LESLIE L.

LAWRENCE
AZ ASSZONY,
AKIT MEGSZÚRT
A SKORPIÓ
(Báthory Orsi történetei)

I.P.C. Könyvek Kft., 2020

 © Lőrincz L. László, 2020

© Minden jog fenntartva.

Jelen könyvet vagy annak bármely részét,
továbbá a kiadvány képeit bármilyen formában,
illetve bármilyen célból felhasználni a
I. P. C. Könyvek Kft. Kifejezett
engedélye nélkül szigorúan tilos!

A szerző fényképét Csigó László készítette.

Felelős szerkesztő: Boldog Katalin

Tördelés: Tóth Anikó

ISBN 978-963-635-753-5
ISSN: 0865-2929

Kiadja az I. P. C. Könyvek Kft.

www.ipck.hu
Felelős kiadó az I. P. C. Könyvek Kft. igazgatója
 1

Az az igazság, hogy kezdettől fogva ki nem állhattam Mrs. Shelbyt.

Amosnak, a társamnak azonban megtetszett valamiért, és addig győz-
ködött, amíg kénytelen voltam beadni a derekamat. Így aztán felvet-
tük Mrs. Shelbyt két hét próbaidőre.
– Mégis mi a fene bajod van neked ezzel a Mrs. Shelbyvel, Debby?
– kérdezte jó tíz nap elteltével Amos, mielőtt véglegesen döntöttem
volna.
– Nem tudom – vontam meg a vállam. – Van benne valami…
nem is tudom, micsoda.
– Hát éppen ez az – bökte felém a mutatóujját. – Ha bármilyen
konkrét ellenvetésed lenne, például, hogy túl szeplős az arca, vagy
ilyesmi…
– Nem emlékszem rá, hogy szeplős lenne.
– Még az sem? – vigyorgott Amos. – Akkor meg mi kifogásod
van ellene?
– Tulajdonképpen semmi – mondtam.
– Na, akkor figyelj, Debby – sóhajtotta Amos, miközben fel-
emelte a kezét és számolni kezdte az ujjait. – Először is okos és mun-
kabíró.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdeztem.
– Adtam neki néhány komoly próbafeladatot – felelte Amos.
– Például mit?
– Hogy mossa le a kocsimat. És tudod, mi történt?
– Mi?
– Ez a kocsi még életében nem volt ilyen szépen lemosva.
Ez a kocsimosás sem tetszett nekem. Nemrég történt csak, hogy
egy, a cégünk által megvásárolt, lakatlanként eladott ingatlanban egy
luxuskocsi-csempész banda működött, így már attól is megfájdult a
fejem, ha egy jobb kocsit láttam az utcán. Persze a sajátomat kivéve.
– És még mit tud? – kérdeztem.
– Például jó kávét főz.
– Ne viccelj, Amos – állítottam le. – Remélem, tisztában vagy
vele, hogy ha felveszünk valakit, annak tökéletesen megbízhatónak
kell lennie. Akarva-akaratlan is belelát a munkánkba, és olyan infor-
mációk birtokába is juthat, amelyeket aztán…
 – Mi az, Debby, csak nem azt tervezed, hogy beszállunk a nar-
kóbizniszbe?
Persze tudtam jól, hogy feltétlenül szükségünk van egy nagy
munkabírású szervezőre, aki rendben tartaná a raktárainkat, ame-
lyeknek a számát éppen növelni igyekeztünk. Így aztán sóhajtottam,
ismételten megadtam magam, és úgy döntöttem, hogy komolyabban
is elbeszélgetek Mrs. Shelbyvel.

Mrs. Shelby fél órával később előttem állt és rezzenéstelen tekintettel

a szoba egész felületét betakaró szőnyegre bámult. Vékony, jó alakú
nő volt, lehetett huszonöt, de akár ötvenéves is. A papírjai szerint har-
mincöt volt.
Nem különösebben szoktam a tekintélyemre vigyázni, ezúttal
azonban úgy gondoltam, jobb, ha éreztetem vele: nem elég, ha
Amosszal beszélt, engem is meg kell győznie, hogy végleg megkap-
hassa az állást. Az íróasztalom mögé ültem hát, és csak azután szól-
tam ki Ellisnek, személyi titkárnőmnek, hogy beengedheti Mrs.
Shelbyt.
Mrs. Shelby tehát ott állt velem szemben, én pedig mint egy vi-
rágzó cég nagyasszonya, az íróasztalom mögött trónoltam. Amint be-
lépett az ajtón, elfogott a kísértés, hogy hellyel kínáljam, ám aztán
mégsem tettem. Mintha egy kisördög biztatott volna rá.
– Nos, Mrs. Shelby – kezdtem, és belekotortam az asztalon he-
verő ilyen-olyan papírjaimba, hogy ebből is lássa, mennyire elfoglalt
vagyok. – Akkor hát hogy is állnak a dolgok? Úgy értesültem Mr.
McDanieltől, hogy szeretné, ha véglegesítenénk.
– Így van, Ms. O’Hara – bólintott.
Elgondolkodva néztem rá. Éreztem, hogy valamiért elszorul a
szívem, és nem értettem, miért. Igaz, hogy Mrs. Shelby nem volt
szemkápráztató nő – ezt egyáltalán nem lehetett elmondani róla –, de
hát a raktárvezetéshez nem kell, hogy vonzó legyen valaki.
– Raktárvezetőt keresünk, mint tudja – mondtam. – Aki ért a
targoncákhoz is. Mr. McDaniel szerint ön ért hozzájuk.
 – Értek, Ms. O’Hara – bólintott.
– A régi típusúakhoz, vagy az újakhoz is?
– Mindenféle targoncához értek, Ms. O’Hara.
– Az olyanokhoz is, amelyeket be lehet programozni, és szinte
maguktól végzik a dolgukat?
– Azokhoz is, Ms. O’Hara.
Be kell vallanom, hogy nekünk még nem voltak ilyen szupermo-
dern targoncáink, de hát ki tudja? Lehet, hogy ha így megy az üzlet,
nemsokára szükségünk lesz rájuk.
– Hogyhogy nő létére ezt a szakmát tanulta ki? Mr. McDaniel
szerint önnek valóban minden típusra kiterjedő vizsgája van… Végül
is mi vonzotta a targoncákhoz?
– Erre volt lehetőségem, Ms. O’Hara.
Rezzenéstelen tekintettel nézett rám. Sötét szeme volt, az arca
pedig mintha megfagyott volna. Biztos voltam benne, hogy ha kesztyű
nélkül érinteném meg a bőrét, hozzáragadnának az ujjaim. Szürke,
viseltes blúzában és ugyanolyan színű, térd alá érő szoknyájában két-
száz évvel ezelőtti hangulatot árasztott.
– És hol tanulta a szakmát, ha szabad kérdeznem?
Nem válaszolt azonnal, előbb megnyalta a szája szélét, aztán
mintha gúnyos fény csillant volna mindeddig kifejezéstelen szemében.
– Saratogában, Ms. O’Hara.
– Gyárban?
– Egy rehabilitációs intézetben.
Kissé meghökkentem. És mielőtt még meggondolhattam volna
magam, már ki is csúszott a számból az újabb kérdés.
– Maga… szenvedélybeteg volt?
Vagy narkós, vagy piás – gondoltam. A fene vigyen el, Amos…
– Nem, Ms. O’Hara.
– Akkor meg miért…
– Azt a feltételt szabták számomra, hogy tanuljak szakmát. Ezért
csökkentették az időmet.
– Milyen idejét? – kérdeztem rosszat sejtve. Úgy éreztem,
mintha kevesebb oxigén áramlana a tüdőmbe, mint szokott.
– Hát, amit bent kellett töltenem.
– De hát… hol kellett bent töltenie?
Ismét az a furcsa, szinte gúnyos mosoly a szemében.
– A börtönben, asszonyom.
– És miért…
 – Gyilkosságért, Ms. O’Hara.

Úgy éreztem magam, mintha behúzott volna valaki nekem, méghozzá

jó nagyot. Egyetlen pillanat alatt úgy elkezdett émelyegni a gyomrom,
mintha valami túl nehezet ettem volna.
– Maga… börtönben ült? És… gyilkosságért…?
– Igen, Ms. O’Hara.
Úgy gondoltam, hogy felállók és elkezdek ordítani. Méghozzá
úgy, ahogy csak a torkomon kifér. Ez a legkevesebb, amit megtehetek.
Azt ordítom majd, hogy Kifelé! Tűnjön el a szemem elől! Ez egy ren-
des cég, még akkor is, ha valamennyiünknek, akik jelenleg alkotjuk –
nekem, Amosnak, Barbarának, de még a gazdasági igazgatónknak, a
csupán másfél méteres Mr. Hookernek is –, van takargatnivaló a
múltjában. Nemrég másztunk csak ki egy bűnügyből, ahol mit tagad-
jam, ránk is esett a gyanú árnyékából néhány sötét csík. És ami azelőtt
történt… A régi barátaim sem voltak makulátlan előéletű emberek, ha
csak Félszeműt nézzük…
Megráztam a fejem és sóhajtottam egy nagyot. A kiáramló le-
vegő mintha a megdöbbenést is kihúzta volna belőlem.
– És… kit?
– A férjemet – mondta.
Ott volt a számon a kérdés, hogy miért, aztán ott is maradt.
Mrs. Shelby ekkorra már eldönthette magában, hogy ez az a hely,
ahol nem fogják véglegesíteni soha. Túl leplezetlenül látszott az arco-
mon, hogy mit gondolok. És akkor ahelyett, hogy eloldalgott volna,
szétterült a mosoly a képén. Tulajdonképpen nem is mosoly volt ez,
hanem valami vicsorgásféle.
– Arra kíváncsi, hogyan öltem meg? – kérdezte. Éles volt a
hangja, olyan éles, mint egy gyilkos kés.
Természetesen meg sem mukkantam. Csak néztem rá, és akkor
hirtelen megértettem mindent. Ebből az asszonyból, Mrs. Shelbyből,
nem ő maga, hanem valami más beszél. Az elkeseredés. Ki tudja, már
hányadik helyről küldik el mint börtöntölteléket. Hányadszor kell
már vagy durva szavakkal hallani a visszautasítást, vagy mézesmázos
mosolyokba csomagolva. A végeredmény persze mindig ugyanaz.
Erőt vettem magamon és a szemébe néztem.
– Ha akarja, elmondhatja.
Ismét az a gúny a tekintetében.
– Leszúrtam, mint egy marhát, aztán belegyömöszöltem egy bő-
röndbe.
– Befért? – kérdeztem.
– Feldaraboltam – felelte szinte hetykén. – Kezét-lábát le, így
már befért.
Megfordult és elindult az ajtó irányába.
– Hé! Mrs. Shelby ! – kiáltottam utána. – Hova megy?
– Semmi köze hozzá – fordult vissza felém. – Akar még valamit
a tudtomra adni? Mi a fene lenne az?
Csípőre tette a kezét. Úgy nézett rám, hogy nem csodálkoztam
volna azon sem, ha előkap a ruhája alól egy kést, és megpróbál meg-
ölni, majd feldarabolni vele.
– Én csak…
– Nyögje már ki! Mi az ördögöt akar még a tudtomra adni?
– Hogy végleg fel van véve – mondtam.

Azért Amos megkapta tőlem a magáét. És Barbara is, aki, mint ren-
desen, ha valami vitás kérdésben nem értettünk egyet, a segítségére
sietett.
– Köszönöm, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztál – támad-
tam rá. – Nem érzed, hogy milyen hülye szituációban voltam?
– Bocsánatot kérek, Debby – védekezett, és még a két tenyerét
is összetette előttem. – Meg kellett tennem.
– Ugyan miért? Csak nem rokonod az a nő?
– Megsajnáltuk, Debby.
A többes szám azt jelentette, hogy Amos mellett Barbara is ludas
a dologban.
– De hát mégiscsak egy gyilkos – ellenkeztem.
 – Viszont kitűnő targoncavezető. És vizsgázott raktárkezelő.
Amilyen szerencsés kezű vagy, rövidesen többre is szükségünk lesz –
puhított tovább Amos.
Ez volt Amos. Ha valami nem tetszett nekem, egyből a szép jövő
reményét csillogtatta meg előttem. Pedig már így is arra gondoltam,
hogy vissza kellene fognunk magunkat. Aki túlságosan is magasra
emelkedik, nagyot is eshet. Főleg pofára.
Így aztán megszületett a határozat: Mrs. Shelby az állandó alkal-
mazottunk lesz. Annak ellenére, hogy megölte a férjét, feldarabolta,
és berakta egy bőröndbe. Hogy aztán a bőröndöt hova tette, azt nem
kérdeztem meg tőle, de hogy nem valami ügyesen rejtette el, arra a
börtön volt a bizonyíték.
Mr. Hookeren sem látszott, hogy megdöbbentette volna a dön-
tésem. Azt mondta, amit talán magam is mondtam volna a helyében.
– Legalább, ha engem akar majd kinyírni, nem kell attól tarta-
nia, hogy nem férek bele egy bőröndbe. És nem is kell a legnagyobbat
megvennie hozzá.
Így került hozzánk Mrs. Shelby.
Be kell vallanom, hogy idő múltával sem kerültünk közelebb
egymáshoz. Mrs. Shelby jól végezte a dolgát, nem volt panasz rá. Ha
megkapta a feladatát, legjobb tudása szerint végrehajtotta, és gondo-
san kerülte, hogy bármiről is véleményt nyilvánítson. Barbara és
Amos valamivel szimpatikusabb lehetett számára, de azért velük
szemben is tartotta a ki tudja, hány lépés távolságot. Jószerével még
azt sem tudtuk, hol lakik. Valahol a város szélén bérelt egy szobát, a
címét persze megadta, de hát miért is mentünk volna hozzá; továbbá
fogalmunk sem volt róla, hogy szabadidejében mit csinál, egyedül él-
e, vagy megosztja valakivel az életét. Ha éppen eszembe jutott, abban
reménykedtem, hogy remélhetőleg nem egy áruházban járkál a bő-
röndök között, és konyhakések vásárlásán töri a fejét.
Ezenkívül volt még valami, ami nemigen tetszett nekem. Ha Mrs.
Shelby feltűnt valamelyik szobánkban és valamilyen kérdéssel fordult
hozzánk, vagy csak áruátvételi papírt keresett, mintha megfagyott
volna tőle a levegő. Láttam Amos szemén, hogy ő is nagyjából ugyan-
ezt érezheti. Olyannyira, hogy ezt egy alkalommal szóvá is tette. Ez
azután történt, hogy négyen tartózkodtunk éppen Amos szobájában
– Amos, jómagam, Barbara és Mrs. Shelby. Nekem sürgősen alá kel-
lett íratnom valamit Amosszal, Barbara a körmeit lakkozta a karos-
székében, és egy, a televízióban látott filmről fecsegett, Mrs. Shelby
pedig egy jelentést adott át Amosnak. Ha jól emlékszem, a targoncák
karbantartásával volt kapcsolatos. Váltott néhány szót vele, majd a
hóna alá csapta a dossziéját.
– Még valami, Mr. McDaniel?
– Köszönöm, más semmi – mondta Amos. – Különben minden
rendben Mrs. Shelby?
– Mivel kapcsolatban, uram? – kérdezte Mrs. Shelby.
Monoton volt a hangja, mint egy roboté. És valójában az is volt.
Egy élő robot.
Akkor hirtelen az a gondolatom támadt, hogy Mrs. Shelbynek
nincs is több ruhája, mint az az egy, amelyet magán hord. Legalábbis
nem emlékeztem rá, hogy másban is láttam volna, mint abban a
szürke förmedvényben, amelyben az első találkozásunkkor is volt.
Csak remélni mertem, hogy ki is mossa néhanapján.
Amikor távozott, zavart csend vette át az uralmat felettünk. Bar-
bara felállt és a falon függő hőmérőhöz sétált. Rápislogott, majd visz-
szafordult felénk.
– Itt valami nem kóser, emberek – mondta.
– Mire gondolsz, szívem? – kérdezte sóhajtva Amos.
– Figyeljetek csak ide – mutatott a hőmérőre. – Már korábban
is felfigyeltem rá, hogy ez a nő hideget áraszt magából.
– Hát nem egy kandalló, az biztos – bólintott Amos.
– Többször is előfordult már, hogy fázni kezdtem a jelenlétében.
– Igazán? – lapozott bele a papírjaiba Amos. Láttam rajta, hogy
már nem figyel ránk. Mrs. Shelby jelentését nézegette.
– Furcsa ez a nő – folytatta Barbara. – Mintha röntgenszeme
lenne – tette hozzá.
– Ezt meg hogy érted? – kérdeztem.
– Belelát a motorokba – mondta.
– Belelát?
– Ahogy mondom. Itt van leírva, hogy három targonca is tro-
pára ment. És azt is ideírta, hogy mi a bajuk.
– És ez miért meglepő?
– Mert ezek a hibák kívülről láthatatlanok.
– Biztos egy szerelő mondta neki.
– És a szerelő honnan tudná, hogy mi a baj?
Vitatkozni akartam vele, hogy egy jó szerelő anélkül is meg tudja
mondani – jó esetben –, hogy mi a baja egy gépnek, ha nem is látja a
belsejét, de Barbara ingerülten belém fojtotta a szót.
 – Lennétek szívesek végre rám figyelni? – kérdezte.
– Hogyne, szívem, hogyne – morogta Amos, elkapva a pillantá-
sát Mrs. Shelby jelentéséről. – Csupa fül vagyok.
– Én is – csatlakoztam hozzá.
Barbara a hőmérőre bökött.
– Amikor bejött, megnéztem a hőmérőt – mondta.
Amos összeráncolta a homlokát. Én is ezt akartam tenni, csak
éppen eszembe jutott a kozmetikusom figyelmeztetése, hogy szokjak
le a homlokráncolásról, mert ha sokat ráncolgatom, akkor úgy is ma-
rad.
– És? – kérdezte Amos.
– Most két fokkal alacsonyabb a hőmérséklet.
– Szerinted ez mit jelent? – kérdezte Amos.
Láttam rajta, hogy pontosan tudja, mit akar mondani Barbara.
– Ez a nő egy jéghegy – sóhajtotta Barbara. – Kifejezetten egy
jéghegy. Lehűl a levegő a környezetében.
Amos összeráncolta a homlokát. Neki nem volt kozmetikusa, fe-
lelőtlenül megtehette.
– Mit akarsz ezzel mondani, Barbie?
– Azt, hogy… ez a nő valahogyan nem normális.
– Ez nevetséges – ingatta a fejét Amos. – A végén még azt mond-
játok, hogy természetfeletti erővel bír.
– Én már azon sem csodálkoznék – sóhajtotta Barbara. Megkö-
szörülte a torkát és megborzongott. Olyannyira, hogy összefonta a
karját a mellkasa előtt. – Isten bizony, fázom.
Amos megvakargatta a feje búbját.
– Ne hisztizz, szívem! Inkább igyál egy pohár bort, az majd fel-
melegít. És te, Debby?
– Hát… én nem is tudom – mondtam. – Talán ki kéne utalni
neki valami jutalmat.
– Mi a fenéért? – kérdezte meghökkenve Amos, aki legalább úgy
féltette a cég pénzét, mint a kotlós a tojásait.
– Hogy vehessen magának egy új ruhát – mondtam. – Talán fel
sem tűnt nektek, hogy amióta csak nálunk van, mindig ugyanabban a
ruhában jár?
– Szóval – morogta Amos – szerintetek Mrs. Shelby egy nem is
tudom, micsoda… túlvilági lény? Boszorkány például. Akitől a hőmér-
séklet is megrémül és visszavonulót fúj, s aki belelát a motorok belse-
jébe? Így értsem a dolgot?
 Barbara gyorsan lecsillapodott. Lehet, hogy Mrs. Shelby távoz-
tával ismét feljebb ment két fokkal a hőmérséklet?
– Én csak mondtam valamit – vonta meg a vállát. – Nem óhaj-
tok hisztizni, de valahogy… nem bánnám, ha valaki más lenne he-
lyette. Azzal együtt, hogy én is amellett voltam, hogy véglegesítsük.
– Figyelj, Barbie – emelte fel a mutatóujját Amos. – Azt akarod,
hogy rúgjam ki, arra való hivatkozással, hogy leesik tőle a hőmérsék-
let? Ha megteszem és beperel, azt hiszem, ez lesz az Államok történe-
tének egyik legbizarrabb pere. Ehhez csak a salemi boszorkányoké
lenne fogható.
– Nem mondtam, hogy rúgd ki – vonult vissza Barbara. – Csu-
páncsak megjegyeztem, hogy… libabőrös leszek tőle.
Hirtelen megértettem, hogy mi a fenétől érzem én is olyan kel-
lemetlenül magam. A karomra pillantottam.
Libabőrös volt egészen a vállamig.

Nem ért meglepetésként, hogy a seriff kocsija lefékezett mellettem.

Szerencsére ezúttal csak Mitchell seriffet láttam benne. A volánnál ült
és egyszerre kétfelé figyelt. Az egyik szemét az úton tartotta, a másikat
rajtam. Én meg korholhattam magam, amiért meggondolatlanul sé-
tálni indultam. Nem mindig volt kedvem ugyanis a seriffel társalogni.
Sőt, ha jól meggondolom, elég ritkán. Mitchell seriff gyerekkoromtól
fogva ismert, és furcsa viszony állt fenn köztünk. Meg volt győződve
róla, hogy én afféle Calamity Jane vagyok, aki kifejezetten azért jött
vissza sokévi távollét után a városba, hogy őt bosszantsa. Gyerekko-
romban állítólag szeretett és az akkori szüleimet is kedvelte. Én aztán
a tragikus események után távoztam a városból, évekkel később vi-
szont visszatértem. Csak éppen addigra már megváltozott errefelé a
világ: kevesen emlékeztek rám. Újra kellett építenem az úgynevezett
karrieremet, amelyet Amos, apám barátja segítségével sikerült is
megtennem. Egy kis szobából indult a vállalkozásunk, s ma már ott
tartottunk, hogy az egész megyében mi voltunk a legmegbízhatóbb
ingatlanközvetítő- és kezelő cég. Az utóbbi időben pedig, hogy raktár-
bázisok létrehozásával, rendbehozatalával, bérlésével is foglalkozunk,
egyre meredekebben emelkedett az ázsiónk. Immár valóban volt mit
aprítanunk a tejbe.
Boldognak kellett volna lennem, de egyáltalán nem voltam az.
Vagyis nem voltam igazán az. Ennek több oka is volt, amelyekről
majd később részletesen beszámolok.
Mint említettem, Mitchell seriff amolyan „atyai barátom” volt,
aki meg volt győződve róla, hogy amennyi áldást hoztam a közösségre
a befolyt adóbevételeket illetően, legalább annyi hátrány is szárma-
zott az ottlétemből. Mitchell szerint úgy vonzottam a bajt, mint a
mágnes a vasreszeléket. Körülöttem mindig történik valami, ami ré-
mületbe kergeti a polgárokat. Magáról a seriffről már nem is beszélve.
Ezért aztán néhanapján el szokott beszélgetni velem – amolyan atyai
módon. Úgy tett, mintha csak az érdekelné, hogy érzem magam, nem
akarok-e még férjhez menni, emlékszem-e még a szüleimre – az
O’Hara szüleimre –, és így tovább. Én persze csak hümmögtem ilyen-
kor, és igyekeztem gyorsan lekoptatni. Csak hát lehet-e egy seriffet
lekoptatni, ha ő maga nem akar lekopni?
– Hé! Debby! – hallottam a kocsiból a hangját. – Hogy vagy, kis-
lány?
Csak így, kislány. Pedig már elmúltam tizennyolc éves. Sajnos.
– Á, maga az, seriff? – üdvözöltem édes mosollyal.
– Meglepődtél, mi? – kérdezte.
– Már hiányoltam – feleltem.
– Képzelem – nevette el magát. – De most komolyan. Rád va-
dásztam idáig. Bent is jártam a cégednél, de Mr. McDaniel azt mondta,
hogy leléptél a térképről. Én persze sejtettem, hogy az utcán kószálsz
valahol.
– Csak azt ne mondja, hogy azt hitte, pasasokra vadászom – só-
hajtottam.
– Pedig vadászhatnál – mondta. – Sőt, segítek is neked, ha kell.
– Ugyan hogyan? – legyintettem lemondón.
– Egyszerű – nevetett. – Kimegyek a sztrádára és leintek néhány
kamionost. A nőtlenek közül kiválasztok valakit, közlöm vele, hogy
akkora a sebességtúllépése, hogy öt évet is kaphat érte. Közúti veszé-
lyeztetés, tudod. Majd amikor már összecsinálta magát szegény, azt is
közlöm vele, hogy olcsón megúszhatja, ha feleségül vesz egy mérsé-
kelten csinos, bajkeverő, Debby O’Hara nevű hölgyet. Hátha bele-
megy valamelyik. Na mit szólsz hozzá?
– Megvéve az ötlet – mondtam. – Mikor kezd hozzá?
– Holnap hajnalban – felelte. – Akkor sokan másnaposak közü-
lük és ijedősebbek is. Különben beszélni szeretnék veled. Nem ugra-
nánk be a McDonald’sba?
Tisztában voltam vele, hogy ez nem kérés, inkább olyan pa-
rancsféle. A seriffeknek jogukban áll kikérdezni a polgárokat, ha va-
lamire kíváncsiak. Ezt megtehetik a McDonald’sban egy kávé mellett,
de akár sokkal ridegebb körülmények között is. Például a seriffi hiva-
talban.
Így aztán tíz perc múlva a város egyetlen McDonald’sában ül-
tünk egy kávéval.
Mitchell seriff elismerőn nézett rám, miután helyet foglaltunk
egy boxban.
– Le kell mosnom a kocsim ablakát – mondta. – Azon keresztül
úgy láttam, hogy… hm… mérsékelten vagy csinos. De változtatnom
kell a véleményemen. Te aztán nagyon az vagy, Debby. Büszkék len-
nének rád a szüleid, ha élnének.
– Bizonyára – mondtam.
– Azok a rohadt medvék – sóhajtotta. – Ha nem tépik szét
őket…
A bánat hullámai futottak át rajtam. Igen, a szüleim, akiket
benarkózott medvék öltek meg. A szüleim, azaz O’Hara szüleim, akik
nem is az igazi szüleim voltak. De hát ez egy régi történet.
– Te, Debby – kezdte néhány korty után a seriff, kalapjával az
arcát legyezgetve. – Lenne egy kérdésem hozzád. Úgy is mint apád
barátja.
– Ki vele, seriff!
– Vajon miért van az, hogy ha találkozom veled, vagy ha csupán-
csak meglátlak, egyből citerázni kezd mind a két térdem. Meg tudod
ezt nekem magyarázni?
– Ezt már többször is megkérdezte tőlem, seriff.
– Na és te mit mondtál rá? – tudakolta kíváncsian.
– Az a fontosabb, hogy maga mivel indokolta… Azzal, hogy fiatal
korában is mindig citerázott a térde, ha bombázókat látott.
– Hm. Ezt mondtam volna? Mást nem?
– De. Mást is.
– Például?
 – Néha rám szokott förmedni, hogy mi a fenéért jöttem vissza
ebbe a városba, ahonnan annak idején leléptem. Mert amióta csak ha-
zajöttem, mindig valamilyen balhé van körülöttem. Vonzom a bajt,
vagy mi.
– Ezeket mondtam volna?
– Ühüm.
– Akkor biztosan így is van. Szóval, Debby, egyrészt örülök neki,
hogy itt vagy, néha úgy érzem, mintha a saját gyerekem volnál, más-
kor pedig…
– Igen?
– Máskor pedig mintha boszorkány lennél, vagy mi a fene.
Mintha gonosz erők forognának körülötted. Te valóban vonzod a bajt,
Debby.
Annyiszor hallottam már ezt a szöveget, hogy kezdtem beso-
kallni tőle. De azért türtőztettem magam. Egyrészt Mitchell seriff va-
lóban O’Hara szüleim jó ismerőse volt, másrészt pedig nem akartam
ujjat húzni vele. Ebben a városban akartam boldogulni, semmi szük-
ségem nem volt rá, hogy rosszban legyek a hatósággal.
– Ezért itatja velem ezt a pocsék kávét? – kérdeztem.
– Meghívhatlak egy burgerre is, de az még pocsékabb.
– Akkor hát mit óhajt tőlem, seriff?
Biztos voltam benne, hogy nem csak azért hívott be a
McDonald’sba, hogy hülyeségekről fecserésszünk.
Mitchell seriff rám nézett. És én ismét azt láttam, ami azt iga-
zolta, hogy Mitchell seriffben két lélek lakozik. Most a hivatalos lélek
nézett rám az eddig viccelődő szemén át.
– Szeretnék kérdezni tőled valamit, Debby. Csak úgy négyszem-
közt. Mondhatni, bizalmasan. Ugye számíthatok a diszkréciódra?
Széttártam a karom.
– Na szóval – kezdte. – Arra lennék kíváncsi, hogy van-e az al-
kalmazottaitok között egy Mrs. Nolan Shelby nevű nő?
– Úgyis tudja – mondtam.
– Azért én tőled szeretném hallani.
– Van – mondtam beletörődve a változtathatatlanba.
– Mit tudsz róla? – kérdezte, kinyújtott kezét a karomra téve.
– Mire kíváncsi? – húztam el a kezem.
– Tudod, hogy kicsoda?
– Nem annyira – mondtam. – Illetve csak annyira, amennyit
feltétlenül tudnom kell róla.
 – Eszerint azt is tudod, hogy sitten ült?
– Tudom – bólintottam.
– És ez nem izgat téged?
– Amíg jól végzi a dolgát, nem.
– Nagyon helyes – bólintott. – Mindenkinek jár egy második
esély. Tudod, miért ítélték el?
– Hát… – tétováztam egy kicsit. Valamiért nem volt ínyemre,
hogy beszéljek a bőröndbe dugott és feldarabolt férjről. Arról meg
végképp nem, hogy Barbara szerint lemegy tőle a hőmérséklet a pin-
cében. – Őszintén szólva…
– Nem is fontos – legyintett. – Pontosan tudom, kicsoda. Az a
lényeg, hogy ne csináljon balhét. Itt ne. Csakhogy van egy nagy baj,
Debby. Tudod, mi az?
Sejtettem. Mintha egy belső hang azt mondta volna, hogy…
– Mi? – kérdeztem mégis.
– Az – mondta –, hogy már csinált.
– Mit? – nyeltem egyet.
– Balhét. Méghozzá nem is kicsit.
Még egy nyelés.
– Elmondaná…
– Persze – bólintott. – Azért vagyok itt. Ezért akartam beszélni
veled. Nos, Debby, ez a Mrs. Shelby, a te alkalmazottad, megvert egy
fickót, méghozzá alaposan, a városi parkban, majd bedobta a szökő-
kútba.
Se köpni, se nyelni nem tudtam. Pedig kisebb volt azért a baj,
mint gondoltam. Hiszen nem ölt meg senkit, nem darabolta fel, nem
dugta bőröndbe a hullát…
– És ott majdnem megfojtotta.
– Most… hol van? – nyögtem.
– Bevittem. Csak azért szólok, hogy ne keresd, ha keresnéd. Na
mit szólsz hozzá?
Mit szólhattam volna?
Úgy éreztem magam, mintha Mrs. Shelby engem dobott volna a
szökőkútba.

6
– És miért? – jött meg bizonyos idő után a szavam. – Úgy értem, mi-
ért dobta bele?
– Tisztában vagyok vele, Debby, hogy hogyan érted. Nos a hely-
zet a következő. Amint a szemtanúk elmondták, az a fickó, akit bele-
dobott a szökőkútba, de már előtte is alaposan eltángált, tulajdonkép-
pen megérdemelte, hogy ezt csinálják vele. Ezt csak halkan mondom,
és csak neked – ha bárkinek is elmondanád, természetesen letagad-
nám –, szóval, arra járt két gyerek, olyan tízéves formák, és véletlenül
vagy nem véletlenül – tudod, hogy van az a kölyköknél – nekirúgták
a labdájukat. A fickó egy padon ült és újságot olvasott. Odaszólt a gye-
rekeknek valamit, hogy jobban vigyázzanak, vagy hogy menjenek on-
nan a francba, azok meg visszaszóltak neki – ebben a korban a kom-
munikációjuk nem mindig az illemtankönyvek szabályai szerint zajlik.
Gondolom, ebben az esetben is így történt. A srácoknak nagy a szájuk,
és nem mindig számolnak a következményekkel, hogy finom legyek.
Úgy is mondhatnám, hogy szóváltás kezdődött köztük, aminek az lett
az eredménye, hogy a pasas – különben már őt is lecsuktam – felug-
rott a padról, elkapta az egyik gyereket – a másik még idejében kere-
ket oldott –, és fojtogatni kezdte. És nem is csak úgy ímmel-ámmal.
Ha látnád a gyerek nyakát, hát nem valami szép látvány. Olyan kék
egyes helyeken, hogy még a nyári égbolt sem versenyezhetne vele,
azonkívül ujjlenyomatot lehetne venni a bőréről. Szóval, szerencséje
volt a gyereknek – végül is ezt kell mondanom. Mrs. Shelby tulajdon-
képpen megmentette az igazán nagy bajtól. Ismétlem, ha nincs Mrs.
Shelby, talán meg is ölte volna a fiút. Vörös köd ereszkedett a szeme
elé, és ilyenkor aztán minden megtörténhet. Mint ahogy meg is tör-
tént. Volna. Öt embernek végül is sikerült kiszednie a fickót Mrs.
Shelby kezei közül. Az a nő legalább annyira be volt gőzölve, mint a
pasas. Félig megfojtotta a férfit, és még a szökőkútban is fojtogatta.
Te, ha láttad volna, hogy nézett ki az alkalmazottad… Az az igazság,
én már csak akkor láttam, amikor már megnyugodott. Éppen a szom-
széd padon ült Dr. Kretshmar – nem tudom, ismered-e –, szerencsére
nála volt az orvosi táskája, és gyorsan beadott neki egy injekciót. Va-
lami nyugtatót, vagy mit. Ez aztán kiütötte. Szóval, Debby, mi a véle-
ményed erről az egészről?
– Végül is Mrs. Shelby megmentette egy fiú életét – vontam meg
a vállam. – Legalábbis, ha jól értem magát, seriff. Igaz, hogy közben
begőzölt, de nem engedte, hogy az a pasas… Azt akarja, hogy rúgjam
ki?
 A seriff lekapta a fejéről a kalapját és meglegyezte vele a képét.
– Az a te dolgod, Debby, hogy mit csinálsz. Azt mondják, min-
denki megérdemli, hogy kapjon egy második esélyt. Vagy majdnem
mindenki. A te dolgod, hogy eldöntsd, mit teszel. Egy biztos: én nem
veszíthetem szem elől, ami annyit jelent, hogy még jobban megszapo-
rodott a munkám. De ez ne zavarjon téged. Dönts belátásod szerint.

Amos csak ül félig tátott szájjal, és maga elé bámult. Barbara ismét
csak a karosszékében kuporgott, és amikor ránéztem, a vállát vono-
gatta. A nap a hajára sütött, amely most éppen vörös volt, és mintha
lángolt volna a fényben.
– Na igen – mondta. – Borzalom, amit ez a nő tett, de hát annyi
borzalomról hallani manapság… Például a legutóbbi iskolai lövöldö-
zés…
– De nem a mi cégünkben lövöldöztek – emelte fel a mutatóujját
Amos.
– Ez igaz, ám gondoljatok arra, hogy ez a nő gyilkolt ugyan, de
leülte, ami járt érte.
– De hát akkor is egy gyilkos! – nyögte Amos, megfeledkezve
róla, hogy éppen ő volt az Barbara mellett, aki erősködött, hogy Mrs.
Shelby kapjon még egy esélyt.
– Ugyan már, szívem – grimaszolt Barbara. – Nem találkoztunk
már elég gyilkossal? Akkor mi volt Rio Farmer? Hiszen Debby majd-
nem hozzáment feleségül. Soroljam tovább?
– Felesleges – mondtam, és kimentem a szobából.
Fél óra múlva Mrs. Shelby ugyanúgy állt előttem, mint amikor
arról kellett döntenem, hogy alkalmazzuk-e, vagy sem.
– Hallottam, mi történt magával tegnap, Mrs. Shelby – kezdtem.
– A seriff tájékoztatott.
Mrs. Shelby ugyanabban a ruhában volt, mint hetekkel azelőtt,
és ugyanolyan hidegség áradt belőle. Nem mertem a hőmérőre pillan-
tani.
Nem szólt semmit, csak nézett rám kifürkészhetetlen tekintettel.
Nem volt agresszív, de másmilyen sem. Mintha nem is látott volna.
Úgy átnézett rajtam, mintha üvegből lettem volna.
– Hallja egyáltalán, amit mondok? – kérdeztem, miközben
egyre nagyobb erőfeszítéseket kellett tennem, nehogy elveszítsem a
fejem.
Mintha megcsillant volna valami a szemében.
– Hallom, Ms. O’Hara.
Ez már valami volt. Legalább válaszolt.
– Mit tud hozzáfűzni a történtekhez? – kérdeztem.
Mrs. Shelby megvonta a vállát.
– Semmi különöset – mondta.
– Az magának semmi különös, amit tett? Beverte valakinek az
orrát, és majdnem belefojtotta egy szökőkútba. Tényleg nem akar
semmit mondani nekem?
Rám emelte a tekintetét. És én még most sem láttam benne sem-
mit. Mintha szürke hályog borította volna.
– De hiszen… megölte volna a gyereket – mondta. Sóhajtott és
rám nézett. – Ki vagyok rúgva?
– Legalább megbánta, amit tett? – kérdeztem.
– Mit? – kérdezett vissza. Majd megismételte: – Ki vagyok
rúgva?
Mintha ezek a különös, rezzenéstelen szemek befolyásolni akar-
ták volna a döntésemet.
– Menjen vissza a helyére – mondtam –, és folytassa a munkáját.
Nem köszönte meg, nem is tett megjegyzést, csupán biccentett
és elindult az ajtó felé.
– Hé! – kiáltottam utána. – Nem felejtett el valamit? – Arra cé-
loztam, hogy megköszönhette volna, amit meg kellett volna köszön-
nie.
Visszanézett rám, és én most sem láttam egyebet a szemében,
mint mérhetetlen közönyt.
Amikor becsapódott mögötte az ajtó, a fali hőmérőhöz léptem és
megnéztem. Máris két fokkal magasabb hőmérsékletet mutatott,
mint percekkel ezelőtt.

8
Néhány nappal ezután Mr. Rickman jelentkezett be nálam. Mr.
Rickman a leghatalmasabb ingatlanguru volt a környéken – a város
külső övezetének a legtöbb telke az ő birtokában volt. Ha bárki is fej-
leszteni akarta a vállalatát – megnövelni a területét –, elsősorban
hozzá kellett fordulnia. Mr. Rickmanhez azonban nem volt könnyű
bejutni, sőt még beszélni sem volt könnyű vele. Bár már bennünket is
jegyeztek a vállalkozások aranykönyvében, azért a mi nevünk –
Amosé és az enyém – egyáltalán nem ragyogott még olyan fényes be-
tűkkel az ingatlanpiac egén, mint az övé.
Nos, hogy az elején kezdjem, Amos és én úgy döntöttünk, hogy
megveszünk egy bizonyos ingatlant, közvetlenül az országút mellett,
amelyben fantáziát láttunk. Úgy gondoltuk, előkészíthetnénk rajta a
terepet egy jövendő raktárbázis számára. Nem igényelne komolyabb
befektetést a dolog, és ha megvalósulna, szép haszonnal adhatnánk
tovább. Vagy akár mi is felépíttethetnénk rajta egy liftrendszerű mély-
garázst. Mindenesetre rajta tartottuk a szemünket a kijelölt területen,
sőt nem sokkal az elhatározásunk után fel is vettem a kapcsolatot Mr.
Rickmannel. Azaz, hogy pontos legyek: nem vele sikerült beszélnem,
hanem Mr. Rickman képviselőjével. Egy Eric Barnaby nevű ügyvéd-
del.
Ez a Barnaby nem volt barátságos ember, az kétségtelen. Bár fel-
ajánlotta, hogy szívesen eljönne hozzám megtárgyalni a dolgot, ami-
kor azonban arra kezdtem célozgatni, hogy talán személyesen is talál-
koznom kellene Mr. Rickmannel, egyszerre mintha felkapta volna a
vizet. Olyan visszataszítóan nagyképű lett, hogy legszívesebben bele-
rúgtam volna. Na persze csak akkor, ha már mobilon át is fenékbe
lehetne rúgni valakit.
– Azt hiszem, ez lehetetlen, Ms…
– Ms. O’Hara – segítettem ki.
– Persze, persze – szabadkozott. – Bocsásson meg, megfeled-
keztem róla. Tudja, az O’Hara nem olyan ismert név, hogy megje-
gyezze magának az ember.
– Pedig ha jól tudom, az O’Harák Írországban mindig is igen-
csak előkelő urak voltak a történelem folyamán – vágtam oda pök-
hendien, persze anélkül, hogy egyetlen előkelő O’Haráról hallottam
volna, akár Írországban, akár itt, az Államokban. Sőt, még közönséges
O’Harákat sem ismertem. Legfeljebb az Elfújta a szél Scarlett O’Ha-
ráját.
 – Szóval, hölgyem, az a helyzet, hogy velem kell beszélnie – je-
lentette ki Mr. Barnaby. – Mégpedig én látogatok el kegyedhez. Hol-
napután reggel kilenckor ott leszek.
Anélkül tette le a telefont, hogy elköszönt volna. Én persze düh-
rohamot kaptam. Berohantam Amoshoz, és elmondtam neki, hogy mi
történt. Amos azonban nem vette annyira a szívére a dolgot.
Megsimogatta éppen csak növekedésnek indult, helyre kis po-
cakját, és némi derűt láttam felcsillanni a szemében.
– Ne vedd annyira a szívedre, Debby – próbálta egyenesbe hozni
a dolgot. – Ez a bunkó csak egy ügyvéd. Nem a maga ura. Úgy értem,
hogy azt szajkózza, amit a gazdája a szájába rágott.
– Ki fogom rúgni a szobámból – mondtam határozottan.
– Nem fogod kirúgni – felelte Amos.
– Végigkarmolom a képét.
– Még csak az hiányozna.
Csak másnapra sikerült megnyugodnom. Elhatároztam, hogy
akármit is mond a fickó, nem borulok ki tőle. Egy üzletasszony nem
borulhat ki, ahányszor csak összehozza a sors egy bunkóval. Az üzleti
élet telis-tele van bunkóval. Nem mintha máshova nem jutna elég be-
lőlük. Majd valahogy visszafogom magam. Elvégre nem az a célom,
hogy móresre tanítsak egy pökhendi ügyvédet, hanem hogy megsze-
rezzek valamit, amit kinéztem magamnak. Erre szükségem is lett
volna, mert bár Amos szerint olyan szerencsés a csillagzatom, hogy
akár Las Vegasban a kártyaasztaloknál is sokra vihetném – nemcsak
a bajt vonzom, hanem a szerencsét is –, már elég régen nem volt al-
kalmam kimutatni a tehetségemet. Itt az ideje, hogy ismét elnyerjem
Barbara és Amos csodálatát.
Ahogy erre gondoltam, hirtelen elöntött a szégyen.
– Ne hazudj magadnak, Debby! – hallottam a saját hangomat. –
Nem akarsz te se Barbarának, se Amosnak bizonyítani. Ők pontosan
tudják hogy mit érsz. Te neki akarsz bizonyítani.
– Nem igaz! – kiáltottam hangosan magamnak. – Nem igaz!
Pedig tisztában voltam vele, hogy igaz. Egyedül és kizárólag
Hansennek, azaz Zsiráfnak akartam bizonyítani. Zsiráfnak, aki a…
nem is tudom, hogy micsodám volt, a barátom, a szerelmem, az őran-
gyalom, és még sorolhatnám. De hogy én mije voltam Mr. Hansennek,
hát arról lehetett volna vitatkozni. Maradjunk annál, hogy a barátnője,
távoli barátnője. Ezt úgy értem, hogy a barátságunk csupán azokra a
ritka alkalmakra szorítkozott, amikor kettesben elutaztunk valahova,
ahol megfogadtuk egymásnak és saját magunknak, hogy többé soha,
de soha nem válunk el egymástól, aztán amikor letelt az együttlét
ideje, mégiscsak elváltunk. Őt is hívta a kötelesség, engem is. Persze
elváláskor azt is megfogadtuk, hogy naponta telefonálunk egymásnak,
és amint lehet, ismét ágyba bújunk… Amint lehet… Amint lehet…
Csak hát Zsiráf zsaru volt, méghozzá nem is akármilyen, és engem is
fogva tartott az üzlet. Egyet azonban feltétlenül Zsiráf, azaz Hansen
javára kell írnom: ha szükségem volt rá, többnyire előkerült és segített
rajtam. Ha ráért. Én pedig, amíg nem volt a közelemben, egyfolytában
bizonyítani akartam neki. Hogy én is vagyok olyan fontos a magam
posztján, mint ő az övén. S bár nem akartam bevallani magamnak
sem, arra számítottam, hogy ha meghallja, hogy ismét sikerült valami
nagyot dobnom, eljön hozzám, letérdel elém és megkéri a kezem.
Ugyanakkor bizonyítanom kell ennek a Barnabynak is. Be kell
bizonyítanom, hogy méltó ellenfele vagyok. És én be is bizonyítom.

Nem tudom, ki hogy van a csodákkal; vannak, akik hisznek bennük,

vannak, akik nem. Én nem tudok nem hinni, elvégre ott van az én ük-
ük-üknagyanyám, egy bizonyos Orsi Báthory nevű szellemlény, aki
gyakorta felkeres, néha álmomban, néha pedig ébren is valamilyen
ismeretlen szubsztanciaként – olyasmi, mint a hologram és meg-
mondja a frankót. Akár akarom, akár nem. Ez az ősnagyi valamiért
elhatározta magában, hogy az őrangyalom lesz, és az is lett. Hiába
próbáltam lekoptatni, nem ment. Előbb még hadakoztam ellene, az-
tán feladtam az ellenállásomat. Később pedig már egyenesen büszke
voltam rá. Nem minden embernek akad olyan felmenője, aki már
nem él, ennek ellenére képes segíteni rajta. Hogy miért mondom
mindezt? Mert azon a napon, amikor ez a Barnaby nevű pasas elláto-
gatott hozzám, csoda történt. Csakhogy ezúttal nem a nagyi volt a
csoda előidézője.
Mr. Barnaby vállig érő hajú, kövérkés, kissé hájfejű emberke
volt – alig magasabb, mint Mr. Hooker, a könyvelőnk – és kellemetlen
izzadságszagot árasztott, amit egy orgonaillatú parfümmel próbált
meg elnyomni. A kettő egyvelege aztán elég ok volt arra, hogy meg-
tartsam a köztünk lévő jó néhány könyöknyi távolságot.
Mr. Barnaby olyannyira pofátlan volt, amennyire csak egy élő-
lény pofátlan lehet. Élőlényt mondok, nem embert, mert szerintem
Mr. Barnaby még a turistákat fosztogató cerkófmajmokon is túltett.
Úgy áradt belőle az önbizalom, mint a már említett verejték. És annak
sem volt kellemesebb az illata, mint az előbbinek.
A tárgyaló szobában, a tárgyalóasztalnál ültünk. Mr. Barnaby
előtt papírok, előttem is papírok, továbbá az az elhatározás, hogy
akárhogyan is, de meg kell szereznem azt a telket. Méghozzá olcsón,
ha lehet.
Sajnos úgy nézett ki, hogy nem lehet. Mr. Barnaby letette csont-
keretes szemüvegét és szigorúan nézett rám.
– Ön tárgyalást említett, Ms. O’Hara – kezdte, és én alig leple-
zett kárörömöt véltem felfedezni a tekintetében. – Nos, én inkább
mást mondanék. Előre elkészítettem a szerződések szövegét, itt van-
nak előttem, és magának lehetősége van vagy aláírni, vagy sem. Mr.
Rickman utasítására, de bevallom, az én tanácsomra, összeállítottuk
azoknak a tételeknek a sorát, amelyek növelik az ingatlan értékét…
blabla, blabla, blabla.
Talán még nem említettem, hogy Mr. Hooker is ott ült mellet-
tem, s egyre a nyakát nyújtogatta, hogy belelessen a szerződésekbe,
amelyeket Mr. Barnaby mintha szándékosan takart volna el előle.
Én azonban beleláttam. Ugyanis Mr. Barnaby elém tolta őket és
unottan elfordította a fejét.
– Mennyi időm van az áttanulmányozásukra? – kérdeztem.
Mr. Barnaby az órájára nézett.
– Tíz perce – mondta.
– De hát az lehetetlen! – törtem ki.
Mr. Barnaby széttárta a karját.
– Hát… maga tudja.
Mr. Hooker meg sem tudott szólalni mellettem. Ilyen „tárgyaló-
féllel” még nem igazán találkozott.
Én meg olyan pofátlan ajánlattal nem, mint amilyet elém tett.
Ha azt mondom, hogy horribilis összegek szerepeltek benne, akkor
ezzel még nem mondtam sokat. Ennek a nyomorult ingatlannak az
áráért – kis túlzással – egy manhattani felhőkarcolót vehettem volna
a benne üzemelő éttermekkel együtt.
Intettem Mr. Hookernek, hogy akkor most ő jön. Mr. Hooker a
táskájáért nyúlt, felpattintotta a fedelét és elővette a mi ajánlatunkat.
Mert azt mondanom sem kell, hogy azért Mr. Hooker sem most jött
le a falvédőről. Persze a mi ajánlatunk meg sem közelítette azt, amit
ez az izzadságszagú Barnaby el akart fogadtatni velünk. A mi ajánla-
tunk csupán akkora összegről szólt, amiből nemhogy felhőkarcolót,
de még egy hot dogos bódét sem tudtunk volna venni Manhattanben.
Mr. Hooker odatolta a szerződéstervezetünket Mr. Barnaby elé, aki
olyan undorodva vette el, mintha attól tartott volna, hogy Mr. Hooker
valamilyen bakteriális fertőzés következtében nőtt ilyen kicsire, a
baktériumok még mindig benne vannak, s őt is képesek megfertőzni.
Barnaby élesen felnevetett. Nem szólt egyetlen szót sem, csak a
hóna alá vette a cuccait és köszönés nélkül távozott. Olyan messze ke-
rültünk az áhított ingatlantól, mint a már emlegetett Manhattan az
Északi-sarktól.

10

Hosszasan gondolkodtam rajta, hogy most mi a fenét csináljak, de

nem jutott az eszembe semmi bölcsesség. S hogy még szebb legyen a
dolog: valami más is történt, amiről fogalmam sem volt, hogy valójá-
ban micsoda. Csupán éreztem, hogy megváltozott valami azokban a
raktárakban, amelyeket nem passzoltunk tovább az ügyfeleinknek,
hanem megtartottunk magunknak. Ezekben is folyt áruszállítás, rak-
tározás, aminek egy bizonyos Mr. Bolton volt a főnöke. Mr. Bolton
tapasztalt, idős szakember volt, akinek a kisujjában volt a raktárakkal
kapcsolatos tevékenységek minden csínja-bínja. Ezzel együtt – ha
szabad ilyet mondanom – mégis elég szarul mentek bennük a dolgok.
Mr. Bolton régimódian intézte az ügyeket, nadrágzsebébe dugott és
onnan előhúzott cédulákkal operált, s néha bizony úgy összekutyult
mindent, hogy nekem kellett kibogoznom őket. Ügyfeleink gyakran
reklamáltak is, hogy akadozik az áruszállítás; nem azt rakodják fel a
kocsikra, amit megrendeltek… a targoncások másik raktárban dol-
goznak, mint ahol kellene – úgy tűnt, hogy Mr. Bolton feje felett egyre
inkább összecsapnak a hullámok.
 Mielőtt tovább folytatnám a történetet, feltétlenül szót kell ejte-
nem Mr. Frederick Cameronról. Ha már látott valaki csinos fickót,
akkor ő az volt. Huszonkét éves volt, és ha nem lennék profán, azt is
mondhatnám, hogy hasonlatos volt Jézus Krisztushoz, a középkori
festők messiásához. Szőke haja a válláig ért, szeme kék volt, mint a
nyári égbolt. Öröm volt ránézni. De mielőtt bárki azzal gyanúsítana,
hogy mást is éreztem iránta, mint esztétikai elégedettséget, gyorsan
ellent kell mondanom neki. Az én szívem már Morgan Hansené, azaz
Zsiráfé volt – sajnos. Hogy akkor miért nem éltünk együtt? Azért,
mert neki is megvolt a dolga a világban, és nekem is – legalábbis így
gondoltuk. Zsiráfot máshova szólította a kötelesség, én pedig ebben a
városban voltam otthon, ahol a szüleim felneveltek. O’Hara szüleimre
gondolok természetesen. Így aztán csak meghatározott időpontokban
találkoztunk, és miután elérkezett az idő, ismét elváltunk egymástól.
Mint ahogy korábban már említettem is.
Visszatérve Mr. Cameronra, valóban tetszett nekem a fickó.
Okos volt, ügyes és mindenre használható. Nagy volt a gyanúm, hogy
Mr. Bolton tennivalóinak egy részét is ő végzi háttéremberként.
Őszintén szólva nem sokat törődtem vele, hogy milyen a munkameg-
osztás köztük, az volt a lényeg, hogy jól menjenek a dolgok. Azok pe-
dig sajnos nem mentek valami jól.
Egészen addig, amíg Amos meg nem bízta Mrs. Shelbyt, hogy
vegye át a raktárak felett a felügyeletet. Nem kérdeztem az okát, a köz-
tünk lévő megállapodás szerint az ehhez hasonló személyzeti ügyek
Amosra tartoztak. Így csak jó két héttel azután értesültem bizonyos
dolgokról, hogy Mrs. Shelby lett a raktárak tevékenységének a koor-
dinátora.
És akkor kezdődtek a bajok. Mégpedig úgy, hogy az Amoshoz
vezető folyosón összefutottam Mr. Cameronnal.
– Mi a helyzet, Freddy? – kérdeztem tőle, és legszívesebben
megpaskoltam volna gyerekesen kerek és hamvas arcát. – Mi újság a
raktárakban?
Freddy Cameron furcsa képet vágott. Mintha nem tetszett volna
neki a kérdés.
– Hát… csak megvagyunk, Ms. Debby.
Nem tudom, hogy alakult – őszintén szólva nem emlékeztem rá
–, de valahogy természetesnek tűnt, hogy Freddy Cameron a kereszt-
nevemen szólít, akárcsak én őt. Láttam rajta, hogy nem ugrál valami-
ért a plafonra örömében.
 – Csak nincs valami gond? – kérdeztem megtorpanva, pedig
szándékom szerint el akartam húzni mellette.
– Hát… nincs – mondta, és ő is rám mosolygott. Pontosabban
szólva visszamosolygott rám.
Mintha valami arra biztatott volna a lelkem mélyén, hogy álljak
csak meg, és kérdezgessem tovább.
– Biztos? – mosolyogtam.
– Hát… nem is tudom – mondta.
Ez elég is volt nekem. Nem voltam már nyeretlen kétéves, tud-
tam, hogy az ilyen bizonytalankodás mögött gyakran komoly problé-
mák húzódnak meg.
Elkaptam a karját, és megszorítottam.
– Gyerünk! – vezényeltem. – Lemegyünk a büfébe és iszunk egy
kávét.
Nyitotta volna a száját, hogy ellenkezzen, ám én az ajkára tettem
a mutatóujjamat.
– Egy szót sem akarok hallani a büféig.
Kértem két kávét, majd leültem vele szemben egy asztalhoz.
– Nos, akkor hát beszéljen, Freddy.
Freddy Cameron felhúzta holdsarlóhoz hasonló szemöldökét.
– Miről beszéljek, Ms. Debby?
– Amosnál járt?
Szusszant néhányat, majd megadóan bólintott.
– Nála.
– Megtudhatnám, miért?
Habozott, majd kinyögte:
– Mert… felmondtam.
Ez volt aztán a meglepetés!
– Felmondott? – hökkentem meg. – És… miért?
Megvonta a vállát.
– Mert… el szeretnék menni innen.
– Igazán? – kérdeztem. – És hová?
– Ezen még nem gondolkodtam – mondta. – Akárhová.
Éreztem, hogy sikerült belenyúlnom valamibe. Ilyet csak akkor
mond az ember, ha menekül valaki elől. Márpedig ki a fene elől me-
nekülne Freddy Cameron?
– És… miért? – ismételtem meg a kérdést.
Ekkor Cameronból kirobbant az indulat. Egyetlen másodperc
alatt könnyes lett a szeme és az arcomba kiáltotta:
 – Azért, mert… félek! Érti?! Félek.
Döbbenten bámultam rá. Sok mindenre számítottam, erre azon-
ban nem. Freddy Cameron fél? De hát mi az ördögtől félhet?
– Igya meg a kávéját, Freddy – parancsoltam rá, mert láttam,
hogy még csak hozzá sem ért a csészéjéhez.
– De én… nem szeretem a kávét – nyögte.
– Azért csak igya meg. Jót tesz.
Megvártam, amíg lenyel néhány kortyot, elhúzza a száját, aztán
tovább kérdezősködtem.
– Szóval fél. Hm. Mitől?
Megvonta a vállát.
– Attól, hogy valami… bajom lesz.
– De hát miféle baja lehetne? Mi ez az egész, Freddy?
Freddy Cameron mélyet sóhajtott.
– Mióta az a nő itt ólálkodik nálunk. Azóta félek.
– Milyen nőről beszél, Freddy? – kérdeztem, pedig pontosan
tudtam már, hogy kiről van szó.
– Mrs. Shelbyről – mondta.
– Miért, mit csinált Mrs. Shelby?
Freddy a körmét piszkálgatta. Pedig nem volt rajta sok piszkál-
nivaló. Freddy Cameron keze nem kifejezetten munkáskéz volt: kör-
mei ápoltak voltak, nem volt alattuk fekete réteg. Látszott, hogy nem
hiányzik a fürdőszoba berendezéséből a körömkefe.
– Konkrétan… semmit.
Ezt azért nem hittem el. Elkaptam a kezét, és megszorítottam.
– Nekem elárulhatja, Freddy – biztattam. – Maga már régi bú-
tordarab – ez egyébként nem volt teljesen igaz, csak bátorításképpen
mondtam –, mi, régi bútordarabok tartsunk össze.
– Tényleg semmit nem csinált, Ms. Debby.
– Akkor meg…
– Martinsszal volt… izé… konfliktusa.
– Tessék? Ki az a Martins?
– Az egyik targoncakezelő és -takarító is egy személyben.
Fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet ez a Martins. Az elmúlt
hónapok során vettünk néhány lepukkant raktárát, elsősorban az
alatta fekvő földterület miatt, s ezek átépítéséhez felvettünk néhány
szakembert. Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogy kiket; ez
Barbara dolga volt. Barbarának kitűnő volt a szeme, nyugodtan rábíz-
hattuk az új munkaerők kiválogatását. Amos, ha kellett, segített neki.
 – Na és mi csinált ez az izé… Martins? Talán összeveszett Mrs.
Shelbyvel?
Érződhetett a hangomon, hogy nem értem, mi a fenéért avatko-
zott Mrs. Shelby olyanba, amihez semmi köze. Az a dolga, hogy meg-
szervezze a munkahelyek közötti együttműködést, amolyan koordi-
nátorként, nem az, hogy a targoncásokkal vitatkozzon.
– Hát… azt nem mondanám azért összeveszésnek.
– Mégis mi történt? Nyögje már ki, Freddy!
– Hát… bejött a csarnokba Mrs. Shelby… tudja, a nagycsar-
nokba.
Nem tudtam. Volt raktárunk elég, nem járhattam végig valam-
ennyit. Minden erőmet lekötötte az utóbbi időben a Rickman-féle in-
gatlan megszerzése.
– Aztán… mondott valamit Mr. Martinsnak.
– Mit mondott?
– Azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy mondott valamit. De
nem sokat. Talán csak egy-két szót.
– De azt legalább hangosan mondta? Veszekedtek?
Értettem én, hogy nem szívesen beszél a történtekről. Nem akar
bajba keverni senkit. Márpedig ha elmondja, hogy mi történt, annak
komoly következményei lehetnek.
– Nem veszekedtek, Ms. Debby.
– Mrs. Shelby nem kiabált?
– Nem.
– És Mr. Martins?
– Ő sem.
– Akkor meg hogy veszekedtek?
– Hát ez az. Hogy sehogy. De mégiscsak volt valami köztük. Ké-
sőbb meg is kérdeztem Martinst, hogy mi a helyzet, de nem válaszolt.
Csak nézett.
– Hova? – kérdeztem.
– Hát… a levegőbe.
– És ott mit nézett?
– Nem tudom, Ms. Debby. Csak rosszul érezte magát.
– Rosszul érezte magát? – ismételtem, mint egy szorgalmas pa-
pagáj. – Ezt mondta?
– Mondta is, meg láttam is rajta. És a többiek is látták.
– És? Hívtak orvost?
– Nem volt rá idő.
 – Hogyhogy nem volt rá idő? Mire nem volt idő?
– Mr. Martins elszaladt.
Leesett az állam. Azt hittem, álmodom. Mi a fene történik itt?
– Hova szaladt? – nyögtem.
– A kijárat felé futott. Ki akart jutni az udvarra. A targoncája
sem érdekelte. Futott, mintha kergetné valaki. Mintha menekülne va-
laki elől. Aztán egyszer csak nagyot kiáltott és elesett. Eltörte a lábát.
– Jézusom! – nyögtem. – Hogyan?
– Belebotlott egy targonca kerekébe és elesett. A lába meg eltö-
rött. Kórházban van. És… nagyon rosszul érzi magát. Bent voltam
nála, Ms. Debby. Mondhatom, nagyon ki van borulva.
– Mondott valamit, hogy mi történt közte és Mrs. Shelby között?
Cameron megrázta a fejét.
– Nem mondott. Pedig… Martins jó kollégám volt. Hiába kér-
deztem tőle, nem mondott semmit… kezdetben.
– Kezdetben?
– Éppen ma délelőtt… sikerült beszélnem vele.
– És… mit tudott meg tőle?
Freddy Cameron nyitotta volna a száját, miközben a poharába
pillantott. Nyilván azt akarta megnézni, hogy mennyi kávé maradt
még benne, de hirtelen eltorzult szép, kisfiús arca. Mintha látott volna
valamit a pohár fenekén. Felnyögött és elugrott az asztaltól. Mintha
egy undorító bogár pottyant volna a mennyezetről a csészéjébe.
– Én el szeretnék menni… Ms. Debby. Engedjen el, kérem!
Megfordult és formálisan elmenekült előlem. Felvettem a poha-
rát és belenéztem.
Csak kávét láttam benne.

11

Mr. Stanford vékony, magas, madárfejű, kiálló fogú, dülledt szemű

férfiú volt. Kissé hajlott volt a háta, ami a magas embereknél nem szá-
mít ritkaságnak.
– Maga beszélt mostanában Mrs. Shelbyvel, Mr. Stanford? –
kérdeztem tőle. Mr. Stanford targoncavezető volt, ő is régi bútordarab.
 – Pár szót váltottunk csupán – mondta a férfi, megtörölgetve ve-
rejtékező homlokát kockás zsebkendőjével. – Mrs. Shelby a szállítá-
sokról kérdezett. Azt mondta, hogy a főnökség megbízásából dolgozik.
Ez persze igaz volt. Éppen az volt Mrs. Shelby egyik feladata,
hogy felmérje, hogyan lehetne javítani a különböző munkahelyek
közti kommunikáción. Hogy miképpen lehet szükség esetén a lehető
leggyorsabban kipaterolni az értéktelenné vált cuccokat az újonnan
vásárolt raktárakból.
– Hm. Mondott valami konkrétat magának?
– Csak javasolt. Hogy mit hova kellene rakni. Különben igaza
volt.
– Miben? – kérdeztem.
– Hát abban, amit javasolt. Tulajdonképpen nem is javasolta,
csak mondta. Hogy ő mit csinálna, ha… az ő dolga lenne a szervezés.
A bázison belüli szervezés.
Kényszeredetten bólintottam. Nem voltam biztos benne, hogy
valóban értem-e, miről van szó.
– Gondolja, hogy Mr. Martinsnak is elmondta ugyanezt?
– Biztosan nem.
– Akkor meg… mitől ijedhetett meg Mr. Martins?
– Hát… nem tudom, Ms. O’Hara. De az biztos, hogy egyetlen
szót sem szólt hozzá.
– Mármint Mrs. Shelby nem mondott egyetlen szót sem Mr.
Martinsnak?
– Jól láttam, végig ott voltam a közelükben.
– Biztos benne?
– Hát hogyne. El nem hangzott közöttük egyetlen hangos szó
sem. De még csak nem is suttogtak egymásnak.
– Akkor mit csináltak?
– Álltak egymással szemben. Mintha régtől fogva ismernék egy-
mást. Legalábbis kezdetben így gondoltam. Aztán… valahogy olyan
furcsán alakult az egész.
– Mármint micsoda?
– Hát ahogy ott álltak egymással szemben. Mintha aludnának.
Állva. És az arcizmuk sem mozdult. Még csak nem is pislogtak. Tudja,
mi futott át hirtelen az agyamon?
– Na mi?
– Hogy nem szénmonoxid-mérgezést kaptak-e. Csakhogy nem
jelzett a készülék, pedig olyan esetben jeleznie kellett volna.
 – És azután?
– Egyszer csak Mr. Martins megelevenedett, vagy hogy is mond-
jam. Megrázkódott és elkezdett futni a kijárat felé. Közben nekiment
agy targoncakeréknek, elesett és eltörte a lábát. Mr. Cameron bent is
volt nála a kórházban, már jobban van.
– Mi történt Mrs. Shelbyvel?
– Elment. Megfordult és elment. Nem ment Mr. Martins után,
és nem is sietett a segítségére.
– Na és maga? – kérdeztem.
– Én? – sóhajtotta. – Az az igazság, hogy én sem csináltam sem-
mit. Egész egyszerűen le voltam bénulva. Nem tudtam, mit csináljak.
Fussak-e Martinshoz, és próbáljak-e meg segíteni neki, vagy…
– Vagy?
– Azt hiszem, arra gondoltam, hogy oda kellene mennem Mrs.
Shelbyhez, és… nem is tudom… talán lekeverni neki egyet.
– De nem ment oda.
– Nem, Ms. O’Hara. Elvégre nem tett semmi rosszat. Még csak
nem is beszélt Martinsszal.
Ezek után úgy gondoltam, hogy feltétlenül beszélnem kell Mrs.
Shelbyvel.

12

Előbb azonban Mr. Martinshoz mentem be a kórházba. Mr. Martins

az ágyán feküdt, és éppen Freddy Cameronnal társalgott. Freddy az
ágya szélén ült, és meglepetten ugrott fel, amikor feltűntem az ajtó-
ban.
Intettem neki, hogy maradjon csak a helyén, de Cameron ennek
ellenére állva maradt.
Mr. Martins meglepetten bámult rám. Kemény metszésű arca
volt, mintha fából vagy gránitból faragták volna ki. Méghozzá baltával.
Lesimítani pedig mintha elfelejtették volna.
Letettem az éjjeliszekrényére a zacskó narancsot, amit vittem
neki.
 – Csak néhány percre jöttem, Mr. Martins – mondtam, és le-
csüccsentem arra a székre, amelyet Cameron tolt a fenekem alá. –
Hallottam, hogy mi történt magával. Gondoltam, a saját szememmel
is meggyőződöm róla.
– Megtisztel a látogatásával, Ms. O’Hara – mondta Martins.
Láttam rajta, hogy nem annyira megtiszteli a látogatásom, mint in-
kább feszélyezi.
– Meddig kell bent maradnia? – kérdeztem, hogy elindítsam va-
lamivel a beszélgetést.
– Néhány nap múlva már hazamehetnek – felelte, és még min-
dig értetlenül nézett rám. – Az orvos legalábbis ezt mondja.
– Örülök, hogy hamar kiszabadul innen – mondtam.
– Hát még én – sóhajtotta. – Most vagyok életemben először
kórházban.
Mr. Cameron megköszörülte a torkát és tett két lépést az ajtó
felé.
– Hát akkor én mennék is – mosolygott. – Megbocsát, Ms.
Debby… El kell még intéznem…
– Magával is beszélni szeretnék – mondtam. – Nem várna meg
odakint?
– Nekem tulajdonképpen… – kezdett volna mentegetőzni, de le-
intettem.
– Csak néhány percre tartanám fel.
– Ahogy gondolja, Ms. Debby – sóhajtotta lesütve szép, kék an-
gyalszemét. – Odakint megvárom.
Amikor kiment, Martinshoz fordultam.
– Ugye sejti, hogy nem csak azért jöttem magához, hogy naran-
csot hozzak?
– Ebben biztos vagyok – bólintott Martins.
– Tudni szeretném, hogy mi az ördög történt magával, Mr. Mar-
tins.
Martins rám nézett. Kemény volt a tekintete, mint az obszidián.
És olyan fekete is.
– Akárcsak én – mondta. – Különben meg eltörtem a lábam.
– Tudja, mire gondolok.
Sóhajtott és megdörzsölte az állát.
– Persze hogy tudom. Csupán attól tartok, hogy nem lesz oko-
sabb tőle, ha megpróbálom elmondani a semmit.
– Hogyhogy a semmit?
 – Mert jószerével semmire sem emlékszem. Kis túlzással azt is
mondhatnám, hogy itt ébredtem ezen az ágyon törött lábbal. A többi
meg olyan homály mögött rejtőzik, mint őszi reggeleken a nádasban
a vadkacsák.
– Őszinte lesz hozzám? – kérdeztem.
– Persze – mondta. – Amennyire tudok.
– Oké – bólintottam. – Hogy áll a piával vagy az anyaggal, Mr.
Martins?
– Sehogy – mondta Martins. – Színjózan voltam. Ezt különben
a doki is bizonyíthatja. Csináltak labort, és nem volt a véremben
semmi különös. A doki szerint az egekben volt az adrenalinszintem.
– Jó – sóhajtottam. – Akkor menjünk tovább. Miről beszéltek
Mrs. Shelbyvel?
Martins megnyomkodta a homlokát.
– Őszintén szólva nem tudom, hogy társalogtunk-e. Az az igaz-
ság, hogy nem sokra emlékszem. De ezt mintha már említettem volna.
– Mégis… mire emlékszik?
Martins az ablakra pislogott. Mintha abból a néhány napsugár-
csíkból, amelyek valahogy bejutottak a lehúzott zsalu résein át, pró-
bált volna erőt meríteni.
– Mrs. Shelby az utolsó emlékem. – De csak az arca.
– Ismerte talán korábban is Mrs. Shelbyt? Arra gondolok, hogy
talán összefutottak már valahol…
– Dehogy ismertem. Először láttam életemben… vagy nem is,
mert egyszer már bent járt a raktárban, és… valakivel beszélt. Azt hi-
szem, Mr. Boltonnal. Ekkor mutatta nekem valaki, talán éppen
Freddy, hogy ez az a nő, aki koordinálja a különböző telephelyeket.
– Ezután nem találkozott vele többé?
– Találkozni?! Még csak nem is láttam.
– Figyeljen ide, Mr. Martins – fogtam meg a kezét. – Maga ott
állt a terem közepén, Mrs. Shelby magával szemben állt, aztán maga
egyszer csak megfordult és futni kezdett a kijárat felé. Mit szól ehhez?
– Semmit – mondta Martins. – Semmit, Ms. O’Hara. Azaz…
őszintén szólva be vagyok szarva. Ha mindez igaz, amiről szó van,
márpedig igaznak kell lennie, ha ennyien mondják, akkor valami nagy
baj van velem. Odafent – bökött a homlokára. – Akkor én kész vagyok.
Kitört rajtam valami, aminek… nem örülök. És most nem tudom, mi
lesz velem.
Felálltam és megveregettem a takaróját.
 – A munkája miatt ne legyen gondja. Megvárja magát, ne féljen.
Egyelőre az a legfontosabb, hogy gyógyuljon meg. Szükségem lesz
még magára abban a raktárban.
– Köszönöm, Ms. O’Hara.
Mentem, hogy ne várakoztassam meg Freddy Cameront.

13

Freddy a falhoz támaszkodva várt rám. Rágott valamit, s amikor ész-

revette, hogy kiléptem Martins szobájának az ajtaján, markába köpte,
majd a zsebébe dugta. Nem szólt semmit, csak eltolta magát a faltól,
és rám nézett a csodálatosan kék tekintetével.
– Kösz, hogy megvárt – mondtam.
– Semmiség – mondta ő. – Maga szerint hogy van Mr. Martins?
– Ahogy egy törött lábú embernek lennie kell.
– Úgy értem, hogy lelkileg.
– Nem érti a dolgot – mondtam.
– Nem csodálom. Én sem értem.
– Maga mit nem ért?
– Semmit sem értek. Martins nem iszik, tudtommal nem narkó-
zik, és még soha nem csinált hasonlót.
– Mióta ismeri?
– Néhány hónapja.
Fordítottam egyet a beszélgetés menetén.
– Még mindig el akar menni a cégtől?
– Naná. Egyre inkább – mondta.
– Pedig nem megy el – mosolyogtam.
– Tudja, hogy már felmondtam – sóhajtotta. – Nem maradok
tovább.
– Miért? – kérdeztem. Pedig egyszer már megmondta.
– Mert félek. Be vagyok csinálva. Nem látszik rajtam?
– Mrs. Shelbytől fél? – kérdeztem.
Megcsóválta a fejét és a falra ütött az öklével.
– Az a nő… boszorkány – mondta.
– Ezt komolyan gondolja?
 – A legkomolyabban.
– Minden felnőtt, felvilágosult ember tudja, hogy boszorkányok
nem léteznek.
Mondtam én, akit rendszeresen látogat az ük-ük-ük-nagyma-
mája odaátról. És nemcsak szimplán megjelenik, hanem bele is avat-
kozik az életembe.
– Akkor lehet, hogy én nem vagyok sem felnőtt, sem felvilágo-
sult ember, de azt mondom magának, Ms. Debby, hogy az a nő nem
normális emberi lény.
– Miből gondolja, Freddy?
– Azok után, ami történt, még kérdi? Szóval, bármennyire is
szeretek magánál dolgozni… meg vagyok rémülve, az az igazság. Mar-
tins akkor, ott, látott valamit, amit én nem szeretnék látni.
– Maga szerint mit láthatott?
– Hát ha tudja valaki, akkor csak a boszorkány tudhatja.
– Ennyi? – kérdeztem.
Freddy Cameron nyelt egyet.
– Nem, nem ennyi, Ms. Debby. Mr. Bolton esete is azt bizonyítja,
hogy nincs nekem abban a raktárban keresnivalóm. Akkora ott a kup-
leráj, hogy még nézni is rossz. Összevissza van keveredve minden,
mintha valaki szándékosan garázdálkodott volna benne.
– A korábbi tulajdonos a ludas – mondtam. – Maguknak éppen
az a dolguk, hogy kirakják a régi cuccok közül, ami már nem használ-
ható, berakják az újakat, amiket Mr. McDaniel szállíttat oda. Ha nem
tudná, az egy hatalmas, öt futballpályányi terület, és…
– Tudom, Ms. Debby, elvégre ott dolgozom.
– Szóval, van ott munka elég. És magára szükségem van.
– Éppen rám? – nézett rám csúfondárosan. Úgy mondta ezt az
éppent, hogy megbizsergett tőle a hátgerincem. – Miért éppen rám?
Erre természetesen nem válaszoltam azonnal. Néhány másod-
percnyi szünet után azonban igen.
– Mert maga képes arra, amivel meg akarom bízni. De az imént
Mr. Boltont említette. Mit akart elmondani róla?
– Valóban őt említettem volna? Nekem nem rémlik. De ha már
szó esik róla, Mr. Bolton korábban… hm… alkalmatlan lett volna vég-
rehajtani azt, amiről az imént ön beszélt, Ms. Debby. Teljességgel al-
kalmatlan… lett volna.
– Hogyhogy lett volna? – rémültem meg. Attól tartottam, hogy
közli velem: Mr. Bolton meghalt. Ő is megijedt Mrs. Shelbytől, kisza-
ladt a raktárból, belebotlott egy targoncakerékbe, és ő is kitörte. Csak-
hogy ő már nem a lábát, hanem a nyakát.
– Úgy, hogy már… nem olyan – mondta óvatosan.
– Nem olyan? – értetlenkedtem. – Hanem milyen?
Ismét csak a szemembe mélyedtek a szép, kék szemek.
– Mondhatnám úgy is, hogy az öreg, szenilis Mr. Bolton hülye
volt, és okos lett.
Eltátottam a számat. Ez meg mi a francot akar jelenteni?
– Hülye volt, és…
– Okos lett – bólintott. – Egy hete még fogalma sem volt róla,
hogyan csináljon rendet, hogyan rakja rendbe a készletet, hogyan biz-
tosítsa a kommunikációt, fogalma sem volt a modern raktártechniká-
ról…
– És most? – kérdeztem rosszat sejtve.
Freddy Cameron megvonta a vállát.
– Most már egy zseni – mondta. – Csak úgy pattognak belőle az
okosságok. Mindenki csak ámul-bámul. Mintha két nap alatt három
tanfolyamot is elvégzett volna. Azóta rohadt jól megy a munka.
Vettem néhány mély lélegzetet, hogy megnyugodjak.
– És ezt mivel magyarázza, Freddy? – kérdeztem. – Csak van rá
magyarázat, nem gondolja?
– Persze hogy van, Ms. Debby – bólintott Freddy Cameron. –
Mindenki tudja.
– Mi az ördögről beszél?
– Látta a Faustot, Ms. Debby?
– A színdarabra gondol?
– Én a tévében láttam. Volt benne az az öreg muksó, aki szerző-
dést kötött az ördöggel. Doktor Faustus. Hát itt is valami hasonló tör-
ténhetett.
– Mi… csoda? – rebegtem.
– Hogy Mr. Bolton szerződést kötött a boszorkánnyal. Mrs.
Shelbyvel.

14
Hitetlenül bámultam rá, ő meg lesütötte a szemét.
– Hát… ettől félek én – mondta rövid hallgatás után –, hogy
előbb-utóbb én is sorra kerülök. Ezért akarok elhúzni.
– Honnan veszi, hogy Mr. Bolton és Mrs. Shelby között… hm…
történt valami?
Ismét a szemembe nézett. És én ismét éreztem a borzongást a
hátgerincemen.
– Látták – mondta.
– Mit láttak? – hökkentem meg.
– Hát, hogy… ott voltak a falnál kint, mint most mi, ennél a fal-
nál és… egymással szemben álltak.
– És?
– Nem tudom – mondta. – Csak álltak.
– Úgy érti, hogy beszélgettek?
– Nem tudom. Nem hiszem. Aki látta, azt mondta, hogy szó nél-
kül álltak. Mr. Bolton a falhoz támaszkodott, Mrs. Shelby pedig csak
állt vele szemben, és csak a szemük beszélt.
Nem tudtam, mire gondoljak. Azaz dehogynem tudtam, csak
nem mertem gondolni rá.
Nevezetesen, hogy az ősanyám, azaz Orsi Báthory keze lehet a
dologban.
Vajon mi az ördögöt akarhat tőlem?

15

Mr. Bolton úgy állt velem szemben, mintha én lennék Mrs. Shelby.
Mintha akaratomon kívül megbabonáztam volna.
– Csak az egészségi állapota iránt érdeklődnék, Mr. Bolton –
mondtam neki.
Mr. Bolton megsimogatta szája két sarkában legörbülő bajuszát.
– Jól vagyok, Ms. O’Hara. Egészen jól vagyok – dörmögte.
– Na, ennek örülök – mondtam. – Azt szeretném megkérdezni
magától, hogy mi a véleménye az utóbbi időben… történt események-
ről?
Mr. Bolton ismét megsimogatta a bajuszát.
 – Martins esetére gondol, Ms. O’Hara?
– Például.
– Sajnos figyelmetlen volt – mondta. – Oda kellett volna figyel-
nie, hogy hova lép.
– Maga szerint normális dolog, ha egy munkahelyen összevissza
hevernek a targoncák? – kérdeztem.
Mr. Bolton megvonta a vállát.
– Munkahelye válogatja. Az kétségtelen… hogy volt némi ren-
detlenség idebent.
– Némi rendetlenség? – hökkentem meg. – Egyesek szerint kész
kupleráj volt itt.
– Ez igaz, Ms. O’Hara – bólintott. – De vegye figyelembe, hogy
ez egy elhanyagolt, óriási raktárbázis, ráadásul telis-tele volt a régi
bérlők cuccával, ezeket el kellett távolítani, mielőtt…
– Nem szükséges részleteznie – csattantam fel. Kissé felment
bennem a pumpa. Mintha Mr. Bolton hangján némi lesajnálást vél-
tem volna felfedezni.
– Azt azért még hozzátenném, Ms. O’Hara, hogy már megkezd-
ték a bérlők az új termékek beszállítását, a liftszerelők a lifteken dol-
goznak…
– Nem érdekelnek a kifogásai – mondtam keményen.
– Bocsánat, Ms. O’Hara – dörmögte –, de nekem nincsenek ki-
fogásaim.
– Azt mondta, hogy itt vannak még a régi bérlők cuccai, ami-
ket…
– Már nincsenek itt – mondta.
– Hogyhogy nincsenek? – hökkentem meg.
– Már elvitték őket.
– Elvitték? Ki vitte el?
– Hát én, Ms. O’Hara.
– De hát most mondta, hogy megkezdődtek az új bérlők beszál-
lításai…
– Az is rendben megy – mondta.
– Ki szólt nekik, hogy jöhetnek?
– Én, Ms. O’Hara.
– De hát amíg a régiek áruit elszállítják, nem tudják hova rakni
a frissen érkezőket.
– Kitaláltam, hova rakják, Ms. O’Hara.
Meg akartam kérdezni, hogy hová, de még idejében leállítottam
magam. Hiába is mondaná el, úgysem tudnám elképzelni, hogy mi és
hogyan történt. Annyira azért nem voltam otthon a gigantikus raktár-
bázisok mindennapjaiban. És az sem biztos, hogy valóban jól értet-
tem-e, amit eddig mondott.
– Akkor hát… minden rendben megy?
– Minden, Ms. O’Hara.
– Nem kell segítség magának…? Nincs szüksége valamire…?
Mr. Bolton ekkor egészen pimaszul és tiszteletlenül a karórájára
nézett.
– Elsősorban időre, hogy zavartalanul végezhessem a munká-
mat – mondta.
Láttam rajta, hogy menni készül, ezért gyorsan elkaptam a kar-
ját.
– Várjon már egy pillanatra, Mr. Bolton! Lenne még egy kérdé-
sem önhöz.
– Hát csak tessék – mondta kelletlenül.
– Mi a helyzet Mrs. Shelbyvel?
– Tessék?
Megismételtem a kérdésemet. Erre értetlen képet vágott,
mintha valami nehezet kérdeztem volna tőle.
– Mrs. Shelby? – nézett tűnődve rám. – Hát ha ugyanarra gon-
dolunk… arra a hölgyre, aki Mr. Martinsszal beszélt meg valamit…
Őszintén szólva nem tudom. Talán csak két-három rövid mondatot
váltottam vele.
– Na és az udvaron? – kérdeztem.
– Az udvaron? – hökkent meg. – Én ugyan nem beszéltem vele
az udvaron… Miért is beszéltem volna? Én csak a papírokat vettem át
tőle, amiket Mr. McDaniel küldött. Csupa átvételi elismervény…
Őszintén szólva összevissza voltak, rendbe kellett raknom őket.
Ez is valami új volt. Mr. Bolton és a papírok rendbe rakása… Mr.
Boltonról ugyanis korábban az a hír járta, hogy amit egyszer a kezébe
vesz – papírokat, terveket –, mintha feneketlen kútba hajítanák. Ké-
sőbb már soha nem talál meg semmit, amit megkapott.
Mintha vastag függönyön át hallottam volna a hangját.
– Vettem néhány dossziét és szétválasztottam a bejövő és a ki-
menő számlákat, a liftszerelők számláit…
Hosszasan sorolta még, mit csinált az elmúlt néhány nap során
– többek között a saját költségén vásárolt egy laptopot, hogy beprog-
ramozza, amit eddig papírra firkálva mindig elveszített, aztán átírta a
kompetencialistákat, hogy ki miért felelős, ezeket aláíratta az illeté-
kesekkel, és így tovább.
– Súgott magának valamit Mrs. Shelby? – kérdeztem, miután
ismét némi levegőhöz jutottam.
– Bocsánat, ki is ő?
– Súgott vagy nem súgott? – kiáltottam rá, türelmemet veszítve.
– Nem súgott nekem senki – felelte önérzetesen. – Kisujjamban
van a szakma.
Ekkor döbbentem csak rá, hogy alighanem nagy bajban vagyunk.
Természetfeletti erők szálltak meg bennünket.

16

Előbb Amos nevetett ki, aztán Barbara is. Nem lepődtem meg, mert
éppen erre számítottam.
– Ugyan már, Debby – nevetett Amos. – Magad sem hiszed el,
amit mondasz. Hogy Mrs. Shelby boszorkány volna? De hiszen bo-
szorkányok nem léteznek. Legfeljebb a mesékben.
– Ezt már mondtad egyszer – dühöngtem.
– Újabbat nem tudok mondani, Debby. Szerintem jól tennéd, ha
elutaznál néhány napra. Próbáld meg felhívni Mr. Hansent, vagy pél-
dául az orvosomat is felhívhatnád, adna valami enyhe nyugtatót…
– Fenébe a doktoroddal, a nyugtatóival – majd kissé halkabban
hozzátettem és a fenébe Hansennel is.
– Azt hiszem, nekem is meg kellene néznem azokat a raktárakat
– mondta ekkor Barbara.
– Ne! – kiáltottam önkéntelenül is. – Ne menj oda, Barbie!
– Csak nem gondolod, hogy én is boszorkánnyá változom? Kü-
lönben el kell árulnom neked, Debby, hogy én már beszéltem Mrs.
Shelbyvel.
– Te beszéltél Mrs. Shelbyvel? – hökkentem meg. – És nekem
nem szóltál erről?
– Azóta nem is láttalak. Különben meg véletlenül találkoztam
vele. Amoshoz jött, de Amos éppen nem volt itt.
– Na és mit…
 – Hogy miről beszélgettünk? Csak apróságokról, Debby.
– Mint például?
– Hát… például arról, hogy… de miért fontos ez neked?
– Barbara, kérlek, miről beszélgettél vele?
Látszott, annyira erőlteti az agyát, hogy piros lett a képe, mint a
cseresznye.
– Hát… csak úgy… általában…
Rádöbbentem, hogy Barbarának fogalma sincs róla, miről be-
szélgetett Mrs. Shelbyvel. Ha beszélgettek egymással egyáltalán…
Olyan ingerültség fogott el, amilyet már rég nem éreztem. Talán
utoljára akkor, amikor Hansen, azaz Zsiráf egy kellemes hajóút után
bevallotta, hogy éppen egy hónapja nevezték ki egy homályos hátterű
intézmény helyettes vezetőjévé, ahol előbb rendbe kell hoznia a dol-
gokat, csak aztán gondolhat arra, hogy elvegyen feleségül. Addig csak
legyek türelemmel, és próbáljam megérteni.
Sajnos nem tudtam türtőztetni magam.
Búcsúajándékként fejbe vágtam egy pezsgősüveggel.

17

Nem volt egyszerű elérnem Mrs. Shelbyt. Reggel kilenckor üzentem

érte, de csak tizenegy körül kopogtatott be hozzám.
Mrs. Shelby nem sokat változott azóta, hogy utoljára láttam. Sőt,
ahhoz képest sem, hogy milyen volt akkor, amikor először pillantot-
tam meg. Ezúttal is szürke blúzt és szoknyát viselt, s valahogy még a
levegő is szürke volt körülötte. Arca nyugodt volt, és kifejezéstelen.
Leültettem magammal szemben, és megkérdeztem, hogy miért
késett cirka két órát.
– Csak későn kaptam meg az üzenetét, Ms. O’Hara – mondta a
legkisebb zavar nélkül. – A négyes számú raktárbázisnál voltam.
Cirka egy órába került, amíg eljutott hozzám az üzenet.
– Azért jobban is igyekezhetett volna – morogtam.
Erre nem válaszolt. Elnézett a vállam felett, mintha az ablak
előtt ingadozó faágak érdekelték volna. Persze lehet, hogy éppen azo-
kat is nézegette.
 – Semmi különöset nem akarok magától – mondtam. – Csupán
szeretném tudni, hogy hogy érzi magát nálunk.
Mintha icipicit megrebbent volna a szeme.
– Megfelelően, Ms. O’Hara. De…
– De? – emeltem fel a hangom
– Mr. McDanielnek már beszámoltam erről.
– Akkor most nekem is számoljon be róla.
Ismét csak megrebbent a szeme.
– Mr. McDaniel szerint nekem csak őfelé van beszámolási köte-
lezettségem.
Ez volt aztán a pofátlanság! Bár az az igazság, hogy igaza volt. A
megállapodás szerint Mrs. Shelby csak Amosnak tartozott beszámo-
lással. Elméletileg. Ám eddig még sosem fordult elő, hogy ilyesmi mi-
att feszültség támadt volna Amos és köztem.
– És ha én megkérem rá?
Úgy csúszott ki a számon, hogy nem is vettem észre. Megkérem?
Mi a fene van velem?
– Végül is… miről kellene beszámolnom, Ms. O’Hara?
– Csupán válaszolnia kellene néhány kérdésemre.
– Például?
– Az egyik – mondtam, vagy inkább kiáltottam –, hogy árulja
már el nekem: mi az ördögtől olyan okos maga?
– Nem hinném, hogy okos vagyok – felelte rövid szünet után
nyugodt, érzelemmentes hangon. – Csak éppen néha gondolkodni
szoktam.
– Ezzel arra céloz, hogy én nem?
Ekkor felállt a székéről és szinte sajnálkozva nézett rám.
– Én az ön helyében kivennék magamnak néhány nap szabad-
ságot, Ms. O’Hara. Előfordul, hogy az ember valami miatt túlpörgeti
magát.
Felálltam és az ajtó felé mutattam.
– Takarodjon innen!
Mrs. Shelby hátrafordult és megcsóválta a fejét.
– Sajnálom, Ms. O’Hara – mondta. – Azt hiszem, nem szolgál-
tam rá, hogy így beszéljen velem.
Leroskadtam székemre, és a tenyerembe temettem az arcomat.
Abban a pillanatban éreztem, hogy hideg fuvallat fut végig a bő-
römön. Felkaptam a fejem. Éppen idejében. A levegő színes hullámo-
kat vetett előttem, majd hirtelen abbamaradt a hullámverés, és igaz,
kissé homályosan, mintha rosszul állították volna be egy vetítőgép fó-
kuszát, megjelent előttem Ő. Álmaim Asszonya, Orsi nagyi. Ezúttal
nem láttam a ruháját, sem a furcsa fejfedőt a fején, amelyikkel néha
megtisztelt. Az arcát viszont láttam. És ez némi idegességgel töltött el.
Álmaim Asszonya dühös volt, villogott a szeme, szája némán
mozgott. Biztos voltam benne, hogy aligha dicsérő szavak jönnek ki
rajta. Mindezekből arra következtettem, hogy rám mérges. De hát mi-
ért, Orsi nagyi? Mit akarsz közölni velem? Hogy megbántottam Mrs.
Shelbyt? Vagy éppen ellenkezőleg? Azért korholsz, mert nem vágtam
el a torkát, mint ahogy te szoktad lerendezni a konfliktusaidat? Miért
nem segítesz egy kicsit?
A levegő libbent néhányat, majd Orsi nagyi eltűnt a szemem elől.
Már nem kaptam utána, mint korábban szoktam. Legalábbis az
első néhány alkalommal, amikor azt hittem, hogy ilyen e világi moz-
dulatokkal visszatarthatom. Most már persze tudom, hogy Orsi na-
gyit nem vagyok képes semmivel befolyásolni, akkor jön és megy,
amikor akar, vagy ahogy annak a másik világnak a törvényei megen-
gedik. És segít, ha akar. Ha tud.
Két nap múlva úgy döntöttem, hogy felkeresem Amost, és be-
szélek vele.

18

Várakozásommal ellentétben Amos barátságos volt, és szeretettel né-

zett rám. Mint apa a hisztis kisgyerekére, aki hisztije múltával vissza
akarja magát édesgetni a kegyeibe.
– Bocsánatot szeretnék kérni tőled, Amos – kezdtem bele a
mondandómba.
Amos nem játszotta meg, hogy nem tud semmiről.
– Már én is beszélni akartam veled, Debby – mondta.
– Most én beszélek – figyelmeztettem felemelt mutatóujjal.
– Oké! Hát akkor gyerünk, szívem.
– Volt egy kellemetlen beszélgetésem Mrs. Shelbyvel – kezdtem.
– Tudok róla – bólintott.
– Honnan? – kérdeztem. – Mrs. Shelby árulkodott?
 Amos szeme összeszűkült.
– Mrs. Shelby nem árulkodott, Debby. Mrs. Shelby tisztázni sze-
retett volna valamit velem. Azzal kapcsolatban, hogy kinek mire ter-
jed ki a hatásköre.
– Ez annyit jelenet, hogy tudni szeretné, engedelmeskednie kell-
e nekem, például ha hívatom, be kell-e jönnie az irodámba?
– Ne vedd annyira a szívedre, Debby – csitított Amos. – Vitá-
zunk úgyis eleget a jövendő terveinket illetően, nincs szükségünk rá,
hogy még az alkalmazottainkkal kapcsolatban is egymásnak essünk.
Jó is, hogy jöttél, legalább megosztozunk Mrs. Shelbyn.
– Legyen a tiéd – legyintettem nagyvonalúan.
– Jézusom, Debby! – szörnyülködött. – Úgy beszélsz, mintha
rabszolgavásáron lennénk. Arra nem gondoltál, hogy Mrs. Shelbynek
is vannak érzései, és bármelyik pillanatban leléphet?
– És?
– És az nem lenne jó, Debby. Figyelj csak ide, kislány. Az a nő
felbukkant a semmiből, és csodát csinált.
– Nem a semmiből jött – javítottam ki –, hanem a sittről.
– A lényeg az, hogy két hónap alatt rendet rakott a raktárbázisa-
ink körül. Te meg amióta hazajöttél a hajókirándulásodról, és szakí-
tottál azzal a csirkefogóval…
– Ó, hát ez a bajod? – támadtam rá. – Különben meg Hansen
nem csirkefogó!
– Nemrég te magad mondtad.
– Nekem szabad, neked meg nem.
– Jézusom, Debby, legszívesebben hazamennék, kivenném a
páncélból a revolveremet, felkeresném a fickót, és szétlőném a fejét.
Éreztem, hogy könnyek fojtogatnak.
– Pihenned kellene, Debby – sóhajtotta mellém ülve és a haja-
mat simogatva. – Kikészített az a nyomorult. Ami pedig Mrs. Shelbyt
illeti, őt okolod még azért is, hogy levegőt vesz. Ő a te lelki kecskeba-
kod.
– Mi a fenéről beszélsz? – hökkentem meg.
– A bűnbakod. Mindenért, ami a lelkedet nyomja, őt teszed fe-
lelőssé. Érted, mit akarok mondani? Figyelj, Debby, az a nő targon-
cákkal kezdte, és ma már többet ért a raktárbázisokkal kapcsolatos
problémákhoz, mint én. Ez a nő maga a csoda. És hogy egészen prózai
legyek: tíz ember munkáját végzi egyetlen ember fizetéséért. Mi a fe-
nét akarunk hát tőle? Le kellene térdelnünk előtte, nehogy elmenjen
tőlünk. Te pedig mindent megteszel, hogy elriaszd. Rémeket látsz, szí-
vem.
Legszívesebben hozzávágtam volna valamit, szerencsére azért
az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Megbíztam Amosban,
kicsit talán második apámnak is tekintettem – vagy mi a fenét is be-
szélek itt összevissza, ő már nem a második lenne, hanem a harmadik!
–, nem akartam Mrs. Shelbyn összeveszni vele. Düh és elkeseredett-
ség kaparta ugyan a torkomat, de végül is a könnyebb megoldást vá-
lasztottam.
Nem szóltam semmit, felálltam, és mielőtt Amos felocsúdhatott
volna, kiléptem az ajtón.
Aztán jól bevágtam magam mögött.

19

Nem dühönghettem tovább tíz percnél, amikor megszólalt a telefo-

nom. Nem kis meglepetésemre Amos volt a hívó. Akinek az irodája
alig harmincméternyire volt tőlem. Nem gondolhattam másra, mint
arra, hogy berágott rám az ajtócsapkodás miatt, és most valahogy mó-
rese akar tanítani. Amikor megmondta, hogy ki beszél – teljesen fe-
lesleges volt, mert azonnal felismertem a hangját –, gyorsan lelohadt
bennem a harci tűz. Sőt, egy kicsit szégyelltem is magam az iménti
jelenet miatt. Elvesztettem a fejem, hogy az ördög vigye el! Nem lett
volna szabad…
Amos szavaitól azonban megdermedtem, mint a téli bogár, ami-
kor belefagy egy víztócsába.
– Át tudnál jönni a tárgyalóba, Debby? – kérdezte furcsa han-
gon. Rideg volt ez a hang, de mégsem barátságtalan. Inkább hangsú-
lyosan hivatalos.
Őszintén szólva megijedtem egy kicsit. Csak nem játszottam túl
a dolgot? Csak nem sokkolt be annyira, hogy… Jézusom, az nem lehet.
Csak nem arra gondol, hogy megszünteti a velem való együttműkö-
dést? Vajon hol a fenében lehet Barbara, hogy rendbe hozza a dolgot?
Ő eddig még mindig rendbe hozott mindent, ha akadt olyan, amit
rendbe kellett hoznia.
 – Nagyon dühös vagy? – kérdeztem, készen rá, hogy megbékít-
sem.
– Most nem erről van szó – felelte rövid habozás után.
– Akkor miről?
– Légy szíves, gyere át.
Olyan gyorsan szüntette be a beszélgetést, hogy biztos voltam
benne: valami nagyon nincs rendben. Csak nem Mrs. Shelby csinált
újabb disznóságot? A végén még nekem lesz igazam.
Annyi időt szántam csupán magamra, hogy belenézzek a falitü-
körbe, s amikor megállapítottam, hogy úgy-ahogy rendben vagyok –
bár a Rio de Janeiro-i szépségversenyen legfeljebb csak akkor vehet-
nék részt, ha én nyitogatnám, csukogatnám az ajtót a szépségek előtt
és utánuk –, enyhén hullámzó lélekkel ugyan, de azért a történtekhez
képest határozott léptekkel elindultam a tárgyaló felé.
Útközben szégyenkezve gondoltam rá, Amos mennyire mellet-
tem állt, amikor O’Hara szüleim halála után teljesen magam alatt vol-
tam, erre most én pokrócként viselkedem vele egy jórészt ismeretlen
nő, Mrs. Shelby miatt. Immár olyan irracionálisnak éreztem a visel-
kedésemet, hogy legszívesebben belesüllyedtem volna a folyosót bo-
rító szőnyegbe. Bár őszintén szólva azért ez nehezen ment volna, lé-
vén, hogy Barbara takarékos ösztönének betudhatóan, vékony sző-
nyeg borította a padlót.
Kopogtam, majd anélkül, hogy megvártam volna a választ, be-
nyitottam a tárgyalóba.
Amit láttam, meghökkenésre késztetett. Először is Amos maga.
Azt vártam, hogy hódító Napóleonként, összefont karral vár, s méltó-
sága és hatalma tudatában szemrehányásokkal halmoz el. Ezzel
szemben úgy ült velem szemben, hogy ha nem vagyok már amúgy is
ideges, biztos, hogy megrémültem volna tőle.
Hogy szemléletesebben érzékeltessem a dolgot: oroszlánt vár-
tam és egy kisegeret találtam helyette. Ráadásul olyan szemekkel né-
zett rám, amit nem tudtam értelmezni. Volt azokban minden, mint
egy zsibvásárban. Ám ami a legfőbb: nem volt egyedül. És nem Bar-
bara volt a másik, és nem is Mrs. Shelby, hanem egy ismeretlen férfi.
Amos rám pillantott, sóhajtott, és a mellette álló magas, ráncos
képű, kefehajú, barna bőrű férfira bökött.
– Debby, kérlek, engedd meg, hogy bemutassam neked Mr.
Cyrus Rickmant.
 Majdnem lecsüccsentem a szőnyegre meglepetésemben. A tár-
gyaló szőnyege már jóval vastagabb volt, mint a folyosón lévő, így ha
meg is tettem volna, aligha ütöttem volna meg csinos kis fenekemet.
Mr. Cyrus Rickmannek szürke szeme volt, némileg hasonlított a
színe Mrs. Shelbyére. Alaposan megnézett magának, aztán felém
nyújtotta a kezét.
– Üdvözlöm, Ms. O’Hara. Volt szerencsém ismerni az édesapját.
Ez is meglepetés volt.
– I… gazán? – nyögtem.
– Együtt voltunk katonák – mondta. – Ugyanabban az egység-
ben szolgáltunk. Maga akkor még nagyon kicsi volt, vagy még meg
sem született, nem emlékszem pontosan. Később hallottam, milyen
tragikus körülmények között vesztette az életét. – Meghajtotta a fejét,
majd Amosra nézett. – Elkezdhetnénk, kérem?
Leroskadtam egy székre. Közben azon töprengtem, hogy vajon
hol lehet Mr. Barnaby. Ekkor hirtelen megvilágosodott előttem min-
den. Mr. Barnaby alighanem elfuserálta a dolgot – olyan drágán szá-
mította nekünk a raktárbázis számára kinézett területet, hogy az már
az ostobasággal volt határos.
Hiába vártam azonban, hogy Mr. Rickman előhúz majd az akta-
táskájából néhány papírt – a szerződéseinket –, aztán kezdődhet a
haddelhadd, mivel nem lett volna honnan előhúznia: Mr. Rickman
nem is hozott magával táskát, csupán két szürke bőrkesztyűt. Azok-
ban pedig nehezen lehetne papírlapokat elrejteni.
– Engedjék meg, hogy én kezdjem – mondta ellentmondást nem
tűrő hangon, miután visszautasította Amos abbéli próbálkozását,
hogy üdítőitalt hozasson be. – Nincs sok időm – mondta az órájára
pillantva. – Vár a fodrászom… tehát, ahogy említettem Mr. McDani-
elnek, természetesen eljutott hozzám az önök ajánlatának a híre. Be
kell, hogy lássam: az ingatlan olyan helyen van, hogy akár olaj is le-
hetne alatta, akkor sem érne milliárdokat. A szakértőim szerint leg-
alábbis. Így hát kénytelen vagyok jócskán engedni az árból. Ahogy ér-
tesültem a megbeszélésük kimeneteléről, természetesen azonnal ma-
gamhoz kérettem Mr. Barnabyt. Azaz… kérettem, de nem jött. Mr.
Barnaby néhány nappal ezelőtt eltűnt. Így hát személyesen voltam
kénytelen elfáradni önökhöz, hogy közöljem: kész vagyok elfogadni
az önök ajánlatát. Ebben természetesen az ön elhunyt édesapjának az
emléke is nyomott valamelyest a latba, Ms. O’Hara. Mit szólnak hozzá,
kérem?
 Amos tért előbb magához. Az órájára pillantott.
– Ezt még meg kellene beszélnünk. Az új… izé… helyzet fényé-
ben…
– Tíz perc – mondta Mr. Rickman, mint pár nappal korábban
Mr. Barnaby is, aki akkor még egy egészen másfajta szerződést lobog-
tatott előttünk. – Tíz perc. Én addig kimegyek a vécére.
Mr. Rickman kiment, én pedig elhűlve bámultam utána.
– Ez meg… mi volt? – kérdeztem.
Amos megvonta a vállát.
– Nem tudom. Esküszöm, Debby…
– Szólni kellene Mr. Hookernek.
– Mr. Hooker Charlottenville-ben van.
– Legalább hívjuk fel.
– Azt fogja mondani, már csak presztízsből is, hogy ne írjuk alá,
amíg el nem mélyül az ügyben. Viszont ő fogalmazta meg az ajánla-
tunkat…
Mr. Rickman bejött az ajtón, megállt néhány lépésnyire a kü-
szöbtől, és csak úgy könnyedén, mint aki azután érdeklődik, hogy el-
megyünk-e vele a cukrászdába két almás pitére, ránk mosolygott.
– Nos?
Én válaszoltam Amos helyett.
– Rendben van, Mr. Rickman.
– Bölcsen döntöttek – bólintott. – Átküldőm a szerződés végle-
ges szövegét.
– Mr. Barnaby hozza? – kérdeztem.
Őszintén szólva nem is tudom, miért kérdeztem meg. Végül is
tökéletesen mindegy volt, hogy ki hozza őket.
– Ő aligha – mondta. – Éppen most kaptam a telefont.
Biztos voltam benne, hogy Mr. Barnaby már nincs a Rickman
cégnél. Úgy kirúgták a korábban be nem jelentett eltűnése miatt, hogy
a lába sem érte a földet.
Mint kiderült, valóban nem érte a lába a földet. Méghozzá szó
szerint.
Mr. Rickman összeráncolt homlokkal nézett ránk, mintha azt la-
tolgatná magában, hogy elmondja-e, amit tud.
– Mr. Barnaby már nincs az élők sorában – mondta felhuzigálva
a kesztyűit. – Mr. Barnaby meghalt.
Úgy éreztem, mintha szíven ütött volna valami. Méghozzá jó
erősen.
 – Meg… halt? – nyögtem. – Ho… gyan?
– Felakasztotta magát – mondta szárazon Mr. Rickman. – Már
meg is volt a hatósági vizsgálat. Idegenkezűség kizárva. Mr. Barnaby
végzett magával.
– A… szerződések miatt?
Mr. Rickman elmosolyodott. Hideg volt a mosolya, mint a mí-
nuszban felejtett acél.
– Találgassanak – mondta. – A találgatás csiszolja az agyat. A
rendőrség is csak találgat.
– És… ön? – kérdeztem nagyot nyelve.
– Én nem találgatok, Ms. O’Hara – mondta. – Én mindig biz-
tosra megyek.

