejöttem. Az egyik megkérdezte, hogy megmutatnék-e
neki valamit, amit a kirakatban látott, de én mondtam,
hogy azt már megvette valaki, és holnap jön érte. Lehet,
hogy érezték, hogy nem örülök nekik, mert erre elmen-
tek. Utána hívtalak fel.
– Zavar? – kérdezte Molly.
– Egy kicsit – vallotta be Anne.
– Pedig felesleges mások hülyeségén bosszankodni –
igyekezett megnyugtatni Molly.
– Könnyen lehet, hogy nem ők az egyetlenek, akik így
látják a helyzetet.
– Na és aztán? Mit csináljunk velük?
– Azt nem tudom, de szerintem valamit kéne – erős-
ködött Anne. – Lehet, hogy a rabbi tudna…
– Small rabbi? Csak nem képzeled, hogy otthagyja a
kényelmes karosszékét, és megmozdul a kedvünkért?
– Hát…
– Idehallgass, Anne! Small rabbi semmilyen ügyben
nem csinál semmit. Meg is mondta, amikor Henry
Maltzman elment hozzá, hogy beszéljen velük a nők sze-
repéről a zsinagógában. Szerinte egyik változás magával
hozza a másikat, és lehet, hogy az a másik változás rossz
lesz, úgyhogy ő inkább hagy mindent úgy, ahogy van.
Na, ehhez szólj hozzá!
– De az vallási ügy, ez meg itt most nem vallási kér-
dés, hanem…
– Hanem? Jogi? Vagy politikai? Rendben. Múlt héten
a város vezetősége megszavazta, hogy újratárgyalják a
zsinagóga melletti jelzőlámpa felállításának a kérdését.
Jut eszembe, ez is e miatt a rohadék Ellsworth Jordon
miatt van. Na és Small rabbi vajon csinált valamit?
Semmit. Legalább egy tiltakozó levelet írhatott volna a
sajtónak.
– Nem tudhatod, hogy csinált-e valamit. Lehet,
hogy…
Molly szeme kárörvendőn csillogott.
– Persze, lehet, hogy Small rabbi ölte meg Jordont.
– Molly! Hogy mondhatsz ilyet? Azt akartam monda-
ni, hogy lehet, hogy beszélt a városvezetéssel, vagy ha
eddig nem tette, akkor majd fog.
Molly a fejét rázta.
– Small rabbitól ne várd, hogy bármi lépést is tesz.
Ebbe bele kell törődni. Azt nagyon jól fel tudja sorolni,
hogy mik azok, amiket nem tehetünk, sőt azt is el tudja
mesélni, hogy a Talmud mit mond az adott dologról, de
ha cselekvésre kerül a sor, őt felejtsd el.
– Akkor szerinted mit csináljunk?
– Váltsuk le – vágta rá Molly.
– Mégis hogyan? És honnan tudod, hogy a következő
rabbi jobb lesz?
– Csak olyat alkalmazunk, aki már bizonyított. Hogy
hogyan váltsuk le? – Molly részletesen beszámolt
Maltzman tervéről.
Sokáig beszélgettek. Anne több dolgot is kifogásolt,
felsorolt jó néhány buktatót, megemlítette a szóba jöhető
nehézségeket, de végül mire Molly visszatért a bankba,
felhívta Maltzmant, és azt mondta, hogy barátnője az ő
oldalukon áll.
 36. FEJEZET

– A Gyerekszigeten van – mondta Lanigan rendőrpa-

rancsnok. – Mit akar tőle?
– Mit keres a szigeten? – kérdezte Small rabbi.
– Ott lakik. Meg ott is dolgozik. Miután visszajött, az
első éjszakát itt töltötte nálunk az őrsön, de mivel nem
vádoljuk semmivel, nem maradhatott itt. Jordon házába
még ha akart volna, sem költözhetett volna vissza, hiszen
lezártuk az épületet. A bankba egyelőre nem szeretett
volna visszamenni. Félt, hogy az emberek mindenféle
kérdésekkel zaklatnák. Nekem meg eszembe jutottak
Hegertyék. Nagyjából hálaadásig még ott lesznek a szige-
ten, rendbe teszik az egészet, felújítják, festenek, felsze-
relik a spalettákat a házakra, téliesítik az egészet. Minden
segítség jól jön nekik. Megkérdeztem őket, és úgy tűnt, a
srácnak is tetszik az ötlet, úgyhogy megszerveztük a dol-
got.
– És milyen minőségben dolgozik ott? Úgy értem,
nincs letartóztatva…
– Nem, még csak vád alá sem helyeztük. Az állam-
ügyész szerint nincs semmi kézzelfogható bizonyíték
ellene. Másfelől szeretnénk, ha egy ideig még a környé-
ken maradna, úgyhogy ez tűnt az ideális megoldásnak.
– Van ügyvédje? Az anyját értesítette valaki?
– Minek neki ügyvéd? Mondom, hogy nem vádoljuk
semmivel. A srác kérte, hogy ne értesítsük az anyját.
Attól fél, hogy otthagyna csapot-papot, és iderohanna.
Tekintettel arra, hogy a srác elmúlt tizennyolc éves, azaz
nagykorú…
– Hogy tudnék találkozni vele? – kérdezte a rabbi.
Lanigan elmosolyodott. Hátradőlt a széken, ujjait ösz-
szefűzte a hasa előtt.
– Hát, ha volna csónakja, odaevezhetne. Vagy bérel-
het bárkát. Esetleg megkérhetném a vízi rendőröket, hogy
vigyék oda. De nem hiszem, hogy megtenném, mert nem
értem, mi köze magának ehhez az egészhez.
Small rabbi nagy vonalakban vázolta mindazt, amit
Ben Segaltól hallott.
– Tehát mivel az anyja zsidó, a fiú is zsidó, és tekint-
ve, hogy rajtam kívül nincs más rabbi a városban…
– Az nem az apán múlik?
– Nem, nálunk az anyán múlik – válaszolta a rabbi.
– Az apját ismeri?
A rabbi a fejét rázta.
Lanigan elmosolyodott.
– És ha azt mondanám, hogy Ellsworth Jordon az ap-
ja?
Ha Lanigan arra számított, hogy a rabbi meg fog döb-
benni, csalódnia kellett.
– Az legalább megmagyarázza, miért lakott nála a fiú.
Nem vagyok túlságosan meglepve.
– Meg talán azt is megmagyarázza, mitől lett Jordon
antiszemita – tűnődött Lanigan. – Úgy értem, ha nagyon
szerelmes volt ebbe a Hester Grimesba, vagy Esther
Greenbe, a nő pedig kidobta…
– Másfelől az is lehet – vetette fel a rabbi –, hogy épp
az antiszemitizmusa miatt dobta ki.
– Lehet – látta be Lanigan. – Nem tudom, érdekli-e,
de Jordon a fiút kívánta megtenni örököséül.
– Ezt Billy mondta?
– Nem. Jordon ügyvédjétől tudom. Billy állítása sze-
rint Jordon csak a család régi barátja volt. Vagy nem
akarta megmondani, hogy Jordon az apja, vagy tényleg
nem tudja. – Lanigan elgondolkodva nézett a rabbira. –
Elmondja neki, ha találkoznak?
 A rabbi ártatlan ábrázattal kérdezte:
– Arra céloz, hogy mondjam el?
Lanigan úgy tett, mint akit valójában teljesen hidegen
hagy a dolog.
– Talán érdekelné.
A rabbi elmosolyodott, és a fejét rázta.
– Ezt bízzuk az anyjára. Ha ennyi éven át titokban tar-
totta a dolgot, bizonyára megvolt rá az oka. Nem akarom
nehéz helyzetbe hozni. Nem az a dolgom, hogy az ügy-
nek ebbe a részébe beavatkozzam. Csak beszélni szeret-
nék a fiúval.
– Miért?
– Mert ez a dolgom – vágta rá a rabbi. – Egyedül van,
nincs családja, nincsenek barátai, ráadásul bajba került.
Én…
– Miből gondolja, hogy bajba került? Nem vádoljuk
semmivel.
– Azt mondta, hogy nincs ellene semmi kézzelfogható
bizonyíték. Ebből arra következtetek, hogy a gyanúsítot-
tak listáján azért szerepel. Az, hogy egyelőre nincs ellene
bizonyíték, nem jelenti azt, hogy ne is keresnének, és…
– Nem ellene keresünk bizonyítékot, hanem csak úgy
általában keresünk bizonyítékot – tiltakozott Lanigan. –
Szeretnénk megtudni, mi történt.
– Persze, de amint az útjukba kerül bármi, amit fel-
hozhatnak ellene, az államügyész azonnal vád alá helye-
zi, ő meg egy cellában várhatja, hogy a hivatalból mellé
kirendelt túlhajszolt ügyvédnek számtalan halasztás után
végre jusson rá ideje, és az ő ügyével is foglalkozzon.
Csak annyit kérek, hogy hadd találkozzam vele. Szeret-
nék beszélni vele, szeretném megismerni. Vagyis, ponto-
sabban, azt szeretném, ha ő megismerne engem, hogyha
bármi kellemetlenség éri, segítségért fordulhasson hoz-
zám, és rajtam keresztül az egész itteni zsidó közösség-
hez. Mi rossz van ebben? Na jó, akkor inkább azt mondja
meg, hol bérelhetek csónakot.
– Menjen már, majd megkérem valamelyik vízi rend-
őrt, hogy vigye át magát.
 37. FEJEZET

– Nem hiszem, hogy valaha is találkoztam volna rabbival

– mondta Billy, majd kissé aggodalmasan hozzátette: –
Azért jött, hogy imádkozzon értem?
A tábor egyik kis faházának verandáján ültek. Billy a
legfelső lépcsőfokon, hátát az egyik oszlopnak támasztva,
maszatos overallban, a rabbi pedig a korláton. Kabátja
gallérját felhajtotta, hogy valamennyire védjen a víz felől
érkező szél ellen.
– Nem terveztem – válaszolta Small rabbi, miközben
a stég felé bámult. A rendőrhajó, amely a szigetre hozta,
minden egyes hullámnál lágyan nekiütődött a stég olda-
lának. A hajó vezetője, egy vízi rendőr, egyenruháját
vastag, magas nyakú pulóverre cserélte, és sapkáját az
arcába húzva, hanyatt fekve sütkérezett a délutáni napsü-
tésben a stégen. Amikor megfordult, odaintegetett a rab-
binak, ő meg visszaintett, aztán ismét Billyre nézett. – De
persze, ha azt szeretné…
– Nem, dehogy. Úgy értem, nekem mindegy. – Aztán,
mivel nem akart udvariatlannak tűnni, így folytatta: –
Vagyis, ha azért jött volna, hogy imádkozzon értem, az
azt jelentené, hogy bajban vagyok, nem? Bajban vagyok?
– Nem tudom – mondta a rabbi. – Én csak azért jöt-
tem, mert úgy hallottam, hogy maga zsidó, és én vagyok
a helyi rabbi.
– De én nem vagyok úgy zsidó.
– Hogy nem zsidó?
– Hát én csak azért vagyok zsidó, mert az anyám is az.
Zsidónak születtem. Anyám ügynöke, Sol Katz mindig
azt mondja, hogy „mi, zsidók”, úgyhogy egyszer meg-
kérdeztem anyámat, ő meg elmagyarázta, hogy kétféle
zsidó van: az egyik olyan, mint Sol, aki hisz a zsidó val-
lásban meg az egész zsidóságban, a másik pedig olyan,
mint mi vagyunk, akik nem hisznek benne, egyszerűen
csak zsidónak születtek. Mi valójában amerikaiak va-
gyunk. Jól mondom?
– Így is fel lehet fogni a dolgot – ismerte el a rabbi. –
Mr. Jordon is így gondolta?
– Ilyesmiről soha nem beszéltem vele.
– Nem? Hanem miről beszéltek?
A fiatalember felnevetett.
– Pénzről. Főként a pénzről. Mindig az értékpapírok-
ról meg a részvényekről beszélt, hogy hogyan lehet meg-
állapítani a pénzügyi mérleg alapján, hogy érdemes-e
megvenni egy bizonyos értékpapírt vagy sem. Meg tel-
kekről és házakról, hogy honnan lehet tudni, hogy me-
lyiknek fog nőni az értéke. Úgy gondolta, hogy a pénz
azért fontos, mert ha van belőle elég, akkor az ember nem
függ senkitől. És ha nem függ senkitől, akkor kimondhat
bármit, ami csak az eszébe jut. És ha kimondhat bármit,
akkor azt gondol, amit csak akar…
– Talán fordítva, nem?
– Nem – szögezte le Billy. – Így mondta. Az ember
akkor tud szabadon gondolkodni, ha érzi, hogy bármit
mondhat. Mert ha ez nincs meg, akkor hajlamos rá, hogy
bizonyos dolgokra ne is gondoljon.
– Értem. És kedvelte őt?
– Naná. Szerintem ő is kedvelt engem. Persze ezt így
soha nem mondta, mert… mert ő ilyesmit soha nem
mondott volna az ember szemébe. – Billy oldalra hajtotta
a fejét, és elgondolkodott. – Fura fickó volt. Néha réme-
sen utálatosnak tűnt, de sosem lehetett tudni, mi áll a
dolog hátterében. Például csúnya dolgokat vágott Martha
fejéhez, Martha kiakadt, ő meg csak nevetett rajta. Aztán
később elmagyarázta, hogy csak azért csinálta az egészet,
hogy Martha érezze, ő is a családhoz tartozik, nem pedig
kiszolgáló személyzetként tekintünk rá. Érti már?
– Azt hiszem.
– Bizonyos dolgokban nem ismert tréfát – folytatta a
fiatalember. – A pontosság volt az egyik vesszőparipája.
Azt hajtogatta, hogy mindenkinek adott mennyiségű idő
áll rendelkezésére; nem lehet alkudozni. Volt egy nagy
órája. A kandallópárkányon tartotta, a nappaliban, és
mindennap beállította, amikor a rádióban bemondták a
pontos időt. Ha az ember késett a vacsoráról, még akkor
is, ha csak néhány percet, szó nélkül az órára mutatott, és
úgy nézett, hogy a vak is láthatta, mennyire haragszik. A
pénzzel is hasonlóképpen bánt. Martha intézte a bevásár-
lást. Az öreg a hét elején adott neki valamennyi pénzt, a
hét végén pedig Martha átadta neki a számlákat meg a
visszajárót. Ha csak egy cent is hiányzott, Marthának
saját zsebből kellett kifizetnie. Egyszer előfordult, hogy
Martha túl sok pénzt adott vissza, az öregnél pedig nem
volt apró. Martha mondta neki, hogy hagyja csak, mire az
öreg dühbe gurult. Kijelentette, hogy nem hagyja, bevo-
nult a hálószobába, és addig kotorászott a fiókokban, míg
össze nem kaparta azt a pár centet.
– Hogy szólította magát? – érdeklődött a rabbi.
– Legtöbbször Billynek hívott. Néha, ha egy kicsit
dühös volt rám, akkor uramnak.
– És ha nagyon dühös volt? – kérdezte mosolyogva a
rabbi.
– Akkor nem szólított sehogy – felelte azonnal a fia-
talember. – Olyankor hozzám sem szólt. Ha valamivel
rettentően felbőszítettem, akkor beküldött a szobámba. És
ha végképp eldurrant az agya, mint a minap, akkor rám
zárta az ajtót.
– Nem volt rossz érzés?
– Hát legelőször azért csinálta, mert nem írtam az
anyámnak, pedig ő megígérte neki, hogy fogok. Elvörö-
södött a feje, teljesen felhúzta magát, én meg attól féltem,
nehogy szívinfarktust kapjon. Tudja, rossz volt a szíve.
Ezért bementem a szobámba, de eléggé kiborultam, hogy
úgy bánik velem, mint valami óvodással. Arra gondol-
tam, eredjen a pokolba… már elnézést.
– Semmi gond – mondta a rabbi –, ez bevett kifejezés.
– Na mindegy, szóval arra gondoltam, miért kéne ott
maradnom. Kinyitottam az ablakot, és kimásztam. Tudja,
megígértem Mr. Gore-nak, hogy este segítek neki az
ezüstökkel, és nem akartam cserbenhagyni. Aztán ahogy
elmentem, úgy vissza is jöttem. Lehet, hogy hallotta,
amikor kimásztam vagy amikor visszamásztam, minde-
nesetre nem szólt egy szót sem. Viszont mielőtt elment
lefeküdni, hallottam, hogy elfordítja a kulcsot a zárban,
szóval tudta, hogy elmentem. Másnap reggel úgy tett,
mintha mi sem történt volna. Attól fogva minden egyes
alkalommal ugyanígy történt. – Billy felnevetett. – Egy-
szer három napig zárva tartotta az ajtót, úgyhogy min-
dennap az ablakon keresztül mentem dolgozni. Egyik nap
még be is jött a bankba, és természetesen látott is engem,
de úgy tett, mintha nem lennék ott – Billy ismét jókedvű-
en nevetett. – Nagyon vicces volt. Mire hazaértem a
bankból, ott várt a vacsorám a szobámban. Olyan volt ez
az egész, mint valami közös játék. Arra jutottam, hogy
valószínűleg azért csinálja, mert nincs más módszere.
Mégsem verhet meg, nem vonhatja meg tőlem a nem
létező zsebpénzemet, és valószínűleg kiabálni sem akart
velem, talán a szíve miatt, meg azért, mert félt, hogy az
indulat hevében olyan dolgokat vágnánk egymás fejé-
hez… hát, amit később megbánnánk.
– Miért lépett le New Yorkba, ha az egész úgyis csak
játék volt? – kérdezte kíváncsian a rabbi.
A fiatalember elkomorodott.
– Az más volt. Mr. Gore is ott volt. Persze tudta, hogy
néha az ablakon át közlekedem, mert elmondtam neki, de
akkor is. Elmondva jó tréfa volt, de nem lett volna szabad
előtte is eljátszani ezt az egészet. Annyira kínosan érez-
tem magam, azt hittem, soha többé nem leszek képes Mr.
Gore szemébe nézni. Nem tudom, érti-e.
 – Azt hiszem. És az anyjának elmondta… elmondta,
hogy mi történt?
A fiatalember megrázta a fejét.
– Nem gondolja, hogy értesíteni kéne? Mégiscsak egy
régi barátjáról van szó.
– Felesleges. Csak hazarohanna, hogy rólam gondos-
kodjon, pedig én jól megvagyok, ő pedig jelentős sikere-
ket arat odaát, szóval igazán kár lenne mindent otthagy-
nia.
A rabbi bólintott. Leugrott a korlátról, és így szólt:
– Most mennem kell, de ha egyszer a városban jár,
örülnék, ha beugrana hozzám.
– Rendben, miért is ne. De van valami különleges
oka?
– Nem, nem igazán, de ha bármi segítségre volna
szüksége…
– Milyen segítségre gondol?
A rabbi elmosolyodott.
– Bármilyenre.
 38. FEJEZET

