CS.

S Z A B Ó L Á S Z L Ó
SHAKESPEARE
Esszék
 „Életkorom miatt igaz, ami máskülönben alig
hangzanék hihetőnek. Én még V. György alatt
is, utószülött tanúként a tömény Viktória-kori
Angliával találkoztam először. Tetőtől talpig
gondosan ápolt, lányos lényű, miniatűr
vénkisasszony, a budai Várban lakó Miss
Bartle volt a megszemélyesítője. Egy
emberöltőnyi élet Budapesten se fertőzte meg
egyetlen árva magyar szóval. Diákkoromban
ő kezdett angolra tanítani. Szelíden korholt,
amiért Shakespeare-t szerettem volna olvasni, \
hallgassak rá, s ne tegyem: trágár. Csak
részben okolható érte maga; mocskos szájú,
neveletlen időkben élt, rá is ragadt a környező
koszból, akármekkora költő! A színház, az
más, ott a mai illedelmes hallgatók miatt
kihúzzák a botrányos sorokat. Talán igaz volt,
amit mondott és szentül hitt, bár soha nem
látott Shakespeare-darabot színpadon. ”
(Magyar író Angliában. Válasz Siklós
Istvánnak. Hűlő árnyékban 229-230.1.)

„1951 és 1984 között mintegy negyvenszer

írtam az emberről és darabjairól, kor- és
irodalomtörténeti hátteréről, az angolok
ikonfestő udvari művészetéről. E készletből
válogattam ki, egyenlőtlen részletekre bontva
a kötet anyagát. Néhányat változatlanul
megtalál az olvasó Alkalom című
esszégyűjteményemben; se tökéletesebben,
se másképp nem tudnám megírni őket . . .
Néhányukat viszont bővítve átdolgoztám.
A többi esszé nyugat-európai magyar
kiadványok lapjain szunnyad, ismeretlenek
a hazában. Talán elérkezett ottani
feltámadásuk ideje.
Műsorlapokat vagy füzeteket csak elvétve
őriztem meg, sejtelmem sincs, hányszor
láttam a darabokat, de láttam valamennyit,
némelyiket kétszer, néhányat többször . . .
Ha a szám nem bizonyos is, százon felüli
délutánt vagy estét töltöttem vele. Ami
harminchárom év alatt igazán nem sok” - írja
Cs. Szabó László esszégyűjteményének
bevezetőjében.
CS. S Z A B Ó L Á S Z L Ó
SHAKESPEARE
CS. SZABÓ LÁSZLÓ

SH A K E SPE A R E
Esszék

Gondolat • Budapest, 1987

 Lektorálta:
EGRI PÉTER
MALLER SÁNDOR

A borítón felhasznált Shakespeare-portré

(ismeretlen festő müve) a londoni
National Portrait Gallery tulajdona

ISBN 963 281742 7

© Cs. Szabó László örököse, 1987
 Ki látott engem?

ANGLIA védőszentjének évfordulóján volt a keresztelője, Szent György nap­

ján, jól olvashatón ma is ott áll a bejegyzés sírhelye, a plébániatemplom anya­
könyvében. Arrafelé nem dúlt török, labanc, kuruc és VIII. Henrik „királyi” for­
radalma alatt legalább annyi grófi fej vált le, vagy jezsuita került kötélre, amennyi
paraszt elpusztult a várak alatt. Acélgyűrű volt a szigetország hullámgyűrűje,
házilag végezték el a mérsékelt rombolást és vérengzést.
A Vatikán megszigorodva ma már törölte szentjei karából a nőszabadító sárkány-
ölöt, aki sohasem élt; vallásos, buzgó kis-ázsiai képzelet mintázta ősrégi legendás
lovaggá. De az angolok, óriási többségükben amúgy sem római katolikusok,
továbbra is jelképes nemzeti védelmezőjüknek tekintik, évfordulóját megülik.
Változatlanul jelképes tehát a keresztelő nap is. Halálnapja bizonytalanabb,
talán csak a szép egyensúly kedvéért tette azt is április 23-ra egy későbbi kor.
1564-től 1616-ig élt; végrendelkezésre intő, jó átlagos élettartamnak fogták fel
akkoriban s nem túl korai, tragikus elköltözésnek, ötvennel a hátán öregnek
hívta magát elég sok ember; halálakor Shakespeare az ötvenharmadikban járt.

1951 ÉS 1984 KÖZÖTT mintegy negyvenszer írtam az emberről és a darabjai­

ról, kor- és irodalomtörténeti hátteréről, az angolok ikonfestő udvari művészeté­
ről. E készletből válogattam ki, egyenlőtlen részletekre bontva a kötet anyagát.
Néhányat változatlanul megtalál az olvasó Alkalom* című esszégyűjteményem­
ben; se tökéletesebben, se másképp nem tudnám megírni őket, kihagyásuk elég
súlyos csonkítás lenne. Néhányukat viszont bővítve átdolgoztam. A többi esszé
nyugat-európai magyar kiadványok lapjain szunnyad, ismeretlenek a hazában.
Talán elérkezett ottani feltámadásuk ideje.
Műsorlapokat vagy -füzeteket csak elvétve őriztem meg, sejtelmem sincs,
hányszor láttam a darabokat, de láttam valamennyit, némelyiket kétszer, néhá­
nyat többször Stratford-on-Avonban és egykori londoni részlegében, az
Aldwych-ben, aztán egy réges-rég átalakított Viktória-kori orfeumban és mulató-

* Gondolat, Budapest, 1982.

5
helyen, az Old Vicben, amely évtizedekig szükségből amolyan pót Nemzeti Szín­
házként szolgált Londonhoz talán méltatlanul, de közszeretetben, s először adta
elő összes darabját, a teljes „kánon”-t, végül a Waterlooi hídfőnél épült roppant
betonerődben, az új, kissé megalomán Nemzeti Színházban. Legjobban a ma
már egyéb célra szolgáló Aldwych-et kedveltem; egyébként az otthonos hatású
ama szerény színház avatott két oxfordi csodagyermeket világhírű rendezővé, a
két Pétert, Peter Hall az egyik, az orosz születésű Peter Brook a másik.
Ha a szám nem bizonyos is, százon felüli délutánt vagy estét töltöttem vele.
Ami harminchárom év alatt igazán nem sok. Olvastam összes költeményét és
darabját, angolul valamennyit legalább egyszer vagy többször; magyarul Arany
János, Szabó Lőrinc, Vas István és Mészöly Dezső átköltéseit bámulattal vagy
elégedetten, felpezsdülve vagy egyetértőn, sajnos másokétól, elég soktól el is
borzadtam. Ismerem az élénk és epés vitákat az új ráfordításokról. Radikális
vagyok ebben a tekintetben; ismét és ismét át kell ültetni, bizonyos idő után még
a remekbe szabottakat is. Hadd emlékezzem meg itt kegyelettel egy méltatlanul
elhallgatott névről; Németh Antalnak, a Nemzeti Színház hajdan sokat támadott
s néha csakugyan támadható néhai igazgatójának köszönhetők Szabó Lőrinc
mestervágásai. Az igazgatói megbízásoknak.

SHAKESPEARE apai ágon földbérlő és kisbirtokos, anyai ágon magyar fogal­

mak szerint középnemesi családból eredt, az anyai ág - Ardenék - volt a jobb,
egy részük a hitszakadás után is kitartott az „óhit” mellett. Apja stratfordi polgár
s egy időben elöljáró; hívták mészárosnak, gyapjúkereskedőnek, kesztyűkészítő­
nek, háza kegyhellyé átépítve és megnagyítva ma is áll. Nyolcán voltak testvérek
e házban, négy fiú, négy lány, a fiúk közül ő az elsőszülött, ő is élt legtovább.
A törzs látszólag nem erős. De 1964-ben, a negyedik centenáriumra félszáz vagy
még több hiteles oldalági leszármazottat toboroztak össze a világ minden sarká­
ból, egy részük régóta meggyökeresedett ausztrál.

DRÁMAÍRÓI pályája huszonegy-huszonkét év, ha első műve а VI. Henrik

(1590-91) s utolsó A víTier (1611-12), mert az alkalmi ünnepre szánt VIII. Henrik­
ért már nyugalmi állományból lépett ki, mint bedolgozó társszerző. Máig tör­
vényszerűen irányadó teljes kiadása, az Első Folio, színészbarátok gondozásában
jelent meg 1623-ban; a harminchat színműből álló „kánon”-hoz harminchetedik­
nek rendszerint oda csatolják Periclesf, én figyelembe veszem. A későn és této­
ván jelentkező kritikai rostálás előtt, főleg saját századában még legalább tíz-
tizenkét drámát tulajdonítottak neki, joggal gyanúsíthatóktól fércművekig, de
mind alaptalanul. Ha nagyon késett is tudós megítélése, Lewis Theobald, majd
Dr. Johnson óta, a tizennyolcadik század első harmadától számba kell venni a
mindjobban elmélyülő, felfogásban józan eszű, adataiban olykor már megbíz­
ható Shakespeare-irodalmat. A romantika aztán csillagokig röpítő lökést adott
félisteni kultuszának, nagy festők és zeneszerzők vetették rá magukat. Ma már a

6
vonatkozó irodalom: könyv, szakfolyóirat, cikk Londonban, Stratfordban, az
amerikai Huntington könyvtárban (sok ritkasággal), angol, francia és kiváltképp
német egyetemek angol nyelvi tanszékein sok-sok emeletes épületet töltene meg;
nincs halandó, aki utolsó betűig ismerheti, ó maga vagy enyhén kifigurázná vagy
visszaborzadna a láttukra.
Néhány fiatalkori esztendeje: körülbelül nyolc, kicsúszik látókörünkből, ma se
tudjuk bizonyosan, mi történt vele, hol élt, mit csinált, Stratfordnak való hirtelen
háttal fordulása s írásosan bizonyítható londoni felmerülése közt. Volt, aki sze­
rint katonáskodott a holland-spanyol fronton, volt, aki évekre megtette nevelő­
nek egy főúri házban, mások bejáratták vele Észak-Itáliát egy műértő mágnás
uszályában, legvalószínűbb, hogy láthatatlan ködalakként tanonckodott a lon­
doni City falain kívül, az első színházakban. Nagy a konjunktúrájuk, de tiltva vol­
tak a városfalon belül, mesterlegények munkakerülése, verekedések, járványok
- főleg pestis - és valószínűleg tűzveszély miatt. Fából ácsolták össze a színháza­
kat. Közelebbi leírásukra sor kerül az egyik esszében.
Stratfordban hagyott felesége: Anne Hathaway évekkel volt idősebb nála;
talán az útban levő gyermek miatt házasodtak össze. Három gyermekükből fia
kamaszkorban elhunyt - az apai fájdalom burkolt nyomai ott vannak haláltáji
soraiban néhány áruló jel szerint kevés örömet szerzett idősebbik lánya, Susan­
na, annál többet Judith, a fiatalabbik. Férje keresett és tekintélyes orvos volt,
sokáig használt gyógyászati könyvet is írt.
Nem volt önpusztító alkat, s valószínűleg sohase nyomorgott. Igen rangos szü­
letésű s még kiskorú pártfogójától, Southhampton gróftól, egy született kegyenc-
típustól jelentős begyújtó segítséget kapott ajándékba a neki ajánlott versekért.
Mert színpadi művein kívül két verses elbeszélést írt későantik modorban; száz­
ötvennégy szonettje pedig az 1609-es nyomtatott kiadás előtt kéziratos másola­
tokban forgott; a címlap enigmatikus kezdőbetűi körül, a szonettek keletkezési
dátumában és sorrendjükben máig sincs egyetértés, kisebb fajta könyvtár a csu­
pán erre vonatkozó vitairodalom, a versek Fekete Hölgyén is több jelölt osztozik,
ledér hírű udvarhölgytől olasz udvari muzsikus lányáig, lehetőleg óvakodjék a
rejtvényfejtéstől, aki nem akar nagyon megpörkölődni, vagy nem szeretné
kihívni maga ellen találgató vetélytársak sátáni gúnymosolyát. Babits szárnya
alatt, még valóságos apa-fiú viszonyuk mézes idején bravúros átköltésük volt
Szabó Lőrinc áttörő roppant erőpróbája, az első. Szokása szerint később ezeken
is csiszolt. Vitathatón.

SHAKESPEARE jövedelme akkor kezdett komolyan fiadzani, amikor betár­

sult a színházi részvényesek szűkebb körébe, mert osztozott a haszonrészesedés­
ben, a „napi kasszán”. Pénzét, gazdálkodó őseire ütve házakba, bérletekbe, föl­
dekbe fektette Stratford körül; kezelésükre évente a színházi játékszünetekben
hazatért családjához. Lóháton tette meg az utat, hajsza nélkül két nap alatt, köz­
beeső hálással Oxfordban vagy környékén, s a szülővároshoz érve átügetett a
Clopton hídon, ami megerősítve ma is szolgál, elégszer átgyalogoltam rajta.
Darabjait többször játszotta a királynő előtt valamelyik ma már eltűnt kastély-

7
ban, rendszerint karácsonyi vigasságok alatt. 1596-ban nemesi címert szerzett.
I- Erzsébet halála után hamarosan nagy előnyökkel, fokozott védelemmel járó
kitüntetés érte: I. Jakab, az utód alatt díszruha viselésére jogosító királyi társu­
lattá alakult át az együttes. A változás oka nem értékítéleti, hiszen a királynő még
darabot is rendelt nála, hanem anyagi: Erzsébet zsugori volt, Jakab pénzszóró.
A cenzúrát udvari méltóság gyakorolta, feladata már csak önérdekből se volt
könnyű, komolyan is vette, soronkénti szövegszőrözéssel. De Shakespeare elég
ritkán ütközött tilalomba —megelégelték sorhúzásokkal erről máshol szólok,
politikailag szorosabb vonatkozású esszében.
Külsejéről, természetéről, a kortársak véleményéről szintén egyebütt. Itt csak
annyit, hogy Ady már századunk kezdetén egyik verskötetével megfosztott e
könyv legtalálóbb elnevezésétől; „Ki látott engem?” lett volna a címe.

Bécs, 1984. február 28.

 Zuboly igazsága
A K Ö Z É PK O R I ANGOL M IS Z T É R IU M JÁ T É K O K

Ide nekem az oroszlánt is. Majd ordítok

én, hogy még a fejedelem is azt kiáltja rá:
„Ordítson még egyszer! Ordítson még egyszer!”
Szentivánéji álom 1, 2.

We thinke that Paradise and Calvarie,

Christs Crosse, and Adams tree, stood in one place . . .
John Donne

ÚRNAPJA körül, az év legszárazabb és leghosszabb nappalain kézművesmes­

terek, legények, inasok eljátszották asszonynépükkel Isten művét a földön. Jó
alaposan, harminc, negyven jelenetben. Kezdték a világteremtéssel, végezték az
utolsó ítélettel. Régen volt ez szokásban, a középkor derekától a vallásháború­
kig. A fehér embernek még nem járt az esze tengerentúli zsákmányon, szeme,
távcsövön át még nem hatolt be más naprendszerekbe. Tízezer lélek kitett egy
nagyvárost, akár egész köztársaságot, a szomszéd hegyen túl tátongott a sárkány­
torkú pokol, s az etetésre hazatérő fecskék angyalokról csivogtak fiókáiknak az
eresz alatt. A föld a szabad szemmel fölmérhető mindenség gyermekszobája volt.
Tengerrel, havassal alig tudott megbirkózni az ember, de ég és pokol felé rövid
volt az út.
Szerény a kezdet. A húsvéti misén három pap megjelent az oltárnál a három
Mária képében. Quem quaeritis in sepulchro, Christicolae? - kit kerestek a sír­
ban, keresztény asszonyok, kérdezte egy negyedik miséző, az angyal. S a latin
párbeszédből kiderült, hogy Krisztus feltámadt. Karácsonykor pásztorok alakjá­
ban járult három pap az oltárhoz. Kit kerestek a jászolban? - kérdezte egy negye­
dik, az angyal. Hallelujával végződött a rövid párbeszéd: puer natus est, megszüle­
tett a kisded.
Aztán közbelépett Homo Ludens, a Játékos Ember, akire olyan görbe szem­
mel nézett az egyház. A yorkshire-i Rievaulx apátja már a tizenkettedik század­
ban kifakad, hogy a kántálók fintorognak, mennydörgést, női hangot, nyerítést
utánoznak a szent liturgián! Volt, akitől a huncutabbja eltanulja a templomon
kívül. Mimusok: tréfacsinálók, alakoskodók, vándorkomédiások vaskos jelene­
teket rögtönöztek a vásártéren; korabeli írások botránkozva utalnak a bukfence-
zőkre. De fél szemét a szerzetes is rajtuk felejtette: lám, így táncolhatott Salome,
János fejével a tálon.
Voltak a falu határában, a termékenység jelképeivel telítve másfajta, rituális
játékok is. Pogány idők hagyatékaként, a téli napfordulókor mágikusan megidéz­
ték halál után a föltámadást az örök körforgásban: a tavasz ébredését. Mikor a
karácsonyi és húsvéti mise bővített, párbeszédes része kinőtt a templomfalakból,
összeolvadt e pogány vallásos elemekkel s a piaci mulattatással. Jófajta trágyázás,
ami szennyeződésnek látszik: a megjátszott miserész akkor terebélyesedett misz­
tériumjátékká, amikor szervezése átment a papok kezéből polgárokéba.

11
 ÚRNAPJÁT 1311-ben egyházi ünnepnek nyilvánította Róma. Ezzel felújult a
szűk középkori városokban a tágas császári Róma diadalmenete. Győztes hadve­
zér helyett a győzelmes Oltáriszentséggel. Örökkévaló értelmet a nyomorult,
rövid, fenyegetett emberéletnek az úmapi körmenet adott, amelyen az Ostya,
kápráztató szentségtartóban végigvonult a kanyargós, bűzlő, gyúlékony utcákon.
A misztériumjáték ezt az örökké tartó értelmet oldotta fel, s ábrázolta drámai
képekben. Ezer polgár közül talán egy se tudott behatolni a Civitas Dei bölcsele­
tébe, de játékuk a Szent Ágoston-i világtörténelemről szól: a feszület a titokzatos
sarokforgója. Áldás az esztendőre a játék, megmutatja Isten tervét az emberről
Lucifer bukásától ítéletnapig, középpontjában a krisztusi áldozattal. A mise tár­
gyával.
Ahogy a misének, az átélt vallásos játéknak sincsenek nézői és színészei.
Résztvevő mindenki s egy részük megtestesítő egyúttal. A betlehemes vagy a pas­
siójáték csupán lepattant szilánk e roppant tömbről: egyetlen felvonás a harminc,
negyven felvonásra rúgó világtörténelemből, amelyet még emberszabásúnak lát
a szappanfőző asszony vagy a szép fegyverkovácsné, hiszen ő alakítja Évát, s
lányára bízzák, hogy orvosolja az ősbűnt: legyen Mária, a gyermekasszony az
úrnapi játékban.
Nyugat-Európa népszaporodása körülbelül másfél századra visszaesett az 1350
körül dühöngő pestis, a Fekete Halál után. Az olasz művészet zaklatott miszti-
kájú haláltánc-festészettel ad hírt az isteni harag látogatásáról, Észak-Európában
e dögvész után lendült fel, emlékeztetésül az Úr szigorú tervére, a kozmikus igé­
nyű misztériumjáték.
Hosszú, szabadtéri deszkadobogón megelevenült az Ó- és Újszövetség. De
akármilyen hatalmas a dobogó, nem fért rá külön-külön minden égi, földi és alvi­
lági szín. Ezért lehetőleg azonos keretben, ugyanazon a színpadrészen folytak le
a szimbolikusan rokon jelenetek, például Ábel halála testvérkéztől, Ábrahám
engesztelő áldozása, amelyben fölajánlja elsőszülött fiát s a keresztre feszítés.
Csak az angolok csinálták másképp.

TALÁLGATÁSRA vagyunk utalva. Körülbelül tizenkét városban alakult ki

a székesegyházak építészeti arányaival vetekedő ciklus. Négy maradt fenn, azok
se hiánytalanul. A yorki negyvennyolc jelenetből áll - kilenc elveszett - , a kelet­
angliai Ludus Coventriae negyvenkettőből, a Townley vagy wakefieldi harminc-
kettőből s a chesteri huszonnégyből. A kéziratot a városi tanács őrizte, s eredeti
szövegük bizonyosan öregebb, mint ma is olvasható másolatuk, körülbelül hat­
száz esztendős. Számos kéz, több nemzedék munkája látszik rajtuk, akárcsak egy
katedrális homlokzatán. Ahogy a kolostori műhelyek miniátorai közt időről
időre vérbeli festő akadt, a szerző és játékmester is literátor hajlamú szerzetes
lehetett.
De rögzített színpad helyett az angolok gurulót használtak: emeletes kocsikat.
Lehet, hogy az úmapi körmenetből jöttek erre a gondolatra. Négy, olykor hat
kerékre ácsolták a színpadot, alsó, takart része kelléktárnak s öltözőül szolgált,
felső része volt a játékszín. Egy kocsin mindig csak egy jelenetet mutattak be,

12
zenével megtűzdelve. Minstrels play: hegedősök játszanak, szól a chesteri ciklus
rendezői utasítása Ábel meggyilkolása után. Helyenként a gesztusokat is elő­
írták.
Minden jelenet más-más mesterség szívügye, az egész játék a város büszke­
sége. Törpe céhek összeálltak, s úgy vállalkoztak egy jelenetre, az is föltehető,
hogy annyi felvonás volt a ciklusban, ahány céh a városban. Gazdagabb helyek
jobban kitehettek magukért, például York, a nagy gyapjúpiac. Isten bárányát
abban a városban földi bárányok hozamától gyapjasodó polgárok tisztelték meg.
A céheknek csak a rájuk osztott részből volt „súgópéldány”-uk, kettő kivételével
azok is elkallódtak. De a kellékekről és díjazásról már főleg az ő számadásuk
tájékoztat. Arról is, hogy a mesterségek közt városonként változott a szerep-
osztás.
Együgyű néphumor és naiv szimbolizálás egyaránt beleszólt ebbe. Fegyver-
kovácsok játszották a kiűzést a paradicsomból, vízhordók és csónakosok a víz-
özönt, hajóácsok Noé menekülését, ötvösök a kincsekkel rakott három királyt,
bormérők a kánai menyegzőt, tűkészítők a keresztre feszítést, Krisztus pokoljá­
rásán a szakács céh serénykedett az üst körül. Kisül a számadásokból, hogy ürü-
hús, libasült, sajt és sör mellett folytak a próbák. Városi herold hirdette ki a játé­
kot az előző napon, eltiltván a polgárokat mindenfajta fegyverviseléstől.
Hajnali négy és öt között gyülekeztek kocsijukhoz a játékosok valamelyik
kapunál, egyik városban Úrnapján, másutt a Pünkösd vasárnap utáni héten, min­
denütt június elseje körül. Volt hely, ahol kora reggeltől szürkületig lepergett az
egész ciklus, volt, ahol három napig tartott. A lakók összesereglettek a város
különböző pontjain, zászlókkal jelölt helyekre, Yorkban például tizenkét meg­
álló volt. Eléjük gurult a lóvonatú színpad, s a jelenet után rögtön ment is tovább,
mert helyére nyomult a másik kocsi a következő jelenettel. így gondoskodtak
folyamatos előadásról. Vigyázni kellett az időzítésre, nehogy megtorlódjanak
valamelyik utcatorokban a guruló színpadok. Öt-hat különböző Krisztust láttak
az emberek egy nap alatt, hol a Kísértővei, hol a jeruzsálemi polgárokkal, hol
Pilátussal párosítva: ács, asztalos, takács, szabó, üstfoltozó és fúvó-foltozó Krisz­
tust. Gondoljunk a mesteremberekre a Szentivánéji álomban.
Gurultak, egyre gurultak a primitív mozgó színpadok, mintha Villon balladá­
ban megörökített, szegény, írástudatlan édesanyja lapozgatott volna életnagy­
ságú képes bibliában a sarokra települt szomszédasszonyokkal. Mert a miszté­
riumjáték, akárcsak az észak-európai székesegyházak mesélő színes ablakai vagy
olasz templomokban a freskósorozat: az írástudatlan szegények bibliája, Biblia
Pauperum.
Szorgalmasan látogattam tehát
Processziókat és vigíliát,
Prédikációt, zarándokutat,
Mirákulumot, házasságokat,
(ford. Kormos István)

mondja a kikapós bathi asszony a Canterbury mesékben. Chaucer 1390 körül dol­
gozott a verscikluson. Akkor már versengtek az angol, francia s német városok,
hogy túltegyenek egymáson a játékban, amely a polgári önérzet, hitoktatás, céh-

13
reklám, áhítat, lokálpatriotizmus, vaskos humor, gyöngéd líra, teológia és
bohóckodás verses szövődménye. Arisztotelész, a színpadi hármasszabály atyja
visszaborzadt volna ettől a szörnyszülöttől. De nem Arisztophanész.

HOZSANNÁVAL kezdődött a ciklus, Lucifer, a fényes angyal bukása előtt,

mint A z ember tragédiája, de diadalénekkel is végződött a nagy törvénytevés
után, s nem egy szakadék fölött, a legyűrt kétkedés madáchi hangján. Résztvevők
a kocsikon és résztvevők az utcaszögleten: nézők és játékosok arra az Oltáriszent-
ségre gondoltak, amelyet ünnepi körmenetben végighordoztak Úrnapján. Játé­
kuk, amint mondtam, a keresztény történelem tengelyén forgott, a Kálváriára
tűzött fa körül. Históriás játék volt, lándzsarázó, páncélos királyok helyett a fegy­
vertelen királyok királyáról. Az Ószövetségből olyan részeket emeltek ki, ahol
előrevetül Krisztus jövetele, vagy személye szimbolizálódik. Ilyen például Ábel
halála - őt is testvére, értsd: saját népe öli meg -, ilyen az áldozatra szánt Izsák
engedelmessége vagy az égő csipkebokor, amely a szűzi fogantatásra utal. Noha
a játék kiköltözött a templomból az utcára, sohasem tágított a Szentírástól. De a
névtelen szerző kedvére toldhatott költött alakot a komikus részekbe; azok néha
önálló kis darabbá kerekedtek. Itt aztán szabadjára eresztették nemcsak képzele­
tüket, hanem nyelvüket is, valószínűleg hivatásos vándorkomédiások serkenté­
sére és közreműködésével. Kiaknáztak legendát, apokrif evangéliumot, népme­
sét. Leginkább ezekben a jelenetekben ugrottak pogány szálak a keresztény szá­
lak közé, kegyesség vegyült ugratással, jámborság szilaj tréfával. A pásztorok
mondókája a jászolnál: karácsonyi ének, de viselkedésük: pogány vigadás a téli
napfordulón. Még az elfojtott jobbágydühnek is ez a megfelelő kitörési helye:

Zordon éj szakadt rám, majd elvástam

ennyi mackónakvaló alvásban.
Pásztorember - csak a nyájat lássa
estve-reggel! Sehol nyugovása.

Se gyimelcse, se kertje-ződsége
más jószágával csak vesződsége.
Az kis földje ha olyiknak vagyon,
gaz felverte, heverget parlagon.

Zaklatjátok harmaddal-robottal,
had hajdúval s a pálcázó bottal,
miglen ura - nagy ’jóságos atyja’
elámitván, kezéhez szoktatja.

Hajtogatják, ’jámborság a munka’

s jobban tudják, mi légyen javunkra.
Úri rendjök a pórt így tiporja,
átkozhatja - világ rendje-sorja:

14
 hogy amig él, hunyászkodva féljen
s megszületvén, félig elvetéljen.
Igyen vágnak-vernek-lazsnakolnak -
(ugyde megelégeljük maholnap!) . . .

Ki tegnap még szemetjén guberált:

hajdú, lator sarzsit kap meg medált
fejébe száll az fene dicsőség
s nemzőjére emeli a lőcsét.*

Tele volt a játék oldalvágással papra, asszonyra; Annás és Kajafás például püs­
pöknek öltözött fel, nem holmi elképzelt napkeleti főpapnak. De a klérus nem
ütközött meg rajta, hiszen magában a templomban is tűrte a tréfát, oszlopfők és
énekespadok nyelvöltögető faragásain. Vallásos volt a középkorban minden,
még a familiáris tiszteletlenség is. Isten-közeiben éltek, Adyval szólva: érezték az
Isten-szagot, a hit nem különült el vízhatlan rekeszként, mint az atomizált élet
vasárnapi része, amelybe - gondos újkori munkamegosztással - időnként vissza­
vonul, s fúj egyet a vagyonszerző, kegyes lélek. „Jól ismertem látásból apádat”,
mondja Lucifer a feltámadt Krisztusnak.
Kacagtató figura a szarvairól képzelődő Szent József, a három pásztor, Herö­
des, Pilátus és a Sátán. (De rajta már borzongva nevettek.) Ők a játék kedvencei.
Nem is tudott ellenállni a kézműves alakító a kísértésnek, vadászott a hahotára,
mint ripacs a karzat tapsolására, leugrott a kocsiról, az utcán tombolt. „Én az
ilyen fickót megcsapatnám, amiért a dühöncöt is túlozza és heródesebb Heródes-
nél” (III. 2.), mondja Hamlet bőrében Shakespeare a rossz színészről, alighanem
a kézműves Zubolyok alakítására, a Heródesként toporzékoló Zubolyra emlé­
kezve. Valószínűleg ő is látott még gyerekkorában misztériumjátékot.

ím itt a leghatalmasabb világuralkodó

özön sustorgó poklokat s mennyet megalkotó
a kisujj án e sártekét fenntartó s forgató
Heródes, kihez nem vala s nem lészen fogható!
Heródes én, a nagy király, ki fényes pallosát
ha megsuholja, hersenését hallja a világ
ez aprította Astaróthot s a vén Beliált.

Én dörgetem, ha mennydörög, amíg az ég ledül

villámszóró vad haragomban, én, én egyedül!
Ha felmérgeinek, minden felleg nagy zsinatba gyűl
ég-föld megindul s fundamentomáig egybedűl.
Figyelhettétek: megcserrentem szörnyű kardomat
szólnom se kell, csak intenem s szempillantás alatt
a birodalmak sarkallati aláomlanak.

* Az idézetek Határ Győző fenomenális fordításai.

15
 Úgy ám - elősorolni ennyi csuda érdemet
vaj hol a cifra nyelv s a krónikás emlékezet?
Behódolt nékem napnyugot, behódolt napkelet,
a poklok hadnagya vagyok s Gyehenna hercege,
korbáccsal kergetem a csatlós áruló hadat,
hogy minden ellenségemet porig alázzanak,
de ráncoljam szemöldököm - s hírmondó nem marad!

Többfajta ütemű versszakban volt írva a ciklus, változó rímképpel, ráadásul a

különböző hosszúságú sorok helyenként megőrizték az ősi angolszász betűrímet
is. We have here a lewd lad who looks like a lamb, mondja Krisztusról a főpap.
Shakespeare az athéni kézművesek műkedvelő játékában alighanem ezen az alli-
teráló verselésen gúnyolódott: mártja kemény kardját kínos kebelében. A feltün­
döklő, fiatal szerző akkortájt simult olaszos ízlésű, finnyás arisztokrata pártolói­
hoz.
Mivel a jelképes párhuzam valóságos mánia a középkorban, felhasználták a
misztériumjátékok szerzői is. A pribékek olyan szavakkal köszöntik a megkorbá­
csolt Krisztust, mint Mária az újszülött fiát. De megmarad a rokonság az ősi nép­
szokásokkal is: gyászra rituálisan ujjongásnak kell következnie, a körbenforgó
halál és újjászületés szimbólumaként. Idill a pásztorok imádása vagy Krisztus, a
kertész találkozása Magdolnával; burleszk a démonok fejvesztett riadalma,
mikor rájuk tör pokolvárukban a Megváltó; a keresztre feszítés borzalma túltesz
a ma divatos „théátre de la cruauté”-n. Ha a pásztorok tetszettek volna Ariszto-
phanésznek, ez meg Artaud-nak.

AMIT tudunk elképzelésükről, a kellékekről, rendezésről és költségekről,

elszórt adatokból kellett összeszedni, céh-könyvekből, városi iratokból, irodalmi
célzásokból s persze a ciklusok szövegéből. Az özönvizet, egykorú novellák és
„trufák” hangján nőcsúfolásra használják fel: Noé, szegény, alig tudja fiaival fel­
tuszkolni a hajóra kapálódzó feleségét. Hosszú életű volt nagyon ez az átokverte
teremtés, ki más lenne például, aki ismét előbújik 1550 körül a verses magyar
Adhortatióból (Adhortatio mulierum), mint „ebül készült”, „csácsogó szajkó”,
„kabola-vezér”, „feneketlen kas” , „jelös borcsiszár” és „rusnya cundora”.
A betlehemi jelenetben városonként más-más a pásztorok ajándéka: csengettyű,
labda, szarukanál, sipka, madárka, furulya, ládikó, kulacs, mackókesztyű,
mogyoró, cseresznye, igen! cseresznye decemberben, arról a legendás fáról,
amely - mondj a a karácsonyi ének - Mária kedvéért tél közepén term ett, s rakott
ágával lehajolt hozzá, hogy szakítson.

16
1. p á s z t o r Ü dv, királyom, kit megvallok
Üdv, mentői magasztosabb!
Üdv, ki végtelen hatalmad
Üdv a trónon, üdv, lovag!
Jog szerént kicsinnek-nagynak
szent uralkodója vagy
mindörökké! Égi bajnok!
Üdv, Kisjézus, hódolat!
Üres kézzel nem jövék:
j ószerével-j ószántábul
hoztam Burkus Országábul
ládikódat szantálfábul:
játszódj véle, a tiéd!

2. p á s z t o r Ü d v , te z se n g e kis palánta!
Virtusért jutalmazó!
Üdv! Mely üdvnek milosztjára
áhétoz ez halandó!
Üdv, kiben a Dávid Háza
lészen fel-kihajtandó,
mi hitünk dús ért kalásza,
mindenekre mosolygó!
Ez laptával Szentestén
meglepnélek restellkedve,
mert hogy többre már nem telle.
Hancározva, énekelve
majd játszódunk kettecskén!

3. p á s z t o r Üdv, embernek Teremtője!

Ü d v , tito k za t é s csuda!
Üdv! Nyúljál csak a szüttyőmbe
Istengyermek, kis buba!
Szinte sírok örömömbe’
édes Jézus, Ég Ura!
Imhol borulok elődbe
s ezt tészem a jászolba,
én magam faragtam ám:
kulacsocska! Nesze, tedd el
s szólásmondást ne feledd el:
lopó tökhöz meszely is kell!
így mondá öregapám.

1. p á s z t o r Isten hozzád, Égi Gyermek

s Boldogságos Szűzanya!

17
2. PÁSZTOR y Védelmezze szent kegyelmed
és az Úrnak oltalma

3. PÁSZTOR e z e n jám b or p á szto rn ép et

ki lö n h ird ető je m a

l. PÁSZTOR s v iv ő je az Ö rö m h írn ek
Ámmen! Járjunk té s tova!
Énekeljünk hosánnát,
telve öröm ujjongással
а В árán csudálatával:
magasztaljuk szent fohásszal
Kisded Jézus látását.

A gyermekmészárlásban Heródes csecsemő fia is elpusztul; maga Heródes

zsarnok várúr, amolyan királycsináló és királybuktató főúr az egykorú Rózsa­
háborúkból, aki váltogatott hízelgéssel és fenyegetéssel akarja megnyerni három
vazallusát, a napkeleti királyokat. Jézus a Jordán partján bárányt ajándékoz
Jánosnak a keresztelésnél; virágvasárnapi bevonulásán úgy fogadják Jeruzsálem
polgárai, mint valami burgundi herceget, köszöntésük szavakból vert serleg,
ékköves remekmű.

Üdv, boldog Betlehem becses Báránkája!

Üdv, sok sanyaróság megédesítője!
Üdv, éjnek és napnak alkotó gazdája!
Üdv, igaz példázat igehirdetője!
Üdv, daliás herceg!
Üdv, lebírhatatlan bátor felmentője
arra érdemesnek!

Üdv, ékes foglalat gyémántos boglárja!

Üdv, nemes jászpisa sidó eleinknek!
Üdv, fejér lilliom fennen ragyogása!
Üdv, ki száraznedves kórságtól testünket
balsamummal ója!
Üdv, Szent Szűztől szerzett szelíd Kisdedünknek!
Hit Jutalmazója!

Üdv, örök napunknak küllőző sugára!

Üdv, mindétig égő éltető szövétnek!
Üdv, hivó lámpásnak hív világossága!
Üdv, igaz írása édes Szent Igénknek!
Üdv, kegyes királyunk!
Üdv, Te koronája Szűz dicsőségének
oly hőn kire vágyunk! . . .

18
 Pilátus Heródeshez hasonlít, úgy őrjöng, mint ő - „Pilátus hangján felordí­
tott”, írja Chaucer A molnár meséjében - s részt vesz zsoldosai közt a kockavetés­
ben, amely késeléssel végződik. Krisztust kötéllel vonszolják a vesztőhelyre, s
rákötözik a keresztfára; nyilván ez a vizuális emlék ragadt át a j átékokról egykorú
szentképekre, amelyeken a felszögezett embert, fölöslegesen, csuklójánál oda is
kötözik. Feltámadása után csuklyában, ásóval lép Magdolnához; Emmausban
szentföldi zarándoknak öltözve csatlakozik a két gyanútlan tanítványhoz: kam-
pós bottal, kagylóval a kalapkarimán. Pokoljárása behatolás a középkori élet
alvilágába is, valósággal a „Notre-Dame-i toronyőr” előképe, s egyúttal mozgal­
mas tudósítás egy középkori várostromról:

LUCIFER Öregördög-fővel, főördög létemre

én balga, mit tettem, haj! Bánhatom is most:
próbált cinkosommal, hű Pilátusommal
hübelebalázsmód elveszítém Krisztust.
Poklomra alászáll s loppal, mint a tolvaj
elhajtja Ádámot-Évát kézenfogva
viszi seregestül, ragadja s akkor majd
nézhetjük, mint ürül s pusztul Sátán pokla!
. . . Belzebub, Beliál! Elé hamarsággal
nosza torlaszokkal, ducoló szálfákkal!

BELZEBUB Lucifer, az úton jő szörnyű szövétnek

az pokol nem látott még ily fényességet!

BELIÄL Tüzünk elhalványul ez világosságtul

csügged az ördöghad s mind csak ámul-bámul!

LUCIFER Bástya padmalyárul forró szurkot, dárdát

öregsánc alj árul kénköves petárdát,
elő a husángot, a fütyköst, a fustélyt,
fel a vonóhidat, le a hullórostélyt!
Beliál, hol a had, hol a lólábu had?

BELIÁL Csip-csup lelkecskékkel szurkapiszkálódnak.

LUCIFER Mastan pepecselni csip-csup lelkecskékkel?

Hamar idő múltán ütközünk az éggel!

BELZEBUB Majd csapjuk-csépeljük, hadd bánja, hadd lássa!

De tűznek, fogónak lesz-e rajt fogása?!

LUCIFER Úgyan rekesszétek poklomnak kapuját

új vasat verjetek minden eresztékre
-jöhetsz már, Megváltó, eddig és ne tovább
dúlhatsz-dörömbölhetsz, majd állunk elébe!

19
 S később, mikor tehetetlenül enged a pokol és teljes a bomlás:

l u c if e r Hadnagyok, rongynépség! Indulnak a bástyák

Tűritek omlását, kapu borulását?
Kénköves lángodat fújjad, pokol, rája,
hogy elemésztessék Mennyország Királya!
Forró szurok, dárda bástya padmalyárul
kénköves petárda - hát minden elárul?
Űzzed, pokolkígyó, rezes baziliskus,
űzd el az pokolra szálló Jézus Krisztust!
Hé Lóláb, Kajlaszarv, ördögpattantyusok,
Beliál, a fojtást! Kanócát meggyútod!
Belzebub, mire vársz, csak a szájad tátod?

Be l z e b u b Szembeszállni véle hasztalan próbálok!

b eliál Seregünk eleje, száz ármádiája

nem bír a Rablóval -

BELZEBUB - nem bír, mindhiába!

Legjobb, ha megbúvók egy setét szurdokban
majdcsak mennyekbe száll -
-jel! a jel!
- ahol van!
Jaj, kereszt jelével jő, mindennek vége!

b e l iá l Már ha úgyis mindegy s eltipor mindőnket

van itt milliószám lelkek-pecsenyéje
lólábú cimborák, töltsük meg bendőnket!

Be l z e b u b Hatalmas Lucifer -

l u c if e r - zsivány haramiák!

Be l z e b u b Bocsáss el, Lucifer -

LUCIFER - futnak! ki m erre lát!

b e l iá l Fűtözd, ha mi maradt, m íg len bugyborékol,

faljunk szakadásig, rotyogó kondérbul . . .

Shakespeare királydrámáiban is ezen a hangon döngetik a francia és angol vár­

kapukat.

20
 EMLÍTETTEM, hogy mennyiféle ajándékkal kedveskednek a kisdednek a
betlehemi pásztorok. Jól fölszerelt műhely volt a világ a mesteremberek szemé­
ben, csakhogy meg nem szólal a sok buzgó szerszám: aprítok, hántok neked, édes
gazdám. Szekerce és kisbaba kellett Noénak a bárkaépítéshez, fogó, létra a
keresztlevételhez, lapát, villa az üstkeveréshez. Ádám és Éva, meztelensége jel­
zésére fehér bőrruhát viselt a stratfordi Shakespeare társulat világraszóló Lear-
előadása óta ismét tudjuk, milyen gyönyörű jelmez a bőr, csak győzni kell pénz­
zel! Káin egy barom állkapcsával rontott Ábelre; festett papírból vágták ki Noé
menazsériáját; a kis Jézus arca be volt aranyozva, talán ezért járt neki magasabb
díjazás, mint Máriának; Heródes kitömött kesztyűvel ütlegelt; a hóhérlegények
mintás ruhája tele volt szórva szögekkel és kockákkal: Júdás köntöse sárga, sza­
kálla veres, bőre sötét. Testi és egyéb jegyei átszármaztak a reneszánszra is:
Shylock veres szakállt viselt az Erzsébet-kori színpadon, a cselszövőket és gyilko­
sokat sárga ruhába öltöztették. Hosszú élete folyamán színt váltott az ördög,
feketéről vörösre, de a középkorban mindig fekete a Gonosz szimbóluma.
Faji előítéleteit, közelebbről az antiszemitizmust görögöktől és nem rómaiak­
tól örökölhette a középkor. Kiűzetésük óta hírmondójuk se maradt a zsidóknak
a céhvárosokban; a kézművesek apáról fiúra szálló ítélettel egy elképzelt népet
pellengéreztek ki Jézus megölése miatt. Különösen a yorki ciklus festi vastagon
kegyetlenségüket, de külsőre minden játékban nevetségesek. Az ádáz hahota
Shylock faján nem Shakespeare korában kezdődik.
Amint említettem, volt fellépti díj is. Isten alakítója, az egyik könyvelés szerint
kevesebbet kapott, mint Heródes, Szent Péter kevesebbet, mint Júdás. Talán
mert hivatásos komédiás vagy egy elkapatott helybeli Zuboly játszotta.

HALLGATTAM eddig a leggazdagabb ismereti forrásról. Százszámra meg­

maradtak az érzékletes áttételek drámából plasztikába faragott oltáron, oszlop­
főn, domborműves alabástromon és záróköveken, miniatúrán és szárnyas oltár­
képen. Festők és szobrászok Úrnapja körül ott látták életnagyságban a Sátánt s
az apostolokat, a hóhérokat és arkangyalokat a vargák, gyertyaöntők, fegyverko­
vácsok, nyergesek, szabók emeletes kocsiján vagy a piac-hosszat mereven bedísz­
letezett deszkákon. Gyanús a középkor alkonyán minden népies ízű, zsúfolt
ábrázolás a bibliai emlékekről. Ha nem maradt is fenn a misztériumjátékok terv­
rajza - hiszen még a Shakespeare-kori színházról is csak egyetlen, kétes értékű,
mert felületes vázlat tanúskodik - , bizalommal fordulhatunk útbaigazításért a
művészethez. Valóságos színházi riportfelvétel a flamand, francia és német szent­
kép és faragott szárnyas oltár, az angol alabástromtábla és mennyezeti zárókő.
Norwich boltozatáról leolvasható, hogy Heródes szökdécselve tépte villás szakál-
lát, dührohama után egy orvos fogja a pulzusát! Sohase felejtem el, mennyire
megleptek a tollnadrágos angyalszobrok a warwicki székesegyház kápolnájában,
ma már tudom, hogyan került rájuk az ékes kosztüm. Egy vagyonos céh csinál­
tatta a játékokra.
E hatalmas méretű játékok hatása alatt ábrázolta a késő gótika részletező sza-
dizmussal Krisztus kínszenvedését az éjjeli elfogatástól a halálig. Némelyik kép-

21
ről lerí, hogy maszk volt a templomszolgák, pribékek és főpapok arcán, olyanféle
álarc, amilyet téli napfordulókor ma is viselnek a svájci, bajor és osztrák Alpok­
ban a pogány gyökerű, démonűző szertartásokon. A látvány nemcsak névtelen
kismestereket sodort magával - Hieronymus Bosch, Roger van der Weyden,
Schongauer, Grünewald s Dürer, a fiatal fametsző is e vallásos világdráma mély­
ségesen átélt vizuális emlékeiről tanúskodik.
A forgalom kétirányú volt. Rendezői ötletért gyakran fordultak a polgárok
kőszobrokhoz és színes üvegablakokhoz. Elképzelhető-e például tökéletesebb
színpad a mennyről, mint a nyugati főkapuk záróívében az utolsó ítélet? S egész
ruhatárral szolgáltak a színes templomablakok; a néző rögtön ráismert Ábra­
hámra, mert százszor is látta üvegen csillogni a süvegét, s megismerte botvégen
függő batyujáról Peregrinust az emmausi találkozóban.

VOLT-E játék Magyarországon? Ott, ahol a népköltési gyűjtés olyan gazdag

hagyományt tárt fel a pásztoréletből s falun a Jeles Napok ünneplő szokásaiból?
Ha volt rítus, vajon volt színjáték?
Nincs középkori magyar misztérium. De megmaradt egy lista, a „bártfai szín­
lap”, egy feltámadási játék szereplajstroma a tizenötödik századból. Közös kincs
lehetett a szöveg a Kárpátok két oldalán, mert a komikus szerepet viselőpatiká-
ros neve egyezik egy tizenhatodik századi lengyel Krisztus-dráma szereplőjének
a nevével. Bártfán a színlap menekült meg, Lengyelországban maga a fiatalabb
darab, Mikojan Wilkowieczki szerzetes írása is.
Zsigmond, Mátyás és a Jagellók alatt megkésve országszerte nekipezsdült a
városi élet, bimbózott a klastromokban a magyar nyelvű irodalom. Ferences pré­
dikátorok párbeszédes jeleneteket fűztek a szentbeszédbe vagy elmélkedésbe;
apácáknak és szerzeteseknek szánt épületes olvasmányokból egész részeket
lehetne egykorú színpadra képzelni, például az Apostolok Vetélkedését, amely
Márk kilencedik fejezetének néhány verséből terebélyesedett ki.* Bártfa német
ajkú város volt, de ha a kéziratos kódex-irodalom hangos olvasása közben
fülünkre bízzuk magunkat, kivehető az elveszett magyar misztériumjátékok
gyönge visszhangja is. A hallás persze nem bizonyíték, legfeljebb föltevésre jo­
gosít.
Elsorvadt a gyökér, de ismerjük késői utóhajtásait a Székelyföldön. Negyven-
nyolc nagypénteki játék maradt fenn Mária Terézia korából. A csíksomlyói
iskola minorita tanárai írták Húsvétra paraszt búcsújáróknak, s diákok adták elő.
Volt sorozatos és párhuzamos misztérium, az első Krisztus életét követte, a máso­
dikban egy-egy ószövetségi mozzanat az újszövetségi mozzanatok szimbolikus
tükörképe.
Ezeket hát tőlünk, amidőn látjátok,
Tréfás mulatságnak, kérünk, ne tartsátok,
Hanem mindenekkel arra célozzatok,
Mintha itt a Krisztust szenvedni látnátok.
* 1521-ből. Nyelvemléktár, VIII. 142-144.1.

22
 A nép tojással, túróval, csirkével hálálta meg tanárnak, tanítványnak a föl­
emelő mulatságot.
Mindez, tudom, legfeljebb akként hasonlítható a középkori angol miszté­
riumjátékhoz, mint egy akácliget a tölgyrengeteghez. De az ágak sűrűjén
ugyanaz a madár bujkál, a legendás Csalogány, amely ha ezer évig csattog is, úgy
tűnik a fülelőnek, hogy csak egyetlen éjszaka szólt.

De hac ave legitur, quod, cum deprehendit

Mortem sibi proximam, arborem ascendit
Summoque diluculo sursum rostrum tendit
Diversisque cantibus totam se impedit.

Olvassuk arról a madárról, hogy halálát érezve, pitymallatkor felszáll egy fára,
s ég felé fordított csőrrel dalát dalába ölti.

TÖBB mint kétszáz esztendőn át volt a misztériumjáték a polgárélet egyik leg­

főbb ünnepe, közösségi tudatuk olyan évenkénti felbuzdulása, mint az ókori
Athénben a dionüszoszi dráma: a dolgok szoros rendjéhez tartozott. Chaucer,
akit már kétszer hívtam tanúnak, beleszövi a zarándokfigurák életébe; maga is
jól mulathatott Noé makrancos feleségén. Családi levelek példálózva említik,
annyira része volt az életnek, még a Rózsa-háborúk idején is. „Nincs ember, aki
Heródest jobban alakítaná s nagyobb hűséggel a szerephez, mint ő”, írja valaki
1478-ban egy önkényeskedő hercegről. Letűnésük után makacsul visszakísérte­
nek a reneszánsz költők gyermekkorából, „olyan fajtalan a kalapod, mint Anti-
krisztusé”, mondja Az aranycsináló ban Ben Jonson egyik alakja, a ehesten ciklus
kedvelt darabjára utalva; Autolycus, a víg tolvaj a betlehemi pásztorok közül
szökhetett át Shakespeare Téli regéjébe: a wakefieldi ciklus bárány tol vajának az
alakváltása, s alighanem távoli visszhang a misztérium játékokból Zuboly tanako­
dása az álszakállról: „vagy szalmaszín szakállal adom, vagy narancsszín szakállal,
vagy tulipános szakállal, vagy franckoronaszín szakállal, vagy csupa sárgával”.
(I. 2.) Takács beszél; Zuboly értett a gyapjúfestéshez.
Alig van nála ambivalensebb figura Shakespeare-ben: színjátszó és színeját­
sző. Nevetséges? Az, a leereszkedő nagyúr, Theseus herceg és széllelbélelt
sleppje előtt. Nevetséges azoknak, akik úgy-ahogy megmártakozva az új módi
műveltségben, fennen fitogtatják. De a tündérek közt már egy csöppet se nevet­
séges; olyan választékosán beszél velük, mint egy született fejedelem a kamará­
saival. Freudizmus nélkül is tudjuk, miféle emléket őriz, ébredései után, a tün­
dérvilágról. A hajdani világról. Volt egy idő, amikor - beavatott a beavatottak
körében - Heródest vagy akár Krisztust játszotta. Szolgáló szelleme a régi, segí­
tőkészsége is, de mi haszna! Összeomlott körülötte a miniatűr világrend. Kozmi­
kus keret nélkül egyszeriben nevetséges a buzgalma; humoros mellékalakká süly-
lyed a Homo Ludens.
Persze a táguló fizikai tér súlya alatt mindenképpen összeroppant volna a
kocsikon guruló, tenyérnyi keresztény kozmosz. Távcső, szextáns, földmappa,

23
csillagtérkép ostromolta az űrt s a földi pályákat, megnyúlt az út ég és pokol felé.
De az új politikai rendnek nem volt türelme várni a természetes halálra. Óvato­
san kellett eljárni a játékok ellen, frontális támadás helyett átkaroló mozdulattal.
Utóvégre a városi tanács őrködött felettük, nem Róma, amellyel szakított a
királyság. Valamikor az ezerötszázhetvenes években, egy katolikus fölkelés után
az államegyházi hatóságok bekérték felülvizsgálatra a szövegkönyveket.
Kell-e mondani, hogy nem került vissza a városokhoz egy fia példány sem.
Mind panaszkodhatott a tanács, mind követelhette, a könyvek eltűntek. Négy
bukkant fel később, sokkal később a pusztulásból, azokat valami hanyag ember
elfelejtette tűzre hányni. [ . . . ]

YORK 1951-ben felújította a maga ciklusát. 1350 táján honosult meg ott a
játék, 1572-ben hagyták abba. Úgy látszik, a négyszáz éves tetszhalál nem ártott
meg sem az angyaloknak, sem az ördögöknek, mert a háromévenként tartott
Fesztivál tízezrével csalja fel a nézőket.
Kétféle felújításról van szó. Naponta délután helyi műkedvelők guruló kocsin,
középkori mesterlegények föltehető modorában előadnak egy jelenetet, egyet a
negyvennyolcból, például a zsidók átkelését a Vörös-tengeren. Ez a fajta felúj ítás
persze csak félórás történelmi kuriózum. Esténként azonban, a St. Mary apátság
romjai közt, a templomhajó csontvázában három és fél órára összevonva, moder­
nizált szöveggel hivatásos színészek és amatőrök eljátsszák az egész ciklust a
teremtéstől a végítéletig. A játék hajdan a céhek ügye volt, ma a Fesztivál Társa­
ság gondja, gyakorlatilag színházi szakemberek, tanárok és irodalmi műveltségű
papok kezére bízták.
Összeboruló gerendás házak a székesegyház szárnyai alatt, szivárványló temp­
lomablak minden zugban, kincsestára tengerzöld és lángoló üvegnek, bontatlan
falgyűrű - olyan a város, mintha Mária szellőző szobácskájából látszana egy oltár­
képen. Vajon nem minket figyel bontott hajjal a térdeplőről, nem mi vagyunk az
a pötty ember, burgundi fövegben, a hattyúcégéres fogadónál? Hét napos út van
már mögöttünk, a lovat már elvezették, de combunk még zsibbadt a szorítástól.
Ennek a hangulatnak a folytatására készültem az apátsági romtemplom fedetlen
főhajójába ácsolt, szabadtéri lelátón. Többet kaptam: Zuboly igazságát.
Ahogy közelített a játék a teremtés hajnalától a Golgotához, úgy telt meg vér­
rel, átváltozott kultúrtörténeti emlékből időtlenül időszerű drámává. Mennyire
övék volt a szamaras ember! Akkor eszméltem rá igazán, amikor Jeruzsálem pol­
gármestere a yorki városbírák skarlátvörös öltözetében lírai kitöréssel köszön­
tötte a virágvasárnapon bevonuló Jézust.
De vajon nem a mienk is? Isten testi leszállásával az időbe paradox módon
értelmét veszti a földi időszámítás, mert örök jelenné változott három évtized
Augustus és Tiberius uralkodása alatt. Jézus képviseleti szenvedésében a mi szen­
vedésünk enyhül meg ártatlansága és türelme által, halála, nemzedékről nemze­
dékre megújulva az áldozatot igazolja a hatalmasabbnak látszó hóhérral szem­
ben. Az elhagyatva könyörgő ember körül alvó tizenkét tehetetlen apostol helyén

24
tizenkét tehetetlenül alvó nem zetet láttam , mialatt egy kis nép m agányosan ki­
issza a keserűség poharát. M elyik kis nép? A z enyém is.
Égiek és pokolbeliek éjféltájt a Fesztivál klubban söröznek. A valóságban is
viselik szentföldi szakállukat: megnövesztették a játékhoz. Ott volt Jézus, egy
huszonhárom éves, díjnyertes bristoli színész, Mária, aki hamarosan filmszere­
pet kap, Szent Péter, skótkockás zakóban, a feltámadt Lázár és néhány arkan­
gyal. Csak a Sátánt nem láttam. Talán nem ismertem föl normális emberfüllel.
Vagy egyenesen hazament? Fiatal házas? Olyan kicsi és bensőséges lett körülöt­
tem a világ, mint hajdan, amikor még angyalokról hoztak hírt az eresz alá haza­
térő fecskék, s Isten vigyázó szemét ráfestették a házfalra.
Mondtam, hogy úgy kezdődik egy misztériumjáték, mint A z ember tragédiája.
De a hős megválasztásában már jobb rangérzéke volt a középkori embernek. Sza­
bad királyról szól a tragédia s nem egy rabszolgáról, Ádámról, aki önámítással
folyton új bilincseket rak magára a történelem igájában.

1957/1965

25
 A vonakodó vértanú
MORUS TAMÁS

1.

PRÉDÁJÁRA ugrik a fölvevő lencse. Mint a pusztában, elevenen az a vadál­

lat, amelynek faragott mását elejti a filmszalagon. Vörös koronás, ezüst oroszlán
az áldozata: egy díszbárka orrán vicsorgó címerszörnyeteg. Ágaskodva, fenyege­
tőn betölti a képmezőt egy pillanatig. Robert Bolt többszörösen díjnyertes film­
drámájáról, A viharálló emberről beszélek.* A Man For All Seasons az angol
címe.
Látogatóba megy a vízen VIII. Henrik Londontól nyugatra a Temze-parti
Chelsea-be, Morus Tamáshoz. Több neki ő, mint főkancellár, kebelbarátja is.
Nem valami biztonságos hely az a kebel; bársonnyal bevont lőporos hordón
ülnek, akiket oda kegyosztó szeretettel befogad. A bársony néha csak utánzat, a
lőpor mindig valódi. Senki sem tudta ezt jobban Morusnál. „Ha megszerezhet
magának egy francia kastélyt a fejemért, bizony legurulna”, mondta barátságuk
delelőjén. Birkózó, költő, teniszező, teológus, íjász, muzsikus (több hangsze­
ren), táncos, falkavadász: a homéroszi istenek naiv, zabolátlan önzésével eltelt
király angol módra amatőr volt a sportban és a humanista tudományokban. De
az imperátori hatalmat szakértőként gyakorolta, életveszélyesen. Másokra per­
sze, nem magára.
Meglepetésnek van szánva a látogatás. Protokollszerű meglepetésnek: belső
emberei idejében elárulták, tud róla a gazda. Roskadásig rakott asztaloknál lám­
palázas háziasszony várja a véletlenül betoppanó fejedelmet.
Ugrik a filmkép; elsőnek szökken partra VIII. Henrik, a fess sportember. De
ingoványos az a folyószakasz vagy felhőszakadás lehetett nemrégen. Bokáig tocs-
csan a sárba, térdig fröcskölődik. Nevet a nézőtér, a vásznon senki. A király csí­
pőre teszi két kezét, megtámaszkodik a derekában, mint egy hóhértönkben.
Elhűlve, lassan körülnéz: ki tette ezt, ki a felségsértő? Mögötte, a veszteglő bár­
kában egymáshoz lapulnak díszmadarai, a kicsípett udvaroncok. Arcuk merev,
rettegés vibrál a tanácstalan maszkok mögött. Ki a felelős, vajon ki fog itt lakolni?
A sár? Vagy Morus Tamás, a süppedékes partrész gazdája? A hajósok, akik ide

* Magyarországon Egy ember az örökkévalóságnak címmel vetítették. A drámát Vas

István fordításában Kinek se nap, se szél címmel az Európa Kiadó 1969-ben jelentette
meg.

26
szaladtak ki? Vagy ők, amiért nem óvták? Aztán a király nagy hahotával áthidalja
nevetséges helyzetét, amely vérbe is kerülhetett volna, ha rossz lábbal kel föl
aznap. Torkaszakadtából kacag a király. Kényszeredetten-e vagy őszintén? -
mindegy. Hurrá! egy szempillantás múlva torkaszakadtából hahotázik az egész
hajórakomány. Se nem erősebben, se nem gyöngébben, mint a felséges úr, pon­
tosan úgy. S a cifra békák kezdenek bokáig beugrálni a sárba. Nosza, kinek fröcs­
köl fel a térdéig? Pontosan térdig.
A király azért lepte meg Morust, hogy ismét megpróbálja áthódítani az oldalá­
ra. Ő az ország első hivatalnoka, 1529 óta a főkancellár. Henrik dorombol, duz­
zog, üvölt, édesgetést váltogat fenyegetéssel. Nem kicsiségért. Szabadulni akar
feleségétől, Aragóniái Katalintól, s engedni készül szeretője, Boleyn Anna
kívánságának, hogy vegye feleségül. De a tüzes hím aggódó király is, az angol
nép traumatikusan szorongó pásztora. Katalin nem szült fiúörököst, Annától
meg éppen azt remél. Ha nincs férfi utód, ismét fölfakadhat a nagyurak között a
borzalmas polgárháború, melyet apja, VII. Henrik fojtott el, megint mozgósítják
százakra rúgó, páncélos háznépüket a címeres farkasok. Jogászai már találtak is
kibúvót, megvan az ürügy a válásra. Felesége az eredeti trónörökösnek, Arthur
nevű, korán elhalálozott testvérbátyjának volt a felesége. Márpedig írva áll
Mózes harmadik könyvében - betéve tudja a király, melyik rész hányadik versé­
ben - , hogy „a te fiútestvéred feleségének szemérmét fel ne fedd”. Pápai fölmen­
téssel házasodott, de a bűn azért csak bűn: vérfertőzés, hajtogatja újabban. Meg
is tagadta tőle a fiúgyermeket a háborgó Úristen, halva születtek vagy elhaltak
pólyában. Másodszor követel hát fölmentést a pápától, ezúttal a házasság meg­
semmisítését, hogy tisztuljon az út az oltárig, gyümölcsöző, mert bűn télén frigy­
kötés felé. Hiszen olyan szívbemarkoló verseket ír Annához, s a zenét is maga
költi aláfestésül! Rómával vagy Róma nélkül, az fog történni, amit ő akar.
Az történt. 1534-ben a Parlamentre diktált törvények kimondták, hogy VIII.
Henrik az angol egyház feje, és Boleyn Anna gyermekei a trón jogos várományo­
sai. E törvényekre, az államhűség jeléül, éppen úgy meg kellett esküdni, ahogy
az ókorban mindenki áldozni tartozott a megistenült császár szobrának. Aki
tagadta érvényességüket, fejvesztés terhével felségárulónak minősült. Két év
múlva, a harmadik házasság idején Henrik más törvényt szavaztatott meg.
Abban változott a trónöröklési rendelkezés, de változatlan az árulás s a fejvesz­
tés. Vagyis az ellenszegülőket most már nem azért az utódlási rendért nyakazták
le, mint megelőzőleg, „tavalyelőtt”. Olyan közönséges foglalkozás volt akkor a
hóhérság, akárcsak ma egy szőlőpermetezőé. Permetezett ő is, a fej metsző tön­
köt.
Alig néhányan tagadták meg az esküt az 1534-es törvényekre: a londoni kar­
thauzi rendház szerzetesei, John Fisher, rochesteri püspök és Morus, a volt főkan­
cellár. Mert akkor már nem az; két és fél évi tisztségviselés után, 1532 májusában
lemondott. Ha zsivajgott is körülötte a népes folyóparti ház, még mindig elég
tágas, hogy magánemberként félrehúzódjék valamelyik szögletébe, terjengős, de
szívből fakadó hitvédelmet írni hazai és kontinentális eretnekek ellen, akik az egy
és oszthatatlan egyház sürgető, jogosult reformját eljátsszák nyílt lázadásukkal.
Mert más a papok ráncba szedése s más az ördögi engedetlenség! Szinte láthatat­
lanul él, de hitélete változatlan, naponta átjár a szomszédos templomba.

27
 Azt a templomot 1941-ben erősen sújtotta egy német légitámadás. (Azóta
helyreállították, amit lehetett.) Csak egyik sarokrésze menekült meg, a közép­
kori törzshöz toldott kápolna, melyet sírhelyének szánva maga Morus építtetett.
Nem lehet tudni, hogy oda kerültek-e végül a csontjai; fejét, vitatott hagyomány
szerint, Canterburyben őrzik, befalazva egy kis templomban.
Valószínű, hogy a sírkápolna olaszos stílű oszlopfőit Hans Holbein tervezte,
első angliai útján, valamikor 1526 és 1528 között. Erasmus ajánlólevelével nézett
szét pártfogók után a német festő, aki Bázel és London között ingázva, a svájci
reformáció képrombolásai miatt végül a kecsegtetőbb szigeten ragadt. Huszonki­
lenc éves volt az első partraszálláskor, mukkanni sem tudott angolul, annál meg­
győzőbben beszélt tolla, krétája, ecsetje. S rögtön egy udvari főember, a jövendő
kancellár nyúlt hóna alá, távoli jó barátja, Erasmus kedvéért. A karácsonyt már
Morus házában töltötte a festő, két rendeléssel; az egyik egy bensőséges család­
kép, a másik egy hivatalosabb jellegű portré.

„Nem messze Londontól, a Temze-parton Morus építtetett magának

egy udvarházat, amely rangos és tágas, de nem olyan hivalgó, hogy
kihívja az irigységet”, szól Erasmus tudósítása a bécsi püspöknek. „Itt
él boldogan 6 s a család, felesége, fia, menye, három férjezett lánya s
már tizenegy unoka . . . Nem hanyagolják el sem a férfiak, sem a nők
a stúdiumokat és hasznos olvasást, de szívügyük mégis csak a csendes
áhitat.”*

Mivel Morus 1524-ben költözött ki a Cityből Chelsea-be, Erasmus viszont hét

évvel azelőtt járt utoljára a szigeten, csupán közvetve tudhatott a házról, közös
ismerősök és európai kőrútról megtérő tanítványok révén. S persze Holbeintól.
A festő 1528-ban ismét Bázelben van, a csoportképről készült tollrajzzal, amely
Morus ajándéka: így mutatja be családját. Kilenc alak helyezkedik el komótos
ülésben vagy állásban a családfő köré, mint egy széles oltárképen, amelynek ezút­
tal hiányzik a központi, spirituális mágnese. Új volt a műfaj; Holbein előtt senki
se vállalkozott rá az Alpoktól északra.
Megfestette első angliai pártfogójának a mellképét is. „Vonzó és barátságos
derű jellemzi vonásait, arca mosolyra áll s összevág jellemével; őszintén szólva
jobban illik rá a vidámság, de együgyű bohóckodás nélkül, mint a komolyság és
ünnepélyesség” , írja Erasmus Ulrich von Huttennek, arra a kérésére, hogy
beszéljen a bámult Morusról, mondja el, milyen kívül, belül. Milyen? Örvendező
ember, mint aki békében él Istennel s magával. Eleget hallhatta barátjától, hogy
Krisztus azt akarja: örvendezzünk a földön, de az ő megváltó kínjára gondolva,
amelyben a hívő ember kész osztozni, ha rákényszeríti a lélek végveszélye.
Röntgenszemű ember volt Holbein. Mellképén más is leolvasható a mozgé­
kony arcról, nemcsak a tréfálkozó hajlam és áttetsző mosoly. Az erős szemöldök,
kékesszürke, tiszta szem, nagy orr, hosszú, egyenes száj a jellem erődláncolata.
Erről az erődről szól az Erasmus-levél folytatása is, az a rész, amely álszerény

* 1532. december a levél kelte.

28
szabadkozással rátér a testi leírásról a lélek ecsetelésére. Húsz évnyi bensőséges
tapasztalattal, körülbelül négyezer szóban tájékoztatja Erasmus a kérdezőt.*
Útonálló fajzatból származott Hutten. A kor egyik legtündöklőbb elméje és
költője a szerencsétlen lovag, akit pokoli kínokkal korán szétroncsolt a szifilisz.
Erőszakos, ingatag természete s tomboló nacionalizmusa merőben elütött a két
idősebb keresztény humanista finomabb szövésű, de egyben szívósabb alkatától.
Az ellentét hamarosan kiderült; Luther körül fellángolt fél Európa, testvér test­
vér, humanista humanista ellen fordult, a lovag is meg fogja támadni mindnyájuk
mesterét, a fő írástudót.
Erasmus nem szépít a levélben, hiteles apró vonásokból áll össze a lelki arckép,
amit egy világi szentről rajzol. Morus csak titokban, szemérmesen aszkéta; nyájas
modorú, elbájoló; formaságra nem ad; könnyen megközelíthető és megkörnyé-
kezhetetlen; nem mardossa becsvágy, és semmibe veszi az udvari életet; függet­
len, de kötelességteljesítő; lelkiismeretesen végzi azt is, amihez nincs kedve, de
a dolga; figyelmes másokkal, nemtörődő magával; hajlik az ugratásra, állja a tré­
fát; barátkozásra született, barátaival türelmes; nőkkel, még feleségével is tréfá­
san kötődve bánik; nincs benne intellektuális gőg; nagy állatbarát s a harácsoló
bírák közt ő a tiszta kezű, békéltető bíró mintaképe.
Az effajta könnyen kezelhető, engedékeny ember hirtelen kezelhetetlenné
válik a jellem törési próbáján: lelke napsütötte, sima mezejéből kiemelkednek a
föld alatti acélbunkerek, egész láncolat. Helyőrségük soha nem adja meg magát;
ils ne pass eront pás a jelszó, utolsó leheletig.
1527-ből való az egyéni portré s a családkép (a modellek nevével s életkorával);
Holbein a kettőt vagy párhuzamosan vagy egymás után festette Chelsea-ben,
Morus fedele alatt. A családképről készített tollrajz sohasem hagyta el Bázelt, s
Erasmus örökségéből átvándorolt az ottani múzeumba, amely a Holbein-művek
leggazdagabb lelőhelye. Maga a vászonra festett temperakép eleinte Chelsea-ben
függött, Moruséknál, a tizenhetedik században Arundel őrgrófé, a híres mű­
gyűjtőé, egykorú följegyzés szerint már megrongálva. Mikor Cromwell alatt,
a polgárháborúban lefoglalták és árverésen szétszórták a királypárti emigráns
főúr kincseit, a festmény vándorolni kezdett a kontinensen, s végül az olmützi
püspök vette meg; e püspökség kremsieri nyári palotájában pusztította el egy
tűzvész, 1752-ben. Holbein alighanem valamennyi figuráról rajzolt fejtanul­
mányt, ezekből hat megmaradt a roppant értékű windsori grafikai gyűjtemény­
ben. Morus portréjáról több korabeli másolat készült, az eredeti valószínűleg
sokáig Rómában volt magánkézben, e század eleje óta a New York-i Frick-gyűj-
temény egyik fő kincse. A mellképhez készült előtanulmányokból kettő fenn­
maradt, s szintén Windsorban őrzik. Akármilyen kíméletlenek voltak századról
századra az élőkhöz a politikai ellenfelek, Erasmus és Morus arcképeit és Hol­
bein műveit mindenki igyekezett menteni, nem annyira a képromboló fanatiz­
mustól, bár attól sem ártott, inkább a korábbi századokban örökké a ház körül
settenkedő tűzvészek elől.

* 15Í9. július 23. a híres levél kelte.

29
 2.

ERASMUSNAK nem tetszett, hogy lelke jobb fele, a tréfás ember, nagy
humanista, független jogász és többféle minőségben a City bizalmi embere végül
engedett a király unszolásának. 1517 óta Morus a titkos tanács tagja. Miért hagy­
ta, hogy becsábítsák a hatalom sáncaiba? Leveleiben Erasmus arról panaszkodik
másoknak, hogy barátját egyenesen bevonszolták oda. Addig is tevékeny ember
volt, ezentúl nem marad egyetlen szabad órája a versengve dédelgetett tudomá­
nyokra.
De az aszkétikus londoni polgárfiú becsülte a rangot. S a rangosok társaságát,
feltéve, hogy helytállnak viselkedésükkel a család ősi nevéért. Ha maga nem űzte
is, elbűvölte a méltósággal gyakorolt pompa. Vonzotta az eszes, csillogó, akara­
tos király, aki - (Tudor családi vonás) - jó érzékkel és értékítélettel válogatta meg
embereit az ország szolgálatában, tisztelettel nézett a művelt és kegyes király­
asszonyra, humorával hamarosan beférkőzött az uralkodó pár szeretetébe -
Morus maradjon náluk vacsorára! De miért terhes udvari szolgálat árán, csapdá­
kat kerülgetve, hálókon átbújva, ma sértetlenül, holnap elejtve? Erasmus szerint
elérhette volna ragyogó eszével kívülállóként is, nagyobb biztonságban.
Ezeket igen, de nem azt, ami legbelül hajtotta. Morusban megvolt az a szolgáló
készség, amely közhasznú, gyakorlatias képességekért elhanyagolja vagy fölál­
dozza mélyebb s ha kell: kíméletlen önzéssel védelmezendő adományait. Az írás­
tudóét. Ilyen ember úgy véli, hogy minél magasabb polcon, minél közelebb kerül
a hatalom forrásához, annál jobban járnak a rászorulók.
Jó barátját meg sem kísértette effajta hivatástudat és önkéntes igavállalás. Ért­
hető, mert másfajta történelmi talajból sarjadt a két ember. Erasmus német-
alföldi szülőföldje, mint egy változó méretű birtoktest többször is gazdát cserélt
a hatalmak osztozásain; Anglia a normann hódítás óta viharálló, független király­
ság. Noha rokon fajsúlyú a két ember műveltsége, és szellemi rostozatuk is
hasonló, Erasmus öncsonkító erőpocséklásnak tartotta a közszolgálatot, Morus
viszont érdemesnek, hogy a sok külföldi barát és tisztelő keserűségére föláldozza
érte tudós becsvágyait. A humanista a titkos tanácsos mögé húzódott.
Azzal, hogy a világ „így megyen”: bajjal, mohóságnak, butaságnak, zsarnok­
ságnak és oktalan öldöklésnek kiszolgáltatva, persze Erasmus is tisztában volt.
Országról országra vándorolva, városból városba költözve áldhatta a szerencsét,
ha nem ütöttek rajta úton-útfélen kóbor zsoldosok. A kor fosztogató munkanél­
küli hada. Hízelgőn levelezett királyokkal, fejedelmekkel s országló főpapokkal,
szembe dicsérte őket káprázatos erényeikért: létük áldás a népre, tudományra,
az egész földre, de közben tudta, hogy zabolátlan mohóságuktól hull szét Európa.
S micsoda időkben! Mikor keleten tágul s elgennyed a nyílt seb, a török vész.
Nem elefántcsonttorony az a kis független nyugalom, amit fél-nomádként védel­
mez dolgozószobácskáiban a ravasz, hiú és mások hiúságát fortélyosan legyező
emberbarát. Félti Morus szabadságát, de maga csupán annyira szabad, mint egy
magányos vitorlázó a szeszélyes óceánon. Barátja hadihajón szolgált.
Ha kétféleképpen gondolkoztak arról, hogy magukfajta ember hogyan gazdál­
kodjék életével és tehetségével, tökéletesen egyetértettek a földi világ rendjéről.
Tudtukon kívül a letűnő középkor hátvédharcosai a vajúdó új államelmélettel

30
szemben. 1516 nyarán jelent meg, a jövendő V. Károly császárnak ajánlva Eras­
mus könyvecskéje a keresztény fejedelem eszményéről: Institutio Principis Chris­
tiani, az év végén Morus Utópiája. Erasmus gondozta a könyv első, louvaini
kiadását.
Az elveszett aranykori bölcsesség helyreállítása s nem a fejlődés vagyis a hata­
lom központosított fokozása járt az Institutio szerzőjének a fejében. Akármilyen
tájékozott volt is Erasmus a világról, szívéhez csak a svájci kanton s egy tucatnyi
birodalmi szabad város állt közel. Gyanakodott a kikristályosuló nemzetállamok­
ra, aggódott a királyi hatalom gyarapodásától, háborús ürügyek szaporodását szi­
matolta mind a kettőben. Kézikönyvének eszményi keresztény fejedelme federá-
lis rendi szabadságjogok felett trónol legfőbb békebíróként, mint valami megsze­
lídített középkori világcsászár. A köznépnek nincs ugyan joga független önkor­
mányzásra - humanisták agyában meg sem fordult a vox populi vox Dei - , de
vannak ősi kiváltságai, melyeket a jó uralkodó megvéd kiskirályok jogtiprásai
ellen, és önmagát főleg területszerző falánkságában fékezve, maga is tisztel. Ez
még nem demokrácia, de benne rejlik a szerződés gondolata, ahogyan e szerző­
dést nép és fölkent királya között a középkorban értették. Mikor 1516-tól kezdve
az ünnepelt Erasmus hat-hét évig beleszól leveleivel és röpirataival Európa poli­
tikájába, ez a kantonális-urbánus szemlélet vezérli. Ismeri a világot Rómától
Cambridge-ig, kiigazodik a hatalom útvesztőiben, de mindig a Rotterdam-Bázel
tengelyen forog az esze, két teológiai mű lelkes nyomdai gondozása között. Mert
az igazán fontos népügy persze mégiscsak az Újszövetség és Szent Jeromos
kiadása!
Falra hányt borsó a szava. Ranggal kínálják, elhalmozzák ajándékokkal (meg
is kívánta), csitító tanácsaira oda se hederítenek. Könnyű kitalálni, mit gondol­
tak magukban a hatalmasok. Nagy elme nagyon, tudjuk jól, de miféle jogon oktat
minket egy ágrólszakadt holland szerzetes a világ dolgaira? Hogy kivetkőzött a
csuhából? Abból ki, de nem tud kivetkőzni a véréből és neveléséből.
Az írást a jövendő falán nem ő olvasta ki a rátarti s egyelőre csendes Bázelben,
hanem Machiavelli a félig legázolt, önmarcangoló Itáliában. Prófétikus könyve,
A fejedelem, három évvel az Institutio s az Utópia előtt született. Egyik szerző sem
ismerhette, mert csak a harmincas években nyomtatták ki, kéziratos másolat
pedig nem juthatott át a szigetre olyan hamar. Első másolatait Padovában fedezte
föl az ott diákoskodó új nemzedék.
Úgy szokták emlegetni az Utópiát, mintha felelő párja lenne A balgaság dicsé­
retének. Nem egészen ok nélkül. Erasmus a szatírát Morusnak ajánlotta; rafinált
ajándék volt, barátja nevét is belerejtve a kétértelmű eredeti címbe: Encomium
Moriae. Viszontajándék járt érte, humanista játékszabályok szerint rokon hangú
szatíra. Erasmus 1509 nyarán a jó barát londoni házában írta rövid remekművét;
1516 nyarán, újabb ottlétekor viszont Morus mesélt neki félig kész művéről, az
Utópiáról. A szó tágabb értelmében tehát kölcsönösen társszerzők, az eszmék
közös kliring-alapjából merítettek, még a hang forrása is közös: fiatalkori ked­
vencük, Lukianosz, a fantasztikumokkal játszó ógörög gúnymester. De ha a két
ember politikai eszmevilágát mérlegeljük, az Utópia sokkal inkább rokon az Ins-
titutióval, mint A balgaság dicséretével. Mind a két ember hitt egy megreformál­

31
ható keresztény világköztársaságban, amely önként hajlik a pápa főpásztorsága
alá.
Megváltozott az utópia szó eredeti jelentése; azonosult a racionális rendbe és
teljes vagyonközösségbe szervezett, önellátó, kommunisztikus állammal. Morus
írását a múlt század óta első szótól az utolsóig komolyan vették a társadalom
apostolai: könyvbúvár világboldogítók, fürge bombavetők és humortalan német
marxisták, szerzőjét ünnepélyes ábrázattal behelyezték a haladó hagyományok
őscsarnokába. Vajon milyen csípős tréfája lett volna e díszfülkére?
Más a valóság. Morus félig a kora reneszánszra jellemző filozófiai játéknak
szánta, félig Anglia bírálatának. London szülötte volt, közeli őseit tekintve oda­
való népfi, márpedig a londoni bennszülött azóta is édeskeveset változott. Ugrat,
megtréfál, s nem bánja, ha megtréfálják; Morus sem bánta.
A könyv kettős jellegéről legelső és legavatottabb olvasója, Erasmus tájékoz­
tat a Huttenhez írt híres levélben. Egy közvetett célzással, majd egyenes utalás­
sal. Előbb megemlíti, hogy elméjét köszörülve a fiatal Morus olykor paradoxo­
nokkal játszott, például kidolgozott egy platóni dialógust a teljes közösségről,
nőközösségről is. (Ő, a legtisztább életű férj, eszményi családfő!) Visszanyúlt ez
a retorikai gyakorlat az ős-szofistákig i. e. az ötödik századba, nemzedékeken át
kiaknázták még ádáz bölcseleti ellenfeleik is, a reneszánsz idején csak felújítot­
ták. Mondj valami lehetetlent, hogy megvédelmezzem, mondj akármit, s én
bebizonyítom az ellenkezőjét. Nyilvánvaló, hogy a levélben említett ezt a diák­
köri, játékos elmetornát folytatta az érett Morus Tamás, mikor flandriai követjá-
rásán a várakozás tétlen heteit írással kezdte elűzni. Belefogott az Utópia máso­
dik részébe. Ott jellemzi monológszerűn a ne-keresd-sziget társadalmát. De az
elbeszélő neve: Hythloday; ő a sziget fölfedezője s egyetlen szemtanúja. A szó
görögül annyi, mint badar nyelvű. Utópia jelentése meg az, hogy Seholsincs.
Kacsint a két antik szó, azzal a hamiskás, bujkáló mosollyal, amit Erasmus lelke­
sen magasztalt Morus arcán, Holbein meg hűvösen lefestett. Ki-ki saját termé­
szete szerint.
Csak hazatérése után fogott bele a párbeszédes első részbe, amely jóval realisz­
tikusabb. „Utópiáját azzal a céllal adta ki, hogy rámutasson az országok romlott
állapotának okaira, de elsősorban a brit állam portréja” - szól az Erasmus-levél
egyenes utalása. Nem említi, hogy országok romlásán kívül van ám szó abban az
első részben valami egyébről is, amely személyesen érintette. Eszmecsere arról,
hogy vállaljon-e fejedelmi szolgálatot a filozófus? Azon melegében tükrözi a két
jó barát vitáit, közvetlenül Morus hivatalvállaló döntése előtt. Olyannyira tükör,
hogy a kortársak közül néhányan Erasmus kezét gyanították az első részben, még
cáfolatra is kényszerült a híresztelések ellen.
A játékos szándékot rögtön elértették külföldön. Anglia szellemi tekintélye
megnőtt tudós fia által - hogyan? hát a barbár sörivókban is mozog az elme, van­
nak a nyirkos szigeten is a betűnek újfajta, szikrázó professzionistái, európai szin­
ten? Egyszerre megértették Erasmus bámulatát ifjúkori barátja iránt; nemhiába
került neve A balgaság dicséretének az élére!
A társadalmi bírálat megértéséhez már helyi ismeret kellett. Morus 1510 óta
helyettes sheriff - mai fogalom szerint amolyan egyesített járásbíró és csendbiz­
to s-v o lt a Cityben. Tapasztalatból tudott az erkölcsi elvadulásról. S arról, hogy

32
milyen vérszomjasán szabják ki a megtorlást a nyomorultak bűneire. Számtalan
korabeli Jean Valjean állt előtte megbilincselve.
Mi tesz valakit tolvajjá? A kérdést íróilag kiaknázva, hasonló bírói tapasztalat­
tal s a londoni alvilág ismeretében századok múltán Henry Fielding, а Тот Jones
szerzője is föltette. S mindketten rájöttek a maguk körében, hogy országos zsivá-
nyok helyett apró zsebmetszők kerülnek föl száradni a törvényfára. Fejtől büdö-
södik a hal, de a törvény csak egy-két rothadó pikkelyét tépi ki.
Bomladozott a hierarchikus hűbéri rendszer; Amerika fölfedezése után halálo­
san beleharapott az arany. Grófot, bírót, országnagyot, apáturat, bíborost mar-
dossa a pénzéhség, sok közülük olyan megvásárolható, mint manapság egyik­
másik afrikai államfő. Aranyágyban aranyserlegből legszívesebben olvasztott
aranyat innának. Erőszakkal bekerítik a közös szántókat, juhnyájak hódítják el
a kiebrudalt parasztbérlők alól. S a paraszt nemcsak lesüllyed nincstelenné,
elveszti hátvédjét is a földönfutó. Azt a védelmező nagycsaládot, amelynek falu
a neve. Londonban s az országutakon elszaporodtak a tolvajok, a bitófán a hollók
martalékai. Nem Jean Valjean volt az első, aki muszájból kenyeret lopott a gyer­
mekének.
Amellett Morus többször járt külföldön követségben; látta, mit pazarolnak
kápráztatásra a tárgyaló felek. Hogy drágagyöngyök, ékkövek, selymek és arany­
szövetek vakító zuhataga mögött a másik fél megrettenve minél több vasat és
bronzot gyanítson; lándzsát, kardot, ágyút. így aztán Morus Tamás honi és kül­
földi, emberi és államférfiúi tapasztalataira különösen három szokás árulkodik,
az ellentét erejével, Utópia szigetén. Játékszer az arany, csak kisgyermekek
kezébe való, olyan értéktelen; a férj még egy hosszabb sétára is engedélyt kér
apjától és feleségétől, olyan erős a családi kötelék; nincs nagyobb dicstelenség a
szigeten, mint a fegyverrel szerzett hadi dicsőség.
Hythloday, azaz Badarnyelv azt állítja a beszélgetés elején, amely egy antwer­
peni lugasban folyik, hogy Seholsincs szigetét Amerigo Vespuccival együtt látta,
mikor áthajózott az óceánon. Több igazság volt a kitalált világjáró szavaiban,
semmint a szerző gondolta. Túl az óceánon, a perui inkák országa legalább két­
harmadrészt úgy festett a valóságban, mint a mesesziget élete. Ironikus módon
épp az inkáké, akiknek elrabolt aranya megmérgezte Európa lelkét. S hogy
Utópia nem olyan nagy lehetetlenség, arra ma is van megközelítő példa, a kibuc,
amelyet az állítólagosán „kapzsi lelkű” zsidók szerveztek Galileától Salamon
király bányájáig a Negev sivatagban. Mikor izraeli utamról visszatérve gyanútla­
nul újraolvastam Morus könyvét, több helyen friss tapasztalatokra ismertem. Ha
nem is pontosan ezt, ilyenfélét láttam a Közel-Keleten. S mivel a telepesek szen­
vedélyes olvasók, kis közkönyvtárak polcáról az Utópia sem hiányzik.
De a könyv nem azonosítható úgy, amint van, a szerzőjével. Morus egy félszá­
zad múlva, Shakespeare nemzedéktársaként valószínűleg drámaíró versenytársa
is lett volna, adjunk hát neki legalább annyi szabadságot komoly játéka közben,
mint - figuráival szemben -- A vihar és a Téli rege költőjének. A sziget lakói deis­
ták, ő buzgó katolikus volt; a szigetiek az eutanázia hívei és halotthamvasztók, ő
egyikre sem adott volna engedélyt; azok több hiten élnek, ő nem ismert alkut
a katolikus hitegységben. Tollával lankadatlanul küzdött Tyndale „tévtanai” és
Luther „szektája” ellen.

33
 Akármilyen különösen hangzik, éppen zord hithűsége magyarázza az Utópiára
ragadt múlt századi értelmét. Hogy kommunisztikus. Az, csakugyan az - közép­
kori szellemben. Morus egy oxfordi bencés kollégium neveltje volt, s évekig ké­
szült rá, hogy belép a karthauzi szerzetbe. Csak szigorú, keserves önvizsgálat
után szakított ezzel a szándékkal. A tervről lemondott, de az eszményből soha­
sem ábrándult ki. S a közös élet egyébként sem volt még akkor olyan szokatlan,
mint az egyén újkori felszabadulása óta. Hátat fordítani a világnak? Megtették
még királyok is, tisztelet járt érte, nem fejcsóválás. Faluk határában s a városfala­
kon belül példával szolgáltak a kolostorok. Atyafiságos kommunizmus-féle ural­
kodott Morus patriarkális tűzhelye körül is, a Temze-parti házban, abban a
humanista szintre emelt szeretet-zadrugában, amelyet kortársai tréfásan Morus
iskolájának hívtak. Vidám koedukációs kolostor volt a Holbein ecsetjével meg­
örökített családi kör; maga a családfő titokban szőrcsuhát viselt hivatalos díszru­
hája alatt. Könyvét nem kell túl komolyan venni, nehogy elsikkadjon az eredeti
játékosok tréfája, de ami benne komoly: a középkor java örökségét védelmezi
egy meglódult világban. Morus is, Erasmus is prófétikus előérzettel harcolt a szé­
dületes vagyonmozgások ellen. Ők a gazdagok összeesküvésének nevezték.
Hasztalan igyekezet volt; maga a király az összeesküvés feje. Akkor tört ki
istenigazából az aranyláz, amikor föloszlatta a kolostorokat, s besöpörte, mint
egy koronás croupier, a kegyhelyek kincseit. Elszánt kis machiavellistáknak állt a
világ. Amilyen Richard Rich. Hamis tanúskodásával ő tette lehetővé Morus halá­
los ítéletét. Amilyen Richard Morison, az udvari propagandairoda főtollnoka.
Nincs olyan politikai kivégzés, amit ne tudott volna fényesen igazolni. Ágyban,
párnák közt halt meg mind a kettő; Rich fölvitte kancellárságig.
Aki pedig az Utópiát írta, annak tiltott volt még a neve is. Okos ember véletle­
nül sem ejtette ki a király előtt.

3.

ROBERT BOLT darabját, A viharálló embert 1960 nyarán játszotta először

a londoni Globe színház, azonos című filmváltozatának hét év múlva volt, rö­
vid időközzel, amerikai és londoni bemutatója. Színpadon is, vásznon is Paul
Scofield alakította Morust. 1962 óta e színészt világszerte legendás Shakespeare-
szerepével, Lear királlyal azonosítják, most aztán összenőtt a kancellárral is: egy
testben szomszédol a dühöngő pogány aggastyán s a szelíden ironikus londoni
szent.
Fred Zinnemann rendezte a filmet. Felemás neve az utolsó félszázad közép­
európai földrengéseire figyelmeztet. Bécsben született, karmesternek készült
- mi másnak abban a városban, ahol a gesztenyesütő is muzsikus - , Párizsban
és Berlinben tanulta ki mesterségét, a második világháború előtt átvándorolt
Amerikába. „Hazárd vállalkozás volt”, mondta a filmről, „nincs benne erotika,
se rémtett, annál több elgondolkoztató párbeszéd”. Szerencsésen fordultak a
kockák a hazárd dobásnál; a filmet majdnem egy tucat nemzetközi díjjal jutal­
mazták.

34
 Maga a drámaíró dolgozta át, a fó dialógusok megőrzésével. Csak az a szembe­
szökő különbség a két változat között, hogy a filmből eltűnt a folyton vedlő-alkal-
mazkodó Common Man: az Átlagember, akit Bertolt Brecht nyilvánvaló hatása
alatt beállított a pergő jelenetek kapcsolására. Vigyázat! - ez modern darab,
most következik az „elidegenítés”. Azóta Boltban fölszívódott a brechti hatás,
az Átlagember pedig elpárolgott. S vele a pedáns elidegenítési elmélet is.
A darab a válságos és drámailag kiaknázható végesztendőkre szorítkozik,
mikor VIII. Henrik bizalma és barátsága kiemeli a húzódozó embert a keresztény
humanizmus és áhítat csemeteiskolájából, a családból. Megteszi főkancellár­
nak, később hiába próbálja kicsikarni legfőbb jóváhagyását - az erkölcsit, nem a
jogit! - tervezett új házasságához, az elhidegült barátból kirobban a zsarnok, és
felbőszülve Morus némaságától, rászabadítja engedelmes falkáját, amely justiz-
morddal megöli.
A levegőben volt a vértanúskodás. Mindenki elvárta mástól, sokan kacérkod­
tak vele, kevesen vállalták. Amikor Luther eltűnik egy időre, mert föltehető
merénylőitől rejtegeti a szász választófejedelem, Dürer abban a hiszemben, hogy
megölték, ezt a fohászt bízza naplójára: „Hol maradsz, óh Rotterdami Erasmus?
Halljad, Krisztus lovagja, vágtass elő, védelmezd az igazságot, szerezd meg a vér­
tanúk koronáját.”
Ami esze ágában se lett volna a felszólítottnak. Húzódozott tőle Morus is.
Talán az angolok vérében van ez a vonakodás a vértanúságtól, de lehet, hogy csak
T. S. Eliot Becketről írt verses misztériumjátéka óta ruházzák föl e vonással a
politika csapdájába szorult, legjobb hitvallóikat. Századok tátonganak a két
Tamás: Canterbury érseke s a főkancellár között, a mai szigetlakok szemében
mégis hasonlók. Nem tolakodtak látványos áldozattal a halálba.
A király lelkiismeretének szüksége volt Morus helyeslésére. Miért éppen az
övére, mikor fölesküdött neki egy ország? Hercegek, püspökök, az udvar nagy­
jai? Megmondja maga Henrik:

Mert becsületes vagy. S ami még több: tudják, hogy az vagy. Van, aki
követ - Norfolk hercege például mert fejemen a korona, vannak
- mint Thomas Cromwell - , akik követnek, mert hegyes fogú sakálok,
s én vagyok az oroszlánjuk, van a többi, aki követ, mert mindig úszik az
árral. S ott vagy te.

De a maga módján így beszél a király titkára s vak eszköze, Thomas Cromwell
is. Tudjuk, hogy Henrik egy darabig nagyon szerette Monist; csak az ég tudja,
miféle tusakodó érzései lehettek a könyörtelen, eszes törtetőnek. Gyúlölet-e
vagy bámulat vagy egyszerre a kettő a példakép iránt, aki félreállítva is közveszé­
lyes, sőt! hatalma fogytán, ártalmatlanítva a legveszélyesebb.

A király a lelkiismeret embere. Azt akarja, hogy vagy áldja meg a

házasságot Morus vagy pusztuljon. Megteszi ez is, az is.
De furcsa választás! - veti közbe Cromwell cinkosa, Rich.
Furcsa? Csupán azért, mert nem vagy a lelkiismeret embere. Ha a
király megsemmisít valakit, annak a bizonyítéka saját szemében, hogy

35
 rossz ember volt, olyanfajta, akit lelkiismeretes embernek meg kell
semmisítenie - és rossz ember áldása persze semmire se való. így hát jó
mind a két vagy-vagy.

S később:

Amíg él Morus, a király lelkiismeretéből bűzlő új virágok fakadnak,

ahányszor fölkel az ágyból.*

De Morus nem áll készen a halálra; ha tehetné, elrejtőzne élénk és hajlékony

jogász eszével a törvények szélfogó sűrűjébe.

MORUS Mit tennél? Széles irtást vágnál a törvényeken keresztül, hogy elfogjad
az Ördögöt?

ROPER K idönteném , a k á r a z összes angol törvényt.

m orus Úgy? S amikor le van terítve az utolsó törvény is, s az Ördög vissza­
fordul ellened, hova rejtőznél, Roper, hiszen a földdel egyenlő vala­
mennyi törvény? Parttól partig sűrűn be van ültetve velük ez az ország.
Az Ember, nem az Isten törvényeivel, s ha ledöntöd őket - s te vagy az,
aki megteszi - , csakugyan azt hiszed, hogy lábon maradhatnál a felsza­
baduló orkánban? Hogyne! a magam biztonságáért az Ördögre is kiter­
jesztem a törvény védelmét.

„Nyugodj meg, vértanúk más fából vannak faragva”, mondja megrettent fele­
ségének. Jövendő vejének meg:

Bárki vesz üldözőbe, Roper, az Isten vagy az Ördög, a törvény bozót­

jában kutathat utánam.

S a lányának:

Szavakból áll egy eskü. Talán lehet vállalni. Vagy elkerülhető. Hol a
szöveg? . . . Isten azért teremtette az angyalokat, hogy tündökölje­
nek, ahogy az állatokat az ártatlanságért, a növényeket az egyszerűségü­
kért. De az embert azért formálta, hogy bonyolult elmével, okosan szol­
gálja . . . Bizonyára gyönyörűsége telik, ha tündöklést lát ott, ahol
csak csavaros elmére számít. De az ő dolga s nem a mienk, hogy ilyen
végletbe taszítson. A mi dolgunk a menekülés.

* A párbeszéd nyilvánvalóan rá van hangolva Shakespeare VIII. Henrik című királydrámá­

jának egyik ismert részére. (II. 2.)
Kamarás: Úgy látszik, a lelkére vette, hogy
Frigyet kötött bátyjának özvegyével.
Suffolk: Lelkére vett egy másik hölgyet!

36
 Ne szólj szám, nem fáj fejem. Egyszer sem fakad ki az új törvények ellen. Nem­
csak a nyilvánosság előtt hallgat, tulajdon felesége előtt is. Az eskü megtagadása
úgy minősült, mint egy felségárulás följelentésének elmulasztása, börtön járt
érte. Ám ha valaki megszólalt, s tagadta a Parlament illetékességét az 1534-es
döntésekben, fejvesztéssel lakolt a szembeszegülésért.
A hallgatás persze nem elég, a hallgatás harsog Európa egyik sarkától a mási­
kig. Amit az asszony rövid ésszel, de a nőstény vadak érzékeny, hosszú szimatjá­
val hamarább sejt, mint tudós férje. Legázolják majd a törvény sövényeit, föl­
égetik a jog sűrűjét, utána mennek. Hamarosan Morus is beletanul az időkbe,
tudja már, miféle rettegést termel a kor.

MORUS Most homályos beszédre van szükségem.

NORFOLK Bolond vagy, em b er. Tudod, hogy n em vagyunk Spanyolország.

m orus Szavadat adod, hogy köztünk marad, ami itt elhangzik? Nem jut túl a
falakon?

NORFOLK Jó, jó, szavam a t.

MORUS S ha a király megparancsolja, hogy ismételd el, amit mondtam?

NORFOLK Áll a n ek ed a d o tt szó .

m orus Akkor mi van a királynak tett hűségesküvel?

NORFOLK Mi az, kelepcébe állítasz?

m orus Dehogy, az időket jellemzem.

No r f o l k Minek sértegetsz efféle prókátor fogásokkal?

m orus Mert félek.

De Morus nem tud hazudni, a szív szava nem ellenkezhetik az ajakéval. Vajon
Isten igazának a védelmében tagadja meg az esküt? Ehhez túl alázatos. Nem baj­
noki természet, humorérzéke is erősebb, semhogy feltolja magát keresztes lovag­
nak. Önmagát védelmezi csupán, nehogy a behódoló eskü tönkretegye ici-pici
föladhatatlan területét, amely - mondja - a király szemében legföljebb akkora,
mint egy labdapálya. De ez a terület Istené. S nem áll magányos kezelésben; az
egyház kertészkedik rajta. Morus mindennap átjárt misére a chelsea-i plébánia-
templomba.
Harold Hobson, a neves kritikus rövid tanulmányában a darabról a tizenhato­
dik századvég jezsuitáit hozza fel ellenpéldának. Bátorságuk vitán felül állt,
térítő munkájukban számoltak a tanokért, hitükért vállalandó megkínzással,
halálveszéllyel. De nem jártak egyenes úton; ha kellett, hajlongtak ázsiai bálvá-

37
nyok előtt, köntösujjukban a védelmező feszülettel. Morus nem volt ilyen bátor,
félt a máglyától, amíg szabadon járt. A jezsuiták nem féltek, de a célért kazuisz-
tikus érveléssel a végletekig elkerülték. Morus, a félénkebb ember egyenesen
feléje tartott. S hogy elkövetkezett a végzetes óra, mikor tündökölnie kellett,
mint az angyaloknak, meg is szólalt:

Nem ártok senkinek, senkiről nem mondok ártalmasat, senkiről nem

gondolok ártalmasat. S ha mindez nem elég, hogy valakit életben tart­
son, hitemre! nem akarok élni.

Csak a halál árnyékában vallott színt. De kezdettől fogva egy történelmi pör-
ben állt a pápa, mint egyetemes főpásztor oldalán. Menthetetlen világért szenve­
dett, heveskedés nélkül, megfontolva. Személyében az európai keresztény kö­
zösség lealkonyuló, ódon formája ütközött meg az emelkedő nemzeti tudattal.
„Engedelmes szolgája vagyok a királynak, de elsősorban az Istennek” - mondta.
Mi mást mondhatott volna egy jó keresztény, akármelyikük? Csakhogy a „de”
szócskában nemcsak a belül őrzött lelkiismereti szabadság rejlett, hanem a Péter
apostoltól örökölt világraszóló megbízatás külső elismerése is.
A pör visszanyúlt a középkorba, megújított jelmondatokkal folytatása volt az
angol szigeten annak a vitának, hogy pápa és császár közvetlenül és külön kap-e
Istentől felhatalmazást népek őrzésére, vagy a császár csupán az egyház látható
testének védőpajzsa, pogányok és eretnekek ellen? Élesen elválasztották az elvet
a személyektől, pápák személyétől és emberi gyöngeségeitől; az éppen uralkodót
például Morus kevésre becsülte. „Machiavellisztikus” külpolitikájával - (a szó
még ismeretlen, de nem a módszer ) - a firenzei származású VII. Kelemen maga
zúdította Rómára az 1527-es büntető rablást, a Saccót; a város nem pogányoktól
szenvedett a hitért, hanem egy veszett politikai játszma miatt lakolt. S abban a
játszmában VII. Kelemen volt az egyik balkezes kártyakeverő. Minderre Morust
nem kellett kioktatni, ő a hitszakadás előtti utolsó katolikus reformátor, aki
- noha ízig-vérig angol - univerzális keresztény értékrendben gondolkozik, a
keresztény egység mártírja, nem a pápai hatalomé vagy éppenséggel Aragóniái
Katalin hitvesi jogáé. Amivel persze nem azt mondom, hogy idealizálva véleke­
dett a mögötte lefolyt századokról. Pár történetíró megható Don Quijoténak
nevezi; lehet, hogy vállalta volna a hasonlatot, de semmi esetre se cseréljük össze
a múlt századi politikai romantika reakciós ködlovagjaival.
Valószínű, hogy Erasmus a király alattvalójaként feltűnés nélkül, fanyar
mosollyal letette volna az esküt. De hazátlan volt; a sors megkímélte ettől a lelki-
ismereti erőpróbától. Morus elpusztult az állam hadihajóján, kebelbarátja,
bensőleg megtörve, de bántatlanul tovább hányódott még egy darabig magányos
vitorlásán. A reformált hitre térő, képromboló Bázelből átköltözött a katolikus
Freiburg im Breisgauba, mert azt hitte, békésebb, a fölgerjedt freiburgi papok
elől csalódva visszahúzódott Bázelbe.
De hányán vethették volna szemére Angliában az esküt, ha - mint föltehető -
leteszi? Pár esztendővel a hitszakadás előtt Cuthbert Tunstall, London püspöke
rábeszélte Morust: forduljon az eretnekség ellen, cáfolja meg Luthert egy vita­
iratban. Ugyanakkor tisztelő, nyájas hangon - utóvégre világtekintélyhez be­

38
szél - megintette Erasmust, amiért akaratlanul az ellenfél kezére játszik a papcsú­
foló Beszélgetésekben. Persze, hogy igaz, amit ír, kong a barátok üres feje, rászol­
gálnak a szatíra virgácsára. De más időkben, nem amikor kap a fegyverén az eret­
nekség! Vegyen példát Szent Ágostonról - folytatja Tunstall, bélyegezze meg
csúfondáros írásait, ahogyan megtette a nagy egyházatya, saját korábbi művei
ellen fordulva a Retractationesben.
A szakadás után azonban elegendő volt egyetlenegy nyomós levél, hogy VIII.
Henrik meggyőzze Tunstallt a maga igazáról; a püspök zajtalanul átállt az oldalá­
ra. S ő még a legjobbak közé tartozott, a két kebelbarát egyaránt kitüntette bizal­
mával.
Morus jóformán egyedül maradt. Lehetett-e, lehet-e ilyen finnyás ember törté­
nelemformáló? S elviselhető-e az élet, ha általánosan kötelező ez a kényes igény,
lelki szentélyünk védelmére? Ami miatt aztán nincs mód okosan engedni a zsar­
noknak a szükséges pillanatban. Morus senkitől sem várta el, hogy kövessék.
Nem maga a tisztaság, csupán a tisztaság vágya van elültetve a legtöbb szívbe. De
ahogy az ember nosztalgikusan teremtett magának sehol sincs édeni szigetet, ahol
képzeletben önmaga fölé nemesedhetik, teremnek nagy ritkán a valóságban is
édeni, nemes sziget-emberek, hogy szelíden szemrehányó példaadásukból
tovább táplálkozzék a vágyakozás átlagos erkölcsi mértékünk fölé. Morus tökéle­
tesen betöltötte ezt a szerepet. De be azok is, akik vértanúvá tették! VIII. Henrik
rossz lelkiismerete oda juttatta volt barátját, ahova mindig kívánkozott. A zár­
kába. Államfogolyként karthauzi szerzetes lett belőle. Ha fiatal korában nem
volt ereje a fogadalomhoz, mert másfelé húzta a családos, tevékeny élet, utolsó
esztendejére befogadta a cella. Csak értetek nem zárkóztam be már régóta ilyen
szűk szobába, még szűkebbe, mondta búcsúzva kedvenc lányának, röviddel a
kivégzés előtt.

4.

A TOWER is a Temzénél fekszik, mint Chelsea, csak ellenkező irányban. For­

rásnak, az egykorú London felett a falu, torkolatnak, London alatt a várbörtön.
Pezsgő ezüst folyó, ha díszbárkák szelik, címerszörnnyel az orrukon; csillogó
vadaskert, ha vadlibák, hattyúk és sirályok díszkíséretével közeledik rajta csol-
nakján egy tűnődő ember Hampton C ourt- az U dvar-és saját udvarháza között.
S fagyos leheletű halálfolyosó annak, akit a Tower rácsos vízikapujához szállít a
rendőrbárka. Nem az országút volt életük fő ütőere Morus korában, hanem a víz
s a vizekből ez a királyi folyam. Fölfelé tánc, lantmuzsika, gyöngyöző serleg,
aranyláncok és birtokadományok irányába vezetett, lefelé baljóslatú, fekete
madarak károgása kísérte. Fölfelé volt Hampton Court, lefelé a Tower.
Azt írtam, hogy a sokszorosan díjnyertes film főszereplője Paul Scofield. Nem
egészen jól mondtam. Két főszereplője van: ő és a víz. Zinnemann bámulatosan
kiaknázta ezt a változékony, de mindig poétikus elemet a derűs és tragikus hango-
lású helyzetek aláfestésére. A Temze azonban nagyon mozgalmas, szüntelenül
járják a hajók, és semerre sincs a látóhatárig nyúló beépítetlen partrész. Viszont

39
olyan vizet kellett fényképezni, amelybe behatol, mint a Temzére, a tenger ár­
apálya. A választás a dél-angliai Beaulieu-re esett, rézsűt szemben Wight szigeté­
vel. Mivel ez a tengerbe torkolló folyócska Montagu lord magántulajdona, a föl­
vételek idejére beszüntette a hajózást. Sohasem lehet tudni, mire jó egy ország­
ban a feudalizmus ártatlan maradványa. Ez esetben nemzetközi díjakhoz segített
egy angol történelmi filmet.
1534. április 17-től tizenöt hónapon át ült Morus Tamás a nyirkos börtönben.
De a cella föl volt szerelve könyvekkel, tollal, ezeket csak az utolsó hónapban
kobozták el. Úgy viselkedik, mint akit egyenesen oda teremtettek. Nincs már
pőre az eretnekekkel, „Istenre hagyom, hogy munkálkodjék, s nem vitázom
tovább”. Krisztus húsvéti kínjain elmélkedik; az angol katolikusok nem is sejtik,
hogy gyakran őt mondják, mert könyörgései névtelenül bekerültek imaköny­
vükbe. Hamiskás humora is a régi; elpusztíthatatlan.

Ismertem valamikor egy asszonyt, aki jó szívből meglátogatott börtö­

nében egy szegény rabot. Olyan szobában találta, amely őszintén szólva
egészen takaros volt, s kellőleg meg is építették, a fogoly aztán szalma­
zsákokkal alul is, körben is melegen tartotta úgy, hogy az asszony örven­
dezve nagyon megnyugodott az egészsége felől. De a rabot érő fájdal­
mas kellemetlenségek közül leginkább azért bánkódott magában, mert
éjjelenként a poroszló ráreteszelte a szobaajtót. Hitemre, mondá az
asszony, alighanem megfulladnék, ha így rám zárnák az ajtót. Hallván
ezt a fogoly, nevetett magában, bár hangosan nem mert, és szólni sem,
mert kissé szepegett az asszonytól, s ellátásáról is az ő alamizsnája gon­
doskodott. De nem állhatta meg, hogy ne nevessen magában, jól tud­
ván, hogy az asszony minden éjjel gondosan magára zárta a szobát,
ajtót, ablakokat, s az egész hosszú éjszakán át úgy hagyta. Hát ami a
megfulladást illeti, mi a különbség, hogy belülről vagy kívülről van
bezárva?

Nagyon nagy a különbség! De Morus nem érezte már, mikor elvégezte szám­
adását a világgal.
Legderűsebb könyvéből írtam ki ezt az átlátszó célzást második feleségére,
Alice-ra. Dialogue o f Comfort: Vigasztaló párbeszéd a címe; van hozzá némi
közük a magyaroknak is. Morus azt állította, hogy latin a dialógus eredetije,
magyar ember írta, latinból franciára fordították, abból fordította le ő. A francia
forradalomig gyakran éltek nyugaton efféle álcával, Voltaire különösen ked­
velte.
E könyvben a hajlíthatatlan Anthony, azaz Antal és hajlékony öccse, Vincent,
azaz Vince beszélget, hogy engedjen-e a kereszténység a hódító töröknek. Nyil­
vánvaló a párhuzam; a törökön egyszerre érthető általában az eretnekség és sze­
mély szerint VIII. Henrik.
Mint az Utópiában, ebben is vannak önéletrajzi elemek. A szatíra első része,
amint említettem a maga helyén, Erasmusszal folytatott barátságos vitáit tükröz­
te. Vállaljon-e közszerepet a tudós? A Párbeszédben szinte léten túli nyugalom-

40
mal néz vissza az államférfiú viselt dolgaira. Húsvéti passióének az utolsó fejezet,
olyan, mint a Stabat Mater parafrázisa prózában.
Örvendező ember írta. Mások idézeteiből és saját műveiből egyaránt tudjuk,
hogy merry: vidám volt egyik kedves szava. Csakhogy a szónak, ha ő használja,
középkori a sugárzása. Tréfálj, mint a szentek, légy örvendező az angyalok mód­
ján, de sohase feledkezz el a Haláltánc egyhúrú hegedűjéről. Királytól parasztig
mindenkinek be kell állnia a táncba, nem pusztán azért, hogy porrá s hamuvá
legyen. ítéletük elé táncolnak mind, olyan ítélőszékhez, amely fölötte áll minden
földinek. Annak a megfélemlített esküdtszéknek például, amely előbb-utóbb
hóhérkézre adja őt.
Hogyan választott Morus éppen magyar álarcot? Kilenc év telt el Mohács óta,
de még hét van hátra Buda vesztéig; Magyarország talán még megmenthető!
Oláh Miklós - a későbbi prímás - , a menekült Mária királyné jobb keze Brüsszel­
ből levelezik Erasmusszal, aki rögtön Mohács után vigasztaló könyvecskét ír a
„keresztény özvegy” számára.* Ami szívügye az egyiknek, kebelbarátjának is az.
Növekvő seb tátong Európa keleti bordái közt, s ahelyett, hogy összefognának
betapasztására, egymás torkán csüng a német császár és a francia király, zsoldo­
saik Nápolytól Calais-ig hurcolják a ragályokat. Amellett Morus még főkancellár
korából alighanem tudott I. Ferdinánd és Zápolya János versengéséről, amely
több erőt és leleményt fordított egymás kijátszására a nemzetközi diplomáciában
(beleértve a fényes Portát), mint seregszervezésre és honvédelemre. Ha a Párbe­
széd vitázó feleiben gondolkozunk, akkor a megalkuvó Vince volt az egykorú sza­
bály, s a rendíthetetlen Antal a kivétel Erdélyben és Bécsben, Párizsban és
Hampton Courtban egyaránt. Noha, mint mondá, nincs a vértanúk fájából farag­
va, Morus a kivételhez tartozott. Életével fizetett érte. Örvendező emberhez
illőn: zokszó és önsajnálkozás nélkül.
1535. május 7-én kezdődött a per, de rögtön elnapolták július 1-ig. Richard
Rich eskü alatt vallotta, hogy a könyvek és írószerek lefoglalásakor elbeszélgetett
volt pártfogójával elvi kérdésekről. (Ő is „külső” családtag volt egy darabig Chel-
sea-ben.) Morus, mondá Rich, illetéktelennek tartotta a Parlament beavatkozá­
sát a pápa spirituális jogkörébe, más szóval tagadta, hogy VIII. Henrik az angol
egyház feje. Csak ezzel a tanúvallomással lehetett a kényelmetlen foglyot a bör­
tönből vérpadra juttatni. Két másik megbízott is volt a cellában a beszélgetés
alatt, de a tárgyaláson kijelentették, hogy nem hallottak semmit, egyéb dolguk
miatt nem tudtak odafigyelni. Mivel az emberi természet olyan, amilyen, a két
tanú igazán megtette, amit veszélytelenül megtehetett a becsületért. Nem erősí­
tették meg a hamis esküt, de nem is leplezték le, jól sejtvén, hogy akkor Morus
mellé kerülnének, egy szomszéd cellába. A középutat választották.
A kivégzés előestéjén komoly nyugalommal írt kedvenc lányának, Margaret-
nek - az elkobzás miatt egy darab szén az irónja - , de a poroszlóval és bakóval
már tréfált. Föl kellett támogatni a vérpadra. Elgyengüléstől s nem félelemtől
reszketett a lába. Feje, intelemül, hetekig száradt az egyetlen londoni híd őrka­
pujára tűzve.

* A De Vidua Christianát különös véletlen folytán ugyanabban az évben adta ki, amelyben
Aragóniái Katalinhoz intézett könyvecskéjét a keresztény házasságról.

41
 Július hatodikén volt Morus kivégzése - jelentik Erasmusnak Louvainből,
augusztus tizedikén. Lassan utaztak akkor a hírek. S ő - szól tovább a levél, épp­
oly tántoríthatatlan volt a perben s a vesztőhelyen, mint hitvány athéni bírái előtt
Szókratész. A hírt Erasmus a baráti lengyel kancellárnak, Tomicki Péter krakkói
püspöknek továbbította: „Úgy érzem, meghaltam Morusszal együtt, annyira igaz
a püthagoraszi tanítás, hogy egy volt a lelkünk. ” Hamarosan gondoskodott annak
a névtelen latin iratnak a kiadásáról, amely a per egyik történelmi forrása.
Morus bírái közül többen hasonló sorsra jutottak. Zsarnok időkben lelkiisme­
retlen esküszegők és aggodalmaskodó gyengék osztozni szoktak áldozataik sorsá­
ban, buzgó szolgálatukért éppen úgy fizetnek, mint amazok az ellenállásért.
Hatalmas gazdájuk az ellenszegülőbe szerelmes. Megöleti, de aztán tovább
vágyik síron túli jóváhagyására, legalább egy beleegyezőnek minősíthető
mosolyra. Ne legyen már olyan konok, jelenjék meg álmukban a békés kísértet,
biccentsen!
Fejét vesztette Thomas Cromwell, a rátermett államszervező és mintabürokra­
ta, aki legtöbb ésszel mesterkedett Morus halálán. Henrik lányutóda, a fanatikus
Katolikus Mária alatt egy másik bíró: Cranmer, a hitványságig gyenge és hajlít­
ható Canterbury érsek pusztult el máglyán. (Váratlan bátorsággal.) Egy harma­
dik bíró, Norfolk hercege csak úgy menekült meg a bakótól, hogy a kivégzés reg­
gelén meghalt a király. Véreinek már nem volt ilyen szerencséjük. Hóhérkézre
jutott fia, a költő s két unokahúga, Boleyn Anna és Howard Katalin, a második
és ötödik királyasszony.
Hagyomány szerint VIII. Henrik vérbajban pusztult el. Valószínűbb, hogy
pajzsmirigy-betegség ölte meg. A hajdan daliás sportember ötvenes éveiben
harang alakú ruhákat viselt, a puffadt test palástolására. De a nyak és ujjak duz­
zadását nem tudta leplezni. Pontosabban szólva nem kendőzte el az utókor elől
Holbein, az udvari festő.

5.