20

Csak ültünk egymással szemben, mintha odaragadtunk volna a szé-

künkhöz. Hol volt már a Mrs. Shelbyvel kapcsolatos ellentétünk…
Úgy elröppent, mint fészkéről felzavart madár.
– Hát ez meg… mi volt? – kérdezte még mindig levegőért kap-
kodva Amos.
– Nem… tudom – nyögtem én is. Aztán hirtelen meglódult az
agyam. Még mintha valami kattant is volna benne. Egy csapásra meg-
világosodott előttem minden. Éreztem, hogy elfut előlem a levegő, és
csak kapkodtam utána, hogy utolérjem.
Amos, mintha csak megérezte volna, hogy mi megy végbe ben-
nem, bűnbánóan lehorgasztotta a fejét.
– Amos – mondtam kissé rekedt hangon. Legalábbis úgy érez-
tem, hogy berekedtem az izgalomtól.
– Igen, Debby?
– Nem akarsz nekem bevallani valamit?
Amos csak nézett rám, de nem szólt semmit. Sejtette, hogy rá-
jöttem valamire, csak még azzal nem volt tisztában, hogy mire.
– Mit, Debby? Mire célzol?
– Tettél valamit a hátam mögött, amiről én nem tudok?
 Jeges hideg futott át rajtam, és éreztem, hogy rajta is. Biztos vol-
tam benne, hogy elérkeztünk egy ponthoz, amelyen túl már minden
más lesz. Ha most nem mond igazat, vége a kapcsolatunknak.
Lehajtotta a fejét és mélyet sóhajtott.
– Én csak… kellemes meglepetést akartam szerezni neked,
Debby.
– Gyerünk, ki vele, mit tettél!
Amos akkor beszélni kezdett.
– Hát… az a helyzet, Debby, hogy felkeresett Mr. Barnaby.
– Mr. Rickman tudott róla?
– Nem tudott, Debby. Mr. Barnaby… hm… meg szerette volna
sütni a maga kis pecsenyéjét a mi tüzünkön.
– És te?
– Őszintén szólva arra gondoltam, hogy hátha mi is kaphatunk
abból a pecsenyéből.
– Konkrétan?
– Mr. Barnaby felajánlotta, hogy jóval olcsóbban megszerzi ne-
künk a telket, és a rajta lévő ingatlanokat, mint amennyit Mr.
Rickman kér érte.
– Hogyan?
– Azt mondta, ezt bízzam csak rá.
– Mennyit kért tőled?
– Az volt a furcsa, Debby, hogy semennyit.
– Akkor meg mi ez az egész? Ennek így nincs semmi értelme.
– Számomra sincs.
– Amos – kértem, sőt könyörögtem immár összetett kézzel. –
Felelj nekem őszintén. Megvesztegetted Mr. Barnabyt, hogy verje át a
kenyéradó gazdáját? Hogy szerezze meg nekünk, amit meg akarunk
szerezni? Jóval olcsóbban, mint amennyit a tulajdonosa kért értük?
– Nem! Dehogy, Debby – tiltakozott. – Dehogy vesztegettem
meg. Hát éppen ez az.
– Micsoda?
– Hogy én sem értettem az egészet. És még most sem értem.
Mintha köd ült volna az agyamon. És bizonyos értelemben még most
is ott ül.
– Beszélj értelmesen, Amos.
– Hát… azt hiszem, hogy nem volt egészen magánál.
– Mr. Barnabyról beszélsz?
– Ki másról? Amikor bejött hozzám… mintha be lett volna lőve.
De mégsem volt.
– Honnan tudod?
– Mert az más. Szóval… Mr. Barnaby felajánlotta, hogy rábeszéli
Mr. Rickmant: adja el nekünk azt az ingatlant, jóval olcsóbban.
– Istenem, Amos, de miért?
– Én is ezt kérdeztem tőle.
– Na és mit válaszolt?
– Azt, hogy ez az ő dolga.
– És te belementél ebbe?
– Meg akartalak lepni, Debby. Hamarosan itt van a születésna-
pod, gondoltam…
– Barbara tud róla? – kérdeztem.
– Nem, Debby.
– Miért nem mondtad el neki?
– Mert… attól tartottam, hogy… szóval féltem egy kicsit.
– Féltél? – hökkentem meg. – Mi az isten csodája történik itt,
Amos?
Halántékára szorította két tenyerét és a fejét hintáztatta.
– Nem tudom, Debby, nem tudom. Hibát követtem el, az két-
ségtelen… De amikor magamhoz tértem, megpróbáltam valahogy
megérteni… Tudod… mintha el lettem volna varázsolva, és mintha Mr.
Barnaby is el lett volna. Nem sokkal azután, hogy megállapodtam vele
– esküszöm, hogy nem ígértem neki semmit – utána akartam menni,
mert valahogy… egyre inkább úgy éreztem, hogy rosszat tettem, hogy
Mr. Rickman háta mögött… de aztán nem találtam. Lementem a föld-
szintre, mert alig telt el tíz perc azóta, hogy megbeszéltem vele a dol-
got… ott kellett volna még lennie, de nem volt ott. Ott volt viszont Mr.
Cameron.
Abban a pillanatban, ahogy kimondta a nevét, már meg is jelent
előttem két égszínkék szeme. Mr. Cameron varázslatos szeme.
– És? – biztattam.
– Megkérdeztem tőle, hogy nem látta-e Mr. Barnabyt. Le is ír-
tam neki, hogy nézett ki, mert nem ismerte – honnan is ismerhette
volna? –, szóval elmondtam neki, hogy néz ki, erre bólintott, hogy
nemrég látta őket. Én meg megkérdeztem, kiket? Kik azok az ők? Ek-
kor már magamnál voltam annyira, hogy képes legyek normálisan
gondolkozni. Erre Mr. Cameron azt mondta, hogy amennyiben
ugyanarra a személyre gondolunk, akkor Mr. Barnaby valóban járt
erre, és… hát valóban furcsa…
 – Micsoda, Amos?
– Amit Mr. Cameron mondott. Azt mondta, hogy Mr. Barnabyt
Mrs. Shelbyvel látta.
Éreztem, hogy verejtékcseppek indulnak meg a homlokomon.
– Mondd tovább!
– Szóval, Mr. Cameron éppen valami mérőszerszámmal mért
valamit, amikor észrevette, hogy Mr. Barnaby – bár akkor még nem
tudta, hogy kicsoda, csupán egy idegen férfit látott benne – ott állt egy
ajtó mellett. Mrs. Shelby és ő.
– És? – türelmetlenkedtem.
– Hát… ott álltak.
– Beszélgettek?
Amos behunyta a szemét, és láttam, hogy majdnem elsírja ma-
gát.
– Csak álltak és egymást nézték.
– Nem szóltak egymáshoz semmit?
– Nem, Debby. Legalábbis Mr. Cameron nem mondta, hogy be-
széltek volna.
– És aztán?
– Mr. Cameron figyelte őket egy kicsit, aztán ment a dolgára. Te,
Debby, hogy annak a pasasnak mennyire valószerűtlenül kék a
szeme…
Legszívesebben megütöttem volna.
Amos megérezhette, mi a szándékom, mert az arca elé kapta
mindkét tenyerét, úgy mentegetődzött.
– Végül is… akárhogyan is történt… Jól jártunk, Debby. Mr.
Rickman először méregdrágán akarta eladni nekünk az ingatlanát, és
most mégis… olcsón megkaptuk. Olyan olcsón, hogy nem is gondol-
tuk volna. Ennek örülnünk kéne, Debby. Bár valóban vannak a törté-
netben érthetetlen momentumok… jól sült el a dolog. Fillérekért vet-
tünk egy aranybányát, Debby.
– Csak éppen Mr. Barnaby meghalt – mondtam.
– Öngyilkos lett, Debby.
Láttam a szemén, hogy rettegés ül benne. Tudatában volt, hogy
talán mi lehetünk a felelősek Mr. Barnaby haláláért. De miért kellett
meghalnia? Mi az, ami a halálba kergette?
 21

Mitchell seriff oda volt, meg vissza. Mondanom sem kell, hogy igye-
keztem – ahogy tudtam – nem mutatkozni azokon a helyeken, ahol
várható volt a felbukkanása: tisztában voltam vele, hogy mire készül-
hetek, ha összefutunk.
És pontosan úgy is történt minden, ahogy számítottam. Mitchell
seriff nagyot kurjantott, amikor meglátta, hogy kilépek irodaházunk
kapuján.
– Nahát, milyen véletlen, Debby – örömködött a bajuszát simo-
gatva. – Éppen arra gondoltam, hogy beszélnem kellene veled, és ak-
kor – tessék! – éppen szembejössz velem. Mintha csak megérezted
volna, hogy rád várok. Gyere, üljünk le egy árnyas helyre.
Már rég túl voltam azon, hogy megpróbáljak elmenekülni előle,
vagy szabadkozni, hogy sajnos nem érek rá, sürgős dolgom akadt va-
lahol, tisztában voltam vele, hogy ha Mitchell beszélni akar velem, ak-
kor fog is. Egy kullancs a seriffhez képest rettegő házinyúl.
A kávézóban, ahova végül is beültünk, hangot váltott, és mint
egyéb alkalmakkor, keseregni kezdett. Persze hogy miattam. És
ugyanazt a nótát fújta, mint mindig. Mivel elég szűkös volt a szókincse,
akár át is vehettem volna a szerepét.
– Istenem, Debby – sóhajtotta –, hallottam, te lány, hogy mi tör-
tént. És már megint ott, ahol te vagy. Tudod, szívem, hogy kedvellek
az apád miatt, meg egyébként is, de mi az ördögért kellett neked visz-
szajönnöd ebbe a városba? Nem való ez neked, kinőtted már, mint
Lúdtalpas Bob fia az apja csizmáját. Nem lett volna valahol másutt
jobb neked? Attól még hazalátogathattál volna nagy néha, hogy talál-
kozz öreg barátoddal, velem, de te hazatelepültél, azóta pedig, ne sér-
tődj meg érte, átok ül a városon. És ez az átok valahogy kapcsolatban
van veled. Ha döglött kutyát találok az utcán, biztos, hogy te ütötted
el…
– Én még soha nem ütöttem el kutyát – tiltakoztam.
– De embert már igen.
– Nem én voltam a hibás, tudja jól, seriff. Az az ember részeg
volt, és elém lépett…
– Persze hogy tudom, de akkor is te ütötted el. És most ez az
újabb eset is…
– Mire céloz? – kérdeztem ártatlanul, kerekre nyitott szemmel.
 A seriff legyezgetni kezdte az arcát a kalapjával.
– Hát, ha valamit nem kedvelek benned, Debby, akkor az az,
hogy néha hülyének nézed az embert. Ha mondjuk, egy fiatal fickó
beszélne így velem, talán még le is kevernék neki egyet, de veled azért
mégsem tehetem meg. Szóval, Debby lány, hogy ne legyenek kétsé-
geid, arról a bizonyos ügyvédről, Mr. Barnabyról beszélek. Tudod, aki
meghalt, miután lebonyolított egy ingatlanüzletet, amelynek te vagy
az egyik résztvevője. Hát nem érdekes?
– Szomorú eset – bólintottam.
– Van valami fogalmad róla, hogy miért lett öngyilkos a pasas?
– Nincs, seriff – mondtam. És valóban így is állt a helyzet. Nem
lehettem biztos benne, hogy mi történt vele. Mi kergethette végül is
az öngyilkosságba.
– És ha megölte valaki? – kérdezte, majd gyorsan le is intette
saját magát. – Ne is hallgass rám, Debby. Túl meleg van, ilyenkor
kontrollálhatatlanná válik a fantáziám. Arra gondolok, hogy te talán
többet tudsz erről az ügyről, mint én. Különben semmi nem bizonyítja,
hogy Mr. Barnaby gyilkosság áldozata lett volna. Kilencvenkilenc szá-
zalék, hogy felkötötte magát. Tudnál nekem segíteni, öreg barátodnak,
hogy az az egy százalék is a kilencvenkilenchez csatlakozhasson?
– Sajnálom, seriff, de üzleti titok is van a világon, ezt maga is
tudja – tártam szét a karom.
– Tudom én, szívem, hogyne tudnám. Akkor hát ne is bolygas-
suk a dolgot. Különben hogy viselkedik nálatok az a Mrs. Shelby? Tu-
dod, aki a sittről jött.
Néhány pillanatig haboztam csak, s ezalatt magamon éreztem a
seriff kutató tekintetét. Biztos voltam benne, hogy nem céltalanul ér-
deklődött Mrs. Shelby iránt.
– Csak nem talált valamit a múltjában, ami miatt megkérdezi?
– tudakoltam könnyedén. – Elette talán az ebédet a rabtársai elől?
– Á, semmi – legyintett a seriff. – Csak éppen… tudod, hogy van
ez.
– Micsoda?
– Hát az, hogy aki onnan jött, az mindig felkelti az emberek gya-
nakvását.
– Eszerint a magáét is felkeltette?
– Szerencsére nem – mondta. Ám ahogy mondta, az inkább úgy
hangzott, mintha azt mondta volna, hogy szerencsétlenségére igen. –
Csak éppen…
 – Igen?
– Az az igazság, Debby, hogy hallottam valamit, ami nem fér a
fejembe. Vele kapcsolatban.
Csupa fül voltam. Hátha tud valamit, amit én nem. Mitchell se-
riff meglegyezgette az arcát a kalapjával.
– Azt tudod, hogy az a nő gyilkosság miatt ült?
– Persze hogy tudom. Hiszen ha magával találkozom, egyfolytá-
ban erről beszélünk.
– Igazán? Nem is vettem észre. Mondd, te lány, nem ismered te
véletlenül Mr. Parrisht?
Hiába erőltettem az agyam, nem ugrott be semmi. Persze azért
ismerhettem.
– Ki az, seriff?
– Az episzkopális egyház papja. Ő volt évekkel ezelőtt a sarato-
gai börtön lelkésze. Amíg csak nyugdíjba nem ment.
– És nekem mi közöm mindehhez? – kérdeztem értetlenül. – Ő
ismer engem?
– Nem tudom, mivelhogy én sem ismerem. Csak telefonon be-
széltem vele.
– Ezt nem értem… mi közöm nekem…
– Csak nyugalom, Debby – csitított. – Nyugalom, kislány. Mind-
járt mondom. Akkor, amikor megtudtam, hogy ez a Mrs. Shelby ná-
latok dolgozik, utánanéztem egy kicsit. Ez a kötelességem, Debby. En-
gem azért választottak meg, hogy vigyázzak ennek a közösségnek a
nyugalmára. Ezért muszáj utánanéznem, ha idegenből jött valaki te-
lepszik le nálunk. Nem nagy ügy, ne úgy képzeld el a dolgot, mintha
az FBI vagy a CIA nyomozna bárki után. Csak éppen nem árt, ha az
ember tudja, ki honnan jött, nem igaz?
Néztem rá, és nem szóltam semmit. Erre meglegyezte a képét és
folytatta.
– Szóval, felhívtam én ezt a Parrish papot, és megkérdeztem tőle,
hogy mit tud ezzel a hölggyel kapcsolatban mondani nekem. És kép-
zeld, majd fenékre ültem meglepetésemben attól, amit hallottam tőle.
Éreztem, hogy úgy növekszik bennem a nyugtalanság, mint az
elvetett mag, ha lágy, langyos, áztató eső hull a talajra. Csakhogy azt
is sejtettem, ebből a talajból olyasvalami nőhet ki, ami nem tetszik
majd nekünk.
– Azt persze tudod, hogy gyilkosságért ült.
– Hogyne tudnám. Nem is csinált titkot belőle.
 – Te mégis felvetted. Jól is tetted, Debby, mert mindenkinek jár
egy második esély. Csakhogy, amit a paptól, Parrish atyától hallottam,
hát az… egy kicsit furcsa. Szóval, ott kezdem, hogy amikor Mrs.
Shelby elkövette a gyilkosságot, és a másvilágra küldte a férjét… hm…
primitív nőszemély volt. Mit szólsz hozzá?
Nem tudtam, mit szóljak. Mrs. Shelby szerintem egyáltalán nem
volt az. Éppen ellenkezőleg: Mrs. Shelby nagyon is okosnak és mű-
veltnek tűnt. Bár sosem kérdeztem tőle, hogy szabadidejében szokott-
e görög filozófusokat eredetiben, ógörögül olvasni. Eddigi tevékeny-
sége azt mutatta, hogy van valami a személyiségében, ami inkább éles
észre és magas fokú intelligenciára vall.
– Én nem ilyennek látom – mondtam.
– De ez még mind semmi, Debby. Szóval, ez a nő a lelkész sze-
rint műveletlen, primitív, ostoba némber volt. És ami ezekkel a tulaj-
donságokkal jár: zabolátlan, bosszúszomjas, összeférhetetlen, közön-
séges – na mit szólsz mindehhez? Végül is… szerinted milyen az az
asszony?
– Hát… a feladatnak megfelel – mondtam óvatosan.
– Intelligens?
– Nem láttam még, hogy a padlóra köpött volna. És a vécépapír
sem ismeretlen előtte.
– Jól van, Debby – sóhajtotta. – Én csak arra voltam kíváncsi,
hogy nincsenek-e problémák vele. Te, Debby, kérdezhetek még tőled
valamit? Valami személyeset?
– Igen, seriff?
– Azt beszélik… már nem is tudom, kitől hallottam, hogy ne-
ked… szóval, van valakid odaátról… tudod, honnan – és a mennyezet
felé bökött –, és ez a valaki kapcsolatban áll veled, és…
Úgy éreztem, eljött a pillanat, hogy lelépjek.
– Figyeljen ide, seriff – fújtam ki dühösen a levegőt. – Én üzlet-
asszony vagyok, drága minden percem. Ha valami komolyat akar tő-
lem, természetesen meghallgatom, és ha tudok, segítek is, de arra
nincs időm, hogy marhaságokról beszélgessek bárkivel is. Aki a túlvi-
lágon van, az ott van, aki ezen a világon, az meg itt van. És nem hiszem,
hogy átjárás lenne a kettő között. Vannak megmagyarázhatatlan dol-
gok a világban, de hát így szép ez, nem igaz? Ami pedig Mrs. Shelbyt
illeti, egyáltalán nem úgy néz ki, mint akiben ördög lakik. Erről, ha
akar, személyesen is meggyőződhet.
 Kissé felháborodottnak tűnhettem – ennek ellenére látszott raj-
tam, hogy nem tulajdonítok különösebb jelentőséget annak, hogy Mrs.
Shelbyben milyen lélek lakozik.
De ha valaki a fejembe látott volna, mást talált volna benne.

22

Egy egész napomba került, hogy valamelyest megnyugodjak. Szeren-

csére sem Barbarával, sem Amosszal nem találkoztam, ők talán azon-
nal észrevették volna rajtam, hogy történt velem valami. És addig
nem akartam Mrs. Shelby elé sem állni, amíg nem tisztáztam magam-
ban, hogy mit is akarok tőle. Az volt a vicc az egészben, hogy magam
sem tudtam, mit akarjak.
– Jézusom, nagyi – sóhajtottam, szerencsére csak magamban.
– Rohadtul nagy szükségem lenne rád. Nem gondolod, hogy meg kel-
lene látogatnod?
Nem tudom, Álmaim Asszonya mivel múlatta túlvilági idejét, de
nem jelentkezett. Hiába vártam rá egész éjszaka, nem jött. Pedig ké-
sőbb már hangosan is szólongattam, sőt idegességemben és elkesere-
dettségemben még integettem is neki. Mégse jött. Nem gondolhattam
másra, mint hogy nem tud. Talán a másvilágnak is megvannak a maga
törvényei, amelyek az ott lakók létét szabályozzák. Már majdnem azt
mondtam, hogy az életét. Nem tudom, micsoda az ott, odaát, de hogy
élet nem, az biztos.
Reggel felé aludtam csak el; mély, álmatlan alvásba süllyedtem.
Biztosan álmodtam is azért valamit; csak éppen elfelejtettem, hogy
mit. Őszintén szólva nem is bántam annyira.
Délelőtt tíz óra tájban jutottam arra az elhatározásra, hogy fel-
tétlenül beszélek Mrs. Shelbyvel. Mégpedig tüstént.
Majd egy órát kellett várnom, hogy előkerítsék. Közben egyre
azon járattam az agyam, hogy valami értelmes mondandóval rukkol-
jak elő neki, aztán feladtam a próbálkozásomat. Majd ha itt lesz, kita-
lálok valamit. Néha a kényszerítő pillanatok jobb ötleteket szülnek,
mint a hosszas gondolkodás.
Mrs. Shelby fáradtnak tűnt. Amikor hellyel kínáltam, kicsit
meglepődött ugyan, de igyekezett leplezni előlem. Látszott az erőlkö-
dés az arcán.
– Hogy van, Mrs. Shelby? – kérdeztem tőle bevezetésképpen.
Ahogy mindig is szoktam.
Habozott egy kicsit, majd megpróbált mosolyogni. Szánalmasra
sikeredett.
– Köszönöm, megvagyok – mondta.
– Mr. Barnabyról szeretnék beszélni magával.
Nem szólt semmit. Várta a folytatást.
– Ismerte?
Összeráncolta a homlokát.
– Tudom, kiről van szó – mondta.
– Azt is tudja, mi történt vele?
Sóhajtott és bólintott.
– Ha jól tudom, öngyilkos lett.
– Amúgy tudja, ki volt Mr. Barnaby?
Kicsit tétovázott, mintha azt latolgatta volna magában, hogy mit
feleljen. Végül aztán biccentett.
– Tudom, Ms. O’Hara. Ügyvéd volt. Ő volt… Mr. Rickman ügy-
védje.
– Tudja, kicsoda Mr. Rickman?
– Nincs a városban olyan ember, aki ne tudná – vonta meg a
vállát.
– Tudja, mit keresett Mr. Barnaby nálunk?
– Gondolom, egy adásvétel ügyeit intézte.
– Maga honnan tud erről?
– Mindenki tud róla, Ms. O’Hara. Elvégre nem titok.
– Maguk… hogy úgy mondjam… beszélő viszonyban voltak egy-
mással? Talán régebbről ismerték egymást?
– Hát… igen – mondta kissé bizonytalanul. – Ismertük egymást.
Ez kissé meglepett. Biztos voltam benne, hogy nemmel fog vála-
szolni.
– Honnan ismerte Mr. Barnabyt?
Ismét rövid szünet következett. Őszintén szólva nem lepődtem
volna meg, ha felpattan a helyéről, kikéri magának, hogy a magán-
ügyeibe avatkozom és kirobog az ajtón. Még nem tudtam, hogy ha így
történik, örülnöm kell-e neki, vagy éppen ellenkezőleg.
– A börtönből – mondta végül.
Amikor a szemébe néztem, nem azt láttam benne, amit vártam.
Nem haragot, gyűlöletet vagy bármi mást, ami visszataszító lehetett
volna számomra. Nem, Mrs. Shelby szemében csupán elkeseredés ült.
Olyannyira, hogy megesett rajta a szívem.
Akaratlanul is kinyújtottam a kezem és a karjára tettem a tenye-
remet.
– Téved, Mrs. Shelby – mondtam mintegy a szemében tükrö-
ződő kétségbeesésre válaszolva. – Nem azért kérettem ide, hogy ki-
rúgjam. Nem fogom kirúgni, hacsak…
Vártam egy kicsit, ám nem mozdult a szája. Nem kérdezte meg,
hogy mi az a hacsak.
– Engem Mr. Barnaby érdekelne, nem ön, Mrs. Shelby. Ezért
megkérdezném …
Felemelte a kezét és türelmetlenül közbevágott.
– Hát ha kíváncsi rá, akkor… nincs mit tagadnom. Mr. Barnaby
évekkel ezelőtt az ügyvédem volt. Akkor még nem Mr. Rickman ügyeit
intézte, illetve nem csak az övét. Ő írt mindenféle kérelmet, még per-
újrafelvételit is a börtönlakóknak.
– És?
– Azt kérdezi, milyen eredménnyel? Ha csodát tett volna, nem
ültem volna annyit. Egyébként még odabent megszakadt a kapcsola-
tunk. Amikor utoljára láttam, bejelentette, hogy bizonyos okok miatt
nem képviseli tovább az ügyemet. Valaki mást ajánlott maga helyett,
de nekem nem kellett. Akkor már eldőlt, hogy jó ideig a börtönben
lesz az állandó lakásom.
Volt valami a hangjában, ami kicsit megijesztett.
– Amikor kiszabadult… hol találkozott vele először? – kérdez-
tem.
– Itt – bökött Mrs. Shelby a mennyezetre. – Pontosabban oda-
fent. A folyosón.
– Meglepődött?
– Ő vagy én?
– Mindketten.
– Alighanem igen. Ő talán jobban, mint én. Meg is ijedt egy ki-
csit. Talán azt hitte, kísértetet lát. És alighanem igaza is volt. Én már
csak a kísértete vagyok annak a valakinek, aki bevonult a saratogai
sittre. A börtön a legjobb sminkes, Ms. Debby. Igen rövid idő alatt
képes megváltoztatni az ember külsejét. Sőt, nemcsak sminkes, ha-
nem pszichoanalitikus is. A lelket is képes átformálni.
 Megrázkódott és elhallgatott. Lehajtotta a fejét, mintha szé-
gyellné, hogy olyan mondatok csúsztak ki a száján, amelyek jobban
tették volna, ha a helyükön maradnak.
– Azt mondja, megijedt magától?
– Azt azért nem mondanám – vonult vissza. – De meglepődött,
az kétségtelen. Az ember általában meglepődik, ha olyasvalakivel ta-
lálkozik egy bizonyos helyen, akit egyáltalán nem várt oda.
– Talán attól tartott, hogy maga megfenyegeti – mondtam.
Furcsa lángocska villant meg a szemében.
– Ugyan miért fenyegettem volna meg? Elvégre nem tett nekem
semmi rosszat. Hogy nem sikerült kihúznia a börtönből, nem rajta
múlt. És a meg nem adott kedvezmények sem.
Kétkedés futott át rajtam. A rabok gyakran az ügyvédjüket teszik
felelőssé azért, mert nem sikerült megvédeni őket a törvény szigorától.
Néha az ügyvédre kenik a saját sarukat.
Mrs. Shelby kihúzta a kezét a tenyerem alól, amelyet még min-
dig rajta tartottam.
– Nos, Ms. O’Hara – mondta, és felállt. Úgy nézett rám, hogy
kissé meg is hökkentem tőle. – Mr. Barnaby valóban az ügyvédem volt.
Egyáltalán nem olyan, amilyet elképzeltem volna magamnak, de nem
hibáztatom semmiért. Bevallom, a sitten néha ki voltam akadva rá, de
majd minden sittes ki van akadva az ügyvédjére. Néhány év után az-
tán kialudt bennem minden indulat. Rájöttem, hogy ostobaságot kö-
vetek el, ha bármiért is őt teszem felelőssé. Az, akinek felelősséget kell
vállalni a tetteimért, és az egész életemért, az én vagyok, és nem ő.
Ezért, bár meglepődtem, amikor összefutottunk itt, a maga cégénél,
de ennyi volt, semmi több. Ő megkérdezte, hogy vagyok, és kész. És
ha arra kíváncsi, hogy bármilyen felelősség is terhel-e a haláláért, ak-
kor határozottan nemet kell mondanom.
Csak akkor sikerült kiszabadulnom baljós gondolataim hálójá-
ból, amikor már nem volt a szobában.

23

Igyekeztem bemesélni magamnak, hogy Freddy Cameron az egyetlen

ember, akiben maradéktalanul megbízhatok, ezért is rendeltem ma-
gamhoz. Jóllehet, a lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy csak
magamat áltatom.
Mr. Cameron élő szobor volt: egy antik görög szobor, csak éppen
karcsúbb és kecsesebb azoknál. Bár sosem láttam még levetkőzve,
ilyenre még gondolni sem akartam. Azért megbizsergett bennem va-
lami, ha ránéztem. Az pedig csak még vonzóbbá tette, hogy ha valahol
összefutottunk, úgy tűnt, mintha szégyellné magát előttem.
Amikor Freddy rám nézett égszínkék szemével, beleborsódzott
a hátam, és mintha a térdem is enyhén megremegett volna.
Freddy Cameron hűséges kutyatekintetet vetett rám. Akármerre
is fordultam, mintha hozzám tapadt volna a szeme – úgy forgatta utá-
nam a fejét, mintha csapágyon járna.
– Mit szól Mr. Barnaby halálához, Mr. Cameron? – kérdeztem.
– Csak nemrég hallottam róla – sóhajtotta szomorú képet vágva.
– Sajnálom.
– Mennyire ismerte? – kérdeztem.
– Semennyire – vonta meg a vállát. – Honnan ismertem volna?
Csak éppen tudtam, kicsoda. Lehet már tudni, hogy miért lett öngyil-
kos?
Mr. Cameron elhallgatott és a padlót bámulta. Vagy a lábamat.
Valamiért jobban tetszett volna, ha bebizonyosodik, hogy ez utóbbit.
– Mr. Cameron!
– Bocsánat, Ms. O’Hara… elméláztam egy kicsit.
– Azt akartam megkérdezni magától, hogy mit szólnak hozzá az
emberek?
– Mármint az öngyilkossághoz? – kérdezte csodálkozva. – Sem-
mit. Az emberek nem is ismerték. Én is csak azért, mert Mrs. Shelby…
hát igen.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Mi ez a hát igen?
– Nézze, Ms. O’Hara, én nem akarok mószerolni senkit; tisztá-
ban vagyok vele, hogy a rágalmazás csúnya dolog, és aki ezt teszi, az
rohadtul megütheti a bokáját… és én nem is azért…
– Mit akar mondani, Freddy? Ki vele!
Mr. Cameron közel hajolt hozzám. Olyan közel, hogy éreztem a
leheletét. Kellemes rágógumiillatú volt.
– Láttam, amit láttam. Hallottam, amit hallottam.
– Micsodát, Freddy?
 – Hát amikor… Mrs. Shelby összetalálkozott a folyosón az ügy-
véddel. Azzal a Barnabyval. Ott voltam egy félig nyitott ajtó mögött,
és őszintén szólva akár el is tűnhettem volna, mert utálok mások után
szimatolni, csak éppen elkéstem vele egy kicsit. Ha észrevesznek, akár
azt is hihették volna, hogy, mondjuk, Mrs. Shelby után kémkedem.
Ezért jobbnak láttam meghúzni magam az ajtószárny mögött.
– És? – biztattam.
– Hát… őszintén szólva nem volt valami barátságos a beszélge-
tésük.
– Igazán? Ez… mit jelent?
– Nézze, Ms. O’Hara, én nem…
– Mit jelent ez, Freddy? Mit mondott ki, kinek?
– Hát… inkább csak Mrs. Shelby mondott Mr. Barnabynak.
– Konkrétan mit?
Mr. Cameron körülnézett, majd a fülemhez hajolt.
– Azt, hogy meg fogja ölni.
Mintha éreztem volna valamit a fülemen. Egy száj érintését.
– Biztos ebben, Freddy? – kérdeztem kissé hátrébb lépve.
– Amennyire csak biztos lehet az ilyesmiben az ember – felelte
Cameron megvonva a vállát. – Én mindenesetre ezt hallottam.
Kénytelen voltam hinni neki.

24

Rettenetes szükségét éreztem, hogy felhívjam Zsiráfot. Az akartam,

hogy ha meghallom a hangját, még az emléke is örökre a semmibe
vesszen annak a pillanatnak, amikor Freddy Cameron száját éreztem
a fülemen.
Azt a nem mindenki számára elérhető számot hívtam, amelyet
Zsiráftól kaptam arra az esetre, ha égetően szükségem lenne rá. Ez
amolyan elsősegélyszám volt, csak indokolt esetben volt szabad hasz-
nálnom. Néhány pillanatig elméláztam rajta, hogy vajon Freddy Ca-
meron szájának az érintése indokolt eset-e.
A telefon kicsengett, majd felvette valaki.
– Tessék. Itt műhely.
 Sosem hívtam még ezen a számon Zsiráfot, így azt hittem, hogy
valamilyen katonai bázis, vagy az ördög tudja, milyen hivatalos hely
jelentkezik majd, ám ez a műhely megzavart egy kicsit.
– Műhely? – kérdeztem ostobán. – Milyen műhely?
– Kit hívott, asszonyom? – tudakolta egy barátságosan dörmögő
hang.
– Zsiráfot… azaz Mr. Hansent.
– Zsiráf? – emelkedett fel a másik hangja. – Ez jó. Ez nagyon jó.
Mr. Hansen jelenleg nincs a közelben. Nekem kihez van szerencsém?
Haboztam egy kicsit, aztán sóhajtottam egyet.
– Debby O’Harához.
Rövid csend következett. Szinte magam előtt láttam, amint a
laptopján babrál és megpróbálja kikeresni belőle a nevem.
– Mr. Hansen jó ismerőse vagyok – mondtam.
– Látom – dörmögte néhány másodpercnyi további szünet után.
– És… mit óhajtana tőle, Ms. O’Hara?
– Ezt inkább neki mondanám el.
– Sajnos… Mr. Hansen nincs telefonközelben, és attól tartok,
hogy bizonyos ideig nem is lesz. Viszont fel vagyok hatalmazva, hogy
ha ön telefonálna… hm… igyekezzek elintézni, ha valamire szüksége
lenne…
Kinyomtam a telefonom gombját.

25

Hazamentem és nyomban lefeküdtem. Olyan fáradtság tört rám,

hogy alig tudtam elvonszolni magam az ágyamig. Ritkának éreztem a
levegőt, oxigénszegénynek, kezem-lábam olyan nehéz volt, mintha
mázsás koloncok húznák lefelé. Szokásom szerint bekapcsoltam a te-
levíziót, de hiába: kettős látásom lett tőle. Néha meg szokott történni
velem, ha nagyon fáradt és ideges vagyok. Most pedig az voltam, nem
is vitás.
Éppen csak sikerült magamra cibálnom a pizsamámat, letettem
a fejem a párnámra, és már aludtam is. És álmodtam.
Később nem emlékeztem rá, hogy pontosan mi volt az álmom,
abban viszont valamennyi álomkép megegyezett, hogy olyan hely-
zetbe kerültem bennük, amelyekben a levegőtlenség játszotta a fősze-
repet. Először homoksivatagban vonszoltam magam, perzselő hőség-
ben kapkodtam levegő után, aztán ugyanez történt velem egy szauná-
ban is. Meztelen voltam, ismeretlen, ugyancsak meztelen férfiakkal
szaunáztam együtt, és ott is azt az átkozott levegőtlenséget éreztem.
Hirtelen nagyot csattant valami, majd csörömpölésre riadtam.
Nem tudom, honnan vettem hozzá az erőt, de sikerült kinyitnom
a szemem.
Orsi nagyi, azaz Álmaim Asszonya állt előttem teljes harci díszbe
öltözve. És nem véletlenül mondok harci díszt. Ezúttal ugyanis nem
abban a régi, pompázatos ruhájában látogatott meg, amelyet már szá-
mos alkalommal megcsodáltam; jelenlegi öltözéke olyasmi volt, mint
amilyenekben a westernfilmekben tündökölnek az indiánok. Hal-
ványsárga bőrnadrág, rojtos szegéllyel; ugyanilyen színű mellény,
ugyancsak rojtos szegéllyel; fekete haja kontyba tűzve, és benne
egyetlen madártoll. Jó nagy, talán sasé lehetett.
Rettentően idegesnek és feldúltnak látszott. Az ágyam végében
állt és kiabált. Csakhogy nem jött ki hang a száján: csupán hófehér,
hibátlan fogait mutogatta, és a hegyes nyelvét. Mintha szakasztott az
enyém lett volna. Zsiráf meg is jegyezte egyszer, hogy… de egye meg
a fene Zsiráfot.
Látogatóm szeme úgy villogott, hogy kicsit meg is döbbentem
tőle. Bizonyára rám volt dühös, mert egyfolytában felém bökdösött,
miközben hangtalanul járt a szája. És a szeme is. Hirtelen felfogtam,
hogy bármennyire is haragosan villog, nem dühös rám, sokkal inkább
meg van ijedve. Talán, mint már annyiszor, figyelmeztetni akar vala-
mire? Én persze csak bámultam, mint a prérifarkas, ami fehér nyulat
kölykezett, és megpróbáltam megérteni, mit üzen nekem. Merthogy
üzen valamit, az nem is kétséges. Amikor aztán belátta, hogy nem va-
gyok képes felfogni üzenete értelmét, taktikát váltott. Lefelé mutatott
az ágyam mellé.
Felkönyököltem és követtem a mutatóujja irányát. Már meg
sem hökkentem, amikor felfedeztem egyik kedvenc vázám cserepeit.
Valamelyik üzleti utamon vettem az egyik New York-i galériában. Egy
fiatal művész munkája volt.
– Nesze neked, fiatal művész – gondoltam, és megpróbáltam
megfejteni, hogy mi történhetett. Valószínűleg így akart felébreszteni.
Lelökött az éjjeliszekrényemről egy vázát; ennek a csattanására tér-
tem vissza az álmok világából a valóságba.
A cserepekről ismét felé fordult a figyelmem. Éreztem, hogy fel-
tolul a torkomban az idegesség.
– Mi a fenéért nem vagy képes beszélni, ha már egyszer a fejedbe
vetted, hogy az őrangyalom leszel? – kiáltottam rá. – Mit akarsz tőlem,
Orsi nagyi?
Olyan szemeket meresztett rám, hogy meghökkentem tőle. Na-
gyon is el tudtam képzelni, hogy abban a másik világban, ahol élt, és
abban a másik időben, aligha akadt ember, aki szántszándékkal ma-
gára merte volna vonni a haragját.
Ami ezután következett, olyan volt, mint egy némajáték. Fel-
emelte a mutatóujját, amelyet azalatt, amíg a pantomim tartott, több-
ször is felemelt és leeresztett, majd a másik vázára bökött vele. Mert-
hogy annak idején abban a New York-i galériában nem egy vázát vet-
tem, hanem kettőt. Azon, amelyre most rámutatott, egy fekete cicus
látszott, s olyan mézédesen mosolygott, hogy meg kellett hasadni a
szívnek. Elszörnyedve láttam, hogy a váza előbb megbillen egy kicsit,
aztán remegve a levegőbe emelkedik.
– Ne! – szakadt ki belőlem a kiáltás. – A cicust ne, nagyi!
Orsi nagyi arcára esett a tekintetem. Már az is furcsa volt, hogy
nagyinak szólítottam, jóllehet, alig lehetett idősebb nálam. Persze ak-
kor és abban az időben.
Nos hát, Orsi nagyi olyan volt, minden szépségével, sőt gyönyö-
rűségével együtt, hogy ha nem szoktam volna már meg a fölbukkaná-
sait, s ha nem lettem volna biztos benne, hogy szeret engem, és soha
nem tenne rosszat nekem, a frász tört volna ki a látványától. Ahogy
mondani szokás, látott már az emberiség szelídebb hóhért is.
Szóval Orsi nagyi felemelt mutatóujjával mutatta a vázának az
utat. A váza a cicussal az oldalán repülni kezdett a levegőben. Repült
egy kicsit, majd megállt. Szemben a nagy üvegajtóval.
– Ne! – kulcsoltam imára a kezem. – A cicust ne!
Legszívesebben felugrottam volna és elkaptam volna a levegő-
ben lebegő vázát, de nem volt erőm hozzá. Mintha az ágyra ragasztot-
tak volna szigszalaggal.
Orsi nagyi ismét rám nézett. Majd összecsináltam magam a né-
zésétől. Olyan gyilkos indulatot láttam rajta, amilyet talán még soha
hosszú ismeretségünk során. Olyan megvetést sugárzott felém a te-
kintete, hogy beleremegtem. Az volt a legszörnyűbb az egészben, hogy
jobban értettem így némán, mintha szavakba öntötte volna. Azt
akarta közölni velem, hogy szégyell, amiért a leszármazottja vagyok,
és hogy az olyan ostoba némberek, mint én, nem érdemlik meg az éle-
tet. Bezzeg, ha ő lenne a helyemben…
A váza nekicsapódott az ajtó üvegének. Nem tudom, hogy szán-
dékosan tette-e, vagy nagy dühében megfeledkezett róla, hogy a ked-
vencem, mindenesetre a drága, fiatal művész által készített, cicás gyö-
nyörűség, mint egy eltévedt ágyúgolyó, az üvegnek vágódott.
Ezerfelé repültek a szilánkjai.

26

Mitchell seriff ezúttal is az utcán kapott el. Szorosan a járda mellé hú-
zódott, aztán rám dudált. Olyan hangja volt a kocsija dudájának, mint
a hajókürté lehetett a Titanic fedélzetén.
A szívemhez kaptam, és majd fenékre ültem rémületemben. A
seriff megállította a kocsit, felém intett, majd kikászálódott belőle.
– Csakhogy látlak, Debby – mondta becsapva maga mögött a
kocsi ajtaját. – Megspóroltál nekem egy kis sétát. Úgyis beszélni sze-
rettem volna veled.
Mivel úgy emlékeztem rá, hogy nemrég beszélgettünk, nem tud-
tam hova tenni a dolgot. Ezen az enyhén napos, langyos reggelen va-
lahogy nem volt kedvem a szemrehányásait hallgatni.
– Gyere, bemegyünk egy kávéra – mutatott az utca másik olda-
lán lévő kávézó felé.
– De nem tart soká, ugye? – kérdeztem az órámra pislogva.
Mitchell seriff nem szerette, ha feltételeket szabnak neki, ezt ko-
rábban mindig figyelembe is vettem, ezen a szép reggelen viszont va-
lahogy megfeledkeztem róla, ezért immár barátságtalanabbul mor-
dult rám.
– Tart, ameddig tart. Különben érdekelni fog, amit mondok.
Ebben azért kételkedtem. Néha az volt az érzésem, hogy a seriff
csak unaloműzőnek használ engem. Ha észrevesz, rám csap, mint sas
a kismadárra, és feltétlenül beszélgetni akar velem. Még ha fiatalabb
lenne… de így?!
 Már egymással szemben ültünk a kávézóban, amikor megsimo-
gatta borostás állát és gyanakodva nézett rám.
– Nem emlékszel rá, melyik lábbal keltél ma? – kérdezte sokat
sejtetőn.
– Alighanem a ballal – mondtam.
– Na, ez látszik is rajtad. Mit gondolsz, én melyikkel keltem?
– Feltehetően a jobbal – találgattam.
– Miből gondolod?
– Abból, hogy olvastam valahol: a seriffeknek kötelező jobb láb-
bal kelniük. Ezt valamilyen titkos szabályzat írja elő nekik.
– Honnan tudsz te erről a szabályzatról? – vette a lapot.
– Volt egyszer egy seriff pasasom, az árulta el.
Mitchell felnevetett és megpaskolta a kezem.
– Azért te a régi vagy, Debby. Szóval gondolod, hogy feleslege-
sen állítottalak meg? Hogy csak beszélgetni akarok veled?
– Miért? Akar valami mást is? – kérdeztem sóhajtva. Közben
meg arra gondoltam, hogy lassan úgy vagyok, hogy már az ilyen öreg
kandúrok nem hivatalos érdeklődése is feldobja a napomat. Bár igaz,
az utóbbi időben mintha Freddy Cameron…
– Komolyan akarok beszélni veled, Debby – komorodott el, és
elvette a kezét a karomról, hogy ezzel is hivatalosabb látszatát keltse
a társalgásunknak. – Mondandóm van a számodra.
– Ki vele, seriff! – biztattam. – Ne kíméljen!
A seriff sóhajtott egyet.
– Emlékszel még arra a Mr. Barnaby nevű ügyvédre, Debby?
Nem kellett nagyon megerőltetnem az agyam, hogy megjelenjék
előttem a fickó. Persze csak a fejemben.
– Persze hogy emlékszem – mondtam. – Ő Mr. Rickman ügy-
védje. Illetve csak volt – tettem aztán hozzá gyorsan.
– Úgy van. Csak volt – erősítette meg. – Meghalt a fickó. Öngyil-
kos lett, mi?
Volt valami a hangjában, amire felkaptam a fejem. Hát még a
szemében! A tudatlanokat mélyen lenéző tudás csillogott benne.
– Úgy gondolod, kislány?
– Miért? Hogy kellene gondolnom? – kérdeztem. – A zsaruk ezt
állapították meg. Csak nem…
– Éppen erről van szó – vágott közbe a seriff. – Most kaptam a
telefont, hogy csak de.
– Jézusom – nyögtem. – Egyre gondolunk?
 – Hát, ha te is arra gondolsz, hogy ez a Mr. Barnaby nem lett
öngyilkos, hanem valaki átsegítette a másvilágra, akkor valóban egyre
gondolunk.
– Na álljon csak meg, seriff – emeltem fel a kezemet. – Maga
most azt sugallja nekem, hogy Mr. Barnaby mégsem öngyilkos lett,
hanem… meggyilkolták?
Mitchell seriff bólintott, levette a kalapját és meglegyezgette vele
az arcát.
– Úgy van, Debby, pontosan ezt akarom mondani neked.

27

A nyomasztó csendet – alig tartott tíz-tizenöt másodpercig, mégis na-

gyon hosszúnak tűnt – csak a szomszéd asztalnál zsörtölődő fiatal pár
hangos veszekedése zavarta meg.
Előrehajoltam és a seriff szemébe néztem.
– Honnan tudja, seriff?
– Hogy honnan tudom? – hagyta abba a képe legyezgetését Mr.
Mitchell. – Ha te lennél már negyven éve seriff ebben a nyomorult
városban, te is tudnál mindent. Még azt is, hogy az itt lakók melyike
ül éppen vécén. De hogy ne hallgassam el előled az igazságot, vannak
kollégáim itt-ott, akik néha információkat kérnek tőlem, és ők is el-
árulnak nekem ezt-azt. Szóval, az a harci helyzet, hogy kiderült, az
első, Mr. Barnaby halálával kapcsolatos megállapítások tévesek vol-
tak. Mr. Barnaby nem akasztotta fel magát, hanem felakasztották.
– Ez meg hogy lehet?
– Mi hogy lehet? Bedugták egy hurokba a fejét, arra meg vigyáz-
tak, hogy a lába ne érjen le a földre.
– Arra gondolok, hogy… miért nem vették észre korábban?
A seriff megcsóválta a fejét.
– Nem érted te ezt az egészet, Debby – sóhajtotta. – Ám az a
gyanúm, hogy én sem értem. Mármint a mostani világot. Annyi a gaz-
emberség manapság, hogy még a régi, szép harmincas évek chicagói
balhéi is eltörpülnek mellettük. A helyszínelők úgy futkosnak holt-
testtől holttestig, mint a mérgezett egerek. Így aztán néha hiba csú-
szik a nagy igyekezetükbe. Mr. Barnaby esetében is így lehetett vala-
hogy. Mivel nem volt indoka a gyilkosságnak, öngyilkosságot állapí-
tottak meg.
– És most hogy jöttek rá, hogy tévedtek?
– Na ez az, amit nem kötöttek az orromra, Debby. De nem is
éreztem volna tisztességesnek, ha felhánytorgatom nekik. Éppen elég
rendesek voltak, amiért felhívtak. Szóval, sok beszédnek sok az alja:
Mr. Barnabyt meggyilkolták. Már alakult is valamilyen csoport, ame-
lyet megbíztak a gyilkosság felderítésével. A szomszéd városbeli zsa-
rukról van szó. Ők kapták a feladatot, mivel a gyilkosság helyszíne az
ő területükön van. Valami irodaház valahol. No, hogy tetszik ez neked,
Debby?
– Úgy gondolja, hogy nekem is lehet valami közöm hozzá? Vagy
akár a cégünknek?
A seriff meglegyezgette a képét.
– Tulajdonképpen nem gondolok én semmire, Debby. Csak
megfordult ez-az a fejemben. Például az, hogy ez a Mr. Barnaby nek-
tek is dolgozott.
– Tévedés! – emeltem fel a kezem. – Mr. Barnaby nem nekünk
dolgozott, hanem Mr. Rickmannek.
– De mégiscsak a ti partneretek is volt.
– És akkor mi van?
A seriff tovább legyezgette a képét.
– Amint értesültem róla, megvettétek a régi vasút melletti telke-
ket és a rajtuk álló ingatlanokat, méghozzá elég olcsón.
– Hogy mi az olcsó, az szemlélet kérdése – igyekeztem ködösí-
teni.
– Rohadt egy hely az – mondta a seriff a fejét vakargatva. – Gye-
rekkoromban egyszer arra tévedtem néhány haverommal, ökörköd-
tünk egy kicsit, aztán nagy baj lett a vége – mondta. – Talán ezért is
figyeltem fel a vételetekre.
Valahogy megütötte a fülemet a baj szó.
– Mit történt a barátaival? – kérdeztem.
A seriff legyintett egyet.
– Olyan régen volt, hogy jószerével már nem is emlékszem rá.
Bár ha megerőltetem magam, még mindig előttem van Sam arca…
Várj csak, nem is Samnek hívták, hanem Bertnek. Az ördögbe is,
mintha az utóbbi időben kissé megkopott volna az agyam. Mégiscsak
Samnek hívták, na. Hát az úgy volt, hogy beleesett egy szuronyba.
– Mibe? – tátottam el a számat.
– Szuronyba – ismételte. – Nem tudod, mi az? Az a hegyes izé a
katonák puskájának a csövén, és arra szolgál, hogy kiontsa az ellenség
belét. Különben kérsz egy süteményt is?
Mutattam, hogy nem kérek. És nem az ellenség belének az em-
legetése miatt.
– De hát… hogyan történt?
– Azt csak az ördög tudja – vonta meg a vállát. – Gőzöm sincs,
hogyan került oda az a szurony, és hogyan ment bele Sam hasába. És
el sem tudta mondani szegény, mert keresni kezdtük, és mire megta-
láltuk, már halott volt. Még csak az orvoshoz sem tudtuk vinni.
– Gondolja, hogy megölte valaki a barátját?
– Nem hiszem, Debby. Ki a fene ölt volna meg szuronnyal egy
gyereket? És különben is, látszott a földön, hogy honnan emelte ki
Sam a szuronyt. Ott volt az már régóta eltemetve.
– És?
– Nincs tovább. Csak azt akartam mondani, hogy nem tudták
pontosan rekonstruálni, hogy mi történhetett, és főleg hogyan. Valaki
akkor azt mondta, hogy alighanem boszorkányság lehet a dologban, a
szurony magától szabadult ki a föld alól és magától fúrta bele magát
Sam hasába.
– Csak úgy?
– Nem is vette komolyan senki. Csak éppen nem volt már ked-
vünk többé arra bóklászni. Az apám engem is megfenyegetett, hogy
letöri a derekamat, ha a hülye haverjaimmal arra esz a fene. Én aztán
be is tartottam a tiltást, és nem mentem többé arrafelé.
Amíg beszélt, végig rajtam tartotta a szemét. Amikor annak el-
lenére sem szólaltam meg, hogy elvárta volna, megpaskolta a kezem.
– Szóval nagy itt a kulimász, Debby – sóhajtotta, és végre fel-
tette a fejére a kalapját. – És tudod, mi az érdekes benne? Hogy meg-
int csak körülötted forognak az események, és ismét csak itt van egy
gyilkosság a nyakamon, bár szerencsére azért ez nem annyira az én
nyakamon van, mint inkább a szomszédos zsarukén. Szóval, Debby,
mindig mondom neked, hogy azóta, amióta hazajöttél, megszaporo-
dott a munkám, és majdnem minden kétes ügynek te vagy a közepé-
ben. Hiszen csak nemrég kecmeregtünk ki abból az ügyből, amikor,
tudod, megtaláltuk az ugyancsak a te tulajdonodban lévő, romos
gyárban a luxuskocsikat, és most tessék! – ismét itt van egy gyilkosság.
 Mivel közvetlenül az ablaknál ültünk, jól ráláttunk a kávézó par-
kolójára. Így azonnal észrevettük a seriffi hivatal másik autóját, amint
beállt egy szabad helyre.
A seriff felvonta a szemöldökét.
– Harrison? Ez meg mi a fenét akar itt?
A Tarzan testalkatú seriffhelyettes alaposan megnézte a seriff
kocsiját, mintha most látná először életében, vagy mintha arra gyana-
kodna, hogy lopott kocsit festettek át a seriffi hivatal kocsijává, aztán
megfordult és felénk nézett. És egyből ki is szúrt bennünket. Odalép-
kedett az ablakhoz és benézett rajta. Sőt, mutatta is a seriffnek, hogy
beszélni szeretne vele.
– Ezt meg mi a fene lelte? – morgolódott a seriff, és kinyitotta
az ablakot. Abban a pillanatban beáradt a résen a már alaposan fel-
emelkedett nap egyre növekvő forrósága.
– Na mi van, Harrison? – kérdezte Mitchell seriff.
– Éppen magát keresem, seriff. És jó, hogy Ms. O’Hara is itt van.
Néhány pillanat alatt jókora gombóc nőtt a torkomban.
– Csak nem történt valami, Harrison?
Harrison kárörvendőn nézett rám.
– Hát, van egy kis probléma, seriff.
– Négyszemközt? – kérdezte röviden a seriff.
– Úgyis mindenki hamar megtudja. Az a helyzet, hogy meggyil-
koltak valakit, seriff.
Mitchellnek lefittyedt a szája széle.
– Mit beszél? Gyilkosság? És kit öltek meg?
Egyre szélesebb lett a kárörvendő mosoly Harrison képén.
– Hogy kit öltek meg? Mr. Boltont. Ismeri, seriff?
Mitchell megvakargatta a feje búbját.
– Bolton? Hát most, momentán…
– Mr. Bolton Ms. O’Haránál dolgozott. Ms. O’Hara részlegveze-
tője volt. Igaz, Ms. O’Hara?
Természetesen igaz volt.

28
Mitchell seriff lassan feltápászkodott, amíg Harrison beszélt, ekkor
viszont látványosan visszazöttyent a helyére. Mint amikor földmun-
kák során robbantanak, minek következtében hatalmas mennyiségű
kőzet vagy föld emelkedik a levegőbe, hogy rövid szárnyalás után visz-
szazuhanjon oda, ahonnan elindult.
Mitchell seriff rám nézett. Enyhén vérben forgott a szeme.
– Igaz ez, Debby?
A kérdés arra irányult, hogy Mr. Bolton valóban nálam dolgozik-
e.
– Igaz – feleltem.
A seriff felemelte a kezét, hogy alátámassza vele a mondandóját,
de aztán reményvesztetten visszaejtette az asztalra.
– Mit szólsz mindehhez, Debby?
Mi az ördögöt szólhattam volna? Engem sem ért kevésbé várat-
lanul Harrison seriffhelyettes bejelentése, mint őt.
– Nem tudom… – nyögtem. – Tegnap még… beszéltem vele.
– Akkor még élt – mondta szinte vidáman Harrison. – Ma reg-
gel ölték meg.
– És… hogyan? – dörmögte a seriff.
– Megfojtották – mondta és mutatta is Harrison. – Zsinórral.
Valaki szerzett valahonnan egy kis zsinórt, szerintem szupererős hor-
gászzsinór lehet, de az is elképzelhető, hogy csomagkötöző műanyag
spárga…
– Ebből elég! – intette le a seriff. – A francba is, biztos ebben,
Harrison?
– Miben, főnök?
– Hogy ez az izé… Mr. Bolton, vagy kicsoda, tényleg az, aki Ms.
O’Haránál…
– Tuti az – szakította félbe Harrison. – Bár szabadjon megemlí-
tenem, hogy Ms. O’Hara semmiképpen sem sáros, mivel a gyilkosság
akkor történt, amikor Ms. O’Hara még nem volt az épületben…
– Elég! – kiáltotta ismételten a seriff. – Majd később mindent
megállapítunk. Maga elmehet, Harrison.
– Van valami utasítása, uram? – kérdezte Harrison szolgálatké-
szen. – Ha óhajtja, esetleg elkísérhetem Ms. O’Harát.
– Menjen már, az isten szerelmére – kulcsolta össze a két kezét
a seriff. – Szóljon Charlottenville-nek, hogy mi történt. Aztán várja
meg a helyszínelőket… aztán – legyintett és szótlanul visszaroskadt az
asztal mellé. Harrison még toporgott egy kicsit, hogy nem jut-e még
valami a seriff eszébe, majd az ajtó felé indult. Ott visszafordult és
rám mosolygott.
Szerencsére nem volt nálam a stukkerem: otthon őriztem a há-
lószobám fiókjában.
Ha nálam lett volna, talán még bele is lőttem volna.

29

A seriff kétségbeesetten nézett rám.

– Mi az isten ez már megint, Debby?
Úgy kérdezte, mintha ő tudná, amit Harrison nem: hogy én öl-
tem meg Mr. Boltont.
– Honnan a fenéből tudjam? – jött meg végre a szavam. – Ez
borzasztó… seriff. Mit véthetett bárkinek is szegény Mr. Bolton?
– Szegény? – hökkent meg a seriff. – Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy egy öreg ember.
– Mennyire öreg? – kérdezte. – Nektek, fiataloknak már én is
öregnek számítok. Pedig még hetvenöt sem múltam el. – Szóval?
– Nem tudom pontosan, de ennyi ő is van. Már rég nyugállo-
mányba kellett volna vonulnia. Mr. Bolton a légynek sem ártott… Mi
oka lett volna bárkinek is…
– Valami miatt mégis megölték – dohogott a seriff. – Ne mondd
nekem, Debby, hogy valaki csak úgy szórakozásból végzett vele. Es-
küszöm, már hajnalban megéreztem, hogy ma történik valami velem.
Először is rossz álmom volt. Nem kérdezed meg, hogy kivel álmodtam?
– Nem – mondtam.
– Veled, szívem. Egy virágkoszorút vittél a hónod alatt. Én meg
megkérdeztem tőled, hogy hova viszed, mire az felelted, hogy a teme-
tőbe. Na mit szólsz ehhez?
– Imádom az álmait – mondtam.
Sóhajtott és feltette a kalapját.
– Hát akkor gyerünk, Debby!
– Hova? – kérdeztem tétován.
– Hullanézőbe, szívem. Hova máshova mennénk?
 30

Mr. Bolton egy karosszékben ült, olyan büszke tartással, mintha ki-
tüntetés lógott volna a nyakában selyemszalagon, nem pedig egy vi-
szonylag vékony horgászzsinór. Bár ez utóbbiban azért nem voltam
annyira biztos. Harrison viszont ragaszkodott hozzá, hogy a zsinór
horgászzsinór.
Mr. Bolton nem volt csúnya halott. Ha a halottak között szép-
ségversenyt rendeztek volna, aligha végzett volna az utolsó helyen.
Szép, hosszú bajusza hasztalan próbált ellenállni a nehézségi erőnek,
lefelé lógott a szája mellett. Szeme az ölébe meredt, mintha hiányolna
onnan valamit. Mr. Bolton a kettes számú irodaépületben ücsörgött a
harmadik emeleten. Abban az épületben, és azon az emeleten, ahol
nem volt semmi keresnivalója. Mr. Bolton dolga elsősorban a targon-
cások eligazítása volt, azoknak pedig nincs mit keresniük az irodák
harmadik emeletén, mint ahogy az elsőn és a többin sincs. Mr. Bolton
úgy festett, mint egy békésen szundikáló nagypapa, akit rakoncátlan
unokái halálosan kifárasztottak.
A karosszék mellett már álldogáltak néhányan. Harrisonon kí-
vül egy ijedt képű, szintén idősebb férfi, valamint egy sírdogáló, ove-
rallos lány.
Harrison, amint meglátott bennünket, azonnal odasietett hoz-
zánk.
– Nem szép látvány – mondta. – Nem tudom, Ms. O’Hara el
tudja-e viselni…
Viszketett a tenyerem, de uralkodtam magamon – már csak Mr.
Bolton miatt is. Bizonyára nem tetszett volna neki – ha éppen ránk
figyel a túlvilágról –, hogy mennyire viszolygok tőle. Pedig életében
mindig nagyon kedves volt hozzám.
Eddig arról beszéltem, hogy mi tetszett rajta, hát most néhány
szóval megemlítem azt is, ami nem tetszett. Nem tetszett, hogy olyan
üveges és mozdulatlan a szeme, mint a műszemek az orvosi segédesz-
közöket áruló bolt kirakatában Charlottenville-ben, de nem tetszett
szájából kilógó, szederjes nyelve sem, sőt a vörös vonal sem, amelyet
a zsinór rajzolt a nyakára. És maga a zsinór sem tetszett.
Kinyílt az ajtó a hátunk mögött, és Barbara jött be rajta. Vörös
haja lángolni látszott a nap besütő fényében. Odaállt mellém és meg-
szorította a kezem.
 – Úristen, Debby!
Nem jött egyedül. Nem Amos jött vele, hanem egy vékony, szőke
férfi, keskeny bajusszal az orra alatt. Mivel ütemesen mozgott a szája,
nem voltam biztos benne, hogy rágózik-e, vagy még a reggelije mara-
dékán kérődzik. Akkor pedig, amikor a szájába nyúlt, hogy eligazítson
benne valamit – anélkül, hogy még egyetlen szót is váltottunk volna
egymással, kiírtam a táncrendemből.
A férfi Mitchell seriffhez ment és kezet nyújtott neki.
– Helló, seriff!
– Helló, Mr. Sheridan!
– Látom, gond van maguknál – bökött az állával a türelmesen
ücsörgő Bolton felé.
– Ja – bólintott a seriff. – Ezt találtuk.
Sheridan zsaru bólintott és Mr. Bolton fölé hajolt.
– Ki az áldozat?
– Mr. Bolton – felelte a seriff.
– Hm. És mit keresett itt? Úgy értem, éjszaka.
A seriff rám bökött.
– Ezt talán Ms. O’Harától kellene megkérdeznie. Ő a tulajdonos.
Barbarát kereste a szemem. Barbara nemet intett, ami azt jelen-
tette, hogy nem óhajt beszállni a kérdezz-felelek játékba.
Mr. Sheridan végignézett rajtam, és mintha lekicsinylőn mo-
solygott volna. Vagy csak én láttam úgy?
– Jöjjön csak egy kissé közelebb, Ms. O’Hara. Ott… kérem, áll-
jon meg. Megismeri Mr. Boltont?
– Persze hogy megismerem – nyögtem.
– Mikor látta utoljára? Úgy értem, élve.
– Néhány nappal ezelőtt.
– Később nem? – mintha csalódott lett volna a hangja.
– Nem emlékszem rá, hogy láttam volna. Önálló munkaköre
volt, nem kellett naponta találkoznia velem.
– Mi volt ez az önálló munkakör?
– A targoncások munkáját irányította.
– És hol irányította?
– Különböző helyeken.
– Például itt is?
– Itt biztosan nem – mondtam. – Ez itt egy irodaház, itt nincse-
nek targoncák.
– Én is úgy gondolom. Volt valami egyéb munkaköre is, vagy
csak a targoncás meló?
– Más munkaköre nem volt. Tudtommal.
– Tudtával?
– Úgy értem, hogy Mr. Amos McDaniel is megbízhatta esetleg
valamivel, de…
Barbarára néztem. Barbara ismét megingatta a fejét.
– Ez annyi jelent, hogy neki feltétlenül a targoncák környékén
kellett tartózkodnia?
– Úgy van – bólintottam.
– És nem egy irodaházban. Van valami elképzelése róla, hogy ez
esetben mit keresett itt, ahol tudomásom szerint éjszaka nem tartóz-
kodik senki? Az éjszakai rakodások nem errefelé zajlanak.
– Maga ezt honnan tudja? – kérdeztem.
Rám nézett és elmosolyodott.
– Nem ez az első gyilkosság, amit raktárbázison követtek el –
mondta. – Tehát?
– Nem volt itt semmi keresnivalója – erősítettem meg.
– És mégis ide jött.
Megvontam a vállam.
– Ide.
– Van valami elképzelése, hogy ki ölhette meg?
– Hogy lenne? – kérdeztem.
Ismét a szájába akart nyúlni, de még idejében visszafogta magát,
és nagyot nyelt helyette.
– Jól van, elmehet mindenki, ön is, Ms. O’Hara. Kérem, néhány
napig ne hagyja el a várost. Hamarosan jönnek a helyszínelők, addig
ne nyúljanak semmihez.
Ez volt az utolsó találkozásom Mr. Boltonnal.

31

A seriff a kocsijának dőlve maga elé bámult. Azt hittem, észre sem
vesz, de tévedtem. Amint megpróbáltam elslisszolni mellette, anélkül,
hogy felém nézett volna, rám dörrent:
– Várj csak, Debby – mondta a híg levegőnek. – Váltanunk kéne
néhány szót.
Már akinek – gondoltam magamban, de azért odamentem
hozzá.
– Mi a helyzet, seriff? – kérdeztem.
Ekkor méltóztatott csak rám nézni.
– Hogy mi a helyzet? Magad is látod, nem?
Kissé hányavetinek tűnhettem, s ez talán a hangomon is érző-
dött, mert rosszallón csóválta meg a fejét.
– Nem látszik rajtad, hogy nagyon megviselne az alkalmazottad
halála.
– Téved, seriff – mondtam. – Tényleg megvisel. Nagyon kedves
ember volt ez a Mr. Bolton.
– De nem álltál közeli kapcsolatban vele?
– Ahhoz túl öreg volt – mondtam.
A seriff rám emelte a tekintetét.
– Mondd, Debby, ismered te egyáltalán azt a szót, hogy kegye-
let?
Mélyet sóhajtottam. Talán valóban túl lezserre vettem a figurát.
Olyannyira megérintett Mr. Bolton halála, hogy úgy véltem túltenni
magam rajta, ha kemény lánynak mutatkozom.
– Ennyit akart csak mondani, seriff? – kérdeztem, miközben
majdnem elsírtam magam.
A seriff talán megérzett valamit abból, ami a lelkemben dúlt,
mert nem foglalkozott többé velem.
– Most szólt ide Harrison, hogy Mr. Bolton egy régi család
utolsó mohikánja volt – mondta, és ismét meglegyezgette a képét az
átkozott kalapjával. – Már csak néhányan maradtak azokból az idők-
ből.
– Milyen időkből? – kérdeztem udvariasan. Így talán hamarabb
megszabadulok tőle.
– Amikor még csak néhány ház állt ezen a környéken.
– Hát az valóban jó régen lehetett.
– A 19. század közepe táján – mondta. – Vagy várj csak egy ki-
csit… talán valamicskével később. Ha jól vagyok informálva, ők voltak
a „tíz család”. Te persze ugye nem tudod, kik voltak ők, igaz?
– Én persze nem tudom – bólintottam. – De ez csak nem bün-
tetendő?
– Nem, Debby – sóhajtotta. – Ez nem büntetendő. Bár ha én fi-
atalabb lennék – mint például most te –, talán jobban érdeklődnék a
városom múltja iránt.
– Hm – mondtam nagy bölcsen.
Ettől aztán annyira felbátorodott, hogy folytatta a meséjét.
– Tíz telepes család vert itt tanyát, és ezt szó szerint vedd, mert
valóban csak amolyan deszkákból kalapált épületeket emeltek. Mint
a régi, szép western időkben. Ők voltak a tízek. Csak így hívták magu-
kat. Felvásárolták a környező földeket – akkor rohadtul olcsón meg
lehetett kapni őket –, attól kezdve már ők határozták meg, hogy ki
telepedhet le a szomszédságukban, és ki nem.
– Még ma is így van? – kérdeztem.
– Á, már rég nincs így – legyintett. – Ez csak akkor volt így.
Egyre többen érdeklődtek a földek iránt, egyre többen települtek be
ide, s a végén már elfogyott a föld, ami a tízek birtokában volt. Sorra
eladogatták őket. Az elkövetkező évszázad során aztán el is fogytak,
úgyhogy napjainkra már csak három család maradt az eredeti tízből.
Nos, Mr. Bolton az egyik család utolsó leszármazottja volt. Most meg
már csak ketten maradtak.
– Két család?
– Két személy. Ki gondolta volna, hogy szegény Mr. Bolton ilyen
szörnyű véget ér? Különben szerinted mi a fenét kereshetett ebben az
irodaházban éjnek idején? Mi a fenéért jött ide?
– Jó kérdés – mondtam.
Nagyon mentem volna már, de a seriff még mindig nem enge-
dett el. Csak nézett rám olyan tekintettel, mintha biztos lenne benne,
hogy ha még egy kicsit tovább néz, kiakadok tőle, ordítani kezdek,
térdre vetem magam előtte, talán még a lábát is átkarolom, és üvöltve
bevallom, hogy én voltam a tettes. Méghozzá szerelemféltésből. Bele-
szerettem Mr. Boltonba, felriasztottam otthoni álmából, elfuvaroz-
tam ebbe az irodaházba, felcsaltam a negyedik emeletre, aztán meg-
öltem, és ha nem tartottam volna tőle, hogy megzavar valaki, talán
még meg is nyúztam volna.
– Neked nem furcsa ez, Debby?
Már megszoktam, hogy néha látszólag nagy összevisszaságban
tesz fel látszólag egymáshoz nem illő kérdéseket, ezért nem is csodál-
koztam rajta. Főleg, hogy nem is értettem, mire céloz. Vagy legalábbis
nem voltam biztos benne.
– Micsoda? – kérdezte.
– Hogy két, egymáshoz hasonló esetünk is van.
– Mr. Barnabyra gondol? – sóhajtottam.
 – Éles eszű vagy, te lány – dicsért meg. Bár azért elég kétes volt
ez a dicséret. – Pont rá gondolok. Őt is megfojtották… jóllehet, az ön-
gyilkosság látszatát akarták kelteni. Csakhogy voltak árulkodó jelek,
amelyek idegenkezűségre utaltak.
– És mit szűrt le mindebből, seriff? – kérdeztem.
Ismét a legyezés a kalapjával.
– Hogy a kettő talán összefügghet egymással.
– Kétlem – tiltakoztam. – Én legalábbis nem találok érintkezési
pontot a kettő között. Maga talán igen?
A seriff tovább folytatta arca legyezgetését, majd váratlanul a fe-
jébe csapta a kalapját.
– Én igen – mondta.
– Na és mi az a közös pont? – kérdeztem rosszat sejtve.
A seriff szelíden nézett rám.
– Hát te, Debby.

32

– Ez aztán elég meredek feltételezés – mondtam rövid szünet után,

amikor már megjött a szavam.
– Tudom én azt, Debby – legyintett. – És nem is arra gondolok,
hogy te követtél el valamit. Ó, egyáltalán nem, de akaratlanul is bele-
keveredhettél valamibe… nem is tudom, mibe.
– De hát mibe keveredhettem volna bele?
– Éppen erre próbálok rájönni. Nincs valami, ami megmoz-
gatná az agyad?
Tényleg megerőltettem magam, de nem ugrott be semmi. Majd
hirtelen mégiscsak az eszembe villant valami. Egy gondolatszülemény
volt csupán az agyam mélyén, de már érdemes volt rá, hogy foglalkoz-
zam vele egy kicsit.
– Mondja, seriff – ráncoltam össze a homlokomat. – Mit tud
maga Mr. Rickman családjáról?
Mitchell kezében megállt a kalap.
– Én? Semmit. Mit kellene tudnom?
 – Nem tartozik véletlenül a Rickman család a maga által emlí-
tett tíz család közé? Illetve már csak a maradék kettő közé?
A seriff felnevetett.
– Ó, dehogy, Debby! Legalábbis nem tudok róla. Ha így lenne,
tudnék. Mr. Rickman keletről jött ide vagy tíz évvel ezelőtt, de hogy
pontosan honnan, azt ne kérdezd. Pénzt hozott a városnak, és az em-
berek örültek neki. Mr. Rickman előkelő, kellemes modorú úriember,
sőt – és ezt hangsúlyoznom kell – tisztességes ember. Ha őfelé tapo-
gatódzol, rossz úton jársz.
– Akkor hát passz – mondtam.
A seriff bekászálódott a kocsijába. Megnyomta a dudát, aztán el-
döcögött valamerre.
Én meg ott maradtam a járda szélén a kétségeimmel.
Akaratlanul is felnéztem az épületre, és megkerestem azt az ab-
lakot, amely mögött a szobában ott ül Mr. Bolton, horgászzsinórral a
nyakán, furcsa, az élők számára kiismerhetetlen mosollyal az arcán.
Belátni persze akkor sem tudtam volna, ha hirtelen szöcskévé változ-
tam volna, és nagyot tudtam volna ugrani. Az ablak elé húzott függöny
megakadályozott volna benne, hogy belássak a szobába.
Ebben a pillanatban azonban váratlan dolog történt.
A függöny lassan, mintha csak az idegeimre akarna csomót
kötni, félrehúzódott és felbukkant az ablakban egy fej. Bár négy eme-
let magasságban nem könnyű felismerni valakit, én mégis biztos vol-
tam benne, hogy az az arc, amely felbukkant az ablakban, Orsi nagyi
arca volt.
Aztán a függöny lassan behúzódott.

33

Amikor a portáról felszóltak, hogy egy úr keres, aki csak annyit közölt
velük, hogy Mr. Fernandónak hívják, többet nem hajlandó elárulni
magáról, mondtam, hogy jelenleg nem érek rá, és különben sem szok-
tam ismeretlen Fernandókkal személyesen tárgyalni. Jelentkezzen be
hozzám, árulja el, hogy mit akar tőlem, aztán majd én eldöntöm, hogy
számomra megfelelő időben fogadom-e. Ez ennek a rendje.
 Kinyomtam volna a mobilom gombját, de a készülékben egy-
mást kergető beszédfoszlányok arra intettek, hogy tartsam még egy
kicsi a vonalat.
– Az úr azt mondja, hogy Mr. Barnaby ügyvéd halálával kapcso-
latban akar beszélni önnel, Ms. O’Hara.
– Jól van – sóhajtottam. – Tudna szólni Mr. Cameronnak?
– Éppen itt van, Ms. O’Hara. Áthozott néhány számlát a C bá-
zisról, és…
– Mondja meg neki, hogy kísérje fel hozzám az urat. Ezt a Fer-
nandót, vagy hogy hívják.
Amikor az „úr” belépett a szobámba, már megbántam, hogy en-
gedékeny voltam. Talán csak az enyhített egy kicsit a bosszúságomon,
hogy Freddy is ott volt a fickó mellett, és láttam rajta, hogy bármelyik
pillanatban kész beavatkozni, ha arra lenne szükség.
A férfi magas volt, kopott kabátját mintha egy kukából húzták
volna ki, nadrágja a bokája fölé ért, koszos pulóvere csak részben ta-
karta el azt a tényt, hogy nincs rajta ing. Arcát többnapos borosta bo-
rította. És az illata… Nos, éppen az volt, ami meglepett. Olyan kölni
illata áradt belőle, amelyből még egy kis üvegecske is százötven dol-
lárnál kezdődik.
A férfi megállt az íróasztalommal szemben, majd rám nézett.
Szúrós, fekete szeme volt, mintha a lelkembe látott volna vele.
– Ms. O’Hara? – kérdezte. Agresszív volt a hangja, mintha tá-
madni készülne.
– Maga kicsoda? – kérdeztem vissza.
A férfi nem válaszolt. Félig megfordult és Freddyre bökött.
– Küldje ki. Négyszemközt óhajtok beszélni magával.
Parancsoláshoz szokott volt a hangja, amiből arra következtet-
tem, hogy valószínűleg csak nemrég szerelhetett te a katonaságtól.
– Márpedig Mr. Cameron itt marad. Adok magának két percet.
A férfi rám nézett. Megvonta a vállát és kihúzott a zsebéből egy
töltőtollat. Cameron éppen azon volt, hogy kikapja a kezéből, ám az
utolsó pillanatban sikerült visszatartanom.
– Csak nyugalom, Freddy.
A férfi felém mutatta a tollat.
– Látja ezt?
– Mi a fenét akar vele? – csattantam fel.
– Simán átengedték a detektoron. Pedig tudja, mi ez? Egy rob-
banó töltőtoll. Ne akarja, hogy bemutassam, mire képes. Ha megnyo-
mom itt a tetejét, Mitchell seriff a plafonról vakarhat te mindhármun-
kat, ha van hozzá gusztusa. Kapja el!
Felém dobta a tollat. Reflexszerűen kaptam el. Valóban furcsa
toll volt.
– Küldje már ki ezt a jóembert, Ms. O’Hara!
Nem tudom, mi, de valami azt súgta, hogy engedelmeskedjek.
Intettem Freddynek, hogy menjen ki a folyosóra. Láttam az arcán,
hogy nem szívesen teszi, és pillanatok múlva vad tiltakozásba kezd,
ezért az ajtóhoz léptem és kinyitottam.
– Menjen, Freddy.
– Jól van – nyögte. – Csak meg ne bánja.
Becsapta maga mögött az ajtót. Attól tartottam, hogy sértettsé-
gében magamra hagy az idegennel, de szerencsére nem szűrődtek be
távozó léptek koppanásai a folyosóról.
A férfi sóhajtott és alaposan szemügyre vett.
– Csinos nő maga – mondta. – És amint hallom, okos is.
– Ezt akár abba is hagyhatja – legyintettem. – Ki az ördög maga?
A férfi elvigyorodott.
– Úgy nézek ki?
– Láttam már jobb kinézetű ördögöt is magánál – mondtam.
A fickó meglepett képet vágott.
– Igazán? Hol?
– A moziban – mondtam. – Szeret moziba járni?
– Ha időm engedi – mondta. – Miért kérdezi?
– Nemrég láttam egy filmet – sóhajtottam. – Egy fickóról szólt,
aki beszélni akart egy vállalat főnöknőjével. Valamilyen ürüggyel be-
erőszakoskodta magát hozzá, aztán az lett a vége…
– Micsoda? – vigyorgott rám.
– Hogy betörték a fejét.
– Ne mondja – csodálkozott. – Az ember nem is gondolná, hogy
még manapság is csinálnak ilyen hülye filmeket.
– Pedig csinálnak – erősítettem meg. – Ha jól megfigyeli őket,
sokat tanulhat belőlük.
– Például mit?
– Például hogyan kell lerázni a kellemetlenkedő alakokat.
– Maga persze azt hiszi, hogy utánuk tudná csinálni, mi?
Sóhajtottam egyet és a mennyezetre emeltem a tekintetemet.
– Hol tanulta ezt a hülye viccet a golyóstollal?
 – Saját ötletem – vigyorgott. – Szabadalmaztatnom kéne. Vallja
be, hogy azért maga is meghökkent egy kicsit. Jó trükk, nem?
Elmosolyodtam. Igyekeztem, hogy angyali legyen a mosolyom.
Szelíd, mint aki úgy eszi a hozzá hasonlóan magabiztos pasasok szö-
vegét, mint bárány a harmatos füvet.
Félszeműre gondoltam, és a következő pillanatban már csele-
kedtem is. Mindkét kezem az íróasztal lapjára fektettem, majd az
egyik kezem mutatóujja ugrálni kezdett rajta. Mintha egy araszoló ku-
kac lett volna.
A fickó az öntelt vigyorával úgy bámulta, mintha valóban az lett
volna. Én meg ezalatt szépen, és főleg gyorsan – bár őszintén szólva
az utóbbi időben kijöttem egy kicsit a gyakorlatból – felkaptam az asz-
talt díszítő, jókora metszett üveg hamutartót, és egyetlen ugrással fel-
pattantam az asztal tetejére. Rácsüccsentem, kissé megperdültem
rajta, a fickó felé hajoltam és fejbeütöttem a hamutartóval. Persze
csak óvatosan, nehogy bajt csináljak neki.
Szegény pasas hápogott egyet, mint egy méltatlankodó kacsa,
aztán elterült a szőnyegen.
Lemásztam az asztalról, és gyengéden megcsavargattam az orrát.
– Helló… ébresztő! Kukorékolnak a kakasok.
A fickó kinyitotta a szemét, és elképedve nézett rám. Aztán fel-
tette a nap leghülyébb kérdését.
– Hol vagyok?
– A szőnyegemen – mondtam. – És nem bánnám, ha nem
hányna rá.
– Te jó isten! – kapott nyögve a fejéhez. – Atyavilág! Ki a fene
maga?
– Hiszen már tudja a nevemet – mondtam. – Elvégre hozzám
jött. Én viszont nem tudom a magáét. Azaz, annyit tudok csak, hogy
Fernando.
– Szerencse, hogy nem ölt meg azzal a rohadék hamutartóval.
Mondja, nincs magában szemernyi sportszerűség sem?
– Ezt miért kérdi? – kíváncsiskodtam.
– Mert maga becsapott engem. Addig hókuszpókuszolt a kezé-
vel, amíg… Végül is akár meg is ölhetett volna.
– Akár – mondtam. – De még nincs lefújva a meccs. Tehát?
A fickó megvakarta a feje búbját, aztán a zsebe után tapogató-
dzott.
 – Conan Preston vagyok. Magánzsaru. Most éppen munkaruhá-
ban.
– Isten hozta a fedélzeten – mondtam.

34

Conan Preston segítségkérőn nézett rám. Már az egyik vendégváró

karosszékemben ült, de még mindig a feje búbját tapogatta.
– Fáj? – kérdeztem részvevőn. – Hiszen nem is ütöttem nagyot.
– Inkább csak a lelkem fáj – mondta. – Amiért sikerült átvernie.
Különben meg imádom sajnáltatni magam. Azért csak maga is sajnál
egy kicsit, nem?
– A legkevésbé sem – biztosítottam. – Bár ha elmondaná, miről
van szó…
– Mr. Eric Barnaby haláláról – szólalt meg rövid fontolgatás
után. – Az az érzésem, hogy el kell dalolnom néhány nótát magának.
– Nem ártana – bólintottam.
– Mr. Barnaby felesége fogadott fel. Kártérítési pert akar indí-
tani.
– Ellenem? – hökkentem meg.
– Hát ez az… hogy ki ellen. Ms. O’Hara, nekem az az érzésem,
hogy történik valami a maguk cégénél, ami miatt megölték Mr. Bar-
nabyt. Különben Mr. Rickmannek is ez a véleménye.
– Biztos, hogy nem öngyilkosság történt? – kérdeztem.
– Holtbiztos. Magam is láttam a holttestét. Márpedig, ha én egy
holttestre azt mondom, hogy az egy ilyen meg ilyen holttest, akkor az
egy olyan meg olyan holttest. Ha pedig egy meggyilkoltra azt mondom,
hogy ez egy így meg úgy meggyilkolt ember, akkor az egy…
Grimaszt vágott, aztán rám kacsintott. Ő is szépfiú volt, akár-
csak Freddy Cameron. Csak egészen másként. Cameron esztétikailag
volt szép; kis túlzással azt is mondhatnám, hogy mint egy angyal.
Nem férfias volt elsősorban, az angyalok többnyire nem férfiasak –
most tekintsünk el attól a tudományos vitától, hogy milyen neműek
–, inkább valamilyen megmagyarázhatatlan, földöntúli szépség áradt
belőle. Ez a fickó, Conan Preston másképpen volt szép és izgató. Kis-
fiús báj, nemtörődömség áradt belőle, vagánysággal és meggondolat-
lansággal keveredve. Olyasféle fickó volt, akire nem lehet haragudni.
Még az is csókot dobált volna neki a nyakazógép alól, akit ő juttatott
a vérpadra. Na persze, ha nőnemű lett volna az illető.
Hirtelen elfogott a vakrémület. Hát ide jutottál, Debby? Most,
hogy az a csirkefogó ígéretek halmazát hátrahagyva lelépett a tér-
képről, már minden valamirevaló férfit angyalnak vagy imádnivaló
fickónak látsz? Ide süllyedtél, kislány?
– Jó reggelt – mondta Preston. – Felébredt?
– Csak elgondolkodtam egy kicsit – dünnyögtem zavartan. –
Tehát?
– Amint említettem, Mr. Barnaby felesége bízott meg: Mrs. Te-
resa Barnaby. Tekintettel arra, hogy megölték a férjét. Természetesen
sejtelme sincs róla, hogy miért. És éppen ez az, amit nem ért.
– Mint ahogy én sem – bólintottam.
– Nos, Ms. O’Hara, az a helyzet, hogy Mr. Barnaby mindig és
mindent megbeszélt a feleségével… ez már gyakorlat volt náluk jó
harminc éven át.
Édes istenem – gondoltam magamban. Ha nekem is lenne va-
lakim, akivel megbeszélhetnék ezt-azt. Miért léptél le tőlem, te csir-
kefogó? Ha most a kezem közé kaphatnálak, Zsiráf…
– …pedig valamilyen ügyön dolgozott.
– Tessék? – tértem ismét magamhoz.
– Mondja, nem volt baja az iskolában azzal, hogy nem tudott
hosszabb ideig egy bizonyos dologra koncentrálni? – kérdezte meg-
csóválva a fejét.
– Ellenkezőleg – sóhajtottam. – Éppen az a bajom, hogy nagyon
is egy dologra koncentrálok. Na akkor folytassa, szép, szőke hercegem.
– Ez már valami – lelkesedett. – Lassan kezdi felismerni az ér-
tékeimet. Nos, az a helyzet, mint már mondtam is, hogy Mr. Barnaby
nyomozott valami után.
– Mr. Barnaby? – csodálkoztam. – Tudomásom szerint ügyvéd
volt, nem nyomozó.
– Az igaz – mondta –, csak éppen kíváncsi ügyvéd. Beleakadt
valamibe, és úgy gondolta, hogy utánajár. És nem árulta el a feleségé-
nek, hogy mi az. Pedig harminc éven át minden ügyéről beszámolt
neki. Sőt, néha együtt oldottak meg egy-egy fogós jogi problémát. Ezt
különben Teresától tudom. Őt is meglepte, hogy Barnaby nem osz-
totta meg vele a titkát.
– Titkát?
– Úgy értem, hogy talált valamit, ami izgatta a fantáziáját.
– Hm. És maga szerint miért nem beszélt róla a feleségének?
– Ezen már Teresa is törte a fejét. És tudja, mire jutott?
– Nem én – mondtam.
– Arra, hogy Mr. Barnaby túl erősnek találta a csilit, és attól tar-
tott, hogy ha elmondja az asszonynak, mi foglalkoztatja, veszélynek
teszi ki nemcsak magát, hanem őt is. Ezért inkább elhallgatta előle.
– Mr. Rickmannek sem mondta el?
– Mr. Barnaby nem Mr. Rickman ügyvédje volt, csupán dolgo-
zott neki. Ez azért különbség, nem? Mr. Rickman nem vette észre,
hogy valami különösképpen foglalkoztatná Mr. Barnabyt. Egy ügyvé-
det egyébként mindig több dolog is foglalkoztat egyszerre. Hol az
egyik ügyére koncentrál, hol a másikra. Szóval, Mr. Rickmannek fo-
galma sincs róla, hogy mibe akadt bele Mr. Barnaby, ha beleakadt
egyáltalán valamibe. Akár itt… hm… ezen a környéken is.
– Mégis miből gondolja Mrs. Barnaby, hogy az én cégemnek
köze lehet ahhoz a valamihez…
– Csupán abból, hogy a férje Mr. Rickmannek dolgozott. Jelen-
leg. A maguk szerződésén, de ezt már mintha említettem volna. Talán
a maguk szerződéskötése kapcsán bukkant rá valamire.
– Hát ez elég gyenge lábakon áll – mondtam.
– Nem is vitás – bólintott.
– Oké – sóhajtottam. – Akkor hát mit akar tőlem, Mr. Preston?
– Szeretnék kicsit körülnézni a maga raktárbázisain. Bár való-
ban óriási a birodalma. Nem is értem, hogy képes zablát rakni erre a
mamutra.
– És hogy szeretné ezt a körülnézést végrehajtani?
– Nevezzen ki valamilyen kamu ellenőrnek – mondta. – Az a lé-
nyeg, hogy szabadon mászkálhassak mindenfelé. Hátha megtudok
valamit. – Ismét megjelent az a szemtelen vigyor a képén. – Azt hi-
szem, magának is vaj van a fején, mint ahogy az enyémen a hamutartó
volt. Úgy hallottam, hogy… ahogy Mrs. Barnabyt, itt, az ön cégénél is
meggyilkoltak valakit. Az imént azt kérdezte, hogy mi lehet az össze-
kötő kapocs Mr. Barnaby vizsgálódása és az ön cége között. Hát ez,
például. Gyilkosság ott, gyilkosság itt. Én a maga helyében tartanék
tőle, hogy a sajtó is feszegetni kezdi a két eset közti esetleges kapcso-
latot…
– Maga most zsarol engem – mondtam.
– Mit tagadjam – vigyorgott.
– Komolyan azt gondolja, hogy a két gyilkosság között lehet ösz-
szefüggés?
– Na és maga?
Immár én is hinni kezdtem benne.

35

Némi habozás után kora este felhívtam Zsiráfot. Azon a számon, ame-
lyet ő adott meg nekem, azzal a meghagyással, hogy csak sürgős eset-
ben hívhatom. Ha életveszélyben vagyok, vagy hasonló.
A telefon majd tízszer kicsengett, csak ezután vették fel.
– Debby? – kérdezte az annyira utált és annyira szeretett hang.
– Én vagyok, Zsiráf – mondtam, miközben majdnem leejtettem
a készüléket idegességemben.
– Mi újság, szívem? Azt, ugye, tudod, hogy csak…
– Most rendkívüli helyzet van, Zsiráf.
– Kérlek, Debby, hányszor mondtam, hogy… hagyd már ezt a
hülyeséget.
Ingerült és szégyenlős is volt a hangja, amiből arra következtet-
tem, hogy mások is hallják a beszélgetésünket, nem csak mi ketten.
– Bocsánat, Mr. Hansen. Csak azt akartam mondani, hogy rend-
kívüli helyzet van, ezért merészkedtem…
– Mi az a rendkívüli helyzet, Debby? – vágott közbe, mintegy
felszólítva vele, hogy fogjam rövidre a mondandómat.
– Az, hogy… hiányzol, szívem.
Lehet, hogy egy kicsit el is csuklott a hangom, mindenesetre rö-
vidke csend következett. Mintha fontolgatott volna magában valamit.
– Figyelj, Debby – mondta aztán a nyúlfarknyi szünet után. –
Megállapodtunk benne, hogy csak akkor hívsz, ha valami olyasmi tör-
ténik vagy történt, ami…
– Történt, Morgan.
 Nem kérdezte meg, micsoda. Hallgatott, mintha arra várt volna,
hogy részletesebben is kifejtsem, mit értek rendkívüli helyzet alatt.
– Az történt – folytattam, mivel rájöttem, hogy tőle hiába várok
újabb kérdést –, hogy meggyilkoltak valakit, szívem.
– Hm – morogta. – Kit?
– Egy bizonyos Mr. Barnabyt.
Nem kérdezte meg, hogy ki az a Mr. Barnaby, sem azt, hogy mi
közöm nekem hozzá, csupán egyetlen kérdést tett fel, amitől úgy érez-
tem magam, mintha egy láthatatlan kéz a szívemet szorongatná.
– És?
– Nekem is van valami közöm hozzá – mondtam.
– Majd elmeséled, ha otthon leszek.
Eszerint nem vagy otthon – gondoltam magamban, de nem vol-
tam biztos benne, hogy ez az otthon vajon Amerikát jelent-e.
– És még másvalakit is meggyilkoltak, Zsi… azaz Morgan.
Nem kérdezte meg, hogy kit. Hallgatott.
– Egy Bolton nevű embert – folytattam. – A mi egyik vállala-
tunknál dolgozott. Mond ez neked valamit? Csak azt szeretném meg-
kérdezni tőled… hogy mit tegyek, szívem? Két gyilkosság is lóg a nya-
kamon… és olyan egyedül vagyok.
Csend volt a vonal túlsó végén, majd amikor megszólalt, meg-
nyugtató, ugyanakkor szenvtelen is volt a hangja.
– Megmondom, mit csinálj, Debby. Vegyél ki néhány szabadna-
pot, bújj ágyba, igyál meleg teát, és próbálj megfeledkezni…
– Rólad? – vágtam közbe.
– A problémáidról – mondta.
Erre aztán szép lassan kezdtem begurulni. És kezdtem elveszí-
teni a józan eszemet is. Hirtelen magamon kezdtem tapasztalni, amit
még sosem éltem át, csupán másoktól hallottam, hogy miképpen vál-
tozik át egy érzelem szeretetből gyűlöletté, méghozzá igen rövid idő
alatt.
– Kösz a tanácsot, Zsiráf – mondtam határozottan hangsú-
lyozva a Zsiráf szót. – Csak még utoljára akarnék neked mondani va-
lamit. És azoknak is, akiknek nincs jobb dolguk, mint mások beszél-
getését lehallgatni. Kíváncsi vagy rá, mit üzenek?
– Debby, kérlek…
Erre aztán javasoltam valamit. Hogy mit csináljanak a mimmel,
ha megengedem nekik. És hogy mit hova dugjanak fel.
Aztán kikapcsoltam a készülékemet.
 Másnap, amikor egy álmatlan éjszaka után mégiscsak úgy dön-
töttem, hogy felhívom ezt az átkozott fickót, már csak egy géphang
válaszolt a kérdésemre.
„Ezen a számon nem tartózkodik előfizető. Ezen a számon nem
tartózkodik előfizető.”
Isten veled, Morgan Hansen, isten veled, Zsiráf, szerelmem!

36

Mrs. Shelbyn nem látszott, hogy tartana tőlem. Most is közönyös volt
az arckifejezése, mintha nem is figyelne rám. A nap rásütött a képére,
s inkább azzal törődött, hogyan forgassa el úgy a fejét, hogy az abla-
kon betörő sugarak ne bántsák a szemét. Amíg hunyorogva megpró-
bált hozzászokni a fényhez, alaposan végigmustráltam. Ezúttal nem
az a semmihez nem hasonlítható szürke kosztüm volt rajta, amelyet
az utóbbi időkben öltött magára mintegy munkaruhaként; ez a mos-
tani nagyon is ízléses, egybeszabott ruha volt, virágmintás, szorosan
a testére simuló, úgyhogy amikor megpillantottam benne, hirtelenjé-
ben nem is ismertem fel. És az arca is mintha egy évtizedet fiatalodott
volna. Persze még mindig nem lettem volna képes megbecsülni a ko-
rát: lehetett harmincéves, de ötven is.
– Hívatott, Ms. O’Hara – mondta néhány lépésnyire tőlem.
Biccentettem, majd intettem neki, hogy foglaljon helyet a karos-
székek egyikében. Én pedig belecsüccsentem a másikba.
– Szeretnék néhány szót váltani önnel, Mrs. Shelby – mondtam.
– Állok rendelkezésére, Ms. O’Hara – hajtotta kissé oldalra a fe-
jét.
– Először is, hogy van?
Meglepődve pislantott rám. Ezúttal valószínűleg nem ezt a kér-
dést várta.
– Jól – felelte rövid habozás után. – Megfelelően – tette aztán
hozzá.
– Most akkor jól vagy megfelelően?
– Tetszik a munka, amit végzek – mondta.
– Rendkívül hamar beletanult.
 – Igyekeztem, Ms. O’Hara.
– Mindenki csak csodálkozik rajta. Másnak sokkal hosszabb
ideig tartott volna.
Erre nem tett megjegyzést. Várakozva nézett rám.
Előrehajoltam és a szemébe néztem.
– Tudja, mit beszélnek magáról az emberek? – Zavarba jöttem
volna, ha megkérdezi, hogy vajon kik azok az emberek, merthogy egy-
két közelebbi munkatársamon kívül senki sem foglalkozott vele. – Azt,
hogy maga boszorkány – mondtam.
Nem lepődött meg, sőt mintha el is mosolyodott volna.
– Igen. Ez már máshol is megtörtént velem – mondta.
– Például a börtönben?
– Ott nem annyira. Mondhatnám, hogy ott túl nagy volt a felho-
zatal belőlük. Magam is két boszorkánnyal voltam összezárva néhány
évig egy cellában.
– Sokat tanult tőlük, mi?
Mosolygott, de nem válaszolt. Aztán rövid szünet után mégis-
csak megszólalt.
– Nézze, Ms. O’Hara, nem akarok megbántani senkit, de az em-
berek néha a saját tehetetlenségük terhét akasztják mások nyakába.
Ha nem tudnak megcsinálni valamit, de más megcsinálja, akkor szé-
gyenükben azt terjesztik róla, hogy természetfeletti erőkkel cimborál.
Pedig csak a saját képességeit használja.
– Mint maga?
– Mint én. Azt mondják, valóban van érzékem a szervezéshez,
és ahhoz is, hogy gubancokat bogozzak ki, vagy hogy megtaláljam a
problémák megoldásához vezető legrövidebb utat. Miért a kacska-
ringó, ha egyenesen is mehetünk, nem igaz?
Olyan kellemesen duruzsolt a hangja, hogy elálmosodtam tőle.
Akkor azonban, amikor lenéztem a karosszékem karfáját markoló ke-
zemre, és nem láttam a körvonalait, csak valami rózsaszínű pacnit he-
lyette, felugrottam – ez sem ment könnyen –, és az ablakhoz léptem.
A még a reggel hűvösét őrző üveghez nyomtam a homlokomat.
Mintha elfújták volna az álmosságomat.
– Tehát maga nem boszorkány?
– Abban az értelemben, ahogy ön kérdezi, természetesen nem.
Nekem nincs természetfeletti segítőm.
Megdermedtem. Vajon honnan az ördögből tud ez Orsi nagyiról?
– Honnan tudja? – förmedtem rá.
 – Mit? – hökkent meg. Bár azért nem láttam rajta azt a fene
nagy meglepetést.
– Hát hogy nekem… természet…
Gyorsan az ajkára tette az ujját.
– Vannak dolgok, amiket nem jó kimondani.
Megtörölgettem a homlokomat. Éreztem, hogy néhány pillanat
alatt kiütött rajta a veríték. Kissé megszédültem.
Mintha nem is én beszéltem volna; hallottam a saját monoton
géphangomat.
– Mr. Barnabyt megölték. Ugye tudja?
– Tudom.
– Van valami hozzáfűzni… hozzáfűzni…
– Nincs, Ms. O’Hara.
– És… Mr. Boltont is megölték. Ehhez sincs…
– Nincs, Ms. O’Hara. De kérnék magától valamit, Ms. O’Hara.
Van itt egy fickó, egy bizonyos Mr. Preston.
– I… gen? – nyögtem.
– Kellemetlen ember. Mindenbe beleüti az orrát.
– Ő… csak…
– Ki kellene rúgnia – mondta. – Ez a Preston mindenbe belebe-
szél, csak felidegesíti az embert. Nem is értem, miért vette fel. Való-
ságos hátramozdító. Mondja meg neki, hogy nincs szükség rá, és
menjen a fenébe.
Éreztem, hogy elönt a veríték, fejem a térdemre csuklott, és las-
san lecsúsztam a szőnyegre.
Utoljára még a fülembe csapott Mrs. Shelby ijedt kiáltása.
– Jöjjenek gyorsan! Ms. O’Hara rosszul van! Hívjanak orvost!
Aztán már nem emlékeztem semmire.

37

Arra ébredtem, hogy madarak csicseregnek a közelemben. Kinyitot-

tam a szemem, de nem madarakat, hanem Barbarát láttam magam
mellett. Amikor észrevette, hogy magamhoz tértem, megkönnyeb-
bülve rám mosolygott.
 – Isten hozott a világunkban, Debby! Csakhogy felébredtél, ara-
nyom.
– Mi történt velem… Barbie? – próbáltam meg értelmes szava-
kat kipréselni magamból.
– Elkaptak, Debby – mondta.
– Mrs. Shelby?
– Ó, hát ő is elkapott, nem is vitás. Azt mondta, éppen idejében
ahhoz, hogy össze ne törd magad. Szerinte egyik pillanatról a másikra
becsődölt az automatád. Beszélgettél vele, majd egyszer csak fenn-
akadtak a szemeid, aztán annyi.
– Boszor… kányság – nyögtem.
– Egy francot, kicsim. Már persze ha nem akarsz új nevet adni
az influenzának.
– Ő varázsolt el…
– Mrs. Shelby? Inkább megóvott tőle, nehogy az a világszép or-
rocskád eltörjön, mert ha elestél volna, ki tudja, mi lett volna vele.
Képzeld, egyszer egy rokonom berúgott, elesett, beverte az orrát egy
járdaszegélybe, aztán olyan lett, hogy cirkuszban mutogatták, ő lett a
kétorrú ember. Képzeld, Amos is benyalta a vírusokat, és alaposan
összezavarták az agyát. Azt állította, hogy amikor rosszul lett, volt öt-
száz dollár a nadrágzsebében, amikor pedig négy nap múlva magához
tért, már nem volt benne, csak egy gyűrött tízes.
– Valóban…?
– Frászt. Én vettem ki belőle. De ezt neki nem kell tudnia. Vet-
tem belőle egy üveg bordóit, tízéves, és a legjobb évjárat. Veled fogom
meginni, szívem.
– Meddig voltam…
– Kinyiffanva? Egy hétig, Debby. Addig csak hálni járt beléd a
lélek. Még szerencse, hogy Mrs. Shelby…
– Jézusom – könyököltem fel. – Mi van vele?
– Ő ápolt. Mondhatni. Persze rajtam kívül. Szorgalmasan
hordta neked a kaját, megetetett, és még a vécére is kitámogatott.
Ápolónőd volt, hogy úgy mondjam, ha Marisa már nem bírta az ira-
mot.
– Na és te? – kérdeztem.
– Én tettem a legfontosabbat – mondta szemrevételezve a kör-
meit, mintha nem lenne velük megelégedve. – A fenébe is, hát nem
megint beleakadtam valamibe…
– Te mit tettél, Barbie?
 Barbara tovább piszkálgatta a körmeit.
– Én, szívem? Hát imádkoztam érted. Ez volt a legkézenfekvőbb,
amit tehettem.
Persze azért nem volt ennyire egyszerű a dolog. Kiderült, hogy
amikor rosszul lettem, és Mrs. Shelby szerencsére megóvott tőle, hogy
összetörjem magam, nagy apparátus sietett a segítségemre. Beleértve
Barbie-t, Amost, Mrs. Shelbyt, sőt még Mitchell seriffet is. A seriff kü-
lönösen meg volt rémülve, és naponta többször is megjelent a lakáso-
mon, de Marisa nem volt hajlandó beengedni hozzám. Még csak a
kulcslyukon sem pillanthatott be a szobámba.
– Éppen magára kíváncsi – mondta, és becsapta volna a seriff
előtt az ajtót, ha az gyorsan be nem dugja a lábát az ajtónyílásba.
– Miért olyan kegyetlen velem, Marisa? – kérdezte állítólag egy
csokor virágot szorongatva a markában. – Csak meg szeretnék győ-
ződni róla…
– Miss Debby nem kívánja látni magát – utasította el mogorván
a házvezetőnőm.
– Ezt maga honnan tudja? – hökkent meg a seriff.
– Onnan… ahogy beszélni szokott magáról.
– Rólam? Hogy szokott beszélni? – szorongott a seriff. – Bár ta-
lán jobb, ha nem is tudom.
– Azt szokta mondogatni, hogy nem kedveli magát, mert maga…
nem szereti, hogy itt van a városban. Annak örülne, ha nem lenne itt.
Maga olyan valakinek tartja, aki vonzza a bajt. Vagy nem?
– Ez nem annyira egyszerű dolog, Marisa – próbálta magya-
rázni a bizonyítványát a seriff. – Vannak esetek, amikor valóban úgy
érzem…
– Nekem ennyi elég is – mondta dühösen Marisa, és csak be-
csapta a seriff orra előtt az ajtót.
Rövidesen kiderült, hogy mindenki ápolni akart, aki csak élt és
mozgott a környezetemben. Marisának volt elég dolga velük. Barbie-
val ennek ellenére jól kijött, elvégre már régóta ismerték egymást.
Mrs. Shelby azonban nem nyerte el a tetszését. Nem is akarta hozzám
engedni, csupán Amos határozott fellépésének volt köszönhető, hogy
mégis megtette. Bár egyszer azért majdnem így is elkergette. Ezt csak
napokkal később mesélte el nekem, amikor már teljesen gyógyultnak
éreztem magam.
– Hát, az a Mrs. Shelby nem akárki – mondta a fejét csóválgatva.
– Furcsa egy némber, az biztos. Amikor először megláttam, belebor-
sódzott a hátam. Annak a nőnek olyan a nézése, hogy még egy őrült,
bibliai próféta is összecsinálta volna magát, ha a pusztában találko-
zott volna vele. Maga még nem vette észre? Pauleta mamának volt
ilyen a szeme.
– Ő meg ki? – kérdeztem a teámat szürcsölgetve.
– Egy mama. Állítólag egy perui varázsló volt az őse.
– Hm.
– Ne hümmögjön itt nekem – mordult rám. – Az ilyenek, mint
maga, kiröhögik a mamaféléket, ha aztán meg megvan a baj, rimán-
kodnak, hogy segítsenek rajtuk. Igenis, Pauleta mamának is ilyen volt
a nézése, szakasztott ilyen, és nagy hatalma volt.
– Igazán? – kérdeztem. – Mit jelent az, hogy hatalma volt?
– Úgy értem, hogy gyógyító hatalma. Nem hiszi? Saját szemem-
mel láttam, amikor felélesztett egy döglött kutyát.
Nevetés kezdte kaparni a torkom, pedig az utóbbi napokban úgy
éreztem, hogy a nevetés és én végleg elváltunk egymástól.
– Saját szememmel láttam, amikor egy kamion elütött egy ku-
tyát. Bumm! Valamelyik szomszédé volt. A kutya meg kinyiffant. Úgy
kiszállt belőle a levegő, mint a labdából, ha szeg ment bele. Puffff!
Ennyi. A gazdája meg ott rinyált felette, s jajgatott, hogy így szegény
pára, meg úgy szegény pára, pedig olyan ronda dög volt, hogy legszí-
vesebben lehánytam volna. Pauleta mama, aki jó barátságban volt a
kutya gazdájával – a francba, már elfelejtettem, hogy hívják –, fogta
a dögöt és behúzta a kunyhójába. Minden kíváncsiskodót elzavart a
kunyhó elől, még az ablakot is becsukta, és a függönyöket is behúzta.
Gyorsan eltakarodtunk a környékről, mert tudtuk, hogy Pauleta
mama varázsolni fog, a varázslat meg olyan, mint a felrobbant gránát,
a fene se tudja, hogy merre repülnek a darabjai. Elmúlt egy kis idő,
aztán hallottunk valamit. Na mit gondol, mit?
– Gőzöm sincs róla – mondtam.
– Vonyított. Ugatott és vonyított.
– A kutya? – rebegtem.
– A francot. Pauleta mama. Megismertük a hangját.
– Na és mi lett a vége? – türelmetlenkedtem.
– Az, hogy később már egészen normálisan ugatott.
– Pauleta mama?
– A francot. Akkor már a kutya. Pauleta mama kinyitotta az ajtót,
a kutya meg kirohant rajta, neki a gazdájának, nyalni kezdte a kezét,
és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
– Tisztára mint a Kedvencek temetőjében – mondtam.
– Nekem is ez jutott az eszembe. Na, végül is csak azt akarom
mondani, hogy neki is olyan a szeme, mármint Mrs. Shelbynek, mint
Pauleta mamának. És ő is tisztára úgy csinált, mint Pauleta mama a
kutyával. Ez esetben maga volt a kutya.
– Kösz, Marisa – mondtam.
– Azért ne kapja fel a vizet.
– Szóval, mit csinált velem Mrs. Shelby?
– Először is becsukta a maga szobája ajtaját, és megparancsolta,
hogy senkit sem engedhetek be, amíg ő ki nem jön és nem ad enge-
délyt rá. Én persze nem akartam belemenni a dologba, de éppen itt
volt Mr. McDaniel, és rám kiabált, hogy tegyek mindent úgy, ahogy
Mrs. Shelby kívánja. Hát én úgy is tettem. Közben meg kihoztam a
konyhából a macsétámat, és szentül elhatároztam, hogy ha bármit is
tenne magával, csak úgy, lendületből lekapom a fejét. Kíváncsi lennék,
hogy akkor hogy néz majd azokkal a könyörtelen szemeivel.
– Na és… mit csinált velem?
– Énekelt magának. Cirka tíz percig. Aztán kinyitotta az ajtót.
Maga ekkor már nem az ágyában feküdt, hanem egy székben ült, és
már nem volt láza. Egyből láttam, ahogy magára néztem. És később
sem lázasodott be. Nem emlékszik semmire?
– Sajnos, nem, Marisa.
– Hát, nagyjából ennyi történt. Járvány ez, vagy mi a fene.

***

– Visszatért a beteg angyal – örvendezett Amos, amikor benézett az

irodámba. – Csakhogy újra itt vagy, Debby. El kell mondanom…
– Csend, Amos! – emeltem fel a kezem. – Nem akarok tudni
semmit. Nem akarom tudni, ki ápolt, ki mosdatott meg, ki vitt vécére,
ez az egész kiesett a fejemből, és nem is óhajtom, hogy visszatérjen.
Történt valami lényeges dolog a cégnél, amíg beteg voltam?
– Mrs. Shelbyt kineveztem a bázisok főfelügyelőjévé – mondta.
Összehúztam a szemem. Nem tetszett, hogy amíg használaton
kívül voltam, önhatalmúlag intézkedett. A raktárbázisok vezetése
igencsak bizalmi feladat, és ahhoz, hogy valakit beültessünk ebbe a
pozícióba, az én beleegyezésemre is szükség lett volna. Sőt, Mr.
Hookerére is. Mindazonáltal nem óhajtottam nagy ügyet csinálni be-
lőle.
– Valóban? – kérdeztem némi éllel.
– Beteg voltál… nem akartam megvárni, amíg meggyógyulsz. A
dolog… hm… sürgős volt. Újabb megrendelések érkeztek, azonkívül
többen is jelentkeztek, hogy ingatlant vennének. Mr. Horst Müller pe-
dig eladná azt a nagy területet, amelyet eddig nem akart eladni…
Egy kicsit még nehezen forogtak a fejemben a kerekek, egyben
azonban ennek ellenére biztos voltam: Mrs. Shelby kihasználta az al-
kalmat, hogy beteg voltam, és egyre magasabbra emelkedett a rang-
létrán.
Arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha ő betegített meg? El-
végre amikor rosszul lettem, csak ketten voltunk a szobámban. Mrs.
Shelby megbetegített, aztán visszaélt a helyzettel, és rábírta Amost,
hogy nevezze ki egy fontos pozícióba.
De vajon mi a fenéért tette? Szimplán karrierből?
És egyáltalán, ki a fene ez a Mrs. Shelby?