A városi vezetőség szerda esténként ülésezett. A rabbi

bejelölte a napot a naptárában. Nem sokkal vacsora után
felhívta Lanigant az őrsön, hogy megkérdezze, ő elmegy-
e az ülésre.
– Ott a helyem, és általában el is szoktam menni, ha
csak nem jön közbe valami. A jelzőlámpa miatt kérdezi?
Nem lenne kedve átugrani, hogy kidolgozzunk valami
stratégiát?
– Egy perc, és ott vagyok.
– Hogy áll a helyzet? – kérdezte izgatottan a rabbi ne-
gyedórával később, miután helyet foglalt a rendőrpa-
rancsnok szobájában.
– Miután hívott, megpróbáltam átgondolni a helyzetet
– mondta Lanigan. – A tanácstagjaink felettébb szolidári-
sak egymással. Nemegyszer tapasztaltam, hogy ha vala-
melyikük kezdeményezi egy indítvány újratárgyalását, a
többiek már csak udvariasságból is beleegyeznek. Ha az
illető később visszavonja kérelmét, akkor éppúgy bele-
egyeznek. Ezért aztán felhívtam Albert Megrimet. Arra
gondoltam, lehet, hogy őt kéne meggyőzni, hogy vonja
vissza a múlt heti indítványát.
– És?
– Nem volt otthon. A feleségével beszéltem. Azt
mondja, szerdánként az Agathonban vacsorázik, és csak
az ülés után megy haza. Arra gondoltam, mi lenne, ha
odamennénk az Agathonba?
– Mármint mi ketten?
 Lanigan incselkedve nézett rá.
– Nem megy oda szívesen? Nekem is épp ugyanolyan,
mint magának. Kábé ugyanannyi katolikus jár oda, mint
zsidó.
– Na jó, végül is üzleti ügyben megyünk.
– Én is épp erre gondoltam – mondta Lanigan. – Elő-
fordult már néhányszor, hogy meghívtak vacsorára, de
mindig kimentettem magam. De ez most más. Ahogy
maga is mondta, üzleti ügyben megyünk.
Útközben Lanigan elmagyarázta, hogyan jutott erre a
megoldásra.
– Nem kizárt, hogy akkor is nyerünk, ha egyszerűen
hagyjuk, hadd menjen minden a maga útján. De sosem
lehet tudni. A minap Sturgis épp arról papolt a Republi-
kánusok Klubjában, hogy a városnak mindenáron takaré-
koskodnia kell. Lehet, hogy már csak azért is a jelzőlám-
pa ellen szavazna, mert az pénzbe kerül, és nem akarna
ellentmondani önmagának. Cunningham meg nyugdíjas,
és folyvást az adók miatt aggódik. Megrim lehet, hogy
már csak azért is kötelességének érezné, hogy a lámpa
ellen szavazzon, mert ő volt az, aki az ügy újratárgyalását
kérte. Ezzel már meg is van a többség, mi pedig meg
vagyunk lőve.
– És így?
– Ha meg tudjuk győzni Megrimet, hogy vonja vissza
az indítványt, a többiek pedig beleegyeznek, akkor visz-
szaáll az eredeti helyzet: hogy tudniillik megszavazták a
lámpát.
A klubban a pincér tájékoztatta őket, hogy Megrimet a
bárban találják.
– Végigmennek itt, erre, aztán a folyosó végén az
utolsó ajtó balra.
Amikor beléptek, a bárban mindössze ketten ültek:
Albert Megrim és dr. Springhurst. A tanácsnok felállt,
amikor megpillantotta őket.
– Már vártam magát, Hugh – mondta Lanigannak.
Lanigan csodálkozva nézett rá, úgyhogy megmagyarázta:
– Nem sokkal ezelőtt hazatelefonáltam. Alice mondta,
hogy keresett, és hogy lehet, hogy idejön. Small rabbi?
Már láttam magát, de azt hiszem, még sosem találkoz-
tunk. Dr. Springhursttel ismerik egymást?
– Én ismerem Small rabbit – mondta az idős lelkész.
– A lelkipásztorok konferenciáján találkoztunk – fűzte
hozzá a rabbi.
– A jelzőlámpa ügyében jöttünk, Al – szólalt meg
Lanigan, miután mindnyájan helyet foglaltak.
– Ezt már abból gondoltam, hogy a rabbit is magával
hozta – mondta Megrim. – Lássuk csak… gondolom, ma
este kerül napirendre az ügy. Mit tehetek önökért?
– Néhány héttel ezelőtt egyszer már ugyebár megsza-
vazták. Aztán múlt héten indítványozta, hogy tárgyalják
újra az ügyet – vázolta a helyzetet Lanigan. – Gondolom,
Ellsworth Jordon kérhette magát erre.
– Úgy van. Mivel ő a szomszédos telek tulajdonosa,
tájékoztatni kellett volna, de ez nem történt meg.
– Igen, de ez neki ma már a legkevésbé sem fáj – je-
lentette ki könyörtelenül Lanigan.
– Csak nem azt akarja, hogy szavazzak az újratárgya-
lás ellen, amikor én indítványoztam?
– Akár. Ha indítványozhatta az újratárgyalást, miután
egyszer már megszavazták a lámpát, miért is ne? De iga-
zából nem értem, miért kéne egyáltalán szavazni. Miért
ne vonhatná vissza az újratárgyalás iránti kérelmét?
– Mert a tanács már megszavazta, hogy újratárgyaljuk
az ügyet – válaszolta Megrim.
– Na és? Csak a maga iránti szolidaritásból döntöttek
így. Ha most azzal állna elő, hogy szeretné visszavonni
az indítványt, gondolja, hogy bármelyikük is tiltakozna?
– Hát talán nem.
– Miről van szó? – kérdezte dr. Springhurst. Megrim
elmagyarázta, Lanigan pedig hozzátette:
– Én azért vagyok érintett a dologban, mert ha lenne
lámpa, nem kéne mindennap odaállítanom egy embere-
met.
 – És Jordonnak mi volt a kifogása? – érdeklődött az
orvos.
– Ő a szomszédos telek tulajdonosa, ezért értesíteni
kellett volna – magyarázta Megrim –, de ez nem történt
meg, és ő mélységesen felháborodott. Azzal vádolta a
tanácstagokat, hogy önkényesen jártak el. Ezért indítvá-
nyoztam az ügy újratárgyalását. Még csak azt sem tudom,
hogy ellenezte-e a zsinagóga mellett felállítandó jelző-
lámpát. Csak kiborult, hogy nem tájékoztatták.
– Szerintem igenis ellenezte – jegyezte meg dr.
Springhurst. – Mégpedig azért, mert az a zsinagógának jó
lett volna.
– Miből gondolja? – kérdezte a rabbi.
– Majdnem biztos vagyok benne – mondta dr.
Springhurst. – Ellsworth Jordon magányos öregember
volt, se barátai, se családja. Nagyjából hetente egyszer
járt ide, a bárba. Hogy miért pont a bárba? Mert itt kötet-
lenül lehet beszélgetni bárkivel. Az étterembe vagy a
klub bármely más részébe soha be sem tette a lábát. Csak
ide járt. Egy bárban az ember szabadon kimondhatja akár
a legfelháborítóbb dolgokat is anélkül, hogy megorrolná-
nak rá. Maximum azt mondják, hogy egy kicsit túl sokat
ivott, aztán elfelejtik az egészet – halványan elmosolyo-
dott. – Azt hiszem, én is ezért szeretek idejárni. Na min-
degy, a lényeg, hogy egyszer, nem is olyan régen, arról
beszélgettünk, hogy ez a Ben Segal, aki átvette a
Rohrbough Vállalatot, szeretne belépni a klubba.
Ellsworth azt mondta, mindenáron meg fogja akadályozni
a klubtagságát, merthogy Segal zsidó. Pedig elég nyil-
vánvaló volt, hogy az asztal körül mindenki más pártolta
a felvételét. Tudom, rabbi, hogy egyetlen tagunk sincs
maguk közül, de szerintem soha nem is kérte senki a
felvételét. Az az érdekes, hogy Segalt épp Larry Gore
jelölte, aki, ha jól tudom, valamiféle rokonságban áll
Jordonnal.
– Gore is itt volt, amikor Jordon ezt mondta? – kér-
dezte Lanigan.
 – Nem, dehogy – rázta a fejét dr. Springhurst. – Gore
néha elhozta Jordont, aztán később beugrott érte, hogy
hazavigye. Ellsworth nem szeretett sötétben vezetni. De
Gore soha nem ült be ide. Amint megjött, már szaladt is a
céllövő pályára. Amint hallom, teljesen odavan a lövésze-
tért. Azt hiszem, ő a klub bajnoka.
– Igen. Larry soha nem iszik – jegyezte meg Megrim.
– Emlékszem arra az estére, amikor Jordon nekiállt
Segalt meg általában a zsidókat pocskondiázni. Az volt a
benyomásom, hogy nem teljesen komplett. Valami
olyasmi marhaságot magyarázott, hogy a zsidók mind
kereszténnyé váltak volna vagy mi. Amúgy nem ez volt
az első eset. Máskor is hallottam már, milyen csípős,
alattomos megjegyzéseket tud tenni. Na jó, tudják, mit?
Megkérem a fiúkat, hadd vonjam vissza azt az indítványt.
– Valami eszébe jutott. Kíváncsian Small rabbira nézett.
– Jól gondolom, hogy a maga szemszögéből Jordon halá-
la az égiek büntetése, amiért Jordon így viszonyult az ön
népéhez?
– Ugyan, dehogy – tiltakozott gyorsan a rabbi. – Még
elgondolni is rémes!
– Tényleg? – Megrim szeme tágra nyílt.
– Hát persze – válaszolta a rabbi. – Ha így lenne, ab-
ból vagy az következne, hogy a rosszindulatú emberek,
akik boldogan élnek, valójában nem is rosszindulatúak,
vagy pedig az, hogy Isten nincs tisztában a cselekedetei-
vel.
Dr. Springhurst kuncogott egyet.
– Ezek szerint a maguk hite szerint is a rosszak halá-
luk után nyerik el méltó büntetésüket.
– Nem, nem hisszük ezt sem – felelte a rabbi. – Ezzel
ugyanis megfosztanánk az embert szabad akaratától. A
mi hitünk szerint a jóság már önmagában jutalom, a go-
noszság pedig magában hordozza önnön büntetését.
– Na de ha az illető közben egészséges, gazdag és
boldog – vetette ellen Lanigan.
– Akkor is elértéktelenedik. Kevesebbé válik a saját
bűne által. Olyan ez, mint amikor porszemcse kerül egy
finommechanikai műszerbe. A műszer továbbra is műkö-
dik, de már nem olyan pontosan, mint eredetileg. Minden
egyes bűn vagy gonosz cselekedet tovább csökkenti a
műszer képességeit.
– A jó cselekedet pedig olyan, mint amikor olajat cse-
pegtetnek a gépezetbe? – kérdezte dr. Springhurst.
– Olyasmi.
Megrim az órájára nézett, aztán felállt.
– Jobb, ha megyünk, ha nem akarunk elkésni az ülés-
ről.
– Csak még egy perc, Albert – szólt dr. Springhurst. –
Szeretném megkérdezni a rabbitól, mit értett azon, hogy a
halál utáni büntetés és jutalom megfosztja az embert a
szabad akaratától.
A rabbi, aki már Lanigannal együtt szintén felállt,
most megtorpant, és így szólt:
– Hát az egész attól függ, mit értünk szabad akaraton.
– Természetesen a választás szabadságát. Hogy jogom
van eldönteni…
– Mit? Hogy sima kenyeret vagy pirítóst eszem-e –
provokálta a rabbi. – Vagy hogy balra vagy jobbra fordu-
lok-e egy kereszteződésben? Effajta választásuk az ala-
csonyabb rendű állatoknak is van. Az ember esetében a
szabad akarat azt jelenti, hogy eldönthetjük, hajlandók
vagyunk-e rossz, gonosz, bűnös dolgokat cselekedni
azonnali anyagi javakért cserébe. Ez a fajta döntés való-
jában persze csak akkor számít szabad akaratnak, ha jó
esély van rá, hogy nem derül fény bűnös cselekedeteink-
re, és senki sem fog megbüntetni értük. Lopna-e bárki is
olyan helyzetben, amikor rendőrök veszik körül, és biztos
lehet benne, hogy fülön csípik? Vagy a másik oldalról
nézve, vajon mennyiben erény az, ha úgy visz véghez az
ember jó cselekedetet, hogy közben biztos benne: közvet-
len jutalma nem marad el. Márpedig ha feltételezzük,
hogy Isten mindent lát és mindent tud, akkor előle nem
maradhat rejtve sem bűn, sem jó cselekedet. Milyen sza-
bad akarat az ilyen? Mennyiben különbözik ez a labora-
tóriumi patkány szabad akaratától, aki ha a labirintus
egyik folyosóján megy végig, ételt kap, ha a másikon,
áramütés éri?
– Akkor maguk szerint mi történik a halál után?
A rabbi elmosolyodott.
– Mi nem áltatjuk magunkat azzal, hogy tudjuk a vá-
laszt.
Dr. Springhurst értetlenül nézett rá.
– Érdekes álláspont – mondta végül, majd felállt, és
kezet nyújtott Small rabbinak. – Mondja, be szokott ülni
néha valahova egy italra? Vagy ezt tiltják az elvei vagy a
vallása?
– Előfordul, hogy megiszom egy pohárkával. Szomba-
ton és legtöbb ünnepünkkor ez kifejezett előírás is.
– Ez esetben megtenné a kedvemért, hogy valamelyik
este betér ide hozzám egy italra?
– Ezer örömmel.
 39. FEJEZET

Small rabbi általában jobban szeretett otthon dolgozni,

csütörtökönként mégis a zsinagógában rendelkezésére
álló kicsiny szobácskát használta, ugyanis ilyenkor járt
hozzájuk a takarítónő, hogy segítsen Miriamnak rendbe
tenni a lakást a közelgő szombat tiszteletére, márpedig a
porszívó zúgása és a tisztítószerek mindent elárasztó
illata mellett képtelen volt bármire is odafigyelni.
A rabbi épphogy csak megérkezett, levette a kabátját
és elhelyezkedett az íróasztal mögötti széken, amikor
kopogtak az ajtón, majd a választ meg sem várva belépett
Morton Brooks, a talmud-tóra és a vallási oktatás első
számú felelőse. A feltűnően öltözködő, fiatalos külsejű
férfi, nagyjából a rabbival lehetett egyidős, azaz a negy-
venes évei elején járt. Régebben könyvelőként dolgozott
egy jiddis színházban New Yorkban, ahol olykor-olykor
kisebb statisztaszerepeket is rábíztak, hogy megspórolják
egy színész fizetését. Ettől aztán Brooks alapvetően szín-
házi embernek tartotta magát, és úgy tűnt, csak az időt
próbálja elütni, amíg az ügynöke felhívja valami remek
ajánlattal. A legutóbbi divatnak megfelelő sportos öl-
tönyt, trapéznadrágot és tarkabarka, felül nyitott inget
viselt. Öltözékét a nyakán hanyagul, oldalt megcsomózott
színes kendővel egészítette ki.
– Minek kopog, ha úgysem várja meg a választ? –
zsörtölődött a rabbi.
– A folyosó végéről láttam, amikor megjött. Tudtam,
hogy egyedül van.
 – Akkor meg minek kopogott?
Brooks nemes egyszerűséggel felült az asztal szélére,
keresztbe vetette a lábát, aztán így szólt:
– Hogy kellően méltóságteljes és mogorva ábrázatot
ölthessen, mire belépek.
A rabbi elmosolyodott, és hátradőlt a székén.
– Na jó, ennél méltóságteljesebb és mogorvább már
úgysem leszek, úgyhogy halljuk: mi járatban?
– Azt akartam kérdezni, hogyan döntött a városi ta-
nács a jelzőlámpák ügyében. Ha jól tudom, tegnap este
volt az ülés.
– Én is úgy tudom.
– Ezek szerint nem ment el? Pedig ez fontos lett vol-
na. Ott lett volna a helye.
– Jobbat találtam ki – jegyezte meg a rabbi, csöndes
elégedettséggel. – Még az ülés előtt felkerestem Albert
Megrimet, aki az újratárgyalást kérte, és rávettem, hogy
vonja vissza a kérelmét.
– Tényleg? – Brooks most már elismerően bámult a
rabbira. – Ezt meg hogy csinálta?
– Lanigan parancsnok ötlete volt. A rendőrségnek ép-
púgy érdeke, hogy felállítsák azt a lámpát, mint nekünk.
Úgy ítéltük meg, jobb, ha nem veszek részt az ülésen,
mert akkor a többiek az ügymenet egyszerű részeként
fogják értelmezni Megrim kérését.
Megszólalt a telefon. Henry Maltzman volt az.
– Otthon már kerestem, de maga nem volt sehol –
hangzott szemrehányón a kagylóból.
– Itt vagyok.
– Csak tájékoztatni akartam, hogy a városi tanács tag-
jai elfogadták a jelzőlámpa felállítására vonatkozó kéré-
sünket.
– Micsoda jó hír!
– Azt hittem, maga is eljön az ülésre. Végül is ez vol-
na a dolga.
– Az a helyzet, hogy…
– A lényeg az, hogy minden rendben. Még az ülés
előtt beszéltem Megrimmel, aki megígérte, hogy vissza
fogja vonni az újratárgyalási javaslatát.
– Nos, ez jól hangzik.
– Csak szólni akartam, hogy maga is tudjon róla.
Miután a rabbi letette a kagylót, Brooks, aki mindent
hallott, megkérdezte:
– Miért nem mondta meg neki?
– Minek? Kezdjek vele versengeni a dicsőségért?
– Nem, csak közölje vele, hogy sikeresen elvégezte a
munkáját. Hiszen azzal vádolt, hogy elhanyagolta a fela-
datát.
A rabbi vállat vont.
Brooks sajnálkozva csóválta a fejét.
– David, hát nem érti? Ilyen munkakörben, mint a
magáé, vagy akár mint az enyém, az ember nem hagyhat
szabad támadási felületeket. Ne feledje: ők az ellenség.
– Kik azok az „ők”?
– Az elnök, az elöljáróság tagjai, még a közösség tag-
jai és a szülők is. Ne feledje, közéleti szereplők vagyunk,
ami azt jelenti, hogy a köz tagjai alig várják, hogy kriti-
zálhassanak minket. Harcolnunk kell. – Brooks lekászá-
lódott az asztalról, elkezdett fel-alá járkálni a szobában,
és olyan stílusban folytatta, mintha egyetemi professzor
lenne, aki épp diákjainak tart előadást. – Ez két okból is
fontos: Az egyik, hogy az embert a helyén kezeljék. A
másik, talán még fontosabb, hogy tudják, velünk nem
lehet packázni. Jobb, ha kétszer is meggondolják, mielőtt
nekilátnának kavarni. Na mármost, ez a Maltzman nem
kedveli magát.
– Honnan veszi, hogy nem kedvel?
– Látom. Például abból, ahogyan beszél magával.
Nincsenek összhangban a rezgéseik.
– A rezgéseink?
– Nincsenek egy hullámhosszon. Mindenki bocsát ki
olyan rezgéseket, mint… mint a hangvilla. Ha két ember,
akiknek a rezgései nem állnak összhangban egymással,
összekerül, disszonancia keletkezik.
 – Értem. És az én rezgéseim nincsenek összhangban
az övéivel?
– Az igazat megvallva, a maga rezgései sok minden-
kiéivel nem állnak összhangban. Nem egyszerű ember.
Én persze kedvelem, de ez csak azért van, mert a képzett-
ségem lehetővé teszi, hogy értékeljem.
– Valóban? Milyen képzettségére gondol?
Brooks döbbent képet vágott.
– Hogy milyenre? Természetesen a színházi képzett-
ségemre. A színésznek ugyebár azonosulnia kell az általa
alakított szereplő karakterével. Ez pedig azt jelenti, hogy
megtanulja megérteni az embereket. És ne feledje, David,
a megértés egyenlő a megbocsátással, sőt a megkedvelés-
sel is.
– Megpróbálom észben tartani.
Brooks figyelmét elkerülte az ironikus felhang.
– Helyes. Na mármost, az biztos, hogy Maltzman szí-
vesen megszabadulna magától, és az is tény, hogy az
olyanok számára, mint Maltzman, a vágy egyet jelent a
cselekvéssel. Erre persze mondhatná, hogy ez mindig is
így volt, de ez most új helyzet. – Brooks abbahagyta a
járkálást, megállt az íróasztal előtt, és szánakozva nézett
le a rabbira. – Tisztában van vele, hogy miért tudott ennyi
évig a helyén maradni? Majd én megmondom. A tehetet-
lenség törvénye miatt. Egyszerű tehetetlenség ez, nem
más. A különböző elnökök és az elöljáróságban ülő bará-
taik már nemegyszer szívesen megváltak volna magától,
de a gyülekezet nem támogatta őket. Miért? Mert tehetet-
lenek. És lusták. Nem akartak vitát, nem akartak harcolni,
nem akarták, hogy választás elé állítsák őket. De most
más a helyzet. Hallottam, hogy a nők arról beszélnek,
hogy csak úgy szerezhetnek egyenlő jogokat maguknak a
zsinagógán belül, ha leváltják a rabbit. Itt már nem az
elöljárókról, hanem a gyülekezetről, legalábbis a gyüle-
kezet nőtagjairól van szó. Ők azok, akik jobb szeretnék,
ha távozna. Kérdezem én, mit szándékozik tenni?
– Távozom – felelte a rabbi, és hátralökte a székét.
 – Tényleg? – hőkölt hátra Brooks.
– Igen. Elmegyek egy kicsit délutánra. Túl szép az idő
ahhoz, hogy idebent ücsörögjön az ember.
– Jaj, egy pillanatig azt hittem… Szívesen elkísérném,
de fel kell készítenem pár gyereket a barmicvóra.
 40. FEJEZET

Small rabbi nem azért távozott ilyen különös hirtelenség-

gel a szobájából, mert Morton Brooks szavai feldühítet-
ték. Brooks pimaszsága, színpadias nagyképűsködése
valójában kifejezetten szórakoztatta a rabbit. Lehet, hogy
a Brooks által tartott egyházpolitikai előadás váltotta ki a
reakciót, de az elhatározás hátterében sokkal inkább az
állt, hogy David Smallnak elege lett. Elege lett a zsinagó-
gából, Maltzmanból, a rabbiszerepből. El akart tűnni, ha
csak egy vagy két órára is, valahová, ahol nincs telefon,
ahol a közösség tagjai nem találják meg kérdéseikkel és
sirámaikkal.
Beült a kocsijába, és Boston felé vette az irányt. Va-
lami olyasmi járt a fejében, hogy a nagyváros forgatagá-
ban könnyű lesz eltűnni, főként, hogy ott úgysem ismeri
őt senki. A főúton azonban hatalmas volt a forgalom,
ráadásul a rabbinak eszébe jutott, hogy Bostonban nem
lesz könnyű parkolóhelyet találnia, de ha talál is, mire
leparkol, már fordulhat is vissza. Inkább megfordult, és
Revere, a közeli üdülőtelepülés felé vette az irányt.
Revere hosszú partszakaszán egymást érték ugyan a kü-
lönböző szórakozást kínáló bódék, de azt gondolta, hogy
ezek többsége feltehetően már úgyis zárva van az évnek
ebben a szakában. Letelepedhet a parton, vagy beülhet az
egyik büfébe, és onnan nézheti a hullámokat. Még ha
szóba elegyedik is vele valaki, akkor is csak tüzet fog
kérni, megkérdezi, mennyi az idő, vagy kifejti vélemé-
nyét az időjárásról.
 A parton alig páran lézengtek. A rabbinak igaza lett: a
legtöbb bódé zárva volt. A pompásan kifestett bodegák
szedett-vedettnek tűntek a festetlen zsalugáterekkel, ame-
lyek a téli időjárás viszontagságaitól voltak hivatottak
megvédeni őket. Egy-egy bódé azonban mégis nyitva
volt, tulajdonosaik a pultra támaszkodva kémlelték a
kihalt sétányt, és minden arra járót megszólítottak, hátha
mégis sikerül felkelteniük valakinek az érdeklődését:
– Erre tessék! Erre! Mindenki nyer! Nálunk nincsenek
vesztesek! Jöjjenek csak bátran!
Néhány fagylalt- és hot dog árus is nyitva tartott, a tá-
volban pedig feltűnt egy, ahol talán kávét is árulnak. A
rabbi abban reménykedett, hogy műanyag pohárban is
lehet kávét kapni, és akkor kiülhet vele a partra, és vég-
képp átadhatja magát a semmittevésnek. Ekkor meghal-
lotta, hogy valaki a nevét kiabálja. Megállt, hátrafordult.
Egy fiatal, farmernadrágos srácon kívül, aki annak a cél-
lövő bódénak a pultja fölött könyökölt, amelyet a rabbi
épp az imént hagyott el, egy teremtett lelket sem lehetett
látni. A rabbi elindult visszafelé.
– Nahát! Azt hittem, rosszul látok. Hogy kerül maga
ide?
A rabbinak csak most kezdett rémleni, ki lehet a fia-
talember.
– Sumner?
– Aha. Sumner Leftwich. Néhány évvel ezelőtt magá-
hoz jártam hittanra. Gyakran szokott itt sétálni?
– Nem, elég ritkán. De maga itt dolgozik? Azt hittem,
még tanul.
– Tanulok. Ez csak olyan alkalmi munka. A barátnőm
apjáé az üzlet. Néha besegítek neki. Olyan kevesen jár-
nak erre, hogy itt is éppolyan jól tudok készülni az órák-
ra, mintha otthon ülnék, vagy a könyvtárban, így legalább
keresek pár dolcsit. – Szégyenlősen a rabbira nézett. –
Nem akarja kipróbálni? Tíz lövés negyed dollár.
– Soha életemben nem lőttem.
– Nem nagy ügy. Csak célozni kell, aztán pedig meg-
szorítani a ravaszt. Nem húzni, hanem szorítani.
A rabbi végignézett a sétányon, és arra jutott, hogy a
fiúnak nem lehetett sok kuncsaftja aznap. Előhalászott
egy negyeddollárost a zsebéből, és érdeklődve figyelte,
hogyan tölti meg a fiatalember a tárat.
A vállához emelte a puskát, és az irányzékon keresztül
hunyorogva szemügyre vette az agyagbábukat, az egymás
mögött elhaladó kacsákat, az ugrabugráló nyulakat és a
jókora, lomhán jobbra-balra lengő ingát. Ekkor eszébe
jutott, hogy hallott valami olyasmit, hogy a puska vissza-
rúg, amikor elsütik, úgyhogy gyorsan levette a szem-
üvegét, és gondosan a mellényzsebébe tette. Amikor is-
mét belenézett a célzókeresztbe, már csak fehér pacákat
és elmosódott foltokat látott. Sebaj, valamit majd csak
eltalál ebből a rengeteg dologból.
Addig húzta a ravaszt, újra és újra, mígnem egy katta-
nás jelezte, hogy a lőszerkészlet kimerült. Letette a pus-
kát a pultra, és felvette a szemüvegét.
– Tízből tíz – vigyorgott a fiatalember.
– Tényleg?
– Igen. Tízből tíz mellément. Biztos csálén áll a
célzókereszt. Próbálja meg ezzel. Nem kell újra fizetnie.
– Ugyan, hagyja csak.
– Gyerünk, fogja csak meg!
A rabbi vállat vont, ismét levette a szemüvegét és a
vállához emelte a puskát. Amikor végzett, a fiatalember
csak a fejét csóválta, jelezve, hogy David Small ez alka-
lommal sem teljesített jobban.
– Azt hiszem, mégsem a puskában van a hiba.
– Attól tartok, nem lesz belőlem mesterlövész – hagy-
ta jóvá a rabbi. – Épp kávét akartam venni, ott a bisztró-
ban. Hozzak magának is egyet?
– Igen, köszönöm. Tejszínnel és kevés cukorral. De ha
megmondja a pincérnek, hogy nekem lesz, ő tudni fogja.
Amikor a rabbi visszatért a két pohárral, Sumner
megkérdezte:
– Mit szólna, ha alakítanánk egy klubot azoknak, akik
most már főiskolára járnak?
– Néhány évvel ezelőtt megpróbáltuk, de olyan keve-
sen jöttek el, hogy végül lemondtunk róla.
– Nekem volna egy ötletem…
Beletelt kis időbe, mire a rabbi végre elszabadult. Úgy
érezte, a sors akarata, hogy ne hagyja hátra a munkáját,
ezért visszatért Barnard's Crossingba.
 41. FEJEZET

