A létezés titka

A tudat hulláma

Egy mozgó világban minden pillanatban

megváltozik minden. Nem ugyanazok az erők
hatnak ránk, képtelenség, hogy ugyanaz
legyen a gravitáció is. Úgy vélem, hogy a
gravitáció állandó sebességgel változik, igy
nem észleljük a változást. Egyenletesen
változik a súly, amit a mérlegre teszek a
mérleggel. Egyszerre lesz a mérleg és a súly
könnyebb, vagy nehezebb. Ez a változás
konstans, állandó.
Az egész világegyetem folyamatos változáson
megy át, mivel benne vagyunk ebben a
Flowban, ebben a folyamatban, nem észleljük.
Mindent késve érzékelünk.
A bennünk lévő észlelő önmagát is megfigyeli.
Megfigyelő nélkül nem létezhetne a világunk
azonnal. A bennem lévő megfigyelő, a lélek
megfigyeli az agy tevékenységét. Az agy
összegyűjti a külső információkat a világból.
Megfigyeli agyunk a világunkat, és ezt a
világot a belső megfigyelő átgondolja,
feldolgozza. A létezésünkhöz elengedhetetlen
a két megfigyelő. Mint ember kétszer veszek
tudomást a világról. Mégis a kettő eltér
egymástól. A külső megfigyelőm szerint a világ
amiben élek valóság. A belső megfigyelőm
szerint inkább csak átmeneti. Ami átmeneti
nem lehet valóság. A kérdés az, hogy honnan
tudja a belső megfigyelő, hogy a külső
megfigyelő téved? A belső megfigyelő a külső
megfigyelőtől gyűjti össze a világról alkotott
tudását. Ugyanakkor a belső megfigyelő
rendelkezik egy saját belső élettel is, ami
kételkedik, mialatt feldolgozza az
információkat. A gondolkodás megoldás
keresés. Mindig valami kérdésre keressük a
választ, amikor gondolkodunk. A belső
világom, a belső megfigyelőm, a lélek teszi fel
mindig a kérdést a külső megfigyelőmnek, az
agyamnak. Gondolkodáshoz elengedhetetlen
a dualitás, a kettősség. Az agyam
elgondolkoztatja a lelkemet, és a lélek az
agyamat. Az a kérdés merült fel bennem már
régen, hogy mihez képest múlik az idő.
Honnan tudom, hogy múlik az idő? Általában
folyamatosan érezzük az idő múlását, anélkül
hogy tudnánk mihez képest múlt el.
Beleszülettünk a folyamatos időmúlásba, egy
Flowba és azzal úszunk egész életünk során.
Ha az agyam mint anyag, és mint külső
megfigyelő velem úszik az idő folyásában,
honnan tudja, hogy telik az idő? A belső
megfigyelőm észleli, hogy az amit, az agyam, a
külső megfigyelő csinál, az már elmúlt.
Folyton elmúlik. A belső megfigyelő, a lélek
csak akkor tudhatja hogy a külső megfigyelő
az agy múlik, változik, öregszik a világgal
együtt, ha a belső megfigyelő nem változik,
nem öregszik. A belső megfigyelőnk, a lélek
magához hasonlítja a külső megfigyelőnket, az
agyunkat. A lélek, a belső megfigyelőnek
állandónak kell lennie. Míg az agyunk, a külső
megfigyelő eltávolodik, más sebességgel
mozog, mint a lelkünk, belső megfigyelőnk.
Onnan tudom, hogy telik az idő, hogy
érzékelem, eltávolodtam a külső
megfigyelőtől és annak világától, és egyre
távolodok. Igy érzékelem az idő múlását. A
belső megfigyelőm, a lélek nem vesz részt
közvetlenül az idő folyásában, csak a külső
megfigyelő, az agyam az általa megfigyelt
világgal együtt. A halál a belső megfigyelő, a
lélek és a külső megfigyelő az agy
eltávolodásából jön létre. Nem ugyanazzal a
sebességen mozognak. Ha a lélek, mint belső
megfigyelő az aggyal, mint külső
megfigyelővel egy sebességgel mozogna, nem
észlelném az idő múlását, és megszűnne a
dualitás, a kettőség. Akkor nem volna szükség
külső és belső megfigyelőre. A lélek nagy
valószínűséggel mindenütt megteremti ez a
dualitást, kettősséget. Ez a kettősség a
létezésünk feltétele. Ha az agyam, a külső
megfigyelő utoléri sebességben a belső
megfigyelőt, örök életre tesz szert. Elkezd
állandóként létezni. Mindig valamit valamihez
mérünk, ez is bizonyitéka annak, hogy a világ
kettős képben létezik. Van egy állandó, a lélek
és van egy a léleknél lassabban mozgó, az agy.