38

Törtem egy kicsit a fejem, majd kimentem a mosdóba és megmostam

hideg vízzel az arcomat.
Légy észnél, Debby! – mondtam magamnak. Most nagyon ész-
nél kell lenned. Orsi nagyi, hol az ördögben vagy ilyenkor, amikor
szükségem lenne rád? Legalább azt áruld el, hogy mi folyik itt? Ki ez
a nő, aki Mrs. Shelbynek adja ki magát?
Felhívtam Freddy Cameront, és utasítottam, hogy akár a föld
alól is, de kerítse elő nekem Mrs. Shelbyt.
Jó másfél órát kellett várnom, amikor végre kopogtattak az aj-
tómon, és beoldalgott rajta Freddy. Úgy lógatta az orrát, mintha va-
lami nagyon rosszat csinált volna. Pedig nem csinált, csupán nem si-
került teljesítenie a feladatot, amivel megbíztam.
– Nem találom sehol – mondta elkeseredetten. – Már a lakására
is elmentem. Nyitva volt az ajtaja.
 – Nyitva? – hökkentem meg.
– A seriff nyitotta ki. Éppen ott szimatolt, amikor odaértem.
Még jó, hogy nem csukott le. Engem tett felelőssé, amiért Mrs. Shelby
felszívódott. Én mindenesetre örülök neki. Maga nem is sejti, Debby,
hogy mennyire idegesítő volt az a nő. Én meg… különösképpen… en-
gem meg…
– Mi a csodáról beszél? – futott át rajtam a rossz érzés.
– Hát… ne tartson nagyképűnek, de… az a nő hajtott rám.
– Hajtott? – hökkentem meg. – Hogyhogy hajtott?
– Hát… hajtott. Azt szerette volna, ha ő meg én… ugye érti?
Akkor már értettem. Hogyne értettem volna.
– Na és maga?
– Beleborzongok, ha rágondolok. Az a helyzet, ne vegye nagyké-
pűségnek, Debby, de meg akart szerezni magának. Azt akarta, hogy…
– Értem – bólintottam. – De maga…?
– Hát… nekem nem kellett. Idősebb is, mint én, és különben is…
nekem másvalaki van a szívemben… valaki más…
Közben olyan tekintettel nézett rám, hogy kétségem sem lehe-
tett róla, ki lehet az a másik, aki a szívében lakozik.
– Nem lenne… túl nagy merészség… ha elárulnám… hogy… az a
valaki igen közel áll hozzám… és nemcsak átvitt értelemben, hanem…
Éreztem, hogy kezdem elveszíteni a fejemet. Igaz, egyetlen pil-
lanatra felbukkant előttem Zsiráf arca, de aztán el is tűnt a semmiben.
Cameron ekkor bátorságot vett magának, átkarolt és a vállam
felett a pamlagra nézett.
– Kedves Debby… drága Debby… – zümmögte, és mielőtt még
magamhoz tértem volna, már a pamlagon is ültem Freddy Cameron
mellett, aki egyfolytában a kezemet szorongatta. – Amikor először
megláttalak, már akkor tudtam, hogy csak te kellesz nekem… te vagy
az igazi, minden vágyam az, hogy teljesen az enyém légy…
Ekkor már nem voltam magamnál. Mintha ismét felbukkant
volna előttem Zsiráf arca, de már jóval halványabban, mint korábban.
Mozgott a szája, mintha beszélne hozzám, de természetesen nem hal-
lottam, hogy mit. Jól hallottam viszont Freddy suttogását.
– Édes, drága Debby. Az enyém kell hogy légy…
Úgy táncolt rajtam a keze, mint a riói karneválon a szambázók.
Éreztem, hogy lehullik rólam a divatos kis mellényke, amit csak a na-
pokban vettem az egyik, kifejezetten luxuscikkeket árusító üzletben;
lehullik a blúzom… Freddy pedig a számat keresi. Megcsókolt, és én
visszacsókoltam.
– Az… ajtó – nyögtem öntudatom utolsó pillanataiban. – Az
ajtó… zárd be… kulcsra…
Nem tudom, engedelmeskedett-e, valószínűleg nem, mert egyre
ott éreztem a súlyát magamon. Behunytam a szemem.
– Óh, szerelmem – nyögte. – Óh… szerelmem… Ez meg mi a
franc volt? Jézusom… mi a franc ez?
Pillanatokkal ezelőtt én is hallottam egy furcsa csattanást, de hát
ki figyel ilyesmikre akkor, amikor éppen…
– A francba! – hallottam ismét Freddy meglepett kiáltását. – Ez
meg micsoda? Jézusom, rám lőtt valaki!
Kinyitottam a szemem. Nem is emlékeztem rá, hogy mikor csuk-
tam be, az ember később az ilyesmikre nem szokott visszaemlékezni.
Most azonban, ahogy kinyitottam, Freddy feje bukkant fel előttem,
méghozzá Freddy vérben úszó feje.
– Jézusom! – nyögte. – Mi a franc ez?
Az első reakcióm az volt, hogy visítsak egy igazán szívből jövőt,
de Freddy a számra tapasztotta a tenyerét.
– Csitt! Nem kell mindenkinek megtudnia… Jézusom, ez össze-
tört!
Elszállt a varázs, mint a költöző madarak dél felé, ha beköszönt
a hideg idő. Lopva mertem csak körülnézni, mert nagyjából sejtettem,
hogy milyen látvány tárul majd a szemem elé. Hát az is tárult. Még
szörnyűbb is volt, mint amire számítottam.
Ott ültem a kanapén, immár egyedül, a ruháim a fehérneműim
kivételével szétszórva a padlón a kanapé mellett. Közöttük nyöször-
gött Freddy a fejét tapogatva. Ujjai közül szépen folydogált a vér.
Pillanatok alatt rádöbbentem, hogy mi történhetett. A kanapé
felett, melyen „helyet foglaltunk” egy kis polcocska árválkodott a falra
szerelve. Rajta egy kínai férfi porcelánszobra állt – egy állítólag mé-
regdrága uralkodói szobor. Amostól és Barbarától kaptam két évvel
ezelőtt a születésnapomra. Amos ragaszkodott hozzá, hogy a szobrot
nem lehet csak úgy egyszerűen a sarokba állítani – bár úgy általában
szerencsét hoz –, mert ha nem teszik rangjának megfelelő helyre, akár
a visszájára is fordulhat a jóindulata. Állítólag abban a boltban figyel-
meztették rá a kínaiak, ahol vette. Ezért aztán kikötötte, hogy kapjon
megfelelő piedesztált. És hol másutt lehetett volna ez a hely, mint a
fejem, azaz a kanapém felett. S nehogy az épület gyengéd rázkódásá-
tól hajtva vándorolni támadjon kedve, egy átlátszó, vékony zsinórral
még hozzá is erősítették a talapzathoz. Nos, amint láttam, ez a zsinór
elszakítva lógott lefelé a talapzat mellett, míg a hajdani császár, vagy
kicsoda cserepei beterítették a kanapét és mellette a padlót. Mintha
csak felrobbantották volna.
Szóval, az események varázsa pillanatok alatt úgy elszállt, mint
a már említett vadkacsák vagy kanadai ludak. Villámsebesen össze-
kapkodtam széthányt cuccaimat, és kifutottam velük a fürdőszobába.
Freddy csak állt a kanapé mellett, és láttam a képén, hogy legszíve-
sebben elsírná magát.
– Öltözzön fel, Freddy – mondtam határozottan. – Mire vissza-
jövök…
Magamra rángattam a cuccaimat, vártam egy kicsit, majd nehéz
sóhajok után visszatértem a szobába. Abban reménykedtem, hogy
Freddyt már nem találom ott, de bizony ott találtam. A kanapén ült,
enyhén üveges tekintettel.
– Maga is… látta? – kérdezte.
– Mit kellett volna látnom? – sóhajtottam.
– Hát azt a csajt… aki bejött a szobába. Miközben…
– Mi közben? – hökkentem meg.
– Hát… aközben… illetve még csak… éppen…
– Milyen csajról beszél?
– Honnan a francból tudjam? – kérdezte idegesen. – Be kellett
volna zárnom azt a rohadt ajtót. Akkor nem jött volna be.
– Milyen csaj volt az, Freddy? – erőszakoskodtam.
– Én is ezt kérdezem magától. Mintha álarcosbálból, vagy kar-
neválból szalajtották volna. Olyan ruha volt rajta, hogy megáll az ész.
Ott állt a kanapé mellett, aztán… rám kiáltott.
– Mit, Freddy??
– A franc tudja, hogy mit. Nem értettem, de lehet, hogy nem is
hallottam, hogy kiált. Csak a száját láttam. Úgy ki volt tátva, mintha
kiáltana. Úgy lebegett előttem, mintha valaki a falra vetítené valami
szar vetítőgéppel, tudja, amilyen már régen kiment a divatból. Az-
tán… éppen a legjobbkor… láttam, hogy kinyúl e felé a rohadék szobor
felé, ez meg mintha beleröppent volna a kezébe. A zsinór, vagy mi-
csoda, elszakadt, ő pedig… levette a szobrot és fejbe vágott vele. Csak
úgy csattant, a darabjai pedig jól megvagdostak… Istenem, hogy ne-
kem milyen pechem van… – Dühösen belerúgott egy nagyobb cserép-
darabba – a szobor egyik keze lehetett –, aztán szomorúan legyintett:
– Meg vagyok én átkozva, az biztos… persze azért nem vette el a ked-
vemet… nyilván csak hallucináltam…
Elfogott a hányinger. Olyannyira, hogy csak hajszál választott el
tőle, hogy a képébe ne hányjak.
– Most menjen, Freddy – nyögtem nagyokat nyelve. – Menjen,
kérem!
– Debby… Ms. O’Hara… én annyira, de annyira sajnálom, de be
kell látnia, hogy nem tehetek arról, ami történt. Tényleg nem tehetek.
Nem rajtam múlt a dolog.
– Menjen be a fürdőszobába – mondtam az ajtóra mutatva –, és
mossa meg a fejét.
– Istenem, Debby – derült fel a véres képe. – Folytatjuk?
– Nem folytatunk semmit – mondtam még mindig hányingerrel
küszködve. – Hiszen nem is történt semmi.
– De majdnem – mondta.
Elővettem a stukkeremet az asztalfiókból, és ráfogtam.
– Százig számolok, Freddy – mondtam, és a stukkerre pislogtam.
– Azalatt megmossa a fejét, és eltűnik a szobámból. Oké?
– Oké – bólintott.
Nyolcvankettőnél tartottam, amikor visszaért a fürdőszobából.
Csak néhány ragtapasz árulkodott róla, hogy nem is olyan régen meg-
vagdosta valami a homlokát.
Visszatettem a fegyvert a fiókba. Még csak az hiányozna, hogy
benyisson valaki, és lássa, ahogy kivont stukkerrel állok Freddyvel
szemben.
– És… most? – kérdezte Cameron. Olyan volt a képe, mint bu-
kott angyaloké lehetett annak idején. Szép volt, enyhén kreol, a szeme
kék volt, és esdeklő. Legszívesebben rákiáltottam volna, hogy…
– Menjen, Freddy – mondtam sóhajtva. – Nincs semmi prob-
léma. Feledkezzen meg erről az egészről, én is megfeledkezem róla.
– Komolyan gondolja…? – kérdezte remegő hangon.
– Komolyan – bólintottam.
– Talán később…
Az ördög tudja, mi mondatta velem, amit mondtam, pedig hatá-
rozottan nemet kellett volna mondanom.
– Talán – bólintottam.
– Akkor én most… megyek is.
Halkan kattant be mögötte az ajtó.
 39

Egyedül maradtam, az ajtóhoz ugrottam és elfordítottam a kulcsot a

zárban. A kanapéra rogytam és bőgtem egyet. Nem nagyon, éppen
csak egy kicsit. Aztán fogtam egy törülközőt és felszedegettem a sze-
rencsétlenül járt kínai császár darabjait. Szedegettem, szedegettem,
majd az egészet, amit eddig összeszedtem, elkeseredetten a padlóhoz
vágtam.
– Remélem, hallod a hangom! – kiáltottam a friss levegőnek,
mert közben kitártam az ablakot. – Mi az ördögöt műveltél már meg-
int? Egyébként pedig jó lenne, ha megmutatnád magad, ha már ismét
beleszóltál az életembe!
Leültem a padlóra és ütni-verni kezdtem. Összevissza kiáltoz-
tam mindent, mintha megbuggyantam volna. Nem volt sok logika a
kiáltozásomban, mondhatni, semmi. Hol hálálkodtam neki, amiért
megmentett attól, hogy egy szakadékba zuhanjak, átessek egy olyan
dimenzióba, ahonnan nincs visszatérés. Legjobb úton jártam afelé,
hogy elveszítsem Zsiráfot, azaz Morgant, ha máris nem veszítettem el.
Ugyanakkor szemrehányásokkal illettem, hogy a beleegyezésem nél-
kül cselekedett, hogy beleszólt az életembe, és most nem tudom, hogy
hálásnak kellene-e lennem neki, vagy átkozzam, amiért megakadá-
lyozott valamit…
Kopogtak az ajtón. Azt hittem, hogy Barbara vagy Amos, ezért
kiszóltam rajta.
– Barbie?
Felismerhetetlen morgást hallottam, ami többé-kevésbé Barbie
dünnyögésére emlékeztetett.
Óvatosan nyitottam ki az ajtót. Készen rá, hogy azonnal becsap-
jam, ha mégsem Barbie lenne az.
Hát nem ő volt. Nem bizony. Mr. Preston állt odakint, és amikor
megjelent a fejem az ajtónyílásban, barátságosan rám mosolygott.
– Helló, Ms. O’Hara!
Megpróbáltam becsapni az ajtót az orra előtt, de Mr. Prestont
nem olyan fából faragták, hogy ne gondolt volna erre. Ezért aztán ő is
gyorsan bedugta a lábát a feltáruló ajtórésbe, mint ahogy Mitchell se-
riff szokta.
– Bocsi – mondta könnyedén. – Hát nem beszorult a cipőm?
Csak akkor tudom kihúzni, ha kinyitja az ajtót.
 Egyetlen pillanatig töprengtem csak, aztán hátraléptem.
– Jöjjön be, kérem.
Mr. Preston bejött. Ahogy végignéztem rajta, megállapítottam,
hogy olyan élmények részese vagyok, amilyenek nem gyakran történ-
nek meg, és főleg nem velem. Egyetlen napon, alig néhány percnyi
különbséggel, két olyan pasas is látogatást tesz nálam, akik méltók
lennének rá, hogy a legmenőbb női magazinok első oldalára kerülje-
nek.
Mr. Preston lépett kettőt előre, majd megtorpant. A cserepekre
nézett, aztán rám.
– Mi a fene, sztrájkolnak a takarítók?
– Magára vártam – mondtam. Igyekeztem felvenni a csevegő
stílust, mint aki nagyon is meg van elégedve az élettel. – Leesett –
mutattam az üres talapzatra.
Mr. Preston füttyentett egyet.
– Még jó, hogy nem találta fejbe – mondta. – Nem sebesült meg?
Láttam, hogy a cserepeket nézi. Aztán én is felfedeztem azt, amit
ő azonnal felfedezett. Hogy némelyik cserépdarabon vérnyomok lát-
szanak.
– Csak egy kicsit – mondtam. – De már leragasztottam.
– Nem látok magán ragtapaszt.
– Pedig láthatna, ha megmutatnám. Persze eszemben sincs. –
Közben úgy vigyorogtam rá, mint egy rosszlány. Csak reménykedhet-
tem benne, hogy jól sikerült.
Lehajolt és felszedegette azokat a darabokat, amiket én már fel-
szedtem egyszer, majd elkeseredésemben ismét a padlóhoz vágtam.
Biztos voltam benne, hogy nem csak udvariasságból hajladozik a cse-
repekért. Úgy nézte meg őket – egyiket a másik után –, mintha leltá-
rozna.
– Apropó – mondta, miután összeszedte a cserepek nagyját és
óvatosan az asztalra rakta őket. – Idefelé jövet találkoztam azzal a csi-
nos… kék szemű fiúval. Olyan a fickó, mint egy angyal. Csak a szár-
nyai hiányoznak.
– Mr. Cameron lehetett – mondtam, és úgy tettem, mintha csak
abban a pillanatban született volna meg bennem a felismerés.
– Volt egy ragtapasz a homlokán – mondta mintegy mellékesen.
– Ez aztán valahogy megtörte a harmóniáját. Egyenes, férfias orr, két
vakítóan kék szem, csábosan hívogató száj… magas, intelligens hom-
lok… csak az a ragtapasz nem illik valahogy oda. Amikor észrevettem,
legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy honnan van a sérülése:
talán egy szúnyog csípte meg, vagy fejbe vágta valaki? Ez is, az is lehet.
– Mit óhajt tőlem, Mr. Preston? – kérdeztem, és csak nehezen
tudtam visszatartani magam, hogy kiáltozni ne kezdjek. Csak úgy ösz-
szevissza, bele a levegőbe. Mr. Preston azonban megakadályozott
benne.
– Különben nem fontos – legyintett. – Sokkal fontosabb, amit
mondani szeretnék magának. Illetve előbb kérdeznék valamit. Be-
járta maga azt a területet, amit megvett Mr. Rickmantől? Értem alatta,
hogy az egészet? Nem csak néhány ósdi raktárát?
Egyetlen pillanat alatt elfeledkeztem a cserepekről, pedig még
mindig ott hevertek az asztalon.
– Nem – mondtam. – De ez nem is lett volna lehetséges. Számos
ingatlant forgalmazunk mostanában, ráadásul mi magunk is foglal-
kozunk raktározással, nem csak raktárak vételével és eladásával. Sőt,
tervbe vettük saját tulajdonú raktárbázisok építését is. Ezzel csak azt
akarom mondani, hogy képtelen lennék ennyi mindent bejárni, de
nem is lenne sok értelme, tekintettel arra, hogy én nem vagyok szak-
ember…
– Értem, Ms. O’Hara. Azt azért tudja, hogy ezek a területek tíz
család tulajdonában álltak? Egészen Charlottenville-ig.
– Ezt tudom. A seriff mesélte.
– Ma már senki sem él közülük. Úgy értem, az eredeti tulajdo-
nosok közül. Már rég eltávoztak az élők sorából. Több mint száz éve
annak, hogy azok a gyilkosságok megtörténtek.
Mintha mellbe ütöttek volna.
– Gyilkosságok? – hökkentem meg. – Miről beszél?
– Ó, hát maga nem tudja?
– Mit kellene tudnom?
– Hogy száz évvel ezelőtt, az első világháború után jó néhány
gyilkosság borzolta errefelé a kedélyeket. Pontosan kilenc, néhány év
alatt. Kilenc! Mit szól hozzá?
– Fogalmam sincs róla, mit kellene szólnom. Azt sem tudom,
hogy az sok vagy kevés?
– Gyilkosságból egy is sok – mondta. – Különben megpróbál-
tam utánajárni a dolgoknak. Akkoriban két maffia gyakorolta itt a
tényleges hatalmat.
Természetesen nem voltam annyira ostoba, hogy ne tudjam: va-
lamikor a század húszas-harmincas éveiben szinte mindenütt maffiák
tartották a kezüket a gazdaság nyakán. Ezt annál is inkább megtehet-
ték, mivel a politika gyakorta összefonódott velük. Miért lett volna
másképpen ezen a környéken? Csak éppen azt nem értettem, hogy az
én cégemnek mi a fene köze lehetne bármiféle maffiához, főleg, hogy
azóta már az emléküket is elsodorta a történelem.
– És? – kérdeztem.
– A gyilkosságokat a maffiák követhették el – mondta. – Csak az
a kérdés, hogy itt miért?
– Miért?
– Ezt kellene megtudnom. Ha megtudtam, talán azt is megtu-
dom, hogy miért ölték meg Mr. Barnabyt és azt a másikat.
– Gondolja, hogy… ezek a bandák titokban még mindig működ-
nek?
Nem lett volna kellemes, ha azt feleli rá, hogy igen. Ebben az
esetben még az is előfordulhatna, hogy mi is belekeveredtünk vala-
mibe, amire nem is gondoltunk, s ami első hallásra nevetségesnek
tűnhet.
Mr. Preston kezébe vett egy cserepet: a kínai császár díszes kö-
penyét.
– Fejbe verte a fickót? – kérdezte.
– Kit? – hökkentem meg. Még mindig a maffián járt az eszem.
– Mr. Cameront – mondta.
– Semmi köze hozzá – mondtam én.
– Úgy tűnt, hogy nem ütött nagyot. Elég fürge volt a fickó. Ha
segítségre volna szüksége, Ms. O’Hara, természetesen állok a rendel-
kezésére a jövőben. Legendásan nagyot tudok ütni.
– Legalább próbálta már? – kérdeztem.
– Hát persze – bólintott. – Csodájára jártak az emberek.
– Hol?
– Egy vásáron – mondta. – Voltak ott olyan gépek, amelyek az
ütőerőt mérik. Na, ott aztán ütöttem egy jó nagyot, és nyertem vele
egy üveg whiskyt.
– Gratulálok – mondtam savanyú képpel. – Remélem, nem itta
meg azonnal.
– Mi képzel maga rólam? – nézett rám sértődötten. – Nem va-
gyok alkoholista! A felét azért benne hagytam az üvegben. Jól jött
másnap a reggeli mellé.
Képtelen voltam eligazodni a fickón. Néha úgy tűnt, hogy bár
hebehurgya egy kicsit, azért komolyan beszél, máskor pedig úgy vél-
tem, hogy csupán azért fecseg, mert szerelmes a saját hangjába. Mint
a férfiak általában. Tisztelet persze a kivételnek.
– Végül is mit akar tőlem? – kérdeztem, miután elképzeltem,
hogy a gumikalapáccsal nagyot üt egy ütésmérő gépre, nyer egy üveg
whiskyt, kissé elborul tőle az agya, másnap pedig pokoli állapotban
ébred. De hát ilyen az élet. Egyszer fent, egyszer lent. Sajnos az utóbbi
időben úgy éreztem, hogy módosítanom kell a mondást: az én ese-
temben egyszer lent, és másodszor is lent. Hogy a fene vigyen el, Zsi-
ráf!
– Mit szólna egy éjszakai kiránduláshoz? – kérdezte, óvatosan
visszahelyezve a kínai császár csicsás köpenyét az asztalra.
Azt hittem, rosszul hallok.
– Mihez? – ráncoltam össze a homlokomat.
– Egy éjszakai kiránduláshoz – ismételte.
– És hol lenne a végállomás? – kérdeztem. – A maga ágyában?
– Hova gondol? – hökkent meg. – Ki a szabadba, a természet
lágy ölére mennénk.
– Nincs egy kicsit hideg hozzá?
– Lehet, hogy amit látunk, attól majd kimelegszünk.
– Maga… kukkolni akar? – kérdeztem, miközben megpróbál-
tam megfejteni, hogy mi az ördögöt is akarhat tőlem. Arra gyanakod-
tam, hogy aligha azt, amit Freddy Cameron. Akkor viszont mi a fenét?
– Ja – bólintott. – Így is lehet mondani.
– Ha nem magyarázza meg, hogy mit akar, nem is hallgatom to-
vább – mondtam.
Mr. Preston ezúttal a kínai császárfejet vette fel, és nézegette
meg. Aztán letette és mélyet sóhajtott.
– Mr. Barnabyt megölték, és én holtbiztos vagyok benne, hogy
azért, mert rájött valamire az ön által megvásárolt ingatlannal kap-
csolatban. Mrs. Barnaby azzal bízott meg, hogy derítsek fényt a férje
halálának az okára. Úgy gondolom, hogy van itt valahol egy villany-
kapcsoló, s ha ezt megtalálom, elönti a fény a titkok kamráját.
– Maga annyira biztos ebben?
Hirtelen megváltozott magabiztos arckifejezése. Szemmel látha-
tóan árnyék települt rá.
– Őszintén szólva nem vagyok biztos benne, hogy miben legyek
biztos, és miben ne. Van egy olyan sejtésem, hogy többen is tudják,
mit akarok, miért vagyok itt, és talán vannak olyanok is, akik nagyon
nem szeretnék, hogy itt legyek. Ez még nem is izgatna annyira, csak
éppen egyedül vagyok, ez pedig nem mindig jelent előnyt. Ami azt il-
leti, sokat tudok magáról, Ms. O’Hara.
– Igazán? És mennyit?
– Ismer maga egy félszemű fickót? Van egy edzőterme a világ
másik végén.
Istenem, Félszemű! – vágott a szívembe a villám. Talán két éve
is elmúlt már, hogy nem hallottam felőle.
– Mi van vele? – kérdeztem, és igyekeztem, nehogy megérezze a
hangomon, hogy nincs rendben nálam valami. – Hol találkozott vele?
– Thaiföldön – mondta. – Ő említette magát. Persze csak úgy
futtában. Azt mondta, hogy maga a legbelevalóbb csaj, akivel valaha
találkozott. És ha egy olyan valakire lenne szükségem, aki nem ijed
meg a saját árnyékától, akkor csakis Debby O’Harát keressem.
Kicsit megszédültem attól, amit mondott. Már azt hittem, úgy
halok meg, hogy soha többé nem hallok Félszeműről, és… most…
– Arra kérem, hogy segítsen nekem – tette össze a két tenyerét
Preston. – Elvégre maga is érintett az ügyben. Az a Bolton nevű férfi,
akit megöltek, a maga alkalmazottja volt.
– Oké – bólintottam. – Magával megyek.

40

Ez az éjszaka akár a kísértetek éjszakája is lehetett volna. Világos volt,

mintha a nap meggondolta volna magát, és úgy döntött, hogy ha el is
bújik a horizont mögé, azért némi fényt hátrahagy emlékeztetőül.
Lágy, kellemes szellő fújdogált, tavalyi száraz falevelek garmadáját te-
relgetve maga előtt. Ilyen éjszakákon szoktak a szerelmespárok búvó-
helyet keresni maguknak a természet lágy ölén, hogy elmerülhesse-
nek az élet édességében.
Vagy hogy meggyilkolják egymást.
Amíg Preston a kocsit vezette, nem szólalt meg, és jómagam sem
erőltettem a beszélgetést. Mindvégig azon töprengtem, hogy vajon
nem csináltam-e egetverő baromságot azzal, hogy vele jöttem. El-
végre gőzöm sincs róla, hogy kicsoda a fickó. És ha nem magánzsaru,
hanem maffiózó, aki engem akar elkapni? Elvégre én vagyok a tulaj-
donosa annak a sok hektár földnek, amely valaha tíz gyanús alaké volt.
Talán Mr. Rickman azért adta el nekem kedvezményes áron, hogy
megszabaduljon tőle? Már eddig is ott kopácsolt ez a gondolat az
agyam mélyén, de még nem mertem kiengedni a fogságából. Tényleg,
mi van akkor, ha valami iszonyú átverés áldozata vagyok?
– Van fegyvere? – törte meg a csendet Preston.
– Van – feleltem rövid habozás után.
Mintha megérezte volna, hogy mit forgatok a fejemben, rám pis-
logott.
– Csak nyugalom – mondta. – Nem akarom átverni magát. Ha
rossz szándékom lenne magával kapcsolatban, már rég nem élne.
– Biztos, hogy maga… magánzsaru? – kérdeztem.
– Biztos – bólintott. – Efelől ne legyenek kétségei.
Ekkor éppen egy lerombolt, magára hagyott gyártelepen hajtot-
tunk keresztül: a romos, néha már az összeomlás szélén álló raktárak
az épületek halandóságára hívták fel a figyelmet. Arra, hogy nemcsak
az emberek, hanem építményeik élete is véges. Ami ezután követke-
zett, az már lakatlan terület volt. Cirka tíz mérföldnyire lehettünk a
várostól.
– Már itt is vagyunk – mondta hirtelen, és megállította a kocsit.
Megszorítottam a zsebemben a stukkeremet, hogy szükség esetén ki-
ránthassam belőle.
Egy kis völgyecskében álltunk meg, amelyet három oldalról há-
rom domb határolt. A hold, amely ezekben a percekben igyekezett fel-
kapaszkodni az égre, még csak az erejét próbálgatta.
– Azt akarja mondani, hogy ez itt… a mi birtokunk? – kérdeztem.
– Ezt vette meg Mr. Rickmantől.
– Volt itt valaha valami?
– Semmi – rázta meg a fejét Preston.
– Akkor meg mi a fenét keresünk itt?
– Nem tetszik magának, ami a szeme elé tárul? Ezek a gyönyörű,
zöld dombok…
– A Himalája is tetszik, de még sosem jutott eszembe, hogy éj-
szaka felmenjek rá.
– Na és nappal?
– Akkor sem.
Beindította a kocsit, majd bekormányozta az egyik dombocska
holdárnyékába.
 – És most mi lesz? – kérdeztem a stukkert szorongatva.
– Várunk – mondta.
– Mire?
– Hátha jön erre valaki.
Ezeregyedszer bántam meg, hogy engedtem a hülye kérésének,
és éppen elhatároztam, hogy akár erőszakkal is, de hazavitetem ma-
gam vele, amikor hirtelen megmoccant mellettem.
– Jön valaki – figyelmeztetett.
Abban a pillanatban már én is hallottam. Egy halk, duruzsoló
hangú kocsi közeledett. Megkerülte az egyik dombot, majd leereszke-
dett a völgyecske aljára.
– Észrevesz bennünket – nyugtalankodtam.
– Ha nyugton marad, nem – dünnyögte Preston. – Azt hiszi,
hogy egy nagy sziklatömb vagyunk. Ha lehet, ne gyújtson szivarra. Azt
például kiszúrhatja.
A kocsi némán állt, mintha nem lenne benne senki. Mintha egy
kísértetkocsi lett volna, amelyet láthatatlan szellemsofőr vezet.
Aztán kinyílt az ajtaja, majd felbukkant mellette egy kezeslá-
basba öltözött alak. Felnyitotta a csomagtartót és kiemelt belőle vala-
mit. Egy ásót.
Abban a pillanatban megértettem, hogy mi folyik előttem. Vala-
kit megöltek, és valaki el fogja ásni. Prestonra pillantottam, aki fel-
emelt ujjal figyelmeztetett, hogy meg ne nyikkanjak.
Vártam, hogy az ásó után a hulla is előkerüljön a csomagtartóból,
de nem ez történt. A kezeslábasba öltözött valaki hátára csapta az ásót,
és elindult vele lefelé. Úgy nagyjából a kis völgyecske középpontja felé.
A hold ekkor már olyan erősen világított, hogy az illető többször
is az arcához emelte szabad kezét, és megdörzsölte vele a szemét. Az-
tán tovább botladozott a terepet borító öklömnyi kövek között.
– Hova megy vajon? – suttogtam.
– Csitt!
Befogtam a számat. A valaki hirtelen megállt, majd belenyomta
a földbe az ásót. Ekkor vettem csak észre, hogy egy hátizsák is van
rajta. Letette a földre és matatott valamit benne. Előrenyújtottuk a
nyakunkat, hogy jobban lássunk. Az ismeretlen jövevény kipakolt a
hátizsákból néhány sötét tárgyat, majd halk nyikkanás után hirtelen
egy hosszúkás valami termett a kezében.
– Teleszkópos bot – morogta Preston.
– Fémkereső – súgtam én.
 Úgy meghökkentem, hogy ha a kezemben tartom a stukkerem,
nem a zsebemben, biztosan ki is ejtettem volna belőle. A francba is.
Ez a valaki kincskereső, és a mi cégünk területén keres valamit. Lehet,
hogy a templomos lovagok, akik állítólag Amerikába menekültek a
pápa haragja elől, itt ásták el legendás kincseiket?
– Ez keres valakit – suttogta Preston nagy bölcsen.
– Inkább valamit – súgtam vissza.
– Valakit, akit itt ástak el.
Ebben a pillanatban villant valami a távolban. Akár közeledő vi-
har villámainak a fénye is lehetett volna, ám én biztos voltam benne,
hogy nem az. Preston beleszimatolt a levegőbe.
– Nem érzem, hogy vihar jönne.
Egy újabb gépkocsi közeledett felénk. Csak éppen már sötétben;
a kocsi vezetője lekapcsolta a világítást.
Láttam, hogy a fémkereső ismeretlen néhány másodpercre meg-
merevedik, és Prestonhoz hasonlóan ő is a levegőt szimatolja. Aztán
amikor úgy találta, hogy nem érez esőszagot, folytatta a játékot a fém-
keresővel.
Mr. Preston mondani akart valamit, ám váratlanul kibújt a hold
egy felhő mögül, jó tíz perc után.
Az ismeretlen felemelte a fejét, és előbb a holdra bámult, mintha
elégedetlen lenne vele, majd megtörölgette a homlokát. Ez a kis idő
éppen elég volt ahhoz, hogy megpillantsam az arcát.
Mrs. Shelby volt a kincskereső.

41

– Maga is azt látja, amit én látok? – kérdezte kételkedve Preston.

– Mrs. Shelby – mondtam. – Ő az.
– Maga szerint mi a fenét kereshet itt?
– Tőlem kérdi? – vontam meg a vállam.
– Pedig meg kellene tudnunk – dünnyögte. – Bár várjuk ki a vé-
gét. Itt a következő látogató.
A következő látogató lassan közeledett. Valószínűleg már felfe-
dezte Mrs. Shelby kocsiját. Éreztem, hogy ettől feltámad bennem a
vadászösztön. Mintha korlát dőlt volna le bennem. Ha nem is egészen,
de azért úgy éreztem, hogy visszatér belém valami a régi Debby O’Ha-
rából. Az a részem, amelyet az elmúlt néhány év során elveszíteni vél-
tem. De nem. Ott lapult az bennem, csak éppen az ébresztő kürtszóra
várt.
– Várjon itt! – szóltam Prestonra, és négykézlábra ereszkedtem.
– Hé! Ez meg mi a…
Mászni kezdtem Mrs. Shelby felé. A hold éppen a fejem felett
lógott, mint egy kínai lampion, ezért igencsak óvatosnak kellett len-
nem.
Bár a tenyerem nem volt felkészülve a nagy kalandra – nemigen
tetszettek neki az éles kövek –, sikerült megközelítenem Mrs. Shelbyt.
Olyannyira közel kerültem hozzá, hogy le is kellett kushadnom. Ép-
pen azon töprengtem, hogy rávessem-e magam, amikor halkan meg-
szólalt anélkül, hogy elfordította volna a fejét.
– Ne mozduljon, kérem.
Néhány pillanatig azt hittem, hogy még valaki más is van a kö-
zelünkben, esetleg Mr. Preston lopakodik mögöttem, de amikor Mrs.
Shelby nyomatékosan megismételte a kérését, már nem tehettem úgy,
mintha nem is hallottam volna.
– Ne mozduljon, Ms. O’Hara.
Rádöbbentem, hogy vesztettem. Ennek a nőnek nem lehet túl-
járni az eszén. Igaza volt Cameronnak: ez a nő egy boszorkány.
– Mi a fenét csinál itt, Mrs. Shelby? – kérdeztem. Igyekeztem,
hogy vészjósló legyen a hangom.
– Kincset keresek – felelte.
– Milyen kincset?
– Maradjon a fenekén – parancsolt rám. – Valaki itt ólálkodik a
közelünkben. Ha nem akarja, hogy lelőjék, ne mozduljon. Hol van az,
akivel jött?
Megkísértett a gondolat, hogy letagadom Prestont, ám aztán
csak sóhajtottam egyet.
– Nem messze innen.
– Tudja, hogy követett bennünket valaki? Sőt, többen is.
– Bennünket?
– Pontosabban szólva, magát.
– Maga ezt honnan… tudja?
– Onnan, hogy én is magát követtem. Csak aztán, amikor láttam,
hogy hova tart, megelőztem és maga előtt értem ide.
 – És… milyen kincset keres? – kérdeztem.
Mintha habozott volna.
– Nagy Medve lábujját – mondta.
– Micsodát? – hökkentem meg.
– Itt temették el Nagy Medvét – mondta. – Amint azt a neve is
mutatja, indián volt. Sziú, ha jól tudom.
– No de a… lábujja… ez mit jelent?
– Nem is a lábujj itt a lényeg, hanem a csontja. Nagy Medve az
istenek kegyeltje volt. Szerencsét hoznak a csontjai. Csakhogy nehéz
megtalálni a sírját, pedig itt kell lennie valahol.
– Már… máskor is járt itt?
– Persze hogy jártam – mondta. – Többször is. Módszeresen fel-
derítem a környéket.
– És… mi a fenéért kell magának Nagy Medve csontja?
– Nézze, Ms. O’Hara, részletesen is elmagyarázhatnám magá-
nak, de ez egyrészt sokáig tartana, másrészt maga úgysem hinné el.
Tudja, hogy nemrég még sitten voltam. Azt is tudja, miért. Nos, ott
találkoztam valakivel, aki mesélt nekem Nagy Medve csontjairól. Egy
indián lány volt, aki… szóval, tettem neki valami kis szívességet, erre
beavatott egy titokba… bár erről nem beszélhetek. Mindenesetre, aki
a birtokában van Nagy Medve néhány csontjának, az mindenféle va-
rázslatra képes. Mutassak valamit? Ugyanis már a csontok közelsége
is megnöveli az ilyesmire érzékeny emberek erejét. Na például, fogom
ezt a követ itt… látja?
– Látom – bólintottam.
– Oké. Én ezt a követ most megfogom, hátrahúzom a kezem, az-
tán… eldobom…
Mrs. Shelby elhajította a követ. A kő eltűnt, csattant valami,
majd bődületes oroszlánordítás harsant fel az éjszakában.
– A francba! A jó büdös francba! Mi a fenét csinál maga? Jó,
hogy nem dobta ki a szemem! Azonnal tartsa fel a kezét, mert… én
nem is tudom, mit csinálok magával.
Mitchell seriff bontakozott ki egy magasra nőtt bokor holdár-
nyékából. Egyik kezét a szemére szorította, a másikban pedig mind-
egyre lefelé billenő stukkerét próbálta egyenesben tartani.
– Azonnal… én azonnal…
– Jézusom, seriff! – kiáltott fel Mrs. Shelby. Olyan mesterkélt
volt a hangja, mint egy falusi amatőr színjátszó kör Júliájáé. – Hogy
kerül maga ide? Maga is Nagy Medve sírját keresi?
 – Mindent hallottam – dühöngött a seriff. – És ezennel letartóz-
tatom. Debby?
– Itt vagyok – mondtam tettre készen.
– Akaszd le az övemről a bilincset, és bilincseld meg a hölgyet.
– Azt nem teheti, seriff.
Új hang volt az éjszakában. Oda sem kellett néznem; anélkül is
tudtam, hogy ki az. Harrison seriffhelyettes. Aki nem is olyan régen
még szerelmes volt belém, aztán kiszeretett belőlem, most meg a fene
se tudja, hogy áll a dolog. Mindenesetre nagy bunkó szegény, és akkor
még finom vagyok.
– Már miért ne tehetném? – kérdezte, vagy inkább még mindig
bőgte a seriff.
– De hát… milyen indokkal?
A seriff morgott valamit, de már jóval alacsonyabbra tekerte a
hangerőt.
– Tiltott helyre való behatolás – mondta aztán rövid töprengés
után.
– De seriff… Ez egyáltalán nem tiltott hely. Ide bárki bejöhet.
– Még – mondta a seriff. – Bár úgy tudom, hogy ez a terület már
Ms. O’Haráé. – Legyintett egyet, amivel beismerte a vereségét. – Szó-
val, maga… ki a fenét is keres? – fordult Mrs. Shelbyhez. – Nagy Med-
vét? Én még nem hallottam semmiféle Nagy Medvéről.
– Pedig volt ilyen – mondta Mrs. Shelby. – Csak éppen Oregon-
ban.
– Ore… gonban? – hökkent meg a seriff. – De hiszen az innen…
legalább négyezer mérföldnyire van.
– Nagy Medve állítólag szeretett kisebb kirándulásokat tenni.
A vak is láthatta, hogy Mrs. Shelby szívatja a seriffet. És engem
is. Valamennyiünket.
Szépen összejöttünk mi ott, az újonnan megvásárolt földterület
közepén, a három kis dombocska között, s azon vitatkoztunk, hogy a
talán nem is létező Nagy Medve csontjai hol a fenében rejtőzhetnek.
A seriff azért még tett egy utolsó, eszeveszett kísérletet, hogy
móresre tanítsa Mrs. Shelbyt.
– Na és ez az izé? – kérdezte a fémkeresőre bökve. – Ennek eb-
ben a megyében tilos a használata. A kormányzó megtiltotta…
Mrs. Shelby megvonta a vállát.
– Ez igaz… de ez nem is valódi.
– Nem valódi? Akkor milyen? – hökkent meg a seriff.
 – Utánzat – magyarázta Mrs. Shelby. – Csak egy makett, hogy
úgy mondjam. Én csak azt próbálgattam, hogy hogyan állna a kezem-
ben.
Ha más mesélte volna, nem hittem volna el. Mint ahogy a köz-
ben előkerült Mr. Preston is csak az orrát vakargatta, és hitetlenkedve
bámult ránk. Mintha törte volna valamin a fejét.
Mrs. Shelby kíváncsian nézett a seriffre.
– Honnan tudta, seriff, hogy… idejövök sétálni egyet?
– Sétálni? – mordult fel a seriff, és úgy nézett Mrs. Shelbyre,
mintha fel akarná lökni. – Valaki felhívott, ez a helyzet.
– És mit mondott?
– Semmi köze hozzá. Különben azt mondta, hogy… maga készül
valamire. – Aztán hirtelen békülékenyebbre vette a figurát. – Nézze,
Mrs. Shelby, meg kell értenie, hogy ön… hogy is mondjam csak…
– Börtönviselt vagyok – bólintott Mrs. Shelby.
– Hát… ez a helyzet. Tudom, hogy ez kellemetlen önnek, de vá-
rosuk közrendje és békéje azt kívánja, hogy mindent tudjak, ami egye-
sekkel kapcsolatban…
Mrs. Shelby közben bűntudatosan felbontott egy palack vizet,
amit magával hozott, megnedvesítette vele a zsebkendőjét, amit aztán
Mitchell a szeméhez nyomott.
– Látja, mit tett velem? – kérdezte békülékeny, ám még mindig
szemrehányó tekintettel a seriff. – Miért kellett magának dobálóznia?
– Azt hittem, kígyó mozgatja a bokrot – vonta meg a vállát Mrs.
Shelby.
Amíg mi a nem létező Nagy Medve csontjai után kajtattunk, és
egymást figyeltük gyanakodva és árgus szemekkel, valaki meggyil-
kolta Mrs. Leet.

42

Ez persze csak kora délelőtt derült ki. Mrs. Lee szomszédjának feltűnt,
hogy a korán kelő Mrs. Lee ezen a reggelen nem jött ki a szokott idő-
ben a kertjébe, hogy a madarak énekében gyönyörködjön. Mrs. Le-
enek nem volt elég a nyitott ablak; csak akkor hallotta jól a madarak
énekét, ha kiment a kertbe. Mrs. Lee ugyanis erősen nagyothalló volt.
A szomszéd szerint annyira, hogy néha a kukásautó csattogását is ma-
dárhangnak vélte.
Mrs. Lee soha a légynek sem ártott. Kilencvenöt éves volt, s
gyakran megtörtént vele, hogy reggelente a kertben a madárcsicser-
gés hallgatása közben rég meghalt ismerőseivel beszélgetett.
– Hallod, Helga, hallod? – intett a kukásautó felé, amelynek
csak a zümmögése hallatszott ki a sövény mögül. – Hallod, milyen
szépen énekel?
És Mrs. Leet mégis meggyilkolták.
Minderről akkor értesültem, amikor felhívott a seriff.
– Át tudnál jönni hozzám, kislány? – szólt a telefonba. Olyan
negédes hangon mondta, hogy biztos lehettem benne: erre a kérdésre
csak igennel lehet válaszolni.
Bár lett volna dolgom elég, kénytelen voltam átugrani hozzá. Ak-
kor még mit sem tudtam Mrs. Lee erőszakos haláláról.
– Figyelj, Debby – fogadott kapkodó hangon a seriff. Ezúttal
nem legyezte a képét a kalapjával. Éppen ellenkezőleg: igyekezett si-
etősen a fejébe nyomkodni. – Eljönnél velem egy kis kirándulásra?
Nem tudtam mire vélni a dolgot. Biztos voltam benne, hogy tör-
tént valami valahol, de hogy mi és hol, arról fogalmam sem volt. Arról
meg még kevésbé, hogy mi az ördögöt akarhat tőlem.
– Mi a helyzet, seriff? – kérdeztem gyanakodva.
– Szükségem van rád – mondta. – Neked néha egészen jó meg-
érzéseid vannak, kislány.
Ebből aztán megérthettem, hogy valóban történt valami, ami
megérdemli a komoly jelzőt. A seriff sosem dicsért meg, még akkor
sem, ha pedig lett volna oka rá. Vagy legalábbis igen szűkmarkúan
bánt a dicsérettel: ha én érdemeltem volna ki, akkor is inkább önma-
gát dicsérte.
– Történt valami, seriff? – próbálkoztam újra.
Rám nézett és elgondolkodva felfújta a képét.
– Történt, Debby – mondta. – Történt bizony.
– És… micsoda? – kérdeztem.
– Gyilkosság – felelte tömören. – Most pedig igyekezzünk, mie-
lőtt még kihűlne az áldozat.
Úgy mondta, mintha ebédre invitált volna, és attól tartott volna,
hogy ha késünk, kihűl a leves.
Meg akartam kérdezni tőle, hogy miért éppen rám van szüksége,
és egyáltalán, mi a fenét akar tőlem, de szó nélkül karon ragadott, és
szabályosan vonszolni kezdett a kocsija felé.
Úgy döntöttem, hogy sztrájkba lépek. Ezután meg sem mukka-
nok. Ha ő nem akar felvilágosítani, ne tegye. Akkor viszont mi a fené-
nek hozott magával? Csak nem arra gondol, hogy én öltem meg bárkit
is?
– Mrs. Lee – mondta egy éles kanyar után.
– Tessék? – hökkentem meg, megszegve az elhatározásomat.
– Ő az áldozat.
Nem ugrott be semmi.
– Ki az Mrs. Lee? – kérdeztem.
– A város szélén lakik. A Sherwood utcában.
Gőzöm sem volt róla, hol lehet az a Sherwood utca. Bár nem va-
gyunk világváros, azért nem ismerhetem minden utcáját.
– És… mit kell tudni róla?
Ezzel azt is megkérdeztem, hogy nekem mi az ördög közöm lehet
az egészhez?
– Mrs. Lee a tízek közé tartozott – mondta egy újabb kanyar
után.
– Tessék? – nyílt tágra a szemem.
– Annak a tíz család egyikének az utolsó leszármazottja, ame-
lyek valaha, száz évvel ezelőtt a környező vidék nagy részét birtokol-
ták. Akik közül már csak három család leszármazottai élnek. Összesen
három személy. Érted?
– Eddig igen – mondtam.
– Akkor meg miért olyan csodálkozó a hangod?
– Már miért ne lenne az? – kérdeztem. Aztán belém szorult a
levegő. Hogy a fenébe is van ez?
– Kapiskálod már? – kérdezte.
– Nem is tudom…
– Figyelj, ide, Debby. Remélem, emlékszel még arra, hogy Mr.
Boltont megölték.
– Hogy a fenébe ne emlékeznék, hiszen csak néhány napja tör-
tént.
– A te alkalmazottad volt. És a tíz család egyikének a leszárma-
zottja. Akárcsak Mrs. Lee.
Hallgattunk egészen a következő kanyarig.
– Hogy ölték meg Mrs. Leet? – kérdeztem akkor tétován.
– Ahogy Mr. Boltont. Megfojtották egy zsinórral. Valaki nagyon
kedvelheti ezt a módszert.
– Úgy tűnik, feleslegesen hozott magával – sóhajtottam. – Mr.
Boltont nem ismertem igazán, Mr. Barnabyt még kevésbé, Mrs. Leet
pedig egyáltalán nem.
– Hátha megindul az agyad – reménykedett a seriff. Majd ami-
kor egy McDonald’s bukkant fel előttünk, lassított egy kicsit.
– Nem akarsz harapni valamit?
– Valahogy elment a kedvem a reggelitől – mondtam.
A seriff nem erőltette a dolgot. Ötpercnyi néma autókázás után
megérkeztünk az elé a ház elé, amely a halott Mrs. Leet rejtette.
Már messziről feltűnt a sárga szalag, amely a fél utcát elkerítette
a másik felétől. A ház amolyan fantáziátlan régi épület benyomását
keltette, és tulajdonképpen az is volt. A múlt század közepe táján épít-
hették; látszott rajta, hogy azóta hébe-hóba nagyokat harapott ki be-
lőle az idő vasfoga. A kerten is az látszott, hogy gondozták is, meg nem
is. Az egyik bokor például csak félig volt megnyírva; nyíratlan oldalán
magasra nyújtózkodtak a vékony ágak. Ha rablógyilkos lettem volna,
aligha ezt a házat választottam volna áldásos működésem színteréül.
Mrs. Lee olyan volt, amilyenek az erőszakos halállal haltak szok-
tak lenni. Lila volt a képe, nyelve kilógott a szájából, és cirka másfél-
szer akkora volt, mint amekkorának lennie kellett volna. Nem látszott
dulakodás nyoma a szobában, a madárcsontú Mrs. Lee nem tanúsít-
hatott nagyobb ellenállást. Sőt, alighanem semmilyet. Mrs. Lee a te-
levízió előtt ült, mikor hátulról hurkot vetettek rá, és zsinórral meg-
fojtották. Remélem, hogy mindezt észre sem vette. Talán az utolsó
pillanatot is a sorozat részének gondolta, vagy lehet, hogy békésen
szunyókált. Ebben a pillanatban, ha megkérdezték volna a vélemé-
nyemet, bátran kimondtam volna, hogy nem helyeslem a halálbünte-
tés megszüntetésére irányuló kezdeményezéseket. Aki televízió előtt
szundikáló idős hölgyeket fojt meg, az megérdemli a méreginjekciót.
A helyszínelést végző két zsaru ismerhette a seriffet, mert mo-
rogtak neki valamit, a seriff pedig visszamorgott nekik.
– Van valami érdekes? – kérdezte, miután körbejártatta a tekin-
tetét a tetthelyen.
Az egyik kalapos, nyúzott képű zsaru rám bökött.
– Ez meg ki?
– Velem van – mondta a seriff.
– Nem kedvelem a kíváncsiskodókat. Nem kedvelem, ha láb
alatt vannak.
 A seriff bámészkodott egy kicsit, majd megfogta a karomat.
– Gyere ki, Debby.
Kisétáltam a szobából, miközben megpróbáltam kitalálni, hogy
egyáltalán miért sétáltam be. Talán még nem említettem, hogy a szo-
bában sertepertélt Mitchell segédje, Mr. Harrison is, aki korábban
már megpróbált beszervezni a barátnői közé, de ez valahogy nem jött
össze neki. Pedig Mr. Harrison nem akármilyen fickó volt. Markáns
arca, karcsú termete, kreol bőre, ruganyos járása mind a javára bil-
lentette a mérleg nyelvét konkurenseivel szemben.
Csak az esze nem. Harrison seriffhelyettes bizonyos értelemben
az őshüllőkhöz volt hasonlatos: a kinézetével nem volt baj, az eszét
azonban csak mikroszkóppal lehetett volna felfedezni a koponyájá-
ban.
A seriff jobbra-balra nézett, majd összerázkódott és eltűnt a
bokrok között.
– Pisilni ment – jegyezte meg Harrison. – No, Debby, nem gon-
dolta meg magát? – kérdezte, és ha lett volna bajusza, bizonyára meg-
pödörgette volna.
– Mivel kapcsolatban? – tudakoltam álszent kíváncsisággal.
– Hát, ami a kettőnket illeti. Bettyt már gondolatban leléptet-
tem ugyanis.
– Ki az a Betty? – kérdeztem.
– Hát az egyik barátnőm. Most még megvan, de ha maga beszáll
mellém, akkor repül. Ezt vegye komolyan. Persze Andrea nehezebb
dió, de ha nem csalódom magában, ő is lapátra kerül. Azért ez nem
semmi, mi?
– Nem – sóhajtottam. – Ez valóban nem semmi.
Mivel a seriff még mindig a bokrok között tanyázott, és nem volt
kedvem Harrisonnal csevegni, visszamentem a szobába. A két zsaru
fel sem emelte a fejét: valószínűleg túlságosan derogált volna nekik,
ha észrevesznek. Ekkor fedeztem csak fel, hogy valahogy egy szem-
üveges civil is bekerült a szobába, aki előbb Mrs. Leetől vett ujjlenyo-
matot, majd a bútorokra koncentrált. Óvatosan a sarokba húzódtam
és megpróbáltam rájönni valamire. De hát mi a fenére jöhettem volna
rá? A dolog tiszta volt, mint a friss patakvíz: Mrs. Leet meggyilkolták.
Ahogy a sarokban álltam és az ablakon besütő fénysugarakat
néztem, mintha megcsillant volna valami a padlón. Egyetlen pillana-
tig azt hittem, hogy a levegő az, és talán Orsi nagyi közeledését jelzi,
ám ahogy jobban megerőltettem a szemem, észrevettem, hogy a csil-
logás a pamlag alól jön. A fal mellé állított, kopottas pamlag alól.
Senkit nem érdekelt a három zsaru közül, hogy mi a fenéért áll-
tam fel, miért léptem néhányat a pamlag felé, és miért csüccsentem
rá. Csupán a szemüveges nézett rám és intett felém. Talán azt hitte,
hogy civil alkalmazott vagyok, talán pszichológus, bár Mrs. Leenek
már aligha lett volna szüksége agyturkászra.
Bedugtam az egyik lábam a pamlag alá, és kotortam vele egy ki-
csit. Éreztem, hogy van valami a talpam alatt. Egészen addig rajta tar-
tottam a lábam, amíg már a szemüveges sem nézett rám. Akkor leha-
joltam, és mintha csak a lábszáramat vakarnám meg, felvettem és a
tenyerembe szorítottam a valamit.
Ekkor megállt bennem az ütő. Az egyik zsaru merőn rám pislo-
gott, majd odasétált hozzám.
– Magát ismerem valahonnan – mondta.
Olyan édesen mosolyogtam, ahogy csak tellett tőlem.
– Maga is a Harvardra járt? – kérdeztem.
A zsaru szeme alján megrebbent egy ér.
– Nem – mondta aztán. – Nem jártam a Harvardra. Oda csak a
flancos gazdagok járnak.
– Stimmel – mondtam. – Különben én sem odajártam.
Még akkor is értetlenül bámult utánam, amikor a cuccal a ke-
zemben kisétáltam az ajtón.

43

A seriff a bokrok között várakozott. Mr. Harrison seriffhelyettes már

nem volt vele, aminek csak örülni tudtam.
– Nos, Debby? – kérdezte a seriff. – Te amolyan Sólyomszem
vagy. Láttál valamit, ami nem tetszett neked?
– Jó kérdés – mondtam. – Sorolni tudnám őket. Már maga Mrs.
Lee sem tetszett.
– Tudod, mire gondolok.
Körülnéztem, hogy Harrison nem ólálkodik-e a környéken, s
amikor úgy láttam, hogy nem, kinyitottam az öklömet. Egy aranylán-
cocska hevert a tenyeremen.
– Ez meg… mi? – kérdezte remegő hangon a seriff.
– Egy nyaklánc – mondtam.
– És… hol találtad?
– Véletlenül a talpamhoz ragadt – mondtam. – Csak most vet-
tem észre.
– Talán… Mrs. Lee lánca lehetett – mondta bizonytalanul.
– Aligha – ráztam meg a fejem.
– Honnan tudod? – kérdezte.
– Onnan, hogy… nézze csak ezt a lapocskát.
Felé mutattam a láncot, amelyen egy aranylapocska függött. Ab-
ban a pillanatban, ahogy napfény érte, lángolni kezdett, mintha meg-
gyulladt volna.
A lánc természetesen el volt szakadva. Feltehetően az szakította
el, aki letépte valakinek a nyakáról.
A seriff behunyta a szemét, majd ismét kinyitotta.
– Van rajta valami… Debby? – kérdezte enyhén remegő hangon.
Nem volt véletlen, hogy ennyire beindult tőle. Az ilyesfajta
aranylapokra általában vésni szoktak valamit. Vagy a megajándéko-
zott, vagy az ajándékozó nevét.
– Van – mondtam.
– És… mi van rajta?
– Olvassa el maga – nyújtottam felé a láncot.
Némi habozás után elvette és remegő kézzel a szeme elé tartotta.
– Te is azt látod rajta, Debby, amit én?
– Hát ha maga is Mrs. Shelby nevét látja, akkor igen.
– A francba – mondta a seriff, majd a kezembe nyomta a láncot,
és eliramodott a bokrok felé.
Amikor visszatért, nagy-nagy megkönnyebbülés látszott az ar-
cán.
– A francba is – mentegetődzött. – Úgy látszik, öregszem. Ha
megrázkódtatás ér, azonnal vécére kell mennem. A fenébe is, Debby,
hát ez aztán egy kényes szituáció, nem gondolod?
– Az, hogy gyakran kell vécére mennie? – kérdeztem kajánul.
– Mit tagadjam, az is, de most inkább erre a láncra gondolok.
Mit mond ez neked?
A láncra erősített lapocskára néztem.
– Valószínűleg Mrs. Shelbyé volt – mondtam.
 – Szerinted biztos ez?
– Hát ha csak nem szaladgál még egy Mrs. Shelby a környéken.
– Ezt őszintén szólva nehezen tudnám elképzelni. Bár… csak az
van belevésve, hogy Shelby.
– És?
– Ez akár… férfi is lehet. Mármint az a Shelby, akié a lánc. Vajon
hogy kerülhetett a pamlag alá?
– Odaesett – mondtam.
– Honnan? – kérdezte. – Az égből?
– Talán Mrs. Lee tépte le Mrs. Shelby nyakáról.
– Hát ez nagyon nem úgy néz ki, Debby. Ez a szerencsétlen Mrs.
Lee meg sem tudott moccanni, csak ült a tévé előtt, és talán észre sem
vette, hogy meghalt.
– Hátha észrevette – mondtam.
– Hogy mondod? – hökkent meg.
– Tegyük fel – kezdtem –, csak tegyük fel, hogy Mrs. Shelby va-
lahogy bejutott Mrs. Lee lakásába. Vagy az idős asszony engedte be,
vagy bemászott az ablakon. Vagy akárhol.
– Mrs. Lee ez utóbbi esetben nem vette észre.
– De észrevette – ráztam meg a fejem. – És talán meg is próbált
ellenállni neki. Talán nem úgy halt meg, ahogy a látszat mutatja.
– Azt gondolod, hogy a halála után elmozdították a holttestét?
– Maga szerint nem lehet?
– No de mégis… Miből gondolod?
– Megnézte a tenyerét?
– Dehogy néztem – mondta a seriff. – Az a helyszínelők dolga.
– Én is csak egy pillantást vethettem rá. Piszkos.
– Piszkos? – ámult el. – Ezt hogy érted?
– Ahogy mondom. Mrs. Leenek piszkos a tenyere. És talán a
térde is, ezt nem volt alkalmam megnézni, nem akartam, hogy a zsa-
ruk felfigyeljenek rám. Mindenesetre a piszkos tenyér azt mutatja,
hogy Mrs. Lee a padlóra esett, és a poros padlótól lett koszos a tenyere.
Mrs. Lee csínján bánt a takarítással.
A seriff bűntudatosan hallgatott.
– Ezek szerint úgy is történhetett a dolog, hogy Mrs. Lee a tele-
víziót nézte, és közben valahogy felfigyelt a betolakodóra. Lehet, hogy
már csak akkor vette észre, amikor a nyakán volt a hurok. Megpróbált
védekezni, eközben valahogy belekapott a gyilkosa nyakláncába, és
elszakította. A lánc beesett a pamlag alá, ahonnan kibányásztam.
 – Gondolod, hogy a tettes nem vette észre?
– Szerintem nem. Ha észrevette volna, bizonyára addig keresi,
amíg meg nem találja. De ő anélkül ment el, hogy megtalálta volna.
Tehát nem is kereste. Ami pedig Mrs. Leet illeti, nyilván a szoba pad-
lóján feküdt, ott szorította ki belőle a lelket a gyilkosa.
– Mrs. Shelby?
– A látszat ezt mutatja.
– A látszat?
– Az, hogy találtunk az áldozat közelében egy nyakláncot, amely
feltehetően egy Shelby nevű személyé volt, még nem jelenti azt, hogy
Mrs. Shelby volt a gyilkos. A Shelby csak egy név. Gondolom, hogy
nem csak egyetlen ilyen nevű ember él az Egyesült Államokban.
A seriff gyanakodva nézett rám.
– Te most Mrs. Shelbyt mentegeted, Debby?
– Dehogy mentegetem – tiltakoztam –, csak éppen nem vagyok
biztos benne, hogy ő-e a hunyó.
A seriff ismét a bokrok felé pislogott, de már nem rohant közé-
jük.
– Tudod, min töröm én a fejem, Debby? – kérdezte mély sóhaj-
tás után.
– Tudom – bólintottam.
– Tudod? – hökkent meg. – Na min?
– Szerintem azon, hogy szóljunk-e mindezekről a zsaruknak.
– Ördögöd van, te lány. Éppen ezen töprengek. Csakhogy van
egy bökkenő. Tudod, mi az?
– Tudom – bólintottam ismét.
– Na mi?
– Ha eláruljuk a zsaruknak, hogy mit találtunk, akkor ezek
nyomban le fogják tartóztatni Mrs. Shelbyt.
– Én is ezt tenném – bólintott a seriff. – Vagyis ezt kellene ten-
nem – javította ki magát.
– Csakhogy – folytattam – ez esetben Mrs. Shelby sittre kerül,
ami már azért is baj, mert hátha ártatlan, de még ennél is nagyobb baj
lenne, ha ezalatt az igazi tettes megpucolna. A zsaruk nem tétováznak,
ha be kell kasztlizniuk valakit.
– Tudod, mi az, amit mi most csinálunk? – kérdezte a seriff is-
mét a bokrok felé pislogva.
– Hogyne tudnám – mondtam. – Bizonyíték eltitkolása. Ami
büntetést von maga után.
 – Éppen erre gondoltam én is. És te mégis azt tanácsolod nekem,
tisztességben megőszült öreg seriffnek, aki eddig bizonyítékokat leg-
feljebb a felesége elől titkolt el, hogy szegjem meg a törvényt, és hall-
gassak róla? Ezt akarod, Debby?
– Ezt – bólintottam.
A seriff a bokrokra meredt, majd megvonta a vállát.
– Jól van, Debby. Nyertél. Most pedig várj egy kicsit, mert pisil-
nem kell.

44

Mrs. Shelby természetesen olyan ártatlan tekintettel nézett rám, mint

egy húsvéti nyúl. Még a szeme is piros volt egy kicsit, ami csak még
jobban alátámasztotta a nyúllal való hasonlóságot.
– Elnézést, hogy idekérettem, Mrs. Shelby – kezdtem, miután
hellyel kínáltam. – Kérdezni szeretnék öntől valamit. Illetve több kér-
désem is lenne magához. Tudom, hogy sok a munkája…
– Mindig szívesen állok a rendelkezésére, Ms. O’Hara – mosoly-
gott. – Elvégre az ön alkalmazottja vagyok.
– Nos, az lenne a kérdésem, hogy ismer ön egy bizonyos Mrs.
Leet?
Mintha ideges rándulás futott volna végig az arcán. Vagy csak
látni véltem volna?
– Mrs. Lee? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel. – Nem ugrik
be semmi. Ismernem kellene?
– A Sherwood utcában lakik – mondtam.
– Gőzöm sincs róla, hol az az utca – vonta meg a vállát. – Szabad
tudnom, hogy miért kérdezi, Ms. O’Hara?
Mintha egy árnyalattal barátságtalanabb lett volna a hangja.
– A második kérdésem – folytattam zavartalanul –, hogy van-e
önnek arany nyaklánca, Mrs. Shelby?
– Van – felelt értetlen képpel. – De miért fontos ez? Közben egé-
szen gyanakvóvá vált a képe. Rádöbbent, hogy aligha arról lesz szó,
amit talán idefele jövet elképzelt magának.
– Megmutatná, kérem, már persze, ha magánál van.
 – Mindig itt lóg a nyakamban – mondta.
Önkéntelenül is a nyakához nyúlt. Szorosan a testére simuló
blúz volt rajta, így csak két ujját tudta bedugni a blúz és a bőre közé.
Keresgélt egy kicsit, aztán egyre idegesebben pislogott rám.
– Pedig – mondta. – Pedig…
– …mindig magán van – fejeztem be a mondatát.
Immár mind az öt ujját beerőltette a blúza alá, és úgy kotorá-
szott benne, minta megcsípte volna valami, és most el akarná kapni a
tettest.
Természetesen nem találta. Biztos voltam benne, hogy nem is
fogja megtalálni. Már nem.
– Azt hiszem… – kezdte, miközben még mindig a nyakláncát ke-
reste –, hogy… elveszítettem, vagy mi a csoda. Ilyen még soha nem
történt velem. Elhagytam, hogy a fene vigye el. Megtalálta talán valaki?
– Tegyük fel – mondtam. Nem akartam határozott igent mon-
dani, mert akár engem is magával ránthatott volna. Ha elárulja a zsa-
ruknak, hogy én találtam meg a láncot a kis aranylapocskával együtt,
de megtartottam magamnak, akár én is sittre kerülhetek. A gyilkosok
néha nagyon fifikásak.
Mrs. Shelby az alatt a néhány perc alatt, amíg lázasan keresgélt
a blúza alatt, alighanem gondolkodott is, mert néhány pillanattal ké-
sőbb abbahagyta a keresést. Okos nő volt, rádöbbent, hogy hiába is
keresi a láncát.
– Tehát megtalálták – mondta.
– Aha – mondtam.
– Rossz helyen?
Csak csodálni tudtam, hogy pörög az agya.
– Nagyon rossz helyen – bólintottam.
– Azért kérdezett az imént egy bizonyos Mrs… hogy is hívják…?
– Mrs. Lee – mondtam.
– Van valamilyen kapcsolat a nyakláncom eltűnése és e között a
Mrs. Lee között?
– Nagyon úgy néz ki a dolog.
– És… mi ez a kapcsolat?
– Az – mondtam –, hogy Mrs. Leet kegyetlenül meggyilkolták.
 45

Mrs. Shelbynek kiváló lélekjelenléte volt: meg sem rezzent, amikor

megtudta az igazságot.
– Hogy ölték meg? – kérdezte. Még csak nem is remegett a
hangja.
– Megfojtották – mondtam.
– És a láncom a medállal?
– Ott volt a halott közelében.
– Gondolom, ön találta meg.
Haboztam egy kicsit, aztán bólintottam.
– Akkor miért nem jöttek még értem a zsaruk?
Ez volt az a pont, ahol kockáztatnom kellett. Amivel bizonyos
értelemben a bűntársává is váltam. Már persze csak akkor, ha ő kö-
vette el a gyilkosságot.
– És most… mit akar tenni, Ms. O’Hara? – kérdezte inkább kí-
váncsian, mint nyugtalanul.
– Ezen töprengek – mondtam.
– Feltételezem, nem közölte a zsarukkal, hogy az enyém a nyak-
lánc.
Nem szóltam semmit. Ő meg csak nézett rám merev tekintettel,
mintha a lelkembe akarna látni.
– Vagy nem is említette nekik, hogy mit talált?
Erre sem válaszoltam.
Mrs. Shelby hallgatott egy kicsit, aztán vett néhány mély léleg-
zetet.
– Valóban van egy láncom egy medállal, amelybe a nevem van
belevésve – mondta. – Valóban eltűnt a nyakamról, és ezt valóban
nem vettem észre. Van önnek nyaklánca? – kérdezte.
Bólintottam.
– Maga se venné észre azonnal, ha lecsúszna magáról. Én sem
vettem észre. Fogalmam sem volt róla, hogy nincs rajtam. De egyet
mondhatok önnek: gőzöm sincs, hogy kicsoda ez a Mrs. Lee, sosem
jártam a házában, és így meg sem ölhettem. Arról pedig végképp
nincs halvány fogalmam sem, hogy miképpen került a halott mellé.
Nyilvánvaló, hogy odatette valaki, hogy engem gyanúba keverjen. De
én nem jártam ott. Tudom, hogy nehezen hihető, de ez az igazság.
Nem kívánom, hogy higgyen nekem, ám nem mondhatok mást. Az ön
kezében vagyok.
– Valahogy úgy – helyeseltem. – Még mindig azon jártatom az
agyam, hogy elmondjam-e a történetét a zsaruknak, vagy… tartsam
meg magamnak. Elvileg elhihetném, hogy maga igazat mond. Csak
éppen… valamit valamiért.
Úgy nézett rám, mintha már várta volna az ajánlatomat. Mintha
azt mérlegelte volna, mi a jobb számára: ha bevallja a zsaruknak, hogy
az ő nyaklánca volt a halott szobájában, ezzel engem is magával
rántva a szakadékba, vagy adja-e a kezembe magát.
– Mit miért? – kérdezte.
– Tegyük fel, hogy hiszek magának. Ám annak a láncnak vagy
medálnak valahogy le kellett kerülnie önről, és be kellett kerülnie Mrs.
Lee lakásába. Az aranyláncok pedig tudomásom szerint nem szoktak
csak úgy maguktól vándorútra kelni. Tudna valamit mondani ezzel
kapcsolatban?
Összeráncolta a homlokát, majd mintha valami felvillant volna
a szemében.
– Leestem a lépcsőn – mondta.
– Milyen lépcsőn? – kérdeztem.
– Mr. McDaniel ötletbörzét tartott a raktárvezetőknek, amelyre
engem is meghívott. Voltunk néhányan, de ott volt Mr. Preston is… ő
segített fel.
– Hogyhogy elesett? – kérdeztem. Valahogy nem tetszett nekem
ez az elesés. Kissé hajánál fogva előrángatottnak tűnt.
– Eltört a cipőm sarka.
– Maga magas sarkú cipőben jár dolgozni?
Önkéntelenül is lenéztem a lábára. Tényleg magas sarkú cipő
volt rajta.
– Az a helyzet, hogy másokkal ellentétben én jól bírom a magas
sarkút, és szeretek is benne járni. Csakhogy ezúttal… megjártam. El-
törött a sarka. Éppen vége volt az értekezletnek, s én lefelé mentem a
lépcsőn, cirka a harmadik foknál egyszerre csak megbillentem, és
majdnem végiggurultam mind a tíz fokon – ha még idejében el nem
kap valaki. Mr. Preston volt, de mások is voltak körülöttem. Mindenki
sajnálkozott és segített. Hát… akkor… ott… lehet…
– Mr. Preston? – kérdeztem. – Mit csinált magával?
Kissé meghökkent, mert rosszindulatúnak tűnt a kérdésem.
Mintha feltételeztem volna, hogy szorosabb kapcsolat van közöttük.
– Felsegített. Leporolta a ruhámat.
 Hallgattam egy kicsit, aztán bólintottam.
– Jól van, Mrs. Shelby – mondtam. – Egyelőre ennyi.
– És… mire számíthatok, Ms. O’Hara? – kérdezte nyugodt han-
gon.
– Hogy mire számíthat? – ismételtem meg a kérdését. – Konk-
rétan még nem tudom. Ám egyben biztos lehet. Előbb-utóbb megta-
lálom a gyilkost. És megkérdezem tőle, hogy mi az ördög folyik itt.
Mrs. Shelby bólintott, megfordult és kiment az ajtón.
Még a folyosóról is behallatszott magas sarkú cipőjének erőtel-
jes kopogása.

46

Mr. Preston szinte már nem is emlékezett az egészre. Csak a vállát

vonogatta, amikor Mrs. Shelby balesetéről érdeklődtem nála.
– Mrs. Shelby? – nézett rám elgondolkodva. – Őszintén szólva…
ja, már emlékszem. A hölgy megbotlott, és kis híján legurult a lépcsőn.
Még mondtam is magamban, hogy mi az ördögért jár valaki magas
sarkú cipőben olyan helyeken, ahova inkább bakancs való.
– Maga ezt nem értheti – legyintettem. – A női lélek nem olyan,
mint a magáé.
– Szerencsére – mosolygott. – Különben Mrs. Shelbynek ideje
lenne lapos sarkú cipőre váltania.
– Mit gondol az éjszakai kalandról, Mr. Preston? – kérdeztem
csak úgy mellékesen.
Mr. Preston megvonta a vállát.
– Ki a fene lát bele mások fejébe? Én magánzsaru vagyok, sok
mindent tapasztaltam már életemben. A börtön néha piszkosul meg
változtatja az embert.
– Hogy jön ez ide? – csodálkoztam.
– Láttam már egy s mást, Ms. Debby – folytatta zavartalanul. –
Láttam olyan kemény embert börtönbe menni, mint az acél. Ha valaki
nem változtatja meg a nézeteit, akkor ő az – mondhatta volna rá bárki.
Én is ezt gondoltam magamban. Aztán ez az acélkemény fickó közös
cellába került egy görbe hátú, nyeszlett kis palival, aki valamilyen
eszement vallási közösségnek volt a tagja. Együtt ültek néhány évig, s
ezalatt a kis nyeszlett annyira megdumálta az acélembert, átmosta az
agyát, hogy attól kezdve a fickó olyan puha lett, mint a mosdószivacs.
És hinni kezdett a túlvilági lényekben. Kiszabadulása után ő lett a kö-
zösség egyik papja. Na mit szól hozzá?
– Mrs. Shelbyre céloz?
– Okos kislány – dicsért meg. – Akárki is volt Mrs. Shelby az-
előtt, kemény lány lehetett – ami abból is látszik, hogy kinyírta a férjét
és egy bőröndbe gyömöszölte, miután darabokra vagdalta –, a börtön
mégis megdolgozta.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy Mrs. Shelby valóban egy in-
dián maradványait kereste?
– Miért ne? Ha nem hiszi, mondjon jobbat. Kétlem, hogy bárki
is kincset ásott volna el ott. Őszintén szólva az indiánban sem hiszek,
de az már más kérdés. Szerintem Mrs. Shelby fanatikus hívő lett a sit-
ten.
– És ő ölte meg Mrs. Leet?
Preston megütődve nézett rám.
– Ki az a Mrs. Lee?
Elmondtam neki, hogy kicsoda. Jobban mondva, kicsoda volt.
Amíg meséltem, Preston a fejét vakarta, miközben gyanakodva pislo-
gott rám. Pedig eszembe sem jutott, hogy szót ejtsek a medálról és a
láncról.
Mr. Preston a levegőbe meredt, majd megvonta a vállát.
– Ennyi erővel akár azt is mondhatná, hogy én öltem meg azt az
öregasszonyt.
Ördöge volt.
Valóban, azt is mondhattam volna.

47

De senkinek sem mondtam semmit. Arról is mélyen hallgattam, hogy

mire készülök. Márpedig készültem valamire. Olyannyira, hogy Mr.
Cameron meg is lepődött, amikor szembetalálkozott velem az egyik
folyosón.
 – Már azt hittem, hogy egy élő ember van a hátán -mondta. –
Mit cipel… Debby?
Majdnem leejtettem Bobbyt. Pedig Cameron mosolygott, még
ha értetlen is volt a mosolya. Megroggyant a térdem és hirtelen nehe-
zen kaptam levegőt. Voltam már így Zsiráffal is, bár az utóbbi időben
egyre kevesebb alkalommal. És nem rajtam múlt elsősorban.
No, akkor néhány szót Bobbyról. Bobby egy kirakati próbababa
volt, amelyet a raktárból kapartam elő. Annak idején, négy-öt évvel
ezelőtt, Barbara szerezte valahonnan, amikor még azt tervezte, szabá-
szatot nyit, hogy elüsse valamivel megsokasodott szabadidejét. Akko-
riban kezdett felfutni a vállalkozásunk, s Barbarára nem volt hozzá
szükségünk. Ám röviddel ezután megindult az ingatlan- és raktárbiz-
nisz, ezért Mrs. McDanielnek fel kellett adnia szabásznői álmait, és
meg kellett birkóznia a kettős könyveléssel, amire különben Mr.
Hooker tanította meg. Szegény Bobby munkanélkülivé vált, és egy po-
ros raktárban töprenghetett az idő múlásán. Most azonban ott volt a
hátamon, előttem pedig nagy, csodálkozó szemekkel Mr. Cameron.
Viharként tört ki belőlem a sóhaj. Istenem, hogy lehet ennyire
vonzó és jóképű valaki? Elvégre Preston is jóképű és vonzó, meg a se-
riff helyettese is az – bár Harrison agyhalott –, és Zsiráf is jóképű volt,
amikor még törődött velem. Ám be kellett látnom, hogy Freddy Ca-
meron az ász a pakliban, aki mindent visz. Talán még Rio Farmeren
is túltesz, bár rá aztán egyáltalán nem akartam gondolni.
És istenem, milyen cirógató és lágy a hangja… Mintha indián
sastollal simogatták volna a talpamat.
– Segíthetek? – kérdezte Cameron, miközben igyekezett le-
szedni a hátamról a különben is lefelé igyekvő Bobot. Persze nem ke-
rülhette el, hogy közben hozzám ne érjen. Itt is, ott is. Én pedig olva-
doztam közben, mint a májusi hó.
Végül csak lekerült Bobby a hátamról. Freddy a falhoz támasz-
totta, aztán lehajtott fejjel elém állt.
– Meg tud nekem bocsátani, Debby?
– Ugyan… miért kellene megbocsátanom? – rebegtem.
– Hát hogy… talán túlságosan is… erőszakos voltam magával.
– Dehogy volt erőszakos – tiltakoztam. Majdnem hozzátettem,
hogy bárcsak az lett volna.
– De én… tudja… kimondhatom?
Nyeltem egy nagyot.
– Hát… ha… akarja.
 – Az a helyzet, Debby… hogy én halálosan szerelmes vagyok ma-
gába.
– Istenem, Freddy… ezt nem szabad… nem lenne szabad…
– Tudom – bólintott. – Ám én… egyszerűen képtelen vagyok el-
lenállni neked… Az lenne a legjobb, ha elmennék…
– Hova? – rémültem meg.
Freddy a mennyezet felé intett, mintha arra célozna, hogy vala-
hova a felhők közé próbálna felrepülni.
– Akár… hova. Tisztában vagyok vele, hogy a galambnak galamb
a párja, nem a varjú…
– Édes istenem! – nyögtem. – Miket beszél, Freddy? Hiszen
maga olyan… de olyan… mint egy… mint egy…
Éreztem, hogy hozzásimulok; olyan szorosan, hogy szorosabban
már nem is lehetett volna.
Szóval sikerült tökéletesen elveszítenem a fejem. Átkaroltam a
nyakát és megcsókoltam. Méghozzá alaposan.
Így aztán Bobbyról mind a ketten megfeledkeztünk. Bobby vi-
szont nem hagyta magát. Valamiért nem tetszhetett neki a mi kis ket-
tősünk, mert hirtelen elcsúszott a faltól, ahova támasztottam – talán
meglökte valamelyikünk –, és nagy csattanással végigvágódott a fo-
lyosó kövén.
Éppen csak annyi időnk maradt, hogy kibontakozzunk egymás
karjaiból, amikor kinyílt egy ajtó, és Amos nézett ki rajta.
– Mi a jó fene van itt? – kérdezte szeme fölé ernyőzve a tenyerét.
A folyosón félhomály uralkodott, így hirtelenjében nem is fogta fel,
hogy mi történt. Csak annyit látott, hogy valaki a földön fekszik, két
másik alak pedig furcsa mozdulatokat tesz a kezével.
– Debby? – kérdezte visszavonulásra készen. – Te vagy az?
– Én… Amos – mondtam. Olyan volt a hangom, hogy magam is
megijedtem tőle. – Én… vagyok.
– Mi a fene…
– Ez meg én vagyok… Fred Cameron – nyögte Freddy.
– Ez meg itt Bobby – mutattam zavaromban a még mindig a kö-
vön fekvő Bobbyra.
Amos értetlenül bámult a babára.
– Bobby? Milyen Bobby? Mi történt vele? Rosszul lett, vagy mi?
Freddy hallgatott, én pedig kissé szaggatottan ugyan, de elma-
gyaráztam neki, hogy kicsoda Bobby.
– Á, vagy úgy – mondta Amos. – Nem is tudtam, hogy van neve.
Elárulod, hogy mi a fenét akarsz csinálni vele?
– Legyen meglepetés – mondtam.
Amos széttárta a karját.
– Legyen.
Még akkor is gyanakodva forgatta hátra a fejét, amikor belépett
a szobájába.
Nem mertünk egymásra nézni Freddel. Mintha megváltozott
volna körülöttünk valami. Mint amikor a hideg télben egyetlen órára
meleg szökik a városba a hegyek felől, hogy aztán rövid idő múlva át-
adja a helyét a jeges mínuszoknak.
– Segítsek… Debby? – kérdezte Freddy.
– Ha behozná a szobámba.
Így aztán Bobby helyet foglalt a pamlagon. Freddy rám nézett,
és én olyan szomorúságot láttam a szemében, hogy majdnem elsírtam
magam. De aztán mégsem tettem.
Freddy toporgott egy kicsit, talán csak néhány másodpercig,
majd biccentett.
– Hát akkor én… megyek is, Ms. Debby.
Erre sem mondtam semmit.
– Köszönöm, Freddy – szóltam aztán kicsit elkésve utána.
Freddy szomorúan rám mosolygott, és becsukta az ajtót.

48

Akkor indultam útnak, amikor a hold már fent volt az égen. Nem si-
ettem, mindenképpen meg akartam várni, amíg felér az ég csúcsára.
Tisztában voltam ugyan vele, hogy az erős holdfényben kiváló célpon-
tot nyújtok, de hát éppen ez volt a célom. Sokat kockáztatok – ezzel
tisztában voltam – ugyanakkor ki akartam ugratni a nyulat a bokor-
ból. Nem mintha kezdett volna oszlani előttem az a ködfelhő, amely-
ben már napok óta toporogtam, mégiscsak tennem kellett valamit.
Egyre inkább úgy éreztem, hogy Mr. Barnaby, Mr. Bolton és Mr. Lee
után én következem.
Beültem a kocsiba, őt meg hátra ültettem. Még le is nyomtam
egy kicsit a fejét, hogy lehetőleg ne ismerjék fel túl hamar. Ha az a
valaki, aki ki akar nyírni, rájön a csalafintaságra, kútba esik a tervem.
És nagyot csobban.
Cirka fél órába tellett, amíg kiértem a terepre. A holdfény úgy
beezüstözte a bokrokat, a dombokat és a száraz, hajdani vízlefolyáso-
kat, hogy öröm volt nézni. A bokrok ágain csimpaszkodó bogyók vi-
szont vörösen csillogtak. Mintha az óriások ékszerboltjába tévedtem
volna.
Olyan gyorsan cselekedtem, amilyen gyorsan csak tudtam. El-
kaptam a karját, kirángattam a hátulsó ülésről, majd a helyemre, a
vezető helyére ültettem.
– Maradj nyugodtan – mondtam neki. – Nem lesz semmi baj.
Mintha nem értett volna egyet velem. Kissé meg is hökkentem,
amikor búcsúpillantást vetettem rá. Valóban hasonlított rám egy ki-
csit, nemhiába dolgoztam rajta majd egy órát. Igaz, a vastag rúzstól
inkább egy rosszlánynak nézett ki, és kipirosított arca is a múlt század
ízlésvilágát tükrözte inkább, csakhogy számítanom kellett arra, hogy
a hold néha bebújik az éppen ügyeletes felhők mögé, és ilyenkor ne-
héz felismerni bárki arcát.
Olyan helyre álltam a kocsival, hogy aki felém közeledik, bizto-
san észrevegye. Bár ha tényleg figyel valaki és szüntelenül a nyomom-
ban jár, enélkül is tudja, hol vagyok.
Gyorsan kimásztam az autóból és elbújtam egy bokor mögé.
Mintha gyerekcsörgő hangját hallottam volna. Már csak ez hiányzott
a boldogságomhoz. Ha megmar egy csörgőkígyó, isten veled, Debby
O’Hara!
A kocsi olyan halkan érkezett meg, hogy jószerével észre sem
vettem. Előbb nyilván felment egy közeli dombocska tetejére, majd
kikapcsolta a motort és legurult róla. Egy bokor mögött állt meg, nem
messze attól, amely mögött én rejtőzködtem.
A többi már úgy alakult, ahogy gondoltam. Az a valaki, aki ki-
szállt a kocsiból, olyan halkan mozgott, mintha csak egy kósza árnyék
lett volna, „akinek” a lába nem is érinti a földet. A kocsim közelében
megtorpant és előrenyújtotta a nyakát. Én is az enyémet. De hiába;
nem tudtam kivenni az arcát. Arra gondoltam, hogy talán nincs is
neki. A szellemeknek néha nincs arcuk.
Aztán bekövetkezett, amire vártam. A valaki elérte a kocsimat,
feltépte az ajtaját és kirántotta belőle a volán mögött ülőt. Láttam,
hogy a nyaka felé mozdul a keze, s nagyon is jól el tudtam képzelni,
ha nem is láttam tisztán, hogy fojtózsinórt teker a nyakára. Csak szu-
szogást és dühös dörmögést hallottam, amelyből képtelen voltam
megállapítani, hogy nő vagy férfi-e az illető.
Kivágódtam a bokor mögül és nagyot kiáltottam:
– Kezeket fel! Tartsa fel a kezét, de gyorsan!
Esze ágában sem volt. Mire észbe kaptam, már golyók röpköd-
tek körülöttem. Az egyik veszélyesen közel járhatott hozzám, mert
még a fütyülését is hallottam.
Éppen ideje volt, hogy hasra vágjam magam. Úgy is tettem, és
én is lőttem. Csak úgy vaktában, a kocsija felé. Vártam egy kicsit, majd
amikor nem moccant semmi, lassan, meghajtott derékkal előrébb
merészkedtem.
Nem mozdult semmi, nem lőtt rám senki. Futni kezdtem a kocsi
felé. Csak nehogy meghaljon nekem még azelőtt, hogy kikérdezhet-
ném. Arra nem is gondoltam, hogy éppen erre vár. Hogy megmutas-
sam magam a holdfényben.
Alig tettem négy-öt lépést előre – egy kis bokron ugrottam volna
éppen át –, amikor éreztem, hogy valaki megragadja a bokámat és le-
ránt a fűre.
A hátamra estem, így jól láthattam az arcát.
Mr. Preston térdelt mellettem, és a nyakam felé nyújtotta két
kezét.
Küzdöttem ellene, ahogy csak bírtam, de tudtam, hogy nála van
a nyerő lap.
Csak egyetlen módja van, hogy mégis én kerüljek felülre.
Ha megpróbálom kinyomni a szemét.

49

Majdnem sikerült is. Amíg Mr. Preston a nyakamat szorongatta, két

hüvelykujjamat erőteljesen belenyomtam a szemébe. Szerencséje volt,
hogy nem sikerült azonnal a móka, különben alighanem úgy járt
volna, mint Homérosz, aki eposzköltőnek ugyan piszokul jó volt, zsa-
runak viszont aligha mehetett volna el. Mr. Preston is ilyesmire gon-
dolhatott, mert akkorákat ordított, hogy belefájdult a fülem.
 – Engedjen el, maga… őrült! – dühöngött, miközben én még
mindig azon töprengtem, hogy meddig nyomjam az ujjamat a sze-
mébe.
Némi lelki küzdelem után enyhítettem a nyomáson.
– Mi a fenét akar maga tőlem? – lihegtem a fülébe, miközben
nagy kísértést éreztem, hogy a szeme után a fülét is munkába vegyem.
A fogaimmal. – Mit szólna hozzá, ha leharapnám a fülét? – nyögtem.
– Rosszul tenné – nyögte vissza.
– Pedig megteszem, ha nem árulja el…
– Mit akar hallani? – nyöszörögte.
– Azt, hogy kinek dolgozik – mondtam.
Mivel felhagyott a mocorgással, tovább enyhítettem az ujjam
nyomásán.
– Már… megmondtam. Mrs. Barnaby fogadott fel.
– És én ezt el is… higgyem?
– Nagy hibát követ el, ha kinyír – zihálta. – Én a maga oldalán
állok.
– Az én oldalamon? – csodálkoztam. – Ez meg mit jelentsen?
– Ha elenged, mindent elmondok.
Ahogy ott nyögdécselt alattam, éreztem, hogy lassan megnyug-
szom. Mintha valaki azt suttogta volna a fülembe, hogy hagyjam bé-
kén Mr. Prestont, tényleg csak segíteni akar nekem.
Elvettem a szeméről az ujjam, aztán gyorsan legurultam róla.
Közben persze már ismét a kezemben volt a stukkerem.
Ahogy felpillantottam az égre, mintha egy másik világba csep-
pentem volna. A csillagok olyan fényesen ragyogtak felettem, mintha
az alatt, amíg én Prestonnal voltam elfoglalva, egy égi ablakpucoló
tisztára törölte volna őket.
– Jól van – mondtam, egyelőre még nem nagy meggyőződéssel.
– Átmenetileg megkímélem a szemét. És a fülét is.
Felkapta a kezét és megdörzsölgette vele az említett testrészeit,
mintha csak meg akart volna győződni róla, hogy a helyükön vannak-
e még.
Ott voltak. Megkönnyebbülten felmordult, ahogy végére ért a
leltárnak.
Morogtam valamit én is, majd belenyomtam a stukkert a gyom-
rába.
– Felülhetek? – kérdezte a fickó.
Intettem, hogy üljön csak fel, ha akar.
 – Én a maga helyében azért nem tenném – mondtam. – Túl sok
golyó szálldos újabban errefelé.
– Nekem mondja? – vigyorodott el. – Éppen azok miatt kerül-
tem ebbe a kellemetlen helyzetbe. Magát akartam ugyanis megmen-
teni. Maga azt hiszi magáról, hogy Betty Blair?
– Az meg ki a fene? – kérdeztem.
– Egy belevaló csaj még a régi, western időkből. Állítólag azt
hitte magáról, hogy nem fogja a golyó. Jó darabig nem is fogta. Aztán
mégiscsak golyó által halt meg.
– Lelőtték?
– Fejbe dobták egy biliárdgolyóval.
Akkor már biztos voltam benne, hogy Mr. Preston megnyerő
külseje ellenére dilis egy kicsit. És abban is, hogy esze ágában sem volt
lelőni.
Megnyomkodta a derekát, és lassan, óvatosan feltérdelt.
– Hú, a fenébe is, pont alám került valami. Remélem, nem egy
vakondot nyomtam agyon… Magának aztán van súlya, hallja-e…
– Maga meg nem valami udvarias, mi? – kérdeztem, még min-
dig rajta tartva a stukkeremet.
– Azt nem mondtam, hogy kövér – sietett tisztázni a helyzetet.
– Csak éppen… megvan a súlya. És mindene a helyén. Mit szólna
hozzá, ha a talpamra állnék?
– És ha lelövik?
– Aligha – legyintett. – Akárki is volt a merénylője, már elment.
Hallottam a kocsija hangját.
– Azt is látta, ki volt?
– Sajnos nem. Csak a kocsit láttam. Az viszont Mrs. Shelbyé volt.
– Biztos benne? – nyögtem.
– Korábban jól megfigyeltem, sőt fel is írtam a rendszámát. Biz-
tosan az övé volt a kocsi.
– Maga szerint ő lőtt rám?
– Ő is lőhetett – mondta. – Vagy nem.
– Már csak az a kérdés, miért.
Preston figyelmesen nézett rám.
– Úgy van, Ms. Debby, ahogy mondja. Már csak az a kérdés,
hogy miért.
 50

Ezt aztán többször is feltettem ezen az éjszakán. Magamban is, és

hangosan is. A konyhában, egy pohár whisky mellett. Preston velem
szemben egy kis gömbölyű széken kucorgott; háttal a falra szerelt evő-
eszköztartónak, amelyen kedvenc késeim lógtak.
Marisa gondterhelten szemlélt bennünket a küszöbről, és csak
akkor merészkedett közelebb, amikor megkértem, hogy készítsen ne-
künk néhány szendvicset.
Mr. Preston egyetlen kortyintással küldte le a whiskyjét, aztán
elmerülve játszani kezdett a pohárral, mintha ott sem lettem volna.
Már vagy tizedszer pörgette meg a tenyerén, és csak akkor hagyta
abba, amikor megkérdeztem tőle, hogy ezzel a pörgetéssel akarja-e
jelezni, hogy kér még egyet.
Marisa arcán mindeközben fekete felhők futottak át. A készülő-
dés fekete felhői. Biztos voltam benne, hogy döntő elhatározásra ju-
tott: besettenkedik hozzánk; úgy tesz, mintha nem lenne ellenére az a
szituáció, hogy egy ismeretlen, gyanús kinézetű pasast hoztam haza
éjnek idején, és ráadásul még whiskyt is vedelek vele, ezért unott áb-
rázattal az egyik konyhaszekrényhez sétál, hogy észrevétlenül ki-
nyissa az ajtaját, kivegye belőle a súlyos fém palacsintasütőt, és addig
üsse vele a betolakodó fejét, amíg az csak él és mozog.
Ahogy végre részletesebben is végignéztem a magába roskadt
Mr. Prestonon, igazat adtam neki, mármint Marisának, hogy méltó-
nak találta a palacsintasütőre.
Mr. Preston minden volt ezen az éjszakán, csak imádnivaló
szépfiú nem. Arca véres volt, szeme alatt kék karikák húzódtak, zakó-
jához bogáncsok tapadtak, nadrágján valami zöldes, nyúlós anyag
visszataszító szagot árasztott. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen
állatok kóborolhatnak lakatlan ingatlanomon, de hogy valamelyikük
hátrahagyott üdvözletébe feküdt bele, abban biztos voltam.
Marisa pillantása ekkor ismét rám szegeződött. Alighanem ösz-
szevetett bennünket egymással, s elkeseredve állapíthatta meg, hogy
magam sem vagyok különb a deákné vásznánál. Rajtam is rajtam volt
a zöld trutyi a szagával együtt. Marisa nem gondolhatott másra, mint
hogy a gyanús illető elkapott, megerőszakolt valahol egy istállóban,
most pedig még ki is akar rabolni. Éppen ideje, hogy rohamra indul-
jon a palacsintasütővel.
 – Marisa! – szóltam rá figyelmeztetőn.
– Igen, Ms. Debby…
– Hagyja a palacsintasütőt, oké? Nem az történt, amire maga
gondol.
– Ó, istenem! – nyögte, mellkasára szorítva a kezét. – Végül is…
nem erőszakolta meg ez az izé?
– Nem – mondtam határozottan.
– Még rosszabb – nyögte. – Akkor maga beleegyezett?
– Hozna még egy kis whiskyt, Marisa? – kértem. – Valahol a
másik szobában is kell lennie egy üvegnek.
Marisa tágra nyitotta a szemét, miközben valami jelre várt,
amellyel tudtára adnám, hogy mi az igazi szándékom.
– Marisa – tartottam vissza még egy kicsit, amikor jel híján már
elindult volna whiskykereső útjára. – Ez az úr Mr. Preston – mond-
tam.
Marisa arca meg sem rezdült. Nem éreztem rajta, hogy belesze-
retett volna a zsaru nevébe.
– És… magánzsaru – mondtam.
Marisa lebiggyesztette az ajkát. Megvolt a véleménye a magán-
zsarukról.
– Egy kis… baleset ért bennünket – mondtam. – Azért nézünk
ki így.
– Nem kellene orvost hívnom? – kérdezte rövid hallgatás után.
– Éppen az imént küldtem ki magát érte – mondtam.
Ekkor váratlanul felfordult a gyomrom. Talán a gyorsan lehú-
zott whisky is ludas lehetett benne, de a már említett illatok is egyre
jobban kezdték megülni a tüdőmet.
Preston sóhajtott egyet és őzikeszemekkel nézett rám.
– Megengedné, hogy letusoljak valahol?
Megráztam a fejem, megpróbáltam kirázni magamból a rosszul-
létet.
– Menjen oda… odakint… jobbra elfordul, ott talál egy tusolót…
Én majd a másikban… mert nekem is…
Nem is tudom, hogyan értem el a fürdőszoba ajtaját. Arra em-
lékszem csak, hogy a fürdőkád önálló életet kezdett élni, előbb felém
csúszott, majd az oldalára fordult. A tükörben, a falon pedig egy bo-
szorkány lépegetett felém, aki szakadt volt, és büdös, mint egy igazi
túlvilági lény. Az a marhaság is eszembe jutott, hogy ez a valaki talán
én lehetek, de aztán el is hessegettem magamtól az eszement gondo-
latot.
A zuhany alatt tértem magamhoz. De akkor nagyon. Hirtelen
eszembe jutott minden, ami az utóbbi órákban történt velem. Jóságos
isten, hiszen én hazahoztam Mr. Prestont, akit Marisa azóta már la-
posra vert a palacsintasütővel.
Amikor friss fehérneműben és fürdőköpenyben visszatértem a
konyhába, nem a korábbi Mr. Prestont találtam ott, hanem egy másik,
rá csak nyomokban emlékeztető férfit, aki nem volt szakadt, nem volt
büdös, és nem voltak gyanús koszfoltok rajta. Zsiráf fürdőköpenyé-
ben ült az asztalnál, és elgondolkodva a poharába bámult. Jöttömre
felállt és mosolyogni próbált, ami csak részben sikerült neki. Szája két
szélénél két fájdalmas vörös csík húzódott, amely alighanem akkor
került oda, amikor ki akartam nyomni a szemét.
– Bocsánatot kell kérnem öntől, Ms. O’Hara – mondta könnyű
kis meghajlás kíséretében. – Gondolom, elég kellemetlenséget okoz-
tam önnek az utóbbi időben.
Mit lehetett volna mondani erre? Inkább nem mondtam semmit.
Még egyszer végigfutott rajta a szemem. Ahogy Zsiráf fürdőkö-
penyében feszített, nagyon is szemrevaló fickó volt. Nem tudtam
megállni, hogy össze ne hasonlítsam a két férfit. Ami azt illeti, Preston
méltó ellenfele lehetett volna Zsiráfnak: jóképű volt, vonzó, mint az
elektromágnes.
– Valami baj van? – kérdezte kissé megzavarodva Mr. Preston.
– Miből gondolja? – csüccsentem le vele szemben.
– Abból, ahogy rám nézett.
– A veséjébe szeretnék látni – mondtam, némiképpen elkanya-
rodva az igazságtól.
– És mi akadályozza meg benne? – kérdezte.
– Nem tudom, hogyan kezdjem.
– Majd én megkönnyítem a dolgát – mondta, és még kissé el is
mosolyodott. – Ha akarja, felmondhatom az életrajzomat.
– Nem ártana, ha inkább azt árulná el, hogy mi az ördögöt keres
végül is itt, a városunkban.
Mr. Preston erre megvonta a vállát.
– Mint azt már korábban említettem is, Mrs. Barnaby bízott
meg, hogy nézzek utána a férje halálának. Akkor még öngyilkosságról
beszéltek, azóta azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Már a
zsaruk is elismerték, hogy tévedtek. Mr. Barnabyt meggyilkolták, és…
 – Van valami ötlete, hogy miért? – vágtam közbe.
Nem látszott rajta, hogy neheztelne érte. Megszaglászta a fürdő-
köpeny ujját, s amit érzett rajta, elégedettséggel tölthette el, mert egy
nagy szusszantás után hátradőlt a székében.
– Az az igazság, hogy fogalmam sincs róla… bár azért mocorog
bennem valami.
– Éspedig?
Mr. Preston elvette rólam a tekintetét és a híg levegőbe bámult.
Talán azt latolgatta magában, hogy vajon mi lehet a következménye,
ha a szemembe mondja, amit gondol. Attól tarthatott, hogy megdü-
hödök, felpattanok, leparancsolom, vagy akár le is tépem róla a für-
dőköpenyt; akkor aztán mehet haza félig meztelenül vagy a trágyafol-
tos ruhájában.
Úgy döntöttem, segítek neki.
– Csak nem az, hogy lefizettem Mr. Barnabyt?
Elmosolyodott. Örült, hogy kimondtam azt, amit neki kellett
volna kimondania.
– Őszintén szólva, igen.
– És aztán meg is gyilkoltam. Attól félve, hogy Mr. Barnabynak
előbb-utóbb eljár a szája, és akkor ez a dolog nagyot fog durranni.
Ekkor következett a csoda. Marisa nyitott be az ajtón, karján Mr.
Preston öltönyével. Ez még nem lett volna akkora varázslat, elvégre
csak fel kellett szednie a zuhanyozó kövéről. Mr. Preston ruhája azon-
ban nemcsak úgy egyszerűen ott lógott Marisa karján, hanem tisztán
és kivasalva lógott rajta. Nahát, ezt kapja ki valaki!
Marisa Mr. Preston mellé állt és rárivallt.
– Le a köpennyel! Az nem a magáé!
Ebből is kiderülhetett, hogy Marisa kedvelte Zsiráfot, és csak ne-
hezen nyelte le, hogy ez az ismeretlen fickó, aki még ráadásul zsaru is,
az ő köpenyében villogjon.
A rémült Mr. Preston úgy ugrott fel, mintha rugók lökték volna
magasba.
– Ez az én… ez az én… – nyögte a Marisa karján lévő öltönyére
meresztve a szemét. – Ez az én… az én…
– A maga szaros ruhája volt – fejezte be a mondatot Marisa. –
Vegye fel, de gyorsan!
– És… hol?
– Itt – mondta Marisa.
– Itt? – hökkent meg Mr. Preston. – De hát Ms. O’Hara…
 – Ms. O’Hara látott már olyat, különbeket is, mint a magáé. Ró-
lam már nem is beszélve. Ideállok maga elé, és biztos lehet benne,
hogy nem leskelődöm. Ms. O’Hara pedig aligha kíváncsi magára. A
gatyája ott van a zakója zsebében. Na gyerünk, öltözzön gyorsan, amíg
még szépen beszélek.
Mr. Preston átalakulása olyan hirtelen zajlott le, hogy még ha
akartam volna, sem leskelődhettem volna. Mire felocsúdtam, már egy
ismeretlen férfi ült velem szemben az asztalnál. Elegáns zakóban, va-
salt nadrágban, Marisa kölnijétől illatozva. Csak a haja nem volt még
rendben: úgy állt a feje búbján, mint egy kakastaréj. Marisa szakértő
szemmel nézett végig rajta, majd megcsóválta a fejét. Kinyújtotta a
nyelvét, végighúzta a tenyerén, aztán lesimította Mr. Preston kakas-
taraját.
– Így ni. De azért ne maradjon soká. Ms. O’Harának pihennie
kell.
Mr. Preston értett a szóból, és már menni készült, amikor valami
furcsa hangra lettem figyelmes. Mintha valaki diszkréten kopogna va-
lahol. Előbb azt hittem, hogy Marisa hallgatózik odakint, időnként
óvatlanul nekikoccantva a fejét az ajtónak, aztán rájöttem, hogy az
ablak adja ki a furcsa hangokat. Kétség sem férhetett hozzá, hogy rej-
tőzködik valaki az előkertben. S mivel az ablak mintegy két méter ma-
gasban volt a kert szintje felett, biztos voltam benne, hogy a hallgató-
dzó odahúzott valamit az ablak alá, és fülét az üvegre tapasztva hall-
gatja, hogy mi folyik idebent.
Figyelmeztetőn Mr. Prestonra kacsintottam. Mr. Preston rám
nézett, de nem láttam meglepetést az arcán. Bizonyára azt hitte, hogy
szempilla ment a szemembe, vagy hasonló. Amikor viszont már har-
madszorra vette észre a kacsintásomat, meghökkenve húzta fel a
szemöldökét.
– Pardon?
Nem szóltam semmit, csak a hüvelykujjammal a hátam mögé
mutogattam.
Preston még erre sem vette a lapot. Az ablak viszont minden ed-
diginél nagyobbat nyikkant, így nem volt késlekedni való időm. Oda-
kint leselkedik valaki, feltehetően stukkerrel a kezében, és ha úgy
akarja, bármelyik pillanatban akár le is puffanthat bennünket.
Nem volt mese, cselekednem keltett. És én cselekedtem is.
Akkorát visítottam, hogy megremegtek a falak. Rögtön ezután
zuhanás hangját hallottam. Vagy egy kép pottyant le a falról, vagy Ma-
risa ejtett ki valamit a kezéből rémületében.
Mr. Preston eltátotta a száját, majd éles csattanás következett,
ami csak azt jelenthette, hogy összeverődtek a fogai meglepetésében.
– Hát ez – nyögte. – Hát ez…
Az asztalka felborult, ami rajta volt, az szépen lepotyogott róla
és belekenődött a szőnyegbe. Mr. Prestonnal együtt.
– A fenébe… is! – hallottam meglepett kiáltását. – Hát ez meg…
mi az ördög? Hát ez meg…
Kivágódott az ablak és berepült rajta valaki. Úgy, ahogy Pókem-
ber szokott repülni. De nem az volt. Már csak azért sem lehetett az,
mert Pókember piros hacukájával ellentétben szürke pulóvert, far-
mert és kockás sálat viselt. És álarcot. Ebben viszont mégiscsak Pók-
emberre hasonlított. Előrenyújtotta a lábát, és harcos lendülettel Mr.
Preston mellkasába rúgott.
Preston még az eddigieknél is nagyobbat ordított. Előbb hanyatt
esett, majd villámgyorsan felpattant, méghozzá nem is akárhogyan.
Legutoljára cirkuszban láttam hasonló produkciót. Fekvő helyzetből
lökte fel magát a levegőbe, majd még ugyanabban a pillanatban ha-
talmas pofont kent le az ugyancsak feltápászkodni kész betörőnek. És
hogy én mit csináltam ezalatt? Megpróbáltam megtalálni a revolvere-
met, amelyet azonban természetesen nem találtam meg. Csak a sző-
nyegen ülve döbbentem rá, hogy hiába is keresem idelent, mivel az
emeleten hagytam a hálószobámban.
Amíg feleslegesen tapogattam üres zsebeimet, a fejem felett szó-
párbaj zajlott.
– Véged van, mint a botnak! – hallottam egy sziszegő hangot.
– Megfojtalak, te rohadék – válaszolt rá egy ismerős orgánum.
– Szétverem a mocskos képedet!
– Kinyomom a szemed, te disznó!
Ez a hang is ismerős volt. Mintha hangok csatáztak volna a fe-
jem felett. Ám nemcsak azok, hanem a tenyerek is csatasorban állhat-
ták, mert a szitokszavakat követő csattanások azt mutatták, hogy zaj-
lik odafent az élet.
Ki tudja, mi történt volna – talán én magam is beleavatkoztam
volna a küzdelembe ha egy mindegyiknél fenyegetőbb hang véget
nem vet a verekedésnek.
– Carramba! Mit gondolnak maguk, barmok, hogy mi ez itt?
Kocsma? Azonnal hagyják abba, mert…
 A mert után ismét csak csattogás következett, majd tompa pu-
fogások sora. Az első, akit megpillantottam magam felett, Marisa volt.
Úgy forgatta a karjait, mint egy elszabadult szélmalom a viharban a
lapátjait. És volt is valami a kezében, amivel lesújtott a verekedőkre.
Csak később derült ki, hogy két összetekert törülköző, amelyeket a
fürdőszobában kapott fel, amikor meghallotta a csatazajt.
– Nesze, te hülye! – kiáltotta egy-egy puffanás után. – Ez meg a
tiéd! Ha nem hagyod abba, rálépek a töködre!
Hiába: Marisa nem válogatta meg a szavait, ha elfutotta a méreg.
Ezúttal pedig alaposan elfutotta.
Marisa felém nyújtotta a kezét és felsegített.
– Maguk meg kussoljanak! – szólt hátra a válla felett.
– Ha megmoccannak, eunuchot csinálok magukból.
– Ez a kis rohadék… – hallottam valaminek a kezdetét, de ez
egyúttal a vége is volt ugyanannak, mert Marisa beléfojtotta a fenye-
getődzést.
– Egy szót se halljak!
Kissé dülöngélve álltam meg a lábamon, és igyekeztem felmérni
a helyzetet. Az asztal négy lábát a levegőbe meresztve hevert a szőnye-
gen, mellette Mr. Preston ült, és a szája széléről igyekezett lenyalni
néhány vércseppet. Közben olyan pillantásokat vetett rám, mintha én
lennék a felelős a balsorsáért. Szemben vele Mr. Cameron csücsült,
akinek még ott lógott az álarca az egyik fülén, ám nem merte felemelni
a kezét, hogy levegye róla.
Marisa szigorúan végignézett rajtunk, majd megbiccentette a fe-
jét.
– Hát ezzel akkor meg is volnánk. Nem lett baja, Ms. Debby?
– Nem. Dehogy – próbáltam meg visszanyerni méltóságom leg-
alább egy kisebb darabját, ám azért tisztában voltam vele, hogy Ma-
risa nélkül ki tudja, mi történt volna. Aligha tudtam volna megakadá-
lyozni, hogy ne folyjon vér.
Marisa elkapott és megtapogatott. Nyilván azt akarta ellenőrizni,
hogy nem tört-e el valamim. Az összetekert törülközők még mindig
ott voltak a kezében. Amikor rendben talált mindent, a botcsinálta
Pókemberhez fordult.
– Maga meg ki az ördög?
– Fáj – motyogta Mr. Cameron a nyakát tapogatva. – Fáj.
– Aligha hiszem, hogy így hívják – csóválta meg a fejét Marisa,
és jelentőségteljesen meglengette törülköző-fegyverét.
 – Cameron vagyok – nyögte ekkor a bajbajutott Pókember. –
Ms. Debby barátja, és… alkalmazottja.
– Magának az a szokása, hogy az ablakon mászik be, ha a főnö-
két keresi?
– Nem Ms. Debbyt keresem… azaz… őt is, de… nem elsősorban.
Itt volt az ideje, hogy átvegyem az irányítást.
– Tegye le azt az izét, Marisa – szóltam rá harcias házvezető-
nőmre.
– Biztos benne, Ms. Debby? – kérdezte Marisa, miközben még
egyet csavart a törülközőkön.
– Biztos – bólintottam.
– Hát… maga tudja. Bár én már korábban is figyelmeztettem
magát…
– Mire? – kérdeztem.
– Hogy nem kell minden gyanús, rosszképű fickóval szóba ele-
gyednie.
– Na és én mit mondtam rá?
– Azt, hogy bízzam csak magára a dolgot, és menjek mosogatni.
– Akkor most is éppen ezt tegye, Marisa.
Marisa maga volt a szemrehányás élő szobra. Sértődötten fel-
nyögött, majd hóna alá csapva a törülközőket, kiviharzott a szobából.
A küszöbön azonban visszafordult.
– Itt leszek a közelben – mondta. – Ha szükség lenne rám, csak
kiáltson. De akkor már a húsvágó bárddal jövök vissza. Az ablaküveg
meg megrepedt, ki kell majd cseréltetni. Nem lenne jobb, ha mégis
maradnék?
– Menjen csak nyugodtan, Marisa.
Becsattant mögötte az ajtó.