Ha Bostonon kívül volt munkája, McLure állami nyomo-

zó többnyire úgy dolgozhatott, ahogy jónak látta. A kis-
városok és falvak rendőrei ritkán találkoztak gyilkosság-
gal, és csak örültek, hogy tapasztalt kolléga segít nekik.
Amikor McLure megkapta a Jordon-ügyet, arra számított,
hogy ez alkalommal is hasonlóképp fog történni, hogy
Barnard's Crossing rendőrei fognak együttműködni vele,
nem pedig ő velük. Bosszantotta, hogy Lanigan parancs-
nok majdhogynem úgy osztogatja neki a feladatokat és
értékeli a munkáját, mintha a beosztottja volna. Az sem
töltötte el megelégedéssel, amit az államügyész mondott,
miután McLure arra utalt, hogy korábban nem ilyen
munkakörülményekhez szokott:
– Tudom, őrmester. Pontosan tisztában vagyok vele,
hogy mit érez – vigasztalta az államügyész. – De
Barnard's Crossing nem szokványos kisváros. Még a
gyarmatosítás korában alapították, pár forrófejű fazon
Salemből, akik nem tudták elviselni, hogy a helyi hatósá-
gok meg kívánják szabni nekik, mit tehetnek, és mit nem.
A városnak évekig semmiféle vezetése sem volt. Nem a
járt úton haladtak, és a mai napig nem kedvelik, ha valaki
kívülről bele akar szólni a dolgaikba. Számukra maga
csak idegen. Ezt tudta? Hiába élte ott le az életét, ha nem
ott született, akkor idegen marad. Na mármost, ez egy
helyi bűnügy, és Hugh Lanigan, akinek amúgy az összes
felmenője ír katolikus, úgy ismeri a várost, mint a tenye-
rét. Pontosan tudja, kivel hogyan lehet dűlőre jutni.
 Henry Maltzman kihallgatásának története jól példáz-
za, mi bosszantotta McLure-t.
– Mi lenne, ha behozatnám, és alaposan megdolgoz-
nánk a fickót? – vetette fel McLure Lanigannek. – Végül
is megfenyegette a pasast, hogy golyót röpít a fejébe.
– Ugyan már, Henryvel így nem mész semmire – kö-
zölte Lanigan. – Fura figura. Kesztyűs kézzel kell bánni
vele. Ráadásul tudjuk, hogy a gyilkosság időpontjában a
zsinagógában volt. A rabbi felesége mondta, márpedig
amit ő mond, az úgy is van. Nem hiszem, hogy sok ér-
telme lenne Maltzman után kutakodnunk, de mivel való-
ban megfenyegette az áldozatot, ellenőriznünk kell, már
csak a rend kedvéért.
Mivel csak a rend kedvéért kellett Maltzmant kihall-
gatni, McLure nem kapkodta el a dolgot. A gyilkosság
utáni csütörtökön jelent meg végül az irodájában. Bemu-
tatkozott, Maltzman pedig behívta saját kis szobájába.
Miután Maltzman helyet foglalt, McLure elővett egy
jegyzettömböt meg egy tollat, és váratlanul megkérdezte:
– Hány órakor kereste fel Jordont azon a bizonyos
pénteken?
Maltzman elvigyorodott.
– Honnan veszi, hogy egyáltalán jártam nála?
– Felhívta, nem igaz?
Maltzman vállat vont.
– Rengeteget telefonálok. Egy ingatlanügynöknek ez a
dolga. Van, hogy órákig le sem teszem a kagylót, és már
olyan érzés, mintha a fülemből nőne ki.
– Tudjuk, hogy felhívta – közölte McLure.
– Lehet, hogy tényleg felhívtam – vonta meg a vállát
Maltzman.
– És megfenyegette, hogy golyót röpít a fejébe.
Maltzman még szélesebben vigyorgott.
– Ezt meg ki mondta?
– A lényeg, hogy így értesültünk – szívóskodott
McLure.
Maltzman tűnődve vizsgálta a plafont.
 – Nem értem. Nekem valahogy ez az egész nem áll
össze. Az imént azt mondta, hogy felhívtam telefonon, és
megfenyegettem. Hacsak nem volt külön lehallgató ké-
szülék csatlakoztatva a telefonjához, ami mellett ott ült
valaki, maga nem tudhat erről.
– Magától Jordontól tudjuk – közölte McLure mérge-
sen. – Látogatói voltak, és elmondta nekik, hogy maga
nem sokkal azelőtt telefonált…
– Jordon egy hazug disznó. Volt. Maga meg azzal jön
nekem, hogy Jordon valakinek azt állította, hogy én fel-
hívtam. Az illető pedig elmondta magának. Jön itt nekem
ezzel a szóbeszéddel! És ráadásul az, aki az egészet kezd-
te, már garantáltan nem fog tanúskodni magának. Külön-
ben is, honnan tudta volna, hogy én hívtam? Ugyan már,
őrmester!
– Jól van, Mr. Maltzman, akkor nézzük egészen más
irányból a dolgot. Megtenné, hogy elmondja nekem, hol
volt múlt pénteken?
– Nem Jordonnal, az biztos.
– Ez kevés, Mr. Maltzman. Hol volt?
– Ahhoz magának semmi köze.
– Gyilkosságról van szó, Mr. Maltzman. Ha úgy dön-
tünk, kénytelen lesz megmondani.
– Tényleg? A bíróságnak esetleg. Miután letettem az
esküt. De semmiképp sem az irodámban, miután csak
úgy becsörtet valami jelvényt lóbálva.
– És ha beviszem az őrsre?
– Van rá felhatalmazása?
McLure kezdte érteni, miért mondta Lanigan, hogy
Maltzmannal kesztyűs kézzel kell bánni. Gyorsan taktikát
váltott.
– Figyeljen, Mr. Maltzman. Gyilkosság történt. Az ön
állampolgári kötelessége, hogy segítsen a rendőrségnek
megtalálni az elkövetőt.
– Ebben, látja, egyetértünk. Jómagam is a rend és a
törvény nagy tisztelője vagyok. Ha bármi olyan kérdése
van, amely összefüggésben áll az üggyel, a lehető legjobb
képességemnek megfelelően fogok válaszolni.
– Rendben, Mr. Maltzman. Örülök, hogy végre sike-
rült megértenünk egymást. Azt szeretném tudni, hol volt
péntek este.
Maltzman lassan csóválta a fejét.
– Mi a baj? Nem emlékszik?
– Erre a kérdésre nem válaszolok.
– Miért nem? Hiszen az imént még azt mondta, vála-
szolni fog.
– Csak ha a kérdése összefüggésben áll az üggyel.
– Engedje meg, hogy mi döntsük el, mi mivel áll ösz-
szefüggésben – szólt McLure határozottan.
– Ugyan, őrmester, ne szórakozzon már velem! Ha azt
mondanám, hogy kosármeccsen voltam, az mennyiben
mozdítaná előre a maga ügyét?
– Miért, kosármeccsen volt?
– Nem, nem voltam – emelkedett fel Maltzman a
székből, jelezve, hogy részéről vége a beszélgetésnek.
– Na de Mr. Maltzman… – tiltakozott McLure.
– Ha magának csak az segítség, ha elmondom hol vol-
tam péntek este, akkor semmi értelme folytatnunk.
– Miért? Tud valami mást mondani?
– Hát persze, őrmester. Például el tudom mesélni, mi-
lyen ember volt Ellsworth Jordon: gonosz, kapzsi, házsár-
tos, zsugori, antiszemita dög. És ha maga ki akar hallgat-
ni mindenkit, aki valaha is a halálát kívánta, vagy megfe-
nyegette, hogy golyót röpít a fejébe, akkor élete végéig
nem fog unatkozni, ugyanis ki kell faggatnia a fél várost,
azaz nagyjából mindenkit, aki valaha is kapcsolatba ke-
rült vele. És most, ha megbocsát, nekem dolgom van.
 42. FEJEZET

Csalódottsága ellenére McLure, jó rendőrhöz méltón, már

másnap jelentette Lanigannak, mire jutott Henry
Maltzmannal. Ha azt várta, hogy a rendőrparancsnok
bosszankodni fog, csalódnia kellett. Úgy tűnt, Lanigan és
Jennings is kifejezetten szórakoztatónak találja a beszá-
molót, sőt mintha elégedettséggel töltötte volna el őket,
hogy földijük túljárt egy kívülálló eszén.
– Tényleg azt mondta, hogy semmi közöd hozzá? –
kuncogott Lanigan. – Na látod, ilyen ember ez a Henry
Maltzman. Biztosan felbőszítetted valamivel, de sebaj,
majd valamelyik nap beugrom hozzá, és lejegyzem a
vallomását, a rend kedvéért.
– A rend kedvéért?! – horkant fel McLure. – Ő az
egyik gyanúsítottunk, nem?
– Szerintem nem – felelte megfontoltan Lanigan. –
Nem értem, te miért tekinted annak.
– Mert zsidó.
– Az meg hogy tartozik ide? – kérdezte Lanigan kissé
élesen.
– Nagyon is idetartozik. Utánajártam a dolgoknak. Ez
a Jordon nem kedvelte a zsidókat, és a véleményét nem is
rejtette véka alá. Nem csak arról van szó, hogy olykor-
olykor elejtett egy megjegyzést. Rengeteg telke volt a
városban, és a zsidóknak semmit sem volt hajlandó elad-
ni. Néhányan azt beszélik, hogy talán még valamiféle
hallgatólagos megállapodást is kötött ez ügyben. Ez ter-
mészetesen törvényellenes, és ne felejtsük el, hogy
Maltzman ingatlanügynök. Sok zsidót ismerek. Többsé-
gük rendes, törvénytisztelő állampolgár, és még a bűnö-
zőik is inkább hajlanak, mondjuk, adócsalásra, mint hogy
bármilyen erőszakos cselekedetet követnének el. Van
azonban a zsidóknak egy új generációja, mint például
ezek az izraeliek is, akik nem sokat tétováznak, ha vissza
kell ütni. Maltzman pont ilyennek tűnt nekem. Zsidó
kapitány a tengerészgyalogosoknál. Biztosan ehhez az új
fajtához tartozik. Ha valamiért felkereste Jordont, és ve-
szekedni kezdtek, Maltzman biztos hogy nem fordult ki a
házból csak úgy, alázatosan. Biztos, hogy visszavágott
neki.
Lanigan bólintott.
– Nem állítom, hogy kizárt. Ráadásul Maltzman elég
temperamentumos. A tengerészetnél biztosan megtanulta,
hogyan kell fegyverrel bánni. De ez a lövöldözés nem rá
vall. Ráadásul alibije is van. Tudjuk, hogy a zsinagógá-
ban volt, amikor a gyilkosságot elkövették.
McLure feltápászkodott.
– Ha annyi dollárom lenne, ahány megdönthetetlen
alibit eddig megcáfoltam, gazdag ember lennék. Ha nem
haragszol, azért én rajta tartanám a szemem ezen a fedd-
hetetlen úriemberen.
Miután McLure elment, Jennings így szólt:
– Tudod, Hugh, azért van valami, ami zavar engem
ebben a Maltzman-dologban. Nézzük csak meg a jegyze-
teinket. Tessék, itt van. Amikor megkérdeztük a rabbi
feleségétől, hogy Maltzman ott volt-e a zsinagógában
péntek este, ő azt mondta „Azt hiszem. Igen, ott volt.”
– És?
– Először csak azt mondta, hogy azt hiszi. Ez szá-
momra azt jelenti, hogy nem volt biztos a dolgában.
– Nem is tudom. Lehet, hogy ez csak amolyan szófor-
dulat.
– Sokkal magabiztosabbnak kellett volna lennie,
Hugh. Voltál te már istentiszteleten a zsinagógában?
– Nem, nem mondhatnám.
 Jennings önelégülten nyugtázta a választ.
– Azért, mert ti, katolikusok, nem voltatok hajlandók
tisztességesen részt venni azon a néhány évvel ezelőtti
programon, amelynek keretében felkerestük egymás
templomait. Ez a ti Regan atyátok odáig volt a gyönyörű-
ségtől, hogy megmutathatja a templomát, de arra már
nem buzdította a híveit, hogy ők is nézzenek meg más
templomokat. Tudod, Hugh, ti, katolikusok néha elég
szűk látókörűek tudtok lenni, de mi, metodisták…
– Térj a lényegre, Eban, térj a lényegre.
Jennings a főnökére emelte világoskék szemeit, és fé-
lig megbántva, félig megbocsátón mondta:
– Épp azt csinálom, Hugh. Szóval van náluk egy ilyen
emelvény. Annak a közepén áll a frigyláda, abban őrzik a
szent tekercseket. A frigyláda mindkét oldalán áll két-két
díszes szék. A rabbi és a gyülekezet elnöke ül az egyik
oldalon, a másikon pedig az elnökhelyettes és a kántor.
Kivéve olyankor persze, amikor a kántor énekel, márpe-
dig többnyire énekel, mert ilyenkor előre jön, mármint a
kántor…
– A lényeget, Eban.
– Jól van, na, Hugh. Csak arra akartam kilyukadni,
hogy mivel Maltzman az elnök, ha ott volt a zsinagógá-
ban, akkor Small rabbi mellett kellett ülnie, tehát a rabbi
felesége nem lehet bizonytalan benne, hogy ott volt-e
vagy sem, hiszen ha ott volt, akkor fent ült az emelvé-
nyen, mindenki által jól látható helyen.
– Lehet, hogy aznap este mégsem az emelvényen fog-
lalt helyet, hanem beült a többiek közé?
– Pont ez az, Hugh. Ha én megkérdezlek téged, hogy
ott volt-e Regan atya a templomban vasárnap, minden
bizonnyal rávágod, hogy „persze hogy ott volt”. De ha
azt kérdezem, hogy Mrs. Murphy ott volt-e a templom-
ban, akkor könnyen előfordulhat, hogy először azt fele-
led, hogy „azt hiszem”, aztán eszedbe jut, hogy tényleg,
láttad, és akkor azt mondod: „Igen, ott volt.”
– Ki az a Mrs. Murphy?
 – Ezt csak úgy példaként mondtam.
– Na jó, hová akarsz kilyukadni?
– Oda, hogy… Vajon miért nem ült Henry Maltzman
a helyén? Lehet, hogy feszült volt, ideges, és nem akarta,
hogy mindenki lássa.
– Vagy ami még valószínűbb, szerintem, hogy egé-
szen egyszerűen elkésett, akkor érkezett, amikor már
elkezdődött az ima, és… Ez az! Lehet, hogy késett. –
Lanigan dobolni kezdett az asztalon. – Ha késett,
nyilván nem akart végigsétálni a padsorok között, és föl-
menni az emelvényre…
– Főként ha egyúttal feszült és ideges is volt.
– Igazad van. Nem kérdeztük meg Miriamtól, mikor
ért oda Maltzman, ő meg miért is mondta volna, ha egy-
szer fogalma sem volt róla, miért kérdezősködünk. Na jó,
lehettek vagy százan aznap este a zsinagógában, úgyhogy
valaki csak emlékszik rá, mikor ért oda Henry.
– Péntek esténként mindig áll egy emberünk a parko-
lónál, hogy segítsen irányítani a forgalmat. Lehet, hogy ő
emlékszik.
– Jól van. Járj utána, aztán ha jutottál valamire, beszé-
lek Henryvel.
 43. FEJEZET

