KER DUKEY & K WEBSTER

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2022
Írta: Ker Dukey, K Webster
A mű eredeti címe: Pretty Broken Dolls (Pretty Little Dolls 4)

Pretty Broken Dolls

Copyright © Ker Dukey and K Webster 2017
All rights reserved.

Cover Design: All By Design

Photo: Adobe Stock

Fordította: Sándor Alexandra Valéria

A szöveget gondozta: Balogh Eszter

ISSN 2416-1195
EPUB ISBN 978-963-597-195-4
MOBI ISBN 978-963-597-196-1

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid

Korrektorok: Réti Attila, Gera Zsuzsa

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Ez a könyv nem valós történetet ír le. A nevek, a szereplők,
a helyszínek és az események a szerző képzeletének szüleményei.
Valós eseményekkel, helyekkel és élő vagy elhunyt személyekkel
való egybeesés pusztán csak a véletlen műve.
 (K)AJÁNLÁS

A mi szép kis babácskáinknak.

Köszönjük, hogy mindig többet akartok.

Hogy tűritek a fájdalmat, a bántalmazást és a kínzást.
Mi pedig élvezzük, hogy kioszthatjuk.

Üdvözlettel:
A Szörnyeteg és a Mester
vagyis
K&K
 „Nincsenek hősök.
A való életben a szörnyetegek győznek.”
– Sansa –
(George R. R. Martin: Trónok harca)
 ELSŐ FEJEZET

~ ö etéve ~

Viktor, vagyis Tanner

• Oroszország – tizennyolc évesen

Akandalló lángjai kibírhatatlanul felhevítették a szobát.

Megmondtam Veronikának, a házvezetőnőnknek, hogy ne
gyújtson be ma este, mégis megtette. Kezd túl öreg lenni ahhoz,
hogy elvégezze a munkáját, de előbb jött, mint én, úgyhogy
apám nem fogja lecserélni. Kár egyáltalán megkérdezni.
Verejték csorog le a hátamon, a szoba pedig úgy lüktet,
mintha élne, mintha saját szívverése lenne. A feszültségtől
szinte szikráznak a zsigereim. Közeleg a hónapforduló, amikor
bizonyítanom kell az apám előtt.
A Vasziljev család minden férfi tagjának részt kell vennie a
„V-viadalon”, amikor nagykorúvá érik, hogy megmutassa,
mennyit ér, és milyen pozíciót tölt be a családban.
A nevünk és a hírnevünk jelenti a mindenséget az apánk
számára.
Jurij Vasziljev.
Birodalmának nincs párja a bűnözők világában.
 A nőkereskedelem, a fegyverek és kábítószerek mind csak a
jéghegy csúcsa, ami alatt megbújik, hogy mit csinál a családunk
valójában. Férfiak és nők legsötétebb perverzióiban vájkálunk,
és amint apám magával rántja őket a világába,
marionettbábuként mozgatja, és többé sosem ereszti őket.
Kielégíti a vágyaikat. Ők meg istenítik érte. Egy igazi
bábjátékos. Én pedig kurvára felnézek rá, teljes szívemből. Pont
olyan akarok lenni, mint ő, de a legfontosabb, hogy ki akarom
érdemelni a tiszteletét.
A tervek szerint kiterjeszti majd a vállalkozását az Egyesült
Államok területére. Én akarok lenni az, akit megbíz ennek a
vezetésével. Tehát valahányszor az apám kiveti a hálóját,
behúzom majd a zsákmányt. Mert ilyen a családunk. Mi uraljuk
a világot – még ha a világ egyelőre nem is tudja ezt.
Halk léptek zaját hallom a keményfa padlón, ám a szoba fölé
tornyosuló árnyék nem illik a finom járáshoz.
– Vlagyi, hogy tudsz ilyen hangtalanul mozogni? – kapom
oldalra a fejemet a bátyám felé, aki szinte besiklik a szobába.
Mint egy kibaszott árnyék. Leselkedik. Ólálkodik. Várakozik.
Mindig sötétségbe burkolózik.
Gonosz mosolyra húzódik a szája, és fürkészni kezd a
borostyánszínű szemével, ami olyan, mint az enyém. Előttem
megállva karba fonja a kezét, az izmaitól pedig megfeszül az
öltönye.
– Ezt a képességet minden embernek ki kell fejlesztenie, aki
olyan, mint mi, öcsém – jelenti ki tárgyilagosan, sötét és
borostás arcán gúnyos félmosollyal.
 Vlagyimir kiköpött apánk. Magas, jó kétméteres, széles vállú.
Fekete haja felül borzas, mindig úgy állítja be, mintha direkt
lenne kusza – szinte mintha élvezné ezt a kis lázadást az apánk
ellen. Apánk, aki oldalt rövidre nyíratja a haját, felfedve az
őszülő szálakat, tökéletesen hátranyalva hordja az ugyanolyan
árnyalatú tincseit.
A bátyám pillantása az arzenálra téved, amit előkészítettem: a
használatra kész fegyverek sorára. Felvesz egy kést az ágyra
kitett készletből, hogy végighúzza a tenyerén, véres csíkot
hagyva utána.
– Ez egy jó kés. Ezt kéne használnod – mondja nekem,
miközben elővesz egy kis rongyot a zsebéből, hogy megtörölje
vele a kést, aztán bekösse a kezét, hogy elállítsa a vérzést. –
Készen állsz rá, Viktor?
Szemernyi aggodalom sincs a hangjában, csupán kétség,
amitől düh kezd forrongani a mellkasomban.
– Egész életemben erre készítettél fel – préselem ki magamból
a választ megfeszült állkapoccsal. – Te is részt vettél a V-
viadalon. Ez egy beavatás.
Kidülled egy ér a nyakán, és a szeme is megvillan egy
pillanatra, mielőtt az arcvonásai ellágyulnak. Felém nyújtja a
kezét, hogy hátulról megfogja a fejemet, és magához húz. A
homlokom a megfeszített, izmos vállán pihen. Még mindig
magasabb nálam legalább tizenöt centivel, pedig a nyáron sokat
nőttem.
Most már felnőtt férfi vagyok. Mégis ő az idősebb. A bölcsebb.
És kurvára magasabb is. Semmiféleképpen sem számítok
kicsinek, de mindig élcelődik a magasságomon, amikor az
agyára megyek. Gyenge, kiszámítható próbálkozás ez – egy
olyan lépés, amit mindig látok előre.
Jó erősen megveregeti a lapockámat, aztán eltol magától,
jelezve, hogy a testvéri gyengédség pillanatának vége. A bátyám
kemény ember. Vasököllel nevelték, akárcsak engem. És
mindössze huszonkét évesen arra készítik fel, hogy átvegye
majd az apám birodalmát, a dinasztia irányítását.
– Az első játékosok megérkeztek – folytatja újabb bujkáló
félmosollyal. – Van egy, aki szerintem tetszeni fog neked –
bokszol bele a mellkasomba huncutul az öklével.
Várakozva megropogtatom az ujjaimat.
Tizenkét éves korom óta tudok a V-viadalról. Tizennégy
évesen megengedték, hogy nézzem a közvetítéseket a világháló
legsötétebb bugyrainak mélyére rejtett csatornán keresztül.
Tizenhat évesen nézőként részt vehettem az eseményen,
miközben a velem egykorú fiúk többsége focimeccsekre járt.
Bár az aréna itt is pont olyan nagy – és éppen olyan lenyűgöző,
mert a közönség ugyanúgy nézheti, fogadhat, és szurkolhat a
játékosaiért –, valójában egyáltalán nem hasonlít egy
futballpályához.
Teljesen mások a szabályok. A V-viadalnál – a mi játékunknál
– a brutalitás és a gyönyör a versengés tárgya, a legsötétebb
elmékben lakozó kényszerek kielégítése.
A gazdagok és a kiváltságosok azért fizetnek, hogy nézhessék.
A romlottak és a szadisták azért fizetnek, hogy játsszanak.
A szegények azért játszanak, mert reménykednek, hogy
győzni fognak, és eladhatják a zsákmányukat.
A szabály egyszerű.
Vadászol vagy levadásznak.
Ölni. Dugni. Vagy megtartani a zsákmányt.
De mindenekelőtt: túlélni.
Ha élve eljutsz a végéig, akkor jutalmad határa a csillagos ég.
Ha valaha is volt olyan vágyad, amit nem néz jó szemmel a
társadalom, akkor a V-viadalon megvalósíthatod.
A V-viadal előkészületei hónapokon át zajlanak. Az elit tagok
– beleértve az apámat is – minden játékost átvizsgálnak,
teljesen leinformálnak, aztán értékelnek. Ezek az események
annyira fű alatt zajlanak, amennyire csak lehet. A legnagyobb
titoktartással kell kezelni őket. A játékosok, a nézők és a fogadók
sokfélék, ám a leghatalmasabbaknak muszáj megőrizniük a
névtelenségüket.
Felcseperedve megtanultam, hogy a legnagyobb hatalommal
bíró emberek a legerkölcstelenebb, legromlottabb lelkek a föld
színén. Az irányítás iránti vágyuk mélyen gyökerezik, és
sötétebb formában akarják kiélni azt.
Az apám bőséggel kínál nekik erre lehetőséget, és mivel
magas tisztségeket betöltő ügyfelekről gondoskodik, rá nem
vonatkozik a törvény, fél tőle a többi bűnöző, és ami a
legfontosabb: istenítik a kliensei.
– Gyere, Viktor! – parancsol rám Vlagyimir. – Egyél velünk!
Otthagyom a fegyvereket az ágyon.
Remélem, hogy Veronika megbotlik, amikor elpakolja őket, és
kiszúrja a szemét. Akkor talán apámnak nem marad más
választása, mint hagyni, hogy nyugdíjba menjen.
– Egy nő fél szemmel is hasznos, öcsém – jegyzi meg derűsen
Vlagyimir. Ekkor döbbenek rá, hogy hangosan gondolkodtam.
Muszáj lesz megtanulnom lakatot tenni a számra, és rendezni
az arcvonásaimat, hogy ne lehessen ennyire könnyen kiismerni.
A bátyám mindig azt mondja, hogy a pókerarc megmentheti az
ember életét, és félelmet ébreszthet még a legbátrabb lelkekben
is.
„Nyugtalanító, ha a másiknak kifürkészhetetlen az arca,
Viktor, és ez akár élet-halál kérdése lehet.”
– Hol a szállítmány? – kérdezem, mit sem törődve a
házvezetőnőre vonatkozó beszólásával.
Alig várom, hogy lássam, kiket sorakoztatnak fel
húsdarabként, hogy a többiek kihasználják őket és játsszanak
velük. Fiatal vagyok ugyan, de én is szeretek játszani velük.
– Előkészítés alatt. Holnapra meglesz a bemutatkozó profilod.
Utána elviszlek, hogy találkozz az egyik lánnyal. Jó lesz
levadászni és megdugni – húzódik röpke vigyorra a szája, de
aztán megint sztoikus nyugalom ül ki az arcára.
Az összes játékost egy névtelen bizottság elé állítják, hogy
meghatározzák, ki mennyit ér, majd mindegyiküknek a profilját
elérhetővé teszik a nézők számára. Lehet jelezni a kéréseket,
egy-egy néző pedig pénzt ajánlhat valamelyik játékosnak, hogy
tegyen meg valamit a szeme láttára. Emiatt jönnek hidegvérű
gyilkosok a V-viadalra – pusztán a fizetségért –, és emiatt
kerülnek életveszélybe a magamfajta köztiszteletben álló
családtagok: a mogorva ellenfelek akár meg is gyilkolhatnak
bennünket.
A V-viadal arénájában történt halálesetekért nem lehet
később bosszút állni, ez is a játék részét képezi. Ettől csak még
veszélyesebb és csodálatra méltóbb az indulás olyan alvilági
figurákkal, akik között élünk.
Vlagyimirnak megszólal a telefonja a zsebében, mire felemeli
a kezét, és jelzi, hogy kér egy percet. Elballag az ellenkező
irányba, én pedig folytatom az utat a konyha felé, mert kíváncsi
vagyok, kire gondolt, amikor azt mondta, hogy vacsorázzak
velük.
Szokatlanul csendes a ház ahhoz képest, amilyen a V-viadalt
megelőző hónapokban volt. Ha apámat lefoglalják az
előkészületek, akkor a többi üzleti ügy a háttérbe szorul.
Jobban szeretem ilyennek a házat. Kevesebb jövés-menés.
Nyugalom.
Benyitok az ajtón, és besétálok a konyhába. Általában vannak
itt háztartási gépek és edények, most viszont semmi, ráadásul
ennivaló sincs kitéve. Ez bizonyára azt jelenti, hogy Vlagyimir
étterembe akar menni.
Korogva tiltakozik a gyomrom a várakozás gondolata ellen. A
fél súlyomat kiizzadtam a szobámban a begyújtott kandalló
miatt. Kell valami, amitől talpon maradok. Ha a bátyámat
telefonon hívják, és kér egy percet, akkor abból többnyire fél
óra lesz. Csalogat a hűtő, ahol találok valami felvágottat. Éppen,
amikor becsukom a hűtőajtót, valaki nekem jön, így az ennivaló
leesik a földre, én pedig nekivágódom a pultnak.
Nyikó préseli hozzám a testét, hogy odanyomjon a
konyhaszekrényhez.
– Gondoltam, hogy te ólálkodsz itt – morogja bele a fülembe.
Nem ólálkodtam, te seggfej.
A farka nekifeszül a seggemnek, így ellököm magamtól, és
szembefordulok vele. Vigyorog, a mellkasa pedig hullámzik az
izgalomtól.
– Szóval te vagy az, aki velünk vacsorázik? – vetem oda, mire
közelíteni kezd felém. Hátralendítem a karomat, hogy aztán
ököllel belecsapjak az arcába. Oldalra rándul a feje, majd lassan
megint belenéz a szemembe. Vérzik az alsó ajka. Odanyúl a
hüvelykujjával, hogy szétkenje és leszopogassa.
– Hiányoztál – mondja gúnyos félmosollyal.
– Baszd meg – felelem olyan ridegen, mint amilyen a szívem.
– Miért kell neked folyton ezt játszanod, Viktor? Tudod, hogy
a végén úgyis megkapom, amit mindketten akarunk.
– És mi az? – kérem számon rajta, pedig tudom a választ.
Megint közelebb jön, ám ezúttal hagyom, hogy hátratoljon.
Nekiütközik a hátam a hűtőajtónak. Kétoldalt lefogja a kezemet,
és bizsergek a késztetéstől, hogy küzdjek ellene. Rám néz a
tengerkék szemével, mintha engedélyt kérne – és ebben
vagyunk különbözőek.
Én nem szoktam kérni a dolgokat.
Hanem elveszem őket.
Nekidőlve belelazulok a közelségébe, és hagyom, hogy érezze
a kemény farkamat a sajátján, aztán durván ellököm magamtól.
Egy lány, aki még csak néhány hónapja dolgozik itt, behoz egy
tálcányi üres tányért. Megtorpan, amikor meglát engem.
Őzikeszemekkel néz rám, mint mindig, amikor keresztezi
egymást az utunk. Tudom, hogy nedves a puncija, és arra vár,
hogy enyhítsek a kínján. Jó megjelenésű férfi vagyok. Apám
mindig azt mondta, hogy anyánk továbbadta nekünk az
egyetlen jó genetikai adottságát: a szépségét. Láttam róla
képeket. Ugyanolyan sötétbarna haja volt, mint az enyém.
Ugyanolyan izzó borostyánszínű tekintete. Nekem valamelyest
finomabbak a vonásaim, mint Vlagyimirnak, mert én
hasonlítok anyánkra a legjobban.
Lelépett, amikor kissrác voltam. Alig emlékszem rá. Apám
nem beszél róla gyakran, de amikor mégis, akkor gyűlölködve
teszi dühében és fájdalmában. Ez az egyetlen gyenge pontja.
Nyikó a pillantásomat követve rámordul a lányra, hogy
menjen innen.
A lánynak elkerekedik a szeme, és egyikünkről a másikra
pillant, mielőtt az ágyékomra nézne. Dudorodik a kemény
farkamtól a sliccem. Csörömpölnek a tányérok, ahogy sietve
igyekszik letenni a tálcát.
– Vika! – szólok utána, mielőtt elmenekülhetne. Megint
megtorpan.
Csak azért emlékszem a nevére, mert ugyanaz, mint a
húgunké. Két Vika egy fedél alatt. Az egyik egy félénk, szegény
szobalány. A másik extrovertált, gazdag és elkényeztetett. Nem
is lehetnének különbözőbbek. A szobalány felnéz rám a
hatalmas, kifejező barna szemével, én pedig hívogató
mozdulatot teszek az ujjammal.
– Gyere ide!
 – Nem megyek bele olyan játékba, ami rosszul fog végződni –
figyelmeztet Nyikó.
De pont az a lényeg. A benne lakozó sötétség, ami tetszik
nekem, aminek szívesen látom az eredményét. Sőt, rohadtul
vágyom rá.
Megragadom Vika vállát, és megfordítom, hogy háttal legyen
nekem, arccal Nyikó felé. Megemelem a szoknyáját a
térdemmel. A vakmerő húzásomtól eláll a lélegzete. Fekete
csipkebugyi van rajta, nem pamut, amire számítottam. Ettől a
kis meglepetéstől elégedetten félrehúzom az anyagot, miközben
egy kis göndör szőr cirógatja az ujjaimat. Ahogy vártam, csöpög
a kiéhezett puncija. Mint mindegyiknek, ha rólam van szó.
Belemártom két ujjamat, az izmai pedig megfeszülnek
körülöttük. Nem tiltakozik, pedig azt hittem, fog.
– Meglepően szűk vagy, Vika. Hány férfival voltál eddig?
Felnyög, ahogy elkezdem a lassú és gyötrelmes ujjazást.
– Kettővel – leheli.
Nem valószínű.
– Hazudsz – jegyzem meg csipkelődve, és oldalra hajolok,
hogy lássam Nyikó dühtől lángoló arckifejezését.
Nem okoz csalódást. Úgy összeszorítja a száját, hogy
rángatóznak az izmai. Szórakoztat, ahogy a keze ökölbe szorul
és elernyed.
Most megtanulod, hogy ne játszadozz velem, te seggfej. Nem
vagyok senkinek a bolondja.
– Igazából mennyivel? – faggatom a lányt ujjazás közben,
nyakán a forró leheletemmel.
 – Néggyel – nyögi. – Csak néggyel. Esküszöm.
Feljebb húzza a ruháját, hogy jobban hozzáférjek. Kis ribanc.
– Szerintem megduglak, Vika. Itt, ahol kaját szoktunk csinálni.
Aztán a szobámban foglak tartani, hogy eljátszhassak veled,
amikor csak akarok.
Levegőért kapkod, és előrehajolva próbálja rányomni magát a
hosszú ujjaimra. Annyira figyelem Nyikó dühös morgását, hogy
lemaradok a pillanatról, amikor elpattan nála a húr. A lány felé
nyúl, de túl gyorsan teszi. Nincs időm reagálni.
Reccs!
A szobalány rögtön abbahagyja a vonaglást, és elernyedve
előrebukik. Az ujjaimról lecsúszva, émelyítő puffanással landol
a padlón.
– Megtarthatod, ha szereted a rothadó hullaszagot – veti oda
epésen Nyikó.
Megölte.
– Te kibaszott idióta! – kiabálok rá. – Apámnak ez nem fog
tetszeni!
De nekem igen. Mennyire tetszik, a kurva életbe!
– Majd én elintézem a hullát – motyogja. – Neki nem kell
tudnia.
Elsápad, amint tudatosul benne, hogy mit tett. Gyilkolni
egyikünk számára sem újdonság, ám az apámnak szigorú
szabályai vannak, amik lehetővé teszik neki, hogy megőrizze a
hatalmát.
Ne ölj hirtelen felindulásból. Következményekkel járhat.
A tisztelet fenntartásához ki is kell azt mutatni.
 Meggyilkolni az apám kiszolgáló személyzetének egyik tagját
azért, mert féltékeny vagy, és nem tudod beismerni, olyan
veszélyes játék, ahol nem nyerhet senki.
– A kamerák biztos látták ide bejönni – csattanok fel. – Ezt
nem söpörheted a szőnyeg alá, Nyikó.
Felkapom a tálcát, amit a lány tett le, hogy lendületből a
földhöz vágjam. Visszhangzik a csörömpölés, ahogy
végigcsúszik a padlón és összetörnek rajta a tányérok.
Nyikónak tágra nyílik a szeme, aztán résnyire szűkül. A
szilánkokról az ajtóra néz, végül rám mered.
Állom a tekintetét, miközben lehajolok a lányért, hogy
felemeljem. A lába végigsiklik a padlón, amíg rá nem fektetem a
porcelánmaradványokra. Az élettelen test fölé görnyedve
megfogom az egyik tányérdarabot, és belemártom a nyakába.
Jólesik hallani, ahogy az erőteljes kézmozdulatomtól átszakad a
bőre – olyan, mintha egy érett körtébe harapnék bele.
Borzongás fut végig a gerincemen, mindenhol libabőrös lettem
tőle.
– Aki ügyetlen, az kiszúrhatja a szemét egy késsel, vagy
tányért kaphat a nyakába – dünnyögöm felegyenesedve.
Határozott léptekkel elindulok Nyikó felé. Elvörösödik. Látja a
bennem lakozó sötétséget, és mindig is azt hitte, hogy ő
ébresztette fel a démont. Nem tudja, hogy a démonjaim már
jóval azelőtt ámokfutásba kezdtek, hogy megmutattam őket
neki.
Felém nyúl, mire elkapom a csuklóját, és hátracsavarom a
karját, hogy arccal lenyomjam a konyhapultra. Odanyomom a
fenékvágatához a még mindig kemény farkamat.
– Nézd meg, mit műveltünk – heccelem a szobalány felé
bökve, akinek a nyakán lévő sebéből most is folyik a vér. Még
biztos meleg a teste, ha égővörös vér szivárog belőle.
Gyönyörű.
– Nem kéne incselkedned egy szörnyeteggel – morogja Nyikó,
és fészkelődve igyekszik kiszabadulni.
– Biztos, hogy van benned egy kis genetikai hiba. De hogy
szörnyeteg lennél? – kuncogok rajta sötéten. – Szörnyeteg az
nem vagy.
Elengedem a kezét, ami egy csattanással a konyhapulton
landol. Mégsem próbál megmoccanni vagy elmenekülni.
Durván lerántom térdig a farmerját, és beleköpök a
tenyerembe. Alig szánok rá időt, hogy bekenjem vele a farkam
hegyét, mielőtt örömömet lelem abban, hogy brutálisan a
magamévá teszem. Tényleg igencsak szörnyeteghez méltó
üvöltés tör fel belőle, miközben mélyen behatolok a seggébe.
Remélem fáj. Remélem, kurvára fáj. A nyögései elárulják, hogy
igen.
– Baszd meg – morogja.
Milyen ironikus!
– Itt én vagyok a mester, Nyikó – cukkolom, miközben
előrenyomulok az ölemmel. – Ezt soha ne felejtsd el!
Súlyos, csizmás léptek zaja hallatszik a folyosóról, mire Nyikó
pánikba esik.
– Szállj le rólam, Viktor – sziszegi. – Jön valaki.
Tetszik, ahogy küszködik alattam. Ettől csak még
keményebben akarom dugni. Úgy is teszek.
– Én, de nem jövök, hanem mindjárt elmegyek, ha így
szorítod a farkamat – hatolok belé még mélyebben. A bejárat
szűk volt, amikor benyomultam az izomgyűrűn, de Nyikó így
járt. Szeretem, ha fájdalommal jár a szex – és veszéllyel. Neki
pedig nincs választása, hogy így szereti-e.
– Viktor – könyörög rekedten.
Kuncogva kihúzom belőle a farkamat, de nem eresztem el. A
tarkójánál fogva imbolyogva odavonszolom az egyik
tárolószekrényhez, aztán belököm és én is bebújok utána, hogy
magunkra csukjam az ajtót.
– Hiányoztál – leheli. A sebezhetőség egy pillanata, amiben
imádok fürödni.
– Bizonyítsd be – kényszerítem térdre a másodpercekkel
korábbi dugásunk után még mindig kemény és fedetlen
farokkal.
Mohón bekapja, mintha csak egy fagyi lenne, ő pedig
túlhevüléstől tartana.
Ez az, szopd csak le a mesteredet! Pont így.
Nyílik a konyhaajtó, és morgó káromkodás hallatszik apám
egyik emberétől. Csizmás léptek és hangok csatlakoznak hozzá,
Nyikó pedig elhúzódik tőlem. Elkapom hátulról a fejét, hogy
megint lenyomjam a torkán a farkamat, és megbüntessem a
csípőmozdulataimmal. A szekrényajtó résén keresztül látom,
ahogy ketten kiviszik a szegény kis ribanc Vikát a hátsó ajtón.
Egy harmadik fazon pedig felsöpri a porcelánt, és felmossa a
padlót, mintha mi sem történt volna.
 Nincsenek kérdések.
Nincsenek könnyek.
Mindenki leszarja.
Kemény csípőmozdulatokkal kefélem Nyikó arcát.
Élvezem, ahogy vibrálnak a nyögései a puha torkában. Erősen
és gyorsan tud szopni, nyelvével körüljárva a farkam hegyét.
Meg sem áll a mohó szája.
Forróság önti el a gerincemet és szorítja össze a golyóimat,
aztán elárasztom a jó mély torkát.
Éppen időben húzom ki a farkamat ahhoz, hogy az utolsó
cseppeket rákenjem az ajkára. Tudom, hogy csípni fog a korábbi
seb miatt, amit én okoztam neki. Kicsit megvonaglik, de tűri.
Amint végeztem, felhúzom a nadrágomat, őt pedig ott
hagyom térden állva.
Kinyitom a szekrényajtót, és visszasétálok a leejtett
felvágotthoz, hogy felvegyem és kidobjam a kukába. Nyílik az
ajtó, én pedig megijedek a visítástól.
– Viktor! – kiált fel a kishúgom. A nyakamba ugorva
végigcsókolgatja az arcomat.
– Vika – mosolygok, ahogy összeér az arcunk. Az igazi Vika.
Az élő. Az ikertestvérem. Sokkal alacsonyabb nálam, így a
levegőben kalimpál a lábával, miközben a nyakamra nehezedik
a súlya.
Vlagyimir is odajön hozzánk, ritkaságnak számító őszinte
mosollyal az arcán.
– Meglepetés – tárja szét a karját a húgunkra utalva, aki
majomként csüng rajtam.
 – Az biztos – vonom fel a szemöldökömet.
– Éhen halok – jelenti be Vika, aki a földre ereszkedve
lekászálódik rólam. Pehelysúlyú, és vékonyabb a dereka, mint
amilyen egy hónapja volt.
– Csont és bőr vagy, kishugi – jegyzem meg.
Csípőre tett kézzel felhúzza az orrát. Valahányszor látom,
mindig más a frizurája. Ez most jól áll neki. Hátul rövid, elöl
sokkal hosszabbra hagyva.
– Egy perc miatt még nem vagyok a kishúgod, Viktor –
helyesbít. – Nem számít, milyen magasra nősz – teszi hozzá
csillogó borostyánszemmel.
Vlagyimir átkarolja a vállát, hogy behúzza Vikát a hóna alá.
– Még sohasem láttam ennyire különböző ikerpárt.
Nem vagyunk annyira mások, mint amennyire annak
látszunk.
Kinyílik a szekrényajtó, és megjelenik Nyikó, kezében egy
csomag keksszel.
– Nyikó! – rikkantja Vika. – Nem tudtam, hová tűntél.
Nyikó kedves mosollyal odasétál hozzá, hogy átölelje.
Vlagyimir lesújtó pillantást vet rá.
Vlagyimir és Nyikó régen legjobb barátok voltak, ám feszültté
vált a helyzet azóta, amióta Vika bejelentette, hogy Nyikóval
egymásba szerettek.
– Á, szóval oda bújt el a barátod – préseli ki a fogai között
Vlagyimir.
Vika lábujjhegyre állva szájon csókolja Nyikót.
– Mit ettél? – faggatja. – Mennyei ízed van.
 A farkamat, kishugi.
Muszáj ráharapnom a nyelvemre, hogy ne horkantsak fel.
– Viktor – parancsol rám a bátyám. – Gyere. Mutatnék neked
valamit, és ha látnom kell, hogy ez a köcsög ott smárol a
kishúgommal, ahol reggelizni szoktam, talán ki kell nyírnom.
Vagy magamat.
Átérzem a helyzetet, tesó.
Habár mindig is az ő halálát választanám a sajátommal
szemben.
 MÁSODIK FEJEZET

~ De e tes ~

Tanner / Cassian / Viktor

• Most

Kami. Olyan eszeveszetten meg akartam találni, hogy figyelmen

kívül hagytam a szörnyeteg barlangjának veszélyeit.
Berontottam ide abban a reményben, hogy megmenthetem
azon kevés dolgok egyikét, amik a múltamhoz kötnek. De
drágán megfizettem érte.
Benjamin a hátam mögül, a sötétből előlépve durván fellök,
és meg is érdemlem. Megérdemlem, hogy egy szempillantás
alatt foglyul ejt. A barátom elárult engem, és bezárt a Kamiéval
szomszédos cellába.
Bassza meg.
Az erős, tüzes, gyönyörű Kami!
A nőstényoroszlán most nem több mint egy alig lélegző,
elgázolt kismacska. Egy áldozat. Egy játékos, aki nagyon hamar
vesztésre áll.
– Kami – szólalok meg elfúló hangon, amit utálok. Ha a
bátyám itt lenne, morogva közölné, hogy félrecsúszott az
álarcom. Megrezzent az istenverte pókerarc. Egy ilyen hiba
akár élet-halál kérdés is lehet. Tisztában vagyok vele.
De akármennyire kétségbeesetten próbálom újra magamra
erőltetni a maszkot, nem megy. Most nem. Benjamin után nem.
Ő nem olyan, mint a többiek. Ez az ember – nem, ez a
szörnyeteg – mindig is egy olajjal átitatott kanóc volt, ami arra
várt, hogy meggyulladjon.
És most kurvára ég.
A dühtől lángoló barna szemében nyoma sincs annak, hogy a
tűz pislákolna vagy csillapodna. Elveszítette a kontrollt. A bestia
elszabadult.
Megküzdünk egymással – két állat, amelyik egyformán szereti
az erőszakot.
– Most már annyit nézheted a drágalátos Kamidat, amennyit
csak szeretnéd – veti oda büszkén, elégedett arccal.
Elcsesztem.
Benjamin nem az a fajta, akinek hátat fordíthat az ember.
Sohasem teheti meg. Én mégis megtettem. Hagytam, hogy
egyszer a rohadt hülye szívem vezessen. A Kami iránti érzéseim
szinte ugyanolyan védelmező ösztönnel járnak, mint amit a
húgommal kapcsolatban éreztem régen. De ha Vika most itt
lenne, kétlem, hogy akár csak egy csöppnyi testvéri szeretet is
lenne bennem. Vika összetört engem, és Kami volt az, aki
összevarrt. Szexszel és gonoszsággal helyettesítette a bennem
lakozó fájdalmat.
Csalódást okoztam neki.
Csalódást okoztam Benjaminnak is.
 – Ne csináld ezt, Benjamin – csapok bele ököllel a törhetetlen
plexibe. – Mindent megadtam neked.
Hullámzik a mellkasom az erőlködéstől.
Egy pillanatra fájdalom ül ki az arcára. A kezdetektől fogva
sóvárgok, hogy lássam a sebezhetőségét, noha alig szokott
elővillanni. Vonzalom ez, ha úgy tetszik. Vágy, hogy feltépjem a
belső sebeit, és kiszedjem mindazt, ami emészti, és
odaplántáljam magam a kellős közepébe. Hogy kurvára
uralkodjak fölötte.
– De nem ingyen, igaz? Neked az egész egy játék volt, és
megvan az ára is.
Kamira téved a pillantásom, aki eszméletlenül fekszik –
legalábbis kurvára remélem, hogy nem holtan – a cellájában.
Aztán megint Benjaminra nézek.
– Miért bántottad Kamit? – kérdezem megint remegő hangon.
Legszívesebben kitépném a saját szívemet, hogy rátapossak. –
Meg is…?
– Hogy megerőszakoltam-e? – kérdez vissza szó szerint
eszelős mosollyal. Meseszép. Még úgy is tudom értékelni a sötét
szépségét, hogy szinte szó szerint a nyakamon tapos a
csizmájával. – Ő volt az ára. Az adósságod. Azt hitted, hogy
játszhatsz a babámmal, és hagyni fogom? Ennél jobban ismersz.
És tényleg.
A babái jelentik a keresztjét, amit cipel. Mindannyian
cipelünk valamit. Gondatlan voltam. Szinte mintha akartam
volna, hogy rájöjjön, hogyan tartja szemmel a szörnyetegét egy
mester. Mintha örülni akartam volna annak, ahogy robban a
dühtől. De most, hogy úgy lángol, mint a pokol tüze, én pedig be
vagyok zárva egy műanyag dobozba, már hülyeségnek érzem a
döntésemet.
Rossz lépés volt.
Benjamin jól játszik. Néha jobban, mint én. Elsősorban ezért
barátkoztam össze vele.
Felismertem a benne rejlő potenciált – hamarabb, mint ő
maga –, és ez olyan hatalmat és stratégiát adott a kezembe, ami
kis ideig működött is.
– Segítettem neked, hogy megszerezd! – kiabálok rá, hogy célt
érjen az emlékeztető: nekem köszönheti, hogy egyáltalán
megvan ez az egész élete.
– Úgy, hogy kémkedtél utánam? Hogy kurvára beavatkoztál?
Mi van az ajándékokkal és az üzenetekkel? A gusztustalan
hozzászólásokkal az oldalán? Azt hitted, nem fogom megtudni,
hogy te voltál? – visszhangzik a csempézett falak között az
ordítása. – A saját embereddel, Luke-kal nyomoztattam le az IP-
címet – ránt elő egy iPadet, hogy a cellám falához nyomva
megmutassa nekem. – A klubhoz vezetett. Hozzád!
És ezért fogom mindig legyőzni Benjamint. Az én
szörnyetegemet. A kis kedvencemet. Mert én az összes játékos
összes lépését figyelem.
– Az nem az enyém, Szörnyeteg – húzom el a számat a dühtől
reszketve.
– M-mi van? – ül ki a döbbenet az arcára.
– Ha nem mentél volna át Hulkba, hogy megverd a barátomat
és bezárj ebbe az átkozott cellába, akkor lett volna egy percem
elmondani neked, hogy valaki kémkedett a csinos új babácskád
után – vetem oda neki egyenként a szavakat, mert élvezem az
értetlen pislogását.
Nagyon sajnálom, Szörnyeteg, de kijátszottak téged.
– Mi a faszról beszélsz? – dühöng.
A szűk cellában ülve hátradőlök a falnak. Máris verejtékben
úszom, pedig még csak öt perce vagyok itt. Cseles játék lesz ez.
Láttam már sokkal rosszabbat is.
– Lassan a testtel, Benjamin. Először is nyugodj le a picsába.
Először is kiengedsz ebből a ketrecből, és hagyod, hogy
találkozzak Kamival. Aztán majd beszélünk.
– Most beszélsz, vagy rögtön megskalpolom a hülye kurvádat!
– vicsorogja, a nyakán kidudorodik egy vastag ér.
Az álarcom visszakerült a helyére. Benjamin erőszakos,
viszont három évig én gondoskodtam róla. Sok mindent
megtanítottam neki. Az elhamarkodott döntésekre ferde
szemmel szokás nézni. Benjamin Stanton ugyanolyan
kiképzésben részesült, mint amilyenben én is a bátyám és az
apám jóvoltából.
– Lenyugszol – mondom neki szelíd hangon. – Lenyugszol,
mert szükséged van rám. Igen, belátom, hogy eljátszottam a
bizalmadat azzal, hogy felügyeltelek. De eszedbe jutott akár
csak egyszer is, hogy kurvára azért csináltam, mert te vagy a
legjobb barátom? Hogy nem bízom meg egy random
babácskában, hogy nem fog átbaszni téged? Nekem kell rád
vigyáznom.
Benjamin elhallgat egy pillanatra, a tekintetében pedig ott a
határozatlanság.
– Ki volt az? – kérdezi megtévesztően halkan.
– Hadd nézzem meg Kamit, aztán elmondom neked – bújok ki
a zakómból, de közben beütöm a könyökömet. Benjamin fel-alá
járkál a cellák előtt, és a saját fejét csapkodja. Tudom, hogy
időről időre megőrül egy kicsit. Mindig én vagyok az, aki
visszahozza. Most is vissza fogom hozni. Félredobom a
nyakkendőmet, és nekiállok kigombolni az elegáns ingemet,
mire abbahagyja a járkálást. Szinte lyukat éget rajtam a sötét
szemével.
– Minek mindig ez a kurva öltöny? – kéri számon rajtam.
Milyen szokatlan kérdés ez a játék ilyen késői szakaszában!
Lehámozom magamról az átizzadt inget, és ledobom a földre.
– Ez mind a játék része, Benjamin.
A káosz, ami időről időre eluralkodik az elméjén,
lecsillapodott. A cellám fölé tornyosul, a széles mellkasa előtt
keresztbe font karokkal. Mint egy bosszúálló isten, akit én
teremtettem. És ettől ki vagyok én? A legnagyobb mester.
– Engedj ki – mondom olyan halkan, ami általában működni
szokott vele szemben, ha teljesen ki van akadva. – Együtt
megoldjuk.
És meg fogjuk oldani. Muszáj. A gondolat, hogy ennyi volt, és
rohadtul vége közöttünk mindennek, felfoghatatlan.
– Miért törődsz vele ennyire? – kérdezi remegő hangon,
amivel elárulja az igazságot. Megbántódott Kami miatt. Baszki,
milyen bonyolult ez!
Mint minden játék, amit megéri játszani…
 – Neki és nekem közös múltunk van – válaszolom őszintén. –
Olyan, mintha a húgom lenne.
– Bejön a gondolat, hogy megdugod a húgodat? – jegyzi meg
gúnyos félmosollyal, a dühe pedig egy pillanatra háttérbe
szorul.
Igazából elborul az agyam a gondolattól. Rengeteg minden
van, amit meg akarok tenni Vikával. Elvágni a torkát. Kibelezni.
Kitépni a kibaszott szívét, ahogy ő kitépte az enyémet. A szex a
legutolsó, amit csinálnék vele.
– Utálom a húgomat – engedem beleszivárogni a szavaimba a
gyűlöletet. Ha azt akarom, hogy Benjamin kiengedjen ebből a
ketrecből, meg kell adnom neki ezeket a morzsákat az
igazságból. Az kell, hogy újra megbízzon bennem.
– Miért? – ráncolja a homlokát, és hátralép, mintha
megütöttem volna.
– Elárult engem – felelem vicsorogva, és Kamira nézek.
– Miért nem mondtad nekem soha, hogy van egy húgod? –
kérdezi vádlón.
– Mert ki sem tudom ejteni a nevét anélkül, hogy mindenkit
meg akarnék fojtani a szobában. Ő a múlté, Benjamin. Pont,
mint ez a kis fennakadás a barátságunkban. Elcsesztem. De
tudok neked segíteni, hogy megtaláld azt, aki kémkedett a
babácskád után. Együtt megölhetjük azt az alávaló embert.
Benjamin benyúl a zsebébe a kulcsokért, és dühös arccal
kinyitja Kami celláját. Aztán az enyémet is.
– Nézz rá a ribancra, aztán elmondasz nekem mindent, amit
tudsz.
 Felül tudnék kerekedni rajta. Nehéz lenne, mert annyira erős
és erőszakos, én viszont ravasz vagyok, és gyors. Meg tudnám
csinálni. Csakhogy ennél komolyabb játékot játszom. Olyat,
amelyikben a drága szörnyetegem nem ma hal meg.
Kikúszom a cellaajtón. Amikor felállok, csupán tizenöt centire
vagyunk egymástól.
Bennyvel egyforma a magasságunk és az alkatunk. Gyakran
fantáziálok arról, hogy lenyomom az íróasztalomra, és
megdugom úgy, ahogy régen Nyikót. De Benny nagyon ritka
bestia. Sok időt töltöttem a benne lakozó állat megszelídítésével.
Egyszer majd akarni fog mindent, amit felkínálok neki.
Mindent.
– Sajnálom, Szörnyeteg – mondom neki őszintén.
Szaporán pislog rám.
– Nézd meg a csajt – veti oda.
Még nem vagyok halott, úgyhogy ez haladás. Benjamin
hajlamos előbb cselekedni, és csak utána gondolkodni. Attól,
hogy gondolkodik – agyal, tervez, játssza a játékot –, eluralkodik
rajtam a büszkeség.
A varázst megtörve megszakítom vele a mély szemkontaktust,
és kinyitom Kami celláját. Halkan lélegzik, legalább még él.
Furcsa szögben terülnek el a lábai. Úgy tűnik, Benjamin eltörte
a két bokáját. Sötét, csúnya véraláfutások csúfítják el a bőrét.
Nem ez az első eset, hogy ilyen súlyos sérülést szenved.
Vér borítja a cella padlóját. Gyönyörű égővörös vágások
dudorodnak a puha, fehér hátán. Nagyon dühös vagyok, amiért
ezt tette vele, miközben tudja, hogy Kami jelent nekem valamit.
De olyan elsöprő erővel ragadott magával ez a Szörnyeteg, hogy
még jobban dühít, amiért lemaradtam arról, ahogy csinálja. A
részemmé vált.
Szegény Kami. A gondolataim elárulnak téged.
– Kami – mormolom, miközben félresimítom a haját az
arcából.
Reszketős sóhajjal kinyitja a szemét. Az alvadt vértől
összeragadtak a pillái.
– Viktor?
Megfeszül a vállam, amiért a keresztnevemet használja.
Régóta nem hallottam a szájából. Tilos.
A hátam mögül hallom Benjamin nyakának ropogását, amiből
tudom, hogy meghallotta. Ezzel most nem foglalkozom.
Végighúzom a hüvelykujjamat Kami feldagadt száján.
– Hogy érzed magad?
– Voltam már jobban is – válaszolja nyöszörögve.
– Szarul nézel ki – ismerem be nevetve. Felszínesek a
sérülései. Fájnak, de meg fognak gyógyulni.
– Úgy is érzem magam. Ja proigral etu igru.
Elveszítettem ezt a játékot – suttogja csak nekem.
– Megnézted – csap oda Benny az öklével a cella bejáratára. –
Most pedig mondd el, az isten verje meg! Hogy ki kémkedett
Bethany után!
Kaminak elkerekedik a szeme, és félelem csillan a szép
szemében. Utálom, hogy ilyen arcot vág. Mindig olyan bátor és
tüzes. Ez van a vérében, amióta megszületett. Miért adja fel
ilyen könnyen?
 Akkor tudtam meg, hogy Lucy a cégem rendszerét használja a
hálózataim és a gépeim feltörésére, amikor Elizabeth oldaláról
a kibaszott klubomhoz vezetett az egyik felhasználó IP-címe.
Lucy kurva régóta volt mellettem, a végletekig hűségesen, így
jobban fáj az árulása, mint amilyen fájdalmat valaha is érezni
akarnék egy magafajta semmirekellő ember miatt.
Jobban megérdemli az én haragomat, mint Szörnyetegét.
Közös erővel lenne a legjobb, de nem tudom, hogy Benny akar-e
még velem együtt játszani.
– Lucy volt – vetem oda a vállam fölött hátranézve. – Akkor
most hagyod, hogy kívül maradjak a ketrecen, és csinálhassam
az istenverte dolgomat, tehát segíthessek neked?
Baszki, mennyire utálom, amikor Benny előtt félrecsúszik az
álarcom! Néha direkt hagyom. Az átkozott ujjongás a
tekintetében elárulja, hogy rá van izgulva, és megadja nekem a
kellő hatalmat.
Értetlenül ráncolja a homlokát, mintha ezernyi kérdés
cikázna a fejében.
– Utálom azt a picsát. Baromira ki fogom nyírni – csillan meg
gonoszul a sötét szeme, pontosan ezt ígérve. – Ha azt akarod,
hogy megbízzak benned, Tanner, vagy Cassian, vagy rohadt
Viktor, akkor muszáj lesz megmutatnod, hogy kihez vagy
hűséges igazából. Most éppen úgy érzem, hogy egy kicseszett
bábként tekintesz rám, akit úgy ráncigálhatsz, ahogy kedved
tartja.
Megfeszülnek az izmok a napbarnított, tetovált bőre alatt,
mintha a démonjai ott mocorognának.
 – Én mindig is hűséges voltam hozzád, Benjamin. Mi vagyunk
a Szörnyeteg és a Mester. Tudod. Érzed.
Megmutatom neki a sebezhetőségemet. Ő a rés a pajzsomon,
de muszáj tudnia, mi ez. Mik vagyunk egymásnak. Nem
szórakozom vele.
– Miszlikbe akarom aprítani Lucyt azért, amit tett – mordulok
fel. – Beépült a hálózatomba, hogy felültessen. Hadd álljak én is
bosszút. Együtt kibelezhetjük a ribancot.
Eltorzul az arca a dühtől, és úgy kitágulnak a pupillái, hogy
egy fikarcnyi szín sem látszik már a szemében. Vicsorgásra
húzza a száját, aztán biccent egyet Kami felé.
– Addig is azt akarom, hogy megmutasd nekem: mi vagyunk a
Szörnyeteg és a Mester, ahogy mondod. Okozz fájdalmat ennek
a ribancnak a kedvemért – mondja nekem úgy, mintha
simogatna a szavaival. Ez olyan lenne neki, mint egy ajándék.
Megfeszül az állkapcsom. Tudom, hogy muszáj elnyernem a
bizalmát. Habozás nélkül megragadom Kami csuklóját, és
felrántom ülő testhelyzetbe. Egy pillanatra találkozik a
tekintetünk, én pedig szuggerálom, hogy értse meg. Amint úgy
tűnik, hogy vette az adást, durván kitekerem a karját.
Vérfagyasztó sikoly hasít a levegőbe. Most Kami látszólag fél
tőlem, távolabb hajol, és a mellkasához húzza a sérült kezét.
– Ubljudok – zihálja. Igaza van, gazember vagyok.
De neki kedveztem azzal, hogy a jobb csuklóját törtem el.
Mert balkezes. Volt egy kis kegyelem a lépésemben, és nem ez
az első alkalom, hogy eltöröm valamijét. Túl lesz rajta. Mindig
így van.
 Benny felmordul, ám ezúttal helyeslően. Kiszaladok a
ketrecből, aztán bevágom az ajtót. Kami tátott szájjal néz rám,
miközben kulcsra zárom az ajtót, gyilkos tekintettel.
Felegyenesedve odamegyek Bennyhez. Tekintete a fedetlen
mellkasomra téved, és kíváncsiság csillan a szemében. Mindig is
óvatos voltam körülötte. Titokzatos, mintha mézes madzagot
húznék el előtte. Nagyon ki van rám éhezve.
Forrón találkozik a tekintetünk.
Benny nem meleg, de én sem. Csak igen túlfűtött ember
vagyok. A férfiakhoz és a nőkhöz is vonzódom. Ennek semmi
köze ahhoz, hogy mi van a lábuk között. Csak ahhoz van köze,
hogy mi van a fejükben.
Ha úgy gondolom, hogy kihívást jelent majd birtokolni őket,
akkor a lényem minden porcikájával akarom.
Benjamin Stanton a legnehezebb eset mind közül.
Ami azt jelenti, hogy nagyon feláll tőle a farkam.
Ijesztő gyorsasággal félreránt, és nekinyom a cellaajtó külső
oldalának, amin az előbb jöttem ki. Kurva erős, amikor bestia
üzemmódban van, könnyedén oda tud szegezni.
Legszívesebben ököllel orrba verném, amiért uralkodni akar
fölöttem, holott mindig csak én szoktam uralkodni. De aztán a
kőkemény merevedése hozzásimul a fenekemhez.
Így érezte magát Nyikó, amikor hatalmat gyakoroltam
fölötte?
Enyhe borzongás fut rajtam végig, és megmoccan a farkam.
– Ezt akarod? – vicsorogja utálkozó incselkedéssel. – Hogy
megerőszakoljalak? – dörgöli oda magát hozzám. Ez az egyik
módja, hogy kifejezze a dominanciáját. Megint ott az a csillogás
a szemében, ami mindig, ha a szexualitásomat használja fel
ellenem. De még nem döbbent rá, hogy lassan kezdi élvezni a
közöttünk lévő feszültséget. Talán nem érti, viszont tetszik neki.
Miattam áll a farka. Miattam vágyakozó a tekintete. Mindig is
csak idő kérdése volt, hogy mikor nyerem meg ezt a kis játékot
ellene, és mikor mutatom meg neki, milyen egy istent dugni.
– Jó csapat vagyunk – préselem ki magamból. Elsöprő
késztetést érzek, hogy megmarkoljam a farkamat.
– Azt akarom, hogy idecsald Lucyt, és puszta kézzel
zúzhassam össze a légcsövét – vicsorogja. – Oldd meg! Utána
vissza akarom hozni ide a babámat, hogy beletehessem a
farkamat. Ha annyira kicseszettül nézni akarod, akkor nézni
fogod. Visszaraklak ebbe a cellába, és az üvegnek döntve fogom
megbaszni, így – dörgöli hozzám vadul az ölét. A farka
fájdalmasan préselődik a seggemhez.
Bennyvel mindketten tudjuk, hogy sohasem osztozna a drága
babácskáján.
Olyan, mintha meggyőzte volna magát róla, hogy azért
csináltam, mert egy perverz vagyok, akinek a mániája nézni,
ahogy megdugja. De ismerem őt. Előbb vájná ki a szememet egy
kanállal, mint hogy hagyná, hogy kukkoljam őket.
– Engem sohasem érdekelt, hogy őt nézzem – mondom neki
halkan, a csajra célozva. – Tudod, hogy kit akartam nézni.
Nekiütközik a farka a fenekemnek, mire elfojtok egy
győzedelmes mosolyt. Morogva elereszt, és gyorsan elhúzódik
tőlem.
 – Intézkedj. Hozd ide Lucyt.
Megfordulok, hogy biztosan lássa a merevedésemet. Hogy
tudassam vele: van valamennyi szexuális hatalma fölöttem.
Azért kell megmutatnom neki, hogy visszazökkenhessünk a
domináns szerepeinkbe: mester és szörnyeteg. Lefelé téved a
pillantása, mielőtt átható tekintettel rám bámulna.
– Most, Viktor! – veti oda megint gonoszul villogó szemekkel.
Előrántom a telefont az öltönynadrágom zsebéből, és
tárcsázom Lucyt. Nem veszi fel, ezért üzenetet hagyok neki.
– Felmerült egy fontos dolog, beszélnünk kell. Találkozzunk
egy óra múlva a klubban – mondom rá a hangpostájára
higgadtan. Nem akarom megijeszteni.
Leteszem, és farkasszemet nézek Bennyvel.
– Elkapom Lucyt, aztán hagyom, hogy azt csinálj vele, amit
akarsz. A Mester gondoskodik a Szörnyetegről.
Megkönnyebbülés csillan a sötét szemében.
Éppen megszólalni készülök, amikor rezeg a telefonom.
Összeszorul a szívem, amint meglátom a képet a kijelzőn. Ez a
játék most kezd jóval bonyolultabbá válni.
– Baszki – sziszegem, mert mindjárt felemészt a Lucy iránti
harag.
– Mi az? – kérdezi Benny gyilkos homlokráncolással és lüktető
érrel a nyakán.
Bosszús sóhajtással felé fordítom a telefonomat, hogy
megmutassam neki a fotót Elizabeth Stantonról – az ő Bethany
babájáról –, meztelenül egy székhez kötözve. A bélyegből, amit
Benny hagyott a mellkasán, folyik a vér. Annak kellene ott
állnia, hogy

Benny babája.

Lucy, aki úgy tűnik, hogy meg akar halni, kivágta Benny
nevét, és odavésett egy másik szót a helye fölé.

