A ruszin földek helyzete a Litván Nagyfejedelemség keretei között nagyon

sajátságos volt. Az ukránok és beloruszok alkották ugyanis az ország népességének

90%-át. A helyi lakosságtól vették át a litvánok a harcművészet és erődítmény-
rendszerek kialakításának főbb szabályait. Nekik köszönhették az alapvető
gazdálkodási alapismereteket is. Sok előkelő litván vette fel a pravoszláv (bizánci)
kereszténységet, amit eleinte ruszin hitnek neveztek. A ruszin nyelv volt a
nagyfejedelmi udvar és kancellária hivatalos nyelve. A két fejedelmi Gedimínas-
és Rjurikovics-dinasztia rokonságban állt egymással. A helyi ruszinok elfogadták
az új hatalmat és nem idegenkedtek tőle.
A ruszin előkelőségek helyzetének leglényegesebb sajátossága az volt, hogy
a litvánok engedélyezték számukra fontos állami tisztségek betöltését. A
fejedelmek és bojárok a litván nagyfejedelem szolgálatában álltak, amiért
örökbirtokot kaptak. A litvánok belpolitikájukban azt az elvet követték, hogy „a
régit nem bántjuk, újat nem teremtünk”
1363-ban Kijev fejedelme Algirdas fia, Volodimir lett. Pravoszláv vallású
volt, ruszin szokások szellemében nevelkedett és élt. Jó kapcsolatokat ápolt a helyi
bojárokkal. Több hadjáratot vezetett a délen élő nomádok ellen. A Fekete- és
Azovi-tenger partvidékéig szorította őket vissza. Újjáépítette Kijev vidékét a
tatárjárás után. Saját pénzt veretett. Önálló politikát folytatott, amiért szerették a
ruszinok és Isten kegyelméből kijevi fejedelemként emlegették.
1386 februárjában Jagelló megkeresztelkedett a katolikus hit szerint, és nőül
vette Hedviget. A keresztségben felvette az Ulászló nevet. Nem sokkal később
Litvánia is áttért a keresztény hitre. A litván nemesek pedig egyenlőkké váltak
jogaikban a lengyelekkel. (Ezzel létrejött a Jagelló-ház, amely 1572. július 7-ig
uralta a lengyel trónt) Azt az álmát azonban, hogy „A lengyel és litván földek
minden időkre a lengyel koronához tartoznak ezután” Jagelló nem tudta
beteljesíteni, mivel szembe találta magát Vitolddal, nagybátyja Kęstutis fiával, a
litván állami újjászületés elkötelezett hívével. 1392- ben megkötötte vele az
osztrovi egyezményt, melynek értelmében Vitold örökös litván nagyfejedelem lett
és visszakapta atyja birtokait a Trakai Fejedelemséggel együtt
1430-ban meghalt Vitold és nagyfejedelemmé Algirdas fiát, Švitrigailát kiáltották
ki. Az új uralkodó célja a lengyel-litván unió felszámolása volt, illetve a Litván
Nagyfejedelemség függetlenségének a helyreállítása. A lengyeleknek ez nem
tetszett, harcot kezdtek ellene. Mivel Švitrigaila elsősorban a ruszin és belorusz
előkelőségekre támaszkodott, ezért a litvánok is szembe fordultak vele. 1432-ben
lengyel támogatással letaszították őt a trónjáról és Vitold öccsét, Zsigmondot
választották litván nagyfejedelemmé. Ez az esemény felháborította a ruszin,
belorusz bojárokat és fejedelmeket, akik felkelést robbantottak ki, majd
„Švitrigailát a Ruszin Nagyfejedelemség trónjára emelték“. A lengyel-litván
előkelőségek nem nyugodtak bele a ruszin földek elvesztésébe és fegyveres harcot
indítottak Švitrigaila ellen. 1435-ben a népek ütközetének is nevezett vilkomiri
csatában az egyesített litván-lengyel csapatok vereséget mértek a Švitrigaila
vezette ruszin-belorusz hadseregre. A hadiszerencse elpártolt a ruszin-belorusz
szabadságharcosoktól, akik csúfos vereséget szenvedtek. 42 ruszin fejedelem
fogságba került, 13 pedig életét vesztette. A kedélyek megnyugtatása érdekében a
litván előkelőségek helyreállították a Kijevi és Volinyi részfejedelemségeket. A
kijevi részfejedelem Olelko (Olekszandr), a Vitold által elűzött Volodimir fia lett, a
volinyi pedig Švitrigaila. A ruszin részfejedelemségek megerősödését nem nézték
jó szemmel a litvánok, ezért fel is számolták őket: a Volinyi részfejedelemséget
Švitrigaila halála után 1452-ben, a Kijevit pedig 1471-ben Szemen Olelkovics
halála után. A lengyel király ekkor Martin Gasztołd vajdát nevezte ki Kijev élére,
így a részfejedelmség a Litván Állam vajdaságává alakult át.