– Az a végállomás – mondta Holcombe őrmester –, úgy-

hogy a sofőr biztosan nem téved. – Azt állítja, hogy min-
dössze két ember szállt fel, és ebből egyik sem Martha
Peterson volt. Jól ismeri azt a bizonyos két utast, mert
mindig a nyolcórás járattal utaznak Lynnbe.
Lanigan parancsnok összekulcsolta a kezét az asztal
alatt, és kinyújtózott a székén.
– Taxival is mehetett.
– Utánakérdeztem mindkét helyi taxivállalatnál – szólt
az őrmester. – Sőt a közeli településeken is, egészen
Lynnig. Annál messzebbről, Revere-ből, vagy Chelsea-
ből már nem ért volna ide a kocsi idejében.
– Kivéve, ha éppen erre járt egy, amelyiknek volt rá-
diója – állapította meg Jennings.
– Igen, de eleve nem hiszem, hogy taxit hívott volna –
mondta az őrmester. – Persze ha akarjátok, ellenőrizhe-
tem.
– Hagyd csak – válaszolt Lanigan. – Ha vissza akart
volna menni, minden bizonnyal felül a buszra. Ha a
nyolcórást már lekéste, akkor a fél kilencesre. De ha va-
lamiért mégis nagyon sürgős lett volna neki a dolog, ak-
kor a környékről hívott volna taxit.
– De mi van, ha nem akarta, hogy bárki megtudja? –
kérdezte Jennings. – Akkor előfordulhat, hogy egy másik
városból hív taxit.
– Miért ne akarta volna, hogy megtudják? – kérdezte
Lanigan. – Nem azért ment volna, hogy megölje. Nem
tudta, hogy ott hever egy pisztoly az asztalon. Vagy a
fizetését akarta volna elkérni, vagy le akarta volna zárni a
vitát Jordonnal, esetleg akár abban a reményben, hogy
kibékülnek, és visszakapja az állását. És őrmester, mi a
helyzet a nyolc óra előtti járatokkal? Elképzelhető, hogy
már korábban…
– Nem, uram, ahhoz kevés volt az idő. Az a hallgató-
dzós szomszéd biztosra állítja, hogy miután Martha meg-
jött, már nem ment el otthonról. Azt is hallotta, hogy
nyolc óra körül Martha Stanley-vel veszekedett az ajtón
keresztül…
– Honnan tudja, hogy nyolc óra volt? – vágott közbe
Jennings.
– Épp akkor kezdődött valami műsor a tévében.
– Manapság minden és mindenki a tévéműsorokhoz
igazodik – állapította meg Jennings.
– Jól van, őrmester – vette vissza a szót Lanigan. –
Stanley Doble-lal kapcsolatban kiderült még valami?
– Nem, uram. De Salemben még nem végeztem az
ügy kapcsán.
– Rendben, akkor csak folytassa a munkát – bocsátot-
ta el Holcombe őrmestert Lanigan, majd Jenningshez
fordult: – Úgy tűnik, Martha kiesett. Kár.
– Miért kár? Rá akartad kenni a dolgot? Mit bajod van
Martha Petersonnal?
– Semmi. Csak a lövöldözés módjából nőre gondol-
tunk, csukott szemű nőre. Én is meg az orvos szakértő is.
Erre most kiderül, hogy az egyetlen nő a láthatáron nem
játszik.
– Stanley látott egy kocsit bekanyarodni a ház elé –
idézte fel Jennings. – Nem kizárt, hogy azt a kocsit egy
nő vezette.
– Nem kizárt, de szerintem Stanley csak álmodta az
egészet. Vagy sokkal agyafúrtabb, mint amilyennek gon-
doltuk. Emlékszel? Arra hivatkozott, hogy a miatt a kocsi
miatt nem ment vissza a házhoz.
– Emlékszem, de nem tudom elképzelni, hogy Stanley
lőtte volna le Jordont.
– Miért nem?
– Ugyanazért, amit te is mondtál: az összevissza lö-
völdözés miatt – válaszolta Jennings. – Stanley rendsze-
resen jár vadászni, és még soha nem tért haza üres kézzel.
– Ez igaz, de aznap este részeg volt.
– Na és? Gondolod, hogy a vadászatot színjózanul
csinálja végig?
– Hm. Ezek szerint nem sok választásunk maradt.
– Ott van még Billy.
– Mindig Billyhez lyukadunk vissza – állapította meg
Lanigan rosszkedvűen.
– És ez neked nem tetszik, igaz?
– Miért, neked tetszik?
– Hát, ha tényleg ő volt…
– Igen, de ha nem ő volt? Semmivel több bizonyíté-
kunk nincs ellene, mint a többiek ellen. Viszont ha Clegg
elé tárom a helyzetet, ő azonnal rájön, hogy Billy könnyű
préda, őt a legkönnyebb vádolni. Eleve ő szerezte a fegy-
vert, aztán Jordon megszégyenítette a főnöke előtt, végül
pedig lelépett. Ami még rosszabb, hogy se kutyája, se
macskája, így igazán nem nehéz elbánni vele.
– Clegg rendes pasas, és…
– Államügyész, tehát elsősorban politikus. Márpedig
egy politikusnak hírverés kell. Itt ez a remek gyanúsított,
akinek az anyukája rendszeresen szerepel a tévében. El
tudod képzelni, mi mindent tudna Clegg kezdeni ezzel?
És hogy mi történne aztán Billyvel meg az anyjával?
– Jó, akkor marad Maltzman.
– Ellenőrizted?
– Mikor ellenőriztem volna? – fortyant fel Jennings. –
Végig itt ültem veled. MacIsaac járőrnek viszont meg-
üzentem, hogy amint szolgálatba lép, nézzen be hozzánk.
Ő irányította a forgalmat a zsinagógánál aznap este. Le-
het, hogy ő…
– MacIsaacet állítottad a zsinagógához?
Jennings elvigyorodott.
 – Úgy éreztem, illik a helyszínhez. – Az órájára né-
zett. – Bármelyik pillanatban itt lehet. – Megnyomta a
házi telefon gombját, és kiszólt a portára: – MacIsaac
megérkezett már?
– Éppen most lépett be az ajtón – hangzott az ércesen
recsegő válasz.
– Remek. Küldje be.
MacIsaac magas, csontos arcú, vörös hajú, szeplős fia-
talember volt. Még csak nemrégiben lépett be a testület-
be. Megilletődötten járult felettesei elé, és az asztal mö-
gött megállva várta, hogy kiderüljön, miben lehet szolgá-
latukra.
– Maga volt szolgálatban egy héttel ezelőtt pénteken a
zsinagógánál? – kérdezte Lanigan.
– Igen, uram, minden péntek este én irányítom ott a
forgalmat. A járőr valamivel nyolc után kitesz a sarkon,
kilenc körül pedig értem jön.
– Kilenckor? Nem fél kilenckor kezdődik a szertartás?
– De igen, de mindig vannak, akik késnek. Előfordul,
hogy én már megyek el, amikor még jönnek. Úgy tudom,
a szertartás végén mindig van egy kis fogadás, és vannak,
akik csak arra jönnek, gondolom, hogy találkozzanak a
többiekkel. Stanley Doble legalábbis ezt mondta. Néha
kijön hozzám beszélgetni. Most pénteken például csak
negyed tízkor jött meg a járőr, és valaki még pont akkor
futott be. Pedig ő az elnök, Maltzmannak hívják.
– Maga ismeri Maltzmant? – kérdezte Jennings.
– Persze. Rajta keresztül vettük a házunkat. Meglátott,
félreállt, még váltottunk is pár szót. Kérdezte, hogy sokan
vannak-e odabent, én meg mondtam, hogy azt hiszem,
igen.
– Biztos, hogy mindez negyed tízkor történt?
– Kilenc után elkezdtem töprengeni, hogy vajon hol
késhet a járőr. Utána megjött Mr. Maltzman, és ahogy
mondtam, leálltunk beszélgetni, és utána vettem észre,
hogy időközben megérkezett a járőr is. Kérdeztem is
Lindquist őrmestert, aki a kocsit vezette, hogy miért csak
ilyenkor jött. Mr. Maltzman épp eközben állt be a parko-
lóba. Az őrmester ránézett az órájára, és azt felelte, hogy
még csak negyed tíz van.
– Tehát mikor ért Maltzman a zsinagógához? Ez fon-
tos.
– Szerintem valamikor kilenc óra tíz és tizenöt között.
Amikor MacIsaac elment, Lanigan így szólt:
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy elbeszélgessek Henry
Maltzmannal. Nem is akárhol, hanem idebent, az őrsön.
Most már tényleg tudni szeretném, hol járt.
– De mi lesz, ha nem hajlandó bejönni, és veled is
közli, mint McLure-ral, hogy semmi közöd hozzá.
– Biztosra megyünk. Kérek Turner bírótól egy előállí-
tási parancsot, és te fogod behozni.
– Vád alá akarod helyeztetni?
– Pontosan.
– Gondolod, hogy ő volt?
– Nem, nem gondolom, de vagy beszél, vagy itt ma-
rad…
– Szerinted tud valamit, ami a segítségünkre lehet? –
kérdezősködött tovább Jennings.
– Kétlem.
– Figyelj, Hugh – kezdte Jennings komolyan –, meg-
értem, hogy bosszant ez az ügy, de az ember nem veszít-
heti el a józan ítélőképességét. Ha úgy gondolod, hogy
nem tud semmit, ami segíthet nekünk, és…
– Hétfő reggel az államügyésznél kezdek. Kénytelen
leszek elmondani neki, hogy senki ellen nincs egy sze-
mernyi bizonyítékom sem. Végig fogunk menni minden-
kin, aki csak érintett lehet az ügyben. Amikor
Maltzmanhoz érünk, szerinted mondjam azt az államügy-
észnek, hogy nem tudom, hol volt a gyilkosság idején,
mert közölte velem, hogy semmi közöm hozzá? Miköz-
ben ő volt az, aki megfenyegette Jordont? Ő mondta neki,
hogy szitává lövi!
– Értem, csak nem tudom, mit fognak szólni ehhez a
zsidók a városban. Különösen Small rabbi, a barátod.
Lanigan bólintott.
– Lehet, hogy neki kéne szólnom elsőnek.
 44. FEJEZET

Mielőtt megváltoztatták volna a szabályzatot, három alel-

nök tevékenységével folyt a munka. Az volt az elképze-
lés, hogy amikor az elnök hivatali ideje lejár, az első
alelnök lép a helyébe, a másik kettő egy lépcsővel feljebb
ugrik, a hitközségnek pedig csak egy harmadik alelnököt
kell választania. Ily módon az elöljáróság anélkül tud
megújulni, hogy ebbe a gyülekezetnek különösebb bele-
szólása lenne. A rendszer azonban soha nem működött.
Mindig három alelnököt választottak, de az alelnököknek
nem volt valós funkciójuk.
Az új szabályok értelmében az immáron egyetlen
alelnök tevékenysége mindössze abból állt, hogy ő vezet-
te a tanácskozást az elnök távolmaradása esetén. Berry
Fisher egyáltalán nem kívánt alelnök lenni, csak azért
indult a választásokon, mert Henry Maltzman megkérte
rá. Az óta barátok voltak, hogy együtt jártak középisko-
lába, de felnőttként még jobban összemelegedtek, már
csak azért is, mert Fisher biztosításokkal foglalkozó cége
és Maltzman ingatlanügynöksége remekül együtt tudott
működni. Gyakran tettek egymásnak kisebb-nagyobb
szívességeket, és bár sajnálták, hogy „a csajok”, a felesé-
geik, nem jönnek ki olyan jól egymással, ez alapvetően
nem befolyásolta kettejük barátságát. Hetente többször is
találkoztak, együtt jártak Bostonba hoki- és baseball-
meccsekre, meg kondizni a helyi tornaterembe. Majdnem
mindennap együtt ebédeltek, de ha nem, akkor is lega-
lább felhívták egymást.
 Egyik szombat délután elmentek fallabdázni. Berry
Fisher sovány, izmos testalkatú volt, így könnyűszerrel
nyert. Amúgy is jó volt a labdajátékokban: hosszú lábai-
val könnyedén átszelte a pályát, pókszerű karjaival pedig
még a valószínűtlenül távolinak tűnő labdákat is elérte. A
meccs után szokás szerint szabadkozni kezdett:
– Csak szerencsém volt – mondta.
Erre Maltzman a hasonlóképpen szokásos, nagylelkű
választ adta:
– Nem, Berry, te igazán jól játszol. – Aztán még pana-
szosan hozzátette: – És még csak nem is izzadsz!
– Talán mert nincs mit kiizzadnom.
Lezuhanyoztak, megtörülköztek, aztán átmentek az
öltözőbe. Mivel más nem volt rajtuk kívül, Berry Fisher
megkérdezte:
– Milyenek a holnapi kilátások?
– Sima ügy – válaszolta Maltzman. – Nyolc biztos
szavazónk van.
– Nyolc a hat ellen. Ez azért szerintem nem olyan je-
lentős fölény.
– Két szavazat különbség. Mit akarsz még?
– Jó, jó, de ha csak egyvalaki is meggondolja magát,
és átáll a túloldalra, akkor már döntetlen.
– És akkor az én szavazatom dönt. De higgy nekem,
egyikük sem fogja meggondolni magát.
– Nem lehetne a hat közül még valakit meggyőzni?
Mondjuk Jessica Bergert vagy Linda Svolitchot?
Maltzman a fejét rázta.
– Allen Glick puhatolódzott Jessicánál. Reménytelen.
Valami bizottságban együtt ült a rabbi feleségével, és
azóta teljesen odáig van érte. Gondolod, hogy hajlandó
lenne a rabbi ellen szavazni?
– És Linda?
– Azért kérdezed, mert feminista, igaz? Bennem is
felmerült, bár az ellene szól, hogy eléggé ortodoxok.
Mindenesetre beszéltem Mike Svolitchcsal. Szerinte,
amit Small rabbi mond vagy tesz, az megfellebbezhetet-
len. Még jó, hogy nem szegeztem neki egyenesen a kér-
dést, mert biztos, hogy azonnal rohant volna a rabbihoz.
Beadtam neki, hogy hallottam valami pletykát, miszerint
az elöljáróság néhány tagja, Lindát is beleértve, a rabbi
szerződésének megújítása ellen kíván szavazni. Kérdez-
tem, nem tud-e valamit a dologról – kuncogott Maltzman.
– Adtad a hülyét – állapította meg csodálattal Fisher.
– Naná. Miután előadta, hogyan vélekednek a rabbi-
ról, visszavonulót fújtam, és megjegyeztem, hogy egy-
némely nagyokosnak nincs jobb dolga, mint hogy idétlen
pletykákat terjesszen. Egy szó, mint száz, az a hat szava-
zat éppen olyan stabil, mint az én nyolcam.
– Szerintem ez akkor is kevés. Figyelj, mi lenne, ha
indítványoznám, hogy ha már titkos szavazás, az elnök is
szavazhasson? Végül is az Egyesült Államok elnöke is
szokott szavazni. Mármint a rendes választásokon. Néha
még a szülővárosukba is visszamennek, hogy ott adják le
a voksukat. Állandóan ezt mutatják a tévében.
– Semmi értelme, Berry – jelentette ki ellentmondást
nem tűrőn Maltzman.
– De miért? Akkor már kilenc hat lenne az arány…
– Megmondom, miért. Ha ilyen nagy felhajtást csiná-
lunk, a végén még valaki gyanút fog. Mindenki erről
kezd majd beszélni, szó szót követ. Szinte látom magam
előtt, ahogy az ókonzervatívok kivonulnak az ülésről,
csak hogy ne legyünk határozatképesek. Nem, nem jó
ötlet. Azt akarom, hogy ez is csak egy ugyanolyan napi-
rendi pont legyen, mint a többi, ugyanúgy szavazzuk
meg, mint a villanyszámlát vagy a biztosítást. A titkos
szavazás a tagok szabad véleménynyilvánítási jogát sza-
vatolja, de ennyi. Világos?
– De mi van, ha utóbb lázongani kezdenek, és kérik,
hogy tárgyaljuk újra az ügyet?
– Ki van zárva. A parlamentáris törvények előírják,
hogy csak az folyamodhat újratárgyalásért, aki a több-
séggel szavazott. Persze előfordulhat, hogy vért-
verejtéket nem kímélve megpróbálnak tető alá hozni egy
általános szavazást, hogy a hitközség tagjai dönthessenek
a kérdésben. Igen ám, de addigra mi már rég elküldtük a
rabbinak a levelet, amelyben megírtuk neki, hogy az elöl-
járók nem szavazták meg a szerződése meghosszabbítá-
sát. Nagyon meg lennék lepve, ha a rabbi nem mondana
le abban a pillanatban, amint kézhez kapja a levelet. Én
pedig azonnal válaszolok neki, megírom, hogy rettentően
sajnálom, meg az összes többi rizsát, de természetesen
elfogadom a lemondását.
 45. FEJEZET

A vasárnapi vacsora után, mivel Molly nem volt odahaza,

Mrs. Mandell pakolta el az edényeket, Herb pedig a nap-
paliban tanulmányozta a napi sajtót. Mrs. Mandell dolga
végeztével megjelent a nappali ajtajában.
– Velem meg apáddal ilyen sosem fordulhatott volna
elő, főleg nem vasárnap.
– Tessék? – nézett fel Herb az újságból. – Mi van
apával?
– Azt mondtam, hogy apádnak eszébe nem jutott vol-
na, hogy nélkülem jelenjen meg bármilyen társadalmi
eseményen, mint ahogy, természetesen, én sem mentem
volna el nélküle. Ismertünk olyan családokat, ahol a fér-
fiak hetente egyszer rendszeresen eljártak különböző
ülésekre vagy tekézni. Legalábbis otthon ezt mondták. De
apád soha nem tett volna ilyet. Ha én nem tudtam elmen-
ni, vagy egyszerűen csak nem volt hozzá kedvem, akkor
ő sem ment. Ugyanez fordítva is igaz volt. Kártyázni
vagy a nőegylet által szervezett uzsonnákra még csak-
csak elnéztem, amíg apád úgyis az irodában volt. De este,
és különösen vasárnap, amikor otthon volt, ilyesmi nem
fordulhatott elő. Engem még arra neveltek, hogy a házas-
ság két ember közössége. Manapság persze már biztosan
minden másként van.
– Ugyan, anya, menj már! A Peter Archer által készí-
tett ezüstedények kiállításának megnyitója van a múze-
umban. Molly főnöke rendezte az egészet, Molly pedig
rengeteget segített neki. Ha egyszer a főnök meghívta a
bank összes alkalmazottját, egyértelmű, hogy Mollynak
is ott a helye. Ha a gimnázium igazgatója összejövetelt
rendezne a tanároknak, én is elmennék.
Egyet nem értése és helytelenítése jeleként Mrs.
Mandell szipogott egy darabig, aztán így folytatta:
– Talán kirúgták volna, ha itthon marad, vagy levon-
tak volna a fizetéséből? Láttam a főnökét, igazi úriember.
Szerintem sokkal többre értékelte volna, ha megmondja
neki, hogy „sajnálom, Mr. Gore, de én semmiféle társa-
sági eseményen nem veszek részt a férjem nélkül, ő pedig
nem tud eljönni, mert mint az elöljáróság tagjának na-
gyon fontos ülésen kell részt vennie a zsinagógában”.
– Na ja – jegyezte meg Herb cinikusan –, pár héttel
ezelőtt pedig, amikor a férfiegylet tagjainak kellett gon-
doskodniuk a zsinagógában a szertartás utáni fogadásról,
nekem kellett volna azt mondanom, hogy én nem me-
gyek, mert Mollynak sajnos itthon kell maradnia.
– Az más. Az nem társasági, hanem vallási esemény
volt.
– A péntek esti ima sokkal inkább társasági, semmint
vallási esemény. A lényeg, hogy ő itthon maradt…
– Lehet, hogy jó oka volt rá, hogy itthon maradjon.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Egész héten el akarta neki mondani, de soha nem kí-
nálkozott rá megfelelő alkalom. Magában már vagy száz-
szor elpróbálta a jelenetet. Úgy tervezte, hogy halkan,
higgadtan fog beszélni, mint akit mélységesen bánt a
dolog, és mint akit csak a kötelességtudat vezérel, de
most, hogy hirtelen eljött a pillanat, villámló szemmel,
gyűlölködve köpködte a szavakat.
– Azt, hogy nem maradt idehaza túl sokáig. Azt hitte,
alszom. Azt hitte, nem hallom, mit művel, de én hallot-
tam. Amikor beindította a kocsit, kiugrottam az ágyból.
Az ablakból láttam, amikor elhajtott.
– Álmodtad.
– Nem, nem álmodtam – jelentette ki most már való-
ban halkan Mrs. Mandell. Még egy mosolyt is sikerült az
arcára erőltetnie. – Nem aludtam. Elképzelhető, hogy egy
kissé elbóbiskoltam, mint ahogy itt a karosszékben is
szoktam, de nem aludtam. Hallottam, hogy telefonon
beszél. Aztán lábujjhegyen feljött a lépcsőn. Úgy tettem,
mintha aludnék. Semmi kétség, kinyitotta résnyire az
ajtót, és bekukucskált. Aztán visszaosont a lépcsőn. Én
mondom neked, akkor már olyan éber voltam, hogy annál
éberebb nem is lehetnék. Nem sok idő telt bele, hallot-
tam, hogy kinyílik a hátsó ajtó, aztán becsukódik. Utána
felberregett a motor. Akkor kipattantam az ágyból, és a
függönyön keresztül kukucskálva láttam, amint elmegy.
Mindez nagyjából akkor lehetett, amikor a zsinagógában
elkezdődött a szertartás, és csak kilenc óra után ért vissza.
Miután visszajött, megint bekukucskált hozzám, én pedig
ismét úgy tettem, mintha aludnék.
Herb agyán megmagyarázhatatlan okból kifolyólag
átsuhant a gondolat, hogy aznap este Henry Maltzman
csak kilenc óra után ért oda az imára.
– Továbbra is azt gondolom, hogy csak álmodtad az
egészet – jelentette ki.
– Igen? Akkor miért nem kérdezed meg tőle? Kíván-
csi lennék, mit mond.

Miután befejezték a vasárnapi ebédet, Laura Maltzman

készülődni kezdett. Úgy tervezte, hogy míg a férje el-
megy a zsinagógába az elöljáróság tanácsülésére, addig ő
meglátogatja a szanatóriumban az édesanyját. Már
Maltzman is a zakóját húzta, amikor megszólalt a csengő.
Jennings hadnagy volt az.
– Mr. Maltzman, a Jordon-ügy miatt jöttem. Szeret-
ném, ha bejönne velem a kapitányságra, és válaszolna
néhány kérdésre, amelyet Lanigan parancsnok kíván fel-
tenni magának. Elképzelhető, hogy vallomást is kell ten-
nie.
– Mi van, ha engem hidegen hagy ez a maga Jordon-
ügye?
– Ezt kifejtheti a főnöknek, odabent a kapitányságon.
 Maltzman vidáman táncoló szemmel kérdezte:
– Előállítási parancs van?
– Van.
– Itt ma-magánál? – hebegte döbbenten Maltzman.
– Itt nálam.
Miközben Jennings a zsebébe nyúlt, hogy előhúzza a
megfelelő iratot, Maltzman sietve mondta:
– Jó, jó, hiszek magának. Nézze, ha azt szeretné, hogy
menjek be a kapitányságra, tegyek vallomást, és válaszol-
jak néhány kérdésre, semmi gond. De most perceken
belül kezdődik egy nagyon fontos ülés a zsinagógában.
Utána egyenesen megyek a kapitányságra.
Miközben ádámcsutkája idegesen ugrált fel-alá,
Jennings a fejét rázta.
– Nem, uram. A parancs úgy szól, hogy most azonnal
vigyem be magát.
– Idehallgasson, nem törhet rám csak úgy, se szó, se
beszéd. Programom van, és…
– A parancs az parancs.
– Beszélek Lanigannel. Mondja a számot.
– Ne fáradjon. A főnök még nincs bent. Azt mondta,
addigra vigyem oda magát, mire beér. Jobban jár, ha jön
békében, Mr. Maltzman.
Maltzman a szája szélét rágva töprengett, végül így
szólt:
– Rendben, csak írok egy cetlit a feleségemnek, hogy
ne aggódjon.
Bement a konyhába, majd amikor látta, hogy a rendőr
követi őt, azt mondta:
– Ne aggódjon, nem fogok kiszökni a hátsó ajtón.
Egy rajzszöggel kitűzte a cetlit az üzenőtáblára, aztán
a tábla melletti polcon elhelyezett telefonért nyúlt.
– Fel kell hívnom valakit.
– Az ügyvédjét hívja? – érdeklődött Jennings udvaria-
san.
Maltzman keskeny mosolyra húzta a száját.
– Még nem.
 Feltárcsázta Berry Fisher számát.
– Szia, Berry, itt Hank. Közbejött valami, nem fogok
tudni elmenni az ülésre… Tudom, tudom. Csinálj csak
mindent úgy, ahogy megbeszéltük… Figyelj, van nyolc
tuti szavazatunk. Ha te vezeted az ülést, még akkor is
marad hét. Hét a hathoz, vagy nyolc a hathoz, nem min-
degy?… Jól van… Jól van… Szia.
A hadnagyhoz fordult:
– Rendben, mehetünk.