Lucy babája

Azt hittem, hogy a játék hamarosan véget ér. Több játékos

vesz benne részt, mint vártam.
Okos, ravasz és ádáz játékosok.
Még csak most kezdődik a játék.
Az előttem álló bestiából kitörő állatias üvöltés elárulja, hogy
tényleg még csak most kezdődött el.
 HARMADIK FEJEZET

~ e tö ve ~

Benny

Bumm.
Bumm.
Bumm.
Üvöltés szakad fel a mellkasomból, pattanásig feszítve az
inakat. Az összes izmom megfeszül, mint ahogy rajtuk a bőr is.
Ez a vibráló hév árad szét a testemben, hogy a mellkasomra
nehezedjen. Esküszöm, szinte tudom, hogy mindjárt kiugrik a
helyéről a rohadt szívem, aminek megengedtem, hogy megint
érezzen.
Fekete felhők homályosítják el a gondolataimat, és mintha sav
marná szét a lelkemet, a józan ész maradékát is
megsemmisítve. Vakító és rémisztő düh uralkodik el rajtam,
ami olyan pokoli haraggá hevül, hogy képtelenség elmenekülni
előle. Odasietek Tannerhez, kikapom a telefont a kezéből, és
rámeredek az én Bethanym képére.
Ez nem lehet igaz.
Ő az enyém.
Kurvára az enyém.
 Hogy mer Lucy hozzányúlni? Belevésni valamit a tökéletes
bőrébe? Az is az enyém, hogy kárt tegyek benne. Nem Lucyé.
Bethany hozzám tartozik.
Fehér zaj zümmög a tudatomban. Gyilkolni akarok. Csonkolni
és pusztítani. Megsemmisíteni. Még csak most találtam rá. Még
csak most szereztem vissza, erre ez a perverz szadista senki azt
hiszi, hogy játszadozhat velem? Velem?
– Figyelj, Benjamin – próbál nyugtatni Tanner, Viktor, vagy ki
a fasz ez. Nem látja, hogy a sárkány mindjárt tüzet okád?
Elkapom a nyakát, hogy nekinyomjam a fejét a cellája
üvegfalának.
– A te parancsodra dolgozik?
Toroktól ágyékig fel fogom hasítani, ha átver.
Milyen kár lenne.
Rám hunyorog, és van valami a tekintetében. Talán
megbántottam a kérdéssel. Hát csessze meg. A pengés ribanca
elrabolta az én Bethanymet.
– Mindkettőnket átbaszott – morogja.
– Hová mehetett?
Megmagyarázhatatlan nyugalom vesz körül. Mintha rajtam
átfutó érzések egy robbanékony kis dobozba kerülnének, amit
besuvasztok a lelkem mélyére. Koncentrálnom kell. Vissza kell
őt szereznem. Tanner sok mindenre megtanított az évek során.
A legrosszabb dolog, amit az ember tehet, ha hagyja, hogy a
pillanat hevében elmenjen az esze.
Tannernek bizonytalanság csillan a szemében. A
társaságomban egyre inkább lehullik róla az álarc, ami mögé
elrejtőzik.
– Ellenőriznünk kell a kamerafelvételeket. Mindenkit nyomon
követek. A telefonokat, a kocsikat, a seggeket – válaszolja
higgadtan. Hát persze hogy így csinálja. Megvillan a szemem
figyelmeztetésképpen, mire megrázza a fejét. – A te seggeden
nincs nyomkövető – erősíti meg. Azt hiszem, szabad babácska
lehet belőle… Egyelőre. – Be kell mennünk a klubba.
A hangok folyton nyaggatnak, hogy nyissam ki a számat, és
engedjek a dühkitörésnek, ám ha megteszem, akkor el fogom
veszíteni az eszemet, aztán emiatt őt is. Bethanyt.
Legszívesebben tombolnék, és minden élőlényt megölnék
ezen a földön, hogy semmiféle veszély ne leselkedjen a
babámra.
Kurvára az én babám.
– Ha bárhogy is kijátszol engem, akkor legközelebb nem az
lesz a cél, hogy ketrecbe zárjalak – közlöm halálosan halkan,
vicsorogva. – Inkább kivéreztetlek, és egy kibaszott
fémfűrésszel fogom kettévágni a te Kamidat, hogy aztán
felakasszam a rohadt lebujod bejáratához, hogy mindenki lássa,
milyen tág a pinája.
– Nem vagyunk barátok, Benjamin? – kérdezi tőlem olyan
szomorú hangon, amilyet még sohasem hallottam tőle.
– Nem tudom, Tanner. Azok vagyunk?
– Azok vagyunk – sötétül el az arca. – És mivel barátok
vagyunk, nincs több titok. A keresztnevem Viktor. Úgy hívnak a
barátaim otthon.
Megszólal mellette egy halk hang, mire a zsarucsajra
vándorol a tekintetem, akit korábban raboltam el.
Erőlködik, próbál talpra állni.
– Ó, a francba – nyögi. – Tudtam, hogy ti ketten iszonyat
durvák vagytok. Scott nyomozó szét fogja rúgni a seggemet.
Túl pimasz ahhoz képest, hogy be van zárva egy kibaszott
ketrecbe, és egy szörnyeteg ólálkodik előtte. Két nagy lépéssel
ott termek, így az elgyötört légzésemtől bepárásodik az üveg.
– Miből gondolod, hogy a faszkalap Scott nyomozó a segged
közelébe fog kerülni egyáltalán? Nem látod, hol vagy? –
mordulok rá.
Felváltva pillant Viktorra és rám, mielőtt káromkodni kezd az
orra alatt. Eddig nem nagyon figyeltem rá, de most, így közelről
nyilvánvaló, milyen fiatal, a bőréből és a bizonytalan
testtartásából ítélve. A két cellával odébb heverő Kamira
vándorol a tekintete. Tetszik ez az egész üveg-ötlet. Láthatják,
milyen brutális a haragom, amikor rossz babácskák, és nem
engedelmeskednek.
Kami úgy fest, mint aki mindjárt elájul, én pedig élvezem,
mennyire fájhatott a lelkének, amikor elárulta az ő drágalátos
Viktora.
– Meghalt? – suttogja a Zsaru Baba, és összehúzza magát,
mintha a csontjáig hatolna a felismerés, hogy hol van. –
Basszus, basszus, basszus! Szót kellett volna fogadnom, és nem
beleütni az orromat.
Odacsapok az öklömmel a ketrecre. Nem érek rá, hogy holmi
ostoba liba pánikrohamot kapjon itt nekem. El kell jutnom
Bethanyhez. Kiélhetném egy kicsit az agressziómat ezen a
ribancon. Kivéreztethetném, aztán odalökhetném a hulláját
Dillon lába elé a városból kifelé jövet, amikor visszakapom a
babámat.
– Nem úgy viselkedsz, mint egy nyomozó – csattan fel Viktor,
aki fürkészi a tekintetével. Ilyen gondolkodós típus az én
barátom.
– Nem vagyok nyomozó – feleli a csaj az ajkára harapva,
miközben félresimítja a kósza hajtincseket az arcából. –
Legalábbis még nem – rázza a fejét, és vállat von. Úgy mondja,
mintha lenne esélye kijutni innen. Unikornisnak látszom? Ez
meg egy kibaszott nyaralónak?
– Ha nem fejted ki jobban, akkor el fogom veszíteni a
türelmemet, és kosárlabdának használom majd a fejedet.
Szerinted hányszor pattogtathatlak, mielőtt szétloccsan a hülye
fejed? – dünnyögöm, mert fogytán a türelmem.
– Ez rémisztő – fintorodik el. – És undi.
Mi a franc? Becsúsztam az alkonyzónába.
– Dillon – rivall rá Viktor, amivel félbeszakítja ezt a röhejes
párbeszédet. – Kije vagy te?
– Senkije – feleli a lány a homlokát ráncolva, miközben még
mindig engem néz. – Vagyis… A társa felel értem, aki csak
megmutatta nekem a kötelet, én meg elragadtattam magam. Azt
hittem, tudok segíteni.
– És nézd meg, hova jutottál vele – csapok le a tenyeremmel,
hogy leállítsam a bosszantó fecsegését.
Remélem, hogy kurvára gúnyos a félmosolyom.
Újabb gyengeelméjű nyomozót képeznek ki.
 – Küldtem neki képeket rólad – vonja fel a szemöldökét,
mintha azt üzenné vele, hogy „baszd meg”. A mocskos kis
babácskámat tartottam tökösnek, de ezé marhára nagyobb.
– Hazudsz – vetem oda.
Hogy tehette volna? Képtelenség. Hülye baba.
– Amikor bent jártam a klubban, és ti ketten vitatkoztatok.
Tudni fogja, hogy nálatok vagyok. Minden rendben lesz –
próbálja nyugtatni magát, ezzel viszont húzgálja az előtte álló
kibaszottul éhes oroszlán bajszát.
Ha Dillon tudja, hogy életben vagyok, akkor most lett tízszer
bonyolultabb az életem.
Bethany.
Baszki, nincs időm erre.
Felkapom a kulcsot, és kinyitom a cellaajtót. Olyan messzire
hátrál a sarokba, amennyire csak tud.
– Most már nincs mondanivalód? – vicsorgok rá, ahogy
közeledem felé.
– Benjamin, ő még hasznos lehet – szólal meg Viktor azon a
higgadt hangján. – Menjünk. Elvesztegetjük az időt – biccent,
hogy induljunk.
Hogy lehetne hasznos nekem ez a csaj?
Felé nyúlok, mire összerezzen. Felbődül a bennem lakozó
bestia. Gonoszul széttépem a ruháját. Sírni kezd, halkan és
szánalmasan. Zene a rohadt füleimnek.
– Kérlek, ne! Kérlek, ne – könyörög, ahogy levetkőztetem a
fehér nagyibugyijáig. Nincs rajta melltartó, csak egy pólyakötés
a mellén.
 – Ez meg minek?
Csúnyán néz rám. Szinte akarom, hogy harcoljon ellenem.
– Nem örülök, hogy van mellem – motyogja.
– Megszabadíthatlak tőle, ha gondolod – veszem elő
vigyorogva a kést a csizmámból.
– Szörnyeteg, Bethany szenved, miközben késlekedünk. Gyere
– követeli Viktor, és igaza van. Ez várhat.
Kihátrálok a Zsaru Baba cellájából, és bevágom az ajtót, hogy
megint kulcsra zárjam.
– A ruha kiváltság, Zsaru Baba. Majd szólok, ha valaha is
sikerül kiérdemelned a jogot, hogy megint hordd.
Nem válaszol. Nem is várom el tőle.
Viktor visszaveszi az ingét, megfogja a zakóját, és közben
Kamit figyeli, aki görnyedt ülő helyzetbe küszködte fel magát.
– Cassian – zihálja elkerekedett szemekkel, ahogy Tanner az
ajtó felé hátrál. Kami elcseszte, és elárulta nekem az igazi nevét.
Már nem tud átverni. Hülye picsa. – Ne merészelj itt hagyni,
Cass – kezdi potyogó könnyekkel. A látványtól legszívesebben
ráélveznék az üvegre.
Ő az én kibaszott babácskám, te tönkrement, elhasznált ribanc.
A Mester csak egyvalaki előtt hajt fejet.
Előttem.
– Viktor – nyögi megint az igazi nevét, és elhatalmasodik rajta
a zokogás. De aki után kiált, már vezet is engem kifelé a
bunkerből. Mindazok után, ami közöttünk történt, nem vagyok
száz százalékig biztos abban, hogy megbízhatok ebben az
emberben. Most viszont nincs más választásom. Ennek a
napnak nem így kellett volna alakulnia. Bethanyvel kellene
úton lennem. Hogy új életet kezdjünk.
Viktor beszáll a kocsiba, és belenéz a napellenző felső részén
lévő tükörbe.
– Kilazult miattad az egyik fogam – fordul felém.
– Ez minden? – gúnyolódom. Baromi nagy szerencséje van.
A név, ahogy Kami szólította, még mindig benne zakatol a
fejemben, körülötte pedig kérdések cikáznak. Viktor. Ezt még
sohasem hallottam, és Kami erős akcentussal ejtette ki.
– Szóval Viktor, mi? – kérdezem. – Idegennek hangzik.
Megfeszül az állkapcsa. Megáll közöttünk a levegő, már
beszívni is nehéz. Le kell húznom az ablakot, hogy oldjam a
feszültséget.
– Viktor Vasziljevnek anyakönyveztek – szólal meg végül. –
Amikor ideköltöztem, akkor kaptam a Cassian Harris nevet. Egy
egész személyazonossággal. Hogy amerikai állampolgár legyek.
Amerikai állampolgár?
– Nem amerikai vagy? Honnan jöttél?
Mintha eltűnődne a kérdésemen, én pedig az arcát fürkészem
közben, hogy vajon hazugságon kapom-e.
– Oroszországból – fújja ki magát. Mintha letett volna egy
hatalmas terhet.
Mi a franc?
Nem is hangzik orosznak. Kicsit sem.
– Tudom, mire gondolsz, és azért van, mert egy logopédus
kiskorunktól kezdve megtanított minket, hogy beszéljünk
akcentus nélkül. Apánk megkövetelte. Régóta itt élek, és idővel
könnyen ment a kiejtés is.
Felmordulva lepillant a kezére, és megfeszíti az ujjait. Látom
rajta, hogy nem bírja az apját. Kurvára átérzem.
– Mindig azt mondta, hogy gyenge pontot jelent, ha sok
mindent meg lehet tudni az emberről pusztán az akcentusa
alapján, ezért tanultunk meg anélkül beszélni.
Felgyorsul a szívverésem. Mi a francért beszél többes
számban? A húgáról van szó, akit korábban említett?
– És? – sürgetem durván, mert bosszant, hogy cseppenként
adagolja. Rohadtul felhúz vele.
Egy pillanatra behunyja a szemét. Ekkora fájdalmat okoz neki
a húgára gondolni? Mit művelt vele a csaj?
– Van egy bátyám és egy húgom. Annyi mindent nem
árulhattam el neked… – folytatja halkan. – Az egy másik élet.
Olyan, aminek rég nem vagyok a részese.
– Mondd el, miért utálod a húgodat – noszogatom. Látom rajta
a fájdalmat, az árulást. Sugárzik róla, teljesen belesápad.
Milyen durva dolog ejthetett ilyen mély sebet a lelkén?
– Kinyírt – közli kemény, jéghideg hangon. – Kurvára kinyírt
engem.
 NEGYEDIK FEJEZET

~ Öss etö ve ~

Viktor

Nem szeretem a kérdéseket. A válaszok olyan fájdalmat

ébresztenek, amit egész életemben próbáltam elzsibbasztani.
Vlagyimirról szóló gondolatok cikáznak a fejemben.
– Ezt akartad, moj brat: felépíteni egy birodalmat, ami
vetélytársa az apánkénak.
– De én neki akartam.
– Hát pedig magadnak kell megcsinálnod. Bizonyíts! Mutasd
meg neki, ki vagy.
Megmutattam. És most hol tartok? Valaki másnak a
könyörületére vagyok bízva.
A villogó fények felé kapom a fejemet, amint befordulunk a
klub felé.
Rohadt életbe. Rendőrautók sorakoznak a parkolómban.
Lassan darabokra hullik körülöttem a kicseszett életem, és
minden, amit felépítettem. Az a hülye nyomozó, akit Benjamin
annyira utál, biztos ideküldte a csicskáit, miután hagytam, hogy
itt szaglásszon.
– Tényleg lőtt egy képet – sziszegi Benjamin az arcát
dörzsölgetve. Mindjárt elborul az agya.
– Nyugodj le – parancsolok rá. – Maradj a kocsiban.
Odasétálok.
Gyorsan felém fordul, de nem nézek rá.
– Benjamin! Maradj itt, amíg vissza nem jövök.
A kocsiból kiszállva elindulok a klubom felé. Mintha felhők
vennének körül, amik előcsalogatják a bennem tomboló vihart.
Minden elkúródott. Piros és kék fényben fürdik minden, amiért
megdolgoztam.
Apám csalódott lenne. Vlagyimir éktelenül dühös lenne, ha
megtudná, hogy mennyire hagytam Bennynek, hogy közel
férkőzzön hozzám.
– A kedvtelés egy dolog, Viktor, de egy másik emberhez kötődni
érzelmileg már veszélyes játék. Ha van egy gyenge pontod, ki
fogják használni.
És mennyire igaza volt! Túl közel engedtem magamhoz
Kamit, a szörnyetegem pedig felhasználta őt ellenem. Vele
csalogatott magához, én pedig rohadtul bedőltem. Egyenesen
belesétáltam a ragadozó csapdájába, mintha én lennék a préda.
Mégis, amikor odaértem – és kétségbeesetten kerestem azt,
akiről azt hittem, hogy akarom –, és bezárt engem, csak az
számított, hogy elveszíthetem Bennyt.
Szemerkélni kezd az eső. Esküszöm, hogy sistereg a bőröm,
ahogy a cseppek ráhullanak a testemre. Én vagyok a kibaszott
ördög, szóval ez stimmel. Tombol bennem a düh a látványtól,
hogy megszentségtelenítik a helyemet. Az ilyen műsor semmi
másról nem szól, csak magáról a műsorról. Lerombolja az
ügyfeleim bizalmát, és az lesz a vége, hogy bukom velük az
üzletet.
Ha Dillon Scott így játszik, akkor nagyon csalódott lesz az
eredmény miatt. Nem fogok megtörni. Nem tágítok. Nem
veszítek. És egyvalamit Benjaminnak is meg kell tanulnia: nem
hajtok fejet senki előtt. Vasziljev vagyok.
A bejárathoz érve úgy állít meg egy egyenruhás rendőr, hogy
a mellkasomra teszi a kezét. Meglep, hogy ilyen közel engedtek,
mielőtt megállítottak volna, amiből tudom, hogy nincs joguk itt
lenni. Csak a megfélemlítésre játszanak, vagy a
figyelemelterelésre.
– Uram, ez az intézmény további értesítésig zárva.
– Ki mondta? – kérdezem higgadtan, pedig minden vagyok,
csak az nem. Lángol bennem a tűz, alig tudom kordában
tartani.
Mintha egy pillanatra meglepődne a szavaimon, és ahelyett,
hogy végignézne rajtam, mint az előbb, most belebámul az
arcomba.
– A megyei seriff hivatala.
– Van rá engedélyük? – nézek rá résnyire szűkült szemmel.
Látom, ahogy megrezzen az arca.
Ja, hordhatsz egyenruhát, de az nem fog megvédeni az olyan
bestiáktól, mint amilyen én vagyok.
– Samuels – kiáltja anélkül, hogy levenné rólam a szemét.
Igen, jól teszed, hogy szemmel tartasz, te köcsög. – Hozd ide az
engedélyt.
– Ööö… Deannél van? – rikkantja vissza valaki.
 – Hmm – dorgálom meg a mutatóujjammal. – Nem kéne olyan
játékba belemennie, amit nem nyerhet meg. Személyesen
magát fogom felelőssé tenni, amikor beperelem a hivatalt, mert
mindketten tudjuk, hogy kurvára nincs engedélyük.
– Tíz perc, uram – ordítja valaki, az előttem álló seggfej pedig
gúnyos félmosolyt villant rám, mielőtt félreáll.
– Érezze jól magát a Barlangban – veti oda. – Hozza ki belőle a
legjobbat.
Benyomulok mellette. Odasietnek hozzám a lányok a
recepcióról, én viszont felemelem a kezemet, nehogy
beszéljenek. Most nincs időm rájuk. Ha az a pöcsfej az
engedélyükre utalt azzal a tíz perccel, akkor gyorsan kell
intézkednem.
Az irodám úgy vár, ahogy hagytam. Megkönnyebbülés, hogy
Scott nyomozó nem vitte el a laptopomat. Bekapcsolom, mire
megint Kami tölti be a képernyőt. Nagyon fájhat neki. Mély,
lélekszaggató fájdalommal. Mindig is csak én voltam neki, és
mélyebb sebet ejtettem rajta bármilyen pengénél. Nem fog
egykönnyen megbocsátani ezért. A múltba kalandoznak a
gondolataim.

~
– Miért tartják itt őket? – kérdezem Vlagyitól, miután levitt a
pincébe. Cellák sorakoznak a fal mentén, mint egy börtönben.
– Mind fizetség, elkobzott vagyon vagy adósság – jelenti ki
nyugodtan, menet közben megérintve az összes ajtót.
Világéletemben ebben a házban laktam, de fogalmam sem volt
róla, hogy ez itt létezik.
– És indulnak a V-viadalon? – érdeklődöm.
– Élvezetre és szórakozásra áldozták fel őket – áll meg az egyik
cella előtt, és biccent egyet, hogy lessek be a résnyire nyitva
hagyott ajtón. Előrelépve bekukucskálok, és egy fiatal lányt
pillantok meg, aki törökülésben ül egy priccsen. Szőke hajzuhatag
takarja az arcát. Karcsú, és melegítő van rajta vastag csizmával.
– Ő kicsoda?
– Most már senki, de régen egy olyan ember lánya volt, aki túl
sok pénzzel tartozott az apánknak, és nem tudta törleszteni az
adósságát – magyarázza Vlagyimir, miközben int a lánynak, hogy
emelje fel a fejét.
Szép, de elgyötört. Riadt a tekintete, megrándul tőle a farkam.
Szétnyílnak a telt ajkai, mire kíváncsian közelebb hajolok, hogy
mit fog mondani. Behajlítja az ujját, mintha azt üzenné vele, hogy
„gyere ide”.
– Miért nem jössz be játszani? – csalogat erőteljes orosz
akcentussal. Legszívesebben megpróbálnék varázslatos módon
áthatolni az acélajtón, de Vlagyimir úgy felkacag, hogy
visszhangzik.
– Ne tévesszen meg a csinos pofija, moj brat. Halálosabb, mint
amilyennek látszik.
Tessék?
– Hogyhogy? – pillantok a bátyámra a homlokomat ráncolva.
– Kiskorától fogva kiképzésen vett részt. Harcos. Úgy hívják,
hogy Klara Alla Mila Ivanova.
 – A harcos lány az illegális Fekete körből? – lehelem
elkerekedett szemmel.
– Pontosan.
Ismert volt arról, hogy tízéves korától kezdve az apja
kényszerítette a küzdelmekre. Azzal szerzett hírnevet magának,
hogy hosszú éveken át legyőzte az ellenfeleit az illegális harcosok
világában.
– Engedd ki. Látni akarom, mit tud.
Vad és zabolátlan erő kezd el vibrálni bennem a gondolattól,
hogy megküzdhetek vele.
– Biztos? Ha legyőz téged, akkor örökké szívatni foglak vele –
jegyzi meg Vlagyimir.
– Ha legyőz engem, akkor a kiképzési módszereid fejlesztésre
szorulnak, öregem – feleselek neki.
– Hát legyen.
A zár kattanásától zakatolni kezd a szívem. Adrenalin árad
szét a testemben.
Nyílik az ajtó, ő pedig a küszöbön állva, félig leeresztett
szemhéja alól fürkész engem. Ökölbe szorul a keze, amin még
haragosvörös a friss tetoválás a monogramjával és alatta egy
vonalkóddal:
K.A.M.I. – 15k000076.
Kami.
Sokkal jobban tetszik, mint a keresztneve.
Sőt, mostantól kezdve így is fogom hívni.
– Legyél kedves. Csak semmi maradandó károsodás –
figyelmezteti Vlagyimir, mire Kami vigyorogva felnéz rá.
 – Hány éves vagy? – kérdezem a fiatal arcát szemlélve.
Hibátlan a bársonyos bőre. Az orra görbe ott, ahol túl sok ütést
kapott, ám ez nem vesz el a szépségéből. Inkább karakteressé
teszi.
– Elég idős ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neked – közli rideg
magabiztossággal.
Tetszik.
Vlagyinak igaza volt.
Mindig igaza van, habár sohasem mondanám bele abba a
nagyképű arcába.
Kami megrohamoz. Fürgén osztja a harcművészetekből tanult
karmozdulatokat. Kivédem mindet, de hozzátesz egypár rúgást,
amivel meglep. Sikerül szájba rúgnia. Vér árasztja el a számat,
mert belefúródott az ínyembe a fogam.
Elvigyorodik, amikor meglátja, hogy sérülést okozott nekem.
Kiköpöm a vért a padlóra, és visszavigyorgok rá, mielőtt
rávetem magam, és lebirkózom a padlóra. Koppan a feje a kövön,
és felsikolt a fájdalomtól. Ez viszont csak egy pillanatig tart, mert
hamarosan megpróbál megütni az öklével. A derekam köré fonja
a lábát, hogy átfordítson minket, és ő legyen felül, vagyis nyerő
helyzetben. De sokkal erősebb vagyok nála: a hasára tudom
fordítani úgy, hogy mindkét karja alászoruljon.
Veszített.
Innentől kezdve semmit sem tud csinálni.
– Győztem – lehajolva suttogom a fülébe.
Lehanyatlik a feje, amit elkönyvelek a vereség jeleként,
csakhogy hirtelen felkapja, és hátrafelé lefejeli az orromat.
Hátraesek tőle. Ribanc!
Fészkelődve kiszabadul, amíg a törött orromat dajkálom. Vér
szivárog az ujjaim között, felnézve pedig látom, hogy Vlagyimir
lesújtó pillantást vet rám.
– Az ember nem ünnepli a győzelmet addig, amíg tényleg le
nem győzi az ellenfelét – mennydörgi.
– Én győztem – henceg Kami, és felemelt csizmával nekem jön.
Elkapom a lábát, hogy megint lerántsam a földre. Küzd, de elég
egy zárt ökölcsapás az arcába, hogy elterüljön.
– Kurvára én győztem – préselem ki magamból, és viszonzom a
bátyám előbbi lesújtó pillantását.
– Helyes – állapítja meg Vlagyimir. – Most pedig rakd vissza a
helyére, aztán menjünk enni.
Mindennap megismételjük ezt a játékot, amíg el nem jön az
igazi viadal ideje.

~
Megrázom a fejemet, hogy megszabaduljak a múlttól.
Megnyitom a programot, ahol látom, merre jár az összes közeli
alkalmazottam, akikbe nyomkövetőt rakattam. Üzletember
vagyok, velem senki sem fogja a bolondját járatni. Az összes
alkalmazottam, aki a cégem kevésbé legális részével foglalkozik,
nyomkövetővel van ellátva, így nem rejtőzhet el a haragom elől,
ha valaha is megszegi a szabályaimat.
A rothadó almát muszáj eltávolítani, hogy ne fertőzze meg a
többit, különben az egész gyümölcsöstál megromlik.
 Még sohasem kellett élesben használnom ezt. Harapós farkas
vagyok, ha arról van szó, hogy kit engedek be a falkába, és a
csapatom már évtizedek óta velem dolgozik. Lucy húszéves
volt, amikor rátaláltam. Akkoriban a keresztnevét használta, a
Jessicát, és kielégíthetetlen fétise volt, hogy vérző sebet okozzon
az embereknek, viszont csiszolásra szorult az, ahogy bánt a
késsel. Öt évbe telt, mire a klub szintjéről átvittem a másik
oldalra. Mindent megtudtam róla. Ebből a városból származik.
Kitűnő tanuló. De aztán minden megváltozott. Mindössze
tizenhat évesen elmenekült otthonról, és otthagyta az iskolát.
Amikor arról az időszakról kérdeztem, homályos választ adott:
„Felrúgott az élet, én viszont keményebben fogok visszarúgni.”
Mindig is elbűvölőnek tartottam a válaszát. Én is mindig
homályosan fogalmazok. Így maradhatok folyton egy lépéssel
mások előtt.
A szülei több mint tíz éve meghaltak hajóbalesetben, ám
Lucynek szeme sem rebbent, amikor tájékoztattam őt a hírről.
Rideg volt, és csodáltam érte. Sohasem hittem volna, hogy képes
lenne elárulni. Istenített engem. Bármit megtett, amire kértem.
És azzal jutalmaztam a bálványozásáért, hogy feljebb léptettem
a ranglétrán.
Úgy bizsergek a haragtól, mintha ezernyi skorpió ollója
csattogna a csontjaimon. Ha nem eresztem ki hamar a gőzt,
akkor felemészt és átveszi az irányítást fölöttem.
A hűtlenségre ugrok. Ha van valami, amivel fájdalmat lehet
nekem okozni, az az, ha eljátsszák a bizalmamat. A megszokott
legyőzhetetlen álarcom lehull és darabokra törik, amikor valaki
átver. Egész életemben azon dolgoztam, hogy felépítsem az
erődítményemet. A vasból készült váram áthatolhatatlan, de
mégis mindvégig ott voltak rajta a repedések.
„Nem hagyhatod, hogy ez legyőzzön téged. Erősebb leszel tőle.
Tanulj, alkalmazkodj és kurvára harcolj, Viktor!”
Vlagyimir szavaiból merítek erőt. Azelőtt mondta nekem,
hogy idejöttem. Megint az előttem lévő kijelzőre figyelek.
A Lucy nyomkövető implantátumának GPS-koordinátáit jelző
piros pötty a szívverésem ritmusára villog.
– Hagyja abba, amit csinál, és távozzon az asztaltól, Mr.
Harris! Most azonnal! – kiabálja Dillon Scott nyomozó az
ajtóból.
Köcsög. Rohadtul az idegeimre megy.
 ÖTÖDIK FEJEZET

~ S ét a ca o va ~

Dillon

A faszkalap engem bámul a járőrkocsim hátsó üléséről a

borostyánszínű szemével, és találkozik a tekintetünk a
visszapillantó tükörben. Önelégült. Rideg. Közönyös. Semmim
sem volt, amiért letartóztathattam volna, mert őszintén szólva
még lószar sincs a kezemben, de a marhája magától jött, amikor
közöltem vele, hogy be kell hoznom a kapitányságra kihallgatni.
Szóval azt fogom csinálni. Ismeri Bennyt, és tudnom kell,
milyen kapcsolatban állnak.
Nem volt nehéz behajtani egy szívességet a bírón, hogy ilyen
gyorsan házkutatási engedélyt adjon a Barlangra, mert annyi
súlyos dolog van a tarsolyunkban: az exrendőrkapitánynak,
Benny apjának, Steve Stantonnak brutális meggyilkolása a
telefonon, amit a klubban találtunk. Egy női rab, aki feltörte
ennek a szarjankónak a számítógépét. És a legjobb: a
kibaszottul körözött Benny Stantonról készült kép az
intézményben. Szerencsém, hogy ezeknek az idiótáknak egy
agysejtjük sincs, és a házkutatási engedély eléggé rájuk ijesztett
ahhoz, hogy engedelmeskedjenek.
 Túl könnyű volt.
Sejtem, hogy Harris nem lesz ennyire készséges. Túlságosan
önelégült ahhoz képest, hogy egy rendőrautó hátsó ülésén ül, és
egyébként is feláll a szőr a hátamon a tudattól, hogy Benny itt
ólálkodik valahol.
Miért nem jött el Jade-ért, vagy támadott meg legalább
engem?
Egyáltalán nem tetszik ez nekem.
Túl egyszerűnek tűnik.
Mintha lemaradtam volna valamiről.
Most viszont csak az számít, hogy bizonyítékként
elkoboztattam Harris laptopját, és az egyik egyenruhás be fogja
hozni a kapitányságra. Ami még fontosabb, hogy ennek az
elcseszett szarságnak az egyik kulcsszereplője itt ül hátul a
kocsimban. Mielőtt eljöttem, gondoskodtam róla, hogy az egész
rohadt helyet átkutassák Bennyért, de persze nem került elő.
Iszonyúan agyafúrt. Most Cassian Harris a legjobb nyom, amin
elindulhatok.
Ő majd elvezet Bennyhez. Biztos így lesz.
Ismerik egymást. Valahogy. Valamilyen úton-módon. Volt egy
megérzésem, hogy ez a seggfej fontosabb szereplő ebben a
játékban, amit nem is tudtam, hogy játszunk. Mindig éreztem a
jelenlétében valami zavarót. Egyfajta feszültséget. Most már
tudom, hogy Benny volt az. A gonosz nem pusztul el
egykönnyen, a szaga pedig körüllenghette ez a pöcsfejet, és csak
arra várt, hogy szimatot fogjak. Feláll a hátamon a szőr, amikor
megpillantom, hogy a visszapillantóból engem fixíroz. Az
ösztöneim azt súgják, hogy bujkál valami a puccos megjelenése
mögött.
Persze, sohasem hittem volna, hogy ez a fazon Benny-félékkel
vegyülhet. Bakker, egyáltalán honnan ismerik egymást? Benny
magányos farkas. Válaszokra van szükségem.
A képeken, amiket Josey küldött, kétségkívül ő volt.
Kitetoválva. Szakállal. Borotvált fejjel. De ugyanaz a gonosz. És
amint megláttam azokat a képeket, rögtön rádöbbentem, hogy
őt láttam a múltkor Elizabethtel – igaz, hogy csak hátulról
láttam, de ő volt az. Az a féreg marhára ott állt az orrom előtt,
lőtávolságon belül. Csókolóztak. Most már tudom, hogy vele
csókolózott Elizabeth aznap, és valószínűleg ő vágta meg a
nyakát, ami tényleg rohadtul aggaszt. Ha a lány valamiféle
kapcsolatban van Bennyvel, akkor ez az egész durva sztori
sokkal keményebb. Viszont van benne valami.
Elizabeth babafétise.
A fura ruhái.
Ebben a tekintetben pont olyan, mint a bátyja. Perverz
módon odavan az ilyen szarságokért. Sokkal hamarabb észre
kellett volna vennem. Marhára meg kellett volna védenem. És
ez csak plusz egy probléma nálam a szíváslistán, amitől
mindjárt gyomorfekélyt kapok.
Elizabeth eltűnt.
Olyan erősen szorítom a kormányt, hogy elfehérednek az
ujjaim. Cassian Harris továbbra is úgy bámul, mint valami
szájba vert mindentudó dongó. Feldühít vele.
Marhára el fog mondani mindent.
 – Honnan ismeri Bennyt? – kérem számon hűvösen,
miközben vezetek.
– Nem tudom, kiről beszél – válaszolja gúnyos félmosollyal.
Önelégült fasz.
– Hagyjuk a szarakodást, Harris. Mindketten tudjuk, hogy
kurvára összebarátkozott azzal a pszichopatával, aki bántotta a
feleségemet, és attól tartok, hogy még valakit bánthat, aki
fontos nekem. Tegyen meg saját magának egy szívességet, és
mondjon el mindent.
Kaján és számító mosolyt villant rám. Legszívesebben
félreállnék, hogy ököllel kiverjem a makulátlan fehér fogait.
– Összebarátkoztam? Egy szellemmel?
Megcsörren a telefonom, így átmenetileg megment ettől a
seggfejtől a hátsó ülésen.
– Scott nyomozó – csattanok fel.
– Baszki, rosszul áll a helyzet – sziszegi Marcus.
Zakatol a szívem. Ha Benny elrabolta a lányokat… Nem,
biztonságban hagytam őket a kapitányságon, fegyveresekkel
körülvéve.
– Mi az? – sürgetem, mert ma nem érek rá a játszmáira.
– Egy szemtanú Josey lakásánál olyan személyleírást adott,
ami Bennyre illik. Megmutattunk neki egy képet azok közül,
amiket Josey küldött át nekünk, erre megerősítette, hogy ez a
férfi rabolta el. Elrabolta, Dillon! Elrabolta Josey-t. Nem betörés
volt. Hanem emberrablás – mondja Marcus, majd elfúló hangon
folytatja. – Kurvára nála vannak mindketten. Elise ikertestvére
és Josey. Jesszusom! Tudjuk, mire képes. Hogy mit csinált Jade-
del…
Marcus elhallgat, Elise pedig zokogni kezd a háttérben. Együtt
vannak, bárhol legyenek is. Alapjáraton kicsinálnám ezért
Marcust, de most túl sok mindennel kell foglalkoznom.
Két eltűnt ember, akiket ismerek és fontosak nekem.
És valaki, aki kibaszottul előkerült: a rohadék Benjamin
Stanton.
– Baszki – vetek lesújtó pillantást Mr. Harrisre a hátsó ülésen.
– Tart a helyszínelés, keresik a bizonyítékokat. Én úton
vagyok Elise-ék házához, hátha találok ott valamit. Rhodes és
Sharpton már odaért. Ez a köcsög Benny rohadtul túlfeszítette a
húrt – dühöng Marcus. – Találtál valamit a klubban?
– Van nálam valaki, aki segíthet nyomra vezetni – pillantok rá
megint Harrisre.
– Óóó… Elkaptad a nagyfőnököt? – kérdezi a homályos
utalásom hallatán Marcus. – Beviszed kihallgatásra?
– Kapok majd válaszokat – erősítem meg.
– Helyes. Majd szólok, hogy találtunk-e Stantonéknál bármi
bizonyítékot.
Éppen akkor teszem le, amikor befordulok a kapitányság
parkolójába. Leállítom a motort, és gyilkos pillantást vetek
Harrisre.
– Nem játszmázom – közlöm vele.
– Ó, én viszont igen – feleli újabb gonosz mosoly kíséretében.
A fogamat összeszorítva beletúrok a hajamba.
– Valamiért védi azt a beteg állatot. Most viszont jobban
érdekel a barátaim holléte. Tud olyan helyről, ahová elvihette
őket? Szerintem nem kell elmagyaráznom, hogy ha összejátszik
vele, és mi megtudjuk, akkor hosszú időre rács mögé fog
kerülni. Bűnrészesség emberrablásban…
Elharapom a mondat végét, hátha akkor jobban átérzi a
súlyát.
– Ez minden? – vonja fel a szemöldökét derűsen. – Úgy
hallottam, hogy ez a Benjamin nevű figura eléggé zsarnok típus.
Nem úgy tűnik, hogy egyszerűen csak úgy elrabolná őket. Miért
nevezi betegnek? Van a bajára gyógymód?
Beugrik Jade és Macy egykori cellájának képe. Eszembe jut az
összes gyilkosság, amit Benny elkövetett. A gyötrelem, a kínzás
és az őrület. Ennek a seggfejnek igaza van. Benny nem
egyszerűen csak elrabolja az embereket. Hanem erőszakol és
gyilkol, a betegségére pedig nincs gyógymód.
Benny egy szörnyeteg.
– Úgy tudom, hogy annak, akiről beszél, erőteljes késztetései
vannak.
– Jól megmondta – vetem oda. – És pontosan ezért kell
együttműködnie a rendőrséggel.
Alig várom, hogy beérve ránézzek Jade-re és M. J.-re. Amint
rájöttem, hogy Benny visszatért, biztonságba akartam helyezni
a lányokat. A kapitányság a legbiztonságosabb hely a városban.
Jade még nem is tud róla, hogy Josey-t és Elizabethet
valószínűleg elrabolták. Rhodes már hívott, hogy megtalálták és
bizonyítékként begyűjtötték Elizabeth telefonját, de nem tudták
lenyomozni a számot, amin keresztül Bennyvel tartotta a
kapcsolatot. Újabb zsákutca. Az viszont biztos, hogy eltűnt, és
dulakodás is volt. A bejárati ajtót tárva-nyitva hagyták,
Elizabeth bőröndjei az ajtóban hevertek, a cipője pedig a
verandán.
Benny egész végig itt ólálkodott, a mi életterünkben, mégsem
bukott le. Mi lesz, ha nem találjuk meg Elizabethet, és így évekig
vele marad, mint Jade és Macy? Elönti az epe a torkomat, és
nagyon nehéz lenyelnem.
– Miből gondolja, hogy tudnék segíteni… – kezdi, de kihagy a
szívverésem, amikor kinyílik az ajtó mögöttem.
Még mindig Harrist bámulom a visszapillantón keresztül,
miközben oldalról belemélyed egy penge a nyakamba.
Bumm.
Bumm.
Bumm.
Nem figyeltem oda eléggé. Alábecsültem ezt az aljadékot. Már
tudom, kinek a kezében van a kés, mielőtt kissé elfordítanám a
fejemet, hogy lássam, ki csatlakozott hozzánk.
Amikor belenézek Benny hideg barna szemébe, kis híján
felemészt a harag.
Tényleg ő az. Más tudni róla, és más látni.
Mintha besűrűsödne a levegő a szűk utastérben. Összeszorul
és kavarog a gyomrom, ráadásul alig kapok levegőt. Itt van a
kocsimban, csupán néhány lépésnyire a kapitányság
bejáratától, ahol ott a családom.
– Baszd meg! – bukik ki belőlem. Vér csorog le oldalt a
nyakamon, egyenesen rá a fehér ingem gallérjára. A penge
nincs elég mélyen ahhoz, hogy bajt okozzon, ahhoz viszont igen,
hogy üzenetet közvetítsen.
Benny elcseszett elmeállapotát ismerve bármelyik
pillanatban mélyebbre hatolhat a késsel, és örömmel tenné.
Nem lehet, hogy elvegyenek engem a lányoktól.
– Hol van? – ordítja Benny eszelős tekintettel. Vöröslő erek
futnak keresztül a szemén, a pupillája pedig fekete örvényként
nyeli el a barna színt.
Inkább halok meg és magammal viszem, mint hogy valaha is
megint a feleségem közelébe engedjem.
– Soha többé nem fogod látni Jade-et – válaszolom dühösen. –
Kurvára kinyírlak…
– Nem ő – vicsorogja résnyire szűkült szemmel, a homlokát
ráncolva. – Bethany.
Értetlenül pislogok. Harris meg rohadtul képes felröhögni.
Bethany?
– Elizabeth Stantonra gondol – jegyzi meg Harris csevegő
hangon, és oldalra biccentett fejjel fürkészi az arcomat. – A
csinos új babácskájára – teszi hozzá, hogy még jobban
felhúzzon.
Ökölbe szorul a kezem. Mintha életre kelne bennem a
perzselő harag, és belülről égetné a bőrömet. Úgy árad szét a
zsigereimben, mint egy szaros gejzír.
– Ő NEM A BABÁCSKÁD.
Éppen azon töprengek, hogy elő tudom-e kapni az övemen
hordott pisztolyomat, hogy Benny szeme közé lőjek, amikor
Harris megszólal. Úgy tűnik, a hangja megfékezi Bennyt, hogy
ne hatoljon mélyebbre a nyakamban a késsel. Tényleg barátok.
 – Gyakorlatilag a babája volt, csak aztán valaki ellopta. Ha
megnézi a telefonomat, látni fogja – mutat Harris az
anyósülésre.
Valaki ellopta? Mármint valaki más, aki nem Benny? Mi a
fene folyik itt?
Odanyúlok az anyósülésre, ahová ledobtam Harris cuccait.
Közben próbálom nem megmozdítani a fejemet, ám ez
nehezebb, mint amilyennek tűnik. Önkéntelen nyögés szakad
fel belőlem, ahogy a penge mélyebbre kerül. Kurva anyját!
Felemelem a telefont, Harris pedig vállat vonva jelzi, hogy nem
tud moccanni. Megbilincseltem, hogy magamat védjem. A
kocsimban nincs térelválasztó, és nem kockáztathattam, hogy
talán vakmerő módon megpróbál megfojtani hátulról.
– A kulcsot – mordul fel Benny köpködve. Olyan rohadt közel
van, hogy a nyála az arcomon köt ki, és érzem rajta az őrület
bűzét.
Előveszem a bilincs kulcsát a zsebemből, hogy megfeszített
állkapoccsal odaadjam. Nem így terveztem a mai napomat.
Benny rápillant Harrisre, aki odafordul, hogy ez az állat levegye
róla a bilincset. Ha gyors vagyok, talán kijuthatok a kocsiból. De
kockázatos, és véres is lehet, ha Benny az ülésen át rám veti
magát.
Hamarabb eldől a dolog, mint vártam. Harris kiszabadult, és
már a telefonját nyomkodja, Benny pedig megint csak rám
figyel.
Nagyszerű.
Harris előrenyújtja nekem a telefonját, hogy megmutasson
rajta egy képet.
Bumm.
Elizabeth, mi a franc történt veled? Szörnyülködve eltátom a
számat, amikor meglátom a meztelen testébe vésett szavakat.
– M-mi a k-kurva élet ez? – kérdezem dadogva. Megint elkap a
hányinger. Véresek a kis mellei. A fenébe, még a lába között is
ott egy vértócsa. Még rohadtul gyerek, és nem valami átkozott
baba, hogy egy szadista szétvagdossa.
– Istenemre esküszöm, ha nem nyírsz ki azzal a késsel, akkor
a te megfeketedett, halott szívedben fog kikötni, te beteg állat! –
bődülök fel. Gyorsan oldalra húzódom, aztán előre, így a kés
csak egy kicsit sebez meg. Mintha minden egy lassított felvétellé
változna. Bennynek elkerekedik a szeme, ahogy
szembefordulok vele, és előkapom a derékszíjamból a
fegyveremet.
Bumm.
Bumm.
Bumm.
Trópusi viharra emlékeztető torzított lárma tör ki
körülöttünk a szűk utastérben.
– Tudom, hogy Jade itt van – kiabálja túl Benny a káoszt, mire
megáll a levegő. Mindannyian megdermedünk. Bakker, talán
még levegőt sem veszünk.
Benny biccent egyet az épület oldala felé. Lopva odapillantok,
mire egy nagydarab fazon vigyorog vissza rám.
– Ő bemegy szólni, hogy mi történik idekint. Mindenki
rohanni fog kifelé. Egyedül hagyják majd a kis családodat, hogy
azt csináljon velük, amit akar. Szóval ne akard eljátszani a hőst.
Kurvára nem leszel az, soha – morogja vérben forgó szemekkel.
Tényleg egy szörnyeteg.
– Mindenki nyugodjon le a picsába! Ugyanazt akarjuk – vonja
fel a szemöldökét önelégült félmosollyal Harris. Olyan higgadt,
hogy az már zavaró.
– Benny babája volt, de most már ezé a csajé. Az egyik
alkalmazottam rabolta el. A jelenlévő társam szeretné
visszakapni a drága babácskáját – közli velem Harris, és
meglóbálja előttem azt a kibaszottul szörnyű képet Elizabethről.
El akarják hitetni velem, hogy nem Bennynél van?
– Akkor mire volt jó elrabolni Josey-t? – csattanok fel, és
kőkemény tekintettel meredek rá a két ülés között Bennyre.
– Kurvára útban volt a hülye zsaru baba. Olyan dolgokba
ütötte bele az orrát, amibe nem kellett volna – dühöng Benny a
rám szegezett késsel, aminek a hegyéről csöpög a vérem.
Megvonaglik az arcom a nyakamat mardosó fájdalom miatt.
Jade ki fog akadni, ha meglátja.
– Szaglászott körülöttem, és megzavart valami jó dolgot
közöttünk Bethanyvel. A nyakamra hozott téged meg a többi
szaros fakabátot. Meg kell tanulnia a leckét.
– Nagyon ijedtnek tűnt a cellájában – teszi hozzá Harris,
amivel marhára tovább feszíti nálam a húrt.
– Elég! – üvölti Benny.
– Akkor mit keres itt? – kérem számon. – Meg akarja találni
ezt a beteg haverját, hogy együtt dughassák és gyilkolhassák
meg a családom barátját?
 Rohadtul nem látom át ezt az egészet.
– Ő a lányokat szereti, nem a faszt – szól közbe Harris gúnyos
félmosollyal.
Ez akadályt jelent Bennynek?
– Együtt indulunk el innen – veti oda Benny. – És te fel fogod
használni a zsarus izéidet, hogy megtaláld az én Bethanymet!
– Elizabeth Stantont – pontosít ismét Harris nevetve. – Csak
hogy biztos ne veszítse el a fonalat, nyomozó úr.
Egyik szörnyetegről a másikra nézek.
Az egyik hideg és számító. A másik kiszámíthatatlan és
vérszomjas. Ketten együtt olyanok, mint valami rémálom.
– Mi van a nővel a monitoron? – kérdezem, mert eszembe jut,
hogy sebesültnek látszott, és ez mintha megrázta volna Harrist.
– Jól van?
– Az nem a maga dolga – gurul dühbe Harris. Ez az első eset,
hogy félrecsúszik az álarca.
Valami megoldáson agyalok.
– Josey! Elhozzák nekem Josey-t, én pedig megtalálom
Elizabethet. Közös az érdekünk, az biztos.
Azt nem teszem hozzá, hogy miután megtalálom Elizabethet,
Benny kurvára nem fog hozzányúlni soha többé.
– Muszáj lesz kihallgatnom mindkettőjüket…
– A kihallgatásnak vége, nyomozó – nyúl előre Harris, hogy
vegyen tőlem egy névjegyet a konzolról. – Ha meglesz a nyom,
amin kibaszott jó kutya módjára elindulhat, hívni fogom. Addig
is szükségem lesz az istenverte számítógépemre, aztán
eltakarodunk innen.
 – Josey-t akarom. Mielőtt egyáltalán gondolkodnék azon, hogy
segítek maguknak megtalálni Elizabethet, vagy bármit is
visszaadnék, Josey-t akarom. Ez az ajánlatom. Josey-ért
megkapja a laptopját meg a segítségemet.
Mindkettejüknek állom a jeges tekintetét. Nem hiszem el,
hogy alkudozom ezekkel a köcsögökkel.
– Ma este.
– Én meg úgy vártam, hogy megdugjam azt a vonakodó picsát
– tiltakozik résnyire szűkült szemmel Benny. – Annyit
sikongatott volna!
A fenyegetései ellenére látom a bosszús villanást a
tekintetében. Nem akarja megdugni Josey-t. Elizabethet akarja.
Valamilyen elcseszett oknál fogva úgy kötődik hozzá, mint
régen Jade-hez, és tudni akarom, miért.
Sohasem fogja megkapni, de ezt nem kell tudnia.
– Miért pont Elizabeth? A nővéred. A vér szerinti testvéred.
Tudod, ugye? – kérdezem közvetlenebb hangnemben.
– Meg ne próbálj úgy tenni, mintha ez helytelen vagy perverz
dolog lenne. Sohasem értenéd meg. Ő megért engem – forrong
Benny, és kicsit közelebb nyomja a kést. Még több vér csorog le
a nyakamon, szinte figyelmeztetésképp. – Szeret engem. Ő az
enyém.
Ahogy gondolod, te pszichopata.
– Két óra múlva a felügyeletem alatt akarom tudni Josey-t,
aztán megkeressük Elizabethet. Addig is tudni akarom, hogy
van-e valaki, aki vérbosszút forralhatott maguk ellen. Ez nem
egy random emberrablás. Ez az illető tudta, hol lakik Elizabeth.
Úgy tűnik, hogy a kapcsolattal is tisztában volt, abból a rohadt
beteg fényképből ítélve. Mindent tudni akarok, amit csak lehet
erről a pasasról.
Harris megragadja Benny csuklóját, hogy elhúzza tőlem, én
pedig döbbenten látom, hogy Benny engedelmeskedik. Ez a két
seggfej keféli egymást, vagy mi? Rátapasztom a kezemet a
nyakamra, hogy elállítsam a vérzést.
– Egy nő. Lucy Vandross néven fut. De Jessica Johnsonnak
nézz utána – vált Harris is bizalmasabb hangnemre. – Itteni.
Harris lazán és tárgyilagosan beszél. Utálom az önelégült
képét. Mintha itt ő mondaná meg a tutit. Ráadásul eldobom az
agyam attól, hogy rövid pórázon tartja Bennyt.
– Két óra múlva – vetem oda.
– Hamarosan találkozunk, nyomozó. Ne cseszd el, különben
mindenkinek rosszul fog végződni a dolog. És hozd a
laptopomat – fenyegetőzik Harris.
Benny kivágja a kocsiajtót, ám előtte még gyilkos pillantást
vet rám.
– Mondd meg Jade-nek és M. J.-nek, hogy üdvözlöm őket.
Egy szempillantás múlva már el is tűnnek a kocsik között.
Utánuk kéne mennem, és megmutatni, hogy milyen jó zsaru
vagyok. Mégsem teszem.
Benny Elizabethet akarja.
Nála van Josey.
Csak ez az egy alapom van most az alkudozásra, és kurvára ki
is fogom használni. Francba a protokollal. Visszaszerzem a
barátaimat.
 Aztán kinyírom ezt a két szörnyeteget, és visszaküldöm őket
oda, ahová valók: a pokolba. A kocsiból kiszállva odamasírozok
a nagydarab fickóhoz, aki még mindig ott áll, és úgy mosolyog
rám, mintha kibaszott cimborák lennénk.
– Szép munka volt. Tök meggyőzőnek tűnt – néz rám csillogó
szemmel.
– Mi van? – vetem oda megviselt idegekkel.
– A jelenet. Az a pacák fizetett, hogy statiszta legyek. Nem is
látom, hol vannak a kamerák. Hihetetlen!
– Nem ismeri? Nem is tudja, hogy egy rendőrt próbált éppen
megfélemlíteni?
– Tessék? – sápad el tágra nyílt szemmel. – Nekem azért
fizettek, hogy csak statisztaként álljak itt.
Tőrbe csalták.
Ostoba barom.
 HATODIK FEJEZET