A kettő kommunikál egymással, miközben
folyamatosan eltávolodnak egymástól. Az
agyunk folyamatosan eltávolodik a lelkünktől.
Világunk kettős képben létezik, és a belső
megfigyelőnk a lélek az, ami félti a külső
megfigyelőt. A belső megfigyelő tudja, hogy
elveszíti a külső megfigyelőjét, ezzel
megszűnik kettősége, dualitása. Egymagában
fog létezni, míg létre nem hoz magának egy
újabb megfigyelőt. A világunk törvényszerűen
kettős képben jelenik meg és létezik. Minden
jó, vagy rossz, sötét vagy világos. Az egész
külső világunk sejteti, hogy amit az agyunk, a
külső megfigyelőnk lát, az mind kettős, duális
világban zajlik. A lélek világa, a belső
megfigyelőnk világa nem színes, nem sötét
vagy világos. Nem jó vagy rossz. Nem kettős. A
lélek kettőség nélkül létezik, egymaga van. ”

Megfigyelő szerepet kaptunk mi emberek

ebben az Univerzumban. Egyelőre csak
primitív megfigyelők vagyunk. Nem azt
figyeljük meg, ami lényeges, hanem inkább
egymást figyeljük meg, és leragadtunk azoknál
a megfigyeléseknél, melyet az őseink ránk
hagytak. Mivel nem azt figyeljük meg, ami a
küldetésünk, értelmetlennek tűnik az életünk,
a létezésünk. A tudatunk küldetését nem
tudjuk teljesíteni, és rettegünk a létezésünk
megszűnésétől. Igazából azért félünk, mert
nem vagyunk képesek megvalósítani a
küldetésünket, rosszul értelmezzük a
létezésünket. Álmaink téves megfigyelésen
alapulnak. Olyan dolgokat, álmokat valósitunk
meg, melynek a megfigyelői küldetésünkhez, a
tudatunk küldetéséhez nincs köze. Túl kell
tennünk magunkat a primitív
gondolkodásunkon, különben rémálomként
éljük meg a küldetésünket, pedig a
küldetésünk célja nem ez. Rossz ösvényen
járunk, éppen ezért a létezésünk nagy kérdése
egyelőre fallal van körülvéve, míg rá nem
jövünk, hogy az a fal valójában nem fal,
hanem eltévedtünk az emberiség fejlődése
során. Nem jó helyen keressük a létezésünk
értelmét. Ha továbbra is ezen az ösvényen
haladunk, sosem fejtjük meg. A tudatunknak
nem az a feladata, hogy más embereket
megfigyeljen, és nem az a feladata, hogy a
világunkat olyan dolgokra építse, ami a lélek
számára sosem volt értelmes. A tudatunkat
más irányba kellene terelnünk. Sosem szabad
elfelejtenünk, hogy mi alkottuk meg ezt a
világot tudatunkkal, és ez egy kitalált világ.
Egy másik értelmes világ lehetséges, hogy
sokkal jobb úton van, és a mi világunk
számára egy elveszett, eltévedt világ. Amig
nem találunk ki a világunk sötét erdejéből,
nem leszünk képesek helyesen látni a
tudatunk, létezésünk értelmét. Nem ez a
tudat küldetése, éppen ezért semmi sem igaz,
amit a lélekről és a világunkról tudunk. A
végtelentől nem félünk, a végestől félünk. A
végtelen szimpatikusabb számunkra, mert egy
végtelen világban inkább élnénk végtelenül
sokáig, mint valahol eltűnni benne, és ne
létezni tovább. A külső megfigyelőnk, az
agyunk vitatkozik a belső megfigyelőnkkel, a
lélekkel. A külső világunk, ha darabokra
hullana a belső világunk szintjére emelkedne.