MÁR Nagy Sándor utódai rájöttek művészek és költők hírverő hasznára. E nap­
keleti görög királyok példáján okulva bízták később a császárok lángeszű terjesz­
tőkre a Róma-eszményt. A keresztény Európa csak a reneszánszban jött rá,
milyen fölbecsülhetetlen mítoszteremtő a költő és a művész. Vergilius, akit babo­
násan varázslónak tisztelt a középkor, visszaváltozott valóságos lényére, ő lett az
új személyi kultusz legendaképzőinek közös nagy őse.
Mikor VIII. Henrik szakított Rómával, titkára, Thomas Cromwell gondosko­
dott arról, hogy a forradalom után ne hulljon szét az ország lelke. A népnek addig
két isteni helytartój a volt, attól kezdve egy személyben egyesült a két megbízatás.
Tekintsetek föl a királyra! Igazságosztó jobbjában az ország kardja, baljában az
Ige: most már 6 osztogatja térdeplő híveinek a Szentírást is. Cromwell propagan­
dairodájának az volt egyik fő feladata, hogy bebizonyítsa VIII. Henrikről: új
Mózes ő, aki népét kivezeti a fáraó-pápa fogságából, új Dávid, aki szembefordul
a római Góliáttal, új Nagy Konsztantinosz, aki helyreállítja a romlatlan őskeresz­

42
tény hitet. Közben úgy felmagasztalták a cél érdekében, mintha már-már meg-
istenült Imperátor lenne.
Thomas Cromwell a festészetet is beszervezte a királyság újfajta, angol-római
mítoszának a szolgálatába. A szem meggyőzőbb érzékszerv a fülnél, az emberek
még jobban hisznek a képnek, mint a hangnak. Tessék, ott van, tehát - van.
Henrik dicsőítésére a hírverés nagymestere szövetkezett a művészet egyik nagy­
mesterével. Nem kellett kerestetni, éppen a szigeten tartózkodott.
Mikor Holbein 1532-ben másodszor tért vissza Bázelből Angliába, új pártfo­
gókra szorult. Egy ideig német kalmárok, a Hanza londoni tagjai látták el rende­
lésekkel. De aztán modellt ült neki a jövő embere, Cromwell. Föltehetőleg rajta
keresztül vezetett az út gazdájához, a királyhoz. Tíz évvel a Morus házában töl­
tött karácsony s egy évvel első istápolójának lefejezése után 6 lett az udvari
festő.
1698-ban földig égett a Temze-parton Whitehall, a királyi palota, s benne pusz­
tult Holbein fő propagandaműve is. Csak két gyönge másolatról s egy csonka
tervrajzról ismerjük a hatalmas falképet, de eléggé ahhoz, hogy megértsük: miért
azonosult VIII. Henrik az utókor képzeletében a festő királyképével. Azzal a
szétvetett lábú Herkulessel. Rajta kívül ott állt a freskón dinasztiaalapító apja,
anyja s a harmadik feleség, Seymour Anna, aki végre megszülte a fiúörököst.
Holbein járt Itáliában. Mint Dürer, nemes rablással ő is felhasználta a vándor­
út emlékeit. A falkép elrendezésénél olasz festők egyik hagyományos szerkesz­
tési fogásával élt. Oltárképeken alkalmazták, a Madonna köré helyezve páros
számú szenteket. Dehát oltárképet festett Holbein is, újmódit az Imperátorról!
Évszázadok óta egyben szokott tévedni a propaganda. Az is tovább él, akit
elhallgatnak: a feledésre ítélt halott. Morus vétkezett királya ellen, tettét nyíltan
védelmezni - Katolikus Mária rövid uralmától eltekintve - nem lehetett, bár a
tiszta kezű bíróról s tréfás kiszólásairól szabadon elmondható minden jó. Valami­
kor az 1590-es évek elején egy többtagú alkalmi darabgyártó társulás, a fiatal
Shakespeare részvételével megörökítette egy históriás drámában. Nem került
színre, mert fennakadt a cenzúrán. Csak jóval Henrik királynő-lányának, Erzsé­
betnek a halála után bukkan föl először Morus neve Shakespeare-nél, utolsó
darabjában, amelyet egy fiatal társszerzővel költött. Amikor Wolsey bukásakor
Thomas Cromwell közli, hogy Morus az utódja a főkancellári méltóságban, a
bíboros ezt mondja:

Túl hamar.
De hisz tudós ember. Sokáig éljen
Királyi kegyben, helyesen Ítéljen,
Igazság s lelkiismeret szerint,
Hogy csontjait, ha útját befutotta.
Árvák könnyének gyászleple borítsa.
( VIII. Henrik III. 2. ford. Weöres Sándor)

Hű fordítás, de hiányzik belőle az eredeti szöveg fél sora: „and sleeps in bless­
ings”, ha majd áldottan nyugszik. Shakespeare óvatos kötéltáncos volt politikai
tárgyú darabjaiban, ebben is. De a tiszteletadás, noha semlegesítőn egy porladó

43
bíboros ajkára bízza, félreérthetetlen. Anyai ágon családjának egy része ragasz­
kodott az óhithez.
A halott csak félig húzódott föld alá. Egyik lányát, az elragadó, tanult Margare-
tet William Roper vette feleségül. Apósáról írt rövid életrajza az ezerötszázötve-
nes évek táján készült, s másolatokban terjedt a szigeten és külföldön. Csak 1626-
ban nyomtatták ki angol jezsuiták a franciaországi Saint Omerban, hamis párizsi
imprimaturral. Könnyebben elnézte a hatóság, ha valakit egy Párizsban kiadott
Morus-életrajz birtoklásán kaptak rajta, mint ha egy Saint Omer-i kiadványén.
Becsempészése és terjesztése is veszélytelenebb volt. Douai, Reims, Saint Omer
és Róma az angol katolikus emigráció támaszpontja, az utóbbi kettő a jezsuiták
„kilövő bázisa” is. Útlevelet a tizenhetedik század elején a hatóságok - hol egyik,
hol másik, mert az útlevélügy nem volt szabályozva-gyakran azzal a megkötéssel
adtak ki, hogy tulajdonosa mehet bárhova, Saint Omer és Róma kivételével.
Ezért kellett hamis párizsi imprimatur Morus Tamás első nyomtatott életrajzára,
majdnem száz évvel a halála után.
A négyszázadik fordulón szentté avatták.

1967
 Aranykor a vaskorban
AZ ERZSÉBET-KORI ANGOL IRODALOM

1.

1526 UTÁN vitéz hírű, számottevő középhatalomból pusztuló hadterületté

vált Magyarország. Intézményei bomlottak, szabad cselekvése megbénult, amit
tett falu és város, nemesúr és prédikátor, megye, paraszt és püspök, szorongat-
tatva azért cselekedte, mert a szomszéd határban ott kvártélyozott és harácsolt
vagy egy basa vagy a zsoldos. Török Bálint a Héttoronyban, Martinuzzi német
kardélen - magyar ember, betájolás közben akarva-akaratlanul a megszállás tor­
zító háromszögelési pontjáról vizsgálja a tizenhatodik századot. Kopják és karók
kerítik be, kopják a végváriak hevenyészett sírján, karók a török fejeknek.
Más az angolok látószöge. Hazájukban tovább tartott a változás, ami elkezdő­
dött volt Mátyás Magyarországán is: a központosuló nemzeti királyság erőszako­
san kiválik az egyetemes Keresztény Respublica petyhüdt öleléséből. Független­
ségi harcot vívott a Nyugat, de nem olyat, mint a magyar. Nem az oltárnál csuta­
kolt török lovak s a kereszt helyére tűzött félhold ellen. Saját múltjának holtsú­
lyával számolt le. A nemzet, élén a királlyal, önnön hatalmának szentesítését
kívánja ezentúl Istentől. Ne feledjük, hogy az Atlanti-óceántól a Visztuláig volt
már egy Egyesült Európa, pápa és császár örökké vitás birtoka, amely tökélete­
sen elavult a középkor végére. Mind bástyázhatták egyházi és lovagi szertartások­
kal, senki se hitt benne a szíve mélyén, még haszonélvezői sem.
Idővel padlásra kerül minden karácsonyi ajándék. Oda, a történelem lomtá­
rába került Nagy Károly és I. Leó közös karácsonyi ajándéka is, a szimbolikus
római császár-koronázás, amely 800-ban ön tudati határt szabott a keresztény
világ nyugati, latin és keleti, görög (azaz bizánci) része közé. De Bizánc, ahol
egyébként franк a latinok és romanos azaz római a görögök egykorú neve, elbu­
kott: török birtokká lett az összezsugorodott birodalom. A Nagy Perből kihullt
az egyik ellenfél. Új világkép alakult ki nyugaton az új helyzetben: a népek egy­
más után lemondtak egy devalvált politikai örökségről. Nem országos szavazás­
sal, nem is népek parlamentjében. Ilyet elképzelni se tudtak. A forradalmi vezér
országonként maga a király volt, Angliában I. Erzsébet apja, VIII. Henrik.
Ő irányította felülről a harcot, az egyházban Róma, trónja körül az ősi nemzetsé­
gek ellen, amelyek századokon át apáról fiúra magánbirtoknak tekintettek egy-egy
országrészt. Ő szabta meg önkényesen azt is, hogy meddig tart a királyi forrada­
lom, s hol kezdődik az alattvalói lázadás. Ha Orwell véletlenül abban a században

47
él, úgy szólna nevezetes mondása - All man are equal but some are more equal
than others hogy minden forradalmár egyenlő, de van egy, aki egyenlőbb a töb­
binél: a király. Levágott fejek hevertek a határmezsgyén, amit Henrik rögtö­
nözve hóhérbárddal meg-meghúzott a kívánatos forradalom és büntetendő láza­
dás között. „Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak, mert nincs hata­
lom, csak Istentől”, írta Pál a Rómabelieknek. „Ahol hatalom van, azt Isten
rendelte, s aki szembeszáll a hatalommal, Isten rendelésének szegül ellen.” Volt
Henriknek s a többi királynak elég papja, aki e figyelmeztetést a fészkelődő alatt­
valók fejére olvasta a szószékről. S ha nem hittek volna Pálnak, ugyanezt hallot­
ták Péter apostoltól. „Engedelmeskedjetek az Úr kedvéért minden emberi mél­
tóságnak”, intette első levelében a gyülekezeteket, „akár a császárnak, mint leg­
fölsőbbnek, akár a helytartóknak, akiket ő küldött a gonosztevők megfenyítésére
és a jók dicséretére”. Nem volt udvari pap, aki ezt a két leckét ne tudta volna
betéve, noha a két apostol igazán nem szánta nacionalista udvaroknak.
Henrik két gyermeke, a rövid életű VI. Edward s a beteges Mária előzte meg
a trónon második lányát, Erzsébetet. Az első alatt Anglia élesen elkanyarodott
protestáns irányba, a másik, véres fordulattal visszakanyarította katolikus oldal­
ra. Nincs jármű, amely ne végezné árokban ilyen hajtással, hát még egy ország!
Erzsébet szegénységet, inflációt, háborút, félelmet és meghasonlást örökölt a két
féltestvértől. A lelki hasadás volt a legsúlyosabb teher. Persze arról az időről
sohasem beszélhetünk általánosítva. Ennek a falunak, annak a városnak esetleg
sokkal jobban ment a sora, mint a szomszédjának, mert az úttalan sár és kezdet­
leges bürokrácia elszigetelt, önálló létre kényszerítette a kisebb közösségeket.
Stratford kétnapi lójárásra feküdt Londontól, nem kétórányi hajtásra.
Vetekedett a belső gonddal a külső. Szemközt, a kontinensen meg-megújulva
dúlt a világhatalmi küzdelem franciák és spanyolok közt a középkori keresztény
univerzum romjain. S ebben a birkózásban harctérré válhatott akármelyik
ország. Azzá lett előbb Itália, aztán Németalföld. Anglia se számíthatott irgalom­
ra. Írországot a spanyolok, Skóciát a franciák szemelték ki ugródeszkának. S ha
egyszer behatol a feszítővas, kettéválik a frissen összevakolt, fiatal nemzet.
Riasztó példaként ez a hasadás fenyegette az angolok szemében Franciaországot
a vallásháborúk alatt. Mert a világhatalmi stratégia már akkor tisztában volt egy
világnézeti ötödik hadoszlop hasznos szolgálatával, ha a szókészletet a Szentírás­
ból merítették is, nem a társadalomtudományból vagy faj védelmi misztikából.
A külső hergelők érdeke szerint hol békepárt, hol háborús párt e belső hadoszlop
neve. Csoda-e, hogy időnként hisztérikus rémlátás és lincselő idegengyűlölet
sepert végig Londonon? Hogy kémet szagoltak minden kalapkarima alatt? Fran­
ciák, spanyolok, olaszok, zsidók, jezsuiták egyaránt megkapják a magukét az
egykorú színpadokon: röhej, pfujolás, káromlás a részük. Kétszázezer lakosával
a város már akkor is az ország idegközpontja volt.
A gondhoz azonban nem hiányzott az elszántság. Erzsébet számíthatott alatt­
valóira; a puszta igazságnál marad, valahányszor hízelegve beszél hűségükről.
Nők adni is szeretnek hízelgő szót, nemcsak kapni, s a királynő méltóknak oszto­
gatta. Through Christ, King Henry, the Book and the Bow, szólt a vers apja korá­
ból: Krisztus segedelme ott fenn, protestáns helytartója a trónon, egyik kézben a
Biblia, másikban félelmes parasztfegyverük, a hosszú íj, jöhet a skót, jöhet az ír,

48
jöhet a spanyol és francia, jöhet kámzsás fek ete seregével maga a pápa, visszapat­
tan A nglia partjáról. Udvari népe s tanácsosai mind óvták E rzsébetet a m erény­
lőktől; nincs nyom a, hogy maga félt volna. G yanakvó szem ét inkább a hangos
fogadkozókon tartotta; egym ásra félték en y, rangos kegyencein. N ép ével együtt
jól em lékezett a tébolyult főúri civakodásra; az ország m ajdnem száz évig csün­
gött vérezve a polgárháború agyarán.
Névleg Erzsébeté volt a hatalom. Maga a nép magasztalta fel uralkodóját,
mintha nem is lenne halandó. Tette önvédelemből, torkig lakva a nagyurak levi-
harzott magánháborúival. Vára nem védte többé a kiskirályt, mint azelőtt,
bukott ember volt a politikában, amelyik napon elfordult róla a fejedelem mo­
solya. A trón kegyétől függ ezentúl, hogy melyik virág pompázik, s melyik hervad
el. Tegnap Buckingham herceg, ma Wolsey bíboros, holnap Thomas Cromwell.
Ugyancsak ámuldozott volna Warwick gróf, akit a nép még „királycsináló”-nak
nevezett, ha véletlenül föltámad a testvérgyilkos Rózsa-háborúkból.
Ám a valóság nem egészen vágott össze a körmönfont udvari színjátékkal. Igaz
ugyan, hogy Anglia éltető napja a palotából kel föl, falai közt nyugszik le, a nem­
zeti tudatnak mégis a parlament az igazi melegágya, ott kezdik fölismerni közös
érdekeiket a követek. Csupán az uralkodó rendeletére gyűlhettek össze, s be kel­
lett érniök tanácsadói szereppel. De már Erzsébet alatt történt, intő erőpróba­
ként, néhány összecsapás a hatalom mindenható birtokosa s az országos közaka­
rat képviselői közt. Volt nem egy, aki a börtönnel is dacolt; utódaik ezrekre fog­
nak szaporodni Oliver Cromwell lovas seregében. A királynő ilyenkor kitért a
szakítás elől: megőrizte parancsoló hangját, de engedett. Ez volt a szokott takti­
kája. Győzött az asszonyész; úgy gondolta, hogy nem árt, ha szent olajjal föl­
kenve, Isten kegyelmén kívül együttműködik szeretett híveivel is. Ezért Isten
nem neheztel, alattvalóit pedig kezesebbé teszi.
Ha Londonban számolni kellett az országgyűlési követekkel s a Cityvel, a
megyékben még jócskán megrekedt a középkor. Warwick a Leicestereké, Nor­
folk a Howardoké, Northumberland a Percyké: helyi ügyekben változatlanul
kegyúri jogokat gyakorolnak. Családias pártfogásuk szűkebb körben úgy emel,
haragjuk úgy sújt, mint nagyban az uralkodóé. Elrémítene ez a protekciós rend­
szer, ha visszacsöppennénk közéjük. Mennyire szemérmetlenek, milyen nyílt a
vásár! Ők meg csak bámulnának a botránkozáson, maga Shakespeare is. Az élet
rendjének tartották.
Eretnekégető katolikus nővére, Mária ült előtte a trónon. Genfben váratlanul
megszaporodott az angol beszéd - menekült protestánsoké. Érthető, hogy korai
halála után a hazatérő földönfutók telve voltak bosszúvággyal. A hit elválaszt,
hirdették kihívón, a királyság egyesít, felelte Erzsébet, s nem engedett a nyomás­
nak, hogy most aztán fizessenek a katolikusok. Pedig többrendbeli tragikus belső
és külső esemény mintha a parlament türelmetlen puritán tagjait igazolta volna.
Tizenegyedik kormányzási évében, 1569-ben katolikus jelszavakkal kitört észa­
kon az utolsó főúri lázadás. Róma vesztett ügye e polgárháborúban összeolvadt
a feudális jogigények végső fellobbanásával. De a fiatal királynő még ezután is
politikus szemmel ítélt, nem teológussal. Tudta, hogy odaát, Franciaországban a
nagyurak viszont protestáns jelszóval gyűjtenek sereget zászlójuk alá. A hit, akár

49
római, akár genfi csak ürügy a Csatorna két felén, hogy visszakaparintsák hűbé­
res hatalmukat.
Egy évvel a lázadás gyors leverése után eldördült fejére a pápai átok. Más szó­
val Róma előre feloldozta bűne alól az önkéntes merénylőt. S két esztendő múl­
va, 1572-ben, átutazó angolok szeme láttára - köztük volt egyik tanácsosa is -
lefolyt Párizsban, Szent Bertalan-éjszakáján a protestáns-mészárlás. Ki biztosít­
ja, hogy náluk nem történhetik ilyen szörnyűség? Hiszen Róma hálamisét mon­
dott azért a napért. Ráadásul Erzsébet mind halogatta házasságát, rendezetlen
volt az utódlás kérdése. Micsoda vérfürdő lesz, mekkora felfordulás, ha jól céloz
a külföldről átdobott, ismeretlen gyilkos! Jöttek a kémjelentések - s az efféle
titok mindig leszivárog kormányirodákból a kikötőig és kocsmáig - , hogy tartani
kell fogságra vetett rokona, a Skóciából elűzött, katolikus Stuart Máriától is.
A királynő eredetileg menedékért folyamodott, de elfogták, mihelyt angol földre
lépett, annyira rettegtek a bajkeverő asszonytól. Becsempészett postájában meg
van pecsételve Erzsébet sorsa, szólt minden jelentés: spanyol ügynökök és angol
bérenceik a foglyot akarják Anglia trónjára juttatni. Nem lényeges, hogy mennyi
volt igaz a jelentésekből és mennyi a koholmány. Hatásuk a lényeges. A nép
katolikus vért akart csapolni; Erzsébet titkos tanácsosai, az állambiztonság nevé­
ben, Stuart Mária fejét követelték. Ő a csapolást meggátolta, a fejvételt elodázta.
Mestere volt a halogatásnak. S a kiszemelt áldozatok viselkedése a diplomatikus
asszonyt igazolta. Nem ártott fejének az átok, Róma az átokkal csak az angol
katolikusok életét tette keservessé. Magyaroknak nem kell magyarázni, mi a ki­
sebbségi sors. Hűségüktől mégsem tántorodtak el. Csak hosszú esztendők múlva,
a spanyol partraszállási kísérletkor enyhült a hamis gyanú, akkor se végképp,
hogy ők Róma beépített, ötödik hadoszlopa. [ . . . ]
De az utca népében nem volt annyi mérséklet, mint a királynőben. Fenekedő
gyanakvásuk katolikusokra és idegenekre át-átcsapott vad hencegésbe. Ez is, az
is a nemzeti lét serdüléskori tünete: extrovertált félelem. Érezték, hogy még szét­
rombolható a nemzet, ha betör az ellenség Skóciából, Írországból vagy feltör a
Temze-torkolaton. Rémeket láttak, fantomokkal hadakoztak, tele szájjal dicse­
kedtek. A kezdő Shakespeare királydrámáiban is.

Bár téged, és más keresztyény királyt,

Bután vezérel ez izgága pap,
Reszkettek átkától, mit pénz felold
S hitvány arany, por, polyva érteken
Egy embertől bocsánatot vehet, ki
Eladja ezzel önbocsánatát;
Bár te, s a többi, ily bután vezetve
Ez alakos tárházát töltitek:
Magam, magamban is, a pápa ellen
Szegülök, és barátja nékem ellen.
(János király III. 1. ford. Arany János)

50
 Középkori király, Földnélküli János szájába adja e kihívást, de közben azokra
gondol, akik körülállják a színpad dobogóját. Mert a dicsekvéshez, mint mond­
tam, megvolt a bátorság is.

Még nem borult, nem is fog Anglia

Kevély hódító lábához borulni,
Míg önmagába tőrt nem döf, soha.
Most, visszatérvén, ím e nagyjai,
Bár jőne haddal a három világrész,
Mi visszaverjük. Amíg hű marad
Magához, Anglia nagy és szabad.
(V. 7.)

RENDRŐL leginkább az beszél, akinek sok a vesztenivalója. Új vagyonokat

teremtett a Tudor-család országlása, azokat védte a rend. Templomi szószékről,
később színpadokról, poroszkáló tankölteményben és szárnyaló versben magasz­
talták Isten, a királynő és Anglia nagyobb dicsőségére. Idegeikben, átörökölve,
még ott rángott a feudális Rózsa-háborúk emléke, tudták, hogy milyen véres
kavargásban élt a nagyapjuk. Felszámolását Erzsébet nagyapja, VII. Henrik vál­
lalta, mikor megvívta csatáját III. Richárddal a polgárháborús csaták ellen.
Haszna volt a közbékéből minden falunak, minden hajósnak, egész Londonnak.
De fia, VIII. Henrik alatt kezdődött el csak igazán a gazdagodás, a reformáció­
val. Elkobzásuk után friss, törtető családok kezére jutott az avatagon kezelt, sok
apátsági birtok. Az új birtokosok felzárkóztak ugyan címerükkel a lovagi múlt­
hoz, de szellemük már kapitalista, ha magáról a fogalomról nem tudnak is. Nyílt,
üveges kastélyok épülnek az apátságok köveiből s nem visszariasztó, zárkózott
várak. Minek az, arra már nincsen szükség. Aki homokot, téglát talicskázik az
állványzaton, angolul beszél, akinek körző van a kezében, olaszul: angol a nap­
számos, olasz az építész. Bevándorló művészek segítségével, hivalkodón, fattyú
stílushajtásokkal, újgazdagok dicsőségére megkezdődött az angol reneszánsz.
Új emberekre bízta Erzsébet a kormányzás gondjait is. Shakespeare darabjai­
ból jó, ha nem éppen vonzó ismerőseink is az országló zászlósurak. De hatalmuk
már a múlté a költő életében. Kéziratait, felsőbb parancsra, egy kezdetleges
bürokrácia láttamozza; tanácsosok és nem várurak jelentkeznek naponta kihall­
gatásra a palotában. A várurak csak vendégelik a királynőt, amikor nyaranta sze­
kértáborával fölkerekedik országjárásra, hogy megtisztelje, s anyagilag egy-két
évre rokkanttá tegye a gazdát. De a megye ujjongott, a nép kerítések mögül vagy
a dombról bámulta a jelmezes szabadtéri és vízi ünnepeket a várkertben, egyszer
valószínűleg a gyermek Shakespeare is. Apja, királynőt látni, átvitte Stratford-
ból a közeli Kenilworthbe. Ott lakott Erzsébet sorrend szerint első kegyence,
Leicester gróf.
A királynő neve - a valódi s néhány mesés hangzású, költött - elszállt Moszk­
váig és Konstantinápolyig, hallottak róla Sárospatakon s az indiánok a két Ame­
rikában. Mai ember visszahőköl a bálványozástól, szemérmetlennek, szolgalel-

51
kűnek érzi. De négyszáz év előtt szigorú szertartásrendhez igazodott az élet legki­
sebb ága is. Megszentelt keresztény formákban az ókori istenek kiengesztelése
folyt tovább; királytiszteletüket is csak rituális nyelven tudták kifejezni. Beken­
ték járványok ellen az ajtófélfát, s letérdelve, a király elé nyújtották duzzadt nya­
kukat, hogy érintésével meggyógyítsa.
Erzsébet maga is buzdította ezt a személyi kultuszt. Hol ravaszul, hol odaadás­
sal, egyszer kacérkodva, máskor türelmetlenül. Nehéz kibogozni, fölösleges is,
hogy mikor milyen fajsúlyú érzés vezette. Valóban Angliát tekintette férjének;
ez a bók őszinte szerelmi vallomás az ajkán. Szüzessége szimbolikusan átháram-
lott a nemzetre: amíg ő ül a trónon, Anglia szűz marad az inváziótól. Két alak volt
egyszerre: a londoni palotában székelő halandó s a középkori Mária-kultusz örö­
kében ülő Patrona. Bukása előtt Stuart Mária több férfival osztotta meg ágyát,
egy gyilkossal is. Az ég királynőjének nevére, paradox módon, méltóbb volt
rokona, a protestáns szűz, holott Róma a bibliai bősz Jézabelnek hívta, akit - a
Királyok Könyve szerint - „ebek esznek meg” .
Múltak az évek, nőtt a megdicsőülése, egy idő után csak a görög-római mitoló­
gia bírta kellő szavakkal és jelképekkel táplálni a magasztalást. De a tömjénfüg­
göny mögött, színes bálványnak öltözve, egy óvatos asszony ült, aki tudta, mi az
ára a háborúnak, s kard által pusztul el, aki kardot ránt. Lehetőleg a kiegyezés
vagy halogatás mellett döntött vallási és nemzetközi vitákban és civódásaiban a
parlamenttel; akkor vált angol nemzeti hagyománnyá a kompromisszum. Nem
az a művészet a játékban, hogy ki szerzi meg a labdát. Ha két játékos közt fenn­
akad valahogy a levegőben, az a valódi trükk! Senki sem érzi magát vesztesnek.
Sok víz lefolyt a Temzén azóta, de ha Erzsébet miniszterei feltámadva végignéz­
nének egy kerekasztal-vitát az angol televízió képernyőjén, királynőjükre ismer­
nének a vitavezetőben.

2.

NE TÉVESSZENEK meg a reneszánsz fejedelmekre kötelező harcias allegó­

riák: egyik markukban Akhilleusz pajzsa, a másikban Pállasz Athéné lándzsája.
I. Erzsébet kezébe, ha politikáját nézzük, olajág illett, nem lándzsa; lant- és virgi-
nálmuzsikára pezsdült a vére, nem harci sípoktól. Látótávolban az angol parttól,
1568 óta folyt az egyenlőtlen mérkőzés a holland szabadságharcosok és spanyol
megszállóik közt, 1570 óta római átok ült a királynő fején. Úgy tűnhetett, hogy -
a hollandokat segítve - Anglia egyetlen lehetséges önvédelme a háború. Mégis
kihúzták nyílt szakítás nélkül 1585-ig. Spanyolok és franciák közé szorítva az
ország nem volt erősebb akkor, mint a mai Angliához és Nyugat-Németországhoz
mérve a mai Hollandia. Hadierőben sokszorosan felülmúlta a Habsburg biroda­
lom, tudományban és művészetben Itália, bányászatban és iparban túltettek rajta
németek és franciák. Az emelkedő nemzet a hatalmi lépcső legalsó fokán állt.
Ösztönzőjük a kitáruló tenger. Szörnyű dolgokat műveltek a vizeken, kalóz-
kodva lecsaptak spanyol aranyszállító hajókra, néger rabszolgákat hurcoltak át
Amerikába. De erényeik is ott edződtek meg; szívósan és nagy emberáldozatok-

52
kai kiismerték az óceánt, benyomultak őserdőkbe, gyökeret vertek az Újvilág­
ban, megszokták, hogy határtalan a horizont. Tudós, hős, telepes, botanikus,
csillagász volt egy személyben a vitorlás kalandor. S különben is, ki mondja, hogy
ők kalandorok, kalózok, rablók - ki merészeli? Utóvégre a négereket saját
véreik, fekete királyok árulják Afrika partján, csak elvétve kell körvadászatot
tartani az árura. S a két kincses Amerikát a pápa önhatalmúlag ajándékozta Spa­
nyolországnak és Portugáliának. Érvénytelen az adomány!
A nép nem akarta tűrni, hogy a szemközti parton szeme láttára elvérezzenek
protestáns hittestvérei. De Erzsébet és fő tanácsosa, William Cecil a diplomáciát
élesen különválasztotta a vallástól. Az volt a reményük, hogy titokban, a színfa­
lak mögött csillapítólag tudnak hatni a küzdőkre, s közbenjárásuk révén létrejön
valami kiegyezés spanyolok és hollandok között, mielőtt beleszól egy harmadik
fél, az önvérében fürdő francia. Ám a hidat már mindenki fölégette maga mögött:
a hollandoknak a halál is jobb volt a megszállóknál, a spanyol király viszont örök
üdvösségét féltette, ha nem bánik el példásan az eretnek lázadókkal Németalföl­
dön. Nehéz szívvel és szoros erszénnyel Erzsébet 1585-ben nyíltan a hollandok
mellé állt. Tizennyolc évig tartott a háború, túlélte a királynőt, és áthúzódott
Shakespeare életének egyharmadán. Leicester gróf, a kivénült kegyenc, immár
deres szakállal és megvastagodva expedíciós sereget vitt át Németalföldre. Alatta
szolgált és esett el az angol költészet vonzó lovagékessége, Sir Philip Sidney, aki
kontinentális vándorlásán egy állandósult harctérre, Magyarországra is benézett
Pozsonynál.
Lehet, hogy a közkatonák vagy őrmesterek sorában volt egy másik ismerős arc
is. Leicester gróf vára közel feküdt Stratfordhoz, s föltehető, hogy a megyéből
néhányan beálltak önkéntesnek. Világot látni, veszedelmet szagolni, ahogy a fia­
talok szokták. Shakespeare huszonegy éves volt az expedíció idején. S éppen fia­
talsága lappang sűrű homályban, nyolc-tíz esztendőről, formáló éveiről semmit
sem tudunk. Hol, merre járt? Hogy a földrajzhoz alig konyított, azt tudjuk. Kato­
nai dolgokhoz ellenben értett; lépten-nyomon elárulja. Nem azzal, hogy harsog-
tatja a kürtöket, csattogtatja a fegyvert. Efféle színpadi utasítás könnyen kicsor­
dult akármelyik lúdtollból. De neki fülében volt a tábori nyelv is, amit baj társ
használ bajtárssal, ugratva vagy dohogva a strázsán, a dobok körül, a gulyáságyú­
nál. Alakját, elmosódva néhányan ott látják imbolyogni a németalföldi harcté­
ren. Rögtön szétfoszlik persze, ha túl mohón kapunk utána.

ÚGY SÖTÉTEDETT a világnak, ahogy alkonyult a század. Hallgatag Vilmos,

a hollandok vezére 1584-ben áldozatul esett egy orgyilkosnak. Két év múlva az
angol miniszterek újabb összeesküvést lepleztek le, a nyom megint a fogoly
Stuart Máriához vezetett. Groteszk tréfája a sorsnak, hogy Erzsébet majdnem
húsz évig testével állt a hóhér és Mária közé, mialatt a rab asszony hívei az életére
pályáztak. Nemcsak jogi szörnyűségnek, egyenesen istenkáromlásnak tartotta a
kivégzést; a világrenden esik sérelem egy fölkent uralkodóra mért halálos ítélet­
tel. Amellett sokak szemében érvénytelen volt Stuart Mária letaszítása Skócia
trónjáról, a rabot menedékért folyamodó idegennek, idegen államfőnek tekintet-

53
ték, akire nem terjedhet ki angol bíráskodás. Mindez százszor megfordult Erzsé­
bet fejében. Ha a fogoly véletlenül megfulladna párnái közt vagy - végzetes
hatással - valami romlott ételt enne, az más! . . . Hát senki sem ért elejtett sza­
vaiból? Tanácsosai azonban elengedték a fülük mellett; szerintük a félelmes nem­
zetközi helyzetben leleplező, nyílt bűnpert követelt az államérdek. 1586-ban
Erzsébet végül engedett az örökös nyomásnak, aztán szentesítését rögtön vissza­
vonta, de futárja elkésett az üzenettel, hogy állj! - túl volt a munkán a bakó. Két
év múlva megindult Anglia ellen II. Fülöp bosszúálló hajóraja, az Armada. Ere­
detileg az előző évben akart leszámolni a „gyilkosok”-kal, de egy rajtaütő angol
támadás a cadizi hadiraktáron elodázta a felvonulást. Valószínűleg e késedelem
is belejátszott a spanyol vereségbe.
Hogy mit jelentett kortársként együtt élni II. Fülöp birodalmával, annak száza­
dunkban leginkább Churchill lett volna a megmondhatója 1940 körül. A csoda
nem az angol győzelem a Csatornán, a csoda az, hogy megsemmisülés nélkül
vészeltek át az örvénylő éveken. Segítette őket az Armada ellen a vihar is. De a
sors - ezúttal vihar képében - olyanok mellé szokott állni, akik segítenek önma-
gukon. Fürgébbek voltak az angol hajók, jobbak a tengerészek, ráadásul Erzsé­
bet Fülöppel ellentétben nem parancsolta meg előre vezéreinek, hogy mit hogyan
csináljanak a helyszínen. Az Armada szétszóródott, Anglia egyelőre megszaba­
dult a partraszállás veszélyétől. Arra senki sem gondolt, hogy végleg. Nem győze­
lemről vertek arany emlékérmet az ütközet után, hanem a veszély elhárításáról.
„Dangers averted”, szól a felirat. Szép szokásuk, az understatement egyik korai
példája ez. A spanyol világhatalom éppen úgy nem volt megtörve, mint Szalamisz
után az ókori perzsa. Száz esztendőbe telt még, amíg maguk a spanyolok, kirá­
lyaik hathatós közreműködésével, tönkretették országukat. A harc folyt tovább.
Sokba került, akármilyen óvatosan vívták. Új és új adó kellett. Mivel eseten­
ként a követek toldották meg adóval a közkiadások fedezésére szolgáló kincstári
jövedelmeket, mindjobban megnőtt a parlament szarva. Nem csalt a finom női
szimat, Erzsébet okkal húzódozott a világnézeti szent háborútól. Sokba kerül, a
nép követeinek használ, nem neki! A századvég, egyelőre láthatatlanul, kezdte
alámosni a trón hatalmát.
De máig sem világos, hogy mi volt a valóságos politikai erőviszony. „Nincs tör­
vény a király felett e földi világban, kedvére tehet jót és rosszat, számadása csak
Istennel van”, írta Tyndal, a későbbi protestáns vértanú a reformáció küszöbén,
még mielőtt VIII. Henrik megtette magát egyházfőnek. Amit mond, nem más,
mint a tömör középkori jelmondat: Dieu et mon droit körülírása. Állt ez a szen­
tencia a fő hatalomról a század végén is. Mekkora volt azonban ténylegesen?
Bőséges az egykorú politikai irodalom, mégsem derül ki belőle egyértelműn.
Tetemes része sugalmazott propaganda a Tudor-ház legendás érdemeiről. (Vol­
tak bőven valóságosak is.) De még abban a részben is, amely gyanús vagy egyene­
sen üldözendő, rebellis, összekeveredik középkori képzet és radikális új elmélet,
ádventi jövendölés s a pragmatikus Machiavelli. Csak a tizenhetedik században
szabadul fel a politika mint tudomány a teológia gyámsága alól. Úgy is mondhat­
nám: akkor szabadul meg végképpen középkori emlékeitől. De Erzsébet alatt
még nincs tiszta beszéd a politikai irodalomban.
A valóságból annyit lát az utókor, hogy Erzsébet folyton hajladozik, egyensú-

54
lyoz, kisiklik, egyik kegyencét kijátssza a másik ellen, s közben mindvégig számít
a Cecil család, apa és fiú segítségére. Kormány a szó mai értelmében nem volt, a
miniszterek: az uralkodó titkos tanácsosai. One o f Her Highnes most honorable
privy C ounsell-olvassuk az egykorú feliratot Robert Cecil arcképén.

SÖTÉTEDŐ évtizedekkel vágott össze irodalmuk első aranykora. Nagy erőt,

de nem aranykort tükröz leghasználatosabb szókészletük, érdemes lenne kiderí­
teni egy komputerrel, hogy hányszor fordul elő szövegükben a Törtetés, Dics­
vágy, Forgandóság, Káosz, Háború, Hitszegés, Anarchia, Csőcselék, Vér és
Múlandóság. Shakespeare írótársai közül Kydet megkínozta a vallató hatóság,
Nashe-t lecsukták, Marlowe hosszú börtönbüntetés, talán a bitó elől menekült
meg egy halálos végű verekedésben, az óvatos Shakespeare-t többször megcen­
zúrázták, társulatát kihallgatásra rendelték egy zendülés miatt, amelynek gyanút­
lan eszközei voltak a színészek, s máglyahalála előtt versei zömét a börtönben
írta Robert Southwell, a jezsuita mártír.
Erzsébet irtózott az öldökléstől. Hiszen vérpadon halt meg anyja, Boleyn
Anna is. Mi lett volna, mennyi halál, mennyivel több kivégzés, ha más ül negy­
venöt évig a helyén! Személyében Angliát könyörületes ajándékkal látta el a sors.
Utolsó kegyence, a szertelen, kapkodó, hol melankolikus, hol kápráztató Essex
gróf és baráti köre rágta a zablát, forrt az öregek petyhüdt kormányzása ellen.
Nem így kell vinni az ország dolgát, nem lehet ímmel-ámmal háborúzni, mérjünk
az óceánon halálos sebet a spanyolokra, zúzzuk össze föltételezhető ugródeszká­
jukat Írországban! A boldogtalan írek, szokás szerint éppen föllázadtak, égtek az
angol kastélyok és udvarházak. Akkor pusztult el mindene Spensernek, a költő­
nek is, odavesztek pótolhatatlan kéziratai. Alighanem ez a veszteség siettette
korai halálát.
Folyt a szóharc Erzsébet körül a tanácsban, végül Essex kerekedett fölül, meg­
szerezte magának a vezéri pálcát, mehetett. Ment is, a vesztébe. Dicsőségét
elnyelték az ír mocsarak, megtépázva tért vissza a partizán háborúból az „ízlés
tükre, minta egy szoborhoz” (III. 1.), ahogy Ophelia mondja Hamletról.
Rossz tanácsadó a kétségbeesés. Azzal az ürüggyel, hogy kiszabadítja Erzsébe­
tet gonosz tanácsadók, értsd: a Cecil-klikk karmából, lázadáshoz folyamodott a
kegyvesztett nagyúr. Felségárulási pere a Westminster Csarnokban folyt le. Ma
is áll London szívében ez a gerendás boltozatú, hatalmas kőcsűr - mert olyan a
form ája-, legutóbb Churchillnek szolgált ravatalozóul. Ott fosztották meg koro­
nájától Shakespeare aranyszájú királyát, II. Richárdot, onnan küldték bírái pél­
dás halálába Morus Tamást, a mártír kancellárt, akinek úgy fájt Magyarország
bukása Mohácsnál.
Két évvel Essex kivégzése után meghalt a királynő. Fekete oszlopos márvány
síremlékét a westminsteri apátsági templomban megosztja nővérével, Katolikus
Máriával. Regno consortes et urna hic obdormimus Elizabetha et Maria sorores in
spe resurrectionis - testvérek és társak az uralkodásban, a feltámadás reményével
e hamvvederben is együtt szunnyadunk. Csak az 6 díszruhás alakja fekszik kifa­
ragva a kőlapon. Utóda, I. Jakab állíttatta a mennyezetes sírházat, homlokzatán

55
magasztaló felirattal, hogy nemének páratlan ékessége volt ő. S ki volt Jakab?
Stuart Mária fia. Szemközt, a templom másik szárnyában hasonló stílusú már­
ványmű alá helyeztette kihantolt édesanyját, nyilván azzal a gondolattal, hogy az
Úr színe előtt összebékül a két királyasszony: bíró és áldozat. A különbség annyi,
hogy Erzsébet képmása országalmával és kormánypálcával a kezében fekszik a
kőlapon, Stuart Mária imára kulcsolt kézzel.
Magyarok és angolok életútja szétválik 1526 után. De a korszak Angliában is
„Zápolya öldöklő százada” volt. Megbirkóztak vele.

3.

FEGYVERZAJBAN hallgatnak a Múzsák. Mi egyetlen lángésszel, Balassival

ltudunk rácáfolni e korból a szállóigére, Anglia egy aranykorral. Irodalmuk pan-
jgott a század nagyobbik felében, biztató előjelek nélkül, hirtelenül robbant ki az
ialkonyán. Egyszerre csak arany szikrák kezdenek pattanni a vaskorról a halálve-
íszély üllőjén. Határtalan a befogadóképességük; a hitszakadás ellenére éltetőn
tovább kering bennük a gazdag múlt: Chaucer, a misztériumjátékok, Moralitá­
sok és balladák, sokat tanulnak a franciáktól, spanyoloktól, legtöbbet az olaszok­
tól. Vegyük csodának, ami csoda, s aztán nézzük meg közelebbről.
Két ellentmondó életelvet vállaltak egyszerre. Egyik az új humanista hitvallás:
heroikus küzdőtér a föld, embernek lenni a rangok rangja, ha Prométheusz szik­
rájával a keblünkben vállalni merjük a küzdők sorsát. A másik a reformáció alatt
megszigorodó, Krisztus-központú hittétel: rövid próbaidő az élet egy siralom­
völgyben, az örök kárhozat szélén. Szerencsére sohasem tudták eldönteni
magukban a nagy pert. Minél hatalmasabb a feszültség a két hiszekegy között,
énekük annál magasabbra ível. Valóban egy arasznyira éltek a haláltól, kegyetlen
testi kínokkal sújtva, kitéve ragálynak s rejtélyes nyavalyáknak. Sebet olyan
közönnyel adtak, amilyennel viselték. De mintha csak egyik lakodalom a másikra
hágna, pompás, büszke szavakba öltöznek a kurta, tragikus közjátékhoz. Még
nem tudták, hogy már mennyire a földhöz tartoznak.
Alsó fokon kitettek magukért a tanítók a protestáns iskolákban. Kitett magá­
ért persze a magyar iskolamester is; Pesti Gábor, Sylvester János, Szegedi Kis
István nem méltatlan angol kortársaihoz. De az oktatás kezdő lépéseinek
Magyarországon nincs folytatásuk a hódoltság alatt. Angliában két egyetemi
város és négy londoni jogászkollégium - Inns of Court - vette át csiszolásra a kirá­
lyi és községi iskolák diákjait, szegény fiúkat is. Drake admirális világjáró hajójá­
ból csak egy deszkadarab maradt meg, de mindmáig ősi falai közt működik Mar­
lowe iskolája Canterbury ben, Shakespeare-é Stratfordban, még áll Spenser
cambridge-i kollégiuma s a londoni Gray’s Inn, ahol a jogász úrfiak farsangkor
Senecát játszották Bacon fiatalságában. Ha szerencséje volt, magyar diáknak is
nyitva állt a krakkói, bécsi, padovai, wittenbergi egyetem. De mit kezdett utána?
Kereshette, hol nincs éppen tűzvész, s oda beásta magát, amíg nem csapott át
fedelére is a láng. Vagy kint feledkezett valahol nyugaton.
Erzsébet tartott rá, hogy olasz fejedelmek mintájára maga és környezete ser-

56
kentse a költészetet, muzsikát, építkezést, kertészetet és védelmezze a színját­
szást. Persze ára és árnyéka is volt a felséges vagy főúri pártfogásnak, különösen,
ha kényes a költő önérzete.

For further fortune then I would inquire

And leaving home, to royal court I sought,
Where I did sell myself for yearly hire,
And in the Prince’s garden daily wrought
There I beheld such vainness as I never tought.*

Ami prózára fordítva annyit jelent, hogy szeszélyes a királynő, sértő a nagy­
urak viselkedése, áskálódó a vetélytárs, méltatlan a házi feladat. De azért csak
módjával kell hinni a panasznak; írók mindenkor kifogyhatatlanul tudtak bán­
kódni a sorsukon. A derűsebb igazság úgy szól, hogy az anyagi javakban szertele­
nül mohó, Erzsébet-kori angolok szellemileg is telhetetlenek; nincs annyi madri­
gál, vers, színdarab, amit főnemes, kamarás, udvarhölgy, polgár, mesterlegény,
kalóz és katona sokallna.
Népiskola, egyetem, királyi udvar - negyediknek hasznukra volt a tenger.
Fatornyuk elmerült a végtelen vizeken: a gyapjúnyíró parasztország kezdett
átváltozni világkereskedelmi hatalommá. Az írók egyetértettek az expanziós
nemzeti célokkal, tüzes hazafi mindahány, még ha néhányat vallási vagy politikai
váddal odavetett is a kormány a kínvallatóknak. Dúl a tintaháború, kofanyelven
civakodnak egymással, marják a puritánokat, gyalázzák a pápistákat. De mind­
ettől még Anglia tündökletes ékkő az Óceán kebelén, „demi-Paradise” az ország,
már-már a visszaszerzett Édenkert. S ha ők maguk is elfeledkeztek a pestisragály­
ról s a bitók zörgő emberfürtjeiről, hogyne feledkeznék meg róluk a késői olvasó!
Óhatatlan, hogy lelkes szemükkel ítéli meg a századvéget az utókor. Hiszen a
magyar reformkor emléke is azért olyan ragyogó, mert összeolvad Katona József,
Kisfaludy Károly, Fáy András, Bajza József, Jósika Miklós, Bölöni Farkas Sán­
dor, Vörösmarty, Wesselényi és Széchenyi nevével. Nem mindenki volt az.
Rangkülönbség nélkül, önként egyetértettek az írók ama kötelező dinasztikus
tétellel is, hogy Angliát égi utasításra a Tudor-család szabadította meg kiskirá­
lyok folyamatos belháborúitól. Testestül-lelkestül a nagy politikai változás hívei,
s helyesen gondolják, hogy izmosodó nemzeti létüket az erősödő királyságnak
köszönhetik. Szétvetett lábbal úgy áll VIII. Henrik a szimbolikus Holbein-képen,
mint Liliput lakói fölött Gulliver. Küldetését az Úr átruházta lányára, a szűz méh-
királynőre is.

OLYAN szent az uralkodó személye, hogy sérelmével egyenest a világrenden

esik folt, s e bűn a teremtett lények láncolatán visszaháramlik a legkisebb parányig
az egész mikrokozmoszra: pestis, szökőár, aszály a fizetség, tízszeresen. Nem­
csak a simulékony Shakespeare, a fékezhetetlen Marlowe is így gondolkozott,

* Edmund Spenser: The Faerie Queene (A tündérkirálynő).

57
 II. Edwardról szóló drámájának bizonysága szerint. Ha már egyszer fölszentel­
ték, jobb tűrni a rossz királyt, mert bitorlókról rendszerint kiderül, hogy kártéko­
nyabbak a kártevő törvényes úrnál. E már-már babonás hit mögött makacsul ott
lappang egy jóvátehetetlen király-áldozás emléke, a szörnyű jeruzsálemi bűné.
Pilátus és Kajafás egy királyt ölt meg Dávid ivadékában a Koponyák Hegyén.
Amíg hatalmon van a király Shakespeare drámáiban, heraldikus jelképe az
Oroszlán és a Nap, két ókori jelkép, de letaszításától kezdve már keresztény
szimbólum jegyében szenved: ő az áldozati bárány, akit bekerítettek farkas alatt­
valói, hogy az aranykorona helyébe töviskoronát ültessenek.
Ámde misztikus módon ez is beillett a dolgok rendjébe. Kényére játszik a job­
bággyal, játszik urával, játszik mindenkivel Fortuna; kerekét figyelmeztetőn
kifaragták körablaknak számos középkori templom homlokzatára. Apró figurák:
főpapok, császárok, királyok próbálnak forgása ellen hasztalanul visszakapasz­
kodni a küllőkön. Olyan intelem volt ez, mint csontházak falán a festett halál. All
live to die and rise to fall, a halálnak élünk, a bukásnak emelkedünk. Akármilyen
hatalmas a fejedelem, ő is csak szereplő a halálos kimenetelű, rövid közjátékban.
Amiből logikusan következett Stuart Mária mondása: végemben van a kezde­
tem. A földi végben az égi kezdet.
Fortuna könyörtelen kerekének megfelel a kor műveiben sűrűn emlegetett
Mutability: változandóság. Ez is, az is metafizikai kivetítése a bizonytalan közér­
zetnek. Naponta változik a mindenható király szeszélye; állandóan csorbítja,
csökkenti hajdan oly szilárd jövedelmüket a pénzromlás. Akkor volt az első inflá­
ció Európában. 1550-től 1650-ig tartott és sehogyan sem tudtak rájönni az okára.
(Máig hiányzik a teljes magyarázata.) Filozófiával snem gazdaságilag védekeztek
a trón s a nemesfém páros szeszélye ellen: a századfordulón elhatalmasodó,
komor sztoicizmussal, amely nálunk is felbukkan Rimay János súlyos veretű, ver­
ses retorikájában.
Említettem, hogy csupán a tizenhetedik században szakad le a politika a teoló­
gia köldökzsinórjáról. Racionalizálódik a hatalom elmélete, nem fenyegeti többé
misztikus értelmű bukás az uralkodót, megáll Fortuna kereke, amely szakadatla­
nul forgott az ókoron, középkoron és reneszánszon keresztül. Éppen ez külön­
bözteti meg gyökeresen Shakespeare akármelyik fölszentelt királyalakját egy
későbbi abszolút fejedelemtől. Amaz megadja magát a keréknek, mert tudja,
hogy felmagasztaltatásuk előtt bukni és halni rendeltettek még a szentek is. Nem
így száz év múlva. Racine és Moliére kegyes ura, XIV. Lajos egyszerűen bedugta
volna elefántcsont pálcáját Fortuna kerékküllői közé, megállítja, s fölényesen
továbbsétál. A hatalom végérvényesen elvilágiasodott, Isten már csak bólintha­
tott hozzá. Még ha sűrűn térdepelve, az imádságos Bécsben gyakorolják is, még
ha Versailles-ban a fejedelem változatlanul megjátssza is érintésével gyógyító,
krisztusi tisztét a skrofulás betegeken.
Ha valamiből, éppen a szövevényes, egykorú királyeszméből derül ki, hogy a
reneszánsz - újabb keletű, szerencsés hasonlattal élve - átrakodó állomás teoló­
giai és világi gondolkodásmód között. Új vonalra vált át a nemzet élete, de akik
benne forgolódnak, még nem látják, mi az ára. Nem tudják, hogy a keresztény
lovagkirályság morális aranyfedezete mit sem ér már a központosított nemzeti
királyságban. Morus Tamás és Pole bíboros egy darabig Anglia megmentőjének

58
tartja a Tudor-családot, de amikor VIII. Henrik szakít Rómával, s magát teszi
meg egyházfőnek, átváltozik a szemükben Heródessé, Törökké, III. Richárddá.
Az új csak addig jó nekik, amíg védelmezi valami ősinek a legjavát, de szükséges
velejáróitól már visszaborzadnak. Fél lábbal az újkorban jól látja a két ember,
hogy cklös nemzeti király nélkül tovább húzódott volna az anarchia, fél lábbal a
középkorban, helytelenül hozzátoldja, hogy tettei fölé Szent Péter az idők vége­
zetéig erkölcsi gondnokot rendelt Rómában.
így a katolikusok. Ne képzeljük, hogy a protestáns felfogás akár egy hajszállal
világibb jellegű. William Tyndale, Roger Ascham, Sir John Cheke, John Aylmer
egyet mond különböző helyzetben és más-más fogalmazásban a királyságról. Jaj
az engedetlen alattvalónak! De jó lesz, ha a király is gondol a számonkérésre -
odaát. Isten képviselete a földön egyúttal fékezi szabadságát; azzal, hogy a külön­
böző művek föltétien alázatra, hűségre és engedelmességre intenek, még nem
állnak az abszolutizmus mellé! Megmutatják a virgácsot erre is, arra is, előbb a
népnek, aztán az urának.
„Nem szidalmazom itt én az fejedelemséget”, szól a bibliafordító Károli
Gáspár. „Mert tudom szent Pálnak és szent Péternek tanításából, hogy az fejede­
lemségnek tisztességgel és engedelmességgel tartozom, nemcsak az jóknak,
hanem az gonoszaknak is. De az vétket és bűnt szidalmazom bennek, és intem
őket, hogy penitenciát tartsanak, hogy az Istennek haragja meg ne csendesed­
jék.” Arról a két apostoli tanításról már esett szó. A prédikátor, akárm elyik-,
figyelmeztet találón Halász Gábor egyik tanulmánya - , Jézus oldalán a bűnt osto­
rozva csak erkölcsi s nem politikai fölényt érez a világ uraival szemben.* Hallot­
tuk Károli Gáspárt, halljuk Bornemisza Pétert. „Ha törvénytelenséget paran­
csolna, kibe te magadat terhelne, mint fölöttébb való szolgálattal, fizetéssel, azt
is békével tűrd, és tudjad, hogy az te rajtad ostorul vagyon.” Ugyanazt mondja.
Egykorú angol fordításban saját szentbeszédeikre ismertek volna Shakespeare
honfitársai; vasárnaponként ezt hallották a szószékről. A politika még nem
önértelmű a Tudor-kori Angliában: Isten akaratának a megnyilatkozása, világ­
rendje alá tartozik.
Éppen csak az akarat többféle s egymással homlokegyenest ütköző magyaráza­
tával volt baj. Mert ami egyikük szemében Szodoma, a másikéban Jeruzsálem, s
„Krisztus választottja” lehet bizony az Antikrisztus ügynöke is aszerint, hogy
Rómából vagy Géniből veszik szemügyre. Katolikusok és protestánsok sohasem
a szó mai értelmében vehető, független népakaratot szegezik szembe egy zsarnok
királlyal, hanem „Isten ujját”: a népakaratban megnyilvánuló isteni útmutatást.
Maguk is annak az eszközei, mikor az ún. szerződéselmélettel átlépve a végzetes
határmezsgyén, belemennek a fegyveres lázadásba, sőt! a zsarnokölésbe. Mint
Bornemisza Péter, a bécsi diák, mikor Elektrát magyarítja. (Később, mint lát­
tuk, visszahátrált.) S mint különböző hiten az emigránsok, ha nagyon rájuk jár
a rúd: Strasbourgban protestánsok, Reimsben és Saint Omerban katolikusok.
Föltehető, hogy Marlowe, a költő egyik titkos küldetése az 6 kikémlelésükből
állt. A cambridge-i egyetem meg akarta tagadni doktorrá avatását, mert gyanús
volt tanárainak a reimsi út. Mi keresnivalója van ott, talán királygyilkos merény-

* Magyar humanisták Nyugat, 1934.

59
letre készülődő menekültekkel keveredik? Még gyanúsabb, hogy a titkos tanács,
azaz a kormány közbelépésére egyszeriben elhárult az akadály. Máig sem tudjuk,
mi lehetett a megnyugtató szó onnan felülről.
Ismétlem: elméletileg nincs határa a tűrésnek. Ám a valóságban még olyan
ízig-vérig hű ember is felforrt a hóhéroló önkénytől, mint Hallgatag Vilmos.
„Azért tette meg Isten a monarchát az alattvalók fejének, hogy ő aztán őrizze és
védelmezze őket minden bajjal, gonoszsággal és erőszakkal szemben, amint a
pásztor is azért van, hogy őrizze juhait. De az alattvalókat már nem a monarcha
kedvéért teremtette, hogy minden parancsát teljesítsék, akár jó, akár rossz, és
szolga módon engedelmeskedjenek és szolgálják.” Vilmos szavai ezek. Végső
elkeseredésében a juh bizony szembefordult elfajzott pásztorával. S akkor már
nem az apostoli tűrés volt a megszentelt példa, hanem a Róma ellen fölkelt
Jeruzsálem.

ELSŐNEK az olaszok néztek szembe a valósággal. Ők voltak azok is, akik

világgá szóródva a római történelem példatárából kidolgozták külföldi használat­
ra, idegen uralkodóknak az új állameszmét. A középkori király elméletileg Krisz­
tus bajnoki pásztora a nyáj felett, egyenest a Jó Pásztorhoz hasonul, ha bölcs és
igazságos; a reneszánsz király ellenben, legalábbis ahogyan humanista képze­
teikre támaszkodva vándor olaszok hirdetik: az ókori hős reinkarnációja. Tételü­
ket, koronás kenyéradójuk nem kis örömére, mesés családfával is megtoldják;
egyszerre csak kisül, hogy sohasem szakadt magva Scipiónak meg a többi világve­
rőnek! Mátyás udvarában Bonfini, a Tudorokéban Vergil Polydore vállalta
magas szinten ezt a legendaképző szerepet, a heroizált nemzeti öntudat fűtésére.
Hogy milyen tartós hatással, a szerencsétlenebbik területen, Magyarországon
derült ki igazán. Bonfini műve ellenállt az összeomlásnak; később Heltai Gáspár
az ő gyökeréből próbált népies szinten nemzeti tudatot kinevelni Mátyás csonka
örökségében, Erdélyben.
Közhely, hogy a politika reneszánsz kori felszabadítói közül Machiavelli ment
legmesszebb. Olyan messze, hogy nyíltan csak a következő században mertek
színt vallani mellette. Kiszakította az állam horgonyát a középkor értékrendjé­
ből; az ő pilóta-szabályzata szerint Aquinói Szent Tamásnak többé nem volt
semmi keresnivalója a fedélzeten. Itáliában megforduló diplomaták, katonák,
tanácsosok és diákok tőle értesültek először a hatalom valódi természetrajzáról.
S ha könyvei mellé elolvasták - ahogy mind megtették - a sötét Tacitust, kiderült
az is, hogy miképpen lehet gyakorolni globális méretekben. Aki látta Padovát,
átesett ezen az oltáson, akár erdélyi, akár francia, akár angol. De ha magukkal
vitték is hazájukba Machiavelli könyveit, dugdosva vitték, nem lobogtatva.
Más a gyakorlat és más egy hagyományos közszellem átváltása az újfajta gya­
korlat igazolására. Túl az Alpokon nagy a késés a kettő közt, nagyobb, mint olasz
földön. A reneszánsz északon csak átrakodó állomás középkor és újkor között; a
népek szellemében, roncsoltan bár, jó ideig tovább él az átöröklött, ősi világkép.
Úgy cselekednek, mint Machiavelli olvasói, s közben ragaszkodnak a Moralitás­
játékok királyalakjához, mintha bizony elképzelhető volna valami szent lovag a

60
központosuló nemzet élén. Mikor hosszú halódás után felbomlott Európában a
Keresztény Respublica, eltűnt misztikus Grál serlegével az a kerekasztal is,
amelyet eszmeileg körülültek Krisztus egyenrangú, koronás bajnokai a német­
római császár két oldalán. (Köztük a magyar király.) A nemzetek, ahogy kezdet­
ben mondtam, mostantól kezdve maguknak élnek, egy vaskezű „Bölcs Barát”
kormánypálcája alatt. Machiavellit szájjal és írásban mégis ördögfajzatnak tart­
ják, neve szégyenbélyeg, neve hallatára legszívesebben keresztet vetne a protes­
táns is. Elsők között tetették tilalmi listára Rómában a jezsuiták, de kinyomtatá­
sát éppen úgy tiltják a protestáns Angliában s a Szent Bertalan-éj után egy névte­
len hugenotta szerző Anti-Machiavellinek nevezi röpiratát Medici Katalin ellen.
Miért is ne, hiszen földiek az a megrontó szellem s a protestáns vértől csöpögő,
özvegy királyné: firenzei mind a kettő! Halálos ágyán a bűnbánó Robert Greene
többek közt azért feddi barátját, Marlowe-t, mert az „ördögi ateista” nyomába
szegődött, de maga a költő, akárcsak az említett hugenotta pamfletíró, a Szent
Bertalan-éjt egyenesen Machiavelli hazajáró lelkének tulajdonítja-, ő súgott a
titkos szervezőnek, Guise hercegnek, ahogy Amáliái zsidó prológusában nyíltan
kérkedik vele:

Machiavellit bár holtnak vélitek,

A lelke átrepült az Alpokon
És most, hogy Guise halott, Frankhonból ím
Barátival e helyen vigadoz . . .

Marlowe szerint puszta képmutatás a római Index, a pápát is 6 igazítja el a

hatalom folyosóin:

Ki megcsodál, leginkább az gyűlöl

És fennen szidva, bújja könyveim,
Péter székébe így emelkedik . . . *

Macbeth és Jago „machiavellista” jellem, vélték a kortársak, s hogy III.

Richárd még őt, az ördögfajzatot is lefőzi, megmondja bájos anakronizmussal
Shakespeare darabjában maga a középkori király! Torzkép s nem ember, akit
nevével a színpadon emlegetnek. Gyalázatot az hozott a szenvedélyes firenzei
patriótára, hogy naivabb és nyíltabb volt többi kortársánál.
Nyakig a hazafias Tudor-kultuszban, Shakespeare sem különbözött honfitár­
saitól. Elfogadta a történelmi helyzetet Európa küzdőterén, de képtelen volt
olyan realisztikusan gondolkozni az elvilágiasodó hatalomról, mint félszázaddal
születése előtt, a tények vasigájában Machiavelli. Firenze menetrendje előbbre
állt, mint Stratfordé. Más kérdés, mennyi volt ebből áldás a jövőre.

* Christopher Marlowe: The Jew o f Malta, „Enter Machiavel”.

61
 4.

SHAKESPEARE utolsó darabja VIII. Henrikről szól. Nyugalomba vonulása

után írta, valószínűleg az olvadékony, de felszínes John Fletcherrel társulva.
Szemlélete azért mégis föllelhető a drámában, csak a divattal tartó látványossá­
gok mögé kell nézni.
Bukás bukásra következik, de senki se lázad fel a király buktató parancsai
ellen.

Imádják, rettegik s övéi áldják,

Ellenségei félnek, mint viharvert
Kalász, lecsüggesztik gond-telt fejük;
Minden jó együtt növekszik vele:
Biztonságban fogyasztja bárki, mit
Termelt, maga-ültette szőlejében
Szomszédival békés-vigan dalol . . . *

Sújtogatása olyan természetes, mint egy villámcsapás. Kigyullad a kazal, leég

egy ház, elvonul a vihar, kisüt a nap: visszatért a király kegyosztó kedve. Ki
nevezné zsarnoknak a napot?
Csakhogy a költő tisztelgő gyöngédséggel beszél Henrik eltaszított első felesé­
géről, a katolikus Aragóniái Katalinról is. Angyalsereg rajzik halálos ágya köré,
boldog látomás enyhíti végóráit, megdicsőül a szegény asszony. Shakespeare
aranyüstjében egyneművé olvadnak össze az ellentétek: engedelmes hódolat a
hatalom, nyílt részvét áldozatai iránt. Palintropos harmonie, ellentétek összhang­
ja, mondta Hérakleitosz, mintha csak az angol költő jellemzésében akart volna
segítségünkre lenni.
Gyűjtő ember volt, földet és bérletet vásárolt, adót bérelt, számlálta az ara­
nyait. (Mint Arany János.) Erzsébet békepolitikája összevágott a stratfordi gazda
magánérdekeivel. De Londonban más a helyzet. Rosszul ismerte a Cityt, szín­
házellenes, puritán elemeitől idegenkedett, a csőcseléktől visszariadt. Jellemző,
hogy darabjai semmit sem árulnak el a Parlament működéséről, pedig az bizony
nem volt csak amolyan fejbólintó gyülekezet. Ő a színházi és főúri világban moz­
gott, amannak a gyújtópontjában, ennek a szélén. Nemcsak két verskötetének
hálás ajánlásából** tudjuk, hogy befogadta egy arisztokrata kör: Essex grófé, el­
árulja egyik korai vígjátéka, a kecsesen modoros A felsült szerelmesek is. Hízel-
gett neki a rangos barátság, de átlátott pártfogóin, mulattatta is az, ami megtisz­
telte. Márpedig a kifigurázott társaság éppen a - háborús párt volt! Shakespeare,
a stratfordi telekhalmozó, Erzsébet békepolitikájával tart, ám a londoni költő,
kékvérű barátai kedvéért beszúrja lelkes célzását az írországi büntető expedíció­
ról, amelyre Essex a barátját, Southamptont is magával vitte lovas parancsnok­
nak.
* Jövendölésként lányára, Erzsébetre mondott szavak. VIII. Henrik V. 5., ford. Weöres
Sándor.
** Southampton lordnak van ajánlva mind a két verseskönyv. A hang tisztelettudó, de rá­
tarti, s a második ajánlásé (1594) sokkal fesztelenebb, mint az elsőé (1593).

62
 Anglia ifjúsága tűzben ég most,
Ruhás szekrényben a selyem enyelgő;
Fegyverkovács kell most s a férfi-mellben
A becsület-eszme egyetlen úr.
Lovat vesznek az elkelt legelőn,
Keresztény királyok tükrét követve,
Szárnyas sarokkal, angol Merkúrok.
(V. Henrik II. 1. ford. Németh László)

Hét-nyolc esztendeig készülő krónikás ciklusában mindvégig váltogatva zeng

a hazafias háborúkról - hol akad párj a az angol katonának!- s fordítj a elrettentő,
fonák felükre a hőstetteket. Az V. Henrikben szövődnek össze legjobban ezek az
ismétlődő motívumok a reneszánsz kori Hősről s a mai Anti-Hősről, olyan har­
monikus hatással, mintha az egyik szín sohasem cáfolna a másikra, mintha egy
szálból szőtte volna az egész mintát. Bemard Shaw soviniszta kitörésnek tartotta
a drámát; a dolog nem ilyen egyszerű. Aki tudni akarja, miféle harci kedv fűtötte
Angliát a spanyol Armada ellen, tetten érheti azon melegében, ha rálapoz Henrik
riadójára Harfleur kapujában:

A résre újra, még egyszer, barátim,

Vagy halottaink zárják a falat.
Békeidőben semmi úgy nem illik
A férfihoz, mint csend, s szerény alázat.
De ha a harc orkánja fú fülünkbe
Tigrist utánozz cselekvésiben,
Feszítsd inadat, szítsd a vért föl; álcázd
Bősz dühvei a szelíd természetet,
Szörnyű tekintetet adjál a szemnek;
Lessen ki érc ágyú gyanánt a fej
Kapu likán s boltozza a szemöldök
Olyan félelmesen, mint szikla csügg le,
Rongyolt, mit vad pusztító óceán mos,
Erkélyként háborgó töve fölé.
Szorítsd fogad, cimpád feszítsd ki tágra,
Fogjad lélegzeted, s hajtsd magasukba
Erőidet! Föl, föl, angol nemesség!
(V. Henrik III. 1.)

S erről tanúskodik a király híres buzdító beszéde Szent Crispin napján, Agin-
courtnál:

Mert aki vérét velem önti ma,

Fivérem lesz; s akármilyen alantas.
Megnemesíti helyzetét e nap.
{V. Henrik IV. 3.)

63
 Talbot generális, a nyíltszívű, nyers angol vitéz visszacsengő hangja ez a tanonc
kori VI. Henrikből. Ott biztatja katonáit a franciák ellen, mintha csak magát az
Armadát látnák maguk előtt:

. . . Hát vad legyen a vérünk,

Ne dancsul hulljunk és ne egy marástól!
Fordítsunk hát, dühöngő szarvasok,
E vérebekre acél koponyákat,
Hogy messziről ugassanak a gyávák!
Nagy áron adjuk el az életünket
S drága vadak leszünk, barátaim.
Szent György és Isten és angol igazság!
A győzelmet a lobogónkra hozzák!
(VI. Henrik I. rész IV. 2. ford. Vas István)

De abban a korai darabban, talán legkorábbi munkájában fölcsendül már az

ellenmotívum is a háború embertelenségéről. Persze még naiv a drámai kezelés.
Csatatéren vagyunk, a csatából „kiszidott” , mélázó király elé kétfelől a színre
vonszolja áldozatát két katona, egy apa s egy fiú. De mielőtt kifosztásukhoz lát­
nának, a fölemelt sisakrostély alól az apára mered kezétől elejtett fia, a fiúra
mered megölt apja. Tudtukon kívül a csatlósok szemben álltak egymással a test­
vérgyilkos csatában. Ki-ki maga elé beszél, olyan a jelenet, mint egy operatercett,
középen a fegyvertelen, jámbor királlyal, jobbján és balján a sirató katonákkal:

Fiam - ha van még benned egy kis élet -

Vesd föl szemed, nézd mily zápor kel itt,
Szivem szeles viharjától kavartan
Sebedre, mely szemem gyilkolja s szívem!
Könyörülj, Ég, e nyomorúlt koron!
Mily álnok tetteket szül s mily hóhéri
Vak, tévelygő, természetellenes
Módon, naponta a rémes viszály!
Ó, túlhamar nemzett, fiú, apád,
És túlkésőn rabolt meg életedtől!
(VI. Henrik III. rész II. 5. ford. Németh László)

Milyen másképp hangzik ez a motívum néhány esztendő múlva, éretten, pró­

zába feloldva! Ezúttal csata előtt vagyunk; a tűznél tanakodnak V. Henrik kato­
nái, köztük a táborszemlélő, álruhás király. „De magának a királynak, ha ügye
nem igaz, súlyos számadása lesz, az a sok comb, kar, fej, amit a csatában lecsap­
nak, az ítélet napján mind összeáll, s azt kiáltja: »mi itt és itt haltunk meg«; néme­
lyik átkozódva, némelyik a seborvosért, némelyik a szegénységben hagyott fele­
sége miatt, némelyik az adóssága, némelyik éretlen gyermekei miatt kiáltozva.
Pedig azok közül, akik csatában halnak, félek, hogy kevesen halnak jó halált,
mert hogy is tudnának bármiről keresztény módra rendelkezni, amikor csak a
véren jár az eszük. Márpedig, ha ezek az emberek nem jó halált halnak, az rossz

64
vásár lesz a királynak, aki ilyen halálra vitte őket, hisz az engedelmességet megta­
gadni neki: minden alattvalói tartozás ellen lett volna.” (V. Henrik IV. 1.)
Súlyos számadása lesz a királynak, ha ügye nem igaz . . . ítélet napján össze­
állnak vádolni a lecsapott végtagok . . . rossz vásár a királynak a katonák rossz
halála . . . alattvalói tartozás . . . A háborúba sodort közvitézek férji, szülői
gondja összefonódik az egykorú királyeszme tételeivel: engedelmeskedni tarto­
zunk a rossz királynak is, de az ő számadása se marad el, felelni fog odaát, amiért
igaztalan háborúba taszította népét.

AKÁR katonáskodott Shakespeare, akár nem, tudta, milyen érzés szorong a

szívekben egy ütközet előestéjén, még egy szörnyeteg keblében is. Mindegy,
hogy mi a csatatér neve: Bosworth, Shrewsbury, Agincourt, Philippi, Actium, a
döntő nap elé mindig odatűz egy lelkiismeret-vizsgálatot. S a monológ nemcsak
számadás - olykor önleleplezés. V. Henriket is térdre kényszeríti Agincourt elő­
estéje, imádkozás közben összeszorult szívvel visszatekint családjuk bűnére.
Apja, IV. Henrik letaszította törvényes urát, II. Richárdot.

. . . Ne ma, uram!
Ó ma, ma ne, ne vedd a bűnt eszedbe.
Mellyel apám a korona után nyúlt.
(V Henrik IV. 1.)

Fölényben vannak a franciák a túloldalon, okkal fél a király, hogy Isten e koc­
kázatos ütközetre tartogatja a régi bűn elszámolását egy vereségben. Feküdni fet-
rengő, nehéz lovak alatt, összemorzsolt csontokkal a páncélbörtönben! . . . Az
Úr fölkent képmásán esett volt sérelem II. Richárdban a bitorlás által, hiszen a
keresztény király, Krisztus helytartójaként népének kezese is, nemcsak ura,
ahogy látomásos gyötrődés közben V. Henrik most már önmagáról mondja:

Csak a királyra! Lelkünk, életünket

Adósságunkat, gonddúlt asszonyunkat,
Gyermekeink, bűnünk, mind a királyra!
El kell viselni . . .
(V Henrik IV. 1.)

Semmi voltunkról felelget egyik királyhang a másiknak, három nemzedéken át

a ciklusban, mint három visszhangzó szikla, amely csak a halál szót veri vissza,
akármit kiáltanak rá. A reneszánsz stílusmáz alatt még nem hunyt ki Shakc-
speare-ben a középkori világkép, hajdani honfitáisa, Morus Tamás és nem az
importált Machiavelli módjára gondolkozik. Tudjuk, hogy fiatalon tragédiát ter­
vezett a vértanú kancellárról. Ami e címen ránk maradt, más ember vagy mások
névtelen munkája ugyan, de három árkuslapon keze vonására vélnek ismerni.
A darab előadását a korabeli cenzúra amúgy is megtagadta.
Everyman testvére: a Halandó Király végeredményében éppen olyan íelnagyí-

65
tott keresztény jelkép, mint a Fölszentelt Király. Számos egykorú darab - például
Marlowe II. Edwardja - moralizál arról, hogy isteni fele hogyan szenved halandó
felének balgasága miatt. Felmagasztalva és letaszítva, a csúcson s a mélységben
egyaránt példázat, emberfölötti, hierarchikus álarc. Arra senki sem gondol, hogy
kibuggyan az ujja vére egy tűszúrástól. Ilyen kicsiségre.
Shakespeare gondol. Csak úgy teljes az ellentétek harmonizálása, a palintro-
pos harmonie, ha a mindennapok is beleférnek a történelembe. Térjünk vissza
még egyszer az álruhás V. Henrikhez, amint katonái közt üldögél. Önmagáról
beszél az éjjeli strázsán: „Mert, bár ezt csak nektek mondom, azt hiszem, a király
is csak olyan ember, mint én. Az ibolyának olyan szagát érzi, mint én; a menny­
bolt olyan neki, mint nekem; minden érzéke emberi viszonyokhoz szabott. Ha a
ceremóniáit elhagyja, meztelenségében ő is csak ember, s bár érzelmei maga­
sabbra szállnak, mint a mieink, ha leereszkednek, ugyanazzal a számycsapással
ereszkednek le. Éppen ezért, ha félelemre, mint mi, okot lát, félelme ugyanolyan
ízű, mint a mienk.” (V. Henrik IV. 1.)
Honnan olyan ismerős e beszéd? „Hát a zsidónak nincs szeme? - kérdi Shy-
lock - a zsidónak nincs keze, szervezete, érzéke, érzelme, szenvedélye? nem
ugyanaz a táplálék táplálja, nem ugyanaz a fegyver sebzi, nem ugyanaz a baj bánt­
ja, nem ugyanaz a gyógyszer gyógyítja, nem ugyanaz a tél és nyár hűti és hevíti,
mint a keresztényt? Ha megszúrtok, nem vérzünk-e? ha csiklandoztok, nem
nevetünk-e? ha megmérgeztek, nem halunk-e meg? és ha meggyaláztok, ne
álljunk-e bosszút? Ha mindenben hasonlítunk rátok, ebben is hasonlítani
fogunk.” {A velencei kalmár III. 1. ford. Vas István) Olyan színpadi szokvány­
figura szájába adja e szavakat, akit összes pályatársa irgalmatlanul odalökött a
nézők röhögésének. Shakespeare-nél is bohózati alak, csak hát micsoda kü­
lönbséggel!
Meztelenségében a király is ember, mondja közkatonáinak V. Henrik. Évek
múltán egy másik darabban már tettel akarja ezt bizonyítani mitologikus méretű
fejedelme. Az agg Lear összetalálkozik a zivatarban egy álbolonddal, a félmezte­
len Szegény Tamással. „Neked is jobb volna sírodban lenned, mint födetlen
testeddel kiállanod az egek haragjának. Nem több az ember, mint ez? Nézd meg
őt jól: te nem tartozol a bogárnak selyemért, az állatnak bundáért, aj uhnak gyap­
júért, s illatszerért a macskának. Hah három közölünk álcázott. Te maga a lény
vagy. A föl nem szerelt ember nem több, mint ilyen szegény, meztelen villás állat,
mint te vagy. Félre ezen toldalékokkal. Jertek, gomboljatok ki.” (Lear király
III. 4.)
S vetkőzni kezd. Ismerte már Shakespeare azokat is, akik Godot-ra várnak.
Anima naturaliter Christiana: alkatában keresztény, írta Szabó Zoltán, a hatvan­
éves Illyés Gyulát méltatva. Nincs költőre nemesebb dicséret. Mindegy, hogy
hívő volt-e Shakespeare vagy kiábrándult, titkos katolikus-e, ahogy néhányan
állítják vagy az új államvallás híve. Alkatilag keresztény, anima naturaliter
christiana. Ezért neveztem egyszer, a túlzás félelme nélkül a világrend költőjé­
nek. Látta, felfogta, s a nézők arcába vágta a kor iszonyatát. De hallotta, akár­
csak Dante, hogy azon is átszűrődik a szférák zenéje.

1966
 Ó, te aranygond, fénylő zaklatás
SH A K ESPEA RE POLITIKÁJA

II. Richárd

SHAKESPEARE négyszázadik születési fordulóján a stratfordi - néhány esz­

tendeje immár stratford-londoni - Királyi Shakespeare Társulat egyik részlege
diadalmasan bejárta két darabjával Kelet-Európát, négy napig a Vígszínházban
is játszott. Bölcsőhelyén, a jubileum emlékezetére, a társulat másik része bemu­
tatja a királydrámák összefüggő ciklusát II. Richárdtó\ III. Richárdig. 1397-től
1485-ig tart a történet, majdnem egy teljes század krónikája. Ezt a századot
épeszű ember sohasem kívánta vissza Angliában, legkevésbé jól emlékező,
közeli örökösei, Shakespeare-ék.
Nem volt az idei vállalkozás méreteihez fogható az angol színháztörténetben.
Fiúk az apákat, unokák a fiúkat, dédunokák az unokákat váltják a színen, el­
árulja a ruhaszabás, hogy emberöltőkkel múlik az idő - , de mikor s hányszor lát­
szik a ruha a páncél alatt? Vajmi ritkán. Angol vér feketedik angol vason, rokon
vér a rokonok lucskos arcán még a harmadik, negyedik nemzedékváltásnál is.
A ciklus egy bűn és bűnhődés története.
A bűn II. Richárd trónfosztása 1399-ben. Ennek az ifjú Napkirálynak - így
hívja magát, amíg fenn tündöklik az ország egén - az új század napkeltéjén alko­
nyuk be. Kezdő korában Shakespeare írt egy drámát egyik középkori királyuk­
ról, a hitvány Jánosról is. S abban a darabban, szinte hihetetlenül, egy árva szó
sincs alapokmányáról, a Magna Chartáról, amely fegyveres ellenszegülésre hatal­
mazza fel az alattvalókat törvényszegő urukkal szemben, hogy észre térítsék.
Nemsokára Aquinói Szent Tamás még tovább ment filozófiai rendszerezésében,
a Summában; fenyítésen kívül ő megengedi a javíthatatlan zsarnok elűzését is.
Shakespeare azonban, a York- és Lancaster-ház majdnem százéves családirtó
vetélkedésének a hatása alatt már egészen másképp gondolkozott a királyokról.
Jobban mondva más gondolkodásra nevelték kicsi korától az iskolapadban, a szó­
székről s esténként a családi körben. A király nem áll ugyan a törvények felett,
szólt az intelem, de alattvalói mégsem ítélkezhetnek fölötte, mert jogai Istentől
erednek. Istennél van az ítélete is. Tűrés az alattvalók dolga; lázadásra sohasem
az ég indít, arra mindig a pokol parancsnoka: Lucifer, az első lázadó bujtat fel.
II. Richárd hiú, szeszélyes, jogtipró király, öntetszelgőn el van telve isteni meg­
bízatásával: Parancsolni, nem kérni szült anyánk. Dilettáns művésziélek, tékozló
ábrándvilágban él, kísérti a szerepjátszás, vonzza az örvény; fenntartással szólva

67
egy romantikus modern Wittelsbachra, II. Lajosra emlékeztet, ő is csak ember,
s annak se valami kívánatos, dönti el magában a mai néző vagy olvasó.
Shakespeare másképp mondja. Ő fölkent ember, lényegileg különbözik a töb­
bitől. Király, de olyan király, aki nem viselkedik rangja szerint: önző, erőszakos,
igazságtalan. Az ősi eszmét a koronás főről ez a vétke sérti legjobban. Mégsem
lehet letaszítani. Istentől való a rossz király is, a rossz királlyal vétkeinket bünteti
az Isten, tűrni kell, amíg majd rajta, büntetőeszközén is kitöltetik a haragja. Mert
a király isteni joga: a divine right nem abszolút hatalom: absolute power. Ő sem
élhet a törvények ellen, számot kell adni igazságos vagy igazságtalan uralmáról.
De nem a földön.
Ezzel az elgondolással magyarázható, hogy a költő rituális drámát írt II.
Richárd trónfosztásáról. Olyan áldozásról szól, amely gyűlöletes Isten előtt, még
ha az áldozatbemutatók: a lázadók megsértett jogaikra s a királyi kény alatt síny­
lődő közös, ősi hagyományra hivatkozhatnak is. Ebből látszik, mennyire idegen
Shakespeare politikájától a Magna Charta. Nem holmi gyönge ember lakói meg­
érdemelten a tragédiában - nézd csak, jól megjárta a léha, koronás ifjú, népének
az a rossz pásztora! - hanem szentségtörés történik, amelyért Mózes negyedik
könyve szerint fizetni kell harmad- és negyedíziglen. Shakespeare a csodálatos
negyedik felvonásban ráadásul rituális önáldozást mutat be: II. Richárd úgy válik
meg koronájától, hogy egy másik, mérhetetlenül nagyobb, mert isteni áldozat
vetületének tűnjék. Mint a feszületről szóló ősrégi, ezerévesnél is öregebb angol­
szász versben (The Dream o f the Rood-Á lom a keresztről) Krisztus, II. Richárd
is önként hág föl keresztjére: Golgota a csarnok, kárhozottakkal a trón körül.
S ott, a keresztjén már ébren van, végre lát, fölismeri, hogy miféle aranyhímes
világban gyakorolta, bódító retorikával, Istentől eredő jogait. Most sincs benne
bűnbánat, csak búbánat; egy fölkent királyban nem lehet bűnbánat, amikor győz­
tes lázadók állják körül. Fehérben és sárgában: hermelinben és aranyban kell ját­
szani hatalma csúcsán a királyt - így is szokták - , mintha a Napból szállt volna alá,
feketében vagy barna szőrcsuhában, mezítláb az elbukottat. Shakespeare képei,
hasonlatai számtalanszor utalnak e változásra.

S ha Bolingbroke, az áruló, a tolvaj,

Ki mindeddig az éjben dáridózott,
Míg jártuk mi a föld másik felét,
Meglát most újra napként trónra kelni,
Szégyent kerget arcába árulása
S nem bírva el a fényes napvilágot,
Vacogva borzad el saját bűnétől.
(II. Richárd III. 2. ford. Somlyó György)

Még ő az úr e szavaknál. De később, erőtlenül, korona nélkül is a Napot idézi

önmagáról:

68
 . . . Ez volt-e az az arc,
Mely tízezreket gyűjtött udvaromba
Minden nap? Ez volt az az arc, amelybe,
Akár a napba, káprázott a szem?
(IV. 1.)

Aki ezt a Napot, Apolló-Krisztus földi napmását elárulja, a bibliai kárhozat

súlyával egyenest Júdássá minősül:

Gazok, viperák, átkozott bitangok!

Bárkinek talpát nyalni kész ebek!
Szivemen nőtt s szivembe mart kígyók!
Három Judás és háromszorta rosszabb!
(Ш. 2.)

S később, a bűn helyén, a trónteremben:

. . . Még emlékszem itt

E férfiak kegyére: vagy nem volt enyém mind?
S nem kiáltott-e »üdv!«-öt mind felérti?
Mint Krisztusnak Judás; de hozzá egy híján
Mind hű maradt; hozzám ezerannyiból egy se.
(IV. 1.)

Ha ebből sem értenének volt alattvalói, szól ő még egyenesebben a két ember­
ábrázolás azonosságáról és a bűnről, amely égig hat, s nem áll meg az egyénnél,
Richárdnál. Mert a király más, mint a többi ember.

S ti mind, kik álltok és bámultok itt,

Mig engem űztön űz a nyomorúság,
Egy-két Pilátusként kezet mosó
Szánalmat színlel bár; Pilátusok mind,
Ti szerzettétek keserű keresztem
És víz le nem moshatja bűnötök.
(IV. 1.)

Hiba lenne Hamlet színpadi elődjének, vázlatos előképének nézni ezt a koro­
nás Nárcisszuszt, csupán azért, mert annyi gyönyörű szép mondanivalója van
magáról ahelyett, hogy cselekednék. Nincs értelme a jellemének, ha elszigeteljük
a rituális politikai drámától. Shakespeare csak azzal tudja megnyerni a nézőt
e kihívó, önáltató és önimádó, tehát gyönge uralkodónak, hogy fölszentelt, kariz­
matikus voltára fordítja a fényt. Személyfölötti szimbólum is ő, nemcsak ele­
mezni való jellem. Ha erőszak történik vele, bajba jut az egész ország, holott
- amíg hagyták - léha és méltatlan gazdája volt. Akármennyire elszakadtunk
ettől a gondolkozástól, Shakespeare kortársai így fogták fel. S utóvégre elsősor­
ban nekik írt. Nem holmi közhasznú személycsere folyik le a trónteremben: megy

69
a gyönge, j ön az erős, hanem végzetes láncreakció szabadul fel, amelytől vért fog­
nak sírni a majd csak megszületők is, megsínyli maga a nagy természet.

Tudjátok csak meg, a Mindenható

Járványok hadát küldi fellegek közt
Segítségemre; s meg se szült, nem is
Fogant fiatokon torolja meg,
Hogy szolga kezet emeltek fejemre,
S megtépázzátok arany koronámat.
(III. 3.)

így a király. De nem gondolja másképp alattvalója, a walesi kapitány sem.

Vidékünkön minden babérfa hervad,

S a csillagokat meteor riasztja,
A sápadt hold vérben tekint a földre
S nagy vészről suttognak a vézna jósok.
Bús a gazdag s dőzsöl a bandita,
Egyik, mert fél, hogy elvész öröme,
Másik meg épp, mert örvendez a vészen:
Mindez királyok vesztének jele.
(II. 4.)

Noha elvárná II. Richárd, nem tódul le angyalsereg, hogy megvédelmezze a

lázadók ellen. Isten veszni hagyja, mert érdemtelen volt a fölkenetésre. De a bűn
a királlyal szemben azért mégis bún, lakolni kell érte. Nincs kiút ebből az ellent­
mondásból, legföljebb a teológia tudja feloldozni. Közérdekű elveivel a földhöz
tapadó, világi politika joggal tiltakozik ellene, joggal a gyakorlati morál is.
Hiszen az eredeti fölállásnál a király alattvalója, Bolingbroke, a későbbi IV. Hen­
rik tisztességesebb és megnyerőbb Richárdnál, a tragédia végén mégis rajta van
a nagyobbik, lemoshatatlan folt. Nem özönlik angyalsereg a gyenge király oltal­
mára, az átok azonban megfogan erős letaszítóján, a bitorlón és utódain. Shake­
speare politikája pesszimista: nincs szabadulás a gonosz körből. A hatalom, mint
a természet, nem tűr vákuumot, erélyes király kell az ország élére, Bolingbroke
rátermettebb, mint II. Richárd, az államrezon őt igazolja, ráadásul kezdetben
ő volt a sértett fél, s királya a sértő. Akaratával legyűri a káoszt, az ország meg-
mentője, vétkére még sincs mentség, szíve mélyén maga sem talál rá fölmentést.
II. Richárd, ha állhatatlan is, az Úr fölkentje; aki kezet emel rá: Istenre emel
kezet, ha sértett állapotban is. Hiába igazolja az államérdek s a gyakorlati morál
Bolingbroke-ot, cselekedetével halálig tartó lelkiismereti terhet vállal magára,
nyögni és tántorogni fog a korona alatt. Ezt azonban már a ciklus következő
részében, amely róla van elnevezve.

70
 HARMINCEGY éves volt, mikor Shakespeare a tragédiát írta, valószínűleg
egy évben a Rómeóval, 1595-ben. Ez a legköltőibb királydrámája. „Nehéz úgy
állást foglalni Richard ellen, hogy egyúttal nem foglalnánk állást a költészet
ellen”, mondta egyik méltánytalanul ritkán idézett értője, Sir Walter Raleigh a
század elején. Erejét a vele egyidős, de hamarább feltündöklő lángészhez, Mar-
lowe-hoz akarta mérni. Hadd lám, tud-e úgy hangszerelni, úgy betölteni szárnyas
szavakkal egy színpadot, mint a II. EdwárdáaX amaz? Bámulta, s eleinte nyíltan
utánozta; mellette, ha mások mellett nem is, kisebbrendűnek érezhette magát.
Úgy hozta a sors és nem kért szerencséje, hogy nem kellett sokáig. Az ámyékvi-
lággal vetekedett már a II. Richárdban: Marlowe 1593 óta halott volt.*
Darabjaiban a kilencvenes évek közepén feszült és bizonytalan fegyverszüne­
tet kötött egymással a költő és a színpadi szerző; a monológok, kettősök olykor
mintha egyenesen egy lírikus naplójából kerültek volna át VI. Henrik, Mercutio,
Titánia, II. Richárd, Romeo és Júlia s a két veronai nemes ajkára, nem is csem­
pészáruként, hanem a vers nyílt hatalomátvételével, rapszódiák, rímes vagy rím-
telen szonettek alakjában, mintha önálló szonettjei nem bírnák felszívni a túl­
csorduló lírai energiát.
Szimbóluma: a rituális emberábrázolás és szertartásos nyelve a tragédia egyik
szöveggondozóját katolikus misére emlékeztette. Nevezhetnénk nagyoperának
is, amely a király-áriák ékített, cikornyás dallamvezetésére van felépítve. Csak a
félig udvari, félig népi angol reneszánsz csúcsán és csak egy költő tudott ilyen
bűvöletes képet festeni szavakkal a trónfosztott Nárcisszuszról, amint köny-
nyein át nézi korán lebukó napját a világ tükrében.
De a zenei hasonlat, a költőnek bókolva, hódolás közben vétkezik is a tragédia­
író ellen. Túlságosan elpoétizálni Shakespeare-t legalább akkora hiba, mint meg­
feledkezni a szavak tékozló fejedelméről. Azzal, hogy istenien hangzik, csupán
az igazság felét mondtuk ki. Nyelvükkel nemcsak zengenek a figurák, olyan
atmoszférát teremtve, amelyre századok múltán Keats lesz képes - önkéntelenül
ki is szolgáltatják magukat a hallgatónak. Elsősorban maga a király. Kiderül hiú­
sága és önzése, akkora önzés, amit a nyegle olümposzi istenektől is sokallnánk;
a nyelv elárulja belső irrealitását, amely a valóság csapásai alatt tehetetlenül
egyik végletből a másikba billen. Gondolok például a harmadik felvonás második
jelenetére, amikor az írországi háborúból megtérő király a felmagasztaltatás
mámorából Phaetónként - a hasonlat Shakespeare-é - alábukik a megsemmisült
önsiratásba.

Kétszer láttam színpadon a II. Edwárdot; egy ízben a történéssel majdnem egykorú zord
ludlow-i várban. S feltűnt mind a kétszer, hogy a felségesen szóló vers ellenére csak
muzeális irodalomtörténeti emlék. A II. Richárd ellenben él.

71
 . . . Ó, sírok örömömben,
Hogy országomban állhatok megint.
Kezemmel üdvözöllek, drága föld,
Mig lovaikkal tipratnak a latrok.
Mint anya rég elhagyott gyermekéhez
Egyszerre tér meg könnyel és mosollyal,
Nevetve, sírva így köszöntlek én,
S úgy simogatlak e királyi kézzel.
Ne tápláld urad ellenségeit,
Ne nyújts falánkságuknak édes enyhet,
Állítsd utukba mérges pókjaid
S a súlyos puffanású, rút varangyot,
Hogy az áruló lábat elriassza,
Mely léptével beléd tiporni mer.
Várd ellenségeim csípős csalánnal,
S ha kebled fölé virágért hajolnak,
Védd, kérlek, azt bujkáló viperáddal,
Hogy kettős nyelve marja másvilágra
Urad, királyod ellenségeit.
Ne nevessétek balga szóm, urak:
E föld előbb lesz érző s a kövekből
Teremt harcosokat, mintsem jogos
Királyát árulók kezére hagyja.
(III. 2.)

No bizony! Vajon csalán és vipera, varangyok, pókok és megelevenedő kövek

fogják feltartóztatni a lázadó hűbéreseket? Ez a király serege? De viszi a király,
ez a kábult önhitető még magasabbra a hangot:

A roppant tengerek minden dagálya

Se mossa le szentségét egy királynak,
Halandó szó nem mozdíthatja el
Az Úr választott küldöttjét soha:
Minden egy ellen, ki acélt emel
Bolingbroke mellett arany koronámra,
Richárdjáért az ég egy-egy dicső
Angyalt állít, s hol angyal-kard suhog,
Az ember hull, mert égé még a jog.
(Ш. 2.)

Újabb küldöncök érkeznek, riasztóbbnál riasztóbb hírekkel a lázadásról.

A király homlokán hirtelenül kialszik a karizmatikus fény, a Nap harc nélkül
meghátrál az éjszaka elől, s aki nemrég póktól és varangytól az angyalokig Isten
kicsi és nagy teremtményeit mind a maga oldalán képzelte, vagy oda idézte invo­
kációjával, most révülten beáll a haláltáncba:

72
 . . . Szót se már vigaszról,
Csak hantról, férgekről és síriratról.
A por legyen papírunk s könnyel írjunk
A föld roppant keblére bánatot.

Az Istenért, üljünk a földre s mondjunk

Bukott királyokról borús meséket:
Volt, ki lemondott s volt, akit legyőztek,
Kit áldozatai lidérce kínzott,
Kit hitvese álmában mérgezett meg,
De mind megölve: mert a koronában,
A királyok halandó homlokán
Halál tart udvart s udvari bohóc ül,
Ki hatalmát és pompáját gúnyolva
Egy röpke jelenésre engedi,
Hadd trónoljon, hadd játsszék nagyurasdit,
Még végül hiún elhiszi magáról,
hogy e rossz hús, mely életünk fala,
Áttörhetetlen ércből van, hogy aztán
Ő jöjjön s egy szálkával átszakítsa
E várfalat - s jóéjszakát, király!
(III. 2.)

Még leleplezőbb a negyedik felvonásban a trónfosztás, ez a lassú, gyötrelmes

anti-rítus, amely mintha a Sátán rendeletére történne s függvénye: a tükörjele­
net, amelyben - mielőtt összezúzná - egy tükör a valóságra ébreszt egy összetört
arcot, II. Richárdét:
Törékeny dicsfény sugárzik ez arcon,
S ez arc is törékeny, mint a dicsőség.
(IV. 1.)

Ezúttal nemcsak a király lelkivilágát szolgáltatják ki a szavak. Meg-megszólal

kurtán az ellenfél is, a bitorló. II. Richárd szövege koloratúra, Bolingbroke-é
pariando; a király áriája olyan, mint egy talpas serleg, mély tüzű zománccal,
lángzó ékkövekkel díszítve, az ellenfél közbeszólása, mint egy ónkupa, amelyet
felhajtása után asztalhoz csap az ivó:

r ic h á r d Ide a koronát! Fogd hát, rokon,

Itt, itt rokon,
Itt én s te fogd a másik oldalon.
Mély kút most ez az arany korona,
Melyben két vödör tölti váltva egymást,
Az üres mindig fenn táncol a légben,
A másik lent megtelten elmerül:
Ez vagyok én, e könnyekkel tele,
És bút iszom, míg szállsz te fölfele.

73
B O L IN G B R O K E Azt hittem, készséggel lemondsz magad.

RICHÁRD Koronámról, de búm enyém marad.

Országom s dicsőségem rád szakadhat,
De királya maradok bánatomnak.

BOLINGBROKE Koronáddal átveszem fele gondod.

RICHÁRD Enyém csak megmarad, ha meg is osztod.

Az én gondom, hogy gondom sose lesz,
Tiéd, hogy gondra új gondot szerezz;
Engem a gond átadva sem hagy el,
A koronával jár - s itt vesztegel.

BOLINGBROKE Elszántad, hogy lemondsz a koronáról?

(IV. I.)

A tragédia rögtön tetszett. Huszonöt-harminc előadás abban az időben már

sikernek számított, ezt negyvenszer is adták! - fakadt ki ingerülten, évekkel a
bemutató után, Erzsébet királynő. Miért volt haragos?
A történet elképesztő. Annak a bizonyítéka, hogy már Shakespeare korában
s még az angolok is túlbecsülték az irodalom hatását. Essex gróf, a bukott
kegyenc zendülésre készült fegyveres háznépével és barátaival az öreg királynő
ellen. Az ürügy természetesen lojális volt. Erzsébetnek csak ők a ragaszkodó,
igaz hívei, ők majd megszabadítják kártevő tanácsosaitól. Egyetlen emberről
volt szó, Robert Cecil főminiszterről, aki méltóságát s a vele járó befolyást, a
királynő bizalmát, apjától örökölte. Valakinek Essex sleppjéből eszébe jutott a
darab s a sikere. Emlékszik a gróf, hogy mennyire tetszett neki is?
Negyven shillingért rávették a szabadkozó társulatot a felújításra. Gyanakod-
tak-e a színészek, nem-e, sohasem fog kiderülni. Ismerve Shakespeare, az egyik
színházi részvényes óvatosságát, valószínűleg sejtelmük sem volt az eszeveszett
tervről. De a gróf bukottan is megmaradt nagyúrnak, kedvébe illett járni. Ráadá­
sul még fizetett is a porosodó darabért.
Érthetetlen, hogy miért esett az összeesküvők választása erre a királyhű játék­
ra. Nyilván a hisztérikus készülődés alatt olyanféle önhitetésbe estek, mint annak
idején II. Richárd. Elég, ha nyílt színen letaszítanak egy királyt, magáért fog
beszélni a jelenet, megérti a nép, és cselekszik: megismétli Essex oldalán s az
utcán, ami történt a Globe deszkáin! Ki-ki szinte eszelősen beleélte magát a való­
ság színpadán a történelmi drámába, noha Erzsébet igazán nem hasonlított
Richárdra, sem Bolingbroke-ra Essex. Olyan a történet, mintha Pirandello agyá­
ból pattant volna ki.
Negyven shillinget kapott a társulat a felújításért, negyven júdáspénzt, gondol­
hatta később a darab stílusában a felbőszült Erzsébet. A rövid, véres válság ide­
jén ő is betévedt a történelem csalékony tükör-folyosójába. „I am Richard И.,
know ye not that?” - hát nem tudod, hogy én vagyok II. Richárd? kiáltotta egy
hüledező emberre pár hónappal Essex kivégzése után. Mert az előadásból termé-

74
szetesen nem lett forradalom. Sem abból, hogy másnap Essex kivonult csatlósai­
val az utcára. Csakhamar ajkukon fagyott az éljenzés; este már a Towerben ült a
gróf.
A társulatnak nem lett bántódása. Kihallgatták, s eleresztették őket. De a jóhi­
szeműség egymagában nem elegendő egy rendőrállamban, márpedig Erzsébeté
egy kicsit az volt. Valószínű, hogy jóhiszemű tudatlanságukon kívül támadt a hát­
térben egy láthatatlan és sokkal hatásosabb védelmezőjük is. Az összeesküvők
elfelejtették vagy nem tudták, hogy a gyűlölt Robert Cecilnek ez volt egyik ked­
venc Shakespeare-darabja. Lehet, hogy ő intette le, egyetlen kézmozdulattal, a
megtorlásban buzgólkodó hatóságot. Keskeny, vértelen, finom kezének egyetlen
mozdulatával.

IV. Henrik

AMIKOR Shakespeare két-három év múlva a IV. Henrikkel belefogott törté­

nelmi ciklusának a folytatásába, már áttekintette a polgárháborús tizenötödik
század egész látóhatárát. Maga az írás világosíthatta fel lassacskán, hogy mire
vállalkozott: majdnem száz esztendő freskójára. Nem az elején kezdte a történe­
tet, hanem a végén; a század alkonyát ábrázolta, ide-oda vonuló hadak rései közt,
a VI. Henrik három részében s a III. Richárdban. Gyorsul a borzalmak forgási
sebessége; királyokat, királyfikat kapnak el a küllők, amint körbeszáguld a test­
vérháború hadiszekere. A költő akkor még kételkedés nélkül osztozott a sérthe­
tetlen országos közhitben, dinasztikus nemzeti legendájukban, hogy a Gondvise­
lés rendelte volt Erzsébet királynő családját, a Tudorokat a feldúlt nemzet fölé,
bennük békült össze a testvérgyilkos York- és Lancaster-ház. Hogy is ne oszto­
zott volna. Alig pár évvel az inváziós spanyol Armada csodaszerű megsemmisü­
lése után Shakespeare keble dagadt a hazafiságtól. A ciklus befejező részét ez a
fiatal honfiú írta. Világos a tanulság: ha erős király alatt egyetértenek az angolok,
megint reszketni fog tőlük a világ. Legyen úgy, mint régen volt, süvegelje meg az
angolt mind a spanyol, mind a normann, mind a skót. Hiszen hajdan, daliás idők­
ben angol királyt koronázott Párizs, és máglyán pusztult el Johanna, a lotharingiai
lotyó, mert kiforgatta őket Istentől rendelt tengerentúli birtokukból. Emlékezze­
tek Szent György katonájára, Talbot generálisra, mit művelt ő a franciákkal,
amíg nem esett angol az angol torkának! A nézők tapsolva emlékeztek is; Talbot
volt első színpadi figurája, akit-hetyke nacionalista szólamokkal az aj kán-m eg­
jegyeztek maguknak. Úgy, mintha Vörösmarty magyarjainak Toldit dicsérték
volna.
Aztán Shakespeare áttért a ciklus kezdetére, megírta a II. Richárdot. Nem tágít
még a Tudor-legendától: a múltba vetítve költészettel aranyozza be a kötelező
királyeszmét. Politikája szinte szó szerint olvasható egykorú miniszterek levele­
zésében, papok szentbeszédeiben, krónikákban, korabeli röpiratokban. Csak
nála másképp hangzik az elavult politikai bölcselet - ma is olvadozni lehet attól,
ahogy mondja. A ciklust a IV. Henrik két része s az V. Henrik rekesztette be, a
közepén. Harmincas éveiben járt Shakespeare, sodorta a siker, emelte géniusza.

75
Minél magasabbra, annál viharosabb légrétegekbe. Mire elkészült a ciklus, meg­
ingott naiv hitében a költő, ha a lojális stratfordi birtokszerző és londoni színház­
vezető nem szakított is soha a biztonságos, szentesített eszmékkel. Rájött, hogy
milyen a nagyok élete; kimondatlanul századokkal előre szuggerálja Lord Acton,
a kiváló katolikus történész szállóigéjét: megront minden hatalom, a korlátlan
hatalom korlátlanul. Az érett ember úgy ismétli meg királydrámáiban ifjúkori lel­
kes kijelentéseit, hogy keserű kérdéseknek is hangzanak már.
II. Richárd tragédiája a bűnről szólt: egy fölkent király istentelen letaszításá­
ról. Sajátomért jövök csak, kegyes úr - mondja urának, a számkivetési parancsot
megszegve, hazatérő rokona, Bolingbroke, a jövendő IV. Henrik. De pár jelenet
múlva ellentmond magának: Isten nevében átveszem a trónt. Már nem jogorvos­
lásról van szó, hanem - természetesen az ég nevében - bitorlásról. Megindul a
bűn és bűnhődés lavinája. Tíz felvonáson keresztül a IV. Henrik ennek a kró­
nikája.
Kettős a bűnhődés, ahogy maga az új király hiszi. Egyik a véres pártütések
sorozata északon és nyugaton, másik a fia: Henrik trónörökös, a walesi herceg,
aki látszat szerint rossz útra tért.

Nem tudom, Isten akarja-e így,

Mert tetteim nem tetszőek előtte,
Hogy rejtett végzete bosszút meg ostort
Saját véremből teremt ellenem;
De életmódod azt hiteti el
Velem, hogy nincs is más rendeltetésed,
Mint hogy az ég korbácsos bosszúja
Légy hibáimért.
(IV. Henrik I. rész III. 2. ford. Vas István)

Bűntudattal a múltért, így támad négyszemközt a fiára, akihez „vad és aljas

hajlamok, sivár, szánalmas, léha tettek” tapadnak, s „meddő gyönyör, vad társa­
ság”. Attól retteg Henrik, hogy sarjában megfogan II. Richárd átka: elherdált
fiatalság után olyan gyenge ember lesz belőle, amilyen volt maga az átokmondó,
letaszított és meggyilkolt király.
Másik büntetése az a finom-vegyes társaság, amely partraszállása után hata­
lomra segítette. Tegnapi szövetségesei.

Atyám, bátyám s én, mi adtuk neki

A királyságot, melyet most visel.
Huszonhat éves sem volt még egészen,
S világ szemében gyönge, nyomorult,
Szegény, hazalopódzó száműzött,
S az apám üdvözölte őt a parton.
(I. rész IV. 3.)

76
 N. rthumberland gróf fia, Hővér fakad e szavakra a fölkelők haditáborában.
Viss atérő vezérszólam ez. A szitok és becsmérlés, ironikus módon, itt is, ott is
meg /an tűzdelve II. Richárd szépülő emlékével.

De hát ti, akik e hálátlan ember

Fejére tettétek a koronát,
S érte hordjátok a gyilkos uszítás
Gyűlöletes mocsokját - lehet-e,
Hogy egy világ átkában elmerültök
S ügynökök vagytok, aljas eszközök
S vagytok a kötél, a létra, a hóhér?
Bocsássatok meg, hogy ily mélyre szálltam
Megmutatni a rangot, a fokot,
Melyen e kígyókirály alatt álltok.
Hát elmondják e napok szégyenéül
A jövő idő krónikáiban,
Hogy mint ti, oly hatalmas nemesek
Ily igaztalan ügyhöz álltatok,
Letépni - Isten, bocsásd meg! - az édes
Rózsát, Richárdot, s ültetni helyébe
Bolingbroke-ot, e bűzlő tüskebokrot?
(I. rész I. 3.)

Shakespeare úgy vonja össze, szuverén nemtörődéssel, az eseményeket, hogy

ami valóságosan körülbelül másfél évtized alatt folyt le, 1399 és 1413 közt, a szí­
nen lepereg másfél esztendőben. Ezzel a történelemhamisító, de drámailag iga­
zolt sűrítéssel azt a látszatot kelti, hogy lázadás lázadásra torlódik, a királynak
egy percnyi nyugta sincs, lankadatlanul viaskodnia kell a Rebellió hétfejű sárká­
nyával. Holott a király lélegzethez jutott, amikor 1403-ban Shrewsburynél szét­
verte a lázadók legveszedelmesebb szövetségét.
De van Shakespeare-nek egy másik fogása is.

így megrázva, ily sápadtan a gondtól,

Még a meghajszolt békéért epedve,
Már gyorsan tört hangokat lihegünk
A messze parton terveit új csatákról.
(I. rész Г. 1.)

A király darabnyitó szavai ezek. Úgy beszél, mint egy megtört aggastyán, aki­
nek rohamosan fogy az élete. Harminchat esztendős férfi volt, amikor döntőn
- ha nem véglegesen is - leszámolt ellenfeleivel, s Hővér elesett. De Shakespeare
rokkanttá s koravénné teszi, hogy a lelkifurdalás roncs testi szimbóluma legyen.
„A messze parton terveit új csaták” egyébként az a kiengesztelő keresztes háború,
amelyre folyton készülődik, talán csak szájjal, szemszűrásból, talán őszinte
vezekléssel.

77
 De tervünk már tizenkét holdat ért meg:
Mit ér, ha azt mondjuk, hogy elmegyünk?
(I. rész 1 .1.)

Rögtön a nyitányban megüti fülünket valami ironikus mellékhang. A II.

Richárdból még hiányzott.

HATALMAS és magabiztos vállalkozás volt a tízfelvonásos krónika, akár egy­

szerre gondolta ki a két részt, akár száguldó tolla szántott át egy darabból kettő­
be, akár utólag toldotta meg, a rögtöni siker hatása alatt, a második résszel. Mun­
kamódjáról semmit sem tudunk, de valószínű, hogy már az első rész közben
áttért a kéttagú darab tervére.
A méret megtévesztő is. Akkorát markol, hogy panorámájába beleférhet pár
emberpéldány minden rendből és rangból. Mondják is, hogy Shakespeare ezúttal
versenyre kelt az angol irodalom apjával, Chaucerrel; csak ő mozgósított ennyi­
féle angolt a Canterbury mesékben. A darab köre szőkébb. Shakespeare ismer­
hette Chaucert, de nem ismerte, hozzá hasonlón, Anglia minden rétegét. Csupán
kétsíkú a IV. Henrik, ahogy az első rész 1598-as kiadása elárulja a címében.*
Udvar és alvilág: egy gondterhelt, felhős udvar és a gondtalan. kocsmázó alvilág
áll szemben egymással - nagyhangú, komor megalománok egyik végleten, derűs
cinikusok a másikon. Ők, a cinikusok Henrik trónörökös nevelői az életiskolá­
ban. Mert a bölcsesség már nincs egyenlőképpen megosztva magasság és mélység
közt. A hatalom megszállottjai nem látnak keresztül magukon; a cinikusok
magukon is, a megalománokon is átlátnak. Shakespeare kezdett rájönni, miféle
torzító belső szerkezet működik a hatalmasokban. Ha karjukat áldásért a feszü­
letre emelik, alighanem bűnrészesnek akarják megnyerni Krisztust valami fenn-
költen hangzó gaztettben. Mikor becsületüket emlegetik, bizonyosak lehetünk,
hogy a más birtokára áhítoznak. Ha fölzúdúlnak az országért, valószínűleg a
trónra fáj a foguk. Az a félelmes, hogy hisznek is a fedőszövegben: lovagi becsü­
letük, keresztény hitük és rabló ösztönük teljesen összekeveredik, nemtelen
érzésük átfest a nemesen; ők ezt is, azt is nemesnek látják. Mikor a yorki érsek
szintén IV. Henrik ellen fordul, ezt mondja róla az egyik elégedetlenkedő:

* The History of Henrie The Fourth, With the Battell at Shrewsburie betweene the King
and Lord Henry Percy . . . with the humorous conceits of Sir lohn Falstaffe.

78
 . . . De most a főpap
A felkelést vallássá változtatja:
S mert őszintének s szentnek képzelik,
Testestól-lelkestől követik őt,
És felkelését jó Richárd király
Pomfret kövéről vakart vére szítja;
Ügyét az égből származtatja és
Azt mondja, védi a vérző hazát,
Mely Bolingbroke alatt nyög életéért,
S nagy és kicsiny seregük őt követni.
(TV. Henrik II. rész I. 2. ford. Vas István)

Vagyis egyszerre - utólag! - szent ügy II. Richárd, akit IV. Henrik csatlósa
megölt Pomfret várában. Saját ügyét az egész ordas társaság az égből származ­
tatja.
Ha lett volna pszichoanalízis a középkorban, s gyóntató hencseren napfényre
csalják az urak nagyságos önámítását, ha kielemzik a valódi szándékot címeres
pácienseikből, hamarosan összeomlott volna a feudalizmus fergetegesen kérkedő
önérzete. Fullasztó, gyűlölködő, klausztrofóbiás világ ez. De pszichoanalízis nél­
kül is van egy óriás szellőzője, Falstaff.
Fölösleges mondani, hogy ez a hústorony a világirodalom egyik legnépszerűbb
alakja, ott van az első tíz kedvenc között. Költőket és nézőket, tudósokat és szí­
nészeket babonáz meg századok óta a lókötő öreg lovag. Csak vele lehetnék,
akárhol van is égben vagy pokolban! - kiáltja az V. Henrikben, halálhírére, Bar-
dolph, a csatlósa. Kevés király lelkesített ilyen ragaszkodásra alattvalót.
Priestley, a bővérű elbeszélő és felkészült esszéista - maga is falstaffi alkat -
évtizedek óta foglalkozik alakjával. Van, akit elnézővé puhít az öregedés, Priest­
ley ellenben, aki előtt sokáig rózsásan tündökölt a világ, megöregedve éppen
Falstaffot használja szócsövének az angol társadalom tekintélyes, rideg fellegvá­
rai s az önámító nemzeti képmutatás ellen. Hőse túlságosan megejtette; nem igaz
a vád, hogy az újkori Angliában* szívtelenül feláldozták Falstaffot a kötelesség
oltárán azok, akik szívderítő, ártatlan kielégülések helyett a hatalom, dicsőség,
vagyonszerzés és birodalomszervezés veszélyesebb és kártékonyabb szolgálatá­
val törődnek. Nem kell siratni, Falstaff ma is köztünk van, fogadóirodákban és
sörözőkben, keresetét kutyaversenyekre költi, disznóól a lakása, tíz éve nem fol-
toztatta meg a lyukas ereszt.
De Priestley persze rátapintott Falstaff lényegére is. Ő a legkisebb hazug a
hazugok közt, mert sohasem hazudik magának. Tovább megyek. Ő az egyetlen
szabad ember a rabok közt, akik címerük, családfájuk, nemzetségük, becsvágyuk
vagy kötelességük foglyaiként szétrombolják maguk körül az életet. A magukét
is. Fellengzős harci jelszavaikkal vagy késői, megtört bánatukkal a fényes törté­
nelmi nevek tulajdonképpen mind Falstaffra szorulnak: a vidámságára. Lop,
csal, pumpol, kurválkodik, gyáva és lusta, de nem irigy, senkinek sem akar rosz-
szat. Tőle, csak tőle nem kell félni. A többit a gőg fújja fel, őt a sör és perec.
Nosztalgia nélkül, igazi valójában csak a gyermekek és gyermekkorú népek érté-

79
kelhetik. A csoda az, hogy teremtője egy cseppet sem volt gyermeklelkű. Ellen­
kezőleg - politikai belátása e darab írása közben ért meg, akkor lett nagykorúvá.
Attól, hogy Falstaff mulattatta Shakespeare-t, még nem ejtette anarchista
csapdájába. Az eredeti ötlet tízszeresére, hússzorosára nőhetett, mégsem vál­
tozott még szerepe, amelyet szánt neki, amikor szembesítette a törvénnyel,
renddel, az országbíróval s a királyfival. Vele mindenekelőtt. Nem véletlen,
hogy akkora, mint egy bálna. Az ördög a régi hajósok képzeletében ezzel a ten­
geri szörnnyel azonosult. A IV. Henrikben ő a Kísértő. Úgy, ahogy a gyermek
Shakespeare a halódó középkori Moralitás-játékok valamelyik előadásán láthat­
ta, a szülőföldjén.
Mert tévedés Falstaffot csupán az ártatlan életkedv és eszem-iszom humoros
jelképének nézni. Nemcsak a londoni kocsmák víg koronázatlan királya, akiben
melegszívű pótapára talál a királyfi a westminsteri palotában senyvedő, gond súj­
totta, koronás apa helyett. Egyben a királyfi önnevelésének gyanútlan eszköze
is, amolyan ördögi tanítómester, akit a trónörökös felfogad magának az ural­
kodás gyakorlóiskolájában, hogy jól kiismerje, s aztán - megtagadja. Igazán
legyőzni a bűnt csak egy Kísértő oldalán lehet, igazságos király csak az lehet, aki
fölkenetése előtt kitapasztalta az anarchiát.

Ismerem mindet s még segítem is

E léhaságuk kötetlen kedélyét.
Utánozom csak ebben a napot;
Eltűri, hogy ragályos fellegek
A világtól szépségét eltakarják,
De majd ha egyszer önmaga lesz újra,
Mert nélkülözték, jobban megcsodálják,
Hogy áttörte a rothadt párakört,
Melyről úgy látszott, mintha fojtogatná.

Ha levetem majd léhaságomat

S beváltom azt, amit meg sem Ígértem,
Megcáfolom a világ véleményét
Azzal, hogy jobb leszek saját híremnél.
S mint tündöklő fém sötét alapon,
Erényem, mely hibámat túlragyogja,
Értékesebb lesz és a szemre vonzóbb,
Mint ha ilyen foncsor ki nem emelné.
A léhaságom így társul az észhez
S a komolyságom majd meglepetés lesz.
(I. rész I. 2.)

80
 Henrik herceg, a trónörökös bemutatkozó monológja ez, jóformán a dráma
kezdetén. Gusztus dolga, hogy ki mennyire szereti. Shakespeare mindenesetre
helyeslőn adja szájára, ha sokak fülében fagyos képmutatásnak hangzik is.
Nem vitás, hogy a hű alattvaló és körültekintő színházi részvényes a trónörökös
későbbi megdicsőülését készítette elő a kétrészes darabban. így kívánta meg a
hagyomány és heves nacionalizmusuk. Utóvégre Falstaff cimborájából, a herceg­
ből, később V. Henrik néven nemzeti bálvány lett. S a nézőknek idejében érté­
sükre kellett adni, hogy a hamis látszat ellenére kezdettől fogva tudja, mi a dolga:
erélyes katonakirálynak készül már a kocsmában is, az útonállók közt.
De a költő olykor akaratlanul áthúzta a lojális drámaíró szándékát. Már-már
azt merném mondani: kibabrált vele. Szívünk nem a királyfitól melegszik föl.
Azok nyernek meg, akik - ellentéteként - jobbra és balra állnak tőle. Lovagi kör­
ben Percy gróf, az eszeveszett Hővér, aki később éppen az ő kezétől esik el
Shrewsbury csataterén; a londoni alvilágban Falstaff, akit koronázásakor eltaszít
magától. Hozzájuk mérve a királyfi hidegfejű számító, nincs benne, mint Hővér­
ben, szilaj romantika, sem könyörületes szív, mint Falstaffban. Shakespeare, a
költő e két figurával akarva-akaratlanul aláaknázza az eszményi király képét,
kétes szolgálatot tesz annak az ügynek, amelyért Shakespeare, a nacionalista
királytisztelő síkra száll.
Hogy mennyire kettős lelkülettel írta a IV. Henriket., szembeszökik abból is,
amit ez a két egyformán nyílt, de jellemében egymást kirekesztő figura vall a
dicsőségről.