~ S éttö ede ve ~

Elizabeth

Hideg.
Sötét.
Magány.
Nem tudom, hány óra telt el, amióta az az őrült szőke nő
elrabolt otthonról. Kettő? Talán három. Elég idő ahhoz, hogy
levágja rólam a ruháimat, és tönkretegye Benny művét.
Sírtam miatta.
Utálom.
Abban a pillanatban, ahogy belevájt a késsel a hasamba, és
kivágta az Ő nevét, összeomlottam. Nem azért, mert fájt. Hanem
azért, mert végre rátaláltam valamiféle boldogságra, és ez a
ribanc megfosztott tőle. Tönkretette rajtam azt, ahol Ő
megjelölt. Elrabolt a mesteremtől.
Fájdalmas fintorral próbálok felülni az ágyban. Megkötözött a
csuklómnál, de ezt leszámítva szabad vagyok.
Egy régi, rozoga motelben vagyunk, ahol molyirtó és állott
cigarettafüst szaga terjeng. Csak az állandó csöpögést lehet
hallani a fürdőszobából.
 Csöpp.
Csöpp.
Csöpp.
Gyorsan körbepillantok a szobában, és már ki is derül, hogy a
nő nincs itt. Azt mondta, hogy Lucynek hívják. De csak ennyit
mondott. Egyelőre fogalmam sincs, hogy miért rabolt el. Pedig
kitartóan tiltakoztam.
Egy megszállott rajongó az oldalamról?
Benny ellensége?
Nem tudom.
Továbbra is nézelődöm a szobában, hátha találok valamit,
ami segít. A telefont pont nem érem el…
Bamm!
Kivágódik a motelszoba ajtaja, egyenesen neki a falnak.
Meglepődve sikkantok fel. Legnagyobb csalódottságomra a nő
az: szűk farmer és testhezálló, fehér, V nyakú pulóver van rajta,
amiben látszik a nagy melle. Miután a legutóbbi szettjét
tönkretette a véremmel, vette a fáradságot, hogy rendbe szedje
magát. Ettől csak még jobban utálom. A tökéletes szőke haja
hullámokban omlik a vállára, a sminkje pedig makulátlan
egészen a macskásra kihúzott szeméig. Idősebb nálam. Ennyit
látok rajta, mert a szeme körül finom ráncok húzódnak.
Én meg itt fekszem véresen, megverve, összezúzva,
gusztustalanul.
Csöpp.
Csöpp.
Csöpp.
 – Miért vagyok itt? – kérem számon, és rászegezem a
tekintetem.
Önelégült félmosollyal leül mellém az ágyra. Nem bízom a
mosolyában és a lassú mozdulataiban. Olyan, mint egy párduc.
Erőszakos és halálos, de karcsú és gyönyörű. Arra vár, hogy újra
támadjon. Látom a csillogást a szemében. Végighúzza a tenyerét
a meztelen combomon, ujjbegyével hozzáérve az alvadt véres
puncimhoz.
– Tudom már, miért imád téged – szólal meg olyan hangon,
mintha kicsit féltékeny lenne. Hirtelen ingerült leszek tőle.
Bennyt akarja? Az én mesteremet?
– Tudom már, miért akarja kitépni a szívedet – feleselek neki
utálkozva.
Felnevet. Rekedtes a hangja, szexi. Ízig-vérig nő. Úgy érzem
magam a jelenlétében, mint egy mocskos kislány. Szexeltek
vajon? A féltékeny exe? Szorongás kezdi mardosni a
zsigereimet. Nem tetszik a gondolat, hogy Benny bárkivel is
együtt volt, főleg egy ilyen gyönyörű nővel.
– Édes baba… – izgatja a csiklómat az ujjával, és vigyorog.
Összeszorítom a combomat, hogy ne érjen hozzá ahhoz, ami
nem az övé.
A testem a bátyámé.
Benjaminé.
A mesteremé.
– Akármilyen imádni való is vagy, semmi más nem lehetsz,
csak egy hasznos eszköz – duruzsolja. – Kurvára fel foglak
használni ahhoz, hogy megkapjam, amit akarok.
 Felsikoltok, amikor durván belém nyomja az ujját. Száraz
vagyok, és fáj is azután, hogy szexeltem Bennyvel. Égő érzés,
ahogy belém hatol, de nem vagyok hajlandó könnyeket hullatni.
Már így is túl sokat pazaroltam rá.
Előveszi a telefonját, hogy lefotózza a belém mártott ujját.
Miután végzett, kihúzza az ujját, és leszopogatja.
– Mmm, édes a puncid, de a véred még édesebb – sötétül el a
tekintete, miközben végighúzza a körmét a hasamon, a még
mindig vérző seben.
Amikor Benny vagdosott és szopogatott, odavoltam ezért az
egész véres játékért. Vele viszont olyan, mintha egy rohadt
vámpír pályázna az összes véremre. Aggasztó.
– Meg fog ölni téged – fenyegetem meg. Benny múltját
tekintve, és azt, hogy valószínűleg mennyire odavan értem,
remélem, ez igaz lehet.
– Meg fogja próbálni – néz az ablak felé, majd gyűlölködve
visszafordul felém. – És pontosan ebben reménykedem.
Csapda.
Ez a ribanc arra használ engem, hogy tőrbe csalja Bennyt.
– Ha ő nem öl meg, akkor én foglak – mondom neki
háborogva.
Feláll az ágyról, és odamegy a tükörhöz. A még mindig véres
ujjával odaír valamit az üvegre.
– Te nem vagy képes ilyesmire, édes baba. Csak a
szörnyetegek. Te nem vagy szörnyeteg.
Összeszorított fogakkal bámulom az üzenetét a tükrön.
 Bosszú

Fogalma sincs. Benny meg fog találni. Nem fogja hagyni, hogy
ez a pszichopata elraboljon engem, éppen most, hogy
rátaláltunk egymásra. Minden porcikámmal tudom ezt, érzem a
lelkem mélyén.
– Fogalmad sincs, mire vagyok képes – suttogom.
Én is tudok szörnyeteg lenni. Benne van a vérünkben.
 HETEDIK FEJEZET

~ e asadva ~

Benny

Sokkal jobban tetszik a Viktor név, és közelebb érzem magam

hozzá így, hogy tudom az igazi nevét. Nem tudom, miért számít
ennyire, de számít. Kurva sokat számít.
Muszáj volt kockáztatnom, hogy kiszabadítsam Dillon
bilincséből, hogy meglegyen az információ a nyomkövető
rendszerből.
Próbáld csak meggyőzni magad.
– Viktor? – sürgetem, miután megkérdeztem, mit látott,
mielőtt mindent elvittek a zsaruk.
– A húgod címét mutatta, de nem lehet ott, és nekünk túl
kockázatos odamenni.
– Megyünk – jelentem ki.
Mi van, ha valójában csak elbújt, vagy a szomszédoknál van?
Okos ötlet lenne.
– Ott a rendőrség. Bűnügyi helyszín – válaszolja szinte
morogva, nekem pedig megrándul a farkam a gondolattól, hogy
elveszíti a fejét.
Az utcába bekanyarodva rámutatok a házra.
 – Két kocsi. Nem egy egész osztag. Túlságosan lefoglalja őket a
klubod. Tudom, mit érzel azzal a hellyel kapcsolatban.
Együttérzéssel mondok ellent a cselekedeteimnek, hogy
kibillentsem. Őszintének hangzott, amit mondtam, de
egyáltalán nem volt az. Igazából leszarom a hülye klubját meg
az idiótákat is, akik odajárnak. Megzabolázzák magukat,
eltitkolják a vágyaikat, a sebeiket. Én a homlokomra írva
hordom az enyémet. Ez vagyok én.
– Jobban ismerlek, mint hinnéd, barátom. És téged nem
érdekel az ilyesmi – igazítja meg a mandzsettáját Viktor egy
gúnyos félmosoly kíséretében. Na, baszki! – Át kell öltöznöm.
Zavarja a zilált külseje. Pedig ha tudná, milyen jól áll neki! Mi,
szörnyetegek néha jobban nézünk ki szabadon. Nem tudom,
miért érzi úgy, hogy vissza kell fognia magát.
– Nézd, az az egység lelép – mutatok a kocsijukhoz közeledő
egyenruhások felé. – Bemegyek.
– Még mindig vannak odabent – kapja el az alkaromat. Az
ablak mögött egy sziluett halad el. Viktornak perzselő a
szorítása, és nem tudom, mit gondoljak arról, ami lejátszódott
közöttünk. Ködös az egész, most nem tudok rá koncentrálni.
Muszáj megtalálnom Bethanyt, mielőtt az a szőke ribanc még
több kárt tesz benne. Be kell mennem ebbe a házba, mert
nyomok lehetnek.
– Most rajtad a sor, hogy megvárj, és kimentsd a seggemet, ha
bajba kerülök – élcelődöm, mielőtt kiszállok.
Hallom, hogy ő is kinyitja az ajtót, és utolér, amikor éppen
átkelek az úttesten.
 – Idegesít a várakozás – vág vissza.
Nem is szokott ideges lenni.
A ház oldalsó fala mentén osonva bekukucskálok az ablakon,
de nem látok semmit.
– Menj hátra. Én elöl megyek be.
– Nem kéne különválnunk – szól utánam suttogós kiabálással.
– Te jó ég, hányan vannak még? – méltatlankodik valami
seggfej a szomszéd udvarról. – Elmennek innen még ma este? –
kérdezi rövidnadrágban, zokniban és flip-flop papucsban,
félmeztelenül, kezében egy szemeteszsákkal.
– Menjen vissza a házba, uram – parancsol rá Viktor olyan
tekintélyes hangon, amit velem szemben is használt már
nemegyszer. – Ez hivatalos rendőrségi ügy.
– Ne mondja meg nekem, hogy mit csináljak. Folyton itt
nyüzsögnek egész nap meg egész éjszaka.
Egyre hangosabban beszél, így ha nem kussol el, akkor ki
fogja vele csalogatni azt, aki még bent van. Viktor látja a
feszültséget a testtartásomon és a tekintetemen, és a férfi felé
indul. Megállapítom, hogy be fogja kísérni a házba. Meglep,
amikor a zakója belső zsebébe nyúlva ráugrik arra az idiótára.
Gyors és erőteljes mozdulatokat tesz, miközben megcsillan a
slusszkulcs a kezében.
Egy, kettő, három, négy, öt, hat.
Aztán a pasas mellé lép, hogy elkapja a hanyatló testét.
Égővörös patakokban folyik a vér a férfi oldalán ejtett apró
lyukakon. Könnyedén átszúrta a tüdejét. Fürgén. Gyönyörű
látvány.
 A slusszkulcs ott lóg Viktor kezében, egy húscafattal a végén.
Elképesztő erőt kellett kifejtenie, mégis úgy tűnt, mintha lazán
menne.
Bevonszolja a bokorba, és anélkül dobja le, hogy akár csak
gyöngyözne tőle egy kicsit a homloka.
Most ki a szörnyeteg, Mester?
Megropogtatja a nyakát, aztán megigazítja a zakója
hajtókáját.
– Egészen új szintre emelte a haláli divatos megjelenés
fogalmát, pontosabban az olyanét, amilyenért halál jár – jegyzi
meg mosolyra húzódó szájjal. – Senkinek sem lenne szabad flip-
flop papucsot hordania zoknival.
– Úgy általában senkinek sem lenne szabad ilyen papucsot
hordania – válaszolom bujkáló mosollyal, a ház felé biccentve.
Csodával határos módon nem hívtuk fel magunkra a figyelmet.
Viktor eltűnik hátul, én pedig előresettenkedem.
Hangos szóváltás hallatszik odabentről, mintha sírnának is.
Ismerős hang.
Csinos új babácska.
Anélkül mozdul a lábam, hogy engedélyt adnék rá. Mire észbe
kapok, már bent is vagyok a házban. Forróság vesz körül
odabent, ahogy rám szegeződik két ember tekintete. Az
ikertestvér – nem a babácskám – felsikolt, és felpattanva
odaiszkol Dillon társához.
– Kurvára ne moccanjon – figyelmeztet a pasas, egyenesen
rám célozva a fegyverével. Úgy megviselte az idegeimet az
aggodalom a babácskámért, hogy kezdek felelőtlenül
viselkedni.
Éppen próbálom kitalálni, hogyan kaphatnám el a fickót
anélkül, hogy leadhatna egy lövést, amikor Viktor megjelenik az
ajtóban Elise mögött. Felvonja a szemöldökét, amiből ki tudom
olvasni a ki nem mondott, mégis tökéletesen átadott üzenetét.
„Most már örülsz, hogy jöttem, Szörnyeteg?”
Baromira örülök, igen. Jó csapat vagyunk.
Rátapasztja a hatalmas tenyerét a húgom szájára, és magához
húzza. A csaj vonaglik és rúg egyet Viktor felé, aki viszont
könnyedén lefogja. Nincsenek egy súlycsoportban.
A zsaru rájuk figyel, így elindulok felé.
– Kurvára ne moccanjon – kiabál rám megint. Egyik
szörnyetegről a másikra néz, akikkel egy szobába keveredett.
– Dobd el a fegyvert, különben eltöröm a szép kis nyakát –
figyelmezteti Viktor. A lány szájáról a nyakára vándorol a keze,
és meg is szorítja. Az eredménye egy furcsa nyöszörgő hang.
Még nem hallottam ilyet, de szórakoztat. A csajnak elkerekedik
és könnybe lábad a szeme.
– Kérem, ne bántson. Terhes vagyok – bukik ki belőle, mire a
fegyveres marha megtorpan, esélyt adva nekem arra, hogy
rátámadjak. Állon vágom az öklömmel, aztán lefogom a karját,
és elveszem tőle a pisztolyt, aminek a markolatával még
odavágok neki a rend kedvéért. Elterül, mint egy zsák szar, és
közben a babácskám testvérére szegezi a ködös tekintetét –
vagyis az én testvéremre.
– Ülj le és ne mozdulj – ereszti el Viktor a csajt, és az egyik
székre mutat. – Ha megmoccansz, akkor senki sem marad élve
ebben a szobában, még a gyerek sem a hasadban.
A csaj reszket. Fél tőlem, fél mindkettőnktől, és ez beindít. Ha
hunyorgok, szinte teljesen olyannak látom, mint a
babácskámat.
– Értem jöttél? – kérdezi rekedten, miközben visszaszívja a
taknyot a csöpögő orrából.
Ó, milyen jó lenne, ugye? Ha beszólhatnál a drága új
babácskámnak, hogy téged akartalak? Soha, te ribanc.
– Nem. Azért jöttem, hogy megtaláljam Bethanyt.
Értetlenül ráncolja a homlokát, aztán a tenyerével megtörli az
orrát, így könnyeket és taknyot ken szét az arcán. Nem ő lenne
elvileg a tökéletes? Vakok az emberek. Bedőltek ennek a
megtévesztésnek, holott valami gyönyörű és valódi volt az
orruk előtt. Az én lenyűgöző Bethanym.
– Kit? – szipog megint.
Viktor kifújja magát, és beletúr a hajába, ami már összevissza
áll ettől a pokoli naptól. Nagyon nem vall rá, de nekem tetszik
így. Kezd szétesni, és én akarok lenni az, aki összerakja. Ezt
csinálom a babáimmal is. Pontosan úgy rakom össze őket,
ahogy szeretném.
– Elizabethre gondol – válaszolja Viktor, miközben a földön
vérző köcsög felé lép. Aztán letérdel, kihúz egy zsebkendőt az
asztalon lévő dobozból, és megtörli vele a zsaru száját. – Vérzel
– jegyzi meg csipkelődve. – Milyen bizonyítékot találtál itt?
– Baszd meg – közli a hülyéje.
– Bizonyára tévesen ítéli meg a helyzetet, Marcus James
nyomozó – dorgálja meg Viktor a mutatóujjával, és cicceg
hozzá. – Tudod, tisztában vagyok azzal, hogy a te gyereked
mocorog a hasában, és ha nem akarod, hogy kikeféljem belőle,
és a sajátomat rakjam a helyére, akkor rohadtul mutatnod kell
némi tiszteletet. Neked itt nincs hatalmad.
Szinte látom a Viktor zsigereiben bugyborékoló haragot, ami
követeli, hogy kiszabadulhasson. Te jó ég, mennyire látni
akarom azt a műsort!
– Oké – fújja ki magát elgyötörten a zsaru. – Mit akar?
– Milyen bizonyítékot találtatok itt Elizabeth eltűnésével
kapcsolatban?
A zsaru nagy nehezen felül, és kikapja Viktor kezéből a felé
nyújtott zsebkendőt, hogy megtörölje vele az arcát.
– Ha bizonyítékot akartok elrejteni, akkor elkéstetek. Mindent
lefényképeztek, bezacskóztak és felcímkéztek.
Megfeszül az állkapcsa, amitől lehet, hogy megfosztom, ha
nem vesszük hasznát egyhamar.
– Miért raboltad el, te beteg állat? – veti oda nekem.
Miért gondolja mindenki, hogy én raboltam el? Fogalmuk
sincs, milyen odaadó volt velem – vagyis most is az. Nem
kellene elrabolnom.
Célzok és lövök egyet a pisztolyával. Visszhangzik a szobában
a szaftos „placcs”, ahogy a golyó egyenesen belefúródik a
combjába. A fájdalmas ordítása, a húgom rettegő sikolya és
Viktor bosszús morgása így együtt olyan hangzavar, ami tetszik
a bennem bujkáló szörnyetegnek.
– Nem mi raboltuk el Bethanyt, seggfej – vicsorgok. – Szóval
milyen bizonyítékot vittetek el innen? Most kérdezem utoljára.
A következő golyót a csajba fogom ereszteni.
Akinek most eláll a lélegzete zokogás közben. Nem fogom
kinyírni, de egy karlövésbe még nem halt bele senki. Vagy
mégis? Dehogy.
– Nem Elizabethről beszélek, hanem Josey-ról – rázza a fejét. –
Elraboltad, de miért?
Jaj, milyen népszerűnek tűnik ma ez a kibaszott zsaru baba!
– Mert egy kibaszott rosszfiú vagyok – válaszolom epésen.
Odamegyek hozzá, és lehajolok a képébe.
– Morrrrrr – morgok rá valami vadállatot, például medvét
vagy egy rohadt sárkányt utánozva. Ez már kezd fárasztó lenni.
Unom az ilyen játékokat. Hogy állandóan ugyanazokat a kikúrt
köröket rójuk. Tudják, ki vagyok, mégis mind úgy tesznek,
mintha megdöbbennének és viszolyognának, amikor rossz
dolgokat csinálok. Hát csesszék meg.
– Kinél van a pisztoly, seggfej? – kérdezem vészjósló hangon. –
Most én kérdezek, nem te – érintem oda a fegyvert a
homlokához, aztán elhúzódom tőle.
– A barátom kérdezett valamit, nem? – csattan fel Viktor, mert
a hülye zsaru jobban teszi, ha elkezd beszélni, méghozzá
gyorsan.
Egyikünkről a másikra néz, és bepárásodik a tekintete. Vörös
tócsába gyűlik a vér a lábánál a szőnyegen. Mélyre ment a
golyó. Heget fog hagyni maga után. Helyes.
– Semmi hasznosat nem találtunk – válaszolja élesen. – Csak
egy kis vérnyomot a bejárati ajtónál. Dulakodás történt. Egy
nyomkövető eszköz volt a verandán egy üzenettel.
 – Milyen üzenettel? – kérem számon.
– A bosszú vérrel tálalva a legédesebb. Vagy valami ilyesmi
állt benne – zihálja, ahogy lecsukódik a szeme. Maradj
magadnál, köcsög.
– Valami ilyesmi vagy ez?
– Ez – préseli ki magából meginogva. Szemlátomást szédeleg a
fájdalomtól.
Mi a fenét jelent ez egyáltalán?
Kin akar Lucy bosszút állni?
Az én babámat használja fel Viktor ellen? De miért? Talán
azért, hogy egymás ellen fordítson minket.
– Lehet, hogy revansot akar venni valamiért, amit elkövettél?
– kérdezem Viktortól. Hirtelen feszült lettem attól, hogy talán
csak eszköz vagyok egy nagyobb játszmában.
Viktor kihúzza magát. Felhevül a szoba. Úgy vesz körül
minket a feszültség, mint egy sárkány lehelete, amelyik éppen
készül szárnyra kelve elpusztítani mindent.
– Hűséges voltam Lucyhez, és többet adtam neki, mint bárki
más valaha. Az égvilágon semmi sincs, ami miatt vitatkozott
volna velem, úgyhogy ne rám nézz ezzel a vádló tekintettel,
hanem inkább a tükörbe – jelenti ki ridegen. Elgyötörve.
Vörös és kék fény villan az ablakon túl. A paranoid
gondolataim fogva tartanak. Hagytam, hogy kicsússzon a
kezemből az irányítás, és hirtelen felindulásból cselekedtem. Az
összes szomszéd hallhatta, ahogy elsütöttem a fegyvert.
Viktor az ablakon kikukucskálva szitkozódik.
– Erre nincs időnk – mondja. – Induljunk.
 Követem a hátsó bejárathoz, de az ajtóban megállok.
– Lehet, hogy magunkkal kéne vinnünk a csajt, hogy
maradjon ütőkártyánk, miután átadjuk Dillonnak a zsaru babát
– javaslom.
Visszhangzó robaj hallatszik, és két rendőr ront be elöl,
felemelt fegyverrel.
– Lőjetek! – adja ki a parancsot Dillon társa. Mielőtt
félreállhatnék az útból, mennydörgésszerű zajjal kezdenek
záporozni a töltények. Valaki megmozdít, elvonszol a
tűzvonalból, ki a hátsó ajtón, egyenesen a kocsink felé. Én is
hátralövök néhányszor, amitől megtorpannak és fedezékbe
vonulnak, így elég időnk marad beszállni a kocsiba és rátaposni
a gázpedálra. Füstöl az abroncs az aszfalton, mintha egy régi
film menekülő bankrablói lennénk. Beüt nálam az adrenalin,
bizsergek az izgalomtól. Az életveszélyes helyzetek
felvillanyoznak, nekem találták ki őket.
– És most? – vigyorgok rá Viktorra, de leolvad az arcomról a
mosoly. Eltorzult az arca a fájdalomtól. Az oldalát markoló
kezére téved a tekintetem. Átvérzett az inge.
Eltalálták, baszki!
Nem, nem veszíthetem el.
Összeszorul a gyomrom a saját gondolataimtól. Szomorúság
jár át, és hirtelen rádöbbenek, hogy fontosabb nekem, mint
valaha is hittem.
Hiányozna.
Bassza meg!
 NYOLCADIK FEJEZET

~ E tépve ~

Dillon

– Mi történt veled? – szisszen fel Jade abban a pillanatban,

ahogy lehanyatlok egy székre a tárgyalóban, ahová befészkelte
magát.
Az aggodalmas mogyoróbarna szemétől elfordulva inkább M.
J.-t bámulom, aki a babájával játszik a földön. Chipsszel
próbálja etetni, narancssárga morzsákkal beborítva a
szőnyeget. Jade jó anyaként mindig olyan rendet tesz utána,
hogy jobb állapotban lesz a szoba, mint előtte.
– Dillon, válaszolj most azonnal!
Felemelem a fejemet, hogy a szemébe nézzek. Fáj a szívem,
mert el kell mondanom neki. El kell mondanom, hogy az a
szörnyeteg életben van. Létezik. Még mindig kísért minket, de a
maga hús-vér valójában.
Az én szegény, bátor csajom!
Ki fog akadni ezen.
– Bébi… – kezdem egy mély sóhajjal, az orrnyergemet
összecsippentve.
– Maradj itt apával – mondja M. J.-nek tettetett derűvel.
 Jade szó nélkül eltűnik, én pedig megkockáztatok egy
pillantást a lányom felé. Jade ma sárga ruhát adott rá, ami
valószínűleg bosszantja az én kemény kislányomat. Elöl tele
van sajtos foltokkal, a ruhájához illő sárga masnit pedig kihúzta
a hajából. Hosszú, selymes tincsei belelógnak az arcába,
miközben halkan beszél a babájához.
Sohasem lesz biztonságban.
Amíg Benny létezik, a családom félelemben fog élni.
– Jaj, de cuki M. J. a szép ruhácskájában – gügyögi Edna, a
diszpécser. – Edna néni hozott állatos kekszet a kis
kedvencének!
Az idős hölgy odacsoszog a lányomhoz, M. J. pedig otthagyja a
babáját, hogy átölelje az életének egyik nagymamafiguráját.
Még mindig őket bámulom, amikor Jade sziszegve odaszól
nekem.
– Gyere fel. Most rögtön.
Nyögve felállok. Jade olyan erővel és eltökéltséggel halad,
amilyennel csak egy olyan nő tud, aki túlélte, amit ő. Most telt
és harapnivaló a feneke, ahogy gyarapszik a második
gyermekünkkel. Még egy rakás gyereket akarok csinálni neki,
ami azt jelenti, hogy ezt az egész Benny-katasztrófát meg kell
oldanom.
A férfimosdóhoz vezet, ahol ott vár egy elsősegélydoboz a
pulton. Kulcsra zárom magam mögött az ajtót. Végképp nem
hiányzik, hogy a kapitányságról bárki is megtudja, mi zajlott le
az előbb köztünk Bennyvel és Harrisszel. Ki kell találnom egy
akciótervet. A protokollnak most az egyszer háttérbe kell
szorulnia.
– Látom az arcodon, hogy akármi is az, valami rossz. Készen
állok. Csak mondd el – lát neki letörölni a vért a nyakamról
várakozás közben.
– Az előbb összetűzésbe keveredtem… vele – fújom ki magam.
– Bennyvel.
– Ő meghalt – ráncolja a homlokát Jade megfeszülve. Habár
szóban tagad, a lelke mélyén tudja. Beszéltem neki a
gyanúnkról, hogy mégsem halt meg, és ez most szemmel
láthatóan beigazolódott. Ahogy Jade-ben végül tudatosulnak a
szavaim, elkáromkodja magát. – Bassza meg!
– Elizabethet akarja – teszem hozzá morogva.
Kövér könnycseppek gyűlnek a szemébe, miközben durva
mozdulatokkal törölgeti a nyakamat. Megvonaglik az arcom, de
nem szólok neki, amiért nem óvatos. Most éppen máshol jár az
esze.
– Nem szerezheti meg – böki ki, ahogy kicsordul egy
könnycsepp. – Egyikünket sem szerezheti meg.
– Nála van Josey – nyúlok az arcához, hogy letöröljem.
– M-micsoda? – szipogja.
– És most alkudozni akar rajta – szorítom össze a fogamat. –
Visszaadja Josey-t, ha segítünk neki megtalálni Elizabethet.
– De én azt hittem, hogy te azt hitted, hogy nála van
Elizabeth! – kiált fel, és elejti a véres gézt.
– Mindent meg fogok oldani – fogom meg az állát, hogy
megcsókoljam a remegő ajkát. – Visszaszerzem mindkettőjüket,
és gondoskodom róla, hogy az a köcsög most tényleg meghaljon.
 – Akkor ki rabolta el? – kérdezi Jade. Hallatszik a hangján,
hogy igyekszik erőt venni magán, miközben előveszi a
sebtapaszt.
– Egy Lucy nevű nőre gondolnak, akit igazából Jessica
Johnsonnak hívnak, és Harrisnek dolgozott. Vagyis a Barlang
tulajdonosának, akiért elmentem, hogy behozzam kihallgatásra.
Jade-nek elkerekedett a szeme attól, hogy többes számban
fogalmaztam, aztán a mondat végén újra.
Okos az én nyomozó feleségem. Nála is gyorsan összeáll a
kép.
– Benny és Harris együtt dolgozik – mondja halkan. Nem
kérdés ez, hanem kijelentés. – Egész végig itt volt az orrunk
előtt – néz fel rám a homlokát ráncolva. – Miért nem támadott
ránk?
– Őszintén szólva fingom sincs. De most úgy tűnik, hogy
valaki másra van rákattanva – válaszolom úgy, hogy közben
rohadtul kezd megfájdulni a fejem.
– Elizabeth – zokog fel Jade. – Ó, Dillon, mit csináljunk? Nem
hagyhatjuk, hogy elrabolja, de Josey már nála van. Egy
szörnyeteg. Bántani fogja őket.
– Ezért kell kitalálnom egy tervet – hajolok le, hogy
megcsókoljam a füle mellett. – Olyat, amit a kapitányság nem
fog tönkretenni a bürokráciával. Muszáj lesz gyorsan
csinálnunk az egészet, és a saját szabályaink szerint.
– Mindent meg fogsz tenni, amit csak kell, hogy végezz vele,
és visszaszerezd azokat a lányokat – jelenti ki elsötétült
tekintettel, ahogy befejezi a kötözést, és két tenyere közé fogja
az arcomat. – Mindent, Dillon! Nem hagyhatjuk, hogy megint
tönkretegyen minket.
Megfordítom őt a karjaimban, hogy a tükör felé nézzen, és
hátulról hozzásimulok. Eszelős a tekintetem. Szinte tébolyodott.
Az övé szomorú, de tüzes.
Egy csapat vagyunk. Túl leszünk ezen.
Hátranyúl, hogy beletúrjon a hajamba. Kétségbeesetten
összetapad a szánk. A csókkal megerősítem abban, hogy az
enyém. Nem fogom hagyni, hogy az a szemétláda bántsa őt vagy
a kislányunkat. A hatalmas mellét markolászva élvezem a
szájából feltörő édes nyögéseket.
Jade-nek több biztatásra van szüksége.
– Az enyém vagy, bébi – harapok rá morogva az ajkára. – Ez is
az enyém – simogatom meg a kerek pocakját.
– Dillon – nyöszörgi. – Muszáj…
Pontosan tudom, mi kell neki. Benny holtan. Az, hogy az
enyém legyen. Hogy az életünk megint egyszerű legyen. Ezek
közül legalább az egyiket meg tudom neki adni most rögtön.
Nem tiltakozik, amikor nekilátok felhúzni a ruháját a csípőjén.
Megragadja a pult szélét, hogy megkapaszkodjon, én pedig
lehúzom a bugyiját is. Egy szempillantás múlva már benne is
vagyok.
Rám néz mogyoróbarna szemével a tükörben – eszelős, mohó
és rémült a tekintete –, az ajkai pedig résnyire kinyílnak.
Keményen belenyomulok a feleségembe, és a mellét
megmarkolva magamhoz húzom.
– Az enyém – emlékeztetem, miközben végigcsókolom az
arcától a nyakáig. Ott harapdálni kezdem, és élvezem, ahogy
összerándul a puncija, valahányszor a nyakába harapok.
– A tiéd – feleli felakadó szemekkel, amikor megtalálom a
csiklóját.
Minden oldalról ostromolni kezdem a testét a gyönyörrel.
Nemsokára ráélvez a farkamra, és rekedt morgással én is
eljutok a csúcsra.
Még mindig benne vagyok, és éppen puhul a farkam, amikor
megint megszólal.
– Azt akarom, hogy meghaljon.
– Én leszek az, aki megöli a kedvedért – csókolom meg a fülét.

~
– Hogy mi történt veled? – sziszegem Marcusnak a telefonba.
– Meglőttek. Az a faszkalap rám lőtt – válaszolja erőtlenül,
mire belém hasít az aggodalom.
– Hol vagy? – követelem a választ. Legszívesebben
odarohannék, hogy segítsek a társamnak, ez a helyzet viszont
túlnőtt rajtunk. Most életek forognak veszélyben. Az idő
kulcsfontosságú.
– Broughton mentőt hívott. Nemsokára indulunk a kórházba –
nyög fel fájdalmában. – De felbukkant azzal a Harris nevű
fazonnal. Halálra ijesztették a csajomat…
– Kit?
– Elise-t. Mindegy, jól van, csak kicsit felzaklatta. Van valami
hír Josey-ról vagy Elizabethről?
 Ezen a ponton kellene elmondanom a társamnak, hogy mi
történt. De nem engedhetem meg magamnak, hogy elcsesszem.
– Dolgozom rajta – dünnyögöm a városon áthajtva a
küldetésem miatt.
– Ez nem hangzik valami biztatóan.
– Megoldom.
Egy pillanatra elhallgat, aztán azt suttogja:
– Bármit is csinálsz, haver, legyél óvatos – sóhajt fel. – Le kell
meszelnünk azokat a pszichopatákat.
Marcus-nyelven ez annyit tesz, hogy bármi áron.
Világos és érthető az üzenet.
– Értesíts, ha megtudsz valamit – mondom neki, miközben
leparkolok egy régi és elhagyatott szupermarket mögötti
parkolóban. Leteszem a telefont és elrakom a
mellényzsebembe. Az összes fegyverem megtöltve, használatra
készen. Bennynél sohasem lehet tudni.
Nem látok más kocsit, így örülök, hogy én értem ide elsőként.
Ez azt jelenti, hogy egy kicsit felmérhetem a terepet, mielőtt
megérkeznek. Feszül a kötés a nyakamon, a vágás pedig fáj, de a
gyors menet után Jade-del a mosdóban úgy érzem, hogy
feltöltődtem, és készen állok ezekre a köcsögökre.
Kiszállva gyorsan körülnézek, hogy van-e valami furcsa vagy
szokatlan itt. Már besötétedett, így csak a szél suhogását hallani
a fák között. Száraz levelek sercegnek az aszfalton, amitől csak
még hátborzongatóbb ez a hely.
A Glock már készenlétben, kibiztosítva. Ha fejbe kell lőnöm
Bennyt, mert úgy viselkedik, akkor nem fogok habozni. Túl
sokáig szívta el Jade elől a levegőt. Annak a seggfejnek minden
egyes lélegzetért hálásnak kéne lennie, amit az elmúlt néhány
évben vett. Hamarosan már egyet sem fog többet.
– Á, szóval a jó nyomozó életében először valamit jól csinál –
visszhangzik Benny hangja az épület felől, mire ledermedek.
Fürkészem a sötétséget, de nem látom őt. Összeszorítom a
fogamat.
– Hol van Josey? – mordulok fel.
Nyöszörgés hallatszik előttem, aztán az épület nyitott ajtaján
kitántorog Josey. Elöl megkötözött kezekkel, bekötött szemmel.
– Semmi baj – kiáltom oda neki. – Haza fogsz menni.
A hangom hallatán elkezd felém rohanni, de aztán úgy
hátrarándul, mintha villám csapott volna belé. A fenekén landol
olyan sikoltással, amit alig tompít a száján a ragasztószalag.
Mögötte Benny lép ki az épületből, kezében egy kötél végével,
aminek most látom, hogy Josey dereka körül van a másik vége.
– Rossz kutya – korholja Benny.
– Elég volt a játékból – dörmögöm. – A laptopot és a
segítségemet akartátok érte cserébe. Csak valami csali volt az
egész, hogy egyedül jöjjek?
Benny odasétál Josey-hoz, hogy a hajánál fogva talpra állítsa.
– Ha meg akarnálak ölni, ma már megtettem volna –
vicsorogja. – És ha ki akarnám belezni ezt a ribancot, és
végighúzni a belét ezen a parkolón, azt is megtettem volna. De
muszáj, hogy megtaláld nekem Bethanyt.
Bethany említésekor összevonja a szemöldökét, és
sebezhetőnek tűnik, de csak egy pillanatra.
 – Én nem szegtem meg az alku rám eső részét. Most pedig add
át a nőt – ropogtatom meg a nyakamat, miközben az ujjam a
Glock ravaszára téved.
Benny előrelöki Josey-t. Nem moccanok, hogy elkapjam, mert
hátha csapda, viszont megszólalok, hogy kövesse a hangomat.
– Itt vagyok, drága.
Lehet, hogy mindig úgy hiányzott a jelenléte, mint egy
seggberúgás, most viszont áldozat. Pont úgy, mint Jade. Pont
úgy, mint Macy. Pont úgy, mint az unokahúgom, Jasmine. Pont
úgy, mint Elizabeth. Észbontó, hány nőt terrorizált már.
– Hol van Harris? – kérdezem abban a pillanatban, hogy
magamhoz húztam Josey-t. Zokog és reszket. – Szállj be a
kocsiba – mormolom neki. Gyorsan kioldom a kötelet a
csuklóján és a derekán, mialatt végig rajta tartom a szememet
Bennyn.
Letépi a kötést a szeméről és a ragasztószalagot a szájáról.
Felszakad belőle egy sikoly.
– Van náluk egy másik lány is – böki ki.
– Semmi baj. Csak szállj be a kocsiba – parancsolok rá megint.
Okosan bekászálódik az autóba, mintha messze akarna kerülni
Bennytől. Nem tudom hibáztatni ezért.
Benny odaballag a lámpaoszlophoz, ami a parkoló egyetlen
fényforrását jelenti, és keresztbe fonja a karját maga előtt. A
sárgás fény alatt, a körülötte zümmögő rovarokkal tetőtől talpig
úgy fest, mint egy gonosz démon, aki most szabadult a pokolból.
Golyót ereszthetnék a szeme közé, ha akarnám. Ebben a
pillanatban. Érzem a kísértést. Megpróbálhatnám egyedül
megtalálni Elizabethet.
Az elhagyatott bolt ajtaján Harris lép ki, és fegyvert fog rám.
Mi a franc?
– Csak arra az esetre, ha eszedbe jutna valami – heccel.
Gondolatolvasó ez a pöcsfej.
– Nem fogom megszegni az egyezségünket – szorítom össze a
fogamat.
Odaáll Benny mellé a fénybe, mintha egységes frontot
alkotnának. De látom az undort Benny arcán, ahogy rám mered.
Utál engem. Ha nem lenne nálam Harris laptopja, és nem
tudnék segíteni Elizabeth előkerítésében, akkor most boldogan
megölne.
– Ezt rövidre kéne zárni, és menni a dolgunkra – duruzsolja
Harris Bennynek, aki tényleg hallgat rá.
Játszik Bennyvel.
A szörnyetegek szörnyetege hagyja, hogy egy beképzelt
öltönyös tapló irányítsa.
Hát ez kurva érdekes.
– Hol van a másik nő?
– Az alku a zsaru babáról szólt. Senki másról – veti oda nekem
Benny.
– Legalább a nevét mondjátok meg.
– Minek? – morogja Benny.
– Kami Long – rikkantja Harris. – Szerintem mindkét bokája
eltört, meg a csuklója is. Zúzódások vannak az egész testén.
Igaz, Benjamin? – fordul Benny felé kissé oldalra biccentett
fejjel, mintha egy centit sem akarna mozdulni addig, amíg az rá
nem bólint.
Rohadtul ledöbbenek, hogy Benny vigyorogva bólint.
– Remélem, soha többé nem tud majd járni – motyogja az orra
alatt Benny.
Harrisnek megrándul az álla, de ezt az apró jelet leszámítva
kívülről higgadtnak tűnik. Talán felhasználhatom majd ezt a
nőt arra, hogy végre megsemmisítsem Bennyt. Szemlátomást
fontos Harrisnek, Benny pedig bántotta valamiért. Ki fogom
deríteni, miért.
– Hagyjátok, hogy segítsek neki – parancsolok rájuk.
Benny megindul előre, Harris viszont megmarkolja a
dzsekijét, és rólam Bennyre szegezi a gyűlölködő tekintetét.
– Már nincs rá szükséged. Hadd kapjon valami segítséget.
Különben meghal – próbál érvelni Harris.
– Engem nem érdekel, ha meghal – néz farkasszemet Benny
rezzenéstelenül a másik pszichopatával.
– Nem kell felhasználnod arra, hogy bizonyíts. Rád figyelek.
Mindig is rád figyeltem – mormolja halkan Harris csak
Bennynek, viszont én is hallom. Persze hogy baromira hallom. –
Mindig. Szerintem ezt már bőven bebizonyítottam.
Bennynek mintha ellazulna a megfeszült teste. Ezúttal
megnyugvás, sőt ki merem jelenteni, hogy bizalom csillan a
tekintetében.
– Elgondolkodom rajta – válaszolja Benny.
Harris lassan odajön hozzám. Sötétség veszi körül, amint
otthagyja a pokolbéli barátját.
– Viseld gondját alaposan, és megkapod érte a jutalmad –
motyogja nekem Harris, amint a közelembe ér.
Feldühítenek a szavai, de ez megerősíti a korábbi
feltételezésemet. Benny azért bántotta ezt a nőt, hogy ártson
vele Harrisnek, aki nem értem, hogy ezek után miért dolgozik
még együtt vele.
Kinyitja a kocsim hátsó ajtaját, és behajol Josey-hoz. Nem
akarom, hogy meglepjenek, ezért odahátrálva megtartom a
kocsiajtót, hogy szemmel tartsam, és egyúttal Bennyt is.
– Viszontlátásra, nyomozó – közli ördögi vigyorral, majd
felegyenesedik. A trükkös kis pöcsnek máris ott a kezében a
laptopja, mire becsukja az ajtót.
Visszamegy Bennyhez. Elégedettnek tűnnek az eredménnyel,
ám Benny megfeszül az idegtől. Nem hittem volna, hogy ennek
az őrültnek vannak érzései, de úgy látszik, hogy a húga iránt
érez valamit. Én pedig seggfejnek érzem magam, amiért
örültem, hogy a figyelme már egyáltalán nem a feleségemre
irányul. Meg sem merem említeni többé azt a szarságot.
– Hogyan lépjek kapcsolatba veletek, ha van infóm? –
kérdezem.
– Ó, meg fogunk találni – feleli kifejezetten gonosz vigyorral
Harris. – Mindig megtalálunk. Ebben biztos lehetsz.
Ha ez nem egy kibaszott fenyegetés, akkor nem tudom, mi
számít annak.
– Menj, csináld a zsarus hülyeségeidet, és találd meg a
babámat – dörmögi Benny.
Nem méltatom válaszra. Csak beszállok a kocsimba, és
elhúzok onnan a francba.
 – Ezt dugta a kezembe – suttogja Josey a hátsó ülésen,
miközben előrehajolva átad nekem egy cetlit.
– Bántott? – kérdezem, bár nem biztos, hogy tudni akarom a
választ.
– Nem.
Széthajtogatom a papírt, és a Kami név alatt útbaigazítást
találok.
– Elvihetlek a kórházba, vagy elmehetünk ezért a Kami nevű
lányért – mondom Josey-nak úgy, hogy a szemébe nézek a
visszapillantó tükörben. – Nagyon közel vagyunk.
El akarom vinni innen Josey-t, de minden porcikám tiltakozik
ellene, hogy itt hagyjam azt a nőt Benny kegyeire bízva. Biztos,
hogy most nem mennek vissza, máskülönben Harris nem adta
volna ide azt a cetlit az infóval, hogy hol van.
– Nem, menjünk el érte – mondja hajthatatlanul Josey.

~
Kóddal nyílik az ajtó, de Harris gondolt erre, és leírta. Ez a hely
egy bunker. A föld alá építették. Rettegek, mit fogok találni
odalent, és eszembe jut, hogy vajon mióta van meg neki. Sőt,
kiket tartott itt. Három év telt el, és én azt hittem, hogy meghalt.
Egy csomó kárt okozhatott három év alatt.
Megkérem Josey-t, hogy maradjon a kocsiban, és szóljon a
rádión keresztül, ha valaki felbukkanna. A bunker lépcsőjén
leérve egy konyhaszerűségben találom magam. A helyiségen
végigfutó polcokon konzervek sorakoznak, más világvégére
készülő cuccokkal egyetemben. Végigsétálok a szűk helyen, a
biztonság kedvéért a Glockomat elővéve. Végül elhaladok egy
hálószoba előtt, és találok egy rohadt ijesztő helyet, amiről
ordít, hogy tipikus Benny.
Végignézek a hátsó fal mentén húzódó üvegcella-
szerűségeken. Három van belőlük.
Az egyik szélsőben egy nő fekszik a földön, és minden tiszta
vér. Nincs magánál, túl sápadtnak tűnik. A fegyveremet elrakva
odasietek, hogy kiszabadítsam. Kulcsra van zárva az ajtó, de
néhány erőteljes rúgásra meglazul. A nyitott ajtón át oda tudok
nyúlni, hogy megnézzem a pulzusát a hideg verejtékben fürdő
nyakán. Haloványan, de lehet érezni.
– Megjött az erősítés – hallom Josey hangját a rádión
keresztül, mire ellazul a vállam a megkönnyebbüléstől. Ahogy
félresimítom a nő haját az arcából, elkezdem ráncolni a
homlokom. Ő az a lány, aki ott volt a Barlangban, amikor
először elmentünk Harrishez.
– Mit találtál? – kiabál le valaki.
– Rohammentő kell azonnal – ordítom vissza.
– Itt vannak – biztatom a lányt. – Most már biztonságban
vagy.
Nagy nyüzsgés támad. Kamit végül biztonságban hordágyra
helyezik, és beviszik a kórházba. Elküldöm vele Josey-t is.
– Mindent bezacskózni és felcímkézni – adom ki a parancsot.
– Azt akarom, hogy sűrű fogú fésűvel nézzétek át a helyet.
– Itt mindenhová biztonsági kamerákat szereltek – állapítja
meg egy kolléga. Kihúz egy vezetéket a falból, és gyorsan
megnézi, merre fut.
– Tudni akarom, hová megy az adás. Azonnal állítsatok rá egy
technikust.
Ezt tervelte ki Elizabethnek?
Idelent akarta tartani, ebben a bunkerben?
Ha rajtam múlik, kurvára ki van zárva.
 KILENCEDIK FEJEZET

~ e cso ítva ~

Viktor

Megnyitom a nyomkövető alkalmazást, hogy lássam, merre jár

Lucy. Nem foglalkozom a Bennyből áradó ellenségeskedéssel.
Nagyon utálja, hogy ragaszkodom Kamihoz, de ahelyett, hogy
elgondolkodna rajta, miért vált ez ki belőle olyan erős
érzéseket, inkább hárít.
Kockázatos volt megadni Dillon Scottnak a bunker helyét, de
Kami nem élte volna túl Benny haragját, és meghalt volna,
mielőtt Benny belemegy a kiszabadításába.
Szörnyeteg dühös lesz, amikor megtudja, hogy Kami
kiszabadult, ám hacsak Dillon nem árulja el neki, nem fogja
tudni, hogy közöm van a dologhoz. Josey is emlékezhetett az
útra. Csak rövid ideig jöttünk a kocsival, és még bekötött
szemmel is nyomon követhette az idő múlását, ráadásul csak
két jobbkanyar volt.
– Na? – mordul fel türelmetlenül Benjamin.
Némi gépelés után rámutatok a villogó piros pöttyre a
kijelzőn.
– A kocsiján még működik a nyomkövető, de attól tartok, hogy
csapda.
– Menjünk, nézzük meg.
Most a szíve uralkodik az esze fölött. Ha belesétálunk egy
csapdába, akkor mindannyian meghalhatunk. Mégis tudom,
hogy nem lehet rá észérvekkel hatni, ha erről van szó.
– Van valami oka arra, hogy haragudjon rád? – kérdezem.
Érthetetlen ez az egész. Hacsak Lucy nem lett a megszállottja
ennek a szörnyetegnek, akiből mindjárt előbújik az igazi énje,
nem áll össze a kép. És nem örülök annak, ha nem tudom, mitől
őrült meg valaki.
– Csak egy picsa – mondja lenézően Benjamin.
– Bármennyire is egyetértek ezzel a meghatározással, kell
lennie valaminek, ami hajtja. Azt írta, hogy bosszú. Miért állna
bosszút? Gondolkodj, Szörnyeteg! – parancsolok rá.
– Nekem nincsenek ellenségeim – fészkelődik az ülésen, és a
szeme sarkából lesújtó pillantást vet rám. – Vagyis… Hacsak
nem számítjuk a pancser nyomozó Dillon Scottot.
– És a babáid a múltból?
Megfeszülve elhallgat. Besűrűsödik a levegő, szinte
kibírhatatlan a feszültség. Lassan belenézek a szemébe, és
összeszorul a gyomrom a tekintetétől. Annyi fájdalom
tükröződik benne! Még sohasem láttam ennyire emberinek,
ennyire sebezhetőnek, ennyire összetörve.
– Egész életemben Bethanyt kerestem. Csak őt. Ha a
babácskáim rosszak voltak, meg kellett halniuk. Egyedül éltem
az életemet Jade és Macy előtt, aztán végre hazajött hozzám az
én Bethanym. Lucy sohasem lehetett volna egy közülük – csap
rá ököllel a kormányra, és felszakad belőle egy dühös hang. –
Nem lehet, hogy ez miattam van. Képtelenség. Nem az én
hibám. Nem vehetik el tőlem megint, nem fogom még egyszer
túlélni. Miért veszik el tőlem folyton a babámat? Miért nem
lehetek boldog, miért nem hagynak békén azzal, ami az enyém?
– motyogja, egyetlen szóáradatként törnek fel belőle a szavak.
Lehajtott fejjel félreáll, hogy kiszálljon.
Fel-alá járkál, eszelősen és pánikba esve.
Értetlenül nézem, aztán mindenem összeszorul, amikor
elkezd ordibálni a levegőbe. Elgyötört, szívfacsaró jelenet.
Kidüllednek a nyakán az inak, ahogy újra és újra belekiabál a
semmibe. Megfeszülve erőlködik az egész teste.
Végül térdre rogy, és mennydörgés hallatszik odafentről,
mintha a fájdalmával idézte volna meg. Ömleni kezd rá az eső,
ami kopog a kocsi tetején, és egyfajta dallam mögé rejti a kínját.
– Bőrig ázol – kiáltom a kocsiból kiszállva. – Szállj be!
Nem válaszol. Ekkor veszem észre, hogy kissé rázkódik a
válla.
Odasétálok hozzá, és fél térdre ereszkedve megfogom a vállát.
Felemeli a fejét, hogy a szemembe nézzen. Összeszorul a szívem
a látványtól, ahogy sír. Könnyekkel és fájdalommal van tele a
sötétbarna szeme. Egy roncs, akire egyszerre szakadt rá az
összes benne kavargó érzelem.
Elkap, és belefúrja az arcát a vállamba.
Kurvára nem tudok levegőt venni, megmoccanni vagy
megszólalni. Csak tartom őt, miközben darabokra hullik a
karomban. Beleordít a nyakamba, gyötrelemről árulkodik
minden egyes felszakadó kiáltása. Nekem is könnyek szöknek a
szemembe, megfertőz a keserűsége. Szinte kézzelfogható,
mindent elsöprő érzései vannak. Átölelem a vállát, és
magamhoz szorítom. Nem merek megszólalni. Nem az embert
vagy a szörnyeteget ölelem magamhoz. Hanem a kisfiút, akitől
elvettek mindent. Zokog, miközben kínozzák a démonjai, amik
szorosabbra húzzák a nyakán a kötelet. Saját magát hibáztatja
Bethany miatt. Nem Elizabethért, hanem az igazi Bethanyért,
akit olyan régen elveszített.
Nem tudom, mennyi ideig maradunk egymásba fonódva az út
mentén, de Benny egyszer csak elhúzódik tőlem, és feláll.
Tocsognak a léptei a vizes aszfalton. A kocsihoz érve beszáll, és
bevágja az ajtót. Én bőrig áztam. Még jobban esni kezd, csak
úgy ömlik rám az eső. Néhány másodpercre megdermedek a
döbbenettől, de amikor türelmetlenül rám dudál, követem a
példáját, és beszállok a kocsiba. Mindketten reszketünk, csöpög
rólunk a víz. Benny meg sem várja, hogy rendesen becsukjam
az ajtót, mielőtt elindul, és kifarol a nedves úttesten. Tízpercnyi
néma autózás után megállunk a házam előtt.
– Át kéne öltöznünk, aztán megnézni a nyomkövetőt – szólal
meg.
Mindketten tudjuk, hogy Lucy nem lesz ott a kocsinál. Ha
kivágta a nyomkövetőt a nyakából, akkor tudja, hogy a kocsija is
be volt poloskázva. De bárhol is hagyta az autóját, szándékosan
tette: egy üzenet lesz ott, vagy egy jel.
Benny kiszáll a kocsiból, odabent pedig rögtön elkezd kibújni
a ruháiból, hogy a fürdőszoba felé vegye az irányt, aminek a
képembe vágja az ajtaját. Dühös magára, amiért kimutatta az
érzéseit. Kikészítek valami ruhát mindkettőnknek, aztán várok.
Kezdek viszketni az ázott anyagokban, csontig átfagytam.
Levetkőzöm, és ott állok meztelenül, amikor kinyílik a
fürdőszoba ajtaja, a küszöbön pedig megjelenik Benny. Úgy száll
fel mögötte a gőz, mintha egyenesen a pokolból lépne ki.
Törülköző van a derekán, és hullámzó mellkassal, szaporán
veszi a levegőt. Megfeszülnek az izmai, és vízcseppek csorognak
rajta végig. Még mindig felfokozott érzelmi állapotban van,
amihez nincs hozzászokva.
– Semmi baj – sétálok oda hozzá. Amikor felemelem a
kezemet, hogy megérintsem az arcát, akkor lesújtó pillantással
hátralép. – Semmi baj – ismétlem.
Kétlem, hogy valaha is így kimutatta volna az érzéseit egy élő
embernek, és ez gyengeség az ő szemében. Harcolni fog a benne
rejlő szörnyeteggel, hogy ne öljön meg, hogy ne bizonyítsa be
nekem és saját magának, hogy még mindig ő a szörnyeteg és a
mester is. Tudom, mert bennem is ez játszódna le.
Az egész testéből árad a feszültség. Szinte várom, hogy
robbanjon és megüssön – hogy addig verjen, amíg reszketve
könyörgök kegyelemért a szörnyetegnek.
Elviselem, ha erre van szüksége ahhoz, hogy visszanyerje az
irányítást. Ha ez kell neki, hogy teljesnek érezze magát.
– Nem gyengeség érezni – nyugtatom.
– Most gyengének gondolsz? – veti oda villogó szemekkel.
– Nem – biztatom gyorsan, de még én is túl lágynak hallom a
saját hangomat. Mintha egy gyereket vigasztalnék.
 – Most puncinak gondolsz azért, mert hagytam neked, hogy
lásd azt az oldalamat? – morogja.
– Nem – ismétlem meg határozottabban. Kihúzom magam,
amikor elindul felém.
– Azt hiszed, hogy hagyni fogom, hogy úgy rángass, mint egy
bábot? Hogy a sugar daddym legyél?
Szinte tapintani lehet a belőle áradó feszültséget. Lenyűgöző,
amikor dühös. Erőteljes. Agresszív. Feláll a farkam a látványtól,
neki pedig odatéved a tekintete, ahogy meztelenül állok előtte.
Önelégült mosolyra húzza a száját, kegyetlenül és gúnyosan.
– Most már azt akarod, hogy a ribancod legyek? Hagyjam,
hogy seggbe kúrj, mert láttál sírni? Te hoztad rám a sírást! –
ordítja. – Csak faggatóztál és faggatóztál, mintha az én hibám
lenne, hogy Bethany eltűnt.
– Nem, ez nem igaz. Fontos vagy nekem, és vissza akarom őt
hozni, ezért tudnom kell, hogy miért rabolták el.
– Téged nem érdekel, hogy miért. Örülsz, hogy eltűnt, mert így
a magadénak tudhatsz engem, és megpróbálhatsz a saját
babáddá tenni!
Eszelős a tekintete. Olyan gyorsan tágul a pupillája, mintha
kábulatba esne, amit nem tud irányítani.
– Tudod, hogy ez nem igaz. Meg akarom találni. A kedvedért.
– Hazudsz – bődül fel. Szinte már összeér a mellkasunk. Árad
belőle a forróság, legszívesebben megkóstolnám.
– Akarsz engem, ugye? – incselkedik velem.
– Hagyd abba – figyelmeztetem.
– Magadnak akarsz.
 – Hagyd abba.
– Azt hiszed, hogy a magadévá tehetsz, Viktor?
Meglököm a vállát, amitől hátratántorodik. De csak egy kicsit,
így pillanatokon belül visszanyeri az egyensúlyát.
– Te hazudsz magadnak, mert letagadod, hogy vonzódsz
hozzám – nézek vele farkasszemet, és megint ellököm. – Te
akarod, hogy a magadévá tegyelek. Hogy megdugjalak. Hogy
uralkodjak fölötted.
Mindjárt felrobban a dühtől.
– Sohasem hagynám, hogy a magadévá tegyél vagy
kibaszottul uralkodj fölöttem – üvölti. – Itt én vagyok a mester.
Te a babám vagy! – ordítja olyan hangosan, hogy szinte
megrepednek tőle az ablakok.
Letépi a derekáról a törülközőt és ledobja a földre. Ide-oda
lengedezik a vastag farka. Kemény. Rücskös. Kiéhezett. Dühös
morgással hátralök az ágyra. Aztán egy bestia erejével hasra
fordít.
– Fölöttem senki sem uralkodik. Kurvára én vagyok a mester
itt. Én vagyok a mester! Én vagyok a kibaszott mester. Én
uralkodom fölötted.
 TIZEDIK FEJEZET