A belső világunk számunkra elképzelhetetlen
apró, a kvarkoknál sokkal kisebb világból
meríti létezését. A fizikai világunk rengeteg
apró részecskéből tevődik össze. Annak
ellenére, hogy a lélek és a fizikai világunk
felépítése ugyanabból az anyagból van, a
külső szemlélőnk felületesen látja a világot,
míg a belső szemlélőnk apró részletekben. A
két szemléletmód nem egyezik, mégis valahol
találkoznak. Sosem volnánk képesek létezni
apró kis világunk nélkül. Ha belső utazást
teszünk a fizikai világunkból az apró
világunkba, a lélek világába a belső
szemlélőnk szintjére emelkednénk. Egyszerre
érzékeljük a világot nagyon kicsiben,
kvarkoknál kisebb világban, és annak több
összetételében. Ha én vagyok a kvarknál is
kisebb megfigyelő, számomra a világegyetem
nagyon nagy. Ha a világegyetem a
megfigyelő, ami önmagában szintén kicsi,
számára egy másik világ nagyon nagy. Mindig
a kisebb világ figyelteti meg a nagyobbat.
Minél apróbb valami, annál kíváncsibb egy
nagyobb világra. A dolgok legkisebbjei
okoskodnak egy világon, mely nagy számukra.
A világegyetem legapróbb részei úgy tevődnek
össze, hogy egy hálózatot alkotnak. Mi is
részesei vagyunk ennek az apróbb kis
világokból álló világnak. Nem csak az agyunk
gondolkodik, de az agyunk az, ahol felerősödik
az apró kis világok hatása. Az agyunk az apró
világok és a nagyobb világok hálózatában egy
csomópont. Együtt gondolkodik a világ
minden apró elemeivel. Nincs olyan dolog a
világon, mely önmagában létezni képes, csak
egy hálózaban vagyunk képesek létezni.
Sosem érteném meg miből áll a tudatom, ha
nem kapcsolódnék össze a világ minden apró
elemeivel. Ha a Föld nem lenne én sem
tudnék magamról, a Nap nélkül a Föld sem
létezhetne, beolvadna valahova. A világunk
mindig egy nagyobb gondolkodótól függ.
Minél több apró gondolkodóból áll a világ,
annál jobban működik. A tudat mindig a
nagyobb világ felé irányul, a több apró
elemből álló világ felé. Ha egy apró elemekből
álló világ felbomlik, csatlakozik egy nagyobb
elemekből álló világhoz. Miután meghaltunk,
csatlakozunk egy nagyobb hálózathoz. A
világegyetem mindig egy nagyobb hálózathoz
csatlakozik. Halálunkkal a tudatunk egy
nagyobb tudat hálózatában gondolkodik
tovább. A jelenlegi tudatunknak van egy
egyéni összetétele, de ugyanaz a világ
hálózatában van, mint más ember tudata.
Senki nem képes sem élve, sem halva kilépni
ebből a hálózatból. Egyéniségünkkel
szeretnénk elszakadni, nagyobb lenni minden
másnál a világban, ahogy a világ legapróbb
elemei is egy nagyobb világ felé, egy nagyobb
hálózat felé törekszik. A sok kicsiből álló nagy
világot értelmezzük fizikai világunknak,
ragaszkodunk hozzá. Mert egy erősebb
hálózat, mint a sok kis elem amiben
gondolkodunk. Minden erősebb hálózat
csatlakozik egy erősebbhez. Akkor lennék
igazán nagy egyéniség és egyedülálló, ha
leszakadnék a világról? Hol a vége a világnak,
a hálózatnak? Ha tudjuk azt, hogy a világ
mindig kötődik valami nagyobb dologhoz, és a
kisebb világ egy kisebb világ hálózatához,
akkor sejthetjük, hogy bárhol vagyunk a
világban, mindig van nálunk nagyobb és
kisebb. A kisebbhez nem kötődünk annyira, a
nagyobb felé irányulunk. A gravitáció
pontosan ezt mutatja. Minél nagyobb a
tömeg, annál inkább vonzza a kisebbet. De
mindkettő vonzza egymást. Mindig van egy
nagyobb és egy kisebb. A Földünknek saját
órája, ideje van, és ha egy nagyobb hálózat,
világ részei vagyunk annak megint másképp
telik az idő. Valójában az idő az apró elemek
közti összetartó erő. Nem múlik, csak változik.
Mindig kötődik minden valami nagyobbhoz, és
ez az irányultság visszafelé is igaz. A Föld visz
magával, a Nap a földet, a galaxis a
naprendszert, a galaxist nagyobb galaxisok.
Igazából a fizikai világunk egy erősen kötődő
hálózat. Nem akarunk kilépni belőle. Pedig
sokkal erősebben kötődő hálózatba kerülünk.