Miután befejezték a vasárnapi vacsorát, Miriam felhesse-

gette a gyerekeket az emeletre tévét nézni, hogy ne zavar-
ják apjukat, aki éppen olvasni próbált. Amikor megszólalt
a csengő, majd az ajtóban feltűnt Lanigan, Miriam huncut
mosollyal az arcán kérdezte:
– Csak nem épp erre járt? David, Lanigan az!
– Nem, most nem csak úgy beugrottam – válaszolt
komolyan Lanigan, és mindjárt vázolta is jövetele okát.
– Komolyan gondolja, hogy Maltzman lőtte le? – kér-
dezte a rabbi.
Lanigan kényelmetlenül fészkelődött a székén.
– Nem az én dolgom eldönteni, hogy ő volt, vagy
sem. Majd a bíróság meg az esküdtszék eldönti. Én csak
a nyomozást vezetem.
– Akkor úgy kérdezem, hogy tényleg gyanús magá-
nak?
– Hogy értve? Hogy született gyilkosnak tartom-e?
Persze hogy nem. Mint ahogy a többieket sem, akiknek
bármi módon közük lehetett az ügyhöz. Csak annyit tu-
dok, hogy a kérdéses napon megfenyegette Jordont. Azt
mondta neki, hogy szétlövi az agyát. És valaki pontosan
ezt tette. Ez már önmagában elég ahhoz, hogy cselekvés-
re bírjon minket. Eddig csak azért nem tettem semmit,
mert azt hittem, hogy a gyilkosság időpontjában a zsina-
gógában volt. De aztán kiderült, hogy nem. Így került fel
a gyanúsítottak listájának élére. Ráadásul ha megkérdez-
zük tőle, merre járt aznap este, közli, hogy semmi közünk
hozzá. Holnap találkozom Cleggel. Ha elmondom neki,
hogy azért nem tudunk semmit Maltzmanról, mert szerin-
te semmi közünk ahhoz, hogy merre járt, Clegg azt a
következtetést fogja levonni, hogy nem vagyok alkalmas
a feladatra, és ő maga fogja vád alá helyezni Maltzmant.
– Ezek szerint azért tartóztatja le, hogy szóra bírja?
– Igen – Lanigan az órájára nézett. – Ha minden igaz,
épp most viszik be az őrsre.
– És ha továbbra sem hajlandó beszélni?
– Akkor az egyik cellában tölti az éjszakát – vágta rá
Lanigan. – Reggel beszélek Cleggel, és erős a gyanúm,
hogy ő nem sokat fog lacafacázni. Berángatja az első
bíróság elé a vádlottak padjára. Aztán kiad egy sajtónyi-
latkozatot, és tekintettel arra, hogy gyilkosságról van szó,
még óvadékot sem fognak elfogadni. Előzetes letartózta-
tásban várhatja a tárgyalás végét. Sajnálom, David, de ez
a helyzet.
A rabbi bólintott.
– Tényleg sajnálom.
– Kösz, hogy elmondta.
 46. FEJEZET

Ha Mrs. Mandell azt remélte, hogy fia oda fog állni a

felesége elé, amint az hazaér, csalódnia kellett. Amikor
Molly megjött, csak bekiabált a szobába, hogy „szia,
boldogultatok a vacsorával?”, futtában egy puszit nyo-
mott férje arcára, aztán felrobogott a lépcsőn a hálószo-
bába. Útközben még odavetette:
– Át kell öltöznöm, megígértem az egyik lánynak,
hogy segítek neki. Kártyapartit szervez ma estére.
Pár perccel később, amikor ismét megjelent, már nem
azt az elegáns ruhát viselte, amelyben Bostonba ment,
hanem kényelmes, lezser nadrágot és pulóvert. Ezek va-
lahogy jobban illettek Barnard's Crossinghoz.
– És ki az? – szólt utána Herb, amikor Molly már az
előszobaajtó felé tartott.
– Nem ismered – jött a homályos válasz. – Együtt
dolgozunk.
Amint Molly háta mögött becsukódott az ajtó, Herb
felállt, lustán nyújtózott egyet, aztán bejelentette:
– Nekem is indulnom kell. Ugye nem lesz semmi
gond?
– Persze hogy nem lesz. De hová sietsz? Még egy
csomó időd van.
Tényleg volt még legalább fél órája, de ezt valahogy
nem azzal szerette volna tölteni, hogy az anyja előtt vé-
deni próbálja Mollyt.
– Lesz valami kisebb megbeszélés még az ülés előtt.
Kérték, hogy menjek el. Át kell beszélnünk néhány fon-
tos dolgot.
Beült a kocsiba, lement a partra, és leállította a motort.
A parti büfé még mindig üzemelt, mert elég szép idő volt,
és az emberek továbbra is lejártak a partra sétálni, vagy
csak ücsörögni és nézni a hullámokat. Herb vett egy ká-
vét, és visszaült vele a kocsiba.
Egészen sok autó állt a parkolóban. Az egyikben egy
pár csókolódzott. Ez érthetetlen módon idegesítette
Herbet. Míg a kávéját kortyolta, rágyújtott egy cigarettá-
ra. Megpróbálta értelmezni Molly viselkedését. Arra
jutott, hogy az anyja valószínűleg tényleg nem álmodott,
valószínűleg tényleg látta mindazt, amiről beszámolt. De
mi van akkor? A telefonáló minden bizonnyal Gore volt.
Utána Molly elszaladt valahová egy fél órácskára. Egész
este a jelentésen dolgozott, érthető, ha egy kis friss leve-
gőre volt szüksége. Persze nem kellett volna egyedül
hagynia az anyját, de végül is előtte felment hozzá, hogy
megnézze, minden rendben van-e. Molly mindig is úgy
vélte, hogy anyósa nem olyan magatehetetlen éjszakán-
ként, mint ahogy állítja. És persze tényleg nem is volt az.
Herb is tudta, hogy anyja szereti eltúlozni, dramatizálni a
betegségét. Szereti sajnáltatni magát, talán mert olyan
magányos. Na de akkor is…
Beindította a motort, és elindult az ülésre. Úgy dön-
tött, Mollynak nem szól egy szót sem. Már így is épp elég
feszültség volt a két nő között, ami talán nem is meglepő,
ha valaki együtt él az anyósával. De ha Molly a fejébe
veszi, hogy az anyja kémkedik utána, mi több, utána el-
pletykálja neki a látottakat, abból a végén még istentelen
veszekedés lehet, ami meg ki tudja, hová vezetne.
Az elöljáróság tagjai már épp elhelyezkedtek az asztal
körül, amikor Herb befutott. Akikkel sikerült felvennie a
szemkontaktust, azoknak odabiccentett, aztán szégyenlő-
sen lecsusszant a hozzá legközelebb álló székre. Berry
Fisher felállt, hogy becsukja a terem ajtaját, aztán vissza-
tért helyére az asztalfőre, és így szólt:
– Henry felhívott, hogy közbejött neki valami, ezért
nem tud itt lenni. Kérek mindenkit, hogy csendesedjen el,
megkezdjük az ülést. Ha jól emlékszem, abban állapod-
tunk meg, hogy a mai megbeszélést kizárólag a költség-
vetésnek szenteljük, úgyhogy javaslom, tekintsünk el a
napirend és a bizottságok beszámolóinak felolvasásától.
Herb legutóbb azt kérte, hogy adjunk neki némi időt,
hogy tanulmányozhassa a költségvetést. Ezért is halasz-
tottuk a témát mára. Tehát, Herb, át tudtad nézni az anya-
got?
– Aha.
– Rendben, akkor lássunk munkához. Az első pontban
a rezsiköltségek szerepelnek. Mike, van valami hozzá-
fűznivalód?
– Azt hittem, soronként fogunk végigmenni.
– Úgy is van.
– Akkor vegyük az első pontot, mármint az első sort.
– Rendben.
– Az első a fűtés. Láthatjátok, hogy az idén több pénzt
különítettünk el erre a célra, mint tavaly. Csinálhattam
volna azt is, hogy a tavalyi, utólag elkülönített összeget,
egyszerűen hozzáadom a tavalyi költségvetésben eredeti-
leg szereplő összeghez, de úgy ítéltem meg, hogy erre rá
kéne számolni még nagyjából tíz százalékot a várható
olajár-emelkedések miatt.
– Igen, Mike, de tavaly télen különösen hideg volt.
Nem valószínű, hogy még egy ilyen telünk lenne.
– A tévében egy pasas azt állította, hogy klímaválto-
zásnak nézünk elébe, és egyre hidegebb lesz. Még az sem
kizárt, hogy újabb jégkorszak köszönt be. Az ózonréteg-
ről magyarázott valamit.
– Ugyan, hagyjuk már ezt a tudományos okoskodást.
Kizárt, hogy az idén télen megint olyan hideg legyen.
Belerokkanna az ország.
– Gondolod, a Kongresszus majd hoz egy törvényt, és
betiltja a hideget?
Egy ideig még rágódtak a dolgon, mint kutya a cson-
ton, aztán elfogadták az eredetileg javasolt összeget.
Ugyanígy jártak el a következő és az az utáni tétel megvi-
tatása során is. A nők összességében fegyelmezettebbnek
tűntek, és jobban odafigyeltek, de azért velük is előfor-
dult, hogy addig sutyorogtak egymás között, míg a végén
elveszítették a fonalat, és újra el kellett nekik mondani,
hogy miről is van szó.
– Rendben. A következő pontban szerepelnek a fizeté-
sek. Doris, van hozzáfűznivalód?
– Igen – felelte Doris, az oktatási bizottság elnöke. –
Mike elkérte tőlem a tanári fizetések adatait, de én nem
adtam neki oda, azzal, hogy csak végösszeget tudok
mondani. Szeretném megmagyarázni, miért. Az oktatási
bizottság minden tanárral egyenként állapodik meg a
fizetésről, az információt bizalmasan kezeljük. Ezt már az
elejétől fogva így csináltuk, és bevált a módszer. Senki
nem tudja, mennyit keres a másik, hacsak nem magától
az illetőtől. Így, hogy egyenként tárgyalunk a tanárokkal,
ha szükséges, a jobbaknak valamivel több pénzt tudunk
adni anélkül, hogy féltékenykedésre vagy elégedetlenke-
désre…
– Milyenkedésre? – kérdezte Jack Pollock, a társaság
bohóca, aki szükségét is érezte, hogy megfeleljen a vele
kapcsolatos elvárásoknak.
Mrs. Melnick, aki egyébként tanítónő volt, és ponto-
san tudta, hogyan kell bánni a csintalan gyerekekkel,
szúrós szemmel nézett rá.
– Elégedetlenkedésre. Soha nem hallottad még ezt a
szót?
– Dehogynem! Ki nem állhatom az elégedetlenkedést.
Én magam, mindig is az elégedettség pártját fogtam.
Mint minden máson, egy ideig ezen is elvitatkoztak,
de végül Mrs. Melnick győzedelmeskedett, és megsza-
vazták az eredetileg feltüntetett végösszeget.
Mivel a kántor fizetését már korábban szerződésben
rögzítették, az ember azt gondolhatta volna, hogy ezen
nincs mit megvitatni. De aztán mégis felmerült a kérdés,
hogy nem úgy illenék-e, hogy a kántor befizesse a hitkö-
zségi pénztárba a temetésekért, esküvőkért és különösen
a barmicvón elhangzó énekek betanításáért kapott össze-
geket, tekintettel arra, hogy mindezek a tevékenységek
amúgy is a munkája részei. Ez a téma egyébként minden
évben napirendre került, mindkét oldal részéről a szoká-
sos érvekkel.
– Mi van abban, ha jön valami nehéz felfogású gye-
rek, akivel nem győz gyakorolni a barmicvóra, aztán
végül a srác apja, hálája jeléül, no meg a fáradozásért
cserébe, ad neki pár dollárt…
– Én biztosan nem fogadnám el a helyében. Az ilyen
tiszteletdíj végül is nem más, mint borravaló. Nem igaz?
– De, de miért ad az ember borravalót? Azért, mert
szeretné kifejezésre juttatni, hogy értékeli a másik tevé-
kenységét. Ha a pincér mindent megtesz, hogy a kedved-
ben járjon, tisztességes borravalót adsz neki. Ha nem,
akkor vagy nem kap semmit, vagy csak valami egészen
keveset. Én legalábbis így szoktam.
– Egy csomó étteremben összeadják a borravalót.
– Nem értem, hogy képzelitek ezt az egészet. Kihirde-
titek, hogy holnaptól tilos a kántornak pénzt adni? Vagy
közlitek a kántorral, hogy a kapott pénzt fizesse be a
pénztárba? És honnan fogjátok tudni, hogy valóban az
összes pénzt befizette-e? Megkérdezitek az adományozót,
hogy mennyit adott neki?
Végül, akárcsak a korábbi években, minden maradt a
régiben. Stanley Doble fizetésének kérdésében viszony-
lag hamar sikerült egyezségre jutni. Azért magáról Stan-
ley-ről egy darabig elanekdotáztak.
– Emlékeztek, amikor egyik péntek este spiccesen ál-
lított be?
– Na és múlt héten, amikor a férfiegylet szervezte a
fogadást, ő meg ide se tolta a képét?
– Ha részeg, akkor inkább ne is jöjjön.
Az egyik nő felvetette ugyan, hogy mi lenne, ha vala-
ki mást keresnének Stanley helyére, valakit, aki megbíz-
hatóbb, de a többiek, a levezető elnökkel az élen, helyből
lehurrogták a javaslatot.
– Felejtsd el. Stanley-nél megbízhatóbb gondnokot
persze bármelyik sarkon találunk, de hol szerzünk vala-
kit, aki mindazt el tudja végezni, amit Stanley. Ha bármi
elromlik, márpedig amilyen állapotban ez az épület van,
valami úgyis elromlik, Stanley szinte biztosan meg tudja
javítani; nem kell se víz-, se villany-, se fűtésszerelő. Az
asztalosmunkákkal is jól boldogul, és a nyár java részét
azzal tölti, hogy mindent újramázol, kijavítja a falazatot,
szépen rendbe szed mindent télire. Igaz, előfordul, hogy
ellóg, hogy leissza magát, tény, hogy nem mindig lehet rá
számítani. De ha úgy vesszük, ha száz százalékig meg-
bízható lenne, és sosem nézne a pohár fenekére, nem is
nálunk dolgozna. Valamit valamiért. Amíg nem romlik
számottevően a helyzet, addig ebben az egészben, szerin-
tem, messze mi járunk a legjobban. No, ha Stanley-vel
kapcsolatban nincs senkinek további mondandója, akkor
javasolnám, hogy térjünk rá az utolsó témára, a rabbira.
Ez volt Herb Mandell végszava. Herb felemelte a ke-
zét, majd mikor szót kapott, a következőket mondta:
– Én úgy érzem, ez a téma némiképp különbözik a
többitől.
– Valóban? Amennyiben?
– Eddig elsősorban fizetésekről beszéltünk, a rabbi
esetében azonban a szerződés megújításáról van szó. A
fizetésről itt nincs mit beszélni, hiszen az a szerződésben
rögzítetteknek megfelelően alakul, egyedül a rezsire szánt
költségtérítést kell az áremelkedéseknek megfelelően
növelni. Jelen esetben a valódi kérdés az, hogy meg kí-
vánjuk-e újítani a szerződést.
– Van benne igazság, Herb – vélekedett Cy
Morgenstern. – Tehát mi a javaslat?
– Nekem az az érzésem, hogy ez esetben titkos szava-
zással kéne döntenünk. Ha valaki esetleg a rabbi ellen
szeretne szavazni, tehesse ezt meg nyugodtan, anélkül
hogy attól kéne tartania, hogy a későbbiekben a rabbi
fülébe jut a dolog, aki esetleg neheztelni fog rá.
 A levezető elnök töprengve simogatta az állát.
– Végül is ésszerű ötlet – mondta. – Rendben, legyen.
– Odaszólt a titkárnőnek: – Gladys, megtenné, hogy ki-
oszt mindenkinek egy darab papírt? Aki a rabbi szerződé-
sének meghosszabbítására szavaz, írja, hogy „Igen”, aki a
szerződés meghosszabbítása ellen kíván voksolni, írja,
hogy „Nem”. Minden tiszta, világos?
A titkárnő kitépett néhány lapot a füzetéből, ezeket
négy részre hajtotta, majd a hajtásvonalaknál eltépte.
Körbeadta a kis papírkupacot.
– Micsoda előrelátó takarékosság! – gúnyolódott Pol-
lock, az örök mókamester.
– Egy rövid szó odafirkantásához talán elég lesz – vá-
gott vissza Mrs. Melnick, az ízig-vérig tanítónő. – Ugye
tudod, hogy kell leírni? – kérdezte még rángatódzó ajak-
kal.
– Ha nem, akkor itt tartasz tanítás után korrepetálásra?
– nézett vissza rá szemtelenül Pollock.
Voltak páran, akik bátran, nyíltan vetették papírra vé-
leményüket, de a többség egyik kezével gondosan elta-
karta a fecnit, míg a másikkal lopva ráfirkantott valamit.
A vakmerő kisebbség tagjai félbehajtották a cetlit, majd
hanyag mozdulattal bedobták az asztal közepére. Az óva-
tosabbak legalább kétszer félbehajtották, majd az így
keletkezett dundi galacsint személyesen továbbították a
titkárnőnek, még ha ehhez fel kellett is állniuk a helyük-
ről.
Miközben arra várt, hogy a szomszédja befejezze az
írást, és kölcsönkérhesse tőle a tollat, Herbnek kezdtek
kétségei támadni. Neki valójában semmi kifogása nem
volt a rabbi ellen. Az egészet csak Molly és Maltzman
miatt csinálta. Molly és Maltzman miatt. Molly miatt, aki
ki tudja, hol járt, amikor az anyjára kellett volna vigyáz-
nia, és Maltzman miatt, aki késett a szertartásról. Molly
és Maltzman miatt, akik összedugott fejjel tanulmányoz-
ták a neveket a kanapén. Molly miatt, aki elrohant ma
este valami lányhoz, hogy segítsen neki a kártyaparti
előkészületeiben, „nem ismered” – mondta, és Maltzman
miatt, aki telefonált, hogy nem tud eljönni az ülésre. A
szomszédja átadta neki a tollat. Herb egy pillanatig még
vacillált, aztán felírta, hogy „Igen”.
A titkárnő megvárta, amíg minden szavazat eljut hoz-
zá. Ekkor nekiállt széthajtogatni és két kupacba rendezni
a cédulákat. Megszámolta az egyik, majd a másik kupac-
ban található szavazatokat. Végül bejelentette:
– Összesen tizenhárom szavazat. Hét igen, hat nem.
Az igen győzött.
 47. FEJEZET