~ Öss e ú va ~

Dillon

Homályosan látom a képernyőt. Fáradt vagyok, és éhes. Az

irodára téved a tekintetem, ahol megágyaztam M. J.-nek.
– Jól van – biztat Jade. – Neki ez olyan, mint egy kaland. Itt a
családja.
Ki nem állhatom a helyzetet, hogy a lányomat bent kell
tartani a kapitányságon, mert nem kockáztathatom, hogy
Bennynek lehetősége nyíljon ránk támadni és elrabolni a
csajokat.
– Utálom ezt. Nem akarom, hogy a lányomnak egész életében
a háta mögé kelljen néznie. Mi van, ha nem tudjuk élve
visszaszerezni Bethet? – adom ki magamból sóhajtva a
félelmemet.
– Vissza fogod szerezni – masszírozza a vállamat Jade. –
Megtalálod őt és kinyírod azt az állatot.
A fenébe is, remélem, hogy igaza van. Nyomot hagyott rajtam
ez az egész. Öregnek érzem magam. Mintha rohadtul kudarcot
vallottam volna.
– Maryann gépe ma este landol. Kimehetnénk érte a reptérre.
Már így is annyi mindenen ment keresztül. Nem kéne még
mindig Stanton elcseszett dolgaival foglalkoznia.
– Nekünk sem kéne még mindig Stanton elcseszett dolgaival
foglalkoznunk – dünnyögöm. – Mégis itt vagyok. Csak ülünk, és
várjuk a következő csapást.
Nem sokáig bírom már ezt. Minden egyes nap kitép egy
darabot a lelkemből.
– Tessék – szólal meg Jacob a monitorra bökve. – Megtaláltam,
hová megy a közvetítés, és mindent letöltöttem, amit a
beszerelés óta rögzítettek.
Harris IP-címe az. Persze hogy ő van emögött.
– Most már elengedtek?
Intek Reevesnek, hogy kísérje vissza Jacobot a fogdába.
– Megígérted, hogy hazaviszel, ha segítek – préseli ki a fogai
között.
– Úgy is lesz – vágom rá. – De lehet, hogy megint szükségem
lesz rád, és akkor nem foglak megint keresgélni. Szóval amíg
nem tudom biztosra, itt maradsz, ahol elérlek. Reeves hoz majd
neked valami rágcsálnivalót.
Jacob hacker, aki túl okos ahhoz, hogy börtönben üljön.
Abban a pillanatban, hogy jött ez a szarság Harrisszel,
elővettem, vagyis behozattam a kapitányságra, hogy alkut
köthessünk. Kincset ér idebent a hasznos képességeinek
köszönhetően. És amint lezárjuk ezt az ügyet, szabadon mehet a
dolgára, ahogy megegyeztünk.
– Hadd nézzem meg én – jön oda hozzám Jade, hogy leüljön a
székre, ahonnan Jacob most állt fel. – Azt mondtad, hogy van
egy név, aminek utána kellene járnod.
Igen. Lucy. Az igazi neve Jessica Johnson. Rákeresek az
adatbázisban és az interneten. Meglepő, milyen sok infót
találunk egyszerűen a Google-ön vagy a Facebookon. Előkerül
egy cikk arról, hogy egy pár – Fred és Marla Johnson – meghalt
hajóbalesetben. Egyetlen lánygyermeket hagytak maguk után,
Jessica Johnsont.
Az adatbázisunk egy eltűnt személyt dob ki az otthonról
elszökött gyerekek listájáról.
– Ha egyke volt, és elég gazdagok voltak ahhoz, hogy legyen
egy hajójuk, akkor biztos hagytak rá pénzt – jegyzi meg a
monitoromra bökve Jade.
– Neked azokat a felvételeket kéne nézegetned, nem pedig
azon törni a fejed, amit én csinálok – cukkolom.
– Eddig unalmas – puffog. – Semmi érdekes.
Utánanézek Johnsonék vagyonának, és Jade-nek igaza van.
Pénzt és ingatlant hagytak hátra.
– Volt egy kis motelláncuk – zsörtölődöm, amiért igaza volt.
Mindent a lányukra hagytak. – Ha elszökött otthonról, akkor
nem kapta meg az örökséget.
– Vagy nem frissült a rendszer, amikor nagykorú lett. A
tizennyolcat betöltve már nem számított otthonról elszökött
gyereknek – magyarázza Jade. – Ó, itt van – sziszegi, amikor
hátranéz a saját monitorára.
Benny jelenik meg a képen, Jade pedig olyan erővel szorítja a
kezemet, hogy eláll a vérkeringésem és elzsibbadnak az ujjaim.
– Innentől kezdve nézhetem én – simogatom meg a hátát.
 – Nem, nem gond.
Benny nincs egyedül. Elizabeth is ott van vele. Nem kéne
látnom ezt. El akarok fordulni, de olyan, mint egy vonatbaleset,
amiről nem tudja levenni az ember a szemét.
Csöndben telnek a másodpercek, Jade pedig szinte ellazul a
széken.
– Annyira máshogy bánik vele – sóhajt fel hallható
megkönnyebbüléssel.
– Hogy érted ezt?
– Mintha számítana neki, hogy Beth mit gondol és érez –
fürkészi oldalra biccentett fejjel a felvételt.
– És? – mordulok fel.
– Velem nem ilyen volt. Az számított, hogy mi kell neki, és
hogy megbüntessen. Uralkodjon fölöttem. Őt nem bántja. Sokkal
inkább bálványozza. És Beth nem küzd ellene – folytatja
csodálkozva Jade. – Teljesen engedelmes.
– Kimosták az agyát.
– Vagy pont olyan elcseszett. Benny, a főnök, most meg Beth…
A vérükben van. Ott csörgedezik bennük az őrület, ami elborítja
az elméjüket.
– Tényleg így gondolod? – kérdezi mögöttünk egy vékony,
elgyötört hang. Mindketten összerezzenünk tőle.
– Elise – hebegi talpra szökkenve Jade.
– Tényleg úgy gondolod, hogy a vérünkben van az őrület?
– Nem, nem a tiédben – nyugtatja meg Jade. – Nem úgy
gondoltam, hogy…
– És mi lesz a gyerekeinkkel? – lábad könnybe Elise szeme,
miközben a hasát szorongatja.
Mi a franc?
– Nem, nem úgy gondolta. Mit keresel itt? – érdeklődöm
aggódva.
– Marcus akarta, hogy idejöjjek, és itt maradjak Jade-del és M.
J.-vel, amíg ki nem engedik a kórházból. Mit néztek? – lép
közelebb, aztán eltátja a száját, amint meglátja a képernyőn a
két testvérét.
Jade gyorsan odafordul, hogy a következő felvételre
kattintson. Benny van rajta azzal a Kami nevű nővel. Ütlegeli.
– Jaj, istenem! – sikkant fel Elise.
Jade megpróbálja leállítani a videót, de helyette véletlenül
hangosabbra veszi, így visszhangoznak a csöndes
kapitányságon Kami sikolyai.
– Állj, állj! – esik pánikba Jade. A segítségére sietek, és kilépek
az egész programból. Jade levegőért kapkod, látszik a szemén a
feszültség. A látvány, ahogy Benny bántja Kamit, felelevenítette
benne a saját emlékeit. Az a brutális bánásmód. – Dillon – leheli
Jade akkorára kerekedett szemmel, hogy szinte eltűnik a
szemöldöke. Odakap a hasához.
– Mi az? – kérdezem, őt és a kisbabánkat is féltve.
Összevissza ver a szívem.
– Elfolyt a magzatvizem – nyög fel.
Jaj, baszki!
– Túl korai – teszi hozzá remegő szájjal.
Baszki, baszki!
– Nem lesz semmi baj – biztatom. – Már elég nagy a baba.
Nagyon gyakran megesik, hogy korábban jönnek.
Egyetértően bólint, miközben ölbe kapom. Átázott a ruhája, a
padlón pedig áll egy kis tócsa. Kis híján megáll a szívem, amikor
meglátom, hogy a vízszerű folyadékban vér is van.
– Elise, maradj itt M. J.-vel.
– Rendben.

~
Ismerős helyzet, hogy fel-alá járkálok a kórház folyosóján.
Kurvára rühellem ezt a helyet. Marcus a tolószékében ülve
tördeli a kezét, és a látványától csak még idegesebb leszek.
Azért jött le, hogy segítsen nekem lenyugodni, de ellenkező
hatást ért el vele. Marhára feszült, amivel csak fokozza a
szorongásomat.
– Mr. Scott? – szól ki egy orvos. Kis híján lerohanom.
– Igen? Én vagyok.
A dokinak Marcusra téved a tekintete, aki szinte ráhajtott a
lábára a tolószékkel.
– Semmi gond, ő is hallhatja – sürgetem. – Csak mondja már.
– Volt némi belső vérzés, így sürgősségi császármetszést
kellett végeznünk. A fia az újszülött intenzív osztályon van,
oxigént kap, és megfigyelés alatt áll. Injekciókat kell majd
kapnia, hogy teljesen kifejlődjön a tüdeje, de biztatónak tűnik a
helyzet.
– A fiam? – kérdezem elfúló hangon. Kisfiú!
– Igen. Gratulálok.
 – És Jade? – kérdezi Marcus.
– Az édesanya még igencsak a fájdalomcsillapító hatása alatt
áll, de teljes felépülésre számíthatunk nála.
– Ó, hála istennek! – sóhajtok fel, és átölelem a vonakodó
orvost. – Bemehetek a feleségemhez? – könyörgök, amint
elengedem.
– Átviszik a gyengélkedőbe. Utána kiküldök egy nővért
magáért.
– Köszönöm – hálálkodom. – Köszönöm.
Bólint és eltűnik.
– Gratula – vigyorog fel rám Marcus. – Kisfiú!
– Igen, kisfiú.
– Elise terhes – jelenti be Marcus, mire leolvad a mosoly az
arcomról.
– Volt egy sejtésem – bámulok le rá. Ez a rettegés a
gyermekünkért és Jade-ért megtanított rá, hogy az élet
kiszámíthatatlan, és túl rövid ahhoz, hogy a szerelmet
megtagadjuk.
– Ha szereted, akkor hajrá – válaszolom neki.
Marcus erre elsápad a döbbenettől.
– Hazudott nekem.
– Néha mindannyian hazudunk, hogy megkapjuk, amit
akarunk.
– Nem haragszol?
– Jaj, dehogynem haragszom. De majd túl leszek rajta. És a
fenébe is… Sokkal rosszabbat is kifoghatott volna a csaj – rúgom
meg a lábát viccelődve, amitől fájdalmas képet vág.
 Végül is a testvére pont Bennyvel, a pszichopatával jött össze.
Marcus pedig rendes srác.
– Baszki!
Ja, baszki.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

~ S étesve ~

Benny

Enyém. Enyém. Enyém.

Nem áll le a kántálás a fejemben.
Homályosan látok csak a dühtől, és átváltoztam azzá a
bestiává, akit alig tudok kordában tartani. A szörnyeteggé.
– Benjamin.
Az ő hangja. Higgadt. Megnyugtató. Vigasztaló. A vörös ködön
át eljut hozzám. Hideg vizet locsol a lángoló lelkemre.
Emlékeztet rá, hogy nem vagyok egyedül.
De elárult.
Tényleg?
Itt van, az ágyon hasalva, teljes megadásban. A Mester csak
egyvalaki előtt hajol meg. Ő előttem hajol meg. Ökölbe szorítom
a reszkető kezemet. Elsöprő késztetést érzek, hogy újra és újra
lecsapjak rá. Gyönyörű tetoválások borítják az erős hátát: olyan
történetek ordítanak róluk, amikről nem tudok. Olyan
történetek, amiket rettenetesen hallani akarok.
Miért?
Miért ilyen kibaszott fontos nekem?
 – Benjamin – mondja. – Mi egy csapat vagyunk.
Egy csapat.
Még mindig idegen a gondolat, ennyi idő után is.
Lehanyatlik az öklöm a hátára, de nem ütöm meg. Helyette
azon kapom magam, hogy a tenyerem a tetovált bőrén pihen.
– Benjamin. Mi egy család vagyunk. Te, én és Bethany.
A szavai most elérik a kívánt hatást. Zakatol a szívem. Mindig
is akartam, hogy legyen egy fiútestvérem. Vajon ilyen lett volna,
ha van? Hogy valaki mindig vigyáz rám? Valaki, aki úgy tűnik,
mintha szeretne, bármilyen elbaszott hülyeséget is csinálok?
– Elvette őket. Elvette a családomat – pislogok, aztán
felmordulva rácsapok a saját fejemre, hogy kiverjem belőle az
apám gondolatát. Ahogy tönkretett mindent… Mindent, amit
szerettem. Hogy újra és újra átbaszta a fejemet.
– Benjamin – mondja élesen. Határozottan. Követelőzve.
Mire kinyitom a szemem, látom, hogy feljebb kúszott az
ágyon, és hanyatt fekszik széttárt karokkal, mint Krisztus a
kereszten. Mintha felkínálná magát nekem. Áldozat a
szörnyetegnek.
Rávetem magam az ágyra, mert az állatias ösztöneim átveszik
a hatalmat. Rohadtul felkeltette a kíváncsiságomat, hogy a
család szót használta. Viktor egy szempillantás alatt leteríthetne
az erejével, ha tényleg megpróbálná, de nem teszi. A hatalmas
és kemény farka az alhasát verdesi. Minden egyes lélegzetvétele
kimért.
Az izmos combját meglovagolva – ami majdnem olyan szőrös,
mint az enyém – rácsodálkozom, hogy nekem is felállt a farkam.
Magamba akarom szívni az illatát, hogy tényleg olyan-e, mint a
családé. Érezni akarom az ízét, hogy tényleg olyan-e, mint a
családé.
Rám szegezi a sötét szemét, ahogy előrehajolok. Egymáshoz
simul a farkunk, belőlem pedig felszakad egy hang. Utálom,
hogy milyen kétségbeesettnek hat.
Végigsöpör rajtam a szégyen, és visszarepít a múltba, a rohadt
pszichopata szüleimhez, de Viktor visszahoz. Viktor, aki olyan,
mintha a bátyám lenne.
– Benjamin.
Csak ennyit mond. A nevemet. Pont úgy, ahogy Bethany
mondaná. A régi énje. Az új énje. Szeretettel. Gondoskodással.
Baromi édesen.
– A babácskám vagy – vetem oda. – A teremtményem.
Gúnyos félmosollyal kissé megemeli a csípőjét. Megint összeér
a farkunk, mire gyönyör fut végig a gerincemen.
– Összetartozunk, igen.
– Ő a babácskám – folytatom Bethanyre gondolva. Nem
értem. Nem értem az erőviszonyokat meg a kicseszett agyamat.
Hogy két különböző dolgot akarok.
– Egy család több emberből is állhat, nem csak kettőből –
feleli Viktor. – Ahonnan én jöttem, ott a család… A minden – fúl
el a hangja, a vonásai pedig elkomorulnak. – Az a legfontosabb.
Az ember a végsőkig fedezi a testvérét.
Halk morgás tör fel a torkomból, és behunyom a szememet. A
testem mintha magától mozdulna. Lehanyatlok Viktor kemény
mellkasára, és rátapasztom a fülemet, hogy halljam a
szívverését.
Bumm! Bumm! Bumm!
Nyugodt. Csöndes. Összeszedett.
A szíve mégis vad táncot jár az enyémmel. Amikor
nekinyomom az ölemet, mindketten felnyögünk. Mindkettőnk
farka közénk szorult, a súrlódás pedig szédítő.
– Vissza fogjuk szerezni a családunk többi tagját. Muszáj
bíznod bennem, Benjamin. Mindig – jelenti ki a tarkómon a
tenyerével. Birtokol. Ural. Mohón. – Nem lehet mindig nálad az
irányítás. Az fárasztó. Ezért van szükségünk egymásra. Amikor
az egyikünk gyenge, a másik lehet erős.
– Nem vagyok gyenge – csattanok fel, de ez marha nagy
hazugság.
Én itt éppen a legjobb barátomhoz dörgölöm a farkamat,
miközben az én Bethanym egy beteg ribanc kezei között van.
Nem tudom, mi a fenét tehetnék érte. Amíg nincs több infóm,
semmit.
– Hozzám tartozol – jelenti ki tömören Viktor. – Én pedig
hozzád. Vissza fogjuk szerezni a babádat. Aztán megint
boldogok lehetünk.
Boldogok?
Ismeretlen fogalom, de az biztos, hogy a Viktorral töltött
elmúlt három év állt hozzá a legközelebb. Barátságot és
testvériséget nyújtott. Kimondatlan szeretetet. Másfajtát, mint
amilyet Bethany iránt érzek, de valahogy mégis ugyanolyan
mélyet.
– Nem értem – dörmögöm.
 – Nem is kell – mormolja. – Csak ússz az árral.
Végighúzza az ujjbegyeit a rövidre nyírt hajamon, mire
felmordulok. Dugni akarok. Dugni, magamévá tenni, uralkodni.
A melle felé fordulok, hogy végighúzzam a bőrén a fogamat.
Felszisszen, amitől lüktet a farkam a combján. Dühösen
harapdálni kezdem a hasát és a mellizmát. Nem olyan erősen,
hogy felsértsem a bőrét, de elég erősen ahhoz, hogy
figyelmeztessem.
Ha átbaszol engem, akkor a fogammal fogom kitépni a
szívedet.
– Ne gondolkodj, Benjamin. Tedd azt, amiről mindketten
tudjuk, hogy meg kell történnie. Ami meg fog történni. Ami
összeköt minket nemcsak barátként és társként, hanem
családként is.
A szavai eljutnak a fekete, véres és kurvára összetört
szívemig.
Enyém vagy.
Tiéd vagyok.
Vissza fogjuk hozni őt.
Úgy letámadom, mintha elrabolhatnám a szavakat a szájából.
Marhára meg is próbálom. Ráharapok az alsó ajkára, hogy mer-
e mondani még valamit. De csak felmordulva megemeli az állát,
hogy megcsókoljon. Ez sem valami nyálas homárcsók.
Elrabolja vele a lelkemet.
Tényleg maga az ördög ez a köcsög.
Benyomulok a nyelvemmel a szájába, hogy megmutassam
neki: még az ördögre is hat valaki. Birtokba veszem a száját az
enyémmel, miközben egymásnak feszül a testünk. Ugyanolyan
erős, mint én, így amikor elkezd csinálni valamit a testünkkel,
még csak nem is tiltakozom ellene. Fájdalmasan markolja a
csípőmet – lehet, hogy kék-zöld foltokat hagy majd vele –, de
ettől csak még jobban csöpög a farkam a vágytól. Amikor rám
markol a hatalmas kezével, egy pillanatra sem hagyjuk abba a
szánkkal vívott párbajt.
– Nedvesítsd meg a farkad, Benjamin – parancsolja bele a
számba.
Gyorsan elhúzódom tőle. Hullámzik a mellkasom, ahogy
levegőért kapkodom, és csúnyán nézek rá. Gonosz vigyorral
benyúlok a szájába, s addig dugom a torkát az ujjaimmal, amíg
égővörös szemmel öklendezni nem kezd. Aztán kettőnk közé
nyúlva megnedvesítem a farkamat.
– Éld ki! – sürget eszelősen lángoló tekintettel. Eltűnt róla az
összeszedett álarc, és most olyan bestiális, mint én. Nincs
mester. Csak két szörnyeteg. Két testvér.
Még sohasem dugtam férfival. Eszembe sem jutott. Viktorral
viszont mégsem olyan, mintha ez irányultság kérdése lenne.
Ő egyszerűen Viktor. Az öltönyös megmentő, aki azóta
mellettem áll, amióta kimásztam a lángoló házamból, alig élve.
– Baszd meg! – ordítom úgy, hogy beteríti az arcát a nyálam,
de még csak nem is pislog. Kihívóan rám vicsorog. A nyakán
kidülled egy ér, ami lüktetni kezd.
– Kurvára éld ki!
Farkasszemet nézek vele, miközben marokra fogom a
farkamat, a hegyét pedig odanyomom a szőrös seggéhez.
Széttárja a lábát, hogy magába tudjon fogadni. Eleinte
ellenállásba ütközöm a nyílásnál, de aztán némi erőkifejtéssel
tövig belé tudok hatolni.
Nézni akarom. Látni, ahogy eltorzul az arca a fájdalomtól.
Csak olyan erőteljes érzés, hogy lecsukódik a szemem, a kurva
életbe. Összerándulnak a golyóim, és kis híján rögtön elélvezek,
mint egy szerencsétlen tini. Inkább összeszorítom a fogamat, és
nagy nehezen kinyitom a szememet.
Kéjvágy, tűz és kölcsönös harag tükröződik a tekintetében. A
jól eltitkolt érzelmek nemcsak felszínre törtek, hanem még
háborognak is. Megmutatják magukat. Uralkodom fölötte.
Mindig is kurvára uralkodtam fölötte.
Torkon ragad és magához ránt. Még mélyebbre csusszan
benne a farkam, amitől mindketten felnyögünk. A mohó seggfej
beszippantja a nyelvemet, miközben baromira szorítja a
nyakamat. Elkapom a másik csuklóját, hogy az ágyhoz
szegezzem, és könyörtelenül dugni kezdjem. Nem tudom, hogy
fáj-e, de állatira nem is érdekel. Csak a tudtára akarom adni,
hogy itt most kibaszottul én irányítok. Mindig is ő akart
irányítani – tekintéllyel uralkodni fölöttem –, de az ember nem
kerekedhet olyan fölé, amit nem ő maga teremtett. Olyan fölé
meg pláne nem, aminek vágyik megadni magát.
Csillagokat látok, ahogy fojtogat. Még keményebben
nyomulok belé, mintha szét akarnám repeszteni, hogy
mindenét betöltsem. Harapdáljuk egymás száját.
Két szörnyeteg, akik életre-halálra uralkodni akarnak
egymáson.
 – Baszd meg! – sziszegem, megint közel a csúcshoz.
– El akarok élvezni, Benjamin – parancsol rám a vágytól
rekedten.
Erre úgy ráharapok az ajkára, hogy érzem a vér ízét, mégis
azon kapom magam, hogy engedelmeskedem. Elengedem a
csuklóját, és lenyúlok a farkához. Forró és vastag a markomban.
Úgy mozgatom rajta a kezemet, ahogy magamnak szeretem –
vadul, eszelősen –, amíg torokhangon felnyögve el nem élvez. A
zabolátlan, állatias hang engem is átbillent. Megfeszülnek a
golyóim és kirobbanok.
Forrón. Durván. Hevesen.
Kitöltöm őt. Kurvára megjelölöm.
Szétkeni a saját gecijét a hasán, mielőtt rajzol vele egy V-t a
szívem fölé.
A köcsög is megjelöl engem.
Mire megint találkozik a tekintetünk, végre megértem.
Mi nem két szörnyeteg vagyunk, akik életre-halálra
eltökélték, hogy uralkodni akarnak egymás fölött.
Mi együtt fogunk uralkodni.

~
– Biztos vagy benne, hogy ez az a hely? – kérdezem a
kormánykeréken dobolva egy olyan ritmusra, ami csak a
fejemben létezik. Fiatalabb koromban gyakran jártam ebbe a
drogériába, sőt akkor is, amikor nálam voltak a babácskáim,
Jade és Macy. Nyomasztani kezd valami. Lehet, hogy Lucynek
tényleg velem van baja.
Viktor, aki már letusolt, és felvette az egyik istenverte menő
öltönyét, rápillant az alkalmazásra a telefonján, és bólint.
– Ide vezet. Egy elhagyatott drogériához. De miért?
Vibrál köztünk a levegő, csak már nem idegen vagy furcsa
érzés. Hanem erős. Olyan energia, ami kizárólag két olyan
ember között alakulhat ki, mint mi.
Viktornak igaza volt. Jobbak vagyunk, ha egységben
működünk. Ha eggyé válunk. Megrándul a farkam a
farmeromban az emléktől, most viszont nem foglalkozom vele.
Bizsergek valamitől, ami olyan, mintha be lennék állva, és nem
értem – valamitől, ami Viktor miatt van. És nemsokára
visszakapom Bethanyt, hogy teljes legyen a családunk. Meglesz
mind a két babácskám, és kurvára boldog leszek, ahogy Viktor
mondta.
Csak előtte még takarítani kell egy kicsit.
Megszabadulni ettől a hülye pszichopata ribanctól.
– Ott van – mutat Viktor a szélvédőn túlra. – Látod?
Lucy az egyik kuka mögül sétál ki az egyik nyomorult, testre
simuló fekete latex macskanő-ruhájában, amit a Barlangban is
hordott. Szőke haja hullámokban omlik le a mellére, ami szinte
kibuggyan az anyag alól. A száját karmazsinpirosra festette – a
vér színe –, és rohadtul remélem, hogy rúzzsal, nem pedig a
babácskám vérével. Az egyik kését szorongatja a jobb kezében,
a mobilját pedig a balban. Inkább egy alkonyzónás képnek
tűnik, mintsem valóságnak. Ráharapok belülről a számra, hogy
biztos nem valami kómába estem-e, ahol ilyenek történnek a
fejemben. Úgy néz ki, mint egy gonosztevős film szereplője.
Szinte kuncognom kell, ám a haragom túlnő a humoromon.
Megint csak arra várok, hogy mikor vághatom le kezét-lábát,
hogy lássak minden vöröset a belsejében.
– Eltöröm a nyakát, mielőtt egyszer is eltalálna a késsel –
dörmögöm.
Viktor odanyúl, hogy megszorítsa a combomat. Egy egyszerű
érintéstől kérdések cikáznak a fejemben. Kik vagyunk most
egymásnak? Mi vagyok én? Normális dolog az ilyen kötődés,
ami túlmutat a nemen és a címkéken? A szerelmen és a
gyűlöleten? Azon, amit egyáltalán kinéztünk saját magunkból?
– Először hallgassuk meg, amit mond. Lehet, hogy Bethany
bajban van.
Viktor! Mindig három lépéssel előrébb jár gondolatban.
– Jó – morgok vissza.
Megpaskolja a farmerbe bújtatott lábamat, és kiszáll a
kocsiból. Kiszállok, hogy szorosan a nyomában haladva
szemmel tartsam a válla fölött a csajt.
– Jó estét, fiúk! – csicsergi Lucy eszelős vigyorral. Mintha
valami kibaszott ivászatra gyűltünk volna össze. Mintha nem
tudná, hogy a markában tartja az egész világomat.
Viktor csalódott hangot hallat, mire eszembe jut, hogy még
sincs az egész világom a nő markában. Csak egy nagyon fontos
része.
– Elég a szarakodásból, Jessica.
Félmosolyra húzódik a szám, amikor elfintorodik az igazi
neve hallatán.
 – Most már Lucy vagyok – veti oda.
– Mindannyiunknak megvan az álneve – von vállat Viktor. –
De attól még ugyanúgy Jessica Johnson vagy az arkansasi állami
nyilvántartásban. Nem igaz?
– Mindegy. Nem megyek bele a játszmáidba – csattan fel a
csaj. – Tudtam, hogy nézni fogod a nyomkövetőmet.
Viktor hátrapillant rám a válla fölött, mielőtt megint ránézne
Lucyre.
– Az igenis játszma, hogy idecsaltál minket a nyomkövetőddel,
akár be akarod vallani, akár nem – fonja keresztbe a karját a
mellkasa előtt. – És én nagyon jó vagyok a játszmákban.
– Elég volt! – torzul el Lucy arca a dühtől. – Nem érdekel a
beszéd. Engem az alku érdekel.
– Mit akarsz? – mordulok rá, mert felkeltette az
érdeklődésemet.
– Ó, még mindig nem értitek – nevet fel torokhangon.
Viktor megfeszül. Akkor ez valóban rólam szól. Csak éppen
gőzöm sincs, miért. Az egyik elrabolt babám rokona? Nem
hasonlít egyikükre sem. Tökéletesen emlékszem az arcukra.
Minden egyes tönkretett babácskámra.
– Bennyt akarom – bök felém a késével. Találkozik a
tekintetünk, mire rebegtetni kezdi nekem a szempilláit. – Téged
akarlak.
Állj be a sorba, ribanc!
– Miért? – érdeklődik Viktor. – Neked mi olyan különleges
Benjaminban? – kérdezi birtokló és védelmező hangnemben.
Összeszorul tőle a szívem.
 A testvérek vigyáznak egymásra.
Az enyém itt áll előttem, és szembeszáll ezzel a pszichopata
szukával, mert úgy gondolja, hogy ezzel engem véd.
Bizalom.
Megkerülhetném, hogy elvágjam a csaj torkát, de Viktor azt
akarja, hogy megbízzak benne. A fenébe is, bízni akarok benne.
Úgyhogy egyelőre meg is teszem. Mögötte maradok. Várom,
hogy jelet adjon.
– Komolyan nem emlékszel rám? – kér számon szinte visítva.
– Mekkora rohadt seggfej vagy! Akkor is az voltál, és most is az
vagy – fúl el a hangja. – Gondolkozz, Benjamin. Nem ismerős
neked ez a hely? Meg az Ace Roller Shack? Dereng valami?
Ez csak egy kicseszett bolt volt, te ribanc. Ahová bevásárolni
jártam, miután a genyó apám elhagyott minket. Az Ace Roller
Shack-ben pedig alávaló, taknyos kölykök lógtak. A csaj nevéről
viszont beugrik valami.
Várjunk csak…
Az arcát fürkészem, fejben lemosom róla a festéket meg az
idő múlásának nyomait. A szőke haj. Jessica, Jessica. Jess, Jess.
„Jess, gyere már” – szólal meg egy idegesítő hang a fejemben.
Valóban emlékszem rá. Kavarognak a gondolataim, és
visszacsöppenek a múltba.

~
Idegesítenek az emberek. Még azzal is, ha elmennek mellettem.
Megőrjít, ha túl közel jönnek, és hozzám érnek a közönséges
testükkel. Tartom tőlük a távolságot, és nem nézek a szemébe
annak a két lánynak, akik együtt vihogva folyton rám
pillantgatnak. Csak azon jár az eszem, hogy rendesen kifesteném
az arcukat a visszataszító próbálkozásuk helyett. Az egyiknek
mintha meztelencsiga lenne a szemöldöke helyén.
Azt hiszi, hogy ez szép?
– Mondd meg neki, hogy szedjen tablettát – csicsergi nekem oda
a szőke.
Felé fordítom a fejemet, és szinte éber álomként megelevenedik
előttem, ahogy addig sikálom az arcát meg a testét, amíg véres
nem lesz, hogy aztán megújuljon a bőre.
– Jaj, istenem, csak bámul téged. Lehet, hogy nincs barátnője –
jegyzi meg kuncogva a vörös.
– Gumit vesz – veti ellen a szőke.
– És? – von vállat a vörös.
– Én tablettát szedek – bukik ki a szőkéből, aki nem foglalkozik
a barátnőjével. – Amellett nem kell használni azt az
ocsmányságot – teszi hozzá az ajkára harapva. Remélem, hogy
kiserken a vére.
Nem serken ki.
Odajön hozzám, mire feláll a szőr a hátamon. Bűzlik az olcsó
parfümtől, és behatolt a személyes terembe. Megfeszül a testem,
amikor felemeli a fejét, hogy odasuttogja nekem:
– Ugorj be valamikor az Ace Roller Shack-be.
Lehúzza a tincseit a hajlakk súlya, amivel rögzítette a csigákat.
Elönt az idegesség. Erőteljes és kimondhatatlan ösztönök
áradnak szét a zsigereimben. Tisztára akarom mosni a saját
könnyeinek és vérének patakjában.
– Jess, gyere már – nyafog a vörös. – Kiráz tőle a hideg.
Kedves a hangja, de hallani lehet benne a gúnyt.
Azzal kihátrálnak a polcok közül, én pedig semmi mást nem
akarok, csak eltűnni innen a francba.

~
– Mert visszautasítottalak? – kérdezem hitetlenkedve, ahogy
elhalványul az emlékkép. Meglep, hogy egyáltalán fel tudtam
idézni. Csak amiatt sikerült, ami utána történt. Milyen kicsinyes,
bosszantó és értelmetlen bosszú! – Mindez azért van, mert
kurvára nem mentem el görkorcsolyázni veled? Pitiáner ribanc.
Ez hülyeség.
Rikácsolva előrelép egyet.
– Ott maradsz – szól rá Viktor.
– Igen, Jess, ott maradsz – élcelődöm vele. – Tudtam, hogy
össze kellett volna véreznem a ronda képedet akkor és ott a
gumisoron.
– Benjamin – figyelmeztet Viktor.
De most már bőven felhúzta az agyamat. Nem fogom
hátradőlve végignézni, ahogy ez a szuka megpróbálja
tönkretenni az életemet egy ilyen baromság miatt.
– Azt kellett volna csinálnod! – kiabál rám kövér
könnycseppekkel a szemében. – A tőled telhető legrosszabbat
kellett volna tenned itt, a bolt mögött. Még az is jobb lett volna
annál, mint amit ő művelt velem.
 Feláll a hátamon a szőr attól, ahogy kimondta az „ő”-t.
– Kicsoda? – kérdezi lágyan Viktor. – És mit művelt veled?
Elfúló hangon felzokog, aztán egy mély sóhajjal ráncba szedi
az érzéseit, hogy a szája végül gúnyos félmosolyra húzódjon.
– Követett engem. Miután hazakísértem a barátnőmet,
követett engem. Amikor bekapcsolta a piros-kék villogóját
mögöttem, megálltam, hogy beszéljek vele, a rendőrrel – meséli
reszketve, bár nem tudni, hogy a félelemtől reszket vagy a
dühtől. – Azt mondta, hogy egy vadállat szabadon jár-kel, és
vele kéne mennem. Hogy hazavigyen.
Jessica arcán lefolyik egy könnycsepp, de gyorsan letörli.
– Valami hülye oknál fogva te jutottál eszembe. A kicseszett
fura figura a drogériából – folytatja, és megint fájdalmasan
felzokog. – Azt hittem, hogy tőled akar megmenteni.
Pff! Hülye, szánalmas, közönséges ribanc. Senki sem mentheti
meg tőlem.
– Nem nyúltam volna hozzád akkor, és végképp nem nyúlnék
hozzád most sem – mordulok fel vicsorogva. – De szívesen
szétverem a pofádat. Mindig is arról álmodoztam.
– Elég – veti oda Viktor.
Jessica lehúzza a cipzárt a macskanős overallján, egészen a
puncijáig. Közönyösen bámulom, ahogy közszemlére teszi a
hasát és a mellét. Szavakat formáló hegek borítják a testét.
Elmosolyodom a „ribanc” kifejezésen.
– Brühühü. Állj be azoknak a sorába, akiket megkínzott a
pszichopata apám – vetem oda. – Kurvára nem érdekel, hogy
hegeket hagyott rajtad. Mindannyiunkon hagyott, nem?
Bethanynek ehhez semmi köze. Hol van?
– Jaj! – visítja. – A beteg fasz apád nem írta ezeket. Hanem
kántálta, miközben megerőszakolt engem. Ezeket mondta rád.
Megfeszülnek az izmaim, és minden porcikámban késztetést
érzek, hogy lebokszoljam az állkapcsát, mert akkor végre
befogná a száját.
– Sok mondanivalója volt a fiáról, aki csalódást okozott neki –
teszi hozzá Jessica utálkozva. – Utált téged, ezért fogta az
utálatát, és rajtam vezette le.
– Ki a faszt érdekel, te ribanc? – csattanok fel. Remélem, vége
a mesedélutánnak. – Hol van Bethany?
– Rohadtul meghalt, te téveszmés köcsög – bök felém a késsel.
Elfogy a levegőm. Mindjárt elájulok.
Nem.
Nem.
Nem.
Hazudik.
– De Elizabeth életben van még.
Bumm. Bumm. Bumm.
Ez a picsa tényleg játszmázik.
– Hagyd már ezt a játékot, nem vagy benne túl jó – inti Viktor,
én pedig végre levegőhöz jutok.
– Sajnálom, hogy bele kellett keveredned ebbe – mondja
Viktornak, valódi szomorúsággal a hangjában. – De őt
választottad abban a pillanatban, amikor felbukkant a
Barlangban. Láttam. Rejtélyes volt. Azonnali kötődés. Tudtam,
hogy elveszítettelek, mert az övé lettél.
 Jessica odadobja Viktornak a telefont, aki könnyedén elkapja.
– Sohasem voltam a tiéd. Azért segítettem neked, mert
hasznodat vettem. Semmi több. És hibát követtél el azzal, hogy
elárultál. Akárhogy is végződik ez, egész életedben bánni fogod
– közli vele Viktor, mielőtt lenéz a kijelzőre.
Felszisszen, mire kirántom a telefont a markából. Kiszorul a
levegő a tüdőmből a látványtól. Egy videó. Talán élő. Bethany
meztelenül, arccal lefelé a fürdőkádban, a vére szétkenve a
fehér felületen, két csuklója pedig a fenekénél összekötve. A
térde behajlítva, megkötözött bokái a csuklóját tartó kötélhez
rögzítve. A kád félig megtöltve vízzel, így hátrahajlított nyakkal,
kétségbeesetten próbálja kint tartani belőle a fejét. Olykor vesz
egy mély lélegzetet, aztán újra a felszín alá hanyatlik. Mindkét
oldalánál összecsavart törülközők akadályozzák, hogy
megmoccanjon.
– Hol van? – ordítok fel az egekbe szökött pulzussal.
– Ne olyan gyorsan, seggfej – rivall rám. – Ha sértetlenül
akarod a lányt, akkor velem kell jönnöd – bök felém megint a
késével, miközben felhúzza a cipzárt az overallján. – Erre a
pillanatra vártam egész életemben. Amióta az apád a
játékszerévé tett engem. Azt mondta, hogy figyelt téged.
Kurvára követett. Aztán véletlenül pont kijöttem abból a
boltból, és felkeltettem az érdeklődését. Az egész a te hibád!
– Mondd meg, hol van a lány – sürgeti Viktor. – Meg fog
fulladni, ha nem jutunk oda hozzá.
– Nem is érdekel téged. Belé vagy szerelmes – hahotázik rám
mutatva, amitől nyomot hagy a fogán a vörös rúzsa. – De ő
szeret téged? Ez a kérdés. Mennyire hűséges a szörnyeteged? Jó
döntést hoztál?
Jessica előhúz valamit a hátsó zsebéből.
– Benny, választhatsz. Elmehetsz a cím birtokában, hogy
megmentsd a babácskádat. De ha ezt választod, akkor megölöm
a mesteredet, és lassan fogom csinálni.
Képek özönlik el a fejemet, ahogy Viktor a ribanc keze által
szenved. Haldoklik, miközben tudja, hogy az én hibám, de nem
az én kezem.
Nem. Nem veszíthetem el. Nem veszíthetem el egyiküket sem.
Miért nem lehet békén hagyni engem a babácskáimmal anélkül,
hogy őrült és féltékeny seggfejek ki akarnák szabadítani őket? A
babácskáim nem akarnak szabadok lenni. Szeretik a
teremtőjüket, a mesterüket, a kibaszott szörnyetegüket.
– Tiktak – sürget Jessica, és Viktorra szegezi a kése hegyét.
Túlságosan fáj Viktor elvesztésének gondolata. Kiborulnék és
összetörnék tőle. Túlságosan kötődöm hozzá.
Ő az enyém.
Enyém.
Enyém.
És ez a csaj nem kaphatja meg egyiküket sem.
– Mi a másik opció? – kérdezem morogva.
– Vagy beveszed ezt – lengeti meg előttem a kezét, benne egy
pirulával. – Aztán megmondom neki, hol találja a babádat –
folytatja Viktorra nézve –, neked pedig bíznod kell abban, hogy
gondját fogja viselni. Én viszont megkaplak téged. Ez a helyzet –
mondja immáron mindkettőnknek.
 Megint lepillantok Bethanyre a kijelzőn. Már húsz percet sem
fog kibírni. Kimerül és megfullad. Megszorítom Viktor vállát.
– Meg kell találnod a kedvemért – suttogom. – Bízom benned,
hogy meg fogod.
Elkerekedik a borostyánszínű szeme, és úgy lángol a
tekintete, mintha tűz gyúlt volna benne.
– Nem – kiáltja, miközben Jessica felé kapja a fejét. A
higgadtságnak hivatalosan is lőttek. – Ő nem megy veled. Én
megyek.
– Nehéz, nehéz döntés – nevet Jessica. – Én tudok várni. A csaj
viszont megfullad. Egyébként meg miszlikbe aprítom
mindkettőtöket még ma éjjel. Nincs veszítenivalóm.
– Én maradok – vicsorgok, majd Viktorhoz fordulok. – Neked
is bíznod kell bennem. Kérlek, keresd meg. Viseld gondját.
Én majd megölöm ezt a ribancot – üzenem neki a kőkemény
tekintetemmel. Kurvára szenvedni fog.
Jessica odadobja nekem a tablettát, én pedig elkapom és
lenyelem szárazon. Viktor összeszorítja a fogát, de kurtán
bólint. Az idő kulcsfontosságú.
– A címet. Most! – rivallok rá.
– Szállj be előbb a kocsiba – parancsol rám. – Nem akarom,
hogy tovább kelljen vonszolnom a nagy seggedet, mint
amennyire muszáj.
Odabaktatok a kocsijához, ahol látványosan kiszedi a
nyomkövetőt a motorháztető alól, és ledobja a földre. Aztán
beszáll mellém. Nehéznek érzem a végtagjaimat, így nem
tudom felemelni a karomat, hogy megfojtsam.
 – Crystalline Hotel a tizennégyes főút mentén. Huszonhatos
szoba. A kulcs a lábtörlő alatt – közli az ablakon keresztül
hűvösen Viktorral. – Jobb, ha sietsz. Legalább negyedórányira
van innen. Szerinted van még hátra tizenöt perc a szánalmas
életéből?
Viktor még egy elszánt pillantást vet rám, mielőtt elindul. Az
abroncsok csikorgása zene füleimnek.
Kezd elnehezülni a szemhéjam, és jobbra-balra imbolygok az
ülésen.
– Na-na, álmoska – duruzsolja. – Még nincs itt a lefekvés ideje.
Kicsit változott a terv. Gyere. Nemsokára ki leszel ütve, úgyhogy
gyorsnak kell lennünk.
Nem értem, miért száll ki megint a kocsiból. Mi a francot
csinál? Forog velem a világ. Kinyitja nekem az ajtót, hogy
segítsen kiszállni, én pedig rátámaszkodom. Ködös az agyam, és
eltorzul előttem a kép.
Botladozom, miközben megkerüljük az épületet, aminek az
oldalánál egy másik kocsi vár. Kinyitja a hátsó ajtót, én pedig
bezuhanok az ülésre. A tervem, hogy kitöröm a nyakát az úton,
semmivé foszlik, mert kezd elnyelni a sötétség. Csapódik az ajtó,
és már úton vagyunk.
Már csak pislákol a tudatom. Remélem, Viktor megmenti a
babámat.
Amiatt viszont nem aggódom, hogy engem megment-e.
Én majd rohadtul megmentem magam.
Pislogok.
Pislogok.
Pislogok.
Sötétség.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

~ e ap ítva ~

Viktor

Otthagyni őt azzal a pszichopata ribanccal… Ez volt a

legnehezebb dolog, amit valaha meg kellett tennem. Olyan
erősen szorítom a kormányt, hogy szinte eggyé válok vele. A
GPS szerint még mindig ötpercnyire vagyok. Nem segít
megőrizni a nyugalmamat, ha rádudálok az előttem haladókra.
Koncentrálnom kell. Lehiggadni és kitisztítani a fejemet.
A zavaros elme veszélyes elme, moj brat.
A bátyám tudta, miről beszél. Minden lecke, amire
megtanított, gyümölcsözővé vált így vagy úgy. Ezredjére is
rápillantok az órára, és átmegyek a szemközti sávba, hogy aztán
a piroson áthajtva visszahúzódjak a sajátomba. Dudálnak
körülöttem, de ez most élet-halál kérdése, úgyhogy mindenki
kapja be.
Az utolsó jobbkanyar után egy lepukkant motelhez érek. A
lámpák kiégtek, az udvart pedig gaz nőtte be. Az ablakok
betörve, a falakat és az ajtókat graffiti borítja. Mi a fenét
keresett itt Jessica, akihez amúgy sem illett soha a Lucy név?
Azonnal leállítom a motort, amint üresbe kapcsolok, és
kipattanok a kocsiból. Futólépésre váltok, mert rádöbbenek,
hogy az első ajtónál vagyok, és el kell jutnom a 26-osig.
Másodperceken belül odaérek.
Nem bajlódom a kulccsal, inkább berúgom az ajtót, ami
könnyedén megadja magát, tulajdonképpen szétesik.
– Elizabeth? – kiáltom. Körülnézek a szobában, hogy merre
van a fürdő. Mozdulatlanul fekszik, a feje pedig teljesen
alámerült a rózsaszín vízben. Térdre rogyva kirántom a vízből a
hajánál fogva. Megvonaglik az arcom attól, hogy jéghideg a
bőre. Az a hülye kurva csöpögve hagyta rá a hideg vizet, hogy
Elizabeth megfagyjon, mielőtt megfulladna.
Az öltönyömet eláztatva ölbe kapom, és hátrasimítom a
nedves tincseket az arcából. Gyorsan odaviszem a régi, viseltes
ágyhoz, ahová leülök úgy, hogy az ölemben tartom. Mivel
megkötözték, és nincs időm kioldozni, a combomra fektetem,
hogy kitapintsam a pulzusát. Nincs neki.
Bassza meg. Mennyi ideig volt a víz alatt?
Megemelem az állát, befogom az orrát, és belefújok a szájába.
Egyet. Kettőt. Abbahagyom, aztán az ügyesebb kezemre
ráteszem a másikat, hogy elkezdjem a mellkaskompressziót.
Utána csere. Felváltva próbálom rávenni a szívét, hogy
pumpálja a vért, és fújom a levegőt a tüdejébe. Összerándul a
teste, és amikor negyedszerre fújok bele a szájába, víz árad
belőle a sajátomba. Elhúzódom tőle, hogy ki tudja köhögni.
– Semmi baj – biztatom nyugodt hangon.
Segítek neki oldalra fordulni. A keze és a lába még mindig
hátrakötve, így természetellenes szögbe kényszerül a teste. A
nyögdécselése zene füleimnek.
– Köszönöm – szólal meg rekedten, sötétkék ajkakkal. –
Köszönöm.
Leveszem a zakómat, hogy betakarjam vele a meztelen testét,
mielőtt eloldozom a kötelét, és segítek neki, hogy mellém üljön
az ágyon. Belebújik a zakómba, és szorosabbra húzza magán.
Friss vér serkent ki a mellkasán, mert felszakítottam a sebeit.
– Hol van? – kérdezi mögém nézve.
Nem akarok válaszolni neki. Szinte hibásnak érzem magam,
mintha cserben hagytam volna Bennyt.
Utánajártam Lucynek. Fogalmam sem volt róla, hogy
bármilyen támadás érte. Így viszont összeáll a kép. Miután
Benny apja bántalmazta, tönkrement a családi élete, és
elszökött otthonról.
De miért fojtotta el a haragját ilyen sokáig?
Az emberek próbálják nekem bemesélni, hogy a sors keze
nem létezik. Hogy mi irányítjuk a saját életünket. Akkor hogy
lehet, hogy Jessica és Benjamin is megtalált engem, ismerik
egymást, és ez szerencsétlenségek láncolatához vezetett?
Érzem a combomon, hogy rezeg a telefonom.
Kihasználom az alkalmat, hogy ne kelljen azonnal
válaszolnom Elizabethnek. Felemelt kézzel jelzem, hogy fel kell
vennem, és kimegyek.
– Tessék? – szólok bele nyersen. Biztos valaki a klubból, ami
most lényegtelennek tűnik. Az apám csalódna bennem, ha
tudná, hogy hagytam így romba dőlni. De már hozzá vagyok
szokva, hogy csalódást okozzak neki.
 – Harris – morogja egy hang. – Itt Scott nyomozó.
Hát egy kicsit elkéstél, seggfej. Nem csoda, hogy Benjamin
ennyire gyűlöli. Hasznavehetetlen.
– Igen?
– Felmerült némi személyes teendőm, de szólni akartam, hogy
kihoztam a lányt.
Zakatolni kezd a szívem. Zabolátlan és könyörtelen harag
árad szét bennem. Hazudik. Azt mondja, hogy nála van
Elizabeth, de minek? Hogy odacsalja Benjamint?
– Harris, ott vagy még? Nincs túl sok térerő a kórházban.
– Miért vagy a kórházban?
– Behoztam azt a Kami nevű lányt. Rossz bőrben van, de erős.
Egy harcos. Ki ő neked?
Kami. Kami. Kami.
Megfeledkeztem róla.
Odanyomtam a címet annak a zsaru csajnak a kezébe, ám
azóta eszembe sem jutott, egyszer sem. Nem tudtam, hogy
Dillon elmegy-e megmenteni Kamit. Gondolhatta volna
csapdának is, és akkor nem megy el érte, Kami pedig elvérzik
odalent abban a kis üvegdobozban. Vérzett és haldoklott,
miközben Benjamin és én – legalábbis én biztosan –
kielégítettük a sóvárgást, ami az első találkozásunk óta megvolt
bennünk. Amióta segítséget kért tőlem. Amióta szüksége volt
rám. Miközben Kami a halál szélén állt, az én Benjaminom, a
szörnyetegem belém feledkezett.
Mit jelent egyáltalán ez az egész?
Egyvalami biztos: kurvára visszavonhatatlanul megváltoztak
a dolgok.
Felnézve látom, hogy Elizabeth odajött az ajtóhoz, és engem
néz. Visszatért egy kis szín az arcára, és már nem tűnik kéknek
a szája.
– Csak egy alkalmazottam – hazudom.
– Hát én azt mondanám, hogy több annál, de nemsokára majd
elmeséli nekem ő maga – dünnyögi Dillon. Olyan a hangja, mint
amilyennek én is érzem magam. Megviselt.
Nem is számoltam annak a kockázatával, hogy hagytam
Dillonnak elvinni Kamit. Kami hűséges, de dühös, a fenébe is.
Lucyről… vagyis Jessicáról sem gondoltam volna, hogy valaha is
elárul, mégis megtette. Kami túl sokat tud rólam. Hogy igazából
ki vagyok. Nem kockáztathatom, hogy olyan helyen hagyom,
ahol Dillon kihallgathatja.
Dillon megköszörüli a torkát, mire legszívesebben átnyúlnék
a telefonon keresztül, és felhasítanám, hogy ne kérdezhessen
tőle semmit.
– Egyébként kutakodtam egy kicsit, és kiderült, hogy Jessica
ingatlanokat örökölt a szüleitől. Egységeket küldtem mindegyik
helyszínre, de beletelhet egy kis időbe. Sok közöttük a
használaton kívüli motel. Az erőforrások és az engedélyek miatt
nem megy azonnal, ez egy folyamat.
Ha megmondom neki, hogy megtaláltam Elizabethet, akkor
leáll a kereséssel? De mi van akkor, ha Jessica egy másik
moteljébe vagy ingatlanába vitte Benjamint? Nem tudom, mi
lenne rosszabb: ha Benjamin után küldöm Dillont, vagy ha
lefújom a keresést, és megkockáztatom, hogy Jessica megöli?
Beszállhatok a keresésbe, de az ő erőforrásai felgyorsítanák a
folyamatot.
Bassza meg!
Ha Dillon megtalálja, akkor legalább él, és megtalálhatom a
módját, hogy alkut kössek érte. Ha kell, elrabolhatok mindenkit,
akit Dillon szeret.
– Szükségem van egy kis megerősítésre – dörmögi. – És
bármennyire is egy őrült pöcsnek gondollak, Benny még mindig
kattantabb nálad, szóval azért beszélek veled, hogy tartsd
féken. Ha nekiáll keresni és emberekre lövöldözni, akkor
visszavonom az erőforrásaimat, és arra fogom ráállítani őket,
hogy titeket vadásszanak le.
Kihúzom magam, és ökölbe szorul a kezem. Nem viselem jól,
ha megfenyegetnek. Ez biztos amiatt van, hogy Benjamin rálőtt
a társára.
– A társad túléli – préselem ki a fogaim között.
– Kurvára nem ez a lényeg – vág vissza.
– Jó. Féken tartom Benjamint. Csak siess és folytasd a keresést.
A hívásnak vége, és farkasszemet nézek Elizabethtel.
– Ki az a Kami? – érdeklődik.
– Miért kérdezed?
– Hallottam, hogy róla beszéltek.
– Kami nem fontos – hazudom simán. Belém nyilall a
bűntudat, hogy nemcsak mondom, hanem így is érzem, de ki
lehet bírni. – El kell vinnem téged egy biztonságos helyre. És
rendbe kell szednünk téged.
– Nála van, ugye? – faggat Benjamin hollétéről. – A
pszichopata szőke nőnél, aki elrabolt engem.
Kurta bólintással válaszolok. Csak tehetetlennek érezném
magam, ha kimondanám.
– Az apám volt az. Ő csinált dolgokat – rázza a fejét reszketve.
Haza kell vinnem, hogy rendbe szedjem, aztán előálljak egy
tervvel. Ismerem Jessicát. Az alteregója, Lucy egy szadista, és
napokra nyújtja az élvezkedést. Van egy kis időnk, Benjamin
pedig már rosszabbat is kibírt.
– Ölbe veszlek, és odaviszlek a kocsimhoz – mondom neki
kedvesen. Szaporán pislog. Érzelmi megrázkódtatást
szenvedett, de Benjaminhoz hasonlóan ő is túlélő.
A térde alá nyúlok, a meleg kezem hozzáér a hideg és nyirkos
bőréhez. Váratlanul ér, hogy a vállamra hajtja a fejét, és a
mellkasomra teszi a kis kezét. Valami összeszorul bennem, és
nem enged. Túl jól ismerem a birtokvágyat. Én is gyűjtöm az
embereket, akárcsak Benjamin.
Lóg a zakóm a törékeny testén. Szivárognak a vágott sebek a
mellén. Plasztikai műtétre lesz szüksége, ha nem akar majd
borzalmas hegeket. Vizes haja rátapad az arcára. Szomorú
szemekkel néz rám. Gyászolja Benjamint, aki él, de pontosan
tudom, mit érez. A gondolat, hogy nem lesz itt velünk,
kibírhatatlan jövőképet vetít előre.
Velünk.
Ezt majd átgondolom, amikor nem őrjít meg az aggodalom.
– Vissza fogjuk szerezni – suttogja, mintha megértené.
Egyenesen a szemembe néz, mintha valami ismerőset látna
benne.
 Mit lát?
Saját magát?