51

Amint megszabadultam Marisától, a másik kettő felé fordultam. Ak-

kor már mindketten egy-egy széken ültek és egymást méregették.
Mint két bokszoló az összecsapásuk előtt.
– Hát ez meg mi a fene volt, uraim? – kérdeztem dühösen. Mert
igazából dühös voltam. Vagy nem. Talán inkább kíváncsi, és talán
még egy kicsit büszke is. Immár biztos voltam benne, hogy miért tör-
tént az, ami történt.
Egyszerre kezdtek volna beszélni, de felemeltem a kezem, és
még idejében sikerült megakadályoznom, hogy kitörjön a perpatvar.
– Egyszerre csak egy beszél! Azt hiszem… előbb magát kell meg-
kérdeznem, Fre… azaz Mr. Cameron. Mi a fene volt ez?
Freddy Cameron egy bukott angyalhoz volt hasonlatos. A szív-
döglesztőbb fajtából. Szép volt, mint egy olümposzi isten, mondjuk,
Apollón, bár a görög azért aligha nyert volna férfiszépségversenyt
Freddyvel szemben. Ugyanakkor meg kell hagyni, hogy Preston is át-
kozottul vonzó volt. Ha bevonultam volna velük egy éjszakai lokálba,
holtbiztos, hogy én lettem volna a legirigyeltebb nőszemély ötven
négyzetkilométeren. Még az sem sokat rontott a dolgon, hogy Mr. Ca-
meron fülén még mindig ott lógott az az idegesítő álarcmaradék.
– Nos, Freddy? – kérdeztem. – Különben nem kapná le azt az
izét a füléről?
Freddy Cameron elpirult és a füléhez nyúlt.
– Pardon – mondta. – Ez csak olyan… izé.
– Izé?
– Hát… nem akartam, hogy ez a rohadék felismerjen.
– Mr. Prestonra céloz?
– Ki másra?
– Az anyád – mondta barátságosan Mr. Preston.
– Csend! – csaptam az asztalra. – Freddy!
Mr. Cameron Preston felé bökte a mutatóujját.
– Ez egy gyanús alak, Debby… akarom mondani, Ms. O’Hara.
– Maradjunk csak a Debbynél – mondtam. – Mit jelent az, hogy
gyanús alak?
Cameron Prestonra bökött.
– Szimatol – mondta.
– Mit szimatol?
– Hát éppen ez az – mondta Cameron. – Járkál a raktárakban
és szimatol. Ráadásul azt állítja, hogy maga alkalmazta őt. Ami, gon-
dolom, jó nagy hazugság.
Reménykedve nézett rám, mintha nem lenne egészen biztos a
válaszomban. És amit válaszoltam, valóban nem tetszett neki.
– Mr. Preston nem hazudott, Freddy. Mr. Prestont valóban én
alkalmaztam. Reklámszakember. Kell egy kis reklám a cégnek.
 – Reklámszakember? – hökkent meg Cameron. – Hiszen rá van
vésve arra a ronda képére, hogy zsaru.
Freddy Cameron alaposan be volt gőzölve, és alighanem rosszul
is látott tőle, különben hogy mondhatta volna Prestonról, hogy ronda
a képe?
– Meg akarja ölni magát! – folytatta. – Ez az ember gyilkos!
Zsaru is és gyilkos is egyszerre!
– Csak lassan a testtel! – replikázott Preston. – Ha még egyszer
kiejted a szádon…
– Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos!
Úgy láttam, hogy Cameron végleg elveszítette az eszét. Úgy ug-
rált előttem és Preston előtt, mint egy kisgyerek, aki hisztériás roha-
mot kapott, mert egy nagyobb gyerek elvette a játékát.
Preston megvonta a vállát, majd váratlanul egy kiadós pofont
húzott le Cameronnak.
Éppen Marisáért akartam kiáltani, ám még idejében rádöbben-
tem, hogy jobb, ha magam intézem el a dolgot. Nagyon úgy nézett ki,
hogy ismét elölről kezdődik minden, ezért gyorsan a tettek mezejére
léptem. Hogy is mondta annak idején Félszemű? „Minden tárgy fegy-
ver lehet, Debby. Te magad is.”
Körbejártattam a szemem és cselekedtem. Kikaptam egy jókora,
majdnem gyerek nagyságú vázát a sarokból – volt egy nemrég múlt
időszak az életemben, amikor szenvedélyesen gyűjtöttem a vázákat –,
s a magasba emeltem. Preston észrevette, mire készülök. Elkapta elő-
lem a fejét. Én azonban nem a fejére, hanem a lábára mentem. Le-
csaptam a lábfejére a vázát. Nem állítom, hogy nincs oroszlán a dél-
afrikai Krüger Nemzeti Parkban, ami nagyobbat tudna ordítani, mint
Mr. Preston, de hogy sok nincs belőlük, abban biztos vagyok. És
Freddy Cameron sem sokkal maradt el mögötte. A váza nem tört el –
ebből is látszott, hogy nem igazi Ming-kori porcelán –, sikerült gyor-
san megkaparintanom, és Cameronnal is megismételtem a jelenetet.
Preston még mindig ordított, fél lábát a levegőbe emelgetve, és csodák
csodájára Freddy Cameron is ugyanezt tette. Mintha egy ismeretlen
nemzeti kisebbség népi táncát gyakorolták volna.
Ezután jött a végjáték. Igazság szerint Marisának kellett volna
berontania vagy a törülközőkkel, vagy a stukkerével a kezében – volt
neki! –, ám nem jött; jobban mondva ő csak később robogott ki a
konyhából. Az új jövevény az ablak alatt állt – feltehetően azon a va-
lamin, amire Cameron kapaszkodhatott fel –, és belesett a szobába.
 – Nocsak, nocsak – hallottam a nyöszörgésekké szelídült fájda-
lomkiáltásokon át a hangját. – Hát itt meg mi a fene történt? Jól vagy,
Debby? Mi az ördögöt jelentsen a kitört ablak és ez a láda itt, az ablak
alatt? Csak nem esett bajod, te lány? Bár már ezen sem csodálkoznék.
Ma még, ha jól emlékszem, nem történt veled semmi. Beengedsz az
ajtón, vagy másszak be az ablakon? Ha lehet, inkább az ajtót válasz-
tanám. Legény koromban… hajaj, biztos, hogy az ablakon ugrottam
volna be hozzád.
A két kővé dermedt fickóra néztem, aztán elmosolyodtam.
– Csak folytassák a balhét, uraim. Ne zavartassák magukat.
Kimentem az ajtóhoz és beengedtem a seriffet.

52

A seriff még az udvaron levette a kalapját és meglegyezte vele az arcát.

– Jól vagy, Debby? – kérdezte, de szemmel láthatóan nem volt
kíváncsi a válaszomra. Egyre csak a törött ablakú szoba felé pislogott,
amelyből már nem hallatszott ki semmilyen zaj. Még egy kisegér sem
cincogott odabent.
– Jól, seriff – mondtam.
– Biztos vagy benne, te lány?
– Majdnem biztos – feleltem.
– Aha. És mit jelentsen ez a majdnem?
– Az az igazság, hogy a szobában lévő urak… hm… összekaptak
egy kicsit.
A seriff keze lassan a pisztolya felé kúszott.
– Összekaptak? Ezt meg hogy érted?
Meg akartam magyarázni neki, hogy… már nem is tudom, mi az
ördögöt akartam megmagyarázni; talán azt, hogy a két jelenlévő fia-
talember… rajtam veszett össze, ám a seriffet már nem érdekelte a
mondanivalóm. Elhajította a kalapját – életemben nem láttam még
kalapot olyan szépen repülni, leginkább egy ufó landolás előtti bille-
gésére hasonlított –, aztán erőteljes mozdulattal benyomta az ajtót.
Kiáltani akartam, tiltakozni, majd csak lemondóan legyintettem.
A seriff előrenyújtott stukkerrel ugrott be a szobába, és fél térdre
ereszkedve nagyot ordított.
– Kezeket fel! Ne moccanjon senki! Aki megmoccan, azt…
Itt aztán el is hallgatott. Látta, amit én is láttam a válla felett,
hogy a két fickó békésen üldögél a székén, majdhogynem mosolyogva,
s csak akkor emelték fel a kezüket, amikor a seriff üvöltése már ott
kavargott körülöttük.
A seriff emelgette még egy kicsit a fegyverét, aztán alighanem
elfáradhatott a keze, mert gyorsan leeresztette.
– Mi az ördög történik itt? – tudakolta, amikor jó érzékkel rájött,
hogy semmi olyasmi, amire korábban gondolt.
Preston szája mosolyra húzódott.
– Leereszthetem a kezem, seriff?
– Én is? – csatlakozott hozzá Freddy Cameron.
– Leereszthetik – legyintett nagylelkűen Mitchell. – Ha jól lá-
tom, Mr. Preston és Mr… hogy is hívják?
– Cameron – segítette ki az angyalképű fiatalember.
– Hm. Még egyszer megkérdezem, hogy mi a fészkes fene törté-
nik itt?
– Minek kellene történnie? – kérdezte csodálkozva Mr. Preston.
– Például ki törte ki azt az ablaküveget?
Mr. Preston megvonta a vállát.
– Valószínűleg a huzat.
– Mitől lett volna itt huzat? – kérdezte a levegőbe szimatolva a
seriff.
– Talán résnyire nyitva maradhatott a bejárati ajtó – találgatta
Preston. – Egyszer már jártam hasonlóan. Akkor éppen egy fickó után
nyomoztam, aki…
– Kuss! – förmedt rá barátságosan a seriff. – Szóval, mi történt
itt? Utoljára kérdezem.
Elérkezettnek láttam az időt, hogy közbelépjek, ám a seriff ki-
nyújtotta mind a két kezét, és visszatolt az előtérbe.
– Te majd akkor beszélj, Debby, ha kérdeztelek. Inkább keresd
meg a kalapomat, oké? Tehát… Maga, Mr. izé…
– Cameron – segítette ki újfent a fiatalember.
– Szóval?
Mr. Cameron felsóhajtott.
– Hát… az az igazság, hogy volt egy kis nézeteltérés köztem és
Mr. Preston között.
– Szóval összeverekedtek?
 – Azt hiszem, mindkettőnk többet ivott a kelleténél.
– Hm. És hol van az üveg és a poharak?
– Ott! – mutattam a szoba hátsó részében meghúzódó komódra.
Egy whiskysüveg valóban volt rajta. És poharak is. Csak éppen
két pohár állt az üveg mellett, nem három. Nem kellett nagy ész hozzá,
hogy biztos lehessek benne: a seriff már kiszúrta magának az anomá-
liát.
Mitchell sóhajtott és a szemére húzta visszanyert kalapját,
mintha bántaná a fény.
– Megmondom én, mi történt – mondta eligazgatva a tokjában
a stukkerét. – Debby… hm… beszélgetett valamelyikükkel, a másik
meg odakintről leste, hogy mi folyik idebent. Aztán egyszer csak meg-
unta a leskelődést, és betört az ablakon. Van magánál fegyver, Mr…
izé…
– Cameron.
– Ez az. Előbb-utóbb csak megtanulom. Tehát van önnél fegyver?
– Nincs – fordította felé két üres tenyerét Freddy.
– Na és magánál?
– Nálam sincs.
– Rendben. És veled mi a helyzet, kislány?
Megráztam a fejem.
– Akarsz feljelentést tenni, Debby? – kérdezte ekkor Mitchell fe-
lém fordulva.
– Dehogy akarok – tiltakoztam.
A seriff bólintott, majd gyors mozdulattal Freddy felé fordult.
– Mondja, fiam, szerelmes maga Ms. O’Harába?
Cameron meghökkenve bámult rá.
– Micsoda… izé… kérdés ez? Ez a magán… izé…
– Ha annyi idős lennék, mint maga, én bizony bokáig bele len-
nék esve.
– Hát, ami azt illeti… valóban… egy kissé… tulajdonképpen…
– És kellőképpen féltékeny is rá, mi?
– Nézze, seriff… én ezt úgy fogalmaznám meg inkább, hogy…
– Szóval igen. Na és maga, Mr. Preston?
– Én csak a munkámat végzem – mondta büszkén kihúzva ma-
gát Mr. Preston.
– Csak a munkáját végzi? – nyafogta gúnyosan a seriff. – És mi
a munkája, ha szabad kérdeznem?
 – Ezzel maga is tisztában van, seriff. Mr. Barnaby ügyében nyo-
mozok.
A seriff hallgatott, mintha nyomasztaná valami, vagy azon töp-
rengene, hogy elmondjon-e valamit, ami a szívét nyomja.
Mielőtt bármit is mondott volna, felnyújtottam a levegőbe a ke-
zem.
– Én is beszélhetek, seriff?
A seriff megvonta a vállát.
– Persze hogy beszélhetnél, ha lenne rá idő, Debby. De nincs.
Viszont szeretettel meghívom a díszes társaságot egy jó kis buliba –
mondta. – Nem megyünk messzire, csak két utcával odébb.
– Ugyan hova? – nyögtem meglepetten.
– Mondom, hogy csak ide, a szomszédba. Megnézünk valamit,
és örömünket leljük benne.
Erre aztán a másik kettő határozott tiltakozásba kezdett.
– Én sajnos nem mehetek, seriff – idegeskedett Mr. Preston. –
Már így is sok időt szúrtam el felesleges szövegelésekkel. Bár ki
tudja… a szövegelésből azért néha kijön valami.
– Igazán? – húzta fel a seriff meglepetten a szemöldökét. – Erre
még nem is gondoltam.
– Sajnos, én sem… mehetek – sajnálkozott Mr. Cameron. – Ne-
kem még lenne itt… egy kis dolgom. Beszélnem kellene – négyszem-
közt – Ms. Debbyvel. – Könyörgőre fordult a hangja, és a könyörgés
nekem szólt.
– Ne mondja. És miről?
– Ez a kettőnk dolga… seriff.
– És te, Debby?
Nem is tudtam hirtelenjében, kire is nehezteljek. Prestonra, Ca-
meronra vagy éppen a seriffre. Persze Marisa is szóba jöhetett volna.
A seriff kalapját a feje búbjára tolva figyelte a vergődésünket,
még a bajuszát is megpödörgette nagy élvezetében.
– Márpedig velem jönnek – mondta ellentmondást nem tűrő
hangon. – És mind a hárman – tette nyomatékosan hozzá.
– De hát hova? – sóhajtotta a fejét csóválva Preston.
A seriff mintha elmosolyodott volna. Furcsa volt ez a mosoly, ta-
lán nem is az volt, hanem elkeseredett vicsorgás.
– Hogy hova? Ezt kérdezte, Mr. Preston?
– Hát persze – csattant fel Preston. – Persze hogy ezt kérdeztem.
Jogom van hozzá, hogy…
 – Akkor megmondom – biccentett a seriff. – Természetesen
joga van hozzá, hogy megtudja. Az embereknek mindenféle jogaik
vannak, ez is közéjük tartozik. Gondolom, önnek is vannak jogai, és
ön is kíváncsi rá, hogy hova megyünk, igaz, Mr. Cameron?
Freddy Cameron érezte, hogy valami kellemetlenség közeledik,
és megpróbálta megúszni. Még nem sejtette, mi lehet az, de a seriff
arckifejezése hamarosan kitörő vihart jósolt.
– Én tulajdonképpen… – motyogta. – Tulajdonképpen… Nem
annyira… csak éppen…
– Megmondom én – ismételte magát a seriff. – Miért ne árul-
nám el maguknak? Akkor figyeljenek mindannyian. Te is, Debby.
Szóval az a kérdés, hogy hova megyünk, igaz? Nos, megtekintünk egy
helyi érdekességet. Egy gyilkosság helyszínét… Egy kegyetlen gyilkos-
ságét. Most meg mit vannak úgy oda?

53

Kissé megrendített a dolog, de azért nem annyira. Gyorsan végigfu-

tottam az eddigi áldozatokon – természetesen csak gondolatban –,
aztán arra a megállapításra jutottam, hogy nem mehetünk máshova,
csak Mrs. Leehez. Barnaby ügyvédet nem itt ölték meg, Mr. Boltont
sem, a városban csupán Mrs. Lee jutott erre a szomorú sorsra, csak-
hogy ő nem két utcával odébb lakott. Nem gondolhattam másra, mint
hogy a seriff téved. Vagy csak eltúlozza a dolgot. Nem értettem ugyan,
hogy miért kellene megnéznünk Mrs. Lee lakását, amikor én már
megnéztem egyszer: mi újat láthatnék rajta, amit akkor nem láttam?
A holttestet bizonyára már el is vitték…
Úgy szorongtunk a seriff kocsijában, mint a szardíniák a kon-
zervdobozban. Középen ültem Mr. Preston és Freddy között, szorosan
hozzájuk tapadva. Nem volt kellemetlen a helyzet… vagyis valahogy
mégiscsak az volt. Azt szerettem volna inkább, ha Zsiráf ülne ilyen
szorosan hozzám simulva; karját a vállam köré fonná, vállára hajthat-
nám a fejem, és akkor talán… talán…
Éreztem, hogy mocorog valami a lábam mellett. Anélkül, hogy
feltűnően odapillantottam volna, rádöbbentem, hogy csak Freddy
keze lehet az. Nem volt erőszakos, vagy hasonló, csupán a kezemért
nyúlt, és megszorította, majd ki sem engedte a tenyeréből.
Ott, akkor, abban a rohadtul meleg, rosszul légkondicionált ko-
csiban el kellett döntenem, hogy akarom-e, vagy sem. Tudtam, ha
nem húzom el a kezem, akkor annak következményei lesznek. Olyan
lenne, mintha lakáskulcsot adnék neki… És akkor mi lesz Zsiráffal, mi
lesz a szerelmemmel? Bár megérdemelné a nyomorult, hogy többé fe-
léje se nézzek; hogy ha legközelebb találkoznánk, már nem egyedül
mennék a randira, a szép Freddy Cameron kísérne, hosszú, lányos,
fekete szempillái alól rajongó pillantásokat vetve rám, én vissza rá,
amikből Zsiráf azonnal megérthetné, hogy nincs már semmi keresni-
valója az életemben. Csakhogy… Freddy még túl fiatal, fiatalabb ná-
lam, romantikus alkat, én pedig közel sem vagyok az. Jómagam haj-
landó lennék maradandó sérüléseket okozni bárkinek, aki megérde-
melné, míg ez a szépséges, vonzó fiú bizonyára a légynek sem tudna
ártani. Hogy venné ki magát egy olyan pár, ahol a nő a rátermettebb,
a férfi pedig a romantikus alkat… Nem, ezt nem lehet! – zártam le
magamban a mérlegelést.
Ekkor megszólalt a kocsiban az ördög. Természetesen csak úgy,
hogy én hallottam.
Már miért ne lehetne? – kérdezte csodálkozó hangon. Nem kell
mindjárt összekötni vele az életed, elvégre ruhát sem úgy vásárolsz,
hogy életed végéig rajtad marad, sosem cseréled le másikra. Amíg
meg vagy vele elégedve, tetszik, addig használod, ha már meguntad
vagy elszakad, kidobod a kukába. Másnak nem is kell tudnia róla.
Miért kellene az egyik szekrénybe akasztott ruhádnak tudnia arról,
hogy néha egy másik szekrénybe akasztottba bújsz helyette? Ne légy
már annyira ostoba, Debby!
Megszorítottam Freddy Cameron kezét.
Arra azért majd vigyázni fogok, hogy valóban úgy legyen, mint
az ördög példázatában.
Az a fontos, hogy a szekrényben lógó ruhák ne tudjanak egymás-
ról.

54
Freddy bizonyára tovább szorongatta volna a kezem, ám a kocsi hir-
telen megállt. Olyan váratlanul, hogy előredőltem és így meg is sza-
badultam Cameron kezétől. Első, csodálkozó pillantásom a mellet-
tünk lévő házra esett, s hirtelenjében azt hittem, hogy egy jó nagy kör
megtétele után visszatértünk hozzám.
– Mi a fenét akar ez jelenteni, seriff? – kérdeztem kibámulva az
ablakon.
– Micsoda? – fordult hátra Mitchell seriff.
Ekkor már magamtól is észrevettem a különbséget az én házam
és a között, amely előtt éppen megálltunk. Közvetlenül egy másik
szolgálati autó mögött. Karosszériájának dőlve Harrison seriffhelyet-
test láttam, amint a fogát piszkálgatva felénk bámul.
– Megérkeztünk – mondta Mitchell. – Akár ki is szállhatnak a
kedves utasok.
– Ez meg mi a fenét jelentsen, seriff? – hökkent meg Preston. Jó
szeme volt; a felhők között bujkáló hold sápadt fénye ellenére is azon-
nal észrevette, hogy hiba van a kréta körül.
– Egyelőre végállomás – mondta a seriff.
Végre Freddy is hajlandó volt észrevenni, hogy rajtam és a kezén
kívül, amellyel ismét a fogságába akart ejteni, más is létezik a világon.
– De hát… ez lenne Ms. Debby háza…? – kérdezte szemrehá-
nyón a serifftől. Még mindig azt hitte a naiv lélek, hogy tévedés áldo-
zatai vagyunk; a seriff elbaltázta valahogy az utat.
Mitchell azonban nem baltázta el. Dehogy baltázta. Pontosan
tudta ő, hogy mit csinál. Eközben Harrison is odajött hozzánk és se-
gített kiszállnom a kocsiból. Olyan gálánsan nyújtotta felém a kezét,
mintha az inasom lenne. A nagy tisztelettől vezérelve még a fogpisz-
kálóját is odaköpte a lábam elé.
– Üdvözlöm, Ms. Debby.
Cameron csak hápogott, mint a megriadt kacsa, és egyre a ke-
zem után kapkodott. El is határoztam, hogy ha még egyszer megfogja,
ráütök. Más sem hiányzik nekem, mint hogy a seriff bensőséges kap-
csolatot tételezzen fel köztem és közte.
Nem tudtam, mire készül a seriff, miféle dramaturgia alapján
próbálta megrendezni a nagyjelenetét; akárhogy is gondolta, Har-
risonnak sikerült elszúrnia az egészet.
Megfogta a könyökömet és kisegített a kocsiból. Közben rám is
vigyorgott.
– Na, mit szól hozzá, Ms. O’Hara? – kérdezte, és férfias állával a
ház felé bökött. – Kinyírták az öreglányt. Szakasztott úgy, mint a má-
sikat.
– Má… sikat? – hökkent meg mellettem Preston. – Mi a francot
jelentsen az, hogy a másikat? He?
Harrison sóhajtott, és úgy nézett Prestonra, mint egy elmebe-
tegre szokás.
– Maga az a magánzsaru, he? – kérdezte. – Aki itt szimatol a
környékünkön?
– Mi az, hogy a másikat? – ismételte meg a kérdését Preston.
– Hát, ahogy az egyiket, úgy a másikat is – vonta meg a vállát
Harrison. – Ilyen még nem volt errefelé. Valaki a banyákra utazik.
Éreztem, hogy a fejembe tolul a vér. Ekkor értettem csak meg,
hogy mi is történhetett. Megöltek még valakit, nem Mrs. Lee miatt
jöttünk ide. De hát hogy is jöhettünk volna, amikor Mrs. Lee háza leg-
alább tizenöt kilométernyire lehet innen.
A seriff morgott valamit a fogai között és vasvilla tekintettel né-
zett Harrisonra. Láttam rajta, legszívesebben belerúgna egyet, ugyan-
akkor azt is láttam, hogy csalódott amiatt, hogy nem teheti meg. Még-
iscsak furcsán venné ki magát, ha egy seriff a nyílt utcán, mások
szeme láttára rugdosná meg a helyettesét. Az már megint csak más
kérdés, hogy a helyettes vajon mit szólna mindehhez.
Ezért a seriff nem tett mást, mint hogy félretolta Harrisont, ami
nagyon jó ötlet volt. Akkor vettem csak észre, hogy amit Harrison ko-
rábban kiköpött, az csak a fogpiszkálója fele volt, a másik fele még
mindig ott forgolódott a fogai között. Nagy esélyem volt rá, hogy e
másik fél repülésének is a szemtanúja leszek.
– Nos, Mr. Cameron – sóhajtotta a seriff, és feltolta a feje búb-
jára a kalapját – igaza volt: ez valóban nem Ms. Debby háza. Nem az
övé, bizony, hogy nem.
Freddy Cameron jó partnernek bizonyult, mert pontosan azt a
kérdést tette fel Mitchellnek, amit az várt tőle.
– Nem… Ms. Debby háza? – tátotta el a száját. – Hát akkor… kié?
– Mrs. Willmotsé, bizony – vágta ki a seriff. – Bizony, hogy az
övé!

55
Hallottam már ezt a nevet, ám az elmúlt napok eseményei valahogy
kisöpörték az agyamból. Összeráncolt homlokkal kutattam az emlé-
keim között, de mielőtt sikerült volna tüzet csiholnom a nedves fából,
Mr. Preston, aki azonnal rájött, kiről van szó, meghökkenve meredt a
seriffre.
– Mrs. Willmots – nyögte. – Hogy a fenébe?
– Csodálkozik? – kérdezte a seriff.
– Őszintén szólva… nem is tudom. Még nem gondolkodtam el
rajta.
– Pedig jó lenne, ha elgondolkodna. És maga is, Mr. Cameron,
és te is, Debby.
Még mindig az agyammal küzdöttem, csak akkor fogtam fel,
hogy ki is az áldozat, amikor Preston odalépett hozzám és fejcsóválva
felém morogta.
– Ő az utolsó. A tíz közül az utolsó.
Rádöbbentem, hogy a valamikor a környéket uraló tíz család
utolsó élő tagja is eltávozott a másvilágra.
S e tevékenységben bizony segített neki valaki.

56

Mrs. Willmots a hintaszékében ült és kibámult az ablakon. Megérte,

mert jó kilátás nyílt odafentről. Mrs. Willmots ugyanis a ház padlás-
szobájában ült a hintaszékében, amely most mozdulatlanul állt a he-
lyén. Még ha megmozgatták volna, sem tudott volna hintázásba fogni,
tekintettel Mrs. Willmots alászorult lábára, amely megakadályozta
volna benne.
Mrs. Willmots nem számított látogatókra ezen a délutánon. Az
öltözéke is ezt bizonyította. Mrs. Willmots pongyolában volt, vagy
hogy a fenébe is hívják azt a múlt századi ruhadarabot, amelyet az
idős asszonyok olyan szívesen viselnek. Ahogy a koros hölgy pipaszár-
vékony lábára néztem, arra gondoltam, hogy igazából nem is állna jól
neki a forrónadrág. Mint ahogy a halál sem áll jól. A halál nem áll jól
senkinek.
 – Megkérem önöket, hölgyem és uraim, hogy lehetőleg ne nyúl-
janak semmihez – figyelmeztetett bennünket a seriff. – Bár a helyszí-
nelők már végeztek, soha nem lehet tudni, nem igaz? Nos, ő Mrs.
Willmots – mutatta be a hintaszékben pihenő halottat. Ekkor vettem
csak észre a távcsövet, amely a hintaszék mellett hevert a szőnyegen,
egy krétával rajzolt karika közepén. Mrs. Willmots bizonyára nézett
vele valamit. Mivel az ablak a szomszéd házra nyílt, nem gondolhat-
tam másra, mint arra, hogy Mrs. Willmots azt figyelte. Pontosabban
szólva a ház kertjét, ám ha szerencséje volt, és nem akadályozta füg-
göny, két szobába is beláthatott vele.
– Valamit figyelt – mondta Preston, aki eddig szintén figyelt va-
lamit. Mrs. Willmots nyakát – rajta a zsinórral, amellyel megfojtották.
Mrs. Willmots arcát meg sem kísérlem leírni. Nagyjából-egészé-
ből azonos volt a szintúgy meggyilkolt Mrs. Lee-ével. A halál nem
mindig kedveli az egyéni vonásokat a halottak arcán. Szériában
gyártja inkább őket.
– Tudják, ki volt? – bökött a halottra a seriff.
Tudtuk. Már tudtuk.
A seriff ennek ellenére megmagyarázta.
– Ő volt az utolsó tagja a nagy generációnak – mondta. – Az
utolsó előtti pedig Mrs. Lee. Mrs. Leet is megölték, Mrs. Willmotst is
megölték. És tudják, mi volt a közös kettejükben?
– Mi? – vonta meg a vállát Preston. Eddig azon törhette a fejét,
hogy mit mondjon majd az újabb eseményekről a néhai Mr. Barnaby
feleségének.
– Az, hogy mind a ketten tudhattak valamit.
Itt rövid ideig tartó csend következett. Mindannyian mentünk
volna már – Preston is, Freddy is és én is –, a seriffnek azonban any-
nyira tetszett a környezet, hogy nem mozdult. És Harrison is újabb
fogpiszkálót dugott a szájába.
– Tudhattak? – sóhajtotta Mr. Cameron. – Mit tudhattak?
– Éppen erre lennék kíváncsi – mondta a seriff. – Maga például
mit gondol?
Ekkor rádöbbentem, hogy miért is cipelt ide bennünket a seriff.
Nem azért, hogy kora éjszaka megautóztasson bennünket; minden bi-
zonnyal az lehetett a célja, hogy ahogy Mrs. Willmots a távcsövével
megfigyelt valamit, ő – mármint a seriff – bennünket figyeljen meg.
Hátha önkéntelenül is elárulunk valamit, amiből valamiféle következ-
tetést vonhatna le. Nevezetesen: hogy melyikünk lehetett az idős
hölgy gyilkosa. Már persze csak akkor, ha köztünk kell keresnie az il-
letőt.
Cameron meghökkenve bámult rá, aztán gyors mozdulattal a
zsebébe nyúlt. A seriff a pisztolya után kapott. Én ökölbe szorítottam
a kezem, de minden mozdulatunk feleslegesnek bizonyult: Freddy
Cameron zsebkendőt húzott ki a zsebéből, és belefújta az orrát.
– Nem lehetne…? – kérdezte, és kérdőn a halottra pislogott.
– Mindjárt megyünk – nyugtatta meg a seriff. – Csak azt szeret-
tem volna, hogy lássák. Hátha eszükbe jut róla valami. Egy meggyil-
kolt ember látványa gyakran látványosan megmozgatja az ember
agyát. Ilyen esetben néha az is beugrik, ami máskor nem ugrana be.
Nem érzi úgy bármelyikük is, hogy beugrott volna neki valami?
Elsőnek Preston szólalt meg. Az ő kezében is egy papír zseb-
kendő fehéredett, csakhogy ő a homlokát törölgette meg vele.
– Meleg van idebent – sóhajtotta. – Szóval, nekem beugrott va-
lami… vagy legalábbis úgy érzem.
– Bravó – dicsérte meg a seriff. – És micsoda?
– Azzal kapcsolatban, hogy… ő volt az utolsó a tíz régi telepes
közül, és… hogy miért ölték meg.
– Na miért? – kérdezte a seriff. Harrison szájában megállt a fog-
piszkáló. Vagy gyufaszál?
– Nagy Medve miatt.
A seriff összeráncolta a homlokát.
– Az indiánra gondol?
– Ja – bólintott Preston. – Arra a mitikus fickóra, aki állítólag
azon a helyen van eltemetve… amelyet már volt szerencsénk megis-
merni.
– Maga honnan tud erről? – kérdezte a seriff.
– Miről?
– Hát erről a Nagy Medve-históriáról?
– Mrs. Shelbytől – mondta Preston. – Ő mesélte nekem.
A seriff megcsóválta a fejét és a mélyen hallgató Mrs. Willmotsra
nézett.
– Mi a fenét akarhatott volna Mrs. Shelby attól az elátkozott
helytől, másképpen mondva, miért izgatta volna az ott eltemetett
Nagy Medve főnök, vagy kicsoda? Ne mondja, hogy Mrs. Shelby ki
akarta ásni a csontjait, és tíz dekákra porciózva kiárusítani az indiá-
noknak?
– Ez azért gusztustalan volt, seriff – mondta keserves grimaszt
vágva Cameron. Felháborodásában még a hangja is elvékonyodott.
Én meg arra gondoltam, hogy vajon milyen hangokat adhat ki ez a
fickó szerelmeskedés közben.
– Biztosan nem ezért – védte meg Mrs. Shelbyt Preston. – Ha
valamiért meg akarta találni Nagy Medvét – és én erről nagyjából meg
is vagyok győződve akkor éppen kegyeletből akart csinálni vele vala-
mit. Ha jól tudom, Nagy Medvét a fehérek ölték meg és ásták el vala-
hol. Manapság pedig egyre inkább divatba jött a hajdani ősök újrate-
metése. Hja, nagy dolog a kegyelet. Ezt a Nagy Medvét megölték és
elföldelték, mint egy kutyát. Mrs. Shelby magára vállalta a feladatot,
hogy megkeresi a főnök csontjait, és átadja a megfelelő indián közös-
ségnek. Ők aztán illendő módon, ősi rítusok kíséretében újratemet-
hetik.
– És mi az ördögért tenne ilyet az a nő? – kérdezte a seriff.
Mr. Preston megcsóválta a fejét.
– Nem vette még észre, seriff? Mrs. Shelby, legalábbis részben,
maga is indián.

57

Eddig én sem vettem észre. Talán azért sem, mert nem is akartam
észrevenni. Miután egyáltalán nem érdekel senki bőrszíne – hacsak
nem a kosz festi szürkére –, fel sem tűnt, hogy Mrs. Shelby indián
ősökkel büszkélkedhet.
– Na és? – szólalt meg rövid szünet után Cameron. – Most akkor
mi van?
– Az van – mondta Preston –, hogy talán bosszúról lehet szó.
Értettem, mire céloz, és talán Freddy is értette. Bár lassan kezd-
tem rádöbbenni, hogy bár Freddy Cameront számtalan előnyös vo-
nással ajándékozták meg az istenek, ez aligha vonatkozik a rovátkáira.
Az agya rovátkaira gondolok. Nem, Freddy nem volt agyatlan szépfiú,
de azért senki sem ajánlott volna fel neki egyetemi katedrát.
– Bosszúról? – kérdezte. – Milyen bosszúról van szó?
– A „tízek” nyírták ki Nagy Medvét.
– Ezt meg honnan veszi?
 – Erről szólnak a legendák. Nagy Medve sok kellemetlenséget
okozott az első telepeseknek, ezért kinyírták.
– És most Mrs. Shelby a kései leszármazottakon áll bosszút?
– Úgy valahogy.
– Eszerint Mrs. Shelby megölte az utolsó két leszármazottat,
Mrs. Leet és Mrs. Wilmotst… De vajon Mr. Barnabyt miért ölte meg?
– Nem biztos, hogy a három gyilkosság egy kalap alá tartozik.
A seriff nem válaszolt, inkább a leejtett távcsőre mutatott.
– És ez?
– A távcsőre gondol? – kérdezte Preston.
– Maga szerint mire mutogatok ezzel a reumás mutatóujjammal?
Preston megvonta a vállát.
– A szomszédokat kukkolhatta – mondta. – Az idős asszonyok
különösen hajlamosak a kukkolásra. Erről pedig az jut az eszembe,
hogy egyszer…
– Majd máskor – intette le a seriff. – Az a helyzet, hogy mielőtt
magukért mentem volna, hogy szíves jelenlétükkel színesítsék a hely-
színi szemlét, már voltam odaát.
Megsimogatta az állát, mintha ezzel akart volna figyelmeztetni
bennünket, hogy fontos bejelentést óhajt tenni, el ne mulasszuk vala-
hogy.
– Nafene -– morogta Preston. – És mi van odaát?
– Egy házaspár – mondta a seriff.
– Legalább fiatalok? Öregeket nem érdemes kukkolni.
– Nem – mondta a seriff”. – Nem fiatalok. Legalábbis már ki-
nőttek abból a korból, amire maga gondol. Amire maga gondol, azt
már nem érdemes kukkolni az ő esetükben.
– Akkor? – sóhajtotta Preston. Látszott rajta, hogy tökéletesen
elege van a seriff érthetetlen viselkedéséből.
– Akkor mi olyan különleges a szomszédokban? – csatlakozott
hozzá Freddy is.
– Az, hogy indiánok – mondta a seriff.

58
Sosem tudtuk meg, hogy az idős asszony, Mrs. Willmots miért kuk-
kolta a szomszédait – talán olyan funkciót töltött be nála a kukkolás,
mint másoknál a televízió. Mi azonban úgy meredtünk a seriffre,
mintha azt állította volna, hogy a szomszéd lakásban az orosz elnök,
Vlagyimir Putyin lakik a feleségével. Az alteregója az, aki Oroszorszá-
got kormányozza Moszkvában.
– Indi… ánok? – nyögte Freddy, és egyetlen pillanat alatt úgy
elvékonyodott szép, kék szeme, mintha ő is indiánná változott volna.
– Ühüm – erősítette meg a seriff. – Indiánok.
– Hát ez… – nyögte Mr. Preston. – Hát ez…
– Na mit szólnak hozzá? – kérdezte elégedetten Mitchell.
– Tényleg, mit szólnak hozzá? – tudakolta Harrison is, miköz-
ben rám mosolygott.
– Meg… lepő – rázta meg a fejét Preston, és látszott is rajta a
meglepetés. – Erre nem gondoltam volna.
– Indiánok mindenütt vannak – legyintett Freddy, akit látha-
tóan nem rázott meg annyira a dolog.
– Beszéltem velük – sóhajtotta a seriff.
– És?
– Semmi.
– Hogyhogy semmi? – kapta fel a fejét Preston.
– Gőzük sincs róla, hogy ki az a Nagy Medve.
– Vagy csak megetették magát, seriff – mosolygott immár Mitc-
hellre Harrison helyettes.
– Miért ne mondtak volna igazat? – vonta meg a vállát a seriff.
– Van valami ötlete, hogy miért?
– Az indiánok mindig hazudnak – bólintott Harrison. – Ez a lé-
nyükből fakad. Ha találkozik egy indiánnal a prérin, és megkérdezi
tőle, hogy merre van nyugat, tuti, hogy kelet felé küldi. Aztán meg jót
röhög azon, hogy megmarták a csörgőkígyók, mert bizony közéjük
küldte magát.
– Magának ilyen rossz a véleménye az indiánokról? – kérdezte
a seriff.
– Még ennél is rosszabb – felelte Harrison.
– Szóval – sóhajtotta a seriff –, az a helyzet, hogy a szomszédok,
bár indiánok, nem ismerik Nagy Medve legendáját, és jószerével még
azt sem tudják, hogy milyen törzsből származnak. De azért indiánok.
– Hazudnak – legyintett Harrison. – Tutira kiásták a harci bár-
dot a fehérek ellen. Hát nem látja, seriff, hogy miről van szó? Ezek az
indiánok mostanában kezdenek nagyon is elpofátlanodni. Ilyen meg
olyan jogokat követelnek maguknak, meg persze pénzt kártérítés gya-
nánt. Azért, hogy az őseink elfoglalták a földjeiket, amit, úgy egyéb-
ként, úgysem használtak semmire. Szóval, bosszúhadjárat folyik itt
ellenünk, seriff. Megölték az első földtulajdonosok utolsó leszárma-
zottait, most pedig boldogan ücsörögnek valamilyen ezeréves, moly-
rágta bivalybőrön, és a békepipájukat szívják, vagy mi a franc. Nézzen
csak oda, seriff!
Felragyogott a képe, és kimutatott az ablakon.
Néhány pillanattal előbb kinyílt odaát egy ajtó, és vékonyka füst-
felhő lebbent ki rajta a holdfényre.
Akár sikert üdvözlő pipafüst is lehetett.

59

Harrison seriffhelyettes odalépett hozzám – a seriff pisilni ment –, és

bizalmasan oldalba bokszolt. Akaratlanul is Freddy Cameronra pis-
lantottam. Láttam, hogy Freddynek kivörösödik a képe és összeszo-
rítja az öklét. Figyelmeztető pillantást vetettem rá, amitől aztán kissé
visszavett a mérgéből.
– Tudtam, hogy ez lesz – mondta Harrison. – Mindig ez van.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Nem hallgat az okos szóra; egyre csak a meszes agya után
megy.
Nem is volt kétséges, hogy kiről van szó.
– Mindig ez van – ismételte Harrison. – Megmondom neki a tu-
tit, de azt hiszi, megfogadja? Inkább a cipőjét enné meg két
McDonald’s zsömle között, mint hogy igazat adjon nekem.
– Miért? Maga mit mond? – kérdezte Freddy közelebb húzódva
hozzánk. Még mindig ökölbe volt szorítva az egyik keze.
– Én azt állítom, hogy a szomszédok tették – mondta gyengéden
megütögetve az orrát. – Kitűnő a szimatom – ezt még az ellenségeim
is elismerik.
– Magának olyanok is vannak? – kérdezte sunyi képpel Mr.
Preston.
 – Minden hülye az ellenségem – morogta Harrison. – Tuti, hogy
a szomszédok tették. Vérbosszúról van szó. Ebben annyira biztos va-
gyok, mint abban, hogy ha viszket a seggem, meg kell vakarnom.
Ezek után még mondja valaki, hogy nem voltam hülye, amiért
visszautasítottam a felajánlkozását. Aki ilyen csodás hasonlatokat ké-
pes kitalálni, az minden nő álma. Úgy látszik, nekem különösen ferde
ízlésem lehet, hogy éppen az ellenkező hatást érte el vele.
– Csak ők lehettek. Az a két rohadék ott a szomszédban.
– Valóban? – kérdezte a seriff, aki olyan halkan tért vissza hoz-
zánk, hogy nem is hallottuk a lépteit. Ő azonban még elkapta Harri-
son utolsó megjegyzését. – Valóban ők tették?
– Nem is vitás – bólintott Harrison.
A seriff a helyettesére nézett. Kíváncsi gyerekmosoly ült az arcán.
– Maga meg tudta volna tenni, Harrison? – kérdezte a halottra
bökve. Már nem láttuk sem az arcát, sem a nyakát. Preston kihozott a
konyhából egy konyharuhát, és gondosan leterítette vele Mrs. Will-
mots fejét.
Harrison kidüllesztette a mellét.
– Naná, hogy meg tudtam volna tenni. De miféle kérdés ez, se-
riff?
– Miért tudta volna megtenni? – kérdezte válasz helyett Mitc-
hell. – Most nem a lelkiekre, hanem a fizikai képességekre gondolok.
Harrison gyors mozdulattal feltűrte az inge ujját. Úgy dagado-
zott a bicepsze, hogy öröm volt nézni. Rám kacsintott, és még meg is
ugráltatta egy kicsit. Önkéntelenül is Freddy karjára pislogtam. Fel
sem vehette a versenyt a seriffhelyettesével.
– Nem egészen értem a kérdését, seriff, de én bárkit meg tudnék
fojtani. Még egy bölényt is. Kíváncsi rá, mire vagyok képes fekve nyo-
másban?
– Nem – felelte lakonikusan a seriff. – Csak arra lennék kíváncsi,
hogy miért lenne képes megtenni? Mármint, hogy megfojtson egy
idős asszonyt, aki azért még tud védekezni. És egyetlen karcolás nél-
kül. Mert ha korábban megnézte Mrs. Willmots arcát, hát nem lát-
szott rajta sérülés vagy dulakodás nyoma.
– Erős vagyok, és fiatal – mondta büszkén a seriffhelyettes, és
most már hozzám beszélt. – Úgy megfojtanék bárkit seperc alatt,
hogy esélye sem lenne az életben maradásra.
– Miért? – ismételte a seriff.
– Mit miért? – rántotta fel a szemöldökét Harrison. Láttam,
hogy kezd elvörösödni. Lassan beszivárgott az agyába, hogy a seriff
talán csak ugratja. – Azért, mert erős vagyok, és fiatal! Fiatal és baro-
mira erős. De ezt már említettem.
– És ha százéves lenne?
Harrison most már valóban ráébredt, hogy a seriff csupán szó-
rakozik vele. Rövid habozás után úgy döntött, hogy veszi a lapot. Érti
ő a viccet, vagy mi a fene…
– Akkor inkább mérget használnék – mondta, és elismerést
várva rám kacsintott. – De miért kérdi, seriff? Árulja már el.
– Oké – sóhajtotta a seriff, és kimutatott az ablakon.
– Azért, mert Mrs. és Mr. Hartman ketten együtt csaknem két-
száz évesek. Nehéz lenne elképzelni, hogy átlopakodtak ide és meg-
fojtották Mrs. Willmotst. Főleg, hogy Mr. Hartman kerekes székben
ül, a feleségének pedig nemrég combnyaktörése volt. Hát így állunk,
édes fiam.

60

A seriff ezután elengedett bennünket. Harrison még ott maradt a ha-

lottal, hogy megvárja, amíg jönnek a hullaszállítók és magukkal viszik.
Mr. Preston elutasítón legyintett, amikor Mitchell felajánlotta, hogy a
szállodájához fuvarozza, és gyalog indult neki a kertvárosnak. Freddy
Cameron lelkesen csatlakozott hozzám. De csak addig, amíg el nem
vettem a jókedvét. Idegesített, hogy úgy viselkedik, mint egy szerel-
mes gimnazista. Egyre a kezem után kapkodott, nem győztem elrán-
gatni előle. A harmadik próbálkozás után kénytelen voltam megállni
és váltani vele néhány komolyabb szót.
– Figyeljen ide, Freddy – mondtam neki. – Nekem ez nem megy.
Ehhez én már túlkoros vagyok. Ebben a városban sokan ismernek,
nem akarom, hogy híre menjen a dolognak. Különben is… maga még
gyerek, Freddy.
– Két évvel vagyok fiatalabb magánál – mondta leeresztve a ke-
zét.
– Ezt meg honnan veszi?
– Utánanéztem. És vegye tudomásul, hogy szerelmes vagyok
magába, és… komolyak a szándékaim.
Erre aztán elnevettem magam. Majd hirtelen abbahagytam a
nevetést. Olyan szomorú volt a szeme, hogy megsajnáltam.
– Hallgasson rám, Freddy – folytattam a kioktatást. – Maga két-
ségkívül tetszik nekem, ám nekem más a stílusom. Ha valóban komo-
lyak a szándékai – bár nem tudom, hogy mit jelentsen ez pontosan –,
akkor az én szabályaim szerint kell játszania. Világos?
– Világos – bólintott.
– Első szabály. Nyilvános helyen nem szabad közelednie hoz-
zám, még a kezemet sem foghatja meg. Érti?
– Értem – bólintott. – De ez itt nem nyilvános hely. Nincs a kö-
zelünkben senki.
– Az utca nyilvános hely, még akkor is, ha látszólag üres.
Freddy Cameron ekkor ahelyett, hogy az eszébe véste volna,
amit az utca nyilvános voltáról mondtam, térdre rogyott előttem, és
átkarolta a lábam.
– Mindent megteszek, amit csak kíván, Debby, csak egyetlen
szót mondjon nekem. Csak egyetlen szót, válaszul az én ugyancsak
egyetlen szavas kérdésemre. Remélhetek?
Behunytam a szemem. Világos volt, hogy akármilyen csinos is
ez a fiú, akármilyen vonzó is, fiatalsága ellenére is vagányul férfias,
nemet kell mondanom neki.
Kinyitottam a szemem, ránéztem, majd ismét becsuktam.
– Igen – mondtam.

61

Másnap reggel felhívtam a szomszéd város egyetemét. Kis vidéki

egyetem volt, nem nagy hírű, mégis reménykedtem benne, hogy talá-
lok egy megfelelő embert.
Így is történt. Félórányi körtelefon után rábukkantam Rebecca
Winstonra. Kellemes hangú, okos nő volt; ezt már a második monda-
tán megéreztem. Amikor feltettem neki a kérdést, elnevette magát.
– Maga is? – kérdezte.
– Mit én is? – kérdeztem vissza.
 – Magát is a Nagy Medve érdekli? Mi a fene történt odaát ma-
guknál? Indián napokat tartanak, vagy mi a szösz? Először egy újság-
író kérdezte ugyanezt tőlem, aztán egy seriff. Csak nem akarja vala-
melyik közintézményük felvenni a nevét?
– Egy újságíró? – hökkentem meg. – Nem Prestonnak hívják vé-
letlenül?
– Nem vagyok felhatalmazva, hogy eláruljam a nevét – felelte
Ms. Winston.
– És egy seriff?
– Úgy van.
– Ez csak Mr. Mitchell lehet.
– Hát… ha maga mondja. Különben, tényleg, mi van ott maguk-
nál? Elfoglalták az indiánok a városukat?
Gondoltam egyet és kitaláltam egy mesét.
– Egy exkavátor kifordította a csontjait.
– Micsoda mit csinált a micsodával? – kérdezte értetlenkedve.
– Az a helyzet, hogy építkezés közben, talajelőkészítő vizsgála-
tok során a markoló kimarkolt egy sírt a földből. Egy indián főnök
sírját. Először azt hitték, hogy egy nemrég elkövetett gyilkosság nyo-
maira bukkantak, de aztán kiderült, hogy a csontok cirka százötven
évesek. Valaki azt állította, hogy egy Nagy Medve nevű főnök csontja-
ira találtunk.
– Szóval, ezért faggatózott nálam a seriff – mondta a nemrég el-
követett bűntény lehetőségére célozva. – Hát én nem is tudom, Ms.…
– O’Hara – segítettem.
– Nos, Ms. O’Hara, lehet, hogy csalódást kell okoznom önnek…
végül is, miért érdekli magát annyira ez az ügy?
– Tanárnő vagyok az egyik helyi iskolában – füllentettem. –
Néha beszélek az indián elődökről a gyerekeknek. Beszélni szeretnék
Nagy Medvéről is, főleg amiatt, hogy a csontok nyomán megnőtt az
érdeklődés az indián ősök iránt.
– Hát akkor figyeljen ide, Ms. O’Hara…
– Debby.
– Szóval nem árulok el titkot magának, Debby, ha elmondom:
Nagy Medve nem létezett. Sem itt, sem a közelben. Csupán a kanadai
határ közelében lakó csippeva indiánoknál volt valami Medve nevű
törzsfőnök…
– Bocsánat, de honnan tudja maga ezt ilyen jól?
 – Létezik egy könyv, amely az ismert indián főnökök neveit tar-
talmazza. Egy katalógus. Bár korántsem teljes, de azért használható.
Mindenesetre azt tanácsolom önnek, Debby, hogy legyen óvatos, ne
terjesszen valótlanságokat a gyerekeknek. Nagy Medve nem létezett.
Ez csak egy mese, egy legenda. Ha akarja, összehozhatom Denis
Rooth-tal, ő talán…
Néhány udvarias mondat után elköszöntem tőle. Nagyjából biz-
tos lehettem benne, hogy Nagy Medvét csupán a fantázia szülte, nincs
a közelben a sírja, és akárki is keresett bármit is a frissiben vásárolt
ingatlanomon, biztos nem a nem létező indián főnök csontjait.
A gyilkosságokat pedig aligha az indiánok követték el.

62

Sóhajtottam és elengedtem ezt az indián témát. Kissé zavart ugyan,

hogy állítólag Mrs. Shelby is indián – még ha nem is száz százalékban
–, és a meggyilkolt Mrs. Willmots szomszédai is azok, akiket kukkolt.
Ennek ellenére azt súgta valami a lelkem mélyén, hogy szálljak le er-
ről az indián vonatról. Nem róluk szól a történet.
Igyekeztem a gyilkosságokra koncentrálni. Három halottunk is
van, akiket a régmúlt köt össze: valamennyien annak a tíz családnak
a leszármazottai, amelyek egykoron a környéket uralták. Másképpen
szólva, az akkor még csak épülgető város körül elterülő földek tulaj-
donosai voltak. Valaki rájuk vadászik… De miért?
Ismét felvettem a telefont, és felhívtam Mrs. Barnabyt. Fel vol-
tam készülve rá, hogy nem lesz könnyű elérnem; kisebb meglepetést
okozott, hogy szinte azonnal felvette a kagylót. Bemutatkoztam neki,
és mondtam, hogy szeretnék szót váltani vele.
– Személyesen? – kérdezte egy éles hang.
– Akár telefonon is – mondtam.
– Hát akkor, tessék. Itt vagyok.
Olyan rideg volt a hangja, mintha éppen egy erőszakos házaló
ügynököt utasítana el.
– Tudja, ki vagyok? – kérdeztem.
– Hogy az ördögbe ne tudnám? – mondta. – A maga ügyében
tüsténkedett a férjem, mielőtt kinyírták.
Nem tetszett a hangja. Mintha nem is a meggyilkolt Mr Bar-
nabyról szólna a történet.
– Biztos, hogy Mrs. Barnabyval beszélek? – csúszott ki a számon.
Néhány rövid másodpercig csend volt a vonal túlsó végén, aztán
valamivel szelídebben szólt bele a készülékbe.
– Már feldolgoztam a történteket, Ms. O’Hara – mondta. – Kü-
lönben meg nem voltunk már oda egymásért. Úgyhogy ha gyászos
vagy szerelmes ömlengést vár tőlem, csalódnia kell.
– Értem – mondtam. – Csupán… kérdezni szeretnék valamit
öntől. Azt hiszem, már sejti is, hogy mi lesz az. Nem tudna nekem se-
gíteni valahogy? Gyilkosságok történtek, amelyek valamilyen módon
kapcsolatban állnak az újonnan megvásárolt birtokommal. Ez a bir-
tok pedig éppen Mr. Barnaby tevékenysége kapcsán került hozzám.
– Arra céloz, hogy átverte magát a férjem?
– Dehogyis, Mrs. Barnaby, dehogyis! Éppen ellenkezőleg: Mr.
Barnaby sokat segített, hogy méltányos áron megszerezzem azt a te-
rületet Mr. Rickmantől. Csak hálás lehetek neki.
– Nos, akkor maga egy kivételes lény, Ms. O’Hara. Ön a földön
az egyetlen, aki hálás lehet valamiért a férjemnek, azaz megboldogult
férjemnek. De erről inkább nem beszélnék. Ami pedig a lényeget il-
leti: aligha tudok segíteni önnek. Ugyan Barnaby sok munkáját meg-
osztotta velem, sokszor segíteni is tudtam neki… de erről az ügyről
egyáltalán nem beszélt nekem. Úgyhogy vajmi keveset tudok a maguk
dolgáról, azonkívül, amit már említettem.
– Még nem említett semmit – mondtam.
– Na, hát ennyit tudok róla. Azaz, csak egy kicsit többet. Szóval,
eddig, ha Mr. Rickmannel foglalkozott, azaz, az ügyeivel, valahogy
mindig feldobódott tőlük. Tudnia kell, hogy Mr. Rickman gyakran
bízta meg ezzel-azzal; a férjem ilyenkor majd dalra fakadt örömében.
Szeretett Mr. Rickmannek dolgozni.
– Tudja, miért?
– Csak sejtem. Mr. Rickman ugyanis emberszámba vette. Még a
születésnapjára is meghívta, ahol kitűnően érezte magát.
– Ön persze nem volt ott.
– Bingó.
– Mit akar ezzel mondani, Mrs. Barnaby?
– Az ördögbe is, Teresa vagyok. Arra akarok kilyukadni, hogy
mint már említettem is, Eric mindig boldog volt, hogy Rickmannek
dolgozhat – kivéve ezt az utolsó ügyet, amely végül is a meggyilkolá-
sával végződött.
– Úgy érti, hogy ezúttal nem volt boldog?
– Amikor hazajött Rickmantől, sápadt volt, és egyáltalán nem
látszott annak, és büszkének sem, hogy a fickó megbízta valamivel.
Sőt, úgy tűnt, mintha be lenne csinálva.
– Félt valamitől?
– Úgy is lehet mondani. Bezárkózott a szobájába, és olyan
csendben volt, hogy már azt hittem, megütötte a guta vagy szívroha-
mot kapott.
– Nem kérdezte meg tőle, hogy mi történt?
– Dehogynem. Azt kérdeztem tőle, hogy jól van-e. Azt felelte,
hogy igen, pedig ez nem volt igaz. Én meg nem kérdeztem többet. Azt
gondoltam, hogy Mr. Rickman ezúttal valami olyasmivel bízta meg,
ami nem tetszik neki. Tovább már nem érdekelt az ügy. Aztán meg-
gyilkolták. Ha arra kíváncsi, hogy tudok-e valamit erről, hát nem tu-
dok. Csak annyit, amennyit elmondtam. Szerintem a halála összefüg-
gésben áll valahogy azzal a megbízással, amelyet Mr. Rickmantől ka-
pott, és amely annyira nem tetszett neki. És ha még merészebb vagyok,
akkor azt kell mondanom, hogy Mr. Rickman talán többet tud erről,
mint én. Nem próbált meg még beszélni vele?
Úgy tettem, mintha megszakadt volna a vonal. Kicsit szólongat-
tam még, mint aki nem hallja a másikat, aztán kinyomtam a telefont.
Nem hívott vissza. Azt hiszem, mindent elmondott, amit tudott.
Kicsit haboztam, hogy felhívjam-e Mr. Rickmant is, aztán felhív-
tam. Arrogáns fickó jelentkezett a másik oldalon. Amikor megmond-
tam, hogy kit keresek, mézesmázossá változott a modora.
– Rene Bubble vagyok, kisasszony – mondta. – Mr. Rickman
egyik titkára. Sajnos nem adhatom a főnököt, Ms. O’Hara. Mr.
Rickman évi rendes szabadságát tölti, és ilyenkor nem áll rendelkezé-
sére senkinek. Ilyenkor elvonul a világ elől.
– Kolostorba? – kérdeztem.
– Az is lehet – bólintott. – Mr. Rickmannek furcsa szokásai van-
nak. Ha eljön a szabadság ideje, eltűnik az emberek szeme elől. Még
én sem tudom, hol van, és senki sem tudja. Lehet, hogy az Indiai-
óceán egyik szigetére vonul vissza, álruhát ölt, és beáll egy pálmaolaj-
ültetvényre egyszerű munkásnak. Persze név- és rangrejtve. Vagy egy
kutyatenyésztő farmon vállal munkát messze északon. Ő így pihen.
Néha egy-két hónapig is eltart, amíg ismét felbukkan.
 – És ha sürgősen értesíteni kell valamiért?
– Ilyen nincs. A szabadsága szent dolog.
– Mikor esedékes, hogy otthagyja a kutyákat vagy a pálmaolajat?
– Passz. Még megközelítőleg sem tudok dátumot mondani. De
feljegyzem a jelentkezését, és amint előkerül, referálok róla önnek.
Kérem, adja meg…
Véget vetettem a beszélgetésnek.

63

A helyi újság archívumában egy hasonlóan kedves, méztől csepegő

hangú fiatalemberrel hozott össze a végzet. Úgy látszik, megtetszett
neki a hangom, mert majd kezét-lábát törte – legalábbis elméletben
–, hogy segítsen.
De nem tudott. Elmondtam neki, hogy mit szeretnék, meg is ér-
tette, megígérte, hogy utánanéz a dolognak, majd kilépett a vonalból.
Két órát vártam a karosszékemben kuporogva, s már-már feladtam
volna a várakozást, amikor jelentkezett.
– Bocs, hogy ennyi ideig tartott – mondta. – Az a helyzet, hogy
locsogóbb újságot, mint amilyet maga keres, még nem láttam életem-
ben. Mennyi baromságot össze tudtak hordani annak idején! Ami pe-
dig a gyilkosságokat illeti… volt belőlük bőven. Az első világháború
előtt és utána is. Az az igazság, tudja, hogy kissé belezavarodtam a
halottak és a feltárt gyilkosságok elkövetőinek neveibe, de úgy látom,
hogy közönséges gyilkosságok voltak azok. Indiánokról nem írnak ve-
lük kapcsolatban. Különben meg nem is hiszem, hogy az indiánoknak
nagyobb vonzalmuk lenne a gyilkosságokhoz, mint a fehér emberek-
nek. Hogy járt-e mostanában valaki nálunk, akit ugyanez az újság ér-
dekelt? Bizonyos Mr. Preston? Igen. Nem, nem volt elégedett, mert
nem találta meg, amit keresett.
Csüggedten tettem le a telefont. Azaz, csak tettem volna. Az
utolsó pillanatban még eszembe jutott valami.
– Mondja, nem járt az utóbbi időben a maguk archívumában
egy Mr. Barnaby nevű ügyvéd is?
Már készen álltam egy mesével, hogy kicsoda is nekem ez a Mr.
Barnaby, és miért akarom tudni, hogy ott járt-e, de felesleges volt az
igyekezetem. A férfi nem kérdezett semmit. Néhány másodpercnyi
csend után beleszólt a készülékbe.
– De, járt itt – mondta. – Sajnos.
– Sajnos? – hökkentem meg. – Miért?
– Mert lehetetlenül viselkedett. – Hallgatott egy kicsit, majd
folytatta. – Megrongálta az egyik archív újságot.
Majdnem kiugrottam a székemből izgalmamban.
– Megrongálta? Az mit jelent?
– Hát… kitépett belőle egy lapot. A biztonsági kamera felvette.
Pedig abból a számból nincs több példányunk. Meg is kapta érte a
magáét. Kétszáz dollárja bánta.
– És mi volt azon… amit kitépett? Egy cikk, vagy micsoda?
– Azt mondta, hogy egy hirdetés. Egy hajnövesztő receptje. Ko-
paszodik, és valakitől azt hallotta, hogy száz évvel ezelőtt az indiánok
hajnövesztői csodákra voltak képesek.
– Megvan még az a kitépett lap? – kérdeztem elszorult torokkal.
– Sajnos nincs, Ms. O’Hara. Amikor elkapták, apró darabokra
tépte. Azt mondta, hogy idegességében. Helyben kifizette a büntetést,
aztán lelépett. Sajnálta, hogy annyira elragadtatta magát, de hát egy
férfiember dísze a haja – már persze, ha van neki. Ha látna engem,
igazat adna nekem. Nem óhajtana látni, Ms. O’Hara?

64

Ezen az éjszakán nem aludtam valami jól. Mindannyian meglátogat-

tak, akikkel az elmúlt napokban csak dolgom akadt. Először Harrison
jött, félmeztelenül, csak egy úszósapka és egy fürdőgatya volt rajta.
Na és a stukkere a derekán. Letérdelt elém, kihúzott egy kis dobozkát
a gatyájából, majd megmondom, hogy honnan és úgy, térden állva,
kinyitotta. Lábujjhegyre álltam és belekukucskáltam a dobozba. És
mit láttam benne? Bizony, hogy egy eljegyzési gyűrűt. Kétség sem fér-
hetett a néma jelenethez: Harrison seriffhelyettes feleségül kért. Az-
tán magamat láttam, a saját arcomat, ahogy elégedett mosolyra derül.
A dobozkáért nyúltam, majd hirtelen lehervadt a mosoly a képemről;
amit láttam, mélyen megdöbbentett. A jegygyűrű nem kerek volt, ha-
nem négyszögletes. Harrison arcára pillantottam, aki férfias, elége-
dett vigyorral nézett vissza rám. És akkor hirtelen meghallottam
Mitchell seriff hangját.
– Látod, te lány? Ez a Harrison, a helyettesem, olyan hülye, hogy
még a jegygyűrűről is azt hiszi, hogy nem kerek, hanem négyszögletes.
– Erre dühömben a dobozka felé rúgtam, de hogy sikerült-e eltalál-
nom, a következőkből már nem derült ki.
Alighogy eltűnt előlem, Preston magánzsaru bukkant fel a he-
lyén. És egy kis törpe. A törpének nagy szakálla volt – némiképpen
Mr. Hookerre, a könyvelőnkre emlékeztetett, jóllehet, Mr. Hookernek
nem volt szakálla. A törpe vicsorgott és Prestonra mutogatott. – Nézd
a kezét, nézd a kezét! – kiáltozta. Rémült volt a hangja, és úgy kaszált
a karjával, mintha szélmalommá akarna változni. – Nézd a kezét,
Debby!
Néztem. Preston mosolygott és ölelésre tárta a karját. Ekkor vet-
tem csak észre, hogy mi van a csuklójára akasztva. Egy zsinór. Egy
műanyag zsinór. Olyan, amilyennel a „tízek” leszármazottait gyilkol-
ták meg. És Mr. Preston felém közeledett vele.
– Nem is zsaru, nem is zsaru! – kántálta közben a törpe. – Gyil-
kos, gyilkos, gyilkos! – Mr. Preston megtorpant, a törpére nézett, az-
tán rám. Szemmel láthatóan azon töprengett, hogy melyikünket vegye
előre a meggyilkolandók sorában. A törpére akartam kiáltani, hogy
hozzon segítséget, fusson Zsiráfért vagy hívja Cameront, de addigra a
törpe már nem volt sehol. Úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Aztán Freddy Cameron következett. Ő is a semmiből került elő,
akárcsak a törpe. Először jókedvűen fütyörészett, majd hirtelen abba-
hagyta, amikor észrevette, hogy Preston meg akar zsinegelni. Ám ahe-
lyett, hogy megpróbált volna a segítségemre sietni, összetette a két
kezét és könyörögve fordult Prestonhoz.
– Ne, kérem szépen, ne! – kiáltotta. Egészen furcsa hangja volt,
még mutált is egy kicsit. És a ruhája, te jó isten! Rövidnadrágban állt
Prestonnal szemben, lábán rózsaszínű bohócpapucs.
– Feleségül akarom venni! – visította vékony gyerekhangon. –
Szerelmes vagyok belé! Neked adom az uzsonnámat, ha elengeded
Debby nénit. Ő az enyém.
Ami ezután következett, olyan muris volt, hogy nem tudtam –
álmomban persze –, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Egyszer csak elkez-
dett esni az eső. Langyos, áztató eső volt, rám is jutott a cseppjeiből
bőven. És lássanak csodát: ahogy az eső ráesett, Freddy Cameron ol-
vadni kezdett, és én messziről Marisa kárörvendő nevetését hallottam.
– Cukorból van! Cukorból van! Elolvad, ha ráesik az eső!
Zörgést hallottam, lábdobogást, halk beszédet. Arra gondoltam,
hogy ki kellene nyitni a szemem és véget vetni ennek az éjszakai ko-
médiának. De aztán visszasüllyedtem a semmibe.
Világos volt a szobámban, amikor felébredtem. Kinyitottam a
szemem, és döbbenten vettem észre, hogy úgy hullámzik körülöttem
a levegő, mintha folyékonnyá változott volna. Én azonban ahelyett,
hogy megijedtem volna tőle, megkönnyebbülést éreztem. Végre,
végre!
S akkor felbukkant előttem Orsi nagyi. Álmaim Asszonya.

65

Aki még nem tudná, Orsi nagyi egyik ősöm volt, egy előkelő magyar
nemesasszony, akinek a vére az ereimben csordogál. Hosszú történet
ez; aki ismeri az életemet, pontosan tudja, miről van szó. Orsi nagyi
valamilyen okból kifolyólag kiszúrt engem a túlvilágról, már akkor,
amikor nekem még fogalmam sem volt róla, hogy egészen másvalaki
vagyok, mint akinek gondolom magam. Az O’Hara nevet egy amerikai
családtól kaptam, a nevelőszüleimtől, akik örökbe fogadtak, miután
az igazi szüleim – mindketten magyarok – egy szerencsétlenségben
az életüket vesztették. Soha nem beszéltek nekem erről; abban a tu-
datban nőttem fel, hogy ők az igazi szüleim, és én nem lehetek más,
mint Debby O’Hara. Ezután sok minden történt velem, amiket koráb-
ban már leírtam, és most ott tartottam, hogy kétféle identitásom is
volt; egy amerikai és egy, a fene se tudja, milyen.
Orsi nagyi, déd-déd-dédanyám, egy bizonyos magyar úrhölgy,
Elizabeth Báthory lánya, az őrangyalommá vált, és időről időre meg-
jelent előttem – nemcsak álmomban, hanem a valóságban is. Talán
az agyam mély rétegeiből született emberi formában, vagy furcsa
pszichológiai vagy éppen parapszichológiái jelenség, amelyre még
nincs magyarázat. Ez annál is hihetőbb, mert nem én voltam egyedül,
aki látta és jól megfigyelhette. Későbbi olvasmányaimból tudom, és
McKinley professzor mesélt is róla, hogy Tibetben a szerzetesek ké-
pesek csupán a szavaik segítségével olyan emberi alakot készíteni,
„aki” élőlényként viselkedik, és többnyire a létrehozója formáját veszi
fel. Egy duplikátum vagy klón. Ezzel be is fejezem az eszmefuttatáso-
mat, mert ez nem az én szakterületem. Nem tudom, hogy Orsi nagyi,
azaz Orsi Báthory hogyan jelenik meg előttem: azt viszont igen, hogy
mi okból. Azért, hogy megvédjen, ha védelemre lenne szükségem, sőt
akkor is, ha nincs. Csakhogy valamilyen furcsa oknál fogva nem be-
szél velem semmilyen nyelven, csupán mutogat és képeket vág. De
hogy milyeneket, te jó isten! Néha olyan dühös rám – főleg, ha nem
fogadom meg a tanácsát –, hogy látom rajta, legszívesebben a térdére
fektetne és egy bottal alaposan elnáspángolna. Úgy, ahogy az ő korá-
ban szokásban volt.
És még valamit. Orsi nagyi – én csak így hívom – gyakorta vál-
toztatja a ruházatát. Úgy látszik, elég terjedelmes a túlvilági ruhatára,
mert hol ebben, hol meg abban jelenik meg előttem. Hol régimódi,
muzeális ruhadarabokban, amilyeneket azelőtt még soha nem láttam,
hol pedig másban. Például indián bőrruhában.
És, hogy el ne felejtsem: azért tudok annyi mindent róla, mert
Orsi nagyi naplót írt; évtizedeken át körmölte szorgalmasan azon a
nyelven, amely számomra annyira idegen. Többször is nekiveselked-
tem már, hogy megpróbáljam valamelyest elsajátítani őseim nyelvét,
de valami miatt mindig fel kellett hagynom a próbálkozással.
Ezzel a naplóval viszont két problémám is volt. Az egyik, hogy
magyarul írták – ezt már említettem –, a másik pedig, hogy nem ma-
radt fenn egészben, csupán darabokban. Hogy ki tépte részekre őket,
nem tudom, ám az egyes részek egymástól néha ezer kilométerekre
rejtőztek különböző múzeumok, archívumok raktáraiban. Jómagam
sosem bukkantam volna rájuk, ha nincs a barátom, McKinley profesz-
szor, aki annyi nyelven beszél, hogy ha csak a tizedét ismerném, az is
sok lenne. Ő az, aki felkutatja nekem – tisztán barátságból – a kézira-
tokat, azaz a napló részleteit. Csakhogy ő nem tud magyarul, ezért se-
gítségre van szüksége. Szerencsére van egy professzortársa, bizonyos
Leslie L. Lawrence, aki szintúgy magyar származású, mint én, azzal a
különbséggel, hogy ő ismeri is a nyelvet. Ő fordítja le nekem részletről
részletre – anélkül, hogy személyesen ismerném azt, akit McKinley,
azaz Bob professzor felhajt. Amikor McKinley legutoljára itt járt ná-
lam, megajándékozott Orsi nagyi naplójának újabb részletével, ame-
lyet – és itt rám tört a lelkifurdalás – a mai napig nem olvastam el.
 És most megjelent előttem Orsi nagyi. Szép volt, mint mindig,
én pedig irigyen néztem rá, mint mindig. Ha én olyan szép lennék,
mint ő! Persze, azért nekem is volt mit felmutatnom: jómagam élő
voltam, ő pedig csak hologram vagy kísértet, vagy minek is nevezzem.
Ezúttal is az indián hacuka volt rajta: barna színű bőrből készült za-
kóféle és rojtos nadrág. Inkább férfi-, mint női ruhának tűnt, és mégis
finoman kiemelte az alakját. Orsi nagyi első osztályú nő volt – vala-
mikor.
Ekkor beszélni kezdett hozzám. Nyitogatta a száját, de mint ren-
desen, egyetlen szavát sem hallottam. Hosszasan beszélt, ki tudja,
meddig tartott volna, ha egyszer csak el nem veszítem a türelmemet.
– Nem érted, hogy nem hallom, amit mondasz? – kiáltottam rá.
– Mi lenne, ha egyszer megerőltetnéd magad?
Szelíden rám mosolygott. Széttárta a karját, mintha azt próbálta
volna érzékeltetni vele, hogy csak ennyit tehet értem. Valamiért nem
juthat el hozzám a hangja.
Hirtelen váratlan fordulatot vett a jelenet. Megerőltettem a sze-
mem, és a levegő hullámzó mozgásán át is láttam, hogy egy kínai vá-
zát nyújt felém, pontosan olyat, amilyen nekem is volt, mielőtt né-
hány nappal ezelőtt, szerencsétlen körülmények között darabokra
nem tört. Valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy ez az én vázám.
Csak éppen még egészben van, és nem darabokban, mint lennie kel-
lene.
Orsi nagyi, azaz Álmaim Asszonya felém mutatta a vázát, aztán
letette maga mellé a… talán a felhőkre vagy mire. De hogy nem a
földre, az biztos. Mondott valamit, miközben gyilkos düh öntötte el az
arcát. A keze is szaporábban járt le-fel, le-fel. Láttam rajta, hogy elké-
pesztően mérges – feltehetően rám –, amiért nem vagyok képes meg-
érteni, hogy mit akar ezzel a hangtalan kommunikációval.
Ekkor ismét váratlan fordulat történt. Orsi nagyi, vagyis Álmaim
Asszonya, ráugrott a vázára, aztán felemelkedett a levegőbe. Eltátot-
tam a számat meglepetésemben. Már megszoktam, hogy hallgassak
rá, azt tegyem, amit kihámozok néma kommunikációjából, hiszen
nemegyszer megtörtént már, hogy megmentette az életemet – és ez
nem tréfa! –, ám ezúttal nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Lát-
tam, hogy amint ráugrik vagy rálép a vázára, az hirtelen darabokra
törik, s mintha meleg légáramlatok szabadulnának ki belőle, meg-
emelték Orsi nagyi testét; olyan magasra, hogy indián mokaszinja ott
lebegett a szemem előtt.
 És ez pontosan ötször következett be egymás után. Rálépett a
vázára, a váza eltört, ő pedig a levegőbe emelkedett. Aztán rám nézett
és biztatón mosolygott. Ugye, megértetted, Báthory kislány, kései ük-
ük-ükunokám?
Sajnos nem értettem meg. Még arra sem emlékszem, hogy mi-
kor aludtam el. Ezután már csak zűrzavaros álmaim voltak, amelye-
ket, amikor végleg felébredtem, nyomban el is felejtettem. Első, vilá-
gos pillanatomban ismerős hangot hallottam beszűrődni a folyosóról.
– És szappant is kérek. Ha lehet, olyan orgonaillatút, amilyet a
múltkor is…
– Természetesen – hallottam Marisa készséges dünnyögését. –
Csakis az orgonaillatút hozom.
Azt hittem, még mindig álmodom. De nem. A hangok elhalkul-
tak, csak távolról hallottam zavaros szótöredékeket. Ekkor ébredtem
fel igazán.
Felkaptam magamra a farmeromat, és csak úgy, pizsamafelső-
ben kiléptem a folyosóra. Csak ott jutott eszembe, hogy a revolverem
a hálóban maradt, az éjjeliszekrényem fiókjában. Ám azonnal meg is
nyugodtam. Aki orgonaillatú szappant keres, az aligha azért jött, hogy
az életemre törjön.
Ennek ellenére óvatos voltam. Lopva, nehogy észrevegyenek, át-
kukucskáltam az emeleti folyosó korlátja felett. Először egy szeplős,
szemüveges arcot pillantottam meg, amely egy másik, nem szeplős és
nem szemüveges archoz közeledett éppen. A szeplős arc McKinley
professzoré volt, a másik pedig Marisáé. És nemcsak az arcuk közele-
dett egymáshoz, hanem a szemük is úgy összeakadt, hogy már azt hit-
tem, szemorvost kell hívnom, hogy kibogozza őket. McKinley profesz-
szor a karosszékemben ült, ami nem is lett volna olyan szokatlan, el-
végre már többször is megfigyeltem, hogy majd mindenki, aki a nap-
palimban landol, az én karosszékemet választja ülőhelyéül. Mintha
mágnes lett volna beépítve, látogatóim nadrágjába pedig vasreszelék.
Szóval, McKinley professzor a székemben ült, szeme összeakadva Ma-
risáéval, a lába pedig nagyot toccsant egy lavórban, merthogy McKin-
ley professzor nemcsak úgy egyszerűen a székemben ücsörgött, ha-
nem a padlón egy lavór meleg víz gőzölgött mellette, amelyben a lábát
áztatta, ahogy szokta. Merthogy a professzor nem először ült a karos-
székemben, és nem először áztatta, benne ülve, lavórban a lábát. De
hogy minden esetben orgonaillatú volt-e a szappan, amelyet Marisa
hozott neki, abban nem voltam biztos.
 Mielőtt még komolyabbra fordult volna a dolog odalent, diszk-
réten köhintettem néhányat. Erre mindketten felkapták a fejüket, és
a szemük is kibogozódott valahogy.
– Üdvözlöm, Ms. Debby – intett felém a professzor. Cseppnyi
zavar sem látszott az arcán. Nem úgy Marisáén. Házvezetőnőm képe
olyan vörös lett, mintha nem kapna rendesen levegőt.
– Isten hozta, professzor – üdvözöltem én is őt, és lesétáltam a
lépcsőn a szobába.
– Hát… amint látja, ismét itt vagyok.
– Mindig szívesen látom, professzor.
Ez valóban így is volt. Nem volt a szavaimban semmi túlzás;
McKinley professzor szeretett vendég volt nálunk, elvégre ő volt az,
aki ük-ük-üknagyanyám naplójának a részleteit kutatta fel számomra
az Egyesült Államok archívumaiban. De még ha nem kutatta volna is,
kedveltem volna: kedveltem furcsa viselkedéséért, kissé karcos mo-
doráért, de főleg segítőkészségéért és jóindulatáért. És a mérhetetlen
tudásért nemkülönben, amely a fejébe szorult. Az ő barátja volt az a
bizonyos másik professzor, Leslie L. Lawrence, aki angolra fordította
nekem a magyar nyelven íródott naplótöredéket.
Marisa félénken pislogott rám. Nem volt biztos benne, hogy nem
kapom-e le majd a lábáról, ha a professzor már nem hallja. Hogy ma-
gam is annyira örülök-e a professzor látogatásának, mint ő. Pedig
tényleg annyira örültem.
Marisát különben nem lett volna könnyű túlszárnyalnom az örö-
möt illetően, mivel házvezetőnőm – a volt marxista gerilla – és a pro-
fesszor között gyengéd vonzalom alakult ki, amely Marisa szobájában
talán nem is annyira gyengéd formákat öltött. Ha McKinley a vendég-
szobában töltötte is az éjszakát, amíg nálam tartózkodott, egyáltalán
nem lehettem biztos benne, hogy végig benne is maradt. Vagy ha ma-
radt is, hát nem egyedül. Marisa az ezen éjszakákat követő reggeleken
különösen fel volt dobva: dudorászott, énekelgetett, s ha a reggelimet
hozta, láthatóan zavarban volt, mintha mindent tudnék, amit pedig
nem illene tudnom.
Ami a lábmosást illeti, mintha valamilyen furcsa rituálé lett
volna. Hogy végül is mi célt szolgált, arról fogalmam sem volt. A pro-
fesszor szerint a vonatozás teljesen kikészíti a lábizmait – McKinley
ugyanis inkább vonaton utazott hozzám, mintsem kocsival. Ami azt
illeti, nem is voltam biztos benne, hogy egyáltalán van-e jogosítványa.
 – Mi szél hozta felénk, professzor? – kérdeztem mellé ülve a má-
sik karosszékbe.
– Bob – javított ki, mint mindig. – Különben éppen csak erre
jártam. Holbrookban tartottam előadást az egyetemen, és gondoltam,
beugrom magához, hogy megtudakoljam, mit szól a legújabban elő-
bányászott anyaghoz. Lassan engem jobban érdekel annak a Ms. Bát-
horynak a története, mint magát.
Ebben a pillanatban az én arcom is hasonló színben játszhatott,
mint Marisáé. És ennek meg is volt a maga oka. Be kellett volna val-
lanom neki, hogy a sok gond közepette, amelyek az utóbbi hónapok-
ban rám szakadtak, nem volt időm elolvasni a legutóbbi részt. Hiába
fordította le nekem Leslie L. Lawrence.
– Hát… érdekes – nyögtem, és éppen azon voltam, hogy töredel-
mes vallomást tegyek, amikor elterelődött rólam a figyelme. Marisa
ugyanis, aki, amíg néhány szót váltottunk a professzorral, eltűnt a
konyha irányában, visszatért, méghozzá nem is üres kézzel. Egy négy-
szögletes, papírba csomagolt valami volt a tenyerén, amit enyhén
reszkető kézzel Bob professzor felé nyújtott.
– Itt van – dünnyögte, és szégyenlősen elfordította a fejét. – Ma-
gának tettem félre.
Néhány pillanatig azt hittem, hogy Marisa megbuggyant, és egy
száraz pizzadarabot hoz a professzornak, ám aztán világossá vált előt-
tem, hogy micsoda. Orgonaszappan. McKinley arcát áhítatos mosoly
öntötte el, akárcsak Marisáét.
Ettől kezdve egy pogány szertartás néma szemlélője lehettem.
Marisa átszellemült arccal nyújtotta át a szappant a professzornak,
aki lassan, mintha féltve őrzött ereklye lenne, kibontotta a papírból,
majd még áhítatosabb képpel szagolgatni kezdte.
– Istenem – mondta aztán elérzékenyülve. – Istenem, ez maga
a csoda.
Én is éreztem ugyan az orgonaillat frissességét, nem is esett
rosszul, ám nem éreztem azt a csodát, amit McKinley. Valami hiány-
zott belőlem, ami belőle nem.
– Hol… szerezte? – kérdezte Bob professzor Marisára füg-
gesztve a szemét. – Onnan?
– Onnan – bólintott Marisa.
– És… még mindig nem árulta el, hogy mit tesz még bele?
Marisa nemet intett.
– Kár. Pedig, ha meglenne a receptje…
 Marisa szomorúan ingatta meg a fejét.
– Én akkor sem lennék képes megcsinálni. Ehhez a mama tu-
dása kell. Azt hiszem, hogy hajnali harmatot sem tudnék gyűjteni. A
varjú csőréről már nem is beszélve.
Megborzongtam, ha arra gondoltam, hogy mi lenne, ha nekem
is egy varjú csőrével illatosított szappannal kellene mosakodnom, de
szerencsére nem kényszerített rá senki. McKinley és Marisa tekintete
ismét összeakadt, és hosszú másodpercek teltek el, amíg újra elváltak
egymástól.
Hogy összefoglaljam a lényeget, Marisa és a professzor szerel-
mesek voltak egymásba, ez nem is vitás. Én pedig jóváhagyólag őr-
ködtem az érzelmeik felett. Arra gondoltam, hogy ha már én arra ítél-
tettem, hogy soha ne legyek boldog, legalább mások legyenek azok. Itt
van például ez a szerény, igaz, nem mindig jó modorú, de végtelenül
kedves és gyengéd professzor…
Megráztam magam és visszatértem a való világba. Marisa a pro-
fesszor lábát törölgette, aki behunyt szemmel élvezte a műveletet.
Még a szeme is könnybe lábadt a nagy élvezettől.
– Ott, ott – nyögte, mire Marisa keze megállt a masszírozásban.
– Ahol a kék folt van?
– Kék folt? – hökkent meg a professzor –, hadd nézzem csak!
Megnézte. Aztán felsóhajtott:
– Azt hiszem, belerúgtam a csizmájába – mondta.
Meghökkenve bámultam rá. Marisa nemkülönben.
– Kinek a csizmájába? – érdeklődtem a vendéglátó jogán.
– Hát egy pasaséba – mondta. – Aki be akart jönni a kupéba.
Akarom mondani, be is jött, csak aztán… kiment belőle.
– A vasúti kupéba? – érdeklődtem.
– Hát persze – mondta, és kissé ingerültebb lett a hangja,
mintha valamilyen kellemetlen eseményre emlékezne vissza. – Bejött.
És a másik kettő is.
– És?
– Azt akarták, hogy én menjek ki belőle. Pedig oda szólt a je-
gyem.
– És… maga…
– Mindezt elmondtam nekik is, de nem érdekelte őket. Nevelet-
len fickók voltak. Főleg a nagy kalapú. Úgyhogy a kalapját is kidobtam
utána, hátha még szüksége lesz rá. Drága kalap volt, nem is vitás.
– Maga… kidobott valakit az… ablakon?
 – Ki – vonta meg a vállát. – Alig fért ki rajta.
– És a másik kettő?
– Elmentek. Meghúzták a vészféket, aztán leugráltak a vonatról.
El nem tudja képzelni, hogy miket mutogattak nekem. És hogy miket
mondtak. Legutoljára, a bostoni cserkészkongresszuson fel is vetet-
tem, hogy sürgősen tenni kellene valamit az ifjúság erkölcsi nevelése
terén. Szóval… véletlenül belerúgtam a csizmájába… nagyon csúnya?
Marisa is tátott szájjal hallgatta a professzor töredezett elbeszé-
lését, amelyet csak néhány perc késéssel értettem meg. Valakik ki
akarták zavarni az előre lefoglalt kupéjából, ő pedig a maga módján
megakadályozta ezt. Mind a három betolakodót eltávolította a vonat-
ról – az egyiket ráadásul az ablakon keresztül. Honnan is sejthették
volna szegények, hogy a joviális kinézetű, szeplős, szemüveges pro-
fesszor néhány évvel korábban nemzetközi bajnokságokat nyert kara-
téban?
A professzort azonban nemigen izgatta a története, mert, ahogy
tehette, máris Marisához fordult.
– Össze tudna hozni engem azzal a mamával, Marisa?
– Hát… én nem is tudom – nyögte Marisa áhítatos képpel. Még
mindig a professzor meséjének a hatása alatt állt. Három embert ki-
hajítani a vonatból, nem semmi. Pláne, ha valaki olyan nyeszlettnek
néz ki, mint McKinley.
– Mezopotámiában, Suppiluliuma idejében nagyon felkapott
volt a gyógyszappanokkal folytatott vajákolás – mondta. – Hallott
már róla?
Marisa kétségbeesetten nézett rám.
– Még… ez idáig…
– Számos recept maradt fenn abból az időből – folytatta McKin-
ley. – Tudja, hogy min?
– Hát talán… papíron.
– Ó, dehogy – legyintett McKinley. – Agyagtáblákon, Marisa.
Volt szerencsém olvasni őket. S bár igazi kutatási területem a mezo-
potámiai jogrendszer, különös tekintettel a vízelosztás jogi problémá-
ira, azért a gyógypraktikák is érdekelnek. Na mit szól hozzá?
– Ki… gondolta volna…
– Roppant érdekes tudomány ez, Marisa, bár, ismétlem, hogy
engem elsősorban nem ez izgat. Csupáncsak össze szeretném hason-
lítani a mezopotámiai recepteket a mai varázsfőzetekkel. Kis enged-
ménnyel ide sorolnám a saját készítésű, nem megszokott összetevők-
ből készített szappanokat is. Ugye érti, mire gondolok?
Azt pontosan értettem, Marisa mire gondol. Abból a néhány vá-
gyódó pillantásból könnyedén kiolvasható volt, amelyeket a szobája
ajtaja felé vetett.
– Hát majd… utánanézek – ígérte. – Most pedig, ha megen-
gedi… megvetem az ágyát. Ahogy szoktuk – tette hozzá reménykedve.
– Pihenjen egy kicsit, mielőtt…
Úgy futott fel a lépcsőn, hogy a lépcsőfokok észre sem vették.
Még recsegni is elfelejtettek.

66

– És magával mi a helyzet, Debby? – kérdezte McKinley, miután meg-

törölgette a lábát a Marisa által a lavór mellé készített törülközővel. –
Találkoztam Mitchell seriffel. Mesélt valamit magáról és a gyilkossá-
gokról. Hát ez szörnyű. Segítenék magának, de… sürgősen Angliába
kell utaznom. Sir Raleigh, akit hírből talán maga is ismer, talált né-
hány agyagtáblát, amelyek éppen a kutatásaimhoz illenek. Nem tehe-
tem meg, hogy ne nézzem meg őket. Sir Raleigh olyan kedvesen hívott.
Na és vele mi a helyzet?
– Zsiráfra gondol?
– Momentán az ősmamára gondolok.
Elmondtam neki, hogy ezen az éjszakán is megjelent előttem.
Hogy ismét csak lyukat beszélt a hasamba; sajnos nem értettem be-
lőle semmit.
– Semmit? – hitetlenkedett.
– Hogy értettem volna, amikor hang nélkül hápogott, mint a pe-
kingi kacsa?
Amikor aztán elmeséltem neki, hogy legalább ötször összetörte
azt a kínai vázát, amely napokkal azelőtt egyszer már ripityára törött,
összeráncolta a homlokát.
– Azt mondja, hogy többször is a földhöz vágta?
– Tulajdonképpen nem vágta földhöz, hanem rálépett. A váza
magától tört el. A darabjai meg csak úgy röpködtek a levegőben. Vele
együtt.
– Többször? – hökkent meg. – Akkor ez fontos lehet. Valamire
különösképpen fel óhajtja hívni a figyelmét.
– Nagyon dühös volt, amikor nem értettem meg, hogy mit be-
szél hozzám, és csak azután taposta szét a vázákat.
– Hát ez érdekes – dünnyögte elgondolkodva a professzor. – És
felettébb különös.
Ettől az időtől kezdve Álmaim Asszonya minden éjszaka meglá-
togatott. És ugyanaz ismétlődött meg minden egyes alkalommal. Nála
volt a váza – ki tudja, honnan varázsolta elő és ép volt, mintha soha
nem tört volna el. Hosszas tirádákat intézett hozzám – némán, csak a
szájával tátogva –, én pedig természetesen nem értettem belőle egyet-
len szót sem. Néha türelmemet veszítve ráüvöltöttem, és a párnámat
ütöttem elkeseredésemben.
– Miért nem értjük meg egymást? – őrjöngtem. – Miért nem
tudsz kitalálni valamit, hogy megértselek?
Ő csak beszélt tovább, majd szemrehányó pillantásokat vetve
rám, letette a vázát, és rálépett. A váza darabokra tört, és mintha a
darabjai célba vettek volna, ám elsuhantak előttem a levegőben, és
eltűntek a végtelenben.
Én pedig ott maradtam az ágyon, könnyes szemmel, és fogal-
mam sem volt róla, hogy mit csináljak.

67

Az élet ment tovább a rendes kerékvágásban. Legalábbis három napig.

McKinley professzor ekkor meghosszabbította a vendégeskedését.
Némi zavaros magyarázattal szolgált ugyan döntését illetően, amit
dörmögve és gyakran félrenézegetve adott elő. Valahogy úgy hangzott,
hogy találkozott egy régi ismerősével, aki felhívta a figyelmét a szom-
széd város múzeumában található néhány agyagtáblára, amelyeken
furcsa jelek láthatók. McKinley mezopotámiai ékírást sejtett rajtuk,
és megígérte az ismerősének, hogy megtekinti őket. Így kicsivel meg-
hosszabbítja itt tartózkodását, és utánanéz azoknak a fránya táblák-
nak.
 Nem voltam nyeretlen kétéves, ő pedig nem volt gyakorlott ha-
zudozó, így azonnal rájöttem, hogy valójában Marisa van a háttérben.
Ez aztán olyan keserűséggel töltött el, hogy legszívesebben elbőgtem
volna magam, mint éjszakánként, amikor képtelen voltam megfejteni,
hogy mire figyelmeztet vagy mit akar tőlem Álmaim Asszonya.
A professzor tehát maradt, én pedig úgy forogtam a tehetetlen-
ség nyársán, mint sülőfélben lévő malac.
Aztán történt valami, ami további félelemmel töltött el. Árnyé-
komul szegődött valaki. Délután figyeltem fel rá, amikor leparkoltam
az irodámból jövet a házam előtt. Egy ismeretlen kocsi várakozott az
utca végén. Máskor is előfordult már, hogy olyan kocsi parkolt a kö-
zelünkben, amelyről nem tudtam, kié, de nem is izgatott különöskép-
pen: jött valakihez valaki, és kész. Ez a kocsi azonban valamiért mégis
felkeltette a figyelmemet.
Pedig nem volt rajta semmi különös. Még a vezetője sem ült
benne. Vagy igen? Ahogy elhúztam mellette, mintha mocorgott volna
valaki a hátsó üléseken. Nagy kocsi volt, többen is bőven elfértek
benne – hátul még hárman is. Arra a szemérmetlen gondolatra for-
dult az agyam, hogy talán türelmetlen szerelmesek lehetnek benne,
akik nem találtak jobb helyet maguknak. Pedig vannak a város körül
bőségesen ilyesfajta tevékenységre használt, talán már évszázada mű-
ködő üres éjszakai parkolók.
Másnap ismét ott láttam a kocsit. Nem egészen pontosan ott,
ahol az előző napon, hanem kissé közelebb a házamhoz. A harmadik
nap pedig már biztos voltam benne, hogy engem figyel belőle valaki.
Egy árnyék jár a nyomomban.
Azt tettem hát, amit ilyenkor tenni kell. Leállítottam a kocsimat,
és odasétáltam ahhoz a másikhoz. Mondanom sem kell, hogy a zse-
bemben volt a revolverem; készen rá, hogy ha kell, gyorsan kikerüljön
belőle.
A kocsiban nem tartózkodott senki. Hátul is csupán egy vastag,
kockás takaró volt hanyagul az ülésre vetve.
Mondanom sem kell, hogy amíg befelé bámultam a kocsiba, ki-
vert a hideg veríték. Vártam, hogy lövés dörrenjen vagy valaki meg-
próbáljon hurkot dobni a nyakamba, ám semmi ilyesmi nem történt.
Az is furcsa volt a dologban, hogy a kocsi néha eltűnt, de sosem
vettem észre, hogy mikor. És azt sem, hogy mikor került vissza.
Mintha ismerte volna a napirendemet. Kezdtem azt hinni, hogy olyan
autó, mint egy réges-régi filmsorozatban a mindent tudó csodamobil.
 A harmadik vagy negyedik napon már olyan ideges voltam, hogy
legszívesebben belelőttem volna a karosszériájába. Helyette azonban
inkább elmentem a seriffhez. Mivel tisztában voltam vele, hogy – fő-
leg Mitchell esetében – a legjobb védekezés, egyúttal az információk
megszerzésének a legsikeresebb módja a támadás, így is tettem. Be-
rontottam a seriffhez, Harrison meghökkent tekintetétől kísérve, és
rákiáltottam.
– Maga csinálja ezt velem, seriff?
Mitchell seriff nem lepődött meg nagyon – vagy mert valóban
tudta, hogy figyel valaki, vagy csak mert jól ismert.
– Mármint mit csinálok én veled? – kérdezte.
– Rendelje vissza az árnyékot!
– Miféle árnyékot, te lány?
Amikor szaggatott hangon előadtam neki, hogy miért vagyok ki-
borulva, bólintott, és kiordított az ajtón.
– Harrison! El kell kapni valakit! Te pedig, kislány, ülj le a fene-
kedre, és várd meg, amíg a barátod visszatér. Hátha hoz neked egy
hősszerelmest.
De nem hozott. Harrison dolgavégezetlenül tért vissza.
– Nincs ott semmilyen kocsi – mondta vigyorogva.
– Ott kell lennie – erősködtem. – Egy nagy, fekete kocsi, a rend-
száma…
Ekkor döbbentem rá, hogy elfelejtettem felírni a rendszámát.
Pedig fel akartam. Erre határozottan emlékeztem.
– Beszéltem a szomszédokkal is… elsősorban azokkal, akik a sa-
rokhoz közel laknak – folytatta Harrison. – Szerintük nem állt ott
semmilyen idegen kocsi. Bár lehet, hogy nem figyeltek eléggé. Annál
a családnál, amely előtt Ms. O’Hara szerint a legtöbbször állt a kocsi,
nemrég született egy kisbaba, és a család minden idejét lefoglalja.
Szóval, most nincs ott semmilyen idegen járgány.
A seriff megdicsérte Harrisont, kiküldte, majd felém fordult.
– Nos, Debby?
– Pedig én láttam – mondtam.
A seriff levette a fejéről a kalapját, és legyezgetni kezdte vele az
arcát.
– A fene essen ebbe a ventilátorba. Ennek is épp most kellett be-
döglenie. Szóval, Debby, elég régóta vagyok már seriff, sok mindennel
találkoztam életemben. Számológép kellene hozzá, ha meg akarnám
számolni, hány olyan emberrel futottam már össze, aki látni vélt va-
lami gyanúsat, aztán később kiderült, hogy csak káprázott a szeme, és
igen gyakran az agya is. Nem vicc, Debby, ha az ember túlpörgeti ma-
gát, néha káprázni kezd az agya. De úgy ám. Ilyenkor a legjobb, ha
megiszik egy pohárka whiskyt, ágyba bújik, lehetőleg nem egyedül, és
megpróbálja kiegyenesíteni a görbét a fejében. Nem akarok tanácsot
adni neked, de én így tennék a helyedben.
Kezdtem azt hinni, hogy Álmaim Asszonya, Orsi nagyi kerget az
őrületbe.

68

Nem sokkal ezután történt valami, ami új fazont szabott a dolgoknak.

Mr. Preston keresett fel az irodámban. Rosszkedvű volt, és egyáltalán
nem is volt hajlandó barátságos hangra váltani.
Mogorván kezdte és úgy is fejezte be.
– Szedje le rólam a kullancsát – mondta minden különösebb
előkészítés nélkül. – Isten az atyám, megbánja, ha tovább szórakozik
velem.
Megdöbbenve meredtem rá. Hápogni sem volt időm, nem úgy,
mint Orsi nagyinak; csak úgy ömlött belőle a szó.
– Akárhova megyek, az a rohadék állandóan a nyomomban jár.
És ügyes a szemét, mert ha megpróbálom elcsípni, meglép előlem.
Honnan a fenéből szedett elő egy ilyen profit, Debby? És miért nem
egyenesen hozzám fordult, ha meg akart tudni tőlem valamit?
Az lett az ő kifakadásának és az én nyöszörgésemnek a vége,
hogy kiderült: őt is napok óta követi valaki. Egy árnyék. Bármerre
megy, az illető a nyomában jár, és lehetetlen meglépni előle. Pedig
már mindent megpróbált, megkísérelte csapdába is csalni, de nem
ment. Ebből kiderült, hogy valóban profi az illető.
A következő öt percben csupa tiltakozás voltam. Arról viszont
mélyen hallgattam, hogy én is hasonló cipőben járok.
A végén azért sikerült valahogy megnyugtatnom. Ekkor viszont
arra a következtetésre jutott, hogy Mrs. Shelby lehet az árnyék. Mrs.
Shelby különben is a leggyanúsabb személy ebben az államban. És
gyilkos. Csak a szemébe kell nézni, azonnal látja az ember.
– Zavar a munkámban, hogy a franc vigye el – fordult keserűre
a hangja. – Nem mehetek vissza Mrs. Barnabyhoz azzal a szöveggel,
hogy bocs, de nem tudtam rájönni semmire, mert egy árnyékkal ha-
dakoztam, aki rohadtul kíváncsi volt rá, hogy mit csinálok, merre já-
rok. Értse meg, Debby, nekem ez a munkám. Ha Mrs. Barnaby elter-
jeszti rólam, hogy egy ügyetlen, tehetetlen, teszetosza balfácán vagyok,
ki bízna meg ezután bármivel is? Manapság már könnyen megy, ha el
akarnak lehetetleníteni valaki. Egy kattintás a Facebookon, és már
kész is vagyok. A francba is, akárki is legyen a fickó, ha elkapom, ki-
tekerem a nyakát!
A következő, aki felkeresett, Freddy Cameron volt. Meg sem vár-
tam, hogy megszólaljon, hisztériásan rákiáltottam.
– Neked ki az árnyékod, Freddy? Ki az ördögöt akarsz megvá-
dolni?
Freddy eltátotta a száját, és csak nézett rám, mintha kezdtem
volna átváltozni. A megszokott tündérlányból ronda, vén boszorkány-
nyá.
– Hát… Ms. Debby… kedves Debby… én…
– Ki vele! – kiáltottam. – Ki az árnyékod, akit én ültettem a nya-
kadba?
Szegény Freddy nem értett az egészből semmit. Odasomfordált
hozzám, és kockáztatva, hogy fizikai erőszak áldozata lesz, megpró-
bálta lefogni ide-oda csapkodó karomat.
– Csak… nyugalom, Debby – suttogta a fülembe, majd a hátam
mögé kanyarodva átfogta a derekamat, és szorosan magához vont.
– Csak nyugalom… – ismételte. – Tudod, hogy szeretlek… na-
gyon szeretlek, és megvédelek mindenkitől.
Hirtelen megnyugodtam. Nem olyan fából vagyok én faragva,
hogy ilyen könnyen összecsináljam magam. Kibújtam az öleléséből és
eltoltam magamtól.
– Hagyj… Freddy – mondtam, és elkezdtem szégyellni magam.
Istenem, mit gondolhat rólam ez a szegény fickó? Végül is én egy
menő, prosperáló cég egyik vezetője vagyok, erős lelkű üzletasszony,
és akkor tessék: úgy reszketek, mint egy őzgida, „aki” vaddisznóval
találja szemben magát. Hát nem! Akárki is legyen ez az árnyék, nem
ijedek meg tőle. Bár Álmaim Asszonyára aligha számíthatok, megpró-
bálom magam megfejteni a gyilkosságok rejtélyét.
Istenem, Zsiráf, ha itt lennél… Ha itt lennél, szívem…
 De nem volt itt. Itt volt viszont Freddy Cameron. És én már is-
mét a karjában voltam. Freddy átölelt. Jó illata volt, és ha szabad ilyet
mondanom: kívánatos. Ideje volt, hogy elveszítsem a fejem.
Freddy éppen a könnyeket csókolgatta le az arcomról, és gyen-
géden a kanapé felé terelt. Éreztem, hogy a blúzom eleje megemelke-
dik, és egy sürgető kéz igyekszik alábújni.
Ekkor kopogtattak az ajtón.