Esküszöm, ugranék letépni fényes

Dicsőséget a sápadtarcu holdról
Vagy lebuknék a mélybe, hol a mérő
Ón még nem járt s felhúznám a befojtott
Dicsőséget fürtjénél megragadva,
Ha az, ki onnan megszabadította,
Egymaga ölthetné fel minden ékét:
De minek ez a félarcú szövetség?
(I. rész I. 3.)

így beszél Hővér, a lovag s tudjuk: tündöklő bátorsággal életre-halálra helytáll

az eszméért.
Vagy csak egy hamis illúzióért? Kevéssel Hővér halála előtt így számol le a
dicsőséggel Falstaff a Shrewsbury csatában:
„De még nem esedékes (a halál): kellemetlen volna, ha a határidő előtt kellene
fizetnem. Miért legyek túlfizetésben annál, aki fel sem szólított? De hát nem erről
van szó: a becsület ösztökél! De hátha a becsület agyonösztökél? Akkor mi lesz?
Lehet-e becsülettel pótolni a féllábat? Nem. Vagy egy félkart? Nem. Vagy enyhí­
teni egy seb fájdalmát? Nem. Akkor hát a becsület nem ért a sebészethez? Nem.
Mi a becsület? Egy szó. És mi ez a szó, ez a becsület? Levegő. Ez tiszta számvetés.
És kié a becsület? Aki szerdán meghalt. És érzi a becsületet? Nem. Hát hallja?
Nem. Akkor hát a becsület nem érzékelhető? A halottnak nem. Akkor talán az
élőkkel együtt él? Nem. Miért? Mert a rágalom nem szenvedheti. Akkor hát én

81
nem kérek belőle: a becsület csak festett halotti címer; és ezzel véget ér az én
katekizmusom.” (I. rész V. 1.)*
S katekizmusához híven halottnak tetteti magát, mikor veszedelmesen kezd
melegedni körülötte a csata.

IV. HENRIK volt, a királyfi és Falstaff figurája miatt, a királykrónikák ciklusá­

ból a legnépszerűbb, sokáig az egyedül népszerű darab. Ha Falstaff lépett a szín­
re, még az inasok és a mesterlegények is abbahagyták a diótörést az állóhelyen -
szól egy Shakespeare-kori följegyzés. De csak a tétovázóbb lelkű, mai kor fülét ütöt­
te meg a hol hazafias, hol bohózati darab kétértelmű hangja, a mindjobban elhara­
pódzó ambivalencia. Különösen a második részben már sötéten föl-fölcsendül az
érett költő gyötrő témája: betegség és öregség, amelyet a romboló Idő korán
rászabadít az emberre. Hiszen a szonettek lázadó szerzője is öregedő emberként
emlegeti magát harmincas életéveiben! A király gyorsan hanyatlik a halálba, föl­
emésztik lelki férgei; Falstaff meg, egyszer tréfálva, máskor ellágyulva rádöbben
kiöregedésére. S ha sunyítni próbálna a csúf valóság elől, kíméletlenül tudtára
adja az országbíró - „nem rontotta meg minden részedet az öregség?” - s enye-
legve Lepedő Dolly, a ribanca. „Csitt, kedves Dolly! Ne beszélj úgy, mint egy
halálmadár, ne emlékeztess a végemre.” (II. rész III. 1.) Mintha Shakespeare-t
valahonnan a darab közepétől fogva jobban izgatta volna új, személyes ellensége,
az Idő - a Változékonyság, Mutability, ahogy az Erzsébet-korban mondták - ,
mint az állam ellensége, az Anarchia.

Ó, Isten! Ha olvashatnék a végzet

Könyvét s látnok az idők forradalmát
Hegyet gyalulni, és a kontinens
Megúnva biztonságát, hogyan olvad
A tengerbe, s máskor az óceán
Partöve tűi tág Neptun derekának,
Hogyan játszik a sors, s a változás
Hogy tölti meg a forgás serlegét
Más-más itallal! Ó, a boldog ifjú,
Ha így meglátná pályáját, s milyen
Veszélyeken és kínokon megy át majd -
Becsukná könyvét és meghalna helyben.
(II. rész II. 4.)

* Shakespeare azonos szót használ a két idézett helyen, Vas István egyébként remekül
simuló átköltése kétfélét. Hóvér szövegében (1, Henry IV. V. 3.201-207.) és Falstafféban
(1, Henry /V. V. 1. 127-140.) egyaránt honour áll. (A sorszámokat a cambridge-i kiadás­
ból veszem.) Vas Istvánnál: dicsőség illetve becsület. Szótári értelme szerint jogosult
ugyan a becsület, de találóbb Falstaff monológjában is dicsőséget használni, mert egy
tizenötödik századi lovagot elsősorban a dicsőségvágy ösztökélt csatára. Amellett a két
ember pontosan ellentett pólus a darabban; egyre gondolnak az honour szónál, csupán
ellenkező előjellel.

82
 Már-már hamleti tépelődés. Egy álmatlan királyé, „boldog szegények”:
kunyhó-lakók, koldusok és hajósinasok nyugalmát irigyelve. Hajósokét fenn az
árbockosárban!
Betegágyánál ér csúcsára a kétrészes dráma, amely összefonódó politikai és
dinasztikus témáról szól: égi büntetésnek tetsző lázadásokról, s tékozló fiáról, a
trónörökösről, akinek megtérése úgy tűnik előtte, mint égi kegyelem. A herceg
neveltetése az életre, uralkodásra, igazságtevésre nem a palotában folyt le,
hanem a londoni alvilágban, Eastcheapen, melegszívű kísértóje, Falstaff mellett.
De a palotában fejeződik be, apa és fia kölcsönös vallomásával a betegágynál,
amely nemsokára halottas ágy.

. . . Ó, Isten a tudója,
Milyen mellékösvényen, görbe úton
Szereztem koronámat, s jól tudom,
Hogy zaklatóan ült a fejemen.
De nyugodtabban és jobb véleménnyel
És nagyobb biztonsággal száll terád,
Mert a megszerzés minden mocska vélem
A föld alá jut.
(II. rész IV. 5.)

Ami persze nem igaz. Utóda, a trónörökös herceg jobban tudja az igazságot.

Mért hever párnáján a korona,

Mely hálótársnak oly nyugtalanító?
Ó, te aranygond, fénylő zaklatás,
Te kitárod az álom kapuját
Sok éber éjnek.
(II. rész IV. 5.)

Magában beszélve ő felel arra, amit hánykolódó apja kérdezett volt. Az álom
istene miért a koldus undok ágyán fekszik, s a király heverőjét miért teszi órház-
zá, vészharanggá? S valamivel később, már felriadó apjához intézve a szót, hogy
tisztázza, miért került, próbaképpen, fejére a korona, míg szendergett halódó,
törvényes viselője:
Hozzád jöttem, halottnak hittelek
És e hitben majdnem belehaltam,
S a koronát, mintha csak lelke volna,
így szidtam meg: »A hozzád tapadó gond
Emésztette el apám életét,
így vagy legrosszabb, te legjobb arany,
S drágább a kevésbé finom karátú,
Melyet folyékony gyógyszerben iszunk;
De te, legtiszteltebb, leghíresebb,
Felfaltad viselődet« . . .
(II. rész IV. 5.)

83
 Felfaltad viselődet! Mintha a detronizált II. Richárd szavait visszhangozná a
diadémban ülő halálról:

A királyok halandó homlokán

Halál tart udvart s udvari bohóc ül,
Ki hatalmát és pompáját gúnyolva
Egy röpke jelenésre engedi,
Hadd trónoljon, hadd játsszék nagyurasdit . . .
(//. Richárd III. 2.)

Kísérteties ez a visszafelelés egyik darabból a másikba, akár tudatos, akár

önkéntelen. Amit Henrik herceg a korona terhéről és természetéről mond, már
előlegezi Falstaff szívtelen eltaszítását a maga felkenetésénél.
Mondom, csúcsára jut el itt a dráma. De csak értelmileg, nem érzelmileg.
Falstaff mélázó ellágyulása Lepedő Dolly karja közt egy pincekocsmában éppen
olyan megrendítő, mint ez a fenséges jelenet, amelyben az „aranygond, fénylő
zaklatás” súlya alatt fiú és apa egymásra talál. Félelmetes mesterrel van dolgunk.
Az ifjú V. Henrik magatartása a zárójelenetben, a múlt megtagadása, egyezett
a nemzetnevelő krónikások király képével, s megfelelt a harciasán nacionalista
színházjárók várakozásának. Igen, így kell viselkednie annak, aki győzni akar a
franciákon vagy Anglia más ellenségein, az agincourti csata legendás hősének,
így viselkedik egy vérbeli uralkodó, ha rendet akar tartani.
De a befejezés, legalábbis a megváltozott, mai embernek, kétértelmű. Gon­
doljunk vissza még egyszer Priestley felháborodására. Túl magas lehet a rend
ára; király és országbíró, hatalom és igazság összefogva a közjóért végzetesen
összezúzhatja Falstaff jelképes személyében az ember egyik éltető elemét, az
anarchiát.

Nem ismerlek, vénember, mit kívánsz?

Milyen rosszul áll ősz haj a bohócnak!
Egy ilyen emberről álmodtam egyszer,
Ilyen puffadt, vén és garázda volt,
De ébren már megvetem álmomat.
(IV. Henrik II. rész V. 5.)

Viszik javulni a börtönbe a javíthatatlan Falstaffot. S a szín elejére kilép az új

király öccse, Lancaster herceg, aki a darab folyamán nem hősi csatában, hanem
esküszegő tőrbecsalás által végzett volt a lázadók maradványaival. Bejelenti a
francia háborút.

Fogadok, hogy míg lejár ez az év,

Már messze Franciaországban ég
Kardunk tüze. Madár dalolta ki
E hírt, s a király megörült neki.
(II. rész V. 5.)

84
 Erről van hát szó! így sül ki a csalás. Az új mintakirály sem számolja fel gyöke­
restül a pusztító vetélkedést, a főurak fenevad ösztöneit. Idegen földre tereli át,
égjenek angol faluk helyett franciák, gyújtogassák azokat a dicsőségért. Politi­
kája beválik egy darabig, aztán az áradat, korai halála után, kiskorú utódja alatt
bosszuló dagállyal visszazúdul angol mezőkre. De azt a mészárlást, a Fehér és
Vörös Rózsa háborúját Shakespeare már megírta a pályakezdő VI. Henrik
három részében s a III. Richárdban, hátulról közelítve, amint mondtam, a teljes
ciklus felé.*
A rend és hatalom pedig hiába viteti, tünteti el Falstaffot a westminsteri koro­
názó templom elől. Végül mégis ő az erősebb. Királynői parancsra a vén lókö­
tőnek kellett föltámadnia egy vígjátékban a windsori víg nők szoknyája körül.
Mert Erzsébet e puffadt, garázda lovagról rendelt új darabot Shakespeare-tól
s nem az országbíróról, aki poroszlói közt javulni küldi.

Függelék a cenzúráról

A SZÍNHÁZI cenzúrával megbízott Master of the Revels - a Vigasságok

Főmestere - 1595-ben a trónfosztási jelenettel együtt, csonkítatlanul engedé­
lyezte a II. Richárdot, máskülönben nem játszhatták volna el így 1601-ben, a bal-
szerencsés februári nap előestéjén. Márpedig az összeesküvők éppen ezért a
„gondolatébresztő” jelenetért fizették meg a felújítást a Globe színház tagjainak.
1597 őszén viszont a detronizálás kihagyásával, csonkán jelent meg könyv alak­
ban első negyedrét kiadása, az ún. First Quarto. Dover Wilson, a Shakespeare-
szövegek nagyhírű gondozója többféle magyarázattal él. A cenzúra bal keze nem
tudta, mit csinál a jobb. 1595 és 1597 közt kezdett homályosulni Essex csillaga,
lett a grófból veszedelmes duzzogó. S a könyvcenzor, tudván az udvarnál emlege­
tett Richard-Erzsébet párhuzamról, megriadt. Az is lehet, írja Dover Wilson,
hogy ami veszélytelennek tűnt a királyhű, protestáns London színpadán, azt fel­
forgató olvasmánynak ítélték a forróbb fejű két egyetemi városban s a katolikus
északon. De a könyvcenzor csonkítását mindenképpen a királynő és Essex közti
viszony megromlásának tulajdonítja. Erzsébet halála után megint kinyomtatták
a jelenetet.**
A IV. Henrik második része 1600 őszén jelent meg először nyomtatva, szokás
szerint negyedrét: Quarto alakban, nyolc húzással. E kihagyásokat az 1623-as tel­
jes Fo/ío-kiadás alapján állapították meg. A törölt másfél száz sor II. Richárd
„tragikus sors”-ára, a fölkelt yorki érsekre, detronizálásra, alattvalói lázadásra
stb. vonatkozik. Elképzelhető a hatóság idegessége az akkori légkörben. Később
az álmatlan, halódó királyról s a „királyságunk fertőző tesf’-éről szóló jelenet
(III. 1.) miatt még meghúzva is túl forrónak tarthatták, s a könyv csendesen
eltűnt, noha Falstaff kelendő áru volt a piacon.***

* Lásd: A szent király és a vadkan. Kötetünk 149-167. lapján.

** Richard II. The New Cambridge Shakespeare 1939. VII-VIII. és XXXIII-XXXIV. 1.
*** 2. Henry IV. i. m. 121-123.1.

85
 Hű/n/eí-tanulmányomban* megírtam, hogy a tragédia 1604-es kiadásából, a
„jó Quartó”-ból hiányzik 85 sor: minden, ami sértő volt Dániára. 1604-ben a dán
születésű Anna volt I. Jakab oldalán Anglia és Skócia királynéja. Csak az összmú
első, teljes kiadása, az 1623-as Folio állította helyre a szöveget. Jakab még élt,
Anna és Shakespeare már nem.

1965

Lásd kötetünk 206-223. lapján.

 Bálványkép vagy portré?
A SH A K ESPEA R E-K O R I ANGOL FEST É SZ E T

A z összes istennő nevében

VIII. HENRIK, az első igazán nemzeti király Angliában, teljhatalmú, ország­

szervező és embertipró, politikailag Mátyásnak egy nemzedékkel fiatalabb mása,
hivalkodó kultúrsznob volt, versenyt akart tündökölni az Úr kegyelmében sütké­
rező koronás testvéreivel, uralkodótársakkal túl a vizeken, főleg I. Ferenc francia
királlyal, akinek Leonardo da Vinci volt az elaggott házi festője. Országa akkor
még csak Nyugat-Európa leszakadt nyúlványa, gyéren lakott sziget, nem is teljes
hosszában, az eurázsiai tömb hol párás, hol zimankós peremén. Tündökleni gyé­
mántpatakban, gyöngyfürdőben, aranyzuhatagban, vásárian, visszatetszőn a mi
kényesebb és tartózkodóbb ízlésünknek. De ebben az ékszerkirakatban mind
egyek voltak akkor, Tudorok, a Valois-család, Habsburgok, német választófeje­
delmek s a Báthoriak.
Halála után (1547) begyepesedett a pompás üvegház, összeomlott a szűk körű
múpártolás és nyakló nélküli építkezés, nagyrészt a Temze-parton, Londontól
fölfelé, lefelé, itt egy kastély, ott egy kastély, alaprajzilag még „hazaian” és
hagyományosan gótikus, külső díszítő elemeiben reneszánsz. Kiszáradtak az
olasz és flamand források, amelyekre a humanisták szemérmetlenül öndicsérő
nemzetközi hálózata szemérmetlen hízelgéssel rákapatta a zsarnok dinasztiaala­
pítókat, Henriket is. Három feleségtől három gyermeke - féltestvérek - követte
őt gyors váltással: egy kiskorú fiú, VI. Edward s két nő, a harmadik féltestvér,
I. Erzsébet negyvenöt éves országlása alatt megszilárdult aztán a rengő trón. Volt
mitől rengenie, egy negyedszázadnál rövidebb időben három hitcserén esett át a
nemzet, s négy országbontó vallási lázadással kellett megbirkózni, mindig heve­
nyészve, a jó szerencse kegyelméből, mert VIII. Henrik sokat tett ugyan a flot­
táért, de nem volt még számottevő, szervezett haderő, sem állandó karhatalom a
rend, nyugalom és államegység hathatós védelmére. Az elszigetelt angolok mégis
töretlenül hittek hajósaik tehetségében, kardjukban, ágyúikban (amelyeket
sohase sütöttek el) s a többi nép butaságában. Butaságuk a mi szerencsénk, gon­
dolták, helyeslőn és nagy tetszéssel tapsolva Shakespeare hazafias tirádáira a
királydrámákban. Pápáktól francia trónkövetelőkig mind a rövidebbet húzzák e
darabokban a szigetlakok vitézségével és alattvalói hűségével szemben.
Az udvari titkos tanácstól falusi kupaktanácsokig láncolatosan átragadó vallá­
sos váltóláz legjobban a középkor roppant művészi hagyatékát apasztotta le.

87
VIII. Henrik mintakatolikusként kezdett uralkodni, tiszteletbeli címe szerint,
amivel a pápa kitüntette „a római hit védelmezője”, de válásakor szakított a Vati­
kánnal, és szétveretett jó néhány világszerte tisztelt, legendás kegyhelyet, ahol
nemzedékről nemzedékre gyülemlett hazai és idegen nagyurak, főpapok és áldo­
zatkész, szegény zarándokok ezreinek a felajánlása. Kincseiket elkoboztatta a
király, s hamarosan fölélte. Ez volt a nagy képrombolás előjátéka 1538-ban.
Istenigazából 1547 és 1548 között dühöngött kiskorú fia alatt, akit türelmetlen
szélső protestáns tanácsosok irányítottak. Viharerőre kapott aztán a genfi szél,
amikor az elsőszülött lány, „Véres Mária” országos rekatolizáló kísérlete, egy
rövid, meghiúsult és erőszakos közjáték után az 1550-es évek végén ismét kitört
a rombolás a genfi és németországi emigrációból hazatérő s önigazoló elégtétellel
és bosszúvággyal telt prédikátorok befolyására. Persze mindig a Szentírás ótesta-
mentumi felére föllebbezve, mert a pusztítók egy csekély számú, ókori, szemita
félnomád nép prófétáit tartották fő tekintélyforrásuknak „bálványrombolásuk”-
ban, s úgy gondolkoztak, mondjuk egy csoportos kálváriaszoborról, ahogyan
Jehova, a te nagy zsidó Istened szakálltépő és királyfeddő szolgája a Baálnak szol­
gáló, szír képfaragóról s azokról a szörnyű tévelygőkről, akik a vérszomjas, ide­
gen Isten kiengesztelésére gyermekáldozatokat hajítottak le Jeruzsálemtől délre
a Ge-Hinnom - azaz: a Gyehenna - rettenetes völgyébe.
Nemcsak feszületeket szaggattak le, oltárképeket is garmadával dobtak mág­
lyára, festett üvegablakokat zúztak be (csoda, hogy megmaradt annyi, amennyi),
végül nekiestek templomokban a csipkézett faragású sírkápolnáknak, megcson­
kították a holtak heverő kőszobrait a koporsófedélen, kocsonyára verték az ábrá-
zatukat, ahogy élőkről mondják egy kórházi ágyon végződő, sikeres kocsmai
verekedés után.
I. Erzsébet, a harmadik és legtovább, évtizedekig kitartó gyermek-utód, aki
egy gyakran veszélyeztetett, hosszú életen át a körülötte összecsapó, bölcs taná­
csok útvesztőjében végső fokon mindig nagy asszonyeszére és halogató „közép­
utas” ösztönére hallgatott, 1560-ban kemény rendelettel az irtás ellen fordult,
egyéb józan meggondolások mellett föltehetőleg azért is, mert az előkelő temp­
lomi síremlékek alakjain már nem „pápista” szenteket orrtalanítottak a csonkí­
tok, hanem elhunyt főrangú s főpapi méltóságokat, márpedig tisztségük még élő
viselői, az utódok változatlanul a trón pillérei. Hagyján, hogy Szent Jakab képe
eltűnik egy oltárról, de mi lesz az országgal, mi lesz a közrendből, ha túlbuzgó
alattvalói laposra sulykolják egy nagynevű, hatalmas winchesteri püspök már­
vány ábrázatát? Mit szól majd hozzá a működő püspök? Mert a püspökség meg­
maradt, Róma helyett a fölkent uralkodó védelme alatt.

ANGLIA a képrombolás korában elzárkózott a katolikus országoktól, ahol a

kötelező egyházi és világi műpártolás állandó, barátságos melegénél folyton újult
és helyi stílusiskolákban sűrűn lombosodon az olasz, francia, spanyol, flamand
művészet. Visszaút már az említett fékező rendelet után sem volt, és művészetük
csak azért menekült meg a teljes elsorvadástól, mert Erzsébet merénylőktől fél­
tett s mind legendásabb személye körül, királyi Udvarában s az Udvartól függő

88
főrangú körökben kialakult egy elszigetelt, bizáncias jellegű ikonfestészet: a
Tudor-kori miniatűr portré. Bár az időben egymástól végtelenül távol eső két
jelenség közt nincs történelmi összefüggés: kölcsönhatás vagy ellenhatás, mégis
szembeszökő a rokonság. Rettentő méretű görög képrombolás előzte meg annak
idején az órómaitól immár független bizánci formanyelv kialakulását is. Ahogy
hajdan a császárvárosban az ikonoklaszta pusztítás lecsillapultával hierarchiku­
san merev, újfajta stílusuk, főleg a mozaik és freskó elszakadt attól a későantik
realizmustól, amelyet még Justinianus császár alatt ápoltak és gyakoroltak a hel­
lenista-római folytonosság megszentelt nevében, ugyanúgy a képromboló, de
változatlanul arisztokratikus Anglia is egy időre elpártolt a szintén római gyökerű
olasz művészet uralkodó útmutatásaitól. Tetézi a Külön Út furcsa iróniáját, hogy
mintául szolgáló őstekintélyként olyan lenyűgöző festőóriás húzódott meg mö­
götte, mint a fiatalabb Hans Holbein, akinek ifjúkorában, Dürerhez hasonlón,
még termékenyítő, természetes eleme az olasz reneszánsz formanyelv. VIII.
Henrik udvari festője, Bázelből áttelepülve feltűnő stílusváltozással pályája
végén, idegenben, rátért az ikonszerű mellképekre. Uralkodó hatása, különösen
a bámulatosabbnál bámulatosabb enface rajzoké több mint félszázaddal tovább
nyúlt viszonylag rövid életénél. Két emberöltőn keresztül a lábnyomát követő
mesteremberek szerény egyéni modorában némileg elhalványulva ott kísért rop­
pant árnyéka, a fél- vagy egész alakos modell beállításán ugyanúgy, mint össze­
kulcsolt kezein, a világos színskálán, ékszerek, ruhák, térítők mikroszkopikus
hűségén, még lábuk alatt a török szőnyeg mintáin is! Aprólékos és monumentális
művészetéből csak az aprólékosságot tudták eltanulni, annál inkább, mert
I. Erzsébet nemcsak a szűkkeblűségig takarékos, hanem konzervatív ízlésű is
volt. ítéletében szintén a rég elköltözött Holbeiné az utolsó szó. Kedvenc művé­
sze, a „bennszülött” Nicholas Hilliard, akit eredetileg ötvösnek képeztek ki, föl­
jegyezte négyszemközti beszélgetéseiket az eszményi portréról: The Arts o f Limn­
ing (Az ábrázolás művészete). 1600 körül írta, de csak 1912-ben nyomták ki
először. A felséges modell és miniatűr festője szívből egyetértett szerte a konti­
nensen uralkodó perspektivikus, árnyékoló, tónusos előadás visszautasításában.
Szép az a lehetőleg parányi, zománcfényű kép, amelyen tiszta rajzú hím- és nővi­
rágok nyílnak agyonékszerezett ruhák mozaik foglalatában. Ötvös beszélt ötvös­
művek ínyencével. A portré, gondolta Holbein örökében a kisebb művészeti tör­
vényhozó, arra való, hogy kézben szorongassák, melengessék, becézve titkon
elnézegessék, majd keblébe rejtse aranyláncon a boldog birtokos. Legyen olyan
kicsi - tegyük hozzá helyénvaló rosszmájúsággal - , mint az a méregtartó ékszer,
amelynek gyűszűnyi rekeszeiben pár csöpp is a másvilágra tud küldeni egy ven­
dégkoszorút. Hilliardnak persze volt még egy óriási érdeme: tudatosan ideali­
zálta az öregedő, majd öreg nőt, közel a hetvenhez harminc évesnek látszik, her­
vadhatatlan, nem úgy, mint egy boldogtalan vetélytárs, Isaac Oliver miniatűrjén,
azon nincs mese: elhervadt a hatvanéves nő. Akkor pedig Erzsébet édeskeveset
törődött azzal, hogy kedvence sem a távlattanhoz, sem a színskálához nem értett
igazán, s nem is akart, annál inkább eltalálja a szonettekben elsóhajtott, divatos
melankóliát, ecsetjéről azt mondta Shakespeare, hogy „áldottabb, mint meddő
toliam”, John Donne pedig: túltesz egy rosszabb művész történelmi képén egy
puszta szem vagy kéz, amit Hilliard rajzol.

89
 Az Erzsébet körüli portré visszaütött középkor végi imádságos könyvek virá­
gos és madaras szegélyű, finomkodó miniatúráira, s joggal nevezhető az első neo­
gótikus stílusnak. Nem állt magában, elszigetelve, ellenkezőleg! összefüggött az
egyidejű mesterkélt angol lovagkultusszal, életmódban s költészetben egyaránt.
Mohón fogyasztott olvasmányuk az allegorikus értelmű verses lovagregény
Edmund Spenseré a hazaiak, Ariostóé az olaszok körül, amelynek sóvárgott, de
elérhetetlen Hölgye az alig-alig álcázott, kor nélküli, holtig ránctalan, szűz király­
nő, kedvenc mulatságuk a lándzsatörés bonyolult szertartásos játéka, mintha a
farkas étvágyú nagyurak, apátsági birtokok feldarabolói s apáról fiúra szolgáló,
telkes jobbágyok elűzői (mert nagyobb már a juhlegeltetés haszna, mint a szántó­
földek hozama) változatlanul a mondabeli Kerekasztal patyolatlelkű hősei s a
Grál kehely imádságos keresői lennének. Utóvégre ha megdicsőül kegyosztó,
keskeny virágkezével drágaköves múmiatokjában örökifjú úrnőjük, miért ne
dicsőüljenek meg lábainál ők is, akik mosolyától kinyílnak, haragjától összecsu­
kódnak? Elhalmozták mitológiai nevekkel, kiforgatták érte a tündérregéket és
lovagregényeket, egy füst alatt tanúságot téve a szertelen alattvalói csodálatról és
klasszikus műveltségükről; ő Diana, Cynthia, Juno Astraea, Oriana, a Fairie
Queene; Páris királyfi se látott egyszerre több olümposzi szépséget, mint hűséges
hívei, ha vörös parókája alatt gondosan kikevert pirosítóval az arcán, összeab-
roncsozva feketébe, fehérbe, aranyba megjelent alabárdosai között, az összes
istennő nevében térdre előtte! A hízelgés netovábbja persze az a meglehetősen
közismert festmény, amelyen egy lépcsős tornácra kilépve eszével és szépségével
megfutamítja az ott ácsorgó Hérát, Aphroditét és Paliasz Athénét.
így alakult ki az angol Udvar forrásvidékéről országosan szétszivárogva Hol­
bein s a miniaturista Hilliard nyomán a politikai jelképeiben és stílusában egy­
aránt beltenyészetű ikonfestés hosszú ujjú női és szép lábú férfi bábukról csipké­
ben, vértben, túldíszített, aranyhímes ruhákban, mintha csak a III. Richárdból
magukra rakták volna a tengerfenék vakító kincseit, amiket Clarence herceg lát
jóslatos rémálmában.

SEHOL nem állt annyira két különböző nemzetből az angol, mint I. Erzsébet
alatt a művészetben. A képromboló vallási világnézet puritán örökösei hétről
hétre kirohantak szószékekről „faragott képek” bálványimádása ellen, miközben
Szűz Mária gyökerestül kitépett kultusza helyett és helyén naponta gondosan
kikozmetikázott bálványkép volt maga a soha nem fonnyadó királynő, aki szivár­
vánnyal vagy a földgolyó kicsi másával a kezében, célzásul a glóbusz körül hajózó
gályáira nem döntött a trónöröklés tüskés s egyre égetőbb kérdésében, húzta,
halasztotta (miközben háta mögött fő tanácsadói már alkudoztak a legesélyesebb
jelölttel, a későbbi I. Jakabbal), mert nem akart szembenézni halandóságával.
Mások, hű emberei, mondom, tárgyaltak, rettegve, hogy jaj, mi lesz, ha kipattan
a titok, s a legközelebbi szimbolikus képen már nem az ő keskeny, táncos lába
tapossa a sziget térképét? S jaj, mi lesz, ha rendezetlenül robban fel halálakor a
puskaporos ügy? Ahogy öregszik, úgy válik pótolhatatlannak látszó nemzeti
intézménnyé, jelentették a mindenkinél tájékozottabb velencei követek, s annak

90
látták az első moszkvai követek is. Senki se tudta biztosan, hogy fő miniszterei,
minden eshetőségre készen alkudoznak a kivégzett Stuart Mária fiával, a skót
királlyal. Ugyanazok a személyek, akik Erzsébetet annak idején nagy nehezen
rávették a halálos ítéletre.
De nemcsak az uralkodónő vallásos kultusza fordult szembe a puritánok kép­
gyűlöletével, hanem a firenzei eredetű neoplatonizmus is, vasárnapi hitszónokok
szerint egy másik olasz méreg a római tetejében! Nevezetesen az a fennkölt taní­
tás, hogy sárba, mocsokba, dögletes párájú múlandóságba keverve valahogy
ködösen mégiscsak átcsillog halandó vetületén a változatlan és romolhatatlan égi
Eszmény, tehát földi mása is megörökítésre méltó, mert gyönyörködő szemlélő­
dés közben lassan-lassan kitisztul a homályos tükör, s az illanó szépség sejtelme­
sen fölemel örökkévaló forrásához. A kor költői szinte egy emberként így véle­
kedtek a festészet, szorosabban a portréfestés védelmében, arisztokrata pártfo­
góit visszhangozva számos helyen s majdnem mindig versben - szonettekben -
maga Shakespeare is. Ha másért nem, már csak bosszantásul, mert a savanyú
puritánok éppúgy kárhoztatták parázna komédiaírók és komédiások, mint hívsá-
gos képírók lélekrontó mesterkedéseit.
Királykultusznak és címkórságnak kettősen alárendelt, de a maga provinciális
módján kifinomult művészet volt az angol portréfestés az Erzsébet-korban; sok­
kal inkább egy uralkodó réteg, semmint egyes személyiségek önszemléletének a
tükre. Nem az derül ki, hogy miként szeretné látni magát a modell, és látja
modelljét a festő, inkább az válik tapinthatóvá, a költő korára árulkodón, hogy
közös tudattal miként látja magát egy nemzet hatalmi súlyra legszámottevőbb
eleme.
Angliát, a trónról nézve belül hitválságok és - szerencséjükre - atomizált láza­
dások emlékei nyomasztották, s ez a szorongás, mint holmi idegfájdalom tovább
sugárzott a vallások közti feszültségekben; kívülről viszont az önmarcangoló kon­
tinensről egyaránt fenyegették állhatatlan szövetségesei, a skótokkal szívesen
összejátszó franciák és elözönlő szándékkal ádáz ellenfelei, a spanyolok, ezek is,
azok is erősebbek nála. Könyörtelen, elemi államérdek volt (s felelős kormány­
férfiak mind olvasták Machiavellit), hogy A fejedelem mint összetartó boltozati
zárókő különböző allegóriákban közérthetőn felmagasztalódjék. Ha kihull a kő,
ha hirtelen meghal vagy megölik (s fanatikus katolikusok előzetes feloldozással
megtehették, mert 1570 óta pápai átok alatt állt I. Erzsébet), szétreped az épület,
újabb anarchia s polgárháború szakadhat az országra. Ezt az államvédelmi propa­
gandát szolgálta például az Armada kép, a királynő egyik felejthetetlen ikon­
ábrázolása feketében, aranyban, szivárványszínű selymekben, kétoldalt a ten­
gerre nyíló, pici ablakon túl küzdő és süllyedő gályákkal, a spanyol inváziós
veszélytől való megmenekülésük, 1588: az Annus Mirabilis emlékére. Napóleon
sem értett jobban győztes csaták, csatái istenítéséhez bárói rangra emelt háborús
festőjének a vásznain.
Főúri s ritkábban középnemesi szinten csatlakozott a királykultuszhoz az arc­
képfestés másik kultikus szolgálata: összeházasodó, ősi és felkapaszkodott új­
gazdag családok rendelésére olyan korban, amely szertelenül megnövelte ét­
vágyukat a kolostorok felosztása s a félhivatalosan űzött, óceáni kalózkodás által.
Ölükben a kiárusított apátsági uradalmakkal, a behatoló kapitalista szellem

91
hatása alatt rájöttek a külszínre még feudális urak, hogy többet ér a pénzgazdál­
kodás az ősi terménygazdálkodásnál, zsírosabb üzlet a szántóföldek bekerítése
legelővé s a nagybani gyapjúszállítás külföldre, mint nyitott határban a hagyomá­
nyos vetésforgó, többet hoz a juhnyáj, mint a jobbágytelek, mert hosszú lejáratú
egyezség helyett évenként tudnak alkalmazkodni az inflációs piac áralakulásá­
hoz. Magát az inflációt főleg az Amerikából beözönlő és a török birodalomig ható
nemesfém okozta. Ha Corydon, a fiatal pásztor becsesebb, mint Ádám, az öreg
paraszt, akkor Ádámot ki kell lakoltatni. Ezzel sem érték be azonban; hattyúlo­
vagnak vagy sárkányölőnek álcázott, bajvívó kegyencek megfojtották volna egy­
mást egy behozatali monopóliumért francia vagy görög borra, mediterrán fűsze­
rekre egy-egy cifra tornajáték után, amikor lecsatolták csurgó arcukról a díszsisa­
kot, s körülnéztek: hadd lám, miből élünk meg több száz főre rúgó cseléd- és csat­
lóshadunkkal?
A kontinentális művészet fő áramaitól elszakadó angol portréfestés tehát első­
sorban családi ügy. Nem magában függ egy kép, hanem elnyúló rendbe illesz­
kedve fehér, arany, gyöngyszürke, tengerzöld, lazacszínű, karmazsin és türkiz
sort alkot a kastélyok kerti frontján végighúzódó hosszú-hosszú folyosón, a Long
Galleryben. Az ötvösmesterből miniatűrfestővé átvedlett Hilliard stílusnyomán
„nagyítólencse alatt életnagyságú portrék készülnek” törökmintás szőnyegen,
selyemfüggöny előtt, monoton nézetben, levegőtlenül, jellemfürkészés nélkül.
Kékvérű női figurák keskeny fél kezükkel asztalszélnek, székrámának támasz­
kodnak, a férfiak kezüket a félig nyitott zekébe dugják, ahol valószínűleg titkos
szerelmük miniatűr képecskéje bujkál. Jó féltucat hazai és bevándorolt festő látta
el műhelyi segédlettel ezt a kultikus szolgálatot körülbelül 1570 és 1620 között,
bizonyos William Larkin volt a neogótikus divat elkésett, végső kihegyezője. Már
a karikatúrája.
A világi és egyházi rangot századokon át a középkor kápolnává kiképzett
síremlékein, csipkés faragású, zárt sírházakban is kiemelték. Imádságos köny­
vecskék stiláris mintái mellett társadalmilag ebben a különleges angol hagyo­
mányban gyökerezik az Erzsébet-kori angol portré: a vízszintes sírszobor feláll
fektéből, vászonra festett, függőleges sírszobor lesz a gőgös utódok kastélyfolyo­
sóin, ősi fedelük alatt. A Long Gallery képsora angol gothai almanach, heraldikai
nyilvántartás, festett Who was who. Alaposan beöltöznek a portréhoz, egy-egy
illusztris tag valósággal karácsonyi dísz a családfán, lényegtelen „a lélek tükre”,
lényeges a körítés: kosztüm, rendjel, kamarási pálca, mesés sisak, csatok, tollak,
fülbevalók s a címerek, öt, tíz, tizenöt! Mindaz, amiből egy ostoba néző is láthat­
ja, hogy felsőbbrendű lényekkel van dolga. A tizennyolcadik századi angol te­
nyészállat nevelést jóval megelőzte a tenyészlovag kultusz. Országra szóló téve­
dés „bomló s hanyatló feudalizmus”-ról beszélni, ahogy teszi néhol a szaktudo­
mány Shakespeare hátteréről értekezve. Elszánt életrevalósággal az ódon rend­
szer egyszerűen átnyergelt kapitalista feudalizmusra. Sokkal céltudatosabb,
tehát kíméletlenebb volt, mint paternalista elődje.
Hódolva a körmönfont akkori ízlésnek, a rangjelző kellékeket kiegészítették
hol átlátszó, hol homályos allegóriák, síró szarvas vagy egyszarvú meseállat vagy
nyest, utóbbi kettő célzás a szüzességre: természetes tehát, hogy a királynőről

92
készült egy nyestes portré is, amely rendkívüli tapintattal alig sejteti életkorát, az
öregedés már-már eszmévé finomul a keskeny, fehér, csontos arcon.
Van allegorikus kép, amelynek megvan a kulcsa, van amelyiké elveszett vagy
kezdettől fogva rejtélyesnek szánták. Ha egy meztelen hölgy kegyesen lenyúl égi
lakából egy meztelen, szakállas úrért, övig a gályákkal rajzó habokban: a Béke
istennője halász ki egy admirálist a francia-angol háború végén. Ha egy szakállas
dalia nyakig vértben, pajzzsal és sisakkal, de combig meztelenül áll a festő elé,
akkor mocsaras-ingoványos harctérre készül, Írországba. De vajon mit akarhat
az a nemesúr egy ápolt angol reneszánsz kert növénylabirintusának a közepén?
Valószínűleg örökre elveszett a kép értelmének a kulcsa.
Végül a szín-szimbolika is bonyolítja, tetézi a jelképes célzásokat: fehér a szü­
zesség és alázat színe; a királynőnek szóló, átlátszó hódolaté tehát, ha egy lovag
ezüstben vagy fehérben léptet a lándzsatörő porondra. Fehér és fekete volt a két
kedvenc színe, de roskadásig televarrva drágakövekkel; az apja lánya volt, ő is
szeretett gyémántpatakban és aranyzuhatagban fürdeni. Amikor fiatal kegyen-
cét, Essex grófot, titkos házassága miatt felbőszülve bizonytalan időre elparan­
csolta magától, a száműzött nagyúr fekete páncélban jelent meg egy bajvíváson,
fekete lovak voltak a szekerébe fogva, a gyász jeléül, bocsánatért esdve. De pazar
díszítések ragyogtak és csillogtak persze az egyszerű, sötét páncélon, és szinte
fölösleges mondani, hogy ebben is megörökíttette magát. Arról, hogy négy-öt kép
közül melyik Shakespeare hiteles arca, ma is folyik a vita, vitán felül bőségesen
fennmaradt viszont portré azokról a hölgyekről és urakról, akik ott voltak mond­
juk Richmondban, Hamlet egyik udvari előadásán, pár héttel az öregasszony
halála előtt. „Jó éjt . . . nyugosszon angyal éneklő sereg . . (V. 2.)
Shakespeare vígjátékaiban a nők az igazi felnőttek, a férfiak hősködő, durcás
kamaszok, meggyőző tanú rá elragadó fiatalkori darabja, A lóvátett lovagok.*
Mind lehetnek bajnokok spanyol felségvizeken, németalföldi ütközetben, érzés­
világuk lassabban érik be, mint a nőké, ha ugyan beérik egyáltalában, s nem
maradnak holtig kardforgató, elkényeztetett, nagyhangú nagy gyermekek. Elég
példányt látott belőlük a költő, szelíd gúnnyal pártfogó körében, s a körme
hegyéig felnőtt I. Erzsébet trónja körül. S látta közelről, közelebbről, mint ahogy
valaha vélték a „faragatlan őstehetség”-ről és színészről, hogy ha egyéb nem, stí­
lusérzék van bennük, nők, férfiak bámulatos eleganciával haltak meg a vérpa­
don. Civilizált becsvágyában az emberi fenevad akkor még kényesen adott a for­
mára; gyönyörű szövésű, arany- s ezüstfonalas spanyolfal mögött űzte a kalózko­
dást, mérgezést, akasztatott, nyakaztatott, rabolt kincsekkel Hamletet adta elő a
hajófedélzeten, s vállalta, könyökig vérben, a vallásháborúk kisebb-nagyobb
Szent Bertalan-éjszakáit, míg barbárabb mai világunkban - hadd okuljanak a ser­
dülők is! -televíziós riporterek egyszerűen ráfordítják széttépett emberi húscafa­
tokra a fölvevőlencsét.
Képtől képhez lépve az ősök csarnokában, képről képre lapozva idevágó köny­
vekben, meglepetten látjuk, hogy ezek bizony külsőre s valószínűleg belsőre sem

* Love’s Labour’s Lost. A cím és szöveg fordítása (Mészöly Dezső) egyformán kitűnő.
Korábbi magyar fordításában (Gáspár Endre és Faludy György munkája) A felsült szerel­
mesek volt a vígjáték címe.

93
voltak se jobbak, se rosszabbak a mi Báthori Zsigmondunknál. Amit egyébként
Kemény Zsigmond, az elhanyagolt írófejedelem, kisujjában a tizenhatodik szá­
zaddal már a kiegyezés előtt is tudott. Hogy Krakkóban, Prágában, Mantovában,
Fontainebleau-ban, Greenwichben és Hampton Courtban nem nézte s nevezte
volna senki szörnyetegnek. Ezt a választékos modorú, öltözni s több nyelven tár­
salogni tudó, bőkezű s zeneértő nagyurat?! Az ő dolga, ha ölet, nyilván állam­
érdek.

Ne csinálj magadnak faragott képeket

SZEPLŐTELEN virágszíneiben még virult az elszigetelt angol ikonfestés, ami­

kor szinte észrevétlenül lejátszódik a részleges őrségváltás. Alva herceg s a spa­
nyol megszálló sereg rémtettei elől kibujdosó protestáns flamandok s egy francia
hugenotta menekült: Isaac Oliver, összehangolva a kontinensen uralkodó, plasz­
tikus hatású realizmust a szigeti rendelők ízléséhez simuló, meseszerű, finom­
kodó stílussal, az addiginál kissé nagyobb lélektani hitelességre törekedtek, per­
sze nem olyan magas tudásfokon és ózondús művészi légkörben, mint a velük
egykorú antwerpeni és észak-olasz mesterek. Össze is házasodtak a flandriai spa­
nyol inkvizíció s a Szent Bertalan-éj Angliába vetett hajótöröttjei; agár agárral,
kopó kopóval, szól a mondás, száműzött száműzöttel, tegyük hozzá. Attól
kezdve műhelyeik akármennyi igényt kielégítettek. Az ifjabb Marcus Gheeraerts
és sógora, a már említett Oliver volt a kör átlagon felüli két tagja; Oliver idejeko­
rán meghalt, Gheeraerts túlélte magát, kikopott a divatból.
Megkönnyítette ezt az óvatos átváltást ámyékoltabb, tehát európaibb festésre
egy újfajta szellemi sznobizmus. Prédikátorok és idegengyűlölők szerint - a kettő
gyakran azonos - olasz métely volt e sznobizmus is, akárcsak a hívságos képírás
védelmére szolgáló neoplatonista bölcselet vagy Machiavelli cinikus elmélete az
erkölcsön kívüli, önvédelmi államérdekről, amit szemforgatón mindenki megbé­
lyegzett mint jó keresztény, és magas polcán ugyancsak mindenki gyakorolt,
hatalomhoz ragadt fenékkel. Mélabú ez a métely, körülbelül 1590-től mélysége­
sen melankolikus, aki ad magára valamit. Márpedig melankóliához csak árnyé­
kosabb ábrázolás talált.
Nem volt semmi új abban az áltudományos élettani tételben, hogy az epe kivá­
lasztó működésén keresztül testünk száraz, nedves, hideg és meleg elemeinek
párosodásából kialakul négy kedélyalkat, humour: a szangvinikus, kolerikus,
flegmatikus és melankolikus. Mindenkiben megvan és hat mind a négy elem, de
nem egyformán. Kettőnek a kombinációja, például melegé és szárazé vagy
melegé és nedvesé uralkodik rajtunk, így válik az egyénből típus, alkati rabságá­
ból aztán éppúgy nem tud szabadulni, mintha sziklák szorítanák. Új csupán az
volt e tudományos hiedelemben, hogy Arisztotelész által bátorítva, az olaszok
felforgatták a kedélyalkatok rangrendjét, s a legrosszabb hírűből lett a legbecsül-
tebb. Attól kezdve az átkos „száraz és hideg” melankólia szellemi éberség, elmél­
kedő művészi, poétikus vagy filozófiai hajlam, felső fokán lángeszű alkotó tehet­
ség külső jele, rögtön föl is lehet ismerni. Kiválasztott lény, a Múzsák kegyeltje,

94
aki melankolikus. Nem kellett sokáig várni, Anglia megtelt malcontent* elmék­
kel. Viseleti és viselkedési rítusa is volt e szellemi divatnak: leszegett fő vagy az
ihlető látomásra meredő, vad tekintet, szemre húzott, nagy karimájú, fekete
kalap, összefont kar, sötét ruha (finom kelméből), emberkerülő bolyongás erdő
mélyén (lehetőleg a sajátjában), heverő merengés egy patakparton (lovásszal és
nyergeit paripával a háttérben), virrasztás éjjelente, bagolyhuhogásnál a sugallat
óráira várva. Még igealakot is ölt a szó; grófok és intellektuelek letelepedtek egy
fa alá, to melancholize, melankóliázni.
Terebélyes nagy jövője volt a magatartásnak, hagyomány lett a heveny ragály­
ból, s nemcsak Angliában. Uralkodik Milton fiatalkori versein, főleg elragadó
stílusmutatványán, az II Penserosón**, majd átolvad Rousseau le promeneur soli­
taire természetimádó evangéliumába, s világszerte ápolják tanítványai, a
Weltschmerz sújtottjai, Ányos Pál, a legtudósabb boldogtalan költő, vagy a
csonka gyertyánok mohos tövében A magányossághoz csodálatos költője, Cso­
konai. Közös ősükre ismertek volna a Shakespeare-kori angol malcontentben.
A költő naponta találkozott velük. Reggel, próbákra menet az utcán vagy a
Szent Pál székesegyház tarka ődöngői közt (a mostani templom gótikus elődjé­
ben), fiatalkori arcképén, nagy karimájú fekete kalap alatt előírásosan melanko­
likus nagy költőtársa, az akkor még ismeretlen John Donne, versei vallomása sze­
rint melankolikus a Homérosz-fordító Chapman, Shakespeare egyik ellenlábasa,
mélabúsak mágnás pártfogói, a nézők egy része s nemcsak a színházban, hanem
a durva bika- s medveheccben is:

Or of a journey he deliberates
To Paris-garden, Cock-pit or the Play . . .

szól egy gúnyvers a mélabús semmittevőről, aki még nem döntött, hol s hogyan
verje el üres délutánját, szajhákkal, állatheccben vagy a színházban.
Ahol hasonmásai borongtak a díszlettelen dobogón. Mert felvonulnak Shake­
speare játékaiban is, nevetségesen, mint A lóvátett lovagokban a búsképű Arma-
do, édesbús madrigált hallgatva, mint a vonzó Orsino herceg a Vízkeresztben,
vagy Antonio, a velencei kalmár s erdő mélyén Jaques, az udvaronc az Ahogy
tetszikben, Júlia első megpillantása előtt Romeo és - kell-e mondanunk? - Ham­
let herceg: „Jó Hamlet, ezt az éj színt dobd le már . . . ”
Nem volt szó azonban csupán olaszmajmoló divatról. Táplálta elkomoruló
aggállyal a szellemi sznobizmust körös-körül a beboruló valóság is, romló „század­
végi” közérzetük és bizonytalanságuk az Armada fölötti győzelem mámorító
napjai után. Úgy érezték, hogy amilyen mértékben szikkad az agg Diana-
Cynthia-Oriana, és meszesedik szűk tanácsosi köre, úgy öregszik velük együtt az
ország, pedig hát „háború van most a nagy világban”, a partokat tovább kerülgeti
az elözönlési veszély. Nem csoda, hogy beárnyékolódott a modellek virágarca.
Az új korszellem is a stílusváltás kezére játszott.

* A malcontent akkori jelentése nemcsak elégedetlen, hanem mélabús is.

** Magyarul Tóth Árpád méltó átköltésében.

95
 I. ERZSÉBET halála után I. Jakab, addig Skócia királya, öt Tudor uralkodó
trónján az első Stuart, tanácsuraktól olasz lantverőkig örökölte egész udvartartá­
sát, festőit is. Külszínre a változás csekély, csupán néhány lakócsere történik
a Tower celláiban. A király szabadon engedte, majd kegyeivel tüntette ki
Southampton grófot, aki egész fiatalon a rohamosan feltörő Shakespeare gavallér
pártolója volt, de később szinte nyakát szegve belekeveredett barátja, Essex gróf
tragikomikus összeesküvésébe a királynő ellen, viszont börtönbe csukatta, fel­
ségárulás ürügyén, Walter Raleigh-t, a valóságban Madrid puhítására, koncnak
vetve béketárgyalásuk előtt, mert amerikai vizeken a világbirodalom oldalában
legfájóbb tövis ez a mindenkin áttipró, szép szál kalandor, hajós, ültetvényes;
gyarmatalapító és költő volt, kiváló mindegyikben. A Tower mélyén nem zaklat­
hatta többé ezüst flottájukat.
Jelentős változásra a művészetben már csak azért sem lehetett számítani, mert
a fukarul tékozló és tékozlón fukar, rossz gazda éppolyan krajcároskodó műpár­
toló és építkező, akárcsak nagy trónelődje. Jobban értett a képeknél a boszor­
kányság tudományához, abban igazi szaktekintély. Vérbeli szép boszorkánytól
született, talán azért; Stuart Mária volt az édesanyja. A változás inkább csak lég­
köri, szimatolni lehet, tetten érni nem; a kiábrándult bizonytalanság helyére
hovatovább titkolt undor húzódik be a szemérmetlen korrupció és kegyencura-
lom láttára. Egyesek föltevése szerint ezért komorult el Shakespeare világa is, a
királyi palota felől tör be a bűz a tragédiákba. Lehetséges, de nincs itt a helye,
hogy közelebbről szemügyre vegyük a kérdést. Neki egyénileg mindenesetre
jobban ment, mint valaha.
Mégis az új király személye körül, az 6 udvarában történik meg mindaz, ami
lassan kiforgatja sarkából az elszigetelt angol ikonfestészetet, és pályája korai
alkonyán Shakespeare-t is újfajta darabszerkesztésre készteti. 1605 a fordulat
éve. Dániai Anna, a fiatal királyné, mulatós menyecske egy cseppet sem mutatós
és homoszexuális hajlamú férj mellett, olyan jelmezes játékot rendelt Shake­
speare baráti riválisától, Ben Jonsontól, amelyben udvarhölgyeivel ő is fellépett.
Masque volt a látványos és költséges parádé neve, s The Masque o f Blacknesse
(Szerecsenmaskarában) az első ilyen fajta kísérlet. Mivel a szövegírónak egy
lángész, Inigo Jones a művész-szövetségese, a díszlet, jelmez, koreográfia s az
ördöngös emelő- és süllyesztőgépezetek jelentősége mostantól kezdve vetekszik
a szóéval. Jones a századfordulón járt Itáliában egy műértő mágnás gyűjtővel,
annak költségén, s folyékonyan beszélt olaszul. Már az úton eltökélte - s e foga­
dalomhoz megvolt a kellő önteltsége - , hogy visszaromanizálja Angliát, művé-
szetileg ismét egyesíti a kontinenssel. Hatalmas pártfogója révén a legjobbakat
látta odalenn, de Vicenza volt a pálfordulat: megvilágosodásának damaszkuszi
színhelye. Attól kezdve tudta magáról, hogy ő a vicenzai Palladio prófétája a szi­
geten. Két évszázadig irányította Anglia stílusábrázatát ez a kevély döntés
jövendő szerepéről.
1605-ben a Masque o f Blacknessben alkalmazott először perspektivikus dísz­
leteket, keretbe foglalt színpadon. A nézők odavoltak az elragadtatástól. Oda,
de hányán? Szűk körű társaság a forradalmi újítás első tanúja, mialatt maga a
nemzet, úr, polgár, kézműveslegény rangkülönbség nélkül egyelőre tovább is
ezrével tódul a díszlet és zsinórpadlás nélküli, hagyományos körszínházakba.

96
Elég volt azonban három esztendő, s a forradalom utolérte Shakespeare társula­
tát. 1608-tól működésük megoszlott a Globe nevű, tágas törzsszínházuk s a jóval
kisebb térfogatú, zárt és fedett Blackfriars között; a költő már erre az új játékmi­
liőre gondolva írta, tétovázó első lépések után, merőben újfajta, utolsó regényes
színműveit, ha persze azok előadhatók voltak is tegnapi s tegnapelőtti, nagy dia­
dalok megszokott dobogóján, az immár régimódi Globe-ban. Egy szemtanú pél­
dául, följegyzése szerint ott látta a késői Téli regéi. (Annyit tartott fejben, hogy
vigyázni kell ám Autolycusra, a fortélyos zsebtolvajra.)
Inigo Jones mély távlatú, levegős díszletei mellett lassacskán avíttnak s res­
tellni valónak, falusi kontármunkának hatott fiatalok szemében a két nemzedé­
ken át uralkodó, bizantikus ikonfestés, apjuk, nagyapjuk levegőtlen, aprólékos
portréja. Ráadásul az ízlésváltozást legfelülről diktálja egy koraérett, eszes ifjú:
Henrik herceg, a trónörökös, mihelyt tizenhat éves korában önálló udvartartás­
hoz jut. Ő is a flamandokhoz fordul segítségért, hogy kiforgassa sarkából a maka­
csul vívódó, maradi irányzatot, de ezek a vendégművészek már nem alkusznak,
ahogy nem alkudott az úttörő Inigo Jones sem, csak az méltó dicséretre, amin
rajta van az olasz vagy olaszoktól eltanult ecsetkezelés bélyege, kontinentális a
szaga. Körülbelül 1620 táján zaj nélkül feloszlott a szigeti ízlés-gettó. Egyszer for­
dult elő a történelemben, hogy egy kívülálló építész, díszlet- és jelmeztervező
játékmester (és lángész) hosszan kisugárzó hatására megfordultak egy örökké
tartónak látszó festészet vitorlái. Alázatos mesteremberi alkalmazkodás ki-kiha-
gyó szellője helyett a kontinensen rég elfogadott művészi öntudat telt szele
dagasztotta. Mire egy nemzedék múlva áttelepült Van Dyck, az istenített vendég,
már ő utasítja a rendelőt, hogy miféle laza tartású, nagyúri pózba álljon be, ha
felsőbbrendű lénynek akar látszani. A lordoknak előbb volt arisztokratikus föllé­
pésük a vásznon, amit fölszentelt az ecsetje, csak aztán a valóságban.
Henrik herceg tizennyolc éves korában váratlanul elhunyt. Minden veszni lát­
szott a szép ígéret ravatalánál, oktalanul, mert rövid megtorpanás után, felnö­
vekvő öccsében, a későbbi I. Károlyban emésztő szenvedéllyé fajult műélvezet
és gyűjtés, szédületes összegeket költött mint király, külföldi festmények meg­
szerzésére. Másért, nem ezért a pazarlásért gurult le feje egy nyilvános kivégzé­
sen, de ahogy villant a bárd, bizonyára számtalan puritán szemtanú gondolt meg­
nyugtató, vallásos elégtétellel a bősz ószövetségi próféták intelmére, hogy ne csi­
nálj magadnak, óh Izrael faragott képeket, mert lesújt az Úristen, a te nagy
zsidó Istened bosszuló haragja. Otthonukban nem is volt ám faragott vagy festett
kép, nem tűrték (hiszen Jeruzsálemben sem), csak testes családi biblia, s benne,
a kötéstáblára róva gyermekeik, unokáik, dédunokáik fakuló lajstroma, születé­
sük rendjében. Tíz közül legalább hetet, nyolcat még bölcsőjében vagy első tipe-
gés közben elragadott a halál, néha mind a tízet. Vajon azokat az ártatlanokat
miért? . . .

197611984

97
 Két Shakespeare-kori tanú
THOMAS PLATTER SVÁJCI ORVOS,
S Z E PSI CSOM BOR M ÁRTON KASSAI ISK O LA M ESTER

„AZTÁN mért küldték Angliába?”

„Hát, mert bolond volt; ott majd eszire tér, vagy ha nem, ott úgy­
se baj.”
„Miért?”
„Mert ott szembe se tűnik; ott minden ember olyan bolond, mint 6.”
(HamletV. 1. ford. Arany János)

A sírásó felelget Hamletnek. Tükör a tréfás beszélgetés, mint közvetlenül előtte

a koponyajelenet. Emez a múlandóságé, a párbeszéd a külföldi felfogásé Angliá­
ról. A sírásó maga az idegen, dán vagy egyéb. Tessék, így festünk mi odaátról.
De a Shakespeare-kori angol nép szemében se különb a másik: azok odaát, az
egész kontinensen. Tiszta időben ellátni Calais-ig; aki ott lakik, a francia már
mind „csirkefogó, kutya és kurafi”. Nagy hagyományú örökség volt; Wat Tyler,
a lázadó parasztvezér 1381-ben Londonra nyomulva nemcsak nemesi lakokat
gyújtogatott, emberei kopaszra pucolták a lombardok, más szóval olasz banká­
rok házait is, s agyonvertek néhány flamandot, azaz betelepített takácsot, azaz
proletár testvéreiket. Nem kellett nemzetállam a kölcsönös előítélethez.
De a tizenhatodik század második felétől szaporodnak a fóliánsokra rúgó,
pompás kiadói vállalkozások a föld országairól, népeiről és városairól, amilyen
Sebastian Münster Cosmographiaja (1544), az Abraham Ortelius szerkesztette
Theatrum Orbis Terrarum (1570), Gerhard Mercator egyetemes Atlasa (1595) s
Braun és Hogenberg művészileg is magasrendű hatkötetes vállalkozása, Civitates
Orbis Terrarum (1572-1618). Egyre-másra megjelennek kalauzok és útirajzok is,
amelyekben hemzseg ugyan a tévedés, babonás mese, tudálékos magyarázat és
gyermeteg szófejtés - (s a forrás elhallgatásával sorban átveszi egyik a másiktól) -,
de még több a találó megfigyelés, helytálló adat, lelkes fölfedezés. Utazók és szo­
batudósok kezdenek áttörni a bárgyú előítéleteken.
Hamletet 1600 körül írta Shakespeare. A megelőző évben ifjabb Thomas
Platter svájci patrícius szeptember 16-tól október 23-ig öt hetet töltött Angliában.
Apja, szintén Thomas, a hitújító, harcias Bázel patriarchális eleven emléke,
ismerte Erasmust és humanista nyomdász barátait; féltestvére: Felix, a tekinté­
lyes orvosprofesszor Montaigne-t vendégelte házánál, a kíváncsi nagy ember

98
világjáró útján. Doktor volt az ifjabb Thomas is, a dél-franciaországi Montpellier
világhírű orvoskarán végzett. Felavatása után, hazamenet nagy vargabetűvel le­
tért a rövid útról, hogy országokat lásson. Teli erszényéhez járult a szerencse - (szo­
kása) partra lépése után a doveri polgármester betegágyához hívták, az meg a
kezelésért ellátta ajtónyitó, kitűnő ajánlólevelekkel. Tudományos becsvágyú,
pedáns és lelkiismeretes fiatal férfi, amolyan eminens diák volt az ifjabb Platter;
a helyszíni jegyzeteket otthon átdolgozta, s megtoldotta olvasmányaival. Naplója
kitűnő forrás Angliáról a késő reneszánsz és kora barokk századfordulón. Tizen­
kilenc esztendő múlva, 1618-ban változatlanul ezt az országot fogja szemre venni
az első följegyzett angliai magyar utazó, Szepsi Csombor Márton, abaúji iskola-
mester és gyalogvándor. Az ő erszénye laposabb volt.

ANGLIA nemzetközi súlya hirtelen nagyot nőtt a század alkonyán. Megverték

s szétszórták partjuk előtt a ráncba szedésükre kivezényelt, rettentő hírű Arma­
dát. Tizenegy évvel az ütközet után Platter még lát Dovernél spanyol gályaron­
csokat, és Rochesteren átutazva el van káprázva a riadókészültségbe helyezett
hadihajóktól, leírásuk a napló egyik legszínesebb lapja; Szepsi Csombor a Tower
folyami teraszára gurított ágyúk közül néhányról azt hiszi - s hitte a londoni nép
is! - , hogy harminc év előtt zsákmányolták a pórul járt elözönlőktől. Még az isz­
tambuli minaretek és moszkvai ikonok árnyékában is másképp néznek azontúl
I. Erzsébet népére. Anglia kicsi ország, a spanyol birodalom világhatalom, az
angolokról keveset tudtak, a spanyolokról sokat. [. . .] Madrid most már csak a
kormány vágyálmaiban s nem a valóságban létező ötödik hadoszlop aknamunká­
jára számíthatott. Sok aranyat vesztegettek el ok nélkül; kontár volt az összees­
küvő, silány a besúgójuk.
Az idegen első meglepetése a szigeten első bosszúsága is. Milyen nyelvhez
folyamodjék? Angolul egy se beszélt közülük, latinul viszont hiába tudott, az
angolok „deáktalanok”, ahogy Szepsi Csombor írja. Latinnal Platter még az etoni
iskolában sem boldogul, még Oxfordban is kínnal. Európa három nemzetközi
nyelvét, a franciát, spanyolt és olaszt pedig szigeti módra hóhérolták, az is kínai,
ha ők használják! Platter már észreveszi a máig érvényes osztály különbséget:
világjárt urak sznobisztikusan becsülik, utánozzák a spanyol, francia, flamand,
olasz, német műveltséget s udvari divatokat, nyájasok a külföldihez, a köznép
ellenben morogva-mogorván idegengyűlölő, velencei kő vetjelentések szerint
maguk a prédikátorok uszítottak a betelepült vagy behívott (s rendszerint igen
szorgalmas) kézművesek és kalmárok ellen. Ha jóképű embert látnak, azt hiszik:
angol, ha kisül, hogy idegen, azt mondják: milyen kár!
Naplójában elég sok a közös a századbeli többi följegyzéssel, hiszen nincs szer­
zői jogvédelem, vígan kiírnak egymásból igazságot és bolondgombát. Hogy
borús, meg nedves az ország, tudták a római Tacitus óta, a „ködös Albion”-ról
viszont még nem esik szó, mivel a köd nagyrészt a későbbi eliparosodás mellék-
terméke, kapitalista merénylet London légköre ellen, s illendően Marx idejében,
ottlakása alatt volt a legvastagabb és leggyakoribb. A sziget egyébként olyan idil­
li, mint Shakespeare valamelyik mesejátéka: Ahogy tetszik, Vízkereszt; nyilván

99
e pásztori fantáziák nem rugaszkodtak el túlságosan a korabeli valóságtól. Ki­
irtották a farkasokat, kövér, harmatos legelőkön háborítatlanul él a hosszúszarvú
szarvasmarha és „aranygyapjával” a juh. Juhnyájak láttára óhatatlanul a regebeli
Jázon királyfira kapcsol legtöbb utasunk. Az ország gyéren lakott, kevés a váro­
sa, London viszont nemcsak az ottaniakat múlja felül, de Európában is páratlan:
tengeri kikötő egy hattyúnevelő folyamon, királyok bölcsője, koronázó székvá­
rosa és temetkezőhelye, Párizs és Velence egybefoglalva. Hemzseg a vízen az
élet; a dokkok s a City, a City s a westminsteri palotanegyed s a Temze két partja
között állandóan százával sürög csónak, révészladik, dereglye, komp, vitorlás
bárka, dísztelen vagy födeles vagy bársonytakarókkal borított. Az angol nem fél­
tékeny természetű, nőjük szabadabb, mint akárhol, férjes asszony más férfival is
ebédelhet, kilovagolhat, vendéget, idegent csókkal köszönt. Ez a jó szokásuk
már Erasmusnak is tetszett. A nép falánk, költekező, kocsmajáró, lusta - az ina­
sok naphosszat a boltok és műhelyek előtt lebzselnek - , hosszú életű, meggon­
dolt, óvatos, a férfija jó növésű, a nők bőre, haja csodálatos. Más a skót: büszke,
indulatos, bosszúálló, babonás, szorgalmas, megint más az ír, mind paraszt, rest,
szabadságszerető és bomlik a hangszerekért. Találatok és mellétalálatok; ami
igaz volt akkor, annak a huszadik században is van magja. De az már csak toliról
tolira továbbadott rágalom s a legrondább folklór legenda, hogy lustaságból pár­
toltak át szántás-vetésről legeltetésre. Minek izzadni az ekeszarvnál, mikor úgyis
megtollasodnak az aranygyapjú árán, még pásztort se kell állítani, mert kiveszett
a farkas! Az igazság az, hogy a földesurak, főleg a vállalkozó szellemű újgazda,
tömegével kiűzték földművelő bérlőiket a telkekről. Rájöttek, hogy jobban hoz
az exportra szánt minőségi gyapjú az önellátó gabonatermelésnél.
Egyik vallásháború a másikat váltja a kontinensen, sok ezer kardpengét fentek
ki keresztény vérontásra a Bibliáért. Nem csoda, hogy a látogatónak feltűnt a val­
lási türelem és a dogmatikai csönd. Nem ismerték persze a mélyben dúló pamflet­
háborút, de maguk az angolok sem gyanították, micsoda robbanással fog vég­
ződni dogmatikai szélcsöndjük után a szélsőséges, puritán protestantizmus visz-
szafojtása.
Már Shakespeare Londonjában volt idegenvezető; reggel beszólt kliensekért a
fogadókba. Voltak helyi vezetők is, Platteréknek nyolcszor kellett borravalóz-
niok a Towerben. Kötelező a városnézőnek a csodaszámba menő, húsz íves
London-híd, a tőzsde, az arany- és ezüstműves utca, a Tower, a Szent Pál székes-
egyház (persze a régi, gótikus, amely elhamvadt a Nagy Tűzvészben), a west­
minsteri apátság, a St. James palota és vadaskertje, egy kakasviadal, egy bika- és
medvehecc s egy színházi előadás (valamennyi a City joghatóságán kívül, akár­
csak a rabszolgavásár), valamelyik egyetemi város, Canterbury, három-négy
királyi kastély és - maga az uralkodó. Erzsébetre, majd utódjára, I. Jakabra
éppen úgy igényt tartottak a turisták, mint ma a római zarándokok a pápára.
Aki a reneszánsz Budát és Visegrádot siratja, gondolja meg, hogy a tíz Tudor­
kori kastélyból hét többé-kevésbé nyomtalanul elpusztult Londonban és környé­
kén. Persze a belsejük Prágától Brüsszelen át Madridig és Windsorig mindenütt:
ritkaságok régi boltja, szürrealista lomtár, természettár, képtár, egyszerre
kincses kuriózumgyűjtemény, kincses múzeum, ócskás piac, színházi kellék- és
jelmeztár. Voltak aranyhímzésű párnák, faliszőnyegek, egzotikus hangszerek,

100
föld- és éggömbök, ásványok, ékszerek, mindentudó órák, „játékos statua”
(mozgó szobor), távol-keleti kelmék, orgona, virginál, latin, francia, olasz, spa­
nyol könyvek, római szobrok, valódi és hamisítvány, régi és új díszfegyverek,
kínai szelencék, varázsszerek szemverés ellen, pelikáncsőr, tengeri csikó fészke,
nyakék majomfogakból, múmia, az Unicomus farka, mérgezett nyilak, egy
boszorkány homlokszarva s egy mennykő, amit vihar után a sújtott árbocból ope­
ráltak ki.

„SZEPTEMBER 21-én, ebéd után kettőkor útitársammal átkeltem a folyón, s

oda túl, a zsindelyes házban láttam Julius Caesarról, az első császárról szóló tra­
gédia kitűnő előadását, körülbelül tizenöt szereplővel; a játék után szokás szerint
elbájolóan és csudásan táncoltak, kettő férfinak, kettő nőnek öltözve.”
Hogy ki a szerző? Platter nem említi, valószínűleg nem érdekelte. Shakespeare
darabját látta, s a szereplők között valószínűleg őt magát. Új volt a darab, abban
az évben írhatta a költő, új a színház, a Globe, abban az esztendőben épült. Min­
dig ebéd után játszottak, nappali világításnál, szegényesen díszletezett dobogó­
színpadon, de pazar ruhákban. Platter a forrásunk, hogy a színészek honnan sze­
rezték káprázatos öltözetüket, persze korabelit az antik és középkori tárgyú drá­
mák jelmezeihez is. Úgy szokás, írja, hogy halálakor egy nagyúr szolgálóira
hagyja ruhatárát, azok nem tartják illendőnek viselni, s a színtársulatok olcsón
átveszik. Vagyis az athéni Theseus aranyhímzésű zekéje egy angol mágnás hagya­
tékából került a Szentivánéji álomba.
Julius Caesarra pár sort fordít a tudós utazó, hosszabban foglalkozik Lon­
don három fő mulatságával a kakasviadallal, bika- és medveheccel. Fantasztikus
összegű fogadásokról ír. Előadás után hátrament a bűzlő ketrecekhez, valami
százhúsz vérebet, egy tucat nagy medvét s ugyanannyi bikát tartottak a hatalmas
körbódé mögött. Nincs okunk orrfintorításra; sem ő, sem Shakespeare angoljai
nem barbárabbak a rómaiaknál vagy nálunk. Sőt talán szelídebbek is voltak. Utó­
végre szelídülés jele, hogy kakasviadal pótolta a gladiátorjátékokat. S ha Bert
Brecht fiatal korában rajongott a véres boksz-ringért, Hemingway meg holtig a
bikaviadal véres porondjáért, miért ne tódultak volna át Erzsébet alattvalói az
egyik arénából, ahol Brutus szavalt Cassiusszal a másikba, ahol egy öreg, vak
medve túljárt a markos hajcsárok és dög kutyák eszén? Különösen a kakasviadal
volt hosszú életű; Hogarth pokoli metszete még 1759-ben is zsúfolt háznál mutat
egyet, akár illusztrációul szolgálhatna Platterhez.
Meglepő, hogy London 1600-as arculata jobban hasonlított a maihoz, mint a
világbirodalom félszázad előtti, jól nevelt, arisztokratikus, az erkölcsös látszatot
kínosan és kíméletlenül őrző kormányzati székhelyéhez. A régi Szent Pál zugai
tele voltak furcsa és kétes ácsorgókkal, akárcsak a Piccadilly földalatti aluljárója.
S megvoltak a kábítószerek rabjai is, porrá tört nadálytövet szívtak pipából, per­
sze rendőri zaklatás nélkül, de - írj a Platter - vasárnaponként a papok kirohantak
az ifjúság önrombolása ellen. A székesegyház körbejárható tetőzete egyébként
kedvelt sétahely, mint ma a milánói dómé; arról a lelátóról szökött szembe, hogy
milyen te kérődző, hosszú, keskeny város London, rátapad az éltető Temzére.

101
Könyvárusok vették körül a templomot; kertjében a szószékről kezdő papok,
időnként borral, kenyérrel erősítve két-három órás próbaprédikációt tartottak a
jövő-menőknek vagy a műfaj vájt fülű kitartó ínyenceinek.
London egyetlen hídja, a nagy hírű London Bridge mindkét felén be volt épít­
ve, olyan, mint egy utca. Platter az egyik ház udvarában még egy tevét is fölfede­
zett. Hosszú póznákra tűzve levágott fejek száradtak a hídfőn. Politikai vétkese­
ké, akik felségárulásért vagy más államellenes cselekedet miatt kerültek oda.
Emelte a rokonság rangját, nemes családok ragaszkodtak is legalább egy kitűzött
főhöz a múltból, címertartozéknak tekintették. „Leszármazottaik büszkélked­
nek vele”, írja Platter, „még mutogatják is valamelyik elődjük fejét ezen a hídon,
abban a hitben, hogy növeli rangjukat, mert íme, ősük a koronára is áhítozhatott,
olyan nemes vér volt, de gyöngeségből nem tudván megszerezni, lázadásért ki­
végezték. így fordítják becsületükre, ami gyalázatnak és intő példának volt
szánva.”
„Lenyakazott nagyapám” vagy „bácsikám feje a hídon” - állandó szójárás
lehetett jobb körökben. Sokféle módja van a pedigré-ápolásnak.
Közbúnözők ügyében negyedévenként ítélkeztek a felgyűlt vádlottak felett;
ilyenkor naponta átlag harmincat, harmincötöt kötöttek föl egy háromszögű tár­
sas bitóra a mai Hyde Park északkeleti sarkán, ahol vasárnaponként a szabad hor­
dószónoklás zajlik. Rakományával a törvényfa alá hajtott a szekér, meghurkol­
ták az elítélteket, azt gyí! elhajtották lábuk alól a padlót. Erre a pillanatra várt
barát és rokon, odarohantak, s húzni kezdték a lóbálódzók lábát, hogy hamarább
megfulladjanak. Sokféle formája van az irgalom gyakorlásának.
A királynőt kora nyártól késő őszig tartó, hagyományos vándorlásain egyik
kastélyban érte el Platter. Szokás szerint háromszáz málhás szekérrel költözött
egyik lakából a másikba: kíséretének egy része a réten sátorozott.
Ezúttal is térden imádandó bálványképnek volt kikészítve. Platter ugyanúgy
fiatalítja, mint udvaroncai, az egész nép, minden utazó. A kötelező rítus az, hogy
hozzáadnak éveihez, s aztán ámulnak-bámulnak a lányos tüneményen. Ő például
hetvennégynek mondja - hatvanhat éves volt de egy nappal se látszik többnek
húsznál. Más, még buzgóbb utazó ötvenkilenc éves korában hatvanhétnek mond­
ta, hogy tizenhatnak nézhesse! Shakespeare kortársai nagy gusztussal űzték a sze­
mélyi kultuszt.
Az angolok s a németalföldi és francia protestáns menekültek őszintén ragasz­
kodtak hozzá, „Istenként tisztelik”, írja Platter, merénylőktől féltették, s ret­
tegve gondoltak a rendezetlen trónöröklés miatt kirobbanható válságra. Platter
szerint halállal bűnhődött, aki kételkedni mert szüzességében (ez is a szövevé­
nyes állami szimbolika része), vagy találgatni próbálta, ki lesz az utód, mert a
jelölt esetleg összeesküvésre vetemedhetett. Mint tudjuk, simán ment a hatalom-
átvétel; Szepsi Csombor már utóda, I. Jakab alatt látta Angliát. De Platter föl­
jegyzése elgondolkoztató; az öreg királynő éppen e látogatás alatt, 1599 szeptem­
berében, talán épp a fogadás táján veszett össze kegyencével, a később kivégzett
Essex gróffal. Csodálatos város volt London, tele kinccsel, egzotikus áruval, hal­
lal, hússal és embervérszaggal.
Kilátogatott Woodstockba is, ahol Katolikus Mária rövid uralkodása alatt házi
őrizetben tartották féltestvérét, a serdülő Erzsébetet. Az őrizet bármelyik nap

102
hirtelen halállal végződhetett. „Elmondta a palotafelügyelő”, írja Platter, „hogy
amikor Erzsébet hét év előtt utoljára itt járt, s benézett a három felső szobába,
könnyezve mesélte, milyen keményen bántak vele, papírt és tintát se kaphatott.
S megint sírni kezdett, amikor belépett a kertbe, és elmondta, hogy a kertészfiú
többször felhozott neki virágokat a börtönébe, de azt is rögtön letiltották, pedig
csak ártatlan gyermek volt a fiú.” Ez már nem egy svájci száraz pipás útijegyzete;
a naplórész váratlanul olyan megrendítővé válik, mint egy lírai jelenet Shake­
speare valamelyik királydrámájában.
Dover felé tartva, búcsúzásul megnézi Drake legendás hajóját, az Arany-
szarvast. Azzal vitorlázta körül a földet 1578 és 1580 között á spanyolok rettegett
kalózkodó ellenfele s Anglia legnépszerűbb nemzeti hőse. A hajó a greenwichi
száraz dokkban korhadozott. „Letörtem belőle egy darabot, s hazahoztam Bázel­
be.” Aztán teljesen szétkorhadt, csak egy hosszú asztalra való bordáját mentet­
ték meg. Ott áll az egyik londoni jogász fellegvár, a Middle Temple Tudor-kori
étkező csarnokában, a dobogón. Egyszer, ügyvéd barátok vendégeként magam
is vacsoráztam alatta, egy kisebb rangú asztalnál.

PLATTER a dagállyal jött fel Gravesendből a Temzén a londoni kikötőbe,

Szepsi Csombor Mártont tengerjáró hajó hozhatta fel a torkolattól a dokkokig,
onnan meg révcsónak a nagy híd alá. 1616 májusában indult el Kassáról Danczká-
ba, azaz Danzigba tanulni, ott tárult eléje, kikötőben és könyvtárban a nagyvilág.
Majdnem két esztendei diákoskodás után heves tavaszi viharokban hányódva, s
tengeri betegségtől agyongyötörtén keresztülhajózott a Keleti- és Északi-tenge­
ren, elhaladt Hamlet vára, a helsingőri Kronborg mellett, feléje is ásítottak az
ágyúk, amelyeket a dán király dőzsöléseihez elsütögettek. „Az tengeren nagy
czudálatosképpen fel epitet szép kö vára . . . négy kerek tornyockal felette
ékes.” Az egyik toronyból integetett apja szelleme a királyfinak. Hollandia egy
hétig tartó, lelkes megtekintése után 1618. május 17-én kötött ki valahol a mai
belső dokkoknál, s a verdődött, azaz Ficánkoló Rókához címzett fogadóban
szállt meg.
A pénzes, fiatal svájci orvos s a szegény abaúji iskolamester sok tapasztalata
szinte betűre összevág. Néhány közös forrást is használhattak, a német Paul
Hentzner latin nyelvű útirajzát, Sebastian Münster Cosmographiáját s a Braun-
Hogenberg-féle Civitatest bizonyosan. „Aki látta Londont s közvetlen környékén
a királyi kastélyokat, arcátlanság nélkül elmondhatja, hogy becsületesen ismeri
Angliát”, írja Platter. A szólás Szepsinél átváltozik a magyar szövegbe szúrt latin
disztichonná:

Londinum cernens, cernes quaecunque sub Anglo

Rege nitent; haec est urbs venerata bonis.

103
 Londont látva mindent látsz, ami az angol király uralma alatt pompázik; áldás
látogatja ezt a várost. * Egyik utasunk a doveri spanyol gályaroncsok, magyarunk
a Tower teraszán guggoló ágyúk, az állítólagos hadizsákmány láttára bámul el
Anglia tengeri erején; mindketten említik a parttól Londonig sorjázó magaslati
jelző tűz-tornyokat, az akkori radarhálózatot, riasztásra, ha ellenség közelítene a
vizeken; nem boldogulván latin tudásukkal egyaránt panaszkodnak a „deáktalan-
ság” miatt; ugyanúgy ámulnak a nők szépségén és társadalmi szabadságán; a nor­
mann kori Towert mindkettőjük szerint Julius Caesar építtette, lakta (s nyilván
Szepsi Csombor is látta állatkerti részében a „több mint száz éves oroszlá-
nok”-at); mind a két naplóban olvashatunk az arany- és ezüstművesekről, a
St. James palotáról s a park dámvadjairól és ritka vízi madarairól - csak a dámvad
tűnt el azóta, a pelikánok, indiai récék és „tengeri hollók” ma is ott fészkelnek,
Churchill a háború alatt, kurta munkaszüneteiben etette ő ket-; el vannak ragad­
tatva a közkutaktól és vízvezetéstől; Platter pontosan, Szepsi Csombor rosszul
számlálja meg a London-híd íveit; elácsorognak a Szent Pál körüli könyvárusok­
nál; látják a királysírokat a westminsteri apátságban; dicsérik, hogy farkas hír­
mondóban sem maradt; az angol táj pásztori dili az ő szemükben is; feltűnik,
hogy sehol sincs kemence, Szepsi Csombornak egyenest ez a zárómondata,
Platter meg is magyarázza, hogy a nedves, nehéz levegő miatt. „Angliában sok­
féle szénnel és földdel fűtenek és főznek”, írja, „ezért a szenet alamizsnának oszt­
ják”; ugyanígy Szepsi Csombor: „Tűzre való enyves és kénköves kőnek igen nagy
bősége nalok, . . . gyakorta az koldusok Isten nevében köveket kérnek.” Tizen­
nyolc év nem volt nagy idő a korabeli élettempó mellett; napokig elbeszélgethet­
tek volna a tűznél közös tapasztalataikról. Hozzátéve, hogy bevett humanista
szokás szerint a látott és hallott dolgok egy részét könyvekből másolták ki.
Szepsi Csombor pedagógus volt, s a vallásháborúk izzó talaján nőtt fel, ez
különbözteti meg Plattertől. Könyve a lángok és szablyák közé rekesztett,
reménytelen honi életre ítélt olvasóknak szólt, magafajta tanítóknak, papoknak,
mezővárosi polgároknak s jövendő tanítványainak, az Isten háta mögött. Jel­
lemző a magyar protestantizmus szívós kezdeti hagyományára, hogy még angliai
kalauznak is Erasmust használta, megelőzőleg tisztelegvén rotterdami szobra
előtt; kóborlásain ő emlegeti s nem a fiatal svájci orvos, holott Bázel volt Erasmus
kedvenc lakóhelye, ott ismerte meg utazónk apját, az öreg Thomast is. Utal
Erasmusra a magyar iskolamester többek közt a westmonostori, azaz westmins­
teri apátságban, „régen az hazzug barátoknak lakó helye, kik szűz Marianak teiet
ot tartottak”, írja, hitvitázó buzgalmában összekevervén a westminsteri apátsá­
got Walsinghammel, az akkor már pusztuló kelet-angliai búcsúj áró hellyel, amely
Erasmus egyik szatirikus Beszélgetésében szerepel. Latinul szólt a csúfondáros
írás az ereklyeimádatról és mulatságból űzött zarándoklásokról; angol helynevek
latinizált átírása okozhatta a félreértést. Hasonló földrajzi tévedésbe, még vasko­
sabb fajtába később is beleesik. A sors néha megtréfálja, leír egy sírt a Szent Pál
székesegyházban, régi forrásokból rá lehet ismerni, kiét, csak éppen ő nem gya-

* A kritikai kiadás jegyzete szerint: „A latin versezet itt is jelzi, hogy az angol főváros látni­
valóinak előszámlálása egyéni leleményre, a napló feljegyzéseire épül.” Hogyne, egyéni
leleményre, de azt nem éppen a latin versezet bizonyítja.

104
nítja, hogy Erasmus barátja, John Colet, az iskolaalapító humanista pedagógus
nyugszik alatta. A reneszánsz angol síremlékek szokott stílusában kifaragott
csontváz feküdt a lapján; Szepsi Csombor azt vélte, hogy magának a holtnak a
kiemelt, száraz csontjai. Igen jó a szeme, de kissé nagyvonalún, azaz pontatlanul
jegyez, és másolja le a feliratokat, időnként megzavarodhatott a nyelvi nehézsé­
gek miatt is. Nem lehet tudni, hogy félreértés vagy ugratás áldozata-e, mikor a
cseresznyéről ír. Hihetetlen pénzt adnak érte a könnyelmű angolok, csak azért,
hogy a fürtöket szárával a fülükre akasszák!
Híven protestáns magyar hivatásához, a végvári szolgálat mellett akkor a leg-
magyarabb mesterséghez, az iskolák érdekelték mindenekfölött. Meglátogatta a
két leghíresebbet. Lehet, hogy a Szent Pálban (így hívták, mert a székesegyház­
hoz tartozott), amely Colet alapítása volt, gyanútlanul ott látta futkosó diákjai
közt a gyermek Miltont. Kevés a mondanivalója a westminsteri királysírokról, s
nem sejti, kit tiszteltek már akkor is Chaucer kőkoporsójában, végigjárta viszont a
kisajátított apátsági épületekbe betelepített s máig virágzó iskolát; a bentlakó
királyi ösztöndíjasok viselete alig változott Szepsi Csombor leírása óta. Ott meg,
szintén gyanútlanul a tanulók között találhatta John Donne, a nagy költő fiát s a
kis Heminget, akinek apja Shakespeare barátja, színésztársa s a Folio kiadás
által az életmű valószínű megmentője volt.
Miniszoknyákon még nem csudálkozhatott, de mini mellrevalót látott. „Ebben
minnyáian meg eggeznek hogy valakik az tizen négy esztendőt meg halattak és az
negyvent el nem mulattak nagy szépen czeczeket, ha Ítélik, hogy elő alhatnak feyr
és teteies voltával, ki mutáttyak, mellyeknek valaszsza köziben egy drágha kerez-
tet avagy egy Agnus Deit, azmint hyak, bocsátanak.”
Mártonunk olyan szemérmes, mint a Biblia-beli József. Pedig alig lép partra,
máris „tüzes tolvajok” - kalózok - cifrán felöltöztetett szerecsen rablányokkal
kínálják.* Kimenet az országból meg egyenest Potifárnéjára akad egy rochesteri
fogadós asszony lányában, meg is futamodik az ostrom elől.
Természetesen ő is látni akarta az uralkodót; a királynézés kötelezőn hozzátar­
tozott a reneszánsz turisztikához. Ráadásul az eszes, bogaras, terhelt és korrupt
I. Jakab mint a hit védelmezője népszerű és tekintélyes volt az európai protestán­
sok, így a magyarok körében is. Bölcs királlyá magasztosult a messzi-messzi
Tiszahátról nézve; könyvét, a Basilikon doroni (trónörökös fia politikai nevelésé­
re) a mintafejedelem tükrének tekintették, s lefordították, abszolutista kormány­
zásáról s a kegyenc uralomról mit sem tudván. De Jakab nem ért rá fogadásra s a
szokásos maga-mutogatásra, „fö emberitől értettem hogy tizen negyed nap alat
hazából ki nem jöt ackor, hazába sem boczátatot senkit nagy szorgalmatossági
miat”. Nyakig ült csakugyan a dologban, szőtte a protestáns világszövetség háló­
ját. Egy év múlva vejét, Frigyest választották a Habsburgokkal szemben cseh
királlyá. Vándorunk Strasbourgban hallott a prágai eseményekről, nem gyanít­
va, hogy hosszú, nagy tánc előjátéka, a harmincéves háborúé, amelybe félistene,
Bethlen Gábor is közbeszólt Frigyes oldalán, a világszövetség tagjaként.
Canterburyben kegyetlen bánat és bosszúság érte. Még jó, hogy világjárt tudós

* Tüzes tolvajok - valószínűleg, mert gyújtónyilakkal lángra lobbantották az üldözött

hajók vitorláit.

105
pap, az ottani főesperes volt az első, akit megszólított. Érdeklődött az Academia,
értsd: egyetem állapotáról és bizonyos professzor felől. A megszólított rögtön
kapcsolt. „Toto caelo errat Dominus Studiosus, haec Civitas non est Cantabrigia,
sed Cantuaria” - alaposan téved a diák úr, ez a város nem Cambridge, hanem
Canterbury. Látván a boldogtalan ember tanácstalan elszontyolodását, magával
vitte a kocsmába, ahol „mind én s ’mind ö meghzaiosodank az Angliai sertől”.
Nem csoda, hogy utána a székesegyház belsejétől is odavan, Anglia harmadik
csodájának nevezi. Megokosodván a templomban, úgy folytatták a napot, ahogy
elkezdték, „három órától fogva hat oraigh az seres üvegheckel ismerkedtünk”.
Hogy a középkori festett üvegablakokkal meddig, arról hallgat Márton. Nagyon
tetszettek neki.

SZEPSI CSOMBOR a késő humanista protestáns polgári irodalom progresz-

szív képviselője, írja terjedelmes bevezetőjében Kovács Sándor Iván, az összes
művek kiadásának szerető s felkészült gondozója. Szépen alliterál, de üresen
szól, amolyan előregyártott címke „haladó hagyományunk” bővítésére. Helyt­
állóbb, hogy ismételt nyomatékkai Szenei Molnár Albert szellemi tanítványának
nevezi, s hatását a fiatal iskolamesterre meggyőzőn kimutatja. Ennél jobb fémjel­
zésre Szepsi Csombor se vágyott volna. Mind a ketten mostoha nemzeti körülmé­
nyek között az európai magyar embereszmény munkásai; világjáró vándorlásuk
és tanulásuk: önkéntes szolgálat, írás közben kollégiumok alumnusaira, mező­
városok polgáraira, pallérozható nemes úrfiakra és gyakran a családfő szerepét
vállaló nagyasszonyokra gondoltak.
A hasznos és hasznosítható táj tetszik neki, s inkább a korlátokat robbantó
kereskedő metropolisz, mint a lelkileg és gazdaságilag beszűkült céhváros. Hazá­
jában csak efféle volt. Londoni csavargásán mindjárt az első nap fölfedezi két
városkapu között, kívül a várárkon „á fayn londisch poszto szarazto gyönyörűsé­
ges pasitos kert”-ben a kallózók szárító kereteit. Magyarázói szerint Aldgate és
Bishopsgate a két megnevezetlen kapu, Houndsditch az árok. Nemrég rájöttem,
hogy Braun és Hogenberg hatkötetes gyűjteményében, a Civitatesbtn jelezve
vannak a keretek e két kapu között London városképén. Szepsi Csombor jó előre
láthatta a remekül fölszerelt danzigi könyvtárban, ahol útjára olvasmányokkal is
előkészült.
Stílusa nem tagadja meg sem a korabeli magyart, sem a protestánst. Irigyei bib-
liás kárhoztatására a zsoltárokhoz folyamodik; kobzos ének: „bujdosó elmének
gondban törődése” s más hasonló vers csendül vissza a honvágyban, amikor „buj­
dosó fejét siralmival gyötri”. Dehát magyar, vérében van az elégedetlenkedő
önsajnálkozás. „Ah Ur Isten bar volnék nem Eperneben hanem Epperiesben” -
bár lennék inkább Eperjesen, mint Epernay-ben, jegyzi fel a kelet-franciaországi
városkában. Miért, a szójátékért? Eperjesen, ahová mégiscsak könnyebb elgya­
logolni Kassáról, azért sóhajtana, hogy de szép is volt Epernay-ben! Hiteles és
kedves viszont az a vallomása, hogy London egyik utcáján három muszka öltö­
zetű idegen láttára elkapta a vágy hazája után. Ismerős volt ruházatuk, „mely az
mienktől nem sokat külümböz”. Nem kell túlságosan szívünkre vennünk a buj-

106
dosó ember bánatát. Szenvedélyes utazó volt, s maguk az apostolok se lehettek
jobb gyaloglók.
Némely tekintetben üdítőn elfajzik az egykorú harcias és öblös prédikátoriro­
dalomtól. Gúnyolódva ír ugyan az ereklyekultuszról és kegyhelyekről, de a kato­
likus „bálványképek”-ben már gyönyörködik, akárcsak Szenei Molnár Albert,
végigjárja a kontinensen a katolikus templomokat, és Canterbury felséges üveg­
ablakait nem angol szöveg, hanem az övé dicséri abból a korból. Vonzó legény,
mókázó, önironikus - tréfás történeteiben ijedten vagy sután vizsgázik, nem vité­
zül a paptanár szeme sarka kópéról árulkodik.
1595-ben született az abaúji Szepsiben. Kassán, Késmárkon, Nagybányán s
Göncön volt diák, rövid időre Telkibányán tanító, majd túl a huszonegyedik
évén, 1616-ban nekivágott Európának, és 1618. augusztus elején került haza. Két
év múlva Kassán megjelent útirajza, a Europica Varietas.
Sikerült-e szándéka, amiről elöljáróban írt? „Mind ezeket penig más végre
nem kívántam, hanem czak hogy az en tövises és kösziklas Itachamnak, az sok
hadak s-haboruságok miat pusztaságban került hazámnak Magyar Országnak, és
az benne lévő tizta életű Pénelopénak az igaz keresztyéni Anyaszent egyháznak,
ha Isten éltetne, hasznára, javára és tiztességhére fordítanám.” A kassai tanács
meghívta tanítónak. Látta Bethlen Gábor bevonulását és magyar fejedelemmé
választását; akkor már dolgozott a könyvén. Valószínűleg túlságos odaadással,
mert a tanács több ízben nagyobb szorgalomra intette. Azt is megszimatolhatták,
hogy már nem egészen a fajtájuk. Amit hazai és egyházi szolgálatra gyűjtött
Európa országútjain, egyúttal el is idegenítette a provinciális hazától és egy­
háztól.
A könyv megjelenése táján felmondott neki a tanács. Elszegődött nagy rangú
földesura, Bedegi Nyáry István szolgálatába, prédikátor az abaúji Varannón,
s a főúr fiának, Ferkónak a nevelője. 1622 nyarán, valószínűleg az újabb had­
vonulások miatt pestisjárvány dühöngött a Felvidéken. Szepsi Csombor még
ott állt a tanítvány betegágyánál, de temetéséről már hiányzott. Nyoma vész,
nyilván őt is elvitte a pestis. Isten nem éltette, hogy tudását a tövises és kősziklás
magyar Ithaka és benne a tiszta életű Pénelopé hasznára, javára, tisztességére
fordíthassa.
Ifjabb Thomas Platter fölvitte rektorságig a bázeli egyetemen.

1969

107
 Állhatatlan és változékony
SHAKESPEARE

Ondoyant et divers
Montaigne

SHAKESPEARE idejében kötelező volt vasárnaponként a templomjárás,

megbírságolták az ok nélkül elmaradókat. S az istentisztelet lelke az Úrfelmuta­
tás. De már nem díszes ötvösműben, mint azelőtt, katolikus miséken. A szó az
új szentségmutató: a prédikáció. Ennek a felmagasztalt Úrnak kettős a képe, ő a
láthatatlan mennyei király és ő a ritkán mutatkozó földi, annak a másiknak a hely­
tartója. Valamelyik tag a Tudor-családból. Mindkettő iránt engedelmességre s
alázatra oktattak a papok agymosdató intelmei a szószékről. Ezért volt kötelező
a templomjárás. Kötelező olvasmány volt a vasárnapi vezércikk a hivatalos lap
élén. Ma így mondjuk.
De akkor miért teher a korona Shakespeare drámáiban? Miért ég uralkodók
homlokán már-már töviskoszorúként? „Hát nem tudod, hogy én vagyok II.
Richárd?” - fakadt ki egyszer szívből I. Erzsébet. Azonosulása éppen ezzel a
királlyal elképesztő. Távoli elődjét letaszították a trónról, fogva tartották, meg­
gyilkolták. Elképesztő a hasonulás, hiszen kiadós vasárnapi szentbeszédek - az
állami propaganda - ezalatt a hívek leikébe masszírozta a jámbor magaviseletét.
Zengtek az öblös hasonlatok, Erzsébet: Izrael szabadítója, az Ószövetség vala­
melyik feltámadt nemzeti hősnője. Udvari költők és verselő készségű udvaron­
cok meg az olümposzi társaság hangadó hölgyei közül hol ezzel, hol azzal az isten­
nővel párosították. Nagy vagy, te angol Debora, nagy vagy, te angol Diana!
Pedig csakugyan teher a korona. Látszat és valóság bizony megint nem födte
egymást. Két gyökere van a főhatalomnak, égbe nyúlik az egyik: isteni megbíza­
tás, lefelé a másik, a népbe, mert a király az alattvalók egyetértésével uralkodik,
ha e jóváhagyás nem történik is szabad választás útján. Édeskevés angolnak volt
szavazati joga. A nép azért mégsem néma egészen, körülbelül négyszáz megyei
úr és városi polgár képviseli az Alsóházban, mintegy hatvan főrend a Lordok
Házában. Igaz, hogy szerepük korlátolt, csupán tanácsot adnak, mint a fölkent
király kedvelt hívei. Csakhogy a tanácsadó Parlament hovatovább önerejére
ébredt, kinőtt az örökös főhajtogatásból. VIII. Henrik alatt még fejbólintó gyüle­
kezet, lánya alatt, különösen az uralom ingadozó, kiábrándult végnapjaiban s
utóda, az eszes, de félbolond I. Jakab alatt már nem. Nőtt a feszültség, mert nyug­
talanította őket az udvar mohó hatalmi igénye, az Európa-szerte tohonyán, de
feltarthatatlanul elharapódzó abszolutizmus. A tizenhetedik század fordulóján

108
felülről irányult lefelé a politikai forradalom, a király bontotta meg a hagyomá­
nyos egyensúlyt maga s a nép között, személyében fenyegette csonkulással, sor­
vadással a helyi kiváltságokat, szokásokat, a régi rendet az állam Leviathánja.
Misztikus küldetés által, Isten kegyelméből és alkotmányos jogon a királyt illeti
a kormányzás, de akaratának keresztülvitelére nincs elegendő gazdasági ereje; a
gazdasági erő a Parlamentben testesült meg, annak viszont nem volt alkotmányos
joga a kormányzáshoz! Erzsébet és Jakab alatt valahogy még kialkudott egymás­
sal a két fél, más bírálók, apróbb vadak ellen pedig sűrű kémhálózattal és kímé­
letlen cenzúrával védekezett az egyébként kezdetleges államgépezet. Felségárulás
volt a kételkedés az isteni megbízatásban. Nem tarthatott örökké az alku, végül
az uralkodó mondta fel, önkényesen, a vesztére. Shakespeare halála után egy
emberöltővel nyíltan megütközött király és nép; ott áll a hóhértönk I. Károly
lefejezésére. De a tragédia előszelét szimatolni lehetett már a költő életében,
főleg, ha valakinek olyan politikai szaglása volt, mint neki.
Száz év alatt körülbelül megkétszereződött öt millióra a lakosság. Londoné
elérte a negyedmilliót a század végén. A vészes túlnépesedésen - írják a tenge­
rentúli első ültetvények toborzói - csak kivándorlás segíthet! Nem tudtak meg­
küzdeni az emberszaporulattal, mert jelentéktelen az ipar, csekély a felszívó
képessége, kezdetleges a racionalizálás a mezőgazdaságban, rossz termő évek
után kitör az éhínség. Az átokverte utak miatt legfeljebb Londont lehetett ellátni
a Baltikum kikötőiből kelet-európai gabonaimporttal.
1945 óta nem volt év kisebb-nagyobb háború nélkül valahol a földgömb vala­
melyik zugában. Amíg Shakespeare élt, nem volt esztendő háború nélkül valahol
Európában. Trombitaszó, dobpergés, rokkantak, aszály, skorbut, pestis, angol­
kór, vérbaj - aranyszálú szőttesének ott a fonákja, a szövegben.

ŐT IS sújtották az aszályok. De nem a szegénysoron vagy szélnek eresztett

hadirokkantak között. Neki a birtokos gondja jutott ki. Gond, gond, az is, de
mégis a könnyebb. Gazdagon halt meg.
Volt-e tanító valahol, mielőtt szülőhelyéről felkerült Londonba? Vagy onnan
ment föl egyenest? Volt-e vándorszínész? Lehetett ez is, az is az 1585 és 1592
közti nyomtalan években. Volt-e katona, átkelt-e a sereggel Flandriába? Aligha.
Volt-e Itáliában? Bizonyosan nem. Csak csodás lelet töltheti ki, akármilyen héza­
gosán azt a titokzatos hét esztendőt.
Egyet azonban bizonyosan tudunk. Harminchárom éves korára tehetős ember,
halálakor Stratford egyik legvagyonosabb polgára, helyi nagyság. 1592-ből való
az első hír londoni létéről, attól kezdve sohasem hagyta el a szerencse. London
csak pénzforrás, jövedelmét beleszántja Stratfordba, bár végül volt háza a fővá­
rosban is.
Legenda, hogy ködkép, kisikló árnyalak. John Webster, a következő nemze­
dék titánja például valóban az. Kevés pályatársáról akadt fenn több adat-persze
századok alatt - a kutatók finom, homokszűrő szitáján. De nem a költőről, arról
siralmasan kevés. Az üzletemberről. Még a színdarabok számos adaléka is anyagi
természetű, olyanféle, hogy mennyit kapott a társulat egy-egy föllépésért az

109
udvar színe előtt. Birtok- és legelővétel, telekvásárlás, adóbérlet, többrendbeli,
adósper, jelzálogkölcsön, ajándékozás, végrendelkezés: Shakespeare aktacso­
mójának ez a mesélni valója. Sűrűn foglalkoztatta a közjegyzőt vagy ami megfe­
lelt annak. Kéziratai elkallódtak, az adásvételi szerződések nem.
Kortársai dicsérték a költőt, nem sokan, de köztük Ben Jonson, a görögben,
latinban jártas, szabálytisztelő drámaíró, pedig neki ritkán szorult ki dicséret a
száján, ha nem önmagáról szólt. Még melegebben emlegették az embert. Egyet­
len kivétellel mindenki csak jót tudott és mondott róla, azt az egy rágalmazó
rosszat is egy kétségbeesett haldokló kaparta papírra - mondanom se kell, hogy
író - , s halála után a kiadó őszintén megkövette a sértettet. Nyilvánvaló, hogy
egyetértéssel nevezték gentle Shakespeare-nek. A gentle nyájas, jóindulatú, ked­
ves, szelíd, udvarias a szótár szerint. Sohasem akadt komoly baja a hatóságokkal
(kevesen mondhatták el a kortársak közül), párbajról, kocsmai verekedésről
nem tudunk, munkabírása jó egészségre vall. Meggyanúsították vérbajjal és
homoszexualitással; légből kapott állítás mind a kettő. Mert minduntalan utal a
francra? Lépten-nyomon francosokba ütközött. Mert szenvedélyesen szólt a szo­
nettekben egy férfihoz is? Közhasználatú a korban ez a hangvétel. Dehát halandó
volt, s ha már halandó, miért ne legyen ragyás? Divat egy ideje, hogy lefokozás
által azonosulnak törpék az óriásokkal. Ha meg igaz egyik vagy másik föltevés,
vagy akár ez is, az is, egy hajszállal se csökken a nagysága.
Házassága nem lehetett valami híres. Végleges visszavonulása előtt is évente
hazajárt Stratfordba, a családhoz, főleg birtokügyek miatt; ilyenkor Oxfordon
lovagolt keresztül. Később azt híresztelték egy odavaló fogadós fiáról, hogy
kakukkfióka, a lovas fia, talán maga a gyermek is terjesztette a pletykát, reklám­
ból, mert kapós darabgyártó lett belőle, az állítólagos papa egyik művét is átdol­
gozta, azaz feljavította. Finomodott a kor, rászorult a halott némi pallérozásra.
Shakespeare három gyermeke közül fia meghalt kicsi korában. Idősebbik
lányát, Susannát nagyon szerethette; Dr. John Hall, a férj messze földön ismert,
kiváló orvos és gyógyszerész volt. Nemrég előkerült egy különös adat Susanná-
ról; lánykorában megbüntették, mert visszatévedt a régi hitbe. Kis helyen, mint
Stratford könnyen fölfedezték a titkos katolikusokat. Juditban, a kisebbik lány­
ban nem telhetett sok öröme.
ősi szokással a később elhunyó házastársat közös sírba tették, a korábban
elhunyt mellé. De felesége halálakor az ő sírját nem bontották fel, csak szom­
szédjába került az asszony. Mivel a város legnevesebb fia és vagyonos polgár volt,
csontjainak, családostul, magában a Szentháromság plébániatemplomban volt
illendő nyugvóhelyük, az oltárküszöb alatt s nem kívül a templomon, a pázsitos
cinteremben.

SHAKESPEARE körül tudós vagy tudálékos költő volt a költők többsége; ő

nem az. De jó ideje szakítottak azzal a hamis legendával is, hogy a Természet
faragatlan fia, őstehetség. Voltaire volt a legenda egyik fő terjesztője, ő még
rosszalló elismeréssel. A múlt század már érdemmé avatta, a faragatlan értelme
átváltozott romlatlanná.

110
 Csakhogy a stratfordi általános iskola vetekedett akármelyik londonival,
ingyenes volt az oktatás a helybelieknek, tanárai Oxfordban végeztek. S a
becsült, bár elszegényedő John Shakespeare mészárosmester, kesztyű- és bőrki­
készítő fia oda járt legalább tizenöt éves koráig. Angol versstílusából ítélve latin
költők közül a mézesen pergő Ovidius ragadhatott rá legjobban. Kamasz diákok­
nak időtlen idők óta ő a cinkosuk; talán ezzel az előérzettel száműzte erkölcsi
megrontóként Augustus. A császár kedvence s botcsinálta propagandistája, Ver­
gilius nehéz is, gyanús is serdülők számára: az Establishment oszlopa. Shake­
speare fiatalkori elbeszélő verseiben elég sűrű az áthallás, százával tudhatta
betéve Ovidius sorait, felszívta a szervezete. Ma már kikopott az oktatásból a
memorizálás, mert állítólag árt az önálló gondolkozásnak. Körülbelül olyan böl­
csesség ez, mintha pár satnya tanuló miatt mindenkit fölmentenének torna alól,
az atlétákat is.
Nagy írók közül sokan csak tizennyolc-hűsz éves korukig falják a könyvet, pár
szédült esztendőre. Tamási Áron a példa, hogy kevés olvasástól még lehet biztos
ítéletünk és higgadt tudásunk a világról. Shakespeare kortársai, s köztük maga
is, teljes művek helyett inkább antológiákat forgattak, antik szerzőkből kiszeme­
zett bölcs mondásokat, zsebkiadásban. Hamletnál is lapult ilyen könyvecske, a
Reader’s Digest reneszánsz kori elődje.
A hazafias nemzeti krónikákat a pálya első felében aknázta ki, s noha helyen­
ként csak megverseli a szinte változatlan kölcsönszöveget, a nyersanyag átalakul
a királydrámák ciklusában politikai filozófiává. Plutarkhosz életrajzait viszont a
tornyosuló személyekhez pányvázott tragédiákban használta fel, hűséggel az ere­
deti forráshoz. Annál szabadabban kezelte a krónikákat, évtizedeket vont össze
napokba. Másképp nem is tehetett, ha nemzedékek bűneit, bajait kétórás játék­
időbe akarta sűríteni. Vonzották az ógörög kalandregények, merített belőlük, de
nem a kelta lovagregék, a középkori Artúr-mondakör. Lehet, hogy mindent for­
dításban olvasott, lehet, hogy olaszokat és franciákat eredetiben is. Az angol kul­
túra európaibb volt akkor, mint ma; idegen nyelveket a szigetlakok tanultak, s
nem megfordítva: mások angolul. Angolul - ugyan minek?
Montaigne, a nemzedéknyivel öregebb francia esszéíró hatása dominált az
alkotó évek aranykorában. Személyesen ismerte fordítóját, az olasz-zsidó ere­
detű Floriót, aki állítólag besúgó volt. A múlt században századokra visszamenőn
erkölcsi hullának nyilvánították az ilyen fajzatot, Shakespeare nehezen botrán-
kozott, az ő szemében nem volt sokkal rosszabb a többi embernél. Mi is hozzá­
szoktunk, megint.

MIHELYT felbukkan az elveszett hét év homályából, már társulati tag,

gyorsan emelkedő, állandó szerzője egy londoni színháznak, majd résztulajdo­
nos vállalkozó. Mindig a munkahely közelében lakott, a Temze egyik vagy másik
partján; részeg kurjongatást annyit hallott, amennyit mi, harangszót jócskán
többet. Telente a társulat fellépett az uralkodó előtt a Karácsony és Vízkereszt
közt folyó vigasságokon, mások s az ő darabjaival, meghívásra játszottak kasté­
lyokban is vagy a jogásztestületek négy székháza közül valamelyikben.

111
 Saját szállásuk kétféle volt: a nyitott körszínház (tulajdonképpen sokszögű),
utólagos számítások szerint háromezer férőhellyel, s a hosszúkás, fedett, föltehe-
tőleg hat-hétszáz nézőnek; ebben drágább a helyár, választékosabb a közönség.
Valószínűleg a medve-, bika- és kutyahecc emeletes fabódéjából alakult ki a nyi­
tott típus, amit nyári vagy népszínháznak is hívnak; a téli színház mintája előke­
lőbb: a faburkolású ebédlőterem nemesi házakban, egyik végén alacsony dobo­
góval, ott állt a hosszú családi asztal, a másikon díszes faragású, kétajtós zárófal­
lal, amelynek nyitott a karzatos, felső része, ott ült a miniatűr zenekar.
Káprázatos volt a ruhatáruk, olcsón jutottak hozzá, főurak halála után, a
hagyatékból. 1575 és 1615 között alig változott a körszínházak mérete s alakja,
bár keretük egyre igényesebb, a fedett színházat viszont kitágították, s fényűzőn
fölszerelték a századforduló körül. Shakespeare látványos utolsó darabjai, a
misztikus aláfestésű, kalandos játékok állítólag azért ütnek el a királydrámáktól
és tragédiáktól, mert mindinkább ennek a gépesített, intimebb típusnak dolgo­
zott. Van igazság a föltevésben, de túl mechanisztikus; a változás nem a gépezete­
ken fordult meg, hanem az írón: enyhülés, megbékélés tükre, bocsánatos kedv­
vel, lecsendesülve bocsátotta el magától az életet.
Szó sem lehet arról, hogy kezdetleges a korabeli színház. (Ahogy egy akkori
tengerjáró gálya sem az.) A mai angol rendezés visszakanyarodott hozzá: alig-
alig húzott szöveget játszanak szimbolikusan jellemző, pompás ruhákban, díszle­
tek nélkül, minimálisra csökkentett kellékekkel. Még a felgyorsult beszéd is
azonos lehet a régi tempóval. Halála után hamarosan nem ismert volna darab­
jaira, úgy elrugaszkodtak az eredetitől parókás megdoktorolói. Három és fél szá­
zad múltán ismét eligazodna az angol színpadokon, saját világára emlékeztetné
a Királyi Shakespeare Társulat egy-egy kimagasló felújítása.
Maga elégedetlen volt az adott kerettel:

. . . De, kedvesim, bocsánat,

Hogy ily lapos, lendülni lomha szellem
E rossz állványra ily orjási tárgyat
Mer hozni. E kakasvivó porondon
Elfér-e Frankhon földje? E fa Ó-ba
Betömhető a sisak-rengeteg,
Mely megdermeszté Agincourt egét?
(V. Henrik Prológus ford. Németh László)

Elhiggyük a panaszt? Vagy talán nem is panasz? Inkább kihívás: füleljetek,

szavaimmal szétfúvom, mint a semmit e deszkafalakat. De nem vitás, hogy
rávetné magát a teleszkopikus fölvevő lencsére, ha élne.

A KÉT ÉVTIZEDES pálya - (csak ennyi? hiszen ma is velünk van) - első fele
különbözik a másodiktól. 1592 és 1600 között öt darabban kikísérletezte és
tökélyre vitte a történelmi drámát. Csekély volt a műfaj hagyománya; ha utánzás­
sal kezdte is, egy-két év múlva már útmutató. Idegenfaló, hazafias szédületben

112
fogant a ciklus eleje, országos megkönnyebbülés sodrában, diadalittasan vissza­
nézve az inváziós spanyol hajóhad csodaszerű vereségére: lám, Isten választott
népe az angol, megvédi az Antikrisztustól! Eszmei átgondolás munka közben
tágította ki az anyagot. Letűnt idők rémtetteinek a hatása alatt a monarchia
fanyar elemzésével végződik a hazafias ciklus; kiderül, hogy pompa és dicsőség
ellenére miért teher a korona. Valahol útközt a költő szép csöndesen elejtette az
uralkodó Tudor-család politikai mítoszát. Ha véletlenül ismeri a magyar történel­
met Mohács századában, vigaszul magának és honfitársainak elmondhatta volna:
micsoda szerencse, hogy száz évvel korábban a Rózsa-háborúk (azaz polgárhábo­
rúk) idején nem zúdult nyakukba a török, hány Richárd és Henrik járult volna a
szultán sátrához, hogy az körösztyénség szent nevében melléje szegődve kinyit­
tassa London kapuit!
Egyidejűleg pár év alatt mester lett az utánzóból a vígjátékokban is. A javuk
rendszerint megismétel egy alaphelyzetet. Két világ ütközik és békül meg egy­
mással olyanformán, hogy a jobbak átmenetileg emigrálnak Árkádiába a romlot­
tak elől. Ők, a gonoszak, romboló szándékkal megpróbálnak utánuk nyomulni,
de Árkádia felébreszti szunnyadó jobbik énjüket, s együtt térnek vissza egy biz­
tató létbe, kiengesztelődve a jók, bűnbánattal a gonoszak. Athén és Theseus her­
ceg kemény törvényei elől menedék a varázserdő (Szentivánéji álom), az uzsorás
Velence kövei közül muzsikás, holdfényes pásztorórákra hív a belmonti kastély
(A velencei kalmár), Frigyes herceg kelepcés udvarától megóv az ardeni erdő
(Ahogy tetszik). Pályája végén kétszer is megismétlődik az alaphelyzet a Téli
regében s A viharban.

A világ ott csupa rend,

szépség, gyönyör, pompa, csend.
(Baudelaire: Útrahívás ford. Szabó Lőrinc)

Lélek szerint való rend: belső. De nem örök lakóhely, akármilyen idilli az erdő.
Idővel vissza kell térni belőle a zűrös világba. Árkádia az önismeret iskolája
vagyis a jóságé, szókratészi értelemben. Mert a jóra vágyva, esztelenül csak az
cselekszik rosszat, aki nem ismeri magát, s az ösztönök tudatlan rabjaként aljas­
ságokkal akar tündökölni.
Aztán egyszerre csak ott áll feketében Hamlet. 1600-ban, az új század köszön-
tőjeként Shakespeare megírja az elidegenedés tragikomédiáját. Öncsaló, aki
rendet lát ebben a káoszban, féleszű, aki hallani véli a szférák zenéjét az üvöltő
szelekben. Esze csak az udvari bolondnak van; jól sejtő iszonyattal vacog tanács­
talan félistenek oldalán. A pálya második felében rágördülnek a deszkákra a tra­
gédiák óriástankjai.

MI TÖRTÉNT? Nem történt gyökeres változás a politikai színen, amely már

I. Erzsébet végnapjaiban elsötétült. Amellett a személycsere egyenesen használt
neki, emelte a rangját. I. Jakab védelmébe fogadta a társulatot; a költő most már
igazán gentleman. Az ok tehát mélyebb és rejtőzőbb, valószínűleg örökre kifür-

113
készhetetlen. Mondhatjuk úgy, hogy feljutott gondolatai csúcsára, és mondhat­
juk fordítva: belezuhant a szenvedélyek siralom völgyébe. Más a látószög a
magasból, más a mélyből, de innen is, onnan is fölismerhette az ember kiszolgál­
tatott állapotát a szédítő kopernikuszi naprendszer alá forduló földön. Újfajta
Dies Irae virrad a lelkekre, összetöretnek a pecsétek Isten és ember ősi szerződé­
sén, a megjövendölt Világbíró helyett az Ember ül ítélőszéken, önmaga fölött
ítélkezik. Lesújtó kárhoztatással a protestáns dogmában, tragikus önhittel a racio­
nalizmusban, amely a keresztény humanizmus merészebb utóda.
Mintha olykor egy magánzárkában magnószalagra beszélnének elszántan
hányódó hősei. A fiatalkori drámák csupa mozgás: hadvonulás, öldöklés a király­
ciklusban, kerge köröcskézés a vígjátékokban. De a tragédiák s a kétértelmű,
sötét tragikomédiák (Szeget szeggel, Troilus és Cressida) világában intimen
hat még az üvöltés is, elárulja, hogy mi rejtőzik szentelt hagyományok és tisz­
telt rangok mögött. Amikor nyílt színen vetkőzni kezd az őrült Lear, nem viselke­
dik őrült módjára, csak enged a szenvedélyek magánzárkájában a végleges gyó­
násokra kényszerítő világ logikájának. Ha azt képzelem, hogy elpártoltak tőlem
az istenek, s elárultak hűnek hitt embereim, mi különböztet meg egy kivert
baromtól?
Kedvezett az új hangnemnek a szatirikus, kritizáló divat is; maga az udvar a
hangadója. Ha lerótták I. Jakab királynak a profán hízelgés adóját (ahogy
Shakespeare a Macbethhen), ki-ki kedvére vájkálhatott a szennyben, rothadás­
ban. Hiszen névleg messze bűzlik a gennygóc: a regényes múltban, mesebeli her­
cegségekben vagy Itáliában, amely nem kevésbé mesebeli, mint mondjuk Illíria
vagy Bohémia. Hiába keressük a spanyol megszállás, ellenreformáció, barokk
művészet nyomait a százakra rúgó, egykorú angol darabokban, egy szót se
tudunk meg a valódi Olaszországról.
Másképp szemléli a politikát is, mint azelőtt, a királydrámákban. Róma az új
színhely. Ott nincs már fölszentelt, karizmatikus király, figurái hősiesek, de nem
sérthetetlenek. így aztán bukásukért sem lakói több nemzedék, s a polgárháború
pusztán erőpróba a machiavellisztikus küzdőfelek között, míg a történelmi drá­
mákban még Isten büntetése volt a lázadásért. Luciferi bűnért, a rossz uralkodó­
val szemben is kötelező hűség megszegése miatt.
Mindaz, ami eleinte része volt egy megbonthatatlan, láncolatos rendnek, indi­
vidualizálódik az új stílusban. Színszerűen is. Kiemelkednek a magára utalt
ember pillanatai a fatális döntés keresztútján: Brutus a hadisátorban, Lear a tenyé­
ren, Macbeth a boszorkányoknál, Othello mécsvilágnál, Desdemona hálószo­
bájában. Shakespeare-t hívják reneszánsz és hívják barokk költőnek. E két
magabiztos világ közt áll, valójában manierista. Minden elmozdult szilárd helyé­
ről, csuszamlik a talaj, billen a súlypont. Merre? A káoszba? Polgárháborúba?
Rádobja forró gondolatait a darabokra, nyergébe száll, és hazamegy újabb földet
vásárolni.