Az nem létezik, ami nem része még teljes
mértékben ennek a hálózatnak. Ott a világ
vége, ahol túl gyenge még az elemek közti
kötődés. Azok nem kommunikálnak még
velünk. Az egész világ kötődik egy nagyobb
tudathoz. A tudat ezen a hálózaton keresztül
ér el mindent. Minél több elemet köt össze a
világunk, annál erőteljesebben kötődik a többi
tudathoz, annál erősebb a tudat. A tudatunkat
a gravitáció köti össze. Ez a kötődés
meghatározza, mennyire erős. A Föld tette
lehetővé a létezésünket, mert egy jóval kisebb
bolygón valószínű nem csak a fizikai világunk
lazulna meg, de a tudatunk is szétesne egy idő
után. Az ember tudata önmagában nem
létezhet. A tudat kialakulásához szükséges
több ember, más élő és nem élőlény. Egyedül
lebegő gondolkodó már azért sem létezhetne,
mert nem lenne értelme annak az
információnak, amit a külvilágból szerez. A
belső szemlélő tudomásul venné, hogy
egymagában gondolkodik és más
gondolkodóhoz csatlakozna, ha tudna. Ha csak
egy ember rendelkezne a tudással, és nem
adná tovább, tudása értelmetlen lenne. Az
egész világnak az ad értelmet, hogy
kapcsolódik minden valamihez, minden
irányul egy nagyobb hálózat felé, egy nagyobb
tudat felé. A földi életünk hierarchiája, az
egymás feletti uralkodás, az élet hajszolása
egy nagyobb felé a belső szemlélőnk
félreértéséből származik. A tudatunk
önmagában szereti önmagát, azt a hálózatot
melynek része, a torzulás ott kezdődik, amikor
a külső szemlélő az agy, túlhajszolja magát a
törekvéseiben. Elnyomó szerepet tölt be az
agy, mely nincs egyetértésben a belső
szemlélővel, a tudattal. Az emberi és állati
gonoszság a tudat félreértelmezéséből fakad.
A külső szemlélőnk látná rosszul a világot?
Már az is bizonyiték erre, hogy minden velünk
egyenlő tudattal rendelkező emberen,
dolgokon uralkodni akarunk, ehhez viszont
nincs elég erőnk. A tudatunk bűntudatot
ébreszt, próbál visszahúzni arra a szintre, ahol
minden embernek és létezőnek helye van. A
világegyetemet összekötő hálózat mindig a
nagyobb felé irányul, kapcsolódni akar egy
nagyobb hálózathoz, egy terjedelmesebb
tudathoz. Feltehetően, minél nagyobb a
tudathálózat, annál nagyobb függetlenségnek
örvend. Az emberi tudat végső szabadsága a
világot összekötő hálózat legnagyobb
hálózatában válna valóra. Ehhez nem
elegendő a tudatunk önmagában. Túl kicsi
tudathálózattal rendelkezünk, ahogy a
gravitációs erőnk is kicsi. A tudatunk fejlődése
nem egy biológiai folyamat. A Földünk
csatlakozik egyre másra egy nagyobb
tudathálózathoz. Igy leszünk egyre okosabbak.
Mikor az úgynevezett fizikai világunk lebomlik,
nagyobb tudathálózathoz csatlakozik. A
Földünk amiért butábbnak tűnik mint mi, jóval
okosabb. Már azért is, mert A Föld tette
lehetővé a fizikai világunk létezését. A kicsi
tudatunkkal kutatjuk a nagyobb tudatot, a
körülöttünk lévő világot, és mi egymást
embereket. Ha az egész világ tudatát
összeadjuk, kapjuk meg azt a tudatot, ami
valójában az úgynevezett valóság. Kisebb
valóságból, az apró tudatunkból tartunk a
nagyobb tudat felé. Mivel nagyobb tudat a
kisebb tudat nélkül önmagában nem létezne,
igy egy hálózaton belül létezik. A gravitációt
nem változtathatom meg, nem vonzhatom
magamhoz a Földet, de a Föld magához
vonzott engem. Az ember a Földdel és a
Földhöz kötődő tudathálózattal együtt teszi
lehetővé a tudatunkat, gondolkodásunkat.