69

Az ajtó nem volt kulcsra zárva; ki gondolta volna, hogy be kellene, és

főleg, mikor. Olyan gyorsan történt minden, ami idebent történt,
hogy nem maradt idő ilyesmire. Cunami előtt sem gondol az ember
tragédiára, csak akkor készít leltárt a veszteségről, amikor a víz már
visszavonult.
Három-négy szempillantásnyi idő nem sok, de nekem nem ma-
radt több rá, hogy rendbe szedjem magam. Freddy eltűnt az iratszek-
rényben, amelyben szerencsére volt annyi hely, hogy valahogy bele-
gyömöszölje magát. Én pedig végigfeküdtem a kanapén.
– Jöjjön be! – kiáltottam az ajtó felé.
Kinyílt az ajtó, és Mrs. Shelby óvakodott be rajta. Amit látott,
megdöbbentette, de mielőtt megszólalhatott volna, megdörzsöltem a
szemem.
– Egy kicsit elbóbiskoltam – mondtam magyarázatképpen.
Mrs. Shelbynek nem volt oka rá, hogy ne higgyen nekem.
– Bocsánat, hogy megzavartam, de… Tudnom kell valamit, Ms.
O’Hara. Már érdeklődtem a seriffnél is, de… ő magához küldött. Arról
van szó, hogy észrevettem: napok óta a nyomomban jár valaki. Elő-
ször arra gondoltam, hogy a múltamból kifolyólag figyelnek a zsaruk
– ez különben törvénytelen lenne –, de biztosítottak róla, hogy nem
ők azok, sőt arról is, hogy utánanéznek majd, hogy valóban így van-e.
Azt szeretném megkérdezni, Miss Debby, hogy ön figyeltet engem?
Megelégszem azzal, ha igent vagy nemet mond.
– Nem – mondtam nagyon határozottan. És még azt is hozzá-
tettem, hogy fogalmam sincs róla, ki lehet az, és miért csinálja.
 Rövid gondolkodás után úgy döntöttem, hogy társaimnak, Bar-
barának, a férjének, Amosnak és Mr. Hookernek nem szólok egyetlen
szót sem mindarról, ami a szívemet nyomja. Mire mennék vele, ha
megosztanám velük az aggodalmaimat? Ha többen leszünk, akik ag-
gódunk és félünk, még nem változik meg semmi. A félelem és az ag-
godalom okát kell megszüntetnem ahhoz, hogy visszatérhessünk a
régi életünkhöz.
Ezért aztán nem is nagyon akartam találkozni velük. Ennek el-
lenére elkerülhetetlen volt, hogy össze ne fussunk vagy a szobáink
környékén, vagy a közeli éttermek valamelyikében. Amos éppen egy
új bérleti szerződéssel volt elfoglalva; láttam a szemén, hogy egyre
csak ez forog a fejében – akár kézen állva is közeledhettem volna
hozzá, talán még az sem tűnt volna fel neki. Barbara észrevette ugyan,
hogy nincs rendben velem valami, ám ő egy újonnan épült raktárbázis
ügyeit intézte. Azért így is megpróbált megnyugtatni, hogy ne izguljak,
Mr. Hansen rövidesen visszatér hozzám, ha ideiglenesen el is tűnt a
szemem elől. A férfiak már csak ilyenek és a többi. Annak idején neki
is volt gondja-baja Amosszal, de aztán rendbe jöttek a dolgok, és úgy
érzi, hogy az övéknél tökéletesebben működő házasság nem is létezik
a világon.
Ami Mr. Hookert illeti, átmenetileg egy közeli kisvárosba tette
át a tanyáját, ahol szándékaink szerint lerakatot szerettünk volna lé-
tesíteni; ebben az ügyben járt el. Ha fordulhattam volna valakihez,
akkor az csak Félszemű és csapata lehetett volna, de annyira még nem
éreztem forrónak a helyzetemet, hogy feltétlenül a segítségükért kel-
lett volna kiáltanom. Így hát maradtam egyedül a problémáimmal.
McKinley professzor alaposan befészkelte magát hozzám. Ma-
gyarázatként morgott valamit, hogy egy izgalmas kéziratra vár, ame-
lyet az én címemre postáznak majd ki neki. A paksaméta bizonyos, a
vízgazdálkodással kapcsolatos agyagtáblák fordítását tartalmazza –
egy szerinte tökéletesen félreértett, hibás fordítást. Ha nincs elle-
nemre, megvárja, amíg megérkezik a csomag, gyorsan átfutja, vála-
szol rá, és már húz is vissza az egyetemére.
Nem voltam süket és vak, tisztában voltam vele, hogy további
itt-tartózkodásának annyi köze van az agyagtáblákhoz, mint házi-
nyúlnak a magasabb matematikához, de jó képet vágtam a dologhoz.
Elvégre Marisa boldognak látszott, a professzor nemkülönben, és én
is megpróbáltam valahogy egyenesbe keveredni magammal. És
Freddy Cameronnal is. Ez viszont némi halasztást szenvedett, mivel
váratlanul láthatatlanná vált számomra. Nem egészen értettem, hogy
mi történhetett vele. Egyik délelőtt aztán Amos áttelefonált hozzám,
hogy tudjam: Cameron, aki ekkor már az egyik nagy raktár vezetője
volt, néhány nap szabadságot kért tőle. Azzal az indokkal, hogy vala-
milyen örökség ügyében kell Los Angeles közelében megjelennie egy
bíróságon.
Leültem az asztalomhoz, és kezemet a tenyerembe hajtva meg-
próbáltam kitalálni, hogy mit tegyek a közeli jövőben. Már csak azért
is tennem kellett volna valamit, mivel az árnyék egyre ott ólálkodott
körülöttem. Volt, amikor megpillantottam a kocsit – a már ismert lu-
xus-modellt – azon a helyen, ahol általában állni szokott, volt, hogy
csúfondárosan elhúzott mellettem, majd egyszer csak komolyra for-
dultak a dolgok – nem mintha nem lettek volna már eddig is elég fe-
nyegetőek.
Úgy kezdődött, hogy hazafelé bandukoltam a szomszéd utcában,
egy árnyas fasorban, amikor váratlanul úgy éreztem, hogy nem stim-
mel valami a környezetemben. Hirtelenjében nem is tudtam, mit ér-
zek: veszélyt-e, vagy valamilyen szagot, és ezek okozzák kellemetlen
szorongásomat.
Aztán mintha hátulról megtaszítottak volna. Néhány pillanatig
azt hittem, hogy valaki rám támadt, ezért megfordultam, és ahogy
Félszeműtől tanultam, felemeltem a könyökömet, tettem egy fél for-
dulatot, hogy a képébe másszak, a másik kezemmel pedig kirángas-
sam a stukkeremet a nadrágzsebemből. Volt helyem bőven, mivel
nem a keskeny járdán, hanem az úttesten mentem, amelyen mifelénk
az autósok és a gyalogosok egyaránt osztoznak. S akkor nem egy kö-
zönséges merénylőt pillantottam meg mögöttem – vagyis nem élő
merénylőt –, hanem a kocsit. Azt a kocsit. A luxusjárgányt. És most
nem várakozott békésen rám, nem gördült el mellettem mintegy in-
gerkedve velem, hanem úgy száguldott felém, mint dühödt bika az
arénában a torreádor felé. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ezúttal
nem fog megállni előttem; egyenesen nekem jön és halálra zúz.
Akkor ismét úgy éreztem, hogy megtaszít valaki. Méghozzá ala-
posan. Csodálatos módon anélkül, hogy elrugaszkodtam volna, fejjel
előre berepültem egy, az úttestet szegélyező bokorba.
Nem is hinné az ember, hogy olyan rövid idő alatt, amíg a bokor
felé repültem, mi mindent lefényképez az agy. Mondják, hogy a ful-
dokló előtt néhány másodperc alatt lepereg az egész élete – én ugyan
nem tapasztaltam ilyesmit, viszont láttam, amit láttam. Ráadásul az
az erő, amely a bokorba taszított, még a fejemet is hátracsavarta.
Láttam a kocsit, amint arra helyre ért, ahonnan ez a bizonyos
titokzatos erő a levegőbe emelt, és rádöbbentem, hogy ha ott maradok,
annyi esélyem lett volna a túlélésre, mint az egérnek, ha az elefánt
rátapos.
A kocsi teljes sebességgel átsuhant a még ki sem hűlt helyem fe-
lett, majd bekanyarodott a sarkon és eltűnt a szemem elől. Én meg
csak ültem a bokorban, miközben folyt a veríték a nyakamról és a
homlokomról, majd lassan kiverte az egész testem. Ha nem taszít el a
kocsi elől az az ismeretlen erő, most már nem lennék az élők között.
És még valami másban is biztos voltam. Annyira, hogy alaposan
meg is rémültem tőle. Reszketett a kezem, ahogy a verítéket törölget-
tem magamról.
Esküdni mertem volna bármire, hogy a kocsit, amely majdnem
megölt, nem vezette senki. Senki nem ült a volán mögött.
Egy vezető nélküli szellemjárgány akart megölni.

70

El kellett döntenem, hogy mit tegyek. Jelentsem a seriffnek, hogy mi

történt? Mit érnék el vele? Mitchell seriff a kalapját emelgetné, le-
gyezgetné vele a képét, és nem csinálna semmit. Ez a dolog megha-
ladná a képességeit, méghozzá alaposan. Egy falusi seriff nem azért
van, hogy láthatatlan gyilkosokkal hadakozzon. Még a nagyon is lát-
ható kábszeresekkel, részegekkel és egyéb rendbontókkal is nehezen
boldogul. Magam vagyok, mint az erdőben eltévedt elefántbébi. Azzal
a hátránnyal, hogy neki legalább van ormánya, hogy segítségért trom-
bitáljon vele…
Ráadásul, ami aztán éjszaka történt, még rátett egy lapáttal a
keserveimre. Természetesen ő, Álmaim Asszonya tett rá.
Már ahogy megjelent előttem, az sem ígért sok jót. Először csak
hullámzott a levegőben, s én arra gondoltam, hogy a düh hullámai
rángatják ide-oda. Amikor aztán elcsitult a hullámzás, és olyan tisztán
állt előttem, mint talán még soha, rám nézett, és én tehetetlenséget és
reménytelenséget láttam a szemében. Pedig gyönyörű volt mind a két
szeme. Még ebben a boldogtalan helyzetben is feltámadt bennem a
vágy. Istenem, ha nekem ilyen szép szemem lenne! S bár korábban
Zsiráf százszor is biztosított róla, hogy a szép szemek terén verhetet-
len vagyok, azért nem vettem készpénznek akkor sem, amikor
mondta, mostanában pedig már nem is mondja. Hogy mondaná, ami-
kor alig találkozom vele…
Aztán következett a megszokott előadás – némiképpen megvál-
tozott formában. Mintha egy színpadi magánszámot láttam volna ma-
gam előtt. Ezen az éjszakán Álmaim Asszonya nem szólt egyetlen szót
sem. Nem mintha korábban szólt volna. Vagyis szólt, csak nem jutott
el hozzám a hangja. Most viszont még csak nem is tátogott. Ugyanak-
kor tett valami egyebet, amit képtelen voltam értelmezni. Kezdte az-
zal, hogy a kezében tartott vázát óvatosan lehelyezte a lába mellé,
majd letakarta valamivel. Hiába fókuszáltam rá, nem tudtam kivenni,
hogy mi lehet az. És akkor megpillantottam ugyanezt a vázát ismét a
kezében. Lerakta ezt is a lába mellé, és mint a bűvész a nyulat, leta-
karta egy ugyanolyan ruhadarabbal, mint a másikat. Csak később,
amikor vége volt a jelenésnek, akkor döbbentem rá, hogy a ruhadarab
olyan alsószoknya lehetett, amilyet a kontinens első telepes asszonyai
hordhattak – legalábbis a leírások szerint.
Álmaim Asszonya úgy rakta egymás után a vázákat, mintha to-
jásokat rakna. Mintha egy hatalmas darázzsá változott volna. Rám
nézett, és mintha szuggerált volna valamit a gyönyörű szép szemével.
Aztán – zsupsz! – ráugrott az egyik tojásra, azaz kínai vázára. A váza
összeroppant, még a törés hangját is hallani véltem. Álmaim Asszo-
nya kissé megemelkedett, majd visszahuppant a földre. Ott összero-
gyott, és olyan fehér lett az ábrázata, mintha meghalt volna. Pedig
már eddig is halott volt.
Álmaim Asszonya ezután felült, majd felállt, és rálépett a követ-
kező, letakart vázára. A jelenet megismétlődött: ki tudja, hányszor
egymás után. Már-már azt hittem, soha nem lesz vége, talán reggelig
is eltart az előadás, amikor olyan váratlanul szakadt meg, hogy meg-
hökkentem tőle. Álmaim Asszonya eltűnt a szemem elől, a hullámzó
levegő megnyugodott, én pedig ott maradtam verítékben fürödve az
ágyamban.
Egyvalamiben biztos voltam.
Hogy kezdek becsavarodni.
 71

Marisa nem kísért el a vudumamához. Azt mondta, nem akar talál-

kozni vele. Bár tiszteli a mamát, fél is tőle. Félelme talán nem is volt
alaptalan: Marisa még marxista gerilla korában meg akarta váltani a
világot; komolyan vette, hogy harcolni kell az olyan népbutítás ellen,
mint a vudu is. Ez persze nem itt, nem az Egyesült Államok területén
történt, hanem Haitin, ahova a mozgalom küldte Marisát, akinek las-
san benőtt a feje lágya, és rádöbbent, hogy a vudu valahogy mégiscsak
komolyabb dolog, mint a népmegváltó ideológiák. Hogy pontosan
hogy volt, azzal máig nem vagyok tisztában – mindenesetre, amikor
én összetalálkoztam vele és házvezetőnőnek alkalmaztam, Marisa
már rég nem volt marxista, és gerilla sem. Csodálatos módon mind-
ketten – a mama is és ő is – az Egyesült Államok egyazon városában
telepedtek le, s bár nem köpködték ugyan le egymást, de azért nem is
barátkoztak össze. A vudumama később egy autómosó tulajdonosa
lett, és már csak kedvtelésből volt mama. Marisa tisztelte, és gondo-
latban talán még bocsánatot is kért tőle, ha a gyakorlatban nem is. A
mama sem látszott neheztelni Marisára. Így aztán Marisa hozzá kül-
dött, hogy kérdezzem meg tőle, amit meg akarok kérdezni. Ezután si-
etett haza, mert valami halaszthatatlan dolga támadt.
A mama az autómosó hátulsó traktusában végighallgatta a tör-
ténetemet, aztán megvonta a vállát.
– Valamire fel akarja hívni a figyelmedet – mondta.
Ezt én is tudom – gondoltam.
– Valamire, ami a föld alatt van.
– És… mi lehet ott?
A mama megvonta a vállát.
– Talán vázák.
– Kínai vázák?
– Hát, ha indián csontok lehetnek, akkor kínai vázák is. Amerika
történelmében jelentős szerepet játszottak a kínaiak – mondta. – Fő-
leg a mosodások. Ők mosták Amerika szaros gatyáit évszázadokon át.
– Na és… mit jelenthet az, hogy betakarja őket, majd rájuk lép?
– Fogalmam sincs róla – mondta a mama kissé idegesen, mert
erőszakos autótülkölés hangzott a mosó felől. – Bocsásson meg, Ms.
O’Hara, de mennem kell. Talán egy kissé nyugalmasabb időben…
Megköszöntem a tanácsait, amelyből csupán egyetlen mondatra
emlékeztem.
Talán van valami a föld alatt.
De vajon pontosan hol lehet, és mi lehet az?

72

Ideges voltam, és elkeseredett. Képtelen voltam a munkámra kon-

centrálni. Egyre csak azt lestem, hogy nem bukkan-e fel valahol az az
elátkozott, sofőr nélküli kocsi, hogy halálra gázoljon. Nos, nem buk-
kant fel többé.
Ebben a feszült idegállapotban jutott az eszembe, hogy meg-
nyugtatásul előveszem Álmaim Asszonya naplójának azt a részletét,
amelyet még nem olvastam el. Szégyenszemre. Itt az idő, hogy elol-
vassam.
Elöljáróban el kell mondanom, hogy a szöveg fordítója, McKin-
ley professzor barátja, bizonyos Leslie L. Lawrence professzor, né-
hány lábjegyzetben felhívta a figyelmemet pár apróságra. Többek kö-
zött arra, hogy a naplórészlet 16. századi magyar nyelven íródott, s
néhány helyen még az ő tudását is meghaladta az értelmezése. De
nem is ez volt a legnagyobb problémája, hanem az, hogy igazság sze-
rint neki is hasonlóan archaikus angol nyelvre kellett volna fordítania
a szöveget, amitől végül is eltekintett, így ugyanis nehezen lehetett
volna olvasni, márpedig ebben az esetben ez az elsődleges fontosságú,
nem pedig a nyelvészeti okoskodás.
A másik dolog, amit megemlített, bár enélkül is észrevettem
volna, hogy ez az utolsó naplórészlet, amelyet a kezemben tartok, nem
kapcsolódik szervesen az ezt megelőzőhöz. A korábbi ugyanis ott sza-
kadt meg, hogy Báthory Orsi hajóra szállt, hogy az Újvilágba jusson,
és csupán néhány sorban emlékezett meg a megérkezéséről. A követ-
kező részlet pedig már azt az időt festi le, amikor viharvert telepesnek
számított.
Bekucorodtam kényelmes karosszékembe, és a fél éjszakát Orsi
nagyi naplójának olvasásával töltöttem. Úgy vettem a kezembe, hogy
érdekfeszítő, izgalmas leírást olvasok majd a régi időkről, amikor még
nem sok jövevény taposta ennek a kontinensnek a földjét; egy bátor,
mindent túlélő nő kalandos történetét. Nos, kaland valóban akadt
benne éppen elég, sőt túl sok is, hiszen akkoriban az élet errefelé
életre-halálra menő küzdelem volt, ha akarta az ember, ha nem. De
beszéljen inkább helyettem a naplótöredék.
„…Ebben az évben annyira bizonytalanná vált minden, hogy
senki nem tudta, mi lesz velünk, hogyan ússzuk meg az elkövetkező
hónapokat. Kezdődött azzal, hogy a viharos időjárás következtében
rekord rossz évet zártak a parasztok: soha még ennyi munkával
ilyen kevés termést nem sikerült betakarítanunk. Ezt különben mi
sem mutatja jobban, mint hogy rám nem is volt szükség a termés
betakarításánál. Máskor bezzeg ez az átkozott Schumacher rendsze-
resen megfenyegetett, hogy világgá kerget, amiért nem vagyok ké-
pes olyan keményen dolgozni, mint a parasztok, ezúttal viszont még
csak meg sem szólított, amikor találkoztunk a téren, sőt úgy tett,
mintha nem is venne észre. Kiköpni azonban nem felejtett el. Ebből
is látszik, hogy nem volt valami nagy szükség a munkámra.
Ebben az évben végeztem Fehér Bagoly tanításával is. Persze
az oktatás terén olyan voltam, mint az a bizonyos hályogkovács:
előbb magamnak kellett megtanulnom azt, amit a könyvekből olvas-
tam ki, hogy továbbadjam. Fehér Bagoly alighanem megszimatol-
hatott ebből valamit, mert gyakran kérdezgette, hogy honnan tu-
dom mindazt, amit tudok, amire természetesen félrevezető válaszo-
kat adtam. Ha igazat mondtam volna, aligha maradt volna tekinté-
lyem előtte. így aztán csak annyit morogtam neki, hogy iskolames-
teri tudásomat hollandus földön szereztem, és nagy örömöt éreztem
a szívem tájékán, amikor tudta, hogy az hol van. Úgy éreztem, va-
lamennyi mag azért csak kikelt abból a vetésből, amit elvetettem
benne. Mármint Fehér Bagoly agyában és szívében.
Pedig amikor először jött hozzám, még egészen más volt a hely-
zet. Úgy jött, hogy nem is jött, hanem hozták. Méghozzá Tarka Ló,
az apja. Úgy hozta a hátán, mint egy gabonával teli zsákot. Őszintén
szólva nem a legjobbkor érkeztek. Éppen az iskolának kinevezett fa-
ház sebtében ácsolt katedráján álltam, és azokat a pózokat próbál-
gattam, amelyek közül ki kellett választanom a leghatásosabbakat,
hogy kellő tekintélyt vívhassak ki velük azok között a kis gazemberek
között, akiket hivatalosan tanuló ifjúságnak neveztek az elöljárók.
Többek között a település bírója, Mr. Dörfer is.
Nos, éppen kissé oldalra hajtottam a derekamat, és előrenyúj-
tottam a nyakam, miközben olyan képet vágtam, mint egy kegyetlen
boszorkány, amikor kinyílt az ajtó, és bejött rajta egy vörösbőrű
bennszülött, csomaggal a vállán. Először azt hittem, szőrméket vagy
bőröket hoz eladásra, pillanatokkal később aztán rádöbbentem,
hogy egy gyereket cipel. Minden bizonnyal egy halott gyereket.
Kikerekedett a szemem, belém szorult a levegő, csupán annyi
erőm volt, hogy a szám elé kapjam a kezem, mivel azt hittem, hogy
a bennszülött meggyilkolt valakit jövendő tanítványaim közül, és
most majd én következem.
De nem. A gyerek a hátán még élt, csupán a keze volt össze-
kötve. A szeme azonban nyitva volt, és bár alulról felfelé pislogott
rám, mintha dacosnak láttam volna a tekintetét.
Amikor meggyőződtem róla, hogy él, megkönnyebbültem, de
ez nem tartott soká. Tarka Ló ugyanis előhúzott az oldalára kötött
övből egy jókora kést, és hadonászni kezdett vele. Kétség sem férhe-
tett hozzá, hogy vagy engem akar megölni, vagy a gyereket. Hirte-
len eszembe villant valami. Annak idején, még a hollandusok között,
Újvári uram, pótapám és nevelőm, valamint életem megmentője,
néha bibliai történetekkel szórakoztatott, s ezek között volt Ábrahám
és Izsák története is. Ábrahám ugyanis az Úr parancsára fel akarta
áldozni elsőszülött fiát, Izsákot, és emelte is rá a kését, amikor is az
Úr megváltoztatta a szándékát, és amnesztiában részesítette a fiút.
Attól tartottam, hogy egy lelkes hittérítő addig magyarázta a vörös-
bőrűeknek Ábrahám históriáját, amíg Tarka Ló úgy érezte, hogy
neki is fel kell áldoznia elsőszülöttjét, Fehér Baglyot. Ez volt az egyik
lehetőség. A másik pedig az, hogy engem akar leszúrni.
Őszintén szólva egyik ötlet sem nyerte el igazán a tetszésemet.
Én egy harmadik mellett döntöttem. Ahogy ijedtemben hátrébb lép-
tem, beleütközött a lábam a mögöttem álló masszív székbe, amely a
katedrán állt, és csak a minap ácsolta valaki az iskola számára a
bíró utasítására. Mielőtt a katedrára léptem volna, alaposan meg-
vizsgáltam, mert Bellamyról el tudtam képzelni, hogy aljasul bele-
vert egy szeget az ülőkéjébe, hogyha ráülök, szúrja meg a fenekemet.
Miután beleütöttem a lábam szárát a székbe, úgy gondoltam,
másra is felhasználhatom, nem csak üldögélésre. Ezért, amint Tarka
Ló karnyújtásnyi közelségbe ért hozzám, villámsebesen hátat fordí-
tottam neki, felkaptam a széket, visszafordultam, majd alaposan
fejbe ütöttem vele. Akkor még nem sejtettem, amiről később többször
is meggyőződhettem, hogy Tarka Lónak olyan kemény a koponyája,
mint a bölényeké. A homlokán a bőr azonban nem lehetett vasta-
gabb a közönséges emberek közönséges bőrénél, mert a szék lábától
felszakadt és vérezni kezdett.
Tarka Ló rám nézett, majd véres arccal, és immár vérző kézzel
elvágta Fehér Bagoly kötelét, amivel a két kezét csuklóban összekö-
tötte, és lecsúsztatta a hátáról a gyereket.
– Itt van – mondta aztán elégedetten, amikor Fehér Bagoly le-
huppant az iskolának nevezett szörnyűség padlójára.
Mivel közben meggyőződtem róla, hogy legalábbis engem nem
fenyeget veszély, a gyerek felé fordultam, aki nyögve felült a padlón,
és ott is maradt. Az ő arca nem volt véres, de legalább annyira fe-
nyegető volt, mint Tarka Lóé. És ami a legfurcsább volt: rám vicsor-
gott, nem az elrablójára.
– Ez… kicsoda? – kérdeztem Tarka Lótól, miközben igyekez-
tem magamhoz térni.
– A fiam -felelte Tarka Ló. – Az első.
– Miért? Hány van?
– Három – mondta Tarka Ló. – Lány is van három, de azok
nem számítanak.
Nem is tudtam hirtelenjében, hogyan reagáljak a dologra. Va-
jon mi a fenét akar tőlem ez a rézbőrű a gyerekével?
– Miért… hoztad ide közénk? – kérdeztem. Azt hittem, a bíró
elé akarja vinni, de nem azt akarta.
– Hogy tanítsd – mondta Tarka Ló.
Majdnem hanyatt vágtam magam a meglepetéstől.
– Mire… tanítsam? – nyögtem.
– Arra, amire a többieket. Azt akarom, hogy megtanuljon min-
dent, amit a sápadtképűek tudnak. Van itt valahol valami, ahova
bezárhatod?
– Bezár… hatom? – nyögtem. – Miért kellene bezárnom?
– Mert ha nem zárod be, megszökik. Visszaszökik hozzám. Is-
merem a fajtáját, elvégre én vagyok az apja.
Amíg beszélt, éreztem, hogy büszkeség önti el a szívem. Esze-
rint híre ment, hogy tanítónő vagyok, és még a bennszülöttek is ve-
lem akarják taníttatni a gyerekeiket. Illetve még csak egyet. De hát
ez is eggyel több a nullánál.
– Egy gyereket nem lehet bezárni – mondtam.
– Akkor megszökik, és nekem vissza kell hoznom.
– És az olyan nagy baj?
 – Neki is, és nekem is az. Nem akar majd visszajönni. Mint
ahogy most sem akart ide jönni. Kénytelen voltam fejbe ütni úgy,
hogy időlegesen kiszállt belőle a lélek, és aludni ment egy faodúba.
– Te leütötted a fiadat? – hökkentem meg.
Tarka Ló elvigyorodott.
– Én már a feleségemet is ütöttem le. Igaz, ő is engem. Csak
akkor nagyon részeg voltam. El is aludtam, erre ő, amíg én aludtam,
kicakkozta a fülemet a késemmel. Amikor felébredtem, meg akar-
tam ölni, de a gyógyító ember azt mondta, meghalok, ha megteszem.
Az asszony szelleme eljön értem valamelyik éjjel, és szörnyű dolgo-
kat művel majd velem. Így aztán megbocsátottam neki.
– Egy gyereket nem lehet bezárni – ismételtem határozottan.
– És ha leütnéd minden este? Nem kell komolyan, csakúgy,
mintha… leütnéd, érted?
Nem értettem.
Tarka Ló legyintett, aztán a gyerekre bökött.
– Ő majd megmagyarázza. Állj fel, Bagoly!
A gyerek feltápászkodott, miközben gyilkos pillantásokkal mé-
regetett.
– Holnap reggel itt lesz – mondta Tarka Ló. – Én hozom.
A fiú mondott neki valamit navahó nyelven, Tarka Ló bólintott,
majd lekent neki egy jókora nyaklevest. Fehér Bagoly erre üvölteni
kezdett, mintha oldalba bökték volna egy késsel.
Miután eltűntek, és egyedül maradtam azon tűnődve, hogy va-
lóban megtörtént-e mindez, vagy csak álmodtam, Gordon borbély
nézett be hozzám.
– Maga üvöltött? – kérdezte barátságosan.
Mélyeket lélegeztem, és elmeséltem neki a történteket. Gordon
nagyot nevetett, és feltolta a feje búbjára a kalapját.
– Maga nem sejti, hogy mi történt, mi?
– Őszintén szólva fogalmam sincs róla – ismertem be. – Mi tör-
tént?
Gordon tovább nevetett.
– Jöjjön rá magától. Amilyen okos nő maga, Johanna, egyedül
is rá fog jönni. Legyen sikerélménye, ne én mondjam meg magának.
A történtekhez hozzá kell fűznöm, hogy ekkor már Johanna
voltam – ezt a nevet választottam magamnak, miután megszaba-
dultam a hajótól, amelyik az Újvilágba fuvarozott. Igazi nevemet ki
sem tudta volna mondani senki, és különben is, semmi nem jött ve-
lem abból a távoli országból a nevemen kívül, amit magammal hoz-
hattam volna. A hollandusok földjéről sem volt mit magammal hoz-
nom. Csupán annyit, hogy ott tanultam meg ölni. És nem megbánni,
hogy öltem. És ezt bármikor megtenni azokkal, akik megérdemlik.
Másnap megismétlődött a dolog. Azzal a különbséggel, hogy
már nem vágtam fejbe Tarka Lovat. Továbbá volt még egy másik
különbség is az előző napon történt események és a maiak között:
nevezetesen, hogy Tarka Ló az egyik vállán hozta a fiát, Baglyot, a
másik vállán pedig egy kövér nyúl himbálódzott.
– Ezt neked hoztam – mondta nehézkes angolsággal. – Edd
meg. Őt pedig kösd a padhoz.
– Nem – mondtam. – Gyerekkel nem teszem.
Tarka Ló felsóhajtott.
– Akkor le kell vágnom a fülét.
– Micsoda?! – hökkentem meg.
– Megfogadtam az orvosságos embernek – mondta.
Akkor még nem sok fogalmam volt róla, hogy kicsoda az or-
vosságos ember, mekkora hatalma van, és hogy, amit megfogad
neki, azt egy vörösbőrű akkor is megtartja, ha ez az életébe kerül.
– Mit… fogadtál meg? – kérdeztem.
– Hogy itt fog tanulni nálad. Ha nem marad itt, megbüntetem.
És ezt az orvosságos ember el is várja tőlem.
– Vademberek! – vágtam a fejéhez dühösen, aztán azonnal el
is szégyelltem magam. Hollandus éveimre gondoltam, az ott történ-
tekre, és be kellett látnom, hogy bizony a kikötők népe sem volt jobb
a rézbőrűeknél. Sőt, néha még rosszabb is volt náluk.
– Éjszakára itt marad – mondta határozottan Tarka Ló. – Itt,
ebben a szobában. Én majd odakötöm a lábát a székhez.
Máshová nem is nagyon lehetett volna, mivel csak napok
múlva kezdődött a tanítás, és még nem lettek készen a település ve-
zetője által ígért padok.
Amit mondott, meg is tette. Ráültette Baglyot egy székre, és a
szék lábához kötötte a lábát. Láttam ugyan, hogy lötyög a kötés, de
nem szóltam neki. Ha van esze ennek a fiúnak, megpattan az éjszaka.
Tarka Ló ekkor hozzám fordult.
– Esküdj! – mondta határozottan.
– Esküdjek? – hökkentem meg. – Mire?
– Hogy nem engeded el!
 Ekkor már úgy ordított, ahogy a száján kifért. Mintha csak
azért ordított volna, hogy ha valaki odakint hallgatózna, meghall-
hassa. És mintha még kacsintott is volna felém. Egy bennszülött, aki
kacsingat… na, ilyet sem láttam még…!
– És adj neki enni – figyelmeztetett, mielőtt lelépett volna.
– Mit adjak neki? – kiabáltam utána.
– Főzd meg a nyulat – mondta, majd a hangjával együtt ő is
felszívódott.
Visszatérve a terembe Baglyot még mindig a széken találtam,
pedig esküdni mertem volna rá, hogy amíg én az öreg után bámul-
tam, rég kiszökött az ablakon. A gyatrán kötött kötélcsomóktól bát-
ran megtehette volna. Ő azonban ott ült a széken és rám pislogott.
Odaléptem elé és tanácstalanul néztem rá.
– Szereted a nyulat? – kérdeztem tőle a döglött nyúlra bökve.
– Utálom – mondta. – Ne is próbáld megetetni velem.
– Akkor mit szeretsz? – kérdeztem.
– A halat – mondta.
– Honnan a fenéből szerezzek neked halat? – tört ki belőlem az
ingerültség.
– Az a te dolgod – vonta fel a vállát. – A foglyod vagyok, köte-
lességed etetni.
– De nem feltétlenül hallal – mondtam.
Így esett, hogy azon az estén főtt kukorica volt a vacsoránk.
Mivel fogalmam sem volt róla, hogy éjszaka is szemmel kell-e
tartanom a „foglyomat”, igyekeztem húzni az időt, hátha eszembe
jut valami. Foglyom megette a kukoricát, majd rám vigyorgott.
– Ki kell mennem – mondta.
Ettől tartottam. Ezen törtem a fejem már azóta, hogy az apja
odakötözte a székhez. Mit csináljak, ha ki kell majd mennie? Nem
tilthatom meg neki. Különben is, ha ki kell mennie, akkor nincs mese,
ez nem feltétlenül csak elhatározás kérdése.
És akkor elkezdődött valami, amit nem igazán értettem. Akkor
még nem.
Amíg odamentem hozzá, követett a szemével, majd amikor
odaálltam mellé, készen rá, hogy kioldozzam a kötelékeit, felém sut-
togta.
– Mondd, hogy esküdjek meg… – Aztán bezárta a száját, és
meg sem mukkant többé.
– Mit… mondtál? – hökkentem meg.
 Nem szólt semmit, csak gyűlölettel teli szemekkel nézett rám.
Akkor kezdtem valamit kapiskálni abból, amit tennem kellene.
– Ki kell mennem – ismételte. – Ha nem engedsz ki, itt megyek
ki – mondta.
– Kiengedlek – biccentettem. – Ha megesküszöl, hogy vissza-
jössz.
– Nagyapám íjára esküszöm, hogy visszajövök – ígérte. Felém
nyújtotta a kezét, hogy oldozzam ki a csomót a csuklóján. Bár fogal-
mam sem volt róla, hogy volt-e a nagyapjának íja, és hogy volt-e
egyáltalán nagyapja, éreztem, hogy nem stimmel valami velem és
vele; valami történik körülöttünk, amit nem értek, mégis kényszerít
arra, hogy azt tegyem, amit a fiú óhajt tőlem.
Erőt vettem magamon, és elkezdtem kibogozni a csomót. An-
nak ellenére, hogy nem volt szorosra kötve, egy kis ideig kénytelen
voltam elpepecselni vele. Őszintén szólva attól tartottam, hogy ha
nem sietek, a végén még baj történik, és takaríthatok utána másnap
reggelig.
Amikor végre a lábáról is lekerült a kötél, rám tört a félelem.
Egyáltalán nem ismertem a bennszülötteket, tartottam tőlük, ezért
nem is tudtam, hogyan kell bánni velük. Jómagam is, mint a többiek,
intelligens állatoknak vagy kevéssé intelligens embereknek hittem
őket. Lehet választani. Éppen ezért meggyökeresedett bennem a tu-
dat, hogy óvatosan kell bánni velük, mivel lehetetlen előre kiszámí-
tani a cselekedeteinkre adott reakciójukat. Lehet, hogy mondasz
vagy teszel valamit, amit félreértenek, és akkor aztán megnézheted
magad. Úgy elnyisszantják a torkod, hogy talán még a fejed is legu-
rul tőle, aztán az ítélet napján majd igyekezhetsz, hogy megtaláld a
sok lenyiszált fej között, ami feltehetően tapogatással történik, hi-
szen a szemed a fejeden maradt, hacsak ki nem csipkedték addigra
az ég madarai. Brrr!
Ilyen ostobaságokon járt az agyam, amíg Bagoly odakint volt.
Jó ideig vártam rá, de nem jött vissza. El is könyveltem magamban,
hogy ígérete ellenére is lelépett, elvégre valószínűnek tartottam,
hogy a fehéreknek tett ígéret annyit sem ér az itteniek számára, mint
az elhagyott bölénylepény a prérin, sőt annak talán még nagyobb is
az értéke, lévén, hogy ha megszárad, télidőben tüzelni lehet vele.
Ám Fehér Bagoly visszajött. Motyogott valamit, amit nem ér-
tettem, aztán visszaült a székre, majd felém nyújtotta a kezét.
 – Köss meg! – mondta halk hangon, szinte suttogva. Azt hit-
tem, nem akarja, hogy a szellemeik meghallják, akik tudomásom
szerint belakták ezt a vidéket, és itt rejtőznek minden fában, bokor-
ban, kőben.
Megkötöttem a lábát és a kezét is. Mivel valaha hajósinasféle is
voltam, sikerült eltanulnom a tengerészektől a csomókötés tudomá-
nyát. Olyan csomót rittyentettem kezére-lábára, hogy díjat nyerhet-
tem volna vele bármelyik kikötőbeli csomókötő versenyen. Ahogy
láttam, még ő is csodálkozott rajtam.
– Üss meg! – sziszegte ekkor felém.
– Tessék? – tátottam el a számat.
– Üss meg! – ismételte.
– Jó… de… miért? – nyögtem.
– Üss már meg!
Sóhajtottam és megütöttem. Méghozzá nem is akárhogyan.
Nem indulatból ütöttem, inkább csak azért, hogy eleget tegyek az
óhajának. S ezzel kapcsolatban történt a baj. Ahogy a csomókötést
megtanultam tengerészhónapjaim alatt, verekedni is megtanultam
a hollandusok földjén. Csakhogy ez már régen volt, azóta semmibe
tűnt az évek során, s az utóbbi időben nem volt kivel gyakorolnom a
pofozkodást. Úgy gondoltam, hogy meglegyintem egy kicsit a képét,
hátha valamiért ezt kívánják tőle a szellemek. Mert ekkor már biztos
voltam benne, hogy az ő kezük van a levesben, ha egyáltalán van
nekik. Mármint levesük.
A pofon akkorára sikeredett, hogy szegény Fehér Bagoly szé-
kestül hátraesett, ráhuppant a padlóra, és még azon is csúszott egy
kicsit, egyre messzebbre tőlem. Szája felszakadt, vér csöpögött az ál-
lára.
A földön nyögdécselt, és úgy nézett rám, mintha kést látna a
kezemben, amellyel a következő pillanatokban elnyiszálom a nyakát.
Természetesen odaugrottam hozzá, minden erőmet össze-
szedve, és felállítottam a széket. Bagoly arca lassan dagadni kezdett,
miközben egyre csak csepegett a szájából a vér.
– Elharaptam a nyelvemet – panaszkodott. – Ezt még megke-
serülöd!
Meglepettem láttam, hogy ekkor már nem villog fenyegetőn a
szeme, inkább mintha csodálkozott volna.
– Sajnálom, nagyon sajnálom – rebegtem, és előkaptam volna
a zsebkendőmet, hogy megtörölgessem vele a képét, de alig látha-
tóan megrázta a fejét.
Hirtelen összeszűkült a szeme. Többször is összerándult keze-
lába, mintha el akarná tépni a kötelét. Fogalmam sem volt róla,
hogy mit csináljak, nem értettem az egészből semmit. Úgy éreztem,
mintha bolondok közé keveredtem volna. Biztos voltam benne, hogy
immár én is azok közé tartozom, akik korábban azt magyarázták
nekem, hogy egy fehér ember képtelen megérteni az indiánok visel-
kedését. Másképpen forognak a kerekek a fejükben, mint a miénkben,
fehérekében.
Ekkor mintha megmozdult volna valami a szemem sarkában.
Aztán ismét, újra meg újra. Rám tört a vakrémület. Ezek az indiá-
nok… Meg akarnak ölni. Nem értettem, ugyan miért ez a nagy gyű-
lölködés, majd eszembe ugrott, hogy épp az imént vertem meg egy
lekötözött vörösbőrűt, és a társai alighanem megbüntetni jöttek.
Megölnek, megskalpolnak, aztán annyi. Rövidesen találkozhatok
Újvári urammal a mennyországban.
Olyan erős vijjogás remegtette meg a mennyezetet, mintha az
ablakon beugráló bennszülöttek keselyűket is hoztak volna maguk-
kal. Futólag feltűnt, hogy a rám rohanók mintha alacsonyabbak
lennének az átlagnál, de azonnal ki is röppent a fejemből a felisme-
rés. Kétségbeesetten próbáltam meg ellenállni nekik. Riadtan kere-
sett valamit a szemem, amit fegyverként használhatnék ellenük, de
sajnos nem találtam semmit. Azaz dehogynem! A falon függött egy
templomi zászló a nyelével együtt. Két szegen nyugodott csupán, így
nem volt nehéz lekapnom róluk. Felemeltem a zászlónyelet, majd a
rám törő kis termetű őslakosok felé suhintottam vele. Egyiküket-
másikukat el is érhettem, mert fájdalmas kiáltások törtek ki belőlük.
Ekkor láttam csak, hogy valamennyi rézbőrű alaposan ki van pin-
gálva fehér festékkel, s ettől úgy néztek ki, mintha csontvázak tá-
madtak volna rám. Néhányuk kezében még tomahawkot, harci bár-
dot is láttam.
Összeszorítottam a számat és tovább verekedtem. Egészen ad-
dig, amíg éles kiáltás nem hasított a harci zajba. Éppen fejbe ütöttem
egy alacsony rézbőrűt, amikor valaki kicsavarta a kezemből a zász-
lónyelet. Felnéztem rá. Egy magas termetű férfi volt, egyetlen szál
tollal a hajában. Beláttam, hogy vele már aligha küzdhetek meg.
Hagytam, hogy kivegye a kezemből a zászlónyelet, és a fal mellé ha-
jítsa. Egyik támadóm megpróbálta felvenni, de ekkor a férfi rákiál-
tott, mire a fickó sebesen eliszkolt a zászlónyél közeléből.
A férfi megcsóválta a fejét, majd ismét rikkantott egyet. Az ala-
csony termetű bennszülöttek csapata egy csapásra az ablak felé ira-
modott, majd kiugráltak rajta, mint a menekülő békák. Csak hár-
man maradtak a teremben: az immár kötelékek nélkül, a fejét tapo-
gató Fehér Bagoly, Tarka Ló, és az ismeretlen vörösbőrű férfi. S ek-
kor ismét csak csoda történt. Tarka Ló nevetni kezdett, előbb csak
halkan, majd egyre nagyobb erővel tört ki belőle a nevetés, és a ma-
gas férfi arcán is vidám hullámok futottak át. Ő is nevetett, de in-
kább csak a szemével. Fehér Bagoly a földön ült és a képét simogatta.
Tarka Ló mondott neki valamit, mire dühösen a padlóra köpött.
Méghozzá véreset.
Ekkor Tarka Ló odajött hozzám és elismerőn megveregette a
vállam.
– Alaposan elbántál velük.
Aggódva pislogtam az ablak felé.
– Visszajönnek? – nyögtem.
– Vissza – bólintott Tarka Ló.
A zászlónyelet kereste a szemem, de Tarka Ló megrázta a fejét.
– Nem most – mondta. – Majd a következő napokban.
– Kik voltak… ezek? – kérdeztem lassan megnyugodva.
Tarka Ló Bagolyra mutatott.
– A barátai.
– És… miért?
– Hogy kiszabadítsák.
– Én ezt… nem értem.
Tarka Ló megcsóválta a fejét és magyarázni kezdte a történte-
ket.
– Fehér Bagoly tanulni szeretne tőled. Szeretne iskolába járni.
Fehér Bagolyra néztem, a mellette heverő bölénybőr kötésre,
aztán megcsóváltam a fejem.
– Nem úgy néz ki a dolog.
– Pedig így van – erősítette meg a rézbőrű. – Fehér Bagoly ta-
nulni akar, orvos szeretne lenni. De ezt csak neked mondom. Fel
akarja vágni az emberek hasát, és a fejüket is. Ezt akarja. Mint a
doktorotok, aki kivette Sovány Róka fejéből a nyílhegyet. Igaz, So-
vány Róka azóta buggyant egy kicsit, de azért él. A felesége eteti.
Úgy éreztem, hogy menten elájulok. Nem mintha a fej vagy a
has felvágása tette volna, inkább a fáradtság és az idegesség. Lát-
tam már halottat eleget, egészben és darabokban is, ettől még nem
vert volna hevesebben a szívem. Inkább attól gyengültem el, hogy
úgy éreztem, olyan események hálójába kerültem, amelyeket nem
tudok értelmezni. Mintha egy gyakorlott színtársulat előadásába
cseppentem volna – ilyeneket a hollandusok földjén láttam eleget,
bár a város magisztrátusa nemigen örült nekik –, ahol mindenki te-
szi a dolgát, tudja a szerepét, csak én állok ostobán és értetlenül a
színpadon.
Nem sokáig álltam ott. Tarka Ló megmagyarázott mindent.
– Fehér Bagoly tanulni szeretne – ismételte meg. – De szé-
gyelli.
– Szégyelli? – hökkentem meg. – Miért?
– A többiek csúfolják és asszonynak nevezik érte. Kis Koszos
Asszonynak. Ezt a nevet adták neki.
– Miért?
– Mert erős, és… mégsem akar velük bölényre vadászni. Nem
akar vadász lenni. Ezért hülyének tartották, gyáva asszonynak. Fe-
hér Bagoly ezután azt hazudta nekik, hogy már ő is vadász szeretne
lenni, bölényekre vadászni, de én nem engedem. Én akarom, hogy
doktor legyen. Nem ő akarja. Ezért megkért, hogy hozzam ide erő-
szakkal, és kötözzem le. Majd azt mondja a többieknek, hogy én kö-
töztem meg, hogy ne tudjon elszökni az iskolából. Küzdött ellenem,
de én vagyok az erősebb. Még. Később meg már azért nem szökhet
majd meg, mert megesküdött neked a nagyapjára meg a manitukra,
hogy nem lóg meg tőled. Ez volt az ára, hogy kiengedd pisilni. Érted?
Csak úgy nagyjából értettem. Tarka Ló folytatta.
– Ezért eljöttek érte a barátai, hogy kiszabadítsák. Bár ő nem
akart kiszabadulni. Ő varázsló doktor akar lenni.
– Te tudtad ezt?
– Tudtam – bólintott. – Forró Kő is tudta. A magas indiánra
bökött. – Ő az öcsém.
– Ő is doktor akar lenni? – kérdeztem némiképpen vissza-
nyerve a nyugalmamat.
– Ő szellemlátó ember lesz – mondta Tarka Ló. – Legjobb úton
van afelé, hogy az legyen belőle. Néha már beszélget is velük. Néha
megérti őket, de még sokat kell tanulnia.
Forró Kő biccentett, mintha beismerné, hogy bizony sokat kell
még tanulnia ahhoz, hogy tökéletesen megértse a szellemek szavait.
 – Most akkor mi lesz? – kérdeztem, miközben lehajoltam a
zászlónyélért, és feltettem a helyére.
Tarka Ló megvonta a vállát.
– Fehér Bagoly idejár majd hozzád, az iskolába. Eljön minden-
nap.
– Na és a barátai?
– Néhány napig nem jönnek. Addig majd beszélek velük. És a
szellemek is szólnak hozzájuk.
Forró Kőre nézett. Forró Kő bólintott.
– Néhány napig? – nyugtalankodtam. – És aztán?
– Visszajönnek.
Ismét a zászlónyélre pillantottam. Vajon elég lesz ellenük?
Tarka Ló észrevette a pillantásomat, megrázta fejét, és meg-
nyugtatón a kezét is felemelte.
– Nem fognak bántani. Tisztelni fognak. Fürge Egérnek betör-
ted a fejét. Ő fog a legjobban tisztelni. És Fehér Baglyot sem próbál-
ják kiszabadítani. Majd elmagyarázom nekik… vagy Forró Kő el-
magyarázza.
– Mit… magyaráz el? – értetlenkedtem.
– Hogy esküt tett a manituknak. Megesküdött, hogy nem sza-
kad el az iskolától, és tőled sem. A manituknak tett esküt pedig meg
kell tartani. Ők ezt megértik. Forró Kő majd tesz róla, hogy megért-
sék. Néha azért majd eljönnek hozzád, hogy megnézzék, mit csinálsz.
– És… itt is maradnak tanulni?
Tarka Ló megvakargatta a feje búbját.
– Ezt én nem tudom elintézni. Azt gondolom, hogy nem. Meg-
nézik majd, hogyan tanul Fehér Bagoly, ők is megpróbálják, de az-
tán visszamennek és vadászok lesznek. Talán írni-olvasni megtanul-
nak a barátjuk miatt. Különben, eszel te rendesen?
– Mi? – hökkentem meg.
– Sovány vagy. Azt mondják, hogy nincs sok ennivalótok.
Ez igaz volt. A vadászaink gyakran jöttek haza üres kézzel, és
azzal a panasszal, hogy az őslakosok levadásszák előlük a vadakat.
Azt kiáltozták, hogy ha nincs vad, akkor a vörösbőrűekre kellene va-
dászni.
– Annyi élelmem van, amennyi kell – mondtam az igazságnak
nem egészen megfelelően. Néha bizony vacsora nélkül kellett lefe-
küdnöm, és reggeli nélkül maradtam egészen délidőig, ameddig
nem kaptam ennivalót a település konyhájáról vagy valamelyik ta-
nítványom nem kínált meg a hazulról hozott élelmiszercsomagjából.
Hogy a történetem végére érjek: Fehér Bagoly másnap vissza-
oldalgott az iskolának kinevezett szörnyűséges juhakolhoz, leült az
egyetlen székre, és várta, hogy megkezdődjön a tanulás. Ám erre
egyelőre várnia kellett. Az arra kijelölt emberek csak nehezen bir-
kóztak meg az iskolapadok ácsolásával, főleg, mert csak éjjel értek
rá, nappal a kerítést kellett erősítgetniük. Kerítést mondok, mert ál-
talában így nevezték, de nem az volt, hanem hegyes, ég felé meredő
cölöpökből készített erődítmény. Egyetlen óriási kapun lehetett be-
járni rajta, amelyet általában zárva tartottak. Pedig akár nyitva is
maradhatott volna; a rézbőrűek nem voltak rossz szándékkal irá-
nyunkban. Mondhatni, semmilyenben nem voltak. Csak azok jártak
be hozzánk napi rendszerességgel, akik közvetlenül a településen kí-
vül, a fal mentén laktak, és intenzív kapcsolatban álltak a szerény
létszámú lakossággal. Valószínűleg a kíváncsiság vezette hozzánk,
és az is tartotta mellettünk őket.
A bennszülöttek sátrakban éltek, amelyeket nyár elején felszed-
tek, és anélkül, hogy búcsút mondtak volna nekünk, eltűntek a sze-
münk elől, hogy az ősz beköszöntekor visszatérjenek.
Úgy éltünk, mint a falusiak bárhol a világon. Azok a földek,
amelyeken a betevőnket megszereztük, a kerítésen kívül feküdtek, az
indiánok bármikor elvehették volna szerény termésünket – de soha
nem vették el. Ők maguk nem értettek a földműveléshez, inkább csak
húst fogyasztottak, s azokkal a bogyókkal és gyümölcsökkel egészí-
tették ki szerény étrendjüket, amelyet a környékbeli bokros-bozótos
területeken gyűjtöttek össze. Nem volt valami változatos az étkezé-
sük, mint ahogy a miénk sem volt az. Talán ez is közrejátszott abban,
hogy néha feltettem a magamnak a kérdést: mi a fenét keresek én itt
egyáltalán? Aztán mindjárt egy másik kérdés következett: mi az ör-
dögöt csinálhatnék egyebütt, és egyáltalán: hol van az az egyebütt?
Gyerekkoromat a hollandusok országában töltöttem, ahonnan bizo-
nyos okok miatt menekülnöm kellett, aztán egy hajón éltem, jó ideig
férfiként, azaz férfiruhában, most pedig itt vagyok egy közösség tag-
jaként az őslakosok földjén. Semmilyen másféle országot nem ismer-
tem ezen kívül, sehova nem mehettem volna vissza. Ezek között az
emberek között éltem, s be kell vallanom, hogy egy nagy hazugság
segített abban, hogy valamelyest tiszteletet élvezzek. Annak ellenére,
hogy nem voltam német nyelvű, nem laktam velük soha abban az
európai faluban, ahonnan ők elszármaztak, idegen voltam, mégis
befogadtak. Nos, ez a hazugság az volt, hogy tanító vagyok. Nem is
tudom, hogy jött a nyelvemre, amikor valaki még a hajó fedélzetén
megkérdezte tőlem, hogy mi az igazi mesterségem – akkor még sza-
kácssegéd voltam férfiruhában –, mert látták rajtam, hogy nem va-
gyok tengerész. Hirtelen ötlettől vezérelve rávágtam, hogy tanító, és
csak átmenetileg vagyok a konyhán. Ettől kezdve elterjedt, hogy ere-
deti foglalkozásom tanító, eredeti nemem pedig nő. Hát így vala-
hogy. Velük együtt telepedtem le a tengerparttól nem nagyon távol,
de azért már elhagyva a homokpadok vidékét.
Az őslakosok kíváncsian fogadtak bennünket, bár már láttak
fehér embert, nem is keveset. Tompa Kés később elmondta nekem,
hogy már mielőttünk is kötöttek ki nagy csónakok – így nevezte a
hajókat – a tengerről jövet, s azok, akik kiszálltak belőlük, eltűntek
az erdőkben és a pusztákon. Ő maga is látott nem egy települést,
ahol az újonnan érkezettek földet műveltek és állatokra vadásztak.
Egyszer megpróbált bemenni hozzájuk, hogy megnézze közelebbről
is őket, de amikor észrevették, néhányon karddal a kezükben kiro-
hantak a kerítésük ajtaján, és valószínűleg meg akarták ölni. Sze-
rencsére sikerült elmenekülnie előlük. Azóta aztán, ha ilyen telepü-
lést lát, óvakodik a közelébe menni, még vadászat közben is messzire
elkerüli őket.
A közösséget Engelbert Hoffman vezette, aki a papunk is volt.
Nos, ez a férfi nem akármilyen férfi volt. Először is, úgy ismerte Isten
igéjét, mint a tenyerét. Volt néhány könyve, amelyekben ősrégi tör-
ténetek voltak leírva, és olyan emberekről szóltak, akiket Isten kivá-
lasztott magának, és néha beszédbe is elegyedett velük. Törvényeket
adott nekik, hogy azokat tartsák be, akkor segít nekik. De ha nem
tartják be, baj lesz belőle; mindenféle büntetésekkel sújtja őket. Jé-
zusról is sok történet szólt, mit tagadjam, még meg is könnyeztem
egyiküket-másikukat. Főleg, amikor ezek az írások részletesen be-
számoltak róla, hogyan kínozták meg őt, és feszítették keresztre azok
a tetű rómaiak. Akkor nagyon utáltam őket, az biztos.
Persze, feltehetné valaki a kérdést, hogy miért nem ismertem
ezeket a történeteket korábban is, elvégre Újvári uram pap volt, és
bizonyára sokat mesélt nekem ilyeneket; nos, ez részben nem volt
egészen így. Másfelől viszont dühödt kutyaként vicsorog ránk a fe-
lejtés, jókora darabokat harapva ki az agyunkból. Sajnos ez történt
velem is. Lassan kezdett a semmibe hullani, hogyan éltem Újvári
urammal a hollandusok földjén, és hogy miket mesélt nekem a
Szentírásról. Most, ahogy visszagondolok rá, nem mesélhetett va-
lami sokat. Még kicsi is voltam – ahhoz persze nem eléggé, hogy em-
bert öljek –, valamint akkor már kemény csatában állt a borral, és
sajnos vesztésre állt. Az ellene folytatott reménytelen hadakozás
annyira lefoglalta az idejét, és elvette az erejét, hogy nem sok esélye
maradt velem és bibliai történetekkel vacakolni. Ezért tudatlan vol-
tam, és most meglepetéssel olvasgattam Grünwald uram könyveit,
amelyeket nem restellt magával hozni a tengeren át. S mivel tudtam
írni-olvasni – szerencsére Újvári uram erre azért megtanított –,
nyugodtan mondhattam, hogy tanító vagyok. A többiek között az is
voltam, tekintettel arra az egyszerű okra, hogy legtöbben még a be-
tűket sem ismerték.
És még valami egyebet is el kell mondanom. Amit pedig most
mondani fogok, Grünwald uramtól hallottam, aki nem is egyszer el-
beszélgetett velem. Hosszas magyarázat helyett inkább csak vázla-
tosan írom le, hogy mire gondolok. Nos, egy alkalommal éppen egy
kis fűvel borított dombon ücsörögtem az őslakosok tevékenységét fi-
gyelve, amint éppen vadászatra készülődtek. Grünwald uram mel-
lém telepedett és beszélgetésbe elegyedett velem. Megdicsért, hogy
szépen beszélem már a nyelvüket, és megkért, hogy mondjak néhány
szót ungarusul, azaz, magyar nyelven, amire még nagyon jól emlé-
keztem. Az elszállt idő ezt valahogy nem tudta, vagy nem is akarta
kimosni a fejemből. Amikor mondtam néhány szót, nevetett, és meg-
jegyezte, hogy bizonyára nem könnyű megtanulni. Azután ko-
molyra váltott a hangja, és megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, miért
kellett nekik elhagyniuk korábbi hazájukat. Hallottam már ugyan
ezt-azt rebesgetni róla, de nemet intettem. Grünwald úr ekkor meg-
kérdezte, hogy mit tudok Jézus Krisztusról. Furcsának találtam
ugyan a kérdését, de mivel tudtam róla, hogy milyen szörnyű halált
halt, és ő az Isten fia, és az emberek megváltója, mindezt elmondtam
neki. Grünwald ekkor összehúzott szemmel, fürkészve nézett rám.
– És te mit gondolsz, Johanna, Krisztus urunk isten volt, vagy
ember?
Furcsa és meghökkentő kérdés volt. Hogy lehetett volna más,
mint isten? Isten fia.
Mondtam, hogy isten. Grünwald erre megcsóválta a fejét.
– Mi, akik itt vagyunk, a mi kis közösségünk biztos benne, hogy
ez nem egészen így van.
 – Hát akkor micsoda? – kérdeztem megzavarodva.
– Nem gondoltál még arra, hogy Mária, aki szülte, ember volt?
Ezt tudtam, de még soha nem vontam le belőle semmiféle kö-
vetkeztetést.
– Ez pedig azt jelenti – folytatta –, hogy Krisztus urunk kétlé-
nyegű. Ember és isten egy személyben. Érted?
Nehezen ment, de azért felfogtam valahogy. Van benne isten is
és ember is.
– Már csak az a kérdés – mondta Grünwald –, hogy melyikből
van benne több. Az istenből vagy az emberből?
Hát ez bizony fogas kérdés volt.
– Te mit gondolsz? – kérdezte türelmesen.
Számba vettem egy fűszálat és elgondolkodva rágcsálni kezd-
tem. Aztán kiböktem, amire gondoltam.
– Inkább isten, mint ember – mondtam. – Elvégre, ő teremtett
minket.
– Azaz apja volt – helyesbített Grünwald. – Szóval, te azt mon-
dod, hogy több benne az isteni, mint az emberi?
Nyelvileg is nehezen értettem a szavait, mégis rábólintottam,
abban a reményben, hogy válaszom hallatán vége is szakad ennek
a furcsa kérdezősködésnek.
– Így gondolom – erősítettem meg.
Grünwald megsimogatta majd derékig érő szakállát és drótke-
retes szemüvegén át rám nézett.
– Tévedsz – mondta. – Jézus Krisztus inkább ember, mint is-
ten. Ha bennünket, embereket akar megváltani, és ezt meg is teszi,
akkor ismernie kell bennünket töviről hegyire. Márpedig egy embert
csak egy másik ember ismerhet meg igazán.
Nemigen értettem, de bólintottam. Ha ez kell neki, hát legyen.
Nem igazán izgatott, hogy Jézus Istenhez vagy az ő teremtményei-
hez áll közelebb; hogy ő maga minek érzi inkább magát. Ha izgatott
valami vele kapcsolatban, akkor az az volt, hogy ha majd eljön az
ítélet, és ő ítél elevenek és holtak felett, ne kerüljek a pokolra. Bár
Újvári uram szerint a pokol itt van a földön, ebben azért nem voltam
annyira biztos. Lehet, hogy csak a bor beszélt belőle, amikor ezt
mondta nekem. Szóval, édes mindegy volt számomra, hogy a közös-
ség hogyan tekint Krisztusra. Imádkozni kell hozzá, tisztelni, és kész.
Ja, és úgy kell cselekednünk, hogy ha figyel bennünket, elégedett le-
gyen velünk.
 Grünwald uram ekkor beszélni kezdett valamiről, amiről eddig
még nem is hallottam, és ez mélyen megrázott. Nevezetesen, hogy
abban a faluban, ahol régebben éltek, Európában, az emberek ko-
rábban azt hitték, hogy Krisztus Istennel azonos, és nincs más ter-
mészete, csak ez. De aztán jöttek a prédikátorok, és elmagyarázták
nekik a tanításuk lényegét. És ők elfogadták az új tant, ami jó is volt,
meg nem is. Jó volt, mert megértették végre az igazságot – Krisztus
urunk inkább ember volt, mint isten, ezért is sikerült a gonosz róma-
iaknak megölniük –, másrészt viszont rossz, mert értesültek róla a
közeli gróf pápista emberei, és megszállták a falut, amelyet eretnek-
nek nyilvánítottak. Elfogdosták az embereket, és megtudakolták tő-
lük, hogy akkor hogy is gondolják ezt a Krisztus dolgot. Aki azt
mondta, hogy Krisztus elsősorban ember volt, máris vitték a mág-
lyára. Úgy elégették, mint a gabonaszárakat, hogy trágyázza meg
a földet. Hát emberi trágya, a megégettek pora ettől kezdve akadt
bőven. Aki nem volt hajlandó visszatérni a régi tanra, és elvetni az
újat, az mind halállal lakolt. A katonák és a papok azt kiáltozták,
hogy gyökerestül ki kell irtani az eretnekséget. Sokan közülünk visz-
sza is tértek a régi hitre, többen viszont az erdőkbe futottak és elrej-
tőztek. Ezek szerencsére megúszták a szörnyűségeket. Később hajót
béreltek, és megérkeztek az Újvilágba, hogy itt zavartalanul élhes-
senek az új hitük szerint.
Rám nézett, és várta, hogy megszólaljak. Mivel nem szólaltam
meg, folytatta.
– Most itt mi valamennyien újhitűek vagyunk, és ebben az új
világban már nem fenyeget bennünket veszély… – Hallgatott egy ki-
csit, majd folytatta. – Hoffman tiszteletes úr nem tűrt meg senkit
közöttünk, aki nem a mi hitünket vallja.
– És ez mit jelent? – kérdeztem rosszat sejtve.
Grünwald levette és megtörölgette a szemüvegét.
– Hamarosan téged is kérdezni fog róla – mondta.
– Ugyan miről? – értetlenkedtem.
– Arról, amit az imént hallottál tőlem. Hogy mi a helyzet Krisz-
tus urunkkal. Ha köztünk akarsz maradni, akkor megfelelő választ
adj a kérdésére. Ha nem azt mondod, amit hallani akar… nos…
Zavartan elhallgatott és a zöld fűre bámult a lába előtt.
– Akkor mi lesz? – kérdeztem nyugtalanul.
– Akkor a közösség elkerget – mondta.
– Hova?
 Megvonta a vállát, és nagy kört írt le a kezével a levegőbe.
– Akárhova. Mehetsz, ahova a szemed lát. És ez a biztos halált
jelentené számodra. Ezek a rézbőrűek, akik itt élnek a kerítés mellett,
békéseknek látszanak, de ki tudja, mi lakozik a szívükben, hiszen
vademberek. Szemernyi sincs bennük a keresztényi alázatból. Ha
azt tapasztalják, hogy a közösségünk kivetett magából… nagyon
rosszul járhatsz. Érted, amit mondok neked?
Persze hogy értettem.
– És te… miért figyelmeztetsz engem? – kérdeztem kíváncsian.
Grünwald rám nézett, majd felsóhajtott. Aztán úgy tört ki be-
lőle a szavak áradata, mint amikor kiönt a folyó.
– Mert bűnös ember vagyok, azért.
– Mindannyian azok vagyunk – mondtam, és a hollandusok
földjén történt kalandjaimra gondoltam.
– Mert kívánlak téged – suttogta Grünwald, és behunyta a sze-
mét. – Minden porcikámmal és minden lélegzetvételemmel kíván-
lak…
– De hiszen van feleséged – kiáltottam rá rémülten.
– Éppen ez a baj – bólintott némiképpen uralkodva magán. –
Bűnös vagyok, mert a gondolataimban paráználkodok veled, pedig
ezért halál vagy száműzetés járna. Ezt akartam elmondani neked.
És figyelmeztetlek, hogy… Hoffman nem szível téged. Azt gondolja,
hogy a hollandusok földjén rosszlány voltál, és pénzért árultad a tes-
ted. Ezért fejébe vette, hogy kitaszít a közösségből, és kikerget a ke-
rítés mögül a nagyvilágba. Úgyhogy vigyázz magadra, Johanna.
Ne adj okot rá, hogy ezt tegye veled. Most pedig mennem kell, mert
még meglát bennünket valaki, és azt gondolja, hogy olyasmit tet-
tünk, amit szeretnék, de nem tehetek.
Felpattant, és elindult a kerítés kapuja felé. Én pedig magamra
maradtam zaklatott gondolataimmal, és egyre azon töprengtem,
hogy akkor most kicsoda is Krisztus urunk? Isten vagy ember?

***

A halhólyag nem azon a ponton pukkant ki, ahol vártam volna.

Ami az iskolát illeti, lassan elkészültek a padok, én pedig el-
kezdtem tanítói tevékenységemet. Őszintén szólva attól tartottam,
hogy Hoffman tiszteletes jobban a körmömre néz, és megpróbál el-
tántorítani szándékomtól, de nem ez történt. Bármilyen meglepő is,
de Hoffman mintha segíteni akart volna nekem. Ezt mi sem bizo-
nyítja jobban, mint hogy az iskola megnyitása előtti utolsó napon,
amikor éppen az osztályteremben sertepertéltem, másképpen szólva
megpróbáltam felsikálni a padlót, Hoffman bejött hozzám, szó nél-
kül felült az egyik pad tetejére, és engem nézett.
Hoffman magas, vékony férfi volt, világoskék szemekkel, széles
karimájú, fekete kalappal a fején. Ez utóbbit azért említem meg kü-
lön, mert soha nem vetette le, s így kalap nélkül már el sem tudtam
volna képzelni. Azt gyanítottam, hogy még éjszaka is benne alszik.
Szája vékony volt, mint a késpenge, bőre szürke, amelyet még a leg-
égetőbb napfény sem volt képes lebarnítani. Felesége ugyancsak vé-
kony, szenvedő képű asszony; azt a benyomást keltette az emberek-
ben, hogy súlyos beteg, és csak akkor szólal meg, ha felenged valami
görcs a torkában.
Nos, Hoffman felült egy pad tetejére, és onnan bámult. Olyas-
féle gondolatok foroghattak a kalapja alatt a fejében, mint Grün-
waldéban, és én akkor döbbentem rá először, hogy felnőttem. Vég-
érvényesen és visszacsinálhatatlanul, aminek a jelei egyre erőtelje-
sebben mutatkoztak rajtam. Ha végigmentem a kerítésen belül a há-
zak között, gyakran rajtakaptam a különben udvariasan köszönő
férfiakat, hogy miután elhaladtam mellettük, utánam fordulnak. És
az ő szemükben is azt láttam, mint Grünwaldéban.
Ami azt illeti, elég gondot adott is ez nekem. Tudtam persze –
hogy a fenébe ne tudtam volna! –, hogy mi a nők sorsa, és hogy mi
vár rám is. Össze kell majd kötnöm az életemet egy férfiéval, aki,
hogy is mondjam csak, paráználkodik majd velem – bár abban nem
vagyok biztos, hogy ez a szó illik-e ide –, aztán gyerekeink születnek,
s az én dolgom ezután az lesz, hogy őket neveljem, és engedelmes-
kedjek uram és parancsolóm akaratának. Ez pedig azt jelenti, hogy
tűrjek békességgel, ha valami nem tetsző dolog történik velem.
Borsódzott a hátam, ha arra gondoltam, hogy jön majd egy
nőtlen legény, és feleségül óhajt venni. Ha akarnám, már holnap
megtehetném; volt ugyanis a közösségben néhány olyan fiatal férfi,
aki abba a korba lépett, hogy bátran megnősülhetett volna. Ha lett
volna kit elvennie. Eladó lány ugyanis kevés volt köztünk, talán há-
rom – és természetesen jómagam. Csakhogy én fekete bárány vol-
tam a fehérek között. Nem voltam része a közösségüknek, idegen
voltam, gyanús származású, beszélni sem tudtam tökéletesen a
nyelvüket, és az Istenben és Krisztusban sem úgy hittem, ahogy ők.
Különben is, ha a nőtlen fiatalemberekre gondoltam, egyszerűen
hányingerem támadt. Ha arra gondoltam, hogy… megrázkódtam,
és nem is mertem tovább folytatni a gondolkodást. A fejemben azon-
ban ott forgott a kérdés, hogy mi lesz akkor, ha Hoffman tiszteletes
felszólít, hogy lépjek be közéjük, tegyek nyilvános hitvallást a közös-
ség előtt, aztán menjek hozzá valamelyik ifjúhoz.
Hosszasan töprengtem azon is, hogy ha ezt nem teszem, akkor
mit tegyek? Mi legyen a további sorsom? Sejtettem, hogy ha valóban
úgy történne mindaz, ahogy elképzeltem, és ellenszegülnék a közös-
ség akaratának, nem lenne többé helyem közöttük. Kiűznének ma-
guk közül, én pedig nem tudnám, hogy mihez kezdjek. Ismeretlen or-
szágban élek, amely tulajdonképpen nem is ország, hanem csak egy
ritkán lakott terület, körülöttünk csak bennszülöttek vannak, és ha
a közösség kitaszít magából, az ő kezük közé kerülök. Attól pedig óv-
jon meg a Krisztus, akár több benne az emberi vonás, mint az isteni,
akár nem.
Töprengtem én ezeken már korábban is, s most, ahogy Hoff-
man úr a padon ült, és azt nézte, hogyan sikálok, mindez néhány
szempillantás alatt végigfutott rajtam. Csak nem azért jött, hogy
tiszta vizet öntsön a pohárba?
Hoffman úr azonban békés tekintettel nézett rám.
– Hát holnap kezdesz, Johanna? – kérdezte barátságos han-
gon.
– Holnap, Herr Hoffman – mondtam, és térdeltemből felnéz-
tem rá.
– Szólíts csak Engelbert testvérnek – mondta mosolyogva. –
Elvégre már majdnem közénk tartozol.
– Köszönöm, Engelbert testvér – feleltem a vödörben úszó ko-
szos vízre pislogva.
Engelbert testvér, azaz Hoffman tiszteletes úr hallgatott egy
sort, majd ismét megszólalt.
– Hallom, jóban vagy a rézbőrűekkel – mondta.
Lesunytam a fejem és hallgattam.
Erre aztán felcsattant a hangja.
– Igen vagy nem? Válaszolj, Johanna!
Éles volt ez a hang, és vágott, mint a kés. Azonnali választ kö-
vetelt.
 – Megvagyok velük – mondtam.
Ismét egy kis csend.
– A mai napon felkeresett egy Tarka Ló nevű rézbőrű. Ismered?
– Ismerem – bólintottam.
– Megkért, hogy hadd járjon a fia az iskoládba.
Nem tetszett nekem ez az iskoládba kifejezés. Mintha ezzel ér-
zékeltette volna, hogy valamiképpen elhatárolódik tőlem.
Meg kellett volna kérdeznem, hogy mi lett a döntése, de nem
mertem. Mintha egy erős kéz szorította volna meg a nyakam.
– Megengedtem – mondta rövid szünet után. – Pedig… nem
tudom, hogy jól döntöttem-e. És tudod, miért? Mert ezek az emberek
vadak. Nincsenek megkeresztelve, ezért nem is méltók arra, hogy
bekerüljenek Isten országába. De mivel nagy az Úr kegyelme, úgy
gondoltam, hogy engedhetek a kérésének. Hallottam, hogy a fia, Ba-
goly vagy ki az ördög, kellemetlenséget okozott neked. Ezt maga ez
a Tarka Ló vallotta be.
– Semmi komoly – mondtam, miközben igyekeztem csillapí-
tani hangom remegését. – Hiszen gyerek még…
– És még néhány másik gyerek is jönne vele. Mármint ezzel a
Bagoly nevű fiúval.
– Ők csak… elkísérik őt – mondtam.
– Az mindegy. Itt ül majd néhány bennszülött kölyök a mi gye-
rekeinkkel együtt… El tudod ezt képzelni, Johanna?
Rádöbbentem, hogy bizony nehezen tudom elképzelni. Még
nem merészkedtem el odáig, hogy erre gondoljak. Képzeletemben
csupa angyal ült a tanteremben, akik lesték minden szavam. Érez-
tem azonban, hogy ez aligha így lesz majd, hiszen a rézbőrűek nem
arra születtek, hogy iskolába járjanak.
– Nem… tudom – ráztam meg a fejem.
Hoffman testvér sóhajtott egyet, és gondterhelten nézett rám.
– Azért engedtem meg neked, hogy tanítsd a gyermekeinket,
mert Jézus Krisztus is nagy súlyt helyezett a tanításra. Tizennégy
éves volt, amikor már tanított a templomban. Méghozzá tudós fel-
nőtteket. A tanítás elsősorban a szent történetek és példabeszédek
oktatása – nincs ellenünkre. Már persze, ha tudsz ilyeneket.
– Tudok – bólintottam gyorsan.
– Akkor rendben van. Persze megtaníthatod írni-olvasni és
számolni is őket. Az sosem árthat. Most a mi gyerekeinkre gondolok.
De mi lesz a rézbőrűek kölykeivel? – Mélyet sóhajtott. – Pedig nagy
szükségem van rájuk – mondta. – Pontosabban a szüleikre. Bár
néha azon töprengek, hogy vajon nem az ördög maga sugallja-e ne-
kem ezeket a gondolatokat. Pogányokat be sem lenne szabad enged-
nem közénk. De mégis muszáj.
Erről most hallottam először. Mit ért vajon az alatt, hogy mu-
száj? A bennszülöttek nem mutatnak ellenségességet irántunk, ak-
kor meg miért muszáj?
– Itt a tél a nyakunkon – sóhajtotta Engelbert testvér. – Tavaly
már majdnem elpusztultunk, csak ezeknek a rézbőrű pogányoknak
köszönhetjük, hogy túléltük. – Hirtelen magához tért, és javított a
kijelentésén. – Pontosabban a Magasságos Istennek, a Seregek Urá-
nak köszönhetjük, aki felénk hajlította a rézbőrű pogányok szívét, és
ők a segedelmünkre siettek. Ha az Úr nem teszi ezt, éhen haltunk
volna. És most ugyanez a helyzet. Éppen a tegnapi napon számoltuk
ki néhányan, Grünwald testvér vezetése alatt, hogy nem tudjuk ki-
húzni tavaszig. Nem tudtunk a nyáron elég tartalékot gyűjteni, a
rézbőrűek elvadászták előlünk az állatokat; a kukorica, a tök és a
bab pedig alig termett valamit. Sok helyütt az elvetett mag ki sem
kelt a földből, mivel nem esett elég eső. Már csak az Úrban bízha-
tunk, Johanna – ismételte meg, amit korábban mondott. – Ha a réz-
bőrűek nem segítenek – persze az Úr akaratának megfelelően –, ak-
kor elpusztulunk. Én pedig az Úr segedelmével meg akarom menteni
az éhhaláltól a közösségünket. Ezért engedem be az iskoládba a réz-
bőrűek kölykeit. Érted, mit mondok neked, Johanna?
– Értem – bólintottam.
– Olyan leszel, Johanna, mint az állatszelídítő. Tudod, mi az?
Tudtam. Annak idején a hollandusok földjén előfordult, hogy
idegen emberek érkeztek hozzánk messze földről, akik sosem látott
állatokat mutogattak a város közönségének. Elefántok emelgették
az ormányukat és a lábaikat, miközben labdákat dobáltak egymás-
nak. Tigrisek pedig karikákon ugráltak keresztül. Akkor tudtam
meg, hogy azok az emberek, akik ezekre a mutatványokra tanítják
a vadállatokat, az állatszelídítők. Mostantól kezdve ez leszek tehát
én is. Vagy inkább emberszelídítő.
– Szükségem van rájuk, Johanna – sóhajtotta ki tudja már, há-
nyadszor Hoffman. – Ha nem lenne szükségem, eszembe sem jutna
barátkozni velük. És még valamit szeretnék neked mondani, Jo-
hanna, valamit, amire mások hívták fel a figyelmemet, de én is
egyetértek velük. Ez a valami… a te viselkedésed, Johanna.
 Megállt bennem az ütő. Mi a fene baja lehet a viselkedésemmel?
Hiszen nem viselkedem sehogy.
Nem kellett soká várakoznom, hogy elmagyarázza.
– Nem úgy viselkedsz, ahogy azt elvárhatná tőled a közössé-
günk – mondta habozva. – Érkeztek bizonyos panaszok ellened.
Nos, elmondom, hogy mik. És, kérlek, változtass ezeken. Muszáj.
– De hát… mit…? – hebegtem.
– Először is… ahogy jársz.
– Hogy járok… én? – kérdeztem értetlenül.
– Büszkén – mondta. – Kevélyen. Túlságosan is.
– Én? – nyögtem.
– Túlságosan felemeled a fejed, és a szemébe nézel annak, aki
szembe jön veled. És még a tekintélyesebb férfiaknak sem köszönsz
előre. A dacosan felemelt fej – alig merem kimondani – annyit je-
lent, hogy dacolsz Istennel. Jó, nem biztos, hogy így van, de ez a lát-
szat, Johanna. Lehajtott fejjel és lesütött pillantással járj ezután, ha
a közösségünkben akarsz élni. Megértetted?
Ez már nem kérés volt, ez már parancs. Amíg kimondta, felhú-
zódott a szája bőre és kivillant vörös ínye, mint a támadó vadálla-
toké.
– És nem is beszélsz elég alázatosan – folytatta. – És a járásod
sem megfelelő. Én csak jót akarok neked, elhiheted.
– Miért… milyen a járásom? – kérdeztem. Úgy csúszott ki a
kérdés a számon, hogy az már dacnak számított.
– A derekad, Johanna, és az izé… szóval, tudod, miről van szó.
– Nyilván a fenekemről – mondtam.
– Ebből elég! – csattant fel ismét a hangja. – Nem akarok ilyet
hallani! Járj rendesen és ne izegj-mozogj járás közben, mint a rossz-
lányok. Bár, istennek hála, ilyenek nincsenek közöttünk, és nem is
akarom, hogy legyenek. Megértetted? Ha nem tudsz másképpen
menni, tömd ki magad valamilyen ruhákkal, nem bánom, de így…
olyan a mozgásod, hogy még a kiszáradt fában is gerjedelmet éb-
reszt. És az sem ártana, ha az arcoddal is csinálnál valamit.
– Vagdossam meg a képem, mint az indiánok, ha bánatuk
van? – kérdeztem.
– Azt meg ne tedd! – emelte fel tiltón a kezét. – A kiválasztott
embereknek, isten népének nem szabad megtépnie a ruháját és se-
beket ejtenie magán. Mi az Úr tulajdona vagyunk, és ha megsértjük
magunkat, az Úr tulajdonát rongáljuk meg. Érted, Johanna?
 – Sántítsak is talán? – csúszott ki a számon.
– Igyekezz, hogy beilleszkedhess közénk – bólogatott Hoffman,
aki talán meg sem hallotta, mit mondtam. – Én csak a javadat aka-
rom.
Tetőtől talpig végigmért. Kissé hosszasabban tartotta rajtam
a szemét, mint ahogy illett volna. Pedig elég csapzott voltam a mun-
kától: a felsőruhám rám ragadt a verejtéktől, szoknyám pedig fél
lábszárig fel volt tűrve, amit a nagy társalgás miatt elmulasztottam
leengedni. Hoffman akkorát nyelt, hogy nagyot csattant a gigája,
majd váratlanul gyorsan magamra hagyott.
Ezután elmúlt egy hét – az utolsó nyugalmas hetem –, amit a
közösségben töltöttem. Majd jöttek a problémák. Még nem sejtettem,
hogy mekkorák.
Ha sejtettem volna, biztos vagyok benne, hogy azon az éjsza-
kán megszököm és nekivágok az ismeretlennek.
De mivel nem tudtam a közeledő vészről, nem is szöktem meg.
Sajnos.

***

Talán említettem már, hogy közösségünk majdnem száz főből állt;

ebbe természetesen beletartozott mindenki, még a gyerekek is. És az
ifjak. A húsz év körüli legények. Hatan-nyolcan voltak ilyenek, a leg-
kisebb remény nélkül, hogy párt találjanak maguknak. Eladó lány-
ból alig három akadt, és ezek is… hm… hogy mondjam úgy, hogy
meg ne sértsem őket… finoman szólva is csúnyák voltak. Egyikük
púpos volt szegény, és olyan görbén járt, hogy őt aztán nem kellett
figyelmeztetni, hogy ne nézzen kihívóan a szembejövőre: ha akarta
volna sem tehette volna meg. A másik más miatt számított különle-
gesnek: olyan magasra nőtt, hogy a feje a háztetőkig ért. Én még
ilyen magas nőt életemben nem láttam. Csak úgy volt képes belépni
a házukba, ha hétrét hajtotta magát. Azt beszélték, hogy külön ágyat
kellett ácsoltatni neki, mert egy normál ágyról térdtől lefelé lelógott
a lába. A harmadik pedig olyan sovány volt, hogy kis túlzással zö-
rögtek a csontjai. Hiába evett, ha volt is mit, kétszer annyit, mint
más, egyetlen deka sem maradt meg rajta. És semmi olyan nem lát-
szott rajta, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy nő. Mind-
ezt csak azért írom le, mert a legények, ha akartak sem tudtak volna
feleséget találni maguknak. Én pedig, amilyen balga voltam, jó ideig
nem ismertem fel, hogy ez a helyzet milyen veszélyeket hordozhat
magában. Nem sokkal azután, hogy készen állt a tanterem a taní-
tásra, megtapasztalhattam.
Előre kell bocsátanom, hogy a jóindulat megvolt bennem; min-
den igyekezetemmel azon voltam, hogy Hoffman lelkész utasításá-
nak megfelelően ne hívjam fel magamra a figyelmet. Ha férfival ta-
lálkoztam, lehajtottam a fejem, lesütöttem a szemem és előre kö-
szöntem. Legtöbbjük még arra sem méltatott, hogy visszamorogjon
valamit. A szájuk néma maradt ugyan, a szemük azonban nem. Ha
beszélni tudott volna… hát, én nem is tudom, mi lett volna. De így is
lett valami, nagyon is lett. És az a valami, amit rövidesen le fogok
írni, óriási csalódást okozott nekem. Mindeddig ugyanis azt hittem,
hogy ez az istenfélő gyülekezet igyekszik távol tartani magát a bűn-
től, akármilyen formában jelentkezzék is náluk. Legfeljebb nem si-
került ellenállni neki – természetesen kisebb bűnökre gondolok, mint
például a falánkság, mert a tanítások szerint ez is bűn. Csakhogy aki
ezt bűnnek nyilvánította, az sosem élt még olyan helyen, ahol any-
nyira kevés lett volna az ennivaló, mint a mi közösségünkben, főleg
télen. Ha aztán akadt valami rágnivaló – valakinek sikerült csap-
dába ejtenie egy, az erődítményünk körül kóborló szarvast például
–, akkor a gyengébb lelkierővel rendelkezők bizony nem tartóztat-
ták meg magukat. Szóval, ez kisebb bűnnek számított. De ami ezután
történt…
Egyik este esett meg a dolog, amikor fáradtan bandukoltam a
szállásomra, miután sikerült kissé feldíszítenem az osztálytermet –
zöld gallyakat aggattam a mennyezetre, a gerendákra, és még né-
hány tököt is behoztam a terembe, amelyek pirosak voltak a korábbi
napsütéstől, és ha lyukat vágtam rajtuk a szemnek és a szájnak, a
rézbőrűekre emlékeztettek. Azt akartam, hogy mindenki jól érezze
magát az iskolában.
Mint mondom, fáradtan bandukoltam hazafelé, amikor hirte-
len beköszöntött az éjszaka. Néhány pillanatig nem tudtam, mi tör-
tént velem. Még arra is gondoltam, hogy talán elérkezett a világ
vége, amelyről Hoffman testvér olyan félelmetesen tudott beszélni,
majd rám tört a felismerés: valaki zsákot húzott a fejemre, elgán-
csolt és a levegőbe emelt. Mintha halk suttogást is hallottam volna,
amiből arra következtettem, hogy legalább ketten lehetnek a táma-
dóim. Éreztem, hogy mohó kezek matatnak rajtam, s immár egyet-
len pillanatig sem gondoltam, hogy rövidesen meglátom az angya-
lokat, amint a harsonáikat fújják. Nagyon is tisztában voltam vele,
hogy mi következik, ha hagyom.
Talán említettem már, hogy korábbi életemben a hollandusok
között, egy nagyvárosban éltem, utcakölykökkel, s mit tagadjam,
bár lelkész volt a nevelőapám, Újvári uram, azért én is annak szá-
mítottam. És meg is tanultam mindent tőlük, amit csak egy utcagye-
rek tudhat. Többek között verekedni. Méghozzá életre-halálra. Bár
kicsi voltam akkor még, egyáltalán nem voltam az az ártatlan,
szende kis virágszál, aminek esetleg kinéztem. De nem ám!
Amint mondottam, zsákot húztak a fejemre, és valaki felkapott
a vállára. Erős fickó lehetett, még csak nem is szuszogott alattam. A
zsák úgy rászorult az arcomra, hogy alig kaptam levegőt. És erősen
patkányszaga volt. Felmerült bennem a gondolat, hogy meg kellene
próbálnom megszabadulni elrablóimtól, amilyen gyorsan csak lehet,
ám ösztöneim türelemre intettek. Jobb, ha azt hiszik, hogy nem va-
gyok magamnál.
Rövid zötykölődés után halk füttyszót hallottam, majd ajtónyi-
korgást. Ez azt jelentette, hogy fedél alá értünk. Ezután repültem
egy jót a levegőben, végül rázuhantam valamire, ami kellemesen be-
süppedt alattam. Amint megéreztem a széna illatát, biztos voltam
benne, hogy a szénáspajták valamelyikébe kerültem. A szénát az a
három bivaly ette, amik a közösség tulajdonában álltak.
Kissé megrémített a gondolat, hogy végig a fejemen akarják
majd tartani a zsákot, ezért mindent elkövettem, hogy lekerüljön ró-
lam. Többször is összerándultam, és úgy tartottam az ujjaimat,
mintha görcsbe merevedtek volna. Köhögtem, majd olyan hangokat
adtam ki magamból, amilyeneket az szokott, akinek nem jut elég le-
vegő a tüdejébe.
Szerencsére észrevették, hogy mi történik velem, és meg is ret-
tentek egy kicsit. Ekkor kieresztettem az ujjaimból a „görcsöt”, és ab-
bahagytam a levegő után kapkodást. A nyakam meg elernyesztet-
tem, hogy a fejem megfelelően oldalra billenhessen.
Hirtelen beszédhangokat hallottam. Korábban úgy értékeltem
a helyzetet, hogy a csirkefogók némán, árulkodó hangok nélkül, fe-
jemen a zsákkal akarják végrehajtani a tervüket, ám most megret-
tentek és felhagytak az elhatározásukkal. Legalábbis, ami a néma-
sági fogadalmukat illeti.
– Ez… megfulladt – ijedezett egy hang. – Jézus Krisztusom, ez
megfulladt!
– Dehogy fulladt – reménykedett a másik hang. – Él ez még…
– De meg fog fulladni… Vegyük le róla a zsákot.
Nagy volt a kísértés, hogy magam kapjam le a fejemről, ám
igyekeztem lecsillapodni. Csak óvatosan, Orsi, csak óvatosan!
– És ha… felismert bennünket?
– Na és aztán? – csattant fel egy agresszív hang. – Úgysem
hisznek majd neki.
– Az apám lehet, hogy hisz. Kérdőre von bennünket.
– Letagadjuk. Azt mondjuk, hogy belopódzó rézbőrűek voltak.
Nekünk hisznek majd, és nem neki.
Ebben igazuk volt. Ha eljutna odáig a dolog, hogy megtörténik,
amit terveztek, bizonyára nem nekem hinnének. Csakhogy nem fog
odáig jutni, abban biztos voltam.
Felkészültem ugyan rá, hogy mi lesz, ha leveszik rólam a zsákot,
de még így is képesek voltak meglepetést okozni nekem. Abban a pil-
lanatban ugyanis, amikor kiszabadult a fejem, valaki rám neheze-
dett, és megpróbált a számba gyömöszölni egy maréknyi szénát. Azt
gondolta a szerencsétlen, hogy ettől majd nem tudok kiabálni.
Annyiban igaza volt, hogy nem tudtam. De nem is akartam.
Eddigi életem során mindig csak magamban bíztam, csak ritkán
várhattam másoktól segítséget. Ezúttal is arra gondoltam, hogy
jobb, ha magam rendezem le a dolgot.
Pislogtam, mint fürjfióka a fűben. Eközben sikerült megállapí-
tanom, hogy hárman vannak. Mivel csak a csillagok világítottak be
a szénáspajta ajtaján át, nemigen láttam az arcukat. Éppen csak a
kontúrjaik emelkedtek ki az ezüstfényből.
Úgy látszik, előre megállapodhattak valamiféle sorrendben,
mert egyikük lefogta az egyik kezem, a másik a másikat, a harmadik
pedig igyekezett felhajtani a szoknyámat és a két lábam közé kerülni.
Én pedig úgy feküdtem alatta, mintha egy házfal zuhant volna rám.
Meg sem mozdultam. Vártam néhány pillanatig, amíg a nagy ma-
tatás közben néhány centiméternyire megközelítette a feje a fejemet,
akkor aztán összeszedtem minden erőmet, hátrahúztam a nyakam,
majd olyan erővel, amilyen csak tellett tőlem, az arcába fejeltem.
Hátrahanyatlott és nagyot ordított… volna, ha a másik, aki a
bal karomat szorította a szénára, el nem enged, és a szájára nem
tapasztja a tenyerét. A harmadik fickó rémülten felkiáltott, és nem
tudta, mit tegyen. Nem úgy én. Felhúztam a lábam, és úgy rúgtam
oldalba, hogy a pajta oldalának vágódott. Ott megpróbált felállni,
de nem nagyon akart sikerülni neki. A harmadik, aki betapasztotta
annak a fickónak a száját, aki ordítani akart fájdalmában, ekkor
felállt, alig néhány méternyire tőlem, és kattant valami a kezében.
Utcagyerek voltam valaha: pontosan tudtam, mit jelent ez a
kattanás. A fickó kinyitotta a bicskáját, és felém mozdult. A bicska
kiugró pengéjének a kattanását hallottam.
A többire csak felületesen emlékszem. Mintha vörös köd szállt
volna a szememre; sokat nem láttam tőle a környezetemből, azt vi-
szont, amit látnom kellett, nagyon is élesen láttam. Az egyik férfi a
földön feküdt, a fal mellett, és egyre kétségbeesettebb kísérleteket
tett, hogy felállhasson. Talán eltört valamije, és ezért nem akart si-
kerülni neki, a másik a tenyerébe hajtotta a fejét és sírt, a harmadik,
mint már mondtam, bicskával a kezében közeledett felém.
Ekkor hirtelenjében, mintha egy angyal röppent volna felém,
megváltozott körülöttem minden. Mintha az angyal felkapott volna,
és szempillantás alatt a hollandusok földjére vitt volna. Ott álltam
egy csatorna szélén, velem szemben egy másik gyerek, egy szörnye-
teg, egy Ludwig nevű, aki már több társamat is megölte. Ludwig
kést tartott felém, lábánál egy kislány hevert, nálam alig két évvel
fiatalabb. Ludwig rajta tartotta a lábát a kislány nyakán, és azzal
fenyegetett, hogy…
– Hagyj elmenni! – kiáltotta Ludwig, és a kislány nyakának
szegezte a kését. – Eladom a hulláját. A professzorok az egyetemen
sokat fizetnek érte. Ha nem akadékoskodsz, kapsz belőle! Ha nem
hagysz elmenni, téged is megöllek!
Hiába reménykedtem benne, hogy majd csak előbukkan valaki
a lámpákkal rosszul megvilágított rakparton, és a segítségemre siet,
semmi nem mozdult a környéken.
Talán el is bambultam egy kicsit, mindenesetre amikor fel-
ocsúdtam, Ludwig már ott volt a nyakamon, és kis híja volt, hogy át
nem vágta a késével. Az utolsó másodpercben kaptam el a fejem, így
a kés elsuhant mellettem. A következő pillanatok már az enyémek
voltak. Elmarkoltam a karját, amelyben a kést tartotta, majd gán-
csot vetettem neki. Ludwig egy rohadt görény volt, de verekedni azt
nem tudott. Így nem esett nehezemre úgy kifordítanom a karját,
hogy a kés hegye immár ne felém, hanem felé nézzen.
És akkor elkezdtem nyomni a kés nyelét, miközben rátapostam
a rohadék lábára, hogy ne menekülhessen. Ludwig fájdalmasan fel-
üvöltött, és megpróbálta megharapni a kezem. Egyszer csak azt vet-
tem észre, hogy a késpenge a nyakába szalad. Még idejében eleresz-
tettem, hogy a vére ne mocskolja be a ruhámat. Néztem egy kicsit,
ahogy ott vonaglott a lábam előtt, majd odahajoltam a kislányhoz,
aki sírva a nyakamba kapaszkodott.
Hogy pontosan miképpen történt, már nem emlékszem rá.
Arra ocsúdtam, hogy a fickó a szénáspajtában a lábam előtt hever,
késével a nyakában, és úgy lüktet ki belőle a vér, mintha a lelke a
teste belsejéből pumpálta volna kifelé. A két másik fickót nem láttam
sehol.
Én is a tenyerembe hajtottam a fejem, mint korábban az a gaz-
ember, akinek a képébe fejeltem. Megöltem valakit, akinek a vére –
ahogy mondani szokás – az egekhez kiált, engem pedig a közösség
el fog ítélni. Bárhogyan is védekezem, elítélnek. Idegen vagyok, nem
tartozom közéjük, nem lesz senki, aki megvédjen. Legjobb lenne
azonnal elmenekülni. Csakhogy ez lehetetlen. Először is, csak nehe-
zen tudnám elhagyni észrevétlenül a települést, de még ha sikerülne
is, azzal beismerném a bűnösségemet. Különben meg hova a fenébe
mehetnék? A legközelebbi közösség valahol a világ végén van, ki
tudja, hány mérföldre tőlünk, és ha még valamilyen csoda folytán el
is jutnék oda, nem hinném, hogy kitörő örömmel fogadnának egy
gyilkost. Merthogy rémtettem híre eljutna hozzájuk, abban biztos
vagyok. Továbbá abban is, hogy bár a távolságot is nehéz lenne le-
győzni, a rézbőrűeket még nehezebb. Az, hogy Tarka Ló és Forró Kő
barátságos velem, még nem jelenti azt, hogy minden rézbőrű a te-
nyeremből enne, arról nem is beszélve, hogy még az említetteket sem
ismerem jól, sőt sehogy, s ki tudja, ők is hogyan bánnának velem, ha
kiszakadnék a védelmet nyújtó közösségből. Itt kell hát maradnom
mindenáron. És észnél kell lennem, nem is vitás.
Most már csak azon kellett igyekeznem, hogy észrevétlenül ha-
zatérjek. Mivel a hold szerencsére igencsak halványan világított az
égen, s ilyenkor senkinek sincs kedve a szabadban mászkálni, nem
is találkoztam emberfiával. Ha látni véltem valakit, gyorsan a leg-
közelebbi ház holdárnyékába húzódtam.
Nem tagadom, rosszul éreztem magam. Egyre gyakrabban
tettem fel magamnak a kérdést, hogy vajon feltétlenül meg kellett-e
ölnöm azt a fiút. Majd amikor megéreztem a hirtelen rám törő meg-
könnyebbülést, már nem tettem fel többé. Arra gondoltam, hogy a
Gondviselés vezethette a kezem. Vajon miért volt annak a fickónak
kés a zsebében? Nyilván azért, hogy miután kijátszadozták magukat
velem, megöljenek, vagy legalábbis elcsúfítsanak. Például úgy, hogy
megvagdossák az arcomat, mert én az ő számukra maga voltam a
kísértő bűn, akit ki kell irtani. De előtte azért nem árt kipróbálni,
hogy milyen is az az annyiszor elképzelt paráználkodás.
Másnap hajnalban rémült kiáltozásra és ordítozásra ébredtem.
Ekkor fedezték fel a holttestet. Vártam, hogy berontsanak hozzám,
és megpróbáljanak megölni, de nem jöttek. Pedig ott volt a párnám
alatt egy konyhakés, hogy ha el akarnának kapni, megpróbáljam
megvédeni magam. Történjék, aminek történnie kell.
Egészen délidőig nem történt semmi, akkor azonban kellő ko-
pogtatás után Grünwald, Hoffman, és még másik két férfi sorjázott
be hozzám. Láttam az arcukon a mély megdöbbenést. Megálltak ve-
lem szemben, és szomorú szemekkel néztek rám. Igyekeztem olyan
ártatlan képet vágni, mintha nem tudnék semmiről.
Hoffman tiszteletes néhány szóval ismertette velem a történte-
ket. Hogy az egyik férfit, bizonyos Buchlert, holtan találták egy paj-
tában. Buchlert meggyilkolta valaki. Jelenlegi vizsgálatuk szerint
feltehetően a rézbőrűek tették, és ők támadtak meg másik két legényt
is, akiknek különféle sérüléseket okoztak. Az egyiknek például kifolyt
az egyik szeme és eltört az orra, a másiknak pedig a gerince sérült
meg; lehet, hogy egész életére sánta marad. A rézbőrűek természe-
tesen tagadják a dolgot, azt állítják, hogy nem tudnak semmiről, ők
békés emberek, és békében akarnak élni a telepesek mellett. Az a kér-
désük hozzám, hogy tudok-e valamit a történtekről, elvégre jó vi-
szonyban vagyok a rézbőrűekkel, nem hallottam-e, hogy beszéltek
valamiről, ami a már említett gyilkosságra utalna. Azt válaszoltam,
hogy nem. Hoffman lelkész ekkor azt mondta, hogy ha nem tudok
semmit, hát nem tudok, a tanítást mindenesetre legalább egy héttel
elhalasztjuk, és egyáltalán nem biztos, hogy folytatódik valaha is.
Ha a bennszülöttekről mégiscsak kiderül, hogy ők a gyilkosok, akkor
megszakítanak velük minden kapcsolatot. Arra a kérdésemre, hogy
a sebesültek nem látták-e, ki sebesítette meg őket, azt felelte, hogy
nem láttak ők semmit, a támadók a sötétségben rontottak rájuk, és
mielőtt még megpróbálhattak volna védekezni, már meg is kapták
a magukét. Nem egészen biztosak benne, hogy a rézbőrűek tették, de
ki más tehette volna? Hoffman lelkész sóhajtott, és megkérdezte tő-
lem, hogy nincs-e valami ötletem a történtekkel kapcsolatban. Ter-
mészetesen azt feleltem, hogy nincs.
Ekkor Hoffman és a másik három elment. Nem láttam rajtuk
áruló jeleket, amelyekből arra következtethettem volna, hogy engem
gyanúsítanak.
Egyetlen alkalommal rendültem meg egy kicsit, mégpedig a te-
metésen. Természetesen nekem is részt kellett vennem rajta – ha
nem így teszek, gyanúra adhattam volna okot. Így aztán végigszen-
vedtem a hosszadalmas szertartást, de leginkább az egyik halott
családjának a fájdalmát. Annak ellenére, hogy az az állat meg akart
erőszakolni, megesett rajta a szívem. Azzal mentegettem magam –
és ez részben igaz is volt –, hogy nem volt szándékomban megölni.
Mintha valaki más vezette volna a kezem.
S akkor ott, a temetésen, az eszembe jutott valaki. Még a hol-
landusok között éltem, amikor egy alkalommal Újvári uram, rende-
sen felöntve a garatra, mesélt nekem az anyámról, akire már ter-
mészetesen nem emlékeztem. Néha már az is megfordult a fejemben,
hogy nekem talán nem is volt anyám, csak úgy a világra pottyan-
tam valahogy. Újvári uram azonban elmagyarázta, hogy az ország
– nem a hollandusoké, hanem a magyaroké! – leggazdagabb asszo-
nya volt ő, de egyben talán a legszerencsétlenebb is. Újvári uram
szerint már kora gyerekkorában beleköltözött az ördög, és benne is
maradt egészen a haláláig.
Újvári uram szörnyű dolgokat mesélt róla, még hallgatni is
rossz volt. Hogy szolgálólányok vérében fürdött, meg hasonlók. Én
persze hittem is, meg nem is. Újvári uram, hogy enyhítsen szavai
súlyán, hozzátette, hogy bár valóban sok szörnyűséget követett el,
közel sem annyit, amennyit a rágalmazói igyekeztek rákenni. Hogy
kik voltak ezek a rágalmazók? Elsősorban a nagybátyáim, akik a
vagyonára áhítoztak.
Ezen el kellett gondolkodnom. Ha az anyámban valóban benne
lakott az ördög, akkor miért nem akadályozta meg, hogy elvegyék
tőle a gazdagságát, és bezárják valamilyen penészes lyukba, amint
azt úgyszintén Újvári uramtól hallottam. És főleg, miért nem szaba-
dította ki az ördög a rabságból, miért nem ölte meg a nagybátyái-
mat, és miért nem jött értem a hollandusok közé? Újvári uram sze-
rint az anyám szeretett engem, valamennyi testvérem közül a leg-
jobban. Vajon miért? Talán mert hasonlítottam rá? Ha őt mégiscsak
megszállta az ördög, lehet, hogy megszállt engem is? Ez sok eddigi
cselekedetemet megmagyarázta volna. Lehetséges, hogy ez az ördög,
amely bennem lakozik, irányította a kezem, hogy ez a legény meg-
haljon?
Ahogy vége lett a temetésnek, amelyet a sáncon túl, egy ugyan-
csak elkerített területen tartottunk, elindultunk hazafelé. Útközben
észrevettem, hogy néhány kifestett arcú rézbőrű nem túl messzire
tőlünk komor arccal figyeli a szertartást. Grünwald testvér később
elmagyarázta nekem, hogy a gyász jelét mázolták az arcukra. Ezzel
nyilván azt akarták a tudtunkra adni, hogy osztoznak a gyászunk-
ban.
Már akiében persze. Éreztem ugyan egy kis lelkifurdalást, az
kétségtelen, és sajnáltam is az áldozat szüleit, de beláttam, hogy ami
történt, az vagy az Isten vagy az ördög akarata volt. Nem készültem
emberölésre, mégis megtörtént. Vagy ő, vagy én. Ilyen egyszerűen
mennek a dolgok.
És ilyen egyszerűen folynak tovább a napok is. Miután a halott
a föld alá került, egyhangúan peregtek tovább. Egy héttel a sajná-
latos esemény után végre megkezdődhetett a tanítás. Úgy éreztem,
hogy megtaláltam a helyem a közösségben, nemsokára talán teljes
jogú tag lehetek. Csupán egyvalami nem hagyott nyugodni. Neveze-
tesen, hogy előbb-utóbb társat kell választanom magamnak. A ve-
zetőség nem fogja hagyni, hogy egyedül éljek, már csak azért sem,
mert szerintük egy egyedülálló nő a bűn állandó forrása. De ki a fe-
nét válasszak magamnak? Ha végignéztem a lehetséges felhozata-
lon, elkeseredett a szívem.
Egy hétig tanítottam a betűvetést. Az indiánok és a fehérek el-
különülve ültek a padokban, ebben egyeztünk meg Hoffman lelkész-
szel. Azt mondta, csak úgy taníthatom a rézbőrűek gyerekeit, ha
azok kellő távolságot tartanak a fehér gyerekektől. Megkeresztelet-
len pogányok, azonkívül büdösek, és még élősködők is megbújhat-
nak rajtuk. Ezek különben gyakran rajtunk is megbújtak, csak ép-
pen mi törődtünk velük, a vörösök viszont alig.
Ennek ellenére tisztában voltam vele, hogy Hoffman lelkésznek
egyáltalán nem tetszik a dolog, s csak idő kérdése, hogy történjék
valami. Aztán valóban történt is egy s más, ami kellemetlen volt ne-
kem, bár nem azok közé tartozott, amiktől rettegtem.
Egy hét után a rézbőrű gyerekek elmaradtak. Nem jöttek többé
az iskolába, kivéve Fehér Baglyot. Ő szorgalmasan gyakorolta a be-
tűk rajzolását, és nem sokkal a kezdetek után már szebben rajzolta
őket, mint én.
Természetesen megkérdeztem a fiút, hogy miért nem jönnek a
többiek, és mikor jönnek ismét, amire Fehér Bagoly azt válaszolta,
hogy nem jönnek többé. Elmagyarázta, hogy eddig is csak azért jöt-
tek, mert meg akartak győződni róla, valóban szabad akaratából
jár-e ő az iskolába, és ha azt látták volna, hogy kínzom őt, esetleg
kezet emelek rá, megvédjék tőlem. De most, hogy belátták, nincs mi-
ért félteniük tőlem, felhagynak az iskolával. Az ő dolguk, hogy va-
dakra vadásszanak, szarvasokra, őzekre, eltévedt bölényekre, és
hogy összegyűjtsék mindazt, amit az erdő és a bozótos kínál nekik,
nem pedig, hogy padokon üljenek, és felesleges kacatokkal tömjék a
fejüket. Többé nem jönnek, és kész.
Természetesen fájlaltam a dolgot, és üzentem is értük, megpró-
bálva elmagyarázni, hogy miért lenne jó nekik, ha megtanulnának
írni-olvasni. Az az igazság persze, hogy én magam sem tudtam. Va-
lóban, miért jó egy vörösbőrűnek, hogy olyat tanuljon, aminek nem
veszi semmi hasznát? Azonkívül egy kissé megkönnyebbültem, nem
tagadom. Lelkem mélyén biztos voltam benne, hogy ha itt maradtak
volna, előbb-utóbb történt volna valami a fehérek és vörösök között,
ami akár nyílt háborúsággá is válhatott volna. Ami azért sem lett
volna jó, mert ismét kemény tél ígérkezett, és a nyár folyamán újfent
csak túl kevés tartalékot sikerült felhalmoznunk. A vezetőség attól
tartott, hogy újra csak az indiánok segítségére leszünk utalva. Ha
összekülönbözünk velük, lehet, hogy a saját halálos ítéletünket írjuk
alá.
Ami a legszörnyűbb volt ezekben a hetekben, az az volt, hogy
néha összetalálkoztam a két legénnyel, akik paráználkodni akartak
velem. Ha lehetett, elkerültem őket, és ők is engem, de néha előfor-
dult, hogy váratlanul szembetalálkoztunk egymással. Egyikük, a
Peter nevű, két faragott mankó segítségével volt csak képes járni, a
másiknak, a Wolf nevűnek pedig fekete vászon takarta kifolyt szeme
helyét. Lehajtottam a fejem, kikerültem őket, de azon a napon már
egyébre sem gondoltam, mint arra, hogy egyszer majd eljön szá-
momra a végítélet napja.
Vagy nem. Egyik este, már az ágyban, ismét csak önvizsgála-
tot tartottam, hogy érzek-e még bűntudatot a történtekért. Magam
is meglepődtem, amikor rádöbbentem, hogy nem. Csak úgy védhe-
ted meg magad – súgta egy hang a lelkem mélyén –, ha kemény
vagy, mint az acél. Ez a világ nem a gyenge emberek világa. Szemet
szemért, fogat fogért.
Ekkor éreztem először teljes bizonyossággal, hogy lakik ben-
nem valami. Vagy valaki. S azt is megéreztem, hogy ki. Ó, nem az
ördög, amire először gondoltam. Az anyám lelke, az, amely nem ta-
lált nyugalmat egyebütt, csupán az én testemben. Ő irányítja a tet-
teimet, és ezek szerint a kezemet is. Nem mondanám, hogy megnyu-
godva aludtam el, jobban szerettem volna, ha csak egyedül, a saját
lelkem lakozna bennem, de ha már így alakult, állok elébe. Olyan
dac és gyilkos düh öntött el, hogy legszívesebben kimentem volna a
házamból, égő csóvával a kezemben, és felgyújtottam volna ezt az
egész nyomorult telepet. Kinyitottam az ajtót, és kinéztem rajta.
Meghökkenve láttam, hogy szakad a hó. Megérkezett a tél, minden
gyötrelmével együtt.
Másnap történt valami, ami további elhatározásra késztetett.
Épp az ablakomon bámultam ki, amikor felbukkant velem szemben
Grünwald testvér. Fekete kalapján fehér hófoltok ültek, mint fekete
madarak hátán a fehér tollcsomó. Az volt az érzésem, hogy régóta
vár rám; várja, hogy kinyissam az ajtót vagy az ablakot, hogy be-
szédbe elegyedhessen velem.
Mielőtt tovább folytatnám, el kell mondanom, hogy Grünwald
testvér javakorabeli férfi volt, erős, viharvert ábrázatú, keményen
dolgozó. Felesége viszont hangos, lármás, veszekedős asszony. Biz-
tos voltam benne, hogy szegény Grünwald testvér minden marco-
nasága ellenére a felesége igája alatt nyög. És láttam a szemén,
hogy szerelmes belém.
Ennek megfelelően a lehető legtartózkodóbban viselkedtem
vele. Nem hiányzott volna, hogy a felesége, Sara asszony is az ellen-
ségemmé váljon. Így is volt már takargatnivalóm elég.
Nos, Grünwald testvér jobbra-balra forgatta a fejét, leste,
hogy nincs-e valaki a közelünkben, majd besuttogott az ablakon.
– Beszélnünk kell, Johanna.
Ijedtemben olyat mondtam, amit nem kellett volna.
– Jöjjön hát be hozzám.
Erre idegesen hátralépett.
– Nem, azt nem lehet, még meglátna valaki. Gyere ki este a fal-
hoz. A kapu mellé. Sötétedés után.
 Mintha nehéz gerenda esett volna a hátamra. Már csak ez hi-
ányzott nekem! Ezen a kicsi helyen, amelyet a védősánc magába
zárt, alig akadt olyan zug, ahol két ember anélkül húzhatta volna
meg magát, hogy mások ne fedezzék fel. Nemet akartam mondani
neki, de mire felocsúdhattam volna, már eltűnt a hóesésben.
Legszívesebben el sem mentem volna a találkozóra, de szívem
mélyén éreztem, hogy valami fontosat akar mondani nekem, és va-
lószínűleg nem arról van szó, hogy nem tudván legyőzni a gerjedel-
mét, megpróbálkozik velem.
És igazam is lett. Amint óvatosan, kendőbe tekerve a fejem, el-
indultam a megjelölt helyre, átkozni kezdtem a hóesést. Majdnem
nappali világosság volt odakint, ráadásul a hóban jól látszottak a
nyomok. Már-már visszafordultam volna, de aztán mégiscsak men-
tem tovább.
Nem akarom leírni a település sánckerítésének a formáját, elég,
ha annyit mondok, hogy volt ott egy, még ebben az éjszakai havas
világosságban is sötét sarok, ahova elbújhattunk. Grünwald testvér
ott várt rám, láttam, hogy szakállát rágja nyugtalanságában. Ami-
kor meglátott, elkapta a karom, és berántott maga mellé. Azt hittem,
tévedtem, és mégiscsak a gerjedelem irányítja a szándékait, ám mi-
után magához rántott, hirtelen el is engedett.
– Ne aggódj – nyugtatott halkan. – Nem akarok rosszat neked.
Erre mondhattam volna, hogy úgy hallottam, bizonyos dolgok
egyáltalán nem is olyan rosszak, de csak bölcsen hallgattam. Ami
ezután következett, az viszont mélyen megrázott.
– Azért hívtalak, Johanna, hogy tudtodra adjam: Hoffman
testvér mindent tud.
Úgy megdöbbentem, hogy még levegőt venni is elfelejtettem.
– Honnan… tudja?
– Tudja, hogy mi történt a pajtában. Peter Strasser elmesélte
neki.
Strasser az a fickó volt, aki mankóval járt, és mivel az egyik
lába valahogy megrövidült, mindenki tisztában volt vele, hogy soha
többé nem fog rendesen járni, és normális munkát végezni sem.
Nyomorékul tengeti majd az életét a közösség jóindulatára hagyat-
kozva.
– Akkor most mi lesz?
Grünwald testvér megrázta a fejét.
– Megölnek téged – mondta.
 Olyannyira rám jött a félsz, hogy még tagadni is elfelejtettem.
Ha azzal küldték volna hozzám, hogy bizonyosodjék meg róla, való-
ban elkövettem-e a szörnyűséget, hát most megbizonyosodhatott
volna.
– Megölnek – ismételte. – Nem tudom, mikor. Talán tavasszal.
Télen nem, az biztos.
– Miért nem? – suttogtam.
– Mert ilyenkor fagyos a föld, nem tudnak sírt ásni. Azt meg
nem szeretnék, ha a holttested itt maradna a sánckerítésen belül. A
holttest tisztátalanná teszi az egész közösséget, ahogy Mózes könyv-
ében meg van írva. Ki sem dobhatják, mert akkor meg az indiánok-
kal gyűlik meg a bajunk. A vörösök is félnek a halottól; attól tarta-
nak, hogy a lelke majd rajtuk áll bosszút, mintha ők ölték volna meg.
S mivel rájuk lehetünk szorulva télen, Hoffman nem akarja megha-
ragítani őket. Az első tavaszi napig biztonságban vagy, Johanna. De
azután… Hoffman testvér a továbbiakat már megbeszélte valakivel.
– Kivel? – nyögtem.
– Velem, Johanna – felelte Grünwald testvér.
Ekkor éreztem először, hogy elhagyott engem az Isten. Az Úr,
akiről Újvári uram néhanapján beszélni szokott nekem: a protes-
táns keresztyének istene. Talán már akkor elhagyott, amikor még
anyám méhében voltam. Elhatározhatta, hogy így bünteti meg őt,
amiért összeszűrte a levet az ördöggel. Alig látszottam ki a földből,
és máris földönfutóvá váltam. Idegen emberek között, idegen földön
éltem, soha nem éreztem, milyen is az, amikor valakinek apja és
anyja van. Nekem nem jutott ki ebből az örömből; Újvári uram va-
lamelyest igyekezett ugyan pótolni vérszüleim hiányát, de isten nyu-
gosztalja, ez csak mérsékelten sikerült neki. És már ezért is hálás le-
hettem. De még milyen hálás! Enni-inni adott, tető volt a fejem felett,
kedvelt is engem. Néha láttam a szemén, hogy szeretettel néz rám.
Isten után én voltam a harmadik, amit kedvelt a világon. A második
a bor volt, bár lehet, hogy ebben tévedek, és mégiscsak én voltam a
második helyezett.
Időm ugyan még lett volna tavaszig, amikor is Grünwald test-
vér szerint megölnek, bár ahogy előbbre lépegettek a napok, egyre
kevesebb maradt belőlük. A rossz hírekből viszont egyre több. Az
egyik legrosszabb az volt, amikor Schumacher testvér közölte velem,
hogy másnaptól felére csökken az ételadag, amit naponta kapok,
mivel a raktári készlet alaposan megcsappant, az indiánok pedig
csak sajnálatukat küldték élelem helyett. Kérésünkre azt felelték,
hogy nekik maguknak is kevés ennivalójuk van, ezért kérik a ma-
nitukat, hogy könyörüljenek meg rajtunk. És mellesleg rajtuk is.
Egyre erősebbé vált bennem a késztetés, hogy valamelyik éj-
szakán belevessem magam a nagy ismeretlenbe. Majd csak lesz ve-
lem valami. Ha már az Úr eltaszított magától, jöjjön az ördög; fel-
ajánlom neki magamat és a szolgálataimat: ha enni ad, az övé va-
gyok.
A tavasz gyors lépteinek hallatán aztán szándékom egyre ha-
tározottabb formát öltött. Már a napot is kitűztem magamnak, ami-
kor lelépek. Csakhogy megakadályozott benne valaki.
Hoffman testvér.