114
 EREDETILEG szinte csorbítatlanul örökölte a középkori keresztény világké­
pet. S abban a gondolatrendszerben a lét szoros nagy láncán minden földi jelen­
ség valami éginek a tükre: amint a mennyben, úgy a földön is. Jelképes hasonlósá­
gok erdején zarándokol keresztül rettegve, de kétely nélkül a halandó. Baudelaire
is tudott a jelképek erdejéről, verse: Correspondances (Kapcsolatok) az európai
szimbolizmus kulcsverse, de szellem és anyag már csak az öt érzékszerv inger­
határáig vált jeleket egymással a „természet templomának élő oszlopai” között.
A középkori tükröződés érzékfölötti volt: vallásos és morális; minden hasonló­
ságnak metafizikai a távlata. így aztán következményeiben is minden emberi tett
visszaverődik mennyig vagy pokolig; Lear őrülete démonokat szabadít a termé­
szetre, gyógyulása csillapítja a háborgást, lecsalogatja az angyalokat.
Ez a zárt, rituális keresztény gondolkozás azonban zavartalanul összefért a
pogány bölcsesség foszlányaival, és sokat sejtető, semmit se mondó kabalisztikus
igékkel, mintha bizonyos beavatottak - talán a Sátán szövetségesei -folyékonyan
olvasnák a Természet titkos nagy könyvét. Aranycsináló műhelyekben gubbasz­
tott a filozófus; egyelőre versenytárs a világmagyarázatban a tudós s a költő, nincs
éles határ Paracelsus és Shakespeare között.
Négy elem: föld, víz, levegő és tűz vegyüléke az ember, szerencsés vagy szeren­
csétlen elosztásban, mert arányuktól függ az egyéni alkat, vérmérséklet, humour,
ahogy mondták. Ugyanakkor testrészei összefüggenek az égitestekkel, agya a
holddal, mája Jupiterrel és így tovább, sorsát csillagállások szabályozzák. Béke
Madách poraira: Kepler, a nagy tudós hitt a horoszkópokban is. „őrült beszéd,
őrült beszéd, de van benne rendszer”, mondhatnók Polonius udvarmesterrel
erről a világképről. (Hamlet II. 2.) Tekintélyuralmi a javából: Isten által van el­
rendelve a láncolatos viszonylatrendszer, amelyben a legnagyobb, mert legmesz-
szebb ható bűn a lázadás. Hinni kell a rendszerben, a hit az egészség! Hit a szent­
ségekben, tekintélyben, időtlen hagyományokban. De hit az értelemben is - a
maguk módján. Az ember a teremtés királya, ő közvetít az anyagtalan felső s az
alacsony anyagi lét között, egyedüli észlény a láncolatban.

EZÉRT a hitért vív reménytelen hátvédharcot Hamlet. Ne feledjük, hogy Wit-

tenbergben diákoskodott, protestáns egyetemen. Rég oszlóban volt már a har­
monikus középkori világkép, amit Shakespeare látszólag csorbítatlanul örökölt.
A protestánsok fölismerték az eredendő bűn szertelen hatalmát az ember fölött,
a tudósok meg új kozmikus tereket fedeztek föl, túl a Biblia s az ókori természet­
kutatás föld- és emberközpontú kis világán. Szakadozott a családias kapcsolat
menny és föld között, töredeztek a tükröződések. Amint a mennyben, úgy a
földön is? Kálvinisták, sztoikusok és epikureusok különböző szemléleti véglete­
ken egyaránt lekicsinylik az embert. Nincs többé kulcshelye annak a paránynak
a teremtésben; a prédikátorok szerint csak kétségbeesett hitével ugorhat át a ret­
tentő szakadékon hitvány földi léte s a kegyelmes Isten közt; a kétkedő filozófu­
sok szerint meg rejtőzködik az Isten, a földön pedig minden viszonylagos. Gond­
viselés? - nem, Szerencse. Teremtés rendje? - nem. Őskáosz. Változatlan, örök
értékek? - nem, piaci értékek, tehát ingadozók. Elsőszülöttségi jog? - nem, a

115
bitangok mersze és becsvágya. Isten számadó juhásza a trónon? - nem, a mezte­
len államérdek megtestesítője! Ha komputerbe táplálnék Shakespeare szövegét,
Mutability lenne az egyik listavezető szó. Változékonyság. Központi helyét a
középkori ember alázattal és bizalommal fogadta el felülről; kivetett, törpe
helyét az új ember gőggel és kétellyel vállalja. Csak egyet vitt magával a múltból,
a hívő, de azt megnövekedve. A bűntudatot.
„Kizökkent az idő; - ó, kárhozat! / Hogy én születtem helyretolni azt.” (I. 5.)
Hamlet üti meg az új hangot, átveszi Macbeth: „Az élet csak egy tűnő árny, csak
egy / Szegény ripacs, aki egy óra hosszat / Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű /
Meséje, zengő tombolás, de semmi / Értelme nincs”. (V. 5.) Át Lear: „Amik
a legyek / A pajkos gyermekeknek, az vagyunk / Az isteneknek mink: mulatko-
zásból / Ölnek bennünket”. (IV. 1.) S átveszi Athéni Timon: „Majommá / És
páviánná korcsosult az ember”. (I. 1.)
De a másik hang, a Kegyelemé, akármilyen elhalkulva, kontrapunktikusan
tovább szól Desdemona, Cordelia s ama nem is kevés hű szolgálók ajkán, akik
mindhalálig (s néha pusztulásuk árán) kitartanak a tébolyult önpusztítók mellett.
Egyelőre tehetetlen jótállói s előhírnökei az utolsó darabokban szétsugárzó
Kegyelemnek.
A vihar, amit Hamlet elidegenedése fakasztott két világszemlélet ütközőpont­
ján, soha többé nem ült el egészen. Áttör a tragédiák után kelt művekbe is,
Shakespeare hosszan tartó hattyúdalába. De ott az önpusztítókat már nem
taszítja át a Végzet a sziklaperemen; áldozataikat megmenti, s egy darabig rejte­
geti előlük a Kegyelem, hogy a vétkezők vezeklése után visszaszolgáltassa bűnbá­
nattal nemesített szeretetüknek. Megbékélés volt már a tragédiákban is, viszont
a kiengesztelődve végződő, utolsó színművekből sem hiányoznak a rombolás
ügynökei. Ellentéteivel fogadta be a világot.
Már Erasmus úgy gondolta, hogy két ütköző igazság közül igazság lehet mind
a kettő, bár elménk nem tudja egyszerre befogadni. De a költő képzelete igen!
Nemrég Illyés Gyula és Vas István egymás tudta nélkül szinte egy időben követelt
jogot a megoldhatatlansághoz, jogot az egyértelmű feloldások ellen.* Hiszen
- (tehetem e jogos követeléshez) - minden időben omló és épülő korok határmezs­
gyéjén élünk, belső ellentéteinkkel. Ondoyant et divers: állhatatlan és változé­
kony, mondotta az emberről Montaigne. Ellentéteiben a régi soha nincs vízhatla-
nul elválasztva az újtól; elég, ha megértjük, eltüntetni vagy megsemmisíteni úgy
sem tudjuk. A világrend költőjének nevezni Shakespeare-t, ahogy régen tettem,
csak némi rejtett iróniával lehet.

KÖRÜLBELÜL száz dal és dalolható lírai betét van a darabjaiban, negyven­

nek vagy ismert vagy sejthető a korabeli zenéje. A kísérőzene rendszerint
ünnepi, katonás: harsona- és dobszó. Van gondűző muzsikálás, van altató és
varázsoló zene. S olyan misztikus zene is, amely jelzi a tónusváltást sötétről vilá-

* Illyés Gyula: Beszélgetés Tábori Pállal, Új Látóhatár 1971. 3. Vas István: Beszélgetés
Hegyi Bélával, Vigilia 1971. március.

116
gosra: szörnyű próbatételek után közelít a bocsánat és a gyógyulás, mindig test
és lélek gyógyulása együtt. Valószínűleg mélyen érintette, ha olvasta, amit Mon­
taigne mesél az apjáról egy helyen az Esszékben. Az a kitűnő ember reggelenként
halk muzsikaszóval ébresztette a kisfiát. Meg is látszott a neveltjén.
Még jellemfestésre is felhasználta a zenét. A cselszövő Jagónak egy nyíltszívű
bordal a tökéletes maszkja. S az őrült Ophelia dalokban szolgáltatja ki titkait az
iszonyodó hallgatóknak. Nem a temetőjelenet vagy a záró mészárlás a legborzal­
masabb a Hamletben. Mint a belek egy rituális japán harakiriben, úgy fordulnak
ki Ophelia eszelős dalaiban tudata alól az emlékek. Egy meggyilkolt apáról s egy
elpártolt férfiról. Önmagáról is persze, hiszen szófogadó eszköz: csalétek volt
magánál hitványabbak kezében, Hamlet kikémlelésére. Áruló volt azzal a férfi­
val szemben.

1971
T IZ E N H A T A H A R M IN C H É T B Ő L
(Drámák)
 Vágóhíd
TITUS A N D R O N IC U S

A római ős

VÉKONYDONGÁJÚ kamasz, satnya fiatalember, később a nők bizalmasa

legmagasabb palotakörökben, nagy bajára, aztán még nagyobb hasznára, végül
vesztére. Sokat számított parancsoló asszonyok őrségváltása a császári háló­
szobában.
Lucius Seneca, a római bölcs, tragédiaköltő, enciklopédikus író első hispániai
alapításukon, Cordubában, a mai Córdobában született. Athéni és alexandriai
elmecsiszolóktól szerzett széles tudásával s aggályosán filozofikus észjárással az
Udvarnál elért szerencsés nagy érvényesülése után egy szunnyadó szadista ször­
nyeteg, Néró jótékony, mert fékező árnyéka nyolc éven át, világbirodalmának
cím nélkül egyik fősáfárja, később-ókeresztények szemében tiszteletbeli szent,
hiedelmük szerint talán hajdani hittestvér, Pál apostol lélekpárja, s végül a szerte­
len szellemi mohósággal fogyasztó reneszánszban újra fölfedezett irodalmi mér­
ték, ízlésdiktátor, tudatlan vagy félművelt tollrágókat megszégyenítő, legfelső
ítélőszék - Seneca, mondom, a nagy hírű és tüneményesen fogalmazó, bár eléggé
felszínes bölcs éppolyan hibás öntésű, tökéletlen ember volt, mint akármelyik
más halandó. Erkölcsprédikátor és vagyonharácsoló. Rossz, mert megrontó idő­
ben is élt, az úgynevezett Ezüstkorban. Ha olyan ez a fém, mint a korabeli római
elit lelkülete, válasszuk inkább az ólmot. Mérséklő hatását s a császár bizalmát
fokról fokra elveszítve, egykori tanítványa: Néró, a szörnyeteg primadonna mel­
lett megfigyelhette az abszolút hatalom abszolút jellemrombolását, de önámító
hiedelmében (s mivel senki se lép szívesen lefelé), a kelleténél tovább kiegyezett
a Bűnnel, hízelegve segédkezett az anyagyilkos, garázda félőrültnek, miközben
fennkölten tovább elmélkedett dialógusokban és a nyilvánosságnak szánt baráti
levelekben a mértéktartásról, szelídségről, kegyelmezésről s ártó szenvedélyek
ellen. Márpedig majdnem mind azok. Kora egyik divatos, mert az életveszélyes
közéleti helyezkedésekben leginkább ajánlatos bölcseletét követte: sztoikus volt,
azaz belátó, engedékeny, zokszó nélkül minden próbát tűrő s elviselő. Zokszó
nélkül? Elég nehéz elhinni. De mialatt felkapott filozófiai írásaiban óvott a szen­
vedélyektől, szűk körű, ínyenc műélvezőknek szavalatra, tehát pusztán meghall­
gatásra s nem színpadra! szánt tragédiáiban, kilencben, a családi törzset és önma­
gukat pusztító szenvedélyek vérlucskos áldozatai mindennek mondhatók, csak
sztoikusnak nem. Hogyan, szenvedély nélküli anya- és testvérgyilkosok? Talán

121
ilyen is akad a világon, de nem nála. Seneca a megtestesült tudathasadás, ingó
bölcseleti pallókon egyensúlyozó szkizofrén alkat, s a modern orvosi szó ismerete
nélkül valószínűleg maga is sejtette ezt. Ki tudja, talán megkönnyebbülés volt
öregkori visszavonultságában a császártól ráparancsolt „önkéntes” halál: mene­
külés a mesterkélt nyugalomból. Példaadó bölcsekhez méltó, legendás és gyak­
ran ábrázolt öngyilkossága finom utánzat volt azonban, akárcsak mitikus tárgyú
tragédiái. Görög a mintakép, ezúttal nem a három klasszikus athéni drámaköltő
valamelyike, hanem Szókratész. Ez a vitatható párosítás annyira felszívódott az
áhítatos hagyományba, hogy kézzelfoghatón, szoborral bizonyítható; a berlini
múzeumban van egy kettős portréherma, egyik felén a népítélet athéni vértanú­
ja, a másikon egy római császár bűnrészes áldozata. Egyenrangúan.
Seneca kettőt szeretett szívből: a vagyont, abból rengeteget s a visszavonuló,
csendes elmélkedést, jobbára a legnemesebb közhelyekről, ő is csak népszerű­
sítő volt, remek stílusú, olyan, mint a világbirodalomban ide-oda költöző, nagy­
számú vándorfilozófus, különböző „iskolák” fejei és tagjai, úgyszólván csupa epi-
gon s a legtöbbjük görög. De Senecának kivételesen megadatott, hogy a császári
testőrség derék parancsnokával, Burusszal közösen egy világbirodalom csúcsán
címek nélkül is elérje a hajdan csupán nagyobb városállamokra szabott platóni
eszményt: egy bölcset az Állam jótékony uraként. Túl nagy volt a próbatétel a
középrétegű lovagi rendből származó, provinciális törtetőnek, a lehetetlennel
lett volna határos még egy nemes lelkű s filozofálásra hajló császár mellett is.
Gondoljuk csak el, áttételesen a jövőbe vetítve a valódi helyzetet: Pétervár meg­
hívott szellemi díszvendége, Diderot, az enciklopedista filozófus nem egy anyás­
kodó, sznob Katalin cárnőnek beszél eszményi alkotmánytervéről (persze semmi
se lett belőle), hanem egy őrültnek, a korbáccsal tomboló Pál cárnak! Végül is
Seneca sokrétű énjéből csak az irodalmár maradt meg az idő rostájában; újjászü­
lető nevével bont zászlót az angol, francia, spanyol drámairodalom a reneszánsz­
ban s a kora barokkban.
Azt mondtam, hogy kettőt szeretett. Kettőt viszont gyűlölt: szomszédjában
reggeltől estig egy gigászi méretű közfürdő munkaháborgató vad zsivaját, visítá­
sait, szavalást, tíz-húszféle hangzavarát. Még jobban gyűlölte az arénákban
folyó, sűrű gladiátorjátékokat. Ezen a ponton csakugyan, ahogy Krisztus követői
gondolták róla: tanításuk nélkül is keresztény lélek. Elképesztő tehát, hogy
mégis ő írta a legvérengzőbb könyvdrámákat az ókorban. Vagy talán ez is a szki-
zofrénia jele?

MINDEN tragédiája időtlen ógörög ősmondák első attikai feldolgozásának

gyökeres átírása, előadás igénye nélkül. E közismert s nagyrészt iszonyú regék
hajdan már mind voltak Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész emberségesen
mintázó mesterkezében. Főleg Euripidész a forrása, mert ő a legmodernebb, s a
másik kettőhöz viszonyítva sötétebb. De a különbség közte és forrásai közt
három okból mégis igen nagy.
Az első az, hogy ógörög tragédiákban a szörnyűség - önakasztás, férj gyilkolás,
gyermekdarabolás - törvényszerűn mindig a színfalak mögött történik; a roppant

122
méretű, lépcsős nézőtér zsúfolt népe szabad ég alatt csak egy Hírnök szájából
értesül arról, amit a Kar meggyászol, sirató részvéttel az összetört megmaradók­
hoz fordulva. Seneca viszont az összes rémséget elméletileg a színfalak elé von­
szolja; ha előadták volna színházakban a kipellengérezett gyilkos szenvedély
- leggyakrabban valami halálos bosszú - a nézők előtt tombolta volna ki magát,
ott számolnak le prédájukkal a megtorlók. A csupasz dráma átalakul retorikus
rémdrámává.
Aztán döntő különbség a nyelvük, a nyelv tónusa. A görögöké sorsüldözött és
összetört hősök ajkán is olyan, mint az egük: sugaras, felhőtlen, súlytalannak tet­
sző, át-átfutó, friss fuvallattal. (De fájdalom, már szinte sohasem Athénben, sem
Thesszalonikiben.) Senecáé, az athéni és alexandriai „gyémántcsiszoló”-ban
képzett és kihegyezett nyelvű szónoké viszont fojtó, izgatott és izgató, mint gyak­
ran Róma felett a sirokkó ingerlő hályoga. Ami - mondjuk - az epidauroszi szín­
házban eredetileg a Kar szerepe volt, most erkölcsfilozófiáról vitázó művészi fel­
olvasóé sorsról, bűnről, hatalomvágyról, féltékenységről, bosszúról, egyéb
bűnökről, halálról s a halálnál is erősebb belső szabadságról. Ez utóbbi a sztoikus
rátét. Mint előtte Cicero, utána Tacitus, 6 is óriási verbális tehetség, mindent mer
a nyelvvel, elavult szavakat kever parlagiakkal, a párbeszédeket olykor kicseréli
csattanós epigrammákra. Talán lenyűgöző lehetett hallgatni, ha jó volt az előadó
művész, de bizony ez nem színház. Vagyis a görög tragédiák átdolgozása sem
elborzasztó beállításában, sem töményebb nyelvében nem simul az ősmintákhoz,
s hatása lehet idegsokk, de sohase katarzis: belső megtisztulás.
Legnagyobb talán a harmadik különbség. Az aranykori klasszikusok istenei­
ben volt feloldozó könyörület is; Oidipusz vagy Oresztész rettentőn megszenvedi
a magáét, de égi segítséggel ki is szabadul a Végzet verméből, lelki békéje sugár­
zik a végén. Ezért érezhető annyiszor, hogy Aiszkhülosz és Szophoklész még
istenfélő volt, a szó ősapáktól örökölt értelmében. Senecában jöhet a taliga a
hullákért.
Megdöbbentő párhuzamok és titokzatos belső hasonlóságok néha olyan időtle­
nek, hogy csupán villámlásszerű képzettársítás az összekötő száluk. Hajlékony,
de ellenálló szál. Amit Seneca a rémségekben is engesztelőn kicsengő, sugaras
görög tragédiák dúlt elsötétítésével művel, látszólagos hihetetlenségében is emlé­
keztet egy többszörös erőszaktételre saját századunkban. Olthatatlan teremtő és
újrateremtő kedvvel az öregedő Picasso átkomponált a maga festői nyelvére
néhány híres festményt, például Velazquez és Delacroix felséges nyugalmú vász­
nát. Noha szeretetből tette, szilaj formabontással színrobbanásokká és ízületen­
ként kificamodott testekké torzult a régi kép, Picasso látomásaihoz asszimilálva
a folytonos művészi önfegyelemről tanúskodó, harmonikus mintákat.
Dehát csodálkozunk? Spanyol volt mind a kettő, Seneca az első római telepí­
tésről, a mai Córdobából, Picasso meg fél andalúziai, fél kasztíliai, mások szerint
baszk. Hogyan, spanyolok? Hiszen a világon se volt még a név, sem a földrajzi
fogalom. De a föld, a föld, a föld évmilliós, iszonyú vonzású mágnese! Amely
megmagyarázhatatlan erejével az emberáldozó krétai bikakultuszt számlálhatat-
lan népvándorlás és fajcsere után a mediterrán medence egyik végéből, a keleti­
ből átültette a torero- és bikaölő, véres arénákba a gibraltári szorosnál levő túlsó,
nyugati kijárathoz.

123
 SENECA igazán nagy, de kétes értékű újítása az attikai aranykor alkonyi hát­
védjére: Arisztotelészre, az egyetemes látkörű, pedáns tudósra pillantott vissza.
Elfogadta és terjesztette a Poétikában olvasható elméletét a „hármas egység”-ről,
pontosabban kettőről, mert a görög polihisztor csak cselekmény és idő egységét
javasolta - a történet legyen egyirányú, lefolyása lehetőleg 24 óra - , de színház­
elméleti írók a tizenhatodik században a forrásra licitálva megszorították a hely
egységével is. Szigorúbbak voltak, mint antik félisteneik. Főleg az olaszok nem
ismertek tréfát, a ferrarai Cinthio például, a Hecatommiti című kalandos novella­
gyűjtemény népszerű szerzője - Shakespeare tőle vette át Othello s a Szeget szeg­
gel meséjét - dramatizálva még a novellára is ráhúzta a hármas egységet, s kije­
lentette, hogy „borzalom” nélkül nincs tragédia. Seneca, óh Seneca! Mivel a
reneszánszban még nem ismerték az ógörög szövegeket, őt viszont 1500-ban
diadalittasan fölfedezték, s ítélőbírói székbe emelték, Arisztotelész szerényebb
kívánsága a hódoltató római költő hatására átváltozott hadparanccsá, jaj volt a
vétkezőknek. Vétkező persze akadt elég, főleg angol és spanyol, csupán a fran­
ciák tudtak csodával határos módon remekműveket alkotni az elengánsan átala­
kított kényszerzubbonyban.
A vesztesek a parancsteljesítők voltak. Lázadás és engedelmesség végső hatása
az, hogy az angol és spanyol színházra hamarosan ráköszön káprázatos aranyko­
ruk, az olaszoké viszont megdermed és elsorvad. Tehetett erről színházi célszerű­
ség dolgában szerencsétlen építészetük, maga Palladio a legnagyobb nemzetközi
tekintély is. Mivel joggal tartották magukat az antik Róma helybeli s vérségre leg­
közelebbi örököseinek, színházukat a szentkönyvként forgatott és túlbecsült Vit­
ruvius elméleti utasításai szerint órómai utánzatként építették fel, kicsiben.
Ma is sértetlenül áll legtökéletesebb példája, az ellipszis alakú vicenzai Teatro
Olimpico (már a név árulkodó), Palladio hattyúdala, építészeti igazgyöngy és a
kötetlen mozgású, újfajta dráma megfojtója. Hatalmas diadalkapuhoz hasonlít a
díszhomlokzat, proszcénium, antik öltözetű szobrok állnak e pazar előszínen,
oszlop- és pillérkötegek közti fülkékben, mint egy miniatűr császárpalota hom­
lokzatán, mögötte egy Palladio-tanítvány, Scamozzi lejtősen perspektivikus
merev és állandó utcadíszlete, három. Minden darabban mindig ezen a kötött
pályán kellett levonulni az előtérbe. Ilyen fajta hivalkodó, mondhatnám „udvar­
képes”, de használhatatlan színen lehetett ugyan szavalni a csodás proszcénium
előtt, mondjuk ha Romeo szerelmi vallomását az erkély alatt vagy Hamlet tűnő­
dését a halálról másfél órás monológra bővítik, egy helyben csapongó monológ­
gá, esetleg zenei betétekkel, de erdőből várba, várból erdőbe bújni, kocsmából
trónterembe, onnan csatatérre sietni már nem lehetett. Ráadásul Palladio és
Scamozzi csak betetőző; a nagynevű Serlio már 1545-ben fejedelmi vendégeknek
rendezett ünnepi előadásokhoz, a kötelező alkalmazás reményében háromféle
rögzített távlati díszletet tervezett, egyet tragédiák, egyet komédiák, egyet szatír-
játékok számára. A néző első pillantásra láthatta, hogy miféle műfajt várhat.
Voltak azonban az olaszok közt is, akik rájöttek magas építőművészetük bénító
színházi hatására, és szakítva a szőrszálhasogató senecai tanokkal, kivonultak a
piacra vagy vásártérre. így született meg hevenyészett deszkákon a commedia
deli’arte. Az legalább eleven maradt.

124
 AKADT néhány angol, aki eredetiben olvasta Senecát, de 1581-ben le is fordí­
tották. Nyomasztó nagy tekintélye futótűzként terjedt írók, irodalomtisztelők és
szellemüket is csillogtató nagyurak közt (akkor még nem volt annyira szégyen a
szigeten az intellektuális hencegés), néhányan meg is próbálják utánozni, darab­
juk hasra esik, mások bűntudattal vagy vígan vétkeznek a hármas szabály ellen.
Legtöbben s legszívesebben a kegyetlenkedésben követik őt, a nagyok is. Volt
valaki, aki e bűntudatot igyekezett táplálni, irodalmuk egyik legnemesebb és leg­
képzettebb lovagja, félig kívülálló, félig céhbeli nagyúr, Sir Philip Sidney, aki az
angol nyelv védelméről szóló könyvében, az Apologie for Poetrie-Ъехх pokoli
gúnnyal számon kéri a kihágóktól az arisztotelészi hármas szabály megtagadását.
Ő maga pedig soha nem próbálkozott igazi drámával. 1595-ben jelent meg a
könyv, évekkel hősi halála után. Nem tudhatott Shakespeare-ről. A költő viszont
szerencsénkre nem tudott sem a római Vitruviusról, se Palladio újrómai színhá­
záról. Szerelmesei szabadon kergetőznek, hadai szabadon vonulnak a csupasz
deszkákon; ha akarom, a helyszín az ardeni erdő, ha akarom a bosworthi csata­
tér. Kiderül a szövegből. Végképp oda van, elmerült a megszentelt hármas
egység!

A z angol tanítvány

SHAKESPEARE nem finnyáskodott, amíg önerejéből gyakorlatilag beleta­

nult a mesterségébe: még pihés szárnyai mellé a szakmai részbe. Mikor s mennyi
idő alatt? Titok e kezdet, ki tudja meddig, talán örökre. Homályba rejtőző, isme­
retlen évek után 1592-ben bukkan fel neve, attól kezdve maradandón, egy elzül-
lött, haldokló pályatárs pár soros mocskolódásában. Akkor már egy ideje bizo­
nyára magához szippantotta századvégi nagy újdonságuk, a lázasan pezsgő szín­
házi élet, valóságos színházalapító járvány, persze az önkormányzó független­
ségére még a királlyal szemben is féltékeny város, a City tisztes falain kívül.
Céhmesterek, tanácsurak úgy gondolták, hogy sűrűn teleültetett templomaik tö­
vében a belső temetők lehetnek akár az ablakuk alatt is, de a paráznaság és pestis
tenyésztelepeinek helye ott van, ahol tavaly még barmok legeltek. Komoly dol­
guk csak egy volt a rossz hírű kültelkekkel: pestisjárványkor bezárattak minden
mulatóhelyet és színházat.
Az volt a gyorstalpaló és csöppet se kényeskedő szokás, hogy hárman-négyen
összeálltak rohammunkára, s rövid életű rémdrámákkal vagy átlátszóan csipke­
lődő bohózatokkal kiszolgálták a közönség többségének csekély igényű, de mohó
étvágyát. Annak a vaskos étvágynak a patkószög sem ártott, ellenkezőleg! a gyo­
mornedvek egyenesen kívánták. Seneca szellemi áldása alatt virágzott - olykor
vérfertőzéssel megborsozva - a bosszúdráma, amelyben a végelszámolás után
csak egy fél szekéren fértek el a holttestek. Ebből a szempontból nyolc halottal
(csak azokból, akiket a színről ismerünk!) Hamlet volt Shakespeare utolsó sene-
cai darabja, mert a világszerte máig leghíresebb remekmű tulajdonképpen egy
félig-meddig lejáratott műfajt képviselt, a bosszúdrámát; népszerűsége aztán

125
meghosszabbította művelését a költő néhány jelentősebb kortársában s utód­
jában.
Szemet szemért, fogat fogért: a nézők már-már ragaszkodtak a tragédiákban
levágott vagy lándzsára tűzött fejekhez s a vörös festékhez. Miért is ne, hiszen
hozzászoktak a látványhoz mindennapi életükben hídfőn, városkapukon s a
Towerben. Olyan kellék nekik színpadon a hóhértönk, mint Ibsen közönségének
a ripsz bútor s a fikuszpálma egy csöbörben. Az élet nagyító tükre, de tükör.
Ilyen tanonckori rémdráma a javából Titus Andronicus is, amelyben mások,
állítólag a nála egyelőre nagyobb Marlowe keze is benne lett volna. Széplelkű kri­
tikusok, finnyáskodó tudósok a 18. század óta jó néhányszor ki akarták tolon-
colni az életműből, restellték a halmozó, egyhangú mészárlás közepes szövegét.
Csakugyan nehéz róla ravasz egyetemi tolvajnyelven előadni, távol avatatlan
fülektől. Csakhogy Shakespeare nem diplomás esztétáktól tanult írni, hanem
alkalmi közkereseti társaságokban a kortársaktól, olyan kétes hírű emberekkel
együtt, akik közül egyik-másik maga is áldozatul esett a minden sarkon felbuk­
kanható veszélynek. Emberséges lelkülete hamarosan felöltöztette elszakíthatat­
lan aranyruhákba a meztelen rémdrámákat és hazafias krónikákat (mindig fran­
cia vereséggel), de némi időbe telt, nem sokba, amíg a maga uraként költészete
felitatta a színpadra ömlő művért. A kezdet kezdetén még hagyta, hogy tócsába
álljon, mint egy barbár gladiátorjátékon. Ne felejtsük el, hogy Titusz Androni-
cnsszal körülbelül egyidős vagy alig későbbi első királydrámája egy koronás
mészárlóról, III. Richárdról szól, a változatos halálnemek és kivégzések ínyencé­
ről. Másutt mondom majd el, hogy még csak csemetekorú dinasztikus érdekük­
ből a győztes Tudor-család tagjai minden szinten kitűnő országos propagandával
a szörnyek szörnyének állították be vesztes ellenfelüket, a bosworthi csata halott­
ját, s a nemzet úgyszólván egy emberként elhitte. Ezt a hiedelmet erősíti meg
mindmáig a dráma is.
Zavaros és szörnyű Titus Andronicus meséje, megpróbálom rövidre fogni,
már amennyire lehet. De hely és idő kell a sorozatos gyilkosságokhoz.

Titus Andronicus, az elfásult, öregedő római hadvezér - a darab

névadója - győzelmesen tér vissza a gótok elleni hadjáratból, foglyai
közt van Tamora királynő a három fiával s néger szeretőjével, Aaron-
nal. A vezér négy megmaradt katonafia a háborúban elesett ötödik fiú
szellemének kiengesztelésére kéri, hogy feláldozhassa Tamora legidő­
sebb gyermekét, s az apa odaveti nekik. Hiába esdekel az anya, szeme
láttára elhurcolják, emberáldozatra a családi sírboltban. Nagyon drá­
gán fizet majd ezért Titus, akit a nép közben kikiált császárnak, de ő a
harcba s dicsőségbe belefáradva átengedi a hatalmat az elhunyt előd hit­
vány fiának, Saturninusnak, s beleegyezik, hogy elvegye lányát, Lavi-
niát. Csakhogy az új császár testvéröccse, Bassianus is magának köve­
teli a lányt, Titus fiai melléje állnak, s a küzdelemben az öreg megöli
legkisebbik fiát, Mutiust. Erre Saturninus az elrabolt Lavinia helyett a
fogoly gót királynőt veszi el feleségül! Tamora egyelőre a tettetett meg­
békélés szószólója, hogy „majd egy napon lemészárolja mindnyáju­
kat”. Tervében szeretője, Aaron a fő szövetséges. Az asszony két meg-

126
 maradt fia, Demetrius és Chiron találkozik Bassianusszal és Laviniával,
a férfit megölik, a nőt egy verembe dobják, ahol Aaron aranyakat rejte­
get, megbecstelenítik, levágják két kezét, kivágják a nyelvét. Aaron
tovább mesterkedik, Titus két fiát, Quintust és Martiust ugyanabba a
verembe csalja, s rájuk fogja Bassianus meggyilkolását az aranyakért,
viszont Titusnak megüzeni, hogy váltságdíjul a teljes bocsánatért elfo­
gadják levágott fél kezét. Megtörténik az öncsonkítás, de hiába, mert
visszaküldik a csonkot s melléje két fia levágott fejét.
A most már félőrült Titus végre rájön, ki gyalázta és csonkította meg
Laviniát, és öccsével, Marcusszal és egyetlen életben maradt fiával,
Luciusszal felkészül a viszontbosszúra. A fiú átmegy a gotokhoz, fel­
uszítja őket Róma ellen, elfogja Aaront és Tamorától született csecse­
mőjét. Saturninus, a császár szorultában tárgyalást javasol, találkoznak
is Titus házában egy békelakomán, ahol a fő fogás emberhús: pástétom
Tamora megmaradt két fiából, akiket közben torokmetszéssel megölt a
vendéglátó. Mikor az asszony gyanútlanul evett a pástétomból (vagyis
fiai húsából), Titusz számára elérkezett az idő a végső felgöngyölítésre,
előbb saját lányát öli meg, aztán Tamorát, Saturninus őt szúrja le,
Saturninust viszont Lucius. A nép őt választja meg császárnak. Aaront
pedig derékig elássák a földbe, s halálra éheztetik. Kiadósán őrölt a
bosszúmalom, előbb a gót királynő irtja ki szeretőjével Titus Androni­
cus családját, aztán az öreg a gotokat. Tíz gyilkosság, ha jól számolom,
két embercsonkítás, egy nőgyalázás és emberhúsevés két és fél óra alatt
dicsőségére válnék egy megtébolyult mészárosnak is. S a gyilkolás és
kannibalizmus rászedéssel, esküszegéssel, csalással, szemtanúk eltünte­
tésével párosul; az erőszak, mint egy elhintett sárkánymag nyomban új
erőszakot terem, a kegyetlenkedés borzalmas csodafáján minden haj­
nalra újabb hullafejű gyümölcsök fakadnak.

Valamikor azt tartották, hogy a darab nem méltó már színpadra. Miért előho­
zakodni ilyen szadista tömegmészárlással, mai nézők nyakába varrni a mester ki­
siklását, útban az egész hamarosan kifeslő remekművek felé? Minek elárulni,
hogy Shakespeare színházának tőszomszédságában ott zsivajgott az állathecc,
amelyben kitenyésztett vérebek össze-vissza martak egy leláncolt medvét? Miért
elárulni civilizált rajongóknak, hogy részben ugyanaz volt a tragédiák és állathec­
cek közönsége. Egyik nap ez, másik nap az.
Az 1955-ös stratfordi évadban az angol születésű, de apja s anyja ágán orosz
eredetű Peter Brook kiásta az „előadhatatlan” darabot. Titus szerepére Laurence
Olivier vállalkozott, lányát, Laviniát felesége, a csodaszép Vivien Leigh játszot­
ta, Aaront, az ördögi négert Anthony Quayle, a stratfordi színház volt igazgató­
ja, szintén az élgárdából. Brook, a volt oxfordi diák csodagyermekként, tizen­
nyolc esztendősen színpadra vitt egy reneszánsz kori angol tragédiát, Marlowe
Doctor Faustusát és Cocteau négyfelvonásos Pokolgépét, ami szellemes mo­
dernizálással az Oidipusz-rege tragikomikus átköltése. Ide-oda cikázva ősrégi
klasszikusok és élő kortársaink közt Brook már az 1940-es évek végén világszerte
emlegetett és keresett tekintély. Mint számos hasonló koraérett rendkívüli

127
művésztehetség, ő is „tolvaj szarka”. Maga mondta, hogy a shakespeare-i
királydrámák fergeteges sikerű, újfajta rendezésében (barátjával, Peter Hall-lal,
az angol Nemzeti Színház mostani igazgatójával) okult Jan Kott akkor megjelenő
könyvéből. Talán orosz eredetének tulajdonítható minden irányú, kozmopoli­
ta nyitottsága, amely a múlt századi cárizmus alatt az „urbánusok”, Puskin,
Belinszkij, Turgenyev, Csehov fajtájának fölényes nyugati tájékozottságát jelle­
mezte, eurázsiai jellegük büszke megőrzésével. De Brookra s az egész új francia
színházi kultúrára legnagyobb hatása a tragikus sorsú, megőrült Antonin Artaud-
nak volt; a Kegyetlen (valójában: rituális) Színházról (Théátre de la Cruauté)
szóló korszakos elmélete nélkül, amelyhez sohasem tudott magának bizonyítékul
teret: színházat szerezni, angol bámulója talán nem rendezte volna meg Senecát,
Titus Andronicust s a Marat/Sade-ot aligha. Ez a tetszetősen feszültségfokozó s
helyenként nagyon izgalmas, de intellektuálisan vitatható értékű darab és a vitat-
lanul mesteri rendezés volt eddig Artaud elméletének fő igazolása. A sors iróniá­
ja, hogy elsöprő, globális sikerrel az ideggyógyintézetben kezelt, szerencsétlen
színházi forradalmár halála után.
Egy ideig Paul Scofield Brook kedvenc színésze, vele vitte Hamletet Moszkvá­
ba, ahol 1917 óta nem játszottak nyugatiak, később Lear királyt Közép-Európá-
ba, Budapestre is, ő fedezte föl a Marat/Sade főszerepére Glenda Jacksont, dol­
gozott stratfordi, londoni, New York-i, párizsi színházakban, operákban, filmen,
televízión, közönséget teremtett magának Ázsiában és Afrikában, s gólyalába­
kon, trapézeken felvarázsolta a Szentivánéji álom csodáját 1970-ben. Azt szintén
látták a szerencsés magyarok. Nem is egy, két zsúfolt életre elegendő siker és
kudarc van mögötte; bukások nélkül nem is volna igazán hiteles örökké kísérle­
tező lángelméje. Lehet, hogy túl van a csúcson; amit tett: külön fejezet világré­
szek színháztörténetében, nemcsak az angolban.
Egyik nagy diadala a felújított Titus Andronicus volt. Ő tervezte a díszleteket,
s írta az absztrakt kísérőzenét; jelmezeivel, muzsikájával s nagy művészek oda­
adó, lelkes, tehát meggyőző játékával átmentette a nyers és valószínűtlen bosz-
szúdrámát a kikacagás határáról emberáldozó ókori szertartások és fenyítő fel­
sőbb hatalmak kiengesztelésére szánt rituális kivégzések vallásos világába.
Az 1955-ös stratfordi s két év múlva a londoni áttörés után Párizsba vitték, a nem­
zetközi színházi ünnepekre, onnan Velencén, Zágrábon, Belgrádon, Varsón és
Bécsen át bejárta fél Európát. Győzelmes út volt végig, Peter Brook, az Olivier
házaspár s Anthony Quayle szövetségének római diadalmenete. Csodálatoskép­
pen a kezdő Shakespeare-é is.
Több oka van e váratlan föltámadásnak. A közvetlen és kézenfekvő persze
művészi: egy tüneményes rendező s néhány kimagasló színész - köztük a legki­
magaslóbb - vette kezébe a tragédiát, szövegboncoló irodalomtörténészek aka­
ratlan megszégyenítésére. De ehhez persze édeskevés köze van magának a költő­
nek, holott engem az ő szerepe érdekel e föltámadásban. Lám, mindennek el­
lenére talán van valami Titus Andronicusban, ami a mi bőrünkre is ég? Miért
derült ki a lefitymált ereklyetárgyról, hogy gyanakodva kell megközelíteni, mert
még mindig olyan mérges a marása, mint egy beásva koplaló kígyóé?
Először is milliókra rúgó, folyamatos emberirtáshoz edzett tudatunk (s sze­
münk is a televízó képernyőjén) visszahatón inkább keresztüllát egy eszmei ős-

128
anyává szépült, mert azzá szépített ókori Róma óriásokra méretezett, lenyűgöző
díszletein, mint 1914-ig párnázott ajtók, pámás ablakok mögött viszonylagos
polgári biztonságban élő nemzedékek, ódon egyetemek kerti heverőszékeiben
sütkérező tanárok. Seneca sztoicizmusa annak idején szó szerint derékig ült fel­
vágott erekkel a vértől vörösödő fürdőben, halvány gyanúért bűnhődve egy
műkedvelőn szervezett összeesküvésben. Ha Titus Andronicus előadása kellő­
leg ünnepélyes, ha a színészek igazán komolyan veszik magukat, azaz római vol­
tukat, ha szomjas istenségek árnyékában vallásos rítusként játsszák, a dráma alig
kegyetlenebb, mint volt a vihogva s köpködve csúfolódó söpredék sorfala közt a
valóságos diadalmenet, amely megtorpant a Capitolium lábánál, hogy hálaadó
szertartással lemészárolják a foglyok díszét, esetleg díszeit a szentelt domb alatt
megbújó üregben. Kleopátra öngyilkossága, Octavianus, az actiumi győző nagy
bosszúságára, szeres menekülés éppen e megalázás elől; ugyanígy Jeruzsálem
bukása után az utolsó zsidó ellenállók tömeges öngyilkossága a Masada erődben
hasonló hősi „húzás” a barbár római hálaadás meghiúsítására. Évenként turisták
milliói ámuldoznak az Örök Város festői romjain; tudniok kell, hogy így szépek,
így megnyugtatók! Ha belecsöppennének márványburkolású, sértetlen antik
elődjébe, a kétezer év előtti világvárosba, émelyítené őket az utálat, s valószínű­
leg behúzódnának a föld alá, egy őskeresztény imaközösségbe.
A feltámadás másik feltételezhető oka az, hogy mind jobban belelátunk
Shakespeare politikai érettségébe. Politikus század az övé, s a század végén Ang­
lia a szerencséjére szolgáló földrajzi peremhelyzetben rohamosan emelkedik,
még nem ura, de már reményteljes udvarlója az Atlanti-óceánnak, ahol össze­
összecsap egy nehézkes világbirodalommal. Mindenki politizált, political animal,
ahogy az angol mondja, értelmi fordítása szerint vérében van a politika, különö­
sen ha - mint a nagyon tanulékony Shakespeare - kitüntetik kegyükkel az Udvar­
hoz közel álló, bár néha végzetesen rosszul taktikázó nagyurak. Merem állítani,
s persze nem vagyok az egyetlen, hogy Miltonig ő a politikában legjobban érde­
kelt angol író.
A kérdés ezúttal valahogy így hangzott önmagához: miért bújt ki az arra leg­
méltóbb férfi, a győztes Titus Andronicus, akármilyen fáradtan és kiábrándulva
is a legméltóbbnak kijáró feladat, az országló tisztség alól? Miért engedte át a jó
kormányzás ügyét egy nyilvánvalóan hitvány zsarnoknak? Magára vessen, ha egy
tiszta jellem bűnös szerénysége s érdektelensége a hatalomvágy tisztátalan
bitangjainak veti oda honfitársait és akaratlanul a családját. Az államtest bom­
lása átragad az egyénekre; a politikai testrészek elgennyedésétől elgennyednek
az emberek is: Titus Andronicus lányának borzalmas megcsonkítása és saját
öncsonkítása (nyílt színen!) Róma öncsonkításának a jelképe. Shakespeare első
antik tárgyú drámájában már kezdetlegesen ott csírázik a remekművek politikai
hitvallása, mondhatnám bölcseleté. Ha egy országon nem az emberileg és erköl­
csileg arra hivatott egyén uralkodik, s helyét az öncélú hatalom bestiái, a lélek
nihilistái és cinikus testőreik bitorolják, megrendül és töredezik az államrend
piramisa, a repedésből hasadás, a hasadásból omlás támad, s e strukturális bom­
lás lavinájába odasodródik család, egyén, apa, fiú, lány; a fej mulasztásáért meg­
lakol a test minden porcikája.

129
 Róma népe, megbúsult emberek,
Te lázadásban megbontott madárraj,
Mit szétzilált a szél s vihar keze,
Ó, hadd mondom el, hogy köthetitek
Új kévébe a sok bomlott kalászt,
Szétszelt tagokból hogy lesz újra test,
Hogy Róma meg ne rontsa önmagát,
S ő, kinek szolgáltak nagy nemzetek,
Reményvesztett útonálló gyanánt
Ne ölje meg, szégyenre, önmagát
(Titus Andronicus V. 3. ford. Vajda Endre)

mondja a darab végén Titus Andronicus életben maradt öccse, Marcus és kien­
gesztelő szavai éppúgy a törvényes rend s a szennykavaró orkán után lecsillapuló
és megbékülő közösség felé mutatnak, mint Octavius* zárószavai egy későbbi
tragédia, Julius Caesar legvégén, Fortinbrasé Hamletben, Makóimé a Macbeth s
Aufidiusé a Coriolanus végén. „ . . . hogy köthetitek / Új kévébe a sok bomlott
kalászt” és „Szétszelt tagokból hogy lesz újra test” - már az érett Shakespeare
hangja, a mindig éber politikai gondolkozóé, aki egyformán borzadt a zsarnok­
ságtól s az anarchiától.
Ezek után kell-e sokáig kutatni a harmadik s legmélyebb okot, amiért Titus
Andronicus diadallal járta be sorozatos gerillaharcok, tankcsaták, kivégzések és
megszállások színhelyeit? Századunkban Brook előtt mindössze egyszer újítot­
ták fel, 1923-ban. A londoni közönség egy ideig illedelmesen tűrte, de a hullahal­
mozó utolsó felvonásnál kitört a ragadós nagy kacagás. Nem csoda hát, ha az
angolok még a lehengerlő stratfordi és londoni siker után is hitetlenkedve vették
tudomásul, hogy franciák, olaszok, osztrákok, szerbek, horvátok, lengyelek az
„isteni William” művei közül éppen ezt az éretlen mészárlást tapsolják meg viha­
rosan, és eszük ágában sincs kikacagni. A változás a viselkedésben egy világsöté­
tedés fénymérője. Mert azt a tapsot a rendezésen és játékon kívül egy korszerű
felismerés is serkentette. Kontinentális nézők megtanulták, hogy nemcsak szín­
padon lehetséges ilyen lehetetlen borzalom; a világrészről világrészre áthara-
pódzó diktatúrák világában természetes az önosztódással szaporodó politikai
gyilkosság, faluirtás, elhajtás, az érzéki gyönyörré fajuló fogolykínzás, az állat­
kínzássá fajult rabtartás, a rászedéssel párosuló államvédelmi orgyilkosság, a
kannibalizmussal párosult bosszú ideológiai, faji, törzsi ellenfeleken, az öncéllá
torzult gonoszság, amit ebben a tragédiában a gyöngyöktől és aranytól ragyogó,
fekete Aaron testesít meg. Mert a földgömbről beszélek, nem egy világrészről.
Tömeghamvasztók, tömegsírok, munkatáborok ameddig nem is a mi, de Isten
szeme ellát, francia ellenállók s a fordulat után kollaboránsok megkínzása, kivég­
zése, a hősies jugoszláv ellenállás balkáni borzalmai, a görög polgárháború test­
vérgyilkolása, 1956 gyásza után mi kell még, hogy megértsük Titus Andronicus
üzenetét a huszadik századnak? Pedig van még, ami bőrünkre ég. A menekülés s
a vallásháborúk. Fasiszta rendszerek az 1930-as években milliószámra hontalaní-

* Nem hiba; Shakespeare Octaviusnak nevezi Octavianust.

130
tották Európa lakóit, az 1960-as évektől Kelet-Ázsia, a Közép-Kelet, fél Afrika
vagy annál is nagyobb része ontja gyökértelen és tanácstalan menekültjeit, milliót
millióra, éhen halt kisgyermekkel az anyai kar csontvázában, fuldoklókkal zsú­
folt, rozoga hajókra zúduló tengeren. Írországtól Indiáig vallásháborúk megszál­
lottjai kettészakadó városokban és tartományokban, hajdani gyűlölt gyarmattar­
tók helyén még gyűlöltebb más hitűekkel, föld alól kibukkanó, névtelen „eltűn­
tek” ezrei egy-egy atyai tábornok bukása után, puskagolyó papok fejében, ame­
lyek kissé balra billentek - mi mindent elénk idéz az öreg római hadvezér fölemelt
kézcsonkja! Edzett gyomorral a nézők elkésve maguk is beülhetnének Titus And­
ronicus lakomájára, ahol a gót királynőnek saját fiait szolgálják fel csemegéül.

Miért hallgatsz, düh? Harag, néma vagy?

Nem vagyok gyermek, hogy silány imával
Bánjam meg, amit tettem, a gonoszt:
Ha módom lenne rá, még tízezerszer
Annyi rosszat is végrehajtanék.
Ha tettem életemben bármi jót,
Teljes szivemből szánom-bánom azt
(V. 3.)

üvölti kivégzése előtt Aaron, a méregkeverő rossz szellem. Ezeknél az ismerős

szavaknál olvadni kezdett arcáról a festék, hulltak a maszk alól istentelen arcok,
egyik a másik után: kortársaim első, erdélyi honvesztésem óta, zsarnokok, diktá­
torok, rendőrminiszterek, helytartók, gerillavezérek, Allah istenfélő hóhérai,
akik mind túltettek Heródes katonáin, a csecsemőgyilkoló zsoldosokon.

Az ember fáj a földnek; oly sok

Harc- s békeév után
A testvérgyűlölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúi,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!

írta elkeseredve 1846-ban a korán öregedő Vörösmarty. (Az emberek)

Kezdjük elölről? Népesítsünk be talán valami más égitestet, nem Ádám ivadé­
kaival, mondjuk inkább jámbor Micimackókkal? De csak alapos motozás után!
Hátha valamelyik zsebében ott sunyit elvetésre az a sárkányfog?

195711984

131
 Tévedések vígjátéka

KEZDŐ volt, aki a Tévedések vígjátékát írta; valamelyik Shakespeare első

három-négy darabja közül. Ha meggondoljuk, hogy föltehető keletkezéséig mit
alkotott már vetélytársa, a vele egyidős Marlowe, akinek szintén erre az évre esik
négyszázadik születési fordulója, könnyű kitalálni, melyikük ragyogott fényeseb­
ben az elején. Sokkal fényesebben. Shakespeare nem volt üstökös.
Szövevényes meséje; két ikerpár sűrű személycseréjéről szól. Ephesusban ját­
szódik, ahol az odavaló Antipholust és szolgáját, Dromiót feleségétől az ural­
kodó Hercegig mindenki összetéveszti a városba érkező syracusai Antipholusszal
és szolgájával, Dromióval. Hajótörés szakította el kicsi korában az ikertestvére­
ket; a vihar, melyet Aegeon, a két Antipholus apja, mond el a legelején, matróz
fülnek hihetetlenül hangzik - írta egyszer John Masefield, angol Poeta Laurea­
tus. Tudta, mit beszél, tengerész volt fiatal korában. Shakespeare életművében
mélyülő szimbolikus értelemmel tér vissza, örök motívumként a Vihar, de lehet,
hogy maga sohasem járt tengeren.
Meséjét Plautus, római komédiaíró két darabjából vette. Talán latinul olvasta,
de hallhatta élőszóval is másoktól - Plautus a tanult emberek, főleg a jogászok
egyik kedvenc mulattatója a reneszánszban - , vagy korábbi angol feldolgozását
gyúrta át. Antik mintaképének könnyebb dolga volt, mint neki. Görögök és
rómaiak álarcban játszottak, egyszerűen azonosra kellett festeni két maszkot, s a
színpadi konvenció keretében már hihetővé vált a csere. Felmerül a gondolat,
hogy a fiatal Shakespeare társulatában talán volt két hasonló színész. Igen ám, de
négy már aligha lehetett. Mert Shakespeare azzal is megnehezíti saját dolgát az
álarc nélküli színpadon, hogy egy helyett két ikerpárral bolondozik. Két úrral,
két szolgával. Az igazság az, hogy a hahota számára semmi sem hihetetlen; álarc
nélkül is belemegy a kacagó néző akármilyen színpadi helyzetbe. Minden a játék­
tól függ.
Meg aztán Ephesus boszorkányos hírű város volt, ahol védelmező istennője,
Diana varázsló mesterkedésekbe avatta be híveit. Tudtak erről Shakespeare kor­
társai a hajdan Ephesusban működő Szent Pál leveleiből éppen úgy, mint ókori
görög kalandregényekből. Azokat lelki épülésül olvasták, ezeket, hogy mulassa­
nak. De történelmi hitelességét mind a két forrásnak komolyan vették. Diana

132
szentélye mellett, Ephesusban joggal tarthatott az utas feketemágiától. Hogy
alvilági ráolvasással emberből szamárrá, disznóvá, akármivé változtatják.
Nem véletlenül említem együtt Pált és a hellenista kor regényeit. Gazdag köz­
préda volt az a regényhagyaték, Shakespeare is bele-belemarkolt nyersanyagért,
különösen a nagy tragédiák után, mintha csak búcsúzásul visszahajolna eltűnt
ifjúságára, amikor a Tévedések vígjátékát írta az ephesusiakról. Kalózok, hajótö­
röttek, elszakadó, halottnak hitt és egyesülő szeretők, megpróbáltatás és jutalom
a kiállott próbákért: - a bevált kellékeket század századnak, évezred évezrednek
adta tovább a kis-ázsiai ión városoktól Plautusig s tőle Londonig, I. Erzsébet
egyik alattvalójának.
De milyen megváltozott szellemben! A római komédiaírónak a nő hol gúny
tárgya: féltékeny fúria, mocskos szájú piaci kofa, hol szemrevaló ágyas, egyszer
a szűz, máskor a ringyó. De nem Shakespeare-nek, már a kezdőnek sem, még
bohózatban sem. Adriana, a féltékeny feleség úgy beszél csapodárnak hitt Anti-
pholusáról, mint aki tudja, mi a házasság szentsége. Tovább megyek. Mint aki
elolvasta Szent Pál levelét az ephesusiakhoz, negyedik és ötödik fejezetét az
egyetértésről, felebaráti szeretetről s a házastársak kötelességéről. Eszelősen a
féltékenységtől, s abban a hiszemben, hogy férje eltekergett bujálkodni, így
támad reá:

Hűtlenség foltja üt ki bőrömön,

Vérembe szennyes, buja kéj vegyül,
Mert ha egyek vagyunk s te hitszegő vagy;
Én szívom fel a húsod mérgeit
S fertőzéseddel ribanccá teszel.
(II. 2. ford. Szász Imre)

Mi ez, ha nem Pál levelének a parafrázisa? „Úgy szeresse férj is feleségét, mint
saját testét. Aki feleségét szereti, önmagát szereti. Hiszen saját testét senki sem
gyűlöli, hanem táplálja és gondozza, akárcsak Krisztus az egyházat . . . Ezért
hagyja el az ember atyját és anyját, feleségéhez csatlakozik, és a kettő testben
egy lesz.”
A komédia persze abból áll, hogy Adriana egy hüledező idegenhez, a syracusai
Antipholushoz intézi szívhez szóló szavait. A Tévedések vígjátéka nem remekmű;
tud is, tanul is, aki írta. De Adriana és húga, Luciana alakjában már ízelítőt
kapunk abból a szinte isteni arányú emberségből, amely Shakespeare delelójén
áthatja a nagy tragédiákat, alkonyán a regényes színműveket. S ez az, aminek
nyoma sincs a forrásul szolgáló Plautusban, sem a nagyobb, sokkal nagyobb csil­
lagnak ígérkező vetélytársban, Marlowe-ban. A homoszexuális istentagadó cso­
dálatosan tudott szárnyalni a retorika egén, de fogalma se volt arról, mennyi köl­
csönös kímélet, szeretet, gyöngédség, bűnbocsánat és szilárdság kell ahhoz, hogy
poklától megszabadulva az ember már a földön újjászülessék. Az érett Shake­
speare mindent tudott erről, a kezdő is gyanította. Ha így mérlegeljük a vetély-
társakat, kezdettől fogva ő a nagyobb ígéret.
Van néhány szerelmi jelenet, például a syracusai Antipholus és Luciana kettő­
se, amelyben nyelve már olyan elragadó édességgel olvadozik, mint Rómeóban.

133
De a próza tele van együgyű szójátékkal; ma már nemigen sül el a két szolga
mókázása. Persze nem is volt nagyképűn az utókornak szánva; egy részüket való­
színűleg már életében sem értették meg. Talán maga sem, tizenöt-húsz év múl­
tán. A darab cambridge-i kiadása jó példával áll elő. Luca, a szakácsnő bájait
ecsetelve a syracusai Dromio azt mondja, hogy ráférnek az országok, olyan göm­
bölyű. Hol van ez, hol van az?-faggatja gazdája. Franciaország a homlokán van,
mondja Dromio „fegyverre kel, lázadozik, örökös hadilábon áll ott egymással
minden hajszál”. (III. 2.) Mármost angolul haj: hair úgy hangzott Shakespeare
korában mint heir: örökös. A szójáték célzás lehetett a francia polgárháborúra,
amely IV. Henrik trónöröklése körül folyt a Csatorna túlsó oldalán. Ma már csak
a kutatónak s nem a nézőnek gyönyörűség az efféle szótréfa: segíti az izgató rejt­
vényfejtésben, hogy melyik darab körülbelül mikor született.
Régóta feltűnt a bohózat komor kezdete és sötét vége, közvetlenül a víg felol­
dás előtt. Aegeon, a két Antipholus apja, ítéletre várva a Herceg előtt áll. Ez a
nyitány. Meg kell halnia, mert syracusai kalmár nem léphet partra Ephesusban,
ő pedig megszegte a tilalmat. S a darab végefelé, mikor kivégzése közelít, ezt
halljuk:

Bizonyos, hogy a herceg itt megy el

Rövidesen a gyászos, néma völgybe,
A bús kivégzés, a halál helyére,
Ott, túl a zárda védőárkain.
(V. 1.)

Minek ez a komor kezdet? Tanácstalanok voltak egyes magyarázói. Mások azt

írták, hogy Shakespeare kezdettől fogva nem érte be pusztán bolondozással.
Több kellett neki, tágabb színpadi horizont, komoly érzés is: egy bajba jutott
ember s a megszabadulása. Lehet. De valószínűbb az a magyarázat, amire
néhány katolikus és protestáns kutató jött rá, egymástól függetlenül, Angliában
és Amerikában. Ha a kitiltott jezsuiták angol partra merészkedtek, elfogatásuk
esetén halállal lakoltak, mert a kormány föltevése szerint a kiátkozott I. Erzsébet
elképzelhető gyilkosa is köztük lehetett. S a jezsuiták rendszerint kalmár öltözet­
ben próbáltak bejutni, hogy katolikus családoknál rejtőzzenek, mint házi papok.
1588-ban, közvetlenül Shakespeare színháza mellett, egy elkobzott zárda romos
tövében - „túl a zárda védőárkain” - kivégeztek katolikusokat. A darab három­
négy év múlva íródott, s egy kőhajításra a vesztőhelytől adták elő. Ha nem bizo­
nyos is, nyomósán vélelmezhető, hogy Shakespeare olyan családban nevelkedett,
amely ragaszkodott a régi hithez. Rokonai közül többen állhatatos katolikus
hitükről voltak ismertek a megyében. Ezzel a történelmi meggondolással már
nem olyan rejtélyes a komor kezdet. Ephesus, a játék színhelye, mint Shake­
speare többi költött városa, valójában a korabeli London. S az bizony egy cseppet
sem volt tréfás város.
Katolikus az íze a darab kibogozásának is, amelyet Shakespeare a menedék­
nyújtó apátnőre bíz. Fellépése parancsoló, rangja szinte egyenlő a Hercegével, a
feleket ő békíti össze. Az persze már a vígjáték kötelező konvenciója, hogy a

134
rendfőnöknő nem más, mint Aegeon elveszett felesége, Emília, a két Antipholus
édesanyja. Mindenki párjára lel vagy kibékül párjával a végén.
Kibékül párjával . . . Shakespeare első, víg darabjaiban már ott csírázik a
késői, szimbolikus mesejátékok eszméje a nagy áron kivívott lelki-érzelmi újjá­
születésről. Nagyon hosszú, de következetes az út a Tévedések vígjátékától a Téli
regéig s A viharig.
Clifford Williams rendezte a komédiát, amely a Lear királlyal közel féleszten­
dős jubileumi világkörútra indult. Se nem túlzás, se nem tiszteletlenség társszer­
zőnek nevezni. 1922-ben, a darab már említett cambridge-i kiadásának bevezető­
jében a tudós professzor bevallotta, hogy sohasem látta színpadon, olyan ritkán
adják elő! A múlt hibája volt ez, nem Shakespeare-é. Még néhány év előtt is a
londoni Old Vic színház Titus Andronicusszal párosítva játszotta. Megtehette,
rövid a darab. Clifford Williams rendezése után már nehéz lenne. Szabad kezet
kapott az igazgatótól, s ő élt e szabadsággal: a szöveget kinyújtotta a commedia
dell’arte teljes mimikái skálájára. Néma közjátékokból tudjuk meg, mintegy a
szavak magyarázataként, hogy elvarázsolt városba kerültünk, kardnyelők, csoda­
doktorok, Paprika Jancsik a lakói, krokodilt húznak pórázon, itt aztán semmi
sem lehetetlen. Egyetlen sor változtatás nélkül megemeli a darab hangulatát,
elmélyíti az értelmét páratlanul fegyelmezett színészeivel.
De mi az a furcsa kezdet? Miért vonul fel fekete trikóban lépcsőzetes, csupasz
dobogóra az egész társulat, mintha balettpróbára készülne, miért forgatják
némán a fejüket körbe-körbe? Megfelel rá Williams. „A társulat bemutatásának
szántam. Nézzétek, itt vagyunk, a színészcsapat. Belépünk s felállunk méltóság­
gal, keccsel, ünnepélyesen. Várjuk, milyen irányba vonz minket az anyag. Két
színész felfedezi, hogy hasonlít az arcuk, ruhát cserél, szétrebbenünk. Korai
darab ez, Shakespeare fiatal ember volt, még anyagot gyűjtött. Ezt akartuk moz­
gással kifejezni.”
Diana Rigg a féltékeny fiatal feleség. Alakítása az angol komikai játék diadala.
Azért emelem ki őt az egyenragúak közül, mert emberemlékezet óta nem volt
nála megrendítőbb és elhihetőbb Cordelia a Learben. Huszonnégy óra választja
el esténként az alakváltozást, Adrianát Cordeliától a jubileumi világkörúton.

1964

135
 Faliszőnyegek
A FELSÜLT SZERELM ESEK

On se livra au plaisir, aux festins et

aux fetes galantes, ne nous amüsant tous
qu’ä rire, danser et courir la bague.*
Sully

A boldog ember

SHAKESPEARE is boldog volt egyszer. Abban az áldott esztendőben kitett

magáért a pestis, nyál*derekán már majdnem kétezer londoni lakos hullt el heten­
ként.
Mert szívünk még pestissel van tele,
Mit csak szemetek olthatott bele,

mondja enyelgőn, széptevés közben Biron, az egyik felsült szerelmes. Úgy szá­
moltak a visszatérő járvánnyal, mint a kaszálással, aratással, szürettel: beletarto­
zott életük rendjébe. 1593 ötcsillagos, remek évjárata volt a dögkórnak. Betiltot­
ták a Bertalan-napi vásárt s a ragály terjesztő színházi előadásokat, aki tehette (az
udvar s a módosabbja) vidékre menekült, Shakespeare valószínűleg hazament
Stratfordba. Végre szabadon élhetett becsvágyának, ráért verselni antik istenek
szerelméről. Olyan költeményt ír Vénusz gyötrelméről, amelyért méltán nevez­
hetik majd Erósz csatlósai közt mézesajkú, új Ovidiusnak; méltót ahhoz, hogy
egy gróf kegyébe jusson, stanzái fölött a fiatal nagyúr nevével. Venus és Adonis
a verses regény címe. Kapkodás nélkül dolgozhatott, békén hagyta a színház, az
a máskor telhetetlen zabálógép. Mielőtt finnyás olvasója belefáradt volna a csók­
falánk éjszakák festésébe, a költő átváltott lovak táncoltatására vagy hajnali vad­
hajtásra; mielőtt beleunt volna a robogó szarvasűzésbe, a rímek ismét összefon­
ták a halandó ifjút halhatatlan kedvesével. így lehet ezt csinálni, váltogatva, türe­
lemmel és tudománnyal, ha reggelenként nem zörget az emberre a küldönc újabb
felvonásért, hogy fusson vele a színészekhez.
Ekkortájt születhetett A felsült szerelmesek** első változata. Kivételesen nem
fordult idegen forráshoz nyersanyagért, témáját maga eszelte ki. S ugyan mi más­
ról szólhatott a darab, ha már a pestis kegyelméből alkalom kínálkozott szabad
választásra? A versírásról, az irodalomról. Hogy így írtok ti, így írok én. Ars poe-

* Átadtuk magunkat az élvezetnek, lakomáknak és gáláns mulatságoknak, a nevetésben

és a táncban és a karikajátékban leltük minden vígságunkat. (Sully följegyzése Valois
Margit és Navarrai Henrik találkozójáról Néracban. Klaniczay Gábor fordítása.)
** Fordította Gáspár Endre és Faludy György. Később, esszém megírása után újrafordí­
totta Mészöly Dezső Lóvátett lovagok címen.

136
ticája a vígjáték, gyakran stílusparódiába öltöztetve. S a kicsúfoltak közt magáról
sem feledkezik el. Ehhez a témához fonódik aztán a szonettek egyidejű szerzőjé­
nek önként kínálkozó, másik témája, a szerelem. Nem akármilyen s nem akárho­
gyan. Szószólója, Biron rugaszkodva behódol az őszinte szenvedélynek, amely
nem szorul cifrálkodó szavakra.
Többé-kevésbé bizonyos, hogy egy összeszokott úri társaság mulattatására
készült a játék. „Játék a kastélyban”: - a Shakespeare-kutatás úgy véli, hogy 1593
karácsonyán volt a bemutató egy főrangú házban, talán az ifjú Southampton gróf­
nál, akinek verses regényét ajánlotta. Nagyszámú szereplői megmozgatták egy
kastély egész háznépét. 1598-ban jelent meg először nyomtatva, címlapja szerint
bővítve és átdolgozva; a láthatólag sietős változtatásokat a megelőző évben hajt­
hatta végre. Akkor kerülhetett az utolsó felvonásba a felsült szerelmesek muszka
maskarája. Shakespeare az egyik londoni jogász kollégium - Gray’s Inn - kará­
csonyi vigasságán láthatott efféle bolondozást bundás-kucsmás moszkvai viselet­
ben, mikor a diák úrfiak hívására társulata egy ízben eljátszotta nekik a Tévedé­
sek vígjátékát. Újdonság volt Oroszország a század utolsó harmadában; akkor
nyomult be az angol kereskedelem Rettegett Iván vasfüggönye mögé. A cár még
házassági kapcsolatra is gondolt; egy szép napon lánykérő moszkvai követség állí­
tott be Erzsébethez.
Vajon előadták valaha a népnek? Vagy túlságosan sznob volt a földszint - ma
úgy mondanók: karzat - számára? Szójátékait és célzásait már akkor is csak a
beavatottak kapták el röptiben, csak ők tudták, miféle irodalmi vetélytársakra,
csatározásokra, egymást fúró kliensekre gondol, ártatlan gonoszkodással a költő.
Az ember mindvégig érzi, hogy egy kigúnyolt úri társaságon mulat ellenlábasa,
egy másik úri kör; udvaroncok nevetnek udvaroncok rovására, s közben
kegyükbe férkőzik a szikrázó szerző.
1631 és 1839 közt egyszer sem adták elő; a Shakespeare-kritika nagy klassziku­
sai: Dryden, Pope, Dr. Johnson, Hazlitt sorban lefitymálták. Egyikük sem látta
színpadon! De rossz sajtója volt később az irodalomtudományban is; a kutatók,
fintorgó boncolásuk közben nem vették észre, hogy éppoly nagyképűn viselked­
nek, mint a játékban kitréfált pedánsok. Több évszázados elhanyagolás után
Granville Barker, a Shakespeare-rendezés új korszaknyitója fedezte föl. Mivel
stilizálás a lényege, stilizálva kell játszani, írta 1927-ben. Igazát tizenegy év múlva
Tyron Guthrie a színpadon bizonyította be. Ott volt az Old Vic nevű londoni
Shakespeare-színház egyik előadásán Dover Wilson, a cambridge-i kiadás tekin­
télyes szerkesztője is. Később bevallotta egy „bűnbánó” tanulmányban, hogy
pálfordulója volt neki az az este. Noha - úgymond - két esztendeig dolgozott a
szövegrendezésen, s ismerte betűről betűre, csak azon az előadáson jött rá, hogy
milyen eleven és üde az irodalmi kegytárgynak vélt darab. Tudós ritkán adott
lovagiasabb elégtételt színházi embernek, aki életre kelti a kritikai górcső alatt
szétszedett szöveget. 1946-ban Peter Brook Stratfordban, két év múlva Hugh
Hunt az Old Vic nevű Shakespeare-színházban ismételte meg a diadalt; a darab
azóta rendszeresen visszatér műsorra.

137
 FERDINÁND, Navarra királya s kíséretében Biron, Longaville, Dumain gróf
megfogadja - de Biron csak józan eszű tiltakozás után, berzenkedve hogy
három esztendeig böjtölve a tudománynak és bölcseletnek fog élni, kerülvén a
női társaságot.

Olyan dicsőséget szerzünk magunknak,

Melyen kicsorbul a halál kaszája
S egész öröklét lesz tulajdonunk,
így hát, derék győzők - mert győztesen
Szálltok ti hadba önhajlamotokkal
S a földi vágyak légióival -
Fennáll szilárdan új rendelkezésem:
Legyen Navarra a világ csodája
És udvarom kis akadémia,
Elmélyedő csend s bölcsesség tanyája.
(I. 1. ford. Gáspár Endre és Faludy György)

Alig szárad meg a tinta az esküszöveg alatt, Navarrába érkezik a francia király
követeként a lánya s három udvarhölgy: Rosaline, Mária, Katharine. Szállásuk­
ról a parkban gondoskodnak. Szabályos vígjátéki felállás ez a kötelező sakktáb­
lán. Ki-ki beleszeret egy hölgybe; a király szívét - rangjához illőn - a trón szok­
nyás követe bűvöli el. Megindul a nemek közt a kacérkodó szerelmi párbaj, s az
ifjú aszkétákból, jó Erzsébet-kori szokás szerint bugyborékolni kezd a vers.
Esküszegését egy darabig megpróbálja rejtegetni egyik úrfi a másik elől, de ami­
kor sorban mégis rásütik egymásra, nagy vígan elhatározzák, hogy muszkának
álcázva fölkeresik vadaskerti szállásukon a nőket. Tervük azonban kiszivárog, a
hölgyek álarc mögött személyt cserélnek, s a rossz fülnek irányzott vallomás után
rábizonyítják a szeleburdi gavallérokra, hogy íme! szerelmi esküjüket is meg­
szegték, nemcsak aszkéta fogadalmukat. E főúri világ peremén és függvényeként
folyik egy másik játék is, amelynek alakjait Shakespeare az olasz népkomédiából
- commedia dell’artéból - kölcsönözte, a hetvenkedő katonát átalakítván Don
Armado személyében hóbortos spanyollá, a bolognai Doktort pedig Holofernes
személyében tudálékos iskolamesterré. Kíséretükben Moly, Kobak, Nathaniel,
Gyüge: egy apród, egy paraszt, egy plébános s egy rendőr a szokásos bohóckülö­
nítmény. Ők adják elő az úri társaságnak a versezetes Kilenc Vitézeket. Azaz,
hogy adnák, mert csak úgy kopog rajtuk a nézők gúnyzápora, s egymással is már-
már ölre mennének, amikor e mesterkélt, gondtalan, „eszképista” világba betör
a valóság: a francia király halálhíre. Szétoszlik a társaság; a nők, kötelező ígéret
nélkül egyéves próbaidőre elbocsátják a felsült szerelmeseket.

ANGOL darab, gyakran mégis úgy tetszik, hogy a Loire völgyében kalando­
zunk. Nem ma, hanem a kastélyépítő Valois-udvar hunyó fényénél.
Nyolc zsúfolt mintájú faliszőnyeg függ a firenzei Uffizi múzeum folyosóján.
Vízi játékról, kerti táncról, lándzsatörésről, lovas tornáról. Németalföldön ké-

138
szültek, körülbelül egy évtizeddel a vígjáték írása előtt. Önbódító, stilizált légkö­
rük meglepőn emlékeztet a darabéra; ki tudja, talán a reneszánsz-rajongó Walter
Páterben éppen e szőttes képek kísértettek a tudat alatt, amidőn korának közö­
nyével szemben elragadtatva régi faliszőnyeghez hasonlította A felsült szerelme­
sekéi.
Hogyan került a nyolc kárpit az Uffiziba? Úgy, hogy egy firenzei bankárlány,
Medici Katalin, az özvegy francia anyakirályné volt a rendelőjük. Gyászruhás
alakja köré csoportosul a Valois-életstílus balettje, amely - tanú a nyolc falisző­
nyeg - még a vallásháborúkban sem szakadt meg. Egyik fia, Anjou-herceg szin­
tén pályázott Angliai Erzsébet kezére, mint annyi más kikosarazott. Ha nem
nyújtotta is neki a királynő, nagy volt köztük a flört. Alakja előtérben áll a sző­
nyegeken.
Medici Katalin szülővárosától tanulták el más népek a bölcselő Akadémia gon­
dolatát; Margit, egy Valois-királylány maga is platonista költő volt. Olasz hatásra
fogadja meg a Valois-udvar későbbi kedvenc babérkoszorúsa, Ronsard és baráti
köre, a Pléiade, hogy aszkétikusan elvonulva a versmérték, rím és forma tudomá­
nyának fog élni - (de remetéskedésük gyümölcsét aztán felajánlják Katalin körül
a hölgykoszorú néhány rózsaszálának) - , olasz ösztönzésre, közelebbről az urbi-
nói Castiglione II Cortegiano (Az udvari ember) című kalauzának a szellemében
terjed el francia, majd angol földön az új érvényesülési szabály, hogy lovagember
csak úgy lehet udvarképes ezentúl, ha elméje is csiszolt, nemcsak páncélja: sze­
relmes dalt, bókverset éppen olyan elegánsan tud írni, mint lovagolni, vívni, tán­
colni. Egyszóval, számos mozzanat mutat a Loire-völgyből darabunk Navarrája
felé. Maga a név is. Katalin lányát, egy másik Margitot Navarrai Henrik vette
feleségül, az a nagy orrú, eszes, jó verekedő, aki a vallásháborúk végefelé IV.
Henrik néven megszerezte a francia trónt. Emlékezetes volt a nászuk; akkor
mészárolták le egy éjszaka alatt, Szent Bertalan éjén az ünnepségre felgyűlt
hugenottákat. Egy darabig Henrik a protestáns ügy európai bajnoka a megszorult
hollandok és szorongó angolok szemében, ő fogja - vélik - széttörni a katolikus
Habsburg-gyűrűt. (Ellenkezőleg: később katolizált.) Néhány angol nemesúr
átment Franciaországba, hogy küzdjön az oldalán, így Shakespeare jóakarója s
közelebbi pártolójának, Southampton grófnak a barátja, Essex is. Márpedig,
ahogy említettem, valószínűleg az ő szűkebb körének készült e vígjáték.
Mindebben kevés a meglepő. Erzsébet és néhány bizalmas minisztere kockáz­
tatás nélkül, óvatosan politizált; népe nagyszájú és idegengyűlölő volt; kegyencei
gyakran úgy viselkedtek, mint felelőtlen, vásott kamaszok. Ki az irányadó, kinek
higgyünk, ha bele akarunk látni az ország leikébe? Csak egy bizonyos: nagyszájú-
ság még nem az erő jele. Anglia Shakespeare életében anyagilag gyengébb volt,
mint Spanyolország és Franciaország, elmaradt mindkettőjük s az olaszok kultú­
rája mögött is. Ugyan ki gondolt volna angol nyelvtanulásra, hogy csiszoltabb le­
gyen? Éppen fordítva: ők a mohó tanítványok. Olyan lázasan fordítanak a század
utolsó negyedében, mint lemaradásától ingerelve két különböző magyar nemze­
dék, Vörösmartyé a reformkorban, Babitsé a századfordulón. Szemük már hét
tengeren kalandozik, de még eleven a középkor földrajzi öröksége: sokkal köze­
lebb élnek a kontinenshez, mint azóta napjainkig bármikor.
Franciás ízek fűszerezik a darabot, de azért mégiscsak, nagyon is angol.

139
A Valois-kárpitok lovagjátékosainak bőven voltak főúri hasonmásaik a medaillon-
ként viselt, kerek angol miniatúrákon; halandó Dianák nemcsak Fontainebleau-
ban vadásztak lóról, hanem Windsorban is; Erzsébet nyaranta éppen úgy el-elin-
dult válogatott szüzeivel országjárásra, mint „repülő hölgyszázadával” Medici
Katalin. S a szép francia és angol kisasszonyok nyelve is egyformán föl volt vágva.
Hányszor láthatott a királynő vidéken iskolamesterek rendezésében a Kilenc
Vitézekhez hasonló előadást, ha könyörületesebben viselkedett is a suta és tudá­
lékos tiszteletadással szemben, mint A felsült szerelmesek arisztokratái! Olyan
megértő humorral nézhette, mint az athéni Theseus és menyasszonya, Hippolyta,
az amazonkirálynő a hét mesterember buzgó domborítását a Szentivánéji álom­
ban. Csekély az időkülönbség a két darab közt.
Nemcsak ez a jelenet utal Shakespeare további útjára a színpadon. A felsült
szerelmesek több figurájában ott csíráznak már utódaik. Biron, a csípős nyelvű
rezonőr, aki keresztüllát a környezetén, de nem tud föléje kerekedni - belőle lesz
majd a Sok hűhó semmiért Benedekje, Falstaffban mitikusra nő, átfajzik a
Melankolikus Jaques-ba s a tragikus Rómeóba és Hamletbe; Navarrai Ferdinán-
dot, az álmodozó, „könyves” királyt fogja később, változó nevek alatt elűzni
trónjáról a Szeget szeggel meg A vihar bitorlója; Rosaline-ból Portia lesz A velen­
cei kalmárban, Rosalinda az Ahogy tetszikben, s ő valamelyik windsori víg nő is.

NEHÉZ megfékezni a tudomány kopóit, ha egyszer szimatot fogtak. Ki

kicsoda A felsült szerelmesekben! Kulcsdarab, annyi bizonyos, de idegen olvasó
és néző számára túlságosan elharapódzott a nyomozás az utolsó negyedszázad­
ban . Régen oktalanul lebecsülték, most az a baj, hogy a találgatás eltereli a figyel­
met igazi érdemeiről.
Don Armado nyelvelő apródja: Moly majdnem bizonyosan Thomas Nashe
volt a valóságban. Ez a fürge, fékezhetetlen és zamatos nyelvű toliharcos (s az
első angol kalandorregény szerzője) vég nélküli tinta-háborúba keveredett a
puritánokkal, olyan mocskolódó piaci nyelven - másfélét akkor el sem tudtak
képzelni -, amilyet magyarul a korabeli hitvitákból ismerünk. Ha Shakespeare
tartózkodott is e pörpatvartól, s általában minden irodalmi harctól, érdekelve
volt benne, mint később, a Hamlet átlátszó célzásai szerint a színtársulatok hábo­
rúskodásában is. Kenyerére törtek, művészi hitében gyalázták az istenfélő, zord
városatyák és papok, ki-kirohanva az ördögbújta komédiások ellen a tanácsban
meg a szószéken.
Armandót és Holofernest legalább egy fél tucat jelölttel azonosították; egyik
olyan esélyes, mint a másik. A lényeg az, hogy a commedia dell’artéból átemelve
amaz a nyakatekert, modoros irodalmi nyelvet, emez a betűrágő, élettelen, nagy­
képű tudálékosságot testesíti meg.

140
 Igen, ha kínnal könyvet bújva, nézed,
Hol az igazság fénye, mialatt
Orvúl szemed vaksága lesz a részed:
A fény, ha fényt les, fénytelen marad.
Szemed sötétben míg a fényt kereste,
Magát sötétté tette fénye veszte.
Taníts meg a szem igaz gyönyörére,
Rögzítve szebb szempárra sugarát:
Vakít, de gondja van rá, hogy megérje,
S oly fényt ad, hogy a vak szem újra lát.
(I. 1. ford. Gáspár Endre és Faludy György)

A tudomány is égen ragyogó nap,

Ripők tekintet jól belé se nézhet;
Díja csak egy a váltig magolónak:
Mások könyvéből vett silány idézet.
Annak, ki keresztapaként az égre
Mutatva, minden bolygót elnevez,
A fényes éjből nincs több nyeresége,
Mintha nem tudná, melyik az meg ez.
A nagy tudós sem tud, csak neveket
S keresztapa egy golyhó is lehet.
(1 .1. ford. Mészöly Dezső)

Huszonöt éves, kezdő író volt Shakespeare, amikor megjelent Puttenham

elméleti könyve az angol versművészetről ( The Art o f English Poesy 1589). Szinte
lehetetlen, hogy nem olvasta, annyira hasonló a szembeállítás pedantéria és élet­
ismeret között. Legyen az udvari költő tanult, javasolja Puttenham, de tanultsá-
gon valójában tapasztalást ért, a már említett Cortegiano, azaz Udvari Ember
tapasztalatát, amely tízszer többet ér az akadémikus könyvműveltségnél.
Érdekesebb kérdés, hogy mivel azonosította a navarrai akadémiát az a zárt
kör, amely előtt lefolyt az ősbemutató. Ha Southampton valamelyik háza volt
a színhely, s barátjáé, Essexé a kör - márpedig alig kétséges - akkor Walter
Raleigh társaságán pattogtak a tréfa petárdái. Mivel Shakespeare a szerző, soha­
sem ádázul.
Raleigh az Erzsébet-kor tükre. Gyönyörű szál férfi, bátor katona, elszánt tör­
tető, szívós tengerész, világutazó, fölfedező, aki belelát az Újvilág jövőjébe (s át­
ülteti onnan a krumplit és dohányt), pimasz kegyhajszoló, hírszomjas parvenü,
eszeveszett költekező, akiről csak úgy patakzik ékszer és gyöngy, éles nyelvű,
szellemes szócsatázó, a próza mestere s majdnem lángeszű költő. Intellektuális
udvar gyűlt köréje, hajós és ültetvényes tervei miatt főleg csillagszámításban jár­
tas természettudósok. De írók is szép számmal. Jó embere volt Thomas Harriot,
a matematikus, Dr. John Dee, a csillagász (aki Magyarországon is járt), Marlowe,
a költő, Chapman, a misztikus hajlamú Homérosz-fordító, s angliai útján
nála szállt meg Giordano Bruno olasz filozófus, akit később eretnekség miatt
máglyán égettek el Rómában. A nép sötét boszorkányságokkal gyanúsította

141
őket, Dee házát egyszer szét is rombolta. 1592-ben megjelent a társaságról egy
névtelen röpirat: A z atheizmus iskolája. Följelentés volt már maga a cím, tar­
talma még inkább. Marlowe kivételével egyikük sem volt istentagadó, csupán az
elavult bibliai világkép helyére betörő, kopernikuszi naprendszerről tanakodtak,
nagyrészt éppen Raleigh földrajzi és Harriot csillagászati fölfedezéseinek hatásá­
ra. A mindenség nem fért többé Mózes öt könyvébe. De a kör feje nem volt hitet­
len, ha másféleképpen hitt is, mint a papok; szerencsétlen éveiben néhány meg­
rendítő verssel gazdagította az angol istenes költészetet.
Kegyvesztését nem a röpirat okozta, ilyennel Erzsébet sohasem törődött.
A személyén esett sérelem bőszítette föl. Hogyan? Mialatt Raleigh rajongva iste­
níti őt, aki falusi nemesből nagyúrrá tette, közben nimfáival is cicázik! A királynő
komolyan vette a költők állítását, hogy ő Diana reinkarnációja. S a hízelgők sorá­
ban Raleigh élen járt szemérmetlen tollával. Cynthia így, Cynthia úgy - s közben
megejtette a szűz királynő egyik udvari szűzét. Ami Erzsébet szemében nagyobb
bűnnek minősült, mint az állítólagos istentagadás. Amazt nem lehetett bizonyíta­
ni, de a titkos házasságot a szerelmesek se tagadták. Bukása után az államtanács
lecsapott Raleigh védtelenül maradt társaságára, 1593 tavaszán megindult a
kínvallatással egybekötött vizsgálat az ateizmus ügyében. Marlowe, a fő gyanúsí­
tott aligha úszta volna meg ép bőrrel, ha nem vesz oda a foga egy halálos végű
kocsmázásban.

ERRŐL a társaságról, Raleigh akadémiájáról szól A felsült szerelmesek.

Ámde nem gonoszul, Shakespeare nem kapaszkodott kárukra és veszedelmükre
a vádba, csupán életfilozófiájukat tréfálta ki. Míg Essex s három gróf barátja:
Bedford, Rutland, Southampton szerelempárti, s egy női szempárban keresi a tu­
domány forrását, Raleigh körül csillagkémlelő mágnás barátai: Northumberland
és Derby s a pedáns közrendűek baglyoskodó tudományba szédülnek. Shake-
speare-nek, személyes okokból, főleg Chapman járt az eszében, a gyertyafénynél
űzött, magányos stúdiumok dagályos-nehézkes magasztalója:

Költő! tollat ne fogj, míg nem vegyíted

Tintádat is szerelmes sóhajoddal, -
De bezzeg úgy versedtől a vad is
Juhászodik s a zsarnok szíve lágyul.
Asszony szeméből lestem el e tant,
Hol még lobog Prometheus tüze, -
Ó, bölcsességünk, könyvünk, iskolánk,
Benned ragyog, belőled él e föld,
S rajtad kívül nincs semmi nagyszerű!
(IV. 3. ford. Mészöly Dezső)

Biron beszél. Amit mond, Shakespeare mondja: szócsöve ez a hetyke, nyers,

de vonzó legény. Alighanem még szerelme tárgyát is átruházta rá.
Hogyan, hát tudjuk, ki volt? Neve ismeretlen, testi formája nem egészen.

142
 Én, én szeressek, én, én, én keressek
Egy nőt, ki, mint a német óra, késik,
Mikor sietni kellene, s mikor
Elég idő van, akkor hebehurgya.
Ezért szeressek asszonyt, hitszegőn,
Ki leghitványabb mindnyájuk között.
Egy bársonyhomlokú kis hóka bábut,
Két kis szurokgömb benne szem helyett,
Ki, isten úgyse, mindig kész a tettre,
Ha eunuchja, s őre Argus is.
(III. 1. ford. Gáspár Endre és Faludy György)

így toporzékol Biron, mikor rájön, hogy beleszeretett Rosaline-ba. S a király

ugratására, hogy „hisz’ hölgyed, mint az ében, fekete”, ezzel vág vissza:

Mint ében? Ó, nincs is fa mennyeibb!

Abból gyalult nő: Isten remeke.
Hadd esküszöm - egy bibliát elő! -
A legpompásabb szépség is szegény,
Ha nem szakasztott úgy szép, mint e nő,
És nem sötétlik épp oly feketén.
(IV. 3. ford. Mészöly Dezső)

Mindkét beszéd, rejtett önéletrajzi utalással a lírikus költő felé mutat. Biron
úgy ágaskodik a szerelem pányvája ellen, döbbenetnek és öngúnyoló megadás­
nak azzal a pezsgő vegyülékével, mint néhány szonettjében maga Shakespeare:

Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz

szememmel, hogy néz, s nem látja, amit lát:
tudja, mi szép, látja, hol a varázs,
s a fő-jó neki mégis fő-hamisság?
(137. szonett)*

Rosaline ében külsejére pedig ráillenek az utolsó szonettek ismeretlen Fekete

Hölgyének vonásai:

Valaha nem tetszett a fekete,

s ha tetszett, sem hordta a Szép nevét;
most meg az a Szépség örököse
s gúnyolt korcsként pirúl a Szőke Szép.
(127. szonett)

* A szonetteket Szabó Lőrinc fordításában idézem (Örök barátaink I—II. Szépirodalmi,

Budapest, 1958.)

143
Vagy:
Szemeid szeretem, s ők, szánakozva,
tudván, hogy megvet s úgy gyötör szived,
feketébe öltöztek, s most kínomra
mint édes gyászt vetik részvétüket.
(132. szonett)

Helyénvaló, hogy aki csak húzódva-hitetlenkedve írta alá a hebehurgya, élet­

tagadó, aszkéta fogadalmat, éppen Biron ismerje föl, miféle akadémia való egy
férfinak, mi a humanizmus édes iskolája, amíg tart az ifjúság.
Mondd, Felség - vagy te - vagy te, jó uram:
Hogy’ juthatnátok el a bölcs tudásra,
Ha nem vezetne egy szép hölgy szeme?
Két női szem tanított engem erre -
Nincs mélyebb könyv, nincs bölcsebb iskola:
Ott lobban fel Prometheus tüze!

Ki asszony-arcra soha nem tekint,

Az látó két szemét tagadja meg,
S a tanulást, mit szentül fogadott, -
Mert hol van író, aki annyi sok
Szépséget tár fel, mint a női szem?
A tudomány az ember függeléke:
Ahol az ember, ott a tudomány;
Ha női szemben nézzük önmagunkat,
Nem szemléljük-e ott a bölcs tudást?
A tudományra esküdtünk, urak,
De kútfőinket közben megtagadtuk:
Mert mondd, királyom, - vagy te, - vagy te, - mondd,
Ólomnehéz bölcselkedés vajon
Tanított volna oly tüzes dalokra,
Mint szép hölgyetek serkentő szeme?
Más rest tudás az agyba zárva tesped,
Nem buzdít tettre lomha izmokat,
S nehéz munkával is kevésre megy;
De a Szerelem, melyre női szem
Tanít, nem ül meg az agy börtönében:
Az elemeknek sodró áramával
Cikáz szét bennünk, mint a gondolat,
Hogy minden erőnk kétszeresre nő,
Mindenható lesz és mindent merő.
(IV. 3. ford. Mészöly Dezső)

A szerelem, mint az életöröm forrása, tudományunk kútfeje, önismeretünk

tükre, teremtő erőnk gerjesztője és gyarapítója: Platón eszméjét Shakespeare
elragadó és századokig alábecsült játékában az a lovag ragyogtatja a retorika tük-

144
rében, aki - mint magáról mondja - „a szerelem megvetője, minden sóvár sóhaj
mellett poroszló, kötekedő, bibén is csomót találó” volt.
De ezzel még nincs befejezve neveltetése. Ahhoz, hogy szerelmét komolyan
vegyék és elfogadják, le kell mondania öntetszelgő szótornáiról. Ne szellemessé­
gét fitogtassa, adja inkább a szívét:

Itt állok: vágd belém villám eszed;

Gúnyoddal üss-verj irgalmatlanul;
Tompult agyam fulánkod járja át;
És éles elméd szabjon szablyaként!

Ó, nem kell már a versben írt prológ!

Botló nyelvű kisapród - mit nekem!
Álarcosán többé nem hódolok,
Vak lantosként nem zengem énekem.
Selymes szavak, csillámló ötletek,
Cafrangok, cifrázott hyperbolák,
Kimódolt képek: mint rajzó legyek,
Petéitekkel teleköptetek -
Fehér kesztyűdre mondom (ó! kezed
Milyen fehér lehet), nem szól a szám
Eztán, csak nyílt igent és nyers nemet!
Azon kezdem: szeretlek, szép leány -
Nem színből: szívből; úgy segélj, Atyám!
(V. 2. ford Mészöly Dezső)

Shakespeare vígjátékaiban - nemcsak ebben! - a nők az igazi felnőttek, és a

férfiak a kényeskedők: lesprécieux ridicules. Mind lehetnek hősök a spanyol vize­
ken, németalföldi csatákban, érzésviláguk lassabban forr ki - ha ugyan kiforr!
mint a nőké; nagyhangú pózaiktól csak női neveléssel szabadulnak meg e durcás-
daliás kamaszok. Shakespeare elég példányt látott belőlük pártfogoló körében
s Erzsébet trónja körül. Darabjának éppen az a varázsa, hogy egyszerre élvezi és
gúnyolja a mesterkéltséget az emberi vonzásokban, taszításokban s költői nyelv­
ben. Amazt főleg az urak, emezt Armado és Holofernes képviselik. Nevet a sti­
lizáláson, s közben mindvégig stilizál, kitűnő stílusérzékkel még akkor is, amikor
józan eszére hallgatva két lábbal áll a földön.

AZZAL kezdtem, hogy ars poeticája a darab. Századának második felében

történt az angol nyelv nagy gátszakadása, válogatás nélküli idegen példák ost­
roma alatt. Lassan-lassan ocsúdni kezdtek a verbális részegségből; rendezni kel­
lett, mi a valódi nyereség, mi a kártevő, mi gyémánt, mi üveggyöngy. Nálunk
Vörösmartynak jut majd hasonló feladat: neologizmusok összebékítése a hagyo­
mánnyal, különcködés nélküli ragyogás, természetes pompa. Shakespeare nem
értekezéssel járult a tisztításhoz, mint annyi írótársa, hanem szonettjeivel s

145
néhány darabjával, különösen a szóban forgóval. A felsült szerelmesek valóságos
antológiája a különböző versmértékeknek, jeléül, hogy akit később Voltaire egy
ízben részeg barbárnak nevezett - (volt irgalmasabb szava is róla) - , pontosan
tudott kora irodalmi mozgalmairól. Nyelvében és versmértékeiben parodizál is
ugyanakkor, márpedig a paródia a legszellemesebb bírálat. így írtok rí-Karinthy
volt a Nyugat-nemzedék tökéletes kritikusa. Shakespeare darabja stílusvizsga:
exercise de style xájt fülű hallgatóknak, hiszen szűk körükben csupa értőre számít­
hatott. Ha ma élne s értene magyarul, szívből mulatna Kálnoky László halandzsá­
ján a Shakespeare-fordítók kifigurázására:

A Vérgornyasztón? Ó, süh! Pém! Piha!

Szotykon vatyorgó páhás veckelem!
Süly rá, ki vity-váty cselkesek közin
Enhorja ellen ily pórén pocáz!
Csorhózzék szik töpörré joha, vetyke,
Folyánk cihó duzzon rút harpocsán!*

Ni csak, ni, hiszen ez Margit, az őrjöngő anyatigris a III. Richárdban!

De szükség volt érzelmi revízióra is, nem csupán nyelvire. Az ifjan elesett Sir
Philip Sidney úttörő versciklusa nyomán kitört Angliában a szerelmes szonett­
infláció. Sidney nagyúr volt, tekintély. Elvei, melyeket jórészt francia és olasz
művekből szedett össze, köteleztek egy darabig. Márpedig ő Árkádia nyesett
díszbokrait ápolta, pásztoroknak és pásztorlányoknak csinált szállást. Tudta, mi
illendő, mi nem illendő a versben, hogy az ember méltó legyen Petrarca s a truba­
dúrok örökéhez. Nem tudott a vészes vérszegénységről, amelyben az olasz minta­
kép sorvadozott: Árkádia a halál édenkertje volt. S milyen halálé! Amely utolsó
leheletéig negédeskedik.
Csakhogy a másfajta múlt, elütő nyelvi és irodalmi hagyomány, ellentétes tör­
ténelmi sors - Anglia emelkedő nemzet volt, az olasz süllyedő - s főként nagyobb
tehetségük megmentette az angol költőket a szalagos pásztorbottól. Shakespeare
és Donne, a két titán egy új mozgalom, „nouvelle vague” hátán kitör Árkádiából
Dionüszosz sötét birodalma felé, a csinált vers izzani kezd a szókimondó, termé­
szetes szenvedély füzétől.

Ha esküszik a nő, hogy hű s igaz,

hiszek neki, bár tudom, hazudik:
tartson gyereknek, ki nem sejti az
élet s a világ finom cseleit,
ifjúnak vél - vélem hiún - noha
. tudja, hogy delem mögöttem maradt,
s hiszem, bambán, hogy szent álnok szava:
igy öljük duplán az egy igazat.
(138. szonett)

* Kálnoky László: Szeszélyes szüret, Szépirodalmi, Budapest, 1958.

146
 S Donne:

Nézd ezt a bolhát s benne azt,

Mily semmiség, mit tőlem megtagadsz.
Engem, majd téged csíp megint
S közös vérünk e bolhában kering,
S nem mondhatod, hogy becstelen,
Nem bűn ez még, s lányságod veszte sem.
Meg sem kért és már kéjeleg,
Dagad, mert kettőnkből egy vért szedett -
Ennyire nem is volnánk képesek.
(A bolha ford. Vas István)

Hol vagyunk már a csillagszemektől, korall ajaktól, gyöngy fogsortól!

Úrnőm szeme nem nap, sehogyse; rőt

ajkánál a rőt koráll ragyogóbb.
Fehér a hó? Az ő keble sötét.
Drót a haj? A haja fekete drót.
(130. szonett)

Ebben az irányváltozásban jó szolgálatot tett neki a stratfordi paraszt örökség.

Még ovidiusi mintára készült verses regényében is elárulja - a nyúlvadászatnál
például - , hová való ő, hogy ő bizony nem beöltöztetett pásztor, hanem Warwick
grófság halász, vadász, madarász szülötte.

Ha már virít a jégvirág,

S markába Dick nagyot lehel,
Ha Tom behordja mind a fát,
S a sajtárban fagyott a tej,
S az út jeges, s a vér se forr -
Éjente szól a vak bagoly:
Huhú!
Huhú, de víg a hangja, haj,
Míg szurtos Janka sört nyakai!

Ha szerte-széjjel szél fütyül,

S a tisztelendő úr kehes,
Ha hómezőkön varjú ül,
És Marcsa orra vérveres,
S a tűzön forr az almabor, -
Éjente szól a vak bagoly:
Huhú!
Huhú, de víg a hangja, haj,
Míg szurtos Janka sört nyakai!
(V. 2. záródal. ford. Mészöly Dezső)

147
 Ahol legkevésbé vámók: e stilizált darabot fejezi be a meghitt dal az angol ház­
tájról. Igaz, hogy amikor elhangzik, a valóság már kiűzte Navarra szerelmeseit a
meseparkból. Meghalt a francia király, szembe kell nézni a világgal, ott túl a ker­
ten. Talpig gyászban állít be az élet követe a halálhírrel, szétrebbennek a játéko­
sok, ki erre, ki arra, egyik a ravatalhoz, másik, hogy kiállja a rászabott próbaté­
telt.

Tizenkét hónapig minden napon

Csak néma betegek közt forgolódj,
Csak hörgő nyomorultakhoz beszélj,
S azon légy, hogy sziporkázó eszed
Mosolyra bírja az aléltat is.

így kell a gúnyos szellemet letörni,

Ha elkapatta sok silány kacaj,
Mi bambáktól bolondoknak kijár.
Egy tréfa sikere a hallgató
Fülében rejlik, nem az élcelő
Nyelvén fakad. Azért ha nagybeteg,
Ki már saját hörgésétől süket,
Meghallja léha tréfád - rajta! folytasd:
Szeretni foglak e hibáddal együtt.
(V. 2. ford. Mészöly Dezső)

A darab végét, ha jó a rendező, elönti egy alkonyfényű Watteau-kép melankó­

liája.

MI EZ - előérzet? Ami játék volt a kastélyban, egyik mágnás kör tréfa-hábo­

rúja a másik ellen, tragédia lett a politikában. Ott túl a parkon. Raleigh grófra
még egyszer rásütött a királyi kegy, aztán végleg elbukott. Hanyatlani kezdett
Essex szerencséje is. A gyászos írországi háború után csatakosan berontott
Erzsébethez, hogy igazolja magát. S meglátta, ami halandó szemnek tiltva volt:
festék és paróka nélkül a múmia Dianát. Meg volt pecsételve a sorsa, nemsokára
végzett vele a bakó. Shakespeare társulata pedig tovább játszott. Tragédiát,
komédiát, történeti, pásztori, vígpásztori, historico-pásztori, tragico-historiai,
tragico-historico-pásztori művet, ahogy Polonius kancellár mondja a Hamletban.
Hol volt már a boldog esztendő, mikor olyan bőven aratott a pestis!

1966

148
 A szent király és a vadkan
VI. H E N R I K ÉS III. R1CHÁRD*

1.

VAN LONDONBAN, a Nemzeti Képtárban egy festmény. Nagy nevű mester

munkája, a németalföldi Memling készítette egy angol lovagról. Címerében az
ezüst farkasról derítette ki személyét a kutatás. Mert egykorú szokás szerint
címere is oda van helyezve tapintatosan a képre. Bruges-ben rendelte a lovag,
követjárásán, amikor átkelt az angol királylány ottani menyegzőjére. Imádkozva
térdepel feleségével és lányával Mária előtt egy nyitott oszlopcsarnokban; udvar­
hölgynek illő szent szüzek és víg zenélő angyalkák állnak a Madonna két oldalán.
Messziről belátszik a csendes alkonyi táj, az Úr békéje e földön: domb, liget,
őrtorony, híd, vízimalom és patak. Minden olyan szelíd; bizonyos, hogy valahol
a dombhát mögött rejtőzik ragyogva a boldogok mezeje, ahol egész nap furulya
szól, és pitypangkoszorút kötöznek.
De a lovag, név szerint Sir John Donne nyakláncán az ötvösművű rózsák és
napocskák, függőjén az oroszlán elárulják, hogy a York párthoz tartozott. 1471-
ben ütötte lovaggá IV. Edward Tewkesburyben, a nagy mészárlás után, amikor
királyi vért se kíméltek.
Van aztán egy roppant iratköteg, valami ezer darab, a kelet-angliai Pastonok
hagyatéka: kilencven éven áthúzódó családi levelezés s egyéb okmányok. Pörös-
ködésről, birtokfoglalásról, hercegi szolgahad ostromáról egy nemesi udvarház
ellen, keménykötésű, puritán asszonyról, könnyelmű fiúkról, mostohán tartott,
hű cselédekről, s egy németalföldi követjárásról, amely történetesen összeesett Sir
John Donne útjával, amikor a szentképet rendelte Memlingtől. S van a kötegben
egy híradás fiútól az anyának, hogy hála Istennek! életben maradt az öccsével
együtt, bár a fiút nyílvessző sebezte a könyökénél, már bekötözte a felcser. Négy
nappal a barnet-i ütközet után kelt a levél. Lancaster oldalon állt a testvérpár.

* Shakespeare általam idézett királydrámáiból - ez a találó megjelölés egyébként csak

magyarul ismeretes - II. Richárdot Somlyó György, V. Henriket Németh László, VI.
Henrik első részét Vas István, második és harmadik részét (amelyre a IV. Edwárd épül)
Németh László, III. Richárdot Vas István, VIII. Henriket Weöres Sándor fordította. For­
dítások érdeme s hibája a szavankénti kimásolásnál s az eredeti szöveggel való összevetés­
nél derül ki igazán. E művelet közben többször tapasztaltam, hogy Vas István milyen első­
rendű költői munkát végzett: fordításai joggal helyezhetők Arany János és Szabó Lőrinc
kimagasló átültetései mellé.

149
A két trónkövetelő ház: York és Lancaster néhány hét múlva ismét összecsapott
csatlós hadaival Tewkesburynél, ahol - már mondtuk - a másik, győztes oldalon
lovaggá ütötték a Memling-kép csendes könyörgőjét. Ez a testvérviszály dúlt a
szelíd dombhát mögött, ahová a néző a boldogok mezejét képzelné. Furulyaszó,
pitypangkoszorú? Az is, egy félreeső szögletben. Elöl, a fő helyen azonban a
Fehér és Vörös Rózsa háború folyik.
Tewkesbury délnyugatra fekszik Shakespeare szülőhelyétől az Avon partján,
s Evesham elragadó völgye kanyarog oda. Az ütközet után VI. Henrik király - a
vesztes Lancaster párt - hívei oltalomért bemenekültek az apátsági templomba,
amely ma is változatlanul áll. Üldözőik, a yorkisták, vérbosszúért lihegve azon­
ban rájuk törtek. Falait a mészárlás után újra kellett szentelni. A sekrestyeajtó
ódon vasalása állítólag a csatatéren összeszedett páncélokból készült. Néhány
lépéssel az oltártól arra figyelmeztet egy latin nyelvű réztábla a padlón, hogy VI.
Henrik meggyilkolt fia, Edward trónörökös, a csata egyik áldozata nyugszik a kő
alatt. S hátul, a kórus mögötti kerengőben van egy sírbolt, Clarence herceg csont­
jaival. Ő az, akit a III. Richárd elején bérgyilkosai belefojtanak egy hordó malvá-
ziai borba, iszonyú látomása után:

Micsoda kín volt az a fulladás!

Micsoda szörnyű vízmoraj fülemben!
Micsoda csúfos halál tűnt szemembe!
Úgy rémlett, ezer szörnyű roncsot látok,
Ezer embert, kit már halak harapnak,
Nagy halom horgonyt, gyöngyöt, aranyat,
Ékkövek mesebeli drágakincsét,
Mind szétszórva a tenger fenekén.
Sok halálfej mélyén, az üregekben,
Hol egykor szemek laktak, a szemek
Csúfjára most ékkövek tündököltek,
Az iszapos mélységnek udvaroltak
S a körül elszórt csontokat gúnyolták.
(III. Richárd I. 4. ford. Vas István)

Káprázatos középkori üvegablaksor zárja le a templomhajó keleti végét a

magasban. Eltérőn a korabeli szokástól, a jobb kézre eső üveg bibliai személy
vagy jelenet helyett két főúri nemzetséget mutat, tizennegyedik századi vérteze-
tükben. Később hasonló hadi öltözetben néztek farkasszemet az urak York és
Lancaster oldalon. S körben, a mellékhajó oltári felénél, kőcsipkés sírházakban
- egy részüket csúnyán megcsonkította a hitújítás - kinyújtóztatva fekszenek a
címeres holtak hasonmásai. Egyik a Szentföldön harcolt, amaz Franciaországban
esett el valamelyik várban vagy vár alatt, a százéves háborúban. Három hűbéres
század képeskönyve a román stílű, roppant templom.
Ezt lapozgatta, séta közben, az ifjú Shakespeare, aki félnapi lovaglásra szüle­
tett Tewkesburytól. Hasonló emlékeket tárolt, még közelebb, Warwick, Kenil­
worth, Coventry. Nem romantikus ábrándozás kedvéért, egyáltalán nem azért!

150
Intelemül a polgárháborúra, amelyben az örökké ingó trón körül apa fiút, fiú apát
ölt meg gyanútlanul a személytelenítő sisakrostély alatt.
Körülbelül egy nemzedékkel a Fekete Halál átvonulása után kitört az anarchia
a megharmadolt Európában. Külháborúk, parasztlázadás, megalázott, fogoly
pápaság, rátermett, erélyes királyok rejtélyes kifogyása nyomán az országok
tehetetlen prédájául estek a főuraknak. Ki-ki minél hatalmasabb birtokot próbált
kihasítani a királyság testéből, rátette kezét a királyi jövedelmekre. Burgundia
leszakadt Franciaországról, Zsigmond császárnak és királynak még a szakálla
sincs biztonságban - ha viszont felülkerekedik: vérpaddal fizet a sértésért - , meg­
égetik Húsz Jánost, Erdélyben Budai Nagy Antal, Angliában Jack Cade áll a köz­
nép, akkori fogalmak szerint: a felnégyelni való, rongyos söpredék élére. Ilyen
miazmás légkörben tört ki a Fehér és Vörös Rózsa háború, s folyt, szorosan véve,
1455-től 1471-ig, de igazi végét egyetértőn kihúzzák 1485-ig, amikor III. Richárd
elesett a bosworthi csatában, s a Tudor-ház, némi kis hamisítással, azaz családfa­
helyesbítéssel összebékítette kebelében a York és Lancaster pártot. Nehéz
számba venni, hány király, királyfi pusztult el közben erőszakos halállal.
Volt az éremnek másik oldala is. Kiderül a Paston-levelekből, hogy ezalatt ki-ki
ment a dolga után, a parasztok aratnak, gazdáik solymásznak, legtöbbjük meghal
fiatalon. S az országnagyok se voltak mind ordasok, vadkanok, kígyók, keselyűk.
Még az se viselkedett mindig bestiálisán, aki az volt: megakasztotta orgyilkos
kezét egy Mária-kép, vagy fel-fellobbant szívében a kihűlő lovagi törvény.
Bedford herceg például, a félig megszállt Franciaország régense és tengerentúli
hódításuk kezelője a kiskorú VI. Henrik nevében, szenvedélyes könyvgyűjtő
volt, ritkán kegyetlenkedett, s habozott megtámadni az orléans-i herceg birtokát
a Loire-on, mert jog szerinti védelmezője, maga a herceg már fogságukba esett.
De azért mégiscsak hitelesebb az érem sötét, tragikus fele. Rettegve arra emlé­
keztek vissza az utódok. Elmerült kőkori népszokás vagy ókori civilizáció kulcsát
ma élő, primitív népek szokásaiban igyekeznek keresni az antropológusok, azok­
hoz folyamodnak felvilágosító párhuzamért. A Fehér és Vörös Rózsa háború ter­
mészetére semmiképpen sem ad választ a mai Anglia, sem az angol-francia vagy
angol-orosz viszony. Ahhoz Kongó, Szíria, Vietnam, Zanzibár politikája a kulcs.
Ott s nem a mai szigetországban forgott volna száját nyalogatva, meghitten a Lan­
caster- és York-ház lobogója alatt a vérmaszatos csorda. Háznépükkel a királycsi­
náló kiskirályok. Vagy egy ausztrál sziget törzsi háborújában.
Shakespeare nyolcvan évvel a bosworthi csata után született. Dédapák har­
madkézből örökölt, aránylag közeli emlékeit kellett megcsapolnia. Abban az új
szellemű korszakban: reneszánszuk delelőjén, amelyet először foglalkoztatott,
sőt izgatott a nemzeti múlt. Ráadásul a régiek memóriájában jobban megrögző­
dött az emlék száz, akár kétszáz esztendőről, mint a száguldó mai ember spongya
agyában.
Múltjukról mendemondák és babonák racionális ítélettel keveredtek. De min-
denekfölött a félelem dominálta. Királynőjük, I. Erzsébet, a „szűz”, gyermekte­
len volt. Ki jön utána? - a trónöröklés kérdése haláláig tisztázatlan maradt. Már­
pedig a rémséges emlékű Fehér és Vörös Rózsa háború dinasztikus küzdelem:
király áll szemben királlyal s nem király a parlamenttel, mint később. Kiújulásá-
tól méltán rettegtek Shakespeare és kortársai. Ez volt az egyik ok, amiért 1550

151
után felduzzad az angol történetírás és politikai irodalom: elmélkedések a tör­
vény, hatalom, kormányzás összefüggéseiről, az ember helyéről a közösségben s
a méltányos és igazságos, tehát Istennek tetsző uralkodóról.
Istennek tetsző! Ez a másik ok. Valamennyien moralizáltak. Angliában is, a
kontinensen is, protestánsok éppen úgy, mint katolikusok. Intették a királyt,
mennydörögtek a hivatalviselők romlottsága ellen. Gondoljunk tipikus magyar
kortársukra. Bornemisza Péter feddő hangja ismerős és tetsző lett volna angol
nyelven is. Tükröt tartottak a hatalmasok elé; ez a szó: tükör, lélektani árulko-
dással lépten-nyomon felbukkan röpiratok, kinyomtatott szentbeszédek s köny­
vek címeiben. Minthogy nem gondolkoztak individuálisan - egyszerűen nem is
tudtak - , felfogásuk szerint a királyok, nagyurak és tisztségviselők zsarnoksága
vagy romlottsága kihat mindenre és mindenkire, lélekből a testre, egyénről az
államra, földről a mennyboltig. Előttük feküdt az örökké nyitott Biblia, amely
válaszolni tudott összes kételyükre, kérdésükre, gondjukra. S a Biblia elején
olvasható volt a megfélemlítő, első intelem: Ádám engedetlensége.
Ha az alattvalókat engedelmességre, az uralkodót viszont mérsékletre és igaz­
ságra intették. Ő sem áll törvény felett; forr ugyan, de még nincs kiforrva az Isten
kegyelméből uralkodó királyról szóló, abszolutista elmélet. Megtudjuk ezt I.
Erzsébet beszédeiből is. A királynő mindig kooperál kedvelt és hűséges híveivel.
Rövidre fogva ennyiből áll az elméleti fegyvertár, amely egyaránt szolgál
anyaggal költőknek, drámaíróknak s nemzeti krónikásoknak. Maguk a króniká­
sok, naiv, dicsekvő mesélés közben fél szemüket egy beszármazott, udvari törté­
netírón is tartották. Az olasz Vergil Polydore dolgozta ki, fegyelmezett huma­
nista ékesszólással, Erzsébet nagyapjának, VII. Henriknek szolgálatában a le­
gendát, hogy a Tudor-ház vezette ki Anglia népét a polgárháború sivatagából az
Ígéret Földjére, ő volt a Tudorok Bonfinije.
Shakespeare egyik barátja, Sámuel Daniel - két verse Szabó Lőrinc fordításá­
ban olvasható - oltotta át aztán a nemzeti bajok eredetéről szóló, babonásan
monarchikus legendát a költészetbe. S annál sürgetőbb érzéssel, szorongóbb hit­
tel, minél jobban tombolt Franciaországban a vallásháború. Tükör volt a Csa­
torna túlsó felén a Valois-ház vérbe borult alkonya is: száz év előtti borzalmas
múltjukat, a Fehér és Vörös Rózsa háborút idézte fel sírjából az angoloknak.
Veszélyes külpolitikai kihatására pedig mindennap fölkészülhettek.
Úgy szólt a legenda, hogy a mérget egy trónfosztás oltotta volt az ország testé­
be. 1399-ben II. Richárdot letaszította IV. Henrik, s vele elkezdődött a Lancas-
ter-ház vitatható, ingadozó uralma a York-ház fenyegető árnyékában. „Ahogy
te, én is úgy.” Kezet emeltek a fölkent királyra, megszegték a hűségesküt. Szent­
ségtörőkön pedig már nem szentség többé a felkenő olaj, megtört a karizma.

152
 Szent angol vér trágyázza majd a földet
S álnok tettét késő korok nyögik,
Pogány törökkel kél a béke nászra,
S e békés honban szörnyű háborúk
Kevernek össze majd rokont rokonnal;
Zűr, irtózat, lázongás, rémület
Ver itt tanyát s e hont a Koponyák
Hegyének s Golgotának nevezik majd.
Ó, ha egymásra uszítjátok e
Házat, soha még fájóbb szakadás
Nem érte ez istenverte földet.
Ha el nem hárítjátok ezt az átkot,
Jajjal fizet meg minden unokátok!
(//. Richard IV. 1. ford. Somlyó György)

Carlisle püspök jósigéi ezek a II. Richárd negyedik felvonásában. Működni

kezd a harmad- és negyedízig ható átok. Vércsapolás nem tudja lemosni a foltot,
vértenger kell ahhoz. IV. Henrik fiának, V. Henriknek hódításai, fél Franciaor­
szág megszerzése csalóka szünet csak, rövid közjáték, a fizetség átmeneti fölfüg-
gesztése. Játszik a sors a Lancaster-házzal, úgy tesz, mintha megbékélt volna.
Sejti a király is, V. Henrik, ezért fohászkodik az agincourti ütközet előestéjén
Istenhez, az apai vétek alól való feloldozásért.

Csaták istene, edzd meg katonáim

Szivét; ne lepje félsz. A számvetés
Érzékét vedd el, ha merszük szegi
A szembenálló szám. Ne ma, uram!
Ó, ma, ma ne, ne vedd a bűnt eszedbe,
Mellyel apám a korona után nyúlt.
Richárd tetemét újra temetem,
S bűnbánó könnyet többet rápazarlok
Mint kényszerű vércsepp folyott belőle.
(V. Henrik IV. 1. ford. Németh László)

A király azonban korán elhunyt, csecsemő fiú utódot bízván rokonaira s az

országnagyokra. Hiába. A gyermek, VI. Henrik, felnő, szent életű, de akarat
nélküli, el-elboruló elméjű királlyá. Alatta tör ki az átok: katasztrofális vereségek
Franciaországban, trónperlő polgárháború a szigeten. S nyomukban a teljes
anarchia, ahogy szomszéd házak, nemesi udvarok és grófi kastélyok egymás közti
harca is tanúsítja az említett Paston-levelekben.