– Most mihez kezdünk? – kérdezte Miriam kétségbeeset-

ten, miután Lanigan elment. A rabbi a fejét rázta.
– Szerintem nem tehetünk semmit. Minden
Maltzmanon múlik, és ha ő…
– Kit érdekel Maltzman?! Engem a hitközség meg a
helyi zsidók sorsa aggaszt. Mit fognak szólni a városban?
– Mármint hogy mit fognak szólni a hitközségről vagy
a zsidókról? Higgy nekem, Miriam, semmit nem fognak
szólni. Az emberek manapság már nem így gondolkoz-
nak. Ma már senki sem képzeli azt, hogy egy egyén cse-
lekedetei annak a közösségnek az értékrendjét tükrözik,
ahová az illető tartozik. Persze nem tartom kizártnak,
hogy megjelenik majd egy-két cikk, amelyik azt boncol-
gatja, hogy Maltzman milyen meghatározó tagja volt a
közösségnek, de elsősorban itt sem a zsidó közösségre,
hanem Barnard's Crossing közösségére gondolok. Meg
fogják persze említeni azt is, hogy ő a zsinagóga elnöke,
mint ahogy arról is beszámolnak majd, hogy ő a kereske-
delmi kamara elnöke, meg hogy valami nagy fejes abban
a kiszolgált katonákat tömörítő szervezetben is. A hang-
súly azon lesz, hogy jelentős közéleti személyiségről van
szó. Ennyi.
– Nem gondolod, hogy mégis segíteni kéne neki, még
ha rajta kívül mást nem érint is a dolog?
– Mit tehetnék?
– Nem tudom, mi ütött beléd mostanában! – fakadt ki
Miriam. – Téged már semmi nem érdekel. Amikor arról
beszéltünk, hogy lehet, hogy az elöljárók nem akarják
meghosszabbítani a szerződésedet, kijelentetted, hogy
ahelyett, hogy küzdenél, inkább Isten kezébe helyezed a
sorsodat. Most meg, amikor a gyülekezet elnökét gyil-
kosság vádjával letartóztatják, megkérdezed: „Mit tehet-
nék?” Szerinted ő volt?
– Nem, nem hinném.
– Mert nem az a típus?
– Nincs az a típus, aki adott esetben ne lenne képes
bármire – válaszolta a rabbi komolyan. – Sohasem lehet
tudni, mi rejtőzik a másik ember lelkének legmélyén.
Nem, én csak azért nem gondolom, hogy ő volt, mert ha
ő lett volna, akkor Lanigannek nem kellett volna amiatt
letartóztatnia, hogy nem hajlandó beszélni. Akkor kitalált
volna magának valami alibit, vagy legalább előállt volna
valami ésszerű magyarázattal, hogy egy kicsit lepihent és
elaludt, vagy ilyesmi. Az, hogy közli a rendőrséggel,
hogy semmi közük hozzá, az szerintem arra enged követ-
keztetni, hogy bombabiztos alibije van, de nem akarja
felfedni, csak ha már végképp nincs más választása.
– Gondolod, hogy falaz valakinek?
– Elképzelhető, de nem hinném. Ha csak azon a bizo-
nyos pénteken késett volna a szertartásról, talán azt mon-
danám, hogy lehet, hogy véletlenül meglátott valamit,
mondjuk észrevette, hogy egy jó barátja épp a gyilkosság
időpontjában ment be Jordonhoz, vagy jött ki tőle. De
Maltzman már az az előtti pénteken is késett, és azóta is
minden alkalommal. Ha jobban belegondolok, már vagy
három-négy hete nem ült mellettem péntek este. Nem,
szerintem Maltzmannak valami rendszeres elfoglaltsága
van péntek esténként, amiről nem akar beszélni. Vagy
azért, mert szégyelli, vagy mert kínosnak találja.
– Lehet, hogy egy nővel találkozgat? – kérdezte Miri-
am izgatottan.
– Ahogy ismerem, nem lenne elképzelhetetlen, de va-
lójában kétlem. Laura Maltzman mindig idejében elfog-
lalja a megszokott helyét, az első sorban. A fogadáson
már együtt vesznek részt, és semmi jele, hogy bármilyen
feszültség volna közöttük.
– Ha Laura nem tud a dologról…
– Egyszer még el lehet játszani, hogy úgy tesz, mintha
közbejött volna valami fontos üzleti megbeszélés, és
ezért előreküldi a feleségét. De minden héten?! Szerintem
a felesége pontosan tudja, hol jár Maltzman péntek estén-
ként.
– Igen… azt hiszem, igazad van. Akkor lehet, hogy
valami tanfolyamra jár?
– Azt bátran megmondhatná a rendőrségnek. Nem, ez
valami olyasmi, ami minden pénteken ugyanabban az
időben van, amiről tud a felesége, sőt valószínűleg támo-
gatja is a dolgot, mégis annyira kínos, hogy… – A rabbi
csettintett. – Miriam, te aztán fején találtad a szöget!
– Tényleg?
– Tényleg tanfolyamra jár, méghozzá betegtanfolyam-
ra. Pszichiáterhez.
– Igen, ez lesz az! Henry Maltzmanról simán el tudom
képzelni, hogy hallatlanul kínosnak találná, ha kitudódna,
hogy pszichiátriai kezelésre szorul. Attól félne, hogy az
emberek bolondnak fogják tartani. Szerintem ebben az
irányban kellene tovább gondolkodnunk. Ha beszélnél
vele, és közben finoman utalnál rá…
– Szóba sem állna velem – jelentette ki a rabbi határo-
zottan. – Vagy ha mégis, abban a pillanatban bezárkózna,
amikor rájön, hogy mire célozgatok. Laura viszont lehet,
hogy megérne egy próbát.
– Mit akarsz Laurától?
– Neki feketén-fehéren megmondhatnám, hogy mit
gondolok. Ha igazam van, talán még arra is rá tudnám
venni, hogy árulja el az orvos nevét. Akkor meg már…
figyelj, most rögtön átmegyek hozzá.
A férje távozása utáni néhány percben Miriamot még
eltöltötte a rabbi magabiztossága által táplált lelkesedés,
de aztán kezdtek kétségei támadni. Lehet, hogy Laura
Maltzman éppolyan önfejű, mint a férje. Lehet, hogy épp
ugyanúgy vélekedik a pszichiátriai kezelésekről. De ha
nem, még akkor is érezheti úgy, hogy álnokság lenne
részéről, ha elárulná azt, amit a férje mindenáron titokban
szeretne tartani. De lehet, hogy van más megoldás is.
Miriam fejében elkezdett körvonalazódni egy terv. A
telefonhoz lépett, és feltárcsázta a városi kórház számát.
– Ugye van nyilvántartásuk az önökkel szerződésben
álló orvosokról? – kérdezte a telefonközpontostól, mi-
közben minden erejével arra koncentrált, hogy ne remeg-
jen a hangja. – Meg tudná…
– Pillanat, tartsa… Kapcsolom.
Miriam mélyeket lélegzett, és mire a kapcsolt személy
felvette a telefont, már egészen határozottan mondta:
– Szeretném megtudni az önök kórháza által ajánlott
pszichiáterek nevét.
– Kivel beszélek?
– Mrs. Small vagyok.
– David Smallnak, a rabbinak a felesége?
– Igen. Tud esetleg segíteni?
– Mrs. Clausen vagyok. A rabbi mindig nálam szokott
bejelentkezni, ha beteglátogatóba jön. Csak nincs valami
gond vele?
– Nem, vele nincs semmi gond. Csak van valami,
amin dolgozik. Ennek kapcsán kért meg engem…
– Értem. Nincs túl sok pszichiáterünk. Feltételezem,
azok érdeklik, akik ebben a körzetben dolgoznak. Csak
mert vannak páran, akik itt laknak ugyan, de Bostonban
van a rendelőjük. Lássuk csak…
– Nem tudja esetleg, hogy ki az, aki este is rendel?
– Sürgős esetben…
– Nem, úgy értem, aki rendszeresen fogad este is be-
tegeket.
– Így persze még jobban szűkül a kör. Lássuk csak.
Boles doktor annak idején este is rendelt, de biztosan
tudom, hogy most már nem. Elég idős szegény. Abner
Gordon általában csak napközben rendel, de lehet, hogy a
rabbi kedvéért este is hajlandó lenne, különösen ha érde-
kesnek találja az esetet. Úgy értem, ha a dolog esetleg
kapcsolódik a kutatási területéhez.
Végül négy név szerepelt a listán, de Miriam ebből
kettőt mindjárt ki is zárt, mert a nevek alapján mindkettőt
egyértelműen zsidónak vélte. Úgy okoskodott, hogy
Maltzman valószínűleg tartana tőle, hogy ha zsidó orvos-
hoz jár, nagyobb az esélye, hogy a hitközség tagjai rájön-
nek a dologra. A fennmaradó két orvos közül az egyik nő
volt. Miriam egy ideig nem tudta eldönteni, melyiket
válassza, de végül arra jutott, hogy Maltzman valószínű-
leg szívesebben osztja meg személyes jellegű problémáit
egy nővel, mint egy férfival.
– Dr. Sayre? Szeretnék időpontot kérni…
Erőteljes, mély hang szólalt meg a vonal túlsó végén:
– Megtudhatom, kivel beszélek?
– A nevem… Myra, Myra Little.
– A lánykori neve?
– Ugyanaz.
– Jól van. És milyen ügyben szeretne felkeresni?
– Hát… nem szeretném telefonon elmondani… nem
akarom… ha esetleg lehallgatják…
– Megkérdezhetem, hogy ki ajánlott önnek?
– Az egyik páciense: Henry Maltzman.
– Értem.
A megjegyzés inkább tűnt udvarias beleegyezésnek,
semmint valódi válasznak, de ahhoz azért elég volt, hogy
Miriam folytassa.
– Mr. Maltzman szerint ön este is fogad betegeket, és
én csak este érek rá.
– Valóban előfordul, hogy bizonyos betegeket este is
kész vagyok fogadni.
– Nem beszélhetnénk meg egy időpontot péntek esté-
re? Mondjuk úgy fél nyolc körül?
– Péntek estére? Lássuk csak. De hiszen ez épp Mr.
Maltzman időpontja!
– Biztos? Csak, mert ő azt mondta…
– Egészen biztos. Ő…
 Miriam azonban letette a kagylót, a doktornő pedig ér-
tetlenül bámult a telefonra. El nem tudta képzelni, mitől
szakadhatott meg a vonal.
Amikor a rabbi nem sokkal később hazaért, már mesz-
sziről látszott rajta, hogy csalódás érte.
– Oda kellett volna telefonálnom – mondta. – Nem
voltak otthon.
– Mindegy – válaszolta Miriam. – Nem számít.
Lelkesítette a siker, de közben aggódott, hogy férje
helyteleníteni fogja a dolgot.
A rabbi hallgatott, amíg Miriam elmesélte neki az
eseményeket, és beszámolt a Sayre doktorral folytatott
beszélgetéséről. Csodálkozva csóválta a fejét, aztán el-
mosolyodott.
– Mint ahogy arra már az imént is utaltam, a lélek út-
jai kifürkészhetetlenek.
– Most haragszol? Szerinted rossz dolgot tettem?
– A Talmud szerint tilos egy kereskedő holmijának
ára után érdeklődni, ha nincs szándékunkban vásárolni,
mert ezzel hiábavaló reményt ébresztünk az eladóban,
majd felesleges csalódást okozunk neki. Felteszem,
ugyanez vonatkozik az orvosokra is. – Majd hátravetett
fejjel, felszabadultan felnevetett. – De nagyon ügyes
vagy. Azt hiszem, jobb is, ha mielőbb felkeresem
Lanigant. – Elbizonytalanodott. – Ugye nem tartogatsz
további remek ötleteket a tarsolyodban, amelyeket rögtön
ki is próbálsz, amint kiteszem a lábam?
– Ugyan már, David!

– Parancsnok úr, biztosíthatom, hogy nem jártam Jordon

házának még a közelében sem aznap este, sőt ha már itt
tartunk, egész nap nem jártam arra. Erre hajlandó vagyok
akár megesküdni is. Pontosan tudom, hogy valójában
nem is gyanúsít engem semmivel, úgyhogy szeretném
kérni, hogy ne éljen vissza a jogaival.
Lanigan egyre türelmetlenebbül hallgatta, míg végül
elöntötte a pulykaméreg.
 – Az isten szerelmére! Nem valami piti kis parkolási
vétségről beszélünk! Gyilkosság történt, és…
A házi telefonból felcsendült a portán ülő őrmester
hangja:
– Főnök, Small rabbi keresi. Beszélni akar magával.
– Mondja meg neki, hogy most nem érek rá. Talán ha
vár egy kicsit…
– Tudom, uram, de azt mondja, rettenetesen fontos, és
most azonnal beszélnie kell magával.
– Hát jó. – Lanigan Henry Maltzmanhoz fordult. –
Eddig kesztyűs kézzel bántam magával, de ha még akkor
sem hajlandó beszélni, amikor visszajövök, megkérem
Jennings hadnagyot, hogy zárja be magát az egyik cellá-
ba. Ott aztán holnap reggelig gondolkodhat, hogy kíván-e
beszélni vagy sem. Eban, tartsd rajta a szemed.
Amikor kijött az irodából, üdvözlés gyanánt közölte a
rabbival:
– Remélem, nem hiába rángatott ki!
– Persze hogy nem – vágta rá komolyan a rabbi, és
beszámolt neki Miriam felfedezéséről.
Lanigan kuncogott.
– Jól kihasználta az alkalmat, hogy nem volt odahaza!
Ez csúcs! Majd kérdezze meg tőle, hogy nem akar-e
részmunkaidőben nekünk dolgozni. Na, jó. Valószínűleg,
mi is utánakérdezünk majd ennél a Sayre doktornál, de
egyelőre megelégszem ennyivel. – Amikor látta, hogy a
rabbi menni készül, még hozzátette: – Adja át Miriamnak
meleg üdvözletemet!
Odabent az irodában Lanigan kelletlenül méregette
Maltzmant, majd közölte vele:
– Távozhat. A hadnagy kikíséri.
– Small rabbi miattam jött? Ezért enged el?
– Menjen, mielőtt még meggondolom magam.
 48. FEJEZET

Amikor hazaért a tanácskozásról, Herb meglepetten látta,

hogy Molly már otthon van.
– Nem tartott túl sokáig a kártyaparti – jegyezte meg.
– Ühüm, eleve nem akartam ott maradni. Csak azért
mentem, hogy segítsek feldíszíteni a lakást. Az egyik
lánynak most volt az esküvője, és ezért jöttek össze páran
kártyázni.
– Anya?
Molly a plafon felé bökött az ujjával.
– Lepihent. – Aztán izgatottan kérdezte: – Mi volt a
tanácskozáson? Minden simán ment?
– Nem. Majdnem összejött, de a rabbi győzött. Meg-
újítják a szerződését.
– De hát mi történt? Henry biztosan állította, hogy
nyolcan ellene fognak szavazni.
Herb keserűen elmosolyodott.
– Talán túl erőszakos volt, és mivel olyan ügyesen ki-
találta ezt a titkos szavazást, nem volt nehéz hátat fordí-
tani neki. – Herb kifejezetten élvezte a helyzetet. – Ha
mindenki titokban szavaz, hogy akarja Henry Nagytest-
vér kézben tartani az eseményeket?
– Nem értem – mondta Molly. Látszott, hogy képtelen
megemészteni a dolgot. – Egyszerűen nem értem.
– Semmi gond – felelte könnyedén Herb. – Egy cso-
mó minden van, amit meg én nem értek.
Miután Molly váratlanul bejelentette, hogy elmegy
kártyázni, Maltzman pedig nem jött el az ülésre, Herb
hirtelen meggondolta magát, és most úgy érezte, legjobb
lesz, ha mindent kitálal.
– Például nem értem, miért mentél el itthonról aznap
este, amikor a férfiegylet szervezte a fogadást, és neked
elvben anyára kellett volna vigyáznod.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy a megjegyzéssel sikerült
alaposan ráijesztenie Mollyra, aki még jócskán el is pi-
rult.
– Stanley mondta? Sejtettem, hogy az ő kocsija az.
Épp szembejött, amikor befordultam a ház elé.
– Milyen ház elé?
– Hát Ellsworth Jordon háza elé. Elvittem neki az el-
számolást, amelyen aznap este dolgoztam.
– Gore kért meg rá?
– Nem, én ajánlottam fel neki.
– Miért?
– Tudtam, hogy aggódik, hogy nem fogjuk tudni ide-
jében kézbesíteni, a bank pedig szegényebb lesz egy be-
fektetővel. Jordon rémesen tudott viselkedni az ilyen
helyzetekben.
– És? Minden simán ment?
Molly a fejét rázta.
– Az egész ház tök sötét volt, amikor odaértem. Gon-
doltam, biztosan korán lefeküdt, vagy elment valahova,
úgyhogy inkább eljöttem. – Elbizonytalanodva folytatta.
– Azóta is az jár az eszemben, hogy lehet… Gondolod,
hogy addigra már… tudod… halott volt?
– Lehet – hagyta rá Herb óvatosan. – De mivel nem
találkoztál vele, nem tudhattad. Nem tehettél semmit.
Szerintem felejtsd el inkább az egészet.
– Igen, de amikor idejött az a rendőr, aki a telefonhí-
vás időpontja után érdeklődött, el kellett volna monda-
nom neki, hogy aznap este ott jártam a háznál.
– Hú, tényleg! Mindenképp el kellett volna monda-
nod. Lehet, hogy fontos részlet. Miért nem mondtad el
neki?
– Nem akartam előtted – válaszolta Molly némi éllel.
– Hogy vette volna ki magát, ha előállok vele, hogy el-
mentem itthonról, miközben eredetileg azt ígértem, hogy
itthon leszek. Arra gondoltam, hogy majd bemegyek a
nyomozóhoz, és mindent tisztázok, de addig halogattam a
dolgot, míg a végén késő lett. Ha rájönnek, hogy eltitkol-
tam egy fontos információt…
– Miből jönnének már rá?
– Ha Stanley neked elmondta, épp úgy elmondhatja a
rendőröknek is.
Amikor Herb megtudta, hogy Molly nem
Maltzmannál, hanem Jordonnál járt, hatalmas kő gördült
le a szívéről. Mélységesen elszégyellte magát, amiért
kételkedett Molly hűségében, és elöntötte az iránta való
gyengédség. Látta, hogy Molly aggódik, és talán egy
kicsit fél is; szerette volna megnyugtatni. Másfelől vi-
szont ostobaságnak tűnt volna most, amikor Molly már
elkönyvelte, hogy Stanley pletykált, bevallani, hogy az
anyja mesélt el mindent.
– Nem hiszem, hogy Stanley bemenne a rendőrségre.
Miért tenne ilyet?
Hosszasan magyarázta, hogy az emberek többnyire
nem rohangásznak be a rendőrségre, még akkor sem, ha
valami fontos értesülés kerül a birtokukba, egyszerűen
azért, mert nem szeretnének belekeveredni semmibe; az
ilyen Stanley-félék meg, akiket időről időre letartóztat-
nak, mert részegen kóvályognak az utcán, végképp nem
kívánják segíteni a rendőrség munkáját; különben is ösz-
tönösen idegenkednek minden zsarutól; szóval nincs
mitől félnie.
De Herb érezte, hogy nem sikerült igazán meggyőz-
nie. Végül azt mondta:
– Tudod, mit? Felkeresem a rabbit, megkérdezem tőle,
mitévők legyünk.
– Mi köze neki ehhez az egészhez? Mit vársz tőle?
– A rabbi Lanigan parancsnok szívbéli jó barátja. Úgy
tudom, rendszeresen összejárnak. Elmondok neki min-
dent, úgy, ahogy történt. Ő ismer minket is, anyámat is.
Lehet, hogy hajlandó lenne a nevünkben beszélni
Lanigannel. Vagy legalább előkészítené a terepet.
– Nem fordulhatunk a rabbihoz segítségért.
– Miért nem?
– Mert nem lenne helyes. Eddig azon ügyködtem…
ügyködtünk, hogy valahogy kifúrjuk őt innen. Nem me-
hetünk oda, hogy „ja, bocs, akkor most mégis inkább
segítsen nekünk”.
Herb elvigyorodott.
– Emiatt ne fájjon a fejed. Rá szavaztam, és erős a
gyanúm, hogy az én szavazatom döntötte el a kérdést.
– Rá szavaztál?
Herb későn kapcsolt. Most jött csak rá, hogy belesétált
saját csapdájába. Úgy döntött, legjobb lesz, ha kiönti a
szívét.
– Féltékeny voltam – vallotta be őszintén. – Aznap es-
te, amikor te váratlanul elmentél itthonról, Henry
Maltzman csak kilenc óra után ért oda a zsinagógába.
Aztán múlt vasárnap, amikor elmentem újságért, mire
visszajöttem, itt ült veled a kanapén, és úgy tűnt, hogy…
hát hogy… nagyon közel álltok egymáshoz. Ma pedig te
elrohantál erre a kártyapartira vagy mire, ő pedig üzent,
hogy nem tud részt venni a tanácskozáson. Ez az egész,
így együtt…
– Féltékeny voltál Henry Maltzmanra? Felmerült ben-
ned, hogy esetleg vele cicázom? Azt hittem, ismersz,
tudod, hogy teljesen hidegen hagynak az ilyen született
macsók, mint ez a Henry Maltzman!
– Ne haragudj – kérlelte Herb. – Annyira szeretlek,
hogy néha teljesen elborul az agyam.
Molly megenyhült. Mekkora gyerek! Közelebb húzó-
dott hozzá, átölelte, és a fülébe súgta:
– Lüke vagy!
Herb felvidult.
– Végül is minden jó, ha a vége jó, nem igaz? Így le-
galább nem kell szégyenkeznem, ha szívességet kérek a
rabbitól.
 49. FEJEZET

– Tudja, rabbi, ő végtelenül lojális. Érezte, hogy Gore-t

bántja, hogy nem fogja tudni idejében kézbesíteni az
elszámolást, ezért felajánlotta, hogy majd ő elviszi. Azt
hiszem, tartott tőle, hogy Jordon képes és átpártol egy
másik bankhoz. Nála sohasem lehetett tudni. Az egészben
az a legviccesebb, hogy még csak nem is stimmelt az
egyenleg – nevetett Herb.
– Akkor meg mi értelme volt odavinni?
– Én is ezt kérdeztem. De Gore úgy érezte, az a fon-
tos, hogy az elszámolás idejében ott legyen.
– És azért nem mondta el a nyomozónak, hogy ott járt
aznap este, mert maga is jelen volt?
– Igen. Úgy tervezte, hogy később majd bemegy hoz-
zá, de aztán, tudja, hogy van ez, mindig csak halogatta a
dolgot.
– Azt tudja, hogy magának az anyja szólt?
– Nem, azt hiszi, hogy Stanley-től tudom, mert én
ugyebár a zsinagógában voltam a vezetőségi ülésen…
– Hogy jön ide Stanley?
– Úgy, hogy amikor Molly befordult Jordon háza elé,
látott egy olyan kocsit, mint Stanley-é. Feltételezte, hogy
Stanley észrevette őt, én pedig meghagytam ebben a hité-
ben. Vagyis nem cáfoltam meg az elképzelését.
– És mit szeretne, én mit csináljak?
– Hát arra gondoltam, hogy mivel maga meg Lanigan
parancsnok olyan jó barátok hírében állnak, esetleg el-
magyarázhatná neki, mi történt.
 Herb izgatottan nézett a rabbira.
– Mr. Mandell, hiszen tudja, hogy ez nem így műkö-
dik. Lanigan parancsnoknak attól még ugyanúgy ki kel-
lene hallgatnia az ön feleségét. Végtére is ez a dolga. Ha
én odamegyek, és megpróbálom előkészíteni a terepet,
annak csak az lesz a vége, hogy Lanigan gyanakodni
kezd.
– Akkor mit csináljunk?
– Én azt javaslom, hogy mielőbb, már ma délután,
vagy akár most rögtön, keressék fel Lanigant, és mondja-
nak el neki mindent úgy, ahogyan az előbb nekem. Lehet,
hogy dühös lesz, hogy nem szóltak neki előbb, de minél
tovább várnak, annál rosszabb. Ha pedig magától jön rá,
akkor ki tudja, milyen következményekkel kell számolni-
uk.
Később, amikor Miriamnak feltűnt, hogy a rabbi telje-
sen a gondolataiba mélyedve járkál, megkérdezte:
– Mandellék miatt aggódsz? Gondolod, hogy Lanigan
kiosztja őket?
– Biztosan, ha másért nem, azért, hogy megmutassa,
nem lehet minden további nélkül elhallgatni bizonyítéko-
kat, főként ha ilyen súlyos ügyről van szó. Persze azért
nem eszik olyan forrón a kását, Lanigan tisztában van
vele, hogy ilyesmi bárkivel előfordulhat. Számtalanszor
mondta már, hogy ha rendőrnek áll az ember, az ilyesmi-
vel számolnia kell. Inkább az aggaszt, hogy ebből az
egész történetből az derül ki, hogy Stanley a kérdéses
időpontban ott járt Jordon házának közelében. Mi van, ha
Lanigan kapva kap a dolgon, és bevarrja?
– De ha egyszer ártatlan…
– Akkor majd a végén szabadon engedik. De addig
sem lesz könnyű dolga odabent. Nem kizárt, hogy azzal
fognak érvelni, hogy ha Molly felismerte az ő kocsiját,
akkor neki is fel kellett ismernie Mollyét, azaz elhallga-
tott valami fontosat.
– De valójában Mandell nem is Stanley-től tudja a
dolgot, hanem az anyjától.
 – Így igaz, csakhogy ezt Mandell nem fogja elmonda-
ni, mert nem akarja, hogy a felesége megtudja. Ez az
egész valahogy annyira igazságtalannak tűnik Stanley-
vel.
Néhány órával később azonban egy telefonhívásból
kiderült, hogy a rabbi aggodalma, ha nem volt is teljesen
megalapozatlan, nem a megfelelő személyre irányult.
Herb Mandell telefonált. Kifejezetten dühösnek és egy
kicsit talán ijedtnek tűnt.
– Szeretném megköszönni a tanácsát – közölte gúnyo-
san. – Szóról szóra megfogadtuk, amit mondott. Lanigan
több mint egy órán keresztül faggatta Mollyt, a szeren-
csétlen sírva jött ki. De ez még nem minden. Közölte
vele, hogy nem hagyhatja el a várost. A maga jóindulatá-
nak hála most Mollyt gyanúsítják. Minden lépését rend-
őrök figyelik.
– Az lehetetlen…
– Valóban? Alig néhány perce, hogy kinéztem az ab-
lakon, és láttam, hogy egy kocsi áll a házunkkal rézsút,
tele rendőrökkel. Bármibe lefogadom, hogy a Francis
utcában is áll egy, hogy lássák, ha bárki kimegy a hátsó
ajtón.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy téved. Lanigan
minden bizonnyal csak azért kérte, hogy Molly ne hagyja
el a várost, hogy szükség esetén tanúvallomást tehessen.
Ha kívánja, akár most rögtön felhívom Lanigant, és meg-
tudom tőle, hogy mi a helyzet.
– Kívánom.
 50. FEJEZET