***

Egyik este Hoffman testvér kopogott be hozzám. Ő megtehette, hogy

bemenjen egy magányos nő házába – ilyen különben rajtam kívül
csak idősecske özvegy akadt –, elvégre ő volt a lelkész: róla senki
sem feltételezhette, hogy csalfa úton jár.
Hoffman testvér bejött, leült billegő lábú asztalom mellé, lekö-
nyökölt rá, majd a tenyerébe hajtotta a fejét. Én persze csak álltam
vele szemben, és megpróbáltam kitalálni, miért jöhetett. S akkor
rám tört a frász. Csak nem hozták előre a megölésem időpontját?
Hiszen még be sem köszöntött a tavasz, még hó szállingózott a házak
között…
Hoffman lelkész hosszasan nézett rám, és én semmi olyat nem
láttam a szemében, amitől félnem kellett volna. Nem láttam benne
haragot, undort, bosszúvágyat, semmi ilyet. Inkább mintha meleg-
ség és megbocsájtás lett volna a tekintetében.
Amikor megszólalt, megdöbbenve hallottam, hogy ugyanazt
mondja, mint Grünwald testvér.
– Minden tudok, Johanna – mondta.
– Mi… mindent? – nyögtem.
– Hogy te ölted meg azt a fiút, és te tetted tönkre a másik kettőt.
Nem volt célszerű megkérdeznem tőle, hogy honnan tudja, és
nem is kérdeztem meg. Ehelyett lehajtottam a fejem, mint aki na-
gyon megbánta, amit csinált. És ez így is volt. Valóban megbántam.
Mégpedig azért, mert ha csak úgy simán elpáholom őket, nem lett
volna különösebb problémám az elkövetkező időben. Anélkül is meg-
léphettem volna a közösségből, hogy ekkora bajt csinálok nekik és
magamnak is.
Ekkor megszólalt bennem az ördög. Felemeltem a fejem és da-
cosan a szemébe néztem.
– Megérdemelték, amit kaptak.
Csak akkor fogtam fel, hogy mit mondtam, amikor már kicsú-
szott a számon. Vártam, hogy Hoffman tiszteletes felugrik, rám
üvölt, majd kiordít a házam ajtaján, az emberei berohannak, és da-
rabokra szaggatnak. Akár szelíd lelkek, akár nem. A bosszú olyan
madár, amelyik képes szegény és gazdag házak eresze alá egyaránt
befészkelni magát.
Legnagyobb meglepetésemre Hoffman lelkész bólintott egyet.
– Tudom, Johanna.
– Tudja? – hökkentem meg, majd úgy elkezdtem remegni,
hogy a torkomon akadt a szó.
– Tudom. És nyugodj meg. Nincsenek rossz szándékaim veled.
Annak ellenére, hogy szelíd és lágy volt a hangja, mégis azon-
nal támadásba lendültem.
– Megérdemelték. Tudnia kell…
Felemelte a kezét és csendre intett.
– Ennek ellenére Istené a büntetés joga, nem a miénk, embe-
reké. Ha megölsz egyet is közülünk, megérdemled, hogy az Örök
Bíró számoljon el veled.
Nem egészen értettem, mit akar ezzel az Örök Bíróval, de azért
valami kis fényt láttam felcsillanni az alagút végén.
Hoffman lelkész a továbbiakban is elgondolkodva tartotta raj-
tam a tekintetét.
– Máglyára kellene küldjelek téged, Johanna. Bár ez nem Isten
törvénye, az emberek mégis ezt követelik. Ha beszakad egy újonnan
épített ház teteje, és agyonüti a benne alvó tulajdonost, akkor öljék
meg a kőművest, aki a házat építette. Ez az emberek törvénye, Jo-
hanna. Szemet szemért, fogat fogért.
Tehát mégiscsak megölnek – gondoltam sóhajtva.
– Csakhogy nekem nincs jogom megöletni téged – mondta. –
Semmiféle igazságszolgáltatáshoz nincs jogom. Alaposan meg va-
gyok zavarodva, Johanna. Ha Isten törvénye szerint bánok veled,
az emberek leharapják a fejemet, ha viszont az emberek törvénye
szerint ítéllek el, az Isten taszít le a pokol félelmetes bugyrába. Most
aztán legyek okos, mi?
Megrázta a fejét, majd az asztalra ütött, mintha valami nagy
elhatározásra jutott volna.
– Valaha, Németföld északi részén, azon a tájon, ahol boros-
tyánköveket szór a lábad elé a tenger, méghozzá annyit, hogy ha
akarsz, akár térdig járhatsz bennük, nos, ezen a vidéken egy kegyet-
len Freiherr uralkodott, bizonyos Herbert van Winkle. Ennek az em-
bernek volt egy hírhedt katonája, Ignaz Schöpfer. A Freiherr azzal
bízta meg Schöpfert, hogy tartsa szemmel a tengerpart közelében
lakó falvak lakosságát, akik előszeretettel gyűjtöttek borostyánokat.
Ez tilos volt, mivel minden, tengerből kivetett darab a Freiherrt il-
lette. A parasztok szegények voltak; bármennyit is termeltek a me-
zőkön, bármennyi halat is fogtak ki a vízből, az mind a Freiherr va-
gyonát gyarapította. Ezért néha előfordult, mint említettem, hogy
éhhaláltól menekültükben a falusiak megdézsmálták a tenger aján-
dékait – szép nagy kagylókat, borostyánokat. Ignaz Schöpfer fel-
adata volt felderíteni az ilyen bűneseteket, a Freiherr nevében elko-
bozni az ebül szerzett zsákmányt, és megbüntetni a tolvajokat. Bün-
tetésük kínzás és halál volt. Schöpfer először megkínozta a tolvajo-
kat, aztán végzett velük. Holttesteiket a vízbe hajította. A Freiherr
megbecsülte a katonáját; sok jóval halmozta el; gyakran adott neki
a borostyánokból, amelyekhez vér tapadt.
Egyszer Schöpfer egy csónakkal menekülő tolvajt üldözött ép-
pen, aki messze a parttól eltávolodva próbált elszökni üldözője elől,
s már-már utol is érte, amikor hirtelen hatalmas vihar támadt. Ak-
kora hullámok száguldottak a part felé, hogy Schöpfer biztos volt
benne: utolsó perceit éli. Aztán hirtelen megpillantott valakit. Egy
göndör hajú, csinos arcú férfit. Az egyik hatalmas hullám tetején állt,
felé tárva a karját, és a hullámok dörején áthatoló hangon így kiál-
tott hozzá: „Schöpfer, Schöpfer, miért bántasz engem? Miért üldö-
zöd a szegényt és simogatod a gazdagot? Miért gyilkolod azokat,
akiket Atyám teremtett? Térj meg, Schöpfer, dobd el a fegyvered, és
ha megígéred, hogy nem emeled többé ártatlanokra, megkegyelme-
zek neked. Halálod után a mennyeknek országába kerülsz, hogy ott
boldogságban és békében élhess örökkön-örökké.”
Hoffman lelkész mélyet sóhajtott.
– Akkor a gonosz Ignaz Schöpfer, sokak gyilkosa és megkín-
zója, letérdelt a csónakjába, és megfogadta, hogy felhagy szörnytet-
teivel, és hátralévő életét a térítésnek szenteli. Embereket szabadít ki
a tévhitek ördögének karmaiból, s e munkáját mindaddig végzi,
amíg csak az Úr magához nem szólítja. És Ignaz Schöpfer, ez a go-
nosz, erőszakos és gyilkos katona megtartotta a szavát, Johanna.
Nevet változtatott, és ide, az Újvilágba hajózott többtucatnyi köve-
tőjével együtt, hogy itt, megszabadulva állam és egyház kínzó hatal-
mától, csakis Isten dicsőségének szentelje magát. Schöpferből, a ka-
tonából, lelkész lett, és most itt áll előtted, bűnös a bűnös előtt, Jo-
hanna.
Ahogy mondani szokás, sem köpni, sem nyelni nem tudtam.
Csak álltam vele szemben, kocsányon lógó szemmel, és éreztem,
hogy úgy hullámzik a keblem, mint a tenger, ha fújja a passzátszél.
– Bűnös vagyok, Johanna – folytatta Hoffman lelkész. – Nagy
az én bűnöm. És hogy ítélhetne el egy bűnös egy másik bűnöst? Nem
hagyom, hogy megöljenek, Johanna, de megmenteni sem tudlak. El
kell menned közülünk, mert ha nem teszed, veszélybe sodródik a kö-
zösségünk békéje és biztonsága, pedig azért menekültünk az Óvilág-
ból ide, az Újvilágba, hogy békét, nyugalmat és legfőképpen szabad-
ságot nyerjünk, polgártól, paptól, nemestől. Nem tehetem kockára
ezt, még miattad sem, Johanna, megbüntetne érte az Úr, nagyon ke-
servesen megbüntetne.
– Akkor hát… mi legyen… tiszteletes… úr? – nyögtem.
– Van egy tervem – mondta Schöpfer, azaz Hoffman tisztele-
tes.
Miután Hoffman tiszteletes eltávozott tőlem, már csak egyet-
lenegyszer találkoztam vele. A kapcsolatot Grünwaldon keresztül
tartottuk, aki természetesen mindenről tudott, azt kivéve, hogy va-
laha régen ki volt a lelkész. Hoffman külön megkért rá, hogy senki-
nek se említsem régi életét; ha értesülne róla a közösség, nyilván len-
nének olyanok, akik képtelenek lennének elfogadni a továbbiakban
a papjukként, ezért a közösség menthetetlenül kettészakadna. Szó-
val, Grünwaldnak fogalma sem volt róla, hogy ki volt valaha Hoff-
man, ő csak ennyit tudott, hogy a lelkész meg akarja óvni az élete-
met, amivel ő is egyetértett.
Hoffman egy szürke délutánon állított be hozzám. Akkor már
a nyakunkon volt a tavasz, a levegőben éreztük az illatát. A hideg
szorítása megenyhült; a tekintélyes vastagságú hó, ami leesett a té-
len, olvadni kezdett, mocsárrá és láppá változtatva a környéket. Fe-
hér Bagoly is egyre többet hiányzott az iskolából, akárcsak a fehér
gyerekek, így lassan be kellett fejeznem az oktatást. A telepesek kö-
zött valahogy elterjedt, hogy én lehetek a halott fiú gyilkosa, én va-
gyok két társuk megnyomorítója, és bár bizonyosat senki nem tu-
dott, olyan ellenséges hangulat uralkodott el közöttük, hogy nem-
csak én magam, hanem Hoffman és Grünwald is féltették az élete-
met. Egy tavaszi napon aztán Hoffman tiszteletes eljött hozzám, és
vázolta a tervét.
A tavasz kezdetével az emberek vére olyannyira megbolydult,
hogy Hoffman elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Ekkor már
köztudott volt a bűnöm: félő volt, hogy a jámbor és istenfélő lelkek
meglincselnek. Buzgalmukban nyilván szerepet játszott a féltékeny-
ség is, hiszen a munkába és gyerekszülésekbe belevénült asszonyok
mellett alig húsz évemmel én voltam a földre szállt angyal – a rosz-
szabbik fajtából persze. Szép voltam, de kegyetlen, az ördög küldötte.
Az ilyet pedig el kell pusztítani. Az volt aztán az utolsó csepp a po-
hárban, amikor egy este körbeállták Hoffman házát az asszonyok és
férfiak, közösen követelve a halálomat. Ha Hoffman nem cselekszik,
akkor ők majd cselekszenek helyette.
Hoffman tiszteletes tehát elérkezettnek látta az időt, hogy „hu-
mánus módon” megszabaduljon tőlem. Először is letartóztatott, ami
annyiból állt, hogy őröket állított a házam elé. Két megtermett férfit,
akik még hallgattak a szavára. Nem hagyhattam el a házamat,
ugyanakkor senki sem léphetett be hozzám. Fogoly voltam, ám egy-
előre biztonságban érezhettem volna magam. Sajnos azért így sem
voltam nyugodt. Mindig történhet valami nem várt esemény, amely
tragédiába fordulhat.
Hoffman egy szombati napra összehívta a hívők gyülekezetét,
és beszédet tartott nekik. Elmondta, hogy valóban gyilkos vagyok,
valóban megöltem valakit és megnyomorítottam két testvért, de bi-
zonyos értelemben megvolt rá az okom. A főbűnös az ördög, amely
belém bújt, és arra ösztönözte néhány testvérünket, hogy buja gon-
dolatok ébredjenek bennük velem kapcsolatban. Végső soron tehát
nem is én vagyok a sáros, hanem a sátán, de mivel hagytam magam
megszállni általa, én is bűnös vagyok, és halált érdemiek. Máglya-
halált.
Ez a bejelentés nagy egyetértést váltott ki a testvérekből, ám az
ezt követő szavai már nem annyira. Hoffman tiszteletes ugyanis
hozzáfűzte, hogy ő saját kezével szeretné meggyújtani a máglyát,
amelyben elégne hitvány testem, hogy hamvaimat szertefújja a szél,
de nem teheti, mert mi, újhitűek, a megbocsájtás szellemében élünk.
Ezért kénytelenek vagyunk ugyan megbüntetni a bűnöst, de nem
szabad elvennünk az életét. Azt az Úr adta, és csak az Úrnak van
joga elvenni. Ő csupán annyit tehet, hogy megalázó módon távolít
el a közösségből. A kérdésre, hogy miképpen, azt válaszolta, hogy
régi szokások szerint azt, aki az ördöggel cimborál, mint jómagam
is, szurokba kell hengergetni, tollal megszórni, majd kiűzni az ártat-
lanok közül.
A település lakói mindannyian hallottak már erről a bizarr
büntetésről, de senki nem látott még ehhez hasonlót sem. Mivel lát-
ványosságnak sem volt utolsó, lelkesen beleegyeztek, hogy ne éges-
senek el, hanem a már ismertetett eljárás keretében űzzenek ki a te-
lepülésről.
Ez is kemény büntetés volt, és talán halálos is, ám Hoffman lel-
kész nem tehetett másként. Csak így menthette meg az életemet. En-
nek ellenére nem mondhatnám, hogy a település lakói különösebben
vérszomjasak lettek volna, csak éppen tisztában voltak vele, hogy a
bűnt büntetésnek kell követnie, és ezt a Szentírás is így tanítja.
Végül eljött a nap, az ítélet napja. Ekkor döbbentem csak rá,
hogy rövidesen lezáródik életem egy fejezete. Éppen úgy, mint ami-
kor egy hajó fedélzetén elhagytam a hollandusok országát, hogy az
Újvilág felé vegyem az utamat. Az a világ eltűnt az évek ködében. És
ez is el fog tűnni ugyanúgy.
Olyan rémület tört rám, hogy egyszeriben remegni kezdett ke-
zem-lábam. Legszívesebben lerogytam volna a földre, akár a tele-
pülés lakóinak a lába elé, hogy visszakönyörögjem magam közéjük.
Aztán beláttam, hogy bármit is tennék, a lényeg nem változna: gyil-
kos vagyok, többé nem élhetek közöttük. Ezért nem alázkodtam meg,
igyekeztem tartani magam.
Hoffman tiszteletes már nem látogatott meg, Grünwald vi-
szont igen. Olyan képpel jött be hozzám, mintha velem együtt őt is
száműzetésre ítélték volna. Egy papírdarabot húzott ki a zsebéből,
és felém nyújtotta.
– Hoffman lelkész üzenetét hozom, Johanna. Nem túlságosan
messze innen, nagyjából kilencnapi járóföldre található egy másik
település, amelynek a lelkésze Baumeister uram. Ebben a levélben
Hoffman a kegyeibe ajánl téged, és arra kéri és biztatja, hogy fogad-
jon be. Leírja, hogy kiváló iskolamester vagy, értesz a betűvetéshez,
hasznára lehetsz a gyerekek oktatásában az ottani tanítónak, ha
egyáltalán van ott olyan.
Nem kérdeztem meg tőle hogy a levélben szó esik-e arról, miért
kellett elhagynom ezt a helyet, de nem is voltam rá nagyon kíváncsi.
Fogságom ideje alatt elhatároztam, hogy innen egyenesen egy na-
gyobb településre megyek, olyanba, ahol nyüzsögnek az emberek, és
közöttük jobban érvényesülhetek, mint egy ilyen szigorúan zárt kö-
zösségben. Hogy ez az „érvényesülés” mit jelenthet majd, arról per-
sze fogalmam sem volt. Előbb a szabadságomat kell visszanyernem,
aztán majd meglátjuk.
Az is megfordult a fejemben, hogy életemben soha nem voltam
még szabad ember. Eddig mindig csak menekültem valaki elől, min-
dig rajtam kívüli hatalmak döntöttek a sorsomról. Itt az ideje, hogy
magam döntsek róla.
Ami miatt mégis aggódtam, az az utolsó szertartás volt,
amelynek során rituálisan kiűznek a közösségből. Ezt a szerepet vé-
gig kell játszanom, ha akarnám, ha nem. Megértettem, hogy így sza-
badulok legkönnyebben eddigi életemtől. Ha ellenállnék, Hoffman
uram kénytelen lenne keményebb eszközökhöz folyamodni.
Ezen a délutánon napfényben úszott minden. Elképzeltem ma-
gamban, hogy hamarosan elolvad a hó, szépen zöldellnek majd a
vetések, a vörösbőrűek idáig elhallatszó tavaszi énekeket énekelnek,
és közös tánccal fogadják a jó idő beköszöntét. Csakhogy én már
nem látom mindezt. A városban, ahova menni készülök, nincsen zöl-
dellő vetés, és valószínűleg vörösbőrűek sincsenek. Ez utóbbi miatt
azért nem bánkódtam annyira…
Az ablakon beszűrődő zsibongásból arra következtettem, hogy
a település apraja-nagyja készen áll a nagy produkcióra. Johannát,
a gyilkos boszorkányt szurokban és tollban forgatják meg. Igazán
kíváncsi lettem volna, honnan szereznek szurkot, mert én bizony se-
hol sem láttam ilyet, csak hallottam róla, hogy a vörösbőrűek föld-
jén vannak olyan források, amelyek ezt a fekete és undorító kuli-
mászt okádják ki magukból. Beleborzongtam, hogy rövidesen ez a
szörnyűség borítja majd a bőröm. És a tollak, Uram Teremtőm!
Maga Sara asszony, Grünwald felesége hozta be a szurkot egy
nagy cserépkancsóban. Volt a közösségben fazekas, kettő is, egyikük
készíthette a majd gyermek nagyságú edényt. Sara asszony szo-
morú pillantásokat vetett rám, majd, amikor engedelmesen vet-
kőzni kezdtem, rám szólt.
– A ruha marad.
Ilyet sem hallottam még. Eddig úgy tudtam, hogy ha valakit
bekennek szurokkal, a testét kenik be, nem a ruháját. Sara asszony
azonban nem szólt többé, és a vele együtt érkezett másik három asz-
szony sem. Ahogy a szemükbe néztem, inkább sajnálatot láttam ben-
nük, semmint gyűlöletet.
Sara asszony ekkor előhúzott a ruhája alól egy nagy fakanalat,
és belemerte a korsóba.
– Hajtsd le a fejed, Johanna!
Lehajtottam. Éreztem, hogy langyos, ragacsos, és egyáltalán
nem kellemetlen valami ömlik rám. Nem tudtam megállni, hogy
meg ne nyaljam, amikor kezdett lecsorogni az arcomról. Meghök-
kenve tapasztaltam, hogy édes, és egyáltalán nem olyan pokolian
büdös, mint ami a már említett forrásokból előbuzog. Ez a valami
alighanem lekvár.
Az is volt. Rádöbbentem, hogy Sara asszony és talán a többiek
is, szurok helyett lekvárral kentek be, méghozzá bogyókból főzött,
illatos lekvárral, amelyet vízzel hígítottak fel. Sara asszony szemét
kerestem, ő azonban elfordította rólam a tekintetét.
Ezután a tollban való megforgatás következett volna, de egyi-
küknél sem láttam tollat. Aztán az is előkerült. Egy kis zacskóból,
amely nem volt nagyobb, mint egy kispárnára való huzat. Az asszo-
nyok belenyúltak, mindegyikük kihúzott belőle néhány tollacskát és
a lekvárba ragasztotta. Nem mondom, hogy szép látványt nyújthat-
tam így, de meg sem közelítettem azt, amit akkor nyújtottam volna,
ha valóban szurkot használnak a megalázásomra.
Kinyitották az ajtót, és én kiléptem rajta. A település apraja-
nagyja ott állt a házam körül, néma csendben figyelve, amint az asz-
szonyok kilökdösnek belőle. Lökdösést mondok, pedig csak gyengéd
noszogatás volt ez. A házam körül ácsorgók talán valóban lökdösés-
nek látták. Csak álltak mozdulatlanul, pisszegés nélkül, és engem bá-
multak. Inkább sajnálkozó, mint gyűlölködő volt a tekintetük. Talán,
ha térdre esem és könyörgőre fogom a dolgot… talán. De én nem
akartam. Már nem. Már menni akartam mindenáron.
Valamennyien, akikre csak ránéztem, lesütötték a szemüket.
Mintha ők követtek volna el rosszat ellenem, nem fordítva. Sem a
mankós Petert, sem a félszeműt nem láttam köztük, de a családtag-
jaikat sem. Nem jöttek el diadalt ülni felettem. Talán a házaikban
maradtak, és a Teremtőhöz imádkoztak.
Oldalra fordultam, a kapu felé. Láttam, hogy nyitva van. Köz-
ben odalépett hozzám Sara asszony, és a kezembe nyomott valamit.
Egy kis, sásból font kosárka volt. Úgy vettem magamhoz, hogy fo-
galmam sem volt róla, mi lehet benne. Biccentettem az összegyűltek
felé, és elindultam a kapu irányába. Ismét éreztem, hogy rogyadozik
a lábam, de igyekeztem uralkodni rajta. Csak kicsit tántorodtam
meg, amikor elértem a kaput.
Amint túljutottam a képzeletbeli küszöbön, valami arra készte-
tett, hogy forduljak meg, és nézzek vissza. Hiszen itt töltöttem két
évet az életemből; ezek az emberek és ezek a falak biztonságot nyúj-
tottak nekem, megóvtak, és én ahelyett, hogy megköszöntem volna
nekik, megöltem valakit, két másikat nyomorékká tettem…
Hirtelen harag szállt rám, és elsöpörte a lelkifurdalás hullá-
mait. A fenébe is, a végén még magamat teszem felelőssé azért, hogy
meg akartak erőszakolni, és talán meg is öltek volna. Azt már nem!
Nem nézek vissza, megyek előre a magam útján.
Felszegtem az államat és nekivágtam az ismeretlennek.

***

Korábban már említettem, hogy egy nagyobb településre akartam

jutni, új életet kezdeni. Csakhogy ott álltam a semmi közepén, ke-
zemben egy fonott kosárral, benne valószínűleg néhány harapás en-
nivalóval. Még ha el is fogadnám Hoffman lelkész ajánlatát, és meg-
próbálnám felkeresni azt a másik települést, aligha húznám ki a ki-
lenc napig tartó utat, ezzel a néhány harapással és egy kis kancsó
vízzel. Arra pedig nincs semmi biztosíték, hogy útközben bármi ehe-
tőt és ihatót találnék. Komoly esélyem van rá, hogy itt hagyom a fo-
gam két település között. Eljöttem egy talán már nem is létező or-
szágból ide, hogy itt haljak meg embertől, Istentől távol. Elkesere-
detten bámultam magam elé, majd fogadalmamat megszegve visz-
szanéztem a településre, abban a reményben, hogy hátha utánam
fut valaki, és lihegve közli velem, hogy az emberek meggondolták
magukat, megváltoztatták az ítéletet, továbbra is köztük élhetek, sőt
még taníthatom is a gyerekeket.
És ekkor a kapu, a település kapuja lusta élőlényként megmoz-
dult.
Becsukódott mögöttem.
Leroskadtam a földre és zokogni kezdtem. Alighanem el is ájul-
tam.

***

Arra ébredtem, hogy egy csónakban ülök, és a csónak lágyan ringa-

tózik alattam. Anélkül, hogy kinyitottam volna a szemem, pontosan
tudtam, mi történt velem, és hol vagyok. Úton a másik világ felé.
Erről a másik világról még a hollandusok között hallottam, bár
arra már nem emlékszem, hogy kitől. Azt mesélték, hogy a talpunk
alatt valahol, a föld mélyén, létezik egy másik világ, ami nem a pokol,
vagy nem egészen az. Ezt a világot a miénktől egy folyó választja el,
s annak, aki a földi világban meghalt, le kell mennie az alsó régióba,
be kell szállnia egy csónakba, amelyben egy csónakos várakozik rá,
és át kell kelnie vele a folyón. Odalent aztán egy bíró elé kerül, aki
ítél majd felette. Ha úgy találja, hogy megérdemli a mennyországot,
akkor oda kerül, ha meg nem, akkor le a pokolba, ahol csupa árny-
alak veszi majd körül, és ő is árnyalakká válik közöttük.
Emlékszem rá, egyszer megemlítettem Újvári uramnak a dol-
got, mire csak bosszúsan legyintett és a borosüvege után nyúlt.
– Ostobaság! – csattant fel ingerülten. – Szamárság. Pogány
babona. Nincs az élet és a túlvilág között semmiféle folyó. A menny-
ország kapujában Szent Péter áll, mellette egy angyal lángpallossal,
ő vigyázza, hogy az adott lélek jogosult-e a mennyországba való be-
jutásra, avagy sem. Ha nem, akkor a lángpallos majd megteszi a
magáét.
Arra is emlékszem, hogy elgondolkodtam a dolgon, és úgy ta-
láltam, hogy ez a történet a lángpallossal még félelmetesebb, mint a
folyón való átkelés, de ezt nem említettem meg Újvári uramnak,
mert ő akkor már a borospoharával foglalatoskodott, és ilyenkor
nem szerette, ha hülyeségekkel nyaggatom.
És most – íme – kiderült, hogy mégsem neki volt igaza, hanem
annak, aki a csónakos történetet mesélte nekem. A csónak ringott
alattam, én pedig kényelmesen hintáztam a fenekén.
Aztán egyszer csak végigfutott rajtam a hideg. Beszédfoszlá-
nyokat hallottam, a vörösbőrűek beszédét. Egykét szót már ismer-
tem a nyelvükből, a gyerekektől az iskolában tanultam. Attól persze
még messze voltam, hogy megértsem folyamatos társalgásukat is.
Átdugtam a fejem a csónak peremén. Amit láttam, nem töltött
el lelkesedéssel, rövid ideig nem is értettem, mi van velem. Amerre
néztem, szarvasokat láttam. Az egyik oldalamon is egy szarvas, a
másik oldalamon is egy, elöl pedig néhány vörösbőrű gyalogolt,
hangosan vitatkozva egymással. Magam a két szarvas között kife-
szített takarón feküdtem. A rézbőrűek beszéde fenyegetőnek tűnt, de
tudtam, hogy nem fenyegetnek ők senkit, csupán az a szokásuk,
hogy emelt hangon társalognak. Nyelvük nem finom és hajlékony,
mint akár a hollandusok, akár a magyarok vagy angolok, németek
nyelve; aki nem ismeri, úgy érezheti, hogy a beszélők azonnal egy-
másnak esnek és megölik egymást, pedig csak szelíden véleményt
cserélnek. Mint ahogy az előttem ballagó rézbőrűek is tették.
Megpróbáltam felkönyökölni, csakhogy nem ment könnyen. A
pokróc hintázott alattam, és én vele hintáztam. Kiáltani akartam,
ám gombóc volt a torkomban, és nem tudtam tőle. Megmarkoltam
a takaró szélét, hogy felüljek valahogy, amikor is az egyik rézbőrű
hátranézett, és találkozott a szeme az enyémmel.
Forró Kő volt a szarvasok előtt ballagó rézbőrűek egyike.

***

Forró Kővel az „iskolában” találkoztam, amikor elkísérte Fehér Bag-

lyot. Alighanem az volt a feladata, hogy győződjön meg róla, nem
fenyegeti-e veszély a fiút a fehérek között. Magas, délceg férfi volt,
előreugró orral; kissé nagyobb annál, mint amilyet már a hollandu-
sok között, akár a településen megszoktam. A hollandusok általában
kicsi, malacorrú emberek, az angoloknak hosszabb ugyan az orra,
de vaskosabb is, a németeké ugyancsak, a vörösek orra azonban eze-
kénél nagyobb, vékonyabb és előkelőbb.
Forró Kő, amikor észrevette, hogy magamnál vagyok, odalé-
pett mellém és megnyugtatón felém nyújtotta a kezét.
– Nincs baj – mondta. – Nyugodt lehetsz.
 Mély hangon és meglepően jól beszélte az angol nyelvet.
– Forró Kő? – kérdeztem, hogy megbizonyosodjak róla, való-
ban ő-e az.
Erre mosolyra húzta a képét.
– Emlékszel rám?
– Emlékszem – bólintottam.
– Beteg voltál – mondta. – Beteg.
Gyorsan megtapogattam magam. Éreztem, hogy nincs rajtam
a lekvár. És tollak sem voltak. Úgy látszik, út közben lepotyogtak
rólam.
– Nem voltam beteg – tiltakoztam.
Forró Kő bólintott.
– Nem tudsz róla. Megszúrt.
– Micsoda? – kérdeztem.
Erre mondott egy szót, amelyet nem ismertem. Mutatta, hogy
micsoda. Hirtelen nagyot dobbant a szívem. Megértettem, hogy egy
skorpiót utánoz a kezével.
Nem volt nehéz kitalálnom, mi történhetett velem. Amíg nem
messze a teleptől a mögöttem becsukódó kaput figyeltem, megszúrt
egy skorpió. Úgy, hogy észre sem vettem. És nem emlékszem sem-
mire, hogy mi történt velem ezután.
– Beszéltél összevissza – mondta Forró Kő. – Azok az emberek
nem szeretnek téged. Elkergettek. Ha egyedül vagy, meghalsz. Elvi-
szünk hozzánk. Leszel nagy tiszteletben. Te varázsló vagy… leszel…
bizony.
– Mi leszek én? – akartam kérdezni, de aztán nem kérdeztem
semmit.
Ismét elájultam.

***

Ezúttal már egy sátorban ébredtem. Úgy általában nem szoktam

sátorban ébredni, és nem is kellett volna tudnom, hol vagyok, ám én
mégis tudtam. Amint kinyitottam a szemem, egy kék valamire esett
a pillantásom, amely éppen a fejem felett lebegett a levegőben. Egy
ideig azt hittem, valamilyen lámpás az, de aztán, ahogy egy fehér
vattapamacs kezdte eltakarni előlem a kékséget, rájöttem, hogy a
kék, kerek folt az ég egy darabja, amelyen feltehetően egy pókháló-
nyi felhő úszott át. Mivel azért láttam már bennszülött sátrat, tud-
tam, hogy egy ilyenben fekszem a bennszülöttek között, és a
füsteresztő nyílás az, amit a magasban látok. Füstöt azonban nem
láttam kiáramlani rajta.
Mellettem mocorgott valaki. Oldalra fordítottam a fejem. Egy
idős, bennszülött nő arcát láttam fölém hajolni. Összeráncolta a
szemöldökét, majd a háta mögé kiáltott. Természetesen nem
értettem, mit. Hirtelen kivilágosodott előttem a világ. Valami
csattant, majd ismét leereszkedett a félhomály. Úgy gondoltam,
hogy bejött a sátorba valaki, először elhajtotta a nyílás elől a takaró
állatbőrt, belépett, majd leengedte a bőrt maga mögött.
Mielőtt ismét behunyhattam volna a szemem, egy öreg férfi
arca bukkant fel előttem. A férfi foghíjas volt, ezért hirtelenjében
nem is tudtam eldönteni, hogy nevet-e, vagy éppen rám vicsorog.
Amikor megszólalt, először nem értettem, milyen nyelven be-
szél, majd rádöbbentem, hogy angolul, csak éppen olyan furcsán
formázta a szavakat, hogy talán még meg is nőtt a fülem a nagy
figyelésben, hogy megértsem, amit mond.
– Már… régen várunk rád – mondta. Behunyta a szemét, mint
aki el akar aludni.
Csak feküdtem, és vártam, hogy mi lesz velem. Abban biztos
lehettem, hogy a rézbőrűek hatalmában vagyok. Megszúrt egy skor-
pió, beteg lettem tőle, most pedig, hogy itt vagyok, nem tehetek sem-
mit a védelmemre. Még a késem sincs meg, hogy védekezhessek, ha
ferde szándékuk lenne velem.
Sok rosszat hallottam már a rézbőrűekről, s bármennyire is
igyekeztem megbarátkozni velük, lelkem mélyén azért ott lapult a
félsz. Mi lesz, ha erőszakoskodnak velem, ha rabszolga leszek mel-
lettük, vagy egyszerűen megkínoznak és megölnek? Az egyedüli, ami
reménnyel töltött el, hogy Forró Kő hozott ide. Csak hát az a helyzet,
hogy őt sem ismerem. Az, hogy barátságosan viselkedett eddig ve-
lem, nem jelent semmit. A településen belül mások voltak az erővi-
szonyok; ott az enyémek között voltam, itt viszont neki van hatalma
felettem. Ha egyáltalán igényt tart rám.
Behunytam a szemem, miközben azt vártam, hogy a foghíjas
bennszülött eltűnjön fölülem, de amikor ismét kinyitottam, még
mindig ott volt. Morgott valamit, amit nem értettem, aztán váratla-
nul eltűnt, majd a vörösbőrű asszony bukkant fel a helyén. És ő va-
lóban mosolygott. Nem volt foghíjas, így nem is téveszthettem össze
a mosolyát a vicsorgással. Fejem alá csúsztatta az egyik kezét, és
megemelte. Számhoz tartott egy cseréptálkát, hogy igyak belőle.
Ösztönösen összezártam a számat, pedig rettenetesen szomjas vol-
tam. Attól tartottam, hogy meg akar mérgezni. Elfordítottam a fe-
jem, de már fordítottam is vissza. Még hogy megmérgezni?! Ha meg
akartak volna ölni, már rég megtehették volna, vagy egyszerűen
hagyhatták volna, hogy a skorpió mérge öljön meg.
Az ital, amit ittam, kellemes ízű volt, fogalmam sem volt róla,
hogy miből készülhetett. Egyszer a településen beszélgettem egy
csapdaállító emberrel, aki valamilyen, általam ismeretlen okokból
kifolyólag bekéredzkedett közénk, és néhány hétig köztünk is maradt.
Visszaemlékeztem rá, hogy miket is mesélt a bennszülöttek életéről.
Azzal riogatott például bennünket, hogy a rézbőrűek olyasmiket esz-
nek és isznak, amit fehér ember nem bírna lenyelni. Emlékeztem erre,
de már ez sem érdekelt. Nagy kortyokban ittam az italt, és jólesett.
Kellemesen melegítette a bensőmet. Lehet, hogy volt valami benne,
ami elbódított, mert ismét csak elaludtam. S amikor újra kinyitot-
tam a szemem, egy idős ember ült mellettem. Először azt hittem, a
foghíjas az, csakhogy ennek volt foga. És ez is mosolygott.
– Az Asszony, Akit Megszúrt A Skorpió – mondta egészen tisz-
tességes angol kiejtéssel.
– Hol vagyok? – kérdeztem.
A férfi nem felelt azonnal. Előbb zümmögött valamit, mintha
magában dúdolgatna, majd megszólalt. Elvette rólam a tekintetét,
úgy beszélt. Átnézett felettem, és csak mondta a magáét. Arra gon-
doltam, hogy talán áll valaki az ágyam másik oldalán, és ahhoz
dünnyög.
Óriási erővel megfordítottam a fejem. Nem állt ott senki.
Apropó, az ágy. Európai értelemben nem ágy volt, hanem mat-
rac. Mindenesetre puha volt, és kellemes illat áradt belőle, nem úgy,
mint a mi ágyaink egyikéből-másikából. Úgy gondoltam az illatából
ítélve, hogy szénával van kitömve.
– Abban az időben nagyon zavaros volt a helyzet – mondta va-
laminek a folytatásaként. Ő is jól beszélt angolul, csak éppen eltelt
egy kis idő, amikor már minden szavát értettem.
– …és a manituk összegyűltek az égben, az erdőkben, és a szent
helyeken, hogy megoldják a problémát. Hideg tavasz volt, a fű nem
nőtt magasra, alacsony maradt és rossz ízű. Az állatok nem ették,
ezért csak kevés maradt belőlük. Messze kellett mennie a családok-
nak, ha el akarták ejteni őket. A nyár nedves volt, de a fű ettől sem
nőtt magasabbra, inkább elrohadt a szárán. Talán a manituk bün-
tetése lehetett, amiért sokan elfordultak tőlük. Nem látogatták már
a szent helyeket, a szent pipák füstje nem borította kellemes illatok-
kal a manituk lakóhelyeit, a manituk joggal sértődhettek hát meg.
Az emberek sírtak-ríttak, a manitukhoz fohászkodtak, hogy
bocsássanak meg nekik. A manituk ekkor összegyűltek, hogy döntést
hozzanak az emberek ügyében. És akkor a manituk döntöttek. Oda-
küldik a törzsekhez az asszonyt, aki megmagyarázza nekik, hogy
mit kell tenniük, ha vissza akarják nyerni a jóindulatukat. Nem tud-
juk, ki volt az asszony, talán maga is manitu lehetett, nem tudhatjuk
ezt. Annyit tudunk csak, hogy a manituk küldötte volt, és ő tudta,
hogy mit kell mondania az embereknek.
Az asszony sokat gyalogolt egyedül a fűben. Egyszer aztán,
amikor leült, hogy egyen valamit, előkerült valahonnan egy skorpió,
és megszúrta az asszonyt. A skorpió mérge nagyon erős volt, ezért
az asszony megbetegedett tőle. A vadászok, akik rátaláltak, a sátra-
ikba vitték és meggyógyították. Mindenfelé azt beszélték az embe-
rek, hogy az asszony valóban manitu, és a skorpió szúrása sem ár-
tott neki, csak az asszony így akart eljutni a vadászok közé. Azt tet-
tette, hogy a skorpió szúrása megmérgezte. Később elmondta az em-
bereknek, hogy mit kell tenniük, ha vissza akarják nyerni a manituk
jóindulatát. Erre szükségük is volt, hiszen néha már az éhhalál kü-
szöbén botladoztak. Az asszony átadta a manituk üzenetét; az em-
berek megfogadták, és nyugodtan éltek ezután. Az asszony továbbra
is közöttük maradt, egy főnök társa lett, és gyerekeik is születtek.
Aztán, amikor megöregedtek, az asszony – a főnök halála után –
egyszerűen eltűnt. Az emberek keresték és nyugtalanok voltak, hogy
mivel az asszony már nincs közöttük, sok baj szakad rájuk. Ezért
igyekeztek betartani az utasításait. És nem is volt baj. Az emberek
tisztelték a manitukat, a manituk szerették az embereket. Az asszony
tanítására pedig valamennyien visszaemlékeztek. Az asszony eltá-
vozta után sok idővel egy lány, Vidám Szarvas, kiment a patakra
vízért, és akkor megpillantotta Az Asszonyt, Akit Megszúrt A Skor-
pió. Nagyon szép ruhába volt öltözve, és már manitu volt. Vidám
Szarvas megijedt tőle, mert félt a szellemektől, de az asszony meg-
nyugtatta, hogy ne féljen, csak figyelmeztetni akarja általa az em-
bereket, hogy tartsák be azt, amire tanította őket. Tiszteljék a ma-
nitukat. Ha pedig valami baj történne, ha ellenség támadna rájuk,
vagy a jeges télben az éhhalál fenyegetné őket, ő majd visszatér és
megvédi a népét. Ő a mi asszonyunk. Az Asszony, Akit Megszúrt A
Skorpió.
A férfi az ágyam mellett felém biccentett.
– Örülünk, hogy visszatértél hozzánk, Asszony, Akit Megszűrt
A Skorpió.
Hát, ha valaki hülyén nézett valakire, akkor az én voltam. Nem
voltam biztos benne, hogy jól értem-e a szavait, néha meg egyálta-
lán nem is értettem. Annyit mindenesetre leszűrtem belőle, hogy ösz-
szetéveszt valakivel. Egy manitu nővel, vagy kicsodával.
A rézbőrű öregember reszelős hangján tovább beszélt.
– Azt mondják, hogy a manitu asszonynak fehér volt a bőre,
mint a fehér embereké, pedig akkor, amikor Az Asszony, Akit Meg-
szűrt A Skorpió megérkezett közénk, még nem voltak erre fehér em-
berek. És az ő bőre mégis fehér volt. Másféle ruhát viselt, mint mi, és
beszélni sem tudott velünk, de hamar megtanult. Sokat gondolkod-
tunk rajta, hogy miért volt ez így. Aztán ő elárulta nekünk. A ma-
nituk másképpen beszélnek, és nekik is meg kell tanulniuk az embe-
rek nyelvét, ha szót akarnak érteni velünk. De ő hamar megtanulta.
Hallgatott egy sort, majd folytatta.
– Mostanában nem mennek jól a dolgok az emberek között. Az
emberek most sem tisztelik a manitukat. A fiatalok már nem imád-
koznak hozzájuk, azt mondják, hogy a manituk ideje lejárt. Ők írni
akarnak megtanulni, hogy visszaemlékezzenek mindenre, amit elfe-
lejtenének. Már nem bíznak a manitukban. És itt vannak a fehérek
is. Ők más istenek gyermekei, nem a manituké. Az ő manitujaik má-
sok, mint a mieink. Mi valamennyien Az Asszonyra, Akit Megszúrt
A Skorpió vártunk, és most megérkezett hozzánk. Igyál az italunk-
ból, és egyél az ételünkből, Asszony, Akit Megszúrt A Skorpió. Örü-
lünk, hogy visszajöttél hozzánk. Élj közöttünk, és tegyél boldoggá
bennünket. Erre kérünk.
Reszkető kezével felém nyújtott valamit. Amint a tenyerére pil-
lantottam, elfogott az undor. Ha látott a világ koszos kezet, akkor az
övé az volt. És amit rajta tartott, az sem volt különb. A szagáról érez-
tem, hogy egy darab hús az. Bár nem volt büdös, azért gusztustalan
volt. És nekem ezt kellene megennem?
 Hirtelen súlyos csend ereszkedett ránk. S ebben a csendben ész-
revettem, hogy már többen is vannak a sátorban. Nem is figyeltem
fel rá, hogy mikor jöttek be. Vagy mindig is itt voltak bent?
Mindannyian feszülten figyeltek. Köztük Forró Kő is. Előreha-
jolt, és a szemembe mélyesztette a szemét. És én, bármilyen hihetet-
lenül is hangzik, olvasni tudtam benne. Azt olvastam ki belőle, hogy
meg kell ennem a húst.
Alig észrevehetően bólintottam, kidugtam a kezem a takaróm
alól, elvettem a húsdarabkát, majd nagy elhatározással a számba
dugtam. Aztán, hipp-hopp, már le is nyeltem.
Nem kaptam tapsot érte. Csupán hangosan felmordult valaki,
mintha elégedett lett volna egy bőséges étkezés után. Forró Kő be-
hunyta a szemét és mélyet sóhajtott.
Ezután ital következett. Abból a lapos csészéből ittam, amely-
ből már korábban is. És alighanem ugyanaz a kellemes ízű ital volt
benne. Amikor ebből is kihörpöltem egy csészével, a férfi felegyene-
sedett, és az ajtónyílás felé intett.
Mivel már képes voltam forgatni a fejem, észrevettem, hogy
bejön valaki a sátorba. Szám elé kaptam a kezem, hogy fel ne sikolt-
sak rémületemben. Először azt hittem, valamilyen rémséges, álta-
lam még nem ismert vadállat rontott ránk, aztán valamelyest meg-
nyugodtam, amikor rádöbbentem, hogy emberrel van dolgom, csak
éppen egy állatnak öltözött ember az illető. Fejére szarvas agancsát
erősítették, egyik kezében kis tálkát tartott, a másikban pedig va-
lami csokorfélét, ami kézi seprűre emlékeztetett. Az ágyam mellé
érve belemártotta a seprűt a tálkába, és felém fröcskölte vele azt,
ami a tálkában volt. Illatos cseppek hullottak a bőrömre. Megpró-
báltam elfordítani a fejem és felemelni a kezem, hogy elhárítsam a
váratlanul érkezett esőt, de ekkor Forró Kő arcára esett a tekintetem.
Határozottan megrázta a fejét.
Behunytam a szemem, úgy hallgattam a férfi gajdolását. Ó-
hohoooó-hohhhó! – ez volt a tartalma és mondandója az énekének.
Jó ideig tartott a gajdolás, miközben olyan ugrabugrálást végzett a
sátorban, mint egy rémült antilop. Egyszerre csak vége szakadt a
mulatságnak, a szarvas fejfedős ember kiugrott a szabadba. A töb-
biek követték. Megfigyeltem, hogy mindegyikük egy-egy cseréptál-
kát tart a kezében, amelyből néha hörpint egy keveset. Nem tudtam,
mi lehet benne, de gyanítottam, hogy olyasmi, mint a bor, amitől
Újvári uram is mindig felvidult, és néha táncolni támadt tőle kedve.
Olyannyira, hogy elkapta a derekamat és tréfásan tánclépéseket tett
velem a szobánkban. Majd elkomorult és eleresztett.
– Így táncoltat bennünket az ördög – mondta mogorvává vált
arccal, és rám kiabált: – Meg ne halljam, hogy valaha is bort vagy
sört iszol! Mindegyik az ördög mérge. Asszonynak, lánynak meg kü-
lönösen. A bor és a sör az, ami felhúzza az asszonyok és lányok szok-
nyáját a derekukig, vagy akár le is húzza róluk. Majd, ha megnősz,
megérted, hogy miről beszélek.
Álmomban Újvári urammal társalogtam a kikötőben, miköz-
ben a hajókat nézegettük. De hogy miről társaloghattunk, reggelre
elfelejtettem.

***

A falu vezetője – egy középkorú rézbőrű férfi – csak végigmért, ami-

kor találkozott velem a sátram árnyékában, de nem közeledett hoz-
zám. Mellettem Forró Kő állt. A férfi megnézett magának, aztán el-
sietett. Forró Kő felemelte a fejét és hallgatózott. A sátorban nagy
volt a hangzavar. Öten-hatan is lehettek benne; nem is értettem,
hogy miképpen férnek bele ennyien.
Hát nem is fértek bele sokáig. Egyszer csak kijöttek belőle né-
hányan, valamennyien férfiak, és megálltak velünk szemben. Akkor
döbbentem csak rá, hogy Forró Kő nem véletlenül hívott sétálni. Rö-
vid várakozás után meglibbent a sátor bejárata elé akasztott bö-
lénybőr függöny, és egy férfi dugta ki rajta a fejét. Bár néhány napja
tartózkodtam csupán a táborban, őt már ismertem. Repülő Nyílnak
hívták, és a falu vezetői közé tartozott. Azért mondok vezetőt, mert
mint később kiderült, a falunak nem volt olyan főnöke, aki mindig
és mindenkinek parancsolhatott volna. Volt néhány tekintélyes em-
ber – ők régebbi hadjáratok vagy vadászatok során szereztek érde-
meket maguknak –, ők gyűltek össze, ha dönteniük kellett fontos kér-
désekben. Forró Kőtől tudtam, hogy régebben, ellenségeik ellen vi-
selt hadjárataik idején a tekintélyes férfiak közül megválasztottak
valakit ideiglenes főnöknek, aki jogosult volt tollkorona viselésére.
Ha vége volt a hadjáratnak, felakasztotta a tollkoronát a sátra fa-
lára, s ezzel együtt odaakasztotta a törzsfői tisztségét is. Visszaállt a
normális rend – egy volt csupán az előkelők között.
 Ezt azért kell előrebocsátanom, mert rá kellett jönnöm, hogy a
személyemmel kapcsolatos döntést nem egy ember – a főnök – hozta
meg, hanem az előkelő emberek közössége. És nekem elébük kellett
állnom, hogy megvizsgálhassanak.
Hát, ez a vizsgálat nem volt akármi. Amikor Forró Kő betusz-
kolt a sátorba, négy férfival találtam szemben magam. Forró Kő
szelíden odatolt eléjük. A férfiak állatbőrökön ültek, egyikük pipá-
zott, a másik három nem. Sőt, a legidősebbnek látszó megállás nél-
kül ellegyezte az orra elől a füstöt, mintha zavarta volna. Pedig
Forró Kő szerint a szent pipából kiáramló füst elkergeti a közelben
ólálkodó gonosz szellemeket.
Senki sem mondta meg, hogy mit csináljak; senki nem kérde-
zett tőlem semmit; egyikük sem kínált meg ülőhellyel – tulajdonkép-
pen nem is lett volna hová ülnöm, Forró Kőnek is csupán annyi hely
maradt, hogy az egyik fele benn volt a sátorban, a másik fele pedig
kint. Ott álltam a négy férfival szemben, enyhe füstködbe burkolózva,
és vártam, hogy mondjanak valamit.
Ők azonban nem mondtak. Még annyit sem, hogy mukk. Köz-
ben olyan unalom ült a képükön, mintha ott sem lettem volna.
Egyszer csak a pipázó letette a pipáját, majd Forró Kőre nézett.
Forró Kő bólintott – a feje szerencsére bent volt a sátorban –, meg-
fogta a ruhám ujját, és elkezdett kifelé húzni. Hagytam, hadd húzzon,
miközben alighanem olyan elkeseredett képet vághattam, hogy hal-
kan elnevette magát, pedig nem volt az a kacagó gerle fajta.
– Elzavartok? – kérdeztem tőle.
Csodálkozva nézett rám.
– Miért zavarnánk el?
– Gondolom, nem feleltem meg nekik.
– Ellenkezőleg – mondta. – Megfeleltél. Átmentél a vizsgán.
– Milyen vizsgán? – hökkentem meg.
– Hát… megvizsgáltak odabent.
Egyetlen pillanatig azt hittem, hogy történt velem valami a sá-
torban, amire nem emlékszem vissza. Esetleg elájultam, vagy csak
nem voltam magamnál. Ők kérdeztek, én feleltem is rá, de nem em-
lékszem semmire.
– De… nem is szóltak hozzám – erősködtem.
– Azért megvizsgáltak – mondta.
– Hogy vizsgáltak volna meg?
Forró Kő megvonta a vállát.
 – Ők így csinálják. Hagyják, hogy a lelkük a te lelkedhez kap-
csolódjon. Anélkül is megismernek, hogy egyetlen szót is szólnának
hozzád. Még egyszer mondom; átmentél a vizsgán. Köztünk marad-
hatsz. Te leszel Az Asszony, Akit Megszúrt A Skorpió. Legalábbis
mindenki ezt hiszi. – Habozott, aztán megfogta a kezem. – Gyere! –
mondta, és maga után húzott.
Vagy két-háromszáz méternyire eltávolodtunk a sátortól,
majd behúzott a falu mellett elterülő bokros egyik legnagyobb bokra
alá.
– Ülj le – mondta.
Engedelmeskedtem.
Forró Kő mellém telepedett. Aztán beszélni kezdett.
– Arról már tudsz, hogy egyszer, régen, a falunkba jött Az Asz-
szony, Akit Megszúrt A Skorpió. Ő manitu volt; legalábbis sokan így
gondolják. Mindenesetre a falunkban varázslóvá lett. Ő lett a falu
varázslója. Egy varázsló nagyon fontos a falunak. Tudod?
– Hát, ha te mondod.
– Bizony fontos – bólogatott. – Ő mondja meg, hogy mit te-
gyünk, ha betegség tör ránk, ha ellenség ólálkodik körülöttünk, ha
már régóta nem esett az eső, ha eltűntek az erdőből a szarvasok – ő
mondja meg, hogy mit csináljunk.
– Ő ennyire okos? Vagy valóban varázsereje van?
Forró Kő megrázta a fejét.
– Ezt mind-mind a harcosok súgják meg neki. Megsúgják,
hogy szerintük mit kellene cselekedni. Ő csak rábólint, vagy tiltako-
zik ellene. De többnyire elfogadja, amit az előkelő harcosok javasol-
nak. Az előkelők kérdeznek tőle, és ő tudja, hogy mit válaszoljon a
kérdéseikre. Azt kell válaszolnia, amit elvárnak tőle. Érted?
– Értem – bólintottam ismét, pedig nem voltam biztos benne,
hogy valóban értem-e. Eszerint a varázslóasszony az előkelő vörös-
bőrűek bábja, csak egy pecsét, amit egy előre megírt papírra nyom-
nak. Elgondolkodtam ezen a furcsa szokáson, aztán hirtelen az
eszembe ötlött valami. Újvári uram egyszer arról beszélt, hogy
mennyi hatalmuk is van a királyoknak. Valamilyen európai háború
kapcsán esett szó róla, de hogy melyik volt, arra már nem emlék-
szem. Újvári uram akkor azt magyarázta, hogy hiába van királya
egy országnak; bolond, aki azt hiszi, hogy a király korlátlan úr, és
mindent megtehet. Ez csak úgy látszik, de nem így van. Az ország
főurai azok, akik az országot irányítják: a király csupán engedel-
meskedik nekik. Néha-néha megesik ugyan, hogy ellentmond a fő-
uraknak, de sokszor nem teheti meg. A főurak összefognak, megölik,
és másik királyt választanak helyette. Így megy ez, úgy látszik, a vö-
rösbőrűek között is.
– Az előkelők úgy döntöttek – folytatta Forró Kő –, hogy te le-
szel Az Asszony, Akit Megszúrt A Skorpió. Te leszel, mert neked fehér
a bőröd. Annak az asszonynak, aki először érkezett hozzánk, is az
volt. Az Asszony, Akit Megszúrt A Skorpió mindig fehér bőrű.
Akkor kimondtam azt, amit eddig magamban rejtegettem,
mert egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy igaz, amire gondo-
lok.
– Engem nem szúrt meg skorpió – mondtam.
Forró Kő komoran nézett rám.
– Megszúrt – jelentette ki ellentmondást nem tűrőn.
– Ha megszúrt volna, tudnék róla.
És ez így is volt. Beteg voltam, az igaz, de nem éreztem, hogy
skorpiószúrástól lenne. Nem találtam a testemen a nyomát. Márpe-
dig egy skorpió szúrása nemcsak hogy megbetegít valakit, hanem
nyomot is hagy maga után. Viszket a helye, valamint meg is dagad
a megszúrt végtag.
– Az igazat mondd, Forró Kő! – könyörögtem.
– Jól van – legyintett. – Valóban nem szúrt meg a skorpió.
– Akkor mi történt velem?
Forró Kő beszélni kezdett.
– Amióta Az Asszony, Akit Megszúrt A Skorpió elment közü-
lünk, azaz meghalt, nincs, akiben a közönséges harcosok bíznának.
Addig abban bíztak, hogy az asszony mindig megmondja, mi a he-
lyes és mi a helytelen. Most viszont a harcosok könnyen egymás tor-
kának eshetnek, mert nincs senki, aki a szellemekkel társalogjon, ta-
nácsot kérjen tőlük. Ezért kell egy Asszony, Akit Megszúrt A Skorpió.
– Te már akkor tudtad, hogy… – nem sikerült befejezni, amit
mondani akartam. Rám tört a vakrémület. Csak nincs benne Forró
Kő keze abban, hogy száműztek a településről?
Forró Kő megértette, mire gondolok, mert gyorsan és határo-
zottan megrázta a fejét.
– Én csak akkor döntöttem így, amikor hallottam, hogy ki
akarnak kergetni maguk közül, és arra gondoltam, hogy te lehetnél
Az Asszony, Akit Megszúrt A Skorpió. De nem tettem semmit, hogy
te légy az. Nem is tehettem volna. Nagyon meglepődtem, amikor
megtudtam, mit forralnak ellened. Tudtam, hogy mikor űznek ki
maguk közül, és hogy… hogyan akarnak megalázni. Vártam rád.
– Na és a skorpió? – kérdeztem enyhe felháborodással. Elvégre
csak nemrég határoztam el, hogy ezután magam veszem kezembe a
sorsomat, nem engedem, hogy más vezessen, és most, tessék, ismét
csak oda jutottam, hogy mások jelölték ki számomra az utat, ame-
lyen végig kellene mennem.
Forró Kő tovább mentegetőzött.
– Ha nem így cselekszem… meghaltál volna. Soha nem jutottál
volna el arra a településre, ahova igyekeztél. Messze van, és nincs az
úton inni- és ennivaló. Az ennivaló nem olyan fontos, de az innivaló
az igen. Szomjan haltál volna.
– És mi van a skorpióval? – kérdeztem háborgó lélekkel.
– Én voltam a skorpió – ismerte be zavart mosollyal.
– Nem szúrtál meg?
– Nem.
– De hiszen én elájultam. Mintha mégiscsak megszúrt volna a
skorpió.
– Emlékszel, hogy inni adtam neked? Nahát, az az ital volt a
skorpió.
Be kellett látnom, hogy furcsa összeesküvés áldozata vagyok,
bár egyelőre Forró Kő csak önmagát jelölte meg összeesküvőnek.
– Ki tudott még erről? – kérdeztem.
– Hát… Tarka Ló és Fehér Bagoly is – mondta.
Szóval, mégiscsak összeesküvés – gondoltam.
– Fehér Bagoly mondta először, hogy biztosan jó lennél nálunk
Az Asszonynak, Akit Megszúrt A Skorpió.
– Figyelj rám, Forró Kő – mondtam, miután összeszedtem va-
lahogy magam. – Nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy milyen sor-
sot szántatok nekem, de én nem vagyok varázsló, sőt nem is akarok
az lenni. El akarok jutni egy másik közösségbe, aztán egy városba.
Forró Kő megrázta a fejét.
– Most nem lehet – mondta. – Arrafelé háború van. A fehérek
háborúznak egymással. Láttam arra, amerre menni akarsz, fel-
gyújtott házakat, halott embereket, asszonyokat és gyerekeket is. Ha
elmész arra, megölnek. Sok részeg ember jár arra fegyverrel, és
gyilkolnak, akit csak látnak. Ha köztünk maradsz, nem halsz meg.
Majd ha arrafelé már nem gyilkolnak, elmehetsz. Neked kell válasz-
tanod.
– És… mit kellene csinálnom mint jövendő varázslónak?
Forró Kő megvonta a vállát.
– Tanulni.
– De… mit?
Újabb vállvonogatás.
– Azt én sem tudom. A mostani varázslónk nem kötötte az or-
romra. Csak azt tudom, hogy téged szemelt ki utódjának.
– Látott már engem egyáltalán az a varázsló?
– Persze. És beszélgetett is veled.
– Velem? Nem emlékszem rá.
– Mert a lelkeddel beszélgetett. Az ő lelke a tiéddel. Azt mondta,
hogy nagyon meg volt elégedve veled. És ő mindig melletted lesz. De
ő csak időlegesen helyettesíti Az Asszonyt, Akit Megszúrt A Skorpió.
Ha már mindent tudsz, amit tudnod kell, ő átmegy egy másik vi-
lágba, és többé nem jön vissza. Akkor már te felelsz a törzsért.
– És… mikor kezdődne a tanításom?
– A varázsló tudja.
Olyan szomorúság áradt a tekintetéből, hogy felfigyeltem rá.
Volt valami gyanús a dologban. Talán csak nem arról van szó, hogy
kineveznek varázslónak, megkérdezik tőlem, hogy merre járnak a
szarvasok, hogy megölhessék őket és megehessék a húsukat, én per-
sze nem tudom megmondani nekik, erre megdühödnek, és engem
tesznek bűnbakká? Esetleg el is vágják a torkomat. Nem szeretném,
ha itt érne a halál, távol a világtól, ráadásul nem is az én fajtám
között. Arra gondoltam, hogy egyenesen megtudakolom tőle szomo-
rúságának okát. Hátha elmondja. És Forró Kő el is mondta.

***

Szóval, kertelés nélkül megkérdeztem tőle, hogy mi az oka a bánatá-

nak. Jó hosszan hallgatott, már-már azt hittem, süketet játszik, és
nem fogja bevallani, úgy tesz, mintha nem is hallotta volna a kérdé-
semet, de Forró Kő mégiscsak megszólalt.
– Kedvellek téged – mondta.
– Én is téged – feleltem.
 – A sátramba akartalak vinni – folytatta lehajtott fejel. – Azt
akartam, hogy az asszonyom légy.
Gombóccá állt össze a torkomban a levegő. Jézus Úristenem,
már más sem hiányzott nekem, mint hogy egy vörösbőrű feleségül
kérjen. Sőt, ne is kérjen, hanem vigyen.
Meg sem mukkantam, csak a különben oszlásnak indult cipőm
orrára bámultam.
– De így… le kell mondanom rólad – sóhajtotta.
– Miért? – csúszott ki a számon. A kíváncsiság legyőzte a félel-
memet.
– Mert… Az Asszonynak, Akit A Megszúrt A Skorpió, nem lehet
férje – mondta. – És gyereke sem lehet. Neki nem szabad férfival
hálni. Így, ha te leszel Az Asszony, Akit Megszúrt A Skorpió… nem
lehetsz az asszonyom. És én ezt nagyon sajnálom.
Meg sem kérdezte, hogy én mit szóltam volna hozzá.

***

A falu varázslóját Száguldó Bölénynek hívták. Ő is ott volt abban a

sátorban, ahol a falu előkelői előtt meg kellett jelennem, hogy meg-
vizsgálhassanak, és eldöntsék, én lehetek-e Az Asszony, Akit Meg-
szúrt A Skorpió. Hogy neki mennyi szava volt a döntésben, nem tu-
dom, és ezt később sem tudtam meg. Száguldó Bölény mindenesetre
tudomásul vette a döntést, és ettől kezdve ő foglalkozott velem.
Mielőtt még rátérnék a taníttatásomra, néhány szóban beszél-
nem kell a vörösbőrűek furcsa neveiről. Nem szeretném felsorolni,
hogy ki miért kapta azt a nevet, amelyet viselt, gyakran jómagam
sem értettem meg a magyarázatát. Gyakran valamilyen tulajdon-
ságra utalt – Süket Róka például – néha pedig valamilyen vele kap-
csolatos esemény miatt. Száguldó Bölény például úgy, hogy három
évvel a születése után majdnem megölte egy bölény. Történt, hogy a
falu harcosai egy hatalmas bölénybikát kergettek a falu közelében,
amely talán kíváncsiságtól vezérelve elkóborolt a csordájától, és a
falu szélén ólálkodott. Valaki a rézbőrűek közül észrevette, s nagyot
rikkantva felhívta rá a többiek figyelmét. A harcosok boldogok vol-
tak, hogy a hús magától odajött hozzájuk, mintha csak a manituk
küldték volna ajándékba. Erről később persze már mindenki meg
volt győződve. A vadászok a bölényre vetették magukat, ami aligha-
nem csak ekkor érezte meg, hogy rossz helyre tévedt, mert menekü-
lőre fogta a dolgot. A vadászok azonban csatárláncba álltak, és
megpróbálták úgy terelni, hogy a sátrak között rejtőzködők elkap-
hassák. A bölény menekültében felborított néhány sátrat, közöttük
azt is, amelyben a kisfiú éppen édesdeden aludt. Szemtanúk szerint
a bika megtorpant, amint megpillantotta az akkor már síró gyere-
ket, és leszegett fejjel megállt vele szemben. A harcosok megdermed-
tek a rémülettől. Mindenki meg volt győződve róla, hogy egyetlen
pillanat még, és a kisfiúnak vége. De nem ez történt. A bölény nézte
egy kicsit a fiút, aztán hatalmasat bőgött, majd tett egy éles fordu-
latot és elvágtatott. Mire a vörösbőrűek magukhoz tértek, már nem
látszott sehol, csupán a nyomai maradtak a sátrak között. A vadá-
szok csak ímmel-ámmal követték, majd amikor a nyomok eltűntek
előlük, visszatértek a faluba.
Ekkor éles vita vette kezdetét közöttük, amely azzal végződött,
hogy mindenki belátta: a bölény csakis egy manitu lehetett, aki így
próbálta felhívni a kisfiúra a figyelmet. Így aztán a gyerek az addigi
neve helyett a Száguldó Bölény nevet kapta, valamint később a falu
varázslójává választották.
Azt is le kell írnom, hogy mi a dolga egy varázslónak. Varázslót
írok, pedig Száguldó Bölény egyáltalán nem volt az. És akik előtte
töltötték be ezt a hivatalt, ők sem voltak azok. Csak angol nyelven
hívják néha őket varázslónak, de hívják orvosságos vagy gyógyító
embernek is. Az ő feladatuk, hogy rendben tartsák a falu testét és
lelkét. Ami a testet illeti, elsősorban növényekből nyert főzetekkel és
porokkal gyógyítják. Méghozzá mindenfajta betegséget, ami csak
előfordul – azokból pedig akad bőven. Gyakran a lelket is meg kell
persze gyógyítaniuk. Akadnak ugyanis olyan harcosok, akiket meg-
szállt valamelyik manitu vagy gonosz szellem, és attól kezdve ő
uralja a szerencsétlen gondolatait és akaratát. Először is meg kell
tudni, hogy a megszálló manitu-e, jó szellem-e, avagy gonosz. Erre
megvannak a megfelelő módszerek. Ha kiderül, hogy a megszálló
szellem egy manitu, akkor örülni kell neki. Ilyenkor a megszállotton
jámborság vesz erőt, sokat énekel, járkál a tábor körül, virágot szed,
nem akar harcolni, és a sátrak körüli teendőkben sem vesz részt.
Nem lehet megbízni semmivel; ha bármivel is megbízzák, két lépés
után már el is felejti. Ha viszont gonosz szellem szállt meg valakit,
az még rosszabb. A gonosz szellem által megszállott embernek hab-
zik a szája, fogait csikorgatja, másokra vagy önmagára támad.
Ilyenkor a varázslónak kell megnyugtatnia.
Sok egyéb dolga is van még neki, amelyekre nem akarok ki-
térni. És nem azért, mintha nem lennék tisztában mindazzal, amivel
egy varázslónak tisztában kell lennie, hanem azért, mert ha felsorol-
nám ezeket, és valaki valaha is elolvasná, nevetségesnek találhatná
őket. A vörösbőrűek azonban hisznek a varázslónak és követik az
utasításait.
Ha ezek után bárki is azt gondolná, hogy én is elhittem, hogy
gonosz szellemek ólálkodnak utánunk, ott bujkálnak a fák törzse
mögött, nagy kövek közelében, vagy a sátraink körül elterülő fűten-
ger mélyén, téved. Jól emlékeztem még Újvári uram szavaira, aki
elmagyarázta nekem, hogy nincs más isten a mi Úristenünkön kívül,
nincsenek gonosz szellemek, azaz a gonosz szellemek néha mi va-
gyunk, emberek, és többet ártunk egymásnak, mintha tele lenne
rontással a világ. Gonosz szellemek csak a tudatlan emberek agyá-
ban élnek, akárcsak az ördögök. Persze a Sátán azért létezik, és a
pokol is, s ez ellentmondásnak látszott, de Újvári uram ezt már rész-
letesen nem magyarázta meg. Talán ő sem volt tisztában vele. Min-
denesetre itt, a rézbőrűek között visszaemlékeztem a szavaira, és ké-
sőbb meg is győződhettem róla, hogy igaza van. A varázsló varázs-
latainak lényege az emberek becsapása. És mégis szükség van rá.
Hogy gyógyfüvekre és gyógyporokra miért van szükség, azt
nem kell magyarázgatnom. Néha segítenek, néha nem. Ha segítenek,
akkor a manituk akarták, hogy a beteg meggyógyuljon, ha meghal,
akkor a manituk valamiért nem akarták. A varázsló csak közvetít a
manituk és az emberek között. Kér a manituktól, de néha követel is.
Megidézi őket, és nekik akkor jönniük kell. A betegségeket legtöbb-
nyire a megszállottság okozza; a betegség a megszállottság jele, s a
gonosz szellemet ki kell űzni a megszállottból.
De talán ennyi elég is ebből. A többit, ami velem történt, nem
szükséges elmagyaráznom. Amit pedig kedvem lenne, azt magam
sem értem. Nem írom le továbbá azt a hosszú folyamatot sem,
amelynek során elsajátítottam a varázslói mesterséget vagy tudo-
mányt. Kétszer hullott hó a földre, amire kész lettem, és várhattam
a beavató szertartásra, amelyről szintén nem beszélek. Azok szá-
mára, akik nem éltek még át hasonlót, unalmas lehet, és nem értenék
meg, hogy miért vesztegetek az avatásomra annyi szót. Pedig akkor
kezdődött minden. Hogy mi minden? Hát lássuk csak…
Száguldó Bölény egyszer adott egy feladatot, amely rémülettel
töltött el. Persze inkább csak akkor rémültem meg, amikor már nem
kellett volna. Akkortájt sokat tudtam már a gyógyfüvekről és a po-
rokról, a manitukról, a gonosz kiűzéséről, az esővarázslatról, a va-
rázstáncokról, amikor Száguldó Bölény egyszer csak magához ren-
delt a sátrába. Amint beléptem hozzá, különös érzés fogott el, ami-
lyet eddig még soha nem éreztem. Furcsa illattal keveredett gyanta-
szag csapta meg az orrom, amely arra késztetett, hogy jobban kö-
rülnézzek. És ekkor megpillantottam valakit a fekhelyén. Egy nőt.
Egy halott nőt. Szorgalmas Virágot, aki néhány napja halt meg ma-
gas láz következtében. Bármennyire is szimatoltam, nem éreztem a
szagát, bár már kellemesen meleg volt odakint a levegő. Ebből arra
következtettem, hogy Bölény bekente a testét folyékony gyantával.
A halott csak arra várt, hogy elvigyék a falu temetőjébe, és kikeres-
sék számára azt a faágat, amelyre majd felszerelik a testét rejtő fa-
dobozt.
Amint ránéztem, furcsa bizsergést éreztem. Nem volt kellemet-
len, de kellemes sem. Mintha valaki megszorongatott volna. Nem
erősen, inkább csak jelzésképpen, hogy itt van velem, és örül, hogy
itt vagyok.
Tudtam, hogy a halott Szorgalmas Virág az. Az ő lelke próbál-
kozik jelet adni. Azt hittem, Száguldó Bölény gyakoroltatni akarja
velem a lelkekkel való beszélgetést, amely képességnek már részben
a birtokában voltam, amikor történt valami, amit hirtelenjében kép-
telen voltam megmagyarázni magamnak.
– Ülj le! – hallottam Bölény utasítását. – Ülj le, Asszony, Akit
Megszúrt A Skorpió!
Már az is meglepő volt, hogy a teljes nevemen nevezett, mivel
az egyszerűség kedvéért tanítás közben csak Skorpiónak hívott.
Leültem, és vártam, hogy történjen valami.
– Érzed a lelkét? – kérdezte.
Nem voltam biztos a dolgomban, de a bizsergés, amely egyre
erősödött a bőrömön, ezt látszott alátámasztani.
– Érzem – bólintottam. – Vagyis…
– A teste üres – mondta. – Nincs benne lélek. Helyezd bele a
saját lelkedet.
– Tessék?! – hökkentem meg.
– Helyezd bele a saját lelkedet!
 – És azt… hogy kell csinálni? – kérdeztem. Éreztem, hogy elönt
a rémület. Úgy éreztem magam, mintha az erdőben egy vastag fa
törzse felé közelednék; biztos lennék benne, hogy egy medve leselke-
dik rám a törzs mögött, és amint a közelébe érek, rám veti magát.
És mégis, mennem kell a fa felé, mert arra kényszerít valami vagy
valaki.
– Engedd el magad! – parancsolta Száguldó Bölény. – De
előtte idd meg ezt!
Később nem emlékeztem rá, hogy mit ittam és mennyit. Orrom
megtelt illatos füsttel… aztán egyszerre éreztem, hogy már nem ülök,
hanem fekszem, méghozzá egy ágyon, s amint lenézek róla, Szá-
guldó Bölényt látom velem szemben. És magamat. Ott álltam az ágy
mellett, és kidülledt szemmel néztem valamire… néztem magamra…
azaz Szorgalmas Virág holttestére, azaz… a holttestemre…
Ijedt kiáltást hallottam, majd valaki mintha megrántotta
volna a kezem. Mikor felocsúdtam, az ágy melletti szőnyegen talál-
tam magam. Száguldó Bölény hajolt fölém, és olyan erősen rázott,
hogy összevissza csapdosott kezem-lábam, mint azoké a bábuké,
amelyeket a gyerekeknek készítenek az asszonyok. Száguldó Bölény
arcán úgy ült a rémület, mint holló a faágon.
– Miért nem mondtad? Miért nem szóltál róla? – kiáltozta, mi-
közben egyre csak rázott, mintha ki akarta volna rázni belőlem a
szuszt.
– Miről? – nyögtem kétségbeesetten, mert megéreztem, hogy
nagy a baj. – Miről kellett… volna szólnom?
– Hogy más is lakik benned – mondta. – Miért nem mondtad?
Eredj a sátradba! – kiáltott rám. – Majd érted küldök. Addig nem
hagyhatod el!
Engedelmesen behúzódtam a vackomba, és ott is maradtam.
Senki nem csodálkozott rajta, legfeljebb kíváncsian pislogtak a sát-
ram felé. Mindenki tisztában volt vele a faluban, hogy Száguldó Bö-
lény éppen varázslónak tanít ki, és ez bizony néha magányos elmél-
kedéssel jár.
Bölény két napig felém sem nézett. S amikor harmadnap ma-
gához hívott, még mindig nem éreztem magam valami fényesen.
Hasogatott a fejem, gyenge volt a testem, mintha súlyos betegségen
estem volna át. Első pillantásom a halott Szorgalmas Virágot ke-
reste, de már nem volt az ágyon.
Száguldó Bölény végighordozta rajtam a tekintetét. Mintha
nyugtalanság bujkált volna a szemében. Ennek ellenére nem habo-
zott; egyből belevágott a dolgok közepébe. Akkor már jól értettem a
falu nyelvét, már azt is megéreztem a beszédén, ha valamit közölni
akar velem, de nem egyenesen mondja ki, hanem kerülőúton.
Most azonban nem kertelt.
– Miért nem szóltál róla? – tette fel ismét a már többször is el-
hangzott kérdést.
– Miről? – nyeltem egy nagyot.
– Arról, hogy idegen lélek is lakik benned. Arról, hogy kétlelkű
vagy.
Mintha valaki ököllel jó erősen tarkón vágott volna.
– Két… lelkű? – nyögtem. – Ez meg… mit jelent?
– Az árnyékod – mondta.
– Az meg… mi?
Száguldó Bölény megcsóválta a fejét.
– Mondanod kellett volna. Ha egyáltalán tudtál róla. Tudtál?
Szótlanul megráztam a fejem.
– Van valakid… aki… vagy meghalt, vagy megölték… és aki
nagyon ragaszkodott hozzád?
Előbb Újvári uramra gondoltam, de öt nem ölte meg senki. Ha-
csak a bort nem vesszük gyilkosnak.
Ekkor az agyamba villant valami. Az anyám! Az én szerető
anyám! Akiről Újvári uram szerint azt állítják, hogy gyilkos ször-
nyeteg volt, de engem állítólag nagyon szeretett. Vajon elmondjam-
e ennek az öregembernek?
Száguldó Bölény olvasott a gondolataimban.
– Mondd meg, kicsoda!
– Az… anyám – mondtam. – Bár… nem tudok róla, hogy meg-
ölték volna. Régen nem… láttam. Nem emlékszem rá, hogy valaha
is… láttam volna.
– Rossz asszony volt? – kérdezte.
– Azt mondják. De azt is mondják, hogy engem szeretett.
Száguldó Bölény bólintott.
– Akkor ő az. Menedéket keresett benned. Ő az árnyék a lelked-
ben. Néha olyanokra késztet, amit különben nem tennél meg. Vigyáz
rád, de a maga módján.
– Olyan mintha manitu költözött volna belém? – kérdeztem.
Nem tudtam, örüljek-e, vagy rémüldözzek. Ismertem néhány meg-
szállott vörösbőrűt, nem szerettem volna az ő sorsukra jutni.
 – Manitutól megszállt vagy – mondta aztán kissé megnyu-
godva. – Ő vezeti a kezed. Ez lehet jó, de lehet rossz is. A manituk
néha gonoszak is tudnak lenni. Éppen, mint az emberek. A jó embe-
rek. Mert néha ők is megvadulnak, és szándékuk ellenére rosszat
cselekszenek. Ha benned lakik… észreveszed, hogy néha ő beszél be-
lőled. Olyan vagy, mint ő volt, de mégsem ugyanolyan. Csak sok van
benned belőle…”

***

A naplórészlet itt véget ért. Ölembe ejtettem az utolsó lapot és bele-

bámultam az üres levegőbe. Újabb részletét ismertem meg Orsi nagyi
kalandos életének, és azon tűnődtem, hogy megismerem-e vajon egy-
szer az egészet. Elejétől a végéig.
Kezembe vettem azt a rövid levelet, amelyet a szöveghez fűzött
lábjegyzeteken túl, McKinley barátja, az a bizonyos Lawrence profesz-
szor írt nekem:

„Kedves Ms. O’Hara! Elküldöm önnek az önt érintő szöveg for-

dításának eme részét. Feltett szándékom volt, hogy amit elkezdtem,
be is fejezzem, annál is inkább, mivel az én érdeklődésemet is felkel-
tette az ön ősnagymamájának a története. Jelentős erőfeszítéseket
tettem, hogy minél szemléletesebben adjam vissza a magyar szöveg
szépségét, amelynek létrehozásában az ön felmenője kétségkívül re-
mekelt. Olyan káprázatos módon használja a magyar nyelvet, hogy
az már egyenesen csoda. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy nem
anyanyelvű közegben élt majdnem egész élete során. Mindenesetre
kitűnő érzéke volt az íráshoz – sajnálatos módon, tudomásom sze-
rint, magyar nyelvterületen ismeretlen a naplója. Egyszóval szeret-
tem volna lefordítani az egész szöveget – sajnos egy, a Himalájából
érkezett meghívás megakadályozott benne. Van ott ugyanis néhány
barátom, többek között egy kolostor apátja, aki furcsa és veszélyes
jelenségeket vélt felfedezni a kolostorában. Ennek magyarázatához
kérte a segítségemet. Úgy gondolja, hogy az úgynevezett macskadé-
mon költözött be hozzá… Hát majd meglátjuk. Mindenesetre, ami-
kor ön a fordításomat olvassa, én már a hegyóriások között leszek,
és ha minden igaz, elkapom a macskadémon farkát.
Azt azonban megígérhetem önnek, hogy amint visszatérek, is-
mét kezembe veszem az ön felmenőjének a szövegét, és befejezem a
fordítást… bár őszintén szólva nem tudom, hogy valóban a befejezés
van-e még hátra. Csak futólag pillantottam bele a még lefordítatlan
részbe, és úgy látom, hogy a szöveg nem teljes. Hogy van-e még
ezenkívül is olyan rész, amely hiányzik a leírásból, azt talán kedves
barátom, Bob McKinley professzor tudja.
Tisztelettel üdvözlöm önt, és kívánok minden jót!

Leslie L. Lawrence”

73

Mr. McKinley professzor úgy trónolt a legkényelmesebb karosszé-

kemben, mint egy király a trónusán, lábát a Marisa által készített va-
rázsvízbe lógatva. A víz egy lavórban gyöngyözött előtte, s ahogy be-
lemerítette a lábát, olyan kéjes mosoly jelent meg az arcán, hogy arra
gondoltam, ha – ahogy ígérte – nemsokára tiszteletét teszi nálam Zsi-
ráf, őt is megkínálom egy lavór lábvízzel. Nem is érdemel mást a nyo-
morultja…
McKinley elaléltan nyögdécselt a lavór felett, szemeit félig be-
hunyta, s alig észrevehetően Marisa felé fordította a fejét. Marisa
vette az adást, mert olyan piros lett a képe, mint a pusztai vadrózsa.
Be kellett látnom, hogy én vagyok az elefánt a saját házamban.
A felesleges személy.
Egyen meg a fene, Zsiráf – gondoltam magamban, miközben
visszakullogtam a szobámba. Egyen meg a jó büdös fene!
Belecsüccsentem az ágyam végében álló karosszékbe és a leve-
gőbe meredtem.
– Te leszel az oka, ha Cameron karjába vetem magam – morog-
tam a híg levegőnek. – Elvégre én is csak húsból és vérből vagyok. És
nem is akármilyenből. Legalábbis, ami a véremet illeti – tettem
hozzá gondolatban.
 Ebben a pillanatban hullámozni kezdett a levegő és felbukkant
előttem Álmaim Asszonya. Olyan hirtelen, mintha rám akart volna
rontani. Meg is rettentem egy kicsit tőle. Nem is annyira megjelené-
sének a gyorsasága és váratlansága ijesztett meg, jóval inkább az arc-
kifejezése. Nem tudok mást mondani, mint hogy gyilkos dühöt láttam
rajta. Fogalmam sem volt róla, hogy kire haragszik. Csak remélni
mertem, hogy nem rám.
De bizony, rám haragudott. Úgy fúrta a szemembe csillogó, sötét
szemét, mintha lyukat akart volna égetni a fejembe. Egész megjele-
nése olyan riadalmat keltő volt, mintha elhatározta volna, hogy va-
lami szörnyűséget készít elő, és ehhez megfelelően is öltözött.
Hogy ez a megfelelő mit jelentett, arról még írnom is nehéz. Egy-
szerűen remeg a kezem, ha rágondolok. Mert ez alkalommal Álmaim
Asszonya nem a szokásos ünnepi ruhájában – népviseletben, vagy mi
az ördög – jelent meg előttem, nem is rojtos indiánszerelésben, ha-
nem esküdni mertem volna rá, hogy halotti lepelben. Bár fogalmam
sem volt róla, hogy nézhet ki abban a távoli országban egy halotti lepel
– valahogy biztos voltam benne, hogy ez az. Az, mert nem lehet más.
A halotti lepel olyan ragyogóan fényes volt, hogy kénytelen vol-
tam szemem elé kapni a kezem. Aztán gyorsan le is eresztettem. Látni
akartam mindent, bármi is történjék velem. Talán már azt sem bán-
tam volna, ha kiderül, hogy ez a bizonyos lepel nekem készült.
S akkor ismét ugyanaz a jelenet következett, amelyet már több-
ször is megfigyeltem. Vagyis majdnem ugyanaz. Csak egy kis különb-
ség volt közöttük, ami végül is a megoldáshoz vezetett. De azért ne
siessünk annyira előre.
Álmaim Asszonya lábánál immár négy kínai váza állt csatasor-
ban. Orsi nagyi – istenem, hogy is mondhatok nagyit, amikor egy ra-
gyogó szépségű fiatal nő hullámzott előttem a levegőben, és mégis az
én ük-ük-ükanyám volt! – pedig csak beszélt, beszélt, közben a vá-
zákra mutogatott. Gyönyörű arcát eltorzította a harag. Némán táto-
gott, mintha elfújta volna a szél a hangját.
Hirtelen lehajolt, felkapott egy vázát, majd erőteljes mozdulattal
lecsapta a földre… vagy valahova. A váza darabokra törött, csak úgy
repkedtek a szilánkjai a levegőben. Ezután a második váza követke-
zett. Ez, szegény, ugyanúgy végezte, mint az első. Fel a levegőbe, aztán
le a földre, hogy a darabjai ismét felröppenhessenek. Felröppentek,
majd le is hullottak.
 Álmaim Asszonya ezután rövid időre megpihent. Ismét a sze-
membe fúrta a szemét, és csak beszélt, beszélt…
Vártam, hogy a harmadik váza is kövesse a másik kettőt, ám Ál-
maim Asszonya ezt nem dobta fel a levegőbe, hanem erőteljes moz-
dulattal rátaposott. Felborította és rátaposott. Még a reccsenést is
hallani véltem, ahogy megadta magát a sorsának. És az utolsó, a ne-
gyedik is ugyanúgy járt.
Ekkor észrevettem valamit, amitől majdnem hangosan felkiál-
tottam. Ahogy Álmaim Asszonya felém fordította az arcát, sötét csí-
kokat láttam rajta. Egyetlen másodperc alatt végigfutott rajtam a ré-
mület. Vér! Álmaim Asszonyának vérzett az arca. Minden bizonnyal
egy porcelánszilánk sebezhette meg. Tudtam én jól, hogy ez a „vér”
olyasmiből van, mint az egész teste – semmiből –, és én mégis két-
ségbeestem. Hogy sebezheti meg bármi is ezt a gyönyörű arcot?
Búcsúzóul még rám villantotta csoda-tekintetét, majd egyetlen
szempillantás alatt úgy szétesett, mintha… nem is tudom. Mintha óri-
ási erő tépte volna darabokra. Mintha egy megvadult kisgyerek szag-
gatta volna szét a babáját. Vagy egy unatkozó kutya kis gazdája játékát
bosszúból, amiért magára hagyták.
S akkor, ott, a karosszékemben ülve, hirtelen megértettem, mit
akar közölni velem Álmaim Asszonya. Olyan hányingerem támadt
tőle, hogy azt hittem, csúnya dolgok következnek másodperceken be-
lül.
Máig sem értem, hogy úszhattam meg anélkül, hogy összeron-
dítottam volna a szobám. Talán az a hang akadályozott meg benne,
amely egyre ott suttogott a fejemben.
– Cselekedned kell, Debby, mégpedig gyorsan! Mielőtt még té-
ged is megölnek. Merthogy meg akarnak ölni, az biztos.
Összeszorítottam a számat, minden erőmet megfeszítve fel-
emeltem a kezem, és arrafelé intettem, ahol Orsi nagyit felszívta az
ismeretlen.
– Kösz, Orsi nagyi! Köszönöm, Álmaim Asszonya!

74
Másnap reggel első utam a seriffhez vezetett. Mivel tervezett látoga-
tásomról jó előre értesítettem, Mitchell seriff nem is nagyon lepődött
meg rajta. Legfeljebb csak egy kicsit. Ezt viszont nem mutatta.
– Rég nem láttalak, kislány – mondta, miközben intett, hogy
foglaljak helyet, egy kényelmesnek egyáltalán nem mondható széken
a szobájában. – Mi jár abban a bájos kis fejecskédben, hogy megláto-
gattad öreg barátodat?
Sima volt a szava, mint a bársony, ám azért volt valami a hang-
jában, ami óvatosságra intett. Mitchell egy álmos macskára hasonlí-
tott – persze nem a kinézete –, ami úgy tesz, mintha aludna, közben
meg a közelében settenkedő és mit sem sejtő egeret figyeli.
– Beszélni szeretnék magával, seriff – mondtam, miközben le-
csüccsentem a székre.
– Úgy érted, hogy magánbeszélgetésre készülsz? – kérdezte kí-
váncsian, és meglegyezte az arcát a kalapjával.
– Mi lenne a másik fajta? – kíváncsiskodtam.
– A hivatalos – mondta. – Ha például valami igen fontos beje-
lentést készülnél tenni. Ez esetben be kellene hívnom Harrisont, hogy
legyen tanúja a beszélgetésünknek.
Harrison nevének hallatán megborzongtam.
– A legmagánabb magánbeszélgetésre készülök – mondtam.
– Akkor hát, gyerünk! Ki vele! Hadd ugorjon a majom a vízbe.
Vettem egy mély lélegzetet, aztán ráfüggesztettem ártatlan két
szemem.
– Őszintén válaszolna nekem, seriff, ha feltennék egy bizalmas
kérdést?
Mitchell megvonta a vállát.
– Az attól függ. Ilyen ígéretet nem tehetek mint seriff.
– És mint atyai barátom?
Mitchell meghökkenve nézett rám.
– Csak nem történt valami, amiről tudnom kellene? Egye fene,
csak akkor nem tartom be az ígéretemet, ha olyasmit mondanál, amit
sem mint seriff, sem mint magánember nem titkolhatok el. Nos, így
megfelelő?
Előrehajoltam és mélyen a szemébe néztem. Igyekeztem, hogy
egyetlen kis rezdülése se kerülje el a figyelmemet.
– Bajban vagyok, seriff? – kérdeztem.
Mitchell legyezett egyet a képén, aztán bólintott.
– Úgy gondolom, hogy igen.
 – A zsaruk?
– Ki más?
– Konkrétan miért?
Lehajította a kalapját, és rám förmedt. Nem tudtam, hogy szíve
mélyéből tört-e elő a felháborodás, vagy csak a hivatala miatt dörrent
rám.
– Ne hülyéskedj már, Debby! – Olyan száraz volt a hangja, mint
a sivatagi bokrok, amelyek már száz éve is kiszáradva hevertek a ho-
mokon. – Még hogy miért? Gyilkosságért, szívem. Azok az emberek –
a nyomozókra gondolok – meg vannak győződve róla, hogy te vagy a
hunyó.
– Azaz a gyilkos?
– Valahogy úgy. De felbujtó is lehetsz, ha az jobban tetszik.
– Egyik sem tetszik – mondtam. – De miért is követtem volna el
a gyilkosságokat?
A seriff megsimogatta az állát.
– Figyelj, kislány, most olyasmit árulok el neked, amit tulajdon-
képpen nem lenne szabad. A nyomozók úgy gondolják, hogy komoly
üzleti okai vannak a gyilkosságoknak. Üzletet kötöttél Mr. Rickman-
nel, a környék leggazdagabb emberével, méghozzá igen jó üzletet. Er-
ről aláírt szerződésed van. Vagy tévednék?
Intettem a fejemmel, hogy nem téved.
– A nyomozók azt hiszik, hogy te és Barnaby ügyvéd átvágtátok
valahogy Mr. Rickmant. Méghozzá csúnyán.
– Akkor miért nem fordulnak Mr. Rickmanhez?
– Fordultak ők, de semmivel sem lettek okosabbak tőle. Mr.
Rickman nem óhajt feljelentést tenni ellened.
– Szerintük miért nem?
– Mert neki is vaj van a fején. Csak azt ne kérdezd, hogy miféle
vajra gondolnak, mert fogalmam sincs róla. És nem is ragaszkodom
hozzá, hogy legyen. Továbbá azt hiszik, hogy a segítődet, Mr. Bar-
nabyt te öletted vagy ölted meg. És tudod, miért? Mert ő mindenről
tudott, amiről én, hál’ istennek, nem. Barnaby ügyvéd a cinkostársad
volt, és te nemes egyszerűséggel megszabadultál tőle.
– Na és a többi áldozat?
A seriff előrehajolt és széke karfájára ütött.
– Ez a második számú ismeretlen az egyenletben, Debby. Mind-
három áldozat a valamikori tízek utolsó leszármazottja volt. Valami-
ért el kellett hallgattatnod őket.
 – De miért?
A seriff megvonta a vállát.
– Hát, azt már neked kell tudnod, csillagom. Olcsón, mondhatni,
potom pénzért megvettél valamit, és mindenkit eltüntettél, akinek va-
laha volt valamilyen köze ahhoz az ingatlanhoz. Nagy halat fogtál vele,
Debby.
– Mégis, maga szerint mi lehet az a valami, amiről azt hiszik,
hogy jobb, ha nem tud róla senki?
A seriff kifújta a levegőt a tüdejéből.
– Hát, ha ezt tudnák, valószínűleg már a sitten ülnél, szívem. És
ezt még mint öreg barátod sem tudnám megakadályozni.
– Ezt értsem úgy, hogy felettem lebeg Damoklész kardja?
– Miféle kardról beszélsz? – komorodott el a seriff. – És ki a
franc az az izé… mit is mondtál, kicsoda? Valami görög?
– Olyasmi – bólintottam. – De ezt ne vegye komolyan. Tehát,
maga szerint bármelyik pillanatban letartóztathatnak?
– Úgy van – bólintott a seriff. – És most figyelj ide, kislány. Ha-
lál komolyan mondom, amit mondok. Azok a hiénák csak a megfelelő
pillanatot lesik, hogy rád ugorjának. Már kérvényezték is a bírótól a
letartóztatásodat. Tudtad?
– Még nem – sóhajtottam.
– Ezt nem tőlem hallottad. Világos? A bíró szerencsédre nem
adott engedélyt rá, mert kevésnek találta a bizonyítékaikat, amelyek
egyelőre csak sejtések, nincs bennük semmi konkrétum. De bárme-
lyik pillanatban fordulat következhet be.
– Mit tanácsol, seriff, mit tegyek?
A seriff sajnálkozva nézett rám.
– Nem tanácsolhatok egyebet magánemberként sem, mint amit
seriffként mondhatok. Ha tényleg sáros vagy, akkor a legjobban te-
szed, ha feladod magad, és őszinte, feltáró vallomást teszel. Bár… hát
én nem is tudom. Úgy mindenesetre hamarabb szabadulnál.
Odasétált hozzám és átkarolta a vállamat.
– Csak ezt mondhatom, szívem. És nagyon sajnálom. Tudom,
hogy amolyan kutya-macska barátság van köztünk, ám azért, ahogy
rád nézek, kezdem sajnálni, hogy nincs gyerekem. Például egy olyan
lányom, mint te.
Ez volt a legnagyobb dicséret, amit valaha is hallottam tőle.
Csak éppen nem mentem vele semmire.
 75

A kétórás repülőút után még mindig friss voltam, és üde. Legalábbis

így gondoltam. És ilyennek is láttam magam, amikor a repülőtér mos-
dójának a tükrébe néztem. Elégedetten sóhajtottam, majd bevágtam
magam egy taxiba. Kár volt. A börtön alig néhány száz méterre volt a
kis repülőtértől – a kellemesen langyos időben akár oda is sétálhat-
tam volna.
A börtönépület és maga a környék azonban egyáltalán nem em-
lékeztetett egy igazi börtönre. Sőt, leginkább egy lepusztult nyugdí-
jasotthon képét mutatta. Nem láttam sehol szögesdrótot, és még a ka-
puja is tárva-nyitva állt. Hirtelenjében arra kezdtem gyanakodni,
hogy nem valami fegyenclázadás tört-e ki itt a közelmúltban, amely-
nek során valamennyi rab lelépett. Mindenesetre nekem kellett bör-
tönőr után néznem ahelyett, hogy előbukkant volna valahonnan egy,
és megkérdezte volna, hogy mi a fenét keresek itt, ahol a madár is
rabruhában jár.
Hosszas keresgélés és hallózás után végül találtam valakit egy
távoli portásfülke árnyékában, aki éppen narancsot hámozott. Csak
az egyenruhája mutatta, hogy hivatalos személy.
– Az igazgatót keresi? – hitetlenkedett. – Jelenleg nem tartóz-
kodik az épületben. Állítólag a polgármesterrel tárgyal. Hogy mi le-
gyen ezzel a kócerájjal.
– Mármint mivel? – kérdeztem.
Elegánsan eldobott egy narancshéjszeletet, és körbemutatott.
– Hát ezzel, itt.
Kezdtem azt hinni, hogy eltévesztettem a célpontot.
– Én a börtönt keresem – mondtam. – Egészen hivatalosan a…
– Hagyja csak – legyintett, amit ismét egy narancshéjszelet bánt.
– Már nem létezik.
– Mármint micsoda? Telefonon bejelentkeztem, és…
– Megszűnt – mondta sajnálkozva széttárva a karját.
Elhűlve meredtem rá.
– A börtön?
– Mit gondol, nagysága, mi a fenéről beszélek?
Ebben a pillanatban sötétség borult rám. El kellett néhány má-
sodpercnek telnie, mire rájöttem, hogy valaki befogta a szemem.
– Kukucs – mondta az illető. Ismerős volt a hangja, nagyon is az.
De nem mertem hinni a fülemnek. Anélkül, hogy hátrafordultam
volna, levettem a szememről a kezét. Aztán megfordultam.
Zsiráf állt mögöttem… és valahogy mégsem ő volt. Zsiráf is volt,
meg nem is.
Nem gondolhattam másra, mint hogy álmodom. Már csak arra
vártam, hogy Álmaim Asszonya is megjelenjen, és elkezdje a földhöz
vagdosni a már sokszor eltörött vázáimat.
– Üdv, Ms. O’Hara – mondta a magas fickó, aki Zsiráf is volt,
meg nem is volt Zsiráf. – Remélem, nem borult ki nagyon az úton.
Engem mindig kiborít a repülés. Máig nem értem, hogy a fenébe tud
egy marha nagy vasdarab a levegőben maradni…
Rám vigyorgott, átkarolta a vállam, és egy cuppanós puszit nyo-
mott a képemre.
Most már értettem mindent. A városi börtön helyett a helyi bo-
londok házában kötöttem ki.

76

Csak hosszas invitálás után adtam meg magam, és követtem a kihalt

épületben egy szobába, amelynek már nem volt ajtaja; vagy a bolon-
dok, vagy az ápolók, vagy a rabok, vagy a börtönőrök – és még sorol-
hatnám tovább a gyanúsítottjaimat – magukkal vihették. Egyetlen
íróasztal volt csak a szobában, valamint karosszékek fehér lepedővel
letakarva. A Zsiráfra hasonlító, jóképű fickó, aki az igazgatóhelyettes-
nek mondta magát, lerántotta két székről a fehér leplet, és mutatta,
hogy üljek le. Óvatosan ereszkedtem a szék szélére, hogy az első gya-
nús jelre felugorhassak.
A fickó ekkor szélesen rám mosolygott.
– Te nem tudod, hogy ki vagyok, igaz?
– Nem – mondtam határozottan. – Én tulajdonképpen…
– Mindent tudok – emelte fel a kezét. Ekkor tűnt csak fel, hogy
nem egyenruhában van, hanem kockás sportzakóban és barna nad-
rágban. Lábán szürke cipő. Ez a fickó akkor volt akárki is a börtönben
– a rab státuszát kivéve –, amikor én a Vatikán pénztárosa. – Lehet,
hogy egyszer rokonok leszünk, Debby?
 Jézusom! – gondoltam. Ez mégiscsak a bolondok háza.
– Hát… minden meglehet – mondtam, és már rohadtul meg-
bántam, hogy engedtem az invitálásának és bejöttem vele az épületbe.
Nem kellett volna.
Felállt és felém nyújtotta a kezét.
– Hansen – mondta. – Roland Hansen.
Eltátottam a számat, ami aztán jó darabig úgy is maradt.
– Ro… land? – nyögtem, és bár fel akartam állni, mintha odara-
gadt volna a fenekem a székhez. – Ro… land Han… sen?
– Nem emlékszel? Egyszer még egy pofont is adtál nekem.
Mintha villám vágott volna le az ablak előtt. Egyszerre csak fel-
bukkant előttem egy kis fickó. Zsiráf úgy mutatta be, mint az unoka-
testvérét, akit a szülei Zsiráf szüleihez küldtek vakációra, mivel ők
maguk azon a nyáron egy európai körúton vettek részt. Ellenszenves
kis fickó volt – legalábbis Zsiráf szerint –, aki egyre csak a nyakán
lógott. Ezenkívül arra emlékeztem még, hogy szeplős volt a képe, és
mintha Zsiráf lett volna kicsiben.
– Ro… land – nyögtem ismételten. – Hogy az ördögbe…
Roland úgy vigyorgott, mintha aranyórát talált volna az utcán.
– Hogy hogyan kerültem ide? Hát én voltam az igazgatóhelyet-
tes… sőt tudomásom szerint még mindig az vagyok, bár amint látod,
már nemigen van, amit igazgassak. A börtönt ugyanis felszámolták.
Egyetlen nap alatt született meg a döntés, másnap már vitték is a ra-
bokat máshova. A főnök, idő hiányában, nem tudott téged értesíteni,
én meg csak ma reggel tudtam meg, hogy ide jössz. Bár nekem is lett
volna másutt dolgom, nem hagyhattam ki ezt az örömteli lehetőséget,
hogy találkozzam veled.
Az esti vacsoránál aztán sok minden kiderült. Egy kávézóban va-
csoráztunk a város szélén. Rolandnak nem volt családja, így megkí-
mélt tőle, hogy házi vacsorával „kápráztasson” el. Bevallása szerint a
hot dogon kívül mást nem tud csinálni – és azt is csak rosszul. Egyszer
még a kutyája is megbetegedett tőle. Rövid, ám velős bevezető társal-
gás, valamint a tűrhető „ház kedvence” szendvicsek elfogyasztása
után azonnal a tárgyra tértünk.
– Talán rá is térhetnénk a lényegre, Debby – mondta. – Frank,
az igazgatóm, megbízott, hogy tájékoztassalak egy bizonyos témával
kapcsolatban. Ő maga akart találkozni veled, ám ez a költözés betett
nekünk.
Őszintén szólva megijedtem egy kicsit. Csak nem feleslegesen
tettem meg a repülőutat…?
Szerencsére nem. Roland megkocogtatta a poharát a körmével.
– Aztán, tudod, az történt, ami ilyenkor szokott. Ha a főnök nem
ér rá, a beosztottja nyakába varrja a megoldandó problémát. Nekem
kellett bevetnem magam az irattár pókhálói közé, háromszor cserél-
tem inget, annyira koszos ott minden. Mármint az irattárban. Nem
panaszképpen mondom, csak mondom. Tudod, én amolyan tisztaság-
mániás vagyok… de végül is ez nem tartozik a lényeghez. Frank sze-
rint egy bizonyos Mrs. Shelbyről lenne szó, igaz?
– Igaz – bólintottam.
– Az az igazság, tudod, hogy nem volt egyszerű megtalálni. Tu-
dod, mi börtön voltunk, az alkalmazottak, azaz a börtönőrök a rabo-
kat őrizték, nem a papírokkal bíbelődtek, így nincs is olyan rend oda-
bent, mint kellene. Képzeld, az a rohadt por bevette magát a gallérom
és a bőröm közé, és még fel sem másztam a létrán a legfelső polcokhoz,
máris úgy viszkettem, hogy legszívesebben leugrottam volna a létrá-
ról. Ehhez mit szólsz?
– Hát… borzalmas lehetett neked.
– Mit tagadjam, az is volt. Csakhogy akkor már tudtam, hogy
neked kell az anyag, ezért aztán tovább kerestem, bár pokolian visz-
ketett a nyakam. Szóval, Mrs. Shelby… Sikerült megtalálnom az aktá-
ját.
– Hála istennek – csúszott ki a számon.
– Hála nekem – javított ki. – És a kitartásomnak. Na és neked.
Ha nem rólad lett volna szó, hagyom a fenébe az egészet.
– Hát… kösz, hogy nem hagytad.
– Szóval, Debby, megtaláltam Mrs. Shelby aktáját. Az az igazság,
hogy el is akartam hozni neked, de nem sikerült…
– Nem sikerült? – fogott el a csalódás.
– És ezt csak a hülye könnyelműségemnek köszönhetem – só-
hajtotta. – Amint tegnap megtaláltam az aktát, levettem a polcról, és
rátettem egy asztalkára, hogy másnap, azaz ma érte megyek. És tudod
mi történt? Az, hogy valaki, valamelyik alkalmazott, bent járt az irat-
tárban, levette az asztalkáról, és eltette valahova, hogy ne legyen út-
ban. Valószínűleg vissza, a többi akta közé. Csak éppen nem oda, ahol
megtaláltam, hanem csak úgy, gondolom, bedugta a polcon egy sza-
bad helyre. Sajnos ezért nem tudom neked megmutatni. De azért be-
leolvastam, és tudom, mi van benne. Szerencsére, mert már elkezdték
a levéltárat is elszállítani.
 Ez tényleg csalódás volt számomra.
– És… mire emlékszel belőle, ha beleolvastál? – kérdeztem re-
ményvesztetten.
– Sok mindenre. Apropó – hirtelen a homlokára csapott, a zse-
bébe nyúlt és kotorászni kezdett benne. – Azért ezt elhoztam neked…
hol is van csak… Pedig itt volt… itt is van…
Diadalittas képpel egy fényképet húzott elő belőle. Ránézett, fin-
torgott, majd letette elém.
A nő, aki a fényképről egyenesen a szemembe nézett, ismeretlen
volt számomra. Némiképpen egy boszorkányra emlékeztetett. Beesett
és karikás volt a szeme, hegyes az orra, összeszorított szája csupán egy
vékony vonal. Tekintete pedig olyan fenyegető, hogy akaratlanul is
nyögtem egyet tőle.
– Na hogy tetszik? – kérdezte Roland. – Mert nekem sehogy. Ha
egyszer gyerekem lesz és nem akar enni, csak megmutatom neki ezt,
és egyből benyalja a tejbepapit, az biztos.
Ekkor már a nő haját néztem. Olyan volt, mintha hurrikán bor-
zolta volna össze. Mintha egy King-regény túlvilági gonosza lett volna.
– Ez… kicsoda? – kérdeztem rosszat sejtve.
Roland meghökkenve nézett rám.
– Hogyhogy kicsoda? Hát, akit keresel. Mrs. Shelby.
– Ez nem ő – mondtam határozottan.
– Akkor… ki a fene? Annak kell lennie, Debby. Bár nem tudom
megmutatni a többi papírt, hinned kell nekem.
Arra gondoltam, hogy talán összekeverte egy másik fényképpel,
vagy mit tudom én. De hogy ez a nő nem Mrs. Shelby, az tuti.
Roland megfordította a képet. A hátulsó, fehér oldalán egy pe-
csétet láttam, ami feltehetően a börtön pecsétje volt. Mellette halvá-
nyuló tintával egy név: Mrs. Francisca Shelby.
Roland aggodalmas képpel bámulta a fotót, majd engem.
– Itt valami nem stimmel – mondta. – Hogyhogy nem Mrs.
Shelby?
– Nem az a Mrs. Shelby, akit keresek – ismételtem határozot-
tan.
– Gondolod, hogy több is van belőlük?
Éppen erre gondoltam. Hogy több Mrs. Shelby is létezik, vagy
létezett.
– Figyelj, Roland – mondtam. – Dolgozik a cégünknél egy Mrs.
Shelby, aki ebben a börtönben ült. Legalábbis a saját bevallása szerint.
Azért csukták le, mert megölte és feldarabolta a férjét, beletette a da-
rabokat egy bőröndbe, aztán…
Elhallgattam.
– Tudom – bólintott Roland. Cseppet sem látszott rajta, hogy
kellemetlenül érintené a dolog. Hja, aki börtönben dolgozik, cifra dol-
gokat hallhat-láthat akár naponta is. – Tizenöt évet kapott.
– Találkoztál vele személyesen is? – kérdeztem.
Roland megingatta a fejét.
– Nem én. Amikor én idekerültem, ő már nem volt itt. Kint volt.
– Szabadlábon? – kérdeztem.
– A temetőben – mondta Roland.