153
 De bárhogy van, látja az együgyű is
A nemesség veszekedő kedélyét,
Egymást szorító rosszindulatát,
A szolgák pártos bandákba gyűlését,
És nem jósolhat mást, mint rossz jövőt
(VI. Henrik I. rész IV. 1. ford. Vas István)

E szavakkal a király nagybátyja, Exeter herceg már egykorú hírnöke a VI.

Henrikben annak a vésznek, amely Carlisle püspök idézett szavaiban még csupán
távolba látó jóslat volt. S hiábavaló békéltető kísérletei közben maga a szeretetre
méltó, tehetetlen király is jósnak bizonyul:

S milyen gyalázat lesz, ha idegen

Királyok megtudják, hogy semmiségért,
Egy játékért pusztították el egymást
Henrik peerjei meg a fónemesség
S Franciaországot elveszítették!
(VI. Henrik I. rész IV .1.)

De az eredendő bűn lejtőjén nincs megállás.

Shakespeare közvetlen elődei, drámabirodalmának első talajtörői: az oxfordi és
cambridge-i egyetemről Londonba tóduló darabgyáros bohémek ehhez a Tudor­
legendához és történelemszemlélethez igazodtak. Velük együtt vagy nyomukban
a kezdő Shakespeare is. Úgy ábrázolták figuráikat, ahogy a királyi udvar szétvá­
lasztotta őket fehér és fekete bárányokra. S körülbelül olyan pártatlansággal,
mintha a magyar drámaköltők Mátyás krónikásainak a szemével ítéltek volna a
Cilleiekről.
De mi sem volt érthetőbb, mi sem menthetőbb. A Fehér és Vörös Rózsa hábo­
rúban jóformán minden főnemesi család elvesztette valamelyik tagját egyik vagy
másik oldalon. Egész családfák kipusztultak. Szörnyű emléke megkönnyítette a
kezdődő abszolutizmus előkészítését: lelkileg VII. Henrik és fia, VIII. Henrik
kezére játszott. Shakespeare királynője, Erzsébet pedig VIII. Henriknek volt a
lánya. Az ő idejére már alaposan megvastagodott a nagyapja korában elültetett
Tudor-legenda gyökere.
Krónikákon, politikai könyveken s a Tudor-legendán felül a középkori Morali­
tás-játék is formálta belülről, keresztény mondanivalójával, a királydrámákat.
Visszaütnek rá vagy folytatják? - mindegy. Paradox módon korai, kusza, króni­
kás darabjaiban a fiatal Shakespeare-nek sokkal történelmibb a szemlélete, mint
érett mesterműveiben. Emezeken korlátlanul uralkodik egy gigászi egyéniség; a
királydrámákban viszont még döntőn munkálkodik, személyfölötti erők formájá­
ban, a Moralitás-játéktól örökölt Irigység, Nagyravágyás, Esküszegés, a négy
kardinális erény s hét főbűn, amely külföldön a franciaországi hódítás elvesztésé­
hez, bent csaták sorozatához vezet. Persze Shakespeare nem iskolás, merev
erkölcsprédikátor, mint a korabeli protestáns papok, angolok éppen úgy, mint
magyarok. Vallja ugyan, hogy II. Richárd letaszítása bűn s a bajok fő forrása

154
volt, elismeri, hogy VI. Henrik szent életű volt, de keresztüllát a két király végze­
tes gyöngeségén is, amely megkönnyítette a lappangó anarchia kitörését.
Végül szólni kell ismét arról a világmagyarázatról, amelyet kortársaival együtt a
középkortól örökölt és vállalt Shakespeare. Fortunáról. Fortuna vagyis a Szeren­
cse kereke, melyet a gondviselés szakadatlanul forgat, ma is ott látható, kőből
faragva a székesegyházak homlokzatán. Küllőibe pici alakok kapaszkodnak fej­
jel fölfelé, lefelé. Jeléül, hogy a történelem nem nyomul föltarthatatlanul előre,
amint Hegel bölcseleté óta illik és szokás gondolni, hanem egy helyben forog.
Erre a középkori hitre tanította nézőit a székesegyházak képeskönyve, az írástu­
datlanok szemléltető bibliája. Jóformán nem volt ember Shakespeare idejében,
aki ne így gondolkozott volna. Egyszer a Lancaster-ház ül a kerék emelkedő
részén: Fortuna V. Henrikre mosolyog Agincourt csataterén. De új csaták követ­
keznek, alig lehet számon tartani, hány s hogy kié a nap győzelme, gyorsul
a kerékforgás, úgy gyorsul, ahogy nő az anarchia. A III. Richárdban már
tébolyodottan pereg a végső leszámolásnál, egymás után szórja le azokat, akik az
imént világ urának képzelték magukat Fortuna kegyéből a forgó küllőn. Még
Shakespeare utolsó darabjában, a VIII. Henrikben is így készít elő a Prológus a
tanulságra:
Komolyságot kérünk ma tőletek,
Véljétek: hőseinket nézitek,
Mintha élnének; nagynak látszanak,
Köröttük sürgő szolga-forgatag;
S láthatja bárki; még egy perc merül,
A hatalom halállá hidegül.
Ha ekkor víg vagy, méltán mondható:
A mennyegző-ünnep sírásra jó.
(V ili. Henrik ford. Weöres Sándor)

Shakespeare óta kihalt a király-misztika. Mai szemmel ítélve nem a trónbitor­

lás, nem a babonás borzalommal emlegetett szentségtörés miatt szabadult káosz
Angliára. Hanem a tizenötödik század már említett általános társadalmi bomlása
s a százesztendős francia-angol háború miatt. Amelyet persze nagy szünetekkel
vívtak, ma már szinte felfoghatatlan hűbérjogokért. Ha mindenáron a sors kezét
keressük a történelemben, e kéz csapása Franciaország fosztogatását bosszulta
meg, nem a hajdani királysértést. Nem volt karizmatikus jellegű bosszú. Szent
Johanna honmentő küldetése után a külföldön elkövetett pusztítás és kegyet­
lenkedés visszaháramlott a kivert angolokra, rázúdult a jámbor és tehetetlen
VI. Henrik országára. Az urak, franciák hiányában, egymás torkának estek.
Harakiri volt a javából.

2.

SHAKESPEARE lépésről lépésre, részletekben közelítette meg a kort:

közepétől, végétől és kezdetétől. Ebben a sorrendben. Fokozatosan eszmélt rá,
hogy mekkora történelmi freskóba fogott. Kezdte a három tagú VI. Henrikkel,

155
folytatta III. RichárddaY, a négy darab hatvan évet markol föl 1422-től 1485-ig.
Aztán a II. Richárdban megírta a nemzeti sorstragédia elejét, folytatta a két rész­
ből álló IV. Henrikkel, végül az V. Henrik - nyolcadik darabja a ciklusban -
befödi az utolsó fehér foltot a freskón közel száz esztendő viharairól. Mire el­
készült, kialakult előtte a letűnt kor mérlege is, rejtélyes névszimbólumaival. Egy
Henrik: a későbbi IV. Henrik támad föl az elején királya, egy Richárd:
II. Richárd ellen; egy Henrik: hetedik e néven számol le végül egy Richárddal, e
néven harmadikkal, s oldja fel a Tudorok hatalmi jegyében a Lancaster- és York-
ház vetélkedését. Hat-hét évbe telhetett, amíg elkészült az egésszel. Pontosan
soha nem fogjuk tudni, mennyi idő alatt.
Első műve a VI. Henrik, tanoncéveiből. Csak részben az övé, részben átdolgo­
zás. Még ma is bogozgatja a szövegkritika, hogy mennyi belőle idegen anyag.
Több szerzőt gyanítanak mögötte: az egyik „gyanúsított” az a Robert Greene,
aki halálos ágyán tehetetlen dühében kigúnyolta Shakespeare-t. A III. Richárd
viszont már teljesen az övé, stiláris túlkapásaival is egyik első remeklése: oroszlán
bődült el.
Hat év előtt Douglas Seal úttörő birminghami előadása leleplezte, hogy a
VI. Henrik nemcsak kezdő próbálkozás, amint hitték még a rajongók is. Rende­
zése fölkerült Londonba, az Old Vic nevű, akkor még működő Shakespeare-szín-
házba. S a ciklust három év előtt Peter Dews a BBC televízióján is elővette
An Age o f Kings - Királyok kora - című sorozatában.* Lehet, hogy ez a kettős
példa és országos sikerük hatott bátorítón Peter Halira, az igazgatóra, aki egy
fiatal cambridge-i magántanárral, John Bartonnal trilógiává vonta össze a négy
darabot, a három tagú VI. Henriket s logikus lezárását, a III. Richárdot. Még
címváltoztatásra is merészkedtek; a VI. Henrik utolsó részének IV.Edwárd az új
címe. Logikusan. A tragédia utolsó szakaszában már IV. Edwárd, más szóval a
York-ház ül a trónon, s a Lancaster VI. Henrik letaszítva, eszelősen bujdosik, a
Tower foglya, végül megölik. Tiszteletlenség volt-e az átdolgozás? Botrány-e,
irodalmi szentségtörés-e? Hall és Barton kezében számtalan jelenet összeolvad,
más helyre kerül, kiesik, kimaradnak hosszú részletek. Attól se riadtak vissza,
hogy áthidaló sorokat költsenek bele egykorú krónikákból: a költő forrásaiból.
De Shakespeare se kímélte mások szövegét, olykor a magáét sem. A törté­
nelmi hűséget meg éppenséggel nem tisztelte. Amellett a három tagú VI. Henrik
még csak a titán ujjgyakorlata: átírás, fejelés. Nem egyöntetű alkotás, mint -
hamarosan utána - a III. Richárd. Ahhoz nem nyúlt Hall és Barton.
Első dolguk volt, hogy eligazítsanak a politikai útvesztőben. Ki kicsoda? Bűvé­
szet, amit művelnek, a néző egy negyedóra alatt tudja, hogy ki kinek az atyjafia,
a terebélyes családfák melyik ágán ül. S akinek még maradna kételye, kisegíti a
pompás színi program táblázata; tankönyvben se találhatna jobbat. Még nincs
egészen itt Shakespeare, ahogy érett műveiből ismerjük, csak az ígérete került
odaadó dramaturgok kezébe. Kihámozzák a kusza műből nagy elgondolását a
történelem forgásáról, jellemek romlásáról, az idő egyetemes romboló munkájá­
ról -; így átgyúrva ez már csakugyan ő, a keze munkája.
Egyetlen próbaköve van a színháznak. A közönség figyelme. Ügy illesztették

* 1960. április 28. és november 17. között, tizenöt részben.

156
Stratford műsorába a trilógiát, hogy délután volt műsoron a VI. Henrik, vacsora­
szünet után, este a IV. Edwárd - vagyis a shakespeare-i kánon szerint a VI.
Henrik utolsó része - s másnap a III. Richárd. De ötször az esztendőben lejátszot­
ták egy nap alatt is, délelőtti kezdettel, tíz óra alatt. S az járt igazán jól, aki ülő­
gumóin szemmel és ideggel egyben kibírta. Mert ahogy jelenet jelenetre, véres
hullám véresebb hullámra torlódik, úgy összeszokunk e szörnyekkel és áldoza­
taikkal, mintha kiszakadva az időből kortársuk lennénk az angol szigeten. Régi
ismerősként köszöntjük, ámbár viszolyogva, amint megromlottan, fogyó emberi
s növekvő fenevad természettel, győzőn, legyőzve, így is, úgy is megöregedve
visszatérnek a színre.
Shakespeare századok óta egyik legnépszerűbb darabja, a III. Richárd pedig
egyenesen csak ezzel az előzménnyel érthető. Most eszmélünk rá, hogy a dráma
kezdő jeleneténél tulajdonképpen mindig egy előadás utolsó harmadára érkez­
tünk! Végre pontosan tudjuk, kinek udvarol egy koporsónál a púpos, ki fekszik
meggyilkolva a koporsóban, kit vezetnek őrizet alatt a Towerbe, miért átkozó-
dik, mint eszelős banya, egy öregasszony, aki hajdan állítólag királyné volt. Múlt­
jukból jövünk, féltucat harctéren át, ismertük őket sima arccal is. Tudjuk, mert
láttuk, hogy aranyhímzésű köntösük alatt kéreggé száradt bőrükön a kiontott
rokonvér. Egyikükért sem kár.
Alig volt a stratfordi színház történetében a trilógiához fogható diadal; az angol
sajtó egy hanggal hódolt a vakmerő vállalkozás előtt. Az a terv, hogy - a szokástól
eltérőn - átviszik 1964-re, a jubileumi esztendőre. Első, bemutatkozó darabjával
is megünneplik Hamlet, Othello, Macbeth, Lear és A vihar költőjét, négyszázadik
születésnapján. Érhet-e kezdő szerzőt szebb kitüntetés?

3.

V. HENRIK halálával kezdődik az összevont trilógia. Mondhatnánk így is: a

főurak első szóváltásával, kitett koporsója körül. Még mosolyog a szerencse Ang­
liára, de fülünk nem csal: a Lancaster- és York-ház, a burgundi és orléansi-i her­
ceg, a Cilleiek és Hunyadiak irtóháborújának a százada ez. S irtani, ha lehet, nem
egyeseket kell, hanem családokat, hogy írmagjuk se maradjon.
Egyetértésben kortársaival, a fiatal Shakespeare nem riad vissza történelem­
hamisítástól, mikor a tragédia első részében a rossz csillagzat alá forduló francia-
országi hadviselést festi. Nézői meg se értették, kifütyülték volna, ha másképp
tesz. Nacionalizmus dolgában I. Erzsébet alattvalói megszégyenítették volna szá­
zadunk születő országait is. Shaw harcias hecckáplánja: Stogumber a Szent Johan­
nában nem karikatúra; Shakespeare angoljairól mintázta. Nekik is, mint a káp­
lánnak, felsőbbrendű minden, ami angol, alacsonyabbrendű minden, ami francia
vagy idegen. Franciaország megszállása, tiprása nemzeti hőstett a szemükben
száz év múlva is, az Úristen rendelte így. Híven krónikás forrásaihoz s a közhit­
hez, Shakespeare királydrámájában Szent Johanna égetni való, ledér boszor­
kány, Talbot, az angol hadvezér a jó vitézek tüköré, megtestesíti az egyszerű,
egyenes, rettenthetetlen katonát.

157
 Az ellenséget hallom. Nem mesél.
Hát kémszemlére, könnyű lovasok!
Ó, hanyag és könnyelmű fegyelem!
Bekerítettek és összeszorultunk.
Angol vadak falkája ez s szorong,
Szorongatják a francia köpök.
Angol vadak? Hát vad legyen a vérünk,
Ne dancsul hulljunk és ne egy marástól!
Fordítsunk hát, dühöngő szarvasok,
E vérebekre acél koponyákat,
Hogy messziről ugassanak a gyávák!
Nagy áron adjuk el az életünket
S drága vadak leszünk, barátaim.
Szent György és Isten és angol igazság!
A győzelmet a lobogónkra hozzák!
(VI. Henrik I. rész. IV. 2. ford. Vas István)

Szerencsés bemutatkozás volt ez a hang, rögtön megértették. Urak és jogászok

a páholyokban, matrózok, mesterlegények filléres állóhelyükön. De amikor Tal­
bot öt felvonáson át a franciákat becsmérli, mindenki a spanyolokra gondolt per­
sze, maga Shakespeare is: ők kerültek a hagyományos ellenség helyére. Hiszen
alig pár évvel a VI. Henrik bemutatója előtt kísérelték meg Armadájukkal a part­
raszállást. S nemcsak messziről fenyegettek, Cadiz felől, hanem a szomszédból
is. A túlsó parton, Németalföld megszállott déli felében feküdt Farnese Sándor
veretlen serege. De vissza a darabra.
Orléans visszavétele után, az ezernégyszázharmincas években vagyunk. Hát­
rálnak francia földről a megszállók; a szigeten kitör Jack Cade lázadása. Shake­
speare cselszövő nagyurak söpredék eszközének festi a fölkelt népet: pusztításuk
csak a grófok nagyobb rombolásának előjátéka. Szedett-vedett fegyvereivel a
köznép korántsem olyan félelmes, mint háznépével, talpig vasban, a szintén írás-
tudatlan nagyúr.

Rogyj össze, rongy világ!

A végítélet lángelőlege
Borítson egybe földet és eget!
A közös trombita harsantsa torkát
Szűnjék különlegesség, törpe hang!

E látvány
Szivem kövíti. És míg az enyém,
Legyen is kő; York véneket se kímél,
Én sem csecsemőiket. Szűzi könny
Mint tűzre harmat, annyi lesz nekem;
A szépség, gyakran zsarnokot gyógyító,
Égő dühömnek kóc, olaj legyen.

158
 Az irgalomhoz nincs közöm ezentúl,
Leljek csak egy porontyra York neméből
Mint ifjú Abystust vad Medea,
Megannyi csöpp falatra szabdalom.
Kegyetlenségben keresem hírem.
(VI. Henrik II. rész. V. 2. ford. Németh László)

Ifjú Clifford ordítja ezt a második rész végén. Ordíthatná akármelyikük a gyer­
mekgyilkosok, hullagyalázók közül. A nagy hajtás nyitó harsonája ez, kezdődik
az embervadászat. Irány: St. Albans, Wakefield, Towton, Barnet, Tewkesbury,
Bosworth. Toronyiránt a csataterekre. S aztán, rangos temetéssel, alabástrom
sírházak alá. Minél jobban dagad keblükben a „juss” érzete, annál több hullát
kell a színről eltakarítani. Vállra emelve vagy lábuknál fogva vagy fejetlenül.
A harmadik részben már dühöng a nyílt polgárháború York és Lancaster kö­
zött. De most válik ki a bárány is az ordasok közül. A megvetett jámbor király,
VI. Henrik. A k it- mondják körülötte - igen tisztelnének egy szerzetesi cellában,
de a trónon?! Még királyasszonya, a francia születésű Margit is ezt mondja.
Alakját, Lady Macbeth nem méltatlan elődjét, Shakespeare tovább érleli magá­
ban a remekműig.
Mint egy gyámoltalan, együgyű gyermeket a játszótérről, VI. Henriket is kiál­
lítják a csatákból. Shakespeare átlát a király kártékony gyöngeségén, de nem tit­
kolja, hogy emberileg az ő pártján áll, csak az övén, ebből a díszes társaságból.
S ha a bárány kiválik az ordasok közül, a költő is kiválik vele szerzőtársai közül:
Henrik ajkán csendül föl először csalhatatlan zenéje.

Ideülök eme vakondtúrásra -

Akinek Isten szánta, győzzön az.
Margit, királyném, és Clifford vele
Elszidtak a csatából; esküdöztek,
Hogy jobb nekik, ha én ott nem vagyok.
Lennék halott! ha Isten úgy akarná.
Mi más a világ, mint kín, fájdalom?
Ó, Istenem, mily boldog élet is,
Nem lenni több, mint egyszerű juhász;
Itt ülni e halmon, mint mostan én,
Napórát vágni, furcsán, pontra pontot,
Hogy lássam rajt, a percek mint szaladnak,
Egy teljes órát hány tesz ki belőlük,
S hány óra jár a napnak végire;
Az esztendőt hány nap fejezi be,
Hány esztendőt érhet meg egy halandó.
S ha ezt tudom, felosztani időm:
Ennyi meg ennyi órán nyájat őrzök;
Ennyi meg ennyi óra kell pihennem;
Ennyi meg ennyi óra el tűnődnöm.

159
 Ennyi meg ennyi nap vemhes juhom,
Ennyi hét, míg szegény bolond megellik,
Ennyi esztendő, míg gyapját nyírom -
Perc, óra, nap, a hónapok s az évek
A célhoz, melyre lettek, így haladnak,
Nyugalmas sírig víve ősz hajam.
Mily élet volna az; édes, baráti!
Nem ad-e édesb árnyat a kökény
Az együgyű juhát néző juhásznak,
Mint gazdagon hímzett ágymennyezet
Az árulástól rettegő királynak?
(V/. Henrik III. rész II. 5. ford. Németh László)

Siralma Shakespeare egyik forrását, a Hivatalviselők Tükrének, poroszkálva

moralizáló verseit idézi, azoknak az átköltése. Ott is Henrik szájáról fakad a
lamentáció, csak éppen nem egy lángész a tolmácsa.
Alig némul el a király, megjelenik a szín egyik sarkában egy fiú, aki tudtán
kívül megölte sisakrostély mögé rejtőző apját, a másik sarokban meg egy apa, aki
ugyanígy megölte a fiát. Ki melyik oldalon? - olyan mindegy; hatalmas gazdájuk
kényszerítette őket a rokonvér ontásra. Áldozatok ők is, nem gyilkosok. Vissza­
lépünk a reneszánsz drámából a középkori Moralitás-játékba; megkezdődik a
nézőkhöz fordulva, nagy tercettjük a polgárháborúról. Fiú és apa gyásza közé így
ékelődnek Henrik szavai:

Ó, siralmas látvány! Véres napok!

Mig oroszlánok barlangért csatáznak,
Dühükre ártatlan bárány fizet rá.
Sírj, nyomorult, könnyed könnyel segítem.
Szivünk s szemünk, e polgárháborúként
Könnytől legyen vak s bú szakassza meg.
(VI. Henrik III. rész II. 5.)

Ormótlan csizmájában, fakó jobbágyingében ő a keresztény szenvedő; Tolsztoj

és Dosztojevszkij a maga krisztusi emberére ismert volna benne. Vakmerő, de a
király jelleméhez illő gondolat volt a rendezőtől, hogy a tragédia végén haldo­
kolva összecsókolódzik a gyilkosával. S az a gyilkos nem más, mint Gloucester
herceg, a York-ház három farkaskölyke közül a legfélelmesebb. A jövendő
III. Richárd.

4.

VI. Henrik és TV. Edwárd középkori hűbéres űrvilágából ismerős légrétegekbe

jutunk le a ciklus végén, a III. Richárdban. Itt már az újkor megszokott nehézke­
dési törvényei érvényesek.

160
 Új uralkodóház, a Tudorok kiengesztelő győzelmével végződik a roppant kró­
nika a bosworthi zárócsatában. De nagy méltatlanság lenne pusztán Tudor propa­
gandának, az uralkodócsalád szolgalelkű feldicsérésének tartani. Csupán azért,
mert Shakespeare I. Erzsébet alattvalója volt. A királyné nagyapja vívta meg azt
a csatát, további polgárháborús csaták ellen. Hogyan lehet hatalomra jutni egy
fenékig rothadt világban? S egyáltalában ki juthat hatalomra ilyen körülmények
közt? Valójában erről szól a dráma.

Ó, irgalom; nemes Ég, irgalom!

A vörös rózsa s a fehér van arcán,
Civódó házaink vészjós színe;
Ehhez biborló vére a hasonló,
S halovány arca mutatná amazt!
Hervadna ez s hagyná amazt virulni!
Ezer élet konyúl, ha versenyeztek.
(VI. Henrik Ш. rész П. 5.)

Amit a gyászoló apagyilkos fiú és fiúgyilkos apa közt mondott tercettjükben a

király a csatatéren, most teljesedik be, mint jóslat. Eszelős zsarnokságba fullad
az állandósult anarchia.
Sejtjük, hogy eszméivel ki állt Shakespeare mögött, ki volt sírontúli, nagyszerű
társszerzője. Semmi esetre sem a királyról szóló korábbi rémdráma ismeretlen
szerzője. Shakespeare Morus Tamás művéből merített: a hitéért lefejezett, szent
életű kancellár volt akaratlan munkatársa, mikor jóval a költő születése előtt
megírta félbemaradt életrajzát III. Richárdról. Két gyöngéd lelkületű ember dol­
gozott össze ebben a nagy hatású, hulla-halmozó melodrámában. Jellemző, hogy
pályája végefelé Morusról is tervezett darabot a költő. Némelyik tudós fölveszi a
kancellárról szóló, névtelen tragédiát a Shakespeare-kánonba, bár hiányzik a
barátai által sajtó alá készített őskiadásból, a Fóliából, s a British Múzeumban
őrzött kézirat íráspróbája csak egyetlen jelenetben tanúskodik szerzősége mel­
lett. (S a hangja is.) Úgy látszik, másvalakinek, valamelyik írótársának adta
tovább a tervet.
De az ellentmondás Richárd kegyetlensége s a szerzők szelídlelkűsége közt
csupán látszólagos. Morus Tamás, az Utópia szerzője, akit szentté avattak a két
világháború közt, s az ó föltehető nyomában Shakespeare éppen a szörnyű
vérengzéssel akarta hangsúlyozni a tizenhatodik századi, cinikus államkormány­
zás természetét. Mindketten anakronisztikusak: III. Richárd már nem középkori
király - holott az volt a valóságban hanem machiavellisztikus reneszánsz feje­
delem, a Báthoryak kortársa, olasz zsarnokok északi tanítványa. Morus a csonka
életrajzban ezzel a politikai eszmévé minősített, gátlástalan erkölcsi nihilizmussal
számolt le, akárcsak világhírű művében, az Utópiaban. A keresztény vértanú s jó
félszázad múltán olvasója: a költő tükröt tart a fejedelmek és tisztségviselők elé,
moralizál.
Csakhogy persze azért író az író, hogy hatalmukba ejtsék saját teremtményei,
a figurák. III. Richárd is ezt tette Shakespearc-rel. Úgy mulattatta költőjét ördögi
hőse, mint a misztériumjátékok névtelen szerzőit Heródes vagy Belzebub. S ó,

161
az irodalom csodája! - bűntársa a néző is, Shakespeare magával rántja a púpos
szörny ironizáló jókedvébe s szadista élvezetébe: versengve a királlyal megvetjük
áldozatait. Ami persze nem vall Shakespeare ellen. Kényes volt az erkölcsi
egyensúlyérzéke, de a tigris bőrébe is bele tudott bújni, hogy hihetővé tegye. Még
az igazat is az ő oldalán látja, amíg a tigris beszél.

De én, aki nem játszani születtem,

Sem tetszelgő tükröknek udvarolni,
Kit durván véstek és szerelem fénye nélkül
S riszáló nimfák előtt nem feszíthet,
Kit megfosztottak minden szép aránytól
S a természet becsapott termetemmel,
Ki torzult, félig-kész, s idő előtt
Küldettem el a lélegző világba,
Bénán s idétlenül, hogy a kutyák
Megugatnak, ha bicegek előttük -
Én ilyen fuvolázó békekorban
Nem is tudok egyébbel szórakozni,
Mint hogy a napon nézem árnyamat
És csúfságomat magam magyarázom:
Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,
Hogy eltöltsem e csevegő időt -
Úgy döntöttem, hogy gazember leszek
S utálom e kor hiú gyönyörét.
(III. Richárd I. 1. ford. Vas István)

Nemcsak elsodró színpadi dikció ez - emberi is. Magányos lény, torzszülött

Nárcisszusz beszél, akit a többiek bekergettek az önimádat ketrecébe. A legszű­
kebb ketrecbe.
De ha mulat is rajta Shakespeare, ha bőrébe bújik is, benne látja a polgárhá­
ború kiteljesedését. Gondoljunk Fortuna kerekére, amely fölemelte, aztán leta­
szította a York- és Lancaster-házat, megint fölemelte s ismét mélységbe lökte.
Stilizált ismétlődésekkel - nyelve is fiatalosan stilizált még - egymás után áldoza­
taik helyére vettetnek a kevély esküszegők, álnok, gyáva barátok, könyörtelen
haszonlesők. Nyilvánvaló a párhuzam. III. Richárd az önrombolás láncolata: aki
egyik jelenetben győz a Nemezisen, mint tőrbecsaló - most megy fölfelé a szeren­
cse kerekén! - a következő jelenetben már a Nemezis áldozata. Fel-le jár a rostély
a Towerben.

Mindszentek napja, büntetésem napja!

Eljött a nap, melyről Edwárd korában
Azt mondtam, bukjam el, ha hitvesének
És fiainak árulója lennék,
Ez az a nap, melyen bukni kívántam
Azáltal, kiben legjobban bízom.

162
 Mindszentek napja gyáva lelkemen
Bűneimnek kiszabott büntetése.
A Mindentlátó, akivel cicáztam,
Színlelt imámat meghallgatta akkor
S mit gúnyból kértem, komolyan megadta,
így a gonosz emberek kardhegyét
Gazdáik szíve ellen fordította,
És Margit átka nyakamra zuhant:
„Ha Richárd búval tépi szívedet”
- így szólt - „tudd, hogy Margit prófétanő volt.”
Vezessetek kinpadra. Már megértem:
Bűnökre bűn jön, a szégyenre szégyen.
{III. Richárd V. 1.)

Buckingham, az elszánt intrikus búcsúszavait idéztük. Mint a VI. Henrikben,

itt is van egy gyász-tercett, ezúttal a nőké, három özvegyé. Egyik Henrik király
gyilkosának, Gloucesternek - az uralkodó III. Richárdnak - özvegy édesanyja: a
yorki hercegné. Erzsébet a másik, Henrik király egykori letaszítójának, IV.
Edwárdnak özvegye. Margit a harmadik özvegy, a letaszított s később meggyil­
kolt Henrik király volt felesége. Ö az, akit Buckingham, a vérpadra indulóban
prófétanőnek nevez, őt hívták a ciklus derekán „nőstény farkasának, „asszony­
bőrbe bujt tigris”-nek. Akkor még hatalom volt, talpig páncélban, hátát meg­
vetve a véres Lancaster lobogónak. S élt is kegyetlenül a hatalommal, amíg fia, a
trónörökös, szeme láttára el nem esett Tewkesburynél. Annak a fiúnak a hamvai
fekszenek az apátsági templom padlója alatt, pár lépéssel az oltártól.
Margit példázza legjobban a trilógiában az idő múlását, rombolását s a körben
forgó szerencsét, mely kacér menyasszonyból agg boszorkánnyá, féleszű átkozó­
dóvá tette. Kopár, kiszárad fa lett a viruló növendék gyümölcsfából, ágai eszelő­
sen hadakoznak a viharral. Csak magára vethet: ő kavarta fel azt párthíveivel,
mialatt férje, VI. Henrik tehetetlenül morzsolta rózsafüzérét. Bűn és bűnhődés
nagy antifonáléját hangszereli Shakespeare a három özvegy ajkára. Margité ez a
félelmes szólam:

Ha tekintélyesebb a régi bú,

A kor rangját adjátok meg nekem,
Hogy ráncos búm maradjon legfelül.
Ha társaságot elvisel a bánat,
Jajongjatoks hallgassatok jajomra . . .
Volt egy Edwárdom s egy Richárd megölte,
Volt Henrikem, de egy Richárd megölte,
Volt egy Edwárdod s egy Richárd megölte,
Volt egy Richárdod s egy Richárd megölte.

Azt mondtam, szerencsém árnyképe vagy csak,

Mondtam, festett királyné vagy csupán,
Elképzelése annak, ami voltam,

163
 Vig címlapja egy szörnyű színdarabnak,
Magasba szálltál, csakhogy mélyre ess majd,
Anya, ki gúnyból kaptál két fiút,
Önmagad álma, pára, buborék,
A hatalom jelképe, tarka zászló,
Hogy minden súlyos lökés célja légy,
Álkirályné, színpadi maskara.
Hol vannak most bátyáid? Hol a férjed?
S a gyermekeid? Mondd, minek örülsz?
Ki térdel s mondja: éljen a királyné?
A peerek hol hajlongnak s hízelegnek?
Hol követnek a sűrű csapatok?
Ez mind elmúlt és nézd meg most, mi vagy:
Nem boldog asszony, de üldözött özvegy,
Nem víg anya, csak jajgatsz már e szóra,
Te könyörögsz, nem hozzád könyörögnek,
Gondkoronás cseléd vagy, nem királyné,
Nem gúnyolsz engem, téged én gúnyollak,
Tőled senki se fél, te félsz csak egytől,
Nem parancsolsz, hisz senki sem fogad szót.
így forgott az igazság kereke
S az időnek zsákmányul átadott,
Csak emléked van abból, ami voltál,
Hogy jobban szenvedj attól, ami vagy.
Helyemet bitoroltad, most pedig
Bánatom io»or részét te bitorlód.
Büszke nyakadat terhem fele nyomja,
De fáradt fejem kihúzom alóla
S terhem egész igáját rád rakom.
(III. Richárd IV. 4.)

így búcsúzik a Fehér és Vörös Rózsa háború egyik fő bűnrészese és korona­

tanúja. Szavait elnyeli a hallali: vadkan van már a hajtásban. Vadkan volt
III. Richárd címere.
Áldozatai, a véres árnyak megjelennek hadi sátrában a végzetes ütközet éjsza­
káján. Ébren még most sem moccan a lelkiismerete, csak az álom tudja rászaba­
dítani a hazajáró lelkeket. Alig van ennél híresebb és népszerűbb jelenet az euró­
pai drámairodalomban. De viaskodása is a középkori Moralitás-játékok hagyaté­
ka, a kezdő lángész mindössze felfrissíti. Látogatói a Lelkiismeret szavának a
Megtestesítői, s noha mondanivalójuk fundamentális, a drámaköltő későbbi
anyagkezeléséhez képest naiv a megjelenítés. De csak addig a pillanatig, amíg a
felriadó király szembesül magával.

164
 Másik lovat! Kötözd be sebemet!
Irgalom, Jézus! - Álom volt csupán.
Hogy kínzol, gyáva lelkiismeret!
Kék fények égnek. Holt éjfélre jár.
Hideg cseppek remegő húsomon.
Magamtól félek? Nincs itt senki más.
Én én vagyok, Richárd Richárd barátja.
Tán gyilkos van itt? Nem. Dehogynem: én.
Hát futni! Magamtól? Van okom erre:
Különben bosszút állok. Magamon?
Szeretem magamat. Miért? Talán
A jóért, amit én tettem magammal?
Nem, sajnos nem. Gyűlölöm magamat
Minden elkövetett gaztettemért.
Gazember vagyok. Nem, nem! Hazudok.
Kérkedj, bolond! - Ne hízelegj, bolond!
Sok nyelve van a lelkiismeretemnek
És minden nyelve más mesét mesél,
S gazembernek mond mindegyik mese.
Ez legnagyobb mértékben árulás.

Kétségbeesem. Senki sem szeret.

S ha meghalok, majd egy lélek se sajnál.
De mért is tennék, mikor énmagam
Se tudom megsajnálni magamat?
(III. Richárd V. 3.)

Kiszakadtunk a Rózsa-háborúk rendi világából: ez már az önimádat és önutálat

végletei közt hányódó egyén hangja. Át van törve az út a tragédiák felé. Amikor
a véres szellemek újra megjelennek, Macbeth körül állnak a lakomán.

5.

„A RÓZSA-HÁBORÚ a legvérengzőbb és legkönyörtelenebb viszály volt,

amit valaha följegyeztek” - írta Churchill azzal a hazafias politikai tapasztalattal,
amely eligazodik Anglia egész múltjában, vissza, a normann hódításig. Tíz órányi
játékidőre sűrítve, Stratford bámulatosan tudta érzékeltetni harminc esztendő
szenvedélyeinek torlódását, súlyát ebben a legvérengzőbb és legkönyörtelenebb
viszályban.
Rendező és átdolgozó célja nyíltan az volt, hogy ítéletet mondjunk a súly alatt.
Ne csak erről-arról a főúrról, ne csupán III. Richárdról. Az egész országról a tizen­
ötödik század második felében. „Fokozatosan rájöttem a politikai jelentőségé­
re”, mondta Peter Hall az előkészületek alatt. „Megvilágosodott előttem, hogy
nem a hatalom ront meg előbb magunkat kell megrontanunk, hogy politikai

165
hatalmakká legyünk. Shakespeare tudta ezt, tudása bele van temetve a királydrá­
mákba.”
Cambridge-ben ismerkedett meg Hall és Barton: ki-ki kollégiumának színját­
szó csoportját vezette. Hall a modernekhez húzott. Barton klasszikusokat rende­
zett. S már tizenhárom év előtt, 1950-ben arról ábrándoztak, hogy együtt kiássák
Shakespeare-ből a gengszterpolitika intő meséjét. Útjuk elvált az egyetemi évek
után. De amikor 1960-ban Hall a stratfordi színház élére került, meghívta mun­
katársának egykori cambridge-i diáktársát. 1962 őszén fogtak az átdolgozáshoz.
Hatvan mellékfigura tűnt el a ciklusból; Margit királyné négy fiútestvéréből egy
lett.
Tervük a második világháború utáni emberöltő egyik legsötétebb esztendejé­
ben fogant meg. S az absztrakt művészet áttörésekor. „Lefest” ez a korszak a
beállítás stílusára és felfogására. Mint a Lear király tavalyi, emlékezetes rendezé­
sében, itt is kőkori a táj s a szereplők aranyhüvelyből: pompás ruházatból kime­
redő pallosok. Vasból van még a palota tanácskozó asztala is, már az is a páncélo­
sok csatatere a lekenyerezőn mosolygó, erre-arra kérlelő VI. Henrik körül. Szó
és mozdulat minduntalan elárulja e jelképes csatatéren, hogy elszánt házi népség­
ből szervezett magánhadsereg fenyeget a kormányzók mögött.
John Bury volt harmadik munkatársuk, ő tervezte a díszleteket és jelmezeket.
Díszes ragadozó vadjai közt póri ruhában jár a szent király; korabeli följegyzések
szerint valóban úgy öltözött, mint egy paraszt vagy szerzetes. Nyílnak, csukódnak
az acélfalak, akárcsak a tankszállító hajók orra a normandiai partraszálláskor.
Egyre szűkülnek is: III. Richárd már beszorult egy bunkerbe. A tragédia végén
egészen picibe, a sisakjába. Csak azt kell fölfeszíteni, hogy torkon szúrják, mint
egy malacot. Rácsok, rostélyok, várfalak s a bronz és kék tónusú öltözetek, ame­
lyekből baljóslatún villan ki a királyi arany, különösen az aranyszőke IV. Edwárd
alatt, vizuálisan is ítéletet követelnek a nézőtől a morális pusztulásról. Elmúlt az
idő, talán örökre, mikor magyarázói szemében Shakespeare a pártok felett sas­
szárnyon lebegő isteni egykedvűség megtestesítője volt. Az amorális művészé,
akit egyformán érdekel mindenfajta szenvedély, mert adatokat szolgáltat ember­
társairól a lángésznek.
Minden emberöltő a maga képére formálja Shakespeare-t; így születik újjá
korról korra. Csak az veszedelmes, ha valamilyen ködös, bénító hagyomány
jegyében a tegnaphoz vagy tegnapelőtthöz láncoljuk. Saját koráig már úgysem
tudunk visszatalálni. Minél jobban behatolunk a szövegbe, annál inkább kiderül,
mennyire át volt itatva kora uralkodó eszméivel, politikai és nemzeti gondjaival,
képtelen hiedelmeivel, elavult legendáival, amelyekben sehogy sem tudunk osz­
tozni vele. S át volt itatva kora változó ízlésével is. Márpedig az egykorú színház­
járók ízlése gyorsabban változott, mint a mai mozijáróké. Ha történetesen 1595-
ben írta volna például Hamletet, tizenöt év múlva gyökeresen át kellett volna dol­
goznia. Maga végezte volna el. A VI. Henrik új feldolgozása igazolta a társszer­
zőket.
Csak a III. Richárd modernizálásában ment túl messze Stratford. Nem olyan­
féle pompás rendezői ötlettel, mint például az, hogy a sátorjelenetben konkrét
zene visszhangozza az űrből a szellemek átkát. Vagy hogy vérfolt marad III.
Richárd homlokán a meggyilkolt VI. Henrik szellemének csókja után, visszaad-

166
ván a csókot, amelyet haldokolva a Tower tömlöcében váltott gyilkosával a triló­
gia közepén. A rendezés azzal esik a mindenáron való korszerűsítés csapdájába,
hogy szuggerálás helyett ránk parancsolja a párhuzamot. [. . .] A király környe­
zetéről bűzlik a fasizmus, katonái patkós csizmájú keretlegények, még szerzetes­
nek is ők vannak beöltöztetve, mikor a trónra törő Richárd bibliás embernek adja
ki magát a londoni polgárok előtt. Úgy látszik, nincsenek elég mélyen elhantolva
a huszadik század paranoiás diktátorai.
De a történelmet is eltorzítja a rendezés azzal, hogy túlságosan a nézőre kény­
szeríti a totalitárius terrorállam emlékeit. Akármennyire lehanyatlott Európa a
középkor végén, annyira mégsem süllyedt, mint a huszadik század harmincas­
negyvenes éveiben. Puszta megragadása által nem volt szentesítve a hatalom, ha
persze gyakorolták is; a király nem követelhetett hódolatot és bámulatot csak
azért, mert [. . .] sommásan végezni tudott az útjában állókkal. Shakespeare
meghamisította ugyan III. Richárd alakját, de nem annyira s nem úgy, ahogy
tételei igazolására tette volna mondjuk Bert Brecht. A stratfordi ciklus első két
része mértéktartóbb, mint a kétségtelenül nagyobb kísértéseket tartogató zárófe­
jezet. De a hangsúly fokozatos eltolása a középkori hűbériségről a reneszánsz
individualizmusra már teljesen helytálló. VI. Henrik és IV. Edwárd: történelmi
táj, figurákkal, a III. Richárd figura, történelmi tájjal, ahogy találón írta az egyik
kritikus.
Két nagy színészavatás volt a ciklus alatt. David Warneré, aki eddigi kezdő sze­
repei után VI. Henriket alakította szívszorító odaadással, s a második részben
durván faragott angolszász kőszent monumentális méreteit bontotta ki maga
körül. Ian Holm játszotta III. Richárdot; ő viszont, alacsony növése miatt, eddig
Puck, Ariel, Hüvelyk Matyi szerepkörére volt szorítva. A vidám szörny meg­
hozta tehetségének a szabadulást.
De az angol színművészet nagy diadala mégiscsak egy veterán művésznőé volt,
Dame Peggy Ashcrofté, aki tíz órán keresztül, enyhe francia raccsolással - utó­
végre francia királylány! - szemünk láttára alakul át kacér menyasszonyból vasba
dermedt nőstény tigrissé s abból kócos, agg boszorkánnyá. Csak hódolat illeti
meg, nem bírálat. S ez a nagy Shakespeare-színésznő, Peggy Ashcroft asszony, a
magyar nép egyik leghűségesebb barátja.

1964

167
 Erdei átváltozás
S Z E N T IV Á N É JI ÁLOM

K-nak, az ö területén cserkészve

How shall we find the concord of

this discord?
V. 1

JAN KOTT, lengyel író és volt varsói professzor az ezerkilencszázhatvanas

évek elején könyvet írt kortársunkxó\, Shakespeare-ról. Kétféleképpen érthető
a jelző. Felfogható olyanformán, hogy az Erzsébet-kori költő politikailag magas
feszültségű drámái a hatalom lélekrontásáról ma is érvényesek, bőrünkre égnek,
mert jóslatos radarrendszerén már ott vibrált a századunk, mint valami jövőbe
tévedt bombázó. Lehet viszont úgy érteni, hogy az emberiség egy részét a törté­
nelem forgótölcsére visszapenderítette az életveszélyes Erzsébet-korba. A len­
gyeleket és népszomszédaikat mindenesetre. Kott a második világháború alatt a
földalatti ellenállás tagja, s bár szerencsésen kikerülte az SS kivégző osztagait, ő
is elmondhatta volna lengyelül, akárcsak többi honfitársa, Pilinszky János sorait
a csengófrászos mindennapok jellemzésére: ülünk az ég korlátain, mint elítélt
fegyencek. Aki pincerejtekben házi töltésű bombákat osztogatva, majd fülelő
mikrofonok közt borozgatva tapasztalta ki a valóságot, élesebben átlát Shake­
speare szándékain és csillámló reneszánsz mez alól ki-kivillanó, keserű bölcsele­
tén, mint repkénnyel befutott, kertes háza táján a félelmektől nemzedékek óta
megkímélt filológus gőzhangya a szigeten. I. Erzsébet korának tájékozottabb
kalauza egy mai lengyel költő, mint egy angol tudós. Legalábbis így vélekedik
Peter Brook a kihívó könyv fordításához írt előszavában. Mert Kott könyve a
lengyel kiadás után egykettőre megjelent angolul.* Értékes nyeresége a tudo­
mánynak, mondja ajánlásában a lángeszű rendező, a színházi világnak pedig föl-
becsülhetetlen. Ha önmagához híven akarjuk színpadra állítani Shakespeare-t, a
Tudor- és Stuart-ház alattvalóját, tudni kell, hogy milyen magától értetődő a poli­
tikai gyilkosság. Összeesküdni, egymást följelenteni már a címeres ősök is tud­
tak, csak a tűzerejűk volt kisebb. Egy ládára való nyílvesszőt találtak a házkuta­
tók, nem kézigránátot.
Eretnek írás. Tele van hökkentésre szánt túlzással és anakronizmussal, helyen­
ként vadul elveti a sulykot. De amikor Peter Hall és John Barton, a stratfordi
Shakespeare Társulat két fiatal igazgatója felújította a királydrámák cikluszáró
részét, az időszerű politikai értelmezés igazolására az a lengyel könyv szolgált,
amelynek angol fordítását egyikük már kefelevonatban olvasta. Kott első (és leg-

* Magyarul: Kortársunk, Shakespeare Gondolat, Budapest, 1970.

168
jobb) tanulmányában a III. RichárdoX. szinte H am let szintjére emeli, mint a tragé­
dia előjátékát, holott a legtöbb angol szemében csak mesésen jó „színház”, hatá­
sos, de éretlen melodráma. Csodát a stratfordi Shakespeare Társulat a ciklus fel­
újításán nem is ezzel a századok óta népszerű darabbal művelt, hanem a tan­
anyagnak se becsült, csakugyan ügyetlen VI. Henrikkel. Összevonva, a széteső
krónika közérthető példázattá tömörült a politika mindenkori, könyörtelen
mechanizmusáról, amelyben fölcserélhető hóhér és áldozat, s a nyerők és vésztők
közös veresége csak időrendben különbözik, minőségileg azonos. Hullákon át
föllépkednek, hullaként legurulnak a hatalom lépcsőzetén a tizenötödik század
páncélos nagyjai; kiderül, hogy sem a trón szentséges személlyé fölkent gazdája,
sem a trón körüli osztozkodók nem jobbak, mint napjainkban a New York-i Cosa
Nostra vagy a palermói maffia titkos fejei.
Peter Hall és John Barton a királydrámákban, Peter Brook, a harmadik társ-
igazgató a Lear királyban hasznosan gazdálkodott a könyv téveszméivel is, angol
történelmi önismeretté gyúrta át színpadon azt, amit papíron a nihilista lengyel
író elmondott a hatalom mechanizmusának erkölcsön kívüli, monoton tör­
vényeiről.
Hogy nihilista, azt én állítom. A középkorúak megmenekült maradéka Közép-
Európában inkább realistának tartja magát. Mivel belülről ismerjük a vallató cel­
lákat, haláltáborokat és tömegsírokat, teljes a valóságismeretünk. Igen ám, de
ebben a valóságismeretben a téboly az ismeretelméleti forrás. S akármilyen
átható is olykor az őrültek észlelőképessége, ítélőképességük csekély, mert a
valóság elferdítésével végződik: a Rémet avatják szabályozó elemmé a társa­
dalmi együttélésben, most és a múltra vetítve. Annak teszi meg Kott is, valószí­
nűleg úgy gondolva, hogy pontos tudása a világról annak van, csak annak, aki
tudja, hogy Babij Jar, Dachau [ . . . ] természetes állomás: a hatalom rendező
pályaudvarai. Sárkányfog-vetemény az emberfaj, egymás gyötrésére, pusztítá­
sára ítélve, s ritka az a pillanat, amikor feledtető ölelésre átmenekül Árkádiába.
Ott is mérgezett a rózsa.
Ilyen értelmű Kott könyvében a Szentivánéji álomról szóló tanulmány. Ha
Brook és Hall a királydrámákról és tragédiákról írt fejezetekből kisajátított
annyit, amennyi hasznukra volt az angol színpadon, lehet-e valamit kezdeni ezzel
a szertelen elmefuttatással? Évekig váratott magára a válasz. Lehet. Peter Brook
rendezésének a megtekintése után megint elolvastam a tanulmányt. „Egyenesen
brutális és kegyetlen dráma is”, „nem Árkádia változata”, „bestialitáson megy
keresztül”, csak a modern színház alkalmas hiteles eljátszására, a szürrealizmus,
Genet, Ionesco s Artaud ismeretében. Mélyebb bepillantásért Kott utal Hierony­
mus Bosch légiesen festett pokolvízióira és Goya céda metszeteire, a szatirikus
Caprichosra, aztán figyelmeztet, hogy Titánia, a tündérkirályné altatódalában
felbukkannak a szexuális neurózis fantáziaképei: csiga, pók, kígyó, denevér,
éjbogár, s a fokozott szexuális képesség állatjelképei: bika, oroszlán, macska,
majom, párduc és vadkan. Ezek a kulcsmondatok süllyedtek le Brookban a
maguk homályos keltető szögletébe. Nem árt, ha az angol Shakespeare-kutatás
is belép a kontinentális szellem közös piacába; a roppant hagyományú, verhetet­
len angol színház már megtette.

169
 AMIKOR a római légiók hódítva bevonultak ismeretlen területekre, idegen
nép közé, rögtön a helyi szellemekről kérdezősködtek, mi a nevük, szokásuk,
szeszélyük, igényük? Hiszen láthatatlanul megszállva tartják a szántókat, réte­
ket, vizeket s erdőket, ott tanyáznak a tűzhelynél, jóindulatuktól függ a termés,
egészség, házi béke. Ha nem sült ki semmi a nyomozásból, elővigyázatosan a
Hely Szellemének állítottak oltárt. De Britanniában nem kellett sokáig kutatni-
ok, a kelta lakosság kitűnően eligazodott a hol védelmező, hol ártó szellemek
hálózatában. Nevekkel szolgált, amelyeket pár évszázadra latin szellemnevekkel
házasítottak össze. Ők voltak a kiirthatatlan őstelepesek, túlélték a császári
Rómát, beilleszkedtek a római kereszténységbe, guggolva kibírták a puritánok
savanyú rémuralmát, William Blake sétálás közben kalapot emelt előttük, s elha­
gyott tóparton titkos találkát adtak a fiatal Yeatsnek. Pedig Blake csak tegnap­
előtt élt: a francia forradalom alatt és Yeats tegnap: a századfordulón.
ő k táncoltatják a halandó athénieket a Szentivánéji álomban. E halandók per­
sze tőrőlmetszett angolok, Warwick megyéből valók. Uruk, a regebeli Theseus
némi faggatás árán bizonyára bevallaná, hogy mondjuk Leicester gróf az igazi
neve. E táncoltatás annál érthetőbb, mert két pogány ünnep olvad össze a játék­
ban: Szent Iván éje, a nyári napfordulón s a tavaszé, május elsején, amikor a
lányok éjjel lombot, a legények csókot szedni kimentek az erdőre.

Bevégezők e hajnal ünnepét,

mondja Theseus s hamar kiderül, melyikét:

. . . korán fölkeltek, nézni május

Ez ünnepét . . .
{Szentivánéji álom IV. 1. ford. Arany János)

Csakhogy a szellemek csúnyán hajba kaptak éppen erre a napra. Oberon, a

tündérkirály összeveszett asszonyával, Titániával. Nevéből ítélve félelmes sze­
mélyről van szó. Egy főistennő, Artemisz, a Hold istenasszonya s az Éj Király­
nője lappang a név alatt. Shakespeare akaratlanul maga is enged varázsának; a
hold fölcsendül rögtön a kezdő hangütésben, és rituálisan ismétlődik mindvégig.
Acsarkodásuk egyik halandó papnőjének árva fia miatt dúl; gondozottjául
akarja megtartani Titánia, apródjának szemelte ki Oberon. Vajon annak csupán
vagy másnak is, ahogy az olümposziak gyanúja szerint egykor ifjú pohárnokát,
Ganümédészt a biszexuális Zeusz? Nem derül ki a civódásból, de a mérge talán
erre mutat. Márpedig ha egyenetlenség dühöng a természetkormányozó szelle­
mek között, megsínylik a halandók is. Ennek a visszahatásnak a szorongó tudatá­
ban érdeklődtek sürgősen nevük és szokásaik felől a bevonuló római katonák.
Hogy mit jelent a viszály következménye a világban, meggyőzően festi Titánia:

170
 így a hiába sípoló szelek,
Mintegy bosszúra, dögvészes ködöt
Szoptak fel a tengerből, mely leesvén
Úgy feldagaszta minden kis folyót,
Hogy büszkén múlta feljül partjait:
Hiába vonta jármát az ökör,
Földműves ingyen izzadt; és a zöld
Vetés ifjan, szakáll nélkül, rohadt meg.
Üres az ól a vízbefúlt mezőn,
A m ételyes nyáj hizlal varjakat;
Iszap borítja a pásztor-tekét,
S a gyalogösvényt a szép zöld gyepen
Ki sem vehetni, mert nem járja nyom.
Nem ér halandó ember víg telet,
Éjente nem zeng áldott himnusz és dal;
Miért is a hold, e folyam-királynő
Sápadt dühében mossa a leget
S bőven tenyésznek csúzos nyavalyák . . .
(II. 1.)

És így tovább, ijesztő képeket idézve a halandó világ feldúlt összhangjáról.

Bizonytalan a darab keletkezési ideje (1595), bizonyos, hogy egy-két évvel a szín­
házakra is lesújtó nagy pestisjárvány s egy gyalázatosán esős nyár után született.
Ez hát a megfelelő éj, amikor a fiatal szerelmesek kiélik őrületüket, s amikor
múló őrület által: bestiális szeretkezéssel meg lehet szabadulni a tisztátalan
álmoktól. Amelyek talán nem belőlünk erednek, hanem a féltékenység vetíti
belénk. De megfelelő hely is, Athén mellett egy sűrű erdő, persze tulajdonkép­
pen Stratford mellett az ardeni, akárcsak a többi mesejátékban. Az ősi angol kép­
zeletben és nyelvük ódon közhasználatában az erdő nemcsak bújtatót jelentett,
betyárnak, száműzöttnek vagy városi eszképisták menedékét, a „Természet”-et,
hanem őrületet is.
Négy szintű a játék. Egyik a tündér, másik a földi fejedelemé, a kettő egyen­
rangú. Udvaronc rangú szerelmeseké a harmadik szint, kézműveseké a negyedik,
az övék viszont a szerelmesek burleszk tükörképe. De nemcsak a társadalmi szin­
tek fedik át egymást, hanem valóság és látszat, álom és ébrenlét is. Shakespeare
elírta Pirandello elől a pirandellói alaphelyzetet, amelyben a valóság azonos a lát­
szatával. Éppen ebbe fognak belezavarodni a megbabonázott halandók. Kegyet­
len a tréfás megbabonázásuk. Dehát azért ered a szellemektől! Azok a szellemek
nem Mendelssohn lágy kísérőzenéjéből rajzottak ki, hanem pogány koriak.
Ismerjük a kelták kőbálványait, tudjuk, kikről szól a káprázatos reneszánsz
költemény.

171
 SHAKESPEARE öncsaló tébolynak festette a szerelmet.* Zűrzavart okoz a
szív jogbitorló uralma a rendtartó értelem fölött, felszabadítja az anarchiát. Mint
az angyalok lázadása Isten ellen a mennyben, alattvalóké a király ellen az ország­
ban, gyermeké a családban. Megbomlik a ranglétra, s egyformán baj, akárhol
bomlik meg. Az ábrázolásnak lehet tragikus és lehet víg változata, a vígakban
elragadó bolondítókkal: férfiaknál fölényesebb nőkkel. Nemcsak szellemük fölé­
nyesebb, erotikájuk is nagyobb.
Közhely, hogy született darabszerkesztő volt, talán minden idők legnagyobb
(ha nem is leggondosabb) mestere. Éveket összevont napokba, napokat úgy kihú­
zott, hogy évszaknak tűnjenek, ha megkívánta a drámai helyzet. A Szentivánéji
álomban nem szorult ilyen fogásokra, mert nem kényszerítette rá holmi kívülről
kölcsönzött anyag: színpadi előzmény (az ősdarab) vagy egy novella vagy az
angol történelem. Ezúttal ura volt a maga választotta helyzetnek és időnek,
az időt rövidre szabta. Egyik legnagyobb és legnépszerűbb remekműve az
eredmény.
Négyen vannak a szerelmesek. Heléna boldogtalanul fut Demetrius, ez meg
reménytelenül Hermia után, aki Lysanderbe szerelmes, a legény is belé, de csak
egy ideig. Megfordul a kergetőző, a két ifjú már a hülezedő Heléna lábánál fogad-
kozik. Egyszer az egyik, aztán a másik lánynak van egyszerre két eszeveszett
kakasa.

Sok tárgyat, ami hitvány, nemtelen,

Naggyá, dicsővé tesz a szerelem;
Nem szeme lát, csak szíve - s ez okon
Festik Cupídót szárnnyal, de vakon;
Elméje van s balúl ítél vele:
Szárny, szem nekűl: ez a hóbort jele.
( 1 . 2 .)

Minél esztelenebbül viselkednek a megbabonázottak, annál inkább hiszik,

hogy végre eszüknél vannak.

A férfi vágya értelmét uralja,**

S te vagy különb leány, eszem bevallja.
Idővel érik a gyümölcs, növény:
Éretlen ifjú voltam eddig én;
De most a férfikor teljéhez érve,
Az értelem lön vágyaim vezére . . .
(II. 2.)

Hát persze, hiszen a férfikor teljéhez ért a fiatalúr! Percek alatt. Csak éppen
azt nem tudja Lysander - mert ő beszél ilyen nagy hangon - , hogy álmában Obe-

* Német népmondás a szerelmesről: am Narrenseil laufen, járja a bolond kötéltáncát.

** Arany Jánosnál még a szó eredeti értelmében. Uralja: urának elismeri. A vágy az érte­
lem uralmát.

172
ron szolgálja, az ördögi Puck tévedésből bűvölő szerelemvirággal kente be sze­
mét, s attól kezdve rút hollónak látja Hermiát, aki tündöklő galamb volt még az
imént. Öncsalásban méltó párja a rivális Demetrius. Amikor ideált cserélve,
átvált egyik imádatról a másikra, ő is azt állítja, hogy csak most nőtt fel.

De jó uram, nem t’om mi csoda által

(Mert csoda volt), szerelmem Hermiához
Mint hó elolvadt, s most olyan nekem,
Mint holmi játékszer emléke, mely
Kicsiny koromban vágyam célja volt . . .
(IV. 1.)

Ha ő nem tudja, mi tudjuk, hogy szemét Puck, ezúttal szándékosan, szintén

bedörzsölte szerelemvirággal, így téríti át Hermiáról Helénára. „ . . . ész és szere­
lem mai napság ritkán tartanak együtt” (III. 1.), mondja Zuboly, a takács ebben a
párváltó, szédült lepketáncban. Csakhogy nem ám a fiatalokhoz fordulva, hogy
eloszlassa őrületüket. Gyanútlanul Titániához, a tündérkirálynéhoz beszél, aki
szintén varázslat alatt áll, a nyomorult ember hirtelen nőtt szamárfüleibe szerel­
mes, énekszónak hallja az ordítást.

Tündérim oldaladhoz rendelem,

Hogy hozzanak mélyből számodra gyöngyöt;
Virágágyon daluk szunnyasszon el;
S megfinomítom halandó göröngyöd,
Hogy szállni tudj a lég tündérivei.
(III. 1.)

becézi Titánia. Hogy szállni tudj? Az a boldogtalan, elvarázsolva, éppen akkor

süllyed lefelé emberi szintjéről a bestialitás szállni nem, csak szeretkezni tudó
fokára.

Ez úrnak szépen udvarolni kell:

Ugrálni ösvényén, cikázva menni;
Szedret, barackot, epret néki szenni,
Szőlőt, fügét, s bármit kívánjon enni.
Vadméhe sejtjét odvából kicsenni,
Viaszkos combjukat mécsül kivenni
- Egy fénybogár-szem fog gyújtója lenni -
Azzal kisérni ágyba majd, pihenni . .
(III. 1.)

Parancsot az udvarlásra a tündérek kapnak. Udvarolni ezen úr szamárfülének

és falluszának. Közelít a nászi óra.
Szellemek üzelmeinek kiszolgáltatva cserélik párjukat a szerelmesek Szent
Iván éjén a nem is olyan ártatlan, a csöppet sem idilli erdőben.

173
 De, jó barátom, hogyha engemet
Szeretsz, odább feküdj, s tarts illemet,
Amennyi távolt ifjú és leány
Közt a világi tisztesség kíván,
Azt tartsd meg, édes -
(III. 2.)

kéri lovagját, az erdőn hálva, Hermia, de aztán mivel álmodik? - kígyóval, amely
a mélylélektani álomértelmezés szerint rettegő vonzalom: a szexualitás jelképe
lehet. Shakespeare nem olvashatta Freudot. De tudott két lánya s más nők álma­
iról és fantáziaképeiről, a többit bízzuk intuitív álomfejtő képességére. Tudott a
jelképrendszerek nyelvén is olvasni, beszélni.
Mi a valóság, mi a látszat? Ez gyötri, burleszk hangnemben a mesterembereket
is, színjátszó próbájukon. Az oroszlán a darabban nem igazi oroszlán, valahogy
a nézők, főleg a hölgyek értésére kell adni, mikor Theseus nászünnepén játékuk­
kal leróják tiszteletüket a fejedelemnek. „A fél pofája hadd lássék ki az oroszlán
tarkója megöl; maga is szólaljon meg a nyíláson keresztül . . . mondván: Asszo­
nyaim vagy: szép hölgyeim, bátorkodom óhajtani, vagy esedezni, vagy könyörög­
ni: ne féljenek, ne reszkessenek . . . holtig sajnálnám, ha igazi oroszlánnak néz­
nének” (III. 1.), tanácsolja Zuboly. Mert ha megijednek a nők az áloroszlántól,
még felkötteti őket a fejedelem, őket már valóságosan. Lehet, hogy a mainál
hosszabb emlékezőképességgel I. Erzsébet alatt is emlegettek az angolok egy
borzalmas végű álarcosbált a francia udvarban. A „vademberek” szőre meggyul­
ladt a fáklyáktól, a táncoló udvaroncok nem bírtak kibújni lángoló álruhájukból
és szénné égtek, nem mint bárók, hanem mint ősemberek. Vigyázzon hát Gyalu,
az asztalos, nehogy akasztófára kerüljön mint oroszlán!
Aztán megvirrad május elseje, felocsúdnak a szerelmesek, magához tér
Zuboly.

Előttem ez mind elfut, összefoly,

Mint felhővé mosódó messzi hegység
(IV. 1.)

mondja kábultan Demetrius. Ugyanígy tétovázik álom s ébrenlét között a másik

szerelmes férfi s a két lány. Hogyan kerültek oda, ahol vannak?

Nekem meg olyan, mintha két szemem

Kettőzve látna mindent.
(IV. 1.)

S a fejét vakargató Zuboly szerint „az ember csupa sült szamár” (IV. 1.), ha
meg akarná fejteni hihetetlen álmát az állati metamorfózisról. Hogy ő szamár
volt! Ki-ki párjára és ismét szerepére lelve, visszatér Athénbe. A rendbe. Amely­
nek a ranglétra felső fokán van erős ura és őre, a házasodni készülő Theseus.

174
 EMLÍTETTEM, hogy az antik regenév mögött egy tetszés szerinti angol hűbér-
úr, Shakespeare kortársa húzódik meg. S ha mégis görög, akkor olyan középkori
francia herceg, aki Dél-Görögországban vagy Ciprusban országos birtokot ka-
nyarított ki magának a keresztes háborúk alatt, írja találón ggyik tanulmányában
Kerényi Károly. Magas polcán, az összehangolt társadalmi együttélés védelmé­
ben ő a rend záróköve. Sohasem veszítheti el a fejét, nem ragadhatja magával
se vak szenvedély, se szertelen képzelődés. Csodát beszélnek menyasszonya,
Hippolyta szerint a szerelmesek? Nocsak.

Csodát, de nem valót: én nem hiszem

Ez agg meséket s tündér babonát.
Bolond s szerelmes oly fövő agyú
S ábrázó képzetű, hogy olyat is lát,
Mit józan ész felfogni képtelen.
Az őrült, a szerelmes, a poéta
Mind csupa képzelet: az egyike
Több ördögöt lát, mint pokolba férne;
Ez a bolond; nem másképp a szerelmes:
Cigánynőből is Helénát csinál;
Szent őrületben a költő szeme
Földről az égre, égből földre villan,
S mig ismeretlen dolgok vázait
Megtestesíti képzeletje, tolla
A légi semmit állandó alakkal,
Lakhellyel és névvel ruházza fel.
(V. 1.)

Semmi hóbort, ez van, ez nincs! Híres szavai a költő szent őrületéről nem hódo­
lat a lángelméjű képzeletnek, ellenkezőleg: udvarias elutasítás. Theseusban min­
den civilizált, a hitetlenkedés is. Egy fejedelem nem tévelyeghet bolondok, sze­
relmesek és költők csapongó pályáján, akárhogy húz is feléjük női ösztönnel a
menyasszonya.
Hogy mennyire tudja tisztét a világban, s hogy mire kötelezi e magas tiszt,
hamarosan kiderül. Szerepet cserél a férfi s a nő: Hippolyta sértő fitymálásával
szemben ő védi nagyúri tapintattal s együttérző jóakarattal a mesteremberek
idétlen színészkedését.

Már meghallgatom:
Mert semmi áldozat nem helytelen,
Ha együgyű szív nyújtja s hódolat.

Annál nemesb e semmit jól fogadnunk.

Fölvenni, amit ők elejtenek:
S mi a szegény hűségtől nem telik,
Kegy-számba tudni azt, nem érdeműi.
(V. 1.)

175
 Annyira szolgálatban gondolkozik, azaz kegyben a maga, hódolásban a kör­
nyezet részéről a kölcsönös hűség szövetségi pecsétje alatt, hogy amikor vadászni
készülve május reggelén rábukkan az erdőben az őrületüket kialvó szerelmesek­
re, azt hiszi, hogy „előre jöttek, itt üdvözleni”. Ót, az urukat. Shakespeare
jókedvű iróniája felér a rang csúcsáig.
De aztán eszünkbe jut tündérkirályék civódása a játék elején. Hogy is van
csak, mit mondtak? Oberon azt állítja Titániáról, hogy Theseus szeretője volt, az
ellenvádban Titánia meg Oberonról leplezi le, hogy Hippolyta „harcos, kemény-
övedzós szeretőd” (II. 1.). Nemcsak azon veszekednek hát, hogy kié legyen az
apródfiú; féltékenyek is. A féltékenység az igazi mérgező:

Mindezt csupán féltésdühöd koholta:

S azon nyárkezdet óta nem jövénk
Mi össze halmon, völgyön, síkon, erdőn . . .
(II. 1.)

Előre veti árnyékát Othello és Leontes király a Téli regébői.

Aztán rájövünk még valamire. A két fejedelmi pár, a tündérvilágbeli s a földi
soha sincs egyszerre a színen. Elő is fordul, hogy egy színészpárra bízzák felújítá­
sokon a kettős szerepet. De Peter Brook az első rendező, aki előttünk öltözteti
át őket. E nyíltszíni szerepcsere adja tudtunkra, hogy Oberon: Theseus lelki for­
rásvidékének a kivetítése, Titánia meg Hippolytáé. S ha nem értenók a célzást,
megtoldja egy másik szerepkettőzéssel. Theseus athéni udvarmestere odaát, a
szellemek közt nem más, mint Oberon szolgája, az ördögi Puck. Shakespeare
mesejátéknak írta a Szentivánéji álmot, valószínűleg egy színház számára - nem
tudjuk, hol volt az ősbemutató - , mások szerint egy főúri nász ünnepélyes alkal­
mára, zárt körnek, talán a Southampton családnak. De a mi Shakespeare-ünk, a
mai, már elszakadt főúri pártfogóitól s a korabeli körszínházaktól. Lelkünk szö­
vevényes alvilágában találkozunk alakjaival, álmaink sűrűjében. Ott van most az
ardeni erdő. Az ardeni s az athéni.
Hogy az elvarázsolt Titánia nemcsak ártatlanul incselkedik a barommá lett
Zubollyal, maga megmondja, mielőtt ágyukba lépnek.

Jerünk; vigyétek lúgosomba le.

Homályosan néz a hold könny miatt,
S ha ő sír, sír minden virág: s jele,
Hogy egy letört szüzességet sirat.
(III. 1.)

így teljesül be, pokoli iróniával, amit Heléna mond a mindent megszépítő sze­
relmi őrületről:

Sok tárgyat ami hitvány, nemtelen,

Naggyá, dicsővé tesz a szerelem.
(I. 1.)

176
 De vajon azt a szüzességet nem Theseus képzeletében veszti el Hippolyta?
Oberonná változva Theseustól ered az álom, bosszúból ő varázsolja Titániára.
A bestiával bujálkodó tündérkirályné igazolja a férfi esztelen féltékenységét,
amelyhez súgó: Jago se kell. Csakhogy a nő megalázása, amit képzeletében átél,
fel is szabadítja. Ha túl vagyunk az ördögűzésen, ébredjen föl Titánia-Hippolyta;
immár lappangó bujaság nélkül, tisztultan léphet nászágyába az amazon
menyasszony. Többen állítják, hogy a Szentivánéji álom tulajdonképpen opera­
szöveg, elégszer meg is zenésítették. Ha opera, akkor A varázsfuvola előfutára:
Tamino és Pamina próbatételét és megtisztulását előlegzi. Áldást a házra s a
házasságra szellemalakban, Oberonként csak akkor ad Theseus, amikor rituáli­
san kiűzte sötét vágyait a nőből. Amiket ő maga vetített oda, a képzelete. E föl­
szabadító, katartikus élmény után a mai ember magával kötött lelki békéje páro­
sul a darab mélyrétegeiben azzal a kozmikus békével, amit immár Shakespeare
szövegében is kimondva a civódó szellemek kötnek egymással, hogy megint áldás
szálljon a halandókra, a termőföldre s a hitvesi ágyra. Ő az esős nyár, mi a nemi
elfojtás bajairól tudunk többet.
Discord - concord: viszállyal kezdődött a játék, diszharmóniával a fejedelmi
tündérpár között, Theseus és Hippolyta lelkében. Harmóniával végződik kivetí­
tett énjükben, Oberon és Titánia között. Ha pedig harmónia, akkor egyetemes,
mindenre kiterjed a shakespeare-i univerzumban, még a kutyák is átveszik ugatá­
sukban.

Az én kutyám is mind spártai faj,

Lefüggő szájú, sárga mind; s fülökkel
Lesöprik a fűről a harmatot;
Leppentyüik mint a thessal bikáé,
Lassúk futásra, de szájuk harang:
Alább-alább mind. Úgy, hogy összezengóbb
Vonítást kürtre nem hallott soha
Se Creta, Sparta, sem Thessalia;
ítélj, ha hallod.
(IV. 1.)

Like bells, each under each: harangjáték. Azt olvastam valahol, hogy ez a
vadász dicsekvés csak feudális betét, úri füleknek, s nem tartozik a „cselekmény”-
hez. Nem-e? De hiszen percekkel előbb, a megelőző jelenetben Theseus tündér­
királyi alteregója, Oberon ezekkel a szavakkal ébresztette föl exorcizáló álmából
Hippolyta alteregóját, Titániát:

Zenét! - Királyném, fogd kezem s jövel:

A föld, melyen alusznak, ringjon el.
Most a szívesség köztünk újra kel,
S holnap, ha Theseus nászt ünnepel,
Éjfélkor ott legyünk, s vig táncra fel!
(IV. 1.)

177
 Ha összecseng a szellemvilág, összecsendül a parányoké, még a köpök csaho-
lása is.
De modem-e valójában ez a magyarázat? Kell-e hozzá Freud és iskolája? Apuleius
máig kedvelt ókori regényében a szamárrá bűvölt Lucius szörnyű hányattatások
után illatos fekhelyre huppan, akárcsak Zuboly, mert a szerelmeteskedő nemes
hölgy, alig valamivel Hippolyta rangja alatt, nem tartja rangján alulinak a bestiá­
lis viszonyt, amelyből ezúttal a nő helyett az elvarázsolt férfi szabadul ki Isis isten-
asszony kegye, azaz vallásos megtisztulás által. Lucius a regényben igen, de vajon
Isis valódi követője, az antik szerző is? Szent Ágoston azon tűnődik egyik levelé­
ben, hogy a kereszténygyűlölő Apuleius, az a rossz emlékű, afrikai mágus végül
maga is szamárrá változott. Több mint ezer évvel a Szentivánéji álom előtt'

SZENT IVÁN ÉJE után, a hármas nászünnepen helyreállt a béke s a rend, az

a nappali valóság, amit a társadalmi együttélésért önként elfogad az ember. Itt az
ideje, hogy a kézművesek burleszk tükröt tartsanak játékukkal a leviharzott
téboly elé. Kántálva, bikkfa versezetben. A szörnyű víg tragédia Pyramusról és
Thisbéről tudtukon kívül a fiatalok éretlenségét, érzelmi zűrzavarát példázza.
Nemcsak Zubolyék gyanútlanok, gyanútlan a két pár is, nem sejtik, hogy rájuk
világít a történet egy ókori szerelmespár elhamarkodott öngyilkosságáról.
Ezt a jelenetet valamivel korábban Shakespeare már kipróbálta A felsült sze­
relmesekben.* A párok kézfogója után, mulattatásukra műkedvelők lépnek föl,
abban a darabban egy főúri ház függvényei: hóbortos lovag s az iskolamester. De
ami ott még csak betét, amolyan in-joke, érdes tréfa bennfentes arisztokrata hall­
gatóknak, a remekműben már integrálódik. A kézművesek kezdettől fogva e vég­
jelenetre készülnek: a később betörő szerelmi őrület burleszk tükrére, az őrület
feloldozása után. Egyikük, Zuboly, a különböző szintek közt hányódva, maga is
belekóstol az őrületbe.
Lehet, hogy a stílusparódia másfelé is céloz. Romeo és Júlia s a Szentivánéji
álom körülbelül egyidős, 1595-ből való. Vígjátéki szerelmesek menthetetlenül
boldog kézfogóra vannak ítélve, akármilyen eszeveszetten viselkednek közben.
De szerencsétlen ikertestvérük a tragédiákban már magára fordítja a tőrt, kiissza
a mérget. Ahogy elhamarkodva megteszi a forró vérű Montague fiú és Capulet
lány. Pyramus és Thisbe az ő példázatuk is; saját remekművét karikírozta ki a
kézművesek „szörnyű víg” játékában. Hogy közben semmit se csorbul emberi
méltóságuk, az már Shakespeare gyöngéd emberségének tulajdonítható.
Theseus nem nevet rajtuk. Hogy is nevethetne, hiszen Peter Brook rendezésében
a mesteremberek nem fajankók, mint a kakasülő röhejének szánt régi előadáso­
kon, hanem teázgató, öntudatos szakszervezeti munkások. A középkori miszté­
riumjátékban gyakorlott céhtagok ivadékai.

* Love’s Labour’s Lost. Újabban egyik legkedveltebb korai darabja Angliában, sűrűn fel­
újítják.

178
 KÁPRÁZTATÓ látványosság, regényes stilizálás s a fejlett színpadtechnika
egyéb kísértései legjobban a Szentivánéji álmot fenyegetik. Többet a szemnek,
mint a fülnek, s a fülnek minél több kísérőzenét! Hazlitt és Shaw között száz éven
át minden nagy író főleg túlbuzgó muzsikusoktól és zabolátlan tervezőktől fél­
tette a poézisét. Harley Granville Barker, a legendás emlékű reformer volt az
első, aki leegyszerűsítve rendezte, közvetlenül az első világháború előtt. Ő adta
vissza Puck szerepét férfinak.
De a hagyomány a tündérekét azután is rendszerint gyermekekre vagy serdü­
lőkre osztotta ki. Pedig ha beleférnek egy virágkehelybe, miért ne játsszák felnőt­
tek? Félelmesek a tündérek, nem cincognak, nem gőgicsélnek és nem tipegnek.
Hogy babvirágba tudnak bújni, képzeletünkre bízza Shakespeare, bemutatni
úgysem lehet. Hogy emberfölötti sorsintézők, bolondítják és megkínozzák a
halandókat, az már eljátszható. Ha látásuk ellentmond annak, amit hallunk
átváltozó képességükről, miért ne legyenek inkább markos legények, mint
trikóba szorított gyermekek? Azok is, Peter Brook rendezésében, egyikük bed­
iene mészároslegénynek.
Brook már élő legenda, azzá tette kiugrása húszéves korában, majd a Titus
Andronicus, Hamlet, A balkon, a Lear király, Marat-Sade, US s egy Seneca-
darab; Oedipus beállítása 1955 és 1968 között. Párizsban éppen úgy otthon van,
mint Stratfordban és Londonban; a franciák színházi kutatóintézetet szerveztek
neki.
A Lear király annak idején bejárta a fél földkerekséget. Csupasz színpadon,
állandó világosságban a vihar, a fenyér s az éjszaka a nézők képzeletére volt bíz­
va. íme, üres a kezem, nem lapul semmi a kabátujjamban, itt a mű előttetek, csak
a mű. A valóságban tele van elméletekkel a kabátujj. Csak hát Brook tehetsége
olyan emésztőkemence, amely a legkülönbözőbb angol és idegen elemeket is
veszélytelenül elfogyasztja. Kegyetlen színház, abszurd színház, élő színház,
totális színház, rituális színház, avantgarde színház; Brecht, Genet, Artaud, Kott
s a boroszlói Grotowski megtévesztő név és jelszó vele kapcsolatban, talál is, nem
is. Azt hihetnők, hogy éber szimatú, eklektikus világtolvaj jal van dolgunk. Brook
azonban a legeredetibb rendező nyugaton. S mivel angol, kísérletezés közben is
törődik a nézőkkel.
Kocka alakú, fehér tornaterem, tűzoltólépcsővel a két szélén, körben vaskor­
lát, amelyről a szereplők, ha nincs éppen jelenésük, lenéznek a mélybe, mint
gyári munkafelügyelők vagy börtönőrök. Eleitől végig ez a szín. Trapéz és kötél
lóg le a zsinórpadlásról, pár fehér párna a bútorzat. S végig változatlan az éles
világítás - éjjel is. A tündérek horgászbotokon hatalmas dróttekercseket dobnak
le a korlátról, a varázserdő díszletét, később szilaj ide-oda csapódással óriáskí­
gyókká változnak a tekervények és bekerítik a szerelmes lányt, erdő helyett
immár álmának freudi jelképei. Az alvók szemére kent bűvölő szerelemvirág:
forgó ezüstkorong, amit pálcahegyről pálcahegyre elkap egymástól Puck és Obe­
ron; a hallucináló szerelmes legények Puck - a bolondítójuk - gólyalábai közt
kergetik egymást. Meteorok cikáznak, óriási konfettik záporoznak. Puck úgy
keríti körül a földet - „övét kerítnék negyven perc alatt a föld körül” - , hogy tra­
pézen átlendül a fehér tornaterem egyik korlátjáról a másikra. Színészek és szí­
nésznők karból karba röpülnek a levegőn át, leteperik, dögönyözik és dobálják

179
egymást, mint nyaktörő akrobaták, fejjel lefelé mondják a szöveget. Ruhájuk is
olyan, mint napkeleti tornászoké: nyakig gombolt selyempizsama, fehér a
nőkön, pasztellszínű a férfiakon. Kivéve Puckot, akin buggyos, sárga bohóckön­
tös van. A sárga az ördög egyik színe. Brook Iránban fedezte föl a ruhák mintáit,
perzsa folklórjátékok jelmezein. Űrkori a rendezés, a trapézen és kötélen lengő­
repülő színészek a súlytalanság érzetét keltik. S a hangszerelés egzotikus is meg
elektronikus is, üstdob, bongó, cintányér, hangolt gong, gitár és bendzsótök szól,
csattog, hol líraian, hol félelmesen. A kettő: líra és iszonyat folyton összetart.
Mi ez? Költészet, cirkusz, trágár bohózat, rituális játék freudi aláfestéssel vagy
a néma burkleszkfilm hőskorát idéző kergetőzés Buster Keaton stílusában? Min­
den együtt. S a szövegmondás, majdnem mindig a nézők felé fordulva: tisztelet-
adás a költőnek. Nem emlékszem ehhez fogható színházi élményre. Brook bebi­
zonyította elméletét az üres színpadról: fokozottabb a varázslat a változatlan,
állandó fényben s a csupasz falak között, hátborzongatóbb az é j, nagyobb az iszo­
nyata az ide-oda repülő és csapódó dróttekercsek zajában, mintha elsötétítené­
nek. Itt csakugyan minden megtörténhetik, barommá változhatik az ember.
Metamorfózisa után a tündérek nem Zuboly szamárfülével babrálnak, mint a
régi, illedelmes előadásokon, hanem falluszát mutatják körbe, mialatt Men­
delssohn paródiának hangzó nászindulójára skarlátvörös structollas ágyába lép
az érzékiségtől reszkető tündérkirályné. Május ünnepe van a szöveg, Szent Iván
éje a cím szerint, ilyenkor patet mundus, kitárul a kozmosz. Ezért ülték meg szel­
lemeket tisztelő szertartással a pogányok. Shakespeare, akiről megírtam több­
ször, hogy mennyire keresztény, az ő ivadékuk is volt, a pogány keltáké.
Shakespeare darabjaiból sohase tűnik el teljesen a néphagyomány; rituális
ünnep a Téli rege végén a juhnyírás is, amely kitartott a tizennyolcadik század
végéig; Falstaffról pedig komoly tekintélyek állítják, hogy csak félig elzüllött,
útonálló lovag, félig ősrégi, zabolátlan szerep megtestesítője: ő a bőven öntözött
karácsonyi vigasságok választott főrendezője: Lord o f the Misrule.
A nép hiedelemvilágában a nyári napforduló éjén volt e láthatatlan sereg leg­
nagyobb mozgási szabadsága. Varázslatos és veszélyes, tehát várva várt éjszaka,
a Nagy Találkáé halandók és szellemek között, különösen, ha egybeesett holdtöl­
tével; kutyáknál veszettség, embernél téboly lehetett a vége. Mivel Shakespeare
bizonyosan főúri nász ünnepére írta ezt az „alkalmi” játékot, s az ősbemutató
színhelye főúri, talán királyi kastély, ezúttal persze csak happy endinggel oldód­
hatott fel a találka.
Vajon maga is hitt a szellemekben? A kérdés nem évült el. Mert vajon mennyire
hitt bennük századunkban Yeats és Dylan Thomas? Vajon mennyire vastag máz
az angol racionalizmus a babonás kelta, dán, angolszász, viking örökségen?

1971

180
 Velencei uzsora, belmonti muzsika
A V E L E N C E I KALMÁR

I. ERZSÉBET háziorvosa, Roderigo Lopez, egy menekült portugál zsidó

belesodródott abba a szövevényes hatalmi vetélkedésbe, amely a királynő bizal­
masai, az államgyeplőt óvatosan kezelő, féltékeny Cecilek: apa és fia, másfelől
az Erzsébetnél évtizedekkel fiatalabb, daliás és szertelenül becsvágyó, utolsó
kegyenc, Essex gróf hívei közt folyt. A kegyenc kivételes állapota nem jelentett
azonban testi megközelíthetést; a királynő holtig Anglia jegyese maradt.
Lopez állítólag Cecilék beépített hírszerzője volt; elegendő ok, hogy az ellen­
fél megsemmisítse, ha lehet. Hamarosan kínálkozott is rá alkalom. Madrid s az
ottani Udvar szárnya alatt tevékenyen meghúzódó angol katolikus emigránsok
be-becsempésztek kémeket és visszatérítőket a szigetre. Akadt belőlük elég,
szemfüles és ügyefogyott vegyesen, kifogyhatatlanul szállítva hol hiteles, hol
koholt adatokat a mágikus hírű spanyol aranyért. Szűrje ki aztán az igazságot a
megbízójuk! Kettő a kotnyeles orvoshoz fordult tanácsért; titkos találkozóik híre
Essex fülébe jutott. Ekkor csapott le vádjával a boldogtalanra. A királygyilkos
merénylet állítólagos tervét már a legilletékesebb helyen: kínzókamrában vallot­
ták be a gyanúsítottak. Vallomásuk szerint Lopez az uralkodónő megmérgezé-
sére vállalkozott. 1594. június 7-én végezték ki; feldarabolásában nagy gyönyörű­
sége telt az összesereglett népnek. Maga I. Erzsébet sohase hitt Lopez árulásá­
ban, de az efféle kisebb államvédelmi ügyeket teljesen minisztereire bízta.
Egykorú átlag angol, „az utca embere” keveset tudott a zsidókról. Babonás
mendemondák, istengyilkos gonosz szerepük a középkori misztériumjátékokban
és legendáriumokban voltak a hiszékeny nép ismeretének hamis forrásai, nem a
mindennapos tapasztalat. Az ősi misztériumokban a zsidó sárga sapkával és tor­
zító, undok álarcban körülvijjogja a töviskoszorús Krisztust; rémmesékben rituá­
lisan kisgyermekek vérét veszi. A horgas orrú istencsúfolók a tizenhatodik szá­
zadi német ős-expresszionista festők kedvelt karikatúrái szentképeken; a fino­
mabb rituális gyermekülést főleg olaszok ábrázolták szárnyas oltárok alsó polcán,
a predellán. Három fajtáról úgy tartotta az angol kisember, hogy rútul elrugasz­
kodott a becsületes halandók nyájától, méltatlan irgalomra, kegyelemre: a zsidó,
a török s a jezsuita (még ha angol is). Balszerencsés napja volt, ha nagy néha
összeszaladt velük.
1290-ben űzték ki a zsidókat Angliából. Addig is szűk korlátok közé szorítva

181
éltek; nem volt földjük, nem űzhettek önálló ipart, nem lehettek céhtagok.
Magas kamatú kölcsönzésből és zálogüzletből éltek; mivel a római egyház csava­
ros teológiai érvekkel elvileg megtiltotta híveinek a kamatszedést. Hogyan,
hogyan nem, az észak-olasz lombardok és toszkánok mégis kimesterkedték, hogy
ugyanakkor magas kamatú nemzetközi hitelezéseik ellenére a pápa szeretett, hű
fiai maradjanak. Csak Cromwell alatt, 1655-ben történt meg a zsidók visszafoga­
dása a szigetre, a diktátor s egy magát Dániel próféta örökébe képzelő, apokalip­
tikusán látnoki holland rabbi, Manasseh ben Israel közti egyezmény alapján.
A köpcös kis ember portréját amszterdami utcaszomszédja, barátja és pártfogolt-
ja, az öreg Rembrandt örökítette meg.
Hamis azonban a még ma is elterjedt hit, hogy kiűzésük után nyomtalanul,
utolsó szálig eltűntek Angliából. Néhány család lapulva visszamaradt, sőt később
valamit fel is töltődött ibériai névleges keresztényekkel. 1492-ben ugyanis a spa­
nyolok, öt év múlva spanyol nyomásra a portugálok száműzték őket, az erőszak­
kal áttérített hitehagyók kivételével. Marrano volt az ilyenfajta új- vagy inkább
álkeresztény neve. Soknak, az inkvizíciótól rettegve így sincs maradása, szétszó­
ródnak diaszpórákba, Észak-Afrika, a Balkán, Törökország az új telepük,
világgá mennek egy batyura való ékszerrel, drágakővel és körülbelül kétezer szív-
szorítóan szép világi és vallásos szefardi dallal, amelyben még jóval korábbi, bán-
tatlanságuk boldogabb idején ősi zsidó dallamok összeolvadtak az ősrégi dél­
francia trubadúrénekkel. De jutott az áttelepülőkből elszórtan nyugat-európai
országokba is, Angliába, Franciaországba; a félvér Montaigne nemesi apjának
marrano a felesége. Szó sincs, szó sem lehet tehát arról, amit régebben Shake-
speare-kutatók állítottak fölényes lelki nyugalommal és egyetemi tekintéllyel.
Hogy a költő sohase látott eleven zsidót! Nem tudjuk, hogy a marranók közül ki
mennyire bírta a lelki kétlakiságot. Látszatra vagy őszintén katolikusok; akik
csak látszatra, azok négy fal közt péntek este tovább ápolják örökölt hitüket. Sze­
rencséjük volt, ha a szomszéd vagy a helyi hatóság még akkor is félre nézett, ha
megneszelte az ószövetségi Úristen titkos imádatát. Dehát, ismétlem, a nép, a
„kisember” alig tudott létezésükről. Nem a zsidókat ismerte, hanem a róluk
keringő ellenszenves hiedelmeket és mendemondákat.

SHAKESPEARE, a királyi Udvarban meg-megforduló színész és író tájéko­

zottsága persze nagyobb; elfogatása előtt futólag vagy látásból ismerhette Rode-
rigo Lopezt is. De van egy másik, biztosabb irányító vonalunk, csak óvatosan
kell követni. Megtörtént, hogy a magasabb szellemi életbe elvegyülő áttért zsidók
közül néhányról azt hitték: menekült hugenotta, azaz francia kálvinista vagy hit­
védelmi fedezékbe áthúzódó olasz protestáns. Ilyen volt John (Giovanni) Florio,
egy olasz zsidó angol születésű fia, már életében legendás nyelvész: szótárszer­
kesztő és műfordító; Shakespeare az ő átültetésében olvasta Montaigne-t. Florio
zengő szavakba s szép hangzatokba részegült, tanulékony, újító korszak karmes­
tere, mellesleg a megtestesült önimádat. Őt aztán jól ismerte a költő, mert 1591-
től Southampton gróf nevelője, tehát éppen akkortájt, amikor legerősebb a sze­
mélyi kapocs az ifjú főúri tanítvány s az általa bőkezűn pártolt Shakespeare között.

182
Nagy a gyanú, hogy a Lóvátett lovagok egyik humoros alakjában, Holofernes
iskolamesterben ártalmatlan csipkelődéssel a szőrszálhasogató, modoros nyel­
vészt csúfolta ki, tudván, hogy roppant hiúságáról úgyis visszapattan a baráti gúny.
Egyeznek az évszámok: anyagilag hasznos, érzelmileg közeli viszony a gróf és
költő között, sűrű érintkezésük s a vígjáték valószínű keletkezési dátuma: 1593
vagy 1594. A menekült olasz zsidó immár angolnak született és nevelt fia megha­
tón atavisztikus büszkeséggel s bizonyára tudálékosan, de annál alaposabban
kioktatta a földrajzilag tájékozatlan, fiatal Shakespeare-t Veronától Szirakuzáig
a mesejátékok színhelyére. A lángeszű tanonc figyelmétől függött aztán, hogy
időnként meglepő a helyismerete, máskor meg árulkodón melléje fog. Még azt is
tudta, hogy merről s miképp lehetett megközelíteni Velencét a vasút, autó és
repülőgép feltalálása előtt. De barátján, Florión és Itáliában megforduló urakon,
padovai és bolognai angol diákokon kívül volt még egy ismereti forrása, katoli­
kus, nyilván az óhithez ragaszkodó anyai ág valamelyik tagjától. Clara Long-
worth de Chambrun, az amerikai születésű s a szigetország egyetemein szándéko­
san mellőzött Shakespeare-kutató (Florio legjobb szakértője) kiderítette például,
hogy angol tudósok a Romeo egyik passzusát vizsgálva vaskosan tévedtek; ők vol­
tak tudatlanok, nem az író, aki egy helyen esti misét említ. Tudta, miről beszél:
az ő korában velencei felségterületen, tehát Veronában is szokásos volt még ez a
mise, csak később halt ki.

LOPEZ pertárgyalása alatt az egyik londoni színház keveset finnyáskodó, jó

üzleti szimattal felújította Marlowe tűzben és vérben fürdő rémdrámáját Bara­
básról, a máltai zsidóról (The Jew o f Malta). A darab alig volt több két évesnél,
de az akkori közönségigény és a szépíró napszámosok gyors szállítási készsége
mellett már félig-meddig elavult. Marlowe nem volt szégyenlős hatásvadász.
A pirkadó aranykor egyik legnagyobb ígérete, világlátott, művelt, az ujja hegyéig
tehetséges és szíve mélyéig amorális ember valószínűleg antiszemita előítélet nél­
kül, rosszhiszeműn, a „hecc kedvéért”'őrjöngő kapzsit, gonosz csalót, árulót és
többszörös gyilkost, valóságos családirtót festett Barabásról, méghozzá úgy,
mintha hasonlatos lenne hozzá minden hitsorsosa. De rosszhiszemű volt a katoli­
kusokkal szemben is: Máltát a drámában a törökök kezére adja, nekik játssza át
a szörnyeteg Barabás, holott jól tudhatta az író, hogy alig pár évtized előtt éppen
a sziget hiábavaló ostroma és az ugyancsak bemocskolt lovagok legendás védeke­
zése volt mohamedán oldalon a legnagyobb tengeri és hadi vereség, s valószínű­
leg siettette Nagy Szulejmán közeli halálát Szigetvár alatt. Dehát Marlowe egy
Róma-ellenes protestáns hatalom titkos ügynöke volt.
A felújítás beütött, s a bohózati jelenetekkel megtűzdelt rémdráma Lopez
kivégzése után is tovább futott egy darabig. Erre Burbage rivális társulata meg­
bízta rohamosan emelkedő háziszerzőjét, Shakespeare-t, hogy írjon valami
hasonlót a közhangulat kihasználására.
De a Lopez-ügyön kívül van egyéb, valószínűleg csak másodlagos magyarázat
is A velencei kalmár keletkezésére. Jóval a költő születése előtt, 1517-ben idegen­
üldöző zavargások folytak Londonban. VIII. Henrik nem sokat teketóriázott;

183
felköttette a főkolomposokat. Ettől aztán csönd lett jó időre. De a század vége
felé néhány év alatt háromszor is kirobbant a tömegdüh betelepült franciák (főleg
kálvinisták), hollandok, olaszok, flamandok és a Hanza-városok németjei ellen.
Ami persze az időszerűségre vadászó színházi tömegtermelésben rögtön felbuz­
dított egy darabgyártó munkaközösséget, hogy összeüssön egy drámát Morus
Tamásról, az Utópia vértanú szerzőjének emlékére. Ő fékezte meg ugyanis 1517-
ben, mint a város alseriffje az első zendülést. Shakespeare betársult az együttes
vállalkozásba, íráspróbák szerint tőle való Morus csillapító beszéde; a kéziratot
a British Múzeum őrzi. De a bemutató a cenzúra politikai félelme miatt elmaradt,
utóvégre a dráma címadó hőse később, kancellári méltóságban a király ellen for­
dult, s életével fizetett érte. Idegen volt Málta szigetén Barabás,a zsidó; idegenel­
lenes zendülésről szólt a betiltott Morus-dráma; idegen lesz Shylock Velencében.
Végül útbaigazíthat az egykorú könyvpiac is. Számos röpirat jelent meg a 16.
század utolsó negyedében az uzsora s az uzsorások ellen; a miniszteri rangban
működő Sir Thomas Wilsoné egyenesen Erzsébet-kori bestseller. Tudják jól, mi
ellen dörögnek szószékről és papíron, Arisztotelésztől az egyházatyákig a maguk
oldalára idézve roppant tekintélyeket, amikor halált követelnek uzsorások fejé­
re, inkább, mint tolvajokéra. Rengetegen el voltak adósodva: az Udvar és
kegyencei, mágnások, kisgazdák, színtársulatok. Ábrándos felfogásuk az eszmé­
nyi kamatmentes szeretet- vagy gavallérkölcsönről egybevágott azzal a móddal,
ahogyan Antonio, a velencei kalmár folyósítja rajongva szeretett barátjának,
Bassaniónak.
Mert a kalmár természetesen nem Shylock, a zsidó, amint tíz közül legalább
öten gondolják, hanem ellenfele, a keresztény Antonio. Ezzel azt is elárultam,
hogy Shakespeare csak részben teljesítette a társulat sunyi kívánságát. Ha
Shylock állna a darab közepében, A rialtói zsidó lenne a címe. De A velencei kal­
már: vígjáték vagy újabb keletű, árnyaltabb szóval sötét komédia arról, hogy
miképp szabadul ki veszedelméből a jószívű Antonio, s miképp házasodnak meg
barátai. Shylock csak egyik figurája - tornyosuló, hatalmas mellékfigura - , aki
nyomtalanul eltűnik a zenével átszőtt, csillagfényes végfelvonás előtt. Tudjuk,
hogy nem a vesztébe, csupán kifosztott házába; az is elég csapás neki! Zárt zsaluk
mögött talán zaklatott szívét borogatja a meghiúsult bosszú és jogi vesszőfutása
miatt, talán elpártolt lánya és szolgája nélkül, lassan lehűlő indulattal gyertya­
fénynél a szentírásba merül vigaszért. Megérdemelte-e, amit kapott? Kérdésünk
alapvető, s még fölmerül, amikor személyével foglalkozunk.
Marlowe gonosz müvének élettartamát a Lopez-ügy toldotta meg - (bár nagy
ritkán fel-felújítják, magam is láttam 1965-ben, érdemét meghaladó, pompás elő­
adásban) irodalom- és színháztörténeti régiség; Shakespeare darabja, amit
egyenesen Marlowe utánzására rendeltek, elpusztíthatatlan, s féltucat legnépsze­
rűbb mesterműve közé sorolható, a gyöngyök gyöngye. Itt-ott bántó, mert kaján
nevetést örököltünk a korától, de az akkori filléres nézőknek szóló nevettetés alól
folyton kicsillan kortársaitól emlegetett szelídsége s lelki nemessége. Shylock és
Barabás nem ugyanannak a fajnak a fia.

184
 A DARAB, mint említettem, egy szadista uzsorakölcsön s egy sikeres lányké­
rés összeszőtt története, olykor-olykor Mikszáth Kálmán kiábrándultán keser­
nyés, késői regényeire is emlékeztetve. Antonio, a gazdag kalmár, többszörös
hajótulajdonos anyagi segítségével Bassanio, a nemes úrfi meghódítja a belmonti
kastély és birtok árván maradt, fiatal úrnőjét, Portiát. Mivel gályákon, áruban
van lekötve Antonio pénze, Shylocktól veszi kölcsön az előreláthatóan sikeres
nőhódításra vállalkozó barátnak szánt aranyakat. Miért tőle, a hírhedt uzsorás­
tól, miért nem valamelyik szenátortól, egy másik kereskedőtársától baráti ebé­
den a Canal Grande félig mór, félig gótikus stílusú egyik palotájában? kérdi az
ember meghökkenve. Hiszen korlátlan a hitele, senki és semmi nem kényszeríti
a zsidó farkaskörmei közé. Nyugodjék a józan ész: Shakespeare az Erzsébet-kori
valóságot mesejátékban, valóságos népmesében tálalja fel. Ha nem kielégítő a
válasz, tegyük hozzá, hogy nincs jobb.
Két különböző forrásból merítette egyfelől a kölcsön történetét, másfelől azt
a napkeleti eredetű mesét, hogy a kérőknek (Bassaniót megelőzve még kettőnek)
három jelmondatos zárt ládikó közt kell választaniok Portia elnyerésére - a nyer­
tesében van a lány arcképe halála előtt így rendelte el a jelöltek jellempróbá­
jára a körültekintő apa. Ezért merült fel a tévhit, hogy lazán összetűzött két
darabról van szó, egyiknek Velence az árnyékos, a másiknak Belmont a napsuga­
ras színhelye, s a két világ csak egyszer szembesül, aDózse színe előtt, amikor
Portia, padovai jogtudósnak álcázva, leszámol Shylock jogilag támadhatatlannak
látszó, gyilkos szerződésbeli követelésével, hogy a közben tönkrement Antonio
testéből kimetszett egy font hús egyenlítse ki a tartozást. A két világ nagyon is
összefügg, ha kigondolójuk szemével próbáljuk látni a figurákat. Antonio örökös
mélabúja csendül fel a nyitányban:

Nem is tudom, mért vagyok szomorú -

Unom már ezt és unjátok ti is,
De hogy fogott el, hogy estem belé,
Milyen anyagból van, miből eredt
Nem sejthetem.
(A velencei kalmár I. 1. ford. Vas István)

Valamivel később meg, barátai faggatására:

A világ nekem nem több, mint világ,
Színpad, melyen eljátsszuk szerepünket
S én búsat játszom.
(I. 1.)

Vajon csakugyan nem sejti, nem tudja, mitől az örökös mélabú, miért ez a foj­
tott, csendes szomorúság vagy csupán titkolja mások s talán maga előtt is? De
akkor minek mondja, ösztönös rátapintással, egyikük a bandából:

Azt hiszem, a világot őmiatta

Szereti csak . . .
(II. 8.)

185
 Bassanióért. S mikor barátja elindul a kölcsönnel Belmontba:

És ekkor szeme könnyel telt meg, arcát

Elfordította, úgy nyújtott kezet
S Bassanio kezét mély indulattal
Szorította meg: így búcsúztak el.
(II. 8.)

S másutt:

Nem beteg, uram, hacsak nem a lelke . . .

(III. 2.)

Önmagáról, még halálra készülve, a váratlanul szerencsés fordulat előtt:

Megfertőzött juha vagyok a nyájnak,

Halálra szánt; a leggyöngébb gyümölcs
Legelőbb hull a földre: hulljak én is . . .
(IV. 1.)

S ugyanebben a helyzetben, percekkel a várt és biztosra vett „kivégzés” előtt,

idő előtti végbúcsúja Bassaniótól már lírába áthajló, érzelmes vallomás.
Antonio szenved, s a szemérmes mimóza búja szerelmi bánat, mert házasodni
készül a barátja, elveszti. Boldogtalanságának maga is kovácsa: veszteségét siet­
teti a kölcsönnel, amely lehetővé teszi a belmonti lánykérést s megpecsételi saját
elárvulását, a véglegeset, a zárójelenetben. Antonio: homoszexuális, de ideálja
érinthetetlen. Mit csempészett bele önmagából Shakespeare?
Valamikor 1596 és 1598 közt született a darab. S ha évre nem egyezik is hajszál­
ra, föltehetőn hasonló viszonyt sejtünk a költő életében egy selymesen hosszú
hajú, megközelíthetetlen mágnásfiúért, aki ráadásul nemcsak szerette a költésze­
tet, de magas rangjához méltón busásan meghálálta a költő egyik verses regényé­
nek neki szóló ajánlását. Southampton grófról beszélek. S ha róla, akkor elő kell
vennünk a szonetteket is. Az első tizenhét, házasságra s hasonló utódok nemzé­
sére biztatja a versciklus ismeretlen címzettjét, egy férfiszépséget, akiről a
„Lánynak festette maga a Teremtés” kezdetű, huszadik versben* már bevallja,
hogy szereti, fizikai lemondással, de lelki igényléssel:

Természet-asszony megkívánta formád,

s valamit hozzátoldva tőlem elvett,
s az most számomra, célnélküli korlát.
De ha már nők gyönyörére teremtett,
használják ők, s legyen enyém szerelmed.
(20. szonett)

* A szonettek Szabó Lőrinc fordításai. Számozásuk, átszámozásuk és címzettjük körül évti­

zedek óta folyik az ádáz vita.

186
 Elég világos beszéd. A mai lélektan már meg sem áll ilyen vallomásnál, pszi­
chológusok kisujja is tudja, hogy Julius Caesartól Byronig seregnyi volt a biszexuá­
lisok száma. Ahogy Karinthy Frigyes mondta: félig nő vagyok, hiszen nő volt az
édesanyám.
Antonio viszonylag nem nagy szerep; volt is, aki meglepődött, hogy miért
éppen ő a címadó? Úri tartással, elmosódva, csendesen a háttérbe húzódik,
kívülálló a kavargó, farsangi Velencében, s lelkileg majdnem annyira Idegen,
mint társadalmilag Shylock. Kicsi szerep, igaz, de ugyanakkor lehet, hogy a költő
saját lelkiállapotát is belecsempészte a kalmárba.

DE KICSODA voltaképpen Bassanio? Legyünk résen, évszázadok választa­

nak el tőle a megítélésnél. S attól is, aki megteremtette őt. Vajon hozományva­
dász, pumpoló álbarát? Addig is, amíg a remélt kincshez jut, Antonio a kiszolgál­
tatott fejős tehene, mivel a szépfiú átlát érzelmi kötöttségén, és kihasználja a kal­
már gyöngeségre késztő gyöngédségét? „Itt jön Bassanio, legnemesebb / Roko­
nod.” (I. 1.) Elgondolkoztat a kitüntető jelző. S az is, hogy legényesen, nyílt úri
fölénnyel bevallja nyakig érő anyagi zavarát:

Előtted nem titok, Antonio,

Hogy gazdagságom mennyire apadt,
Mert egyideig fényűzőbben éltem,
Mint bírta volna gyönge készletem.
Nem is panaszlom, hogy az aranyélet
Most véget ér, de legfőbb gondom az,
Hogyan másszam ki adósságaimból,
Melyekbe tékozlásom belerántott. .
(1 . 1 .)

Nyíltan beszél a lánnyal is Belmontban:

. . . Nézd, kedves úrnőm,

Mikor szerelmet vallottam neked,
Megmondtam, hogy egyetlen vagyonom
Ereimbe folyik: nemes vagyok
S igazat szóltam. Mégis, drága hölgy
Rögtön meglátod, hogy e semmi is
Csak kérkedés volt. Elmondtam neked,
Hogy semmi vagyok, de nem mondtam el,
Hogy kevesebb vagyok a semminél, mert
Egy jó barátomnak adósa lettem,
Az meg ellenségének lett adósa,
Hogy énrajtam segítsen.
(III. 2.)

187
 Bassanio szívesen elhiszi, hogy a munka is nemesít, de azért gyanakszunk még,
hogy talán csak a fényes hozomány izgatja őt, magyarán afféle hajdani sárosi
gavallér, úri lócsiszár? Igen ám, de az-e csakugyan? Egy nagy költő (és Shake­
speare mindenesetre) elárulja figuráira bízott szavakkal, hogy mi a véleménye
róluk. Márpedig Bassanio szövege eleitől végig nemes veretű, őszintén megnye­
rő, gyakran szárnyaló, s az egyetlen, aki zsidózó cimborái közt nem sérti meg
Shylockot. Szóval Shakespeare kedvére való lovag. így gondol vissza rá Portia
okos cselédje s bizalmasa, Nerissa is: „Nem emlékszel, úrnőm, apád idejéből egy
velencei diákra és katonára, aki a montferrat-i márki társaságában járt ide?” (I.
2.) Scholar and soldier: az angol szópárosítás úgy is fordítható, hogy humanista
és katona. Vagyis művelt főúr, amilyen az angolok lovageszménye: Sir Philip
Sidney, a költő volt, vagy Lord Mountjoy, Sidney riválisa Essex legendásan szép
nővérének, Pénelopénak a kegyéért. S amilyen Hamlet, a wittenbergi diák és
tüneményes vívó.
Shakespeare-kori felfogás szerint nem a munka, hanem a műveltség és szépség
nemesít. A férfinak legyen szép lába - mutogatták is! - vívásra edzett alakja,
fölényes tudása politikáról és poézisről, a nőnek legyen hozománya. Törvény-
szerűn folyik le a belmonti jelenet; mihelyt Bassanio a „nyerő” ólomládikó
választásával megszerzi jövendő asszonyát, a dúsgazdag árva lány engedelmesen
hódol előtte.

Egy lány, ki neveletlen, műveletlen,

S csak annak örül, hogy nem túl öreg még
A tanuláshoz, s még jobban örül,
Hogy nem is túl buta a tanuláshoz,
S legjobban örül, hogy lágy szelleme
Neked ajánlja magát: te vezessed,
Mint ura, kormányzója és királya.
Magamat és mindent, ami enyém,
Most neked adtam: nemrég még ura
Voltam e kastélynak s cselédeimnek,
S királyné önmagam fölött, de most
E ház és e cselédek s önmagam,
Mint tied, uram.
(III. 2.)

Kötelező volt ez a félig enyelgő, félig ünnepélyes, de mindenképpen engedel­

mes női hang. Különösen kijár Bassaniónak, mert méltó volt hozzá a választás a
próbatételnél. S mélabúval vegyülő, hasonló hódolatot vívott ki korábban barát­
ja, Antonio kebelében is! Folyton gondolni kell e fiatal férfi többoldalú megbe­
csülésére, máskülönben - az író szándékával ellentétesen - Shylock sérelmére
billen át a darab s ezzel hamis súlypontra. Ha Antonio gyaníthatón diszkrét
önarckép, Bassanio alighanem az eszményített Southampton gróf. Alig kétséges,
hogy ő volt a szonettek egyik címzettje: a férfi. Viszonyuk nem Oscar Wilde és
Lord Douglas lealázó, tragikomikus kapcsolatára hasonlított; a modern példa
inkább Proust rajongó barátsága Bertrand de Fénelon és a Bibesco fivérek iránt.

188
 PORTIA azonban nemcsak engedelmes leányzó, Éva bűnét sínylő-vezeklő
asszonyállat, hanem érzelmi megtisztelésre tartó, szellemi vetélkedésre képes
reneszánsz nő is.* Szabad élettárs, nem pusztán alázatos ágyas. Erre vall annak a
ládikónak a felirata is, amely arcképét, tehát a nyertes jutalmát rejtegeti.
„Bennem nyered el azt, amit sokan kívánnak”, áll az aranyládán, „Bennem nye­
red el azt, amit megérdemelsz”, szól az ezüsté, „Engem választ, aki mindent koc­
kára tesz” az ólomé. (II. 7.) Az ólomládikóban van az arcképe. Bassanio, a hozo­
mányvadász föltétlenül az arany után kapott volna a valóságban, állította Quiller-
Couch, egy régebbi nagyon neves Shakespeare-kutató, mint aki ravaszabbul átlát
emberén, mint maga a költő. Csakhogy Bassanio a nemes nyelvű humanista és
katona - tehát Shakespeare figurája - a ládikó jelmondatát nézi, nem az anyagát.
Akkor pedig csak az ólomra eshetik választása, mert azon áll a kölcsönös szerele­
mért vállalt kockázat. Az egyetlen fajta pazarlás, amelytől gazdagszik a tékozló.
Nem véletlen, hogy a három kérő közül ő, éppen ő töpreng zeneszóra a döntésen.
A jelenet mintegy előlegezi a zenés lelkű szeretők összhangjáról szóló zárófelvo­
nást. De ellenkező irányban is előre mutat a jelenet: Shylock, az uzsorás sorsára.
Az ezüstláda jelmondata szerint azt fogja elnyerni, amit a szerető szívű kockázta­
tókkal szemben a bosszúra sóvárgó szívek megérdemelnek. Egy pojáca lappang
a ládikó fenekén, nevetség tárgya lesz, legalábbis a kortárs nézők szemében. John
Russel Brown, a Shakespeare-szövegek egyik modern gondozója jött rá, hogy
nyelvileg is összefonódik a két ellentett világ. Férfikora delelőjén a költő sohasem
fukarkodott a kincs, kincsszerzés, gazdagodás képzetét keltő szavakkal a szere­
lem festésére; a szerelmesek: gyöngyhalászok, az aranygyapjú vadászai és így
tovább. Ezt tudtuk már. Brown azonban figyelmeztet, hogy a szerelemről szólva
Shakespeare gyakran él a kereskedelem és uzsora kétféleképpen értelmezhető
szókészletével is. A negyedik szonettben például:

Tékozló báj, mért pazarlód saját

gyönyörödre szépséged örökét?
A természet csak kölcsönöket ád,
s mert bőkezű, csak bőkezűt segít.
Mért élsz hát vissza, szép zsugori, a
bőséggel, melyet továbbadnod adtak?
Kamattalan uzsorás, ekkora
pénzt szórsz el, de a múlás rabja vagy csak?

* E felszabadulás úttörői, mi tagadás, a művelt velencei és római kurtizánok voltak.

189
 A nyelv üzleti, a tartalom: felhívás házasságra s nemes utódok nemzésére.
Amit a hatodik szonettben ki is mond:

Nem tiltott ügylet kölcsönadni pénzt,

melyért az adós boldogan fizet;
nemzz magad helyett új, második Én-t,
vagy - tízszer jobb! - nemzz egy helyett tizet;
boldog vagy s tízszer boldogabb leszel,
ha tízszer visszatükröz tíz tükör;
mit nyer veled a sír, ha menni kell?

Szerelemnek és barátságnak ugyanez a fajta gazdálkodása érvényes Antonio,

Bassanio és Portia közt, ellentétben a Shylock-féle gazdálkodással. Adakozás
által gazdagodik a szerelem; olyan uzsoraszerződés, amelyben a felek mindenük­
kel kockázatot vállalnak egymásért. Shakespeare hagyománytisztelő volt.
A velencei kalmárban a bőkezűségre kötelezett, kamattiltó lovagi eszmény ütkö­
zik össze a kibontakozó tőkés szellemmel, amely egyenértékűnek vesz tárgyat és
embert, Shylock esetében húst a húsából: Jessicát, a lányát és aranydukátjait.
Hogy aztán lovagok, lovagrendek, apátságok minduntalan szemérmetlenül meg­
szegték az eszményt és kamatszedési tilalmat, nem tartozik ide. Shakespeare az
ideált ábrázolja; a gyakorlatot már előtte Marlowe cinikusan bemutatta A máltai
zsidó ban. Zsák a foltját megleli: Barabás, a méregkeverő zsidó vagy a hitszegő,
kegyetlen török semmivel sem aljasabb, mint a lovagrend tagjai, öles kereszttel
a mellvértjükön.
Shakespeare játékában viszont áthatja az eszmény a jól szeretők egész körét.
Jessica, uzsorás apjának kincsét gyorsan elpucolva, talán boldogságra lel egy
muzsikás házban. S ahogy a lány, úgy dönt Lanzelo, a cseléd is; a gazdag zsidó
szolgálatából átáll szolgálni az akkor még szegény Bassanióhoz: „A régi közmon­
dás tartalma éppen arányosan van elosztva gazdám, Shylock között és te közöt­
ted, uram, mert neked jutott Isten kegyelme, uram, neki pedig épp elég jutott.”
(II. 2.) Shylock magára marad, mert - egyelőre - a sötétségnél erősebb a fény,
erősebb nála az a szellem, amely Bassaniót helyes választásra készteti a három
láda jelmondatain töprengve. Antonio, a kalmár, aki csupán kereskedelmi
haszonra s nem uzsorakamatra dolgozik, s kölcsönt gyakran kamatmentesen is
ad, egy csöppet sincs megütközve Bassanio pazarlásán; a gazdag Portia minden
irónia nélkül mondja frissen szerzett férjéről: „Drágán vettelek meg, drágán sze­
retlek” (III. 2.); Bassanio meg, kezében az elnyert Portia képével, irónia vagy
öngúny nélkül kiáltja: „Szép hölgy, megengeded, / Hogy e számlára adjak és
vegyek?” (III. 2.) Hogyne, adhat és vehet az utolsó fillérig. A szerelmi szerződés
felei győzni fognak az uzsoraszerződés kieszelőjén: Bassanio nem szerencseva­
dász, és Shylock nem tragikus figura. Shakespeare darabjait a City joghatósági
területén kívüljátszották, s a nemesuraknak bérelt székük volt a színpadon. Saját
magukban gyönyörködtek.