~
Belemártom a szivacsot a kádba, aztán a fejéhez emelem, és egy
szorítással kipréselem belőle a vizet, hogy végigfolyjon a haján
és a hátán. Nem szégyellős előttem. Fedetlen a teste, így akár
fürkészhetem is, ha akarom. És meg is teszem. Magyarázkodás
nélkül. Olyan makulátlan a bőre, akár a porcelán. Nem csoda,
hogy Benjamin annyira odavan érte. Tényleg olyan, mint egy
élő baba. Hihetetlenül hosszú, sötét pillái denevérszárnyként
rebbennek meg a hatalmas, kerek szemeken. Lenyűgöző.
– El tudom látni a sebeidet, de amint Benjamin biztonságban
itt lesz velünk, azt javaslom, hogy menjünk el egy sebészhez
ezekkel a vágásokkal – teszem le a szivacsot, és besamponozom
a haját. Ahogy a fejbőrét masszírozom, felsóhajt az
érintésemtől.
– Köszönöm, hogy megtaláltál.
– Benjamin volt az, aki feláldozta magát, hogy ezt lehetővé
tegye.
Megfeszül a teste, a tekintetében gyúló lángok pedig messze
vannak az ártatlanságtól. Kissé tébolyodott. Dühös. Eszelős.
Rácsodálkozom, hogy most mennyire hasonlít a bátyjára, aki
ugyanígy bámult fel rám egykor ebből a fürdőkádból.
Sebesülten. Úgy, hogy szüksége volt rám.
Gyönyörű.
 – Meg fogom ölni ezért – motyogja sötéten és eltökélten,
Jessicára gondolva.
Beleborzongok és pezsegni kezd tőle a vérem.
Haragos arcot vág, és mintha elmerülne a gondolataiban.
Ismerős megszállottság csillan a szemében, amilyet nemcsak
Benjaminnál láttam, hanem saját magamon is.
– Gondoskodni fogok róla, hogy vérezzen, ordítson és
könyörögjön. Hogy azt kívánja, bárcsak meg se pillantotta volna
őt vagy engem – emeli fel a fejét, hogy megint egyenesen rám
nézzen. – Te meg nézheted – teszi hozzá, és az ajkára harap.
Összeszorul a gyomrom, és érzem magamban a változást. Azt
hittem, hogy féltékeny leszek miatta: felébreszti majd bennem a
démont, aki sóvárogni fog azután, hogy elpusztítsa és felfalja,
hogy teljesen megsemmisüljön. Mert Benjaminnak csak rám
van szüksége. De benne is megvan ugyanaz a szépség. A
sötétség, ami növekszik és tobzódik benne. Hatványozottan
gyarapszik minden egyes lélegzetvétellel.
Meg akarom zabolázni és formálni, ahogy Benjaminnal
tettem.
Akarok még egy szörnyeteget.
Akarom őt.
A bujkáló mosolyt leplezve megsimogatom az arcát, és
végighúzom a telt ajkán a hüvelykujjamat. Megadja magát a
gyengéd érintésemnek.
– Vettem a bátorságot, hogy idehozassak valakivel néhányat a
ruháidból – mondom neki halkan.
Kiöblítem a haját, és adok neki egy törülközőt. Felállva
hagyja, hogy lecsorogjon a víz a testéről. Mintha csak egy
szobor lenne – egy istennőé – valami szökőkútban. A mellén
esett kártól eltekintve tökéletes. A bőre puha és tejfehér, a
barna haja pedig elég hosszú és sötét ahhoz, hogy kiemelje a
szemét.
Maga köré tekeri a törülközőt, és megint ráteszi a kezét a
szívemre.
– Köszönöm.
A szívem összevissza ver fogságában az érintéstől. Vajon
észreveszi, hogy felállt a farkam egy egyszerű érintésétől?
– A ruháid ott vannak egy táskában az ágyon. Én most
lezuhanyozom.
– Oké – mosolyog a szemembe nézve, mintha látná vagy
érezné a bennem lángoló érzéseket az iránt, akit szeret.
Ahelyett, hogy féltékeny vagy dühös lenne, inkább szinte hálás.
Vagy ami még jobb, mohón ízekre akarja szedni. Elvégre ő is
szörnyeteg.
Nézem, ahogy leül a bevetetlen ágyra, ami rendezetlen
maradt utánunk Benjaminnal. Révületbe esek attól, ahogy
végighúzza a kezét a matracon, megfogja a lepedőt, és az
orrához emeli, mielőtt beleburkolózna és leheveredne benne.
Érzi rajta Benjamin illatát?
Érez minket, és azt, hogy mit csináltunk?
Tudja, hogy én is szeretem őt?
Hogy van közöttünk valami erőteljes és felemelő?
Behunyom a szemem egy pillanatra, hogy valamelyest
visszavegyem az irányítást. A bennem tomboló érzések túl
erősek ahhoz, hogy gondolatba vagy szavakba lehessen foglalni
őket.
– Hogy szólítsalak? – kérdezi az ágyról, mire rádöbbenek,
hogy meg se moccantam azóta.
– Hogy akarsz szólítani? – kérdezek vissza. A legtöbb
embernek így szoktam válaszolni, de ő nem olyan, mint a
többiek.
– Ő hogy szólít téged?
A nyelvem hegyén van az összes név, amit az évek során
kaptam, így meglep, hogy milyen felszabadító elárulni neki az
igazit.
– Viktor. A keresztnevemen szólít. Viktornak.
– Tetszik a Viktor – fontolgatja a nevemet, mielőtt felül. – Erős
és vonzó.
– Igen? – kérdezem rekedten. Eltöprengek, hogy vajon miért
csüggök a szavain. Lihegve, gyermetegen beszél. Dallamosan.
Csillapítja a bennem lángoló tüzet. Talán Benjamin is ugyanígy
van vele.
– Menj zuhanyozni, Viktor – mondja kissé elpirulva. – Meg
kell mentenünk az emberünket.
Pislogva igyekszem magamhoz térni a kábulatból, és a
fürdőszoba felé veszem az irányt. Levetkőzöm, és a lehető
legforróbbra állítom a zuhanyt. A vízsugár alá állok, és hagyom,
hogy kiégesse belőlem az őrült, gyötrő gondolatokat. Benjamin
drága babácskájának látványa az utánunk úgy maradt ágyban…
Egyszerűen nem e világi élmény volt. Olyan bizsergés árad szét
bennem, hogy megingok tőle. Erre a képre gondolva
megmarkolom a farkamat, és úgy megszorítom, hogy fájjon,
aztán elengedem. Nem ragadhatok le az érzéseimnél, mert
tiszta fejre van szükségem, hogy megtaláljam őt és hazahozzam.
Mire kilépek a fürdőből, üres szoba fogad. Megszárítkozva
belebújok egy tiszta öltönybe, aztán a konyhában találom
Elizabethet, aki egyenesen a csomagolásból eszi a felvágottat.
– Éhes vagy?
– Nem adott enni – vonja meg a törékeny vállát.
– Milyen gyalázatos emberrabló – jegyzem meg tréfálkozva.
– Amatőr, az egyszer biztos – tódítja Elizabeth. – Szép öltöny.
Dizájner darab?
Kecses, macskaszerű járással jön oda hozzám. Felgyorsul a
szívverésem a pulzusától, ahogy végighúzza az ujjait a zakóm
hajtókáján. Testének melege engem is átmelenget, amiért hála
az égnek, hiszen nemrég még a halál szélén volt. Feláll a farkam
a nadrág rejtekében.
Teljesen beindít a kitartása, meg a puszta tény, hogy a
szörnyetegem babája.
– Tom Ford – vonom fel a szemöldökömet, mit sem törődve
azzal, ahogy a testem reagál a közelségére. – És a tiéd?
Csinos ruha van rajta, ami éppen csak térd fölöttig ér,
térdzoknival és egyszerű pántos cipővel.
– Magam készítem a ruháimat. Muszáj megengedned, hogy
neked is varrjak valamit, miután magunk mögött hagytuk ezt az
egészet. – A pillái verdesik kipirult arcát.
Kibaszottul gyönyörű kis babácska.
Remélem, lesz rá lehetősége, hogy megtegye.
 – Örülnék neki – felelem őszintén. Maguktól a lebiggyesztett
ajkára vándorolnak az ujjaim. Nem húzódik el. – De előbb
találjuk meg ezt a ribancot.
Mosolyra húzódik a szája a kezem alatt, a szeme pedig úgy
felcsillan, mintha ez lenne a legjobb dolog, amit valaha hallott.
Eszembe jutnak az ingatlanok, amikről Dillon Scott beszélt.
Jessica egy ilyen lepusztult motelbe vitte a babánkat, így
logikusnak tűnik, hogy Benjamint egy másik saját ingatlanába
vihette. Habár Dillon azt állítja, hogy egységeket küldött ki az
ellenőrzésükre, az egyetlen dolog, amit megtanultam vele
kapcsolatban, az az, hogy hasznavehetetlen. Jobbak az
esélyeim, hogy előbb találjam meg Benjamint, így nem kell
kockáztatnom, hogy őrizetbe vegyék… ha még életben van.
Életben van. Érezném a lelkem mélyén, ha történt volna vele
valami. Együtt teszünk ki egy egészet, aminek ha eltűnik az
egyik fele, akkor a másik érzékeli. Megérezném. Elizabeth is
megérezné.
Előveszem a mobilomat a zsebemből, hogy felhívjam Luke-ot.
Ő is megszerezheti nekem az infót, amit Dillon tud.
– Kérem az összes ingatlannak a listáját, aminek Jessica
Johnson a tulajdonosa. Vagy a szülei, a biztonság kedvéért –
mondom neki, mielőtt leteszem. Arra eszmélek, hogy
Szörnyeteg babája ott áll és néz fel rám, várja az iránymutatást.
– Be kell mennem a kórházba, visszaszerezni Kamit.
– Ki neked Kami? – ráncolja a kis homlokát.
Dillon is ugyanezt a sokatmondó kérdést tette fel. Már nem is
tudom rá a választ. Mégis úgy tűnik, hogy ennek a babának
nem hagy alább csak úgy a kíváncsisága. Válaszokat akar,
méghozzá olyanokat, amiket nem is tudok megmagyarázni. A
múltba révednek a gondolataim.

~
Meleg a vére a bütykeimen; olyan tökéletesen fest az ajkain
szétkenve. Vlagyimir dühös lesz, amiért így felsértettem, és
duzzadt lesz az ajka a beiratkozásnál, de minél kevesebbet ér,
annál nagyobb az esélye a túlélésre. Azt akarom, hogy túlélje. Sőt,
a sajátomnak akarom nyilvánítani. Tökéletes házi kedvencem
lesz. Az erőszak iránti sóvárgása a legédesebb dolog, amit valaha
kóstoltam. Visszhangzik az elgyötört légzése az apró cellában,
ahol a falnak dőlve hever kimerülten. A szűk tér sokkal jobb
mókává varázsolja a csetepatét. Nincs hová menekülni vagy
elbújni, csak a négy fal, ahonnan visszapattan.
– Győztem – villantok rá önelégült félmosolyt, mire megtörli
vérző ajkát a kezével.
– Most – pufogja.
– Mindig – helyesbítek, mielőtt odanyúlok, hogy ölbe vegyem. –
Le foglak vadászni a V-viadalon.
Elernyed a karjaimban, mintha éppen annyira akarná ezt,
amennyire én akarom.
– Akkor nem, ha én talállak meg előbb.

~
Puha ujjbegyek érnek az arcomhoz, visszarántanak a jelenbe.
Szörnyeteg babája lábujjhegyen állva, gyengéden cirógatja az
összeráncolt homlokomat.
– Nem kell elmondanod, ha felzaklat – duruzsolja.
Megfogom a kezét, és halványan rámosolygok.
– Csak annyi, hogy már nem vagyok biztos a válaszban,
babácska. Egyszer megmentett engem.
– Kitől?

~
Még csak egy órája vagyok az arénában, de már ketten próbáltak
megölni. Nem értettem. Az emberek általában csak megkeresik a
helyüket és kitalálják az útvonalukat: a szobákat, ahová be
akartak menni, a harcokat, amikben fizettek a részvételért, a
mészárszékeket, ahol kiélhették a legsötétebb vágyaikat… Én
viszont célponttá váltam. Elég nagy vérdíjat tűzhettek ki a
fejemre ahhoz, hogy az emberek kihagyják a V-viadal legnagyobb
eseményeit, és inkább a keresésemre induljanak. Többnyire a szex
és kukkolás az első játék, amit kiválasztanak maguknak, de én
olyan éjszakára számítok, amikor meg kell próbálnom megvédeni
magam támadásoktól.
Vlagyimir, Vika és az apám ki fog akadni emiatt.
A legrosszabb, hogy itteni gyilkosságra kiadott „megrendelést”
nem lehet a V-viadalon kívül megbosszulni. Szabad préda vagyok
annak, aki a legerősebb, és ami még rosszabb, hogy ez arról szól,
akinek a legtöbb a pénze. Nincsenek ellenségeim, így biztos kicsi
az esélye annak, hogy vérdíjat tűztek ki a fejemre. Mégsem lenne
példátlan.
Már csak távoli gondolat, hogy levadászom Kamit, aztán
nekiállunk gyilkolászni, mielőtt megdugom és megverem őt a
nézők szeme láttára.
A játék változott.

~
– Valakitől, akit nagyon szerettem – mondom a babácskának,
aki tágra nyílt szemmel figyeli, ahogy visszaemlékszem. Úgy
pattogok a múlt és a jelen között, mint egy gumilabda.
Pattan. Repül. Pattan. Repül.
– Egy másik nőtől? – tudakolja. A kérdésétől túszul ejtenek a
gondolataim.

~
Eljutottam a legvégső pontig, a visszaszámlálás végéig.
Karnyújtásnyira a kijárat, mindjárt véget ér az élvezet és a
zűrzavar éjszakája. Lejár az idő, hogy bebizonyítsam az
apámnak, hogy képes vagyok megvédeni a becsületét, túlélni és
élvezni a játék örömeit, amit a hozzánk hasonló sötét lelkű
embereknek hozott létre. A mai pokoli éjszaka bebizonyította,
hogy az ellenségeink belülről próbálnak bomlasztani. A
nézőinknek pedig megmutatja, hogy rengeteg a konfliktus. Mi
másért lenne akkora vérdíj a fejemen, amekkorát annyian a
magukénak akartak tudni? De azzal, hogy eljutok a végéig, azt is
bebizonyítom, hogy nem lehet kiiktatni a Vasziljev-klánt.
Szörnyetegek vagyunk.
Bestiák.
Nem lehet megtörni minket.
A vér köpenyként fedi a bőrömet. Fáj a hasizmom, és akad
néhány olyan mély vágás, ami nyomot hagy majd. A belső harc
viszont jobban megvisel, mint a külső. Ez személyes ügy.
Huszonhárom gyilkossági kísérletet sikerült túlélnem, köztük az
egyiket az apám egyik emberétől. Az illető biztos csak azért
fizetett, hogy részt vehessen a V-viadalon, hogy valaki másnak a
parancsát teljesítse.
És én mindet kivégeztem.
A mi családunk hívta életre ezt a sötét játékot, így mi vagyunk
benne a legjobbak.
Ránehezedik a lelkemre a felismerés, hogy ki lehetett a
próbálkozás mögött. Láttam őt. A V-viadal előtti estén a
házunkban, amikor kijött Vika szobájából, és kétségtelenül tervet
szőtt arra, hogy eláruljon.
A kiképzés minden pillanatát – amiben a Vasziljev család
tagjaként részesülök tizennyolc éve – kamatoztatnom kellett
ahhoz, hogy megküzdjek ezzel a rengeteg új ellenséggel, akiket
azok küldték rám, akiket szerettem. Akikben megbíztam.
Nincs az a tréning és felkészülés, ami felkészíthetett volna egy
ekkora árulásra, vagy a lelkemet felemésztő mély szomorúság
idegen érzésére. Egyszerűen nincs. Huszonhárom gyilkossággal
több van a számlámon, ám egyiket sem pusztán kedvtelésből
követtem el. És ha nem lenne tilos, akkor ő lenne a
huszonnegyedik.
Fiatal korom révén gyors vagyok, és jobb az állóképességem,
mint az ellenfeleimnek. Vlagyimir precíz és halálos kést javasolt.
Minden egyes Kamival eltöltött alkalom felkészített a brutális
közelharcra, így hibát követtek el velem. Értem jöttek, de kurvára
meghaltak.
– Sajnálom – suttogja valaki hátulról a fülembe a megbánás
mély baritonján. Megadóan behunyom a szememet. Nem hallom,
hogy bárki is közeledne. Kibújok a páncélomból ilyen közel a
végéhez. Felismerem ezt a hangot. Nyikó.
– Tud rólunk – folytatja a megbánástól elgyötört hangon. – El
fogja mondani az apádnak meg az enyémnek. Egyikünk sem
engedheti meg, Viktor. Ha nem én leszek, akkor lesz valaki más.
Sajnálom – leheli Nyikó. Elfúló hangján hallatszik a fájdalom.
Bosszús pufogás hallatszik mögöttem. Várom, hogy a penge
belehasítson a bőrömbe, de nem történik semmi.
Megfordulok, és döbbenten látom, hogy Nyikó a földön hever,
mellette a késével, Kami pedig egy gumibottal áll mellette.
– Látom, nélkülem mulattál – vonja fel a szemöldökét. Nincs
rajta ruha. Vér és zúzódások borítják a meztelen testét, én pedig
megrökönyödve bámulom. Túlélte, sőt, mi több, kurvára
megmentett engem.
– Csak kiütöttem – mondja vigyorogva. – Akarod, hogy
megöljem?
Felnézek az órára, és elmosolyodom. Követi a pillantásomat.
– Úgy tűnik, mindketten győztünk – csacsogja a kinyíló kapura
emelve a tekintetét, ami a V-viadal végét mutatja, és a kijáratot
jelzi. A többiek elhaladnak mellettünk: játékosok sora a ma esti
zsákmányukkal.
Odanyúlok, hogy magamhoz húzzam és felkapjam a vállamra.
– Nem, én győztem, és te vagy a díjam – dörmögöm.
Vlagyimir és Vika vár rám, ahogy kisétálok. Vlagyimir odasiet
hozzám, és leveszi Kamit a vállamról, hogy talpra segítse.
– Tegyétek rendbe és kapjon orvosi ellátást – adja ki az
utasítást a győztesekre váró segítő csapatnak. – Olvassátok be a
kódját. Ő Viktor Vasziljev díja – magyarázza, mielőtt felém fordul.
– Megsérültél? – kérdezi, de már tudja a választ. Nézte a viadalt,
és kis híján eszét veszthette a sóvárgástól, hogy mellettem legyen,
amíg az életemért harcolok.
– Nem számítottam rá, hogy ennyi támadást kell visszavernem.
Apánk hogyhogy nem tudta előre, hogy milyen magas vérdíjat
tűztek ki a fejemre? – kérem számon dühösen, amiért nem
kaptam tájékoztatást.
– Nem a testület volt – igyekszik megnyugtatni, amivel
megerősíti az eddigi feltételezésemet. – Egy külső ajánlattétel
volt, közvetlenül az összes gyilkosnak a listáról. Mi semmit sem
tudtunk róla, Viktor.
A fogamat összeszorítva biccentek, hogy nézzen hátra.
– Miért nem kérdezzük meg a drága barátodat és a húgunk
pasiját arról, hogy ki tűzött ki vérdíjat a fejemre?
Vika portyázó macskaként lép ki a sötétből.
– A V-viadal szabályzata, bátyuska. Az arénában tilos a
szerződéskötés. A V-viadal vége után tilos bosszút állni. Ez az
egésznek az alapja, amire épül – mosolyog ördögien sötét
tekintettel. – A „V” nem vérbosszút jelent.
– Összetörted a szívemet, moja szesztra – válaszolom. Mintha
darabokra esne szét az, aki vagyok.
– Mi folyik itt? – kérdezi Vlagyimir a húgunkra pillantva a
válaszért, amit nyilvánvalóan tud is.
– A testvérünk dugja azt, ami az enyém – sziszegi Vika, és
lesújtó pillantást vet rám. – Azt hitte, hogy nem tudom. Hogy
érzem rajta az illatodat, amikor hozzám jön utánad. Szégyent
hozol az apánk nevére.
– Szóval megpróbáltál megöletni, és ami még rosszabb, hogy
hagytad, hogy Nyikó is megkísérelje? Rossz hírem van a
számodra. Kudarcot vallott. Mindketten kudarcot vallottatok.
Még mindig itt vagyok. Most akkor mi lesz? Csak úgy életben
hagyod, és eljátszod vele a boldog családot, miközben tudod,
hogy amikor mélyen benned van, akkor utánam sóvárog? –
húzom fel az ikertestvéremet.
– Ennél jobban ismersz, bátyuska – húzódik undorodó fintorra
a helyes arca.
Micsoda?
Vika ránéz mögöttem valamire. Megfordulva látom, hogy
Nyikó talpra áll, és az oldalát markolássza. Két ember van
mellette, tetőtől talpig bőrruhában és maszkban: az anyag
minden négyzetcentiméterét borotvaéles tüskék borítják. Úgy
festenek, mint valami istenverte emberi sündisznók.
A testes szörnyetegek megrohamozzák Nyikót, mielőtt
megmoccanhatna vagy elmenekülhetne, és két oldalról
felnyársalják. Mint amikor a focisták széttárt karokkal szerelnek.
Durván. Brutálisan. Lelkesen. A nyomorult tüskés „ikrek”
felkacagnak – betegen, perverz módon és hangosan –, ahogy
Nyikó közéjük szorul. Elkerekedik a szeme, a szájából pedig vér
csorog. A tüskések elengedik, de erővel kell elszakadniuk a
testétől. Véres húsdarabok borítják a tüskéiket. Nyikó fájdalmas
nyögéssel esik össze. Nyitott szemmel bámul fel rám.
– Azt akartam, hogy lásson engem, miközben megölik – jelenti
ki önelégült félmosollyal Vika a haldokló barátja felé intve.
Felforr az agyvizem. Ha nem lennének a szabályok, akkor
oldalról beleszúrnám a kést egyenesen a nyakába, hogy jó nagy
vágást ejtsek rajta.
– Apánknak ez egyáltalán nem fog tetszeni, Vika – ragadja meg
a vállát Vlagyimir, és leplezetlen dühvel megrázza. Vlagyimir
mindig nyugodt. Most minden, csak az nem. – Mit műveltél? –
bődül fel a haragtól eltorzult arccal.
– De ő nincs itt, ugye, bátyuska?
Igaza van. Miért nincs itt az apánk, hogy gratuláljon nekem?
– Elmondtad neki? – préselem ki magamból a kérdést.
Ez durva. Bassza meg, ez nagyon durva.
Melegnek vagy biszexnek lenni nemcsak Oroszországban,
hanem a családunkban is szégyen. Sőt, hallatlan. Az, hogy apánk
megtudja az irányultságomat, a lehető legrosszabb, ami
történhet.
– Hogy a fia férfiakat dug? – veti oda Vika. – Igen, Vik. Nem
hagyhattuk, hogy mindent tönkretegyél itt nekünk. Szégyent
hoztál rá.
 ~
Pislogva igyekszem kiszabadulni az emlék fogságából. Nyelek
egyet, mert elöntötte az epe a torkomat.
A húgom összetörte a szívemet, amikor elárult.
Apánk azt mondta, hogy kárt teszek a világban, amit felépített
nekünk. Hogy méreg vagyok a birodalmának zsigereiben.
Száműztek, megfosztottak a nevemtől, és kaptam egy újat.
Egy új életet.
Egy új hazát.
Egy árulásból született szörnyeteg lettem.
Aki a saját akaratából mesterré formálta magát, hogy
bebizonyítsa az apjának, hogy hiba volt cserben hagynia.
Nyomok egy csókot a csinos babácska homlokára, és
megcirógatom a selymes barna haját, hogy vigaszra leljek. Még
mindig üldöznek az emlékek.
– Egyszer majd tartunk egy mesedélutánt. Most viszont
kurvára dolgunk van.

~
A kórházban nagy a nyüzsgés. Az ápolók és az orvosok dolgozó
méhek módjára serénykednek, miközben tele van betegekkel a
váró és a folyosó. Szörnyeteg babácskája nem volt hajlandó
megvárni a kocsiban. Úgy szorongatta a kezemet, hogy az apró
körmei belemélyedtek a húsomba.
– Kérlek, ne hagyj egyedül. Soha többé nem akarok egyedül
lenni.
Kifejező szemében ott csillog az eltökéltség.
Belementem, hogy magammal hozzam, pedig tudtam, hogy
hatalmas kockázat. De már elmúlt tizennyolc éves, így szabadon
dönthet. Még ha Dillon meg is tudja, hogy kiszabadult, nem
viheti el. Megvan a szabad akarata, és nem akarja elhagyni a
szörnyetegét.
És engem sem.
Megfájdul a szívem a gondolattól.
Én sem akarom, hogy elhagyjon.
A Szörnyeteg és a Mester mostantól elválaszthatatlanok.
Attól a pillanattól kezdve azok vagyunk, hogy hazacipeltem a
nagy seggét, és a gondoskodásommal életet leheltem belé – a
bestiába, akit tűzzel és fegyverrel próbáltak elpusztítani.
Nem lehet elpusztítani egy olyan embert, mint Benjamin
Stanton.
Ő pusztítja el a többieket.
– Tudnom kell, hová viszik az olyan betegeket, akiket a
rendőrség hoz be – közlöm szemrebbenés nélkül a nővérpult
mögött álló sovány, kék műtősruhás nővel az intenzív osztály
folyosóján.
Felvont szemöldökkel úgy néz rám, mint egy idiótára.
– Ezt az információt nem adhatom meg önnek – közli mély
sóhajtással, miután semmi mást nem mondok.
Baszki! Belenyúlok a zsebembe, hogy elővegyek egy köteg
pénzt, amit felé tolok a pulton.
– Ugye, csak viccel? – tátja el a száját, és visszatolja nekem a
pénzt. – Ez egy kórház. Most pedig kérem, hogy távozzon,
különben hívom a biztonságiakat.
Muszáj lesz neki, ha folytatja a körülményeskedést. Rohadtul
kitekerem a vézna nyakát.
– Gyere, Viktor – noszogat az én drága Elizabethem, és egy
folyosón végigvonszolva behúz egy irodába. – Tudom az anyám
belépőkódját és az azonosítóját. Innen meg tudom nézni a
páciensek listáját – mosolyog kipirult arccal. Leül az asztalhoz,
hogy bekapcsolja a számítógépet, és olyan aprónak látszik
közben. Legszívesebben felemelném, hogy ne a széken üljön,
hanem az ölemben. Meztelenül. A farkamhoz dörgölőzve,
miközben nyomot hagyok a fogammal a fehér húsán.
– Tartsd szemmel az ajtót – utasít elszánt hangon, pedig
semmi más, csak egy kis tökmag.
Mosoly ül ki az arcomra, ahogy engedelmeskedem a
parancsolgató babának. Az ajtónál őrt állva hol a bejáratra
téved a tekintetem, hol pedig a billentyűzeten száguldozó apró
kezére. Milyen jól néznének ki azok a kis kezek, ahogy a
farkamat markolják!
– Mi a neve, ami alapján megtalálhatjuk?
– Dillon csak Kaminak ismeri – válaszolom rekedtes hangon. –
És ő hozta be.
Szótlanul telik el néhány perc, aztán felnéz rám.
– Semmiféle Kamiról nincs adat, sőt olyan páciensről sincs,
akit egy nyomozó hozott volna be.
– Keress rá a törött bokával, csuklóval és zúzódásokkal
bekerültekre – javaslom.
 A szívem együtt ketyeg a csinos babácska feje fölött lévő
órával. Benjamin nem ér rá arra, hogy a kibaszott Kamival
foglalkozzunk. Egyszerűen szólnom kéne Dillonnak, hogy hozza
el nekem. Lehet, hogy egy másik kórházba vitte.
– Nincs benne az adatbázisban. Biztos, hogy ide került?
– Keress rá Josey-ra, őt is egy nyomozó hozta be.
Megint gépel.
– Igen, megvan. Josey Manuel. Vágott sebekkel és
zúzódásokkal, de már kiengedték.
– Gyere, menjünk innen – mordulok fel.
Odasiet hozzám, és amikor kilépünk, kis híján beleütközünk
egy orvosba.
– Elise, hogy vagy? Megváltoztál. Szép ruha – mosolyog rá
esetlenül egy nő. Már fontolgatom, hogy megfojtom és
belegyömöszölöm a kartotékszekrénybe abban az irodában,
ahonnan kijöttünk az előbb, amikor Elizabeth megszólal.
– Jaj, tudom. Csak azért jöttem, hogy meglátogassam a beteg
gyerekeket. Jól mutat az önéletrajzomban az önkéntes munka –
cuppant egyet, mintha rágózna, és elkezdi csavargatni a haját.
– Milyen önzetlen tőled! – forgatja a szemét a nő, aki köszönés
nélkül elsiet.
– Micsoda színésznő – bókolok neki. Elözönlenek a képek,
ahogy a kamera előtt teszi magát a profiloldalán.
A csinos kis ruhácskájában.
Kezével a csipkés kis bugyikájában.
Édes nyögésekkel, amik szinte könyörögve várják, hogy
sikoltássá erősödjenek.
Baszki, milyen jó kis kép!
 TIZENHARMADIK FEJEZET

~ S étpo adva ~

Benny

Régóta nem aludtam ilyen mélyen. Lassan, pislogva kinyitom a

szememet. Széttárt karokkal és lábakkal fekszem egy
biliárdasztalon valami raktárépületben. Hideg van, dohos a
levegő, én pedig meztelen vagyok.
Hülye ribanc, ezért még szenvedni fog.
Nem tudja, hogy kivel szórakozik? Akármit csinálhat, túl
fogom élni. Aztán az élvezetből ejtett kis vágásai apró
sérüléseknek tűnnek majd azokhoz képest, amiket én fogok
okozni neki. Kivéreztetem és újra összevarrom, csak hogy újra
kivéreztessem, újra és újra.
– Jess – mordulok fel.
Végignézek az engem körülvevő raklapokon. Cipősdobozok.
Nem, görkorcsolyák vannak bennük.
– Jó terv, el kell ismerned – duruzsolja valahonnan, ahol nem
látom.
Az elismerésemet akarja. Hogy kurvára csodáljam.
Előbb fog könnyeket látni tőlem, mint azt. Könnyek pedig
sohasem lesznek. Viktor az egyetlen teremtett lélek, aki valaha
is tanúja lehetett ilyesminek.
– Arra gondoltam, hogy költői lenne, ha ott fejeznénk be, ahol
elkezdődhetett volna minden – közli álmatag hangon. – Miért
nem akartál eljönni aznap?
Több baja is van, mint hogy az apám bántotta. Ki dédelget
ilyen sokáig egy ilyen kicsinyes dolgot? Legfeljebb középszerű a
csaj. A bosszúja szánalmas, mint a műmellei.
– Én beszéltem rá Cassiant, hogy megölje az apádat – árulja el.
– A részleteket is én mondtam, hogyan kéne csinálnia.
Kétlem. Viktor senkitől sem fogadna el utasítást, pláne nem
tőle.
– Ne tegyél már úgy, mintha hatalmad lenne ott, ahol nincs –
horkantok fel.
Úgy siklik ki a sötétből mellém, mint egy kígyó. A kezében ott
a kése. A farkam is nagyobb. Végighúzza a pengét a torkomon,
ahol régi égésnyomok éktelenkednek a bőrömön, és felhasítja a
bőrt.
Felvigyorgok rá, mert tudom, hogy nyöszörgésben
reménykedett.
Csessze meg.
– Tudtam, hogy magas lesz a fájdalomküszöböd – leheli
rekedten, elhomályosult tekintettel. – Miért kellett visszajönnöd
a világomba? Ez nem szerepelt a terveim között, amíg meg nem
láttalak, és eszembe nem jutott, ki vagy.
Máris untat. Remélem, tényleg kárt tesz bennem, hogy
legalább elájuljak a fájdalomtól, és megmeneküljek attól, ahogy
az istenverte száját jártatja.
 – Olyan volt, mintha… Mintha jöttél volna, hogy megint
elvegyél tőlem mindent – folytatja halkan.
– Mi a faszról beszélsz? Egyáltalán nem is érdekelsz. Azt sem
tudtam, ki vagy. Olyan vagy nekem, mint homokszem a
sivatagban, ami zavar, ha belemegy a szemembe. Ennyi.
A penge végigfut a mellizmomon és a törzsemen. Rám vés
valamit, miközben suttogja is, hogy mit.
– Punci.
Pff! Olyat mondj, amit nem tudok, te kurva.
– Évekbe telt nekem, évekbe, mire megtaláltam az utat a
szívéhez.
Kinek a szívéhez? Jesszusom! Viktorra gondol. Szerelmes
Viktorba. Veszek egy mély lélegzetet a felismeréstől. Az égő
fájdalom eltereli a figyelmemet a bennem szétáradó dühtől,
amikor elképzelem őt Viktorral együtt.
– Te tényleg ámítod magad. Azt hiszed, hogy méltó vagy
hozzá? – szólok be neki.
Még több vágás a hasamon. Baromira fáj.
– Hazug – mormolja, miközben rám vési a szót. A kérdésemre
nem válaszol.
– Miből gondoltad egyáltalán, hogy érdekelné egy olyan heges
műribanc, mint te? – gúnyolódom vele még hangosabban.
Felemeli a kést, és visítva belemártja a combomba.
Jézusmária!
Belül felordítok. Visszatartom a levegőt, hogy kibírjam a kínt.
Eltorzul az arcom, ahogy beszívom a levegőt.
– Miattad van! – ordítja. – Amióta megjöttél, észre sem vesz
senkit és semmi mást. Elvetted őt tőlem, mint ahogy az életemet
is elraboltad, amikor még tini voltam.
A rohadék apámnak sok van a rovásán. Ha nem halt volna
meg, akkor élve megnyúznám ezért a szarságért.
Csönd telepszik ránk, ami jobban tombol a haragnál. Ilyen,
amikor a valódi düh átveszi a hatalmat, és elmossa a
következményektől való félelmet.
– Hiszel a sorsban, Szörnyeteg? – mormolja. – Hogyne hinnél,
amikor megint így keresztezik egymást az útjaink?
– Na, hadd pontosítsak, hogy mi történik – vetek rá lesújtó
pillantást, és veszek néhány mély lélegzetet. Olyan hideg van itt,
hogy a csontomig hatol, nehéz erőt venni magamon, hogy ne
vacogjanak a fogaim. – Dühös vagy rám, amiért évekkel ezelőtt
visszautasítottalak, aztán meg Cassian inkább a farkamat
bálványozta a puncid helyett? Szóval a visszautasítás az igazi
probléma, és semmi köze az öreghez, aki valami csoda folytán
örömét lelte abban a pöcegödörben, amit te a puncidnak hívsz?
– Seggfej! – üvölti. Felugrik az asztalra, hogy lovagló ülésben
rám telepedjen. Eszelős a tekintete, eltorzult az arca. A
műmellei kibuggyannak a macskanős bőrruhájából. – Jaj, nem
tetszik neked a puncim, Szörnyeteg? – visítja úgy, mint egy
veszett állat. Mint egy eszeveszett vérengző. A lába közé nyúlva
megragadja a puha farkamat. Ha hozzáér a késsel, akkor
letépem az arcát. Hideg a keze, és simogatni kezd vele. Nevetés
tör fel belőlem.
– Próbálod elérni, hogy összeaszalódjon és leessen?
Előrehajol, hogy a torkomhoz szegezze a kést.
 – Ó, pont az ellenkezőjét fogja csinálni. Lássuk, mennyire
élvezed ezt.
Leszáll a biliárdasztalról, hogy megálljon mellette, és letegye
a kést a szélére. Lehúzza a cipzárt az idétlen ruháján. Mi a fenét
csinál? A mellei úgy állnak ki a mellkasából, mint két dinnye a
vékony derekához képest. A puncija feltűnő, valami virág van
rátetoválva.
– Ettől most be kéne indulnom, te nyomorult? – kérdezem
unottan. Ráalvadt a vér a bőrömre. Azt akarom, hogy vége
legyen ennek az egésznek.
Meglovagolja a combomat, a szájába veszi a farkamat, és
elkezdi szopni. Szó szerint profi. Fiatalabb korában sokáig a
Barlang elülső részében dolgozott. Folyton ott volt a vendégek
farka és zacskója az ocsmány szájában, így tudja, mivel
válthatja ki a kívánt reakciót. Amikor érzem, hogy lüktetni
kezdek odalent, a köteleimet rángatva próbálok kiszabadulni.
– Vedd le rólam az undorító szádat – dörmögöm.
– Örömmel – duruzsolja.
Odanyúl a lábamhoz valamiért, amit odatett. A telefonja az.
Felkúszik a lábamon, és elhelyezkedik a farkam fölött, ami
magától életre kelt. Kinyújtja a kezét, amelyikben a telefont
tartja, a másikkal pedig megfogja a farkamat, és leereszkedik
rám a közönséges lyukával.
– Meg ne próbáld, te ribanc! – üvöltöm a köteleimet rángatva,
hogy kiszabaduljak.
– Hűha – nyög fel, amikor teljesen rám ereszkedik. Fennakad
a szeme, ahogy elkezdi mozgatni a csípőjét. – Tudtam, hogy ez jó
lesz.
– Kurvára ki foglak belezni toroktól pináig! – bődülök fel.
Inkább az őrület nyögései szakadnak fel belőle, mintsem a
gyönyöré, miközben tovább mozog és videózza magát.
– Mit gondol majd a babácskád és Cassian, amikor átküldöm
nekik ezt a videót arról, hogy engem dugsz?
Elmebeteg.
– Sokkal jobban fog nekik tetszeni az, amelyiken ráélvezek a
belsőségeidre, miután meghaltál – sziszegem.
Utálom az átkozott testem reakcióját. Ez a ribanc felállította a
farkamat, és nincs uralmam fölötte. Nem arról van szó, hogy a
testem örülne neki, csak színtiszta manipuláció.
– Ah… – nyögi előrehajolva, szőke hajával függönyt vonva
körénk. – Igeeen…
Félig csukott szemmel bámul engem, miközben kefél. Bizsereg
és lüktet a testem a kényszertől, hogy el kell élveznem.
Egyáltalán nem vonz ez a nő. Sohasem vonzott. Csak a gyűlölet
ég bennem iránta. Ringatja és rázza a csípőjét. Hiába tág,
tudom, hogy nemsokára el fogok élvezni.
Nem teszek úgy, mintha Viktorral vagy Bethanyvel lennék,
hogy megmeneküljek.
Őket jobb, ha biztonságban tudom, és attól indulok be, hogy
mennyire gyűlölöm ezt a ribancot. Hihetetlenül kemény a
farkam a gondolattól, hogy a vére beteríti ezt a helyiséget. Meg
akarom skalpolni, hogy a retkes hajából parókát készítsek a
babácskámnak, akinek aztán utasításba adom, hogy égesse el.
– Neked is jó – nyöszörög fel.
 Megemelem a csípőmet, de nem azért, amiért gondolja.
Valahányszor rándítok egyet a karomon és a lábamon, lazulnak
a kötelek. Kiesik a kezéből a telefon, és koppan az asztalon,
ahogy a műmelléhez nyúl.
Reszketni kezd, ahogy közelít a csúcshoz. Felbődülve kitépem
a jobb karomat a kötél szorításából, és megragadom vele a
nyakát. Hörgés szakad fel belőle, amikor magamhoz rántom.
Szorítom a torkát, mire kapálózni kezd.
Lilul az arca.
Még sohasem volt ilyen szép.
A szeme már olyan, mintha ki akarna esni. Ekkor élvezek el.
Baszki, de még hogy! A halálának gondolata kibaszottul
gyönyörű. Durván beleélvezek. Pillanatokon belül elájul.
Huss!
Égő érzés hasít az alkaromba, és enyhül a szorításom a
torkán. Ez elég neki ahhoz, hogy kiszabaduljon a markomból.
Egy cuppanással pattan le a farkamról.
– Majdnem megöltél! – ordítja a hülye késével hadonászva,
miközben leszáll az asztalról, és kartávolságon kívül
helyezkedik.
– Gyere ide, és befejezem, amit elkezdtem, te mocskos kurva –
kiáltom vissza.
Reszketve, eszeveszetten néz körbe, mintha keresne valamit.
A szabad kezemmel megpróbálok odanyúlni, hogy eloldozzam a
balt is. Még mindig ezen ügyködöm, amikor mögém oson,
befogja az orromat, és bedug egy tablettát a számba.
Öklendezem, ahogy lecsúszik a torkomon, de sikerül rohadtul
fejbe vágnom oldalról, miközben még az ujjaira is ráharapok.
A kés leesik a földre, ő pedig nekivágódik valami dobozoknak.
Aztán csönd.
Morogva ráncigálom még egy kicsit a kötelet. Máris kezd
forogni velem a világ. Amint sikerül kiszabadítanom a másik
karomat – ami időbe telik, túl sok időbe –, felülök, és ledugom
az ujjamat a torkomon. Hányás tör fel belőlem, de a tabletta
máris hatni kezdett.
Kurvára ki akarok jutni innen, így kétségbeesetten nekilátok
eloldozni a bokámat is. Az egyiken sikerül meglazítani a kötelet,
de aztán minden elsötétül körülöttem. Elnehezül a karom,
ahogy a kötélért nyúlok, és nem sikerül megfognom. Már
homályosan látok, és összesűrűsödik körülöttem a levegő.
Nem!
Viharfelhők gyülekeznek.
Sötétség.
Oké, Viktor. Visszavonom, amit gondoltam. Szükségem van
rád, hogy megmentsd a seggemet. Ez a ribanc baromira
megkattant…
Minden elfeketedik.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

~ S ét asadva ~

Dillon

– Oltári jól elvagytok ti ketten – csattanok fel a zsíros hajamba

túrva. Ma még nem zuhanyoztam, de csak azért, mert bent
voltam a kórházban. Amikor éppen nem a feleségem mellett
vagyok, és az újszülött fiamnak, Masonnek örülök, próbálom
megtalálni Elizabethet, és pszichopatákra vadászom.
Marhára rám férne egy kis szabadság.
Maryann egyenesen a kórházba jött a reptérről, és azóta nem
is ment el. Hol a lányánál van Jade szobájában, hol pedig
dolgozik, hogy elterelje a figyelmét arról, hogy elrabolták az
egyik gyerekét.
Marcus megfeszül, amikor belépek, de nem moccan, hogy
levegye a kezét Elise fedetlen combjáról, akinek felhúzódott a
ruhája, ahogy hozzábújva alszik. Jade is alszik, amíg Mason
néhány óráig az újszülöttosztályon van.
Marcus kinyújtóztatja hosszú lábait, és elfintorodik. Biztos,
hogy fáj a lyuk, amit a golyó ejtett rajta. Megnyugtató körkörös
mozdulatokat tesz Elise bőrén a hüvelykujjával.
– Őszinte nőt fogok faragni belőle. Volt egy hosszú
beszélgetésünk. Rosszul tette, hogy hazudott, de az érzéseink
egymás iránt valódiak. Szeretem – sóhajtja.
Összeszorítom a fogamat. Marcus olyan öreg, hogy rohadtul
az apja lehetne. Talán jobban illene az anyjához. Elise alig
tizenkilenc éves. Baromira gyerek még. Aki most Marcus
gyerekét várja. Mindig is úgy éreztem, mintha az ikrek bátyja
lennék. A jó testvérek nem rúgják szét a kishúguk pasijának
seggét, ugye? És nem is gyilkolják meg?
Eszembe jut Elizabeth.
Együtt voltak. Benny és Elizabeth. Testvérek. Ez rohadt beteg.
Istenem, meg kell találnom őt, és megmenteni attól a
szörnyetegtől.
– Amíg te szunyókáltál, hívott Swanson – préselem ki
magamból, hogy témát váltsak a nem helyénvaló érzéseiről
Elise iránt. – Stantonék szomszédját, Phil Lawrence-t egy
árokban találták meg.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy nem öltek meg
minket – kerekedik el Marcus szeme. – De ha jól értem, Phil
Lawrence-t viszont megölték, ugye?
– Több szúrt hasi seb, pontosan az összes létfontosságú
szervre célozva. Nem úgy tűnik, mintha Benny munkája lenne…
– hallgatok el a borostás államat vakargatva. Még nem
mondtam el neki, mit csinálok azért, hogy visszaszerezzem
Elizabethet. Ő a társam, így tudnia kéne, mégis visszafogom
magam. – Biztos egy profi volt.
– Cassian Harris. Kurvára higgadt és összeszedett. Tudtam,
hogy annak a seggfejnek megvan a háttértörténete. Találtunk
már róla valamit?
Elise nyöszörögve megmoccan, de lenyugszik, amikor Marcus
megsimogatja a haját.
Oké, talán illik hozzá. Elise-nek kell egy felnőtt ember az
életében, aki vigyáz rá. Akármennyire is próbálkozott Maryann,
ezek a lányok abban a pillanatban balsorsra voltak ítélve, hogy
az apjuk belelőtte a magját a méhébe.
– Semmit. Túl tiszta. Lószart se találni róla.
– Azon kívül, hogy egy körözött bűnözőt bújtat – teszi hozzá
Marcus, de mindketten tudjuk, hogy aki olyan pénzes, mint
Harris, szerez majd egy jól menő ügyvédet, aztán valami
kiskaput találva simán megússza. Még a másik klub
tulajdonosának, Mr. Lawnak a halálát is. Minden Harrisre
mutat, ám a bizonyítékok túlságosan közvetettek.
Jade-re téved a tekintetem. Olyan, mint egy angyal, amikor
alszik. Kurva nagy szerencse, hogy a fiunk jól van. Fáj a szívem,
mert M. J.-t nem láttam reggel óta, amikor anyám behozta. Anya
utálja, hogy két egyenruhással kísértetem mindenhová őt, az
unokahúgomat, Jazzyt és M. J.-t, de nem vállalhatok kockázatot.
– Mi van Jessica Johnsonnal? Bármi új infó?
Azon kívül, amit már elmondtam neki – vagyis hogy a lány
szüleinek volt egy rakás ingatlanjuk, amiket átfésülünk –,
semmi.
– Semmi. Beszéltél Josey-val?
– Nemrég írt onnan, ahol biztonságba helyeztük. Úgy tűnik,
hogy Duncan rámoccant – morogja Marcus. – Annak a lúzernek
fogalma sincs róla, hogy Josey a csajokra bukik, nem a farokra.
 – Biztos vagy benne, hogy Duncannek van farka? – jegyzem
meg gúnyos félmosollyal. – Megerősítette ezt valaki valaha?
Mindketten kuncogni kezdünk, ami egy pillanatra
megszabadít bennünket a feszültségtől.
Marcus végül ásít egyet, és felébreszti Elise-t. Találkozik a
tekintetük, és mindketten mosolyognak. Nem tudok haragudni,
ha így néznek egymásra – úgy, ahogy Jade néz rám. Amúgy is
van jobb dolgom.
– Szemmel tudnád tartani a feleségemet, amíg én gyorsan
elugrom valahova? Amúgy is nyomi vagy – élcelődöm rajta,
miközben felállok és kinyújtózom. Szarul érzem magam, egy
hétig is bírnék aludni. Helyette viszont még több kávét fogok
inni, és két végén égetem a gyertyát addig, amíg rács mögé nem
dugom az összes őrültet, és vissza nem hozom Elizabethet.
– Nálam van ez – húzza elő a szolgálati fegyverét a zsebéből. –
Szóval ha van bármi nyomod, amin elindulhatsz, kurvára járj
utána.
Kurta bólintással válaszolok. Ennyire átlát rajtam a társam?
Legalább támogat abban, hogy bármit megtegyek Elizabeth
visszaszerzéséért, amit csak kell. Így, hogy együtt vannak Elise-
szel, már értem, hogy ez neki olyan, mint egy családi ügy.
Az ember pedig vigyáz a családjára – kerül, amibe kerül.