77

Ez volt az újabb meglepetés. Köpni-nyelni nem tudtam. – A temető-

ben? – ismételtem rémülten. – Hogyhogy a temetőben?
– Úgy – mondta Roland –, hogy azokat, akik meghalnak, általá-
ban a temetőbe viszik. Vagy a krematóriumba. Mikor hogy. Mrs.
Shelbyt eltemették.
– Biztos ez?
– Persze hogy biztos. Mondom, hogy láttam a papírokat.
– És… hogy halt meg?
– Felakasztotta magát a cellájában. Nem gyakran, de néha azért
előfordul. Sőt, olyan is volt már, hogy valaki egyszerűen csak vissza-
tartotta a lélegzetét, és úgy halt meg. Megfulladt. Sokak szerint ez le-
hetetlen, de nekem Howard doktor mesélte… Különben bocs, hogy el-
kalandoztam. Szóval, Mrs. Shelby, akit te keresel, meghalt, eltemették,
és azóta is kint van a temetőben. Lehet, hogy névazonosságról van
csupán szó, bár ez a Shelby név azért nem olyan gyakori. Az meg, hogy
ugyanabban a börtönben, a miénkben, két Mrs. Shelbyt is őriztek
volna egyszerre, az egyszerűen elképzelhetetlen. Különben ez már
elég régen volt, Debby. Vagy tíz éve.
Váltottunk még néhány szót, de már nem emlékszem rá, hogy
pontosan miről is beszéltünk. Ő mintha gyerekkori élményeit emle-
gette volna, én meg Zsiráfról fecsegtem valamit. De hogy nem volt ott
az eszem, az biztos. Amikor aztán már hazafelé, a repülőgépen, meg-
próbáltam magam elé idézni a történteket, csupán arra emlékeztem
vissza, hogy nekem ajándékozta Mrs. Shelby fényképét – gondolom,
teljesen szabálytalanul –, majd megemlítette, hogy a főnöke csodál-
kozott is, hogy ki a fene volt ez a Mrs. Shelby, hogy még halála után is
többen szimatolnak utána.
– Többen? – kérdeztem kábultan.
– Volt itt nemrégen valami újságíró is, őt is Mrs. Shelby izgatta.
Őszintén szólva nemigen figyeltem oda, amikor Frank megemlítette,
mert nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Ha tudtam
volna, hogy te is érdeklődsz utána, jobban odafigyelek.
– Nem tudod az újságíró nevét?
– Várj csak – emelte fel a mutatóujját. – Presty… Preller… va-
lami ilyesmi.
– Preston? – kérdeztem.
– Aha. Az lehetett. Hát, Debby, nem akarlak megijeszteni, de ha
az a nő a cégednél Mrs. Shelbynek mondja magát, és azt terjeszti ma-
gáról, hogy a mi börtönünkből szabadult, és hogy azért ült, mert fel-
darabolta a drága jó férjét, akkor itt nem stimmel valami. Én a te he-
lyedben a zsarukhoz fordulnék, vagy úgy kirúgnám azt a valakit, hogy
a lába sem érné a földet. Itt bűzlik nekem valami, Debby.
Nekem is bűzlött.

78

Mrs. Shelby azonban egyáltalán nem bűzlött. Éppen ellenkezőleg:

olyan kellemesen üde illatot árasztott, mintha egy virágoskertet szag-
lásztam volna. És az öltözékén sem találtam kivetnivalót. Kék, testére
simuló pulóvert viselt, és élre vasalt, világosbarna nadrágot. Haja
szőke volt, mint a búzamezők aratás előtt. Vonzó nő volt, ha nem is
lehetett volna kifejezett szépségnek nevezni. Tisztelettudó mosoly ült
az arcán, mozgása nyugodt volt, és magabiztos. Nyomokban sem em-
lékeztetett a „korábbi” Mrs. Shelbyre.
– Foglaljon helyet, Mrs. Shelby – intettem egy karosszék felé. –
Hogy van mostanában?
 – Köszönöm – mondta kellemes mosollyal. – Jól vagyok. És ön?
Erre nem válaszoltam. Ehelyett felvettem a közeli asztalkáról a
jó előre odakészített fényképet, és a kezébe nyomtam.
– Ehhez mit szól, Mrs. Shelby?
Kinyújtotta a kezét, elvette a fényképet, és megnézte. Láttam,
hogy apró rándulások futnak végig az arcán, amit talán észre sem vet-
tem volna, ha nem lettek volna kihegyezve az érzékeim.
– És… mit nézzek rajta? – kérdezte. Már nem ült mosoly az ar-
cán. Sem magabiztos, sem másmilyen.
– Meg tudná mondani, hogy ez kicsoda? – kérdeztem.
Visszaadta a képet, aztán rám nézett.
– Honnan szerezte ezt?
– A kismadarak hozták ajándékba – mondtam. – Egyenesen egy
börtönből. Azt csicseregték, hogy ön nem Mrs. Shelby, hanem valaki
más. Ez az igazi Mrs. Shelby – mutattam a képre: – Most már csak az
a kérdés, hogy maga kicsoda? Még mindig ragaszkodik hozzá, hogy
ön az igazi Mrs. Shelby?
Mrs. Shelby mélyet sóhajtott.
– Nem. Már nem ragaszkodom hozzá.
– Figyeljen ide, Mrs. Akárki. Nem tudom, milyen célból furako-
dott be a cégembe, de szeretném megtudni. Szeretném, ha elmondaná,
hogy mit akar tőlem. Ki küldte magát? Most azonnal valljon be min-
dent, vagy…
– Vagy? – kérdezte.
– Hívom a seriffet.
Olyan gyorsan pattant fel, hogy azt hittem, nekem akar ugrani.
Szemem sem rebbent tőle: nem azért jártam Félszemű iskolájába,
hogy megijedjek egy nőtől – még akkor sem, ha lőfegyverrel fenye-
getne. Azt viszont nem láttam nála.
„Mrs. Shelby” azonban nem akart rám támadni. Egyáltalán nem.
Az ablakhoz lépett és kinézett rajta. Mintha felettébb érdekelte volna,
hogy milyennek látszik a harmadik emelet magasságából a nagyvilág.
– Nem szeretném, ha hívná a seriffet – mondta.
– Az csak öntől függ – válaszolta. – Tehát, kicsoda ön?
– Bármilyen nevet mondhatok.
– Akkor mondjon egyet. Az igazit, például.
– Jil.
– Nos, Jil, akkor hát miért is van maga itt, nálunk?
Felém fordult és a szemembe nézett.
 – Maga nem is sejti, Debby, hogy maga és a cége… valamint jó
néhány ember errefelé milyen nagy veszélynek van kitéve. Azért va-
gyok itt, hogy ezt megakadályozzam. Magának gőze sincs róla…
– Téved, Jil – mosolyogtam rá. – Pontosan tudom, hogy miről
van szó. Csak még a részleteket nem ismerem.
Erre elnevette magát.
– Tudja? Fogalma sincs róla. Miből jött volna rá?
Intettem neki, hogy üljön vissza a helyére.
– Elmesélek magának valamit, Jil – mondtam. – Álmaim Asz-
szonyáról.
Öt percig meséltem neki róla. Láttam, hogy érdekli a dolog, ám
azt is láttam, hogy igazából nem hisz benne. Azt hitte, csak blöffölök.
Amikor befejeztem, ismét elnevette magát.
– Hát ez figyelemre méltó. És azt akarja, hogy én ezt el is higy-
gyem?
– Maga már többször is megfordult ebben a szobában, igaz? –
kérdeztem.
Gyanakodva pillantott körbe.
– És?
– Nem tudom, emlékszik-e rá, de ott, a sarokban állt egy váza.
Emlékszik?
Behunyta a szemét. Megpróbálta maga elé idézni, hogy mit lát-
hatott akkor idebent.
– Hát én… nem is tudom.
– Én tudom. Ott állt egy váza, igaz, nem Ming-kori, kínai, de
mégiscsak szép váza volt. Sajnálatos módon eltörött. Megsemmisült,
ha úgy jobban tetszik. Álmaim Asszonya több alkalommal is ezt a vá-
zát mutatta felém. Az ép vázát. Érti?
Úgy nézett rám, mintha megbuggyantam volna. Szemmel látha-
tóan meg volt győződve róla, hogy nincs minden rendben nálam az
emeleten.
Elmeséltem neki, hogy Álmaim Asszonya valahogy megsokszo-
rozta a vázákat – az ép vázákat! –, mert amikor felém mutatta őket,
ép volt valamennyi. Lerakta őket a földre, és rájuk taposott; csak úgy
repkedtek a szilánkok a levegőben. Olyannyira, hogy meg is sebezték.
Láttam a vért az arcán.
Mrs. Shelby összeráncolta a homlokát. Látszott rajta, hogy erő-
sen koncentrál. Megpróbálja felfogni, hogy mi az ördög lehet ez az
egész. Mit akarok eladni neki a szövegemmel.
 – A porcelándarabok felröppentek a levegőbe – ismételtem je-
lentőségteljesen. – Bumm!
Láttam, hogy egy verejtékcsepp bukkan fel a homlokán, és las-
san legördül rajta. Egyelőre még egyedül volt, ám sejtettem, hogy rö-
videsen több is követi majd.
– És? – csuklott el a hangja.
– Egy másik alkalommal feldobálta őket, némelyiket pedig le-
csapta a földre. Ripityára törött valamennyi.
Ekkor jelent meg a második számú verejtékcsepp a homlokán.
– És maga… mire következtet mindebből? – kérdezte.
– Hogy Álmaim Asszonya nagyon fontos dologra akar figyel-
meztetni.
– Konkrétan?
Elmondtam neki.
– Már csak az a kérdés – fejeztem be a mondandómat –, hogy
velem, vagy ellenem?
Szétkente a harmadik verejtékcseppet a homlokán.
– Magával vagyok – mondta.

79

Mr. Doll, a magánnyomozó-iroda vezetője alacsony, vörös hajú férfi

volt, sötét szemüveggel. Kis, vörös bajuszt dédelgetett az orra alatt,
amely beszéd közben olyan komikusan mozgott, mintha időről időre
kukaccá változott volna.
Amikor előadtam neki a kérésemet, még az a gyenge, barátsá-
gosnak különben nem mondható mosoly is lefagyott az arcáról, amely
feltehetően véletlenül került rá valahonnan.
– Szóval, Mr. Preston iránt érdeklődik – bólintott. – Miért kí-
váncsi ennyire a fickóra?
– Lelépett a pénzemmel – mondtam.
– Na ne mondja – mozdult meg a kukac az orra alatt. – Hogy-
hogy lelépett?
– Nem szeretnék a részletekről beszélni – mondtam. – A lényeg
az, hogy… szóval, meg szeretném tudni, hogy kiféle-miféle.
 Nem láttam a szemét a sötét üveg mögött, és ez zavart egy kicsit.
– És nekem mi hasznom lenne ebből? – kérdezte.
– Megfizetném az információt – mondtam.
Csend volt egy darabig, majd lassan megcsóválta a fejét.
– Egy szavát sem hiszem el – mondta. – Maga nem olyan, aki
felizgatná magát egy kis pénz miatt. Vagy sokkal vágta meg?
Úgy tettem, mintha elérkeztem volna valaminek a végére. Le-
hajtottam a fejem, és úgy tettem, mintha össze akarnék zuhanni. Nem
is annyira fizikailag, inkább lelkileg. Erre aztán nyugtalan lett egy ki-
csit. Felállt a székéről és kisétált az asztala mögül. Még mindig gyana-
kodott ugyan, de már mintha egy fokkal barátságosabb lett volna.
– Jól van, Ms… izé…?
– O’Hara. Hát… nem egészen – feleltem megfelelően remegő
hangon. – Kicsit sok ez nekem.
– Olyan sok pénzzel lépett meg? – csodálkozott. – Ez azért nem
jellemző rá.
– Beszélhetnék vele? – kérdeztem, és még csuklottam is egyet a
reménységtől.
– Már nem dolgozik nálam, Ms. O’Hara – mondta. – Kirúgtam.
– Óh, istenem! – nyögtem. – Akkor most hol keressem? És…
miért rúgta ki?
Könnyes volt a szemem, és olyan szánalomra méltó voltam,
hogy még magam is megszántam magam.
– Megszegett bizonyos szabályokat – mondta. – Egyszerűen ele-
gem lett belőle, hogy az egyik feljelentést kapom a másik után. Az az
ember… néha vadállattá változik. Több megbízóm is azért vonta visz-
sza a megbízását, mert Preston lehetetlenül viselkedett. Előfordult,
hogy alaposan összeverte azt, akit csupán meg kellett volna figyelnie.
És ezt nemegyszer csinálta. Megelégeltem, és kirúgtam.
Hallgattunk néhány másodpercig, majd sóhajtott még egyet, és
rám emelte a szemüvegét.
– Tényleg… miért keresi? Ne mondja, hogy csak a pénz miatt.
Lehajtottam a fejem.
– Hát… nem – mondtam.
– Akkor?
Vettem egy mély lélegzetet, és majdnem elsírtam magam.
– Gyerekem lesz tőle – mondtam.
– A fenébe is! – szisszent fel. – Nem mondja! És ezt meg hogy
csinálta?
 – Részletezzem? – kérdeztem.
– Nem úgy értettem – tiltakozott megigazgatva a szemüvegét. –
Csak hát ez… meglepett. Még ha összevert volna valakit, de ez…!
Még meg is támogatott egy kicsit, amikor elhagytam a szobáját.
Látszott a mozdulatain, hogy minél gyorsabban meg szeretne szaba-
dulni tőlem, és velem együtt attól a problémától is, amit én jelenthet-
nék számára.
Ez aztán néhány perc múlva sikerült is neki. Lekísért az emelet-
ről a földszintre, megkérdezte, hogy jól vagyok-e, hívjon-e taxit, és
még valami mást is kérdezett, már nem emlékszem, mit. Mondtam
neki, hogy inkább gyalog megyek, sétálok egyet, majd megígértettem
vele, hogy ha mégiscsak felbukkanna Preston, felhív. Közben úgy néz-
tem rá, hogy meg kellett tőle szakadni a szívnek.
– Erre kicsi az esély – mondta. – Mondhatnám, semmi. Isme-
rem a fickót jól, nem jön az vissza hozzám soha többé. De egyben biz-
tos lehet, kisasszony. Ha mégis megtenné, azonnal felveszem a kagy-
lót és felhívom önt. Rendben van?
Megköszöntem és elhúztam. Amikor úgy százméternyi tettetett
vánszorgás után visszanéztem, már nem láttam sehol. Kifújtam a le-
vegőt a tüdőmből, egy buszmegálló oldalának támaszkodtam, majd
amikor már úgy éreztem, hogy oké vagyok, kerestem magamnak egy
megfelelő búvóhelyet. Nem messze tőlem, a megállóval szemben, egy
kapualjat láttam, amelyből rothadt káposzta szaga áradt. Bár utálom
a rothadt káposztaszagú kapualjakat, erőt vettem magamon és behú-
zódtam oda. Az orromat azonban kidugtam, hogy inkább a benzingőzt
szagolgassam a káposzta helyett.
Nem kellett soká várnom. Negyedóra múlva felbukkant az or-
rom előtt Mr. Preston. Határozott léptekkel haladt a felé a kapu felé,
amely mögött Mr. Doll eltűnt. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy kita-
láljam: Mr. Preston Mr. Dollhoz igyekszik.
Tovább vártam. Bár amíg vártam, megérkezett a buszmegálló
mellé egy kézikocsi, amelyből hot dog kellemes illata birizgálta meg
az orrom, mégsem mertem elmozdulni a rejtekhelyemről.
És jól is tettem, hogy nem mozdultam el. Mintegy tíz perc múlva
felbukkant a szemem előtt Mr. Preston. Csakhogy már nem volt egye-
dül. Mr. Doll volt vele, úgy karolta át Mr. Preston vállát, ahogy a jó
barátok szokták. Majd eleresztette és hátba verte.
Mr. Preston elindult a buszmegálló felé. Lehajtottam a fejem,
sőt le is guggoltam, mintha elgurult pénzt keresnék. Mr. Preston el-
haladt mellettem, majd amikor felemeltem a fejem, már nem láttam
sehol.
Mintha elnyelte volna a föld.

80

De nem nyelte el. Csupán rajta feküdt – mármint a földön és vérzett.

Ahogy feküdt, szép vértócsa fodrozódott a feje mellett. Felpattantam,
hogy odarohanjak hozzá, de mielőtt megtehettem volna, már úgy kör-
befogták a kíváncsiskodók, hogy félre kellett volna lökdösnöm őket,
ha hozzá akartam volna férni.
De nem is akartam. Vijjogó szirénahang ütötte meg a fülem: egy
rendőr- vagy mentőkocsi szirénája. Láttam, hogy többen is felemelt
karral hadonásznak felé, néhányan pedig a telefonjuk gombját nyom-
kodják. Önkéntelenül is felpillantottam a házra, amelyben Mr. Doll
nyomozóirodája volt. És mit gondolnak, mit láttam? Bizony, bizony,
Mr. Doll szeplős képét, vörös haját, és gilisztaként tekergő bajuszát.
Kihajolt az ablakon, és mintha elégedett mosolyt láttam volna vele
együtt kihajolni.
A kezét azonban nem láttam. Sem az egyiket, sem a másikat. En-
nek ellenére nagyon jól el tudtam képzelni, hogy tart benne valamit.
Vagy a jobban, vagy a balban. Egy stukkert. Azt a stukkert, amivel volt
szerencséje fejbe trafálni Mr. Prestont.
Legszívesebben felmentem volna az emeletre, és lehajítottam
volna az utcára a rohadékot.
Ám mégsem tettem meg. Összeszedtem minden erőmet és to-
vábbmentem.

81
Még mindig a fogamat csikorgattam – immár az irodámban –, és át-
koztam magam, hogy miért nem tekertem ki Mr. Doll nyakát, amikor
felcsengett a telefonom.
– Ms. O’Hara? – kérdezte. – Rickman vagyok. Cyrus Rickman.
Ez volt aztán a meglepetés.
– Mr. Rickman? – csodálkoztam. – Örülök, hogy hallom a hang-
ját. Mivel lehetek a szolgálatára? Csak nincs újabb kedvező ajánlata
számomra?
– Csak érdeklődni szeretnék – mondta, és én biztos voltam
benne, hogy nem ezért hívott fel. – Tudja, olyanok nekem az ingatla-
naim, mintha a gyerekeim lennének. Túladok rajtuk, de azért igyek-
szem figyelemmel kísérni a sorsukat. Szeretném, ha méltó épületek
kerülnének rájuk. Kicsit érzelmes vagyok, nem gondolja?
Nem tudtam, mit gondoljak.
– Szóval csak arra lennék kíváncsi, hogy meg van-e velük elé-
gedve?
– Mármint az ingatlanokkal? – kérdeztem. – Ha nem így lenne,
nem vettem volna meg őket.
– Igaz – mondta. – És milyen kedvező áron!
Nem értettem, mi a fenét akarhat tőlem. Már megkötöttük a
szerződéseket, a vételárat is átutaltuk, csak nem akar még ezen felül
valami kis pénzt kiszedni belőlem?
– Hallottam, hogy akadt egy kis probléma… arrafelé – mondta.
– Micsoda? – hökkentem meg.
– Hát… az indiánokkal kapcsolatban.
– Nagy Medvére gondol? – kérdeztem.
– Általában az indiánokra gondolok. Nézze, Ms. Debby, nem tu-
dom, értesült-e már róla, de az indiánok mostanában egyre inkább
mozgolódnak. Öntudatra ébredtek – ezt mondják. Leleteket követel-
nek vissza a múzeumokból, fontos emberi maradványokat, hogy elte-
methessék őket.
– Hát… hallottam valamit – mondtam.
– Az a hír járja, hogy… azon a területen, amit eladtam magá-
nak… indiánok éltek, és talán valami temető is lehet arra. Van bizo-
nyos esély rá, hogy az indiánok igényt tartanak majd arra a földre.
Márpedig, ha megtámadják a bíróságon az ön tulajdonjogát, még ha
a bíróság el is utasítja a keresetüket, jó időre lehetetlen lesz bármit is
felépíteni rá. Érti, miről beszélek?
– Értem én – mondtam. – Én meg úgy hallottam, hogy Nagy
Medve nem is létezett.
– Létezett, nem létezett, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ha
az indiánok gyorsabban lépnek, mint maga, akkor az a terület évtize-
dekre, ha nem tovább, lakhatatlan pusztaság marad. Én pedig… hát
tudja. Szeretném, ha valami szépet építene oda. Úgy hallom, könnyű-
szerkezetű raktárakban gondolkodik. Én már el is készítettem egy ter-
vet, még akkor, amikor magam akartam építkezni rá. És jómagam is
raktárbázist terveztem oda. A tervek még megvannak, szívesen átkül-
detem magának.
– Hát az jó lenne – mondtam bizonytalanul. Legalábbis remél-
tem, hogy olyan a hangom.
– Csak sietnie kell – mondta. – Ki tudja, mikor ébrednek fel az
indiánok. Akkor aztán fuccs a terveinek.
– Gondolja, hogy komolyra fordulhatnak a dolgok?
– Hát, ahogy a helyi közigazgatást ismerem, nagyon úgy néz ki.
Ezért azt ajánlom magának, hogy mihamarabb kezdjen hozzá az épít-
kezéshez. Amilyen gyorsan csak lehet.
Csak úgy forrt a hangja a türelmetlenségtől. Nekem meg nem
lett volna szabad tudnom róla, hogy mi az ördögért siettet. Tényleg
annyira a szívén viseli korábbi tulajdona sorsát?
Ő maga is megérezhetett valamit abból, amin tépelődtem, mert
mintha magához tért volna, gyors magyarázgatásba fogott.
– Bizonyára csodálkozik rajta, hogy ennyire érdekel annak a
helynek a sorsa, csak tudja, én amolyan érzelmes, álmodozó típus va-
gyok: ezerszer elképzeltem magamnak, hogy milyen lesz az a hely,
mondjuk, tíz év múlva. És még ma is él bennem a nosztalgia iránta.
Meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy ha annyira sajnálja, mi
a csodáért adta el, de nem tartottam ildomosnak. Minden cégnek a
magánügye, hogy mit vesz és mit ad el, mennyiért és kinek, s főleg
miért. Neki is bizonyára megvolt rá az oka. Bizonyára.
– Ja, és még valamit – mondta, amikor már úgy éreztem, többet
beszéltünk a kelleténél. Hirtelenjében még az is megfordult a fejem-
ben, hogy nem rólam van-e szó. Mármint a személyemről. Nem is
olyan régen előfordult, hogy valaki üzletelés ürügyén közeledett hoz-
zám. Bár ebben az esetben azért nem tartottam valószínűnek a dolgot.
– Nemrég végeztettem talajvizsgálatot – mondta. – Arra a helyre
könnyűszerkezetű pavilont tanácsos építeni. Nem mintha mást nem
lehetne, de a homokos talaj jelentősen megnövelné a költségeket. Ezt
különben tudja ön is, elvégre már a szerződéskötésünk előtt is egyez-
tettünk erről.
– Igen, Mr. Barnaby annak idején említette.
– Ó, szegény, Mr. Barnaby – sóhajtotta, – Mindig is éreztem,
hogy nincs minden rendben vele. Mondja, Ms. O’Hara, nem óhajtana
találkozni velem? Kérem, ne ijedjen meg, nincsenek félreérthető
szándékaim, csupán átadnék önnek minden olyan dokumentumot,
amely azzal a területtel kapcsolatos. Komolyan mondom, hogy hasz-
nára lehetnek. Sietnie kell – ezt nem győzöm ismételgetni –, mivel az
indiánok lendületbe jöttek, és bármelyik pillanatban… nos, Ms.
O’Hara, akkor öntsünk tiszta vizet pohárba. Vegye bizalmas közlés-
nek, amit most elmondok önnek. Bevallom, haboztam egy kicsit, mi-
előtt úgy döntöttem, hogy felvilágosítom önt, mivel az az ingatlan már
nem az enyém, nem szívesen avatkoznék bizonyos dolgokba, de végül
is, mint mondottam, egyfajta nosztalgia kerített hatalmába, azonkívül
nem szeretném, ha kár érné önt.
– De hát miről beszél? – tudakoltam hangsúlyozottan türelmet-
len hangon.
– Az indiánokról – mondta. – El kell árulnom magának vala-
mit… természetesen bizalmas közlésnek szánom, hogy valaha, né-
hány évvel ezelőtt, tettem valami szívességet egy indiánnak, kihúztam
a bajból – nem fontos, hogy mi volt az. Nos, ez a fickó azóta is hálás
nekem érte, és apró-cseprő dolgokban már eddig is a hasznomra volt.
Jó néhány nappal azelőtt – a terület akkor már az ön tulajdonában
volt; tehát nem csaptam be önt, nem titkoltam el ön elől semmiféle
információt – elárulta nekem, hogy mire készülnek rézbőrű testvérei.
– Mire készülnek? – rebegtem.
– Meg akarják szállni azt a területet – mondta. – Méghozzá na-
gyon hamar. Akár már ma éjszaka, vagy holnap éjszaka, de lehet, hogy
még várnak vele egy hétig. Ez pedig azt jelenti, hogy az Államok min-
den részéből összegyűlnek, sátrakat vernek, esetleg épületeket húz-
nak fel, amikor bejelentik, hogy az a föld az övék, az ő ősi területük.
Akár így van, akár nincs – maga nagyon rosszul járhat, Ms. O’Hara.
Bírósági eljárás kezdődik, amely évtizedekig is eltarthat. Mondjam to-
vább? Nekem pedig már most ég a pofám, mert tudom, hogy ön majd
azt feltételezi, hogy tudtam előre a dologról, és ennek tudatában ma-
gára sóztam a területet. És elég olcsón. Nem így gondolná?
– Ebben lehet valami – adtam igazat neki.
– Ebből viszont az következik, hogy nincs vesztegetni való ideje,
Ms. O’Hara. Cselekednie kell, méghozzá gyorsan. Ha megelőzi őket,
maga lesz a nyertes. Ha már azon a területen állnak az ön épületei,
vagy legalábbis pár darab a tervezettek közül… már beperelhetné őket
birtokháborításért. Sietnie kell, mert ők is sietnek. Ahogy nekem
megvan az informátorom közöttük, nekik is lehet valaki, aki figyel
bennünket. Most már inkább csak önt. És ne valami tollas, múlt szá-
zadi fickót keressen, aki akkor is a szemébe tűnik, ha nem akarja, és
nem is feltétlenül indián az illető, hiszen számtalan olyan szervezet
működik, amely az indiánok úgynevezett jogaiért harcol, bár fehér
emberek adják a tagságát. Érti, miről van szó?
Úgy hullottak rám a szavai, mint a szapora eső. És érteni véltem,
hogy miért. El akarja kerülni azt a látszatot, hogy már korábban is
tudott valamit, amit el kellett volna árulnia nekem. Azaz, hibás árut
sózott a nyakamba. Ez esetben akár még pert is indíthattam volna el-
lene. Akárcsak az indiánok ellen.
– Mit tanácsol, mit tegyek?
– Nézze, Debby – sóhajtotta rövid hallgatás után – Őszintén be-
vallom, kissé felelősnek érzem magam a történtek miatt, ezért ami-
lyen gyorsan csak lehet, eljuttatom magának a dokumentációt, amely-
ről beszéltem, maga pedig tegye meg minél gyorsabban a megfelelő
intézkedéseket. Vagyis jobb, ha személyesen viszem el magának.
– Idehozná hozzám?
– Ó, nem, egyáltalán nem. Említettem magának, hogy az indiá-
nok vagy indián barátok szemmel tarthatnak bennünket, nem lenne
bölcs dolog, ha lebuktatnám magunkat – már hogy kapcsolat áll fenn
közöttünk. Ezért csak óvatosan találkozhatunk, nehogy felfigyeljenek
ránk. Én nem mehetek önhöz, és ön sem jöhet el hozzám.
– Akkor viszont?
– Találkozzunk kint a jövendő építési területen. Csak maga meg
én.
– Nem nagyítja fel maga túlságosan is a dolgokat? – kérdeztem
kelletlenül.
– Egyáltalán nem – tiltakozott. – Ezek a fickók gátlástalanok,
bár… a maguk szempontjából akár még igazuk is lehet. De hát nem
én voltam az, aki annak idején elvette a földjeiket. Azt szeretném,
hogy tiszta maradjon a lelkiismeretem. Átadom magának a dokumen-
tációt, aztán maga azt csinál vele, amit akar. Mindenesetre örülnék,
ha megfogadná a tanácsaimat. Azonkívül arra kérem, hogy kezelje
diszkréten az ügyet. Nem szeretném, ha egetverő botrány kerekedne
belőle. Nem tenne jót sem az ön hírnevének, sem az enyémnek. Egyet-
ért velem? Tehát, még egyszer megismétlem: találkozzunk ma este
későn azon a területen, amelyről szó van. Van ott egy kis domb, mel-
lette egy elég mély vízmosás, lehetetlen eltévedni. Mondjuk, tizenegy-
kor. Mit szól hozzá?
Haboztam egy kicsit, aztán megvontam a vállam.
– Hát… nem bánom – mondtam.

82

Cameron végre csak előkerült. Őszintén szólva már hiányzott is egy

kicsit. Amikor diszkrét kopogtatás után besettenkedett a szobámba,
úgy éreztem, mintha az öcsém jött volna be hozzám. Persze csak ha
lett volna. Ha nem tudom, hogy kicsoda, akár középiskolásnak is gon-
dolhattam volna. És a kinézete, te jó isten! Nem tudom, mit csinált
magával egy hajvágáson kívül, de valahogy még fiatalabbnak látszott,
mint bármikor azóta, hogy megismertem.
– Hol a fenében jártál, Freddy? – tört ki belőlem a szó. Ekkor
döbbentem rá, hogy mennyire hiányzott a fickó. Már napok óta hi-
ányérzetem volt, és nem tudtam, miért. Azaz dehogynem tudtam,
csak magamnak sem mertem bevallani. Freddy hiányzott.
Igyekeztem elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy talán
azért van ez, mert… mert… ki sem mertem mondani, sőt mint mon-
dottam, még gondolni sem akartam a miértre. Nem, ez nem lehet!
Nem szerethettem bele Cameronba, ebbe a gyerekemberbe…
És hogy mi következett ezután… Freddy nyelt néhányat, miköz-
ben úgy nézett rám, mintha istennő lennék és imáinak a hatására je-
lentem volna meg előtte. Ahogy megállt szemben velem, olyan fények
égtek a szemében, hogy leírni sem lehet. Ettől aztán csak álltam én is
vele szemben, mint a sóbálvány a Bibliában. Éreztem, hogy olyan szá-
raz a szám, mint az aszalt alma. Még a gondolataim is kiszáradtak a
fejemben.
Freddy ekkor lassan, remegő kézzel a zsebébe nyúlt, és kihúzott
belőle valamit. Láttam, hogy kék a színe. Fogalmam sem volt róla, mi
lehet az. Csak amikor már felém nyújtotta, döbbentem rá, hogy né-
hány szál színes cérnával átkötözött, félig már hervadásnak indult vi-
rágot tart a kezében.
– Ezt… neked hoztam – mondta szégyenlős hangon. – Én… ma-
gam szedtem. Arrafelé ez híres… úgy mondják.
– Merrefelé? – hallottam a saját hangomat.
– Hát… Connecticutban.
– Mit kerestél te Connecticutban?
Erre riadt pislogásba fogott.
– Nem szólt róla? Mr. McDanielnek említettem, ő engedett el.
Bár neki nem pontosan ezt mondtam…
– És nekem miért nem említetted?
– Mert akkor megkérdezted volna, hogy hova megyek és… miért.
Fogtam a virágokat, amelyekben már annyi élet sem volt, mint
egy döglött hangyában, és valami edényfélét kerestem nekik. Mivel
nem találtam, az asztalomra tettem őket.
– Nos és… miért mentél Connecticutba?
– Hát… meglátogattam a nagynénémet.
– Nem is tudtam, hogy van nagynénéd.
– Ő az egyetlen rokonom. Anyám nővére. Beszélnem kellett vele.
Valamiért nem jutott eszembe, hogy akár le is ülhetnénk, így az-
tán csak álltunk egymással szemben, bár a távolság valahogy egyre
csökkent közöttünk. Csupán az gátolt meg benne, hogy a karjába
omoljak, hogy nem nyújtotta felém a karját. Inkább leszorította a
teste mellé, mintha vigyázzban állna.
– Valami… fontos talán?
Lehunyt szemmel sóhajtott, aztán biccentett.
– Igen… nagyon fontos. Nekem legalábbis az.
Zsebébe nyúlt és ismét kihúzott belőle valamit. Ez már nem vi-
rág volt, hanem egy kis dobozka. Ebben a pillanatban megroggyant a
térde, és mielőtt felocsúdhattam volna, már ott is térdelt előttem.
Ahogy letérdelt, felcsúszott a nadrágja szára, szabaddá téve a lábszá-
rát. Két vékony gyereklábat láttam, amely nevetségesnek és szána-
lomra méltónak tűnt.
– A nagynénémnél volt… anyám gyűrűje – mondta kissé ideges
hangon. – Azt mondta, csak akkor ha… találok valakit… ezt régebben
mondta… akkor nekem adja. Anyám még a nagyanyámtól…
Kinyitotta a dobozkát, és én elképedve láttam, hogy valóban egy
gyűrű van benne. A nagymamája gyűrűje.
 – Én most… nem tudom, hogyan kell… még soha nem csinál-
tam… szóval… feleségül kérlek… Ms. O’Hara… azaz, Debby. És ha
megengeded… akkor én most…
Remegett a keze, ahogy megpróbálta kikotorni a gyűrűt a doboz-
ból. Olyannyira, hogy a dobozka leesett a padlóra. Önkéntelenül is le-
hajoltam érte, és ő is ezt tette. Ennek az lett a következménye, hogy
összekoccant a fejünk.
Ettől aztán sikeresen magamhoz is tértem. Akaratlanul is elne-
vettem magam. Bár nem annyira jókedvemből, inkább csak oldani
próbáltam vele a kellemetlen feszültséget.
– Te… bediliztél, Freddy? – nyögtem, és tettem egy lépést hát-
rafelé. – Ezt nem gondolhatod komolyan.
Freddy arca, amelyen eddig valamilyen fennkölt kifejezés ült,
hirtelen megváltozott. Vörös lett, mint a pipacs.
– De én… igenis… komolyan gondoltam, Debby. Bár jól tudom,
hogy mint egzisztencia… nem vagyok jelentős, ám megvan hozzá az
akaratom, hogy legyek valaki.
Nem volt kedvem nevetni, legszívesebben elfutottam volna, csak
hát a saját szobámban voltam, hova futhattam volna belőle? Az isten
verjen meg, Zsiráf!
Mivel remegett a lábam, leroskadtam a kanapéra. A gyűrű még
mindig Cameron kezében volt, akárcsak a dobozka.
– Ülj le, Freddy.
Freddy leroskadt mellém.
Mély lélegzetet vettem, de mielőtt egyetlen szót is szólhattam
volna, Freddy megelőzött.
– Ha nem most… akkor mikor, Debby?
Olyan panaszos volt a hangja, mint egy kisgyereké, aki a kirakat
előtt tudja csak meg, hogy csupán a jövő hónapban kapja meg a már
korábban kiszemelt és a szeme előtt csillogó-villogó-berregő, játékot.
– Nézd, Freddy – nyögtem ki magamból. – Igaz, hogy kedvellek,
és… baráti érzelmekkel viseltetek irántad… de…
– De?
Istenem, mit mondjak neki? Hiszen ez még gyerek. S ekkor el-
öntött a lelkifurdalás. Nem kellett volna hagynom, hogy idáig fajulja-
nak a dolgok. Belém szeretett, mert nem adtam mindjárt a tudtára,
hogy nekem már van valakim… ó, a fene egyen meg, Zsiráf! Tényleg
van nekem valakim?
– Még kissé korai a dolog, Freddy.
 Freddy Cameron lelke mélyén valószínűleg felkészült erre az
esetre is, mert bólintott és visszadugta a zsebébe a dobozkát.
– De azért… remélhetek, ugye?
– Remény mindig van, Freddy – mondtam. Talán határozottan
nemet kellett volna mondanom, de nem akartam összetörni a szívét.
– Én addig is… addig is… mindig melletted leszek, Debby. És
senki nem fogja megtudni… senki… és a gyűrű is itt lesz a zsebemben.
Mintha egy makacs gyerekkel beszéltem volna.
Az is volt.

83

Késő délután beszéltem Barbarával és Amosszal. Ha azt mondom,

hogy meg voltak döbbenve attól, amit hallottak tőlem, nem mondok
sokat. Először meg sem értették, miről van szó. Amikor pedig megér-
tették, nem akarták elhinni.
– Ez valami… izé, Debby? – kérdezte Amos meghökkent képpel.
– Ezt te találtad ki?
– Nem én találtam ki – mondtam nyugodtan. – Ez van.
– De hát ez… lehetetlen – nyögte Amos.
Barbara nem nyögdécselt, hanem kikászálódott a karosszékéből,
amiben eddig pihent, és egyetlen szó nélkül kiment a szobából. Amíg
távol volt, igyekeztem megértetni Amosszal, hogy hogyan is áll a hely-
zet. Egyszerűen nem akarta elhinni. Amikor Barbara visszatért, még
mindig a fejét csóválgatta. Látszott rajta, hogy már kezdte ugyan fel-
fogni, miről van szó, az agya már fel is fogta, a hitetlen mosoly azon-
ban még mindig ott terpeszkedett a képén.
Barbara nem jött üres kézzel, mint ahogy általában sosem tette,
ha komoly probléma előtt álltunk. Egy üveg francia bor volt a kezében,
és három pohár, valamint egy dugóhúzó. Az üveget és a dugóhúzót
Amos kezébe nyomta, aki azonnal neki is kezdett a palack felbontásá-
nak. Olyan mozdulatokkal, mintha robot lenne. Mintha a Csillagok
háborúja valamely részéből lépett volna elő. Amikor kész lett, töltött
a poharainkba. Azzal sem törődött, hogy lecsöppent néhány csepp a
drága szőnyegre, ami igazán ritkán fordult elő vele. Amos tartott Bar-
barától, aki kemény szavakkal megrótta, ezért csak ritkán mulasztotta
el, hogy ne tálca felett végezze a kényes műveletet.
Most azonban nem volt tálcánk, és a bor cseppjei lecsöpögtek a
perzsa szőnyegre. Még szerencse, hogy éppen egy vörös foltjára, így
csak mikroszkóppal lehetett volna felfedezni.
Barbara, szokásával ellentétben, egyetlen hajtással kiitta a bort,
aztán behunyta a szemét.
– Megkérhetlek valamire, Debby? – kérdezte.
– Igen?
– Mondd el még egyszer.
Felhörpintettem a felhörpintenivalót, majd elmondtam még
egyszer. Immár kissé összeszedettebben, mint korábban.
Amíg beszéltem, meg sem nyikkantak, s ez merőben szokatlan
volt tőlük. Máskor bezzeg be nem állt volna a szájuk. Ebből is látszik,
hogy a tragédiával fenyegető események árnyéka még a legizgágább
szájakat is képes befogni.
Amikor befejeztem, sűrű csend telepedett ránk. Barbara egyszer
csak felállt, kivette a kezünkből a poharakat, és az asztalra rakta.
Mintha attól tartott volna, hogy nagy ijedtségünkben összetörjük őket
és a szilánkok a kezünkbe fúródnak.
Amos szólalt meg először.
– Most akkor… mi legyen, Debby? – kérdezte felém fordulva.
Eddig az ablaknál állt és kibámult az utcára. Mintha azon töprengene,
hogy nem lenne-e jobb kiugrani rajta. Amost ismerve azonban ezt
nem tartottam elképzelhetőnek.
– Meg kell oldanunk a problémát – mondtam.
– Jó, jó, de hogyan? Nekem különben lenne egy ötletem. Mi
lenne, ha szólnánk a seriffnek? Szóljunk neki!
Ez az ötlet természetesen bennem is felmerült, csakhogy azon-
nal le is beszéltem magam róla. Jól ismertem Mitchellt, tisztában vol-
tam vele, hogy nem az az ugribugri fajta. Először meg akar majd győ-
ződni róla, hogy igaz-e, amit mondtam, ez pedig az ő sebességét te-
kintve akár napokig is eltarthat. És ha az a valaki, aki felelős a kiala-
kult helyzetért, értesülne róla, hogy a seriff vizsgálódik az ügyben,
hogy eltüntesse a nyomokat, mindenre képes lenne. Még arra is, amit
Álmaim Asszonya sugallt, amikor összetörte – legalábbis a másvilá-
gon – a vázáimat. Arról nem is beszélve, hogy a gyilkosságok mind-
örökre megoldatlanok maradnának, a gazember pedig megúszná.
Nem, erről szó sem lehet!
– Megoldjuk mi magunk – mondtam hangosan.
– Debby, te megőrültél! – csattant fel Amos. – Ha minden úgy
van, ahogy mondod, nem tudod, hogy kivel kezdesz. Hívjuk fel a vá-
rosi rendőrséget, ha Mitchellt nem akarod, vagy akár az elnököt is. Ő
majd intézkedik.
Úgy néztem rá, hogy csak legyintett és beleroskadt a székébe.
– Tégy, amit akarsz, Debby.
– Segítesz? – kérdeztem. – Szükségem van rád, Amos. És rád is,
Barbara.
– De hát… mit kellene csinálnunk?
– Beszéljük meg.
Megbeszéltük.

84

Amikor hazaértem, Marisa üveges szemekkel fogadott. Hozzá meg is

tántorodott; jó reflexeimnek köszönhetően szerencsére még idejében
sikerült elkapnom.
Marisa szívére szorította a kezét, és halkan, egy hajdani mar-
xista gerillához nem méltó csuklások közepette csak kinyögte:
– Elment…
– Kicsoda?
Ostobaság volt megkérdeznem. Ki más miatt sírhatta volna vö-
rösre a szemét, mint McKinley miatt?
– Hogyhogy elment? – kérdeztem.
– Úgy, hogy elment.
– Ilyen hirtelen? – Hitetlenkedve csóváltam meg a fejem. – És
nekem nem szólt róla, hogy elmegy…? Tegnap este még jót beszélget-
tünk, és egyetlen szót sem ejtett róla.
– Még száradnak a gatyái – suttogta Marisa.
– Hogyan történt, Marisa? – próbáltam meg kiszedni belőle a
részleteket. – Érte jött valaki?
– Csak telefonált – szipogta a házvezetőnőm.
– Kicsoda?
 – Azt… nem tudom. De nagyon izgatott lett tőle. Olyan furcsán
izgatott.
– Furcsán? Mit akar mondani ezzel?
– Hát… még a füle is mozgott.
– Ideges volt?
– Úgy is lehet mondani.
– Megfenyegette valaki?
– Inkább mintha örült volna. Ja, és a cuccai nagyobb részét is itt
hagyta. Nem csak a gatyáit…
Felrobogtam a lépcsőn. Néhány pillantással felmértem a helyze-
tet. McKinley valóban elment, a bőröndjét nem láttam a helyén, a cuc-
cainak egy részét azonban igen. Akárhová is ment, csak rövid időre
távozhatott.
Meg akartam nyugtatni Marisát, hogy a professzor nem léphe-
tett le hosszabb időre, amikor a házvezetőnőm megszólalt mögöttem.
– Már emlékszem – mondta. – Csak a küszöbről kiáltotta vissza!
– Micsodát? – hökkentem meg.
– Hát hogy agyagtáblák. Ezt kiáltotta. Agyagtáblák! Valaki
agyagtáblákat talált.
– Errefelé?! – hökkentem meg. – Ez nem Mezopotámia!
– Hát én azt nem tudom, Debby – mondta megtörölgetve a sze-
mét. – Nem tudok többet.
Kezdett összeállni a kép. McKinleynek feltehetően eszében sem
volt elhagyni bennünket – vagyis tegnap este még nem volt –, ezért
nem is pakolta össze a cuccát. Csakhogy kapott egy telefont, amelyben
valaki agyagtáblákról beszélt neki. Úgy gondoltam, hogy agyagtáblá-
kat találhattak a környéken, és aligha messzire innen, mivel a jelekből
ítélve csak rövid ideig szándékozott ott tartózkodni, ahova hívták.
Kissé gyanús volt a dolog, és néhány másodperc erejéig fel is merült
bennem a gondolat, hogy vajon az eltűnése nincs-e összefüggésben a
másik üggyel. De mi a fene köze lehetne a professzornak a gyilkossá-
gokhoz és az ellenem elkövetett merénylethez?
– Nyugodjon meg, Marisa – próbáltam csitítani. – A professzor
már sok kalandon ment keresztül, sokszor volt életveszélyben, és
mindig megúszta.
– Ez igaz – nyögte Marisa. – Csak az ember arra gondol, hogy
mindig van egy első alkalom.
Ebben viszont neki volt igaza.
 85

Néha az ember megkísérli a lehetetlent, aztán maga is meglepődik

rajta, amikor a lehetetlenből hirtelen lehetséges lesz. Hát így jártam
én valahogy Zsiráffal. Biztos voltam benne, hogy nem érem el, leta-
gadtatja magát vagy ilyesmi, ám ahogy tárcsáztam azt a számot, ame-
lyet nekem adott, és amelyet ha hívtam, csak ritkán vettek fel, most
olyan kristálytisztán hallottam a hangját, mintha ott állt volna mel-
lettem a szobában.
Igyekeztem kemény lánynak látszani, és talán sikerült is. Csak
kissé remegett a hangom, ahogy elmondtam neki, miről van szó. Azt
vártam, hogy megpróbál megnyugtatni, esetleg veszekszik majd ve-
lem, hogy miért hívtam fel; arra hivatkozik, hogy töméntelen a dolga,
nem ér rá… arra azonban, ami történt, nem számítottam.
Még csak a felénél tartottam az elbeszélésemnek, amikor na-
gyon határozottan rám szólt.
– Debby! Jól hallasz engem?
– Persze, Zsi… azaz Morgan.
– Most jól figyelj rám, kérlek. Nagyon figyelj arra, amit mondok.
A lehető leggyorsabban tűnj el onnan!
– Honnan? – nyögtem. – A szobámban vagyok.
– Az ingatlanodról – mondta. – Onnan, ahova építeni akarsz va-
lamit. Fogalmad sincs róla…
– De van – mondtam. – Most te hallgass meg engem. Választ
akarok kapni egy kérdésre.
Feltettem neki a kérdést.
Ekkor zúgni kezdett a telefon. És csak távolról hallottam a hang-
ját.
– Tűnj el onnan, tűnj el onnan… Nagyon kérlek, Debby, tűnj el
onnan!
Kinyomtam a telefonom gombját.

86
Szép, holdas éjszaka volt, mint igen gyakran mifelénk ebben az év-
szakban. Nem rezdült levél sem az ágakon; mintha még azok is a va-
kító holdfényt bámulták volna. A holdsugarak azonban nem tisztelték
a leveleket: a hátukra ültek, és vidáman csúszkáltak rajtuk.
Kibámultam az ablakon, s csak akkor mentem le a földszintre,
amikor közeledett az idő. Marisa, aki ilyenkor többnyire már vagy le-
fekvéshez készülődött, vagy McKinley-vel társalgott, ha az éppen ná-
lunk tanyázott, ezúttal mintha nem is lett volna itthon. Olyan csend-
ben lapított, mintha beragasztották volna a száját. Mondom ezt azért,
mert Marisa nem az a típus volt, aki öt percnél tovább csukva tudja
tartani a beszélőkéjét.
Amikor kimerészkedtem a szobámból, döbbenten vettem észre,
hogy Marisa a földszintre vezető lépcsősor legalsó fokán ül, és csak
akkor fordította felém az arcát, amikor már egészen közel jártam
hozzá.
Megtorpantam, vártam, hogy felkeljen, és utat adjon, de meg
sem moccant. Ahogy az arcára pillantottam, egyszerre jéggé fagyott a
szívem. Marisa arca mintha nem is Marisáé lett volna. Mintha egy
zombi nézett volna rám.
– Jól van, Marisa? – kérdeztem nagyot nyelve, mert alaposan
megdöbbentett a látvány. Ritkán láttam ilyennek, sőt ha jobban ösz-
szeszámolom, talán soha.
– Mi történt magával, Marisa? – rémüldöztem.
Marisa nagyot nyelt. Egy könnycsepp bújt ki a szeméből, és le-
gördült az arcán. Az álla csúcsán állapodott meg, és úgy hintázott ott,
mint egy nagy mutatványra készülő légtornász.
– Istenem, Marisa, mi a baj?
Marisa kissé előrehajolt, hogy már-már utána akartam kapni, de
aztán gyorsan kiegyenesedett.
– Meghalt – mondta.
Éreztem, hogy egy jeges kéz kapja el a torkom.
– Kicsoda, Marisa?
Tulajdonképpen meg sem kellett volna kérdeznem. Tisztában
voltam vele, hogy kire gondol.
– A… professzor – mondta.
– Mikor történt?
– Azt nem tudom. De érzem, hogy meghalt – mondta.
– Érzi?! Ugyan már, Marisa! – förmedtem rá. – Mi történt ma-
gával, hogy ilyen marhaságra gondol? És mi az, hogy érzi?
 – Bizsereg az ujjaim vége.
– Az enyém is bizsereg néha, és még sosem halt meg senki, akit
összefüggésbe hozhattam volna a bizsergéssel.
– Én viszont biztos vagyok benne.
Olyan túlvilági volt a hangja, hogy az én ujjaim vége is elkezdett
bizseregni.
– Honnan veszi ezt az őrültséget? – igyekeztem eloszlatni a fé-
lelmét és egyúttal a magamét is.
– Egyszer… még régen, kislány koromban volt egy nyulam –
mondta. – Nagy nyúl volt… óriásnyúl, vagy hogy is hívják. A szomszé-
dunkban lakott egy mama, tudja, olyan varázsló asszony, akiről már
meséltem. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy meddig élnek a nyulak…
mert akkor már tisztában voltam vele, hogy nem élnek örökké… és én
nem akartam elveszíteni a nyulamat. Azt szerettem volna hallani,
hogy az én nyulam halhatatlan, sosem pusztul el, még engem is túlél.
A varázsló asszony csak nevetett, és azt mondta, hogy meg fogom
érezni, ha meghalt, bizseregni fog tőle az ujjaim vége. Egyelőre még
nem érkezett el az az idő, sőt igen messze van tőlem. Teltek-múltak
az évek, és egyszer csak azt éreztem, hogy bizseregnek az ujjaim.
Nagylány voltam már, nem is érdekelt annyira a nyulam, persze azért
törődtem vele, meg minden, és mondom, azt éreztem, hogy bizsereg-
nek az ujjvégeim. És akkor eszembe jutott a mama, aki addigra már
meghalt. Elkezdtem keresni a nyulat, de nem találtam. Délután szólt
egy ismerősöm, hogy egy halálra gázolt nyúl fekszik a közeli ország-
úton, és nagyon úgy néz ki, mintha az én nyulam lenne. És az is volt.
Kirágta a kerítést és kiszökött. A mamának lett igaza. Ő előre meg-
mondta, hogy… ha bizseregni fognak az ujjaim, akkor a nyulamnak
annyi. És így is lett.
– A professzor nem nyúl – próbáltam megnyugtatni.
– Attól tartok, hogy amit a mama mondott, az… nem csak a nyu-
lakra érvényes. Egész éjjel bizsergett az ujjam, ezért biztos vagyok
benne, hogy a professzor meghalt.
– Az agyagtáblák tanulmányozásába nem lehet belehalni. Vagy
csak ritkán. Például ha sok van belőlük, és rádőlnek a vigyázatlan ku-
tatóra.
Viccnek szántam, de rosszul sült el. Marisa tenyerébe hajtotta a
fejét és sírni kezdett.
– Csak tudnám, hova mehetett – zokogta. – Csak tudnám…
Odamennék és szétvernék, szétlőnék mindenkit… aki csak ártott neki.
Kiirtom a fél világot, ha…
Órámra pillantottam. Sietnem kellett, hiszen már vártak rám.
Pontosabban szólva várt rám valaki.
Átléptem Marisán, bementem a konyhába, előkotortam a kony-
haszekrényből egy bontott üveg whiskyt, öntöttem egy jókora adagot
egy pohárba, és odavittem bőgő házvezetőnőmnek.
– Igya ki, Marisa!
Marisa elutasítón intett, miután megérezte a whisky illatát.
– De hiszen tudja jól, hogy nem iszom alkoholt, Miss Debby.
– Itt az alkalom, hogy elkezdje – mondtam. – Gyerünk, Marisa!
Némi huzakodás után azért csak sikerült valahogy beletuszkol-
nom az italt.
Életemben nem láttam még senkit, akire ennyire hatott volna a
whisky. Szó szerint fennakadtak a szemei és levegő után kapkodott.
Ide-oda billegett – biztos voltam benne, hogy pillanatokon belül úgy
eldől, mint a madárijesztő a viharban. Átkaroltam a vállát és a sezlon-
hoz vezettem.
– Feküdjön le, Marisa. Próbáljon meg aludni.
Marisa rám nehezedett, nem ellenkezett tovább. És a szemét is
csak egyszer nyitotta ki. Olyan fehér volt, mint egy igazi zombié.
– Hol a… nyulam? – nyögte. – A nyulamat… akarom. – Aztán
elcsendesedett, és halkan, finoman horkolni kezdett.
Ekkor már mosoly játszott az ajkán; elégedett mosoly.
Talán McKinley professzorral és sok-sok agyagtáblával álmo-
dott.

87

A lesötétített kocsi az utcasarkon várt. Körülnéztem, hogy tiszta-e a

levegő, és annak tűnt. Nem moccant senki, csupán a holdsugarak ro-
deóztak a faleveleken. Hol leestek róluk, hol pedig visszakapaszkod-
tak a hátukra.
Mrs. Shelby a volánnál ült, és amikor megálltam a kocsi mellett,
szemrehányón a karórájára pillantott.
– Késett – mondta. – Majdnem fél órát.
 – Akadt egy kis gondom – mondtam.
– Komoly?
– Egy óriásnyúlról volt szó. Elgázolta egy autó.
Összeráncolta a szemöldökét, és az indítógombra tette az ujját.
De nem nyomta meg.
– Milyen nyúlról beszél?
– Csak vicceltem – mondtam.
– Nem mindig díjazom a vicceket – morogta, miközben be-
nyomta a gombot, és a motor halkan duruzsolni kezdett.
– Magánál minden rendben? – kérdeztem.
– Azt hiszem.
– Fegyvere?
– Egész délután ezzel loptam az időmet – mondta. – Kellett ke-
resnem valakit, aki megoldja a problémámat.
– Na és talált?
– Mit gondol, ha nem találtam volna, most itt lennék?
Nem volt valami barátságos, nem is vitás. Most éppen nem. Pe-
dig korábban, amikor részletesen megbeszéltünk mindent, a szebbik
arcát mutatta felém.
– Pont úgy néz ki, mintha valóban feldarabolta volna a férjét –
mondtam.
Felém fordította a fejét.
– Mit szólna hozzá, ha valóban feldaraboltam volna? Magának
gőze sincs róla, hogy ki vagyok.
– Nem is akarom tudni – mondtam. – Elég az, ha segít nekem.
– Magamnak akarok segíteni – mondta. – Na és persze mások-
nak is.
– Hol a cucc? – kérdeztem. – Az az izé?
– Hátul, a csomagtartóban.
– Azzal is rendben minden?
Mrs. Shelby felém kapta a szemét.
– Ugye maga szeret főnököt játszani?
– Nem játszom – tiltakoztam. – Az is vagyok.
– Jézusom, hogy oda ne rohanjak. Hat tudná, hogy mennyire
utálom a magafajtát…
– Én sem rajongok a magafajtáért – replikáztam.
Erre aztán elnevette magát.
– Idegesek vagyunk, mi? De azért jó lenne, ha egy kicsit befogná
a száját.
 Befogtam. Ám időről időre oldalra pislogtam, hogy meggyőződ-
jek róla, milyen állapotban van. Ha nagyon ideges, akár le is fújhatom
az akciót. Lehet, hogy valami átkozott amatőr, aki profinak hazudja
magát. Bár az eddigiek nem kifejezetten erre utaltak.
Mrs. Shelby előrehajolva bámulta az utat. Szobormerev volt az
arca; arra gondoltam, hogy ha berepülne egy nagy, tavaszi bogár az
ablakon és végigmászna a képén, talán észre sem venné. Az azért va-
lamelyest megnyugtatott, hogy legalább nyitva van a szeme.
Jó fél órába telt, mire odaértünk a megbeszélt helyre.
– Itt is vagyunk – mutattam ki az ablakon. – Itt megállhat.
A hold, ha lehet, még ragyogóbb sugarakat küldött a földre, mint
korábban. Egy kis dombocskára böktem, amely úgy ragyogott a fény-
ben, mintha higannyal öntötték volna le.
– Ott! Ott kezdjen neki!
Láttam, hogy nem tetszik neki valamiért a dolog. De nem ellen-
kezett.
– Vigyázzon a kocsimra – figyelmeztetett. – Nemrég vettem.
Mindketten kiszálltunk. Mrs. Shelby a csomagtartóhoz ment, ki-
nyitotta, és kiemelte belőle a fémkereső detektort. Könnyen ment, el-
végre könnyű műszer volt, talán még az átlagnál is könnyebb.
– Biztos magában? – kérdeztem egyre nehezebbé váló szívvel.
– Bárcsak magában lennék annyira biztos – sóhajtotta. – Ha el-
szúr valamit…
– Akkor hát… szerencse fel!
Megfordult, és vállán a műszerével elindult a kopár dombocska
felé.
Beültem a vezetőülésbe és megnyomtam a kocsi indítógombját.

88

Hamar megtaláltam a vízmosást. Leállítottam a kocsit, majd kiszáll-

tam. Dzsekim zsebében ott volt a 38-as, még jól ki is dudorodott be-
lőle. Fel voltam fegyverkezve, nem is vitás.
Alig néhány percet kellett csak várnom, hogy meghalljam a kö-
zeledő autó hangját. Fekete Mercedes volt, csak úgy csillogott rajta a
holdfény. Nem messze tőlem megállt. Vártam, hogy kiszálljon belőle
valaki, de egyelőre nem moccant semmi. Mintha kísértetkocsi lett
volna, amelyet szellemkezek irányítottak.
Hirtelen kinyílt az ajtó – egyszerre három is. Négy fekete ruhás
férfi bújt ki a kocsiból. Mr. Rickmant már az alakjáról felismertem.
Furcsán járt, mintha az egyik lába kissé rövidebb lett volna a másiknál.
Megállt a kocsi mellett, csípőre tette a kezét, és kissé előrenyúj-
totta a nyakát.
– Helló – mondta éles hangon.
– Helló – válaszoltam.
– Kicsit késett, Ms. O’Hara.
– Sajnos akadt egy kis dolgom – mentegetőztem. – Különben
nem értett félre valamit?
– Éspedig?
– Mintha úgy beszéltük volna meg, hogy egyedül jön.
– Valóban? – játszotta a meghökkentet. – Erre nem is emlék-
szem. De ha így lett volna, remélem, megbocsátja, amiért elkísértek a
barátaim. Tudja, öreg vagyok én már ehhez, néha furcsa rosszullétek
fognak el. Felmegy a vérnyomásom, mifene. Biztonságot ad, ha van
mellettem valaki, akire számíthatok. Ez már amolyan öregemberes
aggodalom, az ördög vigye el. Különben ne is törődjön velük. Megbíz-
ható emberek, nem látnak és nem hallanak. Vegye úgy, hogy nincse-
nek is itt.
– Remélem, hamarosan végzünk – mondtam barátságtalanul.
Mr. Rickman széttárta a karját.
– Rajtam nem fog múlni. Kedves Ms. O’Hara, ha jól emlékszem,
azt ígértem, hogy átadom önnek a környező ingatlanokkal kapcsola-
tos dokumentációt és hajdani elképzeléseimet. Nos, az a helyzet,
drága Debby, hogy be kell valljam magának; bár nemigen szeretem
megszegni a szavam, őszintén szólva nem az volt, és most sem ez az
igazi szándékom.
– Hát akkor micsoda? – vágtam csalódott képet.
Mr. Rickman barátságosan mosolygott rám.
– Az, hogy megöljem magát, kisasszony.

89
Mr. Winston pocakos, rossz arcú, bajuszos fickó volt, olyan, akiről lerí,
hogy csak ritkán neveti el magát: ezúttal azonban rám vigyorgott.
Olyan volt ez a vigyor, hogy csótányt lehetett volna irtani vele. De
azért nagy kujon lehetett, mert ahogy a zsebembe nyúlt, éreztem,
hogy nem csak a fegyverem után tapogatózik.
– A fenébe is – léptem egyet hátrafelé. – A fenébe is… hagyjon
már békén…
Winston vigyorgott és végre kihúzta a fegyvert a rejtekéből.
– Itt van, Mr. Rickman. Mit csináljak vele?
– Tartsa meg, vagy dobja el, mit bánom én. Vagy tudja, mit?
Hozza csak ide. Imádom a stukkereket.
A fegyver odakerült hozzá. Megnézte, aztán a kabátja zsebébe
dugta.
– Megtartom emlékül, Ms. O’Hara. Ha ránézek, mindig maga
jut majd róla az eszembe. Igazán kár magáért. Az ördögbe is, ha ez
elejétől tudtam volna, hogy mi lesz belőle, nem másztam volna bele
ebbe a buliba, és akkor most magát sem fenyegetné… mondjuk így:
veszély.
– Finoman fogalmaz – mondtam. Úgy viselkedtem, ahogy ilyen
esetben viselkedni illik. Látszott rajtam, hogy igyekszem tartani ma-
gam annak ellenére, hogy tele van a szívem aggodalommal és halálfé-
lelemmel. Naná, hogy reszket annak a belseje, akivel csak úgy mellé-
kesen közlik, hogy perceken belül nem lesz az élők sorában.
Ebben a pillanatban zaj támadt valahol a hold szülte sugárözön
közepén. Láttam, hogy egy fekete ruhás, sőt mi több, napszemüveges
férfi előrelökdös valakit. Rickman elfordította rólam a tekintetét és a
közeledőkre nézett.
– Minden oké, Tom?
– Ja – felelte egy hang. – Elkaptam.
– Volt nála fegyver?
– Semmi. Csak ez az izé.
Mrs. Shelby detektorára mutatott.
– Á, Mrs. Shelby, ezzel keresi Nagy Medve csontjait – mondta
kuncogva Rickman. – Legalábbis azt próbálta bemesélni magának,
Ms. Debby, igaz? De maga rájött a csalafintaságra, mi? Nincsenek itt
semmiféle indiáncsontok. Persze lehet, hogy voltak, de akkor, ha meg
is találták őket, kidobálták azok az emberek, akik itt dolgoztak. Akkor
még köptek az indiánok csontjaira, a vörösbőrűek meg tartották a szá-
jukat, és örültek, hogy lyuk van az orrukon és rendesen kapnak leve-
gőt. Hehehe.
Vidám és elégedett volt a nevetése.
– Hogy jött rá, Mrs. Shelby, hogy miről is van szó? Csak úgy ma-
gától? Vagy az angyalok súgták meg?
Mrs. Shelby nem válaszolt. Fémkutató detektorával a hóna alatt
úgy állt egy vakondtúrás tetején, mint a Kincskereső szobra. Fel-
emelte a fejét, elnézett Mr. Rickman és a fekete ruhások feje felett.
Meg sem rebbent a szeme, mintha nem látna és nem hallana semmit.
Rickman megcsóválta a fejét.
– Kérdeztem valamit, Mrs. Shelby! Nem szoktam meg, hogy ne
válaszoljanak a kérdéseimre. Tehát?
Az egyik fekete ruhás ekkor Mrs. Shelbyhez lépett, és letaszította
a vakondtúrásról. Mrs. Shelby megtántorodott, térdre esett, a detek-
tort azonban nem engedte ki a hóna alól. Az a bizonyos Tom megpró-
bálta ugyan elvenni tőle, de Mrs. Shelby olyan erősen szorította, hogy
első lendületre nem sikerült neki. Tom tovább akart huzakodni, de
Rickman leintette.
– Hagyja csak, Tom – legyintett. – Ha annyira hozzánőtt a szí-
véhez, maradjon csak nála. Úgysem megy sokra vele. Mrs. Shelby, re-
mélem, tudja, hogy a nagy kincskereső kaland ezzel befejeződött. És
van önnel egy kis problémám. Érdekli, hogy mi az?
Mrs. Shelbyt nem érdekelte. Nem válaszolt, nem is nézett Mr.
Rickmanre feltápászkodott és a cipője orrát kezdte tanulmányozni
nagy igyekezettel.
Mr. Rickman sóhajtott és tett egy lépést Mrs. Shelby felé.
– Üzletet ajánlok önnek, Mrs. Shelby. Tudom, hogy ön pontosan
tudja, miről van szó. Vagy legalábbis sejti. Ezért is van magánál ez a
szerkentyű. Ne próbálja beadni nekem, hogy Nagy Medve csontjait
keresi, vagy akár kincset, vagy hasonlót. Ön valami egészen mást ke-
res itt, igaz? Nos hát, mint mondottam, van egy ajánlatom az ön szá-
mára.
Mrs. Shelby ekkor végre megmozdult. Mintha reményt olvastam
volna ki a hangjából.
– Esetleg elenged?
Mr. Rickman ismét sóhajtott, majd megrázta a fejét.
– Nézze, Mrs. Shelby, ha tisztességtelen ember lennék, akkor
most azt felelném, hogy igen; ha elárulja, amire kíváncsi vagyok, ak-
kor elengedem. Maga lehet, hogy belemenne az alkuba, lehet, hogy
nem. Csakhogy én nem akarom becsapni. Ha megígérek valamit, azt
be is kellene tartanom, nekem pedig semmi körülmények között nem
áll szándékomban elereszteni magát. Ezzel ugyanis a saját halálos íté-
letemet írnám alá. Ugye igazat ad nekem? Ezenkívül persze, el sem
hinném, bármennyire fogadkozna is, hogy tartja majd a száját. Maga
nem tartaná, az világos. Magának elvei vannak, sziklaszilárd elvei.
Egy kicsit utánanéztem magának, Mrs. Shelby. Maga nem akárki.
Még csak nem is Mrs. Shelby. Be kell valljam, hogy képtelen voltam
megállapítani, ki az ördög maga. Merthogy maga keverte itt a szart,
az biztos. Mrs. Shelby, maga volt az igazi ellenfelem. Végül is, a fenébe
is, kicsoda maga?
Mrs. Shelby nem válaszolt. Ismét a cipője orrát nézte.
– Hát tudja, Mrs. Shelby egyszer minden út véget ér. Az öné itt
ért véget. Az aktus az ön egész életútját jól jellemzi majd. Bár őszintén
kíváncsi lennék rá, hogy milyen is volt igazából ez az életút, talán még
regényt is lehetne írni róla. És nem is akármilyet. Hadd kérdezzem
meg, hogy milyen néven szólíthatom?
Mrs. Shelby erre sem válaszolt. Csak nézte a cipője orrát, mintha
valami izgalmasat látna rajta. Például, hogy két éjszakai bogár verek-
szik valamelyiken.
– Pedig nagyra tartom magát – mondta Mr. Rickman, és igazi
sajnálkozás vegyült a hangjába. – Csupán annyit sikerült kiderítenem,
hogy maga egy évet ült börtönben Tokióban. És azt is tudom, miért.
Mrs. Shelby, ön akkor Tamara névre hallgatott, és megfúrt egy bálna-
vadász hajót, amely el is süllyedt. Ezzel kalózkodást, vagy micsodát
követett el, és a hajót üzemeltető társaságnak nem kis kárt okozott.
És miért tette mindezt? Nos azért, mert maga a bálnákat védte, és fel-
tehetően védi még ma is. Mrs. Shelby, ön egy fanatikus zöld aktivista,
egy gyilkos természetvédő, aki sokkal fontosabbnak tartja a fákat, ál-
latokat, mint az embereket. Maga az én szememben semmivel sem
különb a közönséges bűnözőknél, hiszen nekik is megvan a saját ide-
ológiájuk, ahogy önnek is. Maga semmivel sem különb nálam: én is
csak érdeket képviselek – a sajátomat. Szóval, Mrs. Shelby, azért
mégis üzletet ajánlok önnek. Nem, az életét nem tudom megmenteni,
és nem is akarom, mást ajánlok. Lenne néhány kérdésem magához,
és szeretnék ezekre választ kapni. Megígérem önnek, hogy ha őszin-
tén válaszol, tisztességes halált fog halni. Bizonyos keretek között
megválaszthatja, hogy hogyan. Lenne rá javaslatom, ha nem tudna
dönteni, de hát a végső döntés mégiscsak az öné marad.
 Várt egy kicsit, mielőtt folytatta volna. Ám nem kis meglepeté-
semre a mindeddig hallgató Mrs. Shelby hirtelen megszólalt.
– És ha nem?
Mr. Rickman meglepettnek látszott. Bizonyára már elkönyvelte
magában, hogy Mrs. Shelby egészen a haláláig hallgatni fog, bármit is
kérdez tőle.
– Ó… Mrs. Shelby… örülök, hogy érdekli a dolog. Nem szívesen
mondom, de ellenkező esetben… tudja… halála előtt még igen kelle-
metlen események áldozata lehetne. Pete!
Újabb fickó mozdult el a kocsitól, és lépett közelebb hozzá. Ba-
rázdált arcú, enyhén vágott szemű, sasorrú férfi volt. Megállt Mr.
Rickman mellett és ráfüggesztette a szemét.
– Nos, Mrs. Shelby, Pete-ben jelentős mennyiségű indián vér is
folyik. Pete-nek van egy nagy szenvedélye, akárcsak önnek a termé-
szet radikális és könyörtelen védelme. Na persze, az övé nem ez. Az
én Pete barátom szenvedélyesen kutatja, hogy az ősei miképpen bír-
tak szóra valakit, aki nem akart beszélni. Igaz, Pete?
Pete bólintott.
– Pete számos indián törzset látogatott végig, és feljegyezte,
hogy miként történtek azok a csúnya dolgok. Bár Pete szerint nincs
bennük semmi visszataszító, csupán egy, a fejlődés alacsonyabb fo-
kán álló nép hagyományai közé tartoznak. Például ha valakinek tüs-
kéket vernek a körme alá, vagy felakasztják egy fára és tüzet gyújtanak
alatta. Ezek az akkori közösség számára nagyon is fontos dolgok vol-
tak, elvégre akkor még nem volt televízió vagy internet, ahonnan hí-
rekhez lehetett volna jutni. Akkor az információszerzésnek nem elha-
nyagolható módja volt a köröm alá vert tüske vagy a talpperzselés. Az
így nyert információkkal óvni lehetett a közösség biztonságát. Száz
szónak is egy a vége: Pete megpróbálja kiszedni önből a kívánt infor-
mációkat. Ám, ha magától elárul bizonyos dolgokat… no, de nem aka-
rom megismételni az ígéretemet. Biztos lehet benne, hogy megtartom.
Ez esetben nem lesz érdekemben megkínoztatni magát. Mi a fenéért
tenném? És Ms. O’Harát sem. Akár össze is köthetjük a két dolgot, és
ezt meg is teszem. Ha igent mond, az ígéretem rá is vonatkozik, és ha
nem, az is. Ön tehát már nemcsak önmaga sorsáért felelős, hanem az
övéért is. Nos, Mrs. Shelby, hogy döntött?
Mrs. Shelby a holdfénybe meredt, miközben a detektorára tá-
maszkodott, mintha elfáradt volna, vagy a félelem a lábába szállt
volna.
 Aztán ismét megszólalt.
– Ajánlat elfogadva.
Mintha egy robot beszélt volna.
– No, ennek igazán örülök – mondta Mr. Rickman, és még a két
tenyerét is összedörzsölte nagy örömében. – Szóval, megegyeztünk?
Mrs. Shelby erre már nem válaszolt. Már nem a cipője orrára,
hanem Mr. Rickman szemébe nézett.
– Mrs. Shelby, bevallja, hogy ön az a valaki, akit bizonyos körök-
ben csak úgy hívnak, hogy Tamara, a Könyörtelen?
– Be – bólintott Mrs. Shelby.
– Hogy lett magából Mrs. Shelby?
– Felvettem a nevet – mondta.
Mr. Rickman szája megrándult, de aztán csak legyintett egyet.
– Végül is nem fontos. Gyanítom, hogy azt a bizonyos Mrs.
Shelbyt, akinek felvette a nevét… ön nyírta ki. Igaz?
Mrs. Shelby néma maradt.
– Jól van, na. A legfontosabb az, hogy honnan tudta meg, hogy
mi van itt, ezen a területen?
– Az újságból – felelte Mrs. Shelby.
– Milyen újságból? – csúszott fel Mr. Rickman szemöldöke a
homlokára.
– A helyi újságból. A Napi Hírmondóból. Az akkoriból, persze.
– Nos, Mrs. Shelby, most következik a legfontosabb kérdés. Hol
találhatók azok az újságok, amikről beszélt?
– A charlottenville-i városi levéltárban.
– Gordon!
Valaki ismét előoldalgott a holdfényből. Magas, szakállas férfi,
hosszú kezei majd a térdéig lógtak.
– Nincs valami hozzáfűznivalója, Gordon? Ha jól emlékszem,
magát bíztam meg, hogy nézzen utána ezeknek a rohadék újságoknak.
Volt maga egyáltalán abban a hogy is hívjákban?
– Voltam, Mr. Rickman – mondta Gordon kissé bizonytalan
hangon.
– És?
– Megtaláltam az újságot. Természetesen. Csak pár számot ért
meg, aztán megszűnt.
– És?
– Hát… egyetlen olyan cikket sem találtam benne, ami arról írt
volna… Különben pedig az újságok sérültek voltak. Valaki megcson-
kította őket.
– Miért nem keresett sértetleneket?
– A könyvtáros azt mondta, hogy csak egyetlen példányuk van,
de ez az egész világra érvényes. Kis példányszámban jelentek meg, a
levéltárban volt ugyan néhány, de egy 1940-es tűzvészben minden
irat vagy levél megsemmisült.
Mr. Rickman Mrs. Shelbyre nézett. Mrs. Shelby arcán gúnyos
mosoly futott végig.
– Maga volt az, Mrs. Shelby?
Mrs. Shelby megvonta a vállát.
– Nem mindegy?
– Kitépte a cikket, vagy micsodát? Miért? Ó, már értem. Maga
arra gondolt, hogy valaki megtalálja, és elhallgatják az ügyet. Ez a cikk
a bizonyíték arra nézve… Magánál is van talán?
Mrs. Shelby továbbra is gúnyosan mosolygott.
– Nekem kell az az újságcikk, Mrs. Shelby! Nem engedhetem,
hogy rossz kezekbe kerüljön. Nekem magamnak kell lezárnom azt az
ügyet. Ha valaki megszagolja, hogy mi történt akkor… nos, ezt nagyon
nem szeretném. Tehát?
Mrs. Shelby megvonta a vállát.
– Tudomásom szerint nincs több példány belőle. Legalábbis én
nem találtam.
Mr. Rickman a feje búbját vakargatta, majd legyintett egyet.
– El kell hinnem, ha ennyire határozottan állítja. Nos, Mrs.
Shelby, én betartom az ígéretemet. Azt hiszem, több kérdésem nincs
is magához.
Amíg ők egymással társalogtak, igyekeztem megszámolni, há-
nyan lehetnek Rickman emberei. Sajnos a fényviszonyok nem segítet-
tek benne. Hol olyan éles volt a holdfény, hogy káprázott tőle a sze-
mem, hol pedig, ha véletlenül egy-egy kisebb felhő valahogy az égitest
és közénk keveredett, olyan sötét lett, hogy akkor meg attól nem lát-
tam rendesen. Végül azért csak sikerült megszámolnom őket:
Rickmannel együtt hatan voltak.
Rickman mintha élvezte volna a történteket, járkálni kezdett a
kocsija előtt. Hátratett kézzel, mint a tanárok az osztályteremben.
– Sajnos be kell vallanom maguknak, bármennyire gyengeség-
nek is vehetik, hogy nem születtem gyilkosnak, és nem is vagyok az.
Mindazonáltal meg kell ölnöm magukat. Azt pedig különösen fájla-
lom, hogy Ms. O’Harát is… Tudja, Debby, azt hiszem, van valami lelki
rokonság köztünk. Maga nem ismer engem, én egy kicsivel talán job-
ban magát. Maga kemény is tud lenni, mint a kő, de lágy is, mint a
camembert sajt. Mikor hogy hozza a szükség. Nos, ön kedvemre való
nő, ne értsen félre, ezt nem valami… hogy is mondjam csak… na,
mindegy… szóval sajnálom magát. De hát a körülmények néha olyas-
mikre is rákényszerítik az embert, amikhez fikarcnyi kedve sincs.
Mint ez is itt. Maga kitől tudja az igazságot?
Látszólag mindenbe beletörődve vontam meg a váltamat.
– Rájöttem. Talán intuíció. Ilyesmi.
Nem volt barátságos a hangom, egyáltalán nem.
– Nos, Debby – folytatta – nyilván megkérdezheti magában,
hogy ha nincs kedvem hozzá, akkor miért csinálom; erre ismételten
csak azt mondhatom, hogy a szükség kényszerít rá. Ha nem teszem
meg, végem. Vége a birodalmamnak, amit fáradságos munkával épí-
tettem fel. Mindenem elúszna, ha ön életben maradna. Persze, ígér-
hetnék magának bármit is, maga is ígérhetne nekem, de nem tudnék
úgy élni, hogy egyre ott érezzem a kést a nyakamon. És ha magának
eljárna a szája – és miért ne járna el? –, nos, akkor én szegény ember
lennék. És halott. Mert számomra a szegénység egyenlő a halállal. Te-
hát… meg kell tennem. Továbbá azt is be kell vallanom, hogy amikor
gondolatban lejátszottam magamban ezt a történetet, amelynek a kö-
zepében most vagyunk, rádöbbentem, hogy maga méltó ellenfél.
Maga felkészült erre a lehetőségre is. Nevezetesen, hogy ez fog tör-
ténni, ami itt most történik. És abban is biztos voltam, hogy tesz bi-
zonyos óvintézkedéseket annak érdekében, hogy ön kerekedjék felül.
Igaz?
Nem feleltem, inkább Mrs. Shelbyre néztem. Olyan merev volt a
képe, mintha gránitból faragták volna ki. Az volt az érzésem, hogy lé-
lekben nem is itt jár. Talán sérült bálnavadász hajók úsztak a szeme
előtt, és ő a pillanatot várta, hogy mikor süllyednek a tenger fenekére.
– Ezért aztán, Ms. O’Hara, én is tettem bizonyos előkészületeket.
Mivel biztos voltam benne, hogy ön és Mrs. Shelby nem csak kettes-
ben jönnek ide a találkozónkra, felkészültem a hívatlan látogatók fo-
gadására is.
Megállt, oldalra fordult és belekiáltott a holdfénybe.
– Jöjjenek csak, Tim!
Én is arrafelé néztem, amerre ő. Mrs. Shelby azonban meg sem
billentette a fejét. Mozgás támadt az egyik kocsijuk környékén, majd
egy fekete ruhás fickó bukkant fel az orrunk előtt. És nem volt egyedül.
Valaki ott botladozott előtte, vaksin hunyorogva. Fején jókora fehér
kötés világított.
Mr. Preston volt, akit a sötét ruhás fickó néhány erőteljes lökés-
sel Mr. Rickman elé penderített.
Mr. Preston, akit holtan láttam utoljára.

90

Mr. Rickman félrehajtott fejjel nézte a közeledőket. Egészen addig,

amíg Preston néhány lépésnyire meg nem állapodott tőle. Persze nem
saját jószántából. A Tim nevű fickó állította meg.
– Üdvözlöm, Mr. Preston – mosolygott Rickman, és Preston felé
intett. – Mi már ismerjük egymást, igaz? Az ördögbe is, hiszen magá-
nak nem lenne szabad élnie.
Preston morgott valamit. Szemem az arcát kutatta. Mr. Preston
képén leplezetlen ijedtség ült, mint aki nem is érti, hogy történhetett
meg vele, ami végül is megtörtént.
– Ó, Mr. Rickman – mondta aztán nem túl lelkesen. – Ön… itt?
– Itt bizony – bólintott Rickman. – Amint látom, ön is. Ráadá-
sul élve. Elárulná, hogy mit keres errefelé, Mr. Preston?
– Hát csak… sétálgatok – mondta remegő hangon a megszólított.
– Ez egy kis… éjszakai séta – magyarázta kényszeredetten moso-
lyogva.
Rickman is mosolygott.
– Önnek az a szokása, hogy éjnek idején, amikor már csak a kí-
sértetek bolyonganak az éjszakában, egyedül sétafikál a városon kívül?
Csak úgy egymaga? Vagy ön is kísértet csupán?
Preston igyekezett magához térni.
– Néha… előfordul velem – mondta –, hogy nem tudok aludni.
Ilyenkor jólesik egy kis testmozgás.
– Á, értem – bólintott Rickman. – Ebben, látja, igaza lehet. Egy
kis testmozgás soha nem árt. Éppen ezért rohadt dolog arra gondolni,
hogy eljöhet az idő, amikor az ember már nem lesz képes többé meg-
moccanni. Soha többé. A föld alatt ugyanis nehéz mocorogni. Önnek
is ott kellene lennie.
– Maga… miről beszél? – kérdezte Preston.
Rickman legyintett egyet.
– Hagyjuk a gyerekmeséket, Mr. Preston – mondta. – Pontosan
tudom, kicsoda maga, és hogy mi a fenéért lábatlankodik jó ideje kö-
rülöttem. Maga annak a gazember Barnabynak… illetve a feleségének
a megbízottja. Egy szánalmas kis magánzsaru, aki, bár semennyi vizet
sem zavart, egyre ott botladozott a lábam előtt, és ha nem is lettem
ideges magától, de mégis… felmérgesített valahogy. Maga egy igazi
minden lében kanál. De ami még ennél is rosszabb: maga tud valamit,
amit nem lenne szabad tudnia. Maga olyan, mint egy szerencsétlen
méh, röpköd virágról virágra, mert az ösztönei erre kényszerítik, és
véletlenül is ráragad a virágpor a lábára. Hát maga is ilyen. Csetlik-
botlik, szerencsétlenkedik, de azért belebotolhat ebbe-abba. Mint
ahogy ez meg is történt. Maga tisztában van vele, hogy miért vagyunk
itt, igaz?
Preston igyekezett ártatlan képet vágni.
– Én nem tudok… semmiről – védekezett. – Ártatlan vagyok,
mint a ma született bárány. Ennek ellenére valaki csaknem agyonlőtt.
Majdnem sikerült is neki.
– Ön sok mindent tud, Preston – vágott a szavába Rickman –
Maga almát evett a tudás fájáról, és ez lesz a veszte. Maga Ms. O’Hara
embere, ha szabad ilyet mondanom. Azért jött ide, mert Ms. O’Hara
iderendelte. Igaz? Maga halott ember, Preston. Tim!
– Főnök?
– Remélem, nincs nála fegyver.
– Főnök, akit én egyszer átkutatok…
– Jól van. Mi volt nála?
Tim felmutatott valamit.
– Mi a fene az?
– Egy kis sorozatlövő, főnök.
Rickman képe csodálkozó grimaszba torzult.
– A fenébe is, Preston, maga gépfegyverrel az oldalán tesz egész-
ségügyi sétákat a város szélén? Még jó, hogy ágyút nem cipelt magával.
Ezzel is alszik?
– Csak azért van nálam – magyarázta Preston –, mert a seriff
említette, hogy egy banda garázdálkodik a város szélén, embereket
fosztanak ki…
– Ne erőlködjék, Preston – sóhajtotta Rickman, és fázósan ösz-
szeborzongott, pedig egyre melegebb lett az éjszaka. Talán attól tar-
tott, ami ezután következik. – Nem csinálok nagy ügyet önből. Egy
magánkopónak számolnia kell vele, hogy egyszer lepuffantja valaki.
Nos, ez az idő a maga esetében is elérkezett. Bár puffantásról azért
nem lesz szó.
– Hát… miről? – kérdezte remegő hangon Preston.
Mr. Rickman elmosolyodott.
– Inkább mennydörgésről, barátom.

91

Ebben a pillanatban csipogni kezdett valami. Rickman a zsebébe

nyúlt és egy mobiltelefont húzott elő belőle.
– Igen? Valóban? Engedje be őket. Vigyázzon, hogy ne vegyenek
észre semmit. Csak amikor már átjöttek a kritikus vonalon, akkor
kapja el őket.
Visszadugta a telefont a zsebébe, majd felém fordult.
– Látogatók érkeztek, Ms. O’Hara. Újabb látogatók. Vannak
dolgok, amelyek olyannyira megmozgatják a fantáziát, hogy az embe-
rek vándorolni kezdenek tőle. Mint a mi esetünkben is. De ez nem is
baj: legalább mindenki itt lesz, aki csak érdekelt ebben az ügyben.
Maga szerint, Ms. O’Hara, mi szél hozta ide őket?
Mondani akartam valamit, de már nem kerülhetett rá sor. Két
lassan közeledő kocsi bukkant fel a holdfényben. Előbb az egyik, majd
a másik is megtorpant, amikor észrevették a benne ülők a másik há-
rom fekete Mercedest.
A két világossárga kocsi a seriffé és Mr. Harrisoné volt. Álltak
néhány másodpercig, majd a seriff kocsijának kinyílt az ajtaja, és
Mitchell kászálódott ki belőle. Kalapját mélyen a szemébe húzta: úgy
látszott, őt is zavarja a szikrázó holdfény.
Megállt a kocsija mellett, csípőre tette a kezét, s egészen addig
így is maradt, amíg Harrison is fel nem zárkózott mellé.
Mr. Rickman tett néhány lépést Mitchell felé, majd meghajolt és
színpadiasan széttárta a karját.
– Á, Mitchell seriff! Isten hozta a fedélzeten!
Harrisont mintha észre sem vette volna.
– Mr. Rickman? – kérdezte a seriff.
– Ó, hát maga ismer engem? – mosolygott rá Rickman.
– Láttam a fényképét – bólintott a seriff. – Ha jól tudom, ez az
ön ingatlana volt, mielőtt eladta Ms. O’Harának.
– Így igaz, seriff.
– Meg szabad kérdeznem, hogy mi történik itt ilyenkor, éjszaka?
Csak nem valami szabadtéri, éjjeli istentisztelet? Magam is jó néhá-
nyon részt vettem annak idején Texasban…
Elő akarta rántani a revolverét, de mielőtt megtehette volna már
fel is csattant Rickman hangja:
– Ne tegye, seriff! Ha nem emeli fel háromra a kezét, lelövik ma-
gát. Egy, kettő…
Mielőtt a három elhangzott volna, a seriff keze már fent volt a
levegőben.
– Szóljon annak a fickónak, hogy ő se próbálkozzon semmivel.
Harrison azonban nem lett volna Harrison, ha azért nem pró-
bálkozik. Nem láttam sokat a történtekből, jószerével semmit, csak
egy villanást, aztán Harrison nagyot ordított.
– A jó szentségit, ez meglőtt! A jó szentségit…
Újabb lövés, és Harrison a földre zuhant.
– Aki megmoccan… – kezdte volna Rickman, de aztán, amikor
látta, hogy Harrison a földön fekszik, abbahagyta.
A seriff nyugtalanul Harrison felé hajolt, majd Rickmanre for-
dult a tekintete.
– Nagy hibát követ el, Mr. Rickman…
– Már egyszer elkövettem – bólintott Rickman. – Akkor, amikor
megvettem ezt a nyavalyás ingatlant. Mondja, seriff, mi az isten cso-
dájának kellett magának éjszaka erre kószálnia?
– Van egy javaslatom – mondta a seriff. – Szól az embereinek,
hogy dugják vissza a fegyvereiket a zsebükbe, vagy akár a seggükbe is
feldughatják, aztán, ha ez megtörtént, megbeszéljük a dolgokat.
Imádkozzon, hogy Harrison életben maradjon, mert ha nem, akkor
magának vége. És ne próbálja meg bebeszélni magának, hogy önvé-
delemből történt, mert vannak itt tanúk szép számmal…
– Kuss! – förmedt rá Rickman, aki egyre idegesebbnek látszott.
Kihagyta volna a seriffet a számításból?
 – Újabb jövevények? – kérdezte aztán újra felcsengő telefonjá-
tól. – Senki? Hát csak vigyázzanak. Nem, nem tudom, hogy hányan
jöhetnek még. Lehet, hogy már senki, bár ezt azért nem hiszem.
Rickman a zsebébe dugta a telefont, aztán ismét a seriffet vette
szemügyre.
– Mi az ördögöt csináljak magával, seriff? Mindig is viszolyog-
tam tőle, hogy hatósági embereket tegyek el láb alól, és ezt mindeddig
sikerült is betartanom. Mi az ördögnek kellett magának ide jönnie?
Most aztán furdalhat a lelkiismeret maga miatt. Tudja maga egyálta-
lán, hogy mi folyik itt?
– Csak annyit, hogy valami nagy disznóság – felelte Mitchell se-
riff. – És hogy magának nagyon nagy baja lesz belőle.
– Nemcsak lesz, hanem már van is – legyintett Rickman. – Nem
győzöm hangsúlyozni, hogy csak kényszerből teszem, amit teszek. De
ez magát aligha érdekli, igaz, seriff?
Hogy Mitchell mit válaszolt volna, sosem tudtam meg. Mielőtt
ugyanis kinyithatta volna a száját, az egyik sötét ruhás fickó – talán
Tom, talán Tim, az ördög sem tudta megkülönböztetni őket egymás-
tól – odalépett Rickmanhez és a fülébe súgott valamit.
Rickman kedvetlenül nézett maga elé, majd megcsóválta a fejét.
– A végén az egész város felvonul ide kutyástul-macskástul. Há-
nyan is vannak?
– Ketten – mondta immár hangosan a sötét ruhás.
– Észrevettek bennünket? Jól van, vigye el a fene ezt az egészet,
kapják el őket. – Rickman szemrehányón nézett rám.
– Maga szervezte ezt így, Debby?
Nem válaszoltam. Úgy tettem, mintha nem érdekelne különö-
sebben, hogy a továbbiakban mi történik velünk. Pedig hogy a fenébe
ne érdekelt volna.
Odabent a fényözön mélyén ezalatt morgolódás támadt. Érde-
kes lett volna elgondolkodnom rajta, hogy a fény elkápráztatja a sze-
met, a sötét pedig láthatatlanná teszi számára a világot, tehát mind-
kettő egyformán káros, és ez filozófiai értelemben is így van, soká
azonban nem járathattam ilyesmin az agyam, mert felbukkant előt-
tem Barbara és Amos. Legszívesebben rájuk kiáltottam volna, de még
idejében visszafogtam magam.
Az az igazság, hogy lett is volna okom a meglepetésre. Amos, de
különösképpen Barbara egyáltalán nem úgy volt öltözve, ahogy azt az
illem megkívánta volna. Barbara ruhája, mondhatni, darabokban fi-
tyegett a testén, s Amos sem nézett ki sokkal különbül. Látszott rajtuk,
hogy komoly nézeteltérés támadt köztük és valakik, minden bizony-
nyal a sötét ruhások között. Ez a nézeteltérés pedig szoros testi kon-
taktussá fajult, hogy finoman fejezzem ki magam.
– Hát maguk meg kicsodák? – csodálkozott rájuk Mr. Rickman.
– Úristen, csak nem a föld alól kerültek elő?
Az egyik sötét ruhás halkan odamorgott valamit neki.
– Igazán? – kérdezte Rickman. – Egyre szebb lesz a dolog. Ön
az, Mr. McDaniel?
– Idefigyeljen, Rickman – mondta fenyegető hangon Amos. –
Jobb lenne, ha visszafogná az embereit, különben…
– Különben? – kérdezte Rickman.
– Különben nagy baj lesz belőle.
Ahogy mondta, rám pislogott. Nem láttam az optimizmust tün-
dökölni a szemében.
– És ön… Mrs. McDaniel?
Barbara félrefordította a fejét, mintha ezzel is jelezné, hogy nem
tekinti pletykapartnernek Rickmant.
Rickman szeme viszont csak nem akart elszakadni róla. Említet-
tem, hogy Barbara testét csak részben takarta ruha, ami minden bi-
zonnyal összefüggésben lehetett azzal a néhány hosszú karmolással,
amely a hozzá legközelebb álló, sötét ruhás fickó képén látszott.
– Ó, hát végre alaposabban is megismerhetem önt – mondta
Rickman szelíd mosollyal Amoshoz fordulva. – Tudja, az a típus va-
gyok, aki szereti előre felderíteni a terepet, ha vállalkozik valamire. Jó
ideje figyeltettem már önöket, és higgyék el, nem véletlenül választot-
tam magukat üzleti partneremül. Bizonyos jelekből arra következtet-
tem, hogy magukkal jól járok. Végül is elértem a célomat – csak éppen
nem úgy, ahogy szerettem volna. Minél kevesebb járulékos – hm –
veszteséggel óhajtottam volna lebonyolítani az akciót, sajnos vala-
hogy félrecsúszott a dolog.
– És most mi a fenét akar végül is csinálni? – kérdezte idegesen
Amos. – Csak nem akar kinyírni bennünket?
– Dehogy akarom – mondta Rickman. – Egyáltalán nem aka-
rom. De muszáj. Ezek után feltétlenül meg kell tennem. Most már
nemcsak arról van szó, hogy egy sikeres üzletet zárjak le, hanem…
hm… az életemet kell mentenem. És tudja, miért? Egyedül és kizáró-
lag Ms. O’Hara miatt. Ha ő nem üti bele az orrát a levesbe, és nem
kezd eszeveszett módon gyilkosra vadászni, mindenki jól jöhetett
volna ki belőle. Jó, magukat valóban érte volna veszteség, de hát fia-
talok még, és ha el is vesztették volna mindazt, amit összekapartak
maguknak, lett volna még idejük ismételten megtollasodni. De nem.
Ms. O’Hara megszállott – nem tudom, észrevették-e már. Most aztán
vége a dalnak, benn ragadt a madárban a fütty, ahogy mondani szokás.
Különben mindenki megérdemelte, amit kapott, Barnaby és azok a
vén szarosok is. Remélem, tudják, kikre célzok.
Ekkor ismét történt valami. Lövések csattantak, nem is olyan
messze tőlünk, éles kiáltások harsantak. Rickman idegesen felkapta a
fejét.
– Nézzen utána, Tim, hogy mi az ördög ez…
Tim nézett volna, de aztán mégsem nézett. Nem maradt rá ideje.
Egy férfi bontakozott ki a holdfényből, pisztollyal a kezében. Úgy ug-
rált, mintha megbolondult volna. Mellette egy másik futott, időnként
hasra vetette magát, és úgy kiáltozott, ahogy a száján kifért.
– Mindenki adja meg magát! Carramba! Lője le őket, minden-
kit lőjön le! Én is megteszem a magamét!
Villámsebesen hasra vágtam magam. Fegyverem nem volt, anél-
kül meg nem tehettem semmit. Golyók süvítettek el a fejem felett, és
a kiáltások egyre közelebb kerültek hozzám. Valaki fölém hajolt és
megpróbált felrántani a földről.
– Jól van, Debby? Istenem, jól van?
Nem akartam hinni a fülemnek. Marisa volt az, egy revolverrel
a kezében.
– Carramba… nem sebesült meg?
Felültem és megráztam a fejem. Nem egészen értettem a dolgot.
Egyáltalán nem ezt a forgatókönyvet dolgoztam ki, s bár úgy tűnt,
hogy sikeresen megoldódott a problémánk, valahogy mégsem érez-
tem kereknek a süteményt.
– McKinley? – kérdeztem, miközben feltápászkodtam.
– Dehogy a professzor! – tiltakozott Marisa, miközben egyfoly-
tában tapogatott. Igyekezett meggyőződni róla, hogy nem esett-e
mégiscsak bajom.
– Akkor kicsoda?
– Mr. Hansen. Itt van.
Morgan Hansen, azaz Zsiráf, a szerelmem, valóban itt volt. Egé-
szen pontosan Mr. Rickman mellett, és egy pisztolyt szorított a halán-
tékához.
 – Dobja el a pisztolyát, Rickman – hallottam határozott hangját.
– Mondja meg az embereinek, hogy dobják el ők is a fegyvereiket. So-
rakozzanak fel…!
Rickman felemelte a kezét.
– Nincs fegyverem.
– Szóljon az embereinek!
– Mit mondjak nekik?
– Hogy dobják el a fegyvereiket. Amos, kérem…
Rickman nem tűnt kétségbeesettnek, és ez egyáltalán nem tet-
szett nekem. Mintha lett volna még valami a tarsolyában.
– Mr. …kihez is van szerencsém?
– Majd megtudja – mondta Hansen.
– Így is jó – bólintott Rickman. – Fiúk, dobjátok el a fegyverei-
teket!
A „fiúk” ekkor már ott álltak Rickman mellett. Egyelőre még
egyetlen fegyver sem koppant a földön. Úgy tűnt, hogy nem tetszik
nekik Rickman parancsa, és nem is igen igyekeztek engedelmeskedni
neki.
– Annyit szeretnék még hozzátenni az eddigiekhez – mondta
nyomatékosan Zsiráf –, hogy nem egyedül jöttem. Ezt bizonyára nem
is gondolhatták. Más szóval, körbe vannak véve, uraim. Debby, légy
szíves, gyere csak ide, segíts…
Rickman lépett egyet Zsiráf felé.
– Mondhatok valamit, Mr.…
– Hansen – mondta Zsiráf. – Vonuljon csak vissza Rickman, és
tegye fel szépen a kezét!
Rickman megvonta a vállát.
– Akár fel is tehetem, de ezzel maga nincs kint a vízből, Mr. Han-
sen.
Zsiráf profi volt, erről mélyen meg voltam győződve. Az alatt az
idő alatt, mióta együtt voltunk, volt módom meggyőződni róla, hogy
valóban az. Ismertem hangja minden rezdülését, ahogy valószínűleg
ő is az enyémet. Pontosan tudtam, hogy nem mond igazat, nincs vele
senki, egyedül jött értem – leszámítva természetesem Marisát. Aki
még mindig fenyegetőn állt mellettem. Biztos voltam benne, hogy ha-
bozás nélkül lepuffantaná azt, aki közeledni merészelne hozzám.
– Hogy érti, hogy nem vagyok kint a vízből? – kérdezte Zsiráf.
Látszólag felesleges volt a kérdése, elvégre hiába fenyegetődzik az –
ez esetben Rickman –, akinek fegyvert irányoznak a homlokának,
neki csak kérni van joga, vagy maximum annyi, hogy megpróbáljon
kialkudni valamit a másikból. Zsiráf szavaiból, hogy egyáltalán szóba
állt Rickmannel, arra következtettem, hogy bizony jól meg kell gon-
dolnia minden lépését.
– Tisztában vagyok vele, Mr. Hansen, hogy ön nem az Egyesült
Államok hadseregével a háta mögött érkezett ebbe a piti kis városkába.
Vagy tévednék?
Hansennek ekkor elő kellett volna hívnia az embereit, ám mivel
ez nem történt meg, Rickman is és jómagam is biztosak lehettünk
benne, hogy Zsiráf egyszerűen blöfföl.
Hansen egyelőre nem tett semmit, várta, hogy Rickman foly-
tassa a mondókáját. Csupán megvakargatta az állát a szabad kezével.
Közben egyetlen pillanatra rám irányozta a tekintetét. Sajnos egyál-
talán nem volt megnyugtató, amit láttam benne.
Mr. Rickman megköszörülte a torkát, és felfújta a képét, mint a
béka, ha brekegni készül.
– Öntsünk tiszta vizet a pohárba – kezdte. – Egyelőre döntet-
lenre áll a mérkőzésünk. Nálunk is vannak fegyverek, maguknál is
vannak. Így aztán szép kis csetepatéba keveredhetünk. Belátom, vál-
toztatnom kell a terveimen. Kössünk üzletet.
– Éspedig? – kérdezte rövid hallgatás után Zsiráf.
Megdermedt bennem a félelem. Rájöttem, hogy Zsiráfnak egy-
általán semmiféle terve nincs a hogyan továbbal kapcsolatban. Egyre
gyakrabban nézett rám, s én növekvő tanácstalanságot láttam a sze-
mében. Csak óvatosan, Debby, csak óvatosan!
– Megmondom, hogy mi a helyzet – sóhajtotta Rickman. –
Önök pontosan tudják, hogy hol vagyunk – mondta. – Ismerik ezt a
helyet, ha személyesen még nem is jártak itt. Gondolom, hogy ez a
minden lében kanál nő elfecsegett önöknek mindent. Nos, akkor bi-
zonyára azt is tudják, hogy milyen veszélyes helyen vagyunk. Amikor
elterveztem, hogy miképpen szabadulok meg Ms. O’Harától és az ál-
tala gerjesztett problémától, gondolnom kellett rá, hogy mindenkit el
kell hallgattatnom, akiről csak gyaníthattam, hogy a kellő tudás bir-
tokában van. Azaz tudja, hogy miért történtek a gyilkosságok és mi
van az éjszaka mélyén. Nos, akkor még abban reménykedtem, hogy
ezen az éjszakán csak néhányan leszünk itt, és nem lesz probléma,
hogy beragasszam a szájukat mindörökre. Ki a fene gondolta volna,
hogy valaki a fél várost telekürtöli a szörnyű titokkal? Senki. Engem
kivéve, hehehe. Éppen ezért nem ok nélkül vagyok büszke magamra,
hogy még ezt a szituációt is számba vettem, amiben jelenleg vagyunk.
Ugye, értik, miről van szó? Ezért kidolgoztam egy B tervet. Ha az kö-
vetkezne be, ami végül is bekövetkezett.
– Miről beszél? – kérdezte Zsiráf. Határozott volt a hangja, én
mégis éreztem benne a bizonytalanságot. Nem lehetett biztos benne,
hogy blöff-e, amit hall, vagy talán…
– Szóval… arra gondoltam, hogy minden eshetőségre számíta-
nom kell. Arra is, ha az egyes számú tervem nem jönne össze. Akkor
jönne a B terv. Csakhogy ez… számomra is életveszélyt jelenthetne.
Hogy miből áll ez a B terv? Nos, figyeljenek ide, kérem. Látják maguk
körül a tereptárgyakat, amelyek szépen ragyognak a holdfényben?
Láthatják, hogy egy kis katlanban vagyunk, amelyet alacsony dombok
határolnak. Nos, ez a hely bizonyos értelemben tiszta, erről meg va-
gyok győződve. És bizonyára Mrs. Shelby is. Mrs. Shelbyt különben
szemmel tartottuk, és pontosan tudjuk, hogy mire terjed ki a tevé-
kenysége. Tehát: körös-körül, bármerre is néznek, előkészítettük a ta-
lajt a kettes számú tervem végrehajtása számára. Hogy egészen pon-
tos legyek: aláaknáztam a terepet, Mr. Hansen. Kérem, ne kapkodja
idegesen a fejét, még nem robbannak fel. Még nem. Csak akkor, ha
parancsot adok rá. S akkor Isten irgalmazzon valamennyiünknek. És
ha most arra gondol, Mr. Hansen, hogy megszerzi tőlünk a robban-
táshoz szükséges távirányítókat, azt kell mondanom, hogy feleslege-
sen fáradozna. A távirányítók itt vannak a kezünk ügyében, de önök
nem tudják, hogy hol. Lehet például, hogy valamelyik kollégám cipő-
jében van az egyik, vagy valahol másutt, de feltétlenül a keze ügyében.
És ha parancsot adok neki, akárcsak a szemem egyetlen villanásával
is, valamennyiünknek végünk. Természetesem azért gondoskodtam
róla, hogy lehetőség szerint csak önök haljanak meg, de hogy aztán
sikerül-e nekünk is megúsznunk, azt sajnos nem garantálhatom ma-
gunknak. De még mindig jobb, mintha börtönbe kerülnénk. Azt ja-
vaslom, hogy tegyünk egy próbát, beleegyezik, Mr. Hansen?
Mielőtt Zsiráf reagálhatott volna, megremegett alattunk a föld.
Az egyik közeli domb megemelkedett és felszállt a levegőbe. Látszólag
egészen a csillagokig, onnan visszahullott ránk. Jómagam is megszé-
dültem, de még sikerült valahogy talpon maradnom. Néhányan vi-
szont a földre estek – a sötét ruhások közül is. Rémült kiáltások hal-
latszottak innen-onnan, kihallottam közülük Barbara jellegzetesen
trillázó sikoltásait és Amos ijedt szólongatását. Én magam is kiáltoz-
tam talán; lehet, hogy akkor ment a föld a számba. Éreztem, hogy re-
cseg-ropog valami a fogam között, jellegzetes földízt hagyva maga
után.
– Csak nyugalom, hölgyeim és uraim – hallottam Mr. Rickman
nem egészen megnyugtató kiáltását. – Csak nyugalom. Tim. Hé! Hol
van, Tim?
– Itt vagyok, uram – válaszolt egy izgatott hang.
– Mi a fene volt ez?
– Kissé nagyobbat szólt, mint kellett volna – mondta Tim. – Az
a helyzet…
– Minden rendben, emberek? – fordult el tőle Rickman. – Nem
történt baja senkinek?
A robbanás váratlanul ért mindenkit, így aztán nem tudta közü-
lünk senki kihasználni az adódó alkalmat. Még Zsiráf sem. Ekkor állt
csak fel térdelő helyzetéből, és még mindig a fülén tartotta a tenyerét.
– Csak nyugalom, nyugalom – hajtogatta eközben Mr. Rickman.
Láttam, hogy az emberei sorban fölénk hajolnak, és szemügyre vesz-
nek bennünket. Futólag engem is végigkutatott egy gyors kezű árnyék,
de aztán gyorsan el is távozott tőlem.
– A fenébe is – háborgott Mr. Rickman a fejét csóválgatva. –
Tönkrement az öltönyöm, pedig csak a múlt héten rendeltem Párizs-
ból. Nem tudták volna szelídebben megoldani?
– Valerio volt a felelős érte…
– Alighanem túltervezte a dolgot – morogta valaki. Lehet, hogy
nem is morgott, hanem kiabált, csak az én fülem volt eldugulva egy
kicsit még.
– Elnézésüket kérem, hölgyeim és uraim – mentegetődzött Mr.
Rickman –, egy kis hiba történt, ugyanis néhány nagyobb homokszem
szorult a fogaskerekek közé. Ami a robbanást illeti, nos, csak de-
monstrálni akartam, hogy mi történik, ha bármivel is megpróbálkoz-
nának. Ha kívülről segítség érkezne, ha bárki is be akarna avatkozni
a mi kis afférunkba, akkor mindenki meghal. Maguk is, mi is. Sőt, van
egy nagy gyanúm, hogy a város is. Szodoma és Gomora pusztulása
óvodások vasárnapi társasjátéka ahhoz képest, ami itt történik, ha pa-
rancsot adok… Igaz, Mrs. Shelby?
Ekkor tűnt csak fel, hogy Mrs. Shelby nyugodtan és továbbra is
rezzenetlenül áll, kezében a detektorával, pontosabban rátámasz-
kodva. Fogalmam sem volt róla, őt is földre döntötte-e a robbanás,
vagy talán sikerült a műszere segítségével talpon maradnia.
 – Nos hát, Mrs. Shelby – fordult felé még mindig a nadrágját
porolgatva Mr. Rickman. – Ön nagyon jó felé tapogatódzott. Ön bizo-
nyára ugyanúgy tudja, mint én, hogy miért ez a nagy cécó. – Hirtelen
megváltozott a viselkedése. Abbahagyta immár megviselt nadrágja
porolgatását, és csípőre tett kézzel felkiáltott: – Maguk itt maradnak!
– Ezután gyorsan elindult a kocsija felé.
Zsiráfra pillantottam. Kár volt. Mintha egy bunkósbottal kólin-
tották volna fejbe. Zsiráf félig vakon tapogatózva tájékozódni próbált.
Ruhája, akárcsak Barbaráé, cafatokban lógott rajta, kezében nem volt
fegyver, csupáncsak nézett maga elé bambán, élettelen szemekkel.
Nem gondolhattam másra, mint hogy légnyomást kapott.
Hiába pislogtam jobbra-balra, nem láttam fegyvert sehol. Ha
volt is a földön, a szálló por betakarta.
– Gyorsan a kocsikba! – vezényelt Rickman. – Hamarosan jön-
nek az első bámészkodók. Bár éjszaka van, és…
Ajtócsapódások jobbról-balról: Rickman emberei kezdtek be-
szállni a kocsikba. Pillantásom Mrs. Shelbyre esett. Csak állt mozdu-
latlanul, mintha őt is meglegyintette volna a légnyomás. Ekkor döb-
bentem csak rá, hogy alighanem alaposan elszúrtunk valamit valahol,
és most keservesen megfizetjük a tévedésünk árát. Vajon hol az ör-
dögben hibáztunk? És miért áll ott azzal az átkozott fémkeresővel a
kezében Mrs. Shelby, ahelyett, hogy…
A kocsik sorban elindultak a ragyogó hold felé. Éppen lenyu-
godni készült, mintha nem akarná látni, hogy mi történik velünk pil-
lanatokon belül.
Olyan tisztán hallottam Mr. Rickman kiáltását, mintha ott állt
volna, alig egy méterre tőlem.
– Akkor hát… viszlát, barátaim! Találkozunk a túlvilágon!
Aztán csend. Csak a motorok zümmögése hallatszott.
Majd izgatott kiáltozás.
– Mi van, Tim?
A kocsikat már nem láttam, csak a hangokat hallottam. Furcsán,
mintha hangszóróból jöttek volna.
– Hallotta, Tim? Mi az isten… Nyomja már meg azt a rohadék
gombot!
– Nyomom, Mr. Rickman, de…
– Mi az a de?!
– Nem működik.
– Hogyhogy nem működik?
 – Hiába nyomom a gombját. A távirányító…
– A francba, én megölöm magát!
– Szóljon át a másik kocsiba, hogy… várjanak egy kicsit, vagy
adja ide azt a rohadt telefont!
Rövid csend, majd Rickman izgatott kiáltozását hallottam.
– Auguste! Auguste! Ott van?
– Itt vagyok, Mr. Rickman.
– Nyomja meg a távirányító gombját!
– Igenis, Mr. Rickman… Máris… itt a kezemben… de miért én…
– Nyomja már, mert megnyúzom magát!
– Igenis, Mr. Rickman. Máris nyomom.
Behunytam a szemem. Vártam, hogy megemelkedjen alattam a
föld, és valamennyiünket felküldjön a csillagok közé.
– Auguste! Mi történik… ott? – üvöltötte ekkor már teljes hang-
erővel Rickman.
– Nem működik, uram. Hiába nyomom…
– Vissza, Tim, vissza! August, maga is forduljon vissza!
– De hova, Mr. Rickman?
– Oda, ahonnan eljöttünk, maga szerencsétlen!
A motorzaj és a kerekek csikorgása azt mutatta, hogy a kocsik
megfordulnak, és ismét felénk tartanak.
A hangok egyre ott röpködtek körülöttünk. És újra megszólalt
egy furcsa géphang. Bár hangszóróból jött, ráismertem Mrs. Shelby
hangjára.
– Mr. Rickman? Mrs. Shelby vagyok. Csak azt akarom a tudtára
adni, hogy hiába is próbálják nyomogatni a gombjaikat, nem fog si-
kerülni. Nem lesz robbanás. Gondoskodtam róla, hogy ne legyen.
Ekkor Mr. Rickman ordítani kezdett. Előbb csak artikulálatla-
nul, mint a fába szorult féreg, aztán már némi értelmet is felfedeztem
a hangjában.
– Maga… maga… átkozott… rohadék…
Ezután olyan szitokáradat következett, amelyet nincs szándé-
komban megismételni.
– Megölöm… elevenen megnyúzom… mit csinált maga… átko-
zott?
Mrs. Shelby hangja változatlanul közönyös maradt.
– Hatástalanítottam a maga aknáit – mondta. – Hallott rólam,
tudja, hogy képes vagyok rá. Azonnal a levegőbe küldhetném magát,
ha akarnám. Vesztett, Rickman. És bár egyáltalán nem bízom a tör-
vényekben, azért arra nagyobb összeget tennék, hogy maga méregin-
jekcióval a bőre alatt megy át az örök sötétségbe.
Ekkor ismét váratlan dolog történt. Talán még Mrs. Shelby sem
számított rá. Az egyik fekete kocsi kilőtt a lassan, bizonytalanul köze-
ledők közül, és egyenesen felém vette az irányt. Megpróbáltam elug-
rani előle. Éppen csak sikerült. A kocsi oldalszelétől viszont fenékre
estem, és amikor feltápászkodtam, Rickman állt mellettem. Éreztem,
hogy hányinger kerülget és alaposan meg is szédültem. Felemeltem a
kezem, hogy a felém lendülő rohadékot megállítsam, de már nem ma-
radt elég erőm hozzá.
De nemcsak Rickman igyekezett felém, hanem valaki más is:
szegény, roggyant Zsiráf.
Tántorgott egy kicsit, meg-megbotlott, ám azért egyre közelebb
ért hozzám. Kezében fegyvert tartott, és ő is üvöltött, ahogy a száján
kifért.
– Debby… tarts ki, szívem! Itt vagyok és… lelőlek, te rohadék!
Hallottam a fegyvere dörrenését. Verejték folyt a szemembe, ki
kellett törölgetnem, ha látni akartam valamit.
Amikor Rickman el akarta kapni a nyakam, felé ütöttem. Sze-
mem sarkából láttam, hogy Morgan jó néhány lépésnyi hátrányban
van vele szemben. Ekkor hirtelen kitisztult az agyam. Élesen láttam a
környezetünket, a dimbes-dombos vízmosásos talajt; a bukdácsoló
kocsikat; láttam a földön heverő, vagy éppen ide-oda tántorgó embe-
reket; Barbarát félmeztelenül, kócos hajjal, arcán sárfoltokkal; Amost,
amint felemelkedik fektéből; láttam a seriff éppen felém guruló ka-
lapját, anélkül, hogy őt magát is láttam volna; láttam a mozdulatlanul
fekvő Harrisont; Marisa tarka szoknyáját felém lebbenni, de Marisát
nem láttam benne; láttam a csillagos eget; füstöt éreztem, és nagy-
nagy nyugalmat. Aztán meghallottam egy hangot. Félszemű hangját.
– Ne szarj be, kislány! – ordította a fülembe anélkül, hogy ő
maga is ott lett volna a közelemben. – Mire tanítottalak, mi? A józan
eszed… a józan eszed…
Ekkor ért hozzám Rickman. Ujjai hegyével éppen csak elérte a
nyakam. Most, hogy már elhúzódott a homály a szemem elől, nem
volt nehéz elhajolnom előle. Aztán ütöttem. Pontosan az orrára. Hal-
lottam, hogy nagyot reccsen valami, Rickman felordít, és én akkor
még egyet ütöttem. Ugyanoda, csak még erősebben. Majd rúgtam is
egyet. Pontosan oda, ahol a két nadrágszára az öve alatt találkozik
egymással.
Üvöltésétől új erőre kaptam. Nem is tudom, hogyan tudtam be-
lemarni az arcába, de belemartam. És ha már ilyen jól sikerült, a sze-
mébe mélyesztettem a hüvelykujjamat. Nem is próbáltam megállítani
magam. Annyi düh és elkeseredés gyűlt össze bennem, hogy mit szá-
mított itt már egy-két kinyomott szem.
Nem tudom, mi lett volna a vége – lehet, hogy Rickmant később
be kellett volna Íratnunk a vakok intézetébe –, ám mielőtt véglegesen
kinyomhattam volna a szemét, éreztem, hogy valaki a kezemre üt, és
eltaszít Rickmantől.
– Nem szabad, Debby! – hallottam Zsiráf könyörgő hangját. –
Nem szabad! A törvény előtt kell felelnie…
El akartam mondani neki, hogy köpök a törvényre, köpök min-
denre és mindenkire; egyetlen vágyam csupán, hogy darabokra szag-
gassam a fickót, igyák a véréből, és jóízűen csámcsogva őrölhessem
porrá a csontjait…
Zsiráf átkarolt, lefogta a kezem és hátrafelé ráncigált. Egyre csak
ismételgette, hogy nem szabad, nem szabad, s a törvényt emlegette.
Ebben a pillanatban ismét csak feltűnt valaki a szemem sarká-
ban. Vékony, kisfiús alkatú, gyorsan közeledő alak volt, aki egyre csak
felénk kiáltozott. Mögötte ott csoportosult Rickman egész bandája. Ki
a földön ült, ki a kocsija hátuljának dőlt, ki a fegyverét kereste a földön.
Rickman viszont ott hevert a lábaimnál, és én rajta tartottam a talpam,
mint Tarzan az őserdőben a gonosz majom holttestén.
– Debby! – remegett a közeledő hangja. – Istenem, Debby! Jé-
zusom, csak nem esett bajod… Drágám, szépségem, mindenem…
Kitárt karokkal bukdácsolt felém. Ki tudja, honnan tudta meg,
hogy itt vagyok, és hogy mi történik az orra előtt, csak futott, és kiál-
tozott. Én is kiáltani akartam, de Rickman megmozdult a talpam alatt,
és én sürgős szükségét éreztem, hogy keményen rátapossak. Gondo-
san ráigazítottam a talpam a mellkasára, és éppen ugrálni akartam
rajta egy kicsit, amikor a közeledő mellém ért. Kinyújtotta a karját.
Ekkor láttam csak, hogy egy kés van benne.
– Debby, drágám, mindenem, szerelmem!
Zsiráf előbb ráfogta a pisztolyát, aztán leeresztette.
– Maga meg… ki az ördög? – nyögte.
– Ő a… szerelmem – nyögte Cameron, és kellőképpen lihegett is
mellé. – Meghalok érte…
 Hiába igyekeztem, hogy hátrébb lépjek, Rickman elkapta a lá-
bam. Belekapaszkodott és megpróbált felkúszni rajta. Úgy szorította
a lábam szárát, mintha satuba fogták volna.
– Vigyázz, Zsiráf! – ordítottam feltehetően túlvilági hangon,
mert még most is előttem van döbbent pillantása.
– Édesem, drágám, szerelmem – bőgte Cameron. Egyetlen
gyors mozdulattal Zsiráf nyakába szúrta a kezében szorongatott kést.
Majd az oldalába szúrt, aztán nagyot rúgott Zsiráf eldőlő testébe. –
Dögölj meg, te rohadék! – Ezután a nyakamhoz szorította a kést. –
Ha megmoccansz, elvágom a nyakad, te ringyó – üvöltötte a képembe.
– Hé, Mr. Rickman, fel tud állni? Kérem, Mr. Rickman, álljon fel.
Gyertek, fiúk, állítsuk fel Mr. Rickmant!
Bár az utóbbi időben már sejtettem, hogy Freddy Cameron közel
sem az a fickó, akinek mutatja magát, de hogy ennyire más legyen,
arra nem gondoltam. Ez a Freddy Cameron egy könyörtelen és ke-
gyelmet nem ismerő gyerek-démon volt. Még a szeme is világított a
holdfényben. Vicsorgott, hörgött, és egyre a nyakamon ugráltatta a
kését. Nem nézett rám, csupán a fülembe kiáltozott.
– Elvágom a torkod, megöllek, te szemét kis ribanc!
Egyik kezében a kését szorongatta, a másikkal hátrataszított.
– Itt maradsz, mert… Jézusom, Mr. Rickman, álljon már fel, ké-
rem…
Éreztem, hogy valami csípi a nyakamat. Odakaptam, s amikor
visszahúztam a kezem, láttam, hogy a vérem vörösük a tenyeremen.
Freddy Cameron megosztotta a figyelmét köztem és Mr.
Rickman között.
– Azt hitted, te kis ringyó… hogy én… hogy én… Hát most majd
meglátod… az volt minden vágyam, hogy saját kezűleg öljelek meg!
Nem volt mese, meg kellett kockáztatnom a lehetetlent. Csak
úgy, puszta kézzel ugrottam neki.
Azaz csak ugrottam volna. Abban a pillanatban azonban, ahogy
megtettem volna ezt az utolsó, kétségbeesett lépést, Mrs. Shelby éles
hangja megállított.
– Le a földre, Debby! Le a földre!
Gondolkodás nélkül engedelmeskedtem. Szemem sarkából lát-
tam, hogy Freddy Cameron fölém magasodik. Olyan mosoly ült a ké-
pén, amely egyszerűen nem lehetett élő emberé. És mégis az övé volt.
Felemelte a kését jó magasra, hogy minél nagyobb lendületet
véve belém szúrhassa. Láttam, hogy kitágul a szeme, folyik a nyála, és
úgy rángatódzik a válla, mintha görcs rángatná. Kiabált is valamit, de
ennek már nem volt semmi értelme. Csupán nyálba burkolódzott tö-
redékszavak hagyták el a száját. Vicsorgott, mint a sarokba szorított
farkas.
– Le a földre, Debby! Le a földre!
Freddy Cameron lesújtani készült rám a késével.
Azt mondják, hogy halála előtt mindenki maga előtt látja tűnő
életének legfontosabb mozzanatait. Méghozzá másodpercek töredéke
alatt. Hát én semmi ilyet nem láttam, csupán egyetlen személy jelent
meg előttem.
Nem voltam tisztában vele, hogy pontosan ki is az.
Az egyik pillanatban, Mrs. Shelbyt láttam egy vakondtúrás tete-
jén, és éppen akkor emelte fel a fémkereső detektort, amire eddig tá-
maszkodott. Kétségkívül Mrs. Shelby volt az, és mintha mégsem egé-
szen ő lett volna. Mintha egy olyan képet láttam volna, amelynek
mindkét oldalán más-más személy látszik. És ha gyors egymásután-
ban forgatja valaki, a két figura eggyé olvad össze.
Hát ezt láttam én is. Mrs. Shelbyt a vakondtúrás tetején, aki hol
a maga valóságában jelent meg, hol pedig hirtelen valaki mássá ala-
kult át.
Álmaim Asszonyává.
S én nem tudtam, melyikük áll ott a vakondtúráson: egyikük-e,
vagy mind a kettő.
Mrs. Shelby vállához szorította a fémkereső detektort, és mintha
célzott volna vele, ahogy egy puskával szokás. Emlékszem, még kiál-
tani is akartam neki, hogy ha van fegyvere, azzal lőjön, ne a detektort
emelgesse, de csak valami halk buborékolás jött ki a torkomon.
Aztán történt valami, ami inkább álomnak tűnt, mint valóság-
nak. A fémdetektor nyeléből – a nyeléből! – fénycsóva csapott ki, át-
száguldott élők és halottak felett, majd telibe találta az éppen gyil-
kolni készülő Freddy Cameront.
Hirtelen kibírhatatlan forróságot éreztem, majd felbukkant
előttem az arcom magasságában Freddy Cameron feje. Ez már önma-
gában is elég ijesztő volt, hát még, amikor rádöbbentem, hogy a fejhez
nem tartozik test. Freddy Cameron elveszítette valahol.
Aztán még egyszer kicsapott a lángsugár Mrs. Shelby fémkereső
detektorából. A sugár immár Mr. Rickmant találta telibe. És Mr.
Rickman ettől olvadni kezdett, mint az aszfaltra esett fagylaltgombóc.
Az utolsó mondat, amit hallottam, egy felháborodott kiáltás volt.
 – A jó édesanyjukat, hát nem szétlőtte valaki a kalapomat?!
Valami hűvös simogatta meg a homlokomat. Kinyitottam a sze-
mem, és két fehér, kicsi, mégis izmos kezet láttam magam felett a le-
vegőben. És két, aggódó fekete szemet.
– Álmaim… Asszonya! – suttogtam.
Aztán kihunyt felettem a két szem, és én belehullottam a nagy
semmibe.