190
 SHYLOCK kettős hangnemben írt szerep, helyenként drámai, helyenként
groteszk vagy nevettető, mert shakespeare-i bűvészettel egészen a személyéhez
van hangolva, s ez a tapasztalatilag alig kiismerhető, szövevényes személy vadul
gyűlölködő ugyan, de méltóság is, humor is van benne, s pártatlanul mérlegelve
úgy képviseli faját, mint amely végkimerülésig üldözve és kitaszítva az Úr válasz­
tottjaként talán mégis túléli a föld valamennyi népét a határmezsgyéjükön.
E csodához Shylocknak elég volt kevés világismeret; ha máshol nem, százszor-
szent zsinagógájában így érzett. Ne felejtsük el, hogy a Rialto már ellenséges
terület: a keresztényeké.
Vajon ki játszotta először az ősbemutatón? William Kempe, a társulat kiváló
bohóca és táncosa vagy Richard Burbage, a színházi vállalkozó nagy hírű fia,
Shakespeare barátja, akire tragikus hőseit bízta? Bárkié volt először a szerep, bi­
zonyára nevetségesnek és visszataszítónak játszotta, máskülönben az állóhelyről
kifütyülte volna a nép, amely csámcsogva tolongott Lopez bitója körül. A tizen­
nyolcadik század első felében rendszerint alantas ripacsoknak, bohóckodó segéd­
színészeknek jutott a szerep, Charles Macklin az első, aki olcsó s kaján hahotára
pályázó, parlagi felfogás helyett - mondá: - „Shakespeare szellemében alakítot­
ta”. Nem tudjuk, hogyan; mindenesetre megemelve. 1814-ig azonban változatla­
nul vörös a szakálla és parókája, mint Júdásé a középkori misztériumjátékokban,
velencei aranydukátjai úgy csengtek, mint a bibliai harminc ezüstpénz. „Judás
kalapját viseli, amit a bodza alatt hagyott”, mondják Barabásról A máltai zsidó­
ban. Azt viselte Shylock is, egy akasztott árulóét. Forradalomnak számított, ami­
kor Edmund Kean, a múlt század eleji színészóriás először jelent meg fekete
szakállal a rivalda előtt. Attól kezdve alakja elkomorul s mindjobban felmagas-
lik; rendezők kemény feladata, hogy egyensúlyát vesztve ne köréje tömörüljön a
játék. Senki se gondolt többé arra, hogy hatalmas horgas orra a rögtönző olasz
piaci komédiából származik: Pan talonéról, a zsugori, de kijátszott apáról ragadt
át egy zordabb arcra. Shakespeare színész-író volt, a sors iróniája, hogy ebben a
páratlanul népszerű művében ünnepelt színészek korról korra beálltak melléje
társszerzőnek. Legtöbben a szerep tragikus skáláját tágították, ezzel nyomulha­
tott igazán előtérbe az alakító.
Henry Irving legendás hírű játékában szimbólummá magasztosulva már-már
emberfölöttire nő, mert könnyen fölismerhető, miniatűr világpolitikai tükörkép.
Disraeli miniszterelnök roskatagon is tündökölt a hatalmi egyensúlyt rendező
1878-as berlini kongresszuson - der alte Jude, das ist ein Mann, mondta elismerőn
Bismarck - s az angol színészet fejedelme egy év múlva felújította A velencei kal­
márt. Megsemmisítő pillantását körülhordozva ellenfelein, olyan ószövetségi
gőggel vonult ki a bírósági jelenet után a Dózse tanácsterméből, mintha egy
miniszterelnöki tárcát vetne oda örök ellenlábasának, Gladstone-nak, a szentes­
kedő bibliaolvasónak. Shakespeare mindenkié és minden koré, s minden rende­
zés a kor visszfénye, az volt Irvingé is, amikor az első angol zsidó szédítő rangra
emelkedett közéletükben. E titáni színész és rendező, egy nemzet bálványa s évti­
zedekig színjátszásuk nagyhatalma más alkalommal pávatollas legyezőt nyomott
Ophelia kezébe, mert plüss bútoraik közt ahhoz voltak szokva a korabeli nézők!
Nagy színészek kibillenthetik egyensúlyából A velencei kalmárt, annyira hálás,
másfelől olyan kétélű a szerep. De ha Shylock a fő mágnes, sérelem esik az író

191
eredeti szándékán: kettős sérelem. Az uzsorás átváltozik uralkodó faji jelképpé,
s egy kitaszított nép sorsa testesül meg benne, a tragikusra áthangolt bírósági
jelenet után pedig értelmetlenné válik az ötödik felvonás, amely a pereskedő
Velencéből kiröpül a muzsikás Belmontba.
Az a kérdés, mi volt égető Angliában a darab születésekor: a zsidó-probléma
vagy az uzsorakamat? Zsidókérdésről egyszerűen nem tudtak, a királynő s az
urak viszont gyakori pénzhiánnyal küzdenek; Erzsébet gőgös címeresei egyed-
árusítási jogokra vadásznak az Udvarnál. A velencei kalmár olyan vígjáték, amely
Uzsora és Barátság, Bosszú és Megbocsátás, Diszharmónia és Harmónia derűsen
feloldódó küzdelméről szól. Othello tragédiáját sem a néger vagy arab vér okoz­
ta, s az akkori vérengző tucatdarabok olasz születésű vagy nevű cselszövői és
orgyilkosai egy csöppet se csökkentették a be- vagy be nem vallott bámulatot Itália
iránt. Rossz szolgálatot tesz, aki Shylockban kizárólag ótestamentumi méltóság­
gal eltelt üldözöttet, egy jogtalanul megvetett faj végül is kijátszott képviselőjét
fordítja szembe egy könnyelmű s léháskodó úri társasággal. Heine megtette, s
még inkább a dán Brandes, de az ő írásain ma már ujjnyi vastag a por.

NE MENJÜNK EL azonban egy feloldhatatlan lélektani ellentmondás mel­

lett. Említi-e valahol a Shakespeare-irodalom, nem tudom, én sohasem láttam,
amitől persze még ott lehet valamelyik könyvben, tanulmányban, hiszen ten­
gernyi.
Antoniót kifinomult, borús, érzékeny, halk hangú úrnak ábrázolja, már méltó
lenne a szőrmével szegett prokurátori köntösre. Időben óriásit ugorva magunk
felé, arra a múlt század végi angol esztétára emlékeztet, persze agglegényre, aki
két rajongó itáliai zarándoklata közt sóvárgó szeméremmel, messziről figyeli
atletikus szőke diákok teniszezését, evezését, krikettjátékát Cambridge-ben,
Oxfordban. Szitkozódás, köpködés, nyilvános utcai botrány, kofatempó ettől
az embertől? Képtelenség. Holott Shylock bosszúra vágyó gyűlöletében, a gyűlö­
let fő-fő motívumaként éppen ezt állítja róla:

Signor Antonio, te a Rial tón

Nem egyszer szidtál engem, amiért
A pénzem után kamatot szedek.
Én tűrtem csöndes vállvonogatással,
Mert törzsünk osztályrésze a tűrés.
Hitetlennek és vérebnek neveztél
És leköpted zsidó kaftánomat
Azért, mert hasznát vettem vagyonomnak.
(I. 3.)

S másutt, hasonló dühvei:

„Lepocskondiázott, és elütött egy félmilliótól. Nevetett, ha vesztettem; csú­
folt, ha nyertem; gyalázta a népemet, megakadályozta az üzleteimet, hűtötte a
barátaimat, fűtötte az ellenségeimet - és miért? Mert zsidó vagyok.” (III. 1.)

192
 A szöveg elég sem atikus; így beszél a zsidó - gondolták ha p én zes zacskójá­
ról van szó. Tegyük hozzá, hogy a folytatás váratlanul m eggyőző: Shakespeare
m élyen em berséges érzésére vall. Sor kerül rá, hogy idézzem .
De Antonio lealázásra szánt, durva viselkedése, jellemétől függetlenül, azért
is érthetetlen, mert jól tudja, hogy a zsidók megengedett fő jövedelmi forrása
Velencében csak a kölcsönkamat, jóformán az a mindennapi kenyerük. A 16.
századtól esténként rájuk zárták a zsúfolt gettót, mint holmi elkerített járványte­
rületet; a proletár Canareggio negyed mögött, mocskos csatornák mentén, dohos
kapualjakon túl ma is szinte érintetlen az elnéptelenedett Ghetto Vecchio és Nuo-
vo, az a hajdan fulladásig belepett, szűk települési sziget, amely széliében nem
tágulhatott, tehát fölfelé terjeszkedett nyolc-tíz emeletes, roskatag felhőkar­
colókba, emeletenként egyre könnyebb anyagból, összeomlás ellen. Ma már
kihalt a nyomasztó emlékű főtér és környéke, kevesen tudják, hol van. Velence
örök szerelmese, Rilke rövid, de gyönyörű mesét írt róla, misztikusan párás és
pontos a gyöngéd rajz; egy öreg ékszerész, az aggok aggja s egy csecsemő folyton
feljebb költözve felér egy törékeny tetőre, majdnem az égbe, s ott a szédítő mély­
ség alján bámuló népsereglet néma döbbenetére megpillant a tántorogni látszó,
nyomorult felhőkarcolókon túl egy ezüst csíkot: a tiltott tengert.*
Meglepő, hogy a velenceiek még keményebben bántak a zsidókkal, mint
vetélytársuk, a portugál marranók másik olasz menedékhelye, Genova, ahol
Kolumbusz született, Salvador de Madariaga joggal híres életrajza szerint szintén
zsidó vérrel az ereiben. Antonio sohase fordult meg a gettó táján, honnan tud­
hatta volna, hogy van egy hely, ahol a gonosz uzsorás valószínűleg számlálatlanul
fel-felajánlja dukátjait: megbélyegzett nyomorfészkek közepében az aranytól,
ezüsttől ragyogó, csillogó zsinagóga. Mindegy hol, Velencében-e vagy Tunisz
partja előtt Dzsibutiban, a mediterrán zsidóság elpusztult jeruzsálemi Templo­
muk emlékezetére a zsinagógákat mindenütt osztatlan áldozat árán felékesítet­
ték. Hiszen apróra zúzva az volt a Hazájuk.
Ha nem tudott is erről a nemes Antonio, nincs magyarázat állítólagos köpködő
viselkedésére a Rialtónál. Ami van, mind sántít. Vagy hazudik Shylock - de
mások, szemtanúk előtt? - vagy félbolond és képzelődik, vagy Shakespeare nagy
sietve nem vette észre a szembeszökő ellentmondást a jellemrajzban. Azt hiszem,
ez a legvalószínűbb. Barátjának s beható ismerőjének, Ben Jonsonnak mondta
egyszer, hogy soha egy sort se javít a kéziratain. Elég baj, morogta később Vol­
taire. De neki szabad volt sietni! - feleljük.
Társulata, felbuzdulván a Marlowe-darab sikerétől, egyszerű utánzatot ren­
delt. Ő azonban nem érte be kétdimenziós szörnyeteggel, holmi színpadi ördög­
gel, amilyen Barabás, a máltai zsidó. Háromdimenziós embert alkotott, de
ördögi embert. Hihetővé tette, nem tragikussá. Ne feledjük, hogy Shylock híres
önvédelmi beszédében egy gyilkosságra készülő ember igazolja magát, a gonosz
beszél belőle, nem csupán üldözött népe. „Hát a zsidónak nincs szeme? a zsidó­
nak nincs keze, szervezete, érzéke, érzelme, szenvedélye? nem ugyanaz a táplá­
lék táplálja, nem ugyanaz a fegyver sebzi, nem ugyanaz a baj bántja, nem

* Eine Szene aus dem Ghetto von Venedig а. Geschichten vom lieben Gott und anderes (1900)
(Mesék a jó Istenről, 1921) című mesesorozatból.

193
ugyanaz a gyógyszer gyógyítja, nem ugyanaz a tél és nyár hűti és hevíti mint a
keresztényt? Ha megszűrtök, nem vérzünk-e? ha csiklandoztok, nem neve-
tünk-e? ha megmérgeztek, nem halunk-e meg?” (III. 1.) Idáig úgy hangzik,
mintha a felvilágosodás korában írta volna egy szabadkőműves. Hangozhatik is,
hiszen Shakespeare legalább volt annyira emberséges, mint Lessing, Diderot
vagy Mozart. De a folytatás már egy gonosz emberé, aki szemért két szemet,
fogért két fogat követel. „ . . . és ha meggyaláztok, ne álljunk-e bosszút? Ha min­
denben hasonlítunk rátok, ebben is hasonlítani fogunk. Ha egy zsidó megsért egy
keresztényt, hol az alázatossága? A bosszúban. Ha egy keresztény megsért egy
zsidót, hogyan tűrje keresztény példa szerint? Csak bosszúval. Azt az aljasságot
művelem, amire ti tanítottatok, és alighanem még hozzá is teszek ahhoz, amit
tanultam.” (III. 1.)
Minden gazember igazolni tudja magát; Jago és III. Richárd éppen olyan
remek védőügyvédje elvetemült szándékainak, mint Shylock a magáénak, figyel­
meztet Hevesi Sándor A velencei kalmárról szóló tanulmányban, amely több mint
fél századdal megírása után még mindig kiemelkedik az irodalomból. Shylock
ragaszkodik a sötét szerződés betűjéhez; ez a zsidó nem tragikus történelmi sors
hordozója, hanem megszállott, akit beterelnek a törvény kelepcéjébe. De nem
rögtön; irgalmára fellebbezve előbb kiutat engednek neki. A jogtudornak öltözött
Portia beszéde a kegyelemről valósággal a középkori szent királyok programja,
elmondhatta volna, a tölgyfa alatt kegyelemmel ítélkezve akár Szent Lajos
király is:

A kegyelem lényege nem a kényszer,

Úgy fakad, mint csöndes eső a mennyből
A lenti földre, s kétszeresen áldott:
Megáldja azt, ki adja, s azt, ki kapja.
A nagyokban is ez a legnagyobb.
Koronánál szebb dísze a királynak,
Mert jogara földi erő jele,
A félelem és felség tartozéka,
De kegyelme erősebb a jogarnál,
A királyok szivében tartja trónját
S az Istennek magának tartozéka,
S a hatalom akkor legistenibb,
Ha fékje kegyelem. Te is, zsidó,
Bár igazságot kérsz, fontold meg azt,
Hogy igazságtól egyikünk se vár
Megváltást: mi bocsánatért könyörgünk,
S imánk egyúttal megbocsátani
Int minket is.
(IV. 1.)

194
 A szöveg, azonos érzéssel telítve nemsokára felhangzik a Szeget szeggel hősnő­
jének ajkán is. Ha Portia szájából természetesen hangzik e szózat, Belmont szel­
lemének köszönheti. Bassanio helyes választása által szerelem és barátság a szo­
nettek szerint értendő, termékeny uzsoraszerződést kötött a kastélyban ama
meddő uzsoraszerződés ellen, amelyet hol kötődő, hol sziszegő szavak kíséreté­
ben a Rialtón íratott alá kiszemelt áldozatával egy zenére süket, irgalomra képte­
len ember. Rendjén való, hogy a belmonti egyezmény legtisztább alakja, Portia
forduljon később olyan intelemmel Shylockhoz, mintha egy középkori szent
király beszélne. A beszédre sem Antonio, sem Bassanio nem méltó, sem a dózse,
akármennyire egyetért velük Shakespeare.
Mert a világ mégiscsak beszennyezi őket. S egyik a másikát. Zsidók és keresz­
tények egymás bűneiből tanulnak s nem erényeikből: az „fest le” egyikről a
másikra, ami bennük rossz. „ . . . és ha maggyaláztok, ne álljunk-e bosszút? Ha
mindenben hasonlítunk rátok, ebben is hasonlítani fogunk.” (III. 1.) Van azon­
ban Shylocknak egy másik, kevésbé ismert beszéde, amely még leleplezőbb.
A bírósági jelenetben mondja el, visszafordítván ellenfeleire képmutatásukat.
Nincs köztük különbség: olyan mértékkel mér, mint amazok.

Mitől féljek, ha törvényt nem szegek?

Birtokotokban sok rabszolga van
S élnek, mint öszvérek, kutyák, nehéz
Rabéletet, mert megvettétek őket.
No, engedjétek őket szabadon,
Hadd üljenek nászt gyermekeitekkel!
Miért izzadnak teher alatt? Ágyuk
Legyen oly lágy, mint a tiétek; ínyük
Oly válogatós. Azt mondjátok erre:
„A mi rabjaink” ; ezt felelem én is.
A font húst, amelyet belőle kérek,
Drágán vettem meg: enyém, akarom.
Ha nem adjátok, fuj törvényetekre!
Akkor nem ér Velence joga semmit,
ítéletet várok: megkaphatom?
(IV. 1.)

Más szóval: jogom van az adós húsához, ahogy nektek a rabszolgákéhoz.

Mikor Portia a darab végén visszatér kastélyába, első szavai ezek:

A fény, melyet látsz, a szobámban ég,

A kicsi gyertya oly messze sugárzik!
Jótett ragyog így a silány világban.
(V. 1.)

Nem Shylock háza Belmont ellenpólusa, hanem egész Velence, az uzsorás csak
egyik fantomja.

195
 SHAKESPEARE számára a két díszlet közül a képzeletbeli Belmont volt kö­
zelebb az angol valósághoz. Úgy festhetett, mint a vár jellegüktől megszabaduló,
újmódi, olaszos stílű kastélyok, Hatfield House, a Cecilek fészke, Burghley
House Észak-Angliában, szintén a Cecileké vagy Hardwick Hall, a csodálatos
üvegkalitka Derby grófságban, nyesett fákkal, nyírott sövényekkel, szabályos
kerttel a hátsó front mögött.

Lágyan szunnyad a holdsugár e halmon.

Itt leülünk, s a zene hangjai
Fülünkbe surrannak, s a puha csönd
S az éj az édes összhang burka lesz.
Jessica, ülj le. Nézd, arany köröcskék
Sűrűn borítják a menny boltozatját:
S nem láthatsz ott oly kicsi csillagot,
Mely, míg mozog, ne zengne, mint egy angyal,
A csillószemű kerubok karában.
A nem-múló lelkek összhangja ez,
De míg ez a veszendő sárgunya
Takarja durván, addig meg se halljuk.
(V. 1.)

Ezt a harmonikus, fiatalkori zenét maga sem fogja többé felülmúlni.

Figyeld csak meg a vad és laza nyájat,

Vagy betöretlen csikók fajzatát,
Amint bolondul szökellnek, nyihognak,
Mert vérük heve ezt kívánja meg;
De ha meghallják a trombita hangját,
Vagy bármely zene éri fülüket,
Látod, hogy némán állnak s vad szemük
Szelíd fénybe fordul a zene édes
Hatalmától. Mondják, így mozgatott meg
Orpheus fákat, köveket, folyókat:
Mert minden kemény és konok dühöt
A zene megszelídít egy időre.
Az ember, aki legbelül zenétien
S nem hat rá édes hangok egyezése,
Az kész az árulásra, taktikára,
S szelleme tompa, mint az éjszaka
S érzelme komor, mint az Erebus:
Meg ne bízz benne. Hallgass a zenére.
(V. 1.)

196
 Kinek mondja ezt figyelmeztetőn a szerelmes férfi? Annak a lánynak, akit
apja, Shylock óvott a zene mérgező hatalmától:

Zárd be az ajtót és ha szól a dob

S vijjogni kezd a ferdenyaku síp,
Nehogy az ablakokra felkapaszkodj
És fejedet kidugva a bemázolt
Arcú keresztény bolondokra bámulj,
Tömd be lakásunk ablak-füleit,
Hogy higgadt házamba a híg bohóczaj
Ne törjön be.
(II. 5.)

Tündérjáték, sötét komédia, morális példázat vagy commedia dell’arte? Öntu­

datlanul gyűlt fel Shakespeare-ben a nyersanyag, csak a jelenetszövő színpadi
mester tudatos. De a mesterség tudója egyben költő, s az átvarázsolt nyersanyag
még akkor is az élet teljességét tükrözi, amikor nem kívánja, hogy túl komolyan
vegyük. Utópista? Tessék, az. Egzisztencialista? Hogyne, az is. Realista? Föltét­
lenül.
Csakhamar meggazdagodott. Pénzét mint stratfordi lelkes polgár, ő is kamatra
adta ki. De ebből a világért sem következik, hogy később egyetértett Shylock
gondolkodásával. Belmont ablakai holtig világítottak neki, s a tündérkastély
kertjéből még akkor is áthallotta zenéjét, amikor Lear királlyal bolyongott a
tenyéren.

1966/1984

197
 Vízkereszt
VAGY NEM EG ÉSZEN AZ, AMIT AKARTOK

MIBŐL ÉL, idegen földre menekülve egy vallási üldözött? Amiből egy politi­
kai földönfutó. Folytatja régi mesterségét, ha be tud illeszkedni az új világba. Vagy
pénzzé teszi anyanyelvét: megpróbálkozik a régi szókincs hasznosításával befogadói
közt. Így tett Shakespeare idejében több francia kálvinista. Nemigen változott
a tanmódszer négyszáz év alatt; már akkor is szellemesnek képzelt társalgással
csiklandozták a restebb tanítványokat. „Daloljunk egyet, Lóránt?” - kérdi nyelv­
könyvünkben a családfő. „Ott van, papa, a kotta a szekrényemben, balkézt, a
fiókban”, feleli a fia. Kiderül a továbbiakból, hogy Dávid lesz a basszus, János a
tenor, Jakab a szoprán. Magától értetődő egy Shakespeare-kori nyelvkönyv szer­
zőjének, hogy a család öt férfitagja ért a muzsikához. Ahogyan ma mind az öt a
volánhoz.
Legelőször erre a föltevésre kell gondolni Shakespeare csodálatos zenés darab­
jánál, a Vízkeresztnél. Nem hangszerekre írt kísérőszövegről beszélek, hanem
olyan mondott versről, amely mint a szőlőfürt fénnyel, telítve van zenével, és
finom fülű nézőknek, pontosabban nézőknek és hallgatóknak készült. Akik szín­
ház előtt, színház után mindig készek összeülni magánmulatságból egy kis muzsi­
kálásra. Mint Lóránt s a többi fiú a nyelvkönyvben.

Ha a zene szerelmünk éke, fel!

Tovább! jó bőven csak; jöjjön csömör,
Az étvágy vége az - majd elhal így.
Ismét e dalt! - Oly búsan hull alá,
S fülembe zsong, mint édes déli szél,
Mely ibolyás domboldalon fut át
És illatot lop s ad tovább.
( Vízkereszt I. 1. ford. Radnóti Miklós és Rónay György)

Egy szerelmes herceg muzsikáltat magának. De a költő e nyitánnyal valószínű­

leg minket is rá akar hangolni a kezdődő játékra. Agár a nagyúr lábánál, sólyom
a kesztyűs öklén, udvari bolond, elég közel hozzá, hogy elkapjon tréfáiért egy-két
garast, elég távol a könnyen suhintó pálcától. Ám a kép nem teljes így, a kép még
mozdulatlan. Hogy elevenné váljék, a terem karzatán megszólal egy kis házi

198
zenekar, lábánál lanttal s énekszóval a bolond, félig mulattató cseléd, félig
családtag.

Gyerünk, fickó, a tegnapesti dalt!

Figyeld, Cesario, mily egyszerű, s szép
A napfényben fonó s kötő menyecskék,
Csipkétverő leányok munka közben
Éneklik ezt, oly együgyű, nyugalmas,
Az ártatlan szerelemről eseng,
Akár a régi kor.
( 11. 4. )

ÍGY SZÓL a mese: Viola hajótörést szenved Illíria partjánál. Azt hiszi, hogy
megszólalásig hasonló ikertestvére s védelmezője, Sebastian elpusztult a vihar­
ban. Négyszáz év előtt magányos lány idegen országban nem jelentkezhetett
munkára, mondjuk gép- és gyorsírónőnek, próbakisasszonynak vagy gyermek-
gondozónak. Viola álruhát ölt, és Cesario néven beáll mint apród, szolgálni
Orsino, illíriai herceg mellé. Beleszeret gazdájába, aki Olivia grófnőért eped, de
igazán csak a szerelem gondolatába szerelmes. Küldöncnek használja apródját
Olíviánál, aki elhunyt apját és bátyját gyászolva hallani sem akar a férfinemről,
ám első látásra beleszeret a hüledező Cesarióba, azaz Violába. Közben felbukkan
a halottnak vélt Sebastian, a grófnő összetéveszti férfiruhás testvérhúgával,
Viola-Cesarióval, s könnyen ráveszi, hogy házasodjanak össze. Mikor Orsino
értesül a nászról, áruló s kétszínű apródjára támad, tűnjék el a szeme elől! De
kisül a személycsere, a herceg fölfedezi hű apródjában, Cesarióban a szerelmes
nőt: Violát és feleségül veszi.
Ez történt az urak szintjén. Cselédszinten folyik a bolondozás. Malvolio, a
grófnő savanyú, pedáns udvarmestere nem bírja elviselni a körülötte zajló mula­
tozásokat. Erre Nemes Böffen Tóbiás, a grófnő ingyenélő nagybátyja, Nemes
Keszeg András, a nevetséges, reménytelen kérő, Mária, a komorna s Feste, az
udvari bolond, Mária ötletére irgalmatlanul megtréfálja. Hamisított levéllel elhi­
tetik vele, hogy Olivia, a levél állítólagos szerzője beleszeretett. Malvolio az
ugrató levél utasításai szerint kezd viselkedni, a grófnő bolondnak nézi, több se
kell a társaságnak, aki bolond, rács mögött a helye, bezárják Malvoliót, és csak
a játék végén engedik szabadon. Böffen Tóbiás, a tréfa jutalmául elveszi a
komornát, a féleszű Keszeg András s az öregedő házi bolond pár nélkül marad.

MESESZERŰ a helyszín. Ezzel a földrajzi fogással szerzett magának Shake­

speare szabad kezet a komédiákban. Északolasz kortársai szintén éltek vele, a
hihetőség fokozására, hiszen nekik is, akárcsak a messzi-messzi angoloknak,
meseszerű volt Messina, Szirakuza s az Adria dalmát partja: ott minden megeshe­
tett. A valószínűség záloga nem a hely, ez esetben Illíria vagy az elhihető helyzet

199
- ugyan ki hisz elcserélt ikrekben, nemek átváltozásában egyszerű ruhacserével!
- hanem a figurák. Ezt a játékot, ereje teljében egy elnéző szatirikus költötte.
Harminchét éves lehetett, már kilenc vígjátékot írt, kisujjában volt a mesterség.
A Vízkereszt a bevált ötletek, fordulatok, alakok és helyzetek antológiája; nyíl­
tan parádézik azzal a fegyvertárral, amelyet A két veronai nemes óta megszerzett
mint szerző, színész és rendező. Nem lankadás vagy fásulás jele ez, éppen ellen­
kezőleg. Kitalálni mindenki képes, minek arra erőt vesztegetni? Ami bevált,
használjuk csak fel szépen, akár harmadszor, negyedszer, annál több időnk
marad a nyelvre és ábrázolásra. Kapva kapott a korábbi darabok tanulságain: ezt
kerüld, azt gyakorold, úgy csináld, ahogyan tetszik. Helyes gazdálkodás volt;
minden erejét arra fordíthatta, hogy a romlandó színpadi anyag romolhatatlanná
nemesedjék költészete által.
Amennyire a hangból, hangulatból s a zenei szőttesből megítélhető, zárt
helyen mutatták be először, válogatott nézőknek, a cím szerint Vízkereszt nap­
ján. Talán erre céloz a bolond neve is: Feste, mely a latin Festusból, ünnepből
ered. Odavetett cím, pimasz toldással: Vagy amit akartok. A többié se komo­
lyabb: Sok hűhó semmiért, Ahogy tetszik, A windsori víg nők. Szinte bizonyos a
bemutató helye is: az immár réges-régen leégett londoni Whitehall-palota egyik
termében adták elő. Vízkeresztkor ért csúcsára évente az Udvar karácsonyi
mulatozása. Leslie Hotson, a neves Shakespeare-detektív meggyőzőn bizonyítja,
hogy 1601-ben a királynő fényes külföldi vendégei közt volt a moszkvai nagykö­
vet s a toszkán nagyherceg jóképű, fiatal rokona, Don Virginio Orsino, rangja
szerint Bracciano hercege is. Iránta való bókkal keresztelte át Shakespeare Illíria
urát az ő nevére, véli Hotson. Erzsébet királynő szerette fitogtatni, hogy sok
nyelvben jártas; a székénél álló vendéghez fordulva aznap is ő tolmácsolhatott
olaszul, hangosan vagy félhangosan. Hogy zavarta-e az öregasszony a színésze­
ket, nem tudhatjuk. Liszt Ferenc abbahagyta zongorajátékát, mikor sugdosódni
kezdett környezetével a cár. Megbotozták volna Shakespeare társulatát, ha efféle
vakmerőségre vetemedik.

HIBA e selymes fantáziát túl fantasztikusan, e lágy románcot túl regényesen

játszani, helytelen a hitetés kedvéért áttelepíteni a reneszánsz kori Illíriából időt­
len tündérkertbe. A komédiát, ahogyan írtam, egy elnéző szatirikus költötte, két
szinten. Pince szinten vannak a bolondozok, kastély szinten az önbolondítók. Ezt
a két világot hidalja át, önáltatás nélkül az álruhás Viola s Feste, az udvari bohóc.
Végül persze mindenkit elkap a forgó, bolondját járják a bolondítók is, lóvá téve
s megtépázva kerülnek ki a tréfacsinálásból, de egy kivétellel jó képet vágnak
hozzá. Arról az egyről, a fenyegető kivételről később.
Shakespeare sznob volt; egyik jellemvonását próbálja eltussolni, aki tagadja.
Ebben a komédiában is ragaszkodik a hierarchiához: háborgás nélkül ki-ki
születési rangfokán áll. De közben alaposan keverednek is, mert a karácsonyi
vigasságok záróünnepe van, Vízkereszt, a tizenkettedik nap. Pogány eredetű e
vigasság, a téli napfordulón tartott Saturnalia, mikor hagyományos szerepcseré­
vel tótágast állt a társadalmi rend, úr szolgált cselédnek, a feltámadó Természet

200
örömére. Később átolvadt a szokás a kereszténységbe; a tekintélyek maguk is
részt vettek kicsúfoltatásukban. Ma már csak iskolákban él e rituális tiszteletlen­
ség - (a gyermekdal és gyermekj áték a legmakacsabb hagyományőrző) tanárok
gúnynevében, s ahogy órák előtt mozgását, szavajárását utánozzák az osztály
bohócai. Attól ugyan még nem csorbul ki a tekintélye. Nem csorbult ki a csúffá
tett nagyuraké sem; a pogány Saturnalia s a keresztény Vízkereszt elmúltával
ki-ki visszaállt a ranglétra valamelyik fokára.
Shakespeare darabjában úgy, hogy az önámítók kigyógyulnak képzelődéseik­
ből. Tehetnék elemző s elmélyülő önismeret által, de akkor oda lenne a mulatság.
A költő nem bolond elrontani. Addig kergetőznek egymás körül a figurák
- A szerelmes В-be, В szerelmes C-be, C szerelmes A-ba - , míg meglelik párju­
kat. Ez a képzelődés helyes gyógymódja egy vígjátékban. Az önismeret növekvő
súlyát csak a tragédiák szereplői tudják elviselni, kevesebb zenével, több mono­
lóggal.
De milyen mély a felszín! - énekli Kosztolányi hitvalló versében Esti Kornél.
Tragédiává fajulhat minden vidámság s megfordítva: Othellóból, ha meggondol­
juk, tragikomédiát is lehetne írni. Orsino herceg egy kis balszerencsével Romeo
sorsára juthatna, s megfordítva: buta véletleneken múlt, hogy a veronai szerel­
mespár nem élt holtig boldogan, hét gyerekkel. Shakespeare különös szállásadó,
vidám és tragikus alakjai nyitott ajtónál, egymás szomszédjában hálnak, átbeszél
egyik a másikhoz. A Vízkeresztet valószínűleg ugyanabban az évben írta, amely­
ben a Hamletéi és Troilust vagy legfeljebb egy évvel előtte. Fanyar-édes az íze,
melankolikus a légköre, akármilyen szépen muzsikál. Függetlenül a szokványos
bonyodalmaktól, lényegében arról szól, hogy nem fér össze ábrándozás és szere­
lem. Csak két embernek van benne mindvégig helyén az esze: Festének, a kiöre­
gedő bolondnak és Violának, az igazi szeretőnek, aki álruhára kényszerül az
ábrándos ködevők oldalán. Micsoda irónia! De Shakespeare olyan mesteri tapin­
tattal kezeli, hogy alig vesszük észre. Mikor Viola szerelme, a herceg a női nem
érzelmi képességeit kisebbítve saját érzelméről fellengzik előtte, abban a hiszem-
ben, hogy hímnemű apródjához beszél, a lány így felel az ömlengőnek:

Tudom, hogy férfit mint szeret a nő

S hogy szívük éppoly hű, mint a miénk.
Atyámnak volt egy lánya, s úgy imádott
Egy férfit, mint szívem imádna téged
Talán, ha nő lennék.

201
 A herceg közbeszól: S története?

Üres lap. ő szerelméről sosem szólt,

De titka, mint bimbót a féreg, úgy
Elhervasztotta arcát, úgy epedt
És zöld és sárga mélabúval ült
A türelem szép emlékszobraként
Mosolygva búján. Ez nem szerelem?
Mi férfiak esküdözünk, de nem
Csak látszat ez? Valóban szenvedély?
Szép szó ez? Vagy szivünk szerelme mély?
(II. 4.)

Észrevétlenül enyhe gúny szövődik gyöngédségbe, hiszen egy fiúnak álcázott

lány beszél, női átérzéssel, kitalált nővéréről, hogy tulajdonképpen saját érzésé­
ről valljon! Shakespeare színpadán nem játszhatott nő, ott tehát még rafináltabb
volt az áttétel. Egy kamasz színész úgy tett, mintha lány: Viola lenne, aki úgy
tesz, mintha fiú: Cesario lenne, aki szerelmet vallva egy férfinak úgy tesz, mintha
csupán elhalt nővérére emlékeznék. Sokért nem adta volna Pirandello ezeket az
álarccseréket!
Viola gazdája s szerelme, a herceg a szenvelgő szerelmesek őstípusa; a roman­
tikusok komolyan vették volna, ha történetesen a kortársuk. (De nem Byron
- benne legalább annyi vidám gúny volt, mint Shakespeare-ben.) Ábrándozása
zenével s illatokkal töltekezik, azokkal eteti. Lakoma, csömör, evés, étek, ital: a
szavak sűrűn ismétlődnek érzelmeivel párosítva. Lankadó-darvadozó rajongásá­
ban Shakespeare a műkedvelő nagyurak elcsépelt és modoros szonettírását figu­
rázta ki. Sohase feledjük, hogy ő az egykorú stílusok Karinthyja is volt.

Mikor megláttam én Olíviát,

A szennytől megtisztult s fénylett a lég;
S dámvaddá váltam akkor menten ott,
És vágyaim, mint bősz és vad kopók
Azóta folyton űznek. -
(I. 1.)

Petrarca-mérgezésben szenved a nagyúr. Vágyai kielégítésére nem tesz sem­

mit, amiben - mellesleg szólva - Lilla költője, Csokonai egyetértett volna a her­
ceggel. Tiszta szerencse, hogy komédiába helyezte őt Shakespeare, mert a szere­
lembe szerelmes effajta fantaszta úgy megjárhatja, mint a már említett Romeo,
a trónon meg éppenséggel úgy járhat, mint az önnön királyi ragyogásába bódult
II. Richárd. Shakespeare figurái néha egymás lenyomatai és a választott műfajtól
függ, hogy vérükbe fagynak-e végül vagy eltáncolnak a párjukkal.
Női póluson hasonmása Olivia, akiért eped. A grófnő egy tetszetős attitűdbe,
tehát szintén tükörképébe szerelmes. Sejtelmes alabástromszobornak képzeli
magát két síron. De a gyászfátyol mögött kacér, gazdag s alighanem érett asszony
rejtőzik,„jól fest?” - kérdi arcáról, mikor először lebben föl a fátyla és „szélvészt,

202
záport kiáll”. (I. 5.) Akadt az Erzsébet-korban bőségesen ilyen víg-özvegy
várúrnő és egyetemes örökös, aki magas rangú kérők helyett maga választott
magánál fiatalabb uracskát. Vagyonától függött, hogy mekkora korkülönbség­
nek hunyt szemet a választott lovag s a társaság. Egyébként is a festett, öreg
királynő életében hivatalosan minden nő virágzó korall és hervadhatatlan ibolya,
amíg csak mozogni tud.

MIKOR az elbolondított Malvolio felöltözik maskarának a grófnő meghódítá­

sára, úgy gyönyörködik saját árnyékában, mint III. Richárd. Kísérteties a jele­
net. Orsino a szerelmét muzsikával, Olivia a gyászát szép szavakkal táplálja, az
udvarmester szertelen hatalmi álmokkal eteti becsvágyát.
„Malvolio gróf lennék . . . Van rá példa is: Strachy grófnője a komornyikjá­
hoz ment feleségül . . . Ha már három hónapja házasok leszünk, s én grófi szé­
kemben ülök - . . . Magamhoz hívatom darabontjaimat; virágos bársonyru­
hámban vagyok; épp felkeltem a heverőről; Olivia tovább szunnyadozik rajta -
. . . És miután méltóságteljes hangulatot teremtettem, s miután lassan körülhor­
doztam tekintetemet s megmondtam nekik, hogy én tudom, mire kötelez a
rangom, és tőlük is elvárom, hogy ők is tudják, mi a kötelességük . . .” (II. 5.)
Az a kor volt a plebejus könyöklők arany ideje. Ne tévesszen meg a költött
színpadi név és a jelmez: III. Richárd, Aaron, a mór, Olivér (a rossz testvér az
Ahogy tetszikben), Rosencrantz és Guildenstern, Jago, Edmund és Oszvald a
Lear királyban mind valóságos típus, ők a könyörtelen, ha nem is mindig szeren­
csés törtetők, az új emberfajta, mely VIII. Henrik alatt birtokszerző szabad bir­
kózásban kialakult. Shakespeare a régi világ embereihez húzott. A Vízkeresztben
szíve választása Olivia potyázó, korhely rokonára, Nemes Böffen Tóbiásra esik.
Hajdani belháborúk maradványa a lovag, csak félig megszelídítve: bástyás vár
vérebe, fogatlanul, egy újmódi kastély alagsorában. Szolgák közt is úr, aki rangja
alatt nősülhet, de felforr a gondolattól, hogy az udvarmester - az a szemtelen
plebejus! - szemet vetett unokahúgára. Malvoliónak nem nő a tekintélye attól,
hogy példásan jó sáfár, Tóbiás úré sem csorbul azért, mert naphosszat iszik.
Az angol lordokat embereik még a tizennyolcadik században is tisztelettel fektet­
ték esténként az asztal alól az ágyba.
De ami igazán dühbe hozza a lovagot, Shakespeare-nek is az a fő mérge. „Hát
azt hiszed, mert te oly nagyon erényes vagy, senkinek sem jut már se sör se pogá­
csa? . . . meg gyömbér, szájat égető?” (II. 3.) Vagyis: ne legyen többé vízke­
reszti vigadozás, Saturnalia?
Az ünneprontó puritánt pellengérezte ki Malvolióban. Persze mint legtöbb
kortársa, Shakespeare is gyanútlan: nem sejti e politikai és hitágazati szélsőség
erejét, képmutató kis szektának nézi, amelyben elfojtva bujkál a kéjvágy. Nyil­
ván azért írta bele Malvolio álmodozásába a képzelt ébredést Olivia ágyán. Elvi­
selhetetlenek az udvarmester erényei, mert csak hibáit táplálják. Becsületes,
hogy öntelt legyen; józan, hogy mások örömét letiltsa; szorgalmas, hogy Isten fő
cenzorának tolja föl magát. Shakespeare ugyan kimaradt az egykorú sajtóhábo­
rúkból, de portréja fölér egy puritánellenes röpirattal. Csak nem olyan frecskelő.

203
 Ellenkezőleg. Mint Shylock esetében, most sem tudta megállani, hogy ne
ruházza föl méltósággal azt is, akit nevetségesnek szán. Embersége, önműködő
egyensúlyozóként billegeti a játékot s részvét és megbánás vegyül a kacagásba.
Olyannyira, hogy a tizennyolc és tizenkilencedik század néhány nagy színésze,
immár egyenesen meghamisítva a költőt, tragikusan játszotta. Néha Shylock is,
Malvolio is félelmes, de sohasem tragikus. „Majd bosszút állok én ezen a csür-
hén!” - kiáltja megtréfálói felé az udvarmester, ő nem tud jó képet vágni az ugra­
táshoz, mint a nagyurak, ahogyan megkívánná a Saturnalia ősi szokásjoga.
S bizony bosszút is állt. Shakespeare halála után, Cromwell fegyvereivel. Eltö­
rölte a Karácsonyt, betiltotta Vízkereszt ünnepét, kivágta a májusfákat, bezárta
a színházakat, dologházba csukta a bolondot, kiseprűzte a vigadozókat. Tóbiás
úrnak vasárnaponként háromórás prédikációkat kellett végighallgatnia a bűnei­
ről. Végül pedig lefejezte a királyt. I. Károly ma is meglevő Shakespeare-példá-
nyában Malvolio neve áll, keze írásával a darabnál. Nyilvánvaló, hogy az a figura
ragadta meg legjobban. Ragadhatta is. Malvoliókból állt a bíróság, amely később
a vérpadra küldte.

KI-KI párjára lel a végén, de Feste, a bolond kint marad egyedül a szélben és
esőben. „Menj, száraz bolond vagy, nem kellesz már nekem, és egyre romlottabb
is leszel”, mondja úrnője a darab elején. Mi várhat az öregedőre? A kidobatás.
Egyébként is vége a vigasságnak, visszatér a zimankós valóság. Ernyesztő, méz­
édes udvari muzsikálással kezdődött a játék, s egy nyers dallal végződik. Matróz­
dal lehetett, állítja John Masefield, a költő, aki fiatalkorában maga is tengerész
volt. Csörgős dobbal, dzsiggelve adta elő a társulat egyik legjobb tagja, Robert
Armin.

Mikor én még gyerek voltam,

Zúg a zápor, hujjahaj,
A mókáért majd megholtam,
Zúgja-búgja: hujjahaj!

Mikor legénysorba nőttem,

Zúg a zápor, hujjahaj,
Egy ablak se nyílt előttem,
Zúgja-búgja: hujjahaj!

Mikor aztán házasodtam,

Zúg a zápor, hujjahaj,
Soha többet nem mulattam,
Zúgja-búgja: hujjahaj!

204
 Hej, mióta ágynak estem,
Zúg a zápor, hujjahaj,
Bort se kíván már a testem,
Zúgja-búgja: hujjahaj!

A világnak sosincs vége,

Zúg a zápor: hujjahaj!
Itt a vége, fuss el véle,
Hogyha tetszett, semmi baj.
(V. 1.)

Honnan olyan ismerős ez az ázott veréb, „With hey, ho, the wind and the rain”
- kint az esőben, szélben, a komédia végén? Egy tragédiából. Lear király mellett
fog szolgálni vacogva. „Ó, komám, az udvari szentelt víz többet ér száraz házban,
mint ez az esővíz házon kívül . . . Itt olyan éj van, mely nem könyörül sem a
bölcs embereken, sem a bolondon.” (Lear király III. 2.) A fényárén állnak, ziva­
tarban.
Vízkereszt, vagy amit akartok, mondja a cím, odavetve. Vagy amit akartok?
No, nem egészen.

1966

205
 Dráma vagy szerep?
HAM LET

És nem a megkövezni való

sátán hangja az.
Korán

. . . hisz egy verébfi sem

eshetik le a gondviselés
akaratja nélkül.
Hamlet V. 2.

HOL a borzadályos sziklacsúcs, mely „tengerbe bókol, talpánál kiebb”?

Horatio attól retteg, hogy a síri szellem odacsalja Hamletet és őrületbe rántja.

Kétségbeejtő már a hely maga,

Bősz képzetet szül attól minden agy,
Látván a tengert oly sok ölnyire
s hallván alatta zúgni.
(Hamlet IV. 4. ford. Arany János)

Hűséggel e szavakhoz, a vár úgy szokott festeni színpadon, filmen, olvasók

képzeletében, mint valami szédítő sárkányfészek a száguldó atlanti ködben Corn­
wall sarkantyús szirtjei közt.
Magas saroktornyaival Helsingőr azonban egy szinten fekszik a tengerrel.
Gótikusán felfelé nyúló, nagyszabású reneszánsz vár; Hollandiától és Dániától a
Neckar-völgyig, sőt Lengyelországig számtalan párja akad még ma is. Meredek
tengerfokra képzelni, holmi mesés Pendragonnak körülbelül olyan, mint tengert
önteni Mantova és Milánó közé. Shakespeare ezt is megtette egyik darabjában.
De az északkeleti őrbástyának lapos a teteje, s messze esik a lovagteremtől,
ahol dőzsöl a király. Nyitott ablaknál se hallatszott volna be Hamlet kitörése,
mikor szólásra bírja a szellemet. Ráadásul határerőd; nyáron át lehet úszni Svéd­
országba - szoktak is -, annyira közeli a túlsó part. Ha valahol, ebben a királyi
tüskeállásban a tengerszorosnál csakugyan hihető a követküldés, követfogadás,
fegyverkezés, hadi sürgés-forgás.

Mi készül, hogy ez izzadó sietség

Munkába fog mind éjét, mind napot?
( 1 . 1 .)

Fiatal férfi volt Shakespeare, mikor a leégett régi helyébe elkészült II. Frigyes
dán király új vára. Egy-két órás szemle is meggyőz, hogy európai körúton se
tudott volna kiválasztani találóbb színhelyet a tragédia ide-oda villanó jelenetei­
nek. Mert a mesét félvad őshagyományból merítette ugyan, de kortársaival népe-

206
sítette be a színpadot. Egy ném et stílusú, reneszánsz vár lakóival. H onnan is­
m erte?
Onnan, felelhetnénk a műkedvelő bálványdöntőkkel, hogy darabját, a többivel
együtt, valamelyik világlátott angol főúr írta, aki megfordult II. Frigyes udvará­
ban. Anna, a király lánya 1589-ben férjhez ment VI. Jakab skót királyhoz,
Angliai Erzsébet egyik utódjelöltjéhez, akire 1603-ban csakugyan átszállt az áhí­
tott, fényesebb korona. Állandó volt a század végén a bizalmas jövés-menés
Anglia és Dánia közt. De van más, józanabb válasz is. Elmesélhette Shake-
speare-nek helsingőri követjárását akármelyik udvari ember, barát vagy jóakaró,
a karácsonyi vigasságok alatt, amikor a színésztársulat többször megfordult a
Whitehall palotában. Még helyrajzi vázlattal is szolgálhatott.
Csak nemrég fedeztem föl a legvalószínűbb magyarázatot. Színésztársaitól
tudhatott Helsingőrről. Vegyük még egyszer számba az adatokat. 1585-ben
készül el a vár, s a dán király rögtön beleszeret. Legszívesebben oda hívja, gyűjti
külföldi látogatóit és embereit. Megfordulnak nála 1586-ban angol komédiások
is; kettőnek tudjuk a nevét. S az a két név: George Bryan és Thomas Pope később
megtalálható Shakespeare társulatában, a nyolc részvényes közt, akik a költővel
együtt osztoztak a színház jövedelmén. A Hamlet mai szövege valószínűleg a szá­
zadfordulón készült, tizenöt évvel a helsingőri várépítkezés s az angol komédiá­
sok vendégjátéka után. Miről beszélgettek próbaszünetekben az udvaron vagy
egy pohár bor mellett, ha vége volt az előadásnak? Akármiről is, egyszer csak
szóba került hajdani szereplésük a kontinensen. Helsingőr, micsoda fényes
palota az, barátom! Van itt egy darab papír? - lerajzolom. Érthettek a rajzhoz;
Hamlet első megszemélyesítője, Burbage, a nagy tragikus színész például jó festő
volt szabad óráiban.

HAMLET volt már a színpadon lányos fiú, acélos párbajhős, kegyetlen király­
fi, valóságos Borgia-csemete, Cézár, a pápai fattyú hasonmása, aki fél kézzel
három-négy embert átpenderít a másvilágra, széplelkű nebántsvirág, elfojtott
vérfertőző és homoszexuális diák, aki Horatióba és nem Opheliába szerelmes.
Igaz, hogy erre a hajlamra, franciául, csak André Gide fordítása és Jean-Louis
Barrault rendezése ösztönözte. Volt még nő is, igen: nő, elkeseredett szűzlány
Ásta Nielsen némafilmjében. Minden évtizednek megvan a maga Hamlet-alakí-
tása, mondta John Gielgud, a legnagyobb élő Shakespeare-vmmonífó egy
érdes és atletikus alakítás védelmében, mikor a berzenkedők éppen az ő fiatal­
kori, lágyabb játékára, kifinomult Hamletjéré emlékeztették.
Ha a királyfi elovasná a Hamlet-irodalmat, nem maradna ideje a Hamletve,
mondta a két háború közt egy Shakespeare-kutató, s tréfáját, a súly kedvéért,
megtoldotta nagy tudományé kötetével. Pedig a csömör már kitört a múlt század­
ban. őrültek Hamlet kritikusai vagy csak tettetik? - kérdezte Oscar Wilde. Egy
másik veséző, W. S. Gilbert a hadakozó elméletek mérlegelése után rájött, hogy
„Hamlet idiotikusan épeszű, akinek őrület közben vannak világos pillanatai”. S
mi volt az addig felgyűlt irodalom a maihoz képest! Homéroszt egyszerre százan

207
magyarázták az ókori Alexandriában, ahol egy Homérosz se termett. Még mindig
jobb volt, mintha elfelejtik.
Másfél századig, élete első másfél századában a Hamlet egyszerűen jó színház.
Shakespeare műveiből ezt játszották legtöbbször Magyarországon; időtlen idők
óta hazájában is a kedvenc. Elképzelhetetlen lett volna, hogy mással nyisson,
több mint százéves vajúdás után, 1963. október 22-én az angol Nemzeti Színház.
Töprengeni csak a 18. század utolsó harmadában kezdtek rajta. Milyen vonzó a
gyöngesége! - nem való ez a finnyás, érzékeny, tépelődő ifjú a mészáros feladat­
ra. Goethe csupán azt fájlalta, hogy túlságosan regényszerű, itt lenne az ideje,
hogy valaki átdolgozza színpadra! A fiatal Wilhelm Meister el is árulja lelkendező
barátjának, Serlónak, hogy miképp kellene megcsinálni. Rajta! kiáltja Serlo,
fogj neki tüstént. S miért is ne? Shakespeare sohasem gondolt színpadra, jegyzi
föl egyik beszélgetésükben Eckermann, túl nagy szellem volt ahhoz. Tegyük hoz­
zá: nem írt olyan színpadképes, szabályos Hamletet, mint - Clavigo címen -
Goethe. De ez még nem volt igazi bűnbeesés, csak a kerülgetése; a bűnt a roman­
tika követte el. Hamlet mi vagyunk, Hamlet én vagyok; Delacroix, a fiatal festő­
titán egyik önarcképén még be is öltözött annak. Amikor Hazlitt és Coleridge, a
két remek esszéíró ezzel a hízelgő jelszóval azonosulásra jogosított fel minden­
kit, megkezdődött a királyfi végtelen színeváltozása. Coleridge, a teddide-tedd-
oda, tehetetlenül topogó lángész már annyira önnön képére festette Hamletet,
hogy felolvasás közben egyik hallgatója odasúgta a szomszédjának: „de hiszen ez
a saját szatírája”. „Nem! a saját elégiája”, volt a válasz. Kapva kapott rajta a
Waterloo utáni sértett, önkicsinylő francia fiatalság is, alakja mint burkolt vallo­
más, fel-felbukkan a vásznakon, Párizstól Pétervárig behatol a zenébe, ő a század
gyermeke, a meddőn emésztődő, világtól elidegenült intellektuel. S ki másban
testesülhetett volna meg nemesebb eleganciával a fanyar századvég? Laforgue
francia Hamletje megszökik egy komédiásnővel, de Ophelia sírján eléri Laertes
bosszúja. Qualis . . . artifex . . . pereo! - Néró, a dilettáns színész állítólagos
végszavaival leheli ki esztéta lelkét a dekadens hős.
A múlt század hatvanas-hetvenes éveitől teljes gőzzel nekiláttak boncolásának
az egyetemek is, a németek hamarább, mint az angolok. Karosszékben, szeminá­
riumokban, íróasztalnál kiderültek a darab szembeszökő ellentmondásai.
Hamlet a darab elején körülbelül húszéves, az ötödik felvonásban meg harminc.
Remek vívó; épp ellenkezőleg: kijött a gyakorlatból! „A nem ismert tartomány,
/ Melyből nem tér meg utazó” (III. 1.), mondja a túlvilágról, miután előzőleg fel­
zaklató, hosszú beszélgetése volt a halálból megtért apával. Horatio előbb úgy
viselkedik, mint aki be van avatva az udvar legtitkosabb haditerveibe, pár jelenet
múlva ki kell oktatni, hogy mi a szokás Dániában. Polonius figyelmezteti lányát
a tiltó rangkülönbségre, Hamlet „nagyobb / körben csaponghat, mint neked
lehet” (I. 3.), de Gertrud azt mondja a temetésén: „Reméltem, Hamletemnek
nője léssz” (V. 1.). Mindezt a nézők nem vették észre sem 1600 táján, sem 1964-
ben. Shakespeare meg nem törődött vele, sem - betanulás közben - a Globe
együttese, különben kivasalták volna a rücsköket.
Henry James múlt század végi pepecselő lélekábrázolásainak a hatására meg­
kezdődött hajszálfinom elemzése, mintha Shakespeare csakugyan regénynek
szánta volna. 1910 táján keresztülláttak rajta a pszichoanalitikusok, feltárták

208
Oidipusz-komplexusát. Közbeszólt Bemard Shaw is: Hamlet nem ivott, nem
nőzött, a bosszúnál jobban érdekelték a színészek, irtózott a barbár, számonkérő
parancstól, úgy érezte magát, mint Jézus a kegyetlen mózesi törvény rabjai közt.
S a dán trón sem kellett neki. Shaw-nak nem, de Hamletnek? Kétszer is meg­
mondja a darabban, egyszer az anyjának, egyszer Horatiónak, hogy bitorló a
király, tőle orozta el a koronát.
S a politika? Az ne törődött volna ezzel a gyúrható jelképpel? Dehogynem.
A bismarcki egyesítés előtti évtizedekben Hamlet nem más, mint a késlekedő
német nép, amely szabotálja a Szabadság szellemének a parancsát. Megragadja
a haladás gondolata is: a Történelem parancsára felveszi harcát a körülötte bomló
feudalizmussal. Nemcsak a királyfi változik folyton, visszajáró apját is különböző
eszmék használják szócsőnek. Shakespeare-ben megtermett bajvívó lovag az
öreg, aki a Tisztítótűzből próbál intézkedni, vérbosszúra szítva meggy alázott
háza táján. Idővel így lesz ő a Német Szabadság, aztán a Történelmi Szükségsze­
rűség.
Soha nem dúlt olyan méretű, víg bálványdöntögetés, mint az első világháború
után, a frivol emlékű húszas években. Csakhamar sor került a királyfira is.
Nem azt feszegették többé, hogy mi baj van Hamlettel, a leikével - a Hamletiéi
volt baj. Olyan nagy baj, hogy T. S. Eliot már művészi kudarcnak nevezte. Senki
sem tudta úgy, mint a fiatal Eliot udvarias, halk hangon, indulat nélkül megbot­
ránkoztatni az olvasót.
Azóta is folyik a Nagy Per. Nemes királyfi volt-e, „a világ ékessége, az élő álla­
tok mintaképe”, ahogy maga mondja az emberről, vagy kegyetlen reneszánsz úr,
az önzés szörnyetege? Vállalnia kellett-e a bosszút, vagy gyalázat esett a keresz­
tény etikán, amikor végrehajtotta? S ha a romantika annak idején magára ismert
a Hamletben az elhanyagolt gyászruha alatt, vajon a mi korunk tükre nem inkább
az a metafizikai égszakadás, amelyben egy üvöltő aggastyán, Lear király egy
fiatal női holttestet mutat föl az égnek: vén Európa önhibájából elpusztított
jövendőjét? Hamlet magános önsiratásán immár átgördül az emberóceán hatal­
masabb zokogása.
Itt lett volna az ideje, hogy a királyfi elvegye a titokzatos mosolyú Mona Lisát.
Világ rejtélyei, egyesüljetek!

OLYAN darab volt eredetileg a Hamlet, amelyből hiányzott a két utolsó felvo­
nás. Mi lesz, mikor kapom m eg?-sürgette barátja és színésztársa, Burbage. Nya­
kunkon a bemutató, s még nincs itt a vége, így nem tudok szerepet tanulni!
Nem mintha titok lett volna az a vég. Az ezerötszáznyolcvanas években már
emlegetik Hamletet, előadásáról is maradt följegyzés. Megkülönböztetésül ős-
Hamlet az elkallódott darab címe. Újabb változata, a mienk, tíz-tizenöt éves szín­
padi életre szánt szkript volt, akárcsak amaz. Shakespeare a szonettjeinek ígért
halhatatlanságot, nem darabjainak. Még csak azt sem lehet bizonyosan tudni, hol
hangzott el, melyik jelenetek közt Hamlet monológja az öngyilkosságról: „Lenni
vagy nem lenni.” Attól meg éppenséggel el lennénk képedve, ahogyan játszották.
Doktor Johnson szava szerint Hamlet még a 18. század derekán is kacagtató volt

209
az őrült-jelenetekben. Az angolok ugyan máig egészen máskor és máson nevet­
nek, mint egy kontinentális ember, a tudósítás mégis megdöbbentő.* Századok­
kal túlélte korát a darab, túl a helyzetet, amelyben s a nézőket, akiknek készült.
Ezért van körülötte tengernyi találgatás és civódás.
Elszakadtunk Shakespeare korától, rejtély sok minden, ami világos volt vala­
mikor; csak töredékeiben tudjuk felidézni egy történelmi pillanat közérzetét és
gondolkodását. Az övét is. Másképp néztek a keresztre s az üstökösre, a trónra s
a szegényekre, a kardra s a lóra, a nőre s egy kifestett halottra.
De van egy utólagos oka is a hadakozásnak Hamlet értelme körül. A romanti­
kus azonosulás idején a királyfi színpadi alakból óhatatlanul átlényegült mítosz­
alakká, akárcsak - felbukkanásuk rendjében - Odüsszeusz, Aeneas, Trisztán,
Faust, Don Juan, Don Quijote. Éles körvonalukkal ellentétben Hamleté sokkal
ködösebb: ő a kétkedve boncoló, magát boncolgató intellektuel. Értsünk szót.
Nem a darabban, hanem a mítoszában, amelyet a romantika hagyott ránk.
Words, words, words, - Szó, szó, szó (II. 2.), feleli Polonius kérdésére, hogy mi
van a könyvében. Szavak! De folyton él velük, rengeteget beszél magáról, most
így, most úgy. Mert senkiről sem állít az ember olyan végleteket - te hős, te gyá­
va, te világcsuda, te félember! - mint Hamlet önmagáról. Odüsszeusz úgy viselke­
dik, mint a Vándor, Aeneas, mint a Honalapító, Trisztán, mint a Hősszerelmes,
Faust és Don Juan, mint Isten provokálója, aki Éván keresztül fellázad ellene.
De Hamlet? Az ő mítosza nem lehet egyértelmű, mert szavaival fegyvert szolgál­
tat minden elemzőjének.
Shakespeare nem is akarta, hogy átszűrt szavaiból próbáljuk kiismerni figurá­
ját, egy karosszékben. Színpadra szánta, abba a mágikus kis térbe, ahol száza­
dokkal, sőt évezredekkel Einstein születése előtt már uralkodott a relativitás:
órákkal mérhető a hónap, az év. Hamlet, ahogyan eredetileg megírta, addig él,
amíg tart az előadás: húzásokkal két órát, Shakespeare életében, négyet-ötöt a
tizenkilencedik században, hármat-négyet ma, Moszkvában tovább, mint Lon­
donban. Kár találgatni, hogy hány szemesztert töltött Wittenbergben, s meg-
ejtette-e Opheliát, mielőtt a színpadra lép. Első teendőnk, hogy elkülönüljünk
tőle. Nem vagyunk Hamlet, nincs Hamlet se Angliában, se Magyarországon, se
makedón földön, se Indiában, se Tanganyikában. Nem is vagyunk az alattvalói,
nem a királyfink, mint némely tudósnak, aki olyan érzékenyen védi, mintha
hűségeskü kötné.

KASSZADARAB volt kezdettől fogva. 1608-ban még a nyílt tengeren is elő­

adja egy hajó legénysége. „így tartom vissza embereimet a naplopástól, kártyá­
tól, kockától, alvástól”, jegyzi fel a kapitány. Shakespeare aligha tudott erről a
matrózfegyelmező hatásáról. Ha úgy hozta a szükség, mondjuk vándorszínészek
országjárásán, összesen nyolc játékos is megtette, váltogatva kisebb szerepeiket
a vártától a nyitott sírig. Könyv alakban először 1603-ban jelent meg; ez a rossz

* Indiában az erkélyjelenetnél nevetnek Romeo szertelen esküvésein. Normann Marshall:

Shakespeare abroad. Talking of Shakespeare. 1954. 104.1.

210
Quarto, amelyet talán az egyik megszorult segédszínész diktált le emlékezetből a
kalózkiadónak. Egy évvel az orzás után jött ki, több mint kétszer annyi sorszám­
mal, a jó Quarto, valószínűleg Shakespeare kézirata alapján, de ellenőrzése nél­
kül. Nem látta a keféket, nem volt rá ideje. Ez a leghosszabb szöveg. Ám ha
hosszabb is, mint az egész életműre kiterjedő, 1623-as Fo/io-kiadásé, hiányzik
belőle 85 sor. Minden, ami sértő Dániára. 1604-ben a dán születésű Anna volt
Jakab oldalán Anglia királynéja, s a nyomdász nem akart börtönbe kerülni egy
nyomorult szkript miatt. Szinte bizonyos, hogy színpadi előadásain is kihagyták
e veszedelmes sorokat. Három alapszövege van tehát a Hamletnak, két megbíz­
ható s egy hitvány, bár itt-ott az utóbbi is kisegít. Az első monológ - „Lenni vagy
nem lenni” - például más-más helyen áll az első és második Quartóban. így hát
nem volt főbenjáró bűn, csak oktalanság, hogy Németh Antal a játék elé tette a
magyar Nemzeti Színház egyik felújításán. Ünnepélyes kapunyitásakor az angol
Nemzeti Színház is, a közszentesítéstől eltérőn, a rossz Quartót követte e tekin­
tetben, s a királyfi korábban mondja el, mint szokás, ha nem is a játék előtt.
A Hamlet hagyományos bosszúdráma. Megkövetelték ezt a bevált műfajt az
akkori nézők. Jólesett nekik a zengő versezet, mert fülük fogékonyabb volt, mint
a mai emberé, de kellett a vaskos bolondozás is, meg a kérkedő kardforgatás
asszonyszívű franciák ellen. Legfőképpen kellett a bosszúdráma, amelynek vol­
tak szadista szabályai. A megtorlás ravaszabb, hosszabb és gyötrelmesebb, mint
a bűntett: szemért két szemet, fogért két fogat, s a gazembernek pokolra kell jut­
nia, tehát nem érheti a halál kegyelmi állapotban. Thomas Kyd volt a színházak
korai szállítója e nemben; egyesek szerint ő írta az elveszett Ős-Hamletet is,
amelyben - szól az egykorú följ egyzés - úgy ordított a szellem, mint egy osztrigás
kofa. A kezdő Shakespeare szintén ilyenfajta bosszúdrámával, a senecai Titus
Andronicusszal próbálkozott először a tragédiában (beléjük verte az iskola); fel­
új ításán csak Peter Brook hátborzongató rendezése óvta meg a nézők csendes
derülésétől.
Hamlet „bosszuló” élete Shakespeare kortársainak a szemében akkor kezdő­
dött, amikor kilépett a színre, s vége szakadt a tragédia végén. Ha furcsán viselke­
dett is, nem volt rejtélyes, elintézték azzal, hogy melankolikus. Ismerték ezt a
divatos jellemtípust képről, versből, még jobban az utcáról s a régi, gótikus Szent
Pál székesegyház hajójából, ahol naphosszat ődöngtek, nyitott ingnyakkal, elha­
nyagolt, bakacsin öltözetben, karba font kézzel, lesütött fejjel, szemükbe húzott,
lekonyuló kalappal. Malcontent a nevük, s a lelkükön rágó nyavalya, közhit sze­
rint, éppúgy olasz fertőzés, mint a józan angol politikai szellemet mérgező
machiavellizmus. Amikor Hamlet feketében jelenik meg, valósággal a melanko­
likusok egyenruháját viseli, akárcsak Jaques az Ahogy tetszikben vagy a Lóvá tett
lovagokban Don Armando, a hóbortos spanyol. Shakespeare a témáit s alakjait
többször is áttette egyik hangnemből a másikba, vígjátékból szomorújátékba s
fordítva. A hazatérő malcontent nem leli helyét Angliában, lázad a közélet ellen,
eretnekgyanúba keveredik:

Kizökkent az idő; - ó, kárhozat!

Hogy én születtem helyre tolni azt.
(1.5.)

211
 De a bánat vőlegényei egyáltalában nem rejtegették éjszínű világukat. A kivá­
lasztás jele is volt az. Testi létünkben a négy világelem keveredik, tanította az
ógörög Galenus nyomán a reneszánsz élettan; barátunk a hő és nedvesség, ellen­
ségünk a hideg és száraz. Különböző arányú szövetkezésükből alakul ki, máj-
működésünk által, a négyféle kedélyalkat: kolerikus, szangvinikus, flegmatikus
és melankolikus, utóbbiban túlteng az élet két ellensége, a hideg és száraz. Ellen­
séges a csillagzatuk is: Saturnus jegyében születtek. Igen ám, de ha a gyermeteg
görög-latin fiziológiából kiolvastak minden rosszat a melankolikus alkatról, a
bölcseletből viszont megtudták az ellenkezőjét. A jófajta mélabú, tanította Arisz­
totelész s nyomában a firenzei humanizmus, serkentőn hat képzeletünkre és
értelmünkre, Saturnus kedvez az elmélkedésnek, beavat fennkölt rejtelmekbe.
Amire Galenus tanítványai orvosilag ráfogták, hogy csapás, lehetett ám a géniusz
jele is, filozófia és költészet nemes csírafészke. Shakespeare ifjúságában a szel­
lemi sznobok, olasz és francia példára, már egyenest tüntettek a melankóliával.
Patakparton vagy egy tölgy alatt heverészve, lángnyelvek közt vagy lándzsájukra
dőlve titkos értelmű ábrázolásukon, amelyet maguk írtak elő a festőnek, képzele­
tünk Hamletjéhez hasonlítanak. Képük láttára barát és szerető nyomban felis­
merhette, hogy a versre fogékony, filozófiában jártas, ifjú nagyúr: Saturnus
kegyeltje, s a jófajta melankolikusok köréhez tartozik, kiváltságos rendbe. Mivel
e lankadozó-darvadozó fiatalurak egyúttal elszánt hajósok, katonák, tengeren­
túli telepítők, párbajozók és kegyhajhászok voltak, senki se kételkedett az egy­
korú nézőkből, hogy a mélabús Hamlet megbirkózik feladatával, rá lehet bízni a
bosszút.
De akkor miért húzza? Nemrégen néhány kutató kérdőívet osztott szét Ham­
letról magyar serdülők közt. Az ötvenkilenc válaszolóból egy se mondta, hogy a
királyfi nem késlekedik. Goethe és Coleridge óta a Hamlet inkább a bosszú kerül­
getéséről, semmint végrehajtásáról szól. A végén persze arról is.
Azt ugyan csupán az íróasztalnál, szövegvizsgáló górcső alatt lehet fölfedezni,
hogy két hónap telik el a szellem-király leleplező dörgedelme s az egérfogó felál­
lítása közt. így hívják a gyilkosság szintén leleplező szándékú visszajátszását a
gyilkos királyutód színe előtt. Akadtak is páran, akik torkig telve a rejtvényfej­
téssel, kijelentették: Hamlet pedig egyáltalában nem késlekedik!
Csak az a baj, hogy a darab különböző helyein maga körülbelül kilencven sor­
ban beszél habozásról. Ami a színpadon rengeteg; Shakespeare-nél kisebb ember
se írna le ennyit meggondolatlanul. Persze Hamlet ki-kirobbanó öngyalázása
lehet a türelmetlen hősiesség jele is. „Mint a fohász s szerelmi gondolat, / Szálljak
bosszúmra” (I. 5.), ígérte a szellemnek, s íme, még mindig vígan él a gazember.
S ha makacsul csak a bosszún jár az esze, miért kell a szellemnek később ismét
emlékeztetnie rá édesanyja szobájában?

Dorgálni jössz-e késkedő fiad,

Ki múlni hágy időt és szenvedélyt
S nem hajtja végre rettentő parancsod?
(III. 4.)

212
 Vajon a második megjelenés csupán Hamlet hősies türelmetlenségének a kive­
títése? Szellemalakká vált belső szemrehányás? Szó sincs róla, a szellem igazi
szellem, nem szkizofréniás tünet. Hamlet késik. Más kérdés, hogy tehet-e róla.
Mérjük le az ellenfeleket. Claudius erősebb Hamletnél. Király és királyfi kez­
dettől fogva harcban áll; az első ki akarja puhatolni: mi lappang a másik nyugta­
lan és nyugtalanító viselkedése mögött, a második, hogy gyilkos-e csakugyan az
első. Sokáig soha nincsenek kettesben a színen, tanúk előtt találkoznak. S nem­
csak az udvar, nemcsak testőrei védik a királyt, láthatatlan, szakrális védelme
talán még erősebb.

Bocsásd, Gertrud, ne féltsd a mi személyünk:

Oly fenség őrzi abban a királyt,
Hogy bár felsandalít a pártütés rá,
Tettleg kevésre megy . . .
(IV. 5.)

Törvényesen választották meg a dánok, s ki gyanítaná a rátermett, erélyes, bő­

vérű uralkodóról, hogy testvérgyilkos? A néző ebben a bosszúdrámában is, mint
faj rokonaiban, éppen arra volt kíváncsi, hogy miképpen tud a gyengébb sértett
fél az erősebb fölé kerekedni? Hogy férkőzik a tigriskölyök az oroszlán torkához?
S aztán igazat mondott-e a szellem? Az Erzsébet-kor alaposabb ismeretében
rájöttek a késlekedés második okára. Shakespeare angoljai hittek a boszorkány­
ságban, tudták, hogy az ördög fölvehet bármilyen alakot, ha végzetes bűnbe akar
rántani. Egész tudománya volt a védekezésnek, a kísértés elhárítására. „Thou
art a scholar, speak to him Horatio”, kiáltja a strázsa a szellem első megjelenése­
kor - „te tudsz latinul: szólítsd meg, Horatio” (I. 1.). A fordítás Arany egyik
telitalálata, egy a sok közül. Iskolás műveltség kellett az ördögűzéshez is; nem
lehetett csak úgy játszva kitudni, hogy elásott kincsről akar-e hírt adni, országos
vészről jövendölni vagy az áldozat haláláról beszélni. A költő gyorsan írt a szín­
háznak, nem törődött az itt-ott összegubancolt szálakkal, kisebb ellentmondá­
sokkal. Hamlet protestáns demonológia szerint szól apja szelleméhez; csak az ég
vagy a pokol küldötte lehet a jelenés:

Légy üdvezült lény - kárhozott manó,

Hozd ég fuvalmát, vagy pokol lehét . . .
(I. 4.)

Apja viszont katolikus hitrendszer alapján válaszol. Nem jön sem egyikből,
sem másikból, a purgatorium lakója ő:

Kárhozva, éjjel bolygnom egy korig,

S nappal bezárva lenni láng között,
Míg földi létem undok bűne mind
Kiég s letisztul.
( 1 . 5 .)

213
 Ha látta is rajta kívül néhány bajtársa, próbára kell tennie a szellemet, mert a
melankolikus Hamlet tudta olvasmányaiból, hogy melankolikus alkatú ember­
nek gyakran támad öncsaló látomása. De miképp? Előérzete súg neki, mikor
kitörő örömmel köszönti a beállító vándorszínészeket, ő k lesznek az ellenpróba
eszközei, visszapergeti velük a gyilkosságot a gyanúsított király előtt. Ez a híres
egérfogó-jelenet.

A látott szellem ördög is lehet,

Mert az is ölthet oly tetszős hüvelyt;
S tán gyöngeségem, mélakórom által
- Mert ily kedélyre nagy hatalma van -
. A kárhozatba dönt. Nincs rá bizonyság
Ennél különb; de tőr lesz e darab,
Hol a király, ha bűnös, fennakad.
(II. 2.)

Anyját is féltheti a leleplezéstől, ez is ok. Utóvégre viharos szembesülésükig

a hálószobában nem tudja, vajon bűnszövetségese Claudiusnak vagy ártatlan.
S itt hallgassunk egy kicsit a pszichoanalitikusokra. Jóval több szó esik Gertrud
második házasságáról, mint a gyilkosságról, olyan szennyes és beszennyező szi­
dalmakkal, mintha az volna a sötétebb bűn és Hamlet igazi gyötrelme.
>
Hah! egy zsíros ágy
Nehéz szagú verítékében élni;
Bűzben rohadva mézeskedni ott
A szurtos almon -
(III. 4.)

Mintha bokáig gázolna istállóganéjban. Húszéves fiatalember könnyen meg­

csömörlik a gondolattól, hogy nők az öt ven táján gyönyört találnak egy férfi kar­
jában. Hajdan még visszatetszőbbnek tűnt: „hisz korodban / A hejjehujja vér
szelíd, hunyász”. (III. 4.) S más helyen:

Fuj! nem pirulsz el? Pártütő pokol,

Ha így lázongsz egy tisztes anyanő
Csontjában, akkor a láng ifjúság
Erénye, öntüzében olvadó
Viasz legyen . . .
(III. 4.)

Azaz: feslett anyának ribanc a gyereklánya a kéj füzértáncában.

Hogy apja halálánál jobban emészti az anyai gyalázat, kiderül kérges magatar­
tásából, mikor szembekerül Laertesszel, akinek az apját, Poloniust leszúrta. Meg
se fordul a fejében, hogy a fiú bánata akkora, mint az övé. Hamlet, ezúttal mint
apagyilkos könnyed bocsánatkéréssel intézi el tettét: pardon, nem én döftem a
kárpiton át, hanem őrült hasonmásom.

214
 Vagy Hamlet az, ki megbántá Laertest?
Hamlet soha! mert Hamlet, ha magán-
Kívül ragadva, mikor ő nem ő,
Bántá Laertest: nem Hamlet tévé azt,
Hamlet tagadja. Hát ki tette más?
Az őrültsége. így lévén ezek,
Hamlet a bántott félhez tartozik:
A kór szegény Hamletnek ellene.
(V. 2.)

Éppen csak hogy fel nem szólítja a meggyilkolt ember árváját: búsuljunk
együtt a szegény, megzavarodott gyilkoson.
Igazi obszessziója a második házasság. Képzeletének izzó vasrostélyán szerel­
meskedő anyja és nagybátyja közt vergődik:

Hadd csaljon ágyba a pöffedt király,

Csipdesse arcod, hívjon mucijának,
S egy-két büdös csókért, vagy mert fene
Ujj ával ott babirkái nyakadon . . .
(III. 4.)

ítéletünkre van bízva, hogy minek lássuk. Puritán szűznek, elfojtott vér­
fertőzőnek, titkos homoszexuálisnak vagy egyszerűen szerető fiúnak, akit
vesztére éppen anyja viselkedése világosított fel, hogy milyen szennyes a világ.
Csehov Sirályaban, homlokára fordított pisztolyával Arkagyina fia, Treplov erre
a Hamletre emlékeztet. Egyesek szerint ennek a megszállott érzésnek a betoldá­
sával kavarta össze Shakespeare az eredeti, nyílegyenes bosszúdrámát. Hátha
még tudott volna Freud föltevéséről! A bécsi lélekbúvár ezúttal is ragaszkodott
az átvetítéshez: Hamlet, mondja, saját trónvágyát tulajdonítja gyilkos - vagy
nem gyilkos? - nagybátyjának: ő akarta volna megölni saját apját az öröklésért.
Ha húszéves, roppant sietősen, ha viszont harminc, érthetőbb az „átviteles”
türelmetlenség.
A feltehető helyes válasz így szól: egyszerűen kinőtt a bosszúdráma primitív
műfajából. Azért volt Shakespeare, hogy körülbelül tíz évvel a Titus Andronicus
sikere után ne egy tizedik, tizenötödik Titusszal szolgáljon a színháznak. Holott
megtehette volna, mert a közönség ragaszkodott ifjúkori rémdrámájához.
Maradt a tájékán éppen elég pályatárs, aki tovább gyártotta az előírásos bosszú­
kat, Seneca kártékony receptjére. Chapman drámája, Bussy d’Ambois vagy
Marstoné Antonio megbosszultatásáról a Hamlet körül íródott. Akiben van elég
önmegtagadás végigolvasásukhoz, megtanulhatja, mi a különbség Shakespeare
és környezete közt. Nem első volt az egyenlők közt, hanem másfajta.
Primitív bosszúállóról csak primitív tragédiát lehetett volna írni, s ő már nem
érte be ennyivel. Nemcsak lemaradó pályatársai győznek meg becsvágyáról,
maga is elárulja, amikor valósággal körülveszi a királyfit hő vérű bosszulókkal.
Kettőt közülük Hamlet mutat be.

215
 . . . férfi vagy, ki a
Sors öklözését vagy jutalmait
Egyképp fogadtad; s áldott az, kinek
Vérével úgy vegyült Ítélete,
Hogy nem merő síp e sors ujja közt,
Oly hangot adni, milyent billeget.
Férfit nekem, ki szenvedélye rabja
Nem lett soha! s én szívem közepén
Szivem szivében hordom azt, miképp
Most tégedet.
(III. 2.)

Azaz barátját, Horatiót. A másik, maga a királyfi, a norvég Fortinbras:

Kinek becsvágytól duzzadó erélye

A vak jövőre nyelvet öltöget,
Kitéve azt, mi nem biztos, halandó,
Sorsnak, halálnak, vésznek, kárnak, egy
Üres tojásért.
(IV. 4.)

A harmadik természetesen Laertes. Ó bezzeg rögtön Dániában terem apja

halálhírére. „Pokolba hűség! eskü, ördögökhöz!” (IV. 5.) meztelen karddal ront
a palotába, és „Hát nyakát szelem / Oltár előtt is” (IV. 7.) - ígéri, ha szembekerül
majd Hamlettel. Ezek az igazi bosszúállók. Ha rájuk bíznánk a dolgot, egy fél
óra alatt vége lenne a darabnak.

DE VÁLLALHATTA-E egyáltalában Hamlet a bosszút? Míg Goethétől szá­

zadunk elejéig egy fölényes, rendezett Európában individuális jellemprobléma a
darab - hol az akarat a tetthez? - , vérengző századunk rádöbbent, hogy Hamlet
talán nem is különb a falkánál. S akkor már egyetemes érvényű a kérdés, nem
egyéni. Hiszen bemocskolja mocskos környezete, engedelmeskedik a falka tör­
vényének, keresztény létére ott tart, ahol a törzsi vérbosszú ósvilágába rekedt
Oresztész. Fogadalom helyett fölháborodva vissza kellett volna utasítania a szel­
lem parancsát.
A kérdés jogos, mert Hamlet keresztény dráma is. Nem a monológban az
öngyilkosságról; azt elmondhatta volna, még sokkal elutasítóbban, egy sztoikus
pogány. El is mondja Brutus ajkán, Cassiushoz intézve, a Julius Caesar ötödik
felvonásában. (A két tragédia keletkezése valószínűleg közel esik egymáshoz.)
Hamlet a híres monológgal csak egyetemi műveltségét bizonyítja. Azt, hogy
értett a kor szónoki gyakorlatához, olvasta a moralistákat. De a tragédia második
felében, amikor elfogadja sorsát, Hamlet keresztény módra beszél.

216
 Van egy istenség, aki céljaink
Formálja végre, bármiképp nagyoltuk . . .
(V .2 .)

és „egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül”. Azt se feledjük,

hogy Laertes az, és nem ó, aki felháborodik a temetőben, mert csonka szertartás­
sal földelik el az öngyilkos Opheliát.
A kérdés csak az önmagától visszaborzadó huszadik században merülhetett föl
így, Shakespeare és kortársai előtt soha. Szemükben a bosszú összefért az etiká­
val, nem a keresztényivel persze, hanem a lovagival, amelyet az egyház hallgató­
lag tűrt.
A gyilkos merényt
Nem szentesíti hely; de a bosszúnak
Korlátja nincsen . . .
(IV. 7.)

Mindegy, hogy az alávaló Claudius szavai ezek; minden lovag nevében beszél.
A keresztény köteles megbocsátani, s nem hallgathat a megölt király szellemére,
mert ördögi kísértő, a lovag viszont köteles személyesen megtorolni sérelmét a
gyilkos bitorlón. 1600-ban egyenesen elvárták egy királyfitól. Hősiessége a darab
végén semmissé tette az egykorú nézők szemében öngyalázó szitkait a „beléje
zápult értelem”-ről, „állati feledség”-ról, „szerfölött aggódó, gyáva szőrszálhaso-
gatás”-ról vagy arról, hogy lovaghoz méltatlanul, paraszt módjára viselkedik:
„Ó, mily gazember s pór rab vagyok én!” Halála méltó a ranghoz, s örököse, For-
tinbras valósággal a nézők kórusaként búcsúztatja el:

Négy százados
Emelje Hamletet, mint katonát
A ravatalra: mert belőle, ha
Megéri, nagy király vált volna még.
Útján kövesse harci tisztelet.
(V. 2.)

Mint katonát, nagy király lett volna még, harci tisztelet: e szavakkal a lovagi
etika hódol Hamletnek.
S ezzel közvetve megfeleltünk arra a gyakran firtatott kérdésre is, hogy miképp
gondolkozott Hamlet a fékezhetetlen Fortinbras földszerző hadi kalandjáról s
húszezer katonájáról, húszezer fiúról,

. . . kik egy ál dicsőség

Káprázatáért a kész sírba mennek,
Úgy, mint az ágyba; vínak egy rögért,
Melyen a küzdők száma el se fér,
Mely sírhalomnak is kevés, befödni
Az elhullottakat.
(IV. 4.)

217
 Shaw értelmezése szerint gúnyos megvetéssel mondja. De Shakespeare nem
volt Shaw, sem Voltaire. A királyfi szemében hősök a „fiúk”, úgy viselkednek,
ahogyan neki is kellene, ahogy ő is fog. Nincs abban egy szemernyi irónia se, hogy
egyetlen királyi tettével Hamlet az örökösét jelöli ki, s az örökös éppen Fortinb-
ras. Szereplők a dobogón, nézők a Globe erkélyein s maga Shakespeare osztatlan
tisztelettel néztek Hamletre e pillanatban. Gondoskodott az országról, nehogy
polgárháború kerekedjék a trón körül, utolsó gondolata a nép volt.
Igaz. Egyetlen szó sincs arról, hogy bűn a bosszú. De ha kötelessége is a ször­
nyű visszafizetés, nehezebben szánja el magát rá, mint tenné a helyében Horatio,
Fortinbras vagy Laertes. Mert Hamlet könyves királyfi. Bármennyire szereti a
nép, nem csodálatos, hogy egy ravasz bitorló, Claudius került helyette, törvényes
választással, uralomra. Meglehet, Hamletnek a trónon is küzdenie kellett volna
valami titkos vetélytárs ellen, s száműzetésben végzi, akárcsak A vihar szigeti
számkivetettje, Prospero. A királydrámák most folyó, káprázatos felújításán
derült ki, hogy Shakespeare-t megszállva tartotta a bitorlás veszélye, elképzelt
meseországaiban éppen úgy, mint Anglia múltjában. Bitorlókból még hamarább
lesz Isten és a nép bizalmával visszaélő zsarnok, mint egy fölszentelt királyból.
S bűnt követ el a tudós fejedelem, népellenes bűnt, ha könyvei közé, csillagto­
ronyba zárkózva áldozatul esik gonosz rokonának, például a Szeget szeggel Vin-
centiója Angelónak, Prospero Antoniónak. Ha jól meggondoljuk, Prospero egy
lecsendesült, bölcsebb Hamlet, akit megérdemelt sorsa puszta szigetre vetett a
varázskönyveivel. Még kegyetlen vonásaiban is hasonlít a könyves királyfihoz:
olyan szívtelenül bánik környezetével, mint Hamlet.
A wittenbergi diák rajongva csügg a bajvívó apa emlékén, de már elszakadt
ősei értékrendjétől. Ha van bizonyíték, hogy a reneszánsz zűrzavarosán pezsgő
átrakodás két szilárd világszemlélet: a középkori és a barokk közt, Hamlet figu­
rája az. Szó, szó, szó! - mondja megvetőn, mikor olvasmányairól kérdezik, ám a
szavak nagyon is beleszólnak életébe, jobban, mint a hit, amely kötötte a közép­
kori lovagot s kötni fogja a barokk udvari embert. Csak félig részes a dolgokban,
félig kétkedő kívülálló - ő Montaigne olvasója. Mivel azonban e félig kívülálló
nem tud a politikai rothadás elől se öngyilkosságba, se Wittenbergbe menekülni
- egyiktől visszafogja sztoicizmusa, a másiktól eltiltja a gyanakvó király, aki
szemmel akarja tartani - , végül enged az ősi törvénynek, a lovaginak, s bosszút
áll. Viselkedésével rokonszenveztek ugyan Shakespeare művelt kortársai, tud­
ták, ki áll a színen maga körül keringő-forgó monológjaival, de a tett elől azért
szerintük se volt kibúvó. Ott a kard, használja.
Hamlet a tett előtt, vagyis a darab második felében megváltozik. Rosszakaró
magyarázói tudják is, hogy miért. Feltörte Claudius levelét, amellyel Angliába
küldte, a vesztébe. írott bizonyíték tanúsítja immár, hogy az orgyilkos király apja
után őt is el akarja veszejteni. A bőréről van szó, egyszeriben nem habozik többé.
De maga Shakespeare mást mond. „Ha most történik: nem ezután; ha nem ez­
után, úgy most történik; s ha most nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni.
Miután senkinek sincs olyanja, mit itt ne hagyjon: mit árt elébb hagyni el?”
Magyarul is szép, angolul felséges. Ophelia meghalt, temetőből jön a királyfi.
A melankolikus lázadó végre elfogadta sorsát.
Helyesen érezték annak idején a romantikusok, hogy Hamlet és a sírásó úgy

218
összetartozik, mint Don Quijote és Sancho Panza. Gyorsan készült a tragédia,
akadémikus szerkezeti megfontolások nélkül. De olyan belső iránytűvel, amely
végig a kikötő felé mutatott. Mily remekmű az ember, működésre angyalhoz
hasonló, belátásra egy istenséghez, a világ ékessége, mondja Hamlet a darab ele­
jén, s aztán kifakad: „És mégis, mi nekem ez a csipetnyi por?” (II. 2.) Nekem!
Kezdetben még öntelten viaskodik halandóságunk gondolatával; egy felhős lelkü­
letű, előkelő kristálynéző tűnődik az emberről. Nem úgy a végén. A sírásó tréfás
válaszai leszállítják bölcseleti talpazatáról közemberi szintjére. „No, eredj ő
asszonysága öltözőjébe”, szól Yorick, az udvari bolond koponyájához, „s mond­
jad neki: fesse bár magát ujjnyi vastagon, erre jut az arca; eredj, kacagtasd meg
vele” (V. 1.). Megereszkedett kedéllyel Hamlet átáll a sírásó oldalára: csipetnyi
por mindenki az idő homokórájában, s jobban áll a tréfa e haláltánchoz, mint a
retorika. Hamlet most már a halálra is engedelmesen el van szánva, nemcsak a
bosszúra.
Hogy aztán halálának mi az értelme, magunknak kell eldöntenünk. Helyre­
tolja az idő kizökkent tengelyét, Dánia kiszabadul a szentségtörő bitorlás alól,
megnyugszik a felbolygatott világrend. De ha a Hamlet vallásos darab a Bűnről,
ahogyan némelyek gondolják, akkor nincs ilyen kimagasló megbízatása a király­
finak, akkor csak megrázó példázat az istenek könyörtelen igazságszolgáltatásá­
ról. Folt esett mindenkin, az öregek megfertőzték a fiatalokat, s magukkal
rántják pusztulásukba, Claudius, Gertrud és Polonius bűnéért lakolnia kell az
ártatlan Opheliának, Laertesnek és Hamletnek, a két házon Helsingőrben bete­
lik a megtorló végzet, mint az Atreidákon Mükénében. Jogunk van látni így is,
úgy is.

DE HA ő „az ízlés tükre, minta egy szoborhoz”, udvarfi, hős, tudós, miért
olyan durva Opheliához? Magától kínálkozik a felelet, hogy anyja elundorította
egész nemétől. S arra is rájött Hamlet, hogy a lány csalétek két gyűlölt és megve­
tett ember, Claudius és Polonius kezében. Szeretője volt-e azelőtt, igazán szeret­
ték-e valaha egymást? Közömbös a kérdés, mert Shakespeare sem érinti. Hamlet
hisztérikus kitörése a nyitott sírgödörben, Ophelia koporsójánál:

Krisztusra! mit tennél meg érte, hadd lám:

Sírnál? viaskodnál? tépnéd magad?
Innál-e mérget? ennél krokodilt?
Én megteszem.
(V. 1.)

inkább ellenkezőjére vall, jobban hiszünk Laertes szófukar testvéri szeretetében.

A feltűnő az, hogy Hamlet csak férfiakkal enyeleg, nőkkel soha. Velük trágár,
különösen, amikor megjátssza a bolondot. S ebben, de csak ebben igaz, amit
Laertesnek mond, apja, Polonius meggyilkolása miatt mentegetőzve: egy őrült
tette, nem ő. Hamlet az álcázó jelenetekben sokkal inkább a konvencionális
udvari bolond, semmint magamaga. Nem ok nélkül „hurcolta hátán ezerszer”

219
Yorick; szavai megragadtak a gyermekben. Márpedig az udvari bolond korabeli
játékszabályok szerint a kiábrándult idealista, aki mocskos nyelven beszél a
bemocskoló világról. Nyilván azért is nevettek a nézők az őrült-jeleneteknél, amint
Doktor Johnson tudósít. Ráismertek Hamlet maszkjában a szókimondó, pimasz
bolondra, aki tudja, hogy a csipkegallér alatt vérbajos kelések lappanganak.
Kacagtak volna azonban mindenképpen. A bolond: nevetséges figura volt a 19.
századig; az úri társaság még Hogarth rajzain is mulatni rándul ki az őrültekházá­
ba. S a Vízkereszt a burleszk játékon felül azért szórakoztatta első nézőit, mert úgy
bánnak a rászedett Malvolióval, mintha megbolondult volna, azaz kegyetlenül.
S kacagtató Shylock is, legalább annyira, mint a színlelő Hamlet. Shakespeare
nagy nevettető hírében állt.
De ha komikus a tettetett őrültség, őrjöngése már nem az. Anyja szobájában
vagy a zárdajelenetben Opheliával. Ilyenkor Shakespeare különös nyelvezettel
él: férges visszájára fordítja a hízelgő-rajongó lovagi lírát. Akárcsak szerelmes
verseiben a vele majdnem egyidős John Donne vagy ő maga is a Hamleth&z idő­
ben közel álló, keserű Troilus és Cressidában. Csak sejteti - de milyen kínzón! -
néhány szonettje, hogy Hamlet indulatában a középkori nőgyűlölő hagyomány
a költő sötét tapasztalataival vegyülhetett. Bár szonettciklusa korábbi keletű a
tragédiánál, több utalás rothadó liliomra, hervadó, csöitiörletes gyönyörre,
üszögre a rózsában, a rügy hernyóira vissza-visszacsendül a királyfi szavaiban.*
Akármi történt köztük hajdan, Ophelia a darab szerint Hamlet szemében a testet
öltött Bujaság, ahogy Luxuriaként ábrázolva Giottótól Pisanellóig megjelenik
vonzó-taszító allegóriája. Elszakadt már a harmatosán érzéki Júliától, a téboly
kicsalja belőle a céda Cressidát. Ennek állították be az angol Nemzeti Színház
nyitó előadásán; a felfogás szokatlan volt, de védhető. S megtették Gertrud
udvarhölgyének, kortörténeti érzékkel emlékeztetve a nézőt azokra a szerencsét­
len főrangú lányokra, akik elpusztultak a véres családi intrikákban. Kímélni
Opheliát? Az ember lánya szófogadó, megrontott eszköz volt a trón körüli
hatalmi birkózásokban. Erzsébet királynő apja, VIII. Henrik két feleségét ölette
meg fiatalon. S hogy méltóságától is megfossza halálukat, búj álkodás és vérfertő­
zés vádjával kerültek a bakó elé.

ELJUTOTTUNK a kérdés magvához. Mennyire volt Shakespeare személyes

ügye Hamlet? Értsünk szót. Mi nem vagyunk Hamlet, a királyfi. Több mint száz
év olvasóit, nézőit tévesztette meg a romantika önsajnáló azonosulása s fordítja
még mindig tévútra a színes földrészeken, ahogy terjed a mű. Shakespeare sem
az, Hamlet csak a színpadé. De tagadhatatlan, hogy elüt a masszív, nagy tragédiák­
tól, inkább olyan megtévesztő színekben játszó, sötétes darab, mint a Szeget
szeggel vagy Troilus és Cressidá. Rokon a szellemük és nyelvük; némelyek ezek­
hez is sorolják. Macbeth, Othello, Lear király, Antonius teremtőjéből roppant
lelkierő sugárzik, helyén van szív és ész, bizonyos, hogy elsötétedett világszemlé­
lettel, de fegyelmezett állapotban, önuralommal írta. A Hamlet légköre más,

* 35., 94., 95., 129. szonett.

220
mintha ráírta volna heveny személyi és politikai válságát a szokványos bosszúdrá­
mára. Amely lehetett Thomas Kydé, lehetett azonban saját ifjúkori munkája.
Persze új, érettebb és dúltabb változata is azzal a szándékkal, hogy megteljék a
Globe, s olyan szerephez jusson színésze, Burbage, amelyet az egész város emle­
get. De ha első nézőinek talán nem is, nekünk rossz belső közérzetről tanúskodik
a Hamlet.
Mi lehet az oka? Soha nem fogjuk megtudni. Egy nő, a szonettekben sötétlő
Fekete Hölgy? Ne legyünk hozzá méltatlanok olcsó találgatással. Betegség?
A szöveg, akárcsak Troilusé, tele van nyavalyákkal. Orvos vejének a följegyzései
azonban csak lánya s unokája kezeléséről maradtak fenn. Vagy történt valami,
ami hasonlatossá tette Angliát Helsingőrhöz? Dániáról megfeledkezni vagy akár­
csak elhanyagolni majdnem olyan végzetes hiba lenne, mint kihagyni a játékból
a királyfit. Gautier, francia költő a múlt században éles ösztönnel azt javasolta,
hogy játsszák el Piranesi valamelyik börtönmetszetéről lemásolt díszletek közt.
Márpedig a Carceri- azaz Tömlöc- sorozat tizenhat lapja azért olyan iszonyatos,
mert valóságos csarnok egy-egy cella, s még sincs belőlük kiút. Naphosszat fel-alá
rohanhatsz függő lépcsőin, a fenyegető gerendák és baljóslatú kerekek közt,
nincs szabadulás a gigászi egérfogóból. Se Wittenbergbe, se tengerentúlra, se
könyvekbe, se vissza, az ártatlanság korába. A böntön maga az ország, ahogy
Hamlet a lelkében viseli.
Vegyük őt szemügyre még egyszer, utoljára. Nagyúr. Gyöngéd és kíméletlen
egyszerre, érzékeny és brutális, ért az irodalomhoz, színházhoz, háborúzáshoz.
Ä la guerre comme ä la guerre! - nyomorult vagy gyöngébb ellenfeleit szemrebbe­
nés nélkül átexpediálja a túlvilágra, s vesztük fölött még kajánkodik is, szójátékot
űz Polonius hullájából. Habozó és villámgyors, a szenvedély rabja, aki ellan­
kadva megköveti a sértettet, de bántó fölénnyel. Ha életre kelne egy melanko­
likus, fiatal főúr Hilliard, az udvari miniatűrfestő valamelyik képéről, valószínű­
leg így viselkednék. S egyről közülük tudta London, hogy így szokott viselkedni
a maga kárára. Valamikor az öreg királynő kegyeltje, később gyűlt föléje a vész.
Megtett mindent, hogy végül a villám is belevágjon. S barátaiba.
Mielőtt kimondjuk a nevét, gondoljuk meg, kit utál legjobban Hamlet. A ki­
rállyal életre-halálra harcban áll, Poloniust kicsúfolja. Ami a világért sem jelenti
azt, hogy a kancellár nevetséges alak. „Hahó! patkány” - kiáltja Hamlet, amikor
leszúrja a kárpit mögött. Azt hiszi, hogy a rejtőzködő királlyal végzett. De Polo­
nius is patkány, díszpéldány a fajtából, még tud harapni a szószátyár öregúr.
Ravasz, tapasztalt, hasznos kormányférfiú, ha kikezdte is a kor. Pedáns a művelt­
sége, az iskolás protestáns humanizmus neveltje, nem a csapongó mediterrán köl­
tészeté. Lehet akármennyi őrségváltás, rendszerváltozás, ő nélkülözhetetlen a
trón birtokosának. Kezében van a kémhálózat otthon és külföldön, vérévé vált a
szimatolás, olyan sokáig gyakorolta, „kémkedve rostáld meg barátidat”, taná­
csolja útravalóul fiának, a Párizsba induló Laertesnek, aztán kémet küld utána,
s ellátja egy agent provocateur utasításaival; felbontja lánya, Ophelia leveleit,
csaléteknek használja őt Hamlet titkának kifürkészésére; a királyfi szerelmi val­
lomása - mondja - „mind alkusz-fogás”, „csak vétkes üzlet szóvivője” , meg sem
fordul a fejében, hogy tiszta fogadalom lehet. Shakespeare kortársai gyanították,
kicsoda. Alighanem William Cecil ő, Lord Burghley, a mindenható miniszterel-

221
 nők, Erzsébet jobb keze, aki halálakor, 1598-ban beteges fiára, Robert Cecilre
hagyta örökül helyét a királynő mellett. S akkor ráismertek a család áldozatára
is. Aki hol huzakodva, hol hebehurgyán cselekedett, egy ideje börtönként fojto­
gatta az ország, s viselkedésével vesztébe rohant.
Ráismertek Essex grófra. Ő és barátja, Southampton gróf volt Shakespeare
pártfogója, Southampton a barátja is, addig a szűk határig, ameddig e korban
elképzelhető a barátság egy valódi kékvér s egy armális színész-költő között.
1596-ban még fent ragyogott Essex szerencséje, ha érzi is a királynő, hogy a von­
zó, daliás, de hiú férfi kezében balul fog kiütni minden dicsvágyó hadi vállalko­
zás. Nem csalt az előérzete. Essex három év alatt tökéletesen eljátszotta jóakara­
tát, anyagi zavarokkal küzd, ő áll az elégedetlen - malcontent - fiatal mágnások
élén, s eszét vesztve lázadásra szít, azzal az ürüggyel, hogy kiszabadítsa Erzsébe­
tet a Cecilek hálójából. Pár óráig tartott a fölkelés. 1601-ben hullt le Essex feje;
Southampton, akit szintén halálra ítéltek, kegyelem által, a Tower börtönébe
került. A gyűlölt ellenfél, Robert Cecil járt közbe érte. Shakespeare és társulata
a kivégzés előestjén fellépett az udvarban, mintha mi sem történt volna. A Ham­
let még a gróf életében készült, de már a teljes napfogyatkozás alatt.
Jelenetről jelenetre kimutatták, milyen tökéletes a Hamlet szerkezete. Szó, szó,
szó! - nem tudok benne hinni. Száguldva ráírta tépelődéseit, keserű kételyeit,
nekünk már ismeretlen esetleges testi s lelki fekélyeit egy népszerű bosszúdrá­
mára, az Ős-Hamletre úgy, ahogy kora középkori szerzetesek új, szent szöveget
már egyszer felhasznált pergamenek jól-rosszul levakart felületére, s közben
elszáguldott apróbb belső ellentmondásai mellett. így tette tökéletlenné a műfajt
a maga nemében. Ha társai húztak belőle a játékidő miatt, valószínűleg a java
Shakespeare-ből húztak, azaz csodálatos ráírásaiból. A monológokat például
korábbi darabjaitól elütőn, nem a nézők tájékoztatására használja ezúttal, hanem
- mint az egykorú esszé - önelemzésre. Shakespeare is az esszéíró Montaigne
olvasója volt, nemcsak Hamlet, de Montaigne derűje nélkül. Később kivívja a
maga belső békéjét is. A tragédiákon felemelő pesszimizmus uralkodik, örök
emberi állapotunkhoz méltó szemlélet, a Hamletet azonban el-elborítják a nihi­
lista undor hullámai. „Én egy idő óta, bár nem tudom miért, elvesztettem minden
kedvemet s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal”, mondja a királyfi, „és,
igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány, a föld,
nekem csak egy kopár hegyfok; ez a dicső mennyezet, a lég, ez a felettem függő
kiterjedt erősség, ez arany tüzekkel kirakott felséges boltozat, no, lássátok,
mindez előttem nem egyéb, mint undok és dögletes párák összeverődése” (II. 2.).
Shakespeare nem Hamlet, de naplójára se bízhatott volna személyesebb ízű val­
lomást. Átmeneti érvényűt.
Tele van a darab betéttel, fegyelmezetlenebb, mint nyomában a nagy tragé­
diák. Érthető, ha T. S. Eliot kihívón művészi kudarcnak nevezte, hogy meghök­
kentse helytelen irányú magasztalóit. Shakespeare csakugyan elrontotta a bosz-
szúdrámát, így tette halhatatlanná. Hamlet a világirodalom legnagyobb tocso­
gója. De micsoda bőbeszédűség! Úgy tanultam régi prédikátorokról, hogy éle­
tükben huszonötször is végigolvasták a Bibiiát; valószínűleg elbámulnánk, hogy
hányán olvasták s látták ugyanannyiszor a Hamletet.
Mert maga Hamlet éppen e ráírásokkal vált kettős személlyé. Egyiknek az

222
élete pár óra, elkezdődik az őrszóval, s véget ér a katonai temetéssel - (Macbeth
és Othello élete teljességgel ilyen) -, a másik azonban nemzedékről nemzedékre
gondolkodóba ejt. Helyesen vélekedett-e magáról, igaz-e, amit magáról mond,
hű-e önmagához? Ember, az ember fia: fogod és kisiklik, fogod és megint kisik­
lik. Valaki, teológiai aláfestéssel, Jedermannhoz hasonlította. Végeredményben
Lear király is az, Jedermann. De míg Lear a pokol-purgatórium-paradicsom hár­
mas körén keresztülvergődő, megtisztult ember, Hamlet kiszámíthatatlanabb.
Enigma, hogy a vele egykorú Balassi Bálint egyik kedvelt szavával éljek. Márpe­
dig író számára nincs nagyobb elégtétel, mint olyan bonyolult alakot teremteni,
aki végül előle is kisiklik. Nem tudjuk, eredetileg kinek, minek szánta Cervantes
Don Quijotét, Dickens Pickwick urat, Balzac Pons bácsit, Dosztojevszkij
Raszkolnyikovot, de annyi bizonyos, hogy elszabadultak mintázó kezükből,
teremtőjüknél is hatalmasabbak. Shakespeare, a Globe színház pontos szállítója
úr volt Hamlet, a drámai figura fölött, s dicséretül beérte volna ennyivel. Nem is
kicsi. Jó szkript, pénzt hoz a részvényeseknek, jut beruházni való stratfordi ingat­
lanokba. De Hamlet, az ember neki is, s a költő négyszázadik születési fordulóján
nekünk is azt felelheti, amit fuvolával a kezében a szabadkozó udvaroncnak,
mikor rájön, hogy kémkedni küldték a nyakára:
„No lám, mily becstelen eszközzé akartok ti tenni engem. Játszani akarnátok
rajtam; ismerni billentyűimet; kitépni rejtelmem szívét; hanglétrám minden
hangját kitapogatni a legalsótól a legfelsőig; pedig e kis eszközben zene rejlik,
felséges szózat, mégsem bírjátok szavát venni. A keservét! azt hiszitek, köny-
nyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon?” (III. 2.)
Olykor megkísért a szentségtörő gyanú, hogy a Hamlet nem is darab, hanem
szerep. Ha az, akkor az Aiszkhülosz-trilógiában szenvedő Oresztész mellett a
több ezer éves színháztörténet legnagyobb szerepe. Az is marad.

1964

223
 Gyilkosok, nem hősök
T R O ILU S ÉS C R E SSID A *

HOMÉROSZBAN és Vergiliusban csak felvillanó árnyalak. Trójai királyfi, az

agg Priamosz falkányi magzata közül a legfiatalabb, félig még gyerekember. Ha
megéri huszadik évét, szólt a jövendölés, márpedig jóspapok szava szentség,
Trója örök életű, bevehetetlen. Tehát hamarább kell elpusztulnia. Az Iliász
utolsó énekén suhan át; a Hektór halálától megsemmisült apa más áldozatokért
is félj ajduló emlékében fél sor jut a hősi halott „szekerész” kisöccsének; az Aeneis
elején pedig a pusztulásból megmenekült trójai honkeresó Karthágóban kikötve,
a városa végromlásáról készülő freskósorozaton könnyekkel felismeri öccsét egy
iszonyú harci képben:

Csüng le hanyatt, lovak-elragadott szekerén, de a szíjjat

Most is tartja, s amíg tarkója s fürtje a földön,
Árkot szánt a belévert dárda utána . . .
(Vergilius: Aeneis; Első ének. Ford. Lakatos István)

Akhilleusz dárdája. A hosszú hajú, szerencsétlen szép ifjú: Tróilosz. Árnya fölött
keresztülsiklott az ókori irodalom, de nem a művészet, ellenkezőleg! Vergilius
szövegében épp a képzeletbeli epikus karthágói freskósorozat szolgál figyelmez­
tetésül: görög vázákra gondolhatott a latin költő. Korinthoszi és jón vázafestők
egyik kedvelt témája a leshelyről rátörő hirtelen halál, rajta van a Firenzében
őrzött fekete alakos remekmű, a világhírű Frangois-váza sérült oldalsávján is.
Úgy szól a történet, hogy Akhilleusz elrejtőzik Apollón szent ligetében egy orosz­
lánszájú és szintén szentséges kút mögött, mert Tróilosz oda hajtja lovait itatni,
húga oda jár megtölteni korsóját. Amikor a lappangó görög bajnok kiugrik búvó­
helyéről, Tróilosz menekülni próbál, de gyors futású üldözője két lábon is utoléri
s Apollón oltárán veri át dárdáival. A rémtörténet egyik antik változata szerint a
* Ógörög neveknél ma már általánosan érvényes magyar átírásukat használom, ha a
magam nevében beszélek, de ha Shakespeare szövegéről van szó, természetesen ugyan­
úgy írásmódjához alkalmazkodom, mint remek fordítója, Szabó Lőrinc. Tehát: Akhil­
leusz-Achilles, Odüsszeusz-Ulysses, Kalkhasz-Calchas, Hektór-Hector. Kivétel azonban
Troilus, akit csupán a Shakespeare-tól még független bevezetőben említem görög nevén
Tróilosznak.

224
gyilkosság szexuális bosszú is: az ifjú visszautasította a nő- és férfifogyasztó
Akhilleusz egyértelmű közeledését. A téma i. e. a 6. századtól már mesterkézről
mesterutódra forog a fazekas- és festőműhelyekben, jó darabig tart a továbbadás,
felnagyítva átveszik falfestők is. Egyetlen példa maradt meg erről, Tarquiniában,
a város méretű etruszk sírmező egyik földalatti kamrájában, amely egyúttal a leg­
régibb: az 1892-ben feltárt „Bika-sír” hátsó falán. Tróilosz itt csak egy lovat itat
- vázaképeken mindig párosat - és fegyvere csupán hosszú terelő bot; a festmény,
ma is jó állapotban, i. e. 530 körül készült, talán egy-két emberöltővel a Fran§ois-
váza után, s nyomós bizonyíték, egy az ezerből, hogy vagyonos etruszkok száraz­
földi és tengeri érintkezésben mennyire át voltak itatva görög műveltséggel: mito­
lógiával és művészettel, amelyért a teljesen hellenizált Dél-Itáliához fordultak
vagy ősi dór és jón településekről hozatták be. Tengerentúlról. Amikor Róma
terjeszkedő hatalma felszívta és örökre eltüntette az etruszk városok szövetségét,
megszűnt a görög behozatal, de ha történetesen fennmarad is az etruszk függet­
lenség, akkor se lett volna áru, mert kiszáradt a forrásnál: megszűnt Athénben a
magas értékű vázafestés. S ezzel nyomtalanul eltűnt egyik kedvelt figurájuk,
Tróilosz, akit Homérosz egy fél sorra, Vergilius ötre méltatott. Század után szá­
zad, sok-sok század pora szitált az elfelejtett névre. De, amint tudjuk, még a
feledés se tart örökké.
Kiderült, hogy Tróilosz halála csupán végtelenül hosszú tetszhalál. Igen ám, de
újjászületésekor nem archaikus királyi környezetében támadt fel, mint félisteni
barbár hősök rokona, fegyvertársa vagy ellenfele, hanem alacsony rangú, tömeg­
etető népkönyvek közt, kozmopolita nagyvárosok piacán a hellenista kornak
vizenyős vége felé, általános értéksüllyedés idején, édes-bús szerelmi történet­
ként. Kalandhalmozó, érzelgős olvasmány volt, mint százával többi versenytársa,
mialatt a világraszóló bizánci őrségváltás átgyúrta a görögök hajdani lelkületét.
A Sors csúfondáros tréfája, hogy a keresztesháborúk delelőjén ez a silány keleti
termék oltotta be zsenge élettel az irodalmi semmiből ocsúdó Nyugat-Európát.
Nyílik a zsilip: torlódva potyognak alóla a középkori Trója-regények. A bestseller
nem a huszadik század találmánya.
Időrendben Benoit de Sainte-More, egy tizenkettedik századi udvari énekes
- trubadúr - verses műve az első feldolgozás vagy az elsők egyike s a legnépsze­
rűbb; a forrás valószínűleg egy „szemtanúi” hamisítvány az i. sz. ötödik vagy
hatodik századból, bizánci felségterületről; jó ideig sokkal ismertebb, mint a
homéroszi őstörténet. Folytatása az olasz Guido della Colonna latin prózában írt
Historia Trojanája, majd az elcsépelt hagyománnyá szikkadó regény felfrissül
Boccaccio keze közt a Filostratóban, ezt olvassa nagy lelkesen Geoffrey Chaucer,
az olaszul is tudó angol költőfejedelem, diplomata, esetleg Boccaccio személyes
ismerőse, hogy Troilus and Críseyde címen most már Angliában is nemesi rangra,
rögtön magasra emelje a trójai szeretők bús történetét. A siker ragadós, a divat
rendszerint jól jövedelmez, Chaucernek is támadnak epigonjai, irodalmi favá­
gók, nem ötvösművészek, John Lydgate (Troy Book) és Robert Henryson (The
Testament o f Cresseid); e választékból Chaucer és Henryson utólag kinyomtatva
még kapható volt Shakespeare életében. Költőnk, immár növekvő saját rangjá­
hoz és híréhez illőn a legmagasabb szintű hazai elődhöz, Chaucerhez fordult, per­
sze szuverén anyagkezeléssel és jellemábrázolással. A lány - hősnőnek aligha

225
nevezném becsületes görög nevén Khrűzeisz az ő tollán romlik meggondolt,
komoly teremtésből kelekótya, csapodár esküszegővé, akinek mindig az éppen
kéznél, jobban mondva ajaknál levő, jóképű fiatal legény az „utolsó” nagy sze­
relme a forduló-perdülő csókváltásokban.
A kérdés most már csak az, hogy ki járt rosszabbul? Troilus, a csúfosan meg­
csalt középkori szerelmes vagy Tróilosz, akit Akhilleusz dárdái Apollón oltárá­
hoz szögeztek?

Romeo és Júlia a serdülőkben szikrázó érzékiségre gyulladó, tiszta szenvedély

s az elhamarkodott önpusztítás tragédiája, ballada két oktalanul meghasadt szív­
ről. Senki se aljas körülöttük - (bár Mercutio véleménye más) - , ha vétkes is,
vétkein felül bűnhődik, mint a közös gyászban összeboruló két ellenséges család.
Troilus és Cressidában nincs méltó párja az ókori Rómeónak (körülbelül egyidő­
sek); imádottja egy romlékony, ingatag Júlia. Mérgezett körülötte a légkör is;
apja, Calchas, a jóspap, előre látva Trója jövendő vesztét átpártolt a görög tábor­
ba. Közbevetőleg: megtévesztő a név, mert a homéroszi Kalkhasz: görög pap, a
háború kezdetétől tekintély a vezérek előtt, ő követeli vitorladagasztó, jó szélért
Iphigeneia, a főparancsnok lányának feláldozását egy istennő oltárán, s a falóval
végrehajtott várvívó nagy cselt is állítólag ő eszeli ki.
Hátrahagyott lánya nagybátyjára, Pandarusra van bízva. Soha hitványabb gon­
dozóra. A pokolian cinikus figurát Chaucer iktatta be a számtalan feldolgozáson
keresztül örökölt Trója-regénybe, Shakespeare keveset változtatott remekül
megrajzolt, mulatságos és ocsmány alakján. Impotens élvhajhász, aki szívesen
vállalja a kerítő gyönyörpótló szerepét, s összeédesgeti az így-úgy vonakodó,
kacér lányt, a magakellető női stratégia született mesterét az elvakultan lángoló
Troilusszal, hogy aztán egetverő nagy szavakban fogadjanak örök hűséget egy­
másnak.
. . . De vágytam rád, uram,
Első tekintetedtől . . . - De, bocsáss meg,
Ha sokat vallók, zsarnokom leszel.
Most szeretlek, de még nem annyira,
Hogy ura ne lehetnék. - Hazudok:
Gondolataim, bitang gyerekek,
Anyjuk nyakára nőttek. - Mi, bolond nők!
Miért fecsegtem? Ha ily nyíltak vagyunk,
Ki marad hű hozzánk? - De, noha már
Nagyon szerettelek, kerültelek;
S mégis, hogy vágytam: bárcsak férfi lennék,
S bárcsak miénk, nőké, a férfi-jog:
Elsőnek szólni! Némíts el, szivem,
Mert e rajongás bizonyára csak
Bánnivalót mond. Lám, lám, hallgatásod,
E ravasz csönd, kicsalja gyöngeségem
Legmélyebb titkát. Ó, zárd le szám!

226
 így a nő. S a férfi, hittel telítve e hódító dorombolástól:

A hű szerelmes a jövő világban

Troilus hűségét idézi: ha verse,
Vallomás, eskük s nagy hasonlatok
Után új képet keres, unva, hogy
Érc-erőről szóljon, s holdról s virágról,
Délről s napfényről, gerle-vonzalomról,
Vasról s mágnesről, Földről s centrumáról:
Mondom, ha minden hasonlat kifogy
És a hiteles szerzőt kell idézni:
„Hű, mint Troilus” - szentségkoronája
Ez lesz a dalnak!
{Troilus és Cressida III. 2. ford. Szabó Lőrinc)

Közepes hallással is nyilvánvaló, hogy e résznél, mint a Romeo számtalan

helyén a szonettköltő kezében van a színpadi mű.
Ezalatt kitör a válság az ostromlók között; legendásan győzhetetlen bajnokuk,
Achilles összevész a fővezérrel, és bősz hiúságán ejtett sebét nyalogatva sátrában
duzzog, kebelbarátjával, Patroclusszal szeretkezik. Shakespeare meglepően
tájékozott volt a mondái görögök gátlástalan erotikájáról, bár igaz, hogy néhány
eltitkolt közvetlen példáról magas körökben kortársként is tudhatott. Összegyűl­
nek a görög vezérférfiak, s ekkor hangzik el a haditanácsban Ulysses nagy politi­
kai beszéde, a híres shakespeare-i betétek közt is kivételesen ékes, találó, messze
kitekintő.

. . . Rejtsd csak el a rangot,

Feszít a senki az álcás-menetben!
A menny maga, a bolygók, s ez a centrum
Mind rang szerint, elsőség, helyzet és
Szilárdság, arány, pálya, forma, évszak,
Tisztség és szokás szerint sorakoznak;
Nemes fényességében, s társai
Gyűrűjében trónját így üli Sol,
A dicső csillag: gyógyító szeme
Rossz bolygók ártó képét módosítja
S mint királyi parancs, jóra-gonoszra
Korlátlanul kihat; de ha a bolygók
Rossz csoportosulásba gabalyodnak,
Milyen járványok, szörnyek, zendülés,
Tengeri vihar, földrengés, szeleknek
Milyen mozgalma, rém, düh s változások
Dúlják-törik, tépik ki gyökerestől
Országok egységét s frigyes nyugalmát
Szokott rendjükből!
(1 . 5 .)