Kéltlem, hogy egy másik naprendszerben,
vagy galaxisban életképesek lennénk a
jelenlegi tudatunkkal. Más galaxisban más
tudathálózat van, és más erőségű lenne a
tudatunk is. Vagy gyengébb, vagy erősebb a
jelenleginél, ahogyan a gravitációs erő is
változik. A gravitációs erőnek köze van a
tudatunk erőségéhez. A gravitációs erő mindig
befelé hat, a tömeg központja felé. A
világegyetemünk gyors tágulása annak is
köszönhető, hogy zuhanunk egy irányba,
mindig egy nagyobb tudat irányába, és nem
távolodunk. Mivel a tudat egy hálózat, ott ér
véget, ahol legyengül a tudat, ahol nem tart
semmi egy nagyobb irányába. Mivel a semmi
kisebb, mint a valami, éppen ezért a semmi is
hajlik a nagyobb felé. Nincs a világon olyan
legapróbb elem melyik annyira semmi lenne,
hogy ne irányulna a nagyobb felé. Még a
legkisebb semmi is irányul a nagyobb felé, igy
erősödik nem csak a gravitációja, hanem a
tudata is. Nincs olyan legnagyobb tudat, mely
ne kapcsolódna kisebbhez, mert a semmi a
legkisebb, és az is kapcsolódik tudathálózat
nagyobb eleméhez. A semmi, a nemlétezés a
legnagyobb és egyben a legkisebb
tudatállapothoz kapcsolódik. Minden nagyobb
felé irányul, éppen ezért a semmi a legkisebb.
A semmi tudatállapota annyira kicsi, hogy
nem sokat tud a létezéséről. A mi
tudatállapotunk jóval nagyobb. A tudatunk
mindig a dolgok végét keresi, pontosan úgy
ahogy hajlik az erősebb tudathálózat felé.
Számunkra a tudathálózat addig tart, ameddig
a tudatunk erősége hat, azon túl már a
tudatunk túl gyenge. Minél erősebb tudattal
rendelkezik egy tudathálózat annál messzebb
van világegyetem vége. A legapróbb és a
legnagyobb vége. A mi tudatunk a saját
tudathálózatunk végét látja, ameddig a
tudatunk ereje tart. Pedig nem ott van a vége.
A világegyetem vége a tudat vége csupán.
Minél nagyobb a világ tudathálózata, annál
kisebb a világegyetem vége, míg el nem tűnik.
Minél nagyobb a tudásunk, annál inkább
lemondunk arról, hogy a világegyetemnek volt
kezdete és vége. A tudathálózatunk még nem
ért odáig, hogy megértsük. Az életünk a
tudatunk, és a tudatunk túl gyenge még, hogy
megértse a halál az egy tudathálózaton belül
nem a vég, csupán átmenet egy nagyobb
tudhálózatba, mely később egy nagyobbhoz
és nagyobbhoz csatlakozik. Minél erősebb a
tudathálózat, ahova kerülünk, annál kevésbé
tekintjük végesnek a létezésünket. Abból a
hálózatból nem tudunk kilépni, csak abban az
esetben, ha magasabb tudathálózathoz, vagy
ha pechünk van, alacsonyabbhoz
csatlakozunk. Az alacsonyabb tudathálózathoz
való csatlakozás megismételteti a jelenlegi
tudatállapotunkat. Újra ugyanezt éljük meg.
Nem biztos, hogy nekünk a jelenlegi tudatunk
jó. Túl gyengének találom. Az időutazás a
jelenlegi tudatállapotunk elmozdulása. Mindig
egy nagyobb tudatállapot felé hajlik a világ.
Előre halad az idő, lineáris. Megfordítható
abban az esetben, ha a Földünk,
Naprendszerünk, galaxisunk megismételteti
velünk a tudatállapotunk utazását.
Visszatérhetünk sokkal gyengébb
tudatállapotba, butábbak leszünk, de
ugyanabba a tudatállapotba is, amiben most
vagyunk. A tudatállapotunk utazása időutazás
is egyben. Nem biztos, hogy visszaszeretnénk
kerülni egy ennél rosszabb, vagy ugyanilyen
tudatállapotba. Ha ezeket a mozgásokat
összeadjuk: a Föld forog, a Föld kering a Nap
körül, a Nap a galaxis körül mozog, a Tejút az
Androméda felé tart, és a helyi csoport vonzza
a túlsűrűségű területeket, és taszítja az alul
sűrűségűeket.