92

Mr. Adamsről lerítt a valamikori katona. Magas volt, vékony, barna

bőrű; határozottan, tagoltan és mindenki számára érthetően beszélt.
Mint valamikor, amikor életek múlhattak azon, hogy a beosztottai
pontosan értik-e a szavait. Ugyanakkor olyan gazdaságosan bánt ve-
lük, mintha mindegyikükért, ahányat csak kiejtett a száján, fizetnie
kellett volna néhány centet valakinek. Talán a hadak istenének, ha
van ilyen.
Mr. Adams nem nézett egyikünkre sem, a levegőbe szegezte a
tekintetét, mintha nem óhajtott volna senkivel szemkontaktust léte-
síteni közülünk. Talán az egyetemi katedrájára képzelte magát, amitől
csak nemrégiben kellett nyugdíjaztatása miatt megválnia.
Kétségkívül lényegre törően beszélt, mellőzve a cifra jelzőket, és
a nehézkesen végződő, hosszú mondatokat.
– Amint tudják, az Egyesült Államok 1917 áprilisában lépett be
az első világháborúba – kezdte.
Nem tudtuk. Legalábbis én nem. Bár azzal valóban tisztában
voltunk, hogy abban az első nagy világégésben az Egyesült Államok is
részt vett, de hogy pontosan mikortól kezdve, azt alighanem egyikünk
sem tudta volna kapásból megmondani.
– Az Egyesült Államok a háború során emberanyaggal és had-
felszereléssel segítette az úgynevezett antant hatalmakat, értve ezalatt
a fegyvereket és a hozzájuk tartozó muníciót.
Ebben sem volt semmi meglepő. Ha valamilyen hatalom beszáll
egy háborúba, akkor azt általában ember-és hadianyaggal teszi. Mióta
világ a világ, így van ez.
 – A hadianyagok között számtalan lövedék, akna, bomba és
egyéb, gyilkolásra alkalmas szerkezet volt – mondta. – Darabszámra
természetesen nem lehet megmondani, mennyi, súlyra is csak alig.
Szerintem több százezer tonna lehetett, ha nem több.
Bár sejtettem, hogy a több százezer tonna nagyon sok, de hát ki
lenne képes ma már megbecsülni, hogy ez mire volt elég, és hogy volt-
e szerepe a háború győztes befejezésében.
– Ezek a lövedékek, aknák és egyéb robbanószerek az Egyesült
Államok különböző gyáraiban készültek, amelyek mára már többsé-
gükben meg is szűntek – mondhatni, nyomuk sem maradt. Voltak
köztük olyanok, amelyek eredetileg nem hadianyagot gyártottak, csu-
pán a háború folyamán állították át őket hadianyag-termelésre. Bár
léteznek ezekkel kapcsolatos tanulmányok, ezek ismertetésétől elte-
kintenék.
Hál’ istennek – gondoltam.
– A háború befejezése után felmerült a kérdés, hogy mi legyen
azokkal a készletekkel, amelyek a gyárak raktáraiban hevertek, ké-
szen rá, hogy átszállítsák őket Európába. Mivel amikor a háborúnak
vége lett, Európának már nem volt szüksége a hadianyagokra, a gyá-
rak megszüntették a haditermelést, visszaálltak eredeti termékeik
gyártására. Tehát: mi legyen a hadianyagokkal?
Végigjáratta rajtunk jeges tekintetét, mintha választ várna a kér-
désére. Mi pedig lesütöttük a szemünket, ezzel is beismerve, hogy tö-
kéletesen tudatlanok vagyunk az első világháború intim részleteivel
kapcsolatban.
– Nos, a gyárak igyekeztek megszabadulni a raktáraikban tárolt
és nem is veszélytelen árucikkektől – így mondta: árucikkek! –, ezért
megpróbált piacot találni nekik. Csakhogy kinek kellettek volna ágyú-
lövedékek, légi bombák és telepíthető aknák? Senkinek. Akkor még.
Tiszta sor – gondoltam.
– Ekkor a gyárak a hadügyminisztériumhoz fordultak, az pedig
pályázatot hirdetett a robbanószerek hatástalanítására. Hogy a pályá-
zat milyen eredménnyel zárult, azzal kapcsolatban nincs adatunk.
– Nem is volt? – vetette közbe az izgága Preston. Még mindig
kötés volt a fején és egy jókora ragtapasz a homlokán.
Mr. Adams olyan pillantásokat vetett rá, hogy már látni véltem,
amint a ragtapasz leválik a homlokáról szégyenében.
– Tehát, nincs adatunk – szögezte le határozottan Mr. Adams. –
A raktárak azonban kiürültek. Magyarázatként hozzá kell tennem,
hogy azok a cégek, amelyek a pályázatok nyertesei voltak, kötelezve
lettek rá, hogy bizonyos határidőn belül megsemmisítsék a robbanó-
eszközeiket. Az egyszerűség kedvéért nevezzük így őket. A megsem-
misítés kétféleképpen történhetett: egyrészt úgy, hogy hatástalanítot-
ták őket, másrészt pedig úgy, hogy felrobbantották. Az első körülmé-
nyes volt, nagy szakértelmet kívánt, és természetesen nem volt ve-
szélytelen. Sokat kellett pepecselni vele.
Legyintett, mint aki nem barátja a pepecselésnek.
– A robbantás kétségkívül egyszerűbb volt, csak éppen nem volt
könnyen kivitelezhető. A megsemmisítésre ítélt hadianyag felrobban-
tását – mennyiségét tekintve, és a lakosság ellenállását is számításba
véve – nem lett volna könnyű végrehajtani. A pályázat nyertesei ki-
utat kerestek a gödörből, amelybe belekerültek. Az idő sürgette őket.
És akkor megérkezett a segítség. Tudják, mi volt az?
Úgy kérdezte, hogy nem nézett ránk, és én biztos voltam benne,
hogy nem is vár választ. Ez csak amolyan költői kérdés volt, amelyre
illett rácsodálkozni és szájtátva várni a magyarázatot.
– A múlt század húszas, harmincas éveiben vagyunk. Ez volt az
Egyesült Államokban a maffia virágkora.
Erről már tudtunk volna mi is beszélni. Igaz, ismereteinket
többnyire az akkori időkről készült gengszterfilmekből merítettük, de
hát az is valami.
– Azok a cégek, amelyek elvállalták a megbízást, lepaktáltak a
maffiával. A maffia szép csendben átvette tőlük a feladatot, amelyről
a megbízó, az Egyesült Államok kormánya természetesen mit sem tu-
dott. De nem is érdekelte a dolog. Az volt a fő, hogy lekerült egy púp
a hátáról. És azok a vállalkozások sem jártak rosszul, amelyek elnyer-
ték a megbízásokat. Bár a maffia a feladat átvállalásának alaposan
megkérte az árát, azért még nekik is maradt a pénzből bőven. Így min-
denki jól járt. Az állam is, a vállalkozások is és a maffia is.
Ismét végigjáratta rajtunk a tekintetét.
– Csakhogy a maffia nem az a szervezet, amely imád feleslege-
sen pepecselni. Márpedig ők annak tartották a hadianyag megsemmi-
sítését. Minek vacakolni vele, ha másképpen is el lehet tüntetni? Ezért
eltüntették. Nem robbantották fel, ami felrobbantható lett volna, nem
is ártalmatlanították a bombákat, hanem megfelelő területet kerestek,
ahol észrevétlenül eláshatták őket. Eltemették a hadianyagot a föld
alá. Akkoriban számtalan olyan elhagyatott vidék volt az Egyesült Ál-
lamok területén, amerre még a madár sem járt. Nos, a maffia létreho-
zott néhány ilyen temetőt, és a megsemmisítésre szánt hadianyag rö-
vid úton eltűnt. Ezzel aztán mindenki elégedett is volt. Ajándék a jövő
régészeinek.
– A maffiának nem kellettek a fegyverek? – kérdezte a naiv Bar-
bara.
Adams ránézett és mélyet sóhajtott. Fájdalmas volt a tekintete;
mintha fizikailag is megsérült volna Barbie kérdésétől.
– Az a helyzet, Mrs. McDaniel… hogy a maffia, bár valóban ked-
velte a fegyvereket, nem tudott volna mit kezdeni repülőbombákkal,
ágyúlövedékekkel, taposóaknákkal, és ehhez hasonlókkal. Sőt, tulaj-
donképpen még a kézifegyverekkel sem. A háború fegyvereit gyorsan
túlszárnyalták a békeidők fegyverei. A puskák helyett a géppisztolyok
korszaka következett. De visszatérve az eredeti témánkra: az említett
tevékenység következtében az Egyesült Államok területén számos ha-
dianyagtemető jött létre, amelyekről az elszálló évtizedek során min-
denki megfeledkezett. Még azok is, akik tudtak róla. A többség azon-
ban nem tudott – a maffia természetszerűen nem verte nagydobra a
dolgot. Később persze a maffia is megszűnt; azok a lakosok pedig,
akik még emlékezhettek volna rá, hogy gyanús földmunkákat észlel-
tek bizonyos területeken, kihaltak. Amíg éltek, addig pedig befogták
a szájukat. A maffiával nem volt jó kukoricázni.
– Ez annyit jelent – kérdezte Preston –, hogy ma is léteznek
ilyen elhagyott „tömegsírok”, amelyek bármikor katasztrófát okoz-
hatnak?
– Léteznek – bólintott Mr. Adams. – Legalábbis elméletben.
– Na és a gyakorlatban?
Mr. Adams megvonta a vállát.
– Ezek a területek magántulajdonban vannak, a tulajdonosok
dolga, hogy megsemmisítsék a hadianyagot. Bármennyire is furcsa: a
területtel együtt a hadianyag is az ő tulajdonukat képezi. Mondhatjuk
úgy is, hogy amikor az ingatlant megvették, nemcsak azt vették meg,
ami a területen van – lakóingatlanra gondolok például –, hanem azt
is, ami alatta. Attól a pillanattól kezdve, ahogy a terület a tulajdo-
nukba került, az is az övék lett, amit a föld alá temettek. Ez a vita tár-
gya például a kormányzat és az indiánok között.
– És… mi történne, ha egy ilyen izé… felrobbanna? – kérdezte
idegesen Barbara.
– Baj – mondta tömören Mr. Adams.
 – Konkrétan?
– Az attól függ – vonta meg a vállát a volt katona –, hogy mi
minden rejtőzik a föld alatt. Bár azt azért sejtjük, hogy a maffia nem
puskákat, sisakokat, bakancsokat ásott el, hanem nehézsúlyú eszkö-
zöket, amelyeket említettem. De hogy ne térjek ki a válasz alól, Mrs.
McDaniel… előfordulhat, hogy ha csak egyetlen darab is felrobban a
föld alá temetett tárgyak közül… akkor láncreakció következik be, és
az egész környezet felszáll a felhők közé. És ha egy város van a közel-
ében, akkor az repül a levegőbe. Mindenestül. De ez még csak a dol-
gok egyik része.
Barbara felnyögött. Bizonyára meg akarta kérdezni, hogy vajon
mi lehet a dolgok másik része, de nem merte. Mr. Adams azonban így
is válaszolt a ki nem mondott kérdésre is.
– Lehetséges továbbá, hogy harci gázok is vannak odalent. Ezek-
től pedig az isten óvja mindazokat, akik találkoznak velük. Elég, ha
csak egyetlen tartály is korrodálódik…
– És ha felrobbanna… egy izé… mitől robbanhatna fel?
Mr. Adams megvonta a vállát.
– Bármitől. Lassan száz éve, hogy azok az eszközök lent vannak
a föld alatt. Ki tudja, pontosan mik, meddig bírják odalent a gyűrődést,
és hogy mi minden történhet anélkül is, hogy bárki hozzájuk érne. És
akkor még nem szóltam arról, hogy ha építkezni kezdene valaki azon
a területen… Ha egy talajgyalu elkezdené legyalulni róluk a földet…
– Elképzelhető, hogy ez a városka is… hogy ez a település… az
egész… hm… a levegőbe repülne?
Mr. Adams csak a vállát vonogatta.
– Most mit mondjak erre?
Kérdésünk természetesen lett volna ezernyi, de hát valamennyi
arra utalt volna, hogy itt van egy szörnyeteg a városunk közelében, és
bármelyik pillanatban megzabálhat bennünket. Szőröstül-bőröstül.
– Ön szerint mit kellene tennünk? – kérdezte a homlokát rán-
colva a seriff.
– Ez már meghaladja az én kompetenciámat – mondta Mr.
Adams, és összecsúsztatta azt a néhány papírlapot, amely előtte he-
vert. Senki nem tudta, miért, mert amíg beszélt, beléjük sem pillan-
tott.
– Nem tudna tanácsot adni…
– Beszéljenek a kormányzóval – mondta Mr. Adams. – Hátha
tud szerezni rá állami pénzt. Kinek a tulajdonában is áll jelenleg az a
terület?
– A mi cégünkében – mondta Amos.
– Hát akkor maguknak kell elintézniük az ügyet – mondta Mr.
Adams. – Most már el sem lehetne titkolni, annyian tudnak róla. Az
ott történteket pedig felkapták a lapok. Talán jó is, hogy így történt.
Minél nagyobb a hírverés, annál több lehetőség nyílik meg önök előtt.
Ha sikerülne katasztrófa sújtotta területté nyilváníttatni a környéket,
akkor talán jogosultak lennének állami segítségre.
– És ha nem? – kérdeztem.
– Akkor a tulajdonosoké a felelősség – ismételte Mr. Adams fel-
emelkedve a helyéről. – Bocsássanak meg, de mennem kell. Ó, és még
annyit, hogy jelenlegi tudásunk szerint semmiféle dokumentum nem
maradt arra nézve, hogy valóban világháborús relikviák rejtőznek-e
odalent. Így hát az állam akár azt is mondhatja, hogy ő aztán egyálta-
lán nem felelős a történtekért, amiben, lássuk be, van is valami. Egy-
szer már kifizette a megsemmisítés árát. Hogy aztán ez hogyan történt
meg, az már nem az ő dolga.
– Jellemezhetjük úgy a helyzetünket, hogy egy vulkán tetején
ücsörgünk, amely ugyan már száz éve nyugszik, de bármelyik pilla-
natban kitörhet? – kérdezte Mitchell seriff.
Mr. Adams elindult az ajtó felé, majd a küszöb előtt visszafor-
dult és ránk nézett.
– Egészen pontos a hasonlata, seriff – mondta, és mintha me-
nekülne, gyorsan elhagyta a szobát.

93

Ekkor valamennyi fej felém fordult. Mintha én lennék a következő na-

pirendi pont előadója. Még Mitchell seriff is kíváncsian nézett rám,
de biztatás is volt a tekintetében. Mintha azt sugározta volna felém,
hogy gyerünk, te Debby lány, most aztán mutasd meg, hogy mit
tudsz!
Igyekeztem összekapni magam. Pedig egyáltalán nem voltam a
topon sem fizikailag, sem mentálisan. Telis-tele voltam kék-zöld fol-
tokkal, amelyek akkor is sajogtak, ha csak éppen megmozdultam.
Amikor reggel Zsiráf átölelt, majdhogynem felüvöltöttem a fájdalom-
tól. Szerencsére ő sem érezte magát különbül, így aztán úgy aludtunk
egymás mellett, mint a százéves házasok.
– Talán onnan kell kiindulnom – kezdtem –, hogy Mr. Rickman
a múltban megvette azt az ingatlant.
– Mikor is vette meg? – kottyantott közbe Mr. Preston.
– Fogalmam sincs róla. És arról sincs, hogy kitől. De ez nem is
fontos. Mr. Rickmant vagy átverték, vagy az eladó sem volt tisztában
vele, hogy mi rejtőzik a földingatlan alatt.
– Szerinted meg lehet még találni az illetőt? – kérdezte a seriff.
– Már meghalt – mondta helyettem Mr. Hooker, könyvelőnk és
tulajdonostársunk. – Az a helyzet, hogy Mr. Rickmannek fogalma
sem lehetett róla, hogy mit rejt az ingatlana. Mr. Rickman különben
gátlástalan ingatlanspekuláns volt, ez egyszer viszont ráfizetett a ra-
vaszkodására. Sikerült olcsón vásárolnia valamit, ami romlottnak bi-
zonyult, mint a penészes lekvár.
Mivel Mr. Hooker elhallgatott, kénytelen voltam lökni egyet a
beszélgetés kerekén.
– És?
Mr. Hooker megvakarta a fejét.
– Egyszer csak rájött, hogy mekkora bakot lőtt. Ekkor már csak
két dolgot tehetett volna: az egyik, hogy a saját költségén feltáratja a
területet, amelyet már az őt megelőző tulajdonosnak meg kellett
volna tennie, és ami úgy mellesleg horribilis összegbe került volna –
a másik pedig, hogy tovább passzolja valamilyen szerencsétlen flótás-
nak, ahogy vele is tették. Ne maradj utolsónak, mert szamár maradsz.
Ez volt a helyzet.
– Azaz… én maradtam a szamár – mondtam.
– Mi, valamennyien – helyesbített Mr. Hooker.
– Vajon honnan a fenéből tudhatta meg Rickman, hogy mit rejt
a földje? – kérdezte Barbara. – Miből jöhetett rá, hogy átverték?
Ekkor Mr. Preston emelte fel a kezét.
– Erre, azt hiszem, ismerem a választ – mondta. – Ahogy Mr.
Barnaby halála ügyében jártam el, magam is feltettem magamnak a
kérdést, hogy az említett halála nincs-e összefüggésben Mr. Rickman
tevékenységével. Elvégre az ő ügyvédje volt. S mivel a jelen gyökerei
a múltból táplálkoznak, elmentem Charlottenville és még néhány kö-
zeli helység levéltárába, és megpróbáltam kideríteni valamit a régi
időkről. Az elképzelésem hamis volt ugyan, az eredmény viszont
mégis megdöbbentett.
– Na, ebből aztán egy árva kukkot sem értek – jelentette ki Bar-
bara.
Nem volt vele egyedül. A seriff például a kalapjával legyezgette
az arcát, de az ő szemében sem láttam felvillanni az értelem isteni
szikráját.
– Elmagyarázom – sóhajtotta Preston, megigazgatva a tapaszt a
homlokán. – Arról már tudtam, hogy valamikor, a múlt század elején,
még a maffiás időkben, számos gyilkosság történt ebben a városban
és a környékén. Ezek közül jó néhánynak az okát nem sikerült tisz-
tázni. Arra gondoltam, hogy Mr. Barnaby halála talán megmagyaráz-
ható ezekből. Ezért végignyálaztam a korabeli sajtót. Aranyat keres-
tem, és gyémántot találtam.
– Nofene! – morogta a seriff.
– Bár nem volt kérdéses, hogy a gyilkosságok nagy részét a maf-
fia követte el, de hogy kiket és miért nyírt ki, az már mindörökre titok
marad. És nem is fog kiderülni sosem.
– No és mi volt az az izé… gyémánt? – tudakolta a seriff.
– Egy újságcikk – mondta Preston. – Egyetlen kis cikkecske.
Egy charlottenville-i tudósító a közeli prérin tapasztalható furcsa éj-
szakai tevékenységre hívta fel benne a figyelmet. Éjszakánként gépek
zaját lehetett hallani, ám senki nem tudta, hogy ki mit művel ott. A
városlakók nem mertek utánanézni a dolognak; azokban az időkben,
aki sokat kérdezett olyasmiről, ami nem tartozott rá, könnyen végér-
vényesen eltűnhetett a nagyvilág szeme elől. Valaki azt a hírt terjesz-
tette, hogy indiánok ügyködnek valamin, talán valamilyen szent he-
lyet készítenek, így abba is maradt az érdeklődés. Nagy a gyanúm,
hogy a túl kíváncsiak rá is fizettek a dologra. Maga a cikk írója is kám-
forrá vált.
– És azt a cikket maga eltüntette – mondtam. – Beszéltem egy
irattárossal…
– Téved, Ms. Debby – tiltakozott Preston. – Nem én tüntettem
el.
– De hát az irattáros azt mondta nekem…
– Akármit is mondott, nem én voltam. Valaki más tette. Az én
nevemben.
– Cameron? – kérdezte Zsiráf.
– Vagy nem ő – vonta meg a vállát Mr. Preston. – De minden-
képpen Rickman embere, aki Prestonként mutatkozott be. Az én ne-
vemben fizette ki a büntetést, amelyet azért róttak ki rá, mert meg-
rongálta az újságot: kitépett belőle egy lapot. Állítása szerint egy in-
dián csodaszer miatt, de természetesen nem ez volt az oka. Rickman
mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy megtudja a világ, mit
rejt a föld, amelyet könnyelműen megvásárolt. Nemrég beszéltem az
irattárossal: szerinte még csak nem is hasonlítok arra az emberre, aki
kitépte a lapot a hírlapból.
– Várjunk csak, várjunk! – emelte fel a mutatóujját a seriff. – Ne
szaladjunk annyira előre. Ott tartottunk, hogy Mr. Rickman előtt két
út állt…
– Ő azt választotta, hogy továbbpasszolja az ingatlant. Ezért
meghirdette, méghozzá, mint kiderült, jó drágán. Olyan drágán, hogy
biztos lehetett benne, annyiért nem fogja megvenni senki.
A seriff értetlenkedve vakargatta meg az orrát.
– Akkor meg… miért?
– Maga nem üzletember, seriff – sóhajtotta Preston. – Ez volt a
csali. Hogy aki tárgyalni kezd vele, pontosabban szólva Mr. Bar-
nabyval, tisztában legyen vele, hogy Rickman mennyire értékesnek
tartja azt az ingatlant. És tulajdonképpen az is. Lenne, ha nem lenne
elásva benne az a sok izé. Ez az ár volt a csali. Mert ha ennyire drága
valami, akkor értékesnek is kell lennie.
– De hiszen Debby… végül is olcsón vette meg, amint tudom.
– Ez a húzd meg, ereszd meg taktikája. Sokra tartom, aztán ami-
kor a hal már ráharapott a csalira, és csupáncsak a rendkívül magas
ár tartja vissza a vételtől, le kell engedni az árat. Néha a felére is. Így
mindenki azt hiszi, hogy jól járt. Az eladó, hogy megszabadult a te-
hertől, amely könnyen tönkretehette volna, a vevő pedig, aki termé-
szetesen mit sem sejtett a ketyegő bombáról – ezúttal szó szerint! –
ugyancsak, mivel féláron kapta meg.
– A francba! – dörmögte a seriff, és rám pislogott. – És te beug-
rottál ennek, Debby. A te tapasztalatoddal.
Lehajtottam a fejem, és mélyet sóhajtottam. Igen, valóban hibát
követtem el. De hát az vesse rám az első követ, aki nem ugrott még be
hasonló gazdasági manővereknek. Az az ingatlan látszatra a három-
szorosát érte annak, mint amennyiért sikerült megszereznem. Leg-
alábbis akkor még azt hittem. Ki gondolta volna, hogy hajszál van a
levesben. Méghozzá jó hosszú.
– Jól van – sóhajtotta a seriff. – Eszerint az ügyvéd sikeresen
megetetett. Te pedig megvetted a telket. Olcsón. – Mintha icipici
gúnyt éreztem volna a hangjában. – Mi a helyzet ezzel a Barnaby ügy-
véddel? Mint tudjuk, megölték… öngyilkosság látszatát keltették… il-
letve… Van valakinek fogalma róla, hogy ki tette, és miért? Még a túl-
világról is elér idáig a maffia keze?
Preston megvonta a vállát.
– Ahogy vesszük. Bár itt aligha erről van szó. Azt mindenki tudja,
hogy Eric Barnaby Mr. Rickman megbízott ügyvédje volt, és tevékeny
szerepet játszott benne, hogy Rickman rá tudta sózni Miss Debbyre
az ingatlant. Mr. Barnaby színésznek sem volt rossz. Csak aztán meg-
jött az étvágya.
– Étvágya? – hökkent meg a seriff. – Erről jut eszembe, hogy
még nem is reggeliztem.
– Mr. Barnaby úgy gondolta, hogy Mr. Rickman nem dögkese-
lyű, hanem fejőstehén.
– Ezt hogy az ördögbe érti?
– Úgy, hogy megzsarolta a megbízóját. Mrs. Barnaby szavaiból
legalábbis erre következtettem. Megfenyegette Rickmant, hogy ha
nem kap egy kis mannát abból, ami az égből hullott alá, és éppen az ő
tevékeny közreműködésével, akkor… nos, akkor leleplezi Mr.
Rickman trükkjét. Hogy rosszhiszeműen Ms. O’Hara nyakába varrt
egy gyilkos terméket. Mr. Rickman nagyon megüthette volna a boká-
ját, ha az ügy nyilvánosságra kerül. Talán még le is nullázhatta volna
magát, a fenyegető börtönbüntetésről már nem is beszélve. Röviden
szólva, amikor Mr. Barnaby megzsarolta Mr. Rickmant, ezzel halálra
is ítélte önmagát.
– Van erre bizonyítéka? – kérdezte a seriff.
– A közvetett bizonyíték is bizonyíték. Különben Mr. Rickman
emberei közül néhányan életben vannak, talán kinyitják majd a szá-
jukat.
– Talán – sóhajtott a seriff. – Na és Mrs. Lee és Mrs. Will-mots?
Velük mi a helyzet? És ki ne felejtsem Mr. Boltont. Őket is Mr.
Rickman nyíratta ki? De mi az ördögért?
Preston megvonta a vállát.
– Ez már nem igazán az én asztalom. Ms. Debby többet tudna
mondani róluk.
Talán Preston is többet tudott volna, ám ő átpasszolta nekem a
továbbiakat. Látszott rajta, hogy nem akar még jobban belekeveredni
az ügybe, mint amennyire már eddig is belekeveredett. Őt azért fizet-
ték, hogy kiderítse, mi történt Mr. Barnabyval, nem azért, hogy szá-
mára közömbös emberek ügyeivel bíbelődjék. Tisztában volt vele,
hogy ha belefolyik a nyomozásba, csak értékes idejét vesztegeti vele.
A végén még jó, ha a profi zsaruk megköszönik neki a fáradozásait.
Márpedig a profi zsaruk nemigen szeretik, ha a magánkopók aratják
le a termést, még akkor sem, ha nem ők vetették. Ha egy magánzsa-
rura pikkelnek a profik, akkor az megnézheti magát. Ezzel Preston
nagyon is tisztában volt.
Mivel engem nem fenyegetett a veszély, hogy valamikor majd a
profik felhánytorgathatják a viselt dolgaimat – bólintottam és be-
szélni kezdtem.
– Immár valamennyien tudjuk, hogy száz évvel ezelőtt tíz család
uralta a környéket. Közülük mára már csak három személy maradt,
akik még emlékezhettek azokra az időkre. Személyesen talán már
nem, de szüleiktől hallhattak ezt-azt, ami gyanúra adhatott volna okot.
– Például? – hajolt felém a seriff.
– Például arról, hogy az ingatlanon, amelyet valaki megvásárolt
tőlük, éjjelente titokzatos munkák folytak. Talán még az igazságot is
tudták. Tudták, hogy a maffia a háborúból megmaradt fegyvereket ás
el. Többet aligha, de nem is akarták megtudni, hogy pontosan miről
van szó. Ha tudták is, befogták a szájukat. Aztán meghaltak.
– Megölték őket? – kérdezte a seriff.
– Dehogyis – ráztam meg a fejem. – Kihaltak, mint a dinoszau-
ruszok. Mára már csak hárman maradtak.
– Az a három…?
– Úgy van, seriff. Mrs. Lee, Mrs. Willmots és Mr. Bolton.
– Gondolod, hogy ők tisztában voltak vele, hogy…
– Nem tudom, seriff – ráztam meg a fejem. – De ez nem is fon-
tos.
– Hát akkor mi a fontos?
– Az, hogy Mr. Rickman nem lehetett biztos benne, nem tud-
nak-e mégiscsak valamit, és hogy bármennyire is agyalágyultak, nem
jár-e el valamelyiküknek a szája. Márpedig ezt mindenképpen el
akarta kerülni. Ezért a legegyszerűbb felejtető módszert alkalmazta
velük szemben: kinyíratta őket. A két nő és Mr. Bolton halála is Mr.
Rickman lelkén szárad.
Ekkor a seriff feltette azt a kérdést, amelytől már előre rettegtem.
Abban bíztam, hogy végül is nem teszi fel senki, de a seriff, még ha
tudta is volna, hogy mi megy végbe bennem, akkor is feltette volna.
– Gondolod, hogy Cameron ölte meg őket a saját kezével?
Éppen csak néhány pillanatra, de be kellett csuknom a szemem.
Úgy éreztem, hogy nemcsak a többiek, hanem Zsiráf szeme is rajtam
nyugszik. Márpedig ha csak egy picit is megrezdül a hangom, és Zsiráf
megérzi rajtam a bizonytalanságot… hát én nem is tudom, mi lehet
belőle.
– Nem tudom, seriff – mondtam hangosan és határozottan. –
Gőzöm sincs róla.
– De téged megölt volna!
– Igen, engem megölt volna.
A seriff tovább is kérdezett volna Cameronról, s én talán elárul-
tam volna magam, ha ekkor nem siet valaki a segítségemre.
Álmaim Asszonya.
Bár ezúttal nem láttam; ki más lehetett volna, mint ő? Abban a
pillanatban ugyanis, mielőtt minden igyekezetem ellenére elárulhat-
tam volna magam – hogy nem volt közömbös számomra Cameron –,
nagyot csendült valami a szoba hátuljában. Az egyik asztalkáról a
földre zuhant egy fém hamutartó. Csak dísztárgyként funkcionált, el-
végre jómagam nem dohányoztam, és nem is engedtem senkit rágyúj-
tani még a tárgyalóban sem. Valamelyik kliensünk ajándékozta ne-
künk egy sikeres üzlet lezárása után. Ebbe a hamutartóba még soha
nem hamuzott senki. Ezúttal sem. Sőt, még a közelében sem tartóz-
kodott senki. És a hamutartó mégis leesett az asztalról és nagyot kop-
pant a padlón. Azután meg mintha zenélni kezdett volna. Hosszú má-
sodpercekig zúgott a levegőben a fémes hang.
Ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy mindenki elfelejtse, hol is
tartottunk.
Immár biztos voltam benne, hogy Orsi nagyi valahonnan oda-
átról hallgatta minden szavunkat, és amikor úgy érezte, hogy veszé-
lyes vizekre sodródott a csónakom, megpróbálta elterelni rólam a fi-
gyelmet.
Nos, ez sikerült is neki.
Ekkor Amos feltette azt a kérdést, amely a legizgalmasabb és
legrejtélyesebb is volt ebben az ügyben.
– Van valakinek halvány fogalma róla, hogy ki volt egyáltalán,
és hol lehet most Mrs. Shelby?
Egymásra néztünk, de csak a vállunkat vonogattuk. Senki sem
tudta. Jómagam akkor láttam utoljára, amikor megszabadította Ca-
meront a szép, kisfiús fejétől. Amikor a detektorával, ami nem is az
volt igazából, vagy nem csak az volt, megmentette az életünket.
Azután eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
– Végül is ki a csoda volt ez a Mrs. Shelby? – kérdezte megismé-
telve Amos kérdését Zsiráf. – Ki tud róla valamit?
Valamit mindenki tudott. Arra azonban, hogy végül is igazából
ki volt, senki nem tudta a választ. Ezért aztán mindenki mondta a ma-
gáét, hozzátéve valamit a nagy, kollektív nemtudáshoz.
Mivel lassan ismét minden szem felém irányult, úgy éreztem,
hogy nekem kell megkezdenem az ötletbörzét. A seriff ráadásul még
fel is szólított erre.
– Te ismerted őt a legjobban közülünk, Debby.
Ez valóban így lehetett. Bár, hogy ez a legjobban mit jelent, ab-
ban már bizonytalan voltam. Ezért aztán elkezdtem elmagyarázni,
amit tudtam.
– Hogy Mrs. Shelby ki volt, azt nagyjából tudjuk – mondtam. –
Mármint az igazi Mrs. Shelby. De hogy az a Mrs. Shelby, aki meg-
mentette az életemet, ki volt, arról nem sokat tudok én sem. A sara-
togai börtönben sikerült kiderítenem, hogy valóban ült náluk egy bi-
zonyos Mrs. Shelby, aki életfogytiglant kapott a férje megöléséért.
Meggyilkolta a férfit, felaprította és bepakolta egy bőröndbe; valószí-
nűleg el akarta ásni vagy a folyóba dobni, ilyesmi. Éppen át akarták
szállítani egy másik börtönbe, amikor… megölte magát.
– Hogyan is? – törölgette meg az arcát a seriff.
– Felakasztotta magát.
– Biztos ez?
– Annak látszik – mondtam. – Van ott egy ismerősöm – itt Zsi-
ráfra néztem, akinek az unokatestvérével volt szerencsém tárgyalni
Saratogában –, ő átadott nekem néhány dokumentumot az öngyilkos-
ság ügyében lefolytatott vizsgálatról. Ezek szerint kétséget kizáróan
öngyilkosság történt.
– És?
– Semmi – vontam meg a vállamat. – Aztán jelentkezett nálunk
valaki, aki Mrs. Shelbynek vallotta magát. És felvállalta a másik, a
meghalt Mrs. Shelby rémtettét. Legalábbis nekem azt állította, hogy
ő nyírta ki a férjét, és ezért került börtönbe. Állítólag leülte a bünteté-
sét.
– Eszerint ez nem volt igaz – mondta a seriff.
 – Eszerint nem – mondtam én.
– És te felvetted, miután bevallotta neked, hogy kicsoda és hon-
nan jött.
– Felvettem – sóhajtottam.
– Anélkül, hogy felhívtad volna Saratogát.
– Ezt valóban elmulasztottam – sóhajtottam. – Szolgáljon
mentségemül, hogy nem nyomoztathatok minden új alkalmazottam
múltja után.
Gyenge kis védekezés volt, el kell ismernem. Főleg annak tükré-
ben, hogy Mrs. Shelby már megismerkedésünktől kezdve nem tetszett
nekem. Csakhogy ez az ál Mrs. Shelby rövid idő alatt nélkülözhetet-
lenné tette magát nálunk. Gyanúsan gyorsan.
– Egy tehát biztos – sóhajtotta Zsiráf –, hogy ez a Mrs. Shelby,
azaz az ál Mrs. Shelby nem volt azonos azzal, aki Saratogában fel-
akasztotta magát.
– Okos – vigyorodott el Mr. Preston.
– Annyit még sikerült megtudnom – tettem aztán hozzá az el-
mondottakhoz –, hogy nem sokkal azután, hogy Mrs. Shelby megölte
magát, többen is szabadultak a börtönből, köztük egy Jil Harris nevű
nő.
– Ezt maga honnan tudja? – szegezte nekem a seriff.
– Onnan, hogy beszéltem valakivel – itt ismét Zsiráfra néztem
–, aki újabb információkat adott át nekem. – És valóban így is történt.
Még egyszer találkoztam Zsiráf unokatestvérével, aki kiegészítette a
már eddig átadott információit. Ő maga hívott fel – úgy éreztem, hogy
mély benyomást tettem rá. Erről persze nem beszéltem Zsiráfnak,
nem akartam az unokatestvérek közötti konfliktus forrása lenni. Ro-
land Hansen még randevúra is hívott.
– Jil Harris? – kérdezte összehúzva a szemöldökét a seriff. – Mit
lehet tudni róla?
– Hát nem sokat – ismertem be. – Botrány- és károkozás miatt
ítélték el.
– Nofene. És mi volt az a kár?
– Felgyújtotta valakinek a házát.
– Piromániás?
– Környezetvédő. Zöld. Méghozzá az agresszív fajtából. Radiká-
lis zöld. Remélem, tudja, mi az.
– Azért nem vagyok egészen hülye! – csattant fel a seriff. – Még
ha annak is hiszel. Volt bajom nekem is nemrég eggyel. És kinek a
házát gyújtotta fel az a nő?
– San Franciscóban történt, de Saratogában ült miatta. Egy bál-
navadász hajó kapitányának a házából rakott tábortüzet. Japán az il-
lető, de az Egyesült Államokban él. Ez a Jil Harris évekig a Japán ten-
geren tevékenykedett, hajókat robbantott fel, és más módon is akadá-
lyozta a bálnavadászatot. Állítólag Japánban is elítélték, majd miután
leülte a büntetését, kiutasították az országból.
– Akkor hát megvan a tettes! – ütött az asztalra a seriff. – Jil
Harris. Majd még informálódom róla. Feltehetően nemzetközi körö-
zést adnak ki ellene.
Kénytelen voltam megrázni a fejem.
– Nem adnak – mondtam.
– Már miért ne adnának? – hökkent meg a seriff. – Megmen-
tette ugyan az életünket, ám mégiscsak megölt néhány embert. Ez pe-
dig, akárhogyan is vesszük, törvényellenes. Felelnie kell érte.
– Neki aligha – mondtam.
– Ugyan miért? – kérdezte immár kifejezetten ellenséges han-
gon a seriff.
– Azért – mondtam –, mert Mrs. Shelby, akarom mondani, az
ál Mrs. Shelby, akarom mondani, Jil Harris, vagy a Kegyetlen Tamara,
ahogy a bálnavédők hívták, jó egy évvel ezelőtt meghalt.
Olyan csend lett erre, hogy a seriff fészkelődése a székén égihá-
borúnak tűnt.
– Akkor végül is… ki volt a maguk Mrs. Shelbyje?
Nem tudtam válaszolni a kérdésére. Jó két évnek kellett eltelnie,
hogy valójában megtudjam.
Akkor sem volt benne sok köszönet.

94

Szóval sok mindent tudtunk Mrs. Shelbyről, és mégis keveset. Nem

tudtuk igazából, hogy kicsoda, azt sem, hogy pontosan mit is akart a
városunkban. Azaz dehogynem tudtuk. Nyilvánosságra akarta hozni,
hogy mit rejt a föld a városkánk határában.
 Sóhajtottam, és mivel még mindenki engem bámult – még Bar-
bara, Amos és Mr. Hooker is – kénytelen voltam kiselőadást tartani…
– Mrs. Shelby – nevezzük immár így – furcsa jelenség volt –
kezdtem.
– Naná – morogta a seriff.
– Mr. Mitchell már megkérdezte, hogy miért is vettem fel a cé-
günkhöz: sajnos nem tudok válaszolni rá. Pedig már az első pillanat-
tól kezdve ellenszenves volt nekem. Volt benne valami, ami nagyon
nem tetszett. Ha visszagondolok rá, akkor elsősorban a nemtörődöm-
ségét emelném ki. Mintha teljesen közömbös lett volna a környezete
iránt. Mint aki biztos benne, hogy bárki mondjon bármit is, bárki te-
gyen bármit is, a végén mégis az ő akarata érvényesül. Így is lett. Néha
az volt az érzésem, mintha hipnotizálná a környezetét. Gyakran szinte
fizikai rosszullétet éreztem a közelében. Amos és Barbara is tapasz-
talták, hogy mintha még a levegő is lehűlne a közelében.
– Ne tréfálj már, Debby – mordult rám kedvetlenül Zsiráf. – Ne
próbáld bemesélni nekem, hogy az a nő valami túlvilági lény volt, egy
idegen, aki kis magánűrhajóján érkezett a földre, hogy megmentse a
vesztébe rohanó emberiséget. Közben pedig egy fridzsidert rejtegetett
a ruhája alatt, mivel az anyabolygóján megszokta a hideget.
– Én csak azt mondom, amit tapasztaltam – mentegetőztem. –
De mások is érezték, nem csak én.
– Talán a huzat – szólt közbe Mr. Hooker. – Már magam is érez-
tem, hogy mennyire huzatosak ezek a szobák. Egy szélcsatornába
épült a ház, az építők annak idején nem vették figyelembe az uralkodó
széljárást…
– Talán idegesek voltunk – vonta meg a vállát Barbie. – A
Rickman-féle telekvásárlás, Mr. Barnaby halála… azt hiszem, nem
voltunk megfelelő idegállapotbán. Ha feszült az ember, gyakran bor-
zong. Különben nemcsak te vagy a felelős azért, hogy alkalmaztuk,
hanem Amos is és én is.
Ezzel ejtettük ezt a témát. Ha tovább folytatjuk, oda jutunk,
amire Zsiráf figyelmeztetett bennünket. A végén még a földönkívüli-
eknél lyukadunk ki.
Ezután arról beszéltem – elhagyva a már említett kellemetlen
érzést, amit a jelenlétében éreztünk –, hogy Mrs. Shelbynek olyan ha-
talma volt az emberek felett, amelyre úgyszintén nem tudok magya-
rázattal szolgálni. Szavak nélkül is képes volt másokra kényszeríteni
az akaratát. Megemlítettem, hogy például Mr. Martinsszal is szavak
nélkül beszélgetett – jobb kifejezést nem találok rá –, aminek követ-
keztében szegény Martins még a lábát is kitörte. S amikor azt is kifej-
tettem, hogy Mr. Cameron tartott tőle, ő pedig gyűlölte Mr. Cameront,
és Mr. Prestont sem szerette, a seriff dühösen az asztalra csapta a ka-
lapját.
– Ez megmagyaráz mindent. Ez a nő tud hipnotizálni, és kész.
Nincs ebben semmi természetfeletti – már ha a hipnózis nem az. Én
magam is láttam egyszer, hogy egy pasas meghipnotizált egy vásárban
egy embert, méghozzá úgy, hogy az azt hitte magáról, hogy majom, és
elkezdett felfelé mászni a legközelebbi fára. Na ezt kapják ki! Came-
ron persze hogy utálta. Mr. Cameron félt tőle, mert attól tartott, hogy
az a nő leleplezi, hogy valójában kicsoda. Ezért aztán összevissza ha-
zudott róla mindent.
Elgondolkodtam, és arra jutottam, hogy talán lehet benne va-
lami. Az ál Mrs. Shelby képes volt hipnotikus erővel másokra kény-
szeríteni az akaratát. Annak idején Rio Farmer is hasonló erővel ren-
delkezett…
– Hallottam, hogy bedobott valakit egy szökőkútba – mondta
Mr. Preston.
– Abban nem volt semmi misztikus – legyintett a seriff. – Be-
pöccent, amiért egy pasas molesztált egy gyereket. Bár nem helyeslem
az önbíráskodást, ezúttal ezt nem számítanám vétségnek.
– Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy mit akart itt egyáltalán
ez a nő? – kérdezte Mr. Hooker.
– Azt hittem, tudja – mordult rá a seriff. Valamiért nem igazán
kedvelte a kis növésű könyvelő-zseninket. – Fel akarta hívni rá a fi-
gyelmet, hogy mit rejt a föld a környéken, és arra, hogy bármikor a
levegőbe repülhetünk. Puff! És már odafent is vagyunk. Valószínűleg
személyesen is meg akart győződni róla, hogy valóban létezik-e az el-
temetett robbanószer-arzenál. Ezért dolgozott a detektorral, ami nem
csak az volt, ahogy tapasztaltuk is.
– Ez nem valami vicces, seriff – nézett szemrehányón Mitchellre
Barbara. – Ez a puff!
– Tudom, tudom – bólintott a seriff. – Remélem, hamarosan
megváltozik a helyzet.
– Vajon honnan tudhatott arról ez a nő, amiről senki sem tudott?
– tűnődött Amos.
– Talán pletykákból – mondta Preston. – Jómagam is hallottam
mendemondákat már elásott robbanószerekről, mint ahogy elásott
kincsekről is hall az ember. Mindenesetre „Mrs. Shelby” szimatolni
jött ide. Ki akarta szimatolni, hogy van-e alapja a híreszteléseknek.
Ne feledjék, létezett egy korabeli újságcikk, amely felhívta a figyelmet
egy feltételezett robbanószer-temetőre.
– Szimatolni? – húzta össze a szemöldökét Zsiráf. – És miért ép-
pen a mi… illetve az izé… szóval a ti vállalatotoknál helyezkedett el?
– Azért – mondta Amos –, mert így keltett legkevésbé gyanút.
Mint a cég munkatársa, nyugodtan vizsgálódhatott a környéken. Ha
valaki megkérdezte volna tőle, hogy mit keres egy magánterületen,
nem kellett volna sokat magyarázkodnia. Arról nem is beszélve, hogy
elhíresztelte: Nagy Medve csontjait keresi.
– Ezt a marhaságot! – mordult fel a seriff.
– Mrs. Shelby kiváló munkaerőnek bizonyult – próbáltam lépni
egyet előre. – Nem mindennapi szervező volt, és még a gépekhez is
értett. A targoncákhoz, például.
Ez már nemigen érdekelt senkit. Mrs. Shelby, akárhogyan is, de
az alkalmazottunkká vált, és egyre feljebb küzdötte magát a ranglét-
rán. Így lehetősége volt többször is bejárni a környéket, és „többfunk-
ciós” detektorával megvizsgálni, hogy igazak-e a mendemondák. Fe-
dősztorinak pedig ott volt a sosem létezett Nagy Medve.
Talán arról is beszélnem kellett volna, amiről mélyen hallgattam.
Hogy a kezdeti kölcsönös ellenszenv után megjavult a viszonyunk.
Olyannyira, hogy közös tervet kovácsoltunk Rickman ellen. Akkor
már biztos voltam ugyanis benne, hogy Mr. Rickman miben mester-
kedik. A gyilkosságok, és még valami felnyitották a szemem. Rádöb-
bentem, hogy Rickman mindenkit meg akar ölni, akinek csak halvány
sejtelme is lehet róla, hogy mit rejt a hajdani préri. Azt akarta, hogy
miután ráépülnek a könnyűszerkezetű elemekből felhúzott épületek,
senki ne tehesse őt felelőssé, azért, ami esetleg megtörténhet. Csak a
mi cégünket terheli majd a felelősség, mivel nem végeztük el az ilyen-
kor szükséges talajvizsgálatokat. Ha megtettük volna, fel kellett volna
fedeznünk a lőszerraktárt. És ha még nagyobb szerencséje van, akkor
hamarosan a város is a levegőbe repül, a föld alatti lerakattal együtt.
Miénk az ingatlan, miénk a felelősség is.
– A francba! – nyögte a seriff a kalapjával babrálva. – A jó
francba. Ha én akkor jobban körülnézek… Persze még gyerek voltam.
– Miről beszél, seriff? – meredt rá Preston.
– Hát… gyerekkoromban én is találtam arrafelé valamit –
mondta, a lőszerraktárra célozva. – Egyik cimborám bele is halt abba,
hogy egy szurony megszúrta. Talán az is odalent lehetett eltemetve,
csak valahogy feljött a felszínre.
– Bárcsak szuronyok lennének odalent – legyintett Preston. –
Én inkább Rickmannek hiszek. A város bármikor a levegőbe repülhet.
Ekkor gondolkodott csak el rajta mindenki, hogy mit is jelente-
nek ezek, és a korábbi, hasonló megállapítások. Magam is arra gon-
doltam, hogy az ember nagy néha, csak úgy egyszerűen kimond sza-
vakat anélkül, hogy tisztában lenne azok valódi tartalmával. Könnyű
azt kijelenteni, hogy a levegőbe repül egy város, de megélni…
Máris úgy vizsgálgattuk a padlót – már amennyi kilátszott belőle
a szőnyeg alól –, mintha fenyegető szörnyeteg lenne, amely egyetlen
másodperc alatt elnyelhetne bennünket. És nem is biztos, hogy egész-
ben.
– Mondd csak, Debby, te mikor jöttél rá, hogy mi van a préri
alatt? – fordult hozzám ismét a seriff.
– Mrs. Shelby árulta el nekem – feleltem óvatosan.
– És ő honnan tudta?
– A detektora mutatta ki.
– Konkrétan mit?
– Konkrétan nem tudom. Nekem csak annyit árult el, hogy…
Itt aztán meg is akadtam. De nem is törte magát senki, hogy töb-
bet is megtudjon ezzel kapcsolatban tőlem. Pedig az igazság más volt.
Egészen más. Én adtam a tippet Mrs. Shelbynek, ő csak meggyőződött
arról, amit én már sejtettem. Mit sejtettem… tudtam!
Be kell vallanom, hogy amikor Mrs. Leet, és a másik idős hölgyet
megölték, még nem voltam egészen biztos benne, hogy Mr. Rickman
keze van-e a dologban, azt azonban megsejtettem, hogy az én helyze-
tem több mint veszélyes. Nagyon ott csapkodnak a villámok a köze-
lemben; talán én leszek a következő áldozat. Ebben persze nem lehet-
tem egészen biztos, de hát nem kevés lehet azoknak az embertársa-
imnak a száma, akik azt gondolták, hogy nekik aztán nem eshet bajuk,
rájuk nem vadászik senki; most viszont egy felhő szélén ücsörögve bá-
mulnak le ránk, és egyre azt mormolják magukban, hogy bárcsak bíz-
tak volna a megérzéseikben, akkor most a felhőn való ücsörgés helyett
a karosszékeikben vakargathatnák a fülük tövét idelent.
Mindenesetre nyugtalan voltam, és megértettem, hogy talán
csak úgy maradhatok életben, ha társat keresek magamnak. Akivel
megoszthatom a kétségeimet, és alkalomadtán segítséget is kérhetek
tőle. Vagy egyszerűen csak összedugjuk a fejünket és megvitatjuk a
történteket. Természetesen Zsiráfra gondoltam elsősorban. Csakhogy
Zsiráf nem vett komolyan, és nem is volt a térképen, hogy finoman
fejezzem ki magam. Akkor még azt hittem, hogy hisztérikának és ijedt
nyúlnak tart, ezért nem feltételezi, hogy igazán veszélyben foroghat
az életem. Ebben, mint később kiderült, tévedtem, de akkor igazán
elkeseredtem, és ha a közelben lett volna… De jobb erről nem is be-
szélni.
Visszatérve a segítségkeresésre, végig kellett gondolnom, hogy
az ismerőseim közül kire számíthatok igazán. S ekkor hirtelen a fe-
jembe villant valami, ami még számomra is meglepetés volt. Mint a
bibliai Baltazár király, úgy jártam én is. Az ő lakomáján – ha jól em-
lékszem – egy láthatatlan kéz hervasztó jóslatot írt a falra. Hát az én
agyam falán is megjelent egy ragyogó betűkkel írott név: Mrs. Shelby.
Először csak nevettem a dolgon, aztán egyre inkább elgondol-
kodtam rajta. Miért is ne? Mrs. Shelby alkalmas lehet arra, hogy a
szövetségesem legyen. Vagy-vagy. Vagy valóban az lesz, vagy pedig
feljegyzik majd az angyalok a csillagokra, hogy ez volt életem legna-
gyobb tévedése. Aztán mehetek én is a felhők szélére ücsörögni.
Mint tudjuk, nem volt barátnői a viszonyunk. Ő sem kedvelt en-
gem, én sem őt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a javaslatomra
egyből egymás nyakába estünk, de mindegyikünk felmérte, hogy
szüksége lehet a másikra. Főleg nekem rá. De ő is igényt tartott a tá-
mogatásomra, elvégre én voltam az ingatlan tulajdonosa.
És még elkövettem valamit, ami általában nem szokásom; be-
széltem neki Álmaim Asszonyáról. Őszintén szólva szorongva tettem,
elvégre fennállt a veszély, hogy kinevet vagy éppen dilisnek tart majd
miatta. Mert hát mi egyébnek lehetne tartani azt, aki azt állítja, hogy
van egy túlvilági őse, aki segít megoldani a problémáit. Még Orsi na-
gyi naplójáról is beszéltem neki, majd vártam a reakcióját. És Mrs.
Shelby nem nevetett ki. Csak biccentett, majd megjegyezte, hogy egy
túlvilági támogató mindig jól jöhet. Mint Aladdinnak a szellem. Mrs.
Shelbynek egyetlen feltétele volt, hogy szövetséget kössön velem: ha
nem kérdezősködöm felőle. Szerinte jobb minél előbb tisztázni bizo-
nyos dolgokat. Ő ezt kéri tőlem. Maradjon csak számomra Mrs.
Shelby, vagy ha ezt valamilyen okból nem szeretném – elvégre ez egy
lopott név, egy halott gyilkos neve –, akkor hívjam csak Jilnek.
Amikor Orsi nagyiról beszéltem neki, beszéltem az utolsó láto-
gatásairól is, hogy egy egész kis pantomim előadást tartott nekem va-
lamiről, amiről fogalmam sincs, micsoda, de ha nevet akarnék adni
neki, akkor akár vázatörő bemutatónak is nevezhetném. Álmaim
Asszonya a vázáimat tördelte, miközben újra meg újra visszaállította
ép állapotukat, majd ismét összetördelte őket. Nem láttam túl nagy
érdeklődést Mrs. Shelby arcán: bizonyára csak fél füllel hallgatta a
mesémet. Aztán hirtelen elkapta a karomat, és megszorította.
– Vázákat tört? – kérdezte, mintha bizony nem erről meséltem
volna már jó negyedórája neki.
– Vázákat – bólintottam kissé sértődötten.
– A levegőbe dobálta őket? Fel a levegőbe?
– Erről beszéltem, nem?
– És a vázák a darabjaikra törtek?
– Hát persze, de…
– A másik alkalommal pedig, a földre helyezte őket, letakarta
valamivel, majd rájuk taposott?
– Igen, de…
– A váza darabjai felröppentek a levegőbe és megsebezték az ar-
cát?
– Még sosem láttam ilyet – mondtam. – Mármint a sebesülésére
gondolok.
Mrs. Shelby, avagy Jil erre a levegőbe ütött az öklével.
– Bingó! Hát persze.
És ebben a pillanatban, mintha csak az agya összekapcsolódott
volna az enyémmel, megértettem, hogy mit akar tudatni velem Ál-
maim Asszonya. Hogy a föld alatt lőszerraktár van, robbanószerrak-
tár, vagy akárhogyan is nevezzem. Az ő köreiben – így nevezte Jil a
társaságot, amelybe tartozott – már rég ismert, hogy az Államok bi-
zonyos részein veszélyes robbanóanyagokat helyeztek el az első világ-
háború után. S ő éppen ezeket keresi.
– Ha legközelebb beszélsz az ősanyáddal, mondd meg neki,
hogy csókoltatom. Sokat segített nekem… és természetesen neked is.
És most figyelj, Debby. Az, hogy letette a padlóra a vázát, és betakarta
valami ruhával, azt jelenti hogy…
– A robbanószer! – vágtam közbe. – Az a váza, a ruha pedig… a
föld. Azt akarta közölni vele…
– Hogy mi van a föld alatt. A feldobált vázák és a repkedő szi-
lánkok…
– Repülőbombák. Már a nagy háború idején is léteztek kezdet-
leges repülőgépek és légibombák is…
Hát így történt. Sikerült megfejtenünk, hogy mit akart közölni
velem Álmaim Asszonya. És csak reménykedhettem benne, hogy nem
orrolt meg rám azért, mert másnak is beszéltem a pantomimjáról. Bár
azzal tisztában voltam, hogy Orsi nagyi nem sértődős. Vagyis nem na-
gyon. És ami a fő: szeret engem.
A detektort, amely nemcsak detektor volt, hanem fegyver is, Jil
találta ki, és ő is bütykölte meg. Ekkor döbbentem rá, hogy ki lehet Jil.
Egy robbantó specialista, akit a japánok és még jó néhány ország meg-
felelő szervei halálra keresnek. Ő az, aki lyukakat robbant bálnava-
dász hajókba, prémes állatok bundáit feldolgozó üzemeket küld a le-
vegőbe, és veszélyes vegyi anyagokat illegálisan lerakó teherautókat a
felhők közé. Mrs. Shelby, azaz Jil, kíméletlen ökoterrorista, akit szá-
mos ország elhárítói lázasan keresnek, ám eddig még nem sikerült
megtalálniuk. Pedig már nem is egyszer a markukban volt, csak ép-
pen nem tudták, hogy kit tartanak benne. Mint legutoljára is. Sarato-
gában sem jöttek rá, hogy valójában kicsoda. Mindenesetre értett az
aknákhoz, és a hatástalanításukhoz is. Így aztán Mr. Rickman hiába
tett óvintézkedéseket arra az esetre, ha ellenállnánk neki, nem sokra
ment vele. Jil könnyedén hatástalanította a szerkezeteit. Ha nem vele
szövetkeztem volna, lehetséges, hogy már odafent ücsörögnék egy
felhő szélén…
– Ébresztő, Debby! – hallottam a seriff türelmetlen hangját. –
Elbóbiskoltál, kislány?
– Nagy itt a meleg – védekeztem.
– Kell a kalapom? – érdeklődött. – Vagy én legyezzem vele a ké-
pedet?
Úgy látszik, amíg Mrs. Shelbyn gondolkodtam, kimaradtam né-
hány dologból, mert amikor ismét visszatértem a való világba, már
Zsiráf beszélt.
– Sikerült kiderítenünk, hogy ez a Cameron nevű fickó, akinek a
feje végül is szárnyra kapott, nem akárki. Úgy nézett ki, mint egy kis-
fiú, de tapasztalt bérgyilkos volt: csak az isten a megmondhatója,
hány áldozat vére szárad a kezén. Bár lehet, hogy egyé sem, mert ál-
talában zsinórral dolgozott. A kollégáim éppen most vizsgálják a
múltbéli tevékenységét.
– Tehát Mr. Rickman embere volt – bólintott a seriff.
– Bérgyilkos volt – helyesbített Zsiráf. – Mr. Rickman csak al-
kalmazta.
– Tényleg Cameronnak hívták?
– Ezer neve volt – vonta meg a vállát Zsiráf. – A bérgyilkosok
soknevűek.
Lehajtottam a fejem, mintha valóban az álommal küszködnék.
Pedig dehogy. Csak éppen nem akartam hallatni a hangom – ismer-
tem Zsiráf jó fülét, attól tartottam, hogy felfedez valamit rajta, amiből
következtethetne valamire. Istenem, de hát mire?
– A városi zsaruk szerint ő ölte meg Mr. Barnabyt is – tette
hozzá Preston.
Azt hittem, ezzel túl is vagyunk Cameronon, ám csalódnom kel-
lett. A seriff egyelőre nem szállt le a témáról.
– Azért ravasz fickó volt ez a Cameron – mondta.
– És kiváló színész – tette hozzá a mindeddig csak ritkán meg-
szólaló Amos. – Senki nem gondolta volna róla, hogy kicsoda. Gim-
nazista fiúnak nézett ki inkább, mint bérgyilkosnak. Ügyes volt a fickó,
nem is vitás.
Én aztán tisztában voltam vele, hogy mennyire az volt. Ügyes és
kiváló színész. Én pedig néha bedőltem neki. Vagy ha őszinte akarok
lenni önmagamhoz, akkor nem is néha. És ebben Zsiráf is hibás, hogy
a fene enné meg!
Zsiráf, mintha csak hallotta volna, ami a fejemben kavargott,
rám nézett, és várakozón felhúzta a szemöldökét.
Freddy Cameron valóban kiváló színész volt, ez nem kérdés. Úgy
játszott velünk, mint első rangú zenész a hangszerén. Színes egyéni-
ség volt: sok szólamban játszott. És ha nem zenészhez, hanem szí-
nészhez hasonlítom, tökéletesen eljátszotta azt a szerepet, amelyet a
rendező – Mr. Rickman – kiosztott neki. Ha kellett, felmondott, ha
kellett, feleségül kért, ha kellett, nélkülözhetetlenné tette magát.
Hogy miért épült be közénk, miért lett Mr. Rickman téglája? Hát erről
is voltak elképzeléseim.
Mr. Rickman ránk sózta az ingatlant, amelyről már tudjuk, hogy
mit rejt magában. Azt akarta, hogy építsünk rá könnyűszerkezetű rak-
tárakat – ez esetben nem biztos, hogy az építők rábukkantak volna a
feltehetően mélyre ásott robbanószerekre. És ha már rajta állnak az
épületek, nyert ügye van. Ha valamikor fel is robban az arzenál, ad-
digra évtizedek múlhatnak el, és már senki nem emlékszik rá, hogy
eredetileg kié is volt az a terület. Még tervekkel is szolgált, hogy mit
és hogyan kellene felépítenünk rá. Addig azonban, amíg a raktárak fel
nem épülnek, rajtunk kell tartania a szemét, hogy ha valami gyanúsat
észlelne, azonnal cselekedni tudjon. Ehhez kellett valaki, egy tégla,
aki itt van közöttünk, és értesíti őt esetleges gyanús szándékainkról.
Ő volt Mr. Rickman szeme és füle.
Cameron hamar rájött, hogy két igazi ellenfele van csak, aki ve-
szélyt jelenthet rá: jómagam és Mrs. Shelby. Rólam tudta, hogy „baj-
keverő” vagyok, úgy vonzom a balhét, mint a mágnes a vasreszeléket,
ahogy a seriff számtalanszor a képembe vágta. Engem úgy tud a leg-
könnyebben leszerelni, és kicsalni belőlem minden értékes informá-
ciót, ha érzelmileg hat rám. Ha beveti szépfiúi képességeit, s akkor
már a kezében is vagyok. Jézusom! Sajnos majdnem így is történt.
A másik, akit szemmel kellett tartania, Mrs. Shelby volt. Mr.
Rickman számára gyanús volt az ismeretlen nő, aki ráadásul gyanú-
san is viselkedett. Egy csapásra rendet rakott az addig még zilált álla-
potban lévő raktárbázisok között, s úgy bánt az ott dolgozókkal,
mintha a bábjai lettek volna. Kétségtelen tény, hogy Jilnek, azaz Mrs.
Shelbynek szinte érthetetlennek tűnő varázsereje volt. Hogy ez meny-
nyire volt misztikus? Ki tudja? Az a kérdés, persze, mit hívunk misz-
tikusnak. Vannak olyan embertársaink, akiknek valóban megmagya-
rázhatatlan hatalmuk van mások felett: ha elindulnak valamerre, a
többiek úgy követik őket, mint a kislibák az anyjukat. Hát valami
ilyen, megmagyarázhatatlan erő áradt Mrs. Shelbyből is. S akkor hir-
telen elszorult a torkom: Istenem, csak nem? Csak nincs valami köze
Álmaim Asszonyához?
Mr. Cameron első menetben megpróbálta elüldözni Mrs.
Shelbyt a cégünktől. Rágalmazta, ahol csak tudta, rossz hírét keltette,
mindent megtett, csak hogy ráterelje a gyanút. Ami pedig a legna-
gyobb húzása volt, hogy…
Mitchell seriff ekkor megszólalt. Ugyanazt mondta ki hangosan,
amire én csak gondoltam.
– És mi a helyzet azzal a medállal, Debby? – kérdezte. – Tudod,
ami Mrs. Shelbyé volt; amit Mrs. hogyishívják holtteste mellett talál-
tunk, és amit én most otthon felejtettem. Tudod, miről van szó?
– Tudom – bólintottam.
Erről is ejtettem néhány szót. Ez is Cameron számos trükkje
közé tartozott, amelyekkel be akarta sározni Mrs. Shelbyt. Igen, Ca-
meron tartott a nőtől, sejtette, hogy valami titok lappang körülötte, az
ilyesmit pedig egy valamirevaló bérgyilkos nem kedveli.
Elmagyaráztam, hogy Cameron megszerezte valahogy Mrs.
Shelby láncát a medállal – fogalmam sincs róla, hogy a fenébe tette,
már nem kérdezhetem meg tőle –, aztán, amikor megölte Mrs. Will-
motst, otthagyta az áldozat mellett. Pontosabban szólva, az ágya alá
dobta, elvégre biztos volt benne, hogy megtaláljuk. Így is történt,
csakhogy én nem dőltem be neki. Akkor persze még nem sejtettem,
hogy Cameron kicsoda, abban viszont biztos voltam, hogy bárki is le-
gyen a gyilkos, Mrs. Shelbyre akarja terelni a gyanút. Ám hogy Jil ho-
gyan jutott a Saratogában meghalt igazi Mrs. Shelby nyakláncához, és
hogy miért hordta a nyakában, arról gőzöm sem volt.
– És te? – kérdezte a seriff megcsóválva a fejét. – Te nem gya-
nakodtál a fickóra?
Most kellett aztán észnél lennem. Sajnos minden figyelem felém
fordult. Zsiráfé különösen. Csak nem érzett meg valamit abból, ami
köztem és Cameron között történt? De hiszen nem történt semmi, is-
tenem…
Nyeltem néhányat, ezalatt összekaptam magam. Úgy tettem,
mintha erősen törném a fejem, megpróbálnék visszaemlékezni az el-
múlt hetekre.
– Az elején még nem – mondtam megfontoltan. – Úgy értem,
hogy azután, hogy felvettük Cameront. Sőt, még tetszett is nekem a
fickó. Olyan… kisfiús volt. Bizonyára az anyai ösztön kiabált ki belő-
lem.
Egy frászt – gondoltam közben. Nem volt itt semmiféle anyai
ösztön. Jól néznék ki, ha lett volna.
– Mikor jöttél rá…?
– Később. Mintha valaki figyelmeztetett volna, hogy vigyázzak
Cameronnal. Talán odaátról figyelmeztetett valaki.
S hogy tévedés ne essék, felfelé mutattam, ahol az egyszerűbb
népek a túlvilágot sejtik. S mivel lassan már mindenki értesült róla,
hogy van nekem egy odaátról való védelmezőm, ki-ki eltérő módon
fogadta a kijelentésemet. Amos és Barbara csak hümmögtek, Preston
a fejét csóválta, Zsiráf felfújta az arcát, majd hangos sóhajjal kien-
gedte a tüdejéből a levegőt. Csak a seriff nézett rám bizonytalanul. Ő
hitte is meg nem is a dolgot. Valamennyien azt gondolták, hogy ez az
Álmaim Asszonya a rögeszmém. Még Zsiráf sem hitt nekem teljes szí-
vével. Nagyjából és egészéből mindannyian azt gondolták, hogy okos,
belevaló, kiváló üzletasszony, kedves, szimpatikus teremtés vagyok,
akinek különleges képessége van a bajba keveredéshez, de a nehéz
ügyek megoldásához is, csak éppen van egy kis hibája, mint ahogy
mindenkinek van – kinek ilyen, kinek olyan. Van, aki a boszorkányok-
ban hisz, van, aki a földönkívüliekben, van, aki még mindig azt hiszi,
hogy a föld lapos, vagy éppen üreges, s a belsejében a mi világunknak
a hasonmása létezik, hasonmás emberekkel benépesítve.
Más szóval, én is lökött vagyok egy kicsit, mint az emberiség
zöme.
Ezért aztán gyorsan el is felejtették, hogy gyanúsítottam-e Ca-
meront, vagy sem. Pedig igen. Csakhogy nem Álmaim Asszonya
árulta el nekem, hogy kiféle lehet Mr. Cameron, hanem Mrs. Shelby.
És ha a lelkem mélyére tekintettem, be kell vallanom, hogy néha szá-
momra is gyanús volt a fickó. Talán ezért nem is engedtem neki. Nem
voltam benne biztos, hogy kicsoda, de éreztem, hogy nem az, akinek
mutatja magát.
Ebből is kiderül, hogy nem mindig baj, ha a megérzéseire ha-
gyatkozik az ember.
Ahogy tovább erőltettem magam, rádöbbentem a nagy igazságra.
Nevezetesen, hogy miért viszolyogtam attól, hogy kedvesebb legyek
Cameronhoz. Szerettem Zsiráfot, nem is vitás. És ez betonfalat vont
Cameron és közém. Bár sok mindent szerettem volna… ez a bizonyos
betonfal nem engedte.
Amit különben úgy hívnak, hogy szerelem.

95

Még egy rejtélyt kellett volna megoldanom, amit korábban fontosnak

tartottam, de aztán, ahogy múlt az idő, már nem is tűnt olyan fontos-
nak. Nevezetesen annak a kocsinak az ügye, amely sokáig a nyomom-
ban járt, mindenhova követett, s amelyben, hacsak nem káprázott a
szemem, nem is ült vezető. Egy fantomjárgány volt, nem is vitás.
Őszintén szólva ezúttal is Álmaim Asszonyát sejtettem a jelen-
ség mögött, de aztán ejtettem is a feltételezést. Nehezen tudtam volna
elképzelni, hogy Orsi nagyi szerez valahonnan egy fekete luxusjár-
gányt, és mint a matchboxot, a felhők közül irányítja, hogy úgy köves-
sen, mint egy hűséges kutya. És főleg: miért? Arról nem is beszélve,
hogy a kocsi majdnem halálra gázolt.
Nagyjából-egészéből meg voltam győződve róla, hogy ez is Ca-
meron trükkje volt, de hogy hogyan csinálta, azon még nem törtem a
fejem. És elhatároztam, hogy nem is töröm. Van ebben a történetben
ezenkívül is sok egyéb, amire, ha nagyon akartam volna, kereshettem
volna magyarázatot, de őszintén szólva már nem is érdekelt annyira
a dolog. Már csak két dolog izgatott igazán: az egyik Zsiráf volt, a má-
sik a robbanószerek.
Aztán úgy hozta a sors, hogy egyszer csak anélkül, hogy előhoz-
tam volna, magától előbukkant a fekete kocsi az emlékek kacatjai kö-
zül.
És éppen Zsiráf húzta ki közülük.
Emlékszem, a nappali szobában ültünk, és a kávéra vártunk,
amelyet Marisa ígért nekünk. Behallatszott a konyhából az edény
csapkodása – ez már nem lepett meg bennünket – és a forraló szi-
szegő hangja. Éppen ott tartottam, hogy enyhe szemrehányással illes-
sem Zsiráfot, amiért akkor, amikor kerestem, hogy tanácsot kérjek
tőle, úgy lerázott magáról, mint a kutya a bolhát. Mármint a hülyébb
bolhát, ami hagyja lerázni magát.
– Azért én segítettem neked – mentegetőzött. – Vagyis… szeret-
tem volna.
– Na persze – legyintettem. – Imádkoztál értem, mi?
– Annál azért többet tettem – mondta. – Azt hittem, észrevetted.
– Mi az ördögöt kellett volna észrevennem? – csúszott fel a
szemöldököm a mennyezet felé. -– Csak nem azt akarod mondani,
hogy feltetted láthatatlanná tévő varázssapkádat, és ott ólálkodtál kö-
rülöttem?
– Hát majdnem – mondta. – Odaküldtem hozzátok néhány va-
rázskocsit. Azt hittem, észrevetted.
Még mindig nem értettem, mire céloz.
– Varázskocsit? Az meg mi a fene?
– Nem vetted észre azt a fekete Buickot, amelyik követett?
Eltátottam a számat a meglepetéstől.
– Fekete… Buickot… Ez meg mit jelentsen? Mi közöd volt neked
hozzá?
Megfogta a kezem és megsimogatta.
– Nézd, Debby, elárulok neked egy nagy titkot – sóhajtotta. –
Bár nem lenne szabad… Esküt tettem, hogy megőrzök bizonyos infor-
mációkat, még az életem árán is, de mivel azt hiszed, hogy nem törő-
döm veled, hát… talán elmondok egy kis mesét, feltételezem, hogy ér-
teni fogsz belőle. Nos, arról van szó, hogy a baromfiudvar egyik felé-
ben libák vannak, a másikban pedig tyúkok. Eddig világos? A libák és
a tyúkok nem kedvelik egymást, bár azért nyílt háborút nem vívnak
egymás ellen. Viszont elkövetnek bizonyos barátságtalan disznóságo-
kat a másik kárára, hogy úgy mondjam. Például megpróbálják kita-
pogatni egymás gyengéit, hogy ha egyszer, ne adja isten, nyílt hábo-
rúság törne ki köztük, ebből előnyt kovácsoljanak maguknak. Ezért a
tyúkok egyszer lefizették az egyik libát, hogy áruljon el nekik néhány
titkot magukról. Két cső kukoricát ígértek az információért. A liba at-
tól kezdve szállítani kezdte a titkokat a tyúkoknak, és bezsebelte értük
a kukoricát. Eddig stimmel?
– Már ha a libának van zsebe – mondtam.
– A mesebeli libának katonaruhája volt – mondta. – De folyta-
tom. A libák megorrontották, hogy áruló van közöttük, és megbíztak
valakit… egy libát, akit te is ismersz talán… hogy kapja el az árulót.
Addig ne törődjön semmi mással, amíg el nem kapta. Ha ezt nem teszi,
akkor ugyanolyan árulást követ el, mint a lefizetett liba, így hát a meg-
bízott liba nem siethetett senki segítségére, aki erre kérte, pedig na-
gyon szeretett volna. Csakhogy az esküje kötelezte. Neki más feladatot
kellett végrehajtania. Ezért megbízott valakit, egy baráti libát, hogy
ha a megbízott libától valaki segítséget kér, akkor a baráti liba intézze
el helyette. Így már világos?
– Ez azért túlzás – mondtam.
– Szóval, Debby, az a helyzet, hogy nem tudtam segíteni neked,
de megbíztam valakit… egy kollégámat. Ő úgy gondolta, az lesz a leg-
jobb, ha elijeszti a feltételezett ellenségeidet. Ezért, mivel távirányí-
tási szakértő, igénybe vett néhány fekete Buick kocsit, mert a libák
valamiért kedvelték ezt a járgányt. A segítséget kérőt és a közvetlen
ismerőseit egyszer csak követni kezdte egy-egy kocsi, amely távirányí-
tással működött. Ha valaki belenézett, kit látott benne?
– Na kit? – nyögtem.
– Senkit. Mert nem is volt benne senki. Mondom, hogy a kocsik
távirányítással működtek.
– Na de engem, elütött… vagyis majdnem elütött egy.
– Mert az irányító liba hülye volt. Valamilyen gombot mellényo-
mott, így a kocsi önállósította magát. Ettől kezdve aztán a libák fel-
hagytak a távirányított kocsikkal. Az eredeti cél persze az lett volna,
hogy azok, akik a segítségkérő ellen rosszat forraltak, lábuk közé
kapva a farkukat, elinaljanak. Így próbált az a liba, akitől segítséget
kértek, segíteni. Csak éppen félrecsúszott a dolog.
– Libák, tyúkok, távirányított kocsik… Micsoda hülye vagy te,
Zsiráf! Gyere ide, és adj egy…
 Nagy csörömpölés és morgolódás közepette bejött Marisa egy
kávéval.
Így aztán a két liba nem csókolózott össze.

96

Ezen a délutánon több örömhír is ért egymás után. Az elsőt Mr.

Hooker szolgáltatta. Beviharzott a szobámba kopogtatás és köszönés
nélkül, ami merőben szokatlan volt nála. Lázasan csillogott a szeme,
mintha megütötte volna az országos lottón a főnyereményt.
– Megvan! – kiáltotta. – Megvan!
Éppen Barbara és Amos ültek nálam, s az elmúlt hetek történé-
seiről beszélgettünk. Arról, hogy miképpen tudnánk a legkisebb vesz-
teséggel kikászálódni ebből a szörnyű ügyből.
Őszintén szólva abban bíztam, hogy Mr. Hookernek sikerül
majd valahogy lecsökkenteni a veszteséget, ami a szerencsétlen ingat-
lanvásárlás miatt a céget éri majd.
– Mi van meg? – kérdezte Amos, aki éppen egy üveg vörösbor
kinyitásával vesződött.
– Egy fillért sem kell fizetnünk – kiáltotta, és úgy rázta felénk az
irattáskáját, mintha robbanószer lett volna benne. Ekkor én már
őszintén szólva az ágyam alatt is bombákat és aknákat sejtettem.
Úgy tátottuk el a szánkat, mint az éhes madárfiókák a fészekben.
– Hogyhogy? – nyögte Amos.
– Megtaláltam a megfelelő megoldást – kiáltotta Mr. Hooker az
egyetlen még szabad karosszékbe zuhanva. – Figyeljenek ide!
Nem akarok senkit bonyolult paragrafusokkal untatni, de az volt
a lényeg, hogy ha sikerül bebizonyítanunk, hogy Mr. Rickman már
régtől fogva tudott arról, hogy mi van az ingatlana alatt, és ezen isme-
ret birtokában adta el nekünk, akkor fennáll a rosszhiszeműség ténye.
Blabla, blabla, blabla. Ez esetben az utódainak kell kifizetnie az ingat-
lan megtisztításának a költségeit, ráadásul a mi tulajdonunkban ma-
rad. Márpedig ez a mi esetünkben tanúkkal bizonyítható. Jó néhány
embere hajlandó ugyanis bizonyos engedmények fejében tanúvallo-
mást tenni. Akkor a halott Mr. Rickman vagyona talán elég lesz a ha-
marosan megkezdődő művelethez.
A másik örömhír az volt, hogy McKinley professzor előkerült. Ez
persze örömhír volt számomra is, de az én örömöm semmi sem volt
Marisáéhoz képest. Mint kiderült, valóban volt valakinek néhány
agyagtáblája, amelyeket meg kellett vizsgálnia. Természetesen nem
itt találták őket az Egyesült Államok területén, hanem jó kétszáz évvel
ezelőtt vette Irakban a jelenlegi tulajdonos felmenője. McKinley sze-
rint nem értek semmit, egy már ismert ókori békeszerződés kései má-
solatai voltak.
A harmadik örömhír pedig, hogy Zsiráf, amikor már kettesben
voltunk odahaza, a hálószobánkban, meglengetett előttem két papír-
darabkát.
– Mit gondolsz, mit tartok a kezemben, Debby?
Nagyon vécépapírnak nézett ki, akármi is volt.
– Balról a második ajtó – mondtam. – De hiszen már ismered a
járást.
– Ez két hajójegy, szívem – mondta némiképpen sértődötten. –
Ebben a digitális világban ilyet adnak.
Kénytelen voltam a nyakába ugrani örömömben.
Aztán kibontakoztam az öleléséből.
Arra gondoltam, hogy mint már annyiszor, tuti, hogy ezt az örö-
mömet is elrontja majd valami.
Ebben sajnos nem is tévedtem.

97

Pedig kezdetben olyan jól alakult minden. A kabinunkban voltunk,

pontosabban szólva a kabinunk erkélyén, édes kettesben. A hajó a ki-
kötőben horgonyzott, s mi élveztük a karibi naplementét. Olyan volt
minden, mint egy álom, a jobbik fajtából.
Hát még, ami ezek után következett! Zsiráf átkarolt, adott egy
puszit, majd visszalépett a kabinunkba. Amikor pedig újra ott volt
mellettem, már a kezében tartott egy dobozkát, benne valamivel.
Ahogy a szerelmes filmekben is látni lehet, amikor sok hányattatás és
félreértés után a szerelmesek végre révbe érnek.
Nem hittem a szememnek. Zsiráf ott, a hajókabin erkélyén fél
térdre ereszkedett előttem, mint az apródok a régi királynők előtt, és
felém nyújtotta a dobozkát. Mondanom sem kell, hogy elakadt a lé-
legzetem, és csak kapkodtam a levegőt, mint a partra vetett hal.
A dobozka teteje magától felnyílt – ki tudja, hogyan csinálta Zsi-
ráf –, s én belepisloghattam a belsejébe. Egy eljegyzési gyűrű volt
benne, s úgy csillogott a nap lenyugvó fényében, mintha minden pil-
lanatban lángra akarna kapni.
– Kedves Debby O’Hara – hallottam mintegy vízfüggönyön át
Morgan Hansen hangját. – Engedd meg, hogy most, itt, ünnepélyes
keretek között megkérjem…
Éles, türelmetlen zongorafutam szakította félbe a mondatát.
Zsiráf telefonjának a hangja.
Zsiráfba beleszorult a levegő. A hang pedig egyre erőteljesebb
lett és egyre követelőzőbb.
Zsiráf nyelt egy nagyot, és igyekezett nem figyelni rá.
– Szóval… – folytatta kissé ideges hangon –, az a helyzet, hogy…
várj egy kicsit, hogy a fene egye meg!
Feltápászkodott és a dobozkával együtt visszalépett a ka-
binunkba. Én meg ott maradtam az erkélyen egyedül a naplementével.
Eredetileg a romantika is velünk volt, de az egyetlen pillanat alatt úgy
elszállt, mint égő kunyhó füstje a nagy orosz pusztákon.
Nem akartam hallgatózni, mégis kénytelen voltam végighall-
gatni Zsiráf kapkodó mentegetőzését.
– Értem, uram, de most éppen… bizonyos magánügyeim… Ér-
tem, uram, értem… Most azonnal kellene… természetesen igen,
uram… haladéktalanul, értem, uram… Bár most éppen, értem,
uram…
Én is értettem. Hogy a fenébe ne értettem volna. Amikor Zsiráf
visszatért hozzám, már tudtam, mit teszek. Egyáltalán nem könnyí-
tettem meg a dolgát. Csípőre tettem a kezem, és vártam, hogy mond-
jon valamit.
De ő nem mondott sokat. Egyelőre csak nyögdécselt, és a torkát
köszörülte, mintha fűrészpor ragadt volna a szájpadlására.
– Akartál valamit mondani, szívem?
Az az átkozott doboz még mindig ott volt a kezében. És még min-
dig ki volt nyitva. És az eljegyzési gyűrű is még mindig ott csillogott
benne.
 – Szóval, Debby, én… akartam… ugye, és nem rajtam múlik, és…
– Igen, szívem?
Zsiráf tovább nyöszörgött.
– Az a helyzet… szívem… hogy amint már meséltem neked… ez-
úttal is egy tégla-liba épült be a többi liba közé, és… információkat…
ad át… a tyúkoknak, és valakinek el kell kapnia a libát… és nagyon
sajnálom, de nekem most… de hamarosan, egy-két hónap múlva, ha
elkaptam… ismét eljövünk ide, és akkor biztosan… Ugye, azért… azért
mi… te meg én…
– Hát persze, szívem, hát persze – mondtam, és kinyújtottam a
kezem a dobozka felé. Zsiráf természetesen nem ellenkezett. Odaadta,
és nagyokat nyelt mellé.
Én pedig fogtam a dobozkát a gyűrűvel együtt, és felemeltem a
kezem, hogy széles mozdulattal, méltó bosszúként a tengerbe hajít-
sam, miközben majd a szívem szakadt meg.
Mondom, felemeltem a kezem, hogy belehajítsam a dobozkát a
tengerbe. Láttam, hogy Zsiráf arcát kétségbeesett vigyor tölti be, de a
szája néma maradt.
Nem sikerült, amit elhatároztam. Abban a pillanatban ugyanis,
ahogy már-már elengedtem volna, megjelent valaki az erkélyen, Zsi-
ráf feje felett. Egy rojtos bőrruhába öltözött alak; ő is felemelte a kezét.
Aztán megrázta a fejét.
Lehanyatlott a karom. Álmaim Asszonya elégedetten behunyta
a szemét, és bólintott. És mintha felém is kacsintott volna. Valahogy
úgy, mintha azt éreztette volna velem, hogy lesz még alkalom rá, hogy
megtörténjék az, amit most elmulasztottunk.
Ahelyett, hogy a tengerbe hajítottam volna, Zsiráf kezébe nyom-
tam a dobozkát.
– Majd máskor, Zsiráf – mondtam neki halkan. – Majd máskor.
A kis motoros már várt rá az óceánjáró oldalához rögzítve.
Másnap egy pálmafáktól zöldellő kikötőben kiszálltam.
Nem vártam meg a következő naplementét.

98
Mitchell seriff ideges volt, amit az is jól jelzett, hogy kétszer olyan
gyorsan forgatta a kalapját a kezében, mint általában szokta.
– Hát… megjöttél, Debby? – üdvözölt.
– Hát megjöttem – mondtam.
Azt hittem, már értesült róla, hogy mi történt velünk a hajón.
Elhatároztam, hogy keményen tartom magam: még egy rohadt
könnycseppet se lásson a szememben. Összeharaptam a számat, és
vártam, hogy előrukkoljon valamivel.
Hát ő elő is rukkolt. Sajnálkozás helyett valami egyébbel. S én
akkor rájöttem, hogy a seriffnek gőze sincs róla, hogy mi történt köz-
tem és Zsiráf között.
– Beszélni szeretnék veled, Debby – kezdte nagy nehezen. – Vál-
tani szeretnék… veled… izé…
– Mi a probléma, seriff? – kérdeztem, miközben attól tartottam,
hogy ismét valami kellemetlenség közeledik felém. Nem is gyalog, ha-
nem sebes szárnyakon.
– Hát, szóval… az a helyzet, Debby, hogy tudod, hogy szegény
Harrison…
– Csak nem halt meg? – tört ki belőlem a rémület. Bár nem ked-
veltem Harrisont, azért a halálát azt nem kívántam. Miért is kívántam
volna? Rendes fickó volt a maga módján. Csak hát ezt a maga mód-
jánt utáltam benne a legjobban.
– Nem, dehogy! – tiltakozott a seriff. – Ne is gondoljunk ilyenre.
Csak éppen, ugye, súlyosan megsebesült, és talán fél évig is eltart a
lábadozása. Nagyon egyedül van szegény abban a kórházban.
Nem tagadom, kissé felment bennem a pumpa. Csak nem azt
akarja tőlem ez a vén szivar, hogy látogassam meg azt a nagyképű,
piperkőc majmot, és esetleg még csusszanjak is mellé a kórházi ágyba,
amely talán még most is őrzi valamelyik nővérke meztelen fenekének
a lenyomatát?
Nem kellett mondanom semmit, mert a seriff egyetlen pillanat
alatt kitalálta, mit gondolhatok, mert ismét tiltakozni kezdett.
– Nem, Debby, dehogy! Nem neki, hanem nekem lenne szüksé-
gem rád.
Ez még jobban meglepett. Mi a fene történt itt az alatt a néhány
nap alatt, amíg nem voltam a városunkban? Csak nem akarja Zsiráf
után a seriff is megkérni a kezem?
– Szóval, Debby, az a helyzet, hogy… szóval Harrison kiesett, és
én egyedül maradtam. Szóltam a polgármesternek, hogy mi az ábra –
különben magától is tudta, nem is kellett mondanom neki –, amikor
meglátott, az ég felé mutatta mindkét tenyerét, és azt kiáltozta, hogy
nem, nem, nem! Tudod, ez mit jelent?
– Nem, nem, nem! – utánoztam én is a polgármestert.
– Ez azt jelentette – folytatta zavartalanul –, hogy tisztában van
vele, Harrison kiesésével seriffhelyettesre lenne szükségem, de sajnos
egyetlen fillér kerete sincs rá a városnak. Részletekbe menően elma-
gyarázta nekem, miért, de én most megkíméllek ettől, Debby. Szóval,
itt állok megfürödve egyedül. Ennek az egész városnak nincs annyi
pénze, hogy fogadjon mellém egy helyettest. Ugyanakkor van százezer
taposóaknánk, bombánk, és az ördög tudja, még mink nem. Mond-
tam is a polgármesternek, hogy rendezzünk belőlük garázsvásárt. Ju-
tányos áron kaphat minden tizennyolc éven felüli egy repeszbombát,
de ha kettőt vesz, ingyen kap mellé egy harmadikat.
Olyan elkeseredett volt a hangja, amilyennek talán még soha
nem hallottam.
– És ekkor én, Debby, arra gondoltam, hogy van nekem egy is-
merősöm… egy nő ismerősöm, akit én mindig nagyra tartottam. Sok-
szor gondoltam is magamban, hogy ez a lány pályát tévesztett. Nem
üzlettel, ingatlanokkal, meg minden egyéb fityfirittyel kellene foglal-
koznia, hanem bűnügyekkel. Bizonyos gyakorlat megszerzése ese-
tén… még akár seriff is lehetne belőle. Nem mondom, anyagilag nem
járna jól, de…
Ekkor világosodott meg az agyam. A seriff rám gondol! Ezt a
marhaságot…!
– A polgármester rám bízta, hogy keressek és találjak magam
mellé valakit, akinek ugyan fizetni nemigen tud, de ad neki egy jel-
vényt, és az is valami. Illetőleg azt sem ő adja, hanem én, mert a fió-
komban van Harrison jelvénye, és amíg… szóval, az is megteszi.
– Maga rám gondol… seriff? – kérdeztem, és eltátottam a szá-
mat a megrökönyödéstől.
– Na látod, Debby, már ki is találtad, és ez is csak azt bizonyítja,
hogy nagyon is alkalmas lennél a feladatra. Tudom, hogy a cégednél
is szükség van rád, és nem is akarom, hogy véglegesen elcseréld a jól
menő pozíciódat egy szegényházra, de képzeld csak el, az a megtisz-
teltetés érne, hogy a nagy tapasztalatokkal rendelkező, híres Mitchell
seriff mellett dolgozhatnál, s erről még az unokáidnak is eldicseked-
hetnél.
 – Unokáimnak? – kérdeztem keserűen. – Gondolja, hogy lesz-
nek nekem valaha is unokáim?
Így lettem másodállásban a seriff helyettese.
Még végig sem gondoltam komolyabban a dolgot, a seriff máris
elkapta a karom, és a kijárat felé húzott.
– Akkor hát, mehetünk is – mondta.
– Hova? – hökkentem meg.
– Nem mondtam még? Úgy látszik, lányos zavaromban elfelej-
tettem.
– De hát mit, seriff?
– Gyilkosság történt, Debby. Valahol a város szélén. Egy órával
ezelőtt telefonáltak. Itt van egy stukker, nesze, csak arra vigyázz, hogy
ne én legyek az első áldozatod.
Arra gondoltam, hogy miért is ne? Voltam már sok minden éle-
tem során, de seriffhelyettes még nem. Miért ne próbálnám ki?
Így aztán elcseréltem Morgan Hansent egy 38-as forgópisz-
tolyra.
Egy Smith and Wessonra.
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Debby O’Hara rosszat sejt: valami nincs rend-
ben frissen vásárolt birtoka körül. „Álmai Asz-
szonya” – a hajdani Báthory Orsi, azaz Az Asz-
szony, Akit Megszúrt A Skorpió – egyre gyak-
rabban jelenik meg előtte, közeledő veszélyre fi-
gyelmeztetve őt. Felbukkan a titokzatos Mrs.
Shelby, és ettől kezdve szédítő gyorsasággal kö-
vetik egymást az ijesztő események. Az már
csak hab a tortán, hogy Zsiráf nincs a közelben;
Mitchell seriff csak a képét legyezgeti a kalapjá-
val; McKinley professzor mezopotámiai agyag-
táblák után kajtat; Mr. Cameron a szerelmével
üldözi Debbyt; az „álmok asszonya” pedig, ha
megjelenik, kínai vázákat hajigál. Az egyelőre
még ismeretlen veszély ezalatt egyre sebeseb-
ben közeledik Debby és a gyanútlan kisváros
felé.