~
Semmi. Semmi. Semmi.
Valahányszor felhív egy nyomozó, hogy üresen találtak egy
újabb épületet, kicsit meghalok belül.
Hol a francban vannak?
A kórházi folyosón sétálva körülvesz a veszteség és a
nyomorúság bűze. Maryann bebizonyította, amit Jade-től
megtanultam: az anyák a legerősebbek.
Nem fér a fejembe, hogy lehet képes még mindig tartani
magát és dolgozni. Kamit is ápolja a kórház egyik elkülönített,
rendőri védelem alatt álló részében. Mindent megtesz, hogy
elterelje a figyelmét a lánya eltűnéséről.
Benny tette ezt Kamival, és bár Harris valamennyire odavan
a lányért, nem eléggé ahhoz, hogy Benny szabadon engedje.
Amikor megtudja, hogy Kami eltűnt, talán eljön érte. Az a
köcsög nem hagy maga után elvarratlan szálakat.
Jade egy elvarratlan szál volt.
Összeszorul a szívem, és inkább hanyagolom ezt a gondolatot.
Benny továbblépett más szarságokra. Már egyáltalán nem is
érdekli Jade.
Remélem.
De mindegy is. Nem fogom hagyni, hogy még egy nőt bántson
a szemem láttára. Sem Jade-et, sem Elizabethet, sem Kamit.
Rohadtul nem. Máris mocskosnak érzem magam csupán azért,
mert segítek neki. Valójában viszont nem neki segítek, hanem
Elizabethet keresem, amit egyébként is megtennék.
Az arcomat dörzsölgetem, és nem foglalkozom a korgó
gyomrommal, ami elárulja, hogy éhes vagyok. Ketyeg az óra, és
amennyire tudjuk – ahogy a statisztikák szólnak –, egyre
csökken az esélye annak, hogy megtaláljuk élve.
 – Dillon? – szólal meg mögöttem lágy hangon Maryann.
– Szia. Csak Kamihoz jöttem megnézni, hogy tudok-e már vele
beszélni.
Bólint, és odavezet Kami szobájához.
– Erős fájdalomcsillapítókat kap, úgyhogy beszélj lassan, és
adj neki időt a válasz megfogalmazására.
– Köszi. Meglesz.
Az ajtón benyitva látom, hogy a hatalmas és sötét
kórteremben a Kami ágya fölötti lámpa az egyetlen halovány
fényforrás. Infúziós csövek vezetnek a karjába, úgy kapja a
gyógyszereket. Mindkét lába gipszben, felpolcolva. Könyöktől
csukóig szintén gipsz van rajta, az arca pedig tele kék és lila
zúzódásokkal. Meg akarom kérdezni tőle, hogy van, de ez
borzalmasan hülye kérdés lenne. Jade is utálja.
– Kényelmes? – érdeklődöm inkább így.
Könnybe lábad a szeme, és furcsa, horkantásszerű hangot
hallat. Leveszi rólam a tekintetét, de szóra nyitja a száját.
– S-sohasem hittem v-volna, hogy k-képes megtenni ezt v-
velem. Velünk – préseli ki magából.
Mire gondol?
– El tudod mondani, mi történt?
– Elárultak – válaszolja reszketve.
– Benjamin Stanton tette?
Sírásra görbül a szája, és könnyek folynak az arcára.
– Viktor – suttogja fájdalomtól eltorzult arccal, mintha szó
szerint fájt volna neki kimondani. Mintha mázsás súly alatt
emelkedne és süllyedne a mellkasa. – Viktor őt választotta.
 Megtörtnek hangzik. Egyáltalán nem olyannak, mint az a
lány, akinek először láttam a Barlangban.
– Ki az a Viktor?
Erre láng lobban a tekintetében, és összevonja a szemöldökét.
– Telefonálnom kell – közli olyan eltökélten, hogy megpróbál
felülni az ágyban.
– Ne moccanj, azzal csak kárt teszel magadban. Tessék –
nyújtom oda a mobilomat. Kikapja a kezemből, majd az ajtóra
pillant.
Oké. Értem a célzást.
Becsukom magam mögött a kórterem ajtaját. Odakint
megállva viszont rátapasztom a fülemet a kettőnket elválasztó
vékony falemezre, hátha hallok valamit a beszélgetésből.
Tisztán hallom a mély sóhaját. Kíváncsiságból Maryann is
csatlakozik hozzám, ő is az ajtóhoz dugja a fejét. Először csönd,
aztán beszéd.
– Vlagyimir, eta Klara. Ju Viktora nyeprijátnyosztye. On
patyerjal szvoj raszum. Eta nye csiláveka, eta monsztr. Szüksége
van rád.
– Ez oroszul van? – suttogom, mire Maryann bólint.
Elnémul a beszélgetés. Maryann lép távolabb először az
ajtótól, és odasiet a nővérállomáshoz. Gyorsan lefirkant
valamit, és átadja nekem.

Vlagyimir, itt Klara. Viktor bajban van.

Valaki elvette az eszét. Ez nem ember, ez egy szörnyeteg.
 – Tudok oroszul – jelenti be, és a döbbenettől eltátott számat
látva pont úgy forgatja a szemét, ahogy Elise szokta.
– Öt nyelven beszélek. Kell a sok orvosi konferenciához,
amiken világszerte részt veszek.
Szóval ki a fene az a Viktor? Csak Harris lehet. Sok néven fut.
De nincs akcentusa. Baszki! Miért ilyen rejtélyes és bonyolult
minden?
Mély sóhajjal bekopogtatok, mielőtt belépek a kórterembe.
– Kami, hadd segítsek neked, hogy biztonságban legyél.
Elmondanád nekem, ki az a Viktor? Meg tudlak védeni
Benjamin Stantontól.
– Vele már nem sokáig lesz gond – adja vissza a telefonomat
egy erőtlen mosollyal.
– Hogy érted ezt?
Düh villan a szemében, de aztán behunyja, mintha titkolni
akarná.
– Fáradt vagyok. Aludni akarok.
Tökéletes. Még egy adag semmi.
Hagyom pihenni, és menet közben felhívom Reevest.
– Uram? – veszi fel az első kicsöngésre.
– Mondja, hogy Jacob még bent van. Ha nincs, akkor hozza be.
Szükségem van rá valamihez.
Leteszem, miután jelzi, hogy értette. Maryann éppen orvosi
dokumentációt ír egy kartonra, amikor odamegyek hozzá.
– Egy kis időre el kell mennem a kórházból.
– Oké – ráncolja a homlokát. – Van valami nyom a
lányomhoz?
 Haloványan bár, de felcsillan a szemében a remény.
– Lehet – hazudom. – Le fogom hozatni ide Jade-et. Csakis te
kezelheted.
– Hát persze. Menj, keresd meg a lányomat, én pedig vigyázok
a feleségedre.

~
A kapitányságra érve aggodalom fogad Jade miatt, aztán a
gratulációk. Bármennyire is szeretnék szárnyalni a ténytől,
hogy van egy fiunk, képtelen vagyok. Benny megint tönkretesz
mindent a számunkra.
– Reeves – bődülök fel, mire a nevezett odakocog hozzám.
– Uram, Jacob az egyes kihallgatószobában van.
Előveszem az üzenetet, amit Harris adott Josey-nak. Már
akkor bezacskóztam, amikor elvettem tőle.
– Vidd el ezt a laborba. Dermatoglífia kell. Azonnal
ujjlenyomatokat kérek. Mondja meg nekik, hogy sürgős.
Mindennél fontosabb.
– Rendben, uram. Rajta vagyok.
Benyitok az egyes kihallgatószobába, és intek Jacobnak, hogy
jöjjön utánam.
– Azt akarom, hogy szedd elő a hackeres dolgaidat, és áss
mélyre. Deríts ki mindent Cassian Harrisről, amit csak lehet.
Sűrű fogú fésűvel menj végig a múltján. Minden
dokumentumon, amivel amerikai állampolgár lett. Nézz át
mindent, következetlenséget és hamis adatokat keresve.
 Az íróasztalom mögötti székre mutatok, mire ő a program
láttán felhorkant.
– Ha azt akarod, hogy megcsináljam, akkor a saját
felszerelésemre lesz szükségem, és óradíjat kérek.
– Mi lenne, ha csak nem hajítanálak vissza a börtönbe?
– Ha azt akarod, hogy jó munkát végezzek, akkor muszáj egy
kicsit kedvesebbnek lenned.
Kurva anyját.
– Jó. Beszélek majd a főnökkel, és meglátom, mit tehetek.
Addig is szólok Reevesnek, hogy vigyen haza elhozni mindent,
amire csak szükséged van. De itt fontos az időfaktor. Ami azt
jelenti, hogy minél gyorsabban szerzed meg nekem az infót,
annál nagylelkűbb kedvemben leszek.
Egy bólintással nyomatékot adok a megállapodásunknak,
aztán gyorsan írok egy üzenetet Reevesnek az utasításokkal.
Felvillan a kijelzőm, miután megnyomom a küldés gombot.
– Igen?
– Itt Harris – szól bele hűvösen. – Találtam valamit.
Találkoznunk kell.
Talált. Egyes számban.
– Hol van Benny?
– Dolga van. Erősítésre van szükségem. Tudunk találkozni,
vagy nem?
Nem. Csapdaszagot érzek.
Miután nem válaszolok, elgyötörten felsóhajt. Mintha az
egyébként áthatolhatatlan páncél félrecsúszna.
– Figyelj, ez fontos.
 – Jó, de ha ez valami trükk…
– Megírom a helyszínt – szakít félbe, és leteszi.
Úgy bámulok le a telefonomra, mintha belenyúlva
szétverhetném a pofáját. Egy olyan címet küld, amit korábban
már láttam. Gyorsan utánanézek a helynek az
adatbázisunkban, és valóban, Jessica családjának egyik
ingatlanja. Rákérdezek a csapatoknál, hogy átkutatták-e már.
– Nem. Rajta van a listán, uram.
– Rendben, köszönöm.
Leteszem a telefont, és az észérvek ellenére elindulok
találkozni Harrisszel. Egyedül.

~
A lepukkant motel parkolójába kanyarodva rögtön látom, hogy
az emeleten nyitva az egyik ajtó, és nincs itt másik autó.
Felgyorsul a szívverésem, ahogy kiszállok és előhúzom a
fegyveremet. Felosonok az emeletre, be a szobába. Koromsötét
van, és nem hallok sem emberi hangot, sem szuszogást. Csak
csöpögést.
Csöpp.
Csöpp.
Csöpp.
Előveszem az elemlámpámat, hogy megvilágítsam a szobát.
Mocskos, és tele van szeméttel, de nemrég járt itt valaki. Vér
borítja a matracot, ami még nedvesnek tűnik. Odamegyek, hogy
szemügyre vegyem. Tényleg friss. A földön szétszaggatva hever
egy anyagdarab, ami egykor fodros ruha volt. Ismerős. Francba!
Gyorsan fogom a telefonomat, hogy betelefonáljak a
kapitányságra.
– Minden egység jöjjön a Crystalline Hotelbe, a huszonhatos
szobába. A CSI is jöjjön azonnal. Friss bűnügyi helyszínt
találtam. Lehet, hogy gyilkosság – közlöm megfeszült
állkapoccsal.
Leteszem, és nagyot nyelve próbálom a háttérbe szorítani az
érzéseimet. Elizabeth nem halhatott meg. Rohadt sok vér van
itt, az biztos, de ő egy harcos. Meg fogom találni, és hazahozom.
Csörög a telefonom. Rögtön felkapom.
– Tessék.
– Scott nyomozó? – hallom egy rideg és szenvtelen kuncogás
kíséretében.
– Cassian Harris?
– Változott a terv – jelenti ki kurtán.
Émelyegni kezdek. Nem kellett volna ilyen sokat innom a
keserű kórházi kávéból.
– Idejöttem, ahogy kérted, te seggfej. Kinek a vére ez?
– Én találtam meg előbb – kuncog tovább.
– Elizabeth! – feszülök meg. – Életben van? – mordulok fel.
– Alig. Sok vért vesztett, nyomozó.
– Elmegyek érte. Orvosi ellátásra van szüksége.
– Előbb van hozzád egy kérésem – mondja lazán és
közönyösen. Nem csoda, hogy olyan baromi jól kijönnek
Bennyvel. Mindketten ugyanolyan kattantak.
– Nem tárgyalok őrültekkel. Egyszer már segítettem.
Segítettem Kamin.
Nem árulom el neki, hogy Kami valószínűleg milyen sokat
segített nekem az ő igazi személyazonosságának kiderítésében.
– Kell nekem egy lista Jessica Johnson családjának összes
ingatlanáról. Most rögtön – magyarázza indulatosan. Kami
nevének említésekor odalett a laza álarc.
– Már rajta vagyok, hogy átfésüljem mindet, te hígagyú –
vicsorgok. – Mégis mi a lószart csinálok szerinted? És mit
számít, ha nálad van Elizabeth?
Nyöszörgést hallok a háttérből. Sírást. Rohadt életbe!
– D-dillon – zokogja Elizabeth szörnyen reszkető hangon. – S-
segíts!
– Csitt – duruzsolom kalapáló szívvel. – Elmegyek érted,
drága. Tarts ki. El tudod mondani, hol vagy?
Fülsiketítő, velőtrázó sikolyt hallok.
– HAGYD BÉKÉN! – ordítom.
– Elhozod nekem Jessica Johnsont. Élve.
– Ez valami bosszúállós baromság?
– Van nála valami, ami az enyém – vicsorogja Harris. – És
vissza akarom kapni. Segíteni fogsz, hogy visszakapjam.
A kezemben lévő elemlámpa fénye éppen ráesik a tükörre,
amire a „bosszú” szót festették rá vérrel. Kurva sok minden van
még a sztori mögött, amiről nem tudok.
– Segítek neked – válaszolom hűvösen. – Hadd beszéljek vele.
Amint újra Elizabeth van a vonal másik végén, próbálom
megnyugtatni.
– Elmegyek érted, szívem. Csak tarts ki.
 Kicaplatok a szobából, aztán lemegyek a lépcsőn, hogy
megvárjam az egységeket. Vissza kell mennem a kocsimhoz,
hogy lenyomozzam ezt a hívást. Már majdnem odaérek, amikor
valami kemény nyomódik a hátamhoz.
– Segíts – könyörög Elizabeth a telefonban. – Kérlek, Dillon!
Szükségem van rád.
– Menj tovább – dörmögi a hátam mögött Harris.
Baszki!
Ha itt van, akkor Elizabeth is a közelben lehet. Még mindig a
telefonnal a fülemen hagyom, hogy megkerülje velem az
épületet. Szemben találom magam Elizabethtel, és sóhajtás
szakad fel belőlem. De amint jobban megnézem, már nem is
kapok levegőt.
Úgy van felöltözve, mint egy átkozott baba.
Szép haj és smink.
Könnyek sehol. Semmi baja.
Egy kibaszott cinkostárs.
Harris letépi a bilincset az övemről, és odadobja
Elizabethnek.
– Bilincseld meg, baba.
Csillogó szemmel odaszökken, még a ruhája is meglibben a
szélben. Annyira ledöbbenek, hogy nem találok szavakat.
Harris szétlövi a gerincemet, ha tiltakozom, és gyorsan el is
tűnne. Rohadt életbe.
– Bocsi, Dé – szólal meg lágy hangon Elizabeth. – De tényleg
szükségünk van a segítségedre. Ez csak elővigyázatosság. Viktor
azt mondja, hogy nem kedveled őt – suttogja csak nekem.
Mindjárt szétrobbannak az agyam fogaskerekei a felismerés
erejétől. Szóval tényleg Viktor az igazi neve? Egy csöppnyi orosz
akcentusa sincsen. Lehet, hogy itt nőtt fel.
Kattan a bilincs a hátam mögött a csuklómon. Elizabeth
elveszi a telefonomat, és kikapcsolja, mielőtt szomorúan rám
néz.
– Elrabolta az a csaj – közli lefelé görbülő szájjal.
– Bennyt? – kérdezem hitetlenkedve.
– Meg kell mentenünk őt – jelenti ki könnybe lábadt szemmel.
Harris odavezet egy terepjáróhoz, és kinyitja a csomagtartót.
Belök, aztán megböki a fejemet a pisztolyával. Elegánsnak és
összeszedettnek tűnik ez a köcsög a menő öltönyében, amit
Marcus imádna. Tökéletesen áll minden hajszála.
– Jó kutya – örvendezik kaján vigyorral. – Ha
engedelmeskedsz, akkor jól fog végződni ez az egész az én
családomnak és a tiédnek is.
Szörnyülködve pislogok, amikor átkarolja Elizabethet, és
magához húzza. Megcsókolja a feje búbját, miközben Elizabeth
boldogan néz rám.
– Tényleg nem akarom, hogy történjen valami Jade-del vagy a
kicsikkel – mondja szelíden. – Ez nem róluk szól, hidd el. De
segítened kell nekünk, hogy mindannyian boldogok lehessünk.
Ne cseszd el, Dillon – harap rá az ajkára, és a homlokát ráncolja.
– Nem tudnám elviselni, ha történne velük valami.
Jade-del. És a gyerekeimmel.
Ez fenyegetés.
– Mi a fenét akartok? – kérem számon. – Nem segítek, hogy
megtaláljátok azt a szörnyeteget.
– Kamit akarom. Hol van? – követeli Harris.
Erre nem számítottam.
– Megsérült. Nem tud veled menni sehova.
– Vannak embereim, hogy gondját viseljék – morogja.
– Mi lesz Bennyvel? – kérdezem epésen. – Nem úgy tűnik,
mintha kedvelné.
– Ne aggódj miattuk – feleli hűvös és számító hangon. –
Aggódj a saját családodért.
Baszki!
Baszki!
Baszki!
– Gondolkodj rajta – teszi hozzá.
Azzal rám csukja a csomagtartót.
Bassza meg!
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

~ asadás ~

Elizabeth

Viktor végül beültette Dillont a hátsó ülésre, aki azóta is hallgat,

és ez nyugtalanít. Elárulta, hol van Kami: tényleg a kórházban,
csak egy másik osztályon, fegyveres őrökkel körülvéve. Dillon
világossá tette, hogy nem fogunk tudni a közelébe menni, de
azóta furcsán hallgatag.
A néma autóúton akaratlanul is tudatosul bennem, hogy
mekkora fájdalmat érzek. Fáj a mellkasom a vágásoktól, mégis
belül lakozik a legmélyebb fájdalom. Benny feláldozta magát
értem.
Szeret engem.
Amikor érzem magamon Viktor tekintetét, rápillantok a
szempilláim alól. Jóképű. Pont olyan jól néz ki, mint Benny, csak
másképp. Talán bizonyos tekintetben ijesztőbb, ugyanakkor
kifinomultabb is. Mintha éveken át gyakorolta volna, hogy
elrejtse a benne lakozó szörnyeteget, míg Bennyé szabadon
garázdálkodik.
Nem kéne bíznom benne, mégis bízom.
A szeme nem hazudik.
 Láng lobban a borostyánszín mögött, valahányszor
megemlítem Bennyt. Szerelem, csodálat és vágy. Kíváncsivá
tesz. Legszívesebben az ölébe másznék, hogy belebámuljak a
mézszínű szemébe, és kérdéseket tegyek fel neki az eltűnt
szerelmemről. Ha van valaki, aki tud dolgokat Bennyről, akkor
az Viktor. Közel állnak egymáshoz, érzem a zsigereimben.
– Miért akarta magának? – kérdezem hirtelen a szőke nőre
utalva, aki bosszút említett, de nem fejtette ki bővebben.
– Keserű szájíz miatt – élcelődik Viktor. – Benjamin nem volt
hajlandó elmenni vele görkorcsolyázni.
– Tehát ez a Jessica Johnson azért tartja fogva Bennyt, mert az
visszautasította? – dönt a megszólalás mellett Dillon. Hallatszik
a hangján a hitetlenkedés.
– Igen. Nem fogalmaztam érthetően? – csattan fel Viktor.
Összerezzenek a durva hangnemtől.
– És a nő említette a görkorcsolyázást, vagy Benny? –
érdeklődik Dillon.
– Jessica – válaszolja Viktor. – Miért?
– Mert ennek biztos van jelentősége – hunyorog Dillon,
amikor hátrapillantok rá.
– Bennyt hibáztatja azért, amit Stanton tett vele, miután
elment – szorítja Viktor a kormányt úgy, hogy közben
megrándul a nyakán egy izom. – Beültette a kocsijába, és
megerőszakolta.
Mintha csak teniszmeccset néznék, megint Dillon felé
fordítom a fejemet.
– Ezt kurvára nem gondoltam volna – kerekedik el a szeme. –
De nem lep meg. Annyi nőt bántott az a pöcsfej… – teszi hozzá,
de aztán elhallgat, mert rádöbben, hogy az apámról beszél ilyen
csúnyán. – Van egy ingatlan, amire Jessica az öröksége után tett
szert.
– Micsoda? – fordul hátra Viktor olyan gyorsan, hogy attól
tartok, az árokban fogunk kikötni.
Dillon bólint.
Viktor rátapos a fékre, és előveszi a telefonját. Közelebb
hajolva látom, hogy végiggörget egy listára való linket, amit egy
Luke nevű pasas küldött neki. Az „Ace Roller Shack”-hoz érve
megáll a keze.
– Kurva életbe! Az a rohadt pálya – leheli hitetlenkedve. – Az
övé – villant rám olyan ragyogó mosolyt, amitől megfeszül a
combom. – Biztos oda vitte.
Odanyúl hozzám a hatalmas kezével, és összekulcsolja az
ujjainkat.
– Vissza fogjuk szerezni. És marhára végzünk vele.
– Alig várom – bukfencezik egyet a gyomrom.
 TIZENHATODIK FEJEZET

~ S ét o ácso va ~

Viktor

Megállok az igencsak felújításra szoruló épület előtt. Vagy lehet,

hogy csak egy átkozott gyufa kéne neki. Ez a hodály a
nyolcvanas évek végéről vagy a kilencvenes évek elejéről
maradt itt. Parkol itt egy kocsi. Nem Jessicáé, de valakié.
– Azt akarom, hogy várj meg itt – mondom a babánknak.
– Nem – felesel rögtön, és már szállna is ki.
Rossz babácska.
Elkapom a kezét, hogy ne tudjon elmenekülni. Élvezem a
közöttünk vibráló feszültséget. Leveszi rólam a tekintetét, és a
homlokát ráncolva szemügyre veszi az épületet a szélvédőn
keresztül.
– De tudod, mit? Túl nagy a csend – mormolja. – Mi van, ha
megölte Bennyt?
Odahúzom magamhoz a sebváltó fölött, hogy magamhoz
öleljem. Nem foglalkozom az undorodó horkantással a hátsó
ülés felől.
– Benny nem halt meg – biztatom, miközben magamba
szívom az édes illatát. – Érzem. Te nem érzed?
 – Micsoda elmebeteg baromság – motyogja Dillon az orra
alatt.
Elizabeth bólint, és megkönnyebbülten felsóhajt. Felemeli a
fejét, hogy rám meredjen. Szétnyílnak a telt, csókos ajkai.
Legszívesebben bekapnám az alsót.
– Igazad van.
– Oké, velem jöhetsz – adom meg magam a kocsiból kiszállva.
Le sem veszem a tekintetemet az elragadó vonásairól. Felcsillan
a szeme, és olyan mosolyt villant rám, ami beragyogja a sötét
parkolót. Rákacsintok, aztán odalépek a hátsó ajtóhoz, hogy
kinyissam. Dillon fészkelődve készül a kiszállásra, de
rávigyorgok.
– Te itt maradsz – bököm halántékon a pisztolyom
markolatával olyan erővel, hogy elájuljon a nagy mamlasz.
Felpezsdül a vérem attól, ahogy lehanyatlik az ülésre.
Előreszegezett fegyverrel és a hátam mögött a babácskánkkal
végigosonok a fal mentén. Megnézem, hogy nyitva van-e
valamelyik ajtó.
Egyik sem nyílik, így fontolóra veszem, hogy betöröm az egyik
ablakot, amikor a baba meghúzza a zakóm ujját. Érdeklődve
figyelem, ahogy kivesz valamit a hajából, és bedugja a zárba.
– Egyszer láttam ezt a YouTube-on – mosolyog a zárral
babrálva. A fenébe is, tényleg tökéletes. Csodálkozva eltátja a
száját, amikor lenyomja a kilincset, és az enged.
Síri csönd fogad minket odabent, aztán hangos csattanás.
Rohadt életbe!
Remélem, nem késtünk el.
 Szinte automatikusan meglódulok a zaj felé.
Nyitva áll egy kétszárnyú ajtó, ami egy raktárszerűségbe
vezet a korcsolyapálya hátuljánál. Elizabeth beleütközik a
hátamba, amikor hirtelen megállok.
Benjamin összeroskadva hever a földön, a lába furcsa
szögben felemelve, a bokája pedig egy biliárdasztalhoz kötözve,
amiről leeshetett.
Meztelen és vérzik. Szivárognak a nyílt sebei.
Odasietek hozzá, hogy megnézzem a pulzusát. Van neki,
stabil.
Hála a jó égnek!
– Oldozd el a lábát – parancsolok rá a babácskára, aki
engedelmeskedik.
– Semmi baj – gügyögi. – Itt vagyunk. Segítünk.
Elizabeth kiszabadítja, aztán lerogy mellém, hogy szemügyre
vegye a Bennyn éktelenkedő vágásokat és foltokat.
– Az a ribanc – leheli.
Ekkor döbbenek rá, hogy Jessica valahol itt van. Valaki
nyögve felmordul mögöttünk, és Elizabethtel mindketten
felpattanunk, hogy megnézzük, ki az.
Jessica a dobozokkal teli ládák között fekszik elterülve. Az
egyik doboz kiszakadt, és görkorcsolyák vannak szanaszét
körülötte. Ő is meztelen, és aktus nyomai látszanak a széttárt
combján.
– Megerőszakolta Bennyt! – vicsorgok döbbenten.
Elizabeth elkerekedett szemmel néz rám. Panaszos kiáltás
szakad fel belőle, szinte már fülsiketítő. Előreveti magát, és
Jessica felé rohan. Utánalódulok, de megállok, amikor felkap
egy görkorcsolyát, és terpeszben rátelepszik Jessicára.
Bumm!
Bumm!
Bumm!
Perverz elégedettséggel nézem, ahogy Elizabeth szétveri
Jessica arcát a görkorcsolya négy kerekével. Csontok törnek. A
babácskánk áldozatából fájdalmas nyögések szakadnak fel. Vér
fröccsen.
– Te hülye kurva! – sikoltja Elizabeth, miközben spriccel
körülötte a vér. Közelebb hajolva látom, hogy Jessicának már
felismerhetetlen az arca. Csak egy lyuk tátong elöl a
koponyáján: hús, csontok és vér.
Bumm!
Bumm!
Bumm!
Hátulról elkapom Elizabethet, hogy vonakodva elvonszoljam
Jessica holttestétől. Gyönyörű vörös foltok díszítik mindenhol a
ruháját és a bőrét. Fenségesen fest, engem pedig letaglóz a
heves vágy, hogy a magamévá tegyem. Félre akarom húzni a
csipkés bugyiját, hogy mélyen beléhatoljak, miközben a véres
száját csókolom.
– Benjaminnak szüksége van ránk – mondom neki.
Ugyanolyan lángoló tekintettel bámul rám, ahogy én rá.
Megrándul a farkam, mert eltöprengek rajta, hogy vajon neki
is hasonló jelenet jár-e a fejében.
– Oké – bólint, és ellazul az addig megfeszült teste.
 Talpra segítem, aztán a vállamra veszem Benjamint. A
gyönyörű véres babácskánk vezet ki bennünket az épületből.
Még mindig a görkorcsolyát szorongatja, mintha megint
szüksége lehetne rá. Mielőtt kilépnénk, elkapom a csuklóját,
hogy eressze el a korcsolyát, ami beleesik egy üres dobozba.
Majd idehívom az embereimet, hogy porig égessék ezt a
kócerájt, benne a gyilkos fegyverrel.
– Húzd ki Dillont – adom ki az utasítást a kocsi felé közeledve.
Elizabeth kinyitja az ajtót, és elkezdi kivonszolni a még
mindig ájult Dillont az aszfaltra. Hullámzik a mellkasa az
erőlködéstől, nyögések szakadnak fel belőle a küszködéstől. A
nyomozó úr végül a kövön landol, a babácskánk pedig boldogan
rám mosolyog.
Meg kéne ölnöm a fazont, de szirénák harsognak a távolban,
ami azt jelenti, hogy muszáj indulnunk.
Az ő családja az enyémért. Biztos, hogy nem fogja elfelejteni a
fenyegetésemet.
Elizabeth beszáll a hátsó ülésre.
– Tedd csak ide – mutat az ölére. Szeretet és erő sugárzik a
tekintetéből, hiába fest úgy, mintha egy horrorfilmből szabadult
volna, gyönyörű porcelánszerű arcán azzal a sok vérrel meg a
húscafatokkal. Befektetem mellé Bennyt, a babácskánk pedig
ölbe veszi a fejét, és ragacsos ujjaival elkezdi simogatni a haját,
miközben egy dalt mormol.

Miss Pollynak beteg lett a babácskája, hajjajaj,

Hívta hát az orvost, hogy jöjjön gyorsan, hajjajaj.
 Az orvos megjelent a táskájával hajjajaj,
És olyan hangosan kopogott, hogy ajjajjaj.
Fejcsóválva nézett rá a babácskára, hajjajaj:
„Miss Polly, dugja szegényt gyorsan az ágyba, hajjajaj!”
Írt fel neki orvosságot, hogy meggyógyuljon majd, majd,
majd.
„Reggel visszajövök megvizsgálni majd, majd, majd!”

Milyen gyönyörű látvány, a szörnyetegem és az ő babája újra

együtt! Ők az enyémek, én pedig az övék vagyok. Az épület
nyitott ajtajához sétálva előveszek a zsebemből egy öngyújtót,
és odatartom az egyik poros dobozhoz a küszöb közvetlen
közelében. Nincs rá idő, hogy idehívjam takarítani az
embereimet. Be kell érnünk ennyivel.
Szép, ahogy az ajtó mögött feltörnek a lángok. A kocsim
visszapillantójából bámulom.
Ideje hazavinni a családomat.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

~ obba ás ~

Benny

Rajtam van, és az undorító pinájával elveszi azt, ami nem az

övé. Fáj és ég a bőröm, ahogy tiltakozik a megmoccanás ellen,
de valahogy le kell löknöm magamról.
Megölni.
Véget vetni ennek.
Elönt a düh, ami erőt ad. Morogva felpattanok, mire forogni
kezd velem a szoba.
Nincs rajtam. Nem azon a helyen vagyok. Az én drága
Bethanym arcát látom Jess helyett.
– Jaj, magadhoz tértél! – sikkant fel. – Viktor, gyere gyorsan!
Zúg a fejem. Magamhoz akarom ölelni, közelebb húzni, mégis
távol tartja magát tőlem. Miért?
Viktor jelenik meg mellette, aki felsóhajt.
– Megkönnyebbülés látni azt a gonosz barna szemedet,
Szörnyeteg – mosolyog. Megfogja és megszorítja Bethany kezét.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy Bethany úgy mosolyog rá,
mintha ő lenne a kibaszott király. Viktor ilyen hatással van az
emberekre. Egyébként lehet, hogy kiakadnék ezen. De így, hogy
látom őket összekapaszkodni – azt a két embert, akikért
irtózatosan odavagyok –, miközben értem aggódnak… Sohasem
voltam boldogabb!
– Gyere ide! – parancsolok rá Bethanyre.
Félénken leveszi a szemét Viktorról, hogy bemásszon mellém
az ágyba.
– Nagyon megsérültél, de a pihenés majd meggyógyít –
tájékoztat Viktor, köztem és Bethany között járatva a tekintetét.
Megmentett. Tudtam, hogy így lesz. Odanyúlok, hogy
megfogjam a kezét, és leültessem. Mindkettőjüket szorítva
könnyebben tudok levegőt venni, mert eluralkodik rajtam a
megkönnyebbülés.
Jól vagyunk.
Jól vagyunk.
Jól vagyunk.
– És Jessica?
Viktor eszelős vigyorral pillant rá Bethanyre.
– A gyönyörű babácskád keze által érte a végzet – újságolja
büszkeségtől csillogó borostyánszínű szemekkel, amikben
mintha valami más is megcsillanna. Talán kéj és vágy?
Keserédes ízt érzek a számban. A gondolattól, hogy mindketten
meztelenek, és a kegyeimre bízzák magukat, sajogni kezd a
vágyakozástól a farkam. – Művészi és lenyűgöző látvány volt –
teszi hozzá áhítattal.
Örülök, hogy Jess már halott. Habár jó lett volna, ha részt
vehetek a szenvedésében. A babácskám kioltotta valakinek az
életét, de még csak nem is voltam magamnál, hogy a tanúja
lehessek.
Viktor megszólal, mintha olvasna a gondolataimban.
– Majd később elmesélem, Szörnyeteg. Minden véres részletét.
Zakatol a szívem. Alig várom, hogy halljam.
– Meddig voltam kiütve? – kérdezem. Észreveszem, hogy
kötések borítanak engem és Bethany mellkasát is.
– Csak egy napig, de csúnyán kificamodott a bokád, és sok
vért vesztettél. Pihenned kell – mondja Viktor, szinte úgy,
mintha nyugtatni próbálna.
– Mutasd meg a sebeidet – követelem Bethanytől.
Feltérdelve lehúzza a ruhát a válláról, és kibújik belőle.
Lecsúszik a derekáig, így teljes pompájában látom a mellét.
Várom a késztetést, hogy eltakarjam őt, és rászóljak Viktorra,
hogy menjen ki, de nem jön. Úgy dörömböl a szívem, mintha
hurrikán tombolna az ereimben.
A gondolat, hogy Viktor nézi őt, de nem nyúlhat hozzá… hogy
elérhetné, mégis muszáj ott maradnia, ahol van, és csak figyeli,
ahogy csodálom a babácskámat… Beindulok tőle. Rá akarok
markolni Bethany mellére, miközben Viktor a farkamat
simogatja. Beárnyékolja az örömömet a kép, ahogy Jess hozzám
ért, és Bethany melléről Viktor arcára emelem a tekintetemet.
Csak engem bámul, mohó vággyal a tekintetében.
– Megkértem a dokit, hogy vegyen vért és kenetet – mondja
higgadtan. – Minden emberem háromhavonta esik át orvosi
ellenőrzésen, amint azt tudod. Nem kockáztathatom, hogy
bármi is elterjedjen a klubban. A babádnak negatívak voltak a
leletei, és kétlem, hogy bármi is változott volna a legutóbbi
vizsgálata óta.
Nem is tudom, miért jutott egyáltalán eszembe ez a hülyeség.
Sokakkal cseréltem már testnedveket, játszadoztam a vérükkel.
Még csak fel sem vetődött bennem egészen addig, amíg…
– Azért, mert most már van okod rá, hogy foglalkozz ezzel –
válaszolja meg Viktor a fel sem tett kérdésemet. Jobban belelát
a fejembe, mint én magam.
Fáradtság lesz úrrá rajtam. Lecsukódik a szemem, mintha
ólmot öntöttek volna a pilláimra.
– Semmi baj. Aludj csak. Pihenj – hallom álomba merülve, és
érzem, hogy ő és Bethany is felkel az ágyból.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

~ opá a e ve ~

Dillon

Miután a részben leégett görkorcsolyapálya előtt tértem

magamhoz az aszfalton arra, hogy egy egyenruhás újonc
megkérdezi, miért szunyókálok munka közben, újabb ponttal
bővült a lista, hogy miért akarom rács mögé dugni azt a rohadt
Harrist az egész hátralévő nyomorult életére. Az épületbe lépve
látom, hogy milyen felfordulást hagyott maga után a tűzön
kívül, amit azért gyújtott, hogy megsemmisítse a
bizonyítékokat. Ez pedig még egy ok, hogy szétrúgjam a seggét,
amikor megjön az eredmény, hogy milyen ujjlenyomatot
találtak a gyilkos fegyveren.
Ami egy görkorcsolya.
Benny után azt hittem, hogy már láttam mindent. De nem, ez
az új köcsög pont olyan elcseszett, ha nem még jobban. Benny
legalább ránézésre is őrült. Harris viszont higgadt és
megközelíthetetlen álarcot hord, de már közel járok hozzá, hogy
lebuktassam.
Jacob mindent megtalált, amit már amúgy is tudtam. Cassian
Harris hamis okmányokkal szerezte az állampolgárságát. Sőt,
igazából mindene baromira hamis. Nem is létezik, így már
minimum egy csalásért le tudom kapcsolni. Ha visszaszerezte
maga mellé Bennyt, akkor őt is elkapom, és mindkettőjüket oda
rakom, ahová valók. Aztán gondoskodom róla, hogy Elizabeth
megkapja a segítséget, amire szüksége van.
– Reeves! – szólok oda.
– Igen, uram?
– Vigye el ezt a házkutatási parancsot Morgan bíró úrnak, és
hívjon, amint aláírta.
– Igen, uram.
Most már csak annyi van hátra, hogy kitaláljam, ki valójában
ez a rohadt Harris. Sok munka volt abban, hogy új embert
faragjanak belőle. Csak annyit tudok, hogy orosz és Viktornak
hívják.
Felkapom a doboz fánkot Reeves íróasztaláról, és indulok
vissza a kórházba.

~
Jade már talpon van, amikor megérkezem. Szívmelengető látni,
hogy ilyen jól van. Marha ijesztő volt az a vér a kapitányság
padlóján, éveket öregedtem tőle.
– Hol van Marcus és Elise? – kérdezem dühösen, amiért
nincsenek ott, hogy vigyázzanak rá.
– Neked is szia! – felesel Jade, és a vizeskancsót letéve
megkerüli az ágyat, hogy odabújjon hozzám.
Megcsókolom a gyönyörű száját.
 – Mmm, hoztál finomságot? – veszi el a dobozt, de lefelé
görbül a szája, amikor csak egypár lekváros fánkot talál benne.
– Bébi – mordulok fel. – Komolyan kérdezem, hol van Marcus
és Elise? Megmondtam nekik, hogy ne hagyják el a kórházat.
Jade szemügyre vesz és megszagol.
– Elise át akart öltözni és gyorsan lezuhanyozni, ezért elment,
hogy hozzon néhány tiszta holmit mindkettőjüknek. Te mikor
zuhanyoztál legutóbb?
– És Marcus? – kérem számon válasz nélkül. Már tárcsázom is
Elise-t. Csörgés hallatszik valahonnan a szobából, és látom, hogy
a kanapén felvillan Elise telefonja.
Francba!
– Marcus kapott egy hívást, és elment – ráncolja a homlokát
Jade. – Azt mondta, hogy mindjárt jön. Minden rendben?
– Mikor ment el? – kérdezem gyorsan.
– Mi a fene folyik itt, Dillon? – kap a szívéhez elsápadva.
Felvillan a telefonom. Felismerem azt a számot, amiről tegnap
Harris hívott.
– Ezt fel kell vennem. Nem akarom, hogy elhagyd ezt a szobát,
Jade. Ígérd meg, hogy nem fogod, bármi is történik.
Mason lármázni kezd a kiságyban. Megfájdul a szívem, mert
legszívesebben a karjaimba venném, hogy megnyugtassam. De
ennél nagyobb adag szarral van dolgom.
– Megijesztesz – mondja Jade, miközben felveszi és a mellére
teszi Masont.
– Tudom. Ne haragudj, bébi – felelem lágyan, röpke csókot
lehelve a homlokára, aztán a fiam sötét hajára is. – Megígéred?
 – Megígérem – bólint nagyot nyelve.
Kirohanok a szobából, és vicsorogva felveszem a telefont.
– Te köcsög. Meg vannak számlálva a napjaid, Harris, vagy mi
a franc a neved. Gyilkosság, ezt nem úszod meg.
A hangos kuncogásától borzongás fut végig a gerincemen.
Ijesztő ez az idióta az elmebaja miatt.
– Nálam van a gyilkos fegyver – vetem oda. – Elcseszted,
amikor itt hagytad. Biztos siettél, hogy elvidd innen Bennyt.
Erre rosszalló hangot hallat.
– Szerintem a találgatás miatt tévedsz olyan gyakran,
nyomozó, bár ezt a megszólítást talán idézőjelbe kéne tenni.
Nem az én ujjlenyomatomat fogod a korcsolyán megtalálni.
Tessék?
Bennyét?
– Akkor egy újabb holttest Benny számláján. Hát
mindkettőtöket be fogom hozni, szóval kurvára készüljetek fel
rá.
– Én mindig készen állok – kuncog megint. – Benny pedig nem
volt olyan állapotban, hogy ujjlenyomatot hagyjon a gyilkos
fegyveren, pláne nem ahhoz, hogy használja… – magyarázza
sötét és vészjósló hangon.
Végre megérkezem a kórház parkolójába, de még sohasem
bosszantottak fel ennyire.
– Hagyjuk a játszmát. Biztos, hogy az egyikőtök volt.
– Ebben igazad van, nyomozó. Kizárásos alapon meglesz a jó
válasz. Amúgy meg mit tanítanak nektek, hígagyúaknak a
rendőrakadémián?
 – Csak te voltál ott, én és Elizabeth… – cikáznak a
gondolataim.
– Tapsvihar – gúnyolódik. – Megvan a győztes.
Nem.
– Hazudsz. Ő nem lehetett.
Láttam a holttestet. Szétvert arc, törött csontok. Alig lehetett
felismerni. Elizabethnek nincs ilyen ereje. És nem ennyire őrült.
– Ó, dehogynem lehetett, és ő is volt. Tökéletes volt, Dillon.
Látnod kellett volna, ahogy csillogott a szeme, és színtiszta
öröm ült ki az arcára, ahogy csak ütötte és ütötte azt a ribancot.
A benne lakozó szörnyeteg beavatást nyert, amikor először
megérezte a vér ízét a szájában.
Jézus Mária!
Legszívesebben eldobnám a telefonomat, hogy ezer darabra
törjön. Elveszítettem Elizabethet. Odalett. Már közéjük tartozik.
– Ki foglak nyírni – fenyegetem meg alig hallható suttogással.
– Nos, addig is szükségem lesz a segítségedre – közli.
Kitör belőlem a nevetés. Ez a marha még őrültebb, mint
hittem, ha azt gondolja, hogy bármit is megteszek érte.
– Van egy emberem, aki meg tudja látogatni az asszonykádat,
Dillon. Valaki, aki beleszúrhat egy gyógyszert, ami öl ahelyett,
hogy gyógyítana.
– Fenyegesd csak, ahogy akarod, te faszkalap, de senki sem
mehet a közelébe.
– Marcus is remek befutó. Milyen közel álltok egymáshoz?
Mint Benjamin és én? Mintha testvérek lennétek?
Összeszorul a gyomrom.
 – Hazudsz – mordulok fel.
– Mit akarsz, mit csináljak, hogy bebizonyítsam, hogy
tévedsz? Mi lenne, ha kapna még egy lőtt sebet?
– Ne csináld, Dillon! – kiabálja Marcus a háttérben. Mindjárt
felrobban az agyam. Harrisnél van. Aki kurvára elrabolta a
társamat.
Ennek véget kell vetni.
– Mit akarsz?
– Azt, hogy találkozzunk. Van egy sikátor balra az Union Bank
mellett, tíz percre a kórháztól. Ott találkozzunk. Tíz percet
kapsz. Ha átbaszol és megpróbálsz erősítést hozni, akkor
kivéreztetem Marcust, és az lesz az egyetlen életcélom, hogy
kicsináljam a családod.
Leteszi, én pedig füstölögve kocogom le a fél mérföldes távot
a kórházhoz közeli helyszínig. Baromira lihegve és levegőért
kapkodva fordulok be a sarkon, de előveszem a Glockomat,
hogy készen álljak lelőni a francba, ha kell.
Elizabeth ott áll Harris mellett, lazán átölelve a derekát,
mintha ő lenne neki a legfontosabb a világon. Kicsi és törékeny
a háromrészes öltönyben feszítő szörnyeteghez képest.
– Hol a faszban van? – kérem számon, Marcusra utalva.
– Biztonságban, Benjaminnal.
Ugye csak viccel?
Ez viszont azt jelenti, hogy a közelben van. Amíg
ideszaladtam, volt ideje idejönni Elizabethtel onnan, ahol
Marcust hagyta Bennyvel. Nem veszett el a remény.
– A szavamat adom, hogy kiszabadul, amint megkapom Kamit
– mondja megfeszülő állkapoccsal.
Már megint Kami.
Nem adhatom oda neki.
– Be fogok jutni. Vagy a segítségeddel, vagy nélküle – csattan
fel. A higgadt álarc szertefoszlik, ahogy eluralkodik rajta a düh.
– Nélküle sokan fognak meghalni, beleértve a feleségedet és a
gyerekedet is.
Vajon milyen gyorsan tudnám lelőni ezt a szemetet?
– Miért ilyen fontos neked Kami? – kérdezem, hátha sikerül
elterelnem a gondolatait a családom megöléséről.
Elizabeth erre felnéz rá, és kissé elvörösödik.
– Segítesz vagy nem? – vágja rá Harris, mit sem törődve a
kérdésemmel.
– Jó.
Int, hogy adjam oda neki a pisztolyomat. Belecsapom a
tenyerébe, mire rám kacsint.
– Befelé, kisapám – mondja, aztán beleszimatol a levegőbe. –
Zuhany, nyomozó. Fontolóra kéne venned.
Dühítő, hogy folyton a hátsó ülésén kötök ki. Marcus pedig
kapni fog a pofájára, amint kiszabadítom.
– Marcust könnyű volt elcsábítani – duruzsolja Harris, mintha
olvasna az istenverte gondolataimban. – Eléggé odavan Elise-
ért. Bennem nem mozgat meg semmit a csaj. Nem értem, mit
talált benne vonzónak.
– Mert jobban buksz azokra, akik egy kicsit őrültebbek –
dünnyögöm.
– Nem, nyomozó. Azokra, akik egy kicsit szabadabbak –
bámul rá Elizabethre, aki ráharap az ajkára.
Rohadtul utálom ezt a fazont.
Fejbe vág a saját pisztolyom markolatával, így kifekszem, ami
már nagyon rám fért.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

~ Öss eesve ~

Viktor

Hatalmas megkönnyebbülés volt látni, ahogy a szörnyetegem

sötét szeme belebámult a lelkembe. Minden egyes szó, amit ki
akart mondani, ott volt az érintésében és a tekintetében.
Most már rájött, hogy együtt vagyunk.
Vissza kell szereznem Kamit, hogy elállítsam a vérzést a
világomon ejtett sebből. Ha Dillon megtudja, ki vagyok, és ebből
bármi is visszajut az apámhoz, ő is úgy fogja érezni, hogy
valamelyest mérsékelnie kell a kárt. Végképp nem akarom,
hogy megint az apám tegyen helyre egy felfordulást az
életemben.
Eszembe jut a babám, aztán a szörnyetegem.
Mindketten tökéletesek, minden tekintetben.
Nem tudnék nélkülük élni, és nem is vagyok hajlandó.
Kiátkoztak és elzavartak, amikor az apám megtudta, ki vagyok.
Megfosztott a nevemtől, és azt mondta, hogy a világ – az ő világa
– azt fogja hinni, hogy belehaltam a V-viadalba. Hogy Nyikó
halála lesz a sajátom, ami olyan közel történt a kijárathoz, hogy
nem látták a nézők.
 Vlagyimir viszont ragaszkodott hozzá, hogy Amerikába
küldjenek, amiről mindig is álmodtam, és utalt nekem pénzt,
hogy fenntartsam magam. Azt mondta, hogy építsem fel a saját
birodalmamat, és mutassam meg az apánknak, hogy hibát
követett el. És amikor majd elég nagy lesz a birodalmam, az
apánk hívni fog, hogy újra csatlakozzam a családhoz.
Hiányzik a családom, de most már van nekem egy új. Rájuk
van szükségem.
Miközben a foglyunkkal együtt kocsikázunk, visszagondolok
az üzenetre, amit nemrég kaptam.

Luke: A kamera, amit felszereltettél velem Stantonéknál,

amikor elmentem a ruhákért, mozgást jelzett. Elise
hazament.

Megszereztettem vele Marcus James mobilszámát. A zsarut

könnyű volt odacsalni, és kifecsegett mindent, amit tudni
akartam. Nagyon szereti Elise-t, és fogalma sincs róla, hogy
igazából nem raboltam el a csajt: hagytam, hogy elmenjen a
házból. Már a fenyegetés is elég volt, hogy a pasas rohanjon
hozzám.
Elizabeth megszorítja a kezemet a sebváltón. Odahúzom az
összekulcsolt kezünket az ölembe, a farkamhoz, ami mintha
képtelen lenne lenyugodni így, hogy őt és Benjamint is
visszakaptam. Halkan felnyög, de nem húzódik el.
Felelevenedik bennem a pillanat, mielőtt elindultunk Dillonért.
 ~
– Szóval az anyám kezeli Kamit és Jade-et – leheli Elizabeth.
– Mit keresel itt vele? – vicsorogja Marcus. – Eszeveszetten
kerestünk téged. Elise magánkívül van az aggodalomtól.
– Az én drága testvérem csak saját magával törődik, hidd el –
forgatja a szemét Elizabeth, válaszul Marcus felháborodására. –
A magad kárán fogod megtanulni. Mint mindannyian.
– Egy kibaszott őrült vagy, akárcsak az apád – veti oda Marcus.
Ragasztószalagot nyomok a szájára, hogy befogja.
– Egyáltalán nem vagy olyan, mint ő – biztatom Elizabethet.
Két tenyerem közé veszem az arcát, hogy könnyed csókot
nyomjak a szájára. – Olyan vagy, mint Szörnyeteg – intek az
említett felé, az alvó bestiára. – Tökéletes, minden tekintetben.
Rózsaszínre gyúlt arccal és áhítattal rebegteti rám a
szempilláit.
– Tudok neked segíteni – mormolja. – Elterelem az anyám
figyelmét, amíg bejutsz Kamihoz.
– Látod? Tökéletes vagy – ismétlem. – Lássunk neki.