Nem látjuk az Univerzum végét, mert a
tudatunk követi azt az általános természeti
törvényt, hogy minden halad egy nagyobb
felé. Az apró dolgokat nem látjuk, a túl nagy
dolgokat szintén nem. Képzeljük el, hogy a
szemünk elé teszünk egy nagy tárgyat. Nem
látjuk annak a végét sem az elejét. Ha távolról
nézzük az a tárgy kicsinek tűnik, már látjuk az
alakját. Ha nagyon távolról nézzük, eltűnik egy
idő után a megfigyelési mezönkből, mintha
nem létezne. A tudatunk mindent közepes
távolságból lát, ezért nem látjuk a dolgok
végét, de ha minél közelebbről figyeljük meg a
dolgokat, annál inkább elmerülünk annak
végtelen határaiban. Ha túl kicsi, vagy túl nagy
valami, számunkra nem érthető. Nem
érzékeljük a világ nagy és kicsi elemeit. A
fizikai világunk az érzékszerveinkkel, az
agyunkkal megfogható tartományon belül
létezik. Minden ami kisebb, vagy nagyobb
ennél a tartománynál, számunkra érthetetlen,
felfoghatatlan, vagyis agyunk számára
befoghatatlan. A fizikai világunk az a belső
tartománya az agynak, amit még észlelni
képes. Ha az agyunk mélyebbre látna,
atomokban, vagy kvarkokban látnánk a
világunkat, vagy annál kisebb elemekben. Az
agyunk sem a túl kicsit, sem a túl nagyot nem
érzékeli valóságosnak. Az agyunk elképzeli, de
nem látja a végtelent, mert a látóköre szűk
határokon belül mozog. Számunkra csak az
létezik, amit agyunk még képes meglátni. Ha
egy távcsővel figyelem a távoli galaxisokat, az
agyam látásmezőjébe kerül, nem mint túl
nagy, vagy túl kicsi, mert akkor nem látnám. A
tudatunk egy meghatározott spektrumon
belül érzékeli csak valósnak a fizikai világot.
Minden, ami ezen a spektrumon kívül esik, az
agyunk számára nem létezik mint fizikai világ.
A tudatunk az agyunk érzékelési spektrumán
kívül működik. Mert olyan apró elemekből
tevődik össze, amit agyunk már nem lát.
Hasonlóképpen működik a hallásunk, a
látásunk. A fény legnagyobb részét nem látjuk.
A számunkra látható fény a fizikai világunk
spektrumán belül van. A gravitációt nem
láthatjuk, mert az kívül esik az agyunk
megfigyelési képességeinek határán.
Tudomásunk van róla, mert hat a
létezésünkre. A tudat is igy működhet.
Tudomása van róla, hogy létezik, de az agyunk
nem látja, mert túl kicsi és túl nagy elemekből
áll. Az idő múlását is tudomásul veszi az
agyunk, mert hat a fizikai világunkra, de nem
látja. Nincsenek dimenziók, csupán az agyunk
érzékelési spektrumán kívül létező dolgok. A
végtelen nincs az agyunk érzékelési
spektrumán belül, csak az, hogy valaminek
van eleje, és vége. Ez nem lehet más, mint az
agyunk észlelési képességeinek a határai.
Minden ami az agyunk észlelési spektrumába
kerül, fizikai világ lesz belőle. Az agyunk
nagyon szűk látási spektrummal rendelkezik.
Nagyon elenyésző részét látjuk a világnak. A
fizikai világunk az agyunk érzékelési
spektrumán belül létező dolgok, ami közel
sem jelenti azt, hogy amit agyunk nem érzékel
nem valós. Agyunk érzékelési tartományán
belül létezünk. Ha agyunk érzékelési
tartománya nagyobb lenne, egymást és az
egész világunkat atomokban látnánk, vagy
jóval kisebb elemekben. Jóval többet tudnánk
a világunkról. Az agyunk szintetizálja a túl kicsi
és túl nagy dolgokat, egyben látja, saját
érzékelési spektrumán belül. Az MRI másképp
látja már az embert, és egy nagyobb
felbontású gépezet, megint másképp látná.
Agyunk számára csak egy bizonyos intenzitású
energiahálózat látható. Minden fizikai elem,
amit az agyunk észlel egy energiahálózat, mely
az agyunk látási szögén belül van. Minden
kötődik egy nagyobb és kisebb hálózathoz, de
a hálózat elejét és végét nem érzékeli már az
agyunk. Innen a véges és a végtelen közti
gondolkodásunk. Az agy legkisebb és
legnagyobb észlelési spektruma a fizikai
világunk határa. A tudatunk az agy érzékelési
spektrumán kívül és belül is működik. Látja a
számára érzékelhető apró spektrumvilágát, és
annál kevesebb tudomása van a spektrumán
kívül eső világról. Nem dimenziókról van szó.