Miután Maltzmant elengedte, Lanigan azt javasolta

Jenningsnek, hogy menjen haza, és pihenjen le egy kicsit.
– Jó ötlet. A feleségem már úgyis teljesen kivan, hogy
hetek óta egyedül vacsorázik. És te? Te nem akarsz ha-
zamenni?
– De, csak előbb még átnézem a papírokat, nehogy
valami fennakadás legyen holnap Cleggnél. Akkor reggel
várlak.
Néhány órával később Jennings a vasárnapi újság ma-
radványaival körülvéve békésen szunyókált a kanapén,
amikor megszólalt a telefon. Lanigan volt az, közölte,
hogy új fejlemények vannak, és kérdezte, hogy be tudna-
e jönni.
Jennings hallotta Lanigan hangján, hogy valamiért
nagyon izgatott.
– Azonnal indulok.
Nem egészen tíz perc múlva már ott is volt, Lanigan
mégis ráförmedt:
– Mi tartott ennyi ideig? – Amikor aztán észrevette,
hogy Jennings ádámcsutkája idegesen előreugrik, és nem
kevés hiányzik ahhoz, hogy kijöjjön a béketűrésből, így
folytatta: – Mindegy, nem számít. A lényeg, hogy most
először talán nyomon vagyunk. Van valaki, aki a gyilkos-
ság időpontjában ott járt a helyszínen. A nő maga vallotta
be, még csak bizonyítanunk sem kell.
– Nő?
– Úgy bizony. – Lanigan beszámolt Mandellék látoga-
tásáról. – Már az elején éreztem, hogy a lövöldöző stílusa
lesz az, ami nyomra vezet bennünket. A Mokely doki is
megmondta: mintha egy nő addig húzta volna a ravaszt
csukott szemmel, amíg kiürült a tár. Teljesen egyetértet-
tem vele. Ezért akartam Martháról is mindent megtudni.
Amikor ő kiesett, először a srácra gondoltam, de őszintén
megvallva, nem nagyon tetszett az ötlet. Erre belekerül a
képbe egy másik nő…
– De hiszen ő is azt vallotta, akárcsak Stanley, hogy
mire odaért, már minden sötét volt.
– Jordon csak az első bejáratot használta, azt meg a
fák szinte teljesen eltakarják. Az utcáról képtelenség
megítélni, hogy a nappaliban ég-e a villany vagy sem.
Különben is, te mit mondanál Mrs. Mandell helyében?
– Jó, Hugh, de hol itt az indíték? Miért akarta volna
megölni Jordont?
– Nem tudom. De miért akarta volna elvinni
Jordonnak az elszámolást, amikor ehhez magára kellett
hagynia az anyját…
– Az anyósát.
– Jó, akkor a férjének az anyját. Mindenesetre nem
ment el megnézni, hogyan szerepel a férje a zsinagógá-
ban, merthogy az öreglányra vigyázni kell. Viszont ön-
ként vállalta, hogy kilopódzik a házból, és kézbesíti a
számlakivonatot. Én nem tudom, mi történt közte és
Jordon között, de amikor átnéztem a dossziét, feltűnt
valami: Gore vallomása szerint Jordon kikezdett a titkár-
nőjével. Márpedig Mrs. Mandell nem más, mint Gore
titkárnője. Na mármost, mit jelent az, hogy kikezdett
vele? Jelentheti azt is, hogy a mocskos vénember meg-
paskolja a csinos, fiatal lány hátsóját, de azt is, hogy Gore
rajtakapta őket, miközben etyepetyéltek, mire Mrs.
Mandell azzal védekezett, hogy Jordon kikezdett vele.
Jennings összeszorította az ajkát, és a fejét rázta.
– Tudom, hogy nem túl megalapozott ez az egész, én
is csak azt mondtam, hogy egy ötlet. Épp ezért szeret-
ném, ha beszélnél a bank minden egyes alkalmazottjával.
Tudod, ügyesen. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Bár-
milyen pletyka vagy szóbeszéd érdekes lehet, az a lé-
nyeg, hogy legyen honnan elindulnunk, amikor újra ki-
hallgatjuk Mrs. Mandellt.
– Jó, de én nehezen tudom elképzelni, hogy egy banki
alkalmazott, aki ráadásul nő, embert ölne.
– Ha nem profi gyilkosságról van szó, az elkövető
majdnem minden esetben olyasvalaki, mint Mrs.
Mandell. Teljesen hétköznapi ember, mint a sarki zöldsé-
ges, a tanítónő vagy akár egy zsaru. Persze előfordul,
hogy az ilyenek közvetlenül a bűntény elkövetése után
feladják magukat, de többnyire nem azért, mert megbán-
ták, amit tettek, hanem azért, mert biztosak benne, hogy
úgyis le fognak bukni. De az is előfordul, hogy ügyesen
csinálják, és soha senki nem jön rá, mi történt. Érted?
– Értem.
– Ja, és még valami. Szeretném, ha figyeltetnéd
Mandellék házát.
– Gondolod, hogy meg akarna szökni?
– Nem hiszem, de ha holnap Clegg esetleg kitalálja,
hogy beszélni akar vele, semmi esetre sem szeretnék
azzal szembesülni, hogy Mrs. Mandell épp elutazott,
hogy meglátogassa a Kanadában élő nagynénikéjét. Állíts
valakit a ház elé. Az sem baj, ha Mrs. Mandell kiszúrja,
hogy figyelik. Lehet, hogy még jó is. Ha valamitől, akkor
ettől biztos elveszti a fejét. Ha ezt elintézted, hazame-
hetsz. A bankban úgyis csak holnap tudsz kezdeni.
– Te is hazamész?
– Nem, én még visszamegyek Jordon házába még
egyszer körülnézni.
 51. FEJEZET

A rabbi betelefonált az őrsre, de Lanigan nem volt ott.

– Meg tudná mondani, hol érem utol?
Az őrmester, aki a telefont felvette, nem igazán kívánt
felvilágosítással szolgálni.
– Hát nem tudom pontosan, hol lehet.
A rabbi megpróbálta otthon. Lanigan felesége vette fel
a telefont.
– Nem, rabbi, nincs itthon. Valami fontos?
– Nagyon fontos.
– Akkor megmondom, hogy szerintem hol lehet. Pró-
bálja meg Jordonnál. Nem sokkal ezelőtt telefonált, és azt
mondta, hogy odamegy még egyszer körülnézni.
Lanigan nem volt elragadtatva, amikor megpillantotta
látogatóját a küszöbön.
– Maga az? – kérdezte üdvözlésképpen, de aztán mé-
gis hozzátette: – Jöjjön be. Maltzman miatt úgyis tarto-
zom magának egy szívességgel.
A rabbi kíváncsian nézett körül a nappaliban, aztán
rábökött a fotelra.
– Itt találták meg a holttestet?
– Aha.
A rabbi most a földön heverő órára mutatott.
– Mi ez az óra?
– Azt is itt találtuk. Semmit nem mozdítottunk el a he-
lyéről, leszámítva persze a holttestet. Az órának eredeti-
leg a kandallópárkányon volt a helye. Az egyik lövés
eltalálta, és leesett a földre. – Körbemutatott a szobán. –
Egy másik lövés pont annak a festményen ülő alaknak a
száját találta el. Egy harmadik a lámpát, egy negyedik
pedig a csillár fölötti díszt a mennyezeten. Ja, és ott van
még a gyógyszeres üveg is a padlón. Martha Peterson, a
házvezetőnő szerint az eredetileg ott állt, azon a kisaszta-
lon. De ha beszélgetni akarunk, menjünk át az étkezőbe.
Azt szoktam irodaként használni.
Lanigan leült az asztalhoz, egy kupacba gyűjtötte a
korábban kiteregetett papírhalmazt, és mindent visszatett
a helyére a dossziéba. A rabbi az asztal túloldalán válasz-
tott magának helyet. Lanigan felkönyökölt az asztalra,
állát a kézfejére támasztotta, majd megszólalt:
– Gondolom, Mrs. Mandell miatt jött.
– Igen. Ő az új gyanúsított?
Lanigan lebiggyesztette a száját, aztán így felelt:
– Erre nem válaszolhatok.
– Csak azért kérdezem – folytatta a rabbi –, mert ha
igen, akkor elég kínos helyzetben vagyok. Ugyanis én
tanácsoltam neki, sőt mi több, kifejezetten erősködtem,
hogy keresse fel magát.
Lanigan fontolóra vette a dolgot. Az igazságérzete azt
súgta, hogy a rabbi mégiscsak a barátja, és érthető, ha
szeretne némi tájékoztatást kapni. Különben is, mi baj
származhat belőle, ha beavatja? A rabbi világéletében
bizalmasan kezelte a bizalmasnak szánt értesüléseket.
– Na jó – mondta végül. – Igen, gyanúsított.
– Pusztán azért, mert itt járt aznap este?
– Azért is, meg azért, mert nő. Jöjjön, menjünk vissza
a másik szobába. Mutatok valamit.
Lanigan előrement, aztán megállt, nagyjából ötméter-
nyire a foteltól.
– Jordon itt hevert. Valószínűleg aludt vagy bóbiskolt.
A golyók röppályáját figyelembe véve feltételezhetjük,
hogy a gyilkos itt állt, ahol most én. Na mármost, mi van,
ha tüzelt, de az első lövést elhibázta? Egy huszonkettes
nem csap túl nagy zajt, de azért egy ekkora szobában
bárkit felkeltene még a legmélyebb álmából is. Jordon
tehát felébredt. És akkor mit csinált? Ott maradt a fotel-
ban, és várta, hogy a következő lövés eltalálja? Nyilván
nem. Sokkal valószínűbb, hogy megpróbált volna felállni,
elmenekülni, elbújni, vagy bármit, de biztosan nem ma-
rad ott. Egyetért?
– Folytassa.
– Szóval arra jutottunk, hogy valószínűleg már az első
lövés eltalálta. Nem is akárhol, hanem a fején, jól látható
helyen. A gyilkos szinte biztos lehetett benne, hogy
Jordon meghalt, de ha további bizonyosságot akart volna,
akkor is közelebb mehetett volna, és beleereszthetett
volna még egy golyót. Nem így tett. Maradt, ahol volt, és
addig lövöldözött, míg a tár kiürült. Miért? Egy lövést
minden további nélkül le lehet úgy adni, hogy ne hallja
meg senki, de hat már felkeltheti valakinek a figyelmét.
Ennek az egésznek így semmi értelme, ezért a következő
forgatókönyvvel, manapság így hívják, szóval, a követ-
kező forgatókönyvvel álltunk elő: Egy nő felkapja a
fegyvert, becsukja a szemét, és addig lő, amíg a tár egy
kattanással kiürül. Ekkor kinyitja a szemét, és látja, hogy
Jordon meghalt. Természetesen előfordulhat, hogy nem
az első golyó találta el az áldozatot, hanem Jordon szívin-
farktust kapott, vagy egyszerűen csak ledermedt. De ez
egyfelől mit sem változtat a lényegen, másfelől, az orvos
szakértő véleménye szerint, fölöttébb valószínűtlen. Az
egyetlen nő, akiről eddig úgy tudtuk, hogy bármi köze
lehet az incidenshez, Martha Peterson, a házvezetőnő.
Ráálltunk. Lenyomoztuk, de kiderült, hogy ő semmi eset-
re sem lehetett itt a gyilkosság időpontjában. Akkor jött
Billy Green…
– Mint még valaki, aki esetleg csukott szemmel lövöl-
dözik?
– Olyasmi. Vagy aki lelövi az öreget, aztán úgy dönt,
hogy ennyi erővel akár már ki is ürítheti a tárat. Még
Stanley Doble is eszünkbe jutott, olyan alapon, hogy
esetleg annyira részeg volt, hogy nem tudta, mit csinál.
De valójában egyik elképzelés sem tetszett.
 – Ekkor elküldtem hozzád Mrs. Mandellt.
– Pontosan.
– Nem lehet, hogy a gyilkosnak mégis valami oka volt
rá, hogy Jordon halála után tovább lőjön? – makacskodott
a rabbi. – Például nem akarta, hogy bárki észrevegye,
ezért kilőtte a lámpát.
– Nem lett volna egyszerűbb, ha a kapcsolóval lekap-
csolja? – vigyorgott Lanigan. – Persze minden egyes
kilőtt tárgyhoz kitalálhatunk valami mesét. A képre pél-
dául lehet, hogy azért lőtt rá, mert gyűlölte az illetőt, akit
a kép ábrázol. A gyógyszeres üvegre azért, mert a termé-
szetes életmód elvakult híve, és ellenzi a gyógyszerek
fogyasztását. A…
– Az órára rálőhetett azért is, hogy alibit teremtsen
magának – állapította meg a rabbi. – Előretekerte, aztán
rálőtt, hogy megálljon.
Lanigan most már még jobban vigyorgott.
– Persze, csakhogy az érintett személyek egyike sem
hozakodott elő semmiféle alibivel. Se Stanley, se Billy,
se Martha Peterson, se Gore…
– Gore-nak volt alibije – jegyezte meg a rabbi.
– De nem ő állt vele elő. A kihallgatás során mindösz-
sze annyit mondott, hogy valamivel nyolc óra után Bos-
ton felé menet megállt egy benzinkútnál, hogy telefonál-
jon. Pedig az irodában, ahonnan telefonált, hatalmas óra
lóg a falon. Valami motorolajat reklámoznak vele. Simán
odaszólhatott volna a kutasnak, hogy „mondja, jól jár ez
az óra?”, de nem tette. A lényeg, hogy nem ő hozakodott
elő az alibijével, hanem nekünk kellett előásni.
– Nincs is annál jobb.
– Minél?
– Annál az alibinél, amelyet maguk a rendőrök ásnak
elő.
Megszólalt a telefon. Lanigan valami káromkodásfélét
motyogott az orra alatt, aztán a készülékhez lépett. Fel-
vette a kagylót, egy kis ideig hallgatott, aztán így szólt:
– Igen, itt van. Máris adom. – Odaszólt a rabbinak: –
David, Miriam az. Magát keresi.
A rabbi átvette a kagylót, Miriam pedig azt mondta:
– De jó, hogy utolértelek! Figyelj, nem tudod, meddig
leszel? Reuben Levy hívott. Cambridge-ben vannak egy
esküvőn. A szombat miatt nem szóltak korábban, de szí-
vesen összefutnának velünk. Azt ígértem, hogy visszahí-
vom őket.
– Reuben Levy?
– Tudod, a rabbiképzőből.
– Ja, persze! A Hang.
– Igen.
– Tényleg itt vannak a környéken? Nahát! Persze, én
is szívesen találkoznék velük… Figyelj, hívd fel őket, és
kérd meg, hogy hadd szólj vissza egy kicsivel később.
– Úgy érted, hívjam fel őket most, és… jó, értem.
Amikor Small rabbi visszatért a nappaliba, gondolatai
jól láthatóan máshol jártak. Lanigan együttérzéssel mo-
solygott.
– Régi ismerős?
A rabbi azonban nem válaszolt. Egyenesen, feszes ta-
gokkal állt, karjai mereven lógtak, keze ökölbe szorult.
Fejét hátravetette, és felfelé bámult a mennyezetre.
– Mi baj? – kérdezte riadtan Lanigan. – Valami gond
van?
A rabbi visszanyerte hétköznapi tartását, és zavartan
mondta:
– Nem, csak eszembe jutott valami. Mondja csak,
próbált már csukott szemmel lőni?
Lanigan meglepetten pislogott.
– Nem – felelte megfontoltan –, nem mondhatnám.
– Én már igen – közölte a rabbi, és elmesélte, hogyan
járt Revere-ben a céllövészetben. – Szemüvegben elég jól
látok, de ha leveszem, az lényegében olyan, mintha be-
csuknám a szememet, hacsak nem közvetlenül az orrom
előtt van valami.
– Akkor miért vette le?
– Egyszer hallottam valakitől, hogy a puska visszarúg,
és nem akartam, hogy eltörjön.
– Egy huszonkettestől, a céllövöldében?
A rabbi elpirult.
– Úgy éreztem, hogy útban van, amikor a vállamhoz
emeltem a puskát. Biztosan nem jól fogtam. A céllövöl-
dés srác is csak mosolygott rajtam, de mindegy. Úgysem
az volt a cél, hogy eltaláljak valamit, csak szerettem vol-
na, ha keres egy kis pénzt. Rajtam kívül egy teremtett
lélek nem volt a környéken.
– És hogy sikerült?
A rabbi elmosolyodott.
– Tökéletesen.
– Tényleg?
– Aha. Tízből tízet elhibáztam. A céllövöldés először
azt hitte, hogy biztosan csálén áll a célzókereszt, és adott
egy másik puskát, de azzal is csak ugyanolyan jól teljesí-
tettem. Érti, hova akarok kilyukadni?
– Oda, hogy nem tud lőni?
– Nem ez a lényeg. Az egész céllövölde nem lehetett
szélesebb négy vagy legfeljebb öt méternél, és dugig volt
mindenfélével: az egyik irányba kacsák úsztak, a másikba
nyulak ugráltak, volt rengeteg viaszbábu és egy hatalmas
inga. Lefogadtam volna, hogy elegendő hozzávetőleg a
hátsó fal irányába célozni ahhoz, hogy az ember eltalál-
jon valamit. Én mégsem találtam el semmit. Utólag gon-
dolkodtam a dolgon, és rájöttem, hogy még ebben a nagy
kavalkádban is sokkal-sokkal több az üres hely, mint az
olyan, ahol van valami. Tehát ha Molly Mandell vagy
Martha Peterson csukott szemmel megereszt hat lövést a
fotel irányába, nagy valószínűséggel a falat vagy a pla-
font találja el, nem pedig ezt a sok apró tárgyat…
– Az a festmény igazán nem nevezhető aprónak.
– Nem, de a golyó hajszálpontosan a portré szájában
kötött ki. És akkor még nem beszéltünk a lámpáról, a
gyógyszeres üvegről, és arról, hogy magát az áldozatot is
pont a két szeme között érte a találat. Szerintem, aki min-
dezt véghezvitte, az épp hogy nagyon jól tud lőni. Legin-
kább mesterlövésznek mondanám.
Lanigan gyanakodva méregette a rabbit.
– Csak nem már megint azzal a talmudi hókuszpó-
kusszal akar itt jönni nekem? Pilpil, vagy mi?
– Pilpul? Nem, most egy másik talmudi módszerrel.
Tudja, ezeknek a régi talmudistáknak egyetlen cél lebe-
gett a szemük előtt: meg akarták fejteni Isten parancsola-
tainak valódi értelmét. Ennek érdekében a legkülönbö-
zőbb példákon keresztül próbálták vizsgálni magyaráza-
taik helyességét. Minden lehetőséget számba vettek, le-
gyen az bármilyen távoli vagy végletes. Úgy vélték, egy
értelmezés csak akkor lehet helytálló, ha szélsőséges
helyzetekre is igaz. Amikor Miriam Reuben Levyt emlí-
tette, hirtelen bevillant…
– Ki az a Reuben Levy?
– Együtt jártunk rabbiképzőbe. Most jut eszembe,
hogy egyszer már meséltem róla magának. Ő az, aki nem
úgy állítja össze a beszédeit, hogy igyekszik találni egy
történetet, amely jól szemlélteti a mondanivalóját, hanem
fordítva: az általa ismert történetek köré építi fel a beszé-
det. Még maga mondta, hogy olyan ez, mintha egy mes-
terlövész előbb lőne, aztán felrajzolná a golyó által ütött
lyuk köré a céltáblát.
– Tényleg, emlékszem…
– Erről jutott eszembe, hogy fordítva is lehet csinálni.
Képzelje el, hogy van hat célpont, mindegyiket hajszál-
pontosan eltalálja, aztán egy kivételével, letörli a céltáb-
lákat. Ha utóbb jön valaki, azt fogja látni, hogy a lövések
összevissza mentek, és meg lesz győződve róla, hogy
maga nem is tud lőni, és hogy az az egy pontos találat
csupán a véletlen műve. Eszembe jutott az is, hogy mit
meséltek az Agathonban, amikor ott jártunk: Gore kitűnő
lövész, ő a klub bajnoka. Úgyhogy én javasolnék egy
másik forgatókönyvet: egy férfi, aki remek lövész, egyet-
len határozott lövéssel leteríti áldozatát. Higgadtan, ma-
gabiztosan áll a szoba közepén, arcán átsuhan egy önelé-
gült mosoly, majd sorban célba veszi a szobában fellelhe-
tő apró tárgyakat, és kiüríti a tárat.
– Arra gondol, hogy csak azért lőtte ki a maradék öt
golyót, hogy ezzel elterelje a figyelmet az első lövés pon-
tosságáról? Ez nem hangzik túl ésszerűen. Ennyi erő-
vel…
– Én nem az első, hanem a második lövésről beszélek.
– A másodikról?
– Arról, amelyik az órát érte. Az elkövetőnek szüksé-
ge volt valami alibire, ezért miután lelőtte Jordont, előre-
tekerte az órát úgy, hogy az fél kilencet mutasson, majd
rálőtt. Ezzel meghatározta a gyilkosság időpontját. De ha
csak ez a két lövés lett volna, a rendőrség nyomban gya-
nút fog, ezért kilőtte a többi golyót is. Ezek után már nem
volt más dolga, csupán arról kellett gondoskodnia, hogy
mások is tudják, hogy ő fél kilenckor valahol egészen
máshol járt.
– A fenébe is, hányszor mondjam még el magának,
hogy Gore nem hozakodott elő semmiféle alibivel…
– Dehogynem – vágott közbe a rabbi. – Boston felé
vette az irányt, útközben megállt egy benzinkútnál, és
bement az irodába telefonálni. Jó esély volt rá, hogy a
benzinkutas, különösen, mivel zárás előtt voltak, emlé-
kezni fog az időpontra. Ráadásul az is emlékezhet, akit
felhív. Egy háziasszony pontosan tudja, hogy mikor szok-
tak vacsoraasztalhoz ülni, hánykor szokták befejezni a
vacsorát, mennyi ideig tart a mosogatás, és ha még vala-
hová el is kell mennie, akkor szinte biztosan nézi az órát.
Ha az alibihez nem szükséges másodpercpontossággal
meghatározni az időpontot, a rendőrség jó eséllyel meg-
elégszik majd a benzinkutas és a háziasszony elmondása
alapján összeálló információval. De az ember mégsem
hívhat fel úton Boston felé csak úgy bárkit. Nem mond-
hatja egy régi ismerősnek, hogy „szia, épp rád gondol-
tam”. Fura lenne, hogy az ember csak ezért letér az autó-
pályáról. Valami fontos üzleti ügyben kellett telefonálnia.
Ezért hívta Mrs. Mandellt.
Lanigant lenyűgözte az érvelés, de úgy érezte, még
nem adhatja be a derekát. Inkább megeresztett egy fen-
sőbbséges, közömbös mosolyt.
– Na de mi lehetett az indíték? Ugye nem próbálja
megetetni velem, hogy csak be akarta bizonyítani magá-
nak, hogy jó lövész?
A rabbi elmosolyodott.
– Nem, semmi efféle mélylélektani érdekességgel
nem szándékoztam előállni. Szerintem pénzért csinálta.
– Merthogy nem stimmelt az elszámolás végén az
egyenleg?
– Ez is fontos lehet, de…
– Felejtse el – mondta Lanigan határozottan. – Meg-
kértünk egy könyvelőt, hogy nézze át az egészet. Min-
dent tökéletes rendben talált.
– Nem erre gondoltam – tiltakozott a rabbi. – Az jutott
eszembe, amit dr. Springhurst mondott az Agathonban.
Először azt mesélte, hogy Jordonnak se családja, se bará-
tai nem voltak. Később mégis azt állította, hogy Gore
valamiféle rokoni viszonyban áll Jordonnal. Feltételezem,
ezt úgy kell érteni, hogy Jordonnak nem voltak közeli
hozzátartozói, Gore a másod- vagy harmad-unokatestvére
lehetett. Na mármost, gondoljon csak bele, mi van, ha
Jordon elmondta Gore-nak, hogy Billy a fia, és rá kívánja
hagyni az összes vagyonát…
– Értem már, hová akar kilyukadni. Sőt akár igaza is
lehet – ismerte el Lanigan –, de ne felejtsük el, hogy erre
az egészre egy szemernyi bizonyítékunk sincs.
– Ujjlenyomatok? – reménykedett a rabbi.
– Mármint hogy Gore-tól? Van rengeteg. Nem csoda,
hiszen itt töltötte az estét.
– Úgy értem, az órán. Billy mesélte, hogy Jordon ret-
tentő nagy becsben tartotta ezt az órát, és senkinek nem
engedte, hogy felhúzza. Tehát ha Gore ujjlenyomata mé-
gis rajta van, az egyfajta bizonyíték, nem?
A rabbi leguggolt, és szemügyre vette a földön heverő
szerkezetet.
Lanigan, aki kis idővel ezelőtt kiment az étkezőbe a
dossziéjáért, most visszatért, és lázasan kotorászott a
papírhalomban.
– Lássuk csak, itt vannak a felnagyított ujjlenyomat-
ok, ez pedig… megvan… az ujjlenyomat-szakértő össze-
foglalója. „Állóóra a földön: ujjlenyomat nincs.” Gondo-
lom, letörölték.
– Ez már önmagában is gyanús, nem? Legalább
Jordon ujjlenyomata rajta kellene hogy legyen, hiszen
rendszeresen felhúzta.
– Lehet, hogy Martha mindennap letörölte róla a port.
– Akkor az ő ujjlenyomatának kellene rajta lennie –
vélte a rabbi.
– Sok nő kesztyűt használ a takarításhoz. Találtam is
párat a konyhában.
Lanigan a rabbi mellé lépett, és ő is letérdelt.
– Hol kell felhúzni? – kérdezte tőle a rabbi.
– Hátul ki lehet nyitni.
Lanigan az óra tetején található rézfogantyú segítsé-
gével felemelte, és az asztalhoz vitte. A nagyjából tizenöt
centi magas szerkezetet rézkeretbe ágyazott, háromszög-
letű, csiszolt üveglapok fogták közre, amelyekből kettő
összetört, amikor az órát találat érte.
– Ezeket a hordozható órákat régen többnyire párná-
zott bőrtokban árulták. A fülénél fogva kellett szállítani,
és az volt az elképzelés, hogy amikor az ember betért a
fogadóba vagy a szállodába, akkor egyszerűen csak fogja,
és felteszi a kandallópárkányra. Ahhoz, hogy fel lehessen
húzni, ki kellett venni a tokjából, és hátul ki kellett nyitni.
Látja azt a négyszögletes kis bütyköt ott belül? Ott kell
felhúzni. Kulcs kell hozzá.
– Nem is egy, hanem kettő – állapította meg a rabbi.
– A középső lyukban lévő bütyökkel a mutatókat lehet
állítani. Itt kisebb a rés, mint a másiknál. Maga szerint
hol tarthatta a kulcsot?
– Nem tudom. Nekünk is van egy felhúzós óránk ott-
hon a nappaliban. Mi az óra mögött, a kandallópárkányon
tartjuk a kulcsot – felelte Lanigan. Felpattant, a kandalló-
párkányhoz lépett, és így kiáltott: – Csak egy kulcs van,
viszont a két vége különböző. Az egyik felével lehet fel-
húzni az órát, a másikkal kell beállítani a mutatókat. A
miénket elöl kell felhúzni, a mutatókat pedig egyszerűen
kézzel kell beállítani.
– A kulcsot biztos nem törölgette le Martha – vélte a
rabbi –, főleg nem így, hogy az óra mögött tartották.
– Kesztyűben meg sem tudta volna fogni rendesen.
Lanigan visszament a dossziéjához.
– Az összefoglalóban nem szerepel. Szerintem a kul-
csot meg sem találta a szakértő. Mindjárt felhívom.
 52. FEJEZET