~
Elizabeth megint megszorítja a kezemet, mire nagy nehezen
visszazökkenek a múltból a jelenbe, és vetek rá egy lopott
pillantást. Éppen az ajkára harapva dörzsöli össze a combját.
Nemsokára meg fogom dugni ezt a babát.
És a szörnyetegem majd megtanul belenyugodni.
 HUSZADIK FEJEZET

~ E vá as tva ~

Elizabeth

– Félek – ismerem be elgyötört hangon. Farkaséhes vagyok,

fáradt és szomorú. Kami miatt megváltoznak majd közöttünk a
dolgok? Kezdem megkedvelni Viktor közelségét.
Elereszti a kezemet, hogy megszorítsa a combomat éppen a
ruhám alatt. Nemsokára visszamegyünk a kórházba.
Hullámokban önt el a vágy. Fészkelődöm az érintése alatt, mert
nem tudom, hogy akarom-e, de nem veszi el a kezét. Helyette
simogatni kezd. Megszédülök és összezavarodom tőle. Én
Bennyhez tartozom, mégis szét akarom tenni a lábamat, és
hagyni, hogy hozzám érjen.
Végigsöpör rajtam a szégyen.
– Ő is ugyanígy érzett – dörmögi Viktor, ujjbegyeivel a bugyim
szegélyét simogatva a ruhám alatt. – Csak te érdekelted. De a
lelke mélyén tudta, hogy van közöttünk valami. Azért utálta
Kamit, mert Kaminak megvolt, amit ő akart.
– Ti…? – kérdezem elfúló hangon, ahogy könnyek szöknek a
szemembe. – Kami megkapott téged?
– Igen – feleli halkan, miközben mélyebbre vándorolnak az
ujjai a bugyimban, és már a puncimat simogatja, amitől
felnyöszörgök. – Benny meg én, mi ketten…
Ők ketten…?
Együtt vannak?
Olyan érzés az árulás, mintha kést szúrnának belém, de aztán
lecsukódik a szemem. Viktor a csiklómat izgatja, és a kép, ahogy
meztelenül fetrengenek az ágyban Bennyvel, lihegésre késztet.
Éreztem az együttlét szagát a levegőben, amikor Viktor hazavitt.
Valahol mélyen tudtam, mit csináltak. De ki dugott meg kit?
Benny felülkerekedett Viktoron, és a magáévá tette?
Összeszorul a puncim a gondolattól.
Hirtelen megáll a kocsi. Egy lényegében üres parkolóba
kanyarodott be.
– Mi lesz velem így? – bököm ki. Fojtogat a keserűség. Ha én
nem kellek nekik, mihez fogok kezdeni?
– Gyere ide – dörmögi Viktor. Kihúzza a kezét a bugyimból,
aztán magához húz, hogy az ölébe ültessen. A combját
meglovagolva felnyöszörgök, ahogy hozzám préselődik a
keménysége. Megsimogatja a nyakamat, mielőtt megemeli az
államat, hogy a szemembe nézhessen.
– Bennyvel valami sérthetetlen van közöttünk. Ami szilárd és
erős.
Könnyekben török ki. Látom a szemén, hogy igazat beszél.
– Akkor mi van közte és köztem? És mi van veled és velem?
Mi lesz így velem?
Rátapasztja a száját a számra, két keze pedig a fenekemre
vándorol. Magához húz, hogy teljesen hozzápréselődjek az
öltönynadrágjához.
Bizsergek a vágytól.
– Így pont te vagy középen – leheli bele a számba. – Benny
szeret téged, én pedig szeretem őt. Már egy család vagyunk.
Túl szépnek hangzik ahhoz, hogy igaz legyen.
– És Kami? Ő is a családodhoz tartozott? – mordul fel hátul
Dillon. Nocsak, felébredt.
Viktor megfeszülve kibontakozik a csókból. Ürességet érzek,
amint elszakad tőlem. Azt akarom, hogy megint rajta legyen a
szája az enyémen. Hogy biztasson. Hogy csupa olyasmit ígérjen,
ami túl szépen hangzik ahhoz, hogy igaz legyen.
– Kaminak semmi köze ehhez – csattan fel Viktor saját magára
és rám mutatva. De aztán megint lenyugszik, és benyúl a ruhám
alá. Félrehúzza a bugyimat. Amint belém hatol az ujjával,
felnyögök. Hüvelykujjával a csiklómat masszírozza, én pedig
szégyentelenül mozgatom a csípőmet az érintése ritmusára.
– Te beteg vagy, Elizabeth – suttogja hátul Dillon úgy, mintha
undorodna tőlem. – Segítségre van szükséged.
Lebiggyed az ajkam, de Viktor falni kezdi.
– Nem vagy beteg, drága babácska – gügyögi. – Tökéletes vagy.
Benjamin így gondolja, és én is.
Ez gyógyír a szívemre. A puncim pedig lüktet a vágytól.
– Akarsz bennem lenni, Viktor? – kérdezem, de inkább
könyörgésnek hat.
– Csitt – harap rá az ajkamra. – Nemsokára mindent
megkapsz, amire valaha is vágytál. De nélküle nem tesszük meg
ezt a lépést. Magánál akarja majd tudni az irányítást. Tudjuk,
milyen a mi szörnyetegünk.
Tudom.
Egy vad bestia, de szereti, ha nála van az irányítás.
– Vedd le róla a kezed, te köcsög! – bődül fel Dillon hátul.
Belerúg néhányszor az ablakba, de az üveg nem törik be.
– Élvezz el a kedvemért, baba – sürget Viktor rekedten. –
Élvezz rá az ujjamra. Benjamin is akarná. Amikor hazaérünk
hozzá, hagyom majd, hogy leszopogassa az ízedet az ujjamról.
Akarod, te tökéletes kis babácska?
Bólintok, és hátrahajtom a fejemet. A szájával megtalálja a
vágást a nyakamon, amit Benny ejtett. Gyengéd nyalogatással
csillapítja a fájdalmat, miközben dolgozik bennem az ujjával.
Borzasztóan meg akarom érinteni, és kicsatolni az övét.
Felmordul, amikor lehúzom a sliccét és kiszabadítom a farkát.
– Nem lehet – szól rám olyan erélyesen, hogy megborzongok
tőle.
– De…
– Nem, rossz baba – korhol. – Nem tetszene neki.
– Nekem sem tetszik, kurvára nem. Ti beteg állatok –
zsörtölődik ficánkolva Dillon.
Nem foglalkozom vele. Ez is csak olyan, mint az oldalamon. Ő
is csak egy nézője a saját világomnak.
Rámarkolok Viktorra, és elképzelem, hogy bennem van.
Benny örülne neki? Akar majd osztozni rajtam a szerelmével?
Nem tudom, hogy fog ez működni, de olyan éhség uralkodik el
rajtam a gondolattól, hogy még a gyomrom is megkordul tőle.
Viktor belekuncog a nyakamba, mielőtt harapdálni kezdi.
 – Megetetlek majd, amint Benjamin megengedi.
Mégsem siettet, hogy elélvezzek. Mintha élvezné, hogy izgat.
Izgatni én is tudok.
Végighúzom a hüvelykujjamat a makkján, és örvendezve
érzem rajta az első cseppeket.
– Mindketten belém rakjátok majd a farkatokat egyszerre? –
kérdezem olyan halkan, hogy valószínűleg inkább csak sejti,
mint hallja. Dillont túlságosan leköti a morgolódás és az
ablakok rugdosása ahhoz, hogy feltűnjön neki.
– Ha Benjaminnak tetszik…
– És az, hogy nekem mi tetszik?
– Mindketten az övéi vagyunk, nem érted? Azért vagyunk itt,
hogy boldoggá tegyük. És ti is mindketten boldoggá tesztek
engem.
Egy pillanatra eszembe jut, hogy talán csak átver, de aztán
áhítattal szájon csókol. Igazat mondott. Szinte érzem a nyelvén
a Benny iránti szerelmének ízét. Ismerős íz.
Kihúzza belőlem az ujját, hogy az arcomra tehesse a kezét,
miközben csókol. Szükségem van az érintésére, ezért
szemérmetlenül odanyomom a puncimat a keménységéhez.
Még mindig félre van húzva a bugyim a ruhám alatt, így összeér
a bőrünk. Állatias nyögés és morgás tör fel belőlünk.
Nyöszörgök egyet, amikor megbök a makkjával odalent. Egy
erőteljes csípőmozdulattal mélyen belém hatol, mire úgy
felsikoltok, hogy még a holtak is felébrednek tőle.
– Baszki, véletlen volt – dünnyögi a csípőmet megragadva,
hogy lehúzzon magáról. De nem ereszt: arra használja a
testemet, hogy nekidörzsölje a puncimat a most már teljesen
elázott farkának. Ezernyi érzet és érzelem kavarog bennem.
Meghalok.
Élek.
Jaj, a fenébe, elélvezek!
Csillagokat látok, ahogy belehasít a levegőbe a sikoltásom.
Viktor megharapja az államat, és felmordul, majd egy
szempillantás múlva forró spriccelést érzek a hasamon.
Megcsúszik a farka, amivel megint belém hatol, és mindketten
felnyögünk, de aztán lehúz magáról. A mellére ölel, és a fülemet
puszilgatja.
– Most már egy család vagyunk – csiklandoz a forró
leheletével.
Belékapaszkodom, miközben simogatja a hajamat.
– Most pedig csatold be a biztonsági övet. Nekem kell
vigyáznom rád, amíg ő lábadozik.
Vonakodva elhúzódom tőle, de már alig várom, hogy
visszatérjünk a szörnyetegünkhöz. Amint elhelyezkedem az
ülésen, Viktor odanyúl, hogy bekössön, aztán rám kacsint,
mielőtt megfogja a sebváltót.
Nem foglalkozunk a hátulról hallatszó morgolódással, ahogy
elindulunk visszaszerezni Kamit.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

~ e o a va ~

Viktor

Mintha minden a helyére kerülne. Benjamin otthon van, Fos

nyomozó a terepjáróm hátsó ülésén, mindjárt visszaszerezzük
Kamit, a személyazonosságom pedig biztonságban lesz.
Dillon dühöngött, amikor a karjaimba vettem Szörnyeteg
babácskáját, aki szemből meglovagolt, amíg örömet szereztem
neki. Szinte komikusan bosszús hangok hallatszottak hátulról,
miközben Elizabeth nyögve és lihegve könyörgött nekem, hogy
jó legyen neki.
Most nem hajlandó szóba állni sem velem, sem a drága
Elizabethtel. Talán jobb is így. A baba úgy szorítja a kezemet a
sebváltón, mintha hatalmamban állna megvédeni őt. Így is van.
Meg fogom tenni. Benjaminért. Magamért. Érte.
A kórház hátuljánál állunk meg, ahol Dillon mondta.
– Leveszem azt a bilincset, nyomozó – közlöm vele tömören. –
De ha megpróbálsz valami hülyeséget csinálni, mindenkinek
elvágom a torkát, akit ismersz.
– Vettem – vágja rá.
Kiszállok, és kinyitom az ajtót. Elizabethé a dicsőség, hogy
kinyissa a bilincset a kulccsal. Dillon eltátja a száját, amikor
visszaadom neki a pisztolyát. Én viszont rászegezem a
tekintetemet.
– Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy nem fordítom ellened ezt a
fegyvert – vakkantja Dillon, és rám céloz vele.
– Mondd el neki – közlöm rezzenéstelenül Elizabethtel.
– Nálunk van Elise és Marcus is. Bennynek pedig nem jutott
Jessica meggyilkolásának elégtételéből, és már alig várja, hogy
szabadjára engedje a démonait – simít végig a haján, és vállat
von. – Ha Viktor nem hívja fel Bennyt, hogy te benne vagy a
dolgokban, akkor én az ikertestvérem nélkül maradok, te pedig
elveszíted a társadat.
Megremeg az ajka, de csak a rohadt műsor kedvért. A
legaranyosabb kis színésznő, akit valaha láttam.
– És nem tudom, mi fog történni Jade-del és M. J.-vel.
– Én igen – mosolygok. – Meghalnak.
Dillonnak megfeszül az állkapcsa, de bólint, és leereszti a
pisztolyt.
– Menjünk – dünnyögöm, és elindulok az épület oldala
mentén.
Dillon okosabb, mint amilyennek tűnik, mert a nyomomban
halad, és nagyon figyel. Elizabeth is mögém siet, és
belekapaszkodik a zakómba. Dillon könnyedén elragadhatná
tőlem, golyót ereszthetne a fejembe, és leléphetne.
De szerintem fontos neki a kis társa. Most már biztosan tudja,
hogy a babácskánk inkább ellene fordulna, mintsem hogy
hagyja, hogy bármi is történjen Bennyvel vagy velem.
 – El kell raknunk a fegyvert, ha bemegyünk – szólal meg. –
Rendőröket állíttattam az ajtókhoz, és nem akarom, hogy
gyanút fogjanak.
Egyetértek. Mindketten eltesszük a pisztolyt, nekem pedig
minden lépésnél egyre jobban zakatol a szívem.
– Uram – biccent neki két egyenruhás.
– Innentől átveszem – veti oda ellentmondást nem tűrően. –
Menjenek, tartsanak szünetet.
– Igen, uram – néznek egymásra mosolyogva.
Dillon beüt egy kódot, és kinyílik előtte az ajtó. Egy orvos,
akiben felismerem a babácskánk anyját, felkapja a fejét az
érkezésünkkor, és eltátja a száját.
– Elizabeth – kiált fel, hogy a pultot megkerülve odarohanjon
a lányához, és átölelje.
Máris elővettem a fegyveremet, hogy megbökjem vele Dillont.
Mozogjon már!
– Hol van? – kérdezem Kamira utalva.
– Az utolsó kórteremben – biccent a folyosó vége felé.
Elindulok felé, és elhaladok egy másik ajtó előtt. Az ablakon
keresztül látom odabent Jade-et… és Elise-t. Hű, a francba!
Már Kami ajtajánál járok, amikor Dillon észreveszi, hogy Elise
nagyon is biztonságban van. Ez bizony melléfogás volt a
részemről. Benyitok Kamihoz, aki felpillant rám, amikor
beviharzok.
– Ne haragudj – mondja nekem gyámoltalanul, nekem pedig
összeszorul a gyomrom az árulástól.
Elmondta Dillonnak, hogy ki vagyok?
 Nem tenne ilyet.
Kurvára nem.
– Tedd le a fegyvert – parancsol rám Dillon, a sajátját rám
szegezve.
– Marcus attól még nálunk van – emlékeztetem vicsorogva.
– Igen – bólint. – De nem hagyhatom, hogy elvidd innen
Kamit. Marcus sem akarná, így nem fogom hagyni.
Elizabethre pillantok, aki rá akarja vetni magát Dillonra. Az
anyja sajnos lefogja, és beledöf egy injekciós tűt a karjába.
Fellángol a tekintete, és segélykérően néz rám, de akármivel is
gyógyszerezte be az anyja, a cucc elérte a hatását, és becsukódik
a szeme. Elernyed a teste, így az anyja kénytelen lefektetni a
földre.
– Ha lelősz, akkor nem tudom elintézni a telefonhívást, és
Marcus meghal – dörmögöm. – Benny tényleg meg fogja ölni.
– Benny halott – szólal meg Kami remegő szájjal.
– Micsoda? – fordulok felé lassan.
– Ne haragudj, Viktor, de Vlagyimir itt van – szabadul ki egy
könnycsepp a szeméből. – Eljött Bennyért.
Kami KURVÁRA ELÁRULT.
Ösztönösen reagálok. Egyáltalán nem gondolom végig, ahogy
megmozdul a karom, és már nem Dillonra szegezem a pisztolyt,
hanem Kamira. Egyetlen lövéssel golyót eresztek abba az áruló
fejébe.

~
Halott.
Halott.
Halott.
Kivégeztem Kamit, és vele együtt a kibaszott szívem egy óriási
darabját. Gondolkodás nélkül. Nem fájt. Semmit sem éreztem.
Ám abban a pillanatban, amikor bevallotta, hogy elárult
engem, és Benny tulajdonképpen halott, még a lelkem is
rohadtul belefájdult. Megsemmisítő fájdalom volt. Tátongó
üresség. Baromi nagy őrület. Kétség nem fér hozzá, hogy ha
Vlagyimir itt van, akkor Benjamin meg fog halni, ha nem
vérzett ki máris az ágyamon, hogy nélkülem lehelje ki a lelkét.
A bátyám olyan, mint az éjszaka. Sötéten tud osonni. Nem
habozik. Ha Kami elmondta neki, hogy Benny a gyenge pontom,
akkor Vlagyimir megsemmisíti az említett gyengeséget.
Most, hogy egy járőrkocsi hátsó ülésén ülök a rendőrségre
menet, csak egy dolog jár a fejemben.
Elizabeth.
Neki szüksége van rám.
Szüksége van rám. Össze kell kapnom magam, és
megszabadítani azoktól a férgektől.
Elviszem majd magammal. Elmenekülünk innen messzire, és
együtt meggyászoljuk a veszteségünket. Amíg benne voltam –
abban a két röpke másodpercben –, teljesnek éreztem magam.
Benjaminnal és Elizabethtel végre megtaláltam azt, amit egész
életemben kerestem. Valamit, ami kitöltött belül, így már nem
voltam üres. Kerek egész lettem.
Amilyen gyorsan kaptam, olyan gyorsan vették el tőlem.
 Kibaszott darabokra szedték.
Baszki!
Nem foglalkozom Dillon önelégült gúnyolódásával a volán
mögött. Inkább a fogamat összeszorítva ráveszem magam, hogy
lenyugodjak. Nincs leplezetlen düh. Nálam van az irányítás.
Lélegezz, Viktor!
Találd meg az átkozott egyensúlyt!
Behunyt szemmel felidézem magamban, hogy milyen volt,
amikor összeért a szánk Benjaminnal. Amikor belém hatolt,
mintha azt hinné, hogy azzal megbüntet. Csak úgy áradtak
belőle az érzések, én pedig magamba szívtam az összeset.
Kéjvágy. Szerelem. Zavarodottság. Lassan akartam kiélvezni, de
egy mohó állat vagyok. Csak úgy faltam. Még mindig részeg
vagyok attól, amit kiváltott belőlem.
Elég volt.
Több mint elég.
De aztán ott volt a karomban az az apró babácska, és megint
eluralkodtak rajtam az érzések. Azért, mert testvérek? Olyan
mohó lennék, hogy mindkettejükre szükségem van? Attól a
pillanattól kezdve, hogy legelőször belém kapaszkodott, már
tudtam. Így, hogy Benny annyira szereti őt, én pedig Bennyt,
működnie kell. Mi, hárman. Egy trió. Egy kibaszott család.
Mindezt csak megerősítette a pillanat, amikor belemártottam
az ujjamat. A teste maga volt az édes tökély, és ő szabadon
megosztotta velem. Kétségbeesett vágyakozás csillant a
szemében. Mintha fel akart volna falni. Olyan gonosztevő
szörnyeteg rejtőzik a hatalmas babaszemei mögött, mint
amilyen Benjaminban és bennem is él.
Élt.
Az ő szörnyetegét valószínűleg már úgy kibelezték, mint egy
disznót vágáskor, ahogy ismerem a bátyámat.
Fájdalom nyilall a mellkasomba, de mintha csillapítaná
Elizabeth gondolata. Nekem már csak ő maradt, ha Benjamin
meghalt. Mindent meg fogok tenni, hogy megint a karomban
tarthassam.
Feláll a farkam, amikor eszembe jut, hogy milyen volt
behatolni a szűk puncijába. Úgy szorongatott vele, hogy azt
hittem, rögtön elélvezek. Észveszejtő a gondolat, hogy
beleeresztem a magomat.
Szörnyeteg vajon megengedte volna?
Ha talán őt is leszopom közben, akkor több mint hajlandó lett
volna rá.
Jólesik belegondolni, milyen mocskos és bűnös jelenet lenne,
ha összegabalyodnánk mi hárman. Lángra gyújt belülről.
Rohadtul reményt ad. Megtalálom a módját, hogy kikeveredjek
ebből a szarságból, amibe Faszkalap nyomozó belerángatott, és
visszaszerezzem a családomat. Kami akár hazudhatott is. Lehet,
hogy Benny életben van.
Egyszer már távol kerültem egy családtól.
Rohadjak meg, ha hagyom megint megtörténni.
– Kiszállás, te pszichopata – rántja meg Dillon a bicepszemet,
mire rádöbbenek, hogy máris a rendőrségen vagyunk. Bevisz az
épületbe, miközben szinte sugárzik róla az önelégültség.
Abban a pillanatban, ahogy lehetőségem lesz rá, kivégzek
mindenkit, akit szeret.
Mindenkit, kivéve persze Elizabethet.
Ő A MIÉNK.
A mi drága kis szörnyeteg babánk.
Dillon olyan helyiségek előtt vezet el, amikre ki van írva, hogy
„Kihallgatószoba”, aztán be a fogdába. Kitetovált bűnözők és
gengszterek mellett megyünk el. Idióta pöcsfejek, akiknek
tényleg itt a helyük a retekben.
A gondolataimba merülök, miközben lezajlik a hivatalos
adatfelvétel. Nyilván Cassian Harris néven. Ennyit tehetnek.
Egyelőre. Amíg meg nem tudják, ki vagyok valójában, hála
annak az áruló ribanc Kaminak.
Ahelyett, hogy szenvednék a fájdalomtól, falakat építek.
Mint amikor Vika elárult engem.
A húgom. A drága kishúgom. Tönkretett.
Kami is tönkretett.
Talán azt hitték, hogy kiüthetnek, de mit sem sejtettek arról,
hogy én vagyok a játékmester.
Egyszerűen csak új szabályokat találok ki.
Kurvára én nyerek, mindig.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

~ S étpo adva ~

Benny

– Dillon nem fogja hagyni, hogy manipuláld – mondja Marcus a

széken, amihez oda van kötözve.
Felállok és nyújtózom egyet. Baromira fáj mindenem, de
jobban érzem magam. Szerintem nem tört el a bokám, csak
kificamodott, és elég jól helyrejött ahhoz, hogy ráálljak. A
vágások nyoma feszül a testemen, viszont semmiség azokhoz az
égési sérülésekhez képest, amiket évekkel ezelőtt Dillon miatt
szereztem. Magas a fájdalomküszöböm, és vágyom a csatatérre,
hogy átéljem a vele járó izgalmat. Csessze meg Dillon, csessze
meg Jessica! Csak erősebbé tettek engem.
– Fogd be! – csattanok fel. Két napja indultak el úgy, hogy
üzenetet hagytak az ágyam mellett. Kamiért mentek, azért a
hülye kurváért, ami eléggé feldühít, de nem jártak sikerrel.
Nézem a híreket, hogy kiterveljem a következő lépésemet.
Annyit tudok, hogy Elizabethet, „az emberrablás áldozatát”
bent tartják a kórházban megfigyelés alatt, Cassian Harrist
pedig egy nő meggyilkolása miatt tartják fogva, akinek még
nem nagyon tudják a személyazonosságát.
 Folyton Kamiról mutogatnak képeket, és nekem mindig
rohadt széles vigyor ül ki az arcomra. Megtette. Tényleg
megtette. Kioltotta annak a ribancnak az életét, ahogy már
évekkel ezelőtt meg kellett volna tennie.
Értem csinálta.
Iszonyúan be akarok menni abba a kórházba, felrobbantani a
dolgokat, és hazahozni a tökéletes babácskámat. De ha Viktor
bármire is megtanított, az a türelem. Ez egy játék. Minden
lépést muszáj végiggondolni, elemezni. Biztosra veszem, hogy
Viktor minden idők legnagyobb lépését eszeli ki abban a
cellában.
– Akár el is engedhetsz. Aztán kurvára le is léphetsz. Ha
maradsz, Dillon meg fog találni. Rajta volt Harrisen. Csak idő
kérdése, hogy kiderítsék a címét – magyarázza eszelős
tekintettel Marcus. Ezt műveli az emberrel kétnapnyi éhezés. –
Eljönnek érted, Benny. Jobb, ha elmenekülsz nagyon-nagyon
messzire, mielőtt túl késő lenne.
Rácsapok a saját fejemre, hogy kiűzzem onnan. Az egyetlen,
akitől nyugodtan fogadtam az ilyen betolakodást, az Viktor volt.
Baszki, vissza kell kapnom! Ő mindig tudja, mit kell tenni.
– Nem működnek rajtam a béna zsaru taktikáid – vicsorgok. –
Sőt, szerintem kezdek belefáradni abba, hogy jártatod a szádat.
Talán ki kéne vágnom a nyelvedet, és elküldeni Dillonnak.
Hozzátéve, hogy ugyanezt fogom csinálni a feleségével, ha nem
lesz együttműködő.
Ez tűnik az eddigi legjobb tervnek.
Felállok az ágyról, és odabicegek Marcushoz. Elkerekedik a
szeme, amikor előhúzom az övemből a késemet. A
markolatánál rászáradt a vér. Olyan sok életet oltott már ki,
hogy már nem is tudom, kinek a vére lehet. Egyvalami viszont
biztos: nemsokára Marcusé is ott lesz.
– Hé, valamit tudnom kell – préseli ki magából. – Mielőtt
miszlikbe aprítasz. Miért nem érdekel már?
– Micsoda? – mordulok fel megfeszülve.
– Jade. Olvastam a bűnügyi aktáidat a profiloddal. Hogy
milyen szarságokat műveltél vele. Kurvára a megszállottja
voltál. Egy pszichopata, aki az élete árán is meg akarta tartani.
Aztán ejtetted őt. Mintha már nem érdekelne. Ennyire őrült
vagy?
Megragadom az ingét, hogy közelebb rántsam, és kissé
odanyomjam a kést a torkához.
– Engem nem lehet csak úgy profilozni, a fenébe is! Nem
követem a zsaru szabályaitokat, te seggfej. Saját szabályokat
találok ki. Ez az én világom.
– Kijátszott téged, haver – nevet. – Harris beférkőzött a
fejedbe, és átvert. Azért kerültél ilyen helyzetbe, mert ez
igazából az ő világa. Semmi más nem vagy, csak egy játékszer.
Annyira dühös vagyok, hogy csak ennek a zsarunak a
bedarálására tudok gondolni. Nincs rá szükségem. Sőt, inkább
lelassít. El kell hagynom ezt a házat, hogy megtaláljam a módját,
hogyan vehetem rá Dillont, hogy megadja nekem, amit akarok.
Marcus azt hiszi, hogy megfeledkeztem Jade-ről? Ez a seggfej
egyáltalán nem ismer. Pontosan emlékszem, milyen érzés,
amikor belenyomom a pisztolyom csövét a seggébe. Lefogadom,
hogy három másodperc is elég lesz abból, hogy Dillon valami
kurva nagy csodát tegyen. Nem ejtettem csak úgy Jade-et. Ő volt
a mindenem, de csak átmeneti gyógyír volt egy mélyen
gyökerező szükségletre. Amint visszatért hozzám Bethany, már
nem volt szükségem a mocskos kis babácskámra. A múltam
része lett: egy pótlék addig, amíg újra együtt nem lehettem
Bethanyvel. Jófajta pótlék. A múltbéli élvezetek felelevenítése
nem lesz nagy fáradság a haladásért.
– A helyedben nem tenném – zengi egy mély és nyugodt hang
a hátam mögött.
Ismerős. Erőteljes. Akcentusos.
Viktor?
Gyorsan elhúzódom Marcustól, és leesik az állam, amikor
meglátok valakit, aki mintha az ikertestvére lenne.
– Ki a fasz vagy te? – kérem számon a kést markolva.
A pasas néhány centivel magasabb Viktornál, és kicsit
testesebb is. Sötét, szinte fekete haját hasonlóan hordja, mint
Viktor, ám a halántékánál néhány ősz tincs elárulja, hogy
biztosan idősebb valamelyest.
– Vlagyimir Vasziljev vagyok. Viktor bátyja – vonja fel a fekete
szemöldökét. – Te bizonyára Benjamin Stanton vagy. A
szeretője, nem?
Francba, a hangja is pont olyan, mint Viktoré, leszámítva a
feltűnőbb orosz akcentust, amitől összezavarodom. Ugyanaz a
mély, reszelős hang, aminek egyenesen a farkamban érzem a
rezgését.
– Mit akarsz?
 Lehet, hogy megbízom Viktorban, de ebben az önelégült
seggfejben nem. És Viktor mindig ledermed, amikor megemlíti
a múltját. Fáj neki a téma. Mit keres a bátyja itt, a mi
világunkban, hogy kurvára megmondja, mit csináljak?
– Szeretője? – horkant fel Marcus mögöttem. – Akkor nem
csoda, hogy Jade már nem érdekelt.
– Ha az ember kiéhezteti vagy megkínozza az áldozatát, akkor
az hajlamos egy kicsit megőrülni – ráncolja a homlokát
Vlagyimir. – Mióta van a gondjaidra bízva, Benjamin?
Összeszorítom a fogamat. Rohadtul utálom, hogy olyan,
mintha ismerné a helyzetemet, és úgy szól hozzám, mintha
ismerősök lennénk.
– MIT AKARSZ?
Azt nem kérdezem meg, hogy a fenébe jutott be ide.
Vlagyimir felsóhajtva kihúzza a kezét a zsebéből. Rámeredek
a bőrkesztyűjére. Lassan megropogtatja a bütykeit, aztán a
nyakát is, mielőtt belenézne a lángoló borostyánszemével az
enyémbe.
– A fejedet.
Marcus felröhög. Jó, tényleg megkattant egy kicsit az
éhezéstől a köcsög.
Magam elé tartom a késemet. Marhára megpróbálhatja.
Szétvágom a torkát, mielőtt egyáltalán ideérne az ágy széléhez.
– Legalábbis azt akartam – villantja rám az elbűvölő
mosolyát. – De most, hogy a saját szememmel láttam a dolgokat,
rájöttem, hogy át kell értékelnem az eredeti szándékaimat.
Szóval rébuszokban beszél, mint az öccse.
 Nem semmi ez a család.
– Viktor nem veszi könnyedén az árulást – közlöm vele. –
Kérdezd csak meg a húgodat.
Nem ismerem az egész történetet, de elégedettséggel tölt el,
hogy kissé megvonaglik az arca. Tudom, hogy a szavaim elérték
a kívánt hatást.
– Nem foglak megölni, Benjamin. Segíteni fogok neked.
Feláll a szőr a hátamon, amikor elővesz egy pisztolyt a menő
zakója alól, és elkezdi rácsavarni a hangtompítót. Marcus még
mindig úgy röhög, mint egy átkozott elmebeteg a széken.
– Segíteni fog, persze – horkant fel a zsaru.
Nincs időm reagálni.
Az egyik pillanatban Vlagyimir még a fegyverével babrál, a
következőben pedig villámgyorsan rám szegezi. Elsüti, de a
hangtompító miatt csak egy halk puffanás hallatszik.
Döbbenten várom, hogy célba érjen a golyó.
Helyette üvegcsörömpölést hallok.
Kiáltások hallatszanak az ablak alatt, és valami reccsenés jön
a házból. Érthető, ha Vlagyimir tudja, hol lakik az öccse, de
senki más nem tudja. Fos nyomozó nem jöhetett rá ilyen
gyorsan, vagy mégis?
Vlagyimir olyan fürgén mozog, mint egy gyilkos nagymacska,
és lendít egyet a karján, miközben valaki beront mögötte az
ajtón. A golyó áthatol a pacák fején. Egy másik csörtet be a
nyomában, akinek sikerül kiütnie a pisztolyt Vlagyimir kezéből.
Mielőtt megmozdulhatnék, hogy segítsek, Vlagyimir előránt egy
kést a derékszíjából.
 Viktorra emlékeztet, ahogy számtalanszor könnyedén
belemártja a férfi törzsébe a kést. Az felnyög és összecsuklik.
– Várj! – ordítja valaki idebent a házban.
Vlagyimir lehajol a fegyveréért.
– Ne szólj egy szót sem – vet rám szúrós pillantást közben. –
Hozzátok be – kiabál ki a hálószobából.
Nem tehetek róla: elégedett vigyor terül szét az arcomon,
amikor Dillon két kezét a feje fölé tartva besétál a szobába.
– Megölted az embereimet – mordul rá Vlagyimirra.
– Többet kellett volna hoznod, nem hatot – feleli lazán
Vlagyimir, mintha nem ölt volna meg három embert néhány
másodperc alatt az előbb. – Gondolom, az embereim tették a
dolgukat odakint.
– Ki a fasz vagy te? – lilul el Dillon arca a dühtől.
Egy hatalmas, öltönyös figura áll Dillon mögött, gépkarabélyt
nyomva a hátához.
– Szerintem tudod – megy oda hozzá Vlagyimir, és
rámosolyog. – Sőt, biztosra veszem, hogy Klara a te telefonodat
használta, hogy felhívjon engem.
– Akkor miért nem halt még meg? – bődül fel Dillon,
miközben lyukat éget belém a gyűlölködő pillantásával.
– Mert alkudoznak, Dé – szólal meg az ütődött Marcus, akinek
most kitisztult a feje. Hülye fasz.
– Igen – helyesel Vlagyimir. – Így van. És ideje, hogy
beszálljon a tárgyalásba, nyomozó. Utánanéztem egy kicsit a
dolgoknak. Szörnyen hosszú és unalmas volt a repülőút idefelé
a hazámból. Tudok rólad mindent. Még azt is, hogy Masonnek
nevezted el a fiadat. Mason és a drága Jade már jól van, miután
hazamehettek. Hogy fogadta M. J. a kicsit? Jó nővére? Nem ijed
meg a zsaruktól, akikkel figyelteted a házat?
– Mit akarsz? – forrong Dillon.
– Viktort akarom. Kiengeded őt, és hagyod, hogy menjünk a
dolgunkra. Ma véget ér a rémálmod, nyomozó. Nem fáradtál el?
Tudom, hogy a kicsi meg minden, de a szemed alatti táskák
elárulják, hogy túl keményen dolgoztál.
Legszívesebben odamennék és beledöfném a pengét Dillon
rohadt szívébe, viszont nem vagyok pszichopata, ahogy azt
Marcus állítja. Okosabb vagyok. Egy jól kiképzett szörnyeteg.
Aki a saját maga játékmestere.
Aki irányít.
Úgy használom ezt, mint egy fegyvert – egy olyan fegyvert,
aminek a használatára Viktor tanított meg. Ha megölöm, akkor
nem tudjuk kiszabadíttatni vele Viktort.
– Tudod, hogy ezt nem tehetem meg – dörmögi Dillon, de már
nem olyan élesen.
– Nem tudod, vagy nem akarod? Mert én úgyis megkapom,
amit akarok. A segítségeddel vagy anélkül. Vannak
ismeretségeim, nyomozó. Igen, beletelhet nekik valamennyi
időbe, de meg fogom kapni, amit akarok. De ha ellenem
szegülsz, veszíteni fogsz. Véget ér számodra a játék. Véget ér
Masonnek is. Véget ér M. J.-nek is. Véget ér Jade-nek is.
Vlagyimir ezután rám pillant, majd Marcusra.
– És véget ér Elise-nek és Elizabethnek is.
Felforr az agyvizem, de lecsitulok, amikor Vlagyimir biztató
pillantást vet rám. Olyat, amelyikben megtanultam bízni az
öccsénél. A fenyegetése Dillonnak szól, nem nekem.
– Baszki! – dühöng Dillon. – Megölted az embereimet! Hogy
bízhatnék meg benned?
Vlagyimir tesz egy lépést előre, és résnyire szűkült szemmel
néz Dillonra.
– Azt nem öltem meg – mutat rá Marcusra. – Benjamin
elmegy. Aztán te meg én besétálunk arra a rendőrkapitányságra
Viktor ügyvédjével. Elrejtőzünk egy kicsit a kihallgatószobában,
utána kisétálunk. Majd megmondod nekik, hogy letette az
óvadékot, vagy nem tudom, mi a francot kell mondanod, hogy
kihozhassam onnan az öcsémet.
– Nem! – rikkantja Dillon. – Kurvára nem!
Vlagyimir elmosolyodik, de hideg és halálos az arckifejezése.
Mintha egy pillanatra eltűnne az álarca, így megpillanthatom a
benne lakozó szörnyeteget.
– Jól figyelj! Ez nem kérdés. Ez kijelentés. Ezt fogod csinálni.
Én pedig utána, hogy bizonyítsam jó szándékaimat, elviszem
innen az öcsémet. Soha többé nem fogod látni, nem fogsz
hallani felőle.
– És ő? – mered rám Dillon gyűlölködve.
– Ha Viktornak a barátja, akkor az én barátom is. Ami azt
jelenti, hogy ő is eltűnik – koppint Dillon orrára a
hangtompítóval Vlagyimir. – Vagyis a társad életben marad, a
problémáid pedig eltűnnek. Jade nyugodtan alhat éjszaka. Még
ki is pottyanthat egypár gyereket, mielőtt elvisz téged egy
szívroham.
 – Ilyen egyszerű? – kérdezi Dillon döbbenten. – Elviszed
ezeket a faszkalapokat, és az életem visszadöccen a régi
kerékvágásba?
– Ilyen egyszerű lesz. Ha hagyod, hogy az legyen. De ha
elcseszed és túlbonyolítod a dolgokat, akkor kénytelen leszek
változtatni a stratégián. Azt akarod? Hogy legyen okom
kivégezni a szép kis családodat? – kérdezi epésen Vlagyimir. –
Higgy nekem, amikor azt mondom, hogy egy senki vagy. Jön
majd a helyedre egy másik nyomozó, aki biztonságban akarja
tudni a drága családját. Csak azért hagylak még lélegezni, mert
inkább hamarabb akarom Viktort, mint később. Szóval veled
kötünk alkut, vagy a következő nyomozóval, aki a helyedre
kerül majd, miután megöllek?
Dillon lehajtja a fejét. Remeg a válla a dühtől.
– Meg kell tenned, Dé – szólal meg mellettem Marcus. –
Akármennyire is rühellem ezt, baszki, muszáj megtenni.
Mindkettőnknek van családja.
Dillon a szemébe néz, és sokatmondó pillantást váltanak
egymással. Ekkor tudatosul bennem, hogy kihagytunk egy
nagyon fontos pontot a megállapodásból. A babácskámat.
Amikor szóra nyitom a számat, Vlagyimir letorkol.
– Benjamin, várj odakint a terepjáróban.
Engedelmességet követel a tekintetével. Minden porcikám
lázadni akar ellene, hogy a saját dolgomat csináljam inkább
helyette.
Ökölbe szorul a kezem, és elgondolkodom rajta, mi legyen.
Család.
 A családtagok vigyáznak egymásra.
Ha el tudom fogadni Viktort családtagként, az azt jelenti, hogy
meg kell bíznom azon kevesek egyikében, akiket szeret: a
bátyjában. Azt jelenti, hogy ez a köcsög az én bátyám is.
– Vettem, főnök – préselem ki magamból.
Vlagyimir kurta bólintással nyugtázza.
– Találkozunk az álmaidban, nyomozó – mondom neki, ahogy
elmegyek mellette.
– A pokolban fogunk találkozni – veti oda nekem Dillon.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

~ e o bo va ~

Elizabeth

A gyógyszerektől szédelgek, és mintha nem lennék önmagam.

Nem tudok összpontosítani. Csak akkor vagyok boldog, amikor
alszom. Amikor Szörnyetegről és Mesterről álmodom.
Hármunkról együtt. Boldogan.
De aztán mindig felébredek.
Magamhoz térve eszembe jut, hogy Benny már nincs.
Viktor pedig börtönben van.
Vége az életemnek.
– Kopp-kopp – mondja anya, amikor belép a szobámba. Még
mindig a kórház pszichiátriai osztályán vagyok. Ott, ahová két
napja kerültem, miután Viktor lelőtte Kamit.
Próbálok elfordulni a hangjától, de a karom ki van kötözve.
Szinte felforr a vérem, így szertefoszlik a köd a fejemben,
mégsem tudok elmenekülni előle.
A két nap alatt Jade, a nővérem és az anyám is mind
megpróbált visszahozni a világukba. De nem tartozom közéjük.
Sohasem tartoztam.
– Mindjárt megyek vizitre, csak rád akartam nézni
villanyoltás előtt – suttogja, miközben félresimít egy izzadt
hajtincset a homlokomból. – Jaj, kicsim, olyan fáradtnak tűnsz.
Kérsz valamit, ami segít elaludni?
Hiába nem akarok válaszolni neki, mégis megteszem.
– Kérlek, anyuci! Nem akarok több ilyen gyógyszert kapni.
– Tudom – lágyul el az arca. – Kihozunk téged erről a sötét
helyről, és hamarosan már nem kell szedned őket. Csak
igyekezz a kedvemért, oké?
Robbanásszerűen árad szét bennem a düh, de gátat szabok
neki. Nem segít rajtam, ha bekattanok. Muszáj, hogy sajnáljon.
– Fáj a csuklóm – hazudom, és kövér könnycseppeket
erőltetek a szemembe.
Anya összeszorítja a száját, és eltorzul az arca az indulattól.
– Miért csináltad? – kérdezi.
– Mit? – pislogok rá értetlenül, egy forró könnycseppel a
halántékomon.
– Megölted azt a nőt – fúl el a hangja. – Egy görkorcsolyával.
Ami tele van az ujjlenyomatoddal. Dillon mindent megtesz,
hogy ne vigyenek el innen, és ne zárjanak börtönbe. Azt akarja,
hogy mentális zavarra hivatkozz a bíróság előtt. Ez történt?
Egyszerűen muszáj tudnom.
Megdermedek a szavaitól. Elvakítanak a képek, ahogy Jessica
Johnson Benny farkán lovagol. Elönti a vörös köd az agyamat.
– AZ A KURVA MEGÉRDEMELTE! – ordítom az ágyon
kitekeredve.
Anya elhúzódik tőlem, mintha megégette volna magát.
– Pont olyan vagy, mint ő. Mint az apád, mint a bátyád.
Annyira igyekeztem – zokog fel. – Sohasem volt elég.
– Én nem voltam elég soha – fröcsögöm, ahogy elernyed a
testem. – Miután Elise-t választottad helyettem, meg kellett
találnom a saját családomat. Valakit, aki megért és szeret
engem. Rohadtul fix, hogy tőled ezt nem kaptam meg.
Anya könnyekben tör ki, és szó nélkül kimegy a kórteremből.
Hiába küszködöm a szíjak ellen, amikkel lekötöztek. Végül
elfáradok, és elsírom magam. Eluralkodik rajtam a szomorúság.
Összetör és felemészt.
Még mindig sírok, amikor órákkal később bejön egy
műtősruhába öltözött ápoló egy tolószékkel, kissé sántítva.
Maszk van rajta és sapka. Amikor a szemembe néz, eláll a
lélegzetem.
Biztos csak álmodom. Ez nem lehet igaz.
Csokoládébarna szemek szegeznek az ágyhoz egy forró
tekintettel. Ismerős. Szeretetteli. Az enyém. Az én
szörnyetegem.
– Mester! – bukik ki belőlem.
– Mit műveltek veled? – siet oda hozzám, és megcirógatja az
államat.
Zokogni kezdek, amikor elővesz egy kést. Nem azért, mert
félek, hanem azért, mert elönt a boldogság. Elvágja a szíjakat –
csak egy kicsit karcol meg közben –, és kiszabadít. Könnyedén
felkap az erős karjaiba.
– Életben vagy! Hallottam a rendőröket beszélgetni. Viktor
lelőtte Kamit, és azt mondták, hogy te is meghaltál – suttogom, a
két tenyerem között az arcával. Kétségbeesetten lehúzom a
maszkját, hogy megcsodáljam a száját. Lenyírta a szakállát, már
csak borostás. – Csókolj meg!
Lehajol, hogy rátapassza a száját az enyémre. Céltudatosan
uralja a számat az erős nyelvével. Mindenhol érezni akarom
magamon. Magamban. Amikor kibontakozik a csókból,
felnyöszörgök.
– Nincs időnk erre, Baba – szólal meg rekedten, de megértem.
Ha meg akarunk szökni, segítenem kell.
– Oké. Lépjünk le innen.
Amint elhelyezkedem a tolószékben, visszahúzza a maszkját
a helyére. Későre jár, így már alig lófrál valaki a pszichiátrián. A
kezemmel mutatom az utat a legelhagyatottabb folyosókon át.
Elkerüljük a forgalmasabb részeket, és nemsokára a parkolóban
találjuk magunkat. Kivesz a tolószékből, és odacipel egy
kocsihoz.
– Pihenj egy kicsit – javasolja, miközben elhajtunk. – Hosszú
az út.

~
Arra ébredek, hogy murván csikorog a kocsi kereke. Felülök, és
nem foglalkozom a lüktető fejfájással, ami kis híján elvakít. Egy
szép házhoz érkeztünk, amit fák vesznek körül.
– Hol vagyunk? – kérdezem az álmosságtól és a szomjúságtól
rekedten.
– Vlagyimir intézte ezt a helyet.
Vlagyimir?
 Leállítja a motort, de mielőtt kiszállhatna, letámadom.
Annyira hiányzott, és a tudat, hogy nem halt meg, ezernyi
lángra gyújt egyszerre. Az ölébe mászva meglovagolom. A
kéjsóvár nyögései csillapítják a szomjamat. Legszívesebben
lenyalnám őket a szájáról.
A kórházi hálóingem szakadása az egyetlen figyelmeztetés,
mielőtt teljesen meztelenül találom magam a karjaiban. Mohón
markolássza a mellemet, én pedig kétségbeesve nyúlok a
sliccéhez.
Pillanatokon belül kiszabadítom a farkát, és ő már ki is bújt a
pólójából. Mindketten megtorpanunk, miközben szemügyre
vesszük a kárt, amit az a ribanc okozott.
– Megölted – szólal meg áhítattal.
– Miattad – lihegem.
Találkozik a tekintetünk, vágy csillan a szemében. Ujjai
belevájnak a csípőmbe, én pedig rátapasztom a számat az
ajkára. Hozzápréselem magam a farkához, aztán fölé
helyezkedem a nedves puncimmal. Beleülök, és mindketten
felnyögünk. Fájdalom nyilall a mellkasomba, amikor
rádöbbenek, hogy Viktorral ugyanígy voltam, mindössze két
napja.
Zokogás tör fel belőlem.
Hiányzik.
Benny megragadja az államat, hogy belenézzen a könnyes
szemembe.
– Vissza fogjuk szerezni. Nemsokára, baba. És akkor teljesek
leszünk.
 Honnan tudja?
Ennyire átlátszó vagyok?
Ringatni kezdem a csípőmet, ő pedig véraláfutást okozó
erővel markol engem, ahogy megemeli a csípőjét. Nagyon
vastag, szinte már fáj, de ez amolyan édes fájdalom. Mintha
életre keltene.
– Szeretlek, csinos kis babácskám – dörmögi a számba.
Ráharap az ajkamra, miközben a csiklómnál köröz a
hüvelykujjával. Szétárad bennem a gyönyör, amitől
hátrahanyatlok a kormányra. Felfal az eszelős tekintetével.
– Mondd ki azt, amit hallanom kell.
Felnyögök, amikor összecsippenti a csiklómat. Végigsöpör
rajtam az orgazmus, és felsikoltok, ahogy belém spriccel –
mélyen és forrón. Zakatol a szívem a tudattól, hogy már nem
szedek tablettát. Megjelöl. Az övé vagyok. Örökre.
– Én is szeretlek, Mester – duruzsolom, aztán felülve megint
szájon csókolom.
Beletúr a hajamba, hogy kissé hátrahúzzon és rám
meredhessen.
– Szörnyeteg – lágyul el a barna szeme. – Többé már ne szólíts
Mesternek.
– De… – ráncolom a homlokom.
– Én Szörnyeteg vagyok. Ő a Mester – csókol szájon. – Te pedig
a mi tökéletes kis babácskánk vagy.
– Azt mondtad nekem, hogy te vagy a Mester – túrok bele a
még mindig tüskésre nyírt hajába értetlenkedő tekintettel.
– Mindenkinek megvan a maga szerepe – motyogja a számat
bámulva. – Nem fogok többé küzdeni ellene. Nem fogok
küzdeni egyik késztetésem ellen sem. Te. Ő. Ezt akarom.
– Én is akarom – lehelem.
Egy rándulással újra életre kel bennem a farka.
– El kell mondanom neked valamit – bököm ki vékony
hangon. – Nem vághatok bele ebbe hazugságokkal.
– Mit kell elmondanod? – néz végig rajtam.
– Amikor elmentünk Kamiért… – suttogom, mert mardosni
kezd a szégyen. – Ő és én…
– Dugtatok?
– Nem egészen – nézek a szemébe. – Mindketten úgy örültünk
neki, hogy visszakaptunk téged. Ahogy rólad beszél… akkora
szeretettel… beindulok tőle – harapok az ajkamra.
– Mit csináltatok? – ragadja meg a torkomat brutális erővel és
eszelős tekintettel.
– Hozzám nyúlt – kezdem fuldokolva, amíg nem enyhül a
szorítása. – Elélveztem tőle. Éreztem magamon. Magamban –
nyalom meg az ajkamat. – De nem éreztem helyénvalónak.
Mintha hiányzott volna valami.
– Amikor visszahoztuk, felváltva fogom berakni a seggetekbe
– vicsorogja megint erősebb szorítással.
– Tényleg te vagy a Mester – nyögök fel rajta ringatózva.
– Nem – morogja bele a számba, és akkorát szív az ajkamon,
hogy összeszorul tőle a puncim. – Ti mindketten a babáim
vagytok. Én a szörnyetegetek vagyok. Mindketten kurvára az
enyémek vagytok.
Nem élvez el. Helyette átlök az anyósülésre. Éppen csak
felülök, amikor kivágódik mellettem az ajtó. Kivesz a kocsiból,
és becipeli a meztelen testemet egy házba, amit még sohasem
láttam. Alig jutunk el a konyháig, ahol rögtön lefektet az
asztalra. Behatol a puncimba a farkával, aztán kihúzza.
Felordítok a fájdalomtól, a körmeim pedig nyomot hagynak az
asztalon, amikor a farka hegyével bökdösni kezdi a fenekemet.
Próbálok elhúzódni tőle, de belemarkol a hajamba, és tövig
belém nyomja.
Erőteljes a fájdalom, viszont gyönyörű. Megöl, mégis életet
lehel belém.
Utálom, de imádom.
Csak nyög és nyög, amíg bele nem ereszti a magját jó mélyre –
oda, ahol égek a fájdalomtól tőle. Magával rángat a pokolba, de
még csak nem is akarok tiltakozni ellene. Durván kihúzza, mire
kis híján elhányom magam a fájdalomtól. Aggódom, hogy
vérzek, vagy valami még rosszabb történt velem.
– Ne haragudj – zokogom. – Nem akartalak megbántani.
Szeretlek.
Átölel, és nem villan düh a tekintetében. Nem, inkább forró
csokira emlékeztet a barna szeme. Rám vigyorog, én pedig
biztos vagyok benne, hogy még sohasem láttam ilyen
gyönyörűséget.
– Nem bántottál meg, Baba – tapasztja rá a száját az enyémre.
– Csak amikor róla beszélsz… Az nagyon beindít – leheli az
ajkamra. – Szabadjára engedi a bestiát.
– Kétszer volt bennem a farka – közlöm vele, mert vágyom rá,
hogy még jobban kicsalogassam a ketrecből a szörnyeteget. –
Azt akartam, hogy belém élvezzen.
Kifejezetten félelmetes morgás tör elő belőle. Hátralök a
kemény asztalon, aztán durván hasra fordít. Aggódom, hogy
megint a fenekemet veszi célba, de ekkor égő érzés nyilall a
húsomba.
Csatt!
Csatt!
Csatt!
Addig csapkodja a fenekemet az erős kezével, hogy fogalmam
sincs, tudok-e majd ülni. Sírok. Nincs erőm megmoccanni.
– Szereted, ha elfenekellek, amiért felhúzod az agyamat? –
sziszegi, miközben a tenyerével csillapítja a fájdalmat.
– Szereted, ha arról beszélek, hogy Viktorral kefélgetek
nélküled? – feleselek hátrafordulva, hogy felnézzek rá.
Az új kedvenc elfoglaltságom: incselkedni a bestiámmal.
Kéjsóvár tekintete elárulja, hogy nagyon bejön neki.
– Megkérdeztem tőle, hogy berakjátok-e majd nekem
egyszerre – duruzsolom. – Megteszitek?
– Ha lesz hozzá kedvem, akkor kurva sok mindent megteszek
majd a Mesterrel és a kis babácskánkkal – hajol előre, hogy
végighúzza a hüvelykujját az alsó ajkamon.
– Mi mindent? – fordulok a hátamra kihívó tekintettel.
– Fájdalmas dolgokat.
– Szeretem, ha fájdalmat okozol nekem – ülök fel az égő
fájdalom ellenére, és átölelem a nyakát. Magamhoz húzom,
hogy rámosolyogjak az ajkára. – Azt is szeretem, ha
gondoskodsz rólam. Te tudod a legjobban, Szörnyeteg.
 – Milyen jó babácska – mormolja. – Most pedig rendbe
szedünk téged, és felöltöztetünk az egyik csinos ruhácskádba.
Azt akarom, hogy tökéletesen nézz ki a Mester kedvéért.
– Én is tökéletesen akarok kinézni a kedvetekért – sóhajtok fel
boldogan.
– Nem csak tökéletesen nézel ki, Bethany – kap ölbe
vigyorogva. – Tökéletes is vagy.
Nem tehetek róla: eszembe jut, hogy az ikertestvérem
mennyire nem tökéletes.
Csak én tudok az lenni, akire a Mesternek és a Szörnyetegnek
szüksége van.
Tökéletes kis babácska vagyok.
Nagyon sokáig gyakoroltam.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

~ S éttö ede ve ~

Viktor

Dillon szándékosan itt tart ahelyett, hogy áthelyezne vizsgálati

fogságba. Nem hagy aludni, és moslékot rak elém, pedig tudja,
hogy sohasem fogom megenni. Megfoszt az alapvető emberi
szükségleteimtől, aztán bevisz a négy fal közötti kis ketrecébe
kihallgatni. Azt hiszi, hogy alvás és élelem nélkül
megfeledkezem majd róla, kiben bízom meg, és sírva könyörgök
majd azokért, akiket szeretek.
Sohasem fogok beleesni a csapdájába.
Nem fog legyőzni engem.
– Itt van már az ügyvédem? – kérdezem mosolyogva. Semmi
mást nem érzek, csak önelégültséget. Legbelül viszont
romokban heverek a gondolattól, hogy Elizabethet telenyomják
gyógyszerekkel, hogy megszabadítsák a benne lakozó
szörnyetegtől. Pedig nem kell őt gyógyítgatni pusztán azért,
mert nem érzik magukat biztonságban a benne élő bestiával.
– Mi a teljes neve? – kérdezi a közönséges egyenruhás.
– Melyik? – feleselek, mire ez az új, arrogáns faszkalap rám
mered.
 Dillon biztos lelépett a családjához. Bevetették ezt a trükköt,
hogy mindig egy új arc jön, és próbál megtörni. Mind
szánalmas. Szinte röhejes. Ha nem lenne nagy szükségem egy
zuhanyra meg egy kis alvásra, még élvezném is a játékot.
Ha Vlagyimir tényleg itt van, hogy leszámoljon az egyetlen
emberrel, aki elgyengít engem, akkor már amúgy sem leszek itt
sokáig. Vlagyimir téglánként fogja lebontani ezt a kócerájt, ha
kell. Torkom szakadtából üvölteni tudnék a gondolattól, hogy
bántja Benjamint, és legszívesebben kitépném a szívemet a
helyéről, hogy ne kelljen szenvednem miatta. Hiába volt
minden, amin keresztülmentünk, hogy végre eljussunk arra a
pontra, ahol el tudjuk fogadni, hogy szükségünk van egymásra.
Benjamin jobban hozzám tartozik, mint saját magam, és
Elizabeth tesz minket teljessé. Előbbinek a markában van a
lelkem, a másikéban a szívem. Nem vagyok hajlandó nélkülük
élni ezen a világon. Megvan a frontvonal, és ha bármi is
történik Benjaminnal, senki sem fogja túlélni a háborút, amit
rászabadítok a világra.
– Válaszoljon az istenverte kérdésre – csattan fel a rendőr.
– Meglehetősen szomjas vagyok – felelem rezzenéstelenül. –
Lenne kedves hozni nekem valami innivalót?
– Természetesen, uram, mit parancsol? Mit szólna egy
viszkihez jéggel? – élcelődik rajtam.
Kísértést érzek, hogy megfojtsam a nyakkendőjével, amikor
nyílik az ajtó, és ott áll Dillon elgyötörten, fáradtan. Ráférne
erre a faszfejre egy kis szabadság.
– Hagyj minket – mondja az ostobának.
 – Kezd szánalmas lenni a helyzet, nyomozó – ásítok a
vállamat tornáztatva. – Olyan, mintha már nem is igyekeznétek.
Kis híján a torkomban dobog a szívem, amikor Dillon belép a
szobába, nyomában a bátyámmal. Felállok, de visszaránt az
asztalhoz erősített bilincs.
– Moj brat – lehelem.
– Mladsij brat, rád videt tebja – recsegi az anyanyelvünkön.
– Jó, hogy látlak – sóhajtok fel mosolyogva. – Kérlek, mondd,
hogy jó híreket hoztál.
Összevonja a szemöldökét, és biccent Dillonnak, hogy menjen
ki.
– Kurvára rühellek titeket, pöcsfejek – dünnyögi Dillon.
Nevetnék, ha nem aggasztana a bátyám gondterhelt arca.
Bevágódik az ajtó, és pillanatnyi csend telepszik a szobára.
– Mi bánt, Vlagyimir?
Nem merem Benjaminról kérdezni, hátha Kami hazudott, és
valójában nem is említette meg neki a szörnyetegemet. Csak azt,
hogy szükségem van rá.
Az ábrándozás nem neked való – fanyalgok saját magamon.
– Azért jöttem, hogy hazavigyelek, brat.
Hullámzik a mellkasom. Túl régóta vágyom rá, hogy halljam
ezt a mondatot.
– Apánk küldött értem? – kérdezem reménykedve.
– Átyec nagyon beteg lett, moj brat – teszi a vállamra a kezét,
miután megkerülte az asztalt.
– Hogyhogy beteg?
– Szívroham – teszi a tenyerét a szívére. – Hirtelen.
 Elgyengül a térdem, és azon kapom magam, hogy lehanyatlok
a székre.
– Látnom kell – préselem ki magamból.
– Átyec átment a túlvilágra.
Üres borzongás fut végig rajtam.
Az apám meghalt.
Halott.
Sohasem fogom elnyerni a bocsánatát. Sohasem fogja
kimondani, hogy hiba volt engem száműzni.
– Ideje hazajönnöd, Viktor. Szükségem van rád magam
mellett. Egy birodalmat kell irányítanunk.
Nem tudok összpontosítani. Az éhség és az alváshiány ezzel a
keserűséggel és zűrzavarral együtt egyszer csak eluralkodik
rajtam.
– Kiviszlek innen – folytatja. – Túlnőttél a kereteiden.
Megint nyílik az ajtó, Vlagyimir pedig rámutat a bilincsemre,
ami a következő pillanatban lekerül rólam. Valaki segít felállni,
és csoszogva haladok előre, miközben valaki kísér. Ég a szemem
a fénytől. Legszívesebben behunynám. Minden egyes lépéssel
csak növekszik a nyílt seb a szívem környékén.
– Benjamin – motyogom. Kétségbeesetten vágyom a
tanácsára, a támogatására, az erejére.
– Ne mondd ki a nevét, Viktor – suttogja a fülembe Vlagyimir,
mire összetörik a lelkem. Tényleg tud róla. Biztos lemészárolta,
mert veszélyesnek tartotta.
Nem gondolhatok erre.
Nem lehet.
 Benjamin három éven át egy tátongó űrt töltött ki bennem. És
csak mostanában segítettem neki rájönni, hogy mennyire
összeillünk. Mint egy bonyolult kirakós játék darabkái.
Nem vagyok hajlandó úgy gondolni rá, hogy eltávolították a
játékból.
Annak a faszkalapnak több élete van, mint egy macskának.
Legalábbis ebbe a reménybe kapaszkodom.
Nem kapok levegőt. Fáj minden csontom. Kilépünk az
épületből. Szél és eső támad rám hirtelen, mintha sav mardosná
a bőrömet. A tűzből, ami egykor égett bennem, már csak hamu
maradt. Éppen kezdett valami lenni az életemből, csak hogy
semmivé váljon. Benjaminhoz vezetett az, hogy mindent
elvettek tőlem és száműztek. Az álmaim, a családom, a
büszkeségem… Mindent elraboltak tőlem, ám újrateremtettem
és megzaboláztam a bennem lakozó szörnyeteget. Aztán
megjelent az életemben ő, és minden más a homályba veszett.
Miatta érte meg minden, amit elszenvedtem. Semmi sem
számított, hiszen rátaláltam. A szívfájdalom, az árulás, a
sötétebbnél sötétebb napok éppen az ő megtépázott,
gyógyulásra váró lelkéhez vezettek. Valóban meggyógyítottam,
cserébe pedig ő is meggyógyított engem.
Nélküle megint üres vagyok.
Lecsukódik a szemem, és azt kívánom magamban, hogy
Vlagyimir bárcsak folyóba hajtana a kocsival, amibe
betessékelt. Megkönnyítene vele mindent. Mert annak az
egyetlen embernek a megölése, akiben azt hittem, hogy még
megbízhatok, a legnehezebb dolog lesz, amit valaha is tettem.
 Sajnálom, bátyus.
Benjamin élete megtorlásért kiált. Vérrel kell majd
megfizetnie érte minden felelősnek. Beleértve Vlagyimirt is.