Az agyunk látási, érzékelési spektrumán belül
és kívül létező dolgokról van szó. Az agyunk
gondolkodását az agy érzékelési tartományán
belül és kívül eső dolgok indítják el. Az agyunk
alig érzékel valamit, olyan keskeny az
érzékelési határa, inkább csak következtet
arra, amit nem képes érzékelni már. A
tudatunk szélesebb spektrumot érzékel, mint
az agyunk. Ez abból származhat, hogy míg
agyunk egy kisebb energiahálózatként jelenik
meg, a tudatunk nagyobb energiahálózatot
lát. Nem látja az agyunk, mi történik a
tudatunkban, csak akkor érzékeli, ha az
átkerül az érzékelési spektrumába. Alig
tudunk valamit arról, mi történik az agyunk
érzékelési spektrumán kívül, igy nem csoda,
hogy nem értjük saját létezésünket. Amit
léleknek nevezünk az az agy érzékelési
spektrumát csak érinti, nem érzékeljük
igazából. Kívül esik az agyunk látási
tartományán. Einstein relativitás elmélete
szerint az anyag meggörbíti a teret. Minden
kis elem meggörbíti a teret és az idő a sok
apró elemek eltérő idejéből tevődik össze.
Minél több apró elem van egy szorosabbak
kötődő hálózatban, annál nagyobb a tömege,
és annál inkább lelassítja az időt. Az idő
múlását meghatározza az is, hogy a
Naprendszeren belül hol vagyunk, a
naprendszer a Tejúton belül hol van és a Tejút
éppen melyik irányba tart. Az idő múlása nem
egyenletes, változó, nem abszolút értékű. Az
egész létezésünk és a tudatunk ennek az
utazásnak köszönhetően folyton változik. Az
apró elemek gyorsabban mozognak, azok
indítják el bennünk a tudatot, a gondolkodást.
A nagyobb felé irányulás a gondolkodásunkra
is jellemző. Inkább elfogadjuk azt, amit látunk,
mint amit nem. A világegyetem halad egy
nagyobb tudat, intelligencia felé, és ezzel
együtt a külső és belső világunk is ebbe az
irányba tart. A világ azért következetes, mert
minden ugyanabba az irányba tart, a nagyobb
irányába. Ezért áll össze a világunk egységes,
következetes világgá. Halálunkkal nem ér
véget a hálózat, melynek része vagyunk.
Csatlakozik a tudatunk egy nagyobb
hálózathoz, mely már a jelenlegi
hálózatunkban élők számára nem észlelhető,
az agy spektrumán kívül esik. Egy olyan tudat
részévé válunk, mikor meghalunk, mely
okosabb, a tudathálózat magasabb szintjén
van. A mi tudatunk képes mozgatni a
világunkon belül történő dolgokat. Ahogy a
Nap is mozgatja a Földet. Mi kicsiben
változtatunk a világunkon, a Nap meg
nagyobb mértékben. Minél nagyobb valami,
annál több mindent mozgat. A fény a képes
végig haladni a látható világunkon, akkor a
fény sokkal nagyobb, mint a számunkra
látható világunk. A fény okosabb, mint mi.

A tudatunk a külső hullámok és az agyban lévő

hullámok találkozásával jön létre. Az agyunk
értelmezi a külső hullámokat, azt
folyamatosan tapasztaljuk. Látunk és hallunk.
Az agy is létrehoz hullámokat.
A gravitáció összetartja az információt, a
tudatunkat. Ez az információ hullámokban
raktározódik. Ahogy az egész világunk olyan,
mint egy apró elemekből összeragasztott
világ. A fizikai világunk megjegyzi a mintáját,
és megőrzi. Ezeket mintákban érzékeli az
agyunk, és természetes módon tárolja
mintákban. Nem a tárgyat tárolja az agyunk,
nem nyeli el az agyunk a külső világunkat,
csupán annak a mintáját tárolja. Agyunk része
a világunknak, ezért bármit tárolunk, azt egy
nagy hálózat részeként tároljuk.