227
 Tanácskozik a várban Priamus és családja is, persze csak a férfiak: az öreg
király megvitatja fiaival, vajon a spártai férjtől elrabolt Heléna megéri a hosszú
háborút - a szöveg szerint hetedik évében vagyunk - vagy adják ki a nőt a görö­
göknek? A családon belül kell dönteniök, hiszen egyik fia. Paris a bajszerző tet­
tes. Nem tudjuk, milyen volt az igazi Helene, még azt sem. hogy - amint némely
legenda erősítgeti - nem volt-e puszta káprázat az önkéntes fogoly, míg a valódi,
hús-vér nő Egyiptomban várt hadba szállt férjére, Shakespeare hölgyét azonban
föltétlenül ki kellett volna szolgáltatni, mert ahogyan ő festi a léha luxusnőt,
aligha különb, mint némely elnéző öreg mágnás vagy bankár oldalán egy költe­
kező, kétes hírű, de azért szalonképes dáma Bécsben vagy Párizsban a századfor­
dulón.
Hector, a hősök hőse s a várvédelem eleven bástyája szeretne is békülni s a
kiadatás mellett kardoskodik; szövege ismerős, hogyne: ráismerhetünk Girau-
doux legjobb drámájára, amit bizalmas belső diplomáciai titkok hivatalos birto­
kában szívszorító szorongása sugalmazott kevéssel a második világháború előtt:
La guerre de Troie n’aurapas lieu (Trójában nem lesz háború), de Troilus heves-
kedő, éretlen lovagiassággal testvérbátyja ellen fordul, „egy jó harcért, amely
mindnyájunk becsületét köti” (II. 2.): igenis, maradjon a nő, a görögök meg taka­
rodjanak haza. Vele tart a többi fiú is, így aztán bölcs belátását elejtve, Hector
enged nekik.
Shakespeare szokott nagy szabadságával használta fel az ősibb anyagokat,
valószínűleg a már felsoroltakon kívül belenézett George Chapman készülő hite­
les /Msz-fordításába is; közreadott szemelvényei, élénk irodalmi mozgást okoz­
va, már 1598-tól megjelentek. Ironikus fény-árnyékba állítja a trójaiakat, akik
nemtelen célért vívó lovagiasság légvárában élnek, görög oldalon viszont legro­
konszenvesebb szereplője Ulysses, holott több évezredes, számtalan j ellem ved-
lései során a reneszánszban süllyedt mélypontra a becsülete. Nemcsak ravasz,
hanem mértéktartón okos és emberséges is, ő az egyetlen, akinek megesik a szíve
az összeomlott szerelmi ábrándok romjai alatt vergődő Troiluson. Erről később.
Sutba a mendemondákkal, szépítő és feketítő költői konvenciókkal, gondolhatta
írás közben; kinek-kinek megvan az alkati, érzelmi vagy intellektuális ellenpárja
görög és trójai oldalon: a kiábrándult, de bölcs Ulyssesé a kiábrándult és naiv
Troilus és - ha tárgyalni lehetne - a békülékeny Hector, a mindenkire acsarkodó,
moslékos szájú, nyomorék Thersitesé a Cressidáknak és Helénának hízelgő,
mézesmázos Pandarus. Drámáiban bőven akadnak szörnyek, van szánnivaló,
mint Caliban, félelmes, mint Jago, de nincs még két olyan fertőző leheletű
önszennyező, mint Pandarus és Thersites.
Hol van akár Trójában, akár a görög sátrak és hajók körül olyan államvédő,
nagy Rend, Ulysses eszménye, amelyért érdemes súlyos személyi áldozatok árán
hiú önzésünk vakondlyukán kívül élni? Hol vannak még épségben a közösséget
összehangoló rangfokok? Majdnem minden színjátékában van egy kiemelhető
világnézeti betét vagy kitartón zengő ária, ebben a görög róka politikai bölcsele­
tekkel telített okfejtése az.
Többször említettem, hogy gyorsan dolgozott, törlések és javítások nélkül,
tudván, hogy a feszült nézők és hallgatók átsiklanak apróbb-nagyobb belső
ellentmondásain. (Amit az olvasó már nem tesz.) Ezért bízhatta világszemlélete

228
tükrében híres betéteit vagy költői sólyomröpteit néha szokatlan tolmácsra. Itt
az ő korában éppen rossz hírű Ulyssesre a harmonizáló rangfokokról szólót,
amely sokak szerint - azt hiszem, joggal - a darab mocsárba húzó súlyirányát
ellensúlyozva, a költő legszemélyesebb politikai hitvallása. Valóságos obszesz-
sziója ez a vissza-visszatérő gondolat, dicséretes értelemben vett aggodalma attól
a rangromboló anarchiától, amely keményen megviselte dédapja s nagyapja
nemzedékét a Rózsa-háborúkban, s megcsapolta a királyi trónra törvényesen
jogosultak vérét is.

. . . Zúzd a rangfokot,
Minden magas terv létráit, s beteg
A vállalkozás! Mi más tartja fenn
A községeket, iskolai rendet,
Városi céhet, a távoli partok
Békés kereskedelmét, születés,
Elsőszülöttség jogát, kort, babért,
Jogart s koronát, mint a rang s az érvény?
Szüntesd meg ezt, hangold el ezt a húrt,
S mily hangzavar támad! Hogy nekiesne
Mindennek minden: a kötött vizek
A part fölé emelnék keblüket
És piskótává áznék a kemény föld:
Az erős a gyengére ülne, apját
Agyonütné a vad fiú: ököljog
Lenne a jog, vagy inkább jó s gonosz
(Melynek ős harcát igazság bírálja)
Nevét vesztené s éppúgy az igazság.
Ilyenkor minden a nyers erejére
Szűkül, az erő önkény lesz, az önkény
Mohóság, s ez az egyetemes farkas,
Mit erő s önkény közösen segít,
Egyetemes prédára kényszerül
S végül magát falja fel. Agamemnon,
Ha megful a fuldokló rend, ez a
Káosz követi.
( 1 . 5 .)

De aztán meggondoljuk magunkat. Talán nagyon is találó a szócső kiválasztá­

sa? A mintául szolgáló isteni világrend tökéletlenebb földi tükörképével példá­
lózó nemes okfejtés, Ulyssesé, valójában a reneszánsz korszak machiavellista
szellemében, opportunista bölcselettel érzelmektől mentes politikai célokat szol­
gál. Rideg államérdek érvel a hadisátorban, fennkölten hangzó kozmikus hason­
latokba burkolva. Ne tévesszen meg a terminológia; Shakespeare a századokig
uralkodó hűbériség s az ugyancsak századokig tartó abszolutista barokk világrend
közti izgató és ellentmondásos átrakodó állomáson élt: a reneszánsz alkonyán,
gyakran még a felszámolásban levő feudalizmus által atavisztikusan beidegzett

229
nyelven és fogalmakkal. Valószínűleg Ulysseshez hasonlón beszélt volna egy
korabeli dózse is vagy a koronatanácsban I. Erzsébet kémszervezetének a főnö­
ke. Ulysses egyik célzásából ki is derül, hogy görög részről ő irányítja a titkos
hírszerzést: „Trójával minden kapcsolatodat / Oly pontosan tudjuk, mint te,
uram.” Shakespeare nem azonosítható vele, ő nem szagolt bele mások kibontott
és visszaragasztott külföldi leveleibe. A darab csakugyan át meg át van szőve
politikával, de „motorjártató” indulata a politikánál is mérgezettebb lelki mély­
forrásból fakad: az árulásból. Kimondatlan fő témája ezúttal is az árulás, ahogy
döntő motívum Hamletb&n is az anyjáé és nagy szonettciklusának elsötétedő
részében egy ismeretlen nőé. Persze nem tudunk semmi bizonyíthatót e versek
és színdarabok keletkezési rendjéről vagy párhuzamáról, nem is tanácsos talál­
gatni. Árulás: fogadkozó szeretőké vagy híres hősöké, árulás, amely letépi a való­
ságról a látszat igéző álarcát. Ha valaki vei, leginkább talán T roilusszal érez együtt
a költő, szánja, de nem sokra becsüli. Kifinomult politikus érzékkel helyesen
gondolta azonban, amit utána további századok sorozatos tapasztalata megerő­
sít: nincs rendszer, sem antik periklészi demokrácia, sem abszolút királyság, sem
polgári köztársaság, sem kollektív szocialista vezetés, amelyben életbevágó dön­
téseknél végül ne győzne az államérdek.
Görögök és trójaiak tanácskozásánál engedtem el a mesefonalat, most megint
fölveszem. Calchas kijárja a görög fővezérnél, hogy cserében egy trójai fogolyért
szabadítsa ki lányát, Cressidát a várból. Meg is történik a fogolycsere; egy jóké­
pű, fiatal harcost, Diomedest küldik el a lányért. Alig ismerkednek össze, ő a
hímszagra gyúlékony, kelekótya Cressida új választottja, „rögtön turbékol min­
den férfival”, mondja róla Ulysses, bár a csere első hallatára még heves hűségnyi­
latkozatban tör ki:

Vérközösség? Nem, semmi rezzenés!

Szív, lélek, rokon, vér: oly közel egy sincs
Hozzám, mint az édes Troilus. - Ó, ég!
Én legyek a hűtlenség koronája,
Ha elhagyom! Idő, kényszer, halál,
Gyötörjétek bár agyon ezt a testet,
Szerelmem épülete oly szilárd
Marad, mint a föld középpontja, mely
Mindent magához vonz. - Megyek, be, sírni. -

Tépem lánghajam, zúzom híres arcom;

Hangom, törj zokogássá; szív, hasadj
A sikolytól: „Troilus!” - Nem megyek!
(IV. 2.)

Egetrázó kitörés, boldog lehet a szerelmes trójai királyfi, megnyugodhatik. Az

is, boldog. De legyünk csak némi türelemmel; Cressida hangváltása már teljes a
görög táborban. Azt hiszem, Shakespeare tragikomédiának szánta, hogy Troilus
e hangváltás hitetlenkedő, kétségbeesett fültanúja legyen.
Közben Hector párviadalra hívja ki Achillest, aki félrevonulva tovább duzzog;

230
felhergelésére azt tanácsolja Ulysses, hogy a baromi erejű s baromian buta Ajax
álljon ki helyette harcra Hectorral; ez a mérkőzés végül is döntetlenül abbama­
rad. Rövid fegyverszünet következik, a trójaiak a falakon kívül megvendégelik
ostromlóikat. Amíg a többiek lakomáznak, Ulysses suttyomban, a sötétben elve­
zeti Troilust oda, ahol - úgymond - semmi jóra ne várjon. Valóban, a szerencsét­
len királyi sarj, maga a megtestesült sírig tartó hűség lesből tanúja egy sátorban
Cressida hűtlenségének: éppen akkor adja oda Diomedesnek szerelmi zálogul az
elődjétől kapott keszkenőt, holott a fogolycsere hallatára még vad tiltakozásba
tört ki, s rövidnek képzelt elválásuk búcsúszavainál mindketten ismét olthatatlan
kölcsönös hűségüket pecsételik meg olyan lángoló szavakkal, hogy átmenetileg
meginogva minket is eláraszt a bizalom Cressidában. Nem sokáig, mert hamaro­
san ő maga ábrándít ki félig cinikus, félig megnyerőén őszinte vallomásával a női
nem gyöngeségéről:

Tűnj el, Troilus! Lát még a szemem,

De már túlragyog az új szerelem.
Ah, mi, szegény nők! Érzem a hibánk:
Kóbor szemünk szab lelkűnknek irányt.
Vak út: vak vég! S ebből következik,
Hogy a szem-rab szív folyton vétkezik.
(V. 2.)

Halálos ellenség vendégeként halálos ellenfelek táborában: Troilusnak a foly­

ton csillapító Ulysses mellett moccanatlanul kell kilesnie a hosszú édelgést Cres­
sida és új zsákmánya, a tapasztaltabb, de szintén alaposan megpörkölt Diomedes
közt. Csak a sátortól eltávolodva tör ki önmarcangoló, vad kétségbeesés a meg­
semmisült ifjúból:

Ez: Cressida? - A Diomedesé! -

Ha van lelke a szépségnek, nem ő:
Ha lélek fogad, ha fogadalom szent,
Ha a szentség istenek öröme,
Ha törvény, hogy minden saját maga:
Ez nem ő. Ó, őrült okoskodás, mely
Bizonyítja és cáfolja magát!
Kettős törvény! hol lázadhat az ész,
Veszte nélkül, s észt mutathat a veszte,
Lázadás nélkül: ő az, s mégsem ő!
Lelkemben most oly idegen csata
Folyik, mely égnél-földnél távolabbra
Oszt szét valami kettéoszthatatlant;
De a hasadék tág űrén sehol sincs
Egy tűfok, oly pici, hogy beleférjen
Akár Arachné szakadt fonala.
Jel, ó, jel (érc, mint Plútó kapui):
Cressida enyém, ég kapcsa köti!

231
 Jel, ó, jel (erős, mint maga a menny):
Az égi kapocs eltört, múlt, lehullt!
S öt ujjal máshoz kötve most a lány -
Hűség roncsai, szíve törmeléke,
Fölfalt hitének morzsái, zsíros
Hulladéka: a Diomedesé!
(V. 2.)

Nagy csata van másnap. Az ütközet után a kimerült, de sértetlen Hector

lerakja fegyvereit, kifújja magát. Ekkor támadnak a védtelenre Achilles embe­
rei, a myrmidonok, s uruk parancsára:

Cölöpözzék körül dárdáitok;

Végezzétek ki irgalmatlanúl.
(V. 7.)

Úgy össze-vissza sebzik, mint később a hóhérok nyilai Szent Sebestyént. S hogy
teljes legyen a szörnyűségek mögött meghúzódva a Sors kaján iróniája, Diome­
des viszont sértetlenül megmenekül üldözője, a kétségbeesett Troilus bosszújá­
tól. Csalásra csalást, hasznos ravaszságot, kétszínű ravaszkodást, pökhendi
gőgöt, bemocskolt bizalmat, ökömyi butaságot, naiv lovagi rajongást és tiszta
szerelemnek tűnő férfiéhséget egyaránt a cinikus Thersites kommentárjai fűsze­
rezik. A szétmarcangolt Hectoron s a hiszékeny Troiluson kívül nincs senki, akin
ne ütköznének ki erkölcsi hullafoltok.
Türelmes hitünket az emberi nemben csak nagy hatású ellenméreg billentheti
egyensúlyba. S az ellenméreg ott rejlik az eredeti Iliász legvégén. Az a hőskölte­
mény az európai irodalom legnemesebb ősgyökere s mélyfuratú emberségének
továbbra is záloga. Homérosz eposzában Akhilleusz, leszállva hadiszekeréről,
egyéni párviadalban megöli Hektórt, nagy hős a nagy hőst, s a hosszú hajú, véres
emberi zsákmánnyal - elejtett vadjával - a szekérhez kötözve körülhajt Trója
falai alatt a várbeliek elszörnyedt szeme láttára. De aznap este megjelenik nála a
gyász sújtotta apa, s kikéri a holttestet, illő temetésre. Zokogása alatt feltűnik a
győztes Akhilleusz lelki szemében egy szellemalak, saját édesapja, a fiú megren­
dül a látomástól, vendégül látja a könyörgőt, s együtt rakják szekérre a holtat.
Shakespeare darabjában nem tehetett volna ilyet. Csak húscafatok maradtak
Hectorból; parancsára széttépték alattvalói, a kutya pribékek. Áldhatjuk a Sor­
sot, hogy Európa költészetében az irgalom volt az irgalmatlanságot kiengesztelő,
első hang, az volt a könnyfakasztó és megbékítő nyitány.

TÖBBSZÖR láttam a darabot, tüstént megragadott első két előadása, szokat­

lan mindkettő. Először olaszul, 1949-ben, szabad ég alatt Firenzében, a barokk
stílusú parktervezés óta folyvást csodált fejedelmi kertben, a Boboliban, hagyo­
mányos májusi zenei ünnepeik alatt. Luchino Visconti rendezte. Aki valaha látta
legalább két filmjét: Halál Velencében s A párduc, tudja, hogy nemzedékenként

232
legfeljebb egy-két pályatárs születik megközelítőn hasonló kifinomult és csal­
hatatlan stílusérzékkel. Kőcsipkés őrtornyokkal bástyás övezetű város volt a hát­
tér, s középkor végi a viselet, nem holmi különcködő, nagyúri szeszélyből, ellen­
kezőleg! a tőle megszokott, sőt elvárt történelmi tájékozottsággal. Volt honnan
és kitől örökölje; zsarnok ősei, távoliak, éppen a középkor tizenötödik századi
alkonyán parancsoltak a behódolt Milánónak. Úgy éreztem, mintha egy kézi fes­
tésű képes imakönyvet forgatnék a lágy csillagos ég alatt. Végtére is a szerelmes
trójai királyfit nem Homérosz tette ismertté az archaikus ókorban, hanem tudálé­
kos, naiv regélők, az eposzkirály nagyon, nagyon késői kullancsai, kicifrázva a
meseéhes középkor gyermeteg olvasóinak és hallgatóinak. Ők is, angol népszerű­
sítőjük, a roppant tehetségű Chaucer is teljesen tudatlan még a történelmi hűség
dolgában; Trója nekik: korabeli erődváros mása. Levegős és mozgalmas estém
volt odafenn a Boboli kertben, csak a délceg eleven lovak számát sokalltam egy
kicsit, mert Visconti alaposan élt ám a dombos terület tágas lehetőségeivel.
A középkori versfaragók átültető időműtétje persze összefüggött rangosító
származási mondákkal, amelyek szerint nyugati fejedelmek családfája - az ural­
kodó Tudoroké is - a Trójából kimenekült Aeneasig vihető fel: ő volt egy féltucat
dinasztia ősapja, jöttmenteké is. S ezért volt egyidejűleg „rossz sajtójuk” a görö­
göknek e kicsipkézett Trója-regényekben: ők a ravasz hitszegők, különösen a
minden hájjal megkent, hazudós (de azért sohase gyáva) Odüsszeusz, míg a tró­
jaiak szeplőtlen lovagok, pajzsukon az állhatatos, szűzi szerelem heraldikus állat­
képeivel, menyéttel vagy a mesebeli egyszarvúval. Angol földön is meggyökere­
sedett ez a rege, s időnként újraköltötték versben, prózában, ahogy amerikai
filmgyártók is elő-elővesznek „honszerző” vadnyugati történeteket, hagyomá­
nyos szereposztással lóháton és ponyvás szekéren nyugat felé vándorló tábortü­
zeknél. Shakespeare a Trója-regények több változatát is olvashatta, de - amint
már említettem - elsősorban Chaucer adósa. A legkülönbé.
Másodszor, átköltözésem után, Londonban láttam a darabot 1956-ban. Ha
nem volt pusztán nagyúri szeszély Visconti stilizáló beállítása, nem volt az Tyrone
Guthrie, a szálfa termetű angol-skót rendezőé sem, akit néhány évtizeden át
Kanadától Ausztráliáig, Finnországtól Izraelig vakmerőén időtlenítő ötleteiről
ismertek. Ha Shakespeare minden koré, legyen a jelmez is „mindenkori”: függet­
len saját korától. Parókásan rokokó, ahogy Garrick, a tizennyolcadik századi szí­
nészkirály játszotta vagy a Régens által diktált, Napóleon-kori romantikus,
legyen század eleji frakkos vagy néha még korhű is: reneszánsz! Az 1956-os lon­
doni felújításon porosz vezérkarnak öltöztette be a görög haditanácsot és angol
testőrtiszteknek Priamosz nemzetségét, a trójai királyfiúkat. Vagyis a népek
nemzeti jellegéről táplált közhittel szemben a németek képviselték, ködösítő filo­
zófiájuk ellenére, a számító és álnok realistákat, valószínűleg Bismarck síron túl
is kivetülő árnyékában, s az angolok az önábrándító idealistákat, elit középisko­
lák, Westminster, Eton, Winchester, Shrewsbury s a cambridge-i és oxfordi kol­
légiumok fair playhez szokott neveltjeit. Guthrie, akárcsak Visconti valószínűleg
abból az elképzelésből indult ki a történelem időbeli átrendezésénél, hogy
Shakespeare darabja, ez a morális bomlási termék felbomló társadalmi korsza­
kok süppedékes talajába illik. Például az alkonyodó középkorba, amikor a leha-
nyatló és hitevesztett lovageszmény Burgundiától Zsigmond császár és király

233
udvaráig átváltozott szövevényesen stilizált, öntetszelgő játékká az Aranygyap-
jas és a Sárkány rend tagjai közt, akik Bizánc földrengető bukása után káprázatos
szertartásokkal, pazar fegyverzetű tornákon, lakomáikon pedig zenélő fogások­
kal s ínyencfalatokkal űzték ki tudatukból a kelet felől besötétedő, immár moha­
medán égalj vészjeleit. E jelek aztán egy század leforgása alatt, a vész kitöltetésé­
vel Bécs és Málta küszöbéig terjedve, tartós népirtó s táj romboló átokká váltak
Kelet- és Közép-Európa lesüllyedt és megritkult népein.
De történetünk ugyanúgy beleillett az első világháború öngyilkos érvágási kísér­
letébe is. Eredetileg - cári szövetségben! - a szabad polgári demokráciák keresz­
tesháborújának indult a kardcsörtető porosz militarizmus ellen s az elkorhadt
Habsburg monarchia népeinek felszabadítására. Csak hát a szent háború hattyú­
címeres Lohengrinek viadalából hamarosan eltorzult vakondokháborúvá Fland­
ria és Galícia övig érő sarában s a Dardanellák vérivó szikláin, és semmivel se volt
értelmesebb a trójai mészárlásnál. Kezdődött Rupert Brook homéroszi hangzású
rövid és lelkes versével a Katonáról, értsd: önkéntes áldozatról a civilizáció fe­
nyegetett oltárán, s végződött Robert Owen gyötrően sztoikus, sötét bajtársi ver­
seivel a húsdarálásról el-elöntött lövészárkokban, hullabűzös gránáttölcsérek­
ben, derékig lekopasztott fák közt.
Hályogműtétem volt az előadás. Valóban semmi se változott Trója pusztulása
óta? Civakodó, hiú, féltékeny hadvezérek és politikusok, hősökként pózoló gyil­
kosok, gyanútlanul és önhitten, hosszú lejáratra aláástak egy rendíthetetlennek
látszó kultúrát; szorongó utódaik: megalázott európai népek azóta is csak heve­
nyészett pallókon közlekednek egymás közt.
S a civilizáció oltára? Már régészek is hiába kutatnak utána. Talán nem is léte­
zett soha, csalékony ábránd volt csupán egy kulisszára festett Édenben, ahol még
Napóleon-arannyal vagy arany rubellel lehetett fizetni a nadrágzsebből.

HA A Háború és béke szerzője történetesen Shakespeare előtt él, átlátszó iró­

niával talán Háború és szerelem lenne a darab címe. Találóbb, mint a mostani,
hiszen az Akhilleusz haragjáról éneklő Homérosz halállal eljegyzett férfiak közt
lejátszódó hősi témájába szőtt bele egy más kultúrából sarjadt, sokkal későbbi
fanyar mesét az állhatatos Troilus és csalfa Cressida szerelméről.
Baj van a műfajjal is. Hűségesen egy múlt századi osztályozáshoz a művek
magyar nyelvű gyűjteményében besorolják a „színművek” közé; 1609-ben első
nyomtatott angol kiadása egyszerűen históriának nevezi, de ugyanabban az
évben a második kiadás elejére tűzött bevezető levél komédiának; a darabok első
teljes kiadása, közismert nevén a Folio szerkesztői a tragédiák élére helyezik, de
lapszámozás nélkül, tehát lehet, hogy eredetileg, a nyomás megkezdése előtt
máshova szánták a kötetben; a múlt század vége óta, Ibsenre gondolva és Shaw
javaslatára viszont „problematikus darab”: problem play, egyik a három vagy
négy közül. A mi fülünknek - s kevés színjátéka van, amely epés mondanivalójá­
val ma fülbemászóbb lenne - tragikomikus szatíra.
Lehetne így is nevezni: Hamlet közbeszól. Mert a királyfi valószínűleg efféle
ingerülten kiábrándult, gúnyos rögtönzést írt volna a Helsingőrbe tévedő vándor-

234
komédiásoknak, ha a bosszúvágy nem kényszeríti meggyőző leleplezésre egy
másfajta rémtörténet segítségével. Talán írt is egyet a fiókjának, de utóda, For-
tinbras elégette a trónfoglalás után, úgy gondolva, hogy méltatlan egy királyfihoz
a toliforgatás. A vívás, az nem!
Shakespeare királydrámái többségükben hazafiasak; a római tragédiákban a
korai Titus Andronicust kivéve, emelkedett a hang. Anglia, Franciaország, a
Capitolium s a császári birodalom jó- vagy balsorsa dől el a meztelen kardok élén.
Akármekkora latrok is olykor a királycsináló főurak és trónbitorló királyok, pré­
daleső hősködésük, pártütő hamis becsületérzésük valahogy mégis összefonódik
egy több százados, megszentelt közüggyel, magával a normann hódítók által jól
megszervezett királysággal, amelyben mind hisznek, legfeljebb kártékonyán
vagy becstelenül szolgálják. Önérdeküket hajszolva fél szemük mindig az oltárra
tapad, nehogy mértéktelen vétkeikért végül eltiltsák őket az ostyától vagy a csók­
tól egy ajkukhoz nyújtott feszületre.
Ebben a szatírában nincs szent ügy. Shakespeare fonák oldalával akasztja fel a
háborúról szőtt, hatalmas faliszőnyeget: tessék, itt a férces fele, gyönyörködjetek
benne, ha tudtok. Talán valami spiritiszta postán előre értesült századunkról?
Bokrétásan kezdődik a darab, akárcsak felvirágzott puskáival s ágyúival az első
világháború, és hamvasztó haláltáborok gyilkosai közt végződik, mint a második.
Mert Akhilleusz veszett dárdás ebei a fegyvertelen Hektór körül pompásan
beváltak volna fogolytáborok szadista parancsnokainak is. Akhilleusz elárulja a
lovagi, Cressida a női becsületet; nem állja ki a jellempróbát sem a híres nagy hős
a csatatéren, sem a lány az ágyasházban. „Gyarlóság, asszony a neved!” Minden
bűzlik Trójában, hát még Trója körül a görög hadisátrakban! 1598 és 1602 közt
írhatta a darabot, valószínűleg 1602-ben, egy évvel Hamlet kifakadásai után, fel­
tehetőleg először zártkörű, műveltebb hallgatóknak, de később a Globe színház­
ban is játszották, a tömegnek.
A Troilus és Cressida tehát csak a Prológus szerint olyan hősi darab, mint a
hazafias lelkesedéstől sugárzó, valamivel korábbi keletű V. Henrik:

Színünk: Trója. A görög szigetek

Lángvérű, büszke urai Athén
Alá küldték flottájukat s vele
A háború vad népét s gépeit:
Hatvankilenc koronás főt röpített
Tovább a tenger Phrygia felé,
S esküjük: törni Trója falait . . .

Ha Shakespeare az V. Henrikben még úgy beszélt, mintha valamelyik nem­

zetmentő hajón szolgált volna a megszállásra készülő spanyol Armada ellen,
ebben már egy szélnek eresztett, béna s kolduló zsoldos szemével nézi a háborút.
Görög oldalon szenilis vezetés, eszelős hiúság, fegyelemsértés, hősködés s végül
lovagiatlan, aljas gyilkosság; trójai oldalon helytállás egy öncsaló becsületérzé­
sért, amely a város végromlásához vezet. Mert ugyan mit védelmez borzalmas
vérontással a Priamosz-fiókák becsülete? Egy rablott nőt, Szép Helénát, akinek
már rég nincs becsülete a szemükben. Haditanácsuk trójai öltözetben és Shake-

235
speare szavaival olykor megdöbbentőn emlékeztetett annak idején a katonabe­
csületért lázadó algériai tisztek szónoklataira egy reménytelenül szétfoszló fran­
cia mítosz csapdájában. Mert a néző füle is elvégzi ám az időbeli átültetést, nem­
csak a rendező. Shakespeare legendás hősöket vesz át Homérosztól s a középkor
mesetárából, leszállítja őket bábjátékfigurák méretére, s a végén Hektór úgy
pusztul el, mint egy könnyelmű mafioso egy chicagói gengszterháborúban.
Tyrone Guthrie rendezői cinizmusa lélektanilag tökéletesen hiteles és egyezik a
darab szellemével: Pandarus szabályszerűn szürke cilinderben és zsakettben,
mellére lógó látcsővel figyeli lelátójáról, egy várfokról a csatateret: telivérjét a
gazdája egy országos lóversenyen, Szép Heléna meg vermutot szopogatva,
hosszú szipkával hallgatja maga körül a zsongást.
Amilyen a háború s a harcos, olyan a szerelem s a szerető; fertőzött líra illik a
lezüllött eposzhoz. Nyilvánvaló a párhuzam, az árulás jelképes párhuzama. Ha
Akhilleusz megszegi a hősi párviadal hagyomány szentelte szabályát, Cressida
megszegi forró hűségesküit, nem is egyet. Ironikus módon éppen arra sújt le e
szerelmi árulás, aki a mészárlástól már undorodó, komoly és józan Hektórral, a
vérbeli hőssel szemben egy mitikus maszlag: a „trójai becsület” forrófejű szószó­
lója a tanácsban. Troilusra. Akármilyen érzéki fiatalember is, akármekkora
csóklázban ég, becsülete, hűsége éppolyan tiszta, mint a shakespeare-i árnyékvi-
lágból visszakísértő Rómeóé. Az elődé. De ennek a becsületnek már nincs osz­
tályos társa, nincs Júliája. Ami kevés tisztesség még van a világon, irgalmatlanul
magára marad. Hektór békülékeny lovagiasságával nem áll szemben egy lovagias
Akhilleusz, Troilus hűségével egy állhatatos Cressida. Ez a nő enged az idő
gyorsan vagy lassan, de mindenképp romboló hatalmának, s a fogolycsere után
fölcseréli bálványozó trójai szeretőjét egy gyakorlott szoknyavadásszal a görög
táborban. Talán nem szerette igazán az elődjét? Dehogynem, „halálosan”. Amíg
ott volt mellette, hol a várfalon, hol az ágyban. Cressida minden esküje őszinte.
Azt mondtam: enged az idő hatalmának. S azt is, hogy Háború és szerelem a
Troilus és Cressida találóbb címe. Még találóbb: Háború és szerelem az Idő igájá­
ban. Kiviláglik Shakespeare akkori változó szókincséből, képeiből, hasonlatai­
ból, hogy megigézte a romboló idő és feledés gondolata, az időé, amely már-már
megszemélyesítve, Jagóként az árulás bujtogatója és cinikus szövetségese, ő veti
a feledés szemétdombjára Akhilleusz tegnapi hőstetteit és Troilus tegnapi csók­
jait.
De a rombolás olykor gyógyító is, árulása csupán méltatlanul túlbecsült szemé­
lyek leleplezése. Akikre családfájuktól vagy rangjuktól megigézve, barátságtól
elvakítva vagy a szenvedély szédületében oktalanul szórtunk meddő szeretetet és
lekonyuló becsülést.

A MÚLT században főleg csak a „teljes Shakespeare” szaktudósai foglalkoz­

tak e különös darabbal; könyvből ismerték, nem a színpadról, mert se rendező,
se igazgató, se színházi vállalkozó nem nyúlt hozzá szívesen. Várnia kellett száza­
dunkra; kivárta. Elsők közt Bemard Shaw jött rá jelentőségére, s hogy milyen
„modern”, abban az időben, amikor a tragédiák, vígjátékok és románcok közé

236
pótlólag beiktattak még egy műfaji típust, a különös visszfényben fürdő, tragédi­
ának ígérkező s derűvel feloldott ún. problematikus játékokat; ilyen a Szeget
szeggel, Minden jó, ha vége jó, Troilus és Cressida s némelyek szerint, azt hiszem,
oktalanul, Athéni Timon.
Igazi fölfedezői azok voltak, akik élve kerültek haza a lövészárkokból. Élve és
kiábrándultán. Ők már tudták, hogy fordított rosta minden háború; nagyrészt ott
pusztul a fiatal férfiak java, a selejt meg, fölmentő cédulával a zsebében s hiány­
cikkekkel feketézve megmarad az aszfalton. Mai népszerűsége vetekszik a rop­
pant hagyományú, híres tragédiákkal, szinte állandó műsordarab valahol a két
kontinensen. Érdes a szöveg textúrája, nincsenek benne kiemelkedő hősök,
emberi hegycsúcsok, s a költő több fronton is viaskodik megoldás nélkül külön­
böző érzelmi talányokkal és buktatókkal, amelyek vagy gyötrik vagy keserűen
mulattatják. Cressidát nem küldheti kolostorba, mint Opheliát, Szép Helénát
nem lehet megmérgezni, mint Gertrud királynét; megvető, de nagy kíváncsiság­
gal sétál köztük. Vajon mit szóltak hozzá kortársai? Amint említettem: 1609-ben
kétszer is kinyomták. De a múlt századi közönség szemében a darab tele volt visz-
szariasztó részekkel, tehát elő se vették színházi széljárások beavatottjai, viszont
kapva kap utána a huszadik század öngyötrő második fele, amely alól kicsúszott
minden szilárd értékrend s a tekintély becsülete. Vagy talán száz év előtt se volt
rendíthetetlen világrend, csak képmutató látszatát hitték annak (s hitetik velünk
is) buzgó vasárnapi templom járók, himnuszéneklők, bibliaolvasók, azok a rég
porladó öncsalók?
De feltámadását a sokáig elhanyagolt darab a modern Cressidáknak is köszön­
hette az első világháború után, bubifrizurás, tok-kalapos, felszabadult fiús
lányok, &flapper hatásának főiskolákon, hivatalokban, teniszpályán, társaság­
ban, bárokban, lokálokban. A javának Gide, Apollinaire, Proust, Joyce, Fitzge­
rald, Hemingway, később a New Yorker volt a szatyrában. Másik, még nagyobb
sikerhulláma összefügött a szorongással egy újabb világháborútól, amely kipro­
vokálta az elkomolyodva is kecsesen mosolygó, stílusszeszélyeiben is bölcs és
humánus Giroudoux félig még reménykedő, félig fatalista legjobb színművét:
Trójában nem lesz háború. Lett, talán meg is rövidítette a szerző életét.
Azt olvasom az 1955-ös teljes magyar Shakespeare-kiadás bő magyarázó jegy­
zetében, hogy „Nem a görög idők vagy a középkor paródiája, hanem ítélet arról
a korról, társadalomról, melyet a tizenhetedik század elején Shakespeare maga
körül ilyennek látott. A fejlődő, kapitalizálódó nagybirtok és az ipar áldozatai­
ként megjelentek Anglia országútjain a kisemmizett, elüldözött parasztok kol-
duló-fosztogató ezrei. A legműveltebb elmék humanista eszményei a gyakorlat­
ban nem kerültek megvalósításra vagy pedig csődöt mondottak”.
Hát igen is, hát nem is. Az országutakon csakugyan megjelentek a kisemmizett
parasztok, foglalkozom velük a maga helyén. Shakespeare pedig ízig-vérig politi­
kai gondolkodású lángész. De az idézett helyzetkép mégsem helytálló egészen.
A marxisták társadalmi funkcióiban térképezik föl a mai embert s múlt idők nagy­
jait, kicsinyeit; Shakespeare az erkölcsük iránytűjét figyelte. Gőg, kéjvágy, hűt­
lenség, árulás dúlja fel a rendet, nem csupán az államrezon külsőséges, hanem a
lelkek belső rendjét is, ezért forog keserű levében a világ. Jó pár éven át - s Troi-

237
tus és Cressida erre az időszakra esik - elburjánzanak szövegében a betegségekre
utaló szavak. Még a darab végszava is: „nyavalyáim”.
Mi okozhatta ezt az epés betörést a nyelvébe? Nyilván soha nem fogjuk meg­
tudni. Egyik utolsó felújításán leprásnak álcázták Thersitest, a mocskos szájú,
nyomorék görög kommentátort. Igaz, mind igaz, amit mond a szereplőkről két
ölelkezésük és két csata közt, mégis utálkozunk ettől a gyűlölködő igazmondótól.
Csak ne lenne annyira ismerős! Annyira a kortársunk. Intő nagy példa önismere­
tünk számára, hogy terrorizmushoz edzett, atomkori fülünkben már a lelkileg
fölemelő hatású tragédiákkal vetekszik népszerűségben ez a feloldatlan, keserű,
de milyen bámulatos tragikomédia!

1963/1984

238
 Szeget szeggel

MI TÖRTÉNIK, ha irodalomrajongó cambridge-i diákkörtől országos súlyú

főurakig egyaránt méltányolt s magasztalt, mézesajkú költő s e költői rangjánál
ugyan csekélyebbre becsült, de csattanós színházi sikereket besöprő drámaíró
világa egyszerre csak elsötétül? Szívében nem kavarog ugyan orkán, de belső ege
fojtott leheletű s egyre fátyolosabb. Színpadon elcsitul a csatazaj s a harsonázás,
nincs több királygyilkosság: szent életű koronás bárány feláldozása, nyársaló vad­
kan leterítése. Mi történik, ha a ki- és beboruló, játékos szerelemben abbamarad
a gondtalan, ingerkedő csipkelődés, amelyben a felajzott lány rímfaragó szelle­
messége túltesz a gavallérokén is; ha őszülő bohócok és hűséges házi bolondok
lantján elnémul egy édes-bús dal az úrnő lábánál? Sem a szomorújáték, sem a
vígjáték hangulata nem az eddigi, idegen anyag vékony hártyája lepi be. Mi törté­
nik, ha a szereplők már nem szeretni, nem is gyűlölni, hanem eljátszott becsüle­
tükben szánni vagy megbotozni valók, talányosak és bűnnel terheltek, de méltó
büntetésük elmarad olykor, kötél helyett csak nyilvános feddés vagy megszégye­
nítés súlyát kell viselniök. Változik az elsötétedő játék szókészlete is, ocsmány
szavak szorongatják a tisztákat, káromlók és kegyetlenek a simogatókat, mintha
maga a láthatatlan bábjátékos fanyarul és cinikusan mosolyogna a háttérben.
Talán sérelem érte, talán egyszerűen többet tud egy ideje a világ hitványságáról.
Mi történik ilyenkor?
Vagy kudarc kudarcot ér a deszkákon, bukások a kétórás játékidőre meghú­
zott darabok csalódott nézői előtt. Vagy újfajta, többszólamú s bonyolultabb
remekmű születik, amelyből kiderül, hogy itt változatlanul az író az úr, teremtő
kisisten, a közönség csak „cifra szolga”.
A Szeget szeggel: remekmű. Idegenkedem a romantikából hajdan újjászületett
irodalmunk nagy szavaitól dicséret s rosszallás dolgában egyaránt. De ezt a dara­
bot nem lehet szerényebb szóval bearanyozni. Legjobb öt-hat műve közé soro­
lom; vannak erényei: lélektani átélés, etikai éleslátás, politikai ítélőképesség,
amit csak ritkábban találunk meg ennyire sűrítve s világosan fogalmazva. Arról
győz meg a darab, hogy valamikor Ibsen és Shaw lesz Shakespeare utóda. Persze
nem mindenben, csupán bizonyos területen.

239
 A KIRÁLYI udvar elszámolási naplója szerint 1604. december 26-án játszotta
el a társulat I. Jakabnak a karácsonyi vigasságokon. Mivel a megelőző évben a
makacsul vissza-visszatérő pestisjárvány miatt becsuktak a színházak, mulatók,
állathecceldék, csak valamikor 1604-ben lehetett az udvari estet megelőző, nyil­
vános bemutató. Önállón, a szokott negyedrét alakban sohase jelent meg; az
összkiadás - Folio - szövege pedig elég silány és számos javításra szorult. Szinte
bizonyos, hogy nem Shakespeare eredeti, hanem valami összefirkált kézirata
vagy a súgópéldány volt az amúgy is figyelmetlen szedőnél. Azokkal a súgópéldá­
nyokkal akadt legtöbb fejfájdító gondjuk az utókor szövegtisztítóinak. Magyarra
legutóbb Mészöly Dezső fordította le kifogyhatatlan leleménnyel, egyenértékű
szójátékokkal, zamatos humorral, de kiváló apjától örökölt magyar nyelvérzékét
is csillogtatva. Noha elő-előadják vidéken és Budapesten, mindamellett hazai
szúrópróbák meggyőztek, hogy a remekmű alig ismert Magyarországon. Rövidre
fogva elmondom a meséjét.
Bécs - egy képzelt s nem a valódi Duna-parti város - Hercege Lengyelországba
készül. Távollétében rábízza a teljhatalmú kormányzást Angelóra, aki nyomban
felújítja a már csak papíron szunnyadó törvényeket szexuális vétségek ellen.
Claudio, egy nemes úrfi teherbe ejtette menyasszonyát, s noha egybe akarnak
kelni, Angelo az Igazságszolgáltatás nevében mégis fejvesztésre ítéli. Izabella,
Claudio húga, aki éppen visszavonulni készül a klarisszák szigorú rendjébe, két­
szer is hiába könyörög bátyja életéért. Közben, a humoros közjáték kedvéért
nagy ricsajjal becsukják a bordélyokat és szétzavarják a rossz lányokat. Izabella
második látogatásán vág a villám Angelóba: lángra lobban a mogorva, aszketikus
erkölcsbíró, és cserében egy szüzességfosztó éjszakáért felajánlja a kegyelmet.
A lány irtózattal visszautasítja, a börtönben pedig megmondja bátyjának - aki a
világért se bánná Izabella erkölcsi áldozatát, ha megmenekülhet az árán - , hogy
készüljön fel a másnapi halálra. Ámde áthidaló, kegyes csalással közbelép egy
titokzatos szerzetes: Izabella látszólag engedjen, szól az utasítása, mert a sötét­
ben nem ő, hanem Angelo hajdani eltaszított menyasszonya, Marianna adja oda
magát volt vőlegényének. A kielégített, de hitszegő erkölcscsősz másnap mégis
ragaszkodik a kivégzéshez és - ami biztos: biztos - látni akarja a levágott főt. De
a szerzetes összejátszva a foglárral túljár az eszén, s egy Claudióhoz hasonló,
elhunyt rab vérlucskos fejét küldi el gyolcsba kötözve. A Herceg hazatér a remek
fokozással felépített ötödik felvonásban; ő volt a titokzatos szerzetes, leleplezi a
moralizáló Angelo kőszívű becstelenségét, de mindenkinek kegyelmet ad. Vígjá­
tékban vígan se lehet meghalni, illetlenség.

SHAKESPEARE élete nem ismert annyira, hogy mutatóujjunkat hegyezve,

felelősséggel kutassunk személyes körülményei s külső események után a tragé­
diák és komédiák színjátszó határövezetébe átcsúszó, kesernyés, kiábrándult,
olykor cinikus belső változása, nagy változás! lélektani kiderítésére. Szembe­
szökő azonban, hogy amennyire datálhatok, rögtön a Hamlet nyomán: körülbelül
1601 és 1603 közt íródik a Troilus, Minden jó, ha vége jó és a Szeget szeggel, leg­
érettebb a háromból. Problem plays, problematikus darabok az összműről le-

240
választott gyűjtőnevük a századforduló óta. Nemcsak időrendben, de maróan
ironikus felfogásukban is közeli rokonok. Saját korában comical satire, komikus
szatíra a nevük; e bélyeget nagy barátja s méltó vetélytársa, Ben Jonson nyomta
a műfajra, legalábbis ahogyan ő bánt vele. E sötét komédiákban leleplezett figu­
rák ősképe persze már Shakespeare-nél is korán jelentkezik, egyelőre magányo­
san (s annál hatásosabban), lényétől merőben elütő, heroikus környezetben.
Falstaff ő, a hősködő ókori miles gloriosus feudális torzképe. Később elszaporo­
dik a fajtája a három darabban; a romantikus szerelmeket, végzetest is, vidámat
is elriasztja a nyers szexuális inger, nagy a szereplők pofája, néha még hangadók
is, bár a végén a rövidebbet húzzák: a megátalkodva hazudozó s hencegő, gyáva
Parolles, a dögletes nyelvű Thersites, Pandarus, az amúgy is léha Cressida nagy­
bátyja s kerítője, Angelo, a mosolytalan, életveszélyes erkölcsdiktátor, Lucio, a
bohóckodó kurvakergető és Tekeriné, a hatóságnak is visszafeleselő bordé-
lyosnő. Népes és változatos társaság. Amint említettem, se Ibsen, se Shaw-kora­
beli társadalmuk „mélyfúrói” - nem tartották volna őket hihetetlennek, sem egé­
szen idegennek. Oslo törvénytisztelő, kivasalt, burzsoá oldalának lassan kide­
rülő, gyűrött visszájáról ők többet árulnak el a történelmi jelmez alatt, mint
Othello ciprusi főhadiszállása vagy Macbeth skóciai vára, Dunsinane. E proble­
matikus darabok modernek is.
Ezért kellett diadalmas elégtételért kiböjtölniök Nyugat-Európa viszonylago­
san átmeneti világhatalmát s a lelkiismereti kételyekkel viaskodó, múlt századi
önvizsgálatra kérgeseden, globális hivatástudatot, a gyarmatosító fehér emberét.
Ez a burkoltan materialista, nagypolgári közérzet frakkban, szmokingban csak
Shakespeare felhőtlen első vígjátékaira s az egyértelmű, mert „tisztító hatású”,
ünnepélyes tragédiákra volt hangolva. Elképesztő a harminchét darab színpad­
történeti eltolódása a második világháború után; az új műsorpolitika valósággal
előre jelzi Európa világhatalmának s a vele járó hatalmi tudatnak összeomlását.
Egy cinikus Shakespeare-kutató szerint a nagy tragédiák: könyvdrámák (!), lélek-
elemző regényként is olvashatók és boncolhatok, számunkra a tragédia és
komédia összeolvadó, ambivalens félhomályában fogant problematikus játékok
szólnak elevenen. Jó vagy rossz társadalmi közérzet nyomása éppolyan döntő a
sikerre szoruló színházakban, mint az a közkívánság, hogy tegnapi vagy törté­
nelmi hősök helyett magunkról is lássunk, halljunk valamit. Márpedig újabban
Amerikától angol vidéki fesztiválokig mindig éppen játsszák valamelyik proble­
matikus darabot. Sohasem vártam rájuk sokáig. 1914 előtt nagyobb türelem kel­
lett kiülni a következő műsorra tűzést.
Shakespeare csakugyan mindenkié és minden koré. Megromlott a vélemé­
nyünk önmagunkról s a civilizált fehér emberről általában; tudjuk, hogy egy­
szerre vagyunk űrméretben olyan veszedelmesek, mint a gyufákkal játszó kis­
gyermek és tehetetlenek, mint a vágóhídra szánt barom. A klasszikus tragédiák
kétoldalt szivárványlón felmeredő sziklaszorosának mai, posványos fenekén is 6
vezet kőről kőre lépve; önkicsinylő, megromlott közérzetünknek ő a legneme­
sebb tolmácsa. Még ha cinikus is, mindig kíméletes.

241
 BÉCS ezúttal: meseváros, ahogy az aranykori spanyol és angol drámaíróknak
meseország voltunk mi is, Csehország is vagy a moszkvai fejedelemség. Nem
mintha az egykorú, valóságos Bécsben ne lett volna urakat és mesterlegényeket
különböző gyönyörfokon kiszolgáló örömtanya, lebuj. Illyés Gyula mondta egy­
szer tréfásan a török dúlás miatt elmaradó magyar urbanizálódásról beszélgetve,
hogy szegény Balassi Bálintnak civilizált bordélyért fel kellett ugrania Bécsbe, a
Tiefer Graben utcába.
Londonban a Shakespeare-kori fertő: Southwark, Seven Dials (ahol a Twist
Olivérben Bill Sikes, a rabló meggyilkolja Nancyt, a jólelkű utcalányt) kisebb-
nagyobb távolságra szomszédos volt diadalai színhelyével, a Globe színházzal, s
már a középkor óta poshadt túl az egyetlen Temze-hídon, kívül a szigorú erkölcsű
City körzetén. Arra a külterületre gyűlt fel a kikötőváros embermosléka; tizenhá-
rom-tizennégy éves kortól elég háborítatlanul sétálgattak ott a lánykák, egymás­
nak dűlő bűntanyák körül. Jó ideig a winchesteri püspök joghatósága alá tarto­
zott, az ő birtoka, ami középkori szemmel nem volt olyan döbbenetes, mert dog­
mavédelmi meggondolással, a bűnbánat reményében az egyház inkább elnézte
Magdolna vétkeit, mint például a szűz Szent Johannához szóló égi hangokat az
Úristen s a pásztorlány közé feszülő forró lelki dróton. Bumfordi rendőrök sze­
szélyétől függött, hogy összefogdossák-e a rossz lányokat, kínálatra félpucéran
az ablakukban ülve, részeg palit itatva a kocsmában vagy szemet hunynak a sze­
relmi vásárnak. így volt a Herceg engedékeny uralma alatt, de rémületesre for­
dul, mihelyt Angelo a város megbízott ura. A winchesteri püspök s általában a
római katolikus egyház lényegében sokáig csak két nőfajtát ismert: a halandókért
közbenjáró Szüzet a mennyben és segédcsapatait a zárdákban, menny és föld kö­
zött, a földön meg a bukottakat, akik őszinte vezeklés árán utolsó percükig felol­
dozhatok.
Eleinte túlságosan elhisszük a Herceg önbírálatát, szó szerint értve, hogy kiáb­
rándult túl szabadelvű rendtartásából, ezért tizennégy évi laza s elnéző, azaz
emberséges uralmát alkati ellentétére, egy könyvbújó, aszkéta jogász elmére,
Angelóra ruházza át.

Aggályra nincs okod - szavamra mondom -

Hatalmad annyi, mint az én hatalmam:
Törvényeinken enyhítesz, szorítasz,
Amint te jónak látod.
(Szeget szeggel I. 1. ford. Mészöly Dezső)

242
 Angelo tehát korlátlan hatalomhoz jut, élet, halál ura. Később a Herceg egy
szerzetes előtt megismétli önbírálatát:
A mi törvényünk kemény és szoros
- Szükséges zabla jóvérű lovakhoz -
De nyugtatjuk tizennégy éve már.
Pihen a jog, mint odván vén oroszlán,
S prédára nem les. Ha szelíd apa
Nyirvesszőt vág - de csak hogy ráijesszen
A gyermekekre - s nem használja aztán:
Nem félelem, gúny tárgya lesz a virgács.
(I. 3.)
Mostantól mindennek vége.

És most a herceg új helyettese -

Talán az újság fénye kapta el? . . .
Vagy a közélet olyan, mint a ló,
S a kormányzó, ki most pattant nyeregbe,
Sarkantyúját jól oldalába vágja,
Hogy megmutassa néki: ő az úr!? . . .
Vagy hogy zsarnokság együtt jár a trónnal? . . .
Vagy együtt jár a ranggal? - nem tudom -
De új urunk most föltámasztja mind
A különféle büntetéseket,
Mik ócska kardként szögre téve lógtak -
Húsz éve lesz már, hogy felé se néztünk!
(I. 2.)

A színpadi figurák nem gyanítják, a néző már tudja, hogy a Herceg nem megy
Lengyelországba, szerzetesnek álcázva népénél marad, bejár székhelyére. Egy
ember próbájáról van szó, mert keresztüllátott Angelo feddhetetlen hírén és szi­
gorán. Három odavetett szavából kiderül igazi célja:

De uralmát kikémlelem.
(I. 3.)

A nép még gyanútlan, fejedelmük nem az, jobb ha ideiglenesen átadott uralma
alatt történik meg ez a titkos próbatétel.

. . . Angelo kegyes,
S a rossz nyelvektől tart minduntalan.
Titkolja azt is, hogy erében vér foly,
S ő is kenyeret eszik, nem követ.
De most hatalmat nyert: meglátjuk azt,
Hogy nem hull-é le arcáról a maszk!
(I. 3.)

243
 Környezete csak a darab végén, a nagy leszámolásnál hallja először, hogy a
fejedelem tudott Angelo súlyos foltjáról: elmaradván a remélt hozomány, öt év
előtt kíméletlenül szakított halálosan szerelmes menyasszonyával, Mariannával.
A Herceg eltűnt, Angelóé az igazságszolgáltatás. Sokkal inkább annak a rideg
megszállottja, semmint a szeszélyes, törvénytipró, nyers hatalomé. Ő a megsze-
mélyesüló Állam a négy rendre oszló élők: a hatóság, az egyházférfiak, az urak s
a köznép fölött. Egyik napról a másikra megdermed a szabados,permisszív társa­
dalom, Robespierre erkölcsbíró egyenes őse ül a palotában, s ahogy később a
jakobinus Hegypárt vezérének nyúlós, szürke beszédeiben vertu: erény az agyon­
őrölt vezérszó, s e szó ártatlannak tetsző csengésére folyton új lenyakazott fejek
hullnak a fűrészporos kosárba, Iustitia nevében legalább ugyanannyi fejet készül
lecsapatni Angelo.

De milyen ember ez!

A vére víz; hírből sem ismeri
Az indulatok huncut ingerét.
A kívánságát elsorvasztja-fojtja
Biflázással, böjttel, betű-falással.
S hogy ráijesszen a szabad szokásra
- Mely, mint egér az oroszlán előtt,
Úgy futkosott a zord törvény körül -
Előböngész most egy paragrafust,
Egy rozsdás cikkelyt, mely bárdként lesújt . . .
(1 . 4 .)

Claudiónak meg kell halnia, mert teherbe ejtette menyasszonyát, Júliát.

Hihető-e akár csupán mesének? Hihető bizony, mai valóságnak is! Fanatikus,
hithű mohamedánok közt, az arab világ egy részében még érvényes hasonló tör­
vény; néhány év előtt Dzsiddában házasságtörésért agyonköveztek egy szaud
királyi hercegnőt s a szeretőjét.

A törvény nem halt meg, csupán aludt.

Hány van, ki nem mert volna bűnbe esni,
Ha már az első, aki vétkezett,
Felel tettéért. Most a Jog fölébredt:
Minden múlt bűnt felír; s mint jós tükörben:
Meglátja a jövendő vétkeket:
Az újakat s a megrögzötteket,
Miket az engedékenység tenyészt . . .
Felkél a Jog s irmagjukat is kiirtja
Egyszerre s mindörökre!
(II. 2.)

244
 Izabella válasza kész e jogilag hangzatos, de minden emberségből mereven
kivetkőző diktátori bölesködésre:

Irgalmas Ég!
Te gyilkos, kénes mennyköveddel inkább
A törhetetlen, görcsös tölgybe vágsz,
Mint lágy mirtuszba . . . De a dölyfös ember
Parányi kis hatalmával feszítve
Nem látja meg, hogy lénye nem egyéb
Egy rossz tükörnél! Mint veszett majom,
Tombolva ágál a nagy ég előtt,
Hogy sírnak fönn az angyalok . . .
(II. 2.)

Angelo nem képmutató, semmiképp se Tartuffe angol őse. Kiderül a páni

rémületből, amikor ráriad saját megkísértésére: a szüzek szüze, egy büszke és
buzgó apácajelölt kell neki ágyasul. Képmutatók jól ismerik magukat, tudják,
mit titkoljanak, Angelo nem.

Mi ez? Mi ez? Ő a hibás, vagy én?

Ki vétkesebb: kisértő, vagy kisértett?
Ha!
Ő nem! Nem ő a bűnös: én, csak én,
Ki napon fekszem violák között,
S csak rothadok a jótékony sugártól,
Mint - egy dög míg a violák virulnak . . .
- A szűziesség inkább föltüzel
Mint a kacérság? Bőven van bitang föld:
Mért vágyunk szentélyt romba dönteni,
Hogy ott üssön tanyát bününk? Pihá! Fuj!
Mit is csinálsz, ki vagy te, Angelo?
Kívánod őt ocsmányul épp azért,
Mi tisztává teszi? - Hagyd élni bátyját!
A tolvajoknak szabad útja van,
Ha lop a bíró! - Tán belészerettem,
Hogy vágyom egyre hangját hallani,
S habzsolni szép szemét? Vagy álmodom?
Ó, agyafúrt a Sátán: szentet úgy fog,
Hogy szentet tart csalétekül a horgán!
Legvészesebb kisértés az, midőn
Erény szerelme hajt a bűnbe. Szajha,
Se fortéllyal, se istenadta bájjal
Föl nem kavart - és most e tiszta lány
Eszem veszejti . . . Mindeddig, ha láttam,
Hogy bomlik más, nevettem és csudáltam . . .
(II. 2.)
 De azért szédülten tovább halad az örvény felé, jogilag látszatra feddhetetle-
nül, mert - kérdi cinikusan Izabellától - ki hinne a városban a vádjának?

De ki hisz neked?
Szeplőtlen hírem, józan életem,
S magas rangom - ha azt mondom: hazudsz -
Elsöpri menten minden vádadat.
Megfulladhatsz a sok bizonykodástól:
Mind rágalommá foszlik! Nincs megállás:
Zúgó véremre zablát nem vetek!
Hajolj meg e vad indulat szavára!
(II. 4.)

Szexuális őrjöngő lett a szexuális lazaságot hóhérbárddal irtó aszkétából; nullát

ér már hízelgő önhittsége: ha magáról van szó, ő is olyan tudatlan, mint a legtöbb
szellemi, politikai és erkölcsi diktátor, közös gyengéjük, pusztító gyengeség a tel­
jes önismereti hiány.
Nehéz a dolgom. Eddig Shakespeare-idézetekkel hitelesítettem mondandó­
mat. Csakhogy vannak hosszabb részek, legalább három, ahol két vállra fektet:
eleitől végig kellene kimásolni. Izabella s Angelo első szembesülése az egyik, a
második Claudio és Izabella találkozása a börtönben: az elítélt fiatalember fér-
fiatlan, teljes összecsuklása - „Borzasztó a halál!” (III. 1.) - s a szerető testvér
kemény szidalma e gyöngeségért:

Ó, te szörnyeteg!
Hitvány hazug! Gyalázatos gazember!
Hát vétkem által kívánsz megmaradni?!
Nem vérbűn szinte, hogyha életet nyersz
Hugód gyalázatán?
(III. 1.)

Keresztényhez méltatlan, felindult szavak a zárda küszöbén, utóvégre másnap

nem 6 hal meg, hanem akit az örök élet védelmében lehord. Az idézni való har­
madik rész teljes oldal - a szerzetesnek álcázott, börtönlátogató Herceg erősítő
nagy monológja Claudióhoz a halál semmiségéről, mivel az elítélt még jobban
retteg a „nem ismert tartomány”-tól, mint az öngyilkosság gondolatával játszó
Hamlet.

A leggyülöltebb, gyötrő földi élet

- Betegség, ínség, vénség, börtön együtt -
Az Éden kertje reszkető szivünknek,
Ha zörget a halál
(III. 1.)

246
jajgatja Claudio, holott csak az imént hangzott el a beszéd, mint egy felséges
középkori himnusz a „mindent elsimító halál”-ról, a halál semmiségéről. Angol
tanárként ezeket a részeket adnám fel házi feladatnak, betanulásra diákjaim szá­
mára, hogy végleg beleszeressenek dúsgazdag nyelvükbe. Shakespeare ritkán
fordított nagyobb gondot a világos, tömör, képgazdag, nagy töltésű szövegre;
folytonos hullámzással változik érvelés, szín, indulat a három beszédben. Vala­
milyen okból különösen szívügye lehetett a Szeget szeggel.
Rövid dal a negyedik felvonás nyitánya. Ének szól? Akkor megenyhült a lég,
vidul a határ; darabjaiban rendszerint valami jót, esetleg nagyon jót, szabadulást,
megváltást jelez előre a zene. Muzsikáló században élt. Amellett ne feledjük el,
hogy a problem play eredeti neve comic satire, tehát a tragédiának - ezúttal igen
sötéten, s erkölcsileg undorítónak induló - vígjátékba kell átbillennie, happy
endingbe. Erről gondoskodik szerzetesi csuhában a mindenütt jelenvaló Herceg,
a Nagy Manipulátor. Rábeszéli Izabellát a látszólagos beleegyezésre, de helyette
- mint tudjuk - az elhagyott menyasszony fekszik éjjel a gyanútlan Angelo mellé.
A stratégiai húzás mégis majdnem megbukik Angelo szószegésén, mert paran­
csára a szüzességi váltság ellenére másnap ki kell végezni Claudiót. Nyilvánvaló,
hogy retteg a kiszabaduló fogoly bosszújától Izabella meggyalázásáért. Ekkor
folyamodik a Herceg-szerzetes-manipulátor a trükkhöz az elcserélt fejekkel.
Fokozódó feszültségével az ötödik felvonás Bécs kapuja előtt Shakespeare
egyik leggondosabban szőtt játékzáró rendezése. Bevonul a visszatért Herceg,
válogatott tanácsurak, nemesek s Angelo fogadják. A folytatást már elmondtam
rövid tartalmi összefoglalómban. Bécs ura felháborodást tettetve hamis vádért
elfogatja Izabellát - éppen ebben reménykedett Angelo - , viszont eddigi helyet­
tesét hozzáadja volt szerelméhez, Mariannához, s fej vesztésre ítéli az esküvő
után! Szeget szeggel. Ekkor emelkedik a darab a csúcsjelenethez, felpattan morá­
lis ősmagja, a keresztény üzenet. Marianna kétségbeesett könyörgésére rövid
tétovázás után Izabella letérdel a fejedelem lábához, és kegyelmet kér testvére
gyilkosának, Angelónak. A Herceg megadja, mire letakart ábrázattal elővezetik
rejtekéből a sértetlen Claudiót; neki jut majd a megejtett lány, aki szinte az éle­
tébe került. A törvény: törvény, ha csupán szokványosán színpadi is; senki se
maradhatott pár nélkül az ősi vígjátékokban. A fejedelem tehát megkéri Izabella
kezét. Jobb is, ha férjhez megy a lány, mert egy holtra rémült testvér irgalmatlan
megleckéztetése után a börtönben, feltehetőleg ő lett volna az országos hírű leg­
szigorúbb apátnő, ha zárdába vonul.

Hidd el nekem,
Hogy semmilyen nagyúri dísz e földön,
Se korona, se helytartói kard,
Se marsall-bot, se ítélő talár
Nem ékesít félúgyse, egy urat se,
Mint a kegyelmes szív! -
(II. 2.)

247
 Életmentésért könyörgő lány, Izabella szavai ezek a darab első felében, de
lehetnének tanulságul szolgáló darabzárók is a hármas kézfogó után. Angelo, a
törvénybújó aszkéta és megtántorodó zsarnok a hatalom birtokában sohase szólt
személyként vagy legalábbis ezzel hitegette magát; 6 volt az Állam. Jog és tör­
vény, jog és törvény, jog és törvény, irgalom nélkül! Csupán morálisan mezte­
lenre vetkőztetve, a legvégén szolgáltatja ki magát kemény önítéletnek, amely
egyszersmind ítélet az ön telt fölénnyel másokra kimért, aránytalan bünteté­
sekért.

Kegyes jó uram,
Még bűnösebb volnék bűnös magamnál,
Ha azt hinném, hogy titkolózhatom;
Hiszen látom: Fenséged, mint az Isten,
Minden lépésemet látja. Jó uram,
Ne nyújtsd tovább e pert gyalázatomra!
A nyomozást pótolja vallomásom:
ítélj hamar! Nem kérek más kegyelmet,
Csak gyors halált.
(V. 1.)

Ami persze elmarad. Shakespeare mélyen behatolt egy korhadó rendőrállam

eltorzult működésébe: ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! - a vészbírák, maguk is
romlott emberek, börtönt építtetnek, vérpadot ácsol tatnak, holott ugyanazokért
a bűnökért szorulnak kegyelemre, amiért az elvi Igazság jegyében kivégezhetnek
másokat, a gyengébbeket.
De vajon ki a Herceg? Valóban csak Bécs ura, senki más? Vagy maga a min­
denható Isten, aki legalább a föld egyetlen pontján Shakespeare segédletével
igazi rendet teremt irgalom által? A költő akaratlanul ismét elárulta, hogy anyai
ágon Arden-vér. A darab katolikus szellemű, némi változtatásokkal írhatta volna
egy spanyol udvari költő, akár Calderón. Persze nem holmi jelmez, a szerzetesi
álruha teszi azzá, hanem a tudat, hogy utolsó leheletéig megmenthető a legna­
gyobb bűnös is. Utóvégre az egyház egyszer olyan lovagot fogadott be szentjei
közé, aki tévedésből meggyilkolva apját, anyját, egész életén át vezekelt ingye­
nes utasszolgálattal egy életveszélyes folyami átkelőnél.
Aki kételkedik, hogy katolikus színezetet fedezek fel ott, ahol nyoma sincs,
annak kettős ellenpróbát ajánlok, két nagy angol költőre utalva. Vérükké vált az
istenített költő, írtak és monologizáltak róla „asztali beszélgetésekben. Se a
korai romantika kuszán ide-odakalandozó, de lángeszű egyik úttörője, a protes­
táns Coleridge, sem a múlt század utolsó harmadában Babits egyik későbbi bálvá­
nya, a pogány vagy inkább pogánykodó Swinburne felháborodva soha nem tudott
belenyugodni, hogy a Herceg nem nyakaztatja le Angelót. Rászolgált, tízszere­
sen rászolgált! Az Erzsébet-kori Angliában talán megtették volna s talán Géni­
ben is. Ezért volt szüksége Shakespeare-nek egy mesebeli Bécsre s mindenütt
őrködő, emberséges jó urára.
Measure for measure: Szeget szeggel. Tökéletesen fedi az angolt az ízes, régi

248
magyar cím . M égse tök életes, m ert az angolok több ségének, ha h itevesztettek is,
más a m ondás visszhangja: bibliai.
Judge not, and ye shall not be judged, condemn not and ye shall not be condemn­
ed, forgive and ye shall be forgiven. Give and it shall be given unto you . . . , for
with what measure you mete, with the same shall mete to you again.
Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítél­
tettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannál mérnek néktek.

1984

249
 Az ördög Famagustában
OTHELLO

i.

ÉJJEL horgonyoztunk a kikötő elé. Mikor kora reggel fölmentem a fedélzetre,

már gyérülő szeptemberi fényben fürdött az erőd. Fürdött a lába is, egy kerek
bástyatorony belegázolt a vízbe. Othello tornyának hívja a nép. A citadella
körülbelül egyidős az egri várral, olasz hadimérnökök tervezték mind a kettőt.
Egy volt a gazdája is a falaikra okádó ágyúknak, hatalmas gazda, a szultán, aki­
nek a torkán vegyest csúsztak le szigetek a Földközi-tengeren és országok a
Duna-völgyben.
Vagy szellemet látok a túlvilági csendben vagy én ülök fantomhajón, gondol­
tam, alaposabban körülnézve. Mert a kagylónak félig üres volt a belseje, a hadi­
mérnöki remekműből úgy elpárolgott a város, hogy csak egy falu maradt a
helyén. Óriási csontvázak: átlátszó, fedetlen templomfalak száradtak szétszór­
tan, gótikus és bizánci roncsok, mint a veteményeskertek nagyzoló madárijesztői
vagy agg csőszök, vigyázni a datolyapálmákra, füge- és narancsfákra. Egy közép­
kori Pompeji előtt horgonyoztunk, Famagusta volt a kikötő. Valamikor csordulá­
sig habzott faj keverő utcáin a napkeleti élet, akárcsak Carpaccio és Gentile
Bellini festett mese városaiban. Itt székelt Velence uralma alatt Ciprus főkapi­
tánya.
A sziget nyolcvankét évig volt gyarmatbirodalmuk előretolt hadállása, 1571-
ben számolt le uralmukkal a török. Nagy áron Famagustáért, amely csak négy
hónapos ostrom után esett el. Parancsnokát, Bragadint elevenen megnyúzták a
főtéren, kikészített bőre - a törökök híres jó vargák - Konstantinápolyba került,
onnan a családhoz, ma urnában őrzik, oroszlános síremlékén, a Szent Jánosról és
Pálról elnevezett velencei panteonban. A székesegyház, mecsetté átalakítva,
minarettel az oldalában, érintetlenül megmenekült, a többi templom kopni,
pusztulni kezdett. Ciprus tékozló szép napokat látott a középkorban, léha, de
nagystílű francia királyság székelt rajta, Famagusta volt a koronázó város. Való­
színűleg azért hasonlít a székesegyház két saroktomya, a három portálé s a hár­
mas karéj ú, kőrácsos nyugati ablak az anyaország koronázó főtemplomára
Reimsben. Édes semmittevés tölti ki, vörösrézben felszolgált, sűrű törökkávé
mellett, a főteret. Magyar utas jobban megérti, mi történt itt századok alatt, mint
egy francia vagy angol.
1544-ben láncra verve visszaszállítottak Ciprusból Velencébe egy Francesco de

250
Sessa nevű délolasz kapitányt. Sötét arcbőréről ragadt rá gúnyneve, baj társai „II
capitano Moro”-nak, mór kapitánynak hívták. Életfogytiglani börtönt kért rá az
ügyész a titkos tárgyaláson, de megúszta örökös száműzetéssel. Nem lehet tudni,
mi volt a bűne, a Serenissima periratai mindig csak az ítéletről szólnak, a vádról
hallgatnak, ha állami szolgálatban követte el a tettes. Húsz évvel az ítélet után
felbukkant egy feleséggyilkos ciprusi kapitány Giraldi Cinzio, ferrarai humanista
Ecatommiti című novellacsokrában; az áldozat neve ott Disdemona, a többi
figura névtelen. Shakespeare vagy eredetiben olvasta a történetet vagy francia
fordításban.
Európa mindig ájult egyet, s aztán örökké magához tért, valahányszor beom­
lott keleten egy őrtorony: Bizánc, Belgrád, Rodosz, Buda és Ciprus. De ha föl­
ocsúdott is, ott rezgett az idegpályákon a keleti veszély, legendás híre volt Mál­
tának, amely a kövek alá temetkezve visszaverte a törököt, még legendásabb a
feltartóztató tengeri csatának Lepantónál. Shakespeare angoljai tudták, miféle
feladat volt áttörni a záron, hogy Othello tábornok bejusson a szorongatott Cip­
rusba. Úgy hatott rájuk, mint egy ujjongó napihír, a partraszállás megkívánta a
retorikát. Annál inkább, mert maguk is elégszer megtették a karibi térségben,
táboraikat védelmezve palánkok és vizesárkok mögött az Antillák szigetein. Az
Othello drámailag igazi nyitánya a második felvonás elején nekünk csak jelmezes
látvány, de a bemutatón élő fegyverzaj hallatszott be messziről a színre, szemé­
lyes emlékeket gyújtott fel. Igen, így, éppen így csúsztunk át mi is a spanyol flotta
orra előtt a Tallaboa öbölbe! Verdi operája csodálatos beleéléssel ragadja meg
ezt az Erzsébet-kori hangulatot.
Negyvennyolc órával a partraszállás után Desdemona halott volt.

RITKÁN akad néző a világon, aki észreveszi, mit művel Shakespeare az idő­
vel. Alig volt meg a titkos esküvő a mór és Desdemona közt, máris kipattan, jön
riasztó hírekkel a ciprusi futár, a dózse tanácsa egyszerre dönt éjjeli ülésén hábo­
rúról és magánsérelemről, Othellónak, feloldozva minden vád alól, rögtön indul­
nia kell:

Jöjj, Desdemona; egy órám maradt

Veled csupán, a szerelemre és
A készületre: az idő nagyúr.
(Othello I. 3. ford. Kardos László)

S alig múlt el a nászéjszaka Ciprusban, Othello már azt képzeli, hogy a nő, aki­
nek ártatlanságáról igazán tudhat a tapasztalt férfi, „ezerszer, jaj ezerszer” meg­
csalta Cassióval. Vele? - egy haddal!

Boldog volnék, ha egész táborom

ízlelte volna édes tagjait,
Az árkászok és mind - csak én ne tudnám!
(III. 3.)

251
 Mikor, az ég szerelmére mikor? Bűvös álmok tükrében magát megsokszorozva
még egy mágusnő se tudna egy-két röpke éjszakán egy egész hadsereggel hálni.
S ugyan mikor nógathatta volna százszor Emíliát „bolondos Jagóm”, hogy lopja
el úrnőjétől Othello féltett ajándékát, a kendőt? Hiszen csak nemrégen kaphatta.
1622-ben jelent meg nyomtatásban a tragédia, hat évvel Shakespeare halála
után. Addig senki se számította ki, türelmesen visszalapozgatva, papírral, plaj-
básszal, hogy mi fér bele a költő színpadi időszámításába. S egy darabig még
azután sem. Jobb szó híján a kutatás kettős időről, „double time”-ról beszél, az
egyik, a rövidebb, óraszerkezettel mérhető, a másik, a hosszabb - legtöbb darab­
jában! - valamilyen einsteini műszerrel, amely a megigézett néző csuklóján
heteknek, hónapoknak jelzi a perceket. Egykorú tanú szerint Shakespeare
gyorsan dolgozott, de nem könnyelműen. Egy-két mondatban csakugyan tetten
érhető a postamunka, ott marad néhány bedolgozatlan szál. Annál meggondol-
tabb a szerkesztése, az Othellóé különösen. Csak annyit enged meg a nézőnek,
hogy átlásson a mór generális pusztító őrületén, színpadi sebességmérőjét már
elrejti. Mint maga Othello, a mérgezéstől kezdve lázas képzelődéssel percek
helyett mi is hetekben, hónapokban kezdünk érezni.
De miért fertőzi meg a szerencsétlen embert Jago, van-e rá oka a zászlósnak?
Régi találós kérdés, ha nem olyan régi is, mint a darab. Shakespeare-nek sokáig
csak művei voltak, de nem volt irodalma. A kérdésre részben megfelel maga
Jago.
Sérelem esett rajta az előléptetésnél „egy betűrágó . . . egy nagyképű flórenci
pernahajder” (I. 1.) miatt.

S engem, ki Rhodus s Cyprus szigetén

S más hívő s pogány földeken előtte
Állottam próbát, engem félretolhat
Egy tintanyaló: ez a számkukac . . .
(I. 1.)

Tudni kell az akkori kegyetlen matróz- és zsoldoséletről, hogy vele érezzünk.

Vérlázító volt föléje helyezni olyan szobatudós stratégát - Zrínyi rögtön Monte-
cuccolira gondolt volna! - akinek megárt egy pohár ital, s női közvetítéssel férkő­
zik a parancsnok bizalmába, nem török holttesteken át verekszi magát becsülésé­
be. Szó szerint vehetjük az Erzsébet-kori monológokat, azokban a figurák soha­
sem akarnak túljárni a nézők eszén, ellenkezőleg: a néző a kezdetleges pszicho-
analitikusuk. S mit mond, magára maradva, Jago?

252
 . . . S én is szeretem
Ezt a nőt, s nemcsak kéjvágyból, noha
Talán épp ezt rónák fel bűnömül,
Hanem, hogy bosszút tudjak állni férjén,
Mert gyanakszom, hogy ez a buja mór
Belekaszált az én szénámba is,
S a gyanú itt benn úgy mar, mint a méreg;
És lelkem addig nem csitul le, míg
Meg nem fizettem: asszonyt asszonyért . . .
(И . 1 .)

A mellőzött csapattiszt ráadásul féltékeny. Hátha feleségével, Emíliával is hált

a buja mór? Alighanem kapható lett volna rá a menyecske. „Ugyan, ki ne volna
hajlandó szarvasmarhává magasztalni az urát, hogy aztán a világ királyává
magasztalhassa? - vallja be úrnőjének, Desdemonának. - Én bizony a purgató-
riumot is megjárnám érte.” (IV. 3.) Adakozó kebellel így is lehet értelmezni az
odaadó hitvesi szerelmet. Keresztüllát egymáson a házaspár; amit Jago négy-
szemközt a nézőkkel, bizalmasan elmond a monológban, tud arról a felesége is.

A féltékeny nem mindig okkal az -

Féltékeny, mert féltékeny: ez a szörny
Önmaga nemzi s szüli önmagát.
(III. 4.)

Tapasztalt beteg beszélt Shakespeare-ből. Hogy ő is átvergődött a féltékenység

poklán, kezeskedik róla százötven szonettje. S ha azok eltűntek volna utolsó
szálig, megalázó gyötrelmeire utal tragikus nagy fintora, a hiábavaló féltésről
szóló Troilus és Cressida. A zászlós saját nyavalyáját ragasztja Othellóra, olyan
mesterien adagolva, mint egy reneszánsz kori mérgező művész, aki ínyenc fala­
tokkal észrevétlenül teszi tönkre az áldozat robusztus szervezetét.

Már sápadoz a mór

A méregtől: mert méreg a gyanú -
Az íze nem is undok eleinte,
De ha kissé megbolygatta már a vért,
Úgy lángol, mint a kénbányák. -
(III. 3.)

DE HA ilyen átlátszó lenne Jago, a darab a British Múzeumban porosodnék,

Shakespeare-kori darab lenne s nem Shakespeare-é. A féltékenység Giraldi Cin-
zio novellájából átvett motívum, benne volt a nyersanyagban. Minden drámája
sodor magával idegen hordalékot. A novella névtelen katonáját a szerelem her­
geli gaztettre a parancsnok hitvese ellen, jó, hát legyen Jago is szerelmes pár sor
erejéig! De az olasz figurán kívül van a zászlósnak más elődje is, angol. Mikor

253
Othello szeme kinyílik az utolsó jelenetben, önkéntelenül Jago lábára néz -
nincs-e patája? Angol ősanyagból: középkori misztériumjátékokból került elő ez
a Kísértő. Nem először, hiszen Falstaff alakjában is a keszeg Sátánt hizlalta föl
Shakespeare tornyosodé Kísértévé.
Viselkedésének csak alsó szinten van olasz és angol gyökerű motívuma: kato­
nabecsület, féltékenység, a Jó Ember megrontása. Magasabb szinten titok, amit
tesz. S a titok feszegetőinek egyenesen megüzeni Shakespeare, hogy hiábavaló
minden fejtörésük. Ezt is, mint korábbi vallomását a féltékenységről, Jagóra bíz­
za, mintegy jelezve, hogy egyszerre hajtotta tetten érhető motívum, a féltékeny­
ség s valami más.

Ne kérdjetek. Tudjátok, amit tudtok.

E pillanattól fogva egy szavam sincs.
(V. 2.)

Egyet tudunk. Ő is, akárcsak Cassio, firenzei. Maga a félrevezetett hadnagy

mondja gonosz baj társáról:
Sohase láttam
Még kedvesebb és jobb flórencit ennél.
(III. 2.)

Sötét hangzása volt e szónak angol fülekben. Shakespeare kortársait zaklatta

és megszállva tartotta a hatalom gondolata. Hatalom a tengeren, hatalom a sza­
vak felett, hatalom a politikában. Felbomlott a középkor naiv, de tartós világ­
rendje, mind többen emlegették, ha leírni nem merték is - nem is lehetett - , hogy
Isten nem szól bele a politikába, ki-ki úgy szerzi meg a földi hatalmat, ahogy bír­
ja, nincs érte elszámolás az utolsó ítéleten. így tanította ezt, amíg élt, egy bizo­
nyos firenzei Machiavelli, aki ördögnek ördög volt ugyan, de a fejedelmek dol­
gaihoz mégiscsak jobban értett, mint a túlvilági számadással fenyegetőző papok.
Ha Jago firenzei, azzal Shakespeare már tudtul adja, hogy ördöngös ember a
szó újkori s máig érvényes értelmében. Nem bír ellenállni az amorális hatalom
kísértésének. Egyik láncszemet a másikba fűzi gyors, pragmatikus, de negatív
eszével a veszélyes játék kedvéért. „Ez az éjszaka itt / Vagy naggyá tesz vagy
semmivé lapít”. (V. 1.) Maga is tudja, mekkora kockázattal jár a titkos nagy ki­
elégülés, hogy átbillenti a hatalmi súlypontot, s kicsiben, a szemétdombján Istent
játszik a hiszékenyekkel és ostobákkal szemben, akik rangban, vagyonban
fölötte állnak. Shakespeare darabjaiban az alkalmi bűnözők mellett újra és újra
felbukkan az alkatilag gonosz ember, Don John a Sok hűhóban, Edmund a Lear­
ben, Iachino a Cymb eline-ben. Felszabadulva az értelem erkölcsi gátlása alól,
dölyfös magányukban csak öncélú rombolásra tudják használni eszüket. Angol
és spanyol színpadokon jelent meg először a fajtájuk, Don Juan is az. A tizen­
nyolcadik századi felvilágosodásban átmenetileg megszelídülnek, amolyan cini­
kus raisonneur lesz belőlük, mint Goethe Mefisztója, a romantikus mozgalom­
ban ismét megtelnek halálos erejű árammal, és Dosztojevszkij már tudja róluk,
hogy levegőbe röpíthetnek egy egész társadalmat. [ . . . ]

254
 2.

NÉGER volt-e Othello vagy arab? Jelentéstani aggályoskodás nélkül használ­

ták a szót, mór a neve mind a két fajnak az Erzsébet-korban. De van egy közve­
tett bizonyíték, hogy Shakespeare szerecsennek szánta. Korai rémdrámájában,
Titus Andronicusban is szerepel egy mór, Aaron a neve. Róla viszont tudjuk,
hogy milyen színű, mert pár évtized előtt fölbukkant a bemutató tájáról, 1594-ből
vagy 1595-ből egy színpadi rajz, amelyen szurokfekete. Mivel Aaront is, mint
később Othellót „duzzadt ajku”-nak nevezi a többi figura, nyilvánvaló, hogy
Shakespeare gondolatában, következésképpen az egykorú színpadon szerecsen
volt a mór. Tomboló vére szintén fekete származásra árulkodott a kortársak sze­
mében. Az arabok viszont akkortájt a türelem és lovagiasság példái: bölcsessé­
gükről szóltak a filozófiai leckék Oxfordtól Padováig, keresztény hősköltemé­
nyekben ők a nagylelkű ellenfelek.
Az olasz novellaforrás szerint kapitány a rangja a ciprusi feleséggyilkosnak.
Shakespeare előlépteti tábornokká, s felruházza fejedelmi születéssel.

És tudni kell -
S ha látom itt, hogy dicsekedni érdem,
Majd hirdetem - hogy én királyi ősök
Sarja vagyok . . .
(1. 2 .)

Hát persze, mondhatnánk gonoszkodva, az a sznob Shakespeare szeretett

királyokról és királysarjakról írni, még ha az őserdőből bújtak is elő. De az ő ide­
jében Afrika nem volt az a nyomorult és elnéptelenedett közpréda, amelynek
csak most kezdenek hegedni több százados sebei. Aranytól patakzó, rejtelmes
királyságok legendái keringtek nyugaton, s nem alaptalanul, amint később, tró­
pusi bozótok mélyén holt városokat gyóntatva, fölfedezte a régészet. Angol
földön például aligha talált volna a költő olyan bronzöntő mestereket, amilyenek
Nigériában működtek, Benin rettenetes királyai mellett. Sokkal közelebb állt a
korabeli igazsághoz az ő rangadó ábrázolása, mintha egy hajófenék szökevény
vadjának festi Othellót. „Olyan nagy szív volt”, mondja a darab végén Cassio, a
valóban becsületes tiszt. Úgy hangzik, mint egy felirat egy márvány síremléken.
Idegengyűlölet és faji előítélet volt éppen elég az Erzsébet-kori angolokban.
De nagyon feltűnő, hogy ez a becsmérlő érzés az Othello szereplői közül csak az
aljasokból és alacsonyrendűekből fakad ki, no meg a sértett apából. Jago hívja
őt vén fekete baknak. Rodrigo duzzadt ajkúnak. Emília, a cseléd, fekete ördög­
nek s a házasságot mocskosnak. Velence kormányzó urai, élükön a dózse, egé­
szen másképp beszélnek.

Ha az erény a szépség kerete.

Szebb ez a mór, mint amily fekete.
( 1 . 3 .)

255
 A jobbak érzésének persze Desdemona a koronatanúja. Nincs nyoma, hogy
egy percig is mást látna a mórban, mint a férfit és urát; cselédje,Emília sohase
tesz előtte célzást a fajra. S amikor érdemtelenül hull rá őrjöngő szitok, riadtan
akkor is tomboló férjének felelget s nem egy magából kikelt négernek. Kérdés,
miképpen vélekedett Shakespeare? Úgy-e, mint a Szenátus, Cassio és Desde­
mona vagy úgy, mint Jago?
Századunk húszas évei óta döngetik, bunkózzák a mórt. ő az emberi gyönge-
ség legborzasztóbb példája, írta T. S. Eliot, önszédítő ripacs, aki még a halál pil­
lanatában is komédiázik, magának legalább annyira, mint a körülállóknak, hogy
hatása alatt felbátorodjék a döfésre. Még tovább ment Eliot nyomán Dr. Leavis,
cambridge-i professzor. Othello érzéketlen önző, nulla az emberismerete és ön­
kritikája, maga is megmondja: „Keveset tudok én a nagyvilágról, / Inkább csak
ami harc és háború” (1.3.) - persze nem is volt szüksége efféle tudományra a tet­
tek emberének a harctereken. De egy feleség már nem török gálya! Desdemonát
a nagyhangú hős teszi tönkre kamasz elméjével, nem Jago.
Shakespeare még aligha tudta, de mai lélektani ismerettel nyilvánvaló, hogy a
féltékenység, ugrásra készen, már ott lapított belső bozótjában, a zászlós csak
fölverte. S ha nem ő, fölverte volna más. Kevés hajtónak volt könnyebb dolga.
De ebből még nem következik, hogy - újabb keletű jellembélyegeit idézve -
korlátolt, önző színész, aki a tüntető gőggel párosult belső bizonytalanság és
gyermekes önsajnálkozás áldozata. Othello egyszerűen babonás, szörnyen az.
Hiába utasítja el büszkesége az apai vádat, hogy Desdemona varázslat által,
bájoló főzettel esett a szerelem hatalmába, ő is boszorkányságra gyanakszik,
mihelyt kitör a féltékenysége. S nem azért, mert fekete, nem a dzsungel elfojtott
hiedelmei támadnak fel rostjaiból. Shakespeare királya, I. Jakab szakkönyvet írt
a boszorkányok különböző nemeiről és Balassi Bálint nevelője, Bornemisza
Péter az „ördögi kisírtetek”-ről, azaz kísértésekről. Fehérek és feketék egyfor­
mán ördögűzők és boszorkányégetők a tizenhatodik században. Némelyek sze­
rint csak Shakespeare hatalmas költészete menti meg a nevetségtől Othello
őrjöngését az eltűnt keszkenő miatt. A kendőt! a kendőt! - óbégatja együgyűn.
A kendő, vallja neki Jago, Desdemonától került állítólagos szeretőjéhez, Cassió-
hoz, holott ő lopta el. Igen ám, de nem akármilyen selyemrongyról van szó!

. . . szövése mágikus erőt rejt:

Egy megszállott Sibylla szőtte, ki
A kerengő nap pályáját e földön
Kétszázszor látta; selyme fonalát
Fölszentelt hernyók adták; festeni
Múmia-nedvvel festették, amelyet
Szüzek szivéből szívtak.
(III. 4.)

256
 Nem csoda, hogy Othello természetfölötti erőt tulajdonít neki:

Ezt a keszkenőt
Egy cigányasszony adta még anyámnak;
Kuruzsló volt, gondolatolvasó:
Azt mondta, hogy mig anyám ezt a kendőt
Megőrzi, ifjú bája megmarad
S apám szivét is magához köti . . .
(III. 4.)

Othello semmivel se babonásabb ebben a hiedelmében, mint a köztünk élő,

katalán Picasso. Közeli megfigyelője s tíz évig élettársa, Fran9oise Gilot említi,
hogy a festő sohasem akart megválni ronggyá hordott ruháitól, mert - mondotta
iszonyodva - visszaható erővel ráragad a következő viselő betegsége, nyomora,
púpja, öregsége.* Hasonló bájolásra gyanakszik Othello. Még egy ördög is félne
hozzányúlni ilyen angyali látszathoz. Csak emlékeznie kell a bősz apa intelmére:

Othello, nyitva tartsd a szemedet:

Te vagy soron, engem már rászedett.
( 1 . 3 .)

S ha elfelejtette volna, Jago gondosan emlékezteti rá:

Ki fiatalon így szinészkedett

És hályogot vont apja két szemére . . .
(III. 3.)

Világhírük volt a velencei nőknek, de nem az erényüknek; cortigiana, kurtizán

féltucat európai nyelven többé-kevésbé az odavaló szépleányok fedőszava, s egy­
korú utazók, a francia Montaigne, az angol Thomas Coryate annyi szót fordíta­
nak dicséretükre, mint a palotákra. Hátha Desdemona se más, mint a többi lány,
akivel együtt tisztaságot tettetve felnőtt?

Úgy hát bocsáss meg; én ama ravasz

Velencei rimának néztelek, ki
Othellónak lett hitvese . . .
(IV. 2.)

Sértésnek van szánva a bocsánatkérés, nagyon is annak nézi! Ami bizony bárki­
vel megeshetett Othello idejében. Még magával a költővel is! Egy káprázatosán
okos és mulatságos karcolatban Bemard Shaw azzal gyanúsítja Shakespeare-t,
hogy kezdetben két gonosz figurára gondolt, Jagóra és Desdemonára. „Óriási
elképzelésem volt egy minden hájjal megkent, fenékig romlott velencei hölgyről,
aki hűtlenségével kétségbeesésbe taszítja Othellót”, vallja be Shakespeare

* Franpoise Gilot: Life with Picasso London, 1965. 213-219.1.

257
beszélő mellszobra. „Ma is megtalálható az első felvonásban. De aztán ellágyul­
tam, s anélkül, hogy akartam volna, átváltozott szeretetreméltóvá a kezem
közt.”*
Amit T. S. Eliot az ezerkilencszázhúszas évekre jellemző fanyar iróniával
ripacskodásnak vél (self-dramatisation az angol szó), valójában a perdöntő bizo­
nyíték, hogy Shakespeare úgy gondolkozik Othellóról, mint a Szenátus, Cassio
és Desdemona; az ő szemében is heroikus. Mi mással árulhatná el egy költő a
véleményét költött alakjairól, ha nem akar szájbarágó oktatóvá lesántulni, mint
a nyelvükkel? Öltözetük is, rádiumsugaruk is a nyelv Shakespeare-ben: pompáz­
nak vele és átvilágít rajtuk. Márpedig Othellónál magasztosabban senki sem
beszél. Becsületszóra kell elhinniük, mert a jól hangzó, szabatos magyar fordítás
sehol sem ér fel ahhoz a verbális csodához, amellyel az angolszászok méltán nem
tudnak betelni. Ezt is, a Leart is egyszer még, ha leszáll valakire a Múzsák kegyel­
me, A vén cigány kitartott hangján és ihletében kellene magyarrá költeni. Verdi,
maga is Shakespeare-hez mérhető félisten, a kitűnő Boito segítségével át tudta
tenni zenébe, Desdemona alakját az áriák szárnyán Othello mellé emelve.
Úgy hangzik eredetiben a mór beszéde, például búcsúja a gondtalan hadi dicső­
ségtől vagy nagy bosszúesküje, mint a dagály betörése az atlanti parton. És sehol
se dörög nagyobb hitető erővel, mint éppen a zárójelenetben. Ha megfertőzte
kezét egy ártatlan velencei nő halála, kiengesztelésül neki is úgy kell pusztulnia,
ahogy évek előtt egy pogánynak, mert Velencét merte gyalázni.

. . . írd meg ezt;

És írd hozzá, hogy Aleppóban egyszer,
Mikor egy ádáz turbános török
A várost szidta s egy velenceit
Ütött, torkon ragadtam a körül -
Metélt kutyát s leszúrtam - így.
(V. 2.)

Akik, mint Eliot és Dr. Leavis, öndicsérő színészkedéssel gyanúsítják e

magasztos pillanatban, elfelejtik, hogy a halálos döfés nemcsak fizetség az ártat­
lan vérért, hanem egy katona utolsó hűségnyilatkozata is a Köztársaságnak, ame­
lyet fanatikusan szolgáltak fiai és zsoldosai, például Bragadin, Famagusta eleve­
nen megnyúzott parancsnoka. Mary McCarthy, a nagyszerű amerikai írónő sze­
rint fergeteges erotika van Desdemona megölésében. Lehet - halál és szerelem
összefonódik abban a szakadékos, iszonyú mélységben, ahol a Goethe által emle­
getett Ősanyák lakoznak. De a tragédia Othellója áldozó papként lép az ágyhoz,
nem mint kéj gyilkos.

Te álnok! Kővé dermeszted szivem

És ráviszel, hogy amit áldozatnak
Gondoltam el, csak gyilkosság legyen.
(V. 2.)
* Bemard Shaw: A Dressing Room Secret, a Short Stories, Scraps and Shavings (London,
1934. 89.1.) című kötetből.

258
 Áldozat a sötét isteneknek, akik Beninben uralkodtak? Azoknak is. De ha a
tragédiát olyan helyen játszanák, ahol könyörtelen törvényeivel még bontatlanul
él egy ősi, mediterrán faluközösség, mondjuk Kréta sziklás belsejében, a közön­
ség egyetértene a mórral. Utóvégre az emberölés előtt még nem tudja, hogy
rászedték. Meg kell tennie, amire készül, be kell mutatnia engesztelő áldozatát a
tisztaság oltárán, ha a nő olyan, amilyennek hiszi. Ezért fordult elő régebben,
hogy naiv, de odaadó, tehát becsülni való nézők felkiáltottak a színpadra. Nem
megbotránkozva a hóhérolásra készülő vadállaton, csak figyelmeztetőn. Ők oda­
lenn a sorokban tudták, hogy Desdemona ártatlan, erre akarták figyelmeztetni a
becsületes férfit, mielőtt megtörténik a jóvátehetetlen. Valamikor vért kívánt a
tisztaság oltára, Isten háta mögötti falukban még ma is azt követel.
Tovább merészkedem. A nép még ipari civilizációban sem szakad el a bűnhő-
dés atavisztikus ösztönétől. Mikor az angol parlament két vezető pártja nagy
többséggel megegyezett, hogy el fogja törölni a halálbüntetést, a közvélemény­
kutatás rájött a mélyben a néma ellenvéleményre is: az egyszerű ember bizonyos
bűnesetekben ragaszkodna az akasztáshoz. Fizessen csak borzalmasan, aki bor­
zalmasan vétkezett.
Egyetlen nép játszta Othellót mindig hősnek, az orosz. Ebben a felfogásban
készült Szergej Jutkevics emlékezetes filmváltozata is az ötvenes évek derekán.
Tiszteletreméltó múltja van a hagyománynak. Puskin, maga is nyolcadrészt néger
vér, jegyezte meg először, hogy „Othello nem féltékeny természet, ellenkezőleg,
tele van bizalommal”. Nem tudta, mi vár rá, amikor mondta. Pár év múlva, félté­
kenységtől korbácsolva, belerohant egy halálos végű párbajba. Mindegy, hogy
politikai kelepce volt-e a kihívás vagy magánügy, Puskin életével lakolt a félté­
kenységért. Natalja Goncsarova nem volt Desdemona; szívesen fogadta az
udvari Jagók és gárdista Rodrigók legyeskedését, másodszor is férjhez ment, s
boldogan élt, amíg meg nem halt.

TESTI erőpróba minden tragikus szerep. Hamlet, Lear, Jago, Antonius,

Macbeth, V. Henrik és III. Richárd alakítása után Laurence Olivier ötvenhét
éves korában vállalkozott nyilvánvalóan élete utolsó nagy Shakespeare-szerepé-
re. Megtehette, mert a lemezekről, filmekről és külföldi vendégjátékokból szó
szerint világszerte ismert angol színész olyan jó karban van, hogy évei felét is leta­
gadhatná. Minden izom, ízület, ínszalag, porc engedelmeskedik akaratának.
S nem akármilyen feladatokra. Olivier szenvedélyes átváltozó művész, Osborne
Komédiásában például még a fogsora is megcsúnyult anélkül, hogy hozzányúlt
volna a sminkmester. Teljes a metamorfózisa az Othellóban, fajt és nem alakot
cserél.
Egy ideje tízezrével vándorolnak be a négerek az Antillákról, London ma már
fekete város is, vannak elegen, akiket Olivier megfigyelhetett utcán, parkban,
autóbuszon, boltokban. Megnő a keze, torokból bugyborékol a kacagása, forró
és mély a hangja, négerre vall a lomha szemhéj, a csípőringás, a felsőtest vetése,
tenyértartása, idegen ritmusú mozgása lábujjtól a nyakszirtig. S a duzzadt ajak.
Mezítláb játssza a szerepet.

259
 De az a másik ember se fehér, aki szenved ott belül. Aki szerelmét és önbizal­
mát elvesztve, a nagy eskünél a „márvány ég”-re térden állva letépi nyakából a
keresztet, hogy homlokával a földön visszapártoljon a vérivó dzsungel-istenek­
hez. Ebben a pillanatban Othello csakugyan magával rántja a világot a káoszba.
Vinnyog és üvölt; Olivier még arról sem feledkezik el, hogy nyavalyatörős a mór.
Történelmi alakítás, megőrzik a krónikák. S a néző mégis feszeng - mi a hiba
ebben a páratlan mutatványban? Nagy művészet, de valami mégsem vág itt.
A hiba a szerep értelmezése. Shakespeare tragédiája egy féltékeny emberről
szól. Olivier megjátssza a Négert, nagybetűvel. Olyan, mint Afrika allegóriája
egy Rubens-képen, írta elragadtatva az egyik kritikus. A dicséret kétélű. Olivier
teste, mint mondtam, bámulatos átváltozásokra képes. S a színészt és nézőit
bűvöletébe ejti a metamorfózis, nem lehet betelni a négerré változott fehér
emberrel. Mintha Shakespeare két párhuzamos tragédiát markolt volna össze,
egyet a féltékenyekről, egyet a feketékről. Ami persze nem áll.
1959-ben Paul Robesont is láttam e szerepben a stratfordi színpadon; egy
emberöltő óta alakította már akkor.* Valódi néger volt s nem fénymázas, hangja
trópusi hőségével, szeme szomorúságával hitelesítette származását, az volt, aki s
nem „megszólalásig” néger. A lényét adta, nem pedig - mint Olivier - a fehér
ember megterhelt lelkiismeretét. Zavartalanul figyelhettem Shakespeare sza­
vaira.

1965

* Megemlékeztem róla Három változat a költőről című esszémben. Új Látóhatár, 1959. 5.

szám.

260
 Pokol, Purgatorium, Paradicsom
LEAR KIRÁLY

Lear király emberfölötti, nem fér rá semmiféle színpadra, szétveti. Shake­

speare kortársai nem tudtak a darab atomerejéről. Filléres, kora délutáni látvány
volt nekik, nem megatombomba. Csak később, de még saját századában támadt
ez a gyáva téveszme, azóta is makacsul kap utána számos rendező és tudós. A szí­
nészek okosabbak. Negyvenéves korukban mind szeretnének a nyolcvanéves
ember maszkjába bújni.
Lear király színpadra való, csak rendező, színész és néző kell hozzá. A rendező
ezúttal Peter Brook, a színész Paul Scofield, pár év előtt ők vitték Hamletet Moszk­
vába, a nézőt meg alaposan fölvértezte az utolsó, cifra félszázad arra, amit hallani
fog. Majdnem két és fél órát tart egyhuzamban a játék első fele, mégse moccan
senki a helyén. Fakó bőrruhát visel a királytól a szolgákig minden szereplő, nyers
fából van a pár nyomorult kellék, semleges vászon a díszlet: irgalmatlan a ren­
dező. Semmit a szemnek, mindent a fülnek. Jobban mondva semmi gyönyörűsé­
get, de vakíttatást, kalodát, gyilkolást, azt igen. Félvad gránitemberek közleked­
nek egyik barlangodúból a másikba. S a vihar, bár akkora, mint egy szőnyegbom­
bázás, vizuális segítség nélkül éppen úgy Lear hangjára van bízva, mint csillagzu­
hanása trónteremből sárkunyhóba. A kietlenül puritán színpad láttára több kri­
tikus jóakaratú elragadtatással Sámuel Beckett nevét kezdte emlegetni. Ami igen
nagy bátorság. Beckett a dicstelen modern világvégéről ír, az emberpondró
kimúlásáról egy nyikkanással. Féregnyúlvánnyá lettünk, vége a játéknak! Tele
van őrjöngő keserűséggel a Lear király is, de ugyanakkor a legnagyobb keresz­
tény allegóriák egyike.

EGY KÉMÉNYKÖTÉSÚ, dühöngő aggastyánról szól a darab. Még tótágast

is tudna állni ez az ember, ha akarna! Fékeveszett, elvakult indulatosságát a
pogány római s a középkori keresztény bölcselet s az újfajta reneszánsz nevelés
egyaránt fő bűnnek tartotta. Lear és tükörképe, Gloucester gróf, a két hiú öreg
belerohan a hízelgők csapdájába, vak haragjában mind a kettő az érdemtelene­
ket jutalmazza, Lear a két elfajzott lányát, Gloucester a fattyúját, Edmundot, s
az érdemet bünteti, Lear a legkisebb lányát s Kent grófot, Gloucester a törvényes

261
örökösét, Edgárt. Rosszul adakozik a két ember, s képzelt sérelmeken áll bosz-
szút. Irtózatos a fizetség. „Én oly ember vagyok, / Ki ellen mások többet vétkező­
nek, / Mint mások ellen én.” (III. 2. ford. Vörösmarty Mihály) Megvakított
országnagya, Gloucester helyett is panaszkodik Lear. Ha ma írták volna, aligha­
nem itt végződnék a darab. Utóvégre a farkasoknak is van öntörvényű világuk,
miért ne beszélnénk róla? S Lear király látszólag egyenesen fölbátorít erre, csak
úgy hemzseg ismétlődő utalásoktól fenevadakra, hüllőkre, szörnyekre, szemnek,
szájnak, tapintásnak egyaránt undok állatokra. De Shakespeare még csak a mon­
danivaló felénél tart, amikor egy mai író félbehagyná, abban a hiszemben, hogy
mindent elmondott a sorsukról.
Pedig neki se volt oka derűre, bizakodásra, emberszere tetre. Mesebeszéd,
amit összeírtak a reneszánsz kori felszabadult angol emberről. 1603-ban meghalt
Erzsébet királynő; utódjáról, I. Jakabról hamarosan kiderült, hogy pipogya is,
zsarnok is, amolyan eszes-ravasz félkegyelmű, pazarol, hitszegő, ellepik a szipo-
lyozó kegyencek, kotnyeles a tudományban s a kormányzásban egyaránt. Rothad
a levegő, Fekete Év! - panaszolják az esztendőről a politikai és vallásos röpiratok
1605-ben. November 5-én aztán leleplezték a lőporos összeesküvést. Ha sikerül,
levegőbe röpült volna a király, a kormány s egy sereg országnagy a Parlament
ülésén. Nagyszabású körvadászat indult a katolikus értelmi szerzőkre; Shake­
speare szülőhelye körül is végigrazziázták az udvarházakat. De voltak-e csak­
ugyan lőporos hordók a pincében? Talán igen, hiszen még éltek a lázadó, kivég­
zett Essex gróf hű emberei, protestánsok és katolikusok vegyest. Talán maga a
kormány koholta az összeesküvést, hogy halásszon a közrémületben. Hiszen a
napfogyatkozás is szörnyű dolgok jövetelére intett! S ugye emlékeztek, két éve
minden hetedik londonit elvitt a pestis? Romlott a világ, kifogyott Isten türelme,
osztogatja a bibliai csapásokat. S ki ne ismerte volna azokat? Szinte minden asz­
talon ott feküdt, ájtatos esti olvasmánynak a Biblia. Majdnem bizonyos, hogy
Shakespeare a következő évben, 1606-ban írta a Lean.

AKÁRMILYEN monolitikusán uralkodik a király a darabon, sorsát mégis

össze kell fotografálni Gloucester sorsával. Mind a kettőt kiforgatják mindené­
ből, s kitaszítják az ég alá; Lear megőrülve bolyong a viharban, Gloucester meg­
vakítva bolyong úttalanul, s romlásuknak ugyanazok a pokolfajzatok a mesterei.
Hivatásos udvari bolond Lear útitársa, tettetett bolond: Szegény Tamás a grófé,
egyik őrület árán lesz bölcs emberré, a másik vakságában lesz látóvá, s mindket­
tőnek megszakad a szíve. Szembeszökő a párhuzamosság, amely a darab vége
felé Doverben össze is olvad az őrült s a vak aggastyán találkozóján. Nyilván­
való, hogy Shakespeare nem tudott volna mesteri csomózásokkal így uralkodni
felbolygatott kis univerzumán, ha nem lett volna bizonyos a nagy Univerzum tör­
vényeiben. De sohasem siet, nem siet a morállal sem, nem kíméli átvágásokkal
sem figuráit, sem a nézőt. Mivel fékevesztett hiúságában és haragjában Lear nem
ismerte önmagát, családját s túl a palotafalakon a népet, olyan nagy a vétke, hogy
csak a téboly óriási kanyarjával juthat el az önismeretig s az alázatig ebben az
önismeretben. Zsarnoki indulatai és önző szeszélyei voltak csupán, nem szabad

262
akarata, mely állatból emberré teszi az embert. Márpedig Shakespeare napjaiban
olyan hévvel gondolkoztak a szabad akaratról, hogy kardot húztak, ölni tudtak
érte. Rosszul ítélt, rosszul adakozott, érdemes egyáltalában törődni ezzel az
aggastyánnal? Ezzel a dühöngő zsarnokkal a saját fogságában?
Tegyünk úgy, mintha nem ismernénk a darab végét. Gondoljunk arra, ami
nyolcvan éven át történt, mielőtt fölmegy a függöny. Keveset tudunk meg a szö­
vegből; a szavak csak elvétve villantanak vissza a múltra. De sokat megtudunk a
tettekből. Cordelia, Kent gróf, a Bolond s Gloucester törvényes fia: Edgar, egy­
szóval a jók helyettünk ismerik azt a múltat, a szívükkel. Sokáig ők sem tudják,
hogy megmenthető-e önmagával szemben a király. Csak annyit tudnak, hogy.
érdemes megmenteni. Hátha megvilágosodik? Hátha felismeri az igazságot
másokban. Cordelia néma, Kent szókimondó s a Bolond fanyar, talányos igazát,
hátha felfedezi a világban a végtelen nyomorúságot, amely mellett közömbösen
elvágtatott vadászatain vagy fényes hadiöltözetben? Ennek a hitnek a reményé­
ben cselekednek. De azt már nem tudhatják, hogy milyen borzalmas szenvedés
adja vissza nekik a megváltott aggastyánt.
Mikor először megy föl a függöny, Lear a Pokolban él. Hiúság vására a
kegyosztás; magasztalását akarja ország-világ előtt a fülébe húzatni. Ha tudtak
volna fényképezni az angolszászok, minden asztalon és kandallópárkányon saját
képei pompáznának, platina keretben. Díszszemléken, lóversenyen, útközben
huszártábornoknak, tengernagynak vagy tigrisvadásznak öltözve. S Gloucester,
a birtokhalmozó, helyezkedő, gerinctelen politikus se jobb nála a trón lábánál.
Régen szemet szúrt, hogy a darabban minduntalan felbukkan ez a szó: Termé­
szet. Rájöttek arra is, hogy Shakespeare kétféle értelemben használja; az egyik
nem tűri a másikat. Lear tudatlanságból állati természetének él, s rabja lesz azok­
nak, akikben tombolnak a Természet zavaros, vak erői, de elűzi azokat, akik a
Természetben működő harmonikus isteni rend szolgái. Átkaival is a Természet
romboló hatalmát próbálja előbb a jókra, aztán a gonoszakra szabadítani. Csak­
hogy emezekben eleinte van erő - egyéb sincs! - , hogy visszaüssenek. Hogy vissza­
fordítsák fejére a rombolást. Szabadjára van eresztve a Pokol, győztek a lakói,
Lear felelős érte. A viharjelenet azért forduló a darabban, mert az elemek kozmi­
kus arányban tükrözik a zavart, amely egy esztelen uralkodó miatt embertársaira
és önmagára szakadt.
De a győztes gonoszak tulajdonképpen a Pokolból taszítják ki Leart, amikor
kiűzik fedelük alól. A vihar már a Purgatorium. Megindul Lear hosszú, gyötrel-
mes tisztulása az őrületen át. Csak most kezdenek közelébe férni gyógyítói, a
számkivetettek. Akik nincsenek a Természet állati hatalmában, akik a Természet
isteni rendjében élnek szabadon. Mert az elűzöttek dolga lesz ebben a párhuza­
mos allegóriában, hogy megváltáshoz segítsék kivetetté vált kivetőiket. De fel­
adatukhoz az erőt és jogot maguknak is rongyokban, koldus- vagy cselédsorban
kell megszerezniük. Kent, a száműzött főúr ismeretlen csatlósként szolgál tovább
megbomlott ura, Lear mellett, Gloucester ártatlanul elűzött fia, Edgar félmezte­
len csavargóként: Szegény Tamás képében vezeti kézen fogva megvakított apját
a kiengesztelődés felé. Észrevétlenül a Bibiiában járunk. Dover szirtfokán a
Sátán öngyilkos ugrásra kísérti meg a kétségbeesett öreg grófot, akárcsak Jézust
Jeruzsálemben; Edgárnak a Tékozló Fiú módjára penészes almon kell hálnia,

263
hogy megbocsáthasson Balga Apjának. Keservesen hosszú minden jóra vezető
út ebben a tragédiában, csak a gonoszak pusztulása lesz lavinaszerű a végső leszá­
molásnál.
Lear mellett a Bolond a leghíresebb figura. Ez a szivet tépő öreg gyermek vagy
koraérett bölcs - nézhetjük így is, úgy is - tele van szomorúsággal, rettegéssel és
tehetetlen tudással. Szenved a szeretett király balgaságától, az meg csak mulat a
bohóc bölcsességén, amely királyura balgaságát siratja. Ő az első tükör, amely­
ben feje tetejéről visszabillen talpára a még zsarnok és elvakult Lear világa. Anél­
kül, hogy gyanítaná a király, önismeretének első, boldogtalan tanítómestere a
Bolond. S ő az első, aki gazdája felé kezdi hajlítani a nézőt vagy olvasót. Kell
valami jobbnak is fészkelnie e világrend-bontó, elvakult dühöngőben, ha ennyi
nemes érzést, szánalmat, tiszteletet, ragaszkodást és szerető gúnyt ébreszt a véz­
na, didergő emberkében. Együtt hányódnak a viharban: együtt kerültek a Purga-
tóriumba.
S ott a Bolond váratlanul eltűnik. Miért? Miért éppen az őrült Lear oldaláról
veszik nyoma a Bolondnak? A szöveg szerint felakasztják valahol. De a Bolond
a királyban tűnt el igazán, beleolvadt. Ö volt első önismereti tükre; amióta a
tébolyán át derengeni kezd benne a mélyebb, mert önismerő értelem, nincs többé
szükség a fájó gyermekre mint nevelőre. Éppen a téboly menti fel további dolga
alól. Másvalakire lesz szüksége Learnek a Purgatorium végén. Tisztább tükörre,
egy angyalra. Megtudjuk, hogy közelít Franciaországból az elűzött lánya.
Előbb azonban a Bolond értelmes tükre után a Szegény Tamásnak álcázott
Edgar nyomorúságos tükrébe is bele kell hogy nézzen. Az a király, aki gőgjében
és haragjában legkedvesebb lánya szívhangjait se tudta felfogni, a tisztító őrület­
ben megérti a leghitványabb férget, Szegény Tamást a vityillóban. Mint Kent gróf
vagy Cordelia, Szegény Tamás is türelmes megalázott, aki segít a türelmetlen
megalázón. Azzal, hogy öngyalázó szavakkal felmutatja magát, mint egy marék
sárt az eszelős király előtt. Nézd: ebből az anyagból vétettél te is. Szegény Tamás
végzi el az első sokk-kúrát a keresztény pszichoanalízis alsó fokán. A felső fok
Cordeliának van fenntartva. S a sokk-kúra fog is rajta, vetkőzni kezd a szegény
beteg. „A föl nem szerelt ember nem több, mint ilyen szegény, meztelen villás
állat, mint te vagy. Félre ezen toldalékokkal. Jertek, gomboljatok ki.” (III. 4.)
Micsoda tercett! Egy tettető bolond s egy udvari bolond támogat egy boldogtalan,
vétkező embert a gyógyulás felé, s az őrület a szövetségesük.
Embert mondok ezentúl, nem királyt. Ahogy foszlanak Learről uralkodói
emlékei, úgy kezd hasonlítani a misztériumok tévelygő emberéhez, Jedermann-
hoz. Tiszta fajú tragédiába nem vegyíthető ilyen méretű vihar vagy tercett, s hős
nem üvölt rá a kozmoszra. Othello vagy Macbeth tiszta tragédia, Lear valójában
Jedermann allegóriája. Kezdetben, a birtokosztásnál még nem tudjuk, hogy az,
nem ismertük föl a Poklot a trónteremben. De a viharban, Szegény Tamás szal­
máján lefoszlik Jedermannról a maszk, tudjuk már, hogy a Purgatóriumban
bolyong, s gyógyítja az őrület, ahogy gyógyítója lett Gloucester grófnak a sarkan­
tyú, amely kivájja szemét. Feledkezzünk el a darab végéről, szorongjunk e töké­
letlen Jedermannért, hogy kitaláljon a fényre. Hiszen az oldalánál szolgáló hűség
sem bizonyos még, hogy kijut-e oda.
Doverben esik át a második sokk-kúrán. Találkozik megbántott lányával, a

264
megbánthatatlan angyallal, aki a keresztény pszichoanalízis felső foka. Említet­
tem az elején, hogy mennyi szó utal a rútra és undokra ebben a darabban. A pokol­
lakó gonoszak a hüllők vagy ragadozók szó-bélyegét viselik magukon. Mikor
ellenben Lear először kezd felocsúdni elmezavarából, Cordeliát angyalnak nézi.
„Te egy / Megboldogultnak lelke vagy.” (IV. 7.) Csak aztán szólítja valódi nevén.
Shakespeare szókészlete megváltozik, az oszladozó őrület résein besüt a Paradi­
csom fénye.
Most kezd lavinaszerűen működni az osztó igazság. Hullnak a gonoszak.
„Amik a legyek / A pajkos gyermekeknek, az vagyunk / Az isteneknek mink:
mulatozásból / Ölnek bennünket” (IV. 1.), fakad ki Gloucester. Elkeseredett
szavait némelyek botorul jelmondatnak vélték, a shakespeare-i mondanivaló
tömör foglalatának. A gonoszakat ölik úgy az istenek, mint a legyeket. Goneril
és Regan, a két vipera egymás torkának esik. Edgar pedig, aki mint Szegény
Tamás egy darabig Lear számára az emberféreg példázata volt, átalakul büntető
angyallá, s a Természet megbontott isteni rendjének követeként szó szerint pallo­
sával sújt le fattyú öccsére, Edmundra, aki romboló pályáján a Természet vak
erőit istenítette önmagában. Nyilvánvaló párhuzam van abban is, hogy Edgar,
törvényes örökösként, könyörtelen igazságot gyakorol a jogbitorló gonoszság fe­
lett, de rongyos álruhában könyörületet gyakorolt balga öregjei iránt.
Edwin Muir, a nagy skót-angol költő azt állította, hogy Edmund tulajdonkép­
pen a machiavellisztikus Új Ember. Edgar alakjában a hagyomány sújt le a gyö-
kértelenekre, amikor lesújt rá: a múlt nélküli fattyúra, akit nem köt semmi.
Tehetséges, jóvágású, elszánt, hidegvérű, kegyetlen, cinikus, gátlástalan, vidám
szabadrabló, de jókedve és bátorsága tele van sötétséggel. Shakespeare élete az
1539 és 1649 közti századra esik, írja Muir; az elöl álló esztendőben fejeződött be
a kolostorok udvarilag szabadalmazott kifosztása, törtető, újgazdag családok és
kegyencek birtokharácsolása, a hátul álló évben fejezték le I. Károly királyt.
E két történelmi határcölöp közt alakult ki Edmund, az Új Ember jelleme. Shake­
speare ismerte már, tisztában volt démoni erejével s visszautasította.

VÉGEMBEN van a kezdetem, mondja a vérpad előtt Stuart Mária. A kettő

összeér Lear királyban; az aggastyán a végén, akárcsak a kezdetén együtt van leg­
kedvesebb lányával. De az a Lear, aki Cordelia előtt térdel, már nem azonos a
lány elűzőjével. Egy tékozló apa térdel földi megváltója előtt. Ez a törődött, „bo-
hókás, gyarló öreg”, amint magát nevezi - (bár még lesz ereje megfojtani Corde­
lia hóhérát) - , sokkal szabadabb ember, mint a dühöngő, igazságtalan zsarnok a
trónján vagy a nyugalomba vonult, garázda vadász. „Mindig nyájas volt szava /
Szelíd és halk - nőben dicső dolog” (V. 3.), mondja a lányáról csendesen. Pokoli
iróniának tűnne, ha nem lenne olyan megrendítő. Azt a szűkszavú, halk lányt
magasztalja, akinek torkán akadt a szó, midőn „pofán” kellett volna dicsérnie a
hiú apát. Nem volt rá képes, szemérmes szeretete tiltotta, hogy szemfényvesztő
szavakkal még jobban elvakítsa a kegyosztó, hatalmas urat.
Nem egy nagy királyról, hanem nagy szenvedésről szól a darab, ezért nő túl a
nagy királyokról írt drámáin. Leart a bolondjai közt emberré alázza a vihar,

265
látóvá teszi az őrület, megváltja a szeretet. A börtöne már a Paradicsom. Amit
fogoly lányának mond a fogoly Lear, úgy hangszik, mint az Énekek Éneke:

Nem, nem, nem; menjünk a fogságba: ott

Fogunk mi, mint kalitban a madár,
Dalolni ketten. Áldásom ha kéred.
Letérdelek s kérem bocsánatod!
így élünk majd, daliunk, imádkozunk,
És agg regéket mondunk, nevetünk
Az arany lepkéken, s mint mulatozik
A kócos nép az udvar hírein . . .
(V. 3.)