~
– Ébresztő, brat!
Vlagyimir hangjára riadok fel. Pislogva próbálok szabadulni
az elemlámpa fényétől, amivel kurvára belevilágít a szemembe.
– Mit csinálsz? – vetem oda az álmosságtól rekedten.
– Csak megnézem, hogy nem vagy-e még mindig delíriumos.
– Jól vagyok.
– Rendkívüli ember vagy, Viktor – mosolyodik el lágyan. –
Elismerésre méltó, amilyen életet megteremtettél magadnak itt.
Az, akiért annyira odavagy, elég ködös figura. Egy mumus,
akiről suttognak. Utánanéztem. Bolondság volt Klara részéről a
feltételezés, hogy nem tudom, kikkel veszed körül magad.
Kiszimatolom, ha valaki fontos. Ha más, mint mások. Nem
semmi, milyen szükségletei vannak, a lány pedig…
– A baba – feszülök meg úgy, hogy nem kapok levegőt.
– Kivételesen őrült – mosolyog csillogó szemekkel, ami ritka
látvány, így lenyűgözve figyelem. – Legszívesebben palackozva
árulnám – kacsint rám. – Gyere, szállj ki a kocsiból.
Nyílik az ajtó, és egy nagydarab fickó biccent felém. Kiszállok,
és évtizedek óta most először a bátyám oldalán indulok el.
– Miután átyec elment, én lettem a birodalmának az örököse,
és szükségem van rád magam mellett, moj brat – kezdi. – A
száműzetésednek átyec halálával vége.
Nem kérdezem meg, hogy Vika hogyan illik bele a képbe.
Benjamin és Elizabeth nélkül én sehová sem illek.
– Nem voltam tanúja az életednek, de sokan suttogják a
történetedet. Sokkal többre vitted, mint valaha is hittem volna,
hogy lehetséges. Csodállak, hogy milyen emberré váltál, és
büszke vagyok rád, brat – mondja nekem. Szívesen fürdőznék a
dicséretében és a büszkeségben, ám belül tönkrementem.
– Viktor – szólal meg egy finom, dallamos hang az előttünk
álló, lenyűgöző ház lépcsőjén. Elizabeth áll ott csinos borvörös
ruhában, két copfba fogott hajjal, és a térde fölé húzott
zokniban. Vajon álmodom?
Bumm.
Árnyék vetül rá hátulról.
Bumm.
A szörnyetegem megáll mellette, eszelős barna tekintetével
kétségbeesetten keresve az enyémet. Életben van.
Bumm.
Odatántorgok a lépcsőhöz, és kis híján maguk alá temetnek az
érzések, ahogy átölelem őket. Szappan- és vaníliaillatúak. Az
enyémek. Érzem az illatukon, hogy az enyémek, és ez gyönyörű.
Olyan baromi gyönyörű, hogy nem bírok a mellkasomban
kavargó érzelmekkel.
– Hazajöttél – morogja Szörnyeteg. Látszik a tekintetén a
megkönnyebbülés.
– Ez az otthonunk? – kérdezem, felpillantva a házra.
– Nem – suttogja Elizabeth. Megfogja a kezemet, és
összekulcsolja az ujjainkat. Aztán Benjaminnal is megteszi
ugyanezt. Én is érte nyúlok, mire nem húzódik el. Szorosan fog.
Együtt állunk, körben, mint három elcseszett gyerek, akik
játszanak éppen. – Mi vagyunk egymásnak az otthon – fejezi be
Elizabeth.
Behunyt szemmel összeszorítom a fogamat. Olyan, mintha a
szívem fel akarna kapaszkodni a torkomba, hogy onnan rávesse
magát a mellettem álló két emberre.
– Mindnyájatokat akarom – jelenti be Vlagyimir a lépcső
alján, félbeszakítva az újraegyesülésünket.
– Tessék?
– Hadd öntsek tiszta vizet a pohárba, brat – mondja egy
félmosollyal. – Rövid az élet, és elegem lett belőle, hogy nélküled
éljem. Ha ők a családod, akkor nekem is ők a családom, és
visszajönnek veled a szülőföldedre. Te itt végeztél. Nincs már itt
neked semmi.
Odafordulok Elizabethhez és Benjaminhoz.
Benjamin határozottan rám mered. Ezernyi érzés tükröződik
a tekintetében.
– Készen állok a rohadt környezetváltozásra – bólint.
– Távol azoktól, akik szét akarnak választani minket – teszi
hozzá a babácskánk derűsen. – Tökéletes. Mindig is szerettem
volna utazni.
– Akkor megyünk – egyezem bele higgadtan, pedig kezd
pezsegni a vérem az izgatottságtól.
– Nagyszerű – teszi a vállamra a kezét Vlagyimir. – Nem is
tudod, milyen boldoggá teszel ezzel, Viktor. Most pedig menj,
pihenj egy kicsit. A gépem tankolás után holnap készen áll majd
az indulásra.
Egész életemet a Barlang és a hírnevem felépítésével
töltöttem itt, de ez nem jelent semmit. Végtére is baromira
lényegtelen az egész.
– Gyere be, Viktor! – dörmögi Benjamin. – Mutatni akarok
neked valamit.
Követem őket befelé a házba, miközben akkora
megkönnyebbülés árad szét bennem, mintha egyszerre száz
nyugtatót vettem volna be. Benjamin keresztülvezet bennünket
egy előcsarnokon, aztán fel egy kanyargós lépcsőn. Ódon,
vastag aranykeretes festmények díszítik a falakat, a lépcsőt
pedig régi, mintás szőnyeg. A gyermekkori otthonunkra
emlékeztet. Benjamin folyton hátrapillant rám a válla fölött,
amitől veszett bestia módjára zakatol a szívem odabent. Sokat
javult a járása a bokasérülése óta, és úgy tűnik, hogy már
nincsenek fájdalmai. Elizabeth mellettem libben fel a lépcsőn;
benne van a személyes teremben, és kitölti a bolondos
jellemével. Folyton a kezemért nyúl – a babácskánk verseng a
figyelmemért –, de Benjamin mintha szeretné gyötörni.
Elhessegeti a kezét, és birtokvágyón megragadja a könyökömet.
Erősen. Határozottan. Tántoríthatatlanul.
– Milyen rossz babácska – morog hátra a válla fölött, mielőtt
megáll egy ajtó előtt.
Benyit, aztán int, hogy lépjek be én is. Elizabeth a
nyomomban van, és forró bizsergést érzek a bőröm alatt.
Hatalmas, masszív ágy uralja a szobát. Úgy érzem magam,
mintha kokainnal turbóztam volna fel az ereimben csörgedező
boldogsághormonok hatását. Máris levegőért kapkodok a
puszta gondolattól, hogy mi fog történni ebben a szobában.
Benjamin nem vesztegeti az időt: hátulról megragadja a
babácskáját, átkarolja a vállát, és megfogja az állát.
– A babácskánk nagyon rossz kislány – mordul fel. Lop egy
csókot Elizabeth nyitott szájáról, és szétkeni vele a rúzsát.
Benjaminnak elkerekedik szeme, és örvényleni kezd a tekintete,
amikor meglátja. – Tönkretetted az ajkadat, Baba.
Elizabeth a szájához emeli az ujját, és úgy ráharap, hogy
életre kel tőle a farkam, és erőszakosan követeli, hogy
kiszabadulhasson az öltönynadrágom fogságából.
Benjamin is bizonyára ugyanígy érez, mert letépi a
babácskánkról a ruhát. Addig ügyködik, amíg Elizabeth egy szál
fehér csipkebugyiban és zokniban áll előttünk. Anyagdarabok
hevernek a lábánál a földön.
– Tönkretetted a ruhámat – biggyeszti le az ajkát, mire
Benjamin önelégült félmosolyt villant rá.
– Muszáj lesz majd csinálnod egy újat. Egy jobbat. Most pedig
vedd le azt a bugyit, és mutasd meg a Mesternek, milyen rossz
kislány voltál a múltkor.
Elizabethnek felcsillan a szeme, amikor rám néz a Mester szó
hallatán. Euforikus érzés, hogy ilyen hevesen bámul. Beakasztja
az ujját a bugyi szélébe, hogy lehúzza a bársonyos combján.
Hagyja, hogy egészen a bokájáig csússzon, utána pedig kilép
belőle.
– Most pedig fordulj meg és hajolj előre – utasítja Benjamin.
 A meztelen puncija sima és hívogató, de nemsokára eltűnik
szem elől, mert megfordul, hogy a fenekét mutassa nekünk.
Vörös tenyérnyomok éktelenkednek a tökéletes, alma formájú
tomporán. Benjamin ráteszi a kezét, a másikkal pedig int, hogy
lépjek közelebb.
– Rossz babácska volt, meg kellett büntetni.
– Látom, finoman bántál vele – nyalom meg az ajkamat a keze
nyomát csodálva, aztán kaján vigyort villantok rá.
Komoly arccal rám mered, ám megrándul a szája széle,
mintha el akarna mosolyodni.
– Szagold meg – húzza szét Elizabeth fenekét, ahol egy kissé
vörös és megviselt lyuk tárul elém.
– Seggbe raktad – állapítom meg. Kis híján beleélvezek a
nadrágomba a gondolattól.
– Miért nem kóstolod meg, hogy biztosra tudd? – sürget
Benjamin.
Igen. Igen. Igen.
Térdre rogyva megmarkolom Elizabeth combját. A
szörnyetegem elé áll, és onnan néz le rám.
– Kóstolj meg minket – parancsolja a sliccét lehúzva és a
pólóját kiszabadítva. Pillanatokon belül már meztelenül fogja a
babácskánk fejét. Egyenesen lenyomja a farkát a torkán, mire
az nyög és öklendezik egyszerre.
Durván szereti.
Benjamin előrelendíti a csípőjét, hogy erőből dugja a baba
arcát, aki cuppogva nyög a vastag farkától, én pedig már nem
bírom tétlenül nézni. Megnyalom a szoros segglyukát, és érzem
a sós ízt, amit a szörnyetegem hagyott ott néhány órával
korábban. Olyan jellegzetes aromája van, hogy felmordulok
tőle. Újra és újra végignyalom a fenekét, teljesen beborítom a
nyálammal, aztán beléhatolok az ujjammal, miközben a
nyelvem tökéletes, lüktető puncijára vándorol. Nagyon nedves,
az íze pedig édes és savanyú.
Kurvára mennyei.
Lüktet a farkam, kétségbeesetten kiált a feloldozásért. A
szabad kezemmel lehúzom a nadrágomat térdig. Kiszabadul a
farkam, és a hasamat verdesi. Marokra fogom, hogy elkezdjem
rajta mozgatni a kezemet, mialatt kényeztetem a lyukait az
ujjaimmal és a nyelvemmel. A belőlem kiszökő harmatszerű
cseppek csak rásegítenek. A babácskát hirtelen elhúzzák tőlem,
és fájlalom a veszteséget.
– Vedd le az inged – utasít Benjamin.
Nem tiltakozom. Úgy letépem magamról az inget, hogy
mindenfelé szállnak a gombok. Benjamin felkapja Elizabethet,
és úgy löki az ágyra, mintha egy igazi baba lenne, a saját
játékszere.
– Tedd szét a lábad, baba – rivall rá.
Könnyedén és engedelmesen elterül az ágyon úgy, hogy a két
sarkáig terpeszti a lábát, és felteszi az ágykeretből kiálló
oszlopokra.
– Mássz rá a babácskánkra, Mester, dugd addig, amíg kurvára
el nem ájul – parancsolja meg.
– Ó, kérlek, dugj meg, Mester! – könyörög ártatlan tekintettel
Elizabeth. – Dugj meg keményen.
 Teljesen magával ragad ez a szédítő érzés. Még soha
életemben nem voltam ennyire beindulva. Sohasem éreztem,
hogy a helyemen vagyok. Nem találtam meg a gyönyörben az
egyensúlyt. Egészen mostanáig…
– Biztos vagy benne? – kérdezem a Szörnyetegtől. Nem tudom
mit gondol erről az egészről.
– Dugd őt, miközben én téged duglak – mordul fel bosszúsan.
– Tudd, hogy ki uralkodik fölötted.
Találkozik a tekintetünk egy pillanatra. Düh és őrület lángol
az övében. Meg forróság. Vágy és sóvárgás. Minden, ami azzá
teszi őt, aki, ott kavarog a felszín alatt, és arra vár, hogy a
magamévá tegyem.
Az ágy szélébe kapaszkodva rámászom az apró babácskára. A
mellei úgy ágaskodnak, mintha kis dombocskák lennének,
kemény mellbimbói pedig rubinvörösen könyörögnek az
érintésért. Bekapom az egyiket, és szívogatva végighúzom rajta
a nyelvemet. Vonaglik alattam, így a szeméremajkához
nyomódik a farkam.
– Kérlek, dugj meg – nyafogja, ami zene füleimnek.
– Készülj fel rá, most – markol bele Benjamin a hajamba.
Széttárom Elizabeth punciját, és odahelyezkedem a szűk
nyíláshoz. Benjamin ráköp a seggemre, hogy széthúzza, aztán
szétkenje a nyálát a szűk bejárat mentén. Előrenyomja a
fejemet, néhányszor megbök hátulról, aztán betalál és durván
belém hatol. Előrelendül a csípőm, így tövig elmerülök a
babácskánkban. Egyszerre sikoltunk fel – fájdalom, élvezet és
öröm söpör végig rajtunk. Egyszerre mozgunk, tökéletes
pontossággal járunk ki-be egymásban. Gyönyör melengeti át a
testemet, mindenhol gyöngyözni kezdek tőle, ami csak segíti a
mozdulatainkat. Cuppogva csapódik egymásnak a testünk,
morgásokból és nyögésekből áll össze a himnuszunk. Benjamin
könyörtelenül nyomul belém a farkával, amitől halálos iramban
dugom Elizabethet. A babácska úgy rám cuppan, mint egy
istenverte vámpír, teljesen összeszorít odalent. Mohón
sikongatva karmolássza a hátamat, felsértve a húsomat.
Benjamin kihúzza magát belőlem, és keményen rácsap a
seggemre.
– Legyen ő felül – adja ki a parancsot elgyötörten lihegve.
Imádom, amikor elveszti a fejét.
Engedelmeskedem neki: a hátamra fordulok, Elizabeth pedig
ringatja rajtam a csípőjét, miközben minden egyes lelkes
mozdulatnál fel-le járnak a mellei. Benjamin mögé kúszik, hogy
odategyen valamit a nyaka köré. Egy nyakkendő az, amit tőlem
hozott. Levigyorog rám, ahogy a babácska nyögve vonaglik
rajtam.
Kurvára el fogok élvezni.
Jesszusom, ez nagyon kemény.
Megragadom Elizabeth csípőjét, hogy lassabban mozogjon, de
még akkor is küzd a szorításom ellen, amikor már fájdalmasan
fogom. Minél jobban próbálom visszafogni, annál inkább lángol
a tekintete. Benny lenyomja őt rám, és úgy fogja a nyakkendő
két végét, mintha gyeplő lenne. Beleköp a másik tenyerébe,
Elizabeth pedig eltátja a száját, aztán hörögve felnyög, amikor
behatol a fenekébe.
 Baszki!
Baszki!
Baszki!
Érzem őt odabent, ahogy a farka benyomul az izomgyűrűn
keresztül, és szinte simogatja az enyémet. Megfeszülnek a
golyóim, a gerincem mentén pedig forróság árad szét. Már nem
bírom sokáig.
Baszki!
Szörnyeteg erőteljesen behatol a babácskába, aki újra és újra
előrebukik, nekifeszülve a nyakkendőnek. Könnyek között
kapkod levegőért. A puncija összeszorul körülöttem, és az egész
teste összerándul az orgazmustól.
Szörnyeteg is követi a példáját: érzem, ahogy forrón kiárad
benne, miközben én is felbődülök a csúcsra érve. Elizabeth
ráhanyatlik a mellkasomra, megránduló és elernyedő testtel.
– Elájult – szólalok meg nevetve. Benjamin ott áll, verejtékkel
borított kitetovált testtel, a véres szavak pedig, amiket Jessica
vésett rá, kidomborodva fénylenek. Felszakítottuk a sebeket.
Még mindig rám szegezi az eszelős tekintetét. Minden szó,
amit ki akar mondani, ott tükröződik a szemében. Óvatosan
leteszem magam mellé Elizabethet, aztán odanyúlok
Benjaminért, hogy átöleljem. Szinte rám zuhan az izmos
testével, mire a mellkasomhoz szorítom a fejét, és átkarolom a
tekintélyes termetét.
Benjaminnal óvatosan kell haladnunk.
De most csak közel akarom tudni magamhoz.
– Azt hittem, hogy elveszítettelek – suttogom bele a vallomást
a levegőbe.
– Kurvára itt vagyok, és nem megyek sehova – nyugtat meg.
Lecsukódik a szemem. Most először vagyok boldog
életemben.
– Tényleg ezt akarod? Visszamenni Oroszországba? – kérdezi
hirtelen.
– Szerintem észszerű döntés lenne, a bátyám pedig
szövetséges.
– És mi van a húgoddal?
Vika.
– Majd akkor kelünk át a hídon, ha odaértünk – felelem mély
sóhajtással.
– Le fogom hajítani róla – morogja.
Vigyorogva ellazulok, és hagyom, hogy elnyomjon az álom.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

~ Öss etö ve ~

Dillon

Jade tátott szájjal mered rám a javaslatom miatt.

– Azt akarod, hogy csak úgy pakoljunk össze és költözzünk el?
Kezdjünk teljesen új életet?
– Nem olyan nagy őrültség – válaszolom felsóhajtva. – Rohadt
fáradt vagyok, bébi. Belefáradtam, hogy veszítek a rosszfiú
ellen, és belefáradtam a várakozásba, hogy Benny végül mikor
dönt úgy, hogy megöl téged.
– Azt mondtad, hogy elmegy Oroszországba – vág vissza.
– Aha, de franc tudja, hogy visszajön-e majd. Nem
kockáztathatok többé. Nem bírom már ezt a szarságot sokáig.
Jade leül, aztán feláll. Aztán leül, és megint feláll.
– Mi lesz a munkánkkal?
– Felmondunk.
– Csak úgy? – sikoltja.
– Igen – válaszolom neki. – Az emberek gyakran megteszik.
Azt akarom, hogy alapítsunk egy saját céget. Magánnyomozás.
Akkor dolgozunk majd, amikor akarunk, és kurvára azokat az
ügyeket vállaljuk el, amiket el akarunk vállalni. Azoknak
segítünk, akiknek szüksége van ránk.
– Te ezt tényleg ennyire kigondoltad? – fonja karba a kezét.
– Igen.
– És anyukád? És Jasmine?
– Őket semmi sem tartja itt.
– Mi lesz Elise-zel és Marcusszal?
– Marcus benne van.
– Beszéltél vele erről? – guvad ki Jade szeme.
– Korábban beszéltünk róla. Ő is kivan már a melótól, és az
embernek tudnia kell, hogy mikor dobja be a törülközőt, mielőtt
túl mélyen sérülne tőle. Josey nem jön – teszem hozzá, mert
muszáj viccelődnöm egy kicsit. – Fellélegezhetsz. Azt hiszi, hogy
menő nyomozó lesz belőle.
Nem akarom, hogy Jade veszekedjen velem emiatt. Azt
szeretném, hogy most az egyszer ne legyen olyan vadóc kis
harcos, és vegye észre, hogy elegem van ebből a szarból.
Muszáj, hogy rábólintson.
Egyszerű életre vágyom. Vidéken. Hogy a gyerekeim
biztonságban legyenek, és ne kapjak agyvérzést, valahányszor
odakint akarnak játszani, vagy akár csak elmenni az iskolába, a
fenébe is.
– Akkor mindenkit magunkkal viszünk?
– Igen.
– Jó.
Várjunk csak… mi van?
– Tessék, bébi? – kérdezem óvatosan, hátha rosszul hallottam.
– Igazad van. A rohadt életbe, tényleg igazad van. Költözzünk
el valami csendes helyre, építsünk fel egy nagy házat, legyen
négy kutyánk, lovunk meg libáink – mondja csillogó szemmel.
Régóta nem láttam ilyen gondtalannak és izgatottnak. – Josey is
eljöhet látogatóba, amikor csak akar.
– És csinálhatunk még öt gyereket – kapom ölbe, hogy
összevissza csókolgassam. Belemorgok a szájába, mire rácsap a
vállamra.
– Nem. Nincs több gyerek. Csak állatok. Hadd szüljön csak
Elise – vihogja. Legszívesebben megállítanám az időt, hogy
örökre a nevetésének pillanatában éljek.
– Úgy érzem, hogy erről alkudoznunk kellene – incselkedem
vele.
– Nem, én végeztem – válaszolja mosolyogva.
– Fogadjunk, hogy el tudom érni, hogy meggondold magad,
amint a dokik rábólintanak, hogy szexelhetsz – dicsekszem,
miközben leteszem és magamhoz húzom, hogy érezze, milyen
kemény leszek tőle. Erre elkerekedik a szeme.
– Sokat kell majd győzködnöd – jelenti ki felszegett fejjel.
– Egész éjjel győzködni foglak. Minden éjszaka.
– Komolyan, Dillon… Te tántoríthatatlan vagy.
– Én is adok ölelést! – harsan fel egy vidám hangocska, majd
apró léptek közelítenek felénk.
Mindketten kacagunk, ahogy M. J. átkarolja a lábunkat.
– Vágjunk bele a „boldogan éltek” részbe – mondom a
feleségemnek, mielőtt csókot nyomok a homlokára, aztán
megsimogatom a lányunk haját.
– Marhára itt az ideje – sóhajt fel Jade, de hallom a hangján,
hogy mosolyog.
– Marhára itt az ideje – utánozza széles vigyorral M. J.
 EPILÓGUS

~ ö etéve ~

Benny

Oroszország – néhány hónappal később…

A Viktor íróasztalával szemben lévő bőrfotelben ülök, és nézem,

ahogy dolgozik. Mindig elemében van, amikor vezet és irányítja
mások életét. Vlagyimir pedig nem viccelt. Abban a pillanatban,
ahogy betettük a lábunkat a szülőföldjére, az a faszkalap
azonnal munkára fogta. Viktor azt mondja, hogy az idei V-
viadal – még mindig nem tudom, mi a fene az – lesz az eddigi
legjobb. Hogy a babácskánk és én is imádni fogom. Alig várom.
A homlokát ráncolva pötyög a számítógépen. Látom rajta,
hogy feszült. Úgy érzi, hogy jó munkát kell végeznie a bátyja
kedvéért. Viktor kora reggel kel, és késő estig a meló
megszállottja, amikor rávesszük, hogy feküdjön le.
De boldog.
Megígérte, hogy boldogok leszünk – mi, hárman –, és igaza
lett.
– Mit csinál ma a babácskánk? – kérdezi, hangot adva az én
gondolataimnak is.
 – A szokásosat – felelem gúnyos félmosollyal.
Erre kaján vigyor terül szét az arcán. Pajkosan felcsillan a
borostyánszínű szeme, ahogy hátratolja a magas támlájú
bőrszékét az íróasztaltól, és összekulcsolja a kezét. Úgy néz ki a
köcsög, mint valami gonosztevő, aki mindjárt elárulja nekem,
hogyan fogja átvenni a hatalmat a világ felett.
– Huncut kis teremtés – néz végig a mellkasomon, mielőtt egy
pillanatra megakadna a tekintete az ajkamon. – És te mit
csinálsz ma?
– Szemmel tartok mindenkit. Dolgozom a házon. A szokásos –
állok fel, hogy a farmerom zsebébe dugjam a kezemet.
Viktor is feláll a székből, és kisimítja a szénszürke
öltönynadrágját, amibe betűrte a testhezálló fehér ingét, vékony
derekán pedig rohadt drága kígyóbőr öv feszül. Szokatlan tőle,
hogy nincs rajta zakó és nyakkendő. A felső két inggombja
kigombolva, az ingujját pedig könyökig feltűrte, így látszik az
eres alkarja.
Az alkarja látványától feláll a farkam.
Tegnap este éppen azok az erek dudorodtak ki, amikor a kis
babácskánk torkát szorongatta, miközben elevenre dugta.
Ja, az alkarjától úgy feláll a farkam, hogy már fáj.
– Van-e új darab, amire rá kéne bólintanom, Szárnysegéd úr?
– vonja fel a szemöldökét.
– Mostanra már ismerem az ízlésed – vonok vállat nevetve.
Odasétál az ablakhoz, ami a hatalmas birtokára – birtokunkra
– néz, és karba fonja a kezét. Csatlakozom hozzá, hogy én is
megcsodáljam a panorámát.
 A babácskánk alig látszik a hóban a szőrös fehér kabátjában.
A kapucni még jobban elrejti, de száll a szélben a kikandikáló
sötét haja, és ez az, ami elárulja. Mintha érezné a tekintetünket,
megfordul, és felvigyorog ránk. Viktor integet neki, én pedig
biccentek. Elizabeth elfordul és továbbmegy, eltűnik a fák
között.
– A városba megy?
– Sóvárog valami után.
– Kár – motyogja Viktor.
– Miért? – kezd el lüktetni a farkam a nadrágomban.
Megfordul és közelebb lép. A testéből áradó forróság szinte
perzsel a vékony, hosszú ujjú pólómon keresztül.
– Kényeztettem volna egy kicsit.
Megragadom a torkát, és előrehajolok, hogy összeérjen a
homlokunk. Vodkaszaga van. Esküszöm, hogy itt mindenki azt a
szart issza. Szerencséje, mert tetszik, hogy érzem az ízét a
nyelvén. Mintha belelátna a fejembe, kinyitja a száját. Vevő a
mohó csókomra. Viktorral néha olyan, mintha ki akarnám
szippantani a lelkét. Akarom azt, amitől ő ő. A felszín alatt
rejtőzik, én pedig sóvárgok utána, hogy felhasítsam és
kiszedjem belőle, mert akkor felfalhatnám.
Felmordulok, amikor hozzádörzsöli a tenyerét a farkamhoz a
farmeromon át.
– Nemsokára én foglak megdönteni téged az íróasztalomon,
hogy érezhess magadban.
Lángra lobbanok belül.
Dühös és ellenséges tűz tombol bennem.
 Amikor a bennem lakozó szörnyeteggel incselkedik, el
akarom őt pusztítani. Szerintem direkt csinálja. Már nem is
tudom, hányszor hagytam, hogy leszopjon. És néha furcsa
dolgokat is művel velem a trükkös köcsög. Olyan durván
élveztem el párszor, hogy kis híján elájultam, amikor valami
különöset csinált a golyóimmal, sőt egyszer-kétszer még az ujját
is bedugta a seggembe.
– Nem tehetsz a magadévá – csattanok fel a torkát
szorongatva.
– Jaj, Benjamin, dehogynem – csillan fel gonoszul a
borostyánszínű szeme. – Csak mindig hagyom, hogy te győzz a
kis játékainkban.
– Rohadt hazug – hunyorgok rá.
– Ne legyél dühös, amikor végül megszelídítem majd a
szörnyetegemet, és egyenesen a pokolba vágtatok vele –
duruzsolja az államat és a fülemet harapdálva. – Még a
szörnyetegeknek is le kell nyugodniuk olykor.
Nekilát, hogy lehúzza a sliccemet, és sikerül lehúznia a
nadrágomat a térdemig. Abban a pillanatban, ahogy rámarkol a
farkamra, felnyögök, és enyhül a szorításom a torkán.
Lecsukódik a szemem, miközben mozog rajtam a keze.
Forróság önti el a hasamat, és eluralkodik rajtam a késztetés,
hogy addig nyomuljak a seggébe, amíg fel nem ordít. De amíg
ábrándozom, ez a faszkalap lép.
Villámgyors reflexekkel megfordít és előrelök. Előrelendül a
kezem, ahogy rázuhanok a mahagóni asztallapra, máskülönben
lefejelném. Dühös kiáltás szakad fel belőlem, ám valami
megfeszül a nyakam körül. Ez a seggfej a nyakam köré tekerte
az övét.
Vergődni kezdek, ő viszont könyörtelenül odaszegez az
asztalhoz. Megrántja az övet, így levegőért kapkodok. Az
ösztöneim azt súgják, hogy próbáljam meg letépni magamról az
övet, ami viszont túl mélyre vájt a húsomba ahhoz, hogy bármit
is tegyek ellene.
– Ez az, Szörnyeteg. Feküdj le a mesterednek – mondja eszelős
és erőszakos hangon. A farkam mohón megrándul. – Jó fiú.
Odanyomja a keménységét a fenekemhez, amitől
megdermedek. Pánik és rettegés szorongatja a torkomat, de ott
is marad, mert az öv nem engedi kiszabadulni. Nem tudom, mi
a francért akadtam ki ennyire, de csak az jár a fejemben, hogy
felvágom a hasát és kitépem a belét, amint elereszt.
– Lazíts – parancsolja olyan tekintélyes hangon, mintha
karddal bánna, nem pedig szavakkal. – Teszek róla, hogy jó
legyen.
Hallom, hogy köp egyet mögöttem. Tudom, mi következik.
Behunyt szemmel várom a fájdalmat. A farka hegye nedvesen
csusszan oda. Hozzányomódik a lyukhoz, ahová még csak az
ujjaival hatolt be. Ez a pöcsfej egész végig tudta, hogy mit csinál.
Felkészített engem.
Viktor.
Mindig tíz lépéssel előrébb jár.
Mindig ezek a kibaszott játszmák.
Elillannak a gondolataim, mert vakító fájdalom hasít belém.
Olyan az átkozott farka, mint egy anakonda, ami fájdalmasan
lassan kúszik belém. Az íróasztalát markolászom, ami
csikorogva csúszik félre a padlón. Ez sem rettenti el, csak még
mélyebbre hatol bennem. Már kezdek ájuldozni az
oxigénhiánytól, amikor végre elereszti az övet. Letépem a
nyakamról, és kétségbeesetten kapkodok levegőért.
– Kihez tartozol? – húzza az agyamat, miközben lassan dug
hátulról.
– Kurvára kicsinállak! – dühöngök.
Úgy röhög, mint valami őrült.
– Akkor jobb, ha úgy csinálom, hogy mindkettőnknek jó
legyen, ha már úgyis rövid az időm – karmolja végig a hátamat,
amitől vigyázzba áll minden idegszálam. Megfeszül a seggem,
és megborzongok, ahogy az ismeretlen gyönyör érzése felkúszik
a gerincemen. Előrehajol, hogy csókolgatni kezdje a
lapockámat. Imád. Szeret. Kíván. Miközben úgy dug, mintha egy
áhított kincs lennék, végre megértem.
Uralkodom fölötte, bármi is van.
Akár itt vagyok alul, akár felül, vagy éppen a farkammal a
szájában… Mindketten az uralmam alatt állnak. Az enyémek. A
tökéletes kis babácskáim.
– Igen – nyögi, mintha hallaná a gondolataimat. Alám dugja a
karját, hogy felemeljen. Az öklömre támaszkodom így, hogy az
asztal már nincs itt. Csattogva csapódik egymáshoz a testünk.
Amikor rámarkol a már csöpögő farkamra, felszisszenek a
gyönyörtől.
– Enyém.
Lehet, hogy ez a faszkalap mégsem őrült.
 Ez a hülyeség rohadt jó érzés.
Nyögök és morgok, miközben mesterien játszik a testemmel.
Most az egyszer átengedem az irányítást, és hagyom, hogy
marhára azt csinálja, amit csak szeretne. Szakavatott, így
nemsokára kezd végigsöpörni rajtam a mélyből előtörő
orgazmus. Heves, és olyan durva, mint az állat. Kis híján
összeesem tőle, de ő halálos erővel szorít. Felnyög, amikor
forrón belém lövell. Én is átbillenek tőle, úgyhogy beterítem az
íróasztalát meg a papírjait.
Reszketek a bennem tomboló rengeteg érzéstől, ám abban a
pillanatban, amikor meglátom, hogy Vlagyimir egyik üzenetét is
eláztattam, kibukik belőlem a nevetés.
– Tönkretetted az íróasztalomat, te seggfej – zsörtölődik
kedvtelve.
Kihúzza belőlem a farkát, és hátralép. Gyorsan felrántom a
nadrágomat, mielőtt megfordulok, hogy rátámadjak. De amint
találkozik a tekintetünk, megtorpanok. A sötét, mindig belőtt
haja rálóg az izzadt szemöldökére, borostyánszínű tekintete
pedig lángol. Élénk rózsaszín ajkai szétnyíltak, ahogy liheg, a
csöpögő farka pedig félárbócon áll a combjára lehúzott
nadrágja fölött.
– Kibaszottul mocskos vagy – vetem oda, és a zilált külseje felé
legyintek.
Félmosolyra húzódik a szája, miközben felhúzza a nadrágját,
és elrakja a farkát.
– Ennél durvábbat is mondtak már rám.
Elillant a dühöm és a haragom.
 Ő a legjobb barátom. A kicseszett fivérem.
Az ördög az acélos markában tartja a lelkemet.
– Menjünk, keressük meg a babácskánkat, Szörnyeteg.
És úgy is teszünk.

~
– Ez nem igazság – biggyeszti le Baba az ajkát, aztán
összeszorítja a száját.
– Az élet sem igazságos – vonom fel a szemöldökömet.
– Szopás – nyugtázza a szemét forgatva, aztán megpaskolja a
vállamat.
Viktor megragadja a csuklóját, hogy magához rántsa, és
nyálas csókot nyom a telt ajkára.
– Itt igazából te vagy az egyetlen, aki szopni fog.
– Utálom, amikor összefogtok ellenem, fiúk – dünnyögi, de
közben csillog a szeme.
Odalépek hozzá, hogy rátegyem a tenyeremet a kerek hasára.
Élet növekszik benne. Hogy az enyém-e vagy Viktoré, nem
érdekel. A miénk. Egy kibaszott kisbaba.
– Sikerült kielégítened a sóvárgásodat, Baba? – kérdezem,
mielőtt puszit nyomok az orrára.
– Igen – néz rám ragyogó tekintettel. Ártatlanul. Édesen.
Játékosan. Tökéletes!
– Mesélj csak róla – noszogatom. Imádok a sóvárgásairól
hallani. Átmelengeti vele a megfeketedett szívemet.
– Hadd mutassam meg – húzódik el, hogy megfogja
mindkettőnk kezét.
Hagyjuk, hogy keresztülvezessen minket a hatalmas birtokon,
amíg oda nem érünk a házhoz. Mi csak úgy hívjuk, hogy A ház.
A babaház. Viktor kinyitja az ajtót, és felkapcsolja a villanyt,
hogy megvilágítsa a lépcsőt.
Sikolyok.
Akár egy szimfónia, amit csak mi hárman tudunk
megkomponálni.
– Viktor látta már A ház legújabb darabját? – kérdezi tőlem.
– Még nem.
– Jaj, de jó! – csiripeli, és elengedi a kezünket.
Követjük lefelé a lépcsőn. Kézzel varrt rózsaszín ruha van
rajta. Ebben segítettem neki, mert nagyobbra kellett hagynunk
a hasánál, viszont a szabás teljesen rávall. Rövid, így minden
lépésnél kivillan a csipkés bugyija. Máris magához tért a
farkam, és alig várom a további játszadozást. Kettejükkel
mindig játék az élet.
A lépcső aljához érve felkapcsol még egy lámpát, ami mintha
még jobban felerősítené a sikoltozást. Derűsen haladunk a
nyomában, ahogy átlibben A házon. Minden egyes ablakon
benéz, hogy megcsodálja a szobákat, amiket kínos
aprólékossággal dekoráltam az elvárásai szerint. Mindegyikben
egy-egy csinos kis babácska van. Csinos kis babácskák, akiket a
tökéletes babácskánk választott ki. Olyan babák, akikkel
összebarátkozott, és meghívta őket magához. Olyan babák,
akiket úgy döntött, hogy örökre megtart.
Milyen elkényeztetett lányka!
 – Kérlek! – zokogja a Luna nevű baba, öklével a plexit
csapkodva. – Engedjetek ki innen!
Ennek a babának már eltorzult az arca. Hosszú repedésekre
hasonlító vágások borítják az egész testét, mintha százszor
leejtették volna.
Viktor odamegy hozzá, és felfelé görbül a szája, ahogy
szemügyre veszi a babát a szobájában. Lunának szokása lett
mindenhol szétkenni az ürülékét. Tényleg azt hitte, hogy
kiengedjük, ha koszos kis babácska? Most ücsöröghet a bűzben
a ribanc. Az elég nagy büntetés.
– Gyertek – csiviteli a mi babánk.
Még sok-sok síró baba előtt haladunk el, mire elérünk a
folyosó végére. A legújabb „darabhoz”. A szobája csupa
rózsaszín, és ma délután szíveket is festettem a falakra.
Tökéletes. Már csak egy baba kellett, hogy belakja.
– Itt van. Azt a nevet adtam neki, hogy Elise Babácska – közli
velünk gonosz vigyorral, a pocakját simogatva. – Persze, ő nem
az igazi Elise, de eléggé hasonlít.
Viktorral megállunk mögötte. A lány odabent nagyjából
egykorú a mi babánkkal, és összekuporodott a sarokban. A
szemfestése túllő a célon, a ruhái pedig tényleg drágák. Minden
porcikájában hasonlít a babánk szemét ribanc ikertestvérére.
Amint meglát minket, talpra szökken és zokogni kezd. Vadul
mozog a szája, csak úgy ömlenek belőle az orosz szavak.
Viktor felkacag.
– Az apukája bármit megad nekünk, amit csak kérünk –
tolmácsolja. – Bármit. Kocsikat. Pénzt. Ingatlant. Amit csak
akarunk, a miénk. Csak engedjük el.
– Csessze meg! – pufog a babánk. – Nekem nem kellenek ilyen
dolgok. Nekem egy Elise Babácska kell.
A lány odabentről lesújtó pillantást vet a babácskánkra, és
tovább kiabál rá oroszul.
– Jaj, ne! Nem szabad így beszélned a tökéletes kis
babácskánkkal – szidja le Viktor. – Emiatt büntetést kapsz.
– Hadd csináljam én! – csapja össze a kezét örömében a mi
babánk.
Magamhoz húzom, és csókot nyomok a feje búbjára,
miközben ráteszem a tenyeremet a hasára.
– Ne olyan gyorsan! Nem vagy olyan állapotban, hogy bárkit
is megbüntess.
Viktor nekiáll kigombolni az ingét.
– Majd én gondoskodom róla, hogy megtudja, milyen rossz
baba – mondja nekünk gonoszul lángoló borostyánszínű
tekintettel. Kibújik az ingéből, és kinyújtja a kezét.
A mi babánk morgolódik, de előveszi a kést, amit a
harisnyatartójába rejtett a ruhája alatt.
– Nézzen ki úgy, mint az összes többi.
– Hát persze – hajol előre Viktor, hogy szájon csókolja. –
Tudod, hogy mindig megkapod, amit akarsz. Néha eltöprengek
rajta, hogy ki az igazi mester itt – pillant rám.
Gúnyos félmosollyal válaszolok. Igaza van a köcsögnek. A mi
babácskánk mozgatja a szálakat, én pedig minden pillanatát
élvezem, a rohadt életbe is.
Viktor bepötyögi a számkódot, és bebocsátást nyer.
 A mi babánk lábujjhegyen szökdécsel, szinte sugárzik belőle
az izgatottság. Szorosan magamhoz húzom, miközben élvezzük
a műsort. Viktor a zsákmányát figyelve beballag. Megfeszülnek
az izmok a hátán, mintha életre kelnének a tetoválásai, ahogy
közelít felé. A baba felsikolt és hozzávág dolgokat – a
dekorációt, amin olyan keményen dolgoztam –, ám Viktor nem
retten meg. Elegáns, könnyed mozdulatokkal nekilát a
mesterművének.
Vér spriccel a rózsaszín falra.
A mi babácskánk örömében felsikkant.
Elise Babácska más okból kifolyólag sikoltozik.
Nyess. Nyess. Nyess.
Viktor rátérdel a gazdag babácska hasára, hogy odaszegezze a
padlóhoz, és szakavatottan kidekorálja az arcát. Eszelős
tekintetével néha minket keres. Meg is talál. Minket, a családját.
Mosolyog. És mi visszamosolygunk rá.
Mire befejezi, a lány pedig rég elájult a fájdalomtól, feláll. Vér
borítja a mellkasát és az arcát. Az alkarjáról, amiért baromira
odavagyok, ugyancsak csöpög a vér. Visszasétál az ajtóhoz, amit
a mi babácskánk csuk be. Ráfordítja a zárat is.
Mindhárman bekukucskálunk, és a legújabb darabot
bámuljuk.
Még egy.
A mi csinos kis tönkretett babácskáink.
– Nagyobb házra lesz szükségünk – mormolja a tökéletes
babácskánk. – És most mi lesz?
Kuncogva lehúzom a cipzárt hátul a ruháján. Leesik róla, a
bokájánál köt ki, így semmi más nem marad rajta, mint a
csipkés bugyi meg a térdzokni. Megsimogatom a fenekét a
tenyeremmel, és belemorgok a fülébe:
– Fuss, fuss, fuss, kicsi babácska! A Mester és a Szörnyeteg
készen áll a játékra.

– Vége –
 Tarts velünk
a kapcsolódó történetre…

A
V-viadal-sorozat
hamarosan jön!
 LEJÁTSZÁSI LISTA

Hallgasd meg a Spotify-on a lejátszási listánkat:.

Pretty Broken Dolls – Kristi Webster’s playlist

Monster – Meg & Dia

Dark Side – Bishop Briggs
Heathens – Twenty One Pilots
Desire – Meg Myers
Sucker For Pain – Lil Wayne
Bullet With Butterfly Wings – The Smashing Pumpkins
Monster – Meg Myers
Game of Survival – Ruelle
Monsters – Ruelle
Psycho – Muse
Tainted Love – Marilyn Manson
Run, Run, Run – Tokio Hotel
We’re In This Together – Nine Inch Nails
Take Out the Gunman – Chevelle
Stand – Me – Ki:Theory
Are You Alone Now? – Dead Sea Empire
Obsession – Golden State
The Monster – Eminem
Doll Parts – Hole
 Psycho Killer – Talking Heads
Everybody Wants to Rule the World – Lorde
Psychotic Girl – The Black Keys
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

~ e Du ey ~

Szeretnék köszönetet mondani neked, az olvasónak, amiért

velünk tartottál ezen az úton. Kristivel felépítettünk egy
zűrzavaros, züllött világot. Ti pedig elfogadtátok, és a mi kis
babácskáink lettetek. A szereteteteknek és a támogatásotoknak
köszönhetően öröm volt megírni ezt a sorozatot ezekkel a
hihetetlenül összetett karakterekkel.
Kristi, köszönöm, hogy együtt varázsoltál velem. Emelem
poharam a még több varázslatos pillanatra!
Külön szeretném kiemelni az összes fantasztikus blogot, ahol
mindent megosztottatok, Babák. Nélkületek mi sem oszthattuk
volna meg felépített világunkat.
Monica Blacknek, a szerkesztőnknek: köszönöm, hogy mindig
lelkes vagy, és azonnal ugrasz, ha sikítunk valamiért.
Stacey Blake, te pedig olyan széppé teszed az összes
könyvünket – szuper vagy, és nem akarnánk, hogy bárki más
hozzáérjen a gyermekünkhöz.
Hatalmas KÖSZÖNET Nicole-nak az INDIESAGEPR-tól a
beharangozós-bemutatós hercehurcáért.
Köszönet K. Korrektorcsapatának: sasszemetek van, és nagyra
értékeljük, hogy időt szántok rá, hogy kiszúrjátok nekünk a
hibákat.
Köszönet Terrie-nek, az asszisztensemnek, amiért tudja
kezelni a hektikusságomat f ilyen szó nincs is, de összefoglalja,
hogy mit kell elviselned.
Köszönet Nickynek és Rosának, amiért működtetik a
csoportjaimat, meg az összes DarKER stalKER-nek, hogy mindig
többet akarnak.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

~ Webste ~

Óriási köszönet Ker Dukey-nak, amiért összehozta velem ezt a

sorozatot. Szuperül éreztem magam, és remélem, sok közös
projekten fogunk még együtt dolgozni a jövőben!
Köszönet a férjemnek, Mattnek. Te mindig ott vagy, hogy
szeress és támogass! Nem győzöm elégszer megköszönni neked.
Mindig is a kedvenc babád leszek.
Szeretnék GIGANTIKUS köszönetet mondani az összes
támogató babácskának a világon. A morbid kíváncsiságotok, a
még többre szomjazásotok és a gonosztevők iránti szeretetetek
vitte ezt a sorozatot akkora sikerre. Benny mindegyik kis
babácskáját szereti. Legyetek továbbra is jó babácskák, és akkor
lehet, hogy még többet adunk nektek az imádott
Benjaminotokból. Szeretlek titeket, skacok, amiért ennyire
szuperek vagytok, és ennyire izgultok a szereplőinkért!
(Érdekesség: a Tönkretett babácskák minden fejezetének címe a
„tönkretett” szóhoz kapcsolódik.)
Hatalmas köszönet Elizabeth Clintonnak, Ella Stewartnak és
Misty Walkernek. Köszönöm, hogy mindig ilyen segítőkészek
vagytok, és gyorsan elolvassátok a dolgaimat, bármi van.
Nagyszerű barátnők vagytok!
Köszönet Liana Vanoyannak, amiért ellenőrizte az
oroszunkat! Király vagy, csajszi!
Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki
előolvasóként vagy korrektorként segített ennél a könyvnél.
Mindannyian megadtátok a remek visszajelzéseket és
segítséget, amire szükségem volt a folytatáshoz. Mind hasznos
ötletekkel szolgáltatok, hogy jobbá tegyem a történeteimet, és
hihetetlenül biztattatok. Nagyra értékelem az összes
megjegyzéseteket és javaslatotokat.
Nagy köszönet az író barátaimnak, akik megajándékoztak a
barátságukkal és a támogatásukkal. Fogalmatok sincs, milyen
sokat jelentett ez nekem.
Köszönet az összes blogger barátomnak – kicsiknek és
nagyoknak –, amiért tűzön-vízen át mindig megosztjátok a
cuccaimat. Mind királyok vagytok! #AllBlogsMatter
Különösen hálás vagyok a „Krazy for K Webster Books”
olvasói csoportomnak. Csodálatosak vagytok, hölgyeim, a
támogatásotokkal és a barátságotokkal. Mindegyikőtök
fantasztikusan segítőkész és gondoskodó. Imádom, hogy mind
együtt lehetünk fura könyvmolyok.
Hatalmas köszönet Monicának a Word Nerd Editingtől, hogy
újabb drága babácskás könyvünk gondját viselte, és olyan
tökéletessé tette, amilyenné csak lehetett!
Köszönet Stacey Blake-nek, amiért GYÖNYÖRŰVÉ varázsolta
ezt a könyvet, mint mindig! Szeretlek!
Nagy köszönet a PR-osomnak, Nicole Blanchardnak. Mesés
vagy abban, amit csinálsz, és segítesz nekem jó úton haladni!
Ugyancsak nagy köszönet a hölgyeknek odaát a Hype PR-nál!
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban köszönöm az összes
csodás olvasómnak, akik hajlandóak elolvasni a sztorijaimat, és
annyira örömüket lelik a szereplőkben, mint én. Ez jelenti
nekem a világot!
 A SZERZŐKRŐL

KER DUKEY

A könyveim egytől egyig a sötétebb romantikus regények

sorába tartoznak: körömrágósak, tele feszültséggel. Azt
tanácsolom az olvasóimnak, mielőtt belekezdenek valamelyik
kötetembe, hogy készüljenek fel a váratlanra.
Mindig is szenvedélyem volt a történetmesélés, akár
dalszövegeken, akár esti meséken keresztül gyermekkorunkban
a testvéreimmel.
Anya mindig könyvet adott a kezembe annak idején, és átadta
az olvasás iránti szeretetét, amivel arra inspirált, hogy magam
is vágjak bele az írásba. Általában van valami sötét az
írásaimban. Nem minden szerelmi történet csupa fény;
némelyik a sötétben születik, de éppen olyan erőteljes, és
megéri az elmesélést.
Amikor éppen nem veszek el a szereplők világában, szeretem
együtt tölteni az időt a családommal. Anya vagyok, ami első
helyen áll az életemben, de amikor van egy kis szabadidőm,
imádok koncertekre vagy könyves eseményekre járni a
húgommal.

Hírlevél feliratkozás:
www.facebook.com/KerDukeyauthor
Kapcsolatfelvétel:
Ker: Kerryduke34@gmail.com
Ker asszisztense: terriesin@gmail.com
 A SZERZŐKRŐL

K WEBSTER

K Webster többtucatnyi szerelmes regény szerzője több

műfajból, beleértve a tabu, sötét, kortárs, történelmi,
paranormális, misztikus és erotikus szerelmesregényeket is.
Amikor éppen nem a férjével tölti közösen az időt, akivel
hosszú-hosszú évek óta együtt vannak, avagy a két imádni való
gyermekükkel, akkor a közösségi médián keresztül tartja a
kapcsolatot az olvasóival.
Szenvedélyei közé tartozik az íráson kívül az olvasás és a képi
ábrázolás is. K-t mindig a számítógép előtt lehet megtalálni,
amint éppen a soron következő ötletét megvalósítva akcióba
lép. Alig várja a napot, amikor szélesvásznú változatban
láthatja majd az egyik kötetét.
Iratkozz fel K Webster hírlevelére, hogy havi kétszer értesülj
a hírekről az új könyvekkel és exkluzív tartalmakkal
kapcsolatban. A feliratkozáshoz csak ide kell ellátogatnod:

Facebook: www.facebook.com/authorkwebster
Blog: authorkwebster.wordpress.com/
Twitter: twitter.com/KristiWebster
E-mail: kristi@authorkwebster.com