Arisztokrácia. A Kijevi Rusz és a Halics-Volinyi Állam hanyatlásával a
ruszin arisztokrácia élete is rosszabbra fordult. A krewói uniót, de főleg az
Algirdas fia, Švitrigaila vezette szabadságharcot követő időszakban a fejedelmek
elveszítették birtokaikat és maga az uralkodói osztály is rétegződött. Kialakult az
uralkodó fejedelmek és a szolgálatot teljesítő fejedelmek rendje. A 15. században a
fejedelmek egyre közelebb kerültek a többi kiváltságos csoporthoz, létrehozva így
a társadalom egységes hatalmi struktúráját, a slachtát. A 15. század közepén a
ruszin földek többségének társadalmi elitje a következő részekből állt: fejedelmek
– pánok – slachta – zemjanok. Ez a felosztás a 17. század közepéig maradt fenn. A
fejedelmek kiváltságos helyzetben voltak. Még egy szegényebb fejedelemnek is
sokkal nagyobb esélye volt fontos állami tisztséget betölteni, mint a gazdagabb
slachticsnak. Ez különösen Volinyra volt érvényes, ahol az uralkodó réteget a helyi
ruszin előkelőség alkotta. Az Ostrogskiak, Wiśniowieckiek (e.: visneveckij),
Koreckiek, Czartoryscyiek (e.: csartorijszkij), Zbarascyiek (e.: zbarazkij) fontos
pozíciót töltöttek be a litván nagyfejedelmi udvarban, tagjai voltak a nagyfejedelmi
tanácsnak, saját zászló alatt vonultak hadba a nagyfejedelem oldalán.
A fejedelmi családok felosztották egymás között Volinyt, majd pedig egész
Központi Ukrajnát. A fejedelmi birtokok saját törvénykezéssel,
igazságszolgáltatással, adórendszerrel és hadsereggel rendelkeztek.
Rusz koronázatlan királyaként tartották számon Konstantin Ivanovics
Ostrogskit (1460?–1530), aki sokat tett az ukrán kultúra fejlődéséért és támogatta a
pravoszláv egyházat is.
A fejedelmek mellett a ruszin társadalom felső rétegét a pánok (földesurak)
képviselték. A 16. században ez a kifejezés sajátságos rangot takart, azokra
értették, akik örökbirtokkal (votcsinával) rendelkeztek.
A nemesség legszélesebb rétegét a kisnemesi slachta-zemjanok alkották (a
15. századtól a bojár szó szinonimájaként használták). Ezek egy részének volt
votcsinája, a többségük azonban csak katonai szolgálat fejében jutott birtokhoz. A
zemjanok fő kötelessége az előkelőbb slachticsok szolgálata volt. A hadifelszerelés
viszont sokba került, rendszeres felújítása a zemjanok elszegényedéséhez és a
slachta-holoták megjelenéséhez vezetett. A 15. század közepétől a halicsi bojárok
azonos jogokat élveztek a lengyel slachtával. Ennek az lett az eredménye, hogy
már a 16. században alig akadt olyan bojári család, amelyik ősei ukrán
hagyományait követte volna.
Egyház
Az ukrán társadalom egyik legmarkánsabb rétege a pravoszláv papság volt.
Különállóságuk abban nyilvánult meg, hogy világi bíróság nem ítélkezhetett
felettük.
A 14–16. században helyzetük fokozatosan megváltozott. A 14. században
még vezető szerepet játszottak a litván társadalom életében. Pravoszláv hitre tért a
legtöbb litván fejedelem, köztük Gedimínas fiai Ljubart, Koriat, Narimantas,
Jaunutis és Algirdas. Az egyház tekintélye meghatározó volt az egyszerű lakosság
körében is. Az idők folyamán azonban változott a helyzet. Nőtt a katolikusok
jelenléte Litvániában és a pápista Lengyelország oldaláról gyakorolt nyomás is
éreztette hatását. A krewói unió után a pravoszláv és pogány litvánok katolikus
hitre tértek. A katolikus litván bojárok jogaikban egyenlőkké váltak a lengyel
slachticsokkal. Az 1413-ben megkötött horodłói unió vallási alapon osztotta meg a
társadalmat. Vezető kormányzati pozíciókat a nagyfejedelemségben csak katolikus
litvánok tölthettek be ezután.
A Lengyelországhoz tartozó ukrán területeken még kilátástalanabb volt a
pravoszlávok helyzete. A 15. század második felében Halics és Nyugat-Voliny két
legnagyobb városában, Przemyślben és Kamjanecben katolikus püspökségek jöttek
létre.
A társadalmi rendszer legalján a parasztok voltak, akik részaránya a
népességen belül megközelítette a 80%-ot. A parasztok hagyományosan
faluközösségekben éltek. Egy-egy faluközösség tagjai együtt használták a
legelőket, erdőket, folyókat és tavakat. A szántóföldeket felosztották a közösség
tagjai, a dvoriscsák között, amelyek több parasztportát egyesítettek magukban. Az
államnak és a földesúrnak járó adót a faluközösség tagjai portánként fizették.
A 15. században és a 16. század első felében a parasztok életében jelentős
változások történtek. Fokozatosan elvesztették személyes szabadságukat és
jobbágyokká váltak.
Ebben az időben az ukránok által lakott területeken tovább fejlődtek a
földesúri (fejedelmi, pán–bojár–slachta) nagybirtokok vagy mágnásbirtokok,
melyek a nagyfejedelmi adományoknak köszönhetően, valamint a közösségi
földek elfoglalása által egyre nagyobb méreteket öltöttek.
A 15. század második felétől kezdve egyre több búzát termeltek és
szállítottak Nyugat-Európa piacaira. Halicsban és Nyugat-Volinyban új típusú
földesúri birtokok, folvarkok (majorságok) jöttek létre, amelyek több ágazatú,
piacorientált gazdaságok voltak, ahol a nyersanyagot nemcsak megtermelték,
hanem a malmokban, cserzőműhelyekben és szeszfőzdékben fel is dolgozták. A
majorságok abban különbözték az átlagos hűbéri gazdaságoktól, hogy piacra
termeltek. Tulajdonosai pedig nem elégedtek meg a parasztok terményben vagy
pénzben fizetett adójával. Arra kényszerítették őket, hogy saját szerszámaikkal és
igavonó állataikkal dolgozzanak nekik. Szabad költözködési jogukat is korlátozták.
Az első törvényt a jobbágyság bevezetéséről Halics nemesi szejmje hozta
1435-ben. A paraszt csak karácsonykor hagyhatta el urát, miután megfizette neki
az óriási örökváltságot. A Litván Nagyfejedelemség területén 1447-ben kötötték
röghöz a parasztokat IV. Kázmér idején.