Az agyunk kozmikus hullámokat hoz létre, és
képes a kozmikus hullámok bizonyos
tartományát érzékelni. Keressük a helyünket
egy hullámzó világban, és az ami elmúlik, a
hullámzó világ része, önmaga a világ. Mert
ami hullámzik, az változik, és ami változik az
elmúlik. Mivel hullámvölgyeket ir le a világunk
kezdetnek és végnek éljük meg. Mi múlunk el,
nem a világegyetem, és mi része vagyunk a
világegyetemnek. Halálunkkal nem hangoljuk
többé már a hullámokat más hullámhosszá,
csak megyünk a többi hullámmal együtt. Miért
is volna értelme állandóan értelmezni a
beérkező hullámokat? Úgy ahogy szeretjük
értelmezni a zenét, élvezzük annak ritmusát,
ráhangolódunk a világunk ritmusára, élvezzük
azt, az életünket, miközben bennünk minden
ide-oda hullámzik, minden zajos, de nem
veszünk mindenről tudomást, csak arról, ami
számunkra ritmikus, egy bizonyos frekvencián
zajlik. Ha meghalunk, minden zajlik tovább. A
részecskék melyekből összeált a földi mintánk
és a világunk tovább rezegnek, hullámzanak,
és mindig akad valami, ami észleli annak
ritmikusságát, mint mi emberek. Mi emberek
egy hulláhosszra hangoljuk a világunkat, hogy
értelmezni tudjuk. Nem vagyunk képesek
minden hullámot észlelni, igy a befogott
világunk sosem lesz tökéletes, mert nem
halljuk még a világ zenéjét, a világegyetem
szimfóniáját. Mivel minden hullámzik, folyton
visszatérünk ahhoz, hol kezdődött és hol ér
véget. Mivel a csend is rezeg, próbáljuk
lehalkitani a világunkat, hogy jobban
megértsük. Csökkenteni akarjuk a világegytem
hullámait a magunk szintjére, de nem megy,
mert az agyunk és a lelkünk is a
világegyetemmel hulámzik. A véges a
számunkra megszünő hullámok, a belső tudat,
a hullámok harmonizálása. Valószinű, hogy
nem a mi egyedi képessőgünk, az egész
világegyetem hangolja magát, saját tudattal
rendelkezik, és mi vele együtt, annak
részeként hullámzunk, mintha egy hatalmas
nagy szinfónikus zenekar része lennénk,
egyedül senki sem zenélne jól. Halálunkkal
minden atomunk és kisebb részei tovább
hullámzanak, amit a tudatunknak nevezünk az
csak része egy nagyobb hálózatnak, és ezt
nem tudjuk elfogadni, mert a tudatunk saját
rezgést hoz létre, nem a testünk, hanem az
ahol találkozik bennünk a világegyetem, mert
bennünk és körülöttünk minden hullám. Mi
cask egy kis csomópont vagyunk a tudatunkkal
és egy nagyobb felé tartunk, egy nagyobb
tudat felé. Magunknak szeretnénk tudni a
világot, és mi akarjuk mozgatni a Földet és a
csillagokat, de ehhez be kell látnunk túl
keveset tudunk. Éppen ezért nem tudjuk
megérteni még a világegytem szándékát,
annak tudatát, de ha hangoljuk a hullámokat,
tudjuk, hogy jó.

.
A világegyetem vége a semmivel, mint más
hullámhosszon száguldó hullámmal ütközik.
Interferencia jön létre. Az interferencia az
anyag és a világegyetem információs
hálózatának csomópontja. Agyunk is a
különféle hullámok ütközését értelmezi, az
interferenciát. Az interferenciáról tudjuk, akár
ki is olthatja a hullámokat, de mivel halad a
világ, nem ez a helyzet.
Az agyunk egy csomópont az univerzumban,
ahol találkoznak az információk. A tudat csak
a klaszeretkben, hálózati csomópontokban
erősödik fel. Minél több kisebb hálózatot köt
össze valami, annál nagyobb az információ –
hordozó képessége. A galaxisunk velünk
együtt külön –külön és egyben is
tudathálózatot képez. Mi tolódunk a nagyobb
tudathálózat felé. Vágyunk a tudat
felhalmozott tudására. Minél több atomot
tömörit magába egy objektum, annál nagyobb
az az információ halmaz, amit fel kell
dolgoznia. A genetikai állományunk egy kódolt
információ halmaz, mely létrehozott egy olyan
hálózatot, ami képes több információs
hálózathoz kötődni. Az agyunk információs
hálózatát, ha jobban kiterjesztenénk, nagyobb
tudással bírnánk. Az emberek között folyton
zajlik információscsere, kommunikáció. Az
információscsere hullámok formájában
történik.
Minél gyorsabban megy a vonat, annál
lasabban telik az idő. A megfigyelő számára,
aki áll, gyorsabban telik az idő. A fény
sebessége korrigálja ki az időtorzulást. A fény
számára nem telik az idő. A fény mindig a
jelenben van, mig a tér elmozdul. Igy mozdul
el az agyam is a bennem lévő lélektől, mely
fény sebességgel halad. A lélek számára
nagyon lassan telik az idő. A léleknek is ilyen
lassan ketyeg az órája, mig a fizikai világunk
gyorsan pereg, mint a filmkockák amikor
felgyorsitják őket. A tér eltávolodik az időtől.