Shakespeare soha nem volt olyan programszerűen keresztény író, mint Calde­
ron vagy pályája végén Racine. De a Lear király éppen úgy keresztény allegória
a megváltásról, mint A z élet álom vagy Athalie. Vagy azok a misztériumjátékok,
amelyeket gyermek fővel Stratfordban, Warwickban s Coventryben láthatott.
S persze mindegyiknél nagyobb.
Viharos a király vagy Lear vagy Jedermann - nevezzük most már, ahogy akar­
juk-önism ereti zarándokútja, megvilágosodása és belső szabadulása, mert szen­
vedélyes és szertelen ember volt, nem hidegen számító észlény. De a titáni darab,
méhében kozmikus földindulással, halkan végződik. S akik az igazság és irgalom
tanúiként körülállják a holtat, igaz emberek. Kent, a szókimondó csatlós, Alban,
a tétovázó, de tisztességes vő, aki végül összeszedi magát s ütni tud, Edgar, a tisz­
telettudó fiú, aki rátermett egy feldúlt ország rendezésére. Hány igaz ember kell,
hogy megmaradjon a világ? Ebben a pesszimista hírű, „kibírhatatlan” tragédiá­
ban szinte több van a kelleténél.
De miért hal meg Cordelia? Viruló fiatalságában s a Gonosz parancsára miért
pusztul el a mentőangyal? Hol a helye, mi az értelme erőszakos korai halálának
a helyreállított világrendben? Ez a bökkenő.
Shakespeare alighanem csodálkozó vállvonogatással intézte volna el a kérdést.
Ennek pedig így kell lennie. Vagy talán azt válaszolta volna, hogy ha valaki meg­
szabadult a bűneitől, attól még nem lesz Paradicsom maga a föld, csupán a meg­
váltott szív válik azzá. S kurtán azt is felelhette volna: a jóknak is meg kell hal­
mok.
Ez az igazság. Nem az a törvény, hogy a jók túlélik a gonoszakat. Még csak az
sem, hogy a Jó mindig győz a Gonosz fölött. A világot az menti meg újra és újra,
hogy a gonoszak nem tudják megrontani a jókat.

1963

266
 A tengerparti sír
ATHÉNI TIMON

Si vous étiez honnéte hőmmé, vous quitte-

rez l’agriculture et l’humeur de Timon
pour venir vivre parmi les hommes.*

A SHAKESPEARE-RE vonatkozó gyanítások közül úgy szól az egyik, hogy

„muszáj” drámaíró volt; Stratfordban hagyott éhes csőröcskék kényszerítették
színpadra. Szíve szerint mitológus regéket költött volna egy rózsalugasban.
Tragédiája, Athéni Timon rácáfol erre a vélelemre. Nyelvében vetekszik Lear
királlyal: csodálatos költészet. De vagy beleunt vagy rájött, hogy holt vágányon
fut. Dráma helyett egy félrevetett vázlat került az 1623-as, első összkiadásba, a
Fóliába. Amikor Shakespeare csak nagy költő, a szavak titánj a , Timon retorikáj a
az eredmény, amikor nagy drámaíró is, Lear királyra telik erejéből.
Egyik kedvelt olvasmányából, Plutarkhosz párhuzamos'életrajzaiból vette a
mesét. Timon fejedelmi bőkezűségről nevezetes polgár Periklész és Arisztopha-
nész korában. Szemérmetlenül pumpolják; hízelgő szenátorok, költők, festők,
ékszerészek tolonganak asztalánál. Csak két ember nézi kritikával eszeveszett
osztogató kedvét: Flavius, a kulcsár kétségbeesetten, Apemantus, a toprongyos
bölcselő gúnyolódva. Ő nem hederít sem a hű cseléd könyörgő intelmeire, sem a
filozófus csípéseire. Amikor kiderül, hogy nyakig eladósodott, vakon számít
barátaira: majd átsegítik a válságon! Ámde Timon válogatás nélkül adakozott;
bajában haszonlesők pártolnak el tőle, nem barátok. Beleőrül a csalódásba, min­
denestül megátkozza Athént, s elbújdosik gyökérevő barlanglakónak. Ásás köz­
ben aranyra bukkan, de a talált kinccsel nem váltja ki magát az önkéntes magány­
ból. Inkább szétosztja azok között, akiket Athén elpusztítására bujtat: szajhák­
nak, rablóknak s a város ellen vonuló Alcibiades zsoldosainak jut a lelet. A meg­
rémült szenátus követei, dús asztalának volt vendégei fölkeresik a vadonban, kér­
lelik, legyen védelmező diktátoruk a közelítő haddal szemben. Timon őket is, a
többi visszaszivárgót s a kajánul mocskolódó Apemantust is elűzi. Közben Alci­
biades „karddal és olaj ággal”, ahogy mondj a -te h á t kímélettel-beveszi a várost.
S egy katona meghozza a hírt Timon tengerparti sírjáról:

* Ha ön jól nevelt ember lenne, abbahagyná a gazdálkodást és a timoni kedélyállapotot, s

eljönne élni az emberek közé. (Valois Margit levele férjének, Navarrai Henriknek)

267
 Egy rongy test fekszik itt, melyet
Rongy lelke elhagyott,
Rothadjon meg, aki csak él!
Ne kérdezd, ki vagyok.
Timon vagyok: mindenkivel
Együtt utáltalak:
Káromkodj vissza rám, bitang,
És hordd el magadat! . . .
(Athéni Timon V. 4. ford. Szabó Lőrinc)

A darab látszatra jellemtanulmány egy tiszta szívű, de tartás nélküli emberről,

akit megmérgez és hamis útra vezet egy aranyleső, materialista - Shakespeare-
kori szóval: uzsorás - társadalom. Vagyonvesztése és csalódása a másik végletbe
taszítja, fekete embergyűlöletbe, amely megint nem tud válogatni jók és rosszak
között.
Közelebbről nézve azonban nem drámai jellemtanulmány a Timon, hanem
középkori Példázat, Moralitás, ahogy ők hívták. Timon: a Hiszékeny Tékozló,
Apemantus: a Szókimondó Bölcs, az „önutálat kéjence”, Alcibiades: a Sértett
Vitéz, Flavius: a Hű Szolga. Nincs se rokonuk, se ősük, se ismerősük. Maga a
szerző árulja el akaratlanul az első felvonás kezdő jelenetében, hogy tanulságos
allegóriára s nem igazi drámára készülhetünk elő. Megrajzoltam, mondja a juta­
lomra leső darabbeli költő -

. . . a trónoló Szerencsét
Egy szép domb tetején: lent emberek,
Minden rend és rang, véralkat meg érdem
Igyekszik a boldogság ívelő
Magasába feltörni, és közöttük,
Kik mind büvölten nézik a királynőt,
Timonról mintázok egy alakot:
Fortuna ivor keze őfelé int;
Egy pillanat: és versenytársai
Mind alája kerültek.
(I. 1.)

A tragédia első felében még váltakozó szerencsével küzd az eleven dráma a

feddő Moralitással, második része egyhangú interjúsorozat Timon odúja körül:
térj vissza - takarodj! jöjj vissza - pusztuljatok! térj vissza - takarodj! Valószínű­
leg sohasem került színre Shakespeare életében; előadása ma is kockázatos, ha
nem bízzák a címszerepet legalább akkora színészre, mint Paul Scofield. Ámde
egy lángész életművében a kudarc is tanulságos.

268
 ERZSÉBET-KORI értelmét s egyúttal Shakespeare világképét, paradox
módon egy mellékalak fedi föl egy lazán betűzött jelenetben. Timon egyik asztal­
társa (barátnak alig nevezném), Alcibiades szót emel a szenátus előtt katoná­
jáért, aki - forró vér - becsületében sértve embert ölt. Fontolják meg az urak,
hogy sebeket osztva és viselve, mit tett védelmükben a harctereken ez a katona.

De, urak, ha őt már nem nézitek,

- Bár jobbkeze is elég volna bőven
Az életét megváltani - nagyobb
Nyomatékül hadd fűzzem érdeméhez
A magamét: s mert tisztes korotok
Zálogot kér, győzelmeimet és
Minden dicsőségemet lekötöm
S ő megtéríti.
(III. 5.)

Az államtanács nem hallgat a kérésre. Formailag kifogástalanul, de rideg lega-

lizmussal s kenetteljes szentenciák kíséretében halálra ítéli a vádlottat. Elfajul
a szóváltás, végül a felingerült szenátus száműzi a bősz Alcibiadest.

Száműztök? engem?
Száműzzétek romló agyatokat
S a Tanács szégyenét, az uzsorát!

Vénítsen soká, csontvázzá az ég

Benneteket, minden szem undorává!
Ó, én, százszoros őrült, visszavertem
Az ellenséget, míg ők uzsorán
Hizlalták a pénzük. Én csak sebekben
Gazdagodtam; s most ez a jutalom?
Ily balzsamot önt a kapzsi szenátus
A vezér sebeibe? Száműzés?
Áldás ez; itt maradni büntetés!
Méltó az ok most fájó haragomhoz,
Hogy rájuk csapjak.
(III. 5.)

269
 Más Shakespeare-drámákból tudjuk, hogy ez a száműzött, akárcsak Boling-
broke a II. Richárdban vagy Coriolanus a hasonnevű tragédiában még visszatér
a nagy számonkérésre. De ismerős a figura a valóságos múltból, Shakespeare
korából is. Erzsébet főurai, mondjuk Leicester vagy Raleigh, félresöpörve a for­
mális jogot, így pöröltek háznépük, katonájuk, csatlósuk, a magyar történelem­
ből „szerviensek és familiárisok” néven ismert pártoltjaik érdekében. Méltó az
ok most fájó haragomhoz. Méltó-e csakugyan? Hiszen embert ölt az embere. De
a hűbériség hagyomány szentelte szokásai szerint éppen úgy kötelessége volt egy
főúrnak az atyai részrehajlás több száz szolgája mellett, mint a bőkezűség. A hű
cseléd, ispán vagy fegyveres: Bence a Toldiban, Ádám az Ahogy tetszikben, Kent
a Lear királyban, Flavius a Timonban megkövetelheti viszonzásul, hogy a gaz­
dája is hű legyen hozzá tűzön-vízen át és minden bajában, ha a törvény betűje
esetleg a védenc ellen szól is. A konzervatív Doktor Johnson, jellemző módon
még a tizennyolcadik században is éppen szolgái ragaszkodásából következtetett
Timon erényeire! Ha siratják tönkrement urukat a cselédek, annak a jele, hogy
jellemes volt az a szerencsétlen ember.
Alcibiades őrjöngő kifakadása e kulcsjelenetben az uzsorás szenátus ellen már
jóval Timon megőrülése előtt rávilágít, hogy miről szól a darab, ha mélyebb tár­
sadalmi értelmét nézzük, nem pusztán a kölcsönzött mesét. Ő is, Timon is -L o rd
Timon! - egy letűnő, arisztokratikus világ eszménye, az athéni szenátus viszont
egy emelkedőé, melyet a londoni City képvisel. Az egyik, olykor törvénysértőn
a hagyományos, íratlan emberi kötések szellemében cselekszik, a másik az új
hiszekegy alapján. Ami a tiéd, a tiéd, ami az enyém, az enyém, ami az enyém,
nem a tiéd.
Tudjuk, melyik oldalon állt Shakespeare. Ahogy helyesli Antonio meggondo­
latlan, de önfeláldozó barátságát és Bassanio bőkezűségét A velencei kalmárban,
tetszik neki Timon adakozása is. Amennyire megragadja Alcibiades katonás lel­
ke, annyira irtózik az uzsorás athéni gyülekezettől. S ahogy Antonio Shylock
hatalmába jut, Timon is hitelezői markába. Vagy Alcibiades hővérű katonája a
rideg legalisták kezére.
Tehetetlenek az új erővel szemben: a kalmár immár erősebb a bárónál. Az
arisztokrácia, nyakán a tizenhatodik századi pénzhígulással - (akkor volt az első
infláció) - , adóssággal, a csőd rémével vadul hajszolta a királyi jutalomként osz­
tott, de távolról sem elegendő közjavadalmakat. Nincs kímélet e harcban, olyan
szemérmetlen a hízelgés és elpártolás a kitüntetett, illetve kegyvesztett nagyurak
körül, mint a színpadon Timon asztalánál. Erzsébet Angliája szabad és emelkedő
nemzet volt, de az emberéletnek éppen magas körökben kevés a becse. [ • ■• ]
Egyetlen jelenetben hússzor fordult elő az arany. S micsoda jellemrajzzal!

270
 - Mi ez itt?
Arany? rőtlángu kincs? - Ó, istenek,
Imám komoly: gyökeret, tiszta Ég!
Ennyi aranytól hó a szén, a szép rút,
Bűn jog, jó rossz, vén ifjú, gyáva hős lesz.
Minek, minek ez, istenek? Hisz ez
Papot s hívőt elcsal oltárotoktól,
S még ép fej alól kirántja a párnát!
E sárga bitang
Hitet köt és old, megáldja az átkost,
Leprást imádtat, tolvajoknak állást
S derékgörnyesztő rangot szerez a
Szenátorok padján; a kiaszott,
Nyűtt özvegyet ez újra férjhez adja
S kitől a gennyes kórház is okádna,
Balzsamával április hajnalává
Fűszerezi a nőt. Jöjj, átkozott érc,
Emberiség közös rimája, ki
A nemzeteket egymásra uszítod,
Tedd tisztedet.
(IV. 3.)
S másutt:

Te édes királygyilkos! drága válság

Apa s fiú közt! angyaltiszta nászágy
Ragyogó fertőzete! hősi Mars!
Örökifjú, friss, édes vőlegény,
Kinek pírjától elolvad a szent hó
Diána ölén! látható istenség,
Aki képtelen ellentéteket
Csókba forrasztasz s minden célra minden
Nyelven beszélsz! szivek próbaköve!
Nézd: lázong rabod, az ember: uszítsd
Saját magára: hadd legyen az állat
A föld királya!
(IV. 3.)

Erasmus és meghitt barátja, Morus Tamás, az Utópia szerzője csak az indulatot

sokallta volna, magával a lényeggel szívből egyetért, ha feltámadt volna Shake­
speare életében. Már a század kezdetén elborzasztotta mindkettőjüket az arany és
vérbaj páros rombolása; a pusztítás évtizedről évtizedre nőtt a századvégig. Ha
Athén az egykorú londoni City tükörképe, Shakespeare ennek a városnak a
Swiftje. Timon úgy beszél megtagadott polgártársairól, mint Gulliverben a nemes
lovak az emberformájú barmokról, a Yahookról. Átkozódása sokkal szörnyűbb,
mint Alcibiades vészjósló fenyegetése, de indulati gyökerük közös: személyes
sérelmükben egy növekvő világanarchia sebeit vélik viselni.

271
 Shakespeare egyik ismert alakja (de nem szócsöve), Ulysses azt mondja a Troi­
lus és Cressida gyakran idézett politikai beszédében, hogy -

. . . Rejtsd csak el a rangot,

Feszít a senki az álcás menetben!
A menny maga, a bolygók, s ez a centrum
Mind rang szerint, elsőség, helyzet és
Szilárdság, arány, pálya, forma, évszak,
Tisztség és szokás szerint sorakoznak;
Nemes fényességében, s társai
Gyűrűjében trónját így üli Sol,
A dicső csillag: gyógyító szeme
Rossz bolygók ártó képét módosítja
S mint királyi parancs, jóra-gonoszra
Korlátlanul kihat . . .

. . . Zúzd a rangfokot,
Minden magas terv létráit, s beteg
A vállalkozás! Mi más tartja fenn
A községeket, iskolai rendet,
Városi céhet, a távoli partok
Békés kereskedelmét, születés,
Elsőszülöttség jogát, kort, babért,
Jogart s koronát, mint a rang s az érvény?
Szüntesd meg ezt, hangold el ezt a húrt,
S mily hangzavar támad! Hogy nekiesne
Mindennek minden: a kötött vizek
A part fölé emelnék keblüket
És piskótává áznék a kemény föld:
Az erős a gyengére ülne, apját
Agyonütné a vad fiú: ököljog
Lenne a jog, vagy inkább jó s gonosz
(Melynek ős harcát igazság bírálja)
Nevét vesztené s éppúgy az igazság.
Ilyenkor minden a nyers erejére
Szűkül, az erő önkény lesz, az önkény
Mohóság, s ez az egyetemes farkas
Mit erő s önkény közösen segít,
Egyetemes prédára kényszerül
S végül magát falja fel.
( Troilus és Cressida 1.3.)

272
 Rang: degree az államrend záloga. Ezt zúzza szét az uzsora, mai szóval: az új,
kapitalista szellem, amely felülkerekedik Timon Athénjében. Morus balsejtelme
nem volt alaptalan; a század valamennyi viharszele a vész irányába sodorta a vilá­
got. Szokjunk a gondolathoz, hogy a reneszánsz aranykora Zápolya öldöklő szá­
zadával azonos.
De ha már bomlik a rend, bomoljék szét egészen, utolsó atomjáig! A nagy
átokban Timon abszurd következetességgel rázúdítja a városra, a városról az uni­
verzumra, a romlottakra, a romlottakról az ártatlanokra mindazt a rémet és nya­
valyát, amit Ulysses beszéde távoli veszélyként lefestett a görög haditanácsban.

Hadd nézzek vissza még rád. Ó, te fal,

Farkasok őre, nyeljen el a föld
S ne védd Athént! Matrónák, hív a bordély!
Törj szülődre, fiú! Rabok s bolondok,
Borítsátok fel a tisztes szenátust:
Ti vagytok a Tanács! Zsenge szüzesség,
Süllyedj mindenki mocskává, szülőd
Szeme láttára! Adós, védd a zsákmányt
S fizetésül ránts kést hitelezőid
Torkára! Szolga, lopj! Lapátkezű
Gazdád tisztességben rabol a törvény
Cégére alatt! Szolgáló, urad
Ágyába! úrnőd kint ringyólkodik!
Fürge suhanc, fogd bicegő apád
Pámás mankóját, s verd szét a fejét.
Jámborság, félelem, jog, ima, otthon,
Igazság, éji és szomszédi béke,
Illem és tudás, munka, forgalom,
Rendek és rangok, törvény és szokás,
Forduljatok visszára magatokból
S éljen a zűrzavar!.......................

Fekély s rüh,
Vedd be egész Athén húsát, s legyen
Örök ótvar a termés, a lehellet
Ragály, és mint a barátság, csupa
Méreg minden érintkezés.
(IV . l . )

Mintha csak Timon ismerte volna Ulysses beszédét a ranglétrákon biztosított

rendről és békéről, őrjöngő dühében szétveri e létra fokait, legyen az anarchia
teljes, hasítson az égig! Shakespeare helyenként betéve tudhatta - saját darab­
jait.
Jó ideig Lear király is így viselkedik. De nem mindvégig. Ezért remekmű amaz,
de kudarc Timon, noha költői retorikában állja a versenyt. Méltatlanokra szórta
szeretetét Lear, akárcsak Timon, félreismerte a hű szíveket, meginog elméje a

273
csalódástól, megingott elméjében elemeire bomlik a teremtés. De Lear soha sincs
magára hagyatva. Őrületén átszúrődik az emberi szó, s végül lecsillapítja. Meg­
növekedve éled föl az összeomlásból, élni tud lánya, Cordelia szeretetével: Lear
megszabadul Leartől. Timon őrülete hangszigetelt cella, tehetetlen rabja a sérel­
mének, nem tud mit kezdeni Flavius, a kulcsár hűségével.

TIMON kamasz mimózalélek. Amíg van osztogatni való kincse, új Aranykor­

ban képzeli magát, de pokol az élet, mihelyt parazitái nem állnak helyt bajában
a barátság eszméjéért. Az ember neki vagy isten vagy barom, vak a „középutas”
emberi állapot iránt, amely évezredek óta a civilizáció minden formájában „kard­
dal és olajággal” , ahogy Alcibiades mondja, harmadik utat: kiutat keres az iste­
neknek és barmoknak kiszabott ösvény között. Mert Alcibiades már nem önbün­
tetéssel válaszol a „romlott, gyáva város” viselkedésére, nem rág gyökeret önkén­
tes száműzöttként, ő zsoldos seregével térdre kényszeríti megvetett száműzőit.
Ezzel persze maga is lealacsonyul, vállalja - hódítóként - azoknak a társaságát,
akiket lealáz. Timon, az erkölcsi maximalista vonzóbb, mint az egyezkedő Alci­
biades, különösen egy költőnek. Tagadása végleges, léte a koldus magányban
szeplőtlen eleven halál. Csodálatos retorikát lehet rábízni, de - drámát?! Nem
tudok szabadulni a gyanútól, hogy Shakespeare jó félúton rájött: talán Alcibia-
desről kellett volna darabot írnia, nem Timonról. Ezért van kész mű helyett erre
is, arra is szálazó vázlat a kezünkben.
Apemantus az igazi förtelem. Arról mond le a cinikus bölcs, amiben sohasem
volt része, s azért, mert sohasem részesülhetett belőle.

Te rabszolga vagy, téged nem ölelt a

Kéjes Szerencse, kutyának születtél.
(IV. 3.)

Vállalja a maga ebközpontú világát, ahogy vállalta volna az arannyal béleltet

is, s bukása után beállt volna lábosnyalogatónak ott, ahol megelőzőleg serlegből
osztotta az italt. Csak istenként érdemes az emberek közt élni, vallja gyermeteg,
de nemes túlzással Timon; éljünk kutya módra a kuvasz emberek közt, gondolja
Apemantus. Életfilozófiája legalább annyira hamis, mint Timoné, de az övé rá­
adásul visszataszító is: romantizálja a barmok világát. Kész volnál vadállatként
élni tovább a vadállatok közt? - kérdezi Timon, s az igenlő válaszra Timon kész
az egyetlen találó felelettel: az állatvilágról is letépi az álarcot.

274
 . . . Ha oroszlán lennél, becsapna a róka: ha bárány lennél, megenne a
róka: ha róka lennél, gyanúba fogna az oroszlán, mihelyt bevádolna a
szamár: ha szamár lennél, a butaságod gyötörne, és csak azért élnél,
hogy a farkas reggelije légy: ha farkas lennél, a falánkságod kínozna, és
gyakran kéne kockáztatnod a bőrödet az ebédért: ha orrszarvú lennél,
dölyf és düh rontana meg, és áldozatul esnél saját őrjöngésednek: ha
medve lennél, megölne a ló: ha ló lennél, elkapna a párduc: ha párduc
lennél, testvére volnál az oroszlánnak, és saját rokoni pettyeid össze­
esküdnének ellened; minden biztonságod bujkálás volna, minden
védelmed a távoliét. Micsoda állat lehetnél, hogy más állatnak ne légy
alávetve? És micsoda vadállat vagy már most is, hogy nem látod, milyen
veszélyes volna számodra az átváltozás!
(IV. 3.)

Mértéktartóbban és civilizáltan - tehát megtévesztő formában - La Fontaine

ugyanezt fogja elmondani a francia udvar állatvilágáról. Ki állíthatná, hogy a rest
álmodozás maszkja mögött kevésbé látott keresztül a kétlábú fenevadakon, mint
Shakespeare?
Elmerülni a tengerbe annyi, mint visszavágyni földi létünk elé, a magzatvízbe,
írta Freud, thalasszális regressziónak nevezvén ezt a burkolt halálösztönt.

Örökkévaló lakást épített már

Timön magának a sós partszegélyen,
Melyet pupos tajtékjával naponta
Végigsöpör a tenger
(V. 1.)

Habokba merülő sírjáról beszél Timon.

Betege vagyok e hazug világnak,

A csupasz szükség kell már csak nekem.
Készítsd hát, Timon, sírodat, pihenj meg
A tengernél, s vésd sírkövedre, melyről
A tündöklő hab naponta aláfoly,
Hogy nevetsz az élőkre a halálból.
(IV. 3.)

Arany és fekély, tenger és halál: szoros a társításuk. Ezen a haláltengeren kel­

lett átkelnie magának a költőnek is, hogy kikössön utolsó műveiben megint
mosolygó hegyfokok alatt, Prospero feloldozó szigetén. Micsoda út volt mögöt­
te! Hamlettól és Troilustól Lear királyig és Timonig - a szonetteket se feledve -
két kézre merít ragályok és nyavalyák nagy szótárából, valósággal elfekélyesedik
a nyelve.

275
 Oltsatok aszályt
A férficsontokba: rokkantsátok a
Döfő sarkantyút: a hangot az ügyvéd
Torkában, hogy ne rikoltozzon a
Hazug jog mellett; fekély verje a
Papot, ki a hús ellen mennydörög
S ringyókhoz jár: le az orrát, tövig!
Orrának nyerge se maradjon annak,
Aki csak a magáét szimatolja
A közjóból! Kopasszátok a göndör
Hetvenkedőt: nyögjön sebeitektől
A sebezhetetlen száj hős! Halálos
Mérget mindenbe, hogy sorvadjon el
A nemző élet! -
(IV. 3.)

Timon biztatja ezekkel a szavakkal gödréből a két szajhát, akik az Athén ellen
nyomuló Alcibiades seregéhez verődtek. Dühöngő ragály volt a bujakór a tizen­
hatodik században, királyok, festők, papok, zsoldosok, írók, hercegek és mester­
legények adták tovább körbe-körbe, s a betegség - jól tudta Timon - gyakran
kiült az áldozatok szétroncsolt arcára. E. K. Chambers, a nagy tekintélyű Shake-
speare-kutató, kimerészkedve életében talán először és utoljára filológusi óva­
tosságából, azzal a föltevéssel állt elő, hogy a költő idegösszeroppanásban írta a
Timont. Megjárta egyszeri merészségével is. Idegösszeroppanásban a nevét se
tudta volna rendesen leírni Shakespeare, nemhogy a tragédia roppant lélegzetű,
sötét tirádáit. Csorbítatlanul bevetette összes képességét a nyelvébe. De éppen
ez a hatalmas nyelv árulja el, hogy évekre megszállták a bujakór képei. Távol élt
családjától, mint londoni színész-író, a puritán polgárélet kavargó, alvilági pere­
mén. Borzalmakat látott maga körül, fiatal költők, színészek hullását. S orra
nincs koldusok lökdösődését templomok kapujában, a színházak s az állathecc
bejáratánál.

LEAR, a lekopasztott királyi tölgy, Timon, a letarolt lelkű embergyűlölő:

önként kínálkozott, hogy a stratfordi színház a Lear szerepében aratott hazai és
nemzetközi diadal után Paul Scofieldre bízza ezt a hálátlanabb, de rokon felada­
tot. John Schlesingert, Billy Liar, A Kind o f Love s az Oscar-dijas Darling ren­
dezőjét a filmművészettől csábította át erre az alkalomra Stratford. Van néhány
jó gondolata; az ültetés Timon lakomáin - a pazarlókon s a bosszúból rendezett
gúny-vacsorán - az Utolsó Vacsora képeire emlékeztet. Azon egy áruló vett részt,
ezeken mind a tizenkettő az. Athén, a rendezésében nemzetközi metropolis,
számra a bevándorolt pénzlovagok, színes és fehér rabszolgák vannak fölényben,
egyszerre emlékeztet Arisztophanész városára s Offenbach Párizsára, a pénzhaj­
szoló Második Császárság idején.
1928-ban, 1952-ben és 1956-ban újították fel a Timont. Ezek közé esett a

276
magyar Nemzeti Színház vállalkozása. Alig pár hónappal a vezetés átvétele után,
1935 novemberében mutatta be Németh Antal. Följegyzése szerint azért, hogy
méltó szerephez jusson a visszaszerződő Somlay Artúr. S ennek a drámának az
átköltésével kezdődött el Szabó Lőrinc működése, amely Németh Antal kima­
gasló irodalomtörténeti érdemére kilenc év alatt nyolc darabbal gazdagította a
magyar Shakespeare-t. Kiss Ferenc volt Alcibiades, Flaviust Makláry Zoltán ját­
szotta, Somlay volt Timon (s egyúttal a játékmester), Sugár Károly Apemantus.
Ki-ki mester a maga területén. De a darab egyensúlyát megbontva, emlékezetem
szerint Sugár helyenként „lejátszta” Árgyélt. Egyik utolsó szerepe volt annak az
alázatos nagy komédiásnak.

1966

277
 Az igazmondó tragikomédiája
CO RIO LA N U S

Füst Milán emlékének

Politikusok mind

SHAKESPEARE korában másképp gondolkoztak a letűnt időkről, mint ma.

Vakító embercsillagzatokkal volt kiverve a legendás régmúlt boltozata, még köl­
csönzött fényük is naggyá tehette csodálóikat. Ők igazítottak el a törpe lét homá­
lyában.
Elio Vittorini, a nemrégen elhunyt olasz író életünk egyik rákfenéjének tar­
totta a múltra merengést. A kérdés az, hogy miféle múltra. Mi úszik ma, foszló
egeinkben, a nosztalgia szivárványhídján? Virágkerekes kocsikorzó. Gésák és
tengerészhadnagyok szerelme holdújulástól holdtöltéig. Kagylógyűjtés az osten-
dei vagy abbáziai strandon. Egy huszárezred nyári hadgyakorlata. Bál Palermó-
ban. La Belle Époque. Nem ok nélkül hadakozott ellene Vittorini.
A reneszánszban éjféli napok tündököltek a nosztalgia egén, amely ércből volt
kiöntve. Magányosan, párosával vagy jelképes konstellációkba rendezve állócsil­
lagzatok: római vezér, római fegyverzetbe öltöztetett bibliai király, páncélos
világverő, sisakos törvénykező, istenek félisteni sarjai, fattyai vezérelték a dicső
múltból a dicsőségszomjas utódokat. Ha elhunyt egy zsoldosgenerális, aki pár
réti csatát vívott éppen csak az első vérig, örök emlékezetül olyan alakká mintáz­
ták meg márványban, bronzban, mintha a hadak útján, Perzsiát taposva, az Oxu-
sig nyomult volna. Colleoni velencei lovasszobrára gondolok. Kell-e jobb példa,
hogy istenek párja az ember? A korabeli hőskultusz sarkallta ezt a heroizáló
átköltést. Félezer év előtt is törpék voltak az emberek, de képzeletük óriásokba
volt szerelmes.
Az ókorból maradt rájuk a kultusz szent könyve. Szóhoz és betűhöz ragasz­
kodó hűséggel olvasták, akárcsak az első reformátorok a Bibliát vagy Leninék
nemzedéke a Kommunista Kiáltványt. Görög és római nagy emberek összeha­
sonlító, páros életrajza volt megörökítve lapjain.
Plutarkhoszról beszélek. 1559-ben Jacques Amyot lefordította öblösen zengő,
színes francia nyelvre; az ő retorikája olvadt át zengzetes angollá Sir Thomas
North falusi nemesúr nyelvi kohójában. Remekművé sikerült a fordítás for­
dítása. Shakespeare-t, túl a harmincon, úgy megszállta ritmusa s ereje, hogy ha
könyvtára egyetlen kötetből állt, Plutarkhosz lehetett az. (Inkább, mint a Biblia.)
Belőle merített Julius Caesar, Antonius és Kleopatra, Athéni Timon és Coriola­
nus szövegéhez. Magukban is hatalmas drámák, ráadásul а Julius Caesar a nagy

278
tragédiák „kapuja”. Valószínűleg nemcsak forgatta a könyvet, hanem beszélge­
tett is róla, egyvalakivel szinte bizonyosan. Melegszívű, öntelt, kötekedő és
papírforma szerint műveltebb barátjával, Ben Jonsonnal.
Deákos képzettségű költő- és színésztársa félig bosszúsan, félig gúnyosan
figyelhette Shakespeare behatolását, hiányos latin tudással, a szellemi kiváltságo­
sak elkerített, szent ligetébe, az ókorba. Pedig ha két nyelven olvasták is Plu-
tarkhoszt, egyikük North átköltésében, amelyet helyenként változatlanul hagyva
csak rímtelen jambusokba rendezett, a másik valószínűleg latinul, egyformán a
sorok mögé láttak. Politikus szemük volt. Mert a politika mindenkinek a bőrére
égett I. Erzsébet és utóda, I. Jakab uralma alatt.
Mikor megjelent nyomtatásban Jonson első római tragédiája, Sejanus (1603),
a szerző kiemelte az előszóban történelmi hűségét. Talán oldalvágásnak szánta
rivalizáló barátja, Shakespeare felé, aki színészi minőségben a tragédia egyik sze­
replője volt. De a korhűség szerencsére még a pedáns Jonsonnál sem olyan szo­
ros. Saját koruk, a kor életveszélyes politikája, az élő történelem is belefért, antik
fedőnevek alatt, a múltba. Jonson másik római drámája, Catiline’s Conspiracy
(1611), összefüggött az 1605-ös, meghiúsult lőporos összeesküvéssel. A tettesek
királyostul - (I. Jakab a király) - levegőbe akarták röpíteni a parlamentet a
megnyitás napján.
Jonson és néhány főkolompos együtt poharazott a leleplezés előtt. Hogyan tör­
tént, hogy ő simán megúszta, mások meg lebuktak? Burkolt önigazolásnak szánta
a tragédiát; a római államrend árulóján, Catilinán keresztül igazolta, hogy akit
besúgással gyanúsítanak: minta hazafi, kutya kötelességét teljesítette. Ha hátunk
mögött rendőrkém a nevünk, némítsuk el a suttogást a színpadról, denunciáljuk,
mint állítólagos denunciánsok, minél hangosabban az összeesküvő Catilina hit­
ványságát!
Shakespeare művében szintén ott van a kor titkos tükre. Amikor I. Erzsébet
életalkonyán s utóda, I. Jakab körül elharapódzik az udvari cselszövés, rohadni
kezd a látszólag időtlen színjáték világa is. Mindegy, hogy mi a tér, akár egy
boszorkány lakta, legendás Skócia, akár egy meseszerű, olasz Bécs, akár Athén
vagy Róma. Úgy ír Alcibiadesről és Coriolanusról, hogy közben rájár gondolata
a kivégzett Essex grófra s a bebörtönzött Sir Walter Raleigh-ra. Gyűlölködő
vetélytárs volt a két szép ragadozó, de egyaránt a vesztőhelyen végezték.
Nem véletlenül került egymás mellé példának Alcibiades és Coriolanus; már
Plutarkhosz párba fogta őket. S ennek valószínűleg döntő hatása volt Shake­
speare témaválasztására. Említettem, hogy Athéni Timon nyersanyagát is az élet­
rajzokból merítette. Amilyen sikerrel Julius Caesarét vagy Antoniusét, olyan bal-
szerencsével ez utóbbiét. Nagy a gyanúm, hogy menet közben elkedvetlenedve a
munkától, rájött a hibás lépésre. Timon helyett inkább barátjáról, Alcibiadesről
kellett volna írnia! De később, az újabb kísérletnél mégsem őt választotta, hanem
párját a plutarkhoszi műben: Coriolanust. Aki - mint Alcibiades - hős katona,
de - mint Timon - hajlíthatatlan erkölcsi maximalista. Akarva-akaratlanul e
típus felé hajlott a költő.
Több tekintetben szembeszökő a hasonlóságuk. Timon önmagát száműzi az
elátkozott szülővárosból, Athénből, Coriolanust római polgártársai űzik el, ítéle­
tükért kiátkozza őket. S mind a két drámában az erkölcsi maximalista helyett az

279
okos, hajlékony, erős alkudozók vagyis a politikus elemek maradnak felül s
élve.
Shakespeare forrása, Plutarkhosz is kiemeli gazdagok és szegények: a szenátus
s a köznép összecsapását. De a harc a tragédiában olyan eleven s nem pusztán
történelmi tabló, a szavak annyira a belekből szakadnak föl, hogy egykorú zavar­
gások megfélemlítő hatására gyanakodhatunk. A zavargás csakugyan ott volt a
háttérben. Fölkelt három megye parasztsága, hogy középkori jobbágyjussaihoz
ragaszkodva - mert a jobbágyoknak szokás szentelte jogaik is voltak, nemcsak
terheik - legázolja a földesúri sövényeket. E sövények mögött változtak át elke­
rítve, újabban, magán kezelésű és magasabb hozamú juhlegelőkké a hajdani köz­
szántók. Az állat földönfutóvá tette az embert. Ma a racionalizálás szükséges
áldozatainak nevezné őket a személytelen közgazdaságtudomány.
A három forrongó megye közül az egyikben, Warwickshire-ben földje s bérlete
volt a módos Shakespeare-nek. 1607 nyarán folyt le a rövid életű parasztlázadás;
a Coriolanus valószínű keletkezési dátuma 1608. Tragédiáját ma úgy hívná, hogy
Szegények és Gazdagok. De a kor hőskultusza egy fellegverő egyéniség nevét
sugalmazta címnek, így lett Coriolanus. A Globe tágas dobogószínpadán mutat­
ták be. Ez csak föltevés: korabeli előadásról nincs adatunk. Nyomtatásban a
költő halála után jelent meg.
Forrását Shakespeare olyan szabadon kezelte, mint Cocteau, Giraudoux,
Sartre a görög hitregéket vagy Joyce és Kazantzakisz az Odüsszeiát. A tágan
értelmezett ókori darabba belefértek kortársai s I. Jakab uralmának a politikája.
Magas szinten, közelről figyelhette, mert a király színésze elégszer megfordult az
udvar táján, különösen a karácsonyi vigasságok alatt, s irodalombarát főurak
hamar a körükbe fogadták. Tudott országos horderejű titkokról, és stratfordi
gazdálkodóként be volt avatva a megye dolgaiba. Veszély nemcsak az elkesere­
dett parasztok cséphadarójában suhogott. Ha nem falaz eléggé, rokonai miatt is
meggyűlhetett a baja a szaglászó helyi hatóságokkal. Anyai ágon atyafiai közül
egy-két katolikus tag belekeveredett a lőporos összeesküvésbe. Egy politikailag
éber és kitanult Shakespeare forgatta a maga Plutarkhoszát.

A Nagy Természet rendje

MIKOR a múlt század elején Shakespeare emléke megdicsőült a romantikus

mozgalomban, egyszerre két lángeszű értője támadt: Hazlitt és a fél füllel Német­
ország felé hallgatódzó Coleridge. A Coriolanusszal foglalkozva Hazlitt azt állí­
totta 1817-ben, hogy a költő megfeledkezve szerény származásáról, a pompa és
hatalom bűvöletében a nagyurakhoz húzott, nem volt szívügye a népügy. Cole­
ridge viszont Shakespeare isteni pártatlanságának egyik bizonyítékát fedezte föl
ugyanebben a darabban. Melyikük föltevése találóbb?
[. . .] Egy negyedszázad múltán Bertolt Brecht az osztályharc jegyében gyúrta
át a tragédiát. Milyen jogon?
Az átdolgozás félresikerült, de nem akkora szentségtörés, amilyennek első
gondolatra látszik. Nyugati ókortudósok, visszariadva a vulgármarxizmustól,

280
lehetőleg kerülik kutatási területükön a szót: osztályharc. De a tény nem Marx
találmánya; német egyetemeken diákoskodva éppen az ókoriaktól értesült róla.
Történelmi és bölcseleti hagyatékukban, sőt verseikben is mindvégig ott kísért
szegények és gazdagok harca. Amely legtöbbször a szegények vereségébe fulladt.
Még szerencsének számított, ha a vereséget félvereség árán elkerülhették, vala­
melyik úri születésű zsarnokra és álvédelmezőre bízván a többi nagyurak megza-
bolázását, mert egy nagykutya elviselhetőbb száz kicsi vérebnél. Nagy ritkán ki­
egyezéssel végződött a harc, mint Rómában, épp Coriolanus idején. A szegények
teljes győzelmével soha. Szabad szegényekről beszélek; rabszolgáknak keresztre
feszítés járt a legkisebb mozgolódásért.
A tömeg neve általában „sokfejű barom”, belua multorum capitum. Horatius-
tól ered a kifejezés. Ez a szóhasználat ragadt át az antikimádó reneszánszra; csak
úgy röpköd az „ingatag, büdös csürhe”, „állhatatlan, rongy banda” a korabeli
színpadokon. Használták mind, Shakespeare is. Ám a hagyományos gyalázko-
dásból, amelyet senki sem vett magára, legkevésbé a filléres állóhely közönsége,
még nem lehet a költő politikájára következtetni. Büdösnek testileg valóban igen
büdös volt akkor a tömeg, de az utca, a ház s a főurak is, ha nem használtak erős
illatszereket. Coriolanus népellenes szitkozódása nem hangzott olyan szörnyű­
ségnek, mint ma.

szivem fáj,
Látván: ha két egyenlő hatalom
Támad, mily hirtelen jön a zavar
Nyílásaik közé, s azáltal egymást
Emésztik föl . . .
(Coriolanus III. 1. ford. Petőfi Sándor)

mondja Coriolanus szemrehányón a többi szenátornak, amiért belementek, hogy

ezentúl a köznép két szószólót, tribünt választhat magának.

Te jó, de oly eszélytelen nemesség,

Tisztes, de gondatlan tanács, azért hagyál
A hidrának szolgát választani,
Hogy ez makacs /ce//-jével, mely csupán
A szörnyetegnek kürtharsogatása,
Folyód pocsolyába fojtsa s medredet
Magának tartsa meg? Ha van hatalma,
Engedjen balgaságtok, hogyha nincs,
Ébredjünk e veszélyes lanyhaságból.
Ha bölcsek vagytok, mért bolondoztok; ha nem,
Vánkost nekik! Ha ők szenátorok, ti
Plebejek vagytok . . .
(III. 1.)

281
 Ez a két intelem már inkább árulkodik Shakespeare felfogására, mint Coriola­
nus zamatos népgyalázása. Fikciónak tartotta a tömeg cselekvési szabadságát,
mert rendbontó anarchiába omlik; az ide-oda rángatható nép, rossz gazdacseré­
vel, urak helyett uszítok parancsára kezd cselekedni. Ott vannak a fenyegető pél­
dák, Wat Tyler és Jack Cade a messzi, Robert Kett a közelmúltból. De visszauta­
sította az egyén, még a király korlátlan felmagasztalását is. A Nagy Természet -
Great Nature - által örökre megszabott rendben, rangja szerint mindenki függ
mindenkitől, s a hatalmat a közösség javáért gyakorolják azok, akik hatalomra
születtek. Ha Coriolanus Rómájában nem így áll a dolog, átvitt értelemben
annak a jele, hogy I. Jakab Angliája sem engedelmeskedik a Nagy Természet
rangokra tagolt rendjének. Büdösödő fejtől üszkösödik a láb! Ilyen üszkösödési
tünet volt a lőporos összeesküvés, ilyen két év múlva, három megyében a paraszt­
lázadás. Az első: orvtámadás, sötétből, az államrend ellen, a másik: fejetlen -
mert sokfejű - öntörvénykezés, a joggyakorlat nyílt kiragadása a hivatottak
kezéből. Csakhogy Shakespeare nem volt Luther; nem helyeselte a szerencsétle­
nek felkötését. Utóvégre a földesurak uzsorapolitikájától bőszültek föl, mivel
azok sem viselkedtek magas tisztük és rangjuk szerint, méltóan magukhoz. Bárki
vétkezik e láncolatban a Nagy Természettől kiszabott szerepe ellen, olyan kozmi­
kus súlyú bajok zúdulnak a közösségre, amilyenekről számtalan fenyegető célzás
esik 1600 körül és után írt darabjaiban, az elsötétült komédiákban is, nemcsak a
tragédiákban.
De mialatt érik és gazdagszik a tapasztalat, kiábrándul az ember. Szélesedő
gondolati skálájának egyre komorabbak a hangjai. Coriolanust joggal nevezik
utolsó történelmi és legjobb politikai darabjának. S ezt a darabot egy politikailag
szkeptikus ember írta, szkeptikus minden irányban. Micsoda űr tátong a fiatal­
kori II. Richárd aranytól-bíbortól ittas, heraldikus lírája és a késői Coriolanus
érdes-tüskés, acélszürke realizmusa között! Vajon hogyan hangzana krónikás
ciklusa, ha a keserű tudás birtokában átdolgozta volna?
Nem oktalan a kérdés. Shakespeare annyival érettebb politikai gondolkozó a
Coriolanusban, amennyivel görög forrása, Plutarkhosz magasabb rendű a
királydrámák forrásául szolgáló, hazafias Tudor-kori krónikáknál. A szakrális
királyeszme költője, akit a két Richárdról s a három Henrikről szóló drámákból
ismerünk, majdnem gibboni és montesquieu-i kilátóra jut el, mikor római anya­
gát kezeli.
Ha keserű tudással újraírta volna a krónikás ciklust, a mézesajkú vagy menny­
dörgő hazafias hősök alighanem mind elbuktak volna ravasz játékosok kelepcéi­
ben. Coriolanus az ő áldozatuk. Bámulatos átváltozó képességgel Shakespeare
két nemzedéket egyesített magában. Fiatalon egy romatikusät, később meg az
apák kudarcra ítélt romantikájából kiábrándult hűvöset.
A Coriolanus után elvitorlázott túl az óperencián. Áttért megbékélt mesejáté­
kokra, mintha belefáradt volna az addigi elkötelezettségbe. Pedig szó sincs mene­
külésről, az öregedő Shakespeare nem eszképista. Sohasem hatották át jobban
költészetét a keresztény erények, irgalom, megbocsájtás, mint a pálya végszaka­
szán, ha közben számos késői magyarázót megtévesztve a semlegesség látszatába
burkolódzik is.
Ám a Coriolanus még irgalmatlan; a maga meztelenségében ábrázolja, mi a

282
politika. Legpolitikusabb drámája, legjobb politikai darabja s a legmodernebb.
Olyan értelemben, hogy ezúttal nem szólnak közbe kozmikus erők, felsőbb hatal­
mak. Lehet, hogy Coriolanus távoli őse Mars, a hadisten, de a közelben nincs se
keresztény, se pogány istenség, nincsen numen, nincsenek démonok és boszorká­
nyok. Csak emberi erők mérkőznek Rómában és Corioliban. Itt, a földön.
A volszkok ellen hadakozva Caius Marcius, római nemes olyan hősiesen küzd,
hogy a törzs fő szálláshelyéről, megvívása után, elnevezik Coriolanusnak. Köz­
ben az ínséges római nép lázadásra készül a gabonauzsorát űző patríciusok ellen,
dühét a két tribün, újonnan teremtett tisztségében, még jobban felkorbácsolja.
Coriolanus, visszatérve a háborúból, konzulságra pályázik, de a hagyományos
szavazatkérő rítus közben olyan kihívóan viselkedik, hogy a nép, amely először
odaígérte szavazatát, visszavonja, s árulóként száműzi. Kitaszíttatásában orosz­
lánrésze van a két tribunnak. A bosszúszomjas ember szövetkezik legádázabb
ellenfelével, Aufidius volszk vezérrel, együtt törnek be római területre. Volt
parancsnoka, Cominius, atyai barátja, Menenius (s mindketten szenátortársai)
hasztalanul próbálják kiengesztelni. De megjelenik a táborban édesanyja,
Volumnia, felesége, kisfia; könyörgésükre eláll a bosszútól, s megpróbálja ked­
vező javaslattal békére hangolni a volszkokat. Ám a bosszús-irigy Aufidius sza­
vára azok kikiáltják árulónak s megölik. Róma közben mentőangyalként ünnepli
az édesanyját.

A szókimondó arisztokrata

CORIOLANUSRÓL azt tartották egy félszázad előtt, a jellemboncoló kritika

virágkorában, hogy csak évei számára felnőtt, a lelke egy kamaszé. Túlfejlett a
merészsége, folyton csatásdit játszik, csenevész az ítélőképessége, nulla az önis­
merete. Fürdik az ellenség vérében, mert erre szoktatta édesanyja, akinek a szok­
nyájától sohasem tudott elszakadni, noha házasember és apa. „Síró gyermek” -
döfi belé a felbőszítő szót esküdt ellensége, a volszk Aufidius. De az-e?
Julius Caesar ironikus önismerettel párosította isteni önteltségét, ura is volt
minden helyzetnek - s micsodáknak! - egy negyedszázadon át. Hozzá képest
Coriolanus valóban naiv kamasz.

Urak, bocsánat, első alkalom hogy,

Pörölnöm kell . . .
(V. 5.)

fordul mentegetődzve, percekkel meggyilkolása előtt, a volszkok véneihez.

Holott pöröl szakadatlanul, amióta először megjelent a színen! Julius Caesarhoz
mérve siralmas az önismerete.
Csakhogy a világa is más volt: szilárd és egyértelmű. A patrícius rend felbom­
lása előtt élt és nem kalandorokra mosolygó, meglódult időkben, mint az a láng­
eszű szerencsevadász. Leplezés, taktikázás nélkül a zárt arisztokrácia megtestesí­
tője. Nyíltszívűn, nyílt szóval, kaszthűséggel, osztálygőggel, személyes hiúság és

283
egyéni hatalomvágy nélkül. Igazmondó, mert azt hiszi, hogy öröktől fogva örök-
kétig övék a hatalom. Ellentéte a zsarnoknak és - modern viszonylatban - a
fasisztának. Ezek a nép nevében, népbarátként kijátsszák a nép jogait, ő felhábo­
rodva hallani sem akar e jogokról.

Ilyen hát a csorda?

Ezeknek voksot! Most Ígérnek és
Azonnal visszaveszik. -
(III. 1.)

S a többi szenátor csitító szavaira:

Hadd lássa e csélcsap, büdös csapat,

Hogy nem hizelgek, és tekintse bennem
Magát. Ismétlem, hogy kiméivé őket
Tanácsuk ellen hintjük el magvát az
Orcátlanságnak, pimasz zendülésnek;
Magunk szántottuk és vetettük ezt el,
Közénk vegyítve őket, nemesekbe,
Kikben van erény, erő is, kivéve
Mit koldusoknak adtak.
(III. 1.)

A patríciusok ellenben szabadon bírálhatják; rendelkezésükre áll vezéri vagy

mellérendelt helyen egyaránt.

Anyám, kinek joga vérét dicsérni,

Ő is megbánt, ha magasztal. Úgy tevék,
Miként ti; tettem annyit, mennyi telt,
Miként ti, lelkesültem a hazáért.
(1.9.)

A ti nem katonáira, hanem az egyenrangúakra vonatkozik. Akiknek van csa­

ládfájuk.
így aztán magától következik, hogy száműzetése után a volszk ellenség rangja-
beli részével szövetkezik Róma ellen, hiszen patrícius vérei, a szenátorok meg­
hátráltak a néptribunok elől, hagyták - úgymond - , hogy „e rabszolganép / Ki­
lármázzon Rómábul engem” (IV. 5.) Kétszer robban fel az áruló szó hallatára,
azzal lehet legbiztosabban beugratni önártó dührohamba. Ő - áruló? Róma
követte el a nagy árulást, azért akarja földig égetni. Persze nem a „csélcsap, büdös
csapat” a „rongy nép”, ,fekélyes nép” (III. 1.) - hogyan és ugyan kihez lehetne
áruló ű z ? - hanem a szenátorok, „A tőlem gyáván elpártolt nemesség”. (IV. 5.)
Ekkora osztálytudattal össze sem fér az atomizált társadalmakban szükséges ön­
ismeret. Éppolyan fölösleges, mint az örökölt kasztgőg mellé parvenük hiúsága.
Az egyik néptribun „áruló újító"-пак (III. 1.) bélyegzi, mert a legmagasabb
tisztségre pályázva nem akar ősi szokás szerint megjelenni a piacon „Az alázatos­

ig
ság ócska köntösé”-ben, hogy Rómáért szerzett sebeit kitárva s mutogatva szava­
zatokat szerezzen a néptől. De újítás-e - vagy zsarnoki puccs előkészítése —,
hogy nem kapható parasztfogásra a hagyomány nevében, nem áll ki az egyenlő­
ség látszatával voksot koldulni azoktól - „a büdös szájaktul”- , akiket gyávaságu­
kért lehordott a csatában?

Mi édes voksok!
Inkább meghalni, éhen veszni, mint
Koldulni a megérdemelt díjért.
Mért álljak én e farkasbőrben itt,
S kérjek fütől-fától szükségtelen
Bizonyságot? Mert a szokás kívánja!

Itt jő néhány voks.

Szavazzatok rám, csak azért csatáztam,
A voksért virrasztók, voksotokért van
Rajtam huszonnégy seb, s kétszer kilenc
Csatát láték, hallék; voksotokért
Tettem hol ezt, hol azt.
(II. 3.)

Néhány kritikus szerint Coriolanus a politika útvesztőjébe tévedt s ott szétzú­

zódó mintakatona. De a csatajelenetekből ítélve katonának olyan, mint politi­
kusnak, s az ütközetekben ugyanúgy viselkedik, mint a piacon. Ahogy az első
világháborúban Joffre, Nivelle, Haig, Falkenhayn és Hötzendorfi Konrád nem
sokallta semennyi ágyútöltelék vérét, ő is szívtelen az embereihez.

A föld minden dögvésze rád, te Róma

Gyalázata! te csorda! . . . A fekély
Borítson el, hogy tőled undorodjék
Az is, ki nem lát, és mérföldnyire
Legyen ragályos nyavalyád. Ti ember-
Alakba bújt ludak, ti, akiket
Rabszolgák kergetnek meg, kiket a
Majmok legyőznének! Pluto, pokol!
Hátul a seb . . . piros hát . . . halovány arc
A félelemtől . . . Vissza, támadásra,
Vagy ellenségeinkhez mégyek át,
S titeket verlek.
(I. 4.)

Nem ő, hanem szenátor- és vezértársa, Cominius az igazán jó, mert kíméletes

katona, akárcsak - kitartva hasonlatunknál - az emberkímélő Rommel és
Montgomery.

285
 Pihenjetek! Mint rómaik vivánk,
Barátim; balgák nem valánk a téren
S hátrálva nem gyávák. Higgyétek el,
Hogy újra harc lesz.
(1. 6 .)

Hasonló közöttük a hangkülönség a piacon s a szenátusban is.

Konzul valék, s Rómának elleni

Nyomot hagyának rajtam. Szeretem
Hazám javát gyöngédebb tisztelettel,
Szentebben s mélyebben, mint éltemet
És drága nőmet s méhének gyümölcsit,
Ágyékom kincseit.
(III. 3.)

így Cominius. S így Coriolanus:

Ki nektek jó szót ád, utálatos

Hizelgő. Mit vártok, kutyák, akiknek
Nem kell se harc, se béke? Az ijeszt, ez
Dacossá tesz. Ki bennetek bízik,
Oroszlán helyett nyulat lel és ludat
Róka helyett. Nem vagytok biztosabbak,
Mint a parázs a jégen s a napon
A hó. Erényiek, dicsőítni a
Gonosztevőt, s a törvényt szidni, mely azt
Megbünteté. Ki nagyságot szerez,
Gyűlölitek; s jóindulattok olyan,
Mint a beteg, ki arra vágy, mi néki
Még jobban árt. Ki kegyetekre épít,
Ólom-karokkal úszik s tölgyeket
Hasít sással. Bitóra véletek!
(I. 1.)

Hazlitt s nyomában többen Coriolanust Shakespeare politikai szócsövének

gondolták. Kegyetlen szócső: akiknek kévésük van, még kevesebb marad, akik­
nek sok van, a kevés maradékot is elveszik. De ha van szócsöve, a háttérben meg­
húzódó Cominius az. Hiszen színészként is többnyire mellékszerepeket vállalt.
Mint a nagy reneszánsz falképeken, mellékfigurái között kell keresni a művész
rejtett önarcképét.
Az ócsárolt nép egymás között tanakodva, vitázva mégis hajlandó Coriolanust
konzulnak jelölni. Nem szolgalelkűségből. Érzik, hogy e türelmetlen, kevély
arisztokratában a tökélyig tündöklik Róma néhány államalkotó erénye. A virtus
vagyis a vitézkedés, ahogyan e szót latin olvasmányokon nevelve, családi és
nemesi hagyományként a Zrínyiek s a lengyel hetmanok értették a török ellen

286
hadakozva; a pietas vagyis a vallásos családkultusz, büszkeség az ősökre, gyön­
gédség a feleséggel, engedelmesség az anyával, baráti szigor a fiúval szemben, s
a retorika a közéletben: ékesszólás összemérése ékesszólással, akár gyalázkodva
is! Nem baj a korai halál, a fő az, hogy senki se hozzon szégyent őseire. így
kívánja a glória, honor, fama és a már említett virtus. Coriolanus erényeit és
hibáit eleve megszabja a római államban betöltött helye; ami benne jó és rossz,
nagyrészt a születés tartozéka.
A nép annak is veszi, ami: arisztokratának. Márpedig az urak közül senki sem
tud kibújni a bőréből. Csak taktikai viselkedésük különbözik, gondolkozásuk
egyforma. Mennyit követelhetünk tőlük, a szenátoroktól, mérlegeli a köznép, s
mit tagadhatnak meg tőlünk. Mennyit és mit, együtt és külön Coriolanus? Ugyan­
így fog évszázadokon át tanakodni, mérlegelni a közember a velencei patríciusok
megdönthetetlen, de egy csöppet sem elviselhetetlen uralma alatt. Tudja, hogy a
lovagias Coriolanus nem gyalázza meg lányait, még a volszk ellenség asszonyai­
hoz sem nyúl, miközben már-már kéjelegve beszél özveggyé tételükről ez a
„galambokra lecsapó sasmadár”. Persze öldökléseiben is van akaratlan rang­
tartás. Válogatás nélkül mészárolja a volszk közkatonákat; az egyenrangút
- Aufidiust - vérszövetséggé átváltoztatható s becsülő vérszomjjal vadássza.

Ha birkóznék a föld, két részre állva,

S ő velem volna: átmennék, hogy ő
Velem vívjék . . . oroszlán ő, kire
Büszkén vadászok.
(II.)

De a szegénynek még a nevéről is elfeledkezik, akármekkora jót tett vele.

CORIOLANUS Itt laktam egykor Corioliban egy

Szegény embernél; jól bánt velem. Itt most
Mint foglyot láttam, megkért, hogy segítsem.
De akkor jött elém Aufidius,
S szánalmamon győzött a düh. Bocsásd ki
Szegény gazdámat, kérlek.

COMINIUS Mily szép kérelem!

Fiam hóhéra volna bár, szabad
Lesz, mint a szél. Ereszd el, Titus, őt.

LARTIUS Hogyan híják?

CORIOLANUS Az égre, elfeledtem.

(I. 9.)

287
 Jó vitéz, rossz vezér, jó patrícius, rossz politikus. Shakespeare ismert néhány
hasonló példányt az akkori grófok között.
Félezer év előtt legendás ókori titánokba voltak szerelmesek a törpe halandók,
írtam az elején. De Shakespeare átvilágít a kétezer éves titánokban is ott lakozó
törpéig. Coriolanus kényes a becsületére, tettel és szájjal a virtusnak él, mégis
kétszer válik árulóvá. Mert dühöngjön a szó ellen akárhogyan, csakugyan áruló
lesz belőle. Először - eltaszíttatása miatt - Rómával, másodszor - anyja
könyörgésére - új szövetségeseivel szemben.
Csakhogy közben volt a száműzetés! Coriolanus nem a régi maga többé.

. . . Midőn a sors lesújt ránk:

Kín közt szelídnek lenni, ez kíván nagy
Erélyt. -
(IV. 1.)

mondja családjától, barátaitól búcsúzva egy vihar utáni, halk jelenetben. Eldör-
gött az átka, lankad a düh, úgy válik el a Várostól, mint aki sohasem lesz már
emberré. Széles a világ!
De amikor újra felbukkan, mint „mennykő szegény nemesember”, a lélek ki
tudja, milyen fekete tájáról, „a héják és a varjak városából”, ahogy jelképesen
mondja, már átjárta és megmérgezte a feneketlen hongyűlölet. Shakespeare drá­
máiban kezdettől fogva a számkivetés, hálátlanság és hűtlenség a három legsúlyo­
sabb csapás. Megváltozott ember, aki ezeket a keserűségeket kipróbálta.
Coriolanus is. Mivel teljesen összenőtt a kasztjával, védtelenebb, mint egy
magára utalt ember.

Magam vagyok magamnak alkotója,

S nem ismerek rokont.
(V. 3.)

Dehogy az, dehogy nem ismer! Magát nem ismeri. Képtelen társak nélkül élni,
AthéniTimon módjára füvön, gyökéren remetéskedve. Meggyűlölvén bölcsőjét,
beleszeret az ellenség városába, Corioliba, a római szenátus helyett a volszk sze­
nátus előtt tiszteleg, rómaiak helyett volszkok élén harcol. Életének nincs külön­
álló értelme, mert értelme a kaszt és hagyománya. Veletek vagy ellenetek, soha­
sem nélkületek.
A kötöttségek ősi hálózatában végül az egyik római erény a másik végzetévé
válik: a bosszúszomjas arisztokrata gőgöt lefegyverzi a pietas. Noha sejti, hogy a
vesztébe fut, Coriolanus enged az anyai könyörgésnek. Találkozása a család
asszonytagjaival Róma falainál olyan gyengéd hangra indítja, amely a kivételes
lelki nagyság jele.

288
 Ó, anyám, anyám!
Mit tettél? Nézd, megnyílt a menny, s lenéznek
Az istenek, s e természettelen
Látványt kacagják. Ó, anyám, anyám! Ó,
Rómának boldog győzelmet nyerél, de
Fiadra nézve . . . hidd,ó, hidd el azt,
Nagyon veszélyes a te diadalmad,
Sőt tán halálos is . . .
(V. 4.)

Mintha Verdi Otellójának lehulló tenorját hallanék. Hirtelenül beállt a csönd.

Helyreáll a Nagy Természet rendje, győz a nemesi becsületnél nagyobb becsület,
Coriolanus lemond a bosszúról, s megbékél száműzőivel.
Életét adja értük. A hitványabbakért.

Demagógok

CORIOLANUSNAK nincsenek belső démonai, Rómával s nem a szív titkos

rombolóival kell farkasszemet néznie. Politikai a küzdelem; ő s a nép legtöbbször
együtt vannak a színen. S a szín a piac, meg az utca, mint Shakespeare ifjúkori
vígjátékaiban az önfeledt bolondozásoké. Csakhogy ez Róma, nem Padova, nem
Messina, nem Verona. Márpedig az antik Rómában nincs helye bohócnak, bohó
szolgának, farsangi tréfának. Gályák, harsonák, ércsasok, elő! A Város sehogyan
sem fér össze gőgös fiával.
Meghasonlott közösségben értelmük helyett fegyverhez folyamodnak a pörös
felek, vérontás az érvük.
Először is, tudjátok: Caius Marcius legnagyobb ellensége a népnek . . . Öljük
meg őt, s akkor magunk szabhatjuk meg a gabona árát.
így beszél a polgár az utcán, ilyen egyszerű a politika, ha beteg a közösség, s
ember az ember farkasa. De kiszemelt bűnbakjuk sem éppen bárány:

Az akasztani valók!
Ott ülnek a tűznél, s tudják, mi újság
A Capitoliumban, hogy ki van
Le- s fölmenőben. Házasítanak,
Pártot csinálnak és erősitik,
S azt gyöngítik, mely nem kedvök szerinti,
És nem sarújok talpa. Bőviben van
Gabona, mondják? Hagyna csak a nemesség
Kardomhoz nyúlni: oly magas kazalt
Raknék e fölnégyeit rabszolganépből,
Amíly magasra csak fölérne dárdám.
(I. 1.)

289
 Fenekedik a nép és őrjöng a patrícius, esztelenül viselkedik az első és ugyanúgy
a második, mindkettő a maga kárára. Embervadásszá hergeli a népet Coriolanus
zabolátlan indulata, árulóvá teszi Coriolanust a népharag. Fel van dúlva a Nagy
Természet rendje.
Kivételes ember, „egyedüli példány” ez a patrícius, de egyúttal allegória is: a
Lovagi Becsület vakságig hű megtestesítője, akárcsak Shakespeare korábbi, nép­
szerű királydrámájában, IV. Henrikben a Hővér néven emlegetett Percy gróf. De
a római népnek is allegorikus szerep jut a másik oldalon. Egyedenként: fölismer­
hető szegényekből áll, egyéni hangja van kinek-kinek. De együtt: az Állhatatlan
Tömeg.

Tinektek hinni? Egyre változik

Elmétek; kit gyűlöltetek, dicső most,
S akit megkoszorúztatok, silány.
Mi baj? mit zúgtok minden piacon
Az érdemes tanács ellen, holott ő
Tart rendben istenink után? különben
Egymást falnátok föl. -
( И .)

Eszelős beszéd, de óvatosabb fogalmazásban egyetértett volna vele Arisztote­

lésztől számítva a politika ókori, s a humanistáktól kezdve újkori bölcseleté.
(A parasztlázadásokat a humanisták szinte egy emberként könyörtelenül elítél­
ték; irgalmas szószólóra vagy szövetségesre a fölkelők csak a kolduló barátok és
koldus plébánosok között számíthattak. Hasonlóképpen Sepulveda, a nagy spa­
nyol humanista az indiánokat piaci árunak tekintette, védelmezőjük Las Casas
Domonkos-rendi szerzetes volt.)
Shakespeare drámáiban végigkísér egy szó: riot, lázadás, zendülés, fölkelés s a
szót érezhető borzongással használja. Mert a fölingerelt tömeg mindig úgy visel­
kedik, mint a horatiusi belua multorum capitum, sokfejű vadállat. A Coriolanus-
ban is. Előbb koncoló népítéletre készül, majd kürtszóval, nemzeti hősként
fogadja a felkoncolni való embert, neki ígéri voksát, visszaszívja, szét akarja
tépni a haza megmentőjét, füttyszóval búcsúztatja, megteszi halálos ellenséggé,
de arra már nem gondol, hogy ártalmatlanná is tegye, összeomlik, amidőn a
száműzött bosszúálló haraggal közelít a falakhoz, tettéért másra - két tribunjára
- tolja a felelősséget, félelmében most már saját szószólóit tépné szét s bújna a
patríciusok védőszárnya alá. Ahogy Corioli hősét fogadta hálálkodó kürt- és dob­
szóval, úgy tódul ismét kürttel, dobbal hős anyja köré, hálálkodva, hogy tettéért
nem kell fizetnie, mert az anya föláldozta fiát, megállította az ellenség élén Róma
kapujában.
Mi taszítja egyik végletből a másikba? Talán a bölcsőtől kezdve vadak és
kegyetlenek? Dehogy - éhesek. Keserűségük és félelmük oka az üres bendő,
„az istenek látják telkemet, hogy kenyér-éhségből beszélek, és nem bosszúszomj-
ból”. (I. 1.) Halmozzák a gabonát az árdrágító patríciusok, uzsorára játszik a
nemesség.

290
 De nyomban megváltozik a szegények hangja, mihelyt individualizálódnak;
úriemberhez illőn ők beszélnek, nem Coriolanus.

Kérésedre olyan készek megbocsátni, mint

Szószátyárkodni máskor.
(III. 2.)

figyelmezteti Coriolanust tapasztaltabb szenátortársa, Menenius Agrippa. S a

kínos szavazatgyűjtő jelenetben a finnyás és szemérmes jelölt kérdésére: „mi hát
a konzulságnak ára?” udvariasan ennyit felel egy névtelen polgár: „az ára baráti
kérelem”. To ask it gently. Ki a civilizáltabb a kettő közül? Ki pirít a másikra?
Mihelyt szóba kezd a nép, kiderül, hogy értelmes, jó humorú, józan és talpra­
esett. S katonának sem olyan utolsó. Shakespeare minden közemberében, akár
római, akár angol, ott bujkál Falstaff. Fütyül a hővérű lovageszmére, menti a
bőrét, ha lehet, akárcsak a züllött, bölcs lovag. De Coriolit végül mégiscsak fegy­
vereikkel veszi be szitkozódó vezérük! S ha már ép bőrrel megúszták, akik meg­
úszták a csatát, nem elég nekik magasztos jutalmul az ejtett és kapott seb, jólesik
hozzá egy kis préda is.*
Patkányok, nyulak, ludak, kutyák? A költő azzal cáfolja meg Coriolanus fűsze­
res gyalázkodásait, hogy szóhoz jutnak az alantas állatok. Szerette őket a heti­
vásárban, s résen állt beszédükre a füle, kupa mellett, a gyalulatlan asztalnál.
De félt, hogy mások bűnéből a kapát a föld helyett egy szép napon emberkopo­
nyákra fordítják. S egy beteg közösségben éppen úgy lehetnek vétkesek ezért
fönt az urak, mint lent az uszítok. A Coriolanusban Sicinius és Brutus, a két
nép tribün az.
Mindig rossz sajtójuk volt az irodalomban, színpadi beállításuk is ellenszenves,
néha egyenesen visszataszító. A Comédie Frangaise viharos előadásain radikális
párti zugképviselőknek nézték őket - ahá, ezek, pontosan ezek voltak a szé­
delgő Stavisky zsebében! Egyesek szerint Angliában is megvan élő hasonmásuk:
kiskirályok milliós taglétszámú szakszervezetek élén.
De olvassuk el figyelmesen a harmadik felvonás kulcsjeleneteit. I. Erzsébet
parlamentjében álmodni sem mertek volna ehhez fogható, fejlett vívásról.
Shakespeare két századot ugrik előre, Peelig, Gladstone-ig, Cobdenig. A két tri­
bün, a patríciusok közé vetve remekül megállja helyét.

Úgy szólsz a népről, mintha büntető

Isten volnál, s nem oly erőtelen
Ember, mint ők magok.
(III. 1.)

* Agincourt nyomasztó előestéjén az álruhás V. Henrik két fülével hallhatta a tábortűznél,

mit gondol a közkatona a hősi halálról. Másnap széttépték a morgolódók a francia túlerőt.

291
 Brutus mondja ezt. Társa, Sicinius is találón beszél:

Sok olyat téssz, ami

A népet bántja. Ha pályád, melyre léptél,
Folytatni vágyód, kérdezd nyájasabban
Az útat, amelyről letévedtél;
Másképp nem állhatsz, mint konzul, fölötte,
Sem, mint tribün, mellette.
(III. 1.)

Harapós juhászkutyák és nem éhes hiénák. A nép megbízhatik szimatjukban,

tudják, merről kertel a farkas. Lepereg róluk a retorika, savanyú tekintettel
emberszabásúra csökkentik a titánokat. Váratlan bizonyságul, hogy íme, a rene­
szánszban sem vezéreltek mindenkit az ókor állócsillagai.
Nem politikájukkal van baj, hanem jellemükkel. Éber népképviselők, de vér­
beli intrikusok is; magukból ítélve mindenkiről mindig a legrosszabbat tételezik
föl. Coriolanusban például titkolt számítást, holott titkolódzásra s számító
lépésre egyaránt képtelen.
Ha valami ügyet terjeszt elétek a két peres fél, mondja Menenius, s
történetesen egyet csavarít rajtatok a kólika, olyan képet rántotok,
mint az alakosok, kitűzitek azt a véres zászlót a türelem ellen, s éji edény
után ordítva véresen eresztitek el a port, melyet kihallgatástok még
jobban összegabalyított. Annyiban szereztek békét az ügyesbajosok
közt, hogy mind a két részt összegazemberezitek.
Tömegmozgató taktikával, önigazolásul mindenkiből legrosszabb tulajdonsá­
gait hívják ki: Coriolanusból eszeveszett, önpusztító dühét, a népből őrjöngéssé
vaduló félelmét. Feladatuk, mint a juhászkutyákban, személyi fontosságuk tuda­
tát is fűti, nemcsak a köteles éberséget. A ti nagyravágyástok: szegény fickóktól
süvegeltetni és bókot nyerni, mondja Menenius. Átlát rajtuk az öreg szenátor,
mert a birtokon kívüliek e jogvédői immár maguk is beleszoktak a birtokon belü­
liek hegemóniájába. Hatalmasok. A liberális Herzentől a kommunista Gramsciig
fajtájuktól féltették legjobban a forradalom tisztaságát a politikai gondolkodók.
Csodálom, hogy Orwell szeme nem akadt meg annak idején a két néptribunon.
Csendes irgalmatlansággal szétszedte volna a népérdek és népvédelem mögött
önjutalmazón működő észjárásukat.

Másféle demagógok

CORIOLANUS társasága, a törzsökös nemzetségek természetes jussuknak

tekintik az öröklött hatalmat. De arcukon méltósággal, ajkukon a közjóval és
a haza üdvével, szívükben önérdekkel éppolyan demagógok, mint a két néptri-
bun. Csak a stílusuk más - stílusosabb. Nem tudom, Shakespeare hogyan véle­
kedett magában Coriolanus atyai barátjáról, Menenius Agrippa szenátorról s a
hős édesanyjáról, Volumniáról. Csak azt tudom, hogy milyenek a dráma szerint.

292
 Bajban az öreg szenátort kerítik elő. Beszéljen a bomlott fejekkel, térítse őket
józan észre, azaz térítse vissza engedelmességre. Hűtse le a koplalókat, szerelje
le a Város ellen vonuló Coriolanust. Rátermett férfihoz fordulnak. Menenius fé­
lelem nélkül vegyül a néppel, és bátran áttör a volszkok előőrsein. Jó humorú,
szókimondó s néha olyan pokróc goromba, mint Coriolanus. „Vezérkedel,
pimasz sehonnai”, reccsen rá egy polgárra, s ha elveszti türelmét, a nép az ő sze­
mében is „Róma patkányai”. Kockázat nélkül gorombáskodik, mert tudja, hogy
a közhitben ő a nép barátja.

Mondom, barátim, rátok a nemesség

Gondot visel, s az éhínség miatt, mely
Szenvednetek készt, e botokkal éppen
Úgy fenyegethetnétek az eget,
Miként Rómát, mely egyenest megy a
Kezdett utón, széttépve tízezer
Erősebb láncot, mint minőt reá
Ti vethetnétek. Aztán e nyomort
Az istenek szerzik, nem a nemesség.
Ezen nem kéz, de térdhajtás segít. Ah,
Az ínségtől fölingerelve, még majd
Több bajba estek. Piszkolódtok a
Kormányra, mely atyátokul vagyon, míg
Ti mint ellenség átkozzátok őt.
(I. 1.)

De ha valaki benézne a csűreibe, kiderülne, hogy ő is olyan halmozó, mint a

többi gabonauzsorás. „De azt ne gondold, hogy bajunkat rászedhetni mesével”
(1.1.), védekezik varázsa ellen az egyik zendülő. Pedig hát éppen ehhez ért mes­
terin, a meséhez, amely nem mesének tűnik, hanem államférfiúi bölcsességnek.
H eisa good mixer, mindig eltalálja a hangot, királytól napszámosig mindenkivel
tud egy tálból cseresznyét enni. Hogyne, Menenius a nép barátja, feltéve, hogy a
nép végül enged az okos szónak, azaz a mesének. Dárdarázás nélkül védi meg a
patríciusérdekeket, ahogyan a patriarkális angol lordok rendőrség nélkül marad­
tak uralmon a tizennyolcadik században. Az ember nem tudja, mit értékeljen
jobban, hajlékonyságukat-e vagy a szívósságot.
Hogy miféle természet, arra volna egy próbám, amolyan hamleti „patkányfo­
gó”. Ha a drámát olaszul eljátszanék szicíliai földmunkások előtt, Coriolanust
elintéznék egy fatalista vállrándítással, ő a barone. Ki tudná, mikor láttuk utoljá­
ra, azt sem tudjuk, Palermóban él-e vagy Rómában. De Meneniustól már óvná
egymást összevillanó tekintetük: il capomafia eccolo la. Méltósággal beszél, sze­
gényt, gazdagot a keresztnevén szólít elmenőben, ezüstkeresztet ajándékoz a
bérmálóknak, mindenki nagybácsija, jótékony békebírónk. Róla bizony egy ártó
szót sem tudnánk kivenni a nézőkből. Ne szólj szám, nem fáj fejem, nemes lélek
ő, a nép barátja, operando sempre il bene.
A szenátort csupán érintőleg említi a Plutarkhosz-életrajz, Volumnia pedig csak
a végén jelenik meg, hogy híres beszédével, melyet Shakespeare szinte szó szerint

293
átvett, kicsavarja fia kezéből a haza ellen fordított kardot és tűzcsóvát. De a drá­
mában, hatalmas szerepbővítéssel félig ő uralkodik. Első megjelenésekor a
magukra s másokra egyaránt kötelező, rideg patríciuseszmény mintaképe. Fiát
pajzzsal vagy pajzson, győztesen vagy holtan lássa, soha másképp.

Tombolni látom őt, amint kiáltja:

„Elő gyávák! ti félelem szülőtti,
Ámbár hazátok Róma.” Homlokáról
Letörli a vért érckezével és megy,
Mint arató, ki föltevé, hogy levág
Mindenkit, vagy a díjáról lemond.
( 1 . 3 .)

S amikor Coriolanus hallgatag, szelíd, de elnyomhatatlan felesége, Virgilia

elborzad e képtől, vér homlokán! szadisztikusan meginti:

Te balga, az illik rá, mint szoborra

Az aranyozás. Keble Hecubának
Hectort szoptatva nem volt ékesebb,
Mint Hector arca véresen, midőn a
Görögökkel küzde. -
( 1 . 3 .)

A Gracchusok anyja, Brutusok nővére! Volt, akitől Coriolanus a gőgjét s a

magasra szabott virtust örökölje. Persze attól, hogy domináló természetű egy
anya, fia még nincs okvetlenül örök kiskorúságra ítélve - , mi lett volna akkor
Szent Ágostonból vagy Madáchból?
Bár Coriolanust mindenestül saját művének tekinti:

Nincsen ember, aki

Anyjának oly adósa lenne, mint ő,
(V. 3.)

fokozatosan kiderül, hogy nem egészen így van. Szélsőséges becsületérzését és

igazmondását mástól örökölhette a fiú. A konzuli tisztre Volumnia jobban áhít,
mint Coriolanus, s a választási taktikában fondorlatosabb, mint akármelyik sze­
nátor. Mikor fia a szavazatgyűjtésnél kiesik alázatoskodó szerepéből, éppen ez a
hőslelkű nőstény tigris parancsol színlelést és mentális rezervációt az undorodó
emberre:

294
 Mivel most kell, hogy a néppel beszélj,
Nem tenbelátásod szerint, sem úgy,
Mint szíved ösztönöz, de oly szavakkal,
Mik ajkadon teremnek, fattyuhangok
S kebled valójával nem összefüggők.

Én képmutató lennék barátim és a

Magam javáért, s ez nem lenne rajtam
Gyalázat.
(III. 2.)

Coriolanuson nem fog a tanács - „sapkával a kezében” kullogjon vissza a

piacra, voksokért koldulni? Csakhogy az asszonynak van még egy ütőkártyája.

Tetszésed szerint hát.

Nagyobb szégyen nekem koldulni tóled,
Mint őtőlök neked. Pusztuljon el hát
Minden. Könnyebb éreznem gőgödet, mint
Félnem dacod veszélyét. A halált úgy
Vetem meg, mint te. Tégy kedved szerint.
Enyém vitézséged, tőlem szivád azt;
E gőg sajátod.
(III. 2.)

Valóban az, csak a sajátja, mikor finnyás szeméremmel párosul! Ha kifogytak

az érvek, zsarolni is tud az ércből öntött római matróna, hajlékony politikus a
Gracchusok anyja. Coriolanus enged, s még egyszer oda áll, hogy átessen a meg­
vetett választási rítuson, hazafias hősként feszítsen azok előtt, akiket nyüszítő
gyávaságukért - (már amit ő annak vél) - legszívesebben az ütközet melegében
megharmadolt volna. S ezzel nemcsak gőgjén esik folt, hanem kényes önbecsülé­
sén is. Az anyai hiúság juttatja be a tribünök kelepcéjébe, ahonnan élve csak egy­
féle szabadulás van: a számkivetés.
A bosszúra készülő száműzött színe előtt aztán megjelenik egy harmadik
Volumnia: a szelíd békekövet.

Ha kérelmünk, hogy Rómát megkíméld,

Azt jelentené, veszítsd el a volszkot,
Akit szolgálsz, úgy érhetne olyan vád,
Hogy megmérgezzük a becsületed. Nem,
Mi arra kérünk, békítsd össze őket:
Hadd mondja a volszk: „Mi kegyelmet adtunk”.
És Róma ezt: „Mi nyertünk”, s mind a két rész
Téged dicsőit, mondván: „Békeszerzőnk
Légy áldva!”
(V. 3.)

295
 Hova tűnt a tigrisanya, aki fia képét vérlucskos homlokkal, a volszkok vérével
idézte sóvárgó felesége elé? Utolsó ütőkártyája most is a régi: érzelmi zsarolással
töri meg hajlíthatatlan fiát:

- Keljünk fel, jerünk; ez

Embernek anyja volszk, Corioliban
Van nője, s e gyermek véletlenül
Hasonlít hozzá. - El vagyunk eresztve,
Elhallgatok . . . Ha majd a város ég,
Ismét beszélek!
(V. 3.)

Mi lesz ez a beszéd - átok? Ha Volumniából nem lehetett egy konzul anyja,

még nagyobb szerephez jut a végén. Vesztébe küldi a fiát, maga viszont megdi-
csőülve tér vissza a táborból, mint Róma mentó gondviselése. Amire először
rábeszélte fiát, átmenetileg a fiú becsületébe került, amire másodszor, az életébe
is. ő Coriolanus rossz angyala, rosszabb, mint fiát becézve Hamlet anyja, a tyúk-
eszű, kívánatos Gertrud, akinek egyetlen bűne, hogy nem tud férfi nélkül hálni.
(S bűn-e az egyáltalán?) Volumnia az efféle jámbor lotyót legföljebb cselédnek
fogadta volna föl. ő sokkal több, vérbeli politikus, s ha kell, a színlelés mestere.
Példáért a közelmúltból az angol költőnek csak át kellett pillantania Franciaor­
szágba. Nem a Gracchusok anyjára hasonlít Volumnia, hanem három királytest­
vér machiavellista szellemű mamájára, Medici Katalinra. Shakespeare olyan
politikai tudást árul el e drámában, mintha a Jakab-kor kulisszatitkain kívül
ismerte s átélte volna a meghasonlott Franciaország sötét pompájú évtizedeit is a
Valois-udvarban. Plutarkhosz kiaknázója egyúttal Montaigne olvasója volt.
Márpedig az Esszék harmadik könyvének tűnődésein sűrűn átnyilalnak a vallás-
háború villámai. Tőle tanulhatta az erények viszonylagosságát: So our virtues / Lie
in th’interpretation o f the time (IV. 7.), mondja Aufidius: erényeink a változó idők
szerint minősülnek. Montaigne csak tudhatta, éjről éjre fölkészülvén nyitott
kapuja mögött, hogy Krisztus nevében vagy a katolikus vagy a protestáns szom­
széd koncolja föl.
A szenátus büszke Coriolanusra, amíg hadi sikerei dicsőséget vetnek a kasztra.
De amikor kárukra kezd viselkedni, átengedik a népharagnak. Amikor meg a
dühödt ember, kasztjából kiábrándulva veszélyezteti hazáját, odavetik a volsz­
kok bosszújának. Gonoszság nélkül cselekednek, de acélos életösztönnel. Mi
mást tehettünk volna, mint amit tettünk a nemes szívű fiúval, baráttal, hőssel, a
nemzetségek büszkeségévé1, ha kötelező gőgjébe - valamennyiünk veszélyére! -
nem vegyült az ugyancsak kötelező rugalmasság?
Mindenki túléli. S felesége és Cominius - két mellékalak - kivételével min­
denki gyatrább nála. Shakespeare szemében mégis jogos a bukás. Arra való egy
rendezett közösség, hogy az emberek kölcsönösen elviseljék egymást. Ehhez
pedig a nyomorultabb túlélők még mindig jobban értenek, mint ő.
Coriolanus végül a maga törvénye szerint hal meg, hűen a gyermekkor óta
bámult és szolgált becsületeszméhez. Hogyan van, hogy halála mégsem rendít
meg, miért marad el a fölemelő szánalom? Hiszen egy tiszta szívű embert öltek

296
meg előttünk. Nemcsak Hamlet, Othello, vagy Lear indít részvétre, hanem még
Macbeth is - milyen kár az elherdált nagy adományaiért! Történhetett volna
másképp is, ha nem lennénk gonosz istenek játékszerei, hogy mulatságból megöl­
jenek, mint legyet a vásott gyermekek. Coriolanus halálában nagyobb a végleges­
ség, mint az övékben.
Hibás lenne a hibátlan mű, ha másképp éreznénk. Ez a dráma a politika tükre,
nem az emberi sorsé. Egy ügyetlen játékos kiesett ügyesebb j átékosok közül: úgy
járt, mint a rokon lelkű, másik balkezes politikus, Brutus a Julius Caesarban.
Shakespeare legjobb komédiája a Coriolanus, írta Bemard Shaw az Ember ésfel­
sőbbrendű ember előszavában. Vagy tragikomédia? Az igazmondó tragikomé­
diája.

Magyarok

PETŐFI megőrzött följegyzése szerint ő kezdte szervezni az első teljes magyar

Shakespeare-t. Először csak Vörösmarty segítségével, a magára osztott darabo­
kat fekete, az idősebb költőre osztottakat vörös kereszttel jelölve. Hamarosan
bevonta Arany Jánost is. Nem ez volt az egyetlen terület, amelyen Arany a holt
barát hagyatékát gondozta tovább. Miért esett Petőfi első választása Coriolanus-
ra? „. . . nem véletlenből, hanem azért választotta a shakespeare-i művek közül
elsőnek a Coriolanust, mert ebben a szomorújátékban, mint tükörképben, mely
a bal oldalt jobbra fordítja, a maga plebejusi gőgjének patríciusi mására ismert
reá”, írta Hatvány Lajos. „Ennek a visszás átlényegülésnek köszönhetjük, hogy
Coriolanus a dacnak ugyanavval a lendületével hívja ki a világot a fordításban
magyarul, mint az eredeti szövegben angolul.”*
Találó sejtés. Hatvány föltevésénél tovább úgysem juthatunk; levelek, vallo­
mások hiányában sohasem fog kiderülni a döntés bizonyos oka. De hozzáten­
ném, hogy a választás kétszeresen profétikus volt. Az ünnepelt költő pár hónap­
pal a fordítás befejezése után, 1848 nyarán olyan kivert ember a magyar közélet­
ben, mint a harsonaszóval fogadott Coriolanus Rómában, s Juliska hamarosan
éppen úgy elküldi Sándorját „kegyetlen háborúba”, mint a fiát Volumnia.
Valószínűleg 1847 december közepén látott munkának. Az átköltő is olyan
sebesen dolgozott, mint versein az eredeti költő. Két hónap alatt kész a fordítás,
az Életképek 1848. február 27. száma már bemutat egy részletet az ötödik felvo­
násból, a teljes fordítás két nappal március idusa előtt jelenik meg. De hibátlan
szövegét a kézirat alapján csak Ferenczi Zoltán adta ki 1915-ben. A költő bele­
kezdett a Romeo átültetésébe is, a forradalom aztán elszakította Shakespeare-
től.
Tompa Mihály, a sértődékeny magyar költők egyik szerencsétlen mintapéldá­
nya „elég döcögő”-nek tartotta a Coriolanus jambusait. Honnan tudta, hogyan
hangzanak eredetiben? Helytállóbb későbbi szövegkritikusok kifogása, hogy a
fordítás helyenként egyenlőtlen, elsietett, hibás. De Petőfi tudományos segítség

* így élt Petőfi IV. Akadémiai, Budapest, 1957. 186. 1.

297
nélkül dolgozott, lángelméjére, egy szótárra s talán a Schlegel fivérekre utalva.
Abban a korban egész Közép-Európa Schlegelék Shakespeare-jét használta pus­
kának. Tegyük hozzá, hogy ebben a drámában a költő mindmáig kifog honfitár­
sain is; irgalmatlanul tömörít, csomóz, mondatait közbevetésekkel megszakítva
csak sorok múlva folytatja, mintha egy izzó népgyűlést akarna rímtelen jam-
busaival megeleveníteni, a közbeszólásokat, sőt a szónokok kísérő gondolatait
is. Korábbi poétikus nyelvével egyenrangú költői nyelv már kialakulóban volt
Magyarországon, például a Szentivánéji álom lefordítására, érett drámai nyelvé­
nek a megfelelője azonban még hiányzott. Petőfi nyelvteremtő munkát végzett,
s az eredmény gyakran bámulatos.
A gyöngéd hangnemben:

Publicola
Nemes testvére, Róma holdja; tiszta,
Mint a jégfürt Diana templomán a
Legtisztább hóbul. Jó Valéria!
(V. 3.)

Az indulatosban:

Menj, meggyőződésem! Szálljon belém

Egy ringyó lelke! Torkom, mely miként a
Dob, harsogott, oly vékony síp legyen,
Mint a heréit vagy kislyány hangja, ki
Pulyákat altat el! Fickó-mosoly
Tanyázzon arcomon, sírjon szemem,
Mint iskolásfiú! Koldúsi nyelv
Mozogjon ajkaim közt, s e vasas térd,
Melyet csupán a kengyel görbített, mint
Alamizsnás emberé hajoljon? . . .
(III. 2.)

A retorikusban:

. . . Legyen hatalmatok
Mindig, védőtöket száműzni, s végre
Butaságtok (mely nem lát, míg nem érez)
Nem tartóztatva benneteket (lévén
Tenellenségtek), tégyen nyomom
Szolgáivá olyan nemzetnek, amely
Egy kardcsapás nélkül hódíta meg!
(Ш. 3.)

298
 De akad jó néhány lehangoló példa is.

Miért a népnek e kopasz tribünök?

Ezeknek engedvén szót nem fogad
A felsőbbeknek. Lázadás alatt,
Midőn törvény a szükség volt, nem a jog,
Választanának.
(III. 1.)

Vagy:

Esküt teszek mindenre, ami szent

Ég s föld előtt! e kettős hatalomnak
(Hol egyik párt méltán büszke s a másik
Ok nélkül bősz, hol ész, igény, nemesség
Mit sem tehet, csak a közbutaság
Igen- s nemj ével) el kell hagynia
A szükségest, helyt ád az ingatag
Hanyagságnak.
(III. 1.)

Van, aki ezt érti?

Petőfi nemzedéke jobban tudott versben, mint prózában beszélni - (kezdő
vagy új j áéledő irodalomban szinte törvény) áll ez a különbség még Arany fölül-
múlhatatlan Я а т /eí-fordítására is. A Coriolanusban a hatás helyenként már-már
mosolyogtató.

VOLUMNIA Érdemes Menenius, fiam, Marcius közeledik.

Juno szeretetére kérlek, eressz bennünket.

MENENIUS Hah, Marcius hazafelé tart?

VOLUMNIA Igen, tisztelt Menenius, s a legnagyobb

sikerrel és megbecsüléssel.
(II. 1.)

Majd

MENENIUS Levél számomra? Ez képes engem hét esztendeig

egészségben tartani, s ez alatt az egész idő alatt
csak ügy komázok az orvossal. Galenus legfölsége-
sebb rendelvénye ezen óvószerhez képest csak kuruzs-
lás, s annyit ér, mint valami lóital. Nincs meg­
sebesítve? mert úgy szokott hazajőni.
(II. 1.)

299
 Ez bizony biedermeier stílusú próza egy hölgylapból, nem Shakespeare; orvos­
lásra szorul.
Hamis az olyan kegyelet, amely görcsösen ragaszkodik idő szentelte, klasszi­
kus fordításokhoz. Attól, hogy félszázadonként újítják az elévülhetetlen idegen
remekműveket, a korábbi átültetés irodalmunk közkincse marad, s nem hull ki
az értő olvasók kezéből, ha rangos. Minden kornak megvan nemcsak a maga
módosuló Dantéja és Shakespeare-je, hanem Dante- és Shakespeare-/ordMya is.
Próbaközlésből ítélve például Weöres Sándor jól teszi, hogy Babits Mihály cso­
dálatos század eleji győzelme után megostromolja a „bevett” Dantét.*
Újra kell fordítani a Coriolanust is. Volt rá jelöltem, készen álltam a felhívásra.
Lear-fordítása után könnyű kitalálni, hogy ki. Ódonan, de nemavíttan zengő a
fordítás, stílusosan veretes, de világos, se nem egyszerűsít, se nem modernizál
túlságosan. S több helyen átveszi Vörösmarty telitalálatait. Álljon itt három
összehasonlító példa.

Vö r ö s m a r t y Szerelmi inas, szívben és lélekben büszke, ki

hajamat fodorítám, kesztyűt viseltem kalapomon,
szolgáltam úrnőm szíve kéjeinek, s vele a sötétség
munkáját űztem. Annyi esküt mondtam, ahány szót, s
megszegtem azokat az ég nyájas színe előtt. Kéj­
gondolatokon aludtam el, s azokat végrehajtani vir­
radtam föl. Mélységesen szerettem a bort, minden­
áron a kockát, s az asszonyok szerelmében túltettem
a törökön. Szívem álnok, fülem könnyenhívő s ke­
zeimen vér volt.
(III. 4.)

f ü s t m il á n Szép asszonyok lovagja s mint ilyen lélekben-

szívben gőgös is, ki bodorintottam hajam, kesztyűm
a kalpagomba tűztem és szolgálván úrnőm szíve ké­
jeit, a sötétség munkálatát űztem vele. S majd
annyi esküt tettem, mint amennyi szót kimondtam s
meg is szegtem mind a nyájas-szép egek színe előtt.
Mindétig úgy aludtam el, hogy kéjeken járattam gon­
dolatj aim s csak azért ébredék, hogy végbe is vigyem.
Mélységesen szerettem én a bort, a kocka-játékot
bolondulásomig s szeretkezésben is túltettem a török
basán. Szívem hamis, fülem hiszékeny és kezem, az
véres volt bizony.
(III. 4.)

* Filológiai Közlöny 1966. 1-2. sz. Ugyanott Kardos Tibor tanulmánya Weöres vállalkozá­
sáról.

300
VÖRÖSMARTY É s m ég is féln em kell: a k é p z e lő d é s
É le tk in c sé t el nem ra b o lja -e,
Midőn az élet önmagát kitárja,
Hogy ellopassék. Ott ha volna most,
Hol képzeli, hogy van, nem képzelne többet. -
(IV. 6.)

f ü s t m il á n És mégse tudhatom, a képzelet kincsét

Az életének elrabolni tőle vaj
Nem képes-é? Midőn létünk kínálja fel
Magát a tolvajának? Ott ha volna most,
Hol képzeli, nem volna többé mit
Képzelnie.
(IV. 6.)

Vö r ö s m a r t y Ily áldozatra, ó, Cordeliám,

Még isteneink is tömjént gyújtanak.
Hát bírlak ismét? Aki el akar
Választani minket, hozzon üszköt égből,
S úgy pörköljön ki, rókákként. Töröld meg
Szemeidet. A süly rágjon le rólok
Minden húst és bőrt. Éhen vesszenek
Előbb, mint minket megrikassanak. Jer.
(V.3.)

f ü s t m il á n Ilyen tűzáldozatra, jó Cordéliám,

Az istenek maguk szórják tömj énüket.
Enyém vagy újra, mondd? Ki minket egymástól
Akarna ismét elválasztani,
Az égből hozzon üszköt s mint rókát szokás,
Úgy pörköljön ki minket. Most töröld is meg
Szemed s a súly rágjon le róluk minden húst
És bőrt előbb és éhen vesszenek, mintsem
Hogy minket megrikassanak. Megyünk.
(V. 3.)

A reformkor költői triásza után becsületes mesteremberek kezében elszürkült

a magyar Shakespeare. Csak az első Nyugat-nemzedék: Babits, Kosztolányi és
benjáminjuk: Szabó Lőrinc ragyogtatta föl ismét, s életalkonyán, 1954-ben,
negyediknek Füst Milán. Reméltem, hogy amit elmulasztott a férfi, pótolja az
agg, a Lear után lesz majd hagyományőrző s mégis új Coriolanusunk.
Ám e szép remény elől elköltözött a Berzsenyi sárkányvérében fürdetett nagy
költő-alkimista, ott botoz a szellemutcán, s oly időtlen már a zord öreg, mint kiket
a kóbor vénség elkerült: Dezső, Lőrinc, Mihály, a korán távozó barátok és tevé­
keny Shakespeare-kultuszában társai - az a szolgáló Első Nemzedék.

1967

301
 A megenyhülő óriás
C Y M B ELIN E

SHAKESPEARE is megírta gőgös, horatiusi vallomását az ércnél maradan­

dóbb versről. Verseiről igen, de nem a darabjairól. Azokkal már nem törődött,
kiadásukat nem gondozta, nincs szerzői lábjegyzetük, se keltezésük. Nagy időbe
telt, ádáz vitákba került, amíg úgy-ahogy megegyeztek keletkezési rendjükben.
Cymbeline-1 a Téli rege s A vihar elé szokták sorolni s a tragédiák mögé, a három-
tételes hattyúdal kezdő tételének. Kiengesztelődve végződik mind a három,
holott a nekiszabadult bősz erők törvénye szerint végződhetnének holttestekkel
is. Bírói székében a Sors megújult életútra bocsátja el azokat, akiknek a vérroko­
nai vagy hasonmásai nemrég, a tragédiákban, megsemmisültek ítélete alatt.
Mi történt a költővel? Adatszerűn valószínűleg soha nem fogjuk megtudni.
Annál több hát a rejtvényfejtő, modern elmélet az 1610 körüli esztendőkről.
Nagyjából így szólnak. Shakespeare végleg hazaköltözött a veszélyes Londonból
szülővárosába, Stratfordba. Zaklatott színházi élete után végre volt békessége s
ideje tűnődni; hatalmas tapasztalatát, fenséges műfaji nemtörődéssel, belezsú­
folta utolsó darabjaiba, amelyek csudákkal teli ógörög széphistóriákra ütnek
vissza. így az egyik elmélet. Ráunt a színpadra, szól a másik, cinikusan bánt
együgyű, gyermeteg nézőivel, magával a királlyal is, írt nekik látványos badarsá­
gokat, hadd mulassanak. Mert őt már csak a szép vers, az öncélú hangszerelés
érdekelte. Visszatért elárult ifjúkori álmához, a tiszta költészethez, s a mesét fél­
vállról kezelte, ürügyül a nagy áriákhoz. Megtehette, elég gazdag s független volt
hozzá. Eltelt misztikával, szól a harmadik elmélet, metafizikai megvilágosodása
helyreütötte lelkében Hamlet kizökkent világtengelyét. Egyszerűen új hangot,
új műfajt akart kipróbálni, mondja a negyedik rejtvényfejtő.
Belső változásokon kívül állítólag vezették más, gyakorlatibb meggondolások
is. A király embere volt, az udvari társulat egyik részvényese, márpedig I. Jakab
bolondult az importált színpadi gépekért. Ha Ben Jonson kiaknázta az új olasz
módit udvari maszkajátékaiban, az opportunista Shakespeare se akart elmaradni
mögötte. Megváltozott maga a színház is, fedetlen aréna helyett bensőségesebb
hatású, fedett helyiségekbe költöztek át a színészek. Volt már zsinórpadlásuk,
ahonnan a végjelenetben mennydörgés és füst közt aranyozott testű istenségek
ereszkedtek alá békítő szózatukkal. S a szemfüles színigazgató rögtön alkalmaz­
kodott ehhez a technikai forradalomhoz is. De Ben Jonsonon kívül számolt ő

302
másfajta, még fiatalabb vetélytársakkal: Beaumont és Fletcher, a két művelt úri­
fiú mézes verselésű melodrámáival, amelyekért bomlott a város. Az élelmes
ember megnyálazott ujja ezt a szélfordulatot is jelezte. Utolsó éveiben, a magya­
rázók szerint, Shakespeare volt a tűnődő stratfordi polgár; fáradt, cinikus dráma­
író és szeráfi költő; jelképekben beszélő keresztény misztikus; helyezkedő szín­
házigazgató s a változó divat vámszedője. S az utókor képzelete és szimatoló
kedve még korántsem merült ki. Éppen az ingerli, hogy fütyült rá a titán.

WALESBEN játszódik Cymbeline, többek között Milford-öböl táján, melyet

Arany János balladája is említ. Shakespeare soha nem járt arra s talán még ködö­
sebb fogalma volt a tartományról, mint a magyar költőnek. Benépesítette félvad
emberekkel, farkasokkal s nagy hegyi rablókkal. Szokása szerint ezúttal is több
forrásból kölcsönöz; egyik a regélő nemzeti krónikás, másik a kimeríthetetlen
Boccaccio, harmadik a színházi kézirattár, ahol halomban porosodnak tizenöt­
húsz éves darabok. Időnként átfutott rajtuk, hadd lám, melyik használható meg­
kozmetikázva a ravasz, babonás, degenerált I. Jakab színe előtt. Ezekben a regé­
nyes darabokban a lányok és fiatalasszonyok az első adandó színpadi alkalomtól
kezdve fiúnak öltözve, álruhásan bujdosnak vagy szolgálnak - félreismerve -
szerelmük oldalán. így tudták legkényelmesebben felhasználni a kamasz színé­
szeket női szerepekben. Már a kezdő Shakespeare is sűrűn élt a fogással, él vele
Cymbeline-ben is.
Kusza meséje, tele van képtelenséggel, „idiotikus” - mondta, józan eszében
megbántva, Doktor Johnson, a tizennyolcadik század irodalmi pápája. Az, az.
Csakhogy az értelmet nem a történetben kell keresni, hanem a szövegben, amely
lépten-nyomon utal a korabeli filozófiára, az uralkodó világképre és Shakespeare
új életszemléletére.
Mert csakugyan megváltozott a szemlélete. Vihar után vagyunk. Nini, ez új
Jago, gondolja a néző vagy olvasó. De végül mégse lesz belőle az. Nini, ez új
Lady Macbeth. S aztán mégse lesz azzá. Nini, ez új Cordelia. De végül mégse lesz
belőle az. A méreghez a költő ezúttal beadja az ellenszerét is, a halál csak tetszha­
lál, az áldozat horzsolásokkal menekül meg a kelepcéből vagy kriptából, a jók
győznek, s a gonosz elnyeri méltó büntetését, a kegyelmet. Azelőtt szétrobban­
tak a vulkánszigetek s a tomboló tenger elnyelte lángoló szikláikat; a vulkán most
is működik a lávatorok körül, de lábánál, a szőlőkben, tovább dolgoznak a kapá­
sok.
Köztudomású, hogy Shakespeare hasonló motívumokat használ fel mind a
három darabban, a megenyhült hattyúdal három tételében. Romlott és veszélyes
az udvari élet. Vakságból vagy rászedve a király elűzi hű szolgáit s ártatlan véreit.
Tette nyomán romlás nyomul a hajdani jólét helyébe, szenvedés szakad rá s az
ártatlanul sújtottakra egyaránt. De titokban, távol, egy senki szigetén, pásztorok
közt vagy egy barlangban csírázik már az új rend kínzók és megkínzottak,
száműzök és elűzöttek szenvedéséből, az apák bűneit jóváteszik a fiatalok. Példá­
juktól új életre tisztul a vétkező apa, megtört dölyfös szíve kiegyenesedik az
áldásosztásban, s a romlás helyén a régi jólétnél nagyobb jólét fakad az egymásra

303
ható bűnbánatból és bűnbocsánatból. S a kiengesztelődésnek mindig egy fiatal
nő a mágneshegye: Imogen a Cymbeline-ben, Perdita a Téli regében, Miranda
A viharban. Lehetőleg együtt, egyszerre, összepárosítva kell gondolni pályazáró
darabjaira, a három romantikus-jelképes tragikomédiára. Amit Shakespeare
még tökéletlenül csinál Cymbeline-ben, már mesterin megoldja a következő két
darabban. Persze a tökéletlenség csak technikájára vonatkozik, nem a szövegre;
a költő haláláig azt teszi a nyelvvel, amit akar.

MEGLEPŐ tehát, hogy Bemard Shaw, aki az utolsó hatvan-hetven évben

egyik legeredetibb s mindenképpen legmulatságosabb kommentátora volt élet­
művének, annak idején valósággal megszöktette Imogent Cymbeline-bői.
A menyecske elragadó, amikor nem teszi a prűdét, írta, a darab oda van kenve.
Számtalan kutató, magyarázó és rendező szegült a nyomába: lelkesült a fiatal-
asszonyért s kelletlenül, fanyalogva beszélt a darabról. Shaw, a maga platoniku-
san incselkedő módján szerelmes volt a legendás emlékű Ellen Terrybe, amikor
a színésznő Imogen alakítására készült; heteken át folyt köztük ma is lebilincselő
levelezésük a szerepről. A felújításkor mégis CymbelineA használta fel ürügyül
Shaw, hogy 1896. szeptember 26-án Megfeddem a Bárdot - Blaming the Bard -
című kritikájában irgalmatlan bálványrombolást műveljen Shakespeare ellen,
akit betéve tudott. Imogen emlékétől azonban sehogy se bírt szabadulni és fél szá­
zaddal a támadás után, 1945-ben új ötödik felvonást írt az eredeti helyett, bár
abból is megkönyörült nyolcvankilenc soron. Csípős nyelvű, szellemes, épeszű
figurákkal, akik leintik egymás fellengős vagy hisztérikus kitöréseit, s előadás
után valószínűleg elmennek egy fábiánus gyűlésre, vitatkozni a nők választójogá­
ról. A javítás rosszabb, mint az eredeti. Nem azért, mert Shaw kisebb író - a
nagyságrend nem számít ezúttal. S nem is azért, mert az eredetit csipkefodros ing­
ben költötték, javítását pedig Jaeger-ingben, függelékül Tanner John házasságá­
hoz. Shaw csak a kijózanító intelmet fogta fel a darabból: térjetek észre, hiszen
emberek vagytok, nem dúvadak! De Shakespeare-t nem lehet erre a józan,
racionalista életszabályra lepárolni, legkevésbé az öregedő költőt. Azzal, hogy
szakrális hangon, földöntúli jelek közt, istenek beavatkozásával avatja fel a régi­
nél is virulóbb új életet a romlás-rombolás után, feljut a vallás magaslatára.
Ehhez persze nem kellett misztikus megtérés, nem kellett a keresztény igazságok
kései, de nem elkésett fölismerése. Tudva-tudatlanul valószínűleg kezdettől fog­
va, egész életében erre tartott; szörnyű viharokon át az Irgalom volt láng­
elméjének iránytűje, életművének nehézségi ereje. Irgalom a Rend és Harmónia
jegyében, amely által a tölgyfa tökéletes tölgyfa lehet, a rózsa tökéletes rózsa, a
pásztor tökéletes pásztor, a szűz tökéletes szűz, a bíró tökéletes bíró, a király
tökéletes király. Hogyan van, mivel magyarázható, hogy 1580 és 1640 közt, két
emberöltőn át az egykorú angol színdarabok kilenctizedé ma már nevetséges
bábjáték, egyhangú rémdráma, alig több ponyvánál és semmivel se különb egy
ilyen-amolyan televíziós szkriptnél? Pár év előtt, megható művelődési buzgalom­
mal, három vaskos kötetben kiadták Magyarországon az angol reneszánsz drá­
mákat. Erkölcsi silányságuk, szellemi sivárságuk még szárnyaló részeikben is az

304
ellentét erejével hangsúlyozzák, hogy ki volt Shakespeare. Hogy más volt a többi­
nél. Olyan ember, akinek Titus AndronicusXól s a Makrancos hölgytől Hamleten,
Othellón és főleg Lear királyon át Cymbeline-ig s a Téli regéig vezetett az útja.
Mintha messzibbről szólna az utolsó darabokban, mintha reggeli ködön át,
elmosódva látna, akárcsak az öreg Tiziano. S a nyelv is, mint a vére, megsűrűsö­
dött. Fordult az évszaka, de nem változott az ember. Ugyanazt teszi, fanyarab­
b á , őszi színekkel, ironikusan és sokkal magasabb kilátón, amit tavaszi ízekkel
telítve a Szentivánéji álomban tett: szabadon közlekedik égiek és földiek közt.
Az égiek a közbeeső nagy tragédiában vért követeltek a feldúlt Rendért és meg­
szegett Tisztességért, amely egyaránt köt parasztot és királyt, kit-kit a maga
helyén. Most beérik vértelen megszégyenítéssel. „Ne térdelj előttem! / Hatal­
mam rajtad kíméletre váltom, / És irgalomra haragomat: élj, / S légy másokhoz
jobb.” (V. 5. ford. Lator László) Lehet, hogy az öregedő költő már nem vette
egészen komolyan a rómaiakat és keltákat, a méregkeverőket és sírásókat, a leg­
kisebb királyfit és legkisebb királylányt. De komolyan vette az égiek vámját a
helyreállított új aranykor kapujában: a kiengesztelődést. Lear Prospero alakjá­
ban megbékül a világgal; Imogen karddal bemegy a barlangba s farkasok helyett
gyöngéd testvérekre bukkan; feltámadó felesége csókjától leolvad a gyász a félté­
keny Leontesről. Irgalmat azoknak, akiket - a belátás után - meggyötör saját
bűnük! Hol van ehhez mérhető szakrális igazság a korabeli reneszánsz darabok­
ban? Ilyen következetes emelkedés a többi írópályán körülötte? Még ha úgy lát­
szik is századok távolából, hogy bizonytalanabb a kéz s fáradtan már csak félig
figyel a közönségre. Aki öregedő szívvel erre a magaslatra jutott el, korán vágott
az neki, fiatal lábbal. Meredek a tisztulás hegye.

1963

305
 Források

Zuboly igazsága
A középkori angol misztériumjátékok
Középkori misztériumjáték felújítása Yorkban. Katolikus Szemle Róma, 1957. 118—
120. 1.
A nyomozás című kötetben: Útitárs, Oslo-Bécs, 1966. 97-114.1.

A vonakodó vértanú
Morus Tamás
Katolikus Szemle Róma, 1967. 314-335.1.
(Klny. is) a Véres drágakő című kötetben: Róma, 1967. 1-24.1.

Aranykor a vaskorban
A z Erzsébet-kori angol irodalom
Katolikus Szemle Róma, 1966. 310-333.1.
Véres drágakő 25—48. 1.

Ó, te aranygond, fénylő zaklatás

Shakespeare politikája
Az Eszmék nyomában című kötetben: szerk. Németh Sándor.
Hollandiai Mikes Kelemen Kör, Amsterdam, 1965. 22-46.1.

Bálványkép vagy portré?

A Shakespeare-kori angol festészet
Korunk Kolozsvár, 1976. 585-591.1.

Két Shakespeare-kori tanú

Thomas Platter svájci orvos, Szepsi Csombor Márton kassai iskolamester.
Magyar Műhely Párizs, 1969. 31. sz. 37-46.1.

Állhatatlan és változékony
Shakespeare
Irodalmi Újság Párizs, 1971. szeptember-október.
A New Companion to Shakespeare Studies című kötetben: Cambridge, 1971. Ed.
K. Muir. S. Schaeubaum.

Vágóhíd
Titus Andronicus
korábbi változata: Mészárszék (Titus Andronicus) Irodalmi Újság Párizs, 1957. augusz­
tus 1.

Tévedések vígjátéka
Új Látóhatár München, 1964. 174-177.1.

Faliszőnyegek
A felsült szerelmesek
Három hangnem (három Shakespeare-darabról) I. A boldog ember (A felsült szerel­
mesek) Új Látóhatár München, 1966. 309-322.1.
Az Alkalom című kötetben: Gondolat, Budapest, 1982. 192-211.1.

307
A szent király és a vadkan
VI. Henrik és III. Richárd
Katolikus Szemle Róma, 1964. 61-80. 1.

Erdei átváltozás
Szentivánéji álom
Új Látóhatár München, 1971. 581-593.1.
Alkalom: 423-441. I.

Velencei uzsora, belmonti muzsika

A velencei kalmár
Három hangnem II. Velencei uzsora, belmonti muzsika (A velencei kalmár) Új Látóha­
tár München, 1966. 549-569.1.
Alkalom: 211-227.1

Vízkereszt
vagy nem egészen az, amit akartok
Irodalmi Újság Párizs, 1966. dec. 15-1967. jan. 1.
Alkalom: 181-191. 1.

Dráma vagy szerep?

Hamlet
Új Látóhatár München, 1964. 212-230.1.
Az Amíg időnk van című kötetben: Útitárs, Osló-Bécs, 1965. 76-97.1.

Gyilkosok, nem hősök

Troilus és Cressida
A világrend költője. Tökéletlen remekmű (Troilus és Cressida)
Új Látóhatár München, 1963. 185-199.1.
Alkalom: 81-87. 1.

A z ördög Famagustában
Othello
Katolikus Szemle Róma, 1965. 145-156.1

Pokol, Purgatórium, Paradicsom

Lear király
A világrend költője Pokol, purgatórium, paradicsom (Lear király) Új Látóhatár Mün­
chen, 1963. 185-199.1.
Alkalom: 88-97. 1

A tengerparti sír
Athéni Timon
Három hangnem. A tengerparti sír (Athéni Timon) Új Látóhatár München, 1966. 549-
569.1.
Alkalom: 227-241.1.

A z igazmondó tragikomédiája
Coriolanus
Magyar Műhely Párizs, 1967. 97-124. 1.

A megenyhülő óriás
Cymbeline
A világrend költője. A megenyhülő óriás (Cymbeline) Új Látóhatár München, 1963. 185—
199.1
Alkalom: 97-102. 1.
 Utószó

Amikor Cs. Szabó László először beszélt ennek a könyvnek a tervéről, nem ígért a meg­
szokott módon monografikus jellegű munkát. Arra gondolt mégis, hogy esszégyűjteményé­
ben sikerül majd megmutatnia a Shakespeare-óceán valamiféle viszonylagos teljességét.
Elmondta, hogy londoni évtizedeiben többnyire az ottani Shakespeare-előadások adták az
indítékot ahhoz, hogy megírhassa véleményét Shakespeare egy-egy művéről. Ezeknek az
előadásoknak az élményei és a belőlük született írások adják majd a kötet alapját. (Mind­
ehhez hozzátehetjük a Shakespeare-irodalomnak és a kor művelődéstörténetének terjedel­
mében és mélységében lenyűgöző ismeretét, amelyről bárkit meggyőzhet ez a könyv.)
Azokról a Shakespeare-drámákról pedig, amelyekről addig nem írhatott, új esszék készül­
nek e könyv számára.
Amikor kórházi ágyánál 1984 szeptemberében utoljára látogatta meg a kiadó szerkesz­
tője Cs. Szabó László már megmutathatta a befejezés előtt álló kéziratot. Még három hóna­
pot kért a sorstól, hogy befejezhesse könyvét. A három hónap nem adatott meg neki; pár
nap múlva váratlanul meghalt.

A mű sajtó alá rendezése során a kiadó igyekezett eleget tenni természetes kötelességé­
nek: az író szándékainak hullámhosszán maradva alakította ki a kötet szerkezetét, igazított
nyilvánvaló tévedéseket, és néhány helyen mellőzött kisebb terjedelmű szövegrészeket,
amelyeket annak idején - első, folyóiratbeli megjelenési helyükön - múló politikai vagy
egyéb igény indokolttá tehetett, a könyv maradandóbb és érvényesebb közegében azonban
fölöslegeseknek látszottak.
Pótoltuk azokat a filológiai munkákat is, amelyeket az író már nem végezhetett el, pél­
dául megadtuk mindenütt a drámarészletek helyét, fordítóinak nevét a Shakespeare Összes
Drámái I-VI. 1955-ös kiadása alapján. A szöveget több helyen, ahol szükséges volt, láb­
jegyzetekkel egészítettük ki.
Nem tartottuk feladatunknak a kézirat kiegészítését vagy módosítását a Shakespeare-
filológia és kommentár olyan vitatott kérdéseiben, amelyekben az író álláspontja eltér az
inkább elfogadott nézetektől.
Sajnos néhány Shakespeare-dráma bemutatása nem készülhetett el. Úgy gondoljuk
azonban, hogy ez a viszonylag csekély hiány alig érinti azt a teljességigényt, amelyet
Cs. Szabó László utolsó írói vállalkozásaként szeretett volna megvalósítani.

A kiadó
 Tartalom

Ki látott engem? (E lőszó)............................................................................. 5

ELÓJÁTÉK
Zuboly igazsága. A középkori angol misztérium j á t é k o k .......................... 11
A vonakodó vértanú. Morus Tamás .......................................................... 26

A KOR S AZ EMBER
Aranykor a vaskorban. Az Erzsébet-kori angol irodalom ....................... 47
Ó, te aranygond, fénylő zaklatás. Shakespeare politikája ....................... 67
Bálványkép vagy portré? A Shakespeare-kori angol festészet ................ 87
Két Shakespeare-kori tanú, Thomas Platter svájci orvos, Szepsi Csombor
Márton kassai iskolam ester.......................................................................... 98
Állhatatlan és változékony. S hakespeare...................................................... 108

TIZENHAT A HARMINCHÉTBŐL (DRÁMÁK)

Vágóhíd. Titus Andronicus ......................................................................... 121
Tévedések vígjátéka ...................................................................................... 132
Faliszőnyegek. A felsült szerelm esek............................................................ 136
A szent király és a vadkan. VI. Henrik és III. R ic h á r d ............................. 149
Erdei átváltozás. Szentivánéji álom ............................................................ 168
Velencei uzsora, belmonti muzsika. A velencei kalmár .......................... 181
Vízkereszt vagy nem egészen az, amit a k a r t o k ............................................ 198
Dráma vagy szerep? Hamlet ......................................................................... 206
Gyilkosok, nem hősök. Troilus és Cressida ............................................. 224
Szeget szeggel ............................................................................................... 239
Az ördög Famagustában. Othello ............................................................. 250
Pokol, Purgatórium, Paradicsom. Lear király ............................................ 261
A tengerparti sír. Athéni T i m o n ................................................................ 267
Az igazmondó tragikomédiája. C oriolanus................................................... 278
A megenyhülő óriás. C y m b e lin e ................................................................... 302

Források ......................................................................................................... 307

Utószó ............................................................................................................ 309
 A B O R ÍT Ó - ÉS K Ö T É S T E R V H A IM A N Á G N E S M U N K Á JA

A KIADÁSÉRT FELEL A GONDOLAT KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA

<S
86/2472 FRANKLIN NYOMDA, BUDAPEST, 1987
FELELŐS VEZETŐ: MÁTYÁS MIKLÓS IGAZGATÓ

FELELŐS SZERKESZTŐ: M. RÓNA JUDIT

MŰSZAKI VEZETŐ: TÓBI ATTILA
MŰSZAKI SZERKESZTŐ: HAIMAN ÁGNES
MEGJELENT 23,79 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN,
AZ MSZ 5601-59 ÉS 5602-55 SZABVÁNY SZERINT