Amíg az ujjlenyomat-szakértőre vártak az étkezőben,

Lanigan tovább töprengett az ügyön.
– Gore-t már azelőtt kizártam a lehetséges elkövetők
sorából, mielőtt kiderült, hogy van alibije. Azt gondol-
tam, ő biztosan nem lehetett, mert ő volt az egyetlen, aki
tudta, hogy tartózkodik még valaki a házban. Ő volt az
egyetlen, aki ott volt, amikor Jordon a szobájába küldte
Billyt, és bezárta. Valahogy tudnia kellett, hogy Billy
elment.
A rabbi bólintott.
– Billy mesélte, amikor meglátogattam a szigeten,
hogy Gore tudta, hogy az öreg rendszeresen beküldi őt a
szobájába, ő meg mindig kimászik az ablakon. Billy el-
mesélte neki, és együtt nevettek a dolgon. Ezzel együtt
nem hinném, hogy Gore ekkora kockázatot vállalt volna.
Szerintem hallania kellett, hogy Billy kinyitja az ablakot,
vagy…
– Simán hallhatta, pláne ha valahol az ajtó közelében
állt. A szobájának régi faablaka van, az ajtó pedig egé-
szen vékony – helyeselt Lanigan.
Ezután Gore-ról beszélgettek, hogy milyen ember.
– A városban jó hírnek örvend – mondta Lanigan. –
Igazi közösségi ember, látja, ezt az ezüstkiállítást is ösz-
szehozta. Annak idején, amikor elvált, azt beszélték,
hogy lehet, hogy ez is amiatt van, hogy túl sokat tett a
közösségért. Mindenféle ügy mellett kiállt, otthon meg
alig látták. Nem tudom, mennyit keres egy bankelnök, de
tény, hogy Gore fölöttébb visszafogottan él. Lehet, hogy
még az is kiderül, hogy valamiféle szerencsejáték rabja.
Ha megszorult, Jordon néhány milliócskája biztos kihúzta
volna a pácból.
– Nem kell feltétlenül megszorulni ahhoz, hogy az
ember megpróbáljon szert tenni néhány millióra – vélte a
rabbi.
– Az is igaz.
– Lehet, hogy már annyira beleélte magát, hogy az a
pénz az övé lesz, hogy Jordont valójában csak afféle idő-
legesen megbízott pénzkezelőségnek tekintette.
Megszólalt a csengő. Megjött az ujjlenyomat-
szakértő. Lanigan a kandallópárkányhoz vezette, és
megmutatta neki a kulcsot.
– Ezt a kulcsot nézted, amikor felmértük a házat?
– Nem, nem is láttam – védekezett a szakértő. – Ha
mindent ellenőrizni akarnék, az egy hétig is eltartana.
Igyekszem eldönteni, hogy mi az, ami érdekes vagy fon-
tos lehet. Például a plafont vagy a padlót sem nézem vé-
gig…
– Jól van, Joe, jól van, nem kritikának szántam, csak
megkérdeztem. Szeretném, ha mintát vennél arról a
kulcsról.
Figyelmesen nézték, amint a szakértő valami port szór
a kulcsra, aztán szemügyre veszi a nagyítóján keresztül.
– Igen, van itt egy szép ujjlenyomat. Szerintem hü-
velykujj. Igen, szinte biztos, hogy a jobb hüvelykujj.
– Jól van. Itt vannak a minták, amelyeket korábban
készítettél. Be tudod azonosítani, hogy kinek az ujjle-
nyomata lehet a kulcson?
– Nem kell nekem ahhoz minta. Ez Ellsworth Jordon
ujjlenyomata.
– Óh! – sóhajtott csalódottan Lanigan és a rabbi egy-
szerre. Lanigan dühödten és idegesen csóválta a fejét, de
a rabbi így szólt: – És a kulcs másik oldalán?
A kulcsra mutatott.
– Ezt a felét akkor fogja az ember, ha fel akarja húzni
az órát, a mutatókat viszont a másik felével lehet beállí-
tani.
– Van benne valami – állapította meg Joe. Táskájából
előhúzott egy kis csavarhúzót, a hegyét a kulcson találha-
tó résbe illesztette, és egy hirtelen mozdulattal átfordítot-
ta a kulcsot. Megint valami port szórt rá, majd hamarosan
bejelentette: – Igen, ez másvalakié.
– Biztos? – kérdezte izgatottan Lanigan.
– Főnök! – horkant fel szemrehányóan Joe. – Ezt még
a vak is látja. Egy vékony forradás fut végig az ujjbe-
gyen. Ez Lawrence Gore ujjlenyomata.

– Hogy jutott eszébe Gore? – kérdezte Lanigan. – Már

azelőtt is gondolt rá, hogy Miriam felhívott?
A rabbi bólintott.
– Azóta gyanús volt, amióta hallottam, hogy Molly
Mandell elvitte Jordonnak a negyedéves értesítőt. Amikor
a férje eljött hozzám mentegetődzni, említette, hogy még
csak nem is stimmelt az egyenleg.
– Igen, ezt nekem is mondta. Sőt maga is említette.
Arra gondolt, hogy Gore esetleg megrövidíti Jordont?
Csak mert ellenőriztük; nem követett el semmilyen stik-
lit.
– Nem, ilyesmi eszembe sem jutott. Csak furcsának
találtam, hogy Gore képes odaküldeni Mollyt az értesítő-
vel, amikor nem stimmel az egyenleg. Azon hallatlanul
aggódott, hogy nehogy késve kézbesítsék az értesítőt, de
azon nem, hogy nem stimmel az egyenleg. Nem értettem
a dolgot. Az tűnt volna logikusnak, ha át akarja nézni, ki
akarja javítani, hiszen a hiba valószínűleg jobban felbő-
szíti az öreget, mint az egy nap késés.
– Igaza van – ismerte be Lanigan. – Most, hogy
mondja…
– Arra jutottam, hogy Gore talán azért engedte, hogy
Molly odavigye a hibás értesítőt, mert tudta, hogy nincs
jelentősége így, hogy Jordon már úgyis halott.
 53. FEJEZET

Reuben Levy rabbi jócskán felszedett magára, mióta

Small rabbi utoljára látta. A korábban magas, kifejezetten
sovány férfi mostanra nemcsak hogy kigömbölyödött, de
kezdett pocakosodni is.
Small rabbi nem hagyta szó nélkül a dolgot, Levy
rabbi pedig bosszúsan így válaszolt:
– Tudom, tudom… de ha egyszer több mint ezer csa-
lád tartozik a zsinagógához! Szinte nem telik el nap anél-
kül, hogy ne lenne egy barmicvo, egy eljegyzési ünnep-
ség vagy egy esküvő. Mindenhová meghívnak. Így nem
lehet fogyókúrázni!
Kellemes baritonja most még teltebben, még erőtel-
jesebben csengett; a hangjához ráadásul megfelelő fellé-
pés és magabiztosság is társult. Az elegáns és drága
Lafayette Szálló bárjában ültek Cambridge-ben. Small
rabbit és Miriamot teljesen elbűvölte, ahogyan Levy rab-
bi fejének és állának egyetlen mozdulatával képes magá-
hoz inteni a pincért.
Mrs. Levy, amint az egy elképesztően sikeres rabbi fe-
leségéhez illik, kiegyensúlyozott, magabiztos nő benyo-
mását keltette. Nem volt leereszkedő, de határozottan
látszott rajta, hogy jártas a nagyvárosi életben.
A két rabbi számba vette a régi osztálytársakat. Levy
rabbi New Yorkban élt, és ezzel óhatatlanul bekerült az
események középpontjába, ezért aztán majd mindenkiről
tudott majd mindent: ki melyik közösségnél dolgozik,
kinek milyen gondjai vannak a hívekkel.
 – És te, hogyan boldogulsz, David? – kérdezte.
– Hát nekem is megvannak a magam gondjai – vála-
szolt Small rabbi.
– Ugye életre szóló szerződést kötöttél?
Miriam válaszolt helyette:
– Pár évvel ezelőtt felajánlották neki, de ő visszautasí-
totta. Inkább az éves szerződést választotta.
Levy rabbinak elkerekedett a szeme.
– De miért, David?
Small rabbi vállat vont.
– Nekem így tetszik. Szabadabbnak érzem magam.
– Gondolom, minden évben csomó csetepatéval jár a
szerződés megújítása.
– Hát előfordul – ismerte be Small rabbi.
– Mint például most is – tette hozzá Miriam. – David
meg semmit sem hajlandó tenni az ügy érdekében.
– Ez bizony hiba, David – jelentette ki Levy fensőbb-
ségesen. – Ne feledd, hogy a rabbi feladata az, hogy szol-
gálja a közösséget, és ez a szolgálat abban áll, hogy veze-
ti, irányítja őket, mint a szimfonikus zenekart a karmes-
ter. És mint ahogy a karmester is a szólisták és az elsőhe-
gedűsök feltétlen hűségére alapozza az irányítást, a rab-
binak is szüksége van egy kemény magra – itt kezét
ökölbe szorította, hogy ezzel mutassa a kemény magot –,
hűséges barátokra az elöljáróság soraiban, akik keresztül-
viszik az elképzeléseit, támogatják a terveit és igenis
szem előtt tartják a rabbi érdekeit, ha gondok merülnének
fel.
Small rabbi agyán átsuhant a gondolat, hogy Levy ta-
lán épp egyik beszédéből idéz, vagy a rabbiképzőben
tartott egyik előadása anyagából. Persze az is lehet, hogy
egyszerűen csak ilyen rugóra jár az agya.
– Majd megpróbálom észben tartani – mondta.
Már jócskán elmúlt éjfél, amikor felálltak, hogy ki-ki
hazainduljon. Smallék elsétáltak az autójukig, tudták,
hogy hosszú út áll még előttük. Small rabbi egy darabig
ügyetlenkedett a zárral, aztán inkább a felesége kezébe
nyomta a kocsikulcsot.
– Inkább vezess te. Azt hiszem, kicsivel többet ittam a
kelleténél.
– Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Miriam.
– Jól, persze, de nem kizárt, hogy reggelre fájni fog a
fejem.
Small rabbinak másnap reggel tényleg fájt a feje,
olyannyira, hogy mire felkelt, már lekéste a reggeli imát a
zsinagógában. Amikor nem sokkal tizenkettő előtt
Lanigan megjelent, a rabbi még mindig köntösben és
papucsban fogadta. Többé-kevésbé már helyrejött, de
még mindig elég sápadtnak tűnt.
Lanigan alaposan szemügyre vette.
– Megfázott, vagy kirúgott a hámból tegnap este?
– Tartok tőle, hogy némiképp túlzásba vittem az ün-
neplést a volt osztálytársammal. Hogy maguk, nem zsi-
dók ezt hogy bírják?!
– Ez volt az első eset? – kérdezte Lanigan együtt ér-
zőn.
– Nem, azt azért nem mondanám. Pészahkor négy po-
hár bort iszunk, és előfordult már, hogy a fejembe szállt.
Aztán szimhat torát, a tóraolvasás örömünnepét, azt a
napot, amikor befejezzük és elölről kezdjük a Tóra olva-
sását, többnyire valamilyen erősebb itallal szokás köszön-
teni. Volt már, hogy túl lelkesen örültem. Ja, igen,
purimkor pedig a mértéktelenség már-már kötelezőnek
számít.
– Hát nem rémes? – csatlakozott Miriam a társalgás-
hoz.
Lanigan felnevetett.
– Állítólag a paradicsomlé használ. No de valójában
azért jöttem, hogy elmeséljem, hogyan állnak a dolgok.
Gondoltam, úgy illene, hogy tájékoztassam magukat.
Tegnap este őrizetbe vettük Gore-t, ma reggel pedig már
benne volt a hírekben. Nem hallották?
A rabbi a fejét rázta.
– Tízig aludtam.
 – Nem csoda – vigyorgott Lanigan. – Amúgy csak
annyit mondtak, hogy Lawrence Gore-t őrizetbe vették a
Jordon-ügy kapcsán, és hogy a további értesülésekre még
a déli hírekig várni kell.
– Mit szólt, amikor…
– Magam vezettem a csapatot, amikor kivonultunk
hozzá. Nem akartam, hogy bármi hiba csússzon a dolog-
ba, tudod, hogy nem olvassák fel a jogait, vagy ilyesmi.
Elmondtam, mivel vádoljuk. Tudja, mit válaszolt? Azt,
hogy „szép lövés volt, nem igaz?” Ehhez mit szól?
– Hát mindenki másra büszke.
– Látta, hogy nem sok vesztenivalója maradt, úgy-
hogy egészen őszintén beszélt. Csak akkor szomorodott
el, amikor Jennings a szemébe vágta, hogy kis híján bajba
sodorta Billyt. Azt mondta, esze ágában nem volt a srácra
terelni a gyanút. Ezt egyébként jó párszor elmondta.
A rabbi bólintott.
– El tudom képzelni, hogy bántotta a dolog. Biztosan
maga is rájött, hogy Billy könnyen bajba kerülhetett vol-
na. Azt nem mondta, hogy adott esetben hajlandó lett
volna-e színt vallani?
– Nem kérdeztem.
– És mi van Billyvel?
– Átmentem hozzá a szigetre ma délelőtt.
– Megmondta neki, hogy most már szabadon távoz-
hat?
– Ugyan már, hiszen egy pillanatig sem vádoltuk.
Bármikor szabadon távozhatott volna.
– Feltéve, hogy le tudja úszni a távot, vagy tud fogni
magának egy csónakot.
Lanigan zavarba jött.
– Na jó, tényleg nem könnyítettük meg a dolgát…
– És hogy fogadta a Gore-ral kapcsolatos híreket?
– Hát érdekes volt. Meg sem lepődött. Azt mondta,
hogy ő végig Gore-ra gyanakodott, mert miután ő kimá-
szott az ablakon, Gore maradt ott az öreggel. Ráadásul
Jordont egy igen jól irányzott lövéssel terítették le. Erre
elmondtam neki, hogy ott volt a többi lövés, meg hogy
Gore-nak kitűnő alibije volt. Erre csak annyit felelt, hogy
„hát, van ilyen”, mintha az egésznek, amit elmondtam,
semmi különösebb jelentősége nem lett volna. Mit szól?
A rabbi elmosolyodott.
– Mi ebből a tanulság? Hogy egy adott életkor, no
meg a vele járó bölcsesség és tapasztalat szükségeltetik
ahhoz, hogy át lehessen vágni az embert. És Billy most
mihez kezd? Visszamegy New Yorkba?
– Nem. Jól érzi magát a szigeten; szeretne hálaadásig
ott maradni, hogy befejezhessék a munkát. Az anyja is
nagyjából akkortájt érkezik meg Európából, úgyhogy
addig maradna. Ja, és érdeklődött maga után. Hétvégére
bejön Hegertyékkel a városba; mondta, hogy szívesen
találkozna magával.
– Igazán örülnék neki, ha felkeresne. Mikor jönnek?
Pénteken vagy szombaton?
– Péntek délután. Tom Hegerty legalábbis ezt mondta.
– Nálunk vacsorázhatna pénteken – javasolta Miriam.
– Biztosan örülni fog a meghívásnak – vélte Lanigan.
– Majd szólok neki.
– Ben Segal hozott össze minket – jutott a rabbi eszé-
be. – Miriam, mi lenne, ha őket is meghívnánk?
– Jó ötlet, felhívom őket. Biztosan nem bánnák, ha
egyszer nem szállodában kéne vacsorázniuk.
 54. FEJEZET

A keddi postával érkezett a levél. A rabbi kinyitotta, és

olvasni kezdte: „Kedves Small rabbi! Értesítem, hogy az
elöljáróság döntésének értelmében megújítottuk…”
Amikor Miriam meghallotta, hogy csenget a postás,
beszaladt a konyhából.
– Jött valami? – kérdezte.
– Semmi különös – dugta a levelet az orra alá a rabbi.
Miközben átfutotta a levelet, Miriam igyekezett lep-
lezni megkönnyebbülését és örömét. Erőfeszítéséből még
egy egészen morcosra sikerült félmondatra is futotta:
– Nem kapkodták el a dolgot… – azzal elnevette ma-
gát. – Jaj, David, annyira örülök!
A rabbi ránevetett.
– Látod? És még csak a kisujjamat sem kellett mozdí-